ISMERTETŐ

Ki ne szeretne gazdag lenni? Melyikünk nem álmodozott még arról,

hogy megnyeri a lottófőnyereményt? S vajon hogyan reagálnánk, ha
valaki felajánlaná nekünk, hogy holtbiztosan telitalálatot érünk el?
David Baldacci új regényének főhősével pontosan ez történik. A
húszéves, talpraesett LuAnn Tyler nagy szegénységben él egy déli
kisvárosban részeges, léhűtő élettársával és nyolchónapos
kislányával. Éjszakai műszakban, keményen dolgozik egy
kamionparkoló büféjében, hogy a felszínen tartsa magát és kislányát.
Kilátástalan küzdelmet folytat, hogy gyermekének jobb életet
biztosítson… És váratlanul ajánlatot kap a titokzatos Mr. Jacksontól,
hogy övé lehet a százmillió dolláros lottófőnyeremény, ha…
LuAnn tisztességes lány, sokat vívódik, ám a körülmények –
gyilkosság gyanújába keveredik és menekülnie kell – arra késztetik,
hogy belemenjen a kétes alkuba.
Az ügy egy újságíró és a nyomozó hatóság érdeklődését is felkelti,
s megkezdődik az élethalálharc LuAnn, az FBI és a zseniális
pszichopata Mr. Jackson között.

2
DAVID BALDACCI
A NYERTES
EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1998

A FORDÍTÁS ALAPJÁUL SZOLGÁLÓ KIADÁS:

DAVID BALDACCI
THE WINNER
WARNER BOOKS, NEW YORK, 1997
COPYRIGHT ©1997 BY COLUMBUS ROSE, LTD.
HUNGARIAN TRANSLATION
© KOVÁCS ATTILA, 1998
ISBN 963 07 6388 5

3
ELSŐ RÉSZ

4
 ELSŐ FEJEZET
JACKSON VÉGIGNÉZETT az áruház hosszú folyosóján, ahol elgyötört
anyák tologatták dugig rakott bevásárlókocsijukat, miközben trécselő
nyugdíjasok sétálgattak ráérősen, hogy letudják napi
mozgásadagjukat. A szürke, krétacsíkos öltönyt viselő, kövérkés
Jackson az áruház északi bejáratát figyelte. Mivel a buszmegálló
közvetlenül a bejárat előtt volt, a nő csak ebből az irányból jöhetett
be. Jackson tudta, hogy más közlekedési eszköz nem jöhet szóba nála.
A barátja furgonját megint lefoglalták, már negyedszer az elmúlt pár
hónapban. Kissé fárasztó lehet ez a nőnek, tűnődött Jackson. A
buszmegálló kint volt a főúton. A nőnek legalább egy kilométert
kellett gyalogolnia az útig, és ezt gyakran megtette. De mi mást
tehetett volna? A gyerekét mindenhová magával vitte. Jackson
biztosra vette, hogy semmi pénzért nem bízná rá a barátjára.
Bár minden üzletfele Jackson néven ismerte, a köpcös, középkorú
figura, akit most alakított, hamarosan drámai változásokon fog
keresztülmenni. Arcvonásai nemsokára megváltoznak; valószínűleg a
súlyából is veszít majd; lehet, hogy magasabb lesz, lehet, hogy
alacsonyabb, és a haja is hosszabbodik vagy rövidül. Nő lesz, vagy
férfi? Öreg vagy fiatal? A karaktert általában olyanoktól vette
kölcsön, akiket ismert; egy vagy több különböző személytől, és addig
gyúrta, alakítgatta, amíg tökéletes nem lett. Már az iskolában kedvenc
tantárgya volt a biológia. Az élővilágban oly ritkán előforduló
különös teremtmények, a hermafroditák világéletében csodálattal
töltötték el. Elmosolyodott, ahogy a természet kétarcúságának eme
legnagyszerűbb megnyilvánulására gondolt.
Jackson a legkitűnőbb oktatásban részesült egy jó nevű keleti parti
tanintézetben. Miután imádta a színjátszást, és jó érzéke volt a
természettudományokhoz is, az a ritka szerencse érte, hogy egyaránt
bejutott a kémia és a dráma fakultásra. A reggelek rendszerint az
egyetem kémialaborjában érték, bonyolult egyenletek vagy rossz
szagú kotyvalékok fölé hajolva, este viszont már nyakig benne volt
valamelyik Tennessee Williams- vagy Arthur Miller-előadásban.
Ezek a tanulmányok igen jó szolgálatot tettek neki később. Ha
látnák most az évfolyamtársai!

5
 A mostani karakter – elhízott, sok ülő munkát végző, elpuhult
középkorú férfi – élethű alakítását segítendő, csillogó
verejtékcseppek jelentek meg Jackson homlokán. Elmosolyodott.
Testének engedelmessége elégedettséggel töltötte el, amibe persze a
vastag ruhatömés is besegített, mely eredeti soványságát volt hivatott
testes tömeggé formázni. De nem ez játszotta itt a főszerepet: Jackson
rendkívül büszke volt arra, hogy teljesen azonosulni tud a karakterrel,
mintha testének kémiai reakciói is a figurához igazodtak volna.
Rendes körülmények között nem szokott bevásárlóközpontokba
járni; ízlésvilága jóval kifinomultabb volt ennél. De a kliensei ilyen
környezetben érezték biztonságban magukat, és a biztonság alapvető
szempontnak számított. Mondandója rendszerint felizgatta az
embereket, ami nem mindig volt szerencsés. Számos alkalommal
kénytelen volt rögtönözni. Az emlékek újabb mosolyt csaltak Jackson
arcára. Azért nincs oka panaszra. A siker önmagáért beszél. Igaz,
egyetlen tévedés is árnyékot vethet a teljesítményére. Hirtelen
lehervadt a mosoly az arcáról. Nem kellemes dolog megölni valakit.
Ritkán van rá mentség, de ha a szükség úgy hozza, meg kell tenni, és
gyorsan továbblépni. Bízott benne, hogy a mai találkozó nem fajul
idáig.
Gondosan megtörölte a homlokát egy zsebkendővel, és
megigazította a mandzsettáját. Lesimított egy kócos hajszálat
gondosan fésült, szintetikus parókáján. Valódi haját vékony
gumimaszk préselte a fejéhez.
Kinyitotta az ajtót, és belépett a pavilonba, amit a
bevásárlóközpontban bérelt magának. A helyiségben rend volt és
tisztaság – talán túlságosan is, gondolta Jackson, ahogy lassan
körbejáratta szemét a berendezésen. Nem úgy fest, mintha rendszeres
munka folyna itt.
Az előtérben álló olcsó fémpult mögül felpillantott a titkárnő. Az
előre megbeszélt utasításnak megfelelően nem szólt semmit. Fogalma
se volt, kicsoda Jackson, és miért ültette őt ide. A megbeszéltek
szerint a kliens megérkezése után azonnal távoznia kellett. Hamarosan
felszáll egy távolsági buszra, zsebében egy vaskos erszénnyel, amit
minimális munkájáért kap. Jackson egyszer se nézett rá; szimpla
kellék volt csupán legújabb színpadi produkciójához.

6
 A nő előtt fekvő telefon néma volt, az írógéphez hozzá sem nyúlt.
Igen, túlságosan rendezett minden, gondolta Jackson a homlokát
ráncolva. A recepciós pulton fekvő papírkötegre pillantott. Hirtelen
mozdulattal szétszórt néhány lapot a pult tetején. Elfordította a
telefont egy hajszálnyival, tett egy lapot az írógépbe, és tekert rajta
néhányat.
Aztán szemügyre vette az eredményt, és felsóhajtott. Nem
gondolhat az ember mindenre.
Jackson keresztüllépdelt a szűkös előtéren, majd jobbra fordult.
Kinyitotta az apró iroda ajtaját, bement, és az ütött-kopott íróasztal
mögé telepedett. Kis képernyős tévé állt a szoba egyik sarkában, üres
képernyője vakon bámult vissza rá. Előhúzott egy cigarettát a
zsebéből, rágyújtott, aztán hátradőlt a széken, s bár az
adrenalinszintje elég magas volt, próbált lazítani. Végighúzta a kezét
sűrű, sötét bajszán. Ez is szintetikus anyagból készült, jól szellőző,
hálószerű alapra erősítve, alkoholos gumipasztával felragasztva. Az
orra se hasonlított a valódira: a rátapasztott gitt hatalmassá és kissé
ferdévé tette az eredetileg finom és egyenes vonalakat. Az eltorzított
orrnyereg mellett éktelenkedő kis szemölcs szintén hamisítvány volt:
forró vízzel elkevert zselatinból és lucernamagból készült. Szabályos
fogazatát akrilkoronák borították, szabálytalan és hiányos megjelenést
kölcsönözve neki. Ezekre a jellegzetességekre a legfelületesebb
szemlélő is emlékezni fog. És ha a végén eltávolítja őket, velük
együtt ő is eltűnik. Mi többre vágyhat az ember, ha illegális
tevékenységet folytat?
És ha a dolgok a tervek szerint alakulnak, hamarosan kezdődhet
minden elölről. Minden alkalom más, mint az előző, de éppen ez az
izgalmas benne: az újszerűsége. Ismét az órájára nézett. Igen,
hamarosan kezdődik. Kimondottan eredményes megbeszélésre számít
a nővel; olyanra, ami mindkettőjük számára gyümölcsöző lesz.
Egyetlen kérdést fog csak feltenni LuAnn Tylernek, egyetlen
szimpla kérdést; a válasz viszont annál bonyolultabb helyzetet idéz
majd elő. Eddigi tapasztalatai alapján szinte biztosra vette a nő
válaszát, de hát az ördög sosem alszik. Szívből remélte, elsősorban a
nő érdekében, hogy a helyes választ fogja kapni tőle. Ugyanis csak
egyetlen helyes válasz létezett. És ha nemet mond? Akkor a babának

7
nem lesz módja megismerni az anyját, mivel árva gyerekként fog
felnőni. Jackson rácsapott a tenyerével az asztalra. Igent fog mondani!
Eddig mindenki azt tette. Hevesen megrázta a fejét, ahogy jobban
belegondolt a dologba. Mindenképpen tudatosítania kell a nőben,
hogy csak az együttműködés jelenthet számára megoldást. És hogy
ettől teljesen meg fog változni az élete. El se tudja képzelni,
mennyire. Jobban, mint arról valaha is álmodott. Hogy mondhatna
nemet? Egy ilyen ajánlatot senki se tud visszautasítani.
Ha eljön. Jackson megvakarta az állát, nagyot szippantott a
cigarettájából, aztán nézegetni kezdett egy szöget a falon. Lehetetlen,
hogy ne jöjjön el.

8
 MÁSODIK FEJEZET
ÉLÉNK SZÉL SÖPÖRT VÉGIG a vastag fákkal szegélyezett keskeny és
kanyargós földúton. Az út hirtelen északnak fordult, aztán ugyanilyen
hirtelen ereszkedni kezdett kelet felé. Egy kisebb emelkedő után
újabb fák tűntek elő, egy részüket a szél, a betegségek és a mostoha
időjárás fájdalmasan meggörnyesztette, de a többségük szálegyenesen
állt, s jókora törzsátmérővel és terebélyes lombkoronával
büszkélkedett. Ha valaki éberen figyelt a kocsiból, az út bal oldalán
egy fűfoltokkal tarkított, sáros, félkör alakú irtást vehetett észre. A
természet lágy ölét rozsdás motorblokkok, szemétkupacok,
csontszáraz sörösdoboz-hegyek, kihajított bútorok és egyéb
hulladékok egész garmadája csúfította el, melyek sejtelmes
szoborcsoportot alkottak, amíg hó fedte őket, de kígyók és egyéb
teremtmények lakóhelyévé váltak, amint a hőmérő higanyszála
megindult fölfelé. A félkör alakú tisztás kellős közepén egy
kisebbfajta lakókocsi állt, omladozó salakbeton aljzatra rakva. Úgy
tűnt, hogy a külvilággal a villany- és a telefonvezeték köti össze
egyedül, melyek az út mentén álló póznáról ágaztak le a lakókocsi
egyik oldala felé. Az ócska lakókocsi lehangoló látványt nyújtott a
semmi közepén. A lakóiról is nyugodtan el lehetett volna mondani
ugyanezt: ugyanúgy a semmi közepén léteztek, mint rozoga járgányuk.
A lakókocsiban LuAnn Tyler megnézte magát a ferde komód
tetejére állított kis tükörben. Furcsa szögben tartotta az arcát, de
nemcsak azért, mert az ütött-kopott bútordarab kissé csálén állt a
törött lába miatt, hanem mert a tükör is el volt törve. Az
üvegfelületen karcsú faágakként kígyóztak a törésvonalak, s ha LuAnn
Tyler egyenesen belenézett volna a tükörbe, három arc nézett volna
vissza rá.
LuAnn nem mosolygott, ahogy az arcát tanulmányozta; nem is
tudott visszaemlékezni olyanra, hogy elmosolyodott volna saját
külsején. A kinézete volt az egyetlen kincse, amióta csak az eszét
tudta – ezt jól belevésték a fejébe –, bár némi fogápolás nem ártott

9
volna. A fluormentes kútvíz, amin felnőtt, és az a körülmény, hogy
soha életében nem tette be a lábát fogorvoshoz, döntően befolyásolta
a kialakult helyzetet.
Nem sok ész szorult bele, mondogatta az apja nemegyszer. De
hogy így volt-e, vagy csak nem volt semmi lehetősége kibontakozni,
LuAnn sose beszélte meg az öt éve halott Benny Tylerrel. Az anya,
Joy, aki három éve halt meg, soha életében nem volt olyan boldog,
mint mikor a férje meghalt. Ebből talán rájöhetett volna LuAnn, hogy
nem egy szentírás, amit Benny Tyler a szellemi képességeiről
mondott, de hát a kislányok feltétel nélkül el szokták fogadni, amit a
papájuk mond nekik.
LuAnn a falon lógó órára pillantott. Ez volt az egyetlen emlék, ami
édesanyja után rámaradt; amolyan családi ereklye, miután Joy Tyler
is az anyjától kapta azon a napon, amikor hozzáment Bennyhez.
Pénzben kifejezhető értéke nem volt. LuAnn mégis kincsként őrizte.
Kislánykorában késő éjszakákig hallgatta az óra megfontolt, lassú
tiktakolását, tudván, hogy vele marad éjjel is, este álomba ringatja, s
elsőként köszönti hajnalban. Gyermek- és serdülőévei alatt ez volt
számára az egyik legfontosabb kapaszkodó. Mivel a nagyanyjáé volt
eredetileg, rajta keresztül kapcsolatban maradhatott azzal a lénnyel,
akit szeretett. Ha az óra vele volt, úgy érezte, hogy imádott
nagymamája ott van mellette. Ahogy múltak az évek, az óra belső
szerkezete egyre jobban elhasználódott, és egyre furcsább hangokat
adott ki magából. Sok nehéz éven át elkísérte LuAnnt, s mielőtt Joy
meghalt, ráhagyta az órát a lányára, lelkére kötve, hogy őrizze meg
jól. És LuAnn megőrizte, és tudta, hogy ő is ráhagyja majd egyszer a
lányára.
Hátrasimította dús, gesztenyebarna haját, előbb kontyba fogta,
majd ügyesen összefonta hátul. Miután egyik megoldás sem nyerte el
a tetszését, felpúpozta az egészet a feje búbjára, s miközben
pillanatonként ellenőrizte az eredményt, egy marék hajtűvel
megerősítette. Százhetvennyolc centijével alaposan le kellett
hajolnia, hogy megnézhesse magát a tükörben.
LuAnn másodpercenként rápillantott a mellette álló széken fekvő
kis batyura. Elmosolyodott, amikor meglátta az álmos szemeket,
lebiggyesztett szájacskát, a mókusarcot és a pufók öklöket. Alig nyolc

10
hónapos, s milyen gyorsan fejlődik! A kislánya már mászni is tudott,
a csecsemők vicces előre-hátra mozgásával. Hamarosan megtanul
járni is. LuAnn arcáról lehervadt a mosoly, ahogy körbepillantott a
helyiségen. Nem kell ahhoz sok idő, hogy Lisa körbe tudja járni ezt a
szűk helyet. LuAnn kitartó próbálkozásai ellenére, hogy tisztán tartsa
az otthonát, a lakókocsi belseje erősen emlékeztetett a kinti
viszonyokra, nem utolsósorban az ágyon fekvő férfi heves
kitöréseinek köszönhetően. Duane Harvey egyszer-kétszer rezdült
csak meg azóta, hogy hajnali négykor betántorgott a házba, ledobta a
ruháit, és bemászott az ágyba, de máskülönben végig mozdulatlan
maradt. LuAnn vágyódva gondolt vissza arra az éjszakára, amikor
még kapcsolatuk kezdetén Duane józan fejjel állított haza: az
eredmény Lisa lett. Könny tolult LuAnn mandulaszínű szemébe. De se
ideje, se kedve nem volt könnyekre és siránkozásra, különösen nem
önsajnálatra. Eddigi húsz éve alatt annyit sírt már, hogy az bőven elég
lenne élete végéig.
Visszafordult a tükör felé. Miközben egyik kezével Lisa apró öklét
cirógatta, másik kezével sorra kihúzgálta kontyából a tűket.
Hátrasimította a haját, hagyva, hogy a leghosszabb tincsek
előrehulljanak a homlokára. A középiskolában viselte így a haját,
legalábbis a harmadév végéig, amikor több társával együtt otthagyta a
vidéki iskolát, és munka után nézett, hogy fedezze a megélhetését.
Mindannyian azt hitték akkor – tévedtek, mint később kiderült –, hogy
egy jó fizetés ezerszer többet ér bármiféle iskolánál. De LuAnn-nek
nem volt sok választása. Fizetésének egyik feléből folytonosan
munkanélküli szüleit segítette. Másik feléből megvette azokat a
dolgokat, amiket a szülei nem tudtak megvenni neki, vagyis az ételt és
a ruházatot.
Óvatosan Duane-ra pillantott, aztán levette rongyos pongyoláját,
felfedve meztelen testét. Látva, hogy a férfi semmiféle életjelet nem
ad, gyorsan magára húzta alsóneműjét. Csodálatos alakján idejekorán
megakadt a helyi fiúk szeme, megmozgatva fantáziájukat jóval azelőtt,
hogy a természet normális rendje ezt hivatalosan megengedte volna
nekik.
LuAnn Tyler – a jövendő filmsztár és szupermodell. A georgiai
Rikersville lakóinak többségét komolyan foglalkoztatta LuAnn sorsa,

11
és ilyesfajta címkéket ragasztottak rá elismerésük jeléül. A napnál
világosabb, hogy nem való közénk, hirdették a korhadó tornácaikon
trécselő ráncos, kövér helybéli asszonyok, és senki nem mondott
ellent nekik. Természet adta szépségében a legfényesebb jövő
ígéretét látták. Ő volt az, aki megvalósíthatta titkos álmaikat. New
York vagy Los Angeles tárt karokkal várja az ő LuAnnjüket, csak idő
kérdése az egész. Csakhogy LuAnn még mindig itt volt, ugyanabban a
megyében, ahol egész eddigi életét töltötte. Kész csődtömegnek tűnt
bizonyos szempontból, aki – igaz, alig jutott túl még tinédzserévein –
semmi lehetőséget nem tudott összehozni ahhoz, hogy megvalósítsa
céljait. A helyi népek persze igencsak elcsodálkoztak volna, ha
tudják: ezek között a célok között még véletlenül se szerepelt
olyasmi, hogy pucéran heverésszen valamelyik hollywoodi nagykutya
ágyában, vagy macskaléptekkel sétálgasson egy kifutón a
divatcézárok legújabb ruhakreációit viselve.
De ahogy belebújt a melltartójába, olyan érzése támadt, hogy nem
is lehet olyan rossz napi tízezer dollárért felpróbálni a legújabb
divatkollekciót.
Az arca. És a teste. Az apja gyakran tett megjegyzéseket a testére.
Érzékinek és formásnak titulálva, úgy beszélve róla, mintha teljesen
független lenne tőle. Csökevényes agy, káprázatos test, mondogatta.
De szerencsére soha nem ment túl a célzásokon. Késő éjszakákon
LuAnn többször eltűnődött azon, hogy az apja esetleg tényleg akar
tőle valamit, csak nem meri megtenni, vagy nem volt rá még alkalma.
Ahogy az apja időnként ránézett! Néha, amikor tudatának legmélyén
kutakodott, s egy-egy csapongó emlékfoszlány bukkant fel a mélyből,
éles késként hasított bele az érzés, hogy az apja talán mégis talált
valami alkalmat. Ilyenkor mindig összerázkódott, és meggyőzte
magát, hogy nem szép dolog egy halottról ilyen szörnyűséget
feltételezni.
Szemügyre vette a kis szekrény tartalmát. Valójában egyetlen
olyan ruhája volt csak, ami megfelelt az alkalomra. Matrózkék rövid
ujjú ruha, fehér csíkkal a gallérja körül és fehér szegéllyel az alján.
Tisztán emlékezett a napra, amikor megvásárolta. Egész heti fizetése
ráment. Teljes hatvanöt dollár. Ez két éve történt, s azóta egyszer
sem ismételte meg ezt az ostoba költekezést, sőt ez volt az utolsó

12
ruhadarab, amit vásárolt magának. A ruha kissé foszladozott már, de
tű és cérna segítségével egész jól tudta retusálni. Egy korábbi
hódolójától kapott apró szemű hamis gyöngysor díszítette szép ívű
nyakát. Késő éjszakáig fenn maradt, hogy egyetlen magas sarkú
cipőjéről eltüntesse a repedéseket. Sötétbarna lábbeli volt, ami nem
passzolt teljesen a ruhához, de azért elment. A szandál vagy
tornacipő, a másik két lehetséges megoldás, nem volt alkalmas a
célra, de a tornacipőnek még hasznát veheti a buszmegállóig vezető
egy kilométeres úton. Lehet, hogy a mai nap új korszak kezdetét
jelenti, de valami változást mindenképp hoz magával. Ki tudja?
Lehet, hogy elrepíti innen valahová, bárhová. Lehet, hogy ő és Lisa
kiszabadulhat végre ebből a Duane-félékkel teli világból.
LuAnn nagy levegőt vett, kicipzárazta retikülje belső zsebét, és
óvatosan kihúzta belőle a félbehajtott papírlapot. Erre írta fel a címet
és az időpontot, amikor az a Jackson nevű illető felhívta. LuAnn nem
sokkal azelőtt fejezte be éjféltől reggel hétig tartó műszakját a
Number One kamionterminál éttermében, ahol pincérként dolgozott,
és alig akarta felvenni a telefont.
Amikor a telefon megcsörrent, LuAnn éppen a konyha padlóján
üldögélt, behunyt szemmel, és Lisát szoptatta. A kislánynak már
kibújtak a fogai, és LuAnn mellbimbói szinte lángoltak, de a bébi
tápszer rohadt drága volt, a tej pedig elfogyott. LuAnn-nek semmi
kedve nem volt hozzá, hogy felvegye a kagylót. A sztráda menti
zsúfolt kamionparkolóban szinte végigrohanta az egész éjszakai
műszakot, miközben Lisa egy gyerekülésbe kötve a pult alatt töltötte
az időt. Szerencsére a kislány meg tudta fogni a cumisüveget, az
igazgató pedig kedvelte annyira LuAnnt, hogy ez a kis rendbontás ne
veszélyeztesse az állását. Otthon ritkán keresték őket telefonon.
Leginkább Duane-t szokták keresni a haverjai, hogy elhívják inni,
vagy hogy kifosszanak egy sztrádán lerobbant autót. Piára meg
csajozásra kell a pénz, mondogatták, sokszor egyenesen LuAnn
szemébe. Nem, Duane haverjai nem telefonálnak reggel hétkor. Alig
három órája döglöttek le az újabb mértéktelen ivászat után.
De a harmadik csöngetés után, valami megmagyarázhatatlan oknál
fogva, LuAnn kinyújtotta a kezét és felemelte a telefont. A hang
határozott volt és hivatalos. Úgy hangzott, mintha az illető papírról

13
olvasná a szöveget, és LuAnn álmosságtól kótyagos agya arra a
következtetésre jutott, hogy valószínűleg el akar neki adni valamit. Jó
vicc! Se hitelkártyája, se bankszámlája. Pár dollárnyi dugipénze volt
mindössze, amit egy fedeles kosárban rejtegetett Lisa szennyes
pelenkái alatt. Ez volt az egyetlen hely, ahol Duane soha nem kereste.
Gyerünk, mister, próbáljon csak eladni nekem valamit! A
hitelkártyaszámom? Hadd vegyem elő gyorsan valamelyiket. Visa?
MasterCard? American Express? Platinum. Minden van, legalábbis
az álmaimban. De a férfi név szerint kérte őt. És valami munkát
emlegetett. És nem akart neki eladni semmit. Éppen hogy ő ajánlott
állást. Hogy jutott a telefonszámomhoz?, kérdezte LuAnn. Az adatai
bárhol elérhetők, felelte a férfi olyan hivatalos hangon, hogy azonnal
hitt neki. De hát van már állásom, mentegetőzött LuAnn. Erre
megkérdezte tőle, hogy mennyi a fizetése. LuAnn először nem
válaszolt, de aztán kinyitotta a szemét, s miközben Lisa elégedetten
cuppogott a mellén, megmondta. De hogy miért, azt nem tudta. Talán
gyanította, mi következik ezután.
A férfi ugyanis ekkor mondta meg, hogy mekkora fizetésre gondol.
Száz dollár munkanaponként legalább két héten át. LuAnn gyorsan
elvégezte az összeadást a fejében. Az annyi mint ezer dollár, és
valószínűleg további munkára is van lehetőség ugyanilyen
feltételekkel. És nem teljes munkanapról van szó. A férfi szerint négy
óra lesz a maximum. Egyáltalán nem fog ütközni a kamionparkolóban
végzett munkájával. Huszonöt dollárt kereshet vele óránként. Az
ismerősei közül senki nem vitt haza ennyi pénzt. Hiszen ez
huszonötezer dollár évente! És félnapi munkával. Vagyis ötvenezer
dolláros fizetés! Orvosok, ügyvédek és filmsztárok keresnek ilyen
gigantikus összegeket, nem a nyomorban tengődő, Duane-félékkel
összeállt, középiskolából kimaradt lányanyák. Mintha csak a
gondolataira reagálna, Duane megmozdult, és vérben úszó szemmel
rábámult.
– Hova a nyavalyába mész? – Duane a környék jellegzetes
tájszólásában beszélt. LuAnn-nek olyan érzése volt, hogy
számtalanszor hallotta már ezt a hangot és ezeket a szavakat különféle
férfiak szájából. Válaszképpen felkapott egy üres sörösdobozt a
komódról.

14
 – Mit szólnál egy söröcskéhez, cukipofa? – Kéjesen rámosolygott
a férfira, és csábosan felhúzta a szemöldökét. El is érte a kívánt
hatást. Az alumíniumba zárt malátaistenség láttán Duane hangosan
felnyögött, és visszasüppedt a kínzó másnaposság mocsarába.
Állandó tivornyázásai ellenére nagyon rosszul bírta a piálást.
Pillanatokon belül mély álomba zuhant. A hajasbaba-mosoly azonnal
eltűnt LuAnn arcáról, és ismét a papírra nézett. A munka, a férfi
elmondása szerint, új termékek kipróbálásából, reklámok
meghallgatásából és véleményalkotásból áll. Valamilyen
piackutatásszerű dolog. Demográfiai analízis, ahogy a férfi nevezte,
akármit jelent is ez. Állítólag sok ilyet csinálnak nap mint nap. A
tévéreklámok mennyiségével és hasonló dolgokkal áll kapcsolatban.
Száz dolcsi naponta csak azért, hogy megmondja a véleményét, amit
ingyen is meg szokott tenni élete bármely pillanatában.
Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Számtalanszor felötlött ez benne
azóta, hogy letette a telefont. Távolról sem volt olyan ostoba, mint
ahogy az apja hitte. Sőt a csinos pofi mögött olyan intellektus
rejtezett, amit a néhai Benny Tyler elképzelni se tudott, és mindez
egészséges agyafúrtsággal párosult, ami nélkülözhetetlen volt ahhoz,
hogy életben maradjon. De soha nem érdekelt senkit, mi lakozik a
külcsín mögött. Olyan életről álmodozott, ahol nemcsak a fenekére és
a cickóira tesznek megjegyzéseket, hanem észreveszik azt is, ami
belül van.
Lisára pillantott. A kislány ébren volt, lassan végigjáratta a szemét
a szobán, aztán széles vigyorral megállapodott az anyja arcán. LuAnn
visszamosolygott kicsi lányára. Mi rosszabb jöhet annál, ahogyan
most élünk? Általában két-három hónapot töltött egy állásban, ha
nagy szerencséje volt: fél évet, aztán jött a létszámcsökkentés meg az
ígéret, hogy vissza fogják venni, amint jobbra fordul a helyzet, ami
persze soha nem következett be. Érettségi nélkül azonnal besorolták a
hülyék közé. S mivel Duane-nal kötötte össze az életét, maga is úgy
gondolta, hogy megérdemli ezt a címkét. De hát mégiscsak Duane volt
a gyereke apja, még ha nem is akarta feleségül vermi őt, nem mintha
túlzottan ösztönözte volna erre. LuAnn nem szívesen vette volna fel
Duane vezetéknevét, és azt se akarta, hogy a kislány az apja nevét
kapja. Mindazonáltal, bár soha nem volt alkalma rá, hogy boldog és

15
gondoskodó családban nőjön fel, szilárd meggyőződése volt, hogy a
családi egység alapvető fontosságú egy gyermek lelki fejlődése
szempontjából. Rengeteg cikket olvasott a témával kapcsolatban, és
jó pár idevágó vitaműsort megnézett a tévében. Rikersville-ben
LuAnn egyetlen lépéssel járt csak a munkanélküliek serege előtt;
errefelé általában húsz ember jutott egyetlen tetves állásra. De
Lisának jobb életet fog teremteni, mint az övé. LuAnn rég elhatározta,
hogy erre teszi fel az életét. Ezer dollárral a zsebében talán a saját
sorsán is fordíthat. Fölülhet a buszra, és elmehet valahova. Megélhet
belőle addig, míg rendes állást nem talál; meglesz végre a
kezdőtőkéje, amire annyira vágyott éveken át, s amit soha nem tudott
összegyűjteni.
Rikersville haldoklott. A lakókocsi volt Duane nem hivatalos
sírhelye. Ő soha nem fog tudni javítani a sorsán, sőt valószínűleg még
rosszabb lesz neki, mire magába szippantja az anyaföld. LuAnn
tisztában volt vele, hogy ő is könnyen erre a sorsra juthat. Csakhogy
nem fog. Nem, a mai nap után, nem. Elmegy a találkozóra.
Félbehajtotta a papírt, és visszatette a retiküljébe. Előhúzott egy kis
dobozt az egyik fiókból, és kivette a buszjegyre való aprót.
Megigazította a haját, begombolta a ruháját, felnyalábolta Lisát, és
csöndben kilépett az ajtón, maga mögött hagyva Duane-t és a
lakókocsit.

16
 HARMADIK FEJEZET
ERŐS KOPOGTATÁS hallatszott az ajtón. A férfi gyorsan felpattant
az íróasztaltól, megigazította a nyakkendőjét, és kinyitotta az előtte
fekvő dossziét. A mellette álló hamutartóban három cigarettacsikk
feküdt.
– Jöjjön be – mondta jól érthető, határozott hangon.
Kinyílt az ajtó, és LuAnn belépett a szobába. Bal kezével a kosár
fülét markolta, amelyben Lisa feküdt. Tekintetét kíváncsian
körülhordozta a szobán. Jobb vállán jókora táska lógott. A férfi
LuAnn hosszú, inas bicepszét figyelte, s a rajta lüktető vénát, amely
izmos alkarjának érlabirintusába torkollott. A nő szemmel láthatóan
erős, legalábbis fizikailag, vonta le a következtetést Jackson. És mi a
helyzet a lelkierővel? Abban is ilyen jó?
– Mr. Jackson? – szólította meg LuAnn. Egyenesen a szemébe
nézett, miközben beszélt hozzá, s rezignáltan várta, mikor pásztázza
végig az arcát, mellét, csípőjét és egyéb testrészeit. Mindegy, milyen
körökből származik egy férfi, ebből a szempontból teljesen egyforma
mindegyik. Ezért aztán igencsak meglepte, hogy a férfi tekintete egy
pillanatra sem siklik le az arcáról. Miután a férfi üdvözlésre nyújtotta
a kezét, LuAnn jó erősen megrázta.
– Igen, az vagyok. Foglaljon helyet, Ms. Tyler. Köszönöm, hogy
eljött. A kislánya nagyon aranyos. Nem bánja, ha letesszük oda? – A
szoba sarkába mutatott.
– Most ébredt föl. A sétától meg buszozástól mindig elnyomja az
álom. Inkább itt tartanám magam mellett, ha lehet. – Mintha csak
megértette volna, Lisa csacsogni és mutogatni kezdett.
Jackson beleegyezően bólintott, aztán visszaült a helyére, és
kinyitotta a dossziét.
LuAnn letette Lisát és a nagy táskát maga mellé, aztán elővett egy
csokor műanyag kulcsot, és odaadta a lányának játszani. Aztán
kiegyenesedett, és érdeklődve figyelte Jacksont. Méregdrága öltöny
volt rajta. A homlokán verejtékcseppek csillogtak, mint megannyi

17
miniatűr üveggyöngy. Kissé idegesnek tűnt. Más esetben LuAnn saját
személyes hatásának tulajdonította volna ezt. A férfiak nagy része,
akivel találkozott eddig, vagy komplett idiótát csinált magából, csak
hogy felhívja magára a figyelmet, vagy sértődötten magába zárkózott,
mint egy sebesült vad. Valami azt súgta LuAnn-nek, hogy ezzel a
férfival egészen más a helyzet.
– Nem láttam semmiféle kiírást az irodája ajtaján. Az emberek azt
se tudják, hogy itt van. – LuAnn kérdőn nézett Jacksonra.
Jackson halványan elmosolyodott. – Mi nem foglalkozunk utcáról
betérő kuncsaftokkal. Minket nem érdekel, hogy a piaci közönség tud-
e rólunk vagy sem. Üzleti tranzakcióinkat előre egyeztetett
időpontban vagy telefonon keresztül bonyolítjuk.
– Ezek szerint én vagyok az egyetlen, akit berendeltek mára. Az
egész várószoba üres.
Jackson arca rándult egyet, miközben piramist formált az ujjaival.
– Úgy tűzzük ki az időpontjainkat, hogy ne várakoztassuk meg a
klienseinket. Ebben a városban én képviselem a céget.
– Szóval máshol is van képviseletük?
Jackson tűnődő arccal bólintott. – Kitöltené, kérem, ezt az űrlapot?
Nem kell kapkodnia. – Odacsúsztatott egy papírlapot és egy tollat
LuAnn elé. LuAnn apró, feszes kézmozdulatokkal pillanatok alatt
kitöltötte a nyomtatványt. Jackson figyelte közben.
Miután LuAnn végzett, Jackson átnézte az adatokat. Mindegyiket
kívülről ismerte.
LuAnn körbenézett a helyiségen. Mindig jól megfigyelte a
környezetét. Mivel egész életében a férfiak üldözésének tárgya volt,
rutinszerűen rögzítette magában az adott hely elrendezését, keresve az
esetleges menekülés legrövidebb útját.
Ahogy Jackson felpillantott, észrevette, hogy LuAnn az iroda
berendezését nézegeti. – Valami gond van?
– Hát elég furcsa.
– Ezt hogy érti?
– Elég furcsa egy irodája van.
– Mire gondol?
– Nincs benne se óra, se szemétkosár, se falinaptár, se telefon.
Igaz, hogy nem dolgoztam még olyan helyen, ahol nyakkendőt

18
hordanak az emberek, de még Rednek is van egy kalendáriuma a
kamionos büfében, és többet ül a telefonon, mint mellette. És a
hölgynek az előtérben fogalma sincs, hogy mi folyik itt. Azokkal a
tízcentis körmökkel egyébként is pokoli volna a gépelés. – LuAnn
észrevette Jackson döbbent tekintetét, és gyorsan a szája szélébe
harapott. Az éles nyelve már számtalanszor bajba sodorta, és most
nem engedhette meg magának, hogy ezt az állásajánlatot elszúrja.
Nem akartam ezzel semmit – hadarta. – Csak dumálok összevissza.
Azt hiszem, egy kicsit ideges vagyok, ennyi az egész.
Jackson szája megremegett egy pillanatra, aztán zordan
elmosolyodott. – Maga nagyon jó megfigyelő.
– Két szemem van, mint bárki másnak. – LuAnn bájosan
elmosolyodott, visszatérve jól bevált régi módszeréhez.
Jackson elfordította tekintetét, és a papírjait lapozgatta. –
Emlékszik még az alkalmazás feltételeire, amiket a telefonban
megadtam?
LuAnn visszatért a hivatalos hangra. – Száz dollár naponta, két
héten át, s lehet, hogy tovább is, ugyanannyi fizetéssel. Reggel hétig
dolgozom a mostani helyen. Ha lehetséges, szeretném a kora délutáni
órákra időzíteni ezt a munkát. Két óra körül megfelelne? És nem baj,
ha a kislányomat is magammal hozom? Nagyokat szundizik délután,
úgyhogy nem fog zavarni. Esküszöm. – LuAnn ösztönös mozdulattal
lenyúlt, felvette a játék kulcsot a padlóról, ahová a kislány lehajította,
és visszanyomta Lisa kezébe. Lisa hangos sikkantással üdvözölte a
mamáját.
Jackson felállt, és zsebre dugta a kezét. – Jól van. Nem probléma.
Ha jól tudom, maga egyedüli gyermek, és a szülei meghaltak, így
van?
LuAnn összerezzent a hirtelen témaváltástól. Egy kicsit habozott,
aztán összehúzta a szemét és bólintott.
– És az elmúlt két év legnagyobb részében egy Duane Harvey
nevű, jelenleg munkanélküli, szakképzetlen férfival élt együtt
Rikersville nyugati részén egy lakókocsiban. – Jackson LuAnnt nézte,
miközben az adatokat sorolta. Nem volt szüksége megerősítésre.
LuAnn sejtette ezt, és merev tekintettel nézett vissza rá. – Duane
Harvey a maga nyolc hónapos, Lisa nevű kislányának az apja. Ön a

19
harmadik osztály után kimaradt a középiskolából, és azóta számos kis
fizetésű állást kipróbált; ha röviden akarjuk összegezni, mindegyik
zsákutcának bizonyult. Ön szokatlanul intelligens, és csodálatra méltó
túlélési képességekkel rendelkezik. Semmi sem fontosabb önnek,
mint a kislánya jóléte s egészsége. Kétségbeesetten igyekszik
megváltoztatni az életkörülményeit, és el van szánva rá, hogy örökre
elhagyja Mr. Harveyt. Jelen pillanatban is azon töri a fejét, miként
valósíthatná meg ezeket az elképzeléseket, miközben nélkülözi a
megvalósításhoz szükséges anyagi eszközöket, és nagy
valószínűséggel a jövőben is nélkülözni fogja. Csapdában érzi magát,
és minden oka meg is van erre. Ön minden kétséget kizáróan
csapdában van, Ms. Tyler. – Jackson LuAnnre meredt az asztal fölött.
LuAnn arca szinte lángolt, amikor felállt. – Mi a fészkes nyavalya
folyik itt? Milyen jogon merészeli...
Jackson türelmetlenül leintette. – Ön azért jött ide, mert több pénzt
ajánlottam fel, mint amennyit valaha is keresett. Igazam van?
– Honnan tud ennyi mindent rólam? – dohogott LuAnn.
Jackson karba tette a kezét, és mereven nézte LuAnnt, mielőtt
válaszolt volna. – Jól felfogott érdekem, hogy minél több adatot
begyűjtsek azokról, akikkel üzleti kapcsolatot kívánok létesíteni.
– És miért kell ahhoz adatokat gyűjteni rólam, hogy megtudja a
véleményemet egyes dolgokról?
– Nagyon egyszerű, Ms. Tyler. Ahhoz, hogy ki tudjam értékelni a
válaszokat, ismernem kell a véleményalkotó életének legintimebb
részleteit is. Hogy kicsoda, mit akar, és mit tud. És mit nem tud. Mit
szeret, mit nem szeret, milyen előítéletei vannak, mik az erősségei,
mik a gyengéi. Mindannyiunknak vannak ilyenek, még ha különböző
mértékben is. Összegezve, ha nem tudok meg mindent önről, nem
végeztem el a munkámat. – Jackson megkerülte az íróasztalt, és
letelepedett a sarkára. – Sajnálom, ha tolakodónak tart. Néha
túlságosan nyers vagyok; de nem akarom fölöslegesen rabolni az
idejét.
A harag lassanként elpárolgott LuAnnből. – Hát, ha így gondolja...
– Így gondolom, Ms. Tyler. Nevezhetem LuAnn-nek?
– Ez a nevem – felelte LuAnn ridegen, és leült. – Én se akarom
vesztegetni az idejét, úgyhogy, mit szól a délutáni munkakezdéshez?

20
Megfelel a délután?
Jackson gyorsan visszaült a helyére, lenézett az asztalra, és lassan
végighúzta a kezét a repedezett asztallapon. Amikor újra LuAnnre
emelte a tekintetét, arckifejezése még komolyabb volt, mint néhány
másodperccel korábban.
– Álmodott már arról, LuAnn, hogy gazdag ember lesz egyszer?
Olyan gazdag, ami csak a legvadabb képzeletben fordul elő? Olyan
gazdag, hogy ön és a lánya gyakorlatilag bármit megtehet, amit akar,
és amikor csak akarja? Voltak már ilyen álmai?
LuAnn nevetni kezdett, de aztán meglátta Jackson tekintetét. Se
humor, se jóindulat, se együttérzés nem volt azokban a szemekben,
csak a mohó vágy, hogy választ kapjon a kérdésére.
– A francba, hát persze. Kinek nincsenek ilyen álmai?
– Ha tudni akarja, a milliomosok ritkán álmodoznak. De abban
igaza van, hogy az emberek többsége szokott álmokat szőni. Habár
ezeket az álmokat gyakorlatilag soha nem valósítják meg. Hogy
miért? Az ok egyszerű: nem tudják megvalósítani.
LuAnn lefegyverző mosolyt küldött felé. – De azért napi száz
dollár se rossz dolog.
Jackson másodpercekig vakargatta az állát, köhintett egyet,
megköszörülte a torkát, aztán feltette a kérdést: – Mondja, LuAnn,
lottózott már valaha?
LuAnn meglepődött a kérdésen, de készségesen válaszolt. –
Párszor. Errefelé mindenki szokott. Nem olcsó mulatság. Duane
minden héten játszik, van úgy, hogy a fél fizetését elveri – már ha kap
fizetést egyáltalán. Halál biztosra veszi, hogy nyerni fog. Ugyanazokat
a számokat játssza mindig. Azt mondja, hogy megálmodta őket. Erre
én csak azt mondom, hogy olyan sötét szegény, mint az éjszaka. Miért
kérdi?
– Játszott már a nemzeti lottón?
– Arra gondol, amelyiket az egész országban játsszák?
Jackson biccentett, miközben a szemét végig LuAnnen tartotta. –
Igen – mondta nagyon lassan –, arra gondolok.
– Egyszer-kétszer. De nagyon kicsi a nyerési esély. Előbb fogok
végigsétálni a Holdon, mint hogy nyerjek valamit.
– Ebben tökéletesen igaza van. A nyerési esély nagyjából egy a

21
harmincmillióhoz ebben a hónapban.
– Hát ez az, amiről beszélek. Inkább veszek kaparós sorsjegyet.
Azon legalább lehet néha nyerni egy húszast. Nincs sok értelme
szórni a pénzt, főleg ha nincs, amit elszórhat az ember.
Jackson megnyalta a szája szélét, aztán rákönyökölt az asztalra,
miközben LuAnnt nézte. – Mit szólna ahhoz, ha azt mondanám, hogy
drámai mértékben meg tudom növelni a nyerési esélyeit a lottón? –
Továbbra is LuAnn arcára szegezte a szemét.
– Tessék? – Jackson nem válaszolt semmit. LuAnn körbenézett a
szobán, mintha valami rejtett kamerát keresne. – Mi köze van ennek
az én állásomhoz? Nem azért jöttem, hogy szórakozzon itt velem,
uram.
– Mit szólna hozzá – folytatta Jackson, nem törődve az
aggályoskodással –, ha száz százalékra növelném a nyerési esélyét?
Akkor játszana?
LuAnn dühösen felcsattant. – Ez valami mocskos tréfa? Ha nem
ismerném őt annyira, azt hinném, hogy Duane áll a háttérben. Jobb, ha
elmondja, hogy mi a fene folyik itt, mielőtt méregbe gurulok!
– Ez nem tréfa, LuAnn.
LuAnn felemelkedett a székéről. – Nem tudom, milyen sötét dolgot
forgat a fejében, de engem hagyjon ki belőle. És tartsa meg a
mocskos pénzét – mondta undorodva és rendkívül csalódottan, amiért
az ezerdolláros fizetség reménye ilyen gyorsan szertefoszlott.
Felmarkolta Lisát és a táskáját, és elindult az ajtó felé.
Jackson halk hangját hallotta a háta mögül. – Garantálom, LuAnn,
hogy nyerni fog a lottón. Garantálom, hogy minimum ötvenmillió
dollárt fog nyerni.
LuAnn megállt. Bár az esze azt súgta, hogy rohanjon innen,
amilyen gyorsan csak tud, azon kapta magát, hogy lassan Jackson felé
fordul.
Jackson nem mozdult. Még mindig az asztalnál ült, összekulcsolt
kézzel. – Nincsenek többé Duane-ok, nincs több kimerítő műszak a
kamionos büfében, nem kell többé aggódni a kislány etetése és
öltöztetése miatt. Bármit megszerezhet magának. Bárhová elmehet.
Bárki akar leírni, az lehet. – Jackson hangja halk volt és határozott.
– Nem árulná el, hogy a francba akarja ezt megcsinálni? –

22
Ötvenmillió dollárt mondott? Te jóságos ég! Egyik kezével az
ajtónak támaszkodott, hogy el ne veszítse az egyensúlyát.
– Szeretnék választ kapni a kérdésemre.
– Milyen kérdésre?
Jackson széttárta a karját. – Akar gazdag lenni?
– Megőrült, vagy mi a franc! Vigyázzon, mert elég jó erőben
vagyok. Ha bármivel próbálkozik, úgy megrugdosom, hogy azt a
kevés agyát is elhagyja, amivel idejött.
– Tekintsem ezt nemleges válasznak? – kérdezte Jackson.
LuAnn oldalra söpörte a haját, és átvette Lisa kosarát a jobb
kezéből a balba. A kislány szeme le-föl járt közöttük, a forró légkörű
beszélgetés teljesen lekötötte a figyelmét. – Nézze, semmi mód nincs
arra, hogy garantálni tudjon nekem ilyesmit. Úgyhogy most szépen
kisétálok innen, és felhívom a bolondokházát, hogy jöjjenek magáért.
Jackson válaszképpen az órájára pillantott, odament a tévéhez és
bekapcsolta.
– Egy perc múlva kezdődik a nemzeti lottó sorsolása. Igaz, most
csak egymillió dollár a tét, de a mondandóm illusztrálásához ez is
megfelel. Csak hogy tisztán lásson, semmi anyagi hasznom nem
származik a mostani esetből, kizárólag demonstratív célokat szolgál,
hogy eloszlassam érthető szkepticizmusát.
LuAnn a képernyő felé fordult. Nézte, ahogy megkezdődik a
lottósorsolás, és beindul a labdagép.
Jackson LuAnnre pillantott. – A nyerőszámok a következők
lesznek: nyolcas, négyes, hetes, tizenegyes, kilences és hatos, ebben a
sorrendben. – Elővett egy tollat és egy papírt a zsebéből, és
lejegyezte a számokat. Odaadta a papírt LuAnn-nek.
LuAnn kis híján felnevetett, de végül csak egy horkantás lett
belőle. Ekkor jelentették be ugyanis, hogy az első nyerőszám a
nyolcas. Ezután gyors egymásutánban felugrott a négyes, a hetes, a
tizenegyes, a kilences és a hatos számú pingponglabda, és
bejelentették a győztes számsorrendet. LuAnn holtsápadtan meredt a
papírlapra, aztán a képernyőn lévő nyerőszámokra.
Jackson kikapcsolta a tévét. – Bízom benne, hogy a képességeimre
vonatkozó kételyeit sikerült eloszlatnom. Talán vissza is térhetnénk
az ajánlatomra.

23
 LuAnn nekitámaszkodott a falnak. Fájdalmasan bizsergett a bőre,
mintha milliónyi méhecske mártotta volna bele a fullánkját. A
tévékészüléket nézte. Semmiféle drótot vagy szerkentyűt nem látott,
ami segítségére lehetett volna Jacksonnak az eredmény
megjövendöléséhez. És videomagnót se. A tévé egyszerűen be volt
dugva a falba. Nyelt egyet, aztán Jackson felé fordult.
– Hogy a pokolba csinálta? – LuAnn hangja halk volt és
bizonytalan.
– Nem tartom feltétlenül szükségesnek, hogy tájékoztassam erről.
Válaszoljon inkább a kérdésemre. – A hangja kissé felerősödött.
LuAnn nagy levegőt vett, és megpróbálta kordában tartani
összevissza rángatózó idegeit. – Azt kérdezi tőlem, hogy hajlandó
vagyok-e részt venni valami disznóságban. Erre én azt válaszolom,
hogy nem. Nem sok mindenre lehetek büszke, de arra igen, hogy nem
vagyok bűnöző.
– Ki mondta, hogy disznóságról van szó?
– Már megbocsásson, de semmi rosszat nem lát abban, ha a
nyereményt előre garantálja? Pedig úgy hangzik, mint egy
nagyszabású csalás. Azért, mert ilyen mocskos munkákat végzek, ne
higgye, hogy teljesen hülye vagyok!
– Éppenséggel igen nagy véleménnyel vagyok az
intelligenciájáról. Ezért is hívtam ide. Valaki mindenképpen meg
fogja nyerni azt a pénzt, LuAnn. Miért ne lehetne az maga?
– Azért, mert ez nem tisztességes.
– És mégis, kit bántana vele? Senki se ítélné el, mivel soha nem
derülne fény a dologra.
– De én tudnék róla.
Jackson sóhajtott. – Ez igen nemes hozzáállás. Ezek szerint Duane
mellett kívánja leélni az életét?
– Neki is vannak jó tulajdonságai.
– Igazán? Megtenné, hogy fölsorol közülük néhányat?
– Miért nem tűnik el a pokolba? Az lesz a legjobb, ha a
rendőrséghez fordulok. Van egy zsaru ismerősöm. Fogadok, hogy
nagyon érdekelné a történet. – LuAnn megfordult és megmarkolta a
kilincset.
Ez volt az a pillanat, amire Jackson várt. A hangja egészen

24
felerősödött. – Lisa tehát egy mocskos lakókocsiban fog felnőni az
erdő közepén. A kislányból igen mutatós teremtés lesz, ha az anyja
tulajdonságait örökli. Aztán elér egy bizonyos kort, fiatalemberek
kezdenek koslatni utána, kimarad az iskolából, aztán jön a baba, és
minden kezdődik elölről. Ugyanolyan élete lesz, mint a nagyanyjának
volt. – Jackson kivárt egy pillanatot. – És amilyen az anyjának – tette
hozzá Jackson nagyon halkan.
LuAnn lassan megfordult, tágra nyitott szeme szinte szikrázott.
Jackson együtt érző pillantást vetett rá. – Ez sajnos törvényszerű,
LuAnn. Én csak az igazat mondom, maga is tudja. Milyen jövője lehet
Lisával Duane mellett? És ha nem mellette, hát egy másik vagy
harmadik Duane mellett. Szegénységben fog élni, és szegénységben
fog meghalni, és a kislányával ugyanez fog történni. És nem lesz
képes változtatni rajta. Ez persze óriási igazságtalanság, de attól még
nagyon is igaz. Akik soha nem voltak ilyen helyzetben, azt
tanácsolnák, hogy pakoljon össze, és húzzon el innen valahová. Fogja
a kislányát, és meneküljön innen. Csak azt nem tudják megmondani,
hogy lehet ezt megcsinálni. Honnan lesz pénze buszjegyre,
motelszobákra, élelemre? Ki fog vigyázni a gyerekére, amíg munkát
keres, és utána, amikor talál? Ha egyáltalán talál valaha. – Jackson
sajnálkozva megrázta a fejét, végigsimította kézfejével az állát, és
LuAnnre nézett. – Természetesen elmehet a rendőrségre, ha úgy
akarja. De mire idehozza őket, senki se lesz már itt. És tényleg azt
gondolja, hogy hinnének magának? – Leereszkedő mosoly suhant át
Jackson arcán. – És mit érne el vele? Elszalasztaná élete nagy
lehetőségét. Az egyetlen esélyt, hogy kitörjön innen. Elszalasztaná
örökre. – Szomorúan megcsóválta a fejét, mintha azt mondaná:
„Kérem, ne legyen ostoba!”
LuAnn erősebben markolta a gyerekkosár fogantyúját. Lisa
időközben felélénkült, és megpróbálta kiszabadítani magát. LuAnn
ösztönösen ringatni kezdte a kislányát. – Maga álmokról beszélt, Mr.
Jackson. Nekem is megvannak a magam álmai. Nagy álmaim. Rohadt
nagy álmaim. – A hangja megremegett. Pedig LuAnn Tylert keménnyé
tette a megélhetésért folytatott küzdelem, és a hiábavaló erőfeszítés,
hogy kitörjön innen; Jackson szavai mégis komoly fájdalmat okoztak
neki, vagyis inkább a bennük rejlő igazság.

25
 – Biztosra veszem, hogy vannak álmai. Mondtam, hogy
intelligensnek tartom, és a találkozásunk csak megerősített ebben a
hitemben. Sokkal többet érdemel ennél. Igaz, persze, hogy ritkán
kapjuk meg az élettől, amit megérdemlünk. De én olyan lehetőséget
kínálok most, amivel könnyedén megvalósíthatja élete nagy álmait. –
Csettintett egyet az ujjával a hatás kedvéért. – Így ni.
LuAnn hirtelen óvatossá vált. – Honnan tudjam, hogy nem a
rendőrségtől van, és csak be akar etetni? Nem fog engem börtönbe
dugni.
– Onnan, hogy az szándékos félrevezetésnek számítana. Nem
fogadnák el a bíróságon. És különben is, mi a fenének szőnének a
zsaruk ilyen kifinomult terveket maga ellen?
LuAnn nekidőlt az ajtónak. Érezte, ahogy a szíve összevissza
kalapál.
Jackson felállt. – Tudom, hogy nem ismer engem, de én mindig
halálosan komolyan veszek minden üzletet. Soha nem teszek semmit
ok nélkül. És még véletlenül se pazarolom az időmet arra, hogy
ostoba tréfákat eszeljek ki. Soha nem vesztegetem fölösleges
dolgokra az időmet. – Jackson hangja egészen kemény volt, és olyan
átható pillantást vetett LuAnnre, amit nehéz lett volna nem észrevenni.
– Miért pont engem szemelt ki? Ennek a tetves világnak az összes
lakója közül miért pont az én ajtómon kopogtatott be? – kérdezte
LuAnn szinte könyörögve.
– Jó kérdés; habár nem érzem kötelességemnek, hogy válaszoljak
rá, és egyébként se tartom helyénvalónak.
– Honnan tudja, hogy nyerni fogok?
Jackson a tévére nézett. – Hacsak nem hiszi azt, hogy hihetetlen
szerencsém volt a húzásnál, akkor nem kellene kételkednie a várható
végkifejletben.
– Phu! E pillanatban már abban se vagyok biztos, hogy jól hallok.
Szóval, mi lesz, ha végigcsinálom a dolgot, és mégse nyerek?
– Mit veszíthet vele?
– Két dolcsiba kerül a játék, azt veszíthetem! Lehet, hogy ez
magának nem tűnik sok pénznek, de én egy hétig buszozhatok
ennyiből!
Jackson előhúzott négy egydollárost a zsebéből, és LuAnn kezébe

26
nyomta. – Ezzel a kockázati tényezőt kiiktattuk, sőt százszázalékos
nyereséget is elkönyvelhet magának.
LuAnn az ujjai közé fogta a pénzt. – Szeretném tudni, hogy mi
haszna van ebből magának. Kissé túlkoros vagyok ahhoz, hogy
higgyek a jó tündérekben. – LuAnn tekintete átható volt és éles.
– A kérdés megint jó, de válasz csak azután adható rá, miután
elfogadta az ajánlatomat. De egy dologban igaza van: nem
emberbaráti szeretetből csinálom. – Halvány mosoly jelent meg a
szája sarkában. – Üzletről van szó. És egy jó üzletkötés mindkét fél
számára hasznot hoz. Biztosra veszem, hogy méltányosnak fogja
találni a megállapodásunk feltételeit.
LuAnn belecsúsztatta a pénzt a táskájába. – Ha azt akarja, hogy
most azonnal válaszoljak az ajánlatára, akkor egy nagy, kövér
„nemet” fog hallani.
– Tisztában vagyok vele, hogy az ajánlatom meglehetősen
komplex. Éppen ezért adok önnek némi gondolkodási időt. –
Lefirkantott egy ingyenesen hívható telefonszámot egy papírra, és
LuAnn felé nyújtotta. – De nem túl sok időt. A havi lottósorsolás
négy nap múlva lesz. Holnapután reggel tíz óráig szükségem van a
válaszára. Ezen a számon bármikor elérhet.
LuAnn a papírra nézett. – És mi lesz, ha akkor is nemet mondok,
ami elég valószínű?
Jackson vállat vont. – Akkor valaki más viszi haza a nyereményt,
LuAnn. Valaki más lesz minimum ötvenmillió dollárral gazdagabb, és
megnyugtathatom, annak a valakinek semmiféle bűntudata nem lesz
emiatt. – Barátságosan elmosolyodott. – Higgye el nekem, egy csomó
ember örömmel cserélne magával. Örömmel. – Ezzel LuAnn kezébe
nyomta a papírt, és rákulcsolta az ujjait. – És ne feledje, egy perccel
tíz után az ajánlat érvényét veszti. Örökre. – Jackson elfelejtett
említést tenni arról az apróságról, hogy nemleges válasz esetén
azonnal megöli LuAnnt. A szavai kissé fenyegetőre sikerültek, de
aztán gyorsan elmosolyodott, s miközben kinyitotta az ajtót LuAnn
előtt, Lisára pillantott. A kislány abbahagyta a cséphadarást, és tágra
nyílt szemmel nézte Jacksont. – Éppen olyan, mint maga. Remélem, az
eszét is az anyjától örökölte. – Ahogy LuAnn kilépett az ajtón,
Jackson hozzátette: – Köszönöm, hogy eljött, LuAnn. És minden jót.

27
 – Miért gondolom azt, hogy nem Jackson az igazi neve? – mondta
LuAnn, Jacksonra meredve.
– Őszintén remélem, hogy hamarosan hallok magáról. Szeretem,
amikor jó dolgok történnek arra érdemes emberekkel. Maga is? –
Jackson lassan becsukta az ajtót LuAnn után.

28
 NEGYEDIK FEJEZET
HAZAFELÉ A BUSZON LuAnn egyforma erővel markolta Lisát és a
telefonszámot rejtő papírdarabot. Olyan nyomasztó érzés kerítette
hatalmába, hogy az egész busz tudja, mi történt vele néhány perce, és
ezért keményen el is ítélik. Egy kopott kabátot és szakadozott
térdharisnyát viselő öregasszony, egy csomó nejlonszatyorral a
kezében, megvető pillantásokat vetett rá. Hogy tényleg belelátott-e a
veséjébe, vagy csak a fiatalságáért, szépségéért és aranyos
kislányáért gyűlölte, LuAnn meg nem tudta volna mondani.
Hátradőlt az ülésen, és megpróbálta végiggondolni, hogy milyen
hatással lehet az életére az ajánlat elfogadása vagy elutasítása. Az
elutasítás negatív következményei egyértelműek voltak, és mindegyik
összefüggésben állt valahogy Duane-nal, de az elfogadás is veszélyes
kihívásokat sejtetett. Ha tényleg nyer a lottón, és mérhetetlen
gazdagságra tesz szert, akkor, ahogy a pasas is mondta – bármit
megtehet, amit csak akar. Bármit! És bárhová elmehet. Bármit
csinálhat. Istenem! A gondolattól, hogy ez a fékeveszett szabadság
egyetlen telefonhívásra és alig négynapnyira van tőle, legszívesebben
boldogan visongva végigugrándozott volna a busz szűk folyosóján.
Nem is mert arra gondolni, hogy akár gonosz tréfa is lehet az egész.
Jackson nem kért tőle pénzt, nem mintha tudna adni neki. Arra sem
utalt semmivel, hogy szexuális szolgáltatásokat kívánna tőle, habár a
megállapodás feltételeit még nem tisztázták teljesen. De Jackson
egyáltalán nem keltett olyan benyomást benne, mint aki szexuálisan
érdeklődik iránta. Nem próbálta megérinteni, nem tett megjegyzéseket
a külsejére, legalábbis konkrétan nem, és minden szempontból
tárgyilagosnak és őszintének tűnt. Lehet, hogy a pasas teljesen
gyagyás, de ha így van, csodálatraméltóan alakítja a normálisát
előtte. És különben is egy csomó pénzébe került a pavilon kibérlése,
a titkárnő alkalmazása és a többi. Akár őrült, akár nem,
mindenképpen vannak normális pillanatai. LuAnn megrázta a fejét.
De hát előre megmondta a lottószámokat, mielőtt az a nyavalyás gép

29
kiköpte volna a labdákat! Ezt nem szabad elfelejteni. Ha tehát igazat
beszél, akkor csak az a probléma, hogy olyan csalással, illegális
dolgokkal és mindenféle disznósággal jár együtt a buli, amiről ő nem
is hallott eddig. És ez elég nagy probléma. Mi van, ha belemegy a
dologba, és elkapják, és kiderül az igazság? Börtönbe kerülhet, akár
élete végéig is. Mi lesz akkor Lisával? LuAnn hirtelen iszonyúan
nyomorultul érezte magát. Mint a legtöbb ember, ő is gyakran
álmodott arannyal teli korsókról. Az efféle látomások számtalan
reménytelen pillanaton átsegítették már, amikor félő volt, hogy a
depresszió elhatalmasodik rajta. De az álmában megjelenő
aranykorsókhoz nem mellékeltek bilincset és láncokat. – A fenébe! –
dünnyögött magában. Választhat a pokol és a mennyország között. És
mik lesznek Jackson feltételei? Biztosra vette, hogy a fickó nagy árat
fog kérni azért, hogy nincstelen koldusból hercegkisasszonyt farag
belőle.
Szóval, ha elfogadja az ajánlatát, és tényleg nyer, mihez fog
kezdeni? Az efféle szabadság korlátlan lehetőségeit nem nehéz látni,
hallani, ízlelni és tapintani. A gyakorlati alkalmazás azonban már
egészen más dolog. Utazza körbe a világot? Soha nem tette ki a lábát
Rikersville-ből, ami évenként rendezett vásárairól és bűzös
vágóhídjáról volt legfeljebb ismert. Egy kezén meg tudta számolni,
hogy hányszor utazott liften életében. Soha nem volt saját háza vagy
autója, sőt egyáltalán nem volt semmije. Egyetlen bankszámla sem
viselte a nevét. Egész tűrhetően írt, olvasott és beszélte a királyi
angolt, de nem tartozott azok közé, akiket az adóhivatal érdemesnek
tartana nyilvántartásba vételre. Jackson azt mondta, hogy bármi lehet
belőle. De tényleg lehet? Tényleg elhiszi valaki, hogy egy mocsárból
kihalászott koszos kis békát oda lehet ültetni a királyi trónra, és a
dolog működni fog? De hát nem kötelező belemennie az egészbe, nem
kötelező megváltoztatni az életét, és olyasvalakivé válni, akinek nem
sok köze van őhozzá. Végigfutott rajta a hideg.
De hát épp erről van szó. Félresöpörte hosszú tincseit az arcából,
Lisa fölé hajolt, és megcirógatta kislánya homlokát a rakoncátlan,
aranyló hajfürtök alatt. LuAnn nagy levegőt vett, s teleszívta tüdejét
az autóbusz ablakán beáramló mézillatú tavaszi levegővel. Mindig is
arra vágyott, hogy valaki más legyen, más, mint aki volt. Egész

30
életében arról álmodott, abban bízott és hitt, hogy ez egyszer meg fog
történni vele. De ahogy az évek múltak, a remények mindjobban
elhalványultak, s egyre ködösebb álmokká szelídültek, amelyek egy
szép napon teljesen magára hagyják majd, s mire összeaszalódott,
ráncos fúriaként bevégzi jellegtelenül tovatűnő életét, arra se fog
emlékezni, hogy voltak valaha álmai. A jövő sivár képe egyre
élesebben rajzolódott ki előtte, mint egy tévé képernyője, ahová
bekötötték végre az antennát.
De most hirtelen megváltozott minden. Meredtén nézte a
telefonszámot, miközben a busz lassan bukdácsolt előre a kátyús
úton, magával cipelve őt és Lisát a mocskos földút felé, amely a még
mocskosabb lakókocsihoz vezetett, ahol Duane Harvey minden
bizonnyal mocsok rossz hangulatban fogja várni őket. Megint követeli
majd a sörre valóját. LuAnn arca felderült, ahogy eszébe jutott a két
plusz egydolláros a zsebében. Mr. Jackson ajánlata máris hasznosnak
bizonyult. Először is elpaterolja Duane-t az útból, hogy legyen ideje
átgondolni a dolgokat. Ma este sörnap lesz Duane törzshelyén, a
Betérő nevű ivóban. Két dollárból Duane boldogan leihatja magát a
sárga földig. LuAnn az ablakon át nézte a téli álmából ébredező
világot. Itt a tavasz. Az új élet kezdete. Talán számára is. Holnapután
reggel tízkor veszi kezdetét. Egy hosszú másodpercig összefonódott a
tekintetük Lisával, aztán anya és lánya kedvesen egymásra
mosolyogtak. Végül ráhajtotta az arcát Lisa kicsiny testére, s nem
tudta eldönteni, hogy sírjon-e vagy nevessen, miközben nagy kedve
lett volna mind a kettőhöz.

31
 ÖTÖDIK FEJEZET
AZ ÜTÖTT-KOPOTT ajtó nyikorogva kinyílt, és LuAnn Lisával a
karján belépett. A lakókocsi sötét volt, nyugodt és csendes. Ezek
szerint Duane nem ébredt még föl. De LuAnn minden neszre hegyezte
a fülét, ahogy végigbotorkált a szűk folyosón. Nem különösebben félt
Duane-tól, de nem akarta, hogy lesből támadjon rá. Szemtől szemben
bármikor kiállt volna ellene. Még a szart is kirugdosta egypárszor
belőle, amikor csont részegen jött haza. Amikor józan volt, nem
szokott súlyos dolgokat művelni, és mostanra úgy-ahogy ki kellett
már józanodnia. Fura egy partnerkapcsolat volt ez egy
olyasvalakivel, akit LuAnn mégiscsak az élettársának tekintett. Persze
legalább tíz olyan nőt ismert, akik hasonló helyzetben voltak, mint ő,
és akik véletlenül sem a partnerük iránt táplált érzelmeik miatt,
hanem a rossz anyagi körülmények, a korlátozott lehetőségek és
főképp a tehetetlenségük miatt ragaszkodtak a kapcsolatukhoz.
LuAnn-nek voltak egyéb kapcsolatai is régebben, de tisztában volt
vele, hogy a szomszéd kertje se sokkal zöldebb. Meggyorsította a
lépteit, amikor meghallotta a szoba felől jövő hortyogást, és bedugta
a fejét az ajtón. Egy pillanatra elállt a lélegzete, amikor meglátta,
hogy két alak fekszik a takaró alatt. Duane feje tisztán látszott a jobb
oldalon. A másik figurát teljesen beborította a takaró, de a
mellmagasságban látható két domborulat egyértelművé tette, hogy
nem Duane ivócimborái közül való.
LuAnn csendben végigment a folyosón, betette az izgatottan
nézelődő Lisát a fürdőszobába, és rácsukta az ajtót. Nem akarta
felzaklatni a kislányát azzal, amit tenni készült. Amikor újra kinyitotta
a szoba ajtaját, Duane még mindig hangosan horkolt; de a mellette
fekvő test megmozdult, és sötétvörös hajkorona villant elő a takaró
alól. LuAnn-nek egy másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy
belekapaszkodjon a dús sörénybe, és teljes erőből megrántsa. A
hosszú hajfürtök szerencsétlen tulajdonosa kirepült az ágyból, és
anyaszült meztelenül nekicsapódott a falnak.

32
 – A picsába! – visította a nő, miután fenékre esett, és a zord
tekintetű LuAnn húzni kezdte a foszladozó, durva szőnyegen
keresztül. – A kurva életbe, LuAnn, engedj el!
LuAnn egy pillanatra hátranézett. – Shirley, ha még egyszer
idejössz nekem kurválkodni, esküszöm, hogy kitekerem a nyakad.
– Duane! Segíts már, az isten szerelmére! Ez megőrült. – Shirley
kétségbeesetten jajgatva próbálta kirángatni a haját LuAnn markából,
de hiába. Shirley tömzsi volt, és legalább tíz kiló felesleg volt rajta.
Pufók combjai és jókora mellei összevissza csapkodtak, miközben
LuAnn az ajtó felé rángatta.
Duane megmoccant, ahogy LuAnn elhátrált mellette. – Mi a franc
van itt? – kérdezte álmosan.
– Kuss legyen! – csattant rá LuAnn.
Miután az agya felfogta a történteket, Duane átnyúlt az
éjjeliszekrényen, és előhúzott egy doboz Marlborót a fiókból.
Rágyújtott, aztán Shirleyre vigyorgott.
– Mi az, Shirl, már mész? – Félresöpörte csapzott haját az
arcából, és elégedetten beleszippantott a cigarettájába.
Miközben Shirley a hátán fekve dühös pillantásokat lövellt felé,
pufók arca mély burgundira váltott. – Mocskos szarházi!
Duane csókot lehelt felé. – Azért imádlak téged is, Shirl. Kösz,
hogy beugrottál hozzám. Bearanyoztad a reggelemet. – Hangosan
felröhögött, és a térdét csapkodta, miközben félig felült az ágyon.
LuAnn és Shirley eltűnt közben az ajtó mögött.
LuAnn otthagyta Shirleyt az udvaron egy rozsdás Ford-motorblokk
mellett, aztán megfordult, és elindult a lakókocsi felé.
Shirley felállt, és visítani kezdett. – Kitépted a hajam, te szemét
kurva! – LuAnn folytatta az útját, nem nézett hátra. – Add vissza a
ruhámat, LuAnn!
LuAnn megfordult. – Ha nem hiányzott, amíg bent voltál, akkor
megleszel nélküle ezután is.
– Nem mehetek így haza.
– Akkor ne menj haza. – LuAnn fellépdelt a salakbeton lépcsőn, és
becsapta az ajtót maga mögött.
Duane a folyosó közepén várta bokszeralsóban. Egy meggyújtatlan
Marlboro fityegett a szája szélén. – Jó érzés a férfiembernek, ha két

33
vadmacska hajba kap miatta. Egész felpezsdítetted a vérem, LuAnn.
Mit szólnál te is egy kis etyepetyéhez? Gyere, cicám, adj egy csókot!
– Elvigyorodott, és kinyújtotta a kezét, hogy átkarolja LuAnn nyakát.
A következő pillanatban már nyögve vette a levegőt, miután LuAnn
ökle a száján csattant, meglazítva néhány metszőfogát. Bármilyen
fájdalmas volt is az ütés, semmiség volt ahhoz képest, amit a lába
között érzett, miután LuAnn betalált a térdével. Duane elterült a
földön.
LuAnn Duane fölé hajolt. – Ha még egyszer idehozod ezt a
hányadékot, Duane Harvey, Isten engem úgy segéljen, darabokra
tépem és lehúzom a budin.
– Őrült nőszemély – nyöszörögte köpködve, miközben az ágyékát
markolászta; vér szivárgott a szája sarkából.
LuAnn lenyúlt, és vasmarokkal megszorította az állát. – Nem, te
vagy az őrült, ha azt hiszed, hogy egy percig is eltűröm ezt a
disznóságot.
– Nem vagyunk házasok.
– Az igaz, de együtt élünk. Közös gyermekünk van.
És ez a hely legalább annyira az enyém is, mint amennyire a tied.
– Shirl semmit nem jelent nekem. Mit törődsz vele? – LuAnnt
bámulta, s apró könnycseppek gyűltek össze a szeme sarkában,
miközben továbbra is a nemi szervét markolászta.
– Hát csak azt, hogy ez a sonkalábú hájpaca egyből berohan a
közértbe, aztán a fodrászhoz, aztán meg abba a tetves kocsmába, és
mindenkinek szétkürtöli a dolgot, aki csak meghallgatja, és a végén
én leszek a város legnagyobb mocsadéka.
– Minek hagytál itt reggel. – Duane feltápászkodott a földről. –
Nézd, végül is te vagy a hibás. Hozzád jött, mert kérni akart valamit.
Mit tehettem volna?
– Nem is tudom, Duane, talán a kezébe nyomhattál volna egy
csésze kávét is a farkad helyett.
– Nem érzem jól magam, bébi. Tényleg nem. – Nekidőlt a falnak.
LuAnn durván odébb taszította, ahogy elment mellette, hogy
megnézze Lisát. – Ez az első jó hír ma.
Egy pillanattal később újra elviharzott Duane mellett, bement a
szobába, és kezdte lerángatni a lepedőket az ágyról.

34
 Duane sértődötten figyelte az ajtóból. – Csináld csak, dobd ki.
Engem szart se érdekel, te vetted.
LuAnn nem nézett fel, úgy válaszolt. – Átviszem őket Wandához
kimosni. Nem fogok minden kurvádnak új lepedőt venni.
Ahogy megmozdította a matracot, valami zöld villant a szemébe.
Megemelte a matracot, és Duane-ra nézett. – Mi a franc ez? –
kérdezte.
Duane dühös pillantást vetett rá. Bebotorkált a szobába,
felnyalábolta a pénzkötegeket, és begyömöszölte őket egy nagy
papírzacskóba. Ismét LuAnnre pillantott, miközben behajtotta a
papírzacskó tetejét. – Vedd úgy, hogy a lottón nyertem – mondta
arrogáns hangon.
LuAnn úgy összerándult, mintha pofon ütötték volna. Egy
pillanatig úgy érezte, hogy menten összecsuklik, és ájultan zuhan
végig a padlón. Lehet, hogy Duane áll az egész mögött? Lehet, hogy
összejátszik Jacksonnal? Elképzelni sem tudott ennél
valószínűtlenebb párosítást. Nem, ez teljesen kizárt. Gyorsan
összeszedte magát, és karba tette a kezét. – Baromság. Honnan
szerezted, Duane?
– Maradjunk annyiban, hogy érdemes lesz kedvesebbnek lenni
hozzám, és kordában tartani a nyelvedet.
LuAnn mérgesen kituszkolta Duane-t a szobából, és. bekulcsolta
utána az ajtót. Gyorsan levetkőzött, majd farmernadrágot, pólót és
tornacipőt húzott, és megpakolt egy utazótáskát. Ahogy kinyitotta az
ajtót, Duane még mindig ugyanott állt, és a papírzsákot szorongatta.
Gyorsan elment mellette, kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, felvette az
izgő-mozgó Lisát az egyik karjára; a másik karján a szennyes
ágyneműt és az utazótáskát tartva elindult a bejárati ajtó felé.
– Hová mész, LuAnn?
– Semmi közöd hozzá.
– Meddig fogsz még duzzogni? Én se haragudtam meg rád, amiért
tökön rúgtál. Már el is felejtettem az egészet.
LuAnn visszafordult egy pillanatra. – Duane, te vagy a legsötétebb
bunkó a világon.
– Tényleg? Miért, mit gondolsz, ki vagy te? Diana hercegnő talán?
Ha én nem lennék, azt se tudnád, hová menjél Lisával. Nem lenne

35
semmid, ha nem fogadtalak volna be. – Rágyújtott egy újabb
cigarettára, óvatosan távol tartva magát közben LuAnn öklének
hatósugarától. Aztán eltaposta a gyufát a pecsétes szőnyegen. –
Ahelyett, hogy állandóan morgolódsz, igazán lehetnél hozzám
kedvesebb. – Feltartotta a pénzzel teli papírzacskót. – Van még ott
bőven, ahonnan ez jött, kislány. Nem fogok egész életemben egy
görénylyukban rohadni. Jobb, ha eltűnődsz ezen. Jobb, ha alaposan
végiggondolod a dolgot. És nem tűrök többé ilyen szemét viselkedést,
se tőled, se mástól. Hallasz engem?
LuAnn kinyitotta a bejárati ajtót. – Duane, máris kedves leszek
hozzád. Tudod, hogyan kezdem? Most rögtön elhagylak, mielőtt
megölnélek. – Lisa pityeregni kezdett anyja dühös hangja hallatán, azt
gondolván, hogy őrá haragszik. LuAnn megpuszilta a kislányát, és
gügyögött valamit a fülébe, hogy megnyugtassa.
Duane a farmernadrág feszülő fenekét kukkerolta, ahogy LuAnn
keresztülmasírozott a sáros udvaron. Egy pillanatig Shirleyt is
kereste a szemével, de a jelek szerint úgy, ahogy volt, anyaszült
meztelenül hazaszaladt.
– Imádlak, bébi! – kiáltott vigyorogva LuAnn után.
– Menj a fenébe, Duane!

36
 HATODIK FEJEZET
A BEVÁSÁRLÓKÖZPONT sokkal zsúfoltabb volt ma, mint tegnap,
amikor itt járt. LuAnn örült most a zsúfoltságnak, s ahogy nagy ívben
megkerülte tegnapi látogatásának színhelyét, lopva rápillantott a
pavilonra. Az ajtó két oldalát szegélyező üvegtáblákon keresztül úgy
látszott, hogy sötét van odabent. Biztosra vette, hogy ha megpróbálná
lenyomni a kilincset, zárva találná az ajtót. Nem tudta elképzelni
Jacksonról, hogy hosszasan elidőzött volna itt, miután ő távozott.
Erősen gyanította, hogy ő volt Jackson egyetlen kliense.
Beteget jelentett a munkahelyén, és egy barátnőjénél töltötte
álmatlanul forgolódva az éjszakát, hol a teliholdat bámulva, hol Lisa
apró szájacskáját, amely időnként mosolyra görbült, időnként
különféle grimaszokat vágott, miközben a kislány végig az igazak
álmát aludta. Végül úgy határozott, hogy nem hoz addig végleges
döntést Jackson javaslatával kapcsolatban, amíg nem szerez elegendő
információt. Egy dolgot azonban már eldöntött: nem megy a
rendőrségre. Semmit nem tudna bizonyítani, és különben is, ki hinne
neki? Semmiféle belátható előnye nem származna egy ilyen lépésből,
viszont legalább ötvenmillió érv szól ellene. Bár világéletében jó
érzéke volt ahhoz, hogy megkülönböztesse a jót a rossztól, nem tudott
most csak úgy elsiklani egy ilyen csábító ajánlat mellett: lehet, hogy
hihetetlen gazdagság vár rá. Bűntudatot érzett, amiért nem tudott
egyértelmű döntést hozni. A Duane-nal történt legutóbbi afférja csak
még jobban megerősítette benne, hogy nem hagyhatja Lisát ilyen
környezetben felnőni. Valamit mindenképpen lépnie kell.
A bevásárlóközpont irodája a folyosó legvégén, az épület déli
szárnyában volt. LuAnn kinyitotta az ajtót, és belépett.
– LuAnn?
LuAnn döbbenten nézett a hangforrás irányába. A pult mögött álló
fiatalember elegáns, rövid ujjú inget, nyakkendőt és fekete nadrágot
viselt. Izgatottságában egy tollat kattogtatott a jobb kezében. LuAnn
alaposan megnézte, de nem találta ismerősnek.

37
 A fiatalember kis híján átesett a pulton. – Nem is várom el, hogy
emlékezz rám. Johnny Jarvis. De most már John névre hallgatok. –
Először kézfogásra nyújtotta a kezét, aztán vigyorogva megölelte
LuAnnt, és egy teljes percen át gügyögött Lisának. LuAnn előhúzott
egy apró takarót a táskájából, ráültette a kislányát, és a kezébe
nyomott egy plüssállatkát.
– Nem tudom elhinni, hogy te vagy az, Johnny. Nem láttalak már...
mióta is, második óta?
– Te harmadikos voltál, én meg negyedikbe jártam.
– Jól nézel ki. Tényleg. Mióta dolgozol itt?
Jarvis büszkén elvigyorodott. – Középiskola után beiratkoztam a
főiskolára, és lediplomáztam. Fizikából és matekból. Két éve
dolgozom a bevásárlóközpontban. Adatfeldolgozóként kezdtem, de
időközben kinőttem magam afféle ügyvezető igazgatóhelyettessé.
– Gratulálok. Ez igazán csodálatos, Johnny... vagyis, John.
– Ó, a pokolba, te nyugodtan nevezhetsz Johnny-nak. El se tudom
hinni, hogy csak úgy besétáltál azon az ajtón. Azt hittem, hogy
nyomban belepusztulok, amikor megláttalak. Sose hittem volna, hogy
látlak még az életben. Azt gondoltam, hogy rég elmentél New Yorkba
vagy valami hasonló helyre.
– Nem, még mindig itt vagyok – mondta LuAnn gyorsan.
– Furcsa, hogy még sose láttalak a bevásárlóközpont környékén.
– Ritkán járok erre. Túl messze lakom innen.
– Ülj le, és mesélj valamit magadról. Nem is tudtam, hogy
gyereked van. Azt se tudtam, hogy férjhez mentél.
– Nem mentem férjhez.
– Ó! – Jarvis kissé elvörösödött. – Kérsz egy kávét vagy valamit?
Most tettem föl egy adagot.
– Az a helyzet, hogy sietek, Johnny.
– Ó, persze, persze, miben segíthetek? – Hirtelen elkerekedett a
szeme. – Csak nem állást keresel?
LuAnn dacos pillantást vetett rá. – És ha azt keresnék? Talán
kifogásod van ellene?
– Dehogy, nem úgy értettem. Csak el nem tudom képzelni rólad,
hogy egy ilyen helyen akarnál dolgozni. – Elmosolyodott.
– A munka az munka, nem? Te például itt dolgozol. És ha már itt

38
tartunk, miféle életet képzelsz el te nekem?
Jarvis mosolya gyorsan lehervadt, és idegesen dörzsölgetni kezdte
a lábszárát. – Nem akartalak megbántani, LuAnn. Csak azt képzeltem
mindig, hogy valami menő kastélyban éldegélsz, csicsás ruhákban
jársz, és luxuskocsikon furikázol. Bocsáss meg.
LuAnn haragja azonnal elszállt, ahogy eszébe jutott Jackson
ajánlata. Lehet, hogy az a kastély csak egy karnyújtásnyira van tőle? –
Minden oké, Johnny, nehéz hetem volt, tudod. Egyébként nem
állásügyben jöttem. Az egyik bérlőtökről szeretnék információt kapni.
Jarvis hátrapillantott a válla fölött a hátsó iroda felé, ahonnét
telefoncsörgés és billentyűk csattogása hallatszott ki, érthetetlen
beszédfoszlányokkal fűszerezve, aztán visszafordult LuAnn felé. –
Információt?
– Igen. Tegnap reggel itt voltam egy munkamegbeszélésen.
– Kinél?
– Ezt szeretném megtudni tőled. A jobb oldali pavilonsorban volt,
mindjárt a bejáratnál, ahol a buszmegállóból bejön az ember. Nincs
rajta semmilyen felirat, de ott van közvetlenül a fagylaltos bódé
mellett.
Jarvis zavartnak látszott egy pillanatig. – Azt hittem, hogy az üres.
Egy csomó üres helyünk van. Sajnos, nem a legfelkapottabb
környéken vagyunk.
– Hát tegnap nem volt üres.
Jarvis odalépett a pulton fekvő számítógéphez, és leütött néhány
billentyűt. – Mi volt a megbeszélés célja?
LuAnn válasza nem késett. – Ó, hát afféle ügynöki munka.
Bekopogni az ajtókon, és mindenféle árucikket kínálni.
– Igen, ki szokták időnként bérelni ezeket a bódékat. Főleg ilyen
állásinterjúkra. Amikor üresedés történik, ami elég gyakori dolog
nálunk, akkor kiadjuk őket akár egyetlen napra is. Különösen azokat,
amelyeket eredetileg is irodahelyiségnek szántak.
Ismét a monitor felé fordult. Az irodából továbbra is
hangfoszlányok szűrődtek ki. Johnny odament, és becsukta az ajtót.
Aztán nyugtalan pillantást vetett LuAnnre. – Mit akarsz tudni?
LuAnn észrevette az aggodalmát, és a bezárt ajtó felé sandított. –
Ugye nem kerülsz emiatt bajba, Johnny?

39
 Johnny legyintett egyet. – A fenébe, dehogy! Ne felejtsd el, hogy
én vagyok a góréhelyettes – dicsekedett fontoskodó hangon.
– Jó, de csak annyit mondj el, amennyit lehet. Ki az illető, mi a
munka lényege, és egy címet, ahol elérhető. Ilyesmit.
Jarvis zavartnak látszott. – Hát nem mondta meg az interjú alatt?
– Csak részben – felelte LuAnn gyorsan. – De szeretném tudni,
hogy legális dologról van-e szó, mielőtt belemegyek. Vennem kell
néhány elegánsabb göncöt, meg talán egy új kocsit is. Nem akarok
fölöslegesen költekezni, amíg nem tudom, hogy tisztességes munkáról
van-e szó.
Jarvis felhorkantott. – Nagyon okosan teszed. Attól még, hogy
kibérelnek egy bódét maguknak, nem biztos, hogy tiszta lapokkal
játszanak. – Aggodalmas képpel hozzátette: – Remélem, hogy nem
kértek tőled pénzt?
– Nem, sőt az igazat megvallva, túl jó ajánlattal álltak elő.
– Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, mi?
– Ettől félek én is. – LuAnn Johnny ujjait nézte, ahogy le-föl
szánkáznak a klaviatúrán. – Hol tanultad ezt? – kérdezte őszinte
csodálattal a hangjában.
– Mit, ezt? Még a főiskolán. Mindenféle programot megtanítottak
nekünk. A számítógép szuper dolog.
– Én se bánnám, ha visszamehetnék még tanulni.
– Neked mindig ragyogó eszed volt, LuAnn. Nem okozna gondot
semmiféle iskola.
LuAnn csillogó szemmel nézett rá. – Talán majd egyszer. Na, mit
találtál nekem?
Jarvis ismét a képernyőre meredt. – A céget Associates kft-nek
hívják. Legalábbis ezt írták a bérleti szerződésre. Egy hétre vették ki,
a tegnapi nappal kezdődően. Készpénzben fizettek. Semmiféle címet
nem adtak meg. Ha valaki készpénzben fizet, nem igazán törődünk
ilyesmivel.
– Most nincs benne senki.
Jarvis elgondolkodva bólintott, és a képernyőt fürkészte. – Egy
Jackson nevű fickó írta alá a szerződést – mondta.
– Kábé olyan magas, mint én, fekete haja van, és elég kövér?
– Ő az. Most már emlékszem rá. Úgy festett, mint aki nagyon érti a

40
dolgát. Valami rendhagyó volt az interjúban?
– Attól függ, mit tekintünk rendhagyónak. De nekem is úgy tűnt,
hogy érti a dolgát. Van még valami érdekes?
Johnny ismét a képernyőre meredt, remélve, hogy talál valami
fontosat, amivel LuAnn kedvében járhat. Végül mélységes
csalódottság jelent meg az arcán, LuAnnre pillantott, és felsóhajtott. –
Semmi, azt hiszem.
LuAnn már felemelte Lisát, amikor megakadt a szeme a pulton
szétszórt üres jegyzettömbökön és tollakon. – Vehetek ebből, Johnny?
Kifizetem.
– Viccelsz? Vegyél nyugodtan, amennyit csak akarsz.
– Elég lesz egy is. Kösz. – Betett egy irattömböt és egy tollat a
táskájába.
– Nem probléma, van belőlük egy vagonnal.
– Hát kösz, hogy segítettél. Igazán hálás vagyok érte. És örülök,
hogy találkoztunk, Johnny.
– Bearanyoztad az évemet azzal, hogy besétáltál azon az ajtón. –
Rásandított az órájára. – Tíz perc múlva kezdődik az ebédszünet. Van
egy jó kis kínai büfé az éttermi részen. Ráérsz egy kicsit? Szívesen
meghívlak. Legalább egy jót beszélgethetnénk.
– Talán majd máskor. Mondtam, hogy sietek.
LuAnn észrevette Jarvis arcán a csalódottságot, és elfogta a
bűntudat. Letette Lisát a pultra, és szorosan átölelte a fiút.
Elmosolyodott, ahogy meghallotta egyenletes szuszogását a füle
mellett. Ahogy Johnny átkarolta LuAnn derekát, és magába szívta
testének lágy melegét, azonnal jobb kedvre derült. – Igazán szép, amit
elértél, Johnny – mondta LuAnn, és hátrébb lépett. – Mindig tudtam,
hogy sokra viszed egyszer. – Talán minden másképp alakul, gondolta
LuAnn, ha előbb találkozik Johnnyval.
Jarvis most már a mennyekben járt. – Tényleg? Nem hittem volna,
hogy gondolni szoktál rám.
– Na látod, tele vagyok meglepetésekkel. Vigyázz magadra, talán
összefutunk még. – Felemelte Lisát, aki anyja arcához dörgölte a
plüssállatkát, miközben boldogan csacsogott neki, és elindult az ajtó
felé.
– Hé, LuAnn!

41
 LuAnn hátrafordult.
– Elvállalod a munkát?
LuAnn eltűnődött egy pillanatra. – Még nem tudom. De ha
elvállalom, tuti, hogy hallani fogsz róla.

LUANN KÖVETKEZŐ ÁLLOMÁSA a helyi könyvtár volt, ahová

iskolás korában gyakran ellátogatott, de az utóbbi években be se tette
a lábát. A könyvtáros nagyon kedves volt hozzá, és agyba-főbe
dicsérte a kislányt. Lisa szorosan az anyjához bújt, miközben LuAnn a
könyveket tanulmányozta.
– Dá, dá, óu!
– Szereti a könyveket – magyarázta LuAnn. – Minden este
felolvasok neki.
– A maga szemét örökölte – mondta a könyvtáros, hol az anyára,
hol a lányára pillantva. LuAnn gyengéden megsimogatta Lisa arcát.
A könyvtárosnő mosolya lehervadt, amikor meglátta, hogy LuAnn
nem visel jegygyűrűt. LuAnn követte a pillantását. – Ez a legjobb
dolog, amit életemben tettem. Nem dicsekedhetem túl sokkal, de ez a
kislány kárpótol mindenért.
A nő halványan elmosolyodott, és biccentett. – A lányom is
egyedül neveli a gyerekét. Segítek, amiben tudok, de így is nagyon
nehéz neki. Pénzből soha nincs elég.
– Erről én is tudnék mesélni. – LuAnn előhúzott egy cumisüveget
és egy vizespalackot a pelenkák közül, összekevert valami bébiételt,
amit az egyik barátnőjétől kapott, és Lisa apró markába nyomta az
üveget. – Ha egyszer úgy érne véget a hét, hogy több pénzem van,
mint amivel kezdtem, azt se tudnám, hová tegyem a fejem.
A nő szomorkásan csóválta a fejét. – Azt mondják, hogy a pénz
minden rossznak a forrása, de azért nem lehet rossz, ha az embernek
nem kell állandóan a számlák miatt aggódnia. El se tudom képzelni,
milyen érzés lehet.
– Én el tudom képzelni. Valószínűleg marha jó érzés.
A nő elnevette magát. – Na és miben segíthetek?
– Ha jól tudom, a régi újságokról másolatot szoktak készíteni,
igaz?
A nő bólintott. – Mikrofilmre vesszük őket. Ott vannak abban a

42
szobában. – Egy ajtóra mutatott a terem végében.
LuAnn elbizonytalanodott.
– Tudja kezelni a mikrofilmvetítőt? Mert ha nem, szívesen segítek.
Nem túl bonyolult.
– Nagyon kedves. Köszönöm.
Beléptek a sötét, üres szobába. A nő felkapcsolta a villanyt,
leültette LuAnnt az egyik terminál elé, és előhúzott egy tekercs
mikrofilmet az egyik fiókból. Néhány másodperc alatt befűzte, és
megjelent az információ a kivilágított képernyőn. A nő beállította az
élességet, és a szöveg olvashatóvá vált. LuAnn figyelte, ahogy
kitekeri a mikrofilmet, és lekapcsolja a készüléket. – Most próbálja
meg maga – mondta a nő.
LuAnn ügyes mozdulattal behelyezte a mikrofilmet, és ügyesen
beállította a paramétereket.
– Nagyon jó. Látom, gyorsan tanul. A legtöbb ember nem jön rá a
csínjára ilyen hamar.
– Mindig jó volt a kézügyességem.
– A kartonok névsor szerint vannak sorba rakva.
Természetesen van másolatunk minden helyi lapról és néhány
országos napilapról is. A megjelenési dátumok a fiókok külső
oldalán láthatók.
– Nagyon köszönöm.
Miután a nő távozott, LuAnn ölébe vette Lisát, aki még mindig a
cumisüvegen csámcsogott, és elindult a katalógustároló állványok
között. Leültette Lisát a padlóra, és mosolyogva nézte, ahogy
odamászik az egyik állványhoz, leteszi az üveget, és megpróbálja
fölhúzni magát. LuAnn kikeresett egy ismertebb napilapot az egyik
fiókban, és sorra végiglapozta a mikrofilmes rekeszeket, míg meg
nem találta az utolsó hat hónapra vonatkozó dátumokat. Miután
gyorsan tisztába tette Lisát, behelyezte az első tekercset a
mikrofilmvetítőbe. Miközben Lisa az ölében terpeszkedve izgatottan
böködött és mutogatott a képernyő felé, LuAnn átfutotta az újság első
oldalát. Nem kellett sok idő hozzá, hogy megtalálja a sztorit és a
hozzá mellékelt öt centi vastagságú főcímet: „Negyvenötmilliós
nyeremény a lottón.” LuAnn gyorsan elolvasta a cikket. Odakintről
zuhogó eső surrogása ütötte meg a fülét. Tavasszal rengeteg csapadék

43
hull ezen a vidéken, és rendszerint vihar kíséretében. Mintha csak a
gondolataira válaszolt volna, akkorát dörrent az ég, hogy
beleremegett az épület. LuAnn ideges pillantást vetett Lisára, de a
kislány észre sem vette a csattanást. LuAnn előhúzott egy takarót a
táskájából, leterítette a padlóra, néhány játékot tett rá, és ráültette
Lisát. Aztán újból a főcímre nézett. Elővette a jegyzettömböt és a
tollat a retiküljéből, és jegyzeteket készített. Aztán a következő
hónapra ugratta a képernyőt. A lottósorsolás minden hónapban
tizenötödikén volt. LuAnn tizenhatodikától huszadikáig nézte át az
újságokat. Két óra múlva elkészült a legutolsó hat nyertes
áttekintésével. Kitekerte a mikrofilmet, s visszatette a fiókba. Leült és
belenézett a jegyzeteibe. Lüktetett a feje, érezte, hogy jót tenne egy
kávé. Az eső még mindig zuhogott. Lisával a karján visszament az
olvasóterembe, levett néhány gyerekkönyvet a polcról, megmutatta a
képeket Lisának, és meséket olvasott fel neki. Miután Lisa húsz perc
múlva elaludt, LuAnn befektette a kosarába, és maga elé tette az
asztalra. A terem csendes volt és meleg. Amikor LuAnn úgy érezte,
hogy rajta is erőt vesz az álmosság, egyik karjával átölelte Lisát, és
gyengéden megfogta a kislány lábát. Aztán már csak arra emlékezett,
hogy megérinti valaki a vállát. Ahogy felnézett, a könyvtárosnőt látta
maga előtt.
– Sajnálom, hogy fel kell ébresztenem, de záróra van.
LuAnn rémülten nézett körül. – Úristen, mennyi az idő?
– Hat óra múlt egy kicsivel.
LuAnn gyorsan összepakolta a holmiját. – Elnézést, hogy így
elaludtam.
– Egy percig se mentegetőzzön. Én sajnálom a legjobban, hogy fel
kellett ébresztenem, olyan békés látványt nyújtottak a kislányával.
– Még egyszer köszönöm a segítségét. – LuAnn kissé felkapta a
fejét, amikor meghallotta az eső kopogását a tetőn.
A nő ránézett. – Bárcsak el tudnám vinni magukat, de busszal
járok én is.
– Nem probléma. Régi cimborák vagyunk mi már az autóbusszal.
LuAnn ráborította Lisára a kabátját, és elindult kifelé. Rohanva
tette meg az utat a buszmegállóig, ahol fél órát várt, mire a busz
nyekergő fékekkel megállt, és fáradt sóhajtással kinyílt az ajtó. Tíz

44
cent hiányzott a buszjegyéhez, de a sofőr, egy nehézsúlyú fekete fickó,
aki látásból ismerte már, intett neki, hogy felszállhat, miután saját
zsebből pótolta a hiányzó összeget.
– Mindenki rászorul néha egy kis segítségre – mondta. LuAnn
hálásan rámosolygott. Húsz perccel később és több órával a
műszakja megkezdése előtt LuAnn belépett a Number One
kamionparkoló büféjébe.
– Hé, kisanyám, mit keresel te itt ilyen korán? – kérdezte Beth,
LuAnn ötven év körüli, matrónaszerű váltótársa, miközben
végighúzott egy nedves rongyot a pulton.
Egy száznegyven kilós kamionsofőr alaposan szemügyre vette
LuAnnt a kávéscsészéje pereme fölül, s bár az eső alaposan eláztatta
a lányt, így is mély benyomást tett rá. Mint mindig. – Azér’ jött
korábban, hogy le ne késsen a jó öreg Frankie papáról – mondta a
férfi olyan széles vigyorral, hogy kis híján bekapta a saját fejét. –
Tudta, hogy ma korábban kell indulnom, és nem bírta volna ki, hogy
ne lásson.
– Hát persze, Frankie, LuAnn nyomban szíven bökné magát, ha
nem láthatná naponta azt a vén, szőrös, mafla képedet – mondta Beth,
miközben egy koktélpálcikát pattogtatott a fogai között.
– Szia, Frankie, hogy vagy? – üdvözölte LuAnn.
– Kösz, megvagyok – felelte Frankie, továbbra is szélesen
vigyorogva.
– Beth, vigyáznál egy percet Lisára, míg átveszem a
munkaruhámat? – kérdezte LuAnn, miközben megtörölgette az arcát és
karját egy törülközővel. Megnézte a kislányt, és elégedetten
tapasztalta, hogy tökéletesen száraz és fölöttébb éhes. – Mindjárt
összeütök neki egy kis kotyvalékot, zabkásával megspékelve. Akkor
talán le is tehetjük éjszakára, bár elég nagyot szundikált nem sokkal
ezelőtt.
– Ne félj, nem fogom elejteni ezt a gyönyörű gyermeket. Gyere
csak ide, édesem! – Beth felemelte Lisát, és a melléhez szorította.
Lisa különféle érdekes hangokat hallatott, miközben a Beth füle mögé
dugott tollat cibálgatta. – De tényleg, LuAnn, neked nem kéne még itt
lenned ilyenkor. Mi történt?
– Bőrig áztam, és a munkaruha volt az egyetlen tiszta göncöm. És

45
furdalt a lelkiismeret a tegnapi hiányzásom miatt. Hé, maradt valami
ebédről? Azt hiszem, ma még nem ettem semmit.
Beth neheztelő pillantást vetett LuAnnre, és csípőre tette a kezét. –
Ha csak feleannyit törődnél magaddal, mint amennyit ezzel a
gyerekkel törődsz! Úristen, hisz már majdnem nyolc óra.
– Ne zsörtölődj, Beth. Megfeledkeztem róla, ennyi az egész.
Beth felcsattant. – Hát persze, Duane megint elitta a pénzedet, mi?
– Régen ki kellett volna rúgnod azt a nyamvadt szarházit, LuAnn –
dörmögte Frankie. – De majd én seggbe billentem helyetted. Ezerszer
jobbat érdemelsz annál a fosnál.
Beth felhúzta a szemöldökét, jelezve, hogy teljes mértékben
egyetért Frankie-vel.
LuAnn haragos pillantást vetett rájuk. – Kösz, hogy meg akarjátok
szabni, hogy mit tegyek, de ha megbocsátotok, nekem dolgom van.
Valamivel később LuAnn az étterem leghátsó bokszában magába
nyomott egy tál ételt, amit Beth szolgált fel neki. Aztán félretolta a
tányért, és belekortyolt a kávéjába. Az eső ismét rákezdett, és
egyenletes, álmosító ritmusban kopogott az épület bádogtetején.
LuAnn szorosabbra fogta magán a pulóverét, és felnézett a pult fölött
lévő órára. Még mindig volt két órája munkakezdésig. Általában, ha
korábban ért be, megpróbált néhány túlórát összehozni magának, de
az igazgató nem engedte neki az utóbbi időben. Sérti a szabályzatot,
magyarázta LuAnn-nek, Maga csak ne jöjjön a szabályzattal, vágott
vissza LuAnn, de hiába. De azt szerencsére megengedte, hogy
behozza Lisát. Enélkül képtelen lett volna munkát vállalni. És
készpénzben fizetett neki. LuAnn tudta, hogy csak a tb-járulék miatt
teszi, de így legalább nem kellett szűkös keresetén az állammal
osztoznia. Soha nem töltött még ki adóbevallást; egész életében
mélyen a szegénységküszöb alatt élt, és joggal érezte úgy, hogy nem
tartozik adót fizetni senkinek.
Lisa a kosarában aludt az asztal másik oldalán. LuAnn óvatosan
megigazította rajta a takarót. A kislány jól belakott LuAnn
vacsorájának egy részéből; egész jól elboldogult a szilárd falatokkal,
de a sárgarépapéppel nem sikerült végeznie, mielőtt elnyomta az
álom. LuAnn aggódva figyelte, hogy a kislánya nyugodtan alszik-e.
Csak remélni tudta, hogy nem okoz a fejecskéjében maradandó

46
károsodást, hogy egy hangos, füstös kamionos büfé pultja alatt tartja
esténként. Az önértékelés leépüléséhez és egyéb lelki sérülésekhez
vezethet az ilyesmi. Legalábbis ezt látta a tévében, és ezt olvasta az
újságokban. Ez a rémisztő perspektíva számtalan álmatlan éjszakát
okozott neki. És ez még nem volt minden. Honnan szerez majd
Lisának elég táplálékot, ha teljesen áttér a szilárd ételekre? Nincs
autója, a buszon rendszeresen elblicceli a jegyét, általában gyalog
rohangál az esőben. Mi lesz, ha Lisa elkap valamit? Vagy ha ő
betegszik meg? Mi lesz, ha ágynak esik egy időre? Ki viseli Lisa
gondját addig? Nincs társadalombiztosítása. Lisát a megyei kórházba
szokta vinni oltásra és felülvizsgálatra, de ő maga tíz éve nem járt
orvosnál. Fiatal volt, erős és egészséges, de ez bármikor
megváltozhat. Sose lehet tudni. Kis híján felnevetett, ahogy maga elé
képzelte Duane-t, amint a Lisával kapcsolatos napi teendőkkel próbál
megbirkózni. Nem kell hozzá öt perc, és üvöltve rohanna világgá. De
LuAnn-nek valahogy nem volt kedve most nevetni.
Miközben az apró szájat figyelte, ahogy kinyílik és becsukódik,
LuAnn szíve olyan nehéz lett, mint a kamionparkolóban sorakozó
vontatók. A lánya teljesen rá volt utalva, és neki nem volt semmije.
Egész életében a szakadék szélén táncolt, és napról napra közelebb
került a pereméhez. A zuhanás elkerülhetetlen; csak idő kérdése.
Jackson szavai csengtek a fülében. A körforgás. Az anyja élete. Aztán
az övé. Duane jobban hasonlított Benny Tylerhez, mint azt valaha is
be merte volna vallani magának. És most Lisa következik, az ő drága
kislánya, akiért ölni tudna, vagy megöletné magát, csak hogy megóvja
mindentől. Amerika tele van lehetőségekkel, mindenki ezt mondja.
Csak meg kell találni a nyitját. De hogy ehhez hol adják a kulcsot, a
LuAnn-félékkel elfelejtették közölni. De talán nem is
feledékenységről volt szó. Lehet, hogy szándékosan csinálták. LuAnn
legalábbis így gondolta, amikor erőt vett rajta a depresszió. Mint
most is.
Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon az agya, és összedörzsölte a
kezét. Az efféle gondolatok nem segítenek rajta. LuAnn felemelte a
retiküljét, és kivette belőle a jegyzettömböt. A könyvtárban talált
adatok feszült izgalommal töltötték el.
A hat legutóbbi nyertes. A múlt ősztől mostanáig. Kiírta mindnek a

47
nevét és néhány háttér-információt róluk. Az újságok mindegyikről
közöltek fényképet; fülig érő szájuk szinte betöltötte az egész oldalt.
A nyertesek névsora fordított időrendben a következő volt: Judy
Davis, huszonhét éves, szociális segélyen élő háromgyerekes anya;
Herman Rudy, ötvennyolc éves, üzemi balesetet szenvedett
leszázalékolt teherautósofőr, jókora kórházi számlákkal; Wanda
Tripp, hatvanhat éves, havi négyszáz dolláros szociális segélyen élő
özvegyasszony; Randy Stith, harmincegy éves, nemrég megözvegyült,
frissen elbocsátott betanított gyári munkás, egy kisgyerekkel; Bobbie
Jo Reynolds, harminchárom éves New York-i pincérnő, aki a nyerés
után végleg letett régi nagy álmáról, hogy a Broadwayn szerepeljen,
és festegetni kezdett valahol Dél-Franciaországban. És végül
Raymond Powell, negyvennégy éves, csődbe jutott vállalkozó, aki
egy hajléktalanszálláson tengette az életét.
LuAnn hátradőlt a székén. És LuAnn Tyler, húszéves nincstelen,
tanulatlan, egyedülálló anya, kilátástalan jövővel. Tökéletesen
beleillik ebbe az elkeserítő társaságba.
És csak hat hónapot ment vissza az időben. Mennyien lehetnek
összesen? Jó kis sztorialany válhatna mindegyikből. Nyomorban
tengődő nincstelenek, akik megütik a főnyereményt. Meglett emberek,
hirtelen nyert gazdagsággal. Fiatal gyerekek, a fényes jövő ígéretével.
Minden álmuk valóra válik hirtelen. Jackson arca jelent meg LuAnn
lelki szemei előtt. Valakinek nyernie kell. Miért ne lehetne az maga,
LuAnn? Jackson nyugodt, halk hangját nem tudta kiverni a fejéből. A
szavai újra és újra visszacsengtek a fülében. Úgy érezte magát, mint
aki lassan átbillen a képzeletbeli szakadék peremén. De hogy mi vár
rá ott lent, a feneketlen mélységben, arról nem sokat tudott. Az
ismeretlen rettegéssel töltötte el, ugyanakkor mágnesként vonzotta
magához. Lisára pillantott. Képtelen volt elhessegetni a gondolatot,
hogy a kislánya a lakókocsiban fog felnőtt nővé cseperedni, és semmi
esélye nem lesz menekülésre, miközben a fiatal farkasok ott
keringenek a lakókocsi körül.
– Mi’csinálsz, édesem?
LuAnn összerándult, és Beth arcába nézett. Idősebb váltótársa
ételekkel megrakott tányérokat egyensúlyozott mindkét karján.
– Semmit, csak a vagyonomat számolgatom – felelte LuAnn.

48
 Beth elvigyorodott, és az irattömbre pillantott, amit LuAnn
gyorsan eltakart. – Csak aztán nehogy megfeledkezz a kisemberekről,
LuAnn Tyler, ha meglódul veled a szekér – mondta Beth kuncogva, és
elindult a megrendelt ételekkel a várakozó vendégek felé.
LuAnn zavartan elmosolyodott. – Nem fogok, Beth. Esküszöm –
mondta gyorsan.

49
 HETEDIK FEJEZET
REGGEL nyolc óra volt a megbeszélt napon. LuAnn lelépett a busz
lépcsőjéről Lisával. Nem a szokásos helyen szállt le, de ez se volt
messze a lakókocsitól, talán félórányi sétaútra, ami semmiség volt
neki. Az eső már elvonult, ragyogó kék eget és zöldellő réteket
hagyva maga után. Vidám madárének köszöntötte a nyomasztó tél
távozását és az új évszak eljövetelét. Bármerre is nézett LuAnn,
miközben az egyre feljebb kúszó napkorong alatt bandukolt, a
természet ébredését látta mindenütt. Szerette az ilyen reggeleket,
megnyugtatták, vigasztalták és reménnyel töltötték el.
Ahogy végignézett az előtte hullámzó lankás domboldalon,
elkomorult a hangulata. Beért a jól ismert kőkapu alá, melyen patinás
tábla hirdette, hogy a Mennyei Völgy temetőben jár. Hosszú, karcsú
lábai automatikusan odavezették a 21-es számú parcella 6-os
sírhelyéhez; a sír egy kis dombon kapott helyet egy rügyfakadáshoz
készülődő sombokor tövében. LuAnn letette Lisa kosarát az anyja
sírja melletti kőpadra, és kivette belőle a kislányát. Letérdelt a
harmatos fűbe, és óvatosan félresöpörte a port és a letört gallyakat a
bronz névtábláról. Az anyja, Joy nem élt hosszú életet: mindössze
harminchét évet. De LuAnn tudta, hogy Joy Tyler számára néha ez is
örökkévalóságnak tűnt. A Benny mellett lehúzott évek mérhetetlen
szenvedést hoztak neki, és LuAnn biztos volt benne, hogy nagy
szerepük volt anyja korai távozásában.
– Emlékszel, Lisa? Itt fekszik a nagymama. Rég nem jártunk már
nála, mert rossz volt az idő. De most tavasz van, és eljöttünk
meglátogatni. – LuAnn felemelte a kislányát, és rámutatott a lapos
sírhantra. – Látod, ott van. Most alszik, de amikor eljövünk hozzá,
mindig felébred egy kicsit. Nem tud beszélni, de ha behunyjuk a
szemünket, mint a madárfiókák, és nagyon, de nagyon erősen
fülelünk, akkor meghalljuk, hogy mit mond nekünk. És akkor
megtudjuk, hogy mit gondol a dolgokról.
Miután elmondta ezt, LuAnn felegyenesedett, szorosan átfogta

50
Lisát, hogy megvédje a csípős reggeli széltől, és leült a padra. Lisa
álmos volt még; általában beletelt egy kis időbe, míg felébredt
teljesen, de ha ez megtörtént, utána már órákon át izgett-mozgott és
csacsogott. A temető elhagyatott volt, leszámítva azt az egy szem
kertészt, aki egy fűnyíró gépet tologatott a távolban. A fűnyíró hangja
nem ért el LuAnnhez, és az országúton se nagyon járt autó. Békés
csend borult föléjük. LuAnn behunyta a szemét, mint egy madárfióka,
és olyan erősen fülelt, ahogy csak bírt.
Még a munkahelyén elhatározta, hogy azonnal felhívja Jacksont,
mihelyt befejezi a műszakot. Jackson azt mondta neki, hogy bármikor
hívhatja, és LuAnn biztos volt benne, hogy az időponttól függetlenül
első csörgésre fel fogja venni a kagylót. A világ legtermészetesebb
dolgának tűnt, hogy igent mondjon Jackson ajánlatára. Ez volt az ő
nagy pillanata. Húsz, bánattal, csalódottsággal és kilátástalansággal
teli év után rámosolyogtak végre az istenek. A sok milliárd név közül
éppen az ő nevét dobta ki a képzeletbeli nyerőgép. S hogy ez még
egyszer nem fog bekövetkezni, abban LuAnn halálosan biztos volt.
Azt is biztosra vette, hogy az újságokban látott többi nyertes
ugyanúgy megejtette annak idején ezt a telefonhívást. Mégse hallott
olyat, hogy bármelyikük is bajba került volna. Annak azonnal híre
ment volna ezen a csóró környéken, ahol szinte mindenki lottózott,
hogy kiszabaduljon valahogy a nyomor szorításából. De aztán,
valahol az étterem és a buszmegálló között félúton, egy belső hang
arról kezdte meggyőzni LuAnnt, hogy ne vegye még föl azt a telefont,
kérjen előbb tanácsot valakitől. Gyakran kijárt ide a temetőbe,
virágot szedett a sírra, és kicsinosította édesanyja végső nyughelyét.
Nemegyszer érezte úgy, hogy beszélni próbál hozzá az édesanyja.
Hangokat nem hallott ugyan; inkább az érzékek és érzelmek szintjén
történt ez vele. Különös eufória vagy mély depresszió vett rajta erőt
ilyenkor, amit annak tulajdonított, hogy az édesanyja mond neki
valamit, s a tudatába szivárogva közli vele, hogy mit gondol a
körülötte zajló dolgokról. LuAnn tisztában volt vele, hogy az orvosok
valószínűleg őrültnek néznék, de az érzésein ez se változtatott.
Most is azt remélte, hogy beszélni fog hozzá az anyja, és
megmondja neki, hogy mit tegyen. LuAnn jó nevelést kapott az
anyjától. Egyetlen hazug szó nem hagyta el a száját, amíg meg nem

51
ismerkedett Duane-nal. De azután sorra jöttek a füllentések és
kitalációk; a túlélés nélkülözhetetlen eszközeivé váltak. De soha
életében nem lopott meg senkit, soha nem okozott fájdalmat senkinek.
A nehéz években is meg tudta őrizni méltóságát és önbecsülését, ami
jó érzéssel töltötte el. És erőt adott ahhoz, hogy szembe tudjon nézni
az újabb és újabb kihívásokkal, pedig semmi reménye nem volt rá,
hogy a következő vagy az azt követő nap bármivel is jobb lesz,
bármiben is más lesz, mint az előző.
De most nem történt semmi. A berregő fűnyíró gép közelebb jött,
és az országúton is megélénkült a forgalom. LuAnn kinyitotta a
szemét, és felsóhajtott. Valami nem stimmelt. Az anyja semmiképp
nem akart vele beszélgetni. LuAnn felállt, és éppen indulni készült,
amikor furcsa bizsergés árasztotta el a testét. Olyan intenzív, amilyet
soha nem érzett még. A tekintete automatikusan a temető másik vége
felé fordult, és egy jó ötszáz méterre lévő parcellán állapodott meg.
Mágnesként vonzotta valami, és LuAnn-nek nem sok kétsége volt
afelől, hogy mi. A lába automatikusan megindult, és LuAnn tágra nyílt
pupillákkal lépkedett a keskeny, kanyargós aszfaltúton előre. Lisát
erősen a melléhez szorította, nehogy az az erő, amely megpróbálja őt
az epicentrumába rántani, elragadja tőle. Ahogy közelebb ért a
helyhez, az égbolt egészen elsötétült fölötte. A fűnyíró elhallgatott, és
megszűnt az országúti forgalom. Csak a szél fütyült a levágott
fűhalmok és a holtak megkopott sírjai fölött. LuAnn végül megállt, és
lenézett a földre. A haja zászlóként lobogott a szélben. A bronztábla
hasonló volt anyja sírfeliratához, s a vezetéknév azonos volt rajta:
Benjamin Herbert Tyler. LuAnn apja halála óta nem volt ezen a
helyen. A temetést anyja kezét szorongatva állta végig, s bár a két nő
nem sok szomorúságot érzett, igyekeztek a megboldogult rokonsága
és számos barátja előtt kellő megrendülést mutatni. A világ furcsa
dolgokat produkál néha: Benny Tyler töretlen népszerűségnek
örvendett mindenhol, kivéve a saját családja körében, a saját
családján kívül ugyanis nagylelkű és barátságos volt szinte
mindenkivel. Ahogy meglátta apja kőbe vésett nevét, LuAnn lélegzete
kihagyott egy ütemet. Olyan érzése támadt, mintha egy iroda ajtaján
látná ezeket a betűket, ahonnét rögtön kijön valaki, és bevezeti az
apjához. Megpróbálta kihúzni a sarkát a süppedős talajból, ami egyre

52
mélyebbnek tűnt apja földi maradványai közelében. Ekkor fogta el az
a kísérteties érzés, amit anyja sírjánál nem tapasztalt. Teljesen
elhatalmasodott rajta. Úgy látta, mintha lidércesen gomolygó,
fátyolszerű ködhártya úszna át a sír fölött, mint egy hatalmas, szélfútta
pókháló. Megpördült, és rohanni kezdett. S bár Lisát is cipelnie
kellett, olyan sebességre tett szert három lépésen belül, amit
bármelyik olimpikon megirigyelhetett volna. Anélkül, hogy lassított
volna, felkapta a kosarat a padról, és kirohant a temető kapuján.
Pedig most nem csukta be a szemét, mint egy kismadár. És nem is
fülelt különösebben erősen. De Benny Tyler szavai így is feltörtek a
feneketlen mélységből, és kíméletlenül behatoltak egyetlen lánya
finom füljáratába.
Fogadd el a pénzt, kislányom. Apád mondja ezt neked. Vedd el, és
ne törődj semmivel és senkivel. Hallgass rám. Használd azt a
csöppnyi eszedet. Ha meghalsz, úgyse marad semmid. Semmid!
Mikor hazudtam én neked, édesem? Vedd el, hogy az isten verjen
meg, vedd el, te ostoba ribanc! Apa szeret téged. Tedd meg apa
kedvéért. Tudom, hogy te is akarod.
A fűnyíró gépes ember megállt, és nézte, ahogy LuAnn végigrohan
a filmvászonra kívánkozó ragyogó kék ég alatt. Az országúton ismét
erőre kapott a forgalom. Az élet hangjai, melyek LuAnn számára
hosszú percekre megszűntek létezni, ismét visszatértek.
A férfi a sír felé pillantott, ahonnan LuAnn ámokfutása elindult.
Vannak, akik fényes nappal is beijednek a temetőben, gondolta. Aztán
folytatta a fűnyírást.
Ezalatt LuAnn eltűnt a távolban.

CSAK A SZÉL VETTE ŰZŐBE a hosszú földúton menekülő párost.

Ahogy a fák gyér lombozata között lecsapott rá a napsugár, verejték
borította el LuAnn arcát; hosszú lábai gépies precizitással és
macskaszerű könnyedséggel fogyasztották a távot. Serdülőkorában
szinte mindenkinél gyorsabban futott a megyében, beleértve a helyi
futballcsapat nagy részét is. Istenadta fantasztikus tehetség, mondta
róla hetedikben a tornatanára. De hogy mit kezdjen az adottságával,
azt már senki nem mondta meg neki. Koraérett tizenhárom éves
lányként, akivel gyakran próbálkoztak a fiúk, komoly megnyugvást

53
jelentett számára, hogy bármikor el tud előlük futni, ha nem sikerül
másként rendreutasítani őket.
A tüdeje vadul zihált. Egy pillanatra úgy érezte, hogy menten
összecsuklik, és szívroham végez vele is, mint az apjával annak
idején. Lehet, hogy az ő génjeiben is ott rejtezik a hibás kód, a
megfelelő pillanatot lesve, hogy kiüssön egy újabb Tylert az élők
sorából. Lassítani kezdett. Lisa felsírt, és LuAnn abbahagyta végre a
futást, erősen magához szorította a kislányát, s miközben lassú
köröket írt le az erdő árnyas homályában, nyugtató szavakat suttogott
a kislány apró, rózsaszínű fülébe, míg csak teljesen abba nem maradt
a sírás.
Sétálva tette meg a hátralevő utat hazáig. Benny Tyler szavai
végső elhatározásra juttatták. Gyorsan összecsomagol egy-két dolgot
a lakókocsiból, a többi cuccért meg visszaküld majd valakit. Egy
időre Bethhez költözik. Beth már régebben felajánlotta neki ezt a
lehetőséget. Ósdi, düledező házban lakott, de sok szobája volt, és a
férje halála óta két macska volt az összes társasága, akikről Beth azt
állította, hogy legalább olyan flúgosak, mint ő. Még ha Lisát is
magával kell cipelni az iskolába, akkor is meg fogja szerezni az
érettségit, és lehet, hogy. aztán meghallgat néhány egyetemi
szemináriumot is. Ha Johnny Jarvis meg tudta csinálni, akkor ő is
meg tudja. És Mr. Jackson kereshet valaki mást, aki majd „örömmel”
elfoglalja a helyét. A sorsát eldöntő válaszok olyan sebességgel
száguldottak végig az agyán, hogy kis híján lerobbantották a fejét a
nyakáról. Az anyja tehát mégiscsak beszélt hozzá. Igaz, hogy indirekt
módon, de a varázslat működött. – Soha ne feledd el azokat, akik
szeretnek, Lisa – suttogta a kislány fülébe. – Nem tudhatod, mikor
segítenek.
LuAnn lassabbra fogta a lépteit, ahogy közelebb ért a
lakókocsihoz. Duane tegnap még úszott a pénzben. Mennyi
maradhatott belőle? Ha egy kis pénz volt a zsebében, rögtön
kényszert érzett rá, hogy köröket rendeljen a haverjainak a
kocsmában. Isten tudja, mire fogja elverni azt a nagy köteg pénzt, amit
a matraca alá dugott. LuAnn nem akarta tudni, hogy honnan szerezte.
De eggyel több ok volt arra, hogy eltűnjön innen.
Ahogy kiért a kanyarból, nagy csapat fekete madár emelkedett föl

54
hirtelen. Ijedten összerezzent. Dühös pillantást vetett rájuk, aztán
folytatta az útját. Ahogy a lakókocsi látótávolságba került, LuAnn
megtorpant. Egy autó parkolt a lakókocsi előtt. Hatalmas, széles,
fekete kabriolet, fehér oldalakkal, motorházán egy jókora krómozott
figurával, ami ebből a távolságból egy illetlen pózban bujálkodó nőre
emlékeztetett. Duane egy ütött-kopott Ford furgonnal járt, amit LuAnn
a lefoglalt kocsik telepén látott utoljára. Az biztos, hogy Duane
egyetlen haverjának sincs ilyen őrült masinája. Mi az ördög folyik
itt? Lehet, hogy teljesen becsavarodott a fickó, és megvette magának
ezt a hajót? LuAnn odalopakodott az autóhoz, s miközben fél szemét a
lakókocsin tartotta, alaposan szemügyre vette. Az üléseket fehér bőr
borította, mélyburgundi berakással. A kocsi belseje makulátlan volt,
a műszerfalon lévő óra olyan fényesen csillogott, hogy szinte
vakította a szemet, ahogy a nap rásütött. Az első és hátsó ülésen nem
volt semmi, ami a tulajdonos kilétére utalt volna. A slusszkulcs az
indítónyílásban volt, apró sörösdoboz lógott rajta. Mobiltelefon
feküdt az első ülés és a műszerfal közötti emelvényen. Lehet, hogy
mégis Duane vette ezt a hajót? De akkor az összes dugipénzét erre
kellett költenie, talán még többet is.
LuAnn gyorsan fölment a lépcsőn, aztán hallgatózott egy kicsit,
mielőtt belépett volna. Mivel nem hallott semmi neszt odabentről,
összeszedte a bátorságát. Legutóbb is simán elbánt Duane-nal, és ha
kell, újra megteszi.
– Duane? – Hangos csattanással kivágta az ajtót. – Duane, mi a
francot csináltál már megint? Tied az a nyavalya odakint? – Semmi
válasz. LuAnn letette a felélénkült Lisa kosarát a pultra, és beljebb
lépett a lakókocsiba. – Duane, itthon vagy? Gyere elő, és válaszolj,
ha kérdezlek! Nincs időm a játszadozásra.
Bement a hálószobába, de Duane nem volt ott. Ránézett a
faliórára. Egy szempillantás alatt begyömöszölte a táskájába. Esze
ágában se volt Duane-nak itt hagyni. Kiment a hálószobából a
folyosóra, s megállt egy pillanatra Lisa mellett. Miután megnyugtatta
a kislányát, letette a táskáját a gyerekkosár mellé.
Ekkor látta meg Duane-t. A szakadozott kanapén feküdt. A tévé be
volt kapcsolva, de nem jött belőle hang. Zsírfoltos csirkésdoboz
hevert a dohányzóasztalon egy üres sörösdoboz mellett. Nagy halom

55
sült krumpli és egy felborult ketchupos üveg éktelenkedett a
csirkésdoboz mellett. Hogy ez a mai reggeli vagy a tegnapi vacsora
maradványa volt-e, LuAnn meg nem tudta volna mondani.
– Hé, Duane, hallasz engem?
Látta, ahogy Duane nagyon, de nagyon lassan felé fordítja a fejét.
LuAnn felhúzta a szemöldökét. Még mindig részeg. – Duane, te sose
fogsz már felnőni? – Elindult a férfi felé. – Beszélnünk kell
egymással. Biztos nem fog tetszeni, amit mondok, de... – Eddig jutott,
amikor jókora tenyér tapadt a szájára, megakadályozva benne, hogy
sikoltani tudjon. Vastag kar fogta át a derekát, oldalához szegezve a
kezét. Ahogy rémült tekintete körbesöpört a szobán, észrevette, hogy
hatalmas vörös folt borítja Duane ingét. Iszonyodva nézte, ahogy
Duane lassan lecsúszik az ágyról, sóhajt egyet, aztán nem mozdul
többé.
A kéz nekifeszült a torkának, és olyan erővel nyomta felfelé az
állát, hogy LuAnn azt hitte, menten kettétörik a nyaka. Aztán elállt a
lélegzete is, amikor meglátta, hogy egy kést szorongató kéz közeledik
a nyaka felé.
– Sajnálom, hölgyem, rosszkor találkoztunk. – LuAnn-nek nem volt
ismerős a hang. Olcsó sör és paprikás csirkeszárny szaga keveredett
a férfi leheletében. A bűzös szájszag ugyanolyan erővel tapadt LuAnn
arcára, mint az erős tenyér a szájára. De a férfi elkövetett egy hibát.
Miután az egyik kezével LuAnn állát szorította, a másikkal meg a kést
markolta meg, szabaddá váltak LuAnn karjai. Nyilván arra számított,
hogy áldozatát megbénítja majd a félelem. De nem így történt. LuAnn
sarka ugyanabban a pillanatban találta el a férfi térdét, amikor a
könyökét is belevágta a támadó hasába, telibe találva a gyomorszáját.
Az ütés erejétől megremegett a férfi keze, és a kés felhasította
LuAnn arcát. LuAnn megérezte a vér sós ízét. A férfi hörögve-
fuldokolva lezuhant a földre. A vadásztőr csörömpölve landolt
mellette. LuAnn a bejárati ajtó felé ugrott, de a férfi hirtelen elkapta
az egyik lábát. LuAnn megtántorodott, és elterült néhány arasznyira a
támadója mellett. A férfi teljesen összegörnyedt a fájdalomtól, mégis
vasmarokkal szorította LuAnn bokáját, és húzni kezdte maga felé.
LuAnn a hátára fordult, s miközben teljes erőből rugdosta a pasast,
meglátta az arcát is: napbarnított bőr, hernyószerű szemöldök, izzadt,

56
csatakos fekete haj és húsos, repedezett száj, mely grimaszba torzult a
fájdalomtól. A szemét nem lehetett látni, a megrendítő ütés miatt félig
csukva volt. LuAnn egy szempillantás alatt megfigyelt mindent. Az se
kerülte el a figyelmét, hogy a férfi legalább kétszer akkora, mint ő. A
bokájára fonódó kéz szorításából egyértelmű volt számára, hogy
erőben nem veheti föl vele a versenyt. De akkor se fogja itt hagyni
Lisát ennek a vadállatnak; nem fogja harc nélkül megadni magát.
Ahelyett hogy továbbra is menekülni próbált volna, teli torokból
felsikoltott, és a férfira vetette magát. A sikoltás és a váratlan
támadás meglepte a férfit. Nagyot rándult, és elengedte a fogva tartott
lábat. LuAnn most már látta a szemét; mélybarna, rozsdaszínű
szempár volt. De a következő pillanatban már be is csukódott, miután
LuAnn belevájta a mutatóujját mindkettőbe. A támadó felüvöltött, és
nekiesett a falnak, de azonnal vissza is pattant róla, mint egy
gumilabda, és vaktában nekiugrott LuAnn-nek. Mindketten
keresztülbucskáztak a heverőn. Hátrafelé estében LuAnn hadonászó
karja beleakadt egy kemény tárgyba. Nem tudta, hogy mi az, de súlyos
volt és kemény, és LuAnnt most csak ez érdekelte. Teljes erőből
meglendítette a tárgyat, és hozzácsapta a férfi fejéhez. Aztán Duane
ernyedt teste mellett rázuhant a padlóra, és fejjel előre nekicsapódott
a falnak.
A telefonkészülék darabokra tört a férfi kemény koponyáján. A
támadó szemmel láthatóan elvesztette az eszméletét, és arcra bukva
végignyúlt a földön. Fekete haja vörös árnyalatot kapott a
fejsérülésből szivárgó vértől. LuAnn egy pillanatig mozdulatlanul
feküdt mellette, aztán felült. A karja vadul hasogatott, ahol beverte a
dohányzóasztalba, aztán teljesen elzsibbadt. A hátsója sajgott, ahol
beütötte a padlóba. A feje lüktetett, ahol nekicsapta a falnak. – A jó
francba! – nyöszörögte, és megpróbált feltápászkodni. Ki kell innen
jutni, mondogatta magában. Fogni Lisát, és addig rohanni, amíg bírja
a tüdeje és a lába. A látása hirtelen zavarossá vált, és a szeme
fennakadt egy pillanatra. – Ó, istenem! – nyögte, amikor rájött; hogy
mi következik. Az ajka szétnyílt, és eszméletlenül rogyott vissza a
padlóra.

57
 NYOLCADIK FEJEZET
LUANN NEM TUDTA, hogy mennyi ideig volt eszméletlen. Az állán
lévő vágásból szivárgó vér nem száradt még rá a bőrére, úgyhogy
nem feküdhetett ott hosszú ideig. A blúza véres volt és szakadt; egyik
melle kilógott a melltartóból. Lassan felült, és egészséges kezével
megpróbálta megigazítani a ruháját. Megtörölte az állát, és
megtapogatta rajta a vágást; cakkos volt a széle, és iszonyúan fájt.
Óvatosan feltápászkodott. Alig kapott levegőt, a szörnyű lelki és
fizikai megrázkódtatás szinte széttépte a testét.
A két férfi egymás mellett feküdt; a nagyobbik szemmel láthatóan
lélegzett még, hatalmas mellkasának emelkedését és süllyedését
nehéz lett volna nem észrevenni. De Duane-on nem mozdult semmi.
LuAnn térdre vetette magát, és keresni kezdte Duane pulzusát, de ha
volt is neki, nem találta meg. Az arca egészen szürke volt, legalábbis
a sötétben annak látszott. LuAnn felállt, meggyújtotta a villanyt, de a
világítás így is elég gyér maradt. Ismét Duane mellé térdelt, és
óvatosan megérintette a mellkasát. Aztán felemelte az ingét. De
azonnal vissza is takarta; émelygés fogta el a rengeteg vér láttán. – Ó,
istenem, Duane, mi történt veled, mibe keveredtél? Duane, hallasz
engem? Duane? – A gyenge fényben is láthatta, hogy a sérülésekből
nem folyik több vér, arra utalva, hogy Duane szíve valószínűleg
megállt. Megtapogatta Duane karját; még meleg volt, de ahogy LuAnn
megérintette az ujját is, érezte, hogy jóval hidegebb és kissé már
begörbült. Ránézett az összetört telefonra. Nem volt lehetősége
kihívni a mentőket, de nagyon úgy tűnt, hogy Duane-nak nem lesz már
szüksége erre. Jobb, ha szól gyorsan a zsaruknak. Majd ők kiderítik,
hogy ki ez a fickó, miért vagdosta össze Duane-t, és miért akarta őt is
megölni.
Amikor LuAnn felállt és menni készült, észrevett egy halom apró
tasakot a földön. Korábban a zsíros csirkésdoboz takarásában
lapultak, de dulakodás közben leestek az asztalról. LuAnn lehajolt és
felemelt egyet. Átlátszó nejlontasak. Benne kis mennyiségű fehér por.

58
Kábítószer!
Ekkor halk nyafogást hallott. Ó, istenem, Lisa? De egy másik hang
is megütötte a fülét. LuAnn-nek elakadt a lélegzete. Megpördült és
lenézett a földre. A nagydarab férfi megmozdította a kezét, és kezdett
feltápászkodni a padlóról. Meg akarja ölni! Úristen, meg akarja ölni!
LuAnn elhajította a tasakot, és kirohant a folyosóra. Ép kezével
felmarkolta Lisát – aki visítani kezdett, ahogy az anyját meglátta –, és
az ajtót vadul nekicsapva a lakókocsi oldalának, kirohant rajta.
Befutott a kabriolet mögé, megtorpant és hátrafordult. A telefonnal
fejbe kólintott hústorony nem rohant utána. Legalábbis egyelőre.
LuAnn szeme rásiklott a kocsira; a slusszkulcs hívogatóan csillogott a
napsütésben. Csak egy pillanatig habozott, aztán Lisával együtt bent
termett az autóban. Begyújtotta a motort, és kitolatott a sáros
trágyaléből az útra. Várt egy kicsit, hogy megnyugtassa az idegeit,
aztán ráfordult a város felé vezető útra.
Így már érthető volt Duane váratlan megtollasodása. A
drogkereskedelem köztudottan jövedelmezőbb buli, mint a lerobbant
kocsik fosztogatása. Csakhogy Duane a jelek szerint túl kapzsinak
bizonyult, és több anyagot vagy lóvét tartott meg magának, mint
amennyi járt neki. Ha Duane élve megúszná a dolgot, töprengett
LuAnn, akkor is hosszú börtönévek várnak rá. De ha tényleg él, nem
hagyhatja egyszerűen a sorsára. A másik fickó sorsa egy cseppet sem
izgatta. Azt sajnálta csak, hogy nem ütött nagyobbat a fejére. Ahogy
rálépett a gázra, Lisára pillantott. A kislány tágra nyílt szemmel ült a
kosarában, szája és arcocskája remegett a rémülettől. LuAnn
átkarolta sérült kezével a kislányát, magába fojtva a fájdalmat, amit
ez az egyszerű mozdulat okozott neki. A nyaka úgy sajgott, mintha egy
kamion ment volna keresztül rajta. A szeme hirtelen rátévedt a
mobiltelefonra. Lehúzódott az útról, és felkapta a készüléket.
Miután sikerült bekapcsolnia valahogy, felhívta a rendőrséget.
Aztán lassan visszatette a helyére. Az ujjaira pillantott. Olyan erősen
remegtek, hogy nem tudta ökölbe szorítani a kezét. Vér borította őket,
és valószínűleg nem csak a saját vére. Hirtelen rádöbbent, hogy
nagyon könnyen gyanúsítottá válhat ebben az ügyben. Lehet, hogy a
fickó mégse tudott feltápászkodni, hanem holtan zuhant vissza a
földre. Elmondhatná persze, hogy önvédelemből ölte meg, de ki hinne

59
neki? Pont egy drogkereskedőt? Akinek éppen a kocsijában ül?
Gyorsan körülnézett, hogy nem figyeli-e valaki. Néhány kocsi
közeledett a távolban. A tető! Fel kell csuknia a vászontetőt.
Átmászott a hátsó ülésre, és megmarkolta az erős anyagot. Húzni
kezdte felfelé, és a nagy, fehér tető lassan fölé borult, mint egy
összecsukódó kagyló. Bekattintotta a tetőkapcsokat, visszamászott az
első ülésre, és kilőtt az országútra.
Elhinnék neki a zsaruk, hogy nem tudott Duane
kábítószerügyleteiről? Hogy Duane el tudta titkolni előle az igazat?
Ki hinné el neki? Ő maga sem hitte volna el. A felismerés futótűzként
söpört rajta végig; nagyon úgy tűnt, hogy nincs innen kiút. De talán
mégis. Majdnem felsikoltott, amikor eszébe jutott a megoldás.
Édesanyja vádló arca sejlett fel egy pillanatra előtte. Iszonyú
erőfeszítések árán sikerült elhessegetnie a képet. – Bocsáss meg,
mama. Nem maradt más választásom. – Egy megoldás maradt: fel
kell hívnia Jacksont.
Ekkor siklott rá a szeme a műszerfalra. Jó néhány másodpercig
levegőt sem tudott venni. Olyan volt, mintha minden milligramm vér
elpárolgott volna a testéből, amíg a csillogó órára meredt.
Öt perccel múlt tíz óra.
Vége. Örökre. Jackson világosan megmondta ezt neki, és LuAnn
egy pillanatig sem kételkedett benne. Lehúzódott az útról, és
elkeseredetten rárogyott a kormányra. Mi lesz Lisával, amíg ő
börtönben ül? Ostoba, ostoba Duane! Még a halálával is keserűséget
okoz neki.
Lassan felemelte a fejét, és az út túloldalára pillantott. Megtörölte
a szemét, hogy kitisztuljon előtte a kép: téglából épített, masszív
bankfiókot látott maga előtt. Ha lett volna nála fegyver, talán
fontolóra veszi, hogy kirabolja. Habár erre nem sok lehetőség volt
most; vasárnap volt, és a bankok ilyenkor zárva tartanak. Ahogy a
bank bejárata fölé siklott a tekintete, a szíve hirtelen kalapálni
kezdett. A hangulatában beállott változás olyan gyorsan zajlott le,
hogy szinte beleszédült.
A bank órája négy perc múlva tíz órát mutatott.
A bankárokat józan, megbízható népeknek tartják általában. LuAnn
szívből remélte, hogy az órájuk is ugyanilyen megbízható. Felkapta a

60
telefont, és őrült sebességgel kirántotta a zsebéből a papírcetlit,
amire a telefonszámot felírta. Az ujjai alig engedelmeskedtek neki.
Alig tudta rákényszeríteni őket, hogy beüssék a telefonszámokat. Egy
örökkévalóságnak tűnt, mire a vonal másik végén csörögni kezdett a
telefon. Pattanásig feszültek az idegei. Szerencsére az első csengetés
után felvették a kagylót.
– Már kezdtem aggódni, LuAnn – mondta Jackson. LuAnn maga
előtt látta, ahogy Jackson ránéz az órájára, és csodálkozva
konstatálja, hogy az utolsó pillanatban futott be a hívása.
LuAnn megpróbálta egyenletesebben venni a levegőt. – Tudja,
nagyon elszaladt az idő. Egy csomó dolgom akadt közben.
– Igazán üdítő, hogy ilyen lazán fogja fel a dolgokat, bár kissé
csodálkozom rajta.
– Mit kell tennem?
– Egész véletlenül, nem feledkezett meg valamiről?
LuAnn zavartan nézett maga elé. – Miről? – Az agya szinte
teljesen kiégett. Egész teste sajgott és hasogatott. Ha kiderül, hogy
csak rossz tréfa volt az egész...
– Tettem egy ajánlatot, LuAnn. És ahhoz, hogy jogerőre
emelkedjék a megállapodásunk, hallanom kell a szóbeli válaszát.
Formalitásnak tűnik talán, de én komolyan veszem az efféle
megállapodások szentségét.
– Elfogadom.
– Nagyszerű. Meggyőződéssel állíthatom, hogy nem fogja
megbánni a döntését.
LuAnn idegesen körbepillantott. Az utca túloldaláról két férfi
nézegette a kocsit. Sebességbe rakta az autót, és továbbindult az úton.
– Na és mit csináljak? – kérdezte ismét.
– Hol van most?
A hangja óvatossá vált. – Miért? – Aztán gyorsan hozzátette: –
Otthon.
– Pompás. Most elmegy a legközelebbi helyre, ahol lottót árulnak,
és vesz egy lottószelvényt.
– Milyen számokat játsszak?
– Teljesen mindegy. Mint bizonyára tudja, két lehetőség van. Vagy
elfogadja a gép által véletlenszerűen kiválasztott kombinációt, vagy

61
maga írja be a számokat. A számkombináció a másodperc törtrésze
alatt bekerül a központi komputerbe, így teljes mértékben kizárt a
duplikáció; vagyis mindig csak egy nyertes lehet. Ha saját számokat
választ, és azok már szerepelnek a komputerben, egyszerűen
válasszon újabb számokat.
– De hát nem értem. Azt hittem, megmondja előre, hogy milyen
számokat játsszak. A nyerőszámokat.
– Nem szükséges, hogy bármit is értsen, LuAnn. – Jackson hangja
kissé erősebb lett. – Egyszerűen azt fogja tenni, amit mondok. Miután
megjátszotta a kombinációt, azonnal felhív, és bemondja a számokat.
A többi az én dolgom.
– És mikor fogom megkapni a pénzt?
– Lesz egy sajtókonferencia...
– Sajtókonferencia! – LuAnn kis híján lefarolt az útról. Épen
maradt kezével igyekezett egyenesbe hozni az autót, miközben álla alá
szorítva tartotta a telefont.
Most Jackson hangja vált bosszússá. – Soha nem látott még ilyet?
Minden nyertes sajtókonferenciát szokott tartani, legtöbbször New
Yorkban. Amit egy csomó tévéállomás közvetít, itthon és világszerte
egyaránt. Lefényképezik, amikor jelképesen átvesz egy hatalmas
csekket, aztán kérdéseket tesznek föl az életéről, a gyerekéről, az
álmairól meg arról, hogy mire fogja költeni a pénzt. Elég undorító az
egész, de a lottóigazgatóság ragaszkodik hozzá. Kitűnő reklámot
jelent nekik. Ezért is duplázódott meg évente a lottóeladás az elmúlt
öt évben. Mindenki szereti, ha méltó helyre kerül a főnyeremény, már
csak azért is, mert az emberek magukat is méltónak tartják a nyerésre.
– Szükség van erre?
– Hogy érti ezt?
– Nem akarok tévében szerepelni.
– Tartok tőle, hogy nincs más választása. Ne feledje, hogy
minimum ötvenmillió dollárral lesz gazdagabb, LuAnn. Ennyi pénzért
elvárhatják magától, hogy részt vegyen egy sajtókonferencián.
Őszintén megvallva, egyetértek velük.
– Szóval, mindenképpen meg kell tennem?
– Mindenképpen.
– És a saját nevemet kell használnom?

62
 – Miért ne használná?
– Megvan rá az okom, Mr. Jackson. Muszáj használnom?
– Igen, LuAnn. Létezik egy törvény – nem feltételezem, hogy
valaha is hallott róla –, amit a „tájékozódás jogának” is szoktak
nevezni. Egyszerűbben mondva, a közönségnek joga van megismerni
minden lottónyertes kilétét, a valódi kilétét.
LuAnn csalódottan felsóhajtott. – Rendben van, és mikor kapom
meg a pénzt?
Jackson nem válaszolt azonnal. LuAnn homlokára kiült a veríték. –
Nézze, ne szarakodjon velem! Mi lesz azzal a rohadt pénzzel?
– Semmi oka rá, hogy ingerült legyen, LuAnn. Azon tűnődöm, hogy
miként fogalmazzam meg a legegyszerűbben. A pénzt egy ön által
megjelölt bankszámlára fogják átutalni.
– De nekem nincs bankszámlám. Sose volt annyi pénzem, hogy egy
nyamvadt bankszámlát nyissak.
– Nyugodjon meg, LuAnn, majd én elrendezem a dolgot. Nem kell
ezzel foglalkoznia. Az egyetlen feladata, hogy nyerjen. – Jackson
igyekezett lelkesítő hangot használni. – Utazzon el Lisával New
Yorkba, vegye át azt a kövér csekket, mosolyogjon, integessen,
mondjon néhány kedves, megnyerő szót, aztán heverésszen élete
végéig a tengerparton.
– Hogyan jutok el New Yorkba?
– Jó kérdés; habár olyan, amire számítottam. Repülőtér nincs a
lakóhelye közelében, de buszpályaudvar van. Vegyen egy buszjegyet
az atlantai vasútállomásig; ott megy keresztül az Amtrak Crescent
járata. A gainsville-i állomás közelebb lenne magához, de ott nem
árulnak jegyet. Hosszú útja lesz, számtalan megállóval; de az idő
nagy részét átaludhatja. A vonat egyenesen New Yorkba viszi,
egyszer sem kell átszállnia. Feltehetném egy New York-i repülőgépre
is, de az bonyolítaná a dolgokat. Igazolnia kellene a
személyazonosságát, és különben sem akarom, hogy ilyen gyorsan
New Yorkba érjen. Előre megszervezek mindent. Rezervált jegy
fogja várni minden megadott állomáson. Amint lezajlott a
lottósorsolás, indulhat New Yorkba.
Hirtelen felrémlett LuAnn előtt a két földön fekvő férfi képe:
Duane-é és a nagydarab támadóé, aki mindent megtett azért, hogy

63
megölje. – Nem szeretnék itt maradni addig.
Jackson meglepődött. – Miért nem?
– Ez az én dolgom – vágta rá LuAnn élesen, de aztán tompított a
hangján. – Tudja, ha nyerek a lottón, nem akarok a közelben lenni,
amikor megtudják az itteniek. Rám rohannának, mint farkasok a
birkanyájra, hiszen érti.
– Ez nem történhet meg. Csak akkor hozzák nyilvánosságra a
kilétét, amikor elkezdődik New Yorkban a sajtókonferencia. Ahogy
megérkezik a városba, várni fogják, és azonnal elviszik a
lottóigazgatóság főhadiszállására. Előbb hitelesítik a nyerő szelvényt,
aztán megrendezik a sajtókonferenciát. Régebben hetekig eltartott a
szelvények azonosítása. A mai technikával ez néhány óra alatt
lezajlik.
– Mit szólna, ha még ma elkocsikáznék Atlantába, és felülnék az
első vonatra?
– Van kocsija? Uram isten, mit fog szólni Duane! – Jackson hangja
egyértelműen vidám volt.
– Legyen ez az én gondom – csattant rá LuAnn.
– Tudja, LuAnn, nem bánnám, ha egy kicsit hálásabb hangot ütne
meg, hacsak nem szokta más is rendszeresen milliomossá tenni.
LuAnn nagyot nyelt. Igen, lehet, hogy milliomos leszek. Csalás
útján. – Hálás vagyok – felelte lassan. – Csak minden más lesz ezután
körülöttem. Az egész életem megváltozik. És Lisáé is. Nem csoda,
hogy össze vagyok zavarodva.
– Meg tudom érteni. De ne feledje, hogy a szóban forgó változás
határozottan pozitív irányú lesz. Nem arról van szó, hogy valamelyik
börtönben kell majd üldögélnie.
LuAnn nagy nehezen lenyelte a gombócot, aztán beleharapott a
szája szélébe. – Hadd üljek fel ma a vonatra! Kérem!
– Várjon egy pillanatra. – Jackson félretette a kagylót. LuAnn az
utat nézte maga előtt. Egy rendőrautó állt az út szélén, radarral
felfegyverkezve. LuAnn automatikusan ránézett a kilométerórára, s
bár a megengedett sebességnél lassabban ment, egy pillanatra levette
a lábát a gázról. Csak több száz méterrel később mert újra levegőt
venni. Jackson ismét felvette a telefont. Kapkodó hangja meglepte
LuAnnt.

64
 – A Crescent este hét tizenötkor indul Atlantából, és holnap
délután tizenhárom tizenötkor érkezik New Yorkba. Atlanta kétórányi
távolságra van onnan, ahol most tartózkodik. – Elhallgatott egy
pillanatra. – Szüksége lesz pénzre is, hogy meg tudja venni a jegyét,
és fedezni tudja az utazás során felmerülő előre nem látható
kiadásokat.
LuAnn ösztönösen rábólintott. – Igen. – Hirtelen végtelenül
mocskosnak érezte magát, mint egy kurva, aki extrapénzt kér, miután
ledolgozta az egy óráját.
– A vasútállomáson van egy Western Union iroda. Átutalok a
nevére ötezer dollárt. – LuAnn nyelt egyet az összeg hallatán. –
Emlékszik még az eredeti ajánlatomra? Tekintsük ezt a jól végzett
munka után járó fizetségnek. Csak a személyazonosságát kell
igazolnia...
– Nincs mivel.
– Jogosítvány vagy útlevél is megteszi.
LuAnn majdnem felnevetett. – Útlevél? Minek ahhoz útlevél, hogy
a turkálóból elsétáljak néha a piacra? És jogosítványom sincs.
– De hát kocsival akart elmenni Atlantába. – Jackson döbbent
hangja jókedvre derítette LuAnnt. Itt van ez a pasas, aki sokmilliós
csalásokat bonyolít le, és nem tudja elképzelni, hogy ő, LuAnn
jogosítvány nélkül is beülhet egy autóba.
– Nem is gondolná, mennyien csinálnak olyasmit, amihez nincs
jogosítványuk.
– De akkor hogy veszi fel a pénzt, ha nem tudja igazolni a kilétét?
– Itt van valahol a közelben?
– LuAnn, én kizárólag azért látogattam el a tüneményes
Rikersville-be, hogy megszervezzem a találkozónkat. Miután ez
megvolt, egy percig se maradtam. – Elhallgatott egy pillanatra, és
amikor újra megszólalt, csalódottság érződött a hangjában. – Akkor
ez komoly probléma.
– Miért, mennyi a vonatjegy?
– Körülbelül ezerötszáz dollár.
Ahogy visszagondolt Duane pénzkészletére, LuAnn-nek hirtelen
ötlete támadt. Gyorsan lehúzódott az útról, letette a telefont, és
átkutatta a kocsi belsejét. Az első ülés alatt talált barna bőrtáska nem

65
okozott csalódást neki. A benne lévő pénzből valószínűleg
megvehette volna az egész vonatot.
– Van egy kolléganőm, akire maradt egy kis pénz a férje halála
után. Kérhetek tőle kölcsön. Biztos, hogy adni fog nekem – mondta
Jacksonnak. – Ha készpénzzel fizetek, nem kell személyi? – kérdezte
gyorsan.
– A pénz hatalom, LuAnn. Az Amtrak alkalmazkodni fog a
helyzethez. Természetesen ne a saját nevét használja. Valami
egyszerű nevet diktáljon be, de olyat, ami nem cseng túl hamisan. És
most menjen és vegye meg a lottószelvényt, aztán hívjon fel azonnal.
Ismeri az utat Atlantába?
– Úgy tudom, elég nagy hely. Meg fogom találni.
– Vegyen föl valamit, amivel eltakarhatja az arcát. A legkevésbé
se hiányzik, hogy felismerje valaki.
– Rendben van, Mr. Jackson.
– Hamarosan célba ér, LuAnn. Gratulálok hozzá.
– Egyelőre nincs sok kedvem ünnepelni.
– Ne aggódjon, lesz rá bőven ideje.
LuAnn kikapcsolta a telefont, és körülnézett. Az ablak foncsorozva
volt, így nem kellett attól tartania, hogy meglátja valaki, de a helyzet
bármikor megváltozhatott. A lehető leggyorsabban meg kell
szabadulnia a kocsitól. Csak az a kérdés, hogy hol. Nem akarta, hogy
meglássák, amikor kiszáll az autóból. Nehéz lett volna nem
észrevenni egy alvadt vérrel borított, gyereket cipelő, magas nőt,
ahogy kimászik egy foncsorozott ablakú autóból, motorházán egy
furcsa dolgokat művelő krómfigurával. Hirtelen eszébe ötlött valami.
Kissé kockázatosnak tűnt a dolog, de e pillanatban nem volt sok
választása. Megfordult az úton, és elindult az ellenkező irányba. Húsz
perc múlva ráfordult a földútra, és óvatosan araszolni kezdett a célja
felé. Felbukkant előtte a lakókocsi. Nem látott autókat, nem látott
mozgást körülötte. Ahogy az „otthona” elé kanyarodott, hirtelen
elfogta a pánik; maga előtt látta a felvillanó kést, és torkán érezte a
férfi erős kezét. – Ha kijön a pasas a lakókocsiból – biztatta magát
félhangosan –, úgy seggbe billentem, hogy végigcsókolja az
anyaföldet.
Letekerte az oldalablakot, hogy meghallja, ha mozgás van a

66
lakókocsiban, de nem hallott semmit. Előhúzott egy pelenkát Lisa
táskájából, és gondosan letörölgette a kocsi belsejét, ahol
megérintette. Nemhiába nézte végig az Amerika híres bűnözői
sorozatot. Ha nem lett volna olyan kockázatos, visszament volna a
lakókocsiba is, hogy letörölje a telefont. De hát több mint két évig élt
itt. Amúgy is tele van a ház az ujjlenyomataival. Miközben
kikászálódott az autóból, annyi bankjegyet gyömöszölt Lisa lepedője
alá, amennyit csak tudott. Aztán összehúzta magán a ronggyá szakadt
inget, hangtalanul becsukta a kocsi ajtaját, és épen maradt kezével
magához szorítva Lisát, elindult visszafelé a földúton.
A lakókocsi belsejéből egy sötét szempár figyelte LuAnn sietős
távozását, minden apró részletet pontosan rögzítve. Amikor LuAnn a
lakókocsi felé pillantott, a férfi hátralépett a kocsi belsejének
árnyékos részébe. Bár LuAnn nem ismerte őt, nem kockáztathatta
meg, hogy meglássák. Fekete bőrdzsekije félig nyitva volt, s egy
kilenc milliméteres pisztoly agya állt ki a belső zsebéből. Átlépte a
két földön fekvő testet, óvatosan kikerülve a vértócsákat. A lehető
legjobbkor érkezett. Olyan zsákmány hullott az ölébe, amiért mások
küzdöttek meg helyette. Mi többet kívánhat ennél az ember?
Összeszedte a drogos tasakokat a dohányzóasztalról és a földről, és
berakta őket egy nejlonszatyorba, amit a dzsekijéből húzott elő.
Eltűnődött egy pillanatig, aztán gondosan visszatette a tasakok felét
oda, ahol találta. Nem szabad mohónak lennie. Ha a szervezet,
amelynek ezek a fiúk dolgoztak, megneszeli, hogy a zsaruk nem
találtak egy gramm kábítószert sem a lakókocsiban, esetleg
utánanéznek, hogy ki nyúlta le onnan. De ha csak egy része tűnik el a
szajrénak, arra fognak gondolni, hogy a zsaruk voltak enyveskezűek.
Ahogy a férfi körbepillantott a csata színhelyén, szakadt
vászondarabot vett észre a földön; átsuhant rajta a felismerés. A nő
blúzából való. Bedugta a zsebébe. Markában van a nő. Rápillantott
az összetört telefonra, aztán a földön fekvő testek helyzetére, a késre,
végül a falon lévő horzsolásnyomokra. A nő valószínűleg a küzdelem
kellős közepén érkezett, vonta le a következtetést. A kövér ember
kicsinálta a soványat, és LuAnn kicsinálta valahogy a kövéret.
Komoly tiszteletet érzett iránta, ahogy végignézett a férfi hatalmas
tömegén.

67
 Mintha csak megérezte volna, hogy nézik, a hústorony lassan
megmozdult. Nem várva meg, hogy a nagydarab teljesen magához
térjen, a bőrdzsekis lehajolt, megmarkolta egy rongydarabbal a kést,
és többször belementette a férfi oldalába. A haldokló ember
megvonaglott, belevájta körmeit a kopott rongyszőnyegbe, és
kétségbeesetten küzdött, hogy meghosszabbítsa élete utolsó
másodperceit. De néhány pillanat múlva végigremegett a teste, majd
fokozatosan elernyedt, görcsös ujjai kiegyenesedtek, tenyere rásimult
a padlóra. Feje oldalra billent; vérbe borult szeme élettelenül meredt
a gyilkosára.
A bőrdzsekis durva mozdulattal megfordította Duane-t, és figyelte
a félhomályban, hogy mozog-e a mellkasa. Aztán a biztonság kedvéért
tövig merítette a kést az oldalába, hogy Duane Harvey biztosan
elkísérje a kövér embert az örökkévalóságba. Aztán ledobta a kést a
földre.
Néhány másodperc múlva már kint is volt az ajtón, megkerülte a
lakókocsit, és bevette magát a fák közé. Az autója egy elhagyatott
ösvény szélén állt, ami az erdő sűrűjén vezetett keresztül. Az út
kanyargós volt és göröngyös, de éppen megfelelt ahhoz, hogy időben
elérje a főutat, és teljesíthesse tényleges feladatát: hogy LuAnn Tyler
után vesse magát. Ahogy bemászott az autójába, megszólalt a
kocsitelefon. Füléhez emelte a készüléket.
– A megbízatása véget ért – mondta Jackson. – Az üldözés
hivatalosan lefújva. A járandóságát a szokásos úton fogja megkapni.
Köszönöm az együttműködését, a jövőben is számítok a szolgálataira.
Anthony Romanello szorosabbra fogta kezében a telefont. Egy
pillanatig azon tűnődött, hogy szóljon-e Jacksonnak a lakókocsiban
hagyott holttestekről, aztán úgy döntött, hogy mégsem. Könnyen lehet,
hogy valami nagyon érdekes dologba botlott bele.
– Láttam a kis hölgyet távozni. Nem úgy festett, mint aki messzire
fog jutni a pénzéből – mondta Romanello.
Jackson felnevetett. – Azt hiszem, a pénzhiány lesz hamarosan a
legkisebb gondja. – A vonal megszakadt.
Romanello letette a telefont, és eltűnődött egy pillanatra.
Hivatalosan befejezettnek tekintheti a munkáját. A feladata ezennel
véget ért, nyugodtan hazamehet, és várhatja, hogy megjöjjön a

68
fizetsége. De érezte, hogy valami nem stimmel ezzel a munkával. Az
egész megbízatás büdös volt neki. Már azt is furcsállta, hogy
ideküldték erre az isten háta mögötti helyre, hogy nyírjon ki egy
bugris tyúkot. Aztán visszavonták az egészet. És ott volt Jackson
megjegyzése a pénzre vonatkozólag. A dollár pedig olyan csodaszer,
ami minden esetben felkeltette Romanello érdeklődését. Gyors
elhatározásra jutott. Beindította a motort. Követni fogja LuAnnt.

69
 KILENCEDIK FEJEZET
LUANN BETÉRT EGY BENZINKÚTHOZ, és amennyire tudott, a
mosdóban rendbe szedte magát. Megtisztogatta a vágást az állán,
előszedett egy ragtapaszt Lisa pelenkás szatyrából, és leragasztotta
vele a sebet. Miközben Lisa elégedetten cuppogott a cumisüvegen,
LuAnn vett egy lottószelvényt, egy csomag gézt és egy kenőcsöt az
éjjel-nappaliban. A megjátszott lottószámok közé bevette a saját és
Lisa születésnapját is.
– Micsoda népvándorlás volt ma itt! – panaszkodott az eladó, egy
Bobby nevű fickó, akit LuAnn régóta ismert. – Mi történt veled? –
kérdezte a jókora ragtapaszra bámulva.
– Elestem és felszakadt – vágta rá LuAnn. – Na és mit fizet a
főnyeremény? – kérdezte gyorsan.
– Gyenge hatvanöt milliócskát, plusz az apró. – Bobby szeme
vágyakozva csillogott. – Én is vettem egy tucat szelvényt. Most
nagyon ráéreztem a dologra, LuAnn. Hé, emlékszel arra a filmre,
amikor a zsaru odaadja a fele nyereményt a pincérnőnek? Tudod, mit
mondok én neked, LuAnn, ha megütöm a főnyereményt, esküszöm,
hogy neked adom a felét.
– Igazán kösz, Bobby, de mégis, mit vársz tőlem ennyi pénzért?
– Hogyhogy mit, hát hogy hozzám jössz feleségül. – Bobby
vigyorogva átnyújtotta LuAnn-nek a lottószelvényét. – És mi lesz, ha
te nyered meg a nagy lóvét? Remélem, hogy akkor is osztozunk.
– Azt hiszem, egyedül játszom inkább. Egyébként is úgy tudtam,
hogy jegyben jársz Mary Anne Simmonsszal:
– Az a múlt héten volt. – Bobby mohó pillantást vetett LuAnnre. –
Ez a Duane mekkora egy barom!
LuAnn bedugta a szelvényt a farmernadrágja zsebébe. – Szoktad
látni errefelé?
Bobby a fejét rázta. – Nem, mostanában saját utakon jár. Úgy
tudom, át szokott ruccanni Gwinnett megyébe. Valami üzleti ügye
lehet arrafelé vagy ilyesmi.

70
 – Miféle üzleti ügye?
Bobby vállat vont. – Nem tudom. Nem akarom tudni. Jobb dolgom
is van, mint hogy gyanús alakok után szimatoljak.
– Észrevettél olyasmit, hogy Duane-nál nagyobb összeg lett volna
mostanában?
– Most, hogy mondod, egy csomó pénzt lengetett előttem
valamelyik nap. Azt hittem, hogy megütötte a főnyereményt. Ha úgy
lett volna, biztos, hogy rögtön felkötöm magam. Az anyját, ez pont
úgy néz ki, mint te! – Bobby gyengéden megpaskolta Lisa arcát. – Ha
mégis meggondolod magad, csinibaba, és osztozni akarsz a zsozsón,
vagy netán hozzám jössz feleségül, csak szólj nyugodtan. Reggel
héttől szabad vagyok.
– Még találkozunk, Bobby.
Egy közeli telefonfülkéből LuAnn feltárcsázta a megadott számot.
Jackson ezúttal is elsőre fölvette. LuAnn sorra bediktálta a
szelvényen szereplő tíz számot, aztán hallgatta a papír surrogását,
ahogy Jackson lejegyzi őket.
– Olvassa be még egyszer, lassan és érthetően – mondta Jackson.
– Bizonyára megérti, hogy nem követhetünk el hibát.
LuAnn még egyszer beolvasta a számokat, és Jackson hangosan
elismételte őket.
– Jó – mondta Jackson. – Nagyon jó. A dolog nehezén túl vagyunk.
Üljön föl a vonatra, tartsa meg a sajtókonferenciáját, aztán kezdjen új
életet.
– Már indulok is a pályaudvarra.
– Várni fogják a Penn állomáson, és elviszik a szállodába.
– Azt hittem, hogy New Yorkba kell mennem.
– Így hívják a New York-i állomást, LuAnn – mondta Jackson
türelmetlenül. – A személy, aki várni fogja, részletes leírást kap
magáról és Lisáról. – Elhallgatott egy pillanatra. – Feltételezem, hogy
őt is hozni akarja.
– Ha ő nem jöhet, én se megyek.
– Nem erre céloztam, LuAnn, természetesen magával hozhatja. De
bízom benne, hogy Duane nem szerepel az utas listáján.
LuAnn nagyot nyelt, ahogy felsejlett előtte Duane vérrel borított
inge, ahogy lecsúszott a heverőről, és nem mozdult többé. – Duane

71
nem jön velünk.
– Nagyszerű – mondta Jackson. – Jó utat!

A BUSZ az atlantai vasútállomásnál tette le LuAnnt és Lisát. A

Jacksonnal történt telefonbeszélgetés után LuAnn betért egy áruházba,
és megvette a legszükségesebb dolgokat magának és Lisának, melyek
ott lapultak most a vállára akasztott táskában; szakadt blúza helyett
újat vett magára. Fejére cowboykalapot tett, és napszemüveg mögé
rejtette az arcát. A kés ejtette vágást ismét alaposan kimosta a
mosdóban. Már nem fájt annyira. Odalépett a jegyárusító pulthoz,
hogy vegyen magának egy jegyet New Yorkba. És LuAnn ekkor nagy
hibát követett el.
– A nevét, lesz szíves – mondta a jegyárus.
LuAnn a nyűgösködő Lisát próbálta csitítgatni, ezért automatikusan
válaszolt: – LuAnn Tyler. – Ahogy kimondta, torkán akadt a levegő.
A jegyárusra nézett, aki elmélyülten ütögette az adatokat a
komputerbe. LuAnn most már nem helyesbíthetett. Attól biztos, hogy
gyanút fogna a jegyárusnő. Nagyot nyelt, és csak remélni tudta, hogy
ez a botlás nem fog később visszaütni rá. A nő a Deluxe hálókocsit
ajánlotta neki, miután kisgyerekkel volt. – Van még egy szabad
fülkénk, saját zuhanyozóval és hasonlókkal – mondta a nő. LuAnn
gyorsan beleegyezett. Mialatt a jegy készült, a jegyárus csodálkozva
nézte, ahogy LuAnn előhúz egy nagy köteg bankjegyet Lisa kosarából,
kifizeti a jegy árát, aztán zsebébe gyömöszöli a maradékot.
LuAnn észrevette a nő döbbenetét, és gyorsan rámosolygott. –
Nehezebb napokra tettem félre. De rájöttem közben, hogy addig kell
elkölteni, amíg süt a nap. Felutazok New Yorkba, és megnézem a
látnivalókat.
– Érezze magát jól – mondta a nő –, és legyen óvatos. Nem
ajánlatos ennyi készpénzzel szaladgálni arrafelé. Elkövettük mi is ezt
a hibát, amikor néhány éve felutaztunk az urammal. Alig hogy kitettük
a lábunkat a pályaudvarról, kiraboltak minket. Kénytelen voltam
felhívni anyámat, hogy küldjön annyi pénzt, amiből hazajöhetünk.
– Köszönöm, majd óvatos leszek.
A nő LuAnn háta mögé pillantott. – Hát a bőröndje?
– Ó, én bőrönd nélkül szeretek utazni. És különben is, van egy

72
csomó rokonom arrafelé. Még egyszer, köszönöm. – LuAnn
megfordult, és elsietett az indulási oldal irányába.
A nő utánanézett, azután visszafordult, és csodálkozva látta, hogy
egy férfi áll az ablaka előtt; egy szempillantás alatt került elő a
semmiből. A fekete bőrdzsekis rátette a pultra a kezét. – Kérek egy
jegyet New Yorkba – szólalt meg Anthony Romanello udvariasan,
miközben fél szemmel a távolodó LuAnn után nézett. Az éjjel-
nappalitól kezdve követte, s az ablakon át látta, amikor LuAnn
megvette a lottószelvényét. Azt is látta, amikor LuAnn felhívott
valakit egy nyilvános fülkéből, bár nem mert közelebb mén-ni, hogy
kihallgassa a beszélgetést. Az a tény pedig, hogy LuAnn New Yorkba
váltott jegyet, egészen felcsigázta a kíváncsiságát. Egyébként minden
oka megvolt rá, hogy minél gyorsabban eltűnjön a környékről. Igaz,
hogy a megbízatása véget ért, de a rejtély, hogy mire készül LuAnn,
és miért megy pont New Yorkba, csak fokozta az utazási kedvét.
Annál is inkább, mivel éppen ott lakott. Lehet persze, hogy LuAnn
csak a lakókocsiban talált holttestek elől menekül. De lehet, hogy
többről van szó. Sokkal többről. Átvette a jegyet, és elindult a peron
felé.
LuAnn hátrébb húzódott a vágányoktól, amikor a vonat néhány
perc késéssel hangosan csikorogva behúzott az állomásra. Egy kalauz
segítségével megkereste a fülkéjét. A Deluxe hálófülkében egy fotel,
egy emeletes ágy, egy mosdó, egy vécé és egy zuhanyozó kapott
helyet. A kései időpontra való tekintettel és LuAnn hozzájárulásával
a kalauz gyorsan átrendezte a fülkét éjszakára. Miután végzett, LuAnn
bezárta az ajtót, leült a fotelba, elővett egy cumisüveget, és etetni
kezdte Lisát, miközben a vonat félórás késéssel csendesen kigördült
az állomásról. A szerelvény hamarosan felgyorsult, és LuAnn a két
panorámaablakon át figyelte az elsuhanó tájat. Miután befejezte Lisa
etetését, magához szorította a kislányt, hogy segítsen neki büfizni.
Ahogy ezzel megvoltak, LuAnn megfordította Lisát, és játszani
kezdett vele; először csip-csip csókáztak, aztán gyerekdalokat énekelt
neki, amihez a kislány is csatlakozott a saját eszközeivel. Körülbelül
egy óra hosszat játszadoztak így, amikor Lisa fáradni kezdett, és
LuAnn befektette a kosarába.
LuAnn hátradőlt a fotelban, és megpróbált pihenni. Soha nem ült

73
még vonaton, és a ringató érzés és a kerekek egyenletes zakatolása
elálmosította. Nem is emlékezett rá, hogy mikor hunyta le a szemét
utoljára, s lassan kezdett elbóbiskolni. Riadtan ébredt jó néhány
órával később. Már legalább éjfél van, gondolta. Most jött csak rá,
hogy nem evett egész nap. Annyi minden történt vele, hogy nem ért rá
ilyesmivel törődni. Kidugta a fejét a fülke ajtaján, meglátta a kalauzt,
és megkérdezte, hogy lehet-e valamit enni ilyenkor. A kalauz kissé
meglepődött, és az órájára pillantott. – Órák óta nem rendeltek
vacsorát, asszonyom. Az étkezőkocsi zárva van.
– Ó! – sóhajtott fel LuAnn. Nem ez lesz az első eset, hogy meg kell
küzdenie az éhséggel. De legalább Lisa evett már.
De ahogy a kalauz észrevette Lisát, és meglátta LuAnn elgyötört
arcát, kedvesen elmosolyodott, és azt mondta, hogy várjanak egy
kicsit. Húsz perc múlva étkekkel megrakott tálcával tért vissza, és az
alsó ágyat étkezőasztalnak kinevezve, meg is terített. LuAnn
nagyvonalú borravalót adott neki rejtett tartalékából. Miután a kalauz
távozott, pillanatok alatt befalta az ételt. Aztán megtörölte a kezét,
óvatosan belenyúlt a zsebébe, és előhúzta a lottószelvényét. Lisára
pillantott; a kislány kezecskéi szelíden kalimpáltak szunyókálás
közben, s egy apró mosoly suhant át az arcocskáján. Biztosan szépet
álmodik, gondolta LuAnn, és rámosolygott egyetlen kincsére.
LuAnn arca egészen ellágyult, lehajolt a kislányához, és csendesen
belesúgta a fülébe: – Anyu most már fog tudni gondoskodni rólad,
édesem, ahogy eddig is kellett volna neki. Azt mondta a bácsi, hogy
elmehetünk bárhová, és csinálhatunk akármit. – Megcirógatta Lisa
állát, aztán keze fejével gyengéden végigsimította az arcát. – Hová
akarsz menni, csillagom? Ahová akarsz, oda megyünk. Ugye jól
hangzik?
LuAnn bereteszelte az ajtót, rátette Lisát az ágyra, és ellenőrizte,
hogy a csatok elég szorosak-e. Aztán ő is lefeküdt, és karját a kislány
köré fonta. Miközben a vonat New York felé száguldott, LuAnn a
sötét ablakra meredt, és azon tűnődött, hogy milyen jövő vár vajon
rájuk.

74
 TIZEDIK FEJEZET
A VONATNAK TÖBB HELYEN VÁRAKOZNIA kellett útközben, így
délután három óra harminc lett, mire LuAnn és Lisa belevegyült a
Penn állomás őrült forgatagába. LuAnn soha életében nem látott még
ennyi embert egy helyen. Kábultan forgatta a fejét, miközben az
utasok és csomagjaik sűrű tömegben kavarogtak körülötte.
Szorosabbra fogta Lisa kosarának fülét, miután eszébe jutott a
jegyárusnő figyelmeztetése. A karja még mindig fájdalmasan lüktetett,
de úgy érezte, hogy így is el tudna bánni bárkivel, ha a helyzet úgy
alakulna. Lisára nézett. A körülötte vibráló rengeteg izgalmas dolog
miatt a kislány majd’ kiugrott a bőréből. LuAnn bizonytalanul
lépkedett előre, nem tudván, hogy merre kell kimenni az épületből.
Észrevett egy Madison Square Garden feliratot, s halványan
felrémlett előtte, hogy néhány éve látott egy bokszmeccset a tévében,
amit onnan közvetítettek. Jackson azt ígérte ugyan, hogy várni fognak
rájuk, de LuAnn el nem tudta képzelni, hogy bárki is megtalálhatja
őket ebben az őrült káoszban.
Kissé összerándult, amikor egy kéz megérintette a vállát. LuAnn
felpillantott a széles, lapos orr és ezüstös bajusz fölött elhelyezkedő
sötétbarna szempárba. Egy pillanatig azt gondolta, hogy ugyanaz az
ember áll előtte, akit a Gardenben látott bokszolni; de aztán rájött,
hogy a férfi túl öreg ehhez, minimum ötvenvalahány éves. De széles
válla, lapos, csavarodott füle és alaposan megdolgozott arca mind
arra utalt, hogy valamikor bokszoló volt.
– Miss Tyler? – A hangja halk volt, de érthető. – Mr. Jackson
küldött magukért.
LuAnn bólintott, és kezet nyújtott neki. – Hívjon csak LuAnn-nek.
Magát hogy hívják?
A férfi nem felelt rögtön. – Ez most nem fontos. Kövessen, kérem.
Kint vár a kocsi. – Elindult kifelé.
– Szeretem tudni, hogy kivel van dolgom – mondta LuAnn, és nem
mozdult egy tapodtat sem.

75
 A férfi visszafordult. Kissé idegesnek látszott, de LuAnn-nek úgy
rémlett, hogy halvány mosoly suhan át az arcán. – Rendben van,
hívjon Charlie-nak. Hogy tetszik?
– Így már jobb, Charlie. Gondolom, Mr. Jacksonnak dolgozik. És
mondja, legalább egymás közt a valódi nevüket használják?
Charlie nem válaszolt, hanem elindult a kijárat felé. – Akarja,
hogy vigyem a kislányt? Nehéznek tűnik az a cucc.
– Elbírom. – Hirtelen összerándult, ahogy sérült karjába
belenyilallt a fájdalom.
– Biztos benne? – kérdezte Charlie. A ragtapaszra pillantott. –
Úgy fest, mint aki összeverekedett valakivel.
LuAnn bólintott. – Minden oké.
Miután kiléptek az állomásról, és elhaladtak a taxis drosztnál
sorban álló emberek mellett, Charlie odalépett egy hatalmas
limuzinhoz, és kinyitotta LuAnn előtt az ajtót. LuAnn habozott egy
kicsit, aztán beszállt a luxusjárműbe.
Charlie a szemközti ülésen foglalt helyet. LuAnn képtelen volt
levenni a szemét a kocsi belsejéről.
– Húsz perc alatt a szállodában vagyunk. Addig kér valamit enni
vagy inni? A vonaton elég vacak kaját adnak – mondta Charlie.
– Korgott már jobban is a gyomrom, de azért tudnék enni. De nem
akarom, hogy miattam megálljunk valahol.
Charlie csodálkozva nézett rá. – Nem kell megállni.
– Kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivett belőle néhány doboz sört,
üdítőt, egy halom szendvicset meg egy kis ropogtatnivalót. Aztán
lenyitotta a limuzin belső oldalát, és egy asztal nőtt ki a semmiből.
LuAnn ámulva figyelte, ahogy Charlie nagy keze sorra kiteszi az
ételeket-italokat, aztán gyors, szakszerű mozdulatokkal mellé pakolja
a tányérokat, az ezüst evőeszközöket és a szalvétát is.
– Tudtam, hogy elhozza a gyereket is, ezért bespájzoltam néhány
doboz tejet, cumisüveget és hasonló dolgokat a limuzinba. A
szállodában mindent megkap, amire szüksége lesz.
LuAnn összekevert egy cumisüvegre való ételt Lisának, karjába
vette a gyereket, s miközben egyik kezével segített neki az evésben, a
másikkal majszolni kezdett egy szendvicset.
Charlie figyelte, hogy milyen gyengéden bánik a kislányával. –

76
Aranyos gyerek, mi a neve?
– Lisa. Lisa Marie. Tudja, mint Elvis lányának.
– Maga túl fiatal ahhoz, hogy a Király rajongója legyen.
– Nem is vagyok az... úgy értem, hogy nem szoktam Elvis-dalokat
hallgatni. De anyám nagyon szerette. Teljesen odavolt érte. Az ő
tiszteletére választottam ezt a nevet.
– Gondolom, örült neki.
– Nem tudom, de remélem. Még Lisa születése előtt meghalt.
– Ó, sajnálom. – Charlie elhallgatott egy pillanatra.
– Na és milyen zenét kedvel?
– A klasszikus zenét. Nem mintha értenék hozzá. Egyszerűen csak
szeretem a hangzását. Olyan tisztának és méltóságteljesnek tűnik,
mintha egy mély vizű tóban fürdene az ember valahol a hegyek között,
és lelátna egész a fenekéig.
Charlie elvigyorodott. – Sose gondoltam erre. Én inkább
dzsesszpárti vagyok. Magam is trombitálgatok néha. New Orleans
mellett New Yorkban vannak a legjobb dzsesszklubok. Hajnalig
nyomják a bibapot. Némelyik egész közel van a szállodához.
– Melyik szállodába megyünk? – kérdezte LuAnn.
– A Waldorf Astoriába. A Towersba. Járt már New Yorkban? –
Charlie belekortyolt az üdítőitalba, aztán hátradőlt az ülésen, és
kigombolta a zakóját.
LuAnn megrázta a fejét, miközben lenyelt egy falat szendvicset. –
Én nem nagyon voltam még sehol.
Charlie halkan felnevetett. – Hát a Nagy Alma kezdetnek nem is
lesz olyan rossz.
– Milyen a szálloda?
– Pompás hely. Első osztályú, főleg a Towers. Na nem olyan, mint
a Plaza, de azért megteszi. És ki tudja, lehet, hogy legközelebb már a
Plazában fog megszállni. – Felkacagott, és megtörölte a száját egy
szalvétával. LuAnn észrevette, hogy az ujjai abnormálisan hosszúak
és vastagok, az ujjpercei szélesek és bütykösek.
LuAnn lenyelte a maradék szendvicsét, belekortyolt a kólájába, és
idegesen Charlie-ra emelte a szemét. – Tudja, hogy miért vagyok itt?
Charlie metsző pillantást vetett rá. – Maradjunk annyiban, hogy túl
sokat tudok ahhoz, hogy válaszoljak a kérdéseire. – Halványan

77
elmosolyodott.
– Találkozott már Jacksonnal?
Charlie arca elkomorult. – Hagyjuk a témát, jó!
– Oké, csak kíváncsiskodtam.
– Ismeri a mondást, hogy a kíváncsiság megöli a macskát. – A
sötétbarna szempár rávillant LuAnnre, miközben Charlie ezt mondta:
– Maradjon nyugton, és tegye, amit mondanak, és akkor se magának,
se a gyerekének nem lesz többé gondja. Jó lesz így?
– Igen – felelte LuAnn csendesen, és közelebb húzta magához
Lisát.
Mielőtt kiszálltak a limuzinból, Charlie előhúzott egy fekete
bőrkabátot és egy hozzá illő széles karimájú, fekete kalapot, és
megkérte LuAnnt, hogy vegye fel. – Az ismert okok miatt nem lenne
jó, ha megjegyezné valaki az arcát. A cowboykalapot nyugodtan
eldobhatja.
LuAnn felvette a kabátot és a kalapot, és szorosra húzta magán az
övét.
– Majd én elintézem a bejelentkezést. A lakosztálya Linda
Freeman névre van lefoglalva. Maga mostantól egy londoni cég
amerikai leányvállalatának az ügyvezető igazgatója, aki az üzleti útját
kombinálja egy kis kikapcsolódással.
– Ügyvezető igazgató? Remélem, nem fog senki kérdéseket
feltenni.
– Ne aggódjon, nem fog.
– Szóval ez a nevem? Linda Freeman?
– Legalábbis a nagy eseményig. Azután visszaváltoztatja LuAnn
Tylerre.
Vissza kell?, kérdezte LuAnn magában.
A lakosztály, ahová Charlie felkísérte, miután elintézte a
bejelentkezést, a harminckettedik emeleten volt, és grandiózus
méretekkel rendelkezett. Hatalmas nappali és külön hálószoba
tartozott hozzá. LuAnn lenyűgözve nézte az elegáns bútorokat, és kis
híján hanyatt esett, amikor meglátta a pazar fürdőszobát.
– Ezt a köntöst hordani is szokták? – Végighúzta ujját a finom
anyagon.
– Nyugodtan felveheti. Hetvenöt dollárért el is viheti, ha akarja –

78
felelte Charlie.
LuAnn odament az ablakhoz, és félrehúzta a függönyt. Fél New
Yorkot maga előtt látta. Felhős volt az ég, és kezdett sötétedni. –
Soha életemben nem láttam még ennyi házat. Hogy a francba tudják
megkülönböztetni ezeket? Mindegyik ugyanúgy néz ki. – Hátranézett
Charlie-ra.
Charlie a fejét csóválta. – Tudja, maga igazán fura szerzet. Ha
nem ismerném jobban, azt hinném, hogy maga a legostobább tyúk,
akivel találkoztam.
LuAnn lehajtotta a fejét. – Igen, én vagyok a legostobább tyúk.
Legalábbis azok között, akiket ismer.
Charlie elkapta a pillantását. – Hé, nem akartam ezzel semmit. Ha
itt nőtt volna fel, maga is hozzászokott volna ezekhez a dolgokhoz. –
Elhallgatott egy pillanatra, és LuAnnt figyelte, ahogy odamegy
Lisához, és megcirógatja az arcát. – Ez itt a bárpult – mondta végül.
Megmutatta, hogyan kell használni. Aztán kinyitott egy szekrényajtót.
– Itt van bent a széf. – Rámutatott a falba süllyesztett nehéz fémajtóra.
Beütött egy számkódot, és a cilinderek elfordultak. – Nem tartanám
rossz ötletnek, ha betenné ide az értékeit.
– Nincs semmim, amit betehetnék oda.
– Mi a helyzet a lottószelvénnyel?
LuAnn nyelt egyet, benyúlt a zsebébe, és előhúzta a lottószelvényt.
– Szóval, ezt is tudja?
Charlie nem válaszolt. Elvette a szelvényt, futó pillantást vetett rá,
és betette a széfbe. – Találjon ki egy számkódot... de ne legyen túl
egyszerű, mint egy születésnap vagy ilyesmi. De azért olyat
válasszon, amit fejben tud tartani. Ne írja fel a számokat sehova.
Megértette? – Ismét kinyitotta a széfet.
LuAnn bólintott, beütötte a számkódot, megvárta, míg a cilinderek
elfordulnak, aztán becsukta a szekrény ajtaját.
Charlie elindult az ajtó felé. – Holnap reggel kilenc körül itt
leszek. Ha megéhezne addig vagy szüksége lesz valamire, rendelje
meg nyugodtan a szobaszerviztől. De ne hagyja, hogy a pincér
megjegyezze az arcát. Kösse kontyba a haját, és tegye föl a
fürdősapkát, mintha éppen zuhanyozni készülne. Nyissa ki az ajtót,
írja alá a számlát Linda Freeman néven, aztán menjen be a

79
fürdőszobába. Hagyjon némi borravalót az asztalon. Itt van, tessék. –
Charlie kivett egy köteg bankjegyet a zsebéből, és LuAnn kezébe
nyomta. – És általában kerülje a feltűnést. Ne sétáljon például körbe
a szállodában.
– Ne aggódjon, pontosan tudom, hogy nem festek úgy, mint egy
üzletasszony. – LuAnn félresöpörte a szeméből a haját, és megpróbált
könnyednek tűnni, de éppúgy kiérződött az önbizalomhiány a
hangjából, mint a sértődöttség Charlie válaszából.
– Nem erről van szó, LuAnn. Nem úgy értettem... – Végül
megvonta a vállát. – Nézze, én is épphogy csak leérettségiztem. Sose
jártam főiskolára, de azért megvoltam valahogy. Szóval egyikünk se
tudná magát Harvard-diplomásnak eladni, akkor meg ki a francot
érdekel az egész? – Gyengéden megérintette LuAnn vállát. – Aludjon
jól. És ha holnap visszajövök, járunk egy nagyot, megnézhet néhány
látnivalót, és rongyosra beszélheti közben a száját. Na hogy tetszik?
LuAnn szeme felcsillant. – Szívesen körülnézek egy kicsit.
– Csípős időnk lesz holnap, úgyhogy öltözzön melegen.
LuAnn lehajtotta a fejét, és végignézett gyűrött ingén és
farmernadrágján. – Ez az össz’ cuccom. Túl gyorsan kellett eljönnöm
otthonról – mondta feszengve.
– Minden oké – mondta Charlie barátságosan. – Kevés csomag,
kevés gond. – Végignézett LuAnnen. – Milyen magas lehet,
százhetvennyolc körül? Nyolcas méret?
LuAnn bólintott, aztán kissé elpirult. – Felül talán nagyobb is egy
kicsit.
Charlie szeme elidőzött egy pillanatra az említett tájékon. –
Rendben van – mondta. – Hozok magammal egy-két ruhadarabot
holnap. Lisának is veszek néhány dolgot. De szükség lesz egy kis
plusz időre ehhez. Déltájban jövök.
– Ugye Lisát is magammal vihetem?
– A gyerek természetesen velünk jön.
– Kösz, Charlie. Igazán hálás vagyok érte. Halálra idegeskedném
magam, ha itt kellene hagynom. Pedig teljesen be vagyok sózva,
gondolhatja. Soha életemben nem voltam még ekkora helyen.
Fogadok, hogy több ember van ebben az egyetlen szállóban, mint
nálunk az egész városban.

80
 Charlie elnevetette magát. – Tudja, én itt élek, észre se veszem az
ilyesmit. De azért értem, hogy mire gondol. Nagyon is értem.
Miután Charlie elment, LuAnn kiemelte Lisát a kosarából, és
ráfektette a hatalmas franciaágyra. Megsimogatta a haját, aztán
gyorsan levetkőztette, megfürdette a hatalmas fürdőkádban, végül
ráadta a pizsamáját. Ezután visszafektette az ágyra, gondosan
betakargatta, majd két oldalról megtámasztotta egy-egy jókora
párnával, hogy le ne guruljon. Éppen azt fontolgatta, hogy visszamegy
a fürdőszobába és megkockáztat egy zuhanyt, hátha sikerül a
fájdalmat kiűzni a testéből, amikor megszólalt a telefon. Nem tudta
hirtelen, hogy mit csináljon. Úgy érezte magát, mintha csapdába
került volna. Végül felvette a kagylót. – Halló?
– Miss Freeman?
– Sajnálom, de... – LuAnn észbe kapott. – Igen, itt Miss Freeman –
mondta gyorsan, a lehető leghivatalosabb hangon.
– Legközelebb egy kicsit gyorsabban, LuAnn – mondta Jackson. –
Az emberek ritkán felejtik el a saját nevüket. Hogy mennek a dolgok?
Rendesen gondoskodnak magáról?
– Azt meghiszem. Charlie fantasztikus.
– Charlie? Ja, persze. Megvan a lottószelvény?
– Bent van a széfben.
– Jó ötlet. Van kéznél papír és toll?
LuAnn körbepillantott a szobán, aztán kihúzta az ablak előtt álló
antik kinézetű asztalka fiókját, és kivett belőle egy papírlapot és egy
tollat.
Jackson folytatta: – Jegyezzen le mindent, amit mondok. Charlie-
val is közölni fogom a részleteket. Egyébként minden a legnagyobb
rendben zajlik. Holnapután este hatkor hirdetik ki a nyertes számokat
az országos adókon. Végignézheti a tévén a hotelszobájából; minden
nagyobb társaság sugározni fogja. Bár, tartok tőle, hogy meg lesz
fosztva a várakozás drámai izgalmától. – LuAnn maga előtt látta,
ahogy Jackson arcán átvillan egy apró mosoly, miközben ezt mondja.
– Az egész ország izgatottan várja majd, hogy előkerüljön a nyertes.
De maga nem jelentkezik azonnal. Időre van szüksége – persze csak
elméletben –, hogy lehiggadjon, tiszta fejjel tudjon gondolkodni,
esetleg tanácsokat kérjen egy-két pénzügyi szakembertől, ügyvédtől

81
és hasonlóktól, és csak azután kezdi meg diadalmas bevonulását New
Yorkba. A nyerteseknek nem kell feltétlenül New Yorkba jönniük. A
sajtókonferenciát bárhol megtarthatják, akár a nyertes lakóhelyén is.
De a legutóbbi nyertesek mindegyike vállalta az utazást, és a
lottóigazgatóság is ezt a megoldást szorgalmazza. Így egy-két nap
alatt lezajlik az egész hercehurca. Hivatalosan harminc napig lehet
jelentkezni a pénzért, úgyhogy ez nem okozhat gondot. Egyébként, ha
nem jött volna rá esetleg, emiatt akartam, hogy várjon az utazással.
Nem venné ki jól magát, ha megtudnák az emberek, hogy előbb jött
New Yorkba, mint ahogy kihirdették a nyertes számokat.
Mindenképpen inkognitóban kell maradnia, amíg meg nem érik a
helyzet rá, hogy jelentkezzen a nyereményért. – Jackson hallhatóan
bosszús volt, amiért el kellett térnie eredeti tervétől.
LuAnn mindent lejegyzett, amit tudott. – Igazán sajnálom, Mr.
Jackson, de tényleg nem maradhattam tovább – mondta gyorsan. –
Ecseteltem már, hogy mi várna rám otthon. Tudja, mi van egy ilyen
kis helyen. Az egész város azt beszélné, hogy én vittem el a
főnyereményt.
– Jó, rendben van, ne is vesztegessünk több szót erre – mondta
Jackson ridegen. – A lényeg, hogy háttérben kell maradnia a
lottóhúzást követő egy-két napig. Busszal ment Atlantáig?
– Igen.
– És kellő mértékben elváltoztatta a külsejét.
– Nagy kalapot és napszemüveget vettem föl. De nem is
találkoztam ismerőssel.
– És, ugye, nem a saját nevét használta, amikor megvette a jegyét.
– Természetesen nem – hazudta LuAnn.
– Jól van. A nyomait ezek szerint kellőképpen eltüntette.
– Remélem.
– Akkor nem kell aggódnia, LuAnn. Nincs rá oka. Néhány nap
múlva messze lesz New Yorktól.
– És hol leszek pontosan?
– Ahogy mondtam, ezt maga fogja eldönteni. Európa? Ázsia? Dél-
Amerika? Válasszon ki egy helyet, és én megteszem a szükséges
intézkedéseket.
LuAnn eltöprengett ezen. – Most kell döntenem?

82
 – Természetesen nem. De ha rögtön a sajtókonferencia után indulni
akar, akkor jobb, ha minél előbb közli velem az elhatározását. Bár az
utazások szervezése terén köztudottan leleményes vagyok, varázsolni
nem tudok, különösen akkor, ha valakinek se útlevele, se más
hivatalos papírja nincsen. – Jackson hangjából érződött, hogy még
mindig nem tudott napirendre térni efölött. – Azokat kell legelőször
pótolni.
– Tud nekem papírokat szerezni? Tb-kártyát is?
– Magának még társadalombiztosítása sincs? Ez lehetetlen.
– Nem az, ha az embert elfelejtik bejelenteni a szülei – vágott
vissza LuAnn.
– Úgy tudtam, hogy a kórházak nem engednek haza egyetlen
újszülöttet se, amíg ki nem töltik róla a megfelelő papírokat.
LuAnn majdnem elnevette magát. – Én nem kórházban születtem,
Mr. Jackson. Az első dolog, amit megláttam, egy nagy kupac szennyes
ruha volt a szüleim hálószobájában, ott segített ugyanis világra a
nagyanyám.
– Rendben van, megpróbálok magának tb-kártyát is szerezni –
mondta Jackson zordan.
– És megkérné őket, hogy más nevet írjanak be az útlevelembe?
Úgy értem, hogy az én képem lenne benne, de más névvel. És a többi
igazolványomban is.
– Miért van erre szüksége, LuAnn? – kérdezte Jackson vontatott
hangon.
– Hát, Duane miatt. Lehet, hogy egy ostoba bunkó, de ha megtudja,
hogy ennyi pénzt nyertem, mindent elkövet majd, hogy megtaláljon.
Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha eltűnök. És újrakezdem az
életem. Tiszta lappal, ahogy mondani szokták. Új név és ilyesmi.
Jackson hangosan felnevetett. – Maga komolyan azt hiszi, hogy
Duane Harvey képes rá, hogy kinyomozza a hollétét? Azt is kétlem,
hogy egy falkányi rendőrrel a nyomában ki tud csúszni Rikersville
megyéből.
– Igazán hálás lennék, Mr. Jackson, ha teljesítené a kérésemet.
Persze csak ha nem okoz nehézséget magának. – LuAnn visszafojtott
lélegzettel várta, hogy Jackson önérzete tiltakozni kezdjen, és bekapja
a horgot.

83
 – Nem okoz – csattant föl Jackson. – Nagyon egyszerű a dolog, ha
ez embernek olyan összeköttetései vannak, mint nekem. De,
gondolom, nem választott még magának új nevet, igaz?
Jackson alaposan meglepődött, amikor LuAnn kapásból mondott
neki egy nevet meg egy születési helyet hozzá.
– Az a gyanúm, hogy ez a kérdés már régóta foglalkoztatja. A
lottónyereménytől függetlenül. Így van?
– Magának is vannak titkai, Mr. Jackson. Miért ne lehetnének
nekem is?
LuAnn hallotta, ahogy Jackson felsóhajt. – Rendben van, LuAnn, a
kérése meglehetősen szokatlan, de foglalkozni fogok vele. És
mihamarabb találja ki, hogy hová akar menni.
– Igen, értem. Átgondolom a dolgot, és hamarosan választ adok.
– Miért érzem úgy, hogy meg fogom még bánni, amiért magát
választottam ki erre a kis kalandra? – Volt valami a hangjában,
amitől LuAnn hátán végigfutott a hideg. – A lottóhúzás után
jelentkezem, és megbeszéljük a további részleteket. Egyelőre ennyi.
Érezze jól magát New Yorkban. És ha szüksége van valamire,
szóljon...
– Charlie-nak.
– Úgy van, Charlie-nak. – Jackson letette a kagylót.
LuAnn azonnal odament a bárszekrényhez, s kinyitott egy üveg
sört. Lisa zajongani kezdett, és LuAnn letette a padlóra. Aztán fülig
érő szájjal figyelte, ahogy Lisa ide-oda mászik a szobában. Az elmúlt
napokban sokat fejlődött a kislány mászó tudománya, s óriási
lelkesedéssel vetette bele magát a tágas lakosztály felfedezésébe.
Végül LuAnn is letérdelt a földre, és csatlakozott Lisához. Anya és
kislánya legalább egy órán át mászkáltak körbe-körbe a
hotelszobában, míg Lisa el nem fáradt, és LuAnn le nem tette
éjszakára.
Ezután LuAnn bement a fürdőszobába, kinyitotta a csapot, vizet
eresztett a kádba, majd megnézte az állán lévő vágást a tükörben.
Látta, hogy szépen gyógyul, de valószínűleg heg marad utána. Nem
különösebben izgatta; járhatott volna sokkal rosszabbul is. Kivett egy
újabb sört a hűtőszekrényből, aztán visszament a fürdőszobába.
Becsússzam a meleg vízbe, és belekortyolt a hideg sörbe. Érezte,

84
hogy a következő napokban rengeteg alkoholra és még több lágyan
simogató, gőzölgő vízre lesz szüksége.
Pontosan délben Charlie beállított egy csomó Bloomingdale- és
Baby Gap-szatyorral. A következő órában LuAnn jó néhány ruhát
magára próbált, amitől még a bőre is bizseregni kezdett.
– Jól mutatnak magán ezek a cuccok. Nagyon jól – mondta Charlie
elbűvölten.
– Kösz. És köszönöm az összes ruhát. Tökéletesen eltalálta a
méretemet.
– Nem volt nehéz, pont olyan az alakja, mint egy szupermodellnek.
Épp az ilyenekre szabják ezeket a ruhákat. Nem gondolt még arra,
hogy felcsap manökennek?
LuAnn megvonta a vállát, miközben felvett egy krémszínű zakót
egy fekete rakott szoknya fölé. – Régebben talán, amikor fiatalabb
voltam.
– Fiatalabb? Hisz alig nőtt ki a tinédzserkorból.
– Igaz, hogy csak húsz vagyok, de akinek kisbabája van, jóval
öregebbnek érzi magát.
– Biztos így van.
– Nem, belőlem nem lenne jó fotómodell.
– Miért?
LuAnn Charlie-ra nézett. – Mert nem szeretem, ha képeket
csinálnak rólam. És nem szeretem nézegetni magamat.
Charlie a fejét csóválta. – Maga tényleg furcsa nő. Az ilyen korú
lányokat, főleg ha ilyen csinosak, el se lehet rángatni a tükör elől.
Mindegyik magát akarja látni. De a napszemüveget és a kalapot is fel
kell ám vennie; Jackson ragaszkodik az álcázáshoz. Talán nem is
lenne szabad kimennünk, de egy hétmilliós nagyvárosban szerintem
nem lehet probléma. – Felmutatott egy cigarettát. – Nem zavarja?
LuAnn elmosolyodott. – Tréfál? Egy kamionparkolóban dolgozom.
Be se engedik az embert, ha nem hoz magával egy doboz cigit, és nem
gyújt rá mindjárt az ajtóban. Éjszakánként úgy néz ki a hely, mintha
felgyújtották volna.
– Hát nem fog többé kamionparkolókban dolgozni.
– Valószínűleg nem. – LuAnn feltett egy lekonyuló, széles
karimájú kalapot a fejére. – Hogy festek?

85
 – Jobban, mint a Cosmo teljes választéka, ezt nyugodtan elhiheti.
– Akkor most figyeljen. Mindjárt felöltöztetem a kislányomat –
mondta büszkén. – Látja, világéletemben ilyesmiről álmodoztam.
Egy óra múlva LuAnn felemelte Lisát, aki a legújabb bébi divat
szerint volt felöltöztetve, és betette a kosárba. Aztán Charlie felé
fordult. – Mehetünk?
– Csak egy pillanat. – Charlie kinyitotta a lakosztály ajtaját, aztán
visszafordult. – Mi lenne, ha becsukná a szemét. Csak a felhajtás
kedvéért. – LuAnn értetlenül nézett rá. – Na, csukja csak be – mondta
Charlie vigyorogva.
LuAnn szót fogadott. Néhány másodperc múlva Charlie
megszólalt: – Oké, kinyithatja. – Amikor LuAnn kinyitotta a szemét,
egy vadonatúj és méregdrága babakocsit látott maga előtt. – Ó,
Charlie!
– Ha sokáig cipelte volna még ezt – mutatott Charlie a
gyerekkosárra –, a végén földig ért volna a karja.
LuAnn megölelte Charlie-t, aztán beültette Lisát a kocsiba, és
kimentek az ajtón.

86
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
SHIRLEY WATSON ALIG LÁTOTT a méregtől. S bár nem volt neki
sok, megpróbálta összeszedni minden leleményességét, hogy a LuAnn
Tylertől elszenvedett megaláztatásért visszafizessen. Úgy ötszáz
méternyire a lakókocsitól leállította a furgonját egy félreeső helyen, s
jobb kezében egy bádogkannát szorongatva kiszállt a kocsiból.
Megnézte az óráját, és elindult a lakókocsi felé; biztosra vette, hogy a
kamionos büfében végigdolgozott éjszaka után LuAnn még az igazak
álmát alussza. Hogy Duane hol van, egy percig sem izgatta. Ha bent
van még, legalább ő is megkapja a magáét, amiért nem védte meg az
amazonként rátámadó LuAnntől.
A tömzsi kis Shirley egyre jobban felpaprikázódott. Együtt kezdték
annak idején az iskolát LuAnn-nel, és együtt is hagyták ott érettségi
előtt. LuAnnhez hasonlóan Shirley is Rikersville-ben élte le az életét.
De LuAnntől eltérően ő soha nem akart elmenni innen. Amitől még
elviselhetetlenebb volt számára, amit LuAnn tett vele. Egy csomó
ember látta, amint anyaszült meztelenül rohan hazafelé. Soha életében
nem szégyenítették meg még ennyire. Akkora mocsok zúdult a
nyakába, hogy képtelen volt megszabadulni tőle. Egész életében rajta
fog maradni a szégyenfolt. Pillanatokon belül szárnyra kap a történet,
s az egész város rajta fog röhögni. A mocskolódás el fogja kísérni a
sírig; talán még azután is. De keservesen meg fogja ezt bosszulni
LuAnnen. Na és ha lefeküdt Duane-nal? Akkor mi van? Mindenki
tudja, hogy Duane-nak nem áll szándékában feleségül venni LuAnnt.
És azt is tudja mindenki, hogy LuAnn inkább megölné magát, mint
hogy odaálljon ezzel a fickóval a pap elé. LuAnn azért maradt csak
itt, mert nem tud hová menni, vagy nincs elég bátorsága, hogy
változtasson a helyzeten. Shirley tudta ezt – vagy azt hitte legalábbis,
hogy tudja. LuAnnt mindenki szépnek és tehetségesnek tartotta.
Shirley még dühösebb lett ettől a gondolattól, s a fákat borzoló hűvös
szél ellenére szinte fortyogott a méregtől. Na de nem fogják majd
agyba-főbe dicsérni LuAnnt, ha ő szépen kicsinálja.

87
 Ahogy közelebb ért a lakókocsihoz, Shirley lehajolt, és fától fáig
osonva lopakodott tovább. Egy nagy kabriolet állt a lakókocsi előtt.
A megszáradt sárban tisztán ki tudta venni a nyomait. Odalopózott az
autóhoz, és belesett az ablakán, mielőtt továbbment volna a lakókocsi
felé. És mi lesz, ha más van bent? Hirtelen elvigyorodott. Lehet, hogy
most LuAnn rúgott ki a hámból, amíg Duane elment valahová. Akkor
még jobban megérdemli a büntetést. Fülig ért a szája, ahogy maga elé
képzelte a meztelen LuAnnt, amint visítva kirohan a lakókocsiból.
Hirtelen minden csöndes és mozdulatlan lett körülötte. Mintegy
varázsütésre még a szél is elállt. Shirley mosolya lehervadt, és
idegesen körbepillantott. Szorosabbra fogta a marmonkanna fülét,
benyúlt a dzsekijébe, és előhúzott egy vadásztőrt. Ha a kannában lévő
akkumulátorsav nem produkálna kellő eredményt, a kés biztos nem
fog célt téveszteni. Vadat és halat pucolt egész életében, és ha
valamihez, akkor a késforgatáshoz nagyon értett. LuAnn pofikája fog
tanúskodni a szakértelméről, legalábbis azokon a helyeken, ahol a
sav félmunkát végez.
– A francba! – mondta, ahogy felment a lépcsőn, és megütötte
orrát a szag. Gyorsan körbenézett. Soha életében nem érzett még ilyen
bűzt, még a trágyahordóknál sem, ahol dolgozott egy ideig. Zsebébe
csúsztatta a tőrt, lecsavarta a kanna tetejét, aztán befogta az orrát egy
zsebkendővel. Akár van bűz, akár nincs, innen már nem fordulhat
vissza. Csöndben belépett a lakókocsiba, és elindult a hálószoba felé.
Óvatosan benyitott a szobába. Üres volt. Halkan behúzta az ajtót, és
elindult a folyosón visszafelé. Lehet, hogy LuAnn és a gavallérja a
heverőn horpasztanak. A folyosó sötét volt, és Shirley a falat
tapogatva araszolt előre. Ahogy elérte a heverőt, összpontosított,
majd előrelendült, hogy lesújtson. Valamiben megakadt a lába, és
arccal előre rázuhant a dögletes bűz forrására. Velőtrázó sikoltása
elhallatszott a műútig.

– NEM VETT TÚL SOK DOLGOT, LuAnn. – Charlie a szófára tett

szatyrokat nézte a hotelszobában.
LuAnn kijött a fürdőszobából, miután átöltözött farmernadrágba és
pulóverbe, és kontyba fogta a haját. – Szeretek nézelődni. Elég
érdekes az is. Egyszerűen hihetetlen, hogy milyen árak vannak itt.

88
 – De én kifizettem volna bármit – tiltakozott Charlie. –
Megmondtam ezerszer.
– Nem akarom, hogy rám költse a pénzét, Charlie.
Charlie leült az egyik székre, és a lányra nézett. – LuAnn, ez nem
a z én pénzem. Ezt is megmondtam. Költségelszámolásban vagyok.
Bármit megvehet, amit akar.
– Ezt mondta Mr. Jackson?
– Valami ilyesmit. Tekintsük ezt előlegnek a lottónyereményéből.
– Charlie elvigyorodott.
LuAnn leült az ágyra, és gondterhelten tördelte az ujjait. Lisa még
a babakocsiban volt, s azokkal a játékokkal játszadozott, amelyeket
Charlie vett neki. Boldog visongása betöltötte a szobát.
– Tessék. – Charlie odanyújtott egy köteg fényképet LuAnn-nek,
amit napközben készítettek New Yorkban. – Az emlékkönyvébe.
LuAnn rápillantott a fotókra, elmosolyodott. – Sose hittem volna,
hogy lovas kocsit is fogok látni ebben a városban. Nagy élmény volt
végigkocsikázni azon a régi parkon. Még egy horgásztó is volt a
betonrengeteg közepén.
– Ugyan már, LuAnn, sose hallott még a Central Parkról?
– Dehogyisnem. Hallottam. De azt hittem, hogy mese az egész. –
LuAnn előhúzott két gyorsfotót a tasakból, és átnyújtotta Charlie-nak.
– Jaj, kösz, hogy emlékeztet rá – mondta Charlie.
– Az útlevelembe kell, ugye?
Charlie bólintott, és becsúsztatta a képeket a zakója zsebébe.
– Lisának nem kell?
Charlie megrázta a fejét. – Még túl kicsi hozzá. Utazhat a maga
útlevelével.
– Aha.
– Úgy hallom, hogy meg akarja változtatni a nevét.
LuAnn eltette a képeket, és forgatni kezdte az ujjai között a
tasakot. – Ez tűnik a legjobb megoldásnak. Új életet kezdhetek.
– Úgy tudom, Jacksonnak is ezt mondta. Maga tudja, mit akar.
LuAnn hirtelen ráhuppant a díványra, és arcát a kezébe temette.
Charlie érdeklődve figyelte. – Ugyan már, LuAnn, egy névváltozás
nem olyan drámai dolog. Mi aggasztja?
LuAnn végül felnézett. – Biztos, hogy nyerni fogok holnap a

89
lottón?
Charlie megfontoltan válaszolt. – Várjuk meg a holnaputánt,
LuAnn, de nem hiszem, hogy csalódás fogja érni.
– Ez a rengeteg pénz, Charlie... nekem egyáltalán nem tetszik a
dolog.
Charlie rágyújtott egy cigarettára, és csendesen pöfékelt,
miközben LuAnnt nézte. – Leszólok a szobaszerviznek. Rendelek egy
háromfogásos kaját meg egy üveg bort. És egy kis forró kávét. Egyből
jobban fogja érezni magát, ha evett valamit. – Kinyitotta a
szobaszervizkönyvet, és nézegetni kezdte az étlapot.
– Korábban is csinálta ezt? Úgy értem, hogy másoknak is gondját
viselte, akikkel... Mr. Jackson megismerkedett?
Charlie felnézett az étlapból. – Elég régóta dolgozom már neki. De
sose találkoztam vele személyesen. Okos fickó. Egy kicsit megjátszós
az én ízlésvilágom szerint, és egy kicsit paranoiás is, de rendkívül
okos. És jól megfizet engem, nagyon jól. Tudja, egy menő szállóban
babysitterkedni és kajákat rendelni a szobaszerviztől nem olyan rossz
dolog. – Széles mosollyal hozzátette: – De az eddigi védenceim
közül egyikkel sem éreztem magam ilyen jól.
LuAnn letérdelt a babakocsi mellé, előhúzott egy díszpapírba
csomagolt dobozt a kocsi alatt lévő csomagtartóról, és átnyújtotta
Charlie-nak.
Charlie-nak tátva maradt a szája meglepetésében. – Mi ez?
– Ajándék tőlem. Pontosabban tőlem és Lisától. Épp azt
nézegettem, hogy mit vehetnék magának, amikor Lisa rikoltozni
kezdett, és rábökött erre.
– Mikor volt ez?
– Tudja, amikor a férfiruhákat nézegette.
– LuAnn, igazán nem kellett volna...
– Tudom – felelte LuAnn gyorsan. – Ez a lényege az ajándéknak.
Hogy nem várják el az embertől. – Charlie kábultan nézett rá,
miközben a dobozt markolászta. – Az isten szerelmére, bontsa már ki!
– unszolta LuAnn.
Miközben Charlie óvatosan lehámozta a csomagolópapírt, LuAnn
meghallotta, hogy Lisa fészkelődni kezd. Odament hozzá, és kézbe
vette a kislányt. Mindketten Charlie-ra néztek, amikor levette a doboz

90
fedelét.
– A mindenit! – Charlie óvatosan kivette belőle a sötétzöld
kalapot. Három centi széles bőrszíj fogta körül, és krémszínű
selyemszalag borította a belsejét.
– Láttam, amikor felpróbálta az áruházban. Azt gondoltam, milyen
fessül áll magán. Aztán láttam, hogy visszaakasztja. És megesküdtem
volna rá, hogy nem szívesen teszi ezt.
– LuAnn, ez a cucc rengeteg pénzbe került.
LuAnn legyintett egyet. – Volt egy kis megtakarított pénzem.
Remélem, tetszik.
– Imádni fogom, köszönöm. – Megölelte LuAnnt, aztán tenyerébe
fogta Lisa apró kezét, és gyengéden, de határozottan kezet rázott vele.
– Neked is köszönöm, kisasszony. Kitűnő ízlésed van.
– Próbálja fel még egyszer. Hogy tényleg tetszik-e.
Charlie feltette a fejére, és megnézte magát a tükörben.
– Szuper, Charlie, igazán szuper!
Charlie elmosolyodott. – Nem rossz, tényleg nem rossz. – Addig
igazgatta magán, amíg tökéletesen nem állt. Aztán levette, és
visszatette a helyére. – Soha nem kaptam még ajándékot senkitől,
akire vigyáznom kellett. Igaz, hogy csak egy-két napot voltam velük
általában, aztán Jackson vette át a helyemet.
LuAnn gyorsan megragadta a kínálkozó alkalmat. – Na és hogyan
cseppent bele ebbe a munkába?
– Ha jól értem, az élettörténetemet akarja hallani.
– Hát persze. Épp eleget tömtem már a fejét az enyémmel.
Charlie visszaült a székére, és komoly arckifejezést öltött magára.
Aztán az orrára mutatott. – Fogadok, hogy meg sem fordult a fejében,
hogy ringben töltöttem az ifjúságomat. – Elvigyorodott. – Főleg
bokszzsák helyett tartottak, én voltam a pofozógép a nagyreményű
versenyzők számára. De volt annyi eszem, hogy abbahagyjam, mielőtt
kiverik azt a kevés megmaradt agyat is a fejemből. Ezután egy
félprofi futballcsapatban játszottam. Meg kell mondanom, hogy
semmivel sem puhább sport, mint a másik, de legalább bukósisakot
és könyökvédőt hordhat az ember. De világéletemben erős gyerek
voltam, és az igazat megvallva, nem volt rossz érzés, hogy meg
tudtam keresni a kenyeremet ezzel.

91
 – Most is remek kondiban van.
Charlie rácsapott a hasizmára. – Ahhoz képest, hogy majdnem
ötvennégy vagyok, nem rossz. A futball után edzősködtem még egy
kicsit, aztán megnősültem, végül ide-oda sodródtam, tudja, nem
találtam sehol a helyemet.
– Ismerem ezt az érzést – mondta LuAnn.
– Aztán a karrierem gyökeres fordulatot vett. – Elhallgatott,
elnyomta a cigarettáját a hamutartóban, és rögtön rágyújtott egy
másikra.
LuAnn kihasználta az alkalmat, és visszatette Lisát a babakocsiba.
– Mibe vágott bele?
– Egy ideig az amerikai kormány vendégszeretetét élveztem. –
LuAnn érdeklődve nézett rá, nem fogva föl a mondat értelmét. –
Börtönben voltam, LuAnn.
LuAnn döbbenten nézett rá. – Pedig maga nem olyan fajta, Charlie.
Charlie felnevetett. – Ezt nem is tudtam. De megmondom őszintén,
LuAnn, elég sokféle ember üldögél odabent.
– Mi volt a bűne?
– Adóvisszatartás. Más néven csalás, legalábbis az ügyész annak
nevezte. És igaza volt. Azt hiszem, egyszerűen belefáradtam az
adófizetésbe. Sose volt elég pénzem a megélhetésre se, nemhogy
arra, hogy az államnak adjak. – Hátrasöpörte a haját. – Ez az apró
botlás három évembe került, és a házasságomba.
– Igazán sajnálom, Charlie.
Charlie vállat vont. – Valószínűleg ez volt a legjobb dolog, ami
történt velem az életben. A legenyhébb fokozatú fegyintézetbe
kerültem, egy csomó sikkasztó és megtévedt hivatalnok társaságában,
így nem kellett attól tartanom, hogy elvágják a torkomat. Elvégeztem
egy rakás tanfolyamot, és különféle terveket szövögettem, hogy mihez
fogok kezdeni az életben. Egyetlen rossz dolog történt csak velem a
börtönben. – Felmutatta a cigarettát. – Soha életemben nem
dohányoztam előtte. De a sitten mindenki bagózik. Amikor
kiszabadultam, sikerült leszoknom egy időre. Egész sokáig bírtam.
Kábé hat hónapja szoktam vissza újra. A jó francba! Na mindegy.
Miután kiszabadultam, beálltam egy ügyvédhez dolgozni, afféle házi
detektívnek. Tudta rólam, hogy tisztességes és megbízható vagyok, a

92
priuszom ellenére. És persze rengeteg embert ismertem a társadalom
minden rétegéből, ha érti, mire gondolok. Ez egy csomó kapcsolatot
jelentett. És tényleg sokat tanultam, amíg dutyiban voltam. Pompás
iskola! A biztosítási csalástól kezdve az alvázszámátütésig mindent
megtanultam. Ez a tapasztalat rengeteg segítséget nyújtott, amikor
elhelyezkedtem az ügyvédi hivatalban. Jó muri volt, élveztem a
munkámat.
– Na és hogyan akadt össze Jacksonnal?
Charlie most már sokkal kínosabban érezte magát. – Maradjunk
annyiban, hogy egy szép napon felhívott. Nem sokkal előtte
belekeveredtem valami zűrbe. Nem volt komoly a dolog, de mivel
csak feltételesen voltam szabadlábon, súlyos börtönbüntetésnek
néztem volna elébe. Jackson felajánlotta a segítségét, és én
elfogadtam.
– Ahogy az én esetemben is – mondta LuAnn, némi éllel a
hangjában. – Jackson ajánlatait, úgy látszik, nem könnyű
visszautasítani.
Charlie tekintete óvatossá vált. – Igen – mondta kurtán.
LuAnn letelepedett az ágy szélére. – Én soha életemben nem
csaltam, Charlie – kottyantotta el magát.
Charlie beleszívott a cigarettájába, aztán elnyomta. – Attól függ,
hogy honnan nézzük.
– Ezt hogy érti?
– Ha jobban belegondol, a legtisztességesebb, legkeményebben
dolgozó emberek is csalnak nap mint nap. Egyesek nagy dolgokban, a
többség jelentéktelen apróságban. Van, aki az adójával bűvészkedik,
van, aki egyszerűen nem fizeti be, mint én. Van olyan, aki nem adja
vissza a pénzt, amikor kiderül, hogy túl sokat fizettek neki. Ártatlan
kis hazugságokkal naponta kábítják egymást az emberek, sokszor csak
azért, hogy ép ésszel átvészeljék a napot. Aztán ott van a legnagyobb
csalás: férfiak és nők egyaránt félrelépnek. Erről sokat tudnék
mesélni én is. A volt feleségem diplomát érdemelne
házasságtörésből.
– Velem is eljátszották a dolgot – mondta LuAnn csöndesen.
Charlie döbbenten nézett rá. – Mekkora seggfej lehet az illető! Na
mindegy. A lényeg, hogy a sok apró csalásból a végére összejönne

93
egy életfogytiglan.
– De nincs benne ötvenmillió dolláros tétel.
– Az összegét tekintve talán nincs. De én jobban elviselnék
egyetlen nagy csalást az életben, mint azt a sok ezer apró szurkát, ami
szétrágja az ember lelkét, és a végén már magát sem tudja szeretni.
LuAnn átkarolta magát, és megborzongott.
Charlie néhány másodpercig LuAnnt fürkészte, aztán ismét az
étlapra pillantott. – Rendelek magának vacsorát. Hal megfelel?
LuAnn kábultan bólintott, és a cipőjét nézte, miközben Charlie
telefonon megrendelte a vacsorát.
Miután ez megvolt, Charlie kivett egy szál cigarettát a dobozból,
és rágyújtott. – A pokolba is, egyetlen olyan embert se ismerek, aki
visszautasított volna egy ilyen ajánlatot. Ha engem kérdez, most is
nagy ostobaság lett volna. – Charlie elhallgatott, és az öngyújtóját
kezdte babrálni. – És abból, amit tudok magáról, azt mondom, hogy
könnyűszerrel feloldozást nyerhet maga előtt. Mert egyébként nincs
szüksége feloldozásra.
LuAnn felpillantott. – Hogyan nyerhetek?
– A pénz egy részéből segíthet, mondjuk, a rászorultakon – mondta
Charlie. – Tekintse úgy, mint valami közalapítványt vagy hasonlót.
Nem azt mondom, hogy ne élvezze ki a gazdagságát. Szerintem
megérdemli. – Elhallgatott, aztán hozzátette. – Láttam a háttéranyagát.
Nem volt könnyű élete.
LuAnn vállat vont. – Kibírtam.
Charlie odaült mellé. – Éppen erről van szó, LuAnn, maga túlélő
típus. Ezt is túl fogja élni. – Átható pillantást vetett rá. – Nem bánja,
ha én is felteszek egy személyes kérdést, miután én ilyen jól
kiöntöttem a lelkem maga előtt?
– Attól függ, mit fog kérdezni.
– Világos beszéd. – Charlie bólintott. – Mint mondtam,
belenéztem a háttéranyagába. C képtelen vagyok megérteni, hogyan
állhatott össze egy ilyen Duane Harvey-féle fickóval. Egy örök
vesztessel.
LuAnn Duane sovány testére gondolt, ahogy ott fekszik arcra
borulva a mocskos heverőn, és a halk nyögésre, amit kiadott
magából, mielőtt lecsúszott volna a padlóra; mintha őt hívta volna,

94
hogy segítsen neki. És ő nem hallgatta meg a kérését. – Duane nem
rossz ember. Csak elkövetett néhány baklövést. – LuAnn felállt és
járkálni kezdett. – Nehéz időket éltem át akkoriban. Anyám nem
sokkal azelőtt halt meg. Akkor találkoztam Duane-nal, amikor nem
tudtam, hogy mit kezdjek az életemmel. Aki Rikersville-ben nő fel, az
általában ott is hunyja le a szemét, ha nem menekül el mindjárt a
legelején. Rikersville megyébe soha nem költözött még be senki,
legalábbis nem hallottam olyanról. – Nagy levegőt vett, aztán
folytatta. – Duane akkoriban szállásolta be magát a lakókocsijába,
amit talált valahol. Állása is volt. Kedvesen bánt velem, és az is
szóba került, hogy összeházasodunk. Egészen más volt akkor, mint
most.
– És maga ott akarta leélni az egész életét?
LuAnn megrökönyödve nézett rá. – Dehogyis. El akartunk menni
onnan. Én is el akartam, és Duane is, legalábbis azt mondta nekem. –
LuAnn abbahagyta a járkálást, és Charlie-ra nézett. – Aztán megjött
Lisa – folytatta. – Ettől teljesen összezavarodott benne minden.
Gyerek valószínűleg nem szerepelt a tervei között. De Lisa
megszületett, és ez volt a legjobb dolog, ami történt velem az
életemben. De éreztem, hogy a dolgok menthetetlenül elromlottak
közben. Tudtam, hogy el kell mennem onnan. Épp azon törtem a
fejem, hogy mitévő legyek, amikor Mr. Jackson felhívott.
LuAnn a sötét égboltra felkúszó csillogó fénynyalábokat figyelte
az ablakon keresztül. – Jackson valamilyen feltételeket említett. A
pénzzel kapcsolatban. Azt persze tudom, hogy nem a két szép
szememért csinálja. – A válla fölött hátrapillantott Charlie-ra.
Charlie bólintott. – Ebben tökéletesen igaza van.
– Van valami ötlete, hogy milyen feltételekre gondolt?
Charlie megrázta a fejét, mielőtt LuAnn befejezhette volna a
mondatát. – Egyet tudok: annyi pénze lesz, hogy el se tudja majd
költeni.
– És bármire felhasználhatom majd ezt a pénzt?
– Igen. Szabadon felhasználható és tiszta pénz. Kiürítheti belőle a
Tiffanyt s a Saks Fifth Avenue-t. Vagy építhet egy kórházat
Harlemben. Magán áll a dolog.
LuAnn ismét az ablak felé fordult, s a szeme lassan csillogni

95
kezdett, ahogy a fején átcikázó gondolatok jelentéktelen ponttá
zsugorították az előtte elterülő világot. E pillanatban mindent
tökéletesnek látott. New York City összes épülete is kevésnek tűnt
ahhoz, hogy elbírja azt a rengeteg dolgot, amit LuAnn kezdeni akart az
életével. És a pénzével.

96
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
– JOBB LETT VOLNA, ha a szállodában maradunk, és onnan nézzük
végig az egészet. – Charlie idegesen körbepillantott. – Jackson kinyír,
ha megtudja, hogy idejöttünk. Világosan megmondta, hogy nem
hozhatok ide „klienseket”. – Az „ide” az Egyesült Államok Nemzeti
Lottóigazgatóságát jelentette, mely a Park Avenue-n, egy ultramodem,
tűvékony felhőkarcolóban székelt. A hatalmas előadóterem zsúfolásig
telve volt emberekkel. Minden nagyobb tévétársaság tudósítója
felvonult, mikrofont markolászva a kezében, s az újságok, magazinok
és kábeltévék is nagy számban képviseltették magukat.
A nagyszínpadtól alig néhány méternyire állt LuAnn, szorosan
magához ölelve Lisát. Az a napszemüveg volt rajta, amit Charlie-tól
kapott, fején hátrafordított baseballsapka, mely tökéletesen eltakarta
felgombolyított haját. Nehezen felejthető alakját bokáig érő
esőköpeny takarta.
– Minden oké, Charlie, senki se fog felismerni ebben a göncben.
Charlie a fejét csóválta. – Akkor se tetszik nekem a dolog.
– Ide kellett jönnöm, hogy lássam közelről. Nem bírtam volna ki a
szállodában, a tévé előtt ülve.
– Jackson valószínűleg oda fog csörögni a szállodába, közvetlenül
a lottóhúzás után – morogta Charlie.
– Majd azt mondom neki, hogy elaludtam, és nem hallottam a
telefont.
– Hát persze! – Charlie gyorsan lehalkította a hangját. –
Ötvenmillió dollárt készül zsebre tenni, és egyszerűen elnyomja az
álom.
– Mitől volnék izgatott, amikor előre tudom, hogy nyerni fogok? –
vágott vissza LuAnn.
Charlie nem tudta, hogy mit mondjon erre; inkább csukva tartotta a
száját, és alaposan szemügyre vette a termet és a nézőközönséget.
LuAnn a színpadon álló sorsológépet nézte. Körülbelül két méter
hosszú volt, s tíz jókora csőből állt, melyekhez egy-egy

97
pingponglabdával töltött láda csatlakozott. Minden labdára szám volt
festve. Miután a gépet bekapcsolják, a levegő dobálni kezdi a
pingponglabdákat, míg az egyik közülük utat nem talál az apró
nyíláson keresztül a csőbe, ahol egy speciális szerkezet elkapja és
rögzíti az illető labdát. Miután a labda ily módon kelepcébe kerül, a
csatlakozó láda azonnal bezáródik, és a következő láda
automatikusan működésbe lép. És ez így megy egészen addig –
miközben az izgalom a tetőfokára hág –, míg mind a tíz nyertes szám
láthatóvá nem válik.
A teremben lévők idegesen nézegették lottószelvényeiket; a
többség legalább egy tucatnyit szorongatott a markában. Egy
fiatalember nyitott laptopot tartott maga előtt. A képernyőjén az általa
megjátszott több száz kombináció látszott. LuAnn-nek nem kellett
elővennie a lottószelvényét; hisz fejből tudta a számokat: 0-8-1-0-0-
8-0-5-2-1, amelyben a saját születésnapja, Lisa születésnapja,
valamint a saját kora szerepelt. Miközben a körülötte állók
reménykedő arcát figyelte, ahogy a sorsolás közeledtével sorra
elmormolják imáikat, semmiféle bűntudatot nem érzett miattuk. És
ugyanígy el fogja viselni a csalódott arcok látványát is. Ő már
elhatározásra jutott, meghozta a döntését, és tudta, hogy semmi a
világon nem tántoríthatja el ettől. Ezért is állt most itt, a feszülten
várakozó tömeg közepén, ahelyett hogy az ágya alatt lapult volna a
Waldorfban.
Hirtelen kizökkent a merengéséből, amikor egy férfi lépett a
színpadra. A tömeg azonnal elcsendesedett. LuAnn cseppet sem
csodálkozott volna, ha Jackson vonul végig a porondon, de a férfi
fiatalabb volt, és összehasonlíthatatlanul jobb képű. LuAnn kíváncsi
lett volna rá, hogy benne van-e ő is a buliban. Egy pillanatra
rámosolygott Charlie-ra. Közben egy miniszoknyás, fekete
nejlonharisnyát és magas sarkú cipőt viselő szőke nő csatlakozott a
férfihoz, és hátratett kézzel megállt az impozáns látványt nyújtó
sorsológép mellett.
A férfi rövid és világos bevezetőt mondott, miközben a
tévékamerák ráfokuszáltak csinos arcvonásaira. Üdvözölte a sorsolás
résztvevőit, aztán hatásszünetet tartott, a közönségre emelte tekintetét,
és bejelentette az est igazi szenzációját: A rekordmennyiségű

98
szelvényeladásoknak köszönhetően a főnyeremény eléri a százmillió
dolláros rekordösszeget! Először döbbent csend lett, majd izgatott
moraj futott végig a tömegen. Még LuAnn is tátva felejtette a száját.
Charlie ránézett, alig észrevehetően megcsóválta a fejét, aztán
vigyorra görbítette a száját. Játékosan megbökte LuAnnt a
könyökével, közelebb hajolt hozzá, és a fülébe súgta: – Kiürítheti a
Saks Fifth Avenue-t meg a Tiffanyt, aztán felépítheti mellé a kórházat
is pluszba. Csak a kamatokból kijön az egész.
Ez minden idők legnagyobb nyereménye, s egy hihetetlenül
szerencsés személy fogja megnyerni, jelentette be a műsorvezető
sugárzó mosollyal és jó showmanhez illő drámaisággal. A tömeg vad
éljenzésbe kezdett. A férfi széles mozdulattal intett a nőnek, aki
megnyomta a gép oldalán az indítógombot. LuAnn nézte, ahogy az
első dobozban lévő labdák vad táncba kezdenek. Ahogy a labdák
támadást indítottak a csőbe vezető szűk nyílás ellen, LuAnn szíve
kalapálni kezdett, és kiszáradt a torka. Hiába állt mellette Charlie,
hiába idézte fel magában Jackson nyugodt, ellentmondást nem tűrő
szavait, és mutatványát, ahogy előre megmondta a nyerőszámokat, s a
többi élményt, amin az utóbbi napokban átment, hirtelen teljes
őrületnek érezte, hogy itt áll. Hogy tudná Jackson vagy bárki más
befolyásolni ezeket az összevissza pattogó labdákat? A látvány egy
petesejtet bombázó spermahadseregre emlékeztetett; egy
tévéműsorban látott ilyet annak idején. Ki mondhatná meg előre, hogy
melyik lesz az az egy szerencsés, amelyik áttöri a sejtfalat, és
megtermékenyíti a petesejtet? LuAnn hangulata a mélypontra zuhant,
ahogy az előtte álló választási lehetőségekre gondolt: hazamegy és
megmagyarázza, hogy mit csinált azzal a két hullával, a droggal
borított lakókocsiban, amely történetesen a saját otthona; vagy itt
helyben bekéredzkedik az első hajléktalanszállásra, és eltűnődik
rajta, hogy mit is kezdjen félresiklott életével.
Egyik kezével magához szorította Lisát, a másikkal megkereste
Charlie vaskos ujjait. Egy pingponglabda hirtelen átszökkent a szűk
nyíláson, és megállt az első cső tetején. Nulla. A szám azonnal
megjelent a színpad fölé erősített hatalmas képernyőn. Alighogy ez
megtörtént, a második dobozban lévő labdák is vitustáncba kezdtek.
Néhány másodperc múlva innen is kikerült a győztes: a nyolcas.

99
Gyors egymásutánban hat újabb labda ugrott fel a megfelelő
csövekbe. A táblán most már ez állt: 0-8-1-0-0-8-0-5. LuAnn
hangtalanul mormolta az ismerős számokat. Veríték gyöngyözött a
homlokán, és a lába kezdte felmondani a szolgálatot. – Ó, istenem! –
suttogta maga elé. – A végén még összejön! – Jackson megcsinálta; a
beképzelt kis hernyó megcsinálta valahogy. Csalódott nyögések és
sóhajok töltötték be a termet, s egyre több széttépett lottószelvény
került a földre, miközben mind több szám bámult le a színpadról a
közönségre.
LuAnn megbabonázva figyelte, ahogy a kilencedik dobozban
ugrálni kezdenek a labdák. Nem maradt több reménykedő arc a
teremben. Kivéve egyet.
Ahogy az utolsó doboz is beindult, az egyes számot viselő
pingponglabda gyorsan utat tört magának az utolsó cső nyílása felé, s
úgy tűnt, hogy bármelyik pillanatban fellövi magát a győzelem felé.
LuAnn kissé lazított a szorításon, amivel Charlie ujjait markolta.
Ekkor azonban, mint egy levegőjét vesztett, kiszúrt luftballon, az
egyes számú labda hirtelen visszahullott a fenékre, és négyessel jelölt
társa energikus rohammal elfoglalta a helyét. Idegesen rángatózó
mozgással körözött a tizedik s egyben utolsó cső bemeneti nyílása
körül, de valahogy mindig visszapattant a pereméről. Közben kiment
az összes vér LuAnn arcából, s egy pillanatig azt hitte, hogy a földön
végzi kiterülve. – Ó, a francba! – mondta hangosan, de még Charlie
se hallotta a zajongó tömegben. LuAnn most már olyan erővel
szorította az ujjait, hogy Charlie kis híján felüvöltött fájdalmában.
Charlie szíve is hevesebben vert, nyilván a LuAnn iránt érzett
szimpátia miatt. Soha nem látta még Jacksont hibázni, de sose
tudhatja az ember. A pokolba is, ártani nem árthat!, gondolta, és
szabad kezével kitapogatta az inge alatt lógó vastag ezüstkeresztet,
amit időtlen idők óta a nyakában viselt. Megdörzsölte, hogy
szerencsét hozzon.
Miközben LuAnn szíve megállással fenyegetett, a két labda,
mintha gondos koreográfiát követne, drámai lassúsággal helyet
cserélt a vadul örvénylő meleg levegőben, miközben egy ízben még
össze is ütköztek egymással. A pillanatnyi koccanást követően aztán,
LuAnn végtelen megkönnyebbülésére, az 1-es labda beugrott a

100
nyílásba, és felszökkent a tizedik és egyben utolsó cső tetejére.
LuAnn-nek minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy el ne
sikoltsa magát, de nem csak a százmillió dolláros álom
megvalósulása miatt, sokkal inkább a hirtelen rászakadó
megkönnyebbüléstől. Tágra nyílt szemmel nézték egymást Charlie-
val, vadul remegtek, s verejték borította az arcukat, mintha most
fejezték volna be a szeretkezést. Charlie felhúzta a szemöldökét, s
LuAnn felé bökött a fejével, mintha ezt mondaná: – Na, ugye, hogy
megvan!
LuAnn visszaintett a szemével, és lassan ingatni kezdte a fejét,
mintha valami kellemes zenét hallana. Lisa hirtelen hadonászni és
kalimpálni kezdett, mintha megérezte volna anyja
megkönnyebbülését.
– A rohadt életbe! – nyögte ki Charlie. – Azt hittem, hogy
belepisálok a gatyámba, mire kiugrott az utolsó szám. – Charlie
kikísérte LuAnnt a teremből, s néhány perc múlva már a szálloda felé
sétáltak az utcán. Kellemesen friss és tiszta volt az este; a felhőtlen
égbolton milliónyi csillag szikrázott. LuAnn lelkiállapota tökéletes
összhangban volt ezzel. Charlie megdörzsölte a kezét. – Azt hittem,
hogy letöri az ujjamat. Mi volt ez az egész?
– Jobb, ha nem tudja – felelte LuAnn. Rámosolygott Charlie-ra,
nagyot szippantott az édes, friss levegőből, és puszit nyomott Lisa
arcára. Aztán oldalba bökte Charlie-t a könyökével, és pajkosan
rávigyorgott. – Az utolsó fizeti a vacsorát. – Ezzel nekiiramodott,
mint a villám; az esőkabát ejtőernyőként úszott utána. Bár alig látta
már a távolban, Charlie tisztán hallotta LuAnn felszabadult
sikongatásait. Szélesen elvigyorodott, és futni kezdett utána.
Egyik se lett volna ilyen boldog, ha látja azt a férfit, aki a
lottósorsolás helyszínétől követte őket, s most az utca túloldaláról
figyelt. Romanello sejtette, hogy LuAnn követése érdekes
eredményeket hozhat. De most kénytelen volt bevallani, hogy a
valóság eddig alaposan felülmúlta a várakozásait.

101
 TIZENHARMADIK FEJEZET
– BIZTOS BENNE, LUANN, hogy erre a helyre kívánkozik?
LuAnn közelebb tartotta a kagylót, és megfontolt hangon válaszolt.
– Igen, Mr. Jackson. Már régóta szeretnék elmenni Svédországba.
Anyám rokonai onnan valók. Ő is szeretett volna eljutni, de nem volt
rá alkalma. Főleg az ő kedvéért csinálom. Problémát jelent?
– Semmi se problémamentes, LuAnn. Csak a fokozatokban van
különbség.
– De azért meg tudja oldani, ugye? Az se baj, ha máshová kell
mennem, de jó volna Svédországban kezdeni.
Jackson hangja ingerült lett: – Ha össze tudtam hozni százmillió
dollárt, akkor talán egy nyamvadt utazási tervet is össze tudok
állítani.
– Nagyon köszönöm. Igazán. – LuAnn Charlie felé pillantott, aki
Lisával játszadozott a karjában.
Rámosolygott. – Jól áll magának.
– Mit mondott? – kérdezte Jackson.
– Bocsánat, Charlie-nak mondtam.
– Adja át a kagylót, meg kell beszélnem vele, hogy mikor
menjenek a lottóigazgatóságra. Hitelesíteni kell a szelvényét. Minél
előbb megtörténik ez, annál előbb túl lehet a sajtókonferencián, aztán
mehet isten hírével.
– És a feltételek, amikről beszélt... – kezdte LuAnn.
Jackson közbevágott. – Jelen pillanatban nem áll módomban ezt
megvitatni. Adja át Charlie-nak. Sok a dolgom.
LuAnn elcserélte a telefonkagylót Lisára. Feszülten hallgatta,
ahogy Charlie, neki háttal állva, lehalkított hangon beszélget
Jacksonnal. Látta, hogy bólint néhányszor, aztán letette a kagylót.
– Minden oké? – kérdezte LuAnn izgatottan, miközben a kapálózó
Lisát markolta.
Charlie körbepillantott a szobán, mielőtt LuAnn felé fordította a
szemét. – Természetesen, minden oké. Még ma délután elmegy a

102
lottóigazgatóságra. Elég idő eltelt.
– Velem jön?
– Elkísérem a bejáratig, de nem megyek be az épületbe. Kint
fogom várni, amíg kijön.
– És mit kell tennem?
– Csak be kell mutatnia a nyerő szelvényt. Hitelesítik, aztán
kitöltenek egy hivatalos nyugtát róla. Tanúk is lesznek, meg minden.
Az összes létező módon azonosítani fogják magát. A legmodernebb
lézertechnikával vizsgálják a szelvény eredetiségét. Speciális
szövetszálak vannak elrejtve a papírban, egy részük közvetlenül a
számok alatt. Olyan, mint az amerikai bankjegyek. Szinte lehetetlen
hamisítani, főleg ilyen rövid idő alatt. Felhívják a lottózót is, ahol a
szelvényt vette, és ellenőrzik, hogy tényleg ott játszotta-e meg a
nyerőszámokat. Minden háttér-információt összeszednek magáról.
Honnan jött, kik a szülei, vannak-e gyerekei és hasonlókat. Néhány
óra alatt megvannak vele. De nem kell addig ott ácsorognia. Ha kész
vannak, azonnal értesítik. Ez után kiadnak egy sajtóközleményt, hogy
a nyertes előkerült, de nem hozzák nyilvánosságra a nevét egészen a
sajtókonferenciáig. Tudja, fokozni kell egy kicsit a feszültséget. Ez
alaposan megnöveli a szelvényeladást a következő húzáskor. De
magának ezzel sem kell foglalkoznia. A hivatalos sajtókonferencia
holnap lesz.
– Utána még visszajövünk ide?
– Linda Freeman még ma kijelentkezik a szállodából. Átmegyünk
egy másik hotelbe, ahol már mint LuAnn Tyler, a világ egyik
leggazdagabb embere fog bejelentkezni. Most érkezett a városba, és
alig várja, hogy megmutathassa magát a világnak.
– Volt már ilyen sajtókonferencián?
Charlie bólintott. – Néhányon. Kész őrültekháza némelyik. Főleg,
amikor az egész családot magukkal hozzák a nyertesek. A pénz furcsa
dolgokat tud művelni az emberrel. De nem fog sokáig tartani.
Feltesznek néhány kérdést, és vehetjük a nyúlcipőt. – Eltűnődött egy
pillanatig, aztán folytatta. – Igazán szép, amit csinál, hogy elmegy
Svédországba a mamája kedvéért.
LuAnn lenézett a földre, s közben Lisa lábát babrálta. – Remélem,
hogy jó lesz. Más, mint eddig.

103
 – Úgy tűnik, hogy jót fog tenni egy kis változás.
– Nem tudom még, meddig maradok.
– Maradjon csak, ameddig akar. Ha tetszik, akár örökre is ott
maradhat.
– Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Nem illenék oda.
Charlie megmarkolta a vállát, és belenézett a szemébe. – Ide
figyeljen, LuAnn, bízzon már magában egy kicsit. Lehet, hogy
nincsenek flancos diplomái, de megvan a magához való esze, gondját
tudja viselni a gyermekének, és nagyon jószívű. Az én szememben
mindez a lakosság kilencvenkilenc százaléka fölé helyezi.
– Nem is tudom, mit csinálnék, ha nem segítene nekem.
Charlie vállat vont. – Mint mondtam, ez a munkám. – Elengedte
LuAnn vállát, és előhalászott egy cigarettát a zsebéből. – Mi lenne,
ha most ennénk gyorsan valamit, aztán beugrik, és bejelenti az igényét
a járandóságára. Na mit mond, hölgyem, felkészült rá, hogy
mocskosul gazdag legyen?
LuAnn nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt volna. Felkészültem rá.

LUANN KILÉPETT a lottóigazgatóság épületéből, elindult az utcán,

bekanyarodott a sarkon, és egy előre megbeszélt helyen találkozott
Charlie-val. Ő vigyázott Lisára, amíg LuAnn bent volt az épületben.
– Mindent megnézett magának az utcán. Eleven kiscsaj – mondta
Charlie.
– Pár hónap, és rohangálhatok összevissza utána.
– Isten a tanúm, mindent megpróbált, hogy kiugorjon a kezemből. –
Charlie elmosolyodott, és visszatette az izgő-mozgó Lisát a
babakocsiba. – Na, hogy ment a dolog?
– Nagyon barátságosak voltak velem. Úgy kezeltek, mint egy
nagymenőt. „Kér egy kávét, Ms. Tyler?” „Nem akar telefonálni
valakinek?” – Az egyik nő megkérdezte, hogy nem akarom-e felvenni
személyi titkárnak – mondta LuAnn nevetve.
– Jobb, ha hozzászokik ehhez. Megvan a nyugta?
– Igen, itt van a táskámban.
– Mikor lesz a sajtókonferencia?
– Azt mondták, hogy holnap este hatkor. – Charlie-ra nézett. – Mi
a baj?

104
 Séta közben Charlie néhány alkalommal lopva hátrapillantott a
válla fölött. – Nem tudom – mondta LuAnn felé fordulva. – Amikor
kijöttem a sittről és a magándetektívesdit csináltam, kialakult bennem
egy vészjelző, ami azonnal figyelmeztetett, ha valaki túl nagy
figyelmet szentelt nekem. A riasztó most is működésbe lépett.
LuAnn körbe akarta fordítani a fejét, de Charlie megállította. – Ne
csinálja. Csak sétáljon nyugodtan. Nem lesz semmi baj. Bejelentettem
egy másik szállodába. A következő sarkon van. Ott biztonságban
lesznek Lisával, én meg majd körbeszimatolok egy kicsit.
Valószínűleg nincs ok aggodalomra.
LuAnn a Charlie homlokán megjelenő ráncokat nézte, és arra a
következtetésre jutott, hogy Charlie szavai nem igazán esnek egybe a
megérzéseivel. Erősebben fogta a babakocsi fogantyúját, és folytatta
az útját.

HÚSZ MÉTERREL HÁTRÉBB, az utca másik oldalán Anthony

Romanello azon tépelődött, hogy kiszúrták-e. Az utca ebben az
időpontban tömve volt emberekkel, de a követett személyek
pillanatnyi megtorpanása nála is beindította a vészjelzőt. Összehúzta
magán a dzsekit, és tíz méterrel hátrébb maradt, de tartotta a
látótávolságot. Fél szemmel állandóan a legközelebbi taxit figyelte,
hátha a kliensei taxival akarnak menni. Előnyös helyzetben volt, mert
a babakocsi és a gyerek bepakolásához időre volt szükség. Rengeteg
ideje lett volna ahhoz, hogy taxit fogjon magának. De a kuncsaftok
gyalog mentek tovább, amíg el nem érték a szállodát. Romanello várt
egy kicsit a bejárat előtt, aztán mindkét irányban végignézett az utcán,
és belépett az ajtón.

– MIKOR VETTE EZEKET? – LuAnn csodálkozva nézte a szállodai

lakosztály sarkában álló vadonatúj bőröndöket.
Charlie elvigyorodott. – Nem vághat neki ekkora útnak megfelelő
utazó-felszerelés nélkül. Ezek legalább tartósak és megbízhatóak.
Nem olyan drága szarok, amik azonnal szétesnek, ha csak rájuk néz az
ember. Az egyiket tele is pakoltam már néhány dologgal, amire
szüksége lehet az úton. Egy-két cucc Lisának és ilyesmi. Egy
hölgyismerősöm segített összeválogatni őket. A többit majd

105
megvásároljuk délután, hogy megtöltsük a többi bőröndöt is.
– Istenem, Charlie, ez egyszerűen hihetetlen. – Szorosan átölelte,
és puszit nyomott az arcára.
Charlie elpirult, és szégyenlősen lehajtotta a fejét. – Nem nagy
ügy. Itt van, tessék. – Átnyújtotta az útlevelet. LuAnn olyan
ünnepélyes arccal nézte a nevét, mintha most ébredne csak rá, hogy
újjászületett. Lassan becsukta a kék könyvecskét. Egy új élet kulcsát
tartotta a kezében, egy olyan életét, mely kis szerencsével jobb lesz,
mint az eddigi.
– Pecsételtesse tele az egészet, LuAnn, utazza be az egész világot.
Lisával együtt. – Charlie az ajtó felé fordult. – Utána kell néznem
egy-két dolognak. Nemsokára visszajövök.
LuAnn az útlevelet babrálta, ahogy felpillantott Charlie-ra. Enyhe
pír borította az arcát. – Nem akar velünk jönni, Charlie?
Charlie lassan megfordult, és döbbenten nézett LuAnnre. –
Tessék?
LuAnn lenézett a kezére, aztán hadarni kezdett. – Most, hogy ennyi
pénzem lesz, gondolkodtam a dolgon. Olyan kedves volt hozzám is és
Lisához is. És én soha életemben nem voltam még sehol, és hát
nagyon szeretném, ha velünk jönne... persze csak akkor, ha akar.
Megértem azt is, ha nem akar velünk jönni.
– Ez igazán nagylelkű ajánlat, LuAnn – mondta Charlie halkan. –
De nem igazán ismer engem. Túl nagy kockázatot vállal egy olyan
emberrel szemben, akiről alig tud valamit.
– Ismerem, amennyire kell – vágott vissza LuAnn elszántan. –
Tudom, hogy jó ember. Láttam, ahogy a gondunkat viselte. És Lisa
jobban kedveli, mint bárkit a világon. És ez nagyon sokat jelent
nálam.
Charlie előbb a kislányra hunyorgott, aztán ismét LuAnn felé
fordult. – Gondoljuk át mindketten alaposan ezt a dolgot, LuAnn.
Aztán visszatérünk rá, jó?
LuAnn vállat vont, és félresöpört néhány hajtincset az arcából. –
Ne ijedjen meg, nem akarom férjül venni, ha netán erre gondolt.
– Az jó, mivel elég vén vagyok ahhoz, hogy a nagyapja lehetnék. –
Rámosolygott LuAnnre.
– Nagyon szeretném, ha mellettem maradna. Nem sok barátom

106
van, legalábbis olyan, akire számíthatok. És tudom, hogy magára
számíthatok. Végtére is, barátok vagyunk, nem?
Charlie-nak gombóc nőtt a torkában, miközben válaszolt. – De. –
Köhintett egyet, és megpróbálta hivatalosabb hangon folytatni. –
Értem, hogy mire gondol, LuAnn. Majd megbeszéljük, ha
visszajöttem. Megígérem.
Miután az ajtó becsukódott Charlie mögött, LuAnn letette Lisát
aludni. Mialatt a kislány elszenderedett, LuAnn idegesen járkált le-
föl a lakosztályban. Éppen akkor nézett ki az ablakon, amikor Charlie
kilépett az épületből, és elindult az utcán. Addig követte a szemével,
amíg el nem tűnt a távolban. Nem látott senkit, aki a nyomába eredt
volna, de annyi járókelő volt az utcán, hogy nem lehetett biztos a
dolgában. Sóhajtott egyet, aztán összeráncolta a homlokát. Nyugtalan
volt Charlie miatt. Szerette volna, ha minél előbb épen és sértetlenül
visszatér. Megpróbált a sajtókonferenciára gondolni, de ahogy maga
elé képzelte a csomó vadidegent, akik kérdésekkel fogják zaklatni,
egyre idegesebb lett, úgyhogy hanyagolta inkább a témát.
Kopogtatás zökkentette ki a merengéséből. Az ajtóra meredt, nem
tudta hirtelen, mitévő legyen.
– Szobaszerviz – szólalt meg egy hang. LuAnn odament az ajtóhoz,
és kinézett a kémlelőnyíláson. Az ajtóban álló fiatalember valóban a
londinerek uniformisát viselte.
– Nem rendeltem semmit – mondta LuAnn, s nyugalmat erőltetett a
hangjába.
– Egy levelet meg egy csomagot hoztam, asszonyom.
LuAnn összerándult. – Kitől?
– Nem t’om, asszonyom. A hallban adta egy úr, hogy hozzam föl
magának.
Talán Charlie?, tűnődött LuAnn. – Név szerint ismert az illető?
– Nem, csak rámutatott magára, amikor beszállt a liftbe, és
megkért, hogy adjam át ezeket. Átveszi őket, asszonyom? – kérdezte
türelmesen. – Vissza is vihetem, és beteszem a fakkjába a recepciós
pult mögött.
LuAnn kinyitotta résnyire az ajtót. – Nem, átveszem. Kidugta a
kezét, és a londiner belenyomta a csomagot. Az ajtó azonnal
becsukódott. A fiatalember csalódottan álldogált egy ideig, hogy a

107
szorgalma és türelme nem öltött kifejezést borravalóban. Igaz, a
földszinti pasastól nagylelkű jattot kapott előre, úgyhogy a dolog
végül is rendben volt.
LuAnn feltépte a borítékot, és széthajtotta a levelet. Az üzenet
rövid volt, s egy szállodai papírra íródott.

Kedves, LuAnn, hogy van Duane mostanában? És a másik ürge?

Hogy tudta ennyire elintézni? Halott, mint a sír. Szívb ől remélem,
hogy a zsaruk nem jönnek rá, hogy maga járt ott. Gondolom, örül a
hazai híreknek. Mi lenne, ha kibeszélnénk a dolgot? Egy óra múlva.
Üljön taxiba, és menjen el az Empire State Buildingig. Igazi
látványosság, érdemes megnézni. A nagyfiút és a gyereket hagyja
otthon.
Xxxooo

LuAnn feltépte a barna csomagolópapírt, s egy újság esett ki

belőle. Felvette, és ránézett a címlapjára. Atlanta Journal. Az egyik
oldal sárga papírdarabbal volt bejelölve. LuAnn fellapozta az oldalt,
és leült a szófára.
Ahogy meglátta a fejlécet, azonnal felugrott a helyéről. Mohón
falta a betűket, s időnként a szöveghez mellékelt fényképre pillantott.
A lakókocsi, ha lehet, még lerobbantabbnak tűnt a fekete-fehér
szemcsés fotón; egészen úgy festett, mint egy autóroncs, amelyik
elszállításra vár, s amelynek az utasait rég elszállították a temetőbe.
A kabriolet szintén látszott a fényképen; obszcén díszítésű, hosszú
motorházteteje egyenesen a lakókocsira szegeződött, mint egy
vadászkutya orra, ha jelez a gazdájának: ott van az elejtett vad!
A cikk szerint két ember meghalt. Kábítószeres ügy. Ahogy LuAnn
Duane Harvey nevét olvasta, egy kövér könnycsepp hullott az
újságra, néhány sort eláztatva. Leült egy székre, és megpróbálta
összeszedni magát. A másik férfit nem azonosították még. LuAnn
tovább olvasott, és csak akkor állt meg, amikor meglátta a saját
nevét. A rendőrség máris keresi; a cikk nem említi ugyan, hogy
bűncselekménnyel vádolnák, de az eltűnése nyilvánvalóan felkeltette
a zsaruk gyanúját. Felhúzta a szemöldökét, amikor oda ért, hogy
Shirley Watson fedezte fel a holttesteket. Egy kanna sósavat találtak a

108
lakókocsi padlóján. LuAnn szeme összeszűkült. Sósav. Shirley
elhatározta, hogy bosszút áll, és magával hozta a sósavat, hogy
elégtételt vegyen rajta. Ez nyilvánvaló volt. De az is, hogy a zsarukat
nem fogja érdekelni egy olyan bűntett, amit el sem követtek, miközben
két másik van a markukban, amit ténylegesen végrehajtottak.
Ahogy döbbenten nézte az újságot, újra kopogtattak az ajtón,
amitől majdnem kirepült a székéből.
– LuAnn?
Megkönnyebbülten felsóhajtott. – Charlie?
– Ki lenne más?
– Egy pillanat. – Felpattant a helyéről, gyorsan kitépte az újságból
a cikket, és zsebre gyűrte. A levelet meg az újság többi részét bedugta
a heverő alá.
Aztán kinyitotta az ajtót. Charlie belépett a szobába, és lerázta
magáról a kabátot. – Hülye ötlet volt, hogy ki lehet szúrni valakit
ezeken a zsúfolt utcákon. – Előhúzott egy cigarettát, rágyújtott, és
elgondolkodva kinézett az ablakon. – De mégis olyan érzésem van,
hogy követett minket valaki.
– Lehet, hogy ki akartak rabolni minket, Charlie. Errefelé gyakran
megesik az ilyesmi, nem igaz?
Charlie megrázta a fejét. – A pitik tényleg elszemtelenedtek az
utóbbi időben, de ha tényleg erre mentek volna rá, egyszerűen
odaugranak hozzánk, aztán elrohannak. Kikapják a kezedből a
retikült, aztán eltűnnek. Nem fognak a homlokunkhoz szegezni egy
pisztolyt több ezer ember szeme láttára. Az a gyanúm, hogy ha tényleg
követett minket valaki, azt hosszabb ideje tette. – Megfordult és
LuAnn szemébe nézett.
– Semmi szokatlant nem vett észre útközben?
LuAnn megrázta a fejét. Félt megszólalni, csak tágra nyílt szemmel
bámulta Charlie-t.
– Nem követte senki, amikor New Yorkba jött?
– Nem láttam senkit, Charlie. Esküszöm, hogy nem láttam. –
LuAnn remegni kezdett. – Félek.
Charlie átkarolta erős karjával. – Hé, minden oké. Lehet, hogy a
paranoiás Charlie egy kicsit túlkombinálja a dolgokat. De néha nem
árt paranoiásnak lenni. Mit szólna ahhoz, ha elmennénk egy kicsit

109
vásárolni? Egyből visszatérne az életkedve.
LuAnn idegesen gyűrögette az újságcikket a zsebében. Úgy érezte,
hogy a szíve nyomban kiugrik a torkán, nagyobb helyet keresve
magának, ahol szabadon szétrobbanhat. De aztán felnézett Charlie
nyugodt, bizalomgerjesztő arcára. – Tudja, mihez lenne most
kedvem?
– Mihez? Nevezze meg, és én elintézem.
– Szeretném megcsináltatni a hajam. És talán a körmeimet is. Elég
borzalmasan néznek ki. Mivel a sajtókonferenciát az egész ország
látja, szeretnék egy kicsit jobban kinézni.
– Hogy én nem gondoltam erre! Na, keressük csak ki a legmenőbb
szépségszalont a telefonkönyvben...
– Itt is van egy a hallban – szólt közbe LuAnn sietve.
– Láttam, amikor bejöttünk. Van náluk fodrász, manikűr, pedikűr,
arcpakolást is vállalnak. Jónak tűnt kívülről. Egész jónak.
– Annál jobb.
– Megtenné, hogy vigyáz addig Lisára?
– Lemegyünk mi is, és megvárjuk, amíg elkészül.
– Charlie, az istenért! Maga nem ért semmit?
– Mit? Mit kéne értenem?
– Férfiak nem léphetnek be a szépségszalonba, nem láthatják, hogy
mi folyik ott. Ezek női titkok. Ha megtudnák, hogy mennyi nehézség
árán varázsoljuk magunkat széppé, nem lennénk nekik olyan vonzóak.
De azért lesz egy feladata.
– Micsoda?
– Hogy agyba-főbe dicséri a szépségemet, amikor visszajövök.
Charlie elvigyorodott. – Azt hiszem, meg tudom oldani.
– Nem tudom, meddig leszek távol. Lehet, hogy nem kerülök sorra
azonnal. Ha Lisa éhes lesz, van egy üveg bekészítve a hűtőben. Biztos
akar majd játszani is, de utána nyugodtan le lehet tenni aludni.
– Csak nyugodtan maradjon, amíg jólesik, úgysincs semmi
programom mára. Egy sör, a kábeltévé... odalépett Lisához, és
kiemelte a babakocsiból – és ennek a kis hölgynek a társasága, és én
máris boldog ember vagyok.
LuAnn kézbe vette a kabátját.
– Minek az? – kérdezte Charlie.

110
 – Vennem kell néhány apróságot. Láttam egy illatszerboltot az utca
túloldalán.
– Bevásárolhat az ajándékboltban is lent a hallban.
– Köszönöm szépen, de ha ott is annyiba kerülnek, mint az előző
helyen, inkább átsétálok az utca túloldalára, és megtakarítok
magamnak egy kis pénzt.
– LuAnn, maga a világ egyik leggazdagabb embere.
Megvásárolhatja magának az egész szállodát, ha akarja.
– Charlie, én egész életemben a fogamhoz vertem a garast. Nem
tudok megváltozni máról holnapra. – Kinyitotta az ajtót, azután
hátrapillantott Charlie-ra. Igyekezett palástolni egyre növekvő
izgatottságát. – Jövök, amint lehet.
Charlie odament az ajtóhoz. – Nem tetszik ez nekem. Ha kimegy az
utcára, nekem is magával kéne tartanom.
– Charlie, felnőtt ember vagyok. Tudok magamra vigyázni. Lisát
különben is nemsokára le kell fektetni, és nem hagyhatjuk itt egyedül,
vagy igen?
– Persze hogy nem, csak...
LuAnn átkarolta Charlie vállát. – Vigyázzon Lisára, és megígérem,
hogy amint tudok, sietek vissza. – Puszit nyomott Lisa arcára, és
gyengéden megszorította Charlie karját.
Miután kiment, Charlie előhalászott egy sört a hűtőszekrényből,
aztán Lisával az ölében és a távkapcsolóval a kezében lehuppant a
tévé elé. Egy pillanatra elbizonytalanodott, és összehúzott szemmel
nézett az ajtóra. De aztán visszafordult a tévé felé, és mindent
megtett, hogy beavassa Lisát az állomáskeresés rejtelmeibe.

111
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
MIUTÁN LUANN KISZÁLLT a taxiból, felnézett az előtte tornyosuló
Empire State Buildingre. De nem tudott sokáig gyönyörködni az
építészeti csodában, mert egy kéz rögtön megragadta a karját.
– Erre jöjjön, itt nem beszélhetünk. – A hang lágy volt és
megnyugtató, és minden szőr felállt tőle LuAnn hátán.
Kiszabadította a karját, és végigmérte a férfit. Nagyon magas volt,
széles vállú, simára borotvált arccal, sűrű, sötét hajjal és hozzáillő
szemöldökkel. A szeme nagy volt, és fényesen csillogott.
– Mit akar? – Most, hogy szemtől szemben látta, ki áll az üzenet
mögött, LuAnn félelme gyorsan szertefoszlott.
Romanello körbejáratta a tekintetét. – Tudja, még New Yorkban is
ki van téve az ember mások tolakodó érdeklődésének, ha az utcán
akarja megbeszélni a dolgait. Van egy kis presszó az utca túloldalán.
Javaslom, hogy ott beszélgessünk.
– Miért kéne beszélgetnem magával?
Romanello karba tette a kezét, és rámosolygott LuAnnre. –
Bizonyára olvasta az üzenetemet és az újságot, különben nem lenne
itt.
– Olvastam – válaszolta LuAnn közömbös hangon.
– Akkor, gondolom, teljesen világos, hogy miről kell
beszélgetnünk.
– Mi a franc köze van ehhez magának? Benne volt talán a
kábítószerbuliban?
Romanello arcáról azonnal lehervadt a mosoly, és gyorsan
hátralépett. – Nézze...
– Én nem öltem meg senkit – közölte fennhangon LuAnn.
Romanello idegesen körbepillantott. – Azt akarja, hogy mindenki
tudjon a mi kis üzletünkről?
LuAnn végignézett a járókelőkön, aztán nyomában Romanellóval
elindult a kis presszó felé.
Találtak egy jól szeparált bokszot a presszó hátsó részében.

112
Romanello kávét rendelt magának, aztán LuAnnre pillantott. –
Felkeltette valami az érdeklődését az étlapon? – kérdezte negédesen.
– Semmi – válaszolta szikrázó tekintettel LuAnn.
Miután a pincér távozott, Romanello LuAnn felé fordult. – Mivel
úgy érzem, hogy nem kívánja hosszúra nyújtani a beszélgetést,
vágjunk talán mindjárt a közepibe.
– Mi a neve?
Romanello döbbenten nézett rá. – Miért?
– Találjon ki egyet gyorsan, úgyis ezt csinálja mindenki
mostanában.
– Miről beszél... – Elhallgatott és töprengett egy ideig. – Rendben
van, hívjon Szivárványnak.
– Á, Szivárvány, ez aztán nagyon illik magához. Még véletlenül se
hasonlít egyetlen szivárványra se.
– Látja, ez az, amiben téved. – A szeme megcsillant egy pillanatra.
– Az arannyal teli fazék a szivárvány végénél van elásva.
– És? – LuAnn hangja nyugodt maradt, de a tekintete óvatossá vált.
– Az én kincses fazekam maga, LuAnn. És én leszek hozzá a
szivárvány. – Teátrálisan széttárta a karját. LuAnn kezdett
felemelkedni az asztaltól.
– Üljön le! – A két szó korbácsként csapott a levegőbe. LuAnn
megállt félúton, és a férfira bámult. – Üljön le, különben börtönben
fogja tölteni élete hátralévő részét, és nem egy földi paradicsomban.
– Időközben visszatért Romanello nyugalma, és udvariasan intett
LuAnn-nek, hogy üljön vissza a helyére.
LuAnn, anélkül hogy levette volna róla a szemét, lassan
visszaereszkedett a székre.
– Soha nem voltam jó az efféle játékokban, Mr. Szivárvány,
úgyhogy nem bánnám, ha kinyögné végre, hogy mi a szart akar tőlem,
aztán fejezzük be az egészet.
Romanello várt egy pillanatot, a pincérnő megérkezett a kávéval.
– Biztos, hogy nem kér? Elég fagyos odakint a levegő.
LuAnn tekintete ugyanolyan fagyos volt, így Romanello jobbnak
látta, ha rátér a lényegre. Megvárta, míg a pincérnő leteszi a kávét és
a tejszínt, majd megkérdezi, hogy kérnek-e még valamit. Miután
elment, Romanello egész közel hajolt LuAnnhez; alig néhány centire

113
volt csak az arcuk egymástól. – Jártam a lakókocsiban, LuAnn.
Láttam a holttesteket.
LuAnn összerándult egy pillanatra. – Mit keresett ott?
Romanello visszaereszkedett a székére. – Csak beugrottam.
– Maga nyakig sáros az ügyben, és ezt nagyon jól tudja.
– Lehet. A lényeg, hogy láttam kiszállni abból a járgányból, amiről
az újságban fénykép van. Láttam, amikor előhúzott egy nagy köteg
pénzt a gyerekkosárból a vasútállomáson. Láttam, hogy többször
telefonál valakinek.
– Na és? Nincs talán jogom telefonálni?
– A lakókocsiban két hulla volt és egy trágyadombra való
kábítószer, LuAnn. A maga lakókocsijában.
LuAnn szeme összeszűkült. Lehet, hogy ez a Szivárvány zsaru,
akit azért küldtek ide, hogy kicsikarjon belőle egy vallomást?
Fészkelődött egy kicsit a székén. – Fogalmam sincs, hogy miről
beszél. Soha nem láttam holttesteket. Biztos valaki mást látott
kiszállni abból a kocsiból. És ki szabhatja meg nekem, hogy hol
tartsam a pénzemet? – Benyúlt a zsebébe, és előhúzta az újságcikket.
– Itt van, tegye el, és próbáljon valaki mást ijesztgetni vele.
Romanello elvette az újságdarabot, ránézett, aztán zsebre tette.
Amikor ismét előhúzta a kezét, LuAnn alig tudta elfojtani a
remegését, ahogy meglátta a véres blúz maradványát.
– Felismeri, LuAnn?
LuAnn megpróbált uralkodni magán. – Valami pecsétes
ingdarabnak nézem. Mi van vele?
Romanello elmosolyodott. – Hát tudja, nem gondoltam volna, hogy
ilyen nyugodt marad, amikor meglátja. Végtére is csak egy ostoba
tyúk Pusztafalváról. Azt hittem, hogy térden csúszva könyörög majd
kegyelemért.
– Sajnálom, ha csalódást okoztam magának. De ha még egyszer
ostobának mer nevezni, úgy seggbe rúgom, hogy feltörli az aszfaltot.
Romanello arca hirtelen megkeményedett, és félig lehúzta a
dzsekije cipzárát, amíg elő nem bukkant egy kilenc milliméteres
pisztoly agya. – Remélem, LuAnn, hogy nem akar kihozni a
sodromból – mondta halkan. – Mert ha kihoznak a sodromból, akkor
kellemetlenkedni szoktam. Sőt egyenesen erőszakossá válok.

114
 LuAnn futó pillantást vetett a pisztolyra. – Mit akar tőlem?
Romanello visszahúzta a cipzárt. – Mint mondtam, maga lesz az én
kincsesfazekam.
– Nincs pénzem – vágta rá LuAnn gyorsan.
Romanello alig bírta visszafojtani a nevetését. – Hát miért jött
New Yorkba, LuAnn? Fogadok, hogy ki se tette még a lábát az
istenverte megyéjéből. Annyi hely közül miért éppen a Nagy Almát
választotta? – Várakozón LuAnn felé bökött az állával.
LuAnn idegesen simogatta az asztal egyenetlen felszínét. Nem
nézett föl, úgy kezdett beszélni. – Oké, lehet, hogy tudom, mi történt a
lakókocsiban. De én nem csináltam semmi rosszat. Tudtam, hogy a
látszat ellenem szól, ezért kell eltűnnöm valahová. New York
tökéletes helynek látszik ehhez. – Felpillantott, hogy ellenőrizze a
hatást. A vidám derű még mindig ott volt Romanello arcán.
– Mit fog kezdeni azzal a sok pénzzel, LuAnn?
LuAnn-nek rángani kezdett a szeme. – Miről beszél? Milyen
pénzzel? Azzal, amit a gyerekkosárban látott?
– Remélem, hogy nem akar százmillió dollárt begyömöszölni egy
gyerekkosárba? – Végignézett LuAnnen. – Vagy, mondjuk, a méretes
melltartójába.
– LuAnn tátott szájjal bámult rá. – Nézzük csak – folytatta
Romanello –, mennyit is fizetnek egy zsarolásért mostanában? Tíz
százalékot? Húszat? Ötvenet? Ha csak a fele marad magánál, akkor is
lesz egy-pár millió a bankszámláján. Farmernadrágban meg
tornacipőben biztos nem fog hiányt szenvedni se maga, se a
csemetéje. – Belekortyolt a kávéjába, aztán hátradőlt a széken, és
miközben unottan gyűrögette a szalvétáját, LuAnnt nézte.
LuAnn marokra fogta a villát maga előtt. Egy pillanatig arra
gondolt, hogy nekitámad az ürgének, de az indulata lecsillapodott.
– Maga komplett őrült, uram.
– A sajtókonferencia holnap lesz, LuAnn.
– Miféle sajtókonferencia?
– Tudja, ahol át kell venni azt a hatalmas csekket, meg mosolyogni
és integetni a csalódott tömegnek.
– Mennem kell.
Romanello jobb keze előrelendült, és megmarkolta LuAnn karját.

115
– Szerintem nem tud elkölteni ennyi pénzt egy börtöncellában.
– Mondtam, hogy mennem kell. – Kirántotta a kezét, és felállt.
– Ne legyen őrült, LuAnn. Láttam, amikor megvette a
lottószelvényt. Ott voltam a lottóhúzáson. Láttam a fülig érő
mosolyát, és láttam, ahogy ujjongva s kiabálva végigrohan az utcán.
És ott voltam a lottóigazgatóság épületében, amikor bement, hogy
hitelesíttesse a nyertes szelvényt. Úgyhogy ne próbáljon hülyére
venni engem. Ha most kimegy innen, első dolgom lesz, hogy felhívom
azt a tanyasi seriffet ott a megyéjükben, és mindent elmesélek neki,
amit láttam. Aztán elküldöm nekik ezt az ingdarabot. El se hinné,
milyen technikai apparátus van manapság egy rendőrségi laborban.
És lassan összerakosgatják a részleteket. És ha elmondom nekik azt
is, hogy nyert a lottón, és nem ártana nyakon csípni, mielőtt végleg
eltűnik a ködben, azt hiszem, hogy búcsút vehet az új életétől. Habár
a gyerekét beadhatja valami jó helyre, amíg bent rohad a börtönben.
– Semmi rosszat nem csináltam.
– Nem, maga ostobaságot csinált, LuAnn. Elmenekült. És ha
valaki menekül, a zsaruk azt hiszik róla, hogy bűnt követett el. A
zsaruk már csak ilyenek. Azt fogják hinni, hogy nyakig sáros a
dologban. E pillanatban még nem tekintik első számú gyanúsítottnak.
De annak fogják tekinteni. Magától függ, hogy tíz perc múlva veszik
üldözőbe, vagy csak tíz nap múlva. Ha tíz perc múlva, akkor vége
van. Ha tíz nap múlva, akkor lesz rá ideje, hogy eltűnjön örökre.
Nekem ugyanez a szándékom. Csak egyszer kell fizetnie, ezt
megígérhetem. Ha akarnánk, se tudnánk elkölteni ennyi pénzt, se
maga, se én. Mindketten jól járunk így. De ha más utat választ,
keservesen ráfizet. Szóval, mi legyen?
LuAnn dermedten állt egy pillanatig, félig felemelkedve a
székéből. Aztán nagyon lassan visszaereszkedett a helyére.
– Okos döntés, LuAnn.
– Nem tudok ötven százalékot adni.
Romanello ábrázata elsötétült. – Ne legyen kapzsi, hölgyem.
– Ennek semmi köze a kapzsisághoz. Fizetni fogok, de nem tudom
még, hogy mennyit. Az biztos, hogy sok lesz. Elég ahhoz, hogy
megvegyen bármit, amit akar.
– Nem értem...

116
 LuAnn egy Jacksontól kölcsönvett kifejezéssel rukkolt elő. –
Magának nem is kell semmit érteni. És csak akkor teljesítem a
kérését, ha válaszol egy kérdésre, és az igazat akarom hallani,
különben az se érdekel, ha megy és hívja a zsarukat.
Romanello gyanakvó pillantást vetett rá. – Miféle kérdésre?
LuAnn áthajolt az asztal fölött, és halk, de határozott hangon
megkérdezte. – Mit keresett a lakókocsiban? Hogy nem véletlenül járt
arra, az olyan biztos, mint hogy itt ülök magával.
– Nézze, mit számít, hogy miért voltam ott? – Bizonytalanul
széttárta a karját.
LuAnn keze úgy vágódott előre, mint egy támadó csörgőkígyó, és
elkapta a férfi csuklóját. Romanello megrándult, ahogy megérezte a
hihetetlen erejű szorítást. Bármilyen erős volt is, mindent be kellett
volna vetnie, hogy kitépje magát ebből a satuból. – Azt mondtam,
hogy választ akarok, és jól teszi, ha most rögtön megadja.
– Abból tartom fönn magam... – elmosolyodott és kijavította magát
– ...illetve abból tartottam eddig fönn magam, hogy apró
szívességeket tettem különféle embereknek.
LuAnn továbbra is fogva tartotta a csuklóját. – Miféle
szívességeket? Köze van ennek a kábítószerügyhöz, amibe Duane
keveredett?
Romanello a fejét rázta. – Semmit se tudok a kábítószerügyről.
Duane már halott volt, amikor odamentem. Lehet, hogy megvágta a
kuncsaftját, vagy lefölözte a szajrét, és a másik fickó kicsinálta. Ki
tudja? És kit érdekel?
– És mi lett a másik fickóval?
– Maga csinálta ki, nem? Ahogy az üzenetben írtam, olyan halott
volt, mint a sír. – LuAnn nem válaszolt. Romanello várt egy kicsit,
aztán nagy levegőt vett. – Most már elengedhetné a csuklómat.
– Még nem válaszolt a kérdésemre. És ha nem válaszol rá,
nyugodtan mehet és hívhatja a seriffet, mert egyetlen centet sem fog
kicsikarni belőlem.
Romanello habozott egy ideig, de aztán a kapzsisága legyőzte a
józan eszét. – Azért mentem oda, hogy megöljem – mondta
kifejezéstelen hangon.
LuAnn lassan elengedte a csuklóját, miután még egyszer jól

117
megszorította. Romanellónak jó egy percébe tellett, míg életet
dörzsölt bele.
– Miért? – kérdezte LuAnn szikrázó szemmel.
– Nem szoktam kérdéseket feltenni. Csak megcsinálom, amiért
fizetnek.
– Ki bérelte föl, hogy megöljön?
Megvonta a vállát. – Nem tudom. – LuAnn újra a csuklója után
nyúlt, de Romanello ezúttal résen volt, és félrekapta a kezét. –
Mondom, hogy nem tudom. Nem szoktam a megbízóimmal fehér
asztal mellett megvitatni az ilyesmit. Felhívnak telefonon, aztán
elküldik a pénz felét. A másik felét akkor, ha elvégeztem a munkát.
Mindig postai úton.
– Még élek.
– Úgy van. De csak azért, mert lefújták az akciót.
– Kicsoda?
– Az, aki felbérelt.
– Mikor volt ez?
– Amikor a lakókocsiból néztem, hogy kiszáll az autóból, és
elhúzza a csíkot. Odamentem a kocsimhoz, és akkor kaptam a hívást.
Negyed tizenegy körül.
LuAnn hátradőlt a széken, ahogy derengeni kezdett előtte az
igazság: Jackson. Szóval így gondoskodik azokról, akik nem
hajlandók együttműködni vele.
Miután LuAnn nem mondott semmit, Romanello előrehajolt. –
Most, hogy választ kapott az összes kérdésére, mi volna, ha rátérnénk
a mi kis üzletünk részleteire?
LuAnn egy teljes percig farkasszemet nézett vele, mielőtt
megszólalt volna. – Ha megtudom, hogy hazudott, nagyon meg fogja
bánni.
– Tudja, ha valaki hivatásszerűen gyilkol, több félelmet és
tiszteletet szokott elvárni, mint amit maga tanúsít – mondta
Romanello. Fekete szemét vészjóslóan megvillantotta. Kicipzárazta a
dzsekijét, s a kilenc milliméteresagya ismét láthatóvá vált. – Ne
feszítse túl a húrt! – A hangja most egészen fenyegető volt.
LuAnn megvető pillantást vetett a pisztolyra, aztán újból a férfira
emelte a szemét. – Én mindenféle őrült között nőttem fel, Mr.

118
Szivárvány. Nagypofájú részegek nagy kaliberű vadászpuskákat
nyomtak egymás pofájába, és csak úgy szórakozásból meghúzták a
ravaszt, vagy úgy összevagdosták egymást, hogy a mamájuk se ismert
rájuk, aztán fogadtak rá, hogy melyikük vérzik el előbb. Aztán ott volt
az a fekete fiú, aki átvágott torokkal és levágott nemi szervvel
végezte egy tóban, mert azt gondolta valaki, hogy túl nagyra tartja
magát, mert fehér lánynak udvarolt. Biztosra veszem, hogy az
apámnak köze volt a dologhoz, de a zsaruk szartak az egészre. Szóval
a maga kis stukkerétől meg a nagy dumájától nem fogom
összecsinálni magam. Úgyhogy intézzük el gyorsan, amit akar, aztán
tűnjön el az életemből örökre.
Romanello sötét szeméből azonnal eltűnt a fenyegetés. – Rendben
van – mondta csendesen, és felhúzta dzsekijén a cipzárat.

119
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
FÉL ÓRA MÚLVA Romanello és LuAnn kiléptek a presszó ajtaján.
LuAnn taxiba ült, és elindult a szálloda felé, hogy a Charlie-nak
beadott mesének megfelelően a szépségszalonban töltse a következő
néhány órát. Romanello gyalog indult el az ellenkező irányban, s
halkan fütyörészett magában. A mai nap igazán jól sikerült neki. A
LuAnn-nel megkötött egyezség nem jelentett ugyan százszázalékos
garanciát számára, de az ösztönei azt súgták, hogy LuAnn tiszteletben
fogja tartani a megállapodást. Ha a pénz első részlete nem lesz
átutalva holnapután este hatig a bankszámlájára, akkor felhívja a
rikersville-i rendőrséget. A nő fizetni fog, Romanello ebben teljesen
biztos volt. Miért sodorná magát fölöslegesen bajba?
Mivel feldobott hangulatban volt, úgy döntött, hogy beugrik egy
boltba hazafelé, és vesz magának egy üveg Chiantit. Gondolatai
közben már egy csöndes kúria körül forogtak, amit venni fog a
pénzből, s amire a lakását lecseréli. Az emberi életek kioltása igen
jól jövedelmezett az elmúlt évek során, de nagyon oda kellett
figyelnie, hogy mire költi, és hol tartja a pénzét. Nem hiányzott neki,
hogy az adóhatóság bekopogjon az ajtaján, és elébe nyomják az
adóbevallási ívet. De most végleg megszabadult ettől a veszélytől. A
nagyon gazdagokhoz se az adóhivatalnak, se másnak a keze nem ér el.
Igen, ez a nap valóban pompásan sikerült, vonta meg a mérleget
Romanello.
Miután nem talált szabad taxit, lement a metróba. Nagy volt a
zsúfoltság, és alig tudta bepréselni magát az egyik kocsiba.
Végigzötykölődött vagy tucatnyi megállót, aztán átverekedte magát a
tömegen, és kijutott az utcára. Ahogy hazaért, elfordította a kulcsot a
zárban, belépett, bezárta belülről az ajtót, rátolta a reteszt, és bement
a konyhába, hogy letegye az üveget. Már félig levette a dzsekijét, és
épp egy pohár Chiantit készült kitölteni, amikor kopogtattak az ajtón.
Kinézett a kémlelőnyíláson. A postások barna uniformisa töltötte be a
látóterét.

120
 – Mit akar? – kérdezte az ajtón keresztül.
– Anthony Romanello névre hoztam küldeményt. – A postai
dolgozó szakértő szemmel vizsgálgatta a csomagot, egy hússzor
harminc centis dobozt, mely kissé felpúposodott a közepén.
Romanello kinyitotta az ajtót.
– Anthony Romanello?
Bólintott.
– Itt kérem aláírni. – A postás Romanello kezébe nyomott egy
tollat, aminek a vége egy elektronikus noteszszerűséghez volt
erősítve.
– Remélem, nem valami hatósági felszólítást hozott – mondta
Romanello vigyorogva, miközben aláírta a bizonylatot.
– Nem tudnának nekem annyit fizetni – felelte a postás. – A
sógorom idézéseket kézbesített Detroitban egy ideig. Miután
másodszor is belelőttek, elment egy pékségbe sofőrnek. Kész is
vagyunk. Viszlát.
Romanello becsukta az ajtót, és megtapogatta a csomag tartalmát a
vékony kartondobozon keresztül. Széles mosoly jelent meg az arcán.
A második részlet a LuAnn-féle megbízatásért. Előre megmondták,
hogy az akciót esetleg lefújják. De a megbízója biztosította, hogy a
pénz második részét ettől függetlenül megkapja. Hirtelen ráfagyott a
mosoly az arcára, amikor rájött, hogy a pénznek a postafiókcímére
kellett volna érkeznie. Senki se ismerte a lakcímét. És a valódi nevét.
Megpördült, amikor halk zajt hallott a háta mögött.
Jackson lépett elő a nappali árnyékos részéből. Öltözéke
ugyanolyan makulátlan volt, mint amikor meginterjúvolta LuAnnt.
Megállt a konyhaajtóban, és sötét napszemüvege mögül alaposan
szemügyre vette Romanellót. Jackson haját ezüstös csíkok
rovátkolták, állát gondosan nyírt szakáll borította. Arca pufók volt és
kerek, a füle vörös és lapított. Mindez a nagy műgonddal felragasztott
gumitoldalékoknak volt köszönhető.
– Ki a fene maga, és hogy jött be?
Jackson válaszképpen rábökött egyik kesztyűs kezével a csomagra.
– Nyissa ki!
– Micsoda? – dünnyögte Romanello zavartan.
– Számolja meg a pénzt, hogy megvan-e mind. Ne aggódjon, nem

121
fogja sérteni az önérzetemet.
– Nézze...
Jackson lekapta a szemüvegét, és Romanellóra szegezte a
tekintetét. – Nyissa ki! – A hang alig volt több suttogásnál, és nem
volt benne semmi fenyegető, így Romanello nem értette, hogy miért
kezd remegni tőle a gyomra. Végül is hat embert tett el láb alól az
elmúlt három év alatt előre megfontolt szándékkal. És soha nem félt
senkitől.
Gyors mozdulattal feltépte a csomagot. A tartalma kifordult, s
Romanello dermedten nézte, ahogy az apróra vágott újságdarabok
lehullanak a földre.
– Ez valami vicc akar lenni? Mert ha igen, én nem mulatok rajta. –
Dühös pillantást vetett Jacksonra.
Jackson szomorúan csóválta a fejét. – Miután beszéltünk
telefonon, és letettem a kagylót, azonnal tudtam, hogy az elszólásom
súlyos következményeket fog maga után vonni. Amikor LuAnn szóba
került, megemlítettem a pénzt, és a pénz, mint tapasztalhatta, furcsa
dolgokra készteti az embert.
– Miről beszél?
– Mr. Romanello, én egy konkrét feladat elvégzésére béreltem fel
önt. Miután a feladat végrehajtását visszavontam, az üzleti ügyeimben
való közreműködése befejeződött. Illetve hadd pontosítsák: az üzleti
ügyeimben való közreműködésének be kellett volna fejeződnie.
– Befejeződött. Nem öltem meg a hölgyet, mégis ezt a halom
összevagdosott újságot kaptam magától. Én lehetnék inkább dühös.
Jackson felemelte a kezét, és számolni kezdte az ujján az érveit. –
Követte a nőt New Yorkig. Követte a városban. Küldött neki egy
üzenetet. Találkozott vele, s bár nem ismerem a beszélgetés
részleteit, nem tűnt kellemesnek a téma.
– Honnan a pokolból tudja ezt?
– Nem sok dolog létezik, Mr. Romanello, amiről én nem tudok.
Talán nincs is olyan. – Jackson feltette a napszemüvegét.
– Nem tud semmit bizonyítani.
Jackson felnevetett, s ettől a nevetéstől minden szőrszál égnek állt
Romanello hátán, és arra késztette, hogy a pisztolyához kapjon. De a
fegyver nem volt ott.

122
 Jackson a férfi döbbent arcát nézte, és szomorúan megcsóválta a
fejét. – A metró hihetetlenül zsúfolt tud lenni ebben a napszakban. A
zsebtolvajok büntetlenül fosztogathatják a becsületes
állampolgárokat. Meg nem mondaná az ember, hogy mi mindent
képesek magukhoz kaparintani.
– Akkor se tudja bizonyítani. És nem hinném, hogy oda merne
sétálni a zsarukhoz. Arra bérelt föl, hogy megöljek valakit. Ez nem
fogja megnövelni a szavahihetőségét.
– Nem áll érdekemben a hatóságokhoz fordulni. Ön megszegte az
utasításaimat, és ezáltal veszélybe sodorta a terveimet. Azért jöttem,
hogy közöljem: tudomásom van a ténykedéséről; helytelen
viselkedése miatt beszüntetem a pénz folyósítását; és kellő mértékű
büntetést szabok ki magára. És a büntetés végrehajtását most rögtön
megkezdem.
Romanello kihúzta magát, hogy mind a százkilencven centijével
Jackson fölé tornyosuljon, és jóízűen elnevette magát. – Ha tényleg
úgy döntött, hogy megbüntet, remélem, hogy hozott magával valakit,
aki segíteni fog ebben.
– Jobb szeretem magam intézni az ügyeimet.
– Hát akkor ez lesz az utolsó ténykedése. – Romanello egy
szempillantás alatt lenyúlt a bokájához, s amikor újra
felegyenesedett, egy fogazott élű tőr villant meg a jobb kezében.
Megindult előre, de gyorsan meg is torpant, amikor meglátta, hogy
mit tart Jackson a kezében.
– A testi erő és az impozáns méretek szerepét gyakran
túlbecsüljük, nemdebár? – mondta Jackson. A két apró dárda kiröpült
a kábítópisztolyból, és belefúródott Romanello mellébe. Jackson
továbbra is nyomva tartotta a ravaszt, nagyfeszültségű áramot
továbbítva a dárdákra erősített fémszálakon keresztül. Romanello úgy
zuhant le, mintha megcsáklyázták volna, és kiguvadt szemmel bámulta
a fölébe hajoló Jacksont.
– Egy percen át nyomva tartottam a ravaszt, ami tizenöt percnyi
bénultságot fog okozni, s ez bőségesen elég lesz ahhoz, hogy
megvalósítsam az elképzeléseimet.
Romanello tehetetlenül nézte, ahogy Jackson letérdel mellé,
óvatosan kihúzza a két kis dárdát, majd visszateszi a készletet a

123
zsebébe. Aztán Jackson kigombolta az ingét. – Kellő mértékben
szőrös, Mr. Romanello. A halottkém sose fogja megtalálni ezeket az
apró lyukakat a mellén. – A következő tárgy látványától, amit Jackson
előhúzott a kabátjából, Romanello menten megbénult volna
félelmében, ha nem lett volna már amúgy is az. A nyelvét hatalmas,
göcsörtös gyökérnek érezte a szájában, s úgy érezte, hogy agyvérzést
kapott. A végtagjainak semmi hasznát nem tudta venni; élettelenül
hevertek mellette. A látása azonban tiszta maradt, és hirtelen azt
kívánta, bárcsak megvakult volna. Halálra váltan figyelte, ahogy
Jackson szakszerűen ellenőrzi a kezében tartott injekciós tűt.
– Nagyrészt ártalmatlan sóoldatot tartalmaz – mondta tűnődő
arccal Jackson, mintha csak egy kémialaborban magyarázna a
hallgatóknak. – Azért mondom, hogy nagyrészt, mert egyes
járulékanyagok akár halálosak is lehetnek bizonyos feltételek mellett.
– Elhallgatott egy pillanatra, saját szavainak súlyát mérlegelte egy
ideig, aztán Romanellóra mosolygott, és folytatta. – Az oldat
prostaglandint tartalmaz, egy olyan anyagot, amit maga az emberi test
is folyamatosan termel. A normális dózist mikrogrammokban szokták
megadni. Én felemeltem ezt a mennyiséget több mint ezerszeresére,
ami már milligrammokban mérhető. Amikor ez a dózis eléri a
szívkamrát, súlyos koszorúér-összehúzódást indukál, amit az orvosok
szívizominfarktusként vagy koszorúér-elzáródásként fognak értékelni,
amit egyszerűbb szavakkal súlyos szívrohamnak is nevezhetünk.
Bevallom, nem térképeztem még föl a kábítópisztoly okozta áramütés
és a most alkalmazott vegyi eljárás együttes hatását.
Valószínűleg izgalmas tapasztalatokat lehet majd levonni belőle. –
Jackson olyan érzéketlenül mondta mindezt, mintha egy békát
boncolna fel a biológiaórán. – Mivel a prostaglandin, ahogy
mondtam, természetes alkotóeleme az emberi testnek, a test képes rá,
hogy az anyagcsere-folyamat révén lebontsa, vagyis nem marad benne
olyan mennyiség, amitől a kórboncnok gyanút foghatna. Jelenleg
olyan méreg előállításán dolgozom, amely speciális védőburokkal
ellátott enzimmel együtt juttatható be a szervezetbe.
Amíg a védőbevonat feloldódik a véráramban, a méreg elvégzi
feladatát. Miután a védőburkolat eltűnik, az enzim reakcióba lép a
méreggel, és megsemmisíti azt. Hasonló megoldásokat alkalmaznak

124
olajfoltok eltávolításánál is. Lehetetlen a mérget utólag kimutatni. Ma
este is ezt a módszert szerettem volna alkalmazni, de az eljárást még
nem tudtam tökéletesíteni, 'és én gyűlölök a dolgok természetes
menetén változtatni. A vegyészet különben is nagy türelmet és
precizitást kíván. Így hát elővettem a régi, jól bevált anyagot: a
prostaglandint.
Jackson egész közel tartotta a tűt Romanello nyakához, keresve a
megfelelő bemeneti pontot. – Egy fiatal, életerős férfi, akit élete
virágában elragad a természetes halál. Újabb statisztikai adalék az
áldatlan egészségi helyzetről szóló vitákhoz.
Romanello szemgolyói majdnem kiugrottak a helyükről, ahogy
minden erejét összeszedve megpróbált kiszabadulni az áramütés
okozta izombénulásból. A nyakán kidagadtak az erek az erőlködéstől,
és Jackson csendes hálát érzett, amiért ilyen kitűnő szúrófelületet
biztosít neki. Aztán belevágta a tűt a nyaki ütőérbe, s az injekció
tartalma belövellt a testbe. Jackson elmosolyodott, és gyengéden
megpaskolta Romanello fejét, akinek a pupillái úgy cikáztak, mint a
metronóm.
Jackson elővett a táskájából egy borotvát. – Mivel egy élesebb
szemű halottkém esetleg észreveheti az injekció helyét, nem árt, ha
álcázzuk egy kicsit. – Jackson bemetszette Romanello bőrét azon a
ponton, ahol behatolt a tű. Egy csepp vér jelent meg a bőrfelületen.
Jackson visszatette a borotvát a táskájába, és elővett egy ragtapaszt.
Rányomta a friss vágásra, aztán leült, és mosolyogva tanulmányozta
munkája eredményét.
– Sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok, bizonyára szükségem lett
volna a szolgálataira a jövőben is. – Jackson felemelte Romanello
ernyedt karjait, és keresztbe rakta őket a mellén. – Tudom, hogy
római katolikusnak született, Mr. Romanello – folytatta Jackson –,
habár az egyház tanításaitól igen messze elkóborolt. De tartok tőle,
hogy el kell most tekintenünk a pap jelenlététől, hogy az utolsó
kenetet feladja. Egyébként se hiszem, hogy túl sokat számít ez ott,
ahová menni készül. A purgatóriumot amúgy is ostoba ötletnek
tartom. – Felemelte Romanello kését, és visszadugta a bokájára
erősített tokba.
Jackson már készült felállni, amikor észrevette a dzseki belső

125
zsebéből kiálló újságot. Gyors mozdulattal kirántotta. Ahogy átfutotta
a két gyilkosságról, kábítószerről, LuAnn eltűnéséről és rendőrségi
körözéséről szóló cikket, az arca egyre jobban elkomorult. Ez
mindent megmagyarázott. Romanello zsarolta LuAnnt. Vagy
legalábbis megpróbálta zsarolni. Ha ez az információ egy nappal
korábban a tudomására jut, Jackson jóval egyszerűbb megoldást
választott volna. Azonnal likvidálja LuAnnt. De most már nem tehette
meg, és rendkívül bosszantotta, hogy az események irányítása, ha
csak részben is, de kicsúszott a kezéből. LuAnnt már regisztrálták a
nyerő szelvény tulajdonosaként. Alig huszonnégy órán belül a
főnyeremény boldog birtokosaként fog a világ elé állni. Igen, LuAnn
különös kérése most már érthető volt. Jackson összehajtogatta az
újságdarabot, és betette a zsebébe. Akár tetszik, akár nem, össze van
kötve LuAnn Tylerrel. Ez komoly kihívást jelentett számára, de
Jackson szerette a kihívásokat. De az irányítást vissza fogja ragadni
tőle. Világosan megmondja neki, hogy mit tegyen, és ha nem követi az
utasításait, azonnal likvidálja, amint felveszi a nyereményt.
Jackson összeszedte a szétszórt újságdarabokat meg a
csomagolópapír maradványait. A fekete öltöny, amit viselt, néhány
apró rántással lehullott róla, a testtömeg növelésére szolgáló
gumitömítésekkel együtt, s az összes kellék bekerült egy pizzaszállító
dobozba, amit Jackson a nappali egyik sarkából hozott elő. A levetett
maszk alól egy jóval soványabb Jackson tűnt elő, a Domino Pizzéria
futárszolgálatának kék-fehér ingében. Egyik zsebéből kihúzott egy
darab zsineget, és az orrára tapasztott gitt alá helyezve, óvatosan
lefejtette róla a toldalékanyagot. Aztán betette az orrkiegészítőt a
pizzásdobozba. Az anyajegyet, a szakállat és a füldarabokat szintén
eltávolította. Előhúzott egy kis üveg alkoholt a zsebéből, és lemosta
az arcát öregítő ráncokat és árnyékfoltokat. Keze gyorsan és ügyesen
járt a sokéves gyakorlatnak köszönhetően. Végül befésülte a haját
zselével, s tökéletesen eltüntette az ezüstösen csillogó, ősz
hajszálakat. A falon lógó tükörben szemügyre vette megváltozott
külsejét. Erre a kaméleonalapra folyékony gumival sörteszerű bajuszt
ragasztott, majd hosszú, copfba fogott hajpótlót erősített a fejére, és
feltett rá egy Yankee feliratú baseballsapkát. Szemét sötét
napszemüveggel takarta el; az öltönyhöz viselt cipőt teniszcipőre

126
cserélte. Újból megnézte magát a tükörben. Kénytelen volt
elmosolyodni. Micsoda tehetség! Amikor Jackson néhány perccel
később elhagyta az épületet, Romanello arcvonásai már nyugodtak és
békések voltak. És örökre azok is maradnak.

127
 TIZENHATODIK FEJEZET
– MEGLÁTJA, LUANN, simán fog menni. – Roger Davis, a
lottósorsolásról ismert jóképű fiatalember mondta ezt, miközben
LuAnn karját paskolta. – Tudom, hogy kissé ideges, de én is ott
leszek magával. Amennyire csak lehet, igyekszünk megkönnyíteni a
dolgát. Szavamat adom rá – mondta gálánsan.
Egy plüssel borított szobában voltak a lottóigazgatóság
épületében, alig néhány méterre a hatalmas díszteremtől, ahol nagy
tömeg újságíró és egyszerű halandó várta, hogy a lottó legújabb
nyertese megjelenjen végre. LuAnn világoskék, térdig érő ruhát
viselt, hozzáillő cipővel, a haja és a sminkje tökéletes volt, a
lottóigazgatóság saját sminkesgárdájának köszönhetően. Az állán lévő
vágás begyógyult már annyira, hogy a kötés helyett púdert tehessenek
rá.
– Csodálatosan néz ki, LuAnn – mondta Davis. – Nem találkoztam
még ilyen csinos nyertessel, és ezt nagyon komolyan mondom. –
Közvetlenül LuAnn mellett ült, a lábát hozzáérintette az övéhez.
LuAnn rávillantott egy gyors mosolyt, arrébb araszolt néhány
centit, és Lisa felé fordult. – Nem szeretném Lisát kivinni oda. Az a
rengeteg lámpa meg ember halálra rémítené.
– Semmi gond. Nyugodtan itt maradhat. Majd kerítünk valakit, aki
gondját viseli addig. Gondolhatja, milyen szigorúak itt a biztonsági
intézkedések. – Elhallgatott, hogy ismét szemügyre vegye LuAnn
formás alakját. – De mindenképpen bejelentjük, hogy van egy lánya.
Ez a legszebb a történetben. Fiatal anyuka pici lánnyal. És hirtelen
rájuk szakad a gazdagság. Gondolom, nagyon boldog most. –
Megpaskolta LuAnn térdét, rajta felejtve a kezét néhány pillanatig.
LuAnn ismét eltűnődött rajta, vajon benne van-e az ürge a buliban. És
tudja-e, hogy ezt a hatalmas vagyont csalással szerezte. Igen, az a
típus, vonta le a következtetést LuAnn, aki pénzért bármire hajlandó.
Egy ekkora buliban való részvételért nyilvánvaló, hogy zsíros
jutalom ütné a markát.

128
 – Mikor kell kimenni? – kérdezte LuAnn.
– Kábé tíz perc múlva. – Ismét rámosolygott LuAnnre, és amilyen
könnyed hangon csak tudta, megkérdezte: – Hm, még nem is tisztáztuk
a családi állapotát. A férje szintén...
– Nem vagyok férjnél – mondta LuAnn gyorsan.
– Ó, és a gyerek apja se fog megjelenni? – Gyorsan hozzátette: –
A műsorbeosztás miatt kérdezem.
LuAnn zsibbadtan nézett rá. – Nem, nem fog megjelenni.
Davis elégedetten elvigyorodott, és közelebb húzódott LuAnnhez.
– Értem. Hmm. – Előbb piramist formált a kezével, és az álla alá
támasztotta, majd laza mozdulattal ráfektette az egyik karját LuAnn
széktámlájára. – Nem tudom, hogy mik a tervei a jövőre nézve, de ha
szüksége volna valakire, hogy körbevezesse a városon, engem
megtalál, LuAnn. A nap huszonnégy órájában. Megértem, hogy a
kisvárosi élet után egy ilyen hatalmas város... – Davis teátrális
mozdulattal égnek emelte a másik karját – ...nyomasztólag hat az
emberre. De én úgy ismerem az egészet, mint a tenyeremet. A legjobb
éttermeket, színházakat, áruházakat. Pompásan eltöltenénk az időt. –
Még közelebb araszolt LuAnnhez, szemét a formás vonalakon
legeltetve, s közben az ujjai megindultak a válla felé.
– Ó, igazán sajnálom, Mr. Davis, lehet, hogy félreértettük egymást.
Lisa apukája nem jöhet el a sajtókonferenciára, de később majd
utánunk jön. Ha kimenőt kap.
– Kimenőt?
– A haditengerészetnél van. A kommandósoknál. – LuAnn
megcsóválta a fejét, és elnézett a távolba, mintha egy megrázó
emléket elevenítene föl magában. – Megmondom őszintén, a férjem
kalandjai időnként komoly félelmet keltenek bennem. De ha van
valaki, aki tud magára vigyázni, akkor Frank az. Volt olyan, hogy hat
fickót vert egymaga eszméletlenre, mert ki akartak kezdeni velem.
Valószínűleg ki is nyírta volna őket, ha a zsaruk nem lépnek közbe, de
így is csak öt nagydarab, bivalyerős rendőr tudta lefogni.
Davis eltátotta a száját, és elaraszolt LuAnn mellől. – Úristen!
– De ne mondjon erről semmit a sajtókonferencián, Mr. Davis.
Minden, amit Frank csinál, az szigorúan bizalmas, és dühös lenne, ha
bármit is mondanának róla. Rettentő dühös lenne! – LuAnn átható

129
pillantást vetett a pasasra, s nézte, ahogy a félelem hullámai egyre
jobban eltorzítják csinos arcvonásait.
Davis hirtelen felpattant. – Ó, persze, természetesen egyetlen
szóval se fogom említeni. Esküszöm. – Megnyalta a szája szélét, és
remegő kezét belefúrta frissen ondolált hajába. – Nekem még
rengeteg elintéznivalóm van, LuAnn. – Megeresztett egy erőtlen
mosolyt, és biztatóan feltartotta remegő hüvelykujját.
LuAnn viszonozta a mozdulatot. – Köszönöm, hogy ilyen megértő
volt, Mr. Davis. – Miután Davis elporzott, LuAnn Lisa felé fordult. –
Neked már nem kell ilyen trükköket bevetned, kicsikém. És anyádnak
se kell már sokáig. – Szorosan magához ölelte Lisát, aztán felnézett a
faliórára, amely hangos tiktakolással ütötte a másodperceket.

CHARLIE KÖRBEJÁRATTA szemét a tömegen, miközben elszántan

törtetett előre a színpad felé. Megállt egy helyen, ahonnan tisztán
lehetett látni, és várt. Legszívesebben LuAnn mellett lett volna a
színpadon, hogy legalább erkölcsi támogatást nyújtson neki, amire
nagy szüksége volt. De ez szóba se jöhetett. Mindenképpen háttérben
kellett maradnia; a felesleges gyanúkeltés nem tartozott a munkaköri
kötelességei közé. Majd a sajtókonferencia után találkozik LuAnn-
nel. És akkor megmondja neki, hogy velük utazik vagy sem. A
probléma csak az, hogy még ő sem jutott elhatározásra. Benyúlt a
zsebébe, hogy elővegyen egy cigarettát, amikor eszébe jutott, hogy az
épületben nem szabad dohányozni. Pedig nagyon kívánta most a
dohányfüst simogató hatását, és egy röpke pillanatig az is felmerült
benne, hogy kislisszol egy gyors szippantásra, de már nem maradt rá
idő.
Sóhajtott egyet, és kissé előreroggyantotta széles vállát. Egész
eddigi élete céltalan kóborlással telt el, minden különösebb
elképzelés nélkül sodródott egyik helyről a másikra. Imádta a
gyerekeket, de úgy alakult, hogy nem lett saját gyereke. Jól keresett,
amiből megfelelő anyagi jólétet tudott teremteni magának, de a
pénznek nem sok köze volt a lelki boldogságához. De úgy gondolta,
hogy ennyi idősen már nem is várhat mást az ember. Az életpálya,
amire fiatalemberként rátévedt, egyszer s mindenkorra eldöntötte,
hogy milyen sors vár rá öregen. Egész mostanáig így is látszott. De

130
LuAnn Tyler kiutat mutatott neki ebből a helyzetből. Charlie-nak nem
voltak olyasféle illúziói, hogy LuAnn szexuális vonzalmat érez iránta,
s hideg fejjel végiggondolva a dolgot – most, hogy LuAnn érzéki
jelenléte nem akadályozta meg ebben – arra jutott, hogy ő sem
szeretné, hogy így legyen. Az őszinte barátság és belső tisztaság, amit
LuAnn adni tudott neki, s ami oly szörnyen hiányzott eddigi életéből,
sokkal fontosabb volt számára. Erről eszébe jutott, hogy sürgősen
döntésre kell jutnia. Menjen vagy maradjon? Ha elmegy, biztos
nagyon boldog lesz LuAnn-nel és Lisával, és betöltheti talán a
hiányzó apa szerepét is. Legalábbis néhány évig. De mi lesz az után a
néhány év után? Hosszú, álmatlan éjszakákba tellett, míg
végiggondolta ezt.
Elkerülhetetlennek látszott, hogy a gyönyörű LuAnn, frissen
szerzett gazdagságával és vonzó egyéniségével pillanatokon belül
több tucat partiképes férfi célpontjává váljon. Nagyon fiatal volt,
egyetlen gyerekkel, s bizonyára többet is akart még magának. Férjhez
fog menni valamelyik fickóhoz. És ez a fickó, nagyon helyesen, saját
gyermekének fogja tekinteni Lisát. Ő lesz a férfi LuAnn életében. És
mi maradna ezek után neki, Charlie-nak? Megindult előre, és
átpréselte magát két CNN-es operatőr között, miközben a kilátásain
töprengett. Elérkezne a pillanat, amikor kénytelen lenne elhagyni
őket. És ez nagyon kínos pillanat volna. Még az se áll fenn, hogy
valami rokon lenne vagy ilyesmi. És ha tényleg sor kerülne egy ilyen
lépésre, az nagyon nagy fájdalmat okozna neki, nagyobbat, mint az
ökölcsapások, amiket fiatalabb éveiben volt kénytelen elviselni. Csak
néhány napot töltött LuAnn és Lisa társaságában, és közelebb került
hozzájuk, mint a volt nejéhez tízévnyi házasság után. Akkor mit érezne
három vagy négy együtt töltött év után? Képes lenne nyugodt lélekkel
elsétálni Lisától és az anyjától? Anélkül, hogy szívinfarktust kapna,
és maradandó károsodást szenvedne a lelkivilága? Megrázta a fejét.
Micsoda pipogya alak lett belőle. Alig pár napja ismeri ezeket az
egyszerű, Délről jött embereket, és olyan horderejű döntésre
kényszerül, ami hosszú évekre meghatározza az életét.
Egy belső hang arra biztatta, hogy vágjon bele, és élvezze ki a
helyzetet. Lehet, hogy egy év múlva szívrohamot kapsz, és földobod a
talpad, hát akkor mit rágódsz rajta? De lelke mélyén érezte, hogy nem

131
erre a hangra fog hallgatni végül. Abban biztos volt, hogy a barátsága
örökre megmarad LuAnn-nel, de hogy meddig maradhat a közelében,
s mikor szakad vége ennek az állapotnak, azt nem sejthette előre. – A
rohadt életbe! – dünnyögte halkan. Csak az irigység beszél belőlem,
döntötte el magában. Ha csak húsz évvel fiatalabb volnék... –
megrándította a vállát – ...na jó, harminccal! Előre irigyelte a fickót,
aki LuAnn kezét elnyeri majd. Aki elnyeri a szerelmét, azt a
szerelmet, ami egy életre fog szólni, legalábbis LuAnn részéről
biztosan. És Isten óvja a szerencsétlent, ha megcsalja! Csak rá kell
nézni, ez a nő született bestia. Izzó vulkán, aminek aranyból van a
belseje, de hát épp ez adja a dolog szépségét: ekkora ellentét
egyetlen törékeny emberi testben nem mindennapi attrakció.
Charlie kizökkent a töprengéséből, és felnézett a színpadra. A
közönség hirtelen mozdulatlanná dermedt, mint mikor egy bicepsz
megfeszül. De aztán kattogni kezdtek a fényképezőgépek, ahogy
LuAnn fenséges alakja nyugodt, királynői léptekkel bevonult a
látóterükbe, és megállt előttük. Charlie döbbent áhítattal csóválta a
fejét. – Hű az anyját! – dünnyögte magában. Ez a nő egyre jobban
megnehezíti a döntést.

ROY WAYMER SERIFF majdnem keresztülköpte a szobán a szájában

lévő sört, amikor meglátta LuAnnt feléje integetni a tévéből. – Jézus,
Mária, Szent József! – Döbbenten nézett Dorisra, a feleségére, aki
meredten bámulta a hetvencentis képernyőt.
– Végigkutattad érte az egész megyét, ez meg ott parádézik New
Yorkban! – kiáltotta Doris. – Van pofája a csajnak. És pont ő nyerte
azt a rengeteg pénzt! – sápítozott Doris keserűen, miközben a kezét
tördelte; huszonnégy darab széttépett lottószelvény feküdt a
szemetesvödör alján kint az udvaron.
Waymer kiszabadította terjedelmes tömegét a hintaszék
öleléséből, és elindult a telefonhoz. – Pedig fölhívtam az összes
vasútállomást a környéken, még az atlantai repteret is, de nem kaptam
tőlük semmi visszajelzést. Nem hittem volna, hogy New Yorkba
megy. Országos körözést se kértem ellene, mert nem néztem ki belőle,
hogy kijut a megyéből, nem is beszélve az államról. Hisz a csajnak
még kocsija sincs. És vele van a kisbabája meg minden. Azt hittem,

132
valamelyik barátjánál fogja meghúzni magát.
– Nagyon úgy fest, hogy sikerült kisiklania a markodból. – Doris
LuAnnre mutatott a képernyőn. – Akárhogy is nézem, nem sok ember
van, aki így néz ki.
– Tudod, anya – mondta Waymer a feleségének –, mi nem vagyunk
úgy eleresztve emberanyagban, mint az FBI. Két egyenruhás emberem
van összesen: Freddy meg a társa. Az állami fiúk meg alig látnak ki a
munkából; nem tudtak senkit nélkülözni. – Felemelte a telefonkagylót.
Doris idegesen nézte. – Tényleg azt hiszed, hogy LuAnn ölte meg
Duane-t meg a másik fickót?
Waymer a füléhez emelte a kagylót, és vállat vont. – Az biztos,
hogy LuAnn ki tudná rugdosni a szart a legtöbb pasasból. Duane-ból
mindenképpen. De a másik fickó egy gorilla volt, majdnem százötven
kiló. – Lassan kezdte beütögetni a telefonszámokat. – Lehet persze,
hogy hátulról lepte meg, és fejbe vágta a telefonnal. LuAnn meg is
sérült közben. Többen is látták aznap kötéssel az állán.
– A kábítószer miatt van az egész – mondta Doris. – És az a
szegény kisbaba ott volt a lakókocsiban!
Waymer biccentett. – Igen, tudom.
– Fogadok, hogy LuAnn volt az értelmi szerző. Mindenki tudja,
hogy milyen éles esze van. És mi nem voltunk neki elég jók.
Megpróbálta ezt titkolni, de mi átláttunk a szitán. Sose tartozott
közénk, mindig is el akart menni, csak nem volt rá módja. Hallgass
rám, Roy, azért ment bele a drogcsempészetbe, hogy összejöjjön neki
a pénz.
– Hallgatlak, anya. Csakhogy arra a drogpénzre nem lesz már
szüksége. – A tévé felé bökött az állával.
– Jobb, ha igyekszel, mielőtt eltűnik.
– Felhívom a New York-i zsarukat, hogy csípjék nyakon.
– Gondolod, hogy megteszik?
– Anya, ez a nő egy kettős gyilkosság első számú gyanúsítottja –
mondta fontoskodó hangon Waymer. – Ha nem csinált volna semmi
disznóságot, akkor is a legfontosabb koronatanú.
– És gondolod, hogy azokat a jenki zsarukat érdekli ez ott fenn
New Yorkban?
– A rendőr az rendőr, Doris, Északon is, Délen is. A törvény az

133
törvény.
Bár az északi kollégák szakértelméről korántsem volt
meggyőződve, Doris fújt egyet, aztán reménykedve felpillantott. – És
ha vád alá helyezik, akkor vissza kell adnia a nyereményt? – Doris
LuAnn mosolygó arcára nézett a képernyőn, és azon morfondírozott,
hogy kiszedegesse-e az összetépett szelvényeket a szemétvödörből. –
Úgyse tudja azt a rengeteg pénzt elkölteni a börtönben, nem igaz?
Waymer seriff nem válaszolt. Megpróbált kapcsolatba lépni a
New York-i rendőrkapitánysággal.

LUANN MAGASRA tartotta a nagy csekket, mosolygott és integetett a

tömegnek, és szorgalmasan válaszolgatott a hatalmas terem minden
részéből feléje záporozó kérdésekre. Mindenhol látni lehetett az
Egyesült Államokban, sőt a világ többi részén is.
– Tudja már, hogy mire fogja költeni a pénzt? És megosztaná ezt
velünk?
– Időben megtudják – felelte LuAnn. – De várniuk kell még egy
kicsit.
Ahogy az előre megjósolható volt, rengeteg ostoba kérdést tettek
fel neki. Mint például: – Boldognak érzi magát?
– Hihetetlenül – válaszolta. – Boldogabbnak, mint gondolnák.
– Egy helyen akarja elkölteni az egészet?
– Nem, hacsak nem olyan nagy az a hely.
– Támogatni fogja a családját?
– Támogatni fogok mindenkit, aki fontos számomra.
Három ízben tettek neki házassági ajánlatot. Mindhárom kérőnek
válaszolt valami humorosat, de a lényeg minden esetben a „nem”
volt. Charlie csendesen dohogott magában, ahogy ezeket az
ajánlatokat hallgatta; aztán rápillantott az órájára, és kiment a
teremből.
Újabb kérdések, újabb vakuvillanások, újabb mosolyok és
nevetések, aztán a sajtókonferencia nagy nehezen véget ért, és LuAnnt
lekísérték a színpadról. Visszament a várószobába, átöltözött
nadrágba és blúzba, letörölte az összes sminket az arcáról,
begyömöszölte a haját a cowboykalap alá, aztán kézbe vette Lisát.
Ránézett az órájára. Alig húsz perc telt el azóta, hogy a lottó legújabb

134
nyerteseként bemutatták a világnak. Úgy számolta, hogy a helyi seriff
körülbelül mostanra értesítette a New York-i zsarukat. LuAnn
szülőhelyén vallásos áhítattal nézte a sorsolást mindenki, beleértve
Roy Waymer seriffet is. Az idő LuAnn ellen dolgozott.
Davis dugta be a fejét az ajtón. – Á, Ms. Tyler, egy autó vár önre
az épület hátsó bejáratánál. Ha elkészült, kerítek valakit, aki kikíséri.
– Készen állok. – Amikor Davis megfordult, LuAnn utánaszólt. –
Ha valaki érdeklődne utánam, a szállodában leszek.
Davis hűvös pillantást vetett rá. – Számít valakire?
– Lisa édesapjára, Frankre.
Davis arca megfeszült. – És hová küldhetem?
– A Plazába.
– Ja, persze.
– És kérem, ne mondja meg senkinek, hogy ott vagyunk. Ezer éve
nem találkoztunk Frankkel. Majdnem három hónapig gyakorlaton volt.
Nagyon örülnénk, ha nem zavarna minket senki. – Pajkosan felvonta a
szemöldökét, és Davisre mosolygott. – Ugye érti, mire gondolok?
Davis magára erőltetett egy vigyort, aztán csinált egy pukedlit. –
Megbízhat bennem, Ms. Tyler. Lent várja a harci szekere.
LuAnn csendesen mosolygott magában. Biztosra vette, hogy amint
a zsaruk megérkeznek, azonnal a Hotel Plazába fogják irányítani őket.
És ezzel értékes perceket fog nyerni, ami elég lesz ahhoz, hogy
elmeneküljön a városból és az országból. Új élete hamarosan
megkezdődik.

135
 TIZENHETEDIK FEJEZET
A HÁTSÓ KIJÁRAT csendes volt és elhagyatott. Ahogy LuAnn
kilépett az épületből, egy fekete limuzint látott maga előtt. A sofőr
intett neki a sapkájával, és kinyitotta előtte az ajtót.
– Szép munkát végzett, LuAnn. Tökéletes alakítás volt – mondta
Jackson.
LuAnn kis híján felsikoltott, ahogy hátrarántotta a fejét, és
belebámult a limuzin elsötétített hátsó felébe. Az összes lámpa ki volt
kapcsolva a limuzinban, kivéve azt az egyet, amely most felerősödött,
és a szemébe világított. Úgy érezte magát, mintha visszakerült volna a
lottóigazgatóság színpadára. Alig tudta kivenni a hátsó ülésen ülő
alakot.
Ismét Jackson hangját hallotta. – Higgadtan és méltóságteljesen
viselkedett, finom humorral fűszerezve, amikor szükség volt rá. Az
újságírók odavoltak a szövegétől. És persze a szépségétől. Három
házassági ajánlatot kapni egyetlen sajtókonferencián, nem kis
teljesítmény.
LuAnn lassan összeszedte magát, és hátradőlt az ülésen, miközben
a limuzin hangtalanul suhant az utcán. – Köszönöm.
– Őszintén megmondom, féltem egy kicsit, hogy komplett hülyét
fog csinálni magából. Ezzel, természetesen, nem akarom alábecsülni
a képességeit. Ahogy korábban is mondtam, intelligens nőnek tartom;
de legyen valaki bármilyen éles eszű is, ha furcsa helyzetbe
kényszerítik, könnyen kudarcot vall. Nem igaz?
– Van benne elég gyakorlatom.
– Hogy mondja? – Jackson előrébb hajolt, de az arcát továbbra is
árnyékban tartotta. – Miben van gyakorlata?
LuAnn a sötét sarok felé meresztette a szemét, de az erős fény
korlátozta a látását. – Hát a furcsa helyzetek kezelésében.
– Tudja, LuAnn, maga tele van meglepetésekkel. Éles elméje
időnként már az enyémmel is vetekszik, és ezt nem hízelkedésből
mondom. – Néhány másodpercig LuAnnt nézte, aztán kinyitotta a

136
mellette fekvő aktatáskát, és kivett belőle néhány papírlapot. Ahogy
visszasüppedt a puha bőrülésbe, halvány mosoly suhant át az arcán,
és elégedett sóhaj hagyta el az ajkát.
– Itt az ideje, LuAnn, hogy tisztázzuk a feltételeket.
LuAnn a blúzát babrálta egy ideig, aztán keresztbe rakta a lábát. –
Volna még valami.
Jackson felkapta a fejét. – Valóban? És mi lenne az?
LuAnn kifújta a levegőt. Egész éjjel azon törte a fejét, hogy miként
számoljon be Jacksonnak a magát Szivárványnak nevező fickó
felbukkanásáról. Eleinte abban se volt biztos, hogy tegyen-e róla
említést Jacksonnak. De mivel pénzről volt szó, biztosra vette, hogy
Jackson előbb-utóbb tudomást szerez a dologról. És jobb, ha nem
mástól tudja meg.
– Tegnap felkeresett egy férfi.
– Férfit mondott? És mi célból?
– Pénzt kért tőlem.
Jackson felnevetett. – LuAnn, drágám, el sem tudja képzelni,
hányan fognak pénzt kérni magától.
– Ez nem olyan kérés volt. A nyeremény felét követelte.
– Hogy mondja? Ez nonszensz.
– Nem, nem az. Megtudott... megtudott valamit, ami nemrég történt
velem, és megfenyegetett, hogy nyilvánosságra hozza, ha nem fizetek
neki.
– Jézus istenem, mit tudott meg?
LuAnn kivárt egy kicsit, és kinézett az ablakon. – Kaphatnék
valamit inni?
– Szolgálja ki magát. – Kesztyűs kéz bukkant elő a sötétből, és a
limuzin egyik oldalába épített ajtóra mutatott. LuAnn, anélkül hogy
Jacksonra pillantott volna, kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivett belőle
egy kólát.
Nagyot húzott belőle, megtörölte a száját, majd folytatta. – Nem
sokkal azután történt valami, hogy felhívtam magát, és közöltem, hogy
elfogadom az ajánlatát.
– Nem a lakókocsiban talált két hulláról van esetleg szó? Meg a
kábítószerről? És arról, hogy a zsaruk égre-földre keresik magát?
Vagy valami más is van, amit megpróbált eltitkolni előlem? – LuAnn

137
nem válaszolt először; döbbenet ült ki az arcára, s idegesen
markolászta a kólásdobozt a kezében.
– Semmi közöm a kábítószerügyhöz. Az a férfi meg akart ölni. Én
csak védekeztem.
– A névváltoztatásból, a város gyors elhagyásából meg a többi
dologból rá kellett volna jönnöm, hogy történt valami. – Szomorúan
csóválta a fejét. – Szegény, szerencsétlen LuAnn. Tartok tőle, hogy én
is elmenekültem volna a városból az adott körülmények között. Ki
gondolta volna a mi kis Duane-unkról? Hogy droggal kereskedik.
Micsoda szörnyűség! De tudja, mit mondok én magának? Jószívű
leszek, és nem olvasom a fejére az esetet. Ami elmúlt, elmúlt. De
megkérem, LuAnn, hogy... – Jackson hangja hirtelen megkeményedett
– ...soha többé ne próbáljon meg semmit eltitkolni előttem. Ne
akarjon rosszat magának.
– De az a fickó...
Jackson türelmetlenül közbevágott. – A problémát megoldottam.
Semmiféle pénzt nem fog fizetni, természetesen.
LuAnn csodálkozó arccal bámult a sötétbe. – De hát hogy tudta
elintézni?
– Gyakran meg szokták ezt kérdezni tőlem: hogy tudom ezt vagy
azt a dolgot elintézni? – Jackson nyugodt, enyhén csodálkozó hangon
folytatta. – Én bármit el tudok intézni, LuAnn, ha nem vette volna
észre. Bármit. Nem tartja ezt ijesztőnek? Mert jobb volna, ha annak
tartaná. Én magam is annak tartom néha.
– Azt mondta a fickó, hogy engem kellett volna megölnie.
– Valóban?
– De közben lefújták a dolgot.
– Furcsa történet.
– És mint kiderült, nem sokkal az után fújták le, hogy igent
mondtam a telefonban az ajánlatára.
– Az élet tele van véletlenekkel, nemdebár, LuAnn? – Jackson
hangjából enyhe gúny áradt.
Most LuAnn vonásai keményedtek meg. – Ha valaki belém mar, én
is belémarok. Csak a miheztartás végett mondom, Mr. Jackson.
– Azt hiszem, mi tökéletesen megértjük egymást, Ms. Tyler. –
LuAnn papírok zizegését hallotta a sötétben. – De a tennivalók ezzel

138
sajnos megduplázódtak. Amikor a névváltoztatás ötletét felvetette,
úgy tudtam még, hogy legálisan intézhetjük az ügyeit.
– Mire céloz?
– Az adóra, LuAnn. Adókötelezettség is létezik a világon.
– Én azt hittem, hogy az összes pénzt megkapom. Hogy a kormány
nem nyúl hozzá. Az összes hirdetésben ez áll.
– Nem egészen ez a helyzet. A reklámok sajnos nagyon
félrevezetőek. Érdekes, ahogy a kormány megoldja ezt a dolgot. A
trükk lényege, hogy nem adómentességet, csak adóhalasztást ígérnek.
És azt is csak egy évig.
– Mi a fenét jelent ez?
– Azt, hogy a nyertesnek egy évig se szövetségi, se állami adót
nem kell fizetnie, s az egészet átütemezik a következő évre. Az
adótartozás ugyanúgy megmarad, csak a befizetés határideje módosul.
Büntetést vagy késedelmi kamatot természetesen nem számítanak fel,
amennyiben az adó a következő adóévben rendesen befizetésre kerül.
A törvény kimondja, hogy az adót tíz év alatt kell befizetni, egyenlő
részletekben. Százmillió dollárt alapul véve, durván ötvenmillió
dollár állami és szövetségi adót kell befizetnie, vagyis a teljes
összegnek nagyjából a felét. Természetesen most már a legmagasabb
adókategóriába tartozik. Tíz évre elosztva az adót, körülbelül
ötmillió dollárt kell fizetnie évente. Plusz azt az összeget, amit a
törzstőke befektetéséből származó jövedelem után szabnak ki, amire
viszont nem kaphat halasztási kedvezményt.
És meg kell mondanom, LuAnn, igen nagyszabású terveim vannak
a törzstőkével kapcsolatban. Az alapösszeg sokszorosát fogja
megkeresni az elkövetkező években; ez azonban szinte teljes
egészében adózó jövedelem lesz, osztalékok, profitok,
árfolyamnyereségek és más hasonlók. Ez rendes körülmények között
nem okozna problémát, mivel egy törvénytisztelő állampolgár, akinek
nem kell álnéven bujkálnia a rendőrség elől, szépen megfizethetné az
adóját, és vidáman megélne a maradékból. Ön azonban nem teheti
meg ezt. Ha az embereim LuAnn Tyler néven adnák be az
adóbevallását, a jelenlegi címével és személyi adataival, a rendőrség
pillanatokon belül megjelenne a küszöbén.
– Nem fizethetem be az adót az új nevemen?

139
 – Ó, ez valóban briliáns ötlet; habár az adóhatóság rögtön gyanút
fogna, ha valaki, aki alig nőtt ki a tinédzserkorból, hét számjegyű
összegekkel írja tele az adóbevallását. Még meg találnák kérdezni,
hogy honnan lett hirtelen akkora vagyona, mint Rockefellernek. A
végeredmény ugyanaz: a rendőrség, vagy még inkább az FBI, előbb-
utóbb kopogtatna az ajtaján. Nem, ez az út nem járható.
– Akkor mit fogunk csinálni?
Ahogy meghallotta Jackson hangját, LuAnn magához szorította
Lisát.
– Azt fogja csinálni, amit mondok, LuAnn. Kap tőlem egy
repülőjegyet, amellyel rövid úton elhagyja az országot. És soha nem
tér vissza az Egyesült Államokba. Az otthoni kalandja miatt el kell
tűnnie az országból. Tartok tőle, hogy örökre.
– De...
– Nincs semmiféle de, LuAnn, úgy lesz minden, ahogy én mondom.
Világos?
LuAnn hátradőlt a bőrülésen, és megmakacsolta magát. – Elég
pénzem van ahhoz, hogy magam irányítsam az életem. Nem szeretem,
ha más akarja megmondani, hogy mit csináljak.
– Valóban? – Jackson marokra fogta a pisztolyt, és kiemelte az
aktatáskából. A sötétben egyetlen pillanat alatt végezhetett volna
velük: anyával és gyerekével egyaránt. – Hát akkor ragadja meg az
alkalmat, és hagyja el saját elhatározásából az országot. Mit szól az
ötlethez?
– Elboldogulok magam is.
– Nem erről van szó. Megállapodást kötöttünk egymással, LuAnn.
És én elvárom, hogy betartsa a megállapodásunkat. Hacsak nem őrült
meg teljesen, együttműködik velem. Be kell látnia, hogy az érdekeink
hosszú távon azonosak. De ha nem így látja, most rögtön
megállíthatom a limuzint, kilökhetem a gyerekével együtt az út
szélére, és felhívhatom a zsarukat, hogy jöjjenek és csípjék nyakon.
Öntől függ, hogy mit választ. Döntsön. Most, azonnal!
LuAnn kétségbeesetten körülnézett a limuzinban, mint aki
segítséget remél. A szeme végül megállapodott Lisán. A kislány nagy,
kerek szemmel nézett rá; végtelen bizalom tükröződött a tekintetében.
LuAnn nagyot sóhajtott. Valójában nem sok választása volt.

140
 – Rendben van.
Jackson felől ismét papírsurrogás hallatszott. – Maradt még annyi
időnk, hogy átnézze ezeket a dokumentumokat. Egynéhányat alá is kell
majd írnia, de előbb megpróbálom felvázolni a lényeget. Igyekszem a
lehető legegyszerűbben elmagyarázni a dolgokat.
A nyereményösszeg nagyjából százmillió dollár, plusz az
aprópénz. Amíg itt beszélgetünk, a lottóigazgatóság már át is utalta a
pénzt egy speciális bankszámlára, amit az ön nevére állítanak ki.
Időközben beszereztem a társadalombiztosítási számot is az újnevére.
Mindjárt könnyebb az élet, ha rendelkezik ilyennel az ember. Miután
aláírja ezeket a papírokat, az embereim leveszik a teljes összeget a
számlájáról, és átteszik egy olyan számlára, amihez bármikor és
korlátozás nélkül hozzáférhetek.
– És én hogy férek hozzá a pénzemhez? – nyugtalankodott LuAnn.
– Türelem, LuAnn, el fogok magyarázni mindent. A pénzt a saját
elképzeléseim szerint és a saját felelősségemre fogom megforgatni.
Ennek ellenére a befektetett tőke után minimum huszonöt százalék
profitot garantálok évente, ami körülbelül huszonötmillió dollárt
jelent egy évben. Ezeket a pénzösszegeket bármikor felhasználhatja
saját céljaira. Ne aggódjon, a könyvelőim megkímélik az
adminisztrációtól. – Jackson figyelmeztetőleg feltartotta az ujját. – Ne
feledje, hogy ez a pénz a törzstőke profitjaiból származik. A
százmillióhoz nem nyúlhat hozzá. A törzstőke tíz évig az én
ellenőrzésem alatt marad, arra használom fel, amire akarom. Több
hónapig is eltarthat, amíg kidolgozom a befektetési terveimet,
úgyhogy a tízéves periódus előreláthatólag csak ez év őszén kezdődik
meg.
A pontos dátumot később fogom közölni. És pontosan tíz év múlva
a teljes százmillió dollár törzstőkét visszakapja. Az éves
részesedésekből származó jövedelmét természetesen megtarthatja. Mi
ezeket az összegeket is be fogjuk fektetni, ingyen és bérmentve.
Tudom, hogy nincs tisztában vele, de a pénze, még ha két kézzel
szórja is közben, kamatos kamatokkal számolva háromévente
megduplázódik, különösen, ha azt vesszük, hogy nem kell utána adót
fizetnie. Az ésszerű beruházások révén a tízéves periódus végére
többszázmillió dolláros vagyona lesz. Kockázatmentesen. – Jackson

141
szeme csillogott, miközben a pénzösszegeket sorolta. – Elkábul az
ember, ha ilyeneket hall, ugye, LuAnn? Jobb, mint az a néhány
dolláros napi kereset, nem? Egy hét alatt nagy utat tett meg, nagyon
nagy utat. – Jackson felnevetett. – Kezdésként átutalok nettó ötmillió
dollárt a számlájára. Gondolom, ez elég lesz addig, amíg a
beruházásokból származó profitok csörgedezni kezdenek.
LuAnn nagyot nyelt a gigantikus összeg hallatán. – Igaz, hogy nem
sokat tudok a pénzbefektetésekről, de hogyan tud ekkora hasznot
garantálni egy évre?
Jackson csalódott képet vágott. – Ugyanúgy, ahogy garantáltam,
hogy nyerni fog a lottón. Ha képes voltam egy ilyen varázslatra, talán
a Wall Streeten is elboldogulok valahogy.
– És mi lesz, ha történik velem valami?
– A szerződésben foglaltak érvényesek az utódokra és az
örökösökre is. – Lisa felé bökött. – Vagyis a lányára. Történjék
bármi, a beruházásokból származó profit, valamint a teljes törzstőke
a lánya nevén lesz a tízéves periódus végére. Ezt jogilag is
hitelesítjük. Utólagos beleegyezésével már be is szereztem a
közjegyző aláírását. Tudja, én a tettek embere vagyok. Vidáman
felkacagott, aztán előrenyújtott a sötétből egy köteg papírt és egy
tollat. – Be van jelölve, ahol alá kell írni őket. Bízom benne, hogy
meg van elégedve a feltételekkel. Megmondtam, hogy nagylelkű lesz
az ajánlat, nem?
LuAnn habozott egy pillanatig.
– Valami probléma van, LuAnn? – csattant rá Jackson.
LuAnn megrázta a fejét, gyorsan aláírta a dokumentumokat, aztán
visszaadta neki. Jackson átvette az iratokat, és kinyitott egy kis
szekrényt a limuzin oldalán.
LuAnn először kattogó hangokat hallott, aztán halk nyekergést,
végül abbamaradt az egész.
Jackson megszólalt: – A fax nagyon hasznos dolog, különösen, ha
ilyen drága az idő. Tíz percen belül a teljes pénzösszeg rákerül a
bankszámlámra. – Miután a fax kiontotta magából a papírokat,
Jackson visszatette az iratokat a táskájába.
– Az utazószettje a csomagtartóban van. A repülőjegye és a
szállodafoglalása itt van nálam. Megterveztem az útvonalát tizenkét

142
hónapra előre. Sokat kell majd utaznia; habár a látnivalók
remélhetőleg kárpótolni fogják ezért. Tekintetbe vettem az óhaját,
hogy fel kívánja keresni svédországi őseit az anyai ágról. Tekintsen
úgy az utazásra, mint egy rendkívül hosszú vakációra. Valószínűleg
Monacóban fog letelepedni a végén. Ott nem szednek személyi
jövedelemadót. A biztonság kedvéért elkészítettem egy hamis
életrajzot, amit dokumentumokkal is megtámogattam. Eszerint egész
fiatalon hagyta el az Államokat. Megismerkedett egy külföldi
állampolgárral, és férjhez ment hozzá. Az összes pénz a férjéé,
legalábbis az adóhivatal tudomása szerint. Érti már? A betétek
kizárólag külföldi bankokban és off-shore számlákon lesznek
elhelyezve. Az amerikai bankoknak jelentési kötelezettségük van az
adóhatóság felé. Épp ezért az Egyesült Államok egyetlen bankjában
sem lesz pénze. De nem szabad megfeledkeznünk a tényről, hogy
amerikai útlevéllel utazik, és továbbra is amerikai állampolgár
marad. Előfordulhat, hogy a pénz egy része valami módon
visszaszivárog ide. Erre fel kell készülnünk. Ugyanakkor, mivel az
összes pénz a férjéé, aki nem amerikai állampolgár, soha nem járt az
Egyesült Államokban, és nincs semmiféle üzleti vállalkozása az
országban, az adóhivatal nem nyúlhat önhöz. Nem szeretném az
amerikai eredetű bevételforrások tág értelmezésével untatni, amihez
olyan dolgok tartoznak, mint az amerikai vállalatok által külföldön
kibocsátott kötvények, az amerikai részvénytársaságok által kifizetett
osztalékok és az Egyesült Államokhoz kötődő bárminemű üzleti
tranzakciók és adásvételi ügyletek; a lényeg, hogy könnyen csapdába
kerülhet, aki nem elég óvatos. Az embereim majd odafigyelnek erre.
Nem lesz semmi probléma, nekem elhiheti.
LuAnn kinyújtotta a kezét, hogy átvegye a jegyet.
– Türelem, LuAnn, meg kell még tennünk egy-két lépést. Tudja, a
zsaruk – mondta tömören.
– Tudok magamra vigyázni.
– Ó, valóban? – Egy merő csodálkozás volt a hangja. – Mert én
nagyon meg lennék lepve, ha New York védangyalai nem
strázsálnának ott minden egyes vasútállomáson, buszpályaudvaron és
repülőtéren. És mivel a keresett gonosztevő több állam határán is
átszökött, valószínűleg bevonták az FBI-t is. És ők nem ostoba fiúk.

143
Nem fogják karba tett kézzel várni, hogy kegyeskedik-e visszamenni a
szállodába. – Kinézett a limuzin ablakán. – Elő kell készítenünk még
néhány dolgot. Ez időt ad ugyan a zsaruknak, hogy szorosabbra
fonhassák a hálójukat; ugyanakkor feltétlenül szükséges a jövő
szempontjából.
Miközben Jackson beszélt, LuAnn érezte, hogy a limuzin lassítani
kezd, majd megáll. Aztán egy hosszú kattogó-surrogó hangot hallott,
mint mikor egy garázsajtó felemelkedik. Miután a zaj abbamaradt, a
limuzin meglódult, majd újból megállt. Megcsörrent a mobiltelefon,
és Jackson gyorsan fölemelte a készüléket. Néhány másodpercig a
fülére szorítva tartotta, aztán visszatette a helyére. – Visszaigazolták,
hogy a százmillió dollár megérkezett a számlámra; bár a bankok
jelenleg zárva tartanak, a speciális intézkedéseim megtették a
hatásukat. A sokoldalúság igen hasznos tulajdonság.
Jackson megpaskolta a bőrülést. – És most szeretném, ha ideülne
mellém. Először hunyja be a szemét, aztán adja ide a kezét, hogy
irányítani tudjam – mondta, kezét kinyújtva a sötétből.
– Miért kéne behunynom a szemem?
– Tegye meg a kedvemért, LuAnn. Képtelen vagyok ellenállni a
drámai pillanatoknak, különösen, hogy olyan kevés van belőlük az
életben. De biztosíthatom, hogy amit teszek, alapvető fontosságú
ahhoz, hogy biztonsággal ki tudja kerülni a zsarukat, és megkezdhesse
új életét.
LuAnn kérdezni akart valamit, de aztán meggondolta magát.
Behunyta a szemét, és kinyújtotta a kezét.
Jackson leültette maga mellé. LuAnn érezte, hogy egy lámpa
világít az arcára. Rándult egyet, amikor egy olló belenyisszantott a
hajába. Közvetlenül a füle mellett érezte Jackson leheletét. –
Javaslom, hogy ne tegye ezt többször. Amúgy sincs könnyű dolgom
ilyen szűkös helyen, ilyen rövid idő alatt és ilyen kevés
segédeszközzel. Nem szeretnék maradandó sérüléseket okozni
magának. – Jackson addig folytatta a hajvágást, amíg LuAnn haja már
csak a füléig ért. A levágott fürtöket időnként beleszórta egy
szemeteszacskóba. Valami nedves anyagot kent a rövidre vágott
hajra, ami pillanatok alatt megkötött, mint a beton. Végül egy
hajkefével megigazította a frizurát.

144
 Jackson ezután fölerősített egy apró izzókkal körülvett hordozható
tükröt a limuzin oldalára. Rendes körülmények között az
orrformázáshoz, amire most készült, két tükröt szokott használni, hogy
folyamatosan ellenőrizhesse a profilját; de egy manhattani föld alatti
garázs mélyén egy limuzinban ülve ezt a luxust nem engedhette meg
magának. Kinyitotta a piperekészletét, amiben tíz különféle smink és
milliónyi sminkelőeszköz volt, és munkához látott. LuAnn érezte,
ahogy Jackson fürge ujjai ide-oda ugrándoznak az arcán. Először
bekente a szemöldökét Kryolan műgyantával, lefedte az egészet
átlátszó ragasztóval, bevonta krémalappal, majd beszórta púderrel.
Végül egy apró kefe segítségével teljesen új szemöldököt készített
neki. Ezután alaposan megtisztogatta az arcát alkoholos vattával.
Folyékony gumit kent az orrára, és hagyta száradni. Amíg erre várt,
bekente olajos zselével a kezét, hogy a gitt, amit használni fog, ne
ragadjon rá. Hagyta, hogy a gitt felmelegedjen egy kicsit a
tenyerében, aztán óvatosan rátapasztotta LuAnn orrára, s addig
formázta és gyúrta a képlékeny anyagot, míg elégedett nem lett a
formájával. – Az orrnyerge, LuAnn, vékony és egyenes, amolyan
klasszikus forma. De egy csöppnyi gyurma, csöppnyi festék és egy kis
smink segítségével, voilà, máris van egy vastag és görbe
porcdarabunk, ami távolról sem mutat olyan jól, mint az eredeti.
Habár ez csak átmeneti megoldás. De végül is minden átmeneti ezen
a világon. – Kuncogott egy sort saját eszmefuttatásán, aztán egy fekete
szivacsdarab segítségével körülárnyékolta az orrot, megszínezte
alapozóval, végül szétkent rajta egy kis rúzst, hogy természetesebb
benyomást keltsen. A finom árnyékolási technikának köszönhetően
LuAnn szemei jóval közelebb kerültek egymáshoz, s a különféle
krémek és púderek átformálták határozott arcélét és állvonalát. Az
arcára felvitt smink tompította jellegzetes vonásait, és megváltoztatta
a küllemét.
Érezte, ahogy Jackson óvatosan megtapogatja az állán lévő vágást.
– Csúnya sérülés. Egy kis szuvenír a lakókocsiból? – Mivel LuAnn
nem válaszolt, folytatta: – Ezt össze kell majd varrni. Olyan mély,
hogy még így is meg fog maradni a helye. De ne aggódjon, perceken
belül láthatatlanná teszem. A későbbiekben javasolnék egy kis
plasztikai műtétet. – Ismét felnevetett. – Ha a szakmai véleményemre

145
kíváncsi.
Jackson ezután LuAnn száját festette ki. – Egy hajszálnyival
vékonyabb talán, mint a klasszikus modell. Később ezen is
változtathat.
LuAnn-nek minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy visítva
fel ne ugorjon, és el ne rohanjon Jacksontól. El se merte képzelni,
milyen lesz az arca; úgy érezte magát, mint akit egy őrült professzor
támaszt föl éppen a halottaiból.
– Most néhány szeplőt festek a homlokára, az orra köré és az
arcára. Ha lenne rá időm, a kezére is tennék néhányat, de nincsen.
Különben se veszi észre senki, annyira figyelmetlenek manapság az
emberek. – Széthúzta egy kicsit LuAnn gallérját, aztán alapozót majd
sminket kent a nyakára. Ezután visszagombolta a blúzt, elpakolta a
felszerelését, és visszasegítette LuAnnt a helyére.
– Talál egy kis tükröt maga mellett az ajtó oldalzsebében – szólalt
meg Jackson.
LuAnn lassan előhúzta a tükröt, és az arca elé tartotta. Elállt a
lélegzete. Egy vörös hajú, szeplős nő bámult vissza rá, egészen
világos, albínószerű bőrrel és tüskésre nyírt, rövid hajjal. A szemei
kisebbek voltak, mint neki, és közelebb álltak egymáshoz, az álla és
arcéle kevéssé határozott, az arccsontjai laposak és oválisak. Az ajka
mélyvörös, amitől a szája hatalmasra nőtt. Az orra vastag, és
határozott ívben jobbra görbült. A szemöldöke jóval világosabb, mint
a megszokott. Teljességgel felismerhetetlen volt saját maga számára.
Jackson belecsúsztatott valamit az ölébe. LuAnn lepillantott. Egy
útlevél. Kinyitotta. A fotóról ugyanaz a nő nézett vissza, akit az imént
látott a tükörben.
– Pompás munka, nem gondolja? – szólalt meg Jackson.
Ahogy LuAnn felpillantott, Jackson felkattintott egy kapcsolót, és
egy lámpa megvilágította az arcát. Vagyis inkább egy nő arcát,
konstatálta döbbenten LuAnn. A hasonmása ült vele szemben,
pontosabban: annak a nőnek a hasonmása, akivé lett. Ugyanaz a rövid
vörös haj, ugyanazok az arcvonások, ugyanaz a görbe orr, minden
ugyanaz – mintha egy ikertestvér bukkant volna fel hirtelen. Az
egyetlen különbség, hogy LuAnn farmerban volt, míg az ikertestvér
női ruhában.

146
 LuAnn egyetlen hangot sem tudott kinyögni döbbenetében.
Jackson elégedetten ütögette egymáshoz a tenyerét.
– Máskor is alakítottam már nőt, de azt hiszem, most
személyesítek meg először olyat, aki maga is megszemélyesítés révén
kelt életre. A fotó rólam készült különben. Ma reggel csináltam. Azt
hiszem, elég jól eltaláltam a figurát, habár semmi se lehet tökéletes.
Az is igaz, hogy még az ikrek sem teljesen egyformák.
– Elmosolyodott LuAnn döbbenetén. – Nem várok tapsot vagy
éljenzést, habár a mostoha munkakörülményeket figyelembe véve,
megérdemelnék némi elismerést.
A limuzin ismét mozgásba lendült. Kihajtottak a garázsból, és egy
jó félórával később megérkeztek a JFK-ra.
Mielőtt a sofőr kinyitotta volna az ajtót, Jackson LuAnnre
villantotta a szemét. – Ne tegye föl se a kalapját, se a napszemüvegét.
Azt a benyomást keltené, hogy valami rejtegetnivalója van, másrészt
a sminkjét is elmaszatolná. Sose feledje az első számú alapszabályt:
Ha el akar rejtőzni, tegye magát minél láthatóbbá, és maradjon a
figyelem középpontjában. Egy felnőtt ikerpár igen ritka látvány, s bár
törvényszerű, hogy felkeltik az emberek figyelmét – beleértve a
rendőrséget is, sőt még meg is bámulják őket, gyanakodni senki sem
fog rájuk. A zsaruk különben is egy nőt keresnek. És amikor kettőt
fognak látni, akik ráadásul ikrek, teljesen kizárják őket a
gyanúsítottak közül, még ha gyerek is tartozik hozzájuk. Ilyen az
emberi természet. Túl sok gyanús személyt kell ellenőrizniük, és
kevés az idejük.
Jackson Lisa felé nyúlt. LuAnn automatikusan blokkolta a kezét, és
gyanakvó pillantást vetett rá.
– LuAnn, én mindent elkövetek, hogy a kislányával együtt
biztonságban kijusson az országból. Pillanatokon belül végig kell
vonulnunk egy regiment rendőr között, akik szintén elkövetnek
mindent, hogy nyakon csípjék magát. Higgye el, nem kívánom
megtartani a kislányát, de speciális okokból egy időre szükségem van
rá.
LuAnn lassan elvette a kezét. Kiszálltak a limuzinból. Magas
sarkú cipőjében Jackson kicsit magasabb volt LuAnn-nél. Nyúlánk,
karcsú alakjához jól ment a divatos öltözet. Felvett közben egy fekete

147
kabátot a sötét ruha fölé.
– Mehetünk – mondta Jackson. LuAnn megdermedt a hang
hallatán. Pontosan olyan volt, mint az övé.

– HOL VAN CHARLIE? – kérdezte LuAnn, amikor néhány perccel

később egy pufók hordár kíséretében beléptek az utascsarnokba.
– Miért? – kérdezte Jackson gyorsan. Nagy szakértelemmel
egyensúlyozott a tűsarkakon.
LuAnn vállat vont. – Csak úgy kérdeztem. Ő hurcolászott minket
mostanában. Azt hittem, itt lesz valahol.
– Tartok tőle, hogy az ön ügyében Charlie megbízatása véget ért.
– Ó!
– Ne aggódjon, LuAnn, most még jobb kezekben van. – Ahogy
elindultak befelé, Jackson felpillantott. – Kérem, viselkedjen
természetesen; ikernővérek vagyunk, ha bárki megkérdezné, de nem
fogják megkérdezni. Mindenesetre beszereztem a papírokat, hogy
igazolni tudjuk, ha szükség lenne rá. Ne mondjon semmit, majd én
beszélek.
LuAnn felpillantott, és gyorsan nyelt egyet, ahogy meglátta a
zsúfolt repülőteret pásztázó négy egyenruhás rendőrt.
Ellépdeltek a rendőrök előtt, akik valóban megbámulták őket. Az
egyik még Jackson hosszú lábát is szemügyre vette, amikor a kabát
szétnyílt egy kicsit. Jacksonnak szemmel láthatóan jólesett a kitüntető
figyelem. De a zsaruk, ahogy Jackson előre megjósolta, nem sokáig
foglalkoztak velük, inkább a terminálra belépő újabb utasokra
koncentráltak.
Jackson és LuAnn a British Airways nemzetközi pultjánál állt
meg. – Amíg én becsekkolok itt, várjon meg ott a snack-bárnál. –
Jackson a terminál széles folyosója felé bökött.
– Miért, én is be tudok csekkolni.
– Hányszor repült már a tengerentúlra?
– Nem ültem még repülőn.
– Erről van szó. Én sokkal gyorsabban el tudom intézni a
formaságokat. Összekutyulna valamit, vagy olyat mondana, amit nem
kéne, és akkor magunkra vonnánk a figyelmet, amire jelen pillanatban
semmi szükségünk. A reptéri dolgozók nem igazán zsandárlelkű

148
népek, de azért nem is idióták; meglepődne, ha tudná, hogy mi
mindenre odafigyelnek.
– Oké. Nem akarok semmit összekutyulni.
– Helyes. És most adja ide az útlevelet, amit tőlem kapott. –
LuAnn odaadta, azután tűnődve nézte, ahogy Jackson, nyomában a
hordárral, Lisa kosarát fél kézzel lóbálva odaballag a jegykezelő
pulthoz. Még a mozdulataimat is elleste! LuAnn szomorkásan
megrázta a fejét, és elindult a Jackson által kijelölt pontra.
Jackson a nagyon rövid első osztályú sorba állt be, és nagyon
gyorsan sorra került. Néhány perc múlva már LuAnn mellett állt. –
Eddig minden a tervek szerint alakul. Javaslom, hogy pár hónapig ne
változtasson a külső megjelenésén. A vörös festéket természetesen
lemoshatja, bár nem áll rosszul magának. – Jackson szeme
megcsillant. – És ha a dolgok elcsitulnak, és megnő a haja is,
használja ezt az útlevelet, amit eredetileg csináltam. – Átnyújtott egy
újabb amerikai útlevelet, amit LuAnn gyorsan a táskájába tett.
A szeme sarkából Jackson észrevette, hogy két öltönyös férfi és
egy nő közeledik feléjük a folyosón, elmélyülten pásztázva a tömeget.
Jackson megköszörülte a torkát. LuAnn felpillantott, aztán elfordította
a tekintetét. De azért még látta a kezükben tartott fényképet. Semmi
kétség, a sajtókonferenciáról készült fotó van náluk. Egy pillanatra
megdermedt, de aztán érezte, hogy Jackson biztatóan megszorítja a
kezét. – Ezek FBI-ügynökök. De ne feledje, hogy nem is hasonlít a
fotóra. Olyan, mintha láthatatlan volna. – A magabiztos hang
lecsillapította LuAnn félelmét. Jackson megindult előre. – A járata
húsz perc múlva indul. Kövessen. – Áthaladtak az átvilágító ponton,
aztán végigmentek a folyosón az indulási kapuig, végül leültek a
váróteremben.
– Tessék. – Jackson átadta az útlevelet egy kis csomag
kíséretében. – Készpénz, hitelkártya, valamint egy nemzetközi
jogosítvány van benne, mindegyik a nevére kiállítva. A
jogosítványkép természetesen az új kinézetét követi. – Szakértő
mozdulattal végighúzta az ujját LuAnn haján, majd alaposan
szemügyre vette az elváltoztatott arcvonásokat. Szemmel láthatóan
rendkívül elégedett volt a művével. Aztán megszorította LuAnn kezét,
sőt a vállát is megveregette. – Sok szerencsét! Ha bármilyen

149
problémája van, itt egy telefonszám, ezen a világ bármely részéből
elérhet, akár éjjel van, akár nappal. De meg kell mondanom, hogy –
hacsak nem adódik valami probléma – soha többé nem fogunk
találkozni egymással. – Átnyújtott egy kártyát, rajta a telefonszámmal.
– Nem akar esetleg mondani nekem valamit, LuAnn? – Jackson
megeresztett egy barátságos mosolyt.
LuAnn csodálkozva nézett rá, aztán megrázta a fejét. – Mit kéne
mondanom?
– Például, hogy köszönöm. – Jackson már nem mosolygott.
– Köszönöm – mondta LuAnn nagyon lassan. Képtelen volt
levenni a szemét Jacksonról.
– Szívesen – felelte Jackson szintén lassan, tekintetét LuAnn
szemébe fúrva.
Végül LuAnn lepillantott a kártyára. Remélte, hogy soha nem lesz
rá szüksége. Egy pillanatig se bánta volna, ha soha többé nem kellene
Jackson arcába néznie. Amit a fickó jelenlétében érzett, erősen
emlékeztetett arra a lidércnyomásra, ami a temetőben fogta el, miután
az apja sírja megpróbálta beszippantani. Amikor újra felpillantott,
Jackson már nem volt sehol.
Felsóhajtott. Kezdett elfáradni, pedig életfogytig tartó menekülése
most vette csak kezdetét.
LuAnn elővette az útlevelet, és végiglapozta az üres oldalakat.
Nem sokáig maradnak ilyenek. Az első oldalra lapozott, és az idegen
arcot és a még idegenebb hangzású nevet nézte. A nevet, ami nem
lesz már sokáig idegen: Catherine Savage, a virginiai
Charlottesville-ből. Az anyja Charlottesville-ben született, néhány
évvel azelőtt, hogy a szülei leköltöztek Délre. Az anyja gyakran
mesélt LuAnn-nek a régi szép időkről, amiket kisgyerekként töltött a
lágyan hullámzó virginiai tájon. A Georgiába való költözés és a
Benny Tylerrel kötött házasság aztán egyszeriben véget vetett a szép
időknek. LuAnn úgy gondolta, hogy ezt a várost képes lesz elfogadni
új szülőhelyének. Az új vezetékneve is illett hozzá, ami vadócot
jelentett. Világéletében vadóc volt, és a hatalmas vagyon ellenére az
is fog maradni. Ismét a fotóra pillantott. Bizseregni kezdett a bőre,
amikor eszébe jutott, hogy Jackson néz vissza rá. Gyorsan becsukta az
útlevelet, és eltette.

150
 Óvatosan megtapogatta az arcát, és oldalra kapta a tekintetét,
amikor meglátta, hogy egy újabb rendőr közeledik felé. Nem tudta
biztosan, hogy azok közül való-e, akik látták Jacksont becsekkolni.
Mert ha igen, furcsának találhatja, hogy ő száll fel a gépre Jackson
helyett. Hirtelen kiszáradt a torka, és azt kívánta, bárcsak Jackson itt
lenne még mellette. Szólították a járatát. Ahogy a rendőr közelebb ért,
LuAnn összeszedte a bátorságát és felállt. Ahogy fölemelte Lisát,
leesett az irattartója, és az összes irat kiszóródott a földre. A szíve
vadul kalapált, ahogy lehajolt, és szedegetni kezdte a papírokat,
miközben a másik kezével Lisa kosarát egyensúlyozta. Hirtelen
szembetalálta magát egy pár fekete cipővel. A rendőr lehajolt, és
végignézett rajta. Egyik kezében a róla készült fotót tartotta. LuAnn
szinte jéggé dermedt, amikor a sötét szemek belefúródtak az övébe.
Barátságos mosoly jelent meg a rendőr arcán. Majd én segítek,
asszonyom. Nekem is vannak kölkeim. Nem könnyű velük az utazás.
Felmarkolta az iratokat, visszatette őket a tokba, aztán LuAnn
kezébe nyomta az egészet. LuAnn megköszönte a segítséget, s a
rendőr búcsúképpen megbökte a sapkáját, mielőtt továbbment.
LuAnn biztos volt benne, hogy ha most megvágná magát valahol,
egyetlen csepp vér sem jönne ki belőle. Jéggé dermedt az egész
belseje.
Mivel az első osztály utasainak nem kellett kapkodniuk a
beszállással, LuAnn kihasználta az időt, és körülnézett egy kicsit; de
a reményei gyorsan szertefoszlottak. Egyértelmű volt, hogy Charlie
nem jön. LuAnn végigsétált a feljárón, s miközben a Boeing 747-es
impozáns belméreteiben gyönyörködött, a légikísérő melegen
üdvözölte.
– Erre jöjjön, Ms. Savage. Milyen gyönyörű kislány! – Felvezette
őket egy csigalépcsőn, majd megmutatta a helyüket. LuAnn maga
mellé ültette Lisát, aztán elfogadott egy pohár bort a légikísérőtől.
Ismét végigjáratta tekintetét a pazar kabinon, és észrevette, hogy
minden üléshez saját tévékészülék és telefon tartozik. Soha nem ült
még repülőgépen. Ehhez képest igazán fejedelminek ígérkezett az
első útja.
Ahogy kinézett az ablakon, látta, hogy gyorsan sötétedik. Mivel
Lisa jól elvolt a kabin nézegetésével, LuAnn belekortyolt a borába,

151
és megpróbálta rendezni a gondolatait. Mélyeket lélegzett, aztán a
kabinba lépő utasokat tanulmányozta. Voltak közöttük idősebbek,
drága öltözékben. Komoly üzletemberek, elegáns öltönyben. Aztán
egy fiatalember, farmerben és pólóban. LuAnn-nek úgy tűnt, hogy
valamelyik menő rockzenekarban látta. Hátradőlt az ülésen, majd
összerándult egy kicsit, ahogy a repülőgép elfarolt a dokkja mellől. A
légikísérő megejtette a szokásos felszállás előtti biztonsági
bemutatót, és tíz perc múlva a hatalmas gép már a kifutópályán
dübörgött előre. LuAnn megmarkolta az ülés oldalát, és
összeszorította a fogát, ahogy a gép hörögve-rázkódva gyűjtögette az
erejét. Még az ablakon sem mert kinézni. Ó, egek, mibe keveredett?
Egyik karját ösztönösen Lisa fölé tartotta, aki jóval nyugodtabb volt
az anyjánál. Aztán az óriásgép egy elegáns mozdulattal a levegőbe
emelkedett, és a tántorgó rázkódás abbamaradt. LuAnn úgy érezte,
mintha egy hatalmas buborék belsejében szállna föl az égre. Mint
hercegnő a varázsszőnyegen; egy pillanatra beleélte magát ebbe a
szerepbe. Lassan elengedte az ülés oldalát, s szétnyitotta
összeszorított fogát. Kinézett az ablakon, és a város csillogó fényeit
figyelte, azét a városét, azét az országét, melyet nemsokára maga
mögött hagy. Jackson szerint: örökre. Búcsúzásként kiintegetett az
ablakon, aztán hátradőlt az ülésen.
Húsz perccel később, fülén a fejhallgatóval lágyan ringatni kezdte
a fejét valamilyen klasszikus zene dallamaira. Hirtelen összerándult,
amikor egy kéz nehezedett a vállára, és Charlie hangja jutott a fülébe.
Azt a kalapot viselte, amelyet tőle kapott ajándékba. A mosolya
széles volt és őszinte, de a testtartása és szemrándulásai
nyugtalanságra utaltak. LuAnn lekapta a fejhallgatót.
– Uram, atyám! – suttogta Charlie. – Ha nem látom meg Lisát,
simán továbbmentem volna. Mi a fene történt magával?
– Hosszú történet. – LuAnn szorosan megmarkolta Charlie kezét,
és alig hallható sóhaj szakadt föl belőle. – Ez azt jelenti, Charlie,
hogy meg fogom tudni végre a rendes nevét?

KÖNNYŰ ESŐ KEZDETT hullani a városra nem sokkal azután, hogy a

747-es levegőbe emelkedett. De a fekete esőkabátos, vízhatlan
kalapot viselő férfit, aki Manhattan belvárosában egy botra

152
támaszkodva botorkált előre, szemmel láthatóan nem zavarta a zord
időjárás. Jackson kinézete drasztikus változáson ment át a LuAnn-nel
való legutóbbi találkozása óta. Legalább negyven évet öregedett
időközben. Ráncos zacskók lógtak a szeme alatt, gyér ősz haj
keretezte erősen kopaszodó fejét, melyen körös-körül májfoltok
éktelenkedtek. Az orra hosszú volt, petyhüdt és megereszkedett, az
arca és a nyaka úgyszintén. A járása lassú és kimért, rozoga fizikai
állapotának megfelelően. Ha leszállt az éj, Jackson szívesen
öregítette magát, mintha a sötétség beálltával kényszert érezne arra,
hogy mind közelebb vonszolja magát az elmúláshoz, a halálhoz.
Felpillantott a felhős égboltra. A repülőgép valahol Nova Scotia
felett járhatott, híven követve Európa felé görbülő konvex pályáját.
És LuAnn nem utazik egyedül; Charlie is vele van. Miután
LuAnntől elbúcsúzott, Jackson kissé félrehúzódott, és onnan figyelte,
ahogy Charlie, nem sejtvén, hogy munkáltatója alig néhány méternyire
van tőle, felszáll a repülőgépre. Talán még jól is jön a dolog,
tűnődött Jackson. Komoly kétségei voltak LuAnnt illetően, igen
komoly kétségei. Információkat tartott vissza, ami megbocsáthatatlan
bűnnek számított előtte. Romanello likvidálásával sikerült a
legveszélyesebb problémát kiiktatnia, és kénytelen volt elismerni,
hogy a gondok egy részét magának is köszönhette. Végül is ő bérelte
föl Romanellót, hogy ölje meg a kiválasztottját, ha visszautasítja az
ajánlatát. Másrészt viszont soha nem volt még olyan nyertese, akinek
menekülnie kellett a rendőrség elől. Azt fogja tenni, amit potenciális
katasztrófahelyzetekben tenni szokott: hátradől és figyel. Ha a dolgok
nyugodt mederben folynak, nem csinál semmit. De ha bármilyen
probléma felmerül, a legkeményebb lépésektől sem fog visszariadni.
Nem is baj talán, ha a tehetséges Charlie egy ideig a nő közelében
marad. LuAnn nem olyan, mint a többiek, ehhez szemernyi kétség sem
fér.
Jackson felhajtotta a gallérját, és lassan továbbballagott. A sötét,
esős New York-i éjszaka nem rejtegetett kellemetlen meglepetéseket
számára. Állig föl volt fegyverkezve, és számtalan fortélyát ismerte
annak, hogy elvegye az életét bárkinek, aki él és lélegzik. Ha valaki
könnyű prédának nézné az „öreget”, keservesen megfizetne a
tévedéséért. Jackson nem szívesen gyilkolt. Időnként szükség volt rá,

153
de nem lelte örömét benne. Csak a pénz, hatalom vagy ideális esetben
mindkettő megszerzésének módszereként nyert igazolást a szemében.
Az idejét jóval hasznosabb dolgokkal is el tudta tölteni.
Jackson ismét az égre emelte a szemét. Az eső végigcsorgott
„arcának” műanyag ráncain. Lenyalta az esőcseppeket; hűvös
érintésük jólesőn bizsergette valódi bőrét. Szerencsés utat
mindkettőtöknek, dünnyögte a bajsza alatt, aztán elmosolyodott.
És Isten óvjon benneteket attól, hogy eláruljatok!
Miközben töprengve bandukolt az utcán, halkan fütyörészni
kezdett. Ideje, hogy elkészítse a következő havi tervet.

154
MÁSODIK RÉSZ
Tíz év múlva

155
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
KIS MAGÁNGÉP ereszkedett le a charlottesville-i Albermarle
repülőtér kifutópályájára, majd megállt. Este tízre járt, és a reptér
majdnem teljesen zárva volt. A Gulfstream V volt az utolsó járat,
amely ezen az estén leszállt. A limuzin a kifutópályán várakozott.
Hárman szálltak ki a repülőből, majd pillanatok alatt eltűntek a kocsi
mélyén, mely azonnal indult, és néhány perc múlva már a 29-es
sztrádán suhant dél felé.
A limuzinban ülő nő levette a napszemüvegét, és átkarolta a
mellette bóbiskoló kislány vállát. LuAnn Tyler aztán hátradőlt az
ülésen, és nagyot sóhajtott. Újra itthon. Végre ismét az Egyesült
Államokban. Az évekig tartó tervezgetés meghozta a gyümölcsét. Az
utóbbi időben nem is tudott másra gondolni. LuAnn a férfira
pillantott, aki a szemközti ülésen ült, távolba meredő tekintettel, s
vaskos ujjai valami komor ritmust doboltak a kocsi ablakán. Charlie
gondterheltnek látszott, és az is volt, de megeresztett azért egy biztató
mosolyt. Az elmúlt tíz évben LuAnn-nek nagy szüksége volt az efféle
biztatásokra.
Charlie karba tette a kezét, és LuAnn felé bökött az állával. –
Félsz? – kérdezte.
LuAnn bólintott, aztán a tízéves Lisára nézett, aki pillanatok alatt
lecsúszott az ölébe, és mély álomba merült. Az utazás hosszú volt és
meglehetősen fárasztó.
– És te? – kérdezett vissza LuAnn.
Charlie megvonta erős vállát. – Előkészítettünk mindent,
amennyire lehetett. Tisztában vagyunk a kockázattal. Majdcsak
boldogulunk valahogy. – Ismét elmosolyodott, ezúttal szélesebben. –
Minden rendben lesz.
LuAnn visszamosolygott rá, pillantása álmos volt, szempillái
nehezek. Sok mindenen keresztülmentek az elmúlt tíz év során. Ha
soha többé nem ülne repülőre, nem menne végig több vámfolyosón,
és nem kellene többé azon töprengenie, hogy milyen országban van,
és milyen újabb nyelvvel kell megbirkóznia, egy percig sem
szomorkodna. A leghosszabb túra, amire élete hátralévő részében
vágyik, az a néhány méter lesz, amíg kisétál a levelesládájához, vagy

156
elkocsikázik a piacra bevásárolni. Istenem, ha tényleg ilyen egyszerű
volna! Kissé megborzongott, és idegesen megdörzsölte a halántékát.
Charlie azonnal észrevette a nyugtalanságát. Az évek során
tökélyre fejlődött az a képessége, hogy LuAnn lelkének legkisebb
rezdüléseire is reagáljon. Lisára pillantott, aztán kicsatolta a
biztonsági övét, és odaült LuAnn mellé. A hangja egészen halk volt.
– Nem tudja, hogy visszajöttünk. Nem is sejti Jackson.
LuAnn suttogva válaszolt. – Ezt nem tudhatjuk, Charlie. Nem
lehetünk benne biztosak. Istenemre, nem is tudom, kitől tartok jobban:
tőle vagy a rendőrségtől. Ez persze hazugság. Nagyon is jól tudom.
Tőle. Bármikor a zsaruk elé sorolom. Világosan megmondta, hogy ne
jöjjek vissza. Soha. És most itt vagyok. Mindnyájan itt vagyunk.
Charlie ráfektette a tenyerét LuAnn kezére, és igyekezett minél
megnyugtatóbb hangot használni: – Ha tényleg tudna valamit,
gondolod, hogy nem avatkozott volna közbe? Olyan kacskaringós
útvonalon jöttünk, amilyenen csak tudtunk, öt különböző repülővel
meg egy vonatátszállással, négy országon át, s a fél világot
megkerülve, mire ideértünk. Nem tudhatja. És ha tudná, szerintem
akkor se érdekelné. Tíz év eltelt azóta. A megállapodás régen
elévült. Miért kéne törődnie veled?
– Miért szokott ő bármit is csinálni? Miért? Mert úgy akarja.
Charlie felsóhajtott, kigombolta a dzsekijét, és hátradőlt az ülésen.
LuAnn feléje fordult, és gyengéden megszorította a vállát. – Igazad
van, Charlie, már visszajöttünk. A döntést már meghoztuk, és biztos,
hogy boldogulni fogunk valahogy. Nem fogom persze szétkürtölni a
világnak, hogy itt vagyok. Csendes, nyugodt életet élünk majd.
– Meglehetős luxusban. Láttad a házról készült fotókat.
LuAnn bólintott. – Nagyon szép.
– Régi kúria. Legalább ezer négyzetméteres. Régóta kínálták már
eladásra, de a hatmilkós irányárat nézve ez egy cseppet sem meglepő.
A végén sikerült három és fél millióért megszereznem. Na persze,
keményen alkudtam. Igaz, hogy egy újabb millió elment a felújításra.
Tizennégy hónapig tartott az építkezés, de hát volt rá időnk bőven,
nem igaz?
– Félreeső helyen van?
– Teljesen szeparált. Százötven hold földterület veszi körül, lehet,

157
hogy több is egy kicsit. Ebből ötven hold „lágyan hullámzó rét”. A
katalógusban szerepelt így. New York-i gyerek lévén soha életemben
nem láttam ennyi zöld füvet egyszerre. Gyönyörű piedmonti rétek,
csodálatos virginiai táj. Ezt mondogatta az ingatlanügynök, aki
elkísért a felderítőútjaimra. És ez volt a legszebb birtok az összes
közül, amit láttam. Igaz, hogy belekerült egy kis munkába, amíg
gatyába rázták, de volt egy csomó megbízható emberem, építészek és
ilyesmik, akik szem előtt tartották az igényeinket. Van hozzá egy
csomó melléképület, gondnoki lakás, hárombokszos lóistálló, néhány
különálló házikó, mindegyik üres egyébként; nem hinném, hogy
kiadnánk őket bérbe. Na mindegy, minden nagyobb birtokon vannak
ilyenek. Van egy medence is. Lisa imádni fogja. Bőven van hely
teniszpályának. Meg a többinek. Egyébként sűrű erdő veszi körül a
birtokot. Olyan, mint egy palánkkal körülvett erődítmény. Tárgyaltam
egy környékbeli építésszel, hogy húzasson föl biztonsági kerítést az
országút felőli részen. Lehet, hogy már el is kezdte csinálni.
– Mintha nem lenne elég dolgod. Állandóan hajszolod magad.
– Nem probléma. Szeretem csinálni.
– De ugye nem került rá a nevem a tulajdoni lapra?
– A Catherine Savage név sehol se szerepel. Strómant használtunk
a szerződéskötésnél. Az adásvételi okmány egy kft. nevére lett
kitöltve, amit nemrég hoztam létre. Ebből az irányból nem tud
lenyomozni.
– Jó lenne új nevet felvenni, hogy ne tudjon név alapján
megtalálni.
– Az tényleg jó lenne, csakhogy a mesében, amit Jackson az
adóhivatal félrevezetésére talált ki, a Catherine Savage név szerepel.
Anélkül is elég zavaros a történet, hogy újabb csavart vinnénk bele.
Alig sikerült a „néhai” férjed halotti bizonyítványát is kiállíttatni.
– Igen, tudom – mondta sóhajtva.
Charlie LuAnn felé fordult. – Mint hallom, ebben a
Charlottesville-ben rengeteg gazdag és híres ember él. Mindenfelé
jól szeparált magánbirtokok, úgy élhet az ember itt, mint egy remete,
senki se törődik a másikkal. Ezért választottad, mi?
– Ez volt az egyik ok.
– És a másik?

158
 – Itt született az édesanyám – felelte LuAnn kissé lehalkítva a
hangját, miközben végigsimított a szoknyája szegélyén. – Boldog volt
itt, legalábbis nekem azt mondta. Pedig ő nem volt gazdag. –
Elhallgatott, és elfordította a tekintetét. Aztán visszazökkent a
merengéséből, és Charlie-ra nézett, aki kissé zavarba jött. – Nem
gondolod, hogy egy kis boldogság nekünk sem ártana?
– Én azt gondolom, hogy amíg itt lehetek veled és ezzel a
kislánnyal – mondta, gyengéden megcirógatva Lisa állát –, addig
boldog ember vagyok.
– Sikerült beíratnod egy magániskolába?
Charlie bólintott. – A belfieldi Szent Annába. Igen drága hely,
kedvező diák-tanár aránnyal. De hát Lisa tanulmányi eredményei
kiválóak. Több nyelven beszél, beutazta a világot. Olyan dolgokon
ment keresztül, amiről a legtöbb felnőtt nem is álmodhat.
– Nem is tudom, lehet, hogy házitanítót kellett volna fogadnunk
mellé.
– Ugyan már, LuAnn, ezt csináljuk vele, amióta csak az eszét
tudja. Szüksége van gyerektársaságra. Neki is jobb lesz. És neked is
jobb lesz. Mindenkinek jót tesz, ha van egy kis magánélete.
LuAnn hamiskásan rámosolygott a férfira. – Csak nincs
bezártságérzeted, Charlie?
– Már hogyne volna. Ezentúl ki is fogok maradozni esténként.
Talán még valami hobbit is kitalálok magamnak. Lehet, hogy golfozni
fogok. – Rávigyorgott LuAnnre, mutatva, hogy csak tréfál.
– Azért szép volt ez a tíz év, nem? – LuAnn hangja kissé
elcsuklott.
– Nem cserélném el semmiért – felelte Charlie.
Remélem, hogy a következő tíz év legalább ilyen szép lesz,
sóhajtott magában LuAnn. Aztán ráhajtotta a fejét Charlie vállára.
Amikor oly sok évvel ezelőtt végignézett a New York-i égbolton,
boldog izgalommal álmodozott arról, hogy milyen szép és nemes
dolgokra fogja költeni a pénzét. Ígéretet tett magának, hogy mindent
elkövet ezért, és be is váltotta az ígéretét. De a gyönyörű álmok a
magánéletében nem valósultak meg. Számára az elmúlt tíz év annyira
volt jó, amennyire jónak lehet nevezni a folyamatos költözködést, a
felismeréstől való állandó rettegést és a bűntudatot, amit minden

159
egyes alkalommal érzett, amikor csak vett valamit a pénzből, amire
oly különös módon tett szert. Sokat mondogatták neki régen, hogy a
gazdagok soha nem boldogok. De a nagy szegénységben felnövő
LuAnn soha nem hitte ezt el, s a gazdagok önigazoló frázisának
tartotta. Most már tudta, hogy igaz, legalábbis az ő esetében
mindenképpen.
Ahogy a limuzin tovagördült, LuAnn behunyta a szemét, és
megpróbált pihenni. Tudta, hogy szüksége lesz erőre. „Második” új
élete most vette kezdetét.

160
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET
THOMAS DONOVAN a számítógép képernyőjére meredt a
Washington Tribune zilált hírszerkesztőségében. A rendetlen
helyiség falait és polcait a legmenőbb újságíró-szervezetek oklevelei
borították, köztük a Pulitzer-díj, amit Donovan még harmincéves kora
előtt megkapott. Most már túl volt az ötvenen, de ifjúkori
buzgalmából és lelkesedéséből mit sem veszített. Mint a legtöbb
bűnügyi tudósító, ő is cinikusan nézte a világot, miután jól ismerte a
rossz oldalát. Most is egy velejéig romlott ügyön dolgozott, ami méla
undorral töltötte el.
Éppen a jegyzeteit nézegette, amikor árnyék vetődött az asztalára.
– Mr. Donovan?
Donovan felnézett a levélkézbesítő fiúra.
– Igen?
– Ez magának jött. Az adatok, amiket kért.
Donovan megköszönte, és átvette az iratokat. Nem véletlenül
hozatta fel őket.
A lottósztori, amin dolgozott, rengeteg lehetőséget hordozott
magában. De már eddig is kiderített néhány dolgot a témával
kapcsolatban. A nemzeti lottóigazgatóság dollármilliárdokat zsebelt
be az eladásokból, és ez az összeg több mint húsz százalékkal nőtt
évente. A kormány az összbevételnek körülbelül a felét fizette ki
nyereményre, körülbelül tíz százalékát az árusoknak és egyéb
kiadásokra, és mintegy negyven százalékát megtartotta magának. Ilyen
haszonkulcsért egy átlagvállalkozó gyilkolni lenne képes. Egyes
társadalomkutatók hosszú évek óta érvelnek amellett, hogy a lottó
valójában egy regresszív adóforma, miután a legszegényebb rétegek
veszítenek rajta a legtöbbet. A kormány ezzel szemben azt állítja,
hogy a szegények nem költenek aránytalanul többet a játékra. De
Donovan tudta, hogy ez az érvelés nem állja meg a helyét. Adatokkal
tudta bizonyítani, hogy sok millió olyan ember költi a pénzét lottóra,
aki a szegénységküszöböt is alig éri el, s a szociális segélyét, az

161
élelmiszerjegyét és más efféléket herdál el azért, hogy
megvásárolhassa magának a jobb élet reményét, még ha oly kicsi is
rá az esélye, hogy az már szinte nevetséges. És a kormány
reklámszövegei is félrevezetőek, amikor az esélyekről áradoznak. De
ez még nem minden. Donovan megdöbbentő adatokkal tudta
bizonyítani, hogy a nyertesek hetvenöt százaléka egy év alatt csődbe
jut. Minden tizenkét nyertes közül kilenc csődöt jelent be évente.
Donovan azokat a pénzbefektető és egyéb gyanús profilú cégeket
tartotta elsősorban felelősnek ezért, amelyek különféle kifinomult
trükkökkel rátették a mancsukat a gyanútlan nyertesekre, majd ízekre
tépték őket. És a rájuk akaszkodó jótékonysági intézményeket,
amelyek szinte élni sem hagyták őket. És a sima modorú, nyálas
ügynököket, akik mindenféle fölösleges dolgot rátukmálnak az
emberre, azzal a szöveggel, hogy előkelő körökben kötelező az
ilyesmi, és ezerszeres haszonkulcsot számolnak föl a fáradozásukért.
De ez sem volt elég. A hirtelen jött gazdagság családokat és életre
szóló barátságokat szakított szét, ahogy a kapzsiság kiirtotta maga
körül a normális emberi érzelmeket.
Donovan a kormányt is felelősnek tartotta a pénzügyi csődökért.
Körülbelül tizenkét évvel ezelőtt a vezetés úgy döntött, hogy ezentúl
kifizeti egy összegben a teljes nyereményalapot, és egyéves haladékot
ad az adó befizetésére. Így kívánták a játékot vonzóbbá tenni a
tömegek előtt. A reklámok aztán drámai módon elferdítették a
valóságot, „adómentesnek” nevezve a nyereményt, s csak az apró
betűs rovatban tájékoztatták a publikumot, hogy valójában
adóhalasztásról van szó, és csak egy évig. Korábban a
nyereményösszegből már a kifizetést megelőzően levonták az adót.
Most viszont a nyertesekre volt bízva, hogy milyen stratégia szerint
kívánják befizetni. Egy részük, mint Donovan tapasztalta, abban a
tudatban volt, hogy egyáltalán nem kell adót fizetnie, és szabadon
elköltheti az egész pénzt. A nyereményösszeg befektetéséből
származó jövedelmeket szintén megadóztatták, méghozzá keményen.
A kormány vállon veregette, majd a csekkükkel együtt magukra
hagyta a nyerteseket. És ha ezek nem ismerték eléggé a rafinált
számviteli és adóügyi eljárásokat, az adószedő fiúk rájuk szálltak, és
különféle késedelmi kamatok meg büntetések révén úgy

162
megkopasztották őket, hogy csórébbak lettek, mint amilyenek
eredetileg voltak.
Az egész szisztéma a nyertesek kifosztására lett kitalálva, csak
olyan köntösbe bújtatva, mintha a kormány az egyszerű emberek
boldogulását tartaná szem előtt. Az ördög játéka ez, vonta le a
következtetést Donovan, és a vezetés képmutató módon asszisztál
hozzá. A kormányt egyetlen cél vezérelte csak: a pénz. Éppúgy, mint
mindenki mást. Donovan jó pár szájtépő cikket olvasott már a
témáról. És amikor valódi támadás formálódott a médiában, és
valódi leleplezés réme fenyegetett, a lottóigazgatóság emberei
statisztikai adatok tengerével árasztották el a sajtót, bizonygatva,
hogy a lottóból befolyó pénzeket milyen nemes célokra fordítják. A
nép azt hitte, hogy a bevételt oktatási programok beindítására,
útkarbantartásra és hasonlókra költik, miközben a pénz nagy része
kötetlen felhasználású alapokba vándorolt, és igen érdekes helyeken
kötött ki, ahol még véletlenül se tankönyvekre vagy kátyúk
feltöltésére költötték. A lottóigazgatóság emberei zsíros fizetési
csekkeket kaptak, és még zsírosabb prémiumokat. A lottót támogató
helyi politikusok elégedetten figyelték, ahogy hatalmas összegek
áramlanak a helyi államkasszákba. Iszonyúan bűzlött minden, és
Donovan úgy gondolta: épp ideje, hogy napvilágra kerüljön az
igazság. A tollával ismét a szegények védelmére kel, ahogy egész
pályafutása alatt tette. Ha másra nem, arra mindenképp jó lesz, hogy
megszégyenítse a kormányt, és a hatalmas bevétel etikátlan
felhasználásának átértékelésére késztesse. Lehet, hogy a végén semmi
se fog változni, de ő megtesz minden tőle telhetőt.
Letette maga elé az iratköteget. A csődbe jutott nyertesekről eddig
csak öt évre visszamenőleg gyűjtött információt. Az előtte fekvő
dokumentum hét korábbi év adatait foglalta össze. Ahogy sorra
egymás után fellapozta a nyerteseket, a csődbe jutottak aránya
gyakorlatilag minden évben megegyezett, tizenkét nyertesből kilencen
jelentettek csődöt évente. Döbbenetes eredmény. Donovan boldogan
lapozgatta az oldalakat. Az ösztönei megint jól működtek. Szó sem
volt itt mázliról.
Hirtelen megdermedt, és rámeredt az egyik oldalra. A mosoly
azonnal eltűnt az arcáról. A lapon a tíz évvel ezelőtti tizenkét egymást

163
követő nyertes listája szerepelt. Ez nem lehet! Biztos, hogy hibásak az
adatok. Donovan fölemelte a telefont, és feltárcsázta a statisztikai
céget, ahonnan az adatokat kapta. Nem, nem hibásak az adatok,
mondták neki. A csődeljárásokról pontos nyilvántartást vezetnek.
Donovan lassan visszatette a kagylót, és újból a listára meredt.
Herman Rudy, Bobbie Jo Reynolds, LuAnn Tyler és így tovább,
tizenkét név egymás után. És egy sem jelentett közülük csődöt.
Egyetlenegy sem. Minden más évben kilenc nyertes jutott csődbe,
kivéve ezt az egy évet.
A Thomas Donovan kaliberű újságírók két dolgot tartanak
fontosnak a munkájukban: az állhatatosságot és az ösztönös
megérzést. És Donovan ösztönei azt súgták, hogy a sztori, amire
rábukkant, teljesen el fogja homályosítani eredeti témáját.
Sürgősen ellenőrizni akart néhány forrást, de bensőségesebb
körülmények között, mint amire a zsúfolt szerkesztőségben lehetősége
volt. Bedobta az iratokat kopott aktatáskájába, és gyorsan elhagyta az
irodát. Mivel a csúcsforgalom még odébb volt, húsz perc alatt haza is
ért szűkös kis virginiai lakásába. Két válás után és saját gyerek híján
Donovan kizárólag a munkájának élt. Egyetlen lassan csordogáló
intim kapcsolatot tartott fenn egy jómódú társasági dámával, akinek a
családja komoly politikai összeköttetésekkel rendelkezett hajdanán.
Donovan soha nem érezte magát otthon ezekben a körökben; de Alicia
kitartott mellette és támogatta mindenben, és az igazat megvallva, a
felső tízezer közelében lebzselni nem is olyan rossz dolog.
Leült az íróasztalához, és felemelte a telefont. Létezik egy biztos
módja annak, hogyan szerezzünk információt valakiről, aki kellő
mértékben gazdag, hiába is bástyázza magát körül magas falakkal.
Donovan feltárcsázta egy régi barátját az adóhivatalnál. Megadta neki
annak a tizenkét nyertesnek a nevét, akik ellen nem folyt csődeljárás.
Két óra múlva megjött a válasz. Ahogy Donovan az adatokat
hallgatta, összevetette a listán szereplő nevekkel. Feltett még néhány
kérdést, aztán megköszönte a baráti segítséget, visszatette a kagylót,
és a listára pillantott. Minden név át volt húzva, kivéve egyet. A
nyertesek közül tizenegy minden évben pontosan beküldte az
adóbevallását, jelentette a forrás. Ennél többet nem is mondott a
barátja. Konkrétumokat nem volt hajlandó közölni, de annyit elárult,

164
hogy a tizenegy adóbevalláson hihetetlen összegek szerepelnek.
Miközben Donovant továbbra is izgatta, hogy miként sikerülhetett
nekik elkerülni a csődöt és meglehetősen nagy lábon élni az elmúlt tíz
év alatt, egy még izgalmasabb kérdés kezdte foglalkoztatni.
Rápillantott az egyetlen nyertesre, akit nem húzott át a papíron. A
forrása szerint ez a személy egyáltalán nem töltött ki adóbevallást,
legalábbis a saját nevén nem. Sőt ezt a személyt egyszerűen elnyelte a
föld. Donovan halványan emlékezett is az okára. Két gyilkosság egy
georgiai kisvárosban, az illető barátja és egy másik személy.
Kábítószer is volt a dologban. Tíz évvel ezelőtt nem különösebben
érdekelte a történet. Eszébe se jut talán, ha a nő nem tűnt volna el
rögtön azután, hogy megnyerte a százmillió dollárt. De most már
nagyon is izgatta a történet. Rápillantott az áthúzatlan névre: LuAnn
Tyler. Nyilvánvaló, hogy nevet változtatott, amikor a gyilkosság miatt
menekülnie kellett. Ennyi pénzből könnyen vehetett magának új életet.
Donovan elmosolyodott egy pillanatra. Lehet, hogy mégis van egy
módja, hogy kiderítse LuAnn új személyazonosságát. És talán többet
is. Mindenesetre megpróbálja.

MÁSNAP DONOVAN FELTÁRCSÁZTA LuAnn georgiai szülővárosát,

és a rikersville-i seriffet kérte. Kiderült, hogy Roy Waymer öt éve
meghalt. A sors fintora, hogy a jelenlegi seriff Duane nagybátyja,
Billy Harvey volt. Harveynak azonnal megeredt a nyelve, amikor
Donovan szóba hozta LuAnnt.
– Ő ölte meg Duane-t! – fakadt ki. – És ő rángatta bele a
kábítószerezésbe is, ez olyan tuti, mint ahogy most itt beszélgetünk. A
Harvey családnak nincs sok vagyona, de a tisztességét megőrizte.
– Hallott róla az elmúlt tíz év alatt? – tudakolta Donovan.
Billy Harvey egy hosszú pillanatig gondolkodott. – Hát csak
annyit, hogy pénzt küldött.
– Pénzt?
– Duane szüleinek. Az biztos, hogy ők nem kérték, az egyszer
szent.
– Megtartották a pénzt?
– Kicsi a nyugdíjuk, és csórók, mint a templom egere. Nem
küldhettek csak úgy vissza ennyi pénzt.

165
 – Mekkora összegről van szó?
– Kétszázezer dollárról. Ha ez se bizonyítja, hogy LuAnn-nek vaj
van a fején, akkor semmi.
Donovan füttyentett egyet magában. – Nem próbálták lenyomozni a
pénzfeladás helyét?
– Nem én voltam a seriff, de Roy Waymer megtette. Még az FBI-
os fiúk is besegítettek, de nem derítettek ki semmit. Másoknak is
küldött pénzt a környéken, de ez alapján se tudtuk lenyomozni a
hollétét. Mintha valami átkozott szellem járt volna közöttünk.
– Még valami?
– Igen, ha összefutna vele, mondja meg neki, hogy a Harvey család
nem felejtett. Ennyi év után sem. A gyilkossági vád továbbra is
érvényben van. Ha sikerül visszahozni Georgiába, hosszú ideig fogja
élvezni a vendégszeretetünket. Húsz év és életfogytiglan közötti
beutalóról beszélek. Ha jól tudom, gyilkosság esetén nincs
harmadolás.
– Átadom, seriff, az üzenetét, és kösz az információt. Ja, és ha
megkérhetném, küldjön át egy másolatot a nyomozati anyagból. A
boncolási jegyzőkönyvről, a tanúvallomásokról, a törvényszéki
szakértő véleményéről és más hasonlókról.
– Tényleg azt hiszi, hogy meg tudja találni ennyi év után?
– Harminc éve foglalkozom ilyesmivel, és egész jó vagyok benne.
Mindenképpen megpróbálom.
– Hát jó, Mr. Donovan, átküldőm az anyagot.
Donovan megadta Harveynak a Tribune címét és postafiókszámát,
aztán letette a kagylót, és felírt valamit. Tylernek új neve van, az
biztos. Ahhoz, hogy egyáltalán belefoghasson a nyomozásba, ki kell
derítenie ezt a nevet.
A következő hetet azzal töltötte, hogy a LuAnnre vonatkozó összes
fellelhető információt előbányászta. Először is másolatot készített a
Rikersville Gazette ama számáról, amelyben a szülei halálhíre
szerepelt. Egy gyászjelentésből sok érdekeset megtudhat az ember:
születési helyeket, rokonok nevét és más effélét, ami alapján fontos
információkhoz juthat. LuAnn anyja a virginiai Charlottesville-ben
született. Donovan minden rokonával beszélt, akinek a neve benne
volt a gyászjelentésben, legalábbis azokkal, akik életben voltak, de

166
kevés használható információt kapott. LuAnn soha nem próbálta
fölvenni a kapcsolatot velük.
Ezután Donovan azt a napot próbálta górcső alá venni, amikor
LuAnnt utoljára látták az országban. Hosszas beszélgetéseket
folytatott erről a New York-i rendőrkapitányság, valamint az FBI
New York-i irodájának embereivel. Miután Waymer seriff meglátta
LuAnnt a tévében, azonnal értesítette a New York-i rendőrséget, hogy
LuAnn ellen kettős gyilkosság és kábítószerrel való visszaélés miatt
Georgiában körözés van érvényben. A New York-iak válaszképpen
kivetették hálójukat a busz- és vasútállomásokra, valamint az összes
repülőtérre. Egy hétmilliós nagyvárosban ez a legtöbb, amit tehettek;
úttorlaszokat mégsem emelhettek. De nem akadt fenn a hálójukon. És
ez komoly fejtörést okozott az FBI-nak. Az egyik ügynök, akivel
Donovan beszélt, s aki többé-kevésbé tisztában volt a nyomozás
részleteivel, elmondta, hogy a szövetségiek el sem tudták képzelni,
hogyan volt képes egy egyszerű, három gimnáziumot végzett,
húszéves, kisvárosi nő, hóna alatt egy csecsemővel keresztülsétálni a
hálójukon. Profi álcázást vagy hamis okmányok használatát fel se
tételezték róla. Fél órával azután, hogy a nő megjelent a tévében, a
zsaruk megszálltak minden fontosabb helyet. Ennél gyorsabban senki
se csinálta volna. Időközben a pénz is eltűnt a számláról. Az FBI-ban
felmerült ugyan, hogy a nő esetleg segítséget kapott valahonnan, de
ezt a nyomot soha nem követték, mivel ez idő tájt fontosabb gondok
kötötték le az Iroda emberállományát és idejét. Végül arra az
álláspontra jutottak, hogy LuAnn nem hagyta el az országot, vagy
kocsival, vagy metróval jutott ki a városból, aztán elrejtőzött valahol
az országban, esetleg Kanadában. A New York-i rendőrkapitányság
jelentette Waymer seriffnek, hogy a nyomozás eredménytelenül zárult,
és ezzel vége is volt az ügynek. Egészen mostanáig. Mert Donovan
érdeklődését alaposan felkeltette. Ösztönei azt súgták, hogy LuAnn
elhagyta az országot. Sikerült valahogy kimenekülnie a törvény
karmai közül. És ha LuAnn tényleg repülőre szállt, akkor volt valami,
amin Donovan elindulhatott.
Egész jól be lehetett határolni az időpontot. Tudta, hogy melyik
napot nézze, sőt azt is leszűkíthette néhány órára. Donovan abból a
feltételezésből indult ki, hogy LuAnn elhagyta az országot. Úgy

167
döntött, hogy azokra a nemzetközi járatokra koncentrál először,
amelyek a JFK-ról indultak tíz évvel ezelőtt a megadott időpontban.
És ha majd a JFK-nál nem talál semmit, akkor megnézi a La Guardia
és Newark nemzetközi repülőterek adatait is. Kezdetnek ez is valami.
Tudta, hogy a nemzetközi járatok száma jóval kisebb, mint a
belföldieké. Ha a belföldi járatokat is át kell vizsgálnia, akkor kitalál
majd valami más megoldást. Egyszerűen túl sok van ahhoz, hogy
számba lehessen venni mindet. Éppen neki akart látni a munkának,
amikor csomagja érkezett Harvey serifitől.
Donovan egy szendvicset rágcsált, miközben az iratokat nézegette
a szobájában. A boncolásról készült képek kellően hátborzongatóak
voltak, habár a veterán újságírót nem döbbentették meg
különösebben. Pályafutása során csúnyább dolgokat is látott már.
Egyórányi olvasás után félretette az aktacsomót, és készített
néhány jegyzetet. Abból, amit eddig megtudott, arra következtetett,
hogy LuAnn Tyler nem követhette el azokat a bűnöket, amelyekkel
Harvey gyanúsítja. Donovan maga is végzett némi kutatómunkát
Rikersville-ben. Szinte egyöntetű volt a vélemény, hogy Duane
Harvey lusta, semmirekellő fickó volt, akinek a söriváson és a nők
hajkurászásán kívül semmi célja nem volt az életben. LuAnn Tylert
ugyanakkor szinte minden megkérdezett úgy írta le, mint becsületes,
keményen dolgozó nőt, aki féltő gonddal és nagy szeretettel nevelte
kislányát. Miután árván maradt, megpróbált mindent megtenni, hogy a
körülményekhez képest elviselhetővé tegye az életét. Donovan
fényképet is látott róla, sőt a sajtókonferenciáról készült
videofelvételt is megnézte, amin a tíz évvel ezelőtti lottóhúzás
nyertesét mutatták be a publikumnak. Szemrevaló nő volt, az biztos,
de nyilvánvalóan több is rejtezett a szépsége mögött. Önmagában
ennyi kevés lett volna ahhoz, hogy felszínen tartsa ennyi éven át.
Donovan végzett a szendvicsével, és belekortyolt a kávéjába.
Duane Harveyt csúnyán összeszurkálták. A másik fickó, Otis Burns
halálát szintén késszúrások okozták. Súlyos, de nem életveszélyes
koponyasérüléseket is találtak rajta, és dulakodás nyomát fedezték fel
körülötte. LuAnn ujjlenyomatát megtalálták a törött telefonon, és
szinte mindenhol a lakókocsiban. Nem meglepő, miután ott lakott.
Előkerült egy szemtanú is, aki Otis Burns kocsijában látta aznap

168
reggel. Harvey serifftől eltérően Donovan úgy vélte, hogy nem
LuAnn, hanem Duane volt az, aki kábítószerben utazott, és
valószínűleg akkor csaptak le rá, amikor le akarta fölözni a hasznot.
Burns bizonyára a szállítója volt. A fickó tekintélyes bűnlajstrommal
rendelkezett a szomszédos Gwinnett megyében, és az összes balhéja
kábítószerrel függött össze. Burns valószínűleg a számlát jött
kiegyenlíteni. Hogy LuAnn tudott-e Duane drogügyeiről, azt csak
találgatni lehet. Egész addig egy kamionparkolóban dolgozott, amíg
meg nem vette a lottószelvényét, és azután csak egyszer jelent meg
New Yorkban, mielőtt végleg eltűnt volna. Ha tudott is Duane
mellékfoglalkozásáról, a jelek szerint nem származott kézzelfogható
haszna belőle. Hogy valóban ott volt-e aznap reggel a lakókocsiban,
és volt-e köze a két férfi meggyilkolásához, szintén nem világos. De
Donovant nem különösebben izgatta ez. Semmi oka nem volt rá, hogy
akár Duane Harveyt, akár Otis Burnst sajnálja. E pillanatban azt se
tudta pontosan, hogy mit érez LuAnn iránt. Csak azt tudta, hogy meg
akarja találni. Méghozzá minél gyorsabban.

169
 HUSZADIK FEJEZET
JACKSON EGY LUXUSLAKÁS elsötétített nappalijában üldögélt, egy
Central Parkra néző, háború előtt épült házban. Szeme csukva volt,
keze az ölében. Negyvenedik évéhez közeledve még mindig karcsú
volt és sportos. Valódi arca nőiesen finom volt, habár az évek apró
ráncokat rajzoltak a szeme és a szája köré. Haja divatosan rövidre
vágva, ruházata visszafogottan elegáns. A szeme volt rajta a
legjellegzetesebb, ezért mindig gondosan álcázta, amikor dolgozni
ment. Felállt a helyéről, és lassan végigsétált a tágas, jó beosztású
lakáson. A bútorzat meglehetősen eklektikus volt: az angol, francia és
spanyol antik darabok szabadon keveredtek a keleti festészet és
szobrászat remekeivel.
A helyiség, ahová belépett, leginkább egy Broadway-sztár
öltözőjére emlékeztetett. Szűrt fény világított a mennyezetről.
Speciális, alacsony hőfokú izzókkal keretezett tükrök borították a
falakat. Két, puha bőrrel bevont forgószék állt a két legnagyobb tükör
előtt. A székeken görgők voltak, hogy mozogni lehessen bennük.
Számtalan fénykép borította a falon lógó parafa táblákat. Jackson
lelkes fotós volt, és a munkája során megformált karaktereket főleg a
fotóalanyairól mintázta. Parókák és hajpótlások lógtak a falakon,
speciális vászonbevonatú fogasokon, hosszúság és göndörség szerint
csoportosítva. Speciálisan bélelt faliszekrényekben gumi fejbőrök és
különféle testrészek sorakoztak, műfogak, koronák, fogtömések és
más szintetikus anyagok és pótlások társaságában. Az egyik nagyobb
falirekeszt vattakötegek, aceton, folyékony gumi, púderek,
sminkelőanyagok töltötték meg; mellettük nagy- , közepes és
kisméretű kefék, szőrkeménység szerint csoportosítva; különféle
száraz sminkek, modellgipsz és gittféleségek a vágások és
himlőhelyek megformálásához; műszőrök a szakállak, bajszok és
szemöldökök kialakításához; bőrviasz az arc átformálásához, krémek,
zselatinok, sminkes paletták; gézhálók, ragtapaszok, szivacsok,
biztosítótűk az álszakáll és barkó rögzítéséhez; több száz olyan

170
segédeszköz és alapanyag, melyek az emberi kinézet
megváltoztatására szolgálnak. Három szekrényre való ruha adott
hátteret mindehhez, és tucatnyi plafonig érő tükör segédkezett abban,
hogy ellenőrizni lehessen a végeredményt. Egy fiókokra osztott
különleges faliszekrényben ötven különböző névre kiállított
dokumentumkészlet sorakozott, ami biztosította Jackson számára,
hogy akár nőként, akár férfiként körbeutazhassa a világot.
Jackson elmosolyodott, ahogy körbepillantott a szobán. Ezen a
helyen érezte magát leginkább otthon. A különféle karakterek
megálmodása jelentette az elsődleges örömforrást az életében. Ennek
izgalmával csak a szerepek tényleges eljátszása vetekedett. Leült az
asztalhoz, és végighúzta az ujját rajta. Belenézett a tükörbe. A
tükörbe néző átlagemberektől eltérően, Jackson soha nem a saját
tükörképét látta visszanézni onnan. Csak egy nyers felületet látott,
amit alakítani, farigcsálni, festegetni, álcázni és formálni lehetett. Bár
tökéletesen elégedett volt önnön intellektusával és személyiségével,
nem látta be, hogy miért kellene valakinek egyazon fizikai
megjelenést viselnie egész életében, amikor annyi érdekes dolog vár
rá a világban. Bárhová mehet, bármit csinálhat. Ezt mondta a tizenkét
nyertesnek is. Saját kísérleti egereinek. És mindnyájan szót is
fogadtak neki, ebben halálosan biztos volt.
Az elmúlt tíz év során több százezer dollárt keresett a
nyerteseinek, és sok milliárdot önmagának. A dolog érdekessége,
hogy Jackson eleve jómódú környezetbe született bele. Tradicionális
pénzarisztokrata családba. Szülei már régen meghaltak. Jackson
olyan embernek látta az öregét, aki inkább örökölte, mintsem maga
vívta ki a felső tízezerbe való tartozását. Jackson apja arrogáns és
megbízhatatlan volt egyszerre. Politikusként és washingtoni
bennfentesként hosszú éveken át a család régi kapcsolataiból élt,
mígnem az emberi tartás és a szellemi képességek nyilvánvaló hiánya
véget vetett további felemelkedésének. A felhajtóerő megtartása
érdekében kifejtett hiábavaló erőfeszítései egyre jobban
megnyirbálták a családi kasszát. Végül elfogyott a pénz. Az öreg
elkeseredettségének következményei főleg a legidősebb fiún,
Jacksonon csattantak. Tizennyolc éves korában Jackson kénytelen
volt rájönni, hogy a nagyapja által rá hagyott örökségét az apja

171
teljesen jogtalanul felélte, és nem maradt belőle semmi. Az a lelki
terror és fizikai megfélemlítés, amit az apja bevetett ellene, miután
Jackson számon merte kérni rajta az örökségét, örök nyomot hagyott a
fiúban.
A testi bántalmazások nyomai gyorsan behegedtek. De a lelki
sérülések megmaradtak Jacksonban, s a dühe exponenciálisan nőtt
évről évre, mintha csak az apját akarta volna túlszárnyalni e téren.
Egyesek persze banálisnak tartják a történetét, Jackson nagyon jól
tudta ezt. Elúszott a vagyona? Na és? Kit érdekel? De Jacksont
nagyon is érdekelte. Hosszú éveken át álmodozott arról, hogy az
öröksége révén fog megszabadulni apja zsarnoki hatalmától. Amikor
ez a remény hirtelen szertefoszlott, a megrázkódtatás teljesen
megváltoztatta Jacksont. Jogos örökségét rabolták el tőle, méghozzá
az a lény, akiről soha nem feltételezett volna ilyet, az a valaki, akinek
szeretnie és tisztelnie kellett volna a fiát, a javát szolgálni, és
megvédeni mindennel szemben. Ehelyett csak üres bankszámlát és
hatalmas pofonokat kapott a dühöngő vénembertől. Jackson túl sokáig
tűrt. És végül betelt a pohár.
Jackson apja tragikus hirtelenséggel halálozott el. Előfordul, hogy
egy szülő megöli a gyermekét, sokszor minden különösebb ok nélkül.
A csemeték jóval ritkábban vállalkoznak szüleik megölésére, de ha
mégis megteszik, általában jó okuk van rá. Jackson halványan
elmosolyodott, ahogy felidézte magában az ominózus emléket. Egyik
első vegytani kísérletét, amit apja kedvenc whiskyjénél alkalmazott
először, s amely az agyi ütőér szétrobbanásához vezetett. De hát –
ahogy mondani szokták – egyszer mindent el kell kezdeni.
Amikor átlagos vagy átlag alatti intelligenciával rendelkező
halandók követnek el gyilkosságot, rendszerint ügyetlenül csinálják,
alapos tervezés és előkészítés nélkül. Aminek gyors letartóztatás és
ítélethozatal az eredménye. Az intelligensebbeknél körültekintő és
hosszas előkészítő munka és komoly mentális gyakorlatok előzik meg
a bűncselekmény elkövetését. Épp ezért az ő esetükben a letartóztatás
ritka, ítélethozatalra pedig végképp nem kerül sor. Jackson
természetesen ez utóbbi kategóriába tartozott.
Mint legidősebb fiú, kötelességének érezte, hogy harcba induljon a
családi vagyon visszaszerzéséért. Miután kitűnő eredménnyel

172
lediplomázott egy komoly presztízsű egyetemen, nagy gondot fordított
rá, hogy újjáélessze a család tradicionális kapcsolatait; ha
nagyszabású terveihez kellő hátteret akart teremteni, nem hagyhatta a
szunnyadó tüzeket kialudni. Ezekben az években igyekezett minél
több olyan képességet és szaktudást elsajátítani, szellemi és fizikai
téren egyaránt, ami a gazdagság és hatalom megszerzéséhez
nélkülözhetetlen. A teste éppoly fitt és erős volt, mint a szelleme, s a
kettő tökéletes összhangban állt egymással. Miközben gondosan
ügyelt rá, hogy ne járjon apja nyomdokain, jóval ambiciózusabb célt
tűzött maga elé: úgy éri el grandiózus álmait, hogy közben láthatatlan
marad a nyilvánosság előtt. Színészi ambíciói ellenére nem vágyott
arra a rivaldafényre, amelyben politikus apja fürdőzött.
Egyszemélyes közönségével tökéletesen elégedett volt.
Végül – igaz, teljesen illegális módon – fel is építette láthatatlan
birodalmát. Az eredmény persze ugyanaz, bármilyen módon szerzi is
a pénzt az ember. Bárhová mehet, bármit csinálhat. És ezt Jackson
nem csak a kísérleti egereinél alkalmazta.
Elmosolyodott a gondolatra, miközben továbbsétált a lakásában.
Jacksonnak egy öccse és egy húga volt. Az öccse főleg a rossz
tulajdonságokat örökölte az apjától, s elvárta, hogy a világ minden
jóval elhalmozza, miközben ő semmi értéket nem tudott felmutatni
cserébe. Jackson adott neki annyi pénzt, hogy kényelmesen
eléldegéljen, de különösebb luxust ne engedhessen meg magának. És
ha nyakára hág ennek a pénznek, nem ad neki többet. Jacksont nem
különösebben izgatta, hogy mi lesz vele. A húga viszont egészen más
tészta volt. Jackson szorosan kötődött hozzá, habár a lány olyan
vakhittel imádta az apját, amire csak egy lány lehet képes. Jackson
nagyvonalú támogatást nyújtott neki, de soha nem látogatta meg. Túl
feszes volt az időbeosztása. Ha az est Hongkongban találta, a
következő reggel már Londonban. Személyes találkozásuk különben
is kötelező beszélgetésbe torkollott volna, és Jacksonnak semmi
kedve nem volt a húgának is hazudozni, ahogy hivatásszerűen tette
nap mint nap. A húga soha nem tudhatja meg, hogy mit csinál.
Luxusban és teljes tudatlanságban fogja leélni az életét, keresve azt a
valakit, aki pótolni tudja az apát, akit oly kedves és nemes lelkű
emberként őrzött az emlékezetében.

173
 Jackson úgy érezte, hogy jót tett a családjával. Nem érzett se
szégyent, se folyamatos bűntudatot. Ő nem volt olyan, mint az apja.
De egyvalami mindig az öregére emlékeztette. A neve, amit üzleti
ügyeinél használt: Jackson. Az apját Jacknek hívták. És Jackson
bármit tett is vele, Jack fiának tekintette magát.
Abbahagyta a járkálást, odalépett az ablakhoz, és a csodálatos
New York-i estét figyelte. A lakás, amelyben lakott, ugyanaz a lakás
volt, ahol annak idején felcseperedett, igaz, teljesen átalakította
azután, hogy sikerült visszavásárolnia; azzal indokolta ezt maga előtt,
hogy modernizálni akarja, és jobban a szükségleteihez igazítani, de
valójában a múltat akarta, amennyire lehetett, kitörölni az
emlékezetéből. És nem csak a fizikai környezetével volt így.
Mindahányszor elmaszkírozta az arcát, saját magát tüntette el, azt a
valakit, akit az apja nem tartott érdemesnek a szeretetére és
megbecsülésére. A fájdalom benne fog maradni, amíg él, s amíg az
emlékezete cserben nem hagyja teljesen. Az volt az igazság, hogy a
lakás minden szeglete fájó emléket őrzött számára. De ez nem nagy
baj, vonta le a következtetést Jackson. A fájdalom komoly motiváló
tényező lehet.
Jackson mindig egy magánliften közelítette meg a lakását, és azon
is távozott. Soha, semmilyen körülmények között nem engedett be a
lakásába senkit. Minden postai küldeményt a földszinti recepción
adtak le; igaz, nem volt sok belőlük. Üzleti ügyeinek többségét
telefonon, e-mailen és faxon bonyolította. Ő tartotta tisztán a lakását,
ami zsúfolt utazási programját és spártai szokásait tekintve nem vette
túlzottan igénybe, és igazán csekély ár volt azért, hogy teljes
szeparáltságban élhetett.
Jackson önmaga számára is kialakított egy karaktert, s mindig ezt
használta, amikor elhagyta a lakását. Ezt végső biztosítéknak szánta
arra az esetre, ha a rendőrség felbukkanna a küszöbén. Horace
Parker, az idős portás, aki Jacksont az előcsarnokban fogadta,
ugyanaz a személy volt, aki sapkáját lengetve köszöntötte az anyjába
kapaszkodó, szégyenlős kisfiút annak idején. Jackson még tizenéves
volt, amikor apjára ráköszönt a rossz világ, és a családnak el kellett
költöznie New Yorkból, így az öreg Parker a korral járó
megemberesedésnek tudta be Jackson megváltozott kinézetétét. S

174
mivel ez a „hamis” külső rögzült az emberek fejében, Jackson
biztosra vette, hogy soha nem fogja senki azonosítani.
Jóleső érzést adott neki, de kissé nyugtalanította is, amikor saját
nevét hallotta Horace Parker szájából. Nem volt könnyű ennyi
szerepet eljátszani egyszerre, és Jackson többször is azon kapta
magát, hogy nem reagál, amikor a nevén szólítják. De jó volt néha
visszabújni a bőrébe; egyfajta menedéket nyújtott neki, ahol kifújhatta
magát, és gondtalanul gyönyörködhetett a város milliónyi csodájában.
De bármelyik szerepét játszotta is, mindig az üzleti szempontokra
koncentrált. Ezt tartotta a legfontosabbnak. A világ telve van
lehetőségekkel, és Jackson megpróbálta minél jobban kiaknázni
ezeket.
Korlátlannak tekinthető vagyonával az elmúlt évtizedben
játékterévé tette szinte az egész világot, üzleti manipulációi
világszerte kihatottak a pénzpiacokra és a politika alakulására. A
vállalkozások, melyekbe a pénzét fektette, éppoly változatos képet
mutattak, mint a karakterek, amelyeket megformált: kezdve a
harmadik világ gerillamozgalmainak támogatásától a fejlett országok
nemesfémpiacainak felvásárlásáig. Ha valaki képes a
világeseményeket ilyen mértékben befolyásolni, hihetetlen profitot
érhet el a tőzsdéken. Minek hazardírozna valaki a pénzpiacon, amikor
magát a termelést is befolyásolhatja, és így pontosan tudja, hogy
merről fog fújni a szél? Kiszámíthatóvá és logikussá válik minden;
kockázat nélkül. Jackson az ilyen légkört szerette.
Jackson jótékonysági tevékenységre is hajlandó volt, és hatalmas
összegeket utalt át különböző, általa érdemesnek tartott célokra a
világ minden részébe. De még az ilyen esetekben is teljes beleszólást
követelt a dolgokba, abból a megfontolásból, hogy ő bárki másnál
jobb döntéseket tud hozni. És ha valakinek ennyi pénze van, ki
tagadna meg tőle ilyen kérést? De mindig háttérben maradt, soha nem
jelöltette magát, és soha nem töltött be semmilyen politikai pozíciót;
egyetlen pénzügyi lap sem készített vele interjút. Hihetetlen
könnyedséggel váltogatta a passzióit. El nem tudott képzelni magának
jobb életet ennél, bár kénytelen volt elismerni, hogy még ezek a
globális méretű bolyongások is egyre unalmasabbá válnak számára.
A mennyiség kezdte lassan megfojtani az eredetiséget szerteágazó

175
üzleti vállalkozásaiban, ezért megpróbált újabb és újabb kihívásokat
keresni, hogy kielégíthesse a szokatlan és kockázatos dolgok iránt
érzett növekvő étvágyát, és folyamatosan tesztelje és újratesztelje a
hatalom megtartására és ellenőrzésére, végső soron a túlélésre
vonatkozó képességeit.
Belépett egy kisebb szobába, amely padlótól a mennyezetig tele
volt számítógépekkel. Ez volt birodalmának az agyközpontja. A
monitorok folyamatosan jelezték, hogy miként alakulnak a
befektetései a világ különböző részein. A tőzsdei hírektől kezdve a
várható pénzmozgásokon át a legfrissebb világrengető hírekig minden
rögzítésre, katalogizálásra és feldolgozásra került.
Jackson most is falta az információkat, mohón beszippantva őket,
mint egy hároméves gyerek, amikor idegen nyelvet tanul. Elég volt
egyszer meghallgatnia valamit, és soha nem felejtette el. Ha ránézett a
monitorra, képes volt egy pillanat alatt megkülönböztetni a fontos
információt a jelentéktelentől, az érdekeset a tucathírtől. Ha minden
rendben ment, beruházásai halványkéken villogtak a képernyőn; ha
valami nem stimmelt, vörös fény csúfította el a hátteret. Elégedetten
sóhajtott, ahogy végignézett a kéken pislákoló feliratok tengerén.
Átment egy másik, nagyobb szobába, ahol korábbi
vállalkozásainak a mementóit őrizte. Előhúzott egy újságkivágásokkal
teli albumot, és kinyitotta. Az album Jackson kiapadhatatlan
aranyforrásának – a tizenkét nyertesnek a fotóját és háttéranyagát
őrizte, akiknek mérhetetlen gazdagságot és új életet adott; és akik
cserébe lehetővé tették, hogy visszaszerezhesse a családi vagyonát.
Szórakozottan lapozgatta az oldalakat, időnként el-elmosolyodva,
amikor valamilyen kellemes emlék suhant át az emlékezetén.
Nagy körültekintéssel válogatta össze a klienseit annak idején,
szociálissegély-listákról és csődeljárási határozatokról gyűjtve ki
őket; hetekig kóborolt az ország leglepusztultabb, elszegényedett
részein, városokban és falun egyaránt, olyan elkeseredett embereket
keresve, akik bármire hajlandók azért, hogy változtassanak a
sorsukon – vagyis normális, törvénytisztelő állampolgárokat, akik
gyakorlatilag a legsúlyosabb bűntettekre is hajlandók lennének
minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Az emberi elme
csodálatra méltó racionalitásra képes, ha kellő ösztönzést kap hozzá.

176
 A lottócsalást meglepően könnyű volt megszervezni. De régebben
se volt ez másként. Sokan hiszik, hogy az efféle intézmények
tökéletesen védettek a korrupcióval szemben, és gyanú felett állnak
minden szempontból. Az ilyenek megfeledkeznek arról, hogy az
elmúlt évszázadban az országos lottót többször is be kellett tiltani
súlyos korrupció miatt. A történelem csak ismétli önmagát, igaz,
rafináltabb módszerekkel és nagyobb anyagi koncentrációval.
Jackson az elmúlt években kellőképpen megtanulta, hogy a korrupciót
lehetetlen kiküszöbölni, amíg az emberi tényezőt nem tudják kiiktatni
ilyen helyekről, mivel az emberek többsége egyszerűen képtelen
ellenállni a dollár csábításának, különösen, ha ekkora pénzösszegek
mennek át naphosszat a kezükön. Előbb-utóbb úgy érzik, hogy a pénz
egy része őket illeti.
Jacksonnak nem volt szüksége magánhadseregre a tervei
megvalósításához. A „kiterjedt konspirációt” egyébként is
megvalósíthatatlannak tartotta.
Igaz, sok ember dolgozott neki világszerte. De egyik se tudta róla,
hogy kicsoda, hol lakik, és hogyan tett szert a vagyonára. Egyik se
volt beavatva nagyszabású terveibe, a profi módon levezényelt
globális machinációkba. Mindenki csak a ráeső szeletet végezte a
feladatból, s Jackson busásan megfizette ezért. Ha szüksége volt
valamire, olyan információra, ami nem állt közvetlenül
rendelkezésére, kapcsolatba lépett valamelyik emberével, és egy
órán belül megkapta a választ. Így lehetett egy akciót a
leghatékonyabban megszervezni és végrehajtani – gyorsan, pontosan
és megbízhatóan.
Senkit se avatott a bizalmába. Persze, ha valaki hibátlanul el tud
játszani ötven szerepet, nincs is nagyon szüksége erre. A
legmodernebb komputer- és kommunikációs technikával a
tarsolyában gyakorlatilag több különböző helyen lehetett egyszerre.
Más és más szerepet játszva. Szélesen elmosolyodott. Nem rossz
dolog, ha az ember színpadává tudja tenni a világot.
Ahogy rápillantott az album egyik oldalára, lassan lehervadt a
mosoly az arcáról, és különös érzés kerítette hatalmába; furcsa
izgatottság és valami olyasmi, amit Jackson ritkán tapasztalt eddig:
bizonytalanság. És még valami. Talán félelem? Nem, Jackson ezt a

177
démont nem ismerte. Inkább valami sorsszerűség volt ez, olyasfajta
bizonyosság, amit két szembejövő vonat vezetője érez; hiába
próbálják elkerülni az ütközést, a pusztító találkozás mindenképpen
bekövetkezik.
Jackson LuAnn Tyler emlékezetes vonásait nézte. A tizenkét
nyertes közül messze ő volt a legemlékezetesebb. Ez a nő veszélyt
hordozott magában, veszélyt és önállóságot, ami mágnesként vonzotta
magához Jacksont. Jó pár hetet töltött annak idején a georgiai
Rikersville-ben. Egyszerű okból szemelte ki magának a helyet:
kilátástalan szegénységet és lepusztultságot látott mindenütt. Sok
ilyen vidék volt Amerikában, amit a kormány „legalacsonyabb egy
főre jutó jövedelemmel rendelkező térség”-nek, „legalacsonyabb
egészségügyi és kulturális ellátottságú terület”-nek vagy „negatív
gazdasági növekedést felmutató terület”-nek titulált általában. Ezek a
szigorúan fiskális kategóriák persze nem tudtak rávilágítani a
statisztikák mögött húzódó emberi sorsokra; a lakosság nagy részének
kilátástalan vergődésére. Bár világéletében tőkés mentalitása volt,
Jacksonnak meglepő módon nem esett nehezére, hogy némi jót is
cselekedjen. Soha nem szemelt ki jómódú embert nyertesnek, bár
szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy jóval könnyebben
belemennének az ilyesmibe, mint a szegények.
A buszon látta meg LuAnnt, éppen munkába igyekezett. Jackson
vele szemben ült, természetesen álarcban, szakadozott farmerjával,
pecsétes ingével és Georgia Bulldog’s feliratú baseballsapkájával
tökéletesen belesimulva a környezetébe, arcát elhanyagolt, tépett
szakáll takarta, s átható szemét vastag szemüveg mögé rejtette.
Azonnal mély benyomást tett rá LuAnn. Annyira kilógott a többiek
közül; egészségtelennek és reményvesztettnek tűnt körülötte mindenki,
még a legfiatalabbak is úgy festettek, mintha azt számolgatnák, hogy
mennyi van vissza a temetésükig. Nézte, ahogy játszik a kislányával;
hallgatta, ahogy köszönget a körülötte állóknak, és figyelte, ahogy
okos megjegyzéseitől észrevehetően felvidulnak a többiek. Jackson
minden apró részletet összegyűjtött a nő életéről, nehéz gyerekkorától
kezdve Duane Harveyig és a lakókocsiban eltöltött évekig. Több
alkalommal is járt a lakókocsiban, amikor LuAnn és „barátja” nem
tartózkodott otthon. Látta az igyekezet jeleit, ahogy LuAnn

178
megpróbálta Duane Harvey részeg randalírozásai ellenére rendben
tartani a helyet. Mindent, ami Lisához kötődött, LuAnn makulátlanul
tisztán tartott. Jackson jól megjegyezte ezt magának. A kislány volt
LuAnn mindene.
Jackson hosszú estéket töltött kamionsofőrnek álcázva az út menti
csehóban, ahol LuAnn dolgozott. Alaposan megnézte magának, látta,
hogy életkörülményei milyen kilátástalanok, s látta, hogy milyen
bánatosan néz kislánya szemébe, miközben egy jobb életről álmodik.
És a megfigyelést követően Jackson őt választotta ki a szerencsés
jelöltek közé. Pontosan egy évtizeddel ezelőtt.
Ez alatt a tíz év alatt egyszer sem látta, és egyszer sem beszélt
vele; de alig telt el hét, hogy ne gondolt volna rá. Eleinte minden
lépését figyelte, de ahogy múltak az évek, és az utasításoknak
megfelelően LuAnn országról országra vándorolt, Jackson lazábbra
engedte a gyeplőt. Mostanra szinte teljesen kikerült a látóköréből.
Amikor legutoljára hallott felőle, Új-Zélandon volt. A következő év
Monacóban, Skandináviában, majd Kínában fogja találni, Jackson
pontosan tudta ezt. Addig fog egyik helyről a másikra vándorolni,
amíg meg nem hal. Soha nem tér vissza az Egyesült Államokba, ezt
Jackson biztosra vette.
Jackson nagy gazdagságba született bele, minden kézzelfogható
előnyével együtt, és aztán mindent elragadtak tőle. Tehetségével,
verejtékével és akaraterejével kellett visszaszereznie a javait. LuAnn
viszont a nagy semmibe született bele, kutyaként gürcölt minden
egyes fillérért, teljesen kilátástalan helyzetben, és most tessék
megnézni. Egy világot kapott, és a lehetőséget, hogy elérje, amire
mindig is vágyott: más legyen, mint aki volt. Jackson elmosolyodott.
Saját szerepformálásaira gondolt, s mulattatta a sors különös fintora.
Egész felnőttkora azzal telt, hogy másnak adta ki magát, mint aki.
LuAnn tíz évet töltött eddig azzal, hogy más bőrébe bújva, másvalaki
életét élje. Jackson a gyönyörű mandulaszemeket nézte, aztán a hajat
és a finom arcvonásokat; lassan végighúzta mutatóujját a kecses, de
izmos nyak vonalán, és újból azokra a szembejövő vonatokra
gondolt, és arra a gyönyörű ütközésre, amit egy szép napon
produkálni fognak. Csillogni kezdett a szeme.

179
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET
DONOVAN BEMENT a lakásába, leült az ebédlőasztalhoz, és
szétterítette maga előtt az aktatáskájából elővett papírlapokat. Izgatott
várakozás töltötte el. Jó néhány hetébe, sok tucat telefonhívásába és
jókora lábmunkájába tellett, míg összegyűjtötte az anyagot, amit most
maga elé húzott.
A feladat kezdetben teljesen kilátástalannak tűnt; minden jel arra
mutatott, hogy az óriási számtenger eleve kudarcra ítéli a
vállalkozást. Abban az évben, amikor LuAnn eltűnt, több mint
hetvenezer nemzetközi légi járat fordult meg a JFK-n. Azon a napon,
amikor LuAnn feltételezhetően elrepült, kétszáz járatot fogadott a
reptér, vagyis tízet óránként, mivel hajnali egy óra és hat között
szünetelt a légi forgalom. Donovan azokra a húsz és harminc év
közötti női utasokra szűkítette le kutatási területét, akik a tíz évvel
ezelőtti sajtókonferencia napján este hét és hajnali egy óra között
fordultak meg a JFK-n. A sajtókonferencia hat harmincig tartott, s bár
Donovan jól tudta, hogy LuAnn nem érhette el a hét órakor induló
gépeket, az esetleges késések miatt nem akart kockáztatni. Ez hatvan
járat és tizenötezer utas átvizsgálását jelentette. Donovan a nyomozás
során megtudta, hogy a legtöbb légitársaság öt évig őrzi meg az
utaslistáit. Ezután az információkat archiválják. Szerencsére a
legtöbb légitársaság a hetvenes évek közepe óta számítógépen tartja
nyilván az adatait. De amikor Donovan megpróbálta lekérni a tíz
évvel ezelőtti utaslistákat, áthatolhatatlan falba ütközött. Azt a választ
kapta, hogy csak az FBI kérheti ki ezeket, és ők is csak hivatalos
formában.
Végül talált egy régi ismerőst az Irodánál, aki némi szívességgel
tartozott neki, s Donovannek sikerült választ kapni a kérdéseire.
Anélkül hogy konkrét neveket említett volna az FBI-os ismerősnek,
képes volt precíz paraméterekkel körülírni kutatásának tárgyát,
például olyanokkal, hogy a keresett személy kisgyerekkel utazott, és
az útlevele valószínűleg frissen lett kiállítva. Ezzel sikerült

180
jelentősen leszűkíteni a kört. Mindössze három utas felelt meg az
összes kritériumnak, és Donovan most ennek a három embernek a
nevét és utolsó ismert címét tartotta maga előtt.
Donovan előhúzta a telefonos noteszát. A szám, amit hívni készült,
a Best Data nevű hitelképességet vizsgáló iroda telefonszáma volt. A
cég hatalmas számítógépes adatbázissal rendelkezett, amely rengeteg
nevet, címet, és ami a legfontosabb: társadalombiztosítási számot
foglalt magában. Jó pár cég vette igénybe a szolgáltatásaikat, többek
között díjbeszedő vállalatok és bankok, amelyek a potenciális
hitelfelvevők megbízhatóságát kívánták ellenőrizni. Donovan
megadta a három nevet, valamint a bankkártyája számát, hogy a Best
Data levonhassa a szolgáltatás díját. Öt percen belül megkapta a
három ember társadalombiztosítási számát, utolsó ismert címét,
valamint a korábbi öt lakcímét. Összevetette őket a légitársaságtól
kapott adatokkal. Két nőnek a három közül változott a lakcíme, ami
egyáltalán nem meglepő a tíz év előtti korukat tekintve; bizonyára
munkát vállaltak vagy megházasodtak időközben. Az egyik nőnek
azonban nem változott a lakhelye. Catherine Savage a komputer
szerint jelenleg is Virginiában élt. Donovan felhívta a tudakozót, de a
megadott néven és címen nem volt bekötve a telefon. Ezután a
virginiai közlekedésrendészetet hívta, azaz a VKR-t, és megadta a nő
nevét, utolsó ismert címét és a társadalombiztosítási számát, ami
Virginiában megegyezik a jogosítvány számával. A VKR illetékese
csak annyit árult el, hogy a nő érvényes virginiai jogosítvánnyal
rendelkezik, de nem volt hajlandó megmondani, hogy mikor
érvényesíttették azt, és hogy mi a nő jelenlegi lakcíme. Szerencsétlen
dolog volt, de Donovan sokszor ütközött már ilyen falakba
pályafutása során. Annyit azért megtudott, hogy a nő jelenleg is
Virginiában lakik, vagy legalábbis oda szól a jogosítványa. Már csak
azt kellett kiderítenie, hogy hol. Donovannek erre is volt elképzelése,
de úgy döntött, hogy a nő múltjáról gyűjt előbb információt.
Visszament az irodájába, ahol az Interneten keresztül belépett a
TBSZJNYA-ba, vagyis a tb-igazgatóság személyijövedelem-
nyilvántartásának adatbázisába. Donovan régi vágású fickó volt, ami
a kutatási módszereket illette, de azért ő is kiruccant néha a
világhálóra. Az információeléréshez elég volt megadni a személy tb-

181
számát, az anyja lánykori nevét és az illető személy születési idejét.
Donovan minden szükséges adattal rendelkezett. LuAnn Tyler
Georgiában született, ezt biztosan tudta. A társadalombiztosítási szám
első számjegye viszont arra utalt, hogy Catherine Savage Virginiában
látta meg a napvilágot. Ha LuAnn Tyler és Catherine Savage egy és
ugyanaz a személy, akkor Tyler hamis tb-számot szerzett magának. Ez
nem volt ugyan túl nehéz, de Donovan nem tartotta valószínűnek, hogy
a nő megfelelő kapcsolatokkal rendelkezett ehhez. A TBSZJNYA –
az ötvenes évekig visszamenőleg – tartalmazta az illető személy
keresetét, társadalombiztosítási befizetéseit, valamint a befizetések
alapján várható nyugdíj összegét. Legalábbis normális esetben. Mert
Donovan csak egy üres képernyőt látott maga előtt. Catherine
Savage-ről semmiféle jövedelemlista nem készült. LuAnn Tyler
dolgozott, ezt Donovan biztosan tudta. Utolsó munkahelye egy
kamionos büfé volt. Ha pedig fizetési csekket kapott, a munkáltatónak
kötelessége lett volna adót levonni és tb-járulékot fizetni utána. Vagy
szándékosan elmulasztották ezt, vagy LuAnn Tylernek nem volt tb-
száma, amin megtehették volna. Vagy mindkettő. Donovan ismét
felhívta a Best Datát, és végigment a szokásos procedúrán. De ezúttal
egész más választ kapott. A társadalombiztosítás számára LuAnn
Tyler egyszerűen nem létezett. Egyáltalán nem volt tb-száma.
Donovan tudta, hogy ezen a nyomon nem lehet tovább eljutni. Ideje
volt komolyabb lépéseket tenni.
Ahogy Donovan aznap este hazaért, kinyitott egy dossziét, és
előhúzott belőle egy 2848-as jelű adóhivatali nyomtatványt. Ez állt
rajta: „Adatszolgáltatási meghatalmazás jogi képviselő részére”.
Viszonylag egyszerű formula volt az adóhivatal többi
nyomtatványához képest, de különleges hatalommal bírt. Ezen
keresztül az illető személy adóügyeivel kapcsolatos legbizalmasabb
információkat is be lehetett szerezni. Igaz, hogy kissé tágan kellett
értelmezni az igazságot a nyomtatvány kitöltésekor, és egy kis
hamisítás sem ártott az aláírásnál, de a céljai tisztességesek voltak,
így lelkiismeret-furdalásra sem kellett számítania. És Donovan
nagyon jól tudta, hogy az adóhivatalhoz több tízmillió hasonló
kérvény érkezik évente az adófizető állampolgároktól, akik
informálódni szeretnének az adó-visszatérítéseikről. Annak az esélye,

182
hogy valaki fáradságos munkával leutánozza valakinek az aláírását, a
valószínűség határain kívül mozog. Donovan elmosolyodott. Kisebb
esély van rá, mint hogy megüti valaki a főnyereményt a lottón.
Kitöltötte a nyomtatványt, ráírta a nő nevét, utolsó ismert lakcímét, a
társadalombiztosítási számát, s magát a nő adótanácsadójának
tüntetve fel, kérvényezte, hogy három évre visszamenőleg küldjék el
a nő adó befizetési adatait, majd postára adta a levelet.

KÉT TELJES HÓNAPBA és számtalan ösztökélő telefonhívásába

került, de a fáradozás végül meghozta a gyümölcsét. Donovan szinte
rávetette magát az adóhivatal küldeményére, amikor megérkezett.
Catherine Savage hihetetlenül gazdag nő volt, előző évi adóbevallása
negyven oldalnál is hosszabbra nyúlt, ami híven tükrözte, hogy a
gazdagság és a pénzügyek bonyolultsága ezen a szinten szorosan
összefügg. Bár Donovan az elmúlt három év adóbevallását kérte, az
adóhivatal csak egy évet küldött neki, annál az egyszerű oknál fogva,
hogy a nő csak ezt töltötte ki. A rejtély hamarosan megoldódott, mivel
Donovan, Catherine Savage adóügyi képviselőjének adva ki magát,
felhívta az adóhivatalt, és gyakorlatilag mindenre választ kapott, amit
tudni akart az adófizetőről. Donovan megtudta, hogy Catherine
Savage pénzügyi helyzete komoly érdeklődést váltott ki az
adóhatóságnál. Ha egy ekkora jövedelemmel rendelkező amerikai
állampolgár harmincéves korában küld be adóbevallást először, még
a legelfásultabb adóellenőrnek is kimegy a csipa a szeméből. Több
mint egymillió olyan amerikai él külföldön, aki soha nem küldte haza
az adóbevallását, milliárdos károkat okozva ezzel az államnak, így az
adóhivatal értelemszerűen odafigyelt erre területre. A hatóság kezdeti
érdeklődése azonban gyorsan lelohadt, miután minden feltett
kérdésére kielégítő választ kapott, komoly dokumentációval
alátámasztva.
Donovan belepillantott az adóhivatali muksóval folytatott
beszélgetésről készült jegyzeteibe. Catherine Savage az Egyesült
Államokban született, méghozzá a virginiai Charlottesville-ben; fiatal
lányként hagyta el az országot, amikor apját külföldre szólították
üzleti ügyei. Franciaországban élt egy ideig, ahol feleségül ment egy
német üzletemberhez, aki monacói lakos volt ebben az időben. A férfi

183
két évvel ezelőtt elhalálozott, és vagyona illő módon a fiatal
özvegyre szállt. És most, hogy saját pénze lett, ami passzív, örökölt
jövedelemnek számit, becsületes amerikai állampolgárként
megkezdte személyi jövedelemadója átutalását szülőhazájába. Nagy
köteg hivatalos dokumentum támasztja ezt alá, nyugtatta meg az
adóhivatal embere Donovant. Minden törvényszerű és tisztességes.
Az adóhivatal szemszögéből Catherine Savage felelősségteljes
állampolgár, aki becsületesen fizeti az adóját, pedig az Egyesült
Államokon kívül él.
Donovan hátradőlt a székén, és kezét összekulcsolva a tarkóján, a
plafont tanulmányozta. Az adóügyes pasi még egy érdekes újságot
közölt vele. Catherine Savage nemrégiben lakcímváltozást jelentett
be az adóhivatalnak. Eszerint már az Egyesült Államokban van. Sőt a
jelek szerint visszatért a szülővárosába: a virginiai Charlottesville-
be. Ugyanabba a városkába, ahol LuAnn Tyler anyja született. Ez már
túl sok egybeesés volt Donovannek.
Mindezen információ birtokában Donovan egy dolgot biztosra
vett: LuAnn Tyler hazajött. És most, hogy megismerte a nő életének
minden apró részletét, úgy érezte, ideje, hogy találkozzon vele. Már
csak egyet kellett kitalálnia: hol és mikor legyen ez?

184
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET
MIUTÁN EGY ÉLES kanyarban leállította a furgonját, Matt Riggs
szeméhez emelte a katonai távcsövet, és pásztázni kezdte a környéket.
A fákkal benőtt, meredek hegyoldalak áthatolhatatlan falat alkottak
körülötte. A tőle jobbra lévő, mintegy félmérföldnyi kanyargós
aszfaltút T alakú kereszteződést alkotott a főúttal, amelyen parkolt; az
aszfaltút végén hatalmas birtok terült el, gyönyörű kilátással a
környező hegyekre. A sűrű erdővel körülölelt birtokra semelyik
irányból nem lehetett rálátni, legfeljebb fölülről. Így Riggs ismét
elcsodálkozott azon, hogy miért akarhat a tulajdonos méregdrága
biztonsági kerítést húzatni ide. Maga a természet emelt tökéletes
védőfalat a birtok köré.
Riggs vállat vont, majd lehajolt és felhúzta Overland bakancsát,
aztán belebújt a kabátjába. Jeges szél csapott az arcába, ahogy
kiszállt a teherautóból. Beleszippantott a friss levegőbe,
hátrasimította sötétbarna haját, végigmasszírozta elgémberedett izmos
végtagjait, aztán felhúzta a kesztyűjét. Legalább egy órába fog telni,
míg végigjárja a kerítés kijelölt nyomvonalát. A tervek szerint a
kerítést legalább két méter magasra kell építenie, feketére festett,
erős acélrudakból, fél méter mélyre leásott betontuskókba ágyazott
tartóoszlopokkal. Elektromos érzékelőket is elhelyeznek rajta, és a
teteje hegyes dárdákban fog végződni. A kapuk, melyeket két méter
magas, másfél méter széles, téglával borított betonoszlopokra
függesztenek, hasonló stílusban fognak elkészülni. Beépítésre kerül
még egy videokamera, egy kaputelefon, valamint egy olyan kapuzár,
amin a tulajdonos hozzájárulása nélkül legfeljebb egy Abrams tank
tud áthatolni. Riggs sejtette, hogy efféle hozzájárulásra nem sűrűn
kerül majd sor.
A virginiai Albemarle megyét, melyet délnyugatról Nelson,
északról Greene, keletről Fluvanna és Louisa megye határolt, jó pár
gazdag ember lakta, híres és kevésbé híres egyaránt. De
egyvalamiben mindenképpen hasonlítottak: mindnyájan

185
háborítatlanságra vágytak, és bármilyen anyagi áldozatra képesek
voltak ezért. Így Riggs nem lepődött meg túlzottan a tulajdonos által
kért óvintézkedésektől. A megállapodást egy közvetítőn keresztül
kötötte, aki megfelelő felhatalmazással bírt. Riggs úgy okoskodott,
hogy egy olyan pasasnak, aki több százezer dolláros kerítést engedhet
meg magának, jobb dolga is akad, mint hogy egy szürke mezei építési
vállalkozóval alkudozzon.
Riggs, nyakába akasztott távcsővel, elgondolkodva cammogott az
aszfalton, míg el nem ért egy szűk ösvényt, amely bevezetett az
erdőbe. A munka két legkritikusabb pontja egyértelmű volt számára: a
nehézgépek ideszállítása, és az emberek felkészítése a nehéz terepen
való munkára. A betonkeverés, a tartóoszlopok leásása, az alapok
lefektetése, a terület megtisztítása és a rendkívül nehéz
kerítéspanelek beállítása egytől egyig helyigényes feladat volt, és sík
felületet nem volt könnyű találni. Szerencsére kellő mennyiségű pénz
állt rendelkezésre, valamint egy előzetes engedély a
költségtúllépésre, a felsorolt okokból kifolyólag. A tulajdonos
valószínűleg nem kötött ki semmiféle árlimitet, mivel a közvetítő
azonnal beleegyezett a Riggs által kikalkulált hatalmas összegbe.
Riggsnek egyébként sem lehetett oka panaszra. Ezzel a munkával
többet kereshetett, mint az előző évben összesen. Bár csak három éve
indította be az iparát, a vállalkozása lendületes fejlődést mutatott.

A BMW LASSAN KIGÖRDÜLT a garázsból, és elindult a bekötőúton.

Az út mindkét oldalát hófehérre festett tölgyfa léckerítés szegélyezte.
A szabad területek nagy részét ugyanilyen kerítés határolta, s a
kanyargó fehér vonal meghökkentő kontrasztot alkotott a zöld
rétekkel. Még reggel hét óra sem volt, s a hajnali nyugalmat nem törte
meg semmi. A kora reggeli kocsikázás LuAnn kedvenc időtöltése volt
újabban. A visszapillantó tükörben szemügyre vette a házát. A
csodálatos pennsylvaniai kőből és patinás téglából épült ház, hófehér
tornácoszlopaival, mohás palatetejével, rézből kovácsolt
ereszcsatornáival és széles franciaablakaival impozáns méretei
ellenére is finom, elegáns benyomást keltett.
Ahogy továbbgördült a bekötőúton, és a ház kezdett elmaradni
mögötte, LuAnn ismét az út felé fordította a szemét. Hirtelen lekapta a

186
lábát a gázról, és beletaposott a fékbe. Egy férfi ugrott ki az útra, és
vadul hadonászva próbálta megállítani. LuAnn kissé előrébb gurult,
aztán megállt. A férfi a kocsihoz lépett, és intett neki, hogy tekerje le
az ablakot. LuAnn a szeme sarkából látta, hogy egy fekete Honda
parkol az út menti tisztáson.
Gyanakvón végigmérte a férfit, de azért megnyomta a gombot, és
az ablak kissé leereszkedett. A lábát továbbra is a gázon tartotta,
hogy azonnal ki tudjon lőni, ha a helyzet úgy kívánja. A férfi kellően
ártalmatlannak látszott: középkorú, közepes testalkatú, halántékánál
őszülő, gyér pofaszakállal.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte LuAnn, kerülve a férfi
tekintetét, s éberen figyelve minden gyanús mozdulatra.
– Azt hiszem, hogy eltévedtem. Ez itt a Brillstein-birtok? – A ház
irányába mutatott.
LuAnn megrázta a fejét. – Nemrég költöztünk ide, de az előző
tulajdonos nem így hívta. Wicken’s Hunt a neve.
– Hű, pedig megesküdtem volna, hogy ez az a hely.
– Kit keres?
A férfi lehajolt, és egészen az ablakhoz nyomta az arcát. – Talán
ismeri. LuAnn Tylert, Georgiából.
LuAnn akkorát nyelt, hogy torkán akadt a levegő. Lehetetlen volt
nem észrevenni az arcára kiülő döbbenetét.
Thomas Donovan elégedett képet vágott, és közelebb hajolt. A
szája LuAnn szemmagasságába került. – LuAnn, szeretnék beszélni
magával. Nagyon fontos lenne és...
LuAnn rátaposott a gázpedálra, és Donovan alig tudta elrántani a
lábát, hogy a kocsi kerekei bele ne préseljék a talajba.
– Hé! – ordított LuAnn után. De a kocsi egy pillanat alatt
elporzott. Donovan hamuszürke arccal odarohant a kocsijához,
beindította a motort, és csikorogva kifarolt az útra. – Az istenit! –
káromkodott hangosan.
Donovan már hetekkel ezelőtt felhívta a charlottesville-i
tudakozót, de Catherine Savage neve nem szerepelt benne. Meg is
lepődött volna, ha szerepel. Aki ennyi éve bujkál a világ elől, az
rendszerint nem teszi közzé a telefonszámát. Hosszas gondolkodás
után Donovan arra jutott, hogy a személyes felkeresés ígérkezik, ha

187
nem is a legjobb, de a leghatásosabb módszernek. Egész héten a házat
figyelte, tanúja volt LuAnn reggeli kiruccanásainak, és ma reggel úgy
döntött, hogy felveszi a kapcsolatot vele. S bár LuAnn majdnem
keresztülhajtott rajta, elégedetten nyugtázta, hogy beigazolódott a
sejtése. Tudta jól, hogy csak úgy húzhatja ki belőle az igazságot, ha
váratlanul szegezi neki a kérdést. És most már ismerte az igazságot.
Catherine Savage nem más, mint LuAnn Tyler. Igaz, nem nagyon
hasonlított arra a lányra, akit a tíz évvel ezelőtt készült fotókon és
videókon látott. Az eltérések leheletszerűek voltak, semmi drámai
változás nem történt, de összességében mégis átformálták az arcát. Ha
nem döbben meg annyira, és nem menekül el olyan gyorsan, Donovan
valószínűleg fel se ismerte volna.
Donovan a kanyargós útra meredt. Megpillantotta a távolban a
szürke BMW-t. Elég messze volt tőle, de a hegyi szerpentinen a
kisebb és mozgékonyabb Honda egyre csökkentette a távolságot.
Donovan gyűlölt vagány hősöket alakítani; már fiatalkorában is
megvetette az ilyeneket, amikor veszélyesebbnél veszélyesebb
helyekről tudósítva a fél világot bejárta, és most még jobban utálta
őket. De tudta, hogy mindenképpen beszélnie kell a nővel. Meg kell
értetnie vele, hogy mit akar. Össze kell hoznia a nagy sztorit. Nem
azért loholt hónapokon át napi húsz órát utána, hogy hagyja
nyomtalanul eltűnni.

MATT RIGGS MEGÁLLT egy pillanatra, és szemügyre vette a terepet.

A levegő olyan friss és tiszta volt idefent, az ég olyan kék, a csend és
nyugalom olyan éteri, hogy képtelen volt felfogni, miért várt vele
annyi ideig, hogy otthagyja a nagyvárost, és leköltözzön ide, a világ
nyugodtabb, habár kevésbé izgalmas részébe. A sok millió agresszív
és feszült ember között leélt hosszú évek után hajlamos volt azt érezni
itt, hogy teljesen egyedül van a világban, s ez sokkal simogatóbb
érzés volt, mint azt valaha is el tudta képzelni. Éppen azon volt, hogy
előhúzza a birtok építési tervét a dzsekijéből, és részletes
vizsgálatnak vesse alá a birtok mezsgyevonalát, amikor a békés tájjal
kapcsolatos mindenfajta észrevétele egy pillanat alatt szertefoszlott.
Oldalra rántotta a fejét, és szeméhez kapta a távcsövet, hogy
megnézze, mi rombolta szét ily hirtelen a reggel nyugalmát. Gyorsan

188
megtalálta a robajszerű hang forrását. Két kocsit szúrt ki a fák között,
ahogy teljes sebességgel száguldanak lefelé a bekötőúton. Az első
egy nagy BMW volt. A hátsó egy kisebb járgány. Amennyivel
gyengébb volt a kis kocsi a nagyobbnál lóerőben, annyival
fürgébbnek bizonyult a kanyarok leküzdésében. Az őrült tempót látva
Riggs nem csodálkozott volna, ha nyomban felcsavarodnak egy fára,
vagy az út két oldalát szegélyező mély szakadékban kötnek ki.
De ahogy beélesítette a távcsövet, olyasmit vett észre, amitől
azonnal sarkon fordult, és rohanni kezdett a furgonja felé.
A BMW-ben ülő nő rémült arcának látványa, ahogy hátrafelé
pillantgatva figyeli az üldözőjét, és a nyomában száguldó férfi elszánt
arckifejezése elég volt ahhoz, hogy felébressze Riggsben a szunnyadó
ösztönt, amit előző foglalkozása során fejlesztett ki magában.
Begyújtotta a motort, de nem tudta még pontosan, hogy mihez fog
kezdeni. Nem mintha túl sok ideje lett volna tervezgetésre. Miközben
ráfordult az útra, bekötötte a biztonsági övét. Általában puskát is
tartott a teherautóban kígyók elriasztására, de ma reggel otthon
felejtette. A platóján volt ugyan pár lapát meg egy feszítővas, de
bízott benne, hogy nem lesz rájuk szükség.
Ahogy lefelé száguldott a lejtőn, hirtelen feltűnt előtte a két kocsi a
főúton. A BMW szinte két keréken vette a kanyart, mielőtt vissza
tudta nyerni az egyensúlyát; a másik kocsi közvetlenül a nyomában
robogott. Ahogy kiértek az egyenesre, a háromszáz lóerős batár ki
tudta használni az erőfölényét, és a nő másodpercek alatt kétszáz
méteres előnyt szerzett üldözőjével szemben, s a távolság egyre nőtt
köztük. De Riggs tudta, hogy nem sokáig lesz ez így, mert egy olyan
kanyar következik, amely bármikor kiérdemelné a halálkanyar
elnevezést. Szívből remélte, hogy a nő ismeri a terepet; különben
kénytelen lesz végignézni, ahogy a BMW lebukfencezik az útról,
tűzlabdává változik, majd darabokra törik a lábukat makacsul
megvető, kőkemény fákon. Mielőtt a végzet lecsapott volna, Riggs
fejében összeállt a terv. Beletaposott a gázba. A teherautó kirepült az
útra, és csikorogva befarolt a kisebbik kocsi mellé, amelyről
kiderült, hogy egy fekete Honda. A vezetője minden idegszálával a
BMW-re összpontosított, mert amikor Riggs balról melléje került, rá
se pillantott. De aztán dühösen eltorzult az arca, amikor Riggs kocsija

189
hirtelen elévágott, majd lelassított negyven kilométeres sebességre.
Riggs látta, hogy a nő belenéz a visszapillantó tükörbe, dermedten
konstatálva a váratlan fordulatot, miközben a furgon és a Honda
szabályos közelharcot vívott az út birtoklásáért. Riggs megpróbált
inteni a nőnek, hogy lassítson le. Sejtelme se volt, hogy a nő
megértette-e az üzenetet. A furgon és a Honda úgy pattogtak ide-oda a
szűk hegyi úton, mint jégkorong a palánkok között, ijesztően közel
kerülve időnként a jobb oldalon tátongó mély szakadékhoz. Egy
alkalommal a furgon kereke le is csúszott a kavicsos útpadkára, és
Riggs már felkészült a halálos ugrásra, amikor sikerült visszanyernie
az uralmat a kocsi fölött. A Honda vezetője kitartóan próbálkozott,
egész idő alatt vadul tülkölve. De előző munkahelyén bőven kijutott
Riggsnek a veszélyes üldözésekből, így ügyesen visszaverte az
ellenfél meg-megújuló támadásait. Néhány pillanat múlva elérték a V
alakú kanyart, meredek sziklafallal a bal oldalán és függőleges
szakadékkal a jobb oldalon. Riggs aggódó pillantást vetett a szakadék
mélyére, a BMW roncsait keresve. Megkönnyebbülten felsóhajtott,
amikor nem látott semmit. Miután kiért az egyenesre, elnézett a
távolba. Valahol a messzeségben megcsillant egy pillanatra a BMW
ütközője, aztán a nagy kocsi végleg eltűnt előle. Őszinte csodálatot
érzett a nő iránt. Úgy vette be ezt az éles kanyart, hogy alig lassított.
Riggs még negyven kilométeres sebességnél sem érezte magát teljes
biztonságban. A mindenit!
Riggs benyúlt a kesztyűtartóba, és elővette a mobiltelefonját. Épp
a rendőrség számát kezdte beütni, amikor a Honda agresszív lépésre
szánva el magát, egyszerűen nekiment a furgonjának hátulról. Riggs
kezéből kirepült a telefon, és darabokra tört a műszerfalon. Nagyot
káromkodott, megrázta magát, belekapaszkodott a kormányba,
egyesbe tette a sebességváltót, és amikor a Honda újból neki akart
menni, kissé megnyomta a féket. Amire számított, bekövetkezett: a
Honda lökhárítója összeakadt a kisteherautó masszív hátsó
ütközőjével. Hallotta, hogy a Honda motorja felbőg, ahogy a sofőr
megpróbálja kiszabadítani járgányát. Riggs belenézett a
visszapillantó tükörbe, és látta, hogy az ürge a kesztyűtartó felé nyúl.
Riggs úgy döntött, nem várja meg, hogy kiderüljön: fegyvert húz-e
elő, vagy valami mást. Padlóig nyomta a féket, majd hátramenetbe

190
kapcsolt, és a két kocsi visszafelé kezdett repeszteni az úton. Riggs
elégedetten nézte, ahogy a Honda vezetője hátrarándul az ülésen, és
rémülten markolássza a kormányt. Ahogy elérték a kanyart, Riggs
lassított egy kicsit, majd újra gázt adott. Ahogy kijutottak az
egyenesbe, hirtelen balra rántotta a kormányt, és nekicsapta a Hondát
a sziklafalnak. Az ütközés erejétől a két autó szétkapcsolódott. A
Honda vezetője szemlátomást nem szenvedett komolyabb sérülést.
Riggs sebességbe rakta a furgont, és elrobogott a BMW után.
Percekig nézte a visszapillantó tükröt, de a Honda nem bukkant fel
mögötte. Vagy mozgásképtelenné vált az ütközéstől, vagy a sofőr
döntött úgy, hogy felhagy ezzel az őrült játékkal.
Az adrenalin még jó néhány percig le-föl cirkulált Riggs ereiben,
aztán visszaállt a normális szintre. Öt évvel azután, hogy otthagyta
veszélyekkel teli hivatását, a ma reggeli ötperces kaland újra
felidézte benne azokat az életveszélyes helyzeteket, melyekkel meg
kellett küzdenie annak idején. Soha nem hitte volna, hogy egy közép-
virginiai álmos reggelen köszönt rá újból ez az idegesítő érzés.
A leszakadt lökhárító hangosan csörömpölt, s Riggs lelassított,
miután a BMW utolérése amúgy is reménytelen volt.
Megszámlálhatatlan mellékút torkollott az országútba, és a nő
bármelyiket választhatta; valószínűleg már messze járt. Riggs
lehúzódott az út szélére, megállt, előhúzott egy tollat az ingzsebéből,
és felírta a Honda és a BMW rendszámát a műszerfalra erősített
irattömbre. Aztán letépte a felső papírt, és zsebre gyűrte. Egészen
pontos elképzelése volt arról, hogy ki ülhetett a BMW-ben. Valaki,
aki a nagy házban lakik. Abban a házban, ahová felfogadták őt, hogy
szuperbiztos kerítést építsen nekik. A tulajdonos kívánsága most már
érthetőbb volt Riggs számára. Már csak azt kellett megtudnia, hogy
mi van a háttérben. Kikanyarodott az útra, és gondolataiba mélyedve
elindult. A reggel nyugodt békéjét jóvátehetetlenül lerombolta a nő
rettegő arcának látványa.

191
 HUSZONHARMADIK FEJEZET
A BMW VALÓBAN lefordult egy mellékútra, pár mérföldre attól a
helytől, ahol Riggs és a Honda összegabalyodott. A vezető felőli ajtó
nyitva volt, és járt a motor. Karját szorosan maga köré fonva, LuAnn
ideges, apró köröket írt le az út közepén, nagy levegőket fújva közben
az ég felé, hogy megnyugtassa magát. Harag, döbbenet és
csalódottság tükröződött az arcán egyszerre. Félelmet azonban nem
érzett. De ez a lelkiállapot rombolóbb hatással volt rá, mintha
rettegett volna. A félelem gyorsan el szokott párologni belőle; ezeket
a mentális faltörő kosokat azonban nehéz lesz kiűzni a lelkéből. Jól
megtanulta ezt az elmúlt évek során, s megpróbálta ennek
megfelelően kezelni a helyzetet.
LuAnn harmincévesen is ugyanolyan energikus és ruganyos léptű
szépség volt, mint fiatalabb korában. Az évek még tökéletesebbé,
még érettebbé formálták az alakját. Meghatározó szépségjegyei
azonban kissé megváltoztak időközben. Valamivel soványabb lett, s a
dereka talán még vékonyabb. Ennek következtében még magasabbnak
látszott, mint amilyen volt. Elegáns frizurája inkább szőke volt most,
mint barna, s jól kiemelte arcának legjellegzetesebb vonásait, többek
között kissé átplasztikázott orrát, amire az álcázás miatt és nem
esztétikai okokból kényszerült. Fogazata ép volt és tökéletes,
többéves méregdrága fogorvosi kezelésnek köszönhetően. Egyetlen
szépséghibája maradt csak.
LuAnn nem fogadta meg Jackson tanácsát az állán lévő vágást
illetően. Összevarratta ugyan, de a forradás helyét nem tüntette el.
Nem mintha ez olyan feltűnő lett volna, de ha belenézett a tükörbe,
minden alkalommal eszébe jutott, honnan jött, és hogyan jutott el
idáig. Ez kapcsolta össze a leglátványosabban a múltjával, amely
nem volt se szép, se kellemes. Éppen ezért nem akarta eltávolíttatni.
Azt akarta, hogy mindig emlékeztesse a sok nehézségre és fájdalomra.
Az emberek, akik között felnőtt, valószínűleg felismerték volna; de
nem fenyegetett a veszély, hogy bárki ismerőssel összefuthat itt.

192
Beletörődött már abba, hogy széles karimájú kalapot és
napszemüveget kell viselnie, amikor emberek közé megy, ami nem
történt meg túl gyakran vele. Életre szóló bujkálás a nyilvánosság
elől: ez is a megállapodás része volt.
Visszament a BMW-hez, beült az első ülésre, és végighúzta kezét
a bőrrel bevont kormányon. Többször hátrapillantott az útra, hogy
nem jön-e az üldözője; de csak a BMW halk zümmögését és saját
egyenetlen lélegzését hallotta. Összefogta magán a bőrdzsekit,
felhúzta kicsit a farmernadrág szárát, belendítette hosszú lábát a
kocsiba, becsapta az ajtót, és lezárta belülről.
Aztán kikanyarodott az útra. Hosszú perceken át a furgonos férfi
körül jártak a gondolatai. A fickó egyértelműen segített neki. Egy
jószívű szamaritánus, aki a közelben tartózkodott éppen? Vagy valami
egész mást akar tőle? Olyan régóta élt már a paranoia fojtogató
szorításában, hogy a gyanakvás vastag festékmázként rakódott a
lelkére. Minden észlelés ezen a szűrőn ment keresztül, s a levont
következtetés azon múlt, hogy milyen szándékot feltételezett az
illetőről, aki kapcsolatba lépett az univerzumával. Egyetlen
magyarázata volt mindennek: a lebukástól való félelem. LuAnn nagy
levegőt vett, és legalább századszor gondolt arra, hogy talán mégis
végzetes hiba volt visszajönni az Egyesült Államokba.

RIGGS BEHAJTOTT MEGVISELT furgonjával a privát útra. Egész úton

a Hondát figyelte, ahogy visszafelé döcögött, de se a kocsi, se a
vezetője nem került elő. Az lesz a legjobb, ha fölmegy a házba,
gondolta. Ott talál telefont, és választ is kaphat a reggeli
eseményekre. Nem mintha joga volna kérdezősködni, de a
közbelépésével mégiscsak segített a nőnek, és úgy érezte, hogy ez
számít valamit. Bárhogy is legyen, nem hagyhatja ennyiben a dolgot.
Meglepődve tapasztalta, hogy nem állítja meg senki a bekötőúton.
Úgy látszik, nem tartanak biztonsági személyzetet. Riggs csak a
városban találkozott a tulajdonos képviselőjével; itt a háznál, amit
Wicken’s Hunt néven emlegettek, most járt első ízben. Az egyik
legszebb kúria volt a környéken. Még az 1920-as években építették
olyan odaadó szakértelemmel, ami ma már teljességgel ismeretlen. A
Wall Street-i tőzsdeguru, aki nyári menedéknek szánta a házat, a ’29-

193
es tőzsdekrach idején levetette magát egy New York-i felhőkarcoló
tetejéről. Az ingatlan jó pár kézen ment át azóta, és már hat éve
kínálták eladásra, amikor a mostani tulajdonos megvásárolta. A hely
komoly felújítást igényelt. Riggs beszélt néhány alvállalkozóval, akik
részt vettek a munkálatokban. Mindannyian lelkesen dicsérték a ház
szépségét és finom építészeti megoldásait.
Bárki is szállította föl a tulajdonos ingóságait a hegyre, csak
éjszaka tehette, mert Riggs senkit nem talált, aki látott volna errefelé
teherautókat. És a tulajdonost se látta senki. Riggs megnézte a
földhivatali bejegyzést is a városházán. Az ingatlant egy olyan cég
nevére jegyezték be, amelyről Riggs soha nem hallott. A szokásos
pletykaforrások sem adtak kielégítő választ a rejtélyre; annyit azért
megtudott, hogy egy Lisa Savage nevű tízéves kislány, aki a St. Anna-
Belfield iskolába iratkozott be, a Wicken’s Huntot jelölte meg
lakcímeként. Riggs hallotta, hogy egy magas, fiatal nő viszi néha
iskolába, aki mindig napszemüveget és széles karimájú kalapot visel.
De legtöbbször egy idősebb férfi kísérte el a kislányt, aki a hírek
szerint úgy festett, mint egy középhátvéd valamelyik menő
futballcsapatban. Különös család. Riggsnek több ismerőse is
dolgozott az iskolában, de egyik se tudott a fiatal nőről semmit. Vagy
ha tudott, nem mondta meg neki.
Ahogy Riggs kiért a kanyarból, elé tűnt a kúria. A furgonja úgy
festett a ház mellett, mint egy ócska kis kalózhajó, amint a Queen
Elizabeth II-re készül lecsapni. Az épület két emelet magas volt,
minimum hat méter széles, dupla szárnyú bejárati ajtóval.
Riggs leállította a kocsit a hatalmas szökőkutat körbeölelő
aszfaltfeljárón. A szökőkút nem működött ezen a hideg reggelen. A
kert ugyanolyan gondosan volt megtervezve, s ugyanolyan impozáns
látványt nyújtott, mint maga a ház. Azokon a helyeken, ahol az
egynyári növények kiszáradtak, vagy az évelők elvirágoztak már,
örökzöldek és egyéb tartósan zöld lombos növények töltötték ki a
teret.
Mielőtt kiszállt volna a kocsiból, Riggs ellenőrizte, hogy a papír,
amire felírta a rendszámot, ott lapul-e a zsebében. Ahogy a bejárati
ajtó felé lépdelt, azon tűnődött, hogy biztosan snassznak tartják az
ilyen helyeken a csengőt; lehet, hogy mindjárt előlép egy komornyik,

194
amikor odaér az ajtóhoz. Végül egyik változat se jött be. Ahogy
fellépett a legfelső lépcsőre, egy hang szólalt meg az ajtó mellé
szerelt vadonatújnak látszó kaputelefonból.
– Segíthetek? – A férfihang határozott volt és kemény, és Riggs
érzése szerint egy kicsit fenyegető.
– Matthew Riggs vagyok. Én kaptam megbízást a biztonsági
kerítés felhúzására.
– Értem.
Az ajtó nem moccant, és a hang tónusa egyértelművé tette, hogy ha
Riggs nem áll elő valami újabb ötlettel, nem is fog moccanni.
Körbepillantott, s hirtelen rájött, hogy figyelik. Észrevette a feje
fölött a videokamerát, egy tartóoszlopba süllyesztve. Ez is
vadonatújnak látszott. Meglengette a kezét előtte.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte újból a hang.
– Szeretném használni a telefonjukat.
– Félek, hogy ez lehetetlen.
– Nem bánnám, ha lehetséges volna, mert most csattantam neki a
furgonommal egy kocsinak, amelyik azt a szürke BMW-t üldözte, ami
tudomásom szerint ebből a házból való. Szeretném tudni, hogy nem
esett-e baja a hölgynek. Nagyon rémült volt, amikor utoljára láttam.
A következő hang, amit Riggs hallott, a zár kattanása volt, és
kitárult az ajtó. Az ajtóban álló idősebb férfi magassága nagyjából
megegyezett Riggs száznyolcvanöt centijével, de a válla és a
mellkasa jóval szélesebb volt az övénél. De Riggs azt is észrevette,
hogy a fickó kissé húzza a lábát, mintha az ízületei, leginkább a térde,
kezdenék felmondani a szolgálatot Bár maga is erős volt és atletikus,
Riggs arra jutott, hogy nem szívesen állna ki verekedni ezzel az
emberrel. Előrehaladott kora és kissé megfáradt fizikuma ellenére
elég erősnek látszott ahhoz, hogy minden nehézség nélkül
kettéroppantsa Riggs gerincét. Nem kétséges, ez az a fickó, aki Lisa
Savage-et iskolába szokta kísérni. A középhátvéd-típus.
– Mi a fenéről beszél?
Riggs az út felé mutatott. – Épp a birtokhatárt mértem fel, hogy
milyen gépekre és hány emberre lesz szükségem, amikor – körülbelül
tíz perccel ezelőtt – észrevettem a száguldó BMW-t, egy nő vezette,
ha jól láttam: szőke, s halálra volt rémülve. Egy fekete Honda

195
Accord, valószínűleg 92-es vagy 93-as típus, megpróbálta letaposni
az útról. Pokolian elszántnak látszott a pasas, aki vezette.
– A hölgy jól van? – A nagydarab férfi előrébb lépett. Riggs
hátrább lépett egy kicsit; nem szívesen engedte közel a férfit, amíg
nem látta tisztán a helyzetet. A fickó akár össze is játszhatott a hondás
pasassal. Riggs belső radarja éberen őrködött.
– Azt hiszem, igen. Bevágtam közéjük, és leszorítottam a Hondát.
Félig szarrá ment közben a furgonom. – Riggs megdörzsölte a
tarkóját, ahogy az ütközés utóhatásaként fájdalmasan hasogatni
kezdett a nyaka. Majd kiáztatja este a fürdőkádban.
– Ne féljen, rendbe hozatjuk a furgonját. Hová lett a hölgy?
– Nem azért jöttem, hogy a furgon miatt panaszkodjak, uram...
– Charlie, nevezzen csak Charlie-nak. – Kinyújtotta a kezét, és
Riggs megrázta. Egyáltalán nem becsülte túl az öregfiú erejét. Ahogy
visszahúzta a kezét, fehér bemélyedéseket látott az ujjain, mintha
satuba fogta volna őket. Hogy a nő távolléte tette csak ilyen idegessé,
vagy rutinszerűen végezte a látogatók megcsonkítását, Riggs nem
tudta.
– Engem Mattnek hívnak. Ahogy mondtam, a hölgy elporzott a
helyszínről, és úgy tudom, nem esett baja. De gondoltam, nem árt
beszólni.
– Beszólni?
– A rendőrségre. A hondás fickó legalább egy tucat szabályt
áthágott, közülük néhány a bűncselekmény fogalmát is kimeríti.
Sajnos nem volt rá lehetőségem, hogy felolvassam előtte a jogait.
– Úgy beszél, mint egy zsaru.
Riggs nem tudta eldönteni, hogy Charlie arca valóban elsötétült
egy pillanatra, vagy csak ő látta így.
– Olyasmi voltam. Régi história. Sikerült felírnom mindkét kocsi
rendszámát. – Charlie-ra pillantott, megviselt arcát és őszülő
halántékát nézte, s megpróbált közömbös arckifejezése mögé látni,
amit időközben magára öltött. – Feltételezem, hogy a BMW a hölgyé.
Charlie habozott egy pillanatig, de azután bólintott. – Igen, ő a
tulajdonos.
– És a Honda?
– Sose láttam.

196
 Riggs megfordult és végignézett az úton. – A fickó valószínűleg itt
állt valahol lesben. Nyugodtan megtehette, senki se akadályozta
ebben. – Riggs visszafordult, és Charlie-ra nézett.
– Ezért kapta a megbízást, hogy húzzon föl egy kerítést. – Charlie
dühösen rávillantotta a szemét.
– Látom már, hogy van értelme a dolognak, de hát csak tegnap
írtuk alá a szerződést. Gyorsan dolgozom, de ennyire azért nem.
Charlie lehiggadt Riggs logikus érvelésétől, és lenézett a földre.
– Mit szólna, ha telefonálnék egyet, Charlie? – Riggs tett egy
lépést előre. – Nézze, fel tudok még ismerni egy emberrablási
kísérletet. – Felpillantott a ház homlokzatára. – És az indítékot se
nehéz kitalálni, igaz?
Charlie nagy levegőt vett. Ellentétes érzelmek kavarogtak benne.
Szinte beteg volt az aggodalomtól LuAnn... Catherine miatt, javította
ki magát gondolatban; tíz év alatt se volt képes megszokni az új nevet.
Azt viszont kizártnak tartotta, hogy értesítsék a rendőrséget.
– Gondolom, ön a hölgy barátja vagy rokona esetleg...?
– Mindkettő – felelte Charlie élénken, elnézve Riggs válla fölött,
közben egy mosoly jelent meg az arcán.
A hirtelen hangulatváltozás okát Riggs is hamarosan megtudta.
Megfordult, és nézte, ahogy a BMW beáll a furgonja mögé.
LuAnn kiszállt a kocsiból, futó pillantást vetett a teherautó
összetört ütközőjére, aztán felsietett a lépcsőn, elment Riggs mellett,
és Charlie-ra emelte a szemét.
– Ez az úr azt mondja, hogy bajba kerültél – szólalt meg Charlie,
Riggsre mutatva.
– Matt Riggs. – Riggs a kezét nyújtotta. A nő csizmában alig volt
alacsonyabb nála. Már távcsövön keresztül is kivételesen szépnek
látta, de így közelről még több pontot adott volna rá. Hosszú, aranyló
fürtjein megcsillantak az égre kúszó nap selymes sugarai. Arca és
alakja olyan tökéletes volt, hogy már nem is tűnt teljesen
természetesnek, pedig valószínű, hogy ilyen fiatalon nem kötött még
ismeretséget a plasztikai sebész késével. Riggs arra a következtetésre
jutott, hogy eleve ilyen szépnek született. Aztán észrevette a vágást az
állán. Ez igencsak meglepte, annyira idegenül hatott a nő arcán. De
másért is nyugtalanította a vágás. Tapasztalt szeme azonnal meglátta,

197
hogy késsel, méghozzá fűrészfogú vadásztőrrel ejtették a sérülést. A
legtöbb nő, különösen, ha ennyi pénze van, nem sajnálna semmit
azért, hogy eltüntessen egy ilyen szépséghibát.
De ahogy a nyugodt mandulaszemeket nézte, Riggs rögtön tudta,
hogy ez a nő más, mint a többi. Ritka madár állt előtte: egy gyönyörű
nő, aki nem törődik a kinézetével. Riggs szeme végigsiklott elegáns,
karcsú alakján; a vékony derék és csípő ellenére a válla széles volt,
nőknél szokatlan fizikai erőről tanúskodva. Ahogy a nő keze
rákulcsolódott kinyújtott tenyerére, Riggsnek elállt a lélegzete. A
kézfogása ugyanolyan erős volt, mint Charlie-é.
– Remélem, nem esett baja – kezdte Riggs. – Felírtam a Honda
rendszámát. Azonnal fel akartam hívni a rendőrséget, de eltört a
mobilom, amikor belém jött hátulról. A kocsija valószínűleg lopott.
De az ürgét jól megnéztem magamnak. Elég szeparált ez a környék.
Ha gyorsan lépünk, talán még elkaphatjuk.
LuAnn csodálkozó pillantást vetett rá. – Miről beszél?
Riggs pislogni kezdett, aztán hátralépett. – Hát a kocsiról, amelyik
üldözte.
LuAnn Charlie-ra nézett. Riggs éberen figyelt, de nem vett észre
semmiféle jelbeszédet közöttük. LuAnn Riggs furgonja felé mutatott.
– Valóban láttam ezt a járművet meg egy másik kocsit, amint
versenyeznek az úton, de nem álltam meg kérdezősködni. Nem
éreztem úgy, hogy rám tartozik a dolog.
Riggs eltátotta előbb a száját, csak aztán folytatta. – Azért kellett
polkát járnom a Hondával, mert mindent megtett, hogy belelökje
magát a szakadékba. A végén majdnem én szereztem meg a „hét
legszebb autóroncsa” címet.
– Igazán sajnálom, de fogalmam sincs, miről beszél. Nem
gondolja, hogy észrevenném, ha megpróbálna valaki lelökni az útról?
– Azt akarja mondani, hogy százharminccal szokott száguldozni a
szerpentinen? – kérdezte Riggs felhevülten.
– Nem hinném, hogy a vezetési stílusom magára tartozna – vágott
vissza LuAnn. – De ha már a birtokomra lépett, megkérdezném talán,
hogy mi a jó francot keres itt.
Charlie gyorsan közbeszólt. – Ő csinálja a biztonsági kerítést.
LuAnn mereven nézte Riggset. – Akkor melegen ajánlom, hogy

198
koncentráljon a munkájára, és ne jöjjön ide olyan mesékkel, hogy
üldözőbe vett valaki.
Riggs elvörösödött a dühtől. Először mondani akart valamit, de
aztán meggondolta magát. – Örvendtem, asszonyom. – Megfordult és
elindult a furgonja felé.
LuAnn nem nézett utána. Szó nélkül elment Charlie mellett, és
besietett a házba. Charlie egy pillanatra Riggs után nézett, aztán
becsukta az ajtót.
Ahogy Riggs bemászott a teherautójába, egy újabb kocsi fordult be
a ház elé. Idősebb nő vezette. A kocsi hátsó ülése tele volt pakolva
zöldségfélékkel. A nő Sally Beecham volt, LuAnn házvezetőnője, és
éppen most tért vissza kora reggeli bevásárlásából. Futó pillantást
vetett a furgonra. Bár Riggs alig látott a pipától, biccentett a nőnek,
aki viszonozta a gesztust. A nő bekanyarodott a garázs elé, és
megnyomta a kocsi napellenzőjén lógó garázsnyitót. A garázsból
egyenesen a konyhába nyílt az ajtó, és Beecham nem szerette az
energiáját fölöslegesen fecsérelni.
Ahogy Riggs elindult, visszanézett a hatalmas épületre. A rengeteg
ablak között nem vette észre azt az egyet, ahonnan LuAnn, arcán a
nyugtalanság és bűntudat különös keverékével, komoran figyelte.

199
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
A HONDA LASSÍTOTT, lefordult a mellékútról, áthajtott a patak
fölött átívelő rusztikus deszkahídon, majd bevette magát a sűrű
erdőbe. Az antenna időnként nekicsapódott a lelógó ágaknak,
harmatzáport zúdítva a szélvédőre. Valamivel előrébb, egy hatalmas
tölgy lombernyője alatt apró, rozoga kunyhó látszott. A Honda
befordult a szűk hátsó udvarra, majd beállt a kunyhó mögött lévő kis
pajtába. A férfi becsukta a pajta ajtaját, és elindult a ház felé.
Donovan megmasszírozta a derekát, aztán körözött néhányat a
fejével, hogy enyhítse kora reggeli kalandjának utóhatásait. Még
mindig remegett a keze. Becaplatott a házba, ledobta a kabátját, és
feltett magának egy kávét az apró konyhában. Mialatt a kávé főtt,
idegesen rágyújtott, s bár biztosra vette, hogy nem követték, nyugtalan
pillantásokat vetett az ablak felé. Megvakarta a szemöldökét. A
kunyhó kellően rejtve volt a külvilág elől, és a tulajdonos, aki kiadta,
nem tudta se a rendes nevét, se az okot, hogy miért ragaszkodik éppen
ehhez a helyhez.
Ki a fene lehetett az ürge a teherautóban? A nő pasija, vagy csak
egy vagány fickó, aki épp arra járt? Mivel az arcát meglátták,
kénytelen lesz lenyírni a szakállár, és a hajával is csinálnia kell
valamit. És bérelnie kell egy másik kocsit. A Honda kasznija
benyomódott, és a furgonos biztosan felírta a rendszámát. De a Honda
bérelt autó volt, és Donovan nem a saját nevén kölcsönözte ki. Abban
biztos volt, hogy a nő nem fog lépni semmit, de a fickó alaposan
keresztbe tehet neki. Túl kockázatos volna visszavinni a Hondát, és
becserélni egy másikra. Könnyen kiszúrhatná valaki, és a tulajnak se
akart magyarázkodni a törött lökhárító miatt. Majd este kisétál szépen
a főútra, buszra ül és bemegy a városba, aztán bérel magának egy
másik kocsit.
Kitöltött egy csésze kávét, aztán bevonult az ebédlőbe, amit
irodának rendezett be átmenetileg. Számítógép, printer, fax és telefon
állt az asztalon. A sarokban irattartó dobozok sorakoztak. A falakat

200
parafa táblák borították, teleaggatva újságkivágásokkal.
Az autós üldözés ostoba ötlet volt, dohogott magában Donovan.
Kész csoda, hogy nem fekszenek mindketten valamelyik szakadék
mélyén. Tyler viselkedése teljesen megdöbbentette. De így utólag
belegondolva, már nem is tűnt olyan érthetetlennek a dolog. A nő
halálra rémült, és minden oka megvolt erre. A probléma, amivel
Donovannek e pillanatban szembe kellett néznie, egyértelmű volt. Mi
van, ha a nő eltűnik? Elsőre is csak szívós munkával és jó adag
szerencsével sikerült megtalálnia. Semmi garancia nem volt arra,
hogy még egyszer ilyen szerencséje lesz. De tudta, hogy nem sokat
tehet egyelőre. Kénytelen lesz várni és figyelni.
A helyi reptéren beszervezett valakit, aki azonnal értesíteni fogja,
ha egy LuAnn kinézetű vagy Catherine Savage néven utazó személy
repülőgépen kísérelné meg elhagyni a környéket. Hacsak nem tart
készenlétben egy másik hamis útlevelet is, LuAnn valószínűleg csak
Catherine Savage néven tud elutazni, és akkor követni lehet a nyomát.
Ha viszont nem légi úton akar távozni, nos, akkor Donovan figyelni
fogja a házát, bár huszonnégy órán át nehéz lesz ezt kibírni. Egy
pillanatra az is megfordult a fejében, hogy felhívja a Tribune-t, és
erősítést kér, de túl sok tényező szólt ez ellen. Közel harminc éve
dolgozott egyedül, és egy partner bevonása, még ha az újság esetleg
áldását adná is rá, nem tűnt vonzó megoldásnak. Nem, egyedül fogja
követni a nőt, és minden erejével azon lesz, hogy összehozzon egy
újabb személyes találkozót vele. Meggyőződése volt, hogy bizalmat
tud ébreszteni benne, és rá tudja venni az együttműködésre. Egy
percig se hitte róla, hogy megölt valakit. De abban biztos volt, hogy
ez a nő, és talán a többi nyertes is, titkol valamit a lottóval
kapcsolatban. Bármi lesz is a vége, ő mindenáron összehozza a
sztoriját.

HALVÁNYAN PARÁZSLOTT a tűz a tágas, kétszintes könyvtár

kandallójában, melynek három falát padlótól a plafonig jávorfa
könyvespolcok borították, és kényelmes, párnázott fotelok
terpeszkedtek meghitt beszélgetésre csábítva egymással szemben.
LuAnn egy bőrszófán ült, maga alá húzott lábakkal, csupasz talppal,
és hímzett pamutsállal a vállán. Egy csésze tea meg egy tányér

201
érintetlen reggeli feküdt előtte az asztalon. Sally Beecham fehér
galléros szürke uniformisában éppen most hagyta el a szobát,
magasra tartva a tálcát. Charlie becsukta mögötte a dupla szárnyú,
boltíves ajtót, és letelepedett LuAnn mellé.
– Hajlandó leszel végre elmondani, hogy mi történt, vagy nem? –
Miután LuAnn nem válaszolt, Charlie gyengéden megfogta a kezét. –
Olyan hidegek az ujjaid, mint a jég. Igyál egy kis teát. – Felállt, és
addig piszkálta a tüzet, amíg a lángok pirosra nem festették az arcát.
Várakozó pillantást vetett LuAnnre.
Az elmúlt tíz év alatt szoros kötelék alakult ki közöttük, miközben
rengeteg kritikus helyzetet vészeltek át együtt. Súlyosakat és kevésbé
súlyosakat egyaránt. Attól a pillanattól kezdve, hogy Charlie
megérintette LuAnn vállát az égbe kapaszkodó 747-esen, egészen az
Amerikába való visszatérésükig, elválaszthatatlanok voltak
egymástól. Bár Charlie eredeti neve Robert volt, készségesen
elfogadta, hogy LuAnn „Charlie”-nak szólítsa. Ez különben sem állt
messze a valóságtól, mivel a középső neve Charles volt. Egyébként
is, mi egy név? Ő viszont csak akkor használta a LuAnn megszólítást,
ha kettesben voltak. Ahogy most. Ő volt LuAnn legközelebbi barátja
és egyetlen bizalmasa, mivel sók dolog volt, amit LuAnn még a
lányának se mondhatott el.
Ahogy Charlie leült, összerándult a fájdalomtól. Tisztában volt
vele, hogy kezd elfáradni fizikailag, s ezt főleg annak köszönheti,
hogy fiatal korában oly kíméletlenül bánt a testével. A kettejük
közötti korkülönbség talán még feltűnőbb volt, mint korábban, miután
a természet kegyetlenül behajtotta rajta a büntetőpénzt. Ezzel együtt
bármire képes lett volna LuAnnért, semmilyen veszélytől nem riadt
vissza, s bármikor hajlandó volt szembeszállni LuAnn minden
ellenségével.
LuAnn most is ezt olvasta ki a szeméből, s ez sarkallta rá, hogy
beszélni kezdjen.
– Épphogy elindultam itthonról. Az út közepén állt a pasas, és
integetett, hogy álljak meg.
– És te megálltál? – kérdezte Charlie hitetlenkedve.
– Nem szálltam ki a kocsiból. De mégse hajthattam keresztül rajta.
Ha próbálkozott volna valamivel, vagy előránt egy stukkert, nyugodt

202
lehetsz, hogy átmegyek rajta.
Charlie keresztbe rakta a lábát, amitől újra belenyilallt a
fájdalom. – Folytasd csak. De közben egyél valamit, és idd a teádat.
Olyan fehér vagy, mint a fal:
LuAnn szót fogadott neki, és leerőltetett néhány falat tojást és
pirítóst a torkán, aztán ivott rá egy-két kortyot a forró teából. Miután
letette a csészét, megtörölte szalvétával a száját. – Intett, hogy
tekerjem le az ablakot. Leengedtem egy kicsit, és megkérdeztem, hogy
mit akar.
– Várjunk csak egy pillanatig, hogy nézett ki?
– Közepes magasság, kissé őszes szakáll. Drótkeretes szemüveg.
Ovális arc, nagyjából hetvenöt-nyolcvan kiló testsúly. Kábé
ötvenéves. – Az elmúlt tíz év során természetévé vált, hogy a
legapróbb részleteket is megfigyelte az embereken.
Charlie elraktározta magában a hallottakat. – Folytasd.
– Azt mondta, hogy a Brillstein-birtokot keresi. – Elhallgatott egy
pillanatra, és belekortyolt a teájába. – Erre azt feleltem, hogy rossz
helyen jár.
Charlie hirtelen előrehajolt. – Erre mit mondott?
LuAnn láthatóan megremegett. – Azt, hogy keres valakit.
– Kit? Kit? – kérdezte Charlie kétszer egymás után, mialatt LuAnn
üres tekintettel nézte a padlót.
Végül felpillantott Charlie-ra. – LuAnn Tylert Georgiából.
Charlie visszasüppedt a helyére. Ennyi év után a lelepleződés
réme már csak halványan parázslott, de azért még mindig ott bujkált
bennük. És ez a parázs most lángra kapott.
– Mondott mást is?
LuAnn végighúzta a szalvétát kiszáradt ajkán, aztán hátradőlt. –
Valami olyasmit, hogy beszélni akar velem. Aztán... hirtelen elborult
az agyam, beletapostam a gázba, és majdnem keresztülmentem rajta.
– Nagyot fújt, miután befejezte a mondatot. Charlie-ra nézett.
– És üldözőbe vett?
LuAnn bólintott. – Te is tudod, Charlie, hogy kötélidegeim vannak,
de ez már nekem is sok volt. Kikocsikázik az ember, hogy élvezze a
kora reggeli nyugalmat, és ilyesmi történik vele. – Charlie felé bökött
az állával. – Istenemre, már kezdtem egész jól érezni magam itt.

203
Jackson nem került elő, Lisa megszerette az iskolát, és a vidék is
gyönyörű. – Elhallgatott.
– És mi a helyzet a másik fickóval, Riggsszel? Igazat beszélt?
LuAnn hirtelen fölpattant, és idegesen járkálni kezdett a szobában.
Aztán megállt az egyik polcnál, és gyengéden végighúzta ujját a finom
kötésű könyveken. Majdnem az összes kötetet elolvasta az elmúlt
évek során. A legszínvonalasabb magántanárok irányítása alatt
végigtanult tíz év intelligens, művelt és kifinomult világpolgárt
formált abból a lányból, akinek pánikszerűen kellett elmenekülnie a
lakókocsiból és a két hulla látványától. De ezek a véres képek most
ismét felbukkantak előtte.
– Igen. Véletlenül keveredett bele. Valószínű, hogy nélküle is
leráztam volna a pasast. – Csendesen hozzátette: – De segített nekem.
És én szerettem volna megköszönni neki. De nem tehettem. –
Elkeseredetten széttárta a kezét, és visszaült a helyére.
Charlie az állát vakargatva merengett a helyzeten.
– Nézd, jogilag a lottócsalás jó néhány bűntettet magában foglalt,
de ezek mind elévültek az óta. Nem sokat árthat nekünk a pasas.
– És mi van a gyilkosság vádjával? Az sosem évül el. Én
megöltem egy embert, Charlie. Igaz, hogy önvédelemből tettem, de ki
a fene hisz, nekem utólag?
– Igaz, de a zsaruk évek óta nem foglalkoznak már az ügyeddel.
– Oké, szóval adjam föl magam?
– Nem ezt mondtam. Csak úgy gondolom, hogy túlságosan felfújod
a dolgot.
LuAnn megborzongott. Nem a börtön réme aggasztotta elsősorban.
Összekulcsolta a kezét, és Charlie-ra nézett.
– Az én apám soha életében nem ejtett ki egyetlen igaz szót sem a
száján. Mindent megtett, hogy a világ legócskább szemetének érezzem
magam, és valahányszor összekapartam egy kis önbizalmat, azonnal
ott termett és eltiporta. Szerinte arra voltam csak jó, hogy időnként
teherbe ejtsenek, és kicicomázzam magam a hapsijaim előtt.
– Tudom, hogy nehéz volt, LuAnn...
– Megesküdtem akkor, hogy a saját gyerekemmel soha nem fogok
ilyet csinálni. Istenre esküdtem, kezemben a Bibliával, anyám
sírjánál állva, és ezt sugdostam Lisa fülébe hat hónapon keresztül,

204
miután világra hoztam. – LuAnn nagyot nyelt, és felállt. – És tudod,
mi a nagy helyzet? Minden, amit mondtam neki, minden, amit rólam,
rólad és a saját létezéséről tud, egytől egyig hazugság. Színjáték az
egész, Charlie. Oké, lehet, hogy a vádpontok elévültek közben, és
nem kell börtönbe mennem, mert a zsarukat nem érdekli, hogy
kinyírtam egy kábítószercsempészt. De ha ez az ember kideríti a
múltamat, és nyilvánosságra hozza, akkor Lisa is meg fogja tudni. És
tudni fogja, hogy az anyja többet hazudott neki, mint amiről az apám
álmodni mert valaha. Ezerszer rosszabb leszek akkor, mint Benny
Tyler volt, és örökre elveszítem a kislányomat. Ez olyan biztos, mint
hogy felkel a nap. El fogom veszíteni Lisát. – LuAnn megremegett, és
behunyta a szemét.
– Bocsáss meg, LuAnn, erre nem gondoltam. – Charlie lehajtotta a
fejét, és a kezét nézte.
LuAnn kinyitotta a szemét, és úgy nézett maga elé, mint aki
megadta magát a sorsnak. – Mert ha kiderül a dolog, és Lisa
megtudja, akkor nekem végem. A börtön könnyű piknik ehhez képest,
mert ha elveszítem a kislányomat, semmi okom nem lesz, hogy tovább
éljek. Ez sem érdekel. – Körbemutatott a szobán. – Semmi más nem
számit.
LuAnn leült, és megdörzsölte a halántékát.
Charlie végül megtörte a csendet. – Riggs felírta a rendszámokat.
Mindkét kocsiét. – Zavartan babrálta az ingét, azután hozzátette: – Ez
a Riggs exzsaru, LuAnn.
LuAnn a halántékára szorította a kezét, és felpillantott. – Ó,
istenem! És én még azt hittem, hogy nem jöhet már ennél rosszabb.
– Ne aggódj, ha utána is néz a rendszámnak, annyit tudhat meg
legfeljebb, hogy Catherine Savage-nek hívnak, ez a lakcímed, és
teljesen rendben vannak a papírjaid. A személyazonosságodat nem
lehet kikezdeni. Ennyi idő után pláne.
– Az a gyanúm, hogy mégis ki lehet, Charlie. Gondolj csak a
hondás pasasra.
Charlie gyorsan biccentett, jelezve, hogy egyetért LuAnn-nel. –
Igen, igen, de most Riggsről beszélek. Őelőtte teljesen tiszta vagy.
– És mi van, ha megkeresi a fickót, és beszél vele?
– Akkor komoly bajba kerülhetünk – fejezte be a gondolatot

205
Charlie.
– Szerinted Riggs meg fogja keresni?
– Nem tudom. De azt a szöveget biztos nem kajálta meg, hogy
észre se vetted, amint üldöz valaki. Nem hibáztatlak ezért, nem
tudhattad, hogy exzsaruról van szó. A fenébe, biztos gyanút fogott.
Nem hinném, hogy elenged a füle mellett egy ilyen nyilvánvaló
hazugságot.
LuAnn félresöpörte szeméből a haját. – Akkor most mit teszünk?
Charlie gyengéden megfogta a kezét. – Te semmit. Majd a jó öreg
Charlie kideríti, hogy mit tudott meg a fickó. Voltunk már egy-két
nehéz helyzetben régebben is. Nem igaz?
LuAnn lassan bólintott, aztán idegesen megnyalta a szája szélét. –
Csak ki ne derüljön, hogy ez a legnehezebb mind közül.

MATT RIGGS FELSIETETT az öreg viktoriánus ház lépcsőjén, melyet

tavaly állított helyre aprólékos munkával. Néhány évet ácsként és
asztalosként dolgozott, mielőtt Charlottesville-be jött. Azért vállalt
ilyen munkát, hogy kiűzze magából azt a rengeteg feszültséget, amit
eredeti hivatása halmozott föl benne.
De ezúttal nem a ház izgalmas szerkezete késztette töprengésre.
Belépett a házba, végigment a folyosón, és benyitott az irodájába,
mivel a háza volt egyben az irodája is. Becsukta maga után az ajtót,
felemelte a telefont, és felhívta egy régi barátját Washingtonban. A
Honda rendszáma washingtoni volt. Riggs biztosra vette, hogy a
rendszám alapján nem jut semmire: vagy lopott a kocsi, vagy bérautó.
A BMW már egészen más tészta. De legalább a nő nevét megtudhatja,
miután se a magát Charlie-nak mondó férfi, se a nő nem ejtette ki a
száján. Feltételezte, hogy a családi nevük Savage, és a BMW-ben ülő
nő vagy Lisa Savage anyja, vagy a nővére. Fiatalos külseje alapján
ez is belefért.
Fél óra múlva megjött a válasz. A Honda valóban bérelt kocsi, és
a fővárosban bérelték. A bérlőt Tom Jonesnak hívják, és két héttel
ezelőtt vitte el a kocsit. Tom Jones! Igazán ravasz, gondolta Riggs.
Biztosra vette, hogy a bediktált cím ugyanolyan hamis lesz, mint a
név. Tökéletes zsákutcába jutott; nem is várt mást.
Lepillantott a női névre, amit egy darab papírra írt föl. Catherine

206
Savage. Született: Charlottesville, Virginia. Kora: harminc év.
Társadalombiztosítási száma valódi, címe pontos: Wicken’s Hunt.
Hajadon. Büntetlen előéletű. Semmi gyanús pont a múltjában. Alig
fél óra alatt kezében volt a nő múltjának jókora szelete. A számítógép
csodálatos találmány. És mégis...
Ismét rápillantott a korára. Harmincéves. A házra gondolt, és a
hatalmas birtokra, a kétszáz holdnyi gyönyörű virginiai tájra. Tudta,
hogy a Wicken’s Hunt kikiáltási ára hatmillió dollár volt. És ha Ms.
Savage kitűnő alkut kötött, akkor is valahol öt- és hatmillió között
fizethetett, plusz a felújítás, amivel hétmillióra is felmehetett a végén.
Honnan a pokolból lehet egy ilyen fiatal nőnek ennyi pénze? Nem
volt híres színésznő vagy rocksztár; a Catherine Savage név nem
mondott semmit Riggsnek, pedig elég jól benne volt a popkultúrában.
Lehet, hogy Charlie-é a pénz? Nem házastársak, az biztos. A fickó
azt mondta magáról, hogy családtag, de valami nem stimmelt ezzel.
Riggs hátradőlt a székén, kihúzta az íróasztal egyik fiókját, és
bekapott két aszpirint, ahogy a nyaka ismét merevedni kezdett. Talán
a szüleitől örökölte a nő, vagy valami vén pénzeszsák hagyta rá a
vagyonát. Ahogy az arcára gondolt, Riggs könnyen el tudta volna ezt
is képzelni. Sok férfi mindenét odaadná neki.
Na és most? Az ablakra pillantott, és gyönyörködve nézte a
környező fák vibráló, őszi színeit. Pedig már milyen jól mentek a
dolgai! A boldogtalan múltat maga mögött hagyta; virágzó
vállalkozása volt egy olyan helyen, ahol jól érezte magát. A nyugodt
életmód, amit elképzelt magának, hosszú, szép éveket adhatott volna
pluszba az életéhez. És akkor ez! Felemelte szemmagasságba a
papírt, amire a nő nevét írta. Bár semmiféle érdeke nem fűződött
hozzá, hogy törődjön a nővel, Riggs oldalát majd’ kifúrta a
kíváncsiság.
– Ki a fene vagy te, Catherine Savage?

207
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
– KÉSZ VAGY, ÉDESEM? – LuAnn bedugta a fejét az ajtón, és
szerető pillantást vetett a kislányára, aki épp most fejezte be az
öltözködést.
Lisa LuAnn felé fordult. – Rögtön.
Az anyja arcvonásait és sportos alakját öröklő Lisa Savage
jelentette LuAnn életében a legszilárdabb pontot.
LuAnn belépett a szobába, becsukta az ajtót, és leült az ágyra. –
Miss Sally szerint alig reggeliztél valamit, nem érzed talán jól
magad?
– Dolgozatot fogunk írni. A’sszem, ideges vagyok egy kicsit. –
Világjáró életmódjuknak köszönhetően Lisa beszédében számos
kultúra, dialektus és akcentus nyomát lehetett felfedezni. A
végeredmény kedvező volt, bár a Virginiában eltöltött hónapok alatt
kezdett beleoltódni egy kis déli akcentus.
LuAnn elmosolyodott. – Szerintem ennyi ötös után nem kellene
ennyire izgulnod. – Megérintette a lánya vállát. Miközben végigjárták
a világot, LuAnn rengeteg energiát és pénzt ölt abba, hogy olyanná
formálja magát, amilyen mindig is lenni akart, és minél távolabb
kerüljön attól a fehér prolisöpredéktől, ahová egykor tartozott.
Számos iskolát kijárt, és két világnyelvet megtanult, de a legbüszkébb
Lisára volt, aki már négy nyelven beszélt, és otthon érezte magát
Kínában és Londonban egyaránt. Amit LuAnn tíz év alatt átélt, egy
életre elég lett volna. És a ma reggeli fejlemények tükrében talán nem
is baj, hogy így alakult. Lehet, hogy fogytán az ideje?
Lisa befejezte az öltözködést, és anyjának háttal leült az ágyra.
LuAnn fogta a hajkefét, és fésülni kezdte lánya haját; ezt mindennap
megcsinálták, s kitűnő alkalom volt arra, hogy megbeszéljék ügyes-
bajos dolgaikat egymással.
– Nem tehetek róla, de ideges vagyok. Nem olyan könnyű ötöst
szerezni.
– Ami igazán ér valamit, azt sose könnyű megszerezni. De te

208
szorgalmasan készültél, és ez a legfontosabb. Mindent megtettél, és
én soha nem kértem többet tőled, bármilyen jegyet is adjanak érte. –
Vastag varkocsba fonta Lisa haját, aztán feltűzte a feje búbjára. –
Csak nehogy négyest hozzál nekem haza! – Mindketten elnevették
magukat.
Ahogy lefelé mentek a lépcsőn, Lisa az anyjára pillantott. – Láttam
reggel, hogy beszélgettek egy fickóval. Te és Charlie bácsi.
LuAnn igyekezett palástolni nyugtalanságát. – Ébren voltál? Pedig
még egész korán volt.
– Mondtam, hogy ideges vagyok a dolgozat miatt.
– Igaz.
– Ki volt az?
– Ő csinálja a biztonsági kerítést a birtok körül. Kérdezett néhány
dolgot a tervekkel kapcsolatban.
– Minek kell nekünk biztonsági kerítés?
LuAnn megfogta a kezét. – Már beszéltünk erről, Lisa. Te is tudod,
hogy mi... szóval, nagyon jó helyzetben vagyunk anyagilag. És nagyon
sok rossz ember van a világon, akik mindent megtesznek azért, hogy
elvegyék a pénzünket.
– Úgy, hogy kirabolnak?
– Igen, vagy valami más módon.
– Hogy?
LuAnn megállt, leült a lépcsőre, és intett Lisának, hogy üljön oda
mellé. – Tudod, milyen sokszor mondogatom, hogy légy óvatos, és
vigyázz az emberekkel. – Lisa biccentett. – Erre azért van szükség,
hogy a rossz emberek nehogy elvegyenek tőlem.
Lisa rémülten nézett rá. – Jaj, egyetlenem, nem azt mondom, hogy
féljél, csak szeretném, ha óvatos lennél, és odafigyelnél, hogy mi
történik körülötted. Ha nyitva tartod a szemed, és használod a fejed,
nem lesz semmi baj. Én és Charlie bácsi nem engedjük, hogy bármi
bajod essen. Megígérem. Oké?
Lisa bólintott, aztán kéz a kézben lementek a lépcsőn.
Charlie a hallban várta őket. – A kisasszony különösen csinos ma
reggel.
– Dolgozatot írunk.
– Gondolod, hogy elfelejtettem? Én voltam fönt veled fél

209
tizenegyig, hogy átvegyük az anyagot. Lefogadom bármibe, hogy
megint ötöst hozol haza. Menj és vedd föl a kabátodat, kint leszek a
kocsiban.
– Hát nem anyu visz ma iskolába?
Charlie LuAnnre pillantott. – Adunk egy kis kimenőt ma reggel az
édesanyádnak. Legalább még egyszer át tudjuk venni a feladatot. Jó
lesz?
Lisa felragyogott. – Igen.
Miután Lisa elsietett, Charlie komor arccal fordult LuAnn felé. –
Lerakom Lisát, aztán utánanézek néhány dolognak a városban.
– Gondolod, hogy megtalálod a fickót?
Charlie vállat vont, és begombolta a kabátját. – Talán igen, talán
nem. Ez nem nagy város, de egész jól el lehet rejtőzni a környéken.
Ezért is jöttünk ide, nem?
LuAnn bólintott. – És mi lesz Riggsszel?
– Majd később foglalkozunk vele. Ha bekopognék most az ajtaján,
csak nőne a gyanakvása. Felhívlak a kocsiból, amint találtam valamit.
LuAnn nézte, ahogy mindketten beülnek Charlie Range Roverébe,
és elhajtanak. Magára húzott egy kabátot, töprengő arccal
keresztülvonult a házon, aztán kiment a hátsó ajtón. Végiglépdelt a
kőlapokkal borított sétányon, elsétálva az egy méter magas téglafallal
körülvett olimpiai méretű medence mellett. Az évnek ebben a
szakában a medence üres volt, és fémtető védte. Jövő ilyenkorra
valószínűleg megépül a teniszpálya is. LuAnn nem volt oda
különösebben egyikért se. Felhőtlennek távolról sem nevezhető
gyerekkorában egyszer sem adódott rá alkalom, hogy könnyed
mozdulattal ütögesse a sárga labdát, vagy a klórozott vízben áztassa
magát. De Lisa imádott úszni és teniszezni, és amióta a Wicken’s
Huntba költöztek, lelkesen szorgalmazta a teniszpályát. LuAnnt jó
érzéssel töltötte el mindenesetre, hogy az állandó költözködés és
rohanás után olyan hosszú távú terveket is szövögethetnek már, mint
egy teniszpálya megépítése.
Egyfajta sportot azért megkedvelt utazásai során. Most is éppen
ehhez készülődött. A lóistálló körülbelül ötszáz méterre volt a
főépülettől, és három oldalról sűrűn benőtt liget vette körül. Hosszú
lépteivel LuAnn gyorsan odaért. Több alkalmazottja is volt, akik

210
rendben tartották a terepet és az istállót, de ma még nem vették fel a
munkát. Előhozta a nyerget a fészerből, és szakszerűen felerősítene a
lovára. Joynak hívta, anyja emlékére. Leakasztott egy széles karimájú
Stetson-kalapot meg egy pár bőrkesztyűt a falról, és felugrott a
nyeregbe. Joy jó pár éve megvolt neki; a ló egy csomó országot
végigutazott velük, ami nem egyszerű dolog, de egész jól megoldható,
ha az embernek elég vastag a csekkfüzete. LuAnn és a többiek
repülőn érkeztek az Egyesült Államokba. Joy hajón kelt át a tengeren.
A birtok kiválasztásánál fontos pozitívumként esett latba az a
milliónyi csapás és ösvény, amit minden bizonnyal még Thomas
Jefferson idejében tapostak ki a lovasok a birtok körül.
LuAnn gyorsan fölvette a sebességet, és pillanatok alatt messze
maga mögött hagyta a házat. Két kis párafelhő kísérte őket, ahogy
leereszkedtek a domboldalon, és ráfordultak egy mindkét oldalról
fákkal borított ösvényre. A reggeli friss levegő segített kitisztítani
LuAnn fejét, és felpörgette a gondolatait.
Fogalma sem volt, hogy ki lehet a fickó. De miért is lett volna?
Lelke mélyén mindig is arra számított, hogy egy ismeretlen fogja
egyszer lebuktatni. A pasas tudta az igazi nevét. De hogy erre most
jött rá, vagy régóta tudta, nem lehetett kideríteni.
LuAnn többször is gondolt rá, hogy visszamegy Georgiába, és
elmondja az igazat, csak hogy könnyítsen a lelkén, és túl legyen végre
az egészen. Csakhogy ezeket a gondolatokat soha nem váltotta
gyakorlati lépésre, aminek pofonegyszerű volt a magyarázata. Igaz,
hogy önvédelemből ölte meg azt az embert, de a Szivárvány nevű
fickó szavait nem tudta kiverni a fejéből. Mivel elmenekült, a zsaruk
a legrosszabbat feltételezik róla. Ráadásul meggazdagodott közben,
és ki érezne szimpátiát vagy könyörületet egy milliomos iránt?
Különösen a szülővárosában. A világ tele van Shirley Watson-
félékkel. És ehhez jön még az is, hogy olyan dolgot művelt, ami
minden szempontból elítélendőnek számít. A lovat, amin ült, a ruhát,
amit hordott, a házat, amiben lakott, a tudást és a műveltséget, amit
magának és Lisának az évek során megszerzett, egytől egyig lopott
dollárokból vásárolta. Monetáris értelemben a világtörténelem egyik
legnagyobb csalását követte el. De ha a helyzet úgy hozza, képes lesz
rá, hogy letöltse az ezért járó büntetést, gondolta elszántan, de aztán

211
maga elé képzelte Lisa arcát. És ezzel egy időben felrémlettek előtte
Benny Tyler szavai, amiket aznap mondott neki a temetőben.
Tedd meg a papa kedvéért. Mikor hazudtam én neked,
csillagom? A papa szeret téged.
Megállította Joyt, és kezébe temette az arcát, miközben fájdalmas
látomások vonultak végig előtte.
Lisa, édesem, hazugság az egész életed. Egy lakókocsiban
születtél az erdőben, mert annyi pénzem se volt, hogy elvigyelek
valahová. Az apád egy jelentéktelen senki volt, akit valami
drogügylet miatt csináltak ki. Téged egy pult alatt tartottalak a
georgiai Rikersville-ben, egy Number One nevű kamionos büfé
konyhájában, amíg kiszolgáltam a vendégeket. Aztán megöltem egy
embert, és elfutottam a rendőrség elől. Ezt a sok pénzt mind anyuci
lopta, olyan sokat, amiről álmodni se mersz. Mindenünk, amink
van, ebből a lopott pénzből származik.
Mikor hazudott neked a mama, csillagom? A mama szeret téged.
LuAnn lassan lecsúszott a nyeregből, és lerogyott egy nagyobb
kőre. Csak percek múlva tért teljesen magához. Fejét kábultan ingatta
jobbra-balra, mintha részeg lenne.
Végül felmarkolt néhány kavicsot a földről, felállt, és üres
tekintettel kacsáztatni kezdte az apró köveket az előtte fekvő tavacska
sima felszínén, gyors, elegáns csuklórándításaival egyre messzebbre
és messzebbre küldve őket. Már nem mehet vissza a régi életébe.
Nincs hová visszamennie. Új életet teremtett magának, de ijesztően
magas árat fizetett ezért. A múltját totálisan meghamisította, így a
jövője is bizonytalan. A jelenét megkeseríti a folytonos bűntudat, s az
örökös félelem, hogy bármikor lehullhat róla a valódi énjét leplező
gyenge máz. Egy dologhoz azonban ragaszkodott: Lisa élete nem
szenvedhet sérülést az anyja múltbéli – vagy jövőbeni – tettei miatt.
Bármi is történjék, a kislánya nem fog szenvedni miatta.
LuAnn ismét felült Joyra, könnyű vágtára fogta a lovat, s csak
akkor lassított le újra, amikor egy lehajló ágakkal teli szakaszhoz
értek. Az ösvény szélére kormányozta Joyt, és az erős sodrású,
megáradt patakot nézte, amely cikcakk vonalban szelte keresztül a
birtokot. Az elmúlt időszak heves esőzései és a hegyekben lehullott
korai hó dühöngő folyammá változtatták az egyébként szelíden
212
csordogáló patakot. Visszafordította Joyt az ösvény széléről, és
folytatták útjukat.
Tíz évvel ezelőtt, alighogy Charlie-val és Lisával földet értek
Londonban, azonnal átszálltak egy Svédországba induló repülőre.
Jackson részletesen kidolgozta nekik a menetrendet tizenkét hónapra
előre, amitől nem mertek eltérni. Az első hat hónap alatt keresztül-
kasul röpködtek Nyugat-Európán, aztán néhány évet Hollandiában
töltöttek, végül visszatértek Skandináviába, ahol egy magas, világos
hajú nő nem túl szokatlan látvány. Monacóban is laktak egy ideig,
aztán a környező országokban. Az elmúlt két évet Új-Zélandon
töltötték, ahol nyugodt, csendes, disztingvált, sőt kissé öreges
életmódot folytattak. Bár Lisa több nyelven beszélt, az angol maradt
számára az első számú nyelv; LuAnn ragaszkodott ehhez. A sokéves
külföldi tartózkodás ellenére LuAnn végig megmaradt amerikainak.
Nagy szerencse, hogy Charlie tapasztalt utazó volt. Neki
köszönhették elsősorban, hogy a lebukás veszélyét számtalanszor
sikerült elkerülniük. Jacksonról nem tudtak semmit, de biztosra
vették: tudja, hogy Charlie vele jött. Istennek hála, hogy így volt. Ha
Charlie nem ült volna föl a gépre, LuAnn nem tudott volna mihez
kezdeni. Azóta világossá vált, hogy Charlie nélkül nem működött
volna a dolog. De Charlie nem lesz már fiatalabb. LuAnn
elhessegette a gondolatot, hogy Charlie nélkül kell leélnie élete
további részét. És hogy nem lesz többé mellette az, aki ismeri a titkát,
és imádja Lisát. Nem volt olyan dolog, amit Charlie meg ne tett volna
értük, és ha meghal, tátongó űr marad utána... LuAnn nagyot sóhajtott.
Új személyazonosságuk az elmúlt évek alatt sziklaszilárddá vált,
miután LuAnn mindent megtett azért, hogy a Jackson által kiagyalt
élettörténetet hihetővé tegye. A legkényesebb pont mindenképpen a
kislány volt. Lisa úgy tudta, hogy az apja egy nagyon gazdag európai
pénzember volt, aki nem sokkal az ő születése után meghalt, és rajtuk
kívül más rokona nem élt. Charlie, bár igazi helyzete soha nem lett
tisztázva, egyértelműen a családhoz tartozott, és a „nagybácsi”
megszólítás teljesen természetes volt nála. Mr. Savage-ről nem
maradtak fenn fotók. LuAnn ezt úgy magyarázta Lisának, hogy az apja
rendkívül visszahúzódó és kissé különc ember volt, aki nem engedte,
hogy lefényképezzék. LuAnn és Charlie sokáig fontolgatták, hogy

213
kreálnak egy fiktív személyt, fotókkal és egyéb emlékekkel együtt, de
rájöttek, hogy túl kockázatos lenne. Ha egy falat elkezdenek
átlyuggatni, az előbb-utóbb leomlik. Lisa tehát abban a tudatban nőtt
fel, hogy az anyja egy igen tehetős ember özvegye, aki az örökség
révén a világ egyik leggazdagabb nőjévé vált. És az egyik
legnagylelkűbb adakozójává.
LuAnn annyi pénzt küldött egykori váltótársának, Bethnek, hogy
saját étteremláncot nyithatott belőle. Johnny Jarvisnek, a
bevásárlóközpontos fiúnak annyi pénzt adott, amiből az ország
legszínvonalasabb egyetemeit végigjárhatta. Duane szülei akkora
összeget kaptak tőle, ami teljes gondtalanságot biztosított nekik
nyugdíjas éveikre. LuAnn még Shirley Watsonnak is küldött pénzt,
amolyan jóvátételként, amiért porig alázta a saját közegében, ahonnan
Shirley soha életében nem tud, és nem mer kitörni. És végül:
édesanyja sírjára gyönyörű emlékmű került. LuAnn biztosra vette,
hogy a rendőrök mindent megpróbálnak, hogy lenyomozzák az
adomány forrását, de nem jutottak semmire. Jackson ügyesen
legalizálta a pénzt, és nem maradt olyan nyom, amin a hatóságok
elindulhattak volna.
Mindezen túl LuAnn éves jövedelmének a felét különféle
jótékonysági alapítványoknak és olyan rászorulóknak utalta át, akikre
Charlie-val bukkantak rá az évek során. Folyamatosan keresték az
alkalmat, hogy egyre több nélkülözőt támogassanak a
lottónyereményből. LuAnn minél több jót akart tenni a pénzzel, hogy
megszerzésének módját legalább részben feledtesse. Mindezek
ellenére a pénz gyorsabban szaporodott, mint amennyit el tudtak
költeni belőle. Jackson befektetései busásabban jövedelmeztek, mint
amire eredetileg számított, és a tervezett évi huszonötmillió dolláros
bevétel meghaladta a negyvenmilliót. A LuAnn által el nem költött
pénzösszeget Jackson újra és újra befektette, és a profithalmozódás
révén LuAnn számlájára közel félmilliárd dollár folyt be. LuAnn
megrázta a fejét, ahogy az iszonyatos összeg felrémlett előtte. Mivel a
tízéves időszak letelt, a Jacksonnal kötött megállapodás értelmében a
lottónyeremény eredeti összegét, a százmillió dollárt is hamarosan
visszakapja. Nem mintha ez különösebben izgatta volna. Jackson
nyugodtan megtarthatja magának; neki nincs rá szüksége. De Jackson

214
vissza fogja adni neki. Jackson mindig betartotta a szavát.
Az évek során hajszálpontosan érkezett minden cent LuAnn
számlájára, bárhol is tartózkodott éppen a világban. De mivel mindig
csak a csekkek érkeztek, és Jackson soha nem bukkant föl, LuAnn
kezdeti nyugtalansága elmúlt. Az átutalásokat kísérő levélen mindig
egy svájci bejegyzésű beruházó cég címe szerepelt. LuAnn-nek
fogalma sem volt, hogy milyen szálak fűzik Jacksont a céghez, de nem
is akart utánajárni. Eleget látott ahhoz, hogy tisztelje Jackson
átváltozó-képességét; és főképp a következményeket, amiket okozott
ezzel. És persze azt sem felejtette még el, hogy szemrebbenés nélkül
meggyilkolta volna, ha nemet mond az ajánlatára. Volt valami
természetellenes Jackson viselkedésében. Szinte földöntúli hatalom
összpontosult a kezében.
LuAnn megállt egy óriási tölgyfa alatt. Az egyik ágról hosszú,
csomózott kötél lógott alá. Megragadta a kötelet, és kiemelte magát a
nyeregből, miközben Joy, aki jól ismerte LuAnn szokásait, türelmesen
várt. Karjait tökéletes ritmusban váltogatva, LuAnn pillanatok alatt
felmászott a kötélen, melynek másik vége egy jó tíz méter
magasságban lévő ágra volt kötve, majd lemászott rajta. Aztán még
kétszer megismételte a műveletet. A házban volt egy jól felszerelt
edzőterme, ahol rendszeresen tornázott. De nem hiúságból tette; a
kinézetével vajmi keveset törődött. Világéletében erős volt, és ez az
erő számos nehéz helyzeten átsegítette. Kevés ilyen biztos pont volt
az életében, és nem szívesen veszítette volna el.
Georgiában, ahol a gyerekkorát töltötte, rengeteg fát megmászott,
sok-sok kilométert lefutott, és számtalan vizesárkot átugrott. S
mindeközben remekül szórakozott; edzőtermi gyakorlatok nem
képesek ilyet nyújtani az embernek. Most is jobban kedvelte a
szabadtéri gyakorlatokat, s az otthoni súlyzózás mellett szívesen
csinált ilyeneket hatalmas birtokán. Még egyszer felhúzta magát a
kötélre, kar- és hátizmai egészen megfeszültek.
Kifújta a levegőt, és könnyedén visszaereszkedett a nyeregbe.
Ahogy visszafelé haladtak az istálló felé, feldobottnak és könnyűnek
érezte magát a frissítő tereplovaglás és a kimerítő kötélmászás után.
Az istálló melletti tágas raktárépületben az egyik kerti munkás, egy
harmincegynéhány éves tagbaszakadt férfi éppen most kezdett fát

215
hasogatni egy ék és egy jókora balta segítségével. LuAnn benézett az
ajtón, amikor ellovagolt az épület mellett. Gyorsan lenyergelte Joyt,
és bekötötte a bokszba. Odasétált a raktárépület ajtajához. A férfi
kurtán biccentett neki, aztán folytatta a munkát. Annyit tudott csak
LuAnnről, hogy a kúriában lakik. Ezen kívül semmit. LuAnn egy jó
percen át figyelte, aztán levette a kabátját, leemelt egy másik baltát a
falról, ujjai közé fogott egy éket, ráhelyezett egy farönköt a tuskóra,
beleütögette az éket a tetejébe, aztán hátralépett, és lesújtott. Az ék
mélyen beleszaladt a fába, de a farönk nem hasadt ketté. LuAnn újra
ütött, hajszálpontosan középre, aztán még egyszer. A fa kettéhasadt. A
férfi meglepetten nézett LuAnnre, aztán vállat vont, és tovább
aprította a fát. Egymástól alig két-három méternyire csapkodták a
tuskójukat. A férfi egyetlen csapásra ketté tudott hasítani egy rönköt,
míg LuAnn-nek két-három csapásába került ez. A férfi vigyorogva
felnézett; veríték csillogott a homlokán. De LuAnn tovább folytatta a
hasogatást, karjai és vállai tökéletes összhangban dolgoztak, és öt
perccel később már egyetlen csapásra ketté tudott szelni egy rönköt,
és mielőtt a férfi észbe kapott volna, gyorsabban dolgozott, mint ő.
A férfi fokozta a tempót, a veríték elborította a homlokát, a
vigyora eltűnt, s a légzése fájdalmassá vált. Húsz perccel később már
csak két-három csapásra tudta kettévágni a fákat; vaskos karjai és
vállai egyre jobban kifáradtak, a tüdeje zihálni kezdett, a lábai
bizonytalanná váltak. Növekvő döbbenettel figyelte, ahogy LuAnn
egyenletes tempóban püföli a rönköket, s csapásainak ereje
szemernyit sem csökken. Sőt úgy tűnt, hogy egyre nagyobb és nagyobb
erővel sújt le áldozataira. A fémes csattogás, ahogy az acélfelületek
összetalálkoztak, egyre hangosabb lett. Végül a férfi eldobta a
baltáját, és nekidőlt a falnak; a tüdeje zihált, karjai élettelenül
csüngtek alá, s az inge verejtékben úszott a csípős hideg ellenére.
LuAnn végzett közben a farakásával, aztán, anélkül hogy egyetlen
tempót is kihagyott volna, befejezte á férfi kupacát is. Miután kész
volt a munkával, megtörölte a homlokát, és visszaakasztotta a baltát a
falon lévő kampóra, s csak ezután nézett föl a szuszogó férfira,
miközben a karját rázogatta.
– Maga nagyon erős – mondta LuAnn a férfi előtt lévő hatalmas
kupacra pillantva, miközben felhúzta a kabátját.

216
 A férfi először meglepett képet vágott, aztán elnevette magát. – Én
is azt hittem, amíg ide nem jött. Lehet, hogy inkább a konyhában volna
a helyem.
LuAnn elmosolyodott, és megveregette a férfi vállát. Attól a
naptól, hogy iskolába ment, egészen tizenhat éves koráig, alig volt
nap, hogy ne vágott volna fát. És nem sportból csinálta, mint most;
melegen kellett tartani a házat. – Ne bánkódjon emiatt. Van
gyakorlatom az ilyesmiben.
Ahogy a ház közelébe ért, elgyönyörködött egy pillanatra az épület
homlokzatának ritka szépségén. A kúria megvétele és felújítása volt
messze a legnagyobb luxus, amit megengedett magának. Két ok miatt
vállalkozott rá. Egyrészt belefáradt a sok utazásba, és szeretett volna
letelepedni valahol. Igaz, hogy egy kevésbé impozáns hely is
megfelelt volna neki, mint az előtte tornyosuló épület. A másik és
legfontosabb ok ugyanaz volt, ami eddig is meghatározta szinte
minden cselekedetét: Lisa. Otthont akart adni neki és
állandóságérzetet, egy helyet, ahol felnőhet, férjhez mehet és
gyerekeket szülhet. Az elmúlt tíz évben szállodák, bérelt villák,
nyaralók jelentették számukra az otthont, nem mintha LuAnn-nek
kifogása lett volna a luxuskörülmények ellen, de egyik sem volt
számukra igazi otthon. Az az ócska kis lakókocsi ott az erdő közepén
ennyi év után is többet jelentett neki, mint a legelőkelőbb európai
lakosztály. De most már van otthonuk. LuAnn elmosolyodott a
látványtól: nagy, szép és biztonságos. Ahogy az utolsó szóra gondolt,
gyorsan összefogta magán a kabátot, miközben egy erős széllöket
végigborzolta a fákat.
Biztonságos? Amikor tegnap este ágyba bújtak, még biztonságban
érezte magát, legalábbis annyira, amennyire az ő életmódjukkal ez
lehetséges. A Hondában ülő férfi arca jelent meg előtte. Gyorsan
behunyta a szemét, és addig tartotta csukva, amíg el nem tűnt a
látomás. Most egy másik kép bukkant föl az előző helyén. Egy teljes
döbbenetet tükröző arc meredt rá. Matthew Riggs az életét tette
kockára érte, és ő hazugsággal vádolta cserében. És ettől, ha lehet,
még gyanúsabbá vált előtte. Elmerengett egy pillanatra, aztán
szaladni kezdett a ház felé.
Charlie dolgozószobája pont olyan volt, mint egy zártkörű

217
férfiklub London belvárosában, hatalmas politúrozott diófa bárpulttal
az egyik sarkában. A rendelésre készült mahagóni íróasztalon
rendezetten sorakoztak a különféle számlák, levelek és más hivatalos
papírok. LuAnn gyorsan átlapozta Charlie névkártyagyűjteményét,
amíg meg nem találta azt az egyet, amit keresett. Aztán megkereste
Charlie kulcsát, amit az egyik felső polcon tartott, és kinyitotta az
íróasztal fiókját. Kivette belőle a 38-as revolvert, megtöltötte, aztán
felszaladt a lépcsőn az emeletre. A fegyver súlya visszahozta
némiképp az önbizalmát. Lezuhanyozott, fekete szoknyát és pulóvert
húzott, vállára dobott egy hosszú kabátot, és lement a garázsba.
Ahogy lassan végiggördült a bekötőúton, kezét végig a kabátzsebében
lapuló pisztolyon tartva, idegesen pásztázta a környéket, a Honda
felbukkanását várva. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor elérte a
főutat, és még mindig egyedül volt. Rápillantott a névjegykártyán
szereplő címre és telefonszámra, és azon töprengett, hogy
odatelefonáljon-e. A keze már rajta volt a mobiltelefonon, amikor
meggondolta magát, és úgy döntött, hogy vállal ennyi kockázatot.
Talán jobb is, ha nem lesz otthon. LuAnn nem tudta, hogy mostani
tettével előrébb viszi-e a dolgokat, vagy még nagyobb káoszt okoz.
Világéletében többre tartotta a cselekvést a tétlenségnél, és már nem
is fog megváltozni. És egyébként is: ez kizárólag az ő problémája.
Úgyis szembe kell néznie vele egyszer.
Mindennel szembe kell nézni egyszer.

218
 HUSZONHATODIK FEJEZET
JACKSON NEMRÉG érkezett vissza országjáró útjáról, és a
sminkelőszobában ülve legfrissebb maszkját hámozta le éppen,
amikor megcsörrent a telefon. De nem a nyilvános készülék, hanem az
üzleti vonala, egy lenyomozhatatlan kommunikációs csatorna, amely
szinte soha nem szólalt meg. Jackson ezen keresztül adott utasításokat
üzleti megbízottjainak a világ minden részébe. De őt szinte soha nem
hívták ezen; ő akarta így. Ezernyi más módszert tudott arra, hogy
utasításainak végrehajtását ellenőrizze. Gyorsan lecsapott a kagylóra.
– Igen?
– Félek, hogy van egy kis problémánk, de még nem teljesen biztos
– mondta egy hang.
– Hallgatom. – Jackson leült, és egy hosszú zsineg segítségével
lefejtette a gittet az orráról. Aztán széleit óvatosan felhajtva, lehúzta
az arcára tapadt gumihártyát.
– Mint tudja, két nappal ezelőtt átutaltuk az utolsó részletből
származó bevételt Catherine Savage számlájára, a Kajmán-
szigetekre. A Banque Internacionalba. Ahogy szoktuk.
– Na és? Talán alacsonynak találta a haszonkulcsot? – kérdezte
Jackson gúnyosan, miközben marokra fogta hófehér parókája szélét,
és leemelte a fejéről. Ezután lehúzta a gumiburkot is a koponyájáról,
és előtűnt alóla a valódi haja.
– Nem, de kaptam egy telefonhívást a Banque számlaosztályától.
Azt akarták, hogy igazoljak vissza valamit.
– Mit? – Jackson lassan megtisztogatta az arcát. Miközben a
telefont hallgatta, a tükörben figyelte, ahogy egyik réteg a másik után
lekerül az arcáról.
– Hogy tényleg átutalják-e a Savage-számla teljes összegét New
Yorkba, a Citibankba.
New York! Miközben a megdöbbentő hírt emésztgette magában,
kitátotta a száját, és eltávolította a fogáról a koronát. A sötét, ferde
fogak nyomban fehérré s egyenessé változtak. Jackson sötét szeme

219
fenyegetően megvillant, abbahagyta az álcák eltávolítását. – És miért
hívták magát, mikor az ő nevén van a számla?
– Tévedésből. Úgy értem, sose csináltak még ilyet. Új lehet még a
fickó a számlaosztályon. Valószínűleg meglátta a nevemet és a
telefonszámomat valamelyik okmányon, és azt hitte, hogy nem a
feladónak, hanem a kedvezményezettnek vagyok a megbízottja.
– És mit mondott neki? Remélem, nem keltette fel a gyanúját.
– Nem, dehogy – felelte a hang idegesen. – Megköszöntem az
érdeklődését, és közöltem vele, hogy érvényes a megbízás.
Reméltem, hogy helyesen csinálom, de azért minél előbb jelenteni
akartam önnek a dolgot. Furcsának tűnt az egész.
– Köszönöm.
– Van valami tennivalóm az üggyel kapcsolatban?
– Majd én elintézem. – Jackson letette a telefont. Hátradőlt,
szórakozottan babrálni kezdte a parókát. LuAnn pénzéből egyetlen
centnek sem lett volna szabad visszakerülnie az Egyesült Államokba.
Az Egyesült Államokban minden pénz lenyomozhatóvá válik. Minden
bank hivatalból megküldi a jövedelmi helyzetekre és
számlaegyenlegekre vonatkozó adatokat az adóhivatalnak. A
társadalombiztosítási számokat automatikusan továbbítják, így azok
minden hivatalos dokumentumba bekerülnek; az adóalany maga is
köteles bevallást küldeni az adóhatóságnak. LuAnn esetében soha
nem lett volna szabad egyiknek se megtörténnie. LuAnn Tyler
száműzött volt. A száműzöttek nem szoktak visszatérni
szülőhazájukba, hogy aztán adót fizessenek. Még ha álnév alatt teszik
is.
Jackson felkapta a kagylót, és tárcsázott.
– Igen, uram? – szólt bele a kagylóba egy hang.
– Az adófizető neve Catherine Savage – mondta Jackson, megadva
a társadalombiztosítási számot és a többi szükséges információt. –
Azonnal tudja meg, hogy küldött-e adóbevallást vagy bármilyen
hivatalos dokumentumot az adóhatóságnak. Minden rendelkezésére
álló eszközt használjon fel ennek kiderítésére. Egy órán belül legyen
meg a válasz.
Letette a telefont. A következő negyvenöt percet azzal töltötte,
hogy le s föl járkált a lakásban, kezében a mobiltelefonnal, ami

220
nélkülözhetetlen eszköz, ha valaki szeret sétálgatni, és a lakása olyan
méretű, mint Jacksoné.
Ismét megszólalt a telefon.
A hang élénk volt. – Catherine Savage adóbevallást nyújtott be az
elmúlt év során. Az idő rövidsége miatt részleteket egyelőre nem
sikerült megtudnom; de a bejelentett jövedelem összege a forrásom
szerint jelentős. A nő egy lakcímváltozási nyomtatványt is beküldött a
hivatalnak.
– Adja meg. – Jackson lejegyezte a charlottesville-i címet egy
papírra, és eltette a zsebébe.
– És még valami – mondta a hang. – A forrásom kiderítette, hogy a
közelmúltban érdeklődtek a Savage-számla tartalma iránt.
– Ő maga?
– Nem. Egy 2848-as nyomtatványt adtak be. Ez lehetővé teszi,
hogy harmadik személy képviselje az adófizetőt mindenben, ami az
adóügyeivel kapcsolatos.
– Ki adta be a kérvényt?
– Egy Thomas Jones nevű személy. A számítógép adatai szerint az
illető már meg is kapta a kért információkat, köztük a nő új címét és
elmúlt évi adóbevallását. Sikerült faxmásolatot szereznem a fickó
által benyújtott 2848-as nyomtatványról. Ha kívánja, azonnal
elküldöm.
– Küldje.
Jackson letette a telefont, és alig egy perc múlva kezében volt a
faxmásolat. Rápillantott Catherine Savage aláírására a nyomtatvány
alján. Előkereste a nyeremény felhasználására vonatkozó eredeti
szerződéseket, amelyeket LuAnn tíz évvel ezelőtt írt alá. A mostani
aláírás még csak nem is hasonlított azokra. Nem mintha az adóhivatal
rugalmatlan gépezete bármikor is időt tudna szánni arra, hogy
aláírásokat hasonlítgasson össze. Tipikus okirat-hamisítás. Bárki volt
is az, aki kitöltötte a nyomtatványt, biztos, hogy a nő beleegyezése
nélkül tette. Jackson szemügyre vette a címet és a telefonszámot, amit
Tom Jones megadott. Feltárcsázta a számot. A vonal üzemen kívül
volt. Címként egy postafiókszámot adtak meg. Jackson biztosra vette,
hogy ez is zsákutcába vezet. A fickó ismeri Catherine Savage anyagi
helyzetét és új címét, de róla nem lehet tudni semmit.

221
 Mégsem ez dühítette legjobban Jacksont, bár önmagában ez is
éppen elég nyugtalanító volt. Visszaült a székére, és a falat
tanulmányozta, miközben a gondolatai egyre tágabb s tágabb köröket
írtak le. LuAnn visszajött az Egyesült Államokba, a leghatározottabb
utasítása ellenére. Nem engedelmeskedett neki. Ez önmagában is
megbocsáthatatlan bűn. A helyzetet súlyosbítja, hogy a jelek szerint
valaki más is komoly érdeklődést tanúsít iránta. De ki? És hol lehet
az illető? Valószínűleg ugyanott, ahová Jackson is indulni készült: a
virginiai Charlottesville-ben.
A szembejövő vonatok lámpái egyre tisztábban kirajzolódtak. A
LuAnn-nel való frontális ütközés lehetősége kezdett lassan valósággá
válni. Jackson elindult a sminkelőszoba felé. Ideje volt, hogy
alkosson egy újabb teremtményt.

222
 HUSZONHETEDIK FEJEZET
MIUTÁN LETETTE LISÁT a St. Annában, gondosan elkísérve a
kislányt az osztályig, ahogy LuAnn-nel szokták, Charlie kikanyarodott
Range Roverével a parkolóból, és elindult a város felé. Az elmúlt
néhány hónap alatt, miközben LuAnn továbbra is remeteként élt
erdőkkel körülvett várában, Charlie, mint teljhatalmú megbízott,
összeismerkedett a város prominens személyiségeivel, és
végiglátogatta az üzleti élet, a jótékonysági alapítványok és a
főiskolák mérvadó képviselőit. LuAnn-nel együtt arra jutottak, hogy
egy ilyen kis helyen úgysem tudnák titokban tartani a jelenlétüket, és
csak gyanakvást szülne, ha megpróbálkoznának ezzel. Charlie
feladata éppen az volt, hogy előkészítse a terepet ahhoz, hogy LuAnn
is beléphessen a város közéletébe. Habár ez a részvétel meglehetősen
korlátozott lesz a részéről. Mindenki megérti, hogy a nagyon
gazdagok kerülik a túlzott nyilvánosságot. És mivel intézmények
egész sora fog LuAnntől adományokat kérni és kapni, nagyfokú
megértésre és együttműködésre lehet majd számítani. A pénzcsapok
már egyébként is nyitva voltak, LuAnn több mint százezer dollárt
adományozott helyi karitatív célokra. Ahogy felidézte magában
mindezt, Charlie fáradtan megcsóválta a fejét. Mennyi terv, mennyi
utánajárás. A mérhetetlen gazdagság csak nyűg az ember nyakán.
Gyakran visszakívánta a régi időket. Néhány dolcsi a zsebben, s egy
csomag cigi, amikor kell; egy kis edzés a hörgőknek. Savanyúan
elfintorodott. LuAnn nyolc évvel ezelőtt sikeresen leszoktatta a
dohányzásról, s tudta, hogy ez jó pár évvel meghosszabbította az
életét. De azért még LuAnn is megengedett neki egy-egy szippantást
néha. Nem akarta az anyáskodásával megölni.
Charlie-nak a charlottesville-i közéletben tett korábbi kirándulásai
során sikerült egy nagyon hasznos pozícióban lévő ismerősre szert
tennie, s most ettől az ismerősétől remélt megtudni valamit, ami fényt
deríthetne a LuAnnt üldöző fickó kilétére, és segíthetne megelőzni a
komolyabb bajt. Ha az ürge pénzt akar, az egy dolog. A pénz nem

223
okozhat gondot. LuAnn pénztárcája a legpofátlanabb zsarolók
igényeit is ki tudja elégíteni. De mi van, ha nem csak pénzről van
szó? A legnagyobb probléma az volt, hogy Charlie nem is sejtette,
hogy mit tud, és mit nem tud a pasas: Az biztos, hogy LuAnnt valódi
nevén szólította. De tud-e valamit Duane Harvey meggyilkolásáról és
LuAnn-nek a megboldogulthoz fűződő kapcsolatáról? És a
letartóztatási parancsról, ami tíz éve érvényben van LuAnn ellen? A
következő kérdés még kényesebb volt: tud-e a lottócsalásról? LuAnn
mindent elmondott annak idején Charlie-nak a Szivárvány nevű
fickóról. Lehet, hogy ő jött rá a turpisságra. Követte LuAnnt, látta,
ahogy megveszi a lottószelvényt, majd nyomban elindul New Yorkba,
ahol hatalmas nyeremény várja. Rájött magára a lottócsalásra is? És
elmondta valakinek? LuAnn nem tudott semmi biztosat erről.
És mi lett ezzel a Szivárvánnyal? Charlie idegesen megnyalta a
szája szélét. Sose volt alkalma megismerni Jacksont, soha nem
találkozott vele személyesen. De amíg neki dolgozott, gyakran beszélt
vele telefonon. Jackson hangját nem lehetett elfelejteni: nyugodt,
kimért, határozott és hihetetlenül magabiztos hang volt. Charlie jól
ismerte ezt a típust. Az ilyenek nem szoktak nagy szavakkal
dobálózni, összevissza beszélni és olyanokat ígérgetni, amit aztán
képtelenek valóra váltani. Az ilyenek egyszerűen belenéznek az
ember szemébe, minden felhajtás nélkül közlik vele, hogy mit fognak
tenni, aztán megteszik. Az ilyenek nyugodt szívvel kibelezik az
embert, és még álmatlan éjszakájuk sem lesz utána. Charlie tudta,
hogy Jackson ebbe a típusba tartozik. Bár magát is kemény fickónak
tartotta, egy pillanatra végigfutott most a hideg a hátán. Bármi is
történt Szivárvánnyal, egy biztos: réges-rég nincs már az élők
sorában. Charlie gondolataiba merülve folytatta útját.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
LUANN BEFORDULT A FELJÁRÓRA, és megállt a ház előtt. A furgont
nem látta sehol. A gazdája nyilván elment valahova dolgozni. LuAnn
már indulni készült, de Matt Riggs otthonának egyszerű szépsége
megállította. Kiszállt a BMW-ből, és fellépdelt a deszkalépcsőn. Az

224
öreg épület elegáns szerkezete, s az a gondosság és szakértelem,
amivel helyrepofozták, arra ösztökélte LuAnnt, hogy a házigazda
távollétében is körülnézzen egy kicsit.
Kezét a faragott korláton végighúzva, lassan körbesétált a széles
tornácon. Kinyitotta a védőzsalut és bekopogott az ajtón, de nem
kapott választ. Habozott egy kicsit, aztán lenyomta a kilincset. Az ajtó
nyitva volt. Ahol gyermekéveit töltötte, ott sem zárták kulcsra az ajtót
a népek. A mai biztonsági állapotok között jó volt látnia, hogy akad
még ilyen hely a világon. Ismét elbizonytalanodott. A tulaj tudta
nélkül egy ilyen behatolás alaposan megkavarhatja a dolgokat. És ha
soha nem tudja meg? És különben is, lehet, hogy talál valamit, ami
segítségére lehet a lebukásveszély elhárításában.
Kinyitotta a bejárati ajtót, aztán halkan becsukta maga után. A
nagyszoba padlóját különböző szélességű, patinásan foltos tölgyfa
deszkák borították. A bútorzat egyszerű volt, de ízlésesen elrendezett
és kitűnő minőségű. LuAnn gyanította, hogy Matt Riggs lerobbant
állapotban vette őket, és maga újított fel minden egyes darabot. Sorra
végigjárta a szobákat, időnként megállva, hogy megcsodálja a férfi
keze munkáját. Némely bútordarab fölött könnyű politúrillat lebegett.
Tiszta és rendezett volt minden. De a falakon nem lógtak családi
képek: se feleség, se gyerekek. LuAnn nem tudta, hogy miért, de
furcsa érzés fogta el. Odaért a dolgozószobához, és benézett. Ahogy
elindult az íróasztal felé, hirtelen megtorpant. Mintha valami neszt
hallott volna a ház belsejéből. A szíve kalapálni kezdett, s egy
pillanatig a menekülést fontolgatta. De a hang nem ismétlődött meg,
így lassan megnyugodott, és leült az íróasztal mögé. Az első dolog,
amin megakadt a szeme, egy papírdarab volt, amire Riggs
feljegyzéseket írt. A saját nevét látta rajta, és mindenféle információt
róla. Aztán néhány adatot a Hondával kapcsolatban. LuAnn megnézte
az óráját. Úgy látszik, Riggs nem szeret tétlenül üldögélni. És olyan
információkra is szert tett valahogy, amikhez csak kifinomult
módszerekkel lehet hozzájutni. Ez rendkívül nyugtalanító volt. LuAnn
felkapta a fejét, és kinézett a széles ablakon a hátsó udvarra. Egy
pajtaszerű épület állt ott. Az ajtaja résnyire nyitva. LuAnn-nek úgy
rémlett, mintha mozgást láma odabent. Ahogy felállt, hogy kimenjen,
a keze önkéntelenül becsúszott a zsebébe, és megmarkolta a 38-ast.

225
 Kilépett a házból, és elindult a kocsija felé. De aztán győzött rajta
a kíváncsiság, odalopózott a pajtához, és belesett az ajtaján. A
mennyezetről lelógó lámpa bevilágította a helyiséget. Műhelynek és
raktárnak volt berendezve. Két fai mentén robusztus munkapadok és
asztalok sorakoztak; LuAnn soha életében nem látott még ennyi
szerszámot egy helyen. A másik két falat jókora polcok borították,
precíz alakzatokba rakott faáruval és egyéb nyersanyagokkal
megpakolva. Ahogy LuAnn beljebb lépett, észrevette a helyiség
végében ágaskodó lépcsőt. A régi időkben nyilván a szénapadlásra
vezetett. De Riggs nem tartott állatot, legalábbis LuAnn nem látta
nyomát. Vajon mire használhatja a padlást?
Óvatosan elindult felfelé a lépcsőn. Ahogy elérte a tetejét, ámulva
körbepillantott. A padlás dolgozószobának és kis csillagvizsgálónak
volt berendezve. Két könyvespolc, egy kopott bőrfotel, bőrdívány és
egy százéves búbos kemence nézett vissza rá. Az egyik sarokból
régimódi teleszkóp meredezett a pajta végén lévő hatalmas ablak
felé. Ahogy fellépett a padlásra, és kinézett az ablakon, majdnem
elállt LuAnn szívverése. Riggs furgonja ott állt a pajta mögött.
Ahogy megpördült, hogy lerohanjon a lépcsőn, egy tizenkettes
kaliberű vadászpuska csövével találta magát szemben.
Amikor Riggs meglátta, hogy ki áll előtte, lassan leengedte a
fegyvert. – Mi az ördögöt keres itt? – LuAnn megpróbált elslisszolni
mellette, de Riggs gyorsan elkapta a karját. LuAnn ugyanolyan
gyorsan kiszabadította magát.
– Halálra rémisztett – mondta mérgesen.
– Elnézést. Még egyszer kérdem: mi az ördögöt keres itt?
– Mindig így fogadja a látogatóit?
– A látogatóim rendszerint a bejárati ajtón jönnek be, és csak
akkor, ha kinyitom nekik. – Körbepillantott. – Akárhogy nézem, ez
nem a bejárati ajtó, és nem emlékszem olyasmire, hogy meghívtam
volna ide.
LuAnn oldalra lépett egy kicsit, körbejáratta a szemét, aztán Riggs
dühös arcára pillantott.
– Ideális hely a magányos elmélkedésre. Nem volna kedve nálam
is felépíteni egy ilyet?
Riggs nekidőlt a falnak. Még mindig lefelé tartotta a puska csövét,

226
de úgy, hogy bármikor tüzelőállásba helyezhesse. – Azt gondoltam,
megvárja előbb, hogy milyen munkát végzek a kerítéssel, és csak
aztán bíz rám újabb feladatokat, Ms. Savage.
LuAnn meglepetést színlelt a neve hallatán, de nem sikerült
megtévesztenie Riggset.
– Talált valami más érdekeset is az irodámban a saját adatain
kívül?
LuAnn valamivel nagyobb elismeréssel nézett rá. – Tudja, egy
kicsit paranoiás vagyok, ha beavatkoznak a magánéletembe.
– Észrevettem. Ezért hord magánál pisztolyt?
LuAnn lepillantott a zsebére. A 38-as kilátszott egy hajszálnyira.
– Jó szeme van.
– Egy harmincnyolcasnak nem elég nagy a lőereje. Ha komolyan
meg akarja védeni az inkognitóját meg a testi épségét, akkor nem
ártana áttérnie egy kilencmilliméteresre. Egy félautomata fegyvert
össze se lehet hasonlítani egy közönséges revolverrel. – A puskát
tartó kéz megrándult egy pillanatra. – Tudja mit, húzza elő szépen azt
a pisztolyt a csövénél fogva, és én se játszadozom tovább a puskával.
– Nem fogom lelőni.
– Ebben teljesen igaza van, nem fog lelőni – mondta Riggs
szenvtelen hangon. – Tegye, amit mondtam, Ms. Savage. És nagyon
lassan csinálja.
LuAnn előhúzta a pisztolyát a csövénél fogva.
– Most ürítse ki szépen a tárat, tegye be a töltényeket az egyik
zsebébe, a pisztolyt meg a másikba. És ne próbáljon meg
ravaszkodni, mert el tudok számolni hatig.
LuAnn dühös pillantást vetett rá, de azért engedelmeskedett. –
Nem szoktam meg, hogy úgy bánjanak velem, mint egy közönséges
bűnözővel.
– Ha valaki pisztollyal felszerelkezve betör a házamba, azzal úgy
bánok, mint egy bűnözővel. És áldja a szerencséjét, hogy nem előbb
lőttem, és csak azután kérdeztem meg, hogy mit akar. A sörétek
nagyon kellemetlenek tudnak lenni a bőr alatt.
– Én nem törtem be a házába. Nyitva volt az ajtó.
– Ne próbáljon erre hivatkozni a bíróság előtt – vágott vissza
Riggs.

227
 Miután Riggs ellenőrizte, hogy LuAnn kiürítette a revolvert,
lehajtotta a puskája csövét, és ráfektette a könyvespolcra. Karba tette
a kezét, és LuAnn arcát fürkészte.
LuAnn idegesen felpillantott, aztán visszatért eredeti
gondolatmenetéhez. – Tudja, nekem meglehetősen szűk az ismeretségi
köröm. És igencsak kíváncsivá tesz, ha valaki betolakodik ebbe a
körbe.
– Hát ez jó! Lehet, hogy maga betolakodásnak tartja, de én inkább
életmentésnek nevezném a dolgot.
LuAnn félresöpört egy hajtincset az arcából, aztán elfordította a
tekintetét egy pillanatra. – Nézze, Mr. Riggs...
– A barátaimnak Matt vagyok. Igaz, hogy nem vagyunk barátok, de
megengedem, hogy így szólítson – mondta hűvösen Riggs.
– Én inkább a Matthew-t használnám. Nem akarom megszegni a
szabályait.
Riggs megrökönyödve nézett rá, aztán lassan megnyugodott. –
Ahogy akarja.
– Charlie mondta, hogy rendőr volt.
– Sose állítottam ilyet.
LuAnn meglepetése ezúttal teljesen őszintének tűnt. – Hát nem az
volt?
– Hogy mi voltam, nem tartozik magára. És különben se mondta
még meg, hogy mit keres nálam.
LuAnn végighúzta a kezét az öreg bőrfotelon. Nem válaszolt
azonnal, és Riggs eltökélte magában, hogy nem fogja elsőként
megtörni a csöndet. LuAnn végül megszólalt. – Ami ma reggel történt,
az egy kicsit bonyolultabb ügy, mint aminek elsőre látszik.
Olyasvalami, amit nekem kell megoldanom. – Elhallgatott és
felnézett, tekintetével Riggs szemét keresve. – Hálás vagyok azért,
amit tett. Segített nekem, pedig nem volt kötelessége. Azért jöttem,
hogy megköszönjem ezt.
Riggs megnyugodott egy kicsit. – Oké, rendben, habár nem tartok
igényt köszönetre. Segítségre volt szüksége, én meg kéznél voltam
éppen, hogy segítsek. Mint az egyik emberi lény a másiknak. Sokkal
jobb hely lenne ez a világ, ha mindenki eszerint élne.
– És szeretném megkérni egy szívességre.

228
 Riggs kissé előrehajolt, és várakozón nézett rá.
– Ami a ma reggeli incidenst illeti, hálás lennék, ha elfelejtené az
egészet. Ahogy mondtam, nekünk kell Charlie-val megoldanunk az
ügyet. Rettentően megnehezítené a dolgomat, ha maga is
belekeveredne.
Riggs eltöprengett ezen.
– Ismeri a fickót?
– Tényleg nem szeretnék beszélni erről.
Riggs megvakarta az állát. – Az a pasas szépen megnyomorgatta a
kocsimat. Úgyhogy éppen eléggé belekeveredtem.
LuAnn közelebb lépett hozzá. – Tudom, hogy maga nem ismer
engem, de nagyon sokat jelentene nekem, ha elfelejtené a történteket.
Nagyon sokat jelentene. – A szeme egyre nagyobb lett minden egyes
kiejtett szó után.
Riggs úgy érezte, mintha egyre közelebb húzná valami a nőhöz,
miközben a lába egy centit se mozdult előre. Ahogy a nő tekintete
rátapadt az arcára, az ablakon bezúduló napsugarak egy szempillantás
alatt megszűntek számára létezni, mintha teljes napfogyatkozás állt
volna be hirtelen.
– Tudja mit: ha a fickó nem okoz nekem több galibát, elfelejtem,
hogy bármi is történt.
LuAnn mereven tartott válla megkönnyebbülten leereszkedett. –
Köszönöm.
Megkerülte Riggset, és elindult a lépcső felé. Parfümje illata
megérintette Riggs orrát. Riggsnek bizseregni kezdett a bőre. Régen
volt már, amikor ilyesmit érzett utoljára.
– Szép az otthona – mondta LuAnn.
– Az önével persze nem versenyezhet.
– Maga csinált mindent?
– Nagyrészt. Elég jó a kézügyességem.
– Mi lenne, ha átjönne holnap, és megbeszélnénk, hogy milyen
munkákat tudna esetleg még elvállalni?
– Ms. Savage...
– Hívjon csak Catherine-nek.
– Catherine, nem kell megvásárolnia a hallgatásomat.
– Dél körül megfelel? Összeütök valami ebédet akkorra.

229
 Riggs kutató pillantást vetett rá, aztán vállat vont. – Nekem
megfelel.
Ahogy LuAnn elindult le a lépcsőn, Riggs utánaszólt. – Ami a
hondás pasast illeti: ne nagyon bízzon benne, hogy fel fogja adni a
fickó.
LuAnn előbb a puskára nézett, aztán Riggsre emelte a szemét.
– Én már nagyon régen nem bízok semmiben, Matthew.

– IGEN, JOHN, EZ JÓ ÜGY, és ő minden jó ügyet szívesen támogat. –

Charlie hátradőlt a székén, és belekortyolt a forró kávéba. Egy ablak
melletti asztalnál ült a Vadkanfej fogadó éttermében, valahol az Ivy
Roadon, a Virginia Egyetemtől kissé nyugatra. Két tányér őrizte a
reggeli maradványait az asztalon. A szemben ülő férfi szinte
sugárzott.
– El sem tudom mondani, hogy milyen sokat jelent ez a
közösségnek. Hogy ő itt van... hogy mindketten itt vagytok közöttünk,
ez egyszerűen csodálatos. – Méregdrága kétsoros zakójában,
amelyhez színpompás díszzsebkendőt mellékelt, és hasonlóan
színpompás babos nyakkendőt kötött, a hullámos hajú John
Pemberton a környék legsikeresebb és legjobb összeköttetésekkel
rendelkező ingatlanügynöke volt. Benn ült minden fontosabb helyi
bizottság és jótékonysági alapítvány igazgatótanácsában. A fickó
gyakorlatilag mindenről tudott, ami a környéken történt, s éppen ez
volt az, amiért Charlie meghívta reggelizni. Mellesleg, LuAnn
házának a közvetítéséért hat számjegyű összeg vándorolt a zsebébe,
így Pemberton hűséges barátnak volt mondható.
Egy pillanatra lenézett az ölébe, majd nyájas vigyorral Charlie
felé fordult. – Szívből reméljük, hogy Ms. Savage-dzsel is
találkozhatunk a közeljövőben.
– Természetesen, John, természetesen. Ő is nagyon szeretne
találkozni veletek. De az az igazság, hogy nem nagyon szereti a
nyilvánosságot.
– Persze, persze, csupa ilyen ember lakik a környéken.
Filmsztárok, híres írók és effélék, akik azt se tudják, mit csináljanak a
pénzükkel.
Elégedett mosoly suhant át Pemberton arcán. Charlie biztosra

230
vette, hogy a zsíros közvetítői jutalékokra gondol, amiket a gazdag
kuncsaftok további ki-be költözésekor fog összeharácsolni magának.
– Kénytelen leszel még egy ideig az én társaságomat élvezni –
mondta vigyorogva Charlie.
– Ami ugyanolyan megtiszteltetés számomra – válaszolta
Pemberton automatikusan.
Charlie letette a kávéscsészéjét, és félretolta a tányérját. Ha nem
akar visszaszokni a dohányzásra, nem szabad egyetlen szálra sem
rágyújtania. – Dolgozik nálunk egy Matt Riggs nevű illető.
– A biztonsági kerítést csinálja. Igen, tudok róla. Ez a legnagyobb
megbízása jelen pillanatig.
Charlie meglepett arcát látva, Pemberton sejtelmesen
elvigyorodott. – Hát igen, akármilyen nagyvilági népek laknak erre,
Charlottesville mégiscsak egy kis hely. Bármi történik itt, előbb-
utóbb megtudja az ember.
Charlie hangulata nagyot zuhant hirtelen. Lehet, hogy Riggsnek
máris eljárt a szája? Lehet, hogy súlyos hiba volt ideköltözni?
Lehet, hogy a hétmilliós New Yorkban kellett volna inkább
elvegyülniük?
Nagy erőfeszítések árán sikerült elhessegetnie a zsibbasztó
gondolatokat, és belevágott a mondókájába. – Értem. A fickónak
kitűnő ajánlásai vannak.
– Jó munkát végez, szakszerűen és megbízhatóan dolgozik. Nem
régen van itt, legalábbis a helyiekhez viszonyítva, körülbelül öt éve,
de soha nem hallottam egyetlen rossz szót se róla.
– Honnan jött?
– Washingtonból. A városból, nem az államból. – Pemberton ujjai
közé fogta a csészéjét.
– Gondolom, ott is építkezéssel foglalkozott.
Pemberton a fejét rázta. – Nem, azután váltotta ki az iparát, hogy
idejött.
– De biztos nem itt kezdte tanulni a szakmát.
– Szerintem veleszületett érzéke van az ilyesmihez. Első osztályú
ács, pedig csak két évig tanoncoskodott Ralph Steed, az egyik
helybéli építész mellett. Amikor Ralph néhány évvel ezelőtt meghalt,
Riggs önálló vállalkozásba fogott. Egész ügyesen csinálja. Keményen

231
dolgozik. Egy kerítés felhúzása persze nem olyan ördöngös dolog.
– Igaz. De nem furcsa, hogy csak úgy idejön, és belevág valami
teljesen újba? Az embernek beindul ilyenkor a fantáziája. Nem úgy
fest a fickó, mint aki fiatal pályakezdőként jött ide öt évvel ezelőtt.
– Nem, nem úgy jött. – Pemberton körülpillantott a kis ebédlőn.
Amikor ismét megszólalt, a hangja jóval halkabb volt. – Nem te vagy
az első, akit Riggs múltja kíváncsivá tett.
Charlie kissé előrehajolt, amitől még bizalmasabb légkör borult az
asztal fölé. – Tényleg? Gondolom, csak rosszindulatú pletykákról van
szó. – Charlie megpróbált könnyednek és felhőtlennek látszani.
– Pletykák mindig is voltak és lesznek, a kérdés csak az, hogy
mennyi a valóságtartalmuk. Mindenesetre több forrásból is úgy
értesültem, hogy Riggs fontos pozíciót töltött be Washingtonban. –
Pemberton hatásszünetet tartott. – A hírszerzésnél.
A nyugalom álarca mögött Charlie elkeseredett küzdelmet
folytatott, hogy ki ne tálalja a gyomrából az egész reggelit. Lehet,
hogy LuAnn szerencsésnek számított, amikor Jackson kiszemelte a
lottónyertesek közé, de a szerencséjéhez, úgy látszik, legalább annyi
balszerencse is járul. – Azt mondod, a hírszerzésnél? Valami kém
volt?
Pemberton égnek emelte a kezét. – Ki tudja. Az ilyen embernek
csupa titok az élete. Ha megkínoznák, akkor se árulna el semmit.
Egyszerűen ráharapna a ciánkapszulájára, aztán szép nyugiban
eltávozna az örökkévalóságba. – Pemberton láthatóan élvezte a
drámai helyzeteket, legalábbis pletykaszinten, és kellő távolságból
figyelve.
Charlie megnyomkodta a bal térdét. – Én úgy hallottam, hogy zsaru
volt.
– Ki mondta ezt neked?
– Már nem emlékszem. Futólag említette valaki.
– Ha rendőr volt, annak bármikor utána lehet nézni. De a kémekről
nem készülnek feljegyzések, ugyebár.
– Soha nem beszélt a múltjáról senkinek?
– Csak nagy általánosságban. Ezért is hallhattál olyat, hogy rendőr
volt. Az emberek sok mindent hallanak, aztán megpróbálják betömni
a hiányzó lyukakat.

232
 – Így is, úgy is a törvény embere. – Charlie hátradőlt, és
megpróbált a nyugalom szobrának látszani.
– És rendkívül tehetséges építész. Jó munkát fog végezni nálatok.
– Pemberton felnevetett. – Persze csak ha nem kezd el szaglászni a
ház körül. Tudod, ezek a kémszokások nehezen halnak ki az
emberből. Az én életem olyan, mint egy nyitott könyv, de azért
mindenkinek lapul néhány titok a tarsolyában. Nincs igazam?
Charlie megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna. – Van
akinek kevesebb, van akinek több.
Charlie ismét előrehajolt, kezét összekulcsolva maga előtt; minél
gyorsabban témát akart váltani, és meg is volt ehhez a megfelelő
eszköze. – John... – Charlie hangja mélyebb lett egy oktávval –
...John, szeretnék egy apró szívességet kérni tőled.
Pemberton szélesen elmosolyodott. – Bármit, Charlie. És tekintsd
úgy, hogy már meg is van.
– Megjelent a minap egy férfi a házunknál, és adományt kért egy
alapítvány számára, aminek állítólag ő a vezetője.
Pemberton döbbenten nézett rá. – Hogy hívják?
– Nem helyi volt az illető – felelte gyorsan Charlie. – Mondott egy
nevet, de biztosra veszem, hogy nem a valódi neve volt. Nagyon
gyanúsnak tartottam az egészet, ha érted, mire gondolok.
– Teljes mértékben.
– Ms. Savage pozíciójában óvatosnak kell lennie az embernek.
Rengeteg csalás történik mostanában.
– Nem is tudtam. Meg vagyok döbbenve.
– A lényeg, hogy a fickó állítólag itt lesz egy darabig a környéken.
Kért is egy újabb időpontot Ms. Savage-től.
– Remélem, hogy nem egyeztél bele.
– Még nem. A fickó megadott egy telefonszámot, de nem helyi
szám volt. Amikor felhívtam, egy hangposta jelentkezett be.
– Mi a neve az alapítványnak?
– Nem emlékszem pontosan, de a gyógyszerkutatással áll valahogy
kapcsolatban.
– Ezt igazán könnyű ellenőrizni – mondta tudálékosan Pemberton.
– Nekem persze semmiféle személyes tapasztalatom nincs a csalások
terén – tette hozzá sértődött hangon –, de tisztában vagyok vele, hogy

233
egyre jobban terjed az ilyesmi.
– Én is éppen így látom. Hogy rövidre fogjam a szót, abból, hogy
a fickó hosszabb időt akar eltölteni a környéken, arra jutottam, hogy
valószínűleg egy házat fog kibérelni valahol, és nem szállodákra
fogja elszórni a pénzét. A hotel egy idő után komoly teherré válhat,
különösen, ha valaki alkalmi csalásokból tengeti az életét.
– És arra akarsz megkérni, hogy próbáljam meg kideríteni a
tartózkodási helyét, igaz?
– Pontosan. Nem kérnék tőled ilyet, ha nem volna fontos nekem.
Sose lehet elég óvatos az ember. Szeretném tudni, hogy kivel állok
szemben, mielőtt újra jelentkezik.
– Persze, persze. – Pemberton kifújta a levegőt, aztán belekortyolt
a teájába. – Természetesen utánanézek a dolognak. Szívesen megadok
minden segítséget neked is és Ms. Savage-nek is.
– És mi rendkívül hálásak leszünk érte. Már többször
beszámoltam Ms. Savage-nek az általad vezetett alapítványokról, és
ő rendkívül nagyra értékelte mindegyiket, különösen a te áldozatos
munkádat.
Pemberton ragyogott a boldogságtól. – Mi lenne, ha megadnád a
férfi személyleírását? Éppen üres a délelőttöm, és hozzáláthatnék
máris a nyomozáshoz. Ha ötvenmérföldes körzeten belül tartózkodik
a fickó, az én kapcsolataimmal száz százalék, hogy megtaláljuk.
Charlie megadta a személyleírást, letette az asztalra a reggeli árát,
aztán felállt. – Még egyszer kösz, John.

234
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
THOMAS DONOVAN a város utcáit fürkészte, parkolóhelyet keresve
magának. Georgetown nem arról volt híres, hogy bőséges hellyel
kínálta volna a parkolni vágyó kocsikat. Donovan egy vadonatúj
bérautóban, a legújabb Chrysler-modellben feszített. Miután az M
utcáról befordult jobbra a Wisconsin Avenue-ra, az egyik
mellékutcában talált végre egy parkolóhelyet, nem messze onnan,
ahová igyekezett. Gyengén szemerkélni kezdett az eső, ahogy elindult
a járdán. A csendes lakónegyedben, ahol járt, elegáns palatetős
téglaépületek sorakoztak, magas rangú politikusoknak és komoly
üzletembereknek nyújtva kényelmes lakhelyet. Donovan alaposan
szemügyre vett minden házat, ahol elsétált. A pompás
panorámaablakokon keresztül barátságos kandallók előtt nevetgélő,
jól öltözött polgárokat látott, ahogy pohárral a kezükben üdvözlik
egymást az újabb sikeres nap után, s bár a világot ma sem tudták
megváltani, a bankszámlájuk azért ismét izmosodott egy kicsit.
Akkora gazdagság és hatalom zsúfolódott össze ezen a helyen,
hogy a falak szinte ontották magukból az energiát, végighömpölyögve
az utcán, s elárasztva Donovant. A pénz és a hatalom soha nem volt
elsődleges szempont nála. De foglalkozásából adódóan szoros
kapcsolatban állt olyanokkal is, akik mindennél többre tartották
ezeket az isteni adományokat. Ez a pozíció kitűnő lehetőséget adott
arra, hogy cinikus alapállásból tekinthessen rájuk, ami egészen jól
ment neki, mivel őszintén hitt a munkájában. A helyzetben rejlő
ellentmondás nem különösebben izgatta. A gazdagok és hatalmasok
nélkül – és piszkos dolgaik nélkül – kire zúdíthatta volna kihegyezett
nyilait?
Donovan megállt egy hatalmas épület előtt: legalább százéves,
kétemeletes téglaház magasodott a derékmagasságú téglafalra épített
kovácsoltvas kerítés mögött, a környék megszokott stílusában.
Donovan bedugta a kulcsot a kapuzárba, és belépett a feljáróra. Egy
másik kulccsal kinyitotta a vastag, tömörfa bejárati ajtót, és lerázta

235
magáról a kabátot.
Azonnal előkerült egy háztartási alkalmazott, és elvette tőle a
nedves kabátot. A nő a cselédek hagyományos uniformisát viselte, és
tisztelettudó hangon beszélt, a jól bevált gyakorlatnak megfelelően.
– Szólok az asszonyomnak, hogy megjött, Mr. Donovan.
Donovan bólintott, és bevonult a nő mellett a szalonba. Előbb
megmelengette magát a kandallónál, azután elégedetten
körbepillantott. Bár egyszerű munkáscsaládból származott, sose
rejtette véka alá, hogy szívesen megmártózik néha a luxusban is. Ez a
gyengéje fiatalabb korában némi lelkiismeret-furdalást okozott neki,
de ma már korántsem zavarta ennyire. Sok probléma megoldódik,
ahogy öregszik az ember, merengett Donovan, a bűntudat is úgy
lehámlik róla, mint hagymáról az elszáradt héj.
Mire megkevert magának egy italt a szalon sarkában álló
bárszekrénynél, előkerült a nő is.
Gyors léptekkel odament Donovanhez, és megcsókolta. Donovan
megfogta a kezét, és gyengéden megsimogatta.
– Hiányoztál – mondta a nő.
Donovan odavezette a falnál álló hatalmas kanapéhoz. Ahogy
leültek egymás mellé, összeért a térdük.
Alicia Crane jó harmincas, törékeny teremtés volt, hosszú szőke
haja a napok múlásával egyre szürkébb árnyalatot vett fel. Drága ruha
volt rajta, s a csuklóján és a fülében csillogó ékszerek is ezt az
irányzatot követték; az összhatás visszafogott eleganciát és
kifinomultságot sugárzott mégis. Arcvonásai finomak voltak, az orra
egészen kicsi, csillogó sötétbarna szeme között alig észrevehető. Bár
nem volt különösebben szép, a jólét és kifinomult ízlés
megnyilvánulásai kellemes külsőt kölcsönöztek neki. Jobb napokon
egészen hatásos volt a megjelenése.
Kissé megremegett, ahogy Donovan végigsimította az arcát.
– Te is hiányoztál, Alicia. Nagyon.
– Nem szeretem, mikor távol vagy tőlem. – A hangja kulturált volt
és emelkedett, a hanglejtése lassú és szabatos. Az ilyen hang kissé
erőltetetten hat egy viszonylag fiatal nőnél.
– A hivatásommal jár. – Donovan rámosolygott. – De temelletted
egyre nehezebben tudom végezni a munkámat. – Donovan valóban

236
vonzódott Alicia Crane-hez. Bár nem volt a világ legnagyobb
színésznője, jólelkű teremtés volt, s hiányzott belőle az a modorosság
és megjátszás, ami a gazdagságnak ezen a szintjén szinte
természetesnek számított.
Hirtelen elkerekedett Alicia szeme. – Mi a jó égnek vágattad le a
szakálladat?
Donovan megtapogatta a sima bőrfelületet. – Egy kis ritmusváltás
– mondta gyorsan. – Tudod, a férfiak is átesnek egyszer a maguk
klimaxán. Kábé tíz évvel a sírba szállásuk előtt. Hogy tetszik?
– Szerintem ugyanolyan jóképű vagy, mint szakállal. Egy kicsit
hasonlítasz az apámra. Természetesen arra gondolok, amilyen
fiatalabb korában volt.
– Kösz, hogy egy öregemberhez hasonlítasz. – Donovan
elmosolyodott. – De azért megtisztelő, hogy egy kalap alá veszel
vele.
– Szólok Maggie-nek, hogy üssön össze valamit vacsorára.
Biztosan éhes vagy. – Gyengéden megszorította Donovan kezét.
– Köszönöm, Alicia. És egy jó meleg fürdő sem ártana utána.
– Ó, persze. Biztosan átfagytál ebben a hideg esőben. –
Elhallgatott egy pillanatra. – Remélem, nem akarsz megint itt hagyni.
Arra gondoltam, hogy elutazhatnánk egy kicsit a szigetekre. Gyönyörű
lehet ott ebben az évszakban.
– Remekül hangzik, de félek, hogy máskorra kell halasztanunk az
utazást. Csak reggelig maradhatok.
Mérhetetlen csalódottság áradt szét Alicia arcán, aztán lehajtotta a
fejét. – Értem.
Donovan kezébe vette az állát, és a szemébe nézett. – Alicia,
komoly áttörést értem el ma. Olyat, amire nem is számítottam.
Kockázatos dolgot műveltem, de néha kockáztatnunk kell ahhoz, hogy
eredményt mutathassunk fel. – Átvillant előtte a reggeli jelenet és
LuAnn halálra vált arca. – Annyi hiábavaló szaglászás után, amikor
még abban se biztos az ember, hogy jó helyen keresgél. De hát ez is
benne van a pakliban.
– Hát ez nagyszerű, Thomas, nagyon boldog vagyok. De remélem,
nem keveredsz bele valami veszélyes dologba. Nem is tudom, mit
csinálnék, ha valami baj történne veled.

237
 Donovan leült, és elmerengett egy pillanatra a reggeli hőstettén. –
Tudok magamra vigyázni. És nem vállalok fölösleges kockázatot.
Ráhagyom az ilyesmit a zöldfülű taknyosokra.
Aliciára pillantott, aki olyan csodálattal csüngött a szavain, mint
egy kisgyerek, ha kedvenc hőse kalandos beszámolóját hallgatja.
Donovan kiitta a poharát. Egy igazi hős. Szerette ezt az érzést. Ki ne
szeretné? Mindenkinek szüksége van valakire, aki őszintén csodálja.
Szélesen elmosolyodott, és megfogta Alicia apró kezét.
– Megígérek valamit. Ha összehozom ezt a sztorit, elmegyünk
valahová egy hosszú vakációra. Csak te meg én. Valami meleg
helyre, ahol sok a pia, és bemutatom a tengerésztudományomat. Már
ezer éve nem gyakoroltam, és nincs a világon senki, akinek
szívesebben eldicsekednék vele, mint neked. Na, hogy hangzik?
Alicia odasimult a vállához, és megszorította a kezét. –
Csodálatosan.

238
 HARMINCADIK FEJEZET
– TE MEGHÍVTAD ŐT EBÉDRE? – Harag és értetlenség keveréke
tükröződött Charlie döbbent arcán. – Elárulnád, hogy miért csináltad
ezt? És elárulnád azt is, hogy mi a fészkes nyavalyának mentél oda?
Charlie irodájában voltak. LuAnn a terjedelmes íróasztal mellett
állt, míg Charlie az asztal előtt ült. Épp egy vaskos szivart csomagolt
ki, hogy rágyújtson, amikor LuAnn említést tett neki a reggeli
kirándulásáról.
Dacos sértődöttség látszott LuAnn arcán, ahogy Charlie-ra
pillantott. – Nem bírtam tétlenül nézni, hogy nem történik semmi.
– Mondtam neked, hogy elintézem a dolgot. Vagy nem bízol már
bennem?
– De megbízom, Charlie, nem erről van szó. – LuAnn arcáról
eltűnt a dac, odaült a szék karfájára, és gyengéden végighúzta a kezét
Charlie gyérülő haján. – Arra gondoltam, ha beszélek Riggsszel,
mielőtt bármit is lépne, bocsánatot kérnék tőle és megpróbálnám
rávenni, hogy szálljon ki az ügyből, akkor talán megoldódnának a
gondjaink.
Ahogy megcsóválta a fejét, éles fájdalom nyilallt Charlie bal
halántékába. Nagy levegőt vett, azután egyik kezével átkarolta LuAnn
derekát. – Igen hasznos beszélgetést folytatattam ma reggel
Pembertonnal.
– Kivel?
– Az ingatlanügynökkel. Akitől megvettük a házat. De nem ez a
fontos. Az a lényeg, hogy Pemberton mindenkit ismer, és mindenről
tud, ami a környéken történik. Éppen most nyomozza le nekünk a
hondás pasast.
LuAnn összerándult. – Csak nem mondtad el neki...
– Kitaláltam egy mesét, és megetettem vele. Simán bevette a
pasas. Egész jók vagyunk már ködösítésben, nem?
– Talán túl jók is – felelte LuAnn mogorván. – Egyre nehezebben
tudom megkülönböztetni az igazat a hazugságtól.

239
 – Riggsről is kérdeztem Pembertont. Megpróbáltam megtudni
valamit a múltjáról, meg arról, hogy milyen ember.
– Nem is volt rendőr. Megkérdeztem tőle, és azt állította, hogy
nem volt. Te meg azt mondtad, hogy zsaru volt.
– Igaz, hogy melléfogtam egy kicsit, de Riggs szavaiból erre a
következtetésre lehetett jutni.
– Akkor meg kicsoda? És mi ez a nagy titkolózás?
– A te szádból elég furcsán hangzik az ilyesmi. – LuAnn játékosan
oldalba bökte Charlie-t. De Charlie következő mondatától lehervadt
a mosolya. – Pemberton szerint Riggs a kormánynak kémkedett.
– Kémkedett? CIA-s?
– Ki a franc tudja? Nem fogja világgá kürtölni, hogy milyen
csapathoz tartozik. Az ilyeneknél sose lehet biztosat tudni. A múltja
mindenesetre meglehetősen ködös, legalábbis Pemberton szerint.
LuAnn végigborzongott a gondolattól, hogy Riggs milyen gyorsan
be tudta róla gyűjteni az információkat. Így már érthetőbb volt a
dolog. De azért nem hagyta magát ilyen könnyen meggyőzni. – És
most kerítéseket épít Virginia legeldugottabb vidékén. Úgy tudtam,
hogy a kémeket nem engedik kiugrani.
– Túl sok maffiás filmet nézel mostanában. A kémek is nyugdíjba
mennek egyszer, vagy legalább állást változtatnak, különösen amióta
véget ért a hidegháború.
Egyébként meg rengeteg speciális munka van a hírszerzésnél. Nem
hord mindenki ballonkabátot, pisztollyal a mandzsettában, és nem
merényel mindenki külföldi diktátorokat. Lehet, hogy csak egy
harmadrangú beosztott volt, aki egy irodában ülve nézegette a
Moszkváról készült légi felvételeket.
LuAnn a Riggsnél tett látogatására gondolt. Arra, ahogy Riggs a
puskával bánt, a kitűnő megfigyelőképességére, és hogy milyen jól
ismeri a fegyvertípusokat. Azután a magabiztos, nyugodt
viselkedésére. Határozott mozdulattal megrázta a fejét. – Nem úgy
fest, mint egy irodai dolgozó.
Charlie felsóhajtott. – Szerintem se. Na és hogy ment a dolog?
LuAnn felállt, nekidőlt az ajtófélfának, és beakasztotta az ujjait a
farmernadrágja övtartójába. – Már egy csomó információt begyűjtött
rólam és a Hondáról. Az én esetemben jól működik az álcázás, ebből

240
az irányból védve vagyunk.
– A Hondáról mit tud?
LuAnn megrázta a fejét. – Washingtonban bérelték. A név hamis.
Valószínűleg zsákutca.
– Gyorsan dolgozik a fickó. Hogy derítetted ki ezt?
– Körülszaglásztam egy kicsit a dolgozószobájában. Amikor
észrevett, rám fogta a puskáját.
– Úristen, LuAnn, ha ez a fickó tényleg kém, örülhetsz, hogy nem
lőtte szét a fejed.
– Nem tűnt olyan kockázatosnak a dolog. És a végén egész jól
megoldódott.
– Te és a fölösleges kockázatvállalásaid! Mint amikor elmentél a
lottósorsolásra New Yorkban. Ideje, hogy odafigyeljek egy kicsit a
dolgokra. Mi volt még?
– Elmondtam neki, hogy az autós üldözés valóban aggaszt minket,
de mi szeretnénk utánajárni a dolognak.
– És elfogadta? Szó nélkül? – hitetlenkedett Charlie.
– Végre az igazat mondhattam valakinek, Charlie – csattant föl
LuAnn indulatosan. – Szinte bizsereg a bőröm tőle, olyan ritkán van
alkalmam ilyesmire.
– Oké, oké. Nem akartalak megbántani. Istenemre, úgy
viselkedünk, mint egy öreg házaspár.
LuAnn elmosolyodott. – Mert egy öreg házaspár vagyunk. Csak
több a titkunk, mint a legtöbbjüknek.
Charlie szélesen elvigyorodott, aztán komótosan rágyújtott egy
szivarra. – Úgy gondolod, hogy ezzel a Riggsszel nem lesz gondunk?
Nem fog körülöttünk szaglászni?
– Szerintem elég kíváncsi, ami teljesen normális dolog. De
megígérte nekem, hogy nem fogja feszegetni a kérdést, és én hiszek
neki. Nem tudom pontosan, hogy miért. De valahogy nem tűnik
kétszínűnek.
– És te meghívtad a holnapi ebédre. Gondolom, szeretnéd egy
kicsit jobban megismerni.
LuAnn Charlie arcát fürkészte egy pillanatig. Lehet, hogy
féltékeny? Megvonta a vállát. – Így legalább rajta tarthatjuk a
szemünket, és megtudhatunk róla egyet, s mást. Lehet, hogy neki is

241
vannak titkai. Egyáltalán nem csodálkoznék rajta.
Charlie kifújta a szivarfüstöt. – Ha ezzel a Riggsszel tényleg nincs
probléma, akkor csak a hondás pasas miatt kell aggódnunk.
– Hát nem elég?
– Még mindig jobb, mintha kettő miatt fájna a fejünk. Ha
Pembertonnak sikerül megtalálnia a pasast, lehet, hogy simán
megoldódik az ügy.
LuAnn ideges pillantást vetett rá. – Mit akarsz csinálni vele?
– Sokat gondolkodtam a dolgon. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha
nyílt sisakkal játszunk, megfogom a grabancát, és megkérdezem tőle,
hogy mit akar. Ha csak pénzt, akkor elgondolkodunk esetleg a dolgon.
– És ha nem csak pénzt akar? – A kérdés második felét nehezebb
volt feltenni. – Mi van, ha tud a lottócsalásról is?
Charlie kivette a szájából a szivart, és LuAnnre meredt.
– El nem tudom képzelni, hogyan tudhatna róla. Egy a millióhoz az
esély erre, de ha mégis tudna valamit, elég hely van a világon, ahol
meghúzhatjuk magunkat. Egy pillanat alatt eltűnhetünk, ha a szükség
úgy hozza.
– Folyton csak menekülünk – mondta végtelenül fáradtan LuAnn.
– Gondolj az alternatívára. Nem túl kellemes.
LuAnn előrenyúlt, és kivette Charlie kezéből a szivart. Fogai közé
vette, nagyot szippantott belőle, aztán lassan kifújta a füstöt, és
visszaadta Charlie-nak.
– Mikor jelentkezik Pemberton?
– Nincs pontosan megbeszélve. Lehet, hogy ma este, lehet, hogy
csak a jövő héten.
– Szólj, ha megtudsz tőle valamit.
– Igenis, milady, maga lesz az első, akinek szólok.
LuAnn megfordult, és elindult kifelé.
– Én is meg vagyok híva a holnapi ebédre? – kérdezte Charlie.
LuAnn hátrapillantott. – Mindenképpen számítok rád, Charlie. –
Bájosan elmosolyodott, és kiment. Charlie felállt, s az ajtóból nézte,
ahogy LuAnn kecses léptekkel végigsiet a folyosón. Aztán becsukta a
dolgozószoba ajtaját, leült az íróasztalához, és elgondolkodva
pöfékelt tovább.

242
 RIGGS VÁSZONNADRÁGOT VISELT, és mintás kötött pulóvert az inge
fölött. Egy Cherokee dzsipben ült, amit arra az időre bérelt ki, amíg a
furgonja ütközőjét rendbe hozzák a szervizben. A dzsip egyébként is
jobban illett ebbe a luxuskörnyezetbe, mint az ütött-kopott furgonja.
Lesimította frissen mosott haját, mielőtt kimászott a Cherokee-ból,
aztán odasétált a kúria lépcsőjéhez. Nem sokat adott az öltözékére
mostanában, kivéve azt az egy-két alkalmat, amikor bement a városba
valamilyen komolyabb rendezvényre. Úgy gondolta, hogy zakó és
öltönynadrág ez esetben nagyzolásnak tűnne. Végtére is csak egy
ebédre hívták meg. És ki tudja? Lehet, hogy a ház úrnője megbízza
valami apróbb munkával.
A kopogtatásra a szobalány nyitott ajtót, és bekísérte a könyvtárba.
Riggs azon töprengett közben, hogy figyelték-e, amikor megközelítette
a házat. Lehet, hogy videokamerák pásztázzák a környéket, miközben
Catherine Savage és a Charlie nevű fickó egy monitorokkal
telezsúfolt szobából követi az eseményeket.
Körbepillantott a tágas helyiségen, kellő tisztelettel méregetve a
falakat borító vaskos köteteket. Kíváncsi lett volna rá, hogy csak a
látvány kedvéért tartják-e őket. Nem egy helyen járt már, ahol
pontosan ez volt a helyzet. De itt valahogy nem tudta ezt elképzelni. A
kandalló párkányán álló fényképekre pillantott. A fotókon Charlie és
a kislány látszott, aki feltűnően hasonlított LuAnnre, de LuAnnről
egyetlen kép sem készült. Ez elég furcsa, gondolta Riggs, de hát a nő
is furcsa, úgyhogy szó sincs következetlenségről.
Riggs megfordult, amikor kinyílt a könyvtár dupla szárnyú ajtaja.
A szénapadláson történt első tényleges találkozásuk a jelek szerint
nem készítette fel kellőképpen erre a látványra.
Aranyszínű hajfürtök omlottak az elegáns kivágású, lábközépig
érő, egyrészes fekete ruhára, mely lágyan követte a test formás
vonalát. Riggsnek az volt az érzése, hogy ez a nő bármit felvehetne
magára, egy fehér házi vacsorán éppen olyan jól mutatna, mint egy
kirakodóvásáron. Lapos sarkú, fekete cipőt viselt a ruhához.
Leginkább egy puha léptű, kecses leopárdra emlékeztette Riggset.
Rövid szemlélődés után arra jutott, hogy a nő szépsége kivételes, de
nem tökéletes. De hát semmi sem az. Közben újabb érdekes részletet
figyelt meg rajta: apró ráncok jelentek meg a szeme sarkában, de a

243
szája körül teljesen hiányoztak ezek a vonalak, mintha soha nem
mosolygott volna.
Érdekes módon, az állán lévő apró vágás még vonzóbbá teszi,
csodálkozott Riggs. Lehet, hogy életének egy veszélyekkel teli
időszakára emlékezteti?
– Örülök, hogy el tudott jönni – mondta LuAnn, miután fürge
léptekkel odament Riggshez, és kezet nyújtott neki. Riggs ismét
elcsodálkozott, hogy milyen erős a kézfogása; a nő hosszú ujjai szinte
magukba szippantották Riggs nagy, kérges tenyerét. – Tudom, hogy az
építészeket rengeteg helyre rángatják napközben. Mindig másokhoz
kell igazodniuk.
Riggs szemügyre vette a könyvtár falát és mennyezetét. –
Hallottam, hogy komoly felújításokat végeztek. Bármennyire jó is egy
kivitelező, egy ilyen komplex munkánál mindig adódik néhány
probléma menet közben.
– Charlie felügyelte a munkálatokat. Azt hiszem, viszonylag simán
ment minden. A végeredmény mindenesetre csodálatos.
– Azt látom.
– Perceken belül kész az ebéd. Sally a hátsó verandán terített meg.
Mivel az ebédlő ötven férőhelyes, kissé nyomasztó lenne három
embernek. Iszik valamit ebéd előtt?
– Nem, köszönöm. – Riggs rámutatott a fotókra. – A kislánya?
Vagy talán a húga?
LuAnn elpirult, és a kandallóra pillantott. Leült a kanapéra, és
csak azután válaszolt. – A lányom, Lisa. Már tízéves. El se tudom
hinni, olyan gyorsan elrepült az idő.
Riggs ránézett LuAnnre. – Akkor nagyon fiatalon hozhatta világra.
– Igen, valószínűleg túl fiatalon, de nem adnám őt oda semmiért a
világon. Magának van gyereke?
Riggs gyorsan megrázta a fejét, és lenézett a kezére.
– Nem ért ilyen szerencse.
LuAnn észrevette, hogy nincs rajta jegygyűrű, de hát a férfiak egy
része nem szokta hordani. Sejtette, hogy egy olyan ember, aki
naphosszat kétkezi munkát végez, már csak biztonsági okokból sem
viseli.
– A felesége...

244
 – Elváltam – vágott közbe Riggs. – Majdnem négy éve. – Zsebre
dugta a kezét, és ismét körbejáratta a szemét a szobán. Érezte, ahogy
LuAnn követi a tekintetével. – És maga? – kérdezett vissza, LuAnnre
pillantva.
– Özvegy vagyok.
– Részvétem.
LuAnn vállat vont. – Nagyon régen történt – mondta LuAnn halkan.
A hangjában volt valami, ami azt súgta Riggsnek, hogy az évek nem
tudták tompítani a fájdalmat.
– Ms. Savage...
– Kérem, hívjon Catherine-nek. – Megeresztett egy huncut
mosolyt. – A barátaim így szoktak hívni.
Riggs visszamosolygott rá, és leült mellé. – Na és hol van
Charlie?
– Van még egy-két elintéznivalója. De ebédre itt lesz.
– A nagybátyja?
LuAnn bólintott. – Évekkel ezelőtt meghalt a felesége. Én is
mindkét szülőmet eltemettem. Csak mi maradtunk a családból.
– Úgy látom, a megboldogult férje elég szép vagyont szedett össze.
Vagy talán maga volt? Remélem, nem vagyok tapintatlan vagy
tolakodó. – Riggs hirtelen elvigyorodott. – Vagy megütötte valaki a
főnyereményt?
LuAnn jól láthatóan megmarkolta a kanapé szélét.
– Tudja, a férjem igen tehetséges üzletember volt, s mint láthatja,
komoly örökséget hagyott rám. – Sikerült ezt közömbös hangon
elmondania.
– Azt látom – helyeselt Riggs.
– És maga? Itt élte le az egész életét?
– Azt hinné az ember, hogy a tegnapi látogatásomat követően
utánanézett egy kicsit a múltamnak.
– Félek, hogy nem rendelkezem olyan szintű adatforrással, mint
ön. Nem is tudtam, hogy az építészek ilyen komoly információs bázist
építenek ki maguknak. – Egy pillanatra sem vette le a szemét
Riggsről.
– Öt évvel ezelőtt költöztem ide. Egy helyi építésznél
tanoncoskodtam, aki megtanított a szakmára. Körülbelül három éve

245
meghalt, és akkor kezdtem bele az önálló iparba.
– Öt évvel ezelőtt. Vagyis egy évig még a feleségével élt itt.
Riggs megrázta a fejét. – A válást négy éve mondták ki, de már
tizennégy hónappal korábban különmentünk. Ő még mindig
Washingtonban van. És valószínűleg ott is fog maradni.
– Politikus?
– Ügyvéd. Társtulajdonos egy nagy cégnél. Komoly politikai
kapcsolatokkal bíró ügyfelekkel.
– Akkor biztos nagyon jó a szakterületén. Pedig ebben a
szakmában is túlsúlyban vannak a férfiak. Ahogy egy csomó más
helyen is.
Riggs vállat vont. – Okos nő, céltudatos üzletasszony. Azt hiszem,
ezért is váltunk külön. A házasság akadályozta az előmenetelben.
– Értem.
– Nem valami eredeti történet, de ezzel tudok csak szolgálni.
Aztán leköltöztem ide, és soha nem néztem vissza.
– Gondolom, szereti a munkáját.
– Néha vesződséggel jár, mint minden munka. De szeretek építeni
és alkotni. Békés dolog. És jót tesz a léleknek. Szerencsésnek érzem
magam, gyakran dicsérik a munkámat, s az üzletmenet folyamatos.
Bizonyára tudja, hogy nagy vagyon koncentrálódott erre a vidékre.
Már az ön ideérkezése előtt is.
– Értem. Örülök, hogy jól sikerült a szakmaváltása.
Riggs hátradőlt, és megpróbálta feldolgozni magában a hallottakat.
A szája lebiggyedt, s a keze lassan ökölbe szorult, de nem
fenyegetőleg.
Végül zavartan felnevetett. – Gondolom, valami olyasmit hallott,
hogy CIA-ügynök vagyok vagy nemzetközi bérgyilkos, aki egyszer
csak úgy döntött, hogy otthagy csapot-papot, és nekiáll fűrészelni meg
kalapálni egy elhagyott vidéken.
– Az igazat megvallva, a bérgyilkosverzióról nem hallottam.
Mindketten elmosolyodtak.
– Tudja, ha egyszerűen csak elmondaná az igazat, nem terjedne el
annyi pletyka az emberek között. – LuAnn alig hitt a fülének, hogy
ilyet mondott, de már nem lehetett visszaszívni. Gyorsan Riggsre
pillantott, olyan ártatlan képet vágva, amilyet csak tudott.

246
 – Azt hiszi, hogy érdekel, mit pletykálkodnak rólam az emberek?
Hát nem érdekel.
– Ja persze, fölötte áll az ilyesminek.
– Egy dolgot mindenképpen megtanultam az életben: nem azzal
kell törődni, hogy mit gondolnak vagy mondanak rólunk mások. Épp
elég magunkkal törődnünk. Különben nagyon könnyen lelki
szemétládát csinálnak belőlünk. Az emberek kegyetlenek tudnak
lenni. Különösen azok, akiktől a legtöbb szeretetet várná el az ember.
Elhiheti nekem, tapasztalatból beszélek.
– Úgy veszem ki, hogy a válása nem zajlott túl békésen.
Riggs nem nézett LuAnnre, amikor megszólalt. – Igazán nem
akarom kisebbíteni a bánatát, de sokszor egy válási tortúra is lehet
olyan megrázó és fájdalmas, mint a szeretett társ elvesztése.
Szerintem mind a kettő elérheti az elviselhetetlenség határát.
Riggs lehajtotta a fejét. Az őszinte beszéd komoly bűntudatot
ébresztett LuAnnben, miután a megözvegyülése hazugság volt,
legalábbis a gazdag férj tekintetében. Úgy érezte, hogy Riggs a
legféltettebb titkát osztotta meg vele, cserébe az ő kitárulkozásáért.
Csakhogy ő végig hazudott neki. Lehet, hogy már soha többé nem
mondhat igazat? Hogy is tehetné? Az igazság kimondása azonnal
lerombolná az életét, a hazugság fala úgy omlana össze, mint egy régi
gyárépület, amit dinamittal robbantanak fel.
– Megértem a fájdalmát – mondta.
Riggsnek szemlátomást nem volt kedve folytatni.
LuAnn végül az órájára pillantott. – Valószínűleg elkészült már az
ebéd. Arra gondoltam, hogy ebéd után megnézhetnénk a helyet a ház
mögött, ahová a kis stúdió felépítését tervezem. – Felállt. Riggs
követte a példáját. Láthatóan megkönnyebbülten, hogy a beszélgetés
véget ért.
– Jó ötlet, Catherine. Az én szakmámban minden munkalehetőséget
szívesen vesz az ember.
Ahogy a ház végébe értek, Charlie is csatlakozott hozzájuk. A két
férfi kezet rázott. – Örülök, hogy újra látom, Matt. Remélem, elég
üres a gyomra. Sally bőséges lakomával szokott előrukkolni.
A finom ételek és italok élvezetét ártalmatlan témákat érintő
könnyű csevegéssel egészítették ki. De Riggs így is felfigyelt a

247
Charlie-t és Catherine Savage-et összekötő erős lelki kapocsra.
Szoros kapocs, vonta le a következtetést. Sőt elszakíthatatlan. De hát
végül is rokonok.

– SZÓVAL, AKKOR MENNYI IDŐT számolhatunk a kerítésre, Matt? –

kérdezte Charlie. A hátsó teraszon álltak, és a tájat nézték. Túl voltak
az ebéden, és LuAnn elment Lisáért. A tanítás ma korábban fejeződött
be, mert a tanárok értekezletet tartottak. LuAnn megkérte Riggset,
hogy várja meg, amíg visszajön, hogy megbeszélhessék a stúdió
felépítésének részleteit. Riggs gyanította, hogy azért vállalta csak el
Lisa hazahozását, hogy Charlie addig ki tudjon belőle szedni valamit.
Mindenesetre úgy döntött, hogy óvatos lesz.
Mielőtt Riggs bármit is mondhatott volna a kerítésről, Charlie
feléje nyújtott egy szivart. – Szokott ilyeneket szívni?
Riggs elvette tőle. – Egy ilyen gyönyörű napon, egy ilyen ebéd
után az is kipróbálná, aki sose szívott életében. – Lecsippentette a
végét a vágóval, amit Charlie nyomott a kezébe, azután mindketten
pöfékelni kezdtek.
– Egy hetet tervezek az oszlopok leásására. Két hetet a terület
megtisztítására, a kerítés összeszerelésére és felállítására. Ebben
benne van a betontuskók kiöntése is. Egy újabb hét lesz a kapu
felállítása és a biztonsági rendszer kiépítése. Kábé egy hónap kell az
egészre. Ezt írtam be a szerződésbe is.
Charlie rápillantott. – Tudom, de a papíron szereplő határidők
nem mindig teljesülnek a valóságban.
– Ez nagy általánosságban tényleg igaz az építőiparra – ismerte el
Riggs, miközben kifújta a szivarfüstöt. – De még a fagy beállta előtt
el kell készülnünk vele, és a terület fekvése nem olyan kedvezőtlen,
mint ahogy először gondoltam. – Elhallgatott, és Charlie-ra nézett. –
Ha a tegnapi kalandra gondolok, az lenne a legjobb, ha már kész is
lennék. Ebben, gondolom, egyetértünk.
Ez egyértelmű kezdeményezés volt a témaváltásra, és Charlie nem
okozott csalódást Riggsnek. – Üljünk talán le, Matt. – Charlie a
terasz korlátja mellett álló fehér öntöttvas székekre mutatott. Charlie
óvatosan leült az egyikre. – Pokoli kényelmetlenek ezek a vackok,
közben meg annyiba kerülnek, mintha aranyból lennének. Gyanítom,

248
hogy a belsőépítész részesedést kapott valakitől, hogy ránk sózta
ezeket. – Beleszippantott a szivarjába, és végignézett a tájon. – A
fenébe, ez gyönyörű!
Riggs követte a pillantását. – Ez volt az egyik ok, amiért
idejöttem. Az egyik fő oka.
– És mi volt a másik? – Charlie elvigyorodott. – Csak tréfáltam.
Kizárólag magára tartozik. – A nyomaték, amivel a szót kiejtette,
nem kerülte el Riggs figyelmét. Charlie addig fészkelődött a székén,
amíg viszonylag kényelmes pózt nem talált. – Catherine beszámolt a
tegnapi kis beszélgetésükről.
– Ebben biztos voltam. De jobban tenné, ha nem surranna be
idegen házakba hívatlanul. Komoly veszélyt jelenthet a testi épségére
nézve.
– Pontosan ezt mondtam neki én is. Lehet, hogy nem látszik rajta,
de néha rendkívül makacs és önfejű tud lenni.
A két férfi sokatmondóan összevigyorgott.
– Örülök, hogy lemondott a pasas felkutatásáról – mondta Charlie.
– Én csak azt mondtam: ha nem ad rá újabb okot, nem fogok
fellépni ellene.
– Fair válasz. Biztos megérti, hogy egy ilyen helyzetben lévő nő,
mint Catherine, állandó célpontul szolgál a csalók és szélhámosok
mesterkedéseinek vagy éppen nyílt fenyegetéseinek. És itt van Lisa is,
akiért aggódnunk kell. Állandóan rajta kell tartanunk a szemünket.
– Úgy hangzik, mintha komoly tapasztalataik volnának.
– Így is van. Nem ez volt az első alkalom. És nem is az utolsó. De
nem szabad ezzel a tudattal élnünk.
Úgy értem, hogy Catherine bármikor vehetne magának egy lakatlan
szigetet, hogy senki se háborgassa, de milyen élet várna akkor rá? És
Lisára?
– És magára, Charlie. Nem úgy fest, mint aki a sir szélén kopogtat.
Egy percig sem csodálkoznék, ha a Redskinsben látnám játszani
vasárnap.
Charlie szinte sugárzott a bóktól. – Tényleg belekóstoltam a
félprofi futballba annak idején. És odafigyelek egy kicsit magamra.
Catherine állandóan diétákkal nyaggat. Ezeket is csak azért hagyja,
mert megsajnált. – Felmutatta a szivart. – Időnként persze öregebbnek

249
érzem magam, mint a háború. De én se szeretnék lakatlan szigeten
élni.
– Sikerült valamit megtudnia a hondás pasasról? – kérdezte Riggs.
– Dolgozom az ügyön. Egyelőre csak információkat gyűjtök.
– Ne vegye kíváncsiskodásnak, de mit akar tenni, ha megtalálja?
Charlie Riggsre nézett. – Maga mit tenne?
– Attól függ, hogy mit akar a fickó.
– Pontosan erről van szó. Amíg nem kapom el, és nem derítem ki a
szándékát, nem tudhatom, hogy mit fogok vele csinálni. – Charlie
hangjából némi ellenségesség áradt, de Riggs úgy döntött, hogy nem
törődik vele. Ismét a táj felé fordult.
– Catherine azt mondja, hogy szeretne egy külső stúdiót építtetni.
Hova gondolja pontosan?
Charlie megrázta a fejét. – Erről nem beszéltünk egymással.
Szerintem egészen hirtelen pattant ki a fejéből.
Riggs gyorsan Charlie-ra nézett. Szándékosan kottyantotta el magát
Charlie? Így akarja tudomására hozni, hogy az új építési megbízással
a hallgatását akarják megvásárolni? Vagy valami másra célzott?
– Mire fogja használni a stúdiót?
Charlie Riggsre pillantott. – Számít?
– Igen, számít. Ha ugyanis műteremnek akarja, megfelelő
világításról kell gondoskodnom, lehetőleg természetes fényről, és
olyan szellőzőrendszerről, ami kiviszi a festékszagot. De ha csak
pihenésre, olvasásra és alvásra kívánja igénybe venni, akkor más
módszerhez folyamodok.
Charlie elgondolkodva bólintott. – Értem. Nem tudom, mire fogja
használni, de azt tudom, hogy festeni nem szokott.
A két férfi csendben ült néhány pillanatig, míg LuAnn és Lisa
közeledtének a zaja meg nem törte a csendet. Kinyílt a dupla ajtó, és
a páros kilépett a teraszra.
Lisa Savage így életben még jobban hasonlított az anyjára, mint
fényképen. Ugyanolyan puhán és könnyedén mozgott, mint ő, a
legkisebb erőkifejtés nélkül.
– Lisa, bemutatom Mr. Riggset.
Riggs nem sokat mozgott gyerekek között életében, így azt tette,
ami először az eszébe jutott. Kinyújtotta a kezét. – Hívjál csak

250
Mattnek, Lisa. Örülök, hogy találkoztunk.
Lisa elmosolyodott, és megszorította Riggs kezét. – Örülök, hogy
találkoztunk, Matt.
– Ez aztán a kézfogás. – Riggs először LuAnnre pillantott, aztán
Charlie-ra. – Úgy látszik, ez családi jellemvonás. Ha rendszeresen
ide fogok járni, jobb lesz, ha acélkesztyűt is hozok magammal.
Lisa elvigyorodott.
– Matthew építeni fog egy stúdiót, Lisa. Valahol arrafelé. – A ház
mögötti területre mutatott.
Lisa csodálkozó szemmel nézett fel a házra. – Hát nem elég nagy a
ház?
Mindhárom felnőttből kirobbant a nevetés, s végül Lisa is
csatlakozott hozzájuk.
– Mire való egy stúdió? – kérdezte Lisa.
– Hadd legyen ez meglepetés. De az biztos, hogy te is
használhatod majd.
Lisa szája fülig ért a hír hallatán.
– De csak ha továbbra is jó jegyeket hozol haza – mondta Charlie.
– Jut eszembe, hogy sikerült a dolgozatod? – Charlie hangja egészen
zordnak tűnt, de nyilvánvaló volt, hogy csak megjátssza magát. Riggs
számára világos volt, hogy az öregfiú legalább annyira szereti Lisát,
mint a mamáját, ha nem jobban.
Lisa lebiggyesztette az ajkát. – Nem kaptam ötöst.
– Ne törődj vele, kincsem – mondta Charlie. – Valószínűleg az én
hibám. Sose voltam túl jó matekból.
Lisából hirtelen kirobbant a nevetés. – Csillagos ötöst kaptam!
Charlie játékosan megpaskolta Lisa arcát. – Az anyád
humorérzékét örökölted, az biztos.
– Miss Sally mindjárt ad neked ebédet – szólalt meg LuAnn. –
Biztosra veszem, hogy nem volt időd enni az iskolában. Szaladj,
édesem, járok egyet Matthew-val, aztán találkozunk.
LuAnn és Riggs kisétált a ház mögött elterülő rétre. Charlie előre
kimentette magát. Valami dolga van, azt mondta.
Miután Riggs bejárta a területet, egy vízszintes fekvésű tisztásra
mutatott, ahonnét akadálytalan kilátás nyílt a távoli hegyekre,
miközben két oldalról jókora fák árnyékolták. – Ez jó helynek tűnik.

251
Egy ekkora területen persze több alkalmas pontot is találhatnánk.
Egyébként, ha tudnám, mire akarja használni a stúdiót, több
szempontot mérlegelhetnék a helyszín kiválasztásánál. –
Körbepillantott. – Látom, van itt egy-pár melléképület is. Ezek közül
is átalakíthatnánk egyet stúdióvá.
– Sajnálom, de azt hittem, világosan fogalmaztam. Azt szeretném,
hogy új házat építsen. A régi épületek nem felelnek meg. Olyat
akarok, mint a magáé. Emeleteset. A földszinten lesz a műhely, ahol a
hobbijaimnak hódolhatok, persze, majd ha lesznek hobbijaim. Lisa
szeret rajzolni, és egész jól csinálja. Én kipróbálhatnám a
szobrászkodást. Elég nyugodt időtöltésnek tűnik. Az emeletre egy
kemencét, egy távcsövet, kényelmes fotelokat, könyvespolcot, talán
egy kis konyhát meg jókora ablakokat tervezek.
Riggs bólintott, és körülnézett. – Láttam a medencét. Nem akar
esetleg fedett uszodát meg mondjuk néhány teniszpályát építtetni?
– Jövő tavasszal. Miért?
– Arra gondoltam, hogy összekapcsolhatnánk a stúdió
megépítésével. Közös terv szerint épülnének, ugyanolyan kivitelben
és stílusban, így egyetlen komplexumban kaphatna helyet a stúdió és a
fedett medence.
LuAnn a fejét rázta. – Nem, azt akarom, hogy külön legyenek. A
szabadtéri dolgokat a medence melletti területre képzelem. Az
uszodát és a teniszpályát főleg Lisa fogja használni. Azt szeretném,
hogy ezek a ház közelében legyenek. A medence úgyis közel van
hozzá. De a stúdiót távolabb szeretném kialakítani. Kissé rejtve a
szemek elől.
– Igen, értem. Az biztos, hogy a terület megvan hozzá. – Riggs a
talaj lejtését nézegette. – És maga nem szokott úszni vagy teniszezni?
– Úgy úszom, mint a hal, de teniszezni soha nem teniszeztem, és
nem is áll szándékomban elkezdeni.
– Azt hittem, hogy minden milliomos teniszezik. És persze
golfozik.
– Talán, ha beleszületik a gazdagságba. De én nem voltam mindig
milliomos.
– Georgia.
LuAnn metsző pillantást vetett rá. – Tessék?

252
 – Az akcentusát próbálom behatárolni. Lisáé teljesen
meghatározhatatlan. Önnél nagyon halványan, de érezni lehet valamit.
Gyanítom, hogy hosszú éveket töltött Európában, de ahogy mondani
szokás, hiába hagyod el Georgiát, Georgia sose hagy el téged.
LuAnn habozott egy kicsit, mielőtt válaszolt volna. – Sose jártam
Georgiában.
– Ez meglepő. Rendszerint el szoktam találni.
– Senki se tökéletes. – LuAnn félresöpörte a haját a szeméből. –
Szóval, hogy képzeli a dolgot? – A tisztás felé fordult.
Riggs csodálkozva nézte néhány pillanatig, csak azután válaszolt.
– Először terveket kell készítenünk. Ezek alapján mérhetjük fel, hogy
mit akar pontosan, bár úgy tűnik, elég konkrétak már most is az
elképzelései. A mérettől és bonyolultságtól függően kettőtől hat
hónapig tarthat az építkezés.
– És mikor kezdhetjük?
– Idén már semmiképp, Catherine.
– Ennyire elfoglalt?
– A kettőnek semmi köze egymáshoz. Nincs az az épeszű
kivitelező, aki belefogna most egy ilyen munkába. Be kell szerezni a
műszaki terveket és az építési engedélyeket. A talaj nemsokára
megfagy, és nem szerencsés alapozási munkákat végezni utána. A tél
beállta előtt semmiképp se tudnánk felhúzni a falakat és tető alá hozni
az épületet. Az időjárás meglehetősen mostoha tud lenni errefelé.
Mindenképpen várnunk kell tavaszig.
Ó! – LuAnn hangjából mélységes csalódottság áradt. Úgy meredt a
kiszemelt pontra, mintha már ott is állna kedvenc rejtekhelye.
Riggs megpróbálta jobb kedvre deríteni: – Olyan gyorsan itt lesz a
tavasz, Catherine, hogy észre sem veszi. Legalább lesz időnk jó
terveket készíteni. Ismerek egy első osztályú építészt. Minél előbb
összehozok vele egy találkát.
LuAnn alig figyelt rá. Itt lesznek még egyáltalán jövő tavasszal?
Riggs szavai az építkezés elhúzódásáról teljesen lehűtötték a
lelkesedését.
– Értem. Köszönöm.
Ahogy visszafelé mentek a házhoz, Riggs megérintette LuAnn
vállát. – Úgy látom, nem szokott hozzá, hogy visszautasítsák a

253
kívánságát. Ha lenne rá mód, hogy felhúzzam azt a házat, most rögtön
nekiállnék. Lehet, hogy egy felelőtlen vállalkozó elvállalná a munkát,
zsíros felárat számítana érte, aztán összetákolna valami szart, ami
egy-két éven belül összedőlne. De én komolyan veszem a
hivatásomat, és szeretnék minőségi munkát kiadni a kezemből.
LuAnn rámosolygott. – Charlie említette, hogy kitűnő ajánlásai
vannak. Most már tudom, hogy miért.
Elhaladtak a lóistálló mellett. LuAnn rámutatott az épületre. – Azt
hiszem, ez is hobbinak számit. Szokott lovagolni?
– Nem vagyok egy született zsoké, de azért nem esem le róla.
– Kilovagolhatnánk egyszer együtt. Pompás csapások vannak
errefelé.
– Tudom – volt Riggs meglepő válasza. – Többször is
bebarangoltam a környéket, mielőtt eladták a birtokot. Kitűnő
lakóhelyet választottak maguknak.
– Charlie találta.
– Jó, ha van egy ilyen ember a háznál.
– Hihetetlenül megkönnyíti az életemet. Nem is tudom, mihez
kezdenék nélküle.
– Jó lehet, ha van egy ilyen társa az embernek.
LuAnn lopva Riggsre pillantott, miközben továbblépdeltek a ház
felé.

254
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET
CHARLIE A HÁTSÓ BEJÁRATNÁL várta őket. Érződött rajta, hogy
rendkívül feszült, s izgatott pillantásaiból LuAnn rögtön kitalálta,
hogy miért: Pemberton kiderítette a hondás férfi tartózkodási helyét.
Riggs, bár nem mutatta ki, észrevette a néma üzenetváltást.
– Köszönöm az ebédet – mondta. – Gondolom, van elég dolguk, és
nekem is nyélbe kell még ütnöm egykét találkozót délután. – LuAnn
felé fordult. – Szóljon, Catherine, ha döntésre jutott a stúdióval
kapcsolatban.
– Szólni fogok. És hívjon föl, ha kedve támad kilovagolni.
– Felhívom.
Miután elment, Charlie s LuAnn bevonultak Charlie
dolgozószobájába, és becsukták az ajtót.
– Hol van a pasas? – kérdezte LuAnn.
– A szomszédunkban.
– Micsoda?
– Egy kis kunyhót bérel itt a közelben. Jó eldugott helyen. Hét-
nyolc kilométerre innen, a 22-es sztráda mellett. Többször
körülnéztem arra, amikor építési telket kerestünk. Egy nagy kúria is
állt ott régen, de már csak a gondnok kunyhója van meg. Nem
emlékszel, együtt is elmentünk arra egyszer?
– Emlékszem. A hátsó csapásokon is meg lehet közelíteni. Lehet,
hogy a pasas már hosszabb ideje figyel minket.
– Igen. Ettől tartok én is. Pemberton lerajzolta a birtokhoz vezető
összes útvonalat. – Amíg felvette a kabátját, Charlie letette a
hevenyészett térképet az asztalra.
LuAnn kihasználta az alkalmat, és gyorsan megnézte a rajzot, jól
elraktározva a memóriájában.
Charlie kinyitotta az íróasztal fiókját. LuAnn elkerekedett szemmel
figyelte, ahogy előhúzza a 38-ast, majd megtölti.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte idegesen.
Charlie nem nézett rá. Ellenőrizte a biztosító-kallantyút, aztán

255
zsebre tette a pisztolyt. – Ahogy megbeszéltük, utánajárok a
dolognak.
– Veled megyek.
Charlie dühös pillantást vetett rá. – A fenéket jössz velem.
– De igen, Charlie.
– És ha valami baj történik?
– Ezt te mondod nekem?
– Nagyon jól tudod, hogy mire gondolok. Kiderítem, hogy mit akar
a fickó. Nem fogok semmilyen veszélyes dolgot csinálni.
– Akkor minek a pisztoly?
– Én nem fogok veszélyes dolgokat csinálni. De nem tudhatom,
hogy mire készül a fickó.
– Nem tetszik ez nekem, Charlie.
– Gondolod, hogy nekem igen? Hidd el, hogy nincs más megoldás.
Nem akarom, hogy veszélybe kerülj, ha történne valami.
– Nem várhatom el tőled, hogy helyettem vívd meg a csatáimat.
Charlie gyengéden megfogta az állát. – Te nem rángatsz bele
semmibe. Én vagyok az, aki biztonságban akarlak tudni téged és
Lisát. Ha nem vetted volna észre, ezt tekintem az életcélomnak.
Önkéntes alapon. – Elmosolyodott.
LuAnn nézte, ahogy kinyitja az ajtót, és elindul kifelé. – Charlie,
kérlek, légy nagyon óvatos.
Charlie hátranézett, és meglátta LuAnn aggódó tekintetét.
– LuAnn, tudod, hogy én mindig óvatos vagyok.
Miután elment, LuAnn gyorsan átöltözött a szobájában.
Farmernadrágot, meleg inget és vastag csizmát húzott magára.
Ha nem vetted volna észre, Charlie, nekem is az az életcélom,
hogy biztonságban tudjalak titeket Lisával.
Kirángatta a bőrdzsekijét a szekrényből, és kirohant a házból az
istálló irányába. Felnyergelte Joyt, és ellovagolt a kúria mögül induló
ösvények labirintusa felé.

AHOGY CHARLIE RÁFORDULT az útra, Riggs biztonságos

távolságból követni kezdte a Cherokee-val. Legalább ötven százalék
esélyt adott rá, hogy történni fog valami, ahogy kiteszi a lábát a
házból. Egy barátjától tudta, hogy Charlie és Pemberton előző nap

256
együtt reggeliztek. Ez okos húzás volt Charlie-tól, ismerte el Riggs,
valószínűleg ő is ezen a nyomon indulna el, ha meg akarná a hondás
pasast találni. Ez és Charlie izgatott viselkedése végképp meggyőzte
arról, hogy készül valami. De ha tévedne, akkor sem veszít sok időt.
Látta a távolban, ahogy a Range Rover ráfordul észak felé a 22-es
sztrádára. Nem volt könnyű láthatatlannak maradni a gyér forgalmú
úton, de Riggs biztosra vette, hogy meg tudja oldani a feladatot. A
puskája ott feküdt mellette az ülésen. Ezúttal felkészült mindenre.

CHARLIE JOBBRA-BALRA forgatta a fejét, miközben bearaszolt a

Range Roverrel a lehajló faágak alá, aztán megállt. Látta a kunyhót a
távolban. Biztosan csodálkozott volna, hogy minek épít valaki a
semmi közepére házat, ha nem tudta volna Pembertontól, hogy egy
hajdani kúria gondnoki épületét látja maga előtt. A sors fintora, hogy
az aprócska kunyhó túlélte hatalmas testvérét. Charlie marokra fogta
a zsebében lapuló pisztolyt, és kiszállt. Miután átvágott a kunyhó
mögötti fás részen, megállt egy fészerszerű építmény mellett. Ahogy
letörölte az ablakról a port és kormot, halványan ki tudta venni a
fekete Honda körvonalait. Ezért megérdemel Pemberton egy kis
adományt, átutalva valamelyik általa megnevezett jótékonysági
számlára.
Charlie körülbelül tíz percet várt, szemét a kunyhóra tapasztva, s
feszülten figyelte, hogy mozdul-e valami, s nem vetül-e árnyék az
ablakra. A hely lakatlannak látszott, de a fészerben álló kocsi rácáfolt
a látszatra. Charlie óvatosan megindult előre.
Körbepillantott, de nem vette észre Riggset, aki a háztól balra, egy
terebélyes krisztustövisbokor mögött kuporgott.
Riggs leeresztette a kezében tartott távcsövet, és a ház felé
pillantott. Charlie-hoz hasonlóan ő se tapasztalt mozgást a kunyhóban,
de ez nem jelentett semmit. Lehet, hogy a fickó lesben állva várja,
hogy Charlie felbukkanjon. Előbb tüzel, és csak azután kérdez. Riggs
megmarkolta a puskáját, és várt.

A BEJÁRATI AJTÓ ZÁRVA VOLT. Charlie betörhetett volna egy

üvegtáblát az ajtó mellett, hogy belülről nyissa ki a zárat, vagy addig
rugdoshatta volna az ajtót, míg ki nem szakad a helyéből – egyébként

257
sem tűnt erős darabnak. De ha a házban tényleg van valaki, akkor egy
ilyen belépő halálos válaszlépést vonhatna maga után. Ha viszont
nincs senki, akkor nem szabad árulkodó nyomokat hagyni. Charlie,
kezét a pisztolyon tartva, bekopogott az ajtón. Várt egy kicsit, aztán
újra kopogott. Semmi válasz. Visszacsúsztatta a zsebébe a pisztolyt,
és megvizsgálta a zárat. Közönséges rugós zár volt. Két dolgot húzott
elő a belső zsebéből: egy hosszú tűt és egy csavarhúzót. Szerencsére
az ujjait még nem kínozta az ízületi gyulladás, különben nem lett
volna meg a kellő kézügyessége a zár kinyitásához. Bedugta a tűt a
kulcslyukba, aztán óvatosan befeszítette alá a csavarhúzót. A tű
mozgatásával sorra felemelgette a rugós nyelveket, s a csavarhúzó
feszítésével meggátolta, hogy visszacsapódjanak a helyükre. Addig
ügyeskedett a tűvel, míg egy halk kattanást nem hallott. Elfordította a
gombot, és kinyílt az ajtó. Visszatette a szerszámokat a kabátjába.
Börtöndiplomája ismét hasznosnak bizonyult. Közben végig feszülten
hallgatózott. Tisztában volt vele, hogy könnyen csapdába sétálhat.
Ujjai rákulcsolódtak a 38-asra. Ha a fickó hagy rá időt, Charlie
használni fogja. Egy ilyen tett várható következményeit nehéz lett
volna hirtelen felmérni; de a nyílt lebukásnál valószínűleg még
mindig jobb volt.
A kunyhó belső elrendezése nem volt bonyolult. Középen húzódott
a folyosó, s durván két egyenlő részre osztotta a teret. A konyha a bal
oldalon volt, a ház végében; szemben vele a kis étkező. Charlie-tól
jobbra a szűkös nappali. Egy mosókonyhaszerű helyiség nyílt belőle.
A folyosó jobb oldaláról falépcső vezetett az emeleti hálószobákhoz.
Charlie nem sokat vett észre mindebből, miután az ebédlő kötötte le a
figyelmét. Döbbenten nézte a számítógépet, faxot, printert és irattartó
dobozokat. Beljebb lépett, ahogy észrevette a kivágásokkal és
fotókkal teletűzdelt falitáblát.
Száját némán mozgatva olvasta a főcímeket. LuAnn arcát látta a
legtöbb fotón. Az egész történet ott volt előtte: a gyilkosságok, ahogy
LuAnn átveszi a lottónyereményt, az eltűnés. A gyanúja
beigazolódott. Most már csak a fickó kilétét kellett kideríteni, és ami
még fontosabb, hogy mit akar tőlük.
Charlie körbejárta a szobát, óvatosan felemelgetve a papírlapokat,
szemügyre véve a kivágásokat, átvizsgálva az irattartó dobozokat. A

258
szeme lázasan kutatott olyan áruló jel után, ami a férfi kilétére
utalhatott volna; de nem talált semmit. Bárki is üldözte őket, értette a
dolgát.
Charlie odament az íróasztalhoz, és óvatosan kihúzta a fiókot. A
benne talált papírok semmi új információt nem nyújtottak. Hasonló
eredményre jutott a többi fiók esetében is. Egy pillanatra az is
felötlött benne, hogy bekapcsolja a számítógépet, de az e téren
szerzett ismeretei egyenlőek voltak a nullával. Már épp indult volna
kifelé, hogy átvizsgálja a ház többi részét is, amikor egy magányosan
álló irattartó dobozra lett figyelmes. Na még ezt átnézem, döntötte el
magában.
Ahogy felnyitotta a doboz tetejét, Charlie szeme összevissza
kezdett rángatózni. Csendes szitok szakadt föl belőle, és a lába kis
híján felmondta a szolgálatot.
Egyetlen papírlap nézett farkasszemet vele. A nevek tisztán
látszottak rajta. LuAnné volt az első. De a többi név is ismerős volt
Charlie-nak: Herman Rudy, Wanda Tripp, Randy Stith, Bobbie Jo
Reynolds és a többiek. Az egymást követő nyertesek. LuAnnhez
hasonlóan őket is Charlie kísérgette annak idején. És Charlie tudta,
hogy mindannyian Jackson segítségével ütötték meg a főnyereményt.
Remegő kézzel megtámaszkodott a párkányon, és megpróbálta
összeszedni magát. Arra fel volt készülve, hogy a pasas megtudott
valamit a gyilkosságról és LuAnn szerepéről. De arra nem számított,
hogy az egész lottócsalásra fényt derített. Az összes szőr felállt a
karján, mintha áramütés érte volna.
Hogyan? Hogy jött rá? És ki ez az ember? Charlie becsukta
gyorsan a doboz tetejét, megfordult, és elindult kifelé. Ráfordította
belülről a zárat, azután becsapta az ajtót. Gyors léptekkel odament a
Range Roverhez, beült, és elhajtott.

DONOVAN A 29-es úton robogott dél felé. Közel két órája úton
volt Washingtonból hazafelé, és alig várta, hogy folytathassa az
üldözést. Ahogy a célhoz közeledett, egyre erősebben nyomta a
gázpedált. Visszafelé jövet kitervelte a LuAnn Tyler ellen
alkalmazandó stratégiát. Olyat, amivel megtörheti az ellenállását,
méghozzá minél gyorsabban. Ha az egyik módszer kudarcot vall, jön

259
a másik. A legszebb az egészben, mosolygott Donovan elégedetten,
hogy LuAnn Tyler benne van már a célkeresztben. És ahogy mondani
szokás: a leggyengébb szemnél kell elszakítani a láncot. És ez a
gyenge láncszem te vagy, LuAnn, vigyorgott Donovan. Nem foglak
kiengedni a markomból. Ránézett az órájára. Hamarosan odaér a
kunyhóhoz. Kis kaliberű pisztoly feküdt mellette az ülésen. Nem
szerette a fegyvereket, de azért ostoba sem volt.

260
 HARMICKETTEDIK FEJEZET
AHOGY RIGGS CHARLIE távozását figyelte, meglátta egy pillanatra
az arcát. Ennyiből is rájött, hogy Charlie talált valamit. Valamit,
aminek nem túlzottan örül. Miután a Range Rover eltűnt a szeme elől,
Riggs megfordult és a kunyhóra pillantott. Átkutassa ő is a helyet?
Egy csomó kérdés tisztázódhatna ezzel. Már épp rászánta magát a
cselekvésre, amikor újabb mozgásra lett figyelmes. Gyorsan
visszakuporodott az isteni cserje mögé, és ismét magára öltötte a
megfigyelő szerepét.
LuAnn kipányvázta Joyt az erdőben egy fához, körülbelül száz
méterre a tisztástól, ahol a kunyhó állt. A mozdulatai most is
ugyanolyan kecsesek voltak, mint amit Riggs megszokott nála. Az
erdő szélén lekuporodott, és fejét jobbra-balra forgatva,
végigpásztázta a környéket. A sűrű krisztustövis takarása ellenére
Riggs szinte meztelennek érezte magát LuAnn átható tekintete előtt.
LuAnn az utat nézte, miközben Riggs őt figyelte. Tudja vajon, hogy
Charlie már itt volt és el is távozott? Valószínűleg nem. Az
arckifejezése mindenesetre nem árult el semmit.
LuAnn csendben figyelte a kunyhót egy ideig, aztán odalopózott a
fészerhez. Ugyanazon az ablakon benézve, ahol Charlie, ő is
szemügyre vette a Hondát. Aztán felszedett egy kis port és kormot az
ablakpárkányról, és gondosan bekente vele azt a részt, ahol Charlie
letisztította az üveget. Riggs növekvő tisztelettel figyelte a
mutatványt. Ez talán még neki sem jutott volna eszébe. Az biztos,
hogy Charlie-nak nem jutott.
LuAnn a ház felé fordította a figyelmét. Mindkét kezét a
kabátzsebében tartotta. Annyit már tudott, hogy Charlie itt volt, és el
is ment. A letörölt ablak tanúskodott róla. Azt is tudta, hogy nem
lehetett bent sokáig, mert ő is szépen meghajtotta Joyt, és sokkal
rövidebb úton jött, mint Charlie; igaz, hogy Charlie korábban indult.
A gyors távozás arra utalt, hogy vagy nem talált semmit, vagy valami
perdöntő bizonyítékra bukkant. LuAnn ösztönei azt súgták, hogy

261
valószínűleg az utóbbi történt. Menjen haza gyorsan, és kérdezze meg
Charlie-tól, hogy mit talált? Bár ez lett volna a legésszerűbb
megoldás, LuAnn gyors léptekkel odament a bejárathoz, és
megmarkolta az ajtó gombját. Bár jókora erőt fejtett ki rá, a gomb
meg se moccant. Nem voltak speciális szerszámai, mint Charlie-nak,
így kénytelen volt más lehetőség után nézni, amit a ház mögött talált
meg. Kitartó feszegetés után kinyílt az ablak, és LuAnn gyorsan
bemászott rajta.
Csöndben leereszkedett a párkányról a padlóra, és lekuporodott.
Ebből a szögből csak a konyhát látta. A hallása nagyon jó volt, s ha a
házban lett volna valaki, biztosan meghallja a lélegzését, bármilyen
halk legyen is. Óvatosan előrearaszolt, amíg el nem ért egy
étkezőfülke-szerű helyiséget, ami irodának volt berendezve. LuAnn
szeme elkerekedett, ahogy meglátta az újságkivágásokat a falitáblán.
Gyorsan körbesöpört a tekintetével; tudta már, hogy nem egy piti
zsarolóval állnak szemben.

– Ó, A FRANCBA! – Riggs gyorsan lehúzta a fejét, miután hangosan

kifakadt, s aggódva nézte, ahogy a Chrysler elhúz mellette a kunyhó
felé. Bár a sofőr egészen ráhajolt a kormányra, Riggs a leborotvált
szakáll ellenére is felismerte. Miután gyorsan átgondolta a helyzetet,
marokra fogta a puskáját, és odasietett a Cherokee-hoz.

AHOGY MEGHALLOTTA A KOCSIT, LuAnn a ház végébe rohant.

Óvatosan felemelte a fejét a párkányig; a szíve vadul kalapált. – A
pokolba! – Dermedten figyelte, ahogy Donovan bekanyarodik a ház
mögé, és kiszáll a Chryslerből. Döbbenten látta, hogy jobb kezében
pisztolyt szorongatva elindul a hátsó bejárat felé. LuAnn gyorsan
hátrálni kezdett, s fejét ide-oda kapkodva kétségbeesetten kereste a
kiutat. Csakhogy nem talált ilyet; legalábbis olyat nem, ahol
észrevétlen maradhatna. A bejárati ajtó kulcsra volt zárva, és ha
megpróbálná kinyitni, a fickó biztosan meghallaná. Arra nem volt
idő, hogy átkecmeregjen az ablakon. A kunyhó túl kicsi volt ahhoz,
hogy észrevétlenül elbújhasson a földszinten.
Donovan bedugta a kulcsot a zárba. Ha benézett volna az ajtó
melletti ablakon, azonnal kiszúrta volna LuAnnt. Az ajtó kinyílt.

262
 LuAnn behátrált az étkezőfülkébe, és éppen fel akart osonni a
lépcsőn az emeletre, hogy onnan kísérelje meg a menekülést, amikor
éktelen zajt hallott.
Az autókürt olyan hangos volt, és olyan ritmusosan vijjogott,
mintha egy autóriasztó lépett volna működésbe. LuAnn gyorsan
visszaaraszolt az ablakhoz. Látta, hogy Donovan megtorpan, becsapja
a hátsó ajtót, és elrohan a főbejárat felé.
LuAnn nem sokat habozott. Átvetette magát az ablakon, ahol
bemászott, gurult egy-két métert, aztán futni kezdett. Ahogy beért a
fészer mögé, lekuporodott. A kürt még mindig visongott. LuAnn
gyorsan odaszaladt a fészer hátsó végéhez, és kilesett. Donovan, neki
háttal, pisztolyát vadul lengetve trappolt a hang irányába.
LuAnn kis híján felsikoltott, amikor egy kéz megfogta a vállát.
– Hol a lova? – Riggs hangja nyugodt volt és kimért.
LuAnn ránézett. Az ijedsége pillanatok alatt elpárolgott. –
Körülbelül száz méterre. – A sűrű erdő irányába bökött a fejével. – A
maga riasztója?
Riggs bólintott, és felmutatta a kocsikulcsot. Egyik szemét
Donovanen tartva, a másikkal a menekülés útját figyelve, Riggs
lassan felegyenesedett, LuAnnt is magával húzva. – Kész, rajt! –
Kirohantak a fedezékből, és futni kezdtek a tisztáson keresztül.
Miközben fél szemmel Donovan hátát nézte, Riggs megbotlott egy
kiálló gyökérben, és ahogy elesett, véletlenül lenyomta a kezében
szorongatott riasztó kikapcsológombját. Donovan megpördült, és
mereven bámulta őket. LuAnn felrántotta Riggset a földről, és rohanni
kezdtek az erdő felé. Donovan meglengette a pisztolyát, és utánuk
vetette magát. – Hé! – ordította. – A rohadt életbe! Állj, most
azonnal! – Donovan felemelte a pisztolyát, de nem akart lőni vele;
nem volt gyilkos.
LuAnn úgy rohant, mint a szélvész, Riggs alig tudott lépést tartani
vele. Biztosan megrándította a bokáját, mondogatta magában, de
tisztában volt vele, hogy teljes sebességgel sem tudná befogni
LuAnnt. Elérték a lovat. Joy türelmesen várakozott a gazdájára.
LuAnn gyorsan eloldotta a pányvát, és nem is törődve a kengyellel,
felugrott a nyeregbe. Aztán kinyújtotta a kezét, és felrántotta Riggset
maga mögé. Egy pillanat múlva vágtatni kezdtek a szűk csapáson

263
előre. Riggs hátrapillantott, de nem látta Donovant. A tempójukat
tekintve ezen nem is csodálkozott. Riggs két kézzel markolta LuAnn
derekát, a puszta életéért kapaszkodva, miközben LuAnn nyaktörő
iramban hajszolta végig Joyt a kanyargós ösvényeken.
Riggs csak azután szólalt meg, hogy bevezették Joyt az istállóba,
és elindultak a kúria felé. – Látom, így szokta intézni az ügyeit. Betör
a helyre, aztán körülnéz egy kicsit. Nem is tudom, miért csodálkozom
ezen. Nálam is ugyanezt csinálta. – Dühös pillantást vetett LuAnnre.
LuAnn viszonozta a pillantását. – Nem törtem be magához. És arra
se kértem, hogy kövessen.
– Charlie-t követtem, nem magát – javította ki Riggs. – De azért
nem baj, hogy kéznél voltam, igaz? Két napon belül már másodszor.
Ilyen tempóban egy hét alatt feléli a kilenc életét. – LuAnn karba tette
a kezét, és elszánt léptekkel továbbment. Riggs megállt.
Végül LuAnn is megállt, és lenézett maga elé. Amikor újból
felpillantott, jóval szelídebb volt az arca. – Köszönöm. Másodszor
is. De minél távolabb tartja magát tőlünk, annál jobb lesz magának.
Felejtse el a kerítést. Nem hiszem, hogy itt maradunk. Ne aggódjon,
megkapja a pénzét. – Egy pillanatig Riggsen felejtette a szemét,
megpróbálva elfojtani a lelkéből feltörő érzelmeket, melyek oly
sokáig elkerülték, hogy félelemmel töltötték most el. – Legyen
boldog, Matthew. – Megfordult, és elindult a ház felé.
– Catherine? – LuAnn nem állt meg. – Catherine? – szólalt meg
újra Riggs. – LuAnn végül megállt.
– Igazán megmondhatná nekem, hogy mi folyik itt. Talán tudnék
segíteni.
– Nem hiszem.
– Sose lehet tudni.
– Higgye el, én tudom.
Ismét elindult a ház felé.
Riggs mozdulatlanul állva nézett utána. – Hé, elfelejtette, hogy
nincs kocsim? Mivel menjek haza?
Ahogy LuAnn megfordult, már repült is a kocsikulcs a levegőben.
Riggs elkapta.
– Vigye el az enyémet. A ház előtt áll. Magánál maradhat, ameddig
akarja. Van egy másik is.

264
 Ezzel sarkon fordult, és eltűnt az ajtóban.
Riggs tétován zsebre tette a kulcsot, és csalódottan megcsóválta a
fejét.

265
 HARMINCHARMADIK FEJEZET
– HOL A POKOLBAN VOLTÁL? – Charlie kijött a dolgozószobájából,
és nekidőlt az ajtófélfának. Az arca még mindig sápadt volt, LuAnn
ezt azonnal észrevette rajta.
– Ugyanott, ahol te – felelte.
– Micsoda? LuAnn, megmondtam neked, hogy...
– Nem voltál egyedül. Riggs követett téged. Engem meg, úgy tűnik,
megint kihúzott a pácból. Ha még egyszer megteszi, kénytelen leszek
fontolóra venni, hogy feleségül megyek hozzá.
Charlie még sápadtabb lett. – Bement ő is a házba?
– Nem, de én igen.
– Mennyit láttál? – kérdezte Charlie idegesen.
LuAnn bement a dolgozószobába. – Nem akarom, hogy Lisa is
meghallja.
Charlie becsukta maguk mögött az ajtót. Egyenesen odament a
bárszekrényhez, és töltött magának egy italt. LuAnn csendben figyelte
egy ideig, aztán megszólalt.
– Úgy tűnik, te többet láttál, mint én.
Charlie ránézett, és egy hajtásra lehúzta az italát. – Láttad az
újságkivágásokat a lottóról? És a gyilkosságokról?
LuAnn bólintott. – Láttam. A fickó fenyegetőzése után valami
ilyesmire számítottam.
– Én is.
– Az a gyanúm, hogy te mást is találtál. – LuAnn Charlie szemébe
nézett, leült a szófára, karba tette a kezét, és igyekezett lecsillapítani
az idegeit.
Charlie úgy nézett ki, mint aki rémálomból riadt, s már majdnem
sikerült elhessegetnie a látomásait, amikor rájött, hogy nem is
álmodik. – Neveket találtam. Egy egész listára valót. Te is köztük
voltál. – Elhallgatott, és letette a poharát. A keze remegett. LuAnn
felkészült a legrosszabbra. – Herman Rudy, Wanda Tripp, Randy
Stith. Ők is rajta voltak. Én kísértem őket New Yorkba.

266
 LuAnn beletemette az arcát a kezébe.
Charlie leült mellé, vaskos kezét rátette a hátára, és gyengéden
megsimogatta.
LuAnn felemelte a fejét, és nekidőlt Charlie-nak; szavaiból
mérhetetlen fáradtság áradt. – Indulnunk kell, Charlie. Csomagolunk
és megyünk. Még ma este.
Charlie elmerengett egy darabig, aztán végighúzta a kezét a
homlokán. – Én is gondolkodtam a dolgon. – Ugyanúgy
továbbállhatunk, mint korábban. De a helyzet most komolyabb.
LuAnn közbevágott. – Az ürge tud a lottócsalásról, és tudja, hogy
LuAnn Tyler és Catherine Savage egy és ugyanaz a személy. Nem
tudjuk magunkat tovább álcázni.
Charlie zordan bólintott. – Igen, két veszélyforrás keletkezett
egyszerre. Ez megnehezíti a menekülést.
LuAnn hirtelen felpattant, és gyors, nyújtott léptekkel járkálni
kezdett a szobában. – Mit akarhat tőlünk, Charlie?
– Ezen is gondolkodtam. – Odalépett a bárszekrényhez az üres
pohárral, habozott egy kicsit, aztán úgy döntött, hogy mégse tölt
magának. – Láttad a fickó szerelését. Mit vontál le belőle? –
kérdezte.
LuAnn abbahagyta a járkálást, és nekidőlt a kandalló párkányának.
Sorra végigvette magában a szobában látottakat.
– Hamis néven bérelt kocsit. Vagyis nem akarta, hogy megtudjuk a
valódi nevét. Nekem nem volt ismerős, de más oka is lehet, amiért
meg akarja őrizni az inkognitóját.
– Igen. – Charlie LuAnn arcát fürkészte. Az elmúlt évek során
megtanulta, hogy LuAnn a legapróbb részleteket is képes
megjegyezni, és sose hagyják cserben a megérzései.
– Megpróbált rám ijeszteni, ami sikerült is neki. Így akarta
tudomásunkra hozni, hogy ő is benne van a pakliban, és azt akarta,
hogy szokjuk a gondolatot, mielőtt újra jelentkezik.
– Folytasd – biztatta Charlie.
– A hely irodának van megcsinálva, legalábbis amennyit láttam
belőle. Rend van benne és tisztaság. Számítógép, fax, printer és
irattartó dobozok. Mint ahol komoly kutatómunka folyik.
– Hát kellett egy kis kutatómunka, hogy kiderítse a lottócsalást.

267
Jackson nem volt tökkelütött fajankó.
– Szerinted hogyan jött rá, Charlie?
Charlie megvakarta az állát, és leült az íróasztala elé. – Egyelőre
az se biztos, hogy rájött mindenre. Csak egy listát láttam nála. Semmi
többet.
– Az összes nyertes nevével. Ugyan már, Charlie. Hány
lottócsalást szervezett meg Jackson egyébként?
Charlie megrázta a fejét. – Nem tudom. Én kilencben vettem részt,
beleértve a te esetedet is. Augusztustól kezdve. Te voltál Miss
Április, az utolsó megbízatásom.
LuAnn konokul csóválta a fejét. – A fickó mindenről tud, Charlie;
jobb, ha tudomásul vesszük ezt.
– Oké. Egyértelmű, hogy pénzt akar tőlünk.
LuAnn a fejét rázta. – Egyáltalán nem biztos. Minek rendezett be
magának egy irodát? Semmi szüksége nem volt rá. Nyugodtan
ideküldhetett volna egy levelet valami ismeretlen helyről, követelve,
hogy utaljam át a pénzt a bankszámlájára.
Charlie hátradőlt a széken. Zavartnak látszott. Ebből a
szempontból nem gondolta végig a kérdést. – Igazad van.
– És nem hiszem, hogy pénzhiányban szenvedne. Nagyon menő
ruha volt rajta. Két kocsit is kibérelt, meg egy házat, amit nagyon
szépen felszerelt. Nem a kukából szedegeti össze magának a
vacsorára valót.
– Igaz, de azért szépen feltöltheti a bankszámláját, ha rád
akaszkodik. Hacsak nem úszik a milliókban – mondta Charlie.
– De nem kért még semmit. Csak tudnám, hogy miért. – LuAnn
elgondolkodott egy pillanatra, aztán felnézett. – Mit mondott
Pemberton, mióta bérli a kunyhót?
– Kábé egy hónapja.
– Ez valószínűtlenebbé teszi, hogy zsarolni akar. Mire várna? És
miért hozta volna tudomásomra, hogy tud a dologról? Honnan tudja,
hogy nem tűnök el az éjszaka kellős közepén? Ha megtenném, biztos
nem tudná feltölteni a pénzemmel a bankszámláját.
Charlie nagyot sóhajtott. – Akkor most mit csináljunk?
– Várunk – válaszolta LuAnn nagy sokára. – De készüljünk föl rá,
hogy bármelyik pillanatban elhagyhassuk az országot.

268
Magánrepülővel. Miután ismeri a Catherine Savage nevet, új
papírokra lesz szükségünk. Meg tudod szerezni őket?
– Fel kell frissítenem a régi kapcsolataimat, de menni fog. Néhány
nap alatt meglesz.
LuAnn felállt.
– És mi lesz Riggsszel? – kérdezte Charlie. – Most már biztos,
hogy nem hagyja ennyiben a dolgot.
– Nem sokat tehetünk ellene. Nem bízik meg bennünk, amin egy
percig sem csodálkozom.
– Nagyon meglepődnék, ha bármi olyat tenne, ami ártana neked.
LuAnn Charlie-ra meredt. – Ezt meg honnan szeded?
– Nézd, LuAnn, nem kell hozzá sok ész, hogy észrevegyem, ez a
Riggs odavan érted. – Némi megbántottság érződött Charlie
szavaiból. De aztán ellágyult a hangja. – Kedves fickónak tűnik. Ki
tudja, ha más lenne a helyzet. Neked se kéne egyedül leélned az
életedet.
LuAnn arcát elöntötte a pír. – Nem vagyok egyedül. Itt van nekem
Lisa, és itt vagy te. Nincs szükségem másra. Nem tudok mással
foglalkozni. – Elfordította a tekintetét. Hogy tudna beengedni bárkit is
az életébe? Egyszerűen lehetetlen. Féligazságok keverednek benne
súlyos hazugságokkal. Ő már nem is valóságos személy. Ő már csak
egy harmincéves, kiürült kagylóhéj. Eladta a lelkét Jacksonnak. Neki
és a millióinak. Mi lett volna, ha nem veszi föl akkor a
telefonkagylót? Mi lett volna, ha nem esik pánikba? Akkor soha nem
vált volna belőle az a nő, aki mindig is lenni akart. És biztos nem
élne több millió dolláros kastélyban. De bármilyen furcsa is,
valószínűleg sokkal teljesebb lenne az élete. Még ha lakókocsiban
kellene is élnie, kamionos büfékben felszolgálnia, LuAnn Tyler, a
kolduslány valószínűleg boldogabb ember lenne, mint Catherine
Savage, a hercegnő. De ha visszautasította volna Jackson ajánlatát,
akkor valószínűleg már rég nem élne. Nem volt más választása.
Visszafordult Charlie felé, és széttárta a karját.
– Ez volt az ár, Charlie. Mindenért. Érted, értem és Lisáért.
– A három testőr. – Charlie megpróbált mosolyogni.
– Imádkozzunk, hogy jó vége legyen a történetnek. – LuAnn
kinyitotta az ajtót, és Lisa keresésére indult.

269
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
– KÖSZÖNÖM, HOGY ILYEN gyorsan fogadott, Mr. Pemberton.
– John. Hívjon csak Johnnak, Mr. Conklin. – Pemberton kezet
rázott a férfival, és mindketten leültek egy kis tárgyalóasztal mellé
Pemberton ingatlanközvetítő irodájában.
– Én Harry volnék – mondta a férfi.
– Említette a telefonban, hogy érdekelné egy villa, de nem tett
említést arról, hogy merrefelé és milyen árkategóriában gondolja.
Pemberton feltűnés nélkül szemügyre vette Harry Conklint. Hatvan
körüli úriember, drága öltönyben, magabiztos megjelenéssel, s látszik
rajta, hogy nem veti meg a jó dolgokat az életben. Pemberton gyorsan
kikalkulálta, hogy mennyi jutalékra számíthat tőle.
– Kitűnő referenciákat hallottam magáról. Úgy tudom, a
legmagasabb árfekvésű ingatlanokra specializálta magát – mondta
Conklin.
– Pontosak az értesülései. Itt születtem, és itt is nőttem fel.
Mindenkit ismerek, és minden ingatlanról tudok, amiről érdemes
tudni a környéken. Ezek szerint a felső árkategória érdekli? A
legmagasabb?
Conklin megeresztett egy barátságos mosolyt. – Hadd mondok
előbb néhány szót magamról. Én a Wall Streetből élek, és ha nem
veszi nagyzolásnak, egészen jól kijövök belőle. De ez leginkább a
fiatalok játéka, és én már nem vagyok fiatal. Vagyont teremtettem
magamnak, méghozzá igen jelentőset. Van egy tetőlakásom
Manhattanben, egy házam Rióban, egy nyaralóm a Fisher Islanden,
Floridában, és egy vidéki birtokom London mellett. Úgy döntöttem,
hogy kiköltözöm New Yorkból, és radikális módon leegyszerűsítem
az életemet. Ez a hely kellő mértékben elnyerte a tetszésemet.
– Teljesen igaza van – kotyogott közbe Pemberton.
– Mivel számos hobbinak hódolok, mindenképpen nagy birtokra
gondoltam. De szükséges az is, hogy megfelelő módon szeparálva
legyen. Egy régi, elegáns, de kellően helyreállított épület jöhet szóba.

270
Szeretem a régi dolgokat, de nem a régi lefolyócsöveket, ugye érti?
– Tökéletesen értem.
– Feltételezem, hogy több olyan birtokról tud a környéken, ami
ezeknek az ismérveknek megfelel.
– Úgy van. Erről biztosíthatom – mondta Pemberton lelkesen.
– Látja, egyről már én is hallottam. Még az apámtól. Ő is a
tőzsdén forgolódott annak idején. Még a húszas években. Jól
megszedte magát, és amilyen szerencséje volt, éppen a krach előtt
hagyta abba. Volt egy barátja errefelé, akit a tőzsdéről ismert még, és
gyakran leruccant hozzá rövidebb-hosszabb időre. Apám, isten
nyugosztalja, imádta ezt a helyet, és úgy gondoltam, méltó magatartás
lenne tőlem, a fiától, ha megvásárolnám, és itt telepednék le.
– Micsoda nagyszerű ötlet. Ez természetesen megkönnyíti a
dolgomat. Nem tudja véletlenül a hely nevét? – Pembertonnak fülig
ért a szája.
– Wicken’s Hunt.
Pemberton arcáról lehervadt a mosoly.
– Ó! – Megnyalta a szája szélét, aztán cuppantott egyet a
nyelvével. – Wicken’s Hunt – motyogta csüggedt ábrázattal.
– Mi a baj vele? Csak nem égett le vagy ilyesmi?
– Nem, nem. Gyönyörű hely, ragyogóan helyreállítva. – Pemberton
nagyot sóhajtott. – De sajnos már nem eladó.
– Biztos benne? – hitetlenkedett Conklin.
– Biztos. Én adtam el a házat.
– A fenébe, mikor volt ez?
– Körülbelül két éve, bár az új tulajdonosok alig néhány hónapja
költöztek be. Komoly felújítási munkálatokat végeztek rajta előtte.
Conklin felhúzta a szemöldökét, és ravaszkásan elmosolyodott. –
Gondolja, hogy esetleg el akarják adni?
Pemberton agya lázasan dolgozott. Egy ilyen birtokot két éven
belül kétszer elpasszolni? Micsoda pénz üthetné a markát!
– Minden lehetséges. Az a helyzet, hogy épp most kerültem
közelebbi ismeretségbe velük... pontosabban az egyikükkel. Együtt is
reggeliztünk.
– Szóval egy házaspárról van szó? Olyan idősebbekről, mint én,
gondolom. A Wicken’s Hunt nem épp az ifjú házasok pénztárcájához

271
van igazítva, ahogy apámtól hallottam.
– Valójában nem is házasok. A férfi jóval idősebb, de nem az övé
a birtok. A nő a tulajdonos.
Conklin előrehajolt. – A nő?
Pemberton gyorsan körbepillantott, aztán felállt, bezárta a résnyire
nyitott ajtót, és visszaült a helyére.
– Ugye tisztában van vele, hogy amit mondok, az bizalmas.
– Teljes mértékben. Nem éltem volna túl a Wall Streetet, ha nem
lennék tisztában a bizalmas szó jelentésével.
– Bár a tulajdoni lapon egy részvénytársaság van hivatalosan
feltüntetve, a Wicken’s Hunt valódi tulajdonosa egy Catherine
Savage nevezetű fiatal nő. Hihetetlenül gazdag a jelek szerint.
Őszintén megvallva el nem tudom képzelni, milyen forrásból
származhat a vagyona, de nem az én dolgom rákérdezni. Éveket töltött
külföldön. Van egy tízéves kislánya. Charlie Thomasszal – az
idősebb fickóval – jókat szoktunk beszélgetni. Nagylelkűen
támogatják a helyi jótékonysági alapítványokat. A nő ritkán
mutatkozik a nyilvánosság előtt, de ezt meg lehet érteni.
– Természetesen. Velem se találkozna hetekig, ha ideköltöznék.
– Pontosan erről van szó. De azért jó embereknek látszanak. És
szemlátomást boldogok itt. Nagyon boldogok.
Conklin hátradőlt a széken. Most rajta volt a sor, hogy sóhajtson. –
Az az érzésem, hogy nem nagyon áll szándékukban mostanában
elköltözni. Ez igazán szomorú fejlemény. – Egyenesen Pemberton
szemébe nézett. – Már csak azért is, mert az eladótól járó szokásos
jutalék mellé tőlem komoly közvetítői díjat is kaphatna.
Pemberton észrevehetően erőre kapott. – Valóban?
– Remélem, nincsenek olyasfajta etikai megfontolásai, amelyek
megakadályoznák efféle motiváló tényezők igénybevételében.
– Nem tudok ilyenekről – vágta rá Pemberton gyorsan. – És mégis,
milyen mértékű motivációra gondol?
– Az eladási ár húsz százalékára. – Harry Conklin az asztal tetején
dobolt az ujjával, és Pembertont nézte, akinek az arca különféle
színárnyalatokat vett föl.
Ha Pemberton nem ült volna, egészen biztos, hogy hanyatt esik. –
Ez igazán nagylelkű ajánlat – nyögte ki végül.

272
 – A tapasztalat azt mutatja, hogy ha el akarok érni egy célt,
megfelelő ösztönzést kell nyújtani azoknak, akik pozíciójuknál fogva
képesek rá, hogy az adott cél elérésében támogassanak. De ahogy a
dolgok állnak, ez nem jöhet most szóba. Megpróbálom talán Észak-
Carolinát, sok szépet hallottam róla. – Conklin kezdett felemelkedni a
székéről.
– Várjon, kérem, csak egy pillanatig.
Conklin habozott, aztán lassan visszaereszkedett a helyére.
– Az a helyzet, hogy éppen a legjobbkor keresett fel.
– Miért?
Pemberton még közelebb hajolt hozzá. – Olyan fejlemény történt
nemrég, egészen a közelmúltban, ami talán segítségünkre lehet, hogy
rávegyük őket a ház eladására.
– Ha csak most költöztek be, és boldognak tűnnek, akkor milyen
fejleményről beszél? Csak nincsenek szellemek a házban?
– Nem, semmi ilyesmi. Említettem már, hogy együtt reggeliztem
Charlie-val. Ő mesélte, hogy nagyon aggasztja egy pasas, aki
felkereste őket, és pénzt kért tőlük.
– Na és? Velem naponta megesik az ilyesmi. Nem gondolja
komolyan, hogy majd emiatt összepakolnak, és elköltöznek innen?
– Először nem is gondoltam bele, hogy miről van szó, de ahogy
később átgondoltam a dolgot, egyre furcsábbnak találtam. Igen,
teljesen igaza van, a gazdagokat naponta zargatják ilyesmivel, de
akkor miért izgatta fel őket ennyire? Mert felizgatta, az biztos.
– Honnan tudja?
Pemberton elmosolyodott. – Tudja, Charlottesville bizonyos
szempontból egészen kis város, sőt kisebb, mint azt a helyiek
hajlandók volnának elismerni. Biztos forrásból tudom, hogy Matt
Riggs Ms. Savage birtokhatárát mérte fel éppen, amikor üldözési
jelenetbe keveredett egy száguldozó kocsival, és majdnem otthagyta a
fogát.
Conklin értetlenül rázta a fejét. – Ki ez a Matt Riggs?
– Egy helyi építési vállalkozó, aki Ms. Savage megbízásából
biztonsági kerítést húz a birtok köré.
– És üldözőbe vett egy kocsit? Mi köze ennek Catherine Savage-
hez?

273
 – Egyik barátom éppen akkor indult munkába. Ő is arrafelé lakik,
és a városba jár be dolgozni. Már majdnem ráfordult a város felé
vezető főútra, amikor egy hamuszürke BMW hasított el előtte.
Legalább száznegyvenes tempóban. Ha a barátom egy másodperccel
korábban éri el az utat, a BMW kettévágta volna a kocsiját. Ettől
persze annyira megijedt, hogy egy jó percig moccanni sem mert. Ez
volt a szerencséje, mert ahogy ott ült, és a hányingerével küszködött,
Matt Riggs furgonja robogott el előtte, egy másik kocsival a hátában.
Szemmel láthatóan beleadtak apait-anyait.
– Tudja, hogy ki ült a BMW-ben?
– Bár személyesen nem találkoztam még a hölggyel, de ismerek
több olyan embert, akik látták már. Catherine Savage magas, szőke
nő. És kimondottan csinos. A barátom csak egy pillanatra látta a
BMW sofőrjét, de annyit meg tudott állapítani, hogy szőke és csinos.
Én meg láttam egy szürke BMW-t a Wicken’s Hunt előtt, amikor a
szerződést véglegesítettük Charlie-val.
– Szóval azt mondja, hogy üldözőbe vette valaki?
– Igen, és Matt Riggs éppen beléjük botlott. Hallottam, hogy a
furgonja szervizben van, mert összetört a hátsó ütközője. És azt is
hallottam, hogy Sally Beecham – ő a szobalány a Wicken’s Huntban –
látta Riggset dúlva-fúlva kijönni a házból aznap délelőtt.
Conklin megvakarta az állát. – Nagyon érdekes. Gondolom, nem
lehet kideríteni, hogy ki volt az üldöző?
– Dehogynem. Úgy értem, hogy én kiderítettem. Legalábbis a
tartózkodási helyét. Látja, egyre érdekesebb lesz a dolog. Mint
mondtam, Charlie meghívott reggelizni. Ekkor tett említést a fickóról,
aki beállított hozzájuk, és pénzt követelt tőlük. Charlie arra kért,
segítsek kideríteni, hogy a környékről való-e az ember.
Természetesen megígértem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek.
Akkor még nem tudtam az autós üldözésről. Később szereztem csak
tudomást róla.
– Azt mondja, hogy megtalálta az embert? De hát hogyan sikerült?
Biztos számtalan rejtekhely van errefelé – csodálkozott Conklin.
Pemberton győzelmesen vigyorgott. – Nem sok olyan lehet, amiről
én nem tudok, Harry. Mint mondtam, itt születtem, és itt is nőttem fel.
Charlie megadta a fickó és a kocsi leírását. Kapcsolatba léptem

274
néhány ismerőssel, és huszonnégy óra alatt megtaláltam az illetőt.
– Fogadok, hogy valami távoli helyen vackolta be magát.
Pemberton a fejét rázta. – Tévedés. Végig az orruk előtt volt. Egy
kis kunyhóban bújt meg. Alig tízpercnyire a Wicken’s Hunttól. Jó
eldugott hely.
– Segítsen egy kicsit. Nem igazán ismerem ki magam errefelé.
Monticello közelében van?
– Nagyjából azon a környéken, de attól valamivel északabbra, sőt
a 64-es sztrádától is északabbra. A kunyhó egész közel van az
Airslie-birtokhoz, a 22-es út mellett, Keswick Hunt a terület
hivatalos neve. Körülbelül egy hónapja bérelte ki az ürge.
– Uramisten, megtudta a nevét is?
– Tom Jones. – Pemberton tudálékos képet vágott. – Nyilvánvaló,
hogy hamis név.
– Gondolom, hálásak voltak a segítségéért. Mi történt utána?
– Nem tudom. Tudja, eléggé lefoglal a munkám. Nem is beszéltem
velük az óta.
– Gondolom, ez a Riggs nem örült neki, hogy belekeveredett az
ügybe.
– Tud magára vigyázni a fickó.
– Hogy szándékosan beszálljon valaki egy életveszélyes autós
üldözésbe! A legtöbb vállalkozó nem tenne ilyet.
– Riggs nem volt mindig építési vállalkozó.
– Valóban? – Conklin arckifejezése nem árult el semmit. – Csupa
rejtély ez a vidék. Na és mit csinált előtte?
Pemberton megvonta a vállát. – Csak találgatni tudok. Soha nem
beszélt a múltjáról. Kábé öt éve bukkant fel a semmiből, kitanulta az
építési szakmát, és azóta is ezzel foglalkozik. Elég rejtélyes fickó.
Charlie arra gyanakszik, hogy rendőr volt. Szerintem a kormánynak
végzett valami titkos munkát, aztán elküldték melegebb éghajlatra. Ez
persze csak feltételezés.
– Igazán érdekes. Ezek szerint idős fickó.
– Nem. Harmincöt körül lehet, talán negyven. Magas, erős és
nagyon tehetséges. Kitűnő hírnévnek örvend.
– Jó neki.
– Visszatérve az iménti megállapodásunkhoz. Ha ez a fickó

275
továbbra is zargatni fogja őket, megpróbálok beszélni Charlie-val, és
meglátjuk, mit szól az ötlethez. Talán fontolóra veszik a költözködést.
Mindenképpen érdemes rákérdezni.
– Tudja mit, hadd gondolkodjam még néhány napot a dolgon.
– Addig is beindíthatnám a procedúrát.
Conklin felemelte a kezét. – Nem, nem akarom, hogy bármit is
lépjen. Ha döntésre jutok, úgyis pillanatok alatt elintézünk mindent.
Emiatt nem kell aggódnia.
– Csak arra gondoltam, hogy...
Conklin hirtelen felállt. – Hamarosan hallani fog felőlem, John.
Köszönöm a részletes tájékoztatást, igazán köszönöm.
– De ha mégse akarnának elköltözni, legalább egy tucat birtokot
tudok még mutatni. Biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy meg fognak
felelni az igényeinek.
– Az a fickó a kunyhóban kissé nyugtalanít. Meg tudná adni a
pontos címet és a megközelítési útvonalakat?
Pemberton láthatóan megdöbbent a kéréstől. – Remélem, nem akar
szóba állni vele? Lehet, hogy közveszélyes a fickó.
– Tudok magamra vigyázni. És még egy dolgot megtanultam a
szakmában: sose lehet tudni, hogy mikor lel igaz barátra az ember. –
Conklin addig ösztökélte a szemével, míg Pembertonnak le nem esett
a tantusz. Felírta gyorsan a címet és az útirányokat egy papírra, és
odaadta Conklinnak.
Conklin elővett a zsebéből egy borítékot, átnyújtotta
Pembertonnak, és intett neki, hogy nyissa ki.
– Ó, istenem! – Pembertonnak elakadt a lélegzete a hatalmas
bankjegyköteg láttán. – Ezt miért kapom? Még nem is csináltam
semmit!
Conklin átható pillantást vetett rá. – Információkat adott nekem,
John. És én mindig nagyra értékeltem az információkat. Majd
jelentkezem. – A két férfi kezet rázott, és Conklin távozott.

HARRY CONKLIN BESÉTÁLT a vidéki fogadó fürdőszobájába,

becsukta maga mögött az ajtót, és megeresztette a vizet. Tizenöt perc
múlva kinyílt az ajtó, és Jackson lépett ki rajta. Harry Conklin
maradványai egy nejlonzacskóban lapultak, amit Jackson

276
belesüllyesztett a bőröndje zsebébe. Pembertonnal lefolytatott
beszélgetése igen gyümölcsözőnek bizonyult. Természetesen nem
véletlenül találkoztak össze. Miután megérkezett Charlottesville-be,
Jackson diszkrét puhatolózást folytatott a városban, és gyorsan
kiderítette, hogy Pemberton volt az az ingatlanügynök, aki a Wicken’s
Hunt megvásárlását lebonyolította. Jackson leült az ágy szélére,
kiterített maga elé egy nagy és részletes Charlottesville-térképet, és
gondosan megjegyezte azokat a helyeket, amelyekről Pemberton
beszélt neki, valamint az útirányokat, amiket fölírt. Mielőtt
Pembertonnal találkozott volna, alaposan felkészült a Wicken’s Hunt
történetéből. Átnézett egy könyvet a helyi könyvtárban, amely
részletes képet adott a környékbeli birtokokról és eredeti
tulajdonosaikról. Eleget megtudott ahhoz, hogy kitalálhasson egy
hihetőnek tűnő történetet magának, és kiszedjen minden fontos
információt Pembertonból.
Jackson behunyta a szemét, és belemerült a gondolataiba.
Szüksége volt egy tökéletes tervre, amivel megindíthatja támadását
LuAnn Tyler és az őt üldöző férfi ellen.

277
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
RIGGS VÁRT egy teljes napot, csak azután indult el a dzsip
visszaszerzésére. Éjszaka ment, és fegyvert is vitt magával. Hátha a
fickó a közelben van még. A Cherokee-nak szemmel láthatóan nem
esett baja. Riggs gyorsan szemügyre vette, azután elindult a kunyhó
felé. A Chryslert nem látta sehol. Bevilágított a zseblámpával a
fészerablakon. A Honda még mindig ott állt. Riggs odaosont a
bejárati ajtóhoz, azon tűnődve közben, már vagy századszor, hogy
miért nem száll ki az egészből. Catherine Savage mágnesként vonzza
magához a veszélyt. Neki pedig elege volt az efféle kalandokból,
azért jött Charlottesville-be, hogy nyugodt vizeken ringatózhasson.
Mégse tudta megakadályozni, hogy a keze óvatosan elfordítsa az
ajtógombot. Az ajtó kinyílt.
Egyik kezében zseblámpával, a másikban pisztollyal, Riggs
belépett a házba. Szinte biztosra vette, hogy a hely üres, de egy efféle
feltételezés kudarca esetén könnyen a hullaházban találhatja magát az
ember, dögcédulával a nagylábujján. Onnan, ahol állt, Riggs a
földszint legnagyobb részét belátta. Lassan körbevilágított a szobán.
Észrevette a falon a villanykapcsolót, de nem akarta felkapcsolni. Az
étkező padlóján olyan nyomokat látott, mintha elmozdítottak volna
valamit. Végighúzta az ujját a padlón, aztán továbbment. Belépett a
konyhába, és felemelte a telefont. Nem adott vonalat. Visszament az
étkezőbe.
Ahogy Riggs körbepásztázta a szobát, a tekintete átsiklott a fekete
ruhás alakon, aki a lépcső melletti szekrény félig nyitott ajtaja mögött
állt.
Jackson gyorsan behunyta a szemét, amikor a lámpa rávilágított a
rejtekhelyére, hogy a pupillái vissza ne tükrözzék a fényt. Amikor a
fénycsóva tovasuhant, Jackson kinyitotta a szemét, és marokra fogta a
kezében tartott kést. Már azelőtt meghallotta Riggs közeledtét, mielőtt
rálépett a verandára. Biztosra vette, hogy nem a kunyhó bérlője jött
meg. Az régen messze jár; Jackson alaposan átkutatta már a házat. Az

278
újabb látogató is nyilván a terepet jött felderíteni. Csak Riggs lehet,
vonta le a következtetést Jackson. Riggs majdnem olyan érdekesnek
tűnt számára, mint a másik fickó, akit ma este akart megölni. Tíz
évvel ezelőtt megjósolta, hogy LuAnn komoly problémát fog okozni
neki, és ez a jóslat most beigazolódott. A Pembertonnal folytatott
beszélgetés után Jackson is végzett egy kis kutatást Riggs múltjára
vonatkozóan. Az a tény, hogy nem derült ki semmi, komoly
izgalommal töltötte el.
Amikor Riggs alig néhány arasznyira elment előtte, Jackson
fontolóra vette, hogy megöli. A borotvaéles penge egyetlen pillantás
alatt átvágta volna a torkát. De amilyen gyorsan jött a gyilkos reflex,
olyan gyorsan el is távozott. Mi értelme volna Riggset megölni,
legalábbis egyelőre. Jackson lazábbra fogta a kést a kezében. Riggs
ezúttal megérheti a holnapot. De ha még egyszer belebotlik, döntötte
el Jackson, az eredmény egészen más lesz. Nem szerette, ha valaki
beleüti az orrát a dolgaiba. Riggs múltjának mindenesetre alaposan
utánanéz.

RIGGS KILÉPETT AZ AJTÓN, és elindult a Cherokee felé.

Hátrapillantott az épületre. Olyan érzése támadt, mintha valami nagy
veszélytől szabadult volna meg éppen. Elhessegette a gondolatot.
Volt idő, amikor hallgatott a megérzéseire; de úgy gondolta, hogy a
szakmaváltás óta ezek a belső hangok régen berozsdásodtak. Csak
egy üres ház volt, semmi más.
Jackson felfigyelt az ablakból Riggs pillanatnyi
elbizonytalanodására, amitől csak nőtt a kíváncsisága iránta.
Riggsszel érdemes lesz alaposabban foglalkozni, de egyelőre még
várhat. Jacksonnak e pillanatban sokkal sürgősebb dolga volt.
Felemelt a földről egy orvosi táskára emlékeztető tasakot, bement az
étkezőbe, leguggolt, és kipakolt egy professzionális nyomfelvevő
készletet belőle. Aztán odament a villanykapcsolóhoz, elővett a
dzsekije zsebéből egy lézerlámpát, és különböző szögekből
rávilágított a kapcsolóra. A halvány fényben tucatnyi ujjlenyomat kelt
életre. Jackson egy fekete porba mártott üvegszálas ecsettel bekente a
felületet, és óvatosan beecsetelte a kapcsoló környékét is. A
konyhapult, a telefon és az ajtógombok hasonló procedúrán estek át.

279
Különösen a telefon szolgált tisztán kivehető ujjlenyomatokkal.
Jackson elmosolyodott. Riggs valódi kiléte nem lesz sokáig titok
előtte. Egy speciális ragasztószalaggal sorra felemelte az
ujjnyomokat a felületekről, és mindegyiket külön kartonlapra
helyezte. Minden kartonra speciális azonosító jelet rajzolt, aztán
egyenként betette őket egy nejlonnal bélelt, rekeszes dobozba. Ezután
gondosan eltávolította a fekete pormaradványokat a felületekről.
Minden mozzanatát élvezte az eljárásnak. A precíz lépéseket,
amelyek precíz és megbízható eredményre vezetnek. Néhány perc
alatt összepakolta a felszerelését, és elhagyta az épületet. Egy
mellékösvényen pillanatok alatt elérte a kocsiját, és elhajtott. Ritkán
adatik meg valakinek, hogy két legyet üssön egy csapásra. De nagyon
úgy festett a dolog, hogy ezen az estén épp ez történt.

280
 HARMINC HATODIK FEJEZET
– Én KEDVELEM Mr. Riggset, mama.
– Hiszen alig ismered.
LuAnn a kislánya ágya szélén ült, és szórakozottan gyűrögette a
takarót.
– Általában jók szoktak lenni a megérzéseim.
Anya és lánya egymásra mosolygott. – Tényleg? Akkor nem
ártana, ha velem is megosztanád néha őket.
– Komolyan, mikor jön el megint?
LuAnn nagy levegőt vett. – Lisa, lehet, hogy hamarosan el kell
mennünk innen.
Lisa reménykedő mosolya azonnal lehervadt a hirtelen
témaváltástól. – Elmegyünk? Hova?
– Még nem tudom pontosan. És nem is biztos még. Nem döntöttük
még el Charlie bácsival.
– Mi lenne, ha engem is beavatnátok egyszer a döntésetekbe?
A kislány hangjából áradó ismeretlen tónus megdöbbentette
LuAnnt. – Miről beszélsz?
– Hányszor költöztünk új helyre az elmúlt hat év alatt? Nyolcszor?
Én legalábbis ennyire tudok visszaemlékezni. És isten tudja, hány
lehetett még, amíg kicsi voltam. Ez nem szép tőletek. – Lisa arca
kipirult, és remegett a hangja.
LuAnn gyorsan átkarolta a vállát. – Édesem, nem azt mondtam,
hogy biztos. Azt mondtam, hogy talán.
– Nem ez a lényeg. Oké, lehet, hogy nem most. Lehet, hogy nem is
a következő hónapban. De egy napon biztos, hogy költözni fogunk, és
én megint nem tehetek ellene semmit.
LuAnn odanyomta Lisa hosszú hajához az arcát. – Tudom, hogy
nehéz neked, kisbabám.
– Nem vagyok már kisbaba, anyu. És szeretném tudni, hogy mi elől
menekülünk.
LuAnn megdermedt, felkapta a fejét, és Lisa tekintetét kereste a

281
szemével.
– Nem menekülünk semmi elől. Mi elől menekülnénk?
– Azt reméltem, hogy te majd elmondod. Én szeretek itt lenni, és
nem akarok elmenni, és ha nem adsz rendes magyarázatot, hogy miért
kell elmennünk, nem megyek sehova.
– Lisa, te még csak tízéves vagy, és bár nagyon okos és érett vagy
a korodhoz képest, mégiscsak gyerek vagy. Ahova én megyek, oda
mész te is.
Lisa elfordította az arcát. – Nekem is van örökségem?
– Igen, miért?
– Mert ha betöltöm a tizennyolcat, veszek magamnak egy saját
házat, és ott fogok lakni, amíg meg nem halok. És azt akarom, hogy
sose gyere oda.
LuAnn arca elvörösödött. – Lisa!
– Komolyan beszélek. Akkor talán lesznek majd barátaim is, és azt
csinálhatom végre, amit akarok.
– Lisa Marie Savage, te beutaztad az egész világot. Olyan
dolgokat csinálhattál, amikről a legtöbb ember nem is álmodhat.
– Tudod, mit mondok én erre?
– Mit? – csattant föl LuAnn.
– Hogy most rögtön elcserélném az egészet.
Lisa félig ráhúzta a takarót a fejére. – Most pedig szeretnék
egyedül maradni.
LuAnn mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát.
Beleharapott a szája szélébe, végigviharzott a folyosón, és ráomlott
az ágyára.
Minden erő kiszállt belőle. Úgy érezte magát, mint egy
pamutgombolyag, amit legurítanak egy hosszú lépcsőn. Felkelt az
ágyról, bement a fürdőszobába, és megeresztette a zuhanycsapot.
Levetkőzött, és beállt a gőzölgő vízsugár alá. A falnak dőlve
behunyta a szemét, és azt mondogatta magában, hogy minden rendben
lesz, Lisa reggelre elfelejti az egészet, és anyja iránti szeretete
töretlen marad. Nem ez volt az első komoly veszekedés anya és lánya
között az elmúlt évek során. Lisa nemcsak a fizikai jellemzőket
örökölte tőle; LuAnn függetlensége és makacssága is életre kelt a
lányában. LuAnn-nek végül sikerült megnyugodnia, és hagyta, hogy a

282
simogató vízsugár lágyan beborítsa.
Amikor ismét kinyitotta a szemét, egy újabb kép villant föl előtte.
Matthew Riggs biztosan komplett őrültnek tartja. Őrültnek és
becstelennek egyszerre. Pompás kombináció, ha az ember imponálni
akar valakinek. Csakhogy ő nem akart. Maximum sajnálni tudta a
fickót, amiért kétszer is kockára tette érte az életét, és ő hálából
mindkétszer kirúgta. Rendkívül vonzó férfi volt, de LuAnn nem akart
viszonyt kezdeni senkivel. Hogy is kezdhetne? Hogy merülhet fel
benne egyáltalán ilyesmi? Meg se merne szólalni előtte, nehogy
kifecsegjen valamit. Ennek ellenére Matt Riggs képe továbbra is ott
lebegett előtte. Micsoda jóképű fickó. Erős, bátor és tisztességes. És
neki is van fehér folt a múltjában. Ő is megsérült lelkileg. LuAnn
legszívesebben elkáromkodta volna magát, amiért nem volt normális
az élete. Még baráti kapcsolatot sem kezdeményezhet vele.
Durva mozdulatokkal végigszappanozta karját és lábát, hogy
kiűzze magából az elkeseredést és a csalódást. A bőrét ért heves
támadás zavarba ejtő megkönnyebbülést váltott ki belőle. Duane
Harvey volt az utolsó férfi, akivel tíz évvel ezelőtt ágyba bújt. Ahogy
az ujjai rásiklottak a mellére, újból Riggs képe jelent meg előtte.
Dühösen megrázta a fejét, ismét behunyta a szemét, és nekidőlt a
zuhanyozó falának. A méregdrága import csempe nedves volt és
meleg. Az agyán végigcikázó figyelmeztető jelzések ellenére nem
változtatott a helyzetén. Milyen nedves. Milyen meleg. Milyen
megnyugtató. Kezei önkéntelenül megindultak lefelé; először átfogták
a derekát, majd végigsiklottak a fenekén, miközben végig Matt Riggs
járt az eszében. Szeme továbbra is csukva volt. Jobb kezének ujjai
megérintették a köldökét. A légzése felerősödött. A víz surrogó
hangjába vegyülve halk nyögés szakadt fel a torkából. Jókora
könnycsepp gördült végig az arcán, aztán elmosta a víz. Tíz év. Tíz
elátkozott év. Ujjai egyenletes ritmusban mozogtak, mint egy óra
fogaskerekei. Lassan, módszeresen, pontosan. Előre és hátra... Olyan
hirtelen egyenesedett föl, hogy majdnem beverte a fejét a
zuhanyrózsába.
– Úristen, LuAnn! – kiáltott magára. Gyorsan elzárta a vizet, és
kilépett a zuhany alól. Leült a vécé tetejére, és ráhajtotta a fejét a
térdére; a bódultság nyomban kiszállt belőle. Nedves haja szétterült

283
hosszú, meztelen lábszárán. A padló csuromvizes volt a testéről
lecsöpögő víztől. Bűntudatot érzett, ahogy a zuhany felé pillantott.
Hátizmai görcsben álltak, s kidagadtak az erek a karján. Nincs könnyű
élete. Egyáltalán nincs.
Felállt, megtörülközött, és kissé tántorogva bement a hálószobába.
A hálószoba drága berendezési tárgyai között volt egy régi
ismerős. Az óra, amit az anyjától örökölt. Ahogy meghallotta az
ismerős ketyegést, az idegei kezdtek megnyugodni. Még szerencse,
hogy bedugta a táskájába annak idején, nem sokkal azelőtt, hogy kis
híján megölték a lakókocsiban. Sok álmatlan éjszakán át hallgatta az
óra furcsa zakatolását. Minden harmadik ütemet kihagyta, és délután
öt körül olyan hangot hallatott, mintha valaki rácsapna egy
cimbalomra. A rugók és a fogaskerekek, a szerkentyű lelke, nagyon
megfáradtak már; de olyan volt hallgatni, mintha egy öreg barát
pötyögne egy kopott gitáron. Nem azokat a hangokat játssza ugyan,
amelyeket kellene, de valahogy békét és nyugalmat áraszt magából.
Felhúzott egy bugyit, és visszament a fürdőszobába, hogy
megszárítsa a haját. Ahogy a tükörbe nézett, egy olyan nőt látott maga
előtt, aki nincs messze az idegösszeomlástól. Keressek föl egy
pszichiátert?, kérdezte halkan a tükörképétől. De ott ki kell tárulkozni
az embernek, ha jutni akarnak valamire. Nem, a pszichoterápia nem
jöhet szóba. Mint mindig, most is egyedül kell megbirkóznia a
problémával.
Megtapogatta a vágást az állán, végighúzva ujját az egyenetlen,
heges bőrfelületen, a fájdalmas múlt örök mementóján. Soha ne
feledd!, mondta magának. Csalás és hazugság az egész.
Befejezte a hajszárítást, és már indult volna vissza a hálószobába,
hogy elterüljön az ágyon, amikor Lisa szavai jutottak eszébe. Nem
akarta, hogy harag és sértettség eméssze őket egész éjszaka.
Beszélnie kell még egyszer a lányával. Legalábbis meg kell
próbálnia.
Bement a hálószobájába, hogy felvegye a hálóingét, mielőtt
elindul Lisához.
– Üdvözlöm, LuAnn.
LuAnn annyira megdöbbent, hogy ki kellett nyújtania a kezét és
megfogni az ajtógombot, különben lezuhant volna a földre. Ahogy a

284
hang irányába meredt, érezte, hogy az arcizmai teljesen megbénultak.
Képtelen volt bármit is mondani, mintha szélütést kapott volna.
– Rég nem találkoztunk. – Jackson ellépett az ablaktól, és leült az
ágy szélére.
Nyugodt mozdulatai láttán oldódni kezdett LuAnnben a bénultság.
– Hogy a fenébe jött be?
– Nem tartozik a tárgyhoz. – A kifejezésmód és a hanghordozás
azonnal ismerős volt LuAnn-nek. Olyan sebességgel árasztották el a
régi emlékek, hogy szinte leblokkolt az agya.
– Mit akar tőlem? – sikerült nagy nehezen kipréselnie magából.
– Ez már a témába vág. De mivel jó pár dolgot meg kell
beszélnünk, javaslom, hogy vegyen magára kényelmesebb öltözéket.
– LuAnn felé bökött az álláva.
LuAnn-nek komoly nehézséget okozott, hogy levegye a szemét
Jacksonról. Az a tény, hogy félmeztelenül áll előtte, sokkal kevésbé
zavarta, mint hogy hátat kell fordítania neki. Végül kicsapta a
szekrénye ajtaját, előhúzott egy térdig érő köntöst, és gyorsan
belebújt. Szorosan meghúzta az övét a derekán, és visszafordult
Jackson felé. Jackson még csak rá sem nézett. Tekintete a budoár
lenyűgöző méreteit pásztázta; egy pillanatra elidőzött az órán, aztán
tovasiklott. LuAnn testének látványa – amiért sok férfi nagy pénzeket
fizetett volna – a jelek szerint nem váltott ki benne mást, csak méla
elutasítást.
– Egész jól kikupálta magát. Ha jól emlékszem, mocskos linóleum
és turkálóból összeszedett rongyok képezték régebben a
lakásdekorációját.
– Nem örülök a betolakodásának.
Jackson hirtelen visszafordult, és rávillantotta a szemét. – Én meg
nem örülök annak, hogy megint a maga megmentésére kell
pazarolnom a drága időmet, LuAnn. Egyébként, hogy szólítsam:
LuAnn-nek vagy Catherine Savage-nek?
– Ahogy akar – válaszolta LuAnn élesen. – És nincs rá szükségem,
hogy megmentsen valaki, főleg ha maga az.
Jackson felemelkedett az ágyról, és alaposan szemügyre vette
LuAnn elváltoztatott arcvonásait. – Nagyon jó. Nem annyira, mintha
én csináltam volna, de nem akarok szőrszálhasogató lenni – mondta

285
végül. – Az összhatás így is vonzó és kifinomult. Gratulálok.
Most LuAnn nézett végig rajta. – Amikor utoljára láttam, női ruhát
hordott. Ettől eltekintve nem változott semmit.
Jacksonon még ugyanaz a fekete ruha volt, amelyet a kunyhóban
viselt. Az arca ugyanolyan volt, mint első találkozásukkor, de ezúttal
nem tömte körül szivacsokkal vékony alakját. Szélesen
elmosolyodott, és LuAnn felé bökött a fejével. – Hát nem tudta? –
kérdezte csodálkozva. – Egyéb lenyűgöző képességeim mellett az is
jellemző rám, hogy soha nem öregszem meg. – A mosolya ugyanolyan
gyorsan el is tűnt, ahogy megjelent. – Akkor beszélgessünk. – Ismét
az ágy szélére telepedett, és intett LuAnn-nek, hogy üljön le a falnál
álló antik asztalka mellé. LuAnn megtette.
– Miről?
– Tudomásomra jutott, hogy felkereste valaki. Ugyanaz a férfi volt,
aki üldözte a kocsival?
– Honnan a pokolból tudja ezt? – csattant föl LuAnn dühösen.
– Képtelen felfogni, hogy semmi nem maradhat titokban előttem?
Például az se, hogy a leghatározottabb utasításom ellenére visszajött
az Egyesült Államokba.
– Letelt a tíz év.
– Érdekes, de nem emlékszem olyasmire, hogy határidőt kötöttünk
volna ki.
– Nem várhatja el, hogy meneküléssel töltsem az egész életem.
– De éppen ezt várom el. Sőt megkövetelem.
– Nem mondhatja meg nekem, hogy mi csináljak az életemmel.
Jackson ismét körbejáratta a szemét a szobán, aztán felállt. –
Egyszerre csak egy dolgot. Beszéljen a pasasról.
– Majd én elrendezem az ügyet.
– Valóban? Maga, aki egymás után követi el a nagyobbnál
nagyobb baklövéseket?
– Szeretném, ha elmenne innen. Azonnal tűnjön el a házamból.
Jackson lassan megrázta a fejét. – Nem sokat változott a
természete az évek során. A pénz, úgy látszik, nem pótolhatja a
jólneveltség sajnálatos hiányát.
– Menjen a fenébe!
Jackson válaszképpen benyúlt a dzsekije belső zsebébe.

286
 LuAnn egy szempillantás alatt felkapta az asztalról a papírvágó
kést, és dobásra készen behajlította a könyökét. – Tíz méteren belül
bármikor meg tudom ölni ezzel. Tudja, a pénzt hasznos tudnivalókra
is elköltheti az ember.
Jackson bánatos képpel csóválta a fejét. – Amikor tíz éve
megismertem, jófejű fiatal lány volt, aki nehéz körülmények között
élt. De mégiscsak egy koszos vadmacska volt. És tartok tőle, hogy
bizonyos szempontból az is maradt. – Lassan előhúzta a kezét a
dzsekijéből. Egy papírlapot tartott benne. – Nyugodtan elteheti a
játékszerét. Nem lesz rá szüksége. – Olyan nyugodt hangon beszélt,
hogy LuAnn szinte lebénult tőle. – Legalábbis ma este. – Széthajtotta
a papírlapot. – Mint tudjuk, két férfi bukkant föl nemrég az életében:
az egyik Matthew Riggs, a másik még azonosításra vár.
LuAnn lassan leengedte a karját, de a papírvágó kést tovább
szorongatta.
Jackson felpillantott a papírról. – Komoly érdekeim fűződnek
ahhoz, hogy soha ne derüljön fény a titkaira. Jelenleg is széles körű
üzleti tevékenységet folytatok, és a névtelenséget mindennél
fontosabb értéknek tartom. Ha egy dominó eldől, a többi dominót is
ledönti a sorban. És a sor végén én vagyok. Felfogta ezt?
LuAnn visszaült a székre, és keresztbe tette a lábát. – Igen –
felelte kurtán.
– Azzal, hogy visszajött az Egyesült Államokba, fölöslegesen
megnehezítette az életemet. A férfi, aki követi, az adóbevallásán
keresztül derítette ki a személyazonosságát. Ezért nem akartam, hogy
visszajöjjön.
– Valószínűleg igaza van – hagyta rá LuAnn. – De próbálja ki
egyszer, hogy milyen hat hónaponként új országba költözni és új
nyelvet tanulni. És próbálja ezt egy kislánnyal együtt.
– Méltányolom az erőfeszítéseit; habár a világ egyik leggazdagabb
nőjeként talán mégse lehetett olyan elviselhetetlen az élete.
– Maga mondta, nem lehet mindent pénzen megvásárolni.
– Soha nem találkozott a fickóval korábban? Az intenzív utazásai
során? Teljesen biztos ebben?
– Emlékeznék rá. Mindenre emlékszem, ami az elmúlt tíz évben
történt. – LuAnn hangja egészen lágy volt.

287
 Jackson az arcát fürkészte. – Hiszek magának. Van okunk
feltételezni, hogy tud a lottócsalásról?
LuAnn habozott egy pillanatig. – Nincs.
– Hazudik. Vagy igazat mond nekem, vagy megölök mindenkit a
házban, magával kezdve. – A nyugodt hangon előadott halálos
fenyegetéstől elszorult LuAnn torka.
Alig kapott levegőt. – Volt nála egy lista. Tizenkét név szerepelt
rajta. Az enyém, Herman Rudyé, Bobbie Jo Reynoldsé és másoké.
Jackson gyorsan elraktározta magában az információt, aztán a
papírra nézett. – És mi van ezzel a Riggsszel?
– Mi volna vele?
– Valami nem stimmel a múltjával.
– Mindenkinek megvannak a maga titkai.
Jackson elmosolyodott. – Touché. Más körülmények között talán
nem izgatna a dolog. Jelen helyzetben azonban igen.
– Nem tudom követni.
– Riggs meglehetősen rejtélyes múlttal rendelkezik, és mindig
kéznél van, amikor segítségre van szükség. Mert úgy tudom, segített
magának.
LuAnn kötekedő arcot vágott. – Csakhogy ő már öt éve itt lakik.
Sokkal előbb itt volt, mint én.
– Nem erről beszélek. Én se hiszem, hogy szélhámos volna. De
attól még nyugodtan lehet más, mint aminek mondja magát. A
körülmény, ahogy felbukkant az életében, leginkább az aggaszt engem.
– Szerintem véletlenül történt az egész. Most szerződtettük egy
munkára. Teljesen természetes, hogy ott volt a közelben, amikor a
férfi üldözőbe vett.
Jackson megrázta a fejét. – Nem tetszik ez nekem. Láttam a fickót
ma este. – LuAnn észrevehetően összerándult. – A kunyhóban.
Ennyire volt tőlem. – Jackson kinyújtotta a karját fél méterre. – Arra
gondoltam, hogy ott helyben végzek vele. Nem jelentett volna gondot.
LuAnn arca elfehéredett. Megnyalta a szája szélét. – Mi oka volna
rá?
– Azt sose lehet tudni. Utánanézek a múltjának, és ha valami olyat
találok benne, ami problémát jelenthet számomra, azonnal
likvidálom. Ilyen egyszerű.

288
 – Hadd próbáljak meg én kiszedni belőle valamit.
– Tessék? – Jackson döbbenten nézett rá.
– Riggs kedvel engem. Segített nekem, talán az életemet mentette
meg. Természetesnek tűnik, ha ki akarom fejezni a hálámat neki, és
meg akarom közelebbről ismerni.
– Nekem ez nem tetszik.
– Riggs egy senki. Egy helyi építési vállalkozó. Miért pazarolná rá
az idejét? Maga mondta, hogy rengeteg dolga van.
Jackson LuAnn arcát fürkészte egy hosszú pillanatig. – Rendben
van, LuAnn, csinálja maga. De minden információt, amit megszerez, a
legrövidebb időn belül továbbadja nekem, különben én veszem
kezelésbe Mr. Riggset. Világos?
LuAnn megkönnyebbülten felsóhajtott. – Világos.
– A másik férfit természetesen megkeresem. Nem lehet olyan
bonyolult feladat.
– Ne tegye.
– Pardon?
– Nincs rá szükség, hogy megkeresse.
– Meggyőződésem, hogy szükség van rá.
Mr. Szivárvány képe sejlett föl LuAnn előtt. Nem akarta, hogy
újabb ember halála terhelje a lelkét. Nem ér annyit az egész. – Ha
újra jelentkezik, azonnal elhagyjuk az országot.
Jackson összehajtogatta a papírt, és eltette a zsebébe. Szabályos
piramist formált a kezével. – Úgy tűnik, nem sikerült teljesen
megértenie a helyzetet. Ha maga lenne az üldözés egyedüli tárgya, ez
a megoldás talán gyógyírt jelenthetne a problémára, legalábbis
ideiglenesen. De sajnálatos módon az emberünk listáján tizenegy más
név is szerepel. Így bátran kijelenthetjük, hogy egy olyan megoldás,
amely minden szereplő egyidejű megmenekülését eredményezné,
gyakorlatilag kivitelezhetetlen.
LuAnn nagy levegőt vett. – Fizethetek is a fickónak. Mennyi pénz
kellhet neki? Lehet, hogy ez mindent megoldana.
Jackson fanyar képet vágott. – Zsarolók szavára nem érdemes
építeni. Soha nem szállnak le az emberről. – Aztán hozzátette. –
Hacsak nem kapnak megfelelő ösztönzést ehhez.
– Kérem, Mr. Jackson, ne tegye – kérte LuAnn újra.

289
 – Mit ne tegyek, LuAnn? Ne mentsem meg az életét? –
Körbepillantott. – És ezeket a dolgokat? – Ismét LuAnnre nézett. – Jut
eszembe, hogy van Lisa? Ugyanolyan szép, mint a mamája?
LuAnn-nek elszorult a torka. – Jól van.
– Nagyszerű. Tegyünk róla, hogy így is maradjon.
– Nem lehetne hagyni az egészet? Én szívesen elintézem a dolgot.
– LuAnn, sok évvel ezelőtt szembenéztünk már egy hasonló,
zsarolással fenyegető helyzettel. Akkor is megoldottam a problémát,
most is megoldom. Az efféle feladatokat nem szívesen ruházom át
másra. Adjon hálát a sorsnak, hogy legalább Riggset életben hagyom.
Egyelőre.
– De hát a pasas nem tud semmit bizonyítani. Hogy is tudna? De
ha mégis sikerülne neki, akkor se tudnának a maga nyomára jutni.
Lehet, hogy én börtönbe kerülnék, de maga nem. A pokolba is, azt se
tudom, hogy valójában kicsoda.
Jackson lebiggyesztette a száját, és felállt. Bal kezét lassan
végighúzta az ágytakaró tetején.
– Pompás kézi szövés – jegyezte meg. – Indián munka?
A kérdés elvonta egy pillanatra LuAnn figyelmét, s arra eszmélt,
hogy egy hangtompítóval felszerelt kilenc milliméteres csöve mered
rá.
– A lehetséges megoldások egyike, ha végzek mind a tizenkét
pácienssel. Ami persze totális zsákutcába vezetné kíváncsi
természetű barátunkat. Ne feledje, hogy a tízéves periódus letelt. A
teljes nyereményösszeg átkerült egy svájci bankszámlára, amit a
maga nevére állítottam ki. Melegen ajánlom, hogy ne próbálja
visszautalni az Egyesült Államokba. – Előhúzott egy újabb papírlapot
a zsebéből, és letette az ágyra. – Itt vannak a titkos kódok és egyéb
számlainformációk, amelyek lehetővé teszik, hogy hozzáférhessen a
bankszámlához. A pénz forrása lenyomozhatatlan. Tessék, itt van.
Ahogy megbeszéltük. – Jackson ujja rágörbült a fegyver ravaszára. –
De ezek után semmi okom arra, hogy életben hagyjam, igaz? – Egyet
lépett előre. LuAnn ujjai rákulcsolódtak a papírvágó kés nyelére.
– Dobja el, LuAnn. A fizikai adottságai valóban le-nyűgözőek, de
nem lehet gyorsabb egy golyónál. Dobja el. Most!
LuAnn leejtette a kést, és hátrálni kezdett a fal felé.

290
 Jackson néhány centire tőle megállt. Miközben a pisztolyt az
állához nyomta, kesztyűs kezével végigsimította az arcát. A
mozdulatból hiányzott minden szexualitás. LuAnn még a kesztyűn
keresztül is érezte az érintés hidegségét.
– Belém kellett volna vágnia azt a kést, LuAnn. Meg kellett volna
tennie. – Hangjából gúny áradt.
– Én nem szoktam hidegvérrel gyilkolni – felelte LuAnn.
– Tudom. Látja, ez a legnagyobb hiányossága. Addig kellett volna
lecsapnia, amíg lehetett.
Elvette a kezét, és LuAnnre nézett.
– Tíz évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy maga lesz a gyenge láncszem
a csapatban. Az elmúlt évek alatt azt gondoltam, hogy talán rosszul
ítéltem meg annak idején. Olyan simán zajlott minden. De most
kiderült, hogy az első megérzésem volt a helyes. Még ha nem is
vagyok közvetlenül kitéve a leleplezés veszélyének, ha hagynám,
hogy megzsarolják magát és a lottóügyre is fényt derítsenek esetleg,
az mindenképp kudarc volna a részemről. És én nem szoktam hozzá a
kudarcokhoz. Nem tűröm, hogy bárki is belerondítson az
elképzeléseimbe. Ezt egyértelmű kudarcnak tekinteném. Soha nem
bírnám elviselni, hogy lerombolják azt a hatalmas művet, amit
alkottam.
Gondoljon a ragyogó életre, amivel megajándékoztam, LuAnn.
Emlékezzék csak vissza, mit mondtam annak idején: „Menjen
bárhová, és csináljon akármit.” Ezt kapta tőlem. Az elérhetetlent.
Mindent megkapott. Nézze meg magát. Tökéletes szépség. –
Kinyújtotta a kezét, megfogta a köntös elejét, és lassan kioldotta az
övét. A köntös szétnyílt, kivillantva LuAnn reszkető mellét és lapos
hasát. Jackson még jobban széthúzta a ruhát, felfedve a vállakat, s a
köntös lehullott a földre.
– A legokosabb természetesen az lenne, ha megölném. Itt és most
azonnal. A pokolba, mért is ne? – Gyorsan LuAnn fejéhez nyomta a
pisztolyt, és meghúzta a ravaszt. LuAnn hátratántorodott. A szeme
lecsukódott.
Amikor újra kinyitotta, Jackson éppen az arcát fürkészte. LuAnn
teljes testében remegett; a szíve összevissza ugrált, és alig kapott
levegőt.

291
 Jackson a fejét csóválta. – Úgy tűnik, nem olyan jók már az idegei,
LuAnn, mint régebben. És az idegek, vagy a hiányuk, komoly gondot
okozhatnak az embernek. – Rápillantott a pisztolyra, előretolta a
biztosító-kallantyút, és nyugodt hangon folytatta. – Ahogy mondtam, a
legokosabb, ha minél előbb kiiktatjuk a gyenge láncszemet. –
Elhallgatott egy pillanatra, aztán folytatta. – De én nem iktatom ki ezt
a láncszemet, legalábbis egyelőre. Annak ellenére, hogy megszegte az
utasításaimat, és súlyos veszélybe sodort mindent. – Akarja tudni,
hogy miért?
LuAnn moccanni sem mert; a falhoz lapulva állt, és Jacksonra
meredt.
Jackson a hallgatást beleegyezésnek vette. – Mert úgy gondolom,
hogy a sorsnak komolyabb szándéka van magával. Lehet, hogy ez
drámaian hangzik, de a drámaiság sose állt távol tőlem; azt hiszem,
ennyit megengedhetek magamnak. Ilyen egyszerű az egész. És tágabb
értelemben véve, én alkottam meg magát. Sose költözött volna ebbe a
házba, sose kupálta volna ki magát ennyire, sose utazta volna körbe a
világot nélkülem. Ha most megölném, olyan volna, mintha a saját
karomat vágnám le. Biztosan megérti, hogy ezt nem szívesen teszem.
Mindamellett jobb, ha észben tartja, hogy egy csapdába esett vad
előbb-utóbb feláldozza a végtagját, ha menekülnie kell. Egy percig se
gondolja, hogy nem vagyok képes ilyen áldozatra.
Mert ha azt gondolja, ostoba. Nagyon remélem, hogy ki fogjuk
tudni húzni a pácból. – Sajnálkozva megcsóválta a fejét, éppúgy, mint
tíz éve, a legelső találkozásukkor. – Szívből remélem, LuAnn. De ha
nem tudjuk, hát nem tudjuk. Bármikor adódhatnak problémák az üzleti
világban, és én elvárom, hogy minden erejével a probléma
megoldásán fáradozzon. – Jackson hangja ismét hivatalossá vált. Az
ujján számolta a feltételeket. – Az országot nem hagyja el. Nem volt
könnyű hazatérnie, úgyhogy élvezze ki a helyzetet. Minden találkáról
beszámol, amit rejtélyes barátunkkal lefolytat. A telefonszám, amit tíz
éve megadtam, most is él. Bármely napszakban hívhat. Bármilyen
utasítást kap tőlem a jövőben, pontosan betartja. Megértette?
LuAnn gyorsan bólintott.
– Komolyan beszélek, LuAnn. Ha még egyszer megszegi az
utasításaimat, megölöm. És garantálom, hogy lassú és fájdalmas lesz

292
a halála. – LuAnnre pillantott, hogy felmérje a hatást. – Most menjen
be a fürdőszobába, és szedje össze magát.
LuAnn megfordult.
– Ó, és még valami.
LuAnn hátranézett.
– Jobb, ha belevés valamit az eszébe. Ha nem sikerül
megoldanunk a problémát, és ki kell iktatnom a gyenge láncszemet,
semmi okát nem látom annak, hogy megállják ezen a ponton. –
Sokatmondó pillantást vetett a folyosóra nyíló ajtó felé, ahonnan alig
néhány lépésnyire Lisa aludt az ágyában. Ismét LuAnn felé fordult. –
Szeretem az üzletfeleimet minél jobban érdekeltté tenni a cél sikeres
elérésében. Úgy tapasztaltam, hogy sokkal kevesebb csalódást
okoznak így.
LuAnn berohant a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót.
Megmarkolta a márvány piperepult szélét. Minden végtagjából
kiszállt az erő, mintha a csontváza ott maradt volna Jacksonnál.
Magára húzott egy vastag törülközőt, és lassan lecsúszott a padlóra.
Veleszületett merészségébe jó adag józan ész keveredett, s
tökéletesen átlátta, hogy milyen veszélyes helyzetbe került. De
mégsem ez keltette benne a legnagyobb félelmet. Az a lehetőség, hogy
Lisa célpontjává válhat Jackson gyilkos hajlamainak, eszelős
rémülettel töltötte el.
LuAnn szinte megdermedt a gondolattól. Mereven bámulta az ajtót,
amely mögött ott állt az a fickó, akivel rengeteg közös vonásuk volt.
Mindketten súlyos titkokat őriztek; mindketten tisztességtelen úton
szerezték mérhetetlen vagyonukat. Mindketten átlag fölötti szellemi és
fizikai képességekkel rendelkeztek. És ami a legbeszédesebb,
mindketten megöltek valakit. LuAnn spontán módon vitte végbe a
tettét, a puszta életéért harcolva. Jackson előre megfontolt
szándékkal, de az ő motivációja is egyfajta túlélésnek tekinthető. A
kettő között nincs is talán akkora különbség, mint az első pillantásra
látszik. A végeredmény mindkét esetben egy ember halála volt.
LuAnn lassan feltápászkodott a padlóról. Ha Jackson valóban Lisa
után veti magát, akkor megöli Jacksont. Vagy Jackson öli meg őt; több
lehetőség nincs. LuAnn hagyta, hogy a törülköző lecsússzon a
padlóra. Kikulcsolta az ajtót. Valami furcsa, éteri kapcsolat létezett

293
közte és Jackson között, amire nem volt semmiféle logikus
magyarázat. Olyan volt, mintha ennyi év után is összekötné őket
valamilyen lelki kapocs. LuAnn pontosan tudta, hogy mit fog találni,
amikor kimegy a fürdőszobából. Kicsapta az ajtót.
Nem volt ott senki. Jackson elment.

LUANN SEBTÉBEN FELÖLTÖZÖTT és végigsietett a folyosón, hogy

megnézze Lisát. A kislány egyenletes légzése arról tanúskodott, hogy
alszik. LuAnn néhány pillanatra Lisa fölé hajolt, mintha félne magára
hagyni. Nem akarta felkölteni. Nem tudta volna eltitkolni a lelkét
mardosó félelmet. Végül ellenőrizte az ablakokat, hogy zárva vannak-
e, és kiment a szobából.
Gyorsan bement Charlie hálószobájába, és gyengéden felrázta a
férfit.
– Látogatónk volt.
– Mi van? Kicsoda?
– Tudnunk kellett volna, hogy megtalál minket – mondta LuAnn
fáradtan.
Ahogy kiment a kábultság Charlie fejéből, és felfogta a szavak
értelmét, olyan hirtelen ült fel, hogy majdnem beverte a fejét az
éjjeliszekrény lámpájába. – Te jó ég! Itt volt Jackson?
– Amikor kijöttem a zuhany alól, ott várt a hálószobámban. Soha
életemben nem féltem még ennyire.
– Ó, drága LuAnn. – Charlie magához húzta egy pillanatra. – Hogy
a pokolba... hogy a pokolba talált meg minket?
– Fogalmam sincs, de mindenről tud. Tud a fickóról, aki üldözött.
És tud Riggsről is. Kénytelen voltam beszámolni neki a nyertesek
listájáról. Először megpróbáltam hazudni, de tudta, hogy hazudok.
Azzal fenyegetett, hogy megöl mindenkit a házban, ha nem mondok
igazat.
– Mit akar csinálni?
– Megkeresi a fickót, és megöli.
Charlie nekidőlt az ágytámlának, és LuAnn leült mellé. Charlie
hatalmas tenyerébe temette az arcát, és megrázta a fejét. Aztán
LuAnnre pillantott. – Mit mondott még?
– Hogy ne csináljunk semmit. Legyünk óvatosak Riggsszel, és

294
azonnal jelezzük, ha a másik fickó felbukkan.
– Riggsszel? Mit törődik vele?
LuAnn Charlie-ra nézett. – Jackson rendkívül gyanúsnak találja.
Hogy esetleg nem véletlenül keveredett bele a dologba.
– A rohadék! – morogta Charlie, és hirtelen átvetette a lábát az
ágyon. Felállt és öltözködni kezdett.
– Mit csinálsz?
– Nem tudom még, de úgy érzem, hogy tennem kell valamit.
Figyelmeztetem Riggset. Ha Jackson kiszemelte...
LuAnn kinyújtotta a kezét, és megragadta Charlie karját. – Ha most
szólsz Riggsnek, azzal csak a halálos ítéletét írod alá. Jackson
mindenképpen megtudná. Előbb vagy utóbb mindent megtud. Egy
időre talán sikerült megvédenem Riggset.
– Hogy csináltad?
– Megállapodást kötöttem Jacksonnal. Legalábbis remélem, hogy
elfogadta a javaslatomat. Nála sose lehet tudni.
Charlie beszíjazta a nadrágját, és LuAnnre pillantott.
LuAnn folytatta: – Jackson most a másik fickóval lesz elfoglalva
egy ideig. Meg fogja találni, de mi nem tehetünk érte semmit, hisz azt
se tudjuk, kit kell keresnünk.
Charlie visszaült az ágyra. – Akkor mit tegyünk?
LuAnn megfogta Charlie kezét. – Szeretném, ha elvinnéd Lisát
innen. Azt akarom, hogy mindketten biztonságban legyetek.
– Csak nem gondolod, hogy itt hagylak egyedül azzal a fickóval?
Nincs az az isten.
– De igen, Charlie, mert te is tudod, hogy igazam van. Saját
magamra tudok vigyázni. De ha elveszik tőlem Lisát... – Nem is
kellett befejeznie a mondatot.
– Miért nem mész el te Lisával, és hagyod, hogy én vegyem
kezembe a dolgokat?
LuAnn a fejét rázta. – Az nem járható út. Ha elmennék, Jackson
azonnal keresni kezdene. Mindent megmozgatna utánam. Ha itt
maradok, ő se kóborol el messzire. Így legalább eltűnhettek egy
időre.
– Nem tetszik ez nekem. Nem akarlak elhagyni, LuAnn. Pláne
most.

295
 LuAnn átfogta Charlie széles vállát. – Istenem, Charlie, te nem
hagysz el engem. Te arra fogsz vigyázni, aki a legdrágább nekem a
világon... – Hirtelen elhallgatott, s Jackson arca jelent meg a lelki
szemei előtt.
Charlie végül megfogta a kezét. – Rendben van, LuAnn. Mikor
akarod, hogy induljunk?
– Most azonnal. Amíg összepakolsz, felkészítem Lisát az útra.
Jackson nemrég ment el, és biztos nem figyeli még a házat. Arra
számít, hogy teljesen megdermesztett a rémület. Ami persze nincs is
messze az igazságtól.
– Hová menjünk?
– Te válaszd ki a helyet. Nem is akarok tudni róla. Úgy legalább
nem tudják kiszedni belőlem. Azonnal hívj, ha megérkeztetek, és
aztán kitalálunk valami biztonságos módszert a kapcsolattartásra.
Charlie vállat vont. – Sose gondoltam, hogy ilyen helyzetbe
kerülünk egyszer.
LuAnn gyengéden megcsókolta a homlokát. – Minden rendbe jön,
Charlie. Csak nagyon óvatosnak kell lennünk.
– És veled mi lesz? Mit fogsz csinálni?
LuAnn nagy levegőt vett. – Mindent megteszek azért, hogy túléljük
a dolgot.
– És Riggs?
LuAnn Charlie szemébe nézett. – És Riggs is túlélje.
– Gyűlölöm az egészet, anyu! Gyűlölöm. – Lisa pizsamában járkált
a szobájában, miközben LuAnn sietve teletömött néhány táskát a
lányának.
– Sajnálom, Lisa, de kénytelen leszel most megbízni bennem.
– Megbízni, hahaha, ez igazán viccesen hangzik a te szádból. –
Lisa dühös pillantást vetett rá a szoba másik végéből.
– Jobb, ha elfelejted ezt a hangnemet, kisasszony.
– Te meg felejts el engem. – Lisa leült az ágyára, és elszántan
karba tette a kezét.
– Charlie bácsi mindjárt elkészül, úgyhogy nem bánnám, ha
megmoccannál végre.
– De hát holnap lesz az iskolabál. Nem maradhatnánk legalább
addig?

296
 LuAnn becsatolta az utazótáskát. – Nem, Lisa, sajnos nem lehet.
– Mikor lesz már ennek vége? Mikor szoksz le róla, hogy ide-oda
rángassál engem?
LuAnn remegő kézzel végigsimított a haján, leült a lánya mellé, és
átkarolta Lisa reszkető alakját. Érezte, hogy a kis testet majd’
szétfeszíti a fájdalom. Ennél több fájdalmat talán az igazság sem
okozhatna a lányának. LuAnn ökölbe szorította a kezét, és nekinyomta
a jobb szemének, hogy visszatuszkolja valahogy pattanásig feszült
idegeit.
Végül a kislánya felé fordult. – Lisa? – A kislány nem volt
hajlandó ránézni.
– Lisa, kérlek, nézz rám.
Lisa végül ránézett az anyjára; arcáról harag és csalódottság
tükröződött egyszerre, ami alaposan szíven ütötte LuAnnt.
LuAnn lassan beszélt. Olyan szavakat mondott ki, amiket egy
órával korábban elképzelhetetlennek tartott volna. De az óta itt járt
Jackson, és a megjelenése sok mindent megváltoztatott. – Megígérem,
hogy egy napon, valamikor nagyon hamar, elmondok neked mindent,
amire kíváncsi vagy. Sőt sokkal többet is, mint amit rólam, rólad
vagy bármi másról valaha is tudni akartál. Jó lesz?
– De miért...
LuAnn gyengéden rátette a kezét Lisa szájára, hogy elhallgattassa.
– De azt már most elárulom, hogy ha megteszem, nagyon fog fájni
neked, és valószínűleg soha nem fogod megérteni, hogy mit tettem, és
miért csináltam. Lehet, hogy gyűlölni fogsz ezért, lehet, hogy azt is
megbánod, hogy én vagyok az anyád... – Elhallgatott, és beleharapott
a szája szélébe – ...de bárhogy is érzel majd, azt akarom, hogy tudd:
azt tettem, amit a leghelyesebbnek hittem akkor. Amiről azt
gondoltam, hogy a te érdekedet szolgálja. Nagyon fiatal voltam még,
és nem volt senkim, aki segített volna a döntésnél.
Kezébe fogta Lisa állát, és egész közel húzta az arcát az övéhez.
Lisa szeme csupa könny volt. – Tudom, hogy fájdalmat okozok neked.
Én se akarom, hogy elmenjél, de meghalnék, ha valami bajod esne.
Vagy Charlie bácsinak.
– Anyu, halálra rémítesz.
LuAnn mindkét kezével megragadta Lisát. – Nagyon szeretlek,

297
Lisa. Jobban, mint bármit a világon.
– Nem akarom, hogy bajod történjen, anyu. – Lisa megérintette az
anyja arcát. – Ugye nem lesz semmi bajod?
LuAnn biztatóan rámosolygott. – Egy macska mindig a talpára
esik, édesem. Anyut nem érheti baj.

298
 HARMINCHETEDIK FEJEZET
MÁSNAP REGGEL LuAnn korán felkelt, miután átvirrasztotta szinte
az egész éjszakát. A kislányától való elválás élete legfájdalmasabb
epizódja volt; de tudta, hogy ez semmiség ahhoz képest, amit akkor
fog átélni, amikor elmondja Lisának az igazságot. Szívből remélte,
hogy lesz alkalma erre. Ugyanakkor hihetetlen megkönnyebbülést is
érzett, amikor a távolodó Range Rover lámpája beleveszett a sötétbe.
A legsürgetőbb feladat az volt most, hogy Riggs közelébe
férkőzzön, lehetőleg anélkül, hogy még jobban felkeltené a gyanúját.
De nem sok ideje volt a merengésre. Tudta, hogy ha nem jelent
valamit sürgősen Jacksonnak, pillanatokon belül rászáll Riggsre. És
LuAnn mindenképpen el akarta kerülni ezt.
Ez járt a fejében, miközben félrehúzta a hálószoba függönyét, és
kinézett a ház mögötti rétre. A hálószoba a második emeleten volt, és
pompás kilátást nyújtott a környező tájra. Dupla szárnyú franciaablak
vezetett az erkélyre. LuAnn gyanította, hogy Jackson ezen át jött be
éjszaka. A riasztót csak közvetlenül lefekvés előtt szokta
bekapcsolni. Lehet, hogy változtatni fog ezen a szokásán, bár nem sok
reményt fűzött hozzá, hogy van olyan biztonsági rendszer, ami útját
tudná állni ennek az embernek. Valószínűleg át tud járni a falon is.
A hálószobából nyíló kis teakonyhában főzött magának egy kávét,
aztán magára vett egy selyempongyolát, és kilépett az erkélyre. Két
szék és egy asztal volt a balkonon; de ő felült inkább a
márványkorlátra, és körülpillantott a birtokon. A nap már megindult
felfelé, s arany és rózsaszín sugarakból vont kupolát a hasonlóan
színpompás növényzet fölé. A látványtól LuAnn kis híján jobb kedvre
derült. De attól, amit észrevett a távolban, majdnem lebukfencezett az
erkélyről.
Matthew Riggs térdelt a fűben, nem messze attól a helytől, ahová a
stúdiót képzelték. LuAnn izgatottan nézte, ahogy Riggs kiterít egy
köteg tervrajzot maga elé, miközben a talaj lejtését vizsgálgatja.
LuAnn egyik kezét a ház falának támasztva gyorsan felmászott a korlát

299
tetejére, és lábujjhegyre állt, hogy jobban lásson. Innen már ki tudott
venni néhány póznát is, különböző helyekre beverve. Látta, hogy
Riggs elővesz egy köteg spárgát, egyik végét ráköti az egyik póznára,
és kijelöl egy területet, ami leginkább egy ház alapzatára emlékeztet.
LuAnn megpróbált kiáltani neki, de a hangja nem szállt olyan
messzire.
Leugrott a korlátról, és keresztülszaladt a hálószobán. Arra se
vesztegette az időt, hogy cipőt húzzon. Kettesével vette a
lépcsőfokokat. Kinyitotta a hátsó ajtót, és úgy, ahogy volt, mezítláb
kifutott a harmatos fűre. A selyempongyola kissé szétnyílt közben, és
látni engedte hosszú lábait.
Nagyokat fújtatva elérte a helyet, ahol Riggs térdelt az imént, és
körbenézett. Látszott a lehelete a hűvös hajnali levegőben;
szorosabbra fogta magán a pongyolát.
Hová a pokolba tűnhetett? El nem tudta képzelni. A póznák ott
voltak, a zsinór szintén, kifeszítve. LuAnn olyan szemmel bámult
rájuk, mintha tőlük várna magyarázatot az eltűnésre.
– Jó reggelt!
LuAnn megpördült, és nézte, ahogy Riggs, kezében jókora követ
cipelve, előjön a fák közül, és szertartásos mozdulattal lehelyezi a
póznákkal kijelölt terület közepére.
– Az alapkő – közölte vigyorogva.
– Mit csinál itt? – kérdezte LuAnn csodálkozva.
– Máskor is így szokott futkosni a szabadban? A végén még
tüdőgyulladást kap. – Végignézett LuAnn-nen, majd diszkréten
elfordította a fejét, miután a felkelő nap sugarai, áttörve a fák
koronáján, gyakorlatilag teljesen átlátszóvá tették a vékony
ruhadarabot; nem volt semmi a pongyola alatt. – Arról nem is szólva,
hogy mit tesz velem – motyogta magában.
– Ritkán szoktam arra ébredni, hogy cölöpöket ásnak le kora
hajnalban a kertemben.
– Csak az utasításait követem.
– Miről beszél?
– Stúdiót akart építtetni, hát építek egy stúdiót.
– Azt mondta, hogy nincs elég idő a tél beálltáig. És hogy
mindenféle tervre meg engedélyre van szüksége.

300
 – Mivel olyan szépeket mondott a házamról, az a ragyogó ötletem
támadt, hogy ugyanazokat a terveket fogom használni ennél is. Ezzel
rengeteg időt megtakaríthatunk. S mivel jó a kapcsolatom az építési
felügyelettel, az engedélyezési eljárást is meggyorsíthatjuk egy kicsit.
– Elhallgatott, és LuAnnre nézett, aki reszketve állt mellette. – Nem
kéne ennyire hálásnak lennie – mondta.
LuAnn karba tette a kezét. – Nem erről van szó... – Ismét
megborzongott, ahogy egy friss széllöket keresztülsüvített a fák
között. Riggs lekapta magáról a vastag kabátot, és LuAnn vállára
borította.
– Tudja, azért mégse kéne mezítláb járkálnia a szabadban.
– Miért vesz a vállára ennyi gondot, Matthew? Már így is épp
eléggé igénybe vettem az idejét és a türelmét.
Riggs vállat vont, lenézett a földre, és rugdosni kezdte az egyik
cölöpöt. – Ez nekem nem fáradság, Catherine. – Zavartan köhintett
egyet, és végignézett a fasoron. – Sokkal rosszabb dolgok is vannak a
világon, mint egy ilyen nő társaságát élvezni. – Gyors pillantást vetett
LuAnnre, aztán elnézett másfelé.
LuAnn elpirult, és idegesen harapdálni kezdte az ajkát, miközben
Riggs, szemét a távolba meresztgetve, zavartan kotorászott a
zsebében. Úgy viselkedtek, mint két tinédzser az első randevún.
LuAnn a cölöpökkel kijelölt területre pillantott. – És éppen olyan
lesz, mint a háza?
Riggs biccentett. – Volt időm merengeni ezen, amióta
visszamondta a kerítésépítési megbízást.
– Megígértem, hogy fizetni fogok, és komolyan is gondoltam.
– Elhiszem, hogy komolyan gondolta, de van egy olyan rossz
szokásom, hogy csak az elvégzett munkáért fogadok el pénzt. Lehet,
hogy hülye szokás. De ne aggódjon, majd jól megszámítom ezt a
másik munkát.
Riggs ismét körbepillantott a tájon. – Higgye el nekem, ennél
szebb helyet keresve se találnánk. Ha felépítem ezt a vityillót,
valószínűleg ki se teszi a lábát többé innen.
– Ez igazán szépen hangzik, csak nem lehet megvalósítani.
Riggs LuAnnre pillantott. – Gondolom, sokat utazik. A maga
társadalmi helyzetében.

301
 – Nem erről van szó. Egyébként tényleg sokat utazom. – Fáradtan
hozzátette: – Túl sokat.
Riggs ismét körbejáratta a szemét. – Jó dolog világot látni. De
hazajönni se rossz néha.
– Olyan, mintha tapasztalatból beszélne. – LuAnn kíváncsi
pillantást vetett rá.
Riggs szégyenlősen elvigyorodott. – Én? Alig voltam valahol.
– De azért szeret néha hazajönni. Nyugalomra vágyik? – kérdezte
LuAnn halkan, szemét Riggsre függesztve.
Riggs vigyora azonnal eltűnt, és mélyen LuAnn szemébe nézett. –
Igen – mondta végül.
– Mit szólna egy reggelihez?
– Már ettem, de azért köszönöm.
– Egy kávét? – LuAnn egyik lábáról a másikra állt, ahogy a hideg
kezdett belemarni a bőrébe.
Riggs figyelte egy ideig, aztán megszólalt: – Az lesz a legjobb, ha
felviszem a házba. – Lerángatta a védőkesztyűt a kezéről, és
begyömöszölte a zsebébe. Aztán megfordult és lehajolt. – Másszon
föl.
– Tessék?
– Másszon föl. – Megütögette a saját hátát. – Tudom, hogy nem
vagyok olyan széles és kényelmes, mint a lova, de képzelje azt.
LuAnn nem moccant. – Nem tartom túl jó ötletnek.
Riggs megfordult és a szemébe nézett. – Jöjjön csak. Nem
vicceltem a tüdőgyulladással kapcsolatban. És egyébként is, ezt
szoktam csinálni minden milliomossal.
LuAnn elnevette magát, belebújt a kabátba, átfogta Riggs nyakát,
és felhúzódzkodott a hátára. Riggs átkarolta csupasz combjait. –
Biztos, hogy bírni fog? Elég nagy a távolság, és kinőttem már az
óvodáskorból.
– Azt hiszem, menni fog, csak ne lőjön le, ha mégis összeesnék. –
Elindultak.
Félúton jártak, amikor LuAnn játékosan ösztökélni kezdte a
térdével.
– Ezt meg miért csinálja?
– Elképzelem, hogy lovon ülök, ahogy javasolta. Úgyhogy, gyí,

302
paci!
– Azért nem kell túlzásba vinni – dörmögte Riggs, majd
elmosolyodott.

A LÓISTÁLLÓTÓL NEM MESSZE, a fák sűrűjében Jackson elpakolta

mikrofonpuskáját, és elindult az erdőn keresztül a földút szélén
várakozó kocsija felé. A látvány, ahogy Riggs a hátán cipelte LuAnnt,
elégedettséggel töltötte el. Az alapkijelölést is végignézte, s arra
jutott, hogy Riggs valamilyen építményt akar felhúzni LuAnn-nek. A
lenge öltözéket látva Jackson biztosra vette, hogy rövid időn belül
intim viszony alakul ki LuAnn és a jóképű Riggs között. Ezt pozitív
fejleményként értékelte, mivel így könnyebb lesz Riggsből kiszedni a
szükséges információt. A mikrofonpuska segítségével Riggs hangja is
rögzítésre került, ami komoly értéknek bizonyulhat még a
későbbiekben. Jackson odaért a kocsijához, és elhajtott.

RIGGS A KÁVÉJÁT KORTYOLGATTA a konyhában, miközben LuAnn

egy darab vajas pirítóst majszolgatott. LuAnn felállt, hogy töltsön
magának egy csésze kávét.
Riggs nem tudta megállni, hogy meg ne bámulja, amikor hátat
fordított neki. Még mindig ugyanabban az öltözékben volt, és a testére
simuló pongyola olyan gondolatokat ébresztett Riggsben, amiken
maga is elcsodálkozott. Érezte, hogy forró lesz a feje, s gyorsan
elfordult.
– Ha lesz még egy lovam, magáról fogom elnevezni – mondta
LuAnn.
– Ez igazán hízelgő. – Riggs körbepillantott. – A többiek alszanak
még?
LuAnn letette a kávéskannát, fogott egy szivacsot, és letörölt egy
kávécseppet a konyhapultról. – Sally-nek szabadnapja van. Charlie-t
és Lisát pedig elküldtem egy kis vakációra.
– És nem ment velük?
LuAnn visszaült a székére, és lassan körbenézett a szobán, mielőtt
ismét Riggsre pillantott volna. – El kell intéznem egy-két dolgot –
mondta felhőtlen könnyedséggel. – Valószínűleg nekem is át kell
majd ugranom Európába. És akkor találkozom velük, és újra együtt

303
lehetünk. Olaszország nagyon szép tud lenni ebben az évszakban. Volt
már Olaszországban?
– Nem, én csak a New York-i olasz negyedben voltam.
– Az előző életében? – LuAnn kutató pillantást vetett rá a csésze
pereme fölött.
– Hagyjuk az előző életemet. Egyáltalán nem volt olyan nagy szám.
– Akkor talán mesélhetne róla.
– Mi ez a kis quidproquo?
– Feltételezem, az ügyvéd exnejétől tanulta ezt.
– A feltételezés igencsak veszélyes dolog. Jobban szeretem a
tényeket.
– Én is. Úgyhogy zúdítson csak rám néhányat.
– Miért érdekli annyira, hogy mit csináltam, mielőtt
Charlottesville-be jöttem?
Mert meg akarom menteni az életedet, és beteg vagyok a
gondolattól, hogy milyen közel kerültél a halálhoz miattam. LuAnn
megpróbált nyugodt hangon beszélni a fájdalmas gondolatok ellenére.
– Csak kíváncsi természetű vagyok.
– Én is. És van egy olyan gyanúm, hogy a maga titkai sokkal
érdekesebbek, mint az enyémek.
LuAnn igyekezett meglepett képet vágni. – Nekem nincsenek
titkaim.
Riggs letette a csészéjét. – Hihetetlen, hogy szemrebbenés nélkül
ki tudta ezt mondani.
– Van egy kis pénzem. És léteznek olyanok, akik bármit
megtesznek azért, hogy megszerezzék maguknak. Ebben semmi
újdonság nincs.
– Tehát maga szerint a hondás fickó emberrablásra készült.
– Valószínűleg.
– Furcsa egy emberrabló.
– Miért mondja?
– Végiggondoltam párszor a dolgot. Az ürge úgy néz ki, mint egy
egyetemi tanár. Kibérel magának egy házat, és szépen berendezi. Az
„emberrablás” elkövetésekor még maszkot se húz magára. És amikor
feltűnök a színen, ahelyett hogy elhúzná a csíkot, megpróbál átgázolni
rajtam, pedig semmi esélye rá, hogy utolérje magát. És tapasztalataim

304
szerint az emberrablók sosem dolgoznak önállóan. Egyedül nem lehet
végrehajtani egy ilyen akciót.
– Tapasztalatai szerint?
– Látja, már zúdítom is magára a titkokat.
– Lehet, hogy előbb megpróbált rám ijeszteni, mielőtt a tényleges
emberrablást elköveti.
– Nem hinném. Miért akarná figyelmeztetni a veszélyre? Az
emberrablók fő fegyvere a meglepetés.
– De ha nem emberrabló, akkor kicsoda?
– Reméltem, hogy most megtudom. Charlie is és maga is bent járt
a kunyhóban. Mit találtak?
– Semmit.
– Ez mesebeszéd, nagyon jól tudja.
LuAnn felpattant, és Riggsre villantotta a szemét. – Nem tűröm,
hogy hazugnak nevezzen.
– Akkor hagyja abba a hazudozást.
LuAnn szája remegni kezdett. Gyorsan elfordult Riggstől.
– Catherine, én csak segíteni szeretnék. Oké, elismerem, hogy
bűnöző elemek között forgolódtam a régi életemben. És megtanultam
sok mindent, aminek hasznát vehetnénk, ha elmondaná végre az
igazat.
Felállt és LuAnn vállára tette a kezét. Gyengéden megfordította, és
a szemébe nézett. – Tudom, hogy fél, Catherine. És mivel azt is
tudom, hogy nagyobb lelkierővel és erősebb idegekkel rendelkezik,
mint bárki, akivel eddig összehozott a sors, feltételezem, hogy nagyon
komoly problémával kell szembenéznie. De én segíteni akarok. És
segíteni is fogok, ha hagyja. – Kezébe fogta LuAnn állát. – Én tiszta
lapokkal játszom, Catherine. Ezt nagyon komolyan mondom.
LuAnn összerándult, ahogy Riggs kiejtette a nevét. Az álnevét.
Végül felemelte a kezét, és végigsimította Riggs ujjait. – Tudom,
Matthew, tudom. – Ahogy felnézett, kissé szétnyílt az ajka. Tekintetük
összefonódott, s ahogy az ujjaik egymásba kapcsolódtak, mintegy
áramütésre végigremegett a testük. A váratlan érzés teljesen
megbénította őket. De nem sokáig.
Riggs nagyot sóhajtott, átfogta LuAnn derekát, és hirtelen magához
húzta. A lágy, meleg mellek láthatatlan lyukat égettek Riggs

305
flanelingére. A szájuk egymásra tapadt, s ahogy Riggs szétrántotta
LuAnn ruháját, a köntös lehullott a földre. LuAnn felnyögött, behunyta
a szemét, és megrészegülten ingatta jobbra-balra a fejét, miközben
Riggs a nyakát támadta. Előbb belemarkolt Riggs hajába, aztán
átkarolta a fejét, mialatt Riggs felemelte a levegőbe, és belefúrta
arcát a mellébe. Átkulcsolta a lábával Riggs felsőtestét.
LuAnn izgatott, suttogó utasításait követve Riggs vaktában
végigbotladozott a folyosón a kis földszinti vendégszoba felé.
Belökte a lábával az ajtót. LuAnn hirtelen kiszabadította magát,
hátravetődött az ágyra, s hosszú, izmos lábai vágyakozva
megfeszültek. Kinyújtotta a karját, és magára húzta Riggset.
– A fenébe, Matthew, siess! – Riggs tudat alatt észrevette a
georgiai tájszólás hirtelen felerősödését, de a szenvedélyes pillanat
hatása alatt képtelen volt reagálni rá.
Riggs nehéz bakancsa hangos csattanással landolt a padlón, s egy
pillanat múlva a nadrágja is követte. LuAnn lerántotta róla az inget,
jó pár gombtól megszabadítva a ruhadarabot, majd az alsónadrág is
távozott. Nem sokat bajlódtak a megágyazással, habár Riggsnek
sikerült egy pontos rúgással behajtania az ajtót, mielőtt rázuhant
volna LuAnnre.

306
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
JACKSON AZ ASZTALNÁL ÜLT, és a laptop kis képernyőjét
tanulmányozta. A lakosztálya hatalmas volt és levegős,
tizennyolcadik századi stílusú bútorokkal berendezve. A patinás
keményfa padlót környékbeli szőttesek borították, a korai gyarmati
idők motívumaival. Repülő kacsát ábrázoló jókora fafaragvány lógott
az egyik falon. A másikon bekeretezett poszter őrizte Virginia
legnagyobb szülöttjének emlékét, aki egészen az elnöki székig vitte
annak idején. A fogadó egész közel feküdt ahhoz a helyhez, ahová
Jackson figyelme összpontosult, csendes volt és nyugodt, és
lehetőséget adott arra, hogy észrevétlenül ki-be járkálhasson. Előző
este Harry Conklin néven kijelentkezett, majd egy másik néven
bejelentkezett. Szívesen cserélgette a szerepeit. Kényelmetlenül
érezte magát, ha sokáig kellett ugyanabban a bőrben lennie. S mivel
Conklinként találkozott Pembertonnal, nem kockáztathatta meg, hogy
összefusson az emberrel. Most baseballsapka volt a fején. A szeme
alatt jókora zacskók lógtak, folyékony műanyagból megformázva. Az
orra szintén gumiból volt. Fakószőkére festett, lófarokba font haját
kidugta a sapka hátsó nyílásán. A nyaka hosszú volt és ráncos, a teste
elpuhult. Úgy festett, mint egy öregedő hippi. A bőröndjei útra készen
várakoztak az egyik sarokban. Soha nem csomagolt ki, amikor úton
volt; a szakmája rendszerint gyors távozást igényelt tőle.
Két órával korábban felvitte a kunyhóban rögzített ujjlenyomatokat
a számítógépére, és egy modem segítségével elküldte az egyik
információforrásához, akit előre értesített a küldemény érkezéséről.
Az illető szabadon hozzáférhetett egy bizonyos adatbázishoz, amely
tengernyi hasznos információt tartalmazott, s Jackson éppen ezért
tartott igényt a szolgálataira. Nem lehetett biztosan tudni, hogy a
LuAnnt üldöző férfi ujjlenyomata benne van-e az adatbankban, de az
egyértelmű volt, hogy nem árt utánanézni a dolognak. És ha tényleg
benne van, akkor a pasas lenyomozása gyerekjáték lesz.
Jackson elmosolyodott, ahogy a képernyőn kezdtek megjelenni az

307
adatok. Egy digitális fénykép is kirajzolódott a szöveges információ
mellett.
Thomas J. Donovan. A fotó három éve készült, de Jackson úgy
vélte, hogy abban a korban, amiben Donovan van, az emberek már
nem sokat változnak. Alaposan szemügyre vette a férfi jellegtelen
arcvonásait, aztán futólag átvizsgálta hordozható sminkkészletét és a
magával hozott parókákat. Igen, ha szükség lesz rá, bele tud bújni a
fickó bőrébe. Donovan neve egyébként is ismerősen csengett a
fülében. Tudta róla, hogy a Washington Tribune Pulitzer-díjas
újságírója. Alig egy éve ugyanis Donovan tényfeltáró cikket írt
Jackson apjának, az egykori szenátornak a tevékenységéről.
Jackson elolvasta a cikket, és jelentéktelen fércműnek ítélte, amely
semmit nem mond apja valódi énjéről és ocsmány viselkedéséről. A
történelemkönyvek dicshimnuszokat fognak zengeni róla; de Jackson
nem ilyennek ismerte az apját.
Jackson megérzése helyesnek bizonyult. Kezdettől fogva sejtette,
hogy LuAnn üldözője nem szokványos emberrabló. LuAnn
lenyomozása nem volt könnyű feladat, és csak egy bűnügyi tudósító
vagy egy exzsaru rendelkezik olyan tudással, szakértelemmel, és ami
még fontosabb: információforrással, ami szükséges egy ilyen
akcióhoz.
Jackson hátradőlt, és elmerengett egy pillanatra.
Érdekes, hogy egy emberrabló sokkal kevesebb problémát
jelentene neki. Nyilvánvaló, hogy Donovan egy jó sztorit akar, egy
szenzációs sztorit, és nem fog leállni, amíg el nem éri a célját. Vagy
amíg le nem állítja valaki. Jackson izgalmasnak találta a feladatot.
Tudta, hogy a pasas megölése önmagában nem oldaná meg a
problémát. Egyesek gyanúsnak találhatnák a dolgot. Az is lehet, hogy
Donovan másoknak is beszélt a felfedezéséről, bár Jackson úgy
tapasztalta, hogy a Donovan kaliberű újságírók különböző okoknál
fogva nem szokták felfedni a lapjaikat, amíg ki nem rukkolnak a
szenzációval, nem utolsósorban azért, hogy el ne happolják előlük a
sztorit.
Azt kellett elsősorban kideríteni, hogy mennyit tud Donovan, és
beszélt-e valakinek. Jackson felemelte a kagylót, megtudakolta a Trib
számát, aztán feltárcsázta a szerkesztőséget. Thomas Donovant kérte a

308
telefonhoz. Azt a választ kapta, hogy Donovan szabadságon van.
Letette a kagylót. Akkor se beszélt volna Donovannel, ha odajön a
telefonhoz. De a hangját szívesen meghallgatta volna, mivel tudta,
hogy ez hasznára lehet a későbbiekben. Jackson avatott mestere volt a
hangutánzásnak, és egy elbitorolt hanggal köztudottan jól lehet
manipulálni az illető személy ismerőseit.
Pemberton állítása szerint Donovan már legalább egy hónapja
Charlottesville-ben volt. Jackson feltette magának a legkézenfekvőbb
kérdést: A nyertesek közül miért éppen LuAnnt szemelte ki Donovan?
Szinte azonnal meg is felelt a kérdésre: Mert ő az egyetlen, akit
gyilkosságért köröznek. Az egyetlen olyan, akinek tíz éve nyoma
veszett, aztán hirtelen előkerült. De hogyan bukkant Donovan a
nyomára? Az álcázás tökéletes volt, és a nyomokat tíz év alatt még
mélyebbre temette az idő, még akkor is, ha LuAnn elkövette azt a
nagyfokú felelőtlenséget, hogy visszajött az Államokba.
Jacksonnak hirtelen eszébe villant valami. Úgy tűnik, hogy
Donovan az összes nyertes nevét felkutatta abból az évből, amikor a
lottócsalás történt. Mi van, ha megpróbált kapcsolatba lépni a
többiekkel is? Ha nem kapta meg LuAnntől, amit akart, és Jackson
biztosra vette, hogy nem is fogja megkapni, akkor az tűnik a
leglogikusabbnak, ha utánanéz a többieknek. Jackson elővette a
menedzserkalkulátorát, aztán felemelte a telefont. Fél óra alatt
kapcsolatba lépett mind a tizenegy páciensével. LuAnnhez képest
szófogadó bárányok voltak mindannyian, akiket csak terelgetni
kellett. Bármit kért is tőlük, azonnal megtették neki. Ő volt a
megváltójuk, aki elvezette őket a gazdagság és semmittevés földjére.
Most már csak az kellett, hogy Donovan ráharapjon a csalira.
Jackson járkálni kezdett a szobában. Aztán megállt, és kinyitotta az
aktatáskáját. Kivette belőle a fényképeket. A legelső napon készítette
őket, amikor megérkezett Charlottesville-be, még mielőtt találkozott
volna Pembertonnal. A fotók minősége egész jó volt ahhoz képest,
hogy nagy hatótávolságú zoommal készítette őket, és a kora hajnali
fényviszonyok nem voltak a legmegfelelőbbek. Ránézett az első
képre. Sally Beecham fáradtnak és sértődöttnek látszott rajta. Magas,
sovány, negyven körüli nő, ő végezte a házvezetőnői feladatokat. A
szobája a földszinten volt, az épület északi végében. Jackson

309
rápillantott a következő két képre. A két spanyol nő a
takarítószemélyzetet alkotta. Mindig kilencre jöttek, és este hatkor
távoztak. Jackson megnézte a kerti munkásokról készült fotókat is, jól
megjegyezve az arcvonásaikat. Mielőtt a fotókat elkészítette volna,
alaposan megfigyelte a fotóalanyok viselkedését is; mozdulataikat,
arcjátékukat. A hangjukat is többször meghallgatta, ahogy Riggsét is.
Igen, lassan kezdenek összeállni a részletek. Mintha stratégiai játékot
játszana, a katonáit az optimális pozíciókba tolta. Remélhetőleg
egyetlen információt sem kell majd hasznosítania, amit Catherine
Savage környezetéről oly sok munkával összegyűjtött. De ha mégis,
nem árt, ha alaposan felkészül mindenre. Visszatette a fényképeket, és
becsukta a táskáját.
Az egyik bőrönd titkos rekeszéből előhúzott egy rövid nyelű
dobókést. A kés Kínában készült házilag, s olyan éles volt a pengéje,
hogy azonnal kibuggyant az ember vére, hacsak hozzáért; a
tökéletesen kiegyensúlyozott tikfa markolat halálosan pontos célzást
tett lehetővé. Ahogy Jackson körbesétált a szobán, eltűnődött egy
pillanatra. LuAnn tényleg nagyon gyors, ruganyos és fürge, amit
persze ő is elmondhat magáról. Igen, LuAnn alaposan kikupálta magát
az elmúlt tíz év alatt. Mit tanulhatott még? Milyen fogásokat
sajátíthatott el? Jackson kíváncsi lett volna rá, hogy LuAnn
zsigereiben is ott motoszkál-e a baljós előérzet: hogy útjaik egy szép
napon keresztezni fogják egymást, és a két vonat menthetetlenül
egymásba rohan. Megtett vajon ő is mindent, hogy felkészüljön erre a
végzetes eseményre? Hat méter. Állítólag ekkora távolságról meg
tudta volna ölni. Akármilyen gyors is az ember, egy ilyen dobásnál
fel se emelheti a kezét, a penge máris a szívében van.
Ahogy ezt végiggondolta, Jackson hirtelen megpördült, és eldobta
a kést. A tőr keresztülsüvített a szobán, kettéhasította a kacsa fejét, és
tövig belefúródott a falba. Jackson felmérte a közte és a célpont
között lévő távolságot: legalább tíz méter volt. Elmosolyodott. LuAnn
nagy ostobaságot követett el, amikor nem ölte meg. A lelkiismerete
akadályozta meg ebben. Ez volt talán LuAnn legnagyobb hiányossága,
és persze Jackson legnagyobb előnye, miután neki nem voltak
ilyesfajta gátlásai.
És Jackson tudta: ha eljön a pillanat, ez a különbség fog dönteni

310
közöttük.

311
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
LUANN RIGGSRE PILLANTOTT, aki csendesen szunyókált mellette.
Sóhajtott egyet, aztán megropogtatta a nyakát. Végig úgy érezte magát,
mint egy szűz lány, mialatt szeretkeztek. Azon csodálkozott csak, hogy
a kimerítő szexbemutatótól nem szakadt le az ágy alattuk; biztosra
vette, hogy komoly izomlázuk lesz holnapra. Hirtelen elvigyorodott.
Megcirógatta Riggset, átvetette rajta az egyik lábát, és odabújt hozzá.
Riggs felriadt a mozdulatra, és ránézett.
Kisfiús mosoly jelent meg az arcán.
– Mi az? – kérdezte LuAnn pajkosan.
– Azt próbálom összeszámolni, hogy hányszor suttogtam a füledbe,
hogy „Ó, drágám!”.
LuAnn megcirógatta Riggs mellkasát, kissé belemélyesztve a
körmét, amíg Riggs el nem kapta a kezét. Aztán megszólalt: – Kicsit
többször, mint ahányszor én kiáltoztam, hogy „Igen! Igen!”, de csak
azért, mert nem kaptam hozzá elég levegőt.
Riggs felült, és beletúrt LuAnn hajába. – Egyszerre érzem magam
fiatalnak és bölcs öregnek melletted.
Újból megcsókolták egymást, aztán Riggs hanyatt feküdt, és LuAnn
odakuporodott mellé. Észrevett egy vágásnyomot Riggs oldalán.
– Hadd találjam ki, háborús sérülés?
Riggs meglepetten felpillantott, azután követte LuAnn tekintetét. –
Ja, persze, sima vakbélműtét.
– Igazán? Nem is tudtam, hogy az embereknek két vakbelük van.
– Tessék?
LuAnn egy másik vágásra mutatott a túloldalon.
– Hé, mi lenne, ha élveznénk a pillanat szépségét, és nem tennénk
fel mindenféle kérdéseket egymásnak? – A hangja játékos volt, de
LuAnn érezte, hogy komolyan gondolja.
– Ha mindennap átugrasz hozzám egy kis stúdió-építésre, akkor
talán rendszeressé is tehetnénk a dolgot. Mint, mondjuk, a reggelizést.
– LuAnn elmosolyodott, aztán szinte ugyanabban a pillanatban el is

312
elkomorult az arca. Mennyi esély van rá, hogy ez így lesz? A
hirtelen felismerés teljesen letaglózta.
Gyorsan elhúzódott Riggstől, és kezdett kikászálódni az ágyból.
Lehetetlen volt nem észrevenni a drámai változást.
– Valami rosszat mondtam?
Ahogy LuAnn megfordult, látta, hogy Riggs őt nézi. Mintha csak
most ébredne tudatára a meztelenségének, lerántotta az ágyról a
takarót, és maga köré tekerte. – Sok a tennivalóm még.
Riggs felült, és megmarkolta a takaró szélét. – Ó, bocsásson meg,
hölgyem. Nem akartam összekuszálni a programját. Szóval én csak
hattól hétig férek bele a drága idejébe? Kivel találkozik ezután?
Beül talán a Kiwani Clubba?
LuAnn egy rántással kiszabadította az ágytakarót.
– Hé, nem ezt érdemlem.
Riggs megdörzsölte a nyakát, és kezdte magára húzkodni a ruháját.
– Oké. Úgy látszik, képtelen vagyok olyan gyors váltásokra, mint te.
Hogy a legszenvedélyesebb szeretkezés után, amit átéltem valaha,
minden átmenet nélkül áttérsz a napi tennivalók megvitatására, kissé
sok nekem. Sajnálom, ha megbántottalak.
LuAnn lenézett a földre, aztán odalépett az ágyhoz, és leült Riggs
mellé. – Nekem is nagyon jó volt, Matthew – mondta csendesen. – Be
se merem vallani, hogy milyen régen nem történt velem ilyesmi. –
Elhallgatott, azután, mintha csak magának mondaná, hozzátette. –
Évek óta.
Riggs hitetlenkedve nézett rá. – Nem mondhatod komolyan. –
LuAnn nem válaszolt, Riggs pedig nem akarta megtörni a csendet. De
a telefon csörgése megtette.
LuAnn egy pillanatig habozott, aztán felvette a kagylót. Szívből
remélte, hogy Charlie lesz az, és nem Jackson. – Halló?
Kiderült, hogy egyik sem. – Beszélnünk kell egymással, Ms.
Tyler, méghozzá ma – mondta Thomas Donovan.
– Ki beszél? – kérdezte LuAnn.
Riggs gyorsan rápillantott.
– Volt egy röpke találkozásunk a minap az országúton.
Legközelebb meg akkor láttam, amikor kisurrant a barátjával a
házamból.

313
 – Hogy szerezte meg a számomat? Titkosítva van.
Donovan halkan felnevetett. – Nem létezik titkos információ, Ms.
Tyler, csak tudni kell, hol keresse az ember. Gondolom, rájött már,
hogy én tudom, hol keressem.
– Mit akar?
– Mint mondtam, beszélgetni.
– Nincs mit mondanom magának.
Riggs odalépett hozzá, és megfogta LuAnn kezét a kagylóval
együtt. LuAnn megpróbálta eltolni, de Riggs nem hagyta magát.
– Dehogy nincs. És nekem is rengeteg mondanivalóm van.
Megértem a múltkori feldúltságát. Lehet, hogy jobb lett volna más
módszerrel próbálkoznom, de ez már a múlté. Semmi kétségem
afelől, hogy egy szenzációs sztorit rejteget, és én tudni akarom, hogy
mi az.
– Nincs semmi mondanivalóm.
Donovan eltöprengett egy pillanatig. Más körülmények között nem
nyúlt volna ehhez a módszerhez, de e pillanatban nem jutott eszébe
jobb megoldás. Elhatározásra jutott. – Megpróbálok némi motivációt
adni. Amennyiben hajlandó lesz beszélni, negyvennyolc órát kap,
hogy elhagyja az országot, mielőtt nyilvánosságra hozom a sztorit. De
ha nem beszél, azonnal kiteregetem a szennyesét, amint letettem a
kagylót. – Rövid belső küzdelem után halkan hozzátette: – A
gyilkosság vádja soha nem évül el, LuAnn.
Riggs tágra nyílt szemmel meredt LuAnnre. LuAnn elfordította a
tekintetét.
– Hol? – kérdezte LuAnn.
Riggs hevesen megrázta a fejét, de LuAnn nem törődött vele.
– Valami nyilvános helyre gondoltam – felelte Donovan. – Legyen
a Michie’s taverna. Remélem, tudja, hol van. Pontban egykor. És ne
hozzon magával senkit. Túl öreg vagyok már a lövöldözéshez és az
autós üldözésekhez. Ha kiszimatolom, hogy elhozta a barátját vagy
bárki mást, azonnal felhívom a seriffet Georgiában. Megértette?
LuAnn kitépte Riggs kezéből a kagylót, és lecsapta.
Riggs a szemébe nézett. – Hajlandó lennél elárulni végre, hogy mi
folyik itt? Ki a fenét öltél meg szerinte? Valakit Georgiában?
LuAnn felpattant, és félrelökte Riggset. A hirtelen lelepleződéstől

314
bíborvörös lett az arca. Riggs megmarkolta a karját, és durván
visszahúzta. – Márpedig elmondod, hogy mi folyik itt.
LuAnn villámgyorsan hátracsapott a karjával, s az ökle pontosan
telibe találta Riggs állát, amitől a feje hátracsapódott, és
nekivágódott a falnak.
Amikor Riggs magához tért, az ágyon feküdt. LuAnn mellette ült,
és vizes borogatást tartott megkékült állához, aztán rányomta a feje
búbján lüktető púpra is.
– Az istenit! – sziszegte Riggs, ahogy a hideg víz hozzáért sajgó
sebéhez.
– Igazán sajnálom, Matthew. Nem direkt csináltam. Én csak...
Riggs hitetlenkedve tapogatta az állát. – El se hiszem, hogy
kiütöttél. Nem vagyok egy hímsoviniszta disznó, de sose hittem
volna, hogy egy nő egyetlen ütéssel padlóra tud küldeni.
LuAnn megeresztett egy erőtlen mosolyt. – Elég sokat gyakoroltam
fiatalkoromban, és a végére megerősödtem. – Udvariasan hozzátette:
– De szerintem attól ájultál el, hogy beütötted a fejed a falba.
Riggs megdörzsölte az állát, és felült. – Ha legközelebb vita
alakul ki köztünk, és felötlik benned, hogy ki akarsz ütni, csak szólj,
és én azonnal megadom magam. Rendben?
LuAnn gyengéden megsimogatta Riggs arcát, és megcsókolta a
homlokát. – Soha többé nem foglak megütni.
Riggs a telefon felé pillantott. – Találkozni akarsz vele?
– Nincs más választásom... úgy tűnik.
– Veled megyek.
LuAnn a fejét rázta. – Hallottad, mit mondott.
Riggs felsóhajtott. – Nem tudom elhinni, hogy megöltél valakit.
LuAnn nagy levegőt vett, és úgy döntött, hogy beszélni fog. – Nem
öltem meg senkit. Önvédelem volt. A fickó, akivel együtt éltem,
belekeveredett valami kábítószerügyletbe. Valószínűleg vita támadt
az osztozkodásnál, én meg pont belesétáltam a közepébe.
– Megölted a barátodat?
– Nem, azt az embert, aki megölte a barátomat.
– És a rendőrség...
– Nem vártam meg, hogy mit szólnak hozzá.
Riggs körbepillantott a szobán. – Szóval kábítószerből van ez az

315
egész?
LuAnn majdnem elnevette magát. – Dehogy, a barátom piti kis
bűnöző volt. A kábítószernek semmi köze ehhez.
Riggs majd’ meghalt a kíváncsiságtól, hogy megtudja, minek van
köze, de visszafogta magát. LuAnn így is túl sokat elárult már
magáról. Mélabúsan figyelte inkább, ahogy LuAnn lassan feláll, s az
ágytakarót maga után húzva elindul kifelé; szépen kirajzolódó
meztelen hátizmai minden lépésnél megfeszültek.
– LuAnn? Ez az igazi neved?
LuAnn Riggs felé fordult, és alig láthatóan bólintott. – LuAnn
Tyler. Igazad volt Georgiát illetően. Tíz évvel ezelőtt más ember
voltam. Egészen más.
– Elhiszem, bár lemerném fogadni, hogy a jobbegyenesed akkor is
ugyanilyen volt. – Megpróbált mosolyogni, de egyikőjük se vette a
lapot.
LuAnn nézte, ahogy Riggs benyúl a zsebébe. Aztán odadob neki
valamit. LuAnn elkapta a kulcsot. – Kösz, hogy kölcsönadtad a
BMW-t; de most neked lesz szükséged a lóerőkre, ha megint
üldözőbe találna venni.
LuAnn összevonta a szemöldökét, lenézett a földre, aztán kiment a
szobából.

316
 NEGYVENEDIK FEJEZET
LUANN HOSSZÚ, FEKETE bőrkabátban és hozzáillő kalapban
álldogált a „Fogadó” patinás gerendaépülete előtt. Ray Ban
napszemüveg volt rajta. Az öreg épület a legendás hírű Michie’s
taverna részét képezte, amely valamikor az 1700-as évek végén épült,
és az 1920-as években költözött át Monticellóból a jelenlegi helyére.
Ebédidő volt, és a helyet kezdték megtölteni a turisták, vagy azért,
hogy elégedetten megtömjék a gyomrukat sült csirkével, miután
bejárták Jefferson házát és a szomszédos temetőt, vagy hogy előre
feltankoljanak, mielőtt nekivágnak az említett túrának. Vidáman
pattogott a tűz a kandallóban, és LuAnn, aki korábban érkezett
valamivel, hogy szemügyre vehesse a terepet, átmelegítette magát a
tűznél, mielőtt úgy döntött, hogy odakint várakozik inkább.
Felpillantott, amikor odalépett hozzá egy férfi. Szakáll nélkül is
azonnal felismerte.
– Menjünk – mondta Donovan.
LuAnn ránézett. – Hova?
– Kövesse a kocsimat. A visszapillantó tükörből fogom figyelni.
És ha bárkit észreveszek, hogy megpróbál minket követni, felemelem
a mobiltelefont, és mehet a börtönbe.
– Nem követem sehova.
Donovan egész közel hajolt az arcához. – Szerintem jobb, ha
átgondolja ezt még egyszer – mondta halkan.
– Nem tudom, hogy kicsoda, és mit akar tőlem. Azt mondta, hogy
találkozni akar velem. Tessék, itt vagyok.
Donovan végignézett a tavernába tóduló tömegen. – Kissé
nyugodtabb körülményekre gondoltam.
– Maga választotta a helyet.
– Ez igaz. – Donovan zsebre dugta a kezét, és zavartan nézte
LuAnnt.
LuAnn törte meg a csendet. – Megmondom, mi lesz: teszünk egy
kört az autómon. – Szúrós pillantást vetett Donovanre, és halkan

317
hozzátette: – De ne próbálkozzon semmivel, mert ellátom a baját.
Donovan horkantott egyet, de aztán nyomban el is hallgatott, ahogy
meglátta LuAnn tekintetét. Önkéntelenül is megborzongott tőle. Szó
nélkül követte LuAnn hosszú lépteit a kocsihoz.

LUANN RÁFORDULT a 64-es sztrádára, és utazósebességbe tette a

nagy limuzint.
Donovan ránézett. – Látja, engem is fizikai bántalmazással
fenyeget. Nem kizárt, hogy maga ölte meg azt a fickót a lakókocsiban.
– Én nem öltem meg senkit. Semmi rosszat nem tettem abban a
lakókocsiban.
Donovan LuAnn arcát fürkészte egy darabig, aztán elfordította a
tekintetét. Amikor újra megszólalt, sokkal lágyabb és nyugodtabb volt
a hangja. – Nem azért követtem hosszú hónapokon át, LuAnn, hogy
tönkretegyem az életét.
LuAnn Donovanre pillantott. – Hát akkor miért?
– Mesélje el, mi történt a lakókocsiban.
LuAnn idegesen megrázta a fejét, és csöndben maradt.
– Rengeteg mocskos dolgot láttam már a pályafutásom során, és
megtanultam a sorok között olvasni. És az az érzésem, hogy nem ölt
meg senkit – mondta Donovan. – Ugyan már, LuAnn, nem vagyok én
zsaru. Egyetlen telefonjába kerül, és meggyőződhet róla.
Nagyon jól tudom, hogy mi van az újságcikkekben. Én a maga
verziójára vagyok kíváncsi.
LuAnn nagyot sóhajtott, és Donovanre pillantott. – Duane
kábítószerrel kereskedett. Én nem tudtam semmit az ügyleteiről.
Egyszerűen elegem volt az egészből. Azért mentem oda, hogy
megmondjam neki. Duane ott feküdt a lakókocsiban, csúnyán
összeszurkálva. Rám ugrott egy pasas, és el akarta vágni a torkomat.
Verekedni kezdtünk. Fejbe vágtam a telefonnal, és meghalt.
Donovan zavart pillantást vetett rá. – Csak ennyi volt? Fejbe vágta
a telefonnal?
– Jó erősen. Valószínűleg beszakadt a koponyája.
Donovan elgondolkodva vakargatta az állát. – A fickó nem ettől
halt meg. Leszúrták.
A BMW kis híján leszaladt az útról, mielőtt LuAnn-nek sikerült

318
valahogy visszaszerezni az uralmat fölötte. Elkerekedett szemmel
bámult Donovanre. – Micsoda? – suttogta rekedten.
– Láttam a boncolási jegyzőkönyvet. Volt ugyan egy sérülés a
koponyán, de az nem volt halálos. Késszúrás ejtette sebek okozták a
halálát. Efelől semmi kétség.
Nem tartott sokáig, míg LuAnn-nek leesett a tantusz. Szivárvány.
Szivárvány ölte meg a fickót. Aztán hazudott neki. LuAnn megrázta a
fejét. Hogy erre miért nem gondolt soha? – Egész végig abban a
tudatban voltam, hogy én öltem meg.
– Borzalmas lehetett ekkora lelki terhet cipelni. Örülök, hogy
sikerült megszabadítanom tőle.
– Lehetetlen, hogy a rendőrség még mindig foglalkozzon az
ügyemmel. Tíz év telt el azóta – mondta LuAnn.
– Látja, ez az a pont, ahol nincs szerencséje. Duane Harvey
nagybátyja lett a seriff Rikersville-ben.
– Billy Harvey a seriff? – kiáltott fel LuAnn döbbenten. – Ő volt a
legnagyobb gazember a megyében. Lopott kocsikat szedtek szét.
Nyerőgépeket üzemeltetett a kocsmák hátsó részében; mindenben
benne volt, amiből illegális pénzt lehetett csinálni. Duane is többször
be akart szállni hozzá, de Billy túl ostobának és megbízhatatlannak
tartotta. Ezért is kezdett aztán kábítószert árulni Gwinnettben.
– Nem kételkedem benne. De akkor is ő a seriff. Biztosan rájött,
hogy úgy kerülheti el a zsarukkal való összeütközést legjobban, ha
beáll rendőrnek.
– Beszélt vele?
Donovan bólintott. – Elmondása szerint a családja soha nem tudta
kiheverni, hogy Duane olyan hirtelen távozott az élők sorából. A
drogügylet szerinte teljesen bemocskolta a család hírnevét. És hogy
mi lett a pénzzel, amit küldött nekik? Ahelyett, hogy csillapította
volna a fájdalmukat, csak olaj volt a tűzre. Úgy vették, mintha le
akarná kenyerezni őket. Azért simán elköltötték mindet, csak épp nem
túl lelkesen, legalábbis az illusztris Billy Harvey állítása szerint.
Megesküdött, hogy a nyomozást tovább folytatja, és nem nyugszik,
amíg LuAnn Tylert bíróság elé nem állítja. Ha jól értettem a szavait,
magát gyanúsítja a drogkereskedéssel, hogy így akart megszabadulni
Duane-tól és az unalmas életétől. Duane szerinte akkor halt meg,

319
amikor megpróbálta megvédeni magát, maga meg végzett utána a
másik fickóval, aki nyilvánvalóan a cinkostársa volt.
– Ez hazugság.
Donovan vállat vont. – Ezt maga is tudja, és én is tudom. De a
bűnösségéről a földijeiből álló esküdtszék fog dönteni Rikersville-
ben, Georgiában. – Végigmustrálta LuAnn drága ruházatát. – Illetve a
volt földijeiből álló esküdtszék. Nem javaslom, hogy ebben az
öltözékben jelenjen meg a tárgyaláson. Még a végén rossz irányba
befolyásolná az embereket. Duane tíz éve alulról szagolja az ibolyát,
miközben maga olyan életmódot folytat, ami Jackie O-nak is
tisztességére válna. Nem biztos, hogy jól venné ki magát az egyszerű
népek szemében az ilyesmi.
– Csak a tisztánlátás kedvéért. – LuAnn elhallgatott egy pillanatra.
– Az a feltett szándéka, hogy odavet Billy Harvey elé, ha nem kezdek
el énekelni?
Donovan dobolni kezdett a műszerfalon. – Lehet, hogy meglepi,
amit mondok, de a dolognak ez a része egyáltalán nem érdekel. Ha
kinyírta volna a fickót, akkor is önvédelemből tette. Hiszek magának.
LuAnn feltolta a napszemüvegét, és Donovanre nézett. – Akkor mi
érdekli?
Donovan egészen közel hajolt hozzá. – A lottó. – Felhúzta a
szemöldökét.
LuAnn hangja közönyös maradt. – Mi van vele?
– Maga tíz évvel ezelőtt nyert százmillió dollárt.
– És?
– Hogy történt?
– Kitöltöttem egy szelvényt, és kihúzták a számaimat, mi más lett
volna?
– Nem erre gondoltam. Hadd osszak meg néhány érdekességet
magával. Anélkül, hogy a technikai részletekkel untatnám,
utánanéztem egy kicsit a lottónyerteseknek több évre visszamenőleg.
Azoknak az aránya, akik csődbe jutottak közülük, szinte végig állandó
volt. Tizenkettőből pontosan kilenc minden évben tönkrement.
Nyugodtan hozzájuk lehetne igazítani az óránkat. De aztán találtam
tizenkét olyan nyertest, méghozzá egymást követő nyertest, akik
valami módon elkerülték a krachot, és maga is benne van ebben a

320
különös társaságban. Hogyan volt ez lehetséges?
LuAnn Donovanre pillantott. – Honnan tudjam? Biztos jók a
pénzügyi tanácsadóim. Lehet, hogy a többieknek is.
– Maga kilenc éven át nem fizetett jövedelemadót. Ez talán segít a
válaszadásban.
– Honnan tudja?
– Újra mondom, elérhetetlen információk nincsenek. Csak tudni
kell, hol keresse őket az ember. És én tudom, hol keressem őket.
– Erről a tanácsadóimmal kellene inkább konzultálnia. Én a világ
másik végén tartózkodtam ezekben az években. Lehet, hogy a
jövedelmem nem számított adókötelesnek az Egyesült Államokban.
– Ezt erősen kétlem. Épp elég pénzügyi cikket írtam ahhoz, hogy
tudjam: Sam bácsi mindent megadóztat, amiről tudomása van.
– Akkor hívja föl az adóhivatalt, és jelentse nekik.
– Nem ez a lényege a sztorimnak, amin dolgozom.
– Sztori?
– Úgy van. Lehet, hogy nem említettem még a jövetelem okát. A
nevem Thomas Donovan. Valószínűleg nem hallott rólam, de a
Washington Trib -nél vagyok újságíró már vagy harminc éve,
méghozzá nagyon jó firkász, ha a saját fejem után megyek is néha.
Régóta tervezem, hogy cikket írok a nemzeti lottóról. Ha engem
kérdez, nagy becsapásnak tartom az egészet. És ezt a mi saját
kormányunk csinálja a szegény néppel. Elhúzzák előttük a
mézesmadzagot, és mindenféle fülbemászó reklámszöveggel etetik
őket, hogy ráköltsék az utolsó fillérjeiket is egy olyan dologra,
aminek egy a millióhoz az esélye. Elnézést a sziruposságért, de olyan
dologról tudok csak írni, amiben tiszta szívből hiszek. Eredeti témám
az volt, hogy a nyereményösszeget, amit a szegények a lottón
felvesznek, előbb-utóbb kiszipolyozzák a zsebükből a gazdagok.
Tudja, a különféle zugprókátorok és – befektetők sorra eszelik ki
gyanús terveiket, a kormány meg szó nélkül tűri, hogy az orruk előtt
történjék mindez, és amikor a nyertes pénzügyi helyzete végképp
megrendül, és nem tudja az esedékes adót vagy miegymást befizetni,
akkor jön az adóhivatal, és elszedi az utolsó fillérjüket is, mélyebbre
taszítva őket, mint ahol a nyerés előtt voltak. Ez nagyon jó sztori, és
szükségesnek éreztem, hogy írjak róla. De amíg az adatokat

321
gyűjtöttem, felfigyeltem erre a különös tendenciára: hogy tizenkét
egymást követő nyertes egy fillért sem vesztett a pénzéből. Sőt az
adóbevallásukat nézve, még gazdagabbak lettek. Jóval gazdagabbak.
Na szóval, lenyomoztam magát, és most itt vagyok. Egyetlen dologra
vagyok kíváncsi: az igazságra.
– És ha nem mondom el, akkor egy georgiai börtönben kötök ki,
erről van szó? Erre célzott a telefonban?
Donovan dühös pillantást vetett rá. – Én két Pulitzer-díjat kaptam,
mielőtt betöltöttem volna a harmincötöt. Ott voltam Vietnamban,
Koreában, Kínában, Boszniában és Dél-Afrikában. Két ízben
megsebesültem. Arra tettem fel az életem, hogy a világ összes forró
pontját bejárjam. Én tiszta lapokkal játszom. Nem fogom
megzsarolni, mert nem használok efféle módszereket. Azért voltam
kemény a telefonban, mert találkozni akartam magával. Ha Billy
seriff elkapja, az nem az én segítségemmel történik. És őszintén
remélem, hogy nem fog neki sikerülni.
– Köszönöm.
– De ha nem mondja el az igazat, majd kiderítem máshogy. És
aztán megírom a cikkemet. És ha nem ismerem a verzióját, nem
garantálhatom, hogy hízelgő képet tudok festeni magáról. Én csak a
tényeket írom meg, a bűntudat mardossa azokat, akik megérdemlik.
Ha hajlandó nyilatkozni, egy dolgot mindenképp garantálhatok: hogy
a maga verziója is hangot kap. De ha megsértette a törvényt, nem
tehetek ellene semmit. Nem vagyok rendőr, és nem vagyok bíró. –
Elhallgatott és LuAnnre pillantott. – Szóval, mi legyen?
LuAnn jó néhány percig nem válaszolt, csak az utat nézte mereven.
Szinte tapintható volt a lelkében zajló küzdelem.
Végül Donovanre pillantott. – Szeretném elmondani az igazat.
Istenemre, szeretném valakinek elmondani. – Nagy levegőt vett,
szinte megborzongott tőle. – De nem tehetem.
– Miért nem?
– Már így is óriási veszélyben van. Ha bármit is mondanék
magának, azzal aláírnám a halálos ítéletét.
– Ugyan már, LuAnn, voltam én már veszélyesebb helyzetekben is
ennél. A munkámból adódik. Szóval, miről van szó, és ki áll
mögötte?

322
 – Szeretném, ha elhagyná az országot.
– Tessék?
– Fizetek magának. Csak kinéz valami jó helyet, én meg elintézem
a többit. Nyitok egy folyószámlát, ha akarja.
– Így szokott megszabadulni a problémás eseteitől? Elküldi őket
Európába? Sajnálom, de én itt szeretek élni.
– Hát éppen erről van szó. Ha itt marad, nem fog sokáig élni.
– Ennél azért többet néznék ki magából. Pedig sokra juthatnánk, ha
együttműködne velem. Bízzon bennem. És beszéljen. Nem azért
vagyok itt, hogy tönkretegyem, de nem is azért, hogy egy rakás
ostobaságot hallgassak.
– Igazat beszélek. Komoly veszélyben van!
Donovan nem figyelt már rá. Az állát vakargatta, és hangosan
gondolkozott közben. – Hasonló anyagi háttér. Mindannyian
szegények és elkeseredettek. Közös sorsra ítélve. Nagy sztori lesz
belőle. – LuAnnre nézett, és megfogta a karját. – Ugyan már, LuAnn,
maga segítséget kapott valakitől tíz évvel ezelőtt, hogy elhagyja az
országot. És egyre gazdagabb lett azóta. Komoly szenzációt
szimatolok e mögött, csak az kéne, hogy felnyissa a szemem. Ez a
sztori felér a Lindbergh bébi esetével vagy a Kennedy-gyilkossággal.
Tudnom kell az igazat. A kormány áll a háttérben? E nélkül is
milliárdokat húznak ki az emberek zsebéből a lottóval. Olyan
jövedelmet vonnak el, amiért nem nyújtanak semmit cserébe. –
Donovan mohón dörzsölgette a markát. – Talán a Fehér Házig is
elvezetnek a szálak? Mondja, hogy igen.
– Én nem mondok semmit. Megpróbálom megvédeni, amennyire
tudom.
– Mindketten nyerni fogunk, ha együttműködik velem.
– Mit ér a győzelemmel, ha meghal?
– Megér ennyi kockázatot.
– Hajlandó lenne hinni nekem végre?
– Hinni? Hisz semmit se mondott még – morogta Donovan.
– Ha elmondanám, amit tudok, az olyan volna, mintha pisztolyt
szegeznék a halántékához, és meghúznám a ravaszt.
Donovan felsóhajtott. – Rendben van, vigyen vissza a kocsimhoz.
Nem tudom, LuAnn, de valahogy sokkal többet vártam magától.

323
Szegénységben nőtt fel, egyedül nevelte a gyerekét, aztán az a
hihetetlen változás az életében. Azt hittem, hogy mondani fog nekem
valamit.
LuAnn sebességet váltott, és gyorsabbra vette a tempót. Egyszer-
kétszer Donovanre pillantott, aztán – mint aki fél, hogy kihallgatják –
nagyon halkan beszélni kezdett. – Mr. Donovan, az a személy, aki e
pillanatban is keresi, nem szokott tréfálni. Azt mondta, hogy meg
fogja ölni, mert túl sokat tud. És meg is teszi. Ha nem tűnik el
azonnal, meg fogja találni, és ha megtalálja, csúnya véget ér az élete.
Ez az ember bármit meg tud tenni. Bármit.
Donovan felhorkantott, aztán hirtelen megmerevedett az arca.
Lassan elfordította a fejét, és LuAnnre meredt, ahogy felfogta a
mondat értelmét. – Vagyis gazdaggá tud tenni egy szegény georgiai
fruskát is, ha akar?
LuAnn láthatóan összerándult, de nem szól semmit. Donovan
szeme elkerekedett. – Jézusom, hát erről van szó? Azt mondja, hogy a
fickó mindenre képes? Ő csinált nyertest magából? A fiatal vidéki
fruskából, aki alig nőtt ki a tinédzserkorból, és menekülnie kell a
rendőrség elől, mert azt hiszi, hogy megölt valakit...
– Kérem, Mr. Donovan.
– Aztán beugrik venni egy lottószelvényt, és puszta véletlenségből
felutazik New Yorkba, ahol a lottóhúzást rendezik. És mit ad isten,
megnyeri a százmillió dolcsit. – Donovan rácsapott a tenyerével a
műszerfalra. – Úristen, megbundázták a nemzeti lottót!
– Mr. Donovan, ki kell szállnia ebből az ügyből.
Donovan feje paprikavörös lett. – Soha, LuAnn! Nincs az az isten,
hogy kiszálljak belőle. Nem tudott volna egyedül kisiklani a New
York-i rendőrség és az FBI karmaiból. Segítséget kapott valahonnan,
komoly segítséget. Aztán az az elterelő hadművelet Európában! Meg
azok a nagyszerű pénzügyi tanácsadók. A fickó szervezte meg az
egészet. Igaz? Ő volt, igaz? – LuAnn nem válaszolt. – Istenem, hogy
nem jöttem rá előbb? Ahogy itt ülök és trécselek magával, egyszerre
csak a helyére billen minden. Hónapokon át egy helyben toporogtam,
és most... – Hirtelen oldalra fordult. – Nem maga volt az egyetlen,
igaz? Hanem a többi tizenegy is, aki megúszta a csődöt. Lehet, hogy
még többen is. Igazam van?

324
 LuAnn ingerülten rázta a fejét. – Hagyja abba.
– Biztos nem jótékonyságból csinálta a fickó. Gondolom, rátette a
kezét a nyeremény egy részére. De az istenért, hogy tudta
megbundázni a lottót? És minek? És mit csinált ennyi pénzzel?
Lehetetlen, hogy egymaga csinálta az egészet. – Donovan csípőből
lődözte a kérdéseit. – Ki, mit, mikor, miért és hol? – Megmarkolta
LuAnn vállát. – Oké, elfogadom az állítását, hogy az illető, akivel
szembe kell néznünk, veszélyes fickó. De ne becsülje alá a sajtó
erejét, LuAnn. Nagyobb csalókat is lebuktattunk mi már ennél. És ha
összefogunk, most is menni fog. – Mivel LuAnn nem válaszolt,
Donovan elengedte a vállát. – Csak annyit kérek, LuAnn, hogy
gondolkozzon a dolgon. De ne túl sokáig.
Miután visszaértek a kocsijához, Donovan kiszállt a limuzinból,
aztán visszadugta a fejét az ajtón. – Ezen a számon elérhet. –
Átnyújtott egy névjegykártyát. LuAnn nem vette el.
– Jobb, ha nem tudom a címét. Akkor talán nagyobb biztonságban
lesz. – LuAnn hirtelen átnyúlt az ülésen, és megragadta Donovan
karját. Donovan összerándult a szorítás erejétől.
– Tegye ezt el. – Benyúlt a táskájába, és előhúzott egy borítékot. –
Ebben tízezer dollár van. Fogja a cókmókját, menjen ki a reptérre,
üljön fel az első gépre, és húzzon el innen minél messzebbre. Hívjon
föl, ha megállapodott valahol, és annyi pénzt küldök magának, amiből
nyugodtan fizetheti a szállodáit és az éttermeit élete végéig.
– Én nem pénzt akarok, LuAnn. Hanem az igazságot.
LuAnn alig tudta megállni, hogy el ne sikoltsa magát. – A rohadt
életbe, én csak az életét próbálom megmenteni!
Donovan ledobta a névjegykártyát az első ülésre. – Köszönöm,
hogy figyelmeztetett a veszélyre. De ha maga nem segít, majd mástól
kérek segítséget. Akár így, akár úgy, kiderítem az igazságot. –
Sokatmondó pillantást vetett LuAnnre. – Ha csak feleolyan veszélyes
a pasas, mint ahogy mondta, nem ártana, ha maga húzná el inkább a
csíkot. Ha a seggem benne van a célkeresztben, az egyedül az én
bajom. De magának ott a gyereke. – Elhallgatott, aztán búcsúzóul
hozzátette: – Remélem, LuAnn, hogy mindketten megússzuk. Szívből
remélem.
Átsétált a parkolón a kocsijához, és elhajtott.

325
 LuAnn figyelte, ahogy távolodik. Nagy levegőt vett, hogy
lecsillapítsa megviselt idegeit. Jackson megöli Donovant, ha nem lép
sürgősen közbe. De mit tegyen? Egy biztos: a találkáról nem tesz
említést Jacksonnak. Körbepillantott a parkolón, hogy nem látja-e
valahol. De tudta, hogy kár erőlködnie. Jackson bárki lehet. A szíve
hirtelen kalapálni kezdett. Mi van, ha lehallgatta a telefont? Akkor tud
Donovan hívásáról, és tudja, hogy megbeszéltek egy találkozót.
Biztos követte idáig. És akkor bármelyik pillanatban elkaphatja
Donovant. Gyorsan végignézett az úton. Donovan autója már eltűnt a
távolban. Rácsapott az öklével a kormányra.
Bár LuAnn nem tudhatott erről, Jackson nem hallgatta le a telefont.
De arról az apró rádióadóról sem tudott, ami közvetlenül az ülése
alá, a kocsi padlójához volt erősítve. A Donovannel folytatott
beszélgetését elejétől végig hallotta valaki.

326
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
AHOGY RIGGS kikapcsolta a vevőkészüléket, a BMW hangjai
eltűntek a fülhallgatóból. Lassan leemelte a fejhallgatót, hátradőlt a
székén, és nagyot sóhajtott. Számított rá, hogy meg fog tudni egy-két
dolgot LuAnn Tylerről és az útitársáról, akiről kiderült, hogy Thomas
Donovannek hívják, és újságíró. A név ismerősen csengett Riggsnek;
régebben sokat hallott a tevékenységéről. De hogy egy világméretű
csalásról fog tudomást szerezni, arra Riggs nem számított.
– A mindenit! – Riggs felállt, és kinézett a dolgozószobája
ablakán. A fák ragyogó színekben pompáztak, a halványkék égbolt
kápráztatóan tiszta volt és végtelenül megnyugtató. A háztól jobbra
egy mókus szökdécselt az ágakon, gesztenyével a szájában. Valamivel
távolabb egy csapat szarvas tűnt föl a fák sűrűjében, s egy nagy
agancsú bika vezetésével, óvatos léptekkel közeledett a ház mögött
fekvő tavacska felé. Ez volt az a békés nyugalom, amiről Riggs
álmodott. Ránézett az adó-vevőre, amivel LuAnn és Donovan
beszélgetését lehallgatta. – LuAnn Tyler – mondta ki hangosan Riggs.
Nem Catherine Savage, még csak nem is hasonlít hozzá. Új név, új
élet, valahol messze, nagyon messze. Ez már olyan adat volt, amin
Riggs elindulhatott. Ránézett a telefonra, habozott egy kicsit, aztán
felemelte a kagylót. A számot, amit hívni készült, öt évvel ezelőtt
adták meg neki, ugyanazon célból, amiért Jackson is megadta a
számát tíz évvel ezelőtt LuAnn-nek. Vészhelyzet esetére. Riggs lassan
beütögette a számokat, miután úgy döntött, hogy a mostani
mindenképpen vészhelyzetnek számít.
Géphang szólt bele a kagylóba. Riggs bediktált egy csomó
kódszámot, aztán megadta a nevét. Lassan beszélt, hogy az automata
ellenőrizni tudja a hang hitelességét. Aztán letette a kagylót. Egy perc
múlva megcsörrent a telefon. Riggs azonnal felvette.
– Ez gyors volt – mondta Riggs, és visszaült a székre.
– A kódszáma felkeltette az érdeklődésünket. Mi a helyzet?
Bajban van?

327
 – Közvetlenül nem. De belebotlottam valamibe, aminek utána kell
néznem.
– Személy, hely, objektum?
– Személy.
– Kész vagyok, ki az?
Riggs halkan felsóhajtott. Szívből remélte, hogy helyesen
cselekszik. Így legalább elodázhatja a döntését addig, amíg tisztábban
nem látja a dolgokat. – A személy neve: LuAnn Tyler.

ÚTBAN HAZAFELÉ megszólalt LuAnn kocsitelefonja.

– Igen?
Az ismerős hang hallatán LuAnnben azonnal felengedett a
feszültség.
– Meg ne mondd, hogy honnan beszélsz, Charlie, nem tudhatjuk,
hogy lehallgatják-e a vonalat. – Kinézett az útjelző táblákra. – Húsz
perc múlva hívj föl a megbeszélt helyen, addigra ott leszek. – Letette
a telefont. Nem sokkal azután, hogy ideköltöztek, kinéztek maguknak
egy nyilvános telefont az egyik McDonald’s-nél. Ez volt a biztonsági
vonaluk.
Húsz perc múlva LuAnn ott állt a nyilvános készüléknél, és az
első csöngetésre felkapta a kagylót,
– Hogy van Lisa?
Charlie halkan beszélt. – Jól, mindketten jól vagyunk. Egy kicsit
még duzzog a gyerek, de ki hibáztathatná ezért?
– Hajlandó egyáltalán szóba állni veled?
– Néha. Most persze minket tart a legfőbb ellenségének. Akaratos
kislány. Úgy tűnik, nem esett messze az alma a fájától.
– Hol van most?
– Bezuhant az ágyba. Egész éjjel úton voltunk, és nem sokat aludt
közben, csak bámult ki az ablakon.
– Hol vagytok?
– Egy pennsylvaniai motelban, Gettysburg mellett, nem messze
Marylandtől. Meg kellett állnunk, majdnem elaludtam a kormánynál.
– Ne használd a hitelkártyádat. Jackson lenyomozhatja.
– Ne félj, van már rutinom a bujkálásban. Csak készpénzt
használok.

328
 – Nem követett senki?
– Váltogattuk az útvonalakat, sztrádákon jöttünk, aztán
mellékutakon, és jól belátható helyeken álltunk meg. Minden kocsit
megnéztem magamnak, amelyik egy kicsit is gyanús volt. Senki se
követett. És veled mi van? Felvetted a kapcsolatot Riggsszel?
LuAnn elvörösödött a kérdés hallatán. – Úgy is lehet mondani. –
Elhallgatott, és megköszörülte a torkát. – Találkoztam Donovannel.
– Kivel?
– A fickóval a kunyhóból. Donovannek hívják. Újságíró.
– Ó, a szarba!
– Tud a tizenkét nyertesről.
– Honnan?
– Elég bonyolult, de a lényeg, hogy senki se jutott csődbe
közülünk. Sőt egyre gazdagabb lett mindenki a rafinált befektetések
révén. Úgy tűnik, ez korántsem megszokott a lottónyertesek között.
– A fenébe, ezek szerint Jackson se tévedhetetlen.
– Ez igazán megnyugtató hír. Indulnom kell. Add meg az ottani
számot. – Charlie megadta.
– Nálam van a mobiltelefonom is, LuAnn. Tudod a számát, igaz?
– Tudom.
– Nem tetszik nekem, hogy egyedül vagy ebben a zűrös helyzetben.
Egyáltalán nem tetszik.
– Majdcsak elboldogulok valahogy. Csak át kell még gondolnom
egy-két dolgot. Felkészülten akarom várni Jacksont.
– Nem hiszem, hogy ez lehetséges. Az a fickó nem is ember.
LuAnn letette a telefont, és visszasétált a kocsijához. Feltűnés
nélkül körbepásztázta a parkolót, gyanúsnak tűnő személyek után
kutatva. De hát éppen ez volt a gond: Jackson soha nem tűnt
gyanúsnak.

CHARLIE LETETTE A KAGYLÓT, megnézte Lisát, aztán odalépett a

földszinti motelszoba ablakához. Az épület patkó formájú volt, így
Charlie nemcsak a parkolóra látott rá az ablakból, hanem a parkoló
túloldalán lévő szárnyra is. Szokásává lett, hogy harmincpercenként
ellenőrizze a parkolót, szemügyre véve az utánuk érkező kocsikat.
Megpróbált minél elhagyatottabb helyeket választani, hogy ki tudja

329
szúrni, ha kövemé őket valaki. De bármilyen éles volt is a szeme,
Charlie sem láthatta azt a távcsövet, amelyik a szemközti motelszoba
sötétjéből meredt rá. A távcső gazdájának nem a parkolóban állt a
kocsija, miután ő nem tartozott a szállodavendégek közé. Akkor tört
be a szemközti szobába, amikor Charlie és Lisa elmentek enni
valamit. A férfi letette a távcsövet, beírt valamit egy jegyzetfüzetbe,
aztán ismét elfoglalta a megfigyelőhelyét.

330
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
A BMW MEGÁLLT a bejárat előtt. LuAnn hátradőlt, és a házat
nézte. Nem volt kedve hazamenni. Miután körbekocsikázta a
környéket, úgy döntött, hogy idejön. A dzsip ott állt a ház előtt, s
biztosra vette, hogy a házigazda se lehet messze. Kiszállt a kocsiból,
és fellépdelt a viktoriánus ház széles lépcsőjén.
Riggs hallotta az érkezését. Éppen befejezte a telefonálást, s az
előtte fekvő papíron olyan információk sorakoztak, amikről
legszívesebben sose hallott volna. Ha csak rájuk gondolt, görcsbe
rándult a gyomra.
A kopogtatásra ajtót nyitott, és LuAnn, anélkül hogy rápillantott
volna, bevonult mellette.
– Hogy ment? – kérdezte Riggs.
LuAnn körbepillantott a szobán, mielőtt leült a heverőre. Aztán
felnézett és vállat vont. – Nem túl jól, őszintén szólva. – A hangja
közönyös volt. Riggs megdörzsölte a szemét, és leült vele szemben
egy székre.
– Mondd csak el.
– Minek? Miért jó az, ha belerángatlak téged is?
Riggs eltűnődött ezen. Most nyugodtan kiszállhatna az egészből.
LuAnn szemlátomást erre próbálja rávezetni. Elég volna azt mondani
neki, hogy igazad van, s örökre kisétálhatna az életéből. De LuAnn
fáradt, elgyötört arca láttán csak ennyit mondott: – Segíteni akarok
neked.
– Ez igazán szép tőled, de azt se tudom, hol kezdjem el.
– Talán Georgiánál tíz évvel ezelőtt, amikor menekülnöd kellett a
zsaruk elől olyasvalami miatt, amit el se követtél.
LuAnn a szája szélébe harapott, és Riggsre meredt. Szeretett volna
megbízni ebben a férfiban; szinte lelki kényszert érzett rá. De ahogy a
dolgozószoba felé pillantott, ahol Riggs feljegyzéseit látta, amiket oly
gyorsan és könnyedén összeszedett róla, ismét elárasztották a
kétségek. Riggset Jackson is gyanúsnak találta. Ki lehet valójában?

331
Honnan jött? És mit csinált az előző életében?
Amikor újra visszafordult, Riggs kérdő tekintettel nézett rá.
Látszott rajta, hogy leolvasta LuAnn arcáról a gyanakvást.
– Tudom, hogy nem ismersz még eléggé. Még nem. De
megbízhatsz bennem.
– Szeretnék, Matthew. Igazán szeretnék. Csak hát... – Felállt és
járkálni kezdett a szobában. – Az elmúlt tíz év során szokásommá
vált, hogy ne bízzak meg senkiben. Senkiben. Charlie-t kivéve.
– De Charlie nincs itt, és ahogy a dolgok állnak, képtelen leszel
egyedül elboldogulni a helyzettel.
LuAnn arca megkeményedett. – Meg fogsz lepődni, hogy én mi
mindennel el tudok boldogulni.
– Ebben egy percig sem kételkedtem – mondta őszintén, bár
lefegyverző stílusban.
– Ha téged is bevonnálak, az annyit jelentene, hogy komoly
veszélybe sodorlak. És ezt nem tudná elviselni a lelkiismeretem.
– Ha tudnád, mennyire hozzá vagyok szokva a veszélyes
helyzetekhez. És emberekhez.
LuAnn ránézett, és mosolyra görbült a szája. Mandulazöld szeme
csillogni kezdett, ahogy felidézte magában a szeretkezésüket.
– Akkor se akarom, hogy bajod essen.
– Akkor miért jöttél ide? Bármilyen szép is ez a reggel, nem
hiszem, hogy csak egy kis trécselésre ugrottál be. Látom rajtad,
forgatsz valamit a fejedben.
LuAnn visszaült, és összekulcsolta a kezét. Miután összeszedte a
gondolatait, megszólalt. A hangja egészen komoly volt ezúttal. – Az
illetőt Thomas Donovannek hívják. Valamilyen újságíróféle, aki
nyomozni kezdett utánam.
– Miért? Miért éppen utánad? A gyilkosság miatt?
LuAnn habozott, mielőtt válaszolt volna. – Részben.
– Mi a másik ok?
LuAnn ezúttal nem válaszolt; a padlót nézte. Minden porcikája
tiltakozott ellene, hogy egy ilyen bizalmas információt megosszon
valakivel.
Riggs határozott lépésre szánta el magát. – Köze van talán a
lottóhoz?

332
 LuAnn lassan felemelte a fejét, arca teljes döbbenetről
tanúskodott.
– Amikor megtudtam az igazi nevedet, összeállt a kép. Te voltál
az, aki tíz éve megütötte a főnyereményt. Sokat írtak rólad akkoriban.
Aztán hirtelen eltűntél.
LuAnn gyanakodva méregette Riggset. Megszólalt benne a
vészcsengő. De Riggs tekintete olyan őszinte volt, hogy alábbhagyott
a gyanakvása.
– Igen, én nyertem meg a főnyereményt.
– Akkor mit akar Donovan? Írni a gyilkosságról?
– Részben.
– És még miről? – noszogatta Riggs kitartóan.
A vészcsengő ismét megszólalt LuAnnben, és Riggs őszinte
ábrázata sem tudta ezúttal elhallgattatni. Felpattant a helyéről. –
Mennem kell.
– Ugyan már, LuAnn. Mondj el mindent.
– Félek, hogy már így is túl sokat mondtam.
Riggs sokkal többet tudott annál, amit LuAnn elmondott neki, de az
ő szájából szerette volna hallani az egészet. Az információforrás,
akitől az adatokat kapta, természetesen megkérdezte, hogy mire
kellenek az információk. Riggs hazudott neki, vagy legalábbis nem
mondott igazat. Nem állt szándékában LuAnn Tylert feladni,
legalábbis egyelőre. Pedig semmi oka nem volt rá, hogy bízzon
benne, és számtalan oka volt az ellenkezőjére. Mégis bízott benne. És
hitt neki.
Ahogy LuAnn keze rákulcsolódott az ajtógombra, Riggs utánaszólt.
– LuAnn, ha meggondolod magad, én itt leszek.
LuAnn nem nézett rá, félve a várható következményektől. Szerette
volna minden titkát megosztani vele. Szüksége lett volna a
támogatására, és szeretett volna újra szeretkezni vele. Oly sokévnyi
csalás, színlelés és a leleplezéstől való folytonos rettegés után nem
kívánt mást, csak hogy átölelje és önmagáért szeresse valaki, nem a
tengernyi pénzéért.
Riggs nézte, ahogy a BMW végiggördül a feljárón. Miután eltűnt a
szeme elől, megfordult és visszament a dolgozószobájába. Semmi
kétsége nem volt afelől, hogy a LuAnn Tylerről való kérdezősködése

333
miatt a szövetségiek le fognak küldeni hozzá néhány ügynököt
Charlottesville-be, hogy kihallgassák, vagy a helyi FBI-irodát bízzák
meg ezzel. De a különleges státus miatt, amiben leledzett, szükség
lesz néhány bürokratikus akadály leküzdésére ehhez. Amivel némi
időt nyerhet, de nem túl sokat. És ha egyszer a szövetségi fiúk
felbukkannak, LuAnn-nek befellegzett. Tízévnyi szorgos munkája,
amivel sikerült a világ előtt láthatatlanná tenni magát, néhány nap
alatt semmivé válhat. De egy belső hang arra kényszerítette Riggset,
hogy bármit is hallott LuAnnről, ne hagyja ezt bekövetkezni. Előző
szakmájában a vérévé vált, hogy segítsen másokon. És elég jó
emberismerő volt ahhoz, hogy meg tudja különböztetni a rosszat a
jótól, már amennyire meg lehetett. És LuAnn jó ember volt, ezt Riggs
régen eldöntötte magában. Még ha nem akarja is, hogy segítsen rajta,
ő akkor is segíteni fog neki. Az biztos, hogy LuAnn nagyon veszélyes
emberekkel áll szemben. És ha így van, akkor neki is szembe kell
néznie velük.

334
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET
KÉSŐ ESTE VOLT, mire LuAnn hazaért; a személyzet már elment,
Sally Beecham pedig szabadnapos volt. A garázson keresztül ment be
a házba, benyomta a riasztó kódszámát, és rádobta a kabátját meg a
retiküljét a konyhapultra. Aztán felment az emeletre, hogy
lezuhanyozzon és átöltözzön. Rengeteg dolgot át kellett még
gondolnia.

A GARÁZS MELLETTI pompás pázsitot szegélyező bokrok mögött

Jackson feltérdelt és elmosolyodott. Leeresztette a kezében tartott
apró műszert. A digitális kijelzőn LuAnn riasztórendszerének a
számkódjai látszottak. Amikor LuAnn kikapcsolta a riasztót, a kis
szerkezet rögzítette az elektromos impulzusokat, majd átalakította
őket számokká. A kódok birtokában Jackson bármikor bemehetett a
házba.
Ahogy visszaült a bérelt autóba, megszólalt a mobiltelefon.
Néhány szót váltott valakivel, aztán visszaakasztotta a készüléket.
Charlie és Lisa egy motelban vannak Gettysburg közelében.
Valószínűleg hamarosan tovább fognak menni. LuAnn megpróbálta
őket elrejteni előle, pontosabban, Lisát akarta elrejteni. Charlie tud
magára vigyázni, ezt nagyon jól tudta Jackson. Lisa volt LuAnn
Achilles-sarka.

LUANN AZ ABLAKBÓL figyelte az alakot, ahogy a fasor mentén az

út felé igyekszik. A lépte puha volt és szabályos, mint egy vadé, s
éppen olyan, mint LuAnné. Hogy miért nézett ki az ablakon, LuAnn
meg nem tudta volna mondani. Nem érzett félelmet, de még
bosszúságot sem, ahogy meglátta Jacksont leereszkedni a
domboldalon. Számított rá, hogy a közelben lesz valahol. Hogy
milyen okból és mióta figyelte a házat, azt nem tudhatta; de logikus
volt, hogy figyelni fogja. Tisztában volt vele, hogy ő áll most Jackson
figyelmének középpontjában. És aki Jackson figyelmének a

335
középpontjába került, az fél lábbal a sírban érezhette magát.
Összehúzta a függönyöket, és leült az ágyra. A hatalmas ház hidegnek
és ijesztőnek hatott, mintha egyedül volna egy irdatlan méretű
mauzóleumban, arra várva, hogy valami kimondhatatlan borzalom
történjék vele.
Lisa tényleg biztonságban van? Jackson nem férhet hozzá? A
válasz annyira egyértelmű volt, hogy teljesen letaglózta LuAnnt.
Bármit meg tudok tenni, LuAnn.
A gúnyos szavak ennyi év után is ott csengtek a fülében.
Végigfutott rajta a hideg. Riggsnek igaza volt, nem tud egyedül
megbirkózni a problémával. Riggs segítséget ajánlott neki, és most
szüksége van erre. Nem érdekelte, hogy helyesen cselekszik-e vagy
sem. Csak azt tudta, hogy tennie kell valamit. Felugrott, felkapta a
kocsikulcsot, előhúzott egy dobozt a szekrényéből, kivett belőle egy
44-es nikkelezett Magnumot, és betette a retiküljébe. Lerohant a
lépcsőn a garázsba. Egy perc múlva a BMW már repült az úton.
Riggs a pajta fölötti szobában volt, amikor meghallotta, hogy
befordul a kocsi a garázsa elé. Kinézett az ablakon, és meglátta
LuAnnt. Éppen indult volna a ház felé, de mintha megérezte volna
Riggs jelenlétét, felpillantott rá. Tekintetük egymásba kapcsolódott, s
egy hosszú pillanatig csendben nézték egymást. Egy perc múlva
LuAnn már Riggsszel szemben ült, és a kandallónál melengette a
kezét.
Ezúttal Riggs nem bajlódott a szavak megválogatásával.
– Megbundázták a lottót, mi? Előre tudtad, hogy nyerni fogsz,
igaz?
LuAnn hirtelen összerándult, de szinte ugyanebben a pillanatban
egy mélyről jövő, megkönnyebbült sóhaj szakadt föl belőle.
– Igen. – Ahogy kiejtette a szót, úgy érezte, mintha az elmúlt tíz év
egyszeriben szertefoszlott volna. Mintha egy iszonyú tehertől
szabadult volna meg.
– Hogy jöttél rá?
– Némi segítséggel.
LuAnn arca megmerevedett, és lassan felállt. Lehet, hogy most
követte el élete legnagyobb baklövését?
Riggs érzékelte a hirtelen hangulatváltozást, és megadóan

336
feltartotta a kezét. Megpróbált megnyugtató hangon beszélni: – Senki
más nem tud róla. Több forrásból gyűjtöttem információt, és a végén
összeállt a kép. – Elhallgatott egy pillanatra, aztán hozzátette.
– Poloskát tettem a kocsidba. Lehallgattam a beszélgetéseteket
Donovannel.
– Ki a fene vagy te? – sziszegte LuAnn Riggsre meredve,
miközben a keze megindult a retikül felé, amelyben a pisztoly lapult.
Riggs ülve maradt, és LuAnn szemébe nézett. – Valaki, aki túl sok
mindenben hasonlít rád – volt a meglepő felelet. LuAnn hátán
végigfutott a hideg. Riggs felállt, zsebre dugta a kezét, majd nekidőlt
a könyvespolcnak, és a lágyan hajladozó fákat nézte az ablakon át. –
A múltam titok, a jelenem színjáték. – LuAnnre pillantott. – Hazugság
az egész. De megvan rá az okom, hogy így legyen. – Felvonta a
szemöldökét. – Ahogy neked is.
LuAnn remegni kezdett. Kiment a lábából az erő, és hirtelen
lerogyott a földre. Riggs gyorsan letérdelt mellé, és megfogta a kezét.
– Nincs sok időnk, úgyhogy nem fogok köntörfalazni. Információkat
kértem rólad. Diszkréten csináltam, de mindenképp lesznek
utóhatásai. – LuAnn szemébe nézett. – Elég erős vagy ahhoz, hogy
meghallgass?
LuAnn nagyot sóhajtott, aztán bólintott; a szeméből eltűnt a
félelem, és valami megmagyarázhatatlan nyugalom költözött a
helyébe.
– Az FBI azóta foglalkozik veled, amióta elhagytad az országot.
Az ügyet altatták eddig, de ez hamarosan meg fog változni. Tudják,
hogy zűr van körülötted, talán a nyerést is gyanúsnak tartják, de nem
tudnak konkrétumokat, és nem tudnak semmit bizonyítani.
– Ha poloskát raktál a kocsiba, akkor tudod, miből jött rá
Donovan.
Riggs bólintott, közben felsegítette LuAnnt. Mindketten leültek a
kanapéra. – A csődökből. Nagyon okos. A szövetségiek nem
vizsgálták ezt a szempontot. Tudod, hogyan történt a csalás?
LuAnn a fejét rázta.
– Valamilyen csoport vagy szervezet áll a háttérben? Donovan a
kormányra gyanakszik. Nehogy azt mondd, hogy igaza van. Az
hihetetlenül összezavarná a dolgokat.

337
 – Nem ők. – LuAnn hangja felszabadult volt, bár a mélyen elásott
titkok hirtelen felszínre törése rémületfoszlányokat varázsolt a
tekintetébe. – Egyetlen ember csinálta.
Riggs teljesen megrökönyödött. – Egyetlen ember? Az lehetetlen.
– Van egypár alkalmazottja, aki segít neki, legalább kettőről én is
tudok, de biztos, hogy ő a főnök. – Ez meglehetősen szerény jellemzés
volt. LuAnn el nem tudta képzelni Jacksonról, hogy bárki is
parancsoljon neki.
– Charlie is ezek közé tartozott?
– Miből jutottál erre? – kérdezett vissza LuAnn.
Riggs vállat vont. – A nagybácsis mese eléggé sántított. És látszott
a szemeteken, hogy valami közös titkot őriztek. S mivel sehol se
szerepel nagybácsi a rólad gyűjtött anyagban, bátorkodtam
feltételezni, hogy csak a lottócsalás után lépett a képbe.
– Erre nem válaszolok. – Képtelen lett volna Charlie-ról bármi
rosszat is mondani.
– Megértelek. És mi a helyzet a fickóval, aki az egészet irányítja?
Mit tudsz róla?
– Jacksonnak nevezi magát. – LuAnn hirtelen elhallgatott, teljesen
megdöbbenve attól, hogy ki merte ezt mondani. Ahogy a név
kibuggyant belőle, behunyta a szemét, és elképzelte, hogy mit tenne
most Jackson vele, mit tenne mindannyiukkal, ha hallaná ezt a
vallomást. Ösztönösen hátrapillantott a válla fölött.
Riggs megmarkolta a karját. – LuAnn, nem vagy már egyedül. Nem
bánthat már téged.
LuAnn majdnem elnevette magát. – Matthew, ha szerencsénk van,
azonnal végez velünk, és nem nézi előbb végig, hogy órákig
szenvedjünk.
Riggs érezte, hogy LuAnn remeg. Bármilyen erősnek és
talpraesettnek is ismerte meg, egyértelmű volt, hogy most
iszonyatosan fél.
– Ha ez megnyugtat egy kicsit – szólalt meg Riggs –, rendkívül
veszélyes fickók között mozogtam annak idején, mégis itt vagyok.
Mindenkinek van valami sebezhető pontja.
– Biztos. – LuAnn hangja halk volt és élettelen.
Riggs hangja viszont annál keményebb. – Ha te a hátadra akarsz

338
feküdni, és bevárni a végzetet, hát csak rajta. Bár nem tudom, hogy ez
mennyiben segítene Lisán. Ha a fickó tényleg olyan vadállat, ahogy
mondod, gondolod, hogy majd hagyja Lisát elsétálni?
– Lisának nem mondtam el semmit.
– Csakhogy Jackson nem ezt hiszi. Feltételezi, hogy Lisa
mindenről tud, és amint a helyzet keményebbre fordul, el fogja
némítani.
– Igen, tudom – mondta végül LuAnn. Megdörgölte az arcát, és
kutató pillantást vetett Riggsre. – Nem értelek. Miért segítesz nekem?
Még csak nem is ismersz. És éppen most vallottam be, hogy
törvénytelen dolgot műveltem.
– Mint mondtam, utánanéztem a dolgaidnak. Ismerem a múltadat.
Jackson kihasznált téged. A fenébe, én is belementem volna a buliba,
ha ekkora gazdagsággal csábítanak.
– Csakhogy én nem akartam belemenni. Elhatároztam, hogy nemet
mondok, de aztán belebotlottam Duane drogbulijába, és már csak arra
eszméltem, hogy két halott fekszik a földön, és csecsemővel a
karomon rohanok kifelé. Nem... nem hiszem, hogy lett volna más
választásom. Csak el akartam tűnni.
– Megértem, LuAnn. Nagyon is megértem.
– Azóta bujkálok, rettegek a saját árnyékomtól is, és félek, hogy
valaki kiderít valamit. Tíz éve tart ez, de olyan, mintha száz éve
tartana. – Megrázta a fejét, és ökölbe szorította a kezét.
– Gondolom, Jackson itt van valahol a környéken.
– Alig háromnegyed órája láttam a kertemben.
– Micsoda?
– Nem tudom, hogy miben sántikált, de feltételezem, hogy a tervét
készíti elő.
– Miféle tervét?
– Először is meg akarja ölni Donovant.
– Igen, ezt elmondtad Donovannek is.
– Aztán mi következünk. – LuAnn kezébe temette az arcát.
– Garantálom, hogy nem fogod többé látni.
– Nagyon tévedsz, Matthew. Találkoznom kell vele. Minél előbb.
Riggs mélységes döbbenettel nézett rá. – Megőrültél?
– Jackson tegnap éjjel tiszteletét tette a hálószobámban. Hosszú

339
beszélgetést folytattunk. Azt mondtam neki, hogy megpróbálok a
közeledbe férkőzni. Nem hinném, hogy Jackson kimondottan a szexre
gondolt, de hát így alakult a dolog.
– LuAnn, te nem...
– Majdnem megölt téged. Tegnap este a kunyhóban. Amikor
visszamentéi a kocsidért. Azt mondta, hogy fél méterre volt tőled.
Csoda, hogy életben hagyott. Oltári szerencséd volt.
Riggs visszaült. A megérzései, úgy látszik, most is jók voltak. Ez
némiképp megnyugtatta a halálos veszedelem ellenére.
– Le akarta ellenőrizni a múltadat. Túl sok benne a homályos pont.
Azt mondta, hogy utánanéz az előéletednek, és ha valami gyanúsat
talál benne, megöl.
– És?
– Azt mondtam neki, hogy majd én kiszedek belőled mindent.
– Nagy kockázatot vállaltál.
– Nem akkorát, mint te értem. Ennyivel tartozom neked. Nem
akarom, hogy bajod essen.
Riggs széttárta a karját. – De miért? Miért bundázta meg a lottót?
Neki adtad a nyereményed egy részét?
– Az egészet. – Riggs értetlenül nézett rá. LuAnn folytatta: – Ő
kezelte tíz éven át a pénzt; nemrég telt le a tízéves periódus. A teljes
összeget megforgatta, és a profitból juttatott nekem.
– Vagyis befektette a százmilliót. Mennyi jött vissza ebből neked?
– Évi negyvenmilliót kaptam az eredeti törzstőke után. És amit
nem költöttem el, azt újra befektette. Ebből is több tízmillió hasznom
származott.
Riggs eltátotta a száját. – Ez legalább negyvenszázalékos
haszonkulcsot jelent.
– Tudom. És biztos vagyok benne, hogy Jackson is levette belőle a
részét. Nem a jó szíve miatt segített. Szigorú anyagi érdekek vezérlik.
– Ha te negyven százalékot kaptál, akkor ő is legalább ennyit
lefölözött. Ez minimum nyolcvanszázalékos profitrátát jelent. Ennyit
csakis illegális úton lehet keresni.
– Erről nem tudok semmit.
– És mi történt a tíz év letelte után?
– Visszakaptam a százmillió dolcsit.

340
 Riggs megvakarta a szemöldökét. – És ha tizenkét ilyen nyertes
volt, mondjuk, átlag hetvenmillió dollárnyi tőkével, akkor a pasas
közel egymilliárd dollárral gazdálkodott.
– Vagy még sokkal többel. – Észrevette, hogy Riggs arca
elkomorul. – Mi az, mire gondolsz?
Riggs LuAnn szemébe nézett. – Van egy dolog, ami komoly
fejfájást okoz az FBI-nak. – LuAnn zavartan nézett rá. Riggs
megmagyarázta: – Tudok róla, hogy az FBI-t, az Interpolt meg néhány
más nemzetközi bűnüldöző szervet régóta foglalkoztatja valami:
Hatalmas mennyiségű pénz áramlik szét a világba különféle legális és
illegális tevékenységek támogatására. A szövetségiek először a dél-
amerikai és ázsiai drogkartellek pénzmosási akciójára gyanakodtak,
de a feltevés nem igazolódott be. Sikerült ugyan elvarrniuk egy-két
szálat, de a bizonyítékok minden esetben gyengéknek bizonyultak.
Annak, akinek ennyi pénze van, nem okoz gondot az álcázás. És lehet,
hogy ez a valaki Jackson. – Riggs elhallgatott.
– Biztos vagy benne, hogy az FBI nem tud a lottóról?
Riggs savanyú képet vágott. – Az biztos, hogy tőlem nem tudták
meg. De azt tudják, hogy érdeklődtem utánad. Ezt nem lehetett
kikerülni.
– És mi van, ha rájöttek? Akkor Jacksonon kívül most már a
szövetségi kormány is ránk vadászik, igaz?
Riggs elfordult egy pillanatra, azután egyenesen LuAnn szemébe
nézett. – Igen.
– Őszintén megvallva, nem is tudom, melyiktől féljek jobban.
Egymásra néztek, s ugyanaz a gondolat motoszkált a fejükben. Két
ember a világ ellen.
– Most már tényleg mennem kell – mondta LuAnn.
– Hová?
– Biztosra veszem, hogy Jackson szoros megfigyelés alatt tart.
Nyilván tud róla, hogy többször találkoztunk egymással. Valószínű,
hogy a Donovannel való találkámról is tud. És ha nem teszek neki
azonnal jelentést... – fájdalmasan felsóhajtott – ...akkor csúnya
dolgok fognak történni.
Riggs megmarkolta a vállát. – LuAnn, ez a fickó komplett őrült, de
rendkívül okos is. Ami még veszélyesebbé teszi. Ha most odamész

341
hozzá, és gyanút fog...
LuAnn gyengéden megcirógatta Riggs karját. – Mindent meg fogok
tenni, hogy elaltassam a gyanúját.
– Hogy a pokolba tudnád megtenni? Lehet, hogy már gyanakszik is.
Én azt mondom, szóljunk a zsaruknak, csapdát állítanak neki, és
nyakon csípik.
– És velem mi lesz?
Riggs ránézett. – Biztos vagyok benne, hogy sikerül valahogy
megállapodnod a hatóságokkal – mondta bizonytalanul.
– És mi lesz az emberekkel Georgiában? Hallottad Donovant, meg
akarnak lincselni.
– A szövetségiek megmondják nekik, hogy... – Riggs hirtelen
elhallgatott, miután rájött, hogy semmiféle garancia nincs arra, amit
mond.
– Mert tegyük fel, hogy megállapodást kötök velük. És visszaadom
az összes pénzt. Lehet, hogy meglepő, amit mondok, de nem
különösebben érdekel az egész. És tegyük fel, hogy kifogok egy
szimpatikus bírót vagy esküdtszéket, akik elnézőek velem szemben.
Akkor mennyi lesz a büntetés? Húsz év?
– Talán kevesebb.
– Mennyi?
– Nem tudom.
– Micsoda rokonszenves vádlott lennék! Már látom is a
szalagcímeket: A drogdíler-gyilkos-szélhámos LuAnn Tyler úgy élt,
mint a király, miközben az emberek szocsegélyből kaparták össze
maguknak a lottóra valót. A végén még kitüntetnének, mi, ahelyett,
hogy lecsuknának.
Riggs nem válaszolt, és nem is nézett LuAnnre.
– Mondani könnyű, hogy állítsunk csapdát Jacksonnak. De mi van,
ha nem sikerül, és megszökik? És mi van, ha elkapjuk? Azt hiszed,
hogy ennyi pénzzel és ekkora hatalommal nem tudja magát tisztára
mosni? Mi van, ha egyszerűen lefizet valakit, hogy álljon bosszút
rajtunk? Mit gondolsz, mennyit érne akkor az életem? És a lányomé?
Riggs ezúttal már válaszolt. – Nem sokat. Oké, értem, hogy mire
akarsz kilyukadni. De mi lenne, ha telefonon tennél jelentést a
fickónak? Nem fontos személyesen találkoznotok.

342
 LuAnn eltűnődött néhány másodpercig. – Megpróbálom. – Ez volt
minden, amit ígérhetett.
LuAnn felállt, kihúzta magát, és lepillantott Riggsre. Ismét
húszévesnek nézett ki, erősnek és magabiztosnak. – Tisztában vagyok
vele, hogy nem vagyok az FBI. Hiába vannak millióim, s hiába
utaztam körbe a világot, én ugyanaz az ostoba vidéki tyúk maradtam
Georgiából. De nagyon meglepődnél, hogy mire vagyok képes, ha
egyszer a fejembe veszek valamit. – Lisa arca suhant el előtte. – És
túl sok a vesztenivalóm. – Tekintetét Riggs szemébe fúrta, de a
gondolatai valahol sokkal messzebb jártak. Amikor megszólalt,
hangján érződött a déli akcentus. – Nem tehetem meg, hogy veszítsek.

343
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET
GEORGE MASTERS az előtte fekvő aktára meredt. Az irodájában ült
Washingtonban, a Hoover Buildingben. Masters több mint huszonöt
éve dolgozott az FBI-nál. Ebből tíz évet az FBI New York-i
irodájában töltött. És Masters előtt egy olyan név feküdt most,
amellyel jó tíz éve ismeretségben volt: LuAnn Tyler. Masters tagja
volt annak idején a szövetségi nyomozócsoportnak, amely LuAnn
szökési körülményeit vizsgálta, s bár a nyomozást évekkel ezelőtt
lezárták, soha nem vesztette el az érdeklődését az ügy iránt. Talán
azért, mert olyan zavaros volt az egész. Az átláthatatlannak tűnő
dolgok ugyanis fölöttébb izgatták a veterán FBI-ügynököt.
Washingtonba való áthelyezése után se hunyt ki benne a kíváncsiság.
És egy frissen történt fejlemény azonnal lángra lobbantotta benne a
szunnyadó parazsat. Matthew Riggs LuAnn Tyler felől érdeklődött.
Masters tudta, hogy Riggs a virginiai Charlottesville-ben tartózkodik.
És Masters jól ismerte Riggset, illetve azt a valakit, aki Riggs azelőtt
volt. És ha Riggset érdekelte Tyler, akkor Masterset is érdekelte.
Miután nem sikerült LuAnn Tyler szökését megakadályozniuk New
Yorkból, Masters és csapata komoly energiát fordított a szökést
megelőző napok rekonstruálására. Azt rögtön tudni lehetett, hogy vagy
kocsival ment Georgiából New Yorkba, vagy felült valamelyik
vonatra. Azt is tudták, hogy nem volt se kocsija, se jogosítványa. A
nagy kabrioletet, amelyben utoljára látták, megtalálták a lakókocsi
előtt, úgyhogy azzal nem mehetett. Mastersék ezután a vonatokra
összpontosították a figyelmüket. Az atlantai vasútállomáson
megütötték a főnyereményt. Kiderült, hogy LuAnn Tyler az Amtrak
Crescent járatán utazott el New Yorkba, méghozzá azon a napon,
amikor a zsaruk szerint a gyilkosságot elkövették. De LuAnn még
mást is csinált előtte. Felhívott valakit Otis Burns mobiltelefonjáról.
Burns volt a lakókocsiban talált másik hulla. Az FBI lenyomozta a
telefonszámot. Egy ingyenes zöld szám volt, amit időközben
kikapcsoltak. Az előfizető kilétének megállapítása így lehetetlen volt.

344
Ami persze csak fokozta Masters kíváncsiságát.
Most, hogy LuAnn Tyler ismét belekerült a képbe, Masters
utasította az embereit, hogy nézzék át a New York-i rendőrség aktáit,
és gyűjtsenek ki minden olyan szokatlan eseményt, ami a LuAnn
eltűnése körüli időben történt. Az egyik eset, amit nemrég jelentett az
egyik embere, igencsak megmozgatta Masters fantáziáját. Egy nappal
a sajtókonferencia előtt, amin LuAnn mint legújabb nyertes
bemutatkozott a nagyközönségnek, egy Anthony Romanello nevű
illetőt holtan találtak a lakásán. Egy holttest felfedezése nem számit
eseménynek New Yorkban; a zsaruk mégis gyanúsnak találták
Romanello hirtelen halálát, mivel többszörösen büntetett előéletű
volt, és gyanították, hogy bérgyilkosságból tartja fönt magát.
Utánanéztek ezért, hogy mivel töltötte földi pályafutása utolsó napját.
Nem sokkal a halála előtt egy hölgy társaságában látták Romanellót
egy étteremben; s a szemtanúk szerint hevesen vitatkoztak. Alig két
órával később Romanello halott volt. A halál hivatalos oka
koszorúér-elzáródás volt; a boncolásnál azonban nem találtak
semmiféle szívproblémát a fiatalos, jó felépítésű férfinál. De
Masterset nem ezek a részletek hozták izgalomba. Amitől felszökkent
a vérnyomása, az a nő személyleírása volt. Tökéletesen ráillett
LuAnnre.
Masters kényelmetlenül fészkelődött a székén, azután rágyújtott
egy cigarettára. És ekkor jött a nagy felfedezés: Romanello személyes
iratai közül előkerült egy vonatjegy. Romanello szintén Georgiából
indult, és ugyanazon a vonaton ment vissza New Yorkba, amelyiken
LuAnn, igaz, a jegye más fülkébe szólt. Lehet, hogy megvan a kapocs
a két eset között? Ahogy a memóriája mélyén lapuló
információfoszlányok felszínre küzdötték magukat, a veterán FBI-
ügynök kezdte világosabban látni a dolgokat. Talán jót is tett egy
kicsit, hogy hosszú éveken át távolról szemlélte a fejleményeket.
Masters tovább nézegette a LuAnn Tylerről összegyűjtött adatokat,
köztük a lottóval kapcsolatos információkat. A nyerő szelvényt
Georgiában, egy rikersville-i éjjel-nappaliban vásárolta valaki a
lakókocsiban történt gyilkosság napján. Valószínűleg LuAnn Tyler. Jó
idegei lehetnek, ha egy kettős gyilkosság után képes volt besétálni a
lottózóba, és venni egy szelvényt, tűnődött Masters. A nyertes

345
számokat a rá következő szerdán húzták ki New Yorkban. A nőt,
akire LuAnn személyleírása ráillett, péntek este látták Romanellóval.
A sajtókonferenciát pedig, ahol LuAnnt már, mint nyertest mutatták
be, szombaton tartották. De a lényeg: az Amtrak adatai és a
Romanellónál talált jegy tanúsága szerint mind Romanello, mind
pedig Tyler már előző vasárnap felültek a Crescent-járatra, és hétfőn
érkeztek meg New Yorkba. Ami azt jelentette, hogy LuAnn már
azelőtt elindult New Yorkba, hogy kihúzták volna a szelvényét.
Lehet, persze, hogy csak el akart menekülni a gyilkosság után, és pont
New Yorkot szemelte ki magának, azután merő véletlenségből nyert
százmillió dollárt a lottón. Ha ez igaz, akkor ő a legszerencsésebb
ember a földkerekségen. De George Masters nem hitt a
véletlenekben. Az ujjain számlálva, sorra vette az eseményeket. A
gyilkosságok. A telefonhívás. A lottószelvény megvásárlása.
New Yorkba utazás még a lottóhúzás előtt. LuAnn megüti a
főnyereményt. Romanello és LuAnn vitatkoznak. Romanello meghal.
És a huszonegy éves, három gimnáziumot végzett LuAnn Tyler,
csecsemővel a karján, keresztülsétál a rendőrkordonon, és
nyomtalanul eltűnik. Ehhez mindenképpen segítségre volt szüksége,
vonta le a következtetést Masters. Előre ki volt tervelve az egész.
Ami csak egyetlen dolgot jelenthet. Mastersnek leesett végre a
tantusz. Megmarkolta a szék karfáját.
LuAnn Tyler előre tudta, hogy nyerni fog a lottón.
A zord tekintetű ügynök szinte beleborzongott a váratlan
felismerésbe. Képtelen volt felfogni, hogy tíz évvel ezelőtt miért nem
gondolt erre a lehetőségre, de kénytelen volt tudomásul venni, hogy
fel sem merült benne a gondolat. Ő egy szimpla gyilkost keresett,
senki mást. Annyi mentsége azért volt, hogy tíz éve még nem ismerte
a Romanello-szálat.
Masters nem volt olyan öreg, hogy a század összes nagy
lottóbotrányát fel tudja idézni magában, de az ötvenes évek
csalássorozatára tisztán emlékezett. És az pajkos csintalanságnak tűnt
a mostani történethez képest.
Tíz évvel ezelőtt megbundázták az Egyesült Államok nemzeti
lottóját. Legalább egyszer, de valószínűleg többször is. A
következményekbe még belegondolni is szörnyű volt. A lottóból

346
származó bevételekből a szövetségi kormány sokezernyi programot
finanszírozott, s ezek oly mértékben beleágyazódtak a politikába,
hogy lehetetlenség volt leállítani őket. Na de ha a pénzforrás ilyen
csúnyán beszennyeződött? Mi lesz, ha az amerikai nép rájön erre?
Masters torka kiszáradt a gondolatra. Ivott egy kis vizet az
asztalán álló kancsóból, és bedobott két aszpirint, hogy valamennyire
tompítsa kezdődő fejfájását, ami így is elviselhetetlen
kínszenvedésnek ígérkezett. Összeszedte magát, és felemelte a
telefont. – Az igazgatót kérem – szólt bele a kagylóba. Miközben a
kapcsolásra várt, hátradőlt a székén. Tudta, hogy a hírnek el kell
jutnia a Fehér Házig. De jobb lesz, ha az igazgató beszél a
főállamügyésszel, és a főállamügyész referál az elnöknek. És ha a
következtetései helytállónak bizonyulnak, annyi szar fog belekerülni a
ventilátorba, hogy vastagon beborít mindenkit.

347
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET
JACKSON A LAKOSZTÁLYÁBAN ÜLT, és a laptopját fürkészte. Tudta
jól, hogy LuAnn többször is találkozott Riggsszel. Ad még neki egy-
két órát, hogy felhívja. Különben kénytelen lesz csalódni benne.
LuAnn telefonjára nem szerelt lehallgatót, amit már megbánt, de e
pillanatban nem tartotta fontosnak orvosolni a mulasztását. Kissé
meglepte, hogy LuAnn milyen gyorsan elmenekítette Lisát. Így
kénytelen volt a LuAnn követésével megbízott emberét Charlie-ra és
Lisára ráállítani, megfosztva magát egy tapasztalt szempártól. Így
arról sem szerzett tudomást, hogy LuAnn és Donovan találkozott
egymással.
Fontolóra vette, hogy felfogad még néhány embert, hogy minden
szálat követni tudjon, de aztán arra jutott, hogy túl sok idegen gyanút
keltene egy kisvárosban. És ezt mindenképpen el akarta kerülni.
Különösen azért, mert egy veszélyes lapot is talált a pakliban: Matt
Riggset. Riggs ujjlenyomatát elküldte már az informátorának, és a
választ most várta.
Jacksonnak leesett az álla, amikor az információ megjelent a
képernyőn. A személyt, akinek az ujjlenyomatát megadta, nem
Matthew Riggsnek hívták. Egy pillanatig az is felmerült benne, hogy
tévedésből valaki más ujjlenyomatát rögzítette a kunyhóban. De ez
lehetetlen volt; tisztán látta a helyet, amit Matt Riggs megérintett.
Tévedés kizárva. Úgy döntött, hogy beszél az informátorával, hátha
az nézett el valamit. Feltárcsázta a számát, és hosszas beszélgetést
folytatott vele.
– Furcsa egy eset – mondta a hang. – A feltűnés elkerülése
érdekében először a legális információs csatornákon próbálkoztunk.
Gyanítjuk, hogy a kérésünket a legfelső szinten vitatták meg. Végül az
a válasz jött vissza, hogy az ujjlenyomat nem szerepel a
nyilvántartásban.
– De valakit csak azonosítottak – csodálkozott Jackson.
– Igen, de csak azután, hogy alternatív információs eszközöket is

348
igénybe vettünk. – Jackson tudta, hogy ez a titkos adatbázisokba való
behatolást jelenti. – Ekkor bukkantunk rá a névre, amit átküldtünk.
– De ez nem egyezik meg a jelenlegi nevével, és az áll itt, hogy az
illető elhunyt.
– Amikor egy bűnöző meghal, a megszokott eljárás, hogy a halott
ujjlenyomatait átküldik az FBI-hoz azonosításra. Miután ez
megtörténik, törlik az azonosító számát a nyilvántartásból. Vagyis az
egyetlen jelet, amivel le lehet kérni az ujjlenyomatot az adatbázisból,
így gyakorlatilag egyetlen halott bűnözőnek sem marad benne az
ujjlenyomata az adatbázisban.
– Akkor mivel magyarázza a mostani esetet? Miért van halottként
feltüntetve a fickó, és miért adtak neki új nevet?
– Szerintem az adatbázisban szereplő név lehet a valódi neve, és
amit jelenleg használ, az az álnév. Hogy halottként van feltüntetve, az
egy dolgot jelenthet csak: azt akarja az FBI, hogy halottnak higgye
mindenki, beleértve azokat is, akiknek sikerül behatolniuk az
adatbázisukba. Láttam már ilyet az FBI-tól.
– És miért csinálják ezt?
Miután megkapta a választ, Jackson lassan leengedte a kagylót.
Most már tudott mindent. Ránézett a monitorra.
Daniel Buckman: Elhunyt.

ALIG HÁROM PERCCEL LuAnn távozása után Riggs telefonhívást

kapott. Az üzenet tömör volt, Riggset mégis kiverte tőle a veríték.
– Az automatikus ujjlenyomat-azonosító rendszeren keresztül
illetéktelen behatolás történt a személyi anyagába. Olyan személy
volt, aki tudja, mit csinál, mert csak a behatolást követően észleltük a
dolgot. Legyen óvatos, megpróbáljuk azonosítani a behatolót.
Riggs lecsapta a telefont, és felkapta az adó-vevőjét. Kirántotta az
íróasztalfiókot, és kivett belőle két pisztolyt, két tárat és egy
bokaszíjat. A nagyobb pisztolyt betette a zsebébe, a kisebbet
felcsatolta a bokájára. Aztán rohanni kezdett a dzsip felé. Csak
remélni tudta, hogy LuAnn nem távolította még el az adó-vevőt a
kocsiülés alól.

349
 NEGYVENHATODIK FEJEZET
LUANN FELHÍVTA A kocsiból a Jackson által megadott számot.
Jackson egy percen belül visszahívta.
– Én is úton vagyok – mondta. – Sürgősen beszélnünk kell.
– Szeretnék jelenteni egy-két dolgot, ahogy megbeszéltük.
– Ebben biztos voltam. Gondolom, bőven akad mondanivalója.
– Lehet, nem is olyan vészes a helyzet, mint gondoltuk.
– Valóban? Ezt örömmel hallom.
LuAnn ingerülten felcsattant. – Akarja hallani vagy sem?
– Igen, de élőben.
– Miért?
– Miért ne? – vágott vissza Jackson. – Én is megtudtam ezt-azt,
ami esetleg érdekelheti magát.
– Miről?
– Nem miről, hanem kiről. Matt Riggsről. Például azt, hogy mi a
valódi neve, mi volt régebben, és miért kell óvatosnak lennie, amikor
találkozik vele.
– Ezt elmondhatja telefonon is.
– LuAnn, úgy látszik, nem értett meg. Azt mondtam, hogy
személyesen fogunk találkozni.
– Miért kéne odamennem?
– Pompás okokat tudok mondani. Először is: ha nem fogad szót,
megkeresem Riggset, és fél órán belül megölöm. Levágom a fejét, és
elküldöm postán. És ha megpróbálja figyelmeztetni, elmegyek
magához, és a szobalánytól a kertészig lemészárolok mindenkit, aztán
porig égetem a házat. Aztán felkeresem a lánya iskoláját, és halomra
ölök mindenkit, akit ott találok. Nyugodtan körbetelefonálhatja a
várost, hogy figyelmeztesse az embereket. Akkor majd találomra
fogom leöldösni őket. Elég ennyi, LuAnn, vagy akar még több okot is
hallani?
LuAnn elsápadt és remegni kezdett az életveszélyes fenyegetések
hallatán; alig kapott levegőt. Tudta jól, hogy Jackson halálosan

350
komolyan gondolja, amit mondott. – Mikor és hol?
– Nocsak, mint a régi szép időkben. Ha már a régi szép időknél
tartunk, szóljon Charlie-nak is, hogy csatlakozzon hozzánk. Rá is
vonatkozik a meghívás.
LuAnn eltartotta magától a kagylót, és úgy meredt rá, mintha porrá
akarná zúzni a tekintetével, a vonal másik végén lévő férfival együtt.
– Nincs itthon.
– Na, ne. És én még azt hittem, hogy a hűséges cimborája sose
hagyja egyedül a bajban.
Volt valami Jackson hangjában, ami megpendített LuAnn
emlékezetében egy húrt. De nem jött rá, hogy mi az. – Nem vagyunk
összenőve. Neki is megvan a saját élete.
Egyelőre, gondolta Jackson. Egyelőre, ahogy neked is. De erős
kételyeim vannak a jövőt illetően.
– Találkozzunk a kunyhóban, ahová kíváncsi barátunk befészkelte
magát. Harminc perc múlva. Oda tud érni?
– Harminc perc múlva ott leszek.
Jackson letette a kocsitelefont, és ösztönös mozdulattal
megtapogatta a zsebében lapuló kést.
Tíz mérfölddel arrébb LuAnn szinte lekopírozta a mozdulatot,
kibiztosítva a 44-esét.

EGYRE SÖTÉTEBB LETT, ahogy LuAnn végighajtott a fákkal

szegélyezett, levelekkel borított földúton. Szürkeség borult a vidékre.
Nagy eső volt az éjjel, és ahogy a kocsija belezökkent egy nagyobb
tócsába, ráfröccsent a sáros víz az ablakra; egy pillanatra
összerezzent. Feltűnt előtte a kunyhó. Lelassított, és végigpásztázta a
környéket. Nem látott se kocsit, se embert. Tudta, hogy ez semmit
nem jelent: Jackson bárhol és bármikor felbukkanhat, aztán
nyomtalanul eltűnhet, ha a kedve úgy tartja. Leállította a BMW-t a
rozoga építmény előtt, és kiszállt. Egy pillanatra letérdelt, és
megvizsgálta a földet. Nem látott más keréknyomokat, pedig a sáros
talajon tisztán látszottak volna.
Szemügyre vette a kunyhó külsejét. Érezte, hogy már várják
odabent. Mintha valami sajátos szag áradt volna Jackson felől, amit
csak LuAnn volt képes érzékelni. Dohos és penészes temetőszag.

351
Nagy levegőt vett, és elindult az ajtó felé.
Ahogy belépett a kunyhóba, körbepillantott a szűkös térben.
– Korábban jött. – Jackson előlépett az árnyékból. Az arca
ugyanolyan volt, mint korábbi találkozásaiknál. Szerette a
következetességet. Bőrdzsekit és farmernadrágot viselt. Fekete
sísapka volt a fején. Sötét túrabakancs a lábán. – De legalább
egyedül – tette hozzá.
– Remélem, hogy magával is hasonló a helyzet. – LuAnn oldalra
lépett egy kicsit, hogy fal legyen inkább a háta mögött, ne az ajtó.
Jackson megértette a mozdulat lényegét, és halványan
elmosolyodott. Karba tette a kezét, nekidőlt a falnak, és elhúzta a
száját. – Kezdheti a beszámolóját – mondta kurtán.
LuAnn szorosabbra fogta a pisztolyt a zsebében; a csövét Jackson
felé irányította a kabáton keresztül.
A mozdulat alig volt észrevehető, de Jackson felkapta rá a fejét, és
gúnyosan elvigyorodott. – Határozottan emlékszem az állítására,
miszerint nem szokott hidegvérrel gyilkolászni.
– A kivétel erősíti a szabályt.
– Lenyűgöző érvelés, de nincs időnk játszadozni. A jelentés?
LuAnn tőmondatokat használva, gyors felsorolásba kezdett. –
Találkoztam Donovannel. Ő az, aki követett, Thomas Donovan. –
LuAnn feltételezte, hogy Jackson már rég utánanézett Donovan
személyazonosságának. Útban idefelé úgy döntött, hogy szinte
mindent elmond Jacksonnak, csak a legkritikusabb pontokon hazudik.
Féligazságok bedobásával megőrizheti a szavahihetőségét, amire
nagy szüksége volt. – Újságíró a Washington Tribune-nál.
Jackson leült egy székre, és összekulcsolta a kezét maga előtt. De
a szemét nem vette le LuAnnről. – Tovább!
– A lottóról akar cikket írni. A tíz évvel ezelőtti tizenkét
nyertesről. – Jackson felé bökött az állával. – Azokról, akik mind egy
szálig meggazdagodtak.
– És?
– Donovan arra volt kíváncsi, hogy miként fordulhatott ez elő,
mivel a többi nyertes között magas volt a tönkremenési arány. És az
arány végig állandó értéket mutatott. Így ez a tizenkettő igencsak
kilógott a sorból.

352
 Jackson jól palástolta a bosszúságát. Nagyon nem szerette a
gyenge láncszemeket, és erről messziről virított, hogy az. LuAnn az
arcát fürkészte. Egy pillanatra úgy rémlett neki, mintha némi
bizonytalanságot fedezne fel rajta. Ez mérhetetlen elégedettséggel
töltötte el, de nem volt rá idő, hogy sokáig élvezhesse a helyzetet.
– És mit válaszolt neki?
– Azt, hogy kitűnő befektetőkkel hozott össze a lottóigazgatóság.
Megadtam neki a cég nevét is, amit maga szokott használni.
Feltételezem, hogy szabályosan működik.
– Természetesen – felelte Jackson. – Legalábbis a felszínen. És a
többiek?
– Azt mondtam Donovannek, hogy nem ismerem őket, de
valószínűleg ugyanahhoz a befektető céghez fordultak ők is.
– És bevette?
– Mondjuk úgy, hogy nagyon csalódott volt. Arról akart cikket
írni, hogy a gazdagok milyen csúnyán megkopasztják a szegényeket –
alighogy felveszik a nyereményüket, az élősdi befektetők azonnal
rátelepszenek a bankszámlájukra, kihasítják belőle a maguk részét,
aztán magára hagyják a nyertest a csőddel. Mondtam neki, hogy én
nem szolgálhatok efféle szenzációkkal. És egész jól alakulnak a
dolgaim.
– Arról is tud, hogy mi történt Georgiában?
– Azt hiszem, épp emiatt szegődött a nyomomba. – LuAnn
megkönnyebbülten fújt egyet, amikor látta, hogy Jackson egyetértőleg
bólint. Szemmel láthatólag osztotta a véleményét. – Biztos azt hitte,
hogy valami szenzációs összeesküvésről fogok mesélni neki.
Jackson szeme megvillant a sötétben. – Nem állt elő olyan
feltevésekkel, hogy a lottót esetleg megbundázta valaki?
LuAnn tudta, hogy a legkisebb bizonytalanság is életveszélyes
lehet, ezért gyorsan válaszolt. – Nem. De az biztos, hogy valami nagy
szenzációra vadászott. Azt javasoltam neki, hogy beszéljen a
beruházó cég embereivel, nekem nincs rejtegetnivalóm. Ezzel
szemlátomást ki is fogtam a szelet a vitorlájából. És ha fel akarja
hívni a georgiai rendőrséget, hát csak rajta. Talán nem is baj, ha
felszínre kerül végre az igazság.
– Ezt, ugye, nem gondolta komolyan.

353
 – De azt akartam, hogy elhiggye. Rájöttem, hogy ha túlzottan
elutasító vagyok, vagy megpróbálok titkolni valamit, akkor még
inkább gyanút fog. És bevált a taktika, a végére teljesen
elbizonytalanodott.
– Hogy végződött a dolog?
– Megköszönte, hogy hajlandó voltam beszélni vele, még
bocsánatot is kért a kellemetlenkedésért. Azt mondta, hogy később
még felhív, de kizártnak tartom. – LuAnn nézte, ahogy Jackson ismét
megbiccenti a fejét. Jobban működik a dolog, mint hitte. – Aztán
kiszállt a kocsimból, és beült a sajátjába. Ekkor láttam utoljára.
Jackson jó néhány másodpercig csendben ült, majd lassan
felemelkedett, és halkan összeütötte a tenyerét. – Szeretem a jó
teljesítményeket, LuAnn, és maga egész jól megoldotta a helyzetet.
– Jó tanárom volt.
– Tessék?
– Tíz évvel ezelőtt. A repülőtéren, amikor az ikertestvéremnek
álcázta magát. Akkor mondta, hogy úgy a legkönnyebb elrejtőzni, ha
feltűnően viselkedünk, mert ez az, amire senki nem számít. Ugyanezt
az elvet követtem. A nyitottság, együttműködés és őszinteség még a
legbizalmatlanabb emberekben is elaltatja a gyanakvást.
– Megtisztelő, hogy emlékezett erre.
Egy kis hízelgéssel a legtöbb férfinál sok mindent el lehet érni, s
bár Jackson sok szempontból különlegesnek számított, ez alól ő sem
volt kivétel. LuAnn jól tudta ezt, és nem is kellett különösebben
hazudnia. – Nem könnyű magát elfelejteni. Szerintem nem kell
bántania Donovant, teljesen veszélytelen az ürge. Beszéljen inkább
Riggsről.
Jackson mosolyra görbítette a száját. – Szemtanúja voltam a
reggeli légyottjuknak a hátsó kertben. Mondhatom, festői látványt
nyújtott. Ahogy a ruházatát elnéztem, kellemes perceket okozhatott
Riggsnek.
LuAnn-nek sikerült elfojtania az ingerültségét. Információkat akart
hallani Jacksontól. – Eggyel több ok, hogy mindent tudni akarjak róla
– mondta végül.
– Akkor kezdjük talán a valódi nevével: Daniel Buckman.
– Buckman? Minek változtatta meg a nevét?

354
 – Elég furcsán hangzik ez a maga szájából. Miért változtatnak
nevet az emberek, LuAnn?
LuAnn homlokán megjelent egy verítékcsepp. – Mert
rejtegetnivalójuk van.
– Pontosan.
– Talán valami kém volt?
Jackson felnevetett. – Nem egészen. A helyzet az, hogy ő nem is
létezik.
– Ezt hogy érti?
– Egy halott gyakorlatilag nem lehet más, csak halott, igaz?
– Halott? – LuAnnben megfagyott a vér. Lehet, hogy Jackson
megölte Matthew-t? Nem, ez lehetetlen. Minden erejére szüksége
volt, hogy össze ne essen. De Jackson szerencsére folytatta.
– Megszereztem az ujjlenyomatát, betápláltam az adatbankba, és a
számítógép kidobta, hogy halott.
– A számítógép tévedett.
– A számítógép csak közvetíti, amit mondanak neki. Valakinek az
volt az érdeke, hogy halottnak tüntesse fel. Arra az esetre, ha keresné
valaki.
– Keresné valaki? Kicsoda?
– Az ellenségei. – Miután LuAnn nem szólt semmit, Jackson
folytatta: – Hallott már a tanúvédelmi programról?
– Nem. Kellett volna?
– Olyan sokáig élt külföldön, hogy nem. A szövetségi kormány
hozta létre, pontosabban az Egyesült Államok legfőbb ügyésze. A
veszélyes bűnözők és bűnszervezetek ellen tanúskodó bandatagok
védelmére. Új nevet adnak nekik és új életet. Riggs hivatalosan
halott. Aztán feltűnik egy kisvárosban, és új név alatt új életet kezd.
Talán az arcvonásait is elváltoztatja valamennyire. Nem tudhatjuk
biztosan, de valószínű, hogy Riggs ehhez a társasághoz tartozik.
– Riggs – vagyis Buckman – tanú volt? Milyen ügyben?
Jackson vállat vont. – Ki tudja? És kit érdekel? Éppen azt
magyarázom magának, hogy Riggs bűnöző. Vagy bűnöző volt.
Valószínűleg drogban vagy valami hasonlóban utazott. Lehet, hogy a
maffia informátora volt. A tanúvédelmet nem a táskatolvajoknak
találták ki.

355
 LuAnn nekidőlt a falnak, hogy össze ne essen. Riggs bűnöző volt.
– Remélem, nem kötött semmit az orrára. Az ilyeneknél nem lehet
tudni, hogy miben sántikálnak.
– Nem kötöttem – nyögte ki LuAnn.
– Na és maga mit tud róla?
– Annyit biztos nem, amennyit most hallottam. Szerintem nem
nagyon tud semmit. Nem feszegeti a témát. Azt hiszi Donovanről,
hogy közönséges emberrabló. A hallottak után nyilvánvaló, hogy nem
akarja felhívni magára a figyelmet.
– Úgy van, és ez jó nekünk. Gondolom, a reggeli kis randevújuk
nem alakult kellemetlenül.
– Ez már tényleg nem tartozik magára – csattant föl LuAnn
ingerülten. Miután az információcserén túl voltak, nem hagyhatta szó
nélkül a megjegyzést.
– Ó, ez az első tévedése ma. Képtelen úgy végigcsinálni valamit,
hogy ne csússzon bele egy kis hiba?
– Hosszú ujjával LuAnn felé bökött. – Minden, ami történik
magával, rám is tartozik. Én teremtettem meg. Felelős vagyok azért,
hogy a lehető legjobban menjenek a dolgai. Nem vehetem félvállról
ezt a kötelezettséget.
LuAnn közbekotyogott. – Nézze, a tíz év letelt. Maga is
megcsinálta a szerencséjét. Én is megcsináltam.
Mondjunk búcsút egymásnak örökre. Harminchat órán belül a
világ másik végén leszek. Maga elmegy jobbra, én meg balra, mert
rettenetesen belefáradtam már az egészbe.
– Megszegte az utasításomat.
– Hát persze, az elmúlt tíz évet húsz különböző országban
töltöttem, állandóan hátrapillantgatva a vállam fölött, mialatt végig a
maga utasításait követtem. És nagyon úgy fest a dolog, hogy életem
hátralevő részét is ezzel fogom tölteni. Úgyhogy engedjen az utamra.
– Hosszú másodpercekig farkasszemet néztek egymással.
– Azonnal elmegy?
– Annyi időt adjon csak, amíg összecsomagolok. Holnap reggel
indulok.
Jackson az állát vakargatta, miközben a javaslaton tűnődött. – Egy
okot mondjon, LuAnn, ami ellene szól annak, hogy itt helyben

356
végezzek magával.
LuAnn számított a kérdésre. – Az, hogy Donovan igencsak
furcsállná, ha a beszélgetésünket követően egyszer csak hulla lesz
belőlem. Most még nem gyanakszik. De garantálom, hogy akkor
működésbe lépne a radarja. És nem hiszem, hogy hiányzik egy ilyen
kellemetlenség magának.
Jackson lebiggyesztette egy pillanatra a száját, aztán az ajtóra
mutatott. – Menjen csomagolni.
LuAnn a szemébe nézett, és szintén az ajtóra mutatott. – Előbb
maga.
– Menjünk együtt, LuAnn. Akkor mindkettőnknek meglesz rá az
esélye, hogy viszonozni tudjon egy váratlan támadást.
Szemüket egymásra tapasztva, lassan elindultak az ajtó felé.
Jackson éppen rátette a kezét az ajtógombra, amikor hirtelen
kivágódott az ajtó, majdnem leütve a lábukról őket.
Riggs állt a küszöbön, pisztolyát Jacksonra szegezve. De mielőtt
tüzelhetett volna, Jackson maga elé rántotta LuAnnt, és a keze
megindult lefelé.
– Matthew, ne! – kiáltotta LuAnn.
Riggs gyors pillantást vetett rá. – LuAnn...
LuAnn inkább érezte, mint látta, hogy Jackson behajlítja a karját.
Alsó dobótechnikát készült alkalmazni, de a kése ugyanolyan halálos
fegyver volt így is, mint a másik módszerrel.
LuAnn keze oldalra lendült, nekicsapódva Jackson felkarjának. A
következő pillanatban Riggs fájdalmasan felnyögött, a penge tövig
fúródott a karjába. Földre vetette magát, azután megragadta a tőr
nyelét. LuAnn előrántotta a pisztolyát, és megpördült, hogy célba
vegye Jacksont. Jackson ugyanebben a pillanatban hátraugrott,
magával rántva LuAnnt.
A végeredmény az lett, hogy mindketten keresztülestek az
üvegajtón. LuAnn került fölülre, miután rázuhantak a veranda
padlójára. LuAnn pisztolya önállósította magát, végigszánkázva a
verandán. Mindketten megtapasztalhatták a másik erejét, ahogy az
üvegcserepek között hadakozva megpróbáltak előnyös pozícióra szert
tenni. Jackson LuAnn torkát szorongatta. LuAnn előbb ágyékon rúgta
Jacksont, majd könyökkel állba vágta. Végül szorosan

357
összekapaszkodva sikerült valahogy talpra állniuk. LuAnn észrevette,
hogy Jackson karján csúnya vágás van, s vér szivárog belőle;
valószínűleg az üvegajtó vágta el. Így nem képes teljes erőkifejtésre,
vonta le a következtetést LuAnn. Egy hihetetlen erejű rántással, ami
alaposan meglepte Jacksont, kitépte magát a szorításból, megragadta
az övénél és ingénél fogva Jacksont, és arccal előre nekicsapta a ház
oldalának. Jackson egy pillanatra elkábult az ütéstől, és lecsúszott a
földre. LuAnn minden teketória nélkül rávetette magát a hátára, két
kézzel megmarkolta az állát, s teljes erőből húzni kezdte hátrafelé,
hogy eltörje a csigolyáját. Jackson felüvöltött, ahogy LuAnn
hátrafeszítette a nyakát. Még egy centi, és Jackson pokolra jut. De az
állát feszítő kezek hirtelen megcsúsztak, és LuAnn hátrabukfencezett
az üvegcserepekre. Azonnal felpattant, és döbbenten nézte a kezét.
Jackson arcát tartotta benne.
Jackson feltápászkodott. Egy hosszú pillanatig összekapcsolódott
a tekintetük. És most először LuAnn Jackson valódi arcát látta.
Jackson LuAnn kezére pillantott. Gyorsan megtapogatta az arcát. A
saját bőrét érezte, a saját kapkodó lélegzését hallotta. LuAnn most
már azonosítani tudja. Mindenképpen végezni kell vele.
Ugyanez suhant át LuAnn fején is. A pisztoly felé ugrott. De
Jacksonnak sikerült elkapnia hátulról; mindketten a pisztoly irányába
lendültek.
– Engedd el, te mocsadék! – LuAnn a hang irányába nézett. Riggs
vörösre festett inggel, holtsápadtan állt az ablakban. Remegő kezében
pisztoly. Jackson irigylésre méltó fürgeséggel átvetette magát a
korláton. Riggs azonnal tüzelt, de a golyók már csak a korlátba
fúródtak bele.
– A rohadt életbe! – Riggs felnyögött és térdre esett, kikerülve
ezzel LuAnn látószögéből.
– Matthew! – LuAnn odaugrott az ablakhoz. Közben Jackson eltűnt
a fák között.
LuAnn berohant az ajtón, lerángatva útközben a dzsekijét. Egy
másodperc múlva Riggs mellett térdelt. – Várj, Matthew, ne húzd ki!
– A fogát használva széttépte a dzsekije ujját, és csíkokra szaggatta.
Felhasította Riggs ingujját is, hogy lássa a vágást. Először
megpróbálta bekötözni a sebet, de nem tudta elállítani a vérzést.

358
Ekkor benyúlt Riggs hóna alá, megkeresett egy pontot, és egy ideig
nyomva tartotta. A vérzés végül alábbhagyott. Amilyen óvatosan csak
lehetett, kihúzta a tőrt a sebből, miközben Riggs a karját markolta, s
kis híján kettéharapta a nyelvét. LuAnn ledobta a földre a tőrt.
– Matthew, tartsd ide az ujjad, de ne nyomd túl erősen, hogy
keringeni tudjon a vér. – Ezzel ráhelyezte Riggs ujját a hóna alatt
levő nyomáspontra.
– Van egy mentőláda a kocsiban. Bekötözöm a sebedet, amennyire
lehet. Aztán elviszlek orvoshoz.
LuAnn felemelte a pisztolyt a padlóról, aztán odatámogatta
Riggset a BMW-hez. Kivette a mentőládát a kesztyűtartóból,
kipucolta a vágást, és bekötözte a sebet. Miután az utolsó
ragtapaszcsíkot is letépte a fogával, és gondosan körültekerte a
gézen, Riggs megkérdezte tőle. – Hol tanultad ezt?
LuAnn felsóhajtott. – Tudod, én Lisa születéséig nem is láttam
közelről orvost. És akkor is csak húsz percig. Tudod, ha az ember
nyomorban él, kénytelen megtanulni az ilyesmit.
Miután lefordultak a 29-es útról, és megálltak egy
elsősegélyhelyen, LuAnn kiugrott az autóból, és Riggs felé nyújtotta a
karját, hogy segítsen neki kiszállni. Riggs megállította a kezét.
– Jobb lesz, ha egyedül megyek be. Már jártam itt, úgyhogy
ismernek. Tudod, az ácsokat gyakran éri baleset. Majd azt mondom,
hogy megcsúsztam, és beleállt egy kés a karomba.
– Biztos vagy benne?
– Igen, épp elég zűrt okoztam már neked így is.
Riggs kikecmergett a kocsiból.
– Itt foglak várni, amíg visszajössz – ígérte LuAnn.
Riggs halványan elmosolyodott, és sérült karját feltámasztva
bement az épületbe.
LuAnn megfordult a BMW-vel, és beállt egy parkolóhelyre,
ahonnan jól belátta a teret. Lezárta belülről az ajtót, azután dühösen
megcsóválta a fejét. Riggs azért jött, mert meg akarta védeni, nehéz
lenne hibáztatni ezért. De épp akkorra sikerült meggyőznie Jacksont,
hogy minden a legnagyobb rendben. Még egy perc, és szabad lett
volna. Egyetlen percen múlt! Hátradőlt az ülésen. Riggs váratlan
felbukkanását még ki tudta volna valahogy magyarázni. Riggs

359
aggódott érte, követte, és azt hitte, hogy Donovannel van találkozója.
De Riggs valami olyat is tett, amit már nem lehet kimagyarázni.
LuAnn fájdalmasan felsóhajtott, miközben a 29-es út forgalmát
figyelte.
Jackson jelenlétében LuAnn-nek nevezte. És ez az egyetlen szó
mindent tönkretett. Lehetetlen, hogy Jackson ne figyelt volna fel rá. És
Jackson most már tudja, hogy csúnyán hazudott neki Riggs
tájékozottságára vonatkozóan. A várható büntetést illetően nem sok
illúziója volt. Alig harminc perce rózsaszínben látta még a világot.
De mostanra minden reménye szertefoszlott.
Lepillantott az ülésre, és meglátta a papírdarabot. Felemelte
Donovan névkártyáját, és megnézte a telefonszámot. Eltűnődött egy
pillanatig, aztán felemelte a telefont. Halkan felmordult, amikor csak
az üzenet-rögzítő jelentkezett be. Hosszú üzenetet hagyott
Donovannek, beszámolva a legújabb fejleményekről. Ismételten
megkérte, hogy vonuljon illegalitásba, nem lesznek többé anyagi
gondjai. Jó embernek tartotta, aki csak az igazságot keresi. Nem
akarta, hogy meghaljon. Nem akarta, hogy bárki is meghaljon miatta.
Szívből remélte, hogy az üzenet életben találja még Donovant.

JACKSON A TENYERÉRE szorított egy ruhadarabot. A csúnya

sérülést akkor szerezte, amikor átszakította az üvegajtót. Az átkozott
ribanca! Riggs már régen halott lenne, ha nem ütötte volna félre a
karját egy ezred másodperccel a kés eldobása előtt.
Óvatosan megtapogatta valódi bőrét. LuAnn ütése nyomán kis púp
keletkezett rajta. Most legalább közvetlenül érezhette a nő erejét, és
Jackson kénytelen volt elismerni, hogy erősebb nála. Ki gondolta
volna? Az izomkolosszusok ritkán rendelkeznek efféle istenadta,
természetes erővel; az ilyet nem lehet kondicionáló termekben
összeszedni. Külső és belső erő kombinációja ez, amely, ha a
szükség úgy hozza, azonnal működésbe lép. Nagysága nehezen
mérhető, hisz az akarat hívja elő és tünteti el, intenzitása a helyzettől
függően változik, csak az adott pillanatban erősödik föl, s van annyi
tartaléka, ami a kudarc lehetőségét eleve kizárja. Vagy van ilyen az
emberben, vagy nincs. LuAnn Tylerben a jelek szerint volt. Jackson
jól az eszébe véste ezt. Nem fog többé nyílt harcba bocsátkozni vele,

360
más módszert fog alkalmazni ellene. A tét most már tényleg nagy volt.
Az a furcsa, hogy valóban hitt LuAnn-nek. Úgy döntött, hogy
hagyja elmenni. De LuAnn beavatta Riggset. Riggs nem véletlenül
szólította a valódi nevén. Kevés dolog volt, ami jobban fel tudta
bőszíteni Jacksont, mint saját embereinek pálfordulása. A hűtlenséget
nem lehet és nem szabad tolerálni. Ha LuAnn Riggs esetében
hazudott, akkor Donovannel kapcsolatban is hazudott. Jackson biztos
volt benne, hogy a Trib újságírója egészen közel jár az igazsághoz.
Úgyhogy azonnal meg kell állítania.
Miközben ezek a gondolatok kavarogtak a fejében, megszólalt a
mobiltelefonja. Felkapta. Meghallgatta az információt, feltett néhány
kérdést, határozott utasításokat adott, s amikor letette a telefont,
mélységes megelégedés tükröződött valódi arcvonásain. Az időzítés
tökéletes volt: a csapdája becsukódott.

361
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET
A RENDŐRSÉGI HELIKOPTER leereszkedett a fűre, ahol három,
szövetségi rendszámmal ellátott fekete kocsi várta. George Masters
ugrott ki a gépből, egy másik ügynök, Lou Berman társaságában.
Beültek az egyik kocsiba, és elindultak. Riggs alaposan alábecsülte
Washington reakcióidejét.
Húsz perccel később a karaván befordult a bekötőútra, s megállt
Riggs háza előtt. Kicsapódtak a kocsiajtók, és szúrós tekintetű
fegyveresek özönlötték el a ház és a pajta környékét.
Masters odalépett a bejárati ajtóhoz. Mivel a kopogtatásra senki
se válaszolt, odaintette egyik emberét. A nagydarab ügynök
beletalpalt a zár közepébe. Az ajtó kivágódott, és nekicsapódott a
szoba falának. Miután alaposan átkutatták a házat, Riggs
dolgozószobájában találkoztak össze.
Masters leült az íróasztalhoz, és átnézte az iratokat. Megakadt a
szeme egy oldalnyi szövegen. Masters hátradőlt a széken, és
figyelmesen elolvasta Riggs feljegyzéseit LuAnn Tylerről és egy
Catherine Savage nevezetű illetőről. Felpillantott Bermanre. – Tyler
eltűnik, és Catherine Savage életre kel. Ez az álneve.
– Utánanézhetek a reptereken, hogy volt-e Catherine Savage nevű
utasuk tíz évvel ezelőtt – javasolta Berman.
Masters a fejét rázta. – Nem szükséges. A kettő egy és ugyanaz.
Tyler itt van valahol. Derítse ki Savage lakcímét. Hívja föl a
legmenőbb ingatlanügynököket a környéken. Nem hinném, hogy
őnagysága egy lakókocsiban szorongana valahol.
Berman biccentett, előhúzott egy mobiltelefont, és odament
konzultálni a helyi FBI-osokhoz, akik elkísérték őket.
Masters körbejáratta a szemét Riggs dolgozószobáján. Nem
értette, hogyan keveredhetett bele Riggs |az ügybe. Új élet, új hivatás
egy pompás helyen, ahol békés, nyugodt évek vártak volna rá. De
ezek után? Masters nemrég járt a Fehér Házban, ahol találkozott az
elnökkel, a legfőbb ügyésszel és az FBI igazgatójával. Miközben

362
előadta nekik az elképzelését, figyelte, ahogy egyre jobban
elsápadnak körülötte. Hatalmas botrány, beláthatatlan
következményekkel. Az állami lottót megbundázták. Az amerikai nép
azt fogja hinni, hogy saját kormánya tette ezt vele. Miért is ne
lehetne? Az elnök nyilvános szónoklatot tartott a lottó támogatására,
még egy népszerűsítő reklámban is szerepelt. Amíg befolytak a
milliárdok a kasszába, s néhány szerencsésből milliomos lett, addig
ki törődött ezzel?
A lottózás intézményét már korábban is támadták amiatt, hogy a
jóléti programokra fordított bevétel eltörpül az okozott károk mellett:
felbomlanak a családok, terjed a játékszenvedély, a szegények még
szegényebbek lesznek, az emberek idegenkednek a nehéz és kitartó
munkától, s abba az irreális álomba ringatják magukat, hogy a
lottózás révén meggazdagodhatnak. Egyik kritikusa szerint olyan az
egész, mint mikor az utcakölykök mindenáron kosárlabdasztárok
akarnak lenni, ahelyett hogy diplomát szereznének. De a lottó
golyóállónak bizonyult minden eddigi össztűzzel szemben.
De ha kiderül a csalás, akkor ezek a golyók pillanatok alatt
szétrobbantják a légbuborékot. Rengeteg vér fog folyni, és sok embert
fog találat érni, beleértve az elnököt is. Az Ovális Irodában Masters
ezt olvasta le minden jelenlévő arcáról: az FBI-igazgatóéról, aki a
nemzet legfőbb törvényőre, a legfőbb ügyészéről, aki a nemzet
legfőbb törvénykezője, és az elnökéről, aki a nemzet első embere
volt. A felelősség az ő nyakukba fog szakadni, s nem lesz könnyű
tisztára mosni magukat. Éppen ezért Masters egyértelmű utasítást
kapott: behozni LuAnnt, bármi áron és bármilyen eszközzel. És
Masters pontosan ezt szándékozott most tenni.

– HOGY ÉRZED MAGAD?

Riggs lassan bemászott a kocsiba. Jobb karja fel volt kötve. –
Annyi fájdalomcsillapítót nyomtak belém, hogy egyáltalán nem érzek
semmit.
LuAnn elindította az autót, és kifordultak az országútra.
– Hová megyünk? – kérdezte Riggs.
– A McDonald’s-ba. Majd’ éhen halok. Az idejét se tudom, mikor
ettem utoljára Big Macet és sült krumplit. Jól hangzik?

363
 – Jól.
Bekanyarodtak egy McDonald’s elé, és rendeltek néhány
hamburgert, egy zacskó sült krumplit és két kávét.
Menet közben befalták az egészet. Riggs letette a kávéspoharat,
megtörölte a száját, és ép kezével idegesen dobolni kezdett a
műszerfalon. – Akkor most elmondhatod, hogy mennyire szúrtam el a
dolgokat.
– Matthew, én nem hibáztatlak.
– Tudom – mondta Riggs, és nagyot csapott az ülésre. – A fenébe,
azt hittem, hogy csapdába sétáltál.
LuAnn oldalra pillantott. – Honnan vetted ezt?
Riggs egy hosszú másodpercig kinézett az ablakon, csak azután
válaszolt. – Ahogy elmentél, kaptam egy telefonhívást.
– Valóban? Kitől, és mi közöm a dologhoz?
Riggs nagyot sóhajtott. – Hát először is, nem Matthew Riggs a
nevem. Az elmúlt hét évben ezt használtam, de nem ez a valódi
nevem.
– Egyvalamiben legalább kvittek vagyunk.
Riggs magára erőltetett egy vigyort. – Daniel Buckman. –
Kinyújtotta a kezét. – De a barátaimnak Dan vagyok.
LuAnn nem fogta meg a kezét. – Te nekem Matthew vagy. És arról
tudnak a barátaid, hogy hivatalosan meghaltál, és a tanúvédő program
védelme alatt állsz?
Riggs lassan visszahúzta a kezét.
LuAnn bosszús pillantást vetett rá. – Mondtam, hogy Jackson előtt
nincs akadály. Remélem, hogy most már kezdesz hinni nekem.
– Azonnal rá gondoltam, amikor felhívtak, hogy behatolt valaki az
adatbázisomba. Ezért mentem utánad. Ha Jackson rájött, hogy ki
vagyok, nem tudhattam, hogy mit fog lépni. Azt hittem, hogy az
életedre tör.
– Ez a lehetőség sose zárható ki nála.
– De legalább jól megnéztem magamnak a fickót.
LuAnn elkeseredett képet vágott. – Az nem a valódi arca volt. A
valódi arcát sose mutatja. – A gumiálarcra gondolt, ami a kezében
maradt. Ő látta Jackson valódi arcát. A valódi arcát. Tisztában volt
vele, hogy ez mit jelent. Jackson minden erejével azon lesz, hogy

364
megölje.
LuAnn idegesen húzogatta a kezét a kormányon. – Jackson azt
állította, hogy valami bűnöző voltál. Erre mit felelsz?
– Azt akarod mondani, hogy mindent beveszel, amivel a fickó
előáll? Ha nem vetted volna észre, komplett őrült. Ted Bundy
kivégzése óta nem láttam ilyen szempárt.
– Azt állítod, hogy nem vagy benne a tanúvédelmi programban?
– Nem állítom azt. De a programot nem csak a rossz fiúknak
találták ki.
LuAnn zavartan nézett rá. – Ez mit jelent?
– Gondolod, hogy egy közönséges bűnöző meg tudna szerezni
olyan adatokat telefonon, amiket én szereztem rólad?
– Nem tudom. Miért ne tudna?
– Húzódj le.
– Tessék?
– A fenébe, húzódj le a kocsival.
LuAnn befordult egy parkolóba, és leállította a kocsit.
Riggs lehajolt, és kihúzta az adó-vevőt LuAnn ülése alól. –
Mondtam, hogy poloskát tettem a kocsidba. – Feltartotta a finom
műszert. – Meg kell mondanom neked, hogy efféle eszközöket nem
adnak egyszerű halandók kezébe.
LuAnn elkerekedett szemmel nézte.
Riggs nagy levegőt vett. – Öt évvel ezelőttig különleges ügynök
voltam az FBI-nál. Méghozzá egészen különleges feladattal. Egy
bűnbandába kellett beépülnöm a mexikói és texasi határon. Ezek a
fickók képesek voltak bármire, a zsarolástól kezdve a
drogcsempészésen át a bérgyilkosságig; nem tudsz olyat mondani,
amit ne tettek volna meg. Egy éven át együtt keltem és feküdtem ezzel
a díszes társasággal. Miután lelepleztük őket, én voltam a koronatanú
a tárgyaláson. Felszámoltuk az egész bandát, egy csomóan
életfogytiglant kaptak. De a nagyfőnökök Kolumbiában nem vették jó
néven, hogy megfosztottam őket a drogüzletből származó
négyszázmilliós bevételüktől. Nagyon jól tudtam, hogy a fejemre
pályáznak. Ezért bátor lépésre szántam el magam. Kérvényeztem az
eltüntetésemet.
– És?

365
 – És az Iroda elutasította a kérésemet. Azt mondták, hogy
túlságosan értékes vagyok. Túl tapasztalt. De hajlandók áttenni egy
másik városba, másik munkakörbe. Mondjuk, egy kis irodai munkára.
– Szóval nem volt feleség. Csak az álca miatt kellett.
Riggs megtapogatta sérült karját. – De, tényleg megházasodtam.
Miután áthelyeztek. Julie-nak hívták.
LuAnn nagyon halkan megkérdezte: – Hívták?
Riggs lassan megcsóválta a fejét, aztán fáradtan belekortyolt a
kávéjába. A kávé gőze bepárásította az ablakot, és Riggs lassan
végighúzta rajta a mutatóujját, megrajzolva valódi nevének
kezdőbetűit. Olyan óvatosan írta le a D-t és a B-t, mintha most írná le
őket életében először. – A Pacific Coast autósztrádán támadtak ránk.
A kocsi sziklának rohant, legalább száz golyóval az oldalában. Julie
azonnal meghalt. Én két golyót kaptam; valahogy egyik sem ért
létfontosságú szervet. Kirepültem a kocsiból, és egy sziklán kötöttem
ki. Onnan vannak a vágások, amiket láttál rajtam.
– Ó, istenem! Szegény Matthew.
– A magamfajta fickóknak soha nem szabadna megházasodniuk.
De hát én se terveztem előre. Egyszer csak megtörtént. Tudod, hogy
van ez, találkozol valakivel, szerelmes leszel, aztán feleségül akarod
venni. Arra számítasz, hogy minden rendben lesz ezután.
Megpróbálsz nem gondolni a baljós előjelekre. Ha kordában tudtam
volna tartani a vágyaimat, Julie ma is élne, és taníthatná az elsősöket
az általános iskolában. – Miközben beszélt, végig a kezét nézte. – És
ez volt az a pillanat, amikor a briliáns vezetők úgy gondolták, hogy
talán mégis jobb lenne, ha visszavonulnék, és új személyazonosságot
kapnék. A hivatalos verzió szerint a fegyveres támadásnál haltam
meg. Julie most két méter mélyen fekszik Pasadenában, én meg
építési vállalkozó vagyok a biztonságos és festői Charlottesville-ben.
– Felhörpintette a maradék kávéját. – Legalábbis eddig biztonságos
volt.
LuAnn átnyúlt hozzá, és megszorította a kezét.
Riggs is megszorította az övét, aztán folytatta: – Nem könnyű annyi
évet kitörölni az ember emlékezetéből. Megpróbálni nem gondolni rá,
elfelejteni azokat az embereket és helyeket, akik és amik oly fontosak
voltak hosszú időn át. És attól félni közben, hogy lebuksz valamin. –

366
LuAnnre nézett, – Nem könnyű – mondta fáradtan.
LuAnn felemelte a kezét, és megsimogatta Riggs arcát. – Sose
gondoltam, hogy ennyi közös van bennünk – mondta.
– Tudok még egyet. – Megvárta, míg összekapcsolódik a
tekintetük. – Julie óta nem voltam nővel.
Gyengéden megcsókolták egymást.
– Szeretném, ha tudnád – mondta Riggs –, hogy nem ez volt az oka
a reggeli dolognak. Bőven lett volna rá lehetőségem az évek során.
De soha nem éreztem úgy, hogy élnem kellene vele. – Csendesen
hozzátette. – Amíg nem találkoztam veled.
LuAnn végighúzta ujját Riggs állán, aztán megérintette a száját. –
Nekem is voltak lehetőségeim mondta halkan. Ismét megcsókolták
egymást. Testük szorosan összetapadt, mint egy öntvény két fele,
amikor összeillesztik. Hosszú percekig így maradtak, lágyan ringatva
egymást.
Amikor nagy sokára szétváltak, Riggs végignézett a parkolón, s
megpróbált a jelenre koncentrálni.
– Menjünk előbb hozzád, összecsomagolsz pár ruhát magadnak,
meg amire szükséged van. Aztán beugrunk hozzám, és én is
megteszem ugyanezt. Ott van a papír az íróasztalomon, amire ráírtam
az adataidat. Nem szeretnék nyomot hagyni magam után.
– Tudok egy motelt a 29-es mellett, négy mérföldre észak felé.
– Kiindulásnak jó lesz.
– Szerinted, mit fog tenni Jackson?
– Azt tudja, hogy hazudtam rólad. És feltételezi, hogy akkor
Donovanről is hazudtam. Mivel minden okom megvan rá, hogy ne
teregessem ki a szennyest, Donovan viszont éppen erre készül,
Jackson először őt fogja célba venni, csak azután jövök én. Felhívtam
Donovant, és hagytam egy figyelmeztetést az üzenetrögzítőjén.
– Hát ez igazán biztató, kettes számú jelöltnek lenni Mr.
Pszichopata listáján – dünnyögte Riggs, megérintve a pisztolyt a
zsebében.
Néhány perc múlva befordultak a Wicken’s Hunt feljárójára. A
ház sötét volt. LuAnn leparkolt a ház előtt, aztán mindketten kiszálltak
a kocsiból. LuAnn beütögette a biztonsági kódot, és bementek a
házba.

367
 Riggs leült az ágyra, amíg LuAnn begyömöszölt néhány holmit egy
kis utazótáskába.
– Biztos vagy benne, hogy Lisa és Charlie jó helyen vannak?
– Halál biztos. Jó messzire innen. És tőle. Ez már önmagában is
jó.
Riggs odalépett az ablakhoz, és kinézett a feljáróra. A látványtól
egy pillanatra földbe gyökerezett a lába. Szó nélkül elkapta LuAnn
karját, és rohanni kezdett lefelé a lépcsőn a hátsó bejárat felé.

A FEKETE KOCSIK MEGÁLLTAK a bejárat előtt, és kiözönlöttek

belőle az emberek. George Masters ráfektette tenyerét a BMW
motorházára, és körbepillantott. – Még meleg. Itt van valahol.
Keressék meg. – Gyorsan szétszóródtak, és körülvették a házat.

LUANN ÉS RIGGS ELROHANTAK az istálló mellett, és az erdő felé

fordultak, amikor LuAnn hirtelen lefékezett.
Riggs is megállt, karját az oldalához szorítva, kapkodva a levegőt.
Mindketten remegtek.
– Mit akarsz? – kérdezte zihálva.
LuAnn az istálló felé mutatott. – Ilyen karral nem tudsz rendesen
futni. Nem bukdácsolhatunk keresztül az erdőn.
Beugrottak az istállóba. Joy halkan felnyerített. LuAnn gyorsan
odaszaladt hozzá, hogy megnyugtassa az állatot. Mialatt előkészítette
a nyerget, Riggs leakasztott egy távcsövet a falról, és kiment. Beállt a
sűrű bozót mögé, amely a ház felől eltakarta az istállót, és beélesítette
a lencséket. Ösztönösen hátraugrott, amikor a reflektorokkal
bevilágított hátsó udvaron megpillantott egy puskás férfit, amint
„FBI” feliratos dzsekiben óvatosan végigvonul a hátsó fal mentén. A
látványtól Riggs hangosan felnyögött. Több mint öt éve nem látta az
illetőt. George Masters nem sokat változott azóta. A következő
pillanatban odaért az ajtóhoz, és eltűnt Riggs szeme elől.
– Mehetünk? – kérdezte LuAnn Riggset.
– Jobb, ha sietünk. Miután a házat üresen találják, át fogják kutatni
a környéket. Tudják, hogy itt vagyunk valahol... meleg még a
motorháztető.
LuAnn odatett egy faládát Joy mellé, felugrott a nyeregbe, aztán

368
Riggs felé nyújtotta a kezét. – Lépj föl a ládára, és kapaszkodj jó
erősen belém.
Riggsnek sikerült felküzdenie magát, miközben sérült karját végig
magához szorítva tartotta. Ép kezével átfogta LuAnn derekát.
– Megpróbálok majd lassan menni, de úgy is rázni fog. A lovaglás
már csak ilyen.
– Ne törődj velem. Inkább szenvedek egy kicsit, mint hogy az FBI-
nak kelljen magyarázkodnom.
Ahogy elindultak az ösvényen, LuAnn megszólalt: – Szóval ők
azok? A régi barátaid? – Riggs biccentett.
– Egy régi barát mindenképpen van köztük. Aki tényleg a barátom
volt egy időben. George Masters. Ő az a pasas, aki túl értékesnek
tartotta a szaktudásomat, és nem engedte, hogy bekerüljek a
tanúvédelmi programba a feleségem haláláig.
– Matthew, nem ér ennyit az egész. Semmi okod rá, hogy menekülj
előlük, te nem csináltál semmi rosszat.
– Nézd, LuAnn, én nem tartozom semmivel ezeknek az alakoknak.
– De mi van, ha elkapnak engem, és te velem vagy?
– Hát nem fognak elkapni. – Riggs elvigyorodott.
– Mi olyan vicces?
– Eszembe jutott, hogy milyen unalmas éveim voltak mostanában.
Lehet, hogy engem az tesz igazán boldoggá, ha olyasmibe
keveredhetek, ahol minden esélyem megvan rá, hogy szétlőjék a
fejemet. Jobb, ha ezt tudomásul veszem.
– Hát akkor a legjobb társaságot választottad. – LuAnn elnézett a
távolba. – A motelt elfelejthetjük, igaz?
– Igen, minden szállodát ellenőrizni fognak. De egyébként is
furcsán venné ki magát, ha beállítanánk lóháton a motelba.
– Van még egy kocsi otthon, de nem tudunk hozzáférni.
– Várjunk csak egy kicsit. Van egy kocsink.
– Hol?
– Gyerünk a kunyhóhoz!

MIUTÁN ODAÉRTEK, Riggs megszólalt: – Tartsd nyitva a szemed,

bármelyik pillanatban visszajöhet valaki. – Kinyitotta a ház mögött
álló pajta ajtaját, és bement. LuAnn nem látta a sötétben, hogy mit

369
csinál. Csak annyit hallott, hogy felpörög a motor, aztán lefullad.
Aztán újra felbőg, s ezúttal már úgy is marad. Egy pillanat múlva
Donovan törött elejű fekete Hondája felbukkant az ajtóban. Riggs
megállt a pajta előtt, és kiszállt a kocsiból.
– A lóval mit akarsz csinálni?
LuAnn körülpillantott. – Visszaküldhetem az ösvényen.
Valószínűleg visszatalálna az istállóba, de ilyen sötétben el is
tévesztheti az utat, vagy elcsatangol és belelép egy gödörbe, vagy
beleesik a patakba.
– Mi lenne, ha bekötnénk a pajtába, és majd később érte küldesz
valakit? – javasolta Riggs.
– Jó ötlet. – Leugrott a nyeregből, és bevezette Joyt a pajtába.
Ahogy körülnézett, meglátott egy vizesvályút, néhány
pányvázókarikát és két kupac szénát a pajta végében.
– Tökéletes. Az előző lakónak nyilván voltak lovai, és ezt
használta istállónak.
Miután leemelte a nyerget és kioldotta a kantárt, egy darab kötéllel
kipányvázta Joyt az egyik karikához. Aztán kölcsönvett egy vödröt,
megtöltötte a kinti csapnál, és vizet öntött a vályúba, majd szétszórta
a szénát Joy előtt. A ló azonnal belehajolt a vályúba, aztán rágcsálni
kezdte a szénát. LuAnn becsukta az ajtót, és bemászott a kormány
mögé, miközben Riggs átcsusszant a másik ülésre.
LuAnn az indítónyílásban nem látott kulcsot. Lepillantott a
kormány alá, és egy köteg vezetéket látott kilógni a műszerfal alól. –
Ezt is az FBI-nál tanítják?
– Az ember sok mindent megtanul az életben.
LuAnn sebességbe tette a kocsit. – Na ne mondd.
Néhány pillanatig csendben és mozdulatlanul ültek.
Riggs moccant meg először. – Egy esélyünk van talán, hogy
viszonylag ép bőrrel megússzuk a dolgot.
– Micsoda?
– Az FBI meglepően engedékeny tud lenni azokkal, akik
együttműködnek vele.
– De, Matthew...
Riggs közbevágott: – És hajlandó bármit megbocsátani, ha
megkapja cserébe azt, amire igazán fáj a foga.

370
 – Arra gondolsz, amire én?
– Az kell csak, hogy átadjuk nekik Jacksont.
– Ezt örömmel hallom. Már azt hittem, hogy valami bonyolult
dologról van szó.
Elindultak a Hondával.

371
 NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET
REGGEL TÍZ ÓRA VOLT. Donovan egy távcsövön figyelte a vastag
fák között terpeszkedő kastélyt, mely a gyarmati idők hangulatát
árasztotta magából. A virginiai McLeanben volt, az Egyesült
Államok egyik leggazdagabb megyéjében. Egy átlagos félholdas
ingatlan errefelé minimum egymillió dollárt ért. Az a ház, amelyet
Donovan szemmel tartott, háromholdas, jól szeparált birtokon feküdt.
Csak a leggazdagabbak engedhetnek meg maguknak ilyen fényűzést.
Ahogy Donovan az oszlopos portált figyelte, nem sok kétsége maradt
afelől, hogy a tulajdonos nem szenved hiányt semmiben.
Egy vadonatúj Mercedes közeledett a masszív kapu felé az úton.
Ahogy a Mercedes orra szembefordult a bejárattal, a kapuszárnyak
szétnyíltak, és a kocsi behajtott a feljáróra. A távcsövön át Donovan
szemügyre vette a kocsiban ülő nőt. Bár elmúlt már negyven, még
mindig hasonlított a fotóra, amit tíz évvel ezelőtt a
nyereményátadáson készítettek róla. Ennyi pénzből persze nem nehéz
megállítani az öregedést, vonta le a következtetést Donovan.
Ránézett az órájára. Korábban jött a megbeszéltnél, hogy
szemügyre vehesse a terepet. Előzőleg lehallgatta az üzenetrögzítőt,
így hallotta LuAnn üzenetét is. Esze ágában se volt elmenekülni, de
azért komolyan vette a figyelmeztetést. Nagy ostobaság lett volna azt
hinnie, hogy nem állnak komoly erők a háttérben. Elővette a
pisztolyát, és ellenőrizte, hogy meg van-e rendesen töltve. Újra
körbepásztázta a környéket. Várt még néhány percet, hogy legyen elég
ideje a nőnek kifújni magát, aztán kidobta a csikket az ablakrésen,
feltekerte az ablakot, és eldöcögött a ház felé.
Megállt a bejáraméi, és beszólt a kaputelefonon. A mikrofonhang
ideges volt és izgatott. Kinyílt a kapu, és egy perc múlva Donovan
már a két emelet magas előcsarnokban állt.
– Ms. Reynolds?
Bobbie Jo Reynolds mindent megpróbált, hogy kerülje a tekintetét.
Nem szólt semmit, csak bólintott. Az öltözékét Donovan jól

372
megkomponáltnak nevezte volna. Ki hinné, hogy alig tíz évvel ezelőtt
olcsó kis színésznőcske volt még, közepes szerepekről álmodozva.
Miután hosszabb időt töltött Franciaországban, öt évvel ezelőtt tért
vissza az Államokba. A nyertesekkel kapcsolatos kutatásai során
Donovan alaposan utánanézett a múltjának. A nő időközben a
washingtoni felső tízezer oszlopos tagja lett. Donovannek olyan
érzése volt, hogy Alicia Crane és ez a nő biztosan ismerik egymást.
Miután LuAnn-nel nem jutott dűlőre, Donovan kapcsolatba lépett a
tizenegy másik nyertessel. Jóval könnyebb volt megtalálni őket, mint
LuAnnt; egyiknek sem kellett menekülnie a törvény elől. Egyelőre.
Reynolds volt az egyetlen, aki hajlandó volt fogadni. Öten a
nyertesek közül egyszerűen lecsapták a telefont. Herman Rudy
komoly bántalmazással fenyegette meg, és olyan szavakkal illette,
amilyeneket Donovan a haditengerészet óta nem hallott. A többiek
vissza se hívták, hiába hagyott üzenetet nekik.
Reynolds bevezette egy terembe, ami leginkább nappalira
emlékeztetett – tágas helyiség volt, modem bútorokkal berendezve,
valószínűleg egy lakberendező avatott ízlésének megfelelően –, s
méregdrága antik tárgyakkal fűszerezve.
Reynolds leült egy magas támlájú karszékre, és intett Donovannek,
hogy foglaljon helyet a szófán vele szemben. – Hozhatok egy csésze
kávét vagy teát? – kérdezte, kezét idegesen tördelve. Még mindig nem
nézett Donovanre.
– Kösz, nem kérek. – Donovan előrehajolt, elővette a
jegyzetfüzetét, és előhúzott egy magnetofont a zsebéből. – Ugye nem
bánja, ha felveszem a beszélgetést?
– Miért, mi szükség van rá? – Reynolds máris megpróbál
visszakozni, dühöngött magában Donovan. Gyorsan meg kell állítania
ezt a tendenciát, amíg nem késő.
– Ms. Reynolds, feltételezem, hogy azért hívott vissza, mert van
valami mondanivalója nekem. Én újságíró vagyok. Nem fogok
semmit a szájába rágni, én csak a tényeket akarom megírni, ért
engem?
– Igen – mondta idegesen –, azt hiszem, értem. Ezért is hívtam
vissza. Nem akarom, hogy bemocskolódjon a nevem. Tudnia kell,
hogy én hosszú évek óta a helyi közösség megbecsült tagja vagyok.

373
Számos alapítványt támogatok, és benn ülök egy csomó helyi testület
igazgatótanácsában...
– Ms. Reynolds – vágott közbe Donovan –, nem bánja, ha Bobbie
Jónak nevezem?
Reynolds arca észrevehetően megrándult. – Roberta a nevem –
mondta sértődötten.
Reynolds olyannyira emlékeztette Aliciára, hogy Donovan
legszívesebben megkérdezte volna tőle, hogy ismerik-e egymást. De
aztán elvetette az ötletet.
– Oké, Roberta, tudom, hogy rengeteget tesz a helyi közösségért. A
szegények támasza. De engem most nem a jelen érdekel. A múltról
szeretnék beszélni, méghozzá a tíz évvel ezelőtti dolgokról.
– Igen, ezt említette a telefonban is. A lottóról. – Remegő kézzel
végigsimított a haján.
– Úgy van. Hogy miből lett mindez. – Körbepillantott a fényűző
lakásbelsőn.
– Tíz évvel ezelőtt nyertem a lottón. Nem hiszem, hogy ez
újdonság magának, Mr. Donovan.
– Hívjon csak Tomnak.
– Ha lehet, inkább nem.
– Rendben van, Roberta, ismer maga egy LuAnn Tyler nevű nőt?
Reynolds eltűnődött egy pillanatig, aztán megrázta a fejét. – Nem
hangzik ismerősnek. Ismernem kéne?
– Valószínűleg nem. Ő is nyert a lottón, pontosan két hónappal
maga után.
– Szerencsés ember.
– Maguk sok szempontból hasonlítanak egymásra. Ő is szegény
volt, kilátások nélkül. Esélye sem volt a kitörésre.
Reynolds idegesen fölnevetett. – Ez úgy hangzik, mintha valami
koldus lettem volna. Ez nem igaz.
– De nem is volt túlzottan eleresztve. Ezért is lottózott, nem?
– Lehet. De nem számítottam rá, hogy nyerek.
– Valóban, Roberta?
Reynolds döbbenten meredt Donovanre. – Mi a fenéről beszél?
– Ki intézi a befektetéseit?
– Az nem tartozik magára.

374
 – Gyanítom, hogy ugyanaz a személy, aki a többi tizenegy nyertes
pénzét is kezeli, beleértve LuAnn Tylert is.
– Na és?
– Ugyan már, Roberta, öntse ki a lelkét. Itt valami nagyon bűzlik.
Maga mindent tud, én pedig mindent tudni akarok. Előre tudta azt is,
hogy nyerni fog a lottón.
– Maga megőrült. – A hangja erősen remegett.
– Valóban? Nem hinném. Rengeteg hazudozóval készítettem már
riportot, Roberta. Volt közöttük egészen profi is. De maga nem ilyen.
Reynolds felállt. – Ezt nem hallgatom tovább.
Donovan nem tágított. – A sztorit mindenképpen megírom,
Roberta. Több fronton is áttörésre készülök. Idő kérdése az egész.
Csak az a kérdés: hajlandó velem együttműködni, és akkor viszonylag
sértetlenül megúszhatja a dolgot, vagy bukik a többiekkel?
– Én... én...
Donovan határozott hangon folytatta. – Én nem akarom tönkretenni
az életét, Roberta. De ha bármi módon belekeveredett a
lottócsalásba, büntetést érdemel. Ugyanaz az ajánlatom önnek is, mint
LuAnn Tylernek volt. Mondjon el mindent, amit tud, én megírom a
cikkemet, és amíg a cikk meg nem jelenik, azt tehet, amit akar.
Mondjuk, eltűnhet innen. Gondoljon a másik lehetőségre. Az távolról
sem ilyen vonzó.
Reynolds visszaült a helyére, és körbepillantott az otthonán. Aztán
nagy levegőt vett. – Mit akar tudni?
Donovan bekapcsolta a magnót. – A lottót megbundázták? –
Reynolds bólintott. – Hallható választ kérek, Roberta. – A magnó felé
bökött.
– Igen.
– Hogyan? – Donovan szinte remegett, ahogy a választ várta.
– Lenne szíves tölteni egy pohár vizet abból a kancsóból?
Donovan felugrott, kitöltötte a vizet, és letette a poharat a nő elé.
Aztán visszaült.
– Hogyan? – ismételte meg.
– Valami vegyszerrel csinálták.
Donovan felkapta a fejét. – Vegyszerrel?
Reynolds előhúzott egy zsebkendőt, és kitörölt egy hirtelen

375
kibuggyanó könnycseppet a szeme sarkából.
Donovan úgy látta, hogy a nő az idegösszeomlás határán áll. A
sors fintora, hogy az egyetlen, aki szóba áll vele, egy gyenge idegzetű
mimóza.
– Nem vagyok kémikus, Roberta, próbálja egyszerű szavakkal
elmagyarázni a dolgot.
Reynolds szorosabbra fogta a zsebkendőt. – Minden labdát
befújtak valami vegyszerrel, kivéve egyet, amin a nyerőszám volt. És
a csövet, amin a labdák felrepültek, azt is befújták valamivel. Nem
tudom pontosan, hogy csinálták, de csak az a labda tudott felmenni a
csőbe, amit nem fújtak be semmivel. És minden labdával külön-külön
megcsinálták ezt.
– Az istenit! – Donovan szeme csillogott. – Oké, Roberta,
számtalan kérdésem van magához. Tudott erről a többi nyertes is?
Ismerték a módszert? És tudták, hogy ki csinálta? – LuAnn arca jelent
meg előtte. Ő biztos tudta. Ezt bármibe lefogadta volna.
– Nem. Egyik nyertes sem ismerte a módszert. Csak azok ismerték,
akik alkalmazták. – A magnetofonra mutatott. – Megállt a magnója. –
Aztán keserűen hozzátette. – Gondolom, hogy nem akar egyetlen szót
se elszalasztani.
Miközben Donovan felemelte a magnót, hogy szemügyre vegye,
eltöprengett a hallottakon. – De hát ez nem egészen igaz így, Roberta,
hisz maga is tudott a lottócsalásról, most mondta nekem. Ne kéresse
magát, halljuk a teljes igazságot.
A mellkasát ért csontrepesztő rúgástól Donovan keresztülrepült a
pamlagon. Ahogy rázuhant a kemény tölgyfa padlóra, a légzése
fájdalmas hörgéssé változott. Érezte, ahogy megroppannak a bordák a
testében.
Reynolds Donovan fölé hajolt. – Tudja, mi az igazság? Hogy
egyetlen személy ismerte csak a módszert. Az, aki kitervelte az
egészet. – A női hajjal együtt az álarc is lekerült, és Jackson nézett le
a sérült emberre.
Donovan megpróbált feltápászkodni. – Krisztusom!
Jackson lába ismét eltalálta, és Donovan nekirepült a falnak.
Jackson mozdulatlanul állt. – A kickbox különösen életveszélyes
sportág. Bármikor ölhet vele az ember anélkül, hogy használnia

376
kellene a kezét.
Donovan a zsebe felé próbált nyúlni, hogy kivegye a pisztolyát. A
karjai alig engedelmeskedtek, a törött bordák olyan belső szerveket
döfködtek, amelyek nehezen tűrték az ilyesmit. A levegővétel így
komoly nehézségekbe ütközött.
– Úgy látom, nem érzi jól magát. Hadd segítsek egy kicsit. –
Jackson letérdelt, és a zsebkendőjével megfogva kihúzta a pisztolyt
Donovan zsebéből. – Ez tökéletes lesz. Nagyon köszönöm.
Teljes erőből fejbe rúgta Donovant, és az újságíró végül lehunyta
a szemét. Jackson elővett egy darab műanyag kötelet a zsebéből, és
egy perc múlva Donovan megkötözve feküdt előtte.
Jackson lehámozta magáról az álarc maradékát, gondosan
elcsomagolta a táskájába, amit az ágy alól húzott elő, aztán kettesével
véve a fokokat, felszaladt a lépcsőn. Végigsietett a folyosón, és
kinyitotta a leghátsó hálószoba ajtaját.
Bobbie Jo Reynolds az ágyon feküdt kiterítve, leragasztott szájjal,
keze-lába egy-egy ágyoszlophoz szíjazva. Rémülten bámulta
Jacksont, s minden ízében remegett.
Jackson leült mellé. – Szeretnék köszönetet mondani azért, hogy az
utasításaimat pontosan betartotta. Kimenőt adott a személyzetnek, és
megbeszélt egy találkozót Mr. Donovannel. Úgy, ahogy kívántam. –
Megpaskolta a karját. – Mindig tudtam, hogy számíthatok kis
csapatom leghűségesebb bárányára. – Barátságos pillantást vetett a
nőre, aki abbahagyta végre a remegést. Jackson meglazította a szíjait,
és óvatosan letépte a ragtapaszt a szájáról.
Aztán felállt. – Csatlakoznom kell Mr. Donovanhez a földszinten.
Hamarosan eltűnünk innen, és nem fogunk több galibát okozni. Maga
szépen itt marad, és megvárja, amíg elmegyünk, rendben?
A nő gyorsan bólintott, és megdörzsölte a csuklóját.
Jackson hirtelen a nőre emelte Donovan pisztolyát, és addig
tartotta lenyomva a ravaszt, amíg az ütőszeg golyót talált magának.
Szemügyre vette a szétfröccsent vért a lepedőn. Szomorúan
megcsóválta a fejét. Nem szívesen gyilkolászott bárányokat. De hát
ez a világ rendje. A bárányok arra valók, hogy feláldozzák őket. Ők
sose küzdenek az életükért. ,
Visszament a földszintre, fogta a sminkkészletét meg egy tükröt, és

377
a következő harminc percet Donovan fölé hajolva töltötte.
Amikor az újságíró visszanyerte eszméletét, felnézett és
meglátta...Thomas Donovant. Még a kabátját és a kalapját is
kölcsönvették tőle. Donovan pupillája kitágult. Első pillanatban úgy
érezte, hogy az ikertestvérét látja. De aztán felfedezett néhány apró
eltérést, olyan részletet, ami nem egészen illett oda. De az összhatás
így is döbbenetes volt.
Jackson letérdelt elé. – Látom, meglepődött, de biztosíthatom,
hogy én már egészen hozzászoktam a dologhoz. Egy kis púder, krém,
latex, hajdarabok, folyékony gumi és gitt. Hihetetlen, hogy mit tud
csinálni magával az ember, még ha csak illúzióról van is szó. A maga
esete különben se volt bonyolult. Ne vegye sértésnek, de elég
közönséges képe van. Nem kellett semmiféle speciális trükköt
bevetnem. Egyébként is több napon át tanulmányoztam a vonásait.
Habár sikerült egy kicsit meglepnie azzal, hogy levágta a szakállát.
De hála a műszőröknek, szakáll helyett majd borostát ragasztunk.
Megfogta a hóna alatt Donovant, felemelte a pamlagra, aztán
felültette. A kábult újságíró az oldalára dőlt. Jackson gyengéden
megtámasztotta egy párnával.
– A figyelmes szemlélő bizonyára észrevenne valamit, de fél óra
alatt ez se rossz eredmény.
– Orvoshoz kell mennem. – Donovannek sikerült ennyit kinyögnie
vérben úszó fogai között.
– Félek, hogy erre már nem kerül sor. De hajlandó vagyok néhány
percemet rááldozni, hogy elmagyarázzak egy-két dolgot magának.
Úgy érzem, tartozom ennyivel. Komoly szellemi teljesítménynek
tartom, hogy felfigyelt a csődök jelentőségére. Bevallom, nekem nem
jutott eszembe. Végig arra koncentráltam, hogy a nyerteseim ne
szenvedjenek hiányt semmiben. A pénzforrások kimerülése arra
sarkallhatta volna őket, hogy fecsegni kezdjenek. A jóllakott emberek
ritkán tesznek keresztbe a jótevőjüknek. De maga rátalált az egyetlen
sebezhető pontra.
Donovan köhögni kezdett, aztán hirtelen mozdulattal
kiegyenesítette a derekát. – Hogy tudott megtalálni?
– Tudtam, hogy LuAnn nem fog semmit mondani.
És mit tehet ilyenkor az ember? Megpróbál becserkészni egy

378
másik kuncsaftot. Felhívtam az összes nyertesemet, és
figyelmeztettem őket, hogy valószínűleg próbálkozni fog náluk.
Tíznek azt az utasítást adtam, hogy rázzák le. Bobbie Jónak – pardon,
Robertának – pedig azt, hogy hívja meg a házába.
– Miért neki?
– Elég prózai a magyarázat. Ő lakott a legközelebb hozzám. Még
így is egész éjjel vezettem, hogy időben ideérjek, és előkészíthessem
a terepet. Egyébként engem látott a Mercedesben. Én is észrevettem
magát. Egy kocsiból figyelte a házat.
– Hol van Bobbie Jo?
– Nem számít. – Jacksont szemlátomást jó érzéssel töltötte el,
hogy kioktathatja a teljesen legyőzött és magatehetetlen veterán
riportert. – Visszatérve a lényegre, minden tíz labdából kilenc nagy
tisztaságfokú akrillal volt befújva. Ha érdeklik a konkrét részletek,
polidimetil-sziloxin oldatról van szó, amin némi módosításokat
végeztem, úgy is mondhatnám, hogy felturbósítottam egy kicsit. Így
erős statikus töltés jött létre a labdákban, miközben nagyjából
egyszázad milliméternyivel meg is nőtt a méretük, anélkül, hogy a
súlyukban, kinézetükben vagy akár a szagukban észrevehető változás
következett volna be. A labdáknak, mint tudjuk, megmérik a súlyát. A
nyertes számot viselő labdákat minden egyes dobozban befújtam
ezzel a vegyszerrel. A járatokat, amelyeken a nyertes labdáknak fel
kell jutniuk, szintén a polidimetil-sziloxin oldat módosított
változatával kezeltem le. És ebben a szigorúan kontrollált
környezetben a statikus töltéssel rendelkező kilenc labda nem volt
képes a hasonló töltésű járaton feljutni; egyszerűen visszalökődtek a
doboz aljára. Így nem kerülhettek be a nyerő kombinációba. Csak a
kezeletlen labdák tudták ezt megtenni.
Donovan arcáról tisztelet tükröződött, de aztán felhős lett a
homloka. – Várjunk csak egy percet. Ha a kilenc labda ugyanolyan
töltéssel rendelkezett, miért nem taszították egymást a dobozban is?
Az nyilván feltűnő lett volna.
– Remek kérdés. Elmagyarázom. Úgy módosítottam a vegyszert,
hogy csak a meleg levegő befújásakor aktiválódjon, amivel a labdák
folyamatos repkedését szokták előidézni. Egész addig a labdák
mozdulatlanok maradtak.

379
 Jackson pillanatnyi szünetet tartott. A szeme fényesen csillogott. –
A közönséges elmék túlbonyolítják a terveket csak a zsenik képesek
megtalálni a legegyszerűbb megoldást. Biztosra veszem, hogy
utánanézett a nyerteseim múltjának is: mindannyian szegény,
elkeseredett emberek voltak, akik egy kis reményre, egy kis
segítségre vágytak. És én megadtam nekik. Mindenki jól járt velem. A
lottó is. A kormány szentnek érezhette magát, hogy végre a
rászorultakon is segített. Maguk, médiaemberek halomra írhatták a
könnyfacsaró sztorijaikat. Mindenki nyert a dolgon. Engem is
beleértve, természetesen. – Donovan nem csodálkozott volna, ha
pukedlizik előtte.
– És mindezt egyedül csinálta? – kérdezte gúnyosan.
Jackson felcsattant: – A nyerteseken kívül nem volt szükségem
senkire. Az emberek gyarlók és teljességgel megbízhatatlanok. A
tudomány viszont sose téved. A tudomány mindig abszolút. Szigorú
szabályok szerint működik. A és B megtörténte esetén C feltétlenül
bekövetkezik. De ha az emberi tényezőt is beiktatjuk, azonnal
kétségessé válik az eredmény.
– Hogy tudott hozzáférni a géphez? – Donovan szavai kezdtek
összefolyni a fejsérülés következtében.
Jackson szélesen elvigyorodott. – Sikerült technikusi minőségben
elhelyezkednem a labdagépgyártó és -karbantartó cégnél.
Meglehetősen alantas munka a szakmai előéletemhez képest, de
éppen ezért vállaltam el. Senki nem törődött a jelentéktelen kis
technikussal, olyan volt, mintha ott se lettem volna. Viszont szabadon
hozzáférhettem a gépekhez. Magamnak is vettem egyet otthonra, hogy
nyugodt körülmények között kikísérletezhessem a megfelelő
vegyületet. Szóval, ott téblábolok mint Mr. Technikus, és feltűnés
nélkül befújom a labdákat valamivel, amiről mindenki azt hiszi, hogy
tisztítószer, és a dobozokba került por és egyéb szennyeződés
eltávolítására való. És annyit kell csak tennem közben, hogy a nyerő
labdát végig a kezemben tartom. Az oldat szinte azonnal megszárad.
Aztán észrevétlenül visszaejtem a labdát a ládába, és ezzel kész is a
mutatvány.
Jackson felnevetett. – Igazán jobban kéne tisztelnünk a világ
technikustársadalmát, Mr. Donovan. Ők tartanak kézben mindent,

380
mivel ők ellenőrzik a masinákat, amelyek az információáramlást
szabályozzák. És az információ nagy kincs. Nem láttam értelmét, hogy
lefizessem a vezetőket. Tehetségtelen show-manek, nem használhatók
semmire. Akármelyik melós többet ér náluk.
Jackson felállt, s felhúzott egy vastag kesztyűt. – Azt hiszem, meg
is beszéltünk mindent – mondta. – Miután végzek magával, megyek és
felkeresem LuAnnt.
Micsoda átkozott bolond voltam, hogy nem hallgattam rád,
LuAnn, gondolta Donovan.
Jackson megtapogatta kézsérülését, ahol az üvegajtó megvágta.
Volt mit visszafizetnie LuAnn-nek.
– Egy jó tanács, seggfej – sziszegte Donovan –, ne akaszkodj
össze a nővel, mert levágja a töködet.
– Kösz a figyelmeztetést. – Jackson durván megragadta Donovan
vállát.
– Miért nem ölsz már meg, te rohadt szemét? – Donovan
megpróbálta hátrébb vonszolni magát, de túlságosan gyenge volt
hozzá.
– Máris megteszem. – Jackson átfogta két kézzel Donovan fejét, és
egy gyors mozdulattal megcsavarta. A csont reccsenése halk volt, de
tisztán hallható. Jackson felemelte a halott embert, és a vállára dobta.
Levitte a garázsba, kinyitotta a Mercedes első ajtaját, és odanyomta
Donovan ujját a kormányhoz, a műszerfalhoz, az órához és minden
olyan dologhoz, ahol jól látható ujjlenyomatokat lehet hagyni. Végül
rákulcsolta a halott ujját a pisztolyra, amivel Bobbie Jo Reynoldsot
megölte. Lepedőbe csavarta a holttestet, és betette a Mercedes
csomagtartójába. Visszament a házba, felkapta a táskáját és Donovan
magnóját, aztán visszatért a garázsba, és beült a Mercedes volánja
mögé. Pillanatok alatt maga mögött hagyta a csendes birtokot. Megállt
az országút szélén, letekerte az ablakot, bedobta a pisztolyt a fák
közé, aztán továbbhajtott. Meg fogja várni, míg leszáll az éj, aztán
majd felkeresi a helyi szemétégetőt, amit korábbi felderítőútjai során
fedezett fel, s amely Thomas Donovan végső nyughelyéül fog
szolgálni.
Menet közben végiggondolta, hogy milyen stratégiát fog bevetni
LuAnn és új szövetségese, Riggs ellen. A hűtlenség ténye bizonyított

381
volt, és a megtorlást nem halogathatta sokáig. Teljes energiájával
erre a feladatra fog koncentrálni. De előbb még el kellett intéznie
valamit.

JACKSON BELÉPETT Donovan lakásába, becsukta az ajtót, és

körbepillantott a helyiségen. Még mindig a halott ember maszkját
viselte. Így nem kellett aggódnia amiatt, hogy esetleg kiszúrja valaki.
Donovan teste már elégett, de Jacksonnak így sem volt túl sok ideje a
néhai újságíró lakásának átkutatására. Egy újságíró mindig tart otthon
dokumentumokat, és Jackson éppen ezekért a dokumentumokért jött.
A takarítónő hamarosan megtalálja Bobbie Jo Reynolds holttestét, és
azonnal értesíti a rendőrséget. És a szálak, nem utolsósorban Jackson
erőfeszítéseinek köszönhetően, egyenesen Thomas Donovanhez
fognak vezetni.
Gyorsan és módszeresen átkutatta a lakást, és hamarosan
megtalálta, amit keresett. Kupacba rakta az irattartó dobozokat a kis
hall közepén. Ugyanazok voltak, amiket Donovan magával vitt a
charlottesville-i kunyhóba. A lottóval kapcsolatos nyomozás
eredményeit tartalmazták. Jackson bekapcsolta Donovan
számítógépét, és átnézte a winchestert. Donovan szerencsére nem
használt passwordöt. A keménylemez üres volt. Valószínűleg floppyn
tartotta az anyagot a jobb szállíthatóság kedvéért. Jackson megnézte a
számítógép hátát, aztán benézett az íróasztal mögé is. Nem látott
telefonmodemet. A biztonság kedvéért még egyszer megnézte az
ikonokat a képernyőn. Semmiféle szolgáltatás, például America
Online, nem volt rákapcsolva. Így nem kellett e-maileket sem
keresgélnie. Milyen régimódi ez a Donovan, gondolta Jackson.
Kiemelte a floppylemezeket az íróasztalfiókból, és betette őket egy
dobozba. Majd később átnézi őket.
Már éppen indulni akart, amikor észrevette az üzenetrögzítőt a
nappaliban. A piros lámpa villogott. Odament a telefonhoz, és
lenyomta a visszajátszógombot. Az első három üzenet érdektelen
volt. De a negyedik hangtól Jackson összerándult, és egészen közel
hajolt, hogy minden szót tisztán értsen.
Alicia Crane hangja izgatott volt, és hallatszott rajta, hogy fél. Hol
vagy, Thomas, kérlelte siránkozva. Miért nem hívtál. Túl veszélyes a

382
dolog, amin dolgozol. Kérlek, kérlek, hívj fel azonnal, könyörgött a
hang.
Jackson visszatekerte a szalagot, és újból végighallgatta Alicia
Crane szavait. Aztán leütött egy másik gombot a rögzítőn. Végül
megfogta a dobozokat, és elhagyta a lakást.

383
 NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET
LUANN a LINCOLN-EMLÉKMŰVET nézte, miközben végighajtottak a
Memorial Bridge-en. A Potomac folyó vize sötét volt és tajtékos.
Fehér fodrok jelentek meg rajta időnként, aztán gyorsan elenyésztek.
A reggeli csúcs ideje volt, és hatalmas forgalom volt a hídon. Egy
Fredericksburg melletti motelben töltötték az első éjszakát, amíg ki
nem tervelték, hogy mitévők legyenek. Aztán felmentek Washingtonig,
és egy Arlington melletti motelben szálltak meg. Riggs lebonyolított
néhány telefont, és bevásárolt egy-két kelléket, felkészülve a
következő napokra. Aztán beültek a motelszobájukba, ahol Riggs
vacsora közben előadta a terv részleteit, LuAnn pedig gyorsan
emlékezetébe vésett mindent. Miután ezzel megvoltak, leoltották a
villanyt. Míg az egyik aludt, a másik őrködött. Legalábbis ez volt a
terv. Ugyanis egyikük sem tudott elaludni. Végül mindketten felültek,
és átölelték egymást. Más körülmények között bizonyára
szerelmeskedtek volna. De így csak a sötét udvart bámulták az
ablakon át, és a neszeket figyelték, hogy nem közeledik-e újabb
veszélyhullám feléjük.

– EL SE TUDOM HINNI, hogy belementem ebbe – mondta LuAnn,

miután átértek a hídon.
– Hé, azt mondtad, hogy megbízol bennem.
– Igen. Megbízom benned.
– LuAnn, tudom, hogy mit csinálok. Két dolog van, amihez értek:
hogyan kell házakat építeni, és hogy hogyan működik az Iroda. Csak
ezt tehetjük.
Ennek van egyedül értelme. Ha menekülni próbálsz, azonnal
elkapnak.
– Egyszer már megléptem előlük – mondta öntelten LuAnn.
– Segítséget kaptál hozzá, és volt egy kis előnyöd. Most lehetetlen
volna kijutnod az országból. És mivel menekülni nem lehet, meg kell
lépnünk az ellenkezőjét, egyenesen odamegyünk hozzájuk, és

384
ellentámadást indítunk.
LuAnn a forgalmat figyelte, és eltűnődött rajta, hogy mibe is
vágtak bele. Mibe vágott bele. Az egyetlen ember, akiben fenntartás
nélkül megbízott, Charlie volt. És ez a bizalom nem máról holnapra
született meg, tíz év alatt épült föl és szilárdult meg ennyire. Riggset
viszont alig néhány napja ismerte. És Riggs pillanatok alatt kivívta a
bizalmát. És a tetteivel érdemelte ki ezt, semmiféle meggyőző érv
nem váltott volna ki ilyen hatást LuAnnben.
– Nem vagy ideges? – kérdezte Riggstől. – Azt se tudod, hogy
mibe sétálsz bele.
Riggs elvigyorodott. – Ez a legjobb az egészben, nem?
– Te teljesen őrült vagy, Matthew Riggs, ezt komolyan mondom
neked. Semmi mást nem kívánnék most, csak egy kis nyugalmat és
kiszámíthatóságot, egy kis normális életet, neked meg csorog a nyálad
a gondolatra, hogy végigsétálhatsz a szakadék peremén.
– Attól függ, honnan nézzük a dolgokat. – Kinézett az ablakon. – Itt
is volnánk. – Egy üres helyre mutatott a járda mellett. LuAnn
lehúzódott és megállt. Riggs kiszállt, aztán visszahajolt a kocsiba. –
Nem felejtettél el semmit, ugye?
LuAnn bólintott. – Jó, hogy átvettük a tervet tegnap. Simán oda
fogok találni.
– Oké, nemsokára találkozunk.
Ahogy Riggs elsétált a nyilvános telefon felé,
LuAnn felpillantott a hatalmas, ronda épületre és a J. EDGAR
HOOVER BUILDING feliratra a homlokzatán. A Szövetségi
Nyomozóiroda barlangja. Ezek az emberek égre-földre keresik,
miközben három méterre van az átkozott főhadiszállásuktól.
Megborzongott a gondolatra. Föltette gyorsan a napszemüvegét.
Sebességbe rakta a kocsit, és megpróbált megnyugodni. Szívből
remélte, hogy Riggs tudja, mit csinál.

RIGGS FELTÁRCSÁZTA a számot. A férfihang a vonal végén azonnal

izgatottá vált. Néhány perc múlva Riggs bent volt a Hoover
Buildingben, és fegyveres őr kíséretében vonult a célja felé.
A tárgyalóterem, ahol magára hagyták, tágas volt, de gyéren
bútorozott. Elsétált a kis asztalt körbevevő székek mellett, de nem

385
foglalt helyet. Nagy levegőt vett, és majdnem elvigyorodott egy
pillanatra. Bizonyos értelemben hazajött. Végigpásztázta a szobát,
rejtett kamerák után kutatva, de nem látott semmit, ami arra utalt, hogy
teljes audio- és videomegfigyelés alatt van a helyiség.
Megfordult, amikor kinyílt az ajtó. Két fehér inges,
egyennyakkendős férfi lépett be rajta.
George Masters a kezét nyújtotta. Nagydarab, j majdnem teljesen
kopasz, de jó karban lévő férfi volt. Lou Berman kommersz
kefefrizurát viselt, és zord arckifejezést öltött hozzá.
– Rég nem találkoztunk, Dan.
Riggs megrázta a fejét. – Matt vagyok. Dan meghalt, nem
emlékszel, George?
George Masters megköszörülte a torkát, idegesen körbepillantott,
és intett Riggsnek, hogy üljön le az asztalhoz. Miután mindannyian
helyet foglaltak, George Masters a másik férfi felé bökött. – Lou
Berman, ő vezeti a nyomozást, amiről szó volt a telefonban. –
Berman kurtán biccentett Riggsnek.
Masters Bermanre nézett. – Dan... – Masters elhallgatott, hogy
kijavítsa magát. – ...Matt volt az egyik legjobb beépített ügynökünk.
– Aki feláldozott ezt-azt az igazság oltárán, nem igaz, George? –
Riggs mereven nézte Masterset.
– Kérsz egy cigarettát? – kérdezte Masters. – Ha jól emlékszem,
dohányoztál.
– Abbahagytam, túlságosan veszélyes. – Bermanre pillantott. –
George majd elmeséli, hogy tovább maradtam egy hajszálnyival a
buliban, mint kellett volna. Igaz, George? Nem önszántamból, persze.
– Régen volt már.
– Érdekes, nekem olyan, mintha tegnap történt volna.
– A szakmával jár, Matt.
– Könnyen beszélsz, nem a te feleségednek loccsantották szét a
fejét a férje szakmája miatt. Egyébként hogy van az asszony, George?
Három gyerek is van hozzá, úgy tudom. Jó lehet feleséggel meg
gyerekekkel élni.
– Oké, Matt. Értem, hogy miről beszélsz. Bocsánatot kérek.
Riggs nagyot sóhajtott. Sokkal jobban felkavarták az emlékek, mint
várta, de úgy érezte, mintha tegnap történt volna az egész; s egy fél

386
évtizedet kellett várnia arra, hogy kimondhassa, amit gondol. –
Sokkal többet jelentett volna, ha öt évvel ezelőtt mondod ezt, George.
Riggs nézése olyan átható volt, hogy Masters elfordította a
tekintetét.
– Akkor most térjünk a tárgyra – szólalt meg Riggs nagy sokára,
miután sikerült elszakadnia a múlttól.
Masters rákönyökölt az asztalra, és Riggsre nézett. – Két nappal
ezelőtt Charlottesville-ben jártam.
– Barátságos kis egyetemi város.
– Felkerestem egy-két helyet. Reméltem, hogy összefutunk valahol.
– Én dolgozó ember vagyok. Sok a munka.
Masters a kötésére pillantott. – Baleset?
– Az építőipar sok veszéllyel jár. Azért jöttem ide, hogy
magállapodást kössünk, George. Kölcsönösen előnyös
megállapodást.
– Hol van LuAnn Tyler? – Berman előrehajolt, tekintetével szinte
keresztüldöfte Riggset.
Riggs az ügynök felé bökött az állával. – Itt van lent a kocsiban,
Lou, ha meg akarod nézni. Tessék. – Riggs benyúlt a zsebébe,
előhúzott egy kulcscsomót, és megcsörgette az FBI-ügynök előtt.
Csak a lakáskulcsai voltak, de biztosra vette, hogy Berman nem fog
kapni az ajánlatán.
– Nincs időm ostoba játszadozásra – vicsorgott Berman.
Riggs eltette a kulcsot, és előrehajolt. – Nekem sincs. Mint
mondtam, azért vagyok itt, hogy alkut kössünk. Akarod hallani?
– Miért kéne nekünk alkudoznunk? Honnan tudjuk, hogy nem
LuAnn Tylernek dolgozol?
– És mi van, ha neki dolgozom?
Berman elvörösödött. – Egy bűnözőnek?
– Én egész életemben bűnözők között dolgoztam, Lou. És különben
is, ki mondta, hogy bűnöző?
– A georgiai rendőrség.
– És megnézted azt a vádat, Lou? Úgy értem, hogy alaposabban.
Az informátoraim szerint badarság az egész.
– Az informátoraid szerint? – Berman majdnem felröhögött.
Masters közbelépett. – Én belenéztem, Matt. Valószínűleg tényleg

387
badarság. – Szúrós pillantást vetett Bermanre. – De ha nem az, akkor
is Georgiára tartozik, és nem miránk.
– Úgy van, nektek egészen más a gondotok.
Berman nem adta föl. – Az a nő adócsaló. Százmillió dollárt
bezsebelt, aztán eltűnt, és tíz évig nem fizetett egyetlen árva centet se
Sam bácsinak.
– Nem is tudtam, hogy az FBI-ügynökök könyveléssel is
foglalkoznak – vágott vissza Riggs.
– Higgadjatok le, fiúk – mondta Masters.
Riggs előrehajolt. – Azt gondolom, hogy nektek azzal a személlyel
kellene inkább foglalkoznotok, aki LuAnn Tyler mögött áll, és aki egy
nagy csomó piszkos ügy hátterében áll. Azzal a láthatatlan fickóval,
aki dollármilliárdjain ülve gondtalanul űzi kisded játékait szerte a
világban, pusztulást vonva maga után, s megkeserítve a szegény
ügynökök életét. Szóval, őt akarjátok elkapni, vagy LuAnn Tylerrel
akartok cseverészni a pitiáner részletekről?
– Mi a javaslat?
Riggs hátradőlt. – Úgy, mint a régi szép időkben, George.
Elkapjuk a nagy halat, és szabadon engedjük a kicsit.
– Nekem nem tetszik az ötlet – morogta Berman.
Riggs belenézett az ügynök arcába. – Az a szokás az Irodánál,
hogy a nagy hal elfogásáért előléptetés jár, mit ne mondjak,
fizetésemelés is; az apró halakért viszont nem jár semmi.
– Ne tarts nekem előadást az FBI-ról, Riggs, nem most jöttem le a
falvédőről.
– Jól van, Lou, akkor legalább elhagyhatjuk a szófosást. Mi
átadjuk a pasast, ti meg békén hagyjátok LuAnnt. Úgy értem, hogy
mindenki – a szövetségiek, az adóhivatal, a georgiai rendőrség.
– Ezt nem tudjuk garantálni, Matt. A fiúk az adóhivatalnál külön
utakon járnak.
– Oké, a nő majd fizet nekik egy kis pénzt.
– Nagyon sok lesz az a pénz.
– Oké, de börtönbe nem megy. Ha nem jutunk ebben dűlőre, nincs
üzlet. A gyilkosság vádját azonnal ejtenetek kell.
– És mi van, ha most rögtön letartóztatunk, és addig tartunk fogva,
amíg el nem köpöd, hogy hol a nő? – Berman egyre közelebb

388
nyomakodott Riggshez.
– Akkor elszalasztod életed legnagyobb buliját. LuAnn Tyler
eltűnik, és kénytelen leszel mindent a nulláról kezdeni. Egyébként
meg milyen váddal akarsz benntartani?
– Bűnpártolás miatt – vágott vissza Berman.
– Mi a vétkem?
Berman elgondolkodott egy pillanatra. – Körözött bűnöző
bújtatása.
– Milyen bizonyítékot tudsz felmutatni? Mivel tudod bizonyítani,
hogy ismerem a tartózkodási helyét, vagy hogy találkoztam vele
valaha?
– Tudjuk, hogy nyomoztál utána. Megtaláltuk a jegyzeteidet.
– Ó, szóval beugrottatok hozzám is a charlottesville-i kirándulás
alkalmával? Szólnotok kellett volna előre. Összeütöttem volna
valamit vacsorára.
– És nagyon érdekes dolgokat találtunk ott – csattant föl Berman.
– Ennek igazán örülök. Láthatnám esetleg a házkutatási parancsot,
ami jogcímet adott nektek a behatolásra?
Berman mondani akart valamit, de csukva tartotta inkább a száját.
Halvány mosoly suhant át Riggs arcán. – Nagyon jó. Nincs
házkutatási parancs. És nincs engedély. Mióta számít egyébként
bűnnek, ha az ember felveszi a telefont, és nyilvános információt kér?
Főleg, ha az FBI-tól kéri azt az információt?
– A tanúvédelmisektől kaptad, nem tőlünk – mondta Berman
fenyegetően.
– Én egy nagy, boldog családnak tekintelek benneteket, fiúk.
Masters megszólalt. – Tegyük fel, hogy belemegyünk a játékba. Mi
bizonyítja a kapcsolat meglétét Tyler és a pasas között?
Riggs számított a kérdésre, és csak azt furcsállta, hogy nem
hangzott el korábban. – Nem a semmiből lett a pasasnak pénze.
Masters eltűnődött a válaszon, aztán Riggsre villantotta a szemét.
– Nézd, Matt, ez az ügy jóval zűrösebb, mint amiről neked
valószínűleg tudomásod van. – Futó pillantást vetett Bermanre,
mielőtt folytatta volna. – Tudjuk – pontosabban, gyanítjuk –, hogy a
lottót... – Masters elhallgatott, a megfelelő szót keresve. – Úgy
gondoljuk, hogy a lottót kompromittálták. Igaz ez?

389
 Riggs hátradőlt a széken, és dobolni kezdett az ujjával az asztalon.
– Lehetséges,
Masters ismét gondosan megválogatta a szavait. – Hadd tegyem
világosabbá a helyzetet. Az elnököt, a legfőbb ügyészt és az FBI
igazgatóját is értesítettük a gyanúnkról. Meg kell mondanom, hogy
teljesen megdöbbentek a hírtől.
– Igazán sajnálom őket.
Masters elengedte a füle mellett Riggs gúnyos megjegyzését. – Ha
a lottót tényleg megcinkelték, akkor a helyzetünk rendkívül kényes, és
úgy is kell kezelnünk.
Riggs felnevetett. – Világosabban fogalmazva: ha a csalás
kitudódik, akkor a washingtoni fiúk jó részének, beleértve az elnököt,
a legfőbb ügyészt, az igazgatót és titeket is, fiúk, új állás után kell
néznie. Ha jól értem, azt akarjátok, hogy vegyek részt egy
nagyszabású összeesküvésben.
– Hé, több mint tíz éve történt az eset. Akkor még nem mi
vigyáztunk a rendre – mondta Berman.
– Jézusom, Lou, ezzel biztos nagy sikered lesz az emberek előtt.
Recseg a szék mindnyájatok segge alatt, és ezt nagyon jól tudjátok ti
is.
Masters rácsapott az öklével az asztalra. – Fel tudod te fogni, mi
lenne, ha kiderülne, hogy megbundázták a lottót? – fakadt ki Masters
ingerülten. – El tudod te képzelni, mennyi vizsgálat, pereskedés és
botrány lenne belőle, és mennyit ártana a jó öreg Egyesült Államok jó
hírének? Felérne azzal, mintha egy ország nem tudná visszafizetni az
adósságait. Nem engedhetem, hogy ez megtörténjék. Nem szabad,
hogy megtörténjen.
– Akkor mi a javaslatod, George?
Masters gyorsan lehiggadt, s az ujjain kezdte számlálni a
tennivalókat. – Behozod Tylert. Kikérdezzük. Ő együttműködik
velünk. Az információ birtokában begyűjtjük a személyeket...
– Személyt, George – szakította félbe Riggs. – Egyetlen
személyről van szó, de meg kell mondani, nem akárkiről.
– Oké, szóval Tyler segítségével nyakon csípjük a fickót.
– És mi lesz Tylerrel?
Masters széttárta a karját. – Ugyan már, Matt, gyilkosságért körözi

390
a rendőrség. Egy jó évtizede nem fizetett adót. Minden jel szerint
nyakig benne van a lottócsalásban. Ez több életfogytiglanra is
elegendő lenne, de kibulizom, hogy csak egy legyen belőle, esetleg
egy fél, ha valóban hajlandó az együttműködésre, de ezt már nem
tudom garantálni.
Riggs felállt. – Hát, jó volt veletek beszélgetni, fiúk.
Berman azonnal felpattant, és odaugrott az ajtóhoz, hogy elállja
Riggs útját.
– Lou, van még egy ép karom, és a végére erősített ököl alig várja,
hogy belemászhasson a képedbe. – Riggs fenyegető léptekkel elindult
az ajtó felé.
– Azonnal hagyjátok abba! És üljetek vissza! – bődült fel Masters.
Riggs és Berman egy hosszú másodpercig farkasszemet néztek
egymással, aztán lassan visszamentek a helyükre.
Riggs Masters felé fordult. – Ha azt hiszed, hogy a nő majd
besétál ide, csak hogy lebuktassa a fickót, és jutalomképpen
börtönben tölthesse az egész életét, akkor túl régóta dolgozol az
Irodánál, George. Teljesen elsorvadt az agyad.
Riggs felemelte a mutatóujját. – Hadd világosítsalak föl
valamiről. Ez a játék életre-halálra megy, és az nyer, akinél az
ütőkártya van. Te felhívod Georgiát, és utasítod őket, hogy a
gyilkosság vádját és minden más vádat ejtsenek el. Ha egyetlen
kibaszott parkolási cédulát is találnak a nevén, azt is törlitek. Érted,
amit mondok? Patyolattiszta legyen. Aztán beszólsz az adóhivatalba,
és megmondod nekik, hogy ki fogja fizetni az összes tartozását, de a
börtönt elfelejthetik. Ami a lottóügyet illeti, ha nem évült volna el a
büntetés, azt is megszüntetitek. A legapróbb vétséget is, amivel
egyetlen másodpercre is börtönbe kerülhet, kihúzzátok a neve mögül.
Mindent. Tiszta legyen, és szabad.
– Ez megőrült – morogta Berman.
– Vagy? – kérdezte Masters csöndesen, szemét Riggsen tartva.
– Vagy a nyilvánosság elé visszük az ügyet, George. Mi
vesztenivalója lehet Tylernek? Ha börtönben kell sínylődnie élete
végéig, akkor szüksége lesz egy kis elfoglaltságra, hogy el ne unja
magát. Szerepelhetne, mondjuk a Híradó-ban vagy az Oprah Winfrey
Show-ban. Talán egy könyv is belefér az időbe. És akkor kiönthetné

391
nyugodtan a lelkét, hogy mit tud a lottócsalásról, hogyan akarta az
elnök, a legfőbb ügyész meg az FBI-igazgató eltussolni az ügyet, csak
hogy mentsék a bőrüket, és milyen szörnyen ostobák voltak, amikor
futni hagyták a főbűnöst, aki hosszú évek óta folytatja mocskos
üzelmeit. És mindezt azért, hogy börtönbe dugjanak egy nyomorban
felnőtt fiatal nőt olyasvalamiért, amit mindannyian habozás nélkül
megtettünk volna a helyében.
Riggs hátradőlt a széken, és végignézett a két férfin. – Hát, uraim,
ezt nevezem én ütőkártyának.
Miközben Masters eltöprengett a hallottakon, Berman
fölhorkantott. – Egyetlen fickó? Nem tudom elhinni. Egy egész
szervezetet kerestünk. Lehetetlen, hogy egy ember tette mindazt, amit
a monitoromon szoktam látni. Nem tudjuk bizonyítani, de tutira
veszem, hogy sokszereplős a buli.
Riggs a kunyhóra gondolt, s arra a pillanatra, amikor a kés
belehasított a karjába. Soha életében nem nézett még olyan gyilkos
szemekbe, mint akkor. Beépített ügynök korában gyakran került
életveszélyes helyzetekbe, időnként félt is; végtére ő is emberi lény.
De soha életében nem érzett még olyan rettenetet, mint akkor. Ha
kéznél lett volna egy kereszt, biztos, hogy maga elé tartja, hogy
elriassza a gonoszt.
Bermanre pillantott. – Meg fogsz lepődni, Lou. Ez a fickó nagyon
ért az álcázáshoz. Simán el tudná játszani egy Broadway-musical
összes szerepét. És mivel egyedül dolgozik, nem kell attól rettegnie,
hogy beköpik vagy kinyírják a társai.
Masters lehalkította a hangját, s megpróbált új taktikát alkalmazni.
– Ne felejtsd el, Matt, hogy nemrég még közénk tartoztál. Nem árt, ha
eltűnődsz ezen. Látni való, hogy élvezed Tyler bizalmát. Hozd be, és
a kormányod hálás lesz neked. Nem kell többé kalapálnod meg
fűrészelned a megélhetésért.
– Hadd gondolkodjam ezen egy pillanatig, George.
– Riggs behunyta a szemét, de még ugyanabban a pillanatban ki is
nyitotta, és ezt mondta: – Menj a fenébe.
Összekapcsolódott a tekintete Mastersével. – Na mit mondasz,
George? Áll az alku? Vagy menjek és hívjam Oprah Winfreyt?
Masters lassan, alig észrevehetően bólintott.

392
 – Igazán jólesne ezt a szádból is hallani, George.
Berman közbe akart vágni, de Masters úgy nézett rá, hogy nem
mert megszólalni.
– Áll az alku – mondta Masters. – Nincs börtön.
– Georgiában sem?
– Georgiában sem.
– Biztos, hogy el tudod intézni? Tudom, hogy a hatalmad
korlátozott arrafelé. – Riggs hangja gunyoros volt.
– Az enyém igen, de nem hiszem, hogy az Egyesült Államok
elnökének is hasonló problémái lennének. Arra utasított, hogy bármi
áron akadályozzam meg a nyilvánosságra hozatalt. Garantálom, hogy
vagy ő, vagy a legfőbb ügyész meg fogja ejteni azt a telefont.
– Jó, akkor most hívd ide az igazgatót és a legfőbb ügyészt, mert
tőlük is hallani akarom ugyanezt. Jut eszembe, nagyon elfoglalt az
elnök?
– Nincs az az isten, hogy én iderendeljem neked az elnököt.
– Akkor hívd ide az igazgatót meg a legfőbb ügyészt, George.
Most azonnal.
– Nem bízol meg bennem?
– Maradjunk annyiban, hogy a közös emlékek nem adnak kellő
alapot a bizalomra. Jobban érzem magam, ha több szájból hallom
ugyanazt. – A telefon felé bökött a fejével. – Hívd fel őket.
Masters és Riggs egy jó percen át farkasszemet néztek egymással.
Aztán Masters lassan felemelte a kagylót, és hosszas beszélgetést
folytatott valakivel. Szükség volt ugyan némi zsonglőrködésre az
időbeosztások körül, de harminc perc múlva az FBI igazgatója és az
Egyesült Államok főállamügyésze ott ült Riggsszel szemben. Riggs
ugyanazt az ajánlatot tette nekik is, mint Mastersnek, és ugyanazokat
az ígéreteket csikarta ki belőlük.
Riggs felállt. – Köszönöm az együttműködést.
Berman is felállt. – Rendben van, mostantól együtt dolgozunk.
Hozd be Tylert, hogy kihallgathassuk, aztán összedobunk egy
csapatot, és ráállunk az „egyszemélyes bűnelkövető” vonalra.
– Ó, nem, Lou! A megállapodás úgy szólt, hogy én hozom be a
fickót, nem az FBI.
Bermanen látszott, hogy menten szétrobban a feje. – Idefigyelj...

393
 – Csönd legyen, Lou! – Az FBI-igazgató tekintete szinte
keresztüldöfte Bermant, aztán Riggs felé fordult. – Biztos benne, hogy
meg tudja oldani a feladatot?
Riggs elmosolyodott. – Hát cserbenhagytam én már magukat, fiúk?
– Mastersre pillantott.
Masters nem viszonozta a mosolyát, de továbbra is a Riggs arcát
tanulmányozta. – Ha kudarcot vallasz, nincs több esély. Se
Tylernek... – Szünetet tartott, aztán hozzátette. – ...se neked. A neved
kitudódik, és nem biztos, hogy kellő motivációnk lesz ahhoz, hogy
újat adjunk. Az ellenségeid meg elég aktívak mostanában.
Riggs keresztülment a szobán, de az ajtóból visszafordult. –
Tudod, George, soha nem vártam tőletek mást, fiúk. Ja, és ne
próbáljatok követni. Csak időpocsékolás volna, és felbosszantana a
végén. – Rendben?
Masters gyorsan bólintott. – Oké, nem erőltetem a dolgot.
A nagyhatalmú főállamügyész feltette az utolsó kérdést. – A lottó
tényleg kompromittálódott, Mr. Riggs?
Riggs ránézett a nőre. – Meghiszem azt. És tudja, mi a legnagyobb
poén? Hogy az Egyesült Államok nemzeti lottója egy közveszélyes
pszichopata őrült terveinek a finanszírozását szolgálja. Szívből
remélem, hogy nem lesz még benne a hatórás hírekben. – Ahogy
végignézett a jelenlévőkön, növekvő pánik jeleit vélte felfedezni az
arcokon. – Jó napot mindenkinek! – Kiment, és becsukta maga mögött
az ajtót.
A többiek döbbenten meredtek egymásra. – A rohadt életbe! – Az
igazgató ennyit tudott csak kinyögni, miközben jobbra-balra ingatta a
fejét.
Masters felemelte a telefonkagylót, és beleszólt. – Most megy ki
az épületből. Tudni fogja, hogy követik. Tapadjatok rá, de ne
feltűnően. Profi az ilyesmiben, úgyhogy végig fog táncoltatni a
városon, aztán megpróbál meglépni tőletek. Legyetek résen! Ha
felveszi a kapcsolatot Tylerrel, azonnal szóljatok. Tartsátok állandó
megfigyelés alatt, de ne érintkezzetek vele. – A főállamügyészre
pillantott, aki beleegyezően bólintott. Masters letette a kagylót, és
nagy levegőt vett.
– Hihetünk Riggsnek, hogy egyetlen ember áll az egész mögött? –

394
kérdezte az igazgató, ideges pillantást vetve Mastersre.
– Hihetetlenül hangzik, de nagyon remélem, hogy igaz – mondta
Masters. – Szívesebben foglalkozom egy emberrel, mint egy
nemzetközi bűnszövetkezettel. – Mind az igazgató, mind a
főállamügyész egyetértően bólintott.
Berman kérdő pillantást vetett rájuk. – Akkor most mi a terv?
Az igazgató jó erősen megköszörülte a torkát, aztán megszólalt: –
Mindannyian tudjuk, hogy ez soha nem kerülhet napvilágra.
Mindenáron meg kell akadályoznunk ezt. Még ha Riggs sikerrel járna
is, és letartóztatnánk az illetőt meg a többi bűntársát, akkor is
szembetaláljuk magunkat egy súlyos problémával.
A főállamügyész karba tette a kezét, és felvette a gondolat fonalát:
– Ha sikerülne is egy erős vádat összehoznunk ellene, az illető tudná,
hogy nála van az ütőkártya, Riggs szavaival élve. Vagy megalkuszunk
vele, vagy nyilvánosság elé viszi az ügyet. Szinte látom a
védőügyvédjét, ahogy nyáladzik örömében. – Önkéntelenül is
végigborzongott.
– Szóval azt mondják, hogy nem kerülhet bíróság elé az ügy –
szólalt meg Berman. – Akkor mi legyen?
A főállamügyész nem reagált a kérdésre, inkább Mastershez
fordult: – Gondolja, hogy Riggs betartja, amit ígért?
Masters vállat vont. – Ő volt az egyik legjobb beépített emberünk
a földalatti munkában. Ahhoz, hogy ezt csinálni tudja valaki,
folyamatosan hazudnia kell, méghozzá szemrebbenés nélkül. Az
igazság másodlagos szempont ilyenkor. Áttekinthetetlenné válik a
valóság. És hát a régi szokásait nehezen hagyja el az ember.
– Vagyis nem bízhatunk meg benne – mondta a legfőbb ügyész.
Masters elgondolkodva nézett maga elé. – Csak annyira,
amennyire ő megbízhat bennünk.
– Szóval – szólalt meg az igazgató – nagy a valószínűsége, hogy
nem hozzuk be élve a fickót. – Körbepillantott a szobán. – Igaz?
Mindnyájan bólintottak. Masters szólalt meg először: – Ha csak
feleolyan veszélyes a pasas, mint ahogy Riggs mondta, előbb lövök,
és csak azután teszem föl neki a kérdéseket. Lehet, hogy a problémánk
meg is oldódik ezzel.
– És mi lesz Riggsszel és Tylerrel? – kérdezte a főállamügyész.

395
 Berman válaszolt: – Ha ezt a taktikát követjük, könnyen előfordul,
hogy más is belekeveredik a tűzvonalba. Ezt persze senki nem akarja
– tette hozzá gyorsan –, de Riggs feleségének a példája mutatja, hogy
néha ártatlan emberek is meghalnak.
– De Tyler egyáltalán nem ártatlan! – mondta mérgesen az
igazgató.
– Úgy van – helyeselt Masters. – És ha Riggs vele köt szövetséget
helyettünk, akkor viselnie kell a következményét. Bármi legyen az.
Kényelmetlen pillantást váltottak egymással. Normál körülmények
között fel sem merült volna bennük hasonló gondolat. Arra tették föl
az életüket, hogy bűnözőket fogjanak el, aztán bíróság elé állítsák
őket, ahol törvényes tárgyaláson szabják ki rájuk jogos büntetésüket.
S azt, hogy most az igazság kiderítése helyett emberi lények
likvidálásáról társalognak, mielőtt a bíróság egyáltalán hallott volna
az esetről, s nem könnyen vette be a gyomruk. De most nem a bűnöző
leleplezése jelentette a problémát. A legnagyobb problémát maga az
igazság jelentette.
– Bármi legyen az – ismételte meg az igazgató csendesen.

396
 ÖTVENEDIK FEJEZET
AHOGY KIÉRT AZ UTCÁRA, Riggs ránézett az órájára. A karóra
valójában egy apró magnetofon volt; a bőrszíján lévő apró lyukak
mikrofonként funkcionáltak. Előző nap Riggs látogatást tett a híres
„kémboltban”, négysaroknyira az FBI székházától. A technika
szemlátomást sokat fejlődött az elmúlt évek alatt. Így legalább a
kormánnyal kötött alkuját más is megőrizte a memóriáján kívül. Az
efféle akcióknál ugyanis nem nagyon bízhat meg az ember senkiben,
bármelyik oldalon is áll.
Riggs tudta jól, hogy a kormány soha nem fogja hagyni, hogy az
igazság kiderüljön. Jelen esetben a bűnöző elfogása ugyanolyan rossz
lett volna, mintha nem fogják el, ha nem rosszabb. És minden
szereplőre, aki ismeri az igazságot, komoly veszély leselkedett, és
nem csak Jackson irányából. Riggs tudta, hogy az FBI soha nem lőne
le ártatlan embereket szándékosan. De azt is tudta, hogy az FBI
egyáltalán nem tartja ártatlannak LuAnnt. És mivel Riggs LuAnn
mellé állt, automatikusan ellenségnek nyilváníttatta magát is. És ha
majd felpörögnek az események, amiben Riggs nem kételkedett, és
LuAnn ne adj’ isten Jackson közelében lesz, az FBI nem sokat fog
törődni azzal, hogy kit lő keresztül. Riggs biztosra vette, hogy
Jackson nem adja meg könnyen magát. Annyi ügynököt küld előbb
másvilágra, amennyit csak bír. Ezt olvasta ki a szeméből ott a
kunyhóban. Ez a fickó nem tiszteli az emberi életet. Számára az
emberek csak bábok, akiket manipulálni lehet, és adott esetben
habozás nélkül megszabadul tőlük. Beépített ügynök korában Riggs
gyakran találkozott efféle figurákkal. Majdnem olyan veszélyesekkel,
mint Jackson. Mindezt szem előtt tartva az FBI inkább halva, mint
élve kívánja majd kézre keríteni Jacksont; egyetlen ügynökük életét
se áldozzák fel azért, hogy bíróság elé vigyék a fickót. Riggs nagyon
jól tudta, hogy a kormánynak nem érdeke, hogy tárgyalás legyen a
dologból, sőt az az érdeke, hogy ne legyen. Riggs szerepe
nyilvánvalóan az volt, hogy előcsalogassa Jacksont, hogy aztán a
397
szövetségiek elvégezhessék a dolgukat. És ha ez az lesz, hogy
telepumpálják az ürgét ólommal, Riggs boldogan segít majd nekik.
De előbb olyan messzire viszi tőle LuAnnt, amennyire csak tudja.
Nem fogja hagyni, hogy ott legyen a lövöldözésnél. Egyszer már
átélte ezt. A történelem nem ismételheti meg önmagát.
Riggs nem bajlódott azzal, hogy hátrafelé pillantgasson. Tisztában
volt vele, hogy máris megfigyelés alatt áll. Miután Masters
biztosította az ellenkezőjéről, azonnal elrendelte a követését. Riggs
ugyanezt tette volna a helyében. Most már csak az volt hátra, hogy
lerázza a követőit, mielőtt találkozik LuAnn-nel. Elmosolyodott. Mint
a régi szép időkben.

MIALATT RIGGS AZ FBI-nál alkudozott, LuAnn elgurult egy másik

telefonfülkéig, és feltárcsázott egy számot. Jó néhányszor kicsöngött a
telefon, és LuAnn már azt hitte, hogy csak az üzenetrögzítőt fogja
hallani, amikor beleszólt egy hang. LuAnn alig értette, úgy recsegett a
vonal.
– Charlie?
– LuAnn?
– Hol vagy?
– A kocsiban. Alig hallak. Várj egy kicsit, most megyek át a
nagyfeszültség alatt.
Egy pillanat múlva a vonal sokkal tisztább lett.
– Most már jobb – mondta LuAnn.
– Várj csak, beszélni szeretne veled valaki.
– Anyu?
– Szia, kicsim.
– Jól vagy?
– Jól, édesem, mondtam neked, hogy anyut nem kell félteni.
– Charlie bácsi mondta, hogy találkoztál Mr. Riggsszel.
– Úgy van. Segít nekem. Néhány dologban.
– Örülök, hogy nem vagy egyedül. Hiányzol.
– Te is hiányzol, Lisa, el se tudom mondani, hogy mennyire.
– Nemsokára hazajössz?
Haza? Hol az az otthon? – Remélem, édesem. Mindent
megteszek, hogy minél előbb otthon legyek.

398
 – Szeretlek.
– Ó, édesem, én is szeretlek téged.
– Adom Charlie bácsit.
– Lisa?
– Igen?
– Komolyan mondtam neked a múltkor. El fogok mondani mindent.
Az igazat. Rendben?
A hang egészen halk volt, és kissé rémült: – Igen, anyu.
Amikor Charlie átvette a kagylót, LuAnn csak annyit mondott,
hogy figyeljen. Azután beszámolt neki a legújabb fejleményekről,
beleértve Riggs tervét és valódi személyazonosságát is.
Charlie alig tudta türtőztetni magát. – Két perc múlva egy
parkolóhoz érek. Hívj vissza.
Miután LuAnn visszahívta, Charlie idegesen felkiáltott: – Meg
vagy te őrülve?
– Lisa hol van?
– A mosdóban.
– Biztonságban van?
– Az ajtó előtt állok, és tele van a hely gyerekekkel. És most
válaszolj a kérdésemre.
– Nem, nem vagyok megőrülve.
– Hagytad, hogy Riggs, egy volt FBI-ügynök besétáljon a Hoover
Buildingbe, és alkut kössön a bőrödre? Honnan a pokolból tudod,
hogy nem ad fel téged?
– Bízok benne.
– Bízol benne? – Charlie-nak paprikavörös lett a feje. – Hiszen
alig ismered! Nagy hibát követsz el, LuAnn, drágám. Pokoli nagy
hibát.
– Nem hinném. Riggs tiszta lapokkal játszik. Megtudtam róla egyet
s mást az utóbbi napokban.
– Azt is, hogy beépített ügynök volt, és mestersége a hazudozás?
LuAnn pislogni kezdett, ahogy eljutottak hozzá Charlie szavai.
Pillanatnyi kétely támadt benne, némileg megingatva Matthew
Riggsbe vetett bizalmát.
– LuAnn, ott vagy még?
LuAnn megszorította a telefonkagylót. – Igen. Hát, ha tényleg

399
feladott, azt nagyon gyorsan meg fogom tudni.
– El kell tűnnöd. Azt mondtad, kocsival vagy. Azonnal tűnj el
onnan.
– De Charlie, ő mentette meg az életemet. Jackson majdnem
megölte, amikor megpróbált segíteni nekem.
Charlie csöndben maradt néhány másodpercig. Fájdalmas
küzdelem folyt a lelkében, s elég kínosan érezte magát. Mindenből,
amit LuAnntől hallott, egyértelmű volt számára, hogy Riggs LuAnn
mellett áll. És Charlie azt is sejtette, hogy miért: mert szerelmes
LuAnnbe. Vajon LuAnn is szerelmes belé? Miért ne lehetne? És mit
keres ő ebben a képben? Igazság szerint Charlie annak örült volna, ha
Riggs hazudik. Szerette volna, ha a fickó eltűnik az életükből. És ez a
vágy kissé eltorzította a gondolkodását. De Charlie szerette LuAnnt.
És szerette Lisát is. És a saját vágyait mindig az ő érdekük mögé
helyezte. Ahogy végiggondolta ezt, azonnal megszűnt benne a belső
küzdelem. – Oké, LuAnn, bízok a megérzéseidben. Riggs
valószínűleg rendben van, ahogy most jobban belegondolok. Csak
tartsd nyitva a szemed, oké?
– Jól van, Charlie. Hol vagytok?
– Átvágtunk Nyugat-Virginián, aztán Kentuckyn, súroltuk
Tennessee-t, és most ismét Virginia felé haladunk.
– Most mennem kell. Később felhívlak, és mindenről beszámolok
neked.
– Remélem, hogy a nap hátralévő része kevésbé lesz izgalmas,
mint az előző két napunk volt.
– Én is remélem. És kösz, Charlie.
– Mit? Én nem csináltam semmit.
– Akkor most ki hazudik?
– Vigyázz magadra.
LuAnn letette a telefont. Hamarosan találkozni fog Riggsszel, ha
minden terv szerint alakul. Ahogy a kocsi felé ment, Charlie első
reagálása kezdett visszhangozni a fejében. Tényleg megbízhat
Riggsben? Beült a Hondába. A motort járva hagyta az előbb, mert
nem volt indítókulcsa, és Riggsszel ellentétben nem értett a drótok
összekötéséhez. Éppen sebességbe akarta rakni a kocsit, amikor
megállt a keze. Tudta jól, hogy nincs most ideje a

400
bizonytalankodásra, mégis elárasztották a kétségek. Képtelen volt
megmozdítani a kezét.

401
 ÖTVENEGYEDIK FEJEZET
RIGGS LASSAN BANDUKOLT a Kilencedik utcán, ráérősen
nézelődve, mintha időmilliomos volna. Jeges szélroham csapott az
arcába. Megállt, felkötött karját óvatosan belebújtatta a kabátujjába,
majd végiggombolta magán a kabátot. Ahogy a hideg szél újabb
támadást intézett ellene, Riggs felhajtotta a gallérját, előhúzott egy
Washington Redskins feliratú kötött sapkát a zsebéből, és úgy
belehúzta a fejébe, hogy alig látszott ki alóla. Aztán bement a sarki
vegyesboltba.
A két csapat ügynök, aki követte, az egyik gyalogosan, a másik
kocsival, gyorsan figyelőállásba vonult. Az egyik társaság a
főbejáratot tartotta szemmel, a másik a hátsó ajtót. Tudták Riggsről,
hogy profi beépített ügynök volt, így nem akartak semmit kockáztatni.
Riggs újsággal a hóna alatt kilépett a boltból, tett néhány lépést,
aztán leintett egy taxit. Az ügynökök gyorsan beugráltak a kocsijukba,
és követték a taxit.
A kocsi eltűnése után néhány pillanattal a valódi Matt Riggs lépett
ki a boltból, fekete sapkával a fején, és gyors léptekkel elindult az
ellenkező irányba. A magyarázat az élénk színű kötött sapkában
rejlett. A sötétpiros és arany szín teljesen lekötötte az üldözők
figyelmét, így nem vették észre a kabátok, nadrágok és cipők közötti
árnyalatnyi különbséget. Riggs még az este felhívta egy régi barátját,
aki azt hitte róla, hogy rég meghalt, és apró szívességet kért tőle.
Úgyhogy az FBI most ezt a régi barátot követte a munkahelyére, a
Fehér Ház közelében lévő ügyvédi irodába. Mivel a barát az FBI-
székház közelében lakott, nem kell majd magyarázkodnia, hogy mit
keresett a környéken. És hát elég sok washingtoni hord Redskins-
sapkát az évnek ebben a szakában. És végül, a két férfi réges-régi
ismeretségéről még az FBI sem tudott. Az ügynökök ki fogják szépen
hallgatni, rájönnek, hogy tévedtek, jelentik Mastersnek és az
igazgatónak, aztán fejüket fogva merengenek a reggeli baklövésükön.
Riggs fogott egy taxit, és bediktálta a címet. A kocsi elindult.

402
Riggs végigsimította a haját. Örült, hogy végre fellélegezhet egy
kicsit. Tisztában volt vele, hogy ő és LuAnn távolról sem érezhetik
még magukat szabad embernek, de legalább sikerült megőrizniük azt
a kevés szabadságot, ami volt nekik. Ahogy a taxi megállt egy piros
lámpánál, Riggs szétnyitotta az újságot, amit a vegyesboltban
vásárolt.
Két fotó meredt rá mindjárt a címlapról. Az egyik személyt
ismerte, a másikat nem. Gyorsan elolvasta a cikket, aztán újra
megnézte a fényképeket. Nyakában lógó sajtóigazolványával,
ingzsebéből kikandikáló noteszával és tollával az álmos szemű
Thomas Donovan úgy festett, mintha éppen most mászott volna ki egy
repülőgépből, miután végigtudósította a fél világot.
A másik fotón látható nő megjelenése hihetetlen kontrasztban állt
Donovan zilált külsejével. A ruhája elegáns volt, a haja és a sminkje
szakértő kezek munkáját tükrözte, s ily módon kifogástalan volt, a
háttér szinte szürreálisnak hatott a mérhetetlen luxus miatt: a fotó egy
jótékonysági rendezvényen készült, ahol pénzt adtak össze a gazdagok
és hírességek a kevésbé szerencsések számára. Roberta Reynolds
állandó résztvevője volt az efféle eseményeknek, és brutális
meggyilkolásával a Washington környéki rászorultak egyik legfőbb
támogatójuktól estek el. Egyetlen sor utalt csak a Reynolds-vagyon
eredetére: hatvanötmillió dollárt nyert tíz évvel ezelőtt a lottón. De
összességében sokkal többet ért ennél a nő. Illetve, most már csak a
vagyona.
A cikk szerint Reynoldsot nagy valószínűséggel Thomas Donovan
gyilkolta meg. Látták a nő lakása közelében. A halott nő
üzenetrögzítőjén megtalálták a beszélgetést, amelyben interjút kért
tőle Donovan. Egy kancsón és egy poháron felfedezték Donovan
ujjlenyomatát, ami bizonyítja, hogy Donovan valóban járt
Reynoldsnál. És végül: a pisztolyt, amellyel Roberta Reynoldsot
meggyilkolták, egy. mérföldre az otthonától megtalálták az erdőben,
Reynolds Mercedesével együtt, s mindkettő tele volt Donovan
ujjlenyomataival. A meggyilkolt nőt az ágyán fekve találták meg. A
nyomok alapján egyértelmű, hogy a nőt megkötözve tartották egy
ideig, így nagy valószínűséggel előre kitervelt gyilkosságról van szó,
írta a cikk. Országos körözést adtak ki Donovan ellen, és a rendőrség

403
meg volt győződve róla, hogy hamarosan elkapják.
Miután Riggs végigolvasta a cikket, lassan félbehajtotta az
újságot. Biztosra vette, hogy a rendőrség téved. Nem Donovan
gyilkolta meg Reynoldsot. És nagy valószínűséggel Donovan sincs
már az élők sorában. Riggs nagy levegőt vett, és azon tűnődött, hogy
miként tudná LuAnn-nek ezt tapintatosan beadni.

404
 ÖTVENKETTEDIK FEJEZET
A KÖPCÖS EMBER végigjáratta tekintetét a georgetowni villanegyed
házain. Az ötven körüli, sápadt arcú, gondosan nyírt bajuszt viselő
férfi rántott egyet a nadrágján, bedugta az ingét, és megnyomta a
csengőt a bejárati ajtó mellett.
Alicia Crane nyitott ajtót, idegesnek és kimerültnek látszott.
– Igen?
– Alicia Crane?
– Igen.
A férfi felmutatta az igazolványát. – Hank Rollins nyomozó,
gyilkossági csoport, Fairfax megye, Virginia.
Alicia az igazolványképre meredt, aztán a mellette lévő jelvényre.
– Nem vagyok benne biztos, hogy...
– Ismer ön egy Thomas Donovan nevű illetőt?
Alicia behunyta a szemét, és beleharapott a szája szélébe. Aztán
ismét felpillantott: – Igen.
Rollins összedörzsölte a tenyerét. – Asszonyom, volna néhány
kérdésem magához. Bejöhet velem a kapitányságra, de megejthetjük
itt is a beszélgetést. De akkor jobb, ha beenged, mielőtt halálra
fagyok.
Alicia azonnal kitárta az ajtót. – Ja, persze, bocsánat. –
Végigvezette Rollinst a folyosón, és beléptek a nappaliba. Miután
hellyel kínálta a kanapén, megkérdezte tőle, hogy nem inna-e kávét.
– Az bizony jólesne, asszonyom.
Ahogy a nő kiment, Rollins felállt, és körbepillantott a szobán.
Egyvalami azonnal felkeltette a figyelmét. Egy fotó, amin Donovan
átölelve tartja Alicia Crane-t. Szemlátomást nemrégiben készült.
Mindketten rendkívül boldognak látszottak rajta.
Rollins a kezében tartotta a képet, amikor Alicia belépett egy
tálcával, rajta két csésze kávéval, egy kis tejszínnel és két csomag
szaharinnal.
Alicia letette a tálcát a dohányzóasztalra. – Nem találtam a cukrot.

405
A házvezetőnő eltette valahova. Csak egy óra múlva jön vissza,
általában nem én szoktam... – Hirtelen meglátta a fotót.
– Ideadná? – kérdezte. Elengedte a tálcát, és kinyújtotta a kezét.
Rollins gyorsan odaadta a képet, és visszaült a helyére. – Rátérek
a lényegre, Ms. Crane. Gondolom, olvasott újságot.
– Arra a nagy rakás hazugságra céloz? – Bosszúsan megvillantotta
a szemét.
– Igaz, hogy vannak még homályos pontok, de arra utal minden,
hogy Thomas Donovan gyilkolta meg Roberta Reynoldsot.
– Például az ujjlenyomatok meg a fegyver?
– A nyomozás jelenleg is folyik, Ms. Crane, úgyhogy nem
közölhetek részleteket, de hogy a kérdésére válaszoljak, igen,
ilyesmikre gondoltam.
– Thomas soha nem bántana senkit.
Rollins előrébb csúsztatta testes tömegét, kezébe vette az egyik
csésze kávét, és tejszínt tett rá. Megkóstolta, majd beleszórta a kis
tasak szaharint, s csak azután szólalt meg. – Pedig ott járt Roberta
Reynoldsnál.
Alicia karba tette a kezét, és rávillantotta a szemét. – Valóban?
– Nem említette magának, hogy találkozni készül vele?
– Nem mondott semmit.
Rollins eltűnődött ezen egy pillanatig. – Nézze, asszonyom,
megtaláltuk az üzenetét Donovan rögzítőjén. Rendkívül izgatottnak
tűnt, és azt mondta Donovannek, hogy túl veszélyes az, amin dolgozik.
– Alicia nem kapott rá a csalira. – Átkutattuk a lakását, de minden
irata és feljegyzése eltűnt.
Alicia reszketni kezdett. Végül megragadta a szék karfáját, hogy
elállítsa a remegést.
– Ms. Crane, talán innia kéne abból a kávéból. Elég rosszul néz ki.
– Semmi bajom. – De azért megfogta a csészéjét, és idegesen
belekortyolt.
– Ha tényleg úgy van, ahogy mondja, és kiürítette valaki Thomas
lakását, akkor nyilvánvaló, hogy más is benne van a dologban.
Jobban tenné, ha azt a személyt próbálná meg letartóztatni.
– Ezt egy percig se vitatom, de sürgősen fel kell mutatnom valami
eredmény. Mondanom sem kell, hogy Ms. Reynolds milyen

406
megbecsült tagja volt a helyi közösségnek, és óriási nyomás
nehezedik ránk, hogy minél előbb megtaláljuk a gyilkosát. Sikerült
nemrég kapcsolatba lépnem a Trib egyik munkatársával. Megtudtam
tőle, hogy Donovan egykori lottónyertesekről készült cikket írni. És
Roberta Reynolds ezek közé a nyertesek közé tartozott. Tudja, én nem
vagyok újságíró, de amikor ennyi pénzről van szó, biztos akadnak
olyanok, akik gyilkolni is képesek ezért.
Alicia elmosolyodott egy pillanatra.
– Akar valamit mondani?
Alicia visszazuhant kimerült apátiájába, és megrázta a fejét.
– Nézze, Ms. Crane, meg se volt még a kisebbik gyerekem, amikor
már gyilkossági ügyekkel foglalkoztam, most meg már saját családja
van. Ne vegye sértésnek, de szerintem maga eltitkol előlem valamit,
és szeretném tudni, hogy miért. Egy gyilkosság nem olyan dolog,
amivel játszadozni lehet. – Körbepillantott az elegáns szobán. – A
gyilkosok és azok, akik asszisztálnak nekik, nem ilyen helyen szokták
leélni az életüket.
Alicia szinte keresztüldöfte a tekintetével. – Mire akar ezzel
célozni?
– Én nem célzok semmire. Én tényekért jöttem ide. Donovan
rögzítőjén a maga hangja volt, és ez a hang két dolgot árult el nekem.
Először, hogy aggódik Donovan miatt, másodszor meg azt, hogy
pontosan tudja, miért aggódik.
Alicia idegesen tördelte a kezét az ölében. Többször lehunyta a
szemét, aztán újra kinyitotta. Rollins türelmesen várta, hogy
elhatározásra jusson.
Amikor beszélni kezdett, gyors löketekben törtek föl belőle a
szavak. Rollins előhalászta a noteszát, és jegyzetelni kezdett.
– Thomas azért kezdett foglalkozni a lottóval, mert meggyőződése
volt, hogy a legnagyobb befektető cégek ráteszik a kezüket a
nyertesek pénzére, és vagy elherdálják az egészet, vagy olyan magas
jutalékot, ahogy ő nevezte: sarcot számítanak fel nekik, hogy a végén
semmijük se marad. A kormányt is gyűlölte, amiért tétlenül tűri, hogy
ezt csinálják az emberekkel. És mivel egy csomóan nem értik az
adózási szabályokat, a végén jön az adóhivatal, és visszavesz tőlük
mindent. Sőt még annál többet is. Teljesen kisemmizik őket.

407
 – Hogyan jutott erre a következtetésre?
– A csődök alapján – felelte Alicia. – A nyertesek nagy része
előbb-utóbb csődbe jutott.
Rollins megvakarta a fejét. – Igen, többször is olvastam erről. De
annak tulajdonítottam, hogy a nyertesek képtelenek beosztani a
pénzüket. Elköltik az egész nyereményt, és ahogy maga is mondta,
megfeledkeznek az adófizetésről meg más effélékről. Pillanatok alatt
el lehet herdálni a nyereményösszeget. A pokolba is, valószínűleg én
is ugyanezt tenném a helyükben.
– De Thomas sejtette, hogy nem csak erről van szó. És aztán
felfedezett valamit. – Ismét belekortyolt a kávéjába. Bájos pír jelent
meg az arcán, ahogy Thomas Donovan találékonyságára gondolt.
– Micsodát? – ösztökélte Rollins.
– Hogy tizenkét egymást követő nyertes nem jutott csődbe.
– Na és?
– Thomas sok évre visszamenőleg megvizsgálta a nyerteseket. És
azt találta, hogy a többi évben a csődök aránya végig állandó volt. És
ennek a trendnek a kellős közepén felbukkan tizenkét olyan nyertes,
aki nem jelentett csődöt. Nem hogy nem mennek tönkre, de még
növelik is a vagyonukat.
Rollins bizonytalanul vakargatta az állát. – Még mindig nem látok
semmi szenzációt ebben.
– Thomas sem látta át teljesen a helyzetet. De azt mondta, hogy
közel jár hozzá. Többször is felhívott, amíg úton volt, és beszámolt a
dolgok állásáról, arról, hogy mire jutott. Ezért is kezdtem aggódni,
amikor nem jelentkezett.
Rollins belepillantott a jegyzeteibe. – Úgy van. Valami veszélyt is
említett a telefonüzenetében.
– Thomasnak sikerült megtalálnia a tizenkét nyertes egyikét. –
Alicia elhallgatott, és megpróbált visszaemlékezni a nevére. –
Valamilyen LuAnn. Igen, Tyler, LuAnn Tyler. Azt mondta, hogy a nőt
gyilkosságért körözik, mert röviddel a lottó megnyerése előtt megölt
valakit, aztán nyomtalanul eltűnt. De Thomas kiderítette a kilétét, azt
hiszem, az adóbevallásán keresztül. És aztán elment hozzá.
– Most hol a nő? – Rollins ismét felírt valamit a jegyzetfüzetébe.
– Charlottesville-ben. Kedves környék, gyönyörű ingatlanok

408
vannak arra. Járt már ott?
– Az én fizetésemből nem gondolhatok ingatlanvásárlásra. Mi volt
aztán?
– Találkozott a nővel.
– És?
– És a nő összeroppant. Illetve, csak majdnem. Thomas mondta,
hogy látszott a szemén.
– Aha. – Rollins felhúzta a szemöldökét. – Na és mi volt Donovan
sztorija?
– Ezt hogy érti?
– Mi volt a szenzáció? Mi volt az a veszélyes, amit meg akart
írni?
– Ó, hát az a nő egy gyilkos. Ha képes volt egyszer ölni, nyugodtan
megteheti még egyszer.
Rollins halványan elmosolyodott. – Értem.
– Szerintem maga nem veszi ezt komolyan.
– Nagyon is komolyan veszem a munkámat. Csak nem látom az
összefüggést. Azt akarja mondani, hogy ez a LuAnn nevű személy ölte
meg Roberta Reynoldsot? Miért tette volna? Azt se tudjuk, hogy
ismerték-e egymást. Úgy gondolja, hogy esetleg megfenyegette
Donovant is?
– Én nem tudom, hogy LuAnn Tyler tényleg megölt-e vagy
megfenyegetett-e valakit. Nincs rá semmiféle bizonyítékom.
– Hát akkor? – Rollins igyekezett megőrizni a türelmét.
Alicia elfordította a szemét. – Én... én nem is tudom. Úgy értem,
hogy nem vagyok benne biztos.
Rollins felállt, és becsukta a jegyzetfüzetét. – Ha szükség lesz még
valamire, jelentkezem.
Alicia ülve maradt. Arca holtsápadt volt, a szeme csukva. Rollins
már majdnem az ajtónál járt, amikor Alicia megszólalt. – Csaltak a
lottón.
Rollins nagyon lassan megfordult, és visszasétált a nappali
közepére. – Csaltak?
– Két napja mesélte, amikor felhívott. Megígértette velem, hogy
nem mondom el senkinek. – Idegesen babrálni kezdte a blúza szélét. –
Hogy ez a LuAnn Tyler nevű személy bevallotta neki, hogy csalás

409
történt a lottón. És Thomas hangján hallatszott, hogy... szóval,
hallatszott, hogy fél. És én nagyon aggódom miatta. Már réges-rég fel
kellett volna hívnia, de még mindig nem hívott.
Rollins még egyszer ráengedte testes tömegét a szófára. – Mit
mondott még?
– Hogy felhívta a többi tizenegy nyertest is, de csak az egyik hívta
vissza. – Megremegett a szája széle. – Roberta Reynolds.
– Szóval Donovan találkozott vele – mondta Rollins vádló
hangon.
Alicia kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. Nem mondott
semmit, csak a fejét ingatta. Végül megszólalt: – Régóta dolgozik már
Thomas ezen a sztorin, de csak most osztotta meg velem a titkát. Félt
valamitől. Hallottam a hangján. – Megköszörülte a torkát. – Az
biztos, hogy megbeszélt egy találkát Roberta Reynoldsszal. Tegnap
reggel kellett volna találkozniuk. Megígérte, hogy azonnal felhív
utána, de azóta se hallottam felőle. Ó, istenem, tudom, hogy valami
szörnyűség történt.
– Azt is elmondta, hogy ki csalt a lottóval?
– Nem, de LuAnn Tyler figyelmeztette rá, hogy vigyázzon egy
bizonyos férfival. Hogy az illető meg akarja ölni, hogy Thomas
nyomában van, és meg fogja találni. És hogy nagyon veszélyes ember.
Biztosra veszem, hogy a nő halálához is van valami köze.
Rollins hátradőlt, szomorú pillantást vetett Aliciára, és ivott egy
kortyot a kávéjából.
Alicia nem nézett föl. – Kértem Thomast, hogy menjen el a
rendőrségre, és mondjon el mindent.
Rollins előrehajolt. – És megtette?
Alicia hevesen rázta a fejét. – Dehogyis! – Fájdalmas sóhajtás
hagyta el a száját. – Könyörögtem neki, hogy menjen el. Ha tényleg
csaltak a lottón, akkor nagyon sok pénzről van szó. És vannak, akik
ölni is képesek ezért. Maga rendőr, nincs igazam?
– Ismerek olyanokat, akik egymás szívét is kivágják néhány
fillérért – hangzott Rollins dermesztő válasza.
Lepillantott az üres csészére. – Maradt még a kávéból?
Alicia felnézett. – Tessék? Ja, persze, csináltam egy egész
kannával.

410
 Rollins ismét elővette a jegyzetfüzetét. – Ha visszajön,
végigfutunk még egyszer a részleteken, aztán beszólok a központba.
Félek, hogy ez az ügy túlnőtte a hatáskörömet. Hajlandó bejönni
velem a kapitányságra?
Alicia minden különösebb lelkesedés nélkül bólintott, és kiment a
szobából. Néhány perc múlva visszatért kezében a fatálcával, szemét
a teli csészéken tartva, hogy ki ne löttyintse a kávét. Ahogy
felpillantott, döbbenten elkerekedett a szeme, és leejtette a tálcát a
padlóra.
– Peter?
Rollins nyomozó maradványai – a paróka, a bajusz, a maszk és a
képlékeny gumimassza – szép rendben sorakoztak a karosszéken.
Jackson, illetve Peter Crane, Alicia Crane bátyja felpillantott, s jobb
tenyerébe támasztott arcáról végtelen szomorúság áradt.
Donovan megfigyelése, hogy Bobbie Jo Reynolds majdnem olyan,
mint Alicia Crane, pontos volt. Csakhogy ő Peter Crane-t, alias
Jacksont látta Bobbie Jo Reynolds maszkjában, aki valóban
hasonlított Alicia Crane-re. A testvérek hasonlósága feltűnő volt.
– Szervusz, Alicia.
Alicia a levetett álarcra meredt. – Mit csinálsz te itt? Mi ez az
egész?
– Azt hiszem, jobb volna, ha leülnél. Akarod, hogy föltakarítsam
ezt a mocskot?
– Hozzá ne nyúlj! – Alicia megkapaszkodott az ajtógombban, hogy
összeszedje magát.
– Nem akartalak megijeszteni – mondta Jackson őszinte
megbánással a hangjában. – De tudod... amikor ilyen feszült a
helyzet, jobban szeretek más bőrében lenni. – Halványan
elmosolyodott.
– Egyáltalán nem volt jó ötlet. Majdnem szívrohamot kaptam.
Jackson gyorsan felállt, átölelte Alicia derekát, és odakísérte a
szófához. Gyengéden megpaskolta a karját. – Bocsáss meg, Alicia.
Nagyon sajnálom.
Alicia ismét a testes bűnügyi nyomozó maradványaira pillantott. –
Mi ez az egész, Peter? Miért tetted föl nekem azt a sok kérdést?
– Mert tudnom kellett, hogy mennyit tudsz a dolgokról. Tudnom

411
kellett, hogy mennyit mondott el neked Donovan.
Alicia kirántotta a karját Jackson keze alól. – Thomas? Honnan
ismered Thomast? Több mint három éve nem találkoztam veled.
– Ilyen rég lett volna? – mondta Jackson kitérően. – Nem
szenvedtél hiányt semmiben, igaz? Csak szólnod kellett nekem.
– Óramű pontossággal érkeztek a csekkjeid – mondta Alicia kissé
keserűen. – De nincs szükségem több pénzre. Sokkal jobb lenne, ha
eljönnél inkább látogatóba néha. Tudom, hogy sok a dolgod, de
mégiscsak egy családot alkotunk.
– Úgy van. – Lenézett a földre egy pillanatra. – Megmondtam
neked, hogy gondoskodni fogok rólad. És a jövőben is így lesz. A
család az család.
– Ha már itt tartunk, beszéltem a minap Rogerrel.
– Na és hogy van a mi meg nem értett, dekadens öcsénk?
– Megint pénzre volt szüksége, mint mindig.
– Remélem, nem adtál neki. Annyit kapott már tőlem, amiből élete
végéig eléldegélhetne, még befektetéseket is eszközöltem neki. Arra
kéne csak figyelnie, hogy ésszerű keretek között tartsa a költekezését.
– Te is tudod, hogy Roger képtelen ésszerűen élni. – Ideges
pillantást vetett Jacksonra. – Küldtem neki egy kis pénzt. – Jackson
mondani akart valamit, de Alicia gyorsan folytatta. – Tudom, hogy mi
a véleményed erről, de nem hagyhattam, hogy az utcára kerüljön.
– Miért nem? Egyáltalán nem ártana neki. Miért kell neki New
Yorkban laknia? Túl drága hely.
– Képtelen megállni a saját lábán. Ő nem olyan erős, mint apa
volt.
Jackson nyelt egyet apja említése hallatán. Az elmúlt évek sem
nyitották fel a húga szemét e téren. – Hagyjuk a témát, nem akarok
több időt vesztegetni Rogerre.
– Szeretném, ha megmondanád, Peter, hogy mi ez az egész.
– Mikor ismerted meg Donovant?
– Miért?
– Te csak válaszolj a kérdésemre.
– Majdnem egy éve. Írt egy cikket apáról és a szenátusban
folytatott áldozatos munkájáról. Gyönyörű, őszinte vallomás volt.
Jackson hitetlenkedve csóválta a fejét. A húga teljesen torzan látja

412
a dolgokat: a valóság épp ennek a fordítottja volt.
– Felhívtam Thomast, és köszönetet mondtam neki. Együtt
ebédeltünk, aztán együtt vacsoráztunk, és hát, nagyon szépen alakult a
dolog. Borzasztóan jó lett minden. Thomas olyan nemes lelkű, olyan
nemes célokat követ az életben.
– Mint apa? – Jackson szája torz vigyorba görbült.
– Igen, mint apa – felelte Alicia méltatlankodva.
– Milyen kicsi a világ. – Hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Miért mondod ezt?
Jackson felállt, széttárta a karját, és körbemutatott a szobán. –
Mégis, mit gondolsz, Alicia, honnan van ez a sok minden?
– Honnan lenne, a családi vagyonból természetesen.
– A családi vagyonból? Az már régen elúszott. Az összes pénz
oda lett. Sok évvel ezelőtt.
– Miről beszélsz? Tudom, hogy voltak apának anyagi nehézségei,
de aztán összeszedte magát. Mindig össze tudta szedni magát.
Jackson megvető pillantást vetett rá. – A szart szedte össze magát,
Alicia, Egyetlen centet se keresett életében. Készen kapott mindent, Ő
csak elverte az egészet. Az én örökségemet, a te örökségedet. Magára
költötte az egészet, és arról ábrándozott, hogy milyen nagy ember.
Csaló volt, és örök vesztes.
Alicia felugrott, és pofon vágta Jacksont. – Hogy merészeled!
Mindent neki köszönhetsz.
Jackson lassan megdörzsölte a bőrét, ahol Alicia megütötte. A
valódi bőre sápadt volt és puha, mintha kolostorba zárva, buddhista
szerzetesként élte volna le az életét, ami bizonyos szempontból igaz
is volt.
– Tíz évvel ezelőtt megmachináltam a nemzeti lottót – mondta
csendesen. Sötét szeme fényesen csillogott, ahogy Alicia döbbent
arcát nézte. – Minden pénz, minden, amit kaptál, ebből a pénzből
származik. Az én pénzemből. És nem a drága jó apádéból.
– Mit akarsz ezzel mondani? Hogyan tudtad...
Jackson lenyomta Aliciát a szófára, és közbevágott.
– Közel egymilliárd dollárt gyűjtöttem össze attól a tizenkét
nyertestől, akik után Donovan szimatolt. Elvettem a nyereményüket,
és befektettem az egész összeget. Emlékszel, hogy a nagypapának

413
milyen jó kapcsolatai voltak a Wall Street-i elittel. Ő tényleg
megkereste a pénzét. Én hosszú éveken át céltudatosan ápoltam
ezeket a kapcsolatokat. És amikor begyűjtöttem a nyertesektől a
pénzt, amiről a Wall Streeten azt hitték, hogy családi örökség, én
lettem az egyik legszívesebben látott befektetőjük. A tőzsdeüzleteket
a legjobb kondíciókkal köthettem, a sláger részvényekhez még a
nyilvános részvénykibocsátás előtt hozzájutottam. Ez olyasmi, amit a
gazdagok nem nagyon hangoztatnak, Alicia. Ők férnek hozzá először
mindenhez. Egy részvény, amit tíz dollárért megkapok a tőzsdére való
bevezetés előtt, a részvénykibocsátást követő huszonnégy órán belül
elérheti a hetven dollárt. Aztán eladom a közönséges halandóknak,
begyűjtöm a hatszáz százalékos hasznomat, és újabb bomba üzlet után
nézek. Olyan az egész, mintha saját pénzverdéd volna; azon múlik
minden, hogy kit ismersz, és mit teszel le az asztalra. És ha ez
történetesen egymilliárd dollár, akkor, hidd el, hogy felfigyelnek rád,
és megjegyeznek maguknak. A gazdagok gazdagabbak lesznek, a
szegények maradnak, amilyenek voltak.
Alicia szája remegni kezdett a magyarázat közben, ahogy a bátyja
hangja és stílusa egyre keményebb és erőteljesebb lett. – Hol van
Thomas? – A kérdést alig lehetett hallani.
Jackson oldalra nézett, és megnyalta a szája szélét. – Ő nem volt
jó neked, Alicia. Egyáltalán nem volt jó. Potyaleső volt. Biztos, hogy
csak ez tetszett neki. A vagyonod. Amit tőlem kaptál.
– Volt? Nem volt jó? – Alicia felállt, összekulcsolta a kezét, és
olyan erővel szorította, hogy szinte lángolt a bőre.
– Hol van? Mit csináltál vele?
Jackson kutató pillantást vetett Aliciára, mintha valami
megértésfélét keresne az arcán. Amíg távol volt, mindvégig ideális
kép élt benne a húgáról, szinte piedesztálra emelte őt. De így szemtől
szemben kénytelen volt belátni, hogy ez a kép tarthatatlan. Rászánta
magát a válaszra. A hangja közömbös volt, a mondat tartalma
korántsem.
– Megöltem, Alicia.
Alicia egy pillanatig dermedten állt, aztán toporzékolni kezdett.
Jackson megragadta és visszaültette a kanapéra, ezúttal nem olyan
gyengéden. – Ne csináld ezt. Találsz helyette másikat, ebben biztos

414
vagyok.
Majd körbejárod a Földet, és megkeresed apa hasonmását.
Donovan nem volt az, de úgysem adod föl, amíg meg nem találod. –
A hangjából gúny áradt.
De Alicia nem hallott semmit. Patakokban folyt a könnye.
Jackson a könnyek ellenére folytatta, le-föl járkálva előtte, mint
egy tanár az osztályban. – El kell hagynod az országot, Alicia.
Letöröltem a Donovannek hagyott üzenetedet, úgyhogy a zsaruk nem
tudnak elindulni ezen a nyomon. De mivel a viszonyotok egy éve
tartott, bizonyára sokan tudnak róla. A rendőrség előbb-utóbb eljutna
hozzád. Megteszem a szükséges előkészületeket. Úgy emlékszem,
mindig kedvelted Új-Zélandot. Vagy Ausztráliát. Rengeteg szép napot
töltöttünk ott gyerekkorunkban.
– Hagyd abba! Hagyd abba, te állat!
Ahogy Jackson megfordult, Aliciát állva találta.
– Alicia...
– Nem megyek sehova.
– Hadd tegyem világossá a helyzetet. Túl sokat tudsz. A rendőrség
kérdéseket fog feltenni. És neked nincs tapasztalatod az ilyesmiben.
Pillanatok alatt kiszednék belőled az igazságot.
– Látod, ebben igazad van. Most rögtön felhívom őket, és mindent
elmondok nekik.
Elindult a telefon felé, de Jackson útját állta. – Alicia, gondolkozz
egy kicsit.
Alicia teljes erőből ütni kezdte Jackson arcát az öklével. Ez nem
okozott ugyan fizikai sérülést Jacksonnak, de felidézte benne egy
másik családtagtól elszenvedett megaláztatás emlékét. Az apja
erősebb volt nála, így képes volt fizikailag terrorizálni őt. Azóta
Jackson nem tűrte el senkitől, hogy uralkodni próbáljon fölötte.
– Szerettem, hogy az isten verjen meg! Szerettem! – sikoltotta bele
Alicia Jackson arcába.
Jackson vizenyős szemmel nézett rá. – Én is szerettem valakit –
mondta. – Valakit, akinek szeretnie és tisztelnie kellett volna engem,
és mégse tette. – A sok megaláztatás, fájdalom és szégyen ellenére
Jack fia még mindig magában őrizte az apja iránt táplált s mélyen
eltemetett érzéseket. Olyan érzéseket, amiket soha nem mondott ki,

415
soha nem öntött szavakba mostanáig. Az érzelemroham váratlan
felszínre törése heves reakciót váltott ki belőle.
Megragadta Alicia vállát, és durván visszalökte a szófára.
– Peter...
– Csönd legyen, Alicia. – Leült a húga mellé. – Eltűnsz az
országból. És nem hívod föl a rendőrséget. Megértetted?
– Te megőrültél, nem vagy normális. Ó, istenem, nem hiszem el,
hogy ez megtörténhet.
– Az a helyzet, Alicia, hogy e pillanatban én vagyok a család
egyetlen normálisan gondolkodó tagja. – Alicia szemébe nézett, és
lassan megismételte a szavait: – Nem hívsz föl senkit. Megértetted?
Alicia belenézett Jackson szemébe, és a lelke mélyéig
összeborzadt. Találkozásuk kezdete óta először a haragot rettegés
váltotta fel benne. Régóta nem látta már a bátyját. Az a fiú, akivel
boldogan hancúroztak annak idején, s akinek érettsége és
intelligenciája mindig lenyűgözte, teljességgel felismerhetetlen volt
számára. A vele szemben álló férfi nem a bátyja volt. Egy vadidegen
lényt látott maga előtt.
Gyorsan hangnemet váltott, és amilyen nyugodtan csak tudott,
megszólalt: – Igen, Peter, megértettem. És... és még ma este
összecsomagolok.
Jackson arcára olyan elkeseredettség ült ki, amit hosszú évek óta
nem érzett. Tisztán ki tudta olvasni Alicia szeméből a rettegést; finom
arcára rá volt írva minden, amit gondol. Jackson ujjai rákulcsolódtak
a közöttük fekvő díszpárnára.
– Hová szeretnél menni, Alicia?
– Bárhová, Peter, ahová csak akarod. Új-Zélandra, te mondtad Új-
Zélandot. Az jó is lesz.
– Gyönyörű ország. Vagy Ausztrália, ugye, milyen szép napokat
töltöttünk ott együtt? – Szorosabbra fogta a párnát. – Ugye, milyen
szépeket? – kérdezte újra.
– Igen, igen. – Alicia rémült tekintettel nézte Jackson kezét.
Megpróbált nyelni, de túlságosan ki volt száradva a torka. – Akkor
odamegyek először, és azután utazok Új-Zélandra.
– És nem szólsz a rendőrségnek sem? Megígéred? – Jackson
felemelte a párnát.

416
 Alicia álla remegni kezdett, ahogy nézte az arcához közeledő
párnát. – Peter, kérlek! Kérlek, ne!
Jackson hangja ünnepélyessé vált. – Engem Jacksonnak hívnak,
Alicia. Peter Crane nem létezik többé.
Gyors mozdulattal hátára lökte a húgát a kanapén, és rányomta az
arcára a párnát. Alicia keményen hadakozott, karmolt, rúgott és
dobálta magát, de kicsi volt és gyenge; Jackson alig érzett valamit a
haláltusából. Amíg Jackson sziklakeménnyé edzette magát a hosszú
évek alatt, Alicia az apja hasonmását várta, hogy fehér lovon
besétáljon az életébe, s közben teste-lelke elpuhult.
Gyorsan vége volt az egésznek. Jackson figyelte, ahogy a vonaglás
mind erőtlenebbé válik, majd teljesen megszűnik. Alicia sápadt karja
lassan lecsúszott a díványról. Jackson elvette a párnát, és
kényszerítette magát, hogy ránézzen a húgára. Ennyit megérdemelt
szegény. A szája félig nyitva volt, tekintete a semmibe meredt.
Jackson gyorsan lezárta a szemét, leült a húga mellé, és gyengéden
megpaskolta a karját. Képtelen volt visszatartani a könnyeit. Pedig
tudta, hogy ez semmi jóra nem vezet. Megpróbálta felidézni magában,
hogy mikor sírt utoljára, de nem sikerült neki. Nem túl egészséges
dolog, ha nem is tudunk visszaemlékezni rá, gondolta.
Először keresztbe rakta Alicia karját a mellén, de aztán úgy
döntött, hogy inkább a dereka fölött kulcsolja össze a kezét. Óvatosan
felemelte a lábait a szófára, feje alá tette a párnát, amivel
meggyilkolta, aztán elrendezte szép haját, egyenletesen szétterítve a
párnán. Halálában is szépnek találta a húgát, a dermesztő
mozdulatlanság ellenére. Béke és nyugalom lengte körül, amitől
Jackson úgy érezte, hogy nem is tett olyan borzalmas dolgot.
Eltűnődött egy pillanatig, aztán ismét a húgára pillantott.
Hosszasan ellenőrizte a pulzusát, aztán lassan visszaeresztette a kezét
az ágyra. Ha életben lett volna még, Jackson fogja magát, kisétál a
házból, és eltűnik az országból, úgy hagyva mindent, ahogy van.
Tudta jól, hogy még egyszer nem nyúlna a húgához. Mégiscsak a
testvére, nem? De Alicia halott volt. Jackson felállt, és még egyszer
lepillantott rá.
Nem kellett volna ennek így történnie. Most már csak az a
semmirekellő Roger volt neki. Inkább őt ölte volna meg. Akkor most

417
ő feküdne itt, és nem a drága kis Alicia. De Roger ennyi fáradságot
sem érdemel meg. Jackson arca megdermedt egy pillanatra, ahogy
eszébe villant valami. Talán az öccse is szerepet kaphat a terve
megvalósításában. Felhívja Rogert, s ajánlatot tesz neki. Olyan
ajánlatot, amit az öccse képtelen lesz visszautasítani, mivel a világ
leghatásosabb kábítószeréből – készpénzből fog állni.
Összeszedte az álcázószereit, és gondosan elcsomagolta őket,
miközben egy-egy pillantást vetett halott húga felé. Előre befújta a
kezét valami lakkszerű anyaggal, így nem kellett attól tartania, hogy
ujjlenyomatokat hagy maga után. A hátsó ajtón távozott. Hamarosan
meg fogják találni a húgát. Alicia mondta, hogy a házvezetőnője csak
kiugrott valamit elintézni. A rendőrség minden bizonnyal azt hiszi
majd, hogy Thomas Donovan ölte meg a barátnőjét, Alicia Morgan
Crane-t, tovább folytatva gyilkos tombolását. Alicia nekrológja
hosszú és terjedelmes lesz, a családja fontos szerepet töltött be;
bőven lesz mit írni róluk. És Jacksonnak még egyszer vissza kell
jönnie, hogy eltemesse a húgát. Rogerre nem lehet rábízni ilyesmit.
Sajnálom, Alicia. Nem kellett volna ennek így történnie. Az
események ilyetén való alakulása szinte teljesen behatárolta Jackson
mozgásterét. Pedig mindennél fontosabb volt számára, hogy
ellenőrzése alatt tartsa a helyzetet, és most megfosztották ettől.
Lenézett a kezére, húga meggyilkolásának eszközére. A saját húga.
Bár a lábából teljesen kiszállt az erő, az agya korántsem volt
szinkronban a test fáradtságával.
Ahogy végigbotorkált az utcán, kissé tántorogva tettének súlyától,
Jackson mentális energiái máris arra a személyre összpontosultak,
akit egyértelműen felelősnek tartott mindenért.
LuAnn Tyleren keserves bosszút fog állni. A fájdalomért, ami a
lelkét mardossa, százszorosan visszafizet neki, addig kínozza, amíg
könyörögni nem fog, hogy vessen véget az életének, mert már a puszta
lélegzés is olyan fájdalmat okoz neki, amit képtelen elviselni az
ember. Még ő is.
És a legjobb az egészben, hogy nem is kell keresgélnie a nőt. Ő
maga fog utánajönni. Rohanni fog hozzá, minden erejét és gyorsaságát
bevetve, kivételes fizikai adottságainak minden csepp energiáját
felhasználva. Olyasmi lesz ugyanis a birtokában, amiért LuAnn

418
bárhová elmegy, és bármire hajlandó. Olyasmi, amiért LuAnn
meghalni is képes. És pontosan ez fog veled történni, LuAnn Tyler,
alias Catherine Savage, fogadkozott magában Jackson, miközben
végigsétált az utcán, maga előtt látva a még ki sem hűlt testet, s a
drága arcot, amely oly erősen emlékeztetett az övére.

419
 ÖTVENHARMADIK FEJEZET
RIGGS MÁR VAGY TIZEDSZER pásztázta végig a piacteret, aztán
ránézett az órájára. Azzal, hogy alkut kötött az FBI-jal, hihetetlenül
síkos talajra tévedt, és LuAnn már több mint három órát késett. Mi
van, ha egyáltalán nem jön? Mi lesz vele akkor? Jackson most is
szabadon garázdálkodik, és másodszor nem fog hibázni a kése. Ha
nem kapja el sürgősen Jacksont, volt munkaadóinak tett ígéretének
megfelelően, és nem kap cserébe új személyazonosságot, akkor a
drogkartell tagjai, akik öt éve gyilkos bosszút esküdtek ellene, meg
fogják találni, és rövid úton végeznek vele. A lakásába sem mehetett
vissza. A vállalkozása valószínűleg már így is befuccsolt, ráadásul
kocsija sem volt, és mindössze öt dollár lapult a zsebében. Ha arra
kellett volna választ adnia, hogy mivel tudná ennél jobban elcseszni
az életét, nehéz helyzetben lett volna.
Leült egy padra, és elnézett a Washington-emlékmű irányába,
miközben a hideg szél szabadon nyargalászott a Lincoln-szobortól az
Egyesült Államok Capitoliumáig húzódó lapos, nyitott térségen. Az
ég borult volt; az eső a levegőben lógott. Érezni lehetett a szagát.
Igazán biztató kilátások. És te, Mr. Riggs, két pad között szépen a
földre zuhantál, motyogta magában Riggs. Érzelmi barométere öt
évvel ezelőtt volt mélyponton, amikor megtudta, hogy a feleségét
halálos lövés érte a fegyveres támadásban. Lehetséges volna, hogy
alig egy hete még egészen normális életet folytatott? Hogy házakat
épített gazdag embereknek, könyveket olvasott a kandalló előtt,
előadásokat hallgatott az esti egyetemen, és komolyan fontolóra vette,
hogy elmegy egyszer üdülni valahova?
Rálehelt elgémberedett ujjaira, és zsebre dugta a kezét. Sérült
válla fájdalmasan hasogatott. Már éppen indulni készült, amikor egy
kéz megérintette a nyakát.
– Bocsáss meg.
Ahogy oldalra kapta a fejét, a hangulata olyan gyorsan
megváltozott, hogy szinte belekábult. Nem tehetett róla, de fülig ért a

420
szája. Képtelen volt leplezni az örömét.
– Miért kéne megbocsátanom?
LuAnn leült mellé, és gyengéden megfogja a karját. Nem válaszolt
azonnal. Miután hosszasan elnézett a távolba, nagy levegőt vett, Riggs
felé fordult, és megsimogatta a kezét.
– Kétségeim voltak.
– Velem kapcsolatban?
– Nem lett volna szabad kételkednem benned. Azok után, amit
tettél értem, le kellett volna győznöm a kételyeimet.
Riggs barátságos pillantást vetett rá. – Ugyan már. Mindenkinek
lehetnek kételyei. Az elmúlt tíz év tükrében teljesen természetes, hogy
kissé gyanakvóbb vagy az átlagosnál. – Megsimogatta LuAnn kezét,
és belenézett a szemébe. Egy kis nedvességet vélt felfedezni a
sarkában. – Mégis itt vagy – mondta. – És magadtól jöttél. Ezek
szerint minden helyrebillent benned? Átmentem a vizsgán?
LuAnn képtelen volt megszólalni, csak némán bólintott.
– Javaslom, hogy keressünk egy meleg helyet, ahol elmesélhetem
neked a legújabb fejleményeket, és megvitathatjuk a haditervünket.
Hogy hangzik?
– Jól – felelte LuAnn, és olyan erővel kapaszkodott Riggs karjába,
mintha soha többé nem akarná elengedni. És Riggsnek nem is kellett
most ennél több.
Gyorsan megszabadultak a kiszolgált Hondától, és béreltek
maguknak egy másik kocsit. Riggs különben is kezdett belefáradni a
dróttal való indítgatásba.
Kikocsikáztak Fairfax megye legszélére, és megálltak egy
majdnem üres étteremnél. Útközben Riggs részletesen beszámolt a
Hoover Buildingben történtekről. Elsétáltak a bárpult előtt, aztán
leültek a sarokban egy asztalhoz. LuAnn csendes érdeklődéssel
figyelte a csapost, aki ráérősen csavargatta a tévé gombját, hogy
jobban be tudja fogni kedvenc szappanoperáját. Aztán lomhán
nekidőlt a pultnak, és egy koktélpálcikát kezdett rágcsálni. Milyen jó
lehet ilyen nyugodtan, ilyen gondtalanul élni, ábrándozott LuAnn.
Miután megrendelték az ételt, Riggs elővette az újságot. Nem szólt
semmit, amíg LuAnn végig nem olvasta a cikket.
– Úristen!

421
 – Donovannek hallgatnia kellett volna rád.
– Gondolod, hogy Jackson végzett vele?
Riggs komoran bólintott. – Valószínűleg tőrbe csalta. Rávette
Reynoldsot, hogy hívja föl, és mondja azt, hogy hajlandó vele
beszélni. Aztán Jackson lepuffantja mindkettőt, és úgy rendezi meg,
hogy Donovant vádolják a gyilkossággal.
LuAnn kezébe temette az arcát.
Riggs gyengéden megérintette a haját. – Hé, LuAnn, te legalább
megpróbáltad figyelmeztetni a fickót. Ennél többet nem tehettél.
– Tíz évvel ezelőtt nemet mondhattam volna Jacksonnak. És akkor
nem történik meg ez.
– Igen, de ha megteszed, Jackson ott helyben megölt volna.
LuAnn megtörölte a szemét az ingujjával. – Szóval kötöttél egy jó
kis alkut az FBI-jal a nevemben, és annyi csak a dolgunk, hogy
elkapjuk Lucifert. – Belekortyolt a kávéjába. – Nem mondanád meg,
hogy a pokolba csináljuk ezt?
Riggs eltette az újságot. – Gondolhatod, hogy elég sokat
töprengtem ezen. Az a nehéz benne, hogy nem szabad se
túlbonyolítanunk, se leegyszerűsítenünk a dolgot. Mindkét esetben
gyanút fogna.
– Nem hiszem, hogy hajlandó lenne még egyszer találkozni velem.
– Nem, nem erre gondoltam. Úgysem jönne el, küldene valakit
maga helyett, hogy öljön meg. Túl veszélyes lenne.
– Hát nem tudtad, Matthew, hogy imádom a veszélyt? Ha nem
kellene állandó rettegésben élnem, azt se tudnám, mit kezdjek
magammal. Oké, nincs találka, akkor hogy legyen?
– Ha sikerülne kideríteni a kilétét, lenyomozhatnánk a tartózkodási
helyét, és mi lennénk a nyeregben. – Riggs elhallgatott, amikor
lerakták eléjük az ételt. Megvárta, amíg a pincér elmegy, beleharapott
a szendvicsébe, aztán két harapás között folytatta. – Nem emlékszel
valami apró részletre a fickóval kapcsolatban? Olyasmire, ami
alapján kideríthetnénk a kilétét.
– Mindig álarcban volt.
– És mi van a bankszámlákkal, amiket küldött?
– Egy svájci bankból érkeztek. Van belőlük néhány otthon, de,
gondolom, nem mehetek el érte. Az alku ellenére se, igaz? – Felvonta

422
a szemöldökét.
– Nem javasolnám a dolgot, LuAnn. Ha a szövetségiek beléd
botlanának, hajlamosak lennének megfeledkezni az alkuról.
– A New York-i bankban is van néhány dokumentum.
– Az is túl kockázatos.
– Írhatok a svájci cégnek is, de nem hinném, hogy tudnak valamit.
De ha tudnának is, akkor se hiszem, hogy megmondanák nekünk.
Végül is ezért tartják az emberek Svájcban a pénzüket, nem?
– Oké, persze. Valami más? Biztos volt valami a fickón, amire
vissza tudsz emlékezni. Az öltözékére, a szagára, a hangjára, a
mozgására. Volt valami különös szenvedélye? És mi a helyzet
Charlie-val? Neki sincs semmi elképzelése?
LuAnn habozott egy pillanatig. – Megkérdezhetjük tőle – mondta,
miközben megtörölte a kezét egy szalvétában –, de nem sok jót
remélek. Charlie azt mondta, hogy sose találkozott személyesen
Jacksonnal. Kizárólag telefonon érintkeztek.
Riggs hátradőlt, és megtapogatta sérült karját.
– Nincs rá esélyünk, hogy megtaláljuk, Matthew.
– De van esélyünk, LuAnn. Már ki is gondoltam a módját. Csak
tisztázni akartam, hogy mennyi információval rendelkezünk.
– Mit forgatsz a fejedben?
– Megvan még a telefonszám, amin el tudod érni?
– Igen. És?
– Megbeszélünk vele egy találkozót.
– De azt mondtad, hogy...
– Én fogok vele találkozni, nem te.
LuAnn félig felpattant az asztaltól. – Szó sem lehet róla, Matthew!
Nincs az az isten, hogy a fickó közelébe engedjelek téged. Nézd meg,
mit csinált veled. – Riggs karjára mutatott. – Rosszabb dolog is
történhet ennél. Sokkal rosszabb.
– Ez is elég lett volna, ha nem zavarod meg szúrás közben. –
Rámosolygott LuAnnre. – Nézd, először felhívom. Aztán megmondom
neki, hogy elhagyod az országot, eleged van a sok zűrből. Tudod,
hogy Donovan halott, így Jackson úrnak nincs több oka aggodalomra.
Mindenki szabad, mint a madár. – LuAnn hevesen megrázta a fejét, s
visszaereszkedett a székre.

423
 – Aztán közlöm vele – folytatta Riggs –, hogy nem rajongok a
munkás életért. Beleuntam már a malterhordásba, és szükségem volna
egy kis pénzre.
– Nem, Matthew, nem!
– Jackson úgyis azt hiszi rólam, hogy bűnöző vagyok. Egy
zsarolási kísérletet bármikor ki tud nézni belőlem. Azt mondom majd,
hogy poloskát tettem a hálószobádba, és felvettem az éjszakai
beszélgetéseteket, amikor kitárgyaltátok a lényeget.
– Te megbolondultál!
– És hogy pénzt akarok. Nagyon sok pénzt. Cserébe pedig
megkapja a hangszalagot.
– Meg fog ölni.
Riggs arca elsötétült. – Azt egyébként is megtenné. De nem fogok
ölbe tett kézzel várni rá. Inkább támadásba megyek át. Most én
izzasztom meg a változatosság kedvéért. Lehet, hogy nem vagyok
olyan gyilkológép, mint ő, de engem se kell félteni. Veterán FBI-
ügynök vagyok. Öltem már embert szolgálatteljesítés közben, és ha
azt hiszed, hogy egy pillanatig is habozni fogok, mielőtt
szétloccsantom a mocskos agyát, akkor nem ismersz engem.
Riggs lenézett maga elé, s megpróbált lehiggadni egy kicsit. A
terve valóban kockázatos volt, de hát melyik terv nem lett volna az?
Ismét felpillantott, és mondani akart valamit, de ahogy meglátta
LuAnn arcát, torkán akadt a szó.
– LuAnn?
– Ó, ne! – jajdult föl LuAnn. A hangja pánikkal volt tele.
– Mi van? Mi a baj? – Riggs megragadta remegő vállát. De LuAnn
nem válaszolt. Riggs háta mögé meredt döbbenten. Riggs gyorsan
megpördült, arra számítva, hogy Jackson rohan feléjük, félméteres
kést lóbálva mindkét kezében. Körbenézett a majdnem üres éttermen.
Végül a tévén állapodott meg a szeme, ahol a legfrissebb rendőrségi
híreket közvetítették éppen.
Egy női arc jelent meg a képernyőn. Két órával ezelőtt Alicia
Crane-t, a washingtoni közélet prominens személyiségét holtan
találták az otthonában. A holttestet a házvezetőnő fedezte fel. Az
eddigi adatok arra utalnak, hogy gyilkosság történt. Riggs pupillája
kitágult, amikor megemlítették, hogy Thomas Donovan, a Roberta

424
Reynolds-gyilkosság első számú gyanúsítottja intim viszonyt
folytatott Alicia Crane-nel.
LuAnn képtelen volt levenni a szemét a képről. Ő már látta ezeket
a vonásokat. Ugyanez a szempár nézett vissza rá a kunyhó verandáján.
Jackson arca meredt rá a képernyőről.
Az igazi arca.
Végigfutott rajta a hideg, amikor felfogta, hogy mit lát maga előtt.
Azt remélte, hogy soha többé nem fogja látni ezt a szemet. De most
éppen az meredt rá. Egyenesen a tévé képernyőjéről.
Amikor Riggs LuAnnre pillantott, LuAnn felemelte remegő ujját. –
Az Jackson – mondta elcsukló hangon. – Nőnek öltözve.
Riggs ismét a képernyőre nézett. Jackson nem lehet, gondolta.
Újból LuAnn felé fordult. – Honnan tudod? Azt mondtad, hogy mindig
álarc volt rajta.
LuAnn alig tudta levenni a szemét a képernyőről. – A kunyhóban,
amikor átestünk az üvegajtón. Verekedtünk, és akkor az álarca, a
műanyag meg a gumi meg minden, lejött róla. Láttam az igazi arcát.
Azt az arcot. – A tévére mutatott.
Riggs első gondolata helyes volt. Testvér? Úristen, lehetséges
volna? A Donovannel való kapcsolat nem lehet véletlen. Gyorsan
odament a telefonhoz.

– BOCS, FIÚK, hogy elvesztettük egymást. Remélem, nem kaptatok

túl sok fekete pontot a főnökségtől.
– Hol a pokolban vagy? – dühöngött Masters.
– Hallgass végig. – Riggs beszámolt a tévében látottakról.
– Azt mondod, hogy a fickónak köze lehet Alicia Crane-hez? –
csodálkozott Masters. A hangja izgatottá vált, s Riggs iránt érzett
haragja rögtön elpárolgott.
– Nem kizárt. Az életkoruk hasonló. Lehet a bátyja is, meg az
öccse is, nem tudom.
– Éljenek az erős gének.
– Mi a terved?
– Utánanézünk a családnak. Nem okozhat különösebb gondot. Az
apja szenátor volt évekig. Rendkívül prominens család. Ha van a
nőnek testvérbátyja, unokatestvére vagy bármi hasonló, gyorsan

425
megtaláljuk. Behozzuk és kihallgatjuk. Ártani nem árt.
– Nem hiszem, hogy ölbe tett kézzel fogja megvárni, amíg
bekopogtok hozzá.
– Ritkán szokták megvárni, igaz?
– Legyél vele óvatos, George.
– Persze. Ha igaz, amit mondasz róla...
Riggs fejezte be a gondolatmenetet: – A fickó most ölte meg a
saját húgát. Elképzelni is rossz, mire lehet képes egy idegennel.
Riggs visszaakasztotta a kagylót. Most először érzett valami
reményfélét. Nem ringatta magát abban a hitben, hogy Jackson be
fogja várni, amíg az FBI rárakja a bilincset. A legkisebb gyanús jelre
el fogja hagyni a bázisát. Rettentő dühös lesz, és bosszúhadjáratot fog
indítani. Hadd indítson. Ki kell ahhoz vágnia előbb Riggs szívét,
hogy hozzáférhessen LuAnnhez. És nem fognak tehetetlen célpontként
várni rá. Ideje, hogy mozgásba lendüljenek.
Tíz perc múlva már a kocsiban ültek, és ismeretlen célpontjuk felé
suhantak.

426
 ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET
JACKSON FELSZÁLLT a Delta járatára New York felé. Szüksége
volt egy kis munícióra, és be akarta gyűjteni Rogert. Nem hitte róla,
hogy képes volna egyedül odaérni a megbeszélt helyre. Jobb, ha
együtt repülnek vissza délre. A rövid repülőút alatt Jackson
kapcsolatba lépett a Charlie-t és Lisát követő emberével. Charlie-ék
megálltak egy pihenőhelyen. Charlie telefonált valakinek. Nem
kétséges, hogy LuAnn-nél jelentkezett be. Aztán továbbindultak, és
most déli irányból közelednek Virginia felé. Minden a tervek szerint
alakult. Egy órával később Jackson már egy taxiban ült, és manhattani
lakása felé araszoltak a csúcsforgalomban.

HORACE PARKER élénk érdeklődéssel figyelte az eseményeket.

Több mint ötven éve volt portás egy olyan épületben, ahol az átlagos
lakásméret négyszáz négyzetméter, a lakásár ötmillió dollár volt, nem
beszélve a tetőlakásról, amely háromszor ekkora volt, és húszmillió
dollárt ért – de még sose látott ilyesmit. Kíváncsian nézte, ahogy egy
kisebb hadseregre való, FBI-os dzsekit viselő férfi benyomul az
előcsarnokba, majd megszállja a privát liftet, amivel a tetőtéri lakást
lehet megközelíteni. Halálosan komolynak tűntek, és megvolt hozzá a
fegyverzetük, hogy kellően alátámasszák ezt a benyomást.
A portás kiment az utcára, és jobbra-balra forgatta a fejét. Egy taxi
állt meg a járdánál, és Jackson szállt ki belőle. Parker azonnal
odalépett hozzá. Csecsemőkora óta ismerte Jacksont. Sok évvel
ezelőtt együtt dobálta vele és az öccsével, Rogerrel az aprópénzt az
előcsarnok hatalmas szökőkútjába. Egy kis pluszpénzért időnként
vigyázott is rájuk, és hétvégenként elvitte őket a Central Parkba; tőle
kapták az első sörüket, amikor még el sem érték a serdülőkort. És
tanúja volt annak is, ahogy felcseperedtek, és elhagyták a családi
fészket. Aztán a Crane-ekre rossz idők jártak, és a család elköltözött
New Yorkból. De Peter Crane visszajött később, és visszavásárolta a
tetőlakást. A jelek szerint alaposan megszedte magát időközben.

427
 – Jó estét, Horace – mondta Jackson barátságosan.
– Jó estét, Mr. Crane – mondta Parker, és megbökte a sapkáját.
Jackson elhaladt mellette.
– Mr. Crane, uram?
Jackson megfordult. – Mi a gond, Horace? Rohanásban vagyok.
Parker felpillantott a házra. – Bement néhány úr az imént, Mr.
Crane. És egyenesen felmentek a tetőlakásba. Elég sokan. Az FBI-tól.
Alaposan el vannak látva fegyverrel, sose láttam ilyesmit. Még
mindig fönt vannak. Tartok tőle, uram, hogy önt várják.
Jackson hangja nyugodt maradt. – Köszönöm az információt,
Horace. Egyszerű félreértés.
Jackson kinyújtotta a kezét, és Parker megfogta. Jackson azonnal
sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba. Amikor Parker
kinyitotta a tenyerét, egy köteg százdolláros bankjegy volt benne.
Óvatosan körbepillantott, mielőtt zsebre vágta a pénzt, aztán gyorsan
elfoglalta őrhelyét a kapunál.
Az utca túloldalán nyíló sikátor árnyékából Jackson felpillantott
az épületre. A tekintete egyre följebb és följebb siklott, amíg meg
nem állapodott a tetőlakás ablakain. Az ő tetőlakása. Lassan mozgó
árnyalakokat fedezett fel az ablak mögött. Remegni kezdett a szája,
hogy ilyen felháborító módon betörtek a lakásába. Az a lehetőség,
hogy a lakását is felfedezhetik, meg sem fordult a fejében. Hogy a
pokolba csinálták? De nem volt ideje most ezen töprengeni. Elment a
sarokig, és keresett egy telefont. Húsz perccel később felvette egy
limuzin. Felhívta az öccsét, és utasította, hogy azonnal hagyja el a
lakását – ne bajlódjon a csomagolással se –, és találkozzanak a St.
James Színház előtt. Nem tudta, hogy a rendőrség hogyan jött rá a
személyazonosságára, de nem lehetett kizárni, hogy bármelyik
pillanatban felbukkanjanak Roger Crane küszöbén. Rövid időre
megállt egy garzonlakásnál, amit álnéven bérelt, és felszerelte magát
a legszükségesebb dolgokkal. A La Guardia repülőtéren saját
repülőgépet tartott állandó készenlétben, milliónyi alvállalkozása
közül az egyikre bejegyezve. Előre odaszólt nekik, hogy a
szolgálatban lévő pilótának legyen ideje felszállási engedélyt kérni.
Semmi kedve nem volt a várócsarnokban malmozni. A limuzin
egyenesen odaviszi majd a repülőgéphez. Miután ezzel megvolt,

428
felvette az öccsét a színház előtt.
Roger két évvel fiatalabb volt nála, és fizikailag gyengébb, de
ugyanolyan karcsú és szikár, mint Jackson. Ugyanolyan sötét haja
volt, és arcvonásai is hasonlóan finomak. Kíváncsivá tette, hogy
minek köszönheti bátyja váratlan felbukkanását az életében. – El se
tudom hinni, hogy csak úgy egyszerűen rám csörögtél. Mi a hézag,
Peter?
– Fogd be a szád, gondolkodom. – Hirtelen az öccséhez fordult. –
Láttad a mai híreket?
Megrázta a fejét. – Nem szoktam tévét nézni. Miért?
Pompás! Ezek szerint még nem tud Alicia haláláról, gondolta
Jackson. Nem méltatta válaszra az öccsét; hátradőlt az ülésen, és
sebesen pörgetve az agyát végigszaladt a lehetséges
forgatókönyveken.
Fél óra múlva kint voltak a La Guardia reptéren. Hamarosan
maguk mögött hagyták a manhattani égboltot, és elhúztak dél felé.

Az FBI VALÓBAN RÁBUKKANT Roger Crane kis lakására, csak egy

kicsit későn. De ami igazán lázba hozta őket, az Peter Crane
tetőlakásának a tartalma volt.
Masters és Berman a hatalmas tetőlakásban bóklásztak, végigjárva
Jackson öltözőjét, sminkesszobáját és számítógépes
irányítóközpontját.
– Az istenit! – morogta Berman zsebre dugott kézzel, ahogy
végignézett a maszkokon, sminkes tégelyeken és roskadozó
ruhafogasokon.
Masters egy albumot tartott gumikesztyűs kezében. FBI-os
technikusok nyüzsögtek mindenfelé, bizonyítékokat gyűjtve.
– Úgy tűnik, Riggsnek igaza volt. Egyetlen fickó csinálta. Így talán
túléljük a dolgot – mondta Masters.
– Mi a következő lépés?
Masters azonnal válaszolt: – Peter Crane-re összpontosítunk
minden erőnkkel. Átfésüljük a reptereket, a vonat- és
buszpályaudvarokat. A városból kivezető összes utat megfigyelés
alatt tartjuk. Figyelmeztesd az embereidet, hogy a fickó rendkívül
veszélyes, és mesterien álcázza magát. Küldd szét a fotóját

429
mindenhová, bár nem hiszem, hogy túl sok hasznát vesszük. Igaz,
hogy megtaláltuk az ürge főhadiszállását, de az anyagi forrásai szinte
kimeríthetetlenek. Ha a közelébe kerülünk, nem akarok semmi
fölösleges kockázatot. Mondd meg az embereknek, hogy a legkisebb
ellenállás esetén lőjék le.
– És mi lesz Riggsszel meg Tylerrel? – kérdezte Berman.
– Amíg nem kerülnek az utunkba, nincs velük gond. De ha Crane
körül fognak téblábolni, nem garantálhatok semmit. Nem fogom
kockára termi az embereim életét, csak hogy mentsem a bőrüket. Ha
engem kérdezel, LuAnn-nek különben is börtönben a helye. De
legalább van egy ütőkártyánk vele szemben. Bármikor
megfenyegethetjük, hogy lecsukjuk. Biztosra veszem, hogy tartani
fogja a száját. Nézz körül, hogy áll a bizonyítékgyűjtés.
Miután Berman elment, Masters leült, és elolvasta a háttér-
információt, ami LuAnn fotójához volt mellékelve.
Éppen befejezte, amikor Berman visszatért.
– Gondolod, hogy Crane most Tylert veszi célba? – kérdezte
Berman.
Masters nem válaszolt. LuAnn fotóját nézte az előtte fekvő
albumban. Most már értette, hogy miért pont őt választották ki
nyertesnek. És miért választották ki a többieket. Most már sokkal
tisztábban látta, hogy ki volt LuAnn, és miért tette, amit tett.
Kilátástalan nyomorban és szegénységben élt csecsemőkorú lányával.
Minden remény nélkül. Ebben az egyben az összes kiválasztott közös
nevezőn volt: a reménytelenségben. Mindannyian kitűnő alanyok
voltak, hogy belekeverjék őket egy ördögi tervbe. Masters arcán
látszódott, hogy mi játszódik le benne. És George Masterset több
okból is komoly bűntudat fogta el e pillanatban.

MÁR MAJDNEM ÉJFÉLRE JÁRT, amikor Riggs s LuAnn megálltak egy

motel előtt. Miután bejelentkeztek, Riggs felhívta George Masterset.
Az FBI-ügynök éppen akkor tért vissza New Yorkból, és részletesen
elmesélte Riggsnek, hogy mi történt a legutóbbi beszélgetésük óta.
Miután Riggs végighallgatta a beszámolót, letette a telefont, és a
rendkívül ideges LuAnnre pillantott.
– Mi történt? Mit mondott?

430
 Riggs a fejét rázta. – Ahogy vártuk. Jackson nem volt ott, de elég
bizonyítékot találtak ahhoz, hogy börtönben tartsák élete végéig, és
még azon túl is egy kicsit. Például egy albumot az összes nyertes
fotójával.
– Ezek szerint tényleg rokonságban áll Alicia Crane-nel.
Riggs komoran bólintott. – Igen, ő Alicia bátyja, Peter. Jackson és
Peter Crane egy és ugyanaz a személy. Legalábbis minden jel arra
utal.
LuAnn szeme elkerekedett. – Akkor a saját húgát ölte meg.
– Úgy tűnik.
– Azért, mert túl sokat tudott? Donovan miatt?
– Igen. Jackson nem akart semmit kockáztatni. Lehet, hogy
álarcban ment hozzá, lehet, hogy a saját képében. Miután kiszedte
belőle, amit akart, elmondja neki, hogy megölte Donovant. Ki tudja?
Mivel a nő együtt járt a fickóval, valószínűleg őrjöngeni kezd, és
azzal fenyegetőzik, hogy értesíti a rendőrséget. És Jackson megöli.
Csak ő lehetett.
LuAnn hátán végigfutott a hideg. – Hol van most szerinted?
Riggs vállat vont. – Az FBI megtalálta a lakását, de ahogy az a
hely kinéz, a pasasnak tengernyi pénze lehet, millió helyre mehet,
tucatnyi különböző álarcot és személyazonosságot ölthet magára.
Nem lesz könnyű elkapni.
– És teljesíteni a haverjaiddal kötött megállapodást. – LuAnn
hangja kissé gúnyos volt.
– Mi fedtük fel a kilétét az FBI előtt. Most is ott vannak a
főhadiszállásán. Nem abban alkudtunk meg, hogy masnival átkötött
dobozban fogjuk letenni a Hoover Building lépcsőjére. Az én
értelmezésem szerint részünkről teljesítettük a megállapodást.
LuAnn nagyot sóhajtott. – Ez azt jelenti, hogy ki van egyenlítve a
számla? Az FBI-jal? És Georgiával?
– Még tisztázni kell egy-két részletet, de azt hiszem, hogy igen.
Magnóra vettem a Hoover Buildingben folytatott beszélgetést. Rajta
van Masters, az FBI-igazgató és az Egyesült Államok legfőbb
ügyésze, aki nem másnak, mint az Egyesült Államok elnökének a
felhatalmazását bírta. Mindnyájan rajta vannak a szalagon, amint épp
elfogadják az ajánlatomat. Kénytelenek lesznek betartani a

431
játékszabályokat. Az adóhivatal persze hatalmas lyukat fog ütni a
bankszámládon. Az a helyzet, hogy ennyi év után az összes büntetés
és kamat levonása után nem tudni, hogy mennyi pénzed marad, ha
marad egyáltalán.
– Nem érdekel. Be akarom fizetni az adómat, még ha rá is megy
mindenem. Különben is lopott pénz. Csak annyit akarok, hogy ne
kelljen egész életemben a hátam mögé pillantgatnom.
– Nem fogsz börtönbe kerülni, ha erre gondolsz. – Gyengéden
megérintette LuAnn arcát. – Nem tűnsz túl boldognak.
LuAnn elpirult, és Riggsre mosolygott. – Pedig az vagyok. – A
mosolya gyorsan lehervadt.
– Tudom, mire gondolsz.
LuAnn idegesen kifakadt: – Amíg Jacksont el nem kapják, fabatkát
sem ér az életem. És a te életed. És Charlie-é. – Megremegett a szája
széle. – És Lisáé. – Hirtelen fölugrott, és megragadta a telefont.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Riggs.
– Látni akarom a lányomat. Tudnom kell, hogy biztonságban van-e.
– Várj egy kicsit, mit mondasz neki?
– Hogy találkozzunk valahol. Azt akarom, hogy mellettem legyen.
Nehogy valami baja történjen.
– De LuAnn...
– Ezt a kérdést nem bocsátom vitára. – A hangja indulatos volt.
– Oké, oké, értelek. De hol akarsz vele találkozni?
LuAnn végighúzta egyik kezét a homlokán. – Nem tudom. Nem
mindegy?
– Hol vannak most? – kérdezte Riggs.
– Amikor utoljára beszéltem velük, éppen visszatértek Virginiába.
Riggs megvakarta az állát. – Milyen kocsival vannak?
– A Range Roverrel.
– Pompás. Mindannyian elférünk benne. Találkozzunk ott, ahol
most vannak. Lerakjuk valahol a bérelt kocsit, azután lelépünk együtt.
Eltűnünk valahová, és megvárjuk, amíg az FBI elvégzi a dolgát. Te
hívd fel őket, addig én kiugrom ide az éjjel-nappaliba, és veszek
néhány hamburgert.
– Az jó lesz.
Mire Riggs két zacskó finomsággal visszajött, LuAnn már letette a

432
telefont.
– Beszéltél velük?
– Egy motelban vannak Danville közelében, Virginiában. De
vissza kell még hívnom őket, hogy pontosan tudják, mikorra érünk
oda. – Körbepillantott. – Hol a pokolban vagyunk most?
– A marylandi Edgewoodban, Baltimore-tól északra. Danville egy
kicsit több mint száz mérföldre van Charlottesville-től dél felé, ami
annyit jelent, hogy körülbelül öt-hat órányira vagyunk Danville-től.
– Oké, akkor, ha most azonnal elindulunk...
– LuAnn, már elmúlt éjfél. Valószínűleg régen ágyban vannak.
– És?
– Mi is alhatnánk egy kicsit, ami igazán ránk fér, aztán korán
fölkelünk, és dél körül találkozhatnánk velük.
– Nem akarok várni. Azt akarom, hogy Lisa velem legyen.
Biztonságban.
– LuAnn, az se túl biztonságos, ha fáradtan vezet az ember. Ha
most azonnal elindulnánk, akkor se érnénk oda hajnali öt vagy hat
előtt. Nem fog addig semmi sem történni. Azt hiszem, épp elég volt az
izgalomból egy napra. És ha Lisa megtudja, hogy most elindulunk, le
se fogja hunyni a szemét egész éjjel.
– Nem érdekel. Nem baj, ha álmos, csak biztonságban legyen.
Riggs lassan megrázta a fejét. – LuAnn, van még egy ok, amiért
nem akarom, hogy most csatlakozzunk hozzájuk, és ez éppen Lisa
biztonságával kapcsolatos.
– Miről beszélsz?
Riggs zsebre dugta a kezét, és nekidőlt a falnak.
– Azt tudjuk, hogy Jackson szabadon garázdálkodik. Amikor
utoljára láttuk, éppen befutott az erdőbe. De lehet, hogy kijött onnan,
és követett minket.
– De hát mi van Donovannel, Bobbie Jo Reynoldsszal és Alicia
Crane-nel? Valahogy csak megölte őket.
– Lehet, hogy ő ölte meg, de az is lehet, hogy megölette valakivel
őket. Az is lehet, hogy ő végzett személyesen mindegyikkel, és
felbérelt valakit, hogy kövessen minket. A fickónak vastag a
pénztárcája; nem sok olyan dolog van, amit ne tudna elintézni.
Anthony Romanello képe suhant át LuAnn lelki szemei előtt.

433
Jackson arra bérelte fel, hogy megölje őt.
– Ezek szerint Jackson tudhat az FBI-nál tett látogatásodról? És
tudhatja, hogy hol vagyunk?
– És ha most odarohanunk Lisához, akkor egyenesen odavezetjük
hozzá.
LuAnn leroskadt az ágyra. – Ezt nem tehetjük, Matthew – mondta
fáradtan.
Riggs megszorította a vállát. – Tudom.
– Nagyon szeretném látni a kislányomat. Nem lehetne valahogy?
Riggs eltűnődött egy darabig, azután leült LuAnn mellé az ágyra,
és megfogta a kezét. – Szóval jobb, ha éjszakára itt maradunk.
Sötétben könnyebben tudnának észrevétlenül követni minket. De
holnap kora reggel elindulunk Danville felé. Egész úton árgus
szemekkel fogok figyelni, hogy nem látok-e valami gyanúsat. A
beépített ügynökök egész jók az ilyen dolgokban. Mellékutakon
megyünk majd, gyakran megállunk, és időnként ráhajtunk az
autósztrádára. Lehetetlenség lesz követni minket. A motelnél
találkozunk Charlie-val és Lisával, aztán megkérjük Charlie-t, hogy
vigye Lisát egyenesen a charlottesville-i FBI-hoz. Mi is követjük
őket kocsin, de nem megyünk be az irodába. Nem szeretném, ha
őrizetbe vennének téged. De mivel alkut kötöttünk velük, nem árt
néha igénybe vennünk a védelmüket. Hogy hangzik a dolog?
LuAnn elmosolyodott. – Szóval holnap láthatom Lisát.
Riggs a tenyerébe fogta az állát. – Holnap.
LuAnn visszahívta Charlie-t, és megbeszélték, hogy másnap
délután egykor találkoznak a danville-i motelban. Ha Charlie, Riggs
és ő ott lesznek a kislány j közelében, akkor nyugodtan próbálkozhat
Jackson, ilyen erőviszonyok mellett már sokkal jobbak lesznek a
túlélési esélyeik.
Bebújtak az ágyba. Riggs ép karjával átkarolta LuAnn vékony
derekát, és odasimult hozzá. A kilenc milliméteres a párnája alatt
lapult, s az ajtókilincs alá betámasztott egy széket. Előzőleg kicsavart
egy villanykörtét, összetörte, és szétszórta a szilánkjait az ajtó előtt.
Bár nem számított váratlan eseményre, minden óvintézkedést megtett,
hogy elkerüljék a meglepetést.
Ahogy most LuAnn mellett feküdt, egyszerre érezte magát

434
felszabadultnak és feszültnek. LuAnn bizonyára megérezte ezt, mert
szembefordult vele, s megcirógatta az arcát.
– Mi nyugtalanít?
– Azt hiszem, csak a várakozás izgalma. Amíg az FBI-nak
dolgoztam, minden helyzetben meg kellett őriznem a türelmemet. Úgy
látszik, komoly ellenérzésem van azóta mindenfajta tétlen
várakozással szemben.
– Csak ennyi? – Riggs bólintott. – Nem bántad meg, hogy
belekeveredtél ebbe az ügybe?
Riggs közelebb húzta magához LuAnnt. – Mi okom lenne a
megbánásra?
– Hát, fel tudnék éppen sorolni néhányat. Kést döftek beléd, egy
hajszálon múlt, hogy élve megúsztad. Egy közveszélyes őrült mindent
megtesz, hogy kikészítsen. Összeakaszkodtál miattam az FBI-jal,
megszűnt az inkognitód, így korábbi halálos ellenségeid bármelyik
pillanatban lecsaphatnak rád. Összevissza rohangálsz velem az
országban, nyomodban a fél világgal, miközben a vállalkozásod
teljesen lepusztul, pedig a jelek szerint annyi pénzem se marad a
végére, hogy megköpdössem, hátha szerencsét hoz, nemhogy vissza
tudnám neked fizetni, amit értem tettél. Nem hagytam ki semmi
fontosat?
Riggs megsimogatta LuAnn haját, és úgy döntött, jobb, ha most
rögtön elmondja, amit gondol. Ki tudja, hogyan fognak alakulni a
dolgok? Ki tudja, lesz-e rá még alkalma?
– Azt az egyet kifelejtetted, hogy szerelmes vagyok beléd.
LuAnn visszafojtott lélegzettel nézte Riggset, arcának minden apró
rezzenését pontosan követve, miközben az imént hallott szavak
visszhangoztak a fejében. Megpróbált mondani valamit, de képtelen
volt rá.
Végül Riggs törte meg a csendet. – Tudom, hogy ez volt a lehető
legrosszabb időzítés, de szerettem volna, hogy tudd.
– Ó, Matthew! – suttogta LuAnn. A hangja éppúgy remegett, ahogy
az egész teste.
– Gondolom, hallottad már ezt néhányszor. Olyan pasasoktól, akik
sokkal jobban illenek hozzád...
LuAnn gyengéden rátette a kezét a szájára, de egy hosszú percig ő

435
sem szólt semmit. Riggs csókot lehelt az ujjára.
Amikor megszólalt, LuAnn hangja egészen rekedt volt, mintha
valahonnan nagyon mélyről törnének fel a szavak. – Igen, más férfiak
is mondták már nekem. De ez az első eset, hogy meg is hallottam.
Megcirógatta Riggs haját. Aztán az ajka megkereste a száját, és
szorosan rátapadt a sötétben. Vaktában tapogatózva levetkőztették
egymást, gyengéden simogatva közben a másikat. LuAnn-nek hirtelen
eleredtek a könnyei, ahogy az ideges feszültség és mérhetetlen
boldogság összekeveredett benne. Végül nem gondolt már semmire;
átadta magát a gyönyörű érzésnek, amelyre oly sok éven át várt;
amelyről álmodott, mielőtt az álmai kegyetlen rémálmokká nem
váltak, olyan valóságot teremtve számára, amellyel soha nem tudott
azonosulni, s amely megmérgezte az életét. Olyan erővel
kapaszkodott Matthew Riggsbe, mint aki tisztában van vele, hogy ez
az utolsó esélye. Hosszú ideig egymásba forrva feküdtek, mielőtt
elernyedt volna a testük. Végül egymás karjának ölelő biztonságában
mély álomba zuhantak.

436
 ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET
CHARLIE MEGDÖRGÖLTE álmos szemét, és a telefonra meredt. Már
legalább két óra eltelt azóta, hogy LuAnn beszámolt neki a legújabb
fejleményekről, de még mindig nem tudott elaludni. Szóval Jacksont
Peter Crane-nek hívják. Ebből a hírből persze Charlie-nak nem sok
haszna származott, de tisztában volt vele, hogy a hatóságok így
könnyebben rábukkanhatnak Jacksonra. De azt is tudta, hogy Jackson
iszonyú haragra fog gerjedni, ha rájön, hogy felfedezték a kilétét. És
Charlie nem szerette volna, hogy bárki is, akit szeret és fontos neki,
Jackson közelében legyen, amikor ez bekövetkezik.
Feltápászkodott a kanapéról. A térde jobban hasogatott, mint
valaha. A sok vezetés megbosszulta magát. Nagyon szerette volna
már látni LuAnnt. És Riggset is. Miért is ne? Úgy tűnik, a fickó
egészen jól helytáll LuAnn mellett. Ha tényleg keresztül tudja vinni a
tervét, az csodás teljesítmény lesz.
Átment a szomszéd szobába, és megnézte Lisát. Még mindig
mélyen aludt. Ahogy rápillantott finom kis arcára, LuAnn arcvonásait
látta maga előtt. Ő is magasra fog nőni. Milyen gyorsan elröpült ez a
tíz év! Hol lesznek vajon egy hét múlva? És hol lesz addigra ő? Most,
hogy Riggs került a képbe, az ő szerepe lassan véget ér. Egy
pillanatig sem kételkedett benne, hogy LuAnn gondoskodni fog róla
anyagilag, de az élete nem lesz már ugyanolyan. De hát a pokolba is,
ez a forgószélszerű tíz év többet adott neki így is, mint amennyit
megérdemelt.
A telefon csörgése zökkentette ki merengéséből.
Megnézte az óráját. Mindjárt két óra. Felkapta a telefonkagylót.
– Charlie? Charlie nem ismerte föl először a hangot. – Ki az?
– Matt Riggs.
– Riggs? Hol van LuAnn? Nem történt baja?
– Nagyon is jól van. Megvan a fickó. Elkapták Jacksont. – A
hangjából féktelen jókedv áradt.
– Jézus isten! Hisz ez csodálatos! Hol?

437
 – Charlottesville-ben. Az FBI kiküldött néhány ügynököt a
repülőtérre, és ő meg az öccse egyenesen besétált a karjukba.
Valószínűleg azért jött vissza, hogy leszámoljon LuAnn-nel.
– Az öccse?
– Roger. Az FBI nem tudja még, hogy ő is benne – van-e a
buliban, de nem hiszem, hogy különösebben érdekelné őket. Hisz a
markukban van Peter Crane. Azt akarják, hogy LuAnn menjen reggel
Washingtonba, és tegyen vallomást náluk.
– Holnap reggel? És mi lesz a találkozónkkal?
– Épp ezért telefonálok. Szeretném, ha Lisával együtt most rögtön
összepakolnának és elindulnának Washingtonba. A Hoover
Buildingben találkozunk. A Kilencedik utca és a Pennsylvania
Avenue sarkán. Nagyon várják magát. Mindent elrendeztem. Ha most
azonnal elindulnak, beülhetünk valahova együtt reggelizni. Én
személy szerint szívesen megünnepelném a dolgot.
– És az FBI? Mi van a gyilkosság vádjával?
– Minden el van rendezve, Charlie. LuAnn szabad.
– Hát ez nagyszerű, Riggs! Ez a legjobb hír, amit nem is tudom,
mióta hallottam. Hol van LuAnn?
– Az FBI-jal beszél a másik telefonon. Mondja meg Lisának, hogy
nagyon szereti a mamája, és alig várja, hogy viszontlássa.
– Meglesz. – Charlie letette a telefont, és azonnal csomagolni
kezdett. Szívesen megnézte volna Jackson ábrázatát, amikor az FBI
elkapta. A szarházi! Charlie úgy döntött, hogy bepakol előbb a
kocsiba, azután kelti csak föl Lisát. Hadd aludjon minél többet a
gyerek. Ha felköltötte volna, amikor az anyja telefonált, sose tudott
volna újra elaludni. Jó, hogy ennek a Riggsnek sikerült a terve.
Hóna alatt egy-egy csomaggal, és olyan felszabadultan, ahogy
hosszú évek óta nem érezte magát, Charlie kinyitotta a bejárati ajtót.
Azonnal mozdulatlanná dermedt. Fekete símaszkos férfi állt a
küszöbön, pisztollyal a kezében. Charlie felordított, és hozzávágta a
csomagokat, kiütve a férfi kezéből a pisztolyt. Ezután megragadta a
maszkjánál fogva, és berántotta a szobába. A fickó nekicsapódott a
falnak, és lerogyott a földre. Mielőtt feltápászkodhatott volna,
Charlie a hátára ugrott, és jobbal-ballal sorozni kezdte; a boksztudása
pillanatok alatt előjött, mintha soha nem hagyta volna ott a ringet.

438
 Az ütemes csépelés megtette a hatását. Egy nagyobb ütés után a
férfi fájdalmasan felnyögött, elernyedt a teste, és mozdulatlanná
dermedt. Charlie hirtelen oldalra kapta a fejét, ahogy megérezte, hogy
még valaki van a szobában.
– Helló, Charlie! – Jackson becsukta maga mögött az ajtót.
Ahogy felismerte a hangját, Charlie azonnal előreugrott, meglepve
Jacksont a gyorsaságával. A kábítópisztoly két lövedéke Charlie
mellkasába fúródott, de csak azután, hogy Charlie hatalmas ökle állon
találta Jacksont, amitől nekizuhant a bejárati ajtónak. De Jackson így
is nyomva tartotta a ravaszt, nagyfeszültségű elektromos hullámokat
juttatva Charlie testébe.
Charlie térdre roskadt. Megpróbált kétségbeesetten felállni, hogy
kiverje a lelket Jacksonból; hogy ne tudjon többé senkit bántani.
Megpróbálta előrelendíteni magát, agyának minden idegvégződése
arra utasította, hogy törje össze Jacksont. De a teste nem
engedelmeskedett neki. Ahogy lassan lecsúszott a padlóra, döbbenten
nézte, ahogy Lisa halálra vált arccal megjelenik a hálószoba
ajtajában.
Charlie megpróbált mondani valamit, megpróbált rákiáltani, hogy
meneküljön, de amit ki tudott nyögni, az suttogásnak is kevés volt.
Kétségbeesetten nézte, ahogy Jackson feltápászkodik, Lisához
rohan, és a szájára tapaszt valamit. A kislány vitézül küzdött, de
hiába. Az orrlyukain pillanatok alatt felszívódott a kloroform, és
hamarosan ő is ott feküdt Charlie mellett a padlón.
Jackson letörölte arcáról a vért, és durván felrántotta a földről a
társát. – Vidd ki a gyereket a kocsiba, de nehogy meglásson valaki.
A férfi illedelmesen bólintott; egész teste sajgott Charlie ütéseitől.
Charlie tehetetlenül nézte, ahogy a férfi kiviszi az eszméletlen
Lisát. Aztán Jacksonra siklott a tekintete, aki állát dörzsölgetve
letérdelt mellé.
Amikor Jackson megszólalt, a hangja olyan volt, mint Riggsé: –
Elkapták Jacksont. Megvan a fickó. Kedvem volna megünnepelni. –
Jackson hangosan felnevetett.
Charlie nem mondott semmit. Csak feküdt ott, nézett és várt.
Jackson saját hangján folytatta: – Tudtam, hogy a telefonhívásom
el fogja altatni a figyelmét. Kinyitni egy ajtót anélkül, hogy

439
körülnézne előbb és a kezébe fogná a pisztolyt? Micsoda
felelőtlenség. Pedig milyen szorgosan ügyelt rá, hogy ne tudjam
követni. Sejtettem, hogy így lesz. Éppen ezért az első charlottesville-i
látogatásomkor behatoltam a Wicken’s Hunt garázsába, és
beszereltem egy-egy adó-vevőt minden kocsi kormányüregébe,
beleértve a Range Rovert is. Ez a különös adó-vevő eredetileg
katonai használatra készült, és műholdas technikával működik. Bárhol
a világon követni tudtam volna. Meglehetősen drága játékszer, de a
jelek szerint megérte az árát.
Miután találkoztam LuAnn-nel, tudtam, hogy megpróbálja majd
eltávolítani Lisát, és pontosan tudni akartam, hogy hová, ha esetleg
szükség lenne rá a végelszámolásnál. Hiába, szeretem a stratégiai
gondolkodást. Oly kevesen alkalmazzák ezt manapság. És mint
kiderült, valóban szükségem lett rá. Ezért is vagyok itt.
Charlie szeme megrebbent egy pillanatra, amikor meglátta, hogy
Jackson előhúzza a kését a kabátjából, és ismét megrebbent, amikor
Jackson lehajolt hozzá, és kezdte felhúzni a csuklóján az inget.
– Imádom ezt a szerkentyűt – mondta Jackson, a kábítópisztolyra
pillantva. – Nagyon kevés olyan eszközről tudok, amivel minden
súlyosabb károsodás nélkül ártalmatlanná tehetjük a másikat,
miközben meghagyjuk az eszméletét.
Jackson eltette a kábítópisztolyt a kabátjába. A dárdaszerű
lövedékeket Charlie-ban hagyta. Ezúttal nem aggódott amiatt, hogy
bizonyítékokat hagy hátra.
– Rossz oldalra állt, Charlie. – Miközben ezt mondta, feltépte
Charlie ingujját egészen a válláig, hogy ne zavarja tervének
végrehajtásában. – LuAnnhez volt végig hűséges, és látja, mi lett
belőle. – Jackson szomorúan megrázta a fejét, de vigyorgó képe
elárulta, hogy mit érez valójában.
Amilyen lassan csak tudta, Charlie megpróbálta behajlítani a
lábát. Fájdalmas grimaszt vágott, de legalább érzett valamit. Egy
dolgot Jackson ugyanis nem tudott: az egyik dárda Charlie vaskos
keresztjét találta telibe, és félig beleágyazódott. A másik dárda a
kereszt széléről pattant le, mielőtt behatolt a testébe, így az áramütés
jóval kisebb lett, mint amire Jackson számított.
– A nagyfeszültség okozta bénultság körülbelül tizenöt percen át

440
fog tartani – magyarázta Jackson kioktató stílusban. – De sajnálatos
módon a vágáson keresztül, amit a karján ejtek hamarosan, tíz perc
alatt el fog vérezni. Ne féljen, nem fog semmiféle fizikai fájdalmat
érezni. Mentálisan persze lehet, hogy kissé idegesítő lesz végignézni,
ahogy elvérzik, miközben nem tehet semmit ellene. Megölhetném
persze gyorsabban is, de ez a módszer tűnik most a legörömtelibbnek
számomra.
Miután befejezte az előadást, precíz mozdulattal mély vágást ejtett
Charlie felkarján. Charlie összeszorította a fogát, amikor a késpenge
áthatolt a bőrén. Ahogy a vér ömleni kezdett a karjából, Jackson
felállt.
– Viszlát, Charlie, majd átadom LuAnn-nek az üdvözletét. Mielőtt
megölöm. – Ahogy az utolsó szót kimondta, eltorzult az arca a
gyűlölettől. Aztán elmosolyodott, kiment, és becsukta maga után az
ajtót.
Charlie gyötrő kínok közepette lassan a hátára fordult. Aztán
ugyanilyen kemény küzdelem árán sikerült felemelnie a kezét és
megmarkolni a dárdákat. Már egészen kótyagos volt a
vérveszteségtől. Minden erejét összeszedve, milliméterről
milliméterre kihúzta a dárdákat a testéből, majd elhajította őket.
Verejtékben úszott a homloka. A kábaság nem ment ki a testéből, de a
fájdalom csökkent egy kicsit. Bár a végtagjait alig tudta mozgatni,
odatolta magát valahogy a falhoz, és hátát a kemény felületnek vetve
ülő helyzetbe küzdötte magát. A lába úgy égett, mintha millió tüzes tűt
szúrtak volna belé, a teste csurom vér volt, mégis felállt valahogy,
bár úgy érezte, mintha több mázsás súlyt kellene kiszakítania. De a
lábai megtartották, és a térdei a helyükre kattantak. Érdekes módon a
kábítólövedék hatására a térdei jobban működtek, mint hosszú évek
óta bármikor. Félig a falnak támaszkodva odaaraszolt a szekrényhez,
és kinyitotta valahogy az ajtaját. Bepréselte magát a résen, és
megragadott a fogával egy ruhafogast. A végtagjai szinte lángoltak,
amit annak tulajdonított, hogy testének mozgatóidegeibe hamarosan
vissza fog térni az élet. Sikerült az egyik kezével megfogni a fafogast,
és letörni róla a vékonyabbik felét, amire normál körülmények között
nadrágot szoktak akasztani. Miután eldobta a fogas többi részét,
ellökte magát a faltól, és odatántorgott az ágyhoz. A fogát és az egyik

441
kezét használva csíkokra szaggatta az ágylepedőt. Egyre gyorsabban
dolgozott, ahogy a végtagjaiban lassan megindult az élet. Viszont
egyre jobban szédelgett is, a nagy vérveszteség kezdte megbosszulni
magát. Érezte, hogy mindjárt kifut az időből. Amilyen gyorsan csak
tudott, rátekert egy hosszú csíkot a vágásra, aztán a vékony pálcával
leszorította a kötést. A kezdetleges érszorító betöltötte életmentő
feladatát, a vérzés lassan alábbhagyott. Charlie félrelökte a
telefonkagylót, és beütötte a rendőrség számát. Miután megadta a
tartózkodási helyét, visszaült az ágyra. Patakokban ömlött róla a
veríték, és csurom vér volt az egész teste. Még mindig nem volt
benne biztos, hogy túléli a dolgot, mégse tudott másra gondolni, csak
arra, hogy Jackson magával vitte Lisát. Nagyon jól tudta, hogy mire
kell Jacksonnak Lisa. Csalinak fogja használni. Hogy odacsalja az
anyját. És Charlie nagyon jól tudta, hogy mi lesz, ha odamegy LuAnn:
Jackson mindkettőjüket lemészárolja.
Ez a szörnyű kép jelent meg előtte, mielőtt elvesztette az
eszméletét.

AHOGY A KISBUSZ ráhajtott az autósztrádára, Jackson az

eszméletlen Lisa felé fordult, rávilágítva egy apró elemlámpával,
hogy tisztábban lássa az arcvonásait. – Kiköpött anyja – dünnyögte
magában. – Ugyanolyan verekedős fajta – tette hozzá halkan.
Jackson kinyújtotta a kezét, és megérintette a lány arcát. –
Csecsemő voltál még, amikor utoljára láttalak. – Elhallgatott egy
pillanatra, s kinézett a sötétbe, mielőtt folytatta volna. – Sajnálom,
hogy így alakultak a dolgok.
Gyengéden megfogta Lisa állát, aztán visszahúzta a kezét. Roberta,
Donovan, a húga, Alicia, most meg ez a kislány. Hány embert kell
még megölnie? Ha vége lesz ennek az egésznek, elmegy a világ
legelhagyatottabb helyére, és legalább öt évig nem csinál semmit.
Addigra kitörlődnek az elmúlt hét eseményei a fejéből, és
visszatérhet megszokott életéhez. De előbb kezelésbe veszi LuAnnt.
Az ő halála biztos nem fog álmatlan éjszakát okozni neki.
– Jövök, LuAnn – vicsorogta bele a sötétbe.

LUANN ÚGY ÜLT FEL AZ ÁGYBAN, mintha nyársat nyelt volna. Az

442
idegei összevissza rángatóztak. A levegő fájdalmas löketekben
szakadt fel a torkából, a szíve vadul kalapált.
– Mi az, édesem? – Riggs felült, és átkarolta LuAnn remegő
vállát.
– Jaj, istenem, Matthew!
– Mi van? Mi a baj?
– Valami történt Lisával.
– Micsoda? LuAnn, ez csak álom volt. Rosszat álmodtál, ennyi az
egész.
– Jackson elkapta. Elrabolta a kislányomat. Ó, istenem, még hozzá
is ért. Láttam.
Riggs maga felé fordította LuAnnt. LuAnn ideges pillantásokat
vetett oldalra. – LuAnn, nem történt semmi Lisával. Csak rosszat
álmodtál. A mostani idegállapotodban érthető az ilyesmi. – Riggs
megpróbált a lehető legnyugodtabbnak látszani, pedig az álmából
való felriasztás és LuAnn hisztérikus szavai alaposan megviselték az
idegeit.
LuAnn eltolta magától Riggset, felugrott, és kezdte leszórni a
holmikat az ágy mellett álló asztalról.
– Hol van a telefon?
– Micsoda?
– Hol az a rohadt telefon? – visította. Ahogy ezt kimondta,
megtalálta a készüléket.
– Kit akarsz hívni?
LuAnn nem válaszolt. Az ujjai idegesen ugráltak a telefon
számlapján, ahogy beütögette a mobiltelefon számát. Az egész teste
vibrált, miközben várakozott. – Nem veszik fel!
– Na és? Charlie biztos kikapcsolta a telefont. Tudod te, hogy
hány óra van?
– Sose kapcsolja ki a telefont. Soha nem szokta kikapcsolni azt a
rohadt telefont. – Újra beütögette a számokat, ugyanazzal az
eredménnyel.
– Hát akkor lehet, hogy kimerült benne az elem. Lehet, hogy
elfelejtette bedugni, amikor megérkeztek a motelba.
LuAnn a fejét rázta. – Valami baj történt. Valami nagy baj.
Riggs felállt és odament hozzá. – LuAnn, figyelj rám. – Megrázta

443
az asszonyt, amennyire a sérülése engedte. – Megpróbálnál figyelni
rám egy pillanatra?
LuAnn végül lehiggadt annyira, hogy Riggsre nézzen.
– Lisa jól van. Charlie jól van. Rosszat álmodtál, ennyi az egész. –
Átkarolta LuAnnt, és magához szorította. – Holnap találkozunk velük.
És minden rendben lesz, oké? Ha most elindulnánk, és követne minket
valaki, abból ki tudja, mi lenne. Ne hagyd, hogy egy rossz álom olyan
dolgokba sodorjon bele, ami tényleg veszélyes lenne Lisa számára.
LuAnn Riggsre meredt. Szeméből még mindig halálos rettegés
áradt.
Riggs megnyugtató szavakat mormolt a fülébe, amíg LuAnn meg
nem nyugodott annyira, hogy hagyja magát visszavezetni az ágyhoz.
Riggs hamarosan elaludt, de LuAnn továbbra is a mennyezetet
bámulta, abban reménykedve, hogy tényleg csak egy rémálom volt.
De a lelke mélyén azt súgta valami, hogy ez a helyzet. Úgy látta egy
pillanatra, mintha egy kéz nyúlna felé a sötétben. Hogy barátságos
szándékkal vagy sem, nem látta pontosan, mivel nem öltött határozott
formát, aztán hirtelen elillant. Gyorsan átölelte az alvó Riggset,
mintha meg akarná valamitől védeni. Bármit megadott volna azért,
hogy a kislányával is megtehesse ezt.

444
 ÖTVENHATODIK FEJEZET
A KÉT FBI-ÜGYNÖK belekortyolt a forró kávéba, lustán élvezve a
délelőtt nyugalmát és a környék szépségét. A szél kissé megélénkült
ugyan, miután egy hatalmas ciklon megközelítette a térséget, még
erősebb szelet és hatalmas záport ígérve aznap estére és a következő
napra. A LuAnn házához vezető úton strázsáló veterán ügynökök nem
sok mozgást láttak, de az unalmas feladat ellenére éberen figyeltek.
Tizenegy órakor egy kocsi érkezett az ellenőrzőponthoz, és
megállt. Letekeredett az ablaka.
Sally Beecham, LuAnn házvezetőnője várakozó pillantást vetett az
egyik ügynökre, mire az gyorsan továbbot intett neki. A nő két órával
korábban hagyta el a házat, hogy bevásároljon néhány dolgot. Amikor
először megállították az ellenőrzőpontnál, meglehetősen ideges volt.
Az FBI-ügynökök nem kötöttek az orrára túl sokat, de megnyugtatták,
hogy nincs veszélyben. Végezze csak nyugodtan a szokásos napi
teendőit, csináljon mindent úgy, ahogy szokott. Adtak neki egy
telefonszámot, hogy hívja fel őket, ha bármi gyanúsat észlelne.
De amikor másodszor hajtott át az ellenőrzőponton, már sokkal
kellemesebben érezte magát, talán még jól is esett neki a hatóságok
részéről tanúsított kitüntető figyelem.
Az egyik ügynök utánabökött a fejével: – Nem hinném, hogy
visszajön még ide Tyler megenni ezt a sok kaját. – A kollégája
vigyorogva bólogatott.
A következő jármű, ami feltűnt az úton, majd megállt az
ellenőrzőpontnál, már jobban magára vonta a figyelmet. A kisbuszt
vezető idősebb férfi azt állította magáról, hogy ő a főkertész. A
mellette ülő fiatalabb fickó a segédje volt. Mindkettő megmutatta az
igazolványát, amit az ügynökök alaposan átnéztek, majd beszóltak
telefonon a központba, hogy ellenőrizzék az adatokat. Az ügynökök
kinyittatták a kisbusz hátulját is, ami valóban kerti szerszámokkal és
ládákkal volt tele. A biztonság kedvéért az egyik ügynök egészen a
házig kísérte a kisbuszt.

445
 Sally Beecham kocsija a bejárat előtt parkolt; éles, visító hang
hallatszott a ház felől. A bejárati ajtó nyitva volt, és az ügynök úgy
látta, mintha a nő éppen most kapcsolná ki a riasztót. A megfigyelése
helyesnek bizonyult, mert a visítás abbamaradt. Az ügynök nézte,
ahogy a kertészek kiszállnak a kisbuszból, kivesznek néhány
szerszámot a busz hátuljából, rárakják őket egy talicskára, aztán
elindulnak a ház vége felé. Ekkor az ügynök visszaült a kocsijába, és
visszament az ellenőrzőponthoz.

LUANN ÉS RIGGS a Danville melletti motel parkolójában álltak.

Riggs már beszélt a szállodaigazgatóval. A rendőrség még az éjjel
kiszállt a helyszínre. A 112-es szobában lakó férfit megtámadták és
súlyosan megsebesítették. A sérülés súlyossága miatt
mentőhelikoptert hívtak, és kórházba szállították. Az illető nem
Charlie néven jelentkezett be ugyan, de ez nem jelentett semmit. Az
igazgató nem tudott róla, hogy egy kislány is lett volna a férfival.
– Biztos vagy benne, hogy a 112-es szobában voltak?
LuAnn megpördült a tengelye körül. – Hát persze hogy biztos.
Behunyta a szemét, abbahagyta a járkálást, és hintázni kezdett a
sarkán. Érezte! Érezte, hogy történt valami. Látta, ahogy Jackson
Lisához ér, és bántja őt, és mindez őmiatta történik. Szinte lebénult a
dermesztő tehetetlenségtől.
– Nézd, honnan tudhattam volna, hogy telepatikus kapcsolatban
vagy a fickóval? – motyogta Riggs.
– Nem vele, az istenit! Hanem a lányommal.
Riggs hátán végigfutott a hideg. Lenézett a földre, aztán LuAnnre
pillantott, aki újból elkezdett járkálni.
– Információra van szükségünk, Matthew. Most azonnal.
Riggs egyetértett vele, de nem akart a rendőrségre menni. Annak
csak fölösleges magyarázkodás lenne a vége, és talán még LuAnnt is
bezsuppolnák a helyi zsaruk a börtönbe.
Végül Riggs megszólalt: – Gyerünk!
Bementek a motel irodaépületébe, és Riggs odament a nyilvános
telefonhoz. Feltárcsázta Masterset. Masters elmondta neki, hogy az
FBI-nak még mindig nincs tudomása Jackson hollétéről, és Roger
Crane-t sem sikerült még előkeríteni.

446
 Riggs röviden beszámolt Mastersnek a motelban történtekről.
– Tartsd a vonalat – mondta Masters.
Miközben Riggs várakozott, LuAnnre pillantott, aki halálra váltan
nézte őt, a lehetséges legrosszabb hírekre felkészülve. Riggs
megpróbált biztatóan rámosolyogni, de aztán meggondolta magát.
Hogy tudna bárkit is megnyugtatni, amikor nincs semmi, amire
támaszkodhatna. Miért kergessen hiú ábrándokat, hogy aztán még
nagyobb csalódás érje.
Amikor Masters ismét beleszólt a kagylóba, a hangja halk volt és
ideges. Riggs elfordult LuAnntől, amíg hallgatta.
– Kapcsolatba léptem a helyi rendőrséggel Danville-ben – mondta
Masters. – Az információid pontosak voltak, valóban találtak egy
megkéselt férfit az egyik külvárosi motelben. A nála talált igazolvány
szerint Robert Charles Thomasnak hívják.
Charlie? Riggs idegesen megnyalta a szája szélét, és megmarkolta
a telefont. – Az igazolványa szerint? Miért, talán nem tudta szóban
elmondani?
– Eszméletlen volt. Rengeteg vért veszített. Azt mondták, kész
csoda, hogy életben maradt. A vágást profi módon ejtették, lassú,
egyenletes vérzést eredményezve. Kábítópisztolyból származó
lövedékek is előkerültek a szobából. Kettőt találgathatsz, hogy tették
ártalmatlanná a barátotokat. Kora hajnalban nem lehetett még tudni,
hogy megússza-e a dolgot.
– Hogy néz ki? – Riggs papírsurrogást hallott a vonal túlsó végén.
Biztosra vette, hogy Charlie-t találták meg, de teljes bizonyosságot
akart.
Masters beleszólt a kagylóba: – Kábé száznyolcvanöt centi magas,
hatvan körüli, erős testalkatú, bivalyerős lehet a szervezete, hogy
még mindig életben van.
Riggs nagy levegőt vett. Semmi kétség. Charlie az. – Hol van
most?
– Bevitték a mentők Charlottesville-be, a Virginia Egyetem
klinikájára.
Riggs érezte, hogy LuAnn mögé áll. Ahogy megfordult, látta, hogy
dermedten nézi; a szeme egészen ijesztő volt.
– George, történt valami említés egy tízéves kislányról?

447
 – Rákérdeztem. A jelentés szerint a férfi magához tért néhány
pillanatra, és egy nevet kiáltozott.
– Lisáét?
Riggs hallotta, hogy Masters megköszörüli a torkát. – Igen. –
Riggs nem szólt semmit. – Tyler kislánya, igaz? Úgy tűnik, hogy
elrabolták – mondta Masters.
– Úgy tűnik – nyögte ki Riggs.
– Hol vagy most?
– Nézd, George, egyelőre nem adhatok erről felvilágosítást.
Masters hangja felerősödött. – A gyereket már elkapta. Most ti
következtek. Gondolkozz egy kicsit. Mi meg tudunk védeni
benneteket. Jelentkeznetek kell azonnal.
– Nem is tudom.
– Nézd, visszamehettek a házba is. Éjjel-nappal őriztetem a
bejáratot. Ha Tyler hajlandó hazamenni, telerakom a környéket az
embereimmel.
– Várj egy kicsit, George. – Riggs eltartotta magától a kagylót, és
LuAnnre nézett. LuAnn mindent kiolvasott a szeméből.
– Charlie?
– Eszméletlen. Nem tudni még, hogy megéri-e a holnapot. A jó hír
az, hogy a mentőhelikopter egyenesen bevitte a Virginia Egyetem
klinikájára.
– Charlottesville-ben van?
Riggs bólintott. – Csak egy ugrás Danville-ből helikopterrel, és a
legkitűnőbb orvosok vannak ott. A lehető legjobb ellátást fogja kapni.
LuAnn továbbra is várakozó arccal meredt rá. Riggs nagyon jól
tudta, hogy miért.
– Valószínű, hogy Jackson magával vitte Lisát. – Gyorsan
hozzátette. – LuAnn, azt akarja az FBI, hogy jelentkezzünk náluk.
Hogy megvédhessenek minket. Visszamehetünk a Wicken’s Huntba,
ha akarod. Őrséget állítottak a bejárathoz. Azt gondolják...
LuAnn kikapta a kezéből a telefont.
– Nincs szükségem védelemre! – sikította bele a kagylóba. –
Nincs szükségem a nyavalyás védelmükre! Az a rohadék elrabolta a
lányomat. És én meg fogom találni. Megyek és visszaszerzem. Hall
engem?

448
 – Ms. Tyler, feltételezem, hogy Ms. Tylerrel beszélek... – kezdte
Masters.
– Tartsák magukat távol tőle. Ha csak megsejti, hogy a nyomában
vannak, megöli a lányomat.
Masters igyekezett minél nyugodtabb hangot használni, de a szavai
így is ijesztőek voltak. – Ms. Tyler, nem tudhatjuk, hogy nem csinált-
e máris valamit vele.
LuAnn válasza meglepő volt, tartalmában és határozottságában
egyaránt. – Tudom, hogy nem bántotta. Még nem.
– Az az ember őrült. Nem tudhatja, hogy...
– Hogyne tudnám. Pontosan tudom, hogy mi kell neki. És az nem
Lisa. Maradjon ki a játékból, FBI-os úr. Ha a kislányom meghal a
maga beavatkozása miatt, nincs az a hely a földön, ahol meg ne
találnám.
Hiába ült a saját íróasztalánál a jól őrzött Hoover Buildingben,
huszonöt évnyi kőkemény bűnfelderítő munkával a háta mögött, ahol a
szörnyűségekből bőven kijutott neki is, s hiába volt körülbástyázva
több száz harcedzett FBI-ügynökkel, LuAnn szavai hallatán George
Masters hátán végigfutott a hideg.
A következő hang, amit hallott, a telefonkagyló csattanása volt.

RIGGS LUANN UTÁN ROHANT, aki elviharzott a kocsi felé.

– LuAnn, hajlandó lennél várni egy másodpercet? – LuAnn
megfordult, és várakozó pillantást vetett rá. – Nézd, nem ártana
megfontolni George ajánlatát.
LuAnn legyintett egyet, és kezdett bemászni a kocsiba.
– LuAnn, jelentkezz az FBI-nál. Hagyd, hogy megvédjenek. Majd
én itt maradok, és megkeresem valahogy.
– Lisa az én lányom. Énmiattam került bajba. És én fogom
kiszabadítani. Én, egyedül. Senki más. Charlie a halálán van. Egy
hajszálon múlt, hogy te életben vagy. Három másik ember meghalt.
Nem engedem, hogy mások bűnhődjenek az én nyamvadt, szánalmas,
elcseszett életem miatt – kiabálta LuAnn Riggs arcába. Mire
befejezte, zihálva álltak egymással szemben.
– LuAnn, nem engedem, hogy egyedül menj utána. Ha nem akarsz
jelentkezni az FBI-nál, úgy is jó. Én se teszem. De nem fogsz,

449
ismétlem, nem fogsz egyedül utánamenni. Akkor mindketten
meghaltok.
– Matthew, hallod, amit mondok? Maradj ki ebből. Húzz el az
FBI-os haverjaidhoz, és kezdj új életet valahol nagyon messze.
Rohadt messze. Távol tőlem. Meg akarsz halni? Mert ha itt lófrálsz
körülöttem, meg fogsz halni, ez olyan tuti, mint hogy itt nézlek a két
szememmel. – Lehullott a jólneveltség fényes máza, mint kígyóbőr az
őszi vedléskor. Csak egy nyers izomköteg maradt, küzdelemre
készen.
– Így is, úgy is utánam fog jönni, LuAnn – mondta Riggs
csendesen. – Meg fog találni, és megöl, akár elmegyek az FBI-hoz,
akár nem. – LuAnn nem válaszolt, így Riggs folytatta. – Az igazat
megvallva túl öreg és túl fáradt vagyok már ahhoz, hogy meneküljek
és rejtőzködjem előle. Inkább odamegyek a kobra fészkéhez, és
szembeszállok a bestiával. Veled nyugodt szívvel megkockáztatom
ezt. Az FBI összes ügynöke, az ország összes rendőre se ér most
többet, mint te. Valószínűleg csak egy dobásunk lesz, és ezt a dobást
veled együtt szeretném megtenni. – Elhallgatott, és LuAnnre nézett,
aki tágra nyílt szemmel állt előtte. Hosszú haját lágyan fodrozta a
szél, erős keze előbb ökölbe szorult, majd ismét elernyedt. Riggs
folytatta: – Persze csak ha te is akarod.
A szél erőre kapott közben. Alig fél méterre álltak egymástól, s
LuAnn válaszától függött, hogy ez a távolság nőni fog, vagy eltűnik
teljesen. A csípős idő ellenére hideg verejték gyöngyözött az
arcukon. LuAnn végül megtörte a csendet.
– Szállj be.

A SZOBÁBAN TELJES SÖTÉTSÉG HONOLT. Odakint

csendesen szemerkélt az eső már kora reggel óta. Lisa a helyiség
közepén ült, szorosan egy székhez kötözve, és sikertelen kísérleteket
tett rá, hogy az orrával feljebb böködje a szemét borító maszkot. Az
állandó sötétség – olyan volt, mintha teljesen megvakult volna –
borzasztóan idegesítette. Olyan érzése volt, mintha valami nagyon
veszélyes dolog leselkedne rá egészen közelről. És ebben teljesen
igaza volt.
– Éhes vagy? – A hang közvetlenül a könyöke mellett szólalt meg,

450
amitől kis híján elállt a szívverése.
– Ki az? Ki van itt? – kérdezte remegő hangon.
– Az anyukád régi barátja vagyok. – Jackson a szék mellett térdelt.
– Nem túl szoros a kötés a szemeden?
– Hol van Charlie nagybácsi? Mit csinált vele? – Lisa bátorsága
egyszeriben visszatért.
Jackson halkan felnevetett. – Nagybácsi? – Jackson felállt. – Hát
ez jó, nagyon jó!
– Hol van?
– Nem számít – csattant fel Jackson. – Szólj, ha éhes vagy.
– Nem vagyok éhes.
– És inni se kérsz?
Lisa habozott. – Egy kis vizet talán.
Üvegcsörömpölést hallott a háttérből, aztán valami hideg ért a
szájához, amitől összerándult.
– Ez csak víz. Nem foglak megmérgezni. – Jackson olyan
határozott hangon mondta ezt, hogy Lisa gyorsan kinyitotta a száját, és
nagyot kortyolt a vízből. Jackson türelmesen tartotta a poharat, amíg
Lisa be nem fejezte az ivást.
– Ha szükséged van valamire, mondjuk, ki akarsz menni a
mosdóba, csak szóljál. Itt leszek a közelben.
– Hol vagyunk? – Miután Jackson nem válaszolt, Lisa tovább
kérdezett. – Miért csinálja ezt?
Jackson a sötétben állva hosszasan eltöprengett a kérdésen,
mielőtt válaszolt volna. – A mamádnak és nekem van egy régi
elintézetlen ügyünk. Olyan dologról van szó, ami nagyon régen történt
már, de olyan utóhatásokat váltott ki a közelmúltban, ami konkrét
lépések megtételére ösztönöz.
– Fogadok, hogy a mamám nem bántott senkit.
– Ebben nagyon tévedsz, ahelyett hogy hálás lenne nekem, mindent
elkövet azért, hogy bánthasson engem.
– Ezt nem tudom elhinni – mondta Lisa indulatos hangon.
– Nem is vártam tőled mást – felelte Jackson. – Te lojális vagy a
mamádhoz. Ahogy kell. A családi összetartás fontos dolog. – Karba
tette a kezét, és elgondolkodott egy pillanatra saját családja
helyzetén, felidézve magában Alicia kedves, békés arcát. Milyen

451
kedves és békés volt holtában. Gyorsan elhessegette magától a
látomást.
– Anyukám majd értem jön, és elvisz innen.
– Pontosan ezt várom tőle.
Lisa idegesen pislogni kezdett, ahogy felfogta a mondat értelmét. –
Bántani akarja a mamámat? Megpróbálja bántani, ha értem jön, ugye?
– A hangja egyre vékonyabb lett.
– Szólj, ha szükséged van valamire. Nem akarok fölösleges
szenvedést okozni.
– Ne bántsa a mamámat, kérem. – Könnyek tolultak a szemébe a
maszk alatt.
Jackson igyekezett nem odafigyelni a kétségbeesett rimánkodásra.
A sírás végül hangos zokogássá erősödött, majd kimerült
nyöszörgéssé csillapult. Amikor először látta, Lisa nyolc hónapos
csecsemő volt. Ha LuAnn nem fogadta volna el akkor az ajánlatát,
Lisa minden bizonnyal valamelyik árvaházban nőtt volna fel. Nézte,
ahogy a kislány, fejét előrehajtva, fájdalmasan kínlódik. Sok ez egy
tízéves gyereknek. Lehet, hogy jobban járt volna, ha nevelőotthonba
kerül, és sose ismeri meg az anyját. Az anyját, aki hamarosan el fog
tűnni az életéből. Jackson nem akart fájdalmat okozni Lisának, de hát
ilyen az élet. Nincs igazság. Ezt már az első találkozásukkor
megmondta LuAnn-nek: az életben semmi sem fair. Ha valamit
akarsz, el kell venned. Mielőtt más veszi el tőled. Ha jobban
utánanézünk, az élet nem más, mint állandó versenyfutás. A gyorsak
és találékonyak alkalmazkodni tudnak, és életben maradnak; a többi
elpusztul, ahogy egy értelmesebb teremtmény rájuk lép és eltapossa
őket.
Jackson mozdulatlanul állt, mintha minden energiáját az előtte álló
feladatra tartalékolná. A sötétségbe meredt. Hamarosan elkezdődnek
a dolgok. Aztán nagyon hamar véget is érnek.

452
 ÖTVENHETEDIK FEJEZET
A VIRGINIA EGYETEM klinikája nemcsak az orvosi kar
oktatóbázisaként funkcionált, de első osztályú baleseti sebészetével
igen magas szintű közkórházi feladatokat is ellátott. LuAnn
végigrohant a folyosón. Riggs helyet keresett előbb a parkolóban,
csak azután fogja követni. LuAnn konstatálta magában, hogy még sose
járt kórházban. Úgy találta, hogy sem a kórházi szag, sem az
atmoszféra nem zavarja különösebben. Ezt persze nem kis részben
annak köszönhette, hogy csak látogatóba jött Charlie-hoz.
Charlie egy különszobában feküdt. Az ajtó mellett a
charlottesville-i rendőrkapitányság egyik embere posztolt. LuAnn
túlszaladt rajta, és megcélozta az ajtót.
– Hé, asszonyom! Nincs látogatás – szólt rá a rendőr, egy
harmincvalahány éves, jó felépítésű fickó, erős karjával LuAnn után
kapva.
LuAnn megpördült a tengelye körül, támadásra készen. Riggs
szerencsére éppen akkor ért oda.
– Helló, Billy!
A rendőr megfordult. – Helló, Matt, hogy vagy mostanában?
– Nem túl jól. Egy darabig biztos nem megyek le veled kosarazni
a térre.
Billy ránézett a kötésre. – Hol szerezted?
– Hosszú történet. A fickó a szobában az ő nagybátyja. – LuAnn
felé bökött az állával.
Billy zavartan nézett rájuk. – Bocsásson meg, asszonyom, nem
tudtam. Nekem azt mondták, hogy ne engedjek be látogatókat, de ez
nyilván nem vonatkozik a családtagokra. Menjen csak be.
– Kösz, Billy – mondta Riggs.
LuAnn kinyitotta az ajtót és belépett. Riggs követte.
LuAnn az ágy felé pillantott, ahol Charlie feküdt. Mintha csak
megérezné a jelenlétét, Charlie felnézett, és mosolyra húzta a száját.
Elég sápatag volt, de a szeme élénken csillogott.

453
 – Végre valami kellemes látvány – mondta.
LuAnn azonnal ott termett mellette, és megmarkolta Charlie
hatalmas kezét. – Hála istennek, hogy jól vagy.
Charlie éppen válaszolni akart valamit, amikor kinyílt az ajtó, és
egy középkorú, fehér köpenyes férfi dugta be a fejét. – Csak a
szokásos vizit, emberek. – Kitárta az ajtót és belépett. Egy írótáblát
tartott a kezében.
– Dr. Reese vagyok – mutatkozott be.
– Matt Riggs. Ő pedig Charlie unokahúga, Catherine. – Riggs
LuAnnre mutatott, aki kezet rázott a doktorral.
Miközben beszélt, dr. Reese megvizsgálta Charlie életfunkcióit. –
Nagy szerencse, hogy az úr ért az érleszorításhoz. Megakadályozta a
további vérveszteséget, ami kritikus helyzetet teremtett volna.
– Rendbe fog jönni? – kérdezte LuAnn izgatottan.
Reese rápillantott a szemüvege fölött. – Hát persze.
Elmúlt az életveszély. Pótoltuk a vérveszteséget, és bevarrtuk a
sebet. Már csak pihenésre van szüksége, hogy megerősödjön egy
kicsit. – Reese felírta a megfigyeléseit Charlie kórlapjára.
Charlie félig felült. – Jól vagyok. Mikor mehetek haza?
– Kell még néhány nap, hogy lábra tudjon állni.
Charlie szemmel láthatólag nem volt megelégedve a válasszal.
– Reggel visszajövök – mondta Reese. – Ne maradjanak túl
sokáig, emberek, hagyják minél többet pihenni.
Miután az orvos kiment, Charlie teljesen felült az ágyon. – Van
valami hír Lisáról?
LuAnn becsukta a szemét, és lehajtotta a fejét. Kövér
könnycseppek buggyantak elő a szemhéja alól. Charlie Riggsre nézett,
először, amióta beléptek.
– Valószínűleg magával vitte, Charlie – mondta Riggs.
– Tudom, hogy magával vitte. Elmondtam mindent a zsaruknak,
amikor magamhoz tértem.
– Biztosra veszem, hogy dolgoznak már az ügyön – mondta Riggs
sután.
Charlie nagyot csapott öklével az ágy fémborítású oldalára. –
Soha nem fogják elkapni, a rohadt életbe! Már rég messze jár.
Tennünk kell valamit. Nem lépett kapcsolatba veletek?

454
 – Majd én felhívom – mondta LuAnn, és kinyitotta a szemét. – De
előbb látni akartalak, Charlie. Azt mondták... azt mondták, hogy nem
biztos, hogy megéred a holnapot – suttogta remegő hangon, és erősen
megszorította Charlie kezét.
– Csak nem képzeled, hogy egy apró vágással át lehet engem
küldeni a másvilágra? – Elhallgatott egy pillanatra. Nehezen találta a
megfelelő szavakat. – Sajnálom, LuAnn. Az én hibám, hogy az a
rohadék elvitte Lisát. Felhívott az éjszaka kellős közepén, és Riggs
hangját utánozta. Azt mondta, hogy az FBI elkapta Jacksont. És hogy
nekem Washingtonba kell mennem, hogy találkozhassak veletek az
FBI főhadiszállásán. Teljesen feladtam az óvatosságot. Egyenesen
belesétáltam a csapdájába. – Charlie a fejét rázta. – Gyanakodnom
kellett volna, de hát teljesen úgy hangzott, mint Riggs.
LuAnn fölébe hajolt, és átölelte. – Az istenért, Charlie, majdnem
megöletted magad Lisa miatt. És miattam.
Charlie is LuAnn köré fonta vaskos karjait, és Riggs tiszteletteljes
csendben figyelte, ahogy együtt ringatóznak és hajladoznak egy ideig.
– Lisának nem lesz baja, Charlie. – LuAnn sokkal
magabiztosabban mondta ezt, mint ahogy valójában gondolta. De hát
azzal nem sokat használt volna Lisának, ha jajgatni és hisztériázni
kezd.
– LuAnn, ismered a fickót. Bármire képes.
– Neki én kellek, Charlie. Kezd kicsúszni alóla a talaj. Az FBI a
nyomában van, megölte Donovant, Bobbie Jo Reynoldsot és
valószínűleg a saját húgát is. És meg van győződve róla, hogy én
vagyok az oka mindennek.
– Ez marhaság.
– Nem az, ha komolyan gondolja.
– Jó, de nem sétálhatsz csak úgy oda hozzá, hogy kiszolgáltasd
magad neki.
Riggs közbeszólt: – Szerintem se. Nem hívhatod föl azzal, hogy:
„Ne aggódjon, mindjárt odamegyek, hogy meg tudjon ölni.”
LuAnn nem válaszolt.
– Riggsnek igaza van, LuAnn – mondta Charlie, és kezdett
kikászálódni az ágyból.
– Mi a fenét csinálsz? – csattant föl LuAnn.

455
 – Felöltözöm.
– Már megbocsáss, de nem hallottad az orvost?
– Túl öreg vagyok, romlik a hallásom. Ahogy én is.
Kifelé megyek már...
– Charlie...
– Figyelj rám – vágott közbe Charlie ingerülten, miközben
bizonytalanul tántorogva megpróbálta felrángatni a nadrágját. LuAnn
megfogta az ép karját, miközben Riggs a másik oldalról is
megtámasztotta. – Nem fogok itt heverészni, amíg Lisát fogva tartja az
a szemét. És ha ezt te nem érted meg, az se nagyon érdekel.
LuAnn megértően bólogatott, miközben segített neki felhúzni a
nadrágját. – Tudod, mi vagy te? Egy nagy, makacs medve.
– Van még egy jó kezem, és az éppen elég ahhoz, hogy a nyakára
kulcsoljam.
Riggs felemelte sérült karját. – Akkor már két jó kezünk van. És
én is adósa vagyok.
LuAnn csípőre tette a kezét, és körbepillantott. – Egy rendőr
strázsál odakint.
– Majd kezelésbe veszem – mondta Riggs.
LuAnn összeszedte Charlie cuccait, köztük a mobiltelefont, és
betette egy nejlonszatyorba.
Miután Charlie befejezte az öltözködést, Riggs kilépett az ajtón, és
Billyhez fordult.
– Billy, megtennéd nekem, hogy lemész a büfébe és hozol két
kávét meg valami harapnivalót? Én is lemehetnék, de nem tudom
használni az ócska kezemet. – A szoba felé bökött. – És nagyon ki van
borulva a nő. Nem akarom magára hagyni.
– Tényleg nem hagyhatom el az őrhelyemet, Matt.
– Én itt maradok, Billy, nem lesz semmi gond. – Riggs elővett egy
marék pénzt. – Itt van, vegyél magadnak is valamit. Amikor legutóbb
lementünk kosarazni, emlékszem, hogy befaltál egy teljes pizzát. –
Szemügyre vette Billy egészséges körvonalait. – Nem szeretném, ha
elsorvadnál itt nekem.
Billy elvette a pénzt, és elvigyorodott. – Te aztán tudod, hogyan
kell az ember szívéhez férkőzni.
Ahogy Billy beszállt a liftbe, és a liftajtó becsukódott, Charlie,

456
LuAnn és Riggs elhagyták a szobát, és lementek a hátsó lépcsőn. Két
oldalról támogatva Charlie-t, keresztülsiettek a parkolón a
szemerkélő esőben. A vastag felhők miatt elég sötét volt, és a látási
viszonyok percről percre romlottak.
Hamarosan mindhárman a kocsiban ültek, és a 29-es országúton
robogtak előre. Charlie kihasználta az alkalmat, és részletesen
beszámolt a motelban történtekről, megemlítve azt is, hogy
Jacksonnak segítőtársa is volt. Miután befejezte a beszámolót,
előrehajolt a hátsó ülésről. – Mit fogunk most csinálni? –
Fájdalmasan felszisszent, ahogy a kocsi áthajtott egy kátyún, és
megrántotta a karját.
LuAnn bekanyarodott egy benzinkúthoz. Előhúzott a zsebéből egy
papírdarabot. – Telefonálok neki.
– És aztán mi lesz? – kérdezte Riggs.
– Majd ő megmondja – felelte LuAnn.
– Nagyon jól tudod, hogy mit fog mondani – szólt közbe Charlie. –
Hogy találkozzatok valahol. Csak te és ő. És ha odamész, megöl.
– Ha nem megyek, akkor Lisát öli meg.
– Azt akkor is megteheti – mondta Riggs ingerülten.
LuAnn ránézett. – Nem, ha időben elkapom a nyakát. – Felidézte
magában legutóbbi találkozásukat a kunyhóban. Akkor erősebbnek
bizonyult Jacksonnál. Nem volt nagy különbség köztük, de az
erőfölénye egyértelmű volt. És ezt Jackson is megjegyezte egy életre.
LuAnn ki tudta olvasni a szeméből. Ami azt jelenti, hogy nem fogja
nyíltan összemérni vele az erejét, legalábbis fizikai téren. Jobb, ha
ezt észben tartja. Ha Jackson tudott alkalmazkodni, akkor neki is
tudnia kell.
– LuAnn, tudod, hogy nagyra tartalak – szólalt meg Riggs –, de a
fickó állandóan változtatja a taktikáját.
– Riggsnek igaza van – helyeselt Charlie.
– Köszönöm a bizalmat, fiúk. – Nem várta meg, hogy mit
válaszolnak. Előhúzta a mobiltelefont a táskájából, és beütögette a
számokat. Mielőtt kicsöngött volna, a többiekre pillantott. – Ne
felejtsétek el, hogy nekem két jó kezem van.
Riggs lejjebb csúsztatta a kezét a kabátján, amíg meg nem érezte a
pisztoly biztonságot adó fémes érintését. Másodszor már nem

457
tévesztheti el a célpontot. Remélte, hogy nem fogja még egyszer egy
karjába fúródó kés megakadályozni ebben.
Figyelték; ahogy LuAnn beleszól a kagylóba, bediktálva a
mobiltelefon számát. Aztán visszateszi a helyére, és vár, de továbbra
se néz rájuk. Néhány másodperc múlva megcsörrent a telefon.
Mielőtt LuAnn bármit is mondhatott volna, Jackson beleszólt a
kagylóba: – Tudnia kell, hogy egy olyan műszert csatlakoztattam a
készülékhez, amely jelzi, hogy megpróbálják-e bemérni a telefont, ha
netán bevonta volna a rendőrséget. Öt másodpercen belül tudni
fogom, ha ez a helyzet. És akkor elvágom a lánya torkát.
– Nem vagyok a rendőrségen, és nem hallgatja le senki a
beszélgetést.
Jackson öt másodpercig nem szólt semmit. LuAnn maga előtt látta,
amint a készülékére mered, titkon remélve, hogy LuAnn hazudott neki.
– Gratulálok, hogy sikerült megkímélni magát a várható
következményektől – mondta végül meglehetősen vidáman.
– Mikor és hol? – kérdezte LuAnn.
– Semmi üdvözlés? Semmi terefere? Hová tette a jó modorát? A
méregdrágán kisuvikszolt hercegnő ilyen gyorsan átadta magát az
enyészetnek? Mint a virág, ha nem kap vizet? És napsütést?
– Lisával akarok beszélni. Most, azonnal.
– Sajnálom, ami Charlie bátyóval történt – mondta Jackson. A
földön ült, szinte teljes sötétségben. A telefont egészen közel tartotta
a szájához, és lassú, nyugodt tempóban beszélt. Fokozatosan akart
pánikot teremteni LuAnnben, érzékeltetni akarta vele, hogy teljes
ellenőrzése alatt tartja a helyzetet. Azt akarta elérni, hogy ha eljön a
perc, térden állva könyörögjön a büntetéséért. Azt akarta, hogy
megalázkodjon a hóhéra előtt.
LuAnn-nek nem állt szándékában Jackson orrára kötni, hogy
Charlie ott ül mögötte, és semmit se kíván jobban, mint kinyomni
Jacksonból a szuflát. – Beszélni akarok Lisával!
– Honnan veszi, hogy nem öltem még meg?
– Micsoda? – nyögte LuAnn.
– Nyugodtan beszélhet vele, de honnan fogja tudni, hogy nem én
utánzom a hangját? „Mami, mami, segíts nekem.” Bármikor tudok
ilyeneket mondani. Szóval, ha nagyon akar, beszélhet vele, de nem

458
lesz tőle okosabb.
– Rohadt szemét!
– Mi az, mégse akar beszélni vele?
– De igen – mondta LuAnn esedező hangon.
– Akkor egy kis jó modort. Hogy szokás az ilyet mondani?
LuAnn habozott egy pillanatig, aztán nagy levegőt vett, s arra
koncentrált, hogy idegösszeomlást ne kapjon. – Kérem, legyen szíves
– mondta.
– Csak egy pillanat. Hova is tettem ezt a gyereket?
Riggs a fülét hegyezve igyekezett belehallgatni a beszélgetésbe.
LuAnn egyre idegesebb lett ettől, végül kinyitotta az ajtót, és kiszállt
a kocsiból.
A fülére szorította a kagylót, hogy hallja a háttérzajokat.
– Mami, mami, te vagy az?
– Jaj, édesem, én vagyok. Ó, istenem, szegénykém!
– Ó, pardon, LuAnn, ez még mindig én voltam mondta Jackson. –
Ó, mami, mami, te vagy az? – nyöszörögte újból, Lisa hangját
tökéletesen utánozva.
LuAnn képtelen volt a döbbenettől megszólalni.
A következő hang, amit hallott, Jackson valódi hangja volt. Szinte
belehasított a fülébe, olyan erő és magabiztosság áradt belőle. –
Megengedem, hogy beszéljen vele. Hogy valóban vele beszéljen. És
megejthessék a szokásos anya-lánya diskurzust. De ha befejezik,
elmondom pontosan, hogy mit fog tenni. És ha csak a legkisebb
mértékben is eltér az utasításaimtól...
Nem fejezte be. Nem kellett befejeznie. Szótlanul tartották a
telefont, egymás fújtatását hallgatva. Két irányíthatatlanná vált vonat,
amint egymás felé rohan az éteren keresztül. LuAnn úgy érezte,
mintha jeges kezek markolnák a torkát, s megpróbált minden erejével
harcolni ellene. Tudta jól, hogy mire törekszik Jackson. Tudta, hogy a
lelkét akarja megmérgezni. De azzal is tisztában volt, hogy nem tehet
semmit ellene. Legalábbis egyelőre.
– Világos?
– Igen. – Ahogy kimondta ezt a szót, meghallott valamit. Egy zajt a
háttérből, amitől grimaszra húzódott a szája. Az órájára pillantott. Öt
óra. Felcsillant a szeme. Egy halvány reménysugár volt, ami

459
megcsillant benne.
A következő pillanatban már Lisával beszélt, olyan kérdéseket
téve föl neki, amire csak a kislány tudhatott válaszolni.
Kétségbeesetten próbáltak egymásba kapaszkodni a sötét éteren
keresztül.
Aztán Jackson vette át a kagylót, és utasításokat adott LuAnn-nek a
mikorra és holra vonatkozólag. Egyik sem lepte meg különösebben
LuAnnt, miközben továbbra is megpróbált az átszűrődő háttérzajokra
figyelni. Jackson végül lezárta a beszélgetést: – Hamarosan
találkozunk.
LuAnn kikapcsolta a telefont, és visszaült a kocsiba. Olyan
nyugodt hangon szólalt meg, ami az adott körülményeket figyelembe
véve alaposan meglepte a két férfit.
– Reggel tízkor kell felhívnom. Akkor fogja megadni a találka
színhelyét. Ha egyedül megyek oda, elengedi Lisát. Ha bárkit is
észrevesz a közelben, megöli a lányomat.
– Vagyis téged akar Lisáért cserébe – mondta Riggs.
LuAnn rájuk pillantott. – Ennek így kell lennie.
– LuAnn...
– Ennek így kell lennie – ismételte meg erőteljesebb hangon.
– Honnan veszed, hogy tényleg el fogja engedni Lisát? Nem
bízhatsz meg benne ennyire – méltatlankodott Charlie.
– Ebből a szempontból megbízok. Én kellek neki.
– Kell lenni valami más megoldásnak is – próbálkozott Riggs.
– Egyetlen megoldás van csak, Matthew, és ezt te is nagyon jól
tudod. – Szomorú pillantást vetett rá, aztán sebességbe rakta a kocsit,
és elindult.
LuAnn-nek volt még egy ütőkártyája a pakliban. De nem kívánta
Charlie-t és Riggset bevonni a játékba. Túl sokat kockáztattak miatta
már eddig is. Jackson majdnem megölte mindkettőjüket, és LuAnn
nem volt hajlandó újabb esélyt adni neki, hogy megpróbálkozzon
ezzel. Tudta, hogy ha Jackson még egy lehetőséget kapna, a
végeredmény egy pillanatig se lenne kétséges. Most már csak
LuAnntől függött minden. Egyedül rajta múlt, hogy megmenti-e a
kislányát, és úgy érezte, hogy ez így van rendjén. Egész életében
magára volt utalva, és az igazat megvallva, mindig is így érezte jól

460
magát. Ez a tudat még elszántabbá tette. És LuAnn tudott még valamit.
Tudta, hogy hol van Lisa és Jackson.

461
 ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET
AZ ESŐ LASSACSKÁN alábbhagyott, de a sorozatos záporoknak még
távolról sem volt vége. LuAnn már felszegezett egy takarót a kunyhó
betört ablakára. Riggs pedig órákkal ezelőtt befűtötte a kályhát, így a
hely elég lakályossá vált. A mosogatóban lévő edények kiadós
vacsora elköltéséről tanúskodtak. Riggs az étkező padlóján
éktelenkedő sötét foltot nézte. Az ő vére. Charlie és Riggs már
korábban lehozták a matracokat az emeleti hálószobából, és letették
őket a földre. A kunyhót találták a legalkalmasabb helynek, ahol
eltölthetik az éjszakát. Charlie és Riggs hosszú órákon át győzködte
LuAnnt, hogy változtassa meg a tervét. Végül LuAnn beleegyezett,
hogy felhívhatják reggel az FBI-t, mielőtt ő felhívná Jacksont. Az FBI
így bemérheti a hívás helyét. A két férfi olyannyira megnyugodott
ettől, hogy megengedték LuAnn-nek, hogy ő kezdje meg az őrködést.
Riggs két óra múlva váltja majd föl.
A kimerült férfiak pillanatok alatt mély álomba zuhantak. LuAnn
az ablaknak háttal állt, és csendben figyelte őket. Rápillantott az
órájára; éjfél is elmúlt már. Ellenőrizte, hogy a pisztolya meg van-e
töltve, aztán letérdelt Charlie mellé, és csókot lehelt az arcára.
Charlie meg se rezzent.
Odalépett Riggshez, és figyelte, ahogy egyenletesen emelkedik és
süllyed a mellkasa. Óvatosan félresöpörte a szeméből a haját, és
megnézte jól az arcát. Tudta jól: nem sok esélye van, hogy
viszontlátja a két férfit valaha. Gyengéden szájon csókolta Riggset,
majd felegyenesedett. Egy hosszú percig a falnak támaszkodva állt,
nagy levegőket véve, s úgy érezte, hogy a rá nehezedő teher nyomban
szétlapítja.
De aztán összeszedte magát. Gyorsan kimászott az ablakon, nem
akarta a nyikorgós bejárati ajtót használni. Felhajtotta a kapucniját a
gyengén szemerkélő eső ellen. Rá se nézett a kocsira, tudta, hogy csak
felesleges zajt keltene vele. Egyenesen odament a pajtához, és
kinyitotta az ajtaját. Joy még mindig ott volt. Szerencsére nem volt

462
még ideje, hogy elvitesse a lovat valakivel; a pajta egyébként meleg
volt és száraz, és vízből és szénából is maradt bőven. Gyorsan
fölnyergelte a kancát, és felugrott a hátára. Kikormányozta a pajtából,
aztán hang nélkül elügettek az erdő irányába.
Amikor elérte a birtok szélét, leugrott a nyeregből, és bevezette
Joyt az istállóba. Habozott egy pillanatig, aztán leemelte a távcsövet
a falról, átverekedte magát a sűrű bokrokon, és megfigyelőállásba
helyezkedett a fasor szélénél, majdnem ugyanott, ahol Riggs kuporgott
korábban. Végigpásztázta az épület hátulját. Hirtelen hátrarándult.
Egy kocsi reflektora csillant meg a távcső lencséjén. A kocsi
bekanyarodott a garázs elé, de a garázsajtó meg se moccant. LuAnn
egy férfit látott kiszállni a kocsiból. A fickó lassan végigsétált a ház
mögött, mintha őrjáratot tartana. A szemerkélő esőben LuAnn tisztán
ki tudta venni a dzsekijére pingált FBI feliratot. Kis idő múlva a férfi
visszaszállt a kocsiba, és elhajtott.
LuAnn kiugrott a bokrok közül, és keresztülvágott a nyílt terepen.
Ahogy elérte a ház sarkát, még épp láthatta, ahogy a kocsi
visszakanyarodik a főútra. Arra az útra, ahol Donovan üldözni
kezdte, s ahol az egész rémálom elindult. Az FBI tehát őrzi a ház
bejáratát. Eszébe jutott, hogy Riggs is mondott erről valamit, amikor
Mastersszel beszélt telefonon. Szívesen igénybe vette volna az
ügynökök segítségét, de nem sok kétsége volt afelől, hogy ott helyben
letartóztatnák.
De nem a letartóztatástól félt elsősorban. Egyszerűen nem akart
másokat is belevonni a problémájába. Nem akarta, hogy bárkit is
megöljenek vagy megnyomorítsanak miatta. Jackson őt akarta, és
csakis őt. Tudta jól, hogy mit vár tőle Jackson: alázatos könyörgést,
hogy őt büntesse meg, cserébe a kislánya életéért. Nagyon el fog
csodálkozni Jackson. Még többet is fog kapni. Sokkal többet. Lisa és
ő túl fogja élni a dolgot. De Jackson nem.
Mielőtt visszalépett a ház mögé, észrevett valami szokatlant. Sally
Beecham kocsija kint állt a ház előtt. Ezt különösnek találta. Vállat
vont, és elindult a hátsó bejárat felé.
Idejövetelének oka az a furcsa zaj volt, amit Jackson telefonhívása
alatt hallott a háttérből. Annak az öreg órának a sajátos,
összetéveszthetetlen nyekergése, amelyet még az édesanyjától

463
örökölt, s amelytől soha nem volt hajlandó megválni. S most is ez
bizonyult legértékesebb kincsének, miután ez keltette fel a figyelmét a
Jacksonnal folytatott beszélgetés alatt.
Jackson itt van a házban, innen hívta föl. És LuAnn biztosra vette,
hogy Lisa is itt lesz valahol. Hogy Jackson itt van, abban egy
pillanatig sem kételkedett. Kénytelen volt csodálni a merészségét,
hogy ide mert jönni, miközben az FBI kint strázsál a bejárat előtt. S
tudta jól, hogy néhány perc múlva ott fog állni legsötétebb
rémálmainak megtestesítőjével szemben.
Odalapult a téglafalhoz, és megpróbált belesni az ajtó melletti
üvegtáblán, hogy megnézze, milyen színű a riasztó jelzőlámpája.
Megkönnyebbülten fújt egyet, amikor meglátta a barátságos zöld
fényt. Természetesen ismerte a riasztó kódját, de ki-és
bekapcsoláskor a rendszer rövid sípoló hangot adott, ami jelen
esetben mindent tönkretett volna.
LuAnn bedugta a kulcsot a zárba, és lassan kinyitotta az ajtót.
Megállt egy pillanatra, s a kezében tartott pisztollyal félköröket írt le
a levegőben. Nem hallott semmit. Mivel jóval elmúlt éjfél, ez nem
lepte meg különösebben. De valami mégis vibrált a levegőben.
Rendszerint megnyugtatja az embert, ha visszatérhet a saját
házába. De most nem ez volt a helyzet. Inkább idegesítőleg hatott
LuAnnre. Tudta jól: ha nem koncentrál eléggé, ha hagyja, hogy az
ismerős környezet elaltassa a figyelmét, könnyen megeshet, hogy sem
ő, sem Lisa nem látja meg többé a napot.
Ahogy elindult a folyosón, hirtelen megdermedt. Hangokat hallott
valahonnan. Több ember hangját; egyiket se tudta azonosítani. Aztán
megkönnyebbülten fellélegzett, amikor meghallotta a jól ismert
reklámzenét. Tévét nézett valaki. Halvány fény szűrődött ki a folyosó
végén egy résnyire nyitott ajtón. LuAnn gyorsan odalopózott, majd
megállt, mielőtt az árnyéka keresztezte volna az ajtó és fal közötti
keskeny nyílást. Hallgatózott néhány másodpercig. Aztán bal kezével
nagyon lassan beljebb tolta az ajtót, miközben jobb kezével
ráirányította a pisztolyt a nyílásra. Az ajtó halkan kinyílt, és LuAnn
behajolt rajta. A szobában sötét volt, csak a tévé világított halványan.
LuAnn-nek hirtelen földbe gyökerezett a lába. Hátul rövidre nyírt,
méhkaptárszerűen feltupírozott kontyot vett észre közvetlenül maga

464
előtt. Sally Beecham a hálószobájában ül, s tévét néz. Vagy nem ő
az? Olyan mereven ült, hogy azt se lehetett tudni, életben van-e.
LuAnn előtt hirtelen felrémlett a tíz évvel ezelőtti jelenet: ahogy
belép a lakókocsiba, és meglátja Duane-t a heverőn. Ahogy elindul
felé, ahogy egyre közeledik hozzá. Ahogy nézi Duane-t, amint lassan,
nagyon lassan felé fordul, a testét vér borítja, az arca hamuszürke. És
ahogy Duane lassan lecsúszik az ágyról, és meghal. És ahogy hirtelen
rátapad egy kéz a szájára. Hátulról! Igen, hátulról!
LuAnn megpördült, de nem volt mögötte senki; a hirtelen mozdulat
azonban némi zajjal járt. Amikor visszafordult, Sally Beecham arcát
látta, ahogy döbbent rémülettel néz rá. Miután felismerte LuAnnt,
megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Mellkasára szorította a kezét,
csillapítva az ideges remegést.
Mondani akart valamit, de LuAnn gyorsan a szájára tette az ujját,
és csendre intette: – Ssss!
– Van valaki a házban – mondta LuAnn. Sally zavartan nézett rá. –
Látott valakit? – Sally a fejét rázta, és magára mutatott, holtsápadt
arca mélységes aggodalmat tükrözött.
Ez volt az a pillanat, amikor LuAnn-nek leesett a tantusz, és ő is
olyan fehér lett, mint a fal.
Sally Beecham soha nem parkolt le a ház előtt. Mindig beállt a
garázsba, ahonnan egyenes út vezetett a konyhába. LuAnn erősen
megmarkolta a pisztolyt. Ismét megnézte magának az arcot. A
félhomályban nem lehetett jól látni, de nem akart semmit kockáztatni.
– Tudja mit, Sally. Most bemegy szépen az éléskamrába, én meg
magára zárom az ajtót. Csak biztonsági okokból.
LuAnn nézte, ahogy a nő arcvonásai megkeményednek. Aztán az
egyik keze lassan elindult a háta mögé.
LuAnn előrelendítette a pisztolyt. – Most azonnal, különben itt
helyben szétlövöm a fejét. És húzza elő azt a pisztolyt, markolattal
előre.
Amikor a pisztoly előkerült, LuAnn a padló felé bökött. A fegyver
nagyot csattant a keményfa padlón.
Miután elindultak az éléskamra felé, LuAnn hirtelen előrenyúlt, és
lerántotta a nőről a parókát. Rövidre vágott, sötét férfihaj bukkant elő
alóla. Az illető oldalra rándult, de LuAnn gyorsan a füléhez nyomta a

465
fegyvert.
– Gyerünk, Jackson! Vagy szólítsam inkább Mr. Crane-nek? –
Nem sok kétsége volt afelől, hogy mi lett a sorsa Sally Beechamnek,
de ebben a feszült helyzetben nem volt ideje merengeni ezen. Csak
remélni tudta, hogy lesz még alkalma meggyászolni a nőt.
Amikor kiértek a konyhába, LuAnn beterelte foglyát az
éléskamrába, és kívülről rázárta az ajtót. Az ajtó eredeti darab volt,
nyolc centi vastag tölgyfa deszkából, hatalmas retesszel. Ez bent
fogja tartani. Legalábbis egy ideig. LuAnn-nek nem sok időre volt
szüksége.
Végigsietett a folyosón, és felszaladt a szőnyeggel borított lépcsőn
az emeletre. Ajtótól ajtóig osont előre. Szinte biztosra vette, hogy
Lisa az ő hálószobájában van, de minden eshetőséget számításba
akart venni. A szeme pillanatok alatt hozzászokott a sötéthez, és
gyorsan átvizsgálta a szobákat. Mindegyik üres volt. Már csak egy
hálószoba maradt hátra: a sajátja. LuAnn megpróbálta a hallását a
legélesebb fokozatra állítani. Nem akart mást, csak Lisa lélegzését,
motyogását vagy sóhajtozását hallani, vagy bármi mást, amiből
tudhatná, hogy a kislánya jól van. Nem szólíthatja meg hangosan, túl
veszélyes lenne. Tudomása szerint Jackson nem egyedül jött. De hol
lehet a bűntársa?
Kinyújtotta a kezét, megfogta az ajtógombot, nagy levegőt vett, és
benyitott.

JÓKORA VILLÁM CIKÁZOTT ÁT az égen, fülsiketítő csattanás

kíséretében. A szél egy szempillantás alatt letépte a pokrócot az
ablakról, és beverte az esőt a szobába. Az elemek együttes támadása
felébresztette Riggset. Kábultan felült, aztán lassan körbepillantott.
Meglátta a nyitott ablakot és a rajta bezúduló esőt. Charlie-ra
pillantott, aki még mindig aludt. Hirtelen leesett neki a tantusz.
Gyorsan feltápászkodott. – LuAnn? LuAnn? – A kiáltás
felébresztette Charlie-t.
– Mi a franc van? – kérdezte.
Egy perc alatt átfésülték a kunyhót.
– Nincs itt! – kiabálta Riggs Charlie-nak.
Mindketten kirohantak. A kocsi ott állt a helyén.

466
 Riggs zavartan körbepillantott.
– LuAnn! – Charlie megpróbálta túlkiabálni a vihar zúgását.
Riggs a pajtára pillantott. Nyitva volt az ajtaja. Hirtelen
világosság gyúlt az agyában. Odarohant, és benézett az üres
helyiségbe. Megvizsgálta a sáros talajt az ajtó előtt. A sötét ellenére
tisztán ki tudta venni a patanyomokat. Gyors léptekkel elindult a
nyomok mentén az erdő felé. Charlie mellette loholt.
– Joy itt volt a pajtában – magyarázta Riggs Charlie-nak. – Úgy
tűnik, hogy visszamentek a házba.
– Miért mentek volna vissza?
Riggs elgondolkodott egy pillanatig. – Te nem csodálkoztál,
amikor beleegyezett, hogy felhívhatjuk reggel az FBI-t?
– De igen – felelte Charlie –, csak annyira megkönnyebbültem, és
olyan fáradt voltam, hogy nem sokat töprengtem rajta.
– Miért ment vissza a házba? – ismételte meg Riggs Charlie
kérdését. – Az FBI őrizet alatt tartja a helyet. Mi lehet ott, ami megér
neki ekkora kockázatot?
Charlie hirtelen elsápadt, és megrándult az arca.
– Mi az, Charlie?
– LuAnn elmesélte egyszer, hogy mit mondott neki Jackson az
életfilozófiájáról.
– Mit? – unszolta Riggs.
– Ha el akar valamit rejteni az ember, azt minél feltűnőbb helyre
kell tenni, és akkor biztos, hogy nem veszi észre senki.
Most Riggsen volt a sor, hogy elsápadjon, amikor felfogta a
mondat értelmét. – Lisa a házban van.
– És Jackson is.
Rohanni kezdtek a kocsi felé.
Ahogy az autó ráfordult az országútra, Riggs felkapta a
mobiltelefont. Előbb a rendőrséget hívta, majd a helyi FBI-t.
Döbbenten hallotta, hogy Masters szól bele a kagylóba.
– Itt van, George! Crane a Wicken’s Huntban van. Mozgósítsd az
összes emberedet! – Riggs csattanást hallott, ahogy a vonal másik
végén a telefon ráesett az asztalra, majd futó léptek zaja jutott a
fülébe. Ő is letette a telefont, és padlóig nyomta a gázt.

467
 AHOGY KITÁRULT AZ AJTÓ, LuAnn beugrott a szobába. Egy
szék állt a szoba közepén, rajta Lisa, fáradtan összegörnyedve. Az
első hang, amit LuAnn hallott, szeretett órájának erőlködő tiktakolása
volt. Becsukta az ajtót, és odarohant a kislányához, hogy átölelje. A
szája széles mosolyra húzódott, amikor Lisa tekintete találkozott az
övével.
Ebben a pillanatban vastag kötél hurkolódott LuAnn nyakára
hátulról. A kötél megfeszült, LuAnn lélegzete elállt, és a pisztoly
leesett a földre.
Lisa némán felsikoltott tehetetlen rémületében, száját még mindig
ragtapasz borította. A székét rugdosta, megpróbálta felborítani,
megpróbált közelebb araszolni az anyjához, hogy segítsen neki
valahogy, mielőtt ez a rohadék megöli.
Jackson most már LuAnn mögött állt közvetlenül. Eredetileg a
ruhásszekrény árnyékában lapult, onnan figyelte, ahogy LuAnn
odaszalad Lisához, nem tudván a jelenlétéről. Ekkor csapott le rá. A
kötélhez egy fadarabot erősített, s most ezzel húzta mind szorosabbra
és szorosabbra a hurkot. LuAnn arca egyre jobban elkékült, s a
reflexei tompulni kezdtek, ahogy a kötél mindjobban belemélyedt a
nyakába. Megpróbálta megütni Jacksont, de hiába, az öklei a levegőt
csépelték, kiszippantva azt a kevés erőt is, ami maradt benne.
Megcélozta Jacksont a lábával, de Jackson fürgén kitért a rúgások
elől. LuAnn megpróbálta bedugni a hüvelykujját a hurok alá, de a
kötél olyan mélyen belevájódott a nyakába, hogy nem volt hely a
fogásra.
Jackson egészen a füléhez hajolt. – Tiktak, LuAnn. Tiktakol a kis
óra. Milyen könnyen ráharapott a csalira. Tudja, amikor felhívtam,
egész közel tettem az órához a telefont, hogy mindenképp meghallja.
Mondtam, ugye, hogy alaposan utánanézek minden üzletfelemnek.
Tettem egy-két látogatást a jó öreg rikersville-i lakókocsiban is. Volt
alkalmam hallani az öreg masina különös nyekergését. És aztán
viszontláttam a hálószobája falán, aznap éjjel, amikor meglátogattam.
Ócska kis családi ereklye! – Gúnyosan felnevetett. – Szerettem volna
látni az arcát, amikor azt hitte, hogy túljárt az eszemen. Gondolom,
fülig ért a szája a boldogságtól.
Jackson vigyora egyre szélesebb lett, ahogy LuAnnből fokozatosan

468
kiment az erő. – Na de ne feledkezzünk meg a gyerekről se. Itt van,
tessék. – Hirtelen felkapcsolta a villanyt, és durva rántással
megfordította LuAnnt, hogy lássa, amint Lisa kétségbeesetten rángatja
a karjait. – Előbb végignézi az anyja halálát, aztán ő kerül sorra.
Maga miatt kellett meghalni a húgomnak. Akit nagyon szerettem.
Milyen érzés felelősnek lenni valakinek a haláláért? – Keményen
megrántotta a kötelet. – Most meghal, LuAnn. Ne ellenkezzen. Hunyja
le a szemét szépen, és hagyja abba a lélegzést. Csinálja! Olyan
egyszerű az egész. Tegye meg a kedvemért. Tudom, hogy maga is ezt
akarja – sziszegte.
LuAnn szeme majd’ kiszakadt a helyéből, a tüdeje már alig élt.
Úgy érezte magát, mintha valahol mélyen a víz alatt volna; bármit
megadott volna egyetlen szippantás levegőért. Jackson gúnyos szavai
visszarepítették egy sok-sok éve nem látott helyszínre, egy temetőbe,
egy kis táblával megjelölt földhányáshoz. Egy olyanhoz, ahová most
készült. Tedd meg a papa kedvéért, LuAnn. Olyan egyszer ű az
egész. Gyere és látogasd meg a papát. Tudom, hogy te is ezt
akarod.
Vérbe borult szeme sarkából még látta, ahogy Lisa néma
sikoltással próbálja átverekedni magát az őket elválasztó szakadékon,
amely másodperceken belül örök lesz és végérvényes. És ebben a
pillanatban testének legmélyebb rétegéből, melynek létezéséről mit
sem tudott, olyan hihetetlen erő szabadult fel, ami kis híján leütötte a
lábáról. Nagyot sikoltott, hátradobta a fejét, majd hirtelen előrehajolt,
teljesen felemelve a talajról a megrökönyödött Jacksont. Aztán
gyorsan átfogta Jackson lábát, mintha a nyakába akarná kapni.
Ugyanebben a pillanatban lábrugói hihetetlen erővel tolni kezdték
hátra, mint mikor egy távolugró készül ellökni magát a talajtól, aztán
teljes erőből hozzácsapta Jacksont a falnál lévő masszív
ruhásszekrény sarkához. A szekrény éles sarka telibe találta Jackson
gerincét.
Jackson felüvöltött fájdalmában, de még nem engedte el a kötelet.
LuAnn hirtelen felnyúlt, és belevájta Jackson frissen szerzett
kézsérülésébe a körmét – abba, amit a kunyhóban szedett össze
magának –, durván feltépve a nyílt sebet. Jackson újból felordított, de
ezúttal már a kötelet is elengedte. Ahogy LuAnn megérezte a kötél

469
lazulását, előrerántotta a felsőtestét, amitől Jackson keresztülrepült a
vállán, és nekicsapódott a falon lógó tükörnek.
LuAnn kábultan tántorgott a szoba közepén, hatalmas adag
levegőket szippantva magába. Felnyúlt a torkához, és leszedte róla a
kötelet. Aztán Jackson felé fordította minden figyelmét.
Jackson először a hátához kapott, aztán megpróbálta talpra
küzdeni magát. De elkésett. LuAnn torokhangon felhördült, és
ráugrott. Jackson visszazuhant, s LuAnn szinte odaszögezte a
padlóhoz. Belevéste a térdeit Jackson lábába, teljesen
mozgásképtelenné téve őt. Aztán megmarkolta Jackson nyakát, s most
Jackson arca kezdett kék színben játszani. A szorítás, amit most
érzett, tízszer olyan erős volt, mint amit a kunyhóbeli küzdelem idején
tapasztalt. Belenézett LuAnn vérbe borult szemébe, amit a fojtogatás
közben elpattant hajszálerek festettek vörösre, és tudta, hogy soha az
életben nem fog kiszabadulni ebből a szorításból. Kétségbeesetten
tapogatta maga körül a padlót, miközben LuAnn megpróbálta
kinyomni belőle a szuflát. Többféle látomás száguldott végig Jackson
agyán, de egyik se mozgósított benne tartalék energiákat. A teste
lassan kezdett elernyedni. A szeme kidülledt, s a nyaka a töréshatáron
volt a hihetetlen nyomástól. Ez volt az a pillanat, amikor az ujja
beleakadt egy üvegdarabba, ami a törött tükörről pattant le. Felemelte
az üvegszilánkot, és lecsapott vele LuAnn karjára, átszakítva a
ruháját, s mélyen belevágva a húsába. De LuAnn nem engedett a
szorításon. Jackson újra és újra lesújtott, de hiába. LuAnn túl volt
már azon, hogy fájdalmat érezzen; semmilyen körülmények között
nem volt hajlandó elengedni Jacksont.
Végül Jackson legeslegutolsó erejével benyúlt LuAnn hóna alá, és
teljes erőből megnyomott egy pontot. LuAnn karja hirtelen elzsibbadt,
ahogy Jackson összepréselte a mozgatóidegeket, és a szorítás ereje
megtört. Jackson egy szempillantás alatt ellökte magától LuAnnt, és
hörögve kapkodva a levegőt, keresztülrohant a szobán.
LuAnn iszonyodva nézte, ahogy megragadja Lisa székét, és
rángatni kezdi az ablak felé. Azonnal talpra szökkent, és Jackson után
vetette magát. Nagyon jól tudta, hogy mire készül Jackson, és bármire
képes volt, hogy megakadályozza ebben. Jackson már fölemelte a
széket Lisával együtt, amikor LuAnn odaért. Ahogy elkapta a kislánya

470
lábát, a szék nekicsapódott az ablaknak, s kizuhant a tíz méter mélyen
lévő, téglával borított teraszra. LuAnn és Lisa lehuppant az
üvegcserepek közé a padlóra.
Jackson megpróbálta felkapni a pisztolyt a földről, de LuAnn egy
lépéssel megelőzte. LuAnn lába hirtelen felemelkedett, és pontosan
ágyékon találta Jacksont, aki egy hajszállal közelebb merészkedett
hozzá a kelleténél. Jackson fájdalmasan felnyögött, és kétrét görnyedt.
LuAnn előreugrott, és hatalmas jobbegyenest helyezett el az állára.
Jackson lezuhant a padlóra.
Közeledő rendőrautók szirénázása hangzott fel a távolban. Jackson
nagyot káromkodott, feltápászkodott a földről, majd ágyékát
szorongatva kirohant a szobából, becsapva maga mögött az ajtót.
LuAnn hagyta elmenni. Megkönnyebbült sikoly szakadt föl belőle.
Óvatosan lefejtette Lisa szájáról a ragasztószalagot, aztán kioldozta a
kezére csomózott kötelet. Magához szorította Lisát, belefúrva arcát a
hajába, szomjasan magába szippantva egy szem kislánya
gyönyörűséges illatát. Aztán felállt, felemelte a földről a pisztolyt, és
kétszer kilőtt az ablakon.

RIGGS ÉS CHARLIE élénk vitát folytattak éppen az FBI-ügynökökkel

a privát út bejáratánál, amikor meghallották a lövéseket. Riggs
sebességbe rakta a kocsit, és padlóig nyomta a gázt. Az FBI-
ügynökök a kocsijukhoz rohantak.

JACKSON VÉGIGVIHARZOTT a folyosón, aztán hirtelen megtorpant,

és benézett Sally Beecham hálószobájába. Üres volt. Észrevette a
pisztolyt a földön, és felkapta. Ekkor hallotta meg a dörömbölést.
Kirohant a konyhába, és kireteszelte az éléskamra ajtaját. Roger
Crane reszketve és hunyorogva bukott elő az ajtó mögül.
– Köszönöm, Peter. Pisztoly volt nála. És bezárt ide. Én... én
pontosan azt tettem, amit mondtál nekem.
– Köszönöm, Roger. – Felemelte a pisztolyt. – Add át
üdvözletemet Aliciának. – És egyenesen belelőtt az öccse arcába. A
következő pillanatban már kívül volt az ajtón, és rohant a gyepen
keresztül az erdő felé.

471
 AHOGY KIUGROTTAK A KOCSIBÓL, Riggs azonnal észrevette
Jacksont, és utánavetette magát. Legyengült állapota ellenére Charlie
is a nyomában ügetett. Néhány másodperc múlva a rendőrök is
megérkeztek, és berohantak a házba.
LuAnn a lépcsőn találkozott össze velük. – Hol van Matthew és
Charlie?
A törvény őrei egymásra néztek. – Láttam valakit berohanni az
erdőbe – válaszolta az egyik.
Mindannyian kifutottak a ház elé. Propeller surrogása hallatszott a
fejük fölül, ahogy egy helikopter keresztülvágta magát a nedves
légtömegeken. A ház előtti gyepen landolt. FBI felirat virított az
oldalán. Az egész társaság odarohant a helikopterhez; LuAnn és Lisa
ért oda elsőként.
Tucatnyi rendőrautó húzott be a szökőkút mellé, és egy kisebb
hadseregre való rendőr ömlött ki belőle.
George Masters mászott elő a helikopterből, egy szakasz FBI-
ügynök kíséretében. LuAnnre pillantott. – LuAnn Tyler? – LuAnn
bólintott. Masters Lisára nézett. – A kislánya?
– Igen – felelte LuAnn.
– Hála istennek. – Megkönnyebbülten felsóhajtott, és a kezét
nyújtotta. – George Masters, FBI. Azért jöttem vissza a városba, hogy
kihallgassam Charlie Thomast. De mire a kórházba értem, eltűnt.
– Jacksont kellett követnünk, akarom mondani, Peter Crane-t.
Bemenekült az erdőbe – mondta LuAnn.
– Matthew és Charlie utánamentek. Szeretném Lisát minél előbb
biztonságba helyezni. Nem hagyom magára addig, amíg nem tudom
teljes biztonságban.
Masters előbb az anyára, aztán a lányára nézett, konstatálva a
megdöbbentő hasonlóságot. Aztán a helikopter felé pillantott.
– Beszállítjuk helikopteren a charlottesville-i FBI-irodára.
Bezárjuk egy szobába fél tucat állig felfegyverzett FBI-ügynök
társaságában. Megfelel így? – Halványan elmosolyodott.
Hálás mosoly jelent meg LuAnn arcán. – Igen. Köszönöm a
megértését.
– Nekem is vannak gyerekeim, LuAnn.
Mialatt Masters utasítást adott a pilótának, LuAnn még egyszer

472
megölelte és megcsókolta Lisát, aztán megfordult, s egy falkányi FBI-
ügynökkel a nyomában futni kezdett az erdő felé. Sokkal gyorsabb
volt, mint a többiek, és a terepet is jól ismerte, így hamarosan messze
maga mögött hagyott mindenkit.

RIGGS TISZTÁN HALLOTTA az előtte puffogó léptek zaját. Charlie

egy kicsit lemaradt mögötte, de még mindig hallatszott nehéz zihálása.
Az erdőre szinte teljes sötétség borult, és az eső továbbra is
vigasztalanul esett. Riggs pislogott néhányat, hogy a szeme
alkalmazkodni tudjon az éjszakai viszonyokhoz. Előkapta a
pisztolyát, és gyors ujjmozdulattal félretolta a biztonsági kallantyút.
Aztán hirtelen megtorpant, ahogy az előtte csattogó léptek váratlanul
elhallgattak. Lekuporodott, és körbepásztázta tekintetével a
környéket, miközben jókora félköröket írt le a pisztolyával. Hirtelen
zajt hallott a háta mögött, de egy tizedmásodpercnyit késett; cipőtalp
csapódott a hátának, amitől előrebukott a földre. Rázuhant az arcára,
végigszánkázott a sáros fűben, majd nekicsapódott egy fának. A
pisztolya nagyot csattant a fatörzsön. Az eséstől felszakadt a
kézsérülése, és ömleni kezdett belőle a vér. Gyorsan a hátára
hemperedett, s látta, hogy Jackson feléje repül, lábát újabb
megsemmisítő rúgásra emelve. Ekkor ugrott rá Charlie oldalról
Jacksonra, s mindketten a földre kerültek.
Charlie dühösen csépelni kezdte az öklével Jacksont, majd
hátrahúzta a karját, hogy döntő találatot vigyen be neki. Jackson
azonban hihetetlen fürgeséggel rávágott Charlie sérült karjára, amitől
Charlie fájdalmasan felordított, és kétrét görnyedt. Aztán egy olyan
mozdulattal, mintha csak egy cimbalmot ütne meg, Jackson rácsapott
a tenyerével Charlie fülére, vákuumot idézve elő a füljáratokban és
megrepesztve a dobhártyát. A váratlan ütéskombinációtól Charlie-t
elfogta a hányinger, megszédült, és fájdalmas nyögések közepette
lezuhant a földre.
– El kellett volna vágnom a torkodat a motelban – sziszegte
Jackson. Éppen felemelte a lábát, hogy teljes erőből fejbe rúgja
Charlie-t, amikor Riggs ráordított.
– Húzz el onnan, különben most rögtön szétloccsantom az agyadat!
Jackson felnézett, és látta, hogy Riggs pisztolya egyenesen

473
rámered. Ellépett Charlie-tól.
– Végül csak összetalálkoztunk. Riggs, a bűnöző. Mit szólna egy
üzleti ajánlathoz, amivel nagyon gazdag emberré tenném? – mondta
Jackson. A hangja rekedt volt és erőtlen, LuAnn iménti fojtogatását
nem tudta még kiheverni. Felszakadt kezét markolászta; az arca
csurom vér volt Charlie ütéseitől.
– Én nem vagyok bűnöző, seggfej. FBI-ügynök voltam, aki
vallomást tett a drogkartell ellen. Ezért vettek föl a tanúvédelmi
programba.
Jackson közelebb araszolt Riggshez. – Ex-FBI? Akkor legalább
biztosra vehetem, hogy nem fog hidegvérrel lepuffantani. – Riggsre
emelte figyelmeztetőleg a mutatóujját. – Jobb, ha tudja: ha nekem
buknom kell, LuAnnt is magammal rántom. Elmesélem a kollégáinak,
hogy ő is benne volt mindenben, sőt a terv kiagyalásában is részt vett.
Olyan sötét képet fogok festeni róla, hogy örülhet, ha
életfogytiglannal megússza. Az ügyvédeim majd gondoskodnak róla.
De ne aggódjon, úgy tudom, hogy manapság a házastársak évente
összejöhetnek a börtönben.
– Te meg szépen megrohadsz a sitten.
– Nem hinném. Elképzelni is jó, micsoda remek alkut kötünk majd
az FBI-jal. Szerintem bármire hajlandók lesznek, hogy elkerüljék a
botrány kipattanását. És amikor vége lesz az egésznek, biztosra
veszem, hogy újra találkozunk. Alig várom, hogy viszontláthassam
magát.
Jackson gúnyos hangja szinte égette Riggs bőrét. Az volt a
legdühítőbb, hogy amit Jackson mondott, könnyen valósággá válhat.
Csakhogy nem fog valósággá válni, fogadkozott magában Riggs. –
Látja, ebben nagyon téved – mondta.
– Miben?
– Abban, hogy nem fogom hidegvérrel megölni. – Riggs meghúzta
a ravaszt. Miután a várt dörrenés elmaradt, Riggs arcából kiszaladt a
vér. A pisztoly nem sült el; a fához csapódva rongálódhatott meg.
Újra meghúzta a ravaszt, ugyanazzal a lesújtó eredménnyel.
Jackson azonnal előkapta saját fegyverét, és Riggsre irányította a
csövét.
Riggs eldobta a használhatatlan pisztolyt, és hátrálni kezdett

474
Jackson elől. Végül megállt, amikor a talpa ürességet érzett maga
alatt. Hátranézett a válla fölött: mély szakadék tátongott mögötte.
Sebes folyó kanyargón: odalent a mélyben. Ismét Jacksonra pillantott,
aki gúnyosan elvigyorodott, majd tüzelt.
A golyó közvetlenül Riggs lába előtt fúródott a földbe. Riggs
újabb fél centit hátrált, a szakadék peremén egyensúlyozva.
– Nézzük, hogyan tud úszni karok nélkül. – A következő lövés
Riggs ép karját találta telibe. Riggs fájdalmasan felnyögött,
előregörnyedt, és karját szorongatva igyekezett megtartani az
egyensúlyát. Aztán belenézett Jackson vicsorgó képébe.
– Ugrik vagy golyót kap a fejébe, választhat. De gyorsan, mert
nincs sok időm.
Riggsnek egyetlen másodperce maradt a cselekvésre. Ahogy
előregörnyedt, a karja, amelyet Jackson a kunyhóban megsebzett,
egészen felcsúszott a kötésben – teljesen érthető módon az adott
körülményeket figyelembe véve. Csakhogy Jackson alábecsülte Riggs
találékonyságát. Nem Jackson volt az egyetlen, aki a trükkjeiből élt, s
akit sok nehéz helyzetből kimentett a gyors észjárása. A trükk, amire
Riggs készült, megmentette egyszer az életét, amikor beépített ügynök
korában rosszul sült el az egyik kábítószerüzlet. De tudta, hogy
ezúttal nem mentheti meg az életét. Megmentheti viszont másokét,
köztük azét, akinek az élete többet jelentett számára, mint a sajátja:
LuAnnét.
Egyenesen Jackson szemébe nézett. Olyan gyűlölet járta át a lelkét,
hogy alig érzett fájdalmat a karjában. Az ujjai rákulcsolódtak a
kötésébe rejtett kisméretű pisztoly agyára, arra, amit korábban a
bokájára szíjazva hordott. A pisztoly csövét egyenesen Jacksonra
irányította. Sérülés ide vagy oda, ugyanolyan jól célzott, mint
rendesen. És Jackson alig egy-két méterre volt tőle.
– Riggs! – ordította Charlie.
Jackson nem vette le a szemét Riggsről. – Oké, Charlie bátyó,
maga lesz a következő.
Matt Riggs soha nem fogja elfelejteni Jackson arckifejezését,
amikor az első golyó, áthatolva Riggs kötésén, telibe találta Jackson
arcát, majd átszakítva a gumimaszkot, gittet és púderréteget, alig egy
ezredmásodperc múlva belevágódott a valódi húsba és csontba.

475
Nyomban kihullott a fegyver a teljesen megrökönyödött Jackson
kezéből.
Riggs csak húzta a ravaszt, egyik golyót a másik után küldve
Jackson testébe. A fejébe, a mellkasába, a lábába, a karjába – nem
volt olyan hely, amit Riggs kifelejtett volna –, amíg az ütőszeg üresen
nem kezdett csattogni a tizenkettedik lövést követően. És Jackson
arcáról egész idő alatt mélységes hitetlenkedés áradt, miközben a vér
lassan összekeveredett a műhajjal és a gumibőrrel; s a krémek és
púderek egységes vörös árnyalatot vettek föl. Az összhatás
hátborzongató volt, olyan volt, mintha a fickó egyszerűen elmállott
volna. Aztán Jackson térdre rogyott, tucatnyi lyukon folyt belőle a
vér, majd arccal előre a földre zuhant, és nem mozdult többé. Ez volt
az utolsó fellépése.
És ez volt az a pillanat, amikor Riggs átbukfencezett a szakadék
peremén. A pisztoly ismétlődő rúgása épp elég volt ahhoz, hogy
teljesen elveszítse az egyensúlyát, és a lába nem tudott már
megkapaszkodni a csúszós vörösagyagon. De az arcáról zuhanás
közben is mélységes elégedettség áradt, pedig jól látta a vigasztalan
mélységet, ami pillanatokon belül elnyeli. Két használhatatlan kar,
folyamatosan vérző sebekkel, gyors sodrású, mély, jeges víz, ahol
nincs mibe kapaszkodni. Mindennek vége.
Charlie hangját hallotta még egyszer, ahogy a nevét kiáltja, aztán
már nem hallott semmit. De nem érzett fájdalmat, csak nyugalmat és
békét. Nekicsapódott a víz felszínének, aztán elmerült.
Charlie odavonszolta magát a szakadék széléhez, és már ugrani
készült, amikor egy test repült el mellette.
LuAnn tökéletes ívben érte el a víz felszínét, és szinte még
ugyanabban a pillanatban fel is bukkant újra. Jobbra-balra forgatta a
fejét a gyors sodrású vízben, amely őt is kezdte folyásirányba terelni.
Charlie megpróbált vele lépést tartani, a sűrű fák és bokrok között
botladozva előre a parton. Az FBI-ügynökök és rendőrök kiáltásai
egyre közelebbről hallatszottak, de nagyon úgy festett, hogy nem
tudnak már idejében segítséget nyújtani.
– Matthew! – sikoltotta LuAnn. Semmi. LuAnn lebukott a víz alá,
módszeresen ide-oda cikázva a partok között, Riggs után kutatva.
Húsz másodperc múlva felmerült, levegő után kapkodva.

476
 – LuAnn! – ordította Charlie.
LuAnn nem törődött a kiabálással. Miközben a jeges víz vadul
csapkodta a testét, még egyszer teleszívta a tüdejét, és alámerült.
Charlie megállt, s szeme ide-oda cikázva kereste a helyet, ahol
LuAnn felbukkanhat. Nem hagyhatja, hogy mindketten odavesszenek.
Amikor LuAnn újra felbukkant, már nem volt egyedül. Szorosan
magához ölelve tartotta Riggset, miközben a sodrás elragadta őket.
Riggs köpte-nyelte a vizet, ahogy a tüdeje küszködött, hogy újra
működésbe lépjen. LuAnn megpróbált a sodrás széle felé úszni, de
nem sok sikerrel. Kezdett teljesen átfagyni. Még egy perc, és a
hipotermia végképp mozgásképtelenné teszi. Riggs teljesen
magatehetetlen volt, LuAnnből pedig kezdett elfogyni az erő.
Átkulcsolta a lábával Riggs felsőtestét, feltartva annyira, hogy a feje
kint legyen a vízből. Közben megpróbálta a hasát nyomogatni, hogy a
rekeszizma le-föl mozogjon, segítve a tüdőket kitisztulni.
LuAnn kétségbeesetten maga mögé pillantott, keresve a menekülés
útját. Megakadt a szeme egy kidőlt fán, annak is a legvastagabb ágán,
amely kinyúlt valamennyire a víz fölé. Ez az utolsó esélye. Felmérte
gyorsan a magasságot. Ahogy odaért, nekifeszítette a combját
Riggsnek, és fellendült. Rákulcsolódott a keze az ágra, és szorosan
markolta. Kissé följebb húzta magát. Most már Riggs egy része is kint
volt a vízből. Megpróbált még feljebb húzódzkodni, de nem bírt;
Riggs túl nehéz volt. Ahogy lepillantott, észrevette, hogy Riggs őt
nézi, miközben zihálva kapkodja a levegőt. Aztán iszonyodva látta,
hogy Riggs kezdi lefejteni magáról a lábát.
– Matthew, ne!
Riggs elkékült szája fájdalmas lassúsággal megmozdult. – Nem
fogunk mindketten meghalni, LuAnn. – Ismét megpróbálta eltolni
magától LuAnnt, akinek most már nemcsak az árral és az iszonyatos
fáradtsággal kellett megküzdenie, hanem vele is, miközben a bénító
hideg egyre mélyebbre mart a húsába. A tehetetlen dühtől remegni
kezdett a szája. Riggset nézte, aki kétségbeesett erőlködéssel próbálta
kihámozni magát a szorításából, hogy megszabadítsa a terhétől.
LuAnn-nek két lehetősége maradt. Vagy elengedi Riggset, vagy követi
a hullámsírba, de akkor mi lesz Lisával? Másodpercei volt csak rá,
hogy meghozza a döntését, de végül nem kellett döntést hoznia.

477
Életében először cserbenhagyta az ereje, és a szorítás engedett. Az
ujjai lecsúsztak az ágról.
Erős kar kapta el hirtelen a derekát, megállítva az esést, és csak
annyit érzett, hogy Riggsszel együtt kiemelkedik a vízből.
Hátravetette a fejét, és felpillantott.
Charlie a fatönkön ült lovagló ülésben, és sérült karjával mit sem
törődve, fájdalmasan nyögve és grimaszolva kihúzta őket a sáros
partra, ahol néhány centire a víztől mindhárman összecsuklottak.
LuAnn lábai még mindig Riggs mellkasát szorították, amely vadul
zihált az erőlködéstől. LuAnn lassan lecsúsztatta jobb kezét Riggshez,
aki megfogta azt, és az arcához szorította. LuAnn bal keze elindult
felfelé, és megmarkolta Charlie vállát. Charlie tenyere gyengéden
betakarta LuAnn kézfejét. Egyikük se szólalt meg sokáig.

478
 ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET
– HÁT AKKOR TÚL IS LENNÉNK A DOLGON – mondta Riggs, miután
óvatosan visszatette a helyére a telefonkagylót. A dolgozószobájában
ültek, LuAnn, Charlie, Lisa és ő. Csendesen szállingózott a hó
odakint. Rohamléptekkel közeledett a karácsony.
– Mi a lényege? – kérdezte LuAnn.
LuAnn és Charlie már felgyógyultak. Riggsről lekerült a kötés, a
gipszet pedig, amit azért viselt, hogy a Jackson által átlőtt csont
összeforrjon, nemrég vették le róla. De a karja még mindig elég
lassan mozgott.
– Hát nem túl jók a hírek. Az adóhivatal kiszámította az
adótartozásodat, plusz az összes büntetést meg kamatot nyolc évre
visszamenőleg.
– És?
– És erre ráment az összes készpénzed, az összes befektetésed,
valamint az Összes ingatlanod, beleértve a Wicken’s Huntot is. –
Savanyúan elvigyorodott, megpróbálva enyhíteni a lesújtó hírek
hatását. – Az az igazság, hogy hatvanöt cent mínuszba kerültél, de ezt
kamatmentesen megelőlegeztem neked.
Charlie felhorkantott. – Jó kis karácsonyi ajándék. Miközben a
többi nyertes simán megtarthatja a pénzét. Ez nem fair.
– Ők befizették az adójukat, Charlie – felelte Riggs.
– LuAnn is fizetett adót.
– De csak azóta, hogy visszajött az országba, és kizárólag
Catherine Savage néven.
– Mert korábban nem tudott fizetni. Különben letartóztatták volna
egy olyan ügy miatt, amit el sem követett.
– Ezzel a szöveggel biztos megnyernénk a pert!
– Igen, de a többiek is csalással szerezték a vagyonukat –
erősködött Charlie.
– Hát a kormány biztos nem fogja szétkürtölni ezt a világban. Az
illetők milliárdokat kerestek a lottópénzből. Ha kiteregetnék az

479
igazságot, abból hatalmas botrány lenne.
– És mi van azokkal a milliókkal, amelyeket jótékonysági célokra
adott LuAnn, az nem számit be sehova? – tiltakozott Charlie
mérgesen.
– Az adóhivatal dicsérő szavakkal illette LuAnn nagylelkűségét,
de azt mondták, hogy nem segíthetnek rajta, mivel soha nem töltött ki
adó-visszaigénylési lapot. Én azt mondom, hogy nem is olyan rossz
ez az alku. Börtönbe is kerülhetett volna hosszú évekre. Az is lehet
persze, hogy a pénz egy részét megtarthatta volna. De a börtön tényleg
reális veszély volt számára. Harvey seriffet nehéz volt rábeszélni,
hogy álljon félre.
– Képtelen vagyok elhinni ezt a sok baromságot! Azok után, amit
LuAnn tett. Ő buktatta le Crane nemzetközi bűnhálózatát, az FBI-ra
úgy néznek, mint nemzeti hősre, lefoglalják a teljes vagyonát,
miközben dollármilliárdok vándoroltak az államkasszába, őneki meg
nem marad semmit. Még egy vállveregetést se kap érte. Ez nem fair!
LuAnn rátette a kezét Charlie vállára. – Ez így van jól, Charlie. Én
egy centet se érdemeltem abból a pénzből. És ki akartam fizetni
mindent, amivel tartoztam. Ismét LuAnn Tyler akartam lenni. Ezt meg
is mondtam Matthew-nak. De én nem öltem meg senkit. Minden vádat
elejtettek, ugye? – Riggsre pillantott megerősítésért.
– Úgy van. A szövetségi és helyi vádakat is. Szabad vagy, mint a
madár.
– Igen, és szegény, mint a templom egere – tette hozzá Charlie
mérgesen.
– Ezzel vége a dolognak, Matthew? Nem szállhatnak rám újra?
Például az adóhivatal? Hogy adjak nekik még pénzt?
– Minden papírt aláírtak. Minden vádat ejtettek. El lehet felejteni
őket. Lefoglalták az összes bankszámládat, elzálogosították a házadat.
Úgyhogy ha mégis megpróbálnának rád szállni, amit nem tehetnek
meg, nem tudnának több pénzt kicsikarni belőled.
Lisa Riggsre nézett. – Mi lenne, ha ideköltöznénk, anyu? –
Gyorsan hozzátette: – Persze csak egy kis időre. – Idegesen az
anyjára pillantott, aztán megint Riggsre. LuAnn rámosolygott a
lányára. Élete legnehezebb perceit élte át, amikor elmondta a teljes
igazságot Lisának. De abban a másodpercben, ahogy túl volt rajta,

480
hihetetlen megkönnyebbülés fogta el. Lisa meglepően jól viselte a
hírt. Most legalább visszatérhet a kapcsolatuk a normális
kerékvágásba.
Riggs LuAnnre pillantott, szintén idegesen egy kicsit. – Magam is
gondolkodtam már egy ilyen megoldáson. – Nyelt egyet. –
Megbocsátotok egy pillanatra? – mondta Charlie-nak és Lisának.
Aztán belekarolt LuAnnbe, és elindult vele kifelé. Charlie és Lisa
megvárták, amíg kimennek a szobából, aztán egymásra mosolyogtak.

RIGGS LEÜLTETTE LUANNT a kandalló mellé, és megállt előtte. –

Szeretném, ha mindannyian ideköltöznétek hozzám. Bőven jut hely
mindenkinek. De...
– Lenézett a földre.
– De? – kérdezte LuAnn.
– Arra gondoltam, hogy tartósabbá is tehetnénk a kapcsolatunkat.
– Igen.
– Úgy értem, hogy én egész jól keresek mostanában, neked meg
már nincs annyi pénzed. – LuAnn felpillantott rá, miközben Riggs
nagy levegőt vett.
– Nem akartam, hogy azt gondold, a pénzed miatt lófrálok
körülötted. Beleőrültem volna a helyzetbe. Olyan volt nekem, mint
egy hatalmas útakadály, amit képtelenség megkerülni. De ne gondold,
hogy örülök, amiért elvesztetted a vagyonodat. Ha bármi módon
megtarthattad volna a pénzedet, az nagyon jó lett volna. De most,
hogy már nincs pénzed, szeretném, ha tudnád, hogy... – Ismét elakadt
a nyelve, nem tudta folytatni. Elfogta a pánik, s képtelen volt rászánni
magát, hogy fejest ugorjon a mély vízbe.
– Szeretlek, Matthew – mondta LuAnn egyszerűen.
Riggs arcvonásai végül megenyhültek. Lassan eltűnt a pánik a
szeméből. Olyan boldogság fogta el hirtelen, amilyet soha életében
nem érzett. – Én is szeretlek, LuAnn Tyler.
– Voltál már Svájcban? – kérdezte LuAnn.
Riggs meglepett arcot vágott. – Nem. Miért?
– Mindig is oda szerettem volna menni nászútra. Olyan
romantikus, olyan gyönyörű. Különösen karácsony táján.
Riggs zavart képet vágott. – Tudod, drágám, én keményen fogok

481
dolgozni, de egy kisvárosi építési vállalkozónak nem nagyon futja
efféle dolgokra. Igazán sajnálom. – Idegesen megnyalta a szája szélét.
– Megértem, ha nem tudod elfogadni az ajánlatomat, oly sok évig
éltél bőségben és gazdagságban.
LuAnn válasz helyett kinyitotta a retiküljét, és előhúzott belőle egy
papírdarabot. Egy svájci bankszámla száma volt rajta. A számlát
százmillió dollárral nyitották meg: a Jackson által visszafizetett
alaptőke volt rajta. Ott pihent az egész összeg, türelmesen várva.
Csak a kamata hatmillióra rúgott évente. Így LuAnn-nek végül
mégiscsak megmaradt a lottónyereménye. És emiatt egy szemernyi
bűntudatot sem érzett. Úgy gondolta, hogy bőven megdolgozott érte.
Tíz évét vesztegette el rá, hogy megpróbált más lenni, mint aki
valójában volt. Hiába szakadt rá a gazdagság, az élete gyötrelmekkel
volt tele. De most már a saját életét élheti, és boldogan teszi ezt. Van
egy gyönyörű, egészséges kislánya. És mellette van két férfi, aki
imádja. Nincs több rejtőzködés, nincs több menekülés. Rettentő
boldognak érezte magát.
Rámosolygott Riggsre, és megcirógatta az arcát.
– Tudod, mit gondolok, Matthew?
– Mit?
Mielőtt Riggs megcsókolhatta volna, LuAnn a fülébe súgta: –
Szerintem mi egész jól megleszünk.

482