A tizenkét éves James Moriarty briliáns elme, ám

rendszeresen bajba kerül, mert szenvedélyesen

vonzódik a rejtélyekhez, és sosem tétovázik, ha borsot
lehet törni nővére, Arabella orra alá. Amikor bácsikája,
Theodosius világ körüli útjáról a szokásos apró
ajándékok mellett egy kivételes meglepetéssel, egy
dodóval tér vissza Angliába, a Moriarty-házban
minden a feje tetejére áll. A rég kihaltnak hitt faj utolsó
képviselőjét Theodosius bácsi ünnepélyes keretek
között szeretné bemutatni a vendégeknek, csakhogy a
madárnak addigra nyoma vész. Az összegyűltek közül
mindenki gyanúsított, mindenkinek volt indítéka és
lehetősége a rablásra. A rejtélyes ügy megoldásával
James nemcsak a tettest leplezheti le, hanem azt is
bebizonyíthatja, hogy okosabb a nővérénél.
 SOFÍA RHEI
A DODÓ REJTÉLYE
 IMPRESSZUM

EL JOVEN MORIARTY: EL MISTERIO DEL DODO

Texto © Sofía González Calvo, 2013

Hungarian translation © Vancsó Éva, 2017

A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Sofía Rhei: El Joven Moriarty. El Misterio Del Dodo
Nevsky Prospects S.L. 2013

Fordította: Vancsó Éva

ISBN 978 615 5632 58 7

Főnix Könyvműhely
Felelős kiadó: Farkas Zoltán
Korrektúra: Hedvig Olga Mária
Borítórajz: Varga Zsolt

Nyomta és kötötte: Kapitális Nyomda, Debrecen

Felelős vezető: ifj. Kapusi József
 1. FEJEZET

Hátrapillantva láttam, hogy a nővérem szorosan a

nyomomban van, ezért még gyorsabb futásra
ösztönöztem a lovamat.
– Gyí, Szaloncukor!
Szaloncukor egyike a birtok legjobb lovainak.
Röhejes neve ellenére ő az egyetlen, aki lépést tud
tartani Villámmal, aki, mint az elnevezése is mutatja,
nagyon gyors.
Arabella mindig Villámon lovagol. Lányos
bűbájoskodásával az ujja köré csavarja apát, és mindig
eléri, amit akar. Anya halála óta apa még kevésbé képes
ellenállni neki.
– Fuss! Gyorsabban! – nógattam a lovamat.
A versenyeinknek egyetlen szabálya volt: tilos
lerövidíteni az utat az erdőn vagy a szomszéd birtokán
át. Persze Arabella csalt, és átvágott Mr. Sourspoon
földjén, így nekem sem volt más választásom, mint
keresztülvágtatni a birtokot övező kis erdőn. A talaj
nedves volt, és vastag avar borította, Szaloncukor lába
minden lépésnél belesüllyedt, de nem fogott rajta ki a
nehéz terep. Viszont még így sem volt elég gyors. Ha
le akartam győzni a nővéremet, szükségem volt a
sarkantyúra. Apa kerek perec megtiltotta, hogy
ilyesmit használjunk, mert fájdalmat okoz a lónak,
csakhogy én fabrikáltam egyet. Két lopott ezüstvillát
használtam fel – amelyek eltűnése miatt a szakács
hetekig siránkozott –, és kiötlöttem egy zseniális
módszert, amivel visszahúzhatom őket a csizma
talpába, amikor már nem kellenek. A találmányom
jelentette az egyetlen esélyt, hogy legyőzzem Arabellát
és Villámot.
Éreztem, hogy Szaloncukor fájdalmasan
megrándul, ahogy a villák fogai eltalálják lágyékát.
Azonnal meglódult.
Egy nedves ág az arcomba csapódott, és egy
másik kiszakította az ingem, de nem számított. Csak az
járt a fejemben, hogy győznöm kell.
A kapuban John, a kertész fia várt minket. Talán
nem kéne így hívnom, hiszen ő áll a legközelebb
ahhoz, amit barátnak szoktak nevezni, de nem illik a
természetemhez, hogy barátaim legyenek. Biztosan
van egy csomó kedves ember a világon, csakhogy
engem más dolgok érdekelnek. Például, hogy győzzek.
– Gyerünk, Szaloncukor! Ha te érsz célba elsőként,
kapsz cukorkát!
 A vágta hevében nem jutott eszembe, hogy talán
inkább répát kellett volna mondanom. Cukorkát adni
egy Szaloncukor nevű lónak már-már kannibalizmus.
Theodosius bácsikánk mesélt nekünk a kannibálokról.
Mindig nagyon szórakoztató történeteket mond,
amikor eljön látogatóba.
Átszáguldottunk a mezón, ahol krokettezni
szoktunk, és rákanyarodtunk az ösvényre, amely már a
célt jelentő istállóhoz vezetett. Nem kellett
hátranéznem, hogy tudjam, a nővérem alig egy
kicsivel van lemaradva. Újra megsarkantyúztam
Szaloncukrot. Ezúttal még nagyobbat ugrott, és
bevetette magát a fák közé.
Egyenesen nekirohantunk a darázsfészeknek.
Magamnak kerestem a bajt, az én fejem volt rossz
magasságban. Megpróbáltam félrehajolni, de későn,
ezért pont homlokon talált. Nem ütött akkorát, mint
vártam, azt hiszem, igazat kell adnom Frau Weissnek,
a nevelőnőnknek, aki mindig azt mondja, nagyon
kemény a fejem.
Csakhogy ezek a kicsi, sárga démonok üldözőbe
vettek, mintha az anyjukat sértegettem volna.
– Fuss, Szaloncukor!
A lovamat nem kellett biztatni. Gondolom, ő is
rájött, hogy gyorsnak kell lennie, ha nem akarja, hogy a
darazsak halálra csípjék. Azonban még így is éreztem
néhány szúrást a nyakamon, és Szaloncukor is
hasonlóan járhatott, mert úgy megugrott, mintha
megsarkantyúztam volna.
Amikor kiértünk az erdőből, elégedetten
állapítottam meg, hogy a rövidítésnek köszönhetően
sikerült pár méter előnyt szereznem Arabellával
szemben.
Vettem egy nagy levegőt, és minden
idegszálammal a győzelemre összpontosítottam. Nagy
volt a tét: a következő két hétben a győztes eheti meg
az összes sajtos párnácskát.
Aki még sosem járt nálunk, és sosem kóstolta Mrs.
Goosey süteményét, joggal kérdezheti, mi olyan
különleges benne, hogy megéri az erőfeszítést. Ezek az
apró tésztacsodák kívülről ropogósak, belül olvadt
krémsajttal vannak tele. Valóságos ízorgia minden falat.
A sajtos párnácska a konyhaművészet csodája, és csak
keddenként készíti el a szakácsnő, mert a szerda a
szabadnapja, és előtte mindig jókedvű. Már a
sütemény gondolatától összefutott a nyál a számban.
De a lényeg nem is csak a díj volt, hanem maga a
győzelem.
Arabella és én dühödten vágtattunk a kapu felé,
ahol John már várt. Az ő feladata eldönteni, ki ért célba
elsőnek.
Amikor oldalra néztem, a szemem sarkából láttam
Arabellát. A haja kibomolva lobogott utána, egészen
előrehajolt, és az egyik keze Villám nyakán volt. A ló
meglódult, és azonnal tudtam, miért: A csaló nővérem
a hajtűjét használja, hogy gyorsabb futásra ösztökélje
azt a szerencsétlen állatot!
Megsarkantyúztam Szaloncukrot. Már csak
néhány méter volt hátra, de szegény annyira elfáradt,
hogy kétszer kellett oldalba böknöm, mire történt
valami. Hogy csökkentsem a légellenállást, szinte
ráfeküdtem a nyakára.
Így értünk be a célba, egyszerre Arabellával.
– John, ugye láttad? Ki volt az első? – faggatózott
azonnal Arabella.
Álnok nővérem csak akkor szólította Johnt a
keresztnevén, ha akart tőle valamit. Máskülönben csak
a „kertész fiának” vagy, ha bosszantani akart, a
„drágalátos Watsonodnak” nevezte.
John Watson rajongva bámulta nővéremet, ahogy
minden fiú és férfi, akit ismerek. A nővérem nagyon
csinos, de a szememben csak egy kupac göndör
hajfürt. Egyetlen előnye van annak, hogy a bátyja
vagyok: rajtam nem működnek a csábos trükkjei, mint
a szempilla-rebegtetés vagy a szájcsücsörítés. Ahol
mások ártatlan, kislányos bájt látnak, én felismerem a
boszorkányságot.
– Igazság szerint... – dadogta John – pont
egyszerre értetek ide.
Az égre emeltem a tekintetem. Szegény fiú,
reménytelen...
– Ugyan már! Valaki csak egy másodperccel előbb
érkezett, mint a másik! – tiltakoztam.
– Döntsél te, John – búgta a húgom. Úgy ejtette
Watson nevét, és olyan nagy szemekkel nézett rá,
mintha hipnotizálni akarná.
Csakhogy John megrázta a fejét.
– Tényleg nem lehet eldönteni. A lovak feje
pontosan ugyanabban a pillanatban érte el a célvonalat.
Nagy volt a kísértés, hogy felbosszantsam magam
John tudományos szigorán, de vigasztalt a tudat, hogy
Arabella is csalódott. A nővérem nemcsak azt nem
tudja elviselni, ha veszít, hanem azt sem, ha nem
győz. Most szinte toporzékolt dühében, még jobban
összepiszkolva a szoknyáját.
– Sajnálom – motyogta John szégyenkezve. –
Nem mondhatom, hogy egyikőtök győzött, amikor
nem.
Megtapogattam a dudort a fejemen, és
gondolatban elbúcsúztam a sajtos párnácskáktól.
Ebben a pillanatban lépett ki a házból Frau Weiss,
láthatóan bosszúsan. A nevelőnőnk Németországból
jött, egy olyan helyről, amelynek lakói nem arról
híresek, hogy könnyeden veszik a dolgokat.
– Hát itt fannak. Már egy órája keresem önöket a
házban!
Ha egy egytől ötig tartó skálán kellene pontozni,
mennyire volt dühös, amikor kilépett a házból, éppen
csak elérte a négyet. Csakhogy amint jobban
megnézett minket, ez úgy felszökött, mint a hőmérő
higanyszála, ha tűzbe teszed, és meghaladta nemhogy
az ötöt, de a hatot is. Frau Weiss úgy általában utálta a
piszkot és a foltokat, talán ezért viselt mindig fehér
ruhát.
– Mindössze két dolgot kértem: hogy legyenek
pontosak, és hogy ne mocskolják össze magukat! Erre
egy óra késéssel bukkannak elő, és hogy néznek ki!
Halványan emlékeztem Frau Weiss
figyelmeztetésére, de igazság szerint sosem figyelek
oda, amikor hozzám beszél.
Mormogott még pár szót németül, amit nem
értettem, mert a nyelvleckéim csak jövőre kezdődnek,
de a nálam három évvel idősebb Arabella felcsattant:
– Weiss kisasszony! Nem szégyelli magát, hogy
így beszél egy gyerek előtt!
A nevelőnőnk vett egy nagy levegőt, és angolul
folytatta:
– A fendégek fél óra múlva itt lessznek.
Öltözzenek át!
Arabella és én meglepetten néztünk egymásra.
– Miféle vendégek?
– Theodosius bácsikátok és Mr. Moriarty néhány
barátja – válaszolta a nevelőnő helyett John.
– Tényleg? – tapsikolt lelkesen Arabella.
– Teljesen kiment a fejemből – dünnyögtem a
fejemen növő púpot simogatva.
Ekkor vettem észre, hogy John milyen elegánsan
fel van öltözve. Általában nem törődöm a ruhákkal,
annyi izgalmasabb dolog van a világon, és az emberek
külseje nem érdemel különösebb figyelmet, legfeljebb
tudományos szempontból. De még így is feltűnt, hogy
Watson tetőtől talpig fehéret visel.
– Te tudtad, hogy szépen fel kell öltöznünk
délutánra? – fordultam hozzá.
– Persze. Beszéltünk róla tegnap.
Igyekeztem felidézni az előző napot. Rémlett,
hogy John beszélt hozzám, miközben azt figyeltem,
egy pók hogyan sző hálót két bokor közé. Igazán nem
tehetek róla, hogy a pók sokkal izgalmasabb volt.
– Mire farnak?! – dördült ránk Fran Weiss. –
Fiháros gyorsasággal mosakodjanak meg és öltözzenek
át! John, figye be a lofákat az istállóba!
A nevelőnőnk néha úgy kiabált velünk, mintha
egy egész hadseregnek parancsolgatna. Gondolom, az
apja ezredes vagy tábornok lehetett. Rémisztő még
belegondolni is.
A cselédlépcsőn rángatott fel minket a szobánkba,
nehogy apa meglásson „ilyen állapotban”.
– Ki fog nekem segíteni az öltözésben? –
kérdeztem, amikor az ajtóhoz értünk.
– Minden ssszobalány elfoglalt, Jamesz úrfi. A
ruháját előkészítették, ott fan az ágyon.
Azt hiszem, már említettem, hogy nem igazán
értek az öltözködéshez. A hétköznapi viselet egy
dolog, azzal úgy-ahogy boldogulok, de az ünneplőruha
egészen más kérdés, mindig összekeverem, mit hová
kell felvenni.
Egyike az élet nagy igazságtalanságainak, hogy
Arabella, aki megszállottan rajong a ruhákért, biztosan
tökéletesen fel tudna öltözni egyedül, de egy lányt
sosem lehet magára hagyni. Így a végén kinek kell
egyedül boldogulnia? Persze, hogy nekem, James
Moriartynak. Kezdek belefáradni abba, hogy a
nővérem árnyékában élek.
Amikor beléptem a szobámba, megláttam, hogy
az ágyamat beborítják a ruhák. Volt vagy huszonöt
különböző harisnya, nadrág, ing, zokni és szalag, egyik
rejtélyesebb, mint a másik.
– Na, ne már! – tiltakoztam, de nem hallotta senki.
Elkeserítő volt a helyzetem.
Olyan dühösen téptem le magamról a ruhát,
amiben lovagoltam, hogy néhány gomb szétgurult a
földön, majd elmentem mosakodni. A cselédek
megtöltötték nekem a kádat, de a víz időközben
teljesen kihűlt. Arabelláét bezzeg biztosan újra
felmelegítették.
Magamra fröcsköltem egy kis hideg vizet, és egy
szappannal megmostam az arcom. Amikor
megnéztem magam a tükörben – ez nem sokszor
fordul elő velem –, észrevettem, hogy jókora púp nőtt
fejemen, és van jó pár csípés meg horzsolás a
nyakamon. A hajam szanaszét állt, és tele volt
gyantacsomókkal meg sárgalacsinokkal. Elég rémes
látványt nyújtottam.
Megtettem, amit tudtam anélkül, hogy
megfagynék a hideg vízben, aztán visszamentem a
szobába. Elbátortalanodva méregettem a sokféle ruhát
az ágyon, a különböző formákat, anyagokat, és arra
gondoltam, hogy nekem annyi. Soha nem fogok
rájönni, mi hová való. Ez egy szörnyű puzzle...
Aztán összeszedtem magam. Puzzle, ez az! Nem
ruhadarabokként kell rájuk gondolnom, hanem mint
egy izgalmas, megoldandó geometriai probléma
elemeire.
Az én eszemmel kizárt, hogy ne tudjak értelmet
csempészni a ruhadarabok látszólagos káoszába.
Aminek két szára van, az pulcsi vagy nadrág, nem? És
a szalagok... nos, ha nem lesz rajtam az összes, akkor
sem történik semmi. Így aztán egy részüket leszórtam
a földre, és berúgtam az ágy alá.
Tizenöt perccel később teljesen felöltözve léptem
ki a folyosóra. Eltekintve az olyan apróságoktól, hogy
valami kiálló dolog csikizte a nyakam, meg hogy
sántítottam, mert valami szorította a bokámat, szép
munkát végeztem.
Aztán leesett a nadrágomról valami.
Megtorpantam. Talán mindegyik szalagnak volt valami
célja, mint például, hogy rajtam tartson dolgokat.
Fogtam a szökni készülő ruhadarabot, és
beletuszkoltam egy kínai vázába. Az egész ház tele
van ilyenekkel, most legalább hasznukat veszem.
Frau Weiss és Arabella ekkor jött ki a nővérem
szobájából. A nővérem öltözéke és frizurája is tökéletes
volt, a szőke fürtök hibátlanul göndörödtek a vállára,
mintha három órát töltött volna készülődéssel.
Ez lehetetlen!
Aztán megláttam mögötte a két szobalányt.
– Hogy lehet az, hogy nekem senki sem segített,
de a nővéremnek hárman is? – kértem számon Frau
Weisst.
– A lányok sokkal fontosabbak, mint a fiúk –
válaszolta nyugodtan. – És most jöjjenek, a bácsikájuk
bármelyik pillanatban megérkezhet.
– Félre van csúszva a nyakkendőd, és rémesen
kócos vagy – súgta oda nekem Arabella gúnyosan
mosolyogva.
 2. FEJEZET

A nővérem megjegyzése bosszantott, és a kétszáz

ruhadarab közül valamelyik mindig csikizett valahol,
de a gondolat, hogy Theodosius bácsi rövidesen
megérkezik, felvidított. Ennek örömére
megszabadultam még egy idegesítő ruhadarabtól,
bedobtam egy másik kínai vázába a bejáratnál.
Theodosius bácsi látogatása mindig nagy élmény.
A bácsikánk bogaras ember, nem tudja úgy kinyitni a
száját, hogy szándéka ellenére ne sértsen meg valakit a
jelenlévők közül. Pont annyira ad mások véleményére,
mint én, és ez több, mint amit a legtöbb emberről
elmondhatok. Theodosius bácsi egyike azon kevés
felnőtteknek, akiket nem bűvöl el a nővérem. Ő nem
elfogult Arabellával, úgy kezeli, mintha csúnya lenne,
vagy még inkább: mintha nem számítana, hogy lány.
Mindennek tetejébe a bácsikánk mindig bámulatos
ajándékokat hoz.
 Frau Weiss lekísért minket a kínai szalonba, és
megállt az ajtóban. Ezt a helyiséget távol-keleti stílusú
bútorokkal rendezték be, egy hatalmas gong állt az ajtó
mellett, a falakon baljós kínai maszkok lógtak, és egy
fényesre lakkozott állványon három kard rejtőzött a
zárható szerkény üvege mögött. Sajnos apa sosem
hagyta, hogy alaposabban megvizsgáljam a kardokat.
Ebben a szobában szoktuk fogadni Theodosius
bácsit, aki híres világutazó. Apa legidősebb
unokatestvére ismert természettudós, akit a tudásvágy
hajt, hogy bejárja a világot különös növények és állatok
után kutatva. Az útjai során rajzokat készít, magokat,
fészkeket, tojásokat és csontvázakat gyűjt, és néha
ketrecekben élő állatokat is Angliába hoz. Milyen
csodás foglalkozás! Ha nagy leszek, én is valami
ilyesmit szeretnék csinálni.
Két inas felszolgálta a teát, egy pedig az uzsonnát
hozta be egy tálcán: uborkás és vízitormás
szendvicsekkel, fánkkal, lekvárral és tejszínnel, meg
azzal az apró tündérsüteménnyel, amelyik a nővérem
kedvence. Én idő– és energiapocsékolásnak tartom. Ha
tudsz készíteni rendes méretű sütiket is, mi értelme
olyan apróra csinálni, hogy szinte nem is érezni az
ízét? Ellentétben a tündérekkel, az emberek tényleg
léteznek, és van testük, amit táplálni kell, hogy
működjön.
Éles szememmel felfedeztem egyetlen darab
sajtos párnácskát is elrejtve a többi sütemény között. A
nővéremmel összenéztünk, és tudtam, hogy pont arra
gondol, amire én. Nem is kellett kimondani, a harc
megkezdődött.
A szolgálók sokáig hordták az újabb tálcákat,
tányérokat és tálakat az asztalra. Úgy tűnt, mindent
tervszerűen csinálnak, és a végén az egészet
feldíszítették zöld levelekkel meg gyümölcsdarabokkal.
Sosem terítettek volna egy felnőtt szeme láttára,
amikor a vendégek belépnek, már mindennek kész kell
lennie. De mi, gyerekek, nem számítunk. Mivel velünk
sokszor senki sem foglalkozik, olyasmit is
észreveszünk, ami a felnőtteknek fel sem tűnik.
Például csak egy gyerek mutat illő lelkesedést a sajtos
párnácska iránt. A világon vannak dolgok és helyek,
amelyek elérhetetlenek a tizenhat évesnél idősebbek
számára.
Csak az bosszantott, hogy nem hagynak
magunkra minket uzsonnázni. Még a végén
Theodosius bácsi hamarabb megérkezik, mint hogy
Arabellával megküzdhetnénk a mennyei süteményért,
Pedig ezúttal lenne győztes.
Végül a szolgálók visszavonultak. Az egyikük,
akit Lizzvnek hívnak, mindig mosolyog rám, mintha
kedvelne, amit nem tudok hová tenni. Válaszként
udvariasan biccentettem felé. Zavarba hoz a
kedvessége. Mindig arra gondolok, hogy biztosan akar
valamit, a nővérem csak akkor kedves, ha valami hátsó
szándéka van.
 De mit akarhat tőlem Lizzy?
Már nem állt senki és semmi közénk meg a
süteményekkel megrakott asztal közé, kivéve Frau
Weisst, aki úgy őrködött az ajtóban, mint egy
vadászkutya.
– Távozhat, kisasszony! – mondta neki a nővérem
mosolyogva.
A nevelőnő összeráncolta a homlokát.
– Rengeteg erőfessszítésembe került, hogy önök
időben felöltözzenek, nem hagyom, hogy a
süteménnyel megint össszemocskolják magukat.
Ez a nő okosabb, mint gondoltam, állapítottam
meg. Biztos rájött, mit tervezünk. Arabella és én
összeszűkült szemmel méregettük egymást. Pár percig
tapintható volt a feszültség, de Frau Weiss nem
engedett. Olyan kötélidegei vannak, mint egy
katonának. A középkorban szép karriert futott volna
be, mint az ostromló seregek parancsnoka. Ironikus,
hogy a 19. században gyerekeket tart fogva egy díszes
szalonban. De legalább van munkája.
Ekkor érkezett meg apa. Talpra ugrottunk, hogy
üdvözöljük.
– Apukám! – ugrott a nyakába Arabella, mintha
legalább egy hete nem látta volna, pedig csak három
óra telt el.
Én valami köszönésfélét morogtam, nem igazán
lelkesedem az ilyen formaságokért.
– Jamesssz! – figyelmeztetett Frau Weiss
összeráncolt szemöldökkel.
– Jó napot, apám! – ismételtem meg hangosabban.
– Theodosius bácsikátok bármelyik pillanatban
megérkezhet. Mit gondoltok, megvárjuk kint a ház
előtt?
– Remek ötlet, apa – válaszolta Arabella fülig érő
mosollyal. – De úgy érzem, az egyik csizmám nincs
rendesen befűzve. Nem baj, ha pár perc múlva
csatlakozom? Megyek, amint bekötöttem a cipőfűzőt.
Frau Weiss már válaszra nyitotta a száját, de a
nővérem megelőzte:
– Azt hiszem, meg kellene fésülni az öcsém haját.
De azt menet közben el lehet intézni.
Apa alaposan végigmért.
– Mintha megváltozott volna a fejed formája, és
félre van csúszva a nyakkendőd...
Mielőtt szóhoz juthattam volna, Frau Weiss a
nyakkendőmnél fogva végigrángatott a folyosón,
mintha meg akarna vele fojtani. Arabella elégedetten
nézte. Miben fogadunk, hogy mire visszajövök, a
sajtos párnácskának nyoma sem lesz?
Frau Weiss mindig tartott magánál fésűt. Most
elővette a zsebéből, és olyan dühösen esett neki a
hajamnak, mintha szálanként akarná kitépni.
Szerencsére gyorsan elértünk a bejárati ajtóhoz, és
elmenekülhettem a gyilkos fogak elől.
Theodosius bácsi bőre barna volt, látszott rajta,
hogy sok időt tölt trópusi tájakon. Két lovas kocsival
érkezett, amelyek meg voltak pakolva ládákkal,
kalitkákkal és ketrecekkel. A bácsikám épp azt
mutogatta, hogy mit hová vigyenek.
A szolgálók nyugtalannak tűntek. Amelyik
ketrecből nem karmos láb, abból hegyes csőr vagy
mérgező nyelv lógott ki, és rémítő morgás hallatszott,
vagy ami még zavaróbb: fenyegető sziszegés. A
bácsikám láthatóan úgy tervezte, hosszabb ideig
marad nálunk, a londoni házában nem tudott volna
ennyi mindent elhelyezni, és a két kocsi Noé bárkájára
hasonlított.
Amint meglátott, szélesen rám mosolygott, és
barátságosan megborzolta a hajam. Egy mozdulattal
eltüntette Frau Weiss fésűjének nyomait.
– Jó napot, Theodosius bácsi! – köszöntem
udvariasan.
– Á, a kicsi James! Hogy haladnak a természet-
tudományos tanulmányaid? Vigyázz ezzel! – Ez a
mondat nem nekem szólt, hanem az egyik
szolgálónak, aki éppen néhány bambuszládát emelt le
a kocsiról. – Ezek az élő minták nagyon értékesek!
Olyan helyre kell vinni őket, ahol van árnyék, és sok a
nedvesség.
– Akkor az üvegház a legjobb választás –
válaszolta apa. – De ugye nincs a ládában semmi
veszélyes, ami kiszabadulhat, drága öcsém?
– Egyáltalán semmi. Nincs mérgező állat ez
alkalommal. Azok után, ami két éve történt...
 A dolog, ami két éve történt, egy fűzőld kígyó
volt. Kiszabadult, és megharapott egy vendéget, akinek
csak apa gyors beavatkozása mentette meg az életét, de
az egyik lábát így is le kellett vágni. Bár Theodosius
bácsi kifizette a műlábat, nem hiszem, hogy a férfinak
szép emlékei vannak a családunkról.
– De mindenekelőtt szeretném bemutatni a
menyasszonyomat – jelentette be bácsikám, és a karját
nyújtotta valakinek a kocsiban.
Apa és én meglepetten néztünk össze. A
menyasszonyát? A bácsikám még sosem mutatott be
nekünk egyetlen nőt sem.
A kocsiból kiszálló hölgy a legbámulatosabb
jelenség volt, amit életem eddigi tizenkét éve alatt
láttam. Magas volt és robusztus, a bőre olajosán sötét,
a vonásai élesek, a tekintete ragyogó. A fejére fehér
vászonból tekert valami turbánfélét. Afrikai mintás
tunikát viselt, a nyakán és a karján gyöngyből készült
ékszereket, amuletteket, az ujjam fémgyűrűket,
amelyektől kedvet kaptam, hogy bekapcsoljam apa
elektromágnesét.
De a legkülönösebb mégis az volt, hogy nem
hordott cipőt.
Ezt Frau Weiss nem titkolt rosszallással nézte.
– Bemutatom nektek Ophirát – kezdte Theodosius
bácsi. – Mauritius szigetén ismertem meg, sokat
segített nekem, hogy megértessem magam a
helyiekkel, mivel ő beszél mindkét nyelven.
 – Örülök, hogy megismerhetem, kisasszony! –
köszönt udvariasan apa, és kezet csókolt, ahogy illik.
Mivel nem tudtam, mit csináljak, ugyanezt tettem.
Apát utánozni olyan trükk, ami általában beválik.
A nő kezének fűszer- és egzotikusgyümölcs-illata
volt.
– Ophira híres gyógyító – magyarázta Theodosius
bácsi.
– Akkor biztos vagyok benne, hogy lesz miről
beszélgetnünk – válaszolta apa, aki sosem szalasztotta
el a lehetőséget, hogy megismerjen különféle új
gyógynövényeket. Valójában abból szerezte a
vagyonát, hogy szabadalmaztatott és ipari
mennyiségben gyártott egy gyógyszert, amelynek a
receptjét egy kis cornwalli falu boszorkányától kapta.
Ekkor jelent meg a nővérem. Elnézést kért, amiért
késett, és úgy üdvözölte a bácsikámat és a
menyasszonyát, mintha a királyi pár lennének. Mindig
olyan illedelmes... Lehet, hogy ezért kedvelik őt jobban
az emberek?
Gyanús morzsákat kerestem Arabella ruháján, de
nagyítóval sem találtam volna semmit. Biztosan
eltüntetett minden árulkodó nyomot.
– Miért jöttél két kocsival, Theodosius? –
érdeklődött apa.
A bácsikám szeme felcsillant.
– A második kocsiban van az oka annak, hogy
visszatértem Angliába. Szükségem lenne a szolgálóid
segítségére, hogy elvigyek valamit a madárházba.
– Ez a valami él? – kérdezte apám egy csipetnyi
aggódással a hangjában.
– Igen, kedves öcsém, igen – kuncogott a
bácsikám. – Valami csodálatosan élő! Csodálatos! De
ígérem, egy cseppet sem veszélyes...
– A kíváncsiságomat már sikerült felkeltened –
mosolyodott el apa is.
– Kísérjetek el a madárházhoz, és megmutatom!
A bácsikám menyasszonyát Frau Weiss gondjaira
bízták, aki felajánlotta, hogy megmutatja neki a
szobáját, mivel biztosan fáradt a hosszú út után.
A nevelőnőnk tisztes távolságot tartott, mintha
Ophira megfertőzhetné a mezítláb járás betegségével,
vagy ilyesmi.
A madárház felé indultunk, ami egy kalitkára
hasonlított, csak akkora volt, mint egy kétemeletes
épület. Menet közben rádöbbentem, hogy nem
megyünk egyhamar vissza a kínai szalonba, vagyis
uzsonna nélkül maradok. Pedig már elhúzták előttem a
mézesmadzagot, vagyis a sajtos párnácskát.
Megkordult a gyomrom, és dühösen méregettem a
jóllakottan mosolygó Arabellát.
Az intéző és két másik férfi segített Theodosius
bácsinak elhelyezni a lyukakkal ellátott ládát a
madárházban. Két vésővel elkezdték felfeszíteni a
tetejét.
– Óvatosan ezzel – morogta a bácsikám –,
törékeny.
Találgatni sem mertem, mi van a ládában, ami a
bácsikámnak ennyire fontos.
Végül a fedél megmozdult, és a fémháló mögött
megláttunk egy hatalmas csőrt. Egy nagyon különös
madárhoz tartozott, amelynek kerek feje volt, és
aranyló, színes tollai. Zavarodottnak látszott.
– Ez egy dodó! – kiáltotta a nővérem.
– Pontosan, kedves unokahúgom – mosolyodott el
a bácsikám.
– Ezek a madarak nem haltak még ki? – vonta fel
apám a szemöldökét.
– Sokáig azt hittük, igen, de terjedtek mindenféle
szóbeszédek a mauritiusi őslakosok között. Azt
suttogták, hogy az egyik apró szigeten még él néhány,
csak senki sem tudta, melyiken... Ophira
felbecsülhetetlen fordítói segítségével sorra felkerestem
ezeket a helyeket, mindegyiket keresztül-kasul
bejártam, minden talpalatnyi földet átvizsgáltam.
Végül egy szép napon, a parton megláttam egy pici,
aranyló tollú valamit, ami teknőstojást evett. Közelebb
osontam, mert alig akartam hinni a szememnek. A
madárfióka riadtan elmenekült előlem, de követtem a
sziget belseje felé, és olyan tizenöt méterrel arrébb
megláttam az anyját, A következő napokban
összeszámoltuk, hogy néhány tucat madár él a
szigeten. A fajuk utolsó képviselői.
– Akkor miért hozott el egyet? – kérdeztem. –
Nem jobb neki azon a szigeten?
A bácsikám tekintete elkomorult,
– Részben igazad van, ifjú James. A dodó biztosan
szívesebben élne a saját szigetén. Én azonban azért
hoztam Angliába, mert valami még a madár jólléténél
is fontosabb: a tudományos fejlődés.
– Találtál valamit, ami alátámasztja az elméleted?
– kérdezte apa enyhe gyanakvással.
Theodosius bácsi titokzatosan mosolygott, de nem
válaszolt.
– Ezért hívtad meg Mr. Darwint a fogadásra ma
este? – folytatta a kérdezősködést apa.
– Pontosan, kedves öcsém.
– Mr. Darwin itt lesz ma este? – lelkendezett
Arabella. – Nagy rajongója vagyok a munkásságának.
– Unokahúgocskám, eddig azt hittem, ennél
okosabb kislány vagy – fintorodott el Theodosius bácsi.
Arabella úgy lelombozódott, hogy öröm volt
nézni.
– Mr. Darwin – folytatta a bácsikám – szép
eredményeket ért el bizonyos tudományterületeken,
de az elmélete a fajok fejlődéséről teljesen téves, ahogy
ezt be is fogom bizonyítani neki és az egész világnak
ma este. De ne szaladjunk ennyire előre. Mindent a
maga idejében. És most van itt az ideje... az
ajándékoknak!
Arabella ennek hallatán újra felderült.
 3. FEJEZET

Theodosius bácsi elővett egy kisebb dobozt, amelyet a

dodóval együtt hozott be a madárházba, és
ünnepélyesen felém nyújtotta.
– Ezért minden barátod irigyelni fog.
Némi gyanakvással vettem szemügyre az
ajándékot. A dobozon szellőzőnyílások voltak, szóval
bármi is van benne, az él.
– Nem veszélyes, ugye? – puhatolóztam.
– Persze, hogy nem! Mit gondolsz te rólam? –
tiltakozott élénken Theodosius bácsi.
– Nem mérgező? Nincs hegyes karma vagy éles
foga? – kérdezte apa is.
– Nyisd már ki! – bökött oldalba Arabella. A
nővéremre nem jellemző, hogy kedves vagy türelmes
lenne.
A bácsikám odaadta a vésőt, hogy felnyissam a
doboz tetejét.
 – Mi lehet benne? Egy vérszívó denevér? Egy
óriásrák? – találgattam.
A nővérem felsikoltott, amikor meglátta a doboz
tartalmát.
Nem hasonlított sem egy denevérre, sem egy
rákra.
A szemünk előtt megjelenő lény az egyik
legundorítóbb dolog volt, amit életemben láttam.
Hatalmas volt, a bőre narancssárgán csillogott, és
valami nyálka borította. A testét barázdák szabdalták,
és hosszú antennáiról visszahúzható szem meredt ránk
csodálkozva.
Apa, Arabella és én is hátrahőköltünk.
– Ez undorító! – fintorgott a nővérem.
– Achatina fulica – magyarázta a bácsikám. –
Afrikai óriáscsiga. Hát nem lenyűgöző háziállat?
Apa feltűnésmentesen oldalba bökött, hogy
udvariasan köszönjem meg az ajándékot.
– Nagyon szépen köszönöm, bácsikám! –
motyogtam, bár az óriáscsiga inkább undorított, mint
lelkesített.
– Nem akarod megfogni? – ajánlotta fel
Theodosius bácsi, megragadva az állat nyálkás testét. A
kezében még nagyobbnak és ocsmányabbnak tűnt.
Látva, hogy Arabella milyen undorral nézi,
kezdett tetszeni a csiga. Nem tudtam felhajtani az
ingem merevített mandzsettáját, ezért két ujjal fogtam
meg a nyálkás testet.
 – A nővéremről nevezem el, Arabellának –
jelentettem be.
Arabella mosolygott, de a tekintetéből láttam,
hogy majd felrobban.
– Nem adhatsz neki lánynevet – ellenkezett.
– A csigák hímnősek, kedves húgom – mutatott rá
Theodosius bácsi, aki mindig tágítani akarta a
tudásunkat. – Férfi- és női név egyaránt megfelelő
számukra.
A nővéremnek már a nyelvén volt a csípős válasz,
de rájött, hogy nem tanácsos apa előtt visszavágnia.
Csak akkor nyugodott meg, amikor Theodosius bácsi
egy másik, kisebb dobozkát vett elő a zsebéből.
– Ez a tiéd, kedves húgom. Remélem, tetszeni fog.
Arabella nem nyúlt rögtön az ajándékért. A
bácsikánkat ismerve bármi lehetett a dobozban.
– Rovarok vagy ilyesmi? – kérdezte óvatosan.
Theodosius bácsi felkacagott.
– Nem. Ez esetben nem állatról van szó, bár
bizonyos értelemben valamikor ez is élt.
Ez a kijelentés nem nyugtatta meg a nővéremet.
– Megengeded, drágám? – kérdezte apa. Elvette a
dobozkát, és megnézte a tartalmát. A látványtól
szélesen elmosolyodott.
– Nincs semmi gond. Add a kezed!
Arabella megnyugodott, és engedelmesen
nyújtotta a kezét. Apa egy csomó csillogó, sárga, kerek
követ borított bele.
 – Madagaszkári aranykorall – mondta büszkén a
bácsikéin. – Ez az egyik legritkább, legrégebbi, ezért
legértékesebb fajtája.
A nővérem sosem rajongott a kőzetekért, de
amikor meghallotta az „értékes” szót, az arckifejezése
megváltozott.
– Köszönöm, drága bácsikám!
Ekkor, mielőtt bárki megakadályozhatta volna, a
dodó kinyújtotta a nyakát a nővérem felé, kikapta a
köveket a kezéből, és lenyelte.
– Segítség! A dodó meg akart ölni! – sikoltozott
Arabella.
Apa védelmezőén lépett közelebb.
– Nem azt mondtad, Theodosius, hogy a madár
nem veszélyes?
– Mert nem is az! Esze ágában sem volt
megtámadni a gyereket! Arról van szó, hogy a
madarak, mivel nincsen foguk, követ esznek. Ez arra
szolgál, hogy a zúzógyomorban összetörje az
elfogyasztott táplálékot. Hogy nem gondoltam erre! –
A bácsikám megrendültnek tűnt. – Adtam neki enni,
amikor Portsmouthba érkeztünk, és hagytam ételt és
italt a kalitkában, de elfelejtettem kavicsot is
odakészítem. Nagyon kell vigyázni a különleges
állatokkal és növényekkel.
– Arabella mit szeret enni? – kérdeztem, hogy
valami másról beszéljünk.
A nővérem gyilkos pillantást vetett rám.
 – Nos, főleg növényeket, de szinte mindent –
válaszolta Theodosius bácsi. – Ne hagyd felügyelet
nélkül a veteményeskertben, mert felfal mindent, amit
talál. Szó szerint mindent... Ebben olyan, mint a dodó.
Hiába próbálkoztam, nem sikerült elterelnem a
bácsikám gondolatait.
Apa elküldött egy szolgálót Lizzyért, a
legfiatalabb konyhalányért, akiről már meséltem.
Lizzy egy pillanatra megtorpant, amikor belépett a
madárházba, és szembetalálta magát a dodóval,
Arabella láttán pedig szabályosan elsápadt. Az
óriáscsigára gondolok, nem a nővéremre, aki szintén
rémisztő, de már hozzászoktunk a látványához.
– Miss Rushthin, azt szeretnénk, ha tenne nekünk
egy különleges szívességet – kezdte apa. – Ez a madár
lenyelt néhány nagyon különleges korallt, ezért önnek
az lesz a feladata, hogy szemmel tartsa, és összeszedje
az ürülékét.
Lizzy szeme tágra nyílt. Annyira meghökkent a
szokatlan kérésen, hogy szóhoz sem jutott.
– Megértette a kérést, Miss Rushthin?
– Igen... Elnézést, uram. Igen. Figyelem a
madarat, és összeszedek mindent, ami... kijön belőle.
– Azt hiszem, azt elég reggel elkezdeni – javasolta
bácsikéin. – A dodó emésztőrendszere elég lassú...
– Jobb nem kockáztatni – szólt közbe az apám. –
Az elővigyázatosságból baj nem lehet. Kérni fogom
Mrs Groosey-t, hogy mentse fel Miss Rushthint a mai
konyhai feladatai alól. Abban biztos vagyok, hogy a
kisasszony hallgatni fog arról, mivel bíztuk meg. Minél
kevesebb ember tudja, hogy a madár megette az
értékes köveket, annál jobb.
Apa elment, hogy ellenőrizze, a szolgálók
megfelelően elhelyezték-e az állatokat, és hogy
kiderítse, a szakácsnő boldogul-e Lizzy nélkül egy
ilyen zsúfolt napon.
A bácsikám pontos utasításokat adott Lizzynek,
hogyan viselje gondját a dodónak.
Frau Weiss még mindig nem került elő.
A nővérem valami bocsánatkérés-félét motyogott,
és biztos vagyok benne, hogy amilyen mohó,
visszament a kínai szalonba megenni az uzsonna
maradékát. Mindig azt mondja, nem szabad lefogynia,
mert manapság senki sem szereti a csontos,
domborulatok nélküli nőket. Szerintem ez csak kifogás.
Nem akarja bevallani, mennyire rajong a tündér-
süteményekért. Bár az ogre-sütemény találóbb név
lenne rájuk.
Nagy volt a kísértés, hogy kövessem Arabellát a
kínai szalonba, de ránéztem a csigára a kezemben, és
nagyszerű ötletem támadt.
A kertész házához osontam. Vittem Arabellát is,
csak letakartam egy váza alól elcsent terítővel.
Megdobtam kaviccsal John ablakát, ez volt az
egyezményes jelünk.
– Mit akarsz? Még nem kezdődött el a fogadás –
szólt ki. – Még van fél óránk.
– Miféle fogadás?
– A vendégek gyerekei összegyűlnek a
kisszalonban vacsorázni. Az apád volt olyan kedves,
hogy engem is meghívott.
Hogy tud John ennyi felesleges ostobaságot
észben tartani?
– Ez azt jelenti, hogy még van fél óránk halálra
rémiszteni a konyhai személyzetet. – Ezeknél a
szavaknál drámai mozdulattal felemeltem a térítőt, és
megmutattam Johnnak az új csigámat.
Üvöltve tántorodott hátra.
A kiabálás hallatán az apja futva jött ki a házból.
– Jól vagy, fiam?
John válasz helyett a kezemben lévő nyálkás
állatra mutatott.
Mr. Watson nem az a fajta ember, akit elkápráztat
egy hatalmas puhatestű. Inkább az ellenséget látja
benne. Kertészként állandó harcot vív a madarakkal,
amelyek lecsipkedik a fák virágait, felszedik a frissen
elvetett magokat, és a levéltetvekkel, amelyek felfalják
a rózsákat és a salátaleveleket.
– Theodosius bácsikája hozta, igaz? – kérdezte
komor arccal. – Figyelmeztetem, ha meglátom ezt a
lényt a virágaim között, pont olyan elbánásban lesz
része, mint a helyi, hétköznapi csigáknak.
– Ne aggódjon, Mr. Watson. Nagyon vigyázni
fogok Arabellára – válaszoltam megsimogatva az új
háziállatomat.
– A nővéredről nevezted el? – kotyogott közbe
John. – Ezért még kapni fogsz.
Öt perccel később John és én az emeleti kiskonyha
felé tartottunk. Ez volt az egyik kedvenc helyem a
házban. A személyzet csak akkor használta, ha nagyon
sok volt a vendég, vagy ha beteg volt a házban, így az
idő nagy részében üresen állt. Ez lett a titkos
rejtekhelyünk, ahol a terveket szőhettünk.
A kiskonyha pontosan a nagy, földszinti konyha
felett volt, a kettőt étellift kötötte össze, amelyet
kötelekkel és csigákkal mozgattak.
– Vigyáznál egy percig Arabellára, amíg
felmegyek a hálószobámba? – kértem Johnt, aki
riadtan megrázta a fejét. Mivel nem volt hajlandó
megfogni, letettem a csigát az asztalra, és futva
mentem ki, hogy összeszedjem, ami a tervemhez
kellett.
Amikor visszatértem, John meglepetten nézett a
kezemben lévő csőre.
– A periszkóp! Milyen régen használtuk!
Az okos gyerekek ezerféle dologra fel tudják
használni, amit a felnőttek kidobnak. Például
periszkópot lehet építeni egy széthúzható műanyag
csőből és a nővérem fésülködő-tükreiből. Arra hirtelen
nem is emlékszem, az előtt vagy az után vesztette el
őket, hogy felhasználtuk a periszkóphoz...
Vázoltam Johnnak a tervemet. Nem tűnt túl
lelkesnek, és kezdte felsorolni a várható negatív
következményeket, de szerintem a jövő az jövő, a jelen
az jelen. Ezzel még ő sem vitatkozott.
Betettem Arabellát az ételliftbe. Eközben John
teljesen kihúzta a periszkópot, így az leért az alattunk
lévő konyha ablakáig.
Néhány perc múlva tisztán láttuk, mi történik
alattunk.
A szakácsok megállás nélkül dolgoztak, alig láttak
ki a munkából. Vacsorát kellett készíteniük
mindenkinek. A mi vacsoránk csak hat vagy hét
fogásból állt, de a felnőtteké legalább tizenötből
A főszakács, Mrs. Goosey, egy pici és kerek nő,
olyan, mint egy teáskanna. Neki is mindig gőz jön ki a
fülén: hihetetlen gyorsan dühbe gurul, és olyankor úgy
kiabál, hogy abba beleremeg a ház. De azt is hozzá kell
tenni, hogy amilyen könnyen jön, olyan könnyen el is
száll a haragja. Így aztán elég szórakoztató dolog
felbosszantani.
Otthagytam Johnt a periszkóppal, és óvatosan
meghúztam a köteleket, amelyek az ételliftet
mozgatták, és a fülkét lassan leeresztettem alánk, a
konyhába. Elfordítottam a kart, ami kinyitotta az
étellift ajtaját odalent. Ezt a kiegészítő eszközt apám
javaslatára építették bele a rendszerbe, hogy a
szakácsok azonnal megtudják, ha a tálca megérkezett
lentre.
Aztán a periszkóphoz rohantam, hogy
megnézzem, mi történik. A szakácsok túlságosan
belemerültek a munkába, így egyikük sem vette észre,
hogy az étellift ajtaja kinyílt, és egy egészen különös
férfi vendég van benne. Vagy nő? Milyen komplikált,
ha valaki kétnemű! Mindenesetre Arabella elmászott
az étellifttől a falig, és elrejtőzött a szegeken lógó
fémedények között.
– Mi tart ennyi ideig?! – türelmetlenkedett John. –
Ha nem érünk oda időben a fogadásra, Frau Weiss
nagyon pipa lesz.
– Már nincs sok hátra – vigyorodtam el. – Csak
figyelj!
 4. FEJEZET

Arabella átmászott a tűzhely tetejére, és ott lógott, Egy

konyhalány pont alatta kenyeret dagasztott, és egy
csepp nyálka egyenesen az orrára cseppent.
Csodálkozva odakapta a kezét, és felnézett, hogy
megkeresse, honnan jött. Amikor meglátta a csigát,
felsikoltott.
Erre mind a tíz vagy tizenkét ember odafordult, és
hirtelen olyan lett, mintha tűz ütött volna ki, vagy a
konyhát megtámadta volna egy csapat vérszomjas
kalóz. Eluralkodott a pánik. Egyesek sikítoztak, mások
– kezükben a sütemény tésztájával, a szósszal vagy a
hússal – futottak, amerre láttak. Ketten ájultan
zuhantak a földre. A lábosok tartalma kiborult, és liszt
szállt a levegődben.
– Egy démon! – kiabálta valaki.
– Ne beszélj ostobaságokat – dördült rá Mrs.
Goosey. – Ez csak egy kicsit nagyra nőtt csiga.
 – Hogyhogy kicsit nagyra nőtt? – sikoltotta valaki
rémülten. – Ez képes felfalni egy embert!
Feltűnt, hogy Mrs. Goosey az étellift nyitott ajtaját
nézegeti. Szinte láttam, ahogy egymást kergetik a
fejében a gondolatok.
Otthagytam Johnt, hogy szedje szét a periszkópot,
és kettesével véve a fokokat lerohantam a lépcsőn a
konyhába.
– Nem látta valaki Arabellát? – kérdeztem
udvariasan.
Senki sem figyelt rám. Ha valaki halk, bátortalan
hangon kér valamit, arra oda sem bagózik senki.
– Áh, itt vagy! – kiáltottam, amikor megláttam,
hogy az egyik markosabb konyhalány egy serpenyővel
agyon akarja ütni a csigámat.
– James úrfi, azt akarja mondani, hogy ez a sátáni
lény az öné? – nézett rám csodálkozva, de még mindig
felemelt serpenyővel.
– Pontosan. Nemrég kaptam Theodosius bácsitól.
Ő mindig a legjobbat akarja nekem, így biztos, hogy a
csiga ártalmatlan.
Valaki keresztet vetett, és többen követték a
példáját.
– Fejezzék be ezt az ostobaságot! Ez csak egy
szerencsétlen állat, semmit sátáni nincs benne! Mintha
nem láttak volna már különös dolgokat ebben a
házban... – mordult rájuk Mrs. Goosey. – Rakjanak
rendet, és mindenki térjen vissza a munkájához!
 Miközben egy lábossal elkaptam Arabellát, a
szakácsnő kiabálva visszaparancsolt mindenkit
dolgozni.
Már épp menekülni akartam, amikor egy kéz
ragadta meg hátulról a keményített inggallérom, alig
kaptam levegőt.
– Ne siessen annyira, James úrfi! – sziszegte Mrs.
Goosey. – Tudni szeretném, hogy került a csigája a
konyhámba.
– A fűszerkertben játszottunk, amikor valahogy
elszabadult.
A konyha ablaka a fűszerkertre néz, ezért ez egész
hihető magyarázatnak tűnt.
– De hát minden ablak zárva van.
– Talán csak nemrég csukták be őket. Arabella már
egy ideje eltűnt – válaszoltam a lehető legártatlanabb
arccal.
Mrs. Goosey az étellifthez vonszolt, ahonnan
nyálkás csiganyom vezetett kifelé.
– Akkor ezt hogy magyarázza meg? – kérdezte, és
úgy nézett ki, mint aki mindjárt felrobban.
– Nekem cukorszirupnak tűnik. Talán valamelyik
konyhalány nem végzett alapos munkát a takarításkor.
A szakácsnő már nyitotta a száját, hogy mondjon
valami sértőt, ami talán a munkájába került volna,
amikor beviharzott Frau Weiss.
– Jamesss úrfi! A fendégek már megérkeztek.
Lesssz ssszíves felem jönni? És tegye fissza azt a lábost
a helyére!
– Félek, hogy az nem lehetséges. Megígértem a
szeretett nagybátyámnak, hogy semmilyen
körülmények között nem hagyom felügyelet nélkül az
új háziállatomat. – Ezzel a lábost egyenesen Frau
Weiss orra alá tartottam. Amikor meglátta a tartalmát,
megbotlott a saját szoknyájában, és kis híján hanyatt
esett.
Örökre hálás leszek Theodosius bácsinak ezért a
látványért.
Frau Weiss kényszerített, hogy Arabellát egy
ketrecben hagyjam apa laboratóriumában, és a
madárház felé terelt, ahol a bácsikám kérésére a
vendégek összegyűltek.
Amíg sétáltunk, megpróbálta leporolni a
konyhában ráborult lisztet az öltönyömről.
– És itt fan egy kis sszósssz is... Ez mi, puding?
Miért nem tud úgy fiselkedni, mint Arabella
kisasssszony?
Ez az a mondat, amit a legjobban utálok a világon.
Ahogy elértünk a madárházhoz, Arabella tettetett
lelkesedéssel üdvözölt.
– Végre megjöttél, öcskös! Hol hagytad a
drágalátos Watsonod?
És igen, a mondat, amit a második legjobban
utálok. A „drágalátos Watsonod” úgy bántja a fülem,
mintha forró ólmot öntenének bele.
Nem méltattam válaszra Arabellát. Olyan távol
álltam meg tőle, amennyire csak tudtam, és szemügyre
vettem a jelenlévőidet. Részben a szokásos vendégek
voltak: a családból Lobelia néni és Mr. Pickels, apa egy
antropológiaprofesszor barátja, aki mindig a reumájáról
panaszkodik, de voltak sokan mások, akikkel még
sosem találkoztam korábban.
Mr. Darwint természetesen így is megismertem.
Hosszú, ősz szakállával és kopasz fejével pontosan úgy
nézett ki élőben, mint a The Illustrated London News
lapjain. A tudós láthatóan várt valamire. Biztosan
érezte, valami fontos dolog fog történni ma.
John lihegve érkezett meg, és megállt mellettem.
– Majdnem elkaptak – súgta. – Vissza kellett
vinnem a periszkópot a szobádba, és elrejteni az ágy
alatt. Volt ott egy csomó szalag.
Nem válaszoltam.
Ekkor lépett be Theodosins bácsi, nyomában
Ophirával és Lizzyvel, aki a dodót vezette egy hosszú,
aranyszínű láncon.
A madár láttán a vendégek lelkesen összesúgtak.
– Le-nyü-nyü-nyűgöző! – dadogta egy harminc év
körüli férfi, aki úgy nézett ki, mint egy egyetemi oktató
vagy ilyesmi. Apa már többször meghívta vacsorára,
pedig annyira unalmas, amennyire csak egy felnőtt
lehet. Három egyformán felöltözött lány állt mellette,
láthatóan testvérek.
– Micsoda tollak! – ámuldozott egy kövér nő, aki
hatalmas kalapot viselt és vakítóan kék ruhát.
 Charles Darwin meglepődve lépett közelebb az
állathoz, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse. A
dodó megcsípte az ujját, annyira, hogy eleredt a vére.
– Theodosius! – hördült fel az apám. – Nem azt
mondtad, hogy ártalmatlan?
– Ne aggódjon! – csitította Mr. Darwin, felemelve a
sérült kezét. – Ha ez a madár az, aminek gondolom,
biztosan nem veszélyes. Csak az történt, hogy
kókuszos szappannal mosakodtam ma, és a kókusz a
dodók egyik kedvenc tápláléka. A csőrük formája is
ehhez alkalmazkodott, és elég erős, hogy feltörje a
trópusi gyümölcs héját. Ez a Raphus cueullatus csak
összekevert egy kókuszdióval.
Az emberek halkan kuncogtak, miközben Lizzy
hevenyészett kötést készített a tudós vérző kezére egy
csipkés kendőből, amelyet a köténye zsebéből húzott
elő.
– Lehetséges, hogy a dodó egyszerűen csak nem
ért egyet az elméleteivel, Darwin professzor – mondta
a bácsikám.
Az emberek még jobban nevettek, de a tudós nem
vette a szívére.
– Gratulálok a felfedezéséhez, Moriarty professzor
– hajolt meg Mr. Darwin a bácsikám felé. –
Megtisztelne minket, ha elmesélné, hol és milyen
körülmények között talált rá erre a különleges
példányra.
Theodosius bácsi elmondta a vendégeknek, amit
korábban már nekünk is, kiemelve Ophira szerepét a
történetben, és egyben bemutatta a menyasszonyát.
Miután beszámolt arról, hogyan talált rá a
madárkolóniára, így folytatta:
– Mint azt önök bizonyára tudják, a dodót
mindenki kihaltnak hitte. Azt beszélték, hogy a húsa
különösen ízletes, és ezért a mauritiusi őslakosok
levadászták az összesét.
– Barbárok – morogta egy nő mellettem. Bár
halkan mondta, Opliira felkapta a fejét.
– Drágám! – fordult a menyasszonyához
Theodosius bácsi. – Megtennéd, hogy elmagyarázod
nekünk, milyen szerepe van a dodónak a
kultúrátokban?
Ophira tökéletesen beszélt angolul, olyan lágy
akcentussal, amilyet még sosem hallottam. Abból,
ahogy kifejezte magát, és a szeme csillogásából
egyértelmű volt, hogy nagyon okos asszony. Persze ez
nem meglepő, hiszen Theodosius bácsi menyasszonya
ne csak csacskaságokról tudjon beszélni.
– A népem körében sok legenda szól erről a
madárról, és nehéz eldönteni, melyik igaz közülük.
Például a nagymamám mindig azt mesélte, hogy az
apja már erősen kopaszodott, amikor a törzs gyógyítója
rákötözte egy dodó máját a fejére; három nap és három
éjszaka volt rajta, és attól kezdve többé nem hullott az
öreg haja.
Egy párok ás férfi feltámadt kíváncsisággal
méregette a madarat.
– A gyógyítók a szigeten – folytatta Ophira –
hosszú idő óta használják a madár gerincét a rossz
szellemek elriasztására. És azt beszélik, az erőleves,
amelyet a dodó csontjából és belső szerveiből főznek,
különleges gyógyító erővel bír.
– És ami a legfontosabb – szakította félbe
Theodosius bácsi diadalmasan –, hogy ez a madár
alátámasztja az elméletemet a fajok eredetéről. Nagy
nap ez a tudomány számára!
Az emberek tapsoltak, de Mr. Darwin arcán
aggodalom suhant át.
Ekkor megjelent a komornyik, és bejelentette,
hogy a frissítőket a zeneszalonban szolgálják fel,
valamint hogy Frau Weiss várja a gyerekeket a
kisszalonba, nekik ott tálalják a vacsorát.
Mielőtt elindultunk volna, különös „beszélgetés”
ütötte meg a fülem. Az egyetemi tanár, akit korábban
annyira lenyűgözött, a dodó, odahajolt a madárhoz, és
megszólította:
– Szi-szi-szívesen versenyre ke-ke-lek önnel, de
attól ta-tartok, egy-egy-egyikünk sem gyö-gyö-
győzhet.
Furcsa volt, ahogy beszélt, és nem csak azért, mert
dadogott. Miért viselkedett úgy, mintha a madár képes
lenne megérteni, amit mond? És legfőképpen mi
értelme egy olyan versenynek, ahol senki sem nyer?
Aznap már megtapasztaltam, milyen bosszantó,
ha egy verseny eredménye döntetlen, és nem fűlött a
fogam több ilyenhez.
– Jamesssz úrfi! – szólt rám figyelmeztetően Frau
Weiss, és nem volt más választásom, mint követni.
 5. FEJEZET

Mindig ostobaságnak tartottam, hogy külön estélyt

rendeznek a gyerekeknek, de a felnőttek láthatóan
jobban szeretnek úgy beszélgetni, hogy senki sem
zavarja őket. Ennek van jó oldala is: mi is arról
beszélgetünk, amiről akarunk, kivéve, hogy ilyenkor
mindig három-négy nevelőnő tart szemmel minket.
– Kócos a hajad, és a nyakkendőd is ferdén áll –
figyelmeztetett az egyikük.
Ekkor megláttam valami rémisztőt: az egyik
sarokban egy zongora állt. Nem itt volt a helye, hanem
a zeneszalonban. Azt gondolhatnád, hogy egy zongora
nem olyan rémisztő dolog, de ennek a felbukkanása
egy dolgot jelenthetett...
– Gyerekek! – csapta össze a tenyerét Weiss
kisasszony, hogy odafigyeljünk rá. – Kérem, mindenki
hozzon egy ssszéket, és fegyük körbe a zongorát!
Arabella kisasszony egy kisebb koncerttel fog minket
ssszórakoztatni facsora előtt.
A gyerekek a dadáik segítségével megragadták a
székeket, és odavitték a sarokba, ahol a zongora állt.
Mindenféle korú gyerek volt: öt-hat évesek ugyanúgy,
mint két nagyobb lány, akik annyi idősek lehettek,
mint én. A legidősebb a három nővér egyike volt,
akikre már felfigyeltem az egyforma ruhájuk miatt.
Néhányan korábbról ismerték egymást, talán
testvérek vígy unokatestvérek voltak, és mindenki
hangosan beszélgetett, kivéve egy feketébe öltözött
fiút, aki magányosan ácsorgott az ablaknál.
Voltak, akik ismerősnek tűntek, de igazság szerint
nincs jó arcmemóriám. Amikor valaki köszönt, és
megkérdezte, hogy vagyok, csak arrébb mentem.
Hogy várhatják tőlem, hogy megjegyezzek ennyi
nevet és arcot? A fejem nem arra való, hogy felesleges
hülyeségeket tároljak benne.
– Ez az egész az őrült kalapos egy jelenetére
emlékeztet – mondta a három nővér egyike.
Nem értettem, miről beszél. A gyereknyelv néha
teljesen érthetetlen. Általában jobban élvezem a
felnőttek társaságát, ez alól Frau Weiss a kivétel.
Sajnálatos módon ő az a felnőtt, akivel a legtöbb időt
kényszerülök tölteni. Ez a sors fintora.
– Nekem nem kellene itt lennem – tiltakozott a
nővérem. – A szalonban kellene lennem a felnőttekkel.
Már nem vagyok gyerek!
Valóban ő volt a legidősebb közülünk. Egy-kettő a
nevelőnők és dadusok közül is fiatalabbnak tűnt.
– Milyen csinos! – lelkesedett az egyik lány
mellettem.
– És milyen hullámos a haja! – tette hozzá egy
másik.
– A ruhája is kifogástalan.
A nővérem leült a zongorához, és játszani kezdett.
Úgy tűnt, nem csinál mindent rosszul, legalábbis a
zongoratanár átszellemült arccal hallgatta. Amikor én
játszom, mindig úgy néz ki, mint egy morcos béka. A
gyerekek, még a legkisebbek is, csendben hallgatták a
zenét, az egyik dadus még egy könnycseppet is
elmorzsolt.
Amikor a koncert véget ért, tapsvihar tört ki.
– A cipője a legcsinosabb, amit életemben láttam!
– állapította meg a korábbi lány.
Biztos vagyok benne, hogy ha a nővérem csúnya
lenne, senki sem tapsolt volna.
Ezután két kisfiú lépett a zongorához. Ugyanazt a
darabot játszották el, pedig látszott, hogy nem ismerik
egymást. Rettenetesen unalmas volt, de még mindig
elviselhetőbb, mintha nekem kellett volna
zongoráznom.
Ezután mintha a végzet Frau Weiss szájával
szólalt volna meg:
– Jamesss úrfi, ön miért nem játssszik nekünk
falamit?
A nevelőnő egy ragadozó mosolyával méregetett.
Gondolom, ezek a pillanatok visznek színt a nyomorult
életébe. De nem adom meg neki az örömöt, hogy
nevetségessé tegyen.
Lassan mentem oda a zongorához, és közben
valami kifogáson törtem a fejem. Végül nagyszerű
ötletem támadt:
– Egy új darabot fogok eljátszani, amelyet a
szeretett Theodosins bácsikámnak ajánlok, és a
legújabb felfedezésének, a dodónak – jelentettem be.
Komolyan ültem le a székre. Úgy tartottam a
kezem a zongora billentyűi fölé, mintha egy különösen
nehéz Bach-fúgát készülnék eljátszani.
A nővérem arcát fürkésztem. Zavartnak tűnt,
biztos azon töprengett, vajon titokban gyakoroltam-e.
Aztán lenyomtam a dó hangot, és közben
hangosan ki is mondtam. Kétszer.
– Dó, dó.
A fiúk röhögésben törtek ki, és lelkesen tapsoltak.
Felálltam, és úgy hajoltam meg feléjük, mint a nagy
zenészek a koncerteken, amitől még jobban nevettek.
Frau Weiss nem értékelte a humoromat. Arabella
úgy tett, mint akinek tetszett a produkció, hogy ne
tűnjön mogorvának a többi gyerek szemében. De a
legjobban egy férfi tapsolt az ajtóban.
– Brávó! Lenyűgöző dal!
Az a tanárforma férfi volt, aki korábban olyan
furcsa dolgokat mondott a dodónak. Egy jókora
fadobozt tartott a kezében.
 – Dodgson tiszteletes! – üdvözölte a középső
nővér kitörő örömmel. A legidősebb felhorkant, és
tüntetőén elfordult.
– Elnézést, amiért vettem a bátorságot, hogy
megzavarjam önöket – hajolt meg a tiszteletes. – Azt
reméltem, talán valamelyiküknek van türelme modellt
állni egy fényképhez.
Frau Weiss igyekezett fenntartani a rendet, elérni,
hogy mindenki maradjon a fenekén, de nem járt
sikerrel. A legtöbben még sosem láttak
fényképezőgépet, és már azt is lenyűgözőnek találták,
ahogy a tiszteletes előveszi a kellékeket egy dobozból.
A három nővér eldicsekedett, hogy ők már
többször álltak modellt a tiszteletesnek különböző
ruhákban. Nem is olyan könnyű, mint amilyennek
hangzik, mert percekig mozdulatlanul kell maradni,
hogy sikerüljön a fénykép.
Dodgson tiszteletes kiválasztott két lányt az első
képhez, és kivezette őket a kisszalonból, mert ott kevés
volt a fény. Magával vitte a táskáját az üveglencsékkel
és a különböző kémiai anyagokkal. Az egyik üveglapot
belemerítette valami folyadékba, aztán behelyezte a
fekete dobozba. Közben elmagyarázta, hogy a lapokat
néhány percre ezüst-nitrátba kell áztatni, hogy
elkészüljön a kép, és hogy mindezt teljes sötétben kell
csinálni. Aztán elkezdett mesélni egy történetet
tündérekről, akik sötétben élnek, és ha fény éri őket,
értékes üvegszoborrá változnak. Be kell vallanom, a
dadogása ellenére nagyszerű mesélő volt.
És ez volt a nagy lehetőség, a tökéletes pillanat,
hogy elillanjunk. Mindenki Dodgson tiszteletesre
figyelt, beleértve a nevelőnőket és a dadákat is.
Megrángattam John inge ujját, és egy óriáscsiga
lassúságával az ajtó felé araszoltunk.
– Hová megyünk? – suttogta John.
– A kínai szalonba. Talán még ott találjuk az
uzsonna maradékát.
John szeme az uzsonna szóra felcsillant. Ez a
varázsszó mindig működött. Sokszor vetettem be a
gasztronómiát csaliként, ha rá akartam beszélni egy-
egy kalandra.
– Vigyázz! – suttogta John. – Valaki jön jobbról!
A nevezett irányba fordultam, és megláttam Mrs.
Goosey-t két konyhalánnyal perlekedni, akik úgy
zokogtak, mintha szökőkúttá akarnának változni.
Szerencsére nem vettek észre, mert ha a szakácsnő
kezébe kerülök, senki és semmi sem fog tudni
megmenteni két nyaklevestől.
John és én behúzódtunk egy faliszőnyeg mögé, és
visszatartottuk a lélegzetünket. Szerencsére a
szakácsnőt annyira lefoglalta a konyhalányok
szidalmazása, amiért nem megfelelően apróra vágták a
hagymát, hogy nem vette észre a két új dudort a
faliszőnyegen, amelyek gyanús módon két pár cipőben
végződtek.
Amikor a hangok eltávolodtak, résnyire
kinyitottuk a kínai szalon ajtaját, és belestünk rajta.
Nem volt bent senki.
Beosontunk megnézni, mi maradt az asztalon.
Csak a teát hagyták ott. Kár, hogy a konyhalányok soha
egy percig nem pihennek...
Már indultunk kifelé, hogy más, érdekesebb
programot keressünk, amikor kinyílt az ajtó.
Gondolkodás nélkül vetődtem a gong mögé, ez volt az
egyik szokásos rejtekhelyem. John pár másodperccel
lemaradva követett.
Négy vendég jött be, és úgy ültek le, mint akik
otthon vannak.
– Most mit csináljunk? – suttogta John. – Ha túl
sokat késünk, Frau Weiss agybajt fog kapni.
– Lehet még rosszabb, mint amilyen? – tűnődtem.
John lemondóan sóhajtott. Tudta, hogy nincs más
választásunk, a rejtekhelyünkön kell maradnunk, amíg
a vendégek nem mennek ki.
Az egyikük a testes, kalapos nő volt, egy magas,
daliás férfi kísérte. A harmadik egy rettentően kövér
férfi, hihetetlenül vörös hajjal. A negyedik anya
unokatestvére, Lobelia Crimson.
Lobelia néni színésznő. Nem igazán híres.
Általában középszerű darabokban kap szerepet,
amelyeket hamar levesznek műsorról, de úgy beszél és
viselkedik, mintha a világ leghíresebb sztárja lenne, és
nem egy másodvonalbeli színésznő.
Mindig megjátssza magát. Sosem lehet tudni,
mikor mond vagy csinál valamit őszintén. Ezt apa
helytelennek tartja. Személy szerint azt gondolom, az
őszinteséget általában túlértékelik.
Lobelia néni és a vörös hajú lelkesen beszélgettek,
mintha rég ismernék egymást. A kalapos hölgy és a
magas férfi, aki valószínűleg a férje, odalépett
hozzájuk.
– Engedjék meg, hogy bemutatkozzam – szólalt
meg a nő emelt hangon. – Emmeline Bluebird vagyok,
ő a férjem, a híres festő, Alfred Sadchalk. Nem vagyok
afféle modern nő, aki megtagadja, hogy felvegye a férje
nevét, a Bluebird csak egy művésznév. A
kalaptervezéskor használom, biztos vagyok benne,
hogy látták néhány kiállításomat a West Enden.
– Örvendek – nyújtott kezet Lobelia néni fülig érő
mosollyal. – Az én nevem Lobelia Crimson. – Lassan,
érthetően ejtette ki a nevét, hogy mindenki jól hallja.
Csakhogy Sadchalkék nem mutattak illő lelkesedést,
ezért hamar lehervadt a mosoly az arcáról. Nem
érdemes a báját olyanokra pazarolni, akiket láthatóan
nem érdekel a színház.
– Én is örvendek – biccentett a vörös hajú. Feltűnt,
hogy a rikító zöld bársonyzakó ellenére a férfi
szégyenlős. – A nevem Apium Coriander, szobrász
vagyok.
Sadchalk érdeklődést mutatott a szobrok iránt,
ezért rövidesen élénk beszélgetésbe merültek a korszak
különböző művészeti irányzatairól. Eközben
Emmeline Bluebird a divatról csevegett a nénikémmel.
– Egy kalaptervező számára az ascoti lóversenyek
nagy kihívást jelentenek. Nehéz mindig valami újat
kitalálni. A tavalyi futamon Lady Douglas a pisai ferde
torony másolatával a fején jelent meg, és Raleigh
kisasszony egy mogyoróval teli kosarat 'viselt, egy élő,
apró mókussal benne. Arra nyilván nem gondolt senki,
hogy szegény állatnak, ha eszik, más szükségletei is
vannak...
Lobéba néni erőltetetten felnevetett, mintha még
sosem hallott volna ilyen vicceset. Aztán elmesélte,
hogy jelentkezett egy nagyon fontos szerepre egy nagy
színházban, és hogy a producerek őt szeretnék, csak a
kora miatt vannak kétségeik.
– Az a legrosszabb abban, ha az ember színésznő
– fejezte be Lobelia majdhogynem könnyes szemmel
–, hogy telik az idő, és ez ellen nem tehetünk semmit.
Bár most kapok egy bőrfiatalító kezelést, amelynek
alapanyaga a csiga nyálkája.
Azt hiszem, el kell rejtenem Arabellát a nénikém
elől...
Emmeline Bluebird együttérzően Lobelia néni
vállára tette a kezét, de én biztos voltam benne, hogy a
nénikém csak megjátssza magát. Az előbb még
nevetett, most meg könnyekben tör ki? Ennyi érzés
nem fér meg egyszerre egy emberben. Ez hamisabb,
mint a csillogó hajzselé.
– Valahogy el kellene tűnnünk innen – súgta John.
– Ezek képesek átbeszélgetni itt a délutánt.
Igazat kellett adnom neki, ráadásul semmi
érdekesről nem esett szó. Néha a felnőttek
merényletekről, földrengésekről vagy járványokról
beszélgetnek, olyankor érdemes maradni és
hallgatózni. De ez a sok ostobaság a múzeumokról és a
kalapokról...
– Igazad van – válaszoltam halkan. – Muszáj
csinálnunk valamit.
 6. FEJEZET

Legkedvesebb olvasmányaim a katonai taktikákról

szóló könyvek. Miközben Arabella verseket és
regényeket olvas, én a nagy csatákat tanulmányozom.
Tévedés ne essék, nem akarok katona lenni vagy
ilyesmi, de a mindennapi életben is sok olyan helyzet
van, ami egy ütközetre hasonlít.
Főként, ha az embernek olyan nővére van, mint
Arabella.
Szóval bevetettem azt, amit úgy neveznek:
elterelő hadművelet. A lényeg, hogy keresni kell
valamit, ami felkelti a felnőttek figyelmét, amíg mi
kiosonunk az ajtón.
Ökölbe szorítottam a kezem. Még ragadt a
csigától, de ahogy a nyálka megszáradt, kemény lett,
mint a kétnapos sütemény.
– Mit csinálsz? – kérdezte John, látva, hogy a
tenyerem kapargatom.
 – Viszket, nagyon kényelmetlen – magyaráztam.
– Frau Weiss meg fog ölni...
Van rengeteg dolog, amiben Arabella jobb nálam.
A tanáraink azt mondják, szorgalmasabb, ügyesebben
rajzol és szebben zongorázik. Arról nem is beszélve,
hogy mennyivel szebb, mint én.
Van néhány dolog, amiben egyformán jók
vagyunk: észbeli képességben, sakktudásban és
lovaglásban. Emellett mindketten haragtartók és
bosszúállók vagyunk. Apánk néha elcsodálkozik, ezt
kitől tanultuk, mert sem ő, sem az anyánk nem
viselkedett így sosem. Azt nem tudom, Arabella miért
ilyen, de az én esetem egyértelmű: másodiknak
születtem, a nővérem első pillanattól kezdve
ragadozóként méregetett azokkal a kék szemeivel. Ha
a nővéred a válogatott kínzások mestere, hajlamos
vagy paranoiássá válni.
És hogy folytassam a sort, vannak dolgok,
amikben én vagyok a jobb:
1. Memória
2. Találékonyság, gyorsaság, improvizáció
3. Remekül célzok
A tenyeremről levakart száradt csiganyálkából
gombócot gyúrtam, és megcéloztam vele az ablak
legmagasabb pontját.
– Mi volt ez? – fordult az ablak felé Mr. Coriander.
– Nem tudom. Valami nekiütközhetett az üvegnek
kívülről – válaszolta Emmeline Bluebird.
 – Talán csak a szél volt – tette hozzá a férje, és
folytatták a beszélgetést, mintha mi sem történt volna.
Nagy levegőt vettem, és készítettem még egy
golyócskát. Arra gondoltam, ez az utolsó esélyünk.
Pontosan ugyanott találtam el az ablakot.
– Már megint ez a zaj! – kiáltotta a nénikém
drámai mozdulattal az ablak felé mutatva. – Szerintem
meg kéne néznünk, mi lehet az!
Mind a négyen felkeltek, és az ablakhoz léptek.
Johnnal kihasználtuk az alkalmat, kisiklottunk a gong
mögül, és a folyosó felé iramodtunk. Az ajtót nyitva
hagytuk, hogy ne csapjunk zajt. A kisszalon felé vettük
az irányt.
Csakhogy egy alak jelent meg a folyosó sarkán.
– Mortimer!
Johnnak és nekem van egy módszerünk: előbb
rejtőzz el, és ha elmúlt a veszély, akkor kérdezz. Ez a
múltban elég sokszor kihúzott minket a pácból, és
bízom benne, hogy a továbbiakban is ilyen jól beválik.
Szóval bevetődtünk egy díszes asztalka alá, és
néma csendben lapítottunk.
Mortimer zavartnak tűnt. Lassan ment, kifelé
tekintgetett az ablakon, és egy dalocskát fütyörészett.
Így persze hogy nem vett észre minket.
– Hová mehet ilyenkor? – kérdeztem. – Nem
kellene a többi felnőttel lennie?
– Azt nem tudom, hová megy, de azt tudom, min
töpreng.
 Meglepve fordultam John felé.
– Tényleg? Hirtelen te is látnok lettél, mint
Theodosius bácsi menyasszonya?
John összeharapta a száját, hogy ne törjön ki
nevetésben.
– Nem csodálom, hogy neked nem tűnt fel. Pedig
teljesen egyértelmű, hogy Mortimer szerelmes.
Válaszként forgattam a szemem. Ha van valami,
ami ezt váltja ki belőlem, akkor az a szerelem
emlegetése.
– Minden tünet stimmel – folytatta John, aki
orvosnak készült. – Gondolatban máshol jár, csak
bambul és butácska dalokat dudorászik. Meg volt a
kezében egy levél, amit most olvashatott el.
– Az a papírcetli egy levél volt?
– Persze. A szerelmeslevelek lényege, hogy
titkosak. Bárki írta, valószínűleg egy váza alatt hagyta,
vagy becsúsztatta az ajtó alatt.
John meglepett.
– Honnan tudsz te ilyeneket?
– A szolgálók mindig ilyesmiről pletykálnak.
Elértünk a kisszalonhoz, de ott egy hatalmas
probléma állta utunkat: Frau Weiss.
Nagyon dühös volt.
Hatos szinten.
Megragadta a fülünket, bevonszolt a szobába, és
minden gyengédség nélkül leültetett egy-egy székre. A
gyengédség úgy általában nem volt jellemző rá.
 Dodgson tiszteletes már elment a
fényképezőgépével, és a gyerekek az asztal körül
várták, hogy megérkezzen a vacsora.
– Szia! – köszönt nekem a lány, aki mellettem ült.
– Szia! – morogtam. Semmi kedvem nem volt
udvariaskodni.
– Kócos vagy, és félre van csúszva a nyakkendőd –
jegyezte meg a lány, aki a másik oldalamon ült.
– Szerintem jól áll neki így – válaszolta az első.
Ettől egészen felvidultam.
– Alice vagyok – mutatkozott be a lány. – Alice
Liddeli. Ők a nővéreim, Lorina és Edith.
Lorina csak biccentett a fejével, mint aki nem akar
időt pocsékolni ránk. A hatéves Edithet teljesen
lefoglalta, hogy felhúzza a fehér kesztyűjét. Valaki
elmagyarázhatta volna neki, hogy pontosan annyi
nyílás van, ahány ujja.
– Az én nevem James – mutatkoztam be. – Ő
John.
– Nagyon örvendek – tette hozzá John. – Nem
szuper, hogy itt lehetünk ma este? Ki gondolta volna,
hogy látunk egy hús-vér dodót is?
– De, nagyszerű – bólogatott a lány.
Csodálkozva néztem Johnra. Ez volt az első
alkalom, hogy egyáltalán szóba hozta a madarat, eddig
látszólag nem érdekelte. Mi történt? Miért van az az
érzésem, hogy a lányokat mindenki érdekesebbnek
találja, mint a fiúkat?
 – Korinával egyszer elmentünk megnézni a dodó
csontvázát az oxfordi természettudományi múzeumba
– csacsogta Alice –, és Dodgson tiszteletes is sokat
mesélt róla.
– A tiszteletes a megszállottja ezeknek a
madaraknak, teljesen bolond – morogta Lorina ránk
sem nézve.
– Ne is törődjetek vele... – legyintett Alice. – Pár
éve még ő is élvezte a tiszteletes történeteit, de most
már túl felnőtt hozzájuk. Igaz, Lorina?
Lorina válasz helyett sértetten elfordult.
– Teljesen megértelek – súgtam Alice-nak. –
Nekem is van egy nővérem, aki felnőttnek képzeli
magát. – Arabella felé pillantottam, aki éppen valami
bonyolult fonatot készített az egyik kislány hajába,
miközben a többi gyerek rajongva figyelte.
– Dodgson tiszteletes nagyon vicces és izgalmas
történeteket szokott mesélni – magyarázta Alice. –
Egyszer egy hajókiránduláson kitalált egy mesét egy
lányról, akit Alice-nak hívtak.
– Mint téged... – mondta John.
Watson néha képes kimondani a nyilvánvalót.
– Igen, mint engem. És ez az Alice meglátott egy
fehér nyulat, és utánaugrott egy lyukba. Egy szobában
találta magát, aminek sok-sok pici ajtaja volt. Amikor
sírni kezdett, a könnyeiből egy folyó lett... Aztán
állatok jelentek meg, akik felszárították a könnyeit, és
mindez a dodó ötlete volt.
 – Milyen különös történet... – ráncolta a homlokát
John.
– A tiszteletes könyv formában is odaadta nekem.
Még a szereplőket is lerajzolta benne. Azt hiszem,
talált kiadót – tette hozzá Alice. – Nemsokára
mindenki olvashatja a különös történeteit,
– Hát, nem hiszem, hogy nagy sikerük lenne –
állapítottam meg.
– Nem valószínű – mosolyodott el Alice. – De
tetszik az ötlet, hogy benne legyek egy könyvben.
Eszembe jutott Dodgson tiszteletes furcsa
beszélgetése a dodóval. Már mindent értettem.
– A tiszteletes nagyon komolyan veszi ezeket a
kitalálókat. .. – vetettem fel óvatosan.
– Igen. A tiszteletes néha olyan, mint egy gyerek.
És a neve, Do-val kezdődik, ezért néha úgy írja alá a
leveleket, hogy „Dodo”.
Mondani akartam valami vicceset a dadogásról, de
nem lett volna túl eredeti. Egy olyan viccet, ami
bárkinek eszébe jut, nem érdemes kimondani.
Ekkor rémült sikítást hallottunk.
Mindenki odafordult. A teraszra vezető üvegajtó
nyitva volt. Egy kislány sikított, akit a dadája kézen
fogva kivitt sétálni.
John és én átrohantunk a szobán.
– Mi történt?
A dada sápadtan mutatott a földre.
A remegő ujjal jelzett irányba néztünk. Három
fekete madár teteme hevert a kövön, véresen, félig
megkopasztva.
A kislány sírva fakadt, és a dadája felkapta és
bevitte, hogy megvigasztalja.
– Ez borzalmas! – suttogta Lorina.
– Biztosan farkasok voltak! – kiáltotta egy lány.
– Nem tehették farkasok – morogtam. – Az egész
birtok be van kerítve, és nincs itt semmiféle ragadozó,
eltekintve néhány rókától.
– De ha egy róka öli meg, akkor meg is eszi –
magyarázta John. – Nem hagyja itt széttépve a
holttestet. Ilyet csak egy ember tesz...
Ezt hallva szinte minden lány sikítva bemenekült
házba. Csak Alice nem. Bátor volt, lány létére.
– Azonnal jöjjenek be maguk is! – parancsolt ránk
Frau Weiss. – Becsukjuk az ablakot, és ssszólunk a
férfiaknak, ők tudni fogják, mit kell tenni.
– Weiss kisasszony, ha megengedi...
– Ez nem alkalmas pillanat, hogy falami butaságot
csináljon, Jamesssz úrfi. Lehetséges, hogy fessszélyben
fagyunk.
– A tettes nem egy felnőtt.
Elismerő szavak hallatszottak bentről.
– Honnan tudod? – kérdezte Alice.
A terasz kövére mutattam, ahol egy kicsi, véres
tenyérnyom éktelenkedett.
– Egy kisfiú tette! – döbbent meg John.
– Vagy egy kislány – tettem hozzá. – Weiss
kisasszony, azt javaslom, hogy vizsgáljuk meg minden
jelenlévő kezét.
– Lehet, hogy erre nem lesz szükség – mutatott
John a közeli erdő felé. A fák között egy kis alak
körvonalait láttuk, aki ugrált, mintha el akarna érni
valamit.
– Menjünk! – mondtam.
– John! Jamesssz úrfi! Álljanak meg!
Frau Weiss tiltakozása ellenére John és én
odarohantunk az ugráló alakhoz. Közelebbről
felismertük, hogy a nyolc év körüli, tetőtől talpig
feketébe öltözött kisfiú az, akit már láttunk az
ebédlőben.
– Hé, te! – kiáltottam rá.
A kisfiú megdermedt, és meglepetten nézett rám.
– Hogy hívnak? – kérdezte John.
– Jack.
– Jack micsoda?
– Csak Jack.
A fiú meglepően nyugodtan és halkan beszélt,
– Ott voltál korábban a fogadáson, igaz? –
faggattam tovább.
Bólintott.
– Mit csinálsz itt kint?
A fiú hol engem, hol Johnt nézte.
– Madarakat keresek.
Most John és én néztünk sokatmondóan
egymásra.
 – És mit csinálsz a madarakkal? – kérdezte John. A
hangja enyhén remegett.
Jack csak mosolygott válasz helyett.
– Jamesss úrfi, John Watson! Ez nem fog
tetssszeni a sszüleiknek!
– Megoldottam a rejtélyt – mondtam diadalmasan
az odaérő Frau Weissnek. – Jack, megnézhetnénk a
tenyered?
A fiú elrejtette a kezét a háta mögött.
Frau Weiss gyanakodva mérte végig.
– Ki ez a fiú?
– Jack – válaszoltuk a fiú helyett szinte egyszerre.
– Vezetékneve nincs – tette hozzá John.
Frau Weiss kényszerítette a fiút, hogy megmutassa
a kezét. Csupa vér volt.
 7. FEJEZET

Amikor visszamentünk a kisszalonba, Fran Weiss

leültette Jacket a sarokba, és félrevonta a többi dadát
meg nevelőnőt. A titokzatos fiú kilétét találgatták. Egy
szót sem szalasztottam el a beszélgetésből, de semmi
használhatót nem tudtam meg.
A fiú csak ült szótlanul és mosolygott.
Frau Weiss nem sokkal később bejelentette, hogy
elkészült a vacsora, és megkért mindenkit, hogy
foglaljon helyet az asztalánál. Már csak az volt a
kérdés, mit csináljanak Jackkel. A nevelőnőnk egy
drámai sóhajjal, mintha ennek az eldöntése messze
meghaladná a munkakörét, megkért egy dadát, hogy
kísérje el Jacket kezet mosni, aztán ültesse le
vacsorázni.
A konyhalányok kihozták a levest, úgy nézett ki,
még nem tették túl magukat az óriáscsiga látványán,
mert nem bántak valami kedvesen velem. A többségük
egyszerűen levegőnek nézett, de néhányan kifejezetten
ellenségesen méregettek.
John szeme felcsillant a leves láttán. Sült leveles
tészta volt a tetején, amit be kell törni a kanállal,
mielőtt enni kezdesz.
– John! Figyelmeztetnem kell apát, hogy egy
madárgyilkos fiú jár köztünk. Lehet, hogy a dodó is
veszélyben van!
John elkerekedett szemmel nézett rám. Mindig
ilyen arcot vág, amikor nemet akar mondani valamire.
– Elegem van, hogy örökké bajba kerülünk. Apa
azt mondta, viselkedjek jól, és mi történt tegnap is...
– Arról senki sem tud – torkoltam le. Kezdek
belefáradni, hogy Johnból hiányzik a kalandorszellem.
– De ne aggódj, maradhatsz és eheted a levesed, majd
én teljesítem a családi kötelességem.
– James! – motyogta olyan szégyenlősen, hogy
majdnem meggondoltam magam.
– Igen?
– Ha most elmész, megehetem a te levesedet is?
Nem volt nehéz kisurranni, a nevelőnőket és a
dadákat lefoglalták a vacsora előkészületei. Azt a
pillanatot választottam a szökésre, amikor mindenki az
ölébe tett szalvétával foglalkozott, vagy a forró levest
fújogatta. Frau Weiss a többi nevelőnővel sugdolózott.
Teljes erőből rohantam a szalonig, de amikor az
ajtó elé értem, eszembe jutott, hogy szükségem lesz
egy tervre. Ha csak úgy berontok, minden tekintet
felém fog fordulni, és talán el sem jutok apához, aki
mindig az ajtótól legtávolabb ül. Szerencsére a
helyiségnek van egy személyzeti bejárata is, azon
hozzák-viszik a pincérek a tálcákat, tálakat, üvegeket.
A legjobb, amit tehetek, hogy próbálok elvegyülni
közöttük. Arra már régen rájöttem, hogy a felnőttek
nem nézik meg alaposabban a szolgálókat, ráadásul ma
estére apa felfogadott idegeneket is.
Ez a megoldás! Kettesével véve a lépcsőfokokat
felcsörtettem a lépcsőn a kiskonyhába és áttúrtam a
szekrényt, hogy találjak egy olyan zakót, amilyet az
inasok viselnek. Hogy még hitelesebbé tegyem az
álcám, fogtam egy széndarabot, és rajzoltam
magamnak egy kis bajuszt.
Készen álltam arra, hogy beszivárogjak az ellenség
közé, akarom mondani, hogy szolgálónak tettessem
magam. Aztán feltűnt, hogy nem vagyok elég magas
felnőttnek. Improvizálnom kellett: levettem néhány
könyvet a polcról, és kötelet kerestem.
Nagy levegőt vettem, és beosontam a szolgálók
folyosójára az egyik oldalsó ajtón.
A pincéreknek annyi volt a dolguk, és annyira
siettek, hogy észre sem vettek. Az egyikük elől félre
kellett ugranom, mert majdnem leöntött valami
szósszal. Nem lett volna valami dicső harci sérülés.
Olyan gyorsan lépkedtem az ebédlő felé,
amennyire a lábamra kötött súlyos teher engedte. El
sem hinnétek, hogy milyen könnyű észrevétlen
maradni. Félhomály volt, mert apa úgy tartja, hogy a
vacsorához a legjobb a természetes fény, ami az
ablakon jön be. A tervemhez is ez a legjobb...
– Mit csinálsz itt üres kézzel? – dördült rám
Charles, a főpincér, az egyik legrégebbi alkalmazott a
házban. – Töltsd újra a borospoharakat! – és a
kezembe nyomott egy hatalmas borosüveget.
Összetévesztett egy szerződtetett inassal. Az álcám
tökéletesen működött,
Csak egy aprócska probléma merült fel: fogalmam
sem volt, hogyan kell bort tölteni. Az üveg is nehéz
volt, meg a cipőmre kötött könyvek is, ezért elég
bizonytalanul mozogtam.
A szolgálólány, aki egy tálcán az előételt hordta
körbe, véletlenül meglökött, és ráöntöttem pár csepp
bort az egyik vendégre. Szerencsére éppen hangosan
nevetett a mellette ülő viccén, ezért nem vette észre.
– Mire vársz? Mozdulj már! – szólt rám a lány.
Felfigyeltem arra, hogy a pincérek az óramutató
járásával megegyező irányban mozognak az asztal
körül. Hihetetlen, hogy ezt eddig nem vettem észre!
Hány vacsorát ültem végig anélkül, hogy feltűnt volna,
de pincérként elég volt rá három perc.
És ami a legjobb: csak végeznem kell a dolgom, és
apa közelébe kerülhetek, hogy beszámoljak neki a
madárgyilkos fiúról.
A következő vendég felé léptem, és megpróbáltam
beletalálni a poharába, ügy éreztem, egész jól sikerült.
 – Mit művelsz? – kérdezte egy inas rémülten. –
Ne a konyakospohárba!
Ezek szerint minden pohár másfajta italnak van.
Ki gondolta volna? Sokat tanulok ma.
A következő vendégnél, aki Lobelia néni volt,
eltaláltam a megfelelő poharat, de pár csepp bor a
tányérban kötött ki. A nénikéin hálistennek nem látta,
annyira lefoglalta a beszélgetés, hogy nem is evett. A
nagyon kövér, feltűnő, mustárszínű nyakkendős férfit
hallgatta, aki mellette ült.
– Ahogy meséltem, tagja vagyok egy gourmet-
klubnak, a legtekintélyesebbnek az Egyesült
Királyságban. Kéthetente egyszer találkozunk, és
meglátogatunk egy kulináris újdonságairól híres
éttermet. Máskor vacsorát rendez valaki, akinek
megbízható az ízlése, és van egy kiváló szakácsa.
– Mrs. Goosey, az itteni szakács is nagyon érti a
munkáját – jegyezte meg a nénikém.
– Hallottam hírét, igen... – bólogatott a férfi. –
Hogy őszinte legyek, a ráklevese nem nyűgözött le, de
biztos vagyok benne, hogy még tartogat számunkra
kellemes meglepetéseket.
Láttam, hogy a férfi nem figyel rám, így
megpróbáltam megkerülni. A következő vendéghez
léptem volna, amikor egy mozdulattal feltartóztatott.
– Garcon! Nem látod, hogy üres a poharam?
Remegő kézzel megtettem, amit tudtam,
miközben gyanakodva méregetett.
 – Fiam, nem vagy túl fiatal ahhoz, hogy ilyen
drága bort szolgálj fel? Fogadjunk, nem tudod, de
ennek a bornak, ami a kezedben van, üvegje több mint
hetven font?
Hetven font? Ennyi pénz egy üveg borért? Ez a
leghülyébb dolog, amit ma hallottam. Pedig ez a nap
tele volt abszurd dolgokkal.
– Ez biztos? – csodálkozott a nagynéném is.
– Természetesen – biztosította a kövér férfi. – Ez a
borászat nagyon híres arról, hogy... – és már tudomást
sem vett rólam.
Töltöttem a következő vendégnek. Aztán a
következőnek. Már csak négyen voltak apa és köztem.
Szemben, Mr. Darwin mellett Thyst bárónő ült.
Rendszeresen részt vett a vacsorákon, amelyeket apa
rendezett. Testes hölgy volt, sötét fekete hajjal, és alig
lehetett hallani a hangját. Az egyik szemével sosem
pislogott. Felállítottam egy elméletet, miszerint azért,
mert a szeme nem is igazi, hanem üvegből van, és
tetszés szerint kivehető vagy visszatehető. Egyszer
megnézném, hogyan csinálja. Biztosan nem
mindennapi élmény, ha egy bárónő kiveszi a
szemgolyóját.
A következő vendéghez léptem. Tökéletes
mozdulattal töltöttem a bort, biztos vagyok benne,
hogy Arabella sem csinálta volna ilyen jól. Ha apa
végül kitagad az örökségből, ahogy ezzel néha
fenyegetőzött, ebből meg fogok tudni élni.
 Mr. Darwin a grófnővel beszélgetett, ahogy az
udvariasság megkívánta.
– Grófnő, engedje meg, hogy megdicsérjem a
frizuráját. Az árnyalata tökéletesen illik a lila ruhához,
amelyet visel ma este. A haja színének teltsége a
berber lovak sörényére emlékeztet.
A kalapok tervezője, Emmeline Bluebird, aki a
bárónő másik oldalán ült, a szája elé kapta a kezét,
nehogy kibuggyanjon belőle a nevetés.
A bárónő lassan a tudós felé fordult, és sértődötten
visszakérdezett:
– Azt akarja ezzel mondani, hogy a frizurám a
lovak sörényére hasonlít?
– Nem úgy értettem... – szabadkozott Mr. Darwin.
– Én csak... azt szerettem volna mondani, hogy az ön
haja figyelemre méltóan szép és csillogó.
A bárónő ezután tüntetően az ételére
összpontosított, és Mr. Darwinnak nem volt más
választása, mint Theodosius bácsival beszélgetni.
Ahogy odafordult, a nagybátyám elkezdte magyarázni
az elméletét.
– Az élet a levegőben kezdődött. A csillagok közül
leszállt egy fénylő, pulzáló, angyali eredetű anyag,
ebből születtek meg az első állatok, amelyek szintén
félig fényből voltak. Ezek egyre összetettebbé váltak,
végül szentjánosbogárrá változtak, amely minden
rovar őse. A rovarokból kifejlődtek a madarak, és
néhány közülük olyan képességeket fejlesztett ki, hogy
képessé vált a földön élni. A hosszú nyakú struccokból
fejlődtek ki a zsiráfok, a gazellák és a kecskék. A bőr
alatti nagy zsírtartalékkal rendelkező tyúkalakúakból
alakultak ki a malacok és később a szarvasmarhák. A
pingvinek az ősei a gyilkos bálnáknak, amelyek a
legfejlettebb állatok közé tartoznak a földön. Valóságos
tenger alatti városaik vannak. A dodó az ember
közvetlen elődje. Ezt bizonyítja, hogy nincsen toll az
arcán, elöl ülő szeme van, és elvesztette a farkát, de
kétségtelenül bizonyítja más testrésze is...
Mr. Darwin a fejét fogta.
– Pont, hogy fordítva! Fordítva! Az élet a vízből
ered, nem a levegőből. Az első élőlények víziek voltak,
és évmilliókba telt, amíg néhányan közülük sikeresen
meghódították a szárazföldet, belőlük származnak a
növények meg a korai kétéltűek. És csak újabb
évmilliók után alakultak ki a repülő lények, a levegő az
a közeg, amelyhez a legnehezebb alkalmazkodni. A
madarak a természet mérnöki zsenialitásának
bizonyítékai.
A nagybátyám nem válaszolt, csak sejtelmesen
elmosolyodott.
Igazság szerint sokkal hihetőbben hangzott, amit
Mr. Darwin mondott, mint a nagybátyám angyali
anyaga és a víz alatti városok. De ebben a pillanatban
egészen más dolog foglalkoztatott.
Már csak egy embernyire voltam apától.
Rövidesen elmesélhetem neki Jacket, és ami történt.
Biztosan hálás lesz, amiért figyelmeztetem. Egy pont a
javamra az Arabellával vívott végtelen játszmában.
De ebben a pillanatban belépett a szalonba egy
bosszús német nevelőnő. Gyorsan lehajoltam, ezért
nem vett észre, de én láttam az asztal alatt a lábát,
ahogy körbejár a helyiségben. Beszélnem kell apával,
mielőtt lebukom! Próbáltam előregörnyedve tovább
araszolni, de a könyvekkel a lábamon lehetetlen volt.
Kénytelen voltam felegyenesedni, és a lehető
leggyorsabban apa felé iramodni.
– James úrfffi! – dörrent rám Frau Weiss dühösen,
amint megpillantott.
Minden szempár rám szegeződött. Több tucat.
Mr. Darwin barna szeme, a kalapos hölgy huncutul
csillogó tekintete, apám meglepetéstől elkerekedő
szeme, a bárónő üvegszeme. A csendben jól
megnézték a lopott egyenruhám, a rajzolt bajuszt és a
hetvenfontos bort a kezemben.
Annyira ideges lettem, hogy elejtettem az üveget.
Védelmemre szól, hogy mostanra félig üres volt, ezért
a szőnyegen csak néhány pici foltot hagyott. Huszonöt
fontos foltokat. Ennyi Frau Weiss havi bére.
Hoppá.
 8. FEJEZET

Nem fogom megismételni mindazt, amit Frau Weiss a

fejemhez vágott a kisszalon felé menet. Unalmas, hogy
mindig ugyanazt ismételgeti. Viszont legalább volt
alkalmam beszámolni apának Jackről, és Frau Weiss
vonakodva bár, de megerősítette, amit mondtam. Apa
nem tulajdonított nagy jelentőséget a történteknek. Azt
mondta, ezek gyerekcsínyek, ahogyan én gyakran
szórakoztam azzal, hogy egy nagyítólencsével
rovarokat gyújtottam fel. Meg azt is mondta, hogy
valaki törölje le a bajuszom, mert nevetségesen nézek
ki. A folyosón, ahol nem voltak szemtanúk, Frau Weiss
ráköpött egy szalvétára, és szerintem a kelleténél
erősebben dörzsölte végig vele az arcom.
Amikor visszaültem az asztalhoz a kisszalonban,
láttam, hogy a gyerekek minden figyelmüket a leveses-
tányérnak szentelik (John esetében kettőnek), és a
szolgálók épp kezdték körbehordani a második fogást.
 – Pommes daphinoieses! – örvendezett John,
amikor leemelték a fedőt az egyik gőzölgő tálcáról.
Hogyan tudja megjegyezni a sok dőlt betűs
ételnevet? Mindig mindegyik franciául van, mintha a
mi nyelvünknek nem lennének megfelelő szavai, hogy
elnevezzenek egy tepsi sütőben sült krumplit.
– Szerintem húzz a felnőttek közé, ők talán
értékelik a megjegyzéseid! – jegyeztem meg
rosszindulatúan.
Úgy döntöttem, ideje enni valamit, ha már az
előételt kihagytam. Lelkesen böktem bele a villám a
húsba, de valami nem volt rendben, a húsdarab
keményebb volt, mint a cipőtalp.
A szolgálók felé sandítottam, hogy kinevetik-e az
erőfeszítésem. Biztosan csináltak valamit az ételemmel,
hogy bosszút álljanak a csiga miatt. A krumplit azért
megkóstoltam, és kíváncsian vártam, nem mérgezett-e.
Teljesen ehetőnek tűnt.
– John, a levesemben nem volt semmi különös? –
puhatolóztam.
A barátom tekintete felragyogott.
– De! Az enyém elég ízetlen volt, de a tiedben volt
egy csiga. Nagyon finom volt, nem tudom, miért nem
tettek mindegyikbe egyet.
Hogyan képes a szájába venni az ilyesmit?
Annyira gusztustalan! Remélem, nem Arabellát ette
meg. Mármint az afrikai óriáscsigát, nem a nővéremet.
Jut eszembe, hol van a nővérem? A helyén
biztosan nincs...
Frau Weissre sandítottam, aki épp Jacket próbálta
rábírni, hogy megmondja a vezetéknevét, meg hogy
hogyan került ide. A fiú makacsul hallgatott. Csodáltam
a kitartását. Nem számít, mennyire őrült, ez a hidegvér
tiszteletet érdemel.
A konyhalányok elvesztették az érdeklődésüket
irántam, mert egy sokkal izgalmasabb témát találtak: a
nővéremet. Halkan beszéltek, de nekem olyan éles a
hallásom, mint egy denevéré, ami jól jön ilyen
helyzetekben. Közelebb húzódtam és füleltem.
– Egész nap a kertben sétálgat, hogy találkozzon
vele.
– A fiú jól járna ezzel a friggyel. Még arra is lenne
esélye, hogy megörökli a birtokot. Talán ezért
szegődött az úr szolgálatába segédként.
Ez a segéd nem lehet más, mint Mortimer. Ezek
szerint a konyhalányoknak is feltűnt, amiről John
beszélt. Azt azonban nem sejtettem, hogy ennek köze
van Arabellához, pedig a hallottak erre utaltak. Persze
a nővéremhez, nem a csigához.
Frau Weiss fölém tornyosult, fenyegetően, mint
egy vízköpő:
– Hol van Arabella?
– Melyik a kettő közül? – kérdeztem vissza.
A nevelőnő szeme összeszűkült. Ezt a fenyegető
arckifejezést el akarom tanulni tőle.
– Nem tudom – válaszoltam ártatlanul. – Én
annyira élveztem ezt a csodálatos vacsorát, fel sem
tűnt, hogy nincs a helyén.
Egy pillanatra megijedtem, hogy Frau Weiss rám
zúdítja az évek során felgyűlt összes haragját, de
morogva kivonult a helyiségből. Amint kiment, a
konyhalányok rajta kezdték köszörülni a nyelvüket:
– Azonnal ugrik! Azt hiszi, senki nem veszi észre,
hogy lohol utána...
– ...mindig van egy figyelő szempár valamelyik
ablakban...
– Kinek képzeli ez magát? Olyan szögletes a válla
és a keze! Olyan, mintha egy öreg halász felesége
lenne...
Megráztam a fejem. Jól értem, hogy arra céloznak,
Frau Weiss is kedveli Mortimert? Vagy már más férfiről
beszélnek?
– Szégyen, hogy egyáltalán megfordult a fejében a
gondolat. Majd’ kétszer annyi idős...
Szóval Mortimerről beszélnek. Ő húszéves, míg
Frau Weiss harminckettő.
– Mindig annyira feszült szegény, már-már
sajnálom – mondta a másik. – Így nem lehet élni. Nem
csoda, hogy mindig rossz kedve van.
– Ezért nem hibáztathatjuk. Ha nekem kellene
minden napot James úrfival töltenem, én bele is
pusztulnék.
Igyekeztem nem elmosolyodni, nehogy
észrevegyék, hogy hallgatózom. Büszke voltam rá,
hogy javíthatatlannak tartanak.
– Tudtátok, hogy félretesz minden shillinget?
– Hallottam róla. De mire kell neki a pénz?
– Úgy látszik, ez a hozománya. Spórol, hogy
férjhez mehessen. Ezért öltözik mindig fehérbe, mint
egy menyasszony.
– Az ő korában? Ki akar feleségül venni egy öreg
nevelőnőt? Beletörődhetne, hogy vénkisasszony lesz,
és hagyhatná ezeket az ostobaságokat.
– Az nem olyan könnyű. Makacs, mint egy
öszvér. Már rengeteg pénze van, de még többet akar.
És persze az idő vele sem kegyes.
– Nincs udvarlója, igaz?
– Nincs. Azt gondolja, a pénz a lényeg, ha az
megvan, találni fog valakit, aki feleségül veszi.
– És úgy tűnik, azt hiszi, ez a valaki a fiatal
Mortimer lesz...
– Milyen különös nő! Ha nem lenne ennyire
ellenszenves, még sajnálnám is. Mennyit gondol arra,
hogy megházasodik, miközben még csak udvarlója
sincs.
– Annyira a spórolás megszállottja, hogy egy
szoknyát sem vesz magának, csak ha már feltétlenül
muszáj. Ha jobban megnézed, minden ruhája
toldozott-foldozott. Saját kezével mossa őket, és órákat
bíbelődik azzal, hogy a lehető legkisebb öltésekkel
stoppolja meg a szakadásokat.
John már befejezte az evést, és elégedetten
vigyorgott. Már megtanultam, hogy közvetlenül
étkezés után nem lelkesedik a kalandokért, így
beletörődőén vártam, hogy a szolgálók asztalt
bontsanak.
A nővérem még mindig nem került elő.
Meggyőzte volna apát, hogy a felnőttekkel
vacsorázhasson? Biztosan remekül szórakoznak.
Annyira igazságtalan! Csak mert néhány évvel
idősebb, és van pár göndör hajfürtje...
A szolgálók kihozták a desszertet. Mindenki
elégedetten nyammogott, csak én unatkoztam. Engem
az édesség nem hoz lázba. Rosszkedvűen ültem karba
font kézzel, amikor a nővérem bevonult a kisszalonba,
mint egy királynő, és letelepedett velem szemben. Az
arckifejezéséből tudtam, hogy direkt bosszantani akar.
– Apa engedte, hogy a vacsora feléig mellette
üljek. Azt is jól láttam, hogy kiöntötted a drága bort.
Nevetséges voltál.
A legidősebb a Lidell nővérek közül, Lorina,
felkuncogott. Tudomást sem vettem róla, de Arabella
odafordult és bemutatkozott, mintha ő lenne a ház
úrnője.
– Az nevet, aki utoljára nevet – súgta nekem
Alice, amíg nem figyeltek.
Elképzelésem sem volt, mire gondol. Vagyis arra
rájöttem, hogy háború van kibontakozóban az idősebb
és a fiatalabb testvérek között, de nem tudtam, mik
Alice szándékai.
 Arabella tovább dicsekedett azzal, hogy a
felnőttekkel vacsorázhatott.
– Még egy korty bort is kaptam. Aztán kihozták a
Paon á la tartare-t, ami franciául azt jelenti, hogy páva
tartármártással.
A nővérem szinte mindig idegesítő, de
biztosíthatlak, azokban a pillanatokban a
legelviselhetetlenebb, amikor franciául beszél. Elhúzza
a száját, mintha citromba harapott volna, és eltúlozza a
kiejtést, hogy felnőttesebbnek tűnjön. Ilyenkor Lobelia
nénire emlékeztet.
A szemem sarkából Alice-t figyeltem, és láttam,
hogy alig tudja visszafojtani a nevetést.
– Ez egy haute cuisine étel, amelyet apa egy
nagyon elegáns párizsi étteremben kóstolt először –
okoskodott Arabella. – Mivel nagyon ízlett neki,
megszerezte receptet, és odaadta Mrs. Goosey-nak, a
szakácsnak, hogy készítse el ezen a különleges napon.
A vendégek áradoztak róla. Hatalmas sikere volt.
– Biztos nagyon finom – helyeselt Lorina, akit
láthatóan lenyűgözött Arabella.
– Igen, az – erősítette meg a nővérem. – Egressel
és borba áztatott mogyoróhagymával díszítették.
Mindenki azt mondja, Mrs. Goosey csodákra képes a
sütővel. De az egyik vendég, Coriander úr nem volt
hajlandó megkóstolni, mert nem eszik állatot, csak
zöldséget és gyümölcsöt.
– Mint egy kecske? – kérdezte Lorina
bizonytalanul.
– Igen, mint egy kecske. Azt hiszem, az ilyet úgy
hívják, hogy „vegetáriánus” – magyarázta Arabella.
Ekkor nyílt az ajtó, és belépett Frau Weiss. A
nővérem elhallgatott, amint meglátta.
 9. FEJEZET

– Örülök, hogy egyenesen idejött, Arabella

kisassszony. Így elkerülheti a további problémákat.
– Ahogy mondja, Frau Weiss – válaszolta a
nővérem. Nem dicsekedett tovább azzal, amit a
felnőttek között látott a szalonban. Ebből arra
következtettem, a dolgok nem egészen úgy történtek,
mint ahogyan elmesélte.
Arabella ritkán hazudott, ezt a fegyvert csak
különleges helyzetekben vetette be, így nehéz volt
megmondani, mikor nem őszinte.
– Akkor apa mellett ültél az asztalnál? –
kérdeztem olyan hangosan, hogy a nevelőnőnk is
meghallja.
Arabella dühösen meredt rám.
– Dehogy engedték oda az assztalhoz! – fújt egyet
dühösen Frau Weiss. – Egy függöny mögül leskelődött.
Lorina hol egyikükre, hol másikukra nézett,
mintha egy teniszmeccs zajlana.
– Áh! Akkor honnan tudok ennyi mindent a Paon
á la tartare-ról? – vágott vissza Arabella vörös fejjel.
Olyan mérges volt, hogy köpött egyet a francia r
betűnél.
– A ssszakácsnő egész héten erről bessszélt –
mutatott rá Frau Weiss, mintha ez számítana. –
Micsoda különcség nyers húst enni!
Felhúztam a szemöldököm.
– Hogyhogy nyers húst? De Arabella épp azt
mondta, hogy Mrs. Goosey a sütővel...
Frau Weiss megrázta a fejét.
– Az á la tartare az jelenti, hogy a hús nyers. A
sszakácsnő nem lelkesedett a receptért, de az úr
ragassszkodott hozzá, hogy késszítse el.
Arabella még vörösebb lett. Hazugságon kaptuk.
Nem lett volna képes megkóstolni a nyers húst, így
valószínűleg az sem igaz, hogy apa mellett ült a
felnőttek asztalánál.
Alice nővére fintorogva elfordult, és úgy tett,
mintha Arabella ott sem lenne.
A nővérem szeme összeszűkült, mint egy kígyóé,
és gyűlölködve meredt Frau Weissre.
Ebben a pillanatban egy szolgáló rontott be a
szobába, amire mindenki felkapta a fejét. Az arca lila
volt, és alig kapott levegőt, mintha futott volna.
Egyenesen Frau Weiss-hez lépett, és súgott neki
valamit. A nevelőnő elsápadt, és odament a többi
dadához, hogy továbbadja, amit hallott.
– Mi történt? – kérdezte Lorina.
Alice megrántotta a vállát.
– Pontosan annyit tudok, amennyit te. Miért nem
kérdezed meg Beth-t? Nekem biztosan nem fogja
elmondani, de veled úgy beszél, mintha felnőtt lennél.
Gondolom, Beth a nevelőnőjük.
Lorina bólintott, és felállt az asztaltól, de nem
jutott messzire. Egy-két bizonytalan lépés után meg
kellett kapaszkodnia, hogy ne essen el.
– Mi történt? – kérdezte Alice. – Elzsibbadt a
lábad?
– Pontosan tudod, hogy mi történt! –
méltatlankodott Lorina. – Összekötötted a cipőfűzőm
az asztal alatt. Szörnyű, elviselhetetlen lány vagy!
Alice nővére olyan vicces arcot vágott, hogy nem
tudtam visszatartani a nevetést.
Ezután a nevelőnők a szolgáló nyomában
kimentek, és felügyelet nélkül hagytak minket a
kisszalonban.
Lorina gondolkodás nélkül felkapott egy
süteményt az egyik tálcáról, és Alice arcába nyomta.
– Köszönöm! – mondta Alice lelkesen. – Úgyis
meg akartam kóstolni.
De Edith, úgy látszik, Alice pártján állt, mert
megragadott egy másik süteményt és szétkente Lorina
szoknyáján.
– Edith! – zokogta Lorina görög tragédiába illően.
– Ezt miért csináltad?
– Ez csúnya volt! – mondta egy kisfiú, aki nem
lehetett idősebb négyévesnél, és egy kekszet vágott
Edith-hez.
– Ne bántsd a húgom! – ugrott fel Alice, és egy
kanalat használva katapultnak, krémet lőtt a fiú arcába.
Pár perc múlva teljes volt a káosz. A kislányok,
akik pár perccel korábban az illem és az erény
mintaképei voltak, bosszúálló bestiák, vad fúriák lettek.
Kihasználtam a zűrzavart, és belekentem Arabella
hajába egy lemon curd-t, amely egyike azoknak az
ételeknek, amiket a legjobban utál. John, aki odavan a
nővéremért – vagy a süteményért –, bosszúból
hozzám vágott egy darab mazsolával és karamellel
díszített pudingot.
Arra eszméltünk fel, hogy Frau Weiss tapsol. A
tenyere olyan kemény, hogy amikor összeüti, olyan
hangja van, mint egy fakereplőnek.
Mozdulatlanná dermedtünk a süteményekkel a
kezünkben. Azt gyanítom, Theodosius bácsi mondott
volna valami vicceset, mondjuk, hogy diszkoszolók.
A nevelőnők és dadák úgy néztek ránk, mintha
azt remélnék, megnyílik alattunk a föld, és elnyel a
pokol.
Tapintani lehetett a feszültséget. Az egyik oldalon
álltak a szoborrá merevedett gyerekek, fülig
összekenve mindenféle krémmel és habbal, a másik
oldalon az őrzők, mint a bosszú istenei, szikrázó
szemekkel.
Egyértelmű volt, ki fog veszíteni.
Ekkor a legkisebb fiú vigasztalhatatlanul sírni
kezdett,
A dadák és nevelőnők nekiláttak, hogy letakarítsák
a hozzájuk tartozó gyereket, Amennyire vizes
szalvétával lehetett, letörölték a nagyobb foltokat, és
közben ilyeneket motyogtak:
– Meglátod, mit kapsz a szüleidtől...
– Ennyi édesség után remélem, tudod, hogy két
hétig nem kapsz süteményt...
– Figyelem! – kiabálta túl őket Frau Weiss. –
Mindenki maradjon csendben, és figyeljen ide! Történt
egy... baleset. Fogjuk meg egymás kezét, és együtt
átmegyünk a játszószobába!
Néhány kisebb gyerek lelkesen tapsikolni kezdett,
de többen felfogták, hogy valami baj történhetett.
– Mondja el, mi folyik itt! – követelőzött Arabella.
– A ház urának a lánya vagyok, jogom van tudni.
Frau Weiss úgy meredt a nővéremre, hogy arra
gondoltam, vajon igaz-e, hogy mindketten kedvelik
Mortimert. És ha igen, tudnak-e a másik érzéseiről.
– Gyilkosság történt? – kérdezte Alice, aki már a
lehetőségtől egészen tűzbe jött. Egyre jobban
kedveltem ezt a lányt.
Amikor kimondta a gyilkosság szót, néhány lány a
szívéhez kapott, és rémülten sóhajtozott.
– Valami baja van az anyukámnak? – kérdezte
valaki bátortalanul.
– A szüleimét akarom! – kiabálta egy másik.
– Nem – sóhajtotta Frau Weiss gyilkos pillantást
vetve Alice-ra. – Nem öltek meg senkit. Nincs halott,
sem sebesült. Mindenki jól van. Egyelőre...
Alice bocsánatkérően elmosolyodott. A nővére
morgott valamit, miközben leguggolt, hogy
kicsomózza a csizmája fűzőjét.
– Most legyenek sszívesek párokba rendeződni, és
együtt ssszépen, csendben átmegyünk a
játszóssszobába – kérte Frau Weiss.
– Elnézést – szólt közbe az egyik dada. – Hol van
a fekete hajú kisfiú, aki a sarokban ült?
– Jack? – nézett körül Alice.
A kisfiú nem volt a helyiségben, és a kertbe vezető
ajtó nyitva állt.
 10. FEJEZET

Elindultunk a játszószobába a többi gyerekkel, de John

apja félúton elkapott minket a folyosón. Láttam, hogy
kicsit távolabb Arabella is megállt, és Mortimerrel
sugdolózott. Kár, hogy nem hallottam, amit beszélnek.
– Apa, mi történt? – kérdezte John.
– A dodó eltűnt! Valószínűleg elrabolták.
John és én döbbenten meredtünk egymásra.
– De ki akarná elrabolni ezt a... – dadogta John.
Ez elég ostoba kérdés volt. Nekem kapásból
eszembe jutott vagy öt ember, akinek érdekében állt
megszerezni a madarat.
John apja elmesélte, mi történt:
– Vacsora után Theodosius bácsi felállt, és azt
mondta, eljött a pillanat, hogy bebizonyítsa az
elméletét, és egyszer s mindenkorra elhallgattassa a
kétkedőket. Megkérte Mr. Darwint, kísérje el a
madárházhoz, hogy együtt felboncolják a dodót.
 – Felboncolják'? – kérdezett vissza John
elkerekedett szemmel.
– Annyi kényelmetlenség árán elhozzák a madarat
a világ másik végéről, csak hogy megöljék? –
csodálkoztam én is.
– Úgy tűnik – tárta szét a karját John apja. –
Theodosinsnak az a legfontosabb, hogy bebizonyítsa
az elméletét.
– Azt hittem, azért hozta magával a dodót, hogy
egy állatkertben éljen és mindenki láthassa. – John még
mindig nem akarta felfogni.
– Hát, fiam, nem ez volt a szándéka. Mr.
Darwinnak nem volt kedve felboncolni semmit
közvetlenül vacsora után, de Theodosius ragaszkodott
a dologhoz. Együtt vonultak le a madárházba, és
Moriarty úr is velük tartott. Ott azonban nyoma sem
volt sem a dobónak, sem Lizzvnek, akit azzal bíztak
meg, hogy egy pillanatra se veszítse szem elől.
– Felteszem, átkutatták az egész birtokot –
kotyogtam közbe. – Lizzy elvihette valahová.
– Alaposan átkutattunk mindent – válaszolta John
apja. – Miután így sem találtuk sehol a madarat vagy
Lizzvt, Moriarty úr megkérte a vendégeket, hogy
maradjanak a házban, amíg a rejtélyes ügy
megoldódik.
John apja megállt a lépcső tetején.
– El kell mennem megkeresni a ma estére
felfogadott szolgálókat. Felnyergelem Villámot, hogy
utolérjem és visszahozzam okét. John, ígérd meg,
hogy nem hagyod egyedül Jamest, és nem keveredsz
bajba,
– Apa, ezt nem ígérhetem meg – fintorgott John. –
Kizárt, hogy James mellett ne keveredjek bajba.
A kertész bólintott.
– Igazad van. Választanom kell, vagy egyik, vagy
másik... – Mr. Watson egy pillanatig hezitált. – Azt
hiszem, az a legjobb, ha együtt maradtok, amíg vissza
nem jövök. Rendben?
Elmosolyodtam, tetszett, hogy Mr. Watson
meggondolta magát. John kevésbé lelkesen bólintott.
Szívesebben ígérte volna meg, hogy nem keveredik
bajba, mint hogy rajtam tartja a szemét. Így kénytelen
lesz vele jönni mindenhová.
– És ön, James úrfi, vigyázzon magára! Nem
tudjuk, mi történt. Rossz szándékú emberek lehetnek a
házban.
Igyekeztem nem elégedetten vigyorogni, de
kétlem, hogy sikerült. Imádom a kihívásokat, ezt nem
tagadom. Biztosan a véremben van.
John apja magunkra hagyott minket, hogy
csatlakozzunk a többi gyerekhez.
A játszószoba egy nagy helyiség, tele a régi
játékainkkal. Már kinőttünk belőlük, de a fiúknak tátva
maradt a szájuk a Birmingham gőzmozdony láttán,
vagy amikor észrevették a robotot, ami hegedül. A
lányok egészen odavoltak a valódi hajú
porcelánbabákért.
Az egyik nevelőnő énekelni kezdett, hogy
szórakoztassa a legkisebbeket. Alice és Edith egy
képeskönyvet nézegetett. Lorina a babákban
gyönyörködött, mintha szépek lennének, és nem
rémisztőek. Mindenki talált szórakozást magának.
John és én az ablakból láttuk Mr. Watsont
ellovagolni Villámon.
– Mi olyan érdekes kint? – kérdezte a nővérem.
– Apa elindult megkeresni a ma estére felbérelt
inasokat, mert ők már hazamentek – válaszolta John,
hiába böktem oldalba, hogy hallgasson. Miért kell
mindent elmondania Arabellának?
A nővérem hangosan kuncogott. Azt hiszi,
ilyenkor felnőttes, pedig inkább visszataszítóan
önelégültnek látszik.
– Fogadjunk, hogy Mortimer többet mondott
nekem, mint John apja nektek – mondta.
– Fene se akar fogadni veled – válaszoltam. – És
eszünk ágában sincs semmit mondani.
– Akkor én sem árulok el semmit nektek.
– Tökéletes!
Világos, mint a nap, hogy ki akarta szedni
belőlünk, amit tudunk.
– Akartok játszani? – kérdezte kihívóan a
sakktáblára mutatva. – Aki győz, elmesél mindent,
amit a másik tudni akar – tette hozzá.
– Rendben. De a bábuk felével és dobókockával –
javasoltam. – Nem akarunk itt ülni egész este.
– Legyen – egyezett bele a nővérem, aki nem
tudott visszautasítani semmilyen kihívást.
Mindketten szenvedélyesen szeretünk sakkozni.
Sokszor játszunk. Szórakoztató volt megtanulni,
kitalálni, kombinálni a lépéseket. A nővérem és én
egyformán jók vagyunk. Együtt még apát is meg
tudjuk verni. Csakhogy míg Arabella erőssége az
elhúzódó, bonyolult parti, amikor ki tudja fárasztani az
ellenfelét, én akkor sziporkázom, ha gyorsan kell
gondolkozni, és párhuzamosan több dologra kell
figyelni.
Előkészítettük a táblát. Négy gyalogot, két lovat
egy futót és egy bástyát a dobozban hagytunk. A
maradékot ebben az elrendezésben raktam fel a
táblára:
 Arabella mindig a fehéret választotta, én a feketét.
Mindkét készlet különleges volt: az övé elefántcsontból
készült, az enyém ébenfából.
A nővérem felvette a fehér dobókockát, és ötöst
dobott. Minden alkalommal egyre biztosabb vagyok
benne, hogy csal, mert a kocka természetellenesen
lassan pörgött az asztalon.
A sakk ezen változatánál a dobás eredménye
határozza meg, hányat léphetünk egy körben, de
minden bábuval csak egy lépést lehet tenni, különben
túl könnyű lenne nyerni.
A fekete kockával kettest dobtam, és
ellentámadásba kezdtem.
A Lidell nővérek meg a gyerekek körbevettek, és
nézték, ahogy játszunk. Valódi látványosság lehettünk:
a bábuk gyorsan mozogtak, és úgy hullottak a fejek,
mint a Waterlooi csatában. Egy kis idő után már csak
három-négy bábu volt a táblán, de egyikünk sem
tudott felülkerekedni a másikon.
– Mi történt, öcskös, ennél keményebb ellenfél
szoktál lenni! Nem verted be a fejedet mostanában?
Milyen szemét, tudja, hogy lefejeltem a
darázsfészket! De már ismerem a módszereit: azért
csinálja, hogy elterelje a figyelmem, és hibázzak. Ha
nem a nővérem lenne, sikerülne is neki, de mivel a
születésemtől ismerem, kilométerekről kiszagolom a
piszkos trükkjeit.
Inkább a játékra koncentráltam, és sakkot adtam
két körön belül. A nézőink megtapsoltak. Most bezzeg
senkit sem érdekelt, hogy kócos a hajam, és félre van
csúszva a nyakkendőm...
Arabellának nem volt más választása, mint
elmesélni, amit Mortimertől hallott.
– Mortimer hallotta az egész beszélgetést
Theodosius bácsi és Mr. Darwin között. A bácsikánk
már felboncolt egy dodót a szigeten, és vitathatatlan
bizonyítékokat talált, hogy az emberek a dodótól
származnak. Van valami, ki tudja milyen nevű része az
agyuknak, ami csak az embernek van. Mr. Darwin
nagyon dühös lett, és azt állította, hogy ez az egész
ostobaság, de Theodosius bácsi csak mosolygott. Azt
mondta, hogy a bizonyíték, amit a dodóban talált, az
egész világ előtt megcáfolja Darwin elméletét a fajok
eredetéről, és a tudományos világ kénytelen lesz
elismerni Theodosius bácsi felfedezését. Darwin úr
kimentette magát azzal, hogy előbb meg kell keresnie a
mosdót. Csakhogy amikor kiértek a madárházba, a
dodónak nyoma sem volt.
Mindhárman elgondolkodva álltunk a sakktábla
felett.
– Eszembe jutott valami – mondta a nővérem.
– Azt hiszem, tudom, mire gondolsz –
válaszoltam mosolyogva.
– Ne! Csak egy újabb fogadást ne! – könyörgött
John.
– Aki hamarabb rájön, hová tűnt a dodó, az
lovagolhatja egy hónapig Villámot – javasoltam.
– Elfogadom! – vágta rá Arabella.
– James, nem mehetünk ki a szobából. Weiss
kisasszony ezt világosan megmondta! – tiltakozott
John.
Arabella és én összenéztünk.
– Attól csak még szórakoztatóbb az egész –
vigyorodott el a nővérem.
 Résnyire kinyitottam az ajtót és kilestem. Weiss
kisasszony a lépcső tetején őrködött.
– Úgy helyezkedett a hintaszékkel, hogy senki se
le, se fel – súgtam Johnnak.
– Vagyis nem jutunk ki – könnyebbült meg.
– Azt te csak hiszed...
A szobában két vagy három dadus vigyázott a
legkisebbekre. Az ő figyelmüket kell elterelni, hogy
beszökhessünk az emeleti konyhába, ahonnan az
étellifttel már sima ügy lejutni a földszintre.
– Tiéd a terv első fele, a többit bízd csak rám –
mondtam Johnnak.
Arabella érdeklődve hallgatott minket.
– Kíváncsi vagyok, hogy akartok leszökni a
földszintre. – mondta olyan magabiztosan, hogy biztos
voltam benne, neki már van egy terve.
A nagy igyekezettől összeráncoltam a homlokom.
John fülébe súgtam, mit kell csinálnia.
– Szó sem lehet róla! – sziszegte. – Erre ne is
gondolj! Semmilyen körülmények között se!
– Gondolj arra, hogy ha nem tudunk kijutni,
nevetségessé válunk Arabella szemében –
magyaráztam halkan, hogy a nővérem ne hallhassa. –
És biztos vagyok benne, hogy le akarod nyűgözni,
nem igaz?
John megmerevedett. Sosem került szóba, hogy
tetszik neki Arabella.
– Miről beszélsz? – ugrott fel olyan piros arccal,
mintha felpofozták volna.
– Pontosan érted, hogy miről beszélek. Nem
akarsz Arabella előtt bolondot csinálni magadból.
John elgondolkozott. Nem látott át a trükkömön,
könnyű volt befolyásolni.
– Legyen – sóhajtotta. – Megteszem.
Odament a dadusokhoz, és azt mondta, az egész
teste viszket. Eközben folyamatosan vakarta a fejét és a
karját.
– Félek, hogy bolhák – tette hozzá jó hangosan.
Ezt hallva az összes gyerek sírni vagy kiabálni
kezdett.
Feltűnés nélkül szórtam a hozzám legközelebb
álló kisfiúra az őrölt csipkebogyó, bors és paprika
keverékéből. Ez a szer az én találmányom, viszketést
okoz, ha érintkezik a bőrrel. Mindig hordok magamnál
belőle, ki tudja, mikor van rá szükség.
– Rajtam is vannak bolhák, viszket – nyafogott a
kisfiú.
Amíg a dadus azzal volt elfoglalva, hogy
megnyugtassa, körbesétáltam a szobában, és a
keverékemből hintettem egy keveset minden kézre
vagy inggallér mögé. A legnagyobb élvezettel Lorina
nyakába.
Pár perc múlva a szobában akkora volt a zűrzavar,
hogy John és én könnyedén kiosontunk arra
hivatkozva, hogy szólunk Frau Weissnek. Időközben
Arabella is elsurrant, az egyik ablak nyitva volt.
 John és én úgy lopakodtunk a folyosón, mint két
árnyék, és elértük a konyhát anélkül, hogy Frau Weiss
észrevett volna. Bemásztam az ételliftbe, és John
elindította a csigarendszert, hogy leengedjen a
földszintre.
– Nehéz vagy! – panaszkodott.
Miközben a sötét dobozban ereszkedtem
emeletről emeletre lefelé, azért drukkoltam, hogy
ebben az órában a konyhában ne legyen senki. Abban
bíztam, hogy az összes szolgálót összeterelték valahol
kihallgatni.
Csakhogy a logikám részben hibásnak bizonyult: a
személyzet összegyűlt a kihallgatásra, de hol máshol,
mint a konyhában.
A szerencse legalább annyiban mellém szegődött,
hogy a ház konyhája hatalmas és hosszúkás, ezért az
étellift és a tűzhelyek elég távol vannak a tésztagyúró
asztaltól, amely mellett a szolgálók gyülekeztek. Úgy
tűnt, senki sem vett észre, és a tűzhelyen néhány
lábosban bugyogott valami, ami elfedte az esetleges
zajokat.
– Hol volt ön, amikor feltálalták a desszertet? –
kérdezte Mrs. Goosey az egyik pincértől.
– Én tálaltam a desszertet – válaszolta amaz
zaklatottan.
Csendben becsuktam az étellift ajtaját, hogy
jelezzem Johnnak, ő jön. Hamarosan éreztem, hogy a
kötél megfeszül a csigákon. És még John mondta
nekem, hogy nehéz vagyok... Nem én vagyok az, aki
fejből tudja az összes étel francia nevét.
Mrs. Goosey folytatta a kérdezősködést, de nem
jutott semmire. A szolgálók összetartottak, és mindig
volt valaki, aki tanúsítani tudta, hogy a másik pont azt
csinálta pont abban a pillanatban. Nem úgy tűnt, hogy
bármelyiküknek lett volna lehetősége elrabolni egy
hatalmas madarat.
Ekkor lépett be a konyhába Lizzy, kisírt szemmel
és betegesen sápadt arccal. Úgy festett, mint aki túlélt
egy hurrikánt. Mi történhetett vele? És hol hagyta a
dodót?
 11. FEJEZET

Annyira meglepődtem, hogy elengedtem a kötelet, és

az étellift hirtelen meglódult. John felsikoltott, de
szerencsére mindenki annyira megdöbbent a fiatal
szolgálólány megjelenésén, mint én, így senki sem
figyelt oda.
– Hol az ördögben voltál, te lány? – kiabálta a
szakács. – Azonnal mondd el, mi történt!
Segítettem kiszállni Johnnak. Gyilkos pillantást
vetett rám, amiért egy pillanatra elvesztettem az
irányítást a kötél felett, Hang nélkül bocsánatot
intettem, becsuktam az étellift ajtaját, és elbújtunk az
asztalok mögött, hogy lássuk, mi történik.
Lizzy mesélni kezdett, de a könnyektől és a
köhögéstől csak pár szót tudott kinyögni. Egy
szobalány adott neki egy pohár vizet, hogy egy kicsit
összeszedje magát. Ezután már képes volt elmondani,
mi történt:
 – Az úr arra kért, hogy egy pillanatra se veszítsem
szem elől a madarat, ezért az egész délutánt a
madárházban töltöttem. Kaptam még egy feladatot, de
arról nem beszélhetek, mert az úr azt mondta, hogy
nem árulhatom el senkinek.
A szolgálók zúgolódtak. Világos volt, hogy sokan
nem hisznek Lizzynek. Azonban Mrs. Goosey gyorsan
elejét vette a megjegyzéseknek.
– Az úr maga mondta nekem, hogy szüksége van
Lizzy segítségére egy bizalmas ügyben, amiről nem
beszélhetünk.
Lizzv bólintott, megtörölte a szemét, és
trombitálva kifújta az orrát.
– Nem mondhatom el, miről van szó, de az úrnak
és a családjának nagyon fontos. Órákat töltöttem a
madár mellett, és tényleg le sem vettem róla a
szemem, de annyira unatkoztam... Nem tehetek róla,
de azt hiszem, elaludtam. Amikor felébredtem, a
madár nem volt ott.
A szolgálók összesúgtak.
– Elaludtál, mintha közönséges szolgáló lennél egy
mocskos garniszállóban! – csattant fel az egyik
konyhalány.
Lizzy újra könnyekben tört ki.
– Kerestem, mindenhol... annyira sajnálom... –
magyarázta szipogva. – Nem tudom, mit csináljak.
Rossz volt hallani, hogy sír.
– Annyira féltem, hogy nem mertem az úr szeme
elé kerülni úgy, hogy kudarcot vallottam. Személyesen
bízott meg ezzel a feladattal, és... és nem voltam elég
bátor, így inkább kimentem megkeresni a madarat.
– Nyitva volt bármelyik ajtó? – kérdezte az egyik
inas.
Lizzy egy pillanatig töprengett.
– Igen, az egyik a kulcs nélkül zárható kisebb
kapuk közül nyitva maradt.
– Ez pontosan mikor volt?
– Nem vagyok biztos benne. Sok idő eltelt azzal,
hogy őriztem a madarat és összeszedtem a... – a szája
elé kapta a kezét, – Sajnálom, de erről nem
beszélhetek. Csak olyan ideges vagyok... és annyira
félek, hogy elveszítem a munkámat.
A szolgálók újra sutyorogni kezdtek. Eszembe
jutott, hogy azt hallottam, Lizzy nagyon szegény
családból származik, és öt embert kell eltartania a
fizetéséből.
– Mostanáig a birtokot jártam, és kétségbeesetten
próbáltam megtalálni a madarat. Annyira aggódtam,
hogy még a kabátomat sem vettem fel.
Ekkor Mrs. Goosey odalépett Lizzyhez, és
meglepetésemre a vállára tette a kezét.
– Biztos vagyok benne, hogy igazat mondasz,
drágám, szóval nem kell félned. Elaludtál a helyeden,
ez nem akkora bűn, bár katasztrofálisak a
következményei. Biztos vagyok benne, hogy az úr
megértő lesz.
 Lizzy csak nem hagyta abba a zokogást és a keze
tördelését.
– Na jó, most már elég a naplopásból – mondta a
szakácsnő újra a szokásos mogorva módján. – Sok
szobát kell előkészítenünk éjszakára. Mindenki,
munkára!
Jeleztem Johnnak, hogy ideje kicsit alaposabban
körülnézni.
Végigosontunk az elhagyatott folyosón a szolgálók
étkezője felé. Az ajtó mögül semmilyen zaj nem
hallatszott ki. Belestünk és láttuk, hogy a vendégek
kocsisai kártyáznak vagy egyszerűen szundikálnak. A
birtok intézője is velük volt, biztosan azért, hogy
ellenőrizze, senki sem hagyja el a helyiséget. A falhoz
simultunk, hogy biztosan ne vegyenek észre, és
előreóvakodtunk az üres zeneszobáig.
– Bármelyikük tehette a gazdája parancsára –
gondolkodtam hangosan.
– És rejtegetheti a kocsiban – tette hozzá John.
– Pont ezért mindenki ott keresné elsőként.
Bölcsebb elvinni a dodót egy csendes helyre, akár a
birtokon kívül, kikötni egy fához, egy megbízható
emberre bízni, és később érte menni.
– Jó bűnöző lennél – állapította meg John. –
Nekem ez eszembe sem jutott.
– Ki kell deríteni, van-e bárki a kocsisok között, aki
elhagyta a birtokot, majd visszajött. Hogy tudnánk..
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert nyílt az
ajtó, és John meg én bevetődtünk a zongora alá.
Az apám és Theodosius bácsi lépett be a többi
vacsoravendéggel. Letelepedtek a karosszékekbe meg a
díványra, és csendesen beszélgetni kezdtek.
– A lány már bevallotta, hogy elaludt, és az egyik
ajtó nyitva maradt – magyarázta Theodosius bácsi
idegesen. – Át kell fésülni az egész birtokot.
– Már kiadtam rá az utasítást, Theodosius –
válaszolta apa. – Most csak egy dolgot tehetünk:
várunk.
– Nem érteni, miért kell itt maradnunk, amíg a
helyzet tisztázódik – morgott Mr. Coriander.
– Pedig ez nyilvánvaló – torkolta le a bárónő. –
Esteledik, és a sötétben nem könnyű megtalálni egy
madarat, bármilyen nagy is, egy ekkora birtokon. A
kutatás egész éjjel eltarthat.
– Szerintem teljesen reménytelen próbálkozás –
kötözködött Mr. Coriander. – És ha az égjék szomszéd
véletlenül lelőtte a madarat, és elásta a tetemet? Sose
kerül elő.
Ekkor apa felállt és közbeszólt:
– Nagyon köszönöm az együttműködésüket. Ez
egy kivételes helyzet, és sajnálom, ha
kényelmetlenséget okozunk. Talán megértik, hogy az
eltűnt madár nagyon különleges, ezért teszünk meg
esetleg kellemetlen lépéseket is az igazság kiderítése
érdekében. Már utasítottam a szolgálókat, hogy
készítsék elő az összes lehetséges szobát, hogy önök itt
tölthessék az éjszakát. Reméljük, hogy a sajnálatos eset
rövidesen megoldódik, és mindannyian távozhatnak.
– Megértjük, drága barátom – válaszolta Mr.
Dijon. – Teljesen átérezzük az aggodalmát. Most, hogy
tudjuk, itt fogjuk tölteni az éjszakát, felmehetnék
lepihenni? Nem vagyok nagy híve az éjszakázásnak, és
egy ilyen lukulluszi lakoma után a testem pihenésre
vágyik.
– Ahogy óhajtja, Díjon úr – válaszolta apa. – Azok
számára, akik maradnak, előkészítettük a szobákat.
Már mindent ellenőriztem, elfoglalhatják, amikor
szeretnék. Weiss kisasszony az emeleten várja önöket,
és megmondja, ki melyik szobát kapja.
Emmeline Bluebird és a félje azonnal felpattant.
– Ami azt illeti, ez egy nagyon fárasztó nap volt...
– Ettől a kalaptól rémálmaim lesznek – motyogta John,
a különös valamit nézve, ami a nő fején tornyosult.
A bárónő szintén arra hivatkozott, hogy fáradt, és
mind a négyen kimentek a szobából. Apa a többi
vendégnek frissítőt és szivart ajánlott. Úgy tűnt, ez
kicsit megnyugtatja a felajzott idegeket.
– Pont erre van szükségünk! – lelkesedett Mr.
Coriander egy pohár borral a kezében.
Mr. Darwin meglepően nyugodt volt. A többiektől
kicsit távolabb letelepedett egy székre, elővett egy
jegyzetfüzetet meg egy töltőtollat, és írni kezdett.
Bárcsak nekem is lehetne egy ilyen tollam! Apának
van, de azt mondja, túl értékes egy gyerek kezébe.
Csak tintatartót kaptunk, mint mindenki más. Egyszer
megpróbáltam készíteni magamnak egy töltőtollat, de
nem sikeralt túl jól. Nem ajánlom senkinek, hogy ezzel
kísérletezzen.
Dodgson tiszteletes nyelvtörőkkel és matematikai
feladványokkal mulattatta a vendégeket, és tanított egy
játékot, amelynek a neve szólépcső. Néhány vendég
nagyon élvezte, mások egyáltalán nem is értették. Mr.
Pickles a reumájára panaszkodott, és két rajztanár ülve
elszundikált fotelben. Nekünk apa határozottan
megtiltotta, hogy így aludjunk, de a felnőtteknek úgy
látszik, lehet.
John oldalba bökött, és az egyik függöny felé
mutatott. Egy helyen valami gyanúsan domborodott
mögötte. Biztosan a nővérem.
Ekkor lépett be a szobába Theodosius bácsi
menyasszonya, Ophira, a varázslónő.
– Ön hol volt mostanáig? – támadt rá Mr.
Coriander.
– Le kellett pihennem egy kicsit – válaszolta
Ophira. – Hosszú út van mögöttünk, és csak tegnap
érkeztünk.
Ezután Theodosius bácsi mesélt néhány anekdotát
az utazásairól a vendégek szórakoztatására, de láttam
rajta, hogy máshol járnak a gondolatai. Nem volt olyan
jó mesélő, mint amilyen nagy tudós.
A beszélgetés először csak akadozott, aztán el is
halt.
 – Én mindig rájövök, ha valaki hazudik – törte
meg a csendet Ophira.
Lobelia néni mosolygott, Mr. Darwin kíváncsian
kapta fel a fejét, a többi vendég arca lelkesedést vagy
hitetlenkedést tükrözött.
Dodgson tiszteletes egyértelműen lelkesnek
mutatkozott.
– Ez csodálatos képesség, Ophira kisasszony!
Volna olyan kedves, hogy rajtam próbálja ki?
A bácsikám menyasszonya komolyan bólintott.
– Egyetemi professzor vagyok Oxfordban –
mondta a tiszteletes.
– Igazat mond – válaszolta Ophira.
– Az anyámnak kilenc gyereke van.
– Ez nem igaz.
– Így van. Tizenegyen vagyunk testvérek.
Folytassuk! A Rozmár és az Ács a végén megették az
összes osztrigát.
A vendégek meglepetten néztek egymásra.
– Ez is megfelel a valóságnak – bólintott Ophira.
Dodgson tiszteletes le volt nyűgözve.
 12. FEJEZET

A tiszteletes még egy csomó kérdést tett fel. Néhány

közülük érthetetlen volt, mások tudományos jellegűek,
de Ophira mindig tétovázás nélkül válaszolt, és sosem
tévedett.
– Ön nagy segítség lenne a logikaórákon az
egyetemen. A diákok jobban megértenék a rémes
oximoronokat. Vagy azokat száraz axiómákat.
Néhány vendég felbátorodott, és maga is próbára
tette Ophirát, aki kitartóan mondogatta, hogy melyik
kijelentés igaz, és melyik hamis. Egyetlenegyszer sem
hibázott.
– Ez lenyűgöző, drágám! – lelkesedett
Theodosius. – Nem is tudtam erről a képességedről!
– Mert nem szoktam beszélni róla – válaszolta
zavartan Ophira. – Be kell vallanom, Theodosius, hogy
azért szerettem beléd, mert azon kevés emberek
egyike vagy, akik mindig igazat mondanak.
 A bácsikám ezen egy pillanatra elgondolkozott,
aztán felragyogott az arca.
– Ez azt bizonyítja, hogy az elméletem az
evolúcióról igaz! – kiáltott fel.
Mr. Darwin megköszörülte a torkát.
– Ophira kisasszony, kérem. Ha nem tévedek, a
képességének, hogy meg tudja különböztetni az
igazságot a hazugságtól, az emberi tényezőkhöz van
köze, nem a kimondott szavakhoz. Jól gondolom?
– Így van – válaszolta Ophira rövid töprengés
után. – Az igazságot és a szándékos hazugságot tudom
elválasztani.
– Vagyis – folytatta Mr. Darwin –, ön felismeri
azokat az öntudatlan jeleket, amelyek a tudatos
hazugságot kísérik. Azonban ha valaki olyasmit mond,
amit ö maga igaznak hisz, azt nem tudja
megkülönböztetni az igazságtól.
– Igen, pontosan.
– Tehát ön nem az igazságot különbözteti meg a
hazugságtól – foglalta össze a tudós –, hanem az
őszinte hitet a szándékos mellébeszéléstől. Ha valaki
szentül meg van győződve arról, hogy igazat mond,
tévedhet bármekkorát, ön nem fogja észrevenni, igaz?
Ophira bólintott.
Mr. Darwin elmosolyodott, és diadalmasan nézett
Theodosius bácsira.
A bácsikám egészen nekikeseredett.
Apának támadt egy ötlete:
 – Szeretném, ha mindenki Ophira kisasszony elé
járulna, és hangosan kimondaná, hogy sem neki, sem
az inasának vagy a kocsisának nincs köze a dodó
eltűnéséhez.
A vendégek pusmogni kezdtek egymás között, de
senki sem lépett Ophira elé.
– Akkor kezdtem én – mondta a tiszteletes. –
Bármilyen ártalom is érte Theodosius dodóját, ahhoz
semmi közöm.
A szobában mindenki visszatartotta a lélegzetét.
– Igazad mond – erősítette meg Ophira.
– Nem mondta, hogy nem rabolta el a dodót –
suttogta John –, csak hogy nem tett kárt benne.
Látva, hogy valaki átment a próbán, a vendégek
felbátorodtak. Az egészet játéknak tekintették, és
egymás után vallották ártatlannak magukat a dodó
eltűnésében. Ophira kivétel nélkül minden esetben
elismerte, hogy igazat mondtak. Amikor Mr. Darwinra
került a sor, a tudós nem volt hajlandó alávetni magát a
próbának.
– A mágia és a boszorkányság napjaink fekélye –
jelentette ki –, amely megakadályozza, hogy a
tudomány a maga teljes pompájában ragyogjon. Nem
veszek részt ebben az ostobaságban.
A vendégek összesúgtak.
– Igazat mond – bólintott Ophira.
– Persze, hogy igazat mondok! – tört ki Mr.
Darwin. – De nem azért, hogy egy sarlatán
megerősítse a szavaim, hanem mert a racionális
gondolkodás kétezer éves fejlődése támasztja alá, amit
mondok és teszek.
Kellemetlen csend állt be. Senki sem merte
megkérni Mr. Darwint, hogy ismételjék meg a próbát.
– Ön pedig meglep, kedves kolléga – fordult a
tudós Dodgson tiszteleteshez. – Egyetemi
professzorként, a matematikai logika oktatójaként
figyelmet szentel ennek a badarságnak ahelyett, hogy
leleplezné a csalást!
A tiszteletes elmosolyodott.
– A matematikai logika, ellentétben a biológiával,
csak annyira valóságos, amennyire a tündérmesék,
abban az értelemben, hogy csak a fejünkben létezik.
Annyira hiszek a tudományos felfedezésekben,
amennyire a hagyományokban és a gyermeki
álmokban, megérzésekben.
– De ez azt jelenti, hogy ön nem bízik egyikben
sem ezek közül – tiltakozott Mr. Darwin.
– Ez nagyon is lehetséges – ismerte el a tiszteletes
mosolyogva.
Feltűnt, hogy apa sem jelent meg Ophira előtt,
hogy bebizonyítsa az ártatlanságát.
Lobelia néni felállt és bejelentette, hogy
nyugovóra tér, mert korán szokott lefeküdni. Ophira
rávágta, hogy ez nem igaz, amin többen kuncogtak.
Tökéletesen játszva a felháborodott úrihölgy
szerepét, a nagynéném egy látványos mozdulattal
megigazította a tollboáját és kivonult, mintha a
színpadról lépne le.
Mr. Darwin zsebre tette a töltőtollát meg a jegyzet-
füzetét, és megköszörülte a torkát.
– Hölgyeim és uraim! Tekintve, hogy
mindannyian annyira aggódunk az eltűnt Raphus
eucullatusért, az egyetlen észszerű lehetőség a rejtély
megoldására, hogy mindenki leír minden apróságot,
amit gyanúsnak talált az este folyamán.
Apa támogatta a javaslatot, keresett tollat és papírt,
hogy a vendégek papírra vethessék a megfigyeléseiket.
Mr. Darwin megnyugodva visszatelepedett a sarokba.
John halkan panaszkodni kezdett, hogy elzsibbadt
a lába. Azt hiszem, még sosem kémkedett senki után
ilyen hosszú ideig. Számomra ez volt az elképzelhető
legizgalmasabb program: megfigyelni minden
részletet, a vendégek viselkedését, a reakcióikat, az
arckifejezésüket. Bármilyen apróság nyomra vezethet.
Apa visszajött, és mindenkinek adott egy lapot
meg egy tollat. A vendégek nekiálltak, hogy
feljegyezzék az este legfontosabb eseményeit. Egyesek
többet gondolkoztak, mint mások. Mr. Coriander
idegesnek tűnt, a tollát rágcsálta. Lehet, hogy mert a
vegetáriánusok nem ehetik meg csak a tollát egy
madárnak.
Amikor mindenki végzett, apa összeszedte a
cetliket egy cilinderbe, és sorra felolvasta őket:
„Lobelia Crimson kisasszony kétszer is felállt az
asztaltól a vacsora alatt.”

„Dijon úr, azok után, mennyit dicsekedett a gourmet-

vacsoráival, pont abban a pillanatban távozott, amikor
felszolgálták a legelegánsabb fogást” – állt a második
papíron.

„Mr. Coriander nem volt az étkezőben, amikor hozták

a desszertet” – hangzott a harmadik.

– Ez az egész badarság! – csattant fel Mr.

Coriander. – A vacsora nagyon hosszú volt, érthető,
hogy mindenki kiment kicsit egy s más okból.
– Egyébként is, mi értelme ezt csinálni, ha nincs is
itt az összes vendég? – tette hozzá Dodgson tiszteletes.
– Nem túl észszerű.
– Különösen, mivel pont azok a leggyanúsabbak,
akik most nincsenek itt – mutatott rá Mr. Coriander.
– Emmeline Bluebird nagy érdeklődést mutatott a
madár tollai iránt. Mr. Dijonnak, aki híresen nagy
gourmet, összefutott a nyál a szájában, amikor arról
volt szó, hogy a dodó húsa milyen ízletes. Bár ez
olyasmi, amiben én vegetáriánusként erősen
kételkedem.
Ebben a pillanatban lépett be Mortimer
holtsápadtan.
– Találtatok valamit?– kérdezte az apám.
 – Kutyákkal átkutattuk a birtok minden zegét-
zugát, de nyoma sincs a dodónak.
A vendégek csendben maradtak. Mr. Coriander
idegesen beletúrt a hajába.
– És ön hol volt, amikor a madár eltűnt? – kérte
számon Mortimert. – Mellettem ült a vacsora alatt, de
hosszú időre eltűnt a leves után. És azt javaslom, ne
hazudjon, mert Ophira kisasszony rendelkezik azzal a
képességgel, hogy megmondja, ki hazudik, és ki mond
igazat.
Mortimer komor arccal lépett Ophira elé.
– Nem volt más választásom, mint kimenni egy
időre.
– Igazat mond – hagyta jóvá Ophira.
– De hát nem is mondott semmit! – tiltakozott Mr.
Coriander.
Jobban megnéztem Mortimert. Nagyon rosszul
játszotta a szerepét, egyértelmű volt, hogy valamit
titkol. A kérdés csak az volt, hogy ez kapcsolatban van-
e a madár eltűnésével.
Mr. Coriander újra tiltakozni készült, amikor olyan
éles sikoltást hallottunk, hogy megfagyott a vér az
ereinkben.
 13. FEJEZET

Apa és Mortimer felrohantak az emeletre, ahonnan a

kiáltás hallatszott. A vendégek idegesen találgattak, mi
történhetett:
– Mintha a bárónő hangja lett volna – mondta az
egyikük.
– De lehetett Emmeline Bluebird is – mondta egy
másik.
– Vagy bármelyik cseléd – tette hozzá a harmadik.
A függöny, amely mögött Arabella rejtőzött,
meglibbent. Gondolom, már neki is éppúgy elege volt
a rejtőzködésből, mint nekünk.
Kis idő múlva apa és Mortimer visszajött, és a
háló-köntöst viselő, reszkető Tliyst bárónőt támogatta.
Mögöttük jött Emmeline Bluebird és Mr. Sadchalk
keleti kimonóban. Mr. Dijonon és Lobelia nénin
pontosan ugyanolyan öltözék volt, mint korábban: a
férfin a feltűnő, sárga nyakkendő, és a nőn a sötétvörös
estélyi ruha, Nyilvánvaló volt, hogy nem feküdtek le
aludni, de a szobájuk felől jöttek.
A bárónőnek adtak egy pohárka likőrt
szíverősítőnek. A harmadik után már el tudta mesélni,
mi történt.
– Egy szörnyű lény volt a szobámban. A dodóra
hasonlított, de kísértetiesebb látványt nyújtott. A csőre
nagyobb és hegyesebb volt, a tollai sötétebbek, és a
szeme világított a sötétben.
– Ha sötét volt, hogy láthatta ilyen pontosan a
részleteket, a csőrét és a tollakat? – kérdezte Mr.
Darwin, aki mindig észrevette mások szavaiban a
következetlenséget. Ezúttal azonban senki sem figyelt
oda rá.
A bárónő ivott még egy kortyot, és folytatta:
– Nem ugyanaz a madár volt, az biztos, hanem a
szelleme. Valaki megölte a dodót, és az visszatért, hogy
bosszút álljon.
A bárónő láthatóan nagyon feldúlt volt. Csak
keresgélte a szavakat.
Mr. Coriander lerohanta:
– Ha bosszút akart állni azon, aki megölte, mit
keresett az ön szobájában? Ez nem önt keveri
gyanúba?
– Theodosius azt hiszi, hogy a bárónő a szökött
madarat látta – válaszolt a bárónő helyett apa –, ezért
ott maradt, hogy átkutassa az emeletet.
– De hát a dodó egy madár. Elrepülhetett! –
jegyezte meg Mr. Coriander.
– Ön azt hiszi, hogy egy madár ilyen súllyal és
ilyen kis szárnyakkal a levegőbe tud emelkedni? –
kérdezte Darwin szánakozva. – Ez a madár még ugrani
se nagyon tud, nemhogy repülni.
– Ez egy rémálom! – magyarázta a bárónő a
rettegéstől tágra nyílt szemmel. – Megtámadott a
csőrével! Majdnem megölt!
A vendégek nyugtalanul összesúgtak.
– Nem tudok egy olyan házban aludni, ahol
szellemek járnak – jelentette ki Pickles professzor.
– Én sem! Nem sodorhat mindnyájunkat
veszélybe! – csatlakozott hozzá Emmeline Bluebird.
Mr. Darwin és Ophira összenézett. Érdekes volt
látni, mennyire hasonló volt az arckifejezésük, mégis
menynyire más szándék vezeti őket.
– Minden házban vannak szellemek – szögezte le
Ophira.
– Szellemek nem léteznek – ellenkezett Mr.
Darwin.
– Nincs olyan paranormális jelenség, amiről ne
bizonyították volna be, hogy csalás.
Ekkor lépett be John apja, aki visszahozta a mai
estére felbérelt szolgálókat.
– Már elég messze jártak, amikor utolértem őket.
Nem kis időbe telt meggyőzni őket, hogy jöjjenek
vissza, de végül sikerült.
Apa igyekezett megnyugtatni a vendégeket.
Megkérte őket, hogy mindannyian fáradjanak át a
bálterembe, ami a ház legnagyobb helyisége. Ezután
hívatott minden szolgálót, gyereket, inast, kocsist, aki
John apjával tért vissza, hogy egyszer s mindenkorra
tisztázza a helyzetet.
Amikor apa kettesben maradt Mr. Watsonnal, Frau
Weiss rontott be a zeneszobába.
– Mr. Watson! Mr. Moriarty! A gyerekeik eltűntek!
Apa arcán aggodalom suhant át.
Arabella előlépett faliszőnyeg mögül, és John meg
én kibújtunk a zongora alól.
A mi apánk meglepettnek tűnt, Johné
csalódottnak. Frau Weiss olyan gyilkos tekintettel
méregetett minket, amire még nem volt példa.
Remélem, Németország sosem fog háborúban állni
Angliával.
Mindenki a bálteremben gyűlt össze, kivéve
Theodosius bácsit, aki az emeleti szobákban kereste a
dodó szellemét. Csak most tűnt fel, hogy mennyi
ember van a házban.
Sorra beléptek a felbérelt szolgálók is, és velük az
eltűnt fiú, Jack. Egy mogorva külsejű férfi kísérte,
akinek az ingujja vérfoltos volt, és egy toll lógott róla,
Nem volt nehéz kitalálni, hogy Jack a mogorva férfi fia,
ami megmagyarázott pár dolgot.
A nővérem odalépett apához, és súgott neki
valamit. Apa bólintott, mire Arabella az összegyűlt
emberekhez fordult.
 – Hölgyeim és uraim! Vettem a bátorságot, és
megoldottam ezt a kis rejtélyt. Szeretném megosztani
önökkel az eredményt.
A vendégek lenyűgözve súgtak össze.
– Milyen csinos és jól nevelt ifjú hölgy! – suttogta
egy asszony.
– És milyen szép hullámos fürtjei vannak! –
áradozott egy másik.
– Az ember, aki felelős a dodó eltűnéséért, most is
itt van közöttünk.
A vendégek újra összesúgtak. A nővérem
kétségtelenül tudta, hogyan kell felkelteni az emberek
figyelmét.
– Több embernek is érdekében állt, hogy a dodó
eltűnjön. Először is, Mr. Darwinnak. Ha a bácsikámnak
igaza van, és a madár valóban bizonyíték az
elméletére, Mr. Darwin elképzelése a fajok eredetéről
biztosan téves. Így az élete munkája értelmetlenné
válik.
Mr. Darwin nem válaszolt.
– De mások is érdekeltek voltak a madár
megszerzésében, már csak az anyagi értéke miatt is.
Vegyük például Weiss kisasszonyt, akiről a szolgálók
azt beszélik, évek óta félreteszi a fizetését. Neki több
lehetősége volt elrabolni a madarat, mint bárkinek,
hiszen a felnőttek és a gyerekek között is szabadon
járhat-kelhet.
– De nekem nem azért kell a pénz, hogy gazdag
legyek – védekezett Frau Weiss.
– Ez így nem igaz – mondta ki az ítéletet Ophira.
– Nem ön az egyetlen, aki pénzzel akarja
bebiztosítani a jövőjét – folytatta a nővérem. – Mr.
Cumberland például rászokott a lóversenyfogadásra.
– Igaz ez, Alfred? – fordult egy asszony a férjéhez.
– Attól tartok, igen – suttogta a férfi. – De nem
értem, honnan tudhatja ez a lány.
Arabella felsőbbségesen elmosolyodott.
– Szóval, ahogy mondtam, sok ember vágyott a
dodó-ra a pénzben kifejezhető értéke miatt. Számos
módon hasznot lehet húzni a dodó elrablásából,
kezdve azon, hogy valaki váltságdíjat kér érte
Theodosius bácsitól, odáig, hogy eladja a részeit.
Vannak jelen bőven olyanok, akik jó pénzt fizetnének a
madár egy-egy darabjáért.
A vendégek ámuldoztak. A nővérem mindig
elemében van, ha szerepelhet. Persze nem mondott
semmit, amire ne jöttem volna már rá én is, de sosem
lettem volna képes ilyen lebilincselően előadni.
– A nagybátyámnak csak a dodó agya kell, hogy,
bebizonyítsa az elméletét, viszont azért akár hatalmas
váltságdíjat is fizetne. És biztosan másnak is feltűnt,
hogy Emmeline Bluebird mekkora érdeklődést
mutatott a madár aranyszínű tollai iránt. Az apám
minden bizonnyal sok pénzt fizetne az állat belső
szerveiért, mivel szenvedélyes tudósként megvizsgál
mindent, aminek gyógyító ereje lehet.
 Apa ellenkezni akart, de Ophira egy figyelmeztető
pillantással elhallgattatta.
– A bácsikánk menyasszonya számára sem
közömbös a madár. A népe körében a csontok
amulettként szolgálnak, a madár más részei pedig
gyógyszerként. És ő bárki másnál inkább jogot
formálhat a dodóra, mivel az ő szigetéről származik, az
ő világának része.
– Igazat mond – bólintott Ophira komolyan.
– De vannak mások is, akik gyanúsak – folytatta
Arabella. – Például Coriander úr buzgó védelmezője az
állati, növényi és ásványi jogoknak. A dodó
kiszabadítása mérföldkő lenne az állatkertek ellen
vívott harcában, amelyeket csak úgy nevez:
„igazságtalan börtönök a szabad lelkek számára”.
Kuncogás hallatszott.
– És van közöttünk valaki, aki ezen az estén
madarakat gyilkolt. A Jack nevű fiúra gondolok, akit
rajtakaptam, hogy megölt két rigót.
A vendégek riadtan fordultak a fiú felé.
– Mégis, nyilvánvaló gyilkos hajlama ellenére,
nem a kis Jack ölte meg a dodót. Az egyik felfogadott
szolgálónak, Reaper úrnak, a hentesnek a fia. Nem
zavarodott elméjű gyilkos, csak egy fiú, aki rajong az
apjáért, és ki akarja tanulni a mesterségét.
Mr. Reaper büszkén megsimogatta a fia fejét.
– Valójában azonban az eddig említettek közül
senki sem felelős a madár eltűnéséért.
 A jelenlévők közül többen megkönnyebbülten
felsóhajtottak.
– A tettesnek volt indítéka és lehetősége, hogy egy
ravasz tervet eszeljen ki. Majdnem meg is valósította...
Dijon úrról beszélek, a híres ínyencről.
A bejelentést döbbent felzúdulás követte, és
minden fej az említett vendég felé fordult. Az emberek
körülötte elhúzódtak tőle.
– Amikor Dijon úr meghallotta, hogy a dodó
finom húsa miatt a kihalás szélén áll, a gasztronómiai
érdeklődése erősebbnek bizonyult, mint az erkölcsi
gátlásai. Kidolgozott egy tervet: Megparancsolta a
kocsisának, hogy rabolja el a madarat, és rejtse el a
hálószobájában. Az ötlet zseniális volt, mert az a
gyanús, aki el akarja hagyni a birtokot, nem az, aki ott
akar maradni. A madarat másnap akarta Londonba
vinni, és lenyűgözni a barátait egy ínyenc vacsorával.
– Önök elhiszik ezt a sok sületlenséget, amit egy
tizenöt éves kislány összehord? – nézett a vendégekre
Mr. Dijon.
– Eddig semmiben nem tévedett – válaszolta apa.
– Hadd emlékeztessem a helyzet súlyosságára, és
kérem, válaszoljon: megparancsolta a kocsisának, hogy
rabolja el a dodót?
– Az alkalmazottaira a teljes bizalmamat élvezik,
és eddig senkiben sem kellett csalódnom – kezdte
Dijon úr.
– Ez nem válasz a kérdésre – szólt közbe Dodgson
tiszteletes.
Mr. Dijon elhallgatott. Biztosan a megfelelő
szavakat kereste. Ophira le sem vette a szemét róla.
– Azt javaslom, legyen őszinte, Dijon úr. Ön és a
kocsisa is börtönben végezheti – fenyegetőzött apa.
Megfagyott a levegő. Apa nyugodt ember, aki a
tanulmányainak szenteli az életét, de én vagyok a
megmondhatója, hogy ha valaki igazán felbosszantja,
akkor nagyon félelmetes tud lenni. Majdnem annyira,
mint Frau Weiss, Ophira vagy a porcelánarcú Arabella.
– Nem tudnak bizonyítani semmit – védekezett
Mr. Dijon idegesen.
A kocsis azonban félénken előlépett:
– A kislány igazat mond. Az úr megparancsolta,
hogy raboljam el azt a hatalmas madarat. Hihetetlenül
nehéz volt elcipelni az előcsarnokig úgy, hogy senki se
lásson meg. De a legrosszabb csak utána jött: nem volt
nálam semmi, hogy megkötözzem, és minden tele lett
tollakkal. Végül nagy nehezen egy nyakkendőt
csomóztam a lábára.
A vendégek némán hallgatták a beszámolót.
– Így történt – ismerte el Mr. Dijon. – A
kislánynak igaza van.
A nővérem diadalmas mosollyal nézett körül.
– Azt terveztem, hogy egy napig rejtegetem a
szobámban, és a kora hajnali órákat kihasználva
kicsempészem a kocsihoz, majd elhagyom a birtokot.
De az a dög megette a nyakkendőt, mire visszaértem a
szobába, és eltűnt. Hiába kerestem mindenhol az
emeleten, nem tudtam a nyomára bukkanni.
– Amíg meg nem jelent a szobámban – tette
hozzá elgondolkozva a bárónő.
– Pontosan – bólintott apa. – Szóval a dodó él és
szabadon van. Ez jó hír. Ezek szerint Theodosius
bármelyik pillanatban visszatérhet vele. Dijon úr,
értékeljük a vallomását, és nyilvánosan megígérem,
hogy nem teszünk jogi lépéseket ön ellen. Arabella,
nagyon büszke vagyok rád! Hölgyeim és uraim,
köszönöm az együttműködést, és elnézést a
kellemetlenségekért!
– Egy pillanat, apám – szóltam közbe. –
Arabellának nincs igaza.
A nővérem megmerevedett, mint akibe villám
csapott.
 14. FEJEZET

– Hogy érted, hogy nincs igazam? Dijon úr bevallotta!

Mindenki bizalmatlanul méregetett. Akiket a
nővérem szőke fürtjei elbűvöltek, azok nyilvánvaló
nemtetszéssel szemlélték a kócos hajam, a félrecsúszott
nyakkendőm és a foltos ruhám.
– Figyelmen kívül hagytál egy fontos tényezőt.
Vannak más gyanúsítottak is, például a saját nénikénk.
Lobelia néni kétségbeesetten szeretne fiatalabb lenni,
hogy megkapjon egy szerepet, és hallotta Ophira
elméletét a dodó csodás regeneráló képességéről.
– Ez képtelenség! – tiltakozott Lobelia néni
nevetségesen hadonászva a kezével.
– Újra hazudik – mondta Ophira.
Pár vendég nevetett.
– Egy másik ember, akinek érdekében állt
megszerezni a dodót, hogy háziállatként tarthassa,
Dodgson tiszteletes. Köztudott a rajongása a lény iránt.
 Az említett férfi mosolyogva megvakarta a fülét.
– Nem tagadom, megfordult a fejemben a
lehetőség. Nagyon élvezetes lett volna történeteket
mesélni neki, és versenyt futni.
Több vendég meglepetten nézett össze.
– Egy harmadik fontos gyanúsított a nővérem –
folytattam. – Volt indítéka, mert a dodó ellopott valami
becseset tőle, és volt lehetősége is, mivel többször
eltűnt a gyerekek közül. Ráadásul úgy ismeri birtokot,
mint a tenyerét. És ki akarna viselni egy nyakláncot,
amelyet a madárszarból kapartak ki?
Néhány vendég úgy kapta a szája elé a kezét,
mintha ő mondta volna, nem én.
– És akkor még nem beszéltem A. M. Thyst
bárónőről, akinek felcsillant a szeme, amikor hallotta,
hogy a dodó máját hajnövesztőszerként használják.
A bárónő elsápadt.
– Miért akarna hajnövesztőszert? – csodálkozott
Mr. Darwin. – Gyönyörű hajkoronája van.
Odaléptem a bárónőhöz, és egy mozdulattal
letéptem a fejéről a parókát. Alatta csak néhány fakó
hajszál meredezett, látszott a koponyája formája.
Kopaszabb volt, mint vártam.
A botrányos pillanatot kuncogás kísérte.
– Ezek a szép fürtök a születés jogán nem a
bárónőhöz tartoznak, hanem egy lóhoz, ahogy arra Mr.
Darwin megjegyzése rávilágított a vacsora alatt.
A bárónő fenyegetően meredt rám.
 – Ezt nem hagyom ennyiben! – Kitépte a parókát
a kezemből, és kirohant a helyiségből.
Apa utána akart menni, hogy elnézést kérjen a
megalázó helyzetért, de megállt, amikor folytattam.
– Lizzy, idejönne egy pillanatra? – kérdeztem
kedvesen, mert nem akartam, hogy újra zokogásban
törjön ki.
Minden tekintet a konyhalány felé fordult. Lizzy
megszeppenten lépett elém.
– Rushthin kisasszony – kezdtem –, elvitte ön a
dodót valamilyen okból a madárházból a baromfiólba?
Lizzy fülig vörösödött.
– Ezt honnan tudja, James úrfi?
Lelkes mormogás hallatszott, de a fele sem volt
annak a lelkesedésnek, amely a nővéremet övezte.
– Aki esetleg nem ismeri eléggé a birtokot, a
baromfiól egy apró épület a konyha közelében. Sokkal
kényelmesebb, mint a hatalmas madárház –
magyaráztam.
– Ez igaz – erősítette meg Lizzy bűntudatosan a
padlóra szegezett tekintettel. – A madárházban hideg
volt, és arra gondoltam, a baromfiólban jobban érezné
magát a hozzá hasonlók között.
– Aztán egy pillanatra szem elől tévesztette a
madarat, igaz?
Lizzy tétovázott.
– Tényleg csak egy pillanat volt, esküszöm! Egy
másodpercre nem figyeltem oda, és amikor újra
odanéztem, a dodó már nem volt ott!
– Ezek szerint nem aludtál... Miért hazudtál
nekünk? – kérdezte a szakácsnő.
Lizzv egy pontot nézett a tömegben, és nem
válaszolt.
– Azt hiszem, Rushthin kisasszony nem volt
egyedül.
A kijelentés felháborodást keltett. Ezzel messze
túlszárnyaltam a nővéremet.
– Tudtam! – mondta a szakácsnő a többi
szolgálónak. – Titokban egy férfival találkozgatott!
Apa rosszallóan ráncolta a homlokát.
– Rushthin kisasszony, ez komoly vád. Ebben a
házban nem tűrjük az ilyen viselkedést. Ha igaz, hogy
egy férfival találkozgat titokban, akkor nincs más
választásom, el kell bocsátanom.
Nyeltem egyet. Mit okoztam?... Nem gondoltam
volna, hogy ezért elbocsáthatják.
Ekkor Mortimer furakodott át a vendégek között.
– Moriarty úr, szeretném megragadni az alkalmat,
hogy ünnepélyesen megkérjem Rushthin kisassszony
kezét.
Mindenki visszatartotta a lélegzetét.
– Mortimer! – kiáltotta Arabella elsápadva.
Láttam, hogy Frau Weiss sóbálvánnyá
merevedett.
Lizzy úgy nézett Mortimerre, mint egy éjjeli
lepke, aki számára a fiú az egyetlen fényforrás a
sötétben.
– Szóval te voltál a férfi Rushthin kisasszonnyal a
madárházban? – kérdezte apa.
– Így van. Szerelmesek vagyunk. Nem mertem
megkérni a kezét, amíg orvossegéd vagyok, mert
szeretnék olyan életet biztosítani neki, amilyet
érdemel. De most fontosabb, hogy megmentsem a
becsületét.
A nők és lányok szipogtak és a szemüket
törölgették. Frau Weiss összeszorította a száját, egészen
eltorzult a feje. Arabella még nem tért magához a
megrázkódtatásból.
– Ezért tűnt el a vacsoráról – állapította meg Mr.
Coriander.
– Az én ötletem volt, hogy vigyük el a madarat –
döbbent rá Mortimer. – A baromfiólban sokkal
nehezebben veszi észre valaki, hogy beszélgetünk. Ha
tudtam volna, hogy ezzel ekkora bajt okozok...
– Senki sem sejthette előre, Mortimer –
nyugtattam meg. – Még egy önhöz hasonlóan okos
ember sem.
Magamban hozzátettem: ehhez olyan okosnak
kellett volna lenni, mint én vagyok. De hangosan csak
ennyit mondtam:
– Kérem a hentest, akit a vacsorához fogadtak fel
segítségnek, hogy jöjjön ide a fiával együtt,
Jack és az apja félénken a helyiség közepére
óvakodott.
 – Az ön dolga volt megkopasztani a csirkéket az
ólból, és előkészíteni a főzéshez, igaz?
A hentes bólintott.
– Tévedek, ha azt gondolom, nagyon sok volt a
munka, ezért segítséget kért valakitől?
A férfi kelletlenül, de újra bólintott,
– Rengeteg csirkét és fácánt kellett megkopasztani,
meg egy hatalmas madarat. Ezért kértem a fiam
segítségét, aki már egész jól beletanult a szakmába.
– Nem is akármennyire – suttogta John.
– Ahogy emlékeznek, a vacsora első fogása Paon á
la tartare volt – folytattam.
– Igen – bólintott a hentes. – Mrs. Goosey
elmagyarázta, hogy a pávaszeleteket nyersen kell
tálalni, és a madárnak nagyon-nagyon hidegnek kell
lennie, így kevés időm volt megkopasztani. Arra
gondoltam, a fiam segítségével sokkal gyorsabban fog
menni.
Felemeltem a fiú kezét, és megmutattam
mindenkinek.
– Ahogy látják, még mindig véres az inge. Nem
volt lehetősége átöltözni, biztosan azért, mert végig az
apjának segített.
– Így van – ismerte el a hentes. – Moriarty úr volt
olyan kedves, hogy a fiamat az úrigyerekekkel együtt
meghívta a vacsorára.
– Jack inge ujjában maradt egy toll, csakhogy ez
nem sötétzöld, mint a páváé, hanem aranyszínű. –
Felemeltem a tollat, hogy mindenki jól lássa.
Mr. Darwin közelebb hajolt, és síri hangon
megerősítette a gyanúmat.
– Raphus cucullatus.
– Az a páva?... – kérdezte a hentes.
– A paon jelenti azt, hogy páva – magyarázta a
szakácsnő, és a szája elé kapta a kezét.
– De ön nem beszélt semmiféle páváról! –
háborgott a hentes. – Azt mondta, paon, és mivel nem
tudtam, mi az, elmagyarázta, hogy egy nagy méretű
madár, fura tollakkal. Szóval fogtam a nagy madarat,
ami a baromfiólban volt. Azzal bíztak meg, hogy
megkopasszam a pávát, és én tettem a dolgom.
A szakácsnő rettentően zavarban volt.
– Azt hittem, tudja, mi az...
– Ezért franciául mondta a nevét?
A vendégek kuncogtak.
– Ezt azt jelenti... – kezdte Mr. Dijon.
– Pontosan, uram. A Paon á la tartare, amit
felszolgáltak a vacsorán, valójában Dodo á la tartare
volt. Nem olyan jó a francia kiejtésem, mint a
nővéremnek, de talán így is megértik.
Mr. Dijon a szolgájához fordult.
– Elrabolt egy madarat, ami ott sem volt?! Maga
idióta!
– Amikor a madárházhoz értem, nem volt ott
semmi – védekezett a kocsis. – Szóval keresni kezdtem
a dodót, így értem el a baromfiólhoz, ahol volt egy
hatalmas madár csillogó, színes tollakkal. Persze, hogy
összekevertem!
– És Dijon úr, ön nem volt ott, amikor feltálalták a
dodót – tette hozzá Dodgson tiszteletes rosszul
leplezett elégedettséggel.
Mr. Dijon valósággal dühöngött.
– Egy pillanatra mentem ki, hogy megkérdezzem
ezt a használhatatlan alakot, minden rendben van-e,
erre lemaradtam erről a fogásról! Micsoda balszerencse!
– Vagy isteni igazságszolgáltatás – jegyezte meg
Dodgson tiszteletes.
Kitört a hangzavar. A vendégek fennhangon
vitatták meg egymás között a történteket. Egyesek
botrányosnak tartották, hogy megették az értékes
madarat, mások inkább büszkék voltak rá.
Theodosius bácsi sétált be a helyiségbe, egy
hatalmas pávát cipelt.
– Az ételliftben rejtőzött a konyhában – mondta
szomorúan.
Aztán meglátta a jelenlévők arcát, amiből
nyilvánvalóvá vált, hogy tudnak valamit, amit ő nem.
– Mi történt?
Apa elmesélte Theodosius bácsinak, mi derült ki.
– Végül is győztél – ismerte el Arabella. Olyan
szomorú volt, hogy majdnem megsajnáltam. De csak
majdnem.
– Te is szép munkát végeztél, nővérkém. –
Arabella a padlót nézte. Általában utálta, ha így
szólítom, de most nem tiltakozott. Azt hiszem, azért
nem zavarta, mert volt valami, ami sokkal jobban
bántotta. Könnyes szemmel nézte Mortimert és Lizzvt,
akik egy sarokban ültek kézen fogva, némán, mintha
hipnotizálták volna egymást.
– Lovagolhatod Villámot a következő hónapban –
mondta. – Különben is, nem hiszem, hogy
mostanában lenne kedvem lovagolni...
Theodosius, miután végighallgatta apa
beszámolóját, a szakácsnőhöz rohant.
– Goosey asszony, mit csinált a dodó
maradékával?
A szakácsnő nyelt egyet.
– Amit minden madár belsőségeivel... húslevest
főztem belőle.
A bácsikám sarkon fordult, és a konyha felé
iramodott.
– Theodosius úr! Theodosius úr! – loholt a
nyomában a szakácsnő.
John és én úgy követtük őket, mint az árnyék. A
konyhában Theodosius bácsi lába földbe gyökerezett,
amikor meglátta a tűzhelyen a lábosokat. Addig
emelgette a fedőket, amíg meg nem találta, amit
keresett. Ekkor érte utol a hangosan szuszogó Mrs.
Goosey. Nem volt hozzászokva a futáshoz, úgy
mozgott, mit egy kövér túzok.
– De Theodosius úr! – lihegte. – Így rohanni!
– Segítene levenni ezt az üstöt a tűzhelyről,
Goosey asszony? – kérte a bácsikám.
Ketten együtt áttették a hatalmas edényt az
asztalra. Aztán két merőkanállal nekiláttak kihalászni
dodó csontjait és belsőségeit, és különböző tálakba
rakni.
Már majdnem végeztek, amikor megjelent apa,
Mortimer, Lizzy és Frau Weiss. Apa a csontok láttán
elküldte Mortimert, hogy szedje össze a tollakat is
szemétből.
– De az aranykorall még mindig nincs meg –
mondta az apám szomorúan.
Theodosius bácsi magába roskadva nézte a madár
megfőzött maradványait.
– Goosey asszony, kinek a feladata volt
megtisztítani a belsőségeket a főzés előtt? – kérdezte
apa.
A szakácsnő némi gondolkodás után elindult
apával megkeresni a kérdéses konyhalányt.
Ekkor jelent meg a konyhában Lobelia nénikém és
Thyst bárónő.
– Elnézést, Theodosius, hallottam, hogy Goosey
asszony levest főzött a dodó maradványaiból... Arra
lennénk kíváncsiak, megkóstolhatnánk-e?
Theodosius bácsi szeme tágra nyílt.
– Az igazság... az van... – hebegte. –
Tulajdonképpen miért ne?
A bácsikám mert a levesből, a nénikém fogott két
kanalat, és a bárónő meg a híres színésznő letelepedett
a konyhaasztalhoz enni, mint az egyszerű szolgálók.
– Ez mennyei! – lelkesedett a nénikém.
Idővel felbukkantak más vendégek is, akik szintén
a dodóleves miatt jöttek.
Mr. Dijon is összeszedte a bátorságát, hogy
menekülés helyett az emberek szemébe nézzen a
rosszul sikerült rablás után. A reumájával szenvedő
Pickles professzor és Ophira szintén meg akarta
kóstolni a levest. Még Mr. Darwin is megjelent a
konyhában, Dodgson tiszteletes is a Lidell lányok
társaságában. Mögöttük Arabella jött búbánatos arccal.
– Remélem, nem hiszik komolyan azt, hogy ennek
a levesnek varázslatos gyógyereje van? Legalábbis nem
több, mint egy jófajta tyúkhúslevesnek? – fordult Mr.
Darwin a jelenlévőkhöz.
– Akkor ön miért eszik belőle? – kérdezett vissza
Dodgson tiszteletes.
– A mennyei íze miatt – mosolyodott el a tudós.
Nos, ha Mr. Darwin sem szégyellt kérni a
levesből, nekem is meg kell kóstolnom. Letelepedtem a
nagy asztalhoz John, Mr. Watson meg Lidell nővérek
mellé, és a konyhalányok hoztak mindannyiunknak
egy nagy tányért.
A leves valóban finom volt. Még Theodosius bácsi
is kezdte túltenni magát a történteken, legalábbis leült
a menyasszonya mellé és élénk beszélgetésbe
bonyolódott vele.
Apa és Mrs. Goosey visszatért konyhába. Apa
kezében egy zacskó volt, ami azt jelentette, hogy
megtalálta a korallokat.
– Jó, jó... de... – Mrs. Goosey-t láthatóan zavarta,
hogy a vendégek ellepték a konyháját.
Azonban apa elmosolyodott, és intett, hogy ne
mondjon semmit, ne rontsa el a pillanatot. Ehelyett
hozott még két tányért, az egyiket magának, a másikat
a szakácsnőnek, mindkettőt telemerte, és ők is
csatlakoztak hozzánk az asztalnál.
Szórakoztató volt látni a sok fontos embert, ahogy
a konyhában szürcsöli a levest. Egy ideig senki sem
szólt semmit.
– Úgy érzem, mintha javult volna a reumám –
törte meg a csendet Mr. Pickles, aki elsőként kóstolta
meg a levest.
– Nekem sem hasogat annyira a hátam, mint ma
reggel – tette hozzá John apja.
– Az én migrénem elmúlt – fokozta Lobelia néni.
Ugyan eddig nem említette, hogy bármije is fájt volna,
de ő is csatlakozni akart a társalgáshoz.
– Nekem rémesen sajogtak a bütykeim, de most
semmi – mondta Dodgson tiszteletes. Lehetetlen volt
eldönteni, hogy komolyan beszél-e.
Az viszont biztos, hogy a dodó megevésétől
mindenkinek sokkal jobb lett a hangulata. Akik
korábban csak panaszkodtak, és haza akartak menni,
most vicceket meséltek a mellettük ülőnek.
Késő este volt, a szemem kezdett leragadni a
fáradtságtól.
– Mindketten – szólított meg minket Theodosius
bácsi – egészen szokatlan módon fejtettétek meg a
Raphus cucullatus eltűnésének rejtélyét. Gondolom, az
édesapátok büszke, hogy ilyen okos gyermekei
vannak.
– Így van – szólalt meg egy hang a hátam mögül.
Hátrafordulva megláttam apát. Megborzongtam.
Először hallottam, hogy apa büszke rám.
Kikísértük a vendégeket a kocsijukhoz, és
elköszöntünk tőlük. Lobelia néni is távozni készült,
beszállt Mr. Coriander kocsijába, hogy visszatérjen
Londonba. Mr. Díjon is úgy érezte, a történtek után
nem a legjobb ötlet a házban maradni. Ophira azóta
fenyegetően méregette, hogy bevallotta, el akarta lopni
a dodót.
Meg tudtam érteni a rossz érzését. Nekem tiszta
volt a lelkiismeretem, de még én is félelmetesnek
találtam a bácsikám menyasszonyának vesébe látó
tekintetét és kígyószerű mozdulatait.
 15. FEJEZET

Utolsónak Dodgson úr és a Lidell nővérek távoztak. A

tiszteletes megköszönte apának a vendéglátást, és
biztosította, hogy felejthetetlen este volt, mindannyian
egészen különleges eseményeknek voltak szemtanúi.
– Fiatalember, ezt megérdemled. – Egy fémrácsot
nyújtott át. – Egy rejtjelező, sötétben is lehet használni,
csak tapogasd ki a kockákat. Biztos vagyok benne,
hogy a te eszeddel hamar rá fogsz jönni, hogyan
működik.
Megköszöntem a különös ajándékot.
– Nekem is van egy – súgta Arabella.
Apa megígérte, hogy elmegyünk majd
meglátogatni a tiszteletest Oxfordban, aztán a kocsi és
a lovak eltűntek az éjszakában. Magunk maradtunk.
Frau Weiss a szobánkba kísért minket, és miközben
némán baktattunk fel a lépcsőn, az járt a fejemben,
hogy bár rettentő fáradt vagyok, ez volt életem legjobb
napja.
Másnap az előző napi zűrzavarhoz képest
szokatlan nyugalom volt a házban. Reggeli után
kimentem megetetni a csigámat, Arabellát, Nyálkásan
csillogott, mint előző este. Valahányszor ránéztem,
újabb lehetőségek jutottak eszembe, hogy mihez
kezdjek vele: leveleket hozhat-vihet, jutányos áron
kölcsönadhatom Lobelia néninek, hogy csiganyállal
kezelje az arcát, vagy gyorsasági versenyeken
indulhatok vele, a normális mérető csigáknak esélyük
sem lenne vele szemben.
A reggelizőasztalnál hárman ültünk: apa,
Theodosius bácsi és én. Arabella azt üzente, nem érzi
jól magát, és Ophira nem lelkesedett az angol
reggeliért.
– Megdöbbenne ennyi tojás és kolbász láttán –
magyarázta a bácsikám. – Csak gyümölcsöt szokott
reggelizni.
Miközben a sajtos párnácskákat majszoltam, arra
gondoltam, külföldön különös szokások vannak.
Apa és a bácsikám töviről hegyire kifaggatott az
előző estéről. Az érdekelte őket, hol szedtem össze
annyi információt, hogy levonjam a megfelelő
következtetést. Elmeséltem nekik mindent, kiemeltem
a nyomozói logikámat, és hogy John milyen sokat
segített. Nélküle nem vettem volna észre olyan fontos
részleteket, mint hogy Mortimer szerelmes.
– John nagyon okos fiú, az nem kétséges –
bólogatott Theodosius bácsi. – Kár lenne, ha anyagi
okokból nem tudna tanulmányokat folytatni.
– Ezzel ráérünk foglalkozni – válaszolta az apa
sejtelmesen mosolyogva. – Ha apja hozzájárul, azt
szeretném, ha orvosi tanulmányokat folytatna.
Reggeli után láttam, hogy a hallban összepakolva
sorakoznak Theodosius bácsi és Ophira bőröndjei.
– Már távoznak is? – kérdeztem.
– Igen, Ophira és én visszautazunk Mauritiusra,
hogy találjunk és Angliába hozzunk még egy dodót.
– Ezúttal próbáljatok nem egyet hozni –
tréfálkozott az apám.
– Azt hiszem, tanultunk az esetből – válaszolta
Theodosius bácsi. – Legközelebb körültekintőbbek
leszünk, és annyi mintát hozunk, amennyi csak
lehetséges.
Ophira méltóságteljesen levonult a lépcsőn, és
elköszöntünk mindkettejüktől.
Vasárnaponként a tanítóim nem jönnek, nincsenek
óráim, de biztos voltam benne, hogy Frau Weiss
bármikor talál számomra valami rettenetesen unalmas
feladatot. Szerencsére nem botlottam bele útban az
istálló felé. Felnyergeltem Villámot, és kilovagoltam.
Amikor kiértem az erdőből, megláttam Lizzvt és
Mortimert sétálni a folyóparton. Kéz a kézben
andalogtak, és Mortimer kezében egy piknikkosár volt,
Bárcsak lett volna nálam egy Dodgson tiszteletes
fényképezőgépeiből, hogy megörökítsem a pillanatot,
és Arabella orra alá dugjam a képet, amikor dühös.
Úgy tűnt, a szomorúság semlegesíti a haragot. Ezzel a
lehetőséggel gyakrabban kellene élnem.
Délután megkérdeztem apát, megengedi-e, hogy
John és én bekocsizzunk a városba. Ritkán egyezett
bele, de ezúttal mosolyogva bólintott:
– Persze, fiam, menjetek! Kiérdemelted.
A kocsis bevitt a városba. Vettünk több font
medvecukrot, mályvacukrot és karamellizált körtét.
Csupa olyasmit, amitől ki fog hullani a fogunk
öregkorunkra, és műfogsort kapunk. Már alig várom!
Azt kérem majd, hogy tiszta ezüstből készítsenek
nekem műfogat, az sokkal jobb, mint az igazi.
Miután hazaértünk, John elment segíteni az
apjának kicserélni az égőket vagy ilyesmi, de nekem
nem volt semmi dolgom. Sorra felkerestem azokat a
helyeket, amelyek fontos szerepet játszottak az előző
napi kalandban.
Először is rutinszerűen ellenőriztem az étkezőt, a
báltermet. Ezt mindig megtettem a bálok után.
Benéztem a függönyök mögé meg a párnák közé,
találtam öt shillinget, egy fehér selyemkesztyűt és egy
csodás monoklit. Mindig is akartam egyet.
Az ételliftben, amit most senki sem használt,
találtam egy pár pávátokat. Ezekkel fogok írni rendes
toll helyett, csak hogy bosszantsam Frau Weisst.
De a legnagyobb felfedezésem, hogy a
baromfiólban, a szalma alatt találtam egy hatalmas
tojást. Úgy tűnik, a dodó nőstény volt.
Kaján vigyor jelent meg az arcomon. Azonnal tele
lettem ötletekkel, de a legjobbat, hogy a dodót el lehet
adni darabokban, Arabella adta.
A nővérem, nem az óriáscsiga.
 A TALÁLMÁNYOK, AMELYEKET JAMES
MORIARTY HASZNÁLT:

A periszkópot 1854-ben találta fel Hippolyte Marié-

Davy. James hallott a találmányról, és elhatározta,
hogy készít magának is egyet, Ehhez ellopta a testvére,
Arabella két tükrét és 45 fokos szögben összeillesztette.
A periszkóp csövéhez Goosey asszony konyhájában
mindig voltak konzervdobozok. A tartósított élelmiszer
ötlete egy Abrakain Maruscal nevű katonától
származott, akinek akkor is el kellett látnia az embereit
élelemmel, ha akadozott az utánpótlás, ezért versenyt
hirdetett, hogy ki áll elő a legötletesebb megoldással.
Egy Victor Racib nevű férfi győzött üveg ételtárolókkal.
Ezt váltotta fel a fém konzervdoboz 1803-ban, ami már
sokkal kevésbé volt törékeny.

Az elektromágnesességet, amely Moriarty úr

szobájában lenyűgözte Jamest, Joseph Henry fedezte
fel 1825-ben.

A fényképezés Dodgson tiszteletes kamerájával

hosszadalmas és sok türelmet igénylő tevékenység
volt, a fotós hozzáértése mellett az is kellett, hogy a
modell sokáig mozdulatlan maradjon.

A teniszt a XVIII. század óta játsszák az angolszász

országokban.

A Birmingham Dribhler játékmozdony gőzzel

működött, mint a korszak valódi mozdonyai, de nem
síneken haladt, hanem egyszerűen a padlón járt körbe-
körbe. Az első vonatokat 1840-ben készítették, és
azonnal nagyon népszerűek lettek azoknak a
családoknak a körében, akik megengedhettek
maguknak ilyen drága játékot.

A töltőtollat Petrache Poenaru találta fel 1827-ben, az

utódai a következő" évtizedekben tökéletesítették a
modellt.
 Table of Contents

IMPRESSZUM
1. FEJEZET
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
7. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
10. FEJEZET
11. FEJEZET
12. FEJEZET
13. FEJEZET
14. FEJEZET
15. FEJEZET
A TALÁLMÁNYOK, AMELYEKET JAMES
MORIARTY HASZNÁLT: