 1

 2
 3
 4
A ZT MONDJÁK, KÍSÉRTETIES VAGYOK.
Talán azért, mert ma tizenegyig már megmondtam
Ariana Milesnak, hogy éhenhal Hollywoodban, Erica
Fuentesnek, hogy megbukik történelemből, és Wendell
Marksnak, hogy akármennyire is próbálkozik, soha, de soha
nem kerül a suli elit köreibe.
Most a lelátón ülök tanítás után, félig egy jelentéktelen, tét
nélküli Hawks focimeccset nézek, és egy névtelen gólyára
várok, aki sült krumplit hoz nekem (a médiumok nem tudnak
üres gyomorral dolgozni), miközben épp most ríkattam meg a
mai negyedik kliensemet (na jó, Wendell nem sírt, csak úgy tett,
mint aki ásít, eltakarta a száját, és szánalmas horkantást
hallatott). Hiába, a jövő néha ijesztő.
Sierra Martin nem néz rám. Helyette természetellenes
érdeklődéssel vizsgálgat egy csokipapírt a fémrudak közt, ahol
flitteres papucsba bújtatott lábát pihenteti. Egy könnycsepp
gördül le az arcán, leesik halványan lebarnult térdei közt, és
tűzvörösre lakkozott nagylábujján landol.
— Sajnálom — mondom, megpaskolom a hátát, és
vigasztalásképp megkínálom narancsos Tic Tac-kal. — Igazán.

 5
 Néha tényleg gáz ez az adottság. Vannak napok, mikor az az
öröm ér, hogy jó híreket mondhatok — BMW érettségi
ajándéknak, kiváló záróvizsgák, ilyesmi. Ma viszont csak totális
szívás van, semmi más. És hát teljesen nyilvánvalóan sokkolta
Sierrát, akit a szülei a Harvardra neveltek, hogy a
látomásomban a Middlesex Community College-ban épp
elméleti fizikára ment, de ez nem az én hibám. Én csak átadom
az üzenetet, nem én írom.
— Bi-biztos vagy benne? — kérdi szipogva, és kéz-fejével
megtörli az orrát.
Felsóhajtok. Ez az elmaradhatatlan kérdés, amire mindig
ugyanazt válaszolom.
— Sajnálom, de még sohasem tévedtem.
Tudom, hogy ez talán nagyképűen hangzik, pedig csak a
tényeket mondom. Elsős korom óta pontosan jósoltam meg
diákok tucatjainak a jövőjét a Stevensben. Bár már jóval
korábban kezdődött, az általános iskola felső tagozatában,
mikor minden valóságshow milliódolláros nyertesét pontosan
eltaláltam. Időnként agyalnom kellett, tényleg agyalni, hogy
megtudjam a választ, de néha csak felkeltem, és a nyertes arca
napnál világosabban ott volt előttem. Hamarosan tesztelni
kezdtem a képességeimet a barátaimon, és a barátok barátain,
míg végül az egész iskola a szolgálataimat akarta. Komolyan
mondom, ha az ember médium, az nagyobbat dob a hírnevén,
mint egy jogosítvány, vagy mint egy Marc Jacobs ruhatár.
Sierra hátraveti göndörített, kukorica szőke tincseit, és
kiegyenesedik.
— Hát, lehet, hogy valaki mást láttál. Valakit, aki hasonlít
rám. Az nem lehet? Őszintén szólva az egyáltalán nem lehet.
Sierra stílusról való elképzelése legalább annyira beteges, mint
Andy Warholnak beszívva.

 6
 A házban szanaszét heverő mindennapos használati
cikkekből nem mindig lesz vonzó ékszer vagy kiegészítő.
Ennek ellenére vállat vonok, mivel nincs kedvem el-
magyarázni, hogy előbb lesz a pokolból síparadicsom, mint
hogy talál két olyan embert a földkerekségen, akik szerint
helyénvaló, ha csoki papírral köti össze a haját, és inkább a büfé
felé fordítom a fejem. Éhes vagyok. Hol a sült krumplim?
— Pedig tényleg kétezer-háromszáz pontot értem el a
SAT-on — mondja, amit már kábé milliószor elmondott
nekem és a diáktanácsnak. Ennyiből akár a CNN-en is közhírré
tehetné. Viszont nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy
országszerte diákok ezrei érték el ugyanezt a pontszámot, akik
fakultatív tantárgyként a főiskolai szintű fizikát vagy
matematikát választották, nem a színjátszást. Mindenki tudja,
hogy Sierra Martin kiszúrt magával, mikor úgy döntött, hogy
idén lazábbra veszi a tanulást.
Látod, nem is vagyok annyira kísérteties. Igazság szerint
legtöbben nem arra használják az agyukat, hogy meglássák a
nyilvánvalót. A médiumkodás egy része csak arról szól, hogy
érteni kell az emberi természethez, mint azok a brit detektívek
a PBS-en. Ez alapvető, kedves Watsonom. Mustard ezredes a
biliárdszobában a gyertyatartóval, és Sierra Martin annyira nem
a Harvardra való.
— Hullámoznunk kell — mondja Eden, és megragadja a
karomat. Nem néz rám, teljesen leköti a játék, mint általában.
— Szükségük van ránk.
Rásandítok.
— Ez egy tét nélküli meccs.
Egy cuppantás kíséretében kihúzza a félig elszopogatott
nyalókát a szájából, és visszakérdez:
— Na és?

 7
 — Oké csajszi, te mész — mondom neki, bár azt
kívánom, bárcsak ne tenné.
Eden megfordul, hogy szembenézzen a körülbelül tucatnyi
diákkal a lelátón, kezéből tölcsért formál a szája előtt, és azt
kiáltja:
— Oké, hullámozzunk!
Vörösbarna haja, mint egy üstökös csóvája lobog mögötte,
míg a lelátó jobb széléhez szalad, olyan gyorsan, ahogy vékony,
szeplős lábai bírják, majd karjával hadonászva azt mondja a
maroknyi csoportnak:
— Ti kezdtek, srácok. Kész vagytok? Egy és kettő és
három, gyerünk!
Nem fárasztom magam vele, hogy odaforduljak. Tudom,
hogy senki meg nem mozdul. Ilyen az emberi természet — egy
tét nélküli meccsen hullámozni totál béna. Valójában a
hullámzás eleve totál béna. És senki nem hallgat szegény Miss
Nem-Kerültem-Be-A-Pomponcsapatba barátnőmre.
Ő a homlokát ráncolja, s odakiált nekem, ahogy elrohan
mellettem — „Morgan!” —, úgyhogy kényszerűen felállok
félig. Kicsit megemelem a karom, és kiszalad a számon egy
„Juhú!” Sierra észre se veszi Eden feléledt iskolai csapat-
szellemét, mivel még mindig háromévnyi évkönyv-szerkesztői
tapasztalatáról locsog, mintha azzal, hogy elmeséli az egész
élettörténetét, közelebb jutna az Ivy League-hez1.
Eden pár perccel később legyőzötten tér vissza, és leroskad
mellém. Arcának szeplői teljesen eltűntek az orra tövénél lévő
mély barázdában.
— Ebben a suliban nincs csapatszellem.
Az igaz — és ironikus, tényleg —, hogy bár a legjobb
barátnőm, Eden McCarthy talán a kisujjából is több iskolai
csapatszellemet rázna ki, mint az egész diáktanács együttvéve,
1
Borostyán Liga; USA-beli elitegyetemek — köztük többek között a Harvard
Egyetem, Yale Egyetem — sport-együttműködését összefogó szervezet.

 8
mégsem került be a pompon csapatba. Bár a pompon lányság
nem csak az iskolai csapatszellemről szól. Eden mellett egy
tehén is kecsesnek tűnne. Azt mondom neki:
— Hát, a próbálkozás jó volt, erőfeszítésből ötöst kapsz
—, és meg- paskolom a hátát.
— De Morgan — nyafog —, az ott Cameron. Épp egy
újabb touch-downt készül szerezni.
Fél óra alatt először nézek a pálya felé. És ha nem tudnád, a
Hawks a tízyardos vonalnál van. Figyelem, ahogy a labdát a
barátom, Cameron Browne kezébe dobják. Ő felágaskodik
Nike csukája orrára, és tökéletesen passzolja tovább a labdát a
fogónak, akit szerelnek az egyesnél.
— Ó! Jó volt.
— Megpróbálhatnád egy kicsit jobban is támogatni —
mondja Eden egy sóhaj kíséretében.
— De benned elég iskolai csapatszellem van kettőnk
számára is — mondom, és megölelem, bár a célzása eléggé
bosszant. Persze, hogy támogatom Camet. Különben nem
azzal töltöttem volna tavaly októberben a szombat délután-
jaimat, hogy a lelátóhoz fagyok, és vizes forró csokit
kortyolgatok, miközben azt figyelem, hogy játszanak az ujjaim
a lila minden árnyalatában. — És ez különben is csak egy tét
nélküli meccs.
Egyébként pedig, ha te is annyira ismernéd Camet, mint én,
hiszen óvoda óta össze vagyunk nőve, tudnád, nincs szüksége
tomboló közönségre ahhoz, hogy seggbe rúgjon pár srácot. Ő
egyszerűen elképesztő, ezért is ő az egyetlen másodéves az
egyetemi focicsapatban. A vasárnapi Star-Ledger egyszer
egyenesen azt írta, szó szerint idézem: „Úgy tűnik, Cam
Browne mindenre képes.”

 9
 És, khm, ő az enyém.
— Az én fiúm! — kiáltom oda neki, főleg azért, hogy
megbékítsem Edent, és eleresztek egy farkasvonítást is. Kevés
lány tud úgy vonítani, mint én, de csak azért, mert sokat
gyakoroltam. Cam Browne ugyanis „mindenre képes”. És
minden, amit tesz, megérdemel egy ilyet. Cam megfordul,
elvigyorodik, aztán felemeli három ujját, a szájához érinti, és
rám mutat. Egy, kettő, három. Ez a titkos jelünk, ami azt
jelenti, „Szeretlek”. Mivel már akkor is együtt voltunk, mikor a
többi kölyök még csak a „Pfuj! Puncik!” szakasznál tartott,
megtanultuk, hogy minden romantikus és érzelgős dolgot
titokban tartsunk. Akkoriban az életünk múlt rajta. Most már
csak megszokásból csináljuk.
— Első és húsz. Előre húzz! — Eden egy újabb népszerű
Hawks biztatást üvölt. Kívülről fújja mindet. Szerencsére a
kézmozdulatokat kihagyja, különben nem hiszem, hogy
mutatkozhatnék vele.
Sierrának biztosan feltűnt, hogy nem figyelek rá.
Megköszörüli a torkát.
— Tudom, hogy téged nem érdekel, de ez fontos!
Ez a legrosszabb abban, ha középiskolások médiuma az
ember; ők annyira bizonytalanok. Nem lehetsz egyszerűen a
mindent tudó próféta, aki egész nap szerencsesütis böl-
cseleteket harsog — részben pszichológusnak is kell lenned.
— Dehogynem érdekel, Si. Nagyon sajnálom, tényleg. De
túl kell lépned rajta. Emelkedj fölé!
— Te könnyen beszélsz. Biztosan láttad már magadat a
Yale-en — mondja keserűen.
Megrázom a fejem.
— A saját jövőmet nem igazán látom.
Olyan kicsit az egész, mintha dzsinn lennék; itt ez az
elképesztő erő, és mégsem tudom használni magamra. De
részemről ez rendben is van így. Még csak másodikos vagyok, s

 10 
bár a továbbtanulásom eléggé függőben van, valószínűleg ez az
egyetlen ilyen dolog az életemben. Tudom, hogy a jövőm
Camhez kapcsolódik. Tudom, hogy ugyanabba az iskolába
fogunk járni, vagy legalábbis olyan iskolákba, amik közel
vannak egymáshoz. Végül is, egymás szomszédságában lakunk,
és szinte azóta ismerjük egymást, hogy megtanultunk járni.
Mindketten október tizenötödikén leszünk tizenhat évesek.
Annyira egy hullámhosszon vagyunk, hogy futballpályányi
távolságból meg tudom mondani, ha rossz napja van.
De Camnek ritkán vannak rossz napjai. Ma, mint rendesen,
csúcsformában van.
— Legyetek. Kemények. Legyetek. Még. Keményebbek. L-E-GY-
E-T-E-K K-E-M-É-NY-E-K! — kiabál Eden, miközben Sara
Phillips, egy igazi pompon lány halad el előttünk, és a szemét
forgatja.
Úgy tűnik, Eden nem veszi észre. Neki olyan sok mindenről
fogalma sincs, hogy így a tökéletes ellentétemet képezi. Például,
örök idők óta bele van zúgva Mike Kensingtonba, és nem úgy
néz ki, mintha valaha felfogná, hogy az a srác nyilvánvalóan
meleg. A stílusérzéke, a tény, hogy túl sokat foglalkozik a
hajával... és Eden mindebből semmit sem vesz észre, én pedig
nem vagyok hajlandó lerombolni azt az illúzióját, hogy egy nap
Mike gyerekeinek anyja lesz. Eden megragadja a kezemet, és
szorosan lehunyja a szemét, míg Cam azt kiáltja:
— Támadás!
— Jaj, ez annyira idegőrlő! Nem bírom nézni!
Edent legalább azóta ismerem és kedvelem, amióta Camet,
de barátnőm nemcsak esetlen és naiv, hanem annyira idegbeteg
is, hogy csodálom, miért nem láttam még tizennyolc évesen
szívrohamot kapni. A szorítása elég hozzá, hogy maradandó
idegi károsodást okozzon, úgyhogy kifeszítem az ujjait, egyiket

 11 
 a másik után, és nagyon nyugodtan azt mondom neki:
— Ez. Csak. Egy. Tét nél...
És akkor történik.
Cam kezében van a labda, fogót keres, de mindegyiket
blokkolják. Egy védő tör át a baloldalon, és Cam felé rohan.
Épp, mikor rá akarná vetni magát, a barátom három gyors
lépést tesz előre, s mielőtt rálépne egy földön fekvő csapattársa
fejére, felszáll. Úgy siklik, mint toll a szélben, átevez az útjába
kerülő testek tömegén, és eljut a pálya végéig.
A lelátókon azonnal viharos taps tör ki, ami elég fura, főleg,
ha figyelembe vesszük Eden közelmúltbeli hullámzás-
kísérletének eredményét. Még Sierra is talpra ugrik, zord
jövőjét elfelejtve egy pillanatra.
Eden kinyitja a szemét, s úgy visít, mint egy házi kísértet.
— Ó! Cam annyira elképesztő!
Mozdulni se tudok, arra se tudom rávenni magam, hogy
tapsoljak. Tán még a lélegzetem is elakad. Én vagyok az
egyetlen, aki az előbb valami furcsát vett észre?
Megbolondultam, vagy a barátom tényleg repült?

 12 
T ALÁN AZ ÚJSÁGNAK IGAZA VAN.
mindenre képes.
Cam Browne tényleg

A Hawks megnyerte a meccset, amitől Eden olyan euforikus

állapotba kerül, mintha beszívott volna. Eddig azt hittem, ilyet
nem is lehet máshogy elérni. Ráadásul ez csak egy tét nélküli
meccs volt. És, hoppá! A győzelem nem volt meglepetés. Végül
is a legjobb barátnője egy médium.
Minden győzelem után a Parsonage Dinerbe megyünk, és a
srácok esznek. Sokat. Én kapok egy ünnepi csokis shake-et.
Soha nem gondoltam volna, hogy létezik olyan dolog, mint túl
sok csoki, de tavaly annyi shake-et ittam, hogy most ránézni
sem tudok anélkül, hogy kicsit ne émelyegnék.
Idén a J. P Stevens Hawks valószínűleg megint New Jersey
legjobbja lesz, bár ezt azért nem láttam előre. Az adottságomat
néha kicsit trükkös irányítani, mert pontosan soha nem tudom,
hogy a jövőben mikor történik, amit látok. Ráadásul Cam nem
is akarja tudni. Ő egy olyan „hagyjuk a dolgokat úgy történni,
ahogy akarnak” típusú srác.

 13 
 Miután lófarokba kötöttem a hajam a mosdóban,
megpillantom Camet a bokszban, és azonnal elakad a
lélegzetem. Mikor így ki van mosakodva, széles mellkasán
gyengéden feszül a póló, fekete hajtincsei ziláltan lógnak
hatalmas, barna szemébe, még mindig majd’ kiugrik tőle a
szívem. Jó lenne azt mondani, hogy én is hasonlóképp
lélegzetelállító vagyok, de a médiumi képességeimtől el-tekintve
semmi figyelemre méltó nincs bennem. Így aztán, hiába
vagyunk olyan régóta együtt, a kérdés — Ő tényleg az enyém? —
újra és újra megismétlődik az agyamban, mintha egy hibás
lemez szólna. Cam valami idegen focinyelven beszél Hegessel
és még néhány mániákussal a csapatból, ami főleg egy sor
morgásból és röfögésből áll, szóval szétnyitom a
tesztoszterontengert, becsusszanok Cam mellé, és lenyomok
neki egy csókot.
— Épp, ahogy megjósoltam — kötekszem.
Cam elővesz egy mai dátummal ellátott, gyűrött borítékot a
farmerje hátsó zsebéből, és feltépi a fogával. Előhúz egy darab
papírt, és felolvassa a ráírt szöveget:
— „Huszonnégy hét a Hawksnak.” Morgan megint nyert.
Büszkén vigyorgok, míg a többiek gratulálnak az újabb
bevált jóslathoz. A mostani gratuláció még kevésbé lelkes, mint
egy hete. Felsóhajtok. Az erőm gólyakoromban lenyűgözte
őket, de a hatás biztosan kopik. Mikor a múlt héten amiatt
panaszkodtam Camnek, hogy már senki nem értékeli igazán az
adottságomat, azt javasolta, jósoljam meg, milyen alsóneműt
fogok viselni, s akkor majd újra lelkesedni fognak.
Eden álmodozva mered a barátomra.
— Az a touchdown a második negyedben elképesztő volt
— mondja neki.
Akkor játszotta Supermant.

 14 
 A legjobban azt szeretem Camben, hogy bár az az egész
hibbant kis mikrokozmosz, ami a Stevens-gimit jelenti, csodálja
őt, ő mégis visszafogott és szerény marad. Elpirul, és azt
válaszolja Edennek:
— Hát, köszi.
— Igen — teszem hozzá. — Tulajdonképpen repültél.
Cam egy pillanatra kábultan felém fordul, aztán oldalba böki
Hegest.
— Heges fogta össze a csapatot.
Hegesre, Cam legjobb barátjára tökéletesen illik a
futballjátékos sablonja. Mikor fiatalabbak voltunk, az összes
szúnyogcsípését elkaparta, míg a végén az egész srác egy nagy,
vérző gyulladás nem lett. Most kerek, pirospozsgás arca van,
nagyobb, mint egy teherautó, és szögletes. A beceneve fura
módon mindig is illett hozzá. Befejezi extra reggelijét: kolbászt,
bacont, tojást és dupla adag palacsintát, vállon veregeti Camet,
és felnevet, akár egy láncdohányos, olyan „ha-ha-ha” stílusban.
A száján vöröslő ketchupgyűrű díszeleg, mint valami rúzs. Pfuj.
Sara Phillips épp akkor lejt arra pompon egyenruhájában.
— Szép volt, Sara! — szól neki Eden, mert még mindig
abban reménykedik, hogy harmadikban beveszik maguk közé.
Heges rávillant egy ketchupos vigyort, mire Sara odainteget,
és édesen azt mondja:
— Szia, Marcus!
Heges annyira bele van bolondulva, és volt mindig is! Most
már egészen nevetséges a dolog.
Odafordul Camhez, és azt motyogja a bajsza alatt:
— Totál odavan értem.
Cammel egymásra nézünk, majd kirobban belőlünk a
nevetés.
— Mi van? Csak azt játssza, hogy nehezen kapható.

 15 
 — Óvoda óta? — kérdezi Cam.
Heges hozzám fordul védelemért.
— Hé, Morg! Egyik látomásod se mutat minket együtt?
Láttad, hogy nézett rám.
Odanyújtok neki egy szalvétát.
— Talán csak a rúzsodra irigykedett.
Heges lehangoltan megtörli a száját, és a fejét rázza.
— Azt viszont mondtam már neked — folytatom —,
hogy látlak védőként valami főiskolában, ahol pálmafák
vannak.
Heges rögtön jobban lesz.
— Miami, bébi!
Erre mind morogni kezdenek, és pacsiznak. Pfuj.
Eden John Vaughnnal kezd beszélgetni, aki söprögető a
csapatban. A srác tényleg aranyos és kedves, szerintem szép pár
is lenne belőlük, ami azt jelenti, hogy soha nem fognak
összejönni. Sajnos volt egy látomásom Edenről: harmincéves
korában egy szűk lakásban él majd tizennégy macskával, és a
porcelánfigura-gyűjteményével beszélget majd. Főleg, mivel
nagyon úgy tűnik, ebben az évszázadban nem lesz hajlandó
felfogni, hogy legnagyobb szerelme a másik csapatban játszik.
John, aki olyan égbekiáltón odavan Ede- nért, hogy akár
rányomtathatná egy pólóra is a dolgot, azt mondja neki:
— Király, hogy eljössz minden meccsre, meg az edzésekre
is.
— Fontos az iskolai csapatszellem — mondja Eden. — A
tavalyi bajnoki meccs volt, hát, életem legjobb éjszakája. Olyan
jó móka volt!
Megbököm a könyökömmel.
— Khm. Hát, remélem, ez jövő hét pénteken meg-
változik.
Eden egy pillanatig gondolkozik, aztán vállat von.
— Oké. Már alig várom.

 16 
 — A tizenhatodik szülinapom — magyarázom Johnnak.
— Jövő hét pénteken, október tizenötödikén. Tényleg óriási
buli lesz.
John felvonja a szemöldökét. Valami oknál fogva a srácok
nem veszik ezt a tizenhatodik szülinap dolgot. De az enyém
nagy buli lesz, nagy N-nel. Nem olyan, mint az MTV-n (a
szüleim nem rapperek), de attól még elég király, mert apám
főiskolai szobatársa a Green Toad étterem tulajdonosa volt,
ami egy nagyon előkelő hely a városban. Április óta tervezem
az eseményt, és Edennel már csak erről beszélünk.
John nem érzi ugyanazt az izgalmat.
— Tök jól hangzik.
— A Toadban lesz! — kiált fel Eden.
— Téged is meghívtalak — mondom. — Nem kaptad meg
a meghívót?
John zavartnak tűnik.
— Ööö, nem tudom.
Hú. Fiúk. Mindegy, attól még fantasztikus lesz.
— Igazából közös szülinapunk lesz Cammel, mert
egyszerre töltjük be a tizenhatot — mondom Johnnak, és
oldalba bököm Camet, aki épp azzal van elfoglalva, hogy az
asztali zenegép számait böngészi. — Igaz?
Cam rám néz.
— Hm?
— Csak a szülinapunkról beszéltem — mondom neki.
— Mi van vele?
Halló! Föld hívja Camet.
— A bájos tizenhatosunk?
Cam az ajkát biggyeszti, habozik kicsit, aztán azt mondja:
— Ja, igen. — És tovább böngészi a zenét.

 17 
 Hú. Hát ez véletlenül sem az a válasz volt, amit vártam.
Tavaly, mikor felvetettem az ötletet, lelkesedett. Azt mondta,
alig várja, hogy felvehessen egy puccos öltönyt, és legyen egy
igazán felvágós éjszakája, akár egy bálkirálynak. Talán a srácok
lebeszélték. Vagyis, egy focijátékos nem feltétlenül ismeri be,
hogy szeretne egy bájos tizenhatos bulit.
— Mi a baj? — kérdem, és megrázom a vállát. Átkarolom,
és közelebb hajolok. Tiszta illata van, szappan és arcszesz. —
Minden oké?
Cam vállat von, aztán megnyugszik.
— Lehet, hogy neked az egy bájos tizenhatos lesz, nekem
viszont dögös tizenhatos. — Mindezt mély, szexi hangon
mondja, s bár nem tudom, hogy csinálja, teljesen faarccal.
Aztán elvigyorodik.
A többi srác nevet, én meg a szememet forgatom.
— Ó, bocsi.
Cam mosolya hirtelen eltűnik, és mocorogni kezd.
— Hé, fel kell innen kelnem.
— Mi — kezdem, de Cam kicsusszan a bokszból, és
elmászik a desszertpult mellett, mielőtt esélyem lenne
kimondani, hogy „van?”. Oké, talán csak nagyon kell pisilnie,
vagy ilyesmi.
Heges és a srácok a következő meccsre vonatkozó terveiket
kezdik sorolni. Legalábbis úgy tűnik, mert csak ennyit hallok:
„Blablabla.” Annyira unalmas, hogy nagyon is tudatában
vagyok minden egyes eltelt másodpercnek, mióta Cam elment.
És nagyon-nagyon sok másodpercről van szó. Durván
ezerötszáz múlva kezdek azon tűnődni, hogy talán terroristák
térítették el a piszoárját.
Mikor a srácok játékstratégiákat kezdenek vázolni a
szalvétákra, úgy döntök, ebből elegem van. Belekortyolok a
shake-be, felállok, és elmegyek a desszertpult előtt a mosdók
felé. Már félúton járok, a pénztárgépnél tartok a bejárat
közelében, mikor az előcsarnok felé pillantva meglátom Camet.

 18 
A cukorkatartók és újságos-állványok között ácsorog. Keze a
zsebében, ahogy a minden-féle kínálatokkal teleaggatott
hirdetőtáblát tanulmányozza. Kitartóan bámul egyet, ami így
szól: 25’ SZKÚNER ELADÓ.
Mi folyik itt? Hirtelen hajóskapitány akar lenni?
Kinyitom a szám, hogy mondjak neki valamit, de mielőtt
megtehetném, megfordul, megfogja a kezem, és mélyen a
szemembe néz.
— Láttad, ugye? Azt a vetődést.
— Igen. — Átható tekintetétől feláll a tarkómon a szőr. —
Elképesztő volt. És?
— Mindenki ezt hajtogatja, Boo — mondja, a zavarba ejtő
becenevemet használva. Elsőben elég kevés szót használtam.
Egyet, hogy pontosabb legyek. Rájöttem, hogy nemcsak
ijesztgetni lehet vele, hanem nagyon hatásos mint kérdés, állítás
és felkiáltás is. Igen, furcsa voltam. Bízd csak Camre, hogy
naponta felemlegesse régi furcsaságaimat.
— Mert az volt. Csak fogadd el. Hozzak neked egy kis
szőlőt?
Cam továbbra is csak bámul rám.
— Ne haragudj! Miért olyan nagy ügy? Örülnöd kéne.
Lassan kifújja a levegőt.
— Valószínűleg azt kéne. Ha emlékeznék belőle bármire is.

 19 
A SZÜLEIM AZT HISZIK, HOGY OLYAN
Akárhányszor Cammel randizom, a verandán lévő
OKOSAK.

kanapé csodálatos módon egy méterrel arrébb vándorol, tehát

majdnem felbukom benne, mikor hazaérek. Mint ahogy a
legtöbb aggódó szülő tenné, égve hagyják a villanyt, ráadásul
úgy rendezik a görgős díványt és a kisasztalt, hogy tökéletes
kilátásuk legyen a garázs ablakából. Apa olyan régóta
bebetonozta magát oda, hogy akár egy hintaszéket meg egy kis
hűtőt is betehetne magának. Azt hiszi, nem vesszük észre,
annak ellenére, hogy a függöny kicsit sem képes eltakarni
tagbaszakadt körvonalait, s ahogy azt mondja, „jó éjt, kicsim”
— teljesen kifulladva, miután felcipelte száznyolcvan kilóját a
lépcsőn, hogy előbb érjen a házba, mint én. Egyszer, a
kezdetek kezdetén bementem a garázsba este tizenegykor, és
ott találtam apát, amint épp a „fűnyírót javítja”. Camnek
támadt az a zseniális ötlete pár éve, hogy előnyünkre kellene
használnunk a helyzetet, ahelyett, hogy lebuktatnánk apát.
És működött is volna nagyon jól, ha nem Cam lenne a világ
legrosszabb hazudozója.

 20 
 — Húha, Morg, tizenöt percet késtünk — mondja Cam
hangosan, ahogy letelepszünk a hintára. — Ha nem segítettél
volna annak az idős hölgynek, aki fulladozott a fasírttól, időben
hazaértünk volna az ingyen konyháról.
— Igen! — mondom, aztán megrázom a fejem, és azt
súgom neki: — Szeretlek, de ez így tényleg gáz. Kizárt, hogy
apa elhiggye, az ingyen konyhán dolgozom, vagy az
állatvédőknél, a Női Szavazók Ligájában, esetleg a Greenpeace-
nél.
Cam vágyakozva megragad, mintha a legforróbb ölelkezést
szeretné kezdeményezni a Szerelmünk lapjai óta, aztán, mikor az
arca már csak egy centire van az enyémtől, nagymamásan
barackot nyom az arcomra.
— Bocsi.
Az ilyen pillanatokban az „Ő tényleg az enyém?”-lemez
hangosabban szól a fejemben. Szexi, rosszfiús arca van, sötét
bőre, fekete, átható, ragadozó pillantása, és tavaly óta mindig
enyhén borostás az álla. Önmagában már ez is elég lenne
hozzá, hogy ő legyen a legdögösebb srác a suliban, de ott van
még a csintalan humora is. És a hab a tortán, hogy totál édes.
Az én hosszú, néha göndör gesztenyebarna hajam, álmos,
tompa, barna szemem, erős vonalú, sápadt arcom apám szerint
hangsúlyos; de szerintem orbitálisan nagy orrom és karcsú,
mégis kerekded alakom engem csak az átlagos lányok közé
sorol; örököltem anyu szicíliai külsejét. De Cammel akkor
találkoztunk, mikor még könnyű volt barátkozni, és a külső
nem számított. Ha nem ismernénk egymást ilyen régóta,
valószínűleg kétszer se nézne rám.
— Szóval — suttogom, miközben felhúzom a térdem, és
hatalmas vállához dőlök —, tényleg nem emlékszel rá? Mintha
amnéziás lennél?
Cam vállat von, és átölel.

 21 
 — Emlékszem a zűrzavarra. Aztán már csak arra, hogy a
hátamon fekszem, és a bírók lehámozzák rólam a srácokat.
— Biztos nagyon beütötted a fejed — mondom neki, és a
tenyeréhez érintem a sajátomat. Az ő keze kétszer akkora, mint
az enyém, és minden ujján érzem a napi súlyemelés során
szerzett bőrkeményedést. — Minden rendben lesz veled.
— De még soha nem hagyott ki így az agyam.
Fiúk. Mekkora gyerekek! Hozzányomom a hátamat. Kétszer
akkora, mint én, úgyhogy ez olyan, mintha próbálnám
megmászni a Mount Everestet.
— Szeretnéd, ha megcsókolnám valamidet a seggeden
kívül, hogy jobb legyen?
Elmosolyodik, és megütögeti a hátsó felét.
— Nem tudsz javítani a tökéletesen.
Próbálok odacsapni neki, de megragadja a csuklómat, és
odahajol, hogy megcsókoljon. A szám helyett az arcom alját
találja el, az állcsúcsom mellett. Hú! Annyira nem Camre vall,
hogy elvéti a célpontot!
— Ugyan, semmi az egész. Ne hagyd, hogy letaglózzon!
— morgok.
— Nem is. Csak fáradt vagyok — mondja.
— Oké, ha te mondod. — Említettem már, hogy Cam
rettenetesen hazudik?
Előrehajol, hogy csókot nyomjon a homlokomra, kicsusszan
mögülem, és feláll. Aztán hangosan így szól:
— Remélem, találkozunk holnap az UNICEF-meg-
beszélésen.
— Mindegy — sóhajtom, ahogy megfordul, és átmegy a
két gondosan nyírt bokor között, ami körülveszi a veran-
dánkat. Úgy jut haza leggyorsabban, ha átvág az udvarunkon.
Egy apró ösvény rajzolódik ki ott a fűben; akaratlanul tapostuk
ki, miközben évekig átjártunk egymáshoz. Álmunkban is végig
tudnánk menni rajta.

 22 
Hallom, ahogy apám dübörög felfelé a lépcsőn a házba. Úgy
döntök, adok az öregnek egy perc előnyt, tehát visszaülök, és
figyelem, ahogy egy molylepke táncol a verandai lámpa
fényében. Arra számítok, hogy meghallom Browne-ék
szúnyoghálós ajtajának nyikorgását, de nem így történik.
Felállok, és a veranda végéhez sétálok. Kezd hűvös lenni,
ezért a vállamra terítem a dzsekimet, és arrébb tolom a japán
juhar ágát, ami rálóg a korlátra. Akkor látom meg Camet:
egyedül ácsorog, és az égre mered.
Tudtam. Hagyja, hogy letaglózza.

 23 
M IUTÁN BŐSÉGESEN BEDÖRZSÖLTEM MAGAM
Neutrogenával, és befejeztem a napi fogfehérítést (ez
ember foga soha nem lehet túl egyenes vagy túl sima),
lekapcsolom az éjjeli lámpát, és be- mászok a paplan alá. A
holdfény bekúszik a szobámba a nyitott redőnyön keresztül, és
amőbajeleket rajzol a falra. Cam szobája pont az enyémmel
szemben van, és bár a függönyöket behúzta, látom a sárga
fényszegélyt. Még mindig ébren van. Az a srác, aki képes
elaludni a vacsoránál.
Gyorsan felkapom a telefont, és tárcsázom a számát. Mielőtt
köszönhetne, azt mondom neki:
— Menj aludni!
Felnevet, két másodperc múlva elhúzza a függönyt, és
megjelenik az ablakban. Az arca sötétben van, de azt meg
tudom állapítani, hogy már levette az ingét. Nyami.
— Ne kémkedj utánam!
— Csak egy pillantást akartam vetni azokra a kőkemény
izmokra – mondom. — Hú, bébi!
Megfeszíti az izmait, mint egy body builder, és kapok tőle
egy magánszámot. Ha a szüleim nem a ház másik oldalán
lennének, most idegeskednék.

 24 
Aztán látom, hogy Cam lehuppan az ágyra, a laptopja mellé.
— Nincs semmi bajom. Csak még fel vagyok dobva a
meccs miatt. Lehet, hogy most megnézegetek néhány
pornóoldalt, talán rendelek magamnak feleséget is.
— Akkor jó mulatást. — Vállammal tartom fülemhez a
telefont, míg copfba fogom a hajam. Ez a baj Cam humorával:
mindig ilyen kis viccekkel álcázza az aggodalmait. — Ha
jobban belegondolok, inkább feküdj le! Olyan harapós tudsz
lenni, ha nem alszol eleget.
Belemorog a telefonba, amivel megnevettet.
— Oké, Boo. Csak egy pillanat. Egy, kettő, három.
— Egy, kettő, három — mondom én is, államig húzom a
takarót, és összecsukom a telefont.
Cam felugrik, összehúzza a függönyt, de nem kapcsolja le a
villanyt. Még egy percig fekszem az oldalamon, és csendesen
azt kívánom, kapcsolódjon le a villany, de aztán lerúgom
magamról a takarót, és fél könyékre emelkedem. Ez a helyzet
kétségbeesett tetteket kíván. Cam talán nem akarja ismerni a
jövőjét, de ez még nem jelenti, hogy én sem leshetek bele. Csak
mert egyszer kihagyott az agya, nem biztos, hogy arra van
ítélve, ő legyen a Dr. House következő részének vizsgálati
alanya. Talán találok valamit, ami megnyugtatja.
Na meg engem is.
Keresztülbotorkálok a farmeromon, amit gombócba gyűrve
hagytam a szőnyegen, fogom az iPodom, és keresek valami
Enyát. Aztán törökülésben leülök az ágyra, és elkezdem a
szertartást, ami segít megnyugodnom, és előhozni a
látomásokat.
Becsukom a szemem, és vizet képzelek magam elé. Egy
uszoda tiszta, azúrkék fodrait. Gondolom, más megnyugtató
hátteret is választhatnék, de az uszodát használtam mindig is.

 25 
Aztán újra és újra azt mondom, „paralelepipedon”, míg csak a
szótagok egymás után értelmüket nem vesztik. Egyébként
akármilyen szó vagy mondat megtenné, ez csak azért kell, hogy
kitisztítsa az elmét. Amikor a „paralelepipedon”-ból
„parapipedellon” lesz, kimondom az illető nevét, akinek a
jövőjét látni szeretném. Két-három perc múlva a hullámok
szemcsések lesznek, és képek kezdenek felszínre emelkedni.
Először homályosak, de végül kitisztulnak, s pont úgy látom az
illetőt, mintha a tévében nézném. Olyan sok jövőt megjósoltam
már, hogy azt hiszem, ez a nekem való módszer. Ennek
ellenére nincs meg minden részlet. A látomásaimban például
nincsenek hangok. Nem hallom, amit az emberek mondanak. S
ami még rosszabb, nem tudom irányítani az adottságomat,
hogy a jövő melyik szakaszába adjon betekintést. Az, amit
látok, lehet, hogy már holnap megtörténik, de az is lehet, hogy
csak ötven év múlva. Néha meglátok valamit a háttérben, egy
jelet vagy ilyesmit, de nem mindig.
— Parapipollellidon... — mondom, közben a homlokom
masszírozom, és a hűvös, hívogató vízre meredek. — Mutasd
nekem Cam Browne-t!
Cam arca felbukkan a vízből. Egy széken ül előre-
görnyedve, könyökét a térdére támasztva. Teljesen normális —
amíg meg nem látom az arckifejezését. Olyan, mintha
ammóniát nyelt volna. Tizenhat éves koráig még egyszer sem
vettem észre, hogy Cam szexi arcizmai ilyen rettenetes
vonásokba torzulhatnak. Hideg futkározik a hátamon. Mi lehet
ilyen szörnyű?
A kamera hátrafelé vándorol, s akkor meglátom, hogy Cam
körül képek lógnak a falon. A legrondább képek, amiket valaha
láttam. Hol van, talán a vakok számára berendezett
Szépművészeti Akadémián? És Cam pólója a hónaljáig fel van
húzva. Aztán magamat látom – ott állok mögötte.

 26 
Mit csinálok? Masszírozom? Hogy is történhetne ilyen.
Akkor veszem észre a saját arckifejezésemet. Mintha épp
megláttam volna a nagyapámat meztelenül. Cam hátát nézem,
mereven, nyilvánvalóan viszolygok a látványtól. És azok ott
könnyek a szememben? Olyan vagyok, beismerem, mint egy
csöpögő csap, de Cam izmos hátától, ami tökéletes V alakot ölt
feszes dereka fölött, általában nyáladzom, mint egy kutya. Mi
lehet rajta, ami sírásra késztet? Egy óriási pattanás?
Felhúzom az orrom, és azon kapom magam, hogy a
nyakamat nyújtogatom, hátha bepillanthatnék a válla mögé,
megnézni, mi van ott. Ez egy másik rossz dolog az
adottságomban. Egyáltalán nem tudom irányítani, mit láthatok,
mit nem. A kamera valaki más kezében van, így néha csak
felkelti a kíváncsiságomat, de nem mutat meg mindent. Az még
csak idegesítő volt, mikor azt mutatta, Emily Andersent
mennyire megrázza a PSAT-on elért pontszáma, de hogy a
számokat nem láttam, az már kibírhatatlan.
A látomás eltűnik, úgyhogy kiveszem a fülhallgatót, és
kinyitom a szemem. Arrébb lököm az iPodot, megölelem a
kispárnám, és az ablak felé fordulok. Camnél még mindig ég a
villany. Elképzelem, ahogy azt mondom holnap neki: „Ne
aggódj, drágám! Arra ugyan nem jöttem rá, miért hagyott ki az
agyad, de azt tudom, hogy hamarosan büszke tulajdonosa
leszel egy hatalmas, fekete pattanásnak. Hát nem jó érzés?”
Már majdnem elalszom, mikor leesik. Felülök az ágyban,
egész testemben ráz a hideg.

 27 
F ELKAPCSOLOM A VILLANYT, ÉS FELHÍVOM EDENT.
— Cam haldoklik! — sikítom a telefonba, mielőtt
esélye lenne köszönni.
— Mi? — válaszol egy félig-meddig emberi hang.
— Ébredj! Hallottad, mit mondtam?
— Aha, de... — hosszú morgás. — Hajnali kettő van!
Nem tudok lélegezni, mert a torkomban dobog a szívem, és
elvágja az oxigénellátásomat.
— Hallottad, mit mondtam? Haldoklik. Haldoklik!
— Hogy mit csinál?
— Eden! Halál! Koponya és lábszárcsontok. Nagy, ijesztő
fickó, kaszával a vállán. Cam beteg.
Azzal sírni kezdek: nagy, kövér könnycseppek folynak végig
az arcomon, és tönkreteszik a Neutrogena-pakolásomat.
— Hogy érted, hogy beteg?
— Camnek kihagyott az agya a meccsen — mondom. —
Tumora van.
— Mi? Jaj, istenem! De pár órája még jól volt. Megcsinálta
azt a bámulatos cselt! — Úgy hangzik, mintha ő is sírna. Végre
az a reakció, amit vártam.

 28 
 — Tudom. Most mit csináljak? Egyszer láttam ilyet a
Vészhelyzetben. Ott volt az a hihetetlenül tehetséges
műkorcsolyázó, aki mindig elájult, és rohamai voltak, aztán
kiderült, hogy valami daganat van a gerincében.
— Cam honnan tudja? Elment orvoshoz?
Rózsaszín huzatom sarkával megtörlöm a szemem.
Majdnem az orromat is belefújom.
— Nem tudja.
— Úgy érted. — hosszú szünet. Edennél talán nem
mindig ér fel a lift a felső szintre, de elég régóta vagyunk már
barátnők ahhoz, hogy végül kapcsoljon. Csettint egyet a
nyelvével. — Nehogy azt mondd. ugye nem. Pontosan mit
láttál?
— Fel volt húzva az inge. Néztem a hátát, és borzalmas
volt. Azt nem láttam, hogy mit nézek, de sírtam.
— Akkor is sírtál, mikor törölték a Narancsvidéket a tévében
— figyelmeztet Eden. — Lehetett valami kiütés is. Az elég
ronda tud lenni.
— De akkor miért hagyott ki az agya?
— Nem tudom. Atyaég, Morg, te vagy a legrosszabb
médium. Olyan vagy, mint egy tévé, ami csak helyi adókat fog.
Megbántódhatnék, de Edennek jó oka van ezt gondolni.
Akárhányszor belenézek a jövőjébe, mindig csak azt látom,
hogy egyedül van a lakásában, és a porcelánfiguráival beszélget.
Utálnám ezt elmondani neki, úgyhogy akár-hányszor megkér,
áruljam el a jövőjét, mindig valami nyilvánvalót mondok, mint
„Holnap este pizzát eszel vacsorára”, ami eleve adott, mivel az
apjának egyáltalán nincs tehetsége a főzéshez.
— Egyébként is megvannak a saját problémáim — sóhajt
Eden. — Mike hívott.

 29 
 Hallom az izgatottságot a hangjában, ami elég szomorú, ha
figyelembe vesszük, hogy Mike csak akkor hívná fel a remélt
okok miatt, ha Eden reggelre kelve mellkasszőrzetet és férfi
nemi szerveket növesztene.
— Tényleg? És mit akart?
— Fogalmam sincs. Nem tudtam beszélni vele, mert épp
fehérítettem a fogamat — nyafogja. Mindketten megőrülünk a
fehér fogakért. — Ezt nem hiszem el. Végre felhív, én meg
nem tudok beszélni vele.
— Hagyott üzenetet?
— Nem! Te ezt elhiszed? — Olyan hangon kiabál, hogy
eltűnődöm, a hívásom előtt nem akarta-e felakasztani magát a
paplanhuzatával.
— Talán meg akart hívni valahová?
Én nem fogadnék rá, de Eden annyira reménykedik.
— Lehet — mondom. — Akkor hívd vissza, és kérdezd
meg tőle!
— Nem, nem akarom, hogy azt higgye, olyan lány vagyok,
aki órákig elemezgeti az elmulasztott hívásait. Az úgy nézne ki,
mintha totál kétségbe lennék esve, nem?
— Jól van, jól van. Akkor csak tapadj a telefonodra, hogy
fel tudd venni, ha legközelebb hív.
— Mi van, ha nem hív?
Eden tovább rizsázik arról, hogy szerinte Mike randira
akarja hívni, de túl félénk őt megkérni, és hogy milyen édes az
az anyajegy az arcán, és blablabla.
— Mi van, ha meghal, és itt hagy egyedül? — kérdezem,
félbeszakítva Eden álmának harmadik részét, amiben Mike-kal
egy jégtáblán úszkáltak és hógolyóztak. Nem tudom, miből
gondolják az emberek, hogy mások kíváncsiak az álmaikra?
Lehet valami még ennél is unalmasabb?

 30 
 — Ki? — kérdezi Eden egy pillanatig összezavarodva. —
Cam? Ti ketten örökre együtt lesztek.
— Én is ezt hittem. — Felsóhajtok, és a lányokra
gondolok a suliból. Legtöbben a poklot is megjárják a
srácokért: furcsa játékokat játszanak, mint „Ne vegyél róla
tudomást, és akkor majd beléd esik”, vagy csak azt nézik, kin
van a legdrágább ruha a legkisebb méretben. Én soha nem
voltam része ennek a világnak, és nem is szeretnék belefolyni.
Cammel akarok lenni. Ez az egyetlen dolog az életemben,
aminek értelme van.
Aztán a kisasztal felé fordulok, van ott egy kép rólam és
Camről a Kingda Ka hullámvasúton, tavaly nyáron készült,
mikor egy napra elmentünk a Six Flags Great Adventure
vidámparkba. Ő győzelmesen felemeli a karját, én meg
szorosan lehunyom a szemem, és annyira hozzápréselődöm,
hogy még egy ember nyugodtan beférne mellém. Az arcomon
halálfélelem tükröződik. Bár könyörögtem neki, hogy ne vegye
meg, mert pokoli rosszul nézek ki rajta, Cam azért is megvette.
„Bár azt hitted, meg fogsz halni, túlélted. Erre emlékezned kell.
A dolgok nem olyan rosszak, mint amilyennek látszanak.” Ezt
mondta akkor.
A dolgok nem olyan rosszak, mint amilyennek látszanak, ismétlem
magamban.
Közben Eden folytatja.
— Hagyd abba! Cam nem haldoklik.
Észreveszem magam a szoba másik végében lévő tükörben,
és feltűnik, milyen kidülledt, kifejezéstelen a szemem. Úgy
viselkedem, mint egy lúzer.
— Ebbe jól belebonyolódtam. Lehet, hogy csak valami
olyasmin akadtam ki, amin egy tubus kenőcs is segít. Csak
fáradt vagyok.
— Szerinted mit jelent ez? — kérdezi Eden.

 31 
 — Nem tudom. — A tükörben észreveszem, hogy az
ujjaim elfehérednek a mobilomon, csak akkor jövök rá, milyen
erősen markolom. — Azt hiszem, lehet kiütés is.
— Én az álmomról beszélek. Szóvak jégtáblák? Szerinted
honnan jött ez? Totál fura.
— Ja. Aha. — Valójában pontosan tudom, mit jelent.
Hogy előbb befagy a pokol, mint hogy bármit is felmelegítsen
Mike Kensingtonnal. Még a tudatalattija is tájékozottabb, mint
ő. — Talán hogy ti két hideg, magányos lélek vagytok, akik
szerelmet keresnek?
A vonalban csend van, míg Eden végiggondolja ezt a
hülyeséget.
— Aha. Lehet. Szerinted meg tudnád...
Tudom, mit akar. A legtöbben így kezdik: „Szerinted meg
tudnád mondani a jövőmet?”
— Persze, egy pillanat — mondom. Leteszem a telefont,
tanulmányozom a körmeimet, Cam képét a Kingda Kán, egy
porcicát a padlón. — Bocsi. Megint pizza.
— Aú! — sikítja Eden. — Tudom, hogy szeretsz, de az
adottságod utál engem.
— Sajnálom. Bár tényleg szeretlek. És ha Mike nem, akkor
ő egy idióta. Vagy meleg.
Eden úgy kuncog, mintha ez lenne a világ legostobább
feltevése.
— Jó éjt, Morgan!
Megnyomom a HÍVÁS VÉGE gombot a telefonon, becsukom,
aztán megint a takaró alá bújok. Végre kialszik a fény Cam
szobájában, és valahogy elalszom.

 32 
A SZÜLEIM A VILÁG LEGFIATALABB IDŐS POLGÁRAI.
Gyerekkorom óta szinte minden este régi filmeket
néznek a tévén a nappalinkban. Lekapcsolják a villanyt, amitől
„pont olyan, mint a moziban”, legalábbis anyu szerint, a
mikróban pattogatott kukoricát készítenek, és ott ücsörögnek
tekintélyes, egyforma karosszékeikben éjfélig. Sehova sem
mennek vacsorázni, kivéve, ha van kuponjuk, vagy tudomást
szereznek valamilyen akcióról, és sötétedés előtt otthon
vannak, mert mindketten félnek éjszaka vezetni.
Áááú!
Ezért nem tudom, hogy lett belőlem médium. Az ember azt
hinné, hogy akinek ilyen adottsága van, annak a szülei is
hasonló izgalmas képességekkel rendelkeznek, mint a tele-
kinézis, vagy olyan erővel, amivel átlátnak mások ruháin. De
nekik egyáltalán nincs ilyen képességük. Az apám fel tudja
sorolni az ötven tagállam fővárosait ábécésorrendben, de a
varázslat itt véget is ér.
— Biztosan kimerült vagy — mondja anyu, aki soha nem
alszik tíz óránál kevesebbet, és narancslével kínál.
Tudom, hogy vadászik valamire.

 33 
 — Nem igazán. És mielőtt tovább kérdeznél, megcsinál-
tam a házim a tanulószobán.
Ollóval a kezében néz fel egy csomó hirdetés és kupon
közül, amiket árucikkek szerint szortírozott.
— Nem mondtam semmit — mondja sértődötten.
— Jóóó.
— Tervek a hétvégére? — kérdezi hanyagul, bár biztos
vagyok benne, majd meghal, hogy megtudja, mert akkor ennek
megfelelően rendezheti a verandán a bútorokat.
— Még semmi biztos — mondom neki. Bár végül
elaludtam az éjszaka, reggelre megint rám törtek az
aggodalmak: ha Cam beteg, nekem kell erősnek lennem. És kit
akarok becsapni — még a körömhegynyi pókokat is ő irtja ki a
szobámban. A hajzselém is erősebb nálam.
— Nem terveztek semmit Cameronnal? — kérdezi anyu,
miközben megrázom a Cheerios dobozt, hogy kiszedjem belőle
az utolsó néhány O-t.
Jaj!
— Anyu! Azt mondtam, nem biztos.
Anya megadóan felemeli a kezét.
— Ne haragudj, hogy törődöm veled! Csak azt szeretném
tudni, hogy egyáltalán hazajössz-e vacsorára. Sfogliatellét2
készítek Nelsonéknak, s tudod, hogy az mennyire
összepiszkítja a konyhát.
Óóó. Anyu csak akkor készít sfogliatellét, ha halálos veszély
fenyeget. Száz éve az egyik ük-ük-ükapja halálán volt
Olaszországban, és a felesége híres sfogliatelle-receptje hozta vissza
a másvilágról. Még tíz évet élt egészségben, míg bele nem esett
egy kútba. Vagy valami ilyesmi.

2
Ízletes olasz cukrászsütemény.

 34 
Szóval, bár azóta egyetlen embert sem mentett meg, a recept
része volt a szent, nagy becsben tartott családi hagyománynak.
Az olaszok már csak ilyen furcsák.
— Ki haldoklik?
Anyu a szívéhez kap.
— Ó, ez borzalmas! A kislányuk, Gracie. — Suttogva teszi
hozzá: — Leukémia. Azt mondják, nem éri meg a hónap végét.
— Ó! — mondom, mert rájövök, hogy egy ideje nem
láttam a szőke, lófarkas kislányt triciklizni a járdán. — Ez olyan
szomorú.
Anya bólint, és kivág egy kupont, ami húsz cent
engedményt kínál textillágyító ívekből.
— Browne-éknak vendégeik vannak? Láttam ott egy
fiatalembert.
Szerencsére a szüleimnek fogalmuk sincs médiumi
képességeimről, különben már valószínűleg megnézették volna
velem Oak Court fele lakosságának a jövőjét, ami, figyelembe
véve az idősek számát, önmagában elegendő lenne, hogy
kómás állapotba kerüljek. Fontolóra veszem, hogy valahol
nagyon messze egyem meg a reggelimet, mondjuk a Plútón, de
tudom, hogy akkor a beszélgetés hátralévő részében saját
bolygóinkról üvöltöznénk egymásnak. Vonakodva magamhoz
húzom anyu elől a széket, és azt mondom:
— Milyen fiatalember?
— Nagyon jóképű volt — mondja anyu elgondolkodva.
— Aha, biztos vagy benne, hogy nem Camet láttad?
— Ez egy szőke fiú volt.
Vállat vonok.
— Talán valaki, aki bibliát árult, vagy ilyesmi.
Egy pillanatig elgondolkodik.
— Hát, volt nála bőrönd. De a hátsó udvarban láttam
őket, jeges teát ittak, és Ingrid átölelte. Úgy tűnt, eléggé
izgatott.

 35 
 Óóóó, dráma.
— Mrs. Browne-nak viszonya van? — kérdezem, felvonva
a szemöldököm. — Egy fiatalabb sráccal? Bájos.
Anyu helytelenítő pillantást vet rám.
— Mr. Browne is ott volt.
— Ja! — Az érdeklődésem csökken. — Lehet, hogy
örökbe fogadnak egy skandináv árvát?
Anyu felsóhajt.
— Hát, talán megkérdezhetnéd Cameront, mikor
találkozol vele. Áthívnám Ingridet kávézni, de minek, ő úgysem
mond el soha semmit.
Okos nő, gondolom. Kedvelem Browne-ékat. Valamilyen
módon olyanok, mint Cam... tökéletesek. Amióta csak egy-más
mellett élünk, ideális szomszédaink. Soha nem láttam még egy
csomagolópapírt sem kikandikálni a szemetükből, és nem
hallottam a legkisebb vitamorzsát sem átlebegni a kerítésen,
ami elválasztja az udvarunkat az övéktől.
Örülök, mikor megszólal a mobilom, félbeszakítva a
beszélgetést. A kijelzőn Cam nevét veszem észre, s a szívem a
torkomba ugrik. Kinyitom, és a legédesebb hangomon szólok
bele.
— Szia, bébi!
— Helló.
Hangja nyers, ami megijeszt. Totál Zsémbes Úr.
— Hogy vagy? Jól érzed magad?
— Aha. Figyelj, ma nem tudok veled menni. Valamit még
el kell intéznem iskola előtt. — Olyan komoly a hangja, hogy
az aggodalom, amit épp eltemettem, gyorsan a felszínre tör
megint.
Próbálok nyugodt maradni.
— Persze, mi az?

 36 
 — Beszélhetnénk erről később? — Hajszoltnak tűnik.
— Ööö, igen. De, Cam... — Megmondjam neki?
Megmondjam, hogy tudok a tumorról? Vagy csak hagyjam,
hadd menjen? Nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék
megállítani a könny- és takonyáradatot, mielőtt kitörne a
telefonból.
Ahogy ezen tűnődöm, nyers hangját hallom:
— Mi az?
— Jól vagy? — Csak cincogás a hangom.
— Mondtam, hogy igen.
— Te borzalmasan hazudsz.
Cam elneveti magát, röviden, alig hallhatóan.
— Nem vehetném át a postán rendelt feleségemet
békében?
Tessék, megint humorral álcázza magát. Bár kicsit enyhíti a
feszültséget, nem tudom elnevetni magam.
— Oké. Egy, kettő. — kezdem, de a vonal elnémul.
Elhúzom a fülemtől a telefont, és látom, hogy a HÍVÁS VÉGE
felirat csúfolódva villog a kijelzőn.

 37 
H A NEM TANNER TARTANÁ A GEOMETRIÁT, talán
megúsztam volna. Ha nem a tanév elején lennénk,
Tanner talán megértette volna, hogy a késés annyira nem az én
műfajom. Vagy talán már annyira lenyűgözték volna a
matematikai képességeim, hogy hagyott volna csak úgy
becsusszanni. De Tanner nem véletlenül kapta a Szörnyeteg
becenevet, s mivel alig múlt el szeptember, nem volt még elég
időm, hogy belopjam magam a szívébe. Bűnbánóan lehajtott
fejjel próbáltam elmagyarázni neki, hogy a szekrényem zárja
beragadt, hogy nem fog többet előfordulni, s a többi, s a többi,
de ő csak írta tovább a rózsaszín cetlit. Mikor letépte a
tömbről, és átadta, próbáltam megkérdezni, hová kell mennem,
abban a reményben, hogy így burkoltan a tudomására adhatom,
még soha nem késtem el, és ez az egész egy óriási hiba, s hogy
csak befeketíti egy lehetséges jövőbeli atomfizikus jegyeit. De a
mondat közepén elhallgattam, mert olyan démoni pillantással
nézett rám, hogy azon csodálkoztam, a feje nem tett 360 fokos
fordulatot.
Most a központi irodában ülök egy kopasz gót lánnyal, akin
„Öld meg az anyád” feliratú póló van, és egy fickóval, aki úgy
tűnik, elfelejtett nadrágot húzni, mert boxerban ücsörög

 38 
mellettem. Az ő nyilvánvaló problémáik ellenére az a néhány
ősöreg, gyémántgombos pólót viselő nőci, aki a hallgatói
irodában dolgozik, egyre csak engem vizslat a bifokális lencséjű
szemüvege mögül, mintha valami alufóliába csomagolt cucc
lennék a frigó mélyén. Én. Valószínűleg én vagyok az egyetlen
diák, aki nem drogozik szabadidős tevékenység gyanánt, mégis
én kapom a rosszalló pillantásokat.
— Morgan? — kérdezi a három nagyi közül a leg-
nagyobb, és egy papírt tol felém a pulton.
Felállok, és elveszem tőle.
— Visszamehetsz az órára. Edwards igazgató úr nem
akarja vesztegetni rád az időt, mert ez az első vétséged. Csak ne
ismétlődjön meg! — morogja olyan erővel, amit soha nem
képzeltem volna egy nénikétől. Ha így bánnak a
tiszteletreméltó diákjaikkal, el tudom képzelni, hogy Gót Lányt
és Mr. Nadrágnélkülit egy veszett farkasokkal teli verembe
hajítják.
Megfordulok, hogy elmenjek, s észreveszem, ahogy a nadrág
nélküli srác a lábamat vizslatja, és tesz egy durva gesztust.
Amiről csak Cam jut eszembe, meg az, hogy ha ő nem lenne
nekem, évekkel ezelőtt kolostorba vonultam volna. Ijedten
ejtem el a geometriatankönyvemet. Ahogy lehajolok, hogy
felvegyem — nagyon illedelmesen, nehogy ingyenműsort
rendezzek a pszichónak —, kinyílik az iroda ajtaja, és egy pár
Keds cipőt látok becsoszogni, fölötte borzalmasan rövid
nadrággal, ami alól fehér sportzokni villan ki. Erre a
divatkatasztrófára nincs bocsánat. Felnézek, fel, fel, és még
feljebb, és azt látom, hogy a divatcsíny egy kosárlabdás
testalkathoz tartozik. Bár nem csak a térde alatt van
katasztrófa. A kordnadrág, amit a srác visel, túlságosan is szűk,
ööö, bizonyos helyeken, ráadásul fölül egy skót kockás
farmering egészíti ki.

 39 
 — Hé, ember, a halloween kábé egy hónapja volt — sziszegi
oda neki Nadrágnélküli. Nem mintha meg kéne szólalnia, de
van abban valami, amit mond. Vagyis mi másért venne fel
valaki egy gyerekméretű kordnadrágot, és kenne annyi olajat a
hajára, ami beindít egy terepjárót?
Annyira sokkol a látvány, hogy elvesztem az egyen-súlyom
felállás közben, és majdnem belefejelek Nadrág-nélküli ölébe.
Szerencsére sikerül megtartanom magam.
— Elnézést — hallom, ahogy a gyík vékonyka hangon
megszólítja Nénikét —, azt hiszem, nem tudom ezt megfejteni.
Jólesik, mikor a nő hozzá is azon a mogorva hangon szól,
mint hozzám.
— Mit? A szekrényed zárkombinációját?
A srác hangja megremeg.
— Igen. És azt sem igazán tudom, hová kéne mennem. Ez
itt. Mr. Tanner?
Megállok az ajtóban, és odafordulok.
— Tannerhoz jársz geometriára?
A srác is megfordul, elkerekedett szemekkel. Megijeszt-
ettem. Orrát megtörölve bólint, de nem igazán néz a
szemembe.
— Az az én osztályom. Elkísérhetlek — mondom
Nénikére nézve, hogy ő is jóváhagyja-e. Arra gondolok, hogy
mikor rájön, én cserkészlány típus vagyok, megbánja majd,
hogy olyan nyers hangon beszélt hozzám, és nagy-lelkűen
bocsánatot kér. De sajnos csak vállat von, és int, hogy
mehetünk.
Kivezetem a srácot az ajtón, közben Nadrágnélküli és Gót
Lány úgy bámulnak utánunk, mintha épp most ajánlottam
volna a lelkemet az ördögnek. De az sosem árt, ha az ember
kedves, igaz?

 40 
 Ahogy végigsétálunk a folyóson, észreveszem, hogy ő nem.
Úgy értem, nem sétál. Előremutató lábbal csoszog, mintha az
edzőcipőjével söpörné a padlót.
Csossz, csossz, csossz. Akár egy emberi felmosó.
Hála istennek, a folyosó üres, így nem kell magyaráz-
kodnom, mit keresek a közelében. Sápadt kezében egy papír-
zacskót és egy apró, piros műanyag dobozt szorongat. Az egy...
várjunk! Az egy tolltartó? Olyan, amilyet elsőben használtunk?
Ó, a pokolba!
— Ööö, szóval. — kezdem, ahogy tovasuhanunk. —
Gondolom, új vagy.
Lopva rápillantok, s látom, annyira elpirult, hogy még a feje
tetején is kikandikál piros bőre a hátranyalt hajtincsek közül.
— Hát, nem, tizenöt éves vagyok — válaszol lágy hangon.
— Úgy értem, izé, új vagy itt a suliban.
— Ja. Hát. Igen. Ez az első napom ebben a létesítmény-
ben — mondja.
— Létesítmény? — Ki beszél úgy az iskoláról, ahogy a
vécéről szokás? Hú, hát valahol igaza van. De attól még meg
vagyok győződve róla, hogy ezt a srácot láttam múlt vasárnap a
Kékfényben. „Csendes srác volt, olyan magának való”, azt
mondták.
Egyik összegyűrődött sarkánál fogom meg a szekrényes
céduláját, mert az még mindig — pfuj — nedves a nyirkos
kezétől. Elmegyünk vagy száz égszínkék színű ajtó mellett a
tudományos szárnyban, végül az 1687-es számúhoz érünk.
— Tessék — mondom. Odanyúlok, és a fogantyúval
babrálok. — Csak annyit kell csinálnod, hogy eltekered erre a
tizennégyig, aztán egy teljes fordulat a huszonnyolcig, és vissza
a nulláig. Egyszerű.
Totális zavarban figyeli, mit csinálok, ahogy felemelem a
fogantyút, és az ajtó kitárul.

 41 
 — Értem — motyogja, és egyértelmű, hogy nem érti.
Még háromszor mutatom meg neki, aztán ráveszem, hogy ő
is megpróbálja. Először nem sikerül, de aztán ráérez az ízére,
miután lyukat beszélek a hasába.
— A régi iskoládban nem voltak szekrények? — kérdem,
bár szerintem az ő bolygóján magukkal kell cipelniük a
könyveiket minden órára.
Megrázza a fejét, és megint tetőtől talpig elpirul. Ebben van
valami megindító, sajátos báj.
— Hová valósi vagy? — teszek fel egy általános kérdést,
mivel semmi, de semmi közös nincs bennünk. Legalábbis
remélem.
— Északra — válaszolja.
Felnevetek.
— Mint mondjuk New Jersey. vagy a sarkkör?
— Ó, ööö. — hebegi. — A sarkkör.
Rámeredek, arra várok, hogy elnevesse magát, hogy azt
mondja, csak viccelt. Semmi; igazi pókerarc. Jól van,
belemegyek a játékba.
— Biztos nagyon hideg van arrafelé.
Bólint, és becsukja a szekrényt. Hűha! Lenyűgöző
beszélgetés.
Lenézek a kezében tartott papírzacskóra és tolltartóra, s
rájövök, hogy nem tett a szekrénybe semmit.
— Nem akarod betenni az ebédedet?
— A mimet? — kérdi zavartan.
A papírzacskóra mutatok.
— Nem az ebéded van benne?
— Nem, ez a. — Épp elég időre hallgat el ahhoz, hogy
mindenféle ijesztő dolgot képzeljek el folytatásként: test-nedv;
levágott emberi fej; tudományos kísérlet („Csigákat tenyésztek!”). Végül
kiböki: — Igen, ez az ebédem — amiből egyértelmű, hogy
nem az.

 42 
 — Nem akarod betenni a szekrénybe?
Vállat von, és megint segítek neki kinyitni. Óvatosan a felső
polcra helyezi a papírzacskót, tekintete elidőz rajta egy
pillanatig, aztán becsukja az ajtót.
Csendben sétálunk az épület másik felében, mert azon
tűnődöm, vajon megvádolhatnak-e azzal, hogy bűntársa és
felbujtója voltam, mikor azt mondtam, tegye be áldozata
levágott fejét a szekrényébe. Végül megállunk a terem előtt,
ahol Tanner geometriaórája van.
Arra gondolok, itt az ideje egy utolsó jótettnek, mivel
remélem, soha, de soha nem lesz többé semmilyen
kapcsolatom ezzel a sráccal. Kinyújtom a kezem.
— Hát, isten hozott a Stevensben.
Egy pillanatig csak nézi, aztán gyengéden megfogja az
ujjaim hegyét, és kicsit megrázza, mintha attól félne, tetűt kap
tőlem.
— Az én nevem Pip Merriweather.
Ezt olyan illőn mondja, mint egy meleg angol fickó. Pip.
Mint Harisnyás Pippi? Mi az ördög? Kutatok az agyamban,
hogy találjak egy normális férfinevet, aminek Pip lehet a
rövidítése, de nem jut eszembe egy sem.
Fontolóra veszem, hogy hamis nevet mondok, de
mindenképpen rájönne az igazira, mivel egy osztályba járunk.
Így is, úgy is ráfaragok.
— Én Morgan vagyok. Morgan Sparks.
Felém fordul.
— Tudom.

 43 
M EGPRÓBÁLOK OLYAN JAMES BOND-OSAN besurranni a
terembe, amennyire csak lehet, de Mr. Tanner
félbehagyja a tanítást. „A parallelogramma területe.” még
mindig a levegőben lóg, ahogy leülök a padomba a terem
végében. Az egész osztály engem bámul. Tanner a pillantásával
meg tudna olvasztani, mint Az elveszett frigyláda fosztogatói utolsó
jelenetében, aminek szerfelett örülök. Lefogadom, hogy
innentől kezdve lehetek akár a Pi Nagymestere is, akkor is meg
akarna gyilkolni.
Goofy3 meg csak ácsorog az ajtóban, és úgy néz ki, mint aki
meg akar lépni. A terem másik feléből is látom, ahogy a feje
búbja vörös glóriában izzik.
Tanner hanyagul újra nekikezd.
— A parallelogramma területe. — dörgi, de megint
félbeszakítják, ezúttal Pip törékeny „Khm”-je.
Eden előre-hátra hintázik ültében, hogy jobban lásson;
olyan, mint egy kisiskolás, aki majdnem bepisil. Aztán odahajol
hozzám.

3
Mulatságos Disney-figura.

 44 
 — Ez ő? — suttogja, közben majdnem kiesik a padból.
Tanner, egy alacsony, köpcös emberke, feje tetején sűrű,
fekete hajkoronával, amitől nagyon is hasonlít egy pingvinre,
odakacsázik Piphez, és kikapja a papírt a srác remegő kezéből.
— Ő? Kicsoda?
— Az új gyerek — válaszolja barátnőm, ahogy páran
vihogva elfordulnak. Ha azt hiszik, már most megéri vihogni
rajta, mi lesz, ha Tanner bemutatja?
Bólintok, közben Tanner felvonja a szemöldökét, és int
Pipnek – aki most már szinte remeg a félelemtől —, hogy üljön
le egy üres padba a terem közepén.
— Várj! Kitől hallottál róla? — kérdem Edent.
Úgy néz rám, mintha valami idióta lennék.
— Ööö. Camtől?
— Láttad Camet? Ma?
— Aha.
Féltékeny vagyok. De mi dolga Camnek egy ilyen
csodabogárral, mint Pip?
— Mit mondott? — röffenek rá, sokkal hangosabban,
mint szerettem volna.
Tanner, aki épp egy munkafüzetet keres legújabb diákjának,
felkapja a fejét.
— Miss Sparks? Keressen meg óra után!
Ó, a pokolba! Vöröslő arccal kiegyenesedem, mint egy
felkiáltójel. Ez nem én vagyok. Engem imádnak a tanárok, a
fenébe is! Miattam nem isszák merev részegre magukat egy
nehéz nap után! Én az vagyok, akire szeretettel emlékeznek
nyugdíjas éveikben!
Tanner visszakacsázik az osztály elé, s azt mondja:
— Emberek, ez itt Pip Merriweather.

 45 
 Néhány kacaj. Most komolyan, mit tudhat Cam egy ilyen
majomról, mint Pip? Edenhez fordulok, azt remélve, hogy
telepatikusan megadhatja a választ, de az ő figyelmét túlságosan
leköti a férfiúi majomlét eme új példánya. A legtöbb szem Pipre
szegeződik, míg kinyitja piros műanyag dobozát, és óvatosan
kivesz belőle egy jól kihegyezett 2-es ceruzát, majd helyére
söpör egy homlokába hulló olajos hajtincset. Szerintem ez a
frizura akkor lehetett divat, mikor a Rózsaszín Lányok uralták a
sulit.
Tanner megint a táblára írt vázlat felé fordul. Alig mondja
ki, hogy „A parallelogramma területe.”, mikor kinyílik az ajtó,
és Heges sétál a terembe. Az arca nagyon komoly, és egyenesen
engem bámul. Mi a...? Aztán a tanáromhoz fordul, és felmutat
egy kék cédulát. A pokolba!
Tanner bosszankodva elveszi tőle, elolvassa, majd az a
démoni tekintet megállapodik rajtam. Megint.
— Nem most jöttél az igazgatóiból? — kérdezi vádlón.
A pokolba, kétszeresen!
Bólintok, mert a hangszálaim lefagytak.
— Úgy néz ki, megint keresnek — morogja. Valameny-
nyire megértem a dühét, mert három perc alatt többször
mondta ki, hogy „A parallelogramma területe.”, mint ahány-
szor bármilyen emberi lénynek kellene. De mi lehet ez?
Edwards igazgató meggondolta magát, és úgy döntött,
felfüggeszt, amiért három percet késtem? Senkit sem hívattak
még kétszer az igazgatóiba vacak fél óra alatt! Még a legendás
Frankie Buzzarót sem, aki huszonegy éves koráig nem tudott
leérettségizni. Edenre nézek, aki kikerekedett szemmel vállat
von. A térdem elgyengül, ahogy felemelkedem, és a terem
elejéről egy srác rám vigyorog, majd a mutatóujját elhúzza a
torka előtt.

 46 
M IRE A FOLYOSÓRA ÉREK, HEGEST NEM LÁTOM SEHOL.
Dezertőr. Olyan lassan megyek az iroda felé, amennyire
csak lehet. Biztos valami félreértés történt. Talán Edwards
igazgató bocsánatot akar kérni Nénike viselkedése miatt. Talán
olyan borzalmasan érzik magukat, amiért gonosztevőként
kezeltek, hogy kitüntetnek valamivel, mondjuk elnevezik rólam
az iskola egy szárnyát.
Ó, kit akarok én átverni? Nekem aztán annyi.
Képzeletemet teljesen leköti a kivégzés, úgyhogy észre se
veszem, mikor kinyílik egy ajtó. Periférikus látómezőmbe
bevillan egy mozdulat, egy piros folt, s mikor egy hatalmas kéz
durván megragadja a vállam, és beránt egy terembe, visszatérek
a valóságba. Ahogy túlteszem magam az izgalmon, és
lélegzethez jutok, felnézek, és meglátom Camet.
— Hát te meg mit...
Szám elé teszi a kezét.
— Pszt.
Megragadom hatalmas, izzadt tenyerét, és lefejtem
magamról. Magához húz, de a combja merevnek tűnik.

 47 
 — Hé, mi folyik itt? — suttogom.
— Mondtam, hogy el kell intéznem valamit.
Hátrébb lépek, és észreveszem, hogy borzalmasan fest.
Fekete haja fésületlen, nem borotválkozott, és vérvörös karikák
éktelenkednek a szeme körül.
— Pippel kapcsolatban?
Hosszan kifújja a levegőt, és beletúr a hajába.
— Találkoztál vele?
— Igen. Cserediák a Marsról, vagy ilyesmi?
Tudomást sem vesz a megjegyzésről.
— Szükségem van a segítségedre.
— Oké, tudom, én is akartam beszélni veled. — A
kilincsre teszem a kezem. — De be kell mennem az
igazgatóiba.
Egy pillanatig zavartnak tűnik, aztán elém áll.
— Nem, várj! Az én voltam. Én vettem rá Hegest, hogy
hamisítson egy papírt, amivel kijutsz óráról.
— Te? Kösz a szívrohamot. — Megkönnyebbülten fel-
sóhajtok, és visszafordulok az üres terem felé. Feltűnik, hogy
még sohasem jártam itt azelőtt; mindenfelé festőállványok és
háromlábú székek vannak, valamint festmények és művészi
kellékek. — Mi van? Borzalmasan nézel ki. Zuhanyoztál? Nem
ez a póló volt rajtad tegnap is?
— Nem, figyelj! Ez komoly. Segítened kell!
Leülök az egyik székre, ami a hatalmas faborítású asztal
mellett áll, és akkor döbbenek rá. Igen, ez a póló volt rajta
tegnap is.
A látomásomban.
— Istenem — nyögöm, a festményeket nézve. Igen,
teljesen óvodásak: unalmas gyümölcsöstálak, és hibbant,
rajzfilmszerű portrék nyalókának tűnő fákkal. Vagyis, igen, a
látomásaim mindig igazak. Végül is tudtam, hogy meg fog
történni. Csak azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar.

 48 
— Arról van szó, hogy kihagyott az agyad, igaz?
Bólint, de a világért sem nézne rám.
— Az a valami a hátadon?
Összenézünk.
— Mióta tudod?
— Csak múlt éjszaka óta. — Felállok, elhelyezkedem
mögötte, és a vállára teszem a kezem. — Fáj? Mutasd meg!
— Nem akarod.
— De igen.
Egy viccre várok, valamire, ami felvidít. Ehelyett felém
fordul, teljesen komoly képpel. Ijesztően komoly képpel.
— Nem. Én nem akarom.
— Csak mutasd meg! — mondom neki, ezúttal
meggyőződéssel a hangomban.
Ne mutasd, hogy aggódsz! Ne lássa rajtad, milyen borzalmasnak
gondolod az egészet, mondom magamnak. Vonakodva megfogja a
pólóját, és felhúzza az egyik válla fölé.
Ne kiálts, ne sikíts, mondom magamnak.
De a látomásaim mindig igazak.

 49 
M —
I EZ? — KÉRDEZEM VÉGÜL. A fejemben tucatnyi kérdés
kavarog, de ezt az egyet tudom csak kibökni.
Rosszul néz ki, ugye?
A „rosszul” nem egészen helytálló megállapítás. A lapockája
fölött, rögtön a gerincénél, a bőre fordított V alakban
emelkedik ki, és göröngyös. Valaha napbarnított, sima hátát
most valami zsíros dolog borítja, s az egész olyan, mintha
táncolna és rángatózna, mintha saját szívverése lenne. És a V
sarkában van egy nyílás, egy aprócska, véres mosoly. És valami,
egy éles, fehér szilánk, épp csak körömnyi... kikandikál.
Szorosan lehunyom a szemem, és minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy egyenletes maradjon a hangom.
— Önmagában nem néz ki annyira rosszul. Csak. — Mi a
megfelelő szó arra, hogy rossz, a tizenkilencedik hatványon?
Förtelmes, milliószor? Még „a legpocsékabb dolog, amit valaha
láttam” sem fejezi ki rendesen. Múlt nyáron állandóan a
Discovery Health-en lógtam, hogy megnézzem az Ami a
sürgősségi eseteiből kimaradtat. Arra számítottam hát, hogy lesz egy
golflabda nagyságú dudor a bőre alatt. Talán teniszlabda
nagyságú. De nem ez. — Mi a fene ez?

 50 
 Cam — hála istennek! — visszahúzza a pólóját, óvatosan
engedve le azon a gusztustalan, idegen kinövésen, és felém
fordul. Kezét ökölbe szorítja, és szorosan a combjához nyomja,
de még észreveszem, hogy a karja megremeg. A Stevens
kősziklája, az a Cam Browne, aki mindenre képes, most
próbálja összeszedni magát, és ez már önmagában elég ahhoz,
hogy kocsonyássá váljon a térdem. Mikor megszólal, a hangja
szinte csak cincogás.
— Mennyit mutatott a látomásod?
— Csak ezt. Ami az előbb történt. Ennyit. — Odalépek
elé, és biztatón a vállára teszem a kezem. — Voltál orvosnál?
Elmehetek veled, ha akarod.
— Orvoshoz? — rázza meg a fejét. — Szóval semmi mást
nem láttál?
— Ööö, nem. Elmész az orvoshoz, ugye? Vagyis,
szerintem erre nem a Ben-Gay4 a válasz.
— Szóval őt nem láttad?
— Az orvost?
— Nem. Őt — mondja erőteljesen, aztán körbenéz,
megvizsgálja a terem sarkait, míg meg nem győz róla, hogy az
ütés, amit a tegnapi meccsen elszenvedett, meglazított pár
csavart a fejében.
— Ki az az ő? — A hangom elvékonyodik, mint az övé.
— Ez egy daganat, vagy mi?
— Nem az. — Megint beletúr a hajába. — Felejtsd el!
— Az kizárt. Még soha nem láttam, hogy ennyire kilennél.
Kiről beszélsz?
Megszólal a csengő. A folyosón mindenfelé kivágódnak az
ajtók, és fejvesztetten menekülő diákok töltik meg a teret.
Annak ellenére, hogy Tanner letolt, és valószínűleg a biosz
tanárom is ugyanebben a fogadtatásban részesít, ha nem

4
Sportbalzsam, merev izmok lazítására alkalmas.

 51 
rohanok a tudományos szárnyba azonnal, képtelen vagyok
megmozdulni. De Mr. Furcsa Tumor nem szólal meg. Csak néz
ki az ablakon, az üres udvarra.
Nyílik az ajtó. Mindketten mozdulatlanok vagyunk, mintha
modellt állnánk egy nagy művészeti alkotáshoz. Először senki
se jön be, de érzem, hogy valaki ott feszeng az ajtóban. Aztán
egy félénk hang megszólal.
— Minden, izé, rendben van?
Megfordulok, és egy ismerős, szégyenlős kis teremtményt
pillantok meg, amint mellkasához szorítja a könyveit. Azt
hiszem, ő az a gólya, aki sült krumplit hozott nekem tegnap a
meccsen. Casey. Nem, Katie. Azt akarom mondani, „Persze,
minden oké”, és rávillantani egy széles mosolyt, de nem tudom
rávenni a számat, hogy bármelyiket is megtegye. Csak legörbül,
olyan áldozatian.
— Hű, Morgan, de vörös vagy! Megyek, hozok neked
vizet! — cincogja a lány, ledobja a könyveit az asztalra, és
kiviharzik az ajtón.
Olyan közel sétálok Camhez, hogy az államat a feje búbjára
tudjam tenni. Megfogom a vállát, és kényszerítem, hogy
felnézzem rám.
— Ki az az ő? — ismétlem a kérdést, most lassabban.
— Pszt, meghallhatja.
— Cam, egyedül vagyunk.
— Láttad Pipet, ugye? Volt nála valami?
Bár fogalmam sincs, hogy annak a zsíros fickónak mi köze
van mindehhez, úgy érzem, együtt kell működnöm
becsavarodott barátommal, ha csak azért is, hogy
megakadályozzam, hogy később meztelenül, egy tészta-
szűrővel a fején futkosson a Fő utcán.
— Ööö, igen. Volt nála egy tolltartó. És az ebédje.
Szerintem legalábbis az ebédje volt, csak hát, egy kicsit dilis
módon kezelte.
Cam csendben marad.

 52 
 — De mi van abban a srácban, ami nem dilis? — teszem
hozzá idegesen vihogva, és azonnal bokán akarom rúgni
magam. Nem szoktam vihogni! Miért nem tudja Cam
egyszerűen elsütni az egyik hülye viccét, hogy megnyugodjak?
Ahogy átkozom magamban Camnek ezt az új, hevesebb
változatát, aki miatt négyéves kislányként viselkedem, feltűnik
valami. Az arckifejezése teljesen megváltozott. Az, amit látok
rajta, az... félelem. — Ööö, az nem az ebédje, ugye?
— Véletlenül sem. Most vele van?
Istenem, az tényleg egy levágott fej.
— Ööö, nem. Betettük a szekrényébe.
— Mit csináltatok? — Az órára néz, megragadja a kezem,
és felhúz.
— Menj be az osztályba. El fog szabadulni a pokol, és nem
akarom, hogy részt vegyél benne.
— Mi? Nem. Mi folyik itt? — Az ajtó felé tol, de
ellenállok, próbálom a cipőm sarkát a linóleumba mélyeszteni.
Katie épp akkor fordul be a sarkon, mindkét kezében pohár.
Hirtelen megáll, és mielőtt észbe kapnék, a mellkasomat
beborítja valami nedves. Katie csak áll ott tátott szájjal, mint
egy aranyhal. Eltart egy pillanatig, mire rájövök, hogy (a) ez
jéghideg, és (b) nem víz; ez valami rózsaszín cucc, ami olyan,
mint a felvizezett szörp. Mintha Barbie lehányta volna a fehér
kasmírpulcsimat.
— Mi ez a...? — kérdezem a végtelen bocsánatkérés
közepette, ami úgy ömlik a lány szájából, mint láva a
vulkánkitöréskor.
— Hi-C.5 Úgy néztél ki, mint akinek jót tenne valami, ööö,
erősebb - cincogja, aztán rögtön visszatér a folyamatos
„bocsibocsibocsi”-hoz. Elővesz egy összegyűrt papírzsepit a
hátizsákjából, s pulcsitörölgetés közben mondom:
5
A Coca-Cola egyik leányvállalata által gyártott gyümölcsös ital, vitaminban
gazdag.

 53 
 — Cam, csak hadd segítsek.
Akkor veszem észre, hogy Cam már elment. Ahol az előbb
állt, most egy festmény van egy állványon — margaréták vagy
tükörtojás. Vagy talán egy portré? Bárcsak ez lenne a
legzavarosabb dolog a fejemben!
Szóval, ahelyett, hogy megkapnám iskolai karrierem
második késését is egyazon napon az elsővel, időben beérek
bioszra. Majd gyorsan eljátszom a teli-a-hólyagom jelenetet, s
megkérem Ms. Simpsont, engedjen ki a mosdóba.
Fel-alá járok Pip szekrénye előtt, nem mintha bármi
fogalmam lenne arról, mi folyik itt, de titokzatos párbeszé-
dünkre alapozva azt gondolom, Cam csak ide tarthat.
De nem jön.
Fenébe!
„El fog szabadulni a pokol.” Mit értett ezen? Nyilvánvalóan
aggódott a dolog miatt, ami Pip szekrényében van. Akkor mi
lehet az? Fegyver? Drog? És még az emberi fej lehetőségét sem
vetettem el véglegesen.
Mindegy. Az sem érdekel, ha emberi fejről van szó. Meg kell
tudnom.
Becsukom a szemem, néhányszor elismétlem, hogy
„paralelepipedon”, de a szívem kalapálása elnyomja a
hangomat.
— Mutasd Pipet! — mondom.
De nem jön semmi. Eltelik egy perc.
Kinyitom a szemem, s azt veszem észre, olyan erősen
markolom a fából készült kijárási engedélyt, hogy a forgácsok
kezdik szúrni a tenyeremet.
Ez nem működik.

 54 
 Remek. Gyorsan szétnézek a folyosón, és mivel nem látok
senkit, a lakatra teszem a kezem. Azt hiszem, az első szám a
huszonnyolc volt. Aztán. tizenkettő? El kell kezdenem
ginkgobilobát6 szedni.
És akkor meghallom.
Kaparó hang, mintha egy macska élezné a körmét. Először
azt gondolom, biztos a szekrények mögötti teremből jön. De
aztán a kaparászás felerősödik, és ónos döngetéssé válik.
Valami van odabent. Valami, ami él.
Ez lehetetlen, mondom magamnak. A kezem mégis ráfagy a
lakatra. Valami azt súgja, Camnek igaza van, el fog szabadulni a
pokol... ebből a szekrényből?
És ha igen, úgy néz ki, benne leszek.
Leejtem a kezem, hátrálok, s ahogy megfordulok, hogy
elfussak, meghallom.
Egy hangot, egy suttogást. De nem olyan kedves-kis-
jelentéktelen suttogást; sokkal inkább valami nem emberi
pisszegést.
— Engedj... ki... innen...

6
Ginkgófa, páfrányfenyő, kivonata szorongáscsökkentő hatású.

 55 
A HOGY VÉGIGFUTOK A FOLYOSÓN, arra gondolva, milyen
szép lenne most biztonságban elrejtőzni Ms. Simpson
óráján, és a puhatestűekről tanulni, befordulok a sarkon, s
beleütközöm Pipbe és Cambe, akik, Pip vajúdó nőre
emlékeztető zihálásából ítélve, egyenesen felém rohantak.
Cam megragadja a vállam.
— Mi a baj? Miért sikoltozol?
A szám elé kapom a kezem. Sikoltoztam volna?
— Ugye nem mentél el ahhoz a szekrényhez? - mondja
Cam zihálva.
— Ööö...
— Menj vissza az osztályodba! — kiált rám pár teremnyi
távolságra Pippel a sarkában, aki úgy lohol utána, mint egy
kölyökkutya.
— Nem! — válaszolom, és követem őket.
Cam hátrafelé kezd futni - ez olyasvalami, amihez, úgy
tűnik, minden focista nagyon ért -, és a tekintetével azt mondja:
„Nehogy oda kelljen mennem!” Nem értem, miért; tudja, hogy
ez sose válik be nálam. Mellette Pip megbotlik egy láthatatlan
dudorban, és mint egy sérült pulyka, a földre zuhan, aztán
felugrik, és fut tovább ebben a rajzfilmes stílusban, amikor

 56 
minden lépésnél kis híján a hátába fúródik a cipősarka.
Pipet könnyű utolérni, de kiköpöm a tüdőmet, ha el akarok
jutni Camhez.
— Mi folyik itt? El kell hogy mondjad! Pip szekrényéhez
mentek, ugye?
— Aha.
— Valami élőlény van benne?
— A fenébe! Hallottad őt?
— Őt — ismétlem bután. — Őt? Ki... ?
Cam ügyet sem vet rám, és Piphez fordul.
— Felébredt. Zabos lesz, igaz?
Pipnek minden vére az arcába tolul.
— Igen, minden bizonnyal.
— Hogy hagyhattad ott?
— Sajnálom. Nem tudtam, mi mást tehetnék, és nem
akartam gyanút kelteni — magyarázza Pip, határozottan
feldúltan. Talán az nem kelti fel a fél iskola gyanúját, hogy
olyan szűk kordnadrágban jelenik meg, ami kivillantja az intim
részeit?
— Ki az az ő? – kérdezem suttogva. Bár egyáltalán nem
vagyok egy Godzilla, sőt szerintem elég pici vagyok, alig tudom
bepréselni az öklömet ezekbe a szekrényekbe, amiket adnak
nekünk. Szóval ez az „ő” biztos valami aprócska állat. Mondjuk
egy hörcsög. Talán csak rosszul hallottam, mikor azt hittem,
szavak jönnek a szekrényből. Végül is nem aludtam sokat az
éjjel. Igen, biztosan így van. Pip, amolyan zöldfülű Jeffrey
Dahmerként7 - némileg hasonlít rá - valószínűleg csak
felszedett egy mókust iskolába menet.

7
Amerikai sorozatgyilkos.

 57 
 A srácok félúton hirtelen megállnak, s én majdnem
nekiütközöm annak a falnak, ami Cam háta, hogy a furcsa
tumort ne is említsem. Ahogy Tom Cruise-osan csúszva
megállok a fényesre sikált folyosón, viszketni kezdek. A
kasmírpulcsim a bordámhoz tapad az izzadságtól meg Katie
ragacsos rózsaszín italától, és ez rosszabb, mint ezer
szúnyogcsípés.
— Ennek a pulóvernek annyi — morgom, ahogy
végignézek a szánalmas maradványokon.
— Morg - kezdi Cam.
Kilépek az árnyékából, és kikukucskálok a folyosóra. Az
teljesen üres, kivéve... bár jó néhány osztályteremmel arrébb
vagyunk, látom, hogy az 1687-es szekrény ajtaja mozog a
távolban. Kísértetiesen ónos, csikorgó hangja van, ahogy lassan
leng előre-hátra.
Akármi is volt benne, kiszabadult.
— Aggódik valaki a veszettség miatt? - kérdezem.
Cam nem törődik velem. Ádáz tekintettel mered a folyosóra.
Végül azt mondja:
— Sajnálom. Nem tudta.
— A kullancsok... - Várjunk! Miért nem néz rám?
Odaállok elé.
— Ki nem tudta?
— Nem történik meg még egyszer - morogja Cam.
— Micsoda? - Még mindig nem figyel. Olyan, mintha egy
másik beszélgetést folytatna. És nem a folyosót nézi... hanem
azt a képzeletbeli pontot - azt a semmit - pont az orra előtt.
Egy képzeletbeli baráthoz beszél.
Tényleg kezd megőrülni.
Tanácstalanul Piphez fordulok.
— Mit csinál?
— Dawnnal beszél — válaszolja Pip lágyan.

 58 
 Dawn? Hát remek, egy képzeletbeli barátnője van. Egyszerre
vagyok riadt és féltékeny. Ez valami pszicho-lógiai
rendellenesség, ami abból származik, hogy az ember nem kap
meg mindent az aktuális kapcsolatában?
— És Dawn pedig... ? - kérdezem Camre bámulva, ahogy
megdörzsöli az állát, és mély megértéssel bólint a semminek.
— ...nem olyan boldog, amiért betettük abba a zárt fülkébe
– fejezi be a mondatot Pip.
— Szóval, várj... te is látod? - Ez egyáltalán nem lep meg.
— Nem, az emberek nem látják őket, mikor láthatatlanok
akarnak maradni - magyarázza.
— Az emberek? – A szótól elzsibbadt az ajkam. Akkor hát
micsoda Dawn, ha nem ember? És ha az emberek nem látják,
de Cam nyilvánvalóan igen, akkor ő micsoda?
Követem Cam tekintetét a levegőben, és mereven
fókuszálok a fölötte lévő pontra, remélve, hogy én is
megpillantom, akihez beszél, hogy meggyőződhessek róla, a
barátom nem ítéltetett kényszerzubbonyra. Végül, mikor épp
feladnám, észreveszem, hogy valami mozog. Átlátszó,
rágógumiszínű, olyasmi, mint egy cseppnyi hajzselé. Egy
cseppnyi hajzselé önálló tudattal, hisz jól láthatóan köröz, és
pont Cam feje felett összpontosul.
Pislogok. Kétszer.
— Mi a fene az? – Mikor senki nem válaszol, Pipre néz-ek.
— Mi az?
Pip szeme elkerekedik.
— Mondd meg neki, hogy sajnálom! Nem tudtam, mi
mást tehetnék.
Nagyszerű. Ő sem foglalkozik velem.
Fogalmam sincs, hogy képes valaki hím- vagy nő-neműként
osztályozni a csöpögős hajfixálót, de most ezt nem tudom
végiggondolni.

 59 
 Egyre zabosabb leszek, amiért Cam a pacát figyelemre
méltóbbnak találja a saját barátnőjénél.
— Cam - szólítom meg lágyan. Ő csak folytatja a
semminek nagyon ünnepélyesen, hogy mennyivel jobban
szeretné titokban tartani a dolgokat. Mintha én nem is léteznék.
— Cam!
Cam ijedten felém fordul. Akkor a rózsaszín csepp kezd
szétválni, egy pillanat alatt megfordul a feje körül, és felém tart,
ezernyi ragyogó, gyönyörű szikraként. Szétterül rajtam melegen
és bizsergetőn, s már nem emlékszem, mit akartam mondani.
Cam felém lendül, tekintete vadul villog. Félelem cikázik végig
rajtam, ahogy felém nyúl, azt kiáltva:
— Ne, ne csináld! — Szája óriási A-ba torzul.
Bár mielőtt hozzám érhetne, hirtelen bénító fájdalmat érzek
a fejemben. Az utolsó, amit látok, hogy a kemény járólap
magához ölel.

 60 
-M ORGAN? – CAM HANGJA TÉRÍT MAGAMHOZ.
Kinyitom a szemem, de csak homályos árnyakat
látok, felhőlényeket, ilyennek képzelem a mennyországot.
Halott vagyok.
A mennyben hideg van. A földön fekszem, rajtam egy
zsákszerű takaró, ami izzadságtól, fűtől és gyomirtótól bűzlik.
Vajon lehet izzadni a mennyben? S eddig azt hittem,
odafönt minden természeténél fogva zöld, nem kell hozzá
semmiféle gyilkos vegyszer.
Végül a látásom kitisztul annyira, hogy ki tudok venni egy
oldalára fordított, régi eredményjelző táblát, amin látszik a
kopott szlogen: HAJRÁ H WKS! Egy szűk raktár padlóján
fekszem, köröttem a polcokon takarítószerek és több csomag
fűmag. És azért érzem zsáknak a takarómat, mert tényleg az.
Szakadozott tornamatracra fektettek, amit mintha egy csapat
vadmacska tépázott volna meg. Az egyetlen fénysugár a
plafonhoz közeli ventilátoron keresztül szűrődik át, úgyhogy
alig tudom kivenni Cam arcát, ahogy ajka szoros vonalba
húzódik.

 61 
 — Hol vagyunk?
— A focipálya melletti fészerben.
— Csodás. Most már elmagyarázod, mi folyik itt?
— Ezért hoztalak ide — válaszolja.
— Ó, azt hittem, csak megrongálod a testemet - mondom
sóhajtva. - Oké. Figyelek. Ha az nem egy tumor, akkor
micsoda?
Cam letérdel mellém, és a hüvelykujját rágja. Soha nem a
körmét, inkább a bőrkeményedéseit, amiből épp elég van,
mióta elsős korától súlyt emel. Ez az egyetlen szokása, amit ki
nem állhatok, de most nincs kedvem emiatt zsémbelni. És
hallani akarom a sztorit.
Ha egyáltalán elmondja. Ehelyett egy régi kertészkesztyűt
vizsgálgat, ami velünk szemben lóg a falon. Úgy tűnik,
megfeledkezett rólam. Megint.
Csettintek az ujjammal.
— Hahó!
— Bocsi.
— Megint Dawn?
— Nem, csak próbálom kitalálni, hogy mondjam el.
— Csak mondd! - szólok rá. Mindig mindent meg tudtunk
osztani egymással, szóval egyre jobban aggódom. Mi lehet
ennyire nehéz? Még mindig zavarodottnak tűnik, hát így
folytatom: — Figyelj, segítek. Ki a fene ütött le?
— Dawn.
— Dawn? A képzeletbeli barátnőd?
Cam csettint a nyelvével.
— Ha megütött, nem lehet képzeletbeli, ugye?
— Oké, Mr. Önérzet. Szóval ő a rózsaszín csepp?
Rám sandít.
— Ő láthatatlan az emberek számára, ha úgy akarja.

 62 
 Keserűen felnevetek.
— Hát, akkor még dolgoznia kell ezen a trükkön, mert én
hajzselének nézem.
Cam meglepettnek tűnik.
— Úgy érted, te látod őt?
— Látok valamit. Biztos vagyok benne, hogy csak
hallucinálok vagy álmodom vagy megőrültem. — Megdör-
zsölöm a fejem.
— Ne haragudj miatta! — mondja Cam, és leporolja a
nadrágja térdét. - Aludt, mikor elindultunk a suliba. Nem bírtuk
felébreszteni, és tudtuk, hogy rosszulesne neki, ha otthon
hagynánk, ezért Pip betette egy papírzacskóba, míg fel nem
ébred.
— Hát ez megmagyarázza, hogy – bárki legyen is — miért
volt olyan zabos. Én is az lennék, ha úgy bánnának velem, mint
egy sonkás szendviccsel. – Sóhajtok, és elkeseredve kitárom a
karom. – De ettől még nem lettem okosabb.
— Tudom. Tessék. Ez majd megmagyarázza. – Cam a
táskájáért nyúl. Elhúzza az első zseb cipzárját, és kivesz belőle
egy gyűrött zacskót.
Még egy papírzacskó. Remek. Odakukkantok, ahogy
kinyitja; valahogy azt várom, benne lesz a válasz minden olyan
kérdésre, ami a fejemben kavarog. Végül belenyúl, és kihúz
egy...
Botot.
Nem egy ágat vagy ilyesmit. Inkább evőpálcika. Még csak
nem is egy pár. Csak egy darab.
— Szerencse süti is van? — kérdezem felvonva a
szemöldököm.
— Hagyd abba!
Vállat vonok.
— Tudom, hogy nem kellene viccet csinálnom a
helyzetből, mert nyilvánvalóan valami érzelmi zűrbe keveredtél,
de ha nem avatsz be, mire számítasz?

 63 
 — Oké, oké. Szerencse sütit mondtál? – A bajsza alatt,
félig-meddig magának mormogja: – Azt talán meg tudom
csinálni.
Szilárdan tartja a pálcát a kezében, mint egy ceruzát, erősen
koncentrál, majd lassan háromszor a matrachoz érinti.
— Jobban működik a kung pao8... – kezdem, de mielőtt
befejezhetném a mondatot, megjelenik. Csak pislogok, aztán
megint pislogok, végül Camre nézek, aki elgondolkodva
vizsgálgatja.
— Látod? — kérdezi.
— Hogy látom-e? Igen. Hogy elhiszem-e? — motyogom.
— Nyisd ki! Olvasd el! — sürget.
Úgy teszek, ahogy mondta. Felkapom, még mindig meleg,
de igen, ez egy szerencse süti. Csak egy normális, hétköznapi
szerencse süti. Ami biztos, hogy tizenöt másod-perccel
korábban még nem létezett. Fejemet rázva töröm ketté,
kihúzom a papírcsíkot, és elolvasom: NE HAGYD, HOGY
ELVIGYENEK TŐLED!
A tekintetem a papírról Camre vándorol. Camben az a
vicces, hogy még mindig el akarja hitetni velem, ő nem sír, bár
amíg felnőttünk, egy csomó ilyen összeomlását láttam a
koszospelenka-káosztól kezdve az elveszettsüti-katasztró-fáig.
És abban a tizedmásodpercben, mielőtt egymásra nézünk,
tudom, hogy egy könnycseppet töröl ki a szeme sarkából.

8
Kínai csirkeétel.

 64 
-V
arcom.
ÁRJ! KI AKAR ELVINNI? Elköltözöl? Az apádat
áthelyezték? Istenem! — Az érdes zsákba temetem az

— Nem.
— Ó! Akkor meg mi a fene? — Kezdek nyugtalankodni.
Semmi nem lett tisztább, kivéve, hogy az én elképesztően
tehetséges barátomnak megvan az az új képessége, hogy kínai
kaját húzzon elő a seggéből. És most megint körbe nézeget,
mintha megpróbálna bemérni egy legyet, ami a feje körül
zümmög. – Várj. Megint Dawnról van szó?
— Pszt, meghallhat.
Aú! Jó, belemegyek a játékba.
— Most itt van? Szeretne egy szerencse sütit?
— Nem tudom. Nem tudnám megmondani.
— Akkor hát mindet megeszem — mondom, és a számba
dugok egy darabot. Még ha a seggéből húzta is elő, éhes
vagyok.
Cam nem figyel rám, az evőpálcikát rázza.
— Még nem vagyok olyan jó ebben a dologban.
— Ebben a dologban?

 65 
 — A varázspálcám.
— Varázspálca? Cam, ez csak egy evőpálcika.
— Egy evőpálcika, ami szerencse sütit csinál? Morg,
gondolkodj!
Megvizsgálom, aztán bután azt mondom:
— De a varázspálcák szépek, és aranyból vannak. És
csillag van a hegyükön. — Legalábbis az, amit a Disney
Worldben kaptam ötéves koromban, ilyen volt.
— Ez egy gyakorlópálca.
Oké, jól van. Szóval egyre idegesítőbb lesz.
— Miért van varázspálcád? Bűvész vagy? Dawn az
asszisztensed? És láthatatlanná varázsoltad?
— Nem, ő a vezetőm.
— A... vezetőd? Mint az idegenvezetőd? Akárhová is
visznek?
— Így van.
— Oké. Szóval, hová visznek?
— Nem tudom biztosan. Ahová a tündérek mennek.
— Úgy érted, Középfölde, vagy ilyesmi? — Lenézek,
meglátom a szerencse süti morzsáit, és nem tudom megállni,
hogy vissza ne térjen a hangomba az irónia. – Szóval, ööö. Pár
tündér el akar rabolni. Miért? Nálad van az Egy gyűrű, ami
uralkodik rajtuk?
— Azért jöttek, hogy hazavigyenek - mondja Cam lágyan.
— Ó! — Most van az a pillanat, amikor szeretném, hogy
egy tévéstáb berontson az ajtón, és közöljék velem, csak egy
nagy viccről van szó. De Cam nem így viccel. Borzalmasan
hazudik. Fürkészem az ajtót, mikor nyílik már ki valami harsány
tévés műsorvezetőnek, aki az orrom alá dug egy mikrofont, és
megkérdezi, milyen érzés bedőlni a világ legostobább és
leghihetetlenebb csínyének, de nem történik meg. - Várj! Azt
mondod, tündér vagy? Mint Csingiling?
— Hát, nem egészen. Csingiling inkább kobold, és ő nem
igazi.

 66 
 Hirtelen ráébredek, hogy tátva maradt a szám. Becsukom, és
megszorítom Cam vállát.
— Mit beszélsz itt össze? Ez hülyeség. Túl nagy ütés ért
tegnap este, és...
— Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de nem láttad a
szerencse sütit?
— Nagy ügy. – Az államon sarjadzó pattanásra mutatok.
— Ezt tüntesd el, s akkor tán hiszek neked.
— Nem tudom. Mondtam, hogy még nem bánok olyan jól
a pálcával. Nem szeretnélek átváltoztatni semmivé.
A szememet forgatom.
— Fantasztikus. Szóval, hová visznek?
Mivel Cam eddig még soha nem csinált belőlem ekkora
hülyét, becsukom a számat, és nem mondom ki, szerintem
hová kellene mennie: a legközelebbi elmegyógyintézetbe.
— Van egy királyság, egy egész másik világ — mondja
remegő hangon. — Nem tudom pontosan. Dawn azt mondta,
a mi világunkkal párhuzamosan létezik. Tudom, hogy totál
hülyeség, de a tizenhatodik születésnapomon kell odamen-
nem...
— Hogy érted azt, hogy kell? — Az én hangom is táncolni
kezd, mint az övé: suttogás és ideges visítás közt ingadozik. –
Akkor lesz a bulink, és mindenki ott lesz, és...
Cam rám bámul, és pontosan tudom, mire gondol: „Épp
most tudtam meg, hogy nem vagyok ember, te mega bulid miatt aggódsz?”
És igen, talán ez kissé érzéketlen tőlem, de ugyan már. Egy
tündér? Mindent tudok erről a srácról. Mindig nagyon
megfontolt volt, soha nem hitte el a legújabb pletykát,
akármennyire igaznak tűnt is. És semmi nincs benne, ami rejtve
lenne előttem. Tudom, mikor dühös. Tudom, mikor ideges,
tudom, mikor... hazudik.
És ha most ránézek, egy dologban egész biztos lehetek.

 67 
 Minden egyes szót elhisz, amit kimond.
— Ez őrület - mondom rekedten. - Azt mondod, hogy egy
hét múlva egy csapat tündér elrabol tőlem?
Bólint.
— Mennyi időre?
Nem válaszol, csak elnéz mellettem. Ezek szerint „örökre”.
A nyelvembe harapok.
— Ez biztos csak egy rossz álom. Ébresztő, Morgan —
motyogom, és belecsípek a karomba a kasmírpulcsin keresztül.
Cam oda sem figyel rám, feláll, résnyire kinyitja az ajtót, és
kikandikál.
— Figyelj, nincs sok időnk. Segítesz nekem, vagy nem?
A fejem még mindig lüktet, de felülök, és magam alá húzom
a térdem.
— Mit szeretnél, mit tegyek?
Kicsit megnyugszik.
— Emlékszel, mit tanultunk pár éve történelemből azokról
a kínai nőkről? Hogy a férfiak mennyire szerették az apró
lábakat, s ezért a nők a lábukat elkötötték?
— Aha – válaszolom, és elképzelek egy szegény kínai nőt
öklömnyi lábakkal. Tényleg képesek voltak megállítani a lábuk
növekedését azzal, hogy szorosan bekötötték. Durva. —
Szóval?
— Szerintem megér egy próbát. — Megint belenyúl a
táskájába, s ezúttal egy guriga fehér gézpólyát vesz elő.
Óvatosan körbenéz, aztán felhúzza a pólóját, és azt suttogja: —
Bekötnéd a szárnyaimat?

 68 
A NAP HÁTRALÉVŐ RÉSZE KICSIT HOMÁLYOS. Cam miatt
végül lekésem a bioszt és az ebédidő nagy részét. Mikor
bekötözöm Cam szárnyait — igen, jól hallottad, szárnyakat-,
kilógok a fészerből, és tudom, hogy valami nagy, valami
sorsdöntő történik, de nem vagyok képes felfogni, hogy mi az.
Olyan óriási zűrzavar van bennem, hogy alig tudok egyenesen
járni.
A barátom egy tündér. Cam mindig is tehetséges volt, szinte
szuperlény, szóval totál azt vártam, csinál majd valami
nagyszerűt, mondjuk egy nap az SI9 címlapján szerepel, de
hogy repkedjen oda-vissza, szivárványt fessen, éjszakánként
elvigye a kicsik párnája alól a kihullott fogukat? Láttam a
szárnyakat, a semmiből megjelenő szerencse sütit, és mégis...
Pelenkás korunk óta ismerem ezt a srácot. Kívülről-belülről
ismerem őt is, a családját is. Nem jelent meg hirtelen egy szép
napon, mennydörgés után a virágágyásban, a szülei sem
titokzatos manókirályok. És ugyanúgy böfög és szellent, mint
bármely más ember — kicsit még jobban is, mint szeretném.

9
Sports Illustrated, amerikai sportmagazin.

 69 
 Miközben a lapockájára tekertem a pólyát, és minden tőlem
telhetőt megtettem, hogy ne érintsem meg a kinövést, Cam
elmondta, hogy a szárnyak igazából csak dísznek vannak; hogy
Dawn szerint tud repülni. Ami megmagyarázza azt a
supermanes dolgot a focipályán. Dawn figyelmeztette, legyen
óvatos, mert az ereje még nem fejlődött ki teljesen, azért
hagyott ki az agya előző este. Ő egyelőre csak egy újonc, de a
tizenhatodik születésnapján, mikor teljes birtokában lesz az
erejének, el kell hagynia ezt a világot.
Örökre.
Ha ő egy tündér, és el kell mennie, az megmagyarázza, miért
nem szerepelt szinte egyik jövőbeli látomásomban sem. Cam
kebelbarátja, Heges a legnagyobb rajongóm és legjobb
kuncsaftom. Láttam már következő öt évének szinte minden
részletét: a meccset, ahol kiugrik a válla, az érettségi bulit, ahol
tizenkét perc alatt eszik meg hatvan csípős csirkeszárnyat, a
Miamiban töltött főiskolás éveit. Az ember azt hinné, Cam is
ott van valahol a háttérben, de soha nem volt. Eddig fel sem
figyeltem rá, de egyetlen látomásban sem szerepelt mától
számított két hétnél későbbi időpontban. Ami a saját jövőmet
illeti, azt is megpróbáltam elképzelni párszor, de túl homályos
volt, túl felfoghatatlan. Volt egy közeli kép az orrcimpámról, a
fenekemről, és a „kamera”, aminek nyilvánvalóan van
humorérzéke, soha nem fordul jól. Mégis mindig úgy éreztem,
hogy Cam ott van valahol a közelben. Egyszerűen ott kell
lennie.
De talán nincs ott.
Istenem!
E felismerésnek az a vége, hogy az idő nagy részét a zenei
szárny mosdójának harmadik fülkéjében töltöm kisebb
idegösszeroppanás közepette, és megfogadom, hogy soha
többé nem veszem fel a narancsfagyi színű papucsomat. Ha
nem abban vagyok, Sierra Martin soha nem ismeri fel a lábam,

 70 
és nem kezd kérdésekkel bombázni a jövőjét illetően, míg én
próbálom elapasztani a könnyáradatot, ami tönkreteszi a
sminkemet.
— No comprendo10 — mondom a tőlem telhető legjobb
akcentussal, amit kétévnyi spanyoltanulásom enged. – Soy una...
– Hogy a fenébe mondják, hogy cserediák? – Ööö. Soy una
biblioteca más grande.11
Megteszi.
— Szia, Morgan! Ott vagy? — kérdezi pillanatnyi csend
után. Azt hiszem, az influenzát is könnyebb elkerülni.
— Nem. Nem Morgan! No comprendo. Baja en elascensor12 —
mondom harciasan.
— Morgan, hagyd abba! – nyüszíti. – Totál kikészítesz.
Csak egy icipici szívességet kell kérnem tőled.
— Jól van – adom meg magam. Lehúzok egy maréknyi
könnyáztatta vécépapírt, és kinyitom az ajtót, remélve, hogy az
arcom nem olyan vörös és foltos, mint egy vulkánkitörés. Ha
így is van, úgy tűnik, Sierra nem veszi észre. Persze, gondolom,
semmi más nem érdekli, csak a saját hülye jövője. – Remek
időzítés.
Megvizsgálja a haját a tükörben, és felborzolja ezt a
gigantikus, fluoreszkáló tollizét, ami a lófarkát tartja.
— Hát, mit vársz? Gyötrődöm. És nem hívtál vissza.
— Hívtál? - kérdem ártatlanul, bár beprogramoztam a
telefonomat, hogy a „Super Freak”-et játssza, ha ő hív, így
hagyhatom, hogy a hangposta válaszoljon. Ami az elmúlt
huszonnégy órában kábé ötvenszer történt meg.
— Igen. Ez fontos dolog.

10 Nem értem.
11 Egynagyobb könyvtár vagyok.
12 Lemegyek a lifttel.

 71 
 — Tudom. Én csak... — Belenézek a tükörbe, és elakad a
lélegzetem. Épp most voltam Az új Addams Family
szereplőválogatásán? Szerintem az iskola vezetősége azért tett
ide fluoreszkáló fényeket, amiktől még Heidi Klum is
zombinak látszana, mert olyan gyorsan ki akarnak füstölni
minket innen, amilyen gyorsan csak lehet. De most sokkal
inkább nézek ki zombinak, mint máskor, és nem túlzok. Abban
a kevesebb mint két órában, mióta fejbevágott az a hibbant
szúnyog, valami Frankenstein-szerűvé változtam. Ledörzsölöm
a szemfestékem fekete pacáját, ami valahogy az orcámra
vándorolt. — Elfoglalt voltam.
— Szóval. Emlékszel a „látomásodra”? – mondja szem-
forgatva.
Bólintok, közben a mosdókagylóba kapaszkodom támo-
gatásért.
Most jön.
— Tehát a leghatározottabban azt hiszem, nem a
megfelelő személyre gondoltál.
— Tudom. Már mondtad.
Feltartja a kezét.
— Hoztam bizonyítékot. Ha valaha is ügyvéd leszek New
York egyik legmenőbb irodájában, az ilyet meg kell tudnom
cáfolni. Első számú bizonyíték. — A könyvei közé nyúl, és
előhúz egy papírdarabot. – Tudod, hogy mi ez.
Úristen, ne.
— Egy jegy a Metucheni Vásárról. Ezen a hétvégén
voltam ott. És megálltam Madame Babuska sátránál. És tudod,
mit mondott?
Felsóhajtok. Madame Babuskának legalább van annyi esze,
hogy elkérjen húsz dolcsit a jóslásért.
— Azt, hogy a Harvardra mész?
— Igen! — Vállat von. — Hát, nem. Azt mondta, jövőre
megtalálom életem szerelmét, akit Harvey-nak hívnak.
Szerintem ez nagyon is hasonlít.

 72 
 — Nagyon is... – mondom. Hogy gondolkodhatnék el
rajta, mikor a barátom közben szárnyakat növeszt?
— De ez még nem minden. Kettes számú bizonyíték. —
Meglengeti a kezét maga előtt. – Akkor se mennék az MCC-re,
ha az életem múlna rajta. Tehát, ha a világ összes főiskolája
visszautasítana, akkor csak megölném magam. Látod?
Bizonyíthatóan lehetetlen, hogy ezt láttad.
— Mi van, ha az öngyilkossági kísérleted nem jön be, és
agykárosodásod lesz? — kérdezem. — Megtörténhet. Egy-szer
láttam Oprah műsorában.
Oprah. Együtt néztük mindig Cammel, mikor nem volt
edzése. Én végigbőgtem a megindító történeteket, és ő
viccelődött rajtam. Ó, a régi szép napok! Sierra épp akkor kezdi
előhúzni a hármas számú bizonyítékot, mikor egy újabb
könnycsepp akar kicsordulni a szememből.
Megállítom.
— Aha. Igazad van. Azt hiszem, tévedtem.
Elmosolyodik.
— Tényleg?
Nem, de nem bírom tovább. Ebben a pillanatban csak egy
dologra tudok gondolni. Vagyis háromra. Camre. És a
szárnyaira.
Egyébként valami jó is történik velem. Sierra izgatottan
megölel, és győzedelmesen kimasírozik a helyiségből.
Csodálatos módon sikerül hazaérnem anélkül, hogy elütne
egy iskolabusz. Bár ahogy a házunk elé érek, nincs kedvem
bemenni. Ehelyett az a furcsa ötletem támad, hogy lefekszem a
fűbe, és bámulom az eget. Talán mert Cammel sokszor
csináltunk ilyet, míg fel nem nőttünk, és ma olyan sokat
gondoltam a múltunkra, próbálva jeleket gyűjteni arról, hogy
már a múlt éjjel előtt sem volt e világi. Nem, ő mindig olyan

 73 
normális volt. Emlékszem, hogy egyszer felkiáltottam: „Nézd,
ott egy angyal!”, és Cam, az örök gyakorlatias, azt mondta: „Az
csak egy gomolyfelhő. Front közeleg.” Mindig azt hittem, hogy
időjós lesz belőle.
Hát a mai nap biztosan keresztülhúzta azokat a számí-
tásokat. A tündérek nem foglalkoznak időjárás-előrejelzéssel.
Szerintem ők alakítják az időt. Vagy ilyesmi.
Lekuporodom a fűbe, macskaszerűen, aztán átfordulok, és
csak bámulok. Több a felhő, mint a kék ég, bár most igazán
nagy hasznát venném annak a kékségnek.
Egy autó motorját hallom, aztán odanézek, és meglátom az
apám furgonját befordulni a felhajtónkra. Ajtó csapódik, és ezt
hallom:
— Mi lehet olyan rossz, ami miatt megéri lemaradni a
General Hospitalról?
Az apám imádja a sorozatokat. Megszállottja a General
Hospital-nak, és a munkaidejét is úgy igazította a kórházban,
hogy hajnal négykor megy be, és épp időben hazaér ahhoz,
hogy megnézze a kedvenc műsorát. Minden vasárnap elolvassa
a Szappanopera Magazint, és elkerülhetetlen, hogy ne világosítson
fel, mennyi idő van hátra a nyugdíjáig, amikor végre itthon
lehet, és megnézhet mindent. Milyen dicsőséges (neki) és
egyben nyomasztó nap lesz (nekem) az, mikor az apám
nyugodtan ücsöröghet otthon bokszeralsóban, és nézheti a
sorozatait. Biztos vagyok benne, hogy a szemetet se vinné ki,
ha tudná, hogy már TiVo13 is létezik.
— Apu - panaszkodom egy fűszálat csavargatva az ujjaim
közt Ms. Simpson valószínűleg fel fog hívni, amiért kihagytam
a bioszt. És Cam egy tündér. Mit csináljak?

13
Videokészülék, amely a felvételeket számítógépes merevlemezen tárolja.

 74 
 Hallom, hogy nyitódik, aztán csukódik a bejárati ajtó.
— Kezdődik! Kezdődik! - kiabál bentről apu.
Felnyögök, és becsukom a szemem.
— Egy perc, és megyek.
Hallom a fű susogását, amint valaki lerogy mellém, mint egy
sérült tehén. A gyanúm beigazolódik, mikor egy centire
felemelem a fejem a földről, és meglátom a kopott Kedset,
aminek orra V alakban mutat az ég felé. Nem pont ővele
szeretnék most beszélni, de valamiért nem tudok meg-
mozdulni.
— Mi okból fekszel itt? – kérdi gyengéden.
— Mert nem tudok lélegezni. Azt hiszem, meg fogok
halni. — Felülök, térdemet a mellkasomhoz húzom, és lenézek
a tönkrement kasmírpulcsimra, amin ragacsos rózsaszín foltok
vannak. –Te is tündér vagy? Ezért bukkantál fel a semmiből?
Megrázza a fejét.
— Én vagyok Browne-ék fia.
— Úgy érted, Cam testvére vagy?
— Nem. — Felnéz az égre, mintha a megfelelő szavakat
keresgélné. – A tündérek szeretik megviccelni az embereket.
Irigyek. Szívesen lopnak embercsecsemőket. Azon az éj-
szakán, mikor születtem, a kórházban biztos nyitva felejtettek
egy ablakot, mert a tündérek elloptak, és itt hagyták helyettem
Camet.
— Miért? Miért hagyták itt?
— Elcserélték. Cam beteges tündér volt. Azt hitték,
meghal, mielőtt felnő.
— De nem beteg. Legalábbis már nem. Kiskorában
asztmás volt, de most már jól van.
— Nem értik, miért épült fel. És szükségük van rá, mert
történt egy borzalmas tragédia. Úgyhogy eljöttek érte.

 75 
 — Tragédia?
— Igen, megölték Cameron Azizl nevű bátyját, és most az
apjának nincs örököse.
— Szóval el akarnak cserélni téged egy örökösre?
Bólint.
Hosszan kifújom a levegőt.
— De akkor miért vannak még mindig itt? Miért nem
vitték csak úgy magukkal, és tűntek el a fenébe, mint amikor
született?
— Van egy portál a két világ között – magyarázza Pip. – A
tündérek, sőt mások is, bármikor átjöhetnek ebbe a világba. De
a tündérvilágba nyíló portál csak a Születés napján és az
Érettség napján van nyitva.
— Kinek a napján?
— Érettség. A tizenhatodik születésnapjuk.
Nedves, zöld fűszálak szúrják a lábamat a harisnyán
keresztül, de nem érzem, mert megbénultam.
— Szóval te vagy Browne-ék vigaszdíja, amiért elveszítik
Camet? Ez... embertelen. — Szünetet tartok, mert jé, a dolog
tényleg embertelen, hiszen ők nem is emberek. - Úgy értem,
borzalmas érzés lehet.
— Mr. és Mrs. Browne-t sokkolta.
— Hát nyilván. De én rólad beszélek. Biztos neked is
borzalmas érzés.
— Tényleg hiányozni fog a tündérvilág szépsége, és ez a
hely nagyon más, és számomra csúnya is – ismeri el. – De
engem már nem akarnak ott tudni. Cameront akarják.
— Ez szörnyű. Ellopnak a szüleidtől, aztán meg eldobnak.
Nem vagy zabos?
A szeme összeszűkül.

 76 
 — Zabos?
— Dühös. Bosszús. Eldobták Camet, mikor azt hitték,
semmi haszna, és most téged dobnak el. – Visszahanyatlok a
fűre, és megint a felhőket kezdem bámulni, mikor rájövök,
hogy engem jobban izgat a dolog, mint őt. - Nem is érdekel?
Vállat von.
— Nem haragudtam, mikor kivetettek maguk közül, mert
soha nem éreztem igazán, hogy oda tartoznék. Azt hiszem,
abban reménykedtem, hogy jobban illek ide. De...
Szánalmas arckifejezéséből ítélve tudom, mit fog mondani,
és tudom, hogy igaza van.
— De ide sem illesz.
Bólint.
— Mindenki úgy néz rám, ahogy ott. Azt hittem, itt más
lesz, mert a te fajtádból származom. De nem más, és most
azon tűnődöm, vajon hiba volt-e idejönni. Azt legalább
értettem, hogy működnek a dolgok Másföldén.
Másfölde. Szóval így hívják azt a világot, amely el akarja
tőlem vinni Camet. A haragom forrása. Buta egy világ.
Mikor az első esőcsepp az orromra cseppen, a válasz is
megérkezik.
— Nem tudnék velük értelmesen beszélni?
— Parancsolsz? – kérdezi nagyon udvariasan, pont, mint
egy idős déli hölgy.
— Azért akarják Camet, mert úgy gondolják, sokkal
inkább olyan, mint ők, igaz?
— Igaz.
— Pedig nyilvánvaló, hogy tévednek. Csak el kell
magyaráznom a dolgokat.
— Ööö, Cameron nagyon is olyan, mint ők. Ő tündér.

 77 
 — És? Biztos vagyok benne, hogy nem csak a szárnyak
teszik a tündért. Úgy értem, Cam egyáltalán nem illik a
tündérsablonba. Ha meglátnálak benneteket együtt, azonnal azt
gondolnám, hogy te vagy a tündér. Téged leng körbe az a finom
tündéri légkör. És ismered a tündérszokásokat. Te magad
mondtad, hogy hiba volt idejönnöd, és vissza akarsz menni.
Cam nem akar.
— Nem hiszem, hogy visszamehetnék oda – mondja, és
olyan szorosan fűzi össze hosszú ujjait, hogy bütykös ujjpercei
egészen elfehérednek. – Cam az egyetlen igaz örökös, és őt
akarják. Meg azt, hogy én itt maradjak. És nem túl bölcs dolog
megmondani egy tündérnek, hogy téved.
Mindegy. Pip olyan gyengének és visszafogottnak tűnik,
hogy a saját nagyanyjának sem tudná megmondni, hogy téved.
— Kivel kell beszélnem? Azzal a Dawn nevű tyúkkal?
Szorosan összezárja az ajkát. Ceruzaszerű karja libabőrös
lesz, lába remeg a túl szűk nadrágban.
— Igen, ő Cameron jövendőbelije.
— Jövendőbeli? — A szívem keményen kalapálva
tiltakozik. „Jövendőbeli”, vagyis „örökké együtt lenni”? Ahogy
valaha mi is? Neeem... ez így nem lesz jó, semmilyen szinten.
— Mit jelent ez? Azt hittem, ő a vezetője.
— Most igen, de mikor visszamegy Másföldére, össze-
házasodnak.
— Házasság? — Most már tényleg nem kapok levegőt.
Nem, nem, nem, ez nem történhet meg. Kizárt, hogy a
barátom elvegye azt a félig láthatatlan bombázót. Össze-
szedem magam, és azt mondom: — Csak intézkednünk kell a
dologban. Hol találom?
Nem vettem észre, hogy az eső már rákezdett, és ahogy
feltápászkodom, hosszú, nedves hajtincsek csapódnak az
arcomba. Feldereng előttem, hogy Dawn azért vágott fejbe,
mert féltékeny, mert tudja, kizárt dolog, hogy Cam vele legyen,

 78 
egy szúnyoggal, mikor lehet igazi barátnője is, mint én. És már
hozzászoktam, hogy bánjak el a szánalmas, féltékeny lányokkal.
Mindennap ezt csinálom. Szóval mi van, ha ennek most
szárnya is van?
Pip felkönyököl.
— Mit fogsz tenni?
— Semmit. Csak visszairányítom, bármilyen más földről
jött is. Cam az enyém.
Visszahanyatlik a fűbe, mint egy félszárnyú lepke, aztán
végre feltápászkodik. Valaha hátranyalt haja esőtől átáztatva a
szemébe lóg, s ahogy pislog a belecsöpögő víztől, egy pillanatig
Camre emlékeztet, amint az oldalvonalon áll felhőszakadáskor.
— Én... nem tudom, hogy... azt kéne...
— Rajta, mondd csak meg! Hol van?
Annyira leköt fegyverem élesítése, a megfelelő szavak
keresése, hogy észre se veszem, amint Pip orcája felveszi a
viharfelhő színét.
— Épp mögötted.

 79 
A FÉLELEM A GYOMROMBÓL INDUL. Ahogy a bizsergés
kisugárzik az ujjaimba és lábujjaimba, rá kell jönnöm,
hogy visszairányítani Dawnt az akármilyen másik világba
valószínűleg – nem, határozottan – sértés lenne. Bajban
vagyok.
Megfordulok, arra gondolva, milyen semmit érő az életem,
ha arra kell vetemedjem, hogy bocsánatot kérjek egy csepp
hajzselétől. Ehelyett egy olyan tökéletes, ragyogóan tiszta arccal
találom szemben magam, amiért még a proaktívval dúsított
celebek is ölni tudnának. Óriási, mandulavágású, kék szempár,
amit szinte teljesen körbevon egy buja, platinaszőke, Pantene-
reklámokba illő hajkorona. Vattacukorszerű ajka félig nyitva,
semmilyen érzelmet nem fejez ki, de azt meg tudom állapítani,
hogy abból a fajtából való, ami mindig a szexről beszél, akármit
is mond.
Ez a barátom „jövendőbelije”.
Elkap az égető szükség, hogy lehúzzam magam a
legközelebbi vécében.
Mikor szóra nyitja a száját, felvértezem magam a harcra. De
csak annyit mond:

 80 
 — Látni akartál? - olyan ártatlanul, mint egy kisgyerek.
Hátralépek, és szemügyre veszem, remélve, hogy akkora feneke
van, mint egy Buick, vagy ilyesmi. Sajnos, semmi nem
csökkenti a tökéletes tízes pontszámot. Lehetetlenül vékony,
valószínűleg negatív méretet visel. Szemem megakad a
farmerén - igen, igazi Seven márkájú farmer. Nem pókhálóból
vagy kukoricahajból szőtt ruha, ahogy vártam volna. És nincs
hegyes cipője sem pici csengettyűkkel; tízcentis sarkú, magas
szárú csizmát visel. Úgy néz ki a pázsiton, mint aki egyáltalán
nem oda való, mintha egy kifutón kéne parádéznia, vagy egy
táncparketten riszálni Paris Hiltonnal.
— Te vagy Dawn? - kérdezem kétkedve. – Hol van a
szárnyad?
— Az alakváltoztatás könnyű nekünk, akik a Seelie
Udvarhoz tartozunk, mivel a leghatalmasabb tündérek vagyunk
egész Másföldén – magyarázza Dawn, az én ízlésemnek egy
kicsit túl felvágósan.
Aha, alakváltoztatás. Hát persze. Természeténél fogva senki
nem néz ki ilyen jól. A józan ész is azt diktálja, hogy az összes
felvehető emberi alak közül azt válassza, ami Amerika egyik
következő topmodelljét mintázza. A tündéreket alapul véve,
biztos vagyok benne, hogy úgy néz ki, mint egy megatroll.
— Seelie Udvar? – Csípőre teszem a kezem, hogy
érzékeltessem, nincs rám hatással a „hatalma”.
Pip a fülembe súgja:
— A Seelie Udvar a legjóindulatúbb a tündérek között. Ők
kedvesek és jók az emberekhez.
Megfordulok, hogy ránézhessek.
— Ó, igen, valóban kedvesek. De ha jól emlékszem, ő ütött
meg.
Pip vállat von.
— Ööö. Általában.
Egy pillanatra elgondolkozom.

 81 
 — Szóval te amolyan tündérkeresztanyu vagy?
Dawn önelégülten bólint.
— Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Tündérkeresztanyu
vagy?— kérdezem, azon tűnődve, hogy ezt az egész pufók,
keresztanyás dolgot nem csak Disney találta-e ki.
— Hallgass, Dubliflingi! — mondja nekem, aztán Pipre
pillant. Leráz magáról, csak így. Ribanc.
Pipre nézek, aki egy helyben izeg-mozog. Nem hiszem,
hogy akár egyszer is Dawn szemébe nézett volna.
— Mi az a Dubliflingi?
Pip a földet bámulja.
— Én... én nem tudom biztosan.
— Hazudsz – sziszegem neki. Tudom, hogy valami
negatív. És ha Dawn azt hiszi, csak úgy sértegethet, jobb, ha
felkészül rá, hogy odacsapok neki.
Azt mondja Pipnek:
— A felkészülés jól halad, de lassan – itt rám mered –,
bizonyos megszakítások miatt. Biztos vagyok benne, hogy csak
megrázta a hír. Szokatlan lehet ez neki. De tudom, hogy végül
jobb belátásra tér.
— Hé, ide figyelj! – Csettintek Dawn arca előtt. – Nem tér
jobb belátásra. Nem akar tündér lenni.
Dawn a szemét forgatja.
— Hogyne akarna. Csak még nem tud eleget az egészről,
hát fél. Születés adta joga, hogy csatlakozzon a Seelie
Udvarhoz.
— Mi? Nem, figyelj, ő szeret engem.
Dawn úgy nevet, mintha egy gyerek lennék, aki valami
mulatságos, ugyanakkor teljesen meggondolatlan dolgot
mondott.

 82 
 — Ez nevetséges. A tündérek nem képesek ilyesmire. És
Cam sokkal fontosabb, mint fel tudnád fogni. Ő lesz a
királyunk.
— Király? — vetem oda. — Mármint... — próbálok
valami hasonló szót keresni, de a fejem üres — „király”?
Mit tudhat Dawn? Cam rendkívül nagylelkű: megosztja
velem az utolsó sütit a tálcán, és mindig vesz nekem popcornt,
mikor moziba megyünk, de nem nagyon illik a
tündérkeresztanyus masszába. És ha jó ötletnek tűnik is részére
ez a királykodás, Cam képtelen uralkodni egy egész királyság
fölött, mivel azt is alig képes elérni, hogy ne legyen lábszagú a
szekrénye.
— Nem, hidd el, hogy nem akar. És soha nem is fog.
Szóval pakold csak össze az incifinci táskáidat, és menj a
pokol...
A hangom elhal, mikor ráeszmélek, hogy már megint felfelé
mászok a durvaságmérőjén. És ez valószínűleg nem valami jó
ötlet, ha tekintetbe vesszük, hogy ő Miss Hatalmasság, meg
miegymás.
Dawn rám mosolyog, szinte melegen, és közelebb hajol. A
hangja egyenletes és édes.
— Cameron hazajön velem a tizenhatodik születés-napján.
Ha közbeavatkozol, olyat teszek veled, amihez képest a ma
reggeli akcióm lágy fuvallat csupán.
Egy lépést hátrálok, és Pipre nézek. Lehet, hogy épp most
pisilte össze magát. És talán jó oka van rá: ha a Hamu-
pipőkében a tündérkeresztanyu képes volt egereket lovakká
változtatni, egy közönséges tököt pedig hintóvá, akkor ez mit
tudna tenni velem?
Valami azt súgja, hogy lóként élni nem lenne olyan
csodálatos.
Kedves és jóindulatú, hogyne.
Dawn várakozóan néz rám, ujja a ravaszon, hogy elsüsse azt
az átkot, ha valami rosszat mondanék. Bár a szívem mást kiált,

 83 
 az agyam azt mondja: Fogd be, Morgan! Most már teljesen
tudatában vagyok, hogy az eső átáztatott, s ahogy a reszketés
eluralkodik a testemen, egy dolog teljesen nyilvánvalóvá válik.
El fogom veszíteni a barátomat. Örökre.

 84 
A BEN &JERRY-FÉLE S’mores jégkrém zsírszegény, de ha az
ember egy ültő helyében magába tömi az egész dobozt,
akkor mindegy. Na és? Az én tökéletes barátom egy tündér, aki
a következő havi Cosmo-címlaplányt hivatott elvenni, és itt hagy
egy rakás aggodalomtól kijött pattanással meg egy örökké
szélesedő csípővel. Még ha akarnék, se találnék helyette mást,
mert a Stevensben nincs, aki felérne vele. Ennyi erővel
törölhetném a Bally’s tagságomat is, és szerezhetnék
törzsvásárlói kártyát a Burger Kingnél.
Lekéstem az egész General Hospitalt, apám tehát szükségét
érzi, hogy átfogó tartalmi ismertetőt adjon, úgy-mint ki kinek a
gyerekét várja, és ki kivel bújt ágyba. Ahogy fecseg, anyu, hála
legyen neki, közbevág.
— Biztos, hogy nem kérsz fasírtot?
Magamról megfeledkezve az egész doboz B&J-t a
salátástálamba kanalaztam, és bevágtam, mielőtt legújabb
mesterműve kijött volna a sütőből.
— Ööö, bocsi. Tele vagyok.
— Gondolom - mondja, homlokráncolva pillantva a
csokiban úszó tálra. Mivel ő olasz, ez felér egy isten-
káromlással. Elmondta egyszer, hogy az anyja sodrófával ker-

 85 
gette ki egyik barátját a házból, amiért nem szerette a túrót.
Egy másikat pedig a falhoz vágott, mert nem tudta helyesen
kiejteni, hogy cavatelli. Az ő családjában nincs olyan fogalom,
hogy „tele”. És apa, mivel kiakasztja a mérleget, tökéletesen
belepasszol ebbe a családba. Cam is passzolt, anyu úgy
értékelte az étvágyát, mint Eden a mutatványait a pályán. Bár
Cam közel sem akkora, mint apu, a rendszeres edzésektől
mindig éhes, és anyának kicsit mindig elgyengül a térde, mikor
be-jelentem, hogy átjön vacsorára, ami hetente egyszer-kétszer
megesik. Emlékszem, ahogy ördögi mosollyal kérdi: „Mrs.
Sparks, nem baj, ha harmadszor is veszek a manicottiból?”
Ráadásul helyesen is ejti, monni GOT.
De gondolom, ez többé nem történik meg.
Anyu szavai félbeszakítanak, mielőtt megpróbálnám elvágni
a csuklómat a vajkéssel.
— Nem tudtad meg véletlenül, ki az a jóképű fiatalember?
– kérdezi.
— Kicsoda? – Megdörzsölöm a szemem, aztán rájövök,
hogy Pipről beszél. Arról a csődörről. – Ja, igen.
Hosszú szünet következik, aztán anyu megkérdezi:
– És?
Azt gondoltam, anyu mostanra már kitalálta a lenyűgöző
megfigyelőképességével, amibe beletartozik a szomszédok
ablakán való bekukucskálás, és hogy átugrik hozzájuk a
postájukkal, amit véletlenül hozzánk dobtak be (bár igazság
szerint ő vette ki „véletlenül” a mi leveleinket más
postaládájából). Nincs kedvem elmagyarázni az egészet, szóval
csak annyit mondok:
— Egy unokatestvér, azt hiszem.
Anyu feltesz még egy kérdést, de meg se hallom. Onnan,
ahol ülök, rálátok Cam szobaablakára. Épp felkapcsolódik a
villany, mikor anyu azt kérdezi:

 86 
 — Jól vagy, szívem?
Cam hazaért az edzésről.
Felugrom a székről.
– Jól! – kiáltom kicsit túlságosan is kétségbeesve, aztán
megtörlöm a számat. – Elmehetek?
Beszélnünk kell. Ha tényleg, igazán elhagy a tizenhatodik
születésnapján, akkor csak egy hetünk van. És nekem
fogalmam sincs, ki leszek akkor, mert eddig soha nem kellett
nélküle meghatároznom magam.

 87 
M INDIG AZT HITTEM, Mr. és Mrs. Browne másik
bolygóról jöttek, mert annyira tökéletesek. Mrs. Browne
mindig olyan csinosan öltözik, hogy nyugodtan szerepelhetne a
Jó Háztartás címlapján, Mr. Browne pedig úgy néz ki, mint egy
őszülő filmcsillag. Tényleg, elég ironikus, hogy Cam az, aki nem
e világból való.
Szóval eléggé megdöbbent, mikor az ajtó kinyílik, és egy
élettelen Mrs. Browne áll előttem, aki úgy néz ki, mintha egy
hete nem aludt volna. Haja összevissza áll, márkás ruhája pedig
úgy lóg megereszkedett vállán, hogy duplaannyi idősnek néz ki,
mint amennyi valójában. Általában egy harsány „Szia, Morgan
drágám!”-mal köszön, ami helyett most könnyekben tör ki, és
erős zokogás rázza aprócska testét. Kinyitja az ajtót, a karjába
zár, és olyan hevesen ölel át, hogy majdnem kijön belőlem az
előbb megevett jégkrém. Meglepődöm, mert örök idők óta
ismerem, és azt hiszem, ez az első alkalom, mikor a
jelenlétemben ténylegesen elsírta magát. És megölelt. És
hányingert okozott.
— Szóval, gondolom, maguk is tudnak róla — mondom,
mikor visszahúzódik.

 88 
 Az ajka megremeg. Nem tud megszólalni. Megköny-
nyebbülten fújom ki a levegőt. Legalább valaki tudja, mit érzek.
Végül így szól:
— Borzalmas, ugye?
Bólintok.
— Hogy van Mr. Browne?
— Be akarja perelni a kórházat. Mintha bárki elhinné,
hogy a tündérek kicserélték a fiunkat a születése napján. —
Sóhajt. — Nyilvánvalóan nem tud világosan gondolkodni.
Most azon kéne töprengenünk, hogyan segítsünk e helyzetben
a fiainknak.
— A fiaink. – Furcsán hangzik, bár tudtam, hogy Mrs.
Browne ennyire diplomatikus. – Valami módja biztosan van,
hogy itt tartsuk Camet.
Könnyes szemmel elnéz mellettem.
— Nem hiszem, hogy lenne. De ha kitaláltál valamit,
tudasd velem! – Beharapja az ajkát. — Nem tudom elhinni,
hogy Cameron pár nap múlva elmegy.
Már épp újra zokogni kezdene, úgyhogy azt mondom:
— Pip az igazi fiuk.
— Igen. Úgy nevet, mint Mr. Browne – teszi hozzá
szomorú mosollyal. — És az egy teljesen más dolog. Tudni,
hogy nem lehettem vele, míg felnőtt... megkérdeztem, hogy
rendesen gondját viselték-e Másföldén, de a szegény gyermek
nem akart beszélni róla.
— Tényleg? – kérdezem meglepetten. Nekem alig sikerült
rávennem Pipet, hogy ne beszéljen a tündérekről. – Biztos
vagyok benne, hogy nem hibáztatja magukat.
Szórakozottan bólint, aztán megrázza magát, hogy
visszatérjen a valóságba. Szinte a régi Mrs. Browne-t hallom,
mikor azt mondja:

 89 
 — Tudom, nem azért jöttél, hogy egész este velem
sírdogálj. Cam az emeleten van.
Felmászom a lépcsőn a szobájáig, mikor az ajtaja centikre
kinyílik. Cam arrébb áll, aztán óvatosan becsukja az ajtót, hogy
az alig kattan mögötte. Megijed, mikor meglát, de aztán
megnyugszik.
– Te vagy az! Már épp átmentem volna.
— Tényleg? – Örülök, hogy nem feledkezett meg rólam,
amit el tudtam volna képzelni a Szőke Bombázó mellett. A
szobájára mutatok. — Mi folyik itt?
Sóhajt.
— Dawn folytatja ezt a tündérgyakorlatot. Olyan, mint egy
mini-Hitler.
Elvigyorodom. A jó öreg Cam. Persze hogy nem feledkezett
meg rólam.
— Félbehagytam a kilences leckét. Az emberekről szól,
meg hogy hogyan viselkedjünk velük, és azt hiszem, épp eleget
tudok róla.
— Egyáltalán miért csinálod? — motyogom.
— Én is ezen tűnődöm. Ezzel töltöttem az egész
délutánt... és miért?
— Az egész délutánt? Mi történt a fociedzéssel?
Arca elkomorul.
— Megpróbáltam. Az összes passzom rövid volt. Nem
tudtam dobni. Az edző azt mondta, kicsit pihentessem a
karomat, úgyhogy korábban befejeztem. Olyan másnak érzem
magam... gyengének.
— Ó! – A karom alá csúsztatja az övét, és magához von.
Előrehajolok, közelebb húzom. Érzem a kötést, azt az átkozott
kötést, és tudom, hogy mostantól minden ölelés az
elkerülhetetlen elválásra fog emlékeztetni. És mikor a mellébe
temetem az arcom, azt is megtudom, hogy nem ez az egyetlen
emlékeztető. Gyorsan elhúzódom.

 90 
 Valami nem stimmel. A normális, természetes illata – félig
ligetszerű, mint a nedves fű, félig fűszeres, mint a
borbélyüzletbeli aftershave – eltűnt. – Más... az illatod.
Megint magához húz, és érzem a leheletét a hajamon.
— Nem csodálom. Egy csomó minden más rajtam.
Nehezen nyelek. Ha a tündérek képesek megfosztani ettől
az édes, emberi illattól, meg tudják változtatni azt is, ahogy
irántam érez?
— Mint például?
— Most alig tudok száznyolcvanat kinyomni. Múlt héten
kétszázötvennél tartottam. De azt hiszem, jobban látok. És
jobban hallok. Ez... – elhallgat, mikor meglátja az arcomat. –
Az nem fog változni, Boo.
— Hm?
A mennyezetre mutat, aztán szája elé teszi az ujját, mintha
azt mondaná: „Pszt!”
Felnézek, és bizsergés fut végig a gerincemen. A konyhából
jövő gyér fényre hunyorogva keresem a rózsaszín cseppet, de
nem látok semmit.
— Mi? Úgy érted, itt van?
Vállat von.
— Tudom, mire gondolsz.
Elpirulok, és azon tűnődöm, vajon ennyire nyilvánvaló-e,
hogy egy gyáva nyúl vagyok, aki halálra rémül attól, hogy
megint seggbe rúgja egy tündér.
— A tündérek jobban tudatában vannak annak, ami
körülöttük történik. – Aztán közelebb hajolva súgja: – Az soha
nem fog megváltozni. Érted?
Ja, kettőnkről beszél. Ahogy irántam érez. Megköny-
nyebbülök, ugyanakkor szeretnék rögtön millió kérdést
feltenni, hogy megszilárdítsam azokat az érzéseket. De nem
tudok. Így nem. Ott helyben megfagyok, azon tűnődve, hogy a

 91 
következő szavaimmal akaratlanul is négylábút csinálok-e
magamból.
— Nincs valami módja, hogy kettesben legyünk? —
suttogom.
— Van. — Megfogja a csuklómat, és végigvezet a
folyosón, a fürdőbe. Becsukja mögöttem az ajtót, megnyitja a
csapot, aztán beindítja a zuhanyt. – Állj alá!
Rámeredek.
— Ööö, azt mondtam, kettesben, nem vizesen.
Olyan parancsoló pillantással viszonozza az enyémet,
amilyet soha nem képzeltem volna róla. Mindig olyan laza srác
volt, szóval ez a „tündérfejedelem” dolog biztos sokat
fejlesztett a vezetői képességein. Lehajolok, hogy levegyem a
cipőm, aztán becsúszom a függöny mögé, a vízbe.
Jéggalacsinok szurkálják a vállam.
— Hahó, fázom!
— Bocsi. – Addig matat, míg megtalálja és elfordítja a
meleg vizes csapot. Mellkasom előtt összefonom a karomat,
ahogy a víz szinte átlátszóvá áztatja fehér pólómat. Cam
előrehajol, hogy be ne verje fejét a karnisba, belép a zuhany alá,
és fakó farmerje azonnal indigókékké változik. Ahogy arra
gondolok, ez biztos valami trükk, hogy belerángasson a privát
vizespóló-versenyébe, azt mondja: – Gondolom, még nem
vagyok eléggé tündér. Ha egy tündért folyó víz ér, meghalhat.
Szóval, itt biztonságban vagyunk.
— Nem tudtam, hogy a tündérek meghalhatnak —
mondom, elrejtve izgatottságomat a felfedezés hallatán. – De
Pip is ezt mondta. A bátyádról?
— Őt feltehetően háborúban ölték meg. Ő volt Massif
idősebb fia, és a trón várományosa. Aztán eszükbe jutottam.
Azt mondják, mikor betöltöm a tizenhatot, király lehetek. El
tudod ezt hinni? — Undor ül ki az arcára. — Én nem. Ez az
egész olyan rohadtul beteg.

 92 
 — És ne felejtsd el azt a részt Dawnról - mondom ma-
gam köré fonva a karjaimat.
Szemét forgatja, és megrázza a fejét.
— Ne is emlékeztess rá!
— Az egy boszorkány! Megfenyegetett – tör ki belőlem. Jó
érzés, hogy végre eléggé biztonságban vagyok ahhoz, hogy
kimondjam.
— Mit csinált?
— Azt hiszem, még inkább bánthat, mint eddig. Ha
közbelépek.
— Nem, nem fog. Ezt nem tenné meg velem. Beszéltem
vele. Tudja, hogy előbb megölném.
— De neked meg kell – majdnem megfulladok a
következő szótól – házasodnod.
— Ott nem olyan a házasság, mint nálunk. Az nem a
szerelemről szól, hanem arról, hogy egyesítsenek két erős
királyságot – mondja, hogy megnyugtasson.
— Mondott valami olyasmit, hogy a tündérek nem
képesek a szerelemre. Igaz ez?
Megrázza a fejét.
— Kizárt. Ha mégis, akkor gondolom, én nem vagyok
tündér.
Rámosolygok, mivel pont ezt a választ vártam tőle.
— Oké, szóval mit csinálunk? Lehúzzuk Dawnt a vécén?
— Nem, nem Dawn a probléma. Massif. Ő intézte ezt a
házasságot.
— Ő is olyan értelmes, mint Dawn?
— Dawn csak engedelmeskedik a parancsainak. De már
mondtam neked. Ha velük megyek, az örökre szól. Soha többet
nem láthatlak. És én nem hagylak el.
Most már a pólója is vizes, rátapad a mellkasára, a hátára. A
mellkasa, ami egykor gondosan kidolgozott volt, most kevésbé
látszik annak, a púp a hátán viszont nagyobbnak tűnik.

 93 
Cam változik, és semmit sem tehet ellene.
— Hogy fejlődnek a szárnyaid? — kérdezem lágyan.
Undorodva néz át a válla fölött.
— Nem érdekel, ha a Smithsonian Intézetbe kerülök
miattuk, és én leszek a világon az első tündér, akiből kísérleti
nyulat csinálnak. Nem megyek.
Szemében olyan tűz izzik, hogy kedvem támad odahajolni és
átölelni. Most már melegebb a víz is, kellemes, ahogy
összekeveredik elhúzódó jóéjt-csókunkkal. Mikor kimondjuk,
hogy „Egy, kettő, három”, kissé elkábulok.
Betocsogok a szobámba, miután elállt az eső. A szüleimet
leköti az Esküdt ellenségek egyik epizódja, megúszom hát, hogy
úgy nézzenek rám, mintha valami statiszta lennék a Titanicból.
Gyorsan felsurranok az emeletre, és hálás vagyok a hajszárító
melegéért. Miközben ott állok, és kábultan fésülgetem a hajam,
tekintetem megakad valamin az éjjeliszekrényen, meglátom a
tükörképét. A Camről és rólam készült fénykép.
A dolgok nem olyan rosszak, mint amilyennek látszanak.
Megrázom a fejem, és lekapcsolom a hajszárítót. Csak azt
tudom, hogy nem olyan jók, mint amilyenek lehetnének.
Aztán valami bokszert és topot keresek, amiben alhatok, de
anyu biztos nem mosott a héten, mert a szekrényeim félig
üresek. Benyúlok az éjjeliszekrény fiókjába, kiveszem Cam
egyik csillogó 10-essel feliratozott mezét, és belebújok. A fű és
borbélyüzlet illata megnyugtat. Úgy alszom el, hogy arcomhoz
szorítom az anyagot, és hagyom, hogy felitassa a könnyeimet.

 94 
A
VALAKI!
KÖNYVTÁRBAN LÉVŐ HIRDETŐTÁBLÁN

NATIONAL HONOR
a következő
fluoreszkáló narancssárga színű papír látható: LÉGY
SOCIETY14
JELENTKEZÉSEK HÉTFŐN, OKTÓBER 11-ÉN.
Egyáltalán nem vagyok érdekelt benne, de nincs jobb dolgom.
Pénteken senki sem megy könyvtárba, úgyhogy arra
gondoltam, eltölthetném itt az első órai tanulószobát, egyedül,
azzal a reménnyel, hogy második órára visszahúzódik az
arcomról a duzzanat. Egy egész éjszakányi sírás, na meg egy
ütés attól a kis szúnyogtól, és tiéd lesz a világ legrondább,
legvörösebb arca. Öt perc van még az óra végéig, mikor
észreveszem a tükörképemet a folyosó szökőkútjának krómján,
és rájövök, hogy nem leszek szebb. Még egy cseppnyi hajzselé
is vonzóbb nálam.
Cam nem akar menni, ez tény, és önmagában is elég kellene,
hogy legyen. De mivel ezek a háborodott tündérek nem fogják

14
Nemzeti Becsület (Megbecsülés) Egyesület; egyike a legrégebbi középiskolai
programoknak az Egyesült Államokban. Az NBE kitüntetettjei lehetnek azok, akik
pozitív személyiséggel bírnak, és kiválóak az ösztöndíjak, a közösségi munka, a
társadalmi segítőkészség területén.

 95 
fel, a B tervhez kell folyamodnunk. És mivel Dawn folya-
matosan Cam sarkában van, és minden mozdulatát figyeli,
rajtam áll a dolog. Nekem kell tervet készítenem.
De a fejem mintha szét akarna szakadni. Az elmém üres.
Miközben a könyveimet pakolom össze, Eden dugja be a
fejét az ajtón, aztán egy nagy mosollyal odaugrándozik hozzám.
Póló van rajta, fekete betűs, LOVE UNIVERSITY felirattal, és
rózsaszínű papucs, ami kellemetlen, cuppogó hangot hallat,
ahogy átsiet a csendes könyvtáron. Nem úgy néz ki, mint
akinek feltűnne.
— Mi a helyzet, lányka?
Eden erőfeszítése, hogy vagány csajszinak tűnjön, mindig
kudarcba fullad, de nem tudok nem vigyorogni. Eden az én
kikötőm vihar idején. Világítótornyom egy hideg, sötét
éjszakán. Mogyoróvaj a lekváromhoz. Az én...
— Húha, borzalmasan nézel ki! Mi történt a fejeddel?
— Ööö, semmi. Én...
Foltos az arcod. – Felnéz a hirdetőtáblára, és megkérdi: – Mi
van? Azon gondolkodsz, hogy jelentkezel az NHS-re?
— Nem, nem igazán.
— Nem is gondoltam.
Rámeredek.
— Ezt hogy érted? Megtehetném. Négyes az átlagom.
Eden vállat von.
— Soha nem csinálsz olyasmit. Az NHS-hez pedig kell,
hogy legyen iskolán kívüli elfoglaltságod. Emlékszel, mikor a
pomponlány-válogató volt? Mondtam neked. Jól néz ki a
főiskolai jelentkezési lapon. De nem értél rá.
Alig emlékszem arra a beszélgetésre. Mindig kikapcsolok,
mikor felhozza a pompon lányokat, s mivel ez mindennapos
dolog, valószínűleg szemrebbenés nélkül mondtam, hogy

 96 
„szóba sem jöhet”. Igen, a pompon lányok minden
focimeccsre elmennek, de a kosármeccseken is szurkolniuk
kell, és mi lenne abban a jó, ha Cam nincs ott? Voltak más
lehetőségek is - az iskolai újság, az évkönyv, a Key Club 15 – de
mindre nemet mondtam. Mert egyik sem ígér akkora mókát,
mint Cammel lógni. Az én Camemmel.
Tudom, hogy szánalmasan hangzik, de az életemben
minden Camhez kötődik. Az érdeklődésünk, a baráti körünk, a
jövőnk... minden egybefonódik. Mi egy érme két oldala
vagyunk. És mikor az egyik oldal megszűnik létezni, vajon mi
történik a másikkal?
Az asztalra hajítom a könyveket, és a kezembe temetem az
arcom, pont mikor újból csőrepedés következik be.
— Morgan? — Érzem, hogy Eden átölel. Nekidőlök, és a
vállába zokogok. – Jaj, szívem! Minden rendben van. A
becsületkör szerencsés lehet, ha csatlakozol.
Becsületkör? Ki tud a becsületkörre gondolni ilyen idők-
ben? Megszólal az óra végét jelző csengő. Felegyenesedem, és
olyan hanyagul, amennyire csak lehet, kitörlök egy
könnycseppet a szememből, majd megvizsgálom az ujj-
begyemet, remélve, hogy úgy tüntethetem fel ezt az
összeomlást, mintha csak egy porszem ment volna a
szemembe. Nem járkálhatok nyüszítve egész nap. Azt hinnék,
elment az eszem.
— Jól vagyok.
— És mi van mostanában Cammel? — kérdi Eden, és
sajnálkozva rázza a fejét. – Nem úgy viselkedik, mint máskor.
— Mi nem más benne? - motyogom.
A folyosó tele van órára igyekvő kölykökkel, de feltűnik egy
nyurga alak, aki úgy csoszog el a könyvtár előtt, mintha síelne.

15
Középiskolai szervezet.

 97 
Régi fazonú, béna zöld melegítőt visel, de olyan tágat, hogy az
anyag lefolyik a rugalmas bokapánton, és leér a földre. Egy
pillanatra bekukucskál, de továbbmegy, keze petyhüdten lóg
maga előtt, mintha zongorázna. Azonnal megsajnálom. Nem,
tényleg nem illik ide. És talán, ha Cam elmegy, én is kilógok
majd a sorból. Ő is elvesztett valami számára kedveset, szó-val
talán megértené, mit érzek. Lehetnénk barátok is akár.
Eden észreveszi, hogy őt bámulom, és a hangja komolyra
vált.
— Hallottad, mi történt?
— Nem, mi? - kérdezem könnyedén, közben meg-
vizsgálom a zsebtükrömben azt a katasztrófát, ami az arcom.
Eden hajlamos rá, hogy világvége hangnemben folytassa azzal,
hogy „Leöntöttem málnalével a farmeremet!”, vagy „Ma este új
részt adnak a Lostból”. Horkantok egyet.
— Azzal a Pip nevű sráccal.
Felnézek.
— Micsoda?
— Az a vicces kordbársony nadrág volt ma rajta. Tudod?
Bólintok. Tudom. Istenem, azt kívánom, bárcsak ne
tudnám, de tudom.
— Heges a fejére akarta húzni az alsógatyáját, de nem
tudta, olyan szűk volt. És akkor néhány srác leteperte, és
elcsórták a gatyáját.
— Mit csináltak? – Megrázom a fejem. – Nevetséges. A
focicsapat csinálta ezt?
— Aha, de be kell látnod, hogy annak a nadrágnak el
kellett tűnnie.
Cam ma otthon maradt, hogy befejezze az Ördögi Szúnyog
egyik
leckéjét, de ha ott van, biztosan megpróbálja őket leállítani.
Megtette volna Pip Browne-ék igazi fiáért, meg egyébként is. Ő
ilyen típusú srác – férfi a kisfiúk közt.

 98 
És csak most kezdem felfogni, hogy a tündérek el akarják venni
tőlem, ráadásul tiniéletem legfontosabb éjszakáján, a
tizenhatodik születésnapomon. Már így is sok minden kavarog
a fejemben, nincs szükségem még arra is, hogy Pipet
bébiszitteljem, de hát... Cam is ezt tenné.
— Heges jobban tenné, ha leállna. – Eden kérdő tekintete
láttán hozzáteszem: — Én sajnálom a srácot.
Bólint.
– Tudom. Kicsit elveszett, nem?
— Nem, komolyan. Új helyen van, és nincsenek barátai.
— És örökbe akarod fogadni?
Kihúzom magam.
— Hát, miért ne? Talán, nem is tudom, végezhetnék rajta
egy kis fazonigazítást. Segíthetnék neki beilleszkedni.
— Hát, ha valaki képes rá, az te vagy. Bár... –
Összeráncolja a szemöldökét, és tudom, hogy arra a rémes
kordnacira gondol. – Van, aki menthetetlen.
Edennek igaza van. Pip olyan, mint egy rémálom. Egy új
ruha talán segít kicsit, de semmi nem mentheti meg ettől a
suhogós járástól. Túl illedelmes, hivatalos beszédétől. Attól a
hajlamától, hogy akárkinek, aki hajlandó meghallgatni, olyan
könnyen elkottyantson valami homályos tündértudományt,
mintha csak az időjárásról csevegne. Bar embernek született,
sokkal inkább tündér, mint bármi más.
De akkor rádöbbenek.
Eden a magazinos állványt fosztogatja, úgy tűnik, unatkozik,
úgyhogy nem veszi észre heuréka-pillanatomat. Abban a
pillanatban meglátom. Épp csak pislákol, de ott van.
A fény az alagút végén.

 99 
 Pip mindent tud a tündérekről. A tündérgondolatokról.
Tündérálmokról. Tündérindítékokról.
A tündérgyengeségekről.
És ugyan még nem tud róla, de mindent el fog mesélni
nekem. Segíteni fog, hogy megmentsem Camet.

 100 
N EM TUDTAM, hogy öt (megszámoltam, öt) csirke gordita
és egy Mountain Dew a Menlo Park áruházban lévő
Taco Beliben ki tudja szabadítani Pip vad énjét.
Tündérországban biztosan nincs koffein, mert abban a
pillanatban, hogy a szájába vette a szívószálat, és hosszan
belekortyolt az italba, úgy megeredt a nyelve, mint egy
kikiáltónak, és azóta sem hallgatott el. Attól kezdve, hogy
mennyire szereti a tollas jélt (hm?), a pattogós güzit iránti
érdeklődésén át (megint csak hm?) csak úgy dől belőle a szó.
És eddig egyetlen rohadt szót sem értettem.
— Várj, várj! Mi az a jél?
Megáll harapás közben. Egy darabka reszelt sajt ragad az
állához.
— Az egy gömbölyű tárgy, amit dobnak. És elkapnak. A
hagyományos tollas öltözetben játszunk vele.
Hibbant, de nem teljesen váratlan, hogy azon a földön, amit
Pip otthonnak hív, csirkének öltözve sportolnak.
— Úgy érted, az egy labda?

 101 
 Derűsen bólint.
— Néha gonosz egy játék tud lenni. Elég jó voltam
benne... Előnyt jelentett, hogy ember vagyok. A tündérek nem
valami erősek. Ők hatalmukra támaszkodnak, de a
sportesemények közben nem használhatják.
Bólintok, közben Pipet vizsgálgatom. Nem igazán tudna
meghökkenteni senkit az izomzatával. Valójában egy madár-
ijesztő is izmosabb nála.
— És a „pattogós güzit”. Az mi?
— A güzit egy zaftos szárnyas teremtmény. Megeszed. A
pattogósak forrók, frissen jönnek a kemencéből.
— Úgy érted, mint a roston sült pulyka? – Teli szájjal
bólint, és ahogy odanézek, feltűnik, hogy gyorsabban végzett a
gorditával, mint ahogy én megennék egy fahéjas sütit.
Ő anyám álmainak pasija.
— Szóval — kezdem, és közben körülnézek, hogy a
suliból figyel-e valaki. Eddig tiszta a levegő. – Az emberek
jobbak a... jélben, azt mondod. Van még valami, amiben jobbak
vagyunk?
Egy pillanatig elgondolkodik.
— Nincs. Csak ennyi.
Nem tudom elképzelni, hogy visszakaphatjuk Camet azzal,
ha kihívjuk Dawnt és Massifot egy játszma jélre. Főleg, mert
kizárt, hogy tollakat vegyek magamra.
— Nincs más gyengeségük?
Felnéz a Taco Bell kirakatára, a menüt tanulmányozza.
— Nem akarsz véletlenül...
— Jól van – sóhajtok, aztán felállok, és a pulthoz megyek.
Mikor visszatérek néhány tacóval, figyelmeztetem: — Nincs
több.

 102 
 — Köszi. – Vigyorog. – Csak az a helyzet, hogy a tündérek
nem esznek valami sokat. Csak naponta egyszer.
— Mint a kutyák? – Nem tudom, miért, de ez szórakoz-
tat.
— Azt kell mondjam — feleli —, hogy ez a világ tetszik
nekem. Oda mehetek, ahová csak akarok.
— Másföldén nem?
— Az emberek nem. Őket nem látják szívesen bizonyos
helyeken. És sok szabályt be kell tartaniuk.
— Például?
— Hát, képzeld el. Nem nézhetünk egyenesen egy
tündérre. Arrébb kell lépnünk, ha felénk közelítenek.
— Komolyan? Ez borzasztó – mondom, amitől csak még
inkább odavágnék ennek a Dawnnak. — Mintha azt mondtad
volna, jóindulatúak az emberekkel.
— Azok is. Legtöbbször békén hagytak. De a tündérek
szeretnek viccelődni az emberekkel. Még a kedvesek is.
— Például hogyan? – kérdezem.
Pip elnéz a távolba, aztán vissza rám. Az ajka mozog,
formálja a szavakat, csak épp hang nem jön ki a torkán. Ebből
tudom, hogy már nem akar erről a témáról beszélni, amiről
eszembe jut Mrs. Browne. Ő azt mondta, Pip nem akart
beszélni a Másföldén töltött időről, amit akkor furcsálltam,
mert különben megállás nélkül fecseg a tündértudományokról.
Mi lehet a múltjában, amiről nem szeretné, ha tudomást
szereznénk?
— Azt hiszem, a gyengeségekről beszéltünk - mondom.
— Igen. Így van. Nem jut eszembe egy sem.
Felsóhajtok.
— Semmi?

 103 
 Beleharap a tacóba, és elgondolkodva megvakarja a fejét,
mintha tényleg segíteni próbálna. Ez elég aranyos, ez a hűséges
kiskutya szokás. Ahogy ott ül, és a mennyezetet bámulja,
észreveszem, hogy egy csapat végzős lány épp kijön a Forever
21 butikból.
Lejjebb csúszom a széken, közben Pipet tanulmányozom.
Majd azt mondom:
– Tudod, mit? Azt hiszem, elkapott a Gap16-láz. Menjünk!

16
Amerikai divatcég.
 104 
K EZEMBE NYOMOK EGY KIS WAXOT, és beledolgozom Pip
hajába, hogy jó pár tincs tüskeként meredezzen
mindenfelé, mint a felkavart mogyoróvaj, és csak egy kevés
hulljon az arcába. Ez nagy áttörés a boci-lenyalta fazonhoz
képest.
— Helló, Mr. GQ17 - mondom, és rávigyorgok Browne-ék
emeleti fürdőszobájának tükrén keresztül.
Pip bizonytalanul méregeti a tükörképét, aztán elkapja a
pillantásomat.
– GQ?
— Azt jelenti, hogy dögös vagy. – Ami, bár Pip egóját fel
kell tupírozni, nem hazugság. A nyári munkával szerzett
pénzem jó részét arra költöttem, hogy ruhákat vettem neki. Ez
a szerelés – sötét farmer, fekete bőrcipő és koptatott ing –
nemcsak hogy a planétára helyezi, hanem valószínűleg az elit
soraiba is.
Mrs. Browne le van nyűgözve. Gondolom, örül, hogy
édesfia most normálisan néz ki.

17
Férfimagazin.

 105 
 — Egyszerűen elképesztő - áradozik, miközben minden
szögből megvizsgálja a srácot.
— Kösz — mondjuk egyszerre Pippel.
— Morgan, legalább hadd fizessem ki neked ezeket a
ruhákat. Én is el akartam vinni vásárolni, mikor ennek az
egésznek... – hangja kezd elhalványulni — ...vége lesz.
Azt akarom mondani, „Ne foglalkozzon vele!”, de akkor
meglátja Camet, és végigrohan a folyosón, fejét lehajtva, kezét a
szája elé kapva. Mielőtt becsapja hálószobája ajtaját, még
meghallom fojtott zokogását.
Cam arca eltorzul.
– Jól viseli.
— Látom. Nem kéne utánamenned?
— Csak rosszabb lenne neki. Akárhányszor meglát, sírva
fakad. – Kezdené rágcsálni az egyik bőrkeményedését, de
meggondolja magát, és zsebre teszi a kezét. – Úgy látszik, ilyen
hatással vagyok a nőkre.
Kicsit még megborzolom Pip haját, aztán kigombolok egy
gombot a gallérján.
— Maga a tökély.
Cam odabólint Pipnek.
— Király vagy, ember.
— Zseni vagyok.
— Hűha, egy Einstein. Jól jött a fejlesztés – mutat rá.
— Ne is figyelj oda! – mondom Pipnek. – Megérdemlem,
hogy imádjon és köszönetet mondjon. Most menj, és vedd fel a
hamuszürke V nyakút!
Pip bólint, és hűségesen átrohan a folyosón a szobájába,
ahol az ágya közepén egy rakás Gap feliratú papírszatyor van
felhalmozva.

 106 
 Egy pillanatig mindketten Pipet nézzük, aztán Cam
belekortyol a kólájába.
— Hogy megy az edzés? – kérdezem a mosdókagylónak
dőlve. Odakint már sötétedik, és Cam épp csak öt perce jelent
meg. Előtte zárva volt a szobája, és mikor az ajtóhoz nyomtam
a fülem, hogy hallgatózzak, nem hallottam semmit. Gondolom,
egy normális lány féltékeny lenne, ha a barátja órákig
bezárkózna egy szobába Barbieval, de én meggyőztem magam,
hogy az csak Dawn emberi alakja, és az igazi tündéralakja
határozottan bibircsókos.
— Megy – sóhajtja. Fáradtnak és gyengének tűnik; az
utóbbi pár napban 180 fokos fordulatot vett.
— Fáradtnak látszol. Meg fognak ölni. Miért nem
mondhatod meg nekik, hogy hagyjanak békén? Miért nem
mondhatod meg csak úgy, hogy nem akarsz menni? Ugye nem
akarsz?
Beharapja az ajkát.
— Pszt. Persze. De...
Odahajolok, hogy kisimítsak egy fekete hajtincset az
arcából, s akkor veszem észre a rózsaszín pacát a feje fölött.
— Szia, Tink – morgom a levegőbe –, nincs valahol egy
festésre váró szivárvány?
A rózsaszín paca megremeg, és tovalebeg a folyosó
sötétjében.
— Figyelj - suttogja Cam sötét arccal -, nincs válasz-tásom.
— Miért nincs? Mert Dawn mindig a sarkadban van? —
Megrázom a fejem. – Csak mondd neki, hogy húzzon el!
Felnéz a levegőbe, aztán döbbenten vissza rám.
— Te tényleg látod.
Bólintok.
– És?
— Valami nem stimmel. Az emberek elvileg nem látják.

 107 
 — Hát, lehet, hogy én földönkívüli vagyok. Vagy az is
lehet, hogy nem megy neki olyan jól a tündérmágia.
Figyelmeztető pillantást lövell rám.
— Emlékszel, mit csinált veled a suliban? Legyél
kedvesebb! Mondtam neki, hogy ne érjen hozzád, de ne
provokáld!
Ökölbe szorítom a kezem.
— Ez úgy hangzik, mintha az ő pártját fognád.
— Ugyan már! Nem fogom a pártját, de ellene sem
vagyok. Ő nem gonosz. Azt a parancsot kapta, hogy vigyen
vissza, akármibe is kerül. Az apám megöli, ha nem
engedelmeskedik.
— De te király leszel.
— Még nem vagyok király.
Nem tudom elhinni, hogy védi azt a szúnyogot, aki
majdnem szétverte a fejem két napja. Épp belekezdenék egy
újabb vitába, de mikor belenézek a szemébe, meggondolom
magam. Legyőzöttnek látszik. És korábban már mondta, hogy
az irántam való érzései nem fognak megváltozni. Dawnnal vagy
nélküle, nem számít.
— Jól van. Ne haragudj! — Sóhajtok. Rosszulesik, hogy
ilyen istenátka vagyok, mikor nyilván egy csomó más baja is
van. Ráfér egy kis kikapcsolódás. – Mit csinálunk este?
— Mi?
— Péntek van. Pénteken mindig elmegyünk valahová.
— Egy csomó dolgom van. Nem hiszi senki, hogy
komolyan gondolom.
— És holnap?
Hosszan, lassan veszi a levegőt, aztán megrázza a fejét.
— Dolgom van.
— Ez az utolsó hétvégénk együtt! — mondom, aztán
beharapom az ajkam, mikor rájövök, hogy kezdek visszatérni
az istenátka-státuszba.

 108 
 – Annyira sajnálom, Boo. — Aztán azt súgja: – De tudod,
miről beszéltünk. Egy, kettő, három. Örökké.
Bólintok. Érzem, hogy a szemem csordultig telik könnyel.
Utánam nyúl, hogy átöleljen, és mikor magamhoz húzom, azt
suttogom:
– Ha ki tudunk találni valamit, megteszed?
Elhúzódik, és a szemembe néz.
— Ha veszélybe kerülsz miatta, akkor nem. Kizárt.
— És ha mégsem?
Határozott a hangja.
— Persze hogy megteszem.
Megfordulok, és a folyosó másik oldalára nézek, ahol Pip
épp egy inget vesz magára. Nem tudom nem észrevenni azokat
a formás izmokat a felkarján, s azt, ahogy az éjjeli lámpa
aranyló fénybe vonja a mellkasa domborulatát. És mi kandikál
ki ott a divatos farmer fölül? Kockahas? Várjunk. Besurrant ide
egy Meris Health modell, míg nem figyeltem?
Cam beszél, de csak a végét hallom:
— Ígérem.
Odakapom a fejem, hogy ránézzek.
— Ööö. Micsoda?
— Azt mondtam, hadd dolgozzak rajta. Nem akarom,
hogy még nagyobb bajba kerülj. Nem tudod, mivel állsz
szemben. Oké?
— Aha. Oké. - Megfogja a kezem, és megszorongatja.
Most először veszem észre, hogy a keze, ami mindig tele volt
bőrkeményedéssel a súlyemeléstől, most teljesen sima. Sima, és
valahogy kisebb. Nem veszik el benne az enyém, mint régen.
Mikor megint odanézek, Pip a pulóvert igazgatja a derekán.
Rám néz, és helyeslést várva felvonja a szemöldökét.

 109 
 — Csinos – sóhajtom.
Cam elereszti a kezem, és Pipre néz.
— Király, de még valamit.
Kivesz egy napszemüveget az ingzsebéből, és átadja Pipnek.
Ez nem akármilyen napszemüveg; tőlem kapta tavaly a
születésnapjára, és állandóan hordja. Azzal szoktam viccelődni,
hogy ettől egymillió százalékkal nő a mutatója a dögös-skálán.
Pip vizsgálgatja egy darabig, aztán felveszi, és belenéz a
tükörbe egy vigyor kíséretében.
A legcsekélyebb önbizalommal.
Akkor veszem észre először, hogy több bajom van, mint
amivel képes vagyok megbirkózni.

 110 
R EMEGVE ÉBREDEK REGGEL AZ ÉJSZAKAI ÁLMOM MIATT.
Cam a karjában tartott, gyengéden cirógatva a
hátamat, ahogy mindig, mintha egy titkos üzenetet írna rá, és
azt mondta, sohasem fog elhagyni. A hangja csak suttogás volt,
de erős, aggodalomtól terhes. És ahogy odahajoltam, és meg
akartam csókolni, hogy elűzzem azt az aggodalmat,
észrevettem, hogy nem Cam az, hanem Pip. Annyira igazinak
tűnt, hogy mikor felébredtem, még mindig az ajkamon éreztem
az övét. A lehelete olyan édes és forró volt, hogy epekedni
kezdtem utána, azt akartam, hogy eggyé forrjon a testünk.
Miután megmosakszom, a törülközőbe temetem az arcom,
győzködve magam, hogy ez igazából nem történt meg.
De lehet, hogy fog? Lehet, hogy nem is álom volt, hanem
egy látomás?
A következő pár percet azzal töltöm, hogy győzködöm
magam, nem is élveztem.
Ugyan már! Tolltartó Pipről van szó, nem egy lángoló
szerelmű izompacsirtáról. Persze, hacsak nem anyámmal
beszélsz.
Cam figyelmeztetése ellenére, hibbant álmaim közepette
megesküdtem, hogy még ha Dawn megöl, akkor is meg-
találom a módját, hogy megmentsem őt.

 111 
Pip jél-beszámolója nem volt nagy segítség, úgyhogy hajnali
háromkor felmentem a netre, és lefoglaltam minden
tündértanokról szóló könyvet, amit találtam az Edison
Közkönyvtárban.
Ahogy megyek lefelé a lépcsőn, lófarokba kötöm a hajam,
de amikor a konyhába érek, észreveszem, hogy valami nincs jól.
Apám nem a fehér pólóját és bokszerét viseli, ami szombat
reggel lévén kivételes eset. Ez csak egy dolgot jelenthet:
társaságunk van. Kedvenc széke tiltakozón megnyikordul,
ahogy egy óriási krémes fánkot töm a szájába, és ecseteli, hogy
„De a nő igazából a saját bátyjához ment hozzá!”, valakinek,
aki vele szemben ül az asztalnál. Biztosan elkapta az újságost
vagy a kertészt. Apám mindenkivel megpróbál beszélgetni, még
akkor is, ha a másiknak nincs kedve hozzá. Akkor is, ha egy
pisztollyal legyeznek az orra előtt, hogy fogja már be. De ahogy
beljebb lépek, meglátom a vendégeinket. Pip és Mrs. Browne.
Pip egyik kezében egy doboz kártya van, és elragadtatottan
figyeli apámat. Hát, legalábbis azt hiszem, el van ragadtatva, bár
nem vagyok benne biztos, mert még mindig rajta a
napszemüveg.
Felém fordítja az arcát, és szétterül rajta az a nagy, ostoba
vigyor. Óvatosan lecsippentem az orráról a napszemüveget.
— Tudod, hogy ezt csak odakint kell hordani, ugye?
A szeme elkerekedik. Nem tudja.
— Jól van. Mit keresel itt?
Apu azzal küszködik, hogy kiszabadítsa a pocakját az
étkezőasztal alól.
— Ó, szia, Morgan! Fiatal szomszédunkkal épp a General
Hospital tegnapi részéről beszéltünk.
— Igen?
— Port Charles városa érdekesnek tűnik - magyarázza Pip.

 112 
 – Tudod, hogy az nem igazi.
Rám sandít. Nem tudja.
– Szóval, egyébként mit is keresel itt? – ismétlem
hangosabban.
Százfogú pszichopatamosolya még mindig nem tűnt el az
arcáról. Teljesen lerombolja a király ruhák nyújtotta képet.
– Azért jöttem, hogy a kísérőd legyek - mondja mereven.
Rámeredek.
— A micsodám?
— Cameron azt mondta, nem kellene kihagynod a
megbeszélést.
— Megbeszélést?
— Lesz egy buli jövő hétvégén?
— Aha, de... – Egy pillanatra elgondolkodom, aztán leesik,
hogy anyu erre a hétvégére beszélt meg időpontot a Green
Toad programszervezőjével. Legfőképp azért, hogy letisztázzuk
a részleteket, például milyen ételek legyenek a büféasztalon,
milyen színű szalvétákat használjunk, s a többi. Egy hete még
annyira izgatott voltam miatta, hogy órákat gondolkodtam a
legapróbb részleteken is, mint hogy sajtos-baconös falatkák
legyenek, vagy baconbe göngyölt kagyló? Pávakék vagy ezüst?
A nagy zűrzavarban teljesen megfeledkeztem az egészről.
Valójában már nem is érdekel. Egy nagyon fontos küldetést kell
végrehajtanom, hogy kiszabadítsam a barátomat egy csapat
túlértékelt moszkitó karmai közül. Ráadásul a kedvenc színem a
pávakék és az ezüst, de mindkettő rosszul mutatna a
valószínűleg – rémálom-jellegű kinézetemmel. – Az ma van?
Anyu jön be, arany klipszet téve a fülére.
— Nehogy azt mondd, hogy elfelejtetted!
— Elfelejtettem.
Megrázza a fejét, és Mrs. Browne vállára teszi a kezét.

 113 
 — Marone18 Ezek a gyerekek! El tudod hinni, hogy napokig
csak erről a partiról beszél, aztán meg elfelejti?
Mrs. Browne nem szól semmit, de úgy néz rám, mint aki
teljesen megérti. Ahogy felemelkedik a székről, látom, hogy
neki is a buli az utolsó dolog, ami megfordul a fejében.
Hálátlan porontyként vonok vállat, aminek anyám bedől.
— Szerintem nagyon kedves ettől a fiatalembertől, hogy
felajánlotta, eljön velünk, főleg mivel Cam... – itt Pipre néz. –
Mit is mondtál, hol van Cam?
Pip csak annyit mond:
– Tanulmányozza a tündérvilágot – és egy zselés fánkot
töm a szájába. Mintha az apámmal versenyt ennének.
Mikor anyu rám néz, próbálom megmagyarázni:
— Ez egy választható tárgy. Én inkább a kreatív írást
vettem fel.
Anyu tekintetéből lassan eltűnik a kérdés. A kabátjáért nyúl.
— Hát, rendben. Szükségünk van egy férfi véleményére.
Indulhatunk?
Vonakodva követem, ahogy fontolgatom a kijelentését. Pip
ember, tehát, gondolom, inkább férfi, mint Cam. De mikor
megfordulok, azt látom, hogy ennek a „férfiúi példánynak” egy
óriási zselécsepp lifeg az ajkán.
És ebben az az irónia, hogy a tündérlogika szerint Cam az,
aki nem tartozik ide.

18
„Madonna” (Szűz Máriám!) - dél-itáliai dialektusban.

 114 
N EM JÁRTAM MÉG OLYAN SOKSZOR A VÁROSBAN,
ahogy anyu kanyarog az utcákon, úgy tűnik, mintha
körbe-körbe mennénk. Mindegyik épület magasabb az
ezért

előzőnél, szinte rám nehezednek, hogy alig kapok levegőt.

Mikor megérkezünk a Green Toadhoz, szeretnék leülni, és a
térdem közé fúrni az arcom. A buja dekoráció – táncoló
varangyos békák a falon, kezdetleges barlangrajzok és
különböző színű trópusi virágokkal teli-tömött vázák –, amit
egykor választékosnak és eredetinek találtam, most csak zavar.
Az anyám úgy kezd beszélni egy vizet töltő pincérhez, mintha
az már eleve tudná, kik vagyunk. Mintha az én bulim nem csak
egy lenne a sok százból, amit évente rendeznek.
— Anya – motyogom, próbálva elrejteni a feltörni készülő
indulatot, mert tudom, hogy csak miattam csinálja –, talán azt
a hölgyet kellene megkeresnünk, akivel telefonon is beszéltünk.
Szerencsére, mielőtt leszúrhatnám az egyik, közelben lévő
törzsi alkotással, egy túl vörös rúzzsal kifestett, óriási szájú,
házvezetőnő jellegű hölgy üdvözöl minket, és a recepciós-ként
mutatkozik be. Egy másik helyiségbe vezet, ami még több
táncoló békával van kitapétázva.

 115 
 Talán csak azért, mert annyira boldogok, vagy mert amikor
utoljám jártam itt, Cam azzal nevettetett meg, hogy levágott
egy Brekibéka alakítást, ami Donald kacsa volt inkább, de most
csak arra tudok gondolni, hogy ki kell jutnom innen.
Ehelyett egy túlságosan kipárnázott széken ülök, amit
narancs és zöld pálmafákkal borított anyag takar, és a
szalvétaszövetek szivárványát bámulom, míg anyám fecseg.
Valamit arról, hogy reméli, az előcsarnokban lévő szökő-kutat,
ami ma nem működik, teljesen megjavítják péntekre. Mrs.
Browne csak ül ott kifejezéstelen arccal, mintha temetésen
lenne. Újabb tíz perc elteltével anyu végre hozzám fordul, és
azt kérdezi:
— Nos?
— Ööö. Mi?
— A szalvéták – morogja, a szövetmintákra bökve.
Sóhajtva mondom:
— Feladom. Nem tudok dönteni.
Anyám a fogát csikorgatja.
— Jobban teszed, ha döntesz.
Most már akárhányszor eszembe jut a buli, a vesztem jut
eszembe. Ami sokkal valóságosabb lett abban a másod-
percben, mikor a városba értünk, és besétáltunk a Green Toad
hatalmas, boltíves ajtaján. Egy hónapja Cammel voltunk
ugyanezen a helyen, és arról beszéltünk, milyen számokat
játsszon a DJ, mit fogunk viselni, és szinte felrobbantunk az
izgalomtól. De most mázsás súly nyomja a mellkasom. A
tizenhatodik születésnapom éjszakája már nem a bulizás ideje.
Az a bukás napja.
Viszont a szülők sok pénzt ölnek bele, úgyhogy nem
tűnhetek hálátlannak. Kikényszerítek magamból egy mosolyt,
és így szólok:
— Nekem bármelyik megfelel.

 116 
 Anyám szeme összeszűkül.
— Pedig a múlt héten határozott véleményed volt. – Ami
igaz is; az élet akkor sokkal egyszerűbbnek tűnt. Kiveszi a
könyvet a kezemből, és azt mondja: – Az ezüst tetszett. Vagy a
pávakék. Döntsd el!
— Én... én nem tudom. — Ilyen érzés a lelki össze-omlás?
Mrs. Browne, aki egy szót sem szólt, mióta elhagytuk a
házat, végre hallatja a hangját.
— Nem kell sietned, szívem.
Hálásan rámosolygok.
— Önnek melyik tetszik?
— Mindkettő nagyon szép.
Hát ez nem volt nagy segítség.
— Ez ízlik nekem – mondja Pip, miközben egy tányér alját
kapargatja, mit sem törődve a nagy szalvétaválsággal. Most
veszem csak észre, hogy desszerttel és előétellel félig teli
tányérok vannak előttünk. Azért félig teli, mert Pip már evett
mindenből, amit elért. Az ölében kábé öt üres papírtányér
hever. Szerencsére attól eltekintett, hogy kinyalja őket. — Mi a
neve?
— Tejszínhab? – válaszolja a programszervező, és úgy néz
rám, mintha azt kérdezné: „Ez most komoly?” Gizelle-nek
hívják, és annyira egyben van tízcentis tűsarkú topánjában,
hófehér blúzában és francia szabású szoknyájában, hogy
legalább harmincnak látszik. De mikor egy szemérmes mosolyt
villant Pipre, és lebiggyeszti alsó ajkát, pont olyan, mintha ő is
tizenhat lenne. Sok lány arcán láttam már ezt a pillantást Cam
közelében. Épp csak leheletnyi, de már a szakértője vagyok.
Flörtöl vele.
Várjunk. Ez a nő begerjed egy olyan sráctól, aki több kaját
rak a szájára, mint bele?

 117 
 Anyám Pipre vigyorog, mintha ő lenne az elveszett fia, és
vihogva mond valamit a növésben lévő fiúkról.
Dühösen rámeredek. Elképesztő, hogy egy új szereléstől és
egy kis hajzselétől mennyire odavannak a felnőtt nők. Tényleg
ilyen sekélyesek lennénk?
— Ööö, az ezüst. Oké.
— Akkor az ezüst lesz. Ó, de a pávakék olyan... Te mit
gondolsz, Pip? – kérdi anyu, és a térdére teszi a kezét, ahogy
morogni kezdek. – Mindig jó kikérni egy férfi véleményét.
Pip rám néz, és szemrebbenés nélkül így szól:
— Én Morgannel értek egyet.
Most az egyszer örülök, hogy itt van.
— Akkor megegyeztünk. Az ezüst lesz. — Anyu elveszi a
szövetmintát, és gondosan összehajtogatja Gizelle előtt. – Na,
most akkor körbevezet minket azon a csodálatos udvaron? Az
erkély gyönyörű. Az a sok borostyán!
Mrs. Browne áll fel elsőként. Szinte olyan zöld az arca, mint
a békák a falon, úgyhogy azt hiszem, levegőre van szüksége.
Gizelle is feláll, és megigazítja a haját, aztán megnézi, hogy Pip
figyeli-e. Pip nem figyel; azzal van elfoglalva, hogy néhány
törzsi maszkot tanulmányozzon a nő íróasztala mögött. Bár a
csajszi nagyon is dögös, gyanítom, hogy Pip akkor sem venné
észre, ha kigyulladna a haja. Annyira próbál eligazodni ebben a
számára furcsa, új világban, hogy valószínűleg ő az egyetlen
tizenhat éves srác, akinek nem a szex körül forognak a
gondolatai.
Valószínűleg ezért akarom mindenáron megmondani
Gizelle-nek, hogy kopjon le. Pip naiv és bizonytalan, és
valakinek meg kell védenie ettől a kegyetlen világtól.

 118 
 Gizelle duzzogva feladja, és a folyosó irányába fordul.
— Erre.
— Tudod, anyu – mondom felállva –, ti csak menjetek! Én
szeretném még egyszer megnézni a termet.
— Most táncóra van odabent, de nyugodtan nézz körül! –
mondja Gizelle.
— Azt hiszem, én Morgannel maradok - áll mellém Pip.
Anyám és Gizelle egyszerre sóhajtanak fel, és félig-meddig
azt várom, Gizelle kibontja a haját és megnyalja az ajkát, utolsó
kísérletképp arra nézve, hogy magára vonja Pip figyelmét. De
nem teszi; csak elmennek, cipősarkuk egyszerre kopog a
parkettán.
— Mire lesz ez az esemény? – kérdezi Pip, mikor kettesben
maradunk.
— A tizenhatodik születésnapunk. Errefelé nagy dolog, ha
az ember betölti a tizenhatot – magyarázom, miközben egy
hajfürtömet csavargatom.
— Ott is nagy dolog, ahonnan jövök.
— Tényleg? Tündérországban is vad partik vannak?
— Hát, igen, gyakran. De én arra gondolok, hogy egy
tündérnek a tizenhatodik születésnapja az Érettséget jelenti.
— Ja, igaz. Érettség.
— Igen, egy tündér a tizenhatodik születésnapján válik
igazi tündérré. Ebben a pillanatban Cameron egy...
— Lárva. Vágom. Szóval Dawn teljesen tündér. Ő már
elmúlt tizenhat?
Pip az új kabátja cipzárjával babrál.
— Ő már negyvenhárom.
— Várj! Micsoda? – Nem tudok nem undorodni. – Szóval
elveszi az anyámat. Ez durva.

 119 
 — A tündérek sokkal tovább élnek, mint az emberek. Egy
tündér ezer évig is élhet. Szóval, ha úgy vesszük, nem olyan
nagy a korkülönbség.
— Jól van, de ha ilyen sokáig élnek, miért sietnek annyira,
hogy elvegyék őt tőlem a tizenhatodik születés-napomon? Nem
várhatnának még pár évet? Mondjuk, míg nyolcvan és fogatlan
nem leszek?
Pip így válaszol:
— Cameron számára az egyetlen alkalom, a születés-napját
kivéve, hogy kinyíljon a Másföldére vezető portál, az Érettsége
napján, éjfélkor lesz. Látod, ebbe a világba könnyű átjönni.
Visszamenni Másföldére szinte lehetetlen.
— Szóval addig itt ragad?
— A kapu be van zárva.
— És azután...
— Soha nem nyílik ki újra.
— De Dawn...
— Van néhány kivétel. Mint a választott vezetője, csak
Dawn tud keresztülmenni az akadályokon vele. Ő az egyetlen,
akinek ilyen képessége van. Nagyon erőteljes.
— Igen, Dawn csodálatos – motyogom, és megragadom
Pip ingujját. – Gyere!
Végigvezetem a folyosón egy dupla ajtóhoz, amin a
következő tábla áll: TAHITI TEREM. Megfogom az
aranyozott kilincset, kinyito4m a súlyos, díszesen faragott ajtót,
és míg Sinatra azt búgja, „Just the wayyou look tonight"19,
bepréselődünk a terembe.
A filmeken itt akadna meg a lemezjátszó tűje. Tizenkét ősz
hajú hölgy bámul ránk tátott szájjal. Hat női pár megáll a
keringő középén a legjobb vasárnapi ruhájában.

19
Ahogy nézel ma este.

 120 
A Jean Nate illata – ebből a parfümből volt a nagyanyámnak
egy tartállyal a fürdőszobájában – még ilyen távolságból is égeti
az orrcimpámat.
Egy fitt, jól megtermett, szőke, bubifrizurás hölgy, aki
fiatalabb, mint a többiek, és rózsaszín balett-trikót visel,
odaszökken hozzánk, miközben melle önálló salsát jár.
–- Ó, csodálatos!
— Azért jöttünk, hogy...
— Ne szerénykedj! Minden korosztályt szívesen látunk itt.
Nem vagyok teljesen biztos benne, hol van az az „itt”, de
egy lépést hátrálok, mert határozottan nem ott, ahol lenni
szeretnék.
— Nem, mi csak meg akartuk...
— Épp időben jöttetek. – Hálásan elmosolyodik, aztán
odahajol, és azt suttogja: – Épp fel akartam rázni picit a
dolgokat. Benne vagytok?
Óóó! Ez semmi jót nem jelent. Pipre nézek, aki nagyon
barátságosan biccent a hölgyeknek. Ők is vihorásznak, akárcsak
anyám. Mi ez a furcsa hatás, amit kivált a nőkből?
A fitt hölgy összecsapja a tenyerét.
— Tangó. És ez a fiatal pár fogja bemutatni.
Igen, ránk mutat. Érzem, hogy az a fél harapásnyi sajtos-
baconös falatka, amit megkóstoltam Gizelle irodájában, most
felfelé kúszik a torkomon.
— Mi nem...
Megint tapsol.
— Ne mondd, hogy nem tudjátok! Majd én megmutatom.
És most, álljatok kiinduló helyzetbe!
Úgy igazgatja a combomat, mintha egy életnagyságú Barbie
baba lennék, Pip kezét pedig a derekamra helyezi. Pip magához

 121 
húz és nem hiszem, hogy valaha is ilyen közel kerültem egy
sráchoz, aki nem Cam volt, szóval talán ezért érzem úgy,
mintha lázas lennék. Vagy azért, mert ha nem szóló riszálásról
vagy ölelkezős lassú táncról van szó, akkor én nem csinálom.
Pip bárgyún vigyorog, szóval nyilvánvaló, hogy fogalma sincs,
mibe keveredett. Érzem a karjai a hátamon, érzem, hogy
magához húz, ahogy hűvös, lágy tenyere tökéletesen simul az
enyémre. És olyan közel van hozzám, hogy valami más illatot is
érzek a Jean Nate parfümön kívül, valami ismerős illatot, de az
elmém úgy száguldozik, hogy nem tudok rájönni, mi az. Csak
azt tudom, hogy ez nagyon nincs jól, és ideje távozni.
— Figyeljen ide! – motyogom, ahogy észreveszem, hogy
az idős hölgyek félkörbe rendeződnek körülöttünk. Azt
hiszem, az egyik azt mondja a másiknak, hogy túl szűk a
farmerom. – Csak azért jöttünk, hogy megnézzük a termet.
Nem tudok tangózni.
Fitt Hölgy lelkesedése egy pillanatra lelohad, de csak egy
pillanatra. Felderül azzal, hogy:
— Nagyon egyszerű. Csak kövessétek az utasításaimat, és
pillanatok alatt profik lesztek.
Mielőtt tiltakozhatnék, odagaloppozik egy apró lejátszóhoz,
és betesz egy új CD-t. Valami lassú, csábos latin zene tölti be a
levegőt. A dob a szívem ritmusára ver.
El fogok ájulni.
— És egy, és két, és...
Úgy döntök, hogy a férfinak kell vezetnie, úgyhogy én nem
fogok csinálni semmit. Csak állok majd ott, és hagyom, hogy
rángassanak, mint egy rongybabát. Aztán, remélhetőleg, mikor
törött lábbal összegabalyodva elesünk, Mrs. Képes-Vagyok-
Uralni-A-Világot majd feladja, hogy tanítson minket. Szorosan
lehunyom a szemem, és kiürítem az agyam, felkészülve a fájda-

 122 
lomra, amit akkor fogok érezni, mikor összeesem a parketten.
Mozogni kezdünk. Érzem a levegőt az arcomon, és a
combomat, amint apró, rángatózó mozdulatokba húzódik.
Olyan, mintha vonaglanék, szóval tudom, hogy nem
csinálhatjuk jól. Ugye?
Aztán meghallom Fitt Hölgy kiáltását:
– Jó. jó!
Szóval muszáj kinyitnom a szemem. Meglátom Pipet, amint
árgus szemekkel figyeli az instruktor lépéseit, és engem
magával húzva követi azokat. Tökéletesen egy ritmusban
mozgunk a zenével. Elképedve látom, hogy az idős hölgyek
ajka megigézett Ó-ba torzul a műfogsoruk fölött. Jól csináljuk.
Mikor már kellőképpen meggyőződtem róla, hogy Pip nem
fog felbuktatni, valahogy lenézek, és látom, hogy a lába
kecsesen csusszan a padlón fekete cipőjében. Ráadásul arra is
képes, hogy a csípőjével dögösen nyolcast írjon le.
Talán a zene ragad magával, vagy attól szédülök, hogy csak
egy fél sajtos-baconös falatkát ettem, de egy pillanat múlva én
is mozgatni kezdem a csípőm. És hirtelen megint nem kapok
levegőt, de most jó értelemben.
Ahogy Pip belerázódik a dologba, már nem az instruktort
figyeli, hanem engem, tekintetünk egybefonódik. Ilyen közelről
döbbenetes a szeme a maga ragyogásában, olyan világoskék,
hogy szinte vakító fehér. Mintha ezüstérmék mozognának
előre-hátra egy láncon, olyan igéző. Mitől lett ilyen? Esküszöm,
hogy egy napja, mikor a kajáldában ültünk, és jélről meg
pattogós güzitekről beszéltünk, még nem volt ilyen szép.
— Ezt hol tanultad? - súgom a fülébe, és még mindig
képtelen vagyok elszakadni a tekintetétől.

 123 
 — A tündérek szeretnek táncolni. Ez hasonlít az ő egyik
táncukra – magyarázza, ahogy lassít. Tekintete megint Fitt
Hölgyre szegeződik, és mielőtt megkérdezhetném, mit csinál,
lábfejét a földön húzva tapasztaltan kicsúsztatja a lábát a teste
alól.
— A tiédnek követni kellene az övét – mondja Fitt Hölgy
a lábamat nézve.
— Hogyan? – kérdezem, hirtelen újra feszülten. Egyik
lábamat ki húzom magam alól, és esetlenül Pipéhez simítom;
majdnem a lábujjára lépek. — Így?
Aztán észreveszem, hogy Pip engem bámul, és a zavar
hulláma söpör végig rajtam. És lángol az arcom. Elpirulok,
amit soha, de soha nem szoktam.
— A másikra gondoltam, de így is jó. — Csalódottság
hallatszik a hölgy hangjából.
— Ó, sajnálom — motyogom dühösen, amiért az én
tánctudásomban nem bízik annyira, mint Pipében.
Aztán megérzem a nő kezét, amint a levegőbe emeli a
lábam. Egy lábon ingok, mint a pörgettyű, ami épp el akar
dőlni, úgyhogy Pip megtart, és én olyan erősen kapaszkodom a
karjába az izzadt kezemmel, hogy szinte elszorítom a
vérkeringését. De nem úgy néz ki, mintha zavarná. Figyelem,
ahogy Fitt Hölgy megszorítja a térdem, és húzza magasabbra,
még magasabbra... szinte Pip csípőjének vonalába, aztán arra
késztet, hogy kinyújtsam a lábam, és Pip köré tekerjem. Jaj, hát
nem vagyok én perec!
— Mit csinál?
— Gancho20 – válaszolja a hölgy. – Csak emeld fel a lábad,
és csavard a teste köré!

20
Táncos segédfogalom, jelentése: horog, kampó.

 124 
 – Várjon! M-m-mi?
Pip még mindig engem bámul azzal az elképesztő
szempárral, amint ellököm magamtól, és fülsiketítő recs-
csenéssel zuhanok a könyökömre.

 125 
-B ORZALMASAN ÉRZEM MAGAM
felsegít a szobámba.
Én is pontosan erre gondoltam.
- mondja Pip, ahogy

Anyu a kórháztól hazafelé egész úton amiatt panaszkodott,

hogy a karomon lévő fásli el fogja rontani az összes
születésnapi fényképemet, és ahogy ráfordultunk a kocsi-
felhajtóra, még mindig olyan hangosan szórta rám az olasz
átkokat, hogy az összes szicíliai ősét felébreszthette volna vele.
Miután leállította a motort, rám se nézett, hanem szótlanul
bevonult a nappaliba, hogy megnézze apuval a MacGyver végét.
A csendes terror anyám kedvenc eszköze az arzenálban; de
mivel legalább annyira szeret beszélni, mint enni, félig-meddig
arra számítok, hogy holnap reggelre már csacsogni fog.
Addig legalább béke lesz. Pont, amire szükségem van.
— Hagyd nyitva az ajtót! – utasítom Pipet, aztán úgy
érzem, meg kell magyaráznom, mintha bármi fogalma lenne
róla, miről beszélek. — Anyu szigorú olasz nevelése.

 126 
 — Ó! – Megértően bólint, és pontosan azt teszi, amit
mondok neki, mint eddig is.
Bár csak a karom horzsoltam le, testem minden porcikája
úgy sajog, mintha átmentem volna egy húsdarálón. A bal
karom rosszabb állapotban van, de csuklótól könyékig
mindkettő duzzadt és lila, és a gerincem alsó része mintha ketté
akarna hasadni.
— Nem tehetsz róla. Az én hülyeségem volt az egész —
mondom, ahogy megpaskol néhány párnát az ágyamon, és
óvatosan lefektet. Annyira figyelmes, hogy tudom, nem csak
beszél róla; tényleg borzalmasan érzi magát a dolog miatt.
— De Cameron azt mondta, vigyázzak rád.
— Tényleg? – Nem húzom tovább a takarót, hanem
felsóhajtok. Mielőtt eluralkodna rajtam a késztetés, hogy
megfojtsam magam egy párnával, amiért a világ legjobb
partnerét veszítem el, azt mondom:
— Csak azért, mert tudja, hogy nélküle nem lennék képes
végigcsinálni. Reményvesztett vagyok.
— Azt mondta, szerinte te vagy a legbátrabb lány, akivel
valaha találkozott.
Felvonom a szemöldököm, aztán sóhajtok. Igen, talán
valamikor az voltam. Ha a világ legédesebb barátja a tiéd, és
képes vagy megjósolni a jövőt, az jelentősen megnöveli az
önbizalmad. De most, hogy az édes barát örökre elhagy, és a
fantasztikus pszichikus képességem nem tehet semmit, hogy
ezt megakadályozza... hirtelen úgy érzem magam, mintha egy
kifeszített kötélen egyensúlyoznék védőháló nélkül.
— Lehet, hogy egyszer az voltam. De többé már nem.
Néha azt gondolom, inkább leugranék egy szikláról, mint hogy
nélküle kelljen töltenem egy napot.

 127 
 Pip meglepettnek tűnik.
— Normális az, hogy az emberek így érezzenek, mikor
szerelmesek?
Vállat vonok és bólintok, aztán az arcát tanulmányozom.
Tényleg fogalma sincs. Aztán megfordulok, és az ép könyö-
kömmel felsegítem magam.
— Miért? Te még sohasem voltál szerelmes?
Nem néz rám.
— Ez a fajta szerelem Másföldén nem létezik.
— Ja, igaz. Dawn mondott valami ilyesmit korábban.
Hogy Cam nem szerethet. Szóval a tündérek nem lesznek
szerelmesek?
Kinyitja a száját, aztán megint becsukja.
— Másföldén egy tündér nem szeret jobban valakit a
többieknél.
— Hát, a borzalmasról beszéltünk. — Megrázom a fejem,
hirtelen ábrándozó és szívélyes leszek a gyógyszerektől, és úgy
mindent egybevéve csöpögős-romantikus. Gondolom, ezért is
bocsátkozom bizalmas beszélgetésbe Pippel. – De mi a helyzet
veled? Te ember vagy. Sosem voltál szerelmes?
Megint elnéz mellettem. Tudom, hogy kényelmetlen
helyzetbe hoztam, hogy belevájtam Másföldének abba a
részébe, amiről nem igazán akar beszélni. Már épp
megváltoztatnám a témát, mikor lágyan megszólal:
— Nem hiszem, hogy én olyan lennék. Vagy hogy valaki
úgy érezzen irántam.
Elmosolyodom, arra gondolva, milyen nemtörődömnek kell
lennie ahhoz, hogy nem vette észre, mikor a program-szervező
flörtölni akart vele. És mikor táncoltunk, többnek is
gondolhatták volna, mint egy szimpla emberi lény... a lányok a
nyálukat csorgatták volna utána.

 128 
 – Hát, szerintem van, aki így érezhet irántad. Vagyis
minden lehetséges, ugye? Cam tündér. Neki nem kellene
szeretnie engem. Mégis szeret.
Bólint, de nem válaszol.
– Miért nem hívsz el egy lányt a pénteki buliba?
Lefogadom, hogy van, aki elmenne veled most – itt elharapom
a mondatot, nehogy azzal fejezzem be: „hogy már nem úgy
nézel ki, mint egy idióta”. Alsó ajka megremeg.
— Ööö, nem. Nem tudnám, mit kell csinálni.
— Csak menj oda valakihez hétfőn a suliban, és mondd,
hogy: „Figyelj, pénteken lesz egy buli, menjünk el együtt!”
Ennyi az egész.
— Csak ennyi?
— Aha, könnyű. De helyes lányt válassz! Tedd magasra a
mércét! Megérdemled – buzdítom, aztán rájövök, hogy talán a
gyógyszer kicsit jobban beütött.
Ennek ellenére Pip szeme lelkesen csillog.
— Hát jó. Talán így teszek.
Ásítva azt mondom:
— Csak a megfelelő lányba kell beleszeretned. Én
szerencsés voltam, hogy ilyen korán rátaláltam a megfelelő
srácra. Bár nem leszünk együtt, azért jó lesz.
— Szóval te tudod, hogy Cameron az igaz szerelmed?
— Teljesen biztos vagyok benne.
Megköszörüli a torkát.
— Ebben az esetben van valami, amiről tudnod kell.
Olyan komoly a hangja, hogy közelebb hajolok, azon
tűnődve, vajon ez egy olyan edenizmus lesz-e, mint hogy „Tíz
lábujjam van!”, vagy hogy „Kék az ég!”.

 129 
 — Mi az?
— Nagyon diszkrétnek kell lenned, különben – suttogja,
közben az a tiszta tekintet az enyémbe fúródik. — De tudom a
módját, hogy maradhatna itt veled Cameron.

 130 
M OST A VERANDÁN ÜLÖK TELJES SÖTÉTSÉGBEN,
Camre várok. Egy gyerektücsök van az egyik
rózsabokorban, látom, hogy csillog az utcai lámpa sárga
és

fényében új, nedves szárnya. Azon tűnődöm, vajon Cam is így

érez-e, küszködve próbálja-e megszokni azt a testrészét, ami
annyira új és ismeretlen számára.
Miután Pip elment, próbáltam elaludni; azt hittem, könnyű
lesz, mivel a fájdalomcsillapítótól olyan bizonytalanná váltam,
hogy alig tudtam megállni a lábamon. Ehelyett attól hajtva,
amit Pip mondott, az elmém sebességbe kapcsolt, és elkezdett
összerakni egy óriási kirakóst, minden egyes részt a helyére
téve, míg felhorzsolt karom fájdalmát feledve ki nem ugrottam
az ágyból, és fel nem hívtam Camet, hogy találkozzunk
odakint, most rögtön.
Lehetséges.
Meghallom a bejárati ajtójuk nyikorgását, és észrevéve, hogy
izgalmamban teljesen elfelejtettem rendbe szedni magam,
lesimítom a hajamat, és letörlök egy kóbor fogkrémcseppet a
szám sarkából.
— Szia, Boo! – mondja Cam, keresztültörve a bokrokon.
Feje egyik felén, – azon az oldalon, ahol alszik, feláll a haja,
mint egy fésű fogai.

 131 
 Arca puffadt, és sötét karikák vannak a szeme alatt, mint az
a fekete trutyi, amit minden meccs előtt magára ken. A karomra
néz.
— Fenébe! Pip mondta.
Odahajol, hogy megcsókoljon, de mielőtt megtehetné, kitör
belőlem:
— Szóval beszéltél Pippel?
Meglepetten pislog.
— Egy kicsit. Miért? Miről van szó?
A garázs felé biccentek, és suttogva mondom:
– Azt hiszem, apu fent van. Sétálunk egyet?
Bólint, és hangosan így szól:
— Oké, sétáljunk, és közben elmondod, mit mulasz-
tottam a... azon a találkozón a hogyishívják... ó, fenébe!
Bocsánat, Mr. Sparks.
Egy másodperccel később mocorgás hallatszik, zaj, ahogy
fém ütközik fémhez, aztán csoszogás. De csak Camre figyelek.
Bár borzalmasan hazudik, általában nem fogy ki a szavakból.
Legalábbis nem, így. Míg apám a megmaradt méltóságával
fújtatva ballag fel odabent a lépcsőn, azt mondom:
— Rosszabb a helyzet?
— Mit gondolsz? – Két kézzel húz fel a verandáról.
Belebújok a papucsomba, és felállok, hogy a szemébe
nézzek. Kidugom az államat, behajlítom a térdem.
Lábujjhegyre állok.
– Te...
— Pár centivel kisebb lettem. Ez pedig megnőtt. –
Megfordul, felhúzza a pólóját, és a parányi fénysugárban
meglátom, hogy elszakadt a kötés, és kikandikál belőle az a
zöldes, fekete eres pikkely. Próbálom visszanyelni az undort.
Nem csinos, selymes és tetszetős, mint amilyennek egy
tündértestrésznek kellene lennie. Olyan, mint egy óriási légy
szárnya. És kétszer akkora a daganat a hátán, mint volt.

 132 
Tágra nyílt szemekkel néz rám. – Hivatalosan is csodabogár
vagyok.
Megfogom a kezét, és végigsétálunk a kocsifelhajtón az
utcára. Minden csendes, kivéve néhány tücsköt, békát és a
szomszédunk öntözőjének ta-ta-táját. Kiveszek egy műanyag
szatyrot és egy gumiszalagot a pizsamám zsebéből.
– Valami hihetetlen dolgot kell elmondanom. Menjünk
úszni.
Ahogy a karomra erősítem a zacskót, Cam az utca
túloldalára néz, és azt motyogja:
— Vissza tudod ezt csinálni?
— Nem, de...
— Akkor nem akarom tudni — sóhajtja, a hajába túrva. —
Nem akarok vizes lenni. Fáradt vagyok, és visszamegyek az
ágyamba.
Ahogy már említettem, Cam totál Zsémbes Úrrá változik,
ha nem alszik eleget. Megragadom a könyökénél fogva, és az
öntöző felé tolom.
— Bízz bennem! Trillió százalékkal jobban fogod érezni
magad, mikor ezt elmondom.
— Már milliószor mondtam, hogy ne túlozz.
Megörülök a régi jó Cam-humornak, aztán meglátom dühös
tekintetét. Ennek ellenére zsebre teszi a kezét, és jön utánam. A
hűvös, kora októberi levegőben a vízcseppek a csontomig
hatolnak. Az öntöző az a típus, ami lassan forog körbe, vizet
szórva mindenfelé, aztán gyorsan visszatér a kiindulási
ponthoz, mint egy írógép. Megragadom Camet, és egyszerre
sétálunk az öntözőfejjel, majd rohanunk vissza, mikor
előreugrik.
— Emlékszel, hogy szerettük ezt kicsi korunkban? -
kérdem.
Cam megáll, és szembenéz velem, szenvtelenül, haja a
szemébe ragad, úgyhogy alig látom. Egészen beleolvad fekete
szemébe és a borostájába, úgyhogy az arca csak egy nagy,

 133 
kétségbeesett, sötét rendetlenség.
— A lényeg?
Úgy futkosok körbe-körbe, mint egy kétéves, remélve, hogy
rá is átragad.
— Csak nosztalgiázom.
Összevonja a szemöldökét.
— Én nem akarok nosztalgiázni. Fáá-ááá-zo-m. — Úgy
nyüszíti a szót, mintha négy szótagos lenne, egy nagy „muh”-
hal a végén.
— Oké, oké. - Megállok, és lerogyok a földre, jégkrém-
szerű lábujjaimmal beletúrok a nedves fűbe. Biztonság kedvéért
próbálok suttogni, de az izgalom túl sok nekem. - Pip azt
mondta, van rá mód, hogy itt maradhass.
Cam csendben marad. Először felnéz az égre, és most az
egyszer meg tudom mondani, mire gondol. Beharapja az ajkát,
aztán elindul felém, és végre letérdel mellém.
— Igen?
— Igen! — mondom, megragadva a nyakánál. — Pip
kilencvenkilenc százalékig biztos benne, hogy működik. És te
meg én együtt leszünk, ahogy terveztük.
A szemembe néz, aztán elnéz mellettem, mintha több
biztosítékra lenne szüksége.
— De ez...
— Igen. Teljesen biztonságos. — Hát, semmi sem teljesen
biztonságos. De közel jár hozzá. – Látod? Minden megoldódik.
Hosszú ideig nem szólal meg.
— Tényleg? Láttad is?
Elakad a lélegzetem, megdöbbenek a kérdésétől. Azelőtt
soha, de soha nem akarta tudni a jövőjét. Amikor még csak
arról szóltak a jóslataim, ki nyeri a következő meccset.

 134 
Ez sokkal komolyabb. Ez az életéről szól. A mi életünkről. Egy
pillanatig csendben vagyok, de tudom, minél tovább hallgatok,
annál kevésbé tűnök hitelesnek. Gyorsan kipréselem magamból
a szavakat, hogy szinte átbuknak egymáson.
— Igen. És tudod, hogy a látomásaim mindig igazak.
Még mindig a hazugságot ízlelgetem, érzem keserű ízét a
nyelvemen, s azon tűnődöm, vajon később visszajön-e
kísérteni, mikor Cam azt kérdezi:
— Miért? Miért akarsz velem lenni? Én csodabogár leszek.
Ezen semmi sem változtathat.
— Mindig is azt gondoltam, hogy csodabogár vagy –
válaszolom vigyorogva, ahogy az ölembe hajtja a fejét. A
holdfényben még szebb, mint valaha; arca olyan, mintha
márványból faragták volna, ajka sima és csókolnivaló, és a fény
elővarázsolja a barna foltocskákat általában fekete szemében.
Nehezen lélegezve hagyja, hogy a víz benedvesítse az arcát, és
mozdulatlan, mint egy szobor. Megsimogatom nedves haját,
pityergős állát, és lehajolok, hogy megcsókoljam.
— És egy dologban igazad van. Ezen semmi sem
változtathat.

 135 
A Z ÍRÓASZTALOMNÁL ÜLÖK, meleg szendvicset eszem, és
épp egy paradicsomfoltot próbálok eltávolítani a
házimról, mikor anyu résnyire kinyitja az ajtót. Persze, kopogni
megint elfelejtett. Már épp kitörne belőlem a szokásos „Hé,
magánélet!” felkiáltás, de ő épp elég hangosan beszél ahhoz,
hogy az egész szomszédság meghallja.
— Mrs. Nelson telefonált reggel. Megköszönte a sfogliatellét,
és közölte, hogy egy bizonyos ifjú hölgy, akit ismerek – és itt
elkezd suttogni, bár a suttogása is hangosabb az átlagos
beszédnél – bujálkodott a háza előtti gyepen.
— Mi nem is... vagyis, komolyan — nyökögöm olyan
elgyötörten, hogy alig tudom a kezemben tartani a ceruzát. —
Túl sok késő éjszakai filmet néz. Csak késztetést éreztem,
hogy... játsszam az öntözőjükkel.
Ahogy a kifogás elhagyja a számat, rögtön érzékelem,
mennyire bután hangzik.
— Éjjel egykor?
Vállat vonok.

 136 
 — Minek locsolja a gyepet októberben? Majd túllesz rajta.
Anyu a szemét forgatja.
— Valószínűleg csak elfelejtette kikapcsolni az automatát.
Mrs. Nelson nehéz időket él meg a szegény kis Gracie miatt.
— Javult valamit a kislány állapota? - kérdezem hálásan,
hogy elterelhetem a szót késő éjszakai illetlenkedésünkről.
Most komolyan, a felnőttek annyira túlreagálják a dolgokat!
— Nem. Mrs. Nelson azt mondta, most már bármelyik
nap bekövetkezhet.
— Ó, ez borzalmas! Talán a sfogliatellea csodát tesz –
mondom, bár őszintén kétlem. Csak próbálok angyalka lenni
abban a reményben, hogy ezzel kitörlöm a lelki szemei előtt
lebegő képet, miszerint egyetlen gyermeke malackodott a
gyepen.
— Talán – válaszolja. Aztán gondolataiba merülve tovább
bámulja a földet.
— Házim van – mondom neki végül, remélve, hogy
kitessékelhetem. – Van még valami?
— Ó! – Kicsit szélesebbre nyitja az ajtót, és Pipet
pillantom meg ott ácsorogni. Egy újabb Gap szerelés van rajta,
és megható látni, hogy tényleg próbálja úgy belőni a séróját,
ahogy tanítottam neki.
— Jól van — mondom, és odahajolok, hogy behúzzam a
szobába.
— Akkor kettesben hagylak titeket – mondja anyu sugárzó
mosollyal. És ráadásul be is csukja maga mögött az ajtót! Soha
nem volt Cam ellen, de miért van oda annyira Pipért? Mert
Camből sugárzik a szex, Pip homlokán viszont ott virít az
Anyai Elismerés Pecsétje?
Még mindig ezen morfondírozom, mikor észreveszem, hogy
Pip izeg-mozog.
— Ülj le! Dolgunk van.

 137 
 Az ágyamra pillant, ami az egyetlen ülőhelyet kínálja az
egész szobában, aztán szégyenlősen lekuporodik a szőnyeg-re.
Felveszem az íróasztalomon heverő papírt, és meglobog-
tatom előtte.
— Voilá. Mindent kiírtam, hogy meggyőződhessünk róla,
tisztáztuk-e a dolgokat.
— Cameron tud erről?
Múlt éjjel, tiltakozása ellenére sikerült meggyőznöm Camet,
hogy szeretni fogom, bármi is történjen, és hogy jobb, ha
marad, akárhogy is nézzen ki. Teljes szívével egyetértett, nem
akar elhagyni, de legnagyobb aggálya volt, hogy majd dobom a
buta szárnya miatt. Mintha ilyen sekélyes lennék. Bólintok, és
azt mondom:
— Csakhogy Dawn mindig a sarkában van, szóval ő nem
tud nekünk segíteni. Rajtunk múlik, hogy megmentjük-e.
Pip nagyot nyel. Aztán még egyszer. Arca vörösre vált. Pip
nem szokott ellenszegülni a hatalommal. A pokolba,
valószínűleg senkivel nem szokott ellenszegülni.
— Ne félj! Te magad mondtad, és ezt a papírról olvasom,
hogy: „Egy tündérnek szabad akaratából kell átmennie
Másföldére.” És ő nem akar menni.
Kinyitja a száját, becsukja, aztán megint kinyitja, mint egy
levegő után kapkodó aranyhal.
— Dühösek lesznek, ha nem megy.
— És akkor mi van? Semmi közünk a döntéséhez. Ez totál
rajta múlik – magyarázom, és közben figyelem, hogy rákvörös
lesz a füle.
— Egyébként is, mit tudnának csinálni?
Pip szerint az Érettség napján a portál éjfélkor kinyílik, és
addig nem is csukódik be, míg egy fiatal élet át nem megy
Másföldére. De a tündérnek szabad akaratából kell mennie.
Vannak olyan történetek, mikor egy ember véletlenül átment a

 138 
portálon, mielőtt a tündérnek sikerült volna, és a szegény pára
örökre csapdába esett ebben a világban. Szóval, ha a sors furcsa
fintora folytán valaki átvenné Cam helyét, ő arra lenne
kényszerítve, hogy itt maradjon. Velem. Örökre.
Jól hangzik.
— Dühösek lesznek – ismétli Pip. – Nem tudom, mit
fognak lenni.
— Mi történt azokkal a tündérekkel, akikről beszéltél?
Akik csapdába estek ebben a világban?
— Nem tudom - feleli. – Többé soha nem hallottak róluk.
— Ó! Hát attól még érdemes megpróbálni.
— De ne feledd: valakinek mennie kell helyette, különben
a portál nyitva marad, és felborul a két világ közti egyensúly. A
legendák szerint, ha ez egyszer bekövetkezik, mindkét világban
zűrzavar áll be, és ezer évig tartó tűz emészti fel őket.
Felvonom a szemöldököm.
— Komolyan?
Rábólint.
Elképzelem a bűntudatot, amit éreznék, tudva, hogy az én
buta barátmegmentő-tervem volt a globális felmelegedés
egyedüli forrása. Hátradőlök a székemen, és azt mondom:
— Oké, jól van, akkor csak be kell helyettesítenünk egy
szegény lúzerrel.
Pip suttog.
— Csak meg ne tudják. Ez fontos. Dawn egyetlen célja,
hogy meggyőzze őt, térjen vissza Másföldére, és nem tudom,
milyen messzire menne, hogy elmozdítsa a felbukkanó
akadályokat.
— Most rólam beszélsz?
— Igen.

 139 
 — Talán lóvá változtatna?
Félig-meddig viccelek, de úgy bólint, mintha ez egy komoly
lehetőség lenne. Visszafojtom a hányingert, amitől felkavarodik
a gyomrom.
— Nyugi – suttogom, inkább magamnak, mint neki. –
Mire rájönnek, hogy nem akar menni, már késő lesz. Azt
mondtam Camnek, játsszon csak nyugodtan, mintha tényleg
benne lenne a tündérkedésben, aztán az utolsó pillanatban
majd úgy csinálhat, mintha akkor gondolná meg magát. S akkor
Dawnnak nem marad ideje, hogy meggyőzze.
Pip bólint, de tudom, hogy még mindig nyugtalan. Végül azt
mondja:
— Bár nem tudjuk majd megvédeni a... „szegény lúzert”,
akit magával visz.
— Tudom – mondom komolyan, és arra gondolok, hogy
vesszük rá Sara Phillipset, a túlságosan is életerős és gyönyörű
pomponkapitányt, hogy lépjen be a portálon Cam helyett. – A
lány... vagy akárki is lesz az... lesz a mi áldozatunk.
Pip mély levegőt vesz, és a földre pillant.
— Azt hiszem, elfelejtettem valamit megemlíteni. Akit
Dawn magával visz... olyasvalaki kell hogy legyen, aki szintén
október tizenötödikén tölti be a tizenhatot.
Majdnem leesek a székről.
— Mi van?
— Ööö, igen. Az emberek is csak a születésük napján vagy
a tizenhatodik születésnapjukon mehetnek át Más-földére.
Máskor nem.
A szeme elkerekedik, mintha félne tőlem. Tőlem. Úgyhogy
lehalkítok, és nyugodtan azt mondom:
— Miért nem mondtad ezt korábban?

 140 
 – Nem tudom. Én...
Egy pillanatig elgondolkodom, végigveszem az egész gimis
osztályunkat. Nincs senki, csak Cam és én, aki október
tizenötödikén született. És én nem fogom feláldozni a földi
életemet, csak hogy itt tartsam Camet; akkor semmi értelme
nem lenne ennek a ragyogó tervnek, hogy megmentsük az igaz
szerelmet. De akkor mit tegyek? Hirdessek a MySpace-en,
hátha elcsalogathatok a bulinkra egy szegény leendő tizenhat
évest? Vagy dobjak fel egy aprót a Craigslistre21?
Reménytelen.
— Ez baj. Nem ismerek senkit, aki egy napon született
Cammel és velem. – Nagyot sóhajtok.
— De igen. – Nagyot nyel. Aztán megint nyel. – Engem.

21
Internetes hirdetőportál.

 141 
-M EG TUDOM CSINÁLNI – JELENTI KI NYUGODT
HANGON. Ahogy előttem térdel, most először tűnik
erősnek és tekintélyt parancsolónak, akár egy lovag, aki
felkészült a harcra. – Nem félek. Éltem ott korábban,
megtehetem újra.
Megrázom a fejem. Pip jó srác, furcsa, de az. Előszörre sem
érdemelte meg a tündérek kegyetlenségét, másodszorra meg
végképp nem ezt érdemli.
— De azt mondtad, hogy ott rosszul bánnak az
emberekkel. Gonoszak voltak veled.
Felém hajol, szeme sötétszürkére vált, aztán megrántja a
szőnyeget.
— De tényleg illek én ide?
Az igaz, hogy kissé különc. De jó értelemben. Nyilvánvaló,
hogy nem látja magát kívülről, nem látja, hogy a különbözősége
érdekessé teszi, nem kívülállóvá, amilyen Másföldén volt.
Néhány napja még együtt nevettem a többiekkel az új kölykön,
de most már látom, hogy ez a „csodabogár” egy megbízható, jó
ember. Olyan ember, aki nem érdemel rossz bánásmódot...
senkitől.

 142 
 — Illesz közéjük, ez számít.
Megfogja az ingét.
— Csak ezek miatt az új ruhák miatt?
— Nincs szükséged rájuk. Jó voltál úgy, ahogy voltál.
Nagyon felszínesen láttam a dolgot.
Hátrahajol, és abban a pillanatban észreveszem mellkasa
széles ívét a gallérja mögött. Feszes izmok húzódnak az
alkarján, amik felérnek még Cam izmaival is, és meg mernék
esküdni, hogy azok korábban nem voltak ott. Mikor azt
mondja: – Úgy fogom fel, hogy teszek valamit az igaz
szerelemért – szinte nem is emlékszem, kinek a szerelméről
beszél.
Kopognak az ajtón, s én elrebegek egy „igen?”-t a folyosó
felé, biztosra véve, hogy anya az, egy tál frissen készített
harapnivalóval.
Az ajtó kinyílik, de helyette legrosszabb rémálmom áll ott
csípőre tett kézzel. Dawn megint modell alakját vette fel, és
patchwork mintázatú ruhát visel, amitől kifutói eleganciára tesz
szert a Holly Hobbie stílus helyett. Metsző pillantást lövell
Pipre, ő pedig azonnal megfeszül, és tisztelettel lehajtja a fejét.
Elakad a lélegzetem. Milyen régóta ácsorgott már odakint?
Hallott valamit?
— Ó, remek - mondom felöltve legbátrabb arckifejezé-
semet, és felállok, hogy szemmagasságba kerüljek vele. —
Minek köszönhetjük a megtiszteltetést?
Ha hallott is valamit, nem árulja el. Ehelyett bájosan
mosolyog, és Pipre mutat.
— Szükségem van erre az emberi lényre – jelenti be,
mintha Pip csak egy guriga vécépapír lenne. – Cameronnak
gyakorolnia kell valakin.
Keresztbe fonom a karomat.

 143 
 — Pontosan milyen gyakorlásról is van szó?
Úgy tűnik, Pip nem bánja.
— Igen, máris – mondja, és feltápászkodik.
Visszatartom.
— Nem fogjátok átváltoztatni semmivé, ugye?
Dawn felnevet.
— Ha meg is tesszük, visszaváltoztatjuk mindig.
Megrázom a fejem. Nem érdekel, mit gondol Cam. Dawn
annyira, de annyira gonosz. Aztán így szólok:
— Egy perc, és viheted – ezzel becsapom az ajtót az orra
előtt.
Mikor Piphez fordulok, látom, hogy megint vörös a füle,
mintha a feje fel akarna robbanni.
— Nem kellett volna...
— Túlteszi magát rajta — mondom, kezemmel elhes-
segetve még a gondolatát is. — Csak meg akartam kérdezni...
Amit az előbb mondtál... az igaz szerelemről... Tényleg
komolyan gondolod?
Bólint.
Az arcát tanulmányozom. Teljesen komoly.
— Nem tudom, miért hoznál ekkora áldozatot értem.
Biztos vagy benne?
Megint bólint, sokkal határozottabban.
— Nem olyan nagy áldozat ez. Tizenhat évig ott éltem.
Nem tudom, hogy juthat ez az eszébe, de örülök, hogy így
van. Mert ő a kulcs, az egyetlen reményem, hogy itt tartsam
Camet. Adtam neki pár ruhát, ő pedig ezt adja nekem. Most
vagy totál lúzer, ha üzletre kerül a sor, vagy valamit nem veszek
észre.
— Köszönöm. – Odalépek mellé, és átölelem óvatosan.
Félszeg ölelésnek indul, de ahogy hozzáérek, megérzem
karizmait a vállamon, mellkasát a testemen, és nehezemre esik
elengedni. Ahogy ott ülök vele a plüss szőnyegen, tudva, hogy

 144 
az ölelés hosszúra nyúlt ahhoz, hogy barátinak lehessen
nevezni, mégis képtelen vagyok tenni ellene, feltűnik valami.
Egy illat, ami akár-mennyire is halovány, mégis ismerős. Az az
illat, amit már az agyonparfümözött idős hölgyek közt is
éreztem a Toadban, de akkor nem tudtam azonosítani. Most
azonnal felismerem.
Liget illata. És borbélyüzletbeli arcszeszé.

 145 
A ZNAP ESTE KESERŰEN ÉS NEHÉZ SZÍVVEL ALSZOM EL.
Keserűen, mert nem láttam Camet egész nap. Azt ígérte,
vacsora után átjön, de nem mutatkozott, aztán felhívott
kilenckor, hogy megmondja, nagyon elfáradt. És nehéz szívvel,
mert kétségbeesetten vágyakozom azokra a napokra, amikor
még nyoma sem volt ennek a rémálomnak.
Hiányzik a régi, nyugis, magabiztos Cam. Ez az új változat
annyira utálja magát és azt, amivé válik, hogy már viccekkel
sem tudja elkendőzni a rossz érzéseit. Mikor felvetettem, hogy
legalább egy kicsit át kellene jönnie, épp csak hogy
összefussunk, és tévézzünk kicsit, visszautasította, mert „Egy
csomót kell pihennem, hogy befejeződjön ez az átváltozás, és
teljes mértékben csodabogár lehessek.” Ágyba bújok, a bulira
gondolok, és a tervemre, hogy itt tartsam magam mellett, és
azon tűnődöm, milyen élete lesz Camnek ebben a világban
tündérként. Milyen kicsire zsugorodik össze? Már így is vesztett
kábé tizenöt centit és tíz kilót, és — ki tudja, hiszen egész nap
nem láttam — mostanra valószínűleg még többet. Nem úgy
tűnik, hogy focizhatna egy Big East-i főiskolán, ahogy tervezte.
És mennyire lesznek útban azok a szárnyak?

 146 
Mindig arról beszélt, hogy időjós lesz, vagy a Wall Streeten fog
dolgozni. Nem tudom elképzelni, hogy ide-oda repkedjen egy
háromrészes öltönyben, aktatáskával a kezében.
Cam egész életében tökéletes volt. Mindent könnyen
megkapott. Jól mondta az újság: „Cam Browne mindenre
képes.”
De annak már vége. Az a régi Cam volt.
Nem vagyok olyan biztos benne, hogy vajon az új Cam
képes lesz-e mindezzel megbirkózni.
De muszáj lesz, mert én nem tudok megbirkózni az élettel
nélküle.
Lerúgom a takarót, bedobok egy Enya-cédét, török-ülésben
felülök az ágyon, és becsukom a szemem.
— Paralelepipedon — mormolom.
Egy kóbor hajtincs csiklandozza az orromat, zavarva a
koncentrációt, úgyhogy eltart egy darabig, míg végre meglátom
az uszoda kék hullámait. Mikor elvesztem bennük, azt
suttogom:
— Mutasd Cam Browne-t!
A hullámok homályossá válnak, aztán...
Semmi.
Teljes sötétség.
Várok még egy pillanatig, aztán elvesztem a türelmem.
— Mutasd Cam Browne-t! — ismétlem hangosabban.
Vagy az a vízióm, hogy egy sötét szekrényben lóg, vagy nem
kapok semmit.
— Cameron Browne? — kérdezem, megütögetve a
fejemet.
Reménytelen.
Mély levegőt veszek. Muszáj megtalálnom a Zent.
Kissé megnyugodva, épp csak annyira, hogy a szívem nem
kalapál, visszamegyek a paralelepipedonhoz.

 147 
 Mikor megjelennek a vízfodrok, azt mondom:
— Mutasd Pip Merriweathert!
A hullámok szétválnak, a felhők kitisztulnak, és egy kép
kezd formálódni.
Igen, még mindig látom.
De az ünneplés hirtelen véget ér, mikor belépek a
látomásba.

 148 
A Z ÁLMAIM AZNAP ÉJSZAKA MEGINT TELE VOLTAK Camről
és Pipről szóló képekkel. Az ágyamban fekszem, Cam is
ott van, és megint megcsókol, teljes súlyával rám nehezedik.
Kezével a hajamat simogatja, érzem a leheletét a bőrömön,
ahogy csókolgatja a nyakam. Felsóhajtok, becsukom a
szememet, annyira jó érzés. Mikor lehúzza a felsőm pántját a
vállamon, és ajka végigvándorol a kulcscsontomon, csak arra
tudok gondolni, hogy szeretném, ha ez örökké tartana. Mikor
kinyitom végre a szemem, és kikandikálok az orcám mögül,
mogyoróvaj színű hajkoronát pillantok meg. Ez nem Cam,
mondom magamnak. Tudod, hogy ki az. Tudom, hogy nincs ez
így jól.
Mégse mondom neki, hogy álljon le.
Reggel úgy ébredek, hogy az ágynemű a lábam köré
tekeredett, és úgy érzem magam, mint a világ legrosszabb
barátnője. Gyorsan magamra kapok valamit, és lerohanok a
lépcsőn, aztán ki az ajtón, mielőtt anyu feltehetné a szokásos
„Narancslét?” kérdését. Pipet a két ház között találom, ott
ácsorog vállára vetett hátizsákkal, és vagy a füvet, vagy a lábát
nézegeti. Egy újabb Gap öltözéket visel, ezúttal kapucnis
pulcsit, bő farmert és tornacsukát, eddigi leginkább
fenegyerekes szerelését.

 149 
Kissé fenyegetőbb így, mint a Kedset viselő Pip, de attól még
nagyon cuki.
S mégis, mikor felnéz, és találkozik a tekintetünk, el kell
fordulnom. Az álombéli megcsalás megcsalásnak számít? Nem.
Néha vannak olyan álmaim, hogy meztelenül megyek iskolába,
ami nem azt jelenti, hogy meztelen akarok lenni. Egy Pipről
szóló álom nem azt jelenti, hogy vágyom rá. Persze, még
mindig érzem a kezét a hajamon, a leheletét a...
Fenébe! Koncentrálj, kislány!
Nem lehetnek ilyen érzéseim. Ez nevetséges. Annak
ellenére, hogy elhajította a kordnadrágot, ő még mindig
Tolltartó Pip. Ami azt illeti, nekem van a legtökéletesebb
barátom ezen a világon, és bármelyik másik világban is.
Pip érzékeli kisebb lelki összeomlásomat. Hogy is ne
érzékelné? Lefogadom, hogy még a szagom is bűntudatról
árulkodik.
— Valami baj van? - kérdezi.
Camet sehol sem látom, aminek örülök. Nem tudnék a
szemébe nézni.
Mély levegőt veszek, és mondogatni kezdem magamban,
hogy Cam az igazi szerelmem, Cam az igazi szerelmem, Cam az igazi
szerelmem. Aztán rákényszerítem magam, hogy a szóban forgó
kérdésre koncentráljak, az igazi kérdésre, a lefekvés előtti
látomásomra.
— Nagyon is. Múlt éjjel, mielőtt lefeküdtem, volt egy
látomásom rólad.
Felvonja a szemöldökét.
— Te egy bűbájos vagy?
— Egy mi? – Húzom az orrom, de igazság szerint a
„bűbájos” elég kedves titulusnak hangzik. — Ööö, nem. Csak
médium. Néha látomásaim vannak.

 150 
 — Aha, értem. És a látomásod figyelmeztetett?
Az igazat megvallva, a szóban forgó látomás szelíd volt, még
unalmas is ahhoz képest, amit utána tapasztaltam álmomban.
De arról az álomról nem beszélhetek soha senkinek. Ráadásul
csak egy álom volt. Nem nagy ügy. Bizseregni kezd a karom és
a nyakam, ha eszembe jut, de lerázom magamról, és a
látomásról beszélek.
– Téged láttalak, ahogy sétálsz az utcán. Ropogós
faleveleken.
Pip oldalra biccenti a fejét.
— Falevelek, amik lehullottak. Érted már? – Eltelik egy
pillanat, végül így szólok: — Másföldén nem hullanak a
falevelek?
Megrázza a fejét.
— Ó! Hát itt a levelek meghalnak, és lehullanak a fákról a
tél beköszönte előtt.
Rémültnek látszik.
— Borzalmas! Miért?
— Az évszakokon múlik, azt hiszem, de a fák nem halnak
meg, azok csak... — Félbehagyom a mondatot, felsóhajtok.
Nem fontos épp most Bili Nye-t, a Tudományos Fickót22
játszanom. – Csak annyit akarok mondani, hogy ez nem
szokott bekövetkezni a hónap vége előtt. Hanem általában
október tizenötödike után. A születésnapunk után. Szóval hogy
lehetsz itt, és sétálgathatsz a ropogós faleveleken, mikor ott
kellene lenned?
Kezdi felfogni.
— Óóó.
— Igen. Szóval valami balul sül el ezzel a tervvel. – Mély
levegőt veszek, és mereven nézem a földet, próbálva kitalálni,
mi lehet a bibi. A terv annyira könnyűnek, annyira

22
Humorista, televíziós személyiség, gépészmérnök, és tudományos
tárgyakat oktat; úgy is emlegetik, mint „Bili Nye, the Science Guy”.

 151 
üzembiztosnak tűnt. Csak annyi lenne a dolgunk, hogy Cam
biztosan ott legyen a... Jaj, ne! Szegény Cam. – Mit fogok
mondani Camnek? Azt mondtam neki, hogy minden rendben
lesz, erre most...
Pip zsebre teszi a kezét, és így szól:
— Nem lehet, hogy téved a látomásod?
— Nem, nem, nem. A látomásaim mindig helyesek.
Kérdezz meg bárkit! – Szóval mi futhat zátonyra? Pip is
belement, és addig, míg a tündérek nem jönnek rá, minden
rendben. De talán rájöttek. Talán már mindent tudnak. Azok
csak egy csapat kotnyeles bogár. — Talán Dawn rájön.
Hát persze! Persze, hogy megneszelt valamit! Az mindent
megmagyarázna.
Valójában az is lehet, hogy már tudja. Talán már próbál
játszadozni a tervvel. Ez megmagyarázná, miért voltak furcsa
látomásaim Pipről. Dawn mágiája nagyon erős. Uralkodik a
gondolataim fölött, megpróbálja elérni, hogy beleszeressek
Pipbe, hogy örökre elfelejtsem Camet. Valahogy bejut az
álmaimba. Cam azt mondta, kész bármilyen akadály
elhárítására, ami az útjába áll, hogy Másföldére vihesse őt.
Így már értem! Igazából soha nem lehetnek gyengéd
érzelmeim egy olyan srác iránt, mint Tolltartó Pip. Az
nevetséges lenne.
Átkozott tündérmágia!
Pip az állát vakargatja.
— Lehet valahogy más irányba terelni az eseményeket?
Hogy ne ez legyen a vége?
— Nem, a látomásaim mindig igazak. Semmi sem tudja
megváltoztatni őket! — A hangom úgy visít, hogy üveget
lehetne repeszteni vele. Remegek. – Vagyis, ha amúgy is
rájönnek, akkor tényleg nem tehetünk semmit.

 152 
 Pip megpróbálja a vállamra tenni a kezét, de lerázom
magamról.
– Ez baj. Nagy baj. Vége. Akár fel is adhatjuk. Végünk
van.
Pip az állát vakargatja.
— Érdekes.
Magam köré kulcsolom a karomat, és dühösen meredek rá.
— Mi az, hogy „érdekes”? Érdekes, ahogy darabokra
hullik az életünk?
A földet bámulja.
— Épp most mondtad, hogy fel kéne adnunk. Szóval
biztos vagy benne, hogy a látomásod valóra válik.
Haragosan összevonom a szemöldököm.
— Hát akkor szerinted mit kéne csinálnom? Küzdjek,
hogy itt tartsam? Ha így teszek, veszítek a végén úgyis. A
látomásom megerősíti.
Kifejezéstelen tekintettel néz rám.
— Érdekes.
Haragos pillantásom egyre mélyül.
— Micsoda?
— Másföldén a tündérek évekig tanulják, hogy ural-
kodjanak a mágikus erejükön, amit megörökölnek a tizen-
hatodik születésnapjukon. Ha nem uralkodnak rajta, akkor
felemészti őket.
— És azt akarod mondani, hogy... – mondom keserűen.
— Hagyod, hogy az erőd irányítson téged, ahelyett, hogy
fordítva lenne.
Camre gondolok, és arra, mennyire nem akarta tudni soha a
jövőjét. Mindig azt gondoltam róla, hogy bolond, de volt némi
igaza. Tavaly nem akarta előre tudni, hogy megnyerik-e a
bajnokságot, mert attól félt, lezüllik, és rutinból fog játszani,
nem a tudása legjavát nyújtja. Ha ismeri a jövőjét, talán meg is
változtathatta volna. Ha előre tudja, talán nem győztek volna.
Talán jobb nem is tudni.

 153 
 Felsóhajtok.
— Szóval, szerinted mit kéne tennem?
— Mivel kapcsolatban?
Megpördülök, és szemtől szemben állok Cammel. Szó
szerint. Azelőtt ez úgy nézett ki, hogy szemtől mellkasban.
Most egyenesen a szemébe tudnék nézni, ha nem szégyellném
magam annyira. Ehelyett azon kapom magam, hogy a
papucsomat tanulmányozom, meg a francia manikűrt, ami az
elmúlt hétvégén tönkrement.
— Ööö, Pipnek és nekem van egy közös feladatunk órára.
Cam a nadrágjával babrál, próbálja felhúzni. Észreveszem,
hogy új lyukat fúrt az övére. Ráhúzza pólóját a nadrágra, és
undorodva grimaszol.
— Geometriára?
— Aha — motyogom.
Engem méreget.
— Miért nézel ki úgy, mint aki mindjárt kidobja a taccsot?
Magyarázok valami olyasmit, hogy ez egy nehéz feladat, és
brilliánsan témát váltok, hogy:
— Na de elég ebből! Veled mi újság?
Vállat von.
— Minden oké. Király.
Felnézek a rózsaszín glóriája felé, és azt motyogom:
— Mi a helyzet, Dawn?
A glória megremeg kicsit, aztán gyorsan tovalibben.
— Utálja, hogy látod – suttogja Cam.
— Nem az én hibám, hogy nem tökéletes a bűbája –
mormogom.
— Most komolyan, légy kedves!
— Mindegy. Figyelj, amiről beszéltünk... – kezdem, készen
arra, hogy kikotyogjam a látomásom. Igen, tudnia kell róla, ha a

 154 
terv nem válik be. Tudnia kell, hogy minden erőfeszítésünk
ellenére sem leszünk együtt. De aztán a szemébe nézek, a
tekintete derűs, reményteli, és tele van szeretettel irántam.
— Mi van vele? – kérdezi hanyagul. Nyugodtan. Mint a
régi Cam.
Nem. Nem hagyhatom cserben. Nem én leszek, aki porba
dönti a reményeit. Nem most.
— Semmi baj - mondom végül, kikényszerítve magamból
egy vigyort.
— Semmi baj – mondja ő is, és napok óta először moso-
lyog igazán.
Pip tekintete az enyémbe fúródik, és mielőtt Cam a vállamra
tenné a kezét és az iskola felé húzna, látom még, ahogy szájával
formálja a szavakat: „Ne add fel!”
Nincs ennél rosszabb. Most tőlem függ, hogy meg-mentem-
e Camet Másföldétől, mikor legbelül minden azt mondja, ez
lehetetlen.

 155 
B ESETTENKEDEM GEOMETRIAÓRÁRA, és nyomorultul
becsusszanok a padba. Én vagyok, aki reménykedtem – és
Camet is rávettem, reménykedjen – hogy tényleg
megmenthetem Másföldétől, és most már tudom, hogy nem
történhet meg. S igen, talán Pipnek igaza van. Talán nem
kellene hagynom, hogy a látomásaim irányítsák a
cselekedeteimet. Az segítene, ha pár vízióm időnként nem
válna valóra. De jövők százait mondtam már meg előre, és
soha nem tévedtem. Egyszer sem.
Néha ez az adottság tényleg az idegeimre megy.
Eden kacarászik. Minden ok nélkül. Ma szokatlanul vidám,
ami veszélyes, mert én meg, szintén szokatlanul, ott tartok,
hogy szétcsapok mindent, ami az utamba kerül. Úgy dobálja a
haját, mintha egy samponreklámban szerepelne, aztán a szék
támlájára veti a karját, és nyitott szájjal vigyorog.
— Mi van? - csattanok fel.
Nem hittem volna, hogy lehetséges, de a vigyor szélesedik.
Szinte látom a manduláját.

 156 
 — Észreveszel valamit?
Annyira nem akarok most kitalálóst játszani!
— Tartós szemfestéked van? – kockáztatom meg kevés
lelkesedéssel.
— Pfuj, tudod, hogy azt soha nem tenném. – Újra
hátraveti a haját, úgyhogy néhány vöröses szál az asztalomon
landol. Eden jobban hullatja a haját, mint egy labrador a szőrét.
— Sarának értágulata van, és azt akarják, hogy te legyél a
pomponok vezére?
Jobban kacag a bágyatag viccemen, mint kéne, és azt
mondja:
— Bárcsak! – Aztán lófarokba húzza a haját, és hagyja,
hogy a hátára hulljon.
Milyen idegesítő. Három másodpercre vagyok attól, hogy
előrántsak egy ollót, és őrült nyiszatolásba kezdjek.
— Mi van a hajaddal? Te...
De akkor veszem észre. Egy vöröses foltot a nyakán.
Borzasztóan nagy, és olyan a formája, mint Texasnak. Eden
rám kacsint, akár egy kis szexbomba, és annyira nem hasonlít
az idős hölgyre, aki a látomásomban a porcelán-figuráival
beszélgetett.
— Kiszívták! - kiáltja olyan hangosan, hogy az osztály fele
odakapja a fejét.
— Csinos. – Felsóhajtok. Szóval, tökéletes. Míg a
másodikosoknak gondtalan, fiatalos kicsapongásokkal teli
hétvégéje volt, addig én próbáltam megmenteni szánalmas
tündérkapcsolatom maradékait. Biztos vagyok benne, hogy úgy
buliztak, mintha 1999. lenne, míg én tangózni voltam Béna
Bélával.
Eden egy pillanatra kidugja fejét a felhők fölül, és észreveszi
a kötést a karomon.

 157 
 – Jaj, istenem! Mi történt veled?
— Én... elestem — motyogom.
— Eltörött?
— Csak kékes-lilás árnyalatban játszik.
— Jaj, istenem! – ismétli. – Te szegény. Olyan mintha ezen
a hétvégén az egész világ megfordult volna, vagy ilyesmi.
Kifejezéstelenül meredek rá.
— Mármint megsérültél. – A terem eleje felé integet, ahol
Pip még mindig a tolltartójában matat. A hétvégi zűrzavarban
elfelejtettem ellopni és elégetni. – Gyíkfiú dögös lett. – A lila
horzsolásra bök, ami keveredik a szeplőivel, és a széles vigyor
megint kiül az arcára. – És ez a király dolog.
— Dögösnek tartod? — kérdezem Pipet figyelve, ahogy
idegesen rágcsálja a kisujján a körmét. Bár a véres körömágy
nem kifejezetten vonzó, attól még jól áll neki egy kicsit.
Kíváncsi lennék, ebből mennyi köszönhető a fazonigazító
erőmnek, és mennyi Dawn bűbájának.
Edén vállat von.
— Persze. Olyasmi.
Csak akkor veszem észre, hogy tátott szájjal bámulom Pipet,
majdhogy ki nem csordul a nyálam. Gyorsan becsukom a
számat, és azt kérdezem:
— Szóval, kiről van szó?
Eden szeme összeszűkül.
– Hm?
— Ki a vámpír?
Még mindig úgy hunyorít, mint Clint Eastwood.
Nyilvánvaló, hogy nem jutott el a tudatáig, úgyhogy az
ocsmány horzsolásra mutatok, és szótagolva kérdezem:

 158 
 — Ki csi-nál-ta azt?
A szemét forgatja.
– Jaj, már! Mike.
Most rajtam a sor.
— Milyen Mike?
— Jaj, már! – ismétli. – Kensington. Ki más?
— Kizárt.
— Ő volt! - visítja.
— Egy fenét volt ő. Hiszen meleg! — tör ki belőlem, és
csak a másodperc töredékével később jövök rá, hogy inkább
suttognom kellett volna azt a részt, mert most újra mindenki
minket bámul. – Vagy legalábbis azt hittem – teszem hozzá
sokkal lágyabban.
Edén rám mereszti a szemét.
— Istenem! Az emberek ebben a suliban néha tényleg az
idegeimre mennek. Egy srác, aki jól öltözik, nem is lehet
hetero?
— Hát igen, de...
Vállat von, és a kiszívott nyakára mutat.
— Mindenki tévedhet. Ezt hívják csordaösztönnek. – Az
utolsó szót nagyon leereszkedően mondja.
Hitetlenkedve meredek rá.
— Szóval, várj! Te tudtad, hogy mindenki melegnek tartja?
És mégis járkáltál utána?
Bólint.
— A megérzésem általában jó az ilyen dolgokkal
kapcsolatban – motyogom. - Talán csak össze van zavarodva.
— Pe-ersze. – Kuncog. – Talán te vagy az, aki össze van
zavarodva.
Pip megfordul, és rám vigyorog, még mindig az ujját
rágcsálva. Én azon kapom magam, hogy elakad a lélegzetem,
remegek, és azon tűnődöm, milyen lenne, ha tényleg úgy

 159 
érintene meg, mint az álmomban. És akkor eszembe jut Cam,
és legszívesebben leszúrnám magam a tollammal.
Edennek igaza van. Határozottan össze vagyok zavarodva.

 160 
O RA ALATT PIP ANNYISZOR NÉZ HÁTRA, és formálja némán,
Ne add fel, hogy mire Tanner röpdolgozatot írat, a
figyelmem elkalandozik. A kérdések felét nem is hallom, ami
csak megpecsételi a sorsomat, hogy soha életemben nem leszek
a matektanár kedvence. Bár hozzászoktam, hogy a tanárok
imádnak, mire vége van az órának, és Tanner homlokráncolva
begyűjti a papírokat, már nem érdekel.
Ha Mike-kal kapcsolatban tévedtem, talán a Pipről szóló
látomásom is tévedés volt?
A folyosón meglátom, hogy Eden már belefeledkezett Mike-
ba a következő teremnél. Lábujjhegyen áll, de Mike még így is
mintha fél méterrel magasabb lenne nála, és ahogy Eden arcát a
sajátjához húzza, ott van ez a vad, vágyakozó csillogás a
tekintetében, mintha le akarná nyelni a fejét. Szóval élvezi. Az
elhaladó emberek ugyanolyan zavarodottan dobnak egy hátast,
mint én. Mike Kensington. Meleg Mike. Ki hitte volna?
Oké, szóval igazából azt soha nem láttam, hogy Mike a
másik csapatban játszik. A megérzésem mindig is épp olyan
zseniális volt, mint a jelentőssé vált médiumi képességem.

 161 
És amióta találkoztam Mike-kal, a megérzésem mindig azt
visította, „Meleg!” Szóval, számomra ez a hasra esés... hát, ez
olyasmi, ami korábban soha nem történt.
Ahogy Mike Eden köré tekeredik, eszembe jut Cam.
Amilyen egykor volt. Ajkamat beharapva elfordulok, készen
arra, hogy átgázolok mindenkin, aki az utamba kerül, míg
eljutok a legközelebbi mosdóig. De Pip bárgyú vigyora megállít.
— Mindenki olyan átkozottul boldog ma – motyogom,
ahogy elmegyek mellette, mert csak így tudok gátat szabni az
ösztönnek, ami azt mondja, érintsem meg.
— Van itt neked valami – mondja csoszogva, hogy
felzárkózzon hozzám. – Amiért segítettél a hétvégén.
Maradj távol tőle, mondja egy kis hang az elmém azon részén,
ahová nem férkőztek be Dawn sikolyai. Légy kemény! Ne is törődj
a késztetéssel, hogy le akarod nyomni a nyelved a torkán, mert ez csak a
tündérmágia hatása.
— Nincs szükségem semmire – mondom, és csak most
veszem észre, hogy egy kis műanyag zacskó van nála.
Átadja a zacskót, és belekukkantok. Egy rúzs van benne.
Ocsmány, csillogó narancssárga színben.
— A drogériában minden nő ilyet vett.
Erősen kételkedve felvonom a szemöldököm.
— Ebben az árnyalatban?
— Szép, ugye? A naplementére emlékeztet, Másföldén.
Becsukom a zacskót, és a táskámba gyűröm. Bár erősen
próbálok hűvösen viselkedni vele, nem tudok nem meg-
hatódni a gesztustól.
— Köszönöm. Igazán. Biztosan nagyon szép ott.
Bólint.

 162 
 — Azt hiszem, ez hiányzik a legjobban. A naplemente.
Pont ezt kellett most hallanom: hogy mennyire hiányzik neki
Másfölde, és alig várja, hogy visszatérjen.
— Szóval tényleg nem bánod, hogy visszamész?
Az arca felderül.
— Akkor nem adod fel?
— A látomásom lehet, hogy hibás egy kicsit - ismerem be,
miközben azt figyelem, hogy Mike Eden fülcimpáját rágcsálja.
— És nem tehetem. Úgy nem, hogy Cam sorsa tőlem függ.
— Majd meglátod, minden megoldódik.
Már nem akarok erre gondolni. Gyorsan témát váltok.
— Elhívtál már valakit?
Szégyenlősen vigyorog rám.
— Nem hiszem, hogy lenne értelme, mivel úgyis
visszamegyek Másföldére.
Majdnem hátba veregetem biztatásképp, de félúton
megakasztom a mozdulatot, mert úgy vélem, hibát követnék el.
Ráadásul múlt éjjel volt elég fizikai kontaktusom vele.
— Miért ne lenne? Semmi sincs, ami azt mondaná, hogy az
utolsó itt töltött éjszakádon nem szórakozhatsz egy kicsit. Csak
jól kellene érezned magad.
— Rendben. De...
— Ne idegeskedj! Higgy nekem, dögös vagy, és bármelyik
lány boldogan elmenne veled. Emlékezz: önbizalom.
— Önbizalom – ismétli, és kifejezéstelenül szemléli a
kínálatot, mintha a sztrádán elhajtó autókat nézegetné.
— Látod, rengeteg lány közül választhatsz – mondom
neki, sokkal inkább meggyőződve róla, hogy akárkit is hoz
magával, az nem távozik vele együtt. Amikor a kedves, édes Pip
biztonságban lesz Másföldén, hazavihetjük a szegény lányt a

 163 
városból, és majd azt mondjuk neki, hogy Pip elszökött egy
cirkusszal, vagy ilyesmi. – Eszedbe jutott valaki?
— Ööö. – Zsebre teszi a kezét. – Arra gondoltam,
meghívom az egyiket azok közül, akik elhívtak ma reggel.
A folyosó rémesen zajos, szóval lehet, hogy nem jól
hallottam. De megesküdnék rá, hogy azt mondta, valaki már
meghívta. Ezt töröljük; azt mondta, „az egyiket”, vagyis többen
is meghívták. Ami, figyelembe véve, hogy csak hétfő reggel
kilenc van, lehetetlen. Vagy nem?
— Várj! Micsoda? Ki hívott meg?
A szokásos szarvas-a-reflektorfényben pillantása vissza-tér.
— Nem tudom a nevüket. Volt egy nagyon hosszú, sárga,
majdnem fehér hajú lány. Nagyon szép volt a foga.
Meglengetem előtte a kezem, és azonnal elhallgat. Ez gond.
Egészen nyilvánvalóan. Emiatt dől dugába a tervünk.
Fogalmam sem volt, hogy Pip ilyen gyorsan dolgozhat. Úgy
értem, a fazonigazító képességem néha még jobban is
megijeszt, mint a pszichikus. Vagy talán Dawn használja a
mágiáját, hogy Pipet minden lány ellenállhatatlannak találja, s
én féltékenységből még inkább beleessek. Akárhogy is van, egy
dolog világos. Pip határozottan egy időzített bomba.
És már abból, ahogy Gizelle, a programszervező a Toadban
beleesett Pipbe, tudhattam volna, hogy a suliban egy csomó
lány ugyanazt fogja csinálni. Ha Pip ilyen gyorsan képes
partnert találni a bulira... ki tudja, lehet, hogy péntekre eljegyzi
magát! És Pip, aki azelőtt soha nem ismerte a szerelmet, talán
annyira belebolondul a partnerébe, hogy mikor eljön az idő,
nem akar majd Másföldére menni. Pip megbízhatónak tűnik, de
fogalma sincs, mennyire megbolondulhat az ember a
szerelemtől. És az emberek mindenféle dilis dolgot megtesznek
érte.

 164 
 Csak rám kell nézni. Én a lelki összeomlás útjára
kormányozom magam.
— Figyelj – mondom neki – talán igazad van. Talán
egyedül kéne végigcsinálnod ezt a dolgot.
Beharapja az ajkát.
— Ha te mondod.
— Persze, csak ha tényleg így akarod. Elvihetsz valakit,
ha...
Akkor nyíltan megérinti a karomat, és a mondatom
megakad.
A keze nagy, erős és meleg a meztelen vállamon. Elpislogok
néhány villanást a múlt éjszakai álmomból, ahogy a bőre az
enyémhez ér. Mikor a szemembe néz, elgyengülök. Szédülök.
Határozottan nem vagyok önmagam. Hangja nyugodt,
magabiztos, olyan, amilyennek még nem hallottam.
— Morgan. Péntek éjszaka elmegyek Másföldére. Ígérem.
Nem találom a hangom. Végül kinyögöm, hogy:
— Oké.
Mesés vigyort villant rám, épp csak leheletnyi pimaszsággal
vegyítve, amitől minden lány megfordul utána. A szívem
kétszer olyan gyorsan ver.
— Biztos vagy benne?
Bólintok.
— Szóval úgy gondolod, a terv működni fog?
Hangja sokkal határozottabb és erősebb, mint gondoltam
volna.
– Tudom, hogy igen.
Akkor visítás hallatszik, és hápogó lányok hada közeledik
tolongva a hallgatói iroda felől. Ahogy közelebb érnek, egy
förtelmes szín villan fel, s észreveszem, hogy Sierra Martin áll
az élen, valami borzalmasan zöld csőtisztító dologgal a hajában,
és a harmadik hétfő reggeli diliházra ítélt mosollyal az ajkán.
Arca kivörösödött az ugrándozástól, úgyhogy egy apró részeg

 165 
hasonlít léginkább. Észrevesz, fitymáló mosolyt villant rám, s
mielőtt bármit mondhatnék, felemel egy nagyon hivatalosnak
látszó burgundivörös borítékot.
Ó! Értem már.
— Harvard? — kérdezem.
Önelégülten bólint, és továbbmegy a folyosón, követőivel a
sarkában.
— Gratula - szólok utána.
Mikor újra levegőhöz jutok, Pip még mindig engem figyel.
— Szóval, látod, nem kellene hagynod, hogy a látomásaid
irányítsák az életedet – mondja.
És most először elhiszem, hogy igaza van.

 166 
H ÁLÓ NÉLKÜL SÉTÁLNI A KIFESZÍTETT KÖTÉLEN lehet
azért jó dolog is. Persze, bármi történhet, jó vagy rossz,
mégis jobb, mint azt hinni, hogy Cam és én átkozottak
vagyunk, és nem tehetünk ellene semmit.
Eltelik egy kis idő, mire képes vagyok úgy gondolni a bulira,
hogy ne jusson eszembe, az lesz Cam utolsó éjszakája ebben a
világban. Szóval, a nap végén, mikor elkap pár gólya, akik last
minute meghívást akarnak szerezni a bulira, szívesen átadom
nekik. Még beszélgetek is velük, megígérem, hogy valamikor
belenézek a jövőjükbe, és egy időre megfeledkezem a
tündérekről, ami már egy hete nem történt meg. Jó érzés a
jelenre gondolni, most az egyszer, ahelyett, hogy folyamatosan
a jövő miatt gyötrődnék.
Mire minden meghívót kiosztok, a folyosók megüresednek,
és minden busz elment az épület elől. Trombita és szaxofon
hangját hallom, ahogy az iskolai zenekar gyakorol a pályán,
úgyhogy tudom, későre jár. Cam valószínűleg már edzésen van.
Talán csak hazamegyek, eldőlök, és együtt töltök egy kis időt az
egyetlen férfival, aki most az egyszer nem kerget az őrületbe:

 167 
az apámmal. Évek óta most először nem bánom, hogy mellette
pihenjek a díványon, és meghallgassam a magyarázatait a
General Hospitalról.
Beteszem a könyveimet a szekrénybe, és becsapom az ajtót.
Mikor megfordulok, nagyot ugrok hátra. Cam áll ott velem
szemben, a szekrényeknek támaszkodva, kifejezéstelen arccal,
karba tett kézzel. Vérben úszó szeme elmond mindent.
— Mi történt? – kérdezem, mikor magamhoz térek első
megdöbbenésemből. – Miért nem vagy edzésen?
Kiegyenesedik, és elindul felém, én pedig nem kapok
levegőt. Az eltelt néhány órában még tíz centit zsugorodott.
Átlátok a feje fölött. Vagyis, magasabb vagyok nála. Bő pólót
visel, ami a vállán hátrahúzódik, mintha hátizsák lenne a ruhája
alatt. A farmerja passzol, de leér a földig, az orron kívül az
egész cipőjét teljesen eltakarja.
— Tudod, miért – mondja számomra ismeretlen hangon.
Ez egy magas orrhang, mint egy countryénekesé. És hiányzik
belőle minden önbizalom, ami egykor hozzá tartozott. Azt
hiszem, ez nem lep meg; vele kapcsolatban már semmi sem a
régi.
— Nem tudsz játszani?
Megrázza a fejét, válla beesik.
— Csütörtökön van az első meccsünk, és alig tudom
elhajítani háromméternyire a labdát.
— De nem látják, hogy történik veled valami? Harminc
centivel kisebb vagy, mint pénteken.
— Nem hiszem, hogy látják. Nem hiszem, hogy bárki látja.
Téged kivéve.
— Engem? Miért csak én?
Vállat von.

 168 
 – Talán ugyanazért, amiért Dawnt is látod. Talán mert
jobban ismersz, mint bárki más. Egyébként a győzelemre
koncentrálnak. És én cserbenhagyom őket. Berágtak.
— Elmondtad Hegesnek? Megértené.
— Ő a legrosszabb. És mit kellene mondanom neki? Nem
tudok játszani, mert tündér vagyok? – Elhessegeti a gondolatot.
– Halálra röhögné magát. A többiek is.
— Akkor mit mondtál nekik?
— Csak eljöttem. Azt mondtam, hogy kilépek, és hogy
használják a cserejátékost.
— Cserejátékos? Az Tommy Miller, és szívás.
— Ebben a pillanatban jobb, mint én. Bárki jobb. –
Beletúr fekete hajába, és észreveszek egy kis bőrkinövést a füle
tetején. Elkapja döbbent arckifejezésemet, és felemel egy
hajtincset, hogy jobban megnézhessem. – Igen, hegyes. Jól néz
ki, ugye?
— Ari – mondom, és komolyan is gondolom. – Ne törj le!
Figyelj, a terv működni fog. Együtt leszünk.
— Én meg csodabogár leszek.
— Épp most mondtad, hogy senki nem látja a válto-
zásokat, csak én. Akkor meg mit számít? Szeretni foglak,
akármi történik. Tudod. Ez nagyszerű.
Arca komor, komorabb, mint amilyennek valaha láttam. Az
elmúlt pár napban lefelé bukdácsolt, és akármit mondtam neki,
nem segített.
— Nem tudom, hogy képes vagyok-e erre – mondja;
furcsa, új hangja szinte recseg.
— Képes vagy rá — válaszolom. — Cam Browne
mindenre képes, emlékszel?
— Az a régi volt – mondja, kifújva lassan a levegőt. – Nem
ez.

 169 
 — Oké, szóval nem tudsz majd többé elhajítani egy
focilabdát, De nagy ügy. Vannak más dolgok is az életben. Csak
lépj tovább a következőre!
— De nekem mi a következő? – Hangja most hangosabb,
és csalódottan csendül. – Azért fociztam, mert olyan
természetes volt. Alkalmas volt rá a testem. Tudod, most mire
alkalmas?
— Egy csomó minden...
— Csak egy dologra. Tündérkedésre.
Bevillan a látomásom, ahogy Pip sétál a ropogós, barna
faleveleken, és elkapom a szívem, mielőtt kiugrik a torkomon.
Azt hittem, meggyőztem, hogy maradjon, és az elmúlt pár nap
során eltökéltebb volt a tervvel kapcsolatban. Erre most jön
ezzel. Azt hittem, elképzeltem minden lehetséges helyzetet,
amitől megbukhat a tervünk, de ezt nem. Soha nem
gondoltam, hogy miatta nem fog működni.
— Szóval beadod a derekad. El akarsz hagyni.
A világért sem nézne a szemembe, szóval már tudom a
választ.
— Nem hiszem, hogy van választásom.
Tudom, hogy az emberek szokták ezt mondani kritikus
időszakokban, mikor az egész életük lepereg a szemük előtt.
Abban a másodpercben a kapcsolatunk bizonyos részletei
átvágtáztak az agyamon: hogy órákig játszottam vele Gameboyt
a kórházban, mikor asztmával feküdt bent; hogy néztem, amint
iskola után minden nap bevág egy egész doboz tejet meg egy
zacskó sütit; az ötödik születésnapom, mikor véletlenül
mindketten Sit’ n Spint23 vettünk egymásnak; a tavalyi
karácsony, mikor az opálgyűrűt kaptam tőle
— a születési kövemet. A tündérek nyilván beárnyékolták
az agyát, mert kizárt, hogy józanul gondolkodik, ha mindezt le
akarja zárni.
23
Gyerekjáték.
 170 
 Kidobom a táskám, és odamegyek hozzá, nyaka köré fonom
a karom. A teste kicsi, gyenge, mintha összetörhetne.
— Ott nyomorultul éreznéd magad.
— Tudom. Itt is nyomorultul érezném magam, akkor mi a
különbség?
— Én – tör ki belőlem. – Itt legalább velem lehetsz.
Bólint, egy kis fénysugár lopózik a tekintetébe.
— Igazad van. Hagyom, hogy a srácok kikezdjenek. A foci
nem az egyetlen dolog a világon.
— Helyes.
— Egy csomó más dolgot csinálhatok helyette. —
Elhallgat, felkapja a táskámat, és a vállára veti, de most először
egy kis gondja akad a súllyal. Aztán megkínzott hangján
felsóhajt: – Csak ki kell találnom, mik azok.

 171 
A ZNAP ESTE GYÖNYÖRŰ AZ IDŐ, úgyhogy a verandán
terpeszkedem körülöttem anyu régi magazinjaival, fahéjas
teát iszom, és időnként felnézek, hogy Cam a közelben van-e.
De a házuk teljes sötétségbe burkolódzik. Gyakorlatozik, mint
máskor. Mikor elváltunk ma délután, említett valami olyasmit,
hogy megvan az első megbízatása. Szinte rettegett tőle, ami
azért nem meglepő.
Azt hiszem, ezért vállalkoztam rá, hogy futószalagon
végigrágom a sok nyálas, érezd-jól-magad cikket. Eszembe
jutott, hogy láttam egyszer a tévében egy műsort egy katonáról,
aki a fél fejét elvesztette Irakban. Sok mindenre képtelenné vált,
de felfedezte, hogy imád gyerekekkel dolgozni. Emlékszem, azt
mondta a kamerába: „Mikor megtörtént a baleset, nem hittem,
hogy érdemes tovább élnem. De az életem most sokkal jobb,
mint valaha képzeltem.” Elgondolkodtam, hogy talán Camnek
erre van szüksége. Egy kis lökésre, hogy lássa, nincs vége az
életének. Úgyhogy olyan történeteket keresek, amikben az
emberek szembenéztek a szerencsétlenséggel, és győze-
delmeskedtek felette, s kollázst készítek belőlük abban a
reményben, hogy ettől jobb kedvre derül.

 172 
 Mint anyu sfogliatelléje, ez is rizikós, de milyen barátnő
lennék, ha meg sem próbálnám?
Lepöckölök egy apró rovart a karomról, mikor egy hang
szólít meg a veranda sötétjéből.
— Szia!
Először Camra gondolok, de annak az élettelen srácnak, akit
ma délután láttam, nem lenne ennyi energia a hangjában. Egy
másodperc múlva Pip veti át magát a sövényen, és
elhelyezkedik mellettem a gördülős díványon.
— Mit csinálsz?
Csak centikre ül tőlem, és arany borostát pillantok meg az
állán. A kinézet határozottan működik. Miért van az, hogy egy
hete még csak egy kölyökképű srác volt, most meg...
Ó, igaz. Tündérmágia.
— Boldog vagyok – jelentem ki, próbálva elkerülni a
tekintetét. Hogy lehetek egyszerre boldog, hogy látom, és
ideges, amiért elmegy?
Visszanyeli a vigyorát.
— Bocsi. Nem állnak jól a dolgok Cameronnal?
— Maga alatt van. Inspiráló történeteket vagdosok ki,
hogy felvidítsam.
— Ez egy kedves ötlet – mondja, és felvesz egy magazint a
kötegből. – Segítek.
Lapoz egyet, olvasni kezd, aztán hirtelen nevetésben tör ki,
vörösre vált arccal. Rázkódik. Arra gondolok, hogy talán
vonaglani is fog.
— Mi az? – kérdezem.
Könnyek csorognak a szeméből.
— Ezt hallgasd! – mondja, és hangosan olvasni kezd. –
„Két alak jön ki az erdőből. Az egyik futva, a másik medve.”

 173 
 Újabb kitörés. Öklével a dívány karfáját csapkodja, és levegő
után kapkod. Csak bámulni tudom. Dawn biztosan használta a
mágiáját, hogy ellenállhatatlanná tegye az ellenkező nem
számára; az fizikai képtelenség, hogy egy ilyen béna srácból
csajmágnes legyen.
— Lenyűgöző – mondom. – De nem kifejezetten
inspiráló.
— Bocsi. – Gyorsan elcsendesedik, és lapozni kezd.
Próbálok visszatalálni a saját újságomhoz, de időnként muszáj
odapillantanom rá. Még az átváltoztatás nélkül is érdekes egy
srác. Arckifejezése teljes odafigyelésről árulkodik: ajka
lebiggyed, tekintete fókuszál, mintha tényleg szeretne segíteni.
Kedves dolog, ahogyan ő is kedves, annyira nem érintette meg
semmi rossz ebből a világból, annyira naiv és bizakodó. Nem
tudom elhinni, hogy akár csak egy másodpercig is azt
gondoltam, szerelmes lesz, és tönkreteszi a tervünket. Persze,
hogy soha nem vonná vissza a szavát. Olyan, mint egy gyerek,
és a gyerekek ígéretei „így görbüljek meg” ígéretek, komolyak
és törhetetlenek. Jelentenek valamit.
Egy kis idő múlva győzedelmesen néz fel rám.
– Találtam egyet. Ez a fickó mindkét karját elvesztette
egy motorbalesetben, de még mindig maratont fut.
Addig a pillanatig észre sem vettem, hogy tátott szájjal
bámulom, álomszerű állapotban. Visszatérek a valóságba, és
végre kibököm:
— Ööö. Aha. Nagyon jó. Köszi.
Átadom neki az ollót, és hozzáfog, hogy kivágja a cikket.
Időnként megáll, és a homlokát ráncolja.
— Azon tűnődöm, tehetnék-e még érte valamit - mondja
elgondolkodva.
Hát persze. Szent Pip.
— Épp eleget teszel. Komolyan. Nem hiszem, hogy
megköszöntem már a segítségedet... de köszönöm.

 174 
 – Te és Cam jók voltatok hozzám, akkor is, mikor mások
nem. Úgyhogy boldogan viszonzom a szívességet – mondja.
Abban a pillanatban eszembe jut valami.
— De te ember vagy. Te képes vagy szeretni. És ha
visszamész Másföldére...
Az inge ujjával játszik.
— Őszintén, Morgan. Elgondolkodtam rajta, és nem
érdekel.
— Nem? Honnan tudod?
— Úgy tűnik, elég sok fájdalommal jár.
— Ezt nem tagadhatom. Néha azt gondolom, jobban
járnék nélküle. – A magazinokra intek, és elvigyorodom. –
Néha tényleg csak annyira hiányzik, mint egy púp a hátam
közepére.
Vállat von.
— Persze, ahogy én látom, mindketten jobb emberek
vagytok miatta. Igaz?
Ezen elgondolkodom egy pillanatra.
— Én biztosan. Hogy ő? Nem tudom. Azt hiszem, igen.
A többi közé csúsztatja a cikket.
— Így gondolod?
— Hát, igen. Nézd meg Camet. Vagyis, ő elképesztő.
Amihez hozzáér, arannyá válik. Azt mondtad, Cam szerint
bátor vagyok. Ez csak miatta van így. Ebben a világban én
csak... Cam Barátnője vagyok. Vagy Ingyenes Médium. Kétlem,
hogy azoknak, akik eljönnek a bulinkra pénteken, akár a fele
tudja a nevemet.
Visszanéz az újságra, és felsóhajt.
— Mondtam neked, hogy Camet elcserélték. Tudod, hogy
ez mit jelent?
Visszagondolok arra a napra, mikor Pip rám zúdította
idegromboló eszmefuttatását minden varázsos dologról.

 175 
 — Azt mondtad, beteg volt.
— Így van. Kezdettől fogva a testvére, Azizl volt az
erősebb a két fiú közül. Massif és a királyi udvar azt várták,
hogy végül Azizl lesz a király, Cameron pedig elsorvad és
meghal. Úgyhogy száműzték Másföldéről. Soha nem
feltételezték, hogy megéri a tizenhatodik születésnapját.
— De nem halt meg.
Pip bólint.
— Pedig azt várták. Akkor miért nem?
— Emlékszem, asztmás volt. Legalább egy hónapig volt
kórházban, Borzalmas egy kisgyereknek, ha ilyesmin kell
keresztülmennie. Emlékszem, folyton látogattam. Csináltam
neki kártyákat, és... - Pipre nézek, aki bólint, mintha tudna
minderről. Végül azt kérdezem: – Azt akarod mondani, hogy
miattam élte túl?
Vállat von.
— Azt hiszem, sok közöd van hozzá.
— Tényleg? – Egy pillanatig hagyom, hadd emésztődjön
az információ. Annyira nevetségesnek tűnik, hogy néhány
játszma Tetristől Cam jobban lett. – Még ha igaz is, ahelyett,
hogy Masszív Bunkó megköszönné, el akarja venni tőlem.
— Massif a neve. De így van.
Kifújok egy hajszálat a szememből.
— Vásárlásnál van erre egy mondás. „Pénztártól való
távozás után reklamációt nem fogadunk el.” Balszerencse.
— Tudom, hogy nem fair – súgja. – És talán, ha Azizl nem
hal meg, Massifot sem érdekelné annyira. De most Cameron
Másfölde trónjának egyedüli örököse.
— Camből nagyszerű király lenne — ismerem be. De csak
ha én lehetnék mellette a királynő.

 176 
 Pip ránéz az órájára.
— Mennem kell. Minden rendben lesz veled?
Bólintok, árnyalatnyi szomorúságot érezve, hogy nem
maradhat, de boldog vagyok, amiért törődik velem. Talán Cam
mondta neki, de valami azt súgja, hogy egyébként is ezt tenné.
— Hová mész?
— Udvarolok egy lánynak az osztályból. Ahogy mondtad.
Összerándul a gyomrom.
— Udvarolsz? Tényleg? – Kikényszerítek magamból egy
mosolyt.
— Melyik lánynak?
Feláll, és lerázza lábán a farmerja szárát.
— Sara Phillipsnek.
Olyan erősen harapok rá a nyelvemre, hogy érzem a vér ízét.
Sara Phillips, a légies pomponvezér. A „tökéletes” szó
állandóan ott lebeg a feje fölött, egy rakás bolyhos
rajzfilmállatkával és csiripelő madarakkal együtt. Heges már az
első ujjfestős óránk óta odavan érte, és nem hiszem, hogy Sara
valaha is randizott volna valakivel az iskolából. Valójában
kizárólag főiskolásokkal randizik, olyan srácokkal, akik tagjai
valami klubnak, BMW-jük van, meg Sigma Chi Akármi feliratú
pulcsijuk. Hosszú, tömött sorokban érkeznek a meccsekre,
hogy nyáladdzanak a pipaszár lába láttán abban az édes kis
szoknyában.
— Ő... az egyik lány, aki elhívott a buliba? — nyögöm; a
szavak úgy bukdácsolnak át egymáson egy érthetetlen
halomban.
Bólint.
Akkor hadd tisztázzam. Sara hívta el őt? Az érinthetetlen
Sara Phillipsnek tetszik Pip?
Oké, egy kis tündérmágia határozottan szerepet játszik
ebben. Nincs más magyarázat. Az arcomra biztos ráfagyott a
rémület, mert Pip azt kérdezi:

 177 
 — Miért? Ő olyan rossz?
— Ööö , nem. Nem igazán. Csak ne... - A szám tátva
marad, azon tűnődöm, hogy fejezzem be a mondatot. „Ne add
be a derekad, és ne csókold meg, mikor rád néz azzal az érzelmes
pillantásával?" „Ne ess bele?” „Ne légy az a végtelenül tökéletes, édes
srác, aki eddig voltál, hogy beléd ne essen?” Végül is csak „udvarol”.
Csak pontosan azt teszi, amit mondtam neki. És miért ne
tenné? Néhány nap múlva visszatér Másföldére, ahol a
szerelem nem lehetséges. Bátorítanom kéne, hogy érezze olyan
jól magát ebben a világban, amennyire csak tudja. Végül nyelek
egyet, és azt mondom: – Csak mulass jól!
— Persze. Jó éjszakát, Morgan! – mondja leugorva a
lépcsőn, egyszerre ugorva át mindhárom lépcsőfokot. És
eltűnik a sötétségben, otthagy az újsághalommal... egy halom
lelkesítéssel. És mégis, mitől érzem úgy, hogy sokkal kevésbé
vagyok lelkes?

 178 
K EDD REGGEL OLYASMI TÖRTÉNIK, ami azelőtt sohasem
fordult elő az életemben ezen a földön. Mikor lejövök a
földszintre, anyám nem áll a konyhaajtóban egy doboz
narancslével a kezében. Valójában a ház teljesen mentes a
reggeli illatoktól, se tojás, se bacon, se más egyéb körülményes
reggeli étel, amit anyu általában készít, és amit nekem ritkán
van időm megenni. Még Kávé Uraság sem kotyog. Nem
mintha éhes lennék, de azt hittem, ez a nap csak akkor jön el,
mikor anyu meghalt, és eltemettük. Úgyhogy nyilvánvalóan
aggódom.
Épp próbálom becsukni a bejárati ajtót, míg a geometria-
könyvemet gyömöszölöm a táskámba, számban pedig egy
jókora kétszersültet egyensúlyozok, mikor megpillantom anyut.
A lépcsőn ücsörög szokásos reggeli háziköntösében és
papucsában, lába között teli kosár szemét. Kábultnak látszik.
— Segítsek? - kérdezem.
Megrázza a fejét.
— Szia, szívem. Nem, már elintéztem.
A kosárra pislogok.

 179 
 – Tele van. Nem a járdán akartad?
Úgy pislog, mintha mély álomból ébredne.
— Ó, igen. Én csak...
— Jól vagy?
— Igen. De valami elképesztő dolog történt — mondja,
hangja minden, csak nem kiegyensúlyozott. Távolinak és
erőtlennek hangzik.
Úgy kell lefeszegetnem az ujjait a szemetesről. Úgy tűnik,
azt sem veszi észre, hogy elfehéredett halálszorításban tartja.
— Micsoda?
Ugyanazon a fátyolos hangon szólal meg alig hallhatóan.
— Mrs. Nelson ma hazahozza Gracie-t.
Szomorú; a kis lak az utca másik oldalán egész héten
sötétségbe burkolózott. Átnézek a bokrok fölött az elsötétített
ablakok felé, és megkérdezem:
— Hogy kényelmesebben tölthesse az utolsó napjait?
Anyu becsukja a szemét.
— Jól van.
Csak állok ott egy pillanatig, fel sem fogom, amit hallok.
— Hogy érted, hogy „jól”?
— Mrs. Nelson azt mondta, nemcsak hogy eltűnt a rák, de
az orvos szerint olyan, mintha soha nem is létezett volna.
Teljesen eltűnt.
— De... pár napja már legfeljebb csak egy hete volt hátra.
— Tudom. Csoda történt.
— A sfogliatelle?
Rám néz, és bólint.
— Lehet más magyarázat?
— Édes. Hát, örülök, hogy a kislány jól van.
— Azt hiszem, vállalkozásba kellene kezdenem azzal a
recepttel – mondja, miközben feltápászkodik. Ahogy végignéz
a füvön, még hozzáteszi: - Képzeld, más is van, aki visszatért

 180 
a halálból. Ezer éve nem láttam Camet.
Megpördülök, és észreveszem, hogy Cam a házainkat
elválasztó vonalnál vár. Széles vigyorral az arcán. Mivel ez az
első ragyogó mosoly, amit mostanában láttam, nyilván-való,
hogy megtalálta a kollázst, amit múlt éjjel készítettem neki.
Éjfél után átmentem, és beledobtam a postaládájukba, hogy a
vége kikandikáljon, s ez legyen az első dolog, amit reggel
megpillant.
— Jól táplált és egészséges, mint mindig — mondja anyu a
borostyán lugasnál leselkedve.
Elképedten rázom a fejem. Szóval igaz. Én vagyok az
egyetlen, aki látja a füleket, a szárnyakat és Cam aprócska
alakját. Én vagyok az egyetlen, aki észreveszi a feje fölött
örvénylő rózsaszín felhőt. Még anyu sem látja, aki egy aprócska
porszemet is kiszúr abban a pillanatban, hogy leesik a
szőnyegre.
— Mondd meg neki, hogy hiányoljuk! Hívd át vacsorára
ma estére! Pasta efagioli24. A kedvence.
— Minden a kedvence, amit főzöl — válaszolom. Cam
mosolya olyan, mint a napsütés a hosszú esőzés után. – De azt
hiszem, nem ér rá.
— Kár. Akkor jövő héten valamikor.
Búcsút intek, és arra gondolok, hogy ha minden simán
megy, a jövő-héten-valamikor egy elképzelhető időpont.
Ahogy közelítek felé, Cam, az én Tündérkirályom, egyre
jobban és jobban néz ki. Kipihent, mint a régi Cam, annak
ellenére, hogy újabb centiket vesztett a magasságából.
Egyenesen átlátok a feje fölött.

24
Fehérbab leves sertéshússal és tésztával.

 181 
 — Szia, Boo! Egy, kettő, három - mondja kuncogva, és
megragadja a kezem, hogy magához húzzon.
Azon kapom magam, hogy összegörnyedve akarom
megcsókolni, és mikor magához húz, elég kínos, mintha egy
kicsi, cingár, kényelmetlen széken ülnék, ami bármikor
összetörhet alattam. De nem érdekel. Mosolyog.
— Neked is. Mitől vagy ilyen boldog? - kérdezem, mintha
nem tudnám.
— A postán rendelt feleségem épp most jön át a vámon
— mondja, megfogva a kezemet. – Ez egy jó nap.
Játékosan megütögetem, nem olyan keményen, mint
szoktam, mert attól félek, elesne. Igaza van: az egész világ
derűsebbnek tűnik. Most azon tűnődöm, minek is aggódtam
amiatt, hogy Pip Sarával randizik. Most mindez annyira
jelentéktelennek tűnik.
— Pip nem jön velünk? — kérdezem, miután elindulunk a
suli felé.
— Nem. Tegnap óta nem láttam.
— Ezt hogy érted? — Érzem, hogy emelkedik a
hőmérsékletem. – Ezek szerint nem jött haza a randijáról az
este?
Vállat von.
— Fogalmam sincs. Mi is sokáig kimaradtunk.
Páni félelem lesz úrrá rajtam.
— Úgy értem, remélem, jól van. Ezen múlik a tervünk –
magyarázom mélyeket lélegezve.
— Jól van — mondja Cam.
— Honnan tudod?
— Mondtam neked, a tündéreknek kiélezett érzékeik
vannak. Például azt is tudom, hogy a piros szíves bugyid van
rajtad.
Elhúzódom, és magam köré fonom a karom.
– Mi?

 182 
 — Az van rajtad?
Beharapom az ajkam. Nem emlékszem.
Felnevet.
— Fogalmam sincs. Csak találgattam. De látnod kéne
magad. Hah! Lehet, hogy a srácok éretlenek, de a tündér-srácok
egészen új jelentést adnak ennek a szónak.
Átölel és megszorongat. Emlékszem, mikor egy ilyen
szorongatás átrendezte a belső szerveimet, de a mostani
annyira gyenge, hogy alig érzem. Mond valami biztatót, és
orrával megcsiklandozza a fülemet, hogy arrébb kell tolnom.
Akkor nézek oda a házukra, a verandára, és megpillantom.
A kollázst, amit csináltam neki. A narancssárga fedőlap még
mindig kikandikál a postaládából, pont, ahogy hagytam.
Zavarodottan Camhez fordulok.
És ő boldog... miért?

 183 
A REJTÉLYRE NEM DERÜL FÉNY AKKOR SEM, mikor
beérünk az iskolába. Cam a világért sem árulná el nekem,
miért fagyott az a vigyor a képére. Megkockáztatom, hogy talán
visszakapta a dobókarját, eset-leg Dawnt elbocsátották, amiért
olyan kemény kiképző-őrmester volt, de Cam csak a fejét rázza,
és azt mondja:
— Ez része a tündértörvénykönyvnek. Bizalmas – amitől
csak még jobban utálom a tündérvilágot.
— Mi az? Mi az? Mondd el! – nyafogok, mert tudom, hogy
pár percnél tovább nem viseli el ezt a szánalmas kisiskolás
módszert.
Ujjait végigfuttatja a hátamon, hozzám hajol, hogy összeér a
homlokunk, és így szól:
— Emlékszel, hogy arról beszéltünk, tovább kell lépni a
következő dologra?
Bólintok.
— Szóval rátaláltál a következőre?
De megint csak elvigyorodik, és nem mond többet. Grrr!
Mikor elválunk, a zenei szárny felé indulok, a szekré-
nyemhez. Akkor hallom meg a kiabálást. Emberek húznak el
mellettem a folyosón.

 184 
 — Gyere! – mondja egy bozontos hajú, Beastie Boys
feliratú pólót viselő srác a haverjának, és valami olyasmit is
hallok, hogy „seggbe rúgta”, amiből tudom, hogy verekedés
van. Kevés dolog tudja annyira lázba hozni a Stevens egyéb-
ként álmatag diákságát, mint egy jó kis balhé, de ez engem soha
nem érdekelt. Nyugisan sétálgatok, remélve, hogy nem került
vér a szekrényemre vagy a környező szekrényekre, mikor még
valakit hallok kiabálni. Csak azt tudom kivenni belőle, hogy „a
tornateremben” és „az az új kölyök”.
Új kölyök.
Pip.
Elfelejtem a szekrényemet, Tanner haragját. Azon kapom
magam, hogy a tornaterem ajtajában állok elfúló lélegzettel, bár
nem emlékszem, hogy odaszaladtam volna. A terem közepén
egy kábé ötven diákból álló vad tömeg nyüzsög, és mindenki
azt kántálja:
— Üsd! Üsd!
Vagy tucatszor oldalba vágnak, mire végre odajutok, és
pontosan azt pillantom meg, amitől féltem.
Egy mozdulatlan figura fekszik a földön magzati pózban,
rajta Heges, egész súlyával ránehezedik, és mindkét öklével
ütlegeli, mint egy légkalapács. Tudom, hogy a test Pip; Pipnek
megvan hozzá az ereje, hogy visszaüssön, sőt le is győzne egy
ilyen srácot, mint Heges, de soha nem tenné. Egy pillanatig azt
kívánom, bárcsak itt lenne Cam, hogy egy kis világosságot
gyújtson legjobb barátja agyában, de tudom, hogy ő az épület
másik részén van. És mekkora szégyen, mikor a kör közepére
küzdöm magam, és én ordítok Hegesnek, hogy hagyja abba!
A kiáltásom nem oszlatja el a lila ködöt. Ahelyett, hogy
engedelmeskedne, elkezdi gyomron rugdosni Pipet, és Pip teste
minden egyes rúgásra centikkel lökődik arrébb a padlón.

 185 
 Cam megölné Hegest, ha kezet emelne rám, úgyhogy
biztonságban érzem magam, mikor odalépek hozzá, hiába is
őrjöng. Ép kezemmel megpróbálom hátrahúzni a karját, de
döbbenten tapasztalom, hogy hátrarántja a vállát, és arcon csap.
A hurrogó tömeg robaja és a saját szívem kalapálása fojtottan
dobol a fülemben, ahogy végigszánkázok a tornaterem
padlóján. Orromban tompa fájdalmat érzek, s amikor
megnézem a kezem, látom, hogy vörösek az ujjaim.
Ezért úgy megkapja a magáét, mikor Cam tudomást szerez
róla!
És Heges még mindig nem áll le. A tömeg egyre
hangosabban üvöltözik. A létszám és a hangerő a drámával
együtt növekszik, a kerek kis cseppekben padlóra hulló vérem
látványa őrjöngést váltott ki belőlük. Kézfejemmel megtörölve
az arcomat, valahogy összeszedem magam, és Pip mögé
kerülök, hogy odébb húzzam.
— Mi a fene? – csak ennyit tudok odavetni.
Heges felnéz, némi emberi vonás ül ki az arcára, és most
először tűnik döbbentnek, hogy vérezni lát.
— Sara miatt csináltad? — kiáltok rá, aztán hátrébb
húzom Pipet, és megnézem az arcát. Ajka vérzik, valószínűleg
Heges első ütésétől, de ettől eltekintve, azt hiszem, én
rosszabbul jártam. Megmoccan és felkönyököl, „Mi történt?”,
kérdi a szeme.
Heges undorodva néz le rá.
— Azért, mert egy lúzer.
— Honnan tudod? – kérdezem remegő hangon, bár
odafigyelek minden egyes szóra.
Heges a fejét rázza.
— Nyilvánvaló. Még verekedni sem tud.
Pip megdörzsöli érzékeny állkapcsát. Felsegítem, és John
Vaughn-t pillantom meg, amint ott áll focimezben, kezében
labda.

 186 
 — John – szólítom meg, a tornaterem másik végébe
mutatva. – Menj előre!
John kifejezéstelen arccal néz rám, úgy kell kifeszegetnem a
labdát a kezéből véres ujjaimmal.
— Hallottad. Gyerünk!
Vállat von, és elindul a másik irányba, míg majdnem egy
félpályányi távolságra nem ér. A tömeg figyel – ahogy Heges is,
félig fáradt, félig még-mindig-majd-meghalok-hogy-
agyonverhessem-Pipet kifejezéssel az arcán.
Átadom Pipnek a labdát, és odabólintok neki.
Szinte semmilyen erőfeszítésébe nem kerül. Annak ellenére,
hogy gyűrött és kába, viszonozza a bólintást, hátrahúzza a
labdát a füléhez, és automatikusan elengedi. Az tökéletesen
vitorlázik John kezébe, mintha mágnessel húzná magához.
— Na, nyilvánvaló? Tényleg? — vetem oda Hegesnek.
Heges nem válaszol, csak megkövülten áll ott, mint a tömeg
többi része. Szájak tátva, totál csend.

 187 
M IKOR A TANÁROK MEGÉRKEZNEK, a csőcselék gyorsan
szétszéled. Egyikük az igazgatóiba viszi Hegest, és a
nagy felfordulás közepette sikerül Pipet a lelátó mögötti fülkék
egyikébe kísérnem, hogy összeszedje magát. Hálásan néz rám,
de tekintete üresen, távolin csillog.
Kiveszem az utolsó megmaradt zsepit a táskámból,
kettétépem, és az egyik felét átadom neki. A másikat óvatosan
az orromra nyomom.
— Ez egy bunkó. Mindig is odavolt Saráért. Szólhattam
volna, de nem gondoltam, hogy...
— Minden rendben. — A feje fölötti lelátó deszkáira
bámul, vagy a semmibe. Hangja gyenge, de nagyon egyenletes.
— Gondolom, most már alig várod, hogy visszamenj
Másföldére, igaz? – mondom sokkal könnyedebben.
Lassú, szomorú mosoly jelenik meg az arcán. Megfordul,
hogy rám nézzen, aztán grimaszol, és megszorongatja az
oldalát.
— Mi az? – kérdezem. – Fáj?
— Nem vészes. Csak gondolkodtam.
— Miről?

 188 
 — Rólad. Nem tartod magad bátornak, mégis...
— Ugyan, nem nagy ügy. Ősidők óta ismerem Hegest. Az
egyetlen ijesztő benne az, ahogy belapátolja a kaját a szájába. –
Lenézek az ingére, amin fekete foltok éktelenkednek a bordái
környékén, Heges cipőjének nyomai. – Istenem! Szerinted
eltörött valamid? Emeld fel az inged, hadd nézzem meg!
— Jól vagyok. – Hátrál egy lépést, és szerényen lehúzza az
ingét a csípőjéig.
— Gyerünk, ne szégyenlősködj, hadd nézzem! – mondom,
és odanyúlok. Megpróbálja ellökni a kezem, de végül feladja.
Felhúzom az inget, csak mellkasközépig, és megpillantom
azokat a múlt pénteken látott izmokat, de most egészen
közelről. Épp oly fenségesek, mint az emlékeimben. Néhány
lilás folt éktelenkedik rajtuk, de semmi borzalmas. Mindjárt
megérintem őket, végigfuttatom ujjaimat a bordáin, és azt
kérdezem: – Ez fáj? És ez? – és próbálok arra gondolni, hogy
amit csinálok, az pusztán elsősegélynyújtás. Olyan nehezen
veszi a levegőt, hogy érzem lehelete melegét a homlokomon, és
szinte hallom a szíve dobogását.
— Azt hiszem, túlélem – morogja nevetve, s akkor jövök
rá, hogy most először próbál viccelődni velem. Szóval tanul.
Talán a tegnap esti csodálatos randi felszabadította benne.
— Fordulj meg, hadd nézzem a hátadat! – mondom, és
próbálom megfordítani, de ő földbe gyökerezett lábbal ácsorog.
Megpróbálja lehúzni az ingét, de ha nem ütötte meg Hegest,
határozottan nem fog ellenállást tanúsítani velem szemben sem.
Könnyedén oldalra fordítom, felhajtom viharvert pólóját, és
akkor látom meg.
A hegeit. Vörös forradások összevissza a dereka táján. És
valószínűleg feljebb is, de az inge eltakarja a lapockáját. Most
már csak nyomok, a bőr fényes és kemény a szélek körül, de
frissen biztosan elviselhetetlen volt a fájdalom.

 189 
Rosszabb, mint bármi, amit tapasztaltam életemben.
— Ez mi?
Arrébb lép, és eltakarja magát, tisztán látszik, hogy
szégyenkezik.
— Semmi. Jól vagyok.
— Pip, ez nem néz ki valami jól. Borzalmasan néz ki. Mi
okozta? Másföldén történt?
Nem néz rám, próbál elsétálni mellettem.
— Órára kell mennem.
Kezemet a mellkasára teszem.
— Még nem. Ezt csinálják az emberekkel Másföldén?
— Nem. – Hajthatatlannak tűnik. – Hát, nem mind-
egyikünkkel.
— Szóval veled ezt tették? Miért?
Felsóhajt, kézfejével megtörli a szemét. Eltelik egy pillanat,
mire megszólal.
— Jól van. Hazudtam neked.
A szívem a torkomban dobog.
— Miről?
— A szerelemről.
— Azt mondtad, nem tudod, képes vagy-e rá.
— Nem vagyok benne biztos, hogy most az vagyok-e.
Mert egyszer már voltam szerelmes. Másföldén.
— Ó! – nyögöm azon tűnődve, hogy a szerelem hogy
szerezhetett neki tucatnyi vörös hurkát. Emlékszem, miről
beszélgettünk tegnap este. Azt mondta, nem érdekli a szerelem,
mert túlságosan fájdalmas. Igen, a szerelem fájhat, de nem így.
Ez őrület. – Tündér volt?
Bólint.
– Talán inkább csodálat volt, mint szerelem. Arról lehet
szó, hogy kétségbeesetten próbáltam beilleszkedni.

 190 
 Megesküdtem, hogy bármit megteszek érte. Szóval, mikor
véletlenül megölt egy másik tündért, vállaltam helyette a
büntetést. Eleve kívülálló voltam, mint ember, szóval azt
gondoltam, nekem könnyebb lesz, hisz ő annyira törékeny. Két
emberi évre bebörtönöztek. Nem volt kellemes élmény.
— Bántottak a börtönben?
— Annyira nem volt rossz. De mikor kiengedtek, szinte
egy tündér sem állt szóba velem, akik azelőtt igen. Beleértve őt
is. – Ökölbe szorítja a kezét. — Ez volt a legrosszabb.
Mire befejezi a történetet, könnyek csillognak a szemében,
amitől meg bűntudatom támad, miért is erőltettem annyira,
hogy elmesélje.
— Ahogy már mondtam, a tündérek nem képesek szeret-
ni. Ő sem volt rá képes. Nem az ő hibája. Az enyém, mert azt
hittem, meg tudom változtatni.
— Ez borzasztó – mondom a földet nézve, hogy el ne
sírjam magam. És a legrosszabb, hogy három nap múlva
visszamegy. Miért akarna egy épelméjű ember visszatérni egy
ilyen helyre? Lehet valaki ennyire őrült?
— Önként hagytad el Másföldét. Nem akartál visszatérni –
mondom lágyan. – Az egyetlen ok, amiért mégis... az a terv?
Mert ezt kértem tőled?
— Mert tudom, milyen érzés elveszíteni valakit, akit
szeretsz.
— De ha visszamégy, még rosszabb lesz, mint előtte volt.
Duzzadt állkapcsára mutat, ami sötétlila az árnyékban.
— Itt sem sokkal jobb.
— De lehetne - mondom neki, és a szavak megállíthatat-
lanul törnek fel belőlem. – Nem gondolod, hogy itt jobbak az
esélyeid? Más emberek között?

 191 
 Eszerint Camnek pedig több esélye lenne más tündérek
közé beilleszkedni. De most nem vagyok hajlandó logikusan
gondolkodni.
— Nem hagyhatom... Nem csinálhatjuk végig. Örökre
utálnám magam, ha hagynám, hogy ez megtörténjen veled.
— Nem akarsz együtt lenni Cammel?
Felsóhajtok.
– Jobban, mint bármit.
— Ez a válasz. — Biztatóan rám mosolyog. — Miattam ne
aggódj! Megleszek.
Valahogy nem hiszek neki.
— Van valami mód, hogy mindketten maradjatok? —
kérdezem.
— Nincs. Az felborítaná a két világ közti egyensúlyt –
mondja gyorsan. – De, Morgan, felkészültem, hogy ezt
megtegyem érted...
— ...az igaz szerelemért - egészítem ki a mondatot.
— Így van. Mert ha két ember szereti egymást, nem
szabad, hogy bármi is az útjukba álljon.
Elrebegek egy köszönömöt. Az arcom ég, nem tudom állni
átható tekintetét. Magamban azt kívánom, bárcsak ne lenne
ilyen édespofa. Akkor talán elmúlna ez az érzés – az érzés,
hogy egy óriási szakadék feszül bennem, ahogy a két részem
egyre távolabb kerül egymástól.

 192 
A NYU EGY KICSIT MÉRGES VOLT, amiért félbe kell
szakítania zsúfolt bevásárlási napirendjét, hogy hazavigye
a két sebesültet, akin a Stevens védője a haragját kitöltötte, de
mikor az igazgató elmagyarázta, hogy mi teljesen ártatlanok
vagyunk az ügyben (ahogy egy csomó nézelődő is tanúsíthatja,
akik kétségbeesetten vágynak egy ingyenes médiumi ülésre
vagy bulimeghívóra), megenyhült, és azt mondta, rögtön indul,
csak beteszi a jégkrémet a hűtőbe.
Szóval Hegest felfüggesztették, mi pedig kaptunk egy
szabadnapot a felépülésre. Jean nővér, aki nyilván békeszerető,
abból ítélve, hányszor ciccegett, és rázta rosszallóan a fejét,
jeges borogatást adott Pip duzzadt állára, én pedig egy kis
ragtapaszt kaptam az orromra. Kiderült, hogy nincs olyan rossz
állapotban, mint amilyennek tűnt; nem tört el, ami megmentett
egy újabb idegölő úttól az ambulanciára. Viszont az a bunkó
megkarcolta az arcomat, egyik szememtől az ajkamig, a béna
szegecses karkötőjével, amitől azt hiszi, ultrakemény lesz, pedig
csak úgy néz ki, mint egy nyolcvanas évekbeli banda tagja.
Megírtam Camnek a verekedést, és nem telt bele tíz másodperc,
hogy zihálva ott álljon a nővérszoba ajtajában.

 193 
 — Fenébe! - csak ennyit tud mondani, miután meg-
vizsgálta a károkat.
— Ugye ez azt jelenti, hogy szétrúgod a seggét?
— Határozottan lekerült a listámról – jelenti ki.
— Miről beszélsz? Az épseggűek listájáról? – kérdezem
reménykedve.
Megrázza a fejét.
— Nézz rám! Vagy ötven kilóval nehezebb.
— Nem lehet, hogy... mit tudom én... varangyos békává
változtatod?
— Így nem használhatom a mágiát. Egyébként, még nem
is lehet.
Ó remek. Nagyszerű.
Jean nővér dugja be a fejét a függöny mögé, és vigyorog.
— Ó, Mr. Browne! Gondoltam, hogy te vagy az.
Jean nővér valószínűleg örökké szerelmes lesz Cambe. Cam
állandóan ide járkál hozzá mindenféle kisebb focisérülésekkel,
úgyhogy nem lennék meglepve, ha a nővér száma az enyém
mellett szerepelne a mobiljában. Cam kicsit szégyenlősen
odaint neki.
A nővér hátrébb lép, és megvizsgálja Camet.
— Lám, lám, lám. Nagyszerűen festesz. Biztosan követed
azt a diétát, amit javasoltam. Ugye?
Cam vállat von, engem pedig elkápráztat a tény, hogy még
egy képzett egészségügyi szakember sem veszi észre a
nyilvánvaló fizikai változásokat. Míg elviszi Camet, hogy
kitárgyalják a diétát, odahajolok Piphez.
— Miért nem látja rajtam kívül senki, hogy mi történik
vele?
Pip szeme elkerekedik.
— Hogy érted ezt?
— Hohó! Többek közt hegyes a füle, mégsem borult ki
tőle senki.

 194 
 — Te látod?
— Aha. Te nem?
Idegesen rágja a körmét.
— Massif tudta, hogy Cameron bizonyos változásokon
fog átesni, mielőtt teljesen megörökli az erejét. Úgyhogy bűbájt
bocsátott az emberekre a tizenhatodik születésnapjáig, hogy
megvédje. Attól félt...
— Tudom. Hogy ugyanúgy kiközösítjük, ahogy ők az
embereket. Ahogy téged is. Igaz?
Nyugtalannak látszik.
— Morgan. Minden embert megbűvölt. Nem lenne szabad
látnod a változásokat.
— Hát, Massif biztosan elszúrta — mondom. – Én
médium vagyok. Sok olyan dolgot látok, amit mások nem. Még
Dawnt is, pedig láthatatlan.
— Már meg akartam ezt kérdezni tőled. Tényleg látod?
Bólintok.
Nyugtalan arckifejezése nehézkes mosolyba vált.
— Szóval végül is bűbájos vagy. Másföldén így hívjuk
azokat az embereket, akiknek mágikus erejük van.
— Azt hiszem. — Viszonzom a mosolyát, arcom kezd
felforrósodni a tekintetétől. – Ezek szerint, ha Cameron
elmegy, az emberek azt sem fogják észrevenni?
Bólint.
— Ez egy elég egyszerű bűbáj Massif részéről. Olyan lesz,
mintha soha nem létezett volna.
— De nekem ez nem hangzik olyan egyszerűnek.
Mindenki szereti. Soha nem tudnák elfelejteni. – Figyelem,
amint Jean nővér azt mondja Camnek, több protein kell az
étrendjébe, hogy „atlétikus és izmos „testalkata” legyen, és

 195 
kezdek kételkedni. - Úgy érted, Mr. és Mrs. Browne is?
— Igen.
— De hogyan? – Elképzelem, hogy Cam szobája egy
éjszaka alatt csodálatos módon varrószobává alakul, és minden
fényképemről eltűnik, mintha soha nem létezett volna.
Lehetetlennek hangzik.
— Ezért küldtek ide engem.
— Úgy érted, át kell venned a helyét? És az emberek nem
fogják észrevenni? — kérdezem kétkedve.
— Ez a terv.
— Tényleg azt hiszik, hogy a saját barátnője, aki születése
óta ismeri, nem veszi észre a különbséget? - kérdezem
méltatlankodva, bár kezdek elbizonytalanodni. — Nyilvánvaló,
hogy semmit sem tudnak a szerelemről.
Ahogy a szavak elhagyják a számat, hirtelen értelmet nyer,
miért is voltak olyan zavaró álmaim Pipről. Pip Cam helyettese.
Át kell vennie a helyét mindenben. Hiánytalanul. Mint a
Stevens hátvédje. Mint Browne-ék fia. Mint a barátom.
Lehetetlennek tűnik, és mégis, felidézem az álmaimat, a
zavarodottságomat. Ha álmomban megtéveszthetnek, miért ne
téveszthetnének meg, mikor ébren vagyok?
— De mi van a bűbájosokkal? — nyögöm. — Az
olyanokkal, mint én? A bűbájuk rajtam nem úgy működik. Én
sem fogok emlékezni rá?
Vállat von.
— Lehet. Lehet, hogy nem emlékszel mindenre, de van rá
esély.
Belesüppedek a kemény, négyszögletes párnába az ágyon, és
azon tűnődöm, milyen érzés lesz. Ha emlékeznék rá, mit
veszítettem, nehezebben birkóznék meg vele? Vagy boldog
lennék, hogy tudom, van valahol egy saját tündérkereszt-apum?
Pip elkapja tűnődő tekintetemet, és azt mondja:

 196 
 — Nincs miért aggódni.
— Tudom, tudom. Csak azon gondolkodtam... ha a terv
mégsem működik... – Félbehagyom a mondatot. – De ha
működik, fogok rád emlékezni?
Ezen elgondolkodik egy pillanatig.
— Azt igazából nem tudom.
— Remélem, igen – kezdem, de abbahagyom, mikor
rájövök, hogy akárhányszor eszembe jutna Pip, tudnám, hogy
Másföldén miattam kínozzák. Valószínűleg nem lenne jó érzés.
— Próbáltad mostanában megnézni a tervet?
Elhessegetem lelki szemeim elől a képet, ahogy Pipet
brutálisan korbácsolják Másföldén, és azt válaszolom:
— Nem. És nem is fogom. Most már tartózkodom a
látomásoktól. Megőrjítettek.
Elmosolyodik.
— Saját kezedbe veszed a sorsod?
— Meglátjuk – válaszolom. Végül is, ez csak akkor
lehetséges, ha pontosan tudod, mit akarsz az élettől. Én eddig
azt hittem, tudom, de már nem vagyok olyan biztos benne.

 197 
T UDHATTAM VOLNA, Hogy anyu nem dob el mindent
azonnal, és rohan oda. A bevásárló körútjáról van szó, és
az ételek terén nem tűri a rendetlenséget. Délután kettőkor
tűnik ez fel, miután háromszor is elmagyaráztam Jean
nővérnek, hogy csak három ház- tömbnyire lakunk, és teljesen
biztonságos lenne egyedül hazamennünk. Jean nővér viszont
engem nem szeret annyira, mint Camet. „Igazgatói utasítás”,
mondta mindhárom alkalommal, bár utoljára bosszankodás
vegyült a hangjába, és úgy nézett ki, mint aki a legközelebbi
vaskos orvosi könyvet keresi, hogy hozzám vághassa.
Szóval, mire anyu megjön, szinte kómás állapotba kerülök,
olyan sokáig bámultam már a falon a MIT TESZ A
DOHÁNYZÁS A TESTEDDEL posztert, és Pipet, ahogy
alszik. Gondtalan kisgyerekarca van, annak ellenére, hogy úgy
néz ki, mint egy háborús sebesült, és arra ítéltetett, hogy három
nap múlva még jobban megbüntessék Másföldén.
— Marone! Az arcod! – kiáltja anyu, mikor széthúzza a
függönyt. Egy nehéz bőrtáskát dob az ágyamra, pont a
lábamra, és Pip állára teszi a kezét, vizsgálgatva az állkapcsát.

 198 
 — Aú, anyu! – nyögöm, kicsúsztatva lábamat a táskája alól,
hogy megdörzsöljem. – Talán nem szeretnéd, hogy a saját
lábamon tudjak innen kimenni?
Tudomást se vesz rólam.
— Hogy a csudába kerültetek ilyen zűrbe? És három
nappal a parti előtt!
— Tudom. Tönkreteszem a képeket. — Felsóhajtok, mert
eszembe jut, hogy panaszkodott, mikor felkötött karral
mentem haza. — Az élet, ahogy tudjuk, megállt.
— Van egy kis palacsinta-pakolásom – mondja a
fluoreszkáló fény felé emelve az arcomat. — Beválhat.
Anyu Honda SUV-jának hátsó ülésén Pippel csendben
maradunk. De apunak és anyunak is megvan a saját trükkje,
hogy megmentsék a világot a teljes csendtől. Végigdúdolgatja
egyetlen, rengetegszer lejátszott Andrea Bocelli cédéjét, s
közben izgalmas történetekkel bombáz minket a bevásárló
körútjáról.
— A jégkrém egyet fizet, kettőt kap akcióban volt,
úgyhogy arra gondoltam, ma este ehetnénk fagyi kelyhet
desszertnek. – Továbbá:
— A fejes saláta nagyon fonnyadt volt, ezért jégsalátát
kellett vennem.
Anyu meghívja Pipet vacsorára, mivel Camnek más dolga
van. Ennek örülök, mert tudvalevő, hogy a tündérek nem
esznek sokat, legalább egyen egy jót még a Földön töltött
utolsó estéi egyikén.
— Csak biztosan úgy ejtsd, hogy pasta fazool - súgom neki.
– Anyunak fontos a kiejtés.
Bólint, aztán előrehajol.
— Molte grazié, signora Sparks. Mi piacerebbe visitare
l’Italia un giorno di questi.25
25
Nagyon köszönöm, Sparks asszony! Szívesen meglátogatnám
Olaszországot a napokban.

 199 
 Anyu azonnal felkapja a fejét.
— Prego, prego!26 – hebegi. Miről beszél? Az nem valami
tésztaszósz-márka, amit száműzött a házból? Mikor anyu
meglátja majd, Pip hogy falja fel a tésztáját, meg fogok lepődni,
ha nem akar elválni aputól, és azonnal összeköltözni vele.
Közben Andrea Bocelli nyögdécsel valami olyasmit, hogy
amore. Már-már azt várom, hogy feltűnik Marlon Brando, és
tesz egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Tátott szájjal bámulom
Pipet, aki továbbra is olyan nyelven társalog anyuval, amit soha
nem akartam érteni.
Mostanáig.
Mikor hazaérünk, anyu fel van dobva, és megpaskolja Pip ép
orcáját. Aztán olaszul mond valamit mindkettőnknek, látszólag
elfelejtve, hogy halványlila fogalmam sincs, miről beszél.
Gyámoltalanul nézek Pipre.
— Azt mondja, hogy mosakodjunk meg, nemsokára kész a
vacsora.
— Ó! Ööö, szóval hol tanultál meg olaszul?
Vállára veti a hátizsákját, és elveszi tőlem az enyémet,
mielőtt kivenném a kocsiból.
— Minden nyelvet meg kellett tanulnunk.
— Mindet? - kérdezem kétkedve. — A bantu négert is?
— Ndiyo27 – mondja sietve, talán hogy ne bámuljak rá
tátott szájjal, mint egy bolond gömbhal. — Menjünk be! Elég
éhes vagyok.
Vacsoránál még több az olasz. Apu főiskolás korában
tanulta a nyelvet, mikor anyuval randizott, szóval még ő is
közbevet egy-két szót. Kezdem úgy érezni magam, mintha én
lennék az, aki új a világban, mintha én lennék a kirekesztett.

26
Kérem, tessék!
27
Igen
 200 
 — Beszélhetnénk angolul? – kérdezem végül olyan
kedvesen, amennyire tőlem telik, hogy Pip ne higgye, egy totál
hálátlan kölyök vagyok.
— Bocsáss meg, szívem, de nem gyakran adódik alkalmam
a gyakorlásra. És Pip, tökéletesen intonálsz. – Megrebegteti a
szempilláját, aztán visszafordul hozzám. — Milyen a tészta?
Úgy tűnik, Pipet nem zavarja, hogy bolondot csinál magából
előttem.
— Fantasztikus! – mondja teli szájjal, míg egy darabka
tészta ragad az állára narancssárga szósszal körítve. Ilyen
alkalmakkor igazán nem értem, mi vonzza hozzá a lányokat.
Ha már itt tartunk, a Sarával való randija egész nap
motoszkált bennem, de annyi minden történt, hogy nem
tudtam előhozakodni vele. Most egész jó alkalom kínálkozik.
— Szóval, Pip - kezdem hanyagul –, milyen volt a tegnapi
randi?
Biztosan sikerült „hanyagra” vennem a figurát, mert nem
úgy tűnik, hogy Pip bármi furcsát észrevett volna. Csak
megtörli a száját, és így szól:
— Jól. Remek lány.
Számíthattam volna erre Piptől, a vérbeli úriembertől. Egy
kicsivel több információt reméltem: a) hol voltak, b) miről
beszélgettek, c) cseréltek-e testnedveket. Bár, ha jobban
belegondolok, Pipet ismerve valószínűleg ez lenne a válasz a
fentiekre: a) vacsora, b) időjárás, c) semmi. De miért zavar ez
még mindig? Miért kéne törődnöm egy sráccal, aki három nap
múlva már itt sem lesz?
Talán mert tudom, hogy ő a „helyettes” barátom. Olyan,
mint egy pótkerék, és annak ellenére, hogy nem akarom
használni, azt sem akarom, hogy valaki más használja.
— Randevúd volt! — kiált fel anyu, mintha Pip a saját fia
lenne. — Nagyszerű!

 201 
 Apu hátradől a széken, miután harmadszorra is fényesre
nyalta a tányérját, és most úgy feszül az ing a nagy pocakján,
hogy szinte szétreped.
— Szeretnék hallani erről a verekedésről. A másik srác
rosszabbul néz ki, ugye, Pipster?
„Pipster?” Jaj! Miért nem böki oldalba, borzolja össze a
haját, és hívja „fiamnak”? Életem során sokszor meggyőződ-
hettem már róla, hogy apám jobban szerette volna, ha fiúnak
születek. Cam valamennyire kitöltötte az űrt, de most, hogy
eltűnt, apunak nyilván hiányzik valaki.
Pip zavartnak tűnik.
— Nem, nem hiszem.
Apu vár, hátha megismeri a részleteket, de mikor erre nem
kerül sor, csalódottan visszavonulót fúj. Nyilván valami
szappanoperás fordulatban reménykedett.
Pip négy tányér tésztát kebelez be, amit még apuról sem
tudnék elképzelni, majd segít leszedni az asztalt, és
elmosogatni. Apu is besegít, így anyunak nincs más dolga, csak
ücsörögni, ami a Clinton- kormány óta nem fordult elő a
házunkban. Anyu úgy kacarászik, mint egy iskolás lány. Pip a
mosogató mellett áll, konyharuhával a vállán, olaszul beszél, és
azon kapom magam, hogy már milliomodszor tűnődöm el
rajta, hogyan viselkedhetett Sarával a randin. Persze, édes volt
és lovagias, de vajon a randi miatt mégis másként? Vajon
kedvesebben bánt vele, különleges figyelemmel? Vajon meg
akarta csókolni?
A gondolattól görcsbe rándul a gyomrom. Ugyan, mi
változna attól? Cam és én együtt maradunk, Pip pedig
visszamegy Másföldére. Helyettes barátra nincs szükség,
köszönöm szépen. Ez a terv. Mégis, valamiért nagyot nyelek, és
mereven bámulom, azt kívánva, forduljon meg, hogy megoszt-

 202 
hassunk egy titkos, mindentudó pillantást. De nem teszi.
És nem telik el egy másodperc, mikor elfog a bűntudat,
amiért ezt kívántam.

 203 
S ZERDÁN SULI UTÁN CAM ÁTHÍV A VERANDÁJUKRA, hogy
nézzem meg az öltönyét. Kifejezetten a bulira vette, és
mikor először felpróbálta, szinte elolvadtam, olyan
fantasztikusan állt rajta. Most, a verandán állva, inkább olyan,
mint egy kisgyerek, aki felpróbálta apuci munkaruháját.
— Ez szánalmas — nyögi. — Azt hiszem, odaadom
Pipnek.
— De te mit veszel fel? — kérdezem, leülve a lépcsőre.
Vállat von.
— Egyébként sem számít. Senki se fogja látni, mennyire
megváltoztál. Valószínűleg azt gondolják majd, milyen
elképesztően jól festesz.
Behajlítja a térdét, és lenéz a lábánál elterülő nadrágra.
— Akkor biztos nem, mikor leesek a lépcsőn, arccal előre.
Ez túl nagy.
— Ooo-ké, szóval rajtam estélyi lesz, rajtad meg valami
rövid gatya?
— Majd kitalálom.
Gyanakodva méregetem.
— A kiképző őrmester nem fogja megakadályozni, hogy
eljöjj a bulira, ugye? Nem ad egy last minute megbízást?

 204 
 — Nem. – Kinéz az utcára, és azt suttogja: – A terv még
működésben van. Holnap este van egy kis dolgom, de péntekre
elintézem.
— Oké. — Lenézek a kezemre. — És minden rendben?
Még mindig azt hiszi, hogy te...
Bólint.
— Igen.
Lelki szemeim előtt megjelenik Pip sebhelyes háta.
— Te sem gondoltad meg magad?
A szemembe néz.
— Nem. Miért?
Próbálok annyira gondtalannak tűnni, amennyire lehet, bár
csak azokat a borzalmas hegeket látom. De nem, ha Cam nem
gondolta meg magát, akkor én sem. Végül is ő az, aki feladja
értem a trónt, a szegény közember.
— Semmi. Szóval holnap kihagyod a meccset?
— Igen. – Arca megfeszül. – Tényleg nincs értelme. Plusz,
egy csomó minden vár rám, amit be kell itt fejeznem.
— Valószínűleg nagyon kikapnak nélküled és Heges
nélkül. Azt hiszem, én sem megyek el.
Csupasz lábujjával rugdossa a földet.
— Hallottad, hogy Pip lesz az irányító?
Odakapom a tekintetem. Nem tudom, miért lepődök meg
ezen. Végül is neki kell Camet helyettesíteni, nemcsak a pályán,
hanem az életben is. Reggel óta nem láttam Pipet. Mikor reggel
beértünk az iskolába, és elváltunk a parkolóban, pár elit focista
vette körbe. Elég furcsának találtam a dolgot, de azt hittem,
csak részletes beszámolót akarnak hallani a verekedésről. Pip
olyan jó modorú és szerény, de tudtam, hogy a passz, amit
adott, irigységgel tölti majd el a focicsapat tagjait. Erre azért
nem számítottam.

 205 
 — Ez őrület.
— Állítólag pokoli keze van. Ki gondolta volna? – Leveszi
a zakóját, és egy fotel hátára fekteti, aztán meglazítja a
nyakkendőjét. – John mondta, hogy a srácok kipróbálták, és az
edző be akarja venni a csapatba.
— Hűha, tudja egyáltalán a szabályokat?
— Gyorsan megtanulja. Most is bent van Sarával. Ő majd
megtanítja neki ezt is... többek között, ebben biztos vagyok. —
Sokatmondón felvonja a szemöldökét.
— Tényleg? Miről van szó? – Bekukkantok a nappali-
jukba, míg meg nem pillantom a tükörképem. Olyan vagyok,
mint egy háborodott kukkoló. Örülnöm kéne, hogy Pip Sarával
tölti utolsó földi napjait, ehelyett olyan féltékeny vagyok, mint
azok a lányok, akik Cam után sóvárognak. Szánalmas. - Pip
elmondta, hogy őt szánták a helyettesednek. Mindenben.
A hír nem lepi meg.
— Tudom.
— Úgy volt, hogy átveszi a helyedet. Mint a barátom.
Valami reakciót várok. Féltékenységet. Dühöt. Bármit. De
nincs semmi. Biztosan tudta már egy ideje.
— Nem érdekel?
Lenéz a földre, aztán vissza rám.
– Talán végig neki kellett volna itt lennie – mondja.
Ökölbe szorítom a kezem.
— De nem volt itt. És én téged szeretlek.
Lassan, szomorúan elmosolyodik, és azt súgja:
— Tudom. Én is szeretlek. És itt maradok, szóval nem
érdemes beszélni róla.
Ez csak egy kijelentés, nem ígéret. A hangjában nyoma sincs
határozottságnak. Ami megijeszt. Észreveszem, hogy egy
fadarab kandikál ki zakója belső zsebéből.

 206 
Az evőpálci - ööö, varázspálcája. Odanyúlok, a kezembe
veszem, és azt mondom:
— Erre nem lesz szükséged... – A pálca leesik a földre, és
egy kisebb áramütést érzek a kezemben. — Aú!
— Vigyázz! – szól rám Cam, egy kicsit későn. – Ne nyúlj
hozzá!
— Többet nem fogok – mondom az ujjaimat szoron-
gatva; olyan rózsaszínek, mint egy cukorka, és még mindig
sisteregnek. – Mi a fene?
Megfogja a pálcát, és visszadugja a zsebébe.
— Figyelj, biztosan láttad, hogy működni fog?
— Ööö, aha — hazudom.
— Oké. – Felnyúl, megpaskolja a fejem búbját, mintha
nem lenne lényegesen alacsonyabb, mint én, és azt súgja: –
Mondtam neki, hogy ne merjen megint bántani téged, de nem
vagyok biztos benne, hogy hallgat rám. Szóval, csak légy jó!
Oké? Péntekig?
Megeresztek egy sóhajt, és bólintok.
— Mindegy.
— Nem, komolyan. Nem akarok még jobban aggódni
érted, mint amennyire most aggódom.
— Oké – mondom komoran. – Még mindig nem értem,
miért állsz ki mellette.
Lassan kifújja a levegőt, és megfogja a kezemet.
— Mondtam már. Ő nem gonosz. Csak Massif paran-
csainak engedelmeskedik. És valószínűleg nagyon megkeserüli,
ha a dolgok úgy alakulnak, ahogy tervezzük. Szóval próbáld
elnézni neki, oké?
Megadóan felemelem a kezem.
— Tudom, tudom. Totál nyűg vagyok.
Ad egy gyors csókot, én pedig elindulok a gyepen, át a
bokrokon. Ahogy távolodom, megpillantom Mrs. Nelsont:
átvág az utcán, és egy platinaszőke, lófarkos kislány kezét
szorongatja. Ahogy anyu is mondta, a kicsi pont olyan, mint

 207 
volt: életteli, egyáltalán nem sápadt vagy gyenge. Először arra
gondolok, talán anyuhoz jönnek, hogy még egyszer
megköszönjék a csodálatos sfogliatellét. Ehelyett egyenesen
jobbra tartanak, s mikor a kanyarhoz érnek, a kislány kitépi
magát anyja kezéből, és végigszalad Browne-ék
kocsifelhajtóján. Egyenesen Cam kitárt karjaiba.
Furcsa, hogy a kisgyerekek mindig is megmagyarázhatatlan
módon vonzódtak Camhez. De nem hittem, hogy ismeri
Gracie-t vagy Nelsonékat — vagy legalábbis nem valami jól.
Gracie mindig is szégyenlős kisgyerek volt, az anyja mögé bújt,
valahányszor ráköszöntem. De most úgy vigyorog Camre,
mintha a legjobb barátok lennének. A háta mögé nyúl,
megérinti a lapockáját, és mindketten nevetésben törnek ki.
Közben Mrs. Nelson ott ácsorog a füvön. Mosolyog, és a
szemét törölgeti.
Talán mosolyog, de közben könnyezik is.
És akkor jövök rá, miből is állnak Cam „feladatai”.

 208 
-M ORGAN! GYERE, FOGLALTAM NEKED HELYET! – visít
Eden a lelátó legfelső sorából. Zöld és arany Hawks
mez van rajta, fején pedig egy förtelmes, óriási, habszivacsból
készült cowboykalap. A tornaterem közepe felé fordul, és míg
az iskolai zenekar elzengi harci indulónk utolsó pár taktusát,
elvisít egy látszólag soha véget nem érő „Juhúúúúúúúúú”-t.
Vonakodva mászom fel hozzá, és mielőtt leülök és a fülemre
tapasztom a kezem, két újabb lilás piócaharapást veszek észre a
nyakán. Két hete ölni tudtam volna, hogy az utolsó órai
irodalom helyett részt vehessek inkább egy össznépi
buzdításon. Azt hiszem, most szívesebben boncolgatnám a
Fűszálakat28, mint hogy végig kelljen ülnöm ezt. Megpillantom
Camet pár sorral lejjebb, arca kifejezéstelen. A rózsaszín aura
most is ott van vele, mint máskor. Nincs rajta a meze, úgyhogy
szinte olyan, mintha soha nem is lett volna a csapat tagja. Azt
várom, hogy könnyekben törjön ki.
Eden vigyorog, és rám mutat.

28
Walt Whitman 19. századi amerikai költő összegyűjtött verseinek címe.

 209 
 — Kaptál egy heget Hegestől.
— Vicces.
— Mekkora bunkó! Nem hiszem el, hogy lemaradtam róla
– mondja komoran. – Szóval, Cam beszélt Hegessel, mióta
felfüggesztették?
Megrázom a fejem. Mintha Camnek nem is lenne más
gondja.
— Hűha! Ez annyira szomorú! Hiszen, izé, a legjobb
barátok voltak.
Vállat vonok, ujjaimmal a padon dobolva. Ránézek az órára.
Délután kettő. Ideje, hogy induljon a műsor.
Végre Edwards igazgató felmászik a dobogóra, és a buzdítás
elhallgat. Szinte véget nem érő prédikációt nyom le arról, hogy
az idei Hawks csapat minden idők legjobbja lesz, és tudom,
hogy Cam összerándul a gondolatra, bár innen nem látom az
arcát. Aztán sorolni kezdi a csapat tagjait.
Eden előre-hátra hintázik ültében, és azt mondja:
— Hűha, tényleg kirúgták Camet a csapatból, mi?
Rámeredek.
— Ezt ki mondta neked? Kilépett.
Vállat von.
— Az a pletyka, hogy elvesztette a dobókarját. Az igaz,
hogy Pip veszi át a helyét?
Nálam nem veszi át a helyét, az biztos, gondolom, és a nyakamat
nyújtogatom, hogy meglássam a pomponlányokat az
oldalvonalon. Sara platinaszőke haját lófarokba fogta, és épp
egy fogót tapsol meg. Pipaszár lábát olyan természet-ellenesen
magasra lendíti, hogy szinte megcsókolhatná a térdét. Durva.
— Alig várom a ma estét! — fecseg barátnőm, miközben a
focistákat figyelem, akik hősként kocognak elő zöld mezükben,
integetve és egymás hátát csapkodva. — Találkozunk a
parkolóban?

 210 
 Eden nyilvánvalóan annyira meghabarodott Mike szerel-
métől, hogy érzéki csalódásban szenved. Mintha valaha
elmennék arra a meccsre. Végül is a barátom épp kegyvesztetté
vált, amiért kilépett a csapatból. Vagy talán, ahogy a pletyka
mondja, kirúgták. Mi a különbség? Az elmúlt pár évben Cam
élete a fociról szólt, és ennek most vége. Nyilván nagy
megpróbáltatásokon megy keresztül, és valószínűleg utál
mindent, aminek köze van a játékhoz. Nekem pedig
támogatnom kell azzal, hogy kihagyom. Biztos vagyok benne,
hogy ezt az össznépi buzdítást is kihagytuk volna mindketten,
ha nem zártak volna be érte.
Eden mond valamit, de föl sem fogom, mit, amíg meg nem
hallom:
— ...tényleg szívás, hogy már nem Cam az irányító. De te
is azt szoktad mondani mindenkinek, akinek nem olyan jó a
jövője, hogy felül kell kerekedned rajta. Lépj tovább!
Felé fordulok, készen rá, hogy kifakadjak, aztán vissza-
nyelem. Persze, igaza van. Annyiszor elmondtam már a „lépj
tovább” szózatot, hogy tartósan bevésődött az agyamba. De
könnyebb mondani, mint megtenni. Már épp megmondanám
ezt Edennek is, mikor rájövök, hogy most jelentik be a kezdő
irányítót.
Kezdettől fogva számítottam rá, hogy meghallom a nevét,
de mikor végre kimondják, a tömeg energiájától fűtve azonnal
felpattanok a helyemről. A tapsvihar rombolássá fajul, és Eden
kiereszt egy falrengető sikolyt. A szemem kidülled, annyira
fókuszálok az öltöző ajtajára. És ott van ő, Cam 10-es számú
mezében, a Gap farmerben, amit én vettem neki, és egy Nike
tornacsukában. Könyökhajlatában egy focilabdát tart. A
világért sem nézne a tömegre, úgyhogy csak a feje búbját
látom, haja úgy fel van borzolva, mint a felvert mogyoróvaj.
Csak pislogok – ez tényleg Pip? – és mikor tesz néhány lépést,
már tudom a választ.

 211 
 Csossz-csossz-csossz.
Lábát húzva a tornaterem közepére csoszog. Könnyedén
integet, de valahogy kiesik a labda a hónaalól. Egy pillanatig
esetlenül gurul a padlón, és Pip üldözi egy darabig, mielőtt
visszaszerzi. A közönség soraiból kuncogás hallatszik, de mikor
megint integetni kezd, a tömeg felharsan. Bár még mindig nem
látom a szemét. Nem tudom, hogy izgatott-e vagy halálra
rémült.
Eden fütyül, és az arcát legyezi.
— Istenem, milyen dögös! Bármikor szívesen lennék a
fogója.
— Kié?
— Pipé.
Hunyorítva pillantok rá. Néhány napja mintha ugyanezt
mondta volna Camről, akkoriban, mikor azon nevetett, hogy a
focicsapat ellopta Pip nadrágját.
— Ők a mi Sólymaink! — jelenti be Edwards igazgató a
tapsvihar közepette, és a pomponlányok a terem közepére
futnak. Úgy tűnik, mind Pip felé tart, közrefogják, míg alig
tudom megállapítani, hol van a tömegben. Aztán Sara
cigánykerekezik, és felpattan, mint egy kiscica, Pip karjaiba
vetve magát. Most már látom az arcát, széles mosoly terül el
rajta, amilyet, azt hiszem, nekem sosem mutatott. Sara hátraveti
a fejét, és nevet, míg Pip is ugyanígy tesz. Hallottam valaha
nevetni? Figyelem, ahogy a körülöttük lévő őrület ellenére
lassan közelít egymáshoz az ajkuk, és...
Ajjaj! Mire készül Cam? Gyorsan odakapom a pillantásom
néhány sornyira magam elé, arra számítva, hogy csak ül ott
csendesen, míg egy magányos könnycsepp gördül végig az
arcán.
Ehelyett talpon van, huhog, kiabál, és a levegőben lóbálja az
öklét, míg a rózsaszín felhő a feje fölött kavarog. Nem úgy néz
ki, mint akinek megszakadt a szíve.

 212 
 Hát, említett valami olyasmit, hogy továbblépett a követ-
kező dologhoz. Talán letett a fociról. Talán talált valamit, amit a
kis tündérteste jobban elbír, mint például a kézimunka vagy a
bélyeggyűjtés. Vagy valami többet. Sokkal, sokkal többet.

 213 
M EGINT A VERANDÁN VAGYOK, a nappalinkból
kiszűrődve Laura távoli hangját hallgatom A farm, ahol
élünkből. Meleg este van megint; korábban a felnőttek füvet
nyírtak, és babakocsikat tologattak fel-alá, a gyerekek pedig
boldogan kiáltozva játszottak. Még a kis Gracie is kint volt első
görkorcsolyájával; Mrs. Nelson úgy figyelte, mintha soha többé
nem akarná szem elől téveszteni. De a nap már rég
lenyugodott, és én még mindig kint vagyok, még mindig a
Fűszálak első pár oldalát próbálom elolvasni a holnapi órára.
Az első vers első soránál tartok, és össze vagyok zavarodva, az
elmém csakis a körül forog, ami pár utcával arrébb történt.
A fák fölött még azt is láttam, ahogy a stadion fényei fémes
szürkévé változtatják a sötét égboltot. És időnként, miközben
Laura anyuért vagy apuért nyafogott, a közönség buzdítását is
hallottam. A tömeg rengeteget éljenzett, úgyhogy Pip
valószínűleg büszkévé tette őket, és megnyerte a meccset.
Lefogadom, hogy az egész diáksereg a nevét kántálta. Biztos
vagyok benne, hogy a csapat felkapta, és körbevitték a pályán.
Sara pedig valószínűleg elkapta egy szenvedélyes ünnepi csókra
az ötvenyardos vonalnál, miközben konfetti kavargott
körülöttük.

 214 
 Aztán feltűnt a vége főcím, és boldogan éltek, míg meg nem
haltak. Oké, hát valószínűleg nem volt ilyen tökéletes, de már a
gondolatára is elfog a hányinger.
— Jól vagy?
Körbenézek, és egy alakot látok álldogálni a füvön a
sötétben. Cam? Átvág a bokrokon, s abban a pillanatban Pip
alakja körvonalazódik a fényben; aranyhaja kusza, a lila
horzsolás az ajkán most már csak elmosódott kontúr. Egy
túlméretezett Hawks mez van rajta, amiben jól látszik izmos
alkarja, és egy tornazsák lóg a vállán. A feje fölötti villanykörte
sárgán csillog a szemében, s mivel a szája még mindig duzzadt,
nem tudom kivenni az arckifejezését.
— Jól – válaszolom kiegyenesedve. – Megnyertétek a
meccset, ugye?
Bólint.
— Honnan... Ja, persze. Bűbájos.
Megrázom a fejem.
— Nem láttam előre. Csak tudtam. De miért jöttél vissza
ilyen korán? Nincs valami ünnepség a Parsonage-ban?
— Van – mondja. Felmászik a lépcsőn, és leteszi nehéz
táskáját a földre. – De tudod, a holnap. Beszélni akartam veled
róla.
Elnyomom a vágyat, hogy azt halljam tőle: „Egyenesen
hazarohantam, mert hiányoztál”, és inkább azt kérdezem:
— Jól van. Készen állsz?
Leveszem csupasz lábam a díványról, és leül mellém.
— Igen. Hát te?
— Csak túl akarok lenni rajta. – Felsóhajtok. – Azt hiszem,
Dawn megbűvölt, hogy olyan dolgokat gondoljak és érezzek,
amik nem valósak. Nem tetszik ez nekem.
Az orrát ráncolja.

 215 
 — De azt mondtad, látod Cameront az igazi alakjában.
— Hát, igen, más dolgok viszont...
Zavarodottnak látszik.
— Nagyon erőteljes volt az a bűbáj, amit Massif bocsátott
ránk, emberekre, hogy olyannak lássuk Cameront, amilyen
valaha volt. És Dawnt is látod, akkor is, amikor számunkra
láthatatlan. Ha ezekre a bűbájokra immunis vagy, akkor
valószínűleg az összes gondolati mágiára is immunis vagy.
— Gondolati mágia?
— Hogy olyan dolgokat érzékelsz, amik nem léteznek,
vagy olyat nem érzékelsz, ami létezik.
— Hát igen, de... — a nyelvembe harapok. Ha immunis
vagyok a gondolati mágiára, akkor a Pip iránti érzéseim...
Nem. Nem. Nem.
— Szóval azt mondod, persze csak elméletileg – kezdem,
minden egyes szót megválogatva, hogy érthető legyek –, hogy
egy tündér valószínűleg nem tudna, mondjuk, bejutni az
elmédbe, és elhitetni veled, hogy szerelmes vagy valakibe?
Pip elneveti magát.
— Kizárt. Már mondtam neked, hogy a tündérek nem
értik ezt a fajta szerelmet. Biztosan nem tudnának kitalálni egy
szerelmi bűbájt.
Kiráz a hideg. A gyomrom fájni kezd. Valami nem működik
jól odabent. A Fűszálakat bámulom, képtelen vagyok Pip
szemébe nézni. Egy nagyon-nagyon gonosz lány vagyok.
Pip, megfeledkezve a szívrohamomról, folytatja.
— Azt hiszem, Dawn tud mindent.
A tervünket? A szívem gyorsabban kezd kalapálni, úgy
zümmög a mellkasomban, mint egy motor.

 216 
 — Honnan tudod?
Közelebb ül hozzám a díványon, és a fülembe suttog; arca
az enyémhez ér, lágy, és csókért könyörög.
— Egyenesen idejöttem, mert mielőtt elindultam a
meccsre, hallottam, hogy Dawn Cameronnal beszél.
— És...
— Azt mondta, ha nem viszi Cameront Másföldére
holnap, Massif megöli. – Pip még közelebb hajol. – Miért
mondaná ezt, ha csak nincs oka azt hinni, hogy Cameron nem
követi őt Másföldére?
— Igaz ez? Massif megölné?
Ajka egyenes vonalat formál.
— Lehet.
— És szerinted ez azt jelenti, hogy tud a tervünkről?
— Igen. Szerintem azt jelenti, nem hagyja, hogy az útjába
állj. Akármit is mond Cameron. — Olyan közel van, hogy
érzem Cam illatát a mezén, és nehezemre esik nem hozzábújni.
– Tudja, hogy te vagy az egyetlen, aki miatt Cameron itt
maradna. Ha te nem lennél, neki sem lenne oka maradni.
Kitörök a kábulatból, és hirtelen fázni kezdek. Elkép-
zeltem, hogy talán bezár a pincébe, míg Cam biztonságban
Másföldére nem ér. Vagy elintézi, hogy anyu SUV-ja
lerobbanjon a buliba menet. De ez... ez azt jelenti...
— Szerinted próbál majd megölni?
Bólint.
— De hogyan? Azt mondtad, immunis vagyok a bűbájára.
Pip arca komor.
— Ettől még nem vagy legyőzhetetlen.
— Nem, persze hogy nem. De Cam nem hagyná, hogy ez
megtörténjen. Azt mondta, megölné, ha bántana.

 217 
 — Dawn egyetlen küldetése, Hogy Másföldére vigye
Cameront. Meghal, ha nem teljesíti. És kétlem, hogy Massif
megengedné Cameronnak, hogy bántsa. Azt akarja, hogy a két
királyság egyesüljön.
— De ha meghalok, Cam soha nem menne vissza
Másföldére. Örökre meggyűlölné Dawnt. Bosszúból itt
maradna.
Megrázza a fejét.
— Nem hiszem.
Elönt a harag.
— Honnan tudod? Te nem ismered Camet.
— De azt tudom, milyen másnak lenni, kívülállónak –
mondja lágyan. – És ha Cameron itt maradna a tizenhatodik
születésnapja után, Massif már nem védené tovább. A bűbája
megtörne. Amit az emberekre bocsátott. Amire te immunis
vagy.
— Szóval mindenki olyannak látná, amilyen? Szárnyak,
fülek és... minden?
Bólint.
A szívem kihagy egy ütemet.
— Camet nem érdekli, hogy néz ki – mondom, de még el
sem hagyják a szavak a számat, mikor rájövök, hogy de igen,
érdekli. Végül is emiatt fanyalgott nap mint nap, hogy
haszontalannak érzi magát. De vajon tényleg inkább egy
örökkévalóságon át lenne egy tébolyodott tündér férje, mint
hogy ezen a világon éljen? Ha nem lennék ott, hogy
megvédjem, talán. — És mi van az erejével?
— Eltűnik.
A nyelvembe harapok. Az egyetlen dolog, ami az elmúlt pár
napban mosolygásra késztette Camet, az volt, hogy megtalálta a
következő teendőjét. Hogy hasznos. Tényleg feladná ezt értem?
Nem lenne őrültség már a gondolata is?
— Szerinted nem kellene végigcsinálnunk? — kérdezem
végül.

 218 
 — Nem, egyáltalán nem ezt mondom. – És Pip tekintete a
villanyfénytől még jobban égve teljesen komoly és riasztó. – De
azt akarom, hogy biztonságban legyél.
Elakad a lélegzetem, és nagyot nyelek. Mentális helyzet-
felmérést készítek, s rá kell jönnöm, hogy az egyetlen dolog,
ami köztem és a fájdalmas halál között áll, egy erejét vesztett
tündér, és egy srác, aki arról volt ismert, hogy összepisilte
magát, ha meglátott valamit, aminek szárnya van. Ez nem túl
jó. Kiráz a hideg, és azt kívánom, bárcsak részt vettem volna
valamilyen harcművészeti kurzuson.
— Én csak azt akarom, hogy mindenki boldog legyen –
motyogom. – És úgy tűnik, bármi történik, valaki szenvedni
fog.
Pip észreveszi, hogy reszketek, és átkarolja a vállam. Jó
érzés, és furcsán ismerős. Kinéz az utcára, a sötét éjszakába.
— Milyen... – kezdi. Eltelik egy teljes perc, mire újra
belefog. – Milyen gondolataid voltak? Amikről azt hitted, hogy
a tündérek késztetnek rá?
— Ööö. Semmi. – Mintha valaha elmondanám neki.
Libabőrös lesz a karom, meg kell dörzsölnöm, hogy eltűnjön. –
Mit gondolsz erről? Szerinted Cameron boldog lehet itt?
— Persze. Itt vagy neki te.
— De nem lesz ereje. Százötven centi magas lesz, hegyes
fülekkel és szárnyakkal. És teljesen haszontalan.
— A tündérek ritkán nőnek százhúsz centinél magasabbra
– mutat rá.
Felsóhajtok.
— Még jobb. Cam egy darabig talán ellesz így is. De végül
elemészti magát. Az emberek kegyetlenek azokkal, akik mások,
mint az átlag. Te is tudod.
— De te akkor is ott leszel neki.

 219 
 Igen, de biztos, hogy ott leszek? Mi van, ha Dawn tervez
valamit? Ha azt tervezi, hogy megöl?
Pip óvatosan rám mosolyog, aztán feláll, és a vállára veti a
táskáját.
— Vigyázz magadra, bűbájos! És zárd be az ablakod
éjszakára!
Attól, ahogy mondja, kiráz a hideg. Figyelem, míg felfalja
Pipet a sötétség a bokrok között, aztán arrébb rúgom a
Fűszálakat, és csak bámulom a kékesfekete égboltot. Azt
hiszem, a szemem sarkából egy rózsaszín foltot látok lebegni a
veranda fényében. Mikor odafordulok, hogy szembenézzek
vele, eltűnik.
És valami azt súgja, hosszú lesz ez az éjszaka.

 220 
A Z ÁGYAMBAN FEKVE HALLGATOM, hogy dobolnak az
esőcseppek az ablaküvegen. Megfordulok, és magamra
húzom a takarót, hogy a hátamon érzem a párnámat. Bár az
anyag lágy, élettelen és hűvös érintésű, mivel minden álmom
róla szól — átölel, cirógatja a karomat —, szinte olyan érzés,
mintha itt lenne velem. És talán ezért lehet, hogy Pip múlt
éjszakai komor figyelmeztetése ellenére biztonságban éreztem
magam.
Ma van október 15-e. A születésnapom. A bájos tizenhatos.
Az a nap, amikor végre nővé kellene válnom.
Úgy reméltem, hogy a nővé válás bölcsességet is hoz
magával!
Persze, ma esni fog. Nem számít, hogy a hajamból
szénakazal lesz, mire a buli beindul. Kevesebb, mint tizennégy
óra múlva álmaim egyik pasija örökre elmegy.
Csak remélni tudom, hogy amikor mindennek vége lesz,
inkább megkönnyebbült leszek, mint szomorú.
Még mindig az álmot törölgetem a szemem sarkából, mikor
lemegyek a földszintre, és majdnem felbukom egy nagy, barna
rakáson a lépcső alján. Átvillan az agyamon, vajon nem Dawn
tett-e valami akadályt az utamba, béna kísérletképpen, hogy

 221 
megöljön. Aztán rájövök, hogy anyu az, amint a parkettát
súrolja. Egy vidám, fényes születésnapi üdvözlésre számítok,
ehelyett teljes súlyával a szivacsra nehezedik, aztán a vödörbe
dobja, és fújtat.
— Marone! Ez a padló csupa piszok! – Vad, kifejezéstelen
csillogás ül a szemében.
Anyu takarítási rohamai ugyanolyanok, mint a bevásárló-
körútjai: teljesen és beteges módon az űrkutatás nehézségéhez
és fontosságához mérhetőek. Már sokkal korábban elkezd
dühöngeni, általában olyankor, ha vendégek jönnek.
— Anyu, tudod, hogy senki nem jön ide. Mindenki a
Toadban lesz.
— De mi van, ha valaki vissza akar jönni egy kávéra? —
kérdi, miközben a padlót fürkészi, bár a mondat sokkal inkább
kijelentésnek hangzik. — Menj a konyhába, és önts magadnak
egy narancslevet! Először vedd le a cipőd!
Már azon vagyok, hogy vitába szállok vele: a buli sokáig fog
tartani, és rengeteg kávé lesz a Toadban, de aztán úgy döntök,
úgyis fölösleges lenne. Leveszem a csizmámat, majd a rózsaszín
zoknimban végigcammogok a folyosón, de nem igazán
kívánom a narancslevet. Igazából semmit sem kívánok,
számolva a lehetőséggel, Dawn belecsempészett egy kis ciánt,
hogy eltegyen láb alól.
Akkor látom meg Camet a konyha közepén ácsorogni.
Először csak a lábát látom, de tekintetem feljebb vándorol, a
túl bő ruhák tengerén is túl, egy hatalmas csokornyi rózsa-szín
és vörös fóliába csomagolt csokirózsára. Rég tudja, hogy
szerintem a virág fölösleges, a csoki pedig az istenek eledele. A
jelenet elég komikus, mert most már túl alacsony, majdnem egy
fejjel alacsonyabb nálam, és az arca annyira rejtve van, mintha a
virágoknak lenne lába.

 222 
 — Boldog születésnapot — mondja a beszélő csokor.
Belém hasít a bűntudat, s hirtelen elfog a vágy, hogy
felmenjek a lépcsőn, és elrejtőzzek a szobámban Pip, Cam és a
megosztott érzéseim elől, örökre. Ehelyett előrelépek.
— Neked is boldog születésnapot – mondom egyszerre
lelkesen és szomorúan, amiért ilyen jól ismer. Elveszem tőle a
virágot, és lenézek rá, aztán esetlenül összegörnyedek, és...
megcsókolom a feje búbját, mintha a nagyanyja lennék. Soha
nem gondoltam volna, hogy Cammel valami is ilyen furcsa lesz.
— Nagyon édes.
Anyu mögém kerül, és így szól:
— Ugyan, ne várj tovább! Add át az ajándékodat!
— Az én... ó! – Múlt hónapban vettem a Menlo parki
bevásárlóközpontban, bár úgy tűnik, hogy az már évekkel
ezelőtt volt. Azóta is ott van a táskámban, és először alig
vártam, hogy átadhassam neki, annyira tökéletes volt. De olyan
sok minden változott! Kotorászok a hátizsákomban, és az
aljából húzom elő; egy rágógumipapír ragadt hozzá. – Azelőtt
vettem, hogy... hát azelőtt – magyarázom.
— Köszi, Boo. – Törékeny kis kezébe fogja az aprócska
csomagot, óvatosan lehúzza róla a ragasztót, és leveszi a
nagyon is férfias kékarany csomagolópapírt. — Húha, király!
— A szüleim közbeavatkoztak — mondom. — Tudjuk,
mennyire vágytál rá.
Évek óta szeretett volna egy karórát. A suliban ez már szinte
ismeretlen fogalom, de Cam valahol azt olvasta, hogy egy férfi
karórával végtelenül intelligens és összeszedett látványt nyújt.
Szóval, anyuval elhatároztuk, hogy veszünk neki egy igazán
helyes darabot Macy’s- nél. De most nem vagyok benne biztos,
hogy hasznát veszi. Még mindig a kezében tartja, és vigyorog.
— Mindkettőtöknek köszönöm.

 223 
 — Próbáld fel, próbáld fel! - gagyogja anyu, egy ne-is-
említsd legyintéssel körítve.
Cam kiveszi az órát a dobozból, meglazítja a kapcsot, és
csontos csuklójára illeszti. Mikor összezárja, látom, gigantikus
rés van a fém és a bőre közt. Ahogy megdönti a karját, hogy
megmutassa, az óra a földre esik, és széthullik a linóleumon.
— Mi a... – kezdi anyu zavarodottan. - Eltört a kapocs?
Gondolom, a bűbáj hatása alatt a fényes ezüstóra
csodálatosan festett a karján. Emlékszem a karizmaira, erős
alkarjára és nagy kezére, de mostanra mindez elhomályosult,
ami szomorú, mert azt hittem, örökké tudni fogok róla
mindent, becsukott szemmel is. Egy részem irigyli anyu
tudatlanságát, és azt kívánja, bárcsak láthatná újra a régi Camet,
még akkor is, ha nem az az igazi.
— Nem, annak nincs semmi baja — mondja Cam, ahogy
felkapja az órát, és visszateszi a dobozba. – Valószínűleg csak
egy kis igazításra van szükség.
— Most már menjetek iskolába! — mondja anyu hanyagul,
és elhesseget. — Nem hagyhatom, hogy tovább piszkoljátok a
padlómat.
Átható pillantással méregetem.
Megpróbál ugyanúgy visszanézni rám, de nincs jó
pókerarca.
— Boldog születésnapot, szívem — mondja, és átnyújt egy
képeslapot.
Elvigyorodom, és szétnyitom. Ez egy igazán virágos darab
arról, milyen csodálatos lány vagyok, és hogy szépen nővé
értem. Kicsit csöpögős, mégis elmorzsolok egy könnycseppet a
szemem sarkában, és megölelem anyut.
– Köszi, anyu.
Vége is az ajándékozásnak, mivel az üzletet hónapokkal
ezelőtt megkötöttük. Szép ajándék vagy nagy buli. Tudtam,
hogy a kocsi szóba sem jöhet, mivel csak jövőre tudom meg-

 224 
szerezni a jogsit, úgyhogy elég könnyű volt a buli mellett
dönteni. Ráadásul, hogy Cam is belement, úgy tűnt, ez
fantasztikus módja lesz az ünneplésnek.
Most viszont nem tűnik olyan fantasztikusnak.
Végiggondolva a két lehetőséget, hogy vagy Camet veszítem
el örökre, vagy Pipet küldöm vissza egy olyan világba, ahol
kínozzák és nevetségessé teszik majd — hogy a szabadon
kószáló, tébolyult tündért ne is említsük a mai este egyenesen
ijesztőnek tűnik.
— Kész vagy? – kérdezi Cam, miután befejeztem a
szemem törölgetését, és elhelyeztem a képeslapot a konyha-
asztalon. Mikor apró, csontos ujjhegyeivel megfogja a keze-
met, tudom, hogy többé már nem lehet a testőröm. Valójában a
teste egyetlenegy dologra alkalmas, és a mai este után, ha
minden úgy megy, ahogy terveztük, már az sem lesz meg neki.
A gondolattól csak még szomorúbbá és sebezhetőbbé
válok, mint valaha.

 225 
-K ÖSZ, HOGY HALÁLRA IJESZTETTÉL – motyogom
Pipnek, mikor egyedül találom. – Alig aludtam az
éjjel, annyira aggódtam, hogy Dawn meg fog ölni.
— Sajnálom, Morgan. – Akkor veszem észre, hogy a
szeme vérben úszik. Ajjaj!
— Te is fent voltál? Engem figyeltél? — kérdezem, az
álmokra gondolva, amiket akkor láttam, mikor végre elalud-
tam. Álmomban ott volt velem. Biztonságban éreztem magam.
Nem mond semmit, csak az ingujjával babrál.
— Szóval igen.
Az iskolában vagyunk, a folyosón. Egy csapatnyi lány sétál
el mögöttünk, és boldog születésnapot kívánnak.
Elmosolyodom és megköszönöm, de gyorsan visszafordulok
Piphez.
Így szól:
— Mondtam már, azt akarom, hogy biztonságban légy.
Egyszerre repdesek örömömben és undorodom. De Pipről
van szó. A szándékai tiszták, ebben biztos vagyok.

 226 
Pippel minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megvédjünk –
súgja komoly arccal. — De tudod, hogy éjfélig nem öröklöm
meg minden erőmet. Addig Dawn erősebb nálam. És ha
veszélybe kerülsz. .. a tervnek vége.
Bólintok, remélve, hogy arra nem kerül sor. Cam most olyan
picike, hogy a mágikus ereje nélkül sebezhető, mint egy
újszülött őzgida.
— Csak emiatt aggódsz? Mi lesz holnap? És azután?
Megáll és rám néz, aztán elkalandozik a tekintete.
— Nem érdekel.
Hazug, hazug. Akármennyire is megváltozott, az a vicces,
hogy még mindig tudom, mi van belül. Még mindig ismerem.
Néhány percnyi csend után a házuk elé érünk.
— Jobb, ha most zuhanyozni mész, és készülődsz te is -
mondom neki. — Pontban hatkor indulunk.
Felhajtja széles ingujját, és megmutatja az alkarját, ami tele
van apró, vörös hólyagokkal; olyanok, mint az esőcseppek.
— Azt hiszem, mostantól ki kell hagynom a zuhanyt.
Gyengéden megfogom a kezét, és közelebbről is megnézem.
— Ez komoly? Tényleg a víztől van?
— Aha.
Gyorsan fölé tartom az esernyőt. Ha még egy egyszerű esőt
sem él túl, ha még zuhanyozni sem tud... milyen lesz az élete
ebben a világban?
— Egy buborékot kellett volna vennem óra helyett –
mondom könnyedén, és mosollyá kényszerítem a grima-
szomat, mielőtt még észrevenné.
Átnézek az utca másik oldalára, ahol Gracie egy katicás
esőkabátban ugrándozik az ereszcsatornából lefolyt pocso-
lyákban.

 227 
 – Tudom, mit tettél érte – mondom csendesen. – Gracie-
ért. Te vagy neki a tündérkeresztapu, igaz?
Cam a kislányra néz, és mosoly terül el az arcán.
— Hát, olyasmi. Elképesztő, nem?
— Szerintem is. Ezért voltál hát olyan boldog.
Csak vigyorog ész nélkül. Ez az első alkalom, hogy ilyen
mosolyt látok az arcán.
— Olyan törékeny volt. Olyan beteg. Azt mondták, pár
nap múlva elmegy. És én meglátogattam a kórházban. Csak
beszélnem kellett vele. Ennyi volt az egész. — A kezére néz,
mintha nem hinné el, micsoda erő lakik a testében. – És tegnap
összehoztam egy hölgyet a gyerekeivel. Elrabolták őket, és...
— El fogod veszíteni az erődet, ha itt maradsz —
mondom.
A homlokát ráncolja.
– Tudom.
— Itt nyomorult leszel.
Egy pillanatig hallgat, a kezét nézi, azokat a sima, kecses
kezeket.
— De itt leszel nekem te – mondja elhaló hangon.
— Itt nyomorult leszel — ismétlem a vállára téve a kezem.
— És Massif megöli Dawnt, ha maradsz. Vele is törődsz,
ugye?
A távolba néz, pontosabban a semmibe, és mély lélegzetet
vesz.
– Tudom, hogy így van – folytatom. – Nem kell
hazudnod. Minden oké.
— De szeretlek, Boo. És nem akarlak elhagyni.
Az esernyőt szorosan a kezemben tartva közelebb lépek
hozzá. Kicsit össze kell görnyednem, de a nagy, UCLA-s
pulcsija van rajtam, amit átitatott régi, ismerős illata, így
kellemesen érzem magam.

 228 
 Az ajka, szerencsére, semmiben sem változott, és amikor
megcsókol, minden helyesnek tűnik. Ez most helyesnek tűnik.
De nem tudom elhessegetni az érzést, hogy ez az utolsó
csókunk.

 229 
B ECSUKOM A SZEMEM, és egy órán belül tizenkettedszer
próbálok felragasztani a szemem sarkába egy műszempilla
darabot. Megcsúszik, és az orrcimpámra tapad. Újabb
könnycsepp keveredik el a szemceruzámmal, és fekete
pocsolyát képez a szemem sarkában. A palacsinta-pakolás
elfedte a karcolás maradványait, amit Heges okozott, de a
könnyek egyre csak folynak, és elmaszatolják a műalkotást. Ha
anyu tudná, hogy sírtam, és olyan külsőt csináltam magamnak a
különleges estén, amibe annyi pénzt fektetett, hogy simán
szerepelhetnék a Szalagavatóban, valószínűleg szétrúgná a
nyomorult seggem. Ahogy hátralépek, még mindig úgy nézek
ki, mint akinek kukákban kéne kotorásznia. Szerencsére a
pazar, pánt nélküli, pávakék szalagos ezüst ruha és a pántos
szandál segít kiemelkedni a nyomornegyedből.
Mikor elkészültem, fejemet leszegve, csendesen lépek ki a
szobámból, és távolról sem érzem hercegnőnek magam. Nem
így képzeltem el ezt az estét. Szüleim szobájában ég a villany, és
érzem anyu parfümjét, úgyhogy tudom, már készen vannak, és
csak percek kérdése, hogy anyu elharsogja a csatakiáltást, ami
gyülekezőre hív a hallba. Megragadom az anyutól kölcsönzött
vállkendőt, és mivel az eső már majdnem elállt, átcammogok a
kerti pavilonhoz. Az összes növény lehangolóan barna, és meg-

 230 
ereszkedett az esőtől, ami talán hozzájárul ahhoz, hogy az ajtót
becsukva könnyekben törjek ki.
Miért hoztam fel Gracie-t? Miért kényszerítettem ki belőle
egy vallomást? Ha nem tettem volna, nem gondolná meg
magát; egyszerűen követné a tervet. Most arra gondol,
mennyire nyomorult lesz itt, s mindezt azért, mert nekem
szóba kellett hoznom. És az az igazság, hogy tényleg
nyomorult lesz, ha velem marad. Tudom. Talán azért is hoztam
szóba, mert mindenekfelett azt akarom, hogy boldog legyen.
De még mindig nem akarok nélküle létezni. Nem akarom, hogy
Cam elhagyjon. Önző vagyok?
Az ajtó nyikorogva kinyílik. Anyura számítok, hogy kitör
belőle a „Nézd meg a sminkedet!” kezdetű őrjöngés, de
helyette Pip magas alakján akad meg a szemem, elegáns fekete
öltönyén és kék szatén nyakkendőjén. Nagyot nyelek, mikor
meglátom ott ácsorogni.
Egy szót sem szól, csak bejön, és óvatosan leül mellém.
Érzem, hogy a karja a kendőm alá csúszik, meztelen vállamra,
és ahogy hagyom, hogy a fejem a mellkasán pihenjen,
belélegzem az illatot, ami valaha Camé volt. Ettől valahogy még
jobban sírni kezdek. Eltakarom az arcom, így nem piszkolom
be zakóját a könnyeimmel. Végül visszahúzódom, és azt
szipogom:
— Ó, boldog szülinapot.
Teste megremeg kissé, és tudom, hogy nevet.
— Neked is.
Nem tudom megállni, hogy kicsit el ne nevessem magam a
könnyeken keresztül.
— A legjobbakat – mondom.
Pár percig csendben vagyunk. Végül azt súgom a zakójába:
— Gondolom, azon tűnődsz, miért sírok.
— Sejtem.

 231 
 — Minden ellenünk dolgozik – szipogok. – Néha az jut az
eszembe, el kell hagynia, hogy csak így lehet boldog.
— Biztos vagyok benne, hogy nem akar elhagyni téged.
— Örök időktől fogva együtt vagyunk. Talán képes lesz
nélkülem folytatni – zokogom de tudom, hogy én nem vagyok
képes megtenni. Nem tudok nélküle létezni. Szerinte bátor
vagyok, de igazság szerint nem vagyok az. Nélküle nem.
Nem szól semmit, csak gyengéden dörzsölgeti a karomat.
Felnézek, és találkozik a tekintetünk. A homályban,
árnyékok között nem látom a pupilláját; fekete csak, de
valahogy tudom, mégis meleg.
— Segítened kell nekem. Meg kell győznünk, hogy
maradjon.
Bólint.
— Bármit mondasz, megteszem.
— Tudom. Ezt szeretem benned – szipogom. Végtére is
mindig számíthattam rá, hogy nem másítja meg a szavát. Én
meg arra készülök, hogy visszaküldjem Másföldére, az ő saját
poklába, és még mindig hűséges. – De miért?
A földet nézi.
— Mit miért?
— Miért vagy ilyen jó hozzám?
— Mert... – kezdi, és pontosan tudom, mit fog mondani.
— Igen, igen, igen. Az igaz szerelem miatt — mondom
szorosabbra húzva a kendőt. Hirtelen nagyon hideg lett. — De
talán nem azzal kéne többé foglalkoznod, mit akarnak mások,
hanem törődni kéne magaddal is. Ne gondold, hogy te nem
számítasz!
Vállat von.
— Másföldén nem számítok.
— De itt igen! Soha életemben nem találkoztam ilyen
önzetlen, kedves emberrel, mint te! - tiltakozom. Lehetséges,
hogy csak egy hete még ő volt az az esetlen kissrác egy másik

 232 
bolygóról? Most olyan szép, hogy nehezemre esik ránézni
anélkül, hogy el ne pirulnék. És mikor ilyen közel van hozzám,
mint most, és az egyetlen hangot az esőcseppek dobolása adja
körülöttünk, nem tudok másra gondolni, csak hogy még
közelebb legyen. Ezt csak én érzem, vagy ő is? Nem tudom
megmondani, de forró lélegzete a homlokomat csiklandozza, és
a fogpasztája fű- és borsmentaillatától elkábulok.
Megmagyarázhatatlan módon hamarosan azon kapom magam,
hogy ajkam az ajkát keresi...
A pagoda ajtaja kinyílik, és felugrom a pádról. Anyu áll ott
egy esernyővel a kezében, fekete haja kontyban, fekete
esőkabátjának gallérja a füléhez magasodik.
— Jézusom, ez az idő! — morogja magának, és ahogy a
tekintete megállapodik rajtam, szeme összeszűkül. — Hát itt
vagy. Húsz perce szólongatlak. Induljunk!
Engedelmesen felállok, azon tűnődve, vajon a sminkem
teljesen tönkrement-e. Mivel anyu egy órával a tervezett előtt
akar a városba érni, „ha nagy lenne a forgalom”, biztos vagyok
benne, hogy lesz idő apróbb igazításokra, vagy az én
esetemben teljes sminkátalakításra, mikor odaérünk a Toadba.
Legalábbis remélem.
— Ó! Mr. Pip! — anyu hangja szívélyesbe fordul. - Milyen
jó látni téged!
— Köszönöm, Mrs. Sparks — mondja Pip, az örök
úriember.
— Cameron nincs itt veletek? – kérdezi anyu, és tekintete
az apró helyiséget fürkészi, mintha a pad alá rejtettük volna.
— Nem, még biztosan otthon van – mondom.
Pip még mindig engem bámul. Ajka a következő szavakat
formálja: „Minden rendben.”
De nehezemre esik elhinni, hogy ez igaz.

 233 
S MOKEY JOE, A DJ, egy nyolcvannak kinéző fickó, aki úgy
öltözködik, mint egy homi, épp hangol, Gizelle meg
fontoskodva kering a teremben, bólogat, és időnként megáll,
hogy jegyzeteljen. Nem tudom megmondani, hiányzik-e
valami, mert csak arra emlékszem, hogy az asztalokat
ezüstszínű szalvétáknak kellene díszíteni. Vagy pávakék?
Szükségem van egy kis magányra. Alighogy kikecmergünk
anyu SUV-jából, egyenesen a mosdóba igyekszem a
neszesszeremmel. Anyu nem is próbálkozik vele, hogy
megállítson. Biztosan cafatokban lógtak az idegei a közelgő buli
miatt, vagy lenyűgözte Pip szexi külseje, hogy a pavilonban
nem vette észre, de ahogy beszálltam a kocsiba, szája elé kapta
a kezét. Hónapok óta álmodozom erről az estéről, és a „Mi a
fene történt az arcoddal?” nem egészen az a megjegyzés, amit
az emberektől várok.
Odabent meglátom, mi volt a döbbenet és trauma tárgya.
Úgy nézek ki, mintha egy bomba robbant volna a közvetlen
közelemben, úgyhogy erősen le kell dörzsölnöm az arcomat, és
elölről kezdeni mindent. Kábé száz hullámcsattal rögzítem újra
a hajamat, egy palacsinta pakolást kenek a karcolásra, amit

 234 
Heges okozott, és kezdek megint normálisan kinézni. De
mikor a felső szemhéjam akarom kihúzni, beüt.
Életemben először akartam megcsókolni valakit, aki nem
Cam volt.
Az ujjam megcsúszik, és barna vonalat rajzolok a
homlokomra, pont a hajam alá. Fenébe!
Miért? Vissza akartam vágni Camnek, amiért eszébe jutott,
hogy elhagyjon? Csak megtorlás volt?
Fogok egy zsebkendőt, megnedvesítem a csap alatt, és
letörlöm a vonalat. Nem, nem az volt. Szinte egy hete különös,
megmagyarázhatatlan érzéseim vannak Pip iránt. Mindig a
tündérbűbáj számlájára írtam őket, de az az igazság, hogy ezek
valódi érzések.
Tényleg vonzódom Piphez.
Ami nem jó. Határozottan nem jó dolog.
Ellépek a tükörtől, újra felteszem a szájfényemet, és
homlokráncolva szemügyre veszem magam. Végre csodásan
festek.
De miért érzem magam borzalmasan?
Szemem sarkából látom, hogy valaki besétál a helyiségbe.
Arra számítok, hogy az illető bemegy egy fülkébe, de annyira
elmerülök a gondolataimban, hogy egy teljes perc múlva sem
veszem észre, hogy még mindig mozdulatlanul áll az ajtóban.
És engem bámul a tükörben. Végül felnézek, találkozik a
tekintetünk, és nagyot nyelek.
Dawn.
Egy lélegzetelállító, rózsaszín bulizós ruha van rajta.
Mellette állva, a tükörből úgy nézek ki, mint egy
divatkatasztrófa. Rám mosolyog, aztán egy kis aranytáskát dob
a pultra, és ujját végighúzza tökéletes őzikeszeme alatt.

 235 
 — Nem tudom, te hogy vagy vele – mondja —, de én
felkészültem a bulira.
Azt akarom mondani, nem emlékszem, hogy meghívtam
volna, de egy hang nem jön ki a számból. Most először érzem
ugyanazt a félelmet Dawn közelében, amit Pip. Egyedül
vagyok, és teljesen tehetetlen. Egyáltalán meghallaná valaki, ha
sikítanék? A buli még mindig csak egy óra múlva kezdődik.
Akár végezhetne velem ezen a szent helyen, senki nem tudná
megakadályozni.
Végre lélegzethez jutok.
— Gondolom, most boldog vagy. Ma este megkapod
Camet.
— Igen. – Mosolya gonosz, csúfondáros vigyorba torzul,
míg én próbálok olyan ártatlannak látszani, amilyen csak
lehetek. Tudom, hogy nem sikerül, az arcom izzik, és el kell
kapnom a szememet átható pillantása elől. – A segítségeddel,
vagy anélkül.
Össze kell szorítanom a számat, hogy ne vacogjon a fogam.
— Ez mit akar jelenteni? Győztél. Veled akar menni.
E pillanatban ez valószínűleg nem is hazugság.
Elmosolyodik, szinte melegen.
— Persze hogy velem akar jönni. Semmi oka nincs rá,
hogy itt maradjon. De tudod, van egy részlet, ami fejtörést
okoz. Csak egy lehetőségünk van rá, hogy Cameron
visszatérjen a trónjához a Seelie Udvarba, hát nem
kockáztathatok. Meg kell tennem minden tőlem telhetőt, hogy
átlépjen, ahogy terveztük, még ha ez azt is jelenti, hogy ki kell
küszöbölnöm bizonyos „lehetőségeket”. Érted, miről beszélek?
Némán bólintok.
— Tudod, valami azt súgja, még mindig azt hiszi, van oka
maradni.
— És azt hiszed, én vagyok az az ok.

 236 
 — Érthetetlen, hogy feladná születés adta királyi jogát egy
közönséges emberért, de úgy tűnik, mégis megtenné. — Szeme
összeszűkül.
— Azt hiszed, okos vagy, mert engem valahogy akkor is
látsz, mikor más emberek nem. De attól még csak ember vagy
te is. Soha nem érhetsz fel hozzánk.
Ökölbe szorítom a kezem, és megacélozom magam, közben
érzem, hogy belülről féltékenység mardos. Nyilván nem volt
olyan sokáig ebben a világban, hogy rájöjjön, nincs olyan
tündérmágia, ami vetekedhetne egy dühös olasz mérgével.
— Figyelj! Tudom, hogy csak parancsot teljesítesz. És azt
is tudom, hogy meghalsz, ha nem viszed vissza Camet
Másföldére. Úgyhogy megértem, miért vagy olyan, ööö, heves.
De tényleg... Cam menni akar.
Megint elmosolyodik.
— Miért nem hiszek neked? — Belenéz a tükörbe, a füle
mögé illeszt egy platinaszőke hajtincset, és csúfondárosan így
szól: — Ó, már tudom. Mert az a szánalmas szolgafiú éppen az
erkélyen van Cameronnal, és próbálja rábeszélni, hogy
maradjon.
Kiráz a hideg, és érzem, hogy egy verejtékcsepp kúszik le a
bordáim mentén.
— És azon tűnődöm, ki vette rá erre? – Kezét csípőre téve
szembenéz velem. – A válasz nyilvánvaló. Az a szolga mindig is
beléd volt bolondulva. Folyamatosan téged figyelt Másföldéről,
és arra vágyott, hogy Cameron helyében lehessen. Mert azt
hiszi, az a hely őt illette volna. De a helyzet az, hogy ő nem ér
fel Cameronnal. Még te sem akarod őt.
Indulatosan megrázom a fejem.
— Ez nem igaz.
Elégedetten elmosolyodik.

 237 
 — Tudom. — Tekintete az enyémbe fúródik. — Bár ez
nem magyarázza meg, miért őt akarod visszaküldeni Cameron
helyett.
Beharapom az ajkam. Azt hiszem, nem érünk fel a
tündérekkel.
— Azt hiszed, nem tudom, miről sutyorogtok?
Érzem, hogy a körmöm a tenyerembe fúródik, és a térdem
megremeg.
– Hát akkor miért nem ölsz meg azonnal?
Nem mintha ötleteket akarnék neki adni, vagy ilyesmi.
— Megígértem Cameronnak, hogy nem öllek meg —
mondja, megrázva a fejét, mintha azt kívánná, bárcsak ne tette
volna, s mint aki szeretné megszorongatni a torkomat.
Megkönnyebbülten fellélegzem.
— De – kezdi lágyan, olyan közel húzódva az arcomhoz,
hogy úgy érzem, kénytelen vagyok egy lépést hátrálni — van
más mód is. Nektek, embereknek, sok olyan gyenge pontotok
van, ami nekünk, tündéreknek nincs.
Csak bámulok rá, nem igazán értem, hová akar kilyukadni.
— Mint például?
Tudomást sem vesz a kérdésemről.
– És ez talán nemcsak abban segít, hogy Cameront
királlyá tegyem, hanem megvan az az előnye is, hogy megbánj
minden egyes napot, amit ezen a világon töltesz. És azt hiszem,
az elég kielégítő lenne.
Nem ölhet meg azért, mert megpróbálom itt tartani
Cameront, de talán... talán csak megnyomorít? A hideg,
csempézett falhoz simulok, felkészülve a csapásra.
Ehelyett egyszerűen a haját dobálja.
— Örülök, hogy beszélgettünk – mondja, kimasírozva az
ajtón.

 238 
 Visszafordulok a mosdókagylóhoz és a tükörhöz; a bőröm
hamuszürkévé vált a pirosító alatt, amit az előbb tettem fel. A
kezem annyira reszket, hogy a pult szélében sem tudok
megkapaszkodni. Nem vagyok biztos benne, hogy még
emlékszem rá, hogyan kell lélegezni.

 239 
E GYEDÜL MARADOK A MOSDÓBAN, míg szállingózni nem
kezdenek a vendégek. A jó hír az, hogy Dawn
valószínűleg nem fog bántani, ha itt maradok, és nem állok a
„terve” útjába, de a rossz az, hogy anyu fog, ha az egész bulit a
klotyón töltöm. A nagy zűrzavarban biztosan otthon hagytam a
mobilomat, szóval, míg egy fülkében ülök, remélve, hogy a
következő néhány órában olyan messzire sikerül elkerülni
Pipet, Camet és Dawnt, amennyire csak lehet, csupán onnan
tudom, hogy elmúlt kilenc, hogy két lány sétál be a mosdóba,
akik gyanúsan Jacinta és Janella Cruise hangján szólalnak meg.
Ők végzősök, és Cam azért ragaszkodott hozzá, hogy
meghívjuk őket, mert szinte minden focistával randiztak már,
úgyhogy az ő szemében a Hawks futballcsalád tagjainak
számítanak. Az én szememben ribancok. Szánalmas foci-
grupik. Nem is említve, hogy mindkettő egyszerű, mint a szög.
De azt hiszem, engedékeny hangulatban voltam, mikor
hónapokkal ezelőtt összeírtuk a vendéglistát.
Bevonulnak az enyém két oldalán lévő egy-egy fülkébe, és
úgy csacsognak, mintha felrobbannának, ha akár csak tíz
másodpercre befognák. A jobboldali - nem tudom, melyikük,
mert nem csak teljesen egyformák, de ugyanolyan éles hangjuk

 240 
is van, amivel sajtot lehetne reszelni – azt mondja:
– Jaj. Istenem. Hallottál Sierráról?
Ki ne hallott volna Sierráról? Itt az lenne az egyetlen
megdöbbentő dolog, ha Jacinta vagy Janella tudná, hogy kell a
„Harvard”-ot kiejteni.
Mindketten pontosan egyszerre kezdenek pisilni, amit
furcsának találok, mikor a bal oldali azt vinnyogja:
— Nem, mhivh...?
Nyilván kihívás számára, hogy egyszerre beszéljen meg
pisiljen is.
Jobbos így válaszol:
– Jaj. Istenem. Ez olyan, izé. Borzasztó. Izé. Elkapták,
izé, hogy csalt a matekvizsgán. Izé, komolyan!
Balos zihál.
— Komolyan? Izé. Jaj. Istenem!
Eddig a szemceruzámmal firkálgattam egy darab vécé-
papírra, de most abbahagyom, és felállok. Mindketten
egyszerre öblítenek (hát persze), és olyan erőteljes az öblítés,
hogy azon kapom magam, azt kívánom, csendesedjen már el a
vécé, nehogy egyetlen szót is elmulasszak a beszélgetésből.
— Most biztos, izé, olyaaaaaaaan nagy bajban van.
Megmossák a kezüket a csapnál. Az egyikük fújni kezd
valami hajlakkot, kábé három percig. Ez nem segít meg-
különböztetni őket, mert Janellának és Jacintának is
közismerten ropogós a haja.
— Izé, igen. Izé, azt hiszem, kicsapták, vagy ilyesmi. Izé,
szóval, viszlát, érettségi. Viszlát, jövő. Viszlát...
— Harvard — mondom magamban kábultan. Helló
Middlesex Community College. Szóval a látomásom... nem volt
téves?
Teljes tíz másodperc eltelik, mire rájövök, hogy elhallgattak.

 241 
 — Izé. Ki van ott? – kiáltja egyikük a csukott ajtónak.
A fenébe, hangosan mondtam?
Teljes nyugalomban és csendben állok ott, remélve, hogy
gyűszűnyi agyuk, ami egyszerre csak egy dologra tud figyelni,
továbblép a cuki, kacsaformájú szappanok kitárgyalásához.
— Izé, gyere elő! – mondja a másik határozottan.
— No comprendo — mondom lágyan. – Baja en el
ascensor.
Megint pár másodperc csend.
— Izé, ez azt jelenti, hogy túl sok sajtot ettek – mondja
végül az egyik.
— Pfúj. Izé, tűnjünk el innen!
A cipősarkuk az ajtó felé kopácsol a márványon.
— Láttad Camet? Ő az izé, a legdögösebb... — ez az
utolsó dolog, amit hallok, aztán hallótávolságon kívülre
kerülnek.
Elengedem a fogantyút, és lassan kinyitom az ajtót, még
mindig Sierrára gondolva. Tudom, hogy jövő ilyenkor
valószínűleg a Middlesex Community College kampuszában
sétál majd órára.
És tudom, hogy a látomásaim mindig, mindig helyesek.
Pip itt marad velem.
A tükörképem tágra nyílt szemmel, bizonytalanul bámul
vissza rám. Mikor az a lehetőség, hogy elveszítem Camet, nem
létezett, soha nem néztem ki ilyen szánalmasan. Kemény
voltam. Nem ejtettem foglyokat. Ha egy tündér bántani akart
volna, egy srác segítsége nélkül is megmondtam volna, hová
menjen. És soha, de soha nem kérdőjeleztem meg az
érzéseimet.
Pip itt marad velem. Cam Másfölde királya lesz. Így kell
lennie.
Most először jut eszembe, hogy talán, de csak talán, minden
rendben lesz.
A tükörképemre hunyorítok, és azt suttogom:
 242 
 — Ideje a kezedbe venni a sorsod. — Aztán össze-
préselem az ajkam, hogy egyenletesen eloszlassam a szájfényt,
ellenőrzőm a fülbevalóm kapcsát, kisimítom a ruhám elejét,
kinyitom az ajtót, és kilépek a mosdóból.

 243 
E DEN AZ ELSŐ, AKI ÜDVÖZÖL, mikor előkerülök. Bár az
„üdvözlés” túl kedves szó erre. Majdnem lekaszál a
mosdó felé menet. Egy szép, narancssárga sifonruhát visel,
amit együtt választottunk a Macy’s-ben, és ami jól áll vörös
hajához. Arra számítottam, hogy feltűzi spirálos tincseit, de
mind a vállára lóg, s inkább madár-fészekre hasonlít. És nem
hiszem, hogy van rajta smink. Ha itt lett volna egy órája,
összeomlásom közepén, jó társasága lettem volna.
— Morgan — motyogja, és egyáltalán nem örül, hogy lát.
Ez totál ellentéte annak az óriás cukorfalat Megasztár-ízű.
„Boldog szülinapot” köszöntésnek, amivel ma korábban
meglepett. Kábultnak tűnik, úgyhogy nem lep meg, mikor
kettőt pislogva újra azt mondja: – Morgan.
— Igen, én vagyok – szólok, és már tudom is, mi jár a
fejében. Mike Kensington. Vagy szakított vele a srác, vagy
Eden meglátta egy másik sráccal, de a tény, az tény: igazam
volt.
Megint.
Igen, bébi.
— Mike? – kérdezem szimplán.

 244 
 Egy könnycsepp gördül le az arcán, és alig észrevehetően
bólint.
— Miért nem szóltál? – nyögi.
Átölelem.
– Jaj, szívem! Úgy sajnálom.
Csak állunk ott egy darabig, átölelve egymást. Addig
gyömöszölöm a kezébe a papírtörülközőt, míg a könnyáradat el
nem apad.
— Figyelj! – kezdem átkarolva a vállát, és elvezetem a
mosdótól, ahonnan, vad tekintetéből ítélve, soha nem térne
vissza. Az előcsarnokban vagyunk, körülöttünk ijesztő,
lándzsás, afrikai szobrok.
— Ismered John Vaughn-t? — suttogom.
— Kit?
A srác hetek óta követi, mint egy kölyökkutya, és Edennek
még mindig fogalma sincs, kiről van szó.
— Kedves srác. Mindig rólad kérdezősködik. Táncolnod
kéne vele.
— Ööö, oké — mondja, ahogy bevezetem a terembe.
Sötét van, és tombol a zene. A terem úgy néz ki, mint a
város egyik legfelkapottabb klubja. Sokan jönnek oda hozzám
boldog születésnapot kívánni, és elmondani, mennyire jó a buli.
Úgyhogy azt hiszem, ha az egész estét a mosdóban töltöm,
akkor sem változott volna semmi. A terem annyira zsúfolt és
sötét, hogy úgy tűnik, mintha mindenki egymáshoz préselődne,
mint egy nagy, emberi szendvics. Alig ismerek fel valakit.
Dawnt sehol sem látom, különben biztos vagyok benne,
hogy a diákság férfi tagjai mind körülötte tolonganának. És
normálisan Cam egy fejjel magasodna a többiek fölé. Most
teljesen elvész a tömegben. Legalábbis számomra.
— Eden, látod Camet? - kérdezem.
A stroboszkóp fényében haragos tekintetet vet rám.
— Igen, ott van. Meg kellene vizsgáltatnod a kontakt-
lencsédet.
 245 
 A DJ felé mutat, de én még mindig nem látom Camet,
úgyhogy kissé előrelépek, míg meg nem pillantom Johnt és
néhány focistatársát, akik együtt ácsorognak a táncparkett
szélén. Úgy néznek ki, mintha egy medence mellett állnának a
vizet tanulmányozva, és azon tanakodnának, hogy
beleugorjanak-e. Ahogy az emberek közt forgok, végre
megpillantom Camet is: olyan apró és törékeny a nagyfiúk
mellett, hogy az már ijesztő. Akár rá is léphetnének,
összenyomhatnák, és alig tűnne fel nekik.
– Tökéletes – jelentem ki, aztán betörök a tömegbe. –
John, ismered Edent. Eden, ő John. Menjetek táncolni!
Egy pillanatra egymásra néznek, aztán John vállat von. Eden
is vállat von, és eltűnnek. Biztos vagyok benne, hogy így
születnek a világ legnagyobb szerelmei. Arra számítanék, hogy
rólam nevezik el az első gyermeküket, ha nem lennék olyan
biztos benne, hogy az Edenről szóló látomásaim, amikben a
porcelánfiguráival beszélget, helyesek.
Cam tompa mosolyt villant fel rám, és idegesnek tűnik. Ki
hibáztatná érte? Amint beköszönt az éjfél, az élete örökre
megváltozik.
— Jól érzed magad? – kérdezem.
— Aha. Te?
— Beszélnünk kell – mondom. – Sürgősen.
— Tudom.
Még mindig beszél, mikor anyu megkopogtatja a vállam.
— Hát itt vagy, szívem! – mondja derűsen, bár tudom,
hogy ezzel csak takargatja ingerültségét. - Idáig egyfolytában
téged kerestünk. Szeretnénk készíteni néhány képet. Gyere!
Aggódva nézek Camre, ahogy anyu elhúz mellőle. Egy
csapat lány azonnal körbeveszi, és táncolni hívják, bár
mindegyik majdnem kétszer akkora, mint ő. Mögéjük kerül,
úgy formálja némán a szavakat:

 246 
 — Hátsó erkély. Tizenegy harminc?
— Oké — válaszolom, azon tűnődve, harminc perc elég
lesz-e, hogy mindent tisztázzunk. Ahhoz is több idő kellett,
hogy kiválasszam a szalvétát.

 247 
A NYU MINDEN ELKÉPZELHETŐ PÓZBAN LEKAP,
egy bájos tizenhat éveshez, egyre csöpögősebb
pózokban: rózsával a kezemben, a hajamat igazgatva, vagy a
ami illik

híres „Nézz vissza a tegnapra!” pózban, ahol csípőre tett

kézzel, félrefordított fejjel nézek át a vállam felett. Nem kellett
volna megengednem apunak, hogy megvegye azt a digitális
fényképezőgépet a tavalyi születésnapjára. Panaszkodom, hogy
elmulasztom a saját bulimat, de ő csak azt hajtogatja:
— Egy nap majd megnézed ezeket a képeket, és
megköszönöd nekem.
Talán, ha addig el nem égetem őket.
Végre megszabadulok, és anyu még utánam szól:
— Ne felejtsd el mindenkinek megköszönni, hogy eljöttek!
Felnyögök, arra gondolva, hogy ez egész éjszaka eltart, de
igaza van; bűntudatom lenne, ha nem beszélnék mindenkivel,
akit meghívtam. Úgyhogy mire megteszem a köröket hamis
mosolyommal, a „Kösz, hogy eljöttél!” egy életre bevésődik az
agyamba. Egész éjszaka egyetlen baconbe tekert kagylót
sikerült bekapnom, de ahogy a büféhez igyekszem, valaki
megkopogtatja a vállam.

 248 
 — Kösz, hogy... — kezdem, mintha be lennék szívva,
miközben kétségbeesetten vágyakozom egy csirkefalat után.
Ám abban a pillanatban egyenesen Pip kék szemébe bámulok.
Gyorsan másfelé nézek, és azt motyogom: — ...eljöttél.
Zsebre tett kézzel és felvont szemöldökkel ácsorog, rém
nyugodtan, azt fontolgatva, mi lesz ma éjjel. A teremben meleg
van, de azon kapom magam, hogy didergek.
— Hogy vagy? — kérdi.
— Jól – mondom. – Beszéltél Cammel?
— Minden terv szerint halad.
A tartásom megmerevedik.
— Figyelj, ezzel kapcsolatban... talán tévedtem. Azt
hiszem, Camnek Másföldére kellene mennie.
Megrázza a fejét.
— Nem. Beszéltem vele. Veled akar maradni.
Eddig nem is tudtam, hogy Pip ilyen meggyőző tud lenni.
— Akkor beszélnünk kell vele, megmondani neki, hogy...
Feltartja a kezét, hogy hallgassak.
— Nincs mit mondani neki. Biztos benne, hogy veled akar
maradni.
— Nem, nem érted. Nem fog működni. A látomásaim
mindig helyesek. Az, amiben láttalak sétálni a faleveleken... az is
helyes. Szóval a terv megbukik. Egyszerűen csak fel kéne
adnunk, mielőtt Dawn csinál valamit, ami...
Megrázza a fejét.
— Megint hagyod, hogy a látomásaid irányítsák az
életedet?
— Nem, nem érted. Azt akarom, hogy... — kezdem. Hogy
mondjam el neki? Itt van ő, aki mindig is olyan készséges volt,
hogy visszamenjen Másföldére, a saját poklába. Soha nem
küzdött ellene, annak ellenére, amit Dawn mondott, hogy

 249 
belém van bolondulva. Mindezt csak azért, mert megkértem rá?
Olyan készségesen megtesz mindent, amit mondok, csak azért,
mert megkérem rá? Hát miért nem küzd? Ha törődik velem,
miért akar elhagyni? Összeszorul a torkom.
Egy darabig esetlenül ácsorgunk, végül odahajol, és azt
kérdi:
– Azon tűnődtem, táncolnál-e velem.
Csak akkor veszem észre, hogy a táncparketten vagyunk.
— Ismered a képességeimet – motyogom, bár valami
legbelül kétségbeesetten szeretné érezni kezének melegét a
testemen.
— Akkor nem tangózunk. Választhatsz.
Olyan meseszerű az egész, mintha a teremben mindenki
eltűnt volna, és csak ő lenne ott, felém nyújtva a kezét. Bár
gondolom, ha ez mese lenne, több táncot ismernék. De mivel
így áll a helyzet, vállat vonok, és azt mondom:
— Oké, ölelkezős lassú.
Felvonja a szemöldökét.
— Ölelkezős...?
— Bízz bennem, menni fog.
A parkett közepére vezetem, és a derekamra helyezem a
kezét. Aztán a saját kezemet a vállára teszem, hogy legyen egy
kellemes, elég nagy tér köztünk. Bár Gonosz Morgan közelebb
akarja húzni hozzám, őt én irányítom, mivel már így is elég
nagy bajba kerültem miatta.
— És most csak ringatózunk, lassan — adom ki az
instrukciót.
— Értem — mondja, mintha két agysejtnél több kellene
hozzá, hogy elsajátítsa. – Mondjuk így?
— Született tehetség vagy – válaszolom. Most, hogy ilyen
közel vagyunk egymáshoz, nehézséget okoz a szemébe
néznem. Pillantásom feljebb vándorol, egy szúrós, kék
szempárhoz, aminek nyilvánvalóan semmi nehézséget nem

 250 
okoz, hogy állja a tekintetem, aztán úgy döntök, ez túl
kockázatos, és inkább a következő legjobb dologra kon-
centrálok, az orrcimpájára. Az orrcimpa egyáltalán nem szexi.
De az övé, az tökéletesen kerek, egy csipetnyi szőrzet nélkül, az
olyan...
Nyugi. Találd meg a Zent, Morgan.
Mégis azon kapom magam, hogy megszorítom a nyakát, és
közelebb húzódom. Érzem a borostáját az arcomon, leheletét a
fülemben. Azt akarom, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget,
és a vállára hajtom a fejem. Olyan kényelmes, mintha ide
tartoznék. Hogy lehet, hogy ő nem érzi?
De akkor kinyitom a szemem, és Edenre pillantok. Csak pár
méterre van tőlem, Johnnal lassúzna, ha nem lennének teljesen
mozdulatlanok. Tátott szájjal bámulnak. Edén ezt tátogja:
— Mi a fenét mű...
Felkapom a fejem, és elhúzódom Piptől.
— Ma éjjel elmész - cincogom remegő ajakkal.
Bólint, zavar tükröződik az arcán, és próbál magához húzni.
— Tudom. Csak táncolunk.
— Tényleg csak táncolunk? Miért érzem, hogy ez sokkal
több? És neki miért nem az?
— Miért akarsz elhagyni engem?
— Akkor veszem észre, hogy megint könnyben úszik az
arcom. Pip kinyújtja a kezét, hogy elhallgattasson.
— Oké. Sss. Nyugodj meg!
— Borzongás fut végig rajtam. Meglököm a mellkasánál,
és azt mondom:
— Mennem kell - aztán levegőért kapkodva kisietek az
előcsarnokba. Még csak negyed tizenkettő, de mikor kirohanok
az erkélyre, úgy zihálok, mint egy újszülött csecsemő.

 251 
 Az eső alábbhagyott, és a hold kikandikál egy négyszögletes
résen a felhők közül. Itt, ebben az ezüst fényben végre békére
lelek. Az erkélyt csillogó, fehér márvány borítja, és a fal minden
négyzetcentiméterét borostyán fedi. Hatalmas, kőből készült
szökőkutak vannak idekint, teli fehér krizantémokkal, és arra
gondolok, hogy ha elrejtőzöm az egyik mögött, talán nem kell
visszamennem a terembe.
— Sajnálom. Valami rosszat tettem?
Pip áll mellettem. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy
levegőt kapjak újra, észre se vettem, hogy került ide.
— Menj el! Csak...
Arra számítok, hogy fülét-farkát behúzva elkullog, mint
mindig. De meg sem inog.
— Nem.
Felnézek rá.
- Hogy?
Nem figyel. A földet bámulja, a buta srác, és egyáltalán nem
vesz tudomást rólam. Mielőtt megragadnám a vállát,
megfordítanám, és azt kiáltanám: „Tűnés!”, lágyan így szól:
- Azok a gondolataid. Amiről múlt éjjel beszéltél. Rólam
szólnak?
Megborzongok, aztán átölelem magam.
— Nem, én...
— Mert én gondoltam rád.
Még mindig próbálok kitalálni valami hihetőt, miről
szólhattak azok a gondolatok, úgyhogy alig hallom, mit mond.
— Tényleg?
— Igazából nem is egyszer. Minden éjjel, már akkor,
amikor még el sem jöttem Másföldéről. Minden éjjel - mondja
megrázva a fejét. A homlokára mutat, és így folytatja: - Olyan,
mintha mindig itt lettél volna bent.

 252 
 A szívem vadul kalapál, ahogy rájövök, hogy pontosan ilyen
érzés. Mintha pontosan olyan rég ismerném, mint Camet, ha
nem régebben. Hogy lehetséges ez?
— Akkor miért akarsz elhagyni? — kérdezem.
Leül mellém, arcán torz mosoly, és megérinti a karomat.
— Azt hiszed, el akarok menni?
— Soha nem küzdöttél ellene. Csak elfogadtad.
Túlságosan is könnyen.
A hold eltűnik, és finom szitálás veszi kezdetét, kísérteties
ködfátylat vonva az erkély köré. Piphez fordulok, tekintete
átható és lágy. Alig ismerek rá erre a pillantásra. Cammel
minden olyan fékezett volt, a tűz soha nem izzott fel. Nem így.
Úgy nem, hogy minden szőrszálam felállt volna, hogy
elfelejtettem, hol vagyok, ki vagyok.
— De... ez nem rossz dolog? — csak ennyit tudok
kinyögni.
Pip nem is figyel, mert az állam alá csúsztatja a kezét,
magához húzza, és mikor az ajkunk összeér, olyan forróságot
érzek, amilyet soha azelőtt. Menta íze van, az ajka olyan puha,
mint Camé, de ez a csók más, sokkal bizonytalanabb. Lágyan
megérintem az arcát, és elhúzódik. Akkor veszem észre a
szemem sarkából, hogy egy nagy, fekete felhő burkol be
minket. Pip is látja, mert megragadja a csuklóm, és elránt
onnan, mielőtt egy óriási faág lesújt az erkélyre, és fülsiketítő
robajjal becsapódik.
— Dawn - kiáltja, az erkély sarkába húzva. - Ezt ő tette.
Kábultan állok ott, amint patakokban szakadni kezd a
jégeső.
Először csak apró darabkák, de hamarosan teniszlabda
nagyságúak potyognak alá. Pip az eresz alá húz, és pajzsként
betakar. Védelmez.
— Szörnyű! — ez minden, amit mondani tudok. — Rá
kell vennünk, hogy hagyja abba.
Megtörli a száját, és lenéz rám.
 253 
 — Sajnálom. Nem tudom, mit hittem. Most mit csináljak?
Mondd meg, és megteszem.
— Az igaz szerelemért, ugye? - motyogom, ahogy az éles
jégdarabok becsapódnak körülöttünk. - Tessék, megint
feláldozod magad.
Zavartnak tűnik.
— Miért kell rajtam múlnia? — folytatom. - Miért nem
mondod meg most az egyszer te, hogy mit akarsz?
Úgy lapul le, mint egy sebesült vadállat.
— Dühös vagy rám?
Akkor jövök rá, hogy felemeltem a hangom.
— Igen, az vagyok. Ha kellek neked, miért nem mondod
meg? Miért csak ülsz ott, és hagyod, hogy hasznot húzzak
belőled?
— Mert azt akarom, hogy boldog légy - motyogja
megsebzett tekintettel. - Cam boldoggá tesz. Szereted, és...
— Téged szeretlek, te idióta! - kiáltok rá, és olyan ádázul
lököm meg, hogy erőtlenül rogy le egy kőpadra. És csak mikor
hangosan kimondom, jövök rá, hogy biztosan igaz. - Szeretlek.
Szeretlek. Hallod?
S olyan hirtelen, ahogy kezdődött, a vihar alábbhagy, és
kísérteties csend követi. Pip kifejezéstelenül bámul rám, mikor
közeledő lépések hangját hallom a borostyánnal futtatott
bejárat mögül. Mindketten megfordulunk.
Az árnyékok közt aprón és sebezhetőn ott áll Cam.

 254 
C AM FELÉNK SÉTÁL, a keze szinte könyékig bent van a
zsebében. Most először vagyok képtelen megfejteni az
arckifejezését.
Kinyitom a számat, de mielőtt meg tudnék szólalni, Pip
felnyög, mély, gurgulázó hang jön ki a torkából. Mindketten
odafordulunk, és azt látjuk, hogy egy borostyáninda kígyózik a
nyaka körül egyre szorosabban, az arca pedig kivörösödik.
Azonnal odarohanok, és rángatni kezdem.
— Dawn! - kiáltja Cam a felettünk kavargó rózsaszín
felhőnek. - Hagyd abba!
Az inda szorosan Pip nyaka körül tekereg, a bőrébe vág. Ő
is belekapaszkodik, de hasztalan. Amikor már azt gondolom,
hogy meglazul, egy újabb köteg bújik elő, és a lába köré
fonódik, az épület széléhez húzva őt. Belekapaszkodom a
kezébe, hogy magam mellett tartsam, de az inda csak rángatja,
lába nyomot karcol a jég borította márványra.
— Cam! - kiáltok rá. - Abba kell hagynia!
Pipre nézek, akinek arca teljesen kifejezéstelen. Még mindig
hörög, de a szeme már csukva. Nincs sok időnk.

 255 
 — Kérlek, ne! - suttogom tehetetlenül.
Dawn jelenik meg a szökőkút mögött, tízcentis cipősarkán
egyensúlyozva a jégdarabok közt.
— Cameron — mondja, szinte esdeklőn —, ne gyűlölj!
— Engedd el! - kiáltunk rá egyszerre.
Cam ökölbe szorított kézzel rohan oda hozzá, s azt üvölti:
— Megígérted! - de Dawn csak kinyújtja manikűrözött
ujját, és Cam ott helyben megfagy.
— Azt ígértem, hogy nem fogom bántani Morgant - feleli
Dawn.
— A szolgafiúról soha nem mondtam semmit. Sajnálom,
hogy így alakult, Cameron. Tényleg azt kívántam, bárcsak ne
küzdenél ellene.
Azon kapom magam, hogy a márványra borulok, Pip
élettelen teste mellé.
— Kérlek, ne bántsd! - könyörgök. - Bármit mondasz,
megteszem.
Dawn felsóhajt. Felnéz a holdra, és így szól:
— Cameronnak kell beleegyeznie.
Camre nézek, akinek arca még mindig haragos vonásokba
torzul. Szeme kezd ellágyulni, aztán fokozatosan visszatér belé
az élet. Az arcomat fürkészi, és én bólintok, hogy válaszoljon,
vessen véget ennek a rémálomnak. Ő Dawnhoz fordul, és így
szól:
— Beleegyezem. Veled megyek.
Félve és megkönnyebbülve felsóhajtok. Sohasem gondoltam
volna, hogy meghallom ezeket a szavakat.
De most már tudom, hogy így kell lennie.
— Tökéletes - mondja Dawn. A borostyánhurok meglazul
Pip nyaka körül. Az arca hideg és fehér, mint a hold. Ahogy
megérintem, Dawn folytatja: - Tudtam, hogy Morgan mindent
feláldozna, hogy megmentse ezt a szolgát. Azt hiszem, az
emberek összes gyengesége közül a szerelem a legnagyobb.

 256 
 Hallom, hogy mögöttem Cameron kiszabadul a bűbáj hatása
alól. A vállam fölé görnyed.
— Jól van?
— Nem tudom. Azt hiszem, hívnunk kéne a mentőt.
Dawn Cameron vállára teszi a kezét.
— Készen állsz, királyom?
— Pillanat - mondja Cam. Egy mozdulattal elhessegeti
Dawnt, s akkor vesszük észre. Egy-egy fényes, lila lángnyelv
van az ujjai hegyén.
— Mi az? — motyogom, és képtelen vagyok levenni róla a
szemem.
Benyúl a zakója zsebébe, és előveszi a karórát, amit tőlem
kapott.
Megmutatja.
— Éjfél van.
— A tündérerőd?
Vállat von.
— Nézzük. - Lenyúl, és megérinti Pip kezét. Pip teste
azonnal sárga fényben kezd izzani, tetőtől talpig, és
megmozdul. Ahogy Pip szempillája megrebben, Cam,
Másfölde nagy királya, a következő kinyilatkoztatást teszi: -
Azta!
— „Azta”, az jó - mondom. Camet bámulom elfúló
lélegzettel, ahogy a fény beburkolja a testét. Tündérként még
sokkal szebb, mint emberként.
— Azt hiszem, mennem kell — mondja.
— Nyitva van a portál? - kérdezem. - Hol?
— Ez nem fizikai, Boo. Nem láthatod. - Mindketten Pip
felé fordulunk, aki kezdi visszanyerni a színét. Cam így szól: -
Tudod, rendben van ez így.
— Mire gondolsz?
A padhoz vezet, és leül mellém. A hold újra felbukkant, és
Cam most felé fordítja a fejét.

 257 
 — Te és Pip.
Zokogás készül feltörni belőlem.
— Nem vagy dühös?
Megrázza a fejét.
— Így kellett történnie. Pipnek mindig helyettem kellett
volna itt lennie. Most minden a helyére került.
Felsóhajtok.
— Nem, ha minden a helyén volna, még mindig az enyém
lennél. Azt akarom, hogy itt legyél, velem.
A kezemre teszi a kezét, ami törékeny és kicsi, mint egy
baba keze.
— De én tündér vagyok. Egy részem mindig Másföldére
vágyott. Még álmodtam is róla.
— Soha nem mondtad.
— Az az otthonom - mondja.
— És ez nem az?
— Nem, többé már nem. Az egyetlen dolog, ami itt
tarthat, te vagy. Soha nem mennék el, ha nem akarnád. De soha
nem kételkedtem benne, hogy jól megleszel.
— Nem tudom, hogy... - kezdem, de a hangom elhal,
mikor rájövök, hogy igaza van.
— Az a lényeg, hogy ne kételkedj magadban. Mindenre
képes vagy, amit akarsz. És ehhez nincs rám szükséged. Soha
nem is volt.
Egy könnycsepp gördül végig az arcomon.
- Tudod, hogy szeretlek. Egy, kettő, három - mondom, a
számhoz emelve három középső ujjamat.
Elvigyorodik, megfogja a kezem, és megpuszilja.
— És négy, öt, hat. És hét, nyolc, kilenc. És így tovább.
Tudom. Én is szeretlek. Nem számít, melyik világban élek.

 258 
 Egymáshoz hajtjuk a fejünket, a csókunk reszketős és
nedves, mert úgy zokogok, hogy minden lélegzetvétellel egész
testemben megremegek.
— Most mennem kell - mondja Cam.
— Azt mondják, holnap már nem fogok emlékezni rád. -
Szorosan fogom az ingét. - De fogok. Tudom, hogy fogok.
Feláll.
— Hagytam neked otthon egy születésnapi ajándékot.
Ezzel elengedi a kezem. Még mindig érzem sima érintését,
mikor Cam lassan eltűnik, és a ködszitálás szellemszerűen
kavarog a levegőn át, ami magába szippantotta.

 259 
A REGGELI
FÜGGÖNYÖN,
NAPSÜTÉS BESZŰRŐDIK A SÖTÉTÍTŐ
mikor szombaton felébredek. Pizsamában
vagyok, az arcom tisztára sikálva, de az előző éjszakával
kapcsolatban minden homályos. Úgy tűnik, a buli évtizedekkel
ezelőtt volt. Nem tudom felidézni, hogy visszamentem a
parkettre, hogy elhalt a zene, hogy elbúcsúztam akár egy
vendégtől is. Csak villanásokra emlékszem a hazavezető útról, a
fejem a hűvös ablakhoz nyomtam, valaki átkarolt. Álomittas
voltam, de kényelemben éreztem magam. Biztonságban.
Szerencsésnek.
Felkönyökölök, és azonnal észreveszem: egy aprócska
doboz van a hullámvasutas kép mellett, ami szinte elvész az
óriási, rózsaszín masni mögött. Kibontom a masnit, kinyitom a
doboz tetejét, és egy szép aranyláncot találok benne, amin egy
szerencsesüti-medál lóg. Felemelem a vattapárnáról,
megfordítom, és a közepén észreveszek egy kapcsot. Lassan
kinyitom a sütit, és egy üzenetet húzok ki belőle, ami így szól:
MORGAN SPARKS MINDENRE KÉPES.
Egy pillanatra elmosolyodom, aztán visszafekszem az ágyra,
és ízlelgetem a mondatot. Igen, ebben a pillanatban úgy érzem,
mindenre képes vagyok.

 260 
És talán azért, mert nem emlékszem a tegnap kötelességeire, de
az érzés ennél sokkal többet takar. Tizenhat vagyok. Az élet
szép, és tele van lehetőségekkel.
A papír hátulján is látok valami írást, úgyhogy megfordítom,
és elolvasom: VARÁZSSZÁMOK: 1-2-3.
Nézem az írást. Elfordulok. Aztán megint vissza. Valami
oknál fogva úgy érzem, ennek mélyebb jelentése van.
Magamra kapok egy kapucnis pulcsit és egy farmert,
felteszem a láncot, és a lépcsőhöz indulok. Mikor félúton
vagyok lefelé, elvigyorodom. Ott áll Pip, kinéz az ablakon,
baseballsapkát és farmert visel, és végtelenül jól néz ki.
— Hé, te! - kiáltok rá odafentről, mert olyan érzés, mintha
évek óta nem láttam volna, és leugrálok a lépcsőfokokon.
Megfordul, magától értetődően a karjaiba vetem magam,
aztán hosszú, sóvár csókot nyomok az ajkára. Ligetes, tiszta
illata, amit megismertem és szeretek, s ahogy átölel - mindez
olyan kellemes, olyan tökéletes.
— Tudod, mindig is ezt akartam tenni.
— Morgan — nevet —, tegnap este együtt voltunk.
- Tudom - mondom magamhoz húzva.
— Kész vagy? — mormolja, beleszimatolva a hajamba.
Előhúzom a nyakláncot, és megmutatom neki.
— Ezt nézd!
Kérdő pillantással néz rám.
— Egy szerencsesüti? Kitől kaptad?
Egy csapásra bevillan a név. Kezd visszatérni minden, olyan
sok, hogy a szívem nagyot dobban. Elfúló lélegzettel
válaszolok:
— Camtől.
Pip arca kifejezéstelen.

 261 
 — Kitől?
— Cam - ismétlem a nevet újra és újra. - Másföldén van.
Nem emlékszel?
Összehúzott szemmel néz rám, zavartan, de még mindig
vigyorog.
— Azt hiszem, túl sok fantasy könyvet olvasol.
De én tudom, hogy nem csak képzelődés volt. Tudom, hogy
megtörtént. Emlékszem rá.
Nem annyira a múltra, inkább arra, hogyan éreztem magam,
mikor együtt voltunk.
Olyan érzés volt, mintha mindenre képes lennék.
Még mindig érzem.
És tudom, hogy ez azért van, mert Cam vigyáz rám.

 262 