Holden Rose: Chloé

Holden Rose: Chloé

© Kovács Attila, 2015, 2020 Főnix Könyvműhely

Felelős kiadó: Farkas Zoltán
Szerkesztés: Hertelendy Anna
Korrektúra: Vas Annamária
Borító: Varga Zsolt

A novella eredetileg a Pokoli teremtmények, ördögi szerkezetek című

antológiában szerepelt.

További információk a szerzőről:

www.holdenrose.hu
www.facebook.com/holdenroseauthor
www.youtube.com/holdenrose

További információk a kiadóról:

www.fonixkonyv.hu
www.facebook.com/fonixkonyvmuhely
 Már két éve meghalt, mégis csak mostanra sikerült rendeznem a
gondolataimat. Sokáig valami méltatáson törtem a fejem, és összeírtam a
tetteinek sorát évszámokkal, helyszínekkel…
Ott hever valahol a kolóniánk könyvtárában, azóta egyszer sem vettem elő.
Olyan ritkán, és akkor is szűkszavúan beszélt önmagáról. Sokkal szívesebben
hallgatott másokat. Ezért annyira nehéz összerakni a részleteket a számtalan
apró utalásból, feltárni az érzéseket egy-egy megjegyzésből, pedig az évtizedek
alatt szorgalmasan jegyzeteltem. Ennek ellenére, ha már leírok egyet a
történetei közül, azt akarom, hogy minden fontos részlet benne legyen.
Rendkívül sokáig nyomasztott ez a feladat, most mégis könnyű lélekkel
forgatom a tollat. Tegnap délután, a halála évfordulóján, sokáig időztem a
sírjánál. (Akkor ünnepelünk, mert nem tudta, melyik napon született.) Ott
ültem, és élveztem a csöndet, amikor a csiszolt fekete sírkőről a szemembe
csillant a lenyugvó nap fénye. Ez éppúgy lehetett jel vagy egyszerű véletlen, de
közelebb hajoltam, és a síremlék sima felületén megláttam a saját arcomat.
Abban a pillanatban valamit megértettem. A kapitány asszony még holtában is
az maradt, aki életében: egy tükör.
Mindig azt adta a világnak, amit kapott tőle.
Aki csak ránézett, láthatta benne önmagát… ha merte.
Forlov – Nagy Carmin birodalmának 18. évében

Chloé Randuszkba vágyott. A városba, a szegecselt acélfalakon túlra.

Nem bírta tovább a sártengerben, a guberálók, koldusok és a
számkivetettek között.
Az a rideg fal fényesen és gőgösen állt az agonizáló völgy fölött. Úgy
vágta ketté a világot, ahogy egy bronzolló nyesi le egy pillangó szárnyait.
Az ékes, színes darabok az egyik oldalra, a szárnyak nélkül döglődő rovar
pedig a másikra kerül. Bent a szépség, kint a saját beleiben vonagló
csúfság.
A lány nem tudta, hogy a kettő összetartozik. Nem értette, hogy a város
épp attól zakatol, fűt, lélegzik, amit a völgytől elvesz. Ő kizárólag a
szemetet látta, a maradékot, amit Randuszk lenyúzva, elhasználva
visszaöklendezett. Pedig Forlov ugyanúgy asztala is, nem csak kanálisa
volt a városnak.
A tízéves Chloét nem foglalkoztatták az összefüggések, csak egy
dologban hitt: egyszer elhagyja ezt a sötét, bűzös völgyet, és helyette egy
szép házban él majd. (Aminek talán fehér falai lesznek, vagy piros!
Úristen, de rég látott igazi pirosat, olyat, mint egy virágszirom…) Itt még a
vér is halovány, mintha errefelé a haldoklók sem érdemelnék meg a
színeket.

Chloé minden este átfésülte hosszú haját egy foghíjas fésűvel, hogy ne
legyen annyira összeállva az olajtól és a szénportól. Nem nézett a tükörbe,
mert jobb szerette azt a szőke hajat elképzelni, amire kiskorából
emlékezett, és mert nem akarta látni azt a ragadós, foltosan feketéllőt,
amivé lett.
Ezt az egy tárgyat és ezt az utolsó emléket őrizte azokból az időkből.
Nem akart róluk lemondani. Többet viszont nem tehetett a sorsa ellen.
Mindössze végighúzta újra és újra a fésűt, közben pedig azt mondogatta
maga elé:
– Holnap meglát egy randuszki, megvásárol, és a városba visz. Többé
nem jövök vissza ide…
Így szólt az imája egyszerre az összes valaha élt istenhez, hátha az
egyik még vissza mer nézni a völgybe, mivé lettek a teremtményei.
 Hajnalban arra riadt, hogy Renatá, a gazda felesége, hatalmasat rúgott a
lábába. Pont térd felett találta el, a lökéstől pedig leesett a ládájáról. A feje a
falnak koppant, de nem maradt ideje a fájdalommal törődni, mert menekülnie
kellett. Az asszony ágya mögé, a sarokba húzódott. Általában ott kellett a
legkevesebb ütést elszenvednie, mert oda Renatá nem nagyon fért be. Bár ha
olyan kedve támadt, úgyis kiparancsolta a kislányt a szoba közepére, miután
kerített egy botot vagy szíjat.
Chloé behúzta a fejét, és várta az ütéseket, de ezúttal nem érkeztek.
Távolodó léptek zaja után becsapódott a szoba ajtaja – Renatá kiment. A
kislány, miközben óvatosan felnézett, hallotta, ahogy a nő káromkodik, majd
megint belerúg valamibe. Mindig ez történik, ha rámászik Joshuára, ám az
elzavarja.
Közben Joshua, a tiszteletes, az asztalnál ült, és szerelt valamit. A
könyökéről folyt az olaj, a szája tátva, nyelve kint, úgy összpontosított.
Kopaszodó fején gyöngyöző izzadság csillogott. Egy nagy precizitást igénylő
mozdulatsor miatt hajtotta el a feleségét az imént. Chloé régebben szerette
nézni a tiszteletest, miközben a furábbnál furább gépeket bütyköli, de újabban
már unta. Joshua állandóan elfelejtette, mit hogyan csinált előtte. A lány pedig
hiába emlékezett, szólnia nem szabadott.
Az éjjel megint elkaphatott valakit a Fejszekezű, talán egy szökevényt.
Aztán Joshua szokás szerint összeszedte és hazahozta az értékesebb
alkatrészeket, a többit meg a csuhások hordták szét. Amúgy a tiszteletes hívta
szökevényeknek azokat, akik idő előtt elmenekültek Forlovból. Aki elhagyja a
nyáját, azt felfalják a farkasok – prédikálta folyton.
A tiszteletes felnézett Chloéra. A kislány minden alkalommal megrettent
Joshua bal oldali, élettelen szemétől. A másikban nem voltak érzelmek. Joshua
sosem bántotta. Ha valakivel baja támadt, azt megölte, nem kínozta. Viszont az
a szürke, vak szem… A lány folyton úgy érezte, hogy a legbensőbb titkait
fürkészi…
Nem lehetett sokáig nézni. „Talán azt is látja, mire készülök” – gondolta
félve. Gyorsan lehajtotta a fejét, meghallgatta, mit kér a gazdája, és kisietett a
kamrába. Amikor felállt, újra érezte Renatá rúgását a combján, de néhány lépés,
és már nem is emlékezett rá.
 Joshua abszintért küldte. Ez sokkal fájdalmasabban érintette a lányt,
hiszen már két napja nem kapott inni. Renatá eltört egy poharat, amiért a
tiszteletes megharagudott. A nő ráfogta Chloéra, és többször is elverte,
hogy Joshua megnyugodjon. Az egyiknél ráadásul úgy felhasadt a lány
bőre a bal vállán, hogy másnap alig tudott vasat hordani. Kellemetlen volt,
mert folyton szétnyílt a seb, és ha összevérzett valamit, újabb büntetésre
számíthatott. Egy hétig se étel, se ital, szabta ki végül Renatá az ítéletet, és
ha ezt mondta, az úgy is lett. Legtöbbször maga sem tudta, mit művel majd
a következő pillanatban, de az ilyeneket nagyon is fejben tartotta.
A lány nem tudta, hogyan bírna ki újra étel nélkül egy egész hetet,
ezért készített tervet. Elkeseredettségében ugyan, de egy egész jó tervet.
A szomszédban lakott Scott, a preparátor. Másnap délutánra Lord
Christopher Millwright-ot várta Randuszkból, aki vacsoraidőben meg is
érkezett.
A lord egy hete járt itt először a lányával, Hannah Millicent
Millwright-tal, hogy a Toby Beatson nevű kutyáját kitömesse. A városiak
gyakran jöttek ennél furcsább kérésekkel is. Chloé viszont az ilyenek miatt
még inkább csodálta őket – hiszen az acélfalon túl még az is fontos, ami
már megdöglött!
Chloé átszökött a preparátor pajtájába, onnan hallgatta ki a
megbeszélést. Gyönyörűnek tartotta, hogy a lord lányát Hannah Millicent
Millwright-nak hívják. Randuszkban mindenkinek ilyen bámulatosan
hosszú neve van.
Lord Christopher Millwright megegyezett Scott-tal, és a gőzautóhoz
indult. Chloé csak erre várt. Kislisszant a pajtából, a lord útjába állt, és
próbált nagyon kedvesen mosolyogni.
Az igazsághoz hozzátartozott, hogy ez nála még soha nem vezetett
célra. Pedig Ethan, a csuhások szolgája is így kelt el tavaly. Chloé onnan
leste a módszert, mert nem tudta, mi mást tehetne. Ajánlkoznia,
könyörögnie nem szabadott, azért durván meglakolna. Renatá felé úgy
kellett tűnnie, mintha csak véletlenül vennék észre, és maguktól akarnák
megvenni…
Ethan néma volt, kicsit sánta, de nagyon erős. Chloénál vagy két fejjel
nagyobb, majdnem olyan magas, mint egy felnőtt. Nem csoda, hogy kellett
Randuszkba. Chloé mindennél jobban vágyott rá, hogy rá is szükség
legyen a városban, próbált szépen állni, mosolyogni a maszatos arcával, és
zavarodottan illegette magát. Azonban Lord Christopher Millwright észre
sem vette; kikerülte, és beült a járműbe. A preparátor persze Chloéra förmedt,
még dobbantott is a lábával, mire a lány elszaladt. A motor dohogott, pillanatok
alatt térdig ért a gőz, aztán lassan lendületet kapott az automobil. Chloé nehéz
szívvel nézett vissza, a kerítés mögül bámulta a tovagomolygó párát és a csodás
távolodókat.
Utólag átgondolva mégsem érezte teljes kudarcnak ezt a próbálkozást. A
gőzautó közelében felfigyelt valami fontos dologra: a hátsó ülésen kucorgó
Hannah Millicent Millwright az ő kiköpött hasonmása volt! (Ez lett a fejében
körvonalazódó terv legfontosabb eleme.) Ugyanolyan szőke haj, hasonló arc…
Mire észrevennék a helycserét, már a városban lehetne, és soha többé nem
jönne vissza ide…
Csak a falon kell átjutni…
Chloé életének leghosszabb hete következett. Talán a remény és a
várakozás miatt, aztán az utolsó napokban az éhség is meggyötörte… de
éppúgy, ahogy ezer év is elmúlhat egyszer, ez is letelt. Mikor a lord eljött a
Toby Beatson nevű kitömött kutyáért, a lány már lesben állt.
Renatá szerencsére épp evett, ilyenkor fel sem nézett. Rövid, göndör, rőt
haja reszketett a kéjtől, úgy tömte magát. Az asztalra rakta a rézfogait, mert
rágni nem tudott velük. Azokkal csak eltakarta pudvás fogsorát; nemrég
készítette neki a tiszteletes. Evéskor ott pihent a tányér mellett, és folyt róla a
zöld nyál.
Chloé, mint egy árnyék, a bejárathoz osont, és kiszökött a házból.
Odasurrant az automobil hátsó ablakához, ahol Hannah Millicent ült, majd még
egyszer a biztonság kedvéért körbenézett, nem látja-e valaki. Aztán kinyitotta
az ajtót, és mire a kislány egyet nyikkanhatott volna, a lábánál fogva kirántotta
a sárba. Itt Hannah Millicent már próbált sikoltani, de Chloé gyorsan kétszer
fejbe verte a husánggal, amit jó előre odakészített. Olyan ügyesre sikerült a
mozdulat, még Renatá is megirigyelhette volna. Aztán fülelt kicsit, azonban
senki nem hallotta meg őket, úgyhogy a pajtába vonszolta a testet, majd
becsukta a vastag faajtót. A kislány orrából vér serkent, szőke haja
besározódott. Chloé mosolyogva úgy vélte, most már meg sem lehetne
különböztetni őket egymástól. Újra jól homlokon ütötte, hogy biztosan a földön
maradjon, majd lehajolt meghallgatni, lélegzik-e.
 Egy pillanatra megijedt, mert Hannah Millicent nagyon fehérnek tűnt,
de amikor meglátta emelkedő-süllyedő mellkasát, megnyugodott. Pislákolt
még benne élet. Chloé végre visszatérhetett a tervhez. Szeretett volna
minél előbb túlesni a nehezén, ezért elkezdte levenni a lány ruháit, de két
mozdulat között megtorpant. Az út felől hangos kiabálást, paták
dobogásának hangját hozta a szél. Az ajtóhoz nyomta az arcát, kilesett a
deszkák között. A csuhások érkeztek lóhalálában, a tiszteletest keresték.
Chloé sosem látott még ilyet. Mind az öten egyszerre voltak ott. Már
messziről ordítoztak, és mire Joshua kijött a házból, leugráltak a lovaikról.
Renatá is ott lépkedett a tiszteletes mögött, a csuhások meg körbevették
őket, próbálták túlkiabálni egymást. Chloé alig értett valamit. Érkező
katonákról és gépesített seregről hadováltak, a tiszteletes nem győzte őket
csitítani.
– Elérkezett hát az ítélet, miképpen én előre óva intettelek titeket. –
Amikor nem Renatával beszélt, Joshua mindig elővette az ékesebb
szavakat. Most is kenetteljesen agitált. – De űzzétek el a rémületet
szívetekből, a sereg a városért jön, és nem értünk! Forlov népét elengedik,
csak Randuszk kell nekik!
Minden alkalommal beleszőtte a prédikációjába, hogy az emberek ne
hagyják el a falut, csak ha majd ő mondja. Az éj leple alatt mégis sok
család választotta a kockázatos menekülést Joshua égből olvasott szavaival
szemben. Talán néhányuknak sikerült, de a többségüket sajnos
lemészárolta a Fejszekezű. Így a falu egyre néptelenebb lett, a tiszteletes és
a csuhások pedig csak gazdagodtak.
Az emberek egymás után érkeztek Joshua háza elé a szomszédos
utcákból, aztán távolabbról is. Tudni akarták, ezúttal mit kell tenniük.
Chloé már ezerszer hallotta a tiszteletestől: a sereg mindig este támad, mert
a sötétben indulnak az éjjel is látó gépek. „Még messze vannak” – harsogta
a tiszteletes, és utasította őket, hogy hajnalig mindenki legyen útra kész. Itt
az idő, hogy felpakolják a szekereiket, a lépegetőiket. Reggel indul a
karaván a csuhások és természetesen az ő vezetésével. Mikor a néptelen
faluba megérkeznek a szörnyű robotok, a gyülekezet már biztonságos
távolságban lesz!
A csuhások és a falusiak éljenezni kezdték Joshuát, aki színpadiasan
csitította őket.
Ekkor viszont megtörtént a baj.
 Chloé elbambult, és nem vette észre, hogy Hannah Millicent lassan
magához tér. Amint kinyitotta a szemét, felköhögött egy kevés vért, majd
torkaszakadtából sikoltozni kezdett.
Mintha a lord előre megérezte volna, berontott a pajta másik oldalán,
úgyhogy Chloénak menekülnie kellett. Kiszaladt az épületből, becsapta maga
mögött az ajtót, és a husánggal bereteszelte. Scott, a preparátor, két kézzel
dörömbölt belülről, közben válogatott kínzásokkal fenyegetőzött, fröcsögve.
Erre már felfigyeltek a csuhások is, azonban lármájukat túlharsogta a
visítozás, amit a randuszki lord lánya csapott. Chloé egy végtelennek tűnő
pillanatig nem bírta eldönteni, merre induljon. Végül az automobil felé vette az
irányt: beugrott a nyitott hátsó ajtón, majd a volán mögé mászott. Sáros lába
folyton megcsúszott a finom bőrhuzaton, de végül sikerült a kormány elé
kászálódnia. Miközben leült, érezte, ahogy a motortérben csöndesen dohog a
kazán. Ez volt a szerencséje.
Előrelökte a legközelebb álló kart, mire az autó motorházából minden
irányba gőz csapott fel. A kieresztő szelep és a síp egyszerre sivított fel. A
tiszteletes emberei hátrahőköltek. Chloé megmosolyogta mind a saját
ügyetlenségét, mind a csuhások értetlen arcát. Visszább vett a nyomásból,
kiengedte a féket, és előretolta a gőzkart. A gép hosszan remegett, ahogy a
fogaskerekek gyötörték egymást. A lány csökkentette a nyomatékot is, mire a
kerekek kipörögtek végre. Ekkor már bosszankodott kissé, mert ezerszer látott
ilyen szerkezetet szétszedve, és tudta is, miként működik, de sohase gondolta
volna, hogy ennyire körülményes kezelni.
A gőzautó hirtelen nekilódult, a lány pedig hátravágódott. Észre sem vette a
vörös hajú csuhást, aki közben vicsorítva a kocsi elé ugrott. A jármű durván
feltaszította, és maga alá gyűrte; jajgatása és halálhörgése a koponyája
roppanásával ért véget, amikor a vasalt abroncskerék keresztülhajtott rajta. A
többi csuhás csak tehetetlenül bámult, miközben a lovaikat igyekeztek féken
tartani. Egyedül Joshua volt elég gyors, hogy a jármű mögé kerüljön, de ő sem
bírt már beszállni. Éppen megragadta a nyitott hátsó ajtót, amikor a gőzautó
belendült.
Majd kitépte a kezét, szitkozódva mégis utánavetődött, de csak az ujjával
tudta megérinteni az aranyfényű lökhárítót, aztán elhasalt a fekete porban.
 Chloé izgatottan azt gondolta, ha maga mögött hagyja őket, több gond
már nem jöhet – ám tévedett. Egyszerűen nem ért le a lába a padlóig, és
sehogy sem bírta kitámasztani magát, ezért a kormány úgy rángatta, mint
egy rongybabát. A vállán a seb megint felrepedt, ő meg csak csúszkált a
hófehér bőrülésen, rikító vörös foltokat hagyott maga után. Önkéntelenül a
fékért nyúlt, de gyorsan el is engedte. Semmiképp sem mert megállni,
annak ellenére, hogy nem tudta irányban tartani a kocsit.

Mire a lord, karjában a lányával megkerülte a pajtát, Chloé már a falu

határa felé robogott megállíthatatlanul. A vérző fejű Hannah Millicent
zokogása és Joshua káromkodása törte meg a döbbenet csöndjét, közben a
csuhások észhez tértek, lóra pattantak, és a szökevény után eredtek.
Renatá falfehéren figyelte Joshuát. Biztosra vette, hogy a tiszteletes
nyomban végez vele, amiért hagyta így elkanászodni ezt a kis patkányt. De
a férfi gondolatait már az érkező hadsereg kötötte le. Nem volt kétsége
afelől, hogy a csuhások elintézik a lányt, és visszahozzák a gőzautót. Nagy
szüksége lesz a járműre, állapította meg magában, ezért odalépett a lányát
vigasztaló lordhoz, és átvágta a torkát. A falusiak hátrahőköltek a
tiszteletes váratlan brutalitásától, de senki nem tette szóvá. Helyette
elsiettek a dolgukra. Hannah Millicent maradt csak ott az apja vérében, és
újra visítozni kezdett.

Chloé továbbra is görcsösen próbált fogást találni az egyre gyorsuló

automobil kormányán. Még sohasem járt ennyire messze a falutól, villant
át az agyán, de nézelődni nem ért rá. Kétségbeesetten nyögött újra meg
újra reménytelen helyzete miatt. Az tűnt az egyetlen lehetőségnek, ha
kiugrik az autóból. Nagyon összetörné magát, és a tetejébe még vissza is
vinnék a tiszteleteshez, de úgy talán túlélné.
A tekintélyes méretű jármű fájdalmasat döccent, majd oldalra
sodródott, mert a jobb első kerék lehajtott az árokba. Az egyenetlenség
háromszor-négyszer ismét megdobta, az utolsótól hirtelen irányt váltott, és
végleg elhagyta az utat. Chloé minden gödörnél azt érezte, menten
felborul. Aztán megbabonázva észlelte: egyenesen a Magas Ház felé
közelít. Azonnal elfelejtette, hogy az utolsó gödörnél elharapta a nyelvét.
Az ütközés olyan elkerülhetetlennek látszott, mintha szándékosan célozta
volna meg a bejárati ajtót.
 A Magas Ház udvarát sűrű, sötétzöld sövény kerítette el az akácerdőtől. A
lány elkeseredetten rángatta a kormányt mindkét kezével, minden erejét
beleadva, hátha sikerül eltéríteni, de a tonnás jármű kipécézte magának a
hírhedt épületet.
Ekkor a sövény mögül előlépett egy irdatlan gép. Az iszonyat Chloé torkára
fagyasztotta a feltörő sikolyt, képtelen volt elhinni, amit lát. A vasszörny
robusztus fején zöldeskék szemek világítottak, mechanikus karjai közül hármat
a földbe mélyesztett, ezzel cövekelte le magát; a negyedikkel kitépte a mellette
elszáguldó jármű jobb első kerekét.
Chloé nem tudott megkapaszkodni a becsapódáskor, nekiesett az ablaknak,
és keményen beverte a homlokát. A robot dühödten félrehajította a kereket meg
mindent, ami a markában maradt, aztán fölállt. A gőzautó megcsonkított eleje
hosszan szántotta fel a kemény földet, és mélyen belefúródott a talajba.
Felszakadt oldalából kirobbant a gőz, beborította az udvart, majd az egész
házat. A hűtőcsövek, mint megannyi kígyó, vergődve spiccelték magukból a
forró vizet egy percig, aztán hozzásimultak az egyre halkabban dohogó
automobil roncsához.
A csuhások, amikor meglátták, mi történik, megállították a lovaikat, és
biztonságos távolból nézték, miként tépi fel a félelmetes robot a pöfögő autó
tetejét, s emeli ki belőle a sikítozó lányt. Kétségbeesetten indultak vissza
Joshuához: vitték a hírt, miszerint az automobil és a jószág is odavan, mert a
sereg megérkezett.

Chloé csüngött az óriás kezében, jó két méterrel a föld felett. Eszét vesztve
sikítozott, aztán ütlegelte, közben kapálózott, minden lehetséges módon
próbálta rávenni, hogy eleressze. A gép lassan leengedte, és hagyta, hadd
szaladjon. De a lány nem ment sehova. Kicsit ugyan hátrébb csúszott ültében,
viszont láthatóan nem akart távozni. A robot azzal, hogy nem vágta a földhöz
vagy zsigerelte ki, felkeltette Chloé kíváncsiságát. A kislány ámulva nézett
végig a hatalmas gépen.
– A Fejszekezű… – suttogta maga elé, mintegy győzködve önmagát, hogy
nem álmodik.
Félelemmel vegyes tisztelettel csodálta meg a rézzel kivert fémlábakat,
melyeken sok ezer mérföld hagyhatott csak ennyi nyomot. Az ütemes
duruzsolás a dupla kazánhoz vonzotta a tekintetét, majd a négy, fényes
ujjakban végződő kart nézegette.
Ekkor a széles mellkas két oldalán dühös szusszanással távozott a gőz,
a robot fenyegetően közelebb lépett, és személytelen géphangon ráförmedt:
– Takarodj, vagy megöllek!
Chloé nyelni is alig tudott rémületében. Félszegen a távolodó csuhások
után nézett, közben megakadt a szeme az automobilon. A felfüggesztésnek
és talán az alváznak is vége, állapította meg, ez már nem mozdul többé.
Aztán behúzta a nyakát, mert a robot nagy lendülettel a magasba emelte a
kezét. Chloé tudta, itt a vég. Lélegzetvisszafojtva várta a gyilkos csapást.
– Nem félsz, hogy megöllek?! – dörögte a gép.
Chloé ismét a falu felé nézett, úgy mondta:
– A halál nem a legrosszabb…
A robot továbbra is nyomasztó mozdulatlansággal állt fölötte. A lány
ekkor vette csak észre, hogy a jobb alsó kezén egy cső meggörbült, és a
guminál ereszt is.
– Szerintem ott az a rész megsérült – mutatott rá. – Meg tudja javítani?
– Ezt olyan hangsúllyal kérdezte, mint aki szívesen segít, ha megkérik.
A gép még szobrozott néhány pillanatig, aztán hallani lehetett, amint a
hengertér felszívja a gőzt. Fújtatva megfordult, és a Magas Ház felé vette
az irányt. Chloé megcsodálta, ahogy az udvaron átlépdelve négyujjú
lábnyomokat hagy a sárban, aztán belép a hatalmas ajtón. Ezzel elnémult
minden, már csak a gőzautó sziszegett halkan. A haláltusáját vívta.

Ilyenkor késő ősszel sietősen érkezik az este. Először a nap veszik el a

porfelhők mögött, aztán alászáll a köd, és jön vele a hideg. Chloé nem
tudta, merre induljon, de ahogy közeledett az éjszaka, egyre inkább csak ez
foglalkoztatta. Randuszk most messzebb volt, mint valaha. Ha valami
csoda folytán el is jutna a falakig, nem engednék be a kapun. Forlovba
semmiképp sem mehet vissza, Joshua kérdés nélkül megölné, az nem vitás.
Az automobil is jó megoldásnak tűnt egy darabig, ötletét az egyre zordabb
hideg miatt vetette el. Különös érzésként járta át a felismerés, hogy akitől a
legjobban kellett félnie a szabad ég alatt, a Fejszekezű, már biztos nem
bántja. Néhány órája lehetősége volt rá, mégsem tette. Talán e miatt a
gondolat miatt merte tovább kísérteni a sorsát, és elindult a ház felé.
Pedig köztudott: a Magas Ház a halál háza. Messzire elkerülte
mindenki, még az út is. Scott, a preparátor, gyakran és szívesen ijesztgette
vele a gyerekeket, ha épp nem volt munkája. Ilyenkor kiült a kapu elé
nézelődni, és azt mesélte, hogy az a ház ezer éve ott áll, senki sem lakik benne,
mégis minden éjjel ég az ablakában a lámpa.
„Mit bámulsz te, korcs? – vihogta. – Majd megmondom én a tiszteletesnek,
hogy lopod a napot, aztán alhatsz a Magas Házban, mert senki más be nem
fogad!”
Chloénak még rémálmai is voltak erről a helyről, fekete falairól,
kísértetjárta udvaráról. Most remegve ugyan, mégis közelebb merészkedett.
Mert annak az átkozott Scottnak igaza lett: már senki más nem fogadja be. Csak
a halál háza.

Az ablakokból sárga fény szűrődött ki, és kicsit közelebbről valami étel

illatát is érezni lehetett. A lány gyomra nagyot kordult. Aztán érdekes
felfedezést tett: távolról nem látszott, hogy az ajtón egy kisebb ajtó is nyílik;
valószínűleg emberek számára.
Sokáig tipródott, de talán soha nem lépi át a küszöböt, csak ült volna
összekuporodva az idők végezetéig a feljárón, ha nem kínozza-rázza úgy a
hideg. Próbált parancsolni a fogainak, mert olyan hangosan vacogtak, mint egy
cséplőgép. Egy ponton túl nem bírta magát türtőztetni, felállt, és behúzott
nyakkal elindult vélt végzete felé.
A kilincs puhán lenyomódott, az ajtó hangtalanul tárult ki, Chloé pedig
átlépte a küszöböt. A meleg úgy ölelte át, mint gyermekét az anya, szinte
behúzta a helyiségbe. A szörnyű gép fenyegetően áll a bejárattal szemben. A
lány megtorpant, de aztán látta, hogy a Fejszekezű karjai lógnak, a feje
előredől, és nem mozdul.
Az irdatlan gép mellett egy falépcső indult a tető irányába, de sehova sem
vezetett, mert padlás nem volt, és a födém jó része is hiányzott. A gép még így
is alig fért el a hatalmas méreteihez igazított házban. Egészen a tetőgerendáig
ért. A feje a félhomályba veszett, a szeme sem világított. Chloé inkább
meglepett volt, mint ijedt.
Aztán észrevette, amint balra, jóval beljebb, egy alacsony emberke tesz-
vesz egy vaskos asztal körül. Az árnyéka körbetáncolta a helységet az
olajlámpák és a kandalló fényében. Ételt mert egy nagyobb edényből, kenyeret
szelt, majd dudorászva leült. Homokszínű ingének ujját akkurátusan feltűrte,
csíkos, bő nadrágot és barna házipapucsot viselt. Borostás arcán vidámság
honolt, mikor nekiállt enni. Úgy tett, mint aki nem látta bejönni a lányt.
Chloé elsőre semmit sem értett, aztán lassan, mire a tagjai
átmelegedtek, felfogta, mi történik. A Fejszekezű épp vacsorázott! Arcára
kiült a meglepetés és a felismerés. Az öregember, mintha csak erre várt
volna, ránézett, és odahívta. A lány ekkor látta meg a második terítéket.
Soha nem engedték még az asztalhoz. Nem is érezte helyénvalónak,
ezért a tányérért nyúlt, és leült a földre.
Ezen most az öregember csodálkozott el, aztán rájött: egy rabszolgát lát
vendégül. Ez eléggé megbotránkoztatta, de mielőtt jelét adhatta volna,
Chloé szakadt ruhájára, majd épp csak domborodó mellére tévedt a
tekintete, és meggondolta magát.
Most nem látja senki, nem tudja meg senki.
– Én Marshell ezredes vagyok, és ebben a házban te vendég vagy. – Itt
egy pillanatra megállt, időt adott a lánynak, hogy felismerje a nevet, de
nem jött a várt reakció. A jövevény csak értetlenül bámulta. – Téged hogy
hívnak? Mi a neved?
– Chloé – válaszolta alig hallhatóan a lány.
– Chloé… Ülj ide az asztalhoz! Először eszünk, aztán majd
beszélgetünk – biztatta barátságosan.
A lány nem emlékezett, hogy valaha a nevén szólították volna, de nem
merengett ezen sokat, inkább feltérdelt a székre, és szedett egy kis levest.
Sűrű volt, és jó illatú. Aztán, Marshell ezredest utánozva, kanállal kezdett
enni, ám nagyon ügyetlennek bizonyult. Az ételhez ilyen közel az éhség
már teljesen elvette az eszét. Mérgében lerakta a kanalat, és szokása szerint
kézzel nyúlt a tányérhoz. Az öregember viszont ezt láthatóan nem nézte jó
szemmel, így Chloé sóhajtva újra az evőeszközzel próbálkozott. Mire
befejezte, már egész jól ment neki.
Később Marshell ezredes elpakolt az asztalról, aztán vizet hozott,
töltött a lánynak is, majd letelepedett. Chloé soha nem látott még ilyen
vizet, ami teljesen átlátszó, és olyan mohón ivott, ahogy evett: mint aki
soha nem kapott még ennél finomabbat.
– Ha jóllaktál, itt a kandalló mellett le tudsz majd mosakodni. Honnan
szerezted az automobilt? – érdeklődött az ezredes, amúgy mellékesen.
A lány furcsán érezte magát a kérdéstől, de legbelül nagyon jólesett
neki. Még az ivást is félbehagyta miatta.
 – Lord Christopher Millwright gőzautója, nagyon értékes. Randuszkban
mindenki ilyennel jár.
– Azt kérdeztem, honnan szerezted – mordult rá durván az öreg.
– A gazdám háza előtt állt, amikor menekülnöm kellett… vagyis Scott háza
előtt, de…
– Értem. – Az ezredesben egy sor kérdés felmerült, azonban látta Chloé
húzódozását, amit az együgyűsége számlájára írt. Nem hitte, hogy kaphat
értelmes választ. Úgy döntött, ráér később kideríteni, honnan lopta az autót. –
Ki a gazdád? – kérdezte inkább.
– A tiszteletes.
– Az az átokfajzat! – csattant fel Marshell ezredes, ami megnevettette a
lányt. – Mi olyan vicces?
– Ugyanezt mondja ő is magáról – mosolygott Chloé.
– És ugyan milyen jogon? Egyáltalán honnan tud ő rólam? Senki sem tudja
itt, hogy ki vagyok… – tette hozzá morogva.
– A tiszteletes meg a csuhások takarítják el a hullákat, amiket maga a
féktelen vérengzései után szertehagy a faluban. Merthogy nem engedi idő előtt
elmenekülni az embereket… – magyarázta a lány Joshua szavaival.
– Ezt meséli? – hitetlenkedett az öreg, de gyanította, hogy Chloé megint
összevissza beszél. – Micsoda badarság ez? Még valami gúnynevem is van
talán?
– Nincs. Csak az, hogy Fejszekezű.
Marshell ezredes a fejét csóválva dőlt hátra a székén. Így még apróbbnak
tűnt.
– A Fejszekezű – suttogta maga elé bosszúsan, aztán felült, töltött még egy
kis vizet magának, és közelebb húzódott a lányhoz. Chloé szeme önkéntelenül a
gépre tévedt, majd újra az öregre. Az ezredes észrevette ezt a pillantást. A lány
bizonyára a DOK robottal azonosítja a Fejszekezű valakit. Hirtelen úgy érezte,
ideje tiszta vizet önteni ebbe a pohárba is. – Nem sokat tudsz a barattoni
csatáról meg úgy az egész háborúról, igaz? – kérdezte a lányt, bár annak
értetlen tekintetéből ez eléggé egyértelműnek látszott.
Chloé semmit sem tudott. Marshell ezredesnek könnybe lábadt a szeme,
miközben felidézte magában a dicsőséget és a harcmező fülledtségét.
Beszámolóját a legfontosabb ténnyel kezdte:
 – Én voltam minden idők leghatalmasabb burrt hadvezére és harcosa.
A nevem puszta említése rettegéssel töltötte el az ellenség szívét!
Egyenesen a nagy Akhilleuszhoz hasonlítottak, akinek legendás a sarka.
– A sarka? – grimaszolt Chloé, az ezredes pedig belátta: ha egy
szolgának magyaráz, legjobb az elején kezdeni.
– A nagy Hurapita Birodalom ezer év után tucatnyi területre szakadt,
mert Szkatia király nem tudott elég erős utódot nemzeni.
Chloé tágra nyílt szemmel hallgatta a hangzatos szavakat, s nem
zavarta, hogy a felét sem érti, mert előre tudta, milyen csodálatos lesz a
vége.
– Két erős párt ragadta magához a kezdeményezést, a tarapidok és a
burrtok. Izgalmas idők voltak. Tudnod kell, akkoriban egyébként is épp a
feje tetejére állt a világ. Sohasem látott gépek születtek, melyek minden
hagyományt felborítottak. Parasztokból gazdagok, nemesekből földönfutók
lettek. Nem túlzás úgy jellemezni, hogy a káosz ideje volt ez. A
tarapidoknak persze nagyon tetszett, mert ők folyton mindenen változtatni
akartak. Csupa felkapaszkodott sehonnai. Az új világhoz új eszméket…
Hála istennek, nem voltak hozzá elegen. Ezt azzal kompenzálták, hogy
felszabadították a rabszolgáikat, és minden jöttment nemzetséget
befogadtak maguk közé. Újszerű idea, azt meg kell hagyni. Bár ha engem
kérdezel, nem működhetett volna. Mindenkinek van helye a világon, ez
nem kétséges, csak azt nem árt jó előre megszabni, hogy hol…
– És hol van?
– Mi hol van? – értetlenkedett az ezredes.
– A helye.
– Mindennek megvan a helye, ha mondom – csapott az asztalra
Marshell, és ezzel egyértelműen lezártnak tekintette a kérdést. – Szóval…
Bizony sokáig húzódott ez a lázadozás, a burrtok viszont nem hagyták
magukat félrevezetni. Ők a régi értékek mentén szerveződtek!
Ragaszkodtak a királysághoz és a bevált dolgokhoz, ami akkor még inkább
hátránynak tűnhetett, mint előnynek.
– És kinek lett igaza? – kérdezte csillogó szemmel Chloé.
– Egy háborúban senkinek sincs igaza, csak utána, a győztesnek –
okította az öreg, és lassan a lány vállára tette a kezét.
– Akkor háború lett?
– Az ám! – bólogatott az ezredes, és ivott egy kortyot. Most
következett csak az igazi mese, az ő története az unalmas bevezető után. –
Hatalmas csaták, megannyi diadal, és ami igaz, az igaz… sok helyen éhínség és
szenvedés. Ilyen a polgárháború: valakitől elvesz, valakinek ad. A burrtok
például rengeteget veszítettek. Túl sok időbe tellett nekik, mire Szkatia király
unokaöccsét, Carmint felszentelhették. Ő volt az utolsó esélyük, az utolsó utáni
pillanatban érkezett, de mindenki nagy szerencséjére beváltotta a hozzá fűzött
reményeket. A fiatal király felállította a harci robotok seregét, és megfordította
a háború menetét!
A lány szeme ismét a gépre tévedt, mire az ezredes elmosolyodott.
– Igen, amit itt látsz, az a legyőzhetetlen légió legragyogóbb példánya! A
négykezű DOK zászlóalj vezére! Harmadik generációs, és verhetetlen! A burrt
találékonyság és műszaki zsenialitás mintapéldája! Tarapidok ezreit küldtem a
túlvilágra a pilótájaként…
– A tarapidoknál a túlvilágon sincsenek rabszolgák?
Marshell ezredes elhallgatott. Hogy jön ez most ide? Nem tudott mit felelni,
csak a vállát vonogatta, közben váratlanul olyan emlékek törtek rá a múlt
árnyékából, amelyeket már rég elfeledettnek hitt. Nézte a lányt, és próbálta
megbecsülni, hány éves lehet. Tizenegy, tizenkettő? „Még nem is élt, mikor én
már visszavonultam” – gondolta. Aztán az jutott eszébe, hogy mostanra talán
már ilyenforma unokái is lehetnének, ha a lánya nem veszik oda Barattonnál…
Ezt a képet gyorsan elhessegette, és lassan Chloé combjára csúsztatta a kezét. A
lány nem vett tudomást a mozdulatról, még mindig a válaszára várt.
– Rabszolgák? Nem tudom… A túlvilágon semmi sincs, ami e világon fáj –
zárta le az ezredes egyszerűen.
Chloé nem érezte a kijelentés súlyát, ahogy nem vette észre Marshell
ezredes kéjsóvár pillantását sem. Inkább felállt, és közelebb merészkedett a
géphez. „Joshua imádná” – gondolta. Azokat a karokat akár csavaronként is el
lehetne adni, a kazánról meg a páncélzatról nem is beszélve… „Ez itt többet ér,
mintha aranyból volna” – szokta mondogatni viccesen a tiszteletes, de ezúttal
így is volt. Ez tényleg többet érne minden kincsnél.
Az öreg megnyalta a száját, és mosolyogva a lány után ment, hogy mindent
megmutasson.
– Mik azok a zöld csíkok a nyaka körül? – érdeklődött Chloé.
– Azok azt jelentik, hogy a legmagasabb rangú DOK előtt állsz, ami csak
létezik a földön. Ott a mellkasán pedig, azok a fekete csillagok, a győztes
ütközetekért járó kitüntetéseket jelzik. Itt oldalt lekopott az egyik, de
negyvenhat volt, nekem elhiheted! Megnézheted az egyenruhámon is, ott
van a szekrényben. Később fel is vehetem neked…
Chloé bólogatott, közben a szemével megkereste a sérülést a gépóriás
karján.
– Hozzáérhetek?
– Hagyd már abba! Nem kell mindent megkérdezned, mondtam már,
most vendég vagy – feddte az ezredes hirtelen jött indulattal.
– Ennél a csőnél szökik az olaj – ugrándozott a lány, hátha közelebbről
megmutathatja, de túl magasan volt.
– A hidraulikára gondolsz? Igen, eldeformálódott, és most kicsit ereszt
a tömítés. De ez semmi… – mentegetőzött Marshell.
Chloé megjegyezte az új kifejezéseket, a válaszában már igyekezett
használni is őket.
– Kint, a gőzautóban, hasonló hidulika van. Ott, ahol a hátsó kerekeket
rögzítették, de annak a tömítése ilyen… – És a kezével elmutogatta.
– Forgó tömítésre gondolsz? Ez jó hír, mert olyat nehéz szerezni! Ha
felkel a nap, majd megnézem. – Az ezredes nem tudta leplezni elismerését.
– Te aztán értesz a gépekhez! Ezt viszont jól nézd meg, mert ilyen
fantasztikus masinát nem látsz többet, az biztos!
Már kezdte volna részletezni a páncélzatot, csakhogy a lány nem értett
egyet az utolsó kijelentésével.
– Úgy hallottam, egy csomó ilyen érkezik holnap estére a faluba. A
tiszteletes meg a csuhások már nagyon várják őket!
Marshell ezredes arca egyszerre elkomorult.
„Ideértek…” – gondolta.
Sok évvel ezelőtt, a legnagyobb titokban érkezett ebbe az elhagyatott
házba. Egyszerűen nem volt kíváncsi több vérontásra. Ezt eleinte
szégyellte, azonban idővel meg tudta magyarázni magának: bőven
megtette, amit a becsület megkövetelt. Amit katonaként lehetséges, ő
beleadta, és amikor minden mást is elveszített, leköszönt. Jó ez így. Eltűnt
a világ elől. Önkéntes száműzetése napján a Barratontól legtávolabbi
helyet választotta, bízván abban, hogy a királyi hadsereg csak sokára vagy
soha nem ér oda.
Bármilyen hosszú idő adatott, az ma lejárt.
Fejében már meg is született a hadtest lehetséges támadási terve. Chloé
közben az arcát kémlelte. Élvezte, hogy tudott valamit, amit az öreg nem.
 – A csuhások hozták a hírt, pont, amikor… szóval, amikor el kellett jönnöm
onnan. A tiszteletes már szervezkedik, ő vezeti a karavánt. Reggel mindenki
felpakolja az összes holmiját, és elmennek.
– Az késő! Joshua téved – hadarta az ezredes. – A csuhásoknak a Vrugt
hegyre kellett menniük, hogy kilássanak a völgyből, mert a többi magaslaton
randuszki járőrök posztolnak. És ha a Vrugtról látszik a hadtest, akkor az
nagyon közel van. Még az éjjel ideérnek. A támadás pedig hajnalban indul,
mert a bányászfalu a völgyben van, és aránylag nagy távolságra fekszik a
várostól. Semmi esetre sem várnak a következő napnyugtáig. A DOK légió
indítja majd az első hullámot azután, hogy teleszórták aknával Forlovot.
Mögöttük érkeznek a kolosszusok, azok bontják a falakat, őket követik a
Carmin gyalogosok… sem a városnak, sem a falunak nem fognak kegyelmezni.
Forlov és Randuszk is elesik holnap reggel. Aki élni akar, az még ma
elmenekül – állapította meg. Jól tudta, hiszen számtalan ilyen ostromot vezetett
már.
– Akkor mi is menekülünk? – kérdezte a lány, mire az ezredes torkában
kellemetlen gombóc keletkezett. Miért beszél máris többes számban ez a kis
szolga, amikor néhány órával ezelőttig még kíméletlen gyilkosként ismerte?
– Engem nem bántanak – közölte végül gőgösen.
Chloé összevonta a szemöldökét, de szó nélkül elfogadta a választ. Az
ezredes ekkor ráébredt, mennyire imponál neki ez a bizalom, egyben le is
egyszerűsíti a helyzetet. Egyre fokozódó vággyal karolta át a lányt, és
visszakísérte az asztalhoz. Menet közben lassan a derekára, majd a fenekére
csúsztatta a kezét, s csak akkor húzta el finoman, amikor a kölyök leült.
Ujjaival hátrafésülte ősz haját, a székébe huppant, összeszedte a gondolatait.
Teljesen feltüzelte a közeledő aktus gondolata, de közben annak sem bírt
ellenállni, hogy a lehető legnagyobb hősként fesse le magát a lánynak.
– Ott tartottam – köszörülte meg a torkát –, hogy a burrtok felállították a
félelmetes robothadsereget, és sikert sikerre halmoztak… Amikor odakerültem,
már nem voltam az a fiatal, tapasztalatlan katona, talán pont ezért választottak
ki engem. A gép pedig olyan engedelmesen viselkedett az irányításom alatt,
hogy rögtön úgy éreztem, nekem találták fel. Szinte az első pillanattól a
részemmé vált, és innentől párosával szedtem a lépcsőfokokat a ranglétrán!
Chloé elmosolyodott, egyszerűen imádta ezt a történetet.
 – A sorsfordító barratoni csata, akármilyen hihetetlenül hangzik, már
az első percben eldőlt. Carmin király bérgyilkosai az éjszaka leple alatt
végeztek a tarapidok teljes vezérkarával. Jelzésükre megindult a támadás.
Akkoriban már évek óta én voltam a legtöbbször kitüntetett hadvezér.
Aznap hatvanezer DOK-ot vezényletem a barratoni völgybe, és bizony
senki sem állhatta utunkat. Főleg nem a lefejezett tarapid regiment.
Itt egy kicsit megtorpant, mert váratlanul perzselő lázálomként
játszódott le lelki szemei előtt az északról váratlanul becsapódó rakéták
érkezése, az utóvédek jajveszékelése, majd pusztulása.
Marshell lánya is köztük harcolt.
Amikor eloszlott végre a füst, az ezredes látta, amint a lányát rejtő
DOK térdre rogy. Nem tudott a segítségére sietni, mert egy tarapid
páncélos épp ellene indult. Felugrott a tankra, másodpercek alatt rést ütött a
bak és a torony közötti páncélba, majd aknák sorozatát engedte a katonák
közé. A robbanással együtt vetődött az árokba, a jármű rázkódva égett ki
mögötte…
Azonnal a lányáért indult, de már késő volt.
– A tarapid sereg gerince elpusztult, én pedig engedélyt kértem Carmin
királytól a visszavonulásra. A burrtok már nélkülem is boldogultak –
fejezte be halkan.
– És a király elengedett?
– Igen. Azzal, hogy visszavár – mondta büszkén az ezredes.
– Akkor most érted jönnek? – csodálkozott Chloé.
– Nem, szó sincs róla! Csak terjeszkednek. Carmin a Nagy Hurapita
Birodalom újjászervezésén fáradozik. Minden területet visszahódít, és csak
azokat hagyja életben, akik elfogadják őt uralkodónak.
– Akkor mi elfogadjuk, igaz? – Chloé örült, hogy nemsokára minden
jóra fordul.
Az ezredes bólogatott. Zavart mosolyával próbálta mintegy maga elől
is elleplezni, mi vár a Hurapita Birodalomban a rabszolgákra.
A háború új gépeket kíván, a gépek pedig állandóan éhesek. Bányák,
gyárak és sohasem fáradó munkaerő kell a hátországba.
Milliónyi Chloé élete árán valósulhat meg a nagy álom.
De ez a világ rendje.
– Ha elfogadjuk, lakhatunk Randuszkban mi is? – faggatta tovább a
lány az öreget.
 – Randuszk egy valaha szebb napokat látott gyárváros, nagyon kevés
katonával. Talán az egyik utolsó. Holnap megnyitják a kapuikat, és a királynak
dolgoznak majd, vagy többé senki sem fog ott lakni…
Chloé először érezte úgy, hogy árnyék vetül a terveire. Elhúzta a kezét az
öreg simogató érintése elől. Randuszk, álmai otthona, ahol fehér falú házakban
laknak a boldog emberek. És ez holnapra már nem is létezik majd? Hát ezt
akarja a hadsereg a várostól? Miért kell mindent elpusztítani ezeknek a
burrtoknak?
– Akkor hol szolgálok majd? Van még másik város, ahol kell egy ilyen,
mint én? – kérdezte kétségbeesetten, de aztán el is feledte, mert támadt egy jó
ötlete: – Nem akarunk inkább a tarapidokkal lenni?
Az ezredest meglepte a kérdés, bár nem érte felkészületlenül.
– A KIRÁLYOM, A HŰSÉGEM,
CSAK E KETTŐ VAN NEKEM,
BÁRHOL ÉS BÁRMIKOR
ÉRTÜK ADOM ÉLETEM! – szavalta fennhangon, közben kihúzta magát.
A lánynak összeszorult a szíve, ugyanakkor megbabonázva nézte az
ezredest. Úgy vélte, csodálatos lehet Carmin király kérlelhetetlen katonájának
lenni, mert azok nem félnek semmitől.
– Elfáradtam – jelentette ki váratlanul az öreg. A hosszú évek magányában
soha nem hitte volna, hogy ennyire hiányozhat neki egy másik ember társasága,
viszont mostanra megcsömörlött a rabszolga buzgó faggatózásától. Hirtelen a
közösüléstől is elment a kedve, amitől csalódott és ideges lett.
Chloé bizonytalanul nézelődött házban. Olyan fekhelyet keresett, ahol nem
zavarja a gazdát. Közben Marshell ezredes néhány pokrócot terített az asztal
mellé, amin a lány összekuporodhatott.
– Itt aludhatok? – kérdezte.
– Nem kell mindenért engedélyt kérned! Mondtam, hogy vendég vagy –
morgott az ezredes. A következő kérdésre meg szabályosan felhorkant.
– Ma is kimegy ölni a faluba?
– Én nem járok ölni a faluba! Értsd már meg, te ostoba! Sosem tettem ilyet!
Kizárólag a háborúban gyilkoltam, és ott is csak katonákat…
Elmagyarázhatta volna, hogy valószínűleg az a harácsoló tiszteletes meg a
rablóbandája találhatta ki ezt a Fejszekezűt, mert a nevében így büntetlenül
vadászhattak a menekülőkre és az átutazókra. Vagy felvilágosíthatta volna
arról is, hogy az ő és főleg a robot létezéséről itt senki sem tudott eddig –
de túlságosan elfáradt, és láthatóan Chloét sem érdekelte már.
Aztán a haragja egy csapásra elpárolgott, mert teljesen felizgult attól,
ahogy a lány ültében ringatta magát, és a kandallóban játszó tüzet nézte.
Besietett a szobájába, és gyorsan meztelenre vetkőzött.
Chloé lelkét eközben soha nem tapasztalt boldogság járta át. A tűzhöz
közel, tiszta takaróba burkolózva húzódott az asztal lábához. Már majdnem
behunyta a szemét, amikor észrevette a kandalló párkányán álló babát. Épp
szembe nézett vele. Soha nem látott még ilyet. Amolyan rongyból
készített, fakó tárgy volt, Chloé szívét mégis megdobogtatta. Máris
kérdezte volna, megnézheti-e, de nem akarta még egyszer felbosszantani az
ezredest, így inkább felállt, és érte ment. Először csak közelről nézte
leplezetlen csodálattal, aztán lassan megérintette.
– Hozzá ne nyúlj a koszos kezeddel, te rabszolga! – üvöltött az ezredes
a háta mögül, pőrén, mire Chloé kérdés nélkül iszkolt vissza a fészkébe.
Az öreg odament megvizsgálni, nem lett-e valami baja a játéknak,
aztán dühösen a lányra nézett, de végül nem talált megfelelő szavakat a
felháborodásához. Ekkor jutott csak eszébe, hogy teljesen pucér. Zavartan
toporgott egy keveset, aztán inkább sarkon fordult, és elvonult aludni.
„Majd később kijövök a lányhoz – morfondírozott –, ha lesz még
kedvem…”
Chloé továbbra is vágyakozva nézett a baba felé, de megértette, hogy
van, amit még egy vendégnek sem szabad. Sohasem volt még vendég,
biztos ezt is megtanulja majd – nyugtatta magát. Néhány perccel később
már majdnem elnyomta az álom, amikor belényilallt a felismerés, hogy
nincs nála a fésűje!
Nem sok mindene volt ebben az életben, és a fésülködést még sohasem
hagyta ki. Nagyon rövid ideig tartott, hogy eldöntse, vissza kell érte
mennie… valahogy… Aztán álomba merült.

A fáradtság ellenére alig hagyta aludni az aggodalom. Forgolódott,

folyton felriadt, végül még jóval napkelte előtt felkelt, és kisurrant a
házból.
Csak a fésűért megy. Különös érzés volt erre gondolni, és főleg
megtenni! Előző nap semmiképp se merte volna. Este kizárólag Joshua
bosszúja lebegett a szeme előtt, meg Renatá vicsorgó ábrázata, de most
már másként látta. Csak a fésűért megy, valahogy megszerzi, és utána… Utána
van hova visszatérnie. Hálásan gondolt a szobában alvó ezredesre.
A gőzautó ott rostokolt, ahol hagyták, már jéghideg volt, és nedves. Chloé
szedte a lábát, de alábecsülte, mennyire van távol a falutól. Az úton sehol egy
lélekkel sem találkozott, csak az éjjeli köd foszlányai és az arcát karmoló szél
kísérte. Sietve koptatta a kilométereket, de így is pirkadt, mire odaért.
Igyekezett árnyékban maradni, kerülni a kutyákat vagy bárkit, aki
felbukkanhatott valamelyik utcában. Teljesen kimerült, mire meglátta a
tiszteletes házát. Egyelőre mindenhol síri csönd honolt, pedig ilyen tájban már a
legtöbben ébren vannak.
Furcsán kihaltnak tűnt Forlov. Az utcán elszórt tárgyak, nyitott kapuk és
házak… „Már el is ment mindenki” – gondolta. Ennek ellenére megmaradt az a
rossz érzése, hogy túl sokat kockáztat. Nem szabadott volna idejönnie…
A ház mögé suhant, ott bemászott a kerítésen. Joshua lépegetője az udvar
közepén állt, roskadásig pakolva. A kazánajtó kémlelőnyílásában narancssárga
fény táncolt. „Itt hagyták ezt az aranyat érő cuccot?” – csodálkozott, majd a fal
mentén a hátsó bejárat felé vette az irányt.
– Ha már eljöttem eddig, nem megyek el üres kézzel – motyogta –, csak egy
perc az egész… Halk neszezést hallott, ezért reszketve a falhoz húzódott, és
fülelt. Aztán majdnem felsikkantott, mert eddig észre sem vette: lábánál ott
hevert Lord Christopher Millwright élettelen, kivérzett teste. Akár rá is léphetett
volna az előbb. „Még azzal sem húzták az időt, hogy egy kis földet dobjanak
rá” – csóválta a fejét a rabszolgalány.
Belesett a kertre néző ablakon, és meglátta a ládáját. Hannah Millicent
feküdt rajta. Nem aludt, csak pityergett meg fészkelődött, nyakán az ő
pórázával.
„Nem jó, ha fészkelődsz – aggódott Chloé –, azért verés jár! Csöndben kell
maradni!” Aztán az jutott az eszébe, hogy már nem is hasonlít annyira rá ez a
kisgyerek, mint alig fél napja hitte. Apróbbnak tűnt, és olyan…
szerencsétlennek.
Chloé figyelte, felbukkan-e Renatá, mert most már egészen biztos volt
benne, hogy a gazda nem mehetett el a kincsei nélkül. Közben elhatározta: ha
szerencséje lesz, magával viszi Hannah Millicentet is. Az ezredesnél biztos ő is
lehetne vendég, és az sokkal jobb, mint itt szolgálni.
 Átlopakodott a hálószoba ablakához. Renatá hangosan szitkozódva
ruhákat pakolt egy kosárba, kezében egy pálcával. A legutóbbi verés után
el se rakta. Szegény Hannah Millicent, biztos sokat mocorgott.
Most már csak a tiszteletes hiányzott. Talán még úton van a
csuhásokkal? Ilyenkor már itthon szokott lenni… Tovább viszont nem
találgathatott, mert Joshua hátulról elkapta a nyakát, és behajította a házba.
Ez nagyon hirtelen történt, nem tudott elég ügyesen esni, durván
beütötte a térdét. Hannah Millicent is felriadt, rögtön hüppögni kezdett.
Ugyanúgy félt Chloétól, mint Joshuától. De a zokogás csak akkor tört ki
belőle, amikor a másik szobából dübörögve megérkezett Renatá. Azzal a
lendülettel, amivel belépett, már ütötte is Chloét, ahol érte. Ő próbált a
falhoz húzódni és minél kisebbre gömbölyödni. Egészen biztosra vette,
nem jut ki onnan élve. Ilyen nagy verést ritkán kapott. Az asszony
elbődült, fekete fogai közül fröcskölt a szitok és a nyál. Még a pálcát tartó
keze is remegett a dühtől, úgy teperte le tajtékozva a lányt.
Aztán mintha elvágták volna. Joshua elkapta Renatá kezét, és együtt
füleltek. Chloé is hallotta a halk hangot a távolból, mintha kórusban
fütyülnének a szellemek…
Ezután valóságos földrengés rázta meg a falut. A repülő aknák egyike
rögtön a szemközti épületet tépte darabokra, a törmelék egy részét a
tiszteletes házára szórta.
– Mi a szar… – Joshua láthatóan megijedt.
Sötét porfelhő ömlött be az ajtón és az ablakokon az utca felől. A
tiszteletes rögtön utasította Renatát, hozza a lányokat, majd kifutott a
lépegetőhöz. A nő köhögve levett egy kötelet a falról, és Chloé nyakába
kötözte. Hannah Millicent időközben abbahagyta a sírást; egyszerűen már
nem tudta, mitől rettegjen éppen.
Chloé csak ekkor figyelt fel arra, milyen üres a ház. Bár a tiszteletes
mindent összepakolt, úgy látszott, az ezredesnek lett igaza, és elkésett az
indulással.
Amikor Renatá kivonszolta őket az udvarra, Chloé öklendezett a kötél
fojtogatásától, mégis egyre csak a fésűjére tudott gondolni, és a ládájára,
amelyről úgy látszott, mindenki megfeledkezett. A nő rájuk üvöltött, hogy
ne húzassák magukat, közben Joshuát bámulta remegve, aki a lépegető
fűtésével foglalatoskodott. Chloé látta, ez akár egy óráig is eltarthat, csak
utána bír majd elindulni a jármű. Sőt, a tiszteletes annyira felpakolta, hogy
valószínűleg még akkor sem.
 Joshua kurta szitkozódás kíséretében ugyanerre a megállapításra jutott.
Évek szorgalmas gyűjtögetését, munkájának minden gyümölcsét hagyta most
hátra egyetlen legyintéssel. Idegesen köpött egyet a jármű felé, majd intett
Renátának, hogy kövesse. Sietős léptekkel a hátsó kapu irányába indult, amikor
megjelent egy DOK a kerítés mögött. Joshua úgy látta, egyedül van, ezért
felemelte a revolverét.
– Engedj el minket! – rivallt rá félelemtől elvékonyult hangon.
Renatá szorosan mögötte állt, rekedten ismételgette a tiszteletes szavait. A
DOK úgy jött át a kerítésen, mintha az papírból lett volna. Ekkor jutott el Chloé
tudatáig, ki is áll Joshua udvarán. A negyvenhatszor kitüntetett, negyvenöt
fekete csillagos mellkas csillogott előttük. Marshell ezredes ellentmondást nem
tűrő robothangon dörögte:
– Add ide a lányt, és eltakarodhatsz!
Ebben a pillanatban újabb aknasorozat érte a falut, a föld ismét
beleremegett. Egy utcával feljebb elpusztult néhány kiürült ház. Chloé felnézett
a dombra, Randuszk felé, és látta, amint a városkapun hömpölyög ki a
menekülő tömeg. Szinte érezte a rettegésüket, pedig innen messziről apróbbnak
tűntek a hangyáknál is.
Talán beengedik a királyt, remélte. És akkor szolgálhatják őt.
Marshell ezredes nem kérte többször a tiszteletest, megindult felé elvenni,
amiért jött.
– Mire kellenek neked ezek, te úgyis csak megölöd őket… Nekem még
hasznomra lehetnének! Nézd meg, mindenem itt kell hagynom, legalább ezt a
kettőt ne vedd el! – károgta Joshua, azonban a DOK nem állt meg. – Jól van, te
ördög, mit szólnál az egyikhez? Melyik kell? – Majd megfogta Hannah
Millicent pórázát, és egy nagy rántással a robot elé dobta. – Na, egy neked, egy
nekem! – alkudozott hisztérikusan a tiszteletes.
Közben az egyre hangosodó sivítás újabb becsapódást jelzett. Joshua
felpillantott az égre, és abban a pillanatban a DOK keresztüldöfte egy
szuronnyal, megforgatta benne a fegyvert, aztán a földre hajította. Renatá úgy
vonyított, mint aki megtébolyodott. Marshell ezredes mérgesen kieresztett egy
kis gőzt a szelepekből, és felé mordult, mire a nő falfehéren hátrálni kezdett.
Önkéntelenül markolta a Chloét fogva tartó kötelet, de a lány megtántorodott,
elesett, így a póráz kicsúszott fogva tartója kezéből. Renatá megfordult, és a
házon keresztül, sikoltozva futásnak eredt. Nem egész ötven méterrel
távolabb újabb akna csapódott az épületek közé, a sikítás pedig
elhallgatott. Chloé megkönnyebbült.
Ismét megrázkódott a föld. Joshua lépegetőjéről potyogni kezdtek a
szerszámok és az alkatrészek, beterítve az udvart.
– Mennünk kell, ha túl akarjuk élni a mai napot – mondta hangosan a
gép. – És jegyezd meg, mostantól, ha valaki kérdezi, akkor te egy Marshell
vagy!
Az ezredes tudta, csak így juttathatja át Chloét a tűzvonalon.
Megfordult, elindult kifelé arra, amerről jött. A lány viszont nem hitt a
fülének, csak állt és vigyorgott, olyan boldog lett az új, hosszú nevétől.
Chloé Marshell.
Örvendezésre viszont nem maradt idő. A távozó ezredes után kiáltott,
aztán amikor a DOK visszafordult, Chloé kétségbeesetten mutogatta
Hannah Millicentet. Azt akarta, hogy őt is magukkal vigyék.
– Ő meg lehetne Hannah Millicent Marshell! – ajánlgatta fennhangon.
Az ezredes elbizonytalanodott, aztán mérges lett. Hirtelen nagyon
terhessé vált számára ez az egész helyzet. Ő, a király ezredese és kitüntetett
hadvezére, nem szöktetheti meg az összes rabszolgát, aki csak az útjába
kerül! Rájött, hogy bármilyen vadító kéj is hozta el ideáig, most már le kell
hűtenie magát. Ez az egész akár rosszul is elsülhet, amit sem a jó híre, sem
a gyomra nem bírna ki… A gondolatmenete viszont itt félbeszakadt, mert a
tiszteletes a háta mögött feltérdelt, odavánszorgott a harci robothoz, majd
egy apró résen átpréselve a revolverét, három golyót eresztett a veterán
DOK harcosba. Fájdalomtól eltorzult arcán a bosszú keserű öröme vibrált,
miközben hörögve eleresztette a páncélt. A füstölgő fegyvert a porba
ejtette, ahogy visszacsúszott a földre.
Chloénak úgy tűnt, mindössze egy pillanatig fürkészte Randuszk
kapuit, csupán egy kis időre kalandozott el, amíg az ezredes válaszát várta
– aztán meghallotta a lövéseket. Utána fel sem bírta fogni, mi történt.
Észrevette a robot halványuló szemét, és összerándult, mintha ő kapta
volna a sebeket. Először fel kellett ismernie a megtorlás dölyfös grimaszát
Joshua gyötrődő képén. Chloé átvette ezt a torz vicsorítást, és dühödt
sikítással vetette rá magát kegyetlen gazdájára. A pokolfajzatnak nem
kellett sok, hiszen az egyik kezében már így is gőzölgő beleit tartotta. A
lány felöklelte, utána egy rozsdás csőfogóval addig ütötte a fejét, amíg az
arcába fröccsent a vér. A tiszteletes már az első ütés után halott volt. Most
végre élettelenül meredt az égre, tekintetéből eltűnt minden gonoszság.
Chloé arra eszmélt, hogy a közeledő DOK robotokat már tisztán hallani.
Felállva a kerítésen át láthatta is őket. Rengetegen jöttek, lépteik alatt dübörgött
a föld.
A lány ellépett a holtesttől, kezét a ruhájába törölte. Odafordult Marshell
ezredeshez, szólongatni kezdte, de a robot pofáján nem világítottak a szemek, a
gép mozdulatlanul állt. Chloé ismét a közeledő DOK katonákra pillantott, aztán
Randuszkra, majd eldöntötte, mit fog tenni.
– Térdelj ide! – utasította Hannah Millicentet olyan hangon, ahogy
Renatától hallotta, viszont a lány egyáltalán nem figyelt rá. Az imént fedezte fel
apja holttestét a fal mellett, azt nézte üveges tekintettel. Feldagadt arcán
sebhelyek és alvadt vér, a haja csimbókokban lógott, és már nem maradt
könnye, hogy megsirasson bárkit. Még ha az az apja is.
Chloé odalépett hozzá, lekevert neki két pofont. A kislány csak annyira
méltatta, hogy ráemelje fátyolos tekintetét.
– Térdelj ide a gép mögé, állj négykézlábra, ha élni akarsz! – kiabálta.
Hannah Millicent megtette, pedig már egyáltalán nem akart élni.
Chloé fellépett a hátára, és az öklével dörömbölt a gép fémbordáin. A DOK
hideg volt, rendíthetetlen. Az öreg nem válaszolt. A lány ujjával végigtapogatta
az egymáshoz illesztett paneleket, itt-ott kis vérnyomot hagyva. Joshua vére
volt, de Chloét nem zavarta, annyira lekötötte, hogy megfejtse a zár titkát.
Próbálta felidézni az este látottakat, kis ügyeskedés után sikerült is kinyitnia a
vezérlőfülkét. Marshell ezredes haldokló teste majdnem elsodorta, amint a
földre zuhant. A lány melléugrott, letérdelt, és elmosolyodott. Soha senki nem
ültette még az asztalhoz, vagy adott neki takarót, mint ez a szent ember.
– Chloé Marshell – suttogta egészen közel a férfi arcához. Kiszáradt ajka
megérintette az öreg borostás arcát. Az ezredesnek tudnia kellett, hogy
megjegyezte az új, hosszú nevét. Aztán rámosolygott, és hátrasimította az ősz
hajat, ahogy tőle látta.
Marshell szinte teljesen megbénult az egyik gerincét ért lövéstől, nem bírt
megszólalni sem. Csak az egyenruhájára tudott gondolni, amit a nagy
sietségében a szekrényben hagyott. „Senki sem fog anélkül megismerni, itt
fogok megdögleni ezen a redvás udvaron” – rettegett a téboly küszöbén.
Nyögve kapkodta a levegőt, de már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára
megérintse a babát… a lánya babáját, melyet az ingébe tűrve magával
hozott. Ha ez az utolsó csata, ha ez az utolsó levegővétel, nyugtatta magát,
legalább vele volt ez a baba, és így talán kicsit a lánya is…
Aztán az a kis kurva egyszerűen kivette a kezéből!
Chloénak könnybe lábadt a szeme az örömtől. Legszívesebben
megvárta volna, hátha mond még valamit az ezredes. Vagy legalább
várhatott volna, míg meghal, de úgy érezte, nincs már elég ideje.
Kézfejével megtörölte az orrát, sóhajtva megpuszilta a rongybabát,
majd betűrte a blúza alá, ahogy az ezredestől látta. Újra felmászott Hannah
Millicent hátára, és beült a DOK-ba. Az öreg kimeredt szemmel nézte.
A műszerfal elsőre bonyolultnak tűnt, de Chloé szinte azonnal
megtalálta a megfelelő fogantyút, és életre hívta a gépet. A robot magába
zárta, és dohogni kezdett.
„És most irány Randuszk!” – gondolta a lány. Megpróbált lépni, de
nem sikerült. Ettől el is múlt az a beteljesedett álom hangulat, amitől egy
perce olyan gyorsan dobogott a szíve. Ismét koncentrálnia kellett. Már csak
ez az egyetlen akadály állt közte és az acélfalú város között. Előrenyúlt,
ezzel a gép egyik karját felemelte, de a másik három csak lógott tovább
haszontalanul. Véletlenszerűen átállított néhány kapcsolót, és újra
próbálkozott. A karok most mind mozdultak, ám egyszerre, ugyanúgy.
Visszaállította a műszerfalat az előző helyzetbe, majd másképp próbálta a
vezérlőnyílásba helyezni a kezét. Ettől a robot egészen új mozdulatokat
produkált. Épp úgy vélte, ráérzett, amikor a kerítés újabb része szakadt fel,
és két DOK katona lépett mellé. Az egyik menten fegyvert fogott Hannah
Millicentre.
– Ööö… Ő velem van! – szólt félszegen Chloé, de kint már erőteljes
robothangon visszhangzott a nyökögése, amitől felbátorodott. – Hannah
Marshell a neve, ne bántsátok!
– Marshell ezredes? – Még a torzítás ellenére is hallani lehetett a
meglepetést a katona hangján, amit aztán mind a ketten tisztelgéssel
erősítettek meg. – Nem tudtuk, hogy ön is megtisztel bennünket a
jelenlétével – hadarta a harci robot.
Az öreg eközben a földhöz szögezve meresztgette bevérzett szemét. A
tehetetlenség és az iszonyat mardosta csapdában vergődő lelkét. Senki még
csak rá se nézett, senki sem hitte, hogy még életben van.
Chloé hirtelen élvezni kezdte a helyzetet.
 – A királyom, a hűségem, mind a kettőből van nekem… – szavalta, de nem
emlékezett a végére. – Valami baj van?
– Nem, uram… Csak nem láttuk a reggeli eligazításon, és… – kezdte
magyarázni a másik DOK.
– Carmin király megengedte, hogy visszább vonuljak – közölte Chloé, aztán
kisvártatva hozzátette: – De visszavár. Őt kérdezték már?
– Nem, uram… – toporgott az első, és rövid gőzpisszenések hagyták el a
kazánját. – Kérünk engedélyt folytatni a rohamot!
– Folytassák, csak folytassák… Ha nem hagyják nyitva a kaput, akkor is
menjenek be! – biztatta őket a lány, remélve, hogy ennyi elég lesz.
A katonák tényleg rögvest továbblépdeltek. Nem is sejtette, hogy legalább
annyira megkönnyebbültek, mint ő.
Chloé most megint Randuszk felé emelte robotfejét. A szegecselt
acélfalakon túl, ott van a fehér ház, és benne egy álom. A DOK-légió
nemsokára odaér, és vele tart a halál. A kapu már csukódott, úgy látszott, nem
kell nekik Carmin király. A város felkészült az ostromra.
Most elindulhatna, hisz még egy perce is oda vágyott…
Aztán eszébe jutott a kislány, aki ott térdepelt mellette a földön. Furcsa
felismerés volt ez. Mégis… valahogy jól érezte magát tőle. Továbbra is a várost
nézte, de a tekintete megváltozott. Ez már a búcsú volt. Ugyanis arra jutott,
hogy ha ő most lehet ezredes, akkor Hannah Millicent miért ne lehetne vendég.
Emiatt úgy döntött, hogy másik irányba mennek.
– Gyere, Hannah Millicent, keresünk egy csöndesebb helyet! – dörögte új
robothangján Chloé, azzal elindult kifelé a faluból. A gép ügyetlenül, de
engedelmeskedett. Döngő léptekkel hagyta maga mögött a vérrel öntözött
udvart és a még mindig némán haldokló öreget. A kislány szó nélkül követte.
Chloé nem tudott betelni torzított hangjával:
– Ha más nem is, de szerintem mi ketten túléljük ezt a napot… És előre
szólok, hogy egy vendégnek nem kell mindenért engedélyt kérnie, mert azzal
csak felbosszantasz!

Szomroll, Nagy Carmin birodalmának 62. évében

Hannah Millicent Marshell