A gyógypedagógia

története
1.
 A gyógypedagógia történet
tudományközi kapcsolatai

 Társadalomtörténet,
 Pedagógiatörténet, gyermekkortörténet,
családtörténet
 Pszichológiatörténet
 Orvostörténet
 A pedagógiatörténet alapkérdései

 Milyen emberkép, gyermekkép határozta meg az

adott kultúra nevelésének-oktatásának
gyakorlatát?
 Milyen nevelő-oktató intézmények működtek az
adott korban?
 Melyek voltak az elterjedt nevelési-oktatási
módszerek?
 Volt-e és ha igen milyen tartalmú tudományos
igényű reflexió a nevelés-oktatás gyakorlatára?
 A gyógypedagógia-történet
alapkérdései
 Kit tekintettek fogyatékosnak az adott korban,
kultúrában? Milyen elnevezésekkel illették a
fogyatékosság egyes típusait?
 Milyen volt a fogyatékosok helyzete az adott kor
társadalmában?
 Milyen volt az adott társadalom fogyatékos-képe?
 Kik és hogyan nevelték, oktatták őket?
 Hogyan foglalkoztatták őket?
 Milyen szintű tudományos reflexió alakult ki a
fogyatékosok nevelésével kapcsolatosan?
 1. Folyammenti
kultúrák, antikvitás
 Források
 Winzer, Margret A.: The History of special education.
From isolation to inegration. Gallaudet University
Press, 1993.
 Gordosné Szabó Anna: Gyógypedagógia-történet. I.
Egyetemes gyógypedagógia-történet a XX. Századig.
Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996.
 Kálmán Zsófia és Könczei György: A Taigetosztól az
esélyegyenlőségig. Osiris Kiadó, Budapest, 2002.
 Kőszeghy Miklós és Parragh Szabolcs: „…nem
voltak fogyatékosok a történelemben…” A
fogyatékosság jelensége a történettudományban.
URL:
http://parszab.hu/tanulmanyok/nvft/index.html
 Bevezetés
 A régi korok embereinek élete nem értelmezhető
„légüres térben”, a korabeli viszonyok ismerete nélkül.
 Ez érvényes a fogyatékos emberekre is.
 Ahhoz, hogy ezeknek az embereknek a helyzetét
megértsük, átfogó képet kell alkotnunk arról a korról és
kultúráról amelyben éltek.
 „Kultúra”: egy adott társadalom mindazon ismereteinek
összessége, amelyek az emberi közösség összetartozását és
fennmaradását biztosítják.
 A fogyatékosok helyzete, a róluk
alkotott kép változásai
 Megnehezíti az értelmezést az a hatalmas időbeli
távolság, amely bennünket ezektől a kultúráktól
elválaszt.
 Ám nem nehéz elképzelnünk a szegénységet, a
mocskot, a betegségeket és halálos kimenetelű
járványokat, amelyek között ezeknek az embereknek a
többsége élt.
 A huszadik századi modern orvostudományok
kialakulása előtt az emberek rövid ideig éltek, és állandó
nehézségekkel kellett küzdeniük.
 Egy példa a nem oly régi korból: még 1800 körül is,
amikor Európa lakosságának száma csak 150 millió
körül volt, a népesség fele 20 év alatti volt, és az átlagos
életkor 35 év körül mozgott.
 Az ókori kultúrákban élő emberek általában rosszul
tápláltak volta, hétköznapjaik betegségek járványok, és
háborúskodások között teltek.
 A nőknek állandóan a szülés fájdalmaival és veszélyeivel
kellett szembenézniük. Egészen a 19. századig a nők
többsége szinte állandóan gyermeket várt. Felnőtt
életkorukban – egyéb kötelességeik mellett –
folyamatosan szültek, gyermekeiket gondozták és
gyakran el is temették őket.
 A férfiakat az állandó háborúk tizedelték.
 De veszélyt jelentettek számukra az otthonukba
betörő és fosztogató hordák, a gyakran kaotikus
társadalmi-politikai viszonyok, a nyomorúságos
életkörülmények, amelyeket sokszor számukra
ismeretlen betegségek tettek még
elviselhetetlenebbé.
 Azok az emberek, akik túlélték például a himlőt
vagy a tífuszt, sokszor a barbár orvosi
eljárásoktól vagy éppen fogaik romlásának
következményeitől szenvedtek.
 A társadalmi viszonyok is teljesen mások voltak,
mint manapság.
 Az írástudatlanság, az analfabetizmus minden
társadalmi osztályban általános volt.
 Noha az iskolák már viszonylag korán
megjelentek. (Mezopotámia: tábla háza, kb. Kr.
e. 3000), de a minden gyerek számára elérhető
alapfokú oktatás és nevelés társadalmi igénye
viszonylag új keletű fejlemény (18. század).
 A premodern időkben (kb. a 16. századig) a
gyerekeket a társadalmak, kultúrák többségében
szüleik tulajdonának tekintették.
 Nem rendelkeztek autonómiával, jogaik nem
voltak. Hatalmas arányú volt a
gyermekhalandóság. Egészen a 18. századig csak
a gyerekek fele élte meg a felnőttkort.
 Mindezekből adódóan ezekben a társadalmakban az állandó
viszontagságok közepette a fogyatékkal élő gyerekek és
felnőttek helyzete, élete gyökeresen más volt, mint manapság.
 A 19. század előtt életük folyamatos nehézségekből állt.
Többségüknek nem volt saját otthona, nem rendelkeztek
önálló jövedelemmel és emberi kapcsolataik is szegényesek
voltak.
 A szembetűnően fogyatékos emberekkel szembeni
bánásmódot a babonák, a fatalizmus és az széles körben
elterjedt előítéletek határozták meg.
 A segítő gesztus, az együttérzés és az empátia nagyon sokáig
nem jelent meg a fogyatékosokkal való együttélés során.
 Sőt, sokkal inkább a kiközösítés, a kiátkozás, az üldöztetés volt
osztályrészük ezeknek a másságuk miatt feltűnő embereknek,
akiket az áltagos többség a sors csapásának tartott.
 A „láthatatlan kisebbség”: a
fogyatékosság elterjedtsége,
a fogyatékos-kép
 Nagyon nehéz megbecsülni a korai társadalmakban élő
fogyatékos emberek számát.
 A történeti források, mindenekelőtt az írásos
dokumentumok csekély száma miatt csak
feltételezhetjük, hogy a régi kultúrákban a veszélyeztető
tényezők jóval nagyobb mértékben álltak fenn, mint
manapság.
 A nyomor, a járványok folyamatosan fennálló halálos
fenyegetést jelentettek az emberiség korai történelme
során.
 A fennmaradt írásos források szerint a fogyatékosok
már a legrégibb időktől kezdve jelen voltak az emberi
társadalmakban.
 Az ókoriak történetírást sokkal inkább kötetlen
történetmesélésnek tekintették, és nem annyira a tények
gondos rögzítésének.
 Gyakran találkozunk a különböző fogyatékkal élő
emberek leírásával a görögöknél vagy a rómaiaknál.
 Az ókori irodalom egyik kiemelkedő alakja, Homérosz
egyes források szerint vak volt. A hagyomány szerint
hét város versengett azért, hogy fiának mondhassa.
 Ám azt sem tudjuk pontosan, hogy élt-e egyáltalán, és
hogy a neki tulajdonított két nagy eposz, az Iliász és az
Odüsszeia az ő műve volt-e.
 Az ember testi és szellemi kondícióit fenyegető
tényezők ezekben az évezredekben rendkívül
elterjedtek voltak.
 A várandós anyák modern értelemben vett
gondozása (prenatális gondozás) teljesen
ismeretlen volt, táplálkozásuk sem volt
megfelelő, ki voltak téve számos megbetegedés
veszélyeinek.
 Mindezek következtében igen magas volt a
halvaszületések száma, illetve számos gyermek
fizikai vagy mentális anomáliával jött a világra.
 A pestis és más epidémiák évezredeken keresztül
megtizedelték a felnőtteket, de a gyerekekre még
veszélyesebbek voltak.
 A skarlát például ősi betegség, nevét – „scarlet fever” –
mégis csak 1685-ben kapta.
 Ez a betegség már a kereszténység előtti időkben is
rendkívül elterjedt volt, és felelős lehetett számos olyan
szerzett fogyatékosság kialakulásáért, mint például a
siketség, a vakság és az értelmi fogyatékosság.
 Ezek a pusztító járványok elvonulásuk után az élve
maradottak számára sokkal rosszabb életfeltételeket
hagytak maguk után, mint amilyenek előttük voltak.
 A járványok csapásai után az egyes társadalmakban a
házasságkötést szabályozó törvényeket is szigorították
élve maradtak védelme érdekében.
 Elképzelhető például, hogy a Kr. e. 4. századi Athént
sújtó pestisjárvány késztette Platón arra, hogy kiálljon
egy olyan törvényszigorítás mellett, amely csak a
fizikailag és mentálisan ép arisztokrata elit számára
engedélyezte a házasságkötést és a gyermekek nemzését.
 Az ilyen és ehhez hasonló, a későbbi eugenikát idéző
eljárások egyébként sem voltak ritkák az ókorban.
 A premodern – tehát a 16. század előtti –
társadalmakban a fogyatékosok egy olyan
kisebbséget alkottak, amely mindig ki volt téve a
többség előítéleteinek, nem csak azért mert a
szokásos életvitelben nem tudtak maradéktalanul
részt venni, hanem azért is, mert a többség
számára ők testesítették meg a közösségre
járványok formájában újra és újra lecsapó
gonosz erők állandó fenyegetését.
 A látható fogyatékkal születő gyermek rossz
óment jelentett a közösség számára: az istenek
haragszanak rájuk.
 Ezt fejezik ki a következő babiloni mondások is:
 „Ha egy asszony torz csecsemőt hoz a világra, az
országban az ínség lesz az úr.”
 „Ha egy királynő torz csecsemőt hoz a világra,
az ellenség elrabolja a király vagyonát.”
 A közösség érzéketlen, sőt kegyetlen reakciói
mindennaposak voltak ezzel a kisebbséggel
szemben.
 Ám akadtak példák a fogyatékkal élők
elfogadására, sőt megbecsülésére is.
 Bizonyos kultúrákban a fogyatékkal élők megítélése a
mai fogalmaink szerint meglehetősen ellentmondásos
volt, alkalmanként jó, máskor pedig rossz ómennek is
tekintették jelenlétüket.
 A mezopotámiai omenlisták (előjeljósló szövegek) arról
tudósítanak bennünket, hogy a városok utcáin
találkozni lehetett a legkülönfélébb testi vagy értelmi
fogyatékossággal élő emberekkel.
 Úgy tűnik, hogy a társadalom ezeket az embereket egy
különálló csoport tagjainak fogta fel, ám jelenlétüknek
olykor pozitív jelentést tulajdonított.
 A szöveg tanúsága szerint ugyanis ilyen csoportok
jelenléte a városban azt jelzi, hogy a városnak jó sora
lesz:
 Ha egy városban a némák számosak, ez azt jelenti, hogy a
városnak jó lesz”
 A mai olvasó számára, talányos, hogy a némákkal szemben
a vakok jelenlétét miért tekintették rossz ómennek:
 „Ha egy városban a vakok számosak: szenvedés a városnak”
 Ismét más helyen a fogyatékkal élők kifejezetten jó
előjelként jelennek meg:
 „Ha egy városban a bénák számosak, ez azt jelenti, hogy a
városnak jó lesz. Ha egy városban a béna nők számosak, ez
azt jelenti, hogy a városnak jó lesz. Ha egy városban az
idióták számosak, ez azt jelenti, hogy a városnak jó lesz. Ha
egy városban az idióta nők számosak, ez azt jelenti, hogy a
városnak jó lesz” (Forrás: CT – Cuneiform Texts from
Babylonian Tablets of the British Museum, London, 1868
óta folyamatosan)
A fogyatékosokkal való bánásmód alakulása
Prehistorikus idők, Egyiptom

 A földművelés előtti társadalmak többnyire csal

kevés támogatást nyújtottak a fogyatékosoknak,
így túlélési esélyük igen csekély volt.
 Mivel nem járultak hozzá a közösség anyagi
javakkal való ellátásához és védelméhez, létük
általában terhet jelentett a többieknek.
 Ellenpélda az írott történelem előtti időkből: Az észak-
iraki Sanidar-barlang paleolit csontvázleletei között egy
olyan férfi csontvázát is megtalálták, akinek egyik karját
amputálták.
 A vizsgálatok szerint túlélte az amputációt, és csak
évekkel később halt meg.
 Életének utolsó szakaszában tehát fogyatékkal élő volt.
 A műtét után – gazdasági szempontból – már nem volt
többé a közösség teljes értékű tagja.
 Léte a többiek számára terhet jelentett. Bizonyos, hogy
a közösség tagjai fogyatékossá vált társukról
gondoskodtak.
 Ez az eset az egyik legkorábbi bizonyítéka a
fogyatékosokról való gondoskodásnak.
 Archeológiai leletek bizonyítják, hogy az abnormálisnak
tartott viselkedést sámánok és papok gyógyították.
 A sámán a spirituális világból merítette gyógyító erejét, és azt a
szerepet töltötte be az ősi társadalmakban, amit a modern
korban az orvos.
 A gyógyulást a gonosz szellemek elűzésétől remélték.
 A barlanglakók azzal enyhítették a szenvedők fájdalmát, hogy
koponyájukat meglékelték azért, hogy a démonok
távozhassanak.
 Héber írásos emlékek arról számolnak be, hogy ezekben az ősi
társadalmakban az átlagtól elütő, bizarr viselkedést annak
tudták be, hogy a beteg testét megszállták a gonosz szellemek.
 A papok szörnyű exorcizáló rítusokat hajtottak végre, amelyek
gyakran a szerencséetlen ember halálával végződtek.
 Körülbelül Kr e. 10 000 után az emberiség
kultúrája egy jól érzékelhető fejlődésen ment
keresztül: kezdetét vette a föld megművelése.
 Előbb a Közép Keleten, majd a mai Európa
területén is megjelent ez a termelési mód, amely
felváltotta a korábbi vadászatot és gyűjtögetést.
 A Tigris és az Eufrátesz közötti termékeny
földterületen a sumérek megteremtették az
emberiség történetének első írásos kultúrával
rendelkező városállamait.
 A földművelés elterjedésével az emberiség nagy
lépést tett előre azon az úton, amely az élő és
élettelen környezet megváltoztatását
eredményezte.
 Uralkodni kezdett a természeten, átalakította
saját céljainak megfelelően. Ezzel a termelési
módbeli változással párhuzamosan ment végbe
az emberi kultúra olyan összetevőinek a
kialakulása is, mint a szimbolikus gondolkodás, a
nyelvi kommunikáció és az egyre nagyobb
csoportokban való együttélés.
 Városok sokasága jött létre
 A fejlettebb földművelő termelési mód megjelenése és
az urbanizáció jelentősen javította a fogyatékosok
túlélési esélyeit.
 Az ókori Egyiptomból már írásos nyomai is
fennmaradtak a fogyatékosokkal való bánásmódnak.
 Az Ebers-papirusztekercs (Kr. e. 1550), amely
feltehetően még korábbi írásokat idéz egy Imhotep
nevű orvosról (Kr. e. 3000), egy egész sor receptet,
életvezetési tanácsot, és orvosoknak szánt mágikus
gyógymód-leírást tartalmaz a vetéléstől kezdve egészen
a daganatok kezeléséig.
 A papirusz tartalmaz utalásokat a mentális retardáció
megjelenési formáira, taglalja az epilepsziát, és először
írja le részletesen a siketség jelenségét.
 Tekintettel arra, hogy a szennyezett víz által előidézett
vakság a mai Egyiptom területén is gyakori, nem
meglepő, hogy az ókori egyiptomi orvosok
megkülönböztetett figyelmet fordítottak a vakságnak.
 Egészen korai kéziratokban már találkozunk a trachoma
leírásával, és kezelésének módozataival.
 Ezek között volt a rézoldat szembe csepegtetése
ráolvasás kíséretével, valamint a mirhafű és
ciprusmagok szembe juttatása lúdtoll segítségével.
 Az egyiptomiak nemcsak foglalkoztak a fogyatékosok
gyógyításának lehetőségeivel, hanem igyekeztek
szenvedéseiken enyhíteni és társadalmi helyzetükön
javítani.
 A papok a vak
gyermekeket zenélni
tanították, sokan vettek
részt közülük a különféle
templomi szertartásokban.
 Bizonyos korszakokban a
vakokból került ki a
zenészek és a költők
többsége. Az értelmi
fogyatékosok védőistene
Ozirisz volt, a legjobban
tisztelt egyiptomi isten. A
siketek már korántsem
voltak ilyen kedvező
helyzetben.
Vak hárfás
 Figyelemreméltó, hogy az ókori Egyiptomban a
a törpe növésű emberek esetenként fontos
társadalmi pozícióra is szert tehettek.
 Példa erre a Kr. e. 23. századból Szeneb, aki
súlyos fogyatékossággal született, mégis a fáraó
udvarának textilüzemét vezette. Ez nemcsak a
társadalmi elismerés jele, hanem foglalkozási
rehabilitációs szempontból is jelentős tény.
 Szeneb a fáraó iránti hűsége jutalmául számos
kiváltságban részesült, például hordszékben
közlekedhetett. Igen nagy vagyonra tett szert.
 Szeneb hihetetlenül nagyívű karrierjét azonban
feltehetően nem csak saját kiemelkedő képességeinek
köszönhette.
 Közrejátszhatott ebben egyfajta pozitív irányú előítélet
is (Könczei).
 Az egyiptomiaknak voltak külsőre nem mindig vonzó,
törpe növésű istenei is, mint például Ptah. Ő teremtette
a világot, és tőle ered minden fejlődés.
 Sokat megtudhatunk Szeneb rangjáról és emberi
kapcsolatairól a szobor alapján, amely őt felesége
társaságában ábrázolja.
 Egy hatalmas kőtömbön ül törökülésben, felesége
átkarolja. Az asszony mosolya sokat elárul
kapcsolatukról.
Szeneb felesége társaságában.
Kr. e. 23. század, Kairó
 A görögök emberképében kitüntetett helyen szerepelt a
test és a lélek egészsége, épsége. Érzékletesen fejezi ki
ezt a kalokagathia fogalma, amely a szép és jó
kapcsolatára utal: a test és a lélek egymásrautaltságát
fejezi ki.
 Ennek ellenére a görögöknél is találunk olyan mitológiai
alakokat, akik fizikai fogyatékosságuk ellenére, egyéb
képességeik révén tekintélynek és megbecsülésnek
örvendtek.
 Az ügyeskezű kovácsisten, Héphaisztosz például Héra
gyermeke, akit anyja veleszületett torz lába miatt vetett
le az Olümposzról:
„Istenek és istennők mind, hallgassatok énrám,
mint kezd sérteni engem a fellegtorlaszoló Zeusz,
mert szeretőszívű feleségül vett maga mellé
és most nélkülem is megszülte a bagolyszemű Pallaszt,
boldog öröklétűek közt aki úgy kimagaslik;
míg akit én szültem, nyomorék volt, minden örökké-
élők közt, a fiam Héphaisztosz, torz vala lába;
szégyenem és csúfságom az égben, kit magam egykor
fogtam és messzehajítva a nagy tengerbe ledobtam.”
(Homérosz: Iliász, Devecseri Gábor fordítása)

 Tehát a görög gondolkodásban is megtalálhatjuk a

fogyatékosság isteni eredetére vonatkozó elképzelést.
 Az Ószövetség által leképezett ókori világ fogyatékos-
képe az előbbiekben bemutatottnál zordabb lehetett.
Ézsaiás próféta könyvének egyik szöveghelye a súlyosan
testi fogyatékos ember érzékletes bemutatását
tartalmazza:
„Sokan csak iszonyodtak tőle,
annyira torz, nem emberi volt a külseje,
emberhez nem méltó volt alakja” (Ézs 52,14).
„Mint vesszőszál sarjadt ki előttünk,
mint gyökér a szikkadt földből.
Nem volt neki szép alakja,
amiben gyönyörködhettünk volna,
Sem olyan külseje,
amiért kedveltük volna.
Megvetett volt és emberektől elhagyatott,
fájdalmak férfija, betegség ismerője.
Eltakartuk arcunkat előle,
megvetett volt, nem törődtünk vele. […]
Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása
sújtotta és kínozta” (Ézs 53,2–4).

A testi fogyatékos embert a közösség megvetette, talán

még embernek sem tartották. Isten büntetését látták
nyomorúságos állapota hátterében.
 Gyermekgyilkosság, kitevés
 Az ókori medicina vajmi keveset tudott tenni a beteg
vagy fogyatékos újszülöttek életének megmentése
érdekében. A korabeli kultúrák többségében
mindennapos volt a gyermekgyilkosság.
 A görögök és a rómaiak például úgy vélték, hogy az
életképes állam erejét a polgárainak veleszületett
életereje kölcsönzi. Ezért az életképtelennek ítélt
csecsemőket elpusztították. Arisztotelész egyenesen
törvénybe kívánta iktatni, hogy az életképtelen
csecsemőket szüleik „tegyék ki” (depositio).
 Hippokratész pedig így tette fel a kérdést: Mely
csecsemőket kell felnevelni? A válasz egyértelmű: csak
az ép testű, egészséges gyermek méltó az életre.
 Spártában „senki sem tehette, amihez egyénileg kedve
volt, hanem mintha a város egyetlen katonai tábor lenne,
előre megszabott kötelességeket kellett mindenkinek
elvégeznie a köz érdekében. A spártaiak általában úgy
gondolták, hogy senki sem él önmagának, hanem a
polisznak.”
(Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. Bp., 1978. I. kötet,
117. o.)
 A polisz vezetői beleszólhattak a polgárok
legszemélyesebb magánügyeibe is: házasságkötés,
újszülöttek kiválogatása.
 A vének tanácsa döntött a csecsemők sorsáról.
 A csecsemők „kitevésének” archetípusa: Taigetosz-hegy.
 A csecsemőt édesapja „…karjába vette és elvitte a Leszkhé
nevű helyre, ahol a törzsek vénei összegyülekeztek és
megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes
csecsemő volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben
pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából. De
ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taigetosz
Apothetai nevű szakadékába – azzal a meggyőződéssel, hogy
nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy
születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben
marad. Ezért fürdették meg az asszonyok az újszülöttet
borban és nem vízben, hogy kipróbálják szervezete
életképességét.”
(Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I. kötet, 107. o.)
Spártai táj a Taigetosz hegyével
 Noha a gyermekgyilkosság gyakorlat volt az ókori világban, általában
nem elhamarkodottan, hanem hosszas lelki vívódás után hajtották
végre ezt cselekedeteket.
 Valerie French szerint a gyermekek megölésétől való húzódozást
leginkább három tény jelzi:
 Az első: a források gyakran említenek olyan beteges vagy deformált
gyermekeket, akiket nem tettek ki.
 A második: bár a kisgyermekek megölését ritkán ítélték el nyíltan és
ritkán minősítették gyilkosságnak, találhatók olyan feljegyzések, melyek
a felnőttek nyugtalanító érzéseit tükrözik.
 A harmadik: Sok történet maradt fenn a kitett csecsemők életét
megmentő férfiakról és nőkről. A gyermekgyilkosság intézménye ellen
sokáig semmit nem tettek, de az egyes kisdedek tehetetlensége
kiváltotta együttérzésüket.
 A görög felnőtteket nem rendítette meg annyira a szenvedő csecsemő
gondolata, mint a ténylegesen szenvedő és magatehetetlen kisded látványa.
 A gyermekek nevelésére nagy gondot fordítottak. A csecsemőket –
akárcsak az egyiptomiak – nem pólyázták be, hogy testük szabadon
fejlődjék.
 Fokozatosan edzették, egyre nehezebb erőpróbák elé állították őket.
Már a kisgyermekeket is hozzászoktatták ahhoz, hogy ne féljenek a
sötétben. Sírniuk nem volt szabad.
 A fiúk családi nevelése hétesztendős korukban befejeződött.
 Táborba kerültek, melynek vezetőjét paidanomosznak
(gyermekfelügyelő) nevezték. Csoportokba osztották őket, s
vezetőikké a legértelmesebb és legbátrabb fiúkat tették. A többiek
zokszó nélkül engedelmeskedtek nekik. Előfordult, hogy az
idősebbek vitát és verekedést provokáltak a kisebbek között csak
azért, hogy megtudják: hogyan állnak majd helyt a harcban.
 Róma átvette a görögök gyermekképét, így a fogyatékos
gyermekekkel szembeni ellenérzés attitűdjét is. A
rómaiak a családot tekintették a gyermeknevelés legfőbb
közegének. Élén a családapa (pater familias) állt
megkérdőjelezhetetlen tekintélyével (patria potestas).
 A tradicionális római szokásjog által kölcsönzött
hatalom révén a római családfő élet-halál ura volt a
családban.
 Jellemző, hogy például a leányok Rómában csak
házasságkötésük után kerültek ki apjuk hatalma alól: A
lakodalom napján az ifjú pár házában áldozatot mutattak be
az isteneknek, majd az asszony meggyújtotta a ház tűzhelyén
a tüzet. Ezzel a szimbolikus gesztussal apjának „patria
potestas”-a alól véglegesen férje uralma alá került.
 Akárcsak más ókori társadalmakban, itt is a földre
helyezett újszülött csecsemő felemelésével fejezte ki
szándékát a gyermek felnevelésére. (Az újszülött
felemelésének aktusát „levatio”-nak nevezték. Az
édesanyák Levana istennőhöz imádkoztak, hogy lágyítsa
meg az apák szívét.
 A felemelés gesztusa ugyanis a „vertikalizálásra”, a
felnevelésre való készséget jelképezte.)
 Rómában apa tradicionális teljhatalma (ius vitae) élete
végéig megmaradt gyermekei felett, akár meg is ölhette
őket. A birodalom történetében számos jelét
tapasztaljuk a tradicionális apai teljhatalom
korlátozására irányuló törekvéseknek.
Romulus és Remus
 Egy idő után a rómaiak és a hellén kori görögök
már egyaránt lépéseket tettek a
gyermekgyilkosság és -kitevés visszaszorítása
érdekében.
 A negyedik században például olyan csecsemők
menekültek meg a haláltól, akiket korábban
kitettek volna.
 Ezeket a gyerekeket ekkor már megkeresztelték,
mivel szüleik az őskeresztények közösségébe
tartoztak.
 Az életben maradt fogyatékos gyermek egy részét
Rómában különféle – szüleik számára jövedelmező –
mesterség űzésére is kiképezték.
 A vak fiúkból csónakosok lettek, a vak leányokból
prostituáltak.
 Az értelmi fogyatékos gyerekeket rabszolgának adták el
vagy koldulásra kényszerítették őket.
 Sokszor szándékosan megcsonkították őket, hogy
szánalmat keltve adakozásra ösztönözzék a járókelőket.
 Egyes tehetős családok a mentálisan retardált
gyerekeket azért vásárolták meg, hogy szórakoztassák a
családtagokat és a vendégeket.
 Seneca ír egy vak értelmi fogyatékos lányról, aki felesége
tulajdona volt. Speciális piac alakult ki, ahol adták-
vették a testi fogyatékos (karnélküli, lábnélküli,
háromszemű, óriás vagy törpe) gyerekeket és
felnőtteket.
 A fogyatékosság orvosi szemmel
 A történelem folyamán az egyes fogyatékosságtípusokat
többnyire orvosi nézőpontból közelítették meg. Hippokratész
(Kr.e. 460-377) az európai orvostudomány atyja, a
fogyatékosságok kezelésének módozatait az egyiptomiaktól vette
át.
 Az ókori ember a fogyatékosságot az istenek büntetésének
tekintette, akik ezt azokra szabták ki, akik kivívták a haragjukat.
A középkorban többnyire a sátáni erők művének tekintették a
fogyatékosság megjelenését. De volt olyan felfogás is, miszerint
az Úr fogyatékkal születő gyermekkel bünteti a bűnös szülőket. A
siketséget például a babonaság büntetésének tartották.
 Az orvostudomány művelői – Hippokratésszel kezdődően –
viszont úgy vélték, hogy a fogyatékosság természetfeletti eredete
kevésbé lényeges, mint azok az okok, amelyek egy diagnózis
felállításával kideríthetőek.
 Hippokratész medicinális rendszerének középpontjában
a testnedvekről szóló tanítása áll.
 Négy testnedvet különböztet meg: vér, nyálka, sárga epe
és fekete epe.
 Mind a négy testnedvet egy-egy alapvető minőséggel
hozta összefüggésbe, mint meleg, hideg, száraz és
nedves. Ezekből vezeti le az egyes karaktertípusokat.
 A szangvinikus típusú ember például hajlamosabb
szerinte a gyulladásos megbetegedésekre, de
könnyebben elviseli a nagyobb vérveszteséget, a
kolerikus ember gyorsan és hevesen reagál.
 Megbetegedés akkor lép fel, ha a külső és belső
tényezők valamelyik testnedv-típus túltengését idézik
elő, illetve akkor, amikor ezeknek az alapvető
testnedveknek az egyensúlya megbomlik, és ez károsan
hat az ember belső szerveire.
 Hippokratész és követői szerint az értelmi
fogyatékosság egy betegség, vagy egy betegség
tünete, amelyek ugyanúgy jönnek létre, mint a
test más megbetegedései.
 Az értelmi fogyatékosságot tehát valamelyik
testnedv túltengése idézi elő. A fekete epe
túltermelődése és bizonyos más feltételek
megléte például olyan mentális
megbetegedéseket idézhet elő, mint a
melankólia.
 Az érzékszerveket érintő fogyatékosságok eredetére
vonatkozó téves elképzelések széleskörű elterjedését az
okozta, hogy nagyon sokáig nem boncoltak emberi
holttesteket, illetve az, hogy a szem, a fül és az agy „in
vivo” vizsgálatára érzékenységük és
hozzáférhetetlenségük miatt nem volt lehetőség.
 A vakság keletkezésének kóroki tényezőit világosabban
meg tudták ragadni, mint a siketségét.
 Halláscsökkenés esetén az ókori orvosok csak a külső
és középső fület vették tekintetbe. Hippokratész például
csak a középfülgyulladás gyógyítását kísérelte meg.
 Az első évszázad első felében, Augustus és
Tiberius császárok korában a világ elérhető
medicinális tudását Aulus Cornelius Celsus (Kr.
e. 25 – Kr. u. 50) gyűjtötte össze és rendszerezte
De Medicina című munkájában.
 Celsus leírja, hogy miben követi nagy elődje,
Hippokratész tanításait, de azt is feltünteti, hogy
mely gyógymódok esetében tér el tőle.
 Amikor például Hippokratész nyugalmat,
hasznos munkavégzést és jó társaságot javasolt
gyógymódként, akkor Celsus egy egész sor állati,
növényi és ásványi eredetű gyógyszer szedését
írja elő.
 Az egyik legelterjedtebb gyógyszer a helleborum
(hunyor) nevű gyógynövény volt, amelynek
említése a szépirodalomban is gyakori. (Lásd pl.
Rabelais: Gargantua című szatirikus regényét.)
Elterjedtsége a mai „Aspirin”-hoz volt hasonló.
 Tisztító hatása ismeretében elmebetegek
gyógyítására is megkísérelték használni.
 Depresszió esetén Celsus fekete helleborum
alkalmazását javasolta, mániás tünetek esetén
pedig fehér helleborumot írt elő. Ha a
medicinális kezelés nem használt, akkor maradt a
korbácsolás és a leláncolás.
 Az anatómiai ismeretek hiányosságai miatt írhatott elő
Celsus hallásproblémák esetén olyan gyógymódokat,
amelyek csak súlyosbíthatták a dobhártya állapotát egy
középfülgyulladás esetén.
 Gennyes fülfolyás esetén például különféle növények
(pl. lícium, póréhagyma) levét kellett a betegnek a fülébe
öntenie. Az időskori halláscsökkenés esetén pedig forró
olajat.
 A rómaiak számtalan orvosa közül Galénosz (130-200)
volt a legjelentősebb. Továbbfejlesztette Hippokratész
tanát a testnedvek és a karakter összefüggéseiről.
 Írásai egészen a reneszánsz korig mélyrehatóan
befolyásolták az orvostudomány fejlődését.
 Hippokratész álláspontját vette át, amikor
elvetette a természetfölötti hatalmak befolyásáról
szóló tanítást az értelmi fogyatékosság
kialakulásának megítélésében.
 A hallás és a beszéd fiziológiáját illetően már az
agyi kérgi tevékenység szerepét is
megfogalmazta.
 A némaság gyógyítása érdekében követőivel
együtt gyakran végzett sebészi beavatkozást a
nyelvet rögzítő szalagokon. Ezt az eljárást a
huszadik századig alkalmazták az orvosok.
 A rétorika és a beszédhibák
leküzdése

 Két példa:
 Démoszthenész (Kr. e. 384-
322) görög szónok állítólag
saját erőfeszítésével: a tükör-
kontroll és a nyelve alá tett
kavicsdarab segítségével
gyógyította beszédhibáját:
 „Testi fogyatkozásain a phaléroni Démétriosz előadása
szerint a következő gyakorlattal segített Dékoszthenész:
kavicsokat vett a szájába,hogy bizonytalan és akadozó
kiejtését legyőzze és kijavítsa, közben pedig
beszédszövegeket szavalt. Azzal is erősítette hangját,
hogy futás közben vagy meredek lejtőn felfelé menet,
bár lihegett, beszédrészleteket vagy verseket adott elő.
Házában volt egy nagy tükör, és az előtt állva tanulta
beszédeit.”
(Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. Magyar Helikon,
Budapest, 1976. 341-342.)
 Quintilianus (Kr. u.
30-96) pedig a
szónokképzésről írt
könyvében óv a hibás
beszédű dajkáktól,
mivel a gyermek
lelkében az első
benyomások
kitörölhetetlenül
rögzülnek.
 „Mindenekelőtt ne legyen hibás a dajkák beszéde, akikkel
szemben Khrüszipposz azt az igényt támasztotta, hogy ha
lehetséges, legyenek bölcsek, de legalábbis, amennyire a dolog
engedi, a legjobbakat válasszák ki erre a célra. Kétségkívül az ő
esetükben is az erkölcsök szerepe az elsődleges, mégis fontos,
hogy helyesen beszéljenek. Először őket fogja hallani a gyermek,
az ő szavaikat próbálja majd meg utánozni. Természetünk szerint
is fogékonyabbak vagyunk azon dolgok iránt, melyeket zsenge
értelmünkkel felfogtunk. Amiképpen annak a dolognak az íze is
megmarad, amelyekkel az új edényeket megtöltöd, és a gyapjúból
sem lehet kioldani azokat a színeket, melyekkel természetes
fehérségét megváltoztatták.”
(Quintilianus, Marcus Fabius: Szónoklattana. Kalligram,
Pozsony, 2008. 72.)
 Összefoglalás
 A fogyatékosok megítélése, a róluk alkotott kép az
ókorban nem volt egységes.
 Egyes kultúrákban találkozhatunk bizonyos
fogyatékosság-típusok pozitív megítélésével, de
általában a közösség szempontjából rossz előjelnek
tartották jelenlétüket.
 A látható testi fogyatékkal születő csecsemőket a
legtöbb ókori kultúrák többségében kíméletlenül
elpusztították, „kitették”.
 A fogyatékosokkal kapcsolatos társadalmi attitűdök
jelentős pozitív irányú változásáról csak a kereszténység
megjelenésétől kezdve beszélhetünk.