5.

téma
A középkori városfejlődés Nyugat-Európában

Előzmények
Az 5. században a Nyugatrómai Birodalom bukásával (476) a fejlett városi civilizáció is
összeomlott. A városok a közigazgatás és az ipar központjai voltak, ám a birodalomba özönlő
barbár népesség (germán népek) nem látta szükségesnek fenntartásukat, így azok gyors
hanyatlásnak indultak. Egyedül a királyi és egyházi központok vészelték át a pusztulást, és
próbálták fenntartani a római városeszményt.

A mezőgazdaság átalakulása, és hatásai

A zárt, vidéki társadalom önellátásra rendezkedett be, a kereskedelem pedig pangott. A
változás első jelei az ezredforduló táján mutatkoztak a mezőgazdasági technika fejlődésének
hatására (új eszközök: nehézeke, borona, szügyhám, patkó; valamint a két- és háromnyomásos
gazdálkodás). Ezek alkalmazásával egységnyi területen jóval magasabb terméshozamot tudtak
elérni a mezőgazdasági termelésben, mint amennyi az önfenntartáshoz szükséges volt. Ennek
következtében megjelent a felesleg, amely lehetővé tette a gabona iparcikkekre cserélését. A
folyamatot segítette az éghajlat melegebbé válása, amely az északibb tájakon is javította a termelés
feltételeit. A növekvő mezőgazdasági hozamok következtében gyorsan nőtt a kontinens népessége
(a 10. századi 38-ról, a 14. századra 75 millióra). A vidék kereslete ösztönzőleg hatott a
mesterségekre, ezáltal serkentve a városfejlődést. A munkamegosztás (város-vidék) biztosította a
városok létét, és mindaddig képesek voltak növekedni, amíg a vidék el tudta őket látni megfelelő
mennyiségű élelmiszerrel.

Városok kialakulása – kommuna mozgalom – városi önkormányzat

Városok elsősorban az egykori római kori települések helyén, várak és egyházi centrumok
közelében, utak és eltérő földrajzi tájegységek találkozásánál, kikötőkben, folyami átkelőknél,
illetve a távolsági kereskedelmi útvonalak közelében jöttek létre. Ezek a települések mindig egy
földesúr birtokán alakultak ki, aki a lakosokat fennhatósága alá vonta, függésében tartotta.
A távolsági kereskedelem a kora középkorban (5-10. század) sem szűnt meg, először a
kereskedők alapítottak közösségeket személyük és áruik védelmében. Később ezekhez a telepekhez
csatlakoztak az iparosok, kézművesek is. Vezetésükkel szervezettebb közösség (kommuna) jött
létre, amely mozgalmat indított (kommuna-mozgalom) a földesúri hatalom alól való
függetlenedésért, végső célként pedig a saját, teljes körű önkormányzat kivívására törekedett. A
kommunák pénzzel vagy szükség esetén fegyveres erővel harcolták ki önállóságukat. A városi
önkormányzat olyan kiváltságok megszerzését jelentette, amelyek függetlenítették a városlakókat a

1
földesúri kötöttségektől. A mozgalom akkor válhatott sikeressé, ha találkozott a királyi akarattal,
ugyanis ő adományozta a kiváltságokat.
A városok önkormányzatiságának többféle eleme volt, de csak a legnagyobbak és
legjelentősebbek tudták kivívni ennek minden elemét. Igazgatási téren a polgármester/bíró és a
városi tanács megválasztása. Az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódóan saját bíró választása és
törvénykönyv összeállítása. A kegyúri jog azt jelentette, hogy szabadon választhattak maguknak
plébánost. A polgárokat megillette a szabad végrendelkezés joga. Gazdasági jellegű jogok voltak a
vásártarás, vámmentesség, árumegállítás, illetve az adók évi, egyösszegű fizetésének kiváltsága. A
birtokjog szerint a városnak lehettek falvai, jobbágyai. Élén a polgármester vagy a bíró állt, aki
egyben a városi tanács elnöke is volt. A közösség védelmét és a vidéktől való látványos
elkülönülését a városfal biztosította, ami ugyancsak privilégiumnak számított.

A városok típusai
A 10-13. század között nagy számban jöttek létre városok Észak-Itáliában,
Franciaországban, Angliában, Flandriában és a Baltikumban. Az átlagos méretűekben 4-5 ezer, a
nagyvárosokban 10-15 ezer főnyi népesség élt.
A középkori városokat három csoportra oszthatjuk. Az agrárvárosok lakói többnyire
mezőgazdasággal foglalkoztak, nagy részük a földesurak fennhatósága alatt maradt és csak a
bíráskodás jogát vívták ki maguknak. Az ipar- és kereskedővárosok termékeiket a város környékén
értékesítették, általában kivívták a teljes önkormányzatot, és csak a földesúrnak adóztak. A
távolsági kereskedelemre berendezkedett városok voltak a kor legnagyobbjai, ezek az uralkodó
fennhatósága alatt álltak.

A város társadalma
A város társadalma sokszínű képet mutatott. A városlakó szabad ember volt (polgár), a
polgárság a nemesség és a jobbágyság között helyezkedett el. Minden kötöttség nélkül
rendelkezhetett tulajdonával, szabadon adhatta-vehette. Azonban vagyonának arányában
mindenkinek adót kellett fizetnie. A város irányítása a leggazdagabb polgárcsaládok (patríciusok)
kezében volt, ők alkották a város vezető testületét (szenátus, városi tanács) és közülük került ki a
polgármester. A városlakók nagy része polgárjog nélküli szegény volt (plebejus), akik alkalmi
munkából, földművelésből éltek. Folyamatos volt a jobbágyok bevándorlása, amit a magas
halandóság tett szükségessé.

A városkép
A várost kőfallal vették körül, ami elsősorban védelmi célokat szolgált. A falakon belüli
szűk területen emeletes házak épültek és köztük keskeny utcák (sikátorok) jöttek létre, amelyek
általában nem voltak kikövezve. Nem volt csatornázás, a szennyvíz az utcán folyt, és a szemét is

2
kupacokban hevert. A zsúfoltság és a kedvezőtlen higiéniai viszonyok elősegítették a járványok
kialakulását és terjedését. A központ döntően a piactér volt, itt állt a városháza és a templom. A
házak általában kőből épültek, de északon a faépületek túlsúlya volt jellemző, amelyek igen
tűzveszélyesnek bizonyultak. A földszintes épülettől kezdve a több emeletes lakótoronyig sokféle
háztípus létezett.

A céhek
A kereskedők eleinte átmeneti szálláshelyként használták a városokat, majd tömegesen
telepedtek oda. A falusi kézművesek kezdetben a szükséges anyagokért mentek a kereskedelmi
központokba, amelyek állandó lakhelyükké váltak, így fokozatosan egész iparágak költöztek a
városokba. Az egy városban élő kereskedők-iparosok-kézművesek a 12. századtól monopolizálni
kezdték a városok zárt piackörzetét. Az idegen árukkal szemben és a minőség védelmében céheket
hoztak létre (az azonos mesterséget űzők érdekvédelmi szervezete, pl: takács, pék, szabó, mészáros
stb.). A céhek kiváltságait a városi tanács is elismerte. Elérték, hogy a városi piacon csak a helyi
céhekbe tartozók értékesíthették termékeiket, és lehetetlenné tették a céhen kívüli iparosok-
kézművesek (kontárok) tevékenységét. A 13. században jelent meg a céhen belüli hierarchia
(céhmester, legények, inasok).

Helyi- és távolsági kereskedelem

A középkori Európában helyi és távolsági kereskedelmet különböztethetünk meg. Helyi
szinten a megtermelt élelmiszereket a jobbágyok maguk vitték és árulták a városok piacain. Az
iparosok-kézművesek szintén a piacokon vagy műhelyeikben értékesítették termékeiket. Az áruk
ezüst- és aranypénzért cseréltek gazdát. Az árutermelés növekedésével a piaci kapcsolatok is
bővültek. Az egyes országok bel- és külkereskedelmében komoly szerepet játszottak a vásárok, ahol
nagy mennyiségben cserélt gazdát a gyapjú, a bőr, a posztó, a lenszövet, a különböző fémtárgyak és
a gabona. A 12-13. századi Európa legnagyobb vásárai a franciaországi Champagne grófságban
voltak. A társadalom vagyonosabb rétegeinek megnőtt az igénye a keleti luxuscikkek (selyem,
porcelán, drágakő, fűszerek) iránt, amely a távolsági kereskedelem fellendülését eredményezte. A
Kelettel folytatott árucserében a legnagyobb jelentőségre a Leventei (Földközi-tengeri)
kereskedelem tett szert. A másik fontos kereskedelmi útvonal a Balti-tenger térségében jött létre
(Hanza-szövetség, 1161). A fejlettebb északi és keleti vidékekről nyersanyagokat és élelmiszert
(hering, prémek, gabona, viasz, kátrány, fémek) vittek nyugata. Cserébe Észak-Németország és
Flandria városiból iparcikkeket (posztó, fegyver, szerszám) szállítottak keletre.

Tankönyv: Száray: Történelem II., 3. lecke

Herber: Történelem 3., 64-71. oldal
Történelmi atlasz: 22. oldal