Darren Shan

A vézna hőhépr
1

A hóhér meglendítette a pallosát, és – reccs! – újabb fej hullott a por-

ba. Éljenzés harsant. Rásed Rúm volt Vádi legnevezetesebb hóhéra.
Tömegek voltak kíváncsiak rá, harminc év után is.
Aznap reggelre öt lefejezés volt soron. Rásed most végzett a har-
madikkal, és a pengét tisztogatta. A sokaságban ácsorgó legkisebb
fiát, Dzsebelt azonban sokkal inkább a nagyúr lánya, Debbat Alg fog-
lalkoztatta, és nem az apja teljesítménye.
Dzsebel szemében Debbat Alg volt Vádi legszebb lánya. Ugyan-
olyan magas volt, mint ő; karcsú, ingerlő domborulatokkal. Hosszú
lábánál csak a haja hosszabb. Barna szeme káprázatos, hófehér fogait
mintha holdfényszilánkokból faragták volna. Bőre gyönyörűséges sö-
tétbarna. Mindig hosszú szoknyát viselt, oldalt felhasítottat, hogy ki-
villanhasson a lába. Blúza rendszerint testre feszülő és rövid volt, hogy
látszódjék lapos hasa.
Rásed Rúm ellenőrizte a penge élét, majd előrébb lépett. Biccen-
tett az őrök felé, akik felvezették a tér közepén álló emelvényre a
negyedik elítéltet – egy rabszolganőt, aki megütötte az asszonyát.
Dzsebel Debbat és szolgálólánya, Básztína mellé furakodott.
– Fogadjunk, hogy csak második csapásra válik le a feje – mondta.
Debbat jeges pillantást vetett rá.
– Apád ellenében fogadsz? – kérdezte fintorogva.
– Nem – felelte Dzsebel. – De szerintem megpróbál kiszabadulni. A
rabszolgák nem tudják, mi a becsület. Mindig összevissza vergődnek.
– Ez nem fog – közölte Debbat. – Ebben van tartás. De ha fogadni
akarsz...
– Igen! – vigyorgott Dzsebel.
 – És mi a tét? – kérdezte Debbat.
– Egy csók! – csúszott ki Dzsebel száján, mielőtt felfoghatta volna,
mit beszél.
Debbat felnevetett.
– Már az ötletért is megkorbácsoltathatnálak!
– Félsz, hogy veszítesz? – vágott vissza Dzsebel.
Debbat szeme felcsillant. Tetszett neki a gondolat, hogy megbün-
tetheti Dzsebelt. De aztán tekintete a fiú idősebbik bátyjára esett:
Dzsán éppen itallal kínálta az apjukat. Debbat bármikor szívesen vette
volna Dzsán csókját, aki ezzel tisztában volt, ám eddig semmiféle ér-
deklődést nem mutatott a lány iránt. Talán úgy vélte, úgysincs vetély-
társa, ráér magának követelni, ha eljön az ideje. Nem árt megleckéz-
tetni a fiút.
– Rendben – mondta Debbat, meglepve ezzel Dzsebelt és Básztínát
is. – Egy csók, ha nyersz. De ha veszítesz, Básztínát kell megcsókolnod.
– De úrnőm! – tiltakozott a szolgálólány.
– Csend legyen, Bászi! – csattant fel Debbat.
Básztína elhúzta a száját, de nem vitatkozhatott. Ő ugyan nem volt
rabszolga, de felesküdött a nagyúr családjának szolgálatára, s ezért
engedelmeskednie kellett Debbat parancsainak.
– Elfogadom a feltételt! – mondta Dzsebel boldogan. Básztínának
beesett, bánatos arca volt, a bőre korántsem olyan szép sötétbarna,
mint Debbaté (nem csoda, az édesanyja távoli országban született
rabszolgák leszármazottja volt). Ha veszít, és őt kell megcsókolnia, az
még mindig jobb, mint ha megkorbácsolnák, gondolta Dzsebel.
Az emelvényen a rabszolganő mozdulatlanul várta a sorsát, nyaka a
hóhér tőkéjének mélyedésébe simult, kezét hátrakötötték. Blúzát és
szoknyáját leszaggatták róla. Ugyanolyan esendően hagyja el ezt a
földi létet, ahogyan világra jött – mint minden elítélt. Akit Abú-Aine
népének nagy tiszteletű és könyörtelen bírái bűnösnek találtak, attól
mindent elvettek – elveszítette a javait, az öltözékét, a méltóságát, és
legvégül a fejét.
 Rásed Rúm nagyot kortyolt az italából. Miután felfrissült, kezét
térdig érő, vérfoltos tunikájába törölte, megragadta hosszú nyelű pal-
losát, odalépett a tőkéhez, a pengét a halálraítélt nyakához érintette,
mintegy kijelölve a célpontot. Szemét összehúzta, alig észrevehetően
levegőt vett. Aztán hátralódította a pallost, meglóbálta, és lecsapott,
egyetlen vágással elválasztva a rabszolganő fejét a testétől.
A fej az emelvényre esett, majd onnan a nézők közé hullt. Az első
sorokban álló gyerekek izgatottan felrikoltottak, és a zsákmányra ve-
tették magukat, aztán elrohantak vele, és végigrugdalták az utcán.
Egy Umm-Vádi vagy Umm-Aine fejét tisztelettel kezelték volna,
együtt temették volna el a testtel. De a rabszolgákat semmire sem
becsülték. A csontjaikat a kutyáknak adták.
Debbat önelégült mosollyal Dzsebel Rúm felé fordult.
A fiú vállat vont.
– Ledermedt a félelemtől – mondta.
– Remélem, te nem dermedsz le, amikor Bászit megcsókolod – ka-
cagta Debbat.
Básztína sírt. Nem amiatt, hogy Dzsebel meg fogja csókolni – a fiú
annyira azért nem volt csúnya. Básztína minden kivégzést megköny-
nyezett. Érző szívű lány volt, az édesanyja sokat mesélt neki kiskorá-
ban őseiről, arról, hogy mit kellett elszenvedniük. Básztína képtelen
volt úgy gondolni ezekre az emberekre, mint bűnözőkre, akiknek
nincs joguk az élethez. Azonosult velük, és egyre csak a családjuk járt
az eszében. Mit érezhetnek a férjeik, a feleségeik? Mi lesz a gyerme-
keikkel? Hogyan fogják folytatni az életet a szerettük nélkül?
– Essünk túl rajta! – mondta Dzsebel. Megfogta a zokogó lány állát,
és hátradöntötte a fejét. A könnyek nagyját letörölte az arcáról, majd
gyorsan megcsókolta. Básztína még akkor is sírt, amikor a fiú elenged-
te. Dzsebel fintorgott. – Még senkit sem láttam kivégzésen bőgni.
– Ez olyan borzalmas – szipogta Básztína. – Olyan brutális...
– Megszegte a törvényt, mégis tisztes tárgyalásban volt része –
szögezte le Dzsebel. – Nincs miért panaszkodnia.
 Básztína erre nem mondott semmit, csak a fejét ingatta. Tudta,
hogy a rabszolganő bűnt követett el, egy bíró meghallgatta az ellene
felhozott vádakat, és bűnösnek találta. Egy rabszolgának nem járt
tárgyalás – a gazdája a tett elkövetésének helyszínén megölhette vol-
na –, de ennek a nőnek szabályos tárgyalása volt, és ugyanolyan ítéle-
tet szabtak ki rá, mint egy szabad Umm-Ainére. A helyi szokások sze-
rint tehát méltányos és tisztességes volt az eljárás. Básztína mégis be-
leborzongott, ha rágondolt, miként kellett meghalnia a rabszolganő-
nek.
– Te miért nem vagy olyan izmos, mint a bátyáid? – kérdezte
Debbat váratlanul, és megszorította Dzsebel csontos karját. – Olyan
sovány vagy, mint egy Umm-Kesába.
– Későn érő típus vagyok! – csattant fel Dzsebel, és kirántotta a
karját a lány markából. Mérgében elvörösödött. – Dzsál is ugyanígy
nézett ki, amikor ennyi idős volt, és Dzsán sem volt sokkal nagyobb.
– Ugyan már! – horkant fel Debbat. – Pontosan emlékszem, hogyan
néztek ki. Te soha nem leszel olyan erős, mint ők.
Dzsebel feldühödött, noha igazat kellett adnia a fejedelem lányá-
nak. Ő volt a család legcsenevészebbje. Az anyja meghalt, amikor őt
szülte, és ez előrevetítette a jövőjét. Rásed Rúm azt hitte, egy aprócs-
ka szörnyet kapott, aki tüzesvérű harcossá növekszik. Ám Dzsebel nem
váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Mindig is alacsonyabb és sová-
nyabb volt, mint a vele egykorúak.
– Nem is kell, hogy Dzsebel erős legyen – mondta Básztína. Próbált
volna kiállni a barátja mellett: az anyja volt a fiú dajkája, így együtt
nőttek fel. – Dzsebel okos. Tanár vagy bíró lesz belőle.
– Fogd már be! – förmedt rá dühösen Dzsebel. Abú-Aine népe
mindennél többre becsülte a harcosokat. Nagyon kevés fiú akadt, aki
tanár akart volna lenni, ha felnő.
– Pedig jó bíró lennél – győzködte Básztína. – Te nem vagy kegyet-
len.
– A bírók nem kegyetlenek – jelentette ki Debbat a szemét forgat-
va. – Csupán megbüntetik a bűnösöket. Nélkülük olyanok lennénk,
mint az Umm-Szafáfahák.
– Így van – mondta Dzsebel. – Nem mintha bíró akarnék lenni –
tette hozzá, és sötét pillantást vetett Básztínára. – Harcos leszek. A
nagyúr szolgálatában.
– Te? Mint apám testőre? – vonta össze a szemöldökét Debbat. –
Ahhoz túl sovány vagy. Csak a legerősebb Umm-Vádik szolgálhatják a
nagyurat.
– Mit tudsz te erről? – fröcsögte Dzsebel. – Te csak egy lány vagy.
Te...
Rásed Rúm előrébb lépett, ezzel elnémítva Dzsebelt és a tömegben
ácsorgókat. Az aznapi utolsó elítéltet vezették fel az emelvényre: egy
idősebb férfit, aki ételt lopott az egyik árustól. Umm-Vádi volt, de úgy
viselkedett, mint egy rabszolga, zokogott és kegyelemért könyörgött.
Dzsebel helyette is szégyellte magát. Az emberek pfujoltak, de Rásed
Rúm meg sem rezzent. Neki teljesen mindegy volt, hogy bátor vagy
gyáva ember kerül elé, magas vagy alacsony rangú, becsületes vagy
gonosztevő. Nem az ő tiszte ítélkezni, csupán annyi a dolga, hogy le-
csapja a fejeket.
Az idős férfi lábát összekötötték, de még így is szabadulni próbált a
hóhér tőkéje mellől. Végül Dzsán és Dzsál tartotta a helyén, amíg ap-
juk a magasba lódította a pallosát, és levágta az elítélt fejét.
Dzsán egy év múlva eléri azt a kort, amikor besorozzák Vádi hadse-
regébe. Amint távozik, apjuknak másik segédre lesz szüksége Dzsál
mellé. A szokásjog előírta volna, hogy Dzsebelnek ajánlják fel a tiszt-
séget, de ő erősen kételkedett benne, hogy ez bekövetkezik. Sovány
volt, ezért mindenki úgy gondolta, gyenge is. Remélte, hogy az apja
felkínálja a lehetőséget, hogy bizonyíthasson, de felkészült rá, hogy
csalódnia kell.
Debbat sarkon fordult, és már indult volna haza, ahogy a téren lévő
nézők is. Ám mindannyian megtorpantak, amikor Rásed Rúm elkiál-
totta magát:
 – Egy kis figyelmet kérek!
Izgatott moraj hullámzott végig a tömegen – harminc év alatt elő-
ször fordult elő, hogy Rásed Rúm megszólalt kivégzés után. Levette
fekete, kámzsás maszkját, s gyűrögette a kezében. Noha legendás hírű
hóhér volt, nem szokott hozzá, hogy nagy nyilvánosság előtt beszéljen.
Köhintett, majd zavartan elnevette magát.
– Reggel még tudtam, mit akarok mondani, de mostanra kiröppen-
tek a szavak a fejemből.
Kuncogás hallatszott, néhányan tapsoltak, aztán mindenki elcsen-
desedett. Rásed Rúm folytatta:
– Harminc éve hóhér vagyok, és ha minden jól megy, még van tíz
évem.
– Tizenöt! – rikoltotta valaki.
– Húsz!
A tagbaszakadt hóhér elmosolyodott.
– Talán. De nem akarok önző lenni. Az ember tudja, mikor kell fél-
reállnia.
A tömeg egy emberként kapott levegő után. Dzsebel azt hitte, nem
jól hall. Erről otthon szó sem esett – legalábbis az ő jelenlétében.
– Mindig azt reméltem, hogy az egyik fiam lép majd a helyembe –
folytatta Rásed Rúm. – Dzsán és Dzsál nagyszerű fiúk, Vádi ifjainak
legkiválóbbikai, bármelyikükből remek hóhér válna.
Mindenki bólintott, Dzsebelt pedig a rosszullét környékezte. Tud-
ta, hogy ő a gyenge láncszem a családban, hogy nem ér annyit, mint a
bátyjai, de hogy az apjuk ennyi ember előtt semmibe vegye, ezer kor-
bácsütésnél is nagyobb szégyent jelentett. A szeme sarkából Debbat
Algra lesett. A lány Rásed Rúmra függesztette a tekintetét, de Dzsebel
tisztában volt vele, hogy megjegyzi, amit hall, és később az orra alá
dörgöli. Ahogy az összes barátja is.
– Dzsán egy éven belül férfivá érik – folytatta Rásed Rúm –, Dzsál
pedig rá két évre. Ha nem vonulok vissza, esélyük sem lesz, hogy
megharcoljanak a helyemért. – Csakis kamaszkorú ifjak mérkőzhettek
meg a posztért. – Tegnap este a nagyúr elé járultam a kérésemmel, és
ő áldását adta rá. A megbízatásom egy év múlva lejár. Napra pontosan
mától számított tizenkét hónap múlva utoljára fogom magasba lendí-
teni a pallosomat. Utána a mukhajret győztese lesz Vádi új hóhéra.
Rásed Rúm ezzel befejezte beszédét. Elvonult, a tömegre hagyva,
hogy izgatottan megtárgyalják egymás közt a bejelentést. Futárok
iramodtak szétvinni a hírt. Mire a nap leszáll, Vádiban mindenki tudni
fog róla.
A hóhér tiszte a legnagyobb méltóságnak számított. A vas istene,
Aien Aszad sok száz évvel korábban személyesen választotta ki Vádi
első kivégzőjét, és a hivatalosan kinevezett hóhér mindig a város feje-
delme után másodikként következett a rangsorban – a nép úgy tekin-
tett rá, mint az istenek nagykövetére. Egy hóhér bizton számíthatott
rá, hogy bérelt helye van a túlvilágon az istenek oldalán; mindaddig,
amíg nem szegte meg a törvényt, senki nem helyettesíthette, hacsak
nem vonult vissza, vagy meg nem halt.
Dzsán és Dzsál is tudta ezt; mégis az emelvényen maradtak, fel-
mosták a vért – úgy viselkedtek, mintha ez is csak egy átlagos kivégzé-
si nap lenne a sok közül. Egy év múlva kiállnak egymás ellen a
mukhajret emberpróbáló összecsapásán, riválisokként küzdenek meg
a többi hóhérjelölttel együtt. Annak, aki közülük győzedelmeskedik,
az élete mindörökre megváltozik, szinte korlátlan hatalomhoz jut. De
a viadalig változatlanul élik a megszokott életüket – ahogy azt apjuk
tanította.
A tömeg szélén ácsorgó Debbat Alg számító pillantással méregette
a fivéreket. A mukhajret napján a győztes feleségül kérheti Vádi bár-
melyik hajadonját. Az új hóhér legtöbbször a nagyúr családjának el-
adósorban lévő lányai közül szokott választani, ezzel is jelezve, hogy
elfogadja a nagyúr hatalmát, így jó esély volt rá, hogy bármelyik fivér
is nyer, őrá esik a választása. Debbat Alg azt vizsgálgatta, melyik fiú
tetszik neki jobban, hogy aztán annak szurkoljon. Dzsánnak hosszú,
széles orra volt, és olyan érzéki ajka, amelynek láttán minden lány
térde megremegett. Dzsál karcsúbb volt a bátyjánál, rövidre nyírt haja
látni engedte fejformáját, keskeny vágású szeme áthatón tekintett a
világra. Dzsán jobb fülkagylóját finom rajzolatú tetoválás ékesítette,
Dzsál bal szeme fölött a bőrt fapecek szúrta át. Mindketten jóképűek
voltak, és megfeleltek a legutóbbi divatnak. Nehéz volt választani
közülük.
A Debbat mellett álló Básztína szintén a testvéreket figyelte, de ő
szomorúan. Arra gondolt, hogy az új hóhér hány fejet fog lecsapni,
hány életet fog kioltani. A Rúm fivérek mindig olyan kedvesen bántak
vele. Rágondolni sem szeretett, hogy egyikük kezéhez egyszer majd
vér tapad.
A Básztína mellett álló Dzsebel meredten nézte a jelenetet. De már
nem a bátyjaira, a mukhajret kihívására vagy Debbat Algra gondolt,
hanem kizárólag apja szavaira és arra a borzasztó módra, ahogyan
kitaszította őt. Mindez sötét fellegként ereszkedett rá – ennek árnyé-
kában kényszerül majd leélni hátralévő keserves, szégyenteljes életét.
2.

Dzsebel úgy rótta Vádi utcáit, mint akibe villám csapott. Nyár közepe
volt, mindenki árnyékba menekült a zenitjére hágó nap sugarai elől.
Dzsebel tudomást sem vett a hőségről. Úgy vonszolta magát előre,
mint egy leláncolt rabszolga, miközben egyre csak az apja sértő szavai
csengtek a fülében.
Sosem kerültek különösebben közel egymáshoz. Rásed Rúm, mint
minden Umm-Aine, mindennél többre becsülte az erőt. Büszke volt
két nagyobbik fiára, akik már kisgyerekként is verekedtek, és nem
érdekelte őket, ha betörik az orrukat – a büntetésként rájuk mért kor-
bácsütéseket is zokszó nélkül tűrték.
Dzsebel képtelen volt lépést tartani velük. Mindig is csenevész,
soványka, gyenge volt. Nem rendelkezett a harcosokra jellemző test-
alkattal, sem elszántsággal, ezért aztán Rásed Rúm nem sok figyelmet
fordított rá. Apja és a bátyjai is kedvesek voltak vele – összetartó csa-
ládként mindig együtt étkeztek –, de folyamatosan kigúnyolták. Sze-
rették Dzsebelt, ám számtalan módon, akaratlanul is kimutatták, hogy
nem tartják magukkal egyenrangúnak.
Dzsebel maga sem hitte, hogy az apja szándékosan bántotta meg a
tömeg előtt tett kijelentésével. Rásed Rúmnak valószínűleg meg sem
fordult a fejében, hogy tekintettel kellene lennie legkisebb fia lelkivi-
lágára. Feltételezte, hogy Dzsebel úgyis tanár vagy bíró lesz. Miért is
törődne azzal, hogy az apja a bátyjait helyezi előtérbe?
Mégis így érzett. Dzsebel mindig is arról álmodott, hogy egy nap
majd harcos válik belőle. Minden reggel megvizsgálta magát a tükör-
ben, remélve, hogy egyetlen éjszaka leforgása alatt daliává nőtt, és
megerősödtek az izmai. Egyes fiúk teste később indul fejlődésnek,
mint a többieké, márpedig ő olyan erős akart lenni, mint a testvérei,
hogy kivívja apja elismerését.
Ám ennek most az esélye is elveszett. Az apja nyilvánosan megszé-
gyenítette, és a szégyenfolt ugyanúgy a bőrébe égett, mint a bal vál-
lán a pallostetoválás, amely azt jelezte, hogy ő egy hóhér fia. Dzsebel
azt hitte, hogy testalkata ellenére ez a tetoválás majd előbbre viszi,
mivel a hóhér családtagjait nagy tisztelet övezte, mint magát a hóhért
– ám ezek után egyetlen sereg sem tart majd rá igényt. Az emberek
Abú-Ainéban nem felejtenek el egy ilyen sértést. Hogyan is kérhetné,
hogy vegyék fel a harcosok közé, amikor a saját apja mindenki előtt
világossá tette, hogy alkalmatlannak tartja a feladatra?
Dzsebel legszívesebben elsírta volna magát, mégsem tette. Ötéves
volt, mikor utoljára sírt. Rémálomból ébredt, zokogott és reszketett,
sosem ismert anyja nevét ismételgetve könyörgött a szelleméhez,
hogy jöjjön és vigasztalja meg. Rásed Rúm meghallotta, és másnap
reggel komoly arccal közölte Dzsebellel, hogy ha még egyszer sírni
merészel, kitagadja, elűzi a háztól, ígéret volt, nem fenyegetőzés; és
Dzsebel azóta mindig visszanyeldekelte a könnyeit.
Olyan régóta menetelt, hogy szörnyen megszomjazott. Az egyik
kút mellé rogyva teleitta magát, megpihent, majd megindult a haza-
felé vezető keserves úton. Semmi kedve nem volt hazamenni, és nem
is tért volna vissza az otthonába, ha lett volna hová mennie.
Elhaladt Básztínáék háza előtt. A lánynak épp aznap szabad volt a
délutánja, így a kivégzés után egyenesen hazament, hogy segítsen a
ház körüli teendőkben. A nagyúr szolgálatában állók majdnem olyan
nehéz munkát végeztek, mint a rabszolgák, és közel sem élveztek ak-
kora szabadságot, mint a többi városlakó. Mégis tisztelték őket, és
haláluk után biztos helyük volt a maguk által választott isten oldalán a
túlvilágon.
Básztína kint volt az utcán, szőnyeget porolt, amikor Dzsebel el-
ment a ház előtt. A lány megállt, a földre terítette a szőnyeget, felka-
pott egy vizeskorsót, és a fiú felé nyújtotta. Dzsebel ivott belőle, anél-
kül hogy eszébe jutott volna megköszönni, majd a víz maradékát a
fejére öntötte, aztán lerázta a cseppeket sötét, rövid hajfürtjeiről.
Básztína eközben elgondolkodva forgatta az orrkarikáját, és a fiút
tanulmányozta. Dzsebel korántsem volt olyan jóképű, mint a bátyjai –
orra vékony és kicsit görbe, ajka keskeny, arcvonásai lágyak, bőre túl
világos –, de a lány tűrhetőnek találta a kinézetét.
– Mióta járod már az utcákat? – kérdezte, mire a fiú vállat vont. –
Gutaütést kapsz, ha csak jössz-mész a tűző napon.
– Na és? – horkant fel Dzsebel. – Hadd öljön meg a nap ereje!
– Sajnálom – mondta halkan Básztína.
– Mit?
– Édesapádnak Dzsán és Dzsál neve mellett a tiedet is meg kellett
volna említenie.
– Fontosabb dolga is van, mint hogy velem foglalkozzon.
– Egy apának minden fiával egyenlően kell bánnia – szállt vitába
Básztína. – Még ha az...
– Girhes és semmire sem jó? – fejezte be a mondatot sértődötten
Dzsebel.
– Ezt ne csináld – kérte Básztína szemlesütve.
– Mit ne csináljak? – kötözködött Dzsebel.
– Ne bánts azért, hogy jobban érezd tőle magad.
Dzsebel haragja hirtelen elpárolgott. Bocsánatot nem kért ugyan,
de megérintette a lány orrkarikáját.
– Új?
– Három napja kaptam – grimaszolt Básztína. – Fájt, amikor betet-
ték. Nem is szeretnék másikat.
– Szép – mondta Dzsebel. Amikor a lány elmosolyodott, még hoz-
zátette: – De nem olyan szép, mint Debbat új fülbevalója.
– Persze hogy nem – komorult el Básztína. – Nem engedhetek meg
magamnak olyan szép ékszereket és ruhákat, mint a nagyúr lánya.
– Kár – jegyezte meg Dzsebel, amint Debbat szűk blúzaira gondolt.
De aztán eszébe jutott az apja bejelentése, és felsóhajtott. – Mihez
kezdjek most, Bászi? Mindenki rajtam nevet. Hogy nézzek a barátaim
szemébe, miközben úgy érzem magam, mint egy pondró? – Elhallga-
tott, mert megijedt, hogy túlságosan sokat elárul valódi érzelmeiről. –
Mindegy is – mormolta, és sietősen ellépett a lány mellett.
– Talán beszélhetnél édesapáddal – tanácsolta halkan Básztína.
Dzsebel megállt, hátrafordult.
– Micsoda?
– Mondd el neki, hogy megbántott. Magyarázd el neki, hogyan
érzel most. Akkor talán...
– Megőrültél? – förmedt rá Dzsebel. – Mondjam azt apámnak,
hogy hibázott? Addig korbácsolna, amíg el nem ájulok. Elég rossz a
helyzet így is – nyavalyás tanárként vagy bíróként végzem majd. De ha
nekiállok nyavalyogni, mint egy lány, apám női munkára küld.
– Csak segíteni próbáltam – suttogta Básztína.
– Hogy tudna egy ilyen kis kobold, mint te, segíteni? – kérdezte
gúnyosan Dzsebel.
– Én legalább nem egy girhes vakarcs vagyok! – kiáltotta Básztína,
de rögtön meg is bánta.
Dzsebel ajka megremegett. Átfutott a fején, hogy megfojtja a lányt
– akkor kivégeznék, és szenvedései egyszer s mindenkorra véget ér-
nének –, de aztán észhez tért. Lerogyott a földre.
– Nekem végem, Bászi – nyögött fel. – Képtelen vagyok így élni.
Mindennap eszembe fog jutni, mit mondott az apám, hogy mennyire
megszégyenített. Arról álmodtam, hogy a seregben majd bizonyítha-
tok, hogy talán még a nagyúr mellett is szolgálhatok, de így már senki
nem fog felfogadni.
Básztína szemét könny futotta el. Leguggolt a fiú mellé, és megszo-
rította a kezét.
– Nem szabad így gondolkodnod. Nem született mindenki harcos-
nak. Abból kell kihoznod a legjobbat, amid van.
De Dzsebel meg sem hallotta. Erősen törte a fejét.
– Talán mégiscsak jelentkeznem kellene a mukhajretre – motyogta.
– Megnyerni biztosan nem fogom, de ha az első egy-két körben to-
vábbjutok...
– Nem – mondta Básztína, belekapaszkodva Dzsebel kezébe. –
Nem veheted fel a versenyt az olyanokkal, mint Dzsán és Dzsál. Ne-
vetségessé tennéd magad. Csak rontanál a helyzeten.
– Talán tudnék meglepetést okozni – erősködött Dzsebel. – Talán a
nyolcadik versenyszámig is eljutnék. És akkor apám büszke lenne rám.
Básztína a fejét csóválta.
– Csakis a legerősebbek indulnak a mukhajreten. Mindenki rajtad
nevetne és téged csúfolna, ha tényleg jelentkeznél a versenyre.
– Akkor nem, ha eljutok a nyolcadik körig – ismételte makacsul
Dzsebel.
– De hát nem jutnál el! – kiáltott barátjára türelmét vesztve
Básztína. – Már az első versenyszámban legyőznének, és megszégye-
nülnél az egész város szeme láttára. Te nem vagy harcos, Dzsebel,
téged még Szabbáh Eid sem tudna harcossá változtatni!
A fiú felkapta a fejét. Básztína összerezzent, majd bizonytalanul
ráhunyorgott.
– Úgy értem...
– Szabbáh Eid! – vágott közbe Dzsebel, és barna szemében fény
gyúlt.
– Ne! – nyögött fel Básztína. – Eszedbe se jusson!
– Szabbáh Eid! – kiáltotta izgatottan Dzsebel, és talpra ugrott. –
Bászi, csodálatos vagy!
Lehajolt, és homlokon csókolta a lányt, majd elszaladt, mielőtt az
bármit is mondhatott volna. Básztína ott maradt a földön ülve, és át-
kozta magát, amiért akaratlanul is egy öngyilkos tervet ültetett el
Dzsebelben.
3.

A fejedelem lánya a virágokat locsolta apja egyik kertjében. Debbat

Alg szeretett kertészkedni. Ez volt a kedvenc időtöltése amellett, hogy
kicsinosította magát. A nehezebb munkákat – vetést, ültetést, ásást –
természetesen a szolgák végezték, de a tavaszi és nyári estéken leg-
többször ő locsolt és metszegetett.
Épp a kerítés mellett viruló rózsabokor virágait nézegette, amikor
valaki rápisszegett a feje fölül. Felnézett, és döbbenetére azt a girhes
Dzsebel Rúmot pillantotta meg az egyik fán. A fiú úgy vigyorgott le rá,
mint egy kóbor macska.
– Mégis mit művelsz? – kiáltott fel Debbat, és hátrált egy lépést.
– Csendesebben! – kérte Dzsebel. – Beszélnem kell veled. Szíves-
séget szeretnék kérni.
Debbat szeme összeszűkült.
– Reggel viharos gyorsasággal eltűntél – kuncogta gonoszul.
Dzsebel eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
– A segítségedre lenne szükségem.
– Mégis mihez? – horkant fel Debbat. – Hogy le tudj mászni a fáról?
– Nem. Küldetésre indulok, de ehhez engedély kell. Az apád...
– No várj csak! – vágott közbe Debbat. – Küldetésre akarsz indulni?
– Igen.
– Mégis hova? És miért?
Dzsebel hatásszünetet tartott, majd bejelentette:
– A Tubajgatra, ahol kérésemet Szabbáh Eid elé terjesztem.
Debbat Alg leesett állal bámult rá.
– Megőrültél! – sikította.
– Én leszek az új hóhér – mondta Dzsebel. – Nem nyerhetem meg a
mukhajretet, ezért döntöttem a próbatétel mellett. Fölmegyek észak-
ra a Tubajgatig, és megkérem Szabbáh Eidet, hogy ruházzon fel em-
berfeletti erővel, és tegyen legyőzhetetlenné. Aztán visszatérek. És
akkor már senki nem állhat az utamba.
– Az már biztos – szúrta közbe csúfondárosan Debbat. – Ha akarod,
még az új nagyúr is te lehetsz.
– De nem akarom – mondta Dzsebel. – Ha apád áldását adja az
útra, szent esküvel fogadom, hogy nem pályázom a helyére. Többek
között ezért sem kérem apám engedélyét – hogy ne legyen feszültség
a családjaink között.
– Nem beszélve róla, hogy apád sosem egyezne bele – nevetett fel
Debbat. – Több száz év telt el azóta, hogy a tubajgati küldetést bárki
is teljesítette volna. Tucatjaival haltak bele legjobb harcosaink a pró-
bálkozásba, vagy pedig kudarcot vallottak, és megszégyenülten tértek
haza. Miért gondolod, hogy jobb vagy náluk?
– Nincs mit veszítenem – felelte halkan Dzsebel. – Akkor is csak
szégyenben lesz részem, ha maradok.
Debbat már emelte a karját, hogy egy intéssel elbocsássa a színe
elől. Dzsebel Rúm egy ostoba kölyök, kár időt vesztegetni rá. De ekkor
felfigyelt a fiú tekintetében megcsillanó konok eltökéltségre. Leen-
gedte a karját. Biztosra vette, hogy Dzsebel elbukik, hacsak... Hacsak
a körülmények úgy nem alakulnak, hogy diadalmasan tér vissza, ami-
vel majd kivívja egész Abú-Aine nagyrabecsülését. Akkor nyilván ő
lesz az új hóhér, és joggal kérheti feleségül. Debbat Algnak azt taní-
totta az anyja, hogy soha ne sértsen meg senkit, akinek később még a
jóindulatára szorulhat.
– Miből gondolod, hogy apám egyáltalán meghallgat? – kérdezte.
– Te vagy a legkedvesebb lánya – válaszolta Dzsebel. – Ha te veze-
ted elő a kérésemet...
– Miért tenném? Azzal jótállnék érted. Magamat járatnám le, ha a
végén nem jársz sikerrel.
– Nem – mondta Dzsebel. – Neked ajánlom a küldetést. Ha meg-
halok, a te dicsőségedre teszem. Ha nem érem el a célom, de mégis
túlélem, szavamat adom, hogy sosem jövök vissza.
Debbatot jóleső borzongás járta át. Még soha senki nem indult
küldetésre az ő nevében. A barátnői mind irigykedni fognak, ha ezt
megtudják, még ha csak ez a szánalmas kis Dzsebel Rúm is a lovagja.
– Jól van – mondta. – Megkérdezem apámat. De majd csak vacsora
után, olyankor mindig engedékenyebb hangulatban van. Gyere vissza
este, és hozd a rabszolgádat is.
– A rabszolgámat? – ráncolta a homlokát Dzsebel.
Debbat lesújtó pillantást vetett rá.
– Nem járulhatsz Szabbáh Eid elé rabszolga nélkül, vagy elfelejtet-
ted? Ha még ennyit sem tudsz, apámat inkább ne is...
– Ó, persze! – vágott közbe Dzsebel. – Elintézem, aztán visszajövök.
Mikorra is? Nyolc órára?
– Legyen inkább kilenc. – Azzal Debbat visszafordult a rózsáihoz.
Dzsebel pár pillanatig még ott maradt az ágak között, a lány csu-
pasz vállában és nyakának ívében gyönyörködött. Átadta magát az
álmodozásnak: már maga előtt látta, ahogy megnyeri a mukhajretet,
feleségül kéri Debbat Algot, és ő lesz az új hóhér. Aztán megrázta a
fejét, és lemászott a fáról. Kerítenie kell egy rabszolgát, márpedig az
nem lesz könnyű. Ahhoz, hogy küldetése sikeres legyen, meg kell öl-
nie azt, aki elkíséri útjára.
Fogalma sem volt, hogyan tudna meggyőzni bárkit is, hogy a ked-
véért hagyja magát feláldozni Szabbáh Eidnek, a tűz istenének.
4.

Frút, a rabszolgatelep Vádi északkeleti részén terült el. Magas, széles

kerítés választotta el a város többi részétől. Azért hozták létre, hogy a
fenntartási költségeket – amelyek Vádi urait és úrnőit csaknem nyo-
morba döntötték – csökkentsék. Eleinte a rabszolgák a gazdáik házá-
ban éltek, akiknek kötelességük volt táplálni és ruházni őket. Csak
aztán szaporodni kezdtek, és Abú-Aine hódító politikájának köszön-
hetően is napról napra nőtt a számuk, mígnem elérte azt a szintet,
amely az Umm-Vádik számára már megfizethetetlen volt. Nem egy
gazdag család szűkölködni kényszerült kétségbeesett igyekezetében,
hogy számtalan éhes rabszolgából álló háztartását fenntartsa.
Gondjaikra Frút jelentette a megoldást, az olcsó, igénytelen há-
zakból épült városrész, ahol a rabszolgák ellehettek, amikor épp nem
a munkájukat végezték. Még így is voltak, akikre uruk vagy úrnőjük
állandó igényt tartott, és nem engedett el maga mellől, de a többség
a szokásos munkaidőben dolgozott. Utána a rabszolgákat visszaterel-
ték Frútba, ahol valamelyes szabadságot élvezhettek.
Vádi összes családja köteles volt adója részeként valamennyi enni-
és innivalóval hozzájárulni az élelmezésükhöz, de az már a rabszolgák-
ra volt bízva, hogyan osztják fel maguk között az ellátmányt. Az erő-
seknek több jutott, és mivel a többi rabszolgánál egészségesebbek
voltak, így nekik a gazdáik is több hasznukat vették. A gyengék...
Makrasz népe jól elvolt nélkülük, és az ilyeneket különben is könnyű
volt pótolni. A két leigázott és lerombolt ország, Abú-Rasrása és Abú-
Kesába területét gyakran végigportyázták a seregek „friss húst” zsák-
mányolva.
Frútban nyüzsgő élet folyt esténként, a munkások többsége már
hazatért. A szűk utcákat ellepték a rabszolgák: ittak, ettek, táncoltak,
imádkoztak, vitatkoztak, verekedtek. Körülöttük hordába verődött,
szurtos gyerekek rohangáltak. Lesoványodott, elcsigázott asszonyok
mostak a kutaknál, majd a ruhát a fejük fölé kifeszített szárítókötelek-
re teregették. A kérges kezű, hajlott hátú férfiak dohányt rágtak, és
olcsó bort iszogattak. Megnyúzott állatok sültek a nyársakon.
Amikor Dzsebel belépett Frút területére, a kapunál posztoló őrök
ügyet sem vetettek rá. Éjszakánként – zsebében ezüstszvágákat csör-
getve – sok Umm-Vádi beszökött a rabszolgatelepre, lányok társasá-
gát és egyéb szórakozást keresve.
Dzsebel iskolai kirándulások alkalmával járt már Frútban, de min-
dig csak nappal, amikor a hely jóval csendesebb volt. Most undorító-
nak találta az összezsúfolt testek kipárolgó szagát, a zajt, a mocskot és
a bűzt. Minden utcában ástak egy mély gödröt, ami közös latrinaként
szolgált. Nem telt el perc, hogy egy rabszolga ne húzta volna fel a
szoknyáját, vagy tolta volna le a nadrágját, és a latrina fölé kuporodott
mindenki szeme láttára. Dzsebel szemében rosszabbak voltak, mint az
állatok.
Már vagy félórája lökdösődött a tömegben, és idegei pattanásig
feszültek. Az egész olyan gyorsan történt. Ideje sem volt rá, hogy
megértse, mire vállalkozott. De mostanra kezdte fölfogni, miről szól
ez a kihívás.
„Biztos megőrültem – gondolta. – Felnőtt férfiak is kétszer – ha
nem többször! – meggondolják, hogy elinduljanak-e a Tubajgatra.
Rabszolgát kell szereznem, pénzt, ruhát, fegyvert... Lehetetlen! Nem
tudom megcsinálni!”
Szeretett volna kihátrálni a dologból, de azzal már elkésett.
Básztínának és Debbatnak is elmondta, mire készül. Básztína nem
akadékoskodna, ha bejelentené, hogy meggondolta magát. Debbat
azonban könyörtelen. Mindenkinek elmondaná. Akkor már jobb, ha
megöli magát...
– Nem – mormolta maga elé. – Egyszerre csak egy dologgal foglal-
kozunk! Ha sikerül rabszolgát kerítenem, majd utána foglalkozom a
következő problémával. Aztán a következő problémával, aztán a kö-
vetkezővel, aztán...
Miközben az utcákat rótta, kíváncsian nézegette a rabszolgákat.
Nem sok tapasztalata volt az alsóbbrendűekkel. Az apja nem bízott
bennük, ezért inkább fizetett szolgákat fogadott a gyerekei mellé.
A rabszolgák többsége Abú-Rasrásából vagy Abú-Kesábából szár-
mazott. Sápadt, gyenge fizikumú teremtmények voltak, sokuk bőre
fehér, mint a tej, hajuk vékony szálú és egyenes, általában szőke vagy
szőkésbarna, szemük színe kék vagy zöld. Testfelépítésüket tekintve
jóval fejletlenebbek voltak, mint a keleti népek többi törzsei, alacso-
nyabbak, vékonyabbak.
Dzsebel jóformán semmit nem tudott a rabszolgákról, nem tudta,
hogyan élnek, egy feleségük van-e, vagy kettő, vagy netán húsz. Azt
sem tudta, szoktak-e egyáltalán házasodni. Hogyan menjen oda bár-
melyikükhöz is, és vegye rá, hogy tartson vele a Tubajgatra, és hagyja
magát feláldozni Dzsebel Rúm dicsőségére? Pénzzel nem tud erre
senkit sem rávenni – még ha lett is volna pénze, akkor se menne.
„Kapsz ötven aranyszvágát, amint meghalsz.” Nevetséges!
Sok történetet hallott már a kihívásra vállalkozókról, hogyan jutot-
tak el a Tubajgatig, milyen kalandokban volt részük, hogyan buktak el,
vagy hogyan győzedelmeskedtek. De arról senki nem beszélt, hogyan
szereztek maguknak áldozati útitársat.
Megállt egy ház előtt, ahol a leghangosabb volt a ricsaj. A szobák
fényárban úsztak, a lenge függönyök színpompásak voltak – rózsaszí-
nűek, kékek, zöldek. Nők ácsorogtak a bejáratnál, hangos szóval invi-
tálták beljebb a férfiakat, italt és szórakozást kínálva.
Talán egyiküknek tudna annyit fizetni, hogy elkísérje. A küldetésre
indulók általában férfi rabszolgát vittek magukkal, de ez nem volt
kötelező. Nőt is fel lehet áldozni. Mondhatná azt, hogy csupán társa-
ságra vágyik, aztán...
De nem. Aki vállalja a kihívást, nem hazudhat. Becsapni egy rab-
szolgát szégyenletes dolog volna. Nem beszélve róla, hogy a nők tari-
fáit sem ismerte, nem tudta, megengedheti-e magának, hogy bárme-
lyiket is hónapokra felbérelje.
Amíg Dzsebel ezen a dilemmán rágódott, félrehúzódott az ajtót
takaró függöny, és egy Umm-Vádi tántorgott ki az utcára, aki két nőt
ölelgetett egyszerre. A férfi harsányan röhögött, miközben a nők bor-
ral itatták.
– Olyan helyre vigyetek, ahol énekszót hallhatok! – bömbölte. Ré-
szeg volt, de azért még tudott magáról. – Ez az éjszaka dalt kíván!
– Dalolászásnál jobbat is ajánlhatok – dorombolta az egyik nő.
A férfi megint felröhögött.
– Majd később. De előbb még... – Észrevette Dzsebelt, és ráneve-
tett. – Fiatalember, nincs kedved csatlakozni hozzánk?
Dzsebel kővé dermedt, majd sarkon fordult, hogy elinaljon.
– Állj! – rivallt rá a férfi, amikor meglátta a vállán lévő tetoválást. –
Rásed Rúm egyik fia vagy, nem igaz?
– Ki kérdi? – kérdezett vissza óvatosan Dzsebel. Nem volt tanácsos
első szóra bemutatkozni egy idegennek.
– Dzsán Naszrim – felelte a férfi, és félrelökte a nőket. Azok felhá-
borodottan tiltakoztak, de ő ügyet sem vetett rájuk. Odament
Dzsebelhez, és melegen megölelte. – Biztosan emlékszel apád csirke-
fogó barátjára.
– Természetesen – válaszolta Dzsebel, és elmosolyodott. – Örülök,
hogy látlak, uram. Dzsebel vagyok, a legfiatalabb fiú.
Dzsán Naszrim és az apja néha együtt kártyázott. Dzsán kereskedő
volt, sokat utazott. Rásed Rúm szerette hallgatni a távoli országokról
szóló történeteit, bár biztosra vette, hogy a vén kalóz egyszer még az
ő pallosa alatt végzi.
– Mit keresel itt, Frútban? – kérdezte Dzsán. A nők felé intett. – Egy
ilyet akarnál becserkészni?
– Nem, uram – kuncogta Dzsebel. – Én... – Köhintett. – Üzleti ügy-
ben járok.
 – Akkor nem is tartóztatlak. – A jóakarat évszázados gesztusával
Dzsán összetette a két tenyerét.
Már indult volna vissza a nőkhöz, amikor Dzsebel sietősen
utánaszólt:
– Uram, némi segítségre lenne szükségem. Nem is zavarnálak ez-
zel... – Zavartan elhallgatott.
– Ha lenne itt valaki más – fejezte be helyette a mondatot harsogó
nevetéssel Dzsán Naszrim. Kíváncsian méregette a fiút, aztán tapsolt
egyet. – Hess, lotyók! Ez az ifjú Umm-Vádi tanácsot szeretne kérni
tőlem. Majd később megkereslek benneteket – már ha visszatalálok
ide egyáltalán.
A nők mérgesen zsémbeltek, de Dzsán néhány szvágát lökött oda
nekik, mire elcsitultak. Dzsán átkarolta Dzsebel vállát, és átterelte egy
csendes kis térre, ahol leülhettek egy rozzant padra, és anélkül be-
szélgethettek, hogy ordítozniuk kellett volna.
– Tehát – kérdezte Dzsán, amint letelepedtek – miben segíthetek?
Dzsebel azt sem tudta, hol kezdje. Rövid habozás után kibökte:
– Küldetésre indulok.
Dzsán meglepett pillantást vetett rá.
– A korod miatt éppenséggel megteheted, én mégis azt mondom,
kicsit fiatalka vagy hozzá. De ettől függetlenül... az utazásra vonatko-
zó tapasztalataimra vagy kíváncsi?
– Nem. A küldetésem célja... hogy is mondjam... nem egyszerű. Úgy
értem... A Tubajgatra megyek! – tört ki végül Dzsebelből. – Hogy ké-
réssel forduljak Szabbáh Eidhez!
Dzsán Naszrim egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Aha – mondta, és megvakarta a bal karján lévő tetoválást, amely
egy meztelen nőt ábrázolt. – A Tubajgatra... Hát ebben nem segíthe-
tek. Diszinél északabbra még nem jártam, akkor is csak hajóval. Abú-
Szága veszélyes vidék.
– Tudom – bólintott Dzsebel. – De nem is erről akartalak kérdezni.
Már eltökéltem magam. De szükségem lenne egy rabszolgára, viszont
fogalmam sincs, hogyan tehetnék szert rá.
Dzsán a homlokát ráncolta.
– Apád nem tud segíteni?
– Sejtelme sincs az egészről – suttogta Dzsebel.
Dzsán Naszrim homloka még mélyebb ráncokba szaladt, majd ki-
simult.
– Vagy úgy. Hallottam Rásed bejelentéséről. Idő előtt visszavonul,
hogy a fiai megmérkőzhessenek a tiszteletre méltó posztért, amelyet
ő tölt be. De a szóbeszéd szerint csak a nagyobbik fiairól beszélt.
– Megaláztatásom híre ezek szerint már Frútba is eljutott – morog-
ta rosszkedvűen Dzsebel.
– Ne becsüld alá azokat, akik téged szolgálnak – mondta Dzsán. –
A rabszolgák gyakran órákkal korábban tudják a pletykákat, mint
hogy szárnyra keltek volna.
Hátradőlt, és elgondolkodva megdörzsölte tetovált fülét. Az átla-
gosnál is sötétebb bőrű férfi volt, ám a szeme színe világoskék – egy-
értelmű jele, hogy az ősei idegen földről származtak.
– Szabbáh Eid elé akarsz járulni, hogy sérthetetlenné és erőssé te-
gyen – nyilatkozta ki végül. – Aztán visszajössz, megnyered a
mukhajretet, amivel kivívod apád nagyrabecsülését. Röviden erről van
szó, nem?
– Nagyjából – válaszolta feszengve Dzsebel.
– Csak egy hülye vállalkozik erre – horkant fel Dzsán.
– Nem vagyok hülye! – tiltakozott Dzsebel. – Vissza kell szereznem
a nevem becsületét. Apám megszégyenített, de én büszkén akarok
járni-kelni az emberek között.
– És ha meghalsz az út során? – kérdezte Dzsán.
Dzsebel vállat vont.
– Akkor legalább büszke Umm-Vádiként halok meg.
Dzsán a fejét ingatta.
– Általában nem avatkozom mások ügyeibe, de... – Aztán összerán-
colta a homlokát. – Nem, ezúttal sem fogok. Szerintem őrültségre
készülsz, de lelked rajta. Elég idős vagy már ahhoz, hogy eltékozold az
életed, ha ahhoz van kedved. Nincs jogom megakadályozni, szóval ki
vele: miben segíthetek?
– Egy rabszolgára lenne szükségem – ismételte meg Dzsebel. – Úgy
hiszem, a nagyúr megadja az engedélyt az útra, viszont nincs, akit fel-
áldozhatnék. A gond az, hogy fogalmam sincs...
– Hogyan vegyél rá egy rabszolgát, hogy tartson veled – bólintott
Dzsán Naszrim. – Ez a Tubajgatra indulók egyik gondja. Biztosra ve-
szem, hogy nem te vagy az első, akinek ez fejtörést okoz. Persze nem
szükségszerű, hogy rabszolga legyen, aki elkísér. Nincs egy jó barátod,
aki veled menne, és hajlandó lenne életét adni a kedvedért?
– Nincs.
– Akkor muszáj rabszolgának lennie. Mivel te nem vagy jártas a
világ dolgaiban, az illetőnek olyasvalakinek kell lennie, aki sokat uta-
zott és harcolt már életében, tapasztalt és talpig becsületes ember,
aki nem fog előbb hűséget fogadni neked, majd pedig elárulni, amint
biztonságban kiértek Abú-Ainéból. Úgy tervezed, hogy Abú-
Nekhelén át mész?
– Ennyire előre még nem gondolkodtam – vallotta meg félszegen
Dzsebel.
– Az a legbiztonságosabb út – jelentette ki Dzsán. – Csakhogy Abú-
Nekhelében tiltják a rabszolgatartást. Olyan kísérőre van szükséged,
akiben testvéredként megbízhatsz, és akinek nyomós oka van rá, hogy
ne forduljon ellened, és ne a szabadságot válassza.
Elhallgatott, a problémán törte a fejét. Ha józan lett volna, gon-
dolkodás nélkül hazaviszi Dzsebelt az apjához. De ezt teszi a bor a
felnőtt férfiakkal: úgy viselkednek, mint a gyerekek. Dzsán komolyan
vette a dolgot.
– Tel Heszani – mondta egyszerűen.
– Rabszolga? – érdeklődött Dzsebel.
– A legnagyszerűbb, akit valaha ismertem – válaszolta Dzsán, és
talpra rángatta a fiút. – Az apja Umm-Rasrása volt, kereskedő. Sokat
időzött Abú-Kesábában, Tel is ott született. Az apjának már három
felesége volt – ez a legtöbb, amit a törvényeik engednek –, amikor Tel
anyjával összeismerkedett, így az asszonyt csak ágyasként vehette
maga mellé. De ő volt a kedvence, és Telt is ugyanúgy nevelte, mint a
törvényes fiait. A feleségeiből mindez persze irigységet váltott ki.
Amikor Tel apja meghalt, az özvegyei eladták rabszolgának a fiút és az
anyját is. Más-más gazda vásárolta meg őket, soha többé nem látták
egymást. Tel azóta is rabszolgaként él, de nemes és igaz ember, méltó
az apja emlékéhez. Sok évvel ezelőtt a kísérőim között volt az egyik út
során – folytatta Dzsán, miközben Dzsebelt lökdöste maga előtt a
sáros utcákon. – Abú-Szafáfahában megmentette az életem. Amint
visszatértünk, megvásároltam őt és a családját is, majd kérvényeztem
a nagyúrnál, hogy felszabadíthassam őket. – Dzsán Naszrim felsóhaj-
tott. – Csakhogy Vádiban több ellenségem van, mint barátom. Az idők
folyamán sok befolyásos embernek a tyúkszemére léptem. Azt nem
tudták elérni, hogy kivégeztessenek, de ahol tudnak, keresztbe tesz-
nek. Mivel időm javát úton vagy a tengeren töltöm, a lehetőségeik
korlátozottak. Ám támadási felületet kínáltam, amikor Tel és a család-
ja felszabadítását kértem. Rávették a nagyurat, hogy tagadja meg a
kérésem, meggyőzték, hogy jogtalanul jutottak a birtokomba – meg-
vádoltak, hogy becsaptam az eredeti tulajdonost. Végül a családot az
egyik ellenlábasom vásárolta meg. Az új gazdája halálra dolgoztatja
Telt – folytatta Dzsán keserűen. – Már nem sok ideje van hátra. Amint
eljön számára a vég, a feleségét és a lányait arra kényszerítik majd,
hogy egy olyan házban dolgozzanak, mint amilyenből kijöttem, ami-
kor összetalálkoztunk. A fiát behajózzák, és hamarosan elnyeli Abú-
Szága valamelyik bányája.
Dzsán elhallgatott, vonásai kivehetetlenek voltak a halványuló esti
fényben. Dzsebelt nem hatotta meg különösebben a történet – nem
nagyon izgatta egy rabszolga sorsa –, de komoran ingatta a fejét, mert
érezte, hogy ezt várják el tőle.
Egy nagyobb ház elé értek, amelynek aprócska ablakai voltak; előt-
te latrina tátongott. A gödör környékét vastagon felszórták mésszel,
de még így is hihetetlen bűzt árasztott. Dzsebel levegőt sem mert
venni, ám Dzsán Naszrimot nem zavarta a szag: határozott mozdulat-
tal vezette be a fiút az épületbe.
Matracokkal leterített helyiségek előtt haladtak el – Frút valam-
ennyi házán több család is osztozott. A második szobában épp egy
párocska csókolózott. Dzsebel félrekapta a pillantását, és felsietett a
nyikorgó lépcsőn Dzsán után az első, majd a második emeletre. Meg-
álltak egy ajtó előtt, amelynek keresztfájáról tucatnyi hosszú, színezett
kötéldarab lógott alá.
– Bebocsáttatást kérünk! – kiáltotta Dzsán.
Röpke csend után érkezett a válasz:
– Lépjetek beljebb!
Dzsán félrehúzta a köteleket, Dzsebel követte. Szűkös kis szobában
találta magát, ahol hét matrac volt az egyik falnak döntve. Mindenfelé
képek lógtak. A falakat más-más színűre festették. A helyiség közepén
kerek asztal állt, amelynek lapjául egy megvetemedett hordó teteje
szolgált. Ételek sorakoztak rajta: kenyér, mártás, főtt disznóköröm,
rizs. Frúti mércével mérve fejedelmi lakoma.
Öt gyerek ült az asztal körül – a legidősebb sem lehetett több
nyolc-kilenc évesnél –, meg egy telt idomú asszony és egy férfi.
Dzsebelt csakis az utóbbi érdekelte. Rabszolgához képest magas em-
ber volt, majdnem akkora, mint egy Umm-Aine. Világosbarna haja
rövidre nyírva, szeme színe halványbarna, szakálla ápolt, keze lapát-
nyi, lába, combja erős, izmai munkától inasak. Halvány bőre lesült a
szabadban végzett munka során. Bal orcáján a rabszolgák tetoválása
virított: egy kutyakoponya. Jobb alkarján még további négy tetoválás
– a különböző tulajdonosok azonosító jelei.
– Ennétek valamit? – kérdezte Tel Heszani, miközben Dzsán és
Dzsebel a földre telepedett az asztal mellett.
– Nem, köszönöm – felelte Dzsán.
Dzsebel éhes volt – reggel óta nem evett –, de büszkesége tiltotta,
hogy ételt fogadjon el egy rabszolgától, így csak megrázta a fejét, és
igyekezett visszafogni gyomra korgását.
– Örülök, hogy látlak – fordult Tel Heszani Dzsán felé. – Hallottam,
hogy visszatértél Vádiba, és reméltem, hogy felkeresel bennünket.
– Hát nem így teszek mindig? – kérdezte a kereskedő. – Már teg-
nap este jönni akartam, de elfoglaltságom akadt. Legutóbb az Al-
Breira környékén utazgattam – van egypár igazán gyönyörű nő a he-
gyek közt! Bepótoltam az elvesztegetett időt. Muraszának és a gyere-
keknek is hoztam ajándékot, de még nem volt érkezésem kicsoma-
golni. De hamarosan elhozom.
– Túl jó vagy hozzánk, uram – mondta Tel Heszani.
Dzsán homloka ráncba szaladt.
– Mire föl ez a hivatalos hangnem? – kérdezte.
– A társad... – Tel Heszani Dzsebelre pillantott, majd lesütötte a
szemét.
Dzsán elmosolyodott.
– Aggodalomra semmi ok. Ezt az ifjút Dzsebel Rúmnak hívják, és
egy régi barátom fia: Rásed Rúmé, a hóhéré.
– Nem is tudtam, hogy ilyen magas rangú barátaid vannak. – Tel
Heszanit szemlátomást megkönnyebbüléssel töltötte el, amit hallott,
és tört egy darab kenyeret.
– Nem sok ilyennel büszkélkedhetek – ismerte el Dzsán. – De
Rásedet nem befolyásolja a politika. Maga választja ki a barátait, és
rangja miatt senkinek semmi beleszólása a dolgaiba.
Dzsán és Tel Heszani ezt követően pár szóval megbeszélték, mi
történt velük, amióta nem találkoztak. Dzsán beszámolt legutóbbi
útjáról. Tel elmesélte, milyen az élet a dokkokban, milyen munkát kell
végeznie a feleségének és a gyerekeinek – a három legidősebbet már-
is munkára fogta a gazdájuk –, milyen kínszenvedéssel jár minden
egyes nap. Mielőtt jobban belemelegedtek volna, Dzsán rátért jövete-
lük valódi okára.
– Dzsebel ma este küldetésre indul. Minden küldetések legnehe-
zebbikére, Szabbáh Eidhez.
– Hallottam már Szabbáh Eidről – mondta Tel Heszani. – Ő az egyik
istenetek.
– Az istenek atyja – biccentett Dzsán. – Míg a többiek örök harcu-
kat vívják a mennyekben, ő Makraszban él, a Tubajgat csúcsa alatt, Al-
Meata hegyein, ahol minden folyók ősforrása, az Asz-Szúdat is ered.
– Tudom, hol az a hely – mondta Tel Heszani –, de a népem más
néven ismeri. Hitünk szerint Isten megpihent ott, amikor Makraszba
ért. A csúcsról körbepillantva szembesült a világ szenvedésével. Mély
megindultság vett erőt rajta, könnyekre fakadt, és könnyei azóta is a
nagy folyó vizét táplálják.
– Ez melyik isten volt? – kérdezett közbe Dzsebel.
– Az egy Isten – felelte Tel Heszani, pillantását a fiún nyugtatva.
– Az Umm-Kesábáknak egyetlen istenük van – magyarázta Dzsán
Naszrim, majd közelebb hajolt. – Mit tudsz a tubajgad útról?
– Nem sokat – vont vállat a rabszolga. – Úgy hallottam, hogy az
isten, aki állítólag a hegyen lakik, halhatatlansággal ruházza fel azo-
kat, akik sikeresen a színe elé járulnak.
– Nem lesznek halhatatlanok – mondta Dzsán –, de legyőzhetet-
lenné válnak. Nem élnek tovább, mint bármely más földi halandó, de
hétköznapi fegyver nem fog rajtuk, erejükben és hatalmukban áll le-
igázni a támadóikat.
– Ezért vállalod a küldetést? – kérdezte Tel Heszani Dzsebeltől. –
Hogy uralkodhass mások felett?
– Egyszerűen csak én akarok lenni az új hóhér – mormogta Dzsebel,
és nagyon nem tetszett neki a hang, amit a rabszolga megütött. Ha
Tel Heszani bárhol máshol így szól hozzá, megkorbácsoltatja. De
Dzsán Naszrim barátjának tekintette a rabszolgát, és Dzsebel kényte-
len volt tiszteletben tartani ezt, amíg a kereskedő társaságában tar-
tózkodott.
– A fiút megszégyenítették – magyarázta Dzsán. – Vissza akarja
szerezni a becsületét.
 – Járj szerencsével! – hajtotta meg a fejét Dzsebel felé Tel Heszani,
és áldó mozdulattal összetette a két kezét.
– Szerencsénél kicsivel többre van szüksége – horkant fel Dzsán. –
A tubajgati út tele van nehézségekkel. Akik vállalkoztak rá, vagy meg-
haltak, vagy sikertelenül tértek vissza.
– Nem értem – mondta Tel Heszani. – Csak fel kell hajózni az Asz-
Szúdaton az Al-Meata lábáig, aztán megmászni a hegyet.
– Az nem lenne kihívás! – nevetett fel Dzsán. – Tilos hajóra szállni.
A küldetésre vállalkozóknak csakis gyalogosan szabad megközelíteni-
ük a csúcsot.
Tel Heszani megengedett magának egy kedvetlen mosolyt.
– Népetek kegyetlen, de találékony.
– Hogy merészeled? – kiáltotta Dzsebel, aki képtelen volt tovább
türtőztetni magát. – Megsértetted az Umm-Ainéket! Ezért kivégeztet-
lek! – Talpra ugrott volna, de Dzsán a vállára tette a kezét, és vissza-
nyomta a földre.
– Tanuld meg fékezni magad – mondta könnyedén.
– De hát megsértett bennünket!
– Nem volt az olyan súlyos sértés. És igaza van.
– Csak egy rabszolga!
– Igen. De ez az ő otthona. Mi csupán vendégek vagyunk itt. Jogá-
ban áll hangot adni a véleményének ebben a szobában. A törvényeink
legalább ennyit megengednek.
– Csak egy rabszolga! – ismételte meg Dzsebel. – Nincsenek jogai!
– Meglátásom szerint vannak. – Dzsán hangja kemény volt. – És
mint nálad idősebb, elvárom, hogy fejet hajts ebben a kérdésben.
Dzsebel mogorván meredt a férfira, ám aztán lesütötte a szemét,
és bal tenyerét a homlokára helyezte.
– Bocsánatot kérek – mormolta.
– Megbocsátok – mondta Dzsán, majd ismét Tel Heszanihoz for-
dult. – Találékonyabbak vagyunk, mint gondolnád. A küldetésre indu-
lónak nem elég feljutnia a Tubajgat csúcsára. Mielőtt kérésével
Szabbáh Eidhez fordulna, emberáldozatot kell bemutatnia. Néha a
barátja tart vele, aki önként lemond az életéről – az áldozat ugyanis a
túlvilágon megtisztelő helyet foglalhat el legkedvesebb istene olda-
lán. De a kísérő legtöbbször egy rabszolga.
– Értem.
Tel Heszani újabb darabot tört le a kenyérből, megmártotta a tál-
ban, aztán figyelte, ahogy a zsíros cseppek visszahullanak az edénybe.
Amikor az utolsó is lecseppent, a szájához emelte a kenyeret, és bele-
harapott. Rágás közben kezdett beszélni:
– Ennek a kis korcsnak nincsenek barátai, és vásárolni akarna ma-
gának egy „kutyát”, akiben megbízhat.
Dzsebel tüdejében bennrekedt a levegő. Ösztöne azt diktálta,
hogy ragadjon fegyvert, és mészárolja le a rabszolgát. De még csak
egy kés sem volt az asztalon. Miközben vadul cikáztak a fejében a
gondolatok, és a lehetőségeket latolgatta – talán a disznóláb is meg-
teszi bunkóként –, Dzsán Naszrim megcsóválta a fejét.
– A nagy szád miatt egyszer még bajba kerülsz.
Tel Heszani mosolyából hiányzott a jókedv. Megtapogatta a friss,
korbácsütéstől származó hurkát a hátán.
– Régóta a baj árnyékában élek.
Dzsán arca megrándult.
– Megpróbáltalak visszavásárolni – mondta. – Az Al-Breirában ta-
lálkoztam egy Umm-Szága kereskedővel, aki Vádiba tartott. Fizettem
neki, hogy alkudjon rád. Reméltem, hogy a gazdád nem jön rá, hogy
én állok a háttérben. De visszautasította az ajánlatot. Azt mondta,
Abú-Aine összes szvágájáért sem adna el téged.
– Ellenségeid gyűlölete heves – jegyezte meg szárazon Tel Heszani.
– Mást sem tudnak, mint gyűlölködni és ármánykodni – felelte ke-
serűen Dzsán. – Te már nem húzod sokáig a dokkokban. A feleségedet
és a lányaidat Vádi legromlottabb bordélyaiban fogják munkára, a
fiad eltűnik az Al-Tavla valamelyik bányájának mélyén.
– Nem túl lélekmelengető kilátás – ismerte el halkan Tel Heszani. –
De tagadhatatlan. – A családjára pillantott. Felesége és gyerekei érze-
lemmentes arckifejezéssel néztek vissza rá.
– Rajtad nem segíthetek – mondta Dzsán. – De Muraszát és a gye-
rekeket még megmenthetem.
Tel Heszani kerek szeme összeszűkült.
– Őket meg tudnád vásárolni?
– Még annál is jobbat tudok. Elérhetném a felszabadításukat.
Tel Heszani egy percig egy szót sem szólt, arcvonásai mély ráncok-
ba szaladtak. Végül annyit kérdezett suttogva:
– Hogyan?
– A tubajgati küldetésre induló azt a rabszolgát veszi maga mellé,
amelyiket akarja – fejtegette Dzsán. – Ha úgy döntesz, hogy
Dzsebellel tartasz... az ellen senki semmit nem tehet. A feleséged és a
gyerekeid is abban a pillanatban az ő tulajdonába kerülnek. Dzsebel
felszabadítja őket, mielőtt elindulnátok.
Murasza levegő után kapott, és megmarkolta a férje karját. Tel
Heszani egy szót sem szólt, csak Dzsebelre függesztette a tekintetét,
és szótlanul méregette a fiút.
Dzsebel belegondolt, hogy mit is mondott Dzsán Naszrim, és hogy
a rabszolga korcsnak nevezte. A kereskedőre nézett, és közölte:
– Nem.
– Nincs választásod – tájékoztatta Dzsán. – Áldozati rabszolgára
van szükséged. Felkínálom neked Tel Heszanit. Az engedelmességé-
nek pedig ez az ára.
– Ha felszabadítom a családját, ugyan mi akadályozza meg abban,
hogy megöljön álmomban, és csatlakozzon hozzájuk? – kérdezte
Dzsebel.
– Szavamat adom, hogy nem teszi – morogta Dzsán.
Dzsebel lehajtotta a fejét, és tenyerét újfent a homloka elé emelte.
– Már megbocsáss, de az adott szavad jelen esetben nem elég.
Nem ismerem ezt a rabszolgát. Még csak szimpatikusnak sem találom.
Bízni pedig végképp nem bízom benne.
 – Na ide figyelj, te kis... – hördült fel Dzsán.
– Nem – vágott közbe Tel Heszani. – A fiúnak igaza van. Kézzel-
foghatóbb biztosítékra van szüksége.
Dzsán megeresztett egy reszketeg sóhajt.
– Tehát ráállsz a dologra? – kérdezte.
A rabszolga vállat vont.
– Már beletörődtem a halálba. Nincs jelentősége, hogy a dokkok-
ban halok-e meg, vagy egy őrült küldetésen. De ha azzal, hogy vállal-
kozom erre az útra, megmenthetem a családom, nyilván ezt fogom
tenni.
Dzsán ismét Dzsebelre nézett.
– Milyen biztosítékkal érnéd be?
– Nem tudom – válaszolta a fiú, és úgy érezte, szédül.
– Mi lenne, ha még egy évig itt tartanánk a családját? – vetette fel
Dzsán.
– És ha Tel Heszani már holnap megöl, aztán vár egy évet, hogy
csatlakozhasson hozzájuk?
A kereskedő szitkozódni kezdett.
– Már bánom, hogy egyáltalán felajánlottam a segítségem. Hagy-
juk az egészet a...
– Várj! – szólalt meg Murasza, noha senki nem adott neki enge-
délyt a beszédre. A férfiak meglepetten néztek rá. Az asszony
Dzsebelt fürkészte. A szeme élénkzöld volt, arca lázpiros. Ám ajka
fagyos-vértelen. – Az Umm-Aineknek vannak léleklátóik, akik kapcso-
latot tudnak teremteni a holtakkal, igaz?
– Igaz – felelte Dzsebel.
– Ha áldozati rabszolgáddá fogadod a férjemet, mi apádhoz kerü-
lünk, aki túszként magánál tarthat minket egy éven át. Ha visszatérsz,
felszabadítasz bennünket. Ha nem, az egyik Umm-Aine boszorkány
megpróbál majd kapcsolatba lépni a lelkeddel. Ha a férjem jól szol-
gált téged, majd elmondod neki, és akkor minket felszabadítanak. Ha
azt mondod, hogy a férjem elárult, a vesztőhelyre megyünk.
 – Szó sem lehet róla! – csattant fel Tel Heszani. – Azok a léleklátók
csalók! Nem tudnak beszélni a holtakkal. Azt mondják, amit a hozzá-
juk forduló emberek hallani akarnak. Dzsán Naszrim ellenségei lefize-
tik őket, hogy azt mondják, megöltem a fiút.
– Lehet – ismerte el Murasza. – De addig is megmarad számunkra a
remény. És ha bekövetkezik a legrosszabb, inkább így, becsületesen, a
gyermekeimmel együtt halok meg, semmint lassan sorvadjak el mél-
tatlan körülmények között, egyedül, tőlük elszakítva.
Murasza elhallgatott, és Dzsebel szájtátva bámult rá. Még soha
nem hallotta, hogy egy rabszolga ilyen méltósággal beszélt volna.
Nem is gondolta volna, hogy egy rabszolga egyáltalán tud méltóság-
gal beszélni.
– Tisztességes ajánlat – bólintott Dzsán. – Én mindenképpen vissza-
térek a mukhajretre. Ha nem jössz vissza, igyekszem egy semleges
léleklátót felkérni a feladatra. Tel Heszani kötelességtudó férj és apa.
Ha az én szavam nem elég is, abban a kötelékben, amely a szerettei-
hez fűzi, nyugodtan megbízhatsz.
Dzsebelt abban a szellemben nevelték, hogy a rabszolgák nem
tudják, mi a szeretet vagy a kötelesség, de most látta a fájdalmat Tel
Heszani tekintetében.
– Rendben – jelentette ki. – Ha velem tart, és hagyja magát felál-
dozni, felszabadítom a családját. Ha elbukunk, de ő megpróbál meg-
menteni, el fogom mondani a léleklátónak, már ha sikerül. Ha viszont
megpróbál elárulni...
A gyerekekre nézett, és egyik ujját elhúzta a torka előtt.
– Legyen – mondta halkan Tel Heszani. – Mikor indulunk?
– Azonnal – felelte Dzsán. – Elkíséred Dzsebelt a nagyúr palotájá-
ba. Az lesz a legjobb, ha én nem tartok veletek. Inkább elmegyek
Rásedhez, és beszámolok neki a megállapodásotokról. Amint a nagyúr
áldását adja Dzsebel küldetésére, már útra is kelhettek.
– Értem. – Tel Heszani fellökte magát az asztal mellől, felállt, és az
ajtóra mutatott. – Volnátok szívesek odakint várakozni? Szeretnék
elbúcsúzni a családomtól, mielőtt elindulunk.
Dzsán Naszrim összetette a két kezét, és meghajtotta a fejét.
Dzsebel vonakodva követte a példáját. Aztán kimentek a helyiségből,
hogy Tel Heszani elköszönhessen a feleségétől és a gyermekeitől,
akiket soha többé nem fog viszontlátni.
5.

A fejedelmi palota évszázadokkal ezelőtt épült, s az idők folyamán

újabb és újabb részekkel toldották meg. Vádi Alg (minden fejedelem
felvette a város nevét) az egyik legrégebbi, kisebb teremben pihent
vacsorája után, és az ajtóban álló vézna, minden ízében reszkető fiút
figyelte. Debbat az apja mellett állt, a hajtincseivel játszadozott, és a
fülébe sugdosott.
– Gondolj bele, milyen dicsőséget hozhatna ez Vádinak. Több mint
száz éve egyetlen Umm-Ainének sem sikerült teljesítenie a tubajgati
küldetést, és négyszáznál is több év telt el azóta, hogy egy Umm-
Vádit ért volna a megtiszteltetés.
– Igaz – biccentett Vádi Alg. – De ez a gyerek nem úgy néz ki, mint
aki akár egy futóversenyt is meg tudna nyerni. Túlságosan sovány.
Még egy békán is több izom van, mint rajta.
Debbat visszafojtotta kuncogását, és játékosan meglegyintette az
apját.
– Nem szabadna így beszélned. Lehet, hogy Dzsebel külsőre nem
sokat mutat, de akkor is Rásed Rúm fia, és fel akar jutni a Tubajgatra.
Tiszteletet érdemel.
– Bocsánat – vigyorogta a nagyúr, és tanácstalanul a feleségére
sandított.
– A fiú csupán szánalmas árnyéka egy Umm-Vádinak – szólt meg-
vetéssel Danafa Alg. – De mégiscsak a hóhér fia. Rásed Rúm sértésnek
venné, ha megtagadnánk a kérését. Engedélyeznünk kell számára a
küldetést.
– De hát olyan... olyan nyápic – tiltakozott a fejedelem. – A biztos
halálba küldenénk.
 – Akkor legalább becsülettel hal meg – folytatta Danafa. – Ha itt
marad, miféle ember válna belőle? Legfeljebb kereskedő vagy tanár
lehet. Egy hóhér fia nem ilyen sorsot érdemel. Rásed Rúm hálás lesz. A
fiú a születése óta zavaró tényező. Az engedélyünkkel beteljesítheti
végzetét, és a halála dicsőséget hoz Vádira.
– És ha néhány hónap múlva visszatér, és jelenti, hogy Siháhon vagy
még Abú-Dzsudaja falain sem sikerült túljutnia? – kérdezte a nagyúr.
– Akkor az apja kivégzi, és a neve örökre feledésbe merül – vála-
szolta nyugodtan a felesége.
Vádi Alg bizonytalan volt. Egyáltalán nem hitte, hogy Rásed Rúm
hálás lesz, amiért a halálba küldi az egyik fiát, még ha a legselejteseb-
bet is. De a kérés megtagadása olyan megaláztatást jelentene Dzsebel
számára, ami mindennél rosszabb lenne.
– Jól van – mormolta Vádi Alg. – A fiú jöjjön ide!
Dzsebel bizonytalanul lépegetett a fejedelem felé. El sem hitte,
hogy mindez vele történik. Reggel még az volt a leghőbb óhaja, hogy
megcsókolhassa Debbat Algot. Most meg itt áll a nagyúr előtt, és en-
gedélyt kér, hogy elindulhasson arra a küldetésre, amely minden bi-
zonnyal az életébe kerül.
Tel Heszani szorosan a fiú mögött ment. Fejét lehajtotta, de féle-
lem nem volt a szívében. Elfogadta a sorsát, bárhová is vezérelje az.
Dzsebel megállt a nagyúrral szemközt. Reszkető kezét összetéve
annyit mondott:
– Köszönöm, hogy otthonodban fogadsz, uram. – A hangja nem
bicsaklott meg, amiért magában hálát mormolt a vas istenének, Aien
Aszadnak.
– Légy üdvözölve – mondta Vádi Alg. – A lányom sok szépet mesélt
már rólad. Amikor meghallottam, hogy te kérsz bebocsáttatást, már
azt hittem, azért jössz, hogy megkérjed a kezét.
Debbat tekintete lángokat lövellt. Apja úgy tett, mint akinek kö-
hintenie kell – a szája elé emelte a kezét, hogy elrejtse csúfondáros
vigyorát. Tisztában volt vele, miféle játszmába kezdett a lánya: magas-
ról tesz rá, mi történik a fiúval, csupán az érdekli, hogy az ő nevében
akar küldetésre indulni.
Dzsebel hitetlenkedő pillantást vetett Debbatra. Szívét átmelen-
gette a gondolat, hogy a lány szerelmes belé, és ettől megnőtt az ön-
bizalma.
– A küldetés az első, nagyuram. Ha sikerrel járok, és elnyerem
Szabbáh Eid áldását, akkor visszatérek, és jelentkezem a mukhajretre.
Ha a versenyen jól teljesítek, jogomban áll feleséget választani ma-
gamnak, és akkor... – Nem mondta ki, hogy akkor Debbatot fogja vá-
lasztani.
– Ezek egy igazi szerelmes szavai – állapította meg Vádi Alg, és
ismét úgy tett, mint akinek köhintenie kell. – Ez lenne a rabszolgád? –
kérdezte, amikor úgy-ahogy összeszedte magát.
– Igen – felelte Dzsebel. – Tel Heszaninak hívják. Kérlek, engedd át
őt és a családját a tulajdonomba.
A fejedelem homloka ráncba szaladt.
– Ismerős a név. Honnan is...? – A felesége hozzáhajolt, és valamit a
fülébe suttogott. – Szóval Dzsán Naszrim ügyködik a háttérben. Ő vett
rá, hogy előállj ezzel a kéréssel?
– Nem, nagyuram. Saját döntésem volt, hogy küldetésre akarok
indulni.
– Dzsán Naszrim semmi módon nem befolyásolta, hogy...?
– Nem, nagyuram – sietett leszögezni Dzsebel. – Hogy miként és
miért ezt a rabszolgát választottam, egyedül rám tartozik. Áldozatnak
megteszi. Mi más számít?
Vádi Alg nagyot pislogott, majd elmosolyodott.
– Jól mondod – ismerte el. – Dzsán Naszrim számos ellensége mé-
regbe gurul majd, amint ez tudomásukra jut, de igazad van. Abú-Aine
törvényei szerint a küldetésre induló azt a rabszolgát veszi maga mel-
lé, amelyiket akarja. – Közelebb hajolt. – Jól van. Ha megadom az en-
gedélyt, itt és most megesküszöl rá, hogy nem törsz a hatalmamra? Ha
sikerrel teljesíted a küldetést, megelégszel a hóhér posztjával?
 – Igen.
– Akkor ezt megbeszéltük. – Vádi Alg csettintett, mire megjelent
egy szolga. – Szítsátok fel a tüzet a kihívás csarnokában, és hevítsétek
fel a billogot!
Néhány perccel később Dzsebel abban a legendás helyiségben
találta magát, amelybe csakis a mindenkori nagyúr és bizalmas embe-
rei, valamint a küldetésre indulók léphettek be. A szóbeszéd szerint a
csarnok egy hatalmas, emberi koponyákkal körberakott barlang volt,
amelyet egy óriási kutya őrzött. Valójában szűk, sötét pincének bizo-
nyult, amelynek közepén tűz égett, s a füstöt egy szűk kürtő vezette
el.
Vádi Alg közelebb lépett a tűzrakáshoz, amely körül két embere
ügyködött. Csak ők négyen voltak odabent, Tel Heszani odakint vára-
kozott Debattal. A tüzet nem hagyták kialudni, de rendszerint csak
parázslott. A lángokat akkor élesztették fel, ha fel kellett izzítani a
billogvasat.
– Ne tévesszen meg a látvány – mondta a nagyúr. – Ez itt egy szent
hely. A zsarátnok, amely a tüzet táplálja, a Tubajgatról származik. Iste-
ni láng ez, amelyet évszázadokon át életben tartottunk. Ha vállalod a
küldetést, azzal Szabbáh Eidnek kötelezed el magad. Most még visz-
szatáncolhatsz, mielőtt esküt tennél egy isten előtt.
– Nem hátrálok meg – motyogta Dzsebel, bár szíve szerint már rég
megtette volna.
– Így legyen... – A billogvasat beletartották a tűzbe. Vádi Alg meg-
ragadta a rúd nyelét. – Jöjj hát ide! – Amikor a fiú melléje lépett, fel-
szólította: – Mondd a neved!
– Dzsebel Rúm.
– Megesküszöl, hogy a Tubajgatra indulsz, hogy kéréssel járulj
Szabbáh Eid elé?
– Esküszöm.
– Esküszöl, hogy betartod a kihívás szabályait?
– Esküszöm.
 – Esküszöl, hogy életedet adod, amennyiben szükséges, és elfoga-
dod, hogy valamennyi Umm-Aine értéktelen embernek fog tartani, ha
sikertelenül térsz vissza?
– Esküszöm.
– Akkor engedélyt adok az útra.
A nagyúr felemelte a billogvasat, amelynek a feje tüzesfehéren
izzott. Minden további figyelmeztetés nélkül megragadta Dzsebel
jobb csuklóját, és a billogvas fejét a fiú alkarjába nyomta. Dzsebel
felkészült a fájdalomra, de még így is levegő után kapkodott, és ön-
kéntelenül el akarta rántani a kezét a perzselő forróság elől. Ám Vádi
Alg szorosan tartotta, és csak akkor engedte el, amikor az égett hús
szaga már marta az orrukat.
Dzsebel hátratántorodott, karját oldalához szorította, megpróbálta
elfojtani a fájdalmat. Sokkal rosszabb volt, mint várta.
– Mutasd a karod! – Vádi Alg a jelet tanulmányozta. Csúnyán bevö-
rösödött, a körvonalak azonban tisztán kivehetők voltak: egy összete-
keredett, támadásra kész kobra. – Amíg csak élsz, erre a jelre leszel a
legbüszkébb – mondta a nagyúr, és mintha irigység csendült volna a
hangjából. – Nagyon keveseknek adatott annyi bátorság, hogy vállal-
ják a tubajgati küldetést. Még ha el is buksz, büszke lehetsz a döntés-
re, amit meghoztál. Mindenki, aki látja ezt a jelet, tudni fogja, hogy
igaz Umm-Vádi vagy, és mostantól fogva a családod dicsőségére szol-
gálsz.
Dzsebel igyekezett erőt meríteni a nagyúr szavaiból. Fogát csikor-
gatta fájdalmában, majd letörölte a verítéket a homlokáról.
– Köszönöm, hogy ilyen szép, tiszta jelölést készítettél – mondta
rekedten. Ha a rajzolat elmosódottra sikerül, meg kellett volna ismé-
telni a procedúrát.
– Van némi gyakorlatom – nevetett fel Vádi Alg. Megtapogatta a
fiú hátát, aztán az ajtó felé terelte. – Gyere, készítsük elő az indulást.
Azonnal el kell hagynod Vádit. A küldetésed ezennel elkezdődött,
Dzsebel Rúm!
6.

Debbat mindaddig kételkedett Dzsebel elhatározásában, míg meg

nem látta a tetoválást. Biztosra vette, hogy a fiúnak az utolsó pillanat-
ban inába száll a bátorsága, és már azt is kitalálta, milyen sértéseket
fog utánakiáltani, amikor megkorbácsolt kutyaként kiverik a palotá-
ból. Aztán amikor látta, hogy kitántorog a kihívás csarnokából, elgyö-
törten, de egyenes háttal, rájött, hogy mindez igaz, és Dzsebel Rúm
tényleg küldetésre indul az ő nevében.
Debbat szíve hevesebben kezdett verni, szeme felcsillant. Nem sok
hiányzott hozzá, hogy a fiúhoz rohanjon, és megcsókolja. De aztán a
józan ész győzedelmeskedett. A girhes fiú úgyis elbukik, és rosszul
venné ki magát, ha a nép azt hinné, hogy ő odavan érte. A mukhajret
győztese (Dzsán vagy Dzsál – még mindig nem döntött, melyikük tet-
szik jobban) nyilván rá sem néz, ha kiderül, hogy másé a szíve.
– Fájt? – kérdezte, miközben az apja mögött mentek.
– Csak egy kis csípés – felelte Dzsebel, és a fogát csikorgatta fáj-
dalmában.
– És milyen a kihívás csarnoka? – suttogta Debbat.
– Hihetetlen! – hazudta a fiú.
– Voltak koponyák? És kutya?
Dzsebel nem válaszolt, de a mosolyából Debbat arra következte-
tett, hogy koponyákon és kutyán kívül sokkal több minden is van oda-
bent. Bárcsak férfinak született volna, hogy ő is küldetésre indulhas-
son!
A nagyúr szobájába érve Vádi Alg hellyel kínálta Dzsebelt, majd
egy hatalmas ládához lépett.
– Ennek még jó hasznát veszed. – Kihúzta az egyik fiókot, amely
színültig tele volt érmékkel.
– Van egy kis pénzem, uram – mondta Dzsebel. Dzsán Naszrim a
kezébe nyomott egy szvágákkal teli erszényt, mielőtt a fiú apjához
indult volna, hogy beszámoljon a fejleményekről.
– Kevéssel is be lehet érni – horkant fel Vádi Alg. – De jobb a több.
– Egy erszényt megtöltött arannyal, egy másikat ezüstökkel.
Dzsebel némán fogadta az ajándékot. Fogalma sem volt, mit kelle-
ne erre mondania.
– Vigyázz a pénzre – javasolta a nagyúr. – Oszd el magad és a rab-
szolgád között. A tubajgati út nem könnyű. A vagyon nem garantálja a
biztonságot. Ne a pénzre építs! Legyen meg a magadhoz való eszed.
– Köszönöm a bizalmat, nagyuram – motyogta Dzsebel.
Vádi Alg elgondolkodott, milyen tanácsokkal láthatná még el az
ifjút, de aztán úgy döntött, nem alkalmas az idő a kioktatásra. Inkább
megveregette a hátát, és elbocsátotta a színe elől. Nem kívánt neki
sok szerencsét – ez nem volt szokás.
Dzsebel távozni készült, Tel Heszanival az oldalán. Debbat kiszö-
kött utánuk.
– Azt hittem, hogy még utoljára vetsz rám egy pillantást – rebeg-
tette a pilláit. Úgy vélte, bármit tehet a fiúval, amikor senki nem látja
őket.
– Nem most látlak utoljára – jelentette ki határozottan Dzsebel.
Aztán olyasmire vetemedett, amit más körülmények között nem köve-
tett volna el: előrehajolt, és megcsókolta a nagyúr lányát.
Debbat szeme elkerekedett, de nem ellenkezett. Amikor Dzsebel
elengedte, arca sugárzott.
– Ezért kivégeztethetnélek – súgta.
– De nem fogsz – mosolygott Dzsebel.
Debbat a fiúra meredt, aztán felkacagott.
– Ha visszatérsz, ennél sokkal többre számíthatsz.
Ezzel elvonult, kicsit szédelgett még a csóktól, bár nem volt benne
biztos, hogy mesélni fog róla a barátnőinek – végtére is csak Dzsebel
Rúm volt, aki megcsókolta, és ugyan melyik makraszi lány akarna épp
vele csókolózni?
Dzsebel nézte, ahogy a nagyúr lánya távolodik, és azt kívánta, bár-
csak megcsókolhatná még egyszer. Ám ekkor Tel Heszani megszólalt:
– Indulnunk kell, gazdám.
– Ráérünk – morogta Dzsebel.
– Rengeteg tennivalónk van még. Kerítenünk kell egy térképet,
kiválasztani az útvonalat, beszerezni a felszerelést...
– Rendben! – horkant fel Dzsebel. – De ne felejtsd el, ki a főnök!
– Soha nem venném magamnak a bátorságot, hogy beleszóljak ifjú
gazdám dolgaiba – mondta Tel Heszani. – De mert többet láttam a
világból, mint te, kérve kérlek, hogy fogadd meg a tanácsomat. Vég-
tére is: többek között ezért esett rám a választásod.
Dzsebelnek ismét átfutott a fején, hogy megkorbácsoltatja Tel
Heszanit az arcátlanságáért. De amikor a rabszolga szemébe nézett,
elbizonytalanodott. Kétsége sem volt afelől, hogy Tel Heszani szereti
a feleségét és a gyerekeit, és csakis miattuk állt rá, hogy egy Umm-
Vádinak segítségére legyen. De a rabszolgák a szívük mélyén vadem-
berek. Még az is lehet, hogy esküjét feledve rátámad, ha Dzsebel túl
messzire megy.
– Indulás! – mondta Dzsebel, noszogatva a magas, világos bőrű
férfit. – Még át kell terelnünk a patkányfajzat kölykeidet apámhoz,
mielőtt elindulnánk.
Tel Heszani erre nem szólt semmit, csak merev mosollyal az arcán
követte.
Murasza és a gyerekek a szolgabejáró előtt várakoztak. Dzsebel
meglepetésére velük volt Básztína is.
– Tudom, mire vállalkoztál – közölte sietve Básztína. – Féltem, hogy
valami ostobaságra készülsz, ezért idejöttem. Murasza már elmondta,
miben állapodtatok meg.
– Ostobaságra? – mormolta Dzsebel. Előrenyújtotta a karját, hogy a
szolgálólány megcsodálhassa a bőrén virító jelet. – Ez szerinted osto-
baság?
A lány rá sem pillantott a sebre.
– Nem szabadna belevágnod – mondta halkan. – Másként is vissza-
szerezheted a becsületed.
– Azt sem tudod, mit beszélsz! – fortyant fel Dzsebel. – Te csak egy
lány vagy!
– Lehet – szipogta Básztína, és könnyek peregtek az arcán. – De
fontos vagy nekem. És tudom, hogy ezen az úton vagy meghalsz, vagy
rabszolga-kereskedők fogságába esel. És azt is tudom, hogy hiányozni
fogsz. Én... – A sírás annyira fojtogatta, hogy képtelen volt folytatni.
Murasza átkarolta és magához ölelte, közben vádlón meredt
Dzsebelre.
– Tehetek én arról, hogy így érez? – motyogta a fiú. Olyan lelkifur-
dalása támadt, hogy benyúlt a tunikája alá, ahová a szvágákkal teli
erszényeket rejtette, és három ezüstérmét nyomott Básztína markába.
– Nekem nem kell véres pénz! – zokogta a lány.
– Ez ajándék, Bászi – mondta Dzsebel. – Ha visszajövök, visszaadod.
Ha nem jövök vissza... Kifizetheted belőle a sírkövem! Bár jobban ten-
néd, ha új ruhára költenéd. – Megrángatta a lány koszos blúzát. –
Könnyebben találsz magadnak férjet, ha szebben öltözködsz.
– Érdekel is... téged, hogy... férjhez... megyek-e... – hüppögte
Básztína. – Téged csak... Debbat érdekel... meg hogy... ő mit gondol
rólad!
– Te is kedves vagy a szívemnek – győzködte Dzsebel, és valójában
nem hazudott. – Szeretnélek férjes asszonyként látni. Nem vagy te
csúnya, csak amikor bőgsz. A gond az, hogy folyton bőgsz. Akkor is, ha
valakit lefejeznek, akkor is, ha egy rabszolgát megkorbácsolnak, akkor
is, ha valaki küldetésre indul. – Letörölte a könnyeket a lány arcáról,
majd elmosolyodott. – Vegyél magadnak csinos ruhákat, ha nem térek
vissza, és próbálj meg nem egyfolytában bőgni. Egy szemvillanás alatt
találsz férjet magadnak.
Dzsebel ellépett a lány mellől, és zavartan Tel Heszanira pillantott.
A rabszolga közömbös arckifejezéssel nézett vissza rá, a parancsát
várta.
– Nos – mondta a fiú bizonytalanul –, azt hiszem, legjobb lesz, ha
elvisszük a családodat apámhoz, aztán...
– Bászi majd odavezet bennünket – vágott közbe Murasza. –
Mondtam neki, hogy mielőbb indulnotok kell. Dzsán Naszrim valószí-
nűleg már beszámolt róla apádnak, hogy küldetésre indulsz, úgyhogy
nem kell bennünket kísérgetnetek, hacsak persze nem akarsz elbú-
csúzni a családodtól indulás előtt.
Dzsebel szívesen elköszönt volna az apjától és a bátyjaitól – most,
hogy rádöbbent, hogy feltehetően sosem látja viszont őket, nagyon
magányosnak érezte magát –, de a küldetésre indulók nem szokták
azzal húzni az időt, hogy elbúcsúzzanak a szeretteiktől. Ráadásul nem-
igen hitte, hogy helyeselnék a döntését, és még a gondolatát is utálta,
hogy kritizálni kezdjék.
– Jól van – mondta színtelen hangon. Tel Heszanira pillantott, majd
Muraszára. – Nektek még van valami megbeszélnivalótok?
– Már mindent elmondtunk egymásnak, mielőtt eljöttünk otthon-
ról – válaszolta Tel Heszani. Mélyen a felesége szemébe nézett, aztán
tekintetével megsimogatta a gyerekeit. Mindnyájan szótlanul figyel-
ték, a könnyeikkel küszködtek. Tel Heszani nagyot nyelt, majd sarkon
fordult, és az egyik utca irányába mutatott. – Azt javasolnám, ezen át
közelítsük meg a kikötőt. Ott rátérhetünk az útra, ami északra visz.
Ennek mentén szokták felállítani az árusok a bódéikat hajnalban.
– Rendben – bólintott Dzsebel. – Én is így gondoltam.
Básztínára mosolygott. A lány, még mindig szipogva, összetette a
két kezét, és meghajtotta a fejét. Dzsebel már-már megölelte volna,
de inkább Tel Heszani után iramodott, aki már jó néhány lépéssel
előtte járt, és gyorsan távolodott.
7.

Verőfényes nyári reggelre virradtak, egyetlen felhő sem látszott a ma-

kulátlan kék égen. Szellő fújdogált az Asz-Szúdat felől, hűsítve a fo-
lyóparton dolgozókat.
Dzsebel és Tel Heszani egész éjjel menetelt. Pár órával pirkadat
előtt érték el a város északi szélén elterülő hatalmas piacot. Dzsebel
addigra a szemét is alig tudta nyitva tartani. Hajnalig egy kőpadon
ülve bóbiskolt, miközben rabszolgája vigyázta az álmát.
Amint a nap felkelt, és az árusok kipakolták portékáikat, Tel
Heszani megütögette a fiú vállát. Dzsebel lassacskán magához tért,
felállt, és nagyot nyújtózott. A seb, amit a billog a húsába mart, még
mindig kegyetlenül égett. Dzsebel fogcsikorgatva nyelte vissza a
könnyeit.
– Mivel kezdjük? – ásította. Körbejáratta tekintetét a piacon. A
vásározók többsége asztalokra rakta ki az árut, vagy kampókra akasz-
totta, de voltak, akik szőnyegen vagy a puszta földön teregették szét,
amit eladásra kínáltak.
– Először is szereznünk kell egy megbízható térképet – felelte Tel
Heszani. – Aztán kijelölni az útirányt. Mert nem árt, ha az ember már
indulás előtt tudja, pontosan hova is tart.
Dzsebel túl fáradt volt ahhoz, hogy kikérje magának a rabszolga
szarkasztikus megjegyzését.
– Jól van – mondta a szemét dörzsölgetve. – Tudod, hol keressük a
térképkészítőket?
– Biztosra veszem, hogy meg fogom találni őket, gazdám – vála-
szolta Tel Heszani szárazon, majd a fiúval a sarkában gyors, magabiz-
tos léptekkel a vásári forgatag sűrűjébe ment. Még soha nem járt ezen
a piacon, de számos ehhez hasonló helyen már igen. Nem sokkal ké-
sőbb egy fogadó asztalánál a Nagy Királyság térképét tanulmányoz-
ták.
Kis időbe beletelt, mire Tel Heszani megbarátkozott az elnevezé-
sekkel. Az Umm-Kesábák a folyókat és a hegyeket, a keleti népek vá-
rosait egészen más néven ismerték.
– Ez a legrövidebb út – mutatta ujjával a térképen. – Az Asz-
Szurout északi partján fel egészen Abú-Aine, Abú-Nekhele és Abú-
Szafáfaha hármas határáig. Aztán Abú-Szafáfahán át Abú-Szík keleti
határáig. De őrültség lenne megkockáztatni, hogy elkapjanak az
Umm-Szafáfahák.
– Egyetértek – mordult fel Dzsebel. – Közelébe sem megyek ezek-
nek a barbároknak. Még a saját gyerekeiket is megeszik!
– Ez azért túlzás – mondta Tel Heszani. – De a gyanútlan utazókat
előszeretettel áldozzák fel az isteneiknek. Okosabb lenne Siháhnál
belépni Abú-Nekhelébe, majd Hassza érintésével eljutni a szik nyuga-
ti bejárójáig.
Dzsebel a homlokát ráncolta.
– De Siháh és Hassza között mocsár húzódik, nem? Úgy hallottam,
egész karavánokat nyelt már el, és az utazókat felzabálták az aligáto-
rok. Mi lenne, ha innen az Asz-Szúdat folyását követnénk? – bökött ő
is a térképre. – Átkelnénk Abú-Dzsudajdán, majd kelet felől hátrake-
rülve átvágnánk Abú-Nekhele biztonságos részein.
– A térkép nem mutat meg mindent – szögezte le Tel Heszani. – Az
Umm-Nekheléktől nem tartasz? Igaz, hogy népeitek most épp nem
állnak harcban egymással, deka múltban gyökerező gyűlölet nehezen
szűnik, különösen az ország központi területein. Nem beszélve arról,
hogy így sokkal tovább tartana az út. Ha az Asz-Szurout mentén hala-
dunk, valamivel több mint két hónap alatt elérjük Abú-Szík nyugati
bejáróját...
– Olyan sokára? – szörnyedt el Dzsebel.
– Kénytelenek vagyunk gyalogosan közlekedni – emlékeztette Tel
Heszani. – Mint mondtad, az északnyugati határvidék meglehetősen
veszélyes, mocsaras környék. Két hónap, de inkább tíz hét kell hozzá,
hogy a határra érjünk. Ha az Asz-Szúdat nyomvonalát követjük, mind-
ez négy hónapba is beletelik.
– Annyi időm nincs – jelentette ki Dzsebel. – Egy éven belül vissza
kell érnem Vádiba.
– Vagyis – mormolta a rabszolga – a mocsáron át megyünk?
Dzsebel elhúzta a száját.
– Persze.
Tel Heszani ujját ismét a térképre helyezte, majd lassan északkeleti
irányba húzta rajta, Hassza városától az Al-Attiegig. A hegyvonulatot
szokás volt Nagy Falnak is hívni, mert a legenda szerint az istenek az-
zal a céllal emelték még az emberiség teremtése előtt, hogy szétvá-
lasszanak két hadban álló csoportot.
– Ideális esetben felhajóznánk az Asz-Szúdaton az Al-Attieg szur-
dokáig – mondta Tel Heszani. – De miután vízi járművet nem vehe-
tünk igénybe, kénytelenek leszünk a sziken átvágni.
– Muszáj? – kérdezte Dzsebel. – Nem mászhatnánk meg inkább a
hegyet?
– Kész öngyilkosság lenne – jelentette ki Tel Heszani.
– És az Umm-Szíkek békében átengednek majd?
A rabszolga vállat vont.
– Nem különösebben barátságosak az utazókkal. De mi küldetésen
vagyunk. Remélhetőleg tiszteletben tartják ezt, és átengednek.
– És ha nem? – firtatta Dzsebel.
– Akkor még mindig áthajózhatunk a szurdokon – vetette fel Tel
Heszani.
– Azt nem szabad! – morogta Dzsebel. – Te is tisztában vagy a sza-
bályokkal.
– Igen – sóhajtotta a rabszolga. – De ki fogja látni?
– Szabbáh Eid – vágta rá Dzsebel. – Ha megszegem a szabályokat,
és mégis kéréssel járulok elé, halálra sújt, és a lelkem ezer nemzedé-
ken át égni fog.
Tel Heszani felemelte tekintetét a térképről.
– Tényleg azt hiszed, hogy egy isten lakik a hegy gyomrában?
Dzsebel összevonta a szemöldökét.
– Ez nem hit kérdése. Ott lakik.
Tel Heszani morgott valamit, majd ismét a térképet kezdte tanul-
mányozni.
– Ha Abú-Szíket magunk mögött hagytuk, onnan már egyenes az
út. Nyugat felé vesszük az irányt, követjük az Asz-Szúdat folyását az
Al-Meatáig, aztán a folyó mentén felmegyünk a Tubajgatra.
– És az Umm-Szágák? – kérdezte Dzsebel. – Abú-Szága hemzseg a
rabszolga-kereskedőktől. Munkásokra vadásznak, akiket leküldhetnek
a bányákba. Mi garantálja a biztonságos átkelést?
– Semmi – felelte morózusan Tel Heszani. – Majd éjszaka utazunk,
és reménykedünk, hogy nem kerülünk a rabszolgakereskedők karmai
közé.
– Mindez mennyi ideig tart? – firtatta Dzsebel.
Tel Heszani a szakállát vakargatta.
– Minden nehézséget, amivel óhatatlanul szembesülünk, úgysem
tudunk előre számításba venni. Az időjárás is ellenünk dolgozhat... Ha
nem sikerül időben átkelnünk Abú-Szíken, beköszönt a tél, és a terü-
let áthatolhatatlan lesz. De mindenképpen tél vége vagy kora tavasz
lesz, mire az Al-Meata lábához érünk. Hóviharok vagy áradások is hát-
ráltathatják az előrehaladást... – Tel Heszani számolt. – Nyolc, de in-
kább tíz hónap kell hozzá. Ha ezzel megvagyunk, hajóra szállhatunk,
hogy még időben visszaérjünk a mukhajretre. Illetve – tette hozzá
kesernyés mosollyal – te visszahajózhatsz. Én a Tubajgaton maradok.
Dzsebel igyekezett nem törődni a rabszolga utóbbi megjegyzésé-
vel. Erősen törte a fejét.
– Nyolc-tíz hónap... Ez kemény lesz. Mi van, ha nem érek vissza
időben?
Tel Heszani vállat vont.
 – Elkísérlek a Tubajgatig, hagyom, hogy megölj, ezzel teljesítem a
megállapodás rám eső felét. Hogy utána mi lesz, az legyen a te gon-
dod. Gyere! – mondta, és feltekerte a térképet. – Vegyük meg a fel-
szerelést, aztán induljunk. Ha még dél előtt sikerül megtennünk né-
hány mérföldet, már jól indul az út.
Dzsebel elcsigázottan bólintott. Úgy érezte, a világ jóval nagyobb
és sokkal fenyegetőbb, mint amilyennek valaha is képzelte. De nem
akart gyengének mutatkozni Tel Heszani előtt, ezért vizet lötykölt az
arcába, aztán követte a rabszolgáját vissza a piacra, ahol megvásárol-
ják mindazt, amire szükségük lesz a veszedelmes ismeretlenbe vezető
úton.
8.

Az északnak vezető út Abú-Ainén olyan volt, mint egy diadalmenet.

Mint tubajgati küldetésre vállalkozót, Dzsebelt minden faluban és
városban, amelyen áthaladtak, ünneplő tömeg fogadta. Az Umm-
Szuroutok, a folyó menti népek mindenütt egyformán üdvözölték. A
férfiak és nők először csak udvariasan köszöntötték, de különösebb
érdeklődést nem mutattak. Pillantásuk végigpásztázott a karján, a
tetoválások után kutatva, amelyek arról tanúskodnak, milyen család-
ból származik, mi a foglalkozása, és ehhez hasonlók. A nyakán lévő kis
V nem okozott meglepetést – Umm-Vádik sűrűn megfordultak a kör-
nyéken. Ám a szemöldökük kissé feljebb húzódott a bal vállán lévő
pallosrajzolat láttán, aztán még följebb, amikor a jobb alkarján lévő
összetekeredett kígyót is meglátták.
Amint az emberek rájöttek, hogy Dzsebel tubajgati küldetésre in-
dult, a hír futótűzként terjedt. Perceken belül kisebb tömeg verődött
össze körülötte. Voltak, akik szállással és étellel kínálták, mások csak a
kezét akarták megérinteni, mert úgy hitték, szerencsét hoz. Ha voltak
is kétségeik, hogy ez a nyeszlett kölyök sikerrel teljesítheti a külde-
tést, a véleményüket megtartották maguknak. Végül is egy hóhér fia
volt, és a karján ott virított a küldetésre indulók jele. Feltétlen tiszte-
letet érdemelt, és ezt meg is adták neki.
A siker Dzsebel fejébe szállt. Magába fordulva, szomorúan hagyta
el Vádit. Tel Heszani vette át az irányítást, gondoskodott a beszerzés-
ről, ő döntötte el, egyes napokon mennyit haladjanak, mikor aludja-
nak, mikor egyenek. A rabszolga soha nem felejtett el engedélyt kér-
ni, még véletlenül sem fordult elő, hogy ne kérte volna „fiatal gazdá-
ja” beleegyezését bármihez is. De nyilvánvaló volt, hogy ő a főnök, és
Dzsebel úgy érezte magát, mint az iskolában.
Emellett végtelenül magányosnak is érezte magát. Tel Heszani
szűkszavú ember volt (legalábbis Dzsebelhez ritkán szólt), és a fiú kö-
rül nem volt más, akivel beszélhetett volna. Hiányoztak neki a barátai,
a bátyjai, Debbat Alg, de még a savanyú képű Básztína is. A napok
lassan, unalmasan teltek. Kitartóan gyalogoltak, a környezet különö-
sebb látnivalót nem kínált. Csak enni, pihenni és aludni álltak meg.
Dzsebel gondolatai el-elkalandoztak, de mert képzelőerővel nem
nagyon bírt, nehezen tudta elszórakoztatni magát. Minden tagja saj-
gott attól, hogy egy kemény matracon kellett aludnia. Komolyan fon-
tolóra vette, hogy felhagy a küldetéssel, és az Asz-Szuroutba veti ma-
gát.
De aztán sorban jöttek a falvak és a városok, az álmélkodás és az
imádat, a vetett ágyak, a finom ruhák és ételek. Ünnepségeket ren-
deztek, újbort nyitottak a tiszteletére. Miután néhány pohárnyit fo-
gyasztott belőle, Dzsebel lenyűgöző mesékkel traktálta a közönségét,
amelyek arról szóltak, miért is indult küldetésre. Hallgatósága egy-két
tagjában felmerült ugyan, hogy a történet erősen hézagos, de ezt so-
ha senki nem tette szóvá. Egy idő után Dzsebel maga is hinni kezdte,
amit mond, és meggyőzte magát, hogy személyiségének vannak olyan
oldalai, amelyekről a múltban nem tudott.
A lányok is más szemmel néztek rá. Bárhol időzött, a legszebb ruhá-
jukat viselő fiatal nők vették körbe, sürögtek-forogtak körülötte, har-
coltak, hogy melyikük vigye elé tálcán az ételt, melyikük töltse újra a
borospoharát. Egyfolytában mosolyogtak Dzsebelre, a szempillájukat
rebegtették, csábosan csücsörítették az ajkukat.
Mindez eleinte meglepetésként érte Dzsebelt. Elpirult, és lesütötte
a szemét. Aztán már természetesnek vette a flörtölést, nyíltan szeme-
zett a lányokkal, kiválasztotta és odaintette magához a legszebbet, és
abban a kitüntető kegyben részesítette, hogy felszolgálhat neki a ba-
rátnői szeme láttára.
Azt viszont nem tudta, Tel Heszani mivel múlatja az időt, míg ő a
helyiek pohárköszöntőit hallgatja, és a legcsinosabb lányok társaságát
élvezi. A rabszolga azonnal eltűnt Dzsebel szeme elől és gondolatai-
ból, amint az első borospoharat teletöltötték. Reggel azonban ott várt
a fiúra a kunyhó előtt, amelyben Dzsebel az éjszakát töltötte. A kiadós
kései reggeli és a hosszúra nyúló búcsúzkodások után ismét útra kel-
tek, gyakran már csak kora délután, és ráérősen elindultak a követke-
ző település felé.
Amikor mégis elgondolkodott Tel Heszaniról, Dzsebel feltételezte,
hogy az Umm-Kesába a többi rabszolgával és szolgával mulat, gazdája
hírnevének fényében fürödve. Egy este, valamelyik kisvárosban azon-
ban rá kellett jönnie, hogy nem egészen ez a helyzet.

Dzsebel az Asz-Szuroutra néző verandán a borát kortyolgatta. A város

nagyurának komoly borgyűjteménye volt Makrasz egész területéről,
némelyik olyan országból származott, amelyikről Dzsebel még nem is
hallott. A szokásosnál is többet ivott, érezte, hogy fejébe szállt az ital.
Előzőleg egy zöld szemű, nádszálkarcsú lány lejtett csábító táncot
előtte, és a szükségesnél többször töltötte újra a poharát. Dzsebel az
arcán érezte leheletét, amint az üveggel a kezében felé hajolt. Most
azon tűnődött, hogyan nézett rá a lány, és felidézte magában elsutto-
gott ígéretét, miszerint még több bort is visz a kunyhójába, ha már
egyedül lesz.
Udvariatlanság lett volna sötétedés előtt nyugovóra térni, így
Dzsebel ülve maradt, és egyre vadabb történeteivel szórakoztatta a
nagyurat. De tekintetével egész idő alatt a zöld szemű lányt kereste.
Alig várta az éjszakát. Azt kívánta, bár befolyásolni tudná a nap járását
– ha rajta múlik, sokkal korábban lenyugodott volna.
Egy újabb pohár bor elfogyasztása után kimentette magát, és le-
szökött a folyópartra, hogy könnyítsen magán. Miután elgyönyörkö-
dött benne, milyen szép fodrokat vet a víz a „teljesítményétől”, már
indult volna vissza a verandára, ám ekkor Tel Heszani az útját állta.
 – Remélem, a bor megelégedésedre szolgált, gazdám – mondta.
– Nagyon is – böffentette Dzsebel, és homlokráncolva méregette
Tel Heszanit. – Halálosan unom már ezt a nadrágot. Vegyél föl helyet-
te tunikát. Takard el a felsőtested... nem illő, hogy egy rabszolga fél-
meztelenül mászkáljon. Már nem a dokkokban dolgozol, ha nem tűnt
volna fel.
– De feltűnt, gazdám – mosolyodott el Tel Heszani –, és köszönöm
a jó tanácsot, de inkább továbbra is nadrágot hordanék. A hazámban a
férfiak ilyen öltözéket viselnek.
– De most nem a hazádban vagyunk – horkant fel Dzsebel –, és
különben sem tanács volt... Hanem parancs. Elvárom, hogy reggelre
tunikában legyél. Mert ha nem, megkorbácsoltatlak.
Tel Heszani arcáról nem tűnt el a mosoly.
– Ifjú gazdám utasításai egyértelműek, amiért hálás vagyok. To-
vábbá annak is örülök, hogy az elfogyasztott bor mennyisége ellenére
az érzékei azért még működnek. Így remélhetem, hogy van annyira
józan, hogy hallgasson a jó szóra, és hagyja kimenekíteni magát a baj-
ból.
– Miről hablatyolsz? – förmedt rá Dzsebel. – Honnan veszed a bá-
torságot, hogy bármire is figyelmeztess? Nem várok reggelig, most
azonnal megkorbácsoltatlak, te fattyú!
– Csak óvatosan! – szűrte a szavakat összeszorított ajkai között Tel
Heszani. – Ezek az emberek itt a nemes küldetésre induló lovagot
látják benned. Ám ha megkorbácsoltatsz, talán üvölteni kezdek, és
elmondok egy történetet a kiskölyökről, aki elvesztett becsületét
akarja visszaszerezni.
Dzsebel tekintete szikrákat szórt.
– Ennyi sértést már csak nem tűrök! Szíjat hasíttatok a hátadból, te
semmirevaló!
– A lány, aki az előbb táncolt neked – vágott közbe Tel Heszani –,
valójában már nem lány. Beszéltem a szolgákkal. Azt mondják, volt
egy udvarlója, akivel közeli kapcsolatban állt... Ám a fiú eltűnt, amikor
a lány erősködni kezdett, hogy vegye feleségül. Ha újra férjhez készül
majd menni, bizonyítania kell az ártatlanságát... márpedig ez nem fog
sikerülni.
Tel Heszani kivárt, hogy lássa, szavai elérik-e a kívánt hatást. Noha
látta, hogy Dzsebel tekintete homályos, biztosra vette, hogy monda-
nivalója lényege eljut a tudatáig.
– Úgy tűnik – folytatta –, hogy a lány kieszelt valamit, hogy elkerül-
je a sorsát. Szerintem arra készül, hogy éjjel belopózik a kunyhódba,
és reggel megvádol, hogy megtámadtad. Ha a vádjait jogosnak vélik,
a törvény előtt szűznek minősül. Téged kivégeznek, ő meg olyan férjet
választ magának, amilyet csak akar.
Dzsebel megköszörülte a torkát.
– Honnan tudod?
– Körbeérdeklődtem – felelte Tel Heszani –, mint mindenhol, ahol
eddig megszálltunk. Nem te lennél az első, aki fejét veszti egy olyan
nő miatt, aki kilátástalan helyzetében kétségbeesett lépésre szánja el
magát.
– Azt hittem, te is csak iszogatsz, és jól érzed magad... – suttogta
Dzsebel.
– Nem. Vigyázok rád, és mutatom az utat. És az út veszélyekkel van
kikövezve, olyan veszélyekkel, amikre nem is számítottunk. De köte-
lességem megvédeni téged minden lehetséges fenyegetéstől. Bárhol
hajtottuk is álomra a fejünket, kifaggattam a szolgákat. Ha szükséges-
nek láttam, szvágákkal oldottam meg a nyelvüket, amiket az erszé-
nyedből vettem ki... Utólagos engedelmeddel.
Dzsebel értetlenül csóválgatta a fejét. Nem tudta, mit feleljen. Úgy
érezte, köszönetet illene mondania Tel Heszaninak, de nem akart
nevetségessé válni. Abban a tudatban nevelték, hogy egy rabszolga
köteles engedelmeskedni a gazdája minden parancsának, anélkül
hogy ezért díjazást várna. Egyszer, még kisfiú korában, megköszönte
az iskolában egy rabszolgának, hogy kitisztította a sebét, amikor el-
esett és felsértette a térdét. Az egyik tanár ezt meghallotta, megkor-
bácsolta Dzsebelt, és szégyenszemre hazaküldte. Otthon az apja is
megkorbácsolta. Azóta soha semmit nem köszönt meg a rabszolgák-
nak.
– Elreteszelem az ajtót éjszakára – mormolta most.
– Azt nagyon helyesen teszed, uram – mondta kedélyesen Tel
Heszani. – És még helyesebb volna, ha bátorkodhatom megjegyezni,
ha egy ideig elkerülnénk az ilyen városokat. Késésben vagyunk az ere-
deti tervhez képest. Jó volna, ha behoznánk a lemaradást.
Dzsebel bólintott, nagyon kicsinek és gyermetegnek érezte magát.
– Hajnalban kelünk, aztán megyünk, amilyen gyorsan csak tudunk.
Nem állunk meg többet ezekkel az átkozott Umm-Szuroutokkal cse-
verészni.
– Még egy szóra, uram – szólt a távozó fiú után Tel Heszani. – Van
valami különleges kívánságod a tunikát illetően, amit holnaptól visel-
nem kell?
Dzsebel elfintorodott.
– Megtarthatod az átkozott nadrágodat.
– Igazán nagylelkű vagy, ifjú gazdám – mondta a rabszolga, és tisz-
telettudóan fejet hajtott, amint a mogorva Dzsebel visszatrappolt a
verandára, ahol homlokráncolva figyelte a zöld szemű szirént, aki
majdnem a végzetébe taszította.
9.

Siháh elhagyatott, rút porfészek volt – Abú-Aine legészakibb városa,

ahol három nemzet találkozott. Vibráló, izgalmas településnek kellett
volna lennie, ahol különböző kultúrák keverednek és olvadnak egy-
másba. Csakhogy Abú-Nekhele keleti területe bűzös mocsárvidék
volt. A gazdagabb Umm-Nekhelék jóval nyugatabbra telepedtek le,
és a kereskedelmet is az Asszúdaton bonyolították. Abú-Szafáfaha
pedig köztudottan a vademberek országa volt, marcona kereskedőik,
akik prémeket, máshol nem honos állatokat és madarakat kínáltak
eladásra, semmit nem lendítettek a város kultúráján.
Siháh barakkok, kereskedőnegyedek, piacok csúf labirintusa volt.
Katonák járőröztek az utcákon, elkérték az iratokat, illegális határát-
lépők után kutatva. Bármely kereskedőnek, aki az Asz-Szurout felől
közelítette meg Abú-Ainét, itt kellett vámot fizetnie. A teljesítést iga-
zoló, lepecsételt, aláírt dokumentum nélkül egyikük sem hagyhatta el
a várost.
Ez akár egyszerű procedúra is lehetett volna, ám Siháhban virág-
zott a korrupció. Nem volt elég csupán bemutatni az árut és kifizetni
érte a vámot. Hivatalnokok és katonák egész sorát is meg kellett vesz-
tegetni. A kereskedőknek ritkán sikerült három napon belül kiszaba-
dulniuk Siháhból.
Az utcákon általában lépni sem lehetett. A fogadók és bordélyhá-
zak élénk forgalmat bonyolítottak. Gyakran tört ki verekedés az inge-
rült utazók között. Sok kereskedőt kiraboltak, olykor meg is öltek. A
szemét hegyekben rothadt az utak mentén, elvadult kutyák nyalták a
kifolyt vért.
Még félórája sem időztek ott, de Dzsebel szíve szerint máris porig
égette volna a várost. Irtóztatóbb volt, mint Frút, pedig korábban an-
nál gyalázatosabb helyet elképzelni sem tudott volna.
– Ezek olyanok, mint az állatok! – tört ki felháborodottan, miköz-
ben figyelte, ahogy a túlcsorduló csatornák szennyétől iszamos utcán
pucér gyerekek üldöznek egy csirkét. Amikor elkapták, letépték a
fejét, és összefröcskölték egymást vérrel.
– Vagy annál is rosszabbak – értett egyet Tel Heszani.
– Fel nem foghatom, miért nem viszi el őket valamilyen járvány –
jegyezte meg Dzsebel.
– Hullanak, mint a legyek – biztosította Tel Heszani. – Hetente
többtucatnyian halnak meg, a testüket a város szélén ásott hatalmas
gödrökbe lökik. Ha a szóbeszédnek hinni lehet, a helyi mészárosok
átkutatják ezeket a gödröket, aztán szelet húsokat kínálnak a vevőik-
nek.
Dzsebel kis híján elokádta magát.
– Maradt még valami ennivalónk? – kérdezte.
– Szárított hús és néhány tömlőnyi ivóvíz – felelte Tel Heszani. –
Keresünk egy fogadót, és majd a szobánkban eszünk.
– Nem léphetnénk le azonnal? – nyűgösködött Dzsebel.
– Éjfélre jár – mondta Tel Heszani. – Az Umm-Nekhele és Umm-
Szafáfaha határátlépők, vagy ahogy itt nevezik őket, a határ menti
patkányok – kereskedők, akik nem akarnak vámot fizetni, vagy illegá-
lis árukkal kereskednek – az éj lepje alatt próbáltak kiszökni a város-
ból. A katonák valósággal vadásznak rájuk. Szinte sportot űznek belő-
le. Nagy valószínűséggel elvágott torokkal végeznénk, és a mocsár
nyelné el a testünket. Vagy még rosszabb sorsra jutnánk.
Dzsebel beleborzongott a gondolatba, hogy egy hentes kampóján
végezheti.
– Jó, akkor maradjunk. De próbálj valami tiszta fogadót keresni.
– Azon leszek, gazdám. Csak hát ezt könnyebb mondani, mint
megvalósítani.
A következő egy órában Siháh mocskos utcáit rótták, egyik ócska
fogadótól a másikig vándoroltak. Mindegyik tömve volt hangoskodó
kereskedőkkel és csúnya, magukat kellető nőkkel. Az alkoholt úgy
vedelték, mintha csak víz lett volna – egyes helyeken ez utóbbit kizá-
rólag a vérfoltok és a kosz eltüntetésére használták.
– Akár itt is kivehetünk egy szobát – mondta végül a helyzetbe be-
letörődve Dzsebel, amint a következő koszfészek elé értek. Látta,
hogy jártukban-keltükben milyen pillantásokkal méregetik őket az
emberek, és biztosra vette, hogy csupán idő kérdése, és valaki elmet-
szi a torkát, és magának követeli a rabszolgáját.
Tel Heszani kinyitotta a fogadó ajtaját Dzsebel előtt, lehajtott fej-
jel megvárta, amíg a fiú belép, majd utánasietett. Sok helyen megfor-
dult már életében, de ilyen rettenetes városban, mint Siháh, még so-
sem járt, és ő maga is majdnem olyan ideges volt már, mint Dzsebel.
Egy hatalmas, mocskos teremben találták magukat. Egyik végében
söntés húzódott, előtte csoportokba verődve álldogáltak férfiak és
nők vegyesen, hangosan beszélgettek, miközben ragacsos korsóikból
iszogattak. A helyiség közepén asztalokat állítottak fel. Az egyiken
egy disznótetem hevert, a gyomrát egy vagy két napja hasíthatták fel.
Most három, vértől maszatos, vihogó gyerek turkált benne, kicsipe-
gették a hasüregből a szaftosabb falatkákat, amik a többiek figyelmét
elkerülték.
Az ajtóhoz közelebb emberek feküdtek matracokon, aludni próbál-
tak. Ami nem lehetett könnyű, mert a botorkáló részegek folyton át-
estek rajtuk, és csótányok rohangáltak mindenfelé. A falak mentén
tisztábbnak tűnő matracok sorakoztak, de mert ezek drágábbak vol-
tak, alig néhányon aludt valaki. Az egyiken egy hulla feküdt – egy
csont-bőrré soványodott, idős asszonyé. Ha majd valamelyik „szálló-
vendég” fizet a matracért, kiviszik a holttestet; előbb nem.
– A határ menti patkányok között is jobb lenne – motyogta
Dzsebel.
– Hajlok arra, hogy egyetértsek, gazdám – mondta Tel Heszani. –
De bármennyire visszataszító is ez a hely, idebent jobbak az esélyeink
a túlélésre, mint odakint.
Dzsebel felsóhajtott.
– Jól van. Kérjünk két matracot a falnál, és igyekezzünk kibírni az
éjszakát.
– Ha szabadna tanácsolnom, uram – mormolta Tel Heszani –, in-
kább az olcsóbb fekhelyek közül válasszunk. Ha kiderül, hogy bővében
vagyunk a pénznek, azzal csak felhívjuk magunkra a figyelmet.
Dzsebelnek nagyon nem tetszett az ötlet, hogy a földön kell alud-
nia, ahol csótányok és egyéb undorító rovarok másznak, amiknek
könnyű célpontot nyújt, de belátta, hogy ésszerű a javaslat. Morózu-
san bólintott, majd követte a rabszolgát, aki a pult felé indult, hogy
leszurkolja a matracok bérleti díját.
Amint az asztalok között mentek, egy nagydarab, félig borotvált
fejű férfi, akinek a kisujja helyén csak két csonk volt, tenyerét Tel
Heszani mellkasára helyezve megállította a rabszolgát. Kétség sem
férhetett hozzá, hogy az Umm-Szafáfaha barbár szokása szerint itt
lecsapják a férfivá érő ifjak kisujját. Az ismeretlen lassan felemelte
tekintetét a kezében tartott kártyalapokról, és felhorkant.
– Itt nem tűrünk meg rabszolgákat.
Tel Heszani nem válaszolt, lesütötte a szemét. Helyzetéből adódó-
an semmit nem tehetett. Abú-Aine törvényei szerint a rabszolgákat
semmilyen jogok nem illették meg. Ha ez a vadember úgy dönt, hogy
megöli, legfeljebb a gazdája tiltakozhat vagy kelhet a védelmére.
– Kérem – mondta halkan Dzsebel –, nem akarunk bajt. Csak pi-
henni szeretnénk.
Az Umm-Szafáfaha a fiúra nézett, aztán körbehordozta a pillantá-
sát. De mert kettejükön kívül senki idegent nem látott, gonosz vigyor
terült szét az arcán.
– Egyedül utazol, kölyök?
Dzsebel nagyot nyelt. Mint tiszteletre méltó családból származó
Umm-Aine, kerülte a hazugságot, ám úgy érezte, most nincs itt az
igazság ideje.
 – Nem – zihálta. – Egy kereskedőkaravánnal jöttünk...
– Nem hinném – mondta az Umm-Szafáfaha. Az asztalánál ülők
mindeddig a leosztott lapokkal voltak elfoglalva, de játékostársuk
hanghordozásából kihallották, hogy vérontásra van kilátás. Márpedig
egy kellemes kis verekedés jóval izgalmasabb, mint a kártyacsata.
Mindannyian az Umm-Vádi ifjoncot és nagyra nőtt, szótlan rabszolgá-
ját kezdték méregetni.
Dzsebelt a pánik kerülgette, gondolatai ide-oda cikáztak. Ha ezek
rájuk ugranak, kettejüknek esélyük sincs. Lefizethetné a támadókat,
de akkor az Umm-Szafáfaha rájönne, mennyi ezüst és arany van náluk,
és már csak ezért lemészárolná őket. Ha szökni próbálnának, az ajtóig
sem jutnának el. A törvény embereit is hiábavaló lett volna szólítani –
nyilván a fogadós cimborái voltak, és szemet hunytak volna az inci-
dens felett.
Úgy döntött, blöffölni fog. Elkedélyeskedik az Umm-Szafáfahával,
azt mondja, meghívja egy italra, amíg arra várnak, hogy a karaván
többi tagja megérkezzen. Így nyer némi időt. A vadember remélhető-
leg folytatja majd a kártyacsatát, és elfeledkezik róluk. Ám mielőtt
terve megvalósításába kezdhetett volna, valaki megszólalt a mellettük
lévő asztalnál.
– A helyedben óvatos lennék, jó uram.
– Úgy bizony, nagyon óvatos – mondta egy másik hang.
Az Umm-Szafáfaha és Dzsebel is oldalra sandított. Két feltűnő ru-
házatú férfit pillantottak meg, az egyik hosszú, zöld tunikát viselt, a
másik vörös inget és kék nadrágot. Egy egzotikus ételekkel teli kosár-
ból eszegettek, kristálypoharakból bort kortyolgattak hozzá. Most
köszöntésre emelték poharukat:
– Egészségedre, jó uram!
A vadember összeszűkült szemmel figyelte őket. Mindketten so-
vány testalkatú, nőiesen kecses kezű férfiak voltak – az Umm-
Szafáfaha az ilyeneken általában átgázolt, ahelyett hogy megkerülte
volna őket. Mégis... volt bennük valami, ami óvatosságra intette.
 – Nem tanácsos mások dolgába beleütni az orrunkat – mormolta.
– Milyen igaz, bölcs uram! – helyeselt a zöld tunikás. – Milyen na-
gyon igaz! Társam és én is ennek szellemében éljük szerény életünket.
A te helyedben bizonyára mi is rossz néven vennénk, ha valaki bele
akarna avatkozni az ügyeinkbe.
– Ugyanakkor, nemes barátom – vette át a szót a másik férfi, mi-
közben csinos bajuszkáját simogatta –, jelen esetben a határ mentén
élők kimondatlan együttélési szabályait tiszteletben tartva, mégis
kénytelenek vagyunk közbeavatkozni. Sok időt eltöltöttünk az orszá-
godban, és hát... ha nem is megszerettük, de megkedveltük népedet.
– Ezért aztán – ragadta magához ismét a szót a zöld tunikás – na-
gyon nem szeretnénk látni, hogy a szemünk láttára megölnek. Már
csak azért sem, mert nagyon közel ülsz hozzánk, és kifröccsenő véred
beszennyezné újonnan vásárolt öltözékünket.
Az Umm-Szafáfaha ostobán pislogott. Dzsebel és a többi kártyajá-
tékos csak bámult. Tel Heszani továbbra is lehajtott fejjel állt. A szom-
szédos asztalnál ülő idegenek arcáról egy pillanatra sem tűnt el a mo-
soly.
– Szerintetek ez az Umm-Aine kölyök meg tudna ölni engem? –
tört ki végül az Umm-Szafáfaha. – Ez sértés!
– Távolról sem – csitította a nadrágos ismeretlen. – De úgy képze-
lem, nem sokat járhattál még Abú-Ainéban. Ezért a tetoválásaikat sem
tudod értelmezni.
– A fiú a küldetésen lévők jelét viseli magán – mondta a tunikás, és
Dzsebel karjára mutatott. – Ez a Tubajgatra indulók jele... ha nem té-
vedek, a földijeid Tubga néven ismerik a helyet.
Az Umm-Szafáfaha tekintete elidőzött az összetekeredett kígyót
ábrázoló tetováláson. Amikor pillantása visszavándorolt Dzsebel arcá-
ra, már kevésbé tűnt agresszívnek.
– A tűzisten hegyére tartasz? – kérdezte.
Dzsebel bólintott. A félig borotvált fejű vadember a padlóra kö-
pött. Aztán mezítelen jobb lábával a deszkákba dörgölte a köpetet.
Dzsebel ismerte annyira az Umm-Szafáfahák szokásait, hogy tudja,
náluk ez a bocsánatkérés jele.
– Csak viccelődtem – dörmögte a vadember.
– Semmi baj – motyogta Dzsebel, és remélte, hogy idegességében
nem kezd el dadogni.
– Szerencse kísérjen utadon! – kívánta az Umm-Szafáfaha, azzal
fölkapta a lapjait, és jelentőségteljesen társaira nézett. Azoknak volt
annyi eszük, hogy ne kezdjenek el gúnyolódni, így a kártyacsata foly-
tatódott, mintha mi sem történt volna.
Dzsebel szembefordult az ismeretlenekkel, és reszketeg mosolyt
eresztett meg feléjük.
– Köszönöm – mondta.
– Nincs mit – kuncogta a zöld tunikás, és arrébb csúszott a padon. –
Megtiszteltetésnek vennénk, ha mellénk telepednél, és fogyasztanál
szerény étkünkből.
– A szolgádat is szívesen látjuk – tette hozzá a kék nadrágos.
– Rabszolga, nem szolga – közölte Dzsebel, miközben leült.
– Nálunk az nem oszt, nem szoroz – mondta a férfi. – Mindnyájan
az istenek rabszolgái vagyunk. Boldogan fogadjuk asztalunk mellé a
legalacsonyabb sorból származó embert is. Ki tudja, mikor jön el a
nap, amikor helyet kell cserélnünk velük?
Dzsebel nem volt hozzászokva a gondolathoz, hogy egy asztalnál
étkezzék egy rabszolgával, de nem akart udvariatlan lenni az idege-
nekkel, akik megmentették az életét.
Egyetlen szót sem szólt, amikor Tel Heszani leült vele szemben,
mintha hozzá hasonlóan szabad, vele egyenrangú ember lenne.
– Nos, ifiúr – kezdte a zöld tunikás –, ideje, hogy megejtsük a be-
mutatkozást. Ahogy nagyapám – nyugodjék a lelke – mondani szokta
volt, soha ne szegj kenyeret olyannal, akinek a nevét sem ismered. Én
Bush úr volnék, ő pedig itt jó barátom és üzlettársam, Blair úr.
– Örvendek a találkozásnak – válaszolta erre a fiú. – Engem
Dzsebel Rúmnak hívnak, ez meg itt a rabszolgám, Tel Heszani.
 – Remélem, nem bánod, hogy közbeléptünk – mondta Bush úr. A
kosarat előbb Dzsebel, majd Tel Heszani felé kínálta. – A legmesz-
szebbmenőkig tisztában vagyunk vele, hogy a küldetésre indulók ké-
pesek megbirkózni a nehézségekkel, mégis úgy éreztük, hogy ez alka-
lommal – még ha szükséged nem is volt rá – talán jó néven veszed,
hogy a dolgodba avatkoztunk.
– Az Umm-Szafáfaha szörnyeteg népség – jegyezte meg Blair úr.
Esze ágában sem volt lehalkítani a hangját, noha a vadember elég
közel ült hozzájuk, hogy hallja. – Úgy gondoltuk, időt takarítunk meg
azzal, ha felhívjuk a figyelmét a tetoválásodra, és megkímélünk attól,
hogy kétségtelen erődet és bátorságodat egy értelmetlen és fárasztó
összecsapásban kelljen bizonyítanod.
– A segítséget hálásan köszönöm – mondta Dzsebel, és nagyot ha-
rapott az ízletes csirkecombból. – Nehéz nap áll mögöttem, és az iga-
zat megvallva, nem vagyok a legjobb formában. Nem igazán tudtam,
hogyan kezeljem a helyzetet. Ha nem szóltok közbe...
– Ó, biztosra veszem, hogy a magad módján elintézted volna a dol-
got – kacagott fel Bush úr. – Mi ketten szolgálatot épp nem, csupán
aprócska szívességet tettünk. Ez itt a vademberek városa. A magunk-
fajta figyeljen oda a másikra.
– Ugye Abú-Ainéba valók vagytok? – kérdezte Dzsebel. – A beszé-
detek alapján fogadni mernék rá, de a küllemetek nem arra vall.
Mindkét férfi alacsony volt. Bush úrnak valósággal világított a kék
szeme, a bőre alig valamivel volt sötétebb, mint Tel Heszanié. Hosszú
haját lófarokba fogta, állán olyan gyér kecskeszakáll lengedezett,
hogy Dzsebel első látásra észre sem vette. Blair úr bőre valamivel sö-
tétebb volt; kettejük közül ő viselt nadrágot, ami ritkaságszámba ment
Dzsebel népénél. A haja vállig ért, bajuszát gondosan ápolta. Tetová-
lás egyikükön sem volt. Dzsebel még sosem látott hozzájuk fogható
párost, de ha tippelnie kell, azt mondta volna, hogy Abú-Nekhele
nyugati részéről származnak.
– Az csak természetes, hogy Umm-Ainék vagyunk – sóhajtotta Blair
úr. – Épp csak az abú-rasrásai határ mentéről. Az Asz-Burda partján
születtünk. Megjelenésünk ellenére hátterünk nem makulátlan – csa-
ládfánk hitvány hajtásokkal terhes. És mert időnk nagy részét külhoni
utazással töltjük, sok esztendővel ezelőtt savval lemarattuk magunkról
a tetoválásainkat – kifizetődő dolog helybélinek mutatkozni olyan
országokban, ahol az Umm-Ainéket amúgy nem látják szívesen.
– Nem sértésnek szántam a kérdést – sietett közbevetni Dzsebel.
Bush úr egy legyintéssel elintézte a mentegetőzést.
– Emiatt ne aggódj. Nem te vagy az első, aki külföldinek néz ben-
nünket. Még a családtagjaink sem ismernek ránk, ha nagy néha haza-
látogatunk.
Bush úr és Blair úr a következő pár órában baráti beszélgetésbe
elegyedett Dzsebellel és Tel Heszanival, bár az utóbbi ritkán szólalt
meg. Az urak – elmondásuk szerint – kereskedők voltak. Rangjukat
Abú-Dzsudaja nagyura adományozta nekik, miután gyógyszert szállí-
tottak a dögvész sújtotta városba.
– Nem szeretnénk irgalmas szamaritánusok benyomását kelteni –
dorombolta Bush úr. – Az ujjaink közt pergő aranyérméket éppannyira
szeretjük, mint az embertársainkat. De jó lelkiismerettel ki tudná
megállni, ha módjában áll, hogy ne nyújtson segítséget ott, ahol nagy
a szükség?
A Nagy Királyságon kívül kereskedtek, Abú-Kesábától délre és
nyugatra, az Al-Meata hegyeitől északra, ahonnan nemrégiben tértek
vissza.
– Északon megcsinálhatja az ember a szerencséjét – jelentette ki
Bush úr.
– Csak senki nem tudja, hogyan – kacagott fel Blair úr. – Mindenki
tisztában van vele, hogy az a hegység érclelőhely, ami feltárásra vár. A
baj az, hogy senki nem ismeri a pontos helyet, de még ha ismernénk is,
arrafelé olyan erősen havazik, hogy évente legfeljebb két hónapig
lehet bányászni.
– A jelenleg ismert eljárásokkal – tette hozzá Bush úr. – Épp Abú-
Szágába tartunk, hogy alaposabban tanulmányozzuk a kérdést. Meg-
győződésünk, hogy léteznek már olyan eljárások, amelyek egész év-
ben lehetővé teszik a kitermelést.
A kereskedők arra mentek, amerre a pénz szaga vezette őket. Ad-
tak és vettek bármit, ami az útjukba került. Ékszert, fegyvert, ruhát,
gyümölcsöt... Mindennel próbálkoztak.
– Kisebb vagyont nyertünk és veszítettünk már eddig is – vonta
meg a vállát Bush úr.
– Minket a játékszellem vezérel, nem a haszon – jegyezte meg Blair
úr. – Már évekkel ezelőtt visszavonulhattunk volna, ha úgy hozza ked-
vünk.
– De akkor hol marad a móka? – kiáltotta Bush úr.
Felettébb érdekelte őket a kihívás, hogy mi vitte rá Dzsebelt, hogy
vállalkozzék rá, és hogy milyen útvonalat akar követni, ám az abú-
nekhelei lápvidéket illetően nem tudtak hasznos tanáccsal szolgálni.
– Mindig is távol tartottuk magunkat a mocsártól – mondta Bush
úr. – A moszkitókkal soha nem jöttünk ki igazán.
Aztán óva intette Dzsebelt, hogy a téli felszerelését Hasszában
szerezze be.
– Dzsedírben is mindent megkapsz, amire szükséged van. Arrafelé
kevesebb az utazó, ezért az árak is alacsonyabbak.
– Biztosra veszem, hogy egy ilyen hosszú küldetés során a kiadásra
komolyan figyelni kell – jegyezte meg Blair úr. – Márpedig az ember
spóroljon ott, ahol tud, nem igaz?
– Hát igen – mosolyodott el Dzsebel. – De bővében vagyunk a p...
– Köszönjük – vágott közbe Tel Heszani. – Mi is erősen gondolkod-
tunk, miből fizessük az út hátralévő részét, mert viszonylag kevés
pénzzel vágtunk bele a dologba. De követni fogjuk bölcs tanácsaito-
kat, és minden kiadásunkra odafigyelünk ezentúl.
– A legtöbb küldetésre induló anyagi gondokkal küzd – sóhajtotta
Bush úr. – Tapasztalataink szerint csak a legritkább esetben dúsgaz-
dag az, aki erre a majdnem halálos útra vállalkozik.
 Aznap este Bush és Blair urak beszálltak a kártyacsatába, amely
még gőzerővel folyt. A játékosok eleinte gyanakodva méregették
őket, de miután Blair úr tizenkilenc ezüstszvágát veszített a harmadik
körben, az arckifejezések megenyhültek, egyre több bor és sör fo-
gyott, és mindenki berendezkedett egy kellemes éjszakai partira.
– Tessék, barátaim! – mondta Blair úr gyászos hangon, miközben
néhány szvágát nyomott Dzsebel markába. – Foglaljatok le néhány
matracot a fal mentén magatoknak és nekünk is.
– Nem fogadhatom el... – kezdte volna a fiú.
– Fogd! – erősködött Blair úr. – Ha nálam marad, ezek a dörzsölt
kártyázok elnyerik tőlem.
Játékostársai felröhögtek a kétes dicséret hallatán. Dzsebel hálá-
san biccentett, majd Tel Heszanival a pulthoz sietett, hogy lefoglalja a
fogadó négy legjobb matracát.
– Miért hazudtál az előbb? – kérdezte, miközben lefeküdtek, és
kipöckölgették a döglött bogarakat a takaróik ráncaiból.
– Az anyagi helyzetünk csak ránk tartozik – felelte Tel Heszani. –
Okosabb, ha kevesebbet vallunk be, mint amennyink van.
– De ők a barátaink! – berzenkedett Dzsebel. – Nekik nem kell
hazudnunk.
Tel Heszani összeszorított szájjal elmosolyodott.
– Sokat időztem utazók társaságában, és azt a megfigyelést tettem,
hogy aki valóban bejárja a világot, az igen keveset dicsekszik...
Dzsebel szeme összeszűkült.
– Azt mondod, hogy Bush úr és Blair úr hazudik?
– Nem merészelném alaptalan vádakkal illetni őket – válaszolta a
rabszolga. – De az Abú-Kesábától délre élő népek közül, akiket ők is
említettek, többet ismerek. Nem egészen úgy élnek az emlékezetem-
ben, ahogy a jó urak mesélték. És nem tudok róla, hogy Abú-
Dzsudajában járvány pusztított volna mostanában.
– A helyedben lakatot tennék a számra – morogta Dzsebel. – Még a
végén a nyakad egy hóhér tőkéjére kerül, amiért megkérdőjelezted
egy Umm-Aine őszinteségét.
– Ezentúl vigyázok a nyelvemre, uram – ígérte Tel Heszani kimér-
ten, és a következő megjegyzése – miszerint nem hiszi, hogy az a kettő
Umm-Aine lenne – kimondatlan maradt.
Dzsebel próbált kényelmesen elhelyezkedni, amennyire tudott,
igyekezett kizárni a fogadó zaját és bűzét a tudatából, és remélte,
hogy sikerül aludnia kicsit, és megszabadulnia Siháh szennyétől – leg-
alább álmában.
10.

Dzsebelt üvöltés riasztotta fel álmából.

– Csalók! – bömbölte valaki, és a kiáltást csörömpölés követte. Egy
tányér vagy korsó törhetett össze.
Dzsebel felemelte a fejét a matracról. Az Umm-Szafáfahát látta,
akivel előzőleg összetűzésbe keveredett; a férfi vérvörös arccal állt,
ujjával vádlón Bush úrra és Blair úrra bökött. Későre járt, a fogadó jó-
val csendesebb volt, mint korábban, a vendégek nagy része már a föl-
dön aludt. De még most is sokan iszogattak a pultnál, és az Umm-
Szafáfahán kívül három másik kártyajátékos ült Dzsebel új barátainak
asztalánál. Minden szem a föléjük tornyosuló vademberre szegező-
dött, feszülten várták, mi fog történni.
– Csalók! – süvöltötte ismét az Umm-Szafáfaha.
Bush úr megcsóválta a fejét, és felsóhajtott.
– Egyesek nem tudják elfogadni a kegyetlen igazságot, hogy nem
nyerhetnek meg minden partit.
– Tragikus! – mormolta Blair úr. – Nem lehet azzal a várakozással
leülni játszani, hogy minden osztás nekünk kedvez.
– Nem várom el, hogy mindig én nyerhessek – horkant fel az Umm-
Szafáfaha. – De rendes lapom még nem volt, amióta leültetek mellénk
játszani. Ahogy senkinek sem.
– Cáfolom – jegyezte meg Bush úr. – Ha jól emlékszem, négy vagy
öt alkalommal is te nyerted a kört.
– De nem akkor, amikor magas volt a tét – érkezett a morózus vá-
lasz. – Mindannyian nyertünk valamennyicskét, de a nagy pénzeket
mindig ti vittétek el.
– Így volt – szúrta közbe az egyik játékos, és Dzsebel érezte, hogy
feszültté válik a hangulat. Az alvókat oldalba bökdösték. Egy ember
vádjából verekedés lehet, de ha többen is mellé állnak, az lincseléshez
vezethet.
– Szedd össze a holmidat! – suttogta Tel Heszani. Dzsebel oldalra
pillantott, és látta, hogy a rabszolga már összepakolt. – Feltűnés nél-
kül. Aztán indulj az ajtóhoz, de szorosan a fal mellett, és a tekintete-
det egy pillanatra se vedd le a kártyázókról. Tégy úgy, mintha csak
jobban akarnád látni, mi történik.
– Most nem mehetünk el! – tiltakozott a fiú. – Lehet, hogy a segít-
ségünkre szorulnak.
– Meg tudják ők védeni magukat – sziszegte Tel Heszani.
– De... – kezdte volna Dzsebel.
– Itt mindenki azt hiszi, hogy hozzájuk tartozunk – mondta Tel
Heszani. – Ha őket fellógatják, mi is lógni fogunk.
Dzsebel nem akarta sorsukra hagyni a kereskedőket, ugyanakkor
kampón sem akarta végezni. Összekapkodta, amije volt, ahogy Tel
Heszani parancsolta, majd lassan araszoltak a kijárat felé.
A kártyaasztalnál terpeszkedő Bush és Blair urakat szemlátomást
még a pánik szele sem legyintette meg. Úgy tettek, mintha csupán
kisebb kellemetlenség érte volna őket.
– Ha jól érzékelem, mostantól nem szívesen látott vendégek va-
gyunk – jegyezte meg Bush úr.
– Pihenjünk le? – kérdezte Blair úr.
– Ugyan minek? – hörgött az Umm-Szafáfaha. – Pihenésre nem lesz
szükségetek.
– Fizettünk a fekhelyért – szögezte le Bush úr. – Ha nem vehetjük
igénybe a szolgáltatást, kérjük vissza a pénzünket!
– Abból majd futja a temetési költségekre – mondta az Umm-
Szafáfaha.
A másik három játékos felállt és elhátrált az asztaltól. A többiek is
felkászálódtak matracaikról, és csatlakoztak hozzájuk, támadásra kész
félkört alkotva a vitatkozók körül. Bush és Blair úr csak annyit tettek,
hogy maguk elé húzták a nyereményüket.
– Biztosra veszem, hogy e kiváló úriembereknek nincs kifogásuk
ellene, hogy erszényünkbe söpörjük eme szvágákat – jelentette ki
Blair úr.
– Legalább erre nem lesz gondjuk, miután fellógattak minket –
biccentett Bush úr.
– Csak tessék! – vigyorogta az egyik kártyapartnerük. – Szeretjük az
olyanokat, akik kedélyesen fogják fel a saját kivégzésüket.
– Hitünk szerint vidáman kell viszonyulni az élet dolgaihoz. Jól
mondom? – kérdezte Bush úr.
– Nagyon is – értett egyet Blair úr. Addigra már begyűjtötte az ösz-
szes pénzérmét. – A nevetés tartja mozgásban a világot. A társam és
én ezért áldoztunk rengeteg időt arra, hogy, még ha nem is mesterfo-
kon űzzük, de megtanuljunk néhány új trükköt. Szeretjük elszórakoz-
tatni azokat, akikkel összesodor a sors. Nektek is mutathatnánk egy s
mást, mielőtt kipenderítetek minket... feltéve ha nem azt tervezitek,
hogy idebent lógattok fel a gerendára.
– Hát mutassatok! – mondta göcögve az Umm-Szafáfaha. – Min-
den trükköt bemutathattok, amit akartok, csak ne az legyen a vége,
hogy eltüntetitek magatokat.
A nézősereg felröhögött. Dzsebel, aki már majdnem az ajtónál volt,
azon tűnődött, hogy a jó urak nem viccelődéssel akarják-e kivágni
magukat szorult helyzetükből. Nem hitte, hogy sikerrel járhatnak, ám
lélekben sok szerencsét kívánt nekik, és már a kilincs után nyúlt.
Ekkor azonban valaki az útját állta. Dzsebel felnézett, és látta, hogy
a fogadós az.
– Nehogy most menjetek el! – dörmögte a férfi. – Lemaradtok az
attrakcióról!
Dzsebel hátralesett Tel Heszanira. A rabszolga körbepillantott.
Senki nem figyelt rájuk. Egyedül a fogadós vette észre, hogy távozni
akarnak. De ha félrelökik az útból, azzal magukra vonják a tömeg fi-
gyelmét. Jelzett Dzsebelnek, hogy hátráljanak pár lépést az ajtótól.
 Blair úr egy labdát halászott elő a zsebéből. Furcsa, hálós szerkeze-
tű gömb volt, valamilyen finom anyagból készült, egymást keresztező
csíkok alkották. A közepébe egy fém háromszöget szereltek.
– Ezt nézzétek! – mondta Blair úr, megbillentette és megszorította
a labdát. A fém háromszög kicsússzam a résen. Blair elkapta, majd
visszadugta a labdába. Megrázta a gömböt, mire a háromszög egy
másik résen bukkant elő.
– Nem nagy szám – morogta az Umm-Szafáfaha.
– A legjobb rész most következik – biztosította Blair úr. Csuklója
egy gyors mozdulatával a labdát a nagydarab ember torka felé hají-
totta. A gömb az ádámcsutkája alatt találta el az Umm-Szafáfahát,
majd visszapattant. A vadember védekezőleg maga elé kapta a kezét,
de rájött, hogy nincs félnivalója. Lenézett a labdára – amely az asztalra
esett, aztán visszagurult Blair úr elé majd gúnyosan felhorkant.
– Ennyi volt? – kérdezte csalódottan az egyik kártyapartnerük.
– Majdnem – biccentett Blair úr. – De ha figyelmesen megnézitek,
láthatjátok, hogy a háromszög eltűnt.
– Ezen kéne halálra röhögnünk magunkat? – érdeklődött a korábbi
játékostárs.
– Neeem – húzta el a szót Blair úr, s közben a vademberre muta-
tott. – Hanem azon!
Az Umm-Szafáfaha fuldokolni kezdett, a szeme kiguvadt. Hátra-
tántorodott, és átzuhant egy asztalon, közben a nyakát markolászta,
levegő után kapkodott. Vér buggyant elő a szája sarkából. Megpró-
bált felállni, de nem sikerült. Bő sugárban tört elő ajka közül a vér. Az
Umm-Szafáfaha összerogyott, teste megvonaglott, majd többé nem
mozdult.
– Az óriások sem sérthetetlenek – mormolta Bush úr, és felállt.
Mindkét tenyerén egy-egy ugyanolyan hálós labdát egyensúlyozott,
mint amilyen Blair úrnál is volt. – Kívánja még valaki kétségbe vonni,
hogy tisztességes játékot játszottunk?
Senki nem válaszolt. A kereskedők körül ácsorgók tekintetéből
sütött a gyűlölet. Nem azt bánták, hogy az Umm-Szafáfaha meghalt,
hanem hogy megfosztották őket egy jó kis lincseléstől.
Blair úr komótosan a zsebébe gyömöszölte a szvágákkal teli erszé-
nyeket. Amikor ezzel megvolt, ásított, és nagyot nyújtózott.
– Rám férne egy kellemes éjszakai alvás, Bush úr. Mi lenne, ha el-
foglalnánk matracainkat?
– Nem javasolnám – felelte Bush úr. – A levegő árulás szagától ter-
hes. Félő, hogy álmunkat megzavarná a bosszúálló haragja.
– Kár – sóhajtotta Blair úr, és az ajtó felé indult. Mintegy varázs-
ütésre mindegyik kezében megjelent egy hálós labda. Az emberek
hátrébb léptek az útjából, majd még egy lépést hátráltak, amikor Bush
úr a társa nyomába szegődött.
A kereskedők már az ajtónál jártak, amikor Blair úr észrevette
Dzsebelt és Tel Heszanit.
– Hát ti még itt vagytok? – bődült el. – Azt hittem, már rég messze
jártok.
– Nem sikerült kijutnunk – mondta Dzsebel, és állával a fogadós
felé bökött.
Blair úr egyik szemöldökét felvonva az Umm-Sihatra nézett.
– Volnál szíves utunkra engedni, kedves uram? Távozni szeretnénk.
– A dögpénzt akarom beszedni – horkantotta a fogadós. – A vad-
ember nem egyedül érkezett. Ha a cimborái beállítanak, és kiderül,
hogy felfordult, mindent szétvernek. Egyetlen reményem, hogy talán
megúszom, ha sört meg nőket küldetek nekik.
– Emberpróbáló feladat – ismerte el Blair úr. – Fogadd őszinte rész-
vétemet.
– Nekem ne nyilváníts részvétet – morogta a fogadós. – A dög-
pénzt akarom. A nyereségetek tizedét... Ez így tisztességes. Akkor baj
nélkül távozhattok.
– Tisztességes volna – mondta Blair úr. – Szerintem a vadember
egyedül utazott. Te pedig megpróbálsz becsapni minket.
– A tized az nem olyan sok – jegyezte meg Bush úr. – Higgyünk
ennek a jóembernek, és fizessük meg neki a dézsmát, azt mondom.
– Mélyen a szemébe néztem, Bush úr. Hazudik. Ebben biztos va-
gyok.
– Nem hazudok! – vakkantotta a fogadós. – És addig innen egy
tapodtat sem mentek, amíg meg nem fizetitek a dögpénzt.
Blair mosolygó szája keskeny vonallá szűkült.
– És ha úgy döntünk, hogy téged is megölünk, jó uram?
– Nem tesztek ilyet – horkant fel a fogadós. – A vadembert megöl-
ni egy dolog, de ha engem legyilkoltok, Siháh katonáinak fele fogja
rátok vetni magát, mielőtt tíz lépést távolodhatnátok.
Blair úr meghajtotta a fejét.
– Igazságod lehet. Én mégis azt mondom, hogy tíz lépésnél többre
vagyunk képesek... Tizenkettőt mondanék. És te, Bush úr?
– A tizenkettő minden körülmények között tartható – helyeselt a
másik.
– Nagy dilemma elé állítottál minket – ingatta a fejét Blair úr. – Ha
fizetünk, soha nem derül ki, melyikünknek van igaza. Márpedig mi
nem szeretünk kétségek közt vergődni. Lehet, hogy rizikós, de mi in-
kább így döntünk.
Lustán elmosolyodott, és meglendítette a karját. A hálós labda a
fogadós torka közepének csapódott. A férfi elvágódott, és fuldokolni
kezdett. Blair úr föltépte az ajtót, karon ragadta Dzsebelt, és kilódí-
totta az utcára. Tel Heszanival is így akart tenni, de a rabszolga már
ott futott gazdája nyomában. Blair úr megpördült, a tömegbe hajítot-
ta a másik gömböt – ekkorra már Bush úr is eldobta a maga két labdá-
ját –, és a két kereskedő az Umm-Vádi és rabszolgája után vetette
magát, a feldühödött, üvöltő tömegre csapva az ajtót.
– Erre! – kiáltotta Bush úr, és bekanyarodott egy sikátorba.
Dzsebel rohant volna a kereskedők után, de Tel Heszani visszatar-
totta.
– Nem mutatkozhatunk velük – mondta.
Dzsebel megtorpant. Az egyik esemény olyan gyorsan követte a
másikat, hogy beleszédült.
Blair úr rákacsintott.
– A magad útját is járhatod, ifjú Rúm, de mi jobban ismerjük ezt a
várost, mint te vagy a rabszolgád. Én azt tanácsolnám, hogy tarts ve-
lünk.
A kereskedőket elnyelte a sikátor. Dzsebel Tel Heszanira pislantott,
mintegy utasításra várva. A rabszolga habozott, de aztán hallották,
hogy nyílik a fogadó ajtaja. Tel Heszani hátba taszította a fiút, és a
kereskedők után mutatott. Éppcsak bekanyarodtak a szűk mellékut-
cába, amikor a felbőszült tömeg kirontott a fogadóból, keresve a gyil-
kosokat és cinkosaikat.

Dzsebel és Tel Heszani hamarosan utolérte Bush és Blair urakat, akik

komótosan szaladtak. Blair úr még arra is szakított időt, hogy megáll-
jon egy ablak előtt, megnézze magát, és megigazgassa a bajuszát.
– Nem kellett volna megölnöd – lihegte Dzsebel.
– Az Umm-Szafáfahát? – rökönyödött meg Blair úr.
– Nem. A fogadóst. Akár fizethettél is volna neki.
– Így is, úgy is a nyakunkra hívta volna a katonákat – mondta Blair
úr. – Ismerem a fajtáját. Ha minden szvágánkat neki adom, akkor is
riasztotta volna az őrséget.
Befordultak egy másik sötét sikátorba. Dzsebelnek fogalma sem
volt róla, hol járnak. Valahonnan messziről még hallatszott az ordíto-
zó, átkozódó tömeg zaja. A fiú rettegett, de Blair urat szemlátomást
hidegen hagyta a kiabálás.
– És tényleg... – kérdezte Dzsebel, miközben Bush úr mellett loholt
– tényleg csaltatok?
– Jaj, kérlek! – Megbántott kifejezés jelent meg Bush úr arcán. – Az
ember nem tesz fel ilyen indiszkrét kérdést a barátainak.
– Hova megyünk? – morogta Tel Heszani. Szíve szerint elköszönt
volna a kereskedőktől, de nem ismerte a várost.
 – A kikötőbe – felelte Bush úr. – Van ott egy kis hajónk.
Útra kész, bármikor vitorlát bonthatunk. Szűkös a hely, de szívesen
látunk benneteket.
– Nem lehet – mondta Dzsebel. – Küldetésen vagyok. Csak gyalo-
gosan közlekedhetek.
– Értem én – bólintott Bush úr –, de ilyen vészhelyzetben, mint
ez...?
– Nem! – ismételte makacsul Dzsebel. – Szabbáh Eid elátkoz, ha így
teszek.
– Legyen kívánságod szerint – sóhajtotta Bush úr. – Csodálom az
eltökéltséged, bár attól tartok, nem vezet sok jóra.
Csendben futottak tovább, ide-oda kanyarogtak a sötét, tekervé-
nyes utcákon. A tömeg kiabálása halkult, de egészen még nem halt el.
Dzsebel szíve őrülten zakatolt. Még soha nem kellett az életéért fut-
nia. Nem volt kellemes érzés.
Tíz perc múlva elérték a kikötő egy csendes részét. Csak néhány
hajó horgonyzott itt, Dzsebel hamar kiszagolta, miért: a fő szennyvíz-
csatorna nyílásánál voltak, itt ömlött a mocsok az Asz-Szuroutba. A
bűz elviselhetetlen volt. A fiú félrefordult, és hányt. Tel Heszanit is a
hányinger kerülgette. Bush és Blair urak orrát láthatólag nem zavarta
a szag. A csatornanyílás közelében kikötött hajócska felé iramodtak,
amit egy ágrólszakadt gyerkőc őrzött. A derekára csatolt kardot le-
számítva anyaszült meztelen volt. A kölyök most előrántotta a kardját,
és a kereskedőkre vicsorgott. Bush úr egy ezüstszvágát dobott neki,
aztán beugrott a hajóba.
Blair úr is a gyerek markába nyomott egy érmét, majd arrébb
hessentette. Megfordult, és Dzsebelre és Tel Heszanira mosolygott.
– Soha vissza nem térő ajánlat, uraim! Északnak tartunk, nagyjából
azt az útvonalat követjük, amit ti. Csak nekünk nem kell aggódnunk a
kannibálok, aligátorok, moszkitók és egyéb kellemetlenségek miatt,
amik a mocsárban leselkednek az emberre. Örömmel magunkkal vi-
szünk benneteket.
 – Nem szabad – mondta elkeseredetten Dzsebel. – Ez a küldetés
egyik feltétele.
– Jól van, lelketek rajta. – Blair úr is átlépett a hajóra, majd eloldoz-
ta az utolsó csomót is.
– Két utcával odébb van egy bordélyház – mondta Bush úr, miköz-
ben a folyó sodrása felé kormányozta a jóllét –, annak meg van egy
pincekocsmája, a legrémesebb lyuk egész Siháhban. Ezzel mindent
elmondtam róla. De legalább sötét és csöndes. Azt tanácsolnám, hogy
menjetek oda, és ott bújjatok el reggelig.
– Köszönjük – mondta Dzsebel. Sajnálta, hogy el kell válniuk a pá-
rostól, annak ellenére, hogy nagy bajba sodorták őt. – Sok sikert kívá-
nok a bányászati terveitekhez.
– Mi pedig kívánjuk, hogy az istenek áldása kísérje a küldetést –
mondta Bush úr. Amint az áramlás elkapta a hajót, leült Blair úr mellé,
és mindketten megragadtak egy-egy evezőt.
– Remélem, még összefutunk! – kiáltotta Blair úr, és a szabad kezé-
vel integetni kezdett. – Utunk még keresztezi egymást!
– Én is remélem – intett Dzsebel. Szerette volna megvárni, amíg a
furcsa urakat elnyeli a távol, de Tel Heszani vállon taszította. – Jól van
már! – csattant fel a fiú. De aztán mégis hátat fordított a folyónak, és a
rabszolga után iramodott, aki máris a kétes hírű menedék keresésére
indult.
11.

Az alagsori kocsma valóban sötét, mocskos hely volt, tele a bordélyház

gyanús kinézetű, bűzt árasztó klienseivel. Csak a sarkokban pislákolt
egy-egy gyertya, világosság legfeljebb akkor gyűlt, ha valaki pipára
gyújtott.
A menekülők italt rendeltek, és behúzódtak a legsötétebb zugba –
mert se szék, se pad nem volt a pincében. Igyekeztek bárminemű kap-
csolatot elkerülni a többiekkel, miközben reszkettek a hidegtől és a
félelemtől.
Az éjszaka lassan és kényelmetlenül telt. Dzsebel a falnak dőlve,
állva elaludt, és arra ocsúdott, hogy valami hosszú és nyálkás mászott
végig a tunikája gallérján. Felordított, letépte magáról a ruhát, és le-
rázta róla a piócaszerű valamit, aztán nagyon vigyázott rá, hogy többé
ne érjen a falhoz.
Végül, amikor a fiú már alig állt a lábán, Tel Heszani kinézett az
ajtón, és észrevette, hogy odakint megvirradt.
– Most már mehetünk – mondta.
– Mi van, ha a lincselésre kész tömeg még odakint vár minket? –
kérdezte Dzsebel idegesen.
Tel Heszani vállat vont.
– Úgy képzelem, már órákkal ezelőtt visszatértek a fogadóba a
szomjukat oltani.
– Akkor miért nem mentünk már el előbb? – csattant fel a fiú.
– Mert a személyleírásunkat megadták az éjszakai őrségnek, és
meg kellett várnunk a reggeli váltást.
Maguk mögött hagyták a pincét – Dzsebel reményei szerint örökre.
Átvágtak az utcákon. Egyiken sem nyüzsgött olyan forgatag, mint elő-
ző este, de így is sokan jártak a városban, ezért ők ketten nem keltet-
tek feltűnést.
Eljutottak Siháh határáig, és kijelentkeztek a legészakibb kapunál
posztoló őrnél. Az alig pillantott rájuk, csak intett, hogy mehetnek –
nem sokat foglalkoztak azokkal, akik északra tartottak.
Dzsebel és Tel Heszani az Asz-Szurout nyugati partját követve arra
tartott, ahol a folyó két ága találkozott. Azon túl terült el Abú-
Nekhele. A határátlépőn lusta, unott katonák teljesítettek szolgálatot,
akik büntetésből kerültek oda. Négy ezüstszvágát kértek azért, hogy
átengedjék Dzsebelt, kettőt a rabszolgáért. A fiú Tel Heszani buzdítá-
sára lealkudta a vámot három plusz egy szvágára, és ekkor átkelhettek
a határon.
A kimerült Umm-Vádi és rabszolgája még vagy egy mérföldet gya-
logolt, amikor Tel Heszani úgy döntött, ideje tábort verniük. Fejükre
húzták a pokrócot, és pillanatokon belül megszűnt számukra a külvi-
lág.

Tel Heszani épp imádkozott, amikor Dzsebel felébredt. Napjában

legalább háromszor mondott imát, függetlenül attól, hol jártak. Le-
térdelt, vagy törökülésbe helyezkedett, lehunyta a szemét, hüvelyk- és
középső ujját összeérintve körözött a szeme előtt, majd tenyerét a
földre helyezte.
Néha egészen hosszú ideig ebben a testhelyzetben maradt.
Dzsebel gyakran eltűnődött, vajon kihez imádkozhat, de nem akart
kíváncsinak tűnni, már csak azért sem, mert eldöntötte, hogy a neki
járó távolságtartással kezeli a rabszolgát. Ám az előző éjszaka átéltek
miatt közel érezte magához a világos bőrű férfit. Kapcsolatukat sem-
miképp nem illette volna a barátság szóval – már a gondolatot is ne-
vetségesnek találta –, de úgy érezte, hogy Tel Heszanira ezután már
oda kell figyelnie.
Amikor a rabszolga ismét kis, körző mozdulatokat tett az arca előtt,
majd kinyitotta a szemét, a fiú megkérdezte:
– Melyik istenhez imádkoztál?
Tel Heszani meglepetten nézett rá. Pár másodpercig nem szólt, és
Dzsebel már azt hitte, nem is fog válaszolni, de aztán az égre pillan-
tott, és azt mondta:
– Az én népem egyetlen Istent ismer.
Dzsebel a homlokát ráncolta.
– Na jó, de mi a neve?
– Isten.
– Egy isten, akit Istennek hívnak? – horkant fel a fiú. – Nevetséges!
– Sokan így vélik, uram. – Tel Heszani elmosolyodott, majd felállt,
hogy nekiálljon tüzet rakni és reggelit készíteni.
– Várj egy percet! – Dzsebel intett, hogy üljön vissza. – Érdekelne
ez a ti Istenetek.
Tel Heszani bizalmatlanul nézett a fiúra.
– Mit szeretnél tudni?
– Hogy lehet, hogy nektek csak egy istenetek van? – kérdezte
Dzsebel. – Ki uralja a folyókat, a szelet és az esőt? Ki gondoskodik
róla, hogy a nap süssön, és a csillagok ragyogjanak? Ki áldja meg a
házasságokat, ki biztosítja a biztonságos gyerekszülést, ki viseli gond-
ját az elhunytaknak?
– Isten – felelte egyszerűen Tel Heszani.
– Ő csinál mindent?
A rabszolga bólintott.
– Hitünk szerint Isten mindenhol, minden időben jelen van.
– Ő a felelős mindenért, ami a világban történik?
– Nem – válaszolta Tel Heszani. – Isten minden dolgok felett ural-
kodhatna, de úgy döntött, nem teszi. Megengedi az embereknek,
hogy a saját útjukat járják.
– Akkor miért imádkoztok hozzá? – kérdezte Dzsebel.
– Azért, hogy közelebb érezzük magunkat hozzá, nem azért, hogy
szívességeket kérjünk tőle.
 Dzsebel megvakarta a fejét.
– Ha az Istenetek ilyen hatalmas, miért nem segít rajtatok? Népünk
évszázadok óta Abú-Kesábából szerzi be a rabszolgákat. Nektek,
Umm-Kesábáknak még hadseregetek sincs, ami megakadályozhatná a
rajtaütéseket, így közületek sok ezret rabszolgasorba vetettünk már.
Az Istenetek miért nem szabadít fel mindannyiótokat?
– Nem akar közbeavatkozni. Soha nem lehetnénk igazán szabadok,
ha megtenné.
– Számomra nem igazán tűnik istennek – fortyant fel Dzsebel. – A
mi isteneink vérmes harcosok, mint mi magunk is. A te Istened gyenge
és szánalomra méltó. Ha olyan hatalmas nép lennétek, mint az Umm-
Ainék, ti is rendes istenekben hinnétek.
– Azok voltunk... – mondta Tel Heszani, és hirtelen elhallgatott.
– Micsoda?! – csattant fel Dzsebel.
– Semmi, uram – mormolta a rabszolga. – Valami ide nem illőt ké-
szültem mondani. Kérlek...
– Nem! – vágott közbe Dzsebel. – Hallani akarom, mit akartál
mondani. Beszélj!
– Inkább nem.
– Nem érdekel, mit akarnál inkább csinálni.
– Rendben. – Tel Heszani tekintetében harag villant. – De remé-
lem, gazdám nem felejti el, hogy ő kényszerített beszédre.
– Nem foglak megkorbácsolni – ígérte Dzsebel. – De most már
hadd halljam, mit akartál mondani!
– Beleolvastam a történetíróitok könyveibe – kezdte Tel Heszani. –
Feljegyzéseitek alig pár száz évre nyúlnak vissza, az Umm-
Nekhelékkel és a többi szomszédotokkal folytatott háborúkra. Azt
állítják, azt megelőzően káosz uralkodott a világnak ezen a részén.
Csakhogy ez nem igaz. Évezredeken át az Umm-Kesábák uralták ezt a
földet, le egészen az Al-Attiegtől és Abú-Szágától délre. Mi voltunk a
legkönyörtelenebb hódító nép. Mi találtuk fel a tengeri hajózást, a
bányászatot és sok minden mást. Mi fejlesztettük ki a legrombolóbb
fegyvereket, amelyek azóta – hála legyen Istenünknek – megsemmi-
sültek. A ti népetek volt a mi rabszolgánk. Lemészároltunk mindenkit,
aki utunkba állt. Senki nem tudja pontosan, mennyi időn át uralkod-
tunk Makraszban – folytatta Tel Heszani, miközben Dzsebel már resz-
ketett felháborodásában. – Talán háromezer esztendőn át. De végül,
mint minden birodalom, a mienk is elbukott. A különbség más nagy-
hatalmak bukásához képest, hogy mi magunk akartuk veszni hagyni,
amit létrehoztunk. – A rabszolga olyan mozdulattal tette össze a ke-
zét, mint amikor imádkozni szokott. – A hatalom megváltoztatott
bennünket. Amikor meghódítottuk ezt a világot, azon gondolkodtunk,
hogyan hódítsuk meg a másvilágot. Prófétáink voltak minden embe-
rek közül a legalázatosabbak. Azt hirdették, hogy az igaz boldogságot
nem a háborúskodás, hanem a béke hozza el. Leigázni a világot sem-
miség. A saját szellemünknek parancsolni, az az igazi kihívás. Így hát
letettük a fegyvert. Visszavonultunk a meghódított területekről, hagy-
tuk, hogy más népek is felemelkedjenek. Eleinte mi voltunk a kor-
mányzóik, de ezt is túlzott hatalomnak éreztük. Egyetlen népnek sincs
joga egy másikra erőltetni az akaratát. Így hát hagytuk, hogy a maguk
erejéből boldoguljanak, és megbocsátásért imádkoztunk Istenhez
mindazon szomorúságért, amit okoztunk.
Tel Heszani elhallgatott. Dzsebel hosszú perceken át csak szitko-
zódott magában. Végül, amikor már úgy érezte, képes megszólalni,
azt sziszegte:
– Hazugság! Korcs nemzet vagytok, és mindig is azok voltatok.
– Lehetséges – mondta Tel Heszani. – Ki állíthatja igaz lélekkel,
hogy ismeri a múlt titkait? Lehet, hogy a népem azért találta ki ezeket
a történeteket, hogy az elszenvedett viszontagságok ne isteni elren-
delésnek, hanem a saját döntésének tűnjenek.
– Az Umm-Kesábák... mint Makrasz uralkodói? – kérdezte csúfon-
dárosan Dzsebel. – A saját országotokat sem tudjátok irányítani. Más
nemzetek folyton lecsapnak rátok, elrabolják terményeteket, drága-
köveiteket, embereiteket, és semmit sem tudtok tenni, hogy megállít-
sátok őket.
– Ezzel nem értek egyet – mondta halkan Tel Heszani. – Hadsere-
get szervezhetnénk és harcolhatnánk. De hisszük, hogy háborúzni
helytelen, ezért nem tesszük.
– Marhaság! – horkantotta Dzsebel. – Azért nem harcoltok, mert
gyávák vagytok.
– Nem vagyok gyáva – morogta Tel Heszani, és közelebb hajolt. –
Azt hiszed tán, kedvemre való, hogy a feleségem és a gyerekeim rab-
szolgaként éljenek? Hogy az unokáim rabságba szülessenek, a gazdáik
kegyetlen korbácsütéseinek kitéve? Nem, egyáltalán nem ezt akarom.
De Istent még kevésbé szeretném elkeseríteni. Ezért aztán kerülöm a
harcot, bármibe is kerül ez nekem... a nemzetemnek... a családomnak.
Mint népem oly sok tagja, én is gyakran kísértésbe estem, hogy össze-
fogjak a sorsomban osztozókkal, hogy visszavágjunk, lázadást szítsunk
Vádiban és mindenhol, ahol rabszolgasorban tartanak bennünket –
hogy háborút indítsunk azok ellen, akik ilyen gyalázatosan bánnak
velünk. De hiszem, hogy elveszíteném Isten szeretetét, ha embert
ölnék. A könnyebben járható út nem mindig az igaz út. Néha a béke
jegyében az embernek el kell tűrnie, s hagynia kell, hogy a szerettei
igaztalanul szenvedjenek azok kezétől, akiket csakis a saját meggyő-
ződésük vezérel – s akik mit sem törődnek mások hitével és érzéseivel
–, még akkor is, ha mindez a lélek gyökeréig hatoló fájdalmat okoz.
Ezzel Tel Heszani megtörten felállt, és lement vízért a folyóhoz.
Amikor visszatért, Dzsebel már a fegyvereit tisztogatta, látványosan
hátat fordított a rabszolgának. Aznap már nem is szóltak egymáshoz.
12.

Néhány nap múlva maguk mögött hagyták a civilizációt. A talaj puha,

ingoványos volt a talpuk alatt. Csupán dárdához hasonló nád és mo-
csári fű nőtt a folyó mentén. Sok kisebb patak ömlött az Asz-
Szuroutba. Néhol pangó víz gyűlt fel a lápon.
Eleinte Tel Heszani ment elöl, egy vastag botot leszúrva ellenőriz-
te, biztonságos helyre lépnek-e. Ám az ötödik napon, amikor Dzsebel
már megreggelizett, és indulásra készen állt, a rabszolga azt mondta:
– Innentől neked kéne elöl menned.
A fiú gyanakodva méregette. Nem sokat beszélgettek Tel Heszani
eretnek kirohanása óta. Dzsebel most azon tűnődött, a férfi nem így
akar-e megszabadulni tőle. Egymagukban voltak. Senki nem siet a
megmentésére, ha a rabszolga elárulja.
Tel Heszani sejthette, mi jár a fiú fejében, mert morózusan elmoso-
lyodott.
– Kizárólag a biztonságunk érdekében. A talaj egyre kiszámíthatat-
lanabb. Javaslom, hogy kössük össze magunkat egy kötéllel, hogy ha
valamelyikünk elsüllyed, a másik ki tudja húzni.
– De miért én menjek előre? – kérdezte Dzsebel.
– Mert én nehezebb vagyok, uram, és már megbocsáss, erősebb is.
Én könnyebben ki tudlak húzni, mint te engem.
A fiú ezzel nem vitatkozhatott. Összekötötték magukat egy erős
kötéllel, és megkezdték araszolásukat a mocsárban. Dzsebel lassan
mozgott, minden lépést megfontolt; nem akarta kizárólag a kötélre és
a rabszolgára bízni magát.
De minden elővigyázatossága ellenére egy lépésnél megnyílt alat-
ta a föld. Mielőtt odébb ugorhatott volna, a mocsár már térdig elnyel-
te, és ő egyre csak süllyedt.
– Segítség! – üvöltötte. – Elmerülök! Tel Heszani! Szedjél ki innen!
Húzzál ki!
– Nyugalom – mondta a rabszolga. Megvetette a lábát, és húzni
kezdte a kötelet. – Feküdj a hátadra, és tárd szét a karod!
– Elsüllyedek! – sikoltotta Dzsebel.
– Nem fogsz elsüllyedni. Bízz bennem.
Tel Heszani nyugodt szavai valamelyest csillapították a fiú ideges-
ségét. Még erősen zihált, de már nem kapálózott. Hanyatt dobta ma-
gát, és széttárta a karját. A feje pár pillanatra a felszín alá került, és
úgy gondolta, neki befellegzett; hogy Rákeb Vádák, a halál komor
csónakosa már készül, hogy hajójára vegye Dzsebel Rúm lelkét. De
aztán érezte, hogy a kötél megfeszül, amint Tel Heszani húzni kezdte,
és hamarosan kiemelkedett a mocsár halálos öleléséből a biztos szá-
razföldre.
Amikor Tel Heszani elengedte a kötelet, Dzsebel talpra kászáló-
dott. Egész testében reszketett az ijedségtől és a nyirkos hidegtől. A
rabszolga egy rongyot nyújtott át neki. Amikor úgyahogy letisztogatta
az arcát és a kezét, Dzsebel ki akart bújni a tunikájából.
– Nem javasolnám, uram – mondta a rabszolga.
– De hát csupa kosz lettem. Tiszta ruhába bújok, és...
– Lehet, hogy ma még egyszer elsüllyedsz – intette Tel Heszani. –
Vagy talán nem is egyszer. Ha minden alkalommal átöltözöl, nem ma-
rad tiszta ruhád.
– Azt akarod, hogy így menjek tovább? – morogta Dzsebel, és vé-
gigmutatott szennyfoltos öltözékén.
– Próbáld elviselni az út nehézségeit, uram. Ez is a küldetés része.
A fiú magában zsémbelve letörülgette a sár nagyját a lábáról, majd
az elpiszkolódott rongyot visszadobta Tel Heszaninak. Aztán újra
megindult előre, lassabban, mint korábban; kétszer is megnézte, hova
lép.

#
A megpróbáltatások napról napra fokozódtak. Egyre többször nyílt
meg a föld. Dzsebel a növényzettel benőtt, rejtett gödrök jéghideg
vizébe zuhant; vagy megbotlott a fűcsomók által takart indákban.
Elérték a rettegett moszkitóövezetet; néhány óra alatt csípések
borították a testüket. Dzsebel eleinte csapkodva próbálta elzavarni a
vérszívókat, de olyan sokan voltak, és olyan hevesen támadtak, hogy
egy idő után feladta, és hagyta, hadd csípjék. Tel Heszani ismert né-
hány növényt, amely csillapította a fájdalmat, meg néhány olyat is,
ami távol tartotta a vérszívókat, de az idő nagy részében kénytelenek
voltak elviselni a csípéseiket.
Dzsebel még soha olyan nyomorultul nem érezte magát, mint a
negyedik napon, miután átlépték a moszkitóövezet határát. A bal kar-
ja egy különösen mérges csípésnek köszönhetően könyöktől felfelé
bedagadt. Szemhéja felpüffedt, alig látott. Az élelmük elfogyott, va-
dászniuk kellett, ha enni akartak. Reggel csak békákat tudtak fogni, és
bármilyen undorítóak voltak is, a fiú kénytelen volt enni belőlük, ha
nem akart éhen maradni. De ez még nem volt minden. Tel Heszani
reggelire még megsütötte a békákat, de este nem gyújthatott tüzet –
a lángok odavonzották volna a nagyobb, veszélyesebb támadókat.
Vacsorára kénytelenek voltak nyers békát enni.
– Nem tudom, meddig bírom – mormolta Dzsebel, miközben
átküzdötték magukat a sűrű nádon. Karját és lábát nemcsak csípések
borították, hanem vágott sebek is, amelyek közül nem egy elfertőző-
dött. Tel Heszani igyekezett ellátni a hú sebeit, de ennél többet nem
tehetett – ő maga is tele volt sérülésekkel.
– Nehéz menet ez – mondta. Kiszedett egy hüvelykujj nagyságú
rovart a szakállából, és messzire pöckölte. – Még a végén Bush és Blair
uraknak lesz igazuk. Csak egy bolond vág neki gyalogosan ennek az
útnak.
– Mennyi van még hátra? – kérdezte Dzsebel, mire Tel Heszani
csak vállat vont. – Bárcsak Abú-Szafáfaha felé indultunk volna! Inkább
fejezzen le egy vadember, mint hogy halálra csípjenek a moszkitók.
 A rabszolga elnevette magát.
– Itt és most egyetértek veled. De majd másként fogunk gondol-
kozni, ha kijutunk ebből a dögletes mocsárból. A szenvedéseink most
öröknek tűnnek, de nem azok.
Néhány nappal később Dzsebel meglátta az első aligátort. Látott
már ilyet Vádiban, de azok foglyul ejtett állatok voltak, ketrecbe zár-
va. Most először találkozott velük a szabadban.
– Nézd! – kapkodott levegő után. Ezek az állatok jóval nagyobbak
voltak az otthon látottaknál.
– Várható volt a felbukkanásuk. – Tel Heszani tenyerével árnyékol-
ta a szemét, és körbepillantott a tájon. – Számítottam rá, hogy előbb-
utóbb beléjük botlunk. Vadásszák őket, ezért egyre inkább északra
húzódnak. Régebben egészen Siháhig lejöttek.
– Akkor most mihez kezdünk? – kérdezte Dzsebel.
– Távol maradunk tőlük – mondta Tel Heszani. – Nyugatra kanya-
rodva kikerülhetnénk a területüket, de akkor egy még ennél is mocsa-
rasabb részre jutnánk, ahol a moszkitók kétszer akkorák, mint itt.
– De az aligátorok veszélyesek, nem? – kérdezte Dzsebel.
– Általában a folyóparton tanyáznak – válaszolta a rabszolga.
Dzsebel ebben kételkedett. Ragaszkodott hozzá, hogy onnantól
fogva Tel Heszani menjen elöl. Inkább a rabszolgáját nyelje el a mo-
csár, semhogy őt zabálják föl az aligátorok!

Minél előbbre jutottak, annál több aligátort láttak. És kígyókat is. Ezek
még veszélyesebbnek bizonyultak. Az aligátorokat észre lehetett ven-
ni, de a kígyók a nádasban és az iszapban bújtak meg. Az ember egy-
szer csak arra ocsúdott, hogy Makrasz leghalálosabb mérgű kígyójával
találkozott – de csak mikor az már belemélyesztette a fogait.
Tel Heszani még Abú-Ainéban nadrágot is vett Dzsebelnek, és
most már ragaszkodott hozzá, hogy a fiú viselje. Mindkettejüknek
beszerzett egy-egy pár vastag csizmát, amely térdig ért, és megvédte
őket ott, ahol a kígyótámadásoknak voltak kitéve.
Dzsebel utálta mindkettőt: a nadrágot és a csizmát is. Világéleté-
ben tunikát és szandált hordott, mindkettő sokkal kellemesebb viselet
volt. De amikor az első nap végén megnézte a csizmáját, és meglátta
rajta a kígyóharapások okozta lyukakat – noha ő még csak észre sem
vette, hogy megmarták –, olyannyira felhagyott a morgolódással,
hogy ezentúl csizmában aludt.
Tel Heszani sok kígyófajtát ismert. Mesélt Dzsebelnek a szokásaik-
ról, az életmódjukról. A fiút mindez nem különösebben érdekelte, de
így kicsivel gyorsabban telt az idő, ezért hagyta, hadd beszéljen a rab-
szolga. Fél füllel őt hallgatta, miközben folyamatosan a talajt vizsgál-
ta.
Néhány nappal azután, hogy az első aligátort megpillantották, Tel
Heszani épp az óriáskígyóról mesélt (amely képes egészben lenyelni
az embert), amikor megláttak egy aprócska falut, amely egy facsoport
árnyékában bújt meg a nádban. Előzőleg is láttak már a távolban egy-
két erős kerítéssel körbevett települést. Nagy ívben elkerülték mind-
et, mert köztudott volt, hogy azok, akik annyira eszementek, hogy a
mocsárban élnek, rendszerint ellenségesek az idegenekkel, és általá-
ban kardélre hányják az utazókat.
De ez valami más volt. A falu egy tisztáson terült el, és szemláto-
mást semmi sem védte. Tel Heszani feltételezte, hogy fával telerakott
árok veszi körül, amit felgyújtanak, ha támadás éri őket. De amint ala-
posabban szemügyre vették a települést, ároknak nyomát sem látták,
ahogy hálóknak vagy csapdáknak sem. A falucska az elemek kénye-
kedvének kiszolgáltatva állt, a mocsár hüllőinek jóakaratára bízva.
A kunyhók aprók voltak, tetejüket nád fedte, legtöbbjük a kör-
nyékre jellemző satnya fák köré épült. Az ajtókon nem volt retesz. A
házak előtt gyerekek játszadoztak, fogócskáztak. A tisztás közepén
néhány nő sütögetett valamit. A többi a kunyhókat sepregette vagy
üldögélve beszélgetett. Mindannyian hosszú szoknyát viseltek, de
inget egyikük sem. A hajuk olyan rövid volt, mint egy férfié. Úgy tűnt,
sokan sálat tekertek a nyakuk köré, de amikor az egyik „sál” megmoz-
dult, Dzsebelnek rá kellett döbbennie, hogy az nem más, mint egy élő
kígyó.
Oldalba bökte Tel Heszanit, és a kígyókra mutatott, de addigra
már a rabszolga is meglátta őket. Ám őt jobban érdekelték a férfiak.
Egyikük épp az egyik kunyhó tetejét javítgatta, a többiek azonban a
falu túlsó végénél lévő tűz köré gyűltek. Úgy tűnt, hatalmas fatörzse-
ken ülnek, de ekkorra Tel Heszani már elég időt töltött a mocsárban
ahhoz, hogy megkülönböztesse a fatörzset a hüllőktől. A férfiak aligá-
torokon üldögéltek. Látta, hogy némelyek ételdarabkákat piszkálnak
ki az állatok fogai közül, mások a pikkelyeiket fényesítették, ellenőriz-
ték karmaikat és lábaikat.
– Nagyon nem tetszik ez nekem – suttogta Dzsebel. – Menjünk
innen!
– Várj! – mondta Tel Heszani. – Furcsa népség ez. Szeretném ala-
posan szemügyre venni őket.
– Hát én meg nem – morogta Dzsebel. – Ha észrevesznek, nekünk
annyi. Szép lassan hátráljunk... – Hirtelen megdermedt, kimeresztette
a szemét. Egy hatalmas kígyó siklott feléjük. Akkora, hogy őt és a rab-
szolgát is egyben lenyelhette volna. A fiún úrrá lett a pánik, és ordítva
hátratántorodott. Tel Heszanit is elhagyta az önuralma, ő is hátrálni
kezdett.
A kígyó közelebb siklott. Dzsebel elő akarta rántani kardját a hüve-
lyéből, de ujjai nem találták a markolatot. Tel Heszani két kést kapott
elő, mert tudta, hogy közelharcban nagyobb az esélye, hogy a kígyó
szeme közé sújthat. De mielőtt bármelyikük is mozdulhatott volna,
egy kislány futott elő mögülük, és a kígyó fejére vetette magát.
Dzsebel sarkon fordult, és elrohant, de Tel Heszaniból előtörtek az
apai érzelmek, és már-már a lányka után vetette magát. Ám ekkor két
kar fonódott köré.
Tel Heszani küzdött, de a férfi, aki lefogta, a fülébe suttogott:
– Béke veled. Nem bántunk.
 Az Umm-Kesába megállt. A kígyó felemelte a fejét, hogy a kislány
alája mászhasson, és megvakargathassa az alsó állkapcsát. Tel Heszani
teste ellazult. A férfi elengedte. A rabszolga megfordult, és látta, hogy
a férfi mosolyogva nézi.
– Nem bántunk – ismételte az idegen, és a szaladó Dzsebelre mu-
tatott. – Fél? – kérdezte nevetve.
– Még csak gyerek – felelte Tel Heszani, és visszamosolygott a fér-
fira. Két ujját a szájába dugva éleset füttyentett. Dzsebel nem hallotta
meg, ezért Tel Heszani még egyszer füttyentett, aztán harmadszor is.
Ez az utolsó fütty már olyan hangos volt, hogy a fiú hátralesett a válla
fölött. Amikor látta, hogy Tel Heszani ott álldogál a falusi férfi mellett,
a kislány meg a kígyóval játszik, elhúzta a száját, és visszament.
Amikor melléjük ért, összeszorította a két tenyerét, és meghajtotta
a fejét az ismeretlen és a többiek felé. Addigra már szinte az összes
falubeli a közelükbe jött.
– Köszöntelek! – mondta Dzsebel.
– Béke – biccentett a férfi, aztán a kígyó felé intett. – Nem fél tőle.
Nem bánt.
Dzsebel megeresztett egy reszketeg mosolyt, majd kettejük nevé-
ben bemutatkozott.
– Lenni Moharrag – felelte erre a férfi, és magára mutatott. – Üd-
vözöl bennetek! Nincs mitől tartani itt. Biztonság. – Bekalauzolta őket
a faluba. Két tenyerét összeütögetve utasította az asszonyokat, hogy
tálaljanak fel ételt a vendégeknek, és a nagyobb kígyókat és aligáto-
rokat tartsák távol a fiútól, akin látszott, hogy még mindig rettentően
be van rezelve.

A falu neve Katib volt. Az Umm-Katibok nem úgy mérték az időt, mint
más népek, ezért nem tudták megmondani, mennyi ideje létezik a
településük, csak azt tudták, hogy nyolc generáció élt már itt. Más
népekkel nem közösködtek, bár kapcsolatot ápoltak néhány folyami
kereskedővel, akik olykor a közelben kötöttek ki. Tőlük tanulta meg
Moharrag és még néhány falubeli a civilizált országok nyelvét. Mohar-
rag sem beszélte folyékonyan a nyelvüket, de azért megértették, mit
akar mondani.
Az Umm-Katibok harmóniában éltek az aligátorokkal és a kígyók-
kal. A többi mocsárlakóval ellentétben ők úgy döntöttek, hogy nem
harcolnak a természetes rend ellen, inkább elfogadják és a részévé
válnak. Hosszú évek alatt tanulták meg, hogyan kezeljék a veszélyes
hüllőket, és szoros kapcsolatot alakítottak ki velük. Keserves feladat
volt – sok Umm-Katib belehalt –, de a nép kitartott, és mostanra az
állatok is elfogadták őket. Az Umm-Katibok segítették ételhez jutni az
aligátorokat és a kígyókat, gondozták a kicsinyeiket, ápolták a sebei-
ket. Olykor egy-egy feldühödött aligátor megharapott valakit, vagy
egy éhes kígyó elragadott egy csecsemőt, de ilyesfajta támadás ritkán
fordult elő.
– Nem értem – mondta Dzsebel, és beleharapott egy halszerű hús-
ba. – Miért épp itt éltek? Abú-Nekhele hatalmas ország. Számtalan
biztonságosabb hely létezik benne.
– Ez nekünk otthon – magyarázta Moharrag. – Mi vagyunk mocsár
része. Ha meghalunk, leszünk állatok.
– Te érted, miről beszél? – kérdezte a fiú Tel Heszanit.
– Azt hiszem, igen – válaszolta a rabszolga. – Vannak népek, ame-
lyek abban hisznek, hogy a világban meghatározott számú lélek léte-
zik, s ezek folyton meghalnak és újjászületnek. Egyesek emberként,
mások állatként. Az, hogy milyen életet éltél, meghatározza, milyen
formában térhetsz vissza. A jó emberek megbecsült állatok lesznek, a
gonoszak pedig például rovarok.
– Marhaság! – morogta Dzsebel, de csak halkan, nehogy megsértse
vendéglátóit. – Senki nem születik újjá. A semmibe enyészünk, vagy az
isteneinket szolgáljuk a mennyben, ha meghalunk.
– Te így hiszed, uram. Az Umm-Katibok meg másként.
– A te Istened hagyja, hogy a holtak visszatérjenek Makraszba? –
firtatta a fiú.
– Nem – felelte Tel Heszani.
– Akkor mégiscsak velem értesz egyet... ez az egész marhaság.
A rabszolga vállat vont.
– Nem szokásom mások hitén gúnyolódni. Elég nagy ez a világ,
hogy ezernyi vallás megférjen benne. Mindenkinek joga van a saját
hitéhez.
– És nem akarod felvilágosítani őket? – kérdezte Dzsebel. – Ha te
abban hiszel, hogy az Istened az egyetlen isten, nem akarod, hogy
mások is felismerjék ezt?
– Isten nem szorul rá a segítségemre – nevetett fel Tel Heszani.
A fiú rosszallóan ingatta a fejét, majd az egyik Umm-Katib asszony
nyaka köré tekeredett kígyóra mutatott.
– Lehet, hogy az ott az apád?
– Lehet – mosolyodott el Tel Heszani. – De az is lehet, hogy a te
valamelyik rokonod.
– Vigyázz, rabszolga! – morogta Dzsebel, aztán ismét nagyot hara-
pott a halízű húsból. De aztán, amikor Tel Heszani nem figyelt, aggo-
dalmasan oda-odalesett a kígyóra; nagyon remélte, hogy nem fedez
fel rajta családi vonásokat.

A következő napot pihenéssel töltötték Katibban. A moszkitók itt ke-

vésbé csíptek, s az Umm-Katibok olajokkal, növényi nedvekkel tartot-
ták távol maguktól a rovarokat. Dzsebelt és Tel Heszanit is bekenték,
és azt is megmutatták nekik, milyen növényeket használjanak sebgyó-
gyításra. Azt is megtanították, hogyan halásszanak egy bizonyos hal-
fajtára, amelynek ugyan kellemetlen volt az utóíze, de a húsa olyan
összetevőket tartalmazott, amelyek védtek a moszkitók terjesztette
betegségektől.
Moharragot nagyon érdekelte Dzsebel küldetése, rengeteg kér-
dést feltett. Az Umm-Katibok hite szerint az Al-Meatán egy hatalmas
szellem lakott óriáskígyó alakjában. Az Umm-Katibok ősei közül né-
hányan küldetésre indultak északra, hogy a szellem segítségét kérjék.
A legenda szerint az egyik visszatérő ős alapította a falut és tanította
meg a népét arra, hogyan éljenek békében a természettel.
Dzsebel nem mondta el Moharragnak, hogy Tel Heszani a rabszol-
gája, sem azt, hogy fel fogja áldozni a Tubajgaton. Noha számára ter-
mészetesnek tűnt, hogy rabszolgája van, akinek majd elmetszi a tor-
kát, hogy legyőzhetetlenné váljon, gyanította, hogy az Umm-Katibok
nem így látnák a dolgot.
Tel Heszani boldogan maradt volna még akár egy hónapig is a fa-
luban, hogy jobban megismerje ezeket a furcsa embereket és a hie-
delmeiket. De a küldetés mindennel szemben elsőbbséget élvezett.
Már az út elején időt veszítettek, és ha nem hozzák be a lemaradást, a
továbbiakban súlyos nehézségekkel kell szembenézniük. A rabszolga
nem akarta megadni az Umm-Vádi fiúnak a lehetőséget, hogy azt
mondhassa, azért buktak el, mert az Umm-Kesába túl hosszasan idő-
zött a kígyóimádók között.
Így aztán másnap reggel elhagyták Katibot. Moharrag felajánlotta,
hogy átkalauzolja őket a mocsáron. Dzsebel elfogadta volna az ajánla-
tot, de Tel Heszani tudta, hogy Moharrag egyik felesége hamarosan
szülni fog. Az Umm-Katibok szokásai szerint az apa vágta el az újszü-
lött köldökzsinórját. Tisztességtelen lett volna elvárni Moharragtól,
hogy ne legyen jelen a gyermeke születésénél, ezért a rabszolga azt
mondta, maguk is megtalálják az átvezető ösvényt. Moharrag megál-
dotta őket, és imádkozott az őseihez, hogy biztonságos legyen az út-
juk. Aztán addig integetett utánuk, amíg Dzsebelék el nem tűntek a
szeme elől a nádasban.
13.

Az átkelés innentől simán ment. A kígyók továbbra is belemartak a

bokájukba, de a vastag bőrcsizmát nem tudták átharapni; és álmukban
sem háborgatták őket. Nem vették körül őket aligátorok, nem szívta
magába őket a mocsár. Az Umm-Katiboktól kapott kencéknek kö-
szönhetően már a moszkitók sem jelentettek akkora problémát.
Dzsebel szemhéján leapadt a duzzanat, a csípései sem viszkettek any-
nyira, bár hegek maradtak az arcán és a karján. Nem mintha bánta
volna – ettől marconább lett a kinézete, ami majd kívánatosabbá teszi
őt a lányok szemében, ha hazaér.
Dzsebel eleinte utálta a mocsárvidéket, de mostanra, miközben
utat törtek maguknak a nádasban, megtanulta észrevenni, hogy itt is
megmutatkozik a szépség. Egy ritka virág szirmában, a víz alatt teker-
gőző angolnák testének vonalában, a pirkadatkor vagy napnyugtakor
megszólaló madarak énekében. Békesség honolt itt.
Éjszakánként mélyen aludt, Debbat Algról álmodott, és arról, ho-
gyan fogja megcsókolni, amikor győzedelmesen hazatér. Eltűnődött,
milyen ruhát viseljen az esküvőn, és hogy Dzsált vagy Dzsánt válassza-
e vőfélynek. Arra gondolt, jó lenne valamiképp Básztínát is bevonni a
ceremóniába – mondjuk, ő lehetne az egyik koszorúslány. Ettől talán
végérvényesen abbahagyná a sírást.
Ebben a békés hangulatban több figyelmet szentelt annak, amit Tel
Heszani a különböző kígyófajtákról és gyíkokról mesélt, sőt még kér-
déseket is feltett. Egyik reggel nézte, ahogy a rabszolga tüzet rak,
majd megkérte, hogy tanítsa meg őt is, és egy egész órán át igyeke-
zett ellesni, hogyan kell a tüzet feléleszteni és életben tartani a mo-
csár közepén.
 – Hogy lehet, hogy apád nem tanított meg tüzet rakni? – kérdezte
Tel Heszani.
– Apám hóhér – felelte fensőbbséggel Dzsebel. – Nem ér rá ilyes-
mire.
– De akkor is – mormolta Tel Heszani –, bizonyos tudást az apának
kell átadnia a fiúnak: a tűzrakást, a fütyülést, a borotválkozást... Ez
örömet okoz bármely férfinak, akár gazdag, akár szegény.
– Az Umm-Kesábáknál biztos így van – horkant fel Dzsebel.
– Ha lehetek ily merész, gazdám, megkérdezhetem, hogy mennyi
időt töltöttél az apáddal? – fordult Dzsebelhez őszinte érdeklődéssel
Tel Heszani.
– Elég sokat – válaszolta a fiú. – Fontosnak tartotta, hogy egy apa
minél több időt töltsön a fiaival. Éjszakánként otthon maradt velünk,
noha Vádi bármelyik házában szívesen látták volna.
– Közeli kapcsolatban álltatok egymással? – kérdezte Tel Heszani.
– Igen. – Dzsebel vállat vont. – Bár Dzsállal és Dzsánnal nyilvánva-
lóan szorosabb volt a kapcsolata, hisz rájuk büszke lehetett, és külön-
ben is együtt dolgoztak. De soha nem éreztette, hogy én nem kívánt
gyerek lennék. Ugyanúgy birkózott velem, mint a többiekkel, hogy
megtanulhassam tőle a harc szabályait. Annyit nem foglalkozott ve-
lem, mint a bátyáimmal, de sosem zárt ki a gyakorlásból.
– Olvasott neked mesét, segített tanulni?
Dzsebel előrébb hajolt, egy ágat tett a tűzre.
– Mi, Umm-Ainék nem így élünk. Egy férfinak harcosként kell visel-
kednie a fiaival szemben. Az asszonyok oktatják a gyerekeket. A férfi-
aknak fontosabb dolguk is van.
– Ezek szerint édesanyád olvasott fel neked esténként...
– Meghalt, amikor megszülettem – zárta rövidre a vitát Dzsebel.
– Sajnálom – Tel Heszani elhallgatott, majd úgy döntött, mégsem
hagyja ennyiben a dolgot. Most először sikerült őszinte beszélgetésbe
elegyedniük, ő pedig szeretett volna minél többet megtudni a fiúról,
aki néhány hónap múlva kést szegez a torkának. – Apádnak nem volt
másik felesége?
– Ő még anyám előtt meghalt – mondta Dzsebel. – Apámnak nem
volt szerencséje a nőkkel, akiket maga mellé vett. Az istenek úgy akar-
ták, hogy csakis a munkájára koncentráljon, semmi ne vonja el a fi-
gyelmét.
– Pedig némely figyelemelterelés igazán örömteli tud lenni – mo-
solygott Tel Heszani. – Volt dajkád?
– Persze! – csattant fel a fiú. – Talán úgy képzeled, hogy apám ete-
tett és tett tisztába? Bászi anyja nevelt fel... – Vonásai ellágyultak az
emlékek hatására. – Bászi az a lány, aki a nagyúr palotája előtt várt
ránk.
– Emlékszem. Szeretted?
– Básztínát? – lepődött meg Dzsebel.
– Az anyját.
– Ó, igen – mondta a fiú. – Az utóbbi időben keveset mentem hoz-
zá, de amikor kicsi voltam, nagyon szerettem. Egyébként Bászit is –
tette hozzá kelletlenül. – Amikor nem bőg.
– Hiányoznak? – kérdezte Tel Heszani.
Dzsebel lassan bólintott.
– Apád és a bátyáid is?
– Igen – felelte reszelős hangon a fiú. – Néha azt kívánom, bár sose
indultam volna el erre a küldetésre, törődtem volna bele, hogy szé-
gyenben kell élnem, és... – Köhintett. Aztán eltaposta a tüzet, majd
mérgesen Tel Heszanira meredt, amiért a kérdéseivel felkavarta az
érzelmeit. – Ne beszéljünk többet arról, amit magunk mögött hagy-
tunk. Azoknak az embereknek úgysincs többé jelentősége számunkra.
A rabszolga engedelmesen bólintott, kioltotta a parazsat, aztán
mogorva gazdája után indult, aki gyors léptekkel távolodott, nem
ügyelve sem a mocsárra, sem a rejtett gödrökre. Végül kiértek a mo-
csárból. Hosszan tisztálkodtak egy meleg vizű forrásnál, majd folytat-
ták a menetelést nyugat felé, a hegylábak mentén, amelyek északon
bekapcsolódtak az Al-Attieg nagy vonulatába. Hideg volt, és nem
csak azért, mert az ősz már beköszöntött Abú-Nekhelébe. Az Al-
Attieg csúcsai felől fújó szél miatt errefelé mindig hűvösebb volt, mint
délen. Dzsebel úgy tervezte, hogy amint maguk mögött tudják a mo-
csarat, leveszi a nadrágot, és visszabújik a tunikájába, de most örült,
hogy a nadrág melegíti a lábát.
Számos falu akadt a környéken, kecskepásztorok és hegyi földmű-
vesek otthonai. Dzsebel és Tel Heszani elkerülte őket. Noha Abú-
Nekhele és Abú-Aine hatalmas nemzetei pillanatnyilag békében éltek
egymással, a régmúltban gyökerező ellenszenv változatlanul erős volt.
Elvileg egy Umm-Aine szabadon áthaladhatott az országon, ám a falu-
siak minden bizonnyal szívesen fellógattak volna egy elkódorgott
Umm-Vádi ifjoncot. Nem beszélve róla, hogy ellenezték a rabszolga-
tartást. Abú Nekhele hivatalosan csak nemrégiben nyilvánította tör-
vénytelennek, de a keleten élők korábban sem tartottak soha rabszol-
gát. Tel Heszani az arcán lévő kutyakoponya-tetoválást bekente egy
kenőccsel, amit még Vádiban vásárolt, de egy közelebbi vizsgálódás
már leleplezte volna az álcát.
Dzsebel újra félni kezdett a rabszolgától. Ha Dzsán Naszrim elszá-
mította magát, és Tel Heszani többre tartja a szabadságát, mint a csa-
ládját, most könnyen ellene fordulhat. Egyszerű lenne feladnia
Dzsebelt, és a liberális Umm-Nekhelék szabad embernek nyilváníta-
nák.
A fiú minden idegszála megfeszült, amikor a kíváncsi helyiek a tá-
volból figyelték őket. Arra számított, hogy Tel Heszani el fogja árulni.
De a rabszolga, magasra tartott fejjel, továbbra is ott ballagott mellet-
te, mintha csak egyenlőek lennének, és udvariasan integetett a falusi-
aknak.
Néhány nappal később az Asz-Szúdat keleti partján fekvő Hasszába
értek. Hassza ősi település volt, de harminc éve újjáépítették. A régi
épületeket földig rombolták, és új várost emeltek a romokon. A szé-
les, egyenes utcákat, amelyek a folyóval párhuzamosan vagy arra me-
rőlegesen futottak, naponta takarították. Gátakat építettek végig a
folyóparton. Az ivók, fogadók és bordélyok itt is megvoltak, a város
mégsem keltett nyomorúságos benyomást.
Dzsebel és Tel Heszani délután érkezett meg. Kerestek egy tisztes
fogadót, ettek, majd nyugovóra tértek. A következő napot a város
felfedezésére szánták. Kimentek a dokkokhoz, nézték, ahogy a sűrű
egymásutánban Abú-Szágából érkező és a nyugatra induló hajók ki-
és bepakolják rakományukat. Katonák felügyelték az árut. A más kikö-
tőkre jellemző fosztogatásnak itt nyoma sem volt.
Átsétáltak a vámterületen, ahol a tisztviselők ültek, és bejegyzése-
ket készítettek a főkönyvekbe, beszedték a vámot, áthaladást biztosí-
tó iratokat állítottak ki. Dzsebel megborzongott, ahogy nézte őket
munka közben – rá is ilyen élet várt volna. Továbbsietett.
Hassza számtalan piacának egyikén meleg téli ruhákat vásároltak.
Ahogy a rendezett standok között sétálgattak, Dzsebelnek eszébe
jutott Bush úr és Blair úr tanácsa: hogy majd csak Dzsedírbe érve ve-
gyék meg, amire szükségük van – és erre emlékeztette Tel Heszanit is.
– Nem látom be, miért kellene akkorra halasztanunk a beszerzést –
mondta a rabszolga. – Bőven van szvágánk. Hosszú még az út
Dzsedírig, és úgy hallottam, hidegek az éjszakák a sziken. Ostobaság
lenne nem most megvásárolni mindent.
– De mi van, ha az Umm-Szíkek épp az új ruháinkért fognak meg-
ölni minket? – kérdezte a fiú.
Tel Heszani elmosolyodott.
– Az Umm-Szíkek a leggazdagabb emberek Makraszban. Ők ellen-
őrzik az átjárót az Al-Attieg-szurdokban, adót szednek minden hajó-
tól. Megengedhetik maguknak az új ruhát.
Dzsebel már készült, hogy további kérdéseket tegyen fel az Umm-
Szíkekről és magáról a szikről – keveset tudott róla, jóformán csak
annyit, hogy ez az egyetlen szurdok a hegységben, amely gyalogosan
bejárható. De ebben a pillanatban ismerős látvány ragadta meg a fi-
gyelmét – az előttük nyíló téren egy kivégzőemelvény állt. Kisebb volt,
mint a Vádiban lévő, de valaki már ott fönt állt, és a pallosát tisztítgat-
ta.
– Gyere! – vakkantotta oda Dzsebel Tel Heszaninak, elfeledkezve
róla, hogy úgy kell tennie, mintha a rabszolgája is szabad ember volna.
– Látni akarom, itt hogyan ütik le a fejeket. Fogadni mernék, hogy az
itteni hóhér apám nyomába sem érhet.
Kisebb tömeg verődött össze az emelvény körül, de Dzsebelnek
sikerült előreverekednie magát az első sorig. Először azt hitte, hogy
aki a pallost fényesítgeti, az a segéd, de aztán látta, hogy ő maga a
hóhér. Egyáltalán nem hasonlított az általa ismert hóhérokra. Tagba-
szakadt ember volt, ápolatlan testén malac tetoválások, haja zsíros,
keze mocskos. Vér száradt a körmei alá, sem kámzsát, sem más fejfe-
dőt nem viselt.
– Nem szabadna itt lennünk – suttogta Tel Heszani, miközben ide-
gesen fürkészte a tömeget.
– Hallgass! – intette csendre Dzsebel, aki összeráncolt homlokkal
figyelte a hóhért. A férfi leginkább matrózra vagy földművesre emlé-
keztetett. Egy hóhérnak kutya kötelessége színjózannak lennie és il-
lendően viselkednie, az emelvényen álló tahó viszont sört vedelt egy
kancsóból, és nőkkel incselkedett.
Két katona egy vasra vert férfit vezetett az emelvényre. Moraj hul-
lámzott át a sokaságon, amikor megpillantották a rabot, de senki nem
kezdett el gúnyolódni vagy kiabálni.
Amikor a rab már a vesztőhelyen állt, az egyik katona a tömeghez
fordult.
– A vádlott, Mogar Nasszara bűnösnek találtatott gyilkosság vádjá-
ban, és halálra ítéltetett. Kíván bárki bármit is felhozni a mentségére?
– Amikor senki nem válaszolt, a katona bólintott. – Az ítélet végre-
hajtható.
Az elítélt a tőkére hajolt, a fejét rögzítették. A katonák hátrább
léptek, de nem vonultak le az emelvényről. A hóhér a markába köpött,
megragadta a pallosát, és lesújtott. Nem sikerült tiszta vágást ejtenie
– a férfi fejét találta el a nyaka helyett, aminek fájdalmas ordítás lett
az eredménye. A hóhér sietve újra meglódította pallosát, és bár ez
alkalommal a nyakat sikerült eltalálnia, az ütésben nem volt annyi erő,
hogy a fejet leválassza a törzsről.
A rab felüvöltött, és a hóhért átkozta – ahogy a tömegben ácsor-
gók is. A férfi fején és nyakán ejtett sebekből ömlött a vér. A hóhér
letörölgette, hogy jobban lássa, hova üt, és harmadszorra is nekivesel-
kedett. Még most sem tudta átvágni a nyakat, ezért negyedszerre és
ötödszörre is próbálkozott, míg végül már csak egy vékony bőrcsík
tartotta a fejet. Ennél a pontnál a hóhér félredobta a pallosát, megra-
gadta a fejet, és letépte. Az ily módon leválasztott testrészt egy ko-
sárba hajította, majd elfordult, és megtörölte a kezét egy rászáradt
vértől foltos törülközőben.
Dzsebel elképedve figyelte. Ehhez foghatót még sosem látott. Az
apja minden idők egyik legszakavatottabb kivégzőjének számított.
Senki nem dolgozott olyan tisztán és ügyesen, mint Vádi
pallosmestere. De ennek a férfinak még a kevésbé tehetséges hóhé-
rokhoz képest sem volt semmi stílusa. Szakszerűtlen, fájdalmas, gyalá-
zatos munkát végzett. Úszott az elítélt vérében, és áldozatát úgy ke-
zelte, mint egy állatot.
Míg Dzsebel méltatlankodott, az egyik katona öt ezüstszvágát
nyújtott át a hóhérnak. A tömegben néhányan pfujolni kezdtek. A
hóhér kiköpött feléjük, majd távozott azoknak a nőknek a kíséreté-
ben, akikkel korábban incselkedett. A katonák az emelvény széléhez
vonszolták a kivégzett férfi testét, majd átrugdalták egy szekérre. A
nézők lehajtott fejjel elszállingóztak, Dzsebel és Tel Heszani alig egy
percen belül magukra maradtak.
– Megelégedésedre szolgált a kivégzés, uram? – kérdezte a rab-
szolga enyhe cinizmussal a hangjában.
– Botrányos volt! – kiáltotta Dzsebel, aztán lehalkította a hangját,
amikor az asszony, aki a vért mosta fel az emelvényről, éles pillantást
vetett rá. – Ezek az emberek valóságos szörnyetegek. Annak a vadba-
romnak pallos közelébe sem szabadna mennie. Én magam szebben el
tudnám végezni a munkát.
– Lehetséges – mormolta Tel Heszani. – Bár azt mondják, nem is
olyan könnyű lecsapni egy másik ember fejét. Népetek tökélyre fej-
lesztette a kivégzés művészetét, de más hóhérok kevésbé rutinosak.
Nem beszélve arról, hogy az ittenieknek kevesebb alkalmuk van a
gyakorlásra.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Dzsebel.
– Errefelé nem gyakori a lefejezés. – Tel Heszani megfogta a fiú
könyökét, és elvezette a térről. Halkan beszélt, ahogy lépkedtek, köz-
ben Abú-Nekhele törvénykezési szokásait magyarázta. – Nagyon ke-
vés Umm-Nekhelét végeznek ki. Csakis a legsúlyosabb bűnökért, pél-
dául gyilkosságért jár halálbüntetés. Azok, akik lopnak vagy csalnak,
börtönbe kerülnek.
– Mi az a börtön? – kérdezte Dzsebel.
– Láttál már olyan cellát, ahol a rabokat őrzik a kivégzés előtt? Nos,
Abú-Nekhelében sok ilyen van. De nem csak azokat tartják ott fogva,
akik a kivégzésükre várnak. Ha kisebb bűnök – például lopás – elköve-
tését bizonyítják rájuk, hónapokra, esetleg évekre ott maradnak, az-
tán szabadon bocsátják őket.
Dzsebel hitetlenkedve nézett a rabszolgájára.
– Úgy érted, ha egy Umm-Nekhele lopott, egy időre bezárják, az-
tán újra kiengedik az utcára, hogy megint lophasson?
– Igen, bár legtöbbjük nem esik még egyszer ugyanabba a hibába.
A börtön nem kellemes hely. A fogvatartottakat szűk cellákba zsúfol-
ják össze, undorító ételeket kapnak. A büntetés sokakat megvisel azok
közül, akik elszenvedik, és a legtöbb elítélt tisztes életet él, miután
elbocsátják.
– És ha nem? – fortyant fel Dzsebel. – Mi van, ha kijönnek, és újra
lopnak?
– Akkor visszaküldik őket a börtönbe. Ha ez négyszer-ötször meg-
ismétlődik, ténylegesen halálra ítélik őket, de ez ritkán fordul elő.
– Őrület! – hüledezett Dzsebel. – Minek pénzt pocsékolni a söpre-
dékre? Aki lop, az egyúttal elveszti a becsületét. A családjának is jobb,
ha kivégzik.
– Talán – mondta óvatosan Tel Heszani. – De egyesek úgy vélik,
hogy bizonyos kivételes körülményeket leszámítva csakis az istenek-
nek áll jogukban elvenni egy ember életét. És vannak olyanok, mint
például az Umm-Nekhelék, akik úgy hiszik, hogy minden élet szent, és
a börtön a legsúlyosabb büntetés, amit az embernek a másik emberre
joga van kiróni.
Dzsebel arcvonásai megfeszültek.
– Hallottam már az Umm-Kesábák gyávaságáról, de nem tudtam,
hogy az Umm-Nekhelék ilyen gyengék. A béke ellágyította és teljesen
kifordította őket magukból. Kezdték a rabszolgaság eltörlésével. Most
meg ezek a börtönök... Lehet, hogy ismét háborút kellene indítanunk
ellenük, és addig verni, míg észhez nem térnek.
Tel Heszani megvetéssel pillantott Dzsebelre. Szerette volna meg-
kérdezni, hogy mióta jogtudós. Szerette volna felvilágosítani, hogy
ebben az államban lenézéssel kezelik a hóhérokat, és a legvisszataszí-
tóbb kocsmák részegei közül választják ki őket. De ha ezt megteszi,
Dzsebel valószínűleg üvölteni kezd, és mindennek elmondja az Umm-
Nekheléket. Ha a helyiek rájönnek, hogy Tel Heszani a fiú rabszolgá-
ja, minden bizonnyal ellene fordulnak, és noha az Umm-Kesába épp
most nem szívelte Dzsebelt, mégsem akarta volna látni, hogy a lincse-
lő tömeg áldozataként végezze.
Így aztán tartotta a száját, és hagyta, hogy Dzsebel csendben kipu-
fogja magát. Amikor a fiú valamelyest lecsillapodott, elvezette egy
másik piacra, ahol beszerezték a még hiányzó ruhadarabokat és fel-
szerelést útjuk következő szakaszához, Abú-Szík ellenséges, titokzatos
birodalmán át.
14.

Hasszából északkeleti irányban indultak tovább, mindvégig az Asz-

Szúdat partja mentén. Kopár, sík volt errefelé a táj, a kövek közt csak
helyenként fúrta át magát egy-egy fűcsomó. A haladás nem okozott
nehézséget, de az éjszakák dermesztően hidegek voltak. Dzsebel
örült, hogy magára húzhatja azokat a meleg ruhákat, amelyeknek
megvételéhez Tel Heszani ragaszkodott.
Rengeteg hajót láttak a folyón lefelé és felfelé haladni. Néha a
fedélzeten lévők integettek nekik, de leggyakrabban csak gyanakod-
va méregették őket. Ritkán lehetett embert látni a folyóparton. A szik-
lás, meddő terület hivatalosan Abú-Nekheléhez tartozott, de a leg-
többen Abú-Szík nyúlványának tekintették, határon túli földnek.
A negyedik reggelen Tel Heszani közölte Dzsebellel, hogy ideje
elkanyarodniuk a folyótól és megkeresniük a szik bejáratát, amelyről
Abú-Szík városállama a nevét kapta.
– Te tudod, hogy néz ki a szik? – kérdezte a fiú, amint a belső terü-
letek felé vették az útjukat.
– Nem – válaszolta Tel Heszani. – Kevesen tudják. És még keveseb-
ben élték túl, hogy el is mesélhessék.
– És az Umm-Szíkek? Találkoztál már velük?
– Csak eggyel – felelte Tel Heszani. – Elhurcolták rabszolgának, és
arra kényszerítették, hogy párbajt vívjon a gazdája szórakoztatására.
Egy Umm-Szík inkább véget vet az életének, semhogy hagyja, hogy
elszakítsák a népétől. De ezt a férfit rászoktatták a bódítószerekre.
Azért harcolt, hogy megkapja a következő adagját. Csak az árnyéka
volt egykori önmagának, de még így sem láttam nála gyorsabb, ügye-
sebb harcost. Úgy aprította miszlikbe az ellenfeleit, mintha csak gye-
rekekkel kellene megküzdenie.
Az út emelkedni kezdett, és hamarosan már a hegyekben jártak, a
szik bejáratát keresve. Innen már nagyon közelinek látszottak az Al-
Attieg gigantikus ormai, amelyek mint megannyi tőr magasodtak. A
hegyek felhőtakaróba burkolóztak, így uralták a láthatárt. Két út volt
csupán: a hegyszoros és a szik. Mindkettő természetes szurdok volt;
előbbit az Asz-Szúdat vájta ki, utóbbit talán egy földrengés hasította,
vagy egy réges-rég kiszáradt folyó tört itt utat magának.
– Őrzik a bejáratot? – kérdezte Dzsebel lihegve, amint felértek egy
magasabb hegy tetejére.
– Valószínűleg nem – felelte Tel Heszani. – Senki nem olyan osto-
ba, hogy megtámadja az Umm-Szíkeket; úgy hallottam, ezért nem
érzik szükségét a védelemnek. Engem inkább a hó aggaszt. – Hunyo-
rogva felnézett a felhőkre. – Szerintem átjutunk, mielőtt havazni kezd,
de nehéz megítélni. Itt bármelyik pillanatban elkezdhet esni a hó. Ha
a szikben rekedünk, amikor kitör a vihar...
Órákon át kutattak a területen abban a reményben, hogy rábuk-
kannak a rejtett bejáratra. Azt tudták, hogy egy hatalmas szikla taka-
rásában kell keresniük, de sok száz hatalmas szikla volt a hegyekben,
és mindegyik mögé be kellett nézniük. Dzsebel gyorsan elveszítette a
türelmét, de Tel Heszani óva intette attól, hogy elkapkodja a dolgot –
ha most a figyelmetlensége miatt nem találják meg a bejáratot, hol-
nap kezdhetik elölről a keresést.
Épp egy sziklacsoportosulás felé tartottak az egyik hegy dereka
táján, amikor egy paladarab pattant fel Dzsebel lába előtt, mintha
csak a föld akarta volna szemen köpni. A fiú riadtan hátraugrott. Tel
Heszani elmosolyodott – azt hitte, valamilyen állat iramodott meg a
palarétegek között –, de aztán a talaj az ő lába előtt is fölrobbant.
Térdre vetette magát.
– Le a földre! – kiáltotta. Előrántotta a kardját, és a hegyeket kém-
lelte.
Dzsebel összekuporodott, és ő is előhúzta a fegyverét.
 – Megtámadtak bennünket?
– Nem vagyok benne biztos. Valaki ránk lőtt, de nem tudom, hogy
szántszándékkal vagy véletlenül hibázta-e el.
Dzsebel megnyalta az ajkát, és fedezéket keresve körbenézett.
Ekkor kiáltás harsant valahonnan a fejük fölül:
– Takarodjatok innen!
A visszhang miatt képtelenség volt megállapítani, honnan jön a
hang.
Dzsebel Tel Heszanira sandított.
– Menjünk!
A rabszolga megrázta a fejét, majd kardját letette a földre, és fel-
állt.
– Tégy úgy, ahogy én – mondta. Ujjait összefűzve a tarkójára tette
a kezét. Dzsebel morgott valamit, de aztán ő is letette a kardját. Fel-
állt, és a feje mögé tette a kezét.
Hosszas csend állt be. Aztán ismét megszólalt a hang:
– Kik vagytok?
– Az én nevem Tel Heszani – kiáltotta a rabszolga. – Őt pedig
Dzsebelnek hívják.
– Mit akartok?
– Szeretnénk átkelni a sziken.
– A szik mindenki előtt zárva van, csak az Umm-Szíkek használhat-
ják. Menjetek! – Újabb két lövés csapódott be előttük. Egy kő súrolta
Tel Heszani arcát; kiserkent a vére, de a rabszolga meg sem rezzent.
– Nem mehetünk – kiáltotta. – Muszáj átkelnünk a sziken.
– Ha megpróbáljátok, megöllek benneteket – fenyegetőzött a
hang tulajdonosa.
– Megteheted – ismerte el Tel Heszani. – Ennek ellenére nekünk itt
kell átkelnünk.
– Miért nem mentek a hegyszoroson át? Nincs pénzetek?
– Elég szvágánk van – felelte Tel Heszani. – Csakhogy küldetésen
vagyunk, és tilos a folyón utaznunk.
 – Miféle küldetésen?
– A Tubajgatra tartunk, az Al-Meata hegységbe.
– Umm-Ainék vagy Umm-Nekhelék vagytok?
– A társam Umm-Aine, én Umm-Kesába vagyok.
Újabb hosszú csend következett. Aztán az idegen zsémbesen azt
mondta:
– Tegyétek az összes fegyvereteket a földre, és lépjetek hátrább!
Tel Heszani kezdte előszedni a késeit, és intett Dzsebelnek, hogy ő
is tegyen ugyanígy, és bár a fiú ideges volt, engedelmeskedett a rab-
szolgának. Amikor már teljesen védtelenek voltak, hátráltak néhány
lépést, aztán csak vártak.
Pár perc elteltével megjelent valaki. Mivel a nap a háta mögül sü-
tött, Dzsebel és Tel Heszani csak az alakját tudta kivenni. Dzsebel
senki mást nem látott rajta kívül.
– Azt hiszem, egyedül van – suttogta.
– Igen. De ne csinálj semmit, akkor sem, ha támad – mondta Tel
Heszani, halkan szűrve a szavakat foga között. – Ha mégis többen
vannak, és mi kezet emelünk rá, halottak leszünk, mielőtt egyet pis-
loghatnánk.
Így hát csendben, mozdulatlanul figyelték a feléjük közeledő
Umm-Szíket. Amikor közelebb ért, Dzsebel döbbenten látta, hogy egy
lány az, nem sokkal idősebb, mint ő. A bőre halovány volt. A fejét ko-
paszra borotválta, csak a homloka fölött hagyott meg néhány tincset.
Állati bőrökből készült ruhája második bőrként feszült a testére. Bal
oldalán egy tőrt, jobb oldalán egy parittyát hordott az övén, és egy
dárda volt a hátára szíjazva. Már majdnem eléjük ért, amikor hirtelen
felüvöltött, előrántotta a dárdáját, és Tel Heszani felé szúrt vele. A
rabszolga nem moccant. A dárda alig néhány centire a bal arcától állt
meg, a hegye ott rezgett a levegőben. Dzsebel ösztöne azt diktálta,
hogy ugorjon a kardjáért, de észben tartotta, mire figyelmeztette Tel
Heszani.
Tel Heszani hűvösen méregette a támadót. A lány megpörgette a
dárdát, és most a férfi jobb oldala felé döfött vele. A rabszolga ezúttal
sem reagált, bár a lány most is csak centiméterekkel az arcától állítot-
ta meg a fegyvert. Aztán felhorkant, elugrott a férfi elől, és Dzsebel
gyomra felé döfött. A fiú összerezzent, de kitartott, fogát csikorgatva.
A dárda éppen csak annyira bökte meg, hogy ne fájjon. A lány feljebb
emelte fegyverét, és a hegyét Dzsebel arcához érintette. A fiú kényte-
len volt ránézni. A lány olyan gyilkos tekintettel bámult vissza rá, hogy
Dzsebel önkéntelenül hunyorogni kezdett; szíve szerint félrelökte
volna a dárdát, de félt a következményektől.
A lány végül leeresztette a fegyverét.
– Hubaira vagyok, az Umm-Szíkek népéből.
– Megtisztelve érezzük magunkat, hogy megismerhetünk – mondta
Tel Heszani.
Hubaira megvetően horkantott.
– Azt mondtátok, küldetésen vagytok, és a Tubajgatra tartotok. A
hegyi szörnyet akarjátok látni?
– Szörnyet? – ismételte Dzsebel felháborodottan.
– Egy szörny lakik a hegyek között – bólintott Hubaira. – Öt feje
van, és tizenhárom karja. Úgy hírlik, mindenkit felfal, aki a színe elé
járul, kivéve azt a néhányat, aki kedvére való. Őket erővel ruházza fel,
és harcba küldi az ellenség ellen.
– Az Umm-Ainék hite szerint egy isten él a Tubajgaton – mondta
Tel Heszani. – Szabbáh Eidnek hívják. De akár isten, akár szörny, úgy
viselkedik, ahogy a népetek képzeli.
– Istenek! – horkant fel Hubaira. – Emberek vagy állatok léteznek
csupán, semmi több. Bolond, aki istenekben hisz!
Dzsebel elvörösödött. A lányt ezért a kijelentéséért Abú-Ainéban
kivégezték volna. Szerette volna jól képen törölni, de lehettek más
Umm-Szíkek is a hegyekben, akik csak az alkalomra vártak, hogy le-
mészárolják őket. Jobb, ha türtőzteti magát.
A lány a férfi és a fiú körül körözött, tetőtől talpig végigmustrálta
őket. Tel Heszani mögé érve megtorpant, ujját végighúzta a férfi há-
tán lévő hegeken. Körme hosszú és éles volt; az Umm-Kesába bele-
borzongott az érintésbe.
– Nagy harcos lehetsz – állapította meg Hubaira.
– Némelyik sebesülés valóban harcból származik – mondta Tel
Heszani. – De a legtöbbjét olyanoktól szereztem, akik a tulajdonuk-
nak tekintettek, és eladtak.
Hubaira megdermedt.
– Rabszolga vagy?
– Igen.
A lány közelebb lépett. Dárdáját Dzsebelre szegezte, szabad keze a
tőre markolatára siklott.
– Ezeket a korbácsnyomokat neki köszönheted?
– Ő a mostani gazdám – válaszolta Tel Heszani. – De önszántamból
döntöttem úgy, hogy vele utazom, és még soha nem ütött meg.
– Igazat mondasz? – kérdezte Hubaira szúrós tekintettel. – Itt nem
eshet bántódásod. Az Umm-Szíkek ellenzik a rabszolgatartást. Ha
akarod, most itt mindjárt megölöm, és visszanyered a szabadságod.
Dzsebel kővé dermedt. Elképzelte, hogy egy lány kezétől fog meg-
halni – egy lány kezétől! A megaláztatás elviselhetetlen lett volna. Ha
a hír az apja és a bátyjai fülébe jut, minden bizonnyal inkább véget
vetnek az életüknek, semhogy el kelljen viselniük ezt a szégyent.
De Tel Heszani csak szomorkásan elmosolyodott, és megrázta a
fejét.
– Szeretném, ha nem bántanád ifjú gazdámat. Jó okkal szegődtem
mellé. Számomra fontos, hogy életben maradjon.
– Ahogy kívánod – Hubaira leeresztette a dárdáját, és elmosolyo-
dott. – Szerencséd, hogy Umm-Kesába vagy. Egy földid járt már ná-
lunk a nagyapám idejében, és több évig köztünk élt. Gyógyító volt,
sok Umm-Szík életét megmentette. Ha bármilyen más népből szár-
maznál, most elkergetnélek vagy megölnélek benneteket.
– Ez ám a jó szerencse – mosolyodott el Tel Heszani, aztán meg-
kérdezte, hogy most már leengedhetik-e a kezüket.
 – Igen. – Hubaira figyelte, ahogy összeszedik a fegyvereiket, de a
szemét közben Dzsebelen tartotta. Amikor végeztek, a sziklacsopor-
tosulás felé mutatott, amelyhez még a támadás előtt igyekeztek. – Ott
van, amit kerestek... a szik bejárata. Pár órája már a nyomotokban va-
gyok. Először azt hittem, talajkutatók vagytok.
– Dehogy – mondta Tel Heszani. – Küldetésen vagyunk. Minket
csak az érdekel, hogy átjussunk a sziken a havazás beállta előtt.
– Emiatt nem kell aggódnotok – biztosította a férfit Hubaira. –
Még legalább egy hétig nem fog esni a hó. Viszont nem tudom, hogy
átengedhetlek-e benneteket. Még nincs szavazati jogom. Ezért va-
gyok itt. A felnőtté váláshoz ki kell állni egy próbát: egy teljes hónapot
Abú-Szíken kívül kell tölteni, csupán egy tőrrel és dárdával felszerel-
kezve. A hónapom letelt, és már hazafelé tartok, de ez csak egy a sok
próbatétel közül. Még hosszú időnek kell eltelnie, hogy ilyen hordere-
jű kérdésekben dönthessék.
– De ha veled együtt érkeznénk meg a városotokba – erősködött
Tel Heszani –, és szólnál pár jó szót a véneiteknek az érdekünkben...
– Valószínűleg tiszteletben tartanák a kérésem – ismerte el a lány –
De nem ígérhetem meg. Az, hogy velem jöttök, nem jelent biztos si-
kert. A vének dönthetnek úgy is, hogy megölnek benneteket.
– Ha veled tarthatunk, vállaljuk ezt a kockázatot – mondta Tel
Heszani.
Hubaira átgondolta a dolgot, aztán bólintott.
– Rendben. A vének elé kísérlek benneteket, aztán hagyom, hogy
ők határozzanak a sorsotok felől – de csak azért, mert Umm-Kesába
vagy. – Sötét pillantást lövellt Dzsebel felé, aztán a szikla felé vette az
irányt. Hosszú, már-már öles léptekkel haladt. Dzsebelnek és Tel
Heszaninak szinte futniuk kellett, ha nem akartak lemaradni.
– Nem bízom benne – suttogta a fiú.
– Minden Umm-Szík talpig becsületes – mondta Tel Heszani. – Ő
sem fog elárulni bennünket.
Széles hasadék nyílt a szikla mögött. Hason csúszva bújtak át: Hu-
baira ment elöl, őt Dzsebel követte, Tel Heszani maradt utoljára. Egy
rövid szakasz után a hasadék hosszú alagúttá szélesedett, amelyben
már felegyenesedhettek. A falából éles, lándzsaszerű szikladarabok
meredtek elő. Az egyik felsértette Dzsebel vállát, mire a fiú szitko-
zódni kezdett; megveszekedett hangulatba került, mire átjutottak az
alagúton. Már átkozni kezdte volna Hubairát, ám a szavak a torkán
akadtak, amikor szeme beitta a látványt, amely eléjük tárult.
Egy szűk szurdok bejáratánál álltak, amely erősen lejtett. Mélyére
árnyék borult. Ám Dzsebel a gyenge esti fény ellenére is elálmélko-
dott a falak színpompáján. Vörös, sárga, kék, zöld és még megannyi
szín villant a szeme elé – olyan árnyalatok, olyan formák, amilyeneket
még sosem látott, és megnevezni sem tudott volna. Némelyik színt
mintha emberi kéz keverte volna ki. Némelyik úgy gyűrűzött, ahogy a
tóba dobott kavics körül fodrozódik a vízfelszín. Némelyik felragyo-
gott, amint visszaverte a lenyugvó nap fényét, némelyik elnyelte a
napsugarakat, és szinte vibrált.
Dzsebel és Tel Heszani szótlanul állt a szik bejáratában, és bámul-
ták a sziklafalakat. Aztán tekintetükkel felmérték a szoros hosszát.
Sose láttak ehhez foghatót. A „szépség” szó nem írhatta le a látványt –
ezt csak valamiféle felsőbb erő hozhatta létre, hatalmasabb az em-
bernél.
Hubaira sercintett egyet.
– Á, ez csak a kezdet. Innentől még szebb lesz.
Ezzel elindult előttük, hogy vezesse őket lefelé a szoroson, a cso-
dák birodalmába.
15.

A szik homályba borult, a falak színei elsötétültek. Porzott az út; a kes-

keny ösvény volt az egyetlen bizonysága, hogy a helyet már évezre-
dekkel korábban birtokba vette az ember. Ahogy a nap lenyugodott,
az árnyékok elmélyültek, és a szikben már előbb beköszöntött az éj-
szaka, mint a fölötte magasodó hegyekben.
Tel Heszani megállt volna, amikor besötétedett, de Hubaira léptei
nem lassultak. Mivel a lány területén jártak, a rabszolga nem akadé-
koskodott.
Egy óra elteltével Dzsebel kissé lemaradt. A szeme addigra már
hozzászokott a sötéthez. Amint megállt, hogy igyon egy kis vizet, ma-
gasan a feje fölött észrevett egy aprócska, ragyogó fénypontot. Elő-
ször azt hitte, csillag, de aztán rájött, hogy ahhoz túl alacsonyan van.
Körbepillantott, és látta, hogy több ilyen fénylő pont kel életre –
mintha egy szellem gyertyát gyújtott volna, amelynek a lángja a többi
gyertya kanócát is lángra lobbantotta.
– Tel Heszani! Hubaira! – kiáltotta.
Tel Heszani bizonytalanul nézegette a fényeket, de a lány csak
nevetett.
– Nem láttatok még tűzcikkanót? – Amikor a férfi és a fiú is a fejét
rázta, letelepedett a földre. – Akkor itt megpihenünk egy percre.
Dzsebel leült Hubaira mellé. Egyre több fénypont gyúlt körülöttük,
és mind feléjük lebegett. Kísérteties látvány volt, ahogy a fények a
falak mentén szálltak, mintha szellő fújná őket. Amikor közelebb ér-
tek, Dzsebel halk zümmögést hallott. Olyan volt, mint a rovarok hang-
ja a mocsárban, amelyen nem is olyan rég keltek át.
– Ne mozogjatok! Nézzétek a virágokat! – suttogta Hubaira.
 Dzsebelnek pár másodpercébe beletelt, mire észrevette őket.
A ragyogásban már ki tudta venni a szik falából kinövő kecses,
szürke virágokat. Mindegyiknek egy kelyhe volt, sok hatalmas szi-
rommal. Dzsebel figyelte, amint az egyik virágkehelynél egy rovar
röpdös. Leginkább sáskára emlékeztetett, csak kisebb volt, és élénk
színű. Olyan gyorsan verdesett a szárnyaival, hogy azok csupán elmo-
sódottan látszottak, de amikor egymáshoz dörzsölődtek, apró szikrák
pattantak belőlük.
Ahogy a tűzcikkanó begyűjtötte a virágport, szárnyairól egy szikra
az egyik virágsziromra hullott, s az lángra lobbant. A tűz átterjedt a
többi sziromra, majd a virág kelyhére és szárára is. A tűzcikkanó át-
röppent egy másik virágra, az első pedig porig égett.
– Ezt csinálják egész éjjel – mondta halkan Hubaira. – Egyik virágról
a másikra szállnak, összegyűjtik a virágport, visszamennek vele a szik
tetejénél lévő fészkükbe, majd visszatérnek még többet gyűjteni. A
hamu termékennyé teszi a talajt, holnapra új virágok nőnek a régiek
helyén, és két-három napon belül ismét kinyílnak.
– Még sosem hallottam ilyen lényekről – mondta Tel Heszani
ámuldozva.
– Lehet, hogy csak Abú-Szíkben léteznek – vont vállat Hubaira. –
Nem sokat foglalkozunk velük. Nincs sok hasznuk, kivéve hogy fényt
adnak, de mert ritkán kelünk át a sziken, utunk nem túl gyakran ke-
resztezi egymást.
Hubaira továbbindult. A tűzcikkanók felrebbentek, de hamarosan
visszatértek a virágokhoz, magasan az utazók feje fölött maradva,
ahol biztonságban voltak.
A következő három órában a lány rendületlenül haladt előre. Tel
Heszani ment a nyomában, a sort Dzsebel zárta. Az Umm-Vádi erősen
izzadt vastag, hosszú ujjú zubbonyában, amit azért vett fel, hogy a szik
hidege ellen védekezzen. A lába sajgott. Eltökélte, hogy nem fog
gyengének mutatkozni egy lány előtt, és ez tartotta vissza attól, hogy
szóljon, álljanak meg pihenni.
 Hubaira egyszer csak megtorpant.
– Itt megalhatunk – mondta oldalra lépve. Dzsebel egy üreget vett
észre a szik falában, amely épphogy csak akkora volt, hogy hárman
beférjenek. Hubaira bemászott, és anélkül hogy bármivel is megágya-
zott volna, leheveredett a földre.
– Egyikünknek nem kellene őrt állnia? – kérdezte Tel Heszani. Úgy
tudta, a sziket vad szerzetek lakják.
– Nem – ásította Hubaira. – Úgy képeztek ki, hogy a veszély legelső
jelére azonnal felébredjek.
Tel Heszani kipakolta a holmijukat, matracot terített le és párnát
vett elő Dzsebelnek és magának. A fiú legszívesebben félresöpörte
volna a matracot, és a puszta földön aludt volna, mint a lány, de már
így is fázott. Törődöttnek érezte magát, és tűrőképességét meghalad-
ta volna, hogy a hideg kövön fekve töltse az éjszakát.
– A népetek miért nem használja a sziket? – kérdezte Dzsebel Hu-
baira mellett üldögélve, miután Tel Heszanival elfogyasztották so-
ványka vacsorájukat. Hubaira visszautasította a kínálást. Együtt nézték
a szik falát, ahol még rajzottak a tűzcikkanók.
– A hegyek több kihívást kínálnak – felelte Hubaira. – A szik vész-
helyzet esetére szolgál, egyébként csak az olyan gyerekeknek való,
mint én. Néha, amikor a hegyi utak járhatatlanok, itt tereljük át az
állatainkat, de csak ha nagyon muszáj. A szik ugyanis könnyen csapdá-
vá válhat. A hegyekben van hova menekülni, ha ránk támadnának.
Dzsebel szerette volna megkérdezni, ki vagy mi támadhatna rájuk,
de Hubaira az oldalára hengeredett, és perceken belül horkolt.
Dzsebel is megpróbált elaludni, de még órákon át ébren hánykoló-
dott. Elbűvölten nézte a tűzcikkanók táncát, és azon aggódott, ugyan
miféle ismeretlen veszélyek leselkednek rájuk.
Dzsebel és Tel Heszani reggel szárított húscsíkokat evett, de Huba-
ira ismét visszautasította az ételt.
– Nem akarlak megbántani titeket – mondta. – A próbatételemmel
együtt jár, hogy csak vadon termő növényeket ehetek, vagy olyan álla-
tokat, amiket saját magam ejtettem el.
– Nem szoktál megéhezni? – kérdezte Dzsebel.
– Néha – mondta Hubaira. – De az is része az edzésünknek, hogy
ne foglalkozzunk az éhséggel. Négy napig megvagyok evés nélkül.
Felnőtt ember egy hétig is gond nélkül kibírja.
Napkelte után úgy egy órával keltek útra. Dzsebel látta, hogy az
éjszaka során megkerülték a hegyeket, és most már az Al-Attieg szik-
lás őrhalmai vették körül őket. A táj nem itt volt a legszédítőbb, de a
középen kettéhasított, kétoldalt tornyosuló hegyek így is lenyűgöző
látványt nyújtottak.
Ahogy a nap telt, fokozatosan feltárult a szik valódi szépsége. A
színek és formák bámulatosak voltak; valamennyi a természet alkotá-
sa, emberi kéz beavatkozása nélkül. A szik keskeny volt – bizonyos
részein mindkét falát egyszerre meg lehetett érinteni – és kanyarula-
tokkal teli. Csönd honolt, amit csak néha tört meg egy messze fent
köröző ragadozó madár hangja.
Hubaira nyelve jobban megeredt, mint előző nap. Most, hogy
újabb lépést tett meg felnőtté válása felé, alig várta, hogy hazatérhes-
sen. Mesélt az életéről Dzsebelnek és Tel Heszaninak; elmondta, ho-
gyan lesz harcossá népének valamennyi tagja. Amikor egy gyermek
megszületik, apró dárdát adnak a kezébe. Ha megtartja a fegyvert, az
Umm-Szíkek hagyományai szerint nevelik fel. Ha elejti a dárdát, felvi-
szik a hegyre, és hagyják ott pusztulni. Ez még Dzsebel szerint is túlzás
volt.
Az Umm-Szíkeknek életük minden szakaszában bizonyítaniuk kell;
próbatétel próbatételt követ, megmérettetés megmérettetést. Miu-
tán elválasztják őket az anyjuktól, egy karámban alszanak együtt a
többi gyerekkel. Az ételért és ruháért meg kell küzdeniük. Sokuk még
csecsemőkorában meghal; csak a legerősebbek maradnak életben.
Gyengeségnek helye nincs. Ha a szükség úgy hozza, a törzs minden
egyes tagja hadrendbe állítható. Ilyen módon őrizhették meg függet-
lenségüket; elszántan néztek szembe ellenségeikkel, és sok évszáza-
don át megvédték városállamukat. Néha ugyan hosszabb időszakokra
is otthagyták, hogy elrejtőzzenek a hegyek közé, de mindig visszatér-
tek, elűzték a betolakodókat, és bosszút álltak rajtuk.
Dzsebel nem nagyon tudott véleményt alkotni Hubairáról. Csinos-
nak semmiképp nem volt mondható, de magabiztosságát és testi ere-
jét Dzsebel vonzónak találta. Biztos volt benne, hogy a lány közel-
harcban legyőzné őt, mint ahogy bármely más Umm-Aine fiút, de ez
már nem aggasztotta. Arra jutott: az Umm-Szíkek asszonyai egyszerű-
en mások. Nem volna szégyen alulmaradni velük szemben.
Dzsebel arra gondolt, micsoda kincs lenne egy Hubairához hasonló
asszony a háznál. Vádiban egyetlen férfi sem mondhatott magáénak
harcos feleséget. Ha már teljesítette küldetését, és visszatért Debbat
Algért, esetleg egy nap ismét észak felé vehetné az irányt, hogy udva-
roljon Hubairának, vagy egy hozzá hasonló lánynak.
Ezután a népe házasodási szokásairól kérdezte Hubairát; igyeke-
zett nem túl célzatosan feltenni a kérdést.
– Nálunk jelenleg több a férfi, mint a nő – mondta a lány –, ezért
minden nőnek jó pár férje van. Ha ez a helyzet megváltozik a jövőben,
a férfiak ismét több nőt is elvehetnek. Mifelénk mindig is ez volt a
szokás.
– Mi a helyzet a más nemzetbeliekkel kötött házasságokkal? – kér-
dezte Dzsebel.
– Nem vegyülünk kívülállókkal. – Hubaira megvető mordulása egy
pillanat alatt foszlatta semmivé Dzsebel reményét, hogy umm-szíkbeli
asszonyt visz a házhoz.
A hőmérséklet még délre sem emelkedett jelentősen. Pár óra múl-
va megálltak pihenni, délután aludtak egy keveset, majd megint útnak
indultak. Hubaira azt mondta, ha késő éjjelig menetelnek, és másnap
hajnalban elindulnak, következő estére Abú-Szík városába érnek.
Egy alkalommal Tel Heszani észrevett egy fal mellett futó vízelve-
zető csatornát, amelyet emberkéz alakított ki. Nem tudta mire vélni,
ezért rákérdezett. Hubaira vicsorogva rugdosni kezdte a faalkot-
mányt, és hamarosan ízzé-porrá rombolta. Dzsebel és Tel Heszani
elképedten bámult. Amikor Hubaira visszatért, magyarázatot adott
tettére.
– Réges-régen egy hatalmas törzs foglalta el Abú-Szíket. Hosszabb
ideig maradtak itt, mint a többi megszálló, majdnem kipusztítottak
bennünket – csupán tizenkilencen maradtunk. A megszállók gondos-
kodni kívántak kényelmükről: gátakat és csatornákat építettek, ezek-
kel szabályozták a folyót, ami akkoriban még a sziken keresztül ka-
nyargott. Óriási épületeket emeltek; némelyik a legbonyolultabb
konstrukció volt, ami Makraszban valaha is épült. A tizenkilenc túlélő
sokasodni kezdett, és erőre kapott, gyermekeikből még saját maguk-
nál is keményebb harcost faragtak. Több generáción át türelmesen
vártak, szaporodtak, majd visszatértek, és az utolsó szálig lemészárol-
ták a megszállókat. A földdel tették egyenlővé az új épületeket, le-
döntötték a gátakat, tönkretették a vízelvezető rendszert. Ám a szik
hosszú, és bizonyos csatornaszakaszok megmaradtak az évszázadok
során a homok és a kövek rejtekében; csak akkor tűnnek elő, amikor a
földkéreg elmozdul. Amikor ilyen régi csatornadarabra bukkanunk,
elpusztítjuk.
Hubaira története valamit megmozdított Tel Heszaniban. Amint
már mondta Dzsebelnek, korábban az ő népe uralta Makrasz terüle-
tének nagy részét. Létezett egy legenda, mely szerint hatalmuk csúcs-
pontján pompázatos várost építettek a vadon közepén, hogy az iste-
nek földi székhelyéül szolgáljon. (Akkoriban még többistenhívők vol-
tak.) A legenda úgy tartotta, a város nem nyerte meg az istenek tet-
szését – fényűzésben felülmúlta sajátjaikat –, ezért megsemmisítették.
Vajon Abú-Szík volt ez a mitikus város? Vajon Tel Heszani őseit
nem túlvilági istenségek haragja, hanem az Umm-Szík bosszúra szom-
jas népe pusztította el? A rabszolga úgy érezte, népe múltjának egyik
legfontosabb rejtélyét oldotta meg. Mély sóhajjal tudatosította ma-
gában: soha senkivel nem fogja tudni megosztani felfedezését, és
minden valószínűség szerint vele száll majd a sírba a messzi északon.
 #

Éj ereszkedett a szikre. Dzsebel újabb réteg meleg holmit vett magá-

ra, és fejére – az Umm-Ainék szokása szerint, ha hűvösebb tájakon
vándoroltak – hosszú vászoncsíkot tekert. Hubaira puhányságnak tar-
totta, hogy így beöltözködik, de egy szót sem szólt. Amíg az ő útjait
nem keresztezték, semmi köze nem volt az idegenek szokásaihoz.
A tűzcikkanók nem sokkal szürkület után jelentek meg, és folytat-
ták véget nem érő vadászatukat a virágporra. Dzsebel megnyugtató-
nak találta a parázsló hamu illatát. A friss vér szagára emlékeztette.
Felderengett előtte az otthona és az a sok remek kivégzés, amiknek
szemtanúja volt. Ám ez meg a hasszai vériszamós pancsermunkát jut-
tatta eszébe; mogorva arccal becsmérelte magában az ottaniak jog-
rendszerét. Börtönök – na persze! Ha valódi igazságszolgáltatásról
van szó, semmi sem ér fel egy szép, határozott fejszecsapással.
Dzsebel börtönökről és kivégzésekről merengett, bambán figyelve
a tűzcikkanók nyomán fellobbanó röpke lángokat, amikor feltűnt ne-
ki, hogy a feje fölött kialszanak az apró tűzcsillámok. Szeme hozzászo-
kott már villanva szóródó mintájukhoz, de ez most valami más volt.
Ahelyett hogy minden virág egyenként égett volna hamuvá, egyszerre
aludt el valamennyi egy feléjük tartó egyenes vonal mentén.
– Hubaira – szólalt meg Dzsebel nyugtalanul –, ez most csak szélfu-
vallat?
Hubaira elnézett a fiú által mutatott irányba. Amikor meglátta az
egyre kiterjedtebb, sötét vonalat, elkáromkodta magát, előrántotta
tőrét és dárdáját. A fegyvereket kezében tartva Dzsebel és Tel
Heszani elé állt.
– Maradjatok hátul! – vetette oda nekik. – Készítsétek elő a fegyve-
reiteket. Ha elesnék, küzdjetek démonok módjára. És ne menekülje-
tek! Harc közben valószínűleg úgyis megöl titeket, de ha elfuttok,
becserkész és lemészárol.
Mielőtt még Dzsebel rákérdezhetett volna, mi is pontosan, ami
rájuk támad, egy hatalmas árny ugrott le a szik faláról. Ugrás közben
felvisított. A visítás olyan dobhártyaszaggató volt, hogy Dzsebel és Tel
Heszani befogták a fülüket. Hubaira azonban felemelte tőrét, és kö-
zelebb lépett a lényhez.
A szörny újabb sikítással a lány felé lendült, és amikor az nem moz-
dult, gyors mozdulattal előtte termett, és hosszú karmával felé kapott.
Hubaira elhajolt előle, botjával a vadállat karmára sújtott, aztán mellé
szökkent, és belemártotta tőrét. A lény felbődült, hátraugrott, majd
ismét rávetette magát.
Miközben a lény és az Umm-Szík lány egymással küzdött, Dzsebel
néhány villanás erejéig megpillantotta a fenevadat. Soha nem látott
még ehhez fogható állatot. A teste hasonlított a medvére, de a lába
sokkal hosszabb volt, a feje pedig keskeny. Dupla fogsorral vicsorgott
rájuk.
Hubaira tőre a lény hasába fúródott. Amikor kirántotta, a fenevad
felüvöltött fájdalmában, de visszavonulás helyett újra rávetette ma-
gát. A lány kis híján kitért előle, de az elkapta a lábát, és a földre rán-
totta. Hubaira felé sújtott, a szörny azonban kiütötte a kezéből a fegy-
vert, rajta termett, és a lány mellkasának és nyakának esett.
Miközben a szörny támadott, Tel Heszani hátrább lépett, de ami-
kor látta, hogy a lény letiporja Hubairát, előugrott, hogy segítsen.
Elég közel ért hozzá, hogy lesújtson, de meglátta, hogy a vad hátát
csontszerű páncél védi. Megállt, hogy gyenge pontot találjon rajta. A
vadállat alatt fekvő Hubaira tőrével döfködött, és számos apró vágást
ejtett a szörny védtelenül hagyott lágyékán, de nem volt elég mozgás-
tere ahhoz, hogy a tőrt elég mélyen megmártsa benne.
A fenevad hátát tarajos páncél borította. Amikor kinyújtotta testét,
a tarajok között rések tűntek elő. Tel Heszani olyan részre irányította
a kardját, ahol két páncélréteg találkozott. A vadállat épp Hubaira
fejét harapdálta, de most hátrahőkölt, majd a lány nyakát vette célba.
A páncéljában a rés szélesebbre nyílt, és Tel Heszani egyenesen bele-
fúrta kardját.
A lénynek torkán akadt a levegő, fejét ívben hátrahajtotta. Dzsebel
épp előkúszott, de most megállt, hátha vége a küzdelemnek. Tel
Heszani kardja félúton megakadt. Megpróbálta mélyebbre döfni az
állatban, és amikor nem sikerült, elkezdte kihúzni. Ekkor kezdett el
őrjöngeni a szörny. Elképesztő sebességgel megpördült, és belefejelt
Tel Heszani gyomrába. A rabszolga elesett, és eleresztette a szörny
rücskös hátába akadt kard markolatát. A vadállat lemászott
Hubairáról, erőt merített, és Tel Heszanira vetette magát; ugyanúgy
magasodott fölé, ahogy pár másodperccel azelőtt az Umm-Szík lány
fölött állt.
Amikor Dzsebel felfogta a Tel Heszanit fenyegető veszélyt, kivonta
kardját. A penge fogpiszkálóként pattant vissza a lény páncéljáról, de
elvonta a figyelmét. A vadállat sötétzöld szemét a fiúra emelte, fel-
mérte, majd ismét Tel Heszanira rontott.
Dzsebel másodszor is lecsapott, harmadszor is, de a vad rá sem
hederített. A fiú zihálva, tanácstalanul lépett hátra, amikor Hubaira
hirtelen félretaszította; felállt, s noha több sebből vérzett, nem akarta
feladni a küzdelmet. Ráugrott a szörnyre, megfelelő pontot keresett
rajta, és tőrét a nyakába mélyesztette.
A lény felhorkant, majd hátrahőkölt. Hubaira lerepült róla, és neki-
csapódott a falnak. Ahogy feltápászkodott, a szörny karma az arcába
vájt. Megperdült, megint a falnak csapódott, és a földre rogyott. A
vad ekkor arra fordult, ahol épp Tel Heszani próbált felülni, fegyver
után kotorászva a homokban. Úgy tűnt, mintha a szörny elvigyorodna,
és győzelme tudatában lassan megindult áldozata felé.
Dzsebel felmérte esélyeit. Ha a szörnyeteg felkoncolja Tel
Heszanit, ő talán észrevétlenül elfuthat. Két hullából még egy ekkora
bestiának is bizonyára bőségesen elég hús jut. Most kéne megragadni
az alkalmat, és elfutni. Legyőzni semmiképpen nem tudná a feneva-
dat. Őrültség lenne kockáztatnia az életét. De...
Tel Heszani az imént a lányhoz ugrott, hogy megmentse. Látta,
hogy Hubaira bajban van, és a saját életét fenyegető veszéllyel mit
sem törődve a segítségére sietett. Az Umm-Kesába még életben volt,
és Dzsebel tudomása szerint Hubaira is. Ha elszaladna, gyávábbnak
mutatkozna egy rabszolgánál és egy lánynál. Erről márpedig szó sem
lehet. Vagy harcol most, vagy örök szégyenben marad.
Ahogy Dzsebel előrébb lépett, hogy kardjával munkához lásson,
megpillantott valamit a földön: Hubaira parittyáját. Biztosan a küzde-
lem során ejtette el. Dzsebel megtorpant. Sohasem számított született
harcosnak – túl nyeszlett volt, túl satnya, túl gyenge –, viszont jó sze-
me volt és biztos keze. Célba dobásban, célba lövésben mindig is ver-
hetetlen volt.
Dzsebel lehajolt, felvette a parittyát, és keresett néhány megfelelő
méretű követ. Az egyiket befogta a parittyába, hátrahúzta, és célzott.
A szörny éppen Tel Heszani lábujjainál csattogtatta a fogát; játszott
vele, mielőtt megöli. Semmi értelme nem volt a hátára célozni – ha a
kardja nem volt képes áthatolni a páncélon, egy kavics még kevésbé
fog –, így hát Dzsebel csücsörített, és füttyentett egyet. Látva, hogy a
lény ügyet sem vet rá, odakiáltott neki:
– Hé! Rusnyaság!
A vad arrébb fordította a fejét; épp egy hangyányit, de Dzsebelnek
csak ennyi kellett. Hátrafeszítette a parittyát, majd elengedte. A kő
villámgyorsan, nyílegyenesen lőtt ki, és a szörny jobb szeme nyúlós lé
formájában fröccsent szét.
A vadállat felbődült, de a fülsiketítő hangtól Dzsebelnek szempillá-
ja sem rezdült. Új követ tárazott be, és újból lőtt. A másik szemét akar-
ta eltalálni, de a szörny elmozdult, úgyhogy a kő csak a homloka kö-
zepén pattant. Mielőtt harmadszor is tüzelhetett volna, a lény rávetet-
te magát. Ha nem véti el, szétzúzza a fiút. Ám a vad elvesztette térlá-
tását, elhibázta az ugrást, és Dzsebeltől jóval arrébb a falnak csapó-
dott. Amikor fejét rázva megfordult, a fiú oldalt lépett, és lőtt. Ezúttal
eltalálta a másik szemet, és bár kiloccsantania nem sikerült, a szörny
szemhéja feldagadt, alig látott tőle – jóformán megvakította.
Mialatt a vadállat maga körül csapkodott, a porban fetrengett kín-
jában és fogait csattogtatta, Tel Heszani visszaszerezte kardját, és
odalépett hozzá. Megcélozta, és pengéje hegyét mélyen beledöfte a
szörny fejének a közepébe. A vadállat még egy utolsót üvöltött, aztán
oldalára hengeredett, rángott egyet, és megmerevedett. Tel Heszani
a biztonság kedvéért még egyszer beleszúrta kardját, majd arrébb
botladozott. Kis híján elesett, de Dzsebel elkapta, és segített neki fel-
egyenesedni. Tel Heszani kába tekintettel Dzsebelre nézett, és halvá-
nyan elmosolyodott.
– Köszönöm.
Dzsebel morrant egyet, és elengedte a rabszolgát.
– Egész biztos, hogy megdöglött? – kérdezte.
– Igen – mondta Tel Heszani, miközben arcáról vért törölt le. – Re-
mekül harcoltál.
Dzsebel szerényen vigyorgott.
– Valakinek meg kellett menteni az életedet... – heherészett. –
Dzsál mindig is mondta, hogy a rabszolgák egytől egyig csapnivaló
harcosok.
Tel Heszani arca megdermedt.
– Nemes győzelem volt, uram – mondta kimérten. – De most, ha
megbocsátasz, megkeresem elesett társunkat.
Dzsebel szemöldökét összevonva nézte, ahogyan Tel Heszani oda-
botladozott a mozdulatlan, kiterülve fekvő Hubairához. Ez a rabszolga
túlságosan érzékeny. Minden kis viccet rögtön sértésnek vesz. Tel
Heszani az életét köszönhette Dzsebelnek. Helyénvaló lett volna, ha
kimutatja őszinte háláját, gondolta Dzsebel.
Ám amikor meglátta, hogy Tel Heszani megfordítja a lányt, és fülé-
vel a szájához közelít, megfeledkezett haragjáról. Hubaira mindkette-
jük életéért küzdött. Prédául vethette volna őket, hogy elterelje a
szörny figyelmét, de nem tette. Helytelen dolog volt olyankor hibáz-
tatni Tel Heszanit, amikor gondolatainak az őket megmentő lány kö-
rül kellene forogni.
Dzsebel odasietett, és feldúltan állt Tel Heszani mellett. Hubaira
arca véres cafatokra lett marcangolva, szörnyű látványt nyújtott. Nya-
ka és mellkasa felső része is darabokra szaggatva, hasából egy csont
meredt elő. Lélegzett, de hörögve; torkából véres hab tört fel.
– Túléli? – kérdezte Dzsebel, félve a választól.
Tel Heszani szemügyre vette a lány nyakát, majd a hasát. Óvatosan
szétnyitotta ajkát, vért szívott ki a szájából, és kiköpte. Belenézett a
torkába, látta, hogy friss vér gyülemlik benne, majd sóhajtott.
– Nem.
Dzsebel megdermedt.
– Csak van valami, amit tehetünk – makacskodott.
– Imádkozzunk a lelkéért – mondta Tel Heszani.
– De...
Hubaira köhögött, és erőtlenül felnyitotta szemhéját. Egy pillana-
tig úgy tűnt, mintha álomból ébredne, aztán pislogott, és magához
tért.
– A... mámla? – hörögte.
– Vége – mondta Tel Heszani.
Hubaira halvány mosolyra húzta száját.
– Elég ritkán... támadnak. De amikor igen... akkor rendszerint...
ölnek. Nagy dicsőség, hogy... legyőztük. – Megint köhögött; szájából
vér tört fel, és végigfolyt az állán. Tel Heszanira nézett. – Meg... meg-
sebesültem.
– Igen.
– Komoly a... sérülés? – A rabszolga lassan bólintott. – Meg fogok...
halni?
Tel Heszani kicsit habozott, aztán ismét bólintott.
– Kilyukadt a tüdőd. Semmit nem tehetünk.
Hubaira összeszorította fogát, aztán nevetett. Vérpöttyök fröcs-
csentek szájából, és kicsit pihennie kellett, mielőtt újra meg tudott
szólalni.
– Legalább... harcban haltam meg. Egy mámla ellen... veszíteni...
nem szégyen. Mennyi van még hátra... mielőtt...?
– Néhány perc – mondta Tel Heszani, miközben gyengéden letö-
rölte a vért a lány arcáról.
Hubaira mondani készült valamit, de hirtelen elöntötte a fájdalom,
és vadul megrázkódott. Dzsebel azt hitte, most fog meghalni, de ami-
kor a görcsök elmúltak, még életben volt. Hubaira óriási erőfeszítéssel
Tel Heszanira összpontosított.
– Add a... kezembe... a... tőrömet. – Tel Heszani úgy tett, ahogy
kérte. – Mondjátok el a népemnek... hogy vállvetve... harcoltunk. Ak-
kor... szövetségesekre leltek... bennük.
– Elvisszük a szüleidhez a testedet – ígérte Tel Heszani. – Gondos-
kodunk róla, hogy illő temetésben...
– Nem – szakította félbe a lány. – Hagyjatok... itt. Csak a... feje-
met... vágjátok le. A családomnak... csak... annyi kell.
Tel Heszani a homlokát ráncolta.
– Biztos vagy benne?
Hubaira elgyötörten bólintott.
– A testem... az semmi. De ne hagyjátok itt a... fejemet.
Ismét megrázkódott, és bár a görcsök elmúlta után sem adta át
magát a halálnak, beszélni már nem tudott többé. Csak feküdt, és
bámulta a szik falát, a tűzcikkanókat, az égboltot. Még megpróbálta
felemelni ujját, hogy valamire rámutasson, de mielőtt végigvihette
volna a mozdulatot, keze lehanyatlott. Dzsebel és Tel Heszani szeret-
ték volna megérteni, mire akarta Hubaira felhívni figyelmüket, de
semmit sem láttak. Mikor ismét a lányra néztek, már halott volt.
16

Az éjszakát a két test mellett töltötték – túlságosan kimerültek a

harcban ahhoz, hogy odébbálljanak. Tel Heszani mélyen aludt, kimerí-
tette a mámla támadása. Dzsebel azonban ébren töltötte az éjszaka
nagy részét. Napközben meglegyintette a halál szele, és túlságosan
félt attól, hogy álmában esetleg újra találkozik a mámlával.
Kora reggel keltek. Tel Heszani szemügyre vette Hubaira testét, és
bizonytalanul markolászta kardját.
– Szerinted komolyan gondolta azt, hogy vágjuk le a fejét?
Dzsebel bólintott, majd gúnyos mosolyt villantott a rabszolgára.
– Mi van, félsz lefejezni?
– Nem. De ha csak félrebeszélt, ha a fájdalom és a sokk miatt
olyasmit mondott, ami nem állt szándékában, akkor a népe akár ki is
végezhet minket, amiért meggyaláztuk a holttestét.
Dzsebel feszülten vakarta az állát.
– És ha nem említjük meg, hogy ismertük?
– Hazudni kívánsz, uram? – kérdezte Tel Heszani; most ő vigyorgott
gúnyosan.
Dzsebel dühödten elvörösödött, és mogorva arccal intett a holttest
felé.
– Csapd már le, ne magyarázz! Igenis ő akarta így. Ha azért gyilkol-
nak le, mert teljesítettük az utolsó kívánságát, ám legyen.
Tel Heszani lehajolt, kardját a halott lány nyakára illesztette, és
pengéjét a kihűlt húsban előre-hátra mozgatva olyan precízen vágta
át, ahogy csak telt tőle. Fogott egy zsákot, és óvatosan belehelyezte
Hubaira fejét.
Tel Heszani megkérdezte Dzsebeltől, akar-e reggelizni, de az
Umm-Vádi nem volt éhes. Mialatt a rabszolga a cókmókjukat gyűjtöt-
te össze, Dzsebel alaposan megvizsgálta a mámlát. Napfényben ki-
sebbnek tűnt, inkább tigrishez hasonlított, mint medvéhez, de a kar-
mai attól még hosszúak és élesek voltak. Beleborzongott, amikor
eszébe jutott, milyen szoros volt a küzdelem.
Elindultak. A fejet Tel Heszani vitte magával, a mámla és Hubaira
testét pedig otthagyták a ragadozó madarak és egyéb arra járó álla-
tok martalékául.
Szótlanul meneteltek. Tel Heszani zúzódásai fájdalmasan lüktet-
tek, az arcán és nyakán csíptek a karmolások, de mivel több éjszakát
nem akart a szikben tölteni, feszes tempót diktált. Dzsebel már ügyet
sem vetett a sziklák gyönyörű színeire és formáira. Valahányszor fel-
nézett, a küzdelem és Hubaira véres végzete ötlött fel benne – így hát
tekintetét lefelé fordította, és inkább a földet nézte.
Végül, nem sokkal napkelte előtt, egy kanyarban befordulva eléjük
tárult az Abú-Szík szívében fekvő város. Mindketten meghökkentek a
váratlan látványtól, és egy percre megálltak bámészkodni. A város a
völgy mentén terült el, és minden oldalról hófedte hegycsúcsok vet-
ték körül. A porlepte házak többsége tarka sziklákból épült, néhányat
pedig a hegyek oldalába vájtak.
Dzsebel és Tel Heszani a házakat nézve álldogált – a település el-
helyezkedését tanulmányozták. Úgy tűnt: nincs városközpont. Az ösz-
szes ház nagyjából ugyanúgy nézett ki. Tel Heszani Dzsebelre pillan-
tott.
– Vagy bemegyünk és áthaladásért folyamodunk, vagy megvárjuk
az éjszakát, és megpróbálunk ellopózni a város mellett.
– Bemegyünk – vágta rá Dzsebel. Inkább hagyja, hogy az Umm-Szík
népe lefejezze, mint hogy egy mámla cafatokra szaggassa, gondolta.
Megindultak lefelé a lejtőn. Látták, hogy az utcákon emberek jár-
nak, de nem figyeltek fel rájuk. Csak akkor jöttek rá, hogy egész végig
szemmel tartották őket, amikor odaértek az első házhoz, amiből egy
csapat harcos lépett ki, és útjukat állta. Dzsebel tizenkilenc férfit és
nőt számolt össze – Hubairától tudták, hogy ez az abú-szíkbeli alaku-
latok egységes létszáma azóta, hogy a réges-régi megszállást tizenki-
lenc törzsbeli élte túl.
Az egyik férfi eléjük lépett. Kardját nem húzta elő, de a keze a
markolat közelében volt.
– Idegeneknek itt nincs keresnivalójuk – mondta.
Tel Heszani viszonozta a férfi fagyos pillantását, de nem szólalt
meg.
– Kik vagytok? – csattant fel az Umm-Szík. – Mit akartok?
Válasz gyanánt Tel Heszani megoldotta a Hubaira fejét tartalmazó
zsák szíját, és így szólt:
– Hubaira családjával kívánok beszélni.
A férfi pislogott egyet, és belenézett a zsákba. Fontolóra vette az
idegen kérését, majd intett a sor bal szélén álló harcosnak. A férfi el-
rohant a város irányába. Amíg távol volt, mindenki hallgatott.
Nem sokkal később egy asszony és három férfi tűnt fel. Az asszony
közelebb jött – a férfiak szorosan a nyomában –, majd Tel Heszanitól
néhány lépésre megálltak.
– Kattar vagyok – mondta. – Hubaira anyja.
Tel Heszani ismét kinyitotta a zsákot, és felfedte Hubaira arcát.
Dzsebel elszörnyedésre és elakadó lélegzetre számított, de a halott
lány anyja közömbösen bámulta a fejet, mintha az égvilágon semmi
különös nem lenne benne.
Kattar kis idő múlva rájuk emelte tekintetét, és így szólt:
– Hogyan...?
– Egy mámlával küzdve – mondta Tel Heszani. – Azt kérte, hozzuk
el neked a fejét.
– Mi módon vált belőletek útitárs? – kérdezte az egyik férfi.
– A szik bejáratánál találkoztunk vele – magyarázta Tel Heszani. –
Elmondtuk neki, hogy küldetést teljesítünk, és itt kell átkelnünk. Azt
mondta, a város vénei elé visz bennünket, akik majd eldöntik, folytat-
hatjuk-e utunkat, vagy sem.
 – A mámlát ő ölte meg? – kérdezte Kattar.
– Nem. Hárman összefogva, egy csapatként terítettük le.
– Hármótok közül viszont csak ő halt meg – mondta Kattar. Képte-
lenség volt megállapítani, hogy szavait felelősségre vonásnak vagy
puszta megjegyzésnek szánja.
Tel Heszani széttárta a karját.
– A szerencse velünk volt, tőle pedig elpártolt.
Hosszú, vészterhes csend állt be. Aztán Kattar magához vette a
lánya fejét.
– Köszönettel tartozom azért, hogy elhoztátok ezt nekünk. – Sar-
kon fordult, és hazafelé indult. Kattar három férje meghajolt Dzsebel
és Tel Heszani előtt. Egyikük így szólt:
– Mostantól szívesen látott vendégek vagytok. Megoszthatjuk ve-
letek a kenyerünket?
– Megtiszteltetés lenne – mondta Tel Heszani, majd Dzsebel olda-
lán követte a férfiakat a városba, ügyet sem vetve a katonák gyanakvó
pillantásaira.

A férfi, aki megszólította őket, Ramman volt, Hubaira apja. Ő és

Kattar Dzsebellel és Tel Heszanival étkezett, míg a többi férj máshol.
Bár az Umm-Szík asszonyoknak egynél több házastársuk volt, nem
laktak velük egy fedél alatt. Mindegyik férjnek külön lakrésze volt, az
asszony pedig megosztotta az idejét köztük.
A házat szerény egyszerűséggel rendezték be. A falakat nem fes-
tették – kinek kell falfesték, ha ott a szik tarkasága? –, függönyök sem
voltak, csak szőnyeg meg egy kisasztal. Szék sehol. Kattar és Ramman
törökülésben ült a padlón; vendégeik ugyanígy tettek.
Tel Heszani a küldetésükről mesélt az Umm-Szíkeknek – arra nem
tért ki, hogy ő rabszolga, akit Tubajgatba érve ki fognak végezni.
Kattar elkészítette az ételt. Két tányérral tért vissza, melyeken nyers
hússzeletek voltak. Vendégei elé helyezte az ennivalót, elvett egy
szeletet, és beleharapott. Ramman is választott egyet, majd Dzsebel
és Tel Heszani felé biccentett. A rabszolga egy vastag szeletet vett
magának, és mohón rávetette magát. Dzsebel kevésbé volt lelkes; a
legkisebb szeletet vette el. Ám amikor beleharapott, meglepte annak
édes íze. A húst különféle fűszernövényekkel ízesítették, és távolról
sem volt olyan visszataszító, mint amilyennek ránézésre tűnt.
Kattar hazaérve az ajtó közelében helyezte el a Hubaira fejét tar-
talmazó zsákot, ami az étkezés közben is végig ott maradt. Sem ő, sem
Ramman nem tűnt szomorúnak lányuk halála miatt. Dzsebel ezt külö-
nösnek találta, de nem tette szóvá. Lehet, hogy szégyent hozott rájuk
azzal, hogy anélkül halt meg, hogy teljesítette volna valamennyi pró-
batételét, gondolta. Vagy talán eleve nem kedvelték annyira.
Mire végeztek, besötétedett. Az utcákon nagy tüzeket gyújtottak,
és az ablakokon beáradó fény mellett jól lehetett látni. A távolban
valaki énekelni kezdett, amihez mások is csatlakoztak, és hamarosan
az egész város énekelt. A dal az Umm-Szíkek nyelvén szólt; lassú volt,
búskomor. Kattar és Ramman nem énekelte, csak halkan dúdolta.
Amikor a dal véget ért, csend állt be. Tel Heszani megkérdezte, hogy
a dal ima volt-e.
– Nem – mondta Kattar. – Ez az egység éneke. Minden reggel és
este elénekeljük, hogy sose felejtsük el, hogy mi is a nagy egész részei
vagyunk.
– Abú-Szíkben nincsenek művészek és írók – szólt Ramman. – Né-
pünk nem az alkotókedvéről híres. Ez az ének az egyetlen kivétel. Év-
századokon keresztül életben tartottuk, finomítottuk, fejlesztettük. A
történelmünket örökíti meg, a veszteségeinket és dicsőségeinket.
Összeköt múltat jelennel és jövendővel, halottat élővel, eget földdel.
Egy közeli házban ismét felcsendült a dal; futótűzként terjedt, amíg
csak a város teljes lakossága be nem kapcsolódott, és el nem énekelte
még egyszer.
– Órákon át megy majd ez így – mondta Kattar. – Váratlanul hal el,
és váratlanul tér vissza a dal, az emberek pedig pillanatnyi hangulatuk
szerint kapcsolódnak be az éneklésbe.
Tel Heszani elmosolyodott, és hátradőlt, hogy csukott szemmel
adhassa át magát a komoran szálló dalnak.
Dzsebel ijesztőnek tartotta az éneket, de csatlakozott Tel
Heszanihoz; mosolygott, és csukott szemmel úgy tett, mintha el lenne
bűvölve. Okosabb jóban lenni ezzel a fura népséggel, különben
ugyanúgy egy zsákban köthet ki a feje, mint Hubairáé!

Dzsebel és Tel Heszani kőágyakon aludtak. Reggel, miután kinyújtóz-

tatták elgémberedett tagjaikat, és elköltötték – ismét csak – nyers
húsból álló reggelijüket, Ramman körbevezette őket a városban.
– Nem sok látogató jár errefelé – mondta. – Ez az első alkalom,
hogy bárkinek is bemutatom az otthonunkat.
A sziklák elképesztő változatosságát leszámítva a város meglehető-
sen jellegtelen épületekből állt. A házak stabil alapokra épültek, szé-
leiket eldolgozatlanul hagyták. Utak és ösvények nem voltak, kivéve
azok, amiket emberi láb taposott ki. Tábláknak, festményeknek, szob-
roknak nyomuk sem volt.
– Hol laknak a kereskedők? – kérdezte Dzsebel. – És hol vannak a
fogadók, a piacok, a bíróságok? Nekem az összes ház egyforma.
– Egyformák is – mondta Ramman. – Az Umm-Szíkek mind harco-
sok. Persze mindenkinek megvan a maga fő tevékenysége – vannak
vargák, kovácsok, építőmesterek –, de elsősorban mindenki harcos.
Abú-Szík egyetlen hatalmas laktanya. Ezért nincs se fogadó, se piac.
– Na és az istállók, az ólak? – erősködött Dzsebel. – Hol tartjátok az
állataitokat?
– Nincsenek – mondta Ramman. – Vadászunk, így jutunk húshoz. Ez
mindig így volt, és mindig is így lesz.
A hegyekbe vájt házakat annál inkább megbámulták Dzsebelék.
Hatalmasak voltak, némelyik magassága egy átlagos házénak a tízsze-
resét is elérte. Legtöbbjüket pompás, vésett jelek díszítették, bár eze-
ket már jórészt szétverték és elcsúfították. Az óriási kivájt épületek
mintha nem is ide tartoztak volna. Teljes mértékben különböztek
Abú-Szík többi részétől.
Az egyik házban átsétáltak egy hatalmas, kör alapú szobán, amely
három családnak adott otthont. Az ablakok ötszögűek voltak, ólom-
üvegből kirakott csúcsokkal. A falakon megfakult festmények – az
egyik sarokban háborús jelenet, egy másikban halászok, megint más-
hol egy labdajáték.
– Kik emelték ezeket? – kérdezte Tel Heszani.
– Az ősapáink – mordult fel Ramman. – Sok-sok generációval ez-
előtt felhagytunk a háborúskodással. Gazdagok voltunk; jó idők jártak
ránk. Szeretettel fogadtuk az utazókat, tanultunk tőlük. Irtunk, festet-
tünk, szobrászkodtunk. Aztán nekiláttunk Abú-Szík átalakításának.
Egész Makrasz leggyönyörűbb városai közé emeltük. És ez okozta a
vesztünket. Elpuhultunk, irigy ellenségeink pedig ránk rontottak.
Mindenkit legyilkoltak, azt a tizenkilencet kivéve, akik a hegyekbe
menekültek.
– Hubaira mesélt róluk – mondta Tel Heszani. – Sok gyermekük
született, akik tovább szaporodtak, aztán hadseregbe szerveződtek, és
visszafoglalták a várost.
– Így van – mondta Ramman. – A megszállók fejlesztették városun-
kat, fokozták szépségét. De mi nem törődtünk ezzel, mikor befejeztük
az öldöklést... Amit csak tudtunk, porig romboltunk, de a hegyekbe
vájt házakat nem tudtuk elpusztítani. Eltorlaszoltuk a bejáratokat, ám
később mégis megnyitottuk őket, hogy végigsétálhassunk a szétdúlt
palotákon, és mindig emlékezzünk gyengeségünkre és bukásunkra.
Azóta már csak harcosok vagyunk.
Lassan bejárták az ódon palotákat. Némelyikben Umm-Szíkek él-
tek. Másokban vadállatok vertek tanyát. Dzsebel megkérdezte, leölik
és megeszik-e ezeket az állatokat. Ramman igennel felelt, de hozzá-
tette, hogy csak nagy szükség esetén, például amikor egy különösen
vadul tomboló hóvihar miatt nem tudnak vadászni.
 Valami nem hagyta nyugodni Tel Heszanit. Amikor egy apró bar-
langban megpillantott egy porban heverő régi ezüstpénzt, úgy dön-
tött, rákérdez.
– Igazán nem szeretnék kíváncsiskodni – mondta Rammannak –, de
a tiétek Makrasz leggazdagabb népe. Vámot szedtek minden egyes
hajótól, ami áthalad az Al-Attieg szurdokán. Minden áldott nap hor-
dónyi szvága üti a markotokat, nem beszélve az állatokról, ételről,
borról, sörről, ruhákról, ékszerekről és a többiről. Hol tároljátok eze-
ket?
Ramman elnevette magát.
– Már vártam a kérdést! – Komoly tekintettel pillantott Dzsebelre
és Tel Heszanira. – De előbb meg kell hogy esküdjetek. Nagy titkot
készülök most elárulni nektek. Ha szavatokat adjátok, elhiszem, hogy
tartjátok hozzá magatokat.
– Szavamat adom – mondta Tel Heszani, kezét a szívére téve.
– Én is – mondta Dzsebel, egyik kezét a bal vállára helyezve, ahol a
zubbonya rejtekében megbúvó, pallost ábrázoló tetoválása volt.
Ramman elvigyorodott.
– Amit a hajókról szerzünk, mind kidobáljuk.
Dzsebel és Tel Heszani egyszerre pislogott. Ramman elnevette
magát.
– Most csak viccelsz – kapott levegő után Dzsebel.
– Nem viccelek – mondta Ramman. – Bizonyos fémeket megtar-
tunk, hogy felhasználhassuk őket olyan fegyverekhez, amelyek elké-
szítése másképp meghaladná a képességeinket. Az állatokat szabadon
eresztjük – ha életben maradnak és szaporodni kezdenek, később
majd vadászunk rájuk. Némi szvágát és ékszert is tartalékolunk titkos
rejtekhelyeken, ahogyan ételt is, arra az esetre, ha valaha megtámad-
nának, és menekülnünk kellene. A többit beleszórjuk a hegyek körüli
tavakba és barlangokba.
– Beleszórjátok? – kiáltotta Dzsebel.
– A ti javaitok számunkra értéktelenek. Ami azt illeti, púp a hátun-
kon; egy rakás hulladék, amitől meg kell szabadulnunk.
– Akkor miért szedtek egyáltalán vámot? – kérdezte Tel Heszani.
– Erőt demonstrálunk – mondta Ramman. – A ti népeitek számára a
vagyon egyenlő a hatalommal. Azt gondolják, olyan hatalmas fegyver-
arzenállal rendelkezünk, amihez foghatót nem látott a világ, és bár-
mennyi zsoldost megfizethetünk. Ha a többi nép tudná az igazságot,
már támadna is. Ezért eskettelek meg titeket. A dolgok jelenlegi állása
szerint Makrasz nemzetei maguk közül valóknak gondolnak bennün-
ket, akik ugyanolyan elvek szerint élnek, ugyanarra áhítoznak, ugyan-
abból húznak hasznot, mint ők. Ha megtudnák, hogyan élünk és gon-
dolkodunk valójában, megtámadnának, és arra kényszerítenének,
folytassunk kemény harcot azért, hogy megtarthassuk, ami a miénk.
– Akkor sincs semmi értelme – mormogta Dzsebel. – De meges-
küdtem, hogy nem beszélek róla, így hát nem fogok.
– Én is megőrzőm a titkot – mondta Tel Heszani. – És szerintem van
értelme.
Dzsebel dühösen szisszent fel. Eressz össze két futóbolondot – egy-
ből megtalálják a hangot! Az Umm-Szíkek meg vannak tébolyodva.
Minél előbb állnak tovább innen Tel Heszanival, annál jobb.
– Mikor indulunk? – kérdezte a barlangból kilépve.
Tel Heszani Rammanhoz fordult.
– Még a havazás előtt szeretnénk útnak indulni. Lehetséges ez?
– Akkor mentek, amikor kedvetek tartja – mondta Ramman. – Vi-
szont nemsokára indul egy alakulat Abú-Szágába. Érdemes lenne
megvárnotok, és velük tartanotok. Úgy nagyobb biztonságban lesztek.
– Ez remek tanács – mondta Tel Heszani. – Örömmel várunk, és
köszönettel elfogadjuk a kíséretet.
Ramman elmosolyodott.
– Vagyis akkor még itt maradtok a Kazne szertartásán.
– Az micsoda? – kérdezte Dzsebel.
Az Umm-Szík felsóhajtott.
– Megtudjátok, miért kérte tőletek Hubaira, hogy vágjátok le a
fejét.
17.

Másnap reggel Ramman napkelte előtt ébresztette Dzsebelt és Tel

Heszanit. Kattar az ajtóban állt, kezében a Hubaira fejét tartalmazó
zsákkal.
– Nemsokára kezdődik a Kazne szertartása – mondta Ramman.
Amint kiléptek a házból, felhangzott az egység éneke. Kattar és
Ramman egyik szomszédja kezdte, de úgy hangzott, egy percen belül
Abú-Szík teljes lakossága csatlakozott hozzá.
Kattar és Ramman egymás mellett mentek, Kattar többi férje hát-
rább követte őket. A menethez más Umm-Szíkek is hozzácsapódtak,
de ők ugyanúgy az ösvény szélén haladtak, mint Dzsebel és Tel
Heszani.
Kelet felé, egy dombhoz vonultak. Megmászták, majd leereszked-
tek egy völgybe, ahol a legbizarrabb gépezet állt készenlétben, amit
Dzsebel valaha is látott. Hatalmas gömb volt, amelyből minden irány-
ban a szélmaloméhoz hasonló lapátok álltak ki. Az egész egy jókora
gödörben helyezkedett el, úgyhogy csak a szerkezet felső része volt
látható. A lapátokon súlyok lógtak. A gömb lassan forgott.
Az Umm-Szíkek kiléptek a menetből, és kör alakba rendeződtek a
gödör szélén. Továbbra is énekeltek. Dzsebelnek úgy tűnt, a város
valamennyi lakója összegyűlt itt, tekintetüket a lapátokra függesztve,
ajkukon az egység dalával.
Dzsebel és Tel Heszani a gödör legkeletibb pontjához ment, Kattar
közelébe. Az asszony a többiek előtt állt; ő énekelt a leghangosabban,
és könnyedén himbálta a kezében tartott zsákot.
Ramman kissé hátralépett, hogy Dzsebel és Tel Heszani hallja őt.
– Ez a gép a Kazne – mondta. – Egy hatalmas napóra. Az a...
 Ekkor fokozódott az ének magassága és sebessége. Ramman für-
gén visszalépett a helyére, és kivette a zsákot Kattar kezéből. Amíg ő
tartotta, a felesége kioldotta a csomót, belenyúlt, és kiemelte Hubaira
levágott fejét. A lány halálában szebbnek tűnt, mint élve. Dzsebel hir-
telen úgy érezte, meg kell csókolnia, de ellenállt a kísértésnek. Annyi-
ra lekötötte figyelmét Hubaira, hogy észre sem vette: a lapátok meg-
változtak. Csak akkor tűnt fel neki, amikor Tel Heszani oldalba bökte,
és odasúgta neki:
– Odanézz!
Dzsebel azt hitte, csak káprázat, hogy a lapátokon lévő fejek mind
Hubaira arcvonásait viselik. De amikor megdörgölte a szemét, és is-
mét odanézett, a fejek még mindig ott voltak, és fokozatosan gördül-
tek fel a gödörből. Rengeteg volt belőlük; koponyák, rajtuk bőr- és haj
foszlányokkal, a lapátokra szíjazva, arccal egytől egyig a hegyek mö-
gül előbukkanó nap felé fordulva.
Míg a Kazne lassan forgott, és egyre több fej tűnt elő, Dzsebel ész-
revette, hogy nem mind olyan halottsápadt és foszladozó, mint az első
néhány. Némelyiken több volt a hús és a haj; néhol egy-egy szemet,
fület vagy nyelvet látott.
Kattar és Ramman körbejárta a gödröt, és a koponyákat fürkészte.
Pár perc múlva megálltak; Ramman kinyújtotta a kezét, és megragad-
ta az egyik koponyát. Már teljesen le volt csupaszítva, színét fehérre
szívta a nap. Zsineggel volt a lapáthoz kötözve, amit Ramman könnyű-
szerrel levágott. Levette a koponyát, és odahajította a mögötte álló
embereknek. Azok hagyták leesni, majd elkezdtek taposni rajta, és
addig tiporták, amíg derűs énekszó kíséretében porrá nem zúzták.
Mialatt az Umm-Szík népe a koponyát taposta, Kattar fogta Hubai-
ra fejét, és a lapátra helyezte. Ramman zsineget vett elő, és közös erő-
vel odakötözték a lányuk fejét. Amikor sikeresen rögzítették, hátra-
léptek, és egymást kézen fogva, az eddiginél is hangosabban és len-
dületesebben harsogták a dalt. Az Umm-Szíkek először lábukkal ver-
ték az ének ritmusát, aztán tapsolni kezdték.
 Majd váratlanul abbahagyták. Kis szünetet tartottak, jött egy utolsó
strófa, egyetlen hatalmas dobbantás, és egy végső taps. Aztán az
Umm-Szík népe visszatért a városba, és a gödör szélén csak négyen
maradtak egy új nap fényében állva, a lassan forgó fejek előtt.
Dzsebel a koponyákról Kattarra és Rammanra nézett, majd ismét a
fejekre.
– Értitek? – kérdezte Ramman.
– Nem – mormogta Tel Heszani.
– A Kaznéra háromszázhatvanegy fej van rögzítve – mondta
Ramman.
– Tizenkilencszer tizenkilenc – tette hozzá Kattar.
– Ez az utolsó zseniális műszaki találmányunk, még abból az időből,
amikor visszafoglaltuk Abú-Szíket a megszállóktól – mondta Ramman.
– Egészen addig mi is ugyanúgy gyászoltuk a halottainkat, mint a több
nép. Ám miután olyan sok társunkat veszítettük el, úgy határoztunk,
hogy magunk mögött hagyjuk a gyászt.
Kattar felsóhajtott.
– Könnyű volt mondani. A veszteséget nehezen lehetett feldolgoz-
ni, és a halottainkat lehetetlen volt elfelejteni. De a Kazne segítségé-
vel megtaláltuk a módját.
– A halottaink fejét a lapátokra erősítjük – magyarázta Ramman. –
A Kazne megállás nélkül, a nap útját követve forog, így a fejek a nap
minden egyes percében felé fordulnak, és az egész világgal együtt
merülnek el a sötétben napnyugtakor.
Dzsebel a homlokát ráncolta.
– És ez hogyan helyettesíti a gyászt?
– Amíg a halottak a Kazne részét képezik, valójában nem haltak
még meg – mondta Ramman. – A lelkük még mindig népünkhöz tar-
tozik, és úgy éneklünk róluk, mintha még élnének. Hitünk szerint a
szikben járnak, és bár a halál fátyla elválasztja őket tőlünk, nem távoz-
tak el.
– Egy Umm-Szík lelke csak akkor hagyja el Makraszt, amikor a fejét
eltávolítják a Kaznéról. Mivel a lapátokon háromszázhatvanegy fej
van, és a legrégebben ott lévővel kezdve, sorrendben cseréljük ki
őket, egy ember általában egy, néha két vagy három generáción ke-
resztül is része a Kaznénak. Amikor levesszük valaki fejét, rendszerint
már azok is meghaltak, akik ismerték őt, így hát senki nem gyászolja,
amikor a lelke végleg eltávozik.
– Ezért nem siratjuk Hubairát – mondta Ramman. – Idehoztátok
nekünk a fejét, így valójában nem veszítettük el őt. Része Abú-
Szíknek, és még sok éven át az is marad. Amikor beszélni szeretnénk
hozzá, hajnalban kijöhetünk ide, és megvárhatjuk, hogy előtűnjön. Ha
nem hoztátok volna el a fejét, életünk végéig fájó űr tátongott volna a
szívünkben.
– De most – szólt Kattar – dolgunk van. Vissza kell térnünk.
Hubaira szülei halkan dúdolva a város felé vették az irányt, a Kazne
szélén hagyva Dzsebelt és Tel Heszanit, akik döbbenten szemlélték,
mint forognak a napórán a nem holt halottak fejei.

Miután Ramman végzett teendőivel, Dzsebel és Tel Heszani az ő tár-

saságában a nap nagy részében tovább nézelődött a városban. Tel
Heszani kérdésekkel bombázta, főleg a Kaznéval kapcsolatban. Aztán
Ramman délután ismét magukra hagyta őket, mert egy ház építésénél
kellett segédkeznie. Tel Heszani felajánlotta szolgálataikat, de
Ramman elutasította – szokásaikkal ellenkezett volna, hogy idegenek-
től segítséget fogadjanak el. Kettesben őgyelegtek hát, és végül
megint a Kaznénál kötöttek ki. Mióta Ramman elköszönt tőlük, Tel
Heszani nem szólalt meg. Dzsebel unta a csendet, ezért megkérdezte
a Kaznét tanulmányozó rabszolgát:
– Mire gondolsz most?
– Miből gondolod, uram, hogy gondolkodom?
– Ismerem már az arckifejezéseidet – mondta Dzsebel. – Egész álló
nap töprengtél valamin.
 Tel Heszani meghökkent – nem hitte volna, hogy a fiú ennyire fi-
gyel. A meglepetéstől habozott egy pillanatig. Dzsebel félreértelmez-
te a rabszolga tétovázását, és rádörrent: – Persze ha ekkora titok, nem
kell elárulnod.
– Nem titok, uram... Nem az – mondta Tel Heszani. – Az Umm-
Szíkek és az Umm-Katibok hitvilágán tűnődöm.
– Minek? – grimaszolt Dzsebel. – Ezek a népek meg a kígyóimádók
eretnekek.
– Mások hitéből mindannyian tanulhatunk – ellenkezett Tel
Heszani.
– Mégis mit? – fortyant fel Dzsebel. – Ha úgy véled, ismered az
istenek igazságát – vagy a te esetedben Istenét –, mit érdekel az té-
ged, miben hisznek mások?
– Az abszolút igazságot csak Isten ismeri – mondta Tel Heszani. –
Az ember számára mindig akad tanulnivaló. Vaktában tapogatózunk,
az igazság apránként tárul fel előttünk; csupán így érthetünk meg
bármit. Nem helyes, ha az ember elzárkózik az új gondolatoktól.
– Nincs igazad – mondta Dzsebel. – Az én népem mindent tud az
istenekről, a teremtésről, arról, hogy mi a rossz és mi a jó. Ha a mi hi-
tünket tanulmányoznád, te is tudnád ezeket.
– Az Umm-Kesábák igenis tanulmányozták a vallásodat – mondta
Tel Heszani. – Makrasz valamennyi népénél kutatjuk a válaszokat. Mi
abban hiszünk, hogy minden nemzetség része a nagy egésznek. Csak
úgy juthatunk közelebb az igazsághoz, ha megosztjuk egymással a
tudást. Ez az oka, hogy nem gyűlöljük az Umm-Ainéket, mindannak
ellenére, amit az évek során népünkkel tettek. Ugyanúgy szükségünk
van rátok, ahogyan nektek ránk.
– Szemtelenség! – tört ki Dzsebelből. – Nekünk semmi szükségünk
rátok. Umm-Aine népe nem szorul rá másokra, főleg nem abú-kesábai
rabszolgákra. Az efféle beszédért olyan korbácsolás járna, hogy bőr se
maradjon rajtad!
– De ilyesmi eszedbe sem jut – mondta higgadtan Tel Heszani. –
Ha megtennéd, az Umm-Szíkek megölnének. Érted már? Igenis szük-
séged van rám, ahogyan nekem is rád, hogy a feleségem és a gyereke-
im felszabaduljanak. Ugyanúgy meg van kötve a kezünk, mint bárki
másnak a világon, és csak egy bolond gyűlöli azt, akitől a sorsa függ.
Dzsebel dühös horkantással fordított hátat a Kaznénak, és sértet-
ten elvonult. Hallotta, hogy Tel Heszani követi őt, és szíve szerint fel-
szólította volna a rabszolgát, hogy hagyja őt magára. De képtelen volt
rá, mert az igazat beszélt – Dzsebelnek valóban szüksége volt Tel
Heszanira. Legalábbis addig, amíg a Tubajgatra nem érnek. Utána
pedig... A fiú szája kegyetlen mosolyra húzódott. Akkor majd alapos
leckét ad a rabszolgának a szükségből!

Az alakulat másnap indult útnak, a szik északi részén át hagyták el a

várost. Kattar és Ramman a kijáratig kísérték Dzsebelt és Tel Heszanit,
és még egyszer megköszönték, hogy elhozták a lányuk fejét. Szárított
húst adtak nekik az útra, és vastag kabátokat, melyek egy Dzsebel
számára ismeretlen állat irhájából készültek.
– Szélsebesen vágjatok keresztül Abú-Szágán – tanácsolta Kattar. –
Az Umm-Szágák sok átutazót rabszolgasorba hajtanak és bányában
dolgoztatnak.
– Vigyázunk – fogadkozott Tel Heszani.
– Remélem, találkozunk még – mondta Ramman.
– Én is remélem – mondta Tel Heszani, majd halkan hozzátette: –
Bár tartok tőle, arra csak egy következő életben kerül sor.
A szik északon magasabban terült el, mint délen; nem telt bele sok
idő, és egy meredek emelkedőt követően már a hegygerincen mene-
teltek. A csúcs továbbra is fölöttük magasodott, de ez máris elég volt
ahhoz, hogy Dzsebel és Tel Heszani ne érezze úgy, Makrasz bélrend-
szerében kanyarognak. Idefent már hidegebb volt, a sziklák sötéten
meredeztek. Az ösvény alig volt járható, gyakran kellett átvergődniük
nagyobb szikladarabokon, és bizonyos szakaszokon még szirtet is kel-
lett mászniuk. Nehéz út volt, még az Umm-Szíkek is megerőltetőnek
találták a menetelést.
Késő éjszaka álltak meg. Dzsebel reggel vacogva ébredt, és a der-
mesztő érzés akkor sem szűnt meg, amikor már javában mentek. Ren-
desen megizzadt a vastag réteg ruha alatt. Tel Heszaninak feltűnt a fiú
rossz közérzete, és amikor rövid pihenőt tartottak, ragaszkodott hoz-
zá, hogy megvizsgálja.
– Semmi komoly – mondta, miután kézfejét Dzsebel homlokához
tartotta, megnézte a torkát, és megmérte a pulzusát. – De pár napig
pihenned kell, méghozzá valami meleg helyen.
Tel Heszani eredetileg azzal számolt, hogy a szik után nyugat felé
veszik az irányt, a katonák kíséretében eljutnak az Al-Attieg-
szurdokig, majd elkezdik észak felé követni az Asz-Szúdatot. Most
azonban új tervet ötölt ki.
– Dzsedírbe megyünk – mondta. – Ha kijutunk a szikből, onnan már
nincs messze, és arrafelé vannak fogadók, ahol megszállhatunk, amíg
helyre nem jössz.
– Ahogy gondolod – szipákolt Dzsebel, ügyet sem vetve arra, mi-
lyen veszélyeket rejthet, ha leszakadnak a csapattól. Ám ha bármelyi-
kük is sejtette volna, mit tartogat számukra a végzet Dzsedírben,
azonnal megiramodtak volna nyugat felé, és szívesebben vették volna
fel a harcot egy tucat halálos lázzal vagy betegséggel.
18.

Dzsedír kis város volt, a szik bejáratától kevesebb mint egynapi járó-
földre. Oda vezette Tel Heszani Dzsebelt, miután a katonáktól elvál-
tak útjaik. Dzsebel jobban reszketett és izzadt, mint eddig, ám Tel
Heszani nem aggódott túlságosan. Sokkal inkább aggasztották a
Dzsedírben uralkodó állapotok. Az Umm-Szága nép ellenséges volt az
idegenekkel, és előszeretettel tette rabszolgává az arrafelé kóborló-
kat, így hát tudta: valami hihető mesével kell majd előállniuk, hogy
elhessegessék azokat, akik egyébként könnyű prédát látnának ben-
nük.
Lassan haladtak, néhány órával napnyugta után érkeztek meg
Dzsedírbe. Négyzet alakú, fallal bekerített város volt. A városkapuk a
négy sarkában helyezkedtek el, ahol a kapuk fölötti emelvényen posz-
toló, gyanakvó őrök vizsgálták a látogatókat. Arra az esetre, ha a be-
bocsátást kérők nem nyerték volna meg a tetszésüket, egy fortyogó
olajjal teli üst volt a kezük ügyében, amit az alant várakozókra zúdí-
tottak.
Az őr, aki Dzsebelt és Tel Heszanit megszólította, tetőtől talpig
vastag bundába burkolózott, és csak arcának egy része volt látható.
Anyanyelvén szólította fel őket, hogy nevezzék meg jövetelük célját.
– Nem beszéljük a nyelvedet – válaszolta Tel Heszani.
Az őr a szemét forgatta, majd kissé hátrébb állt, miközben egy tár-
sa lépett előre.
– Ti ki vagy? – kurjantotta a másik őr. – Honnan?
– Umm-ainei kereskedők vagyunk – mondta Tel Heszani, mert tisz-
tában volt vele: ha felfedi valódi származását, nekik befellegzett. Az
Umm-Szágák ugyanis még kevesebbre tartották a rabszolgákat, mint
Dzsebel népe. – Abú-Szíkből jövünk. Pár napot maradnánk itt, hogy új
ismeretségeket kössünk, és bővítsük üzleti kapcsolatainkat.
– Jöttél a szikben? – harsogta az őr. – Nem hiszem azt!
– Higgy, amit akarsz – vont vállat Tel Heszani. – Ám ha elküldesz
bennünket, a feletteseid előtt kell majd magyarázatot adnod a dönté-
sedre, amikor a többi társunk is megérkezik, és a hollétünk felől ér-
deklődik.
– Nem utaz egyedül? – kérdezte az őr.
– Persze hogy nem – vágott vissza Tel Heszani. – Egy nagy kereske-
dőcsoport tagjai vagyunk. A többiek a folyón érkeznek. Mi azért jöt-
tünk a szárazföldön, mert látni akartuk a hegyek közt futó utat.
Az őrnek voltak ugyan kétségei – ez a két alak nemigen tűnt keres-
kedőnek –, de ha valóban Abú-Szíken keresztül érkeztek, nem lehe-
tett csak úgy elhessegetni őket. A kapu felé vakkantott, hogy húzzák
fel. Tel Heszani nem köszönte meg, hanem előretessékelte Dzsebelt,
mielőtt az őr meggondolná magát.
Dzsedír zsúfolt, szutykos város volt. A házak egymás hegyén-hátán
álltak, csak egy vékonyka holdsugarat hagytak maguk közt átszűrődni.
Az emberek mogorvák voltak, arcuk vadságot tükrözött, és gyanakod-
va méregették az idegeneket. Errefelé nem sűrűn láttak idegeneket. A
város távol esett a főbb kereskedelmi útvonalaktól. Volt ugyan valaha
a közelben egy ónbánya, de az már évekkel ezelőtt kimerült. A várost
jóformán csak azért tartották fenn, mert a szik közvetlen közelében jól
jött egy helyőrség, ahonnan kémkedni lehetett az Umm-Szík népére.
Fogadóból nem volt túl nagy választék. Az első kettő, ami mellett
elhaladtak, gyomorforgató volt. A harmadikban nem akadt üres szo-
ba. A negyedik – az odabent gunnyasztó vénasszony szerint – a leg-
jobb Dzsedírben, ide jártak a gazdagabb kereskedők. Tel Heszani egy
kis ezüstszvágát adott a nőnek borravaló gyanánt, majd Dzsebellel
együtt belépett a fogadóba. Odamentek az italpulthoz, és szobát kér-
tek. A csapos nem beszélte a nyelvüket, de rájött, mit akarnak. Muto-
gatás útján adta tudtukra az árat – egy éjszakára hat ezüstszvága. Tel
Heszani lealkudta négyre, majd felvezette Dzsebelt az emeletre.
A szoba a fogadó felső szintjén volt. A berendezés egyszerű: fekvő-
hely gyanánt szalmára terített szőnyegek szolgáltak, meg egy billegő
szék állt az apró ablak mellett – de tisztább volt, mint azt Tel Heszani
remélni merte. Szólt Dzsebelnek, hogy feküdjön az ágyra, és vegye le
a ruháját, majd megvizsgálta a fiú mellkasát. Dzsebel csúnyán köhö-
gött, de komolyabb fertőzésnek nem volt nyoma.
– Rendbe fogsz jönni – mondta Tel Heszani. – Csak nem szoktál
hozzá a hideg és nyirkos időjáráshoz. Jó melegben kell pihenned, úgy
nemsokára kihevered.
– Pocsékul érzem magam – nyögött fel Dzsebel. – Te miért nem
betegedtél meg?
– Sokat utaztam életemben. Hozzászoktam az időjárás viszontag-
ságaihoz.
– Ez nem igazság – pufogott Dzsebel. – Te vagy a rabszolga. Neked
kéne szenvedned, nem nekem.
Tel Heszani nevetett. Szólt Dzsebelnek, hogy öltözzön fel, majd
visszament az alsó szintre, hogy megtudakolja, hol kaphat tejet és
mézet.

Dzsebel a következő negyvennyolc órát ágyban töltötte; reszketett és

köhögött, de fokozatosan javult az állapota. Tel Heszani úgy becsülte,
a hét vége felé már folytathatják útjukat észak felé.
Amikor épp nem Dzsebelt ápolta, Tel Heszani Dzsedír szegényes
kínálatú piacait járta, és kereskedéssel kapcsolatos kérdéseket tett fel
az árusoknak. Nem sokkal a megérkezésük után látta, amint az egyik
kapuőr a csapossal beszél, ezért úgy gondolta, érdemes lenne a visel-
kedésével is alátámasztani a kereskedői álcát. Így hát megadta a mód-
ját, tolmácsot bérelt, hogy kérdezősködhessen kínálatról, árakról,
szállítási határidőkről. Úgy tett, mintha egy befolyásos kereskedőcso-
port képviselője lenne. Az üzletről nem sokat beszélt, de néhány ügye-
sen elejtett megjegyzéséből az árusok arra következtettek, hogy az
Umm-Szíkekkel kereskedik.
A harmadik napon Dzsebel sokkal jobban érezte magát. Rövid vizs-
gálatot követően Tel Heszani beleegyezett, hogy lemenjen ebédelni.
Épp a lépcső tetején álltak – Tel Heszani Dzsebel előtt –, amikor a
mellettük lévő szoba ajtaja kivágódott, és egy férfi boldogan így rikol-
tott:
– Megnyertem a fogadást, Blair úr!
– Csakugyan, Bush úr – jött a válasz. – Az ön ítélőképessége párat-
lan.
Dzsebel izgatottan perdült meg.
– Bush úr! Blair úr!
A két siháhi kereskedő az ajtóban állt, sugárzó mosollyal. Ugyan-
azokat a ruhákat viselték, mint amiket korábban Abú-Ainéban, habár
Bush úr most vastag harisnyát hordott a tunikája alatt, vállukra pedig
nehéz szürke köpenyt vetettek.
– Üdv néked, Dzsebel Rúm – mosolygott Bush úr, kecskeszakállát
simogatva, mely dúsabb volt, mint korábban.
– És üdv neked is, Tel Heszani – mondta Blair úr, miközben meg-
paskolta a rabszolga vállát, és előrébb lépett, hogy kezet rázzon a
férfival.
– Mióta vagytok itt? – kiáltott Dzsebel izgatottan. – A szomszédos
szobában szálltunk meg!
– Tudjuk – mondta Bush úr. – A horkolásból rájöttünk. – Felkunco-
gott. – Valójában csupán néhány órája érkeztünk. Miközben bejelent-
keztünk, hírét vettük két kereskedőnek, akik Abú-Szíken keresztül
érkeztek. Mondtam is Blair úrnak: „Lefogadom, hogy ezek a barátaink,
akiktől Siháhban váltak el útjaink.”
– Mire én azt feleltem: „Ne bolondozz!” – Blair úr grimaszt vágott.
– Azt gondoltam, már régen darabokra szaggattak benneteket az ali-
gátorok.
– Kis híja volt – mondta Dzsebel. – Voltak kígyók is, meg...
 – Csitt, fiatal barátom – szakította félbe Bush úr. – Biztos vagyok
benne, hogy rengeteg izgalmas kalandról tudtok beszámolni, ám az
efféle örömöknek legjobb evés közben hódolni. És bár az itteni étel –
az undorító talán kissé erős kifejezés rá – nem feltétlenül elégíti ki a
legkényesebb ízlést, de azért egy közös étkezés során beszámolhattok
lebilincselő kalandjaitokról.
A szikár kereskedő szívből jövő nevetéssel vezette le őket az étke-
zőbe, és ragaszkodott hozzá, hogy Blair úrral közösen meghívja ebéd-
re a fáradt utazókat.

Bush és Blair uraknak kellemes utazásban volt részük azóta, hogy el-
búcsúztak Dzsebeléktől. A kereskedők az Asz-Szurout legnyugatibb
mellékfolyóján hajóztak felfelé, ezt követően gyalog jutottak el
Hasszába. Ott egy sikeres üzletkötést követően („Amit ott megkeres-
tünk, nos... valóságos vagyonnak talán nem mondanám... Mindeneset-
re több volt szerény nyereségnél” – dorombolta Blair úr) az Al-Attieg-
szurdokon át elhajóztak Abú-Szágába. Találkoztak néhány bányásszal,
akikkel megtárgyalták az Al-Meata hegységtől északra fekvő terüle-
tek érckincsének kitermelésére vonatkozó terveiket, most pedig
Diszibe tartanak, Abú-Szága fővárosába.
– Disziben zajlik az élet – jelentette ki Bush úr. – A legtöbb bányász,
akivel beszéltünk, nem mutatott érdeklődést a javaslataink iránt, de
Disziben minden kétséget kizáróan találunk vállalkozó szelleműeket.
Mindkettejüket lenyűgözték Dzsebel és Tel Heszani történetei, és
lelkesen tudakozódtak a részletek iránt. Volt pár kérdésük az Umm-
Katibokra vonatkozóan – hogyan élnek, mivel kereskednek –, ám a
mocsári nép iránti érdeklődésük semmi volt ahhoz képest, milyen
buzgón kérdezősködtek az Umm-Szíkekről. Pontosan meg akarták
ismerni a szikben vezető ösvény állapotát, az épületek kialakítását, a
törzs hadi erejét és így tovább. Tel Heszani nem beszélt sokat. Dzsebel
sokkal nyíltabban csevegett; a tőle telhető legpontosabb képet adta
Abú-Szikről, miközben élvezte a kereskedők irigykedő pillantásait és
bőkezűen mért elismerő megjegyzéseit.
– Bizonyára dúskálnak a gazdagságban – mormogta Blair úr.
– Tényleg igazak a legendák? – kérdezte Bush úr. – Csakugyan
aranyból készült ágyon alszanak és drágakövekkel golyóznak?
Dzsebel elnevette magát, és már azon volt, hogy elmondja nekik,
milyen nevetséges mendemondák ezek, amikor Tel Heszani a térdére
tette a kezét, és megszorította. Dzsebel összerezzent, és a rabszolgára
nézett, de aztán eszébe jutott a Rammannak tett ígérete, és elvörösö-
dött.
– A legendák túloznak – mormogta –, de nem állnak messze az
igazságtól.
– Igaz, hogy le sem hajolnak a földön heverő gyémántokért? – kér-
dezte Blair úr. – Hogy az utcákon halmokban áll a szvága? Hogy az
ember csak úgy végigsétálhat a városon, megtömheti a zsebét, és
dúsgazdagon távozhat?
– Nem – mondta Tel Heszani. – Árgus szemmel őrzik a vagyonukat.
Annak a bizonyos embernek, aki az Umm-Szíkektől lopni akar, nagyon
bátornak és nagyon ostobának kell lennie.
Blair úr elkámpicsorodott, de Bush úr megnyerően mosolygott.
– Személy szerint sosem hittem el ezeket a legendákat. De hát me-
séljetek még a Kaznéról! Igazán döbbenetes látványosság lehet.
Miközben Dzsebel újra belefogott a Kazne pontos leírásába, három
Umm-Szága lépett be a fogadóba. Mindhármuknak dús szakálla és
sötétkék öltözéke volt. Egyikük övén egy rozsdás karika lógott, rajta
több tucat apró kulccsal. Amikor Blair úr meglátta, oldalra billentette
a fejét, és tűnődve méregette a férfit. Felállt, kis türelmet kért, majd
odament az italpulthoz, ahol mindhármuknak bemutatkozott, és foj-
tott hangon beszélgetni kezdtek. Kis idő múlva visszatért az asztalhoz,
és mosolyogva ült le.
– Azt hittem, ismerem az egyiket, de tévedtem.
Dzsebel akkor már a mámlával folytatott küzdelemnél tartott.
Amikor Blair úr kedvéért újrakezdte a történetet, a kereskedő jobb
kezét az asztalra tette, és ujjaival könnyedén dobolni kezdett rajta.
Sem Dzsebel, sem Tel Heszani nem vette észre, Bush úr szeme azon-
ban összeszűkült, szája pedig elkeskenyedett. Megdörzsölte bal fülét,
lopva az Umm-Szágákra pillantott, majd jelentőségteljesen megrán-
totta fülcimpáját.
– Bizonyára megszomjaztál ettől a sok beszédtől – mondta Bush úr,
és felemelkedett. – Hadd töltsem meg a csupraitokat. – Elvette a fiú-
ét, majd Tel Heszanié után nyúlt. – Neked hozhatok valamit, ami a
víznél kicsivel erősebb, barátom?
– Nem – mondta Tel Heszani. – Ami azt illeti, ideje lenne vissza-
mennünk a...
– Ne rohanjatok úgy! – vágott közbe Blair úr; megragadta Tel
Heszani csuprát, és odalökte Bush úrnak. – Tudom, hogy a fiú gyen-
gélkedik még, de a beszéd jót tesz neki. Igyunk még egyet, aztán
mind visszavonulhatunk egy kis délutáni sziesztára.
– Mit szólnátok a kecsketejhez? – kérdezte Bush úr. – Egy csuporral
mindkettőtöknek. A tej elősegíti a gyógyulást, főként ha keverünk
hozzá egy-két kanál mézet is.
– Ezeknél nincs méz – mondta Tel Heszani.
– Nálunk viszont van – derült fel Bush úr ábrázata. – Blair úr igen
édesszájú, sosem indulunk útnak pár bődön nélkül. Hozom is mindjárt.
Tel Heszani Dzsebelre pillantott.
– Még nem akarok felmenni – mondta Dzsebel.
– Legyen. – Tel Heszani hálásan biccentett Bush úr felé. – De az
eddigi italokat ti fizettétek, hadd fizessük hát ezeket most mi.
– Badarság – mordult fel Bush úr. Mielőtt Tel Heszani tiltakozhatott
volna, a kereskedő odasietett az italpulthoz, ahol két csuporral ren-
delt a ház legfinomabb tejéből, majd felvágtatott az emeletre, és egy
nagy zsákkal tért vissza. Kibontotta a száját, és kinyitott egy zsákban
rejlő bödönt. Tel Heszaninak és a többieknek háttal állva a bödönben
lévő folyadékból néhány kanálnyit az egyik csuporba kevert, fél ka-
nálnyit a másikba, aztán visszazárta a bődön tetejét, és összekötötte a
zsák száját. Miközben ő az asztalokhoz vitte a csuprokat, a pultnál álló
három Umm-Szága kifizette az italát, és távozott.
– Egészségedre váljék! – emelte Bush úr a poharát Dzsebel felé,
amikor visszaült.
– És a tiédre is! – mondta Blair úr Tel Heszaninak.
– És a miénkre is! – nevetett Bush úr, és ismét ittak.
Dzsebel elfintorodott.
– Fura íze van – mondta. Tel Heszani is elhúzta a száját.
– Abú-Nekheléből származó méz – mondta Blair úr –, Al-Attiegből
való méhek gyűjtik. Az átlagosnál nagyobbak, és a mézük nem éppen
a legédesebb. De még mindig jobb a semminél. Egy idő után megked-
veli az ember, főleg ha nincs más.
Bush úr Dzsebel és Tel Heszani terveire terelte a szót. Merre foly-
tatják útjukat? Nincs szükségük valamire? Tudnak-e Blair úrral bármi-
ben segíteni?
Dzsebel biztosította az urakat, hogy nincs szükségük semmire, és
elmondta, hogy nyugat felé indulnak, majd az Asszúdat mentén fel,
északnak. Nem feledte Tel Heszani intelmét, így hát nem árulta el,
mennyi szvága húzza a zsebét, csak annyit mondott: épp elég a pén-
zük ahhoz, hogy meglegyenek belőle egy darabig.
– Ha megéhezünk, legtöbbször már csak vadászunk – hazudta. –
Egyre jobban megy.
Dzsebel azt hitte, Tel Heszani büszke lesz majd a ravasz füllentésre,
de a rabszolga nem nagyon figyelt rá. Zúgott a feje, elhomályosult a
látása. Aztán görcsbe rándult a gyomra, amitől összegörnyedt. Először
azt hitte, az étel ártott meg neki, de amikor felegyenesedett, elkapta
Blair úr hideg, fürkésző pillantását, és rájött, hogy csőbe húzták. Az
Umm-Kesába minden erejét összeszedve igyekezett talpra ugrani és
leleplezni a gaztettet, de úrrá lett rajta a szédülés, és leesett a székről.
Tompán felnyögött.
– Tel Heszani! – kiáltotta Dzsebel. – Mi bajod? – Lehajolt, hogy
oldalára fordítsa a rabszolgát.
– Óvatosan, ifjú Rúm – mondta Bush úr, és visszatartotta őt. – Ha
rohama van, még megharap. – Úgy tett, mintha megvizsgálná Tel
Heszanit; a csapos és a többi vendég közömbösen figyelte ügyködé-
sét. Majd elkáromkodta magát: – Blair úr, megkóstoltad te azt a mé-
zet?
– Azt a bödönt pont nem – válaszolt Blair úr. – Miért?
– Becsaptak téged – háborgott Bush úr. – Romlott.
– Mi ez az egész? – kiabált Dzsebel. – Rendbe fog jönni? Mivel le-
hetne...
– Aggodalomra semmi ok – mondta Blair úr, és felemelte a földről
Tel Heszanit. – Felfordulhatott a gyomra a romlott méztől, de igazán
fölösleges aggódni. Kivisszük és meghánytatjuk. Miután könnyített a
gyomrán, kutya baja lesz.
Bush úr a másik oldalról ragadta meg az Umm-Kesábát. Felálltak,
közrefogva a félig öntudatlan rabszolgát.
– Dzsebel – vetette oda Bush úr. – Kinyitnád nekünk az ajtót? Való-
színűleg rajtad is nemsokára kijön a méz hatása.
Dzsebel előreszaladt, hogy ajtót nyisson. Cseppet émelygett, de a
feje tiszta volt. Félreállt, amíg a kereskedők kiimbolyogtak, majd be-
csukta az ajtót, és követte őket a fogadó hátsó részéhez, ahová Tel
Heszanit vonszolták. Volt itt egy csatorna; kis híján kibuggyant belőle
a mocsok, körülötte legyek döngtek. Bush és Blair urak a csatorna
széléhez közel pottyantották le Tel Heszanit, majd hátrébb álltak,
közben sejtelmes mosoly kíséretében porolgatták ruhájukat.
– Nem kéne tartanotok őt, miközben hány? – kérdezte Dzsebel. –
Sőt ha jól emlékszem, azt mondtátok, meghányta...
A következő pillanatban Bush úr egy husánggal oldalról fejbe vágta
Dzsebelt. A fiú megtántorodott, Bush úr pedig összefogta a háta mö-
gött a két kezét, és egy rongycsíkkal megkötözte. Dzsebel szájába
ezután egy golyóvá gyűrt bőrdarabot gyömöszölt, és egy másik rongy-
gyal körbecsavarta a fiú állát és nyakát úgy, hogy az tompa nyögésen
kívül ne adhasson ki hangot.
Mindeközben előlépett rejtekéből a három Umm-Szága, akik ko-
rábban az ivópultnál álltak. Ketten ülő helyzetbe rántották Tel
Heszanit.
– Egy pillanat még, jó urak – avatkozott közbe Blair úr. A rabszolga
mellé guggolt, átkutatta a zsebeit, és megszabadította őt a bugyellári-
soktól, amikben a szvágát tartotta. Aztán hátralépett, és elvigyoro-
dott. – Most már vihetitek.
– Te nem mondtál neki van szvága – mondta az egyik Umm-Szága,
tekintetét a szütyőkre függesztve.
– Lehet, hogy nincs is neki – felelte Blair úr. – Fogalmam sincs, mi
van ezekben. Ám ami csak náluk van, a miénk. A megállapodás szerint
tiétek a rabszolga, de semmi több.
– Lehet visszük el fiú is – mordult fel az Umm-Szága. – És nem fizet
neked semmi.
– Nem így egyeztünk meg – mondta Blair úr, hangjában némi éllel.
– Nem kellett megküzdenetek azért, hogy ártalmatlanná tegyétek a
rabszolgát. Bagóért adjuk át nektek. Szamárság lenne vitát nyitni,
amikor csak annyiról van szó, hogy ideadjátok a kialkudott összeget,
és minden cécó nélkül mehettek a dolgotokra.
Az Umm-Szága végigmérte az idegeneket. Alacsonyabbak voltak
nála és a társainál, de volt bennük valami, ami azt sugallta, nem len-
nének könnyű ellenfelek. Egyébként is csak azért jöttek el Dzsedírbe,
hogy agyoncsapjanak pár üres órát. A rabszolga a sors váratlan aján-
déka volt. Semmi értelme nem lenne szükségtelenül kockáztatni miat-
ta az életüket.
– Nesze – mondta, és a csatornába hajított egy maroknyi
ezüstszvágát. – Tartsad meg a fiú és a zacskó. Ne hozzák neked sze-
rencse.
– Neked is hasonlókat a rabszolgádhoz, jó uram! – nevetett Blair úr,
és lehajolt, hogy összegyűjtse az ezüstöket. Néhányat sikerült is ki-
szednie a hulladék közül, ahová estek. Ügyet sem vetett a mocsokra és
a zümmögve rajzó légyfelhőre.
Amikor Dzsebel meglátta, hogy az Umm-Szágák felnyalábolják és
magukkal viszik Tel Heszanit, torkaszakadtából üvölteni kezdett a
száját takaró rongyok alól. Bush úr felé rúgott, és kétségbeesetten
próbálta kiszabadítani a kezét. Ám Bush úr teljesen szakszerűen kö-
tözte meg. Tisztában volt vele, hogy a fiú nem fog tudni meglógni, és
míg Dzsebel dühösen küszködött, hátrább állt, majd fogta husángját,
és Dzsebel jobb térdére sújtott vele. A fiú kínjában összerogyott.
– Legközelebb is ezt fogod kapni, ha nekiállsz kellemetlenkedni –
mondta Bush úr.
Blair úr is odalépett, és tiszta erőből mellbe rúgta Dzsebelt.
– És ez jár azért, ha valaha csúnyán nézel ránk – tette hozzá.
Aztán felrántották Dzsebelt, elszedték tőle a szvágáját, a fogadó
felé fordították, és taszigálni kezdték maguk előtt, miközben könnye-
dén csevegtek arról, mi mindent vehetnek majd abból a meglepően
magas összegből, amit a szerencsétlen fiútól meg a rabszolgájától
szedtek el.
19.

A fogadó személyzetének és vendégeinek szeme sem rebbent, amikor

a fura küllemű kereskedők a magas férfi nélkül, ám az immár felpec-
kelt szájú, megkötözött fiú társaságában tértek vissza. Abú-Szágában
már csak így ment ez.
Bush és Blair belökte a szobájába Dzsebelt, és összekötözték a lá-
bát. Szájáról nem vették le a kötést. Bush lerángatta Dzsebelről a nad-
rágot, és egy ágytálat rakott mellé. A páros aztán ismét az ivó felé
vette az irányt; Dzsebel néhány órával később hallotta, amint része-
gen kornyikálnak. Abba sem hagyták egész éjjel.
Ahogy egyedül feküdt a sötétben, Dzsebel arra gondolt: hihetet-
len, hogy ez megtörténhetett vele. Az ő világában minden rendben,
szabályosan zajlott. Nyugodt, kiegyensúlyozott életet élt. Most pedig
minden káoszba fordult körülötte, és tökéletesen elvesztette az ural-
mát a sorsa fölött. Nemcsak küldetését nem tudta teljesíteni, de még
szabadságát is elveszítette. Mióta elindult Vádiból, már nem először
átkozta el a napot, amikor úgy döntött, vállalkozik az útra. Ostoba
fejjel a legyőzhetetlenség illúzióját kergette, pedig le is nyelhette
volna csalódottságát, és az élet folytatódhatott volna a rendes kerék-
vágásban. Egy szégyenben csendesen éldegélő kereskedő vagy tanár
élete lényegesen vonzóbb kilátás, mint a rabszolgaság vagy a hirtelen,
korai halál.
Amikor lehetőségeit kezdte mérlegelni, Dzsebelben rengeteg kér-
dés tolult fel. Vajon mit forral ez a két szélhámos? Ha el akarnák adni,
már bizonyára megszabadultak volna tőle akkor, amikor Tel
Heszanitól. Meg akarják kínozni? Megölni és megenni? Vagy valami
annál is rosszabbat?
 Dzsebelnek aznap éjjel nem jött álom a szemére; kötelékeivel baj-
lódott, persze hiába. Megpróbált eltörni egy széket, és a faszilánkok-
kal szétvágni a rongyot, de nem sikerült neki. Rugdosta az ajtót, hátha
fel tudja hívni magára a figyelmet, de vagy nem hallotta senki az ivó
ricsaja miatt, vagy az Umm-Dzsedírek egyszerűen nem törődtek az
ilyesmivel. Még az istenekhez is imádkozott segítségért, bár emiatt
később szégyellte magát, és megbánta, hogy zavarta őket.
Bush és Blair másnap késő délelőttig aludt. Miután felébredtek,
lementek fürödni meg reggelizni; Dzsebelhez már üdén és vidáman
nyitottak be, majd felrángatták a fiút.
– Indulunk – mondta Bush, és eloldotta Dzsebel bokáján a rongyot.
– Te is velünk jössz. Azt tanácsolom, törődj bele a sorsodba, és örülj,
amíg jó dolgod van.
– Komolyan gondoltuk, amit tegnap este mondtunk – tette hozzá
Blair, és megragadta Dzsebel állát. – Ha felmérgesítesz bennünket,
megbüntetünk. Ha pedig túlfeszíted a húrt, megölünk.
– Ám ha keményen dolgozol, megjutalmazunk érte – mondta Bush
negédesen. – Nem vagyunk mi emberevők, csupán üzletemberek,
akik mindig úgy cselekszenek, ahogyan érdekeik megkívánják.
– Egy agyba-főbe vert rabszolga nem hajt hasznot – mondta Blair. –
Szívesebben dicsérnénk, mint korbácsolnánk.
– Viselkedj velünk tisztelettudóan, és akkor gondoskodunk rólad –
ígérte Bush. – Akár még hasznodra is válhat a dolgok ilyetén alakulása.
Sok érdekes tapasztalatot fogsz szerezni.
– Ne is a rabszolgánknak tekintsd magad – mondta Blair. – Gon-
dold inkább, hogy... a védenc talán nem a legmegfelelőbb szó... hogy
egyfajta segéd vagy. Tanulhatsz tőlünk, és megszolgálhatod a szabad-
ságodat. De ellen is állhatsz, és akkor szenvedni fogsz.
Ezzel kilökték Dzsebelt az ajtón, letaszigálták a lépcsőn, átvágtak
Dzsedír városán, és már kint is voltak a dermesztően hideg abú-szágai
pusztaságban.

#
Lassan haladtak észak felé: elöl a nyomorúságosan vánszorgó Dzsebel,
mögötte az időjárásról, a tájról és az aznapi vacsoráról cseverésző
Bush és Blair. Dzsebel szájáról nem vették le a kötést. Kora este álltak
meg pihenőt tartani. A fiú akkorra már szédelgett az éhségtől, de azok
ketten ügyet sem vetettek rá, mikor a kosarukból elővett lepényeket
és gyümölcsöket eszegették. Ahogy végeztek, komótosan folytatták
útjukat. Sötétedés előtt nem sokkal egy faluba értek, ahol egy háznál
szállást béreltek. Bush és Blair egy keskeny ágyon aludt, Dzsebel pedig
a csupasz padlón.
Másnap, miután végeztek reggelijükkel, a kereskedők kenyeret és
húst vásároltak, majd enyhén nyugat felé kanyarodva folytatták útju-
kat. Délben megálltak ebédelni egy csermely partján. Dzsebel gyomra
hangosan korgott; dühösen, sóvárogva bámulta, ahogy azok ketten
félrehajították a kenyérhéjat és a zsírosabb húsdarabokat.
Amikor a kereskedők befejezték az evést, Bush rápillantott
Dzsebelre, és összevonta szemöldökét. Intett Blairnek, aki hosszasan
méregette a fiút, majd bólintott. Bush kioldotta Dzsebel száján a ron-
gyot, és eltávolította a pecket, félve, hogy rabszolgájuk harapni ké-
szül.
Dzsebel görcsös köhögésben tört ki, és levegőért kapkodott. Ajka
kiszáradt és vérzett, s úgy érezte, mintha a száj ürege tele lenne vérrel.
Bush egy flaska vizet nyújtott oda neki. Dzsebel jókorát kortyolt belő-
le, öblögetett, majd kiköpte. Megint kortyolt, és hagyta, hogy egy kis
víz a torkán is lecsússzon belőle. Fájt, de egy idő után már képes volt
rendesen inni.
– A maradékot megeheted – mondta Blair, és sártól kérges csizmá-
jával megbökte a héjakat és mócsingokat. Dzsebel más körülmények
között visszautasított volna egy ilyen sértő ajánlatot, de túlságosan
éhes volt ahhoz, hogy finnyáskodjon. Térden kúszott oda a kenyér- és
húscafrangokhoz, és úgy falta fel őket, mint egy disznó.
Bush és Blair mosolyogva figyelte, hogyan eszik Dzsebel. Addig
nem akartak enni adni neki, amíg teljesen fel nem őrlődik az ellenállá-
sa, hogy függjön tőlük, és a legapróbb kegyes gesztust is a valódi rá-
szoruló hálájával viszonozza. Korábbi tapasztalataikból tudták, hogy
ez csak az első lecke a sok közül. Nem várhatták el a fiútól, hogy
azonnal elsajátítsa a feltétlen engedelmességet. De a kezdet nem volt
rossz.
Amikor Dzsebel jóllakott, a kereskedők felé fordult. Gyűlölte ma-
gát azért, hogy ilyen gyáván cselekedett, és magában megfogadta,
hogy soha többé nem viselkedik így, bár titkon azért tudta, hogy ha
legközelebb kiéheztetik, megint ugyanezt fogja csinálni.
– Miért teszitek ezt? – mordult fel Dzsebel. – A barátaitok voltunk.
– Ugyan már, szegény, naiv fiacskám – kuncogott Blair. – Áldozatok
voltatok, akik csak arra vártak, hogy kihasználják őket.
– Vagy csakugyan azt hitted, puszta véletlenségből bukkantunk fel
Dzsedírben veletek épp egy időben? – kérdezte Bush. – Dzsedír nem
esik útba Diszi felé. Ha oda tartottunk volna, tovább hajóztunk volna
felfelé az Asz-Szúdaton.
– Rátok vártunk – mondta Blair. – Figyeltük a szik bejáratát, hogy
lássuk, átjutottatok-e.
– De miért? – képedt el Dzsebel.
– Azt reméltünk, rengeteg drágakővel és szvágával tértek vissza –
mondta Bush. – Ha pedig ez nem jön be, tudtuk, hogy a rabszolgát
eladhatjuk, téged pedig megtarthatunk szolgának. Semmiképp nem
veszthettünk a dolgon.
– De hiszen gazdag kereskedők vagytok – mondta Dzsebel. – Va-
gyonokkal üzleteltek. Miért éppen két ilyen egyszerű utazót szemel-
tetek ki?
Blair felvonta a szemöldökét.
– Ki mondta neked, hogy gazdagok vagyunk?
– Hát ti.
– És te elhitted? – kacagott fel Bush. – Ó, szent együgyűség! Nem,
ifjú Rúm, mi ketten hazug gazemberek vagyunk. Egész életünkben
igyekeztünk vagyont szerezni, és bár néhányszor egész közel jutottunk
hozzá, sosem jött össze igazán. Ha igen, már rég visszavonultunk vol-
na. A vándorélet szórakoztató, ugyanakkor roppant nyűg is tud lenni.
– Az egész csak hazugság volt? – kérdezte Dzsebel émelyegve.
– Nem minden – mondta Blair. – Valóban sokat utaztunk, bár nem
olyan sokfelé, mint azt elhitettük veletek. És tényleg reméljük, hogy
egy nap eljutunk az Al-Meatán túlra, és megtollasodunk a bányásza-
ton. De az induláshoz kezdőtőke kell, és e tekintetben jelen pillanat-
ban sajnos meglehetősen rosszul állunk.
– A legtöbb hónapban csinos summa jön össze – tette hozzá Bush. –
De ha egy városba megérkezünk, szeretünk úri módon élni. Minde-
nünk a fényűzés, és amit keresünk, jó ételreitalra és rossz nőkre költ-
jük. Az utolsó szvágáinkat is fogadókban meg bordélyházakban her-
dáljuk el, majd végül kellemes emlékekkel, de üres zsebbel távozunk.
– És velem mi a szándékotok? – kérdezte Dzsebel, felkészülve a
legrosszabbra. – Miért tartottatok meg engem, miközben Tel
Heszanitól megváltatok?
– Ó... – mosolyodott el Bush, orra tövét dörzsölgetve. – Ezt, ifjú
szolgám, te magad is megtudod a nem túl távoli jövőben. Egyelőre
azonban titok marad előtted. Na mármost, ha szavadat adod, hogy
nem kezdesz el üvöltözni, valahányszor elhaladunk egy idegen mel-
lett, hanyagolhatjuk a szájpecket. Máskülönben... – Bush fenyegetően
elővette a bőrgolyóbist, és feldobta a levegőbe.
– Megígérem – vágta rá Dzsebel.
– Bölcs döntés – mondta Bush, és zsebre vágta a golyóbist. – Nem
mintha bárki is foglalkozna veled. Ebben a nyomorult országban a
kisujját nem mozdítaná senki egy rabszolga miatt.
– És a kezem? – kérdezte Dzsebel. – Azt is eloldozzátok?
Bush egy pillanatra eltöprengett, majd a társára nézett.
– Még nem – mondta Blair. – Várunk pár hetet, hogy meglássuk,
hogy válsz be.
Pár hetet... Dzsebel számára ez egyenlő volt az életfogytiglannal.
Néhány napra rá leesett az első hó. Dzsebel sosem látott azelőtt
valódi havat; amikor felébredt, és látta, hogy a világ fehérbe öltözött,
elámult a hatalmas hótakaró szépségén. Pár pillanatra meg is feledke-
zett bánatáról, és áhítattal bámulta maga körül a vidéket. Olyan volt,
mintha az istenek festették volna át. Néhány fa és bokor kivehető volt,
de a táj nagy része eltűnt az éjszaka folyamán.
– Ah, a legendás abú-szágai hó – mondta Bush, egy vastag bélésű
szőrmesubába burkolózva. – Téged nem irritál, Blair úr?
– Rühellem – bólintott Blair dideregve, annak ellenére, hogy ő is
hasonlóan védekezett a reggeli hideg ellen. – Továbbra is az a véle-
ményem, hogy Abú-Ainéban kellett volna áttelelnünk.
– Gondolj a vagyonra, amit elszalasztanánk – csettintett Bush. – Az
üzlet az első. Ennek a hólepte alagútnak a végén hosszú tavaszi és
nyári éjszakák várnak ránk, amikor főúri módon arathatjuk le fárado-
zásaink gyümölcsét.
– Tudom – sóhajtott Blair. – De akkor is... – Tüsszentett egyet. – A
pokolba kívánom a telet, Bush úr, és nincs az az észérv, ami ezen a
tényen változtatna.
– Akkor hagyjuk is az okoskodást – mondta Bush. Kibugyolálta ma-
gát, mint egy bábból kikelő nagy szőrös lepke. – Lássunk munkához, és
tanítsuk hasznos dolgokra az ifjú Rúmot!
Még jó néhány nap eltelt ezután, mire Dzsebel rájött, mit értenek
„munka” alatt. A kereskedőknek nem volt sürgős – lépésről lépésre
haladtak.
Egy pár zoknit és sapkát leszámítva Dzsebel nem kapott Bushtól és
Blairtől másik ruhát. Hamarabb eloldozták a kezét, mint ahogy mond-
ták; gyaloglás közben állandóan össze kellett ütögetnie és az oldalá-
hoz kellett dörzsölgetnie őket, hogy ne fagyjanak le. Vacogott a foga,
és annyira remegett, hogy ivás közben nehezen tudta megtartani a
flaskát. Éjjel, mikor tüzet gyújtottak, olyan közel húzódott a meleget
adó lángokhoz, amennyire csak tudott; ülve aludt el, hogy a kihunyó
parázs hevét is magába szívhassa.
Egyhetes céltalan kóborlás után végül egy városhoz értek.
Dzsedírhez hasonlóan ezt is erődítmény védte. Amikor Bush és Blair
meglátta, megkeresték számos térképük egyikén, majd fojtott hangú
tanácskozást követően megkerülték, és egy domb tövében letáboroz-
tak. Tüzet nem raktak, csak ültek szőrmebundájukban, és várták, hogy
besötétedjen, miközben Dzsebel föl-le ugrált, és az oldalát csapkodta,
hogy ne fagyjon meg.
Amikor leszállt az éj, tábort bontottak. Majdnem telihold volt, így
könnyen tájékozódtak. Dzsebel arra számított, hogy a kereskedők a
város felé tartanak, ám azok ehelyett észak felé kanyarodtak.
Egy körbekerített temetőnél kötöttek ki; a kerítés tetején tövisek,
szögek és baljós kinézetű tüskék meredeztek.
Körbejárták a temetőt, majd Bush és Blair megállt a hátsó kapunál.
Abú-Szága nagyobb temetőit őrizték, ám ezt nem – a városlakóknak
bizonyára nem tellett állandó őrségre, így hát a kerítéstől remélték,
hogy visszatartja a betolakodókat. Dzsebel hallotta, amint Blair azt
suttogja:
– Gondolod, hogy megéri a vesződséget?
Bush így felelt:
– Ha már itt vagyunk, akár meg is próbálhatjuk. Azonkívül a fiú
számára sem lesz rossz első leckének.
A kaput négy lakattal zárták le. Bush elővett egy csomó hosszú tűt,
kezelésbe vette a lakatokat, és egyiket a másik után pattintotta fel.
Amikor az utolsóval is végzett, belökte a kaput, és belépett a temető-
be. Blair betaszította Dzsebelt, utánasietett, és behajtotta maguk mö-
gött a kaput.
A temető sötét, kísérteties hely volt. A fák eltakarták a holdfényt, a
hótakaró pedig itt nem tűnt olyan vastagnak, mint odakint. Sírkövek
nem voltak, csak kripták.
Bush és Blair átgyalogolt a temetőn. Bush halkan fütyörészett, Blair
dúdolt. Dzsebel felismerte a dallamot: A holtaknak víg tánca című régi
ballada volt. Nem tetszett neki a hely, és remélte, hogy nem marad-
nak sokáig. De minek jöttek be egyáltalán? Találkoznak valakivel?
Valami sötét rítust terveznek, amelynek az elhunytak lelkei is részét
képezik?
Az egyik legnagyobb kriptánál álltak meg. Nevek nem szerepeltek
rajta, de a keleti oldalon lévő emléktáblára rávésték a halottak arcké-
peit. Öten voltak, mindannyian férfiak. Nőket nem temettek ide. Abú-
Szágában a nők másodrendű állampolgárok voltak, és amikor meghal-
tak, nem részesültek rendes temetésben.
– Elég fancsali banda – jegyezte meg Blair az öt kőbe vésett, szigo-
rú arcot szemlélve.
– Viszont gazdagok – mélázott Bush, majd lábával megérintette a
kripta oldalát. – Na, irány felfelé.
Dzsebel rábámult a kereskedőre.
– Hova felfelé? – Bush a tetőre mutatott. – De minek?
Blair belerúgott a fiúba.
– Nem kérdezősködni hoztunk ide. Mássz fel oda, de villámgyor-
san, különben itt maradsz – a többi hullával!
Dzsebel felmérte a tető magasságát, majd felugrott, és elkapta a
szélét. Hó borította, és lecsúszott róla az ujja. Megint megpróbálta, de
újra ugyanez történt.
– Bakot kéne tartani – mondta.
Bush összekulcsolta a kezét, és terpeszbe állt. Dzsebel jobb lábával
belelépett, rugózott párat, majd felugrott. Bush is lendített rajta. A fiú
a hasán landolt. Csúszni kezdett lefelé, de Blair megfogta a lábát, és
előretolta. Dzsebel végül reszketve felállt és körülnézett. A temető
fentről még hátborzongatóbbnak tűnt.
– És most? – kérdezte, mert már alig várta, hogy végezzenek azzal,
amiért idejöttek.
– A tető közepén kell hogy legyen egy kis ablak – mondta Bush.
– Én csak havat látok – mondta Dzsebel.
– Akkor menj tovább négykézláb, amíg meg nem találod – csattant
fel Blair.
Dzsebel lassan haladt előre, miközben folyamatosan söpörte a ha-
vat útjából, és kopogtatta a tetőt. Hamarosan megtalálta az ablakot,
és letisztította róla a havat. Körablak volt. Különféle színű ólomüveg
volt benne, de belátott rajta a kriptába. Odabent öt nagy koporsó állt
kőből és fémből.
Dzsebel visszaóvakodott a tető széléhez, majd beszámolt Bushnak
és Blairnek a felfedezéséről.
– Pompás – mondta Blair. – Mégsem vagy te akkora idióta. A kö-
vetkező lépés...
– Talán nem ártana ezen a ponton némi információval szolgálni az
Umm-Szágák temetkezési szokásairól, Blair úr – javasolta Bush.
– Miért is ne – vigyorodott el Blair. – Sokan tartják az Umm-
Szágákat istentelen népnek, mivel legtöbbjük nem imád nyíltan sem-
miféle felsőbb erőt. A helyzet nem teljesen így áll. Vannak isteneik, a
halál utáni életben is hisznek, de úgy tartják, ha kedvenc istenük köze-
lében akarnak majd lenni odaát, ahhoz meg kell váltani a helyjegyet.
Aki gazdag, élvezheti majd egy következő élet üdveit, míg a szegé-
nyek haláluk után eltűnnek a semmiben. A gazdag Umm-Szágákat
királyi pompával kell eltemetni; gyűrűkkel, drágakövekkel, aranymar-
kolatú sétapálcákkal, karperecekkel – így biztosítják helyüket a túlvi-
lágon. A vagyontárgy egyfajta mennyei kenőpénz. Ezért vannak itt
kizárólag kripták – a szegényeket egyszerűen beledobják egy jelölet-
len lyukba, és hagyják megrohadni. Abú-Szágában nincs köztes út.
– Egy hozzánk hasonló, civilizált népnek mindez persze durván
hangzik – mormogta Bush –, de úgy gondolom, ez egyfajta ösztönző
erő, hogy az ember törekedjen arra, hogy a legtöbbet kihozza e világi
életéből.
– A kripták nyugalmát ritkán háborgatják – folytatta Blair. – Az
Umm-Szágák vademberek, de jómódú halottaik iránt mély tisztelettel
viseltetnek; ugyanúgy felnéznek rájuk, mint ahogy a te néped a híres
harcosokra és a hóhérokra. Annak érdekében, hogy megvédjék halot-
taikat az idegen rablóktól, sohasem beszélnek az eltemetett kincsek-
ről olyan előtt, aki nem Umm-Szága. Hitük szerint azt, aki egy kívülál-
ló előtt szóba hozza népe szokásait, az istenek halállal sújtják.
– Ám bizonyos szószátyár egyéneket még az istenek bosszúja sem
rettent el a pletykálkodástól – vihogott Bush. – Tizenöt évvel ezelőtt
szereztünk tudomást először ezekről a kis kincsesbányákról, egy nem
túl kedves és immár eltávozott kollégánktól. Azóta szinte minden év-
ben elzarándokolunk ide; mindig télen, amikor az emberek kevésbé
hajlamosak meglátogatni elhalt szeretteiket. Csak akkor fedezik fel a
fosztogatásunk nyomait, amikor mi már messze járunk.
– És ha előbb vennék is észre – mondta Blair –, nem túl valószínű,
hogy süvítő szélben és hózáporban a nyomunkba erednek.
A páros Dzsebelre mosolygott. A fiú eddig csak a hideg miatt resz-
ketett, de most az ereiben is meghűlt a vér.
– Nem – mondta rekedten. – Nem csinálom. Nem vagyok rá képes.
– Már hogyne lennél rá képes – mondta Bush. – Az ablakok rend-
szerint túl kicsik Blair úr és jómagam számára. Szét szoktuk szedni a
tetőt körülöttük. Te azonban, sovány gyerek lévén, könnyűszerrel át-
férsz rajtuk.
– Nem – mondta Dzsebel ismét. – Nem zavarom meg a halottak
álmát. Magamra haragítanám vele az isteneket.
– Hol érdeklik az isteneket az Umm-Szágák? – horkant fel Blair. –
Gyerünk, fiam! Ez nem olyan, mintha arra kérnénk, hogy a saját néped
sírboltjait szentségtelenítsd meg.
– Kérlek benneteket – fogta könyörgőre a dolgot Dzsebel. – Bármi
mást megteszek. El is adhattok. De ne...
– Tíz ezüstszvágát nem érne a bőröd – sziszegte fel Bush. – Mi pe-
dig egy nyavalygó Umm-Aine kölyköt semmi másra nem tudunk hasz-
nálni. Úgyhogy választhatsz: vagy ez, vagy feldarabolunk, és itt ha-
gyunk a keselyűknek.
– Nem te lennél az első gyerek, akit megölünk – mondta Blair hű-
vösen.
– De nem fogok tudni kijutni – kiáltotta Dzsebel. – Bent ragadok.
– Nem fogsz – mondta Blair, és feldobott valamit a tetőre. Egy la-
pos végű acélrúdhoz rögzített kötélhágcsó volt. – Ereszd le ezt az ab-
lakon. A rúd fel fog akadni. Ha valami véletlen folytán magaddal rán-
tanád, ne aggódj, Bush úr vagy én felmászunk, és kijuttatunk.
Dzsebel látta, hogy a két férfi hajthatatlan. Halkan felnyögött, az
ablakhoz kúszott, belebámult a mauzóleum homályába, majd tördelni
kezdte az ablaküveget.
– Hagyd abba! – kiáltotta Bush. – Idecsődíted az egész várost!
Dzsebel elgondolkodott. Lehet, hogy most jött el a menekülés órá-
ja...
Úgy tűnt, Blair olvas a fiú gondolataiban, mert amikor Dzsebel még
csak lélekben készült rá, hogy csörömpöljön és kiabáljon, így szólt:
– Ha az Umm-Szágák rajtakapnak, hogy az egyik kriptájukat fosz-
togatod, egy fához kötöznek, és hagynak ottpusztulni.
– Ha nekiállnál az ártatlanságodat bizonygatni, oda se bagóznának
– figyelmeztette Bush.
– És ne hidd, hogy a fagyban könnyű, gyors halálod lenne – tette
hozzá Blair. – Tüzet raknának a közeledben, és a környék fáit szétrágó
rovarok gondjára bíznának.
– Azok pedig könnyedén átrágják magukat a fán – tódította Bush. –
Képzelheted, mekkora akadályt jelent számukra az emberi hús.
Dzsebel mély levegőt vett, összeszedte magát, és így szólt:
– Mégis hogyan törjem át az üveget, ha egyszer nem verhetem be?
– A rúd egyik vége élesre van köszörülve – mondta Blair. – Vágd át
az üvegtáblát a perem körül, csinálj rajta egy kerek lyukat, aztán vágd
körbe az üveget a sarkok mentén. Amikor már majdnem körbeértél,
fogd meg az üveget a lyukon keresztül, hogy ne zuhanjon be.
– Nincs kesztyűm – mondta Dzsebel. – Meg fogom magam vágni az
üveggel.
– Katonadolog – nevetett Bush. – Majd begyógyul.
– De a vértől csúszni fog az üveg. Elejthetem.
Kis csöndet követően fél pár bőrkesztyű repült fel a tetőre. Dzsebel
gyorsan felhúzta. Múló enyhet nyújtott csupán a hideg ellen, ám a fiút
fenséges érzés járta át. Összekulcsolt kezét a mellkasához szorította,
és csukott szemmel élvezte ki a csöppnyi meleget. Ezután remegő
lélegzettel kezdte el karcolgatni egy helyen az üveget. Végigvezette a
perem körül a rúd végét, majd bedugta kesztyűs kezét a nyíláson; nem
kapkodta el, nehogy véletlenül leessen az ablaktábla.
Miután kivette az üveget, Dzsebel beereszkedett a nyitott ablakon
keresztül. Mikor már félig beereszkedett a lyukba, odahúzta a rudat,
mindkét végét stabilan rögzítette, aztán belekapaszkodva függeszke-
dett egy darabig, majd elengedte. Egy métert eshetett, simán ért föl-
det.
Felállt, és hagyta, hogy a szeme megszokja a félhomályt. Amikor
már látott, az öt koporsóra meredt, azt várva, hogy kinyílik a tetejük,
és a hullák rárontanak, ahogyan az a sírrablókról szóló történetekben
lenni szokott. Minthogy ez nem történt meg, odalopakodott a legkö-
zelebbi koporsóhoz, és megvizsgálta. Nem csavarozták rá a fedelet, és
bár súlyosnak tűnt, volt egy vékony, sima fémréteg a koporsó teknője
és teteje között, aminek köszönhetően könnyedén el lehetett tolni a
kettőt egymáson.
Dzsebel vett néhány mély levegőt, bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy
megérintse a koporsót. Olyan hideg volt, mint amilyenre számított. A
fedelet faragványok díszítették, s a halott arcáról készült dombormű.
Dzsebel nem foglalkozott velük, csak eltolta a fedelet. Simán csúszott
félre. A feléig tolta el, majd megállt, és kényszerítette magát, hogy
belenézzen a hulla arcába.
– Istenek, oltalmazzatok! – üvöltötte, és borzadva zuhant el. A férfi
arca olyan érintetlen volt, mint Dzsebelé; két szeme tágra nyitva. Pon-
tosan úgy nézett ki, mint aki most ébredt, és éppen azt tervezi, hogy
Dzsebelt elevenen falja fel, amiért megzavarta őt.
Dzsebel a hágcsóért rohant, de elhibázta, egy másik koporsónak
ütközött. A padlón feküdt lihegve, a szíve gyorsabban vert, mint egy
kolibrié. Villámgyors pillantást vetett a nyitott koporsóra; úgy látta,
egy kéz nyúl ki a sötétségből. Elordította magát... Majd elhallgatott,
mert rájött, hogy csak képzelődött.
Visszafojtott lélegzettel feküdt a földön. Végül feltápászkodott, és
visszabotladozott a nyitott koporsóhoz. A holttest még mindig benne
volt, arca sima, mint eddig, szeme nyitva. Ezúttal viszont Dzsebel ész-
revette, hogy nincs élet a tekintetében, és nem lélegzik. Vagy a kripta
zord klímája konzerválta a testet, vagy az Umm-Szágák tartósították.
De ez az ember már nem árthatott neki, és bár a fiú még mindig
émelygett, a rémülete alábbhagyott.
Dzsebel végigtekintett a hulla arcán, nyakán és bal karján. A férfit
egy gyémánttal ékített fülbevalóval és két aranygyűrűvel helyezték
végső nyugalomra; az egyik a mutatóujján, a másik a középső ujján
volt. Dzsebel a fülbevaló után nyúlt. Megállt. Kinyújtotta a karját, és
kézfejét a halott hideg homlokára helyezte.
– A megbocsátásodat kérem – suttogta Dzsebel. – Gálád emberek
rabszolgája vagyok, és azt kell tennem, amit parancsolnak, máskülön-
ben csatlakozhatok hozzád a túlvilágon.
Aztán elvette a fülbevalót, és leszedte a gyűrűket a halott ujjairól.
Ez nem ment olyan könnyen – szorítottak, ráadásul félig a húsba mé-
lyedtek. Dzsebel egy üvegdarab segítségével metélte le a gyűrűket, és
amikor lehúzta őket, látta, hogy rajtuk ragadt egy kevés a hulla húsá-
ból. Dzsebel nem tisztogatta le róluk a húst – ezt a mocskos munkát
inkább Bushra és Blairre hagyta.
A fiú a koporsó másik oldalához lépett, és most a másik irányba
tolta el a fedelet, hogy hozzáférhessen a hulla jobb oldalához. Ezen a
kezén egy gyűrű volt, és Dzsebelnek ezt is úgy kellett lemetszenie. A
többivel együtt egy rongydarabra helyezte, aztán visszatolta a fedelet,
és pihent egy percet. Fejét a koporsó oldalának döntötte. Szaggatot-
tan lélegzett, és behunyt szemmel, minden ízében reszketve gondolt
arra, mit művelt az előbb. Hogyan fog mostantól enni annak tudatá-
ban, hogy ujjaival előtte hozzáért egy halott hideg, elszürkült bőré-
hez? Arcán könnyek gördültek végig – először azóta, hogy az apja sok-
sok évvel ezelőtt megfenyegette: kitagadja, ha még egyszer sírva fa-
kad. De Dzsebelt ez most nem érdekelte. Eljött a sírás ideje.
Bár Dzsebel nem akart visszamenni, tudta, hogy nem időzhet itt
örökké az elveszett emberségét gyászolva. Feladatot kapott, és bármi-
lyen iszonyú is volt, tudta: minél előbb végez vele, annál előbb szaba-
dulhat. Így hát feltápászkodott, letörölte arcáról a könnyeket, és egy
megbabonázott élőhalott minden lomhaságával a második koporsó-
hoz lépett.
Annak a vérfagylaló éjszakának a közepe táján volt egy pillanat,
amikor Dzsebel fejében megfordult, hogy fog egy üvegdarabot, és
átvágja vele a saját torkát. De az öngyilkosság nem való az Umm-
Ainékhez. Csak végső megoldásként volt elfogadható, amikor egy
nagy megszégyenülést nem tudtak volna másképp elkerülni. Ám
Dzsebel úgy gondolta, az istenek ferde szemmel néznének rá, ha ön-
kezével vetne véget életének. Még nem volt veszve minden remény.
Adódhat még lehetőség a jövőben, hogy megküzdhessen szabadságá-
ért. Gyáva cselekedet lenne most megölnie magát.
Ezért hát tovább munkálkodott, egyik koporsótól a másikig haladt,
amíg ki nem fosztotta mindet. Miután visszatolta az utolsó koporsó
fedelét, a kötélhágcsóhoz támolygott, felküszködte magát rajta, visz-
szahúzta a hágcsót, és végül a tető széléről leugrott. Odahajította a
méretesre duzzadt rongycsomót Bushnak és Blairnek, aztán távolabb
lépett, hogy mélyeket szívjon a friss levegőből.
Bush és Blair elismerő pillantásokkal nézegette Dzsebel zsákmá-
nyát.
– Nagyszerű munkát végeztél – mondta Bush.
– Igazán dicséretes – dorombolt Blair. – Bár legközelebb kicsit job-
ban is csipkedhetnéd magad – sokkal tovább voltál bent a kelleténél.
Dzsebel majdnem visszavágott neki, de a kereskedők emelkedett
hangulatban voltak, és nem lett volna értelme magára haragítani
őket. Így csak felsóhajtott, és megkérdezte:
– Akarjátok, hogy egy másik kriptát is elintézzek?
Bush felnézett a holdra, majd megrázta a fejét.
 – Aki telhetetlen, ráfizet. Elégedjünk meg annyival, amennyink
most van, és tűnjünk el halkan.
– Egyetértek – mondta Blair, és zsebre rakta az ékszereket. – A si-
ker titka, hogy jó időben kell megállni. – Megtapogatta Dzsebel hátát.
– Ügyesen szerepeltél ma este, ifjú Rúm. Amikor holnap este megál-
lunk, meleg vacsora lesz a jutalmad.
– Másik kesztyűt is kapsz – mondta Bush. – Meg egy köpenyt.
Dzsebel szíve szerint visszautasította volna az ajándékokat; a nyel-
vén volt, hogy megmondja nekik, adják inkább a halottaknak. De
semmi értelme nem lett volna. Úgyhogy egy erőltetett mosoly kísére-
tében meghajolt, és halkan, de szinte hihetően így szólt:
– Köszönöm.
– Látod? – derült fel Bush képe. – Nem is olyan rossz mellettünk az
élet, igaz? – Aztán kiterelte őket a temetőből, és bezárta maguk mö-
gött a kaput. Gyors ütemben meneteltek előre, és az éjszaka hátralévő
részében meg sem álltak; igyekeztek minél nagyobb távolságot tudni
maguk és a város között, mire megvirrad.
20.

Heteken át fosztogatták a sírokat; Abú-Szága délen fekvő vidékein a

gazdagabb városok körüli kriptákat ürítették ki. Ez nem ment mindig
olyan simán, mint az első alkalommal. A legtöbb temetőt őrizték – bár
nem voltak gyakoriak a sírgyalázások, időnként megestek, így a jómó-
dú Umm-Szágák, ahol csak lehetett, őrjáratokat állítottak készenlét-
be.
Ha Bush és Blair kettesben dolgozott volna, fontosabbnak tartották
volna a nyereségnél az irhájuk épségét, és messzire elkerülik az őrzött
temetőket. Dzsebel miatt viszont nem aggódtak különösképpen, így
hát az őrök éberségét kijátszva előszeretettel küldték be őt, és hagy-
ták egymagában fosztogatni. A fiú ezeket az akciókat gyűlölte a leg-
jobban: el kellett slisszolnia az őrök mellett, és a lebukástól rettegve,
halálos csendben kellett ténykednie. Amikor legelőször küldték be
egyedül, megpróbált úgy tenni, mintha meghiúsult volna a rablás.
Néhány órán keresztül a kripta árnyékában gubbasztott, aztán előmá-
szott, és azt hazudta, hogy a kriptákat már kifosztották. De Bush és
Blair átlátott a szitán. Bush befogta a száját, Blair pedig levágott egy
kis darabot Dzsebel mindkét mutatóujjának hegyéből. Megfenyeget-
ték, hogy ha legközelebb hazudik nekik, már az ujjait fogják levágni,
majd visszaküldték a kriptába.
Előfordult, hogy egy temetőt túlságosan szigorúan őriztek, ezért le
kellett fújniuk a rablást, de ezek ritka esetek voltak. Bush és Blair min-
denhová beküldte Dzsebelt, kivéve amikor a lebukás veszélye túlságo-
san nagy volt. Állították, hogy a fiú fontos tagja a csapatnak, de
Dzsebel tisztában volt vele, hogy könnyen pótolható. Nem hitte, hogy
a tél elmúltával is meg akarják még tartani. Ha az Umm-Szágák nem
csípik rajta sírrablás közben, és végzik ki még mielőtt tavasszal dél felé
indulnának, akkor Bush és Blair majd rabszolga-kereskedőknek adja
el, vagy álmában megöli. Ebben Dzsebel biztos volt.
A szélhámos kereskedők már megengedték Dzsebelnek, hogy
kesztyűt húzzon, köpenyben járjon, és takarót is adtak neki. Enni is
többet kapott, bár nem sokkal – soványan nagyobb hasznukra volt,
mint kövéren, és annak ellenére sem adtak neki elegendő ételt, hogy
elmondta nekik, ő régebben is ehetett akármennyit, mindig ilyen göt-
hös maradt. Bár már nem nyelte az éhkoppot, sosem került messzire
az éhség kapujától.
Dzsebel tudta: a ruhát és az ételt azért kapja, hogy behódoljon
Bush és Blair akaratának. Úgy gondolták, sikerült megtörniük őt, az
ajándékaikkal pedig a lekötelezettjükké tették. Rafinált zsarnokok
voltak, de végtelenül arrogánsak. Fel sem merült bennük, hogy
Dzsebel esetleg tetteti magát, hogy talán csak színleli az elesettséget;
hogy csak elhiteti velük: sikerült magukhoz láncolniuk őt. De valójá-
ban csupán az alkalmat leste a szökésre.
Fogvatartói már nem kötözték meg a kezét, csak éjjelre. Gyaloglás
közben a fiú fáradtságra hivatkozva mindig szándékosan lemaradt.
Bush és Blair egy idő után hagyták, hogy mögöttük bandukoljon; min-
dennap egy kicsit messzebbre maradt el tőlük, hogy amikor majd ked-
vező alkalom nyílik a menekülésre, elegendő távolság legyen köztük.
De vajon elérkezik valaha ez a nap? Valahányszor egy város közelében
vagy egy folyó partján jártak, ahol csónakok is voltak, arra gondolt,
hogy talán eljött az idő. De a téli pusztaságban ugyan hova futhatna?
Hova rejtőzhetne? Bush és Blair követné a lábnyomait a hóban, be-
cserkésznék, mint a vérebek, és irgalmatlanul megbüntetnék.
Sokat gondolt Tel Heszanira. Vajon bányában dolgozik a rabszolga,
ahol soha többé nem láthatja már a napfényt? Dzsebel kezdetben az
Umm-Kesábát hibáztatta, és azt gondolta, kísérőjének tudnia kellett
volna, hogy mi fog történni. De ahogy a napokból hetek lettek, eszébe
jutott, hogy Tel Heszani minden tőle telhetőt megtett. Már Siháhban
is gyanakodott a két kereskedőre, és óvta Dzsebelt attól, hogy meg-
bízzon bennük, ám a fiú fütyült rá. Nem volt értelme a rabszolgát
okolni. Dzsebel úgy határozott, hogy ha már halott lesz, amikor a Vádi
boszorkány nyáron megpróbál kapcsolatba lépni a lelkével, azt fogja
kérni, hogy szabadítsák fel Tel Heszani feleségét és gyerekeit.
Nem fosztogattak minden éjjel. Bush és Blair nagy elővigyázatos-
sággal dolgozott: sosem portyáztak olyan városban, amelynek lakosait
esetleg előre figyelmeztethették. Miután egy temetővel végeztek,
két-három napig is gyalogoltak, és csak evés meg alvás céljából tar-
tottak pihenőt. Aztán amikor már maguk mögött hagyták aljas gaztet-
teik hírét, ismét lecsaptak.
Néhány hetente megálltak egy-egy városnál, hogy megfürödjenek,
pihenjenek és feltöltsék tartalékaikat. Abú-Szágának ezen a részén
nemigen jártak más utazók, bár időnként összetalálkoztak néhánnyal;
ezek főleg kereskedők voltak, akik nyúl- vagy rókaszőrmét vittek a
piacra. Bush és Blair mindig szívélyesen köszöntötte a kereskedőket.
Megosztották velük ételüket, italukat, vásároltak tőlük – még akkor is,
ha semmi szükségük nem volt a portékájukra –, majd a közeli városok-
ra vonatkozó jó tanácsokat adtak nekik: ide és ide nem érdemes men-
ni, ezt és ezt a helyet viszont mindenképp látni kell.
Dzsebel számára nem igazán volt világos a logikájuk, amíg rá nem
jött, hogy azokat a városokat kritizálják, amelyeknek a temetőit már
kifosztották. Bush és Blair ügyelt arra, hogy még a legapróbb részlet is
a helyén legyen; a csüggedő fiú erősen gyanította hát, hogy eljövendő
szökési kísérlete nem lesz túl sikeres.
Dzsebelből – pusztán szakmai szempontból – elsőrangú sírrabló
lett. Pár perc leforgása alatt elintézett egy kriptát. Megtanult különb-
séget tenni azok között, amelyeket megéri kirabolni, és amelyekre kár
időt pocsékolni; tudta, hogyan kerülje ki az őröket, hogyan osonjon el
mellettük kísértet módjára, és azt is tudta, hogy miben tér el a valódi
gyémánt a hamistól. Ha kedvet érzett volna ahhoz, hogy a jövőben
hivatásaként gyakorolja a fosztogatást, nem is kívánhatott volna ma-
gának kiválóbb iskolát.
Az egyetlen dolog, ami viszont nem változott, a szégyenérzete volt.
Megvetette magát azért, amire kényszerítették. Kezét továbbra is
leendő áldozatai homlokára helyezte, a megbocsátásukat kérve. Rá-
vette magát, hogy mosolyogjon Bush és Blair társaságában, és neves-
sen, amikor azok a halottakon élcelődtek. Úgy tett, mintha ez semmi-
ben nem különbözne puszta betöréstől. De pontosan tudta, hogy jóval
túllép minden emberi tisztesség határán. Ez démoni munka volt.

Egyre erőteljesebb lett a havazás. Hóviharok tomboltak; süvítő szelek

söpörtek óriási hópelyheket. Előfordult, hogy napközben a tűz körül
gunnyasztottak, és várták, hogy elvonuljon a vihar. Ilyen alkalmakkor
még Bush és Blair is elkomorult; utazókról regéltek, akiket élve teme-
tett el a hófúvás. Ez volt az abú-szágai élet egyik hátulütője, és vala-
hányszor elborította őket a hó, eszükbe jutott, hogy vajon látják-e
még az életben valaha tisztának az égboltot.
Dzsebel sokat álmodott az otthonáról. Rendszerint Debbat Alg járt
a fejében: a lány szépsége, és a nap, amikor megcsókolta őt. De az
arca folyton változott. Dzsebel nehezen idézte fel, milyen színű volt a
szeme, milyen ruhákat hordott, hogyan nézett ki, miközben sétált.
Almában őt csókolta, de aztán a lány átalakult a kajánul sandító Bush-
sá vagy Blairré – Dzsebel még álmában sem tudott megszabadulni
tőlük.
Néha az apjával és a testvéreivel álmodott – néha pedig
Básztínával. Eszébe jutott, mennyire sírt a lány, amikor búcsút vett
tőle, és az is, hogyan sírt a kivégzéseken. A lány könnyei akkor zavarba
ejtették Dzsebelt, de most mindent értett. Básztína az anyjától hallott
történetekből már tudta, milyen ocsmány ez a világ, és milyen kegyet-
lenek lehetnek az emberek. Ugyanazért sírt, amiért néha Dzsebel is
könnyeket hullatott álmában, vagy amikor éppen egy hullát rabolt ki.
Különös módon közelebb érezte most magát ehhez a savanyú képű
lányhoz, mint bármelyik másikhoz, akit maga mögött hagyott.
Dzsebelt súlyos betegség gyötörte, és gyakran ébredt köhögve.
Nem sokat aludt, és újra meg újra alaposan meghűlt. Nehezére esett
magában tartani az ételt, és néha az étkezéseket is kihagyta. Szeme
alatt karikák sötétlettek, és véznább volt, mint valaha. Gyaloglás köz-
ben még csak figyelmen kívül tudta hagyni a remegést, de amikor
éjszaka megpihentek, álmában mindenestül reszketett, és keservesen
nyögött.
– Talán valami gyógyszert kéne szereznünk neki – mondta egy este
Bush, miközben a szél zúgva süvített körülöttük, és a hóesés kis híján
kioltotta a tüzet. – Van a közelben egy város. Esetleg...
Blair megrázta a fejét.
– Ha most nekiállunk pátyolgatni, hamarosan a fejünkre nő. Ha ezt
túléli, csak erősebb lesz tőle. Ha meg nem... Hát én biztos nem fogom
megsiratni. Te igen?
Bush Dzsebelre pillantott. Úgy tűnt, nem figyel rájuk; a lángokat
bámulta, és vadul reszketett.
– Én sem – felelte Bush.
Dzsebel azonban hallotta őket. És bár a párbeszéd nem okozott
neki különösebb meglepetést, segített neki, hogy megacélozza az
akaratát. „Nem halok meg – gondolta dühödten. – Nem adom meg
ezt az élvezetet ennek a két hullarablónak. Túlélem, és megerősödöm.
Elszököm tőlük, aztán foglyul ejtem őket, és könyörtelen bosszút ál-
lok.”
Dzsebel tanítói mindig azt mondták, a gyűlölet eltereli a figyelmet.
Az ember nem tud világosan gondolkodni, amikor a gondolatait düh
homályosítja el. Viszont most nem Vádiban ült egy osztályteremben,
és Dzsebel rájött, hogy a tanárai nem ismerték minden kérdésre a
választ. Most, a túléléshez, a gyűlölet létfontosságú volt. Az vitte elő-
re. Egy isteneket nem ismerő vidéken, távol a családjától, barátaitól és
Tel Heszanitól – itt már csak a gyűlölet maradt meg neki.
Lángoló dühétől fűtve Dzsebel sikeresen legyűrte a meghűlést, és
kényszerítette magát, hogy ismét rendesen egyen. Szeme alatt meg-
maradtak ugyan a sötét karikák, keze remegésén pedig nem tudott
uralkodni, de kitartóan ment előre. Ha az a sorsa, hogy Bush és Blair
keze által vesszen, akkor egyenes tartással, férfiként fog meghalni,
nem kutyaként remegve.
Azonban Dzsebel óvatosságból nem mutatta jelét tántoríthatatlan
élni akarásának. Megőrizte elkínzott arckifejezését, kezei remegését
pedig kissé eltúlozta. Elkezdett megköszönni Bushnak és Blairnek
minden egyes falatot, minden mézesmázos szót. Hűséges vadászku-
tyaként viselkedett jelenlétükben. Nem játszotta túl a szerepét – min-
dig csak annyi talpnyalást adagolt, amitől megtört lelkű rabszolgának
tűnhetett számukra.

Néhány héttel később, miután még egy temetőt kifosztottak, eljutot-

tak az Asz-Diszihez, nem messze onnan, ahol zubogva kiválik az Al-
Attiegből. A távolban megpillantották a híres Asz-Diszi vízesés pára-
felhőjét. Némely utazó a folyó teljes hosszán végighajózik, csak hogy
gyönyörködhessen a vízesésben. Dzsebel szeretett volna közelebb
menni és nézelődni kicsit, habár az időjárás miatt a táj nem volt tisztán
látható. Busht és Blairt azonban hidegen hagyták a természet csodái.
– Hogy legyen, Bush úr? – kérdezte Blair, miközben a zúgó folyó
partján álltak. – Északnyugat felé tartsunk, újabb kriptákat feltörni,
vagy egyenesen északnak, hogy megpihenjünk Disziben?
Bush megvakarta kecskeszakállát – hosszúra hagyta nőni –, és fel-
mordult.
– Diszi ígéretesen hangzik. De ha hozzászokunk a városi szálláshe-
lyek kényelméhez, utána nehéz lesz ismét búcsút inteni nekik, különö-
sen ebben az időben.
– Az időjárás még javulhat – jegyezte meg Blair. – Ha egy hetet
civilizált körülmények között töltünk el, az minden bizonnyal lélek-
emelő hatással lesz ránk, és kitartásra serkent majd bennünket az év-
szak fennmaradó részében. És ha minden kötél szakad, vagyis bezár
bennünket a városba a hó, van elég szvágánk ahhoz, hogy kihúzzuk
belőle. Ha a szükség úgy hozná, akár néhány hónapon át is elidőzhe-
tünk ott.
– És akkor tavasszal kezdhetünk megint mindent nulláról – mor-
mogta Bush, majd türelmetlenül fújt egyet. – De hát minek is ennyire
előre tervezni? Igazad van, öreg barátom, mint mindig. Jól jön egy kis
lazítás. Mit szólsz hozzá, ifjú Rúm? Lenne kedved eltölteni egy kis időt
Disziben?
Dzsebel vállat vont.
– Oda megyek, ahova parancsoljátok, uraim.
– Akkor eldőlt – vigyorgott Bush. – Vigyázz, Diszi, jövünk!
21.

Diszi az ellentétek városa volt: hatalmas területén egyaránt megtalál-

ható volt Makrasz fogadóinak legjava és legalja. Főleg különféle ren-
dű-rangú bányászok jártak ide, amikor kijöttek üregeikből kicsit ki-
szellőztetni a fejüket – a város pedig valamennyiük igényeit kiszolgál-
ta.
Havazott, amikor a sírrablók megérkeztek; előtte csaknem egy
hétig bandukoltak észak felé, dacolva a förgetegekkel. Átfagytak,
levertek voltak, boldogan estek hát be az első útjukba eső fogadó
ajtaján. Diszi szerényebb színvonalú szálláshelyei közé tartozott, ám
ők örültek neki, hogy kikeveredtek a hóból; zokszó nélkül zuhantak be
az ágyba, de csak miután Bush megkötözte Dzsebelt.
Későn ébredtek, majd lecsoszogtak a földszintre, turkáltak kicsit a
gyomorforgató reggeliben – még Dzsebel sem volt képes mindet me-
genni –, aztán elindultak megfelelőbb szállás után nézni. Megtekin-
tettek néhány előkelőbb fogadót, és megállapodtak az egyiknél,
amely az Asz-Diszire nézett.
Dzsebel nem hitt a szemének, amikor meglátta a szobájukat. Olyan
tágas volt, mint Vádiban az ő házuk alsó szintje; volt erkély, négy ágy,
fürdő és vécé egy selyem spanyolfal mögött, kandalló, egy nyáron
használatos, óriási legyező és egy csillár.
– Ezek az apróságok hiányoznak legjobban, amikor úton vagyunk –
mondta Bush, miután kéjes ábrázattal körülnézett a szobában.
– Ahogy a költő mondja: „Csillag fénye, habok röpke fodra jutalma
a tenger vándorának” – révedt el Blair, majd vad szökkenéssel az egyik
ágyra vetette magát, és arcát a tollpárnába fúrta. – De nekem ez is
megteszi!
 Kicsit még Dzsebel is felvidult. Az emberpróbáló hónapok után ez a
hely valóságos álomvilágnak tűnt. Körüljárt a szobában, megbűvölten
tapintotta meg az ágyakat, a gyertyatartókat, a fésülködőasztalt. Va-
lóság volt ez, vagy egy hólepte mezőn fekszik, és csak képzelődik,
miközben épp halálra fagy?
A vacsora hasonlóan pazar volt. Sápadt, félmeztelen Umm-Szága
nők szolgálták fel, akik felvagdosták számukra az ételt, méretes ezüst-
kelyhekből bort töltöttek szájukba, majd a kereskedők hangos éljen-
zése közepette tánccal szórakoztatták őket.
Az étkezés befejeztével Bush és Blair társaság után nézett. Dzsebelt
a szobában hagyták, megkötözve. A fiú nem bánta – ott nyugalom
volt. Azt gondolta, ilyen pihe-puha ágyban Debbat Algról fog édeset
álmodni, de aznap éjjel is csak a halottak kísértették és gyötörték őt,
mint oly gyakran.

A hóvihar elült az éjszaka folyamán; másnap reggel halovány napsü-

tésre ébredtek. A forgalmasabb utakat kora reggel brigádokba szer-
vezett rabszolgák tisztították meg a hótól és latyaktól. Miután elköl-
tötték kiadós reggelijüket, Bush és Blair sétára vitte Dzsebelt, hogy
felfedezzék a várost. Arany nyakörvön és láncon tartották őt, amit
előző éjszaka vásároltak. Sokan parádéztak így az utcán kegyenceik-
kel, bár legtöbbjüket egyszerű kötélen vezették.
Dzsebel szégyene határtalan volt. Megsemmisülten érezte magán
az Umm-Szágák közönyös pillantásait. Tudta, hogy kiszolgáltatott,
hogy egyelőre tűrnie kell, és tovább várni a szökés pillanatára, ám
ettől még nem volt könnyebb elviselnie a megaláztatást.
Diszi piacain és boltjaiban jóformán minden kapható volt. Az élel-
miszereket és ruhákat áruló üzletek mellett rámenős kereskedők tuk-
máltak az arra járókra bányászeszközöket, ritka fűszereket, mindenfaj-
ta drágakövet, sőt festményeket és szobrokat is.
Bush és Blair ékszerészeknek adták ki magukat, így járták a várost.
Egy tele zsáknyit vittek magukkal a temetőkben zsákmányolt éksze-
rekből – a többit a fogadóban, a szobájukban rejtették el és menet
közben a gyűrűket, nyakláncokat és drágaköveket szvágára váltották.
Minden boltban csak egy-két darabra alkudtak, hogy ki ne tudódjon,
mennyi kincs van náluk valójában. Veszélyes város volt ez, tele áldo-
zatra leső rablóbandákkal, és a két kereskedő nem szeretett volna az
általuk kifosztott hullák sorsára jutni.
Dzsebel fejében megfordult, hogy lebuktatja a kereskedőket; ked-
ve lett volna az útjukba akadó martalócokat figyelmeztetni az éksze-
rekre, hogy az információ fejében visszakaphassa szabadságát. De a
két kereskedő rövid pórázon tartotta őt. És ha mégis szem elől tévesz-
tik, ha sikerül is szót váltania valakivel – ugyan miért hagyták volna
meg az ő életét, ha a két szélhámost megölik? Egyszerűbb lenne vele
is végezni, úgy biztosan nem jár el a szája később.
Ennek ellenére Dzsebel úgy érezte, Disziben nyílik majd a legjobb
alkalma a szökésre. Busht és Blairt lekötötték az Umm-Szágák, nem-
igen foglalkoztak a rabszolgájukkal. Ráadásul a város pompás búvóhe-
lyeket kínált egy szökevény számára. Elkezdte latolgatni, hogy ha el-
szabadulna, milyen esélyekkel kerülhetné el az újbóli elfogatást, de
úgy döntött: ezzel a kérdéssel majd akkor foglalkozik, ha eljön az ide-
je. Egyelőre az volt a legfontosabb, hogy kitörhessen Bush és Blair
fogságából. Egyetlen kérdés maradt: mikor lépjen akcióba? Jobb len-
ne éjszaka, de biztos volt benne, hogy akkor megkötözik. Ezért hát
napközben kell elfutnia, amikor a keze és a lába nincs összekötözve.
De vajon magával viszi-e még egyszer Bush és Blair? Erre nem alapoz-
hatott.
Igen. Ma lesz a napja.
Dzsebelt elöntötte a félelem, amikor rájött, hogy az idő elérkezett.
Hosszú, nyomorúságos heteken át tartotta benne a lelket a szökés
gondolata, a visszaszerzett szabadság előíze. Eddig a pillanatig azon-
ban ez csak a ködös jövőben megvalósuló álom volt – gyönyörű, de
távoli. Most, hogy eljött a megvalósítás lehetősége, rémület fogta el
Dzsebelt. Az esélyei minimálisak voltak. Nem kizárt, hogy az Umm-
Szágák puszta sportból üldözőbe veszik, visszaszolgáltatják Bushnak
és Blairnek, akik iszonyatosan megkínozzák.
„Kutyának való élet ez – suttogta magában a nyúlszívűbb énje –, de
lehetne rosszabb. Kapsz enni, adnak meleg ruhát is. Lehet, hogy való-
ban a segédjüknek tekintenek. Ebben a sírrablásban pedig rengeteg
pénz van; fejleszthetnéd magad, bővíthetnéd a tevékenységedet, dol-
gozhatnál saját zsebre. Ha elszöksz és elkapnak, az egyenlő a biztos
halállal.”
Csábító hang volt. Szépen összefoglalta Dzsebel számára, mi min-
den várhatja: egy váratlan zsákutca, a kínzás gyötrelmei, a nyilvános
kivégzés szégyene. És ha sikerül is meglógnia... Egymagában két napig
nem húzná a pusztaságban. Az egész telet Disziben rejtőzködve szán-
dékozik tölteni? Bölcsebb lenne jó alaposan végiggondolni az egé-
szet, mielőtt cselekedne. Sőt aludni rá egyet.
Dzsebel habozott. Tényleg sokat fejlődött, rengeteget tanult, de
mindent egybevéve azért mégiscsak egy nyeszlett, gyenge és tapasz-
talatlan fiú volt. Őrültség azt hinni, hogy túljárhat Bush és Blair eszén,
aztán pedig teljesen egyedül sikerül átvészelnie a telet ezen a mosto-
ha vidéken. De ha nem szökik meg, jönnek az újabb kripták, a rémál-
mok és végül a halál, vagy továbbadják más rabszolga-kereskedőknek.
Viszont az élet pillanatnyilag egész elviselhető volt. Talán meg kéne
várnia, hogy romoljon a helyzete, és majd aztán...
Miközben Dzsebel épp készült feladni szökésre vonatkozó terveit,
a sors olyan váratlan módon szólt közbe, amit sokan egyenesen az
istenek kegyének tulajdonítanak. Bush és Blair megállt egy kereszte-
ződésnél, hogy útbaigazítást kérjenek egy katonától. Dzsebel mögöt-
tük állt, és nézelődés közben megpillantott egy csapat rabszolgát,
akik a tőle balra eső útról lapátolták el a havat. Legtöbbjük mocskos,
loncsos hajú, görnyedt, megtört ember volt, akik korábban bányában
dolgoztak, vagy külföldről kerültek ide, mert már túl öregek voltak
ahhoz, hogy régi gazdájuk számára hasznot hajtsanak. Ezek a rabszol-
gák itt közmunkával töltötték hátralévő napjaikat. Egyikük azonban
kitűnt közülük: fiatalabb volt a többinél, délceg, izmos, büszke. Ke-
ményen forgatta a lapátot, irányította és biztatta a többieket.
Tel Heszani!
Dzsebel kővé dermedt. Aztán pörögni kezdett az agya. Látta Tel
Heszani közelében a rabszolgák őrzésére odarendelt két unatkozó
őrt. Látta, hogy Bush és Blair az út szélén állva diskurál a katonával.
Látta a félreeső mellékutakat. Látta a rabszolgák összeláncolt bokáját
és az egyik őr övén lógó kulcskarikát.
És hirtelen felcsillant előtte a remény.
Dzsebel még azelőtt nekiiramodott, hogy inába szállhatott volna a
bátorsága. Megragadta pórázát, Blair mögé rohant, és Bushnak taszí-
totta; egyensúlyukat vesztve borultak az út szélére, egyenesen a kato-
nára. Bush kezéből kiesett a póráz.
Dzsebel úgy futott, ahogy csak tudott; csukott szájjal, tekintetét
Tel Heszanira szegezve. Szeretett volna segítségért kiáltani a rabszol-
gának, de jobbnak látta takarékoskodni a levegővel.
Bush, Blair és a katona felordított. A rabszolgákat felügyelő őrök
felnéztek. A legtöbb rab a füle botját sem mozgatta – túl elcsigázot-
tak voltak ahhoz, hogy tudomást vegyenek a külvilág történéseiről.
Nem úgy Tel Heszani. Felpillantott, meglátta Dzsebelt, és leesett az
álla.
Dzsebel nem tudta, hogy Bush és Blair feltápászkodott-e, s hogy a
katona utánaeredt-e. Nem mert megállni, hogy visszanézzen. Egyene-
sen az őrök felé rohant, akik már nem a rabokat figyelték. A feléjük
vágtató fiút nézték, és azon gondolkodtak, érdemes-e feltartóztatni.
Kedvező pillanat volt ez Tel Heszani számára – de vajon él-e vele?
Hogyan dönt? Az Umm-Szágák rabszolgája marad, és Diszi utcáin
pusztul el, vagy ismét Dzsebel szolgája lesz, és a Tubajgaton mészárol-
ják le? Dzsebel csak reménykedhetett. Ő már lépett, innentől minden
Tel Heszanin múlik. Ha az Umm-Kesába nem lendül akcióba pár má-
sodpercen belül, Dzsebelnek befellegzett.
 Tel Heszani tekintete Dzsebelről az őrökre siklott. Aztán megpil-
lantotta a fiú háta mögött loholó Busht és Blairt. Dzsebel előttük fu-
tott, de nem sokkal. A rabszolgák sok havat eltakarítottak már az
utakról, de egy vastag hóréteg azért még megmaradt. Ha üldöznék
őket, lábnyomaik elárulnák, merre menekültek.
Tel Heszani is gondolt már a szökésre, de nem ilyen ügyetlen mó-
don akarta véghezvinni. Úgy tervezte, kivárja majd a legmegfelelőbb
pillanatot.
Dzsebel viszont lélekszakadva rohant felé. A kocka el volt vetve –
most vagy soha!
Tel Heszani szinte karnyújtásnyira volt az őröktől. Közelebb lopó-
zott, felemelte lapátját, és teljes erővel fejbe vágta vele a hozzá leg-
közelebb álló őrt, aki a földre bukott. Aztán a másik felé sújtott, de az
Umm-Szága villámgyorsan arrébb ugrott, és dühödt bömböléssel kar-
dot rántott.
Dzsebel hátulról rohant bele az őrbe, és messzire ellökte. Tel
Heszani elkapta, kiütötte a kardot a kezéből, és öklével a két szeme
közé sújtott. Az őr bambán pislogott. Tel Heszani ismét lecsapott, és a
férfi elterült.
Dzsebel elszedte az első őr kulcscsomóját, és remegő kézzel keres-
te rajta azt a kulcsot, amelyik Tel Heszani bilincsét nyitja. Tel Heszani
kikapta a kezéből a kulcsokat, és szemügyre vette őket – szökését
tervezve már jó ideje szemmel tartotta az őröket, így hát pontosan
tudta, melyik kulcsot keresse. Kiválasztotta az egyiket, és beleillesz-
tette a bal bokáján lévő bilincs zárjába. Egy pillanat alatt szabad lett.
A világos bőrű rabszolga felmérte a helyzetet. Bush és Blair már
megállt, és most éppen a zsebükbe nyúltak. Tel Heszaninak eszébe
jutott a felfordulás a fogadóban, meg a hálós labda, benne a gyilkos
háromszögekkel.
Odahajította a kulcscsomót Dzsebelnek.
– Szabadítsd ki a többieket! – ordította, majd arrébb perdült, hogy
felvegye a harcot a Dzsebelt üldöző katonával. Míg a fiú az őt izgatot-
tan noszogató rabszolgák bilincseivel volt elfoglalva, a katona vadul
Tel Heszani felé sújtott. Az a lapátjával hárította el az ütést, majd a
katona térdét vette célba. Hangos reccsenéssel zúzta szét a bal tér-
dét, amitől a katona a földre rogyott. Tel Heszani a kardra lépett, ar-
rébb rúgta a katona kezét, majd felvette a fegyvert. A katona elkotró-
dott, sebesült lábát maga után húzva.
Tel Heszani Bushra és Blairre pillantott: látta kezükben a gyilkos
labdákat. Óvatosan közelítettek. Egy pillanat, és dobótávolságba ér-
nek. Dzsebelre nézett. A fiú két rabot már kiszabadított, és éppen egy
harmadik bilincsén ügyködött. Tel Heszani megütögette Dzsebel há-
tát, elvette tőle a kulcsokat, és odahajította őket az egyik elüldözött
rabnak; mindketten bizonytalanul álldogáltak, nem tudva, kereket
oldjanak-e, vagy maradjanak.
– Szabadítsátok ki a többieket – sziszegte Tel Heszani. – És fussa-
tok! Nem fog mindenkinek sikerülni, de néhányan talán visszakapjá-
tok a szabadságotokat. – Bushra és Blairre mutatott. – Vigyázzatok
ezekkel. Veszélyesebbek, mint amilyennek tűnnek.
Meglódította Dzsebelt, és elrohantak.
22.

Dzsebel már az első útjukba eső kanyarnál befordult volna, de Tel

Heszani korábban az összes mellékutcát megjárta, és szólt a fiúnak,
hogy fussanak tovább. A következő két sarkot is kihagyta, és csak ak-
kor kiáltotta el magát, amikor a negyedikhez értek: „Balra!”
Dzsebel egy sötét sikátorban loholt. A közepe táján vettek egy
jobbkanyart, és egy szélesebb, ám kihalt utcán találták magukat. In-
nentől kezdve Tel Heszani számára is ismeretlen terepen jártak, ezért
megállt, hogy kitalálja, merre tovább. Miközben töprengett, egy gyor-
san közeledő ember lépéseinek zajára lett figyelmes.
Tel Heszani karddal a kézben, ugrásra készen állt. Nem hitte, hogy
Bush vagy Blair az – ahogy észrevette, ők mindig párban dolgoztak.
Talán egy katona.
Egy férfi jelent meg a kanyarban, Tel Heszani pedig már lendítette
is a kardját. A férfi a földre vetette magát.
– Ne tedd! – kiáltotta. – Barát vagyok!
Tel Heszani gyorsan végigmérte. A férfi rab volt, ugyanabban a
brigádban dolgoztak. Kubta, egy Umm-Rasrása, a csapat egyik fiata-
labb tagja, akit a beteg tüdeje miatt küldtek vissza a bányából.
– Vigyetek magatokkal – kapkodott levegő után Kubta. – Nem aka-
rok rabszolgaként meghalni. Jól ismerem ezeket az utcákat, a segítsé-
gemmel elrejtőzhetünk.
Nem volt idő végiggondolni. Tel Heszani nem tudta pontosan, mi-
féle szerzet Kubta, de úgy döntött, megbízik benne, és talpra állította.
– Ha lemaradsz, otthagyunk – figyelmeztette.
Kubta kétségbeesetten bólintott. – Tudjátok már, merre menjetek?
– Nem.
 Kubta körülnézett.
– Ismerem ezt a helyet. Van a közelben néhány elhagyatott ház.
Gyertek utánam!
Megindult előre, de Tel Heszani visszahívta.
– Követhetik a nyomainkat a hóban.
Kubta lenézett, és káromkodott egyet.
– Van egy utca nem messze innen, ahol reggelente piacot tartanak.
Most senki nem lesz ott. Csak később szoktuk felsöpörni, úgyhogy tele
lesz lábnyomokkal.
– Vezess oda – mondta Tel Heszani, és miközben Dzsebellel a lihe-
gő Umm-Rasrása nyomába eredtek, Tel Heszani fülelt, nem üldözik-e
őket.
Kubta jobbra kanyarodott, majd balra. Végignyargaltak egy hosszú,
széles utcán, aztán egy még nagyobbhoz értek, ahol aznap reggel a
piacot tartották. A hó szanaszét volt taposva, ahogy Kubta mondta.
Tel Heszani utasítására gyalogos tempóra lassítottak, hogy a lépéseik
nyoma beolvadjon a többi közé. Ekkor kissé szétszéledtek: Kubta bal-
ra, Dzsebel jobbra, Tel Heszani pedig maradt középen. Az utca végül
egy útba torkollt. Ott már nem volt annyira szétdúlva a hó, de elég
lábnyom volt benne ahhoz, hogy elleplezze az övéket. Az út felénél
Kubta újabb sarkon fordult be, majd megállt egy beszakadt tetejű,
régi ház előtt.
– Ehhez mit szóltok? – kérdezte Kubta.
Tel Heszani a homlokát ráncolta.
– Túl közel van a környékhez, ahonnan jöttünk.
– Arra számítanak, hogy kifulladásig rohanunk majd minél mesz-
szebbre – mondta Kubta. – Tucatnyi ember szökési kísérletét láttam
már, de közülük csak keveseknek sikerült kikeveredni Disziből. A leg-
fontosabb, hogy az ember a lehető leghamarabb eltűnjön az utcáról.
El kell bújni, megvárni az estét, és szép nyugodtan megtervezni az
egészet. Az utcán ki vagyunk szolgáltatva – bárki megláthat, riaszthat-
ják az őröket.
 Mindez logikusan hangzott, ezért Tel Heszani szólt Dzsebelnek,
hogy másszon be a házba a betört bejárati ajtón át. Dzsebel nem akart
kelepcébe esni, de hallgatott Tel Heszanira. Utána Kubta ment be,
utolsónak pedig Tel Heszani, miután végigpásztázta az utcát, nem
látta-e meg őket valaki.
Sötét és hideg volt odabent. A falakat moha lepte be. A földön
fagyott víztócsák. A ház hátsó részébe mentek, ahol beköltöztek egy
bedeszkázott ablakú szobába, majd lefeküdtek. Mindhárman párát
leheltek és dideregtek. Dzsebel meleg ruhát viselt, Tel Heszanin és
Kubtán ócska rongyok voltak.
Amint kifújták magukat – bár Kubta szokás szerint zihálva vette a
levegőt –, Tel Heszani halványan Dzsebelre mosolygott.
– Azt hittem, többé sosem látlak viszont.
– Én sem hittem, hogy valaha látlak még – nevetett Dzsebel, és
furcsa, baráti érzés töltötte el a rabszolga iránt. – Biztos voltam benne,
hogy lehurcoltak egy bányába.
– Úgy is tervezték – mondta Tel Heszani. – De a rabszolga-
kereskedők, akiknek Bush és Blair eladott, erre vetődtek, és csinos kis
összeget vesztettek szerencsejátékon. El kellett adniuk ahhoz, hogy
kifizethessék az adósságukat. Egy kereskedő vett meg tőlük; ő a pia-
con készült eladni, amit Disziben szoktak tartani év elején, mikor a
leggazdagabb bányatulajdonosok gyűlnek ide, és busás árakat fizet-
nek a rabszolgákért. Addig pedig bérbe adott. Így kezdtem végül az
utcán dolgozni.
Tel Heszani ezután Dzsebel kalandjaira volt kíváncsi, aki hosszú
percekig ecsetelte neki a közelmúlt hátborzongató eseményeit. Tel
Heszani csendben hallgatta; a fiú arcát nézte, miközben az sírrabló
ténykedését részletezte, és változást vett észre rajta. Dzsebel kevésbé
volt fennhéjázó, mint amikor Tel Heszani utoljára látta. Akkoriban a
fiú Makrasz hősének képzelte magát, ám mióta útjaik elváltak, tanult
némi alázatosságot. Ez meglepte Tel Heszanit – ezelőtt azt hitte,
Dzsebel képtelen lesz valaha is megváltozni.
 Amikor Dzsebel befejezte, Kubtára került a sor. Nem volt sok me-
sélnivalója.
– Te már szinte az egész történetemet ismered – mondta Tel
Heszaninak. – Rabszolga vagyok, és gyenge a tüdőm. Amikor hirtelen
szabad emberként találtam magam az utcán, az első gondolatom az
volt, hogy ott maradok, és hagyom, hogy megint láncra verjenek – ez
lett volna a legbiztonságosabb. Aztán azt gondoltam: ha Tel
Heszaninak volt mersze elszökni, akkor nekem miért ne lenne? És el-
futottam.
– Vakmerő lépés volt – jegyezte meg Tel Heszani. – Ha ott ma-
radsz, nem büntettek volna meg, sőt talán még meg is jutalmaznak
azért, hogy nem szaladtál el. De ahogy az itteni törvényekből kivet-
tem, a szökött rabszolgákat elfogásuk esetén kivégzik.
– Igen. Az egyetlen módja... – Kubta elharapta a szót, és köhögni
kezdett. – Így van – mondta, mikor ismét levegőhöz jutott. – Ha az
Umm-Szágák elkapnak minket, megölnek.
– Mégis elszöktél – mondta Tel Heszani.
Kubta bólintott.
– Ilyen tüdővel nem húztam volna sokáig az utcán. Nyáron jobb egy
kicsit, de a havazást nem úsztam volna meg élve. Úgy voltam vele: ha
így is, úgy is elpusztulok, miért ne haljak meg szökés közben?
Tel Heszani megszorította Kubta csontos karját.
– Sok mindent elvettek tőled, amikor rabságba vetettek, de a bá-
torságod megmaradt.
Kubta elpirult.
– Pihenjünk le – mormogta.
Nekidőlt az egyik szárazabb falnak, becsukta a szemét, és karját
maga köré fonta. Tel Heszani ugyanígy tett. Dzsebel is készült hátra-
dőlni, amikor a ruháira nézett, és elgondolkodott. Nem volt szüksége
ennyi rétegre. Ha a köpenyét odaadná Tel Heszaninak és Kubtának,
megosztozhatnának rajta, és akkor mindhárman megmelegedhetné-
nek. Szóra nyitotta a száját, hogy felkínálja a köpenyt. Aztán mégsem
szólt. Ez a két férfi rabszolga. Szüksége volt a segítségükre, ha ki akar
jutni ebből a pokoli országból, de ők nem voltak egyenrangúak vele.
Az istenek átkot bocsátottak arra, aki segédkezet nyújt az elesettek-
nek, és Dzsebel a legkevésbé sem akart ujjat húzni az istenekkel. Nem
érezte helyesnek, hogy magán tartja a köpenyt, de tudta, hogy ha egy
Umm-Aine könyörületet tanúsítana egy rabszolgával szemben, oda-
haza egész népének megvetése sújtaná.
Kubta elkapta Dzsebel tekintetét, amint a fiú elhelyezkedett, és
szorosabbra vonta maga körül köpenyét. Az Umm-Rasrása sóvárogva
bámulta a köpenyt, hangtalan könyörgéssel. Dzsebel elvörösödött,
óhatatlanul is belenyilallt a lelkiismeret-furdalás, de egy szót sem
szólt, csak elfordította fejét, hogy ne kelljen a rabszolgára néznie.
Inkább sértette meg Kubtát, mint az isteneket.
Amikor leszállt az este, Tel Heszani felkelt, és kiment, hogy ellen-
őrizze az utcát.
– Senkit nem látok – jelentette, mikor visszatért. – Tiszta a levegő,
indulhatunk.
– Azért csak ne kapkodjunk – zihált Kubta. – Itt kellene töltenünk
néhány éjszakát. Arra számítanak, hogy menekülni fogunk. Ha várunk,
talán kicselezhetjük őket.
– Nem tartom túl jó ötletnek – mondta Tel Heszani.
– Ha szándékukban állt volna, mostanra már átkutatták volna ezt a
házat – mondta Kubta. – Itt senki nem fog keresni minket. Biztonság-
ban vagyunk.
– És mit fogunk enni? – kérdezte Dzsebel.
– Semmit – mondta Kubta. – Nem ez lenne az első alkalom, hogy
pár napig étel nélkül maradok. Várjuk meg a vihart, aztán húzzuk el a
csíkot.
– Igazad van, Kubta – felelte Tel Heszani. – Tiszta az ég. Ha most
indulnánk el, észrevennének.
Az Umm-Rasrása kuncogott.
– Hólapátolás közben rengeteg ideje van az embernek gondol-
kodni. Ti csak aludjatok. Elsőnek én őrködöm, hátha valakinek kedve
támad errefelé szaglászni.
Dzsebel nem hitte, hogy el fog tudni aludni. De látta, hogy Tel
Heszanit pár perc múlva elnyomja az álom, és miközben a rabszolga
lassan és egyenletesen hullámzó mellkasát nézte, ő maga is egyre la-
posabbakat pislogott, majd nem sokkal később az Umm-Kesábával
együtt álomba merült.

Dzsebelt durva rúgás ébresztette. Egy láb csapódott állkapcsának, feje

hátrabicsaklott. Miközben nagy nehezen észhez tért, valaki a földre
nyomta. Segítségért kiáltott, aztán meglátta a megkötött kezű Tel
Heszanit; három férfi fogta közre. Kubtát kereste, és azon tűnődött,
miért nem figyelmeztette őket. Erre a kérdésre hamar választ kapott,
amikor megpillantotta Kubtát; a férfi nem messze tőle, egy subába
csavarva állt, és mosolygott.
– Áruló! – ordított rá Dzsebel.
Tel Heszani abbahagyta a vergődést, és Kubtára bámult.
– Elárultál minket?
– Kénytelen voltam – mondta Kubta. Hangjában nyoma sem volt
szégyennek.
– De miért? – kérdezte Tel Heszani, miközben a katonák talpra
rángatták. – Úgysem adják vissza a szabadságodat. Az Umm-Szágák
sosem szabadítják fel a rabszolgáikat. És amelyik szökni próbál, mind
kivégzik.
– Nem – mondta Kubta. – Az Umm-Szágák eltekintenek a halál-
büntetéstől, ha egy szökött rabszolga beárulja a társát. Nem kell töb-
bet az utcán gürcölnöm, mostantól egy gyárban fogok dolgozni. To-
vább élek majd. Talán találok egy asszonyt, lesznek gyerekeim...
– De minket megölnek! – üvöltötte Dzsebel.
– És aztán? – vigyorodott el gúnyosan Kubta. – Ha egy kicsivel több
eszetek van, ti is ugyanezt tettétek volna. Tel Heszani miatt van egy
kis bűntudatom; ő tiszteletre méltó ember, te viszont megérdemled a
sorsodat. Ti, Umm-Ainék csak magatokra tudtok gondolni. Talán fel-
ajánlottad nekünk a meleg ruháidat? – Letépte Dzsebelről a köpenyét,
és Tel Heszani vállára terítette. Az Umm-Kesába nem reagált. A földet
bámulta, és próbált megbékélni magában Istenével.
– Na, indulás – mondta az egyik katona, miközben összekötözte
Dzsebel kezét. – Vigyétek őket.
– Hova? – kérdezte Dzsebel elhalón.
– Az Uneisuba – válaszolta Kubta önelégült vigyorral. – Diszi bíró-
ságára. Náluk mindig munkaidő van. Itt, Abú-Szágában gyorsan és
hatékonyan működik az igazságszolgáltatás. Egy órán belül bíróság
elé állítanak, bűnösnek találnak és kivégeznek titeket.
23.

Az Uneisu hatalmas, kör alakú, kupolás épület volt. Már több mint
kétszáz éve adott otthont a város kormányzóinak. Az Umm-Szága erő-
szakos, faragatlan népének tagjai között mindennaposak voltak az
összetűzések, ezért az Uneisu a nap huszonnégy órájában nyitva állt; a
bírák váltott műszakban foglalkoztak az eléjük kerülő esetekkel, me-
lyekből egy átlagos napra több tucat is jutott.
Az Uneisu különböző méretű termekre volt osztva. Dzsebelt és Tel
Heszanit az épület közepén található terembe vitték, amelyikben a
rabszolgákkal kapcsolatos ügyeket tárgyalták.
Az elfogott szökevényeket egy tízfős rabszolgacsoporttal együtt
szólították be. A gazdáik épp nagyban vitatkoztak egy emelvény előtt.
Az idős bíró unott arccal hallgatta őket. A közelben néhány kereskedő
és rabszolgatartó ült vagy ácsorgott, így kísérték figyelemmel az ese-
ményeket. Ha egy vitás kérdésben nem tudtak dönteni, gyakran meg-
esett, hogy a rabszolgákat eladták, és a hasznot elosztották a két fél
között; a jelen lévő urak jó vétel reményében gyűltek össze.
Dzsebel kábultan állt. Képtelen volt elhinni, hogy nemsokára meg
fog halni. Ráadásul kivégzik – íme, a sors iróniája. Azért szökött el ott-
honról, hogy valóra válthassa álmát, és hóhér legyen, most pedig ép-
pen pallos pengéje által fog veszni.
Tel Heszani imádkozott. Arra kérte Istent, bocsássa meg vétkeit.
Családja biztonságáért fohászkodott, és még Dzsebelért is könyör-
gött. Azt remélte, gyors és fájdalommentes halálban lesz része.
Miközben Tel Heszani imádkozott, egy fura kinézetű páros lopó-
zott a terembe, és oldalazott a kereskedők és rabszolgatartók mögé.
Bush és Blair időközben értesült arról, hogy elfogták Dzsebelt és Tel
Heszanit, és most eljöttek, hogy végignézzék lefejezésüket.
– Fohászkodjunk buzgón, hogy rozsdás legyen a penge – mormog-
ta Blair.
– A hóhér meg egy balfácán, akinek csak az ötödik vagy hatodik
próbálkozása sikerül – vicsorgott Bush, majd összevonta a szemöldö-
két. – Errefelé nem érvényes a három csapás szabálya, igaz?
– Nem – mondta Blair. – Errefelé nem olyan szakszerűek a hóhérok,
mint az Umm-Ainék, úgyhogy annyit csapkodhatnak, amennyit csak
akarnak.
– Pompás – mondta Bush savanyúan.
Mindketten morcosak voltak – nemcsak rabszolgájuk elvesztése
miatt, hanem mert Dzsebel gazdáiként nekik kellett kifizetniük a kéz-
re kerítésének költségeit.
A bíró épp lezárt egy ügyet. Az ítélet a kérdéses összeg megosztá-
sát és a rabszolgák azonnali elárverezését mondta ki. A rabszolgatar-
tók és a kereskedők licitáltak a csoport tagjaira, majd a legmagasabb
összeget kínáló vásárló – új szerzeményeire büszkén – elvezette a csa-
patot.
Következőként Dzsebelt és Tel Heszanit vezették a bíró elé.
– Szökött rabszolgák – morogta a mellettük álló katona.
– Megsebesítettek valakit? – kérdezte a bíró.
– Eltörték az egyik emberem lábát.
– És akarja, hogy megkínozzák érte őket? – A szökésért halálbünte-
tés járt, de ha más bűncselekményeket is elkövettek, előbb azok miatt
kellett elítélni őket.
– Nem – mondta a katona. Igazság szerint a törött lábú ember na-
gyon is a megkínzás mellett volt, csakhogy ő nem jött el; a katonának
teljesen mindegy volt, viszont minél előbb haza akart már menni
aludni.
– Sikerült elrendezni az üldözés és az elfogatás költségeit? – kér-
dezte a bíró.
– Igen. – A katona Bush és Blair felé biccentett. – A fiatalabb rab-
szolga az övék volt. Már kifizették a felét. Azt is tudom, kié a másik, és
ő is fizetőképes. Holnap behajtom rajta.
A bíró Dzsebelre és Tel Heszanira meredt.
– Mi nem tűrjük a magatokfajtákat – reccsent rájuk. – A rabszolgák
a gazdáik ingóságai, az ingóságok pedig maradjanak ott, ahova mi
rakjuk őket. A szomszéd terembe fognak vinni benneteket, ahol fel-
akasztanak.
– Akasztás? – vakkantotta Bush. Amikor a bíró ránézett, Bush tiszte-
lettudóan meghajolt. – Bocsássa meg, méltóságod, hogy közbeszólok,
de nekünk azt mondták, hogy lefejezik őket.
– A hóhérunk megrándította a vállát lovaglás közben – magyarázta
a bíró. – Az akasztás egyszerűbb, az eredmény meg ugyanaz, úgy-
hogy...
– Ismét elnézést kérek a nyakasságomért – vágott közbe Bush –, de
velünk egy hivatásos hóhér munkadíját fizettették meg. Ha csak egy
szimpla kötelet dobtok a nyakukba, gondolom, akkor a költség is jóval
alacsonyabb.
– Nos, jól van – mondta a bíró ingerülten. – Kérhettek részleges
visszatérítést az írnokomtól. Az összeget majd alkudjátok ki vele és az
őrizetbe vételt vezető katonatiszttel.
A katona utálkozva nyögött egyet. Bush elmosolyodott, újra meg-
hajolt, és leült.
– Szóval akkor – mondta a bíró, Dzsebelre és Tel Heszanira mutat-
va – nincs más dolgunk hátra...
– Egy pillanat – dörmögött valaki, és a bíró elhallgatott. Széles vál-
lú, zömök ember lépett elő a terem bejáratának sötétjéből. Umm-
Szága volt ő is, de másképp nézett ki, mint népe legtöbb tagja. Haját
és szakállát leborotválta, szeme alatt pedig vörös csíkok fénylettek,
mintha vért könnyezett volna. Egy keselyűkoponyával díszített, vastag
botot markolt. Vékony köpenyt viselt, ami látni engedte izmos karját.
Cipőt nem hordott.
A férfi körüljárta Dzsebelt és Tel Heszanit; apró, sötét szemével
tüzetesen megszemlélte őket. Különös figyelmet szentelt a Tel
Heszani arcán lévő hegnek és Dzsebel tetoválásának, ami jól látható
volt így, hogy köpenyét elvették tőle. Volt valami furcsa a férfi fején;
Dzsebelnek eltartott egy darabig, mire észrevette, hogy mindkét fül-
és orrcimpáját levágták.
A Dzsebelt és Tel Heszanit őrző katona idegesen állt félre a férfi
útjából. Még a bíró is feszengett. Egy szó sem hangzott el, miközben
az ismeretlen körbesétálta a rabszolgákat. Amikor már eleget látott, a
bíró felé fordult.
– Kellenek nekem.
A bíró megköszörülte a torkát.
– Kaszir Bint... Teljes tisztelettel hívom fel a figyelmedet arra, hogy
ezek itt halálra ítélt bűnözők. Hadd ajánljam figyelmedbe azt a tíz
másikat, akiket épp az előbb...
– Nekem csak kettő kell – mondta halkan Kaszir Bint.
– Választhatunk neked kettőt a csoportból – mondta a bíró. – Eset-
leg a holnapi szállítmányból, ha a ma esti felhozatal nem nyerte meg
a...
– Nekem ez a kettő kell – kötötte az ebet a karóhoz Kaszir Bint.
A bíró habozott. A szökést megkísérlő rabszolgákra vonatkozó ősi
törvény egyértelmű volt, de az is, amelyet a Kaszir Binthez hasonló
emberekkel kapcsolatban hozott nemrégiben a fejedelem. A bíró nem
tudta eldönteni, a kettő közül melyiket kellene alkalmaznia.
Miközben végiggondolta a dolgot, Kaszir Bint könnyed mosolyt
eresztett meg.
– Nem a büntetésük felfüggesztését kérem, csak némi haladékot.
Ezek itt ketten bűnösök, akiknek bűnhődniük kell. Az én kezem által
fognak pusztulni, efelől biztosíthatlak – talán egy hét múlva, talán egy
év múlva. De mindenképpen kivégzem őket. Persze ha szívesebben
beszélnéd meg az ügyet előbb a fejedelemmel, a legnagyobb öröm-
mel hívatom őt ide.
– Szükségtelen ilyen későn zavarnunk őt – mondta a bíró mogor-
ván, és úgy döntött, bölcsebb dolog a jelenlegi fejedelem kívánságai-
nak engedelmeskedni, mint a halott fejedelmek törvényeinek. – Le-
gyen hát. Viheted a foglyokat. Ám ha szabadon engeded őket, e bíró-
ság előtt fogsz felelni tettedért.
– A szabadságot egyedül akkor hozom el számukra, amikor kést
szegezek a torkuknak – mondta Kaszir Bint. Átvágta a rabok kötelé-
két, elrakta kardját, a kijárat felé mutatott, majd az elképedt Bush és
Blair mellett elhaladva kivezette Dzsebeléket az Uneisuból. Bár várat-
lanul ismét visszakapták az életüket, sem Dzsebel, sem Tel Heszani
nem érzett különösebb megkönnyebbülést, és azon tűnődtek, vajon
nem jártak-e volna jobban, ha odabent fellógatják őket.
24.

Kaszir Bint lassan, merev tartással ment előre. Egyszer sem nézett hát-
ra Dzsebelre és Tel Heszanira, de egyiküknek sem fordult meg a fejé-
ben, hogy kereket oldjon – érezték, hogy ha megtennék, azonnal utá-
nuk vetné magát, és széthasítaná a fejüket a botjával.
Aznap éjjel nem sokan járkáltak az utcán, de az a kevés járókelő is
eloldalgott a nagy léptekkel közeledő Kaszir Bint útjából. Riadtan
tűntek el otthonaikban, fogadókban, elhagyatott házakban – ami épp
a közelükben volt.
Kaszir Bint észak felé tartott, Diszi külterülete felé, ahol háromszög
alakba rendezett sátrak kis csoportja állt. A háromszög közepén né-
hány tucat ember guggolt; imákat mormoltak a háromszög csúcsa felé
fordulva, ahol a legmagasabb sátor állt. Valamennyiük feje kopaszra
volt borotválva, akárcsak Kaszir Binté, és ruhájuk is az övéhez hasonlí-
tott. Legtöbbjük saját húsába mélyesztette hosszú, repedezett körmét.
Felhasadó sebeikből vér szivárgott a hóra, sokuk körül már bíborszínű
tócsák gyülekeztek. Kaszir Bint a csoport hátsó végében állt meg, és
halvány mosollyal nézte ténykedésüket. Aztán hangosat tapsolt, és
elbődült.
– Elég! Most menjetek aludni. Reggel indulunk.
Az emberek felkeltek, és sátraik felé indultak. Amikor a csoport
utolsó tagja is eltűnt a szemük elől, Kaszir Bint félrehúzta az egyik
sátor ponyváját. Ösztövér, nagy szemű, vérfoltos ruhájú asszony nézett
ki, és arca felragyogott.
– Elérkezett az idő, uram? – kérdezte vékony, remegő hangon.
– Még nem, leányom – mondta Kaszir Bint. – Két új megtértet hoz-
tam. Vigyázol rájuk helyettem?
 Az asszony csalódottnak tűnt, de bólintott, és így szólt:
– Természetesen.
Kaszir Bint tekintete Dzsebelen és Tel Heszanin állapodott meg. –
Itt fogtok aludni. Korán reggel sátrat bontunk. Amikor este megál-
lunk, keressetek fel, és akkor mindent elmondok nektek életetek cso-
dálatos, új értelméről.
Majd eltűnt a magas sátorban, és behúzta maga mögött a ponyvát.
Dzsebel és Tel Heszani egymásra pillantott. Az asszonyon kívül senki
sem figyelte őket. Kiváló alkalomnak tűnt ez a szökésre. De mindket-
ten úgy érezték, titokban szemmel tartják őket, és hogy egy szökési
kísérlet gyors és csúfos véget érne.
Beléptek a sátorba, és az asszony mellé feküdtek a puszta földre.
Dzsebel és Tel Heszani némán kinyújtózva feküdt a sötétben; takaró
nem fedte őket, szemük nyitva volt, és mindketten nyomasztó érzéssel
telve várták, mit tartogat számukra az elkövetkező reggel.
Miközben Dzsebel álmatlanul forgolódott, halk kaparászásra lett
figyelmes. Megfordult, és az asszonyra nézett. A nő a térde fölé emel-
te köntösét, és egy sebet vakarászott a combján. Eljutott egészen a
csontig, és most azt piszkálta a körmével.
Dzsebel arrébb gurult, összeszorította a szemét, és bár aznap éjjel
egy percet sem aludt, egészen reggelig nem nyitotta ki.

A tábor hajnalban kelt életre. A kopasz, sovány, nyomorúságos kinéze-

tű emberek kísértetként bukkantak elő sátraikból, és a háromszög
közepén lévő tisztás felé vették az irányt, ahol letérdeltek, és imád-
kozni kezdtek. Dzsebel és Tel Heszani az őket sátrába fogadó asszony
mellé térdelve csatlakozott hozzájuk, a gyülekezet hátsó sorában.
Egy órán át tartott az imádság és az öncsonkítás. Aztán a táborla-
kók visszamentek, és lebontották sátraikat. Hamar ment, nemsokára
már úton is voltak. Reggelit nem kaptak, csak némi vizet adtak körbe
egy koszos bőrkulacsban.
 Háromszög alakzatban vonultak nyugat felé, ajkukon ünnepélyes
énekkel. Botladozva haladtak, miközben legtöbbjük vakarózott, kifa-
kasztva és elmélyítve a karjukon, lábukon és arcukon lévő sebeket.
Néhányan tűket döfködtek húsukba, mások késsel vagdosták magu-
kat. Páran korbácsot vittek, azzal csapkodták hátukat. Az egyetlen, aki
nem sanyargatta magát, Kaszir Bint volt, aki a menet élén vonult, és a
leghangosabban énekelt.
Útjuk jó pár falun keresztül vezetett. Amikor a falvak lakói meglát-
ták a menetet, házaikba menekültek, és elő sem jöttek addig, amíg az
éneklő csapat messze nem járt.
Dzsebel meg akarta kérdezni Tel Heszanitól, hogy tudja-e, kik ezek
az emberek, de úgy érezte, hogy nem kapott engedélyt a beszédre. Az
énekeken kívül a csoport tagjai egész reggel egy szót sem szóltak
egymáshoz. Dzsebel nem merte megszegni a hallgatólagos szabályt –
gyanította, hogy ha megtenné, a büntetése kegyetlen korbácsolás
lenne, vagy valami annál is rosszabb.
Nem álltak meg ebédelni, egészen délutánig meneteltek. Néhá-
nyan elestek, majd kínkeservesen próbáltak feltápászkodni. Ezeket
ilyenkor körülállták a társaik, és segítségnyújtás helyett addig rugdos-
ták és csapkodták őket, amíg talpra nem álltak. A megfenyítetteknek
egyetlen panaszos szava nem volt, bár meg sem köszönték az ütlege-
ket – halkan énekelve meneteltek tovább.
Röviddel azelőtt, hogy a nap végén letáboroztak, az asszony, aki
Dzsebelnek és Tel Heszaninak szállást adott, elesett, és nem tudott
felállni. Már korábban is felbukott az út során, de mindig addig kínoz-
ták, amíg talpra nem vergődött; most azonban mozdulatlanul fekve
tűrte az ütéseket és rúgásokat. Amikor rájöttek, hogy nem tudja foly-
tatni az utat, az egyik férfi éleset füttyentett. A csoportot vezető
Kaszir Bint lehajtott fejjel visszaballagott. Egy percig nézte az asz-
szonyt, majd így szólt:
– Most érkezett el az időd, leányom.
Az asszony arca felderült.
 – Köszönöm, uram – zihálta, és mocskos, vérfoltos arcán örömköny-
nyek csorogtak végig.
Kaszir Bint biccentett az asszonyt körbeállóknak. Azok felemelték
őt, és leszaggatták róla köntösét. Vágások, hegek és gennyedző sebek
borították a testét. Az asszony odatámolygott Kaszir Binthez, majd
köré fonta karjait. Fejét hátrahajtotta, és Kaszir Bint megcsókolta őt.
Miközben szájuk egymáshoz tapadt, a férfi kinyújtotta két kezét. Kö-
vetői mindkettőbe hosszú, görbe pengéjű szablyákat adtak. Kaszir Bint
a csók közben az asszony két oldalához nyomta a szablyák hegyét, és
beleszúrta őket. Mindkét pengét markolatig döfte; pár pillanatig úgy
hagyta, majd kirántotta őket.
Vér fröccsent. Az asszony felnyögött és összeesett. Kaszir Bint visz-
szatért a csapat élére, majd a menet továbbhaladt. A vonagló asszonyt
otthagyták, hogy pusztuljon el a porban.
Dzsebel és Tel Heszani remegett; megdöbbentette őket a barbár
kegyetlenség, ugyanakkor iszonyú rettegés fogta el őket. Ha az övé-
ikkel így bánnak, vajon milyen sorsra számíthat az Umm-Vádi fiú és
rabszolgája?

Végül Kaszir Bint megállt a kietlen pusztaságban, letért az útról, egy

mező közepére ment, és botja hegyét a földbe szúrta. Követői kicso-
magolták holmijaikat, és elkezdték felállítani sátraikat.
– Szerinted mi hol fogunk aludni? – suttogta Dzsebel. Tel Heszani
vállat vont. – És azt tudod, kik ezek az elmebetegek?
– Nem – mondta Tel Heszani, ajkát alig mozgatva. – Hallgass!
Miután az összes sátrat felverték, az emberek a háromszög közepé-
re gyűltek. Kenyeret és néhány jókora halat vettek elő zsákjaikból,
majd széttördelve körbeadták őket. Mindenki két darab kenyeret és
egy darab halat vett magához. A hal nyers volt, a száraz kenyérbe pe-
dig majdnem beletört a foguk, de Dzsebel és Tel Heszani mohón falta
fel. Amikor mindent megettek, egy zsák krumplit osztottak szét; min-
denki kapott egyet. Aztán gombát adtak körbe, végül pedig egy sava-
nyú szilvához hasonló ízű gyümölcsöt.
Kaszir Bint nem evett a többiekkel. A sátrában maradt. Vacsora
után megint mindenki térdre borult és imádkozott. Dzsebel és Tel
Heszani is odasomfordált, hogy csatlakozzon hozzájuk, de egy zöld
szemű, őrült tekintetű ember megrázta a fejét, és a magas sátor felé
mutatott. Dzsebelék szorongva pillantottak egymásra, majd a sátor-
hoz mentek; megálltak előtte, és azon töprengtek, hogyan jelezzék
jöttüket. Mielőtt döntésre juthattak volna, Kaszir Bint kiszólt:
– Lépjetek be, fiaim.
Dzsebel fényűző pompára számított, de ez a sátor semmiben sem
különbözött attól, amelyikben aludtak. Kaszir Bint törökülésben ült a
közepén; takarónak vagy párnának nyoma sem volt. Helyet mutatott
nekik, és amikor letelepedtek, beszélni kezdett:
– A nevetek lényegtelen. Egyik gyermekem sem használja többé a
nevét, miután csatlakozott nemes küldetésemhez. De azért hadd hall-
jam. – Miután Kaszir Bint elraktározta a neveket elméjében, folytatta:
– Mi az Umm-Bijarák vagyunk. A Bijara a túlvilág, ahová a gazdagok
lelke kerül, miután földi testük meghalt. Azt bizonyára tudjátok, hogy
rendszerint csak egy vagyonos ember vásárolhatja meg helyét lelke
számára a Bijarában.
Tel Heszani megrázta fejét, de Dzsebel bólintott – emlékezett Blair
és Bush tanítására.
– A mi isteneink ugyanolyan anyagiasak, mint mi – magyarázta
Kaszir Bint. – A gazdagokat örömmel üdvözlik, mindenki mást pedig
örök megsemmisülésre kárhoztatnak. Ám a gazdagság nem csak
szvágában mérhető, amit az ember földi élete során felhalmoz. Más
módon is meg lehet nyerni az istenek jóindulatát. Abú-Szága vagyo-
nos családjai korábban gyűlölték az Umm-Bijarákat, mert mi reményt
hoztunk a tömeg számára. Generációkon keresztül üldöztek bennün-
ket, megpróbáltak kipusztítani. Mostanra azonban sokuk belátta népe
tévedését; ők már tisztában vannak vele, hogy ha az Umm-Bijarák
oldalára állnak, megnövelik esélyeiket arra, hogy helyet nyerhessenek
a túlvilágon. – Kaszir Bint hátradőlt, szeme felcsillant. – Tudtuk, hogy
ha kivárjuk, elérkezik a mi napunk. És most elérkezett. Nemrégiben
felkerestek minket azok a vagyonos emberek, akik biztosak akartak
lenni benne, hogy amikor meghalnak, az istenek kegyeikbe fogadják
majd őket. Az ilyesfajta szövetséget évtizedeken át titokban kellett
tartani, de mostanra megváltozott a helyzet. Már a fejedelem is elis-
mer bennünket. Nyíltan fejezhetjük ki hitünket, és befolyásosabb kö-
vetőink megvédenek minket azoktól, akik el akarnának hallgattatni.
Tel Heszani udvariasan köhintett.
– Tulajdonképpen miben áll ez a hit?
– Minden ember bűnös – mondta Kaszir Bint. – Az istenek pedig
megbocsátják a gazdagok vétkeit – ezt minden Umm-Szága tényként
fogadja el. Mi azonban úgy hisszük, hogy a szegények számára is van
remény. Ha bűneikért önsanyargatással vezekelnek, és szvága helyett
szenvedéseiket kínálják fel az isteneknek, azok kegyesek lesznek majd
hozzájuk. Miután tökéletesen megtisztultak, már megölhetjük őket, és
lelkük örökké élni fog a Bijarában.
– Megölitek őket? – képedt el Tel Heszani.
– Persze – mondta Kaszir Bint. – Nem hagyhatjuk, hogy természe-
tes halállal haljanak. Gyenge teremtmények – ha módjuk van, ismét
vétkeznek.
– Úgy érted, az összes követőd le lesz mészárolva? – hűlt el Tel
Heszani.
Kaszir Bint bólintott.
– Néhányuk számára hamarosan elérkezik a halál. Mások évekig,
akár évtizedekig is húzhatják, attól függően, mennyi büntetést képe-
sek elviselni. Az emberek fájdalomtűrése bűneik nagyságától függ.
Akinek kicsi a vétke, csak rövid ideig fog szenvedni. Az elvetemült
bűnösök jóval tovább gyötrődnek. Minden egyes bűnt ki kell karmolni,
vágni, égetni és korbácsolni a vétkesből. Amint elérik ezt az emelke-
dett állapotot, érdemesekké válnak az istenek kegyelmére, mi pedig
még a helyszínen a kivégzés irgalmában részesítjük őket, mielőtt újra
megfertőzné őket e világ szennye, és elveszítenék helyüket a
Bijarában.
Tel Heszani döbbenten bámult Kaszir Bintre. Az Umm-Bijara neve-
tett.
– Tehát nem értitek. Nem is számítottam rá. De a segítségemmel
meg fogjátok látni a fényt.
Tel Heszani megrázta fejét.
– Lehet, hogy őrültség ilyet mondanom, de a ti hitetek vét az er-
kölcs ellen. A szent embereknek a jót kell keresniük az emberekben,
nem a rosszat.
– Mi éppen ezt tesszük – felelte Kaszir Bint. – Úgy hozzuk elő a jót,
hogy lefaragjuk róla a rosszat.
– Nem – mondta Tel Heszani. – Arra biztatjátok az embereket,
hogy keressék magukban a gonoszt, ami valószínűleg nincs is meg
bennük. Képtelen vagyok elhinni, hogy egy ember lelkéért bármilyen
isten elfogadná a szenvedést fizetség gyanánt. Nem lehet ennyire
gonosz.
Kaszir Bint homloka mély ráncokba gyűrődött; hosszú, kínos csend
állt be.
– Már értem – mormogta. – Azért küldtek hozzám titeket, hogy
megmérettessek; hogy felszínre hozzátok és elém tárjátok az elnyo-
mott kétségeket.
– Miért vagy olyan biztos abban, hogy bármi dolgunk van veled? –
kérdezte Tel Heszani. – Talán csak véletlenül keresztezték egymást az
útjaink, nem azért, mert így volt elrendelve.
Kaszir Bint nevetett.
– Így beszél egy valódi démon! Nagyon résen kell majd lennem
veletek. De ennek így kell lennie. Tegyetek csak bátran próbára. Va-
lamennyi kérdésetekre megfelelek, és azon leszek, hogy az igaz val-
lásra térítselek benneteket.
– És ha nem sikerül? – kérdezte Tel Heszani.
 – Akkor is megöllek titeket. Ha egy lelket nem lehet megmenteni,
akkor a többiek érdekében ki kell oltani. Nem tűrhetjük, hogy a meg-
átalkodottságotok másokat is megmérgezzen.
– Tehát nekünk mindenképp végünk – mondta Tel Heszani keserű-
en.
– A legkevésbé sem – tiltakozott Kaszir Bint. – Nyilván akkor is
meghaltok, ha győztök, és akkor is, ha elbuktok. De a történet nem
ezzel végződik: ha megtérítelek titeket, a lelketek megmenekül – az
istenek más nemzetségek lelkeit is befogadják, ha megfizették az
árát. De most, ha megbocsátotok, meditálnom kell.
Kaszir Bint a kijárat felé mutatott. Tel Heszani felemelkedett,
Dzsebel viszont ülve maradt. Volt egy kérdés, ami érdekelte, de amire
még nem kapott választ.
– Igen, gyermekem? – fordult felé Kaszir Bint.
– A követőid – suttogta Dzsebel. – Azt mondod, ők mind bűnösök,
ezért kell vagdosniuk és ostorozniuk magukat.
– Így van – felelte Kaszir Bint.
– Na és te? – kérdezte Dzsebel. – Te miért nem kínzod meg ma-
gad? Gazdag vagy?
Kaszir Bint szája leereszkedő mosolyra húzódott.
– Nem, nincs vagyonom, de bűnös sem vagyok. Én egyike vagyok az
Umm-Bijarák atyáinak – közvetlen kapocs élők és holtak között. Az én
vérem tiszta. Bűn nélkül nevelkedtem, így amikor meghalok, az iste-
nek befogadják majd a lelkemet.
Dzsebel nyelt egyet.
– Akkor igazán hagyhatnád, hogy mi öljünk meg téged, nehogy a
jövőben bűnt kövess el. A többi embert megölöd, miután megtisztul-
tak. Ha a te lelked már eleve tiszta, miért ne áldoznád most fel saját
magadat, hogy végérvényesen bebiztosítsd az üdvödet?
Kaszir Bint arca elkomorult.
– Kifelé! – vicsorogta.
Dzsebel felkelt, és kéjesen vigyorgott az Umm-Bijarák vezetőjére.
 – Aljas csaló vagy, aki abban leli gyönyörűségét, ha másokat szen-
vedni lát – mondta, majd az elhűlt Tel Heszanit és a dühtől remegő
Kaszir Bintet faképnél hagyva kisétált a sátorból.
25.

A menet lassan, de egyenletes tempóban folytatta útját a következő

pár hét során. Minden nap ugyanolyan volt: imádkozással kezdődött, a
nap végén sovány vacsorával és imával fejeződött be.
Pár nap múlva néhány Umm-Bijara megkérdezte Kaszir Binttől,
hogy a rabszolgái miért nem fenyítik magukat. Azt mondta, azért,
mert ők még nem tértek meg. Az Umm-Bijarák visszakérdeztek, hogy
vajon bölcs dolog-e engedni, hogy két tisztátalan lélek szabadon me-
netelhessen velük. Kaszir Bint aludt rá egyet, és éjszaka villámcsapás-
szerű felismerés hasított belé.
– Bár még nem fogjátok fel, miért szükséges a szenvedés – mondta
Dzsebelnek és Tel Heszaninak másnap reggel –, látjuk, hogy legbelül
ti magatok is igénylitek, és kötelességünk, hogy segítsünk nektek
megtalálni a megváltáshoz vezető utat.
Onnantól kezdve Dzsebelt és Tel Heszanit naponta korbácsolták,
ütötték, rúgták. Az Umm-Bijarák csomókban tépdesték ki a hajukat,
tűkkel döfködték őket, tűzzel perzselték a bőrüket. Egyik éjjel, miköz-
ben Tel Heszanival az imádkozó csoport hátsó sorában guggolt,
Dzsebel szemügyre vette horzsolásait, égésnyomait és vágásait, majd
felsóhajtott.
– Biztos nagy elégtétel ez neked – mondta keserűen, és nyálat dör-
zsölt egy mély égésnyomba, hogy enyhítse fájdalmát. Szemében a düh
könnyei gyűltek.
– Hogy érted? – nézett rá kérdőn Tel Heszani.
– A rabszolgatartóból szolga lett. Akasztják a hóhért... Örülhetsz.
Tel Heszani felsóhajtott.
– Ennyi idő alatt igen keveset tudtál meg rólam. Sosem lennék ké-
pes egy ember szenvedésében gyönyörködni. Ezt a sorsot senkinek
nem kívánnám, még Bushnak és Blairnek sem, pedig ha valaki, akkor
ők ketten megérdemelnék a rabszolgaságot.
– De biztos te is azt akarod, hogy aki ellened vétett, ugyanúgy
szenvedjen, mint te – mondta Dzsebel.
Tel Heszani megrázta a fejét.
– A rabszolgaság rossz. Amíg egyetlen rabszolga is van
Makraszban, a világ nem jó.
Dzsebel töprengve ráncolta össze homlokát.
– De hát ennyi év fogság után... A családodat is rabságban tartot-
ták... Némán kellett tűrnöd a gazdáid kegyetlenségét... Az nem léte-
zik, hogy nincs benned gyűlölet! Nem létezik, hogy ne akarj bosszút
állni.
– Márpedig így van – erősítette meg Tel Heszani. – Az Umm-Ainék
borzalmas bűnt követnek el, amit egy napon keservesen megbánnak
majd. Az ember nem gyűlölheti azokat, akik saját maguknak ártanak,
legfeljebb szánhatja őket, és megpróbálhat lehetőségeihez képest
segíteni rajtuk.
– Te bolond vagy – válaszolta Dzsebel gúnyos mosollyal, született
Umm-Ainéhez méltó meggyőződéssel. Titokban azonban irigyelte a
rabszolgát, és bár körömszakadtáig tagadta, nem bánta volna, ha őt is
hasonlóan nevelik. Vágyott rá, hogy ő úgy lássa: az ellenfelek iránt
tanúsított kedvesség a nemes szív jele, és nem az istenek büntetését
maga után vonó gyengeség, ahogyan azt neki mindig is tanították.

Kaszir Bint rendszerint napi egy-két órán át prédikált Dzsebelnek és

Tel Heszaninak; vallása tanait sulykolta beléjük, és sürgette őket, tér-
jenek meg mihamarabb az Umm-Bijarák hitére. Tel Heszani néha el-
lentmondott neki, de Kaszir Bint halántékán volt egy ér, ami lüktetni
kezdett, amikor dühbe gurult. Tel Heszani fél szemmel mindig azt az
eret nézte, és valahányszor meglátta kidagadni, sietve elhallgatott.
 Az Umm-Kesába és Dzsebel szót váltott néha a szökésről, de a vilá-
got fehér hótakaró borította, amin meglátszottak volna a menekülők
lábnyomai. Egy vihar talán elsöpörhetné a szökés nyomait – ám a viha-
rok még nem támadtak fel. Az Umm-Bijarák is alaposan szemmel tar-
tották őket. Tel Heszani már néhányszor megpróbált a tábor széle felé
somfordálni, amikor úgy tűnt, senki sem figyeli őt. Minden egyes alka-
lommal felbukkant a semmiből egy Umm-Bijara, lehetetlenné téve
mindenfajta szökési kísérletet.
Tel Heszani úgy gondolta, a legjobb esélyük akkor nyílik majd a
menekülésre, amikor az Umm-Bijarák megállnak egy városnál vagy
falunál, hogy a lakóit igaz hitre térítsék. Remélte, hogy ő és Dzsebel
észrevétlenül eloldaloghat, miközben fogvatartóik a lelkek megmen-
tésével lesznek elfoglalva. Ám az Umm-Bijarák nem álltak meg, csak
készleteik feltöltése céljából. Tel Heszani úgy döntött, megkérdezi
Kaszir Binttől, hol akar majd további híveket szerezni.
– Az Asz-Szúdattól nyugatra fekvő vidéken – felelte Kaszir Bint. –
Abú-Szágában számos különálló gyülekezet létezik. A délkeleti feje-
delmek támogatását sikerült már elnyernünk, de tartanak a kedvezőt-
len reakcióktól, ha a közvetlen közelben gyakoroljuk vallásunkat.
Ezért hát a nyugaton fekvő, elszórtan elhelyezkedő települések felé
tartunk. A legtöbb bánya a hatalmas hegytől, Amudtól északra vagy
délre található, van azonban ott egy terméketlen, szegény terület is –
az ott lakó bűnösöket vesszük célba. Ha ezen a vad vidéken sikerrel
járunk, utána koncentrálhatunk a Diszihez közelebb eső tanyákra.
– Akkor ez egy kísérlet? – kérdezte Tel Heszani.
– Mondhatni – bólintott Kaszir Bint.
– És hogyan szándékozol megtéríteni a helyieket? – kérdezte
Dzsebel.
Kaszir Bint önelégülten vigyorgott.
– Hamarosan megtudod, fiam. Pár napon belül átkelünk az Asz-
Szúdaton, onnantól már rövid az út az első faluig. Csak annyit mon-
dok: emlékezetes esemény lesz. – Hátborzongató arckifejezéssel rájuk
kacsintott. – Igazán emlékezetes.

Négy nappal később keltek át az Asz-Szúdaton, a nevezetes Erk Asszi

Dzse kőhídon át. Volt még néhány természetes kőhíd a közelben,
amelyek magasan nyúltak át a robajló folyó fölött, de legtöbbjük jár-
hatatlan volt – keskeny és vékony. Nem így az Erk Asszi Dzse, amely
hatembernyi széles volt, és robusztussága miatt még többet elbírt.
A néphit úgy tartotta, az Erk Asszi Dzse szerencsét hoz annak, aki
végigmegy rajta. Sok Umm-Szága zarándokolt ide, de nem ebben az
évszakban. Miközben Dzsebel átkelt a folyón, arra gondolt, hogy neki
és Tel Heszaninak elképzelhetetlenül nagy szerencsére lesz majd
szüksége, ha ki akar törni az Umm-Bijarák karmai közül.
A híd közepére érve megállt egy pillanatra, és lenézett. Magasan a
folyó fölött voltak. Ha leesne, egész biztosan meghalna. Nem is lenne
rossz választás: egy rövid zuhanás, egyetlen reccsenés – gyors halál
szabadítaná meg a fogságból...
– Óvatosan – mondta Tel Heszani, és megfogta Dzsebel karját. –
Nagyon fúj a szél.
– Arra gondoltam... – suttogta Dzsebel a folyót nézve.
– Tudom – sóhajtott Tel Heszani. – Nekem is megfordult a fejem-
ben.
Dzsebel odakapta a tekintetét.
– Neked? – suttogta elképedten.
– A kétely minden ember szívébe beférkőzik – mondta Tel Heszani
csüggedten.
– Fájdalommentes, sima ügy lenne – mondta Dzsebel, ismét a fo-
lyóra nézve.
– De végleges – mormogta Tel Heszani. – Élnünk kell, és remél-
nünk.
– Én is ezt mondogattam magamban sírrablás közben – mondta
tompán Dzsebel. – Az tartott életben, hogy talán sikerül elszöknöm, és
befejezhetem a küldetésemet. Ebben most nem vagyok olyan biztos.
Dzsebel mereven nézte a hömpölygő hullámokat. Tel Heszani egy
szót sem szólt. Ha a fiú úgy dönt, hogy ugrik, nem tudta volna meg-
menteni őt. Várta, hogyan határoz.
Dzsebel felnézett, és vonásai kitisztultak.
– Nem – mondta. – Az én órám nem most üt.
– Az enyém sem – mosolyodott el Tel Heszani, és visszakísérte
Dzsebelt a híd közepére, ahol ismét csatlakoztak az Umm-Bijarák
nyugat felé tartó menetéhez.

Miután átértek a hídon, az erős havazás megállásra kényszerítette a

vándorokat. Három napon át havazott, és az Umm-Bijarák lassan tű-
nődni kezdtek azon, vajon ez nem isteni jel-e a visszafordulásra. Ag-
gódni kezdtek missziójuk sikere miatt; fázósan bújtak össze, és útmu-
tatásért imádkoztak. Az imádságot Kaszir Bint vezette, aki otthagyta
sátrát, hogy a szükség e dermesztő óráiban embereivel legyen.
Kiváló alkalom lett volna ez a szökésre a két rabszolgának, azonban
a vihar túlságosan vadul dühöngött. Ha most menekülnek el a tábor-
ból, órákon belül halálra fagynak.
A negyedik napon, amikor semmi jel nem mutatott arra, hogy a
vihar csillapodik, Kaszir Bint mindent egy lapra tett fel. Ultimátumot
intézett a Bijara istenekhez: ha a havazás nem áll el a következő hat
órán belül, a csapat visszavonul. Öt órán át úgy tűnt, hogy az igyeke-
zete fordítva sül el, ugyanis a tomboló széllökések minden eddiginél
viharosabban söpörték a havat. De aztán, teljesen érthetetlen módon,
a szél elült. Mire letelt a hatodik óra, elég tiszta lett az idő ahhoz,
hogy tábort bontsanak és útra keljenek.
– Szerinted nem lehet mégis valami ebben a Bijara-dologban? –
kérdezte Dzsebel idegesen, miközben az Umm-Bijarák nagy vezérü-
ket dicsőítő énekeket zengtek.
– Nem – mordult Tel Heszani. – Szerintem csak arról van szó, hogy
Kaszir Bint jól ismeri az időjárás alakulását. Ma reggel láttam őt, amint
a sátra előtt az eget kémlelte, és a szél irányát vizsgálta. Nem ő lenne
az első önjelölt próféta, aki annak köszönheti sikereit, hogy kiismerte
a természet változásainak törvényszerűségeit.
Az Umm-Bijarák végül odaértek az első faluhoz azok közül, ame-
lyekben híveket reméltek toborozni. Egy apró település volt ez az Al-
Tavla lábánál. A hatalmas Amud is a közelben volt, de az alacsony fel-
hőréteg miatt nem lehetett látni.
A falut girhes, lompos, morcos képű népség lakta. Az előző héten
dézsmálták meg a raktáraikat a farkasok, így a téli tartalékaik nagy
része odaveszett. Attól féltek, hogy nem érik meg a tavaszt. Kereset-
len szavakkal közölték az Umm-Bijarákkal, hogy ne verjenek náluk
sátrat, és sürgősen álljanak tovább.
Kaszir Bint csak mosolygott, és kitárta karját.
– Mi azért jöttünk, hogy csökkentsük gondjaitokat, ne pedig szapo-
rítsuk – mondta. – Bár kevés az ennivalónk, nem kérünk a tiétekből.
Sőt: még osztozunk is veletek a magunkén – ha meghallgattok ben-
nünket.
A falu lakóira igen nagy hatással volt Kaszir Bint ajánlata, ezért
gyorsan taktikát változtattak, és magukkal hívták őt a faluba, hogy ott
eszmét cseréljenek a túlvilág rejtelmeiről. Kaszir Bint sugárzó arccal
tért vissza. Utasította követőit, hogy a magukkal hozott ételt osszák
háromfelé, és egyik harmadát küldjék el a faluba. A másik egyharma-
dot majd akkor ajándékozzák nekik, ha megtértek. Az Umm-
Bijaráknak be kell érniük a maradékkal.
Senki nem élt közülük panasszal a fejadagok megkurtítása miatt;
kitörő lelkesedéssel töltötte el őket a remény, hogy sikeres hittérítő
akció küszöbén állnak. Két napon keresztül ismerkedtek az Umm-
Bijarák a falubeliekkel, és azokról a csodákról meséltek nekik, amik a
megtisztult bűnösökre haláluk után várnak. A falu lakóit nem lelkesí-
tette az önsanyargatás gondolata – az életük amúgy is elég cudar volt
–, de Kaszir Bint azt mondta, nem kell majd olyan mértékben fenyíte-
niük magukat, mint ahogy a misszionáriusok.
– Nekünk makulátlannak kell lennünk – mondta –, de nektek azért
nem kell olyan kíméletlennek lennetek magatokhoz. Hébe-hóba egy
kis korbácsolás, tövis a körmötök alá, egy-egy apróbb égetés... Ez
minden, amit kérünk.
A falubeliek kilátásai nem voltak túl rózsásak. Ilyen-olyan okok
miatt valamennyiüknek el kellett hagynia egykori otthonát, és a va-
donban kellett összekuporgatniuk napi szűkös betevőjüket. Vonzó
ígéret volt számukra, hogy amikor majd meghalnak, jobb élet vár rá-
juk a gazdag előkelőségek társaságában. A végső, mindent eldöntő
érvet az jelentette, amikor Kaszir Bint elmondta, hogy még milyen
sokan fognak megtérni.
– Az Umm-Bijaráknak egész tanyavilága fog kiépülni nemsokára
ezen a környéken – fogadkozott. – A települések mindenüket meg-
osztják majd egymással, ételt és segítséget küldenek oda, ahol nagy a
szükség. Nem maradtok magatokra. Lesznek társaitok és barátaitok,
akikre mindig számíthattok.
Abban a meggyőződésben, hogy sorsuk hamarosan és gyökeresen
jobbra fordul, a falu lakói megtértek az Umm-Bijarák hitére. Borotvá-
lási szertartást rendeztek: mindenkit csupaszra nyírtak énekszó és bő-
séges lakoma mellett – a falu lakói már nem mérték szűkmarkúan az
ételt, mert meggyőződésük volt, hogy raktáraik nemsokára ismét bő-
ségesen megtelnek.
Tel Heszani látta, mire megy ki a játék. A falubelieket hamis ígére-
tekkel győzték meg. Dehogyis jönnek új „barátok”. Pár héten belül
elfogy az ételük. A falusiak végzetesen legyengülnek az éhezéstől és a
korbácsolástól – nem valószínű, hogy élve átvészelik majd a hóviharo-
kat. Sajnálatot érzett a hiszékeny társaság iránt, de azonkívül, hogy
elmondott egy imát a lelkükért, nem tehetett értük semmit.
Másnap, miután jól kialudták magukat, az Umm-Bijarák tábort
bontottak, és búcsút intettek újdonsült hittársaiknak. Két misszionári-
us a faluban maradt, nehogy az ott élők véletlenül letérjenek az igaz
útról. Ha Tel Heszani vonzalmat érzett volna a szerencsejátékok iránt,
komoly összegbe lefogadta volna, hogy mindkettőt darabokra szag-
gatják még a tél vége előtt, amikor a falu lakói rájönnek, hogy olyan
álomképpel vették le őket a lábukról, ami valójában egy rémálom
volt.
– Nem is volt ez olyan vészes – mondta Dzsebel, miközben észak-
nyugat felé haladtak. – Arra számítottam, hogy az Umm-Bijarák sokkal
agresszívabban esnek majd nekik, korbácsokkal meg izzó billogokkal.
De csak prédikáltak meg ígérgettek a vakvilágba. A falusiaknak nem is
volt muszáj megtérniük; ha a végén bármi balul üt ki, csak magukat
hibáztathatják.
– Na igen – dörmögött Tel Heszani. – Csakhogy ők már jóval az-
előtt megtörtek, hogy mi megérkeztünk volna. El voltak keseredve,
így nem volt szükség sok rábeszélésre. Kétlem, hogy akkor is ilyen
simán megy majd minden, ha egy hittérítésre kevésbé fogékony falu-
ba érünk.
– Szerinted akkor vér fog folyni? – kérdezte Dzsebel.
– Nem – mondta Tel Heszani, és felhördült. – Akkor belek fognak
omlani.
26.

Néhány nap múlva újabb falucskához értek, és megint csak sikeresen

megtérítették az ott lakókat, ezúttal pár óra leforgása alatt – a helyiek
az éhhalál szélén álltak, és kapva kaptak az alkalmon, hogy részesülje-
nek az Umm-Bijarák eledeléből.
A fanatikus gyülekezet lassan felélte élelemtartalékát, de úgy tűnt,
ez egyetlen Umm-Bijarát sem aggaszt. Dzsebel azon morfondírozott,
mi lesz akkor, ha itt, a kietlen senki földjén, a tomboló hóvihar kellős
közepén fogy majd el az ételük. Vajon megadják magukat az elemek
gyilkos erejének, vagy öngyilkosok lesznek?
Amikor eljött az idő, hogy választ kapjon a kérdésre, a fiú rájött, az
Umm-Bijarák valami ennél is borzalmasabbat forgatnak a fejükben.

Egész álló nap szakadatlanul meneteltek, dacolva széllel és hóval.

Kemény erőfeszítésükbe telt a továbbhaladás; lassú, de makacs el-
szántsággal mentek előre.
Aznap reggel két legyengült Umm-Bijara is összeesett, és már nem
tudtak felállni. Ezeket azonban, az eddigiektől eltérően, nem ölték
meg. A többiek cipelték őket tovább. Aznap este, amikor letáboroz-
tak, Kaszir Bint odament hozzájuk, és így szólt:
– Felkészültetek arra, hogy itt hagyjátok ezt a világot, és átlépjetek
a következőbe?
Mindketten igennel feleltek.
– És készen álltok arra, hogy tetemeiteket áldozatul adjátok? –
folytatta.
– Készen – mondta az egyik.
 A másik habozott egy pillanatig, aztán amikor Kaszir Bint ránézett,
gyorsan bólintott.
– Igen, atyám. Természetesen.
Kaszir Bint elmosolyodott, megáldotta őket, majd hidegvérrel el-
vágta a torkukat. Miközben a vér patakokban ömlött, a csoport többi
tagja késekkel a kezében közelebb jött, és elkezdte darabokra vag-
dosni a hullákat.
– Ne! – nyögött fel Dzsebel; képtelen volt elhinni, mire készülnek.
Tel Heszani arca eltorzult.
– Kannibálok! Sejthettük volna.
Valamennyi Umm-Bijara kikanyarított magának egy darabot a tes-
tekből, majd arrébb mentek, elrakták késüket, és beleharaptak a me-
leg, véres húsba. Dzsebel már hallott emberevőkről szóló története-
ket, de eddig azt hitte, ezek csak mendemondák, hogy legyen mivel
rémisztgetni a gyerekeket. Most saját szemével látta, hogy ilyen ször-
nyetegek valóban léteznek.
Amikor valamennyi követője evett már, Kaszir Bint három darabot
szelt le a maradékból, majd Dzsebel és Tel Heszani felé nyújtott
egyet-egyet.
– Nem helyes hitetlenekkel megosztanunk – mondta –, ám mi
nagylelkűek vagyunk.
– Soha! – tört ki Tel Heszaniból.
– Én sem! – kiáltotta Dzsebel.
– Ha nem esztek belőle, meghaltok – mormogta Kaszir Bint.
– Nem félünk a haláltól – mondta halkan Tel Heszani.
Kaszir Bint álnokul elvigyorodott.
– Pedig nem ártana. Ha kidőltök a sorból, legközelebb titeket
eszünk meg. – Lábuk elé hajította a húsdarabokat, és kajánul rájuk
sandított. – Még meggondolhatjátok. – Fogta a saját cafrangját, és
kissé hátrább vonulva jóízűen felfalta.
Dzsebel a felkínált rettenetes maradványra bámult, majd havat
rúgott rá. Tel Heszanira nézett.
 – Nem akarom, hogy megegyenek – suttogta.
– Én sem – mondta rémült arccal Tel Heszani. Aztán megkemé-
nyedtek a vonásai. – Nem törhetünk meg. Legyünk akármilyen éhesek
és gyengék, de erőnek erejével továbbmegyünk. Nem lehetünk mesz-
sze a következő falutól. Ott majd találunk ennivalót, még ha el is kell
lopnunk. – Megragadta Dzsebel vállát. – Képesek leszünk rá.
Dzsebel elszántan bólintott, és Tel Heszani karjába kapaszkodott.
– Nem adjuk fel. Együtt kell folytatnunk.
Megtörten mosolyogtak egymásra. Az volt a legelső pillanat, ami-
kor Dzsebel – annak ellenére, hogy minden ismerőse és istene elítélte
volna érte – legelőször gondolt egyenrangúként Tel Heszanira, és
nem rabszolgaként.
Pár nappal később, miközben Dzsebel és Tel Heszani elkeseredet-
ten igyekezett lépést tartani a jóllakott Umm-Bijarákkal, a csapat
megindult lefelé egy lejtőn az Asz-Szúdat felé, a hóréteg pedig elkez-
dett vékonyodni a lábuk alatt. Helyenként bokrok és füves foltok tűn-
tek elő. Tel Heszani megrohamozta a bokrokat; talált is rajtuk pár fa-
gyott bogyót. Dzsebellel együtt a markukban melengették és lehel-
gették őket menetelés közben, amíg csak ehetőek nem lettek. Olyan
éhesek voltak, hogy amikor fogaikat belemélyesztették a kemény,
keserű gyümölcsbe, úgy érezték, az istenek eledelét eszik.
Amikor a lejtő aljára értek, egy ösvényt pillantottak meg, ami egy
magányosan meredező szikla és a folyópart között vezetett legalább
egy mérföldön keresztül, mielőtt ismét emelkedni kezdett. A folyó
majdnem elérte az ösvény által szegélyezett part magasságát; Dzsebel
látta a víz után maradó nyomokból, hogy korábban már el is árasztotta
az ösvényt – a vízmosás teteje néhol csak tíz láb magasan volt a feje
fölött.
– Az istenek velünk vannak – kérkedett Kaszir Bint. – Még néhány
hét, és ez a szakasz megközelíthetetlenné válik.
– Ezekkel a démonok vannak – vetette oda Dzsebel megvetően Tel
Heszaninak. – Remélem, a folyó kiönt, és végignézhetem, ahogy bele-
fulladnak.
Tel Heszani halványan elmosolyodott.
– Akkor mi is meghalnánk.
– Nekem megérné – fújt egyet Dzsebel.
Az út egyharmada táján járhattak az ösvényen, amikor egy hang
szólt le hozzájuk valahonnan felülről:
– Hé, ti ott lent! Hahó!
Az Umm-Bijarák megálltak, és meglepetten bámultak fel az égre.
Még Kaszir Bint arcán is döbbenet látszott: vajon az istenek ennyire
közvetlenül szólnak hozzájuk?
– Hahó! – hallatszott ismét a hang. Az egyik éles szemű Umm-
Bijara felkiáltott, és egy lyukra mutatott a sziklában. Dzsebel észrevet-
te, hogy egy fej bukkan elő belőle. Ahogy a sziklát nézte, egyre több
fej jelent meg különböző lyukakból, míg végül egy egész embertömeg
kiabált és integetett le nekik. Majd néhányan előpattantak a lyukak-
ból, és lecsúsztak a szikla oldalán.
Az Umm-Bijarák egy kupacba gyűltek, miközben az idegenek felé-
jük tartottak. Páran kést és kardot rántottak, amíg Kaszir Bint rájuk
nem förmedt, hogy tegyék el a fegyvereiket.
Nyolc idegen lépett oda a csapathoz, kitárt karral.
– Üdvözlet! – szólt egyikük sugárzó arccal. Keménykötésű, rendkí-
vül világos bőrű, szőke hajú ember volt. Élénk színűre festett állati
bőröket viselt. – Kaz Ali vagyok, az Umm-Hamata törzs tagja.
Kaszir Bint előrelépett, és mereven biccentett.
– Én Kaszir Bint vagyok, az Umm-Bijara törzs tagja. Abból a... – Fel-
pillantott a sziklára, és egy másodpercre kibillent rideg higgadtságá-
ból. – Az ott fönt a falutok? – kérdezte, életében először normális,
érdeklődő emberi hangon.
– Olyasmi – nevetett Kaz Ali. – Alagutakban és barlangokban la-
kunk. A hegy teteje lapos fennsík, beljebb pedig még több szirt van.
Jószágokat tartunk, gyümölcsöt és zöldséget termesztünk ott fent. De
többnyire bent vagyunk a barlangokban.
 – Barlanglakók! – fuvolázta Kaszir Bint; szeme felcsillant, és máris
visszazökkent szerepébe. – Ha ilyen szegények vagytok, biztosan úgy
gondoljátok, hogy a túlvilágon nincs hely a lelketek számára, eltalál-
tam?
Kaz Ali értetlenül meredt rá.
– Fura kérdés. Hát ezt így nem mondanám, de ha fontos nektek az
ilyesmi, később megbeszélhetjük. Először is: éhesek vagytok? Van
bármi, amire szükségetek van? Segítünk, amiben csak tudunk. Nagyon
ritkán vetődnek erre utazók.
– Némi élelmet hálásan fogadnánk – mondta óvatosan Kaszir Bint.
– Felmenjünk érte?
– Inkább ne – mondta Kaz Ali. – Majd mi lehozzuk nektek. Aki nem
szokott hozzá, nagyon nehezen tud felmászni. Helyezzétek magatokat
kényelembe; nemsokára visszatérünk.
Az Umm-Hamaták felkapaszkodtak a sziklán, majd étellel megra-
kodva tértek vissza a tábort verő Umm-Bijarákhoz. A levegőben egy-
értelmű izgatottság volt érezhető – a misszionáriusok érezték, hogy
pompás hittérítési lehetőség van kilátásban.
A táborlakók aznap éjjel kiadós vegetáriánus lakomát költöttek el.
Az Umm-Hamaták nem voltak híján a kenyérnek, gyümölcsöknek és
zöldségeknek, csak húsból volt szegényes a készlet. Nagy örömmel
osztották meg eledelüket az Umm-Bijarákkal; nemzetségük valam-
ennyi tagja lejött a szikláról a jövevények köszöntésére. Úgy ötvenen
lehettek: húsz férfi, húsz nő és tizenvalahány gyerek.
– Az idősebb gyerekek általában itt hagynak bennünket – magya-
rázta Kaz Ali. – Csak egy kis közösség fenntartására van módunk. Ami-
kor fiaink felnőnek, rendszerint elindulnak világot látni és megtapasz-
talni az élvezeteket, amiket Makrasz kínál. A klán korosabb tagjai
előbb-utóbb meghalnak, helyükbe pedig azok lépnek, akik vissza
akarnak térni közénk.
Hamatát igen régen alapították, Kaz Ali népe már háromszázhat-
vanhat éve lakta a települést.
 – De hát hogyan lehetséges, hogy máig fennmaradt a néped? –
kérdezte Kaszir Bint. – A hó, a viharok...
– Az időjárás viszontagságaitól jórészt védve vagyunk – mondta Kaz
Ali. – A hátsó szirtek megvédenek a széllökésektől és a hózáporoktól.
A szikla melegebb, mint általában a kő, mert... – egy pillanatra el-
akadt, majd folytatta – mert belső erők fűtik. A hó sosem lepi be a
talajt. Az otthonaink feletti földek az év nagy részében művelhetőek,
és az állatainkat is legeltethetjük ott.
Míg a felnőttek beszélgettek, egy nála pár évvel fiatalabb fiú lépett
oda Dzsebelhez. Piszkosszőke haja volt, és kíváncsi kék szeme.
– Szamerat vagyok – mutatkozott be. – Kaz Ali az apám.
– Nevem Dzsebel Rúm.
– Te vagy az egyetlen fiatal, aki az Umm-Bijarákkal vándorol? –
kérdezte Szamerat.
– Igen – mondta kurtán Dzsebel. Az Umm-Bijarák addig egy szót
sem szóltak küldetésükről, és semmi jelét nem adták, hogy valójában
ocsmány kannibálok. Dzsebel nagyon szerette volna elmondani
Szameratnak az igazságot, ám nem tartotta volna okos lépésnek. Pár
vadásztőrt leszámítva semmiféle fegyver nem volt az Umm-
Hamatáknál, ezért nem akart ellentétet szítani köztük és a mindenre
elszánt, állig felfegyverzett Umm-Bijarák között.
Dzsebel elmondta Szameratnak, honnan származik, és mesélt azok-
ról a vidékekről, amiken keresztülvezetett az útja. A Tubajgatot és a
küldetését nem említette – ezt szinte már el is felejtette. A világ meg-
fosztotta Dzsebelt az álmaitól és vágyaitól; csak a pillanatnak élt, és
abba a vékony szalmaszálba kapaszkodott, hogy egy napon talán majd
visszanyeri szabadságát, és a mostaninál kevesebb szenvedésben lesz
része.
Szamerat a sebeiről kérdezte Dzsebelt, és tudni akarta, hogyan
sebesült meg az összes Umm-Bijara. Dzsebel elterelte a szót; annyit
mondott csak, hogy a menet elég viszontagságos volt. Aztán ő kezdte
kérdezgetni Szameratot a barlangokról.
 – Megmutathatom őket – mondta Szamerat.
– Másszunk fel oda? – kérdezte Dzsebel, és bizonytalan pillantást
vetett a meredek sziklára.
– Nem olyan nehéz az – nevetett Szamerat. – Megkérdezem apá-
mat.
Mielőtt Dzsebel egy szót szólhatott volna, Szamerat odaszaladt Kaz
Alihoz, és engedélyt kért arra, hogy a barátját elvigye otthonukba.
– Ez csak természetes – mosolyodott el Kaz Ali. – És bárki mást is,
akiket még érdekel.
Sok Umm-Bijara volt kíváncsi a barlangokra. Kaszir Bint kiválasztott
közülük hármat, a többieket pedig utasította, hogy maradjanak vesz-
teg. Bármilyen barátságosnak is tűntek az Umm-Hamaták, Kaszir Bint
nem akart kockáztatni, nem akarta megosztani erőit, hátha csapdába
akarják csalni őket a barlanglakók.
Szamerat után Dzsebel mászott fel elsőnek. Lassan haladt, erősen
markolta a sziklaszirteket, és mielőtt átlendült volna egyikről a másik-
ra, ujjait és lábujjait szilárdan vetette meg a mélyedésekben. Szamerat
néha hátramaradt, hogy mutassa neki az utat. Dzsebel egy idő után
ráérzett a mászás ízére. Még élvezte is a dolgot, amíg csak el nem ért
az üregig; bekúszott, hátranézett, és meglátta, milyen magasra má-
szott fel.
– Az istenek szakállára mondom... – akadt el a lélegzete. Ha meg-
csúszik, úgy placcsant volna szét a földön, mint egy túlérett paradi-
csom. – Ti sosem szoktatok leesni?
– Nemigen – mondta Szamerat. – Mi ezeken a falakon nőttünk fel.
Nekünk ezt a sziklát megmászni annyi, mint neked végigmenni egy
hídon. Ami azt illeti, én még nem is jártam egy hídon se. Rettegnék, ha
át kéne kelnem valamelyiken.
Amikor az Umm-Bijarák utolérték őket, Szamerat egy hosszú, szűk,
alacsony mennyezetű alagúton vezette át a csapatot. Gyertya nem
volt náluk, ezért sötétben kellett mászniuk. Dzsebel hallotta az Umm-
Bijarák dohogását, ő azonban képzett sírrabló volt, így hát már-már
otthon érezte magát.
Az alagút egy kis barlangba torkollott, amit néhány lámpás világí-
tott meg. Falfestmények, szobrok, szőnyegek és szőrmék díszítették.
– A barlangok közös terek – magyarázta Szamerat, miközben egy
alagútrendszeren keresztül egyik barlangról a másikra jártak. – Min-
denen megosztozunk.
A barlangok melegek, szárazak és meglepően lakályosak voltak. Az
egyikben néhány birkát és egy kecskét találtak – ezeket az ólakból
hozták be, mert megbetegedtek. Egy másik barlangban pedig egy
békésen gagyogó csecsemőt láttak, az Umm-Hamata nemzetség leg-
fiatalabb tagját.
Az Umm-Bijarák szerették volna megnézni, hol tartják a fegyvere-
ket. Szamerat elnevette magát, és azt mondta, nekik nincs szükségük
fegyverekre.
– Vannak lándzsáink, amikkel vadászni szoktunk, de a ragadozók
nem tudnak felmászni ide, úgyhogy másra nincs szükségünk.
Szamerat ezután a szikla tetejére vitte fel őket; sík, művelhető
szántóföldre jutottak, amit három oldalról hatalmas, meredek szirtek
szegélyeztek. Dzsebel most először pillantotta meg a távolban az
Amudot. Irdatlanul magas volt, szédítően tornyosult, s a fiúnak olyan
érzése támadt, hogy még akkor sem láthatná a tetejét, ha nem takar-
ná felhő.
– Elképesztő – suttogta. Hirtelen elfelejtette összes fájdalmát és
gyötrelmét; egy pillanatig csak a világ egyik legcsodálatosabb termé-
szeti jelenségében gyönyörködött.
– Ez lesz az istenek lakhelye, amikor majd eljönnek Makraszba –
mondta Szamerat. – Ezen a helyen táboroztak le, amikor még az
Amud tetején álló kastélyukat építették. Ezért védett terület.
– És láttad már valaha az isteneket? – kérdezte Dzsebel elakadó
lélegzettel.
– Nem – mondta Szamerat. – Manapság nem mutatkoznak.
Az Umm-Bijarák ezután elindultak felfedezni a mezőt, és hamaro-
san a hátulsó részen álló szírt közelébe értek, ahol jókora, különös
árnyékok mozogtak lassan a szikla felszínén. Amikor Szamerat meglát-
ta ezt, rájuk kiáltott:
– Állj! – Azok meglepetten néztek rá, ő azonban nem tágított. –
Attól a szirttől tartsátok távol magatokat.
– Miért? – kérdezte egyikük. – Lakik arrafelé valaki?
– Nem – mondta Szamerat. – Ott nincsenek barlangok.
– Akkor miért...
– Kérlek titeket – szakította félbe őket Szamerat. – A saját bizton-
ságotok érdekében ne közelítsetek hozzá.
Ez ugyancsak felcsigázta az Umm-Bijarák és Dzsebel érdeklődését,
de mielőtt elkezdhették volna faggatni a fiút, az visszavezette őket az
alagutakhoz, majd a barlangrendszeren végighaladva segített nekik
leereszkedni a táborhoz vezető szirten, hogy csatlakozhassanak a töb-
biekhez, és részt vegyenek a még javában tartó mulatságban.
27.

Két nap múlva az Umm-Bijarák módszeres alapossággal feltérképez-

ték a barlanglakók életét és hitvilágát. A harmadik napon Kaszir Bint
összehívott mindenkit, és kenetteljes hangon a szikla népének fejére
olvasta összes bűnét, és kinyilatkoztatta: meg kell bánniuk vétkeiket,
csatlakozniuk kell hozzá és követőihez.
– Hadd mentsünk meg benneteket! – kiáltotta. – Halljátok meg a
figyelmeztetést! Lássátok meg a fényt! Tiszteljétek törvényként sza-
vunkat!
A zavartan pislogó Umm-Hamaták nem tartották bűnösnek magu-
kat, és nem látták szükségét annak, hogy új hitre térjenek. Az Umm-
Bijarák tovább erősködtek, de négy nap múlva világossá vált számuk-
ra, hogy igyekezetük hasztalan, és egyszerre megváltozott a hangula-
tuk. Mindenfajta érintkezést megszakítottak az Umm-Hamatákkal, és
sátraikba vonulva, maguk között tárgyaltak.
Tel Heszani megpróbált hallgatózni, de a hittérítők gondoskodtak
róla, hogy sose kerülhessen hallótávolságon belülre. A rabszolga ag-
godalmasan figyelmeztette Kaz Alit, hogy legyen résen, mert az
Umm-Bijarák ravaszak és kegyetlenek, új barátja azonban kinevette,
és fütyült az intő szóra.
Dzsebel az idő nagy részét Szamerattal és a többi gyerekkel töltöt-
te; az alagutakban és a barlangokban játszottak. Valóságos áldásként
élte meg a pihenőt. A sebei begyógyultak, és az éhhalál széléről visz-
szatántorogva végre némi húst is sikerült magára szednie. Ahogy teste
felépült, lelke is meggyógyult – az elmúlt hónapok szörnyű eseményei
már csak egy rossz álom tűnő emlékfoszlányainak hatottak.
Egy hideg, felhős reggelen Dzsebel Szamerat keresésére indult. A
szikla tetejéhez közel, az egyik barlangban talált rá néhány felnőtt,
többek között Kaz Ali társaságában.
– Később is visszajöhetek – mondta Dzsebel, amikor látta, hogy épp
fontos dolguk van.
– Várj – mondta neki Szamerat, és pár halk szót váltott apjával.
Kaz Ali szemügyre vette Dzsebelt, majd elmosolyodott és bólintott.
– Gyere velem – mondta Szamerat, és a felszínre vezette őt.
– Mi ez az egész? – tudakolta Dzsebel.
– Etetés van – mondta Szamerat rejtélyesen.
A többi Umm-Hamata a sík mezőn várakozott. Az egyik nő kissé
távolabb állt a többiektől, és egy bárányt tartott a karjában. Kaz Ali és
a társasága csatlakozott hozzájuk, majd a déli szikla felé vették útju-
kat, ahol Dzsebel azokat a szirtekre vetődő, különös árnyékokat látta.
– Emlékszel, amikor azt mondtam, soha ne közelítsd meg azt a szir-
tet? – kérdezte Szamerat. – Most megtudod az okát.
– Veszélyes? – kérdezte Dzsebel nyugtalanul.
– Igen. De ne aggódj, ha velünk leszel, nem esik bántódásod.
Ahogy közelebb értek, Dzsebel az árnyékokat kezdte figyelni. Ki-
lenc különálló formát számolt össze, amelyek erre-arra gomolyogtak.
Felnézett, hogy lássa, mi veti az árnyakat, de odafent egybefüggő volt
a felhőtakaró. Aztán amikor az Umm-Hamaták közelebb értek a szik-
lához és megálltak, Dzsebel döbbenten jött rá a jelenség hihetetlen-
nek tűnő okára: a formák nem a szirtre vetődő árnyékok voltak, hanem
odabent mozgó alakzatok körvonalai.
– Mik ezek? – kérdezte Dzsebel elképedten.
– A szikla szellemei – mondta Szamerat. – Benne élnek.
– A kőben rekedtek? – suttogta Dzsebel ámultan.
– Valószínűleg – vont vállat Szamerat. – De lehet, hogy ők akarnak
ott bent élni. Mindenesetre sosem jönnek ki. Ők tartják melegen a
sziklát. Nélkülük ez a vidék fagyott hómező lenne.
A bárányt tartó nő közben előrement, és megállt a szirt lábánál.
Dzsebel látta, amint az árnyak egybefolytak, és egyetlen hatalmas
alakba tömörültek. Ekkor az árnyalak elkezdett az Umm-Hamaták felé
siklani, le a sziklán.
Amikor az árny már csak pár lábbal volt fölötte, a nő letette a bá-
rányt, és gyorsan hátralépett. Az árny elérte a földet. A bárány kísérte-
tiesen fehérnek tűnt a fekete háttér előtt. Gyanútlanul legelészett.
Ekkor a szirt alján lévő szikladarab egy hirtelen mozdulattal kidudoro-
dott; Dzsebel szíve majdnem kiugrott a helyéből. A bárány megérezte
a veszélyt, és megpróbált félreugrani, de már késő volt.
A szikla a bárány fölé buggyant, mintha folyékony lett volna. Az
állat eltűnt, majd egy pillanatra megint előtűnt; kétségbeesetten pró-
bált szabadulni. Mielőtt sikerülhetett volna, a szikla visszaugrott a
helyére, és azonnal megszilárdult, magába kebelezve a bárányt. Az
árnyék még vagy egy percig ott örvénylett, ahol a bárány a szikla fog-
lyául esett, majd szerteszállt, és a kilenc árnyalak ismét külön-külön
kezdett lebegni.
Az Umm-Hamaták meghajoltak, és visszaindultak; csak Dzsebel,
Szamerat és néhány gyerek maradt ott.
Amikor Dzsebel magához tért az ámulattól, megkérdezte:
– De hát mik ezek?
Szamerat vállat vont.
– Nem tudjuk pontosan.
– Istenek lehetnek – mondta Dzsebel. – Gonosz istenek, vagy olya-
nok, akiket harcban győztek le, és ide zártak be.
– Talán.
– Ti őket imádjátok?
– Nem – mondta Szamerat. – Azért áldozunk nekik rendszeresen
állatokat, mert ételre van szükségük. A feljegyzések szerint amikor az
elődeink erre a helyre költöztek, az árnyak még sokkal aktívabbak
voltak, mindenfelé kicsapdostak, madarakat meg vadmacskákat fog-
dostak – bármit, ami a közelükbe került. Embereket is bekebeleztek;
az első lakók közül jó néhányan estek az árnyak áldozatául. De amióta
etetjük őket, megnyugodtak. Már nem nyúlnak ki olyan messzire, mint
régebben.
– Téged is megennének, ha túl közel mennél? – kérdezte Dzsebel.
– Igen – mondta Szamerat. – Nem tesznek különbséget ember és
állat között. Amíg távol tartjuk magunkat tőlük, biztonságban va-
gyunk, de ha véletlenül feltévednénk a sziklára... – Elhúzta a nyaka
előtt a kezét.
– Életemben nem láttam még hasonlót – mormogta Dzsebel, mi-
közben a kavargó árnyékokat nézte. Ott, ahol a bárányt elkapták, látta
az állat testét, kitüremkedő hátsó lábait. Időtlen idők óta a sziklában
lévő, különös alakzatnak tűnt csupán.
A szikla szellemei a Tubajgatot juttatták Dzsebel eszébe. Lehet,
hogy ősi istenek szellemei, ez pedig arra az istenre emlékeztette őt,
akinek a keresésére indult annyi hónappal ezelőtt. Azon tűnődött,
vajon Szabbáh Eid hasonlít-e az Al-Meata hegy foglyaiként gomolygó
árnyakra.
– Nem indulunk vissza? – kérdezte Szamerat kis idő múlva. – Ennél
többet úgysem csinálnak már.
– Egy kicsit maradnék még – mondta Dzsebel. Tudta, hogy ez olyan
különleges látvány, amihez foghatót valószínűleg sosem lát többet.
– Ahogy gondolod – kuncogott Szamerat. – A barlangban leszek.
Gyere le értem, ha végeztél.
Szamerat és a többi gyerek eliramodott, és otthagyták Dzsebelt,
hadd csodálja tovább a szikla örökmozgó szellemeit.

Amikor Dzsebel visszatért a táborhelyre aznap délután, alig várta,

hogy beszámolhasson a szellemekről Tel Heszaninak. Az Umm-Kesába
egy nagy sátor körül őgyelgett, amelyikben az Umm-Bijarák éppen
titkos megbeszélést folytattak küldetésükről.
– Tel Heszani! – kiáltotta Dzsebel. – Nem fogod elhinni, milyen
hihete...
– Pszt! – vágott közbe Tel Heszani, majd a fülét hegyezte. Az Umm-
Bijarák elhallgattak. Várt egy kicsit, hátha folytatják a tanácskozást, de
nem történt semmi. Felsóhajtott, majd az izgatott Umm-Aine felé
fordult. – Akkor ne kímélj. Mondd el, mit láttál!
Amikor Tel Heszani tudomást szerzett a csodálatos árnyékokról,
azonnal elvesztette érdeklődését az Umm-Bijarák pusmogása iránt.
Megkérdezte, megnézheti-e a szellemeket. Dzsebel úgy vélte, az
Umm-Hamaták nem bánnák a dolgot, így hát mindketten a szikla felé
eredtek.
A mögöttük lévő sátorban csend honolt. Majd előbukkant Kaszir
Bint, és egy darabig figyelte a felfelé mászó Dzsebelt és Tel Heszanit.
Aztán feljebb nézett, a szikla tetejére, majd visszament a sátorba, ahol
folytatódott a sustorgás, ám ezúttal az eddiginél is halkabban és óva-
tosabban.

Aznap éjjel Kaszir Bint bejelentette: az Umm-Bijarák távoznak. – Túl

sok időt töltöttünk itt – mondta Kaz Alinak. – Nyilvánvalóvá vált, hogy
a néped nem veszi fel a hitünket, így hát itt az idő, hogy továbbálljunk.
Reggel indulunk.
– Sajnálattal veszünk tőletek búcsút – mondta Kaz Ali. – Ha bármi-
kor kedvetek támadna visszatérni, mindig szívesen látunk majd titeket
Hamatában.
– Köszönjük – mondta Kaszir Bint. – Úgy gondoltuk, barátságunkat
egy utolsó, közösen elköltött vacsorával pecsételhetnénk meg.
– Hát hogyne! Csapjunk lakomát! – rikkantotta Kaz Ali. – Kecskéket
is levágunk a tiszteletetekre, úgyhogy hús is lesz bőven, Dzsebel saj-
nálta, hogy menniük kell, és aggodalom fogta el, amikor belegondolt,
mi vár majd rájuk az úton, az Umm-Bijarák markában. Eszébe jutott,
hogy elbújhatna az egyik barlangban, és az Umm-Hamaták oltalmát
kérhetné. De nem lett volna helyes dolog bajba sodorni a békés bar-
langlakókat. Az, hogy rabságba esett, egyedül az ő baja volt, senki
másé, és önző dolog lett volna harcra kényszerítenie új barátait. Ha
neki és Tel Heszaninak sikerül majd elszökni, talán visszatalálnak ide,
és menedéket kérhetnek.
Az Umm-Hamaták kitettek magukért: legfinomabb ételeiket és
italaikat tálalták fel. A társaság táncolt, énekelt, mesélt. A barlangla-
kók nem tudtak bort és sört erjeszteni, volt viszont egy hordó pálinká-
juk, amit pár héttel azelőtt halásztak ki a folyóból. Csapra verték, majd
egymást érték a pohárköszöntők. Az Umm-Bijarák nyájasan viszonoz-
ták az ünnepélyes szavakat, és úgy tűnt, ők is annyit isznak, mint ven-
déglátóik, azonban italukat lopva a földre öntötték; tiszta fejjel akar-
tak nekilátni az előttük álló feladatnak.
Amikor már a legtöbb Umm-Hamata kótyagosan dülöngélt, Kaszir
Bint mondott tósztot. Dzsebel addig Szamerattal játszott. Részeg
Umm-Hamatákon ugráltak át, de amikor az Umm-Bijarák borotvált
fejű vezére emelkedett szólásra, abbahagyták, hogy hallják, mit mond.
– Szegény bűnös, megtévesztett barátaim – fogott bele Kaszir Bint.
Az Umm-Hamaták ezt viccnek fogták fel, és lelkesen éljeneztek. –
Gyermekeimmel azért jöttünk el hozzátok, hogy nagy igazságokra
derítsünk fényt előttetek, és elvezessünk benneteket az istenek karja-
iba. Úgy hittük, lelketeknek örök életet szerezhetünk. Azt gondoltuk,
becsületes, tisztességes emberekkel van dolgunk, de már látjuk, hogy
tévedtünk. Tudomást szereztünk a sziklátok alattomos szellemeiről és
az áldozatról, amit nekik szoktatok bemutatni. Hamis isteneket imád-
tok, és így méltatlannak bizonyultok a megváltásra. Lelketek rászol-
gált arra, hogy amikor meghaltok, örökre kihunyjon. Minél előbb tűn-
tök el Makrasz színéről, annál jobb.
A nevetés elhalt, a mosolyokat kapatos homlokráncolás váltotta fel.
A csoport szélén álló Tel Heszani bajt észlelt, de cselekedni már túl
késő volt.
– Bint testvérem – mondta Kaz Ali, miközben talpra állt –, hogy
mondhatsz ilyen...
– Ocsmány banda! – üvöltött fel Kaszir Bint váratlan dühvel, és ujjá-
val vádlón Kaz Alira mutatott. – Démonokkal cimboráltok. Hátat for-
dítotok mindannak, ami szent. Az ilyesmire nincs bocsánat. Ezért hát...
pusztulnotok kell!
Az utolsó szavakat már ordította. Az Umm-Bijarák talpra ugrottak,
parancsszóra előrántották kardjaikat és egyéb fegyvereiket, és a gya-
nútlan Umm-Hamatákra rontottak.
Véres, brutális mészárlás vette kezdetét. Az Umm-Hamatáknak
esélyük sem volt arra, hogy felvegyék a harcot. Néhány tucatot már az
első másodpercekben legyilkoltak. A többieket, akik alkoholtól el-
tompult aggyal kászálódtak fel, az Umm-Bijarák úgy vágták le, mint a
vaskos kukoricaszárat.
Dzsebel felkiáltott: Kaszir Bint éppen Kaz Alit kaszabolta. A fiú ek-
kor szeme sarkából megpillantotta Szameratot, amint apja segítségé-
re siet, ám két Umm-Bijara nő elkapta őt, és hárpiaként vijjogva kése-
ket döftek belé.
Nem messze Dzsebeltől az egyik gyerek a barlangok felé futott
menedéket keresve. Már épp megindult volna felfelé, amikor egy
Umm-Bijara harsány kacagással lerántotta a szikláról, megperdítette,
és szétloccsantotta a fejét a kövön.
Dzsebel felüvöltött. Elkeseredett csatakiáltással nézett valami
fegyver után; talált is egy elejtett kést, felkapta, és az Umm-Bijara felé
rohant. Akkor már mindegy volt neki, meghal-e. Nem volt messzebb
hatlépésnyinél tőle, amikor valaki a földre teperte. Támadója kiütötte
kezéből a kést, és a földhöz szorította a fiút. Dzsebel vergődött, kar-
molt, ám azonnal abbahagyta, amikor meglátta ellenfele arcát: Tel
Heszani volt az.
– Eressz el! – kiáltotta Dzsebel, miközben a vérontás folytatódott
körülöttük.
– Nem – mondta Tel Heszani. – Ha harcolsz, megölnek.
– Nem érdekel – üvöltötte Dzsebel. – Ezek szörnyetegek! Meg kell
állítanunk őket! Ezek képesek mindenkit legyilkolni, ha nem...
– Akkor is megölik őket – vágott közbe Tel Heszani. – Nem tudjuk
megakadályozni, Dzsebel.
 – De hát Kaz Ali... Szamerat!
– Meghaltak – sóhajtott fel Tel Heszani. – Rajtuk már nem segíthe-
tünk.
– Akkor kövessük őket! – bömbölte Dzsebel. – Haljunk meg velük
együtt!
– Nem – mondta Tel Heszani. – Fölöslegesen adnánk az életünket.
Ezt te is be fogod látni, amikor lecsillapodsz.
Dzsebel átkozni kezdte az Umm-Kesábát, koszos rabszolgának,
kutya fattyának és még ennél is cifrábbaknak nevezve őt. Tel Heszani
lenyelte a sértéseket. Körülöttük zajlott a barbár öldöklés.
Alig négy perccel az első kardcsapás után minden Umm-Hamata
leterítve hevert a földön. Mészárosaik körbejárták a csatateret, és
kardjukat keresztüldöfték az elesetteken, nehogy valamelyik csak
színlelje a halált. Kaszir Bint már készült leszúrni Kaz Alit, amikor a
haldokló barlanglakó felemelte fejét, és megszólalt:
– Ebből semmi jó... nem származik majd – hörögte. – Makrasz föld-
jén... mostantól... nem lesz nyugovásotok. Irtózatos halállal haltok
majd... Nem érdemeltek mást... És bármi is következzen azután... örök
tűzben fogtok égni.
– Psszt – szólt rá Kaszir Bint. – Egy hulla ne lármázzon ennyit. –
Majd kardját lassan Kaz Ali mellkasába szúrta, és élvezettel hallgatta
az Umm-Hamata halálsikolyát.
– Ezekkel itt mi legyen? – kiáltotta az egyik hittérítő, Dzsebelre és
Tel Heszanira mutatva. – Sosem fognak megtérni. Azt mondom, öljük
meg őket most, és...
– Nem! – csattant fel Kaszir Bint. – Ha nincs a fiú, sosem szerzünk
tudomást a gonosz szellemekről. A sors vetette utunkba őket. És biztos
vagyok benne, hogy előbb-utóbb megtérnek.
Az Umm-Bijara csalódottnak tűnt, de bolond lett volna ellentmon-
dani vezérének. Vállat vont, majd csatlakozott a gyorsan és hatéko-
nyan ügyködő többi hittérítőhöz. Egy helyre vonszolták a halottakat,
néhányukat feldarabolták, majd besózták a húsdarabokat. Rengeteg
más ennivalót vihettek volna magukkal, de az idők folyamán megked-
velték az emberhús ízét. Most húsra fájt a foguk, még jobban, mint
megtért lelkekre.
Aznap este, dolguk végeztével az Umm-Bijarák tábort bontottak,
és továbbálltak. Dzsebel és Tel Heszani a menet közepén, hátrakötött
kézzel, a többiektől közrefogva gyalogolt. Már majdnem elvesztették
szem elől a sziklát, amikor Dzsebelnek eszébe jutott a csecsemő.
– Vissza kell mennünk! – kiáltotta. – Ott maradt egy kisbaba. Meg
kell mentenünk!
– Baba? – fintorodott el Kaszir Bint.
– Alig pár hónapos. A légynek sem ártott. Felnevelhetnétek Umm-
Bijaraként.
Kaszir Bint megvakarta állát, majd megvetően felmordult.
– Nincs időnk csecsemőkre. – Majd intett, és a menet továbbindult.
Dzsebel rúgkapált, ordított, ahogy csak erejéből telt, de rá se hederí-
tettek. A menet lassan továbbment a leszálló éjszakában, maguk mö-
gött hagyva az Umm-Hamaták hűlő testét és egy magányos halálra
kárhoztatott kisgyermeket, akinek sírását a kihalt barlang komor falai
hátborzongatóan visszhangozták.
28.

Dzsebel pár napig nem szólt Tel Heszanihoz. Gyűlölte a rabszolgát,

amiért az lefogta őt, mikor meg akart halni. Némán menetelt, utálta
az útitársait, Makraszt, az életet, az egész mindenséget. Aztán egyik
este, amikor egy erdőn mentek keresztül, meglátott egy mókust, aki
épp kimászott a vackából, és egy másodpercig mozdulatlanul figyelte,
milyen idő van. Abban a pillanatban egy kis hókupac esett le egy ág-
ról, és egyenesen a mókus fejére pottyant. Az állat riadtan felugrott,
majd visszamenekült az odvába.
Dzsebel felnevetett. Egészen addig a percig nem hitte volna, hogy
valaha az életben fog még nevetni valamin. De nem tudott uralkodni
magán. Egészen apró dolog volt, de a mókus rémült pofácskájának
látványától mégis hétrét görnyedve hahotázott, s kis idő múlva már a
könnyek is potyogtak a szeméből.
Az Umm-Bijarák mogorva pillantásaitól Dzsebelt csak még jobban
rázta a kacagás. Tel Heszani hátranézett; először meglepődött, aztán
elmosolyodott, bár nem tudta, mi olyan mulatságos. Dzsebel letörölte
arcáról a könnyeket, majd a magas, világos bőrű férfi mellé somfordá-
it.
– Köszönöm, hogy megmentetted az életemet – súgta oda neki
szégyenlősen.
– Ez a dolgom – mondta Tel Heszani kimérten. Aztán amikor
Dzsebel arcáról hervadni kezdett a mosoly, rákacsintott, és hozzátet-
te: – De szabad akaratomból segítettem, nem kötelességből.
Egymásra vigyorogtak. Elhagyták a védelmet nyújtó fák sűrűjét, és
átgázoltak a vastag hótakarón, amit a reggeli vihar zúdított a tájra.
Dzsebel felsóhajtott.
 – Bárcsak megmenthettük volna az Umm-Hamatákat is.
– Én megpróbáltam figyelmeztetni őket – borongott Tel Heszani. –
Megmondtam Kaz Alinak, hogy ne bízzon meg Kaszir Bintben. De azt
nem gondoltam volna, hogy a hittérítők ennyire vérszomjasan fognak
majd támadni. – Szomorúan rázta meg a fejét. – Azt hittem, jó ember-
ismerő vagyok, de egyremásra derült ki, hogy tévedek. Hagytam, hogy
Bush és Blair átrázzon minket... Nem sejtettem meg előre, mire készül
Kubta... Most meg ez. Választhattál volna ügyesebben is, amikor rab-
szolgát kerestél kísérődül.
– Nem – mondta Dzsebel. – Többet tettél értem, mint amit bárki
más megtett volna. Nem hibáztathatod magad a történtek miatt.
Tel Heszani felkuncogott.
– Sosem hittem, hogy egyszer egy Umm-Aine fog vigasztalni.
– Én már nem vagyok Umm-Aine – mondta halkan Dzsebel. – Nem
tudom, mi vagyok, csak azt, hogy már nem az, aki voltam.
– Ez jó – mondta Tel Heszani.
Dzsebel elhúzta a száját.
– Ha igaz mindaz, amit apám és a tanáraim tanítottak nekem, átok
sújt azért, mert megkönyörültem egy rabszolgán, mert gyenge va-
gyok, és mert élek minden felkínált barátsággal. Egy vérbeli Umm-
Aine egymagában, bátran nézett volna szembe minden veszéllyel.
Miért lenne jó elárulni a szeretteid hitét és törvényeit?
– Néha figyelmen kívül kell hagynunk a mestereink tanítását –
mondta Tel Heszani. Az Umm-Bijarák felé biccentett. – Ezek itt elve-
temültebbek, mint amilyen te voltál, bár nem akkora a különbség. Azt
gondolják, hogy egyedül ők tudják az igazságot, hogy csak az ő lelkük
tiszta, és úgy akarják terjeszteni a gonoszságukat, mint valami ragályt.
Ha Kaszir Bint lenne az apád, mindent elfogadnál, amit csak mond?
– Dehogyis – horkant fel Dzsebel. – Tébolyult szörnyeteg.
– De ha az apád lenne? – erősködött Tel Heszani. – Ha kezdettől
fogva ő ismertette volna meg veled ezt a világot, ha mindig is szerető
apaként gondoskodott volna rólad... Teljesítenéd kötelességtudatból
minden hitvány parancsát?
Dzsebel ezen hosszasan elgondolkodott, majd bizonytalanul meg-
rázta a fejét.
– Nem is tudom... – mormogta. – Remélem, hogy nem, viszont...
– Nem rajtunk múlik, hova születünk, és hogyan nevelnek minket –
mondta Tel Heszani. – De ha szükségét érezzük, igenis elutasíthatjuk
a környezetünk agyrémeit. A szeretteink és a mestereink nem mindig
tudják, mi a legjobb út. Az ember mindig hallgasson a szívére, és dönt-
se el saját maga, mi helyes, és mi nem az.
Dzsebel mordult egyet.
– Az egész képtelenségnek tűnik, de szinte egyetértek veled. Őrü-
let! Honnan tudhatná ezt jobban egy rabszolga meg egy kamasz gye-
rek, mint Aine uralkodói, bírái és tanítói? De akkor is... – Kimerülten
fújt egyet. – Talán jobb így, hogy útközben halok meg. Otthon már
úgysem tudnék beilleszkedni. Már nem látom át, mi igaz és helyes.
Tel Heszani vállat vont.
– Abú-Kesábába bármikor mehetsz lakni.
Dzsebel felvihogott.
– Azért ennyire még nem vészes a helyzet!
Megint egymásra mosolyogtak. Aztán egy erős széllökés taszította
meg őket, és leszegett fejjel, fogcsikorgatva kellett dacolniuk a vihar-
ral.

Bár Dzsebel és Tel Heszani már rég elvesztette időérzékét, sejtették,

hogy jócskán a tél derekán járnak, és talán a tavasz sincs már messze.
A hóviharok szakadatlanul tomboltak. Minden lépést nagy küzdelmek
árán tudtak megtenni. Egy kötéllel egymáshoz kötözve botladoztak az
Umm-Bijarák között; a menet élén a legerősebbek vágtak szabad utat
a többieknek. A csapatból néhányan a hóvakság áldozatául estek,
őket megölte Kaszir Bint. Mások lefagyott ujjakkal és lábujjakkal ván-
szorogtak tovább.
 Az Umm-Bijarák egyre zsémbesebbek lettek. Azt akarták, hogy
Kaszir Bint ismét oszlassa el a felhőket, de ezúttal nem volt rá képes.
Az istenek által rájuk mért próbatételről papolt nekik, de követői egy-
re jobban elcsüggedtek. Az élelmük is fogyatkozott, elgyötörtek vol-
tak, és már rég elfelejtették a hittérítés sikerélményét. A tél hátralévő
részét pihenéssel akarták eltölteni.
Végül, amikor már kis híján holtpontra jutottak, tábortüzek füstjét
pillantották meg a távolból. Két felderítőt küldtek előre. Amikor visz-
szatértek, egy kis településről számoltak be, amelyben nagyjából har-
mincan élnek egy vastag törzsű, magas fákból álló erdő gyűrűjében.
Kaszir Bint magában megköszönte az isteneknek az ajándékot,
majd szólásra emelkedett.
– Ezen a télen ez lesz az utolsó hittérítésünk. Amikor végeztünk,
visszatérünk Hamatába, és a barlangokban várjuk ki a tavaszt.
Ez a hír lelket öntött az Umm-Bijarákba, és buzgón nekiiramodtak.
Mikor a fák közelébe értek, Kaszir Bint hátraosont, hogy pár szót vált-
son Dzsebellel és Tel Heszanival.
– Ha egy rossz szót szóltok rólunk az ott lakóknak, kivágom a nyel-
veteket.
– Mégis mi rosszat mondhatnánk? – kérdezte Tel Heszani epés
mosollyal.
– A hitetlenek mindig találnak kifogásolnivalót – felelte Kaszir Bint.
– De csak tartsátok meg magatoknak a véleményeteket, különben a
nyelvetek vacsorára a tányéromon végzi.
Kaszir Bint négy Umm-Bijarát bízott meg Dzsebel és Tel Heszani
őrzésével, majd népe élén megindult előre – téríteni vagy mészárolni.
Bajosan lehetett volna megállapítani, melyik okozott volna nekik na-
gyobb örömöt.

Az első, ami Dzsebelnek az erdő rejtekébe érve feltűnt, a rengeteg

denevér volt. Ezrével lógtak fejjel lefelé a fákon halkan zizegve; az
erdő talaját vastagon borította az ürülék.
Amikor az Umm-Bijarák meglátták a denevéreket, megálltak.
Kaszir Bint magához hívatta a felderítőket, és számon kérte rajtuk,
miért nem említették neki a lebernyeges rusnyaságokat. A felderítők
nem vették észre őket, mert csak az erdő széléig kúsztak el. Kaszir Bint
nyugtalanul méregette a denevéreket. Dzsebel látta rajta, hogy a visz-
szavonulást mérlegeli.
Hirtelen hangos kiáltással köszöntötték őket. Az Umm-Bijarák ide-
gesen dideregve bámultak a homályba. Egy alacsony, fehér bőrű, sötét
szemű férfi jelent meg. Ismét kiáltott valamit egy Dzsebel számára
ismeretlen nyelven. Kaszir Bint hasonló nyelven válaszolt, de nem pont
ugyanazon. A férfi rásandított, majd lassan, sűrű taglejtések kíséreté-
ben szólt. Kaszir Bint ugyanígy felelt neki, és a férfi elvigyorodott.
Füttyentett egyet, mire előjöttek a többiek – néhány férfi, de több-
ségben nők és gyerekek. Előbbre léptek, köszöntötték az Umm-
Bijarákat, és a fák között utat mutatva odavezették őket az erdő mé-
lyében álló faluhoz.
A kezdetleges táborhelyet faágakból tákolt menedékek alkották. A
fák között jó néhány, melegebb időkben használatos függőágy volt
kifeszítve, a közelben jószágok legelésztek. Itt is voltak denevérek, de
nem annyi, mint az erdő szélén.
Az Umm-Bijarák lerakosgatták a cókmókjukat, és az egyik tűzrakás
köré gyűltek. Dzsebel gyorsan megszámolta a falubelieket: hat férfi,
tizenhárom nő és tizenhat gyerek. Furcsa, bőrszerű, prémes ruhákat
viseltek. Egy denevér alászállt a fáról, és az egyik lány vállára ült –
Dzsebel csak akkor jött rá, hogy a bizarr anyag denevérbőr.
A falubeliek saját nyelvet beszéltek, ami hasonlított Abú-Szága
vidéki dialektusaihoz, ezért az egyik Umm-Bijara – egy nő, aki azon a
környéken nevelkedett – megértette magát velük. A falu neve Gata
volt, ami az ő nyelvükön annyit tett: „denevér”. A jelek szerint a dene-
vérek már régen, az emberek érkezése előtt ott tanyáztak.
– Ez az ő otthonuk – magyarázta a tolmácson keresztül Udza, a
vezetőjük. – Mi csak vendégek vagyunk.
– Miért nem űzitek el őket? – kérdezte Kaszir Bint. – Ocsmány kis
férgek.
– Elűzni őket az otthonukból? – nevetett Udza. – Sosem mernénk
megtenni. Meg aztán hasznunk is van belőlük. Ruhát készítünk a bő-
rükből. Az elhullott példányok húsát megesszük – a téli hidegben so-
kuk elpusztul a karmaikat és fogaikat pedig tűként és vágószerszám-
ként használjuk. Az ürülékük termékennyé teszi a talajt, ezért zamatos
gyümölcsök teremnek errefelé. És összefogdossák az apró kártevőket.
Még a nagyobb állatoktól is megvédenek minket.
Kaszir Bint megkérdezte, vannak-e más tagjai is a törzsnek, akik
esetleg épp vadásznak valamerre. Udza azt mondta, nincsenek.
– Mi nemigen vadászunk – magyarázta. – A növények és a saját
állataink táplálnak bennünket.
– Pedig ezeken aztán nincs sok hús – jegyezte meg Kaszir Bint, egy
kisebb csorda girhes tehenet és kecskét szemlélve.
– Eszünkben sincs őket megenni! – kiáltott fel Udza. – A vérüket
isszuk meg. – Amint ezt kimondta, egy denevér szállt az egyik tehén
hátára, és tűfogait az állat húsába mélyesztette. A tehén a füle botját
sem mozdította. A denevér pár pillanatig táplálkozott, majd elrepült.
Ekkor egy kisfiú szaladt oda a tehénhez, száját a sebre tapasztotta, és
szívni kezdte. Amikor jóllakott, a nyakában lógó zacskóból némi port
szórt a harapás helyére.
– Ez elállítja a vérzést – mondta Udza. – A denevérnyáltól nem he-
ged be a seb. Virágokból gyűjtjük be a sebporhoz szükséges összete-
vőket. Ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy életben maradhassunk.
Kaszir Bint ezután az Umm-Gaták vallását kezdte firtatni. Nem volt
egyszerű, mert a tolmács csak nehezen értette meg a „denevértörzs”
fogalmait. Végül, amikor mindent megtudott, amit szükségesnek tar-
tott, elmondta a többi misszionáriusnak, hogy az Umm-Gaták hite
szerint a denevérek a repülés istenének szent követei. Úgy tartották, a
denevérek egykor emberek voltak, és meggyőződésük szerint amikor
meghalnak, ők is denevérré válnak.
– És utána mi történik velük? – csattant fel Kaszir Bint. – Amikor
már denevérként is megdöglenek, akkor mit hisznek, mi lesz?
Amikor a nő lefordította a kérdést, Udza elnevette magát.
– Másmilyen denevérekké válunk – mondta. – Örökké denevérek
leszünk.
Kaszir Bint összevonta a szemöldökét. Látta, hogy ezeket a pogá-
nyokat nagyon nehéz lesz megtéríteni. A misszió korábbi állomásain
már tapasztalta, hogy a nincsteleneket könnyűszerrel meg lehet győz-
ni, de azok, akik a hideg ellen jól felszerelkezve, kényelemben vészel-
ték át a fogcsikorgató telet, nemigen hajlottak az önsanyargatásról
prédikáló Umm-Bijarák szavára.
– Ezeket le fogják mészárolni – suttogta Dzsebel Tel Heszaninak,
amikor Kaszir Bint a követőivel kezdett tanácskozni.
– Igen – mondta Tel Heszani. – Nem hinném, hogy egyáltalán
megpróbálják megtéríteni őket. – Az egyik Umm-Gata gyerekre né-
zett, aki egy denevérrel játszott; épp a fülét simogatta. A rabszolga
szeme összeszűkült, majd körbenézett a szárnyas vérszívóktól hem-
zsegő fákon.
– Emlékszel az Umm-Katibokra? – kérdezte halkan.
– Az aligátorimádók – bólintott Dzsebel.
– Összhangban éltek a természettel – mormogta Tel Heszani. – Az
állatok fajtársaknak tartották őket. Mi történt volna azzal, aki a falu-
jukra támad?
– Nem lettek volna hosszú életűek – horkant fel Dzsebel. – Az ali-
gátorok meg a kígyók cafato... – Elhallgatott.
– Az Umm-Bijarák kimerültek és ingerlékenyek – mondta Tel
Heszani. – A múltkori öldökléstől felbátorodtak, és most vérszomja-
sak. Szerintem még az éjjel lecsapnak.
– De ha az Umm-Gaták rájuk szabadítják a denevéreket... –
Dzsebel szája kiszáradt. – Az ő szemükben mi sem különbözünk a töb-
biektől.
 Tel Heszani bólintott.
– A tábor széle felé kell indulnunk, és készen kell állnunk rá, hogy
bármikor futásnak eredjünk.
– És a hóviharok? – kérdezte Dzsebel. – Hogyan maradunk élet-
ben?
Tel Heszani megvonta a vállát.
– Azzal majd később foglalkozzunk. Ezenkívül az egyetlen megol-
dás, ha figyelmeztetjük az Umm-Bijarákat, hogy támadás helyett bé-
késen visszavonulhassanak.
– Azt nem – mondta Dzsebel, és vonásai megkeményedtek. – Egyék
meg, amit főztek. Bízzuk a sorsunkat a hóviharra, őket meg tépjék
csak szét.
– Rendes körülmények között nem támogatnám a bosszút – mond-
ta Tel Heszani –, de ebben az esetben egyetértek veled. Remélem,
lassú kínhalált halnak majd.
Dzsebelt meglepte a Tel Heszani hangjában csengő keserűség, de
örült neki. Most nem lehetett nagyvonalúnak lenni – az Umm-Bijarák
kapják csak vissza kamatostul, ami jár nekik.
Dzsebel és Tel Heszani a tanácskozó Umm-Bijarákat figyelte. Ami-
kor a rabszolga észrevette, hogy előveszik fegyvereiket, megbökte
Dzsebelt. Felálltak, és elindultak a tábor széle felé.
– Hát ti hova mentek? – szólt rájuk az egyik őr.
– Tudjuk, mi következik most – mondta Tel Heszani. – És nem va-
gyunk rá kíváncsiak.
– Itt maradtok – mordult fel az őr. – Azt mondták, ne avatkozzatok
be.
– Dehogy avatkozunk – csattant fel Tel Heszani. – Éppen hogy nem
akarunk láb alatt lenni.
Az őr rájuk sandított.
– Honnan tudjam, hogy nem a táborból akartok meglógni?
– És mégis hova mennénk? – kérdezte Tel Heszani.
Az őr morcos pillantást vetett rájuk.
 – De szem előtt legyetek ám! – vakkantotta oda nekik.
– Úgy lesz – mondta Tel Heszani, majd Dzsebellel együtt a tisztás
széléhez sétált. Ott megálltak, és vártak.
A falu közepén Kaszir Bint már készen állt. Előlépett hívei közül, és
felszólította a tolmácsot, hogy fordítsa szavait a vendégeik előtt ösz-
szegyűlt, udvariasan figyelő Umm-Gatáknak.
– Gyermekeim, ti tévúton jártok – kezdte. – Degenerált, szánalmas,
eltévelyedett törzs a tiétek. Mi mindig igyekszünk segíteni azokon,
akik letértek az igaz hit ösvényéről, de ti már túl messzire kerültetek
tőle. Így hát, szegény denevérbolond barátaim, kénytelenek vagyunk
megszabadítani Makraszt hitvány fajtátoktól. Higgyétek el nekem –
tette hozzá, miközben követői felemelt fegyverrel megindultak a fa-
lubeliek felé –, csak nektek teszünk szívességet.
Az Umm-Gaták zavartan hallgatták, ám amikor meglátták a köze-
ledő, felfegyverzett hittérítőket, szemük haragosan villant fel. Egy
emberként hátraléptek, és szájukat az égnek emelve éleset rikoltot-
tak; a fülsértő zaj hosszan visszhangzott az erdőben. Az Umm-Bijarák
meglepetten torpantak meg, majd nevettek, és ismét megindultak.
Egy másodperccel később mintha villám csapott volna le: ezernyi
szárny csattogása hangzott fel. Mielőtt az Umm-Bijarák támadásba
lendülhettek volna, a denevérek rájuk vetették magukat. Egyetlen
rajban ereszkedtek le, és surrogtak, martak, karmoltak, csíptek, vájták
a szemeket. Az Umm-Bijarák hadonászva próbálták elhárítani a ve-
szedelmet, és jó néhány denevért le is ütöttek. De minden elhullott
állat helyébe tucatnyi lépett, akik megállás nélkül támadtak, és az
Umm-Bijarákat hamarosan vörös csíkokkal szabdalt fekete felhő vette
körül.
Dzsebel és Tel Heszani csak az összecsapás elejét várta meg. Amint
a denevérek támadásba kezdtek, futásnak eredtek, és vissza sem néz-
ve rohantak a fák között. Pár denevér utánuk repült, de a legtöbb az
Umm-Bijarákra összpontosított. A két fogolynak sikerült szétcsapdos-
ni a rájuk támadó, maroknyi denevérfalkát; pár pillanat múlva úgy
bukkantak elő az erdőből, hogy megúszták néhány harapással és kar-
colással. Megálltak, Tel Heszani körülnézett, majd visszavezette
Dzsebelt az úthoz, amelyen eredetileg jöttek, és megindultak a folyó
felé. Szótlanul szántották a havat; futás közben sokszor elbotlottak, de
ilyenkor rögtön talpra álltak, és folytatták a rohanást.
Végül egy domb tetejére értek, és megpillantották az Asszúdat
kavargó vizét. A folyó a félhomályban sötét pikkelyű, hullámzó testű,
eleven kígyónak tűnt.
– Mehetünk... tovább... arra? – zihálta Dzsebel, arcáról izzadságot
és havat törölve le. Ösvénynek nyomát sem látta.
– Nem tudom – mondta Tel Heszani résnyire szűkült szemmel. Ek-
kor egy pillanatra szétváltak a felhők, és a hold megvilágította a tájat.
– Ott! – kiáltotta a rabszolga, és a távolba mutatott. Dzsebel odané-
zett: a zúgó folyón egy keskeny kőhíd ívelt át.
– Ezt nem mondod komolyan – mondta elfúlva.
– Van jobb ötleted? – tromfolt Tel Heszani.
– De hát azt sem látjuk, milyen széles – nyögött fel Dzsebel. – A
legtöbb kőhíd még jó időben is járhatatlan. Ilyen viharban ez kész
öngyilkosság lenne.
Tel Heszani elgondolkodott.
– Igazad van. Induljunk inkább a folyó mentén lefelé, az Erk Asszi
Dzse felé. – Körbenézett, hogy megtalálja az ösvényt, ám ekkor dene-
vérsivítás és kiabálás ütötte meg a fülét. Hátrapillantott. Kis ideig
semmit nem látott a kavargó hótól, majd a szél egy másodpercre rést
vágott a hófelhőbe, és a rabszolga néhány feléjük botladozó alakot
vett észre. Fölöttük és körülöttük denevérek rajzottak, hátráltatta
őket a hó, az emberek pedig csak nyomultak előre. Mögöttük Tel
Heszani Umm-Gatákat látott, akik követték a túlélőket, hogy ha a
denevéreknek nem sikerül mindet megölni, ők maguk végezzenek
velük.
– Nincs időnk – mondta Tel Heszani komoran, amint a hófüggöny
ismét körbezárta őket. – Ha az Umm-Gaták meglátnak minket, azon-
nal támadnak. A híd a legjobb megoldás, a túloldalra már biztosan
nem fognak követni.
– Mert nem ment el a józan eszük – horkant fel Dzsebel, majd vál-
lat vont. – De igazad van, nincs más választásunk. Gyerünk!

Rengeteg orra bukás és hosszas csúszkálás után sikerült megmászniuk

a hóborította folyópartot, és odaértek a kőhídhoz. Nagyobb volt, mint
amekkorának a távolból tűnt, és elég robusztus ahhoz, hogy több tu-
cat ember súlyát is elbírja. A közepe felé azonban vészjóslóan elkes-
kenyedett. Elég szélesnek tűnt ahhoz, hogy az ember szép időben
átkeljen rajta – feltéve hogy nincs tériszonya és jó az egyensúlyérzéke.
De egy hóvihar kellős közepén...
– Ne vegyük fel mégis inkább a harcot a denevérekkel? – lihegte
Tel Heszani.
– Sőt akár át is úszhatunk – fújtatott Dzsebel, miközben lepillantott
az Asz-Szúdat háborgó hullámaira.
Tel Heszani erőt gyűjtött, és mély levegőt vett.
– Van nálad kötél?
– Nincs.
– Akkor nem tudjuk egymáshoz kötözni magunkat. Csak a saját
ügyességünkben bízhatunk; ha egyikünk megcsúszik, a másik nem fog
tudni segíteni rajta.
Dzsebel nyelt egyet, és így szólt:
– Remélem, veled vannak most az istenek.
– Én pedig remélem, Isten kegyes lesz hozzád – mosolyodott el
halványan Tel Heszani, majd a hídra lépett, Dzsebel pedig szorosan a
nyomában követte.
A szél azonnal mellbe vágta őket, mintha csak egész télen erre az
alkalomra várt volna. Dzsebel még utoljára hátrapillantott – az Umm-
Bijarák kis csoportja már leért a dombról, és a folyó irányába botlado-
zott –, majd a lába elé nézve megindult.
 Lassan, előregörnyedve haladtak, készen arra, hogy ha megcsúsz-
nának, meg tudjanak kapaszkodni. A kőhidat vastag jégréteg lepte – a
hópihék nagy részét rögtön lefújta róla a szél –, ezért minden lépés
kiszámíthatatlan volt. Dzsebel nem foglalkozott a szél süvítésével, a
szemébe vágódó hópelyhekkel, még Tel Heszanival sem; valamennyi
érzékével a hídra összpontosított, és lassú, bizonytalan léptekkel ment
előre. Nem is számolta, kis híján hányszor zuhant le – amikor a szél
majdnem áttaszította a híd peremén a szakadékba, vagy amikor egyik
lábával megbotlott, fél térdre esett, és a pusztulást egy hajszálnyival
megúszva, karjával hozta egyensúlyba magát. Amikor a híd közepé-
hez, a legkeskenyebb részéhez ért, megállt, és bár tudta, hogy őrült-
séget csinál, hagyta, hogy a szél teljes erejével belekapaszkodjon. A
vihar olyan hangosan tombolt, mintha a fiú feldühítette volna, és még
az addiginál is keményebben csapott le rá, legalábbis Dzsebelnek úgy
tűnt. De a fiú ellenállt a széllökéseknek; összehúzta magát, miközben
tébolyultan vigyorgott. Pár másodperc múlva továbbindult – akkor
már biztonságban érezte magát. A szél teljes erővel csapott le rá –
mindhiába. Túl fogja élni!
Persze Makraszban bárki megmondhatója volt, hogy ha egy fiú
megpróbáltatásai kellős közepén megáll vállon veregetni magát, a
szerencse valamennyi istenének haragját magára vonja.
Már majdnem elértek a híd végéhez, már látták a biztos partot,
amikor a szél egy elkószált denevért lódított Dzsebel fejének. Az állat
a karmait beleakasztotta Dzsebel hajába, majd tűfogait a fiú nyakába
mélyesztette. Dzsebel ösztönösen megragadta és letépte magáról a
denevért; a szél felkapta és nekicsapta a hídnak. Azonnal megdöglött,
de ez Dzsebel számára nem sok vigaszt nyújtott. Elvesztette az egyen-
súlyát. Mindkét lábával egyszerre csúszott meg. A szél pajkosan meg-
lódította, és a fiú megrogyott.
– Ne! – kiáltotta Dzsebel, és karjával hadonászva megpróbált elő-
refelé zuhanni, hogy megkapaszkodhasson a hídban. Ehelyett azon-
ban hanyatt esett; a vézna test a gravitációnak és a kegyetlen széllö-
kések kénye-kedvének kiszolgáltatva zuhant lefelé.
Tel Heszani hallotta Dzsebel kiáltását. Már nem volt igaz, hogy
mindenki magáért felel. Megpördült, és kinyújtotta karját, noha való-
színűnek tűnt, hogy Dzsebel magával rántja. Ujjai egy hajszálnyira
voltak Dzsebel kezétől. Egy századmásodpercig mindketten azt hitték,
hogy Tel Heszaninak sikerül elkapni a fiút.
De a rabszolga kétségbeesett mozdulata hiábavalónak bizonyult.
Nem érte el Dzsebel kezét, és mielőtt ismét felé kaphatott volna, a
hanyatt zuhanó Dzsebel már el is tűnt a szeme elől.
A fiú fülét megcsapta a folyó robaja. Látta, hogy a felhőtakarón egy
vékonyka fénysugár hatol át. Lelki szeme előtt Debbat Alg arca tűnt
fel, utána pedig szokás szerint a mélabús Básztínáé. Aztán egy csont-
repesztő csattanás kíséretében belehullott az örvénylő káoszba – és
minden elsötétült.
29.

Lefelé... lefelé... Egyenesen a tátongó semmibe. Úgy tűnt, sosem ér

véget a zuhanás – alászállt a hideg, vizes, fekete, tombolva morajló
pokolba.
Dzsebel egy pillanatig mozdulatlanul lebegett a fagyos sötétség-
ben. Száját ösztönösen kiáltásra nyitotta, de csak vizet nyelt. Fuldok-
lott. Vadul kapálózott és öklendezett, míg emelkedni nem kezdett, és
végül ki nem bukkant a folyóból.
Kiszakadt a víz szorításából, és kapkodó lélegzetet vett. Ismét alá-
merült, majd nagy küzdelmek árán újra feltornázta magát a felszínre.
Vizet köpködve kereste a hidat és Tel Heszanit, de addigra már túlsá-
gosan messzire sodródott. Megint elsüllyedt, nyeldekelt, fuldoklott.
Testét lassan átjárta a metsző hideg. Pillanatok választották el a halál-
tól.
Az áramlás a felszínre sodorta. Potykaként kapkodott levegőért.
Karját az égnek emelte, az istenek irgalmáért könyörögve nyúlt a csil-
lagok felé. És ekkor...
Csend lett. A folyó moraja elhalkult. A sodrás csillapult. A fagy kiállt
csontjaiból. Pár másodpercig zavartan pislogva taposta a vizet. Szeme
ekkor megállapodott valamin, amitől azonnal izgatott lett. Egy bárka!
Dzsebel megpróbált odakiáltani a ladik utasainak, de csak erőtlen
károgásra futotta. Nem várt arra, hogy visszanyerje hangját, inkább
szélsebesen úszni kezdett; karja és lába buzgón hasította a vizet. Szin-
te biztos volt benne, hogy mire megáll körülnézni, a bárka már messze
jár. De amikor hosszú másodpercek múlva szünetet tartott, látta, hogy
a tat már csak néhány karcsapásnyira van tőle.
A hajó oldalán egy kötéllétra lógott. Dzsebel belekapaszkodott, és
felhúzta magát. Úgy bukkant elő a vízből, mint egy vacogó fogú, bőrig
ázott, didergő patkány. De élt! Valami csoda folytán, minimális esélyei
ellenére is sikerült túlélnie a zuhanást.
– Hahó! – rikkantott Dzsebel.
Nem kapott választ. A fiú pár borzalmas másodpercig azt hitte,
hogy egyedül van a lélekvesztőn, amely talán kikötőjéből elszabadul-
va, utas nélkül, céltalanul sodródik végzete felé. De aztán valaki felállt
a bárka elejében; egy magas, aranyköpenyes férfi volt, háttal
Dzsebelnek.
– Uram! – kiáltotta a fiú felemelt kézzel, a férfi felé botladozva. –
Beleestem a folyóba. Megláttam a bárkádat, és felmásztam a fedél-
zetre. Remélem, nem...
Elhallgatott. A férfi nem fordult meg, viszont volt benne valami
ismerős – a köpenye színe, hátközépig érő egyenes, fekete haja.
Dzsebel úgy érezte, ismeri a bárka kapitányát. Rossz előérzete támadt.
– Üdvözöllek, Dzsebel Rúm – mondta a férfi öblös, száraz hangon. –
Már vártalak.
– Vá-vá-vártál? – dadogta Dzsebel. – Ne-nem értem.
– Ma este sok dolgom volt – mormogta a férfi. – Hárman tűz által.
Kettő sziklaomlásban. Sokat a denevérek vagy az Umm-Gaták öltek
meg.
– Honnan tudsz az Umm-Gatákról? – lihegte Dzsebel. – Ki vagy te?
A férfi lassan megfordult. Gyermekarca volt, de agyagból készült,
nem emberi húsból. A hátborzongató maszknak csak a szeme és a
szája mozgott, de ezek sem voltak emberiek: a szeme egy hollóé, je-
ges, kék ajka közül pedig beszéd közben köd gomolygott.
– Rákeb Vádák vagyok – mondta a férfi, és ha Dzsebelben maradt
volna még bármi kétség, szenvtelenül hozzátette: – A halál istene.

Dzsebel a bárka elejében állt, és a folyót bámulta. Az Asz-Szúdat volt

ez – és mégsem. A víz mélykék színben ragyogott, akárcsak Rákeb
Vádák szája. A folyó tomboló zajlása fölött pedig még egy réteg volt,
amely lágyan hullámzott. A fiú újabb bárkákat pillantott meg a távol-
ban; néhányuk épp olyan volt, mint amelyiken ő utazott, a többi egé-
szen más. Valamennyi ugyanabba az irányba tartott komótos, egyen-
letes sebességgel.
Dzsebel az agyagarcú Rákeb Vádák tiszteletet parancsoló alakjára
pillantott. Amikor a halál istene felfedte előtte kilétét, a fiút rémület
fogta el, de ez gyorsan el is múlt. Tudta: ha Rákeb Vádák eljön az em-
ber lelkéért, követni kell őt. Ilyenkor már nem volt értelme félni a ha-
láltól annak, aki számára a halandók világa úgyis csak veszedelmet
hozott.
A bárkán könnyű szél söpört végig, és Dzsebel megborzongott –
még mindig a vizes ruhája volt rajta, haja is nedvesen tapadt a fejére.
Nem értette, mi történt. Úgy tudta, a holtak meztelenül tértek meg
Rákeb Vádák keblére, aki lelküket a fedélzet alatt raktározta el. Az
összes többi részlet a helyén volt – a bárka, a köntös, az agyagarc, a
haj –, ez vajon miért nem stimmelt?
Dzsebel beljebb lépett a bárka orrából. Rákeb Vádák mereven elő-
renézett, apró, fekete hollószeme a folyón nyugodott. Dzsebel köhin-
tett egyet, hogy felhívja magára az isten figyelmét.
– A többi bárka micsoda, uram?
– A halál csónakjai – felelte Rákeb Vádák anélkül, hogy körülnézett
volna. – Rengeteg ember van a világon, és sokféle hit. Ahhoz, hogy
valamennyinek eleget tehessen, a halálnak többféle alakban kell
megjelennie. Nem is hinnéd, milyen sokfélében.
– Mind ugyanarra a helyre kerülnek? – kérdezte Dzsebel.
– Igen.
Dzsebel habozott egy kicsit, aztán úgy határozott, nincs veszíteni-
valója.
– És az hol van?
Rákeb Vádák hátrafordult, és Dzsebelre meredt. Bár az arckifejezé-
se nem változott, Dzsebelnek olyan érzése volt, hogy az isten moso-
lyog.
– A halottakat odáig szállítjuk, ahol kitesszük őket. Azon túl pedig...
– Vállat vont.
– De azt hittem... A halál istene mégiscsak te vagy, nem?
– A halál egyik istene – javította ki Rákeb Vádák.
– Akkor biztosan tudod, hová kerülnek a lelkek.
Az isten megrázta a fejét.
– A halál nem a vég. Köztes állapot. Mi elszállítjuk a lelkeket a kö-
vetkező létállapot kapujáig, de hogy ezen a világon túl mi van, az
számunkra is ugyanolyan rejtély, mint számotokra.
– Akkor nem tudod, mi történik majd velem? – kérdezte Dzsebel.
– Nem.
A fiú fel-alá járkált a fedélzeten. Nem sok különbséget érzett je-
lenlegi és még élő állapota között, azt leszámítva, hogy most sokkal
jobban fázott.
– Miért fázom ennyire? – panaszkodott Dzsebel, és karját maga
köré fonta. – Ha a testemet magam mögött hagytam az Asz-
Szúdatban, miért fagyoskodom még mindig?
Rákeb Vádák hosszú ujjával a fedélzetbe vágott ajtóra mutatott,
nem messze Dzsebeltől.
– Nézz be oda – mondta.
Az ajtón egy karika függött. Dzsebel belekapaszkodott, és felhúzta.
Az ajtó könnyedén felemelkedett, és a fiú lenézett az alatta lévő kam-
ra homályába. A kis helyiségben hosszúkás, vékony, derengő fényű
alakzatok köröztek fel-alá halk surrogással. Némelyik a másik körül
kavargott, néhányan igyekeztek külön húzódni. Dzsebel sosem látott
azelőtt hasonló alakokat, de rögtön tudta, mik azok.
– Lelkek – sóhajtotta.
– Így van – mondta Rákeb Vádák. – A holtak lecsupaszított valója,
mely örökre elvált testüktől. Jók és rosszak, öregek és fiatalok, erősek
és gyengék. Végül mind itt köt ki, vagy egy ehhez hasonló bárka mé-
lyén. És hogy tudatában vannak-e, mi történt velük? – Fejét oldalra
billentette, mintha neki tették volna fel a kérdést. – Nem tudom. Az
én dolgom annyi, hogy átszállítsam őket egyik helyről a következőre;
mindig is ezt tettem, és mindig is ezt fogom tenni.
Dzsebel leeresztette az ajtót, és összeráncolta homlokát.
– Miért nem vagyok én is ott, a többi halottal?
Rákeb Vádák Dzsebelre szegezte opálosan fénylő hollószemét. Az
Umm-Aine ismét megremegett, de ezúttal nem a hidegtől. Most döb-
bent rá a helyzet valódi súlyára. Ott állt Rákeb Vádák bárkájának fe-
délzetén, szemtől szemben egy valódi istennel! Ráadásul magával a
halál istenével, mind közül a legrémisztőbbel és legrettegettebbel. Ez
önmagában elég volt ahhoz, hogy az ember beleőrüljön, és pár má-
sodpercig Dzsebel is úgy érezte, kis híján eszét veszti. De aztán Rákeb
Vádák megszólalt:
– Néha rám tör a magány – mondta a révész. – Előfordul, hogy idő
előtt veszek magamhoz egy lelket, hogy beszélgethessünk.
– Magány? – visszhangozta Dzsebel. – Hiszen te egy isten vagy.
Rákeb Vádák felsóhajtott – mintha száz hulla fordult volna meg
sírjában –, majd egy másik bárkára mutatott.
– Sosem találkozunk, és sosem pihenünk. A mi életünk örökös szol-
gaság. Tudod te, milyen érzés rabszolgának lenni?
– Igen – mondta Dzsebel szomorúan.
– Akkor képzeld el, hogy tengernyi évezreden át úgy kell élned. A
világ születésének legelső pillanatától fogva tevékenykedünk, és abba
sem hagyjuk, amíg az utolsó élőlény el nem távozik. A magány szó
nem is fejezi ki, mit érzek valójában, de csak ezzel tudom számotokra
körülírni.
– És nem lehetne... Nem is tudom... Nem vonulhatnál vissza? – kér-
dezte Dzsebel.
Rákeb Vádák megrázta a fejét.
– Ez nem egy szakma. Mi erre rendeltettünk. Teljesítenünk kell a
kötelességünket, egyetlen perc megállás nélkül. Nálunk így megy ez.
Hosszas csend állt be. Dzsebel azon merengett, milyen lehet a ha-
lál istenének helyében lenni, Rákeb Vádák pedig olyasmiken elmélke-
dett, mint amin a halottak lelkét bárkájukon szállító, halhatatlan iste-
nek általában szoktak.
– És miről akarsz beszélgetni? – kérdezte végül Dzsebel.
– Az életedről... A népedről... Hogy mit ettél ma. Bármiről.
Dzsebel eltűnődött.
– Tudod, ki az a Szabbáh Eid?
– Már hallottam róla.
– Szóval az egész a tűzistennel kezdődött. Vagyis várj, nem egészen
– úgy indult, hogy az apám...
Dzsebel elmesélte a történetét. Rákeb Vádák hallgatott, nem kér-
dezett. Képtelenség volt eldönteni, azért-e, mert lenyűgözte, vagy
mert korábban tucatnyi hasonló históriát hallott.
– Aztán hozzám vágódott a denevér, elvesztettem az egyensúlyo-
mat, és a többit már tudod – fejezte be elbeszélését Dzsebel.
Miközben a fiú mesélt, Rákeb Vádák mozdulatlanul hallgatta. Most
felemelte fejét, és hallani lehetett, amint beleszimatol a levegőbe.
– Sok Umm-Bijara lelkét érzem. Ha van is köztük olyan, aki túlélte,
nem maradtak sokan.
– Minél kevesebb, annál jobb – mordult fel Dzsebel.
Megint hallgattak. Dzsebel most azon gondolkodott, amit Rákeb
Vádák korábban mondott. Megköszörülte a torkát, és halkan azt kér-
dezte:
– Szórakoztatónak találtad a történetemet?
– Nincsenek fogalmaim arról, mi szórakoztató és mi nem – mondta
Rákeb Vádák. – Viszont lekötötte a figyelmemet, és ezt köszönöm
neked.
– Cserébe válaszolsz egy kérdésemre? – kérdezte Dzsebel.
– Ha tudok.
Dzsebel nyelt egyet.
– Azt mondtad, idő előtt vetted magadhoz a lelkemet. Hogy értet-
ted ezt?
 – Nem voltál halott, amikor magamhoz szólítottalak – mondta
Rákeb Vádák. – Félholt voltál, igaz, de még éltél. Ha egy kicsit vártam
volna, a lelked a raktérben lenne eltárolva.
– De már halott vagyok? – kötötte az ebet a karóhoz Dzsebel.
– Ha az lennél, most nem beszélgetnénk – mondta az isten.
– Akkor mostantól mi lesz? – kérdezte Dzsebel. – Szóval tartalak
mindaddig, amíg meg nem unod a társaságomat? Visszadobsz az Asz-
Szúdatba, vagy elvágod a torkomat?
– Visszadoblak – mondta Rákeb Vádák. – Méghozzá nemsokára,
mielőtt elérek úti célomhoz. A folyó bevégzi, amit elkezdett, utána
pedig birtokomba veszem a lelkedet.
– De nem lehetne... Nem tudnál mégis... – Dzsebel elhallgatott.
– Életben hagyni? – Rákeb Vádák megrázta a fejét. – A halál senki-
nek nem kegyelmez.
– De haladékot biztosan adhat – mondta Dzsebel. – Partra is tehet-
nél, a lelkemért pedig eljöhetnél később.
Rákeb Vádák felmordult.
– Minden embernek megvan a maga életideje. A tiéd is ki van mér-
ve. Ha visszavinnélek, megszegném az élet törvényét.
– Legrosszabb esetben mi történhet? – kérdezte Dzsebel. – Meg-
büntetnének érte?
– Engem senki sem büntethet meg – mondta Rákeb Vádák; s ezt
nem dicsekvően, pusztán tényként közölte.
– Hát akkor mi akadálya? – erősködött Dzsebel. Már felkészült ar-
ra, hogy elfogadja a halál gondolatát, de most, hogy esélyt látott a
túlélésre, azonnal megragadta azt.
– Miért eresztenélek el? – ellenkezett Rákeb Vádák. – Mindazok
közül, akiket eddig kihúztam a vízből – harcosokat, papokat, nemese-
ket, még bukott isteneket is –, miért éppen téged hagynálak futni?
Mitől lennél te olyan kivételes?
Dzsebel vállat vont.
– Hogy rákérdeztem.
 – Sokan tesznek így.
– Azt mondtad, tetszett a történetem.
– Lekötötte a figyelmemet, de hallottam már jobbat is.
Dzsebel lázasan gondolkodott. Tucatnyi logikus érv kínálkozott, de
sejtette, hogy Rákeb Vádák valamennyit lesöpri az asztalról. Majd
támadt egy vad ötlete, és úgy döntött, tesz egy kísérletet.
– Magányos vagy.
– Na és?
– Lehetnék a barátod.
Az isten felhorkant.
– Rengeteg ember van, aki alig várja, hogy magammal vigyem. Szí-
vesen látnak. Néhányan bálványként imádnak. Úgyhogy barátokból
van elég.
– De ők csak a halál képviselőjét látják benned – mondta Dzsebel. –
Egyszer találkoznak veled, és aztán soha többé. Lefogadom, még so-
sem fordult elő, hogy egy rég nem látott barátodat úgy üdvözöld a
bárkán: „Szervusz, jó, hogy látlak.” így van?
Rákeb Vádák hallgatott. Majd halkan így szólt:
– Igen.
– Ha szabadon engedsz – folytatta Dzsebel –, örömmel várhatod
majd a találkozásunkat. Ha még azelőtt ragadsz el, hogy lejárna az
időm, a személyemben egy valódi barátot húzhatsz a fedélzetre. Eltár-
saloghatunk. Mesélhetünk vicceket. – Elnevette magát. – Halálra rö-
högjük magunkat!
Rákeb Vádák nem mozdult, csak a fedélzeten nyugvó tekintete
siklott át a folyóra.
– Egész... érdekesen hangzik – suttogta.
– Nemcsak érdekes – mondta Dzsebel –, hanem jó is lenne. – Amíg
az isten eltöprengett ezen, megkérdezte: – Tudod, mennyi időm lenne
még hátra, ha életben hagynál?
– Nem. Megérzem majd az időd lejárta előtt, de csak akkor.
– Szóval nem tudod majd, mikor számíts rám – mosolyodon: el
Dzsebel. – Meglepetés lesz, amikor felbukkanok. Váratlan öröm.
Újabb hosszú csönd következett. Majd Rákeb Vádák szaggatott
kacajra fakadt; nem nagyon illett hozzá ez a hang.
– Ékesszóló vagy, mint egy politikus – mondta. – A szíved azonban
nem sötét. Rendben, meggyőztél. Visszaviszlek az élők partjára. – Fel-
emelte a mutatóujját. – Hanem a többi isten nem fogja ezt jó szemmel
nézni. Valószínűleg megbüntetnek téged. Lehet, hogy később majd
azt kívánod, bárcsak elfogadtad volna a halált, amikor lehetőséged
volt rá.
– Nem – jelentette ki Dzsebel. – Lehetnek bármilyen rosszak a kö-
rülmények, de életben leszek. Már látom, milyen becses ajándék az
élet. Amíg csak nem kényszerülök rá, nem akarok hátat fordítani neki.
– Úgy legyen.
Rákeb Vádák a bárka jobb oldala felé fordította fejét. Mindkét
kezét a magasba emelte, a bárka pedig panaszos recsegés-ropogás
kíséretében kitért a fősodorból, és a part irányába kanyarodott.
– Nem kell ám ilyen hamar ki tenned – mondta Dzsebel. – Beszél-
gethetünk még.
– Nem bánnám – mondta Rákeb Vádák. – De már a cél közelében
járunk, és ha most nem távozol, utána már késő lesz.
– Értem. Hát akkor ég veled. Vagyis viszlát. Amíg legközelebb ta-
lálkozunk.
És kiugrott. Amikor áthatolt a folyó különös felső rétegén, összeza-
varodott. Testébe fagyos hideg mart, amikor megint a folyóban találta
magát: az Asz-Szódat partjától nem messze, a derékig érő vízben állt.
Dzsebel hátrapillantott. Rákeb Vádák bárkáját kereste, de most
csak a folyó áradását látta. Intett, hátha a halál magányos istene még
látja őt, majd a part felé úszott, mielőtt a sodrás ledöntené lábáról, és
a mélybe húzná.
Nagy nehezen kikászálódott a vízből. Többször is megcsúszott a
hóborította parton, és végül, amikor már messzebbre vergődött a fo-
lyótól, hanyatt vetette magát. Az égre bámult; a legszebb felhők úsz-
tak odafent, amiket valaha látott. Mellkasa minden lélegzetvételnél
görcsösen összerándult, és bár végtagjai remegtek, boldogságon kívül
semmi mást nem érzett.
Egy teljes percig áldotta magában elképesztő jó szerencséjét, majd
felkelt, nehogy halálra fagyjon – milyen kínos is lenne! –, és körülné-
zett. Nagy meglepetéssel és örömmel állapította meg, hogy Rákeb
Vádák az Umm-Hamaták lakóhelyéül szolgáló szikla lábánál tette őt
partra.
A halott barlanglakók teste szanaszét hevert; legtöbbjüket vékony
hóréteg borította. Időközben dögevő állatok vették őket gondjaikba –
sok hullát összemartak és megcsipkedtek. Dzsebel elfordította tekin-
tetét a szomorú látványról, és a szirthez sántikált. Nem sok ereje ma-
radt, de tudta, hogy fel kell másznia. Ha sikerül feljutnia a meleg bar-
langokhoz, lehámozhatná magáról vizes ruháit, kipihenhetné magát,
majd az elemek erejétől védve ehetne és megerősödhetne. Odakint
maradni a biztos halállal lenne egyenlő.
Nyögve, sírva kapaszkodott fel a szirtre. Többször majdnem le-
esett, de mivel már tudta, valójában mit tartogat számára a halál, vas-
akarattal kapaszkodott vissza. Végül sikerült felérnie a legalsó barlang
bejáratához, ahol megpihent, hogy erőt gyűjtsön a további mászáshoz.
Mielőtt azonban megtehette volna, négy kéz kapott utána a sötét-
ből, és berántotta. Dzsebel egy szédült pillanatig azt hitte: a feldühö-
dött istenek személyesen jöttek el Makraszba, hogy megbüntessék őt.
Aztán meghallott egy hangot, és rájött, hogy egy kevésbé hatalmas,
de éppoly veszélyes páros markában van.
– Csak nem a szemem káprázik, Blair úr?
– Kizárt dolognak tartom, Bush úr.
A kimerültség, a félelem és a hirtelen megrázkódtatás hullámai
egyszerre szakadtak Dzsebel fejére. Elájult, de mielőtt jótékony öntu-
datlanságba merült volna, még hallotta a sötétben felhangzó gonosz,
gúnyos nevetést.
30.

Mire Dzsebel felébredt, kihámozták vizes ruháiból, és egy vastag su-

bába csavarták. Egy pillanatig álmos mosollyal nyújtózkodva élvezte a
kényelmet és meleget. Aztán eszébe jutottak a hangok, és szeme hir-
telen felpattant. Remélte, hogy csak álmodott, de amikor megpillan-
totta a közelében ülő, aligátorként vigyorgó sírrablókat, reményei
azonnal szertefoszlottak. Felnyögött, és a plafont bámulva káromko-
dott.
– Ifjú segédünk nem örül maradéktalanul a találkozásnak – állapí-
totta meg kimérten a bajszát simogató Blair.
– Úgy fest – kuncogott Bush a szakállát fésülgetve. – Ami azt illeti,
olybá tűnik, hogy... a gyilkos bosszúszomj talán nem a legjobb kifeje-
zés... Mindenesetre készen áll arra, hogy alaposan eltángáljon ben-
nünket.
– Hogy kerültetek ide? – mordult fel Dzsebel.
– Azután, hogy elhagytátok Diszit, követtük elbűvölő új gazdáidat –
mondta Bush.
– Kézenfekvőnek tűnt, hogy lesznek majd véráldozatok – tette hoz-
zá Blair –, meg hogy jó eséllyel akad majd a nyomotokban pár feldúlt
falu.
– Ugyan hogy is vihetne az ember sikerre egy hadjáratot, ha menet
közben nem koncol fel néhány hitetlent? – mélázott Bush.
– A legfantasztikusabb az Umm-Bijarák fajtájában, hogy nem sokat
adnak a földi hívságokra – mondta Blair. – Amikor lemészárolnak egy
falut, alapos munkát végeznek, de utána szinte mindig elmulasztják
kifosztani a hullákat.
– És itt jönnek a képbe a hozzánk hasonló vállalkozó szellemek –
somolygott Bush.
– Egy ideig úgy tűnt, szép terveink kudarcba fulladnak – sóhajtott
fel Blair. – Az első két falu lakóit megtérítették, és ha nem is tették
volna, azoknál úgysem volt semmi érték.
– Itt viszont ránk mosolygott a szerencse – derült fel Bush. – A bar-
langlakóknak nem volt ugyan nagy vagyonuk, de elegendő tartalékkal
rendelkeztek ahhoz, hogy megfelelő kárpótlást kapjunk fáradozásain-
kért.
– A legtöbb barlangot már átkutattuk és kisöpörtük – hencegett
Blair. – Igazán csinos kis zsákmány jött össze, még az én mértékemmel
is.
– Gondoltunk rá, hogy tovább sodródunk az Umm-Bijarák farvizén
– mondta Bush –, de hát mi megelégszünk ennyivel is. Majd leintjük a
következő erre járó hajót, és a folyó menti településeken kiárusítjuk a
portékánkat.
– Ez a környék túlságosan vadregényes a mi ízlésünknek – súgta
bizalmasan Blair. – Itt az ember sosem tudhatja, ki vagy mi leselkedik
rá a következő bokorban.
– Egy-két nap, és már indulhatunk is – mondta Bush.
– Külön köszönet a remek időzítésért, így te is velünk jöhetsz – fu-
volázta Blair.
Bush Dzsebelre kacsintott.
– Várnak a temetők, ifjú Rúm! Még egy jó hónapig járhatjuk őket,
mielőtt elindulunk délnek, civilizáltabb vidékek felé.
A két sírrabló angyali mosolyt villantott Dzsebelre. Az visszanézett
rájuk.
– Az Umm-Bijarák meghaltak – mondta tompán. – Denevérnek
szaggatták szét őket.
Bush lebiggyesztette ajkát.
– Milyen különös. Tel Heszani is meghalt?
– Igen – hazudta Dzsebel.
– Elejétől a végéig el kell mesélned az egészet – mondta Blair –, de
tartogasd az útra; legalább lesz mivel agyonütni az időt.
– Találkoztam Rákeb Vádákkal – mondta halkan Dzsebel. Bush és
Blair képéről lehervadt a mosoly.
– Miket beszélsz? – mordult rá Blair.
– Utaztam a halál istenének bárkáján. Már nem tudtok megijeszte-
ni. Szánalmas bolondok vagytok, akiknek hamarosan lejár az ideje.
Rákeb Vádák már vár rátok. Talán még ma este magával visz titeket.
A két sírrabló zavartan bámult Dzsebelre. Aztán elnevették magu-
kat.
– Szamárság! – kurjantotta Bush.
– Nevetséges! – tódította Blair.
– Elment az esze ennek a fiúnak – jelentette ki Bush.
– Vagy csak ijesztgetni akar minket – mordult Blair.
Dzsebel arcán fanyar mosoly ült. Volt egy terve. Ha beválik, sokkal
előbb megszabadul az álnok hullarablóktól, mint azok valaha is hin-
nék.
– És hol tartjátok a zsákmányt? – kérdezte.
– A nagy része itt van – mondta Bush, és a körülöttük lévő zsákokra
mutatott.
– Nem ezekre a kacatokra gondolok – mondta Dzsebel. – Úgy ér-
tem...
És elhallgatott, mintha rájött volna, hogy elszólta magát. Elég
ügyetlenül színészkedett, de a kapzsi Bush és Blair azonnal bevette.
– Mit akartál mondani? – kérdezte Bush.
– Semmit – tiltakozott Dzsebel.
– Fejezd csak be, amit elkezdtél! – vakkantotta Blair, és egy kést
rántott elő. – Látjuk a hegeiden, hogy az Umm-Bijarák kegyetlenebb
gazdáid voltak, mint mi valaha is, de ha kényszerítesz rá, igazán semmi
akadálya, hogy felvegyük velük a versenyt.
– Gyerünk, ifjú Rúm – turbékolta Bush. – Mondd csak el szépen a
titkodat!
Dzsebel megnyalta a száját, mintha megrémült volna a sírrablóktól.
 – Azt hittem, mostanra már megtaláltátok.
– Mit találtunk meg? – rivallt rá Bush.
– Hát nem jártatok fent, a szikla tetejénél? – kérdezte Dzsebel.
– De, néhányszor – mondta Blair. – Nyársra húztunk egy birkát, és
amikor elindulunk, viszünk is magunkkal párat, de... – A szeme össze-
szűkült. – Azt mondod, van ott fent valami, amit nem vettünk észre?
– Nem jártátok körbe a dél felé néző szirtet? – kérdezte Dzsebel.
A két sírrabló némán rázta meg a fejét.
– Ott van a... – Dzsebel ismét elhallgatott.
– Ki vele! – mordult fel Blair, körmével a kés pengéjét kocogtatva.
– Az Umm-Hamaták egy barlangban tartják a kincseiket – hazudta
Dzsebel.
– Milyen kincseiket? – vetett rá Bush egy gyanakvó pillantást.
– Hajókra támadtak lesből. Hálókkal ejtették csapdába őket, majd
sziklatömböket hajítottak rájuk a szirtről. A roncs darabjai fennakad-
tak a hálókban, amiket aztán bevontak; a törmeléket és a hullákat
visszadobták a folyóba, a szvágát meg a drágaköveket viszont megtar-
tották.
– Hol? – kiáltott fel Bush és Blair felcsillanó szemmel. Most már
szemernyit sem gyanakodtak rá; nagyon is hihetőnek tartották, hogy
az Umm-Hamaták ugyanolyan könyörtelenek és haszonlesőek voltak,
mint ők ketten.
– Van egy barlang odafent, a sziklában – mondta Dzsebel halkan,
és lehajtotta a fejét. – Nem merték itt tartani a zsákmányt, nehogy
szemet szúrjon a kereskedőknek.
– Láttad is a kincset? – kérdezte Bush. – Nem csak valami kósza
mesét hallottál róla?
– Láttam – mondta Dzsebel. – Amikor az Umm-Bijarák támadni
készültek, a barlanglakók megpróbálták a vagyonukkal megváltani
magukat. Kaszir Bint nem fogadta el a kincset, és lekaszabolta őket,
de később azért felmentünk megnézni. Kaszir Bint azt mondta, a bűn
barlangja ez, amit érintetlenül kell hagyni, és soha senkinek nem sza-
bad róla beszélni. Azt hiszem, azt tervezte, hogy a hittérítő körút vé-
geztével majd visszatér, és egymaga tartja meg a zsákmányt.
Bush és Blair remegett.
– Mennyi lehet ott? – károgta Bush.
– Én épphogy benéztem – mondta Dzsebel. – Az a barlang legalább
ötször akkora, mint ez. Nagy részét elfoglalták a kincsek, a zsákok
helyenként három-négy sorban egymásra pakolva álltak.
Bush úgy visított fel, mint egy kisfiú, majd mindkét kezét a szájára
szorította.
Blair előbb megrovó pillantást vetett üzlettársára, aztán tekintetét
Dzsebelre szegezte.
– Ha most hazudsz... – kezdett bele fenyegetően.
– Miért tenném? – felelt Dzsebel durcásan.
– Egy valódi kincsesbarlang! – sóhajtott fel Bush, és a boldogságtól
majdnem a könnye is kicsordult. – Egész életünkben erre a pillanatra
vártunk, Blair úr. Mindig mondtam, hogy egyszer elérkezik majd. Ha
fáradhatatlanul gürcölünk, ha kitartóan kutatjuk, ha nem adjuk fel a
reményt...
– Visszavonulhatunk – ábrándozott Blair. – Kastélyt építhetünk,
megkaphatjuk a legfinomabb borokat, ételeket és nőket... Születhet-
nek gyerekeink, kényelemben és biztonságban öregedhetünk meg...
– És te is megkapod majd a magad részét, Rúm úr – ígérte Bush. A
fiúra kacsintott; a gesztusban most az egyszer nem volt semmi gunyo-
ros vagy bántó. – Többé nem kell a temetőket túrnod! Áldani fogod a
napot, amikor utunkba akadtál.
– Nekem nem kell belőle – mondta Dzsebel. – Az a kincs a halotta-
ké.
Bush és Blair felnevetett.
– Az a vajszíved fog a sírba vinni – dörmögte Blair.
– Sebaj, több marad nekünk – kurjantott Bush, majd sürgető moz-
dulatot tett Dzsebel felé. – Kapj magadra valamit, fiam, és vezess
bennünket. Előre a dicsőségért!
 A kereskedők lelkesedése nyugtalansággal töltötte el Dzsebelt. A
barlangokban felhangzó nevetések és viccek a legelső találkozásukra
emlékeztették őt, amikor még két víg kedélyű utazónak hitte őket.
Ebben a hangulatukban egész ártalmatlannak tűntek; merész terveket
szőttek arról, mi mindent kezdhetnek majd a rengeteg szvágával, mi-
lyen mulatságokat rendezhetnek belőle, milyen nőket vehetnek meg,
sőt: milyen nemes ügyeket támogathatnak.
– A tehetős ember igenis legyen jótékony – szögezte le Bush.
– Csak nehogy véletlenül túlzásba vigyük – mormogta Blair.
– Ennek a veszélye aligha fenyeget – nevetett Bush.
Kis híja volt, hogy Dzsebel elmondja nekik az igazat, és megkímélje
az életüket. Aztán eszébe jutottak azok a borzasztó éjjelek a teme-
tőkben – hogyan gyalázták meg a halottakat, milyen könnyedén öltek
embert, és milyen szívtelenül tartották őt rabként. Ahogy feltolultak
az emlékei, úgy szilárdult meg az elhatározása. Hátat fordított min-
den megbocsátásnak és könyörületességnek, és csak az előtte álló
piszkos munkára koncentrált.
Amikor a füves területre értek, Bush és Blair lelkesen megiramodva
loholni kezdett, maguk mögött hagyva Dzsebelt. Csak a szirt lábát
figyelték, ügyet sem vetettek a sziklafalon lassan és sejtelmesen ide-
oda kavargó árnyakra.
Dzsebel hátramaradva követte a sírrablókat; ügyelt arra, hogy ne
tekintsen felfelé, nehogy hátranézzenek, és meglássák, hogy az ár-
nyékokat bámulja, és gyanút fogjanak. Azon tűnődött, Rákeb Vádák
jön-e majd el értük, vagy valami más halálistenben hisznek. Vajon ki
gyűjti be azoknak a lelkét, akik semmiféle istenben nem hisznek, vagy
hitük szerint másik testben születnek újjá?
Amikor a kereskedők a szirthez értek, lelassítottak, és kérdőn néz-
tek Dzsebelre.
– Szóval? – kérdezte Bush. – Hol van?
– Várjatok csak – ráncolta a homlokát Dzsebel. – Tudom, hogy a
bejárat nincs messze innen, de a pontos helyére nem emlékszem...
 Pár lépést tett hátrafelé, és közben felpillantott. Látta, hogy az
árnyak akkorra már egybegyűltek, és arrafelé siklanak, ahol Bush és
Blair várakozott türelmetlenül.
– Talán ha tüzes vasat nyomnánk a talpadhoz, felfrissülne az emlé-
kezeted – csattant fel Blair.
– Nyugalom – csitította Dzsebel. – Itt van a közelben. Csak még
egy kis türelmet... – Jobbra-balra nézelődött, mintha a képzeletbeli
barlang bejáratát keresné. Bush és Blair merőn nézte a fiatal Umm-
Ainét – sejtelmük sem volt arról, mi folyik a hátuk mögött.
Az árny elért a szirt lábához. Dzsebel még egy lépést hátrált, majd
abbahagyta a színlelt keresgélést.
– Halottaktól lopni nem helyes – mondta halkan.
– Jaj, hagyd már ezt! – vakkantotta Bush.
– Add elő a kincset! – parancsolta Blair.
– Hát kincs az nincs – mondta Dzsebel, és mögéjük mutatott. –
Hacsak a holtak birodalma nem tartogat majd számotokra kincset.
Bush és Blair túl későn észlelte a veszélyt. Ha akkor félreugranak,
talán megmenekülnek, de ők ehelyett megfordultak, hogy lássák, mi-
re mutat Dzsebel. Egy pillanatig tátott szájjal bámulták a hatalmas
árnyékot. Ekkor a szikla kivágódott, és elragadta őket.
A két kereskedő felordított – kiáltásukat elnémította az őket beke-
belező szikla –, és vergődés közben egy pillanatra előbukkantak.
Bushnak sikerült elfordulnia a sziklától, és halálra vált arccal, segély-
kérőn Dzsebel felé kapott. Az Umm-Aine ösztönösen kinyújtotta a
karját, hogy elkapja és kirántsa Busht. Ám a szikla ekkor visszaugrott a
helyére, megszilárdult, örökre magába zárva az álnok sírrablókat.
Elhaló, síron túli kiáltás hallatszott:
– Ne-e-e-e-e...
Aztán csend.
Az árnyék egy percig még ott gomolygott áldozatai körül, majd
kilencfelé szakadva szétoszlott, és maga mögött hagyta a kőbe der-
medt halottakat.
 Dzsebel megszemlélte a maradványokat a sziklában. Blair háttal
állt a fiúnak, és alig domborodott ki a kőből – a felületes szemlélőnek
nem is igen tűnt volna fel. Bush azonban szemben állt vele; szemét és
száját tágra nyitva, karját még több száz és ezer éven át nyújtja se-
gélykérőn, amíg a hó és a szél ki nem kezdi a körvonalait.
Dzsebel komoran nézte Bush rémült arckifejezését és kinyújtott
karját, begörbülő ujjait. Ha majd valaki erre jár, joggal hiheti, hogy
egy sziklába vájt szobrot lát, és eltöprenghet rajta, vajon egy köztisz-
teletben álló vértanút vagy szentet ábrázol-e.
Dzsebel hátat fordított a szirtnek s az elkárhozott Bush és Blair
uraknak, majd levánszorgott a barlangokig, ahol csendben evett egy
kicsit. Aztán jó meleg ruhába burkolózott, és a távolba révedve, ma-
gányosan üldögélt a félhomályban, újra és újra felelevenítve magában
Bush és Blair halálát. A hátborzongató emlékek szemernyi elégtétellel
sem szolgáltak számára.
31.

Dzsebel evett, bevackolta magát, és elaludt. A barlangok mélyén kép-

telenség volt megállapítani, nappal van-e vagy éjszaka, de nem is ér-
dekelte. Ólmos fáradtságot érzett. Nem gondolt a jövőre, hogy mi
történne vele, ha valaha elhagyná ezt a helyet, és hogy hova is mehet-
ne. Egyedül volt a gondolataival, és legtöbbjük iszonyattal töltötte el.
Megpróbált vigaszt találni a régi szép napokban: felidézte Debbat
Algot, a családját, Básztínát, a lány anyját és a vádibeli életét, amikor
még ártatlan és szabad volt. Egyik kép sem tűnt valóságosnak. Dzsebel
nehezen hitte, hogy létezett valaha egy fájdalom, veszteség, árulás,
gyűlölet, halál, magány nélküli világ. Ki van zárva!
A gyertyák nagy része már leégett a barlangban. Dzsebel folyama-
tosan pótolta őket az egyik falban elhelyezett tárolóból, de elhatároz-
ta, hogy ha a mostani köteg kialszik, nem vesz elő többet. Amikor az
utolsó ellobban, árnyként fog majd élni egy fény nélküli világban.
Nincs kizárva, hogy Dzsebel el is töltötte volna hátralévő életét a
barlangokban némán és számkivetetten, de a sorsnak más terve volt
vele. Ki tudja, mennyi ideje élhetett már a sötétben, amikor egy nap
meghallotta, hogy valaki közeledik. Halkan mozgott, de Dzsebel füle
a csendhez szokott, és még a falon mászó pókot is meghallotta volna.
Dzsebel figyelőállásba helyezkedett a vaksötét barlangban, és lát-
ta, hogy egy gyertyát tartó férfi lép be. A fiú felismerte, de nem akart
odakiáltani neki. Ha így tesz, egy pillanat alatt visszazuhan a való vi-
lágba. Biztonságosabb itt guggolni a sötétben, megvárni, hogy a vá-
ratlan látogató elmenjen, és élete magányosan folytatódjon az elha-
gyatott barlangokban.
A férfi körülnézett, majd bemászott az egyik, felszínre vezető alag-
útba. Dzsebel szerette volna, ha távozik, de félt attól, hogy odavonzza
Bush és Blair látványa, és túl közel kerül a szirthez. Így hát kelletlenül
bár, de megtörte a hallgatást, és odaszólt a férfinak:
– Tel Heszani.
Az Umm-Kesába megperdült. Amikor a fiú kilépett a sötétségből, a
rabszolga arca rémülten rándult meg.
– Dzsebel? – suttogta rekedten. – Szellem vagy?
– Nem – mondta a fiú, hunyorogva a fényben.
Tel Heszani kétkedve nézett Dzsebelre, majd mosoly öntötte el az
arcát.
– Dzsebel Rúm! – kurjantotta. Odarohant a fiúhoz, és megölelte. –
Azt hittem, meghaltál. Sokáig kerestem a part mentén a holttestedet.
– Eleresztette az Umm-Ainét, hátralépett, és álmélkodó arccal kér-
dezte: – Hogyan sikerült túlélned?
– Elvitettem magam egy darabon – felelte halkan Dzsebel.
Tel Heszani összeráncolta a homlokát.
– Kivel?
– A halállal.
Tel Heszani nem tudta, mit feleljen erre. Amíg a szavakat kereste,
Dzsebel a plafonra mutatott.
– Bush és Blair odafent vannak.
Az Umm-Kesába összeszorította ajkát.
– Azok a csirkefogók! Volt egy olyan érzésem, hogy még nem vé-
geztünk velük. Vigyél oda azokhoz a férgekhez, és esküszöm...
– Meghaltak – mondta Dzsebel. – Becsaptam őket, és feláldoztam
a szirt szellemeinek. Most odabent vannak a sziklában. Soha többé
nem szabadulnak.
Tel Heszani pislogott, és megrázta a fejét.
– Egyik csoda a másik után. – Egy darabig Dzsebelt figyelte, és fel-
tűnt neki a fiú szemében lévő üresség, a meggörnyedt háta és az élet-
telen tekintete. – Egészen idáig egyedül voltál itt?
– Mennyi idő telt el? – kérdezte Dzsebel; hangjában nem sok ér-
deklődés csengett.
– Majdnem három hét – mondta Tel Heszani. Leült, és gyengéden
maga mellé vonta Dzsebelt is. – Miután beleestél az Asz-Szúdatba,
tovább futottam. Találtam egy menedéket, ahol annyit aludtam, am-
ennyit csak bírtam, aztán elindultam a folyó mentén, hogy megkeres-
sem a holttestedet, és utána idejöjjek. Tudtam, hogy ha eltalálok
Hamatáig, ott már biztonságban leszek. A telet valahogy kihúzom itt,
tavasszal pedig visszahajózok Vádiba, és megpróbálom megmenteni a
családtagjaim életét.
– Nem lehetett könnyű odakint átvészelni ezt az egészet – jegyezte
meg Dzsebel.
– Nem volt az – mondta halkan Tel Heszani. Soványabb volt, mint
valaha. Úgy festett, mint aki hirtelen legalább tizenöt évet öregedett,
és már nem volt olyan egyenes a tartása, mint korábban. Mesélhetett
volna Dzsebelnek az elmúlt hetek megpróbáltatásairól: arról, hogyan
túrta fel a havat fagyott bogyók után, hogyan kergetett el farkasokat,
hogy egy szarvas hullájából lakmározhasson, majd a még meleg dög-
be bújva alhasson, vagy hogyan menekült egy medve elől. De nem
akarta terhelni őt, mert érezte, a fiú maga is éppen eleget szenvedett.
– Mikor akarsz indulni? – kérdezte inkább.
A kérdés meglepte Dzsebelt.
– Indulni? – visszhangozta.
– A Tubajgatra. Még van időnk. Eltart néhány hónapig, de ha a sze-
rencse mellénk szegődik, sikerülni fog.
– A Tubajgatra akarsz menni? – tette fel Dzsebel az ostoba kérdést.
Ő már régen lemondott a küldetésről, az utóbbi időben nem is nagyon
gondolt rá. Amikor nagy ritkán mégis eszébe jutott, egy tudatlan kis-
gyerek bolondos ábrándjának tűnt előtte. – Minek?
– Minek? – robbant ki Tel Heszaniból. – Hogy megmentsem a fele-
ségemet és a gyerekeimet, mi másért?!
– Már késő. Belefáradtam. Őrültség volt az egész küldetés. Felejtsd
el őket. Itt maradunk, és...
 Tel Heszani hatalmas pofont kevert le Dzsebelnek. A fiú eltátott
szájjal, bambán bámult rá. Tel Heszani ismét megpofozta. Kezét har-
madszor is ütésre emelte, amikor Dzsebelt elfutotta a pulykaméreg,
és arrébb ugrott.
– Mégis mit csinálsz? – ordított rá. – Nem emelhetsz rám kezet! Te
rabszolga vagy! Ezért megkorbácsoltatlak és lefejeztetlek!
– Ez már beszéd – kacagott fel Tel Heszani. – Tudtam, hogy elő
tudom csalogatni a páncélja mélyéről a jó öreg Dzsebel Rúmot.
Dzsebel tágra nyílt szemmel, arcát dörzsölgetve nézett Tel
Heszanira.
– Te megpofoztál engem.
– Muszáj volt. – Megragadta a fiú kezét. – Nekünk kettőnknek több
szenvedés jutott, mint amennyi bárkinek kijárna a világon, de nem
hagyhatjuk, hogy ez megtörjön bennünket. Folytatnunk kell az utat.
Nekem meg kell mentenem a családomat, neked pedig vissza kell
szerezned a becsületedet.
– Azzal én már nem foglalkozom – mondta Dzsebel. – Bolondság az
egész. Ez a világ gazemberekkel és fájdalommal van tele – mégis mit
számít a becsület?
– Egészen másképp fogod látni ezt, amikor majd visszatérsz Vádi-
ba; köztiszteletben álló hóhér leszel, apád szeretni fog, és egy gyö-
nyörű hajadon nyújtja neked a kezét.
Dzsebel megrázta a fejét.
– Nem is tudom. Akkoriban... Nos, boldog éppen nem voltam...
mindenesetre elégedett. Most meg...
Elhallgatott, és rájött, hogy éppen úgy beszél, mint Bush és Blair.
Beleborzongott, amikor eszébe jutott, milyen borzasztó véget értek,
és azon tűnődött, vajon az ő szellemük kísérti-e most őt.
– Jól van – mondta Dzsebel sietve, mert még a gondolattól is bor-
sózott a háta, hogy a halott kereskedők szellemei esetleg megjelen-
nek. – Induljunk a Tubajgatra, és fejezzük be, amit elkezdtünk. Engem
már nem izgat, de ha te akarod, megcsináljuk. Én készen állok.
 – Nyugalom – mondta Tel Heszani, amikor Dzsebel talpra ugrott. –
Az északra vezető út hosszú és viszontagságos. Fel kell szerelkeznünk
ruhával, takarókkal, élelemmel. Nem kell kapkodni. Pár óra ide vagy
oda úgysem fog sokat számítani.
Dzsebel habozott.
– Legyen egy óra – határozott. – Szedd össze, amit csak tudsz, az-
tán tűnjünk el innen. Én legalábbis elmegyek. Te követhetsz, amikor
jólesik.
– Egy óra – egyezett bele Tel Heszani, és biztatóan mosolygott a
fiúra. – Soha többet nem hagylak magadra. Erre megesküszöm. Mel-
letted leszek a Tubajgatra vezető út minden lépésénél. Azután pedig...
– Vállat vont. – Már nem lesz szükséged rám, igaz?
– Nem – mondta Dzsebel kényelmetlenül fészkelődve. – Nagyon
úgy néz ki.
Aztán csak ült a sötétben a semmibe bámulva, miközben Tel
Heszani felszerelés után nézett a barlangokban és környékükön, hogy
legyen, ami segíti őket észak felé vezető, végső útjukon.

A menetelés hosszú és fárasztó volt, de bonyodalmaktól mentes. Idő-

közben véget ért a tél, és tavasz köszöntött Abú-Szágára; a napok
hosszabbak lettek, a viharok ritkultak, a folyókat felduzzasztó, olvadt
hó és jég nyomán pedig árvizek keletkeztek. A világ kizöldült a két
vándor körül. Új élőlények, madarak népesítették be a mezőket és
hegyeket. Az Asz-Szúdaton gyakran haladtak el mellettük a bányák
kincseit szállító csónakok. A folyami kereskedelem az évnek ebben a
szakában volt a legélénkebb. A hajók kisebb hegynyi vasat és ércet
fuvaroztak dél felé, visszafele pedig az elszigetelten élő, a tél meg-
próbáltatásaitól az éhhalál szélére került bányászok számára vittek
árut.
Dzsebel és Tel Heszani gyalog átkelt a folyón, és a keleti part men-
tén haladt észak felé. Gondosan ügyeltek arra, hogy kilétüket sem a
csónakosok, sem az útjukba kerülő falvak lakói előtt ne fedjék fel.
Amikor élelemre volt szükségük, csűröket fosztogattak az éj leple
alatt, de többnyire inkább vadon termő bogyókat szedtek, vagy kecs-
kéket ejtettek el.
Tel Heszani mindent elmesélt Dzsebelnek, ami elválásuk óta tör-
tént vele, Dzsebel pedig beszámolt a rabszolgának arról, hogyan hajó-
zott a folyón Rákeb Vádákkal. Tel Heszani úgy gondolta, a fiú biztos
csak álmodta az egészet, de Dzsebel tudta, hogy nem álom volt. Látta
a halál istenét, és egyezséget kötött vele – ebbéli meggyőződésében
Tel Heszani egyetlen megjegyzése sem ingathatta meg.
Szépen haladtak egészen addig, amíg el nem értek az Al-
Meatához, ahol az út emelkedni kezdett. A hó itt csak a nyár derekán
olvadt el, a magasabban fekvő ösvényeken pedig még akkor sem. A
két vándor egyenesen észak felé vette útját; ahol tudták, követték az
Asz-Szúdat vonalát, de többnyire el kellett térniük tőle.
A terepviszonyok elég mostohák voltak. Dzsebel korábban úgy
hitte, hogy az Al-Tavla és az Al-Meata közti választóvonalat pusztán
politikai alapon húzták meg, hisz ugyanannak a hegyvonulatnak a
részei. Most látta, hogy tévedett. Igaz, hogy a két tartományt csak az
Asz-Szúdat folyama választotta el, de teljesen különböző képződmé-
nyekről volt szó. Míg az Al-Tavla sziklái szilárdan álltak, az Al-Meata
szirtjei omlékonyak és kiszámíthatatlanok voltak. A talaj bizonyos ré-
szeken alig volt pár hüvelyk vastag, és bárhol beszakadhatott a gya-
nútlan utazó alatt. Könnyűszerrel halálra zúzhatták magukat, ezért
Dzsebel és Tel Heszani csiga módjára haladt – még lassabban, mint
Abú-Nekhele mocsaraiban. Volt, hogy órákig kellett körözniük, mire
megbízható ösvényre bukkantak.
Sok embert láttak az Asz-Szúdat nyugati partjai mentén, zömmel
bányászokat és kereskedőket. A folyó keleti partján azonban csak né-
hány vakmerő és őrült alak tengette életét. A távolban megpillantot-
tak ugyan pár magányos bányászt, egy-két girhes juhászt és kecske-
pásztort, de itt alapvetően nem láttak mást, csak a hegyeket.
 Volt idejük gondolkodni. Dzsebel visszanyerte korábbi életerejé-
nek egy részét, és enyhe izgalom töltötte el annak gondolatára, hogy
közelednek a Tubajgathoz. Ugyanakkor zaklatott is volt; gyakran mé-
regette Tel Heszanit, és elképzelte, ahogy kést döf az Umm-Kesába
mellkasába, vagy elmetszi a torkát.
Kezdetben tiszta sor volt: Tel Heszani rabszolga, akit mindössze
lefejezésre lehetett használni. Most pedig Dzsebel már barátjának
tartotta őt. Képes lesz-e majd brutálisan véget vetni a férfi életének,
és Rákeb Vádák bárkájának mélyére küldeni őt?
Dzsebel tudta, hogy kénytelen lesz megtenni, különben az egész
küldetés értelmét veszti, de nem volt benne biztos, hogy el tudja-e
majd végezni feladatát. Imádkozott az istenekhez, hogy biztos kezet
adjanak neki, amikor az idő elérkezik, de úgy érezte, nem figyelnek rá.
Különös módon szinte azt kívánta, bárcsak ne is tennék.

Az Asz-Szúdat elágazásához értek. Az egyik mellékfolyója enyhén

kitért nyugat felé, mielőtt tovább folytatta volna útját északnak. A
másik északkelet felé ágazott el. A legtöbb ember ezt tartotta a fő
folyamnak, az Asz-Szúdat valódi szülőhelyének. Ha Dzsebel és Tel
Heszani követi, végül elérnek a folyó bölcsőjéhez, a legendás
Tubajgat hegyhez.
Aznap éjjel a folyóágak kereszteződésében pihentek meg. A nyu-
gatra fekvő bányák fényeit szemlélték; megpróbálták megszámolni
őket, de egy idő után elvesztették a fonalat – mintha csak a csillago-
kat akarták volna megszámolni. Egyikük sem mondta ki, de mindket-
ten ugyanarra gondoltak: ezt látják utoljára a civilizációból. Nem
akadt olyan vakmerő bányász, aki keletebbre űzte volna hivatását. Az
összes juhász és kecskepásztor távol tartotta nyáját a Tubajgattól.
Mostantól teljes elszigeteltség várt rájuk. Búcsút vettek az emberi
lények világától; kettejük közül legalább az egyik sosem látja többé.
– Szerinted van isten a Tubajgaton? – kérdezte Dzsebel.
 Tel Heszani rásandított.
– Miért kérded ezt most tőlem? Korábban sosem kételkedtél eb-
ben.
Dzsebel vállat vont; nem akarta hangosan kimondva beismerni,
hogy már elvesztette hitét mesterei tanításaiban.
– Évtizedek óta nem akadt ember, akinek Szabbáh Eid méltányolta
volna a kérését. Mi van, ha nem igaz a legenda, vagy ő már visszatért
az égbe? Mi van, ha odaérünk, és egy hegyen kívül nem vár ránk más?
Tel Heszani hosszú ideig hallgatott. Aztán felsóhajtott.
– A Tubajgatra Makrasz-szerte tisztelettel tekintenek a törzsek.
Többnek kell lennie puszta hegynél. Nem tudom pontosan, mit talá-
lunk ott, de abban biztos vagyok, hogy titokzatos és csodálatos hely.
– De ha mégsem az? – erősködött Dzsebel. – Ha Szabbáh Eid nem
létezik, visszatérünk Vádiba? Elhiszik majd nekünk az emberek, hogy
egészen idáig elzarándokoltunk, ha mindenféle változás nélkül térünk
vissza?
Tel Heszani keserű mosolyt villantott Dzsebelre.
– Az Umm-Aine gyanakvó, kellemetlen népség. A helyedben nem
bíznék benne túlságosan, hogy hisznek majd a szavadnak.
– Valószínűleg kivégeznének – mondta komoran Dzsebel.
– Persze nem is kellene mindenképpen visszamenned Vádiba –
mondta Tel Heszani. – Beutazhatnád a világ más tájait, akár kereskedő
is lehetnél.
Dzsebel felpillantott.
– Velem jönnél?
– Nem tehetném – mondta Tel Heszani, és dél felé nézett. – A fele-
ségem és a gyerekeim Vádiban vannak. Meg kell próbálnom meg-
menteni őket.
– De ha már késő...?
Tel Heszani megborzongott.
– Akkor is oda mennék, hogy kövessem őket a holtak birodalmába.
Nem akarok nélkülük élni.
 Dzsebelnek már a nyelve hegyén volt, hogy azt javasolja: változtas-
sanak útirányt. Kész örömmel fordított volna hátat a Tubajgatnak,
hogy elvitesse magát valamelyik csónakkal dél felé. De ahogy Tel
Heszanit hallgatta, inkább befogta a száját. Már rég elvesztette lelke-
sedését a küldetés iránt, de ha ezenkívül csak annyi választása van,
hogy visszatér meghalni Vádiba, vagy egymagában indul el világot
látni, akkor ezzel az erővel akár folytathatja is az utat. Lehet, hogy
még nyílik valamilyen kiút számára – bár ezzel kapcsolatban voltak
kételyei.

Átkeltek az Al-Meatán; minden éjjel letáboroztak, és vastag subák

alatt aludtak. Napközben élvezték a napsütést, de azért melegen fel
kellett öltözniük, mert ilyen magasságban mindig hidegebb volt az
idő. A hegyek ősrégiek és élettelenek voltak, feketék és sivárak. He-
lyenként fű és vadvirág nőtt csomókban, de a szikla nagy része alkal-
matlannak bizonyult a növényi élet számára.
Körös-körül nagy testű madarak fészkeltek. Mindennap jókora
távolságokat tettek meg élelem után kutatva, és mivel errefelé nem-
igen fordultak elő ragadozók, fészkeiket nem fenyegette veszély a
földön, a kopár sziklák közt sem. Dzsebel és Tel Heszani a túlélés ér-
dekében a fészkeket fosztogatta, és ha találtak fiókákat, megették
őket.
Egy napon egy gödör mellett mentek el, amiben két ember csontjai
hevertek; már lecsupaszították őket a természet erői. Menet közben
belenéztek a gödörbe: a maradványok valószínűleg egy zarándoké és
áldozatáé voltak. Ennyi viszontagság ellenére ilyen nagy utat megtet-
tek, hogy aztán elbukjanak az utolsó akadálynál... A két vándor azon
tűnődött, vajon hasonló sors vár-e rájuk is, hogy a sok túlélt kaland
után ők is belezuhannak-e egy gödörbe, és kicsivel céljuk elérése előtt
ott pusztulnak-e. Mindketten imádkoztak azért, hogy megússzanak
egy ehhez hasonló, csúfos végjátékot. Bármi is várja őket a
Tubajgaton, most már túl nagy utat tettek meg ahhoz, hogy elbukja-
nak. Elszánták magukat arra, hogy végigvigyék küldetésüket, legyen
bármilyen keserves is.

Egy késő délután végül egy magas, széles, lapos tetejű hegy látványa
tárult szemük elé. Nem fért hozzá kétség: a Tubajgat volt az. Különle-
ges alakja mellett sötétebb színű is volt a többi hegycsúcsnál, szinte
szénfekete; a sziklák réseiből és repedéseiből füst szivárgott elő.
Csendesen bámulták a Tubajgatot, és egyszerre félelem költözött
beléjük. Akár egy isten lakhelye, akár csak egy földtani érdekesség,
lélegzetelállító látvány volt, amire ember nem nézhetett megrendült-
ség nélkül.
Tel Heszani döntést várva nézett Dzsebelre.
– Ha most nekiindulunk, talán még odaérünk sötétedés előtt –
mondta. – De ha úgy akarod, letáborozhatunk, és megvárhatjuk a
reggelt. Errefelé több a menedék.
Dzsebelnek nem kellett sokat gondolkodnia.
– Továbbmegyünk. Nem tudnék elaludni, ha már ilyen közel va-
gyunk.
Tel Heszani ugyanezt érezte, úgyhogy tovább meneteltek. Már
majdnem szürkület volt, amikor a Tubajgat lábához értek. Lihegtek az
erőltetett menettől és a melegtől is – a sziklák itt még forróbbak vol-
tak, mint a Hamata. Amikor megálltak a hegy árnyékában, le kellett
venniük magukról egy réteg ruhát.
A közelükben egy barlang nyílt, bejárata kilenc láb magas, hét láb
széles volt. A két szélét jókora, egyenetlen szikladarabok szegélyezték
– mintha csak kőből faragott őrszemek lettek volna. Ez volt Szabbáh
Eid barlangjának bejárata; éppen olyan, mint amilyennek az Umm-
Ainék legendái lefestették. A mítosz szerint csak olyan zarándok lép-
het be kísérőjével, aki sikeresen teljesítette küldetését. Mindenki
másra szörnyű halál vár, ha átlépi a küszöböt.
 Dzsebel és Tel Heszani nyelt egyet, majd szótlanul megindultak.
Átmentek a szikladarabok között, megálltak, és benéztek a barlang
sötétjébe.
– Te mész elsőként, vagy menjek én előtted? – kérdezte Tel
Heszani.
– Nem is tudom – mondta Dzsebel. – Szerintem lépjünk be egy-
szerre.
– Azt nem bánnám – mosolyodott el Tel Heszani. – És ne aggódj,
melletted leszek minden egyes... – Valami hátulról fejbe csapta, és
fájdalmas hörgéssel összerogyott. Dzsebel azt hitte, egy kő esett a
rabszolgára, és lehajolt, hogy felsegítse, de megdermedt, amikor egy
öblös, ingerült hang reccsent rá:
– Hagyd azt a patkányt, és állj egyenesen, tarkóra tett kézzel!
A hang a Dzsebeltől balra tornyosuló szikla felől jött. A fiú felné-
zett, és fél tucat elvadult, toprongyos lényt pillantott meg, öt férfit és
egy nőt. Valamennyien csontsoványak voltak, testüket vágások és ha-
rapások borították, arcuk hegektől elcsúfítva, néhányuknak hiányzott
a füle, orra, szeme, ujja. Élükön pedig a legrútabb látvány: a vezérük,
akinek mindkét füle leszakítva, egyik szeme kivájva, bal orcájából ak-
kora darab kitépve, hogy aki oldalról nézte, látta szájában a nyelvét. A
tébolyodott, felhergelt, bosszúszomjas Kaszir Bint.
32.

Miközben az Umm-Bijarák leugrottak a sziklákról, Tel Heszani nagy

nehezen talpra állt, és egy tőrt rántott elő. Megpróbálta maga mögé
tuszkolni Dzsebelt, de a fiú nem hagyta, hogy fedezzék.
– Együtt harcolunk! – kiáltotta, és ő is előrántotta kését.
– Legyen hát, gazdám – mondta Tel Heszani fanyar mosollyal. Ek-
kor az Umm-Bijarák rájuk vetették magukat.
A hittérítők számbeli fölényük ellenére rosszabb állapotban voltak,
mint a fiú és az Umm-Kesába. Alaposan elbántak velük a denevérek és
az Umm-Gaták, a Tubajgatig vezető út pedig még jobban elcsigázta
valamennyiüket. Csak gyűlöletük hajtotta őket előre, miközben erejük
fogyatkozott, és a túlélők sorra hullottak menet közben. Mindenkép-
pen egyenlőtlen küzdelem ígérkezett, de Dzsebelnek és Tel
Heszaninak jobb esélyei voltak ellenük, mint ha hat egészséges ellen-
féllel kellett volna harcolniuk.
Kaszir Bint és három embere Tel Heszanira rontott, a nő és az ötö-
dik férfi gondjaira bízva Dzsebelt. A férfi egy lándzsával támadott, a
nő két késsel. Amikor a férfi Dzsebel felé döfött, a fiú oldalra lépett,
majd félreütötte az Umm-Bijara helyébe lépő nő késeit. Dzsebel für-
gébben mozgott, mint támadói, így még arra is volt ideje, hogy a kö-
vetkező rohamra készülve a férfi felé sújtson, és megsebesítse őt a
jobb vállán.
A tőle balra hadakozó Tel Heszani már megölte a legelöl támadó
Umm-Bijarát, de ez nem volt nagy hőstett – az az ember úgyis a végét
járta. A többiek maguk elé lökték, hogy eltereljék Tel Heszani figyel-
mét az összehangolt támadásról. Nekibőszülve csaptak le az Umm-
Kesábára; vicsorogva, fröcsögő nyállal hadonásztak késeikkel, dárdá-
ikkal és botjaikkal, visszavonulásra kényszerítve a rabszolgát.
Dzsebelt ismét közrefogták támadói. Ezúttal a nő lendült előre;
fogait villogtatva forgatta késeit. A fiú kitért az első szúrás elől, a má-
sodik pengét pedig félrecsapta. A férfi lándzsája elől azonban nem
tudott elugrani; a fegyver Dzsebel csípőjébe mélyedt, majd a csontról
visszapattanva feltépte a húsát.
Dzsebel felordított, de nem adta fel a küzdelmet. Bár a férfi túl
messze volt ahhoz, hogy eltalálja, felé sújtott, amitől az hátrált egy
lépést. A fiú ezután a nő felé csapott, elérte a bal karját, és mély sebet
vágott a kézfején; a nő elejtette a kést, és félreszökkent.
Kaszir Bint botját Tel Heszani arcába döfte; a rabszolga szemét
vette célba, hogy a keselyű csőrével megvakítsa őt. De Tel Heszani
leszegte fejét, és kitért a csapások elől.
Miközben Dzsebel újabb támadást hárított el, a Kaszir Bint oldalán
harcoló egyik ember túl közel került Tel Heszanihoz, és az Umm-
Kesába mélyen a férfi torkába döfte tőrét. Mielőtt Kaszir Bint és
megmaradt társa kihasználhatta volna a helyzetet, Tel Heszani félre-
ugrott a közelükből. Most ő került fölénybe, és már lendült is volna
előre, hogy két ellenfelét ártalmatlanná tegye, de az Al-Meata mor-
zsalékos köve megrepedt lába alatt, amikor földet ért. Bár a talaj nem
omlott be, a rabszolga megtántorodott. Mire visszanyerhette volna
egyensúlyát, Kaszir Bint diadalüvöltéssel rávetette magát, és nyárssze-
rűre hegyezett végű botját mélyen a mellkasába, közvetlenül a szíve
alá szúrta.
Tel Heszani felordított az éles fájdalomtól. A világ egyszerre eltűnt
egy fehér villanásban. A rabszolga ujjai elernyedtek, és elejtette a
kést. Magatehetetlenül esett hanyatt. Halálos sebet kapott, és tudta,
hogy perceken belül meghal, hacsak Kaszir Bint úgy nem határoz,
hogy még azelőtt végez vele.
Dzsebel látta, hogyan esik el Tel Heszani. Saját bőre épségére fity-
tyet hányva ugrott oda rabszolgája mellé. A nő hirtelen mozdulattal
elgáncsolta. Dzsebel elvágódott, és az eséstől alaposan felsértette
kezét és térdét.
Fájdalomtól eltorzult arccal emelkedett fel, de a férfi könyökkel
derékon vágta, így ismét a földre zuhant. Az Umm-Bijara ezután le-
szorította, a nő pedig elvette tőle fegyvereit. Amikor ezzel végzett,
helyet cserélt a Dzsebelt földhöz szorító férfival, és körmeit vadmacs-
kaként a testébe fúrta.
Dzsebel vergődött egy darabig, aztán rájött, hogy semmi értelme.
Tel Heszani felé fordult, hogy lássa, milyen állapotban van. Kaszir Bint
már kihúzta a sebből a botját, és a lyukból ömlő vért bámulta. Csaló-
dottnak tűnt, mintha csak sajnálná, hogy ilyen hamar végzett a rab-
szolgával.
– Most már megölhetem a fiút? – kérdezte a nő, késével Dzsebel
bal, majd jobb szemére mutatva.
Kaszir Bint megrázta fejét.
– Még nem. – Arrébb lépett a haldokló Tel Heszanitól, odament
Dzsebelhez, és démonian vigyorogva nézett a szemébe. Az arca hi-
ányzó része miatt úgy tűnt, a vigyora egészen fülig ér.
– Elérkezett hát a vég, fiacskám. Biztosan azt gondoltad, Kaszir Bint
és gyermekei elpusztultak. Bár számos gálád lélek martalékául esett
azoknak az átkozott denevéreknek, nekünk, makulátlan lelkűeknek
sikerült átkelnünk a hídon. Visszaszorítottuk az Umm-Gatákat, aztán
továbbindultunk. Tudtam, hogy ide készülsz.
– Honnan? – nyögött fel Dzsebel. – Sosem mondtam neked, merre-
felé tartunk.
– Azt hiszed, nem ismerem fel a zarándokok jelét? – üvöltötte
Kaszir Bint, és botjával a fiú jobb karjára bökött, amelyiken az ingujj az
összetekeredett kígyót ábrázoló tetoválást rejtette. – Emiatt válasz-
tottalak titeket. Amikor megláttalak az Uneisuban, tudtam, hogy egy
zarándokkal meg a rabszolgájával van dolgom, akik Szabbáh Eid ha-
mis istenének imádására keltek útra.
– Miért nem szóltál erről soha? – kérdezte Dzsebel.
Kaszir Bint önelégülten mosolygott.
 – Gondoltam, kivárok. Már régóta érdekelt ez a hely. Úgy határoz-
tam, elérkezett az idő arra, hogy felfedezőútra induljak, idejöjjek ve-
led, és leleplezzem a te talmi istenedet. De nem akartam túl korán
felfedni a szándékaimat. Ha így teszek, még kitelik tőled, hogy...
Tel Heszani felnyögött. Kaszir Bint az Umm-Kesábára sandított,
majd ismét Dzsebelre nézett, most már idegesen.
– Úgy terveztük, amikor megérkezel, rögtön megölünk. Átokkal
sújtottad a küldetésünket. Te vagy az oka annak, hogy a denevérimá-
dók áldozatául estünk. Mindörökre el kell törölni téged Makrasz szí-
néről. Csakhogy... – Egy pillanatig habozott.
– A tűz – mondta halkan az egyik férfi, a barlangra bámulva. – Egy
nőt küldtünk előre... Valami földöntúli tűz pusztította el. Jajveszékelve
halt meg. – Nyelt egyet.
– Nem létezik Szabbáh Eid nevű isten – horkant fel Kaszir Bint. –
Egyedül csak a mi isteneink valóságosak. De megesik, hogy egyikük
Makraszban reked, és pár futóbolond egy másik istenségnek nézi őt.
Nyilvánvaló, hogy a Tubajgaton egy ilyen isten lakozik. – Kaszir Bint
Dzsebel mellé guggolt, és a fiú állát felemelve farkasszemet nézett
vele. – Ma este mindenképpen meghalsz, fiacskám. De a halálod gyors
és lassú is lehet; attól függ, együttműködsz-e velünk, vagy sem.
– Nem értem – zihálta Dzsebel. – Mit akarsz tőlem, mit tegyek?
– Vigyél be minket – károgta Kaszir Bint. – Abba a barlangba csak a
zarándokok és kísérőik léphetnek. Te fogsz minket bejuttatni. Ha már
bent vagyunk, én járulok majd az isten elé. Amikor meggyőződik róla,
hogy az igaz hitet vallom, legyőzhetetlenséggel és hatalmas erővel
ruház majd fel, aztán elbocsát, hogy folytathassam az Umm-Bijarák
küldetését. Ha már sebezhetetlen leszek, ha bárki emberfiát képes
leszek legyőzni, nemcsak Abú-Szága valamennyi népét kényszeríthe-
tem térdre, hogy a Bijara isteneket imádják, de Makrasz valamennyi
nemzetségét is. Itt az idő – a világ bűnösei vagy meglátják a fényt,
vagy pusztulniuk kell.
– Nem fog menni – mondta Dzsebel. – Kéréssel csak egy zarán-
dok...
– Ne kötekedj itt nekem! – kiáltotta Kaszir Bint, és mellbe rúgta
Dzsebelt. – Bevihetsz minket önszántadból és kényszerből is. Választ-
hatsz.
Dzsebel Kaszir Bintről Tel Heszanira nézett, és törte a fejét, hogyan
keveredjen ki ebből, de nem jutott eszébe semmi.
– Jól van – mondta végül halkan. – Úgy teszek, ahogy parancsolod.
– Bölcs döntés. – Kaszir Bint a két túlélőre mutatott. – Fogjátok a
rabszolgát, és vigyétek, nehogy valami csoda folytán összeszedje ma-
gát, és mögénk lopakodjon.
– Nem lenne egyszerűbb megölni? – kérdezte az egyik.
– Azt akarom, hogy szemtanúja legyen megdicsőülésemnek –
mondta Kaszir Bint. – Azt akarom, hogy halála előtt a szemembe néz-
zen, és felfogja az Umm-Bijarák jelentőségét.
Tel Heszani megpróbált válaszolni, de csak vért köhögött fel. Zi-
hálva feküdt tovább, az Umm-Bijarák pedig felnyalábolták, és a bar-
lang bejáratához vitték. Ott megálltak.
– És ha a tűz ismét lesújt? – kérdezte egyikük.
– Nem fog – mondta Kaszir Bint. – Most már velünk van egy zarán-
dok.
– De ha mégis? – erősködött a férfi. – Honnan tudjuk, hogy egyál-
talán bárki is kijött már onnan élve? A sikerrel járó zarándokokról szó-
ló legendák talán csak puszta mendemondák.
Kaszir Bint összeráncolta homlokát, majd hüvelykujjával a nő felé
bökött.
– Te is menj be a fiúval.
– De... – kezdett volna tiltakozni a nő.
– Vita nincs! – vakkantotta Kaszir Bint, és botja hegyes végével felé
mutatott. – Ha nem mész be, a tűzhalálnál is sokkal nagyobb gyötrel-
mek várnak rád.
A nő káromkodva kászálódott le Dzsebelről, majd megfogta a fülé-
nél, és talpra lódította. A fiú összerezzent, de nem ellenkezett. A nő
ezután maga előtt lökdöste; elhaladtak a férfiak, majd Tel Heszani
mellett, végül elnyelte őket a barlang sötétje.
Abban a pillanatban, hogy beléptek, megemelkedett a hőmérsék-
let, és minden másodpercben tovább nőtt, míg Dzsebel úgy nem érez-
te, menten elolvad. Körülöttük a sziklából kilobbanó tűznyelvek nyal-
dosták a falakat. Tűzujjak kapdostak Dzsebel és a nő után, hogy el-
emésszék őket; egy ideig dühödten ugráltak körülöttük, aztán vissza-
vonultak.
– Na ugye! – kiáltotta Kaszir Bint, és izgatottan utánuk indult. –
Mondtam, hogy egy zarándokkal nem érhet baj. Soha többé ne kétel-
kedjetek a szavamban, hitvány férgek!
A Tel Heszanit tartó két férfi követte Kaszir Bintet a barlangba, bár
nem tűntek olyan magabiztosnak, mint vezérük. Amikor utolérték
Dzsebelt, Kaszir Bint megragadta a fiú könyökét, és előrelökte.
– Nehogy elfelejtsd, mit mondtam. Amikor az isten megjelenik, egy
szót se szólj. A dicsőség egyedül az enyém lesz. Te puszta eszköz vagy.
Ha megpróbálsz keresztbe tenni, én...
– Ki TÖRI MEG A CSENDET? – kiáltott egy nem e világi hang.
Mind megálltak és bámultak. A barlang mélyéről egy fénygömb
közeledett feléjük – az volt a hang forrása.
– Ki LÉPETT BE A BARLANGBA? – harsogta az előbbinél is hangosabban.
Kaszir Bint kitárta karját.
– Bijarák hatalmas istene! Hű szolgád, Kaszir Bint van itt, és meg-
hallgatásért esedezik.
A tűzgömb egyre közeledett feléjük, majd megállt pár lépésre az
elragadtatott Kaszir Bint előtt. Egy pillanatig szótlanul égett; csak a
lángnyelvek pattogtak. Aztán ismét hang hallatszott:
– ISMEREM AZ UMM-BIJARÁKAT. MIÉRT JÖTTÉL?
– Zarándokúton vagyunk – kiáltotta Kaszir Bint. – Azért járultunk
eléd, hogy erőt kapjunk tőled, hogy keresztülvihessük a hatalmas
Bijara istenek akaratát.
Rövid csend állt be, majd a hang ennyit mondott:
 – HAZUDSZ. – Kaszir Bint meghökkenten bámult a tűzbe, a hang
pedig Dzsebelhez szólt: – TE NEM VAGY UMM-BIJARA. TE ÉS A HALDOKLÓ
MÁS SZERZETEK VAGYOK. HONNAN JÖTTETEK?
– Abú-Ainéból – mondta halkan Dzsebel. Nem félt a tűztől – ő már
hajózott Rákeb Vádákkal a halál folyóján.
– És A HALDOKLÓ ÁLDOZATOD?
– Igen – mondta Dzsebel.
– Várj! – kiáltotta Kaszir Bint. – A fiú meg a szolgája nem számít. Ők
csak...
– TELJESÍTETTED A KÜLDETÉST? – kérdezte a hang Dzsebeltől. – BETAR-
TOTTAD A ZARÁNDOKÚT SZABÁLYAIT, ÉS CSAK A SZÁRAZFÖLDÖN VÁNDOROLTÁL?
– Igen – mondta Dzsebel.
– AKKOR HALLGATOM A KÉRÉSEDET.
– Nem! – rikácsolt Kaszir Bint. – Rám figyelj! Én vagyok az igaz hitű,
én nem imádok olyan hamis bálványokat, mint...
– ENGEM NEM ÉRDEKEL A HIT – szakította félbe a hang. – ENGEM EGYE-
DÜL AZ IGAZSÁG ÉRDEKEL. TE NEM VAGY ZARÁNDOK. HAZUDTÁL NEKEM. EZÉRT
NEKED ÉS A KÖVETŐIDNEK NEM JÁR MÁS, CSAK EZ!
A tűzgömb felrobbant. Kaszir Bintet és az utolsó Umm-Bijarákat
lángok borították el. Felordítottak, és felhólyagosodó bőrrel, elszene-
sedő csontokkal vergődtek a barlangban. Haláltusájuk rövid volt. Má-
sodpercek alatt összeestek, és néhány pillanat múlva csak hamu ma-
radt utánuk. És még annyi sem – azokat is elfújta egy enyhe szellő,
amely valahonnan a barlang mélyéről érkezett.
Mivel már senki sem támogatta, Tel Heszani a földre rogyott.
Dzsebel gyorsan lehajolt, hogy segítsen neki. Hátára fektette az
Umm-Kesábát, majd letépte róla vastag ingét, és a férfi mellében lévő
lyukba tömködve próbálta elállítani a vérzést. Az megrázta a fejét, és
halványan elmosolyodott.
– Fölösleges – suttogta.
– Ne! – nyögött fel Dzsebel. – Nem hagyom, hogy meghalj! Kell
hogy...
 – ZARÁNDOK – szólt a tűzgömb. Amikor Dzsebel felnézett, egy em-
berarcú, óriási kobra lebegett előtte a levegőben. Aranyszínű lángok
futkároztak a testén, a szeme pedig lángvörös volt. Ő volt hát az isten,
akiért Dzsebel ekkora utat megtett – Szabbáh Eid.
– VALÓDI HŐS VAGY – mondta Szabbáh Eid. – TELJESÍTSD BE KÜLDETÉSE-
DET, HOGY megkaphasd jutalmadat.
Dzsebel az istenre bámult, de nem felelt.
– GYERÜNK, FIAM. A SZOLGÁD HALDOKLIK. ÖLD MEG GYORSAN, AMÍG LEHET.
– Nem – mondta Dzsebel halkan.
– Dzsebel! – köhögött fel az Umm-Kesába. – Ne húzd... az időt.
Ölj... meg.
– Nem – mondta Dzsebel, miközben szilárdan állta Szabbáh Eid
vad, rideg tekintetét. – Nem vagyok rá képes. Nem megy.
– De a... küldetésed – képedt el Tel Heszani. – Ha... nem ölsz meg...
ki fognak... – Vér öntötte el a torkát, és nem tudta folytatni.
Dzsebel elfordította a tekintetét Szabbáh Eidről, és oldalra döntöt-
te Tel Heszani fejét, hogy a vér kifolyjon a szájából.
– Nem érdekel. A barátom vagy. Nem öllek meg téged.
– De már... amúgy is... haldoklom – tiltakozott Tel Heszani erőtle-
nül.
– Nem számít – mondta Dzsebel, és könnyek folytak végig az ar-
cán. – Képtelen vagyok rá. Az istenek és a népem átka lesújt majd rám,
de nem érdekel. Most nem érdekel semmi más, csak te.
Tel Heszani felnyögött, majd bágyadtan felnevetett.
– Neked is jókor... támad fel a... lelkiismereted! – Dzsebel keze
után nyúlt, és megszorította. – Nagyon... büszke vagyok... rád... bará-
tom. – Tel Heszani rámosolygott Dzsebelre. Amint így tett, a mosolya
megdermedt, és a rabszolga tekintete mélyén Dzsebel egy pillanatra
egy földöntúli folyót látott, rajta egy bárkával, ami lassan ringva távo-
lodik.
Dzsebel leeresztette barátja fejét, ujjaival lezárta a szemhéját,
majd elmondott egy imát Tel Heszani holtteste fölött; kérte a lelkét,
hogy várjon rá egy kicsit, mert a fiú biztos volt benne, hogy hamarosan
újra együtt lesz vele Rákeb Vádák halotti bárkáján.
33.

Szabbáh Eid, a lebegő kígyóisten csendesen nézte a Tel Heszanit gyá-

szoló Dzsebelt. A fiú sírt, a kígyó halvány csillámlással pedig alakot
váltott. A lángok kihunytak, tekervényei emberi testté alakultak, és az
isten kék ruhás, hosszú ősz hajú, meleg tekintetű, ősöreg asszonnyá
változott. Halkan így szólt:
– Dzsebel...
Dzsebel felnézett, könnyes szemmel hunyorgott.
– Ki vagy te? – ámult el.
A nő vállat vont.
– Sok nevem van. Szólíts nyugodtan Szabbáh Eidnek, ha ez a név áll
hozzád a legközelebb.
– Nem értem. Te vagy Szabbáh Eid, vagy nem?
– Én vagyok – mondta az asszony. – De sok más isten is vagyok. És
démon. És szellem. Attól függ, mire számít az elém járuló zarándok.
Mindig az engem kereső elvárásai szerint választok alakot.
– De azért ugye isten vagy? – kérdezte a könnyeit törölgető
Dzsebel.
– Nem. Rendelkezem bizonyos isteni hatalommal, de ugyanúgy
születtem, ahogyan te, és ugyanúgy is halok majd meg, bár remélem,
néhány ezer évig még eléldegélek, mielőtt a halál körém fonná ujjait.
– Akkor Szabbáh Eid nem létezik? A legenda hazugság?
Az asszony grimaszt vágott.
– A legenda bizonyos mértékig igaz. A hatalmam valós, és bár nem
vagyok valódi isten, szükség esetén képes vagyok isteni alakot ölteni
és isteni hatalmat gyakorolni.
Dzsebel remegve állt fel.
 – Életre tudod kelteni Tel Heszanit? – suttogta rekedten.
Az asszony megrázta a fejét.
– A halottak birodalmából senki sem hívhatja vissza a lelkeket. Ek-
kora hatalmuk még az isteneknek sincsen.
Dzsebel felsóhajtott, búcsút vett Tel Heszanitól, majd kihúzta ma-
gát, és az asszonyra nézett.
– Csináld csak – mondta mereven. – Készen állok.
– Mire? – kérdezte a nő.
– A halálra – mondta Dzsebel. – Nem mutattam be az áldozatot,
úgyhogy most megölhetsz. Nem fogok tiltakozni, nem könyörgök az
életemért.
Az asszony elmosolyodott, és bár vénségesebb anyókát Dzsebel
még életében nem látott, amikor mosolygott, ezer ránca, görnyedt
tartása ellenére is gyönyörű volt.
– A világ dugig van elvetemült emberekkel – mondta a nő halkan. –
Erőszakos és veszedelmes hely. Ez mindig így volt, és még jó darabig
így is marad. De a Makraszban uralkodó állapotok már nem olyan
szörnyűek, és remélhetőleg a helyzet tovább javul majd... Én egy rég
kihalt faj szülötte vagyok – folytatta. – Hosszú ideig elkülönülten él-
tünk az emberektől. Alantas lényeknek tartottuk őket, akik képtele-
nek tanulásra és fejlődésre. Mire a mi korunk már letűnőben volt, rá-
jöttünk, hogy tévedtünk, és úgy döntöttünk, segítünk rajtuk. Sajnos
akkorra már elég gyenge volt a befolyásunk. Amint a halál egyre töb-
bet ragadott el közülünk, erőnk minden maradékát egy barlangba
zártuk, és hátrahagytunk egy őrszemet, hogy segítsen megszabadítani
a világot legkegyetlenebb zsarnokaitól. Utolsó évtizedeinkben külön-
féle szóbeszédeket és legendákat terjesztettünk. Aztán valamennyien
meghaltak, engem kivéve. Egyedül én maradtam ebben a barlangban,
népem utolsó hírmondójaként.
– Hogyan segíthetsz bárkinek megszabadulni a gonosz emberektől,
ha egy barlang foglya vagy? – kérdezte Dzsebel.
– Ők maguk jönnek el hozzám – mondta az asszony. – Szerte a vilá-
gon mindenhol elhintettük egy csábító legenda magvait. Azt mond-
tuk, ebben a hegyben egy isten – vagy szellem, vagy valami hasonló –
lakozik, aki legyőzhetetlenséggel és hatalmas erővel ruházza fel azt,
aki eljut idáig, és egy másik embert kínál fel áldozatul. Úgy gondoltuk,
egy ilyen ígéret idevonzza majd a leglelketlenebb férfiakat és nőket a
világ minden sarkából. És így is történt. Csapatostul érkeztek a ke-
gyetlenek, az elvetemültek, a jégszívűek, hogy megszerezzék a hatal-
mat, amivel majd befolyásolhatnak másokat. – A nő ajka zord mosoly-
ra húzódott. – Egytől egyig itt pusztultak, akár az Umm-Bijarák, akik-
kel az előbb végeztem.
Dzsebel megdöbbent.
– Úgy érted, az összes zarándokot megölted?
– Kénytelen voltam – sóhajtott fel az asszony. – A legtöbb ember
fogékony a tanulásra és az észérvekre, de nekem ehhez se időm, se
képzettségem. Nem tanár vagyok, csak egy hóhér.
Dzsebel összeráncolta homlokát.
– De hát volt olyan zarándok, aki visszatért. Rég történt ilyen, az
igaz, de néhányuk erős és legyőzhetetlen lett, miután hazament.
– Igen. – Az asszony odalépett Dzsebelhez, és megfogta a fiú állát.
Az ujjai melegek voltak, és puhábbak, mint Dzsebel képzelte. – Időn-
ként előfordul, hogy egy zarándok utazása során belátja lelke eltéve-
lyedéseit. Megtanulja, mi a szánalom és a könyörületesség. Ezek az
emberek többnyire nem is teljesítik küldetésüket, inkább hazamen-
nek, vagy a világ egy távoli szegletében találják meg békéjüket. Né-
hányan viszont folytatják útjukat, és csak a legutolsó pillanatban tor-
pannak meg, mint te is. Ők azok, akiket megkímélek – mondta az asz-
szony, kicsit erősebben szorítva a fiú állát. – Őket megáldom. – Ujjai-
ból hő áradt Dzsebel állába, majd a fiú egész testébe; hullámlökéssze-
rű érzés volt, egy pillanat alatt el is múlt. Az asszony elengedte a fiút,
és hátralépett. – Most már mehetsz.
– Mehetek? – ismételte Dzsebel megigézetten.
– Tiéd az erő. Használd bölcsen, ahogyan előtted mások is tették,
hogy a világ javuljon általad. Nem adok tanácsot, hogyan éld az éle-
tedet – tudni fogod magadtól is. Csak annyit kérek, hogy tartsd fent a
mítoszt, és mondd azt, hogy a rabszolgád megölésével teljesítetted a
küldetésedet. Ha kívánod, a szeretteidnek elárulhatod az igazságot,
de ha másokkal beszélsz, kérlek, tartsd életben a hazugságot. Ha a
gonosz és lelketlen emberek megtudnák az igazságot, többé nem
jönnének el idáig, és akkor a világ többet szenvedne.
Dzsebel csak kapkodta a fejét. Néhány perce még lélekben a tűz-
halálra készült. Most pedig, már ha hihet az asszonynak, megtudta,
hogy a legenda csak csapda: az erős és kegyetlen zarándokokat meg-
jutalmazás helyett kivégzik, és valójában a gyengeségéért kapott bün-
tetés volt a díj, aminek a felkutatására eredetileg vállalkozott.
– Később majd összeáll a kép – mondta az asszony, mert a fiú előtt
másokon is látta már ezt a zavart. – Rengeteg időd lesz még arra, hogy
végiggondold a mai napodat. Hosszú, dicsőséges életet jósolok ne-
ked, Dzsebel Rúm.
– Akkor most vége a küldetésnek? Így végződik? Ilyen hirtelen,
minden... Minden színjáték nélkül?
Az asszony kuncogni kezdett.
– Rendezhetnék tűzijátékot a fejed fölött, és az egész barlangban
szólhatna zene meg tapsvihar, de őszintén, lenne valami értelme?
– Nem sok – motyogta Dzsebel. Tekintete ismét Tel Heszanin álla-
podott meg. – És a barátommal mi lesz?
– Eltemetem őt. Ismerem az Umm-Kesábák szokásait; gondosko-
dom róla, hogy olyan szertartásban részesüljön, amilyet szeretett vol-
na.
– Itt maradhatok segíteni? – kérdezte Dzsebel.
– Nem ajánlom. Amikor megérintettelek, vettem magamnak a bá-
torságot, és betekintettem az elmédbe. Tudok a mukhajretről, tudok
Tel Heszani feleségéről és gyerekeiről. Fogytán az időd. Ha most elin-
dulsz, valószínűleg sikerül odaérned, de ha tétovázol... – Megrázta a
fejét.
 – Rendben – mondta Dzsebel; túl fáradt és kába volt ahhoz, hogy
vitatkozzon. Sarkon fordult, hogy visszamenjen oda, ahonnan jött.
– Ne arra – szólt utána az asszony. – Túl sokáig tartana.
– Van más út? – ráncolta a homlokát Dzsebel.
– Van egy ösvény mélyen a föld alatt. Makrasz földkérge rengeteg
labirintust és alagutat rejt. Kövess!
Az asszony elindult. Dzsebel lehajolt, megérintette Tel Heszani
homlokát, könnyes szemmel kívánt neki jó szerencsét túlvilági lété-
hez, majd különös vendéglátója után sietett.
Az asszony a barlang hátsó részéhez kísérte Dzsebelt, majd a pad-
lón lévő lyukon át mászni kezdtek lefelé. Nehezen ment az ereszke-
dés, de a sziklák olyan szorosan fogták közre Dzsebelt, hogy a falak-
nak nekifeszülve bármikor megállhatott pihenni.
Egy órán át másztak lefelé, talán még tovább is, míg végül kemény,
meleg talajt éreztek a lábuk alatt. Odalent tökéletes sötétség vette
őket körül, de az asszonyból halvány fény derengett – a testén apró
lángok lobogtak. Miközben Dzsebel körülnézett, az egyik lángnyelv
levált az asszony testéről, és egyre több fényt árasztva addig nőtt,
amíg csak fáklya méretű nem lett.
– Kövesd a lángot – mondta az asszony. – Elvezet majd a városod
közelébe. Ott már a felszínre mászhatsz, és három-négy nap alatt ha-
zaérhetsz. Ha gyors lépésekkel haladsz az alagútban, és csak aludni
állsz meg, minden bizonnyal időben visszaérsz a mukhajretre.
– Nem tudom, menni fog-e – mondta Dzsebel. Úgy érezte, minden
ereje elszállt.
– Persze hogy menni fog – biztosította őt az asszony. – Most már
legyőzhetetlen vagy, és erősebb bárkinél. Mostantól olyan dolgokra
leszel képes, amikről korábban álmodni sem mertél.
– És a víz meg az élelem? – kérdezte Dzsebel.
– Víz van bőségesen – mondta a nő. – Az ennivaló már kevesebb, de
akadnak növények és gyümölcsök, amik megélnek a sötétben. A leg-
több alkalmatlan emberi fogyasztásra, de te bármit megehetsz – rád
nem hat semmiféle méreg! Egyél meg bármit, ami ehetőnek tűnik,
menetelj kitartóan, és nem lesz semmi baj. – Az asszony arcon csókol-
ta Dzsebelt. – Többé nem látjuk egymást – mondta –, de mindennap
gondolok majd rád. Remélem, boldog és hosszú életed lesz. Biztos
vagyok benne, hogy úgy lesz. – Mielőtt Dzsebel bármit felelhetett
volna, a nő alakja elhalványult, és a fiú egyedül maradt az alagútban a
lebegő fénygömbbel.
Dzsebel várt, hogy kitisztuljanak gondolatai. Egy idő után rájött,
hogy hiába vár erre; ekkor sutba dobta kétségeit, a fény felé fordult,
és elindult. A fénycsóva Dzsebel előtt haladt. Lassan maguk mögött
hagyták a Tubajgatot, a szent hegyet, és a benne lakó titokzatos, hihe-
tetlen hatalommal bíró, végtelenül magányos asszonyt.
34.

A menetelés mintha örökké tartott volna, mégsem volt megerőltető.

Ahogy az asszony megjósolta, Dzsebel hatalmas távolságokat tudott
megtenni megállás nélkül. Odalent nemigen érzékelte az időt, de
becslése szerint három-négy nappalon és éjszakán keresztül tudott
menni egyhuzamban. Bár időnként evett valamit, sosem érzett igazán
éhséget.
A föld alatti világ szebb volt, mint képzelte. Cseppkövek valóságos
erdeit látta, vízeséseket, csillogó kristályokat és aranytól ragyogó te-
lérek érintetlen sokaságát, és olyan sziklaképződményeket, melyek
még Abú-Szík pompájával is felvették a versenyt. Ám Dzsebel ritkán
állt meg a látványban gyönyörködni. Észben tartotta az asszony sürge-
tő figyelmeztetését, és bár a mukhajret már nem érdekelte, feltett
szándéka volt, hogy megmentse Tel Heszani családját.
A fiú előtt lebegő fény szüntelenül világított. Dzsebel néha beszélt
hozzá, mintha csak Tel Heszani vagy valamelyik vádibeli ismerőse len-
ne. És bár a tűzcsóva sosem válaszolt neki, legalább társaságot nyúj-
tott számára; a föld alatti alagutak és barlangok magányában a fiú
hálás volt ezért.
Az alagutak éles átmenetekkel kanyarogtak, lejtettek és emelked-
tek. Gyakran kellett másznia és olyan hasadékok peremén egyensú-
lyoznia, amelyekről úgy tűnt, lefelé egyenesen a bolygó szívéig érnek.
Hétköznapi ember nem tudta volna végigjárni ezt az utat. De Dzsebel
fáradhatatlanul ment előre, könnyedén véve még a legnehezebb aka-
dályokat is.
Sokat gondolt a küldetésére és Tel Heszanira. Időnként a Szabbáh
Eiddel történt találkozása is eszébe jutott, ilyenkor újra és újra végig-
pörgette magában beszélgetésüket. Az asszony azt javasolta neki,
használja a hatalmát a világ jobbá tételére. De hogyan? Álljon kato-
nának, és öljön meg minden becstelen embert? Tétesse meg magát
fejedelemnek, és szabadítson fel minden rabszolgát? Használja arra a
hatalmat, hogy másokat akarata szolgálatába állítson? Ha ezt tenné,
nem válna zsarnokká ő maga is?
Dzsebel szerette volna a legjobban kihasználni újonnan kapott
erejét – de hogy lett volna rá képes, ha egyszer nem tudta, milyen
célból kapta?

Már heteken át menetelt a föld alatti világban, amikor a fénycsóva

megállt egy fal tövében. Dzsebel kimerülten nyúlt fel kapaszkodó
után. Amikor mászni kezdett, észrevette, hogy a fénycsóva nem emel-
kedik vele együtt, hanem lent marad.
Dzsebel meglepetten nézett le. A fény egészen idáig pislákolt előt-
te – amikor a fiú felfelé mászott, a levegőbe emelkedett, és amikor az
út meredeken lejtett, kecsesen ereszkedett le a sötétségbe. Miért
hagyta most abba?
Aztán bevillant: a fénycsóva azért állt meg, mert útjuk itt véget ért.
Dzsebel felnézett, és bár nem látott semmit, biztos volt benne, hogy
ez a fal a felszínre vezeti majd őt.
– Köszönöm – mondta Dzsebel a fénygömbnek. Az válaszul halvá-
nyulni kezdett, és a fiú tudta: mire ő felér a tetőre, a fénycsóva örökre
kioltja magát.
Most már újult erővel mászott, ujjait oda is befúrva, ahol nem volt
mélyedés; úgy vájt ki darabokat a sziklafalból, mintha az csak sárból
lett volna. Hamarosan megpillantotta a napfényt, ami tűhegyként
világított át a feketeségen. Célba vette, és gyorsított a tempón; szíve
egyre hevesebben vert, amint az apró fénypászma nőttön-nőtt.
Végül felért, és egy kis barlangban találta magát. Remegve botla-
dozott a kijárat felé, szemét kezével védve a nap fényétől. Ott térdre
rogyott, és úgy szívta be a friss levegőt, mintha különleges illatszer
lenne.
Amikor a szeme hozzászokott a fényhez, felnézett a napra. Majd-
nem naplemente volt már, a hatalmas tűzgolyó sebesen ereszkedett.
Dzsebel megrendülten, reszketve nézte, ahogy a föld bekebelezi,
amíg csak egy vékony ív marad belőle, majd az is eltűnik.
Nedves volt az arca. Mintha esőcsepp érte volna – de az nem lehet,
hiszen tiszta volt az ég. Amikor ujjaival odanyúlt, meglepve tapasztal-
ta, hogy sírt. A lenyugvó nap látványának szépsége könnyekre fakasz-
totta. Élete nagy részében akkor sem sírt, amikor igazán nyomorultul
érezte magát, sem amikor fájdalmai voltak. Most pedig itt ül, és a
naplementén sírdogált!
Szégyellnie illett volna magát, de nem tette. Fanyar mosollyal szá-
razra törölte arcát, majd felállt, és körülnézett. Minden irányban szé-
lesen terjeszkedő, üde mezőket látott maga körül, így hát tudta, hogy
valahol az Asz-Szúdat és az Asz-Szurout között jutott a felszínre. Ez
Abú-Aine termékeny, zöld övezete volt. Ha délkelet felé veszi az
irányt, már el sem tévesztheti Vádit.
Dzsebel a lenyugvó nap helyét irányzékul véve kiballagott a bar-
langból, a fű illatát élvezve pihent egy percet egy dombocska tövé-
ben, aztán megkezdte hazafelé vezető útja végső szakaszát.
35.

Dzsebel egy meleg nyári estén érkezett vissza Vádiba, ami hasonlított
a napra, amikor útra kelt. Ha becsukja a szemét, akár azt is képzelhet-
te volna, hogy az elmúlt év csak egy álom volt. De Dzsebel nem kért az
álomvilágból. Teljes figyelmét a pillanat valóságára összpontosította,
és mindarra, ami most következik.
Tett egy kis kitérőt, és áthaladt a téren, ahol a mukhajretet szokták
tartani. A sátrakat és bódékat most húzták fel – tehát az ünnepség
még nem kezdődött el. Dzsebel időben érkezett. Gyors köszönetet
mondott az isteneknek, majd hazafelé kanyarodott. Fogalma sem volt,
milyen fogadtatásra számítson.
A ház nem változott, bár porosabbnak tűnt, mint amilyenre
Dzsebel emlékezett. Minden további nélkül besétálhatott volna – vé-
gül is a saját otthona volt –, de valamiért furcsa érzés fogta el. Idege-
sen toporgott egy kicsit az ajtó előtt a küszöbön, majd nyelt egyet, és
bekopogott.
– Szabad – hallotta az apja hangját. Dzsebel nagy levegőt vett, és
belépett.
Rásed Rúm az asztalnál ült, és épp a vacsoráját öblítette le egy
bögre vízzel. Dzsál is vele volt; ő már befejezte az evést, és épp a nya-
kát dörzsölgette. Dzsán a sarokban edzett.
Rásed Rúm mosolyogva pillantott fel – nem ismerte meg a vézna,
szurtos fiút.
– Igen? – kérdezte nyájasan.
– Visszatértem, apám – mondta Dzsebel, és a szobában mindenki
kővé dermedt.
Rásed Rúm az ajtóban álló girhes fiúra bámult. Dzsán és Dzsál álla
leesett a csodálkozástól. Nem hitték el, hogy valóban Dzsebel az –
hosszú hónapokkal azelőtt beletörődtek, hogy meghalt. A hóhér egy
pillanatig azt gondolta, a fiú eltévesztette a házat, ám ekkor az isme-
retlen arcban néhai felesége szemét vélte felismerni.
– Dzsebel! – üvöltött fel jóval nagyobb örömmel, mint amilyenre
Dzsebel számított. Rásed Rúm talpra ugrott, átrohant a szobán, majd
magához szorította és megforgatta maga körül legkisebb fiát. Dzsebel
nevetett, aztán megölelte apját, és sírva fakadt. Dzsál és Dzsán odaro-
hant hozzá; nagyon örültek, hogy újra látják rég elveszett öccsüket.
– Hol voltál? – rikoltotta Dzsál, miközben hátba veregette
Dzsebelt.
– Miért nem szóltál, mielőtt elmentél? – kurjantotta Dzsán. – Be-
tegre aggódtuk magunkat! Hova a... – Elakadt a szava, és a fiúra san-
dított. – Te sírsz?
Dzsebel kivonta magát apja öleléséből, és könnyein át nevetett.
– Bocsánat – mondta félig sírva, félig nevetve. – Ilyen fogadtatásra
nem számítottam. Azt hittem... Nem is tudom. De ilyenre nem.
– A fiam vagy – mordult fel Rásed. – Mindig örömmel fogadunk,
akkor is, ha... – Már a nyelvén volt, hogy „akkor is, ha megszégyenül-
tél, és foltot ejtettél a család becsületén”, de rövid habozás után csak
annyit mondott: – Bármi történik.
Hosszú csend következett; négyük közül egyikük sem tudta, mit is
mondhatna. Dzsebel törte meg a hallgatást: megkérdezte, van-e va-
lami újság.
– Valami újság? – kiáltott fel Dzsál. – Egy évig színedet sem láttuk –
hát persze hogy van újság! De hát hol is kezdjem? Azt tudod, hogy...
– Nyugalom – szakította félbe Rásed. Tekintete Dzsebelen nyugo-
dott, és bár még mindig szeretettel nézte fiát, arcára nyugtalanság ült
ki. – Először hagyjuk szóhoz jutni Dzsebelt. – Az asztalhoz vezette a
fiút; mind a négyen együtt ültek, ahogy azt régen is olyan sokszor tet-
ték. – Biztosan sok mesélnivalód van. De előbb a küldetésedről... Si-
kerrel jártál?
 Dzsál és Dzsán elfojtotta gúnymosolyát. Méltányolták apjuk tapin-
tatát, de azért nem kell túlzásba esni! A kérdés szerintük nem az volt,
hogy Dzsebel eljutott-e a Tubajgatra, hanem hogy egyáltalán sikerült-
e átjutnia Abú-Aine határán.
Mielőtt Dzsebel válaszolhatott volna, Rásed így szólt:
– Nem fogunk miattad szégyenkezni, ha esetleg kudarcot vallottál.
Amikor nyilvánosan megdicsértem Dzsált és Dzsánt, téged is meg
kellett volna említenem. Az egész az én hibám, és ha végül nem tud-
tad teljesíteni a küldetésedet, engem kell hibáztatni érte. Ne aggódj
amiatt, hogy mások bírálnának, vagy...
– Apám – szólt közbe Dzsebel. – Ne aggódj. Nem érdekel, mit
gondolnak mások.
– Szóval tényleg kudarcot vallottál – mondta Dzsán.
– Nem – felelte halkan Dzsebel. Apja és két bátyja csak pislogott.
– Hogy érted ezt? – csattant fel Dzsál. – Azt akarod mondani, hogy
eljutottál a Tubajgatig?
– Igen.
– Lehetetlen! – horkant fel Dzsán.
– Dzsebel – szólt Rásed kényszeredetten. – Egy ilyen veszélyes za-
rándokúira vállalkozni önmagában is nagy bátorságra vall. Ha nem
jártál sikerrel, egyáltalán nincs okod szégyenkezni miatta. De ha ha-
zugsággal próbálod meg elütni...
Dzsebelt nem lepte meg és nem bántotta, hogy kételkednek a sza-
vában. A helyükben ő is hitetlenkedett volna.
– Ezt majd később megbeszéljük – mondta. – De először be kell
tartanom az ígéretemet. Murasza és a gyerekei hol vannak? Megfo-
gadtam, hogy ha visszatérek, felszabadítom őket.
– Frútban vannak – mondta Rásed. – Nem akartam itt tartani őket.
Tudod, hogy nem bízom a rabszolgákban – úgyhogy visszaküldtem
őket a saját otthonukba.
– Idehozom őket – mondta Dzsebel, majd kis szünetet tartott. –
Nem tudom, hogyan igazolhatom majd, hogy szabadok. Alá kell írnom
valamit?
Rásed mély aggodalommal bámult a fiára, de aztán látott valamit a
fiú tekintetében, ami miatt inkább tartotta a száját.
– A papírmunkát bízd csak rám – mondta mogorván. – Vidd a rab-
szolgákat a palotába. Találkozzunk a jegyzők termében. Érdeklődj, ha
odaértél, és majd mutatják az utat.
Dzsebel meghajolt, és elindult Frútba.
A faképnél hagyott Dzsál és Dzsán az apjukra sandított.
– Te elhiszed, hogy komolyan... – kezdte Dzsán.
– Elég! – vágott közbe Rásed. – Ő a fiam, és legyen bármilyen ütő-
dött, nem fogom hagyni, hogy nyilvánosan megszégyenítsék. –
Dzsálra mutatott. – Dzsán Naszrim visszatért Vádiba. Keresd meg, és
mondd el neki, hogy Dzsebel hazajött. Kérd meg, hogy találkozzon
velünk a palotánál. – Dzsál már készült volna ellentmondani neki, de
Rásed rárivallt: – Eredj! – Dzsál futásnak eredt, és apja parancsa még
ott visszhangzott a szobában, amikor ő már messze járt.

Dzsebel azt hitte, kérdezősködnie kell majd, de lába emlékezett, mer-

re lakik Murasza, és a fiú hamarosan a felszalagozott ház küszöbén
állt.
– Bebocsátást kérek – szólt be Dzsebel halkan, és egy női hang be-
hívta őt.
Murasza épp a gyerekeivel játszott. Amikor meglátta Dzsebelt,
abbamaradt a játék. A nő elsápadt, vonásai megkeményedtek.
– Köszöntelek, Rúm úr – mormogta, miközben felállt, hogy megha-
joljon.
– Köszöntelek – mondta Dzsebel udvariasan. Most még nagyobb
volt benne a szorongás, mint amikor apja küszöbén állt.
– Örülök, hogy újra látlak – mondta Murasza minden meggyőződés
nélkül.
– Én is örülök, hogy látlak – mondta Dzsebel; az ő szavaiban több
őszinteség csengett.
Kényszeredett csend állt be, majd Murasza megkérdezte:
– Minden jól ment, uram?
Dzsebel összerezzent.
– Nem egészen úgy alakult, mint terveztem, de igen, mondhatni. –
Megköszörülte a torkát. – Nem öltem meg a férjedet. – A nő szeme
tágra nyílt, és reménnyel telt meg. Dzsebelnek nehezére esett szét-
foszlatnia ezt a reményt, de elkerülhetetlen volt. – Meghalt – mondta.
A lelkesedés lehervadt Murasza arcáról. – Egy tébolyult hittérítő ölte
meg a Tubajgaton – folytatta Dzsebel, a végénél kezdve a történetet.
Aztán mesélt Muraszának és a gyerekeknek a zarándoklatról, a kalan-
dokról, amiket ő és Tel Heszani együtt és külön-külön átélt, az átvé-
szelt viszontagságokról és arról, milyen szörnyű árat kellett fizetniük a
küldetés legvégén.
Hosszú történet volt, és a végén mindenki sírt – Murasza, a gyere-
kek és Dzsebel is. Az asszony fejében meg sem fordult, hogy Dzsebel
esetleg hazudik, mert a fiú egyszerű szavaiból sugárzott a csorbítatlan
igazság.
– Te nem az a fiú vagy, akit egy évvel ezelőtt megismertem –
mondta a nő, amikor már meg tudott szólalni.
– Nem – sóhajtott fel Dzsebel. – Megváltoztam. Valószínűleg hát-
rányomra; az istenek bizonyára átkot szórnak majd rám a gyengesé-
gemért, de még így is azt mondom, bárcsak korábban történt volna.
Talán megmenthettem volna... – Elhallgatott, majd szólt Muraszának,
hogy kezdjen készülődni. – Alig várom már, hogy pontot tegyünk az
ügy végére. Egyetlen éjszakát sem kell már rabszolgaként eltöltene-
tek.
– Egy éjszaka nem olyan sok – mondta Murasza.
Dzsebel megrázta a fejét, mert eszébe jutott, hogyan bánt vele
Bush, Blair és a sok elvetemült Umm-Bijara.
– Rabszolgaként egyetlen éjszaka is túl sok.
Murasza bólintott, majd a gyerekeihez fordult, és arra kérte őket,
gyűjtsenek össze mindent, amit magukkal akarnak vinni az útra. Pár
perc múlva elindultak, és soha többé nem tértek vissza Frútba.

Dzsebel megérkezése nagy izgalmat keltett a palotában. Rásed Rúm

és Dzsán néhány órával korábban érkezett meg, és meghallgatást kér-
tek a fejedelemtől. Rövidesen meg is jelent Vádi Alg, és izgatottan
tudakolta a váratlan látogatás okát. Amikor Rásed Rúm elmondta ne-
ki, hogy legkisebb fia visszatért küldetéséről, és most szabadságot
követel áldozati rabszolgája feleségének és gyerekeinek, Vádi Alg
nem is tudta, miről beszél a hóhér. Feleségének, Danafának kellett
halkan emlékeztetnie őt a vézna fiúra, akit a fejedelem még tavaly
bocsátott útjára.
Amikor Dzsebel megérkezett, mindenki rá várt: az apja, a két báty-
ja, Vádi és Danafa Alg, a rabszolgák ügyeit intéző hivatalnokok, és aki
csak befért még a zsúfolt szobába. Debbat Alg is ott volt, mellette
Básztína. Egyik lány sem hitte el, hogy Dzsebel győztesen tért vissza.
Básztína félt, hogy a fiút megalázzák és kivégzik. Debbat ugyanerre
számított, ám őt nem zavarta a dolog – szájhős fiúkra nem akart időt
fecsérelni.
Mindenki elhallgatott, amikor Dzsebel és a rabszolgák beléptek a
palotába. Egyenesen a fejedelem asztalához mentek. Dzsebel tiszte-
lettel hajolt meg.
– Nagyuram – mondta.
– Üdvözöllek, Rúm úr – felelte Vádi Alg merev mosollyal. – Jó ideje
már annak, hogy legutóbb elém járultál. Jól ment sorod?
– Túléltem, nagyuram – válaszolta Dzsebel színtelen hangon. – És
most azért jöttem, hogy szabadságot kérjek Muraszának és gyerekei-
nek, ahogyan arról küldetésem szentesítésekor megállapodtunk.
A fejedelem megköszörülte a torkát. Nem volt ínyére, hogy
Dzsebelt a saját apja előtt kell kérdőre vonnia, de kénytelen volt. Sza-
vait óvatosan megválasztva így szólt:
 – Az a megállapodás csak akkor érvényes, ha teljesíted a küldetést,
vagy az út során meghalsz. Ha sikertelenül térsz vissza, érvénytelen.
– Teljesítettem a küldetést – mondta Dzsebel.
Vádi Alg összevonta a szemöldökét.
– Voltál a Tubajgatnál? Szabbáh Eid elé tártad kérésedet? Feláldoz-
tad a rabszolgát, és megkaptad érte a legyőzhetetlenség adományát?
Dzsebel a fejedelemre nézett, és így szólt:
– Nem kenyerem a hazugság, nagyuram. Ha szükségét látod, hogy
próbára tegyél, állok elébe.
Vádi Alg nem tudta, mit feleljen. Amíg a szavakat kereste, Rásed
Rúm szólalt meg halkan:
– A fiam becsületszava az enyém is, nagyuram. Ha az ő szavában
kételkedsz, akkor az enyémben is.
– Nem! – vágta rá Vádi Alg. – Benned eszembe sem jut kételkedni!
Csak azért...
– A férjem nem vonja kétségbe, hogy a fiad igazat beszél – segítet-
te ki kedvesen Danafa akadozó nyelvű urát. – Egy ilyen kijelentést
azonban rendszerint próbatétel követ, tudtommal.
– Teljes tisztelettel ugyan, de ellent kell mondjak neked, úrnőm –
szólalt meg valaki a tömegből, és Dzsebel ekkor megpillantotta az
előrefurakodó Dzsán Naszrimot. A világlátott utazó könnyedén
Dzsebelre kacsintott, mielőtt a fejedelem és felesége elé lépett. –
Eddig még egyetlen zarándoknak sem kellett próbatétellel bizonyíta-
nia szavahihetőségét. A legyőzhetetlenséget nem lehet csak úgy meg-
játszani. Azoknak, akik visszatérnek útjukról, és azt állítják, hogy siker-
rel jártak, mindig fenntartás nélkül hittek. Ha azonban később bizony-
ságot nyer valamelyikükről, hogy hazudott, brutális, gyötrelmes és
hosszas kínhalálra számíthat a vérpadon. Ha most ragaszkodsz a pró-
batételhez, azzal egy új, igen kínos és méltatlan példát teremtesz.
Bár Dzsán Naszrim nem mondhatta el magáról, hogy Vádiban köz-
tisztelet övezi, a szobában egyetértő moraj követte szavait. A legtöbb
jelenlévő biztos volt abban, hogy a fiú hazudik, de sem a hely, sem az
idő nem volt alkalmas arra, hogy a becsületét megkérdőjelezzék.
Vádi Alg köhintett egyet, és így szólt:
– Természetesen hiszünk neked. A rabszolgák még ma éjjel vissza-
nyerik szabadságukat. – Ravaszul hatásszünetet tartott. – Ha emléke-
zetem nem csal, azért vállalkoztál a küldetésre, hogy megmérkőzhess
a mukhajreten.
– Igen, nagyuram – mondta Dzsebel –, de...
Azt akarta mondani, hogy most már nem izgatja különösebben a
hóhérkodás, de Vádi Alg a szavába vágott.
– Pompás. Alig várjuk, hogy láthassuk, amint megküzdesz a bajnoki
címért. Mindannyiunkra lelkesítőleg hat majd, ha szemtanúi lehetünk
egy küldetéséről sikeresen hazatért zarándok győzelmének.
Bár a fejedelem fortélyosan fogalmazott, nyilvánvaló volt a célzás:
a mukhajret fog Dzsebel próbatételéül szolgálni. Ha legyőzi a torna
valamennyi résztvevőjét, meggyőződnek igazáról, és az egész város őt
ünnepli. Ha azonban mégsem akarna indulni a versenyen, vagy le-
győznék, az új hóhér pallosa által hal majd meg.
36.

Dzsebel a mukhajret előtti három napot otthon töltötte apjával és két

bátyjával. Hosszú órákon át beszélgettek arról, mi minden történt
Rásed Rúmmal, Dzsállal és Dzsánnal Dzsebel távozása óta, de a fiú
kóborlással töltött évéről kevés szó esett. Nem mintha nem érdekel-
ték volna őket a fiú kalandjai – már hogyne érdekelték volna! –, csak
éppen hármuk közül egyikük sem volt róla meggyőződve, hogy
Dzsebel valóban járt a Tubajgatnál. Kínos lett volna nekik olyasmiről
csevegni, ami valószínűleg csak puszta kitaláció. Ezt Dzsebel is meg-
érezte, és inkább megtartotta magának csodás és véres eseményekkel
tarkított történeteit. Megértette, miért olyan nehéz elhinniük a töb-
bieknek, amit állít. Ha már bizonyított, kitárgyalhatják az utazását
töviről hegyire – és addig is jólesett a család mindennapjairól hallani.
Sokan szerettek volna látogatóba jönni hozzájuk, de Rásed Rúm
ellentmondást nem tűrően elküldte szinte valamennyiüket. Dzsán
Naszrim és Básztína azon kevesek közé tartozott, akiket a hóhér be-
engedett – az ő esetükben biztos lehetett benne, hogy valóban
Dzsebel érdekli őket, és nem az, hogy látta-e Szabbáh Eidet vagy sem.
Dzsebel boldogan mesélt volna útjáról Dzsán Naszrimnak, de az
utazó nem nagyon kérdezősködött; leginkább Tel Heszani sorsa érde-
kelte. Dzsebel mindent elmondott neki az Umm-Kesábáról, amit csak
tudott, főleg a rabszolga bátorságáról és hűségéről. Amikor Dzsán
Naszrim elbúcsúzott, nagyon büszke volt régi, elvesztett barátjára.
Dzsebel Básztínával is beszélgetett küldetéséről; a lány kezében
három ezüstérmét csörgetve érkezett. Dzsebel már el is felejtette az
érméket, amiket közvetlenül útra kelése előtt adott Básztínának.
– Úgy döntöttem, sírkövet veszek neked belőlük – mondta
Básztína, zsebébe visszasüllyesztve az érméket.
– De visszajöttem, és életben vagyok – mutatott rá Dzsebel a nyil-
vánvaló tényre.
– Így van – somolygott Básztína. – De egy nap azért csak meghalsz.
Én kivárom, és boldog vagyok, hogy az még odébb van.
Apjától és két bátyjától eltérően Básztína feltétel nélkül hitt
Dzsebelnek. A fiú élvezettel mesélte el történetét a szomorú arcú
lánynak. Az csendben hallgatta őt, és csak a részletek iránt érdeklő-
dött néha, például amikor Dzsebel a szik színeit vagy a szikla szelle-
meinek mozgását próbálta szavakba önteni. Amikor rátért találkozá-
sára Rákeb Vádákkal, a lány megborzongott – tudta, hogy ettől a tör-
ténettől hónapokon át rémálmok fogják kísérteni.
Dzsebel néhányszor Debbat Algról kérdezte a lányt. Mondott róla
valamit? Felizgatta őt a visszatérése híre? Básztína nem akarta, hogy a
szó úrnőjére terelődjön, de tudta, mennyire mohón várja Dzsebel a
híreket.
– Igen, elég izgatott – mormogta Básztína. – Nem hiszi el, hogy
sikerült teljesítened a küldetést, de reméli, hogy mégis így történt.
Vonzó gondolatnak tartja, hogy egy legyőzhetetlen hóhér kéri meg a
kezét. Nagyon odaadó feleség válik majd belőle.
– Remélem, Bászi – sóhajtott fel Dzsebel. – Olyan gyönyörű, olyan
rendkívüli lány... De nekem a szíve is kell, nem csak az arca.
Básztína kis híján felszisszent – még arról sem volt meggyőződve,
hogy úrnőjének egyáltalán van szíve –, majd kérdezett valamit az
Umm-Szágákról, hogy témát váltson, és Dzsebel gondolatait elterelje
a csinos, de rideg lányról, aki alig pár nap múlva örök hűséget fogad
majd neki.

Derűs ragyogással virradt fel a mukhajret napja. A tömeg már a nap-

felkelte előtti órákban gyülekezni kezdett. Egész héten lázban égett
mindenki, de amikor elterjedt Dzsebel Rúm visszatérésének híre, az
izgalom tetőfokára hágott. Bár senki sem hitte el, hogy a törékeny,
girhes fiú valóban találkozott Szabbáh Eiddel, mégsem szerezhettek
bizonyságot erről addig, amíg nem látták őt küzdeni. És ha mégis té-
vedtek volna a fiú igazmondását illetően... Nos, egy új hóhér kineve-
zésénél jelen lenni önmagában is ritka alkalom, ám ha ez a hóhér tör-
ténetesen sikeresen hazatérő zarándok egyben – ilyen alkalom nem-
hogy az életben, de még ezer évben is csak egyszer kínálkozik.
A pályák körüli terület dugig megtelt az első mérkőzés kezdetéig.
A tizenhat versenyző összesen tíz számban méri majd össze gyorsasá-
gát, erejét és ügyességét. Négy különálló pályát alakítottak ki, és
mindegyikben két-két számot rendeztek. Az úszóversenyre a folyóban
kerül sor, egy továbbira pedig Vádi utcáin, ahol a benevezetteknek tíz
mérföldet kell lefutniuk a tűző déli napon.
A mukhajretek általában nem sok versenyzőt vonzottak. Senki nem
akart vereséget szenvedni és nagy tömeg előtt megszégyenülni, ezért
csak azok neveztek be, akik valóban képesnek érezték magukat a
győzelemre. Ezúttal azonban sok ígéretes versenyző jelentkezett –
heten Vádiból (ugyanabból a családból hárman is, amire eddig még
sosem volt példa), a többiek pedig Abú-Aine más tájairól.
Dzsál és Dzsán Rúm sokak kedvence volt. Rajtuk kívül akadt még
néhány versenyző, akikre páran fogadtak, ám a komolyabb szerencse-
játékosok Zarnug Al Dahbéra tettek. Ő Abú-Ainéban született, de
Abú-Dzsudajdában nőtt fel. Drabális termetű, acélos tekintetű fiatal-
ember volt. A többi versenyzőnek bele kell adni apait-anyait, ha le
akarják győzni az Umm-Dzsudajdát.
Dzsebel a viadal legkiszámíthatatlanabb esélyekkel induló résztve-
vője volt. Rá szinte senki nem fogadott, és amikor bejelentették a ne-
vét, csak szórványos, gúnyos hujjogás volt a válasz.
Az első négy szám a testi erő próbája: szikladobás, két kör gerely-
hajítás – mindkét kézzel – és súlyemelés. Mindegyik számnál a leg-
gyengébb versenyző esik ki.
A fiatalemberek szalmaszálak húzásával döntötték el egymás kö-
zött a sorrendet. Dzsál indulhatott másodiknak, Zarnug Al Dahbe
nyolcadiknak, Dzsebel tizenegyediknek, Dzsán pedig tizenötödiknek.
Dzsebel a tömeget figyelte, miközben az első négy versenyző a
szikladobáshoz készülődött. Vádi valamennyi társadalmi rétege képvi-
seltette magát – gazdagok és szegények egymás hegyén-hátán tüle-
kedtek a minél jobb helyért. A fejedelem páholyát leszámítva osztály-
egyenlőség volt a mukhajreteken. Ha az ember jól akarta látni az
eseményeket, korán kellett érkeznie, és ügyesen könyökölnie.
Dzsebelt elsősorban az uralkodó és családja társaságában ülő em-
berek érdekelték. Apja is ott volt, a város legmagasabb rangú tiszt-
ségviselőivel együtt. De közülük csak Debbat ragadta meg Dzsebel
figyelmét. Elragadóbb volt, mint valaha. Két napon át készült az ese-
ményre – köztudomású volt, hogy a mukhajret bajnoka szinte biztosan
őt kéri majd feleségül, és a lány a lehető legelbűvölőbb akart lenni,
amikor a nagy pillanat elérkezik. Dzsebel gyomra összeszorult, amikor
meglátta őt, és visszatérése óta első ízben érezte úgy: örül neki, hogy
benevezett a mérkőzésre.
Éles kiáltás hangzott fel, és a négy versenyző a pálya közepe felé
hajította a szikladarabot. Dzsálé volt a második legmesszebbre repült
szikla, így bekerült a következő körbe, de nem volt elégedett a dobá-
sával; Dzsebel látta, hogy morcosan érkezik vissza a startvonalhoz.
A következő négy versenyző is dobott – Zarnug Al Dahbe sziklája
messzebb ért földet bárki másénál. A tömeg idegesen morajlott fel.
Bár Zarnugnak születésénél fogva joga volt ahhoz, hogy részt vegyen
a mukhajreten, senki nem akarta, hogy egy kívülálló nyerjen. A nézők
csak abban reménykedhettek, hogy gigászi erejében állt minden tu-
dománya, és a nagyobb ügyességet igénylő számokban majd kiesik.
Dzsebel következett, a sziklahajítók harmadik csoportjában. Re-
megő gyomorral lépett a helyére. Mióta visszatért a Tubajgatról, nem
próbálkozott hasonlóval. Mi lesz, ha ereje cserbenhagyja? És ha nem
gyengült is le időközben, honnan tudja, mire képes? Nem akarta min-
den energiáját az első néhány versenyszámba ölni, nehogy kimerüljön,
és a későbbi számokban gyenge teljesítményt érjen el. De mi van ak-
kor, ha túlságosan is visszafogja magát, és rögtön az első körben ki-
esik?
Dzsebel felvett a földről egy vaddisznófej méretű szikladarabot, és
még mindig azt mérlegelte, mennyi erőt vigyen a hajításba, amikor
megszólalt a síp. Kétségbeesetten lépett előre, és vad lendülettel ha-
jította el a súlyos követ.
A nézők álla már azelőtt leesett, hogy a kő földet ért volna. Nem-
csak az összes többi szikladarabot hagyta le, de átrepült a pálya másik
végében álló emberek feje fölött is, amit a rendezők már biztonságos
helynek véltek. Az ott álldogáló nézők hangos sikoltozással szaladtak
szét. A szikla földet ért; háromszor akkora távolságot tett meg, mint
Zarnug Al Dahbe köve.
Hosszú, elképedt csend állt be. Mindenki levette tekintetét a szik-
láról, és tátott szájjal meredtek a rongyos, cingár Dzsebel Rúmra.
És akkor felharsant az éljenzés.
Ekkora lárma még sosem volt Vádiban. Dzsebel egyetlen dobásával
meggyőzte a kétkedőket. Olyan sok idő telt már el azóta, hogy valaki
sikeresen tért vissza a Tubajgatról, hogy sokan azt gondolták, a régi
legenda csak a hiszékeny gyerekek szórakoztatására kitalált mende-
monda. Most pedig látták, hogy a mítosz igaz. Az istenek valóban köz-
tük járnak. Így hát az ujjongás nemcsak Dzsebelnek, de visszaszerzett
hitüknek is szólt.
Az utolsó négyes is eldobta a szikláit, de ők csak azért tették, ne-
hogy kiessenek – egyszerű földi halandó sosem tudta volna felülmúlni
Dzsebel hajítását.
Dzsebel a következő két körben kísérletezett erejével. Amikor bal
kézzel hajította el a gerelyt, kevesebb lendületet vitt bele, hogy lássa,
milyen eredményt ér el, ha nem törekszik a legjobbra. Harmadik lett,
és bár a nézők csalódottak voltak, a legtöbben úgy vélték, a fiú tarta-
lékolja erejét. Sokan már a versenyzők előtt odarohantak a következő
pályához, hogy ismét láthassák őt hajítás közben.
 Amikor jobb kezével dobott, Dzsebel kicsit több lendületet vitt a
mozdulatba, és ezúttal megnyerte a számot, még ha nem is olyan lát-
ványos előnnyel, mint az elsőt.
A súlyemelés általános csalódást okozott. Az egyik versenyző meg-
rándította a hátát gerelyhajításkor; mindent beleadott, de még az első
súlyt sem volt képes felemelni, úgyhogy ezt a számot már azelőtt fel-
függesztették, hogy a többiek magasabb szintre léphettek volna.
Az első birkózószám következett. A versenyzőket szalmaszálak hú-
zásával párosították. A hat győztes továbbjut, a maradék újra össze-
csap, és közülük is továbbjut a három győztes.
A tömeg felmorajlott, amikor a húzás eredményeképpen Dzsál
Rúm öccsét, Dzsebelt kapta ellenfeléül. Míg az első páros mérkőzött,
Dzsebel odalépett egy szóra Dzsálhoz.
– Sok szerencsét – mondta, és kezet nyújtott neki.
– Neked is – mondta Dzsál zavartan.
– Minden rendben? – kérdezte Dzsebel.
Dzsál megrázta a fejét, és felsóhajtott.
– Volt már valaha olyan napod, amikor úgy érezted, hogy semmi
nem fog összejönni?
– Gyakran – mondta Dzsebel gyászos mosollyal.
– Hát nekem most olyan van – mondta Dzsál komoran. – Éreztem,
amikor a követ hajítottam. Az istenek ma ellenem fordultak.
Ilyen borúlátó hozzáállással Dzsál tulajdonképpen már az előtt
vereséget szenvedett, hogy összekapaszkodtak volna. Dzsebel köny-
nyedén küldte őt a földre, és rövid tusakodás után le is szorította.
Nem csoda, hogy Dzsált a második körben megint megverték, így hát
korán távozott a pályáról. Dzsebel sajnálta a bátyját, de arra gondolt,
Dzsál mindig is utazni szeretett volna – így legalább megkapja a lehe-
tőséget. Bizonyos szempontból jobb, hogy veszített.
A bent maradó kilenc versenyző most a „Szabbáh Eid lehelete”
nevű számban mérte össze képességeit; Dzsebel értékelte az ironikus
elnevezést. A pálya közepén kellett állniuk egy szál ágyékkötőben,
miközben bőrükön égő fáklyákat húztak ideoda. Aki felkiált vagy el-
ájul, kiesik.
Míg a többiek verítékeztek, nyögtek, Dzsebel csak pihent. A lán-
gok nem perzselték meg, pedig a próbatételt végrehajtó két ember a
szokásosnál közelebb nyomta hozzá a fáklyák fejét – kíváncsiak voltak,
mekkora forróságot képes elviselni anélkül, hogy felszisszenne. Nem
sikerült kideríteniük. Mikor a tőlük telhető legnagyobb igyekezettel
próbálták Dzsebelt kihozni sodrából, kiáltás jelezte, hogy ez a szám
véget ért.
Közvetlenül ez után következett az úszóverseny. Nyolc résztvevő
ment le az Asz-Szúdathoz; fejest ugrottak a vízbe, ami jótékonyan
enyhítette az égések és hólyagok okozta fájdalmakat. Amikor készen
álltak, felsorakoztak. A fejedelem jelt adott: úszni kezdtek.
A nézők a folyóparton kocogva követték a versenyt, és biztatták
kedvenceiket. A legtöbben már Dzsebelnek drukkoltak. Még azok is
az ő győzelmét kívánták, akik eredetileg másra fogadtak.
Hamar kiderült, hogy Zarnug Al Dahbénak nem ez a szám az erős-
sége; miközben Dzsebel az élre tört, és tartotta pozícióját, a legtöbb
szem az Umm-Dzsudajdára szegeződött, aki a sereghajtók között
tempózott. Bár korábban sokan szerették volna látni őt elbukni, hogy
ne veszélyeztesse a helyi versenyzők sikerét, most őt biztatták. Már
biztosak voltak benne, hogy Dzsebel fogja megnyerni a mukhajretet,
de azt nem akarták, hogy a fiú számára sétagalopp legyen az egész
torna. Mivel Dzsál Rúm hamar kidőlt, Zarnug lett Dzsebel legerősebb
ellenfele a bent maradtak közül. Azt szerették volna, ha a későbbi
számok során fej fej mellett halad Dzsebellel, így hát őt biztatták, és
figyelmeztették, ha valaki meg akarta előzni. Az ő segítségükkel az
Umm-Dzsudajda felzárkózott az utolsó helyről, és harmadikként vég-
zett.
A tíz mérföldes futóverseny következett, és a résztvevők magas
számára való tekintettel most három esett ki, ugyanis az utolsó előtti
számban nem vehetett részt négynél több induló. Dzsebel kivételével
az összes versenyző kimerült és feszült volt. Ennyit futni a déli hőség-
ben – ezt a megpróbáltatást szíves-örömest kihagyták volna. De nem
volt más választásuk, mint hogy összeszorítsák a fogukat, és remény-
kedjenek abban, hogy a lábuk nem hagyja cserben őket.
Dzsebel kezdettől fogva vezethetett volna, de rokonszenvet érzett
ellenfelei iránt, és nem akarta, hogy túlságosan megerőltessék magu-
kat. Ezért inkább a többiekkel maradt, és mivel még bőven volt ideje,
hagyta, hogy Dzsán vegye át a vezetést. A bátyjának ez a szám volt az
erőssége, ezt várta a legjobban. A lelkesedése mostanra lehervadt a
kimerültség miatt, de mihelyt az utcán találta magát, és meghallotta
az ünneplő tömeget, új erőre kapott, és makacs elszántsággal tört
előre.
Az egyik futó három mérföldnél elesett. A többiek egy csoportban
maradtak, ám amikor már csak alig két mérföld volt hátra, Zarnug Al
Dahbe gyorsított a tempón. Dzsán vele együtt tört ki a bolyból, és
Dzsebel is így tett. A többiek képtelenek voltak utolérni őket, így hát-
ramaradtak, és felkészültek a hajrára, amikor már egymás között ver-
senyeznek azért, ki juthat tovább az élen lévő három versenyzővel
együtt.
Amikor Zarnug meggyőződött róla, hogy nem érnek a nyomukba,
az élboly végére maradt. Nem a futóversenyt akarta megnyerni – most
már csak a maradék két szám érdekelte, amelyek majd eldöntik, ki
lesz a torna bajnoka. Legyen csak a Rúm fivéreké a pillanatnyi diadal;
ő tartalékolja erejét, és majd akkor tör előre a győzelemért, amikor a
leginkább szükséges.
Dzsebel átvehette volna a vezetést, de tudta, milyen sokat számít
Dzsánnak az elsőség, ezért hátramaradt. Amikor a tömeg hangos biz-
tatása közepette Dzsán lépte át elsőként a célvonalat, rajta és apju-
kon kívül Dzsebel volt a legbüszkébb bátyja győzelmére.
Amikor eldőlt, ki a negyedik és egyben utolsó versenyző – egy fiú a
Vádi körüli övezet egyik városából –, kisorsolták a második birkózó-
szám párosait. A legtöbb néző szívesen látta volna Dzsánt Dzsebellel
összepárosítva, de csalódniuk kellett. Zarnug került össze az idősebb
Rúmmal, Dzsebelnek pedig a vidéki fiúval kellett mérkőznie.
Zarnug és Dzsán mérkőzött először – öt menet várt rájuk. A futás
kimerítette Dzsánt. Minden erejét bevetette, de senki sem lepődött
meg azon, hogy három körben veszített. Csüggedten oldalgott el a
pályáról, de a közönség elragadtatott biztatása enyhítette csalódott-
ságát.
Dzsebel következett. Volt, aki attól féltette, hogy épp a legutolsó
körben esik ki. Feszülten nézték, amint beporozza kezét, és a kör kö-
zepére áll. Ám amikor már az első próbálkozásra messzire elhajította a
vidéki fiút, tudták, hogy nem vár rájuk meglepetés. Két újabb menetet
követően már csak Zarnug Al Dahbe állt Dzsebel és a fődíj közé.
De vajon hogyan teljesít majd Dzsebel a végső összecsapás során?
Itt már az ügyességet mérték, nem csak a testi erőt. Egy hóhérnak nem
csupán keménykötésűnek kell lennie – a művész szemével kell néznie
a nyakat, melyet elmetszeni készül.
Két vastag fatuskót hoztak a pályára. Mindkettőt ugyanannak a
fának a törzséből vágták, és alaposan megvizsgálták, nincsenek-e
bennük repedések. Mindkettőn vékony jelzés látszott. A feladat az
volt, hogy a két versenyző vágja félbe pallosával a maga tuskóját a
jelzés mentén. Ha mindketten tiszta munkát végeznek, az lesz a győz-
tes, aki a legkevesebbszer sújtott le közben.
Idegtépő pillanat volt, amikor kisorsolták, melyikük kezdje a ver-
senyszámot. Minden a sorrenden múlt. Annak volt előnye, aki másod-
jára próbálkozhat. Ha az első elhibázza a jelzést, amikor lesújt, a má-
sodiknál már nem számít, hányadszorra sikerül kettévágni a tuskót –
ha precízen dolgozik, és minden alkalommal eltalálja a jelzést, nem
veszíthet. Így hát amikor Zarnug Al Dahbe húzta a rövidebb szalma-
szálat, a tömeg éljenzése fülsüketítő volt.
Zarnug egyetlen vállrándítással intézte el balszerencséjét, és előre-
lépett. Megragadta a pallost, tekintetét a tuskóra szegezte, majd fel-
emelte szerszámát, széles félkörívet leírva lesújtott vele – és telibe
talált. Hajszálpontos csapás volt, egyenesen a tuskó szívébe. Rálépett,
hogy ne billegjen, és kirántotta belőle a pallost. Várt egy kicsit, nagy
levegőt vett, majd ismét lesújtott.
A tömegben egy izgatottan helyezkedő kövér ember rálépett egy
kisgyerek lábára, aki fájdalmában felvisított. A visítás megzavarta
Zarnugot, amitől kissé szélesebb ívben csapott le. Pallosa a tuskóba
mélyedt – de a vágás a jelzésen kívül esett.
Zarnug undorral dobta el pallosát, és a gyerekre bámult. Az Umm-
Vádik izgatottan pusmogtak egymás közt, amíg a bírák arról vitatkoz-
tak, hogy kizárják-e Zarnugot a versenyből, vagy sem. Mielőtt döntés-
re juthattak volna, Dzsebel előrelépett, megragadta pallosát, és bele-
vágta a tuskójába, messze elhibázva a jelzést.
A tömeg hangos ujjongással biztosította a fiút egyetértéséről. Az-
zal, hogy szándékosan elrontotta saját próbálkozását, Dzsebel érvény-
telenítette Zarnug elhibázott csapását, így mindkettejüknek elölről
kell kezdeniük a versenyszámot, új tuskókkal. Zarnug bólintással fe-
jezte ki tiszteletét Dzsebel iránt, majd a légzésére összpontosított, és
kizárta tudatából a közönséget.
Zarnug annak a versenyzőnek a könyörtelenségével és pontosságá-
val sújtott le a második tuskóra, aki már megízlelte a vereséget, és
akinek nem állt szándékában újabb keserű kortyot nyelni. Az első csa-
pása majdnem a tuskó legközepét érte, a másodikkal hajszál híján
teljesen kettéválasztotta, a harmadikkal pedig teljesítette a feladatot.
Az Umm-Dzsudajdát állva tapsolta meg a közönség. Ritkaságszám-
ba ment, hogy egy hóhérsegéd mindössze három csapással kettévágja
a tuskót, és bár a nézők között sok ellendrukkere volt, ők is méltányol-
ták szakmai ügyességét.
Amikor a taps elhalt, Dzsebel lépett előre. Megragadta pallosát, és
a tuskó közepén lévő jelzésre koncentrált. Egy pillanatra egy emberi
nyakat képzelt a helyébe, amitől megborzongott. Aztán elhessegette
ezt a képet, és arra gondolt, hogy a tuskó egy szem az igazságtalanság
láncában: a rabszolgaság, a kegyetlenség, a gyűlölet, a tudatlanság.
Annak a megszállottnak a kiáltása, akinek meggyőződése volt, hogy
mindenki másnak ugyanúgy kell gondolkodnia, mint ő, különben
pusztulniuk kell. A szenvedők gyötrelme, a boldogtalan halottak lelke,
a csalók álnok kuncogása. Minden, ami csak rossz volt Makraszban.
Dzsebel vad kiáltással sújtott le pallosával; szeme előtt nem a győ-
zelem lebegett, hanem hogy eltörölje Makraszról a gonoszságot. Pal-
losának pengéje a jelzés közepébe hatolt, továbbhaladt a tuskó szívé-
ig, és meg sem állt egészen addig, amíg bele nem süllyedt az alatta
lévő talajba.
A közönség megdermedt. Egyszerűen lehetetlen volt a tuskót
egyetlen csapással kettémetszeni. Ezeket a tuskókat értő kezek vá-
lasztották ki, hogy biztosak lehessenek benne, legalább három csapás
lesz majd szükséges. Ilyenre még soha nem volt példa. Almukban nem
gondolták, hogy valaha megtörténhet.
Miután felocsúdtak a döbbenetből, mindenki felugorva éljenzett,
még Zarnug Al Dahbe is. Ezután odarohantak, körülfogták, ölelgették
és csodálták a mukhajret általános meglepetést okozó bajnokát,
Dzsebel Rúmot, a vézna hóhért.
37.

Dzsebelből hős lett. Mindenki imádta. A mesemondók hőstörténete-

ket kezdtek írni északon tett utazásáról és a mukhajreten aratott dia-
daláról. A tanárai azzal dicsekedtek, ők mindig is tudták, hogy a fiú
nagy tettekre hivatott. Vádi összes hajadona arról ábrándozott, hogy
őt veszi feleségül, azonban csak egy volt közülük, aki számíthatott rá,
hogy ez a vágya be is teljesül.
De Dzsebel diadala csak rövid ideig tartott. Minden mukhajret
pompás ünnepséggel zárult. Ősi regéket meséltek, szólt a zene, rop-
ták a táncot, beszéd beszédet követett. A legvégén pedig az új hóhér
kinevezését mi más pecsételhetné meg méltóbban, mint egy kivég-
zés?
Itt kezdődött a baj.
Dzsebel nem tudta, mitévő legyen – egyszer csak ott állt a vérpa-
don, kezében pallosával, csuklyás maszkkal, amit az apja nyomott a
fejébe, és éppen egy nőt bámult, akit az emelvényre vezettek. Tőkére
hajtott nyaka valószínűtlenül vékonynak tűnt.
A fiú nem tervezett ennyire előre. Figyelmét kezdetben a
mukhajret izgalmai kötötték le, majd Debbat Alg rebegő szempillái.
Most viszont ott állt, kezében a hűvös acéllal, a nép akaratából, mint
az igazságszolgáltatás végrehajtója, fejek lemetszője. Apja és két
bátyja ott állt mellette, és csak úgy sugárzott róluk a büszkeség.
A tér zsúfolásig megtelt vérszomjas Umm-Vádikkal, akik az elkö-
vetkező években valamennyien azzal akartak dicsekedni, hogy szem-
tanúi voltak az új hóhér legelső kivégzésének. Volt, aki még a
mukhajretről is lemaradt, csak hogy korán reggel elfoglalhassa helyét.
Mindenki tapsolva kántálta Dzsebel nevét.
 Rásed Rúm megpróbálta túlkiabálni a lármát. A nő nyakára mutatva
magyarázta Dzsebelnek, milyen szögből kell majd lesújtania. Dzsebel
csak minden ötödik szavát értette. Végül megragadta apja kezét, és
megszorította.
– De hát mit csinált? – kiáltotta.
– Hogyhogy mit? – ráncolta homlokát Rásed Rúm.
– Miért van most itt? – ordította Dzsebel. – Miért kell kivégezni?
– Bűnt követett el – válaszolt az apja.
– De milyen bűnt?
Tágra nyílt szemmel nézett ki a maszk nyílásain. Rásed Rúm egy
darabig figyelte fia tekintetét, majd összevonta szemöldökét.
– Mit számít az? – mordult fel. – Tolvaj, házasságtörő, gyilkos:
ezekből tizenkettő egy tucat. Nem azért vagy itt, hogy ítélkezz, ha-
nem hogy érvényt szerezz a törvénytisztelő Umm-Vádik akaratának.
– De... – Dzsebel habozott; nem tudta, hogyan fejezze ki magát.
Miközben a megfelelő szavakat kereste, a fejedelem lépett fel az
emelvényre, és kezét felemelve csendre intette a tömeget.
– Itt az idő! – bődült el Vádi Alg. Tartalmasabb beszéddel készült,
de hosszú volt a nap, és fáradt volt. – Lendítsd meg a pallosodat,
Dzsebel Rúm!
Egy utolsó helyeslő kiáltás hangzott még a tömegből, majd teljes
csönd lett. Vádi Alg levonult az emelvényről. Rásed Rúm, Dzsál és
Dzsán hátralépett. Dzsebel pedig egyedül maradt az elítélttel, akinek
a fejét le kellett vágnia.
A nő nem félt. Éppen ezért esett rá a választás. Vádiban sosem volt
hiány kivégzésre váró bűnözőkből, de senki nem akarta az új hóhért
egy vergődő szerencsétlennel köszönteni. A város szép, gond nélküli
lefejezést kívánt látni – ezt az asszonyt azért választották, mert tudták
róla, hogy higgadtan térdel majd le, amikor az ideje elérkezik.
Dzsebel átment a tőke egyik oldaláról a másikra; a nő vékony kezét
és lábát, leborotvált fejét, nyaka kecses ívét figyelte. A szemébe akart
nézni, de az asszony lehorgasztotta a fejét. A tömeg Dzsebelt bámul-
ta; izgatottan várták az első csapást, és remélték, a nő feje egyetlen
szakértő mozdulatától lerepül.
Dzsebel felemelte a pallost. Nem állt jó helyen, de nem számított.
Úgy akart lesújtani, hogy egymás után háromszor elvétse, majd arra
hivatkozzon, eluralkodott rajta a feszültség. A nőnek visszaadják sza-
badságát – mint minden bűnözőnek, aki túléli a hóhér három csapását
–, Dzsebel pedig nyer egy napot, ami alatt végiggondolhatja a lehető-
ségeit.
De mielőtt a pallos a térde magasságába került volna, már tudta,
hogy nem lenne rá képes. Most nincs helye hazugságnak. Kizárt dolog,
hogy bármivel rá tudja venni magát egy emberi lény kivégzésére, és
nem is akarja megjátszani ennek ellenkezőjét.
– Nem – mondta Dzsebel, majd lerakta a pallost, és levette csuk-
lyás maszkját. – Nem teszem meg. – És keresztbe font karral állva vár-
ta a reakciókat.
A tömeg eltátotta a száját. Vágni lehetett a csöndet. Dzsebel látta,
hogy néhányan homlokukat ráncolva próbálják értelmezni szavait.
Aztán valahonnan a tömeg végéből felhangzott az első pfujolás.
Kisvártatva mások is csatlakoztak hozzá, és a teret hamarosan füttyszó
és rikácsolás töltötte meg. Az emelvény közelében állók begörbített
ujjakkal, vadmacskaként karmoltak a levegőbe.
Danafa Alg pisszegett a férjének.
– Tenned kell valamit!
– De mit? – csattant fel a fejedelem.
A felesége válaszképpen az emelvény lábához lökdöste. Vádi
Algnak meg kellett vetnie lábát az alsó lépcsőn, különben hasra esik.
A tömeg azt hitte, fel akar menni a vesztőhelyre, hogy gondoskodjon
az igazságszolgáltatásról. Kiáltásaik elhalkultak. Néhányan tapsoltak.
Vádi Algnak nem volt más választása – fel kellett mennie. Meg is in-
dult Dzsebel felé, miközben magában átkozta feleségét.
A fiú türelmesen várta a fejedelmet az emelvényen. A nő nem
mozdult el a tőkéről. Nem tudta pontosan, mi történik, de gondolta,
jobb úgy maradni, ahogy van, és nem avatkozni bele a dolgok mene-
tébe.
Amikor Vádi Alg odaért Dzsebelhez, megköszörülte a torkát, ide-
ges pillantást vetett a pallosra, majd így szólt:
– Mit akar ez jelenteni, Dzsebel?
– Tudom, hogy csak egy oktalan gyerek vagyok – felelte halkan
Dzsebel –, de arra jutottam, hogy embert ölni nem helyes. Nem fo-
gom lefejezni ezt a nőt.
– Pedig lopott! – rivallt rá a fejedelem. – Rajtakapták, be is vallotta.
Kétség sem fér a bűnösségéhez.
– Akkor vesd börtönbe – mondta Dzsebel. – Vagy söpörtess utcát
vele. Vagy kobozd el a pénzét, már ha van neki. – Bár ha lopott, akkor
valószínűleg nincs. De azt ne kérd tőlem, hogy üssem le a fejét, mert
nem fogom.
– De hát megnyerted a mukhajretet! – robbant ki Vádi Algból. –
Minek neveztél, ha nem akarsz hóhér lenni?
Dzsebel eltöprengett a kérdésen. Végül is miért nevezett be? Előt-
te azt beszélte be magának, hogy nincs más választása: vagy bebizo-
nyítja igazát a mukhajreten, vagy meg kell halnia. De ez az érv nem
állta meg a helyét – legyőzhetetlen volt, ezért nem is tudták volna
megbüntetni. Mi volt a valódi oka annak, hogy végigcsinálta ezt az
egészet, csak hogy a végén fityiszt mutathasson az ősrégi szokásnak?
Miközben Dzsebel indítékok után kutatott, eszébe jutott valami.
Egy hóhér fiaként felnőve apja szakmájának valamennyi szabályát
betéve tudta. Ezt az egyet azonban már szinte el is felejtette – vagy
inkább agyának egyik apró szegletében őrizte, amíg el nem jött az
idő, hogy felhasználja.
– Felváltom őt! – kiáltotta Dzsebel.
Vádi Alg pislogott egyet.
– Miről beszélsz?
– A pallos törvényéről – vigyorodott el Dzsebel. – Ha egy hóhér
nem hajlandó lefejezni valakit, jogában áll felváltani őt a vérpadon, és
helyette meghalni.
– Hát... igen – mondta Vádi Alg döbbenten. – De ezt a törvényt
azért hozták, hogy a hóhér megkímélhesse például a felesége vagy
gyereke életét azáltal, hogy feláldozza magát helyette. Ez a nő viszont
se kutyád, se macskád.
– Még sosem találkoztam vele – nevetett Dzsebel. – De attól még
felváltom. Jogom van hozzá, és követelem.
A fejedelem némán bámult a fiúra. Majd vonásai megkeményed-
tek.
– Legyen hát. Asszony, távozz innét – mostantól szabad vagy. – A
nőnek nem kellett kétszer mondani; szélsebesen iszkolt le az emel-
vényről. Vádi Alg gúnyosan Dzsebelre vigyorgott. – Hajtsd oda a fe-
jed, te félnótás.
– Örömmel – mondta Dzsebel, majd a tőke mögé lépett, és letér-
delt. – De mielőtt megtenném, megkérdezhetem, kit jelölsz ki hóhé-
romul?
Vádi Alg szava elakadt. Tekintete Rásed Rúmra esett.
– Engem ugyan ne, nagyuram – mondta Rásed. – Boldogan csap-
nám le a fejét az ostoba kölkének, mert nagy szégyent hozott ma rám,
de ha megremegne a kezem, és nem sikerülne megölnöm őt, az em-
berek kétségbe vonnák a hűségemet.
– De akkor kit...? – Vádi Alg körülnézett, és tekintete Zarnug Al
Dahbén állapodott meg. – Te ott! – bődült el. – Te estél ki utoljára a
versenyből. Ha lefejezed ezt az árulót, a helyébe léphetsz főhóhéri
minőségben!
Zarnug Al Dahbe egy pillanatig nem gondolkodott; az emelvény-
hez sietett, és a pallos után nyúlt.
Két kézzel megragadta, minden teketória nélkül meglendítette, és
lesújtott vele Dzsebel nyakára – reccs! –, méghozzá olyan erővel, hogy
egyetlen hatalmas csapással leválassza róla fejét.
De Dzsebel nyaka egyben maradt. Sőt: fölfogta a pengét, Zarnug
Al Dahbe karja pedig akkorát rándult, mintha csak egy darab vasra
csapott volna le. Az Umm-Dzsudajda ijedtében elejtette a pallost, és
halálra vált arccal lépett hátra. A nézőközönség már üdvrivalgásra
tátotta száját, amelyek most lassan, némán becsukódtak.
Dzsebel felnézett és mosolygott.
– Egy csapás megvolt, marad kettő – mondta, és visszahelyezte
fejét a tőkére.
Zarnug Al Dahbe tudta, hogy csak az időt pocsékolják, de még
kétszer lesújtott, majd letette a pallost, lement az emelvényről, hogy
aztán Abú-Dzsudajdába hazatérve elmesélje hitetlenkedő társainak a
legyőzhetetlen Dzsebel Rúm történetét.
Dzsebel felállt, és szembefordult az acsargó tömeggel. Megmasszí-
rozta a tarkóját, és vágott egy fintort. Igaz ugyan, hogy legyőzhetetlen
volt, de a palloscsapások attól még csíptek.
– Életben vagyok – mondta Dzsebel, és nem kellett felemelnie a
hangját ahhoz, hogy meghallják. – És mivel megnyertem a
mukhajretet, felváltottam a nőt a vérpadon, majd túléltem a három
csapást, úgy sejtem, még mindig én vagyok a hóhér. Így van, apám?
Rásed Rúm olyan arcot vágott, mint aki mindjárt megfojtja legki-
sebb fiát, de végül vonakodva bólintott.
– Nem lehet leváltani hivatalodból, amíg vissza nem vonulsz, ha-
csak nem követsz el bűncselekményt, vagy meg nem halsz. Ez mindig
is így volt.
– Egy kivégzésre ítélt bűnözőt felváltani nem bűn, ugye? – firtatta
Dzsebel.
Rásed Rúm megrázta a fejét.
– Sajnos nem.
Dzsebel Vádi Algra nézett.
– Elfogadsz engem új hóhérodnak?
– Nem! – vakkantotta a fejedelem.
Dzsebel felvonta egyik szemöldökét.
– És milyen alapon utasítasz el?
– Olyan alapon... – Vádi Alg segélykérőn nézett tanácsadóira, de
egyikük sem nézett a szemébe. Amikor rájött, hogy a döntés egyedül
az ő kezében van, a fejedelem kissé meggörnyedt. – Megtalálom a
módját, hogy megszabaduljak tőled – vicsorgott. – Előások valami
ősrégi törvényt, bármilyen régre kell is majd visszanyúlnom.
– Lehet, hogy így lesz – mondta Dzsebel. – De addig is elfogadsz
engem?
– Úgy tűnik, nincs más választásom – fújt egyet Vádi Alg.
– Akkor már csak egy dolgom van: feleséget kell választanom.
Dzsebel odanézett, ahol Debbat Alg és Básztína állt. Az úri kisasz-
szony arca eltorzult a haragtól. Teljes szívéből gyűlölte Dzsebelt. Tud-
ta, hogy őt akarja majd feleségül választani. Ha arra gondolt, hogy
hozzá kell mennie ehhez a tökkelütötthöz, aki megsértette apját és
Vádi egész városát, elöntötte az epe. Eldöntötte: valóságos pokollá
teszi majd a fiú életét, sosem ajándékozza meg gyerekkel, és minden
éjjel megpróbálja megölni őt. Majd ő kideríti, mennyire legyőzhetet-
len valójában ez a hitetlen fattyú!
A fejedelem lánya mellett álló Básztína mosolygott. Először fordult
elő vele, hogy egy kivégzésen örülni tudott. Arca felderült, amikor
arra gondolt, hány életet ment majd meg Dzsebel. Mindig is tudta,
hogy a fiúban van szánalom és könyörület – csak idő kérdése volt,
hogy felszínre kerüljön. És most megtörtént, méghozzá nagyon is lát-
ványosan. Básztína örömében hangosan felkacagott.
Dzsebelt meglepte, hogy nevetni látja Básztínát, de a lány reakció-
ja őt is nevetésre ingerelte. Ismét Debbat Algra pillantott, és a lány
villámokat szóró tekintetétől csak még hangosabban kacagott. Körül-
nézett; a téren összegyűlt hajadonok arcán hasonló mogorvaság ült.
Dzsebel majd a hasát fogta a röhögéstől. Ezt a savanyú népséget!
Fejét rázva, könnyeit törölgetve fordult ismét Debbat Alg és
Básztína felé. Szégyenlős mosollyal mutatott Vádi legszebb lányára, és
így szólt:
– Őt választom, ha elfogad engem.
A lány bólintott, és a pár elindult, hogy összeadják őket.
38.

Úgy peregtek az évek, mint levelek az őszi szélben. Tíz, tizenöt, húsz
év. Dzsebel idősebb és magasabb lett, de testesebb nemigen. Mindig
is ő maradt a vézna hóhér. A felesége azt mondta, halála napjáig olyan
sovány marad, mint egy botsáska, és Dzsebel úgy vélte, igaza lehet.
Rendszerint igaza volt.
Vádi Alg sosem talált olyan törvényt, amivel Dzsebelt elmozdíthat-
ta volna, és bár a törvények módosítását is fontolgatta, ez veszélyes
húzás lett volna. Amikor egy fejedelem elkezdte átírni a törvényeket,
az emberek nyugtalanokká váltak, és azt találgatták, mibe köt bele
legközelebb. Ezért hát egyszerűbb volt mindent változatlanul hagyni,
és a többiekkel együtt morgolódni Dzsebel miatt.
Dzsebel egyetlen munkanapot sem mulasztott el, amióta megnyer-
te a mukhajretet. Minden reggel megjelent a hóhér emelvényénél, és
várta, hogy elé vezessék az aznapi latrokat. A kezdeti években sokan
voltak, és ő mindegyikért felajánlotta életét, nyakát helyettük hajtotta
a tőkére, túlélte a csapásokat, majd folytatta munkáját. Sokan próbál-
koztak azzal, hogy leüssék a fejét – a fejedelem busás vagyont ígért
annak, aki megszabadítja a várost Dzsebel Rúmtól –, de egyikük sem
járt sikerrel.
Később már csak egyszer-egyszer fordult elő, hogy Dzsebelt a vér-
padra szólították. Nem azért, mert csökkent a bűnözés Vádiban – ép-
pen ellenkezőleg, meredeken emelkedett. A kiszabadulásuk után so-
kan újra megszegték a törvényt. Vádi mágnesként vonzotta Abú-Aine
söpredékét, a bűnözők csapatosan lepték el a várost annak biztos tu-
datában, hogy tetteikért nem kapnak majd büntetést.
Ám amikor Vádi Algot megölték, és merénylője nevetve nyert
egérutat, a fejedelem utódja elhatározta, hogy nem fog az ő sorsára
jutni. Elzarándokolt Dzsebel házához, és könyörgött a hóhérnak, hogy
gondolja át a dolgot. A város csúf szégyenfoltként éktelenkedett a
környék térképén. Vajon ez sem érdekli Dzsebelt? Hát nem aggódik?
Dzsebel azt felelte, igenis riasztónak tartja az állapotokat, de attól
még nem öl embert. Amikor a fejedelem elvesztette türelmét, és
megkérdezte, hogyan szándékozik Dzsebel véget vetni az őrületnek, a
hóhér mesélt neki más nemzetek büntetési szokásairól, például hogy
egyes népek börtönöket építenek, ahova a bűnözőket egyszerűen
bezárják. A fejedelem tiltakozott, de amikor utólag átgondolta az
előtte álló lehetőségeket, már úgy látta, ez az egyetlen járható út.
Senki nem hitt abban, hogy a börtön beválik, mégis így történt. Ha
az épület elég masszív, és gondosan őrzik, a szökés csaknem lehetet-
len, ráadásul akit élete végéig oda zárnak, az nem okoz több bajt.
Kezdetben Vádi bírái minden gonosztevőre életfogytiglani büntetést
szabtak ki, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy nincs keretük ennyi
elítélt elszállásolására és élelmezésére, így hát a kisebb bűnökért el-
kezdtek rövidebb büntetéseket kiszabni. Voltak, akik a korbácsolást
és a csonkítást szorgalmazták, de ez a hóhér feladatköre lett volna,
márpedig Dzsebel visszautasított minden ilyen munkát.
A börtön intézménye fokozatosan felvirágzott Vádiban, még Abú-
Aine más városaiban is átvették; a vagyonosabb bűnözőkre pénzbün-
tetést szabtak ki, és felszámolták nekik kényszerpihenőjük költségeit,
így a börtön bevételhez is jutott – ilyesmire még egyetlen Umm-Aine
sem mondott nemet. Az utcák ismét egyre biztonságosabbak lettek,
és az élet ment tovább a régi kerékvágásban – csak a kivégzések ma-
radtak el.

Egy újabb vértelen nap végén Dzsebel eltette pallosát, és hazafelé

indult. Mélyen gondolataiba merülve, lassan ballagott. Még ennyi év
elteltével sem volt benne biztos, hogy helyesen cselekszik. Sosem hit-
te úgy, hogy bölcsebb lenne, mint Vádi fejedelme és bírái. Őszintén
szólva biztos volt benne, hogy tévúton jár. Úgy gondolta, ha meghal,
fizetnie kell majd pimaszságáért; az istenek örökös szenvedésre kár-
hoztatják majd, hogy megleckéztessék. Teljes szívével azt kívánta,
bárcsak ne lenne több hétköznapi, törvénytisztelő polgárnál abban a
városban, amit úgy szeret.
De ahogy valaha Tel Heszani mondta: az ember hallgasson a szívé-
re! Dzsebel számára a gyilkosság igazságtalanság volt, függetlenül
attól, ki szentesíti és miért. Egyszer, Hamata barlangjainak tetején ő
maga is halálra ítélt két álnok szélhámost, és még mindig szégyellte
magát amiatt, ahogyan büntetésüket rájuk mérte. A sors most olyan
lehetőséget teremtett számára, ahol megkímélhet néhány életet; ha
nem így tenne, többé nem tudna békében élni magával.
Amikor az emberek megkérdezték, miért nem hajlandó embert
ölni – márpedig gyakran faggatták erről –, Dzsebel sosem azt felelte,
hogy valamennyi rabszolgát fel kellene szabadítani, vagy hogy a tör-
vények igazságtalanok. Nem újítóként tekintett saját magára – úgy
vélte, sem bölcsessége, sem joga nincs prédikálni. Egyszerűen csak
mesélt nekik egy kicsit a Tubajgatig vezető küzdelmes utazásáról és a
szenvedésről, amely egész útján végigkísérte.
– Én, aki már átéltem egyet s mást ennek a világnak a fájdalmából –
tette hozzá halkan –, közösséget érzek minden szenvedő emberrel.
Lehet, hogy őrültség, de nem tehetek róla. Egyszerűen így érzek.
Dzsebel az Asz-Szurout partján bandukolt hazafelé, ahol a háza
állt, Frút falaitól nem messze. Nem azért döntött úgy, hogy a
rabszolganegyed közelébe költözik, hogy példát mutasson. Egyszerű-
en csak nem látták szívesen a város többi részében, és ezen a környé-
ken kívül sehol máshol nem tudott házat venni. Nem mintha ez ag-
gasztotta volna. Gyakran ment át Frútba, hogy beszélgessen és tanul-
jon azoktól, akik Abú-Aine határain kívülről jöttek.
A folyóparton ballagva eszébe jutott Rákeb Vádák, és azon töpren-
gett, mikor érkezik el érte öreg barátja. Éppolyan erős és egészséges
volt, mint mikor visszaért a Tubajgatról, és úgy becsülte, még sok évti-
zed van hátra az életéből. Az agyagarcú istennek türelmesen kell vár-
nia, hogy magához vehesse Dzsebel Rúm lelkét.
A halálon tűnődve apja jutott eszébe. Dzsebel felsóhajtott. Az
egyik legnagyobb bánata az volt, hogy soha nem sikerült kibékülnie
Rásed Rúmmal. Az öreg hóhér pár évvel az után halt meg, hogy
Dzsebel felváltotta őt hivatalában – egyesek szerint a szégyen vitte el
–, méghozzá úgy, hogy soha nem látogatta meg legkisebb fiát. A
mukhajret után nem akarta, hogy bármi köze is legyen Dzsebelhez.
Dzsál és Dzsán belépett a hadseregbe; mindketten külországi ez-
redeknél teljesítettek szolgálatot, mert megvetették öccsüket, és nem
akartak a közelében élni. Dzsán az otthontól távol esett el egy ütkö-
zetben. Dzsebel évekig semmit nem tudott Dzsálról, amíg pár hónap-
pal ezelőtt fel nem bukkant testileg-lelkileg megnyomorodva, de im-
már megbékélve a világgal. Megcsömörlött a háborútól, a haláltól és
a szenvedéstől, és ismét Dzsebel barátságát kereste. Az volt Dzsebel
életének egyik legboldogabb napja, és a két fivér azóta elválasztha-
tatlan.
Dzsebel elkanyarodott a folyótól, meglátta a házát, és elmosolyo-
dott. Ez volt minden napjának fénypontja, amikor maga mögött hagy-
hatta kétségeit és aggodalmait, és hazatérhetett az asszonyhoz, akit
szeretett, és a gyerekekhez, akiket imádott. Most már nyolcan voltak:
négy fiú és négy lány, tizenhéttől háromévesig. Hárman közülük olyan
emberek nevét viselték, akikkel Dzsebel küldetése során találkozott:
Hubaira, Szamerat, Ramman. Négyet a felesége nevezett el: Madba,
Temenosz, Farasza, Deir.
Az elsőszülött neve természetesen Tel Heszani Rúm volt.
Amikor Dzsebel megérkezett, a legkisebbekkel találkozott először
– amint meglátták, ujjongva rohantak oda hozzá megölelni és kifor-
gatni zsebeit, hátha van nála valami csemege. Egyenként foglalkozott
mindegyikükkel; megkérdezte, mi történt velük aznap, majd egy-egy
hátba veregetéssel vagy csókkal bocsátotta el őket. Amikor a legutol-
sóval is elbeszélgetett, a feleségéhez fordult, aki már várta, mint min-
den nap végén: karját keresztbe fonva, arcán derűs mosollyal. Dzsebel
a mukhajret óta őt tartotta a legszebb lánynak Vádiban, és ez ennyi év
elteltével sem változott.
– Üdvözöllek itthon, férjuram – mondta a felesége kimért hangon.
– Köszönöm, hitvesem – felelte Dzsebel a szertartás szerint.
Ekkor az asszony megrázta jobb kezét – Dzsebel hallotta a marká-
ban tartott három ezüst pénzérme csilingelését. Elnevették magukat;
a felesége Dzsebel karjába vetette magát, és megcsókolta.
– Szeretlek, Dzsebel – suttogta, és szorosan ölelte, ahogy minden
este.
– Ez csak természetes – mosolyodott el Dzsebel, majd puszit nyo-
mott a nő orrára, és játékosan megráncigálta a fülét. – Én is szeretlek
téged... – Megint megcsókolta, és gyengéden a fülébe súgta: –
Básztína, kedvesem.