1

Cyberpunk
~ Novellák ~
~…~

2
 TARTALOM

Védőblokád 4
Joshua Bonham (Szántai Zsolt)
Bejruti kószálás (ford: Szántai Zsolt) 23
John Shirley
Égjáró (ford: Szántai Zsolt) 62
William King
Cinema Altéré (ford: Szántai Zsolt) 88
Andrew Stephenson

3
 Joshua Bonham
Védőblokád
(Defensive Barricade)
(írta: Szántai Zsolt)

Úgy érzi, megőrül, ha nem nyitja ki a szemeit.

Valamennyi arcizmát megfeszíti, de úgy érezi magát,
mint az állatkertben repülni próbáló nyesett szárnyú
pelikán. A tudatában megfogalmazódott, hogy mit akar
tenni, az agya kiadta a parancsot, de a teste nem
engedelmeskedik. Az alsó és felső szemhéjait mintha
mázsás lakatokkal kapcsolták volna egymáshoz.
Vak, de a hangokat tisztán hallja, és még élesebben
érezi a szagokat. Érzi a spirituszláng bűzét, hallja a halk
csörrenéseket. Érzi a csípős füstszagba keveredő
édeskés illatot, hallja a szavakat.
– Kár belé – mondja valaki.
– Ezt azért még beadjuk neki.
– Már legalább kétezer dollárnyi szart belényomtál,
és...
– Ha kell, akkor belenyomok még kétezer dollárnyit!
Nem igaz, hogy semmit sem tud!
Az agya ráförmed a bal kezére, hogy csapjon a
nyakára. Semmi. A jobb keze sem engedelmeskedik.
Hallja, ahogy a tarkójába halk bőrreccsenéssel behatol
4
egy tű. Érzi, hogy valami folyadék pumpálódik a
vérkeringésébe. Érzi, hogy a folyadék tarajos-habos
hullámai az agya felé csapnak...

A lány gyönyörű volt, vad, és minden apró

porcikájából az erotika ígérete áradt. A kosárlabdapálya
rozsdás, szakadt drótkerítésének támaszkodott, távol a
többi pillangótól, és elmélyülten reszelgette a körmét.
Hosszú, térd fölé érő fekete bőrcsizmát, alig-
miniszoknyát, és seszínű pólót viselt. Időnként
felpislantott – hosszú fekete szempillái akár plasztikból
is lehettek volna, ajkai, mint két vérszínű, egymás
tetejére szorított bélszínszelet, fitos orra akár egy
aprócska konnektor. Szemöldökét leborotválta, haj is
csak a homlokától a tarkójáig húzódó háromujjnyi
sávban volt a fején, azt is lilásra festette. A bal
halántékán két szörnypofájú pandamedve birkózott
(vagy párzott?), a jobb karján csuklótól a poló rövid
ujjáig egy kígyó tekergette rikítóan színes, pikkelyes
testét.
Tokeo imádta a tetovált nőket. Az „ő fajtájához”
tartozó lányok között is volt néhány, aki ilyen
örökmatricával díszítette a testét – de azok a képek
szelídek voltak, gésákat, virágokat, aprócska kolibriket,
pillangókat ábrázoltak, és olyan helyen voltak, hogy
csak az láthatta őket, aki közeli kapcsolatba került a
viselőjükkel.
Ez a lány nem volt szelíd, sőt, a külseje alapján
inkább agresszívnek lehetett nevezni – de az egész
soron ő volt a legszebb. Mintha egyenesen a
5
legtitkosabb álmaiból lépett volna elő. Tokeónak
jólesően megbizsergett a háta, ahogy a lány mellett a
drótkerítésre akasztott piros bőrdzseki belső zsebéből
előkandikáló, boxerrel kombinált tőrre esett a pillantása.
Vad lehet a kicsike, gondolta.
Kiszállt a '17-es Porschéból, megigazította a
nyakkendőjét, szolid, de pénzszagot árasztó Boss
öltönye zsebéből előhúzott egy csomag Davidoffot, meg
egy antik, és ezért felbecsülhetetlen értékű benzines
arany-Zippót, és látszathanyagsággal rágyújtott. A
kihalt utca túloldalán a lány a piros dzseki egyik
zsebébe süllyesztette a körömreszelőt, tűnődve átbámult
Bronx neonauráján, egy pillanatig az alig pislákoló
csillagokra meresztette a szemét, majd a miniszoknya
farzsebéből előkotort egy laposra sült, gyűrött
Marlborót, meg egy csomag Hyatt reklámgyufát. Ő is
rágyújtott; még a cigarettát is agresszíven szívta – a
barnás filteren a vörös rúzsfoltok mellett apró
harapásnyomok látszottak.
Tokeo körülnézett. Időnként sikerült leráznia az apja
által ráerőszakolt testőröket, de tudta, hogy mint mindig,
most is hamar a nyomára fognak bukkanni, hogy szelíd
erőszakkal rávegyék, egyetlen lépést se tegyen nélkülük.
Az apja szerint egy sokmilliárdos vagyon majdani
örököse, a KIBER-NIP jövendőbeli tulajdonosa, a
dollárhalmokat érő titkok ismerője nem sétálhat
szombat esti bulira éhező kamaszként a világban. Tokeo
tudta, hogy ez valóban így van, de a vére pezsgett, és
amikor tehette a már-nem-kölyök-még-nem-férfi
tizenhét évesek lazaságával belevetette magát abba az
6
izgalomtól, erotikától, kalandtól és veszélytől pezsgő,
langyos és bűzös pocsolyába, amit általában ÉLET-nek
neveznek. Így, csupa nagy betűvel.
A testőröknek nyoma sem volt – a lány viszont
rápillantott. Tokeo úgy érezte, bátorítás van a szemében.
Tokeo számára az ÉLET pedig azonos volt a pár
dollárért megszerezhető élvezettel, amit az utcán
lézengő palivadászok nyújthatnak. Mély lélegzetet vett,
és a határozott léptekkel a lányhoz ment.
– Izé... – kezdte, de ahogy belenézett az égő
szemekbe, ahogy beszívta a lány parfümjének (antik
Trezor volt, az aukciókon egész vagyont elkérnek egy
ilyen régiségért) és feromonjának zsongító illatát,
elakadt a szava. Mindig egy ilyen illatú nőről
ábrándozott!
– Én meg Cindy vagyok – mosolygott a lány, és
elpöckölte a végigszívott cigarettát.
– Tokeo – mondta Tokeo, és japánosan meghajolt.
– Cindy – mondta a lány még egyszer, és gúnyosan,
de nem esetlenül pukkedlizett egyet.
– Szép a hajad – mondta Tokeo tétován. – Meg a
tetoválásod is.
A lány az utca túlsó oldalán álló Porschéra nézett,
majd tetőtôl-talpig végigmérte a fiút, és felnevetett.
– Szép – mondta. A bal szemfogában aprócska
brillkő ragyogott.
– Nem akarsz... – Kezdte a fiú, de elhallgatott.
A lány kérdően felvonta a szemöldöke helyét.
– Mit?
– Csak arra gondoltam, hogy... esetleg...
7
 – Igen?
Tokeo megremegett. A lány szemeiből
lézerpengeéles kíváncsiság csapott felé. Cindy nem
csodálkozott, nem bosszankodott, nem látszott rajta
semmiféle érzelem; egyszerűen csak kíváncsi volt.
– Rengeteg pénzem van. Úgy értem... Ki tudlak
fizetni, bármennyit is kérsz.
– Egy százas – mondta a lány közömbösen. – És
nem megyek fel hozzád. És nem a kocsidban fogjuk
csinálni.

...felé csapnak. A zöldessárga hullám megostromolja

a barázdált, göbös tömböt. Az anyag rugalmasan
ellenáll, a hullám tajtékokra foszlik rajta, de a zöld
cseppek, és a sárga üledék befurakszik a barázdák közé.
A sárga üledék darabkái apró lándzsákként utat
metszenek a tömb anyagába, és egyre beljebb fúródnak.
A zöld cseppek becsorognak a résekbe, és megkezdik
végtelen útjukat a tekervényes labirintusokban...

A Fulton közepén a lány intett Tokeónak, hogy

állítsa le a kocsit. A Porsche elég furcsán nézett ki a
kiborogatott szeméttartályok között, de Tokeo nem
törődött vele. Izgatott volt. A száz dollárt nem találta
soknak – ahogy a lány hosszú, napbarnított és sima
combjaira nézett, ahogy vezetés közben belesett a
felcsúszott miniszoknya alá, úgy érezte, az sem lett
volna túlzás, ha Cindy a dupláját kéri.

8
 Ahogy kiszállt a kocsiból, jóleső izgalom áradt szét
benne. Elnézte Cindy ringó csípőjét, és lehajtott fejjel
besietett utána az ócska hotelbe.

...tekervényes labirintusokban. A sárga dárdák egyre

beljebb nyomulnak a göcsörtös tömbbe. A zöld cseppek
már szinte a labirintus valamennyi folyosójára
eljutottak. Végigfolynak a járatokon, átáztatják a
falakat, és beömlenek a tömb közepén levő hatalmas
csarnokba. Már a sárga dárdák is megérkeztek, és
egymáshoz tapadva fallá tömörülnek. A fal szélei
behajlanak, és lassan alakot ölt egy hányásszínű doboz.
A zöld csöppek is összesűrűsödnek, és mire a feszes,
hártyafalú doboz a csarnok közepén áll, a folyadék
megszilárdul. A zselészerű massza visszaomlik
önmagába, de csak azért, hogy egy pillanattal később
egy karmos kézzé alakuljon. A karmok kaparászni
kezdik a csarnok ruganyos falát borító aranyszínű
szemcséket...
Nem tudja, hogyan és miért, de érzi a kaparászó
karmok okozta fájdalmat. Azt a fájdalmat, amire mindig
vágyott – de amit most képtelen elviselni.
Gondolatok áramlanak végig az agyában. Eszébe jut
a lány, a piros dzseki, a boxeres tőr...

A lépcsôház kopott volt és mocskos; mindenfelé

elhajigált, használt óvszerek, üres üvegek, drogtapaszok
védôfóliái, vérmocskos fecskendôk és taknyos
papírzsebkendôk hevertek. A leköpködött falakat
kétujjnyi vastag graffitiréteg fedte. Tokeo, hogy
9
valamivel elterelje a figyelmét a cipôje talpára minden
lépésnél rátapadó nyúlós mocsokról, szórakozottan
olvasgatni kezdte a feliratokat.

MARX SZAKÁLLAS VOLT

LENIN KOPASZ
ÉN MEG NARKÓS VAGYOK.
Arab feliratok, a harmadik emeleti lépcsőfordulóban
egy szakadt Buddha-plakát. A negyedik emelet után
kiderült, hogy a házat a politikai ultrák is sűrűn
látogatják: az egyik firkán egy jókora, csizmás lábakkal
ellátott fekete horogkereszt, és egy bakancsos vörös
csillag vitustáncot járt egy sárga Dávid-csillagon.
Kicsit arrébb: SZTÁLIN ÉLT, ÉL, ÉS ÉLNI FOG –
hirdette valaki.
SIEG HEIL! – ez már az ötödik emelet után volt
felfestve. A felirat mellett egy WC színes rajza látszott,
benne egy jókora, barna ürülék-croissant kuporgott. A
kupachoz egy nyíl vezetett, aminek a szárára az ADOLF
HITLER nevet írta fel valaki nagy betűkkel.
Gyalog mentek fel a hatodikra. Amikor ráfordultak a
folyosóra, egy dagadt, asztmásan ziháló, zsírszagú
öregasszony furakodott eléjük.
– Új vagy, kicsikém?
– Új – felelte Cindy.
– Egy tízes. Előre kérem! – A dagadt Cerberus
kinyújtotta a kezét.
Cindy Tokeóra nézett. A fiú gondolkodás nélkül a
zsebébe nyúlt. A tízdollárost mutató- és hüvelykujja
10
közé csippentette – még véletlenül sem akart hozzáérni
a vénasszonyhoz.
A szobát belülről egy rozsdás retesszel lehetett
bezárni.
– Kezdhetjük? – kérdezte Cindy.
Tokeo bólintott, meglazította a nyakkendőjét. Cindy
furcsa tekintettel végigmérte Tokeót, majd az ágyra
hajított a piros dzsekit, gyors mozdulattal letolta a
fekete alig-bugyit, és ott állt, meztelenül; a mellei akár
két szilikonlabda, a dereka ívelt, a bőre aranybarna,
fazonra borotvált szeméremszőrzetének dzsungelébe
bújva ott nyíladozott a Kielégülés ígérete.
Tokeo megremegett, és úgy érezte, mintha a
pillantásával magához vonzhatná, lányt; mintha Cindy
egy formás és érzéki vasdarab lenne, az ô tekintete
pedig egy óriási erejű mágnes.
Lehunyta a szemeit, hogy örökre megőrizze,
belevésse agya ROM-jába a képet, a csodát, a
kielégülést ígérő eksztatikus-erotikus Vénuszt...

...a lány, a piros dzseki, a boxeres tőr, Cindy

meztelensége, a korbács... Mintha minden egy-egy
poszter lenne a csarnok falán. Poszter-emlékképek,
amik bizonyos távolságból nézve aranyszínű pöttyöknek
látszanak. Bizonyos távolságból... A zöld kéz újabb
ujjakat növeszt, az ujjak pedig borotvaéles, és tűhegyes
küretkanál-karmokat. És valamennyi karom a poszter-
pötty-emlékeket kaparássza, nyúzza, karistolja...

11
 – Nem akarsz előtte egy masszázst? – kérdezte
Cindy.
Tokeo fintorogva az ágyra pillantott.
– Csak azért – folytatta a lány –, mert ha akarod, egy
húszassal meg kell toldanod a százast.
Tokeo lassan levetette a zakóját, és körülnézett, hová
tehetné. Végül a sáros lábnyomoktól tarka padlóra
eresztette. Furcsa, gondolta. Pedig már rég nem esett.
– Rendben – mondta. Villámgyorsan levetkőzött, és
a penésszagú ágyra hasalt. – Kezdheted.
Megreccsent a padló. Tokeo érezte, hogy a lány
mellé térdel. Az ágy tiltakozóan megreccsent. Különös,
gondolta Tokeo, miközben megpróbálta ellazítani
magát. A több lány mindig előre kérte a pénzét...
Cindy puha ujjai végigzongoráztak a gerincén.
– Így jó?
– Jó... – suttogta Tokeo, és oldalt fordította a fejét,
hogy a lányra nézzen. – Ne...! – próbált kiáltani, ám a
következô pillanatban a halántékába reccsent Cindy
tőrének boxernyele.
Tokeo szemei elé könnypászmák úsztak, és egy
hosszú, végtelennek tűnő másodpercre megtriplázták
Cindyt. Cindyt, aki mintha egy lassítva lejátszott film
szereplője lenne, újra a feje fölé emelte az öklét, és az
ujjaira halálos gyűrűként feszülő fémkarikákat.
A lassítás véget ért; a film felgyorsult – az ököl
lecsapott.
Filmszakadás: teljes sötétség...

...nyúzza, karistolja, tépi, vágja.

12
 Döbbenet: Ez a csarnok az agyamban van!
Tokeo megrémül.
Ki...? Miért...? Mit...? Hogyan...?
A rémület félelmet szül, a félelem a gyávák erejét.
Az erő pedig elegendő a védekezéshez. Tokeo látja a
csarnokra nyíló alagutak szájában megjelenő ezüstszínű
pengéket. Látja, és megkönnyebbül...

Amikor magához tért, már nem a bérkupi mocskos

szobájában volt. Felemelte a fejét, és jobbra nézett.
Fehér csempés falak, a sarokban egy krómos
csillogású szekrényke, tele gyógyszeres dobozokkal,
mellette egy vízcsap, egy fertőtlenítőszer tartály, egy
kézszárító. A mennyezeten egy vakítóan fehér fényű
reflektor világított.
Balra fordult. Egy hatalmas 2D monitor, mellette
egy holovetítő, egy bonyolultnak látszó műszer, egy
kapcsolókkal és színes nyomógombokkal teli
vezérlőpult, meg egy komputerterminál.
Megpróbált felülni. Nem sikerült. A kezeit, a mellét,
a hasát és a lábait tenyérnyi széles plasztikpántok
szorították egy vegyszerszagú asztalhoz.
– Helló, kis japán!
Tokeo még jobban felemelte a fejét, és előre nézett.
Az asztal végében, a lábai mellett levő két lábtámasz
között Cindy állt.
– Szép vagy... – rebegte Tokeo önkéntelenül.
– Szép! – mondta a lány kacagva, és belemarkolt a
homlokába.

13
 Tokeo riadtan hátrahőkölt. A lány fejéről az irokéz
hajjal és a tetoválással együtt levált a bőr – de nem vér
buggyant ki alóla, nem is egy krómcsillogású
droidkoponya, hanem egy Hófehérke-fekete hajzuhatag.
– Ez sem valódi – mondta a lány, és lerántotta a jobb
karjáról a kígyórajzolatos műbőrt.
Tokeo összezavarodott.
– De hogyan...? – kezdte esetlenül, de elcsuklott a
hangja.
Cindy nevetett, és gúnyosan dalolni kezdett.
– Színház az egész világ... – Elhajította az álskalpot.
– Végy egy kis adag megfelelő összetételű feromont,
egy üveg parfümöt, egy-két dögös cuccot, aggasd rá az
egészet egy 90-60-90 méretű próbababára, és máris a
tiéd a Porschéval tyúkokra vadászó kis japán kakas, aki
pont az ilyen csajokra bukik.
A kurvából középosztálybeli fiatal lánnyá vedlett
Cindy mögött egy szakállas, mesztic kinézetű, legalább
egy kilencven magas férfi állt.
– Mi...? Hol...? – Tokeo szava elakadt. A szájából a
kábulat alatt összegyűlt nyál hirtelen a torkára folyt.
– Ez, és itt – mondta a mesztic, és Cindyre nézett. –
Akkor most végre elkezdhetjük?
A lány bólintott. Tokeo csak most fedezte fel, hogy
nem a pólóját, nem miniszoknyáját, és nem a piros
dzsekijét viseli. Almazöld, ujjatlan szövetruha volt rajta.
Mint valami műtős dressz, gondolta a fiú, és megrémült.
Műtő!
– Mit akarnak...? A pénzem... Mind odaadom!
A mesztic legyintett.
14
 – Kevés – mondta, és a 2D monitor mellől Tokeóhoz
vezetett egy száloptikás kábelt.
– A kocsim... Vadonatúj... Porsche...
– Kevés – ismételte a mesztic. Szorosan Tokeo
mellé állt, a padlóra ejtette a kábel végét, és könnyed
mozdulattal oldalra fordította az asztalt.
Úgy lógok itt, mint valami hibbant artista egy
házfalon, gondolta Tokeo, és a padló szürke csempéire
nézett. Hányingere volt.
A mesztic gyakorlott kezekkel Tokeo tarkójára
erősített egy tucatnyi elektródát.
– Agyszonda? – kérdezte a fiú rémülten.
– Agyszonda – felelte a mesztic, és visszafordította
vízszintesbe az asztalt.
– De mit... Mit akarnak kiszedni belőlem?
A mesztic gúnyosan elmosolyodott. Cindy az
asztalhoz lépett, és a szeme elé emelt egy
halványrózsaszín folyadékkal teli fecskendőt.
– Semmi különöset – mondta. – Csupán egy
aprócska kódocskát.
– Az apám cégének...? – kezdte Tokeo, de újra
elcsuklott a hangja.
– Igen. A KIBER-NIP védelmi rendszerének kódját.
Ennyi az egész.
– Tőlem nem fogják...
– Tudjuk. Hűség a céghez, hűség a családhoz,
inkább öljünk meg, de nem árulod el, satöbbi – mondta
Cindy, és Tokeo bicepszébe döfte az injekciós tűt. –
Éppen ezért kihagyjuk a szokásos verőlegény-
faggatózást, és rögtön a kemoterápiával kezdjük.
15
Először csak egy enyhe kis drogocskát kapsz, de ha
ezzel nem érjük el a célunkat, egyre erősebb szereket
fogunk beléd nyomni.
– Ha pedig ez sem használ... – kezdte a mesztic, de
Cindy belé fojtotta a szót:
– Ez használni fog.

...és megkönnyebbül.
A pengék, mintha önálló tudattal rendelkeznének,
vagy mintha valami isteni parancsra tennék,
előrelendülnek, és belefúródnak a kék plazmakézbe. A
karmos ujjak megfeszülnek. A pengék forogni kezdenek
a vértelen sebekben.
Tokeo fellélegzik. A kezet darabokra hasogatták az
ezüstpengék, a sárga doboz semmivé foszlott.
Újra megpróbálja kinyitni a szemeit.
Hangok:
– A rohadt életbe! Szaros ki citromképű! De ettől
most kikészülsz!
Tokeo érzi az ádámcsutkája mellett a gégéjébe
hatoló tű égető szúrását. Érzi a testébe lökődő újabb
folyadéktömeget.
Gondolatban felnevet.
Ez jó. Ez most nem zöld és nem sárga. Metálkék...
A metálkék folyadék beömlik a barázdált, göbös
tömb alagútjaiba. Akadálytalanul beárad a csarnokba,
és...
És alakot ölt egy száj. Egy ezer agyarral vicsorgó
sátáni pofa. Az agyarak vége tompa, de mindegyiken
kinyílik egy-egy csapóajtó, és – akár a rugós késből a
16
penge – mindegyikből elővágódik egy-egy hosszú
kocsányon lógó száj.
A parány-szájak tépni-harapdálni kezdik a csarnok
falára tapadó emlék-posztereket. A zsákmányukat
visszaköpik a sátánpofába...
Tokeo összeszedi minden erejét. Az emlékeimet ne!
Hagyjatok! Ne bántsátok az emlékeimet!
A parány-paraziták azonban tovább marcangolják a
csarnok falát.
Tokeo reménykedve az alagutak bejáratára néz.
Nyoma sincs az ezüstpengéknek.
Képtelen tovább elviselni a fájdalmat...

A rózsaszín koktél után még tisztán tudott

gondolkodni, de amikor a másodszorra kapott
citromsárga is elvesztette a hatását, már egyre
zavarosabb lett az elméje.
Cindy és másik pribék jól el volt látva
vallatódrogokkal; mintha a szivárvány összes színéhez
lett volna egy szerük. A citromsárga után egy
zöldessárga lötty következett, aztán egy metálkék.

...a fájdalmat, és elájul.

Amikor magához tér, a csarnokból eltűntek az apró
szájak, és eltűnt a szörnypofa is. Újra hangokat hall.
– Na?
– Semmi. Emlékek nőkről, iskolákról, az apjáról,
rólam... A lényegnek nyoma sincs.
– Szar ez a monitor. Vagy a kábel. Vagy az egész
cucc.
17
 – Vagy semmit sem tud a töketlen.
– Az isten verje meg! – Puffanás, és éles csörrenés.
Tokeo érzi, hogy valaki megmarkolja a mellén az inget.
– Te francos kis citromképű! Nyögd már ki! Nyögd már
ki, vagy kinyírlak! Egy nagy halom pénzt kapnánk azért
a nyamvadt kis számsorért!
– Hagyd. Úgysem hallja.
Tokeo érzi, hogy a két kéz elereszti.
– Most kap egy kis krekkel spanolt indemizint. Ha
ez sem szedi ki belőle...
– Akkor nagy szarban vagyunk.

A hullám színtelen, de gyorsabban hatol be a

csarnokba, mint az előzőek. A folyadékcseppek most
nem karmokká alakulnak, nem is szörnypofákká:
egyetlen hatalmas, több tucatnyi kaparóéllel ellátott
penge ez egész. Ahogy forogni kezd, sorra leválnak a
csarnok faláról az aranyszínű emlékszemcsék.
A memóriaszilánkok kiáramlanak az alagutakon,
áthatolnak az agyburkon, át a koponyacsonton és a
bőrőn, és belecsorognak az elektródakapukba, hogy
végigvágtassanak a kábelek belsejében, és halvány,
elmosódott képekké alakulva megjelenjenek a
monitoron.
Tokeo kétségbeesetten megpróbál gátat állítani a
folyamnak, de minden hiába.
Tokeo felejt.
A csarnok faláról sorra leválnak az emlékrétegek.
Tokeo látja, ahogy kisodródnak az agyából a ma, a
tegnap, és a tegnapelőtt eseményei. Látja, hogy elúsznak
18
a szajhákról, a fékevesztett szeretkezésekről őrzött
agyképei, hogy belerohannak a kábelekbe azok a
tudásfoszlányok, amik az iskolákban rögzültek benne.
Tokeo felejt.
Egy elúszó emlékposzteren látja magát, az ötéves
önmagát, ahogy játék lézerpisztollyal hadonászva sorra
lelövi az apja testőreit. A gorillák grimaszt vágva a
szívükhöz kapnak, és nevetve a földre rogynak.
Látja, ahogy az anyja – ó, milyen régen találkozott
vele! – a másfél éves Tokeo szájába gyömöszöl egy
kanálnyi almapürét.
Látja, hogy a dadája kiveszi alóla a szaros pelenkát.
Látja azt – eddig nem is tudta, hogy erre is
emlékszik –, amikor kibújik az anyjából; amikor
átevickél a szülőcsatornán; amikor a jó meleg, és
kényelmes anyaméhben kapálózva, a vörös homályban
először megmozdítja az ujját...
Aztán nem lát semmit.
Tokeo felejtett. Tudata, emlékei átkerültek a Cindy
nevezetű szörnykurva komputerének memóriájába.
A csarnok falán már csak egyetlen, alig észrevehető
emlékposzter van. A seszínű penge nekilát, hogy ezt is
levakarja, és a többi után küldje, de ahogy a vágóél
belehasít az aranyszínű szemcsébe, valami történik.
A csarnokba vezető alagutak kapujában megjelenő
vörös gömbök rápattannak a pengére. Nem hallatszik
sistergés, de a penge anyagtalan anyaga pezsegni kezd,
és lassan beleolvad a csarnok padlójába.

19
 A vörös gömbök még pásztázva körbecikáznak az
üres, meztelen falú csarnokban, majd visszahúzódnak a
leshelyükre.
Vannak titkok, amik sohasem derülhetnek ki.

Hosszú ideig tartott, míg Tokeo részecskéi újra

összetapadtak, és újra egészet alkottak, de végül
megtörtént.
Szórj higanygolyókat egy üvegtálba, melegítsd fel a
tálat, és forgasd addig, míg a cseppé olvadt
fémdarabkák egyetlen tócsává egyesülnek. A letépett
emlékposzterek, a helyükről leszaggatott
memóriapöttyök tócsája végighullámzott a logika
anyagtalan terében. A komputerhez kötött kamera az
asztalon fekvő élettelen test felé fordult.
Tokeo meghalt.
Tokeo létezik. De többé már nem kívánja a testi
örömöket.

20
 John Shirley
Bejruti kószálás
(Walk Through Beirut)

Áramszünet.
Egy egész Alsó Manhattanre kiterjedő áramszünet.
Az utca nem volt teljesen sötét; az épületek között a
város kivilágított részéből, a Fourteenth Street északi
végéből – ahol a gazdagoknak voltak tartalék
energiaforrásaik – átsejlő tompa fényháló nyújtózott.
Két háztömbnyi távolságban, a Delancey boltjaiban
gyújtott tüzekből rozsdaszínű fény szivárgott, az utca
túloldaláról, egy festékfirkákkal teletetovált falú elemi
iskola törött ablakai mögött sárgás lángok lobogtak. A
Keresztény Gyermekmilícia az iskola tornatermében
táborozott. Dexy látta a tornaterem nyitott ajtaján át
időnként kivillanó zseblámpafényeket.
2022. forró nyara olvadt viaszként csorgott át az
őszbe. Az esték még mindig melegek voltak, de Dexy
tudta, hogy nemsokára, talán úgy hajnali egy körül már
hűvös lesz, ezért előrelátóan felvette vadkutya dzsekijét.
Végigsimított a rövid és merevszőrű pitpullprémen,
és oldalra döntötte a fejét, mintha ő maga is kutya volna,
úgy hallgatta a Delancey-ből hallatszó huhogásokat és
lázas ordításokat, a széttörő üveg perverz csilingelését.
21
 Lövés dörrent.
Még egy.
– Ó, totál SZAR! - kiáltotta Marilyen, és
magassarkújában letipegett a bérház csorba kőlépcsőin.
– Áramszüüüüünet!
A hóna alatt egy gördeszkát tartott. Talán
magassarkúban akar ráállni? Nem, mégsem, mert
levetette a cipőit, és a tűsarkakat bőrfeszes neoprén
szoknyájának övszalagjába akasztotta. A két topánka
úgy lógott a derekán, mint két pisztolytáska. Felugrott a
gördeszkájára, és meglökte – a deszka gurulószerkezete
előre haladó mozgássá alakította a lábmozdulatok
kinetikus energiáját. Marilyn száguldva elindult a
járdán.
– Gyere, Dexyyyyyyy!
Az összes anitetkója beindult; a bőrére tetovált
animációs figurák végrehajtották horrorsztoriba, és
képregényekbe illő feladataikat. Marilyn egy rövid,
átlátszó, TV-dzsekit vett magára, amin véletlenszerűen
éppen annak az adónak a műsorát lehetett látni, amelyik
sugárzása keresztülhatol a lányon. Abban a pillanatban a
CNN egyik híradása – egy űrmunkás keresztüllavírozott
az L5 kolónia befejezetlen vázán – keveredett rajta
kollázsként egy PBS bejátszással, amiben éppen a Jézus
leszáll a mennyekből című középkori festményt
mutatták be. Hátborzongató egybeesés, gondolta Dexy.
Ahogy Marilyn végigsuhant az utcán, animációs
tetoválásai, Monroe parókájának szikrázó szôkesége, és
a TV-dzsekijén megjelenő képek mind-mind

22
összemosódtak, és egyetlen alakká, a nyugtalanul
pulzáló médiák által létrehozott Pierrot-vá váltak.
Olyan, akár egy McLuhan figura, gondolta Dexy.
Csillogó-villogó külső, de picsányi karaktere sincs.
Marilyn a hátsó kerekeire emelte a deszkát,
megfordult, és visszalökte magát Dexyhez.
– Gyereeee, Dexy! – kiáltotta lágy, fátyolos Monroe-
hangján.
Dexy örült, hogy Zizz lekopott. Amikor Marilyn
együtt volt vele, amikor affektáló pajtáskodással
cseverésztek, Dexy mindig kikészült.
Ahogy Dexy felé közeledett, Marilyn teste újra
mozgó tetoválások, és TV-dzseki képek nyüzsgésévé
oldódott. A nyitott dzseki egyik oldalán éppen a
prédikáló, és nagy komolyan a kamerákba meredő
Kölyökajatollah totálképe látszott; a másik oldalon,
Marilyn hasa, és meredező, természetellenesen tökéletes
melle között az egyik anarchista kalózadó rajzfilmje
pörgött: két szadista firkakamasznak álcázott figura – a
Kölyökajatollah, meg Baer tiszteletes, a Keresztény
Fundamentaláisták generálisa – éppen kirángatta egy
N.Y.C. feliratú sivítozó galamb szárnyait.
Ahogy megpördült és megállt, Marilyn
megszorította az övére erősített dobozkát – bekapcsolta
a szoknya alatti bikinibe épített miniatürizált audiót. A
zene is éppen olyan kollázs volt, mint a képek; egy
sztatikus zörejekkel manipuláló banda egy régi,
világsikernek számító diszkósláger feldolgozásával
játszadozgatott. A zene üvöltve bummogott a Marilyn
ülepénél levő formatervezett hangszórókból. Mailyn a
23
hangszórók szonikus vibrációit követve ritmikusan
himbálta és rángatta a csípőjét. Olyan vadul döfködte
előre az ágyékát, és olyan szélesek voltak a vállai, meg
olyan göbös a térde, hogy Dexy újra eltűnődött, vajon
lehetséges-e, hogy a csaj valamikor hímnemű volt.
Marilyn egy kicsit mindig túl kislányos volt, fôleg
amikor duzzogott valamiért. És állandóan média
cuccokkal aggatta tele magát – az ilyesmi Dexy szerint
tiszta buzis volt, de a nő talán ezt is csak egyfajta
figyelemelterelő varázslatnak szánta. Azt viszont el
kellett ismernie, ha Marilyn transszexuális, akkor
átkozottul profi módon csinálja. Biztos lekicsinyíttette
az ádámcsutkáját, és az egész arcát átszabatta. Talán egy
halom hormontablettát is beszedett, hogy nőiesen finom
legyen...
Dexy sohasem volt biztos a dologban, de ha nagyon
izgatta volna, elég lett volna, ha egyszer jól megdugja a
csajt. Szex közben mindenre fény derülhetett. Na nem
azért, mint Marilyn nem csináltathatott volna magának
vaginát – erről biztos nem feledkezett meg –, de
mesterséges vaginaváladékot kellett volna használnia,
meg a csiklója sem lett lett volna normális. Persze lehet,
hogy még egy csiklóbeültetésre is volt pénze – Dexy
nagybátyja, Ernie bácsi, az a vén köcsög például a
torkába operáltatott egy pöcköt.
– Mi van, nem akarod megkuksizni a balhét? –
kérdezte Marilyn. Oldalra döntötte a fejét, de csak
annyira, hogy csillogó haja az egyik szemére hulljon.
– Honnan tudod, hogy valahol balhé van? –
kérdezett vissza Dexy.
24
 – Amikor áramszünet van, mindig van balhé.
Különösen akkor, ha Kis Bejrutban van sötét.
– Már megint kevered a dolgokat, Marilyn. Azt a
helyet nem azért hívják Kis Bejrutnak, mert él ott egy-
két libanoni. Tudod? A harcok miatt ez a neve.
– Nem akarok egyedül menni.
– Pedig én most éppen a Meglepetés hatását várom.
Nem akarom hogy pont akkor üssön ki, amikor
belekeveredem valami szarba. Szeretnék egy kicsit
hozzászokni.
– Bevettél egy Meglepetést? Adsz egy kicsit? Adok
helyette pörgetőt.
– Csak egy löketre valót tudtam szerezni.
– 'szd meg!
– Jó.
– Hol szerezted?
– Futól.
– Futól? Lefogadom, hogy ő is ott lesz a balhénál.
Mehetnékem van. Na induljunk má'! Nyugi, még azelőtt
hatni fog, hogy odaérnénk.
Dexy a nőre nézett, és eltűnődött, elmondja-e neki,
hogy miért vette be a szert. Hogy mire készül.
De még egy ilyen meggymag-agyú csaj is, mint ez a
Marilyn, még ez is okoskodni kezdene. Lelökné
ugyanazt a dumát, amivel a videoterapeuta állt elő.
Hogy az olyan dolgokban, mint az ön-euthanázia, az
ember nem dönthet valami drog hatása alatt. Az
öngyilkosság komoly dolog; érdemes átgondolni,
mielőtt az ember az Á.Ö.E.E.-hez rohanna (az a hülye
terapeuta nem fogta fel, hogy Dexy soha az életben nem
25
használná az Állami Ön-Euthanázia Egységet, inkább ô
maga csinálná a dolgot). Meg hogy az öngyilkosság
általában nem ajánlott. Meg hogy bla-bla-bla...
Elmondana mindent, ami nyilvánvaló. Nem törődne
azzal, hogy ő, Dexy nem talált más megoldást, hogyan
dönthetne. Pedig hónapokig törte a fejét, de egyedül a
Meglepetés maradt. Ez az egyetlen dolog, aminek a
hatására meggondolhatja magát. Legalábbis Fu ezt
mondta. És Fu csak tudja, hiszen ő volt a környék
sámánja.
Meglepetés. Ez a drog állítólag beszél hozzád;
elmondja, hogy milyen vagy. Olyasmi, mint az ibogain
vagy a ketamin, de valahogy sokkal... moziszerűbb. És
kevésbé pszichedelikus. A hallucinációkat pedig nem
előzi meg az a jól felismerhető zsongás – ennél semmi
sem figyelmeztet, hogy jönnek a látomások. A képek
egyszerűen beúsznak a normál érzékeléseid közé.
Egyszerűen, és meglepetésszerűen – ezért is hívják
Meglepetésnek a szert.
– Most vajon ki csinálta az áramszünetet? – kérdezte
Dexy szórakozottan.
Marilyn megvonta a vállát, megpörgette maga alatt a
gördeszkát, majd leeresztette a járdára.
– A telepes dumagépemben egy csomó dologról
szövegeltek. A Szent Iszlám szeparatisták vállalják érte
a felelősséget...
– Ezek a kibaszott szeparatisták tök dilisek, ha azt
hiszik, hogy New York közepén létre tudnak hozni egy
független iszlám államot...!
– ... meg az A-Csapat is magára vállalta...
26
 – Kibaszott anarchisták!
– ... meg a skinheadek is.
– Kibaszott kopasz rasszista hígagyúak!
– Szerintem a skinheadek voltak. Ők semmitől se
tojnak be. Túl hülyék ahhoz, hogy féljenek.
– Baszódjanak meg! – mondta Dexy, és Marilyn
mellé lépett, aki újra meglökte a matricákkal
teleragasztgatott gördeszkát, de csak annyira, hogy pár
lépéssel a férfi elé guruljon. Ott megállt, bevárta Dexyt,
majd a bugyijából dörgő ritmusra mozogva újra elôre
pedálozott.
Dexy agyán átvillant egy gondolat. Egyáltalán itt
van ez a Marilyn? Lehet, hogy már működésbe lépett a
Meglepetés, és csak ideképzeli a csajt, de úgy, hogy
közben nem tud róla. Azt mondták, ennél a szernél ez is
lehetséges.
Hallott már olyan emberekről is, akik bevették a
Meglepetést, de egyetlen különösebb látomásuk sem
volt tőle. Hallucináltak ugyan, de csak egy
bevásárlókocsit toló vénasszonyt láttak; egy kupac
szemetet a csatornanyílás mellett, pedig valójában csak
egy darabka papír volt ott. Lényegtelen és unalmas
látomásaik voltak. Tulajdonképpen azon múlik, hogy az
ember ilyenkor mit lát, hogy ki az illető, hogy a
tudatalattiját mi foglalkoztatja, meg hogy milyen
érzékeny, és mekkora a képzelőereje. Legalábbis Fu
valami ilyesmiről beszélt.
Szóval lehet, hogy Marilyn látomás, gondolta Dexy
komoran. Lehet, hogy elég unalmas fickó vagyok

27
ahhoz, hogy csak a francos szomszédomat tudom
ideképzelni.
Ahogy Marilyn elsiklott mellette a gördeszkával,
Dexy kinyúlt, és megbökte – vagyis megbökte a nô TV-
dzsekijének vállán lézerfegyverrel lődöző zsaru képét.
Marilyn megingott a deszkán.
– Hé!
– Csak kíváncsi voltam rá, hogy képzellek-e, vagy
nem.
Marilyn meglepetten elvigyorodott, és értetlenül
Dexyre nézett.
– Tényleg? Igaz, már Jenny is mondta, hogy ma
annyira jól nézek ki, hogy olyan nincs is.
Dexy megállt, és végignézett az elsötétedett utcán.
Hallgatózva figyelni kezdte a néhány háztömbnyivel
arrébb sikoltozó szirénák hangját, majd a keletről és
északról érkező újabb vijjogásokat.
A hangok mintha egy bizonyos és azonos cél felé
tartottak volna. Talán a Kis bejruti zavargásokhoz, talán
valami más balhéhoz. Valószínűleg egy csomó zsaru és
mesterlövész ül a kocsikban, és egytől-egyig alig várják,
hogy meghúzzák a fegyverük ravaszát...
Mi a francot foglalkozom én a zsarukkal, meg az
orvlövészekkel?, gondolta Dexy. Elvégre nemsokára
úgyis halott leszek.
Körülnézett. Várta, hogy a Meglepetés egy
látomással válaszol a kérdésére. De semmi. Legalábbis
eddig még semmi.
Marilyn hosszú, fényes és sárga körmeivel
előhalászott az inge zsebéből egy drogtapaszt. A fogával
28
letépte, és kiköpte a védőpapírt. A kerek, ragacsos, fehér
papírdarab összegöndörödve a földre esett – úgy nézett
ki, mint egy meghalni készülő, összegömbölyödő
élőlény. Marilyn jó magasan a combjára, a szoknyája
alá ragasztotta a tapaszt, és megremegett, ahogy a
DMSO amfetamint nyomott a szervezetébe. Fecsegni
kezdett.
– Lemerevített ez a Meglepetés izé?
– Nem.
– Úgy hallottam, éppen ezért kísérteties. Úgy értem,
hogy nem érzed, hogy belőtted magad, és egyáltalán
nem is hallucinálsz. Legalábbis kábé húsz percig. De
aztán hirtelen valami lecsap rád, beléd hatol, akár egy
tűhegyes műpénisz... Aztán elmúlik, és egy ideig nem
érzel semmit, aztán... És aztán... – Marilyn hangja a
bugyirádióból hallatszó zene ritmusára lüktető,
szaggatott kántálássá változott. – És aztán, és aztán,
aztán. És aztán, és aztán, aztán. És aztán, és aztán,
aztán. És aztán, és aztán... – Tovább gagyogott.
A rádió új számot játszott; Paranoiás Johnny énekelt:

Van egy igazság, amit nem kerülhetsz ki,

Figyeld, mit énekel Paranoiás Johnny!
Az életnek a lángoló semmiben lesz vége
Rock'n'roll ritmusként rázkódva és remegve...

Lehet, hogy ez egy jel, gondolta Dexy. Lehet, hogy

ez egy aurális hallucináció. Az életnek a lángoló
semmiben lesz vége... Gyerünk, nyírd ki magad!

29
 Elképzelhető, hogy a drog miatt fogékonyabbá vált,
és a burkolt üzeneteket is megérti. Bárhogy is volt, egy
a lényeg. Az üzenet ugyanaz: Csináld meg!
De még messze volt attól, hogy biztos legyen benne.
Körülnézett az utcán, és mormolva megszólította a
drogot.
– Mutasd meg!
Még mindig nem történt semmi szokatlan. Az utcán
emberek álldogáltak, csoportokba verődve beszélgettek.
Némelyiknél elemlámpa, másoknál puska volt. Egy
páran, kisebb csoportokban elindultak a balhé központja
felé – mind érezték a zľrzavar pezsgését, ami valahogy
magához hívta őket...
A bugyirádió számot váltott: „A sötétség hat fajtája”
hallatszott. Dexy szinte érezte a teste köré tekeredő
sötétséget; ahogy kígyóbőrutánzat cowboy csizmájában
végigment az utcán, érezte, hogy a homályrétegek
pókhálókként válnak szét előtte. Hat fajta sötétség –
vagy több. Sötétség, amit elnyelt a csillagfény, és a
város másik végének égre rajzolódó fénygalaxisa; az
üres kapualjak tintasűrű sötétsége; a csatornanyílások
védőrácsainak csíkos sötétsége; a távolban összeszőkülő
utca szürkésfekete, szétfolyó sötétsége; széttöredezett
sötétség az utca végében lobogó lángokkal égő iskola
körül. A bizonytalanság sötétsége.
Delancey felől újabb lövés hallatszott. Aztán még
kettő.
Vajon éppen így akarok öngyilkos lenni? tűnődött
Dexy. Tényleg azt akarom, hogy egy eltévedt golyó
nyírjon ki? Inkább valami csendes és kényelmes
30
túladagolásra gondolt, vagy arra, hogy felrobbantja
magát valamelyik ócska klub színpadán. Hogy
performance-t csinál belőle, hogy művészetté
változtatja. Elfantáziálgatott: ellop egy kocsit, a Hudson
Street-en az egyik ismerős palesztinnel belerakat egy
bombát, aztán belehajt valamelyik fasiszta állat
limuzinjába. Valahogy úgy, mint az a jakuza-maffia
szarzsák, aki elcsórt egy rakás CD lemezt, aztán kinyírta
a valamit számító zenekarok tagjainak felét. Dexy
bandáját is ő intézte el.
Felrobbantani egy ilyen gennyládát... Átröpíteni a
pokolba! Ám Dexy tudta, ez csak álom. Azt is tudta,
hogy gyerekes az ötlet. Ha az ember történetesen
harminckilenc éves rocker, előfordulhat, hogy időnként
úgy gondolkodik, akár egy kiskamasz. Zavarba ejtő
dolog, de előfordul. Mindegy, most már biztos nem fog
megváltozni.
Elérek a sarokra, és balra fordultak. Marilyn Dexy
körül körözgetett, és közben tetőtől talpig
végigmustrálta.
– Jó segged van – mondta.
– Pofa alapállásba!
– Ez az Astaire nadrág viszont túl bő. Egy szűkebb
gatyában jobban látszana, hogy milyen jó a segged,
Dexy. A prémdzsekid előző tulajdonosát te magad ölted
meg?
– Ja, persze, gondolhatod. Mert olyan vagyok, hogy
fogok egy puskát, és kimegyek a Central Parkba, hogy
megvárjam, míg egy falkányi vadkutya élve felzabál.

31
Kibaszottul kétségbe vagyok esve, de ennyire azért
nem.
– Kétségbe vagy esve valami miatt, huh?
– Ez csak amolyan szólás-mondás. De ne körözz
körülöttem, jó? Idegesít.
– De hiszen én nem is körözök körülötted... Á-á!
Dexy a nőre nézett. Marilyn önelégülten vigyorgott.
– Vicces. Na ne szórakozz a fejemmel, jó? Ne
próbáld bemagyarázni, hogy hallucinálok, amikor nem
is. Ez kibaszott veszélyes dolog.
Marilyn mondott valamit, de a bugyirádió dübörgése
miatt Dexy nem értette a szavait.
– Mi van?
– Azt mondtam, hogy bocs'. Most dühös vagy rám?
– Nem. – Dexy nem is ismerte annyira a nőt, hogy
dühös tudott volna lenni rá. Időnként összefutottak
valamelyik klubban, időnként látták egymást a
lépcsőházban, és együtt szidták a háziurat. Ennyi volt a
kapcsolatuk.
– Már letettél róla, hogy új zenekart alapítasz
magadnak? Már megfigyeltem, hogy a hajad kezdi
elveszteni a természetes színét. Kéne csináltatnod egy
fejbőrátültetést. Egy olyan fickó, mint te, egy harminc
éves...
Dexy hunyorogni kezdett. A lány folytatta.
– ...Egy hozzád hasonló pasas fiatalabbnak nézne ki
egy új fejbőrrel.
– Nem érdekel, hogy fiatalabbnak nézzek ki! – Dexy
nem találta valami meggyőzőnek a hangját.

32
 – Nem? – Marilyn elfordult. Ahogy körbenézett,
csillogó parókája egy kicsit elcsúszott a helyéről. – Erre
menjünk! – Felemelte a gördeszkáját, és hozzátette: –
Azt hiszem, keresztül tudunk jutni a zsarublokádon.
Marilyn keresztülvezette Dexyt egy átjáróházon.
Megkockáztatták, hogy végigmennek egy sikátoron,
majd miután egy fél háztömbnyit haladtak észak felé,
balra fordultak - az áramszünet utáni balhék zaja úgy
fokozódott, akár egy kamaszfiú izgalma, miközben élete
elsô pornóvideóját nézi -, azután átcsúsztak két régi
bérkaszárnya között, egy kihajított gumiabroncsokkal
teleszórt átjárón. Azután pedig...
...belekeveredtek egy buliba. Vagyis egy balhéba.
Vagyis mind a kettőbe. Először csak a kiáltozást, és
a recsegést hallották. A hangokat eltorzította a feltört
kirakatú üzletek barlangszerű visszhangja. Kiléptek a
járdára, és meglátták a boltokkal szegélyezett utcán
nyüzsgô árnyakat. Az utcán tömeg volt – a tömeg maga
az utca volt. Dexy az ide-oda vándorló elemlámpák fel-
felvillanó fényénél mindent jól látott. Felragyogott egy
cikk-cakkban haladó, szeszélyesen vándorló
fénymeteor: elrohant előttük egy vegylámpát szorongató
alak. A hóna alatt egy lecsupaszított virtuális-valóság
egységet szorongatott, és elszáguldott egy huzakodó
tinédzserekből álló csoport mellett; a srácok vitatkoztak
és veszekedtek valamin – valamin, amit Dexy nem
látott.
Az egyik kirakat kiokádott magából egy jókora
szögletes tárgyat: valaki kihajított az utcára egy kanapét.
Néhány üzletből lángok csaptak elő. Itt-ott ökölharcok
33
alakultak ki. Egy tagbaszakadt, kreolbôrű anya három
középiskolás kölyke után rohant, és spanyolul
ordítozott. A szemeiben félelem ragyogott. A srácok
nyílt arcán azonban nyoma sem látszott rémületnek,
inkább határtalanul boldognak tűntek, ahogy keresztül
rohantak a balhé zűrzavarán.
A levegő torokkaparó volt a füsttől, a cigarettáktól, a
szertefröcskölt sörtől, és valami csípős bűztől, ami
csakis lőporszag lehetett. Dadogó ritmusban egy sor
robbanás hallatszott; beindult egy füzérnyi
tüzijátékrakéta, felharsant az alájuk gyújtó emberek
huhogása én röhögése; az egyik kis rakéta tűzkonfettit
köpdösve felszökkent a levegőbe. Egy csapatnyi ember
egy feltört pornóvideotékában ücsörögött – kézrôl kézre
adták a hasissal tömött pipát. Valaki belevágott egy
kirakatba egy üres italospalackot. Tompa koppanás. A
palack lepattant a kirakatról. Újabb próbálkozás
következett, ezúttal egy téglával. Egy reccsenés.
Üvegdarabok törtek szilánkokra a járdán. Egy dühös
ordítás, tüzijátékrakéták durrogása – ez a második
sorozat hangosabb volt, mint az első. A rakéták egy bolt
előtt robbantak szét.
Marilyn boldogan felvisított.
– Ez aztán a buli! Lopjunk el valamit!
Dexy rádöbbent, hogy a bolt előtt nem a rakéták
robbantak szét. A durrogás egy puskától származott.
Talán valamelyik dühöngő bolttulajdonos így próbálta
megvédeni az árukészletét. Valaki felüvöltött. Egy sor
elsülő pisztoly torkolatfénye villant. Dexyn hirtelen erőt
vett az agorafóbia, és elhátrált a járdaszegélytől. Az
34
orvlövészek szoktak ilyen megszállott módjára lődözni.
És ha ezek itt vannak, nemsokára megérkeznek a zsaruk
is, akik előbb lőnek, és csak utána kérdeznek... És nem
valószínű, hogy gumilövedékeket fognak használni.
Dexy addig hátrált, míg a háta egy téglafalba
ütközött. Lehet, hogy valami klikk-balhé közepébe
keveredett? Lehet, hogy a keresztények próbálják
kirabolni az iszlám hívők boltjait? Vagy esetleg a
muzulmánok támadtak a keresztényekre? Vagy talán a
szikhek a hindukra...?
A tömegben azonban minden rendű-rangú és fajtájú
ember megtalálható volt, és a boltok kirakatain is
látszott, hogy nem csak egy csoport tagjainak üzletei
voltak. Pizzériák, olcsó lebujok, egy fénylő
tetoválásokkal és csontimplant rádiókkal foglalkozó
üzlet. A DEA legális drogkioszkja – ehhez senki sem
nyúlt, mert mindenki tudta, hogy éjszakára a teljes
árukészletet elszállítják belőle. Egy fodrász szalon, a
manikűrös, egy fejbőr átültetű szalon: Új fejbőrök – a
régire való ráolvasztásos módszerrel! Az egyik
kapualjban egy csapatnyi rocker állt egy fekete kurva
körül. Kézről kézre adogattak egy inhalálócsövet.
Szintetikus krekket szívogattak, és miközben egyre
jobban begőzöltek, azon vitatkoztak, hogy sikerült-e
már kiütniük magukat. Egyikük, egy Harley-csizmát, és
foltos vadkutyabőr szoknyát viselő alacsony lány a
fejéhez emelte a kezét, és az álfejbőre alól előhúzott egy
fiolát, ami tele volt szintetikus krekk-kavicsokkal. Az
álfejbőre, amit tarkopasz fejére rakatott, beültetett
porcogókból, kollagénből, és emberbőrből készült. A
35
csaj úgy nézett ki vele, mintha egy autóbaleset súlyos
sérültje lenne.
Semmi különös, minden olyan, amilyen lenni
szokott.
Az utcát elbarikádozták: a torlasz a Citibank
összetört hitelkártya automatájától a földalatti egyik
állomásának lejárójáig húzódott, és oldalukra fordított
autókból, egymásra pakolt szemétkukákból, rozsdás
olajoshordókból, szétvert bútorokból és égett
dobozokból épült. A túlsó oldalán rendőrautók fényei
örvénylettek. A zsaruk mozgolódtak, de nem vitték
túlzásba. Biztos erősítésre várnak, gondolta Dexy. A
belvárosban valami nagy balhé lehet. Ami itt van, biztos
csak egy a féltucatnyi zavargás közül. Lehet, hogy már
a gránátvetőket is bedobták... A távolból mintha
mozsárágyúk bummogását hallotta volna.
Az utca közepén, Dexy előtt, a tömeg rajzó
méhcsapatként kavargott. A legtöbben táncolva,
mulatozva karnevált rögtönöztek egy zenegép
ritmusára...
A Marilyn bugyirádiójából hallatszó zenére. A lány
a zene ütemére lépegetve belevetette magát a balhé
közepébe. A végén még valami baja esik!
Egy spanyol fiú – izzadt arcú, flittercsillogású tépett
papírkezeslábast viselő, mezítlábas, vérző talpú kölyök
– rohant el vihorászva Dexy mellett.
– Rendbe' van, rendbe' van, noche partida!
A heréi kinyújtott kutyanyelvekként lógtak ki a
kezelábasa egyik szakadásán. Olyan boldognak látszik,

36
akár csicskás pap, miután lesmárolta Jézust, gondolta
Dexy.
De egyáltalán itt van ez a srác? tűnődött. Lehet,
hogy az utcán valójában csak négy-öt ember van, a
többit pedig a Meglepetés hozta ide...
De nem. Minden valódi. Legalábbis eddig.
Újra meglátta Marylint. A tömeg körülötte
kavargott. Vagyis inkább a bugyirádiójából hallatszó
zene bumm-bumm körül. Marilyn táncolt, belerázta a
libidóját az emberek arcába, lubickolt a figyelem
középpontjában. Valaki előhozott egy acél kondérdobot,
valaki más egy kongát, hogy egy salsaritmussal
kiegészítsék a rádió dobolását. Spanyolok és feketék
táncoltak, tántorogtak, és közben egymásnak
passzolgatták az italos palackokat, meg a füves cigiket;
valaki felfordított egy olajoshordót, telepakolta
széttépett kartondobozokkal meg törött lécekkel,
belelöttyintett egy kis gázolajat, és belepöckölt egy szál
égő gyufát. WHUF! A következő pillanatban lángok
lobbantak ki a rozsdás hordóból...
Marilynt a tömeg a tűz felé sodorta. Körbevették a
táncosok, de ô szédülten tovább rázta magát – a lobogó
fényben felismerhetetlen, TV adásokból és mozgó
tetoválásokból összerakott lénnyé változott...
A hülye kurva, gondolta Dexy, a végén még valami
baja esik.
Dexy – maga sem tudta miért – felelősnek érezte
magát a lányért. Vagy talán csak nem volt közömbös a
számára. Bárhogy is volt, féltette. Úgy érezte, mintha

37
Marilyn lenne a krízise kikristályosodása – és az sem
számított, hogy nem igazán ismerték egymást.
Dexy mély lélegzetet vett, és elindult a lány felé,
hogy kirángassa a tömegből. Aztán meglátta Bunny
Garcíát, a régi gitárosát. Azt a faszfejet. Bunny kipattant
a tömegből. Nyitott gerilla-dzsekit, fekete
guminadrágot, brazil gyártmányú görkorcsolyát viselt,
vigyorgott, és közeledett.
– Hé, quá pasa, Ronda?
Előadott valami bonyolult kézfogást, de olyan
gyorsan csinálta, hogy Dexy alig érezte az érintését a
tenyerén. De ott állt elôtte Bunny a „Kripli marsall egy
sikoltozó koponyával” elnevezésű álfejbőrével, meg
mellén díszelgő drága animációs tetkójával, amin egy
XVIII. századi kalózbanda éppen egy XXI. századbeli
jachtot fosztogatott. Már egy éve megvolt neki ez a kép,
és ez látszott is rajta: a figurák kifakultak, mozdulataik
furcsán akadoztak. Az utóbbi időben viszont nem volt
pénze egy új tetoválásra. Biztos kirúgták a szülei – az
apja a Spanyol Harlem legmenőbb bukmékerének
számított, és volt egy bérháza a Brooklyn Heightsben,
aranyszínű tapétával, meg minden. Bunny szeretett
hencegni az alvilági kapcsolataival, de mindig lebukott,
amikor a bandának szüksége lett volna az
összeköttetéseire. Például amikor nekik kellett volna
fizetniük, hogy felléphessenek a maffia egyik
mulatójában, a Cat Clubban, Bunny nyüszíteni kezdett:
– Hé, megvannak az összekötettéseim, de ennél
sokkal fontosabb dologra akarom felhasználni őket!

38
 Szóval ott állt Bunny, a primadonna, aki szólózás
közben bárki másnál gyorsabban pengetett, aki olyan
büszke volt az ujjai hegyébe ültetett pengetőkre, mintha
rajta kívül még soha senki sem járt volna a gitár-
sebészet klinikán. Bunny, aki állandóan azzal izélgette
Dexyt, hogy lépjen be valami hip-hop rock-koreográfia
bandába. Ott állt Bunny, és egyszeriben úgy viselkedett
Dexyvel, mintha a legjobb cimborája lenne.
– Nincs pénzem, és nincs drogom, Bunny – mondta
Dexy.
– Szart se akarok én tőled, haver! Csak annyit
akartam mondani, hogy örülök, hogy látlak, és hogy
valamikor össze kéne jönnünk egy kis zenélgetésre. –
Vigyorogva megdörzsölte az orrát a kézfejével, de a
másik kezét elő nem vette volna zöld gerilla dzsekijének
zsebéből. Úgy viselkedett, akár egy valódi nagymenő
dzsungelharcos, ám Dexy tudta, ha Bunny akár egyszer
is fegyvert fogna a kezébe, az lenne az első dolga, hogy
véletlenül szétlövi a saját lábát.
- Rendben, persze - mondta Dexy, és megremegett,
mert valaki nem messze tőle széttört egy üveget a
járdán. Valaki kilôtte az egyik sötét utcalámpát. Dexy
körülnézett. – Kezd elvadulni ez a szar.
– Ne izgulj – mondta Bunny, miközben a lökdösődés
felfokozódott, és a tömeg hangjai ordítássá erősödtek.
Az utca túlsó oldalán egy harmadik emeleti ablakból
lángok csaptak ki; a tűz vörös fénye egy szokatlanul
alacsony ázsiai fickóra esett, aki az egyik kapualjban
éppen egy magas feketebőrű nőt kefélgetett. A nő
kénytelen volt beroggyantani a térdeit, hogy a pasas
39
célba találjon az afrikai szoknya alatt. A meztelen fekete
melleken gyöngyberakások csillogtak. A férfi arca
megfeszült a figyelemösszpontosítástól – nem szerette
volna elszalasztani a lehetőséget –, a nő hisztérikusan
kacarászott. Egy gyerekcsapat egy matracot vonszolt
végig az utcán, miközben a mögöttük haladó kölyök égő
gyufaszálakat hajigált a zsákmányra. A gyufák rendre
kialudtak, de a kölyök nem adta fel a próbálkozást. Egy
vén, gyászfeketébe öltözött olasz nő egyik hóna alatt
egy lopott ál-Tiffany lámpával, a másik alatt egy
holoegységgel, hajlott háttal osont keresztül a sűrűsödő
füstön. A tömeg túlsó oldalán megállt egy pár iráni
kinézetű, géppisztolyt szorongató pasas. Körülnéztek.
Marilyn még mindig a tűz mellett, a csoportosulás
közepén pezsgett. Az emberek még mindig körülötte
nyüzsögtek, de ô úgy tartotta a fejét, mintha vízben
taposna.
Három vagy négy különböző irányból szirénák
vijjogása hallatszott, de a zsaruk még mindig nem
léptek akcióba. Meddig tarthat még?
- Azok az iráni fickók... vagy arabok, vagy
akármik... Látod ôket, Bunny? Lehet, hogy ezek ki
akarják használni a felfordulást, hogy magukra vonják a
figyelmet. Lehet, hogy mindjárt elkezdenek lövöldözni,
kézigránátokat, meg ilyen szarokat hajigálni. Kihozom
onnan Marilynt, és elhúzunk innen a jó francba.
– Hé, szerintem emiatt kár izgulnod, haver. Te
mindig minden szar miatt idegeskedsz...
– Ha nem idegeskedtem volna, egyetlen próbánk,
vagy koncertünk se lett volna! – csattant fel Dexy. – Ha
40
nem lettem volna ilyen, szart se értünk volna el! Te meg
Lunk csak ücsörögtetek, a TV-sorozatok zenéjével
tökörésztetek, és csak szívtátok volna a füvet egész nap,
ha én nem idegeskedem, és nem izélgetlek benneteket.
Két aranylemezünk van, és pusztán csak azért, mert én
idegeskedtem. A próbák pedig... Az volt aztán a tömény
idegeskedés! Tudod, Bunny, én voltam az egyetlen, aki
egy kicsit is izgult.
– Ez nagyjából igaz, haver, de csak azért volt így,
mert te szerettél aggódni, szeretted a körmödet rágni, és
szerettél zsörtölődni. Te magad vállaltad ezt a szerepet.
Dexy a fiúra bámult. Bámulatba ejtő volt, hogy a
háttérzaj ellenére milyen jól hallotta Bunny hangját.
Mintha egy üvegharangban lettek volna, ami elzárta
őket a körülöttük dühöngő őrülettől. Valahogy
tompának és távolinak érezte a zajokat és a tombolást.
– Hé, Bunny, szeretsz játszani abban a rockore-
szarban? Élvezed, amikor azokat a diszkótánclépéseket
csinálod abban a felsővárosi burzsuj klubban? Az
implantjaiddal tudsz akkorákat ugrani? Én ki nem
állhatnám, hogy valami kibaszott tánckomputer
baszakodjon az idegrendszeremmel. A zene már enélkül
is csak valami robotszar...
– Persze, hogy nekem se tetszik a dolog! Mit
gondoltál, haver? – Bunnya megvakarta az ágyékát. –
De a Hemo nem ment. Egyáltalán nem ment a
bandának.
– Neked pedig igényeid vannak.
– Igen! Mindenkinek szüksége van valamire, Dexy.
Érted? Mindenkinek! Neked is. Neked is szükséged van
41
rá, hogy olyan ruhákkal spanold fel a „nagy
szólóénekes” egódat, amikre valójában nem is futja a
pénzedből. Te is elvágysz a partikra. Hol a pénzed, amit
a jogdíjak után kaptál? Te is vettél drogokat. Például
kék meszkalint. Akkoriban Rickenharppal lógtál, és
egyhuzamban két nap, két éjszaka nyomtátok
magatokba a kék meszkalint. Aztán nyüszítettetek,
amikor leégtetek. Hová lett a pénz, amit az
aranylemezekért kaptál, Dexy? Hol az a pénz, amit attól
a szovjet mikrofongyártó cégtől kaptál? Hová lett a
Chelsea-i manzárdod? Egy szeméttelepen élsz, egy
folyosón ezzel a kurva Marilynnel, és csótányok a
szobatársaid. – Bunny beszéd közben tőle szokatlan
szelídséggel mosolygott. – Az az igazság, Dexy, hogy
mindannyian csak próbálkozunk, botladozunk, és
megpróbálunk a lehető legjobban élni. Nekem
fájdalmaim voltak, és valaki megmutatta a kivezető utat.
Szerinted ez hűtlenség, vagy valami ilyesmi. Az én
számomra ez egyenlő a túléléssel. Legalábbis egy ideig.
A szüleim kirúgtak, és egy vasat se adnak, amióta
rászoktam a drogra. Kihajítottak a lakásomból, ami a
régi World Trade Centerben volt... Láttad már azt a
helyet azóta, hogy átalakították lakóházzá? Az óriási,
régi felhőkarcolókból bérházakat csináltak. Rettentően
tetszett a hely, de miután beköltöztem, rá kellett
jönnöm, hogy ez is éppen olyan szar hely, mint az
addigi bronxi lakásaim voltak. Egy égbenyúló
nyomornegyed. De hamarosan még ezt is elvesztettem.
Én csak megpróbáltam életben maradni, haver.
Dexy csodálkozva megrázta a fejét.
42
 – Most biztos be vagy lőve valami csodaszerrel.
Még sohasem hallottam, hogy ilyeneket mondtál volna.
– Pedig én a magam módján beszéltem hozzád, de te
sohasem hallgattál meg. Túlságosan elfoglalt a
baszakodás. Hagyd már abba, hogy másokat okolsz a
történtekért! Például ne az öregedet hibáztasd, aki nem
értette meg, hogy mekkora művész vagy. Ne a
barátnődet, akinek szerinted akkor is melletted kellett
volna maradnia, miután az Egyesült Európában a
rajongóid felét megdugtad. Szerinted a csajnak ezt mind
meg kellett volna értenie. És szánalmas kis vitákba
keveredtél Kevin Keysszel a zenekar zenei rendezése
miatt... A francba, Dex, miért nem értetted meg, hogy a
srác az összes anyagról csak két dallamocskát akart
kihagyni? Most őszülsz, lassulsz, lírikus szövegeket
írsz, és ha egy picit is csökken az eladás, a
lemeztársaság abban a pillanatban kihajít... De te csak
másokat hibáztatsz. Te mindent ránk akarsz kenni. Meg
akarod ölni magad, hogy megbüntess minket. Meg
egyszer és utoljára fel akarsz kerülni a magazinok
címoldalára. A francba!
– Te beszélsz? Hiszen éveken át gyilkolod magad a
narkóval.
Dexy eltűnődött, vajon Bunny honnan tud az
öngyilkossági tervéről. Lehet, hogy beosont a lakásába,
amikor nem volt otthon. Még mindig meglehet a kulcsa.
Lehet, hogy körbeszaglászott, és visszajátszotta a
videoterápia programot. De nem. Ez nem lehet, hiszen ő
tönkrevágta a programot! Annyira bedühödött a
tanácsain, hogy amikor berúgott, egy patkány fejét
43
programozta az animációs doki nyakára. Ezután
minden, amit a fickó mondott, rágcsálónyüszítésnek
hallatszott.
– Tulajdonképpen már megöltem magam a narkóval
– mondta Bunny közömbösen. – Ma hajnalban,
körülbelül két órakor. Még nem találták meg a testem.
Véletlen túladagolás volt... Én nem futamodom meg a
dolgok elől, mint te.
Dexy szája tátva maradt a csodálkozástól.
– Te...
– Meglepetés! - mondta Bunny.
– ... hallucináció vagy. Vagy szellem.
– Hallucináció. De tényleg meghaltam. Vagyis...
Bunny mindenestre meghalt.
Dexy testén remegés futott végig; még a haja, a
fogai, még a nyelve hegye is reszketett.
– Te most a Másik Oldalról beszélsz hozzám? Úgy
értem... Van élet a halál után?
– Ó, nem! Vagyis... Nem tudom. Bunny most a te
fejedből beszél hozzád. Bunny hallucináció. De most
olyan hullámhosszra hangolódtál, ahol meghallasz
bizonyos dolgokat. Źgy tudhatod, hogy Bunny már nem
él. – A hallucináció egyes szám harmadik személyben
beszélt Bunnyról.
A Bunny-izé megfordult, és arra a helyre nézett,
ahol a muzulmán srácok álltak. Időközben eltűntek.
– Úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak egy
áttöréssel. A zavargás során összegyűlt tömeget fogják
fedezékként használni. Meg fogják növelni a
felségterületüket.
44
 – Ó, a francba!
– Semmi baj. Maradj itt, Dex, és meghalsz.
Menekülj, és vagy egy milicíás, vagy egy zsaru fog
lelőni. Szuper rock'n'roll halál, nem?
A Bunny-lény arca megváltozott. Valahogy
beszívódott önmagába. A koponya kinyomakodott a
bőrön keresztül, a szemek mély gödrökben csillogó
parányi pontokká váltak. Felhúzódott az ínye,
kivillantak a fogai. Az álfejbőr magába roggyant,
elrothadt, cafatjai mögül elősárgállott a koponyacsont.
A száj azonban tovább beszélt. A hangja nagyjából
olyan volt, amilyet Dexy videopszichiátere használt.
– Emlékszel? Mielőtt a város balkanizálódott,
Chelseában éltél. Egy éjszaka lesétálták a Hudsonhoz,
és belekeveredtél az első iszlám felkelésbe. Nem hittél a
szemednek. A belvárosi művészvilág és rock-közeg
nevetségesnek és ostobának tűnt, amikor az olcsó,
katonai jellegű ruhákba öltözött srácokra néztél. Úgy
futottak a járdán, mint a háborúsdit játszó kölykök.
Aztán lőni kezdtek azokkal a kuwaiti karabélyokkal. Az
East Village egy részét, és az egész Sohót sikerült
elfoglalniuk. A meleg fiúkák a Soho művészeti
galériáiban, a neo-neoexpresszionisták, meg az összes
szaros hirtelen rákényszerült, hogy belenézzen a
fegyverek csövébe. Emlékszem, az egyik anarchista
haverom azt mondta, hogy mostantól ez a művészet.
Elég hátborzongató volt, hogy a Soho művészei, meg az
alpolgármester az Iszlám Fundamentalisták túszai
lettek...

45
 Dexy bólintott. Akkoriban, nem is oly rég, még
bizarr képtelenségnek tűnt, az egész, és pokolian
félelmetesnek. Mindenki azt hitte, hogy egy-két nap
alatt vége lesz. Egyszerűen nem folytatódhatott. Ám az
Iszlám Fundamentalisták közölték követeléseiket, a
Kölyökajatollah elfoglalt egy kis TV állomást, a
mesterséges szigetekről pedig – amiken a líbiaiak
előkészítették az arzenáljukat – megérkeztek a
helikopterek. Az egész kezdett átváltozni valami
totálisan anarchikus dologgá, és már nem volt olyan
humoros, mint az első napokban.
Ahogy ezen gondolkodott, Dexy látta, hogy a
Bunny-lény egyre alacsonyabbá válik. Mintha
elolvadtak volna a lábai. A szemei már teljesen eltűntek.
A nyaka behúzódott a gerincébe; úgy lógtak rajta a
ruhái, mintha a csontjai helyén vállfák és akasztók
lennének. Dexy elborzadt ámulattal figyelte. Mintha
Bunny metamorfózisa a város Kis Bejruttá válásának
antropomorfikus paródiája lett volna.
Aztán Queensbôl, a Felsővárosból és Maine-ből
átjöttek a Keresztény Fundamentalisták félprofi privát
milíciái. A polgármester nem vett róluk tudomást – sőt,
még a Nemzeti Gárdának is szólt, hogy eresszék át őket
a blokádon. Aztán megkezdődött az orvlövészet, meg a
gránáthajigálás. Furcsa, hogy az ember milyen gyorsan
hozzászokik más emberek halálának látványához.
Különös, hogy valamilyen szociális tehetetlenség a
kereszttűzben tartja az embereket, miközben a
Keresztény Fundamentalisták az Iszlám
Fundamentalistákat lövik, a MózFun-ok pedig
46
visszalőnek a KriszFun-okra. A Post pedig címlapon
közli a fotókat, amik egy fekete-muzulmán
középiskolában készültek – egy bombatámadás után...
– Igen, lényeges pillanat volt, amikor az a kép
megjelent a Postban – mondta a hallucináció, mintha
olvasott volna Dexy agyában. Nem csoda: azonos volt
vele. – Emlékszel rá? Azok a szétszakadt
gyerekhullák... Művészet? A nagy lófaszt! Emiatt
fordultak szembe az emberek a KriszFun-okkal. Emiatt
kényszerültek rá, hogy visszahúzódjanak a saját
városrészeikbe. Az ember néha azt hiszi, hogy rosszabb
már jöhet, aztán egyszer csak: bummm! Akkoriban volt
az a veszett ide-oda bombázgatás. A túszok egyre
rosszabbul érezték magukat, mindkét oldalon teljes
háztömböket kellett evakuálni, a hátvédek lehajigálták
az utánpótlást és a muníciót, és senki sem merte vállalni
felelősséget és a politikai kockázatot azzal, hogy
beküldi a városba Nemzeti Gárdát, a
tengerészgyalogságot, vagy bárkit...
Bunny húsa újra kidudorodott, teste villámgyorsan
egy másik, alacsonyabb, és más arcú emberévé
változott.
A háttérben tovább zajlott a zavargás. Valaki
lelökött egy szeméttartályt az egyik ház tetejéről; egy
csapatnyi ember felüvöltött, ahogy a lövedék eltalálta
őket. Egy palack szállt át a levegőn, és ahogy leesett,
széttörött. Repülő téglák. Marilyn kínlódva megpróbált
kijutni a tömegből. Kezdett eluralkodni rajta a pánik. A
zene nyekeregni kezdett – egy punk letépte a lányról a
bugyirádiót. Dexy az egészet mint valami távoli dolgot
47
látta, miközben az átalakuló lény megállás nélkül
tovább locsogott.
– ... mert ha megtették volna, ha beküldték volna ide
a hadsereget, marha nagy vérfürdő lett volna, egy csomó
ártatlan belehalt volna, szóval inkább hosszú hónapokat
töltöttek tárgyalással, és közben a JDL is belekeveredett
a harcokba, meg létrejöttek a kölykök milíciái is, és a
helyzet egyre rosszabb, mindennaposak az utcai
tűzharcok, már mindenki kezdi megszokni, a feketepiac
egyre nagyobb, a bandák, mint például a Kriplik
egyezséget kötnek a frakciókkal, és elrejtőznek a
felségterületeiken... És itt vagy te, Dexy, ennek az
egésznek a közepén állsz, mert nincs elég pénzed ahhoz,
hogy elmenj innen. Részben azért nincs, mert körülbelül
a viszályok kiéleződésével egy időben elvesztetted a
lemezüzletet. Akkor történt, igaz? Elfogyott a pénzed,
és most itt vagy, a harcmező peremén. De a francba, ez
az egész remekül passzol a te rock'n'roll életérzésedhez,
igaz? Dex, te szereted a balhékat, igaz? Ó, persze, hogy
szereted! Kész vagy rá, hogy halálodig rockolj, mert te
művész vagy, Egy Bizonyos Energia inkarnációja vagy,
legalábbis mindig ezt hitted...
Nincs rosszabb egy gúnyos hallucinációnál.
A Bunny García izé eltűnt; a hallucináció-lény egy
fiúvá változott. Egy tizennégy éves, barna bőrű,
turbános fiúvá. A Kölyökajatollah, a gyermek imám
komolynak és valahogy kerubszerűnek látszott. Dexy a
médiákból már jól ismerte ezt az egzotikus fekete-vörös
köntöst viselő alakot.

48
 – Tehát, barátom – mondta a Kölyökajatollah –,
mitől félsz? Az embereim idejönnek ma éjjel, sokan
meg fognak halni, és te is az elhullattak között lehetsz.
Dicsőséggel halhatsz meg. Bizonytalan dicsőséggel, de
azért dicsőséggel. Tehát, mitől félsz?
Dexy szája kiszáradt. Alig tudott megszólalni, de a
kölyök olyan komoly volt, annyira a szívéből beszélt,
hogy válaszolnia kellett valamit. Ennek a srácnak
képtelen volt hazudni.
– A haláltól félek – nyögte ki végül. - De attól is
félek, hogy tovább menjek azon az úton, amin
elindultam, aminek a végén belőlem is vén, csoszogó
szaralak lesz. Úgy érzem... mintha már nem élnék, mert
nem tudom megtenni azt... tudod... azt a dolgot... Nem
tudom, hogy mondjam el... Egyedül az a dolog
számított, amitől úgy éreztem, hogy élek.
– Körülnézel velem egy kicsit?
A fiú belekarolt Dexybe, és a tömeg mellett elindult
vele az utcán. A sokadalom közben mintha egy kicsit
megritkult volna.
Dexy már nem hallotta Marilyn bugyirádiójának
dübörgését. Biztos elvették tőle. Lehet, hogy bántották?
Reccsenés. Csikorgás.
Ahogy a markolólapáttal felszerelt, páncélozott
rendőrségi autó faltörő kosként átszakította a
Citibanknál magasló barikádot, ahogy fényszóróinak
pasztellneon ragyogása végigvágott a gyíkbőrszerű
aszfalton, megjelentek a páncélos zsaruk. Nehéz
tömegoszlató felszerelést húztak maguk után, a
hangszóróikból érthetetlen szavakat reccsentek,
49
könnygázgránátokat lődöztek – a zavargó csőcselék
pedig szétspriccelt.
Az Iszlám Fundamentalisták ugyanezt a pillanatot
találták alkalmasnak arra, hogy kitóduljanak a földalatti
állomásáról, és a vele szemben levő épületből, a Tad
féle régi Steakhouse-ból. Valószínűleg csak későn
vették észre, hogy a zsaruk is rohamot indítottak, de
lőttek mindenkire, aki élt és mozgott. Lőttek, hogy
Allah szent nevében, a Kölyökajatollah új-
fundamentalizmusa, a szent mártírság dicsőségére
kiterjesszék felségterületük határait...
A KKK és a Bircherek által támogatott és
felfegyverzett Keresztény Fundamentalisták is tüzet
nyitottak a háztetőkről. A szaros kis orvlövészek
arattak: az Új Iszlám Amerikai Állam támadásba
lendülő polgárai egymás után hullottak az úttestre...
(Dexy eltűnődött, hogy miért nem fél. Nem az
öngyilkosok bátorsága volt ez – úgy érezte, mintha
valami védelmezné, mintha a Szerencse óvná...)
– Most újra látod őket – mondta a Kölyökajatollah.
A hangja az üvöltözés, a lövöldözés, és a szirénázás
ellenére is kísértetiesen nyugodt maradt. Felemelte a
kezét, intett, és Dexy látta, hogy a fegyveresek, a
balhézó csőcselék tagjai többé már nem férfiak, és nem
nők.
Valamennyien gyerekekké változtak.
Mindannyian. A skinheadek, a Barnaingesek, a
tűzlétrákról leugráló KriszFun-ok, az utcán rohangászó
Iszlám Fundamentalisták, a minden irányból érkező
rendőrök. Valamennyien átalakultak – vagy
50
lelepleződtek? –; mind gyerekek voltak. A zsaruk
csatajárműve játékszer lett, egy olcsó, rikító színű
plasztik-izé. A markolólapáton megjelent egy bohóc
festett arca. A gyerekek, akik nemrég még a Keresztény
és az Iszlám Fundamentalista milícia tagjai voltak, most
katonásdit játszottak; riadt, jelmezes kölykök lettek, és
veszettül rohangásztak egy nem-is-igazán-létező
labirintusban. Fegyverekkel játszott játékuk maga volt a
hisztéria, egyszerre zokogtak és kacagtak – hétéves
taknyosok rohangásztak játékfegyverekkel, amik
valamilyen csoda folytán ugyanúgy öltek, mint a
valódiak. Gyerekek voltak. Mind gyerekek lettek, mind
kíváncsian figyeltek, mindegyikük sírt, és futkosás
közben mindegyikük szája a „Mami” meg a „Papa”
szavakat formázta... Dexy látta, ahogy valamilyen
nemlétező fedezék felé rohantak, ahogy megpróbálták
kikerülni a többi kölyköt, ahogy úgy viselkedtek,
mintha menekülnének valami elől. Igen, Dexy már
tisztán látta őket: a gyerekek áttetsző, violaszínű, repülő
plazmalények elől menekültek, az őket üldöző éteri,
sikoltozó ördögök elől, a csupaszáj, szemnélküli lények
elől... A gyerekek megpróbáltak minél messzebbre
kerülni a kísértetektől, és menet közben rá-rálőttek
egymásra... Ahogy az utca egyre jobban elsötétedett,
ahogy sötétebbre, még sötétebbre változott... a
kísértetek beözönlöttek az árnyak közé... a kölykök
végül egyedül maradtak, a fegyvereik is eltűntek, és már
csak a sötétségtől világtalan gyerekek voltak, akik
tétován, vakon, találomra botorkáltak az utcán.

51
 A kísértetek hosszú, vékony ektoplazma kábelekké
olvadtak, és egymáshoz kötötték a különböző csoportok
tagjait; az anyag hálója összekapcsolta a Keresztény
Fundamentalista gyerekeket, egy másik szál az Iszlám
Fundamentalista gyerekeket, egy harmadik pedig a
zsarukat... A hálók összegabalyodtak, és félelmetessé
váltak... A gyerekek szája már valami más szót
formázott...
Mind ugyanazt mondták, de egyikük sem adott ki
hangot magából. Hol vannak? Mikor fognak idejönni?
– Arra várnak, Dexy, hogy a felnőttek megtalálják
őket – jegyezte meg a Kölyökajatollah. – Arra várnak,
hogy a felnőttek kivezessék őket a sötétségből, a
bizonytalanság állandó feketeségéből. – A
Kölyökajatollah komoly tekintettel Dexyre nézett. – De
felnőttek sohasem fognak megérkezni, Dexy. Sohasem
fognak eljönni, barátom. A gyerekek örökre magukra
maradtak.
– Ó, ember... Ezt nem mondhatod komolyan! –
Dexyt a sírás kerülgette.
– De neked ehhez semmi közöd. Te rock sztár vagy.
Énekes. Egy rock'n'roll hős. „Bármerre nézek, csak
kibaszott parasztokat látok”, mondta valamikor John
Lennon. Te gyorsan akarsz élni, és fiatalon akarsz
meghalni, igaz? Mit érdekel téged ez a rengeteg
szenvedés?
– Kuss! Ez tiszta hülyeség! Fogd be a pofád!
– Inkább egy hangot akarsz hallani, és nem kettőt?
Az enyém most véletlenül... elhalkul...

52
 Meglepetés: a hallucináció eltűnt. A Kölyökajatollah
is eltűnt; a sötétség felhígult, az utca zajai úgy
üvöltöttek Dexyre, mint egy tovadöngető busz. A
gyerekek mintegy varázsütésre megnőttek, újra
felnőttek lettek. Zsarukkal birkózó lázongók. Felnőtt
fegyveresekre lövöldöző zsaruk. Az utcán hasaló
fosztogatók, akik megpróbálnak kikúszni a fegyverek
tűzvonalából. Pár tucatnyian mozdulatlanul feküdtek.
Némelyikük csak megsebesült. Némelyikük meghalt.
Ám páran még mindig fürgék maradtak. Dexy látta,
hogy két tésztafehér képű skinhead az egyik üzlet
szétrombolt kirakata felé vonszolja Marilynt.
Menj, és segíts a lánynak! mondta Dexy magának.
Nem messze a lábától egy golyó koppant az
aszfaltra. Hátraugrott. A tarkóját különösképpen
védtelennek érezte. Beugrott egy sötét betonkapualj
fedezékébe. Most, hogy a hallucinációja véget ért, és a
testében végigáramlott az adrenalin, erőt vett rajta a
félelem.
Menekülj!
A páncélozott jármű mögé húzódott zsaruk
elrohantak Dexy mellett. Közben figyelmeztető
szavakat üvöltöztek a visszavonuló Iszlám
Fundamentalistáknak. A golyók még mindig
záporoztak. A tetőről lezuhant egy újabb orvlövész.
Menekülj! Tűnj innét! Menj vissza oda, ahonnan
jöttél!
De a két kopasz közben már eltűnt a szeme elől.
Behúzódtak a szétvert üzletbe, és magukkal vitték

53
Marilynt is. Magukkal vitték, hogy csináljanak vele
valamit..
A francba!
Menekülj, haver, semmit sem tehetsz a csajért!
De...
Felejtsd el. Talán megúszod élve. Talán csak
szenvedni fogsz. Talán kapsz egy golyót a gerincedbe,
vagy valamelyik végtagodba. Vagy mind a négybe...
De a francba, Marilyn!
Felkapott a járdáról egy csőből leszakadt húszujjnyi
darabot, átrohant az úttesten, a zsaruk mögött, és az
üzlet felé száguldott. Egy golyó süvített el mellette –
elég közel ahhoz, hogy kis híján behúgyozott
félelmében.
Az üzlet. Egy koreai importzöldség-bolt. A
zsarukocsi és a tüzek kavargó vörös fényében az üzlet
portáljának koromszürke falai úgy néztek ki, mint egy
ősi templom kopott, oszlopos bejárata, a falakon
díszelgő firkák pedig olyanok voltak, akár egy elfelejtett
faj szentélyének pogány hireoglifái...
A drog hatása még nem szűnt meg teljesen. Dexy
befordult a koreai üzlet ajtaján, és már hallotta Marilyn
kiáltását, amikor a kapu fölötti első emeleti ablak
hirtelen kirobbant, és a rozsdás tűzlépcső mellett
üvegszilánkeső zuhogott le a járdára. Dexy felnézett, és
látta a feléje hulló, pörgő és forgó, a pokoli fényben
vörösen csillogó üvegdarabokat. Meglepetés: az
üvegfelhő megtorpant a levegőben, lebegni kezdett, és
egy szárnyaikkal puhán verdeső molylepke sereggé
változott. Molylepkékké, amiknek a fején őrült
54
angyalarcok vigyorogtak. Üvegszilánkzuhany:
szilikongrácia. Dexy alig kapott levegőt a látomás
láttán. A törött üveg az arcába zuhogott.
Felrikoltott:
– Baaa-ssza meg!
Elhajította a csövet, és a szemeihez kapott. A
szilánkok, mint tűhegyes tollak hullottak az arcába.
A szemeim!
Pislogott... és körülnézett. A szilánkok elkerülték a
szemét. Nagyot sóhajtott, és görcsbe szorult gyomorral
lesöpörte magáról az üvegdarabokat. Túlságosan félt
ahhoz, hogy fájdalmat érezzen.
Aztán – ahogy meghallotta a háta mögött felharsanó
kiáltásokat, a fegyverek dörrenését és ugatását, a
szirénák vijjogását, a röhögést, és egy könyörgő hangot
– eszébe jutott Marilyn.
Lehajolt, hogy a szilánkok közül felemelje a csövet.
Az üvegcserepekben meglátta saját tükörképét, a cső
körül heverő torz arcmásdarabkákat. Felvette a csövet.
Meglátta, hogy a cserepek megmozdulnak, a kirakós
játék összeállt, és az ő másáva vált. Gyerek volt. Egy
elvesztett gyerek. Valaki állt mögötte. ő maga volt az: a
felnőtt önmaga. A kölyök vállára tette a kezét. A gyerek
a hétéves Dexy volt. A felnőtt végül mégis eljött érte.
Dexy berohant a koreai boltba. Mérhetetlenül büszke
volt magára, hogy eljött megmenteni Marilynt. Azokat a
fickókat kereste, akik meg akarták erőszakolni a lányt.
Egy helyen – egy gázlámpa fénykörében, az egyik
sarokban, a koreai feliratokkal telefirkált csomagolású
élelmiszerekkel megrakott pulton túl... Ott voltak.
55
 Dexy megállt, és kimeresztette a szemét.
Marilyn a két fickó fölé hajolt, akik bevonszolták.
Mindkét pasas halott volt – mindketten fejsebet kaptak,
és véreztek. Marilyn még mindig a kezében szorongatta
a tűsarkú cipőit.
Marilyn elhajította a cipőket, és leguggolt a fickók
mellé. A lábait önkéntelenül szétvetette – még mindig
mezítláb volt –, akár egy sárkupacokkal játszadozó
kislány. Közben hang nélkül énekelt valamit, és
átkutatta a zsebeit. Végül előhúzott egy fél csomag THC
szinti-cigit. A csomagot a szoknyája korcába dugta.
Dexy észrevette, hogy a lány egy féltucatnyi, olcsó,
vaskereszt alakú szintetikus drogtapaszt ragasztott a
karjaira.
– Nem kéne keverned a kokszot a metivel – hallotta
Dexy a saját hangját. – És különben is: egyáltalán nem
kéne beszedned ezeket a szarokat.
Dexy a lányra nézett. Marilyn csibészesen
felmosolygott rá. Dexy ostobán csalódottnak érezte
magát, amikor rádöbbent, hogy nincs szüksége a
csőfegyverre. Ez furcsa volt, mert sohasem szerette
igazán a verekedéseket. Elhajította a csövet.
Megfordult, és kibámult a bolt bezúzott kapuján.
Kibámult a kint folyó harcra. A csőcselék menekült
a zsaruk elől; az emberek üvöltözve esküdöztek, hogy
készek megadni magukat – de azért behúzták a
nyakukat, és futottak. A skinheadek és a keresztény
milícia tagjai az Iszlám Fundamentalistákkal küzdöttek.
Dexy eltűnődött, vajon mi kényszerítette rá az Iszlám
Fundamentalistákat arra, hogy megpróbálják elfoglalni
56
ezt a szektort. Talán a városi hivatalok és a háziurak
állandó támadásai, akik egy elszigetelt gettóba akarták
kitelepíteni a bevándorlókat; talán a muzulmán jogok
sárba tiprása, amit a Keresztény Fundamentalisták által
kontrollált konzervatív kormány akart elérni. A
keresztények elnyomottnak érezték magukat a
terjeszkedő muzulmán közösség léte miatt. A
muzulmánok veszélyben érezték magukat a
keresztények miatt. És nem csak Kis Bejrutban volt így
– az egész bolygón ez volt a helyzet. Ez volt a helyzet a
zsidókkal és az arabokkal, a szikhekkel és a hindukkal,
a kommunistákkal és a kapitalistákkal. Mindenhol
léteztek az ellentétek.
Ennek a mérhetetlen szenvedésnek a fényében, a
társadalmi autizmus okozta fájdalom tükrében az ő saját
tönkrement karrierje lényegtelennek tűnt. Jelentéktelen
semmiségnek. Ó, hogy mennyire sajnálta magát!
Annyira, hogy még az öngyilkosságra is hajlandó volt.
Dexy egy villanásnyi időre újra látta a zavarodott
gyerekeket – akik kétségbeesetten erőlködtek, hogy a
lehengerlő bizonytalanság káoszán keresztül
megtalálják a hazafelé vezető utat. Hatalmas ideológiai
hálók fonódtak össze – gyermekek fuldokoltak a
kavalkádban.
A kavalkádokban. Mindenben, aminek az emberek
mesterségesen tulajdonítanak jelentőséget. Jelentés
nélküli értékrendek, amiktől fuldokolsz, amik
megfojtanak. Valami önhatalmú személyazonosság...
Mint rock-sztárnak lenni. Például.

57
 Marilynhez lépett, lenyúlt, megfogta a kezét, és
lábra állította. A lány megszorította a kezét. Marilyn
valódi volt. Talán nem az a lány volt, de ezzel Dexy
sem törődött.
– Most megint az nézed, hogy hallucináció vagyok-
e?
Dexy bólintott. Rádöbbent, hogy szétpattant egy
buborék, valahogy megrepedt egy hártya: elmúlt a drog
hatása. A szer azonban még mindig beszélt hozzá.
Legalábbis valami beszélt hozzá.
Odakint elhalkultak és megritkultak a lövések. Az
emberek könnygáztól köhögtek. A látómezeje szélén
fények pörögtek. Füstoszlopok kígyóztak.
– Azt hiszem, nagyon, nagyon rosszul leszek –
mondta Marilyn, és előregörnyedt.
– Ismerek egy anarchista klinikát. Ott kapsz egy
löketet, amitől kikészülsz. Azután jobb, ha távol
maradsz a drogoktól. Összekavarják az értékrendedet.
Marilyn összegörnyedt, és hányni kezdett. Dexy
várt. A lány végül felegyenesedett, köpött egy párat, és
krákogott.
– Hátul ki tudunk menni innen?
– Azt hiszem. Gyere. – Dexy felkapott egy
gázlámpát, és Marilynt támogatva végigment a
felborogatott állványok, és szétszórt áruk között.
Marilyn már remegett. A parókája alól vér szivárgott.
Megálltak. Dexy lerántotta a lány fejéről a parókát. A
seb nem volt komoly, csak a fejbőre hasadt fel.
Ahogy a hátsó ajtón kiléptek egy csendes utcára
vezető szűk folyosóra, Marilyn megszólalt:
58
 – Ez érdekes randi volt. Holnap mit csinálsz?
– Kipihenem magamat. Ha kitisztul a fejem, keresek
valami munkát. Felajánlották, hogy közreműködhetek a
Roadkill CD-jének felvételén...
– Nem fogsz többet bulizni? Teljesen meg fogsz
komolyodni?
Dexy habozott.
– Nem igazán. Lesz szabadidőm. Ha akarod,
időnként elszórakozhatunk. Tudsz játszani valamilyen
hangszeren?
– Nem. De tudok énekelni. Elég jól.
– Tényleg? – Dexy elmosolyodott. – Én meg tudok
basszusozni. Elfogadhatóan. Baszd meg! Csináljunk egy
együttest! És te leszel a szólóénekes!
Ahogy kiléptek az üres utca járdájára, Dexy letépte,
és elhajította a lány drogtapaszait.
A tapaszok a csatornába estek, és halott lényekként
összegöndörödtek.
Szántai Zsolt ford.
–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Copyright © John Shirley
First published in Newer York
Edited by Lawrence Watt-Ewans

59
 William King
Égjáró
(Skyrider)

1.

A baleset után kikészült. Egy éjszaka átmászott a

falon, és az első géppel meglógott Párizsból. Egy
csapatnyi munkanélkülivel utazott, akik délre tartottak,
hogy helyet találjanak maguknak az állami penziókban.
Az övével szemközti ülésen egy alacsony, sötéthajú
lány ült. Rosa volt a neve. A lány nem kapott munkát a
színházban, ezért elindult vissza, Marseilles-be. Rosa
sokat beszélt; ő úgysem tudott volna mondani neki
semmit.
Legfeljebb annyit, hogy menekült, hogy csak ahhoz
értett, hogyan harcoljon egy olyan repülőgéppel, amilyet
soha többé nem vezethet. Meg annyit, hogy nemrég volt
huszonhárom éves.

60
2.

A Szárny kivitte a Chateau d'If melletti kikötő fölé.

Látta maga alatt a turistaszállító légpárnás hajót.
Körülötte egy csapatnyi röpködő pörgött és forgott a
hámjaik csontvázszerű rúdjaira feszítve.
Behúzta magát egy vékony felhőtaréjba. Látta, hogy
a vizorja belső falán a jelek átkúsznak a veszélyzónába;
érezte a testén a szél hideg érintését. Elég idétlen dolog
volt így repülni – egy repülő keretbe passzírozott sápadt
árnyék volt csupán –, de nem volt más lehetősége. A
kormány valamennyi panzió számára biztosított néhány
szabadidős Szárnyat.
A kastély tetején meglátta Rosát. Beszélgetett
valakivel, és mintha őrá mutatott volna.
Ahhoz rossz szögben volt, hogy a szokásos módon
közelítse meg a panzió leszállópályáját. Ahelyett, hogy
megpróbálta volna széles, lassú ívben megkerülni az
épületet, úgy döntött, hogy a leszállás direktebb módját
választja.
Meredek szögben közeledett, és zuhanásba fordította
a Szárnyat. A szerkezet memóriaplasztikja addig
csapkodott körbe-körbe, míg a Szárny végül már egy
ejtőernyőhöz hasonlított. A landolás becsapódását a
térdei behajlításával csökkentette, de még csizmái
párnázott talpa ellenére is érezte az ütést. Gyorsan
körülnézett. Rosa és a másik nő feléje közeledett.

61
 A nő magas volt és vékony, tigriscsíkos bőrfestése
alatt kidolgozott izmok feszültek. Egyetlen ruhadarabot
viselt: egy Braun csuklópántot.
Monicának hívták. Rosa szállítója volt, amikor Rosa
időnként egy kis üzletelésre fordította a kormánytól
kapott pénzét. Rosa azt mondta, hogy régi barátnők,
együtt császkálnak a világban, de nem látszott rajta,
hogy nagyon odavan érte.
– Rosa azt mondta, hogy te pilóta voltál – mondta
Monica. – El tudom hinni.
A fiú dühösen Rosára pillantott. A lány
bűntudatosan elfordult. A mozdulataiból elektromos
energia sugárzott, a pupillái tűhegy méretűre szűkültek.
– Mit érdekel ez téged? – kérdezte a fiú.
Monica rámeresztette a szemeit. Összekapcsolódott
a tekintetük.
– Tényleg idekint akarod ezt megbeszélni? –
kérdezte.
A fiú Monica hideg, kék szemeibe nézett, és
megrázta a fejét.
– Menjünk le.
Rosa diszkréten a tetőn maradt. Elbűvölve bámult az
üres égre.

3.

A lakás kicsi volt, de minden szükséges berendezési

tárggyal felszerelték. Ahogy beléptek, bekapcsolódott a
monitor, és képeket mutatott valamelyik nemzeti front
62
gyűléséről. A jobboldali szövetség hatalmas
médiatámogatást kapott. Mindenki azt várta tőlük, hogy
a választások után fenntartják az Európa Parlament
erőegyensúlyát. A fiú rácsapott a konzol egyik
kapcsolójára. A monitorfal elsötétült.
Rárántotta a takarót az ágyra, és nekilátott a
hamutartók kiürítésének. A laktanyákban töltött hosszú
évek után kényelmetlennek érezte Rosa slamposságát.
Monica a csuklópántjával végigpásztázta a szobát.
Poloskákat keresett.
– Hohó, nem vagyunk egy kicsit paranoiásak? –
kérdezte a fiú.
A nő, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést,
folytatta a kutatást. Egy gyors mozdulattal kirántotta
helyéről a monitorfalat a konzollal összekötő
száloptikás kábelt.
– A száloptikás kábelekbe nem lehet lehallgatót
tenni.
– Az ember sosem lehet elég óvatos.
– Térjünk a tárgyra.
– Helyes. Te hivatalosan nem létezel, mégis egy
munkanélküliek számára fenntartott állami menhelyen
élsz.
– Na és? Rosával élek itt. Kiugrottam a szociális
biztonsági hálózatból. Nem ritka az ilyesmi. Marseilles-
ben több ezer láthatatlan ember van.
– De te pilóta vagy.
A fiú aljzatai olyanok voltak, mint Rosa sebhelyei.
A hálószoba intimitásában egyiket sem lehetett elrejteni.
Rosa egyfolytában az aljzatokról faggatta. Egyszer, egy
63
részeg éjszakán mindent elmondott neki. Pedig ő
sohasem kérdezősködött a lány sebhelyei felől.
– Furcsa, hogy egy ember, aki tud repülni, egy
panzióban él. Te értesz valamihez. Ha akarnád, jól
fizető állást szerezhetnél magadnak.
– Lehet, hogy nem tudok repülni. Talán az egészet
csak azért mondtam Rosának, hogy még jobban
bevágódjak nála.
– Nem. te tudsz repülni. Ellenőriztük. – Monica
ezután kimondta a fiú valódi nevét, az azonosítási
számát, és annak a kórháznak a nevét, ahol az agya
mozgató és érzékelő központjait átalakították. Miközben
beszélt, a fiú tekintete a semmibe révedt.
– Mit akarsz? – kérdezte, de még mindig nem nézett
a lány szemeibe.
– Munkát akarunk adni neked. Fizetünk neked, hogy
azt tedd, amire kiképeztek.
A sötét falmonitoron fiú meglátta Monica csíkos
hátának tükörképét. Ez a nő egy lehetőséget kínál neki,
esélyt, hogy újra repülhessen. A hadsereg átalakította,
egy repülő gépezet emberi alkatrészévé változtatta.
Csak a levegőben képes a teljes funkcionálásra.
– Téged megtanítottak a helikopterek vezetésére –
mondta Monica.
– Mindegy miről van szó. Benne vagyok.

64
4.

– Ezt nem valami katonai butikból hoztad – mondta

a fiú Monicának, és végigsimított a Mitsubishi Égjáró
hideg, karbonszálas szárnyán.
A lány felnevetett, megfordult, és felnézett az Atlasz
hegység zöld emelkedőire.
A fiú egyre jobban tisztelte Monicát a kapcsolatai
miatt. Az Égjáró valamikor szuper gépnek számított. A
fiú valószínűnek tartotta, hogy a Harmadik Világ
valamelyik diktátora jól telepakolta a kofferjét, amikor
ezt eladta.
– Ez kurva szép! – Boldog volt, ahogy végignézett a
gépen, ami számára maga volt a tökély. Egy karcsú
propfan gép, felturbózott rotorokkal (amikkel meg
lehetett közelíteni a szuperszonikus sebességet);
áramvonalas, akár egy cápa, a szárnyai alatt
fenyegetően dudorodó fegyverblokkokkal, a hasa alatt
egy forgatható löveggel.
– Radaron láthatatlan. A legújabb elektronikus
műszerekkel van felszerelve. A tankja tele van, és
felszállásra kész.
A fiú visszanézett a fehérre festett palotára.
Burnuszos, védőkesztyűs férfiak ládákat cipeltek ki az
épületből. Óvatosan mozogtak, és ügyeltek rá, hogy
karnyújtásnyi távolságra maradjanak a jókora
csomagoktól. A fémdobozokon nedvesen csillogott a

65
pára – hűtött raktárból kerültek ki a melegre. A tetőkön
géppisztolyos emberek őrködtek.
– Mik ezek?
– Alkatrészek. – Monica végigmérte a fiút. – Nem
tetszik valami?
A fiú megremegett.
– Nem – mondta. – Nem. Tőlem bármi lehet.

5.

Az éjszakai égen az orbitális gyár lefixált

csillagainak fényudvara ragyogott. A fiú felmászott a
pilótafülkébe. Monica mellé ült. A fiúnak feltűnt a lány
rövid dzsekije alól elődomborodó, tokba dugott pisztoly.
Monica egy többrétegű barokk szoknyát viselt, meg
egy, a szezon divatjának megfelelő Nova Rich dzsekit.
Magára illesztette a fejegységet.
– Kész vagy?
A fiú lecsévélte a száloptikás kábelt. Ahogy a
gerincén lévő aljzatba dugta, a dugasz kattant egyet.
Hátradőlt, és lehunyta a szemeit. Érezte, ahogy a
fedélzeti rendszerek jól ismert hullámai végigcsapnak
rajta.
Az Égjáró a testévé vált. ő lett a gép agya. A
hajtómű dörgése a szívverése lett, a komplex érzékelő
rendszerek az ő érzékszerveivé váltak.
A hosszú kihagyás után túl erősnek érezte a hirtelen
információáradatot; az eksztatikus érzés sokkal erősebb
volt, mint amilyet drogokkal el lehetett érni. Az emberi
66
érzékeknél jobb és gyorsabb észlelőrendszerrel felfogta
az új és kitágult univerzumot. A teste már nem volt
gyenge; nem puhány hústok volt, hanem egy karcsú,
kemény lény, ami számára ismeretlen a gyengeség és a
vágy. Abban a pillanatban istennek érezte magát, és
készen állt rá, hogy felszökkenjen az égbe, és
keresztülhasítson a sötét afrikai éjszakán.
Nagy erőfeszítéssel visszanyerte önuralmát, és
kényszerítette magát, hogy átnézze a bejövő adatokat, és
hogy elvégezze a felszállás előtti ellenőrzést. Hirtelen
megrémült: most már tudta, hogy mit nem vett észre a
bekapcsolódás boldog zavarában.
– Új rendszer – mondta.
– Nagyon új. De hozzá kell szoknod.
A gép annak a katonai cuccnak a továbbfejlesztett
változata volt, aminek a használatára kiképezték.
Kinyújtotta radar-ujjait, és próbálkozva
megtapogatta a távoli hegyeket. Mély lélegzetet vett. Az
üzemanyagra, a légáramlásra, és a hőmérsékletre
vonatkozó adatok a látómezeje előterébe kerültek.
Minden tökéletesnek tűnt.
– Szereted ezt, igaz? – kérdezte a lány.
– A repülés mindennél jobb.
– Egyszer majd meg kellene tanítanod rá.
A fiú megforgatott egy mikrohullámú antennát,
hozzácsatlakozott egy komszathoz, és erőszakosan
befurakodott a légi közlekedés irányító hálózatába. A
valóság komputerszimulációvá olvadt, átalakított
idegrendszerén át minden adat egyenesen az agyába

67
pumpálódott. A talaj 3D grafikus jelekkel teli,
fegyverfém szürke térré változott.
Egy pici pont volt egy óriási rácshálón. A feje fölött
elhúztak a közelítő gépek kék jelei, és a Marrakesh
repülőtérről felszálló gépek fehér szimbólumai. Valahol
Gibraltár fölött egy vészleszállást végrehajtó gép
vörösen villogó íve pörgött a jégkék tenger felé.
Betáplálta az időjárási adatokat, és végignézte,
ahogy az alacsony légnyomású levegőtömegek sötét
vonalai végigsöpörnek a tudata végtelen mezőin.
– Megadom a célállomás koordinátáit – Az interkom
egységen keresztül Monica hangja olyan volt, mint sok
fényévnyi távolságból érkezne. A távolban
felemelkedett az úti céljukat jelképező fehér torony.
A fiú lekérte a komputertől a repülési tervet. A
rácshálón felvillanó fényvonalak összekötötték a távoli
toronnyal. Belemerült a rendszerekbe, míg az Égjáró
végül újra a saját teste kiterjesztése lett.
Üzemanyagot adagolt a hajtóművekbe, és érezte a
testében feltámadó erőt. Ahogy felemelkedett a
szimulált talaj fölé, az Égjáró is felszállt a levegőbe.
Hozzácsatolta magát a fegyverrendszerhez, és 360
fokban megforgatta a haslöveget. A löveg kameráján
keresztül látta a távolodó palotát, és a gép alatt elsuhanó
tájat. Ha valaki felnézett az égre, csak egy fekete háttér
előtt suhanó fekete árnyat láthatott, és csak a
hangtompítós hajtóművek suttogását hallhatta.
Egy rakományra való lopott szemmel a Földközi
tenger fölé kanyarodott.

68
6.

– Ez erkölcstelen! – mondta Rosa. Egy kicsit

akadozva beszélt, a pupillái aprók voltak. Śjabban a
Köddel, a legújabb droggal üzletelt, de ô maga volt a
saját legjobb vevője. – Hogy tehetsz ilyet? Miért?
– Pénzért, meg egy új személyazonosságért.
– Tudod, hogy szerezték azokat az... alkatrészeket?
– Nem. És nem is érdekel.
– Aratásnak nevezik. Olyan szülőket keresnek, akik
túl szegények ahhoz, hogy etessék a kölykeiket.
Fizetnek nekik az alkatrészeikért. Egy szem. Egy vese.
Tudod te, hogy gyerekkoromban, itt Marseillesben
mennyit ért egy vese?
A fiú tekintete a falmonitorra kalandozott. Éppen az
Oui, a legújabb parfüm reklámját nyomták. Egy
idealizált Rosa sétálgatott a tengerparton egy jóképű
fickóval. „Méretre szabott” hirdetés volt – egy
komputergenerált grafikával kevert valódi filmfelvétel,
amit az adat-file-ok alapján valamennyi előfizető
számára személyre szólóan átalakítottak.
Rosát azonban egy cseppet sem érdekelte.
– Háromszáz euromárka. A privát klinikáknak adják
el a cuccot, mert mindig kevés az önként jelentkező
donor. A rendőrség itt már leállította az üzletet, ezért
most importálják az anyagot.
– Nekem ehhez semmi közöm – mondta a fiú. –
Valamiből meg kell élnem.
69
 – Időnként megesik, hogy a kölyköket nem viszik
haza. Szétszedik őket, és kiveszik az „alkatrészeiket”.
Ugyan ki tiltakozna ellene?
– Téged meg mit érdekel ez az egész?
Rosa végighúzta az ujját a hátán végigfutó
sebhelyen. Egy mély árok volt a kék testfesték
tengerében.
– Valamikor volt egy nővérem. Ő nem volt olyan
szerencsés, mint én. – Várakozóan a fiúra nézett. A fiú
megérintette a monitor konzolát, és egyik csatornáról a
másikra váltott.
– Nem tehetsz ilyet! Egyszerűen nem! - Rosa már
majdnem sírt. Mögötte képek villantak: egy
futballmérkőzés, egy üdítőital, Charlie Chaplin...
– Ki mondta?
– Amikor alterálták az agyadat, amikor
megtanították neked, hogyan kell vezetni azokat a
koptereket... Azt hiszem, elvesztettél valamit. A tested
egy részét. Ami érez.
Rosa lassan ejtette ki a szavakat, mintha beszéd
közben rakná össze a gondolatot, mintha akkor látná
először a fiút teljes valójában.
– Szerintem te már nem is vagy ember. – A hangja
éles volt, és egy kicsit rémült.
– Ez nem igaz – mondta a fiú, és elindult Rosa felé.
– Ne gyere közelebb! – mondta a lány. A hangjában
drog-gerjesztett hisztéria csendült. – Tűnj el a
közelemből!
Tizenöt perccel később a fiú átvitte a táskáját a
panzió előcsarnokán. Meglepetten látta, hogy Monica
70
már ott vár rá. Vajon honnan tudhatta meg, hogy mi
történt? Aztán eszébe jutott, hogy a lány első
találkozásukkor végigkutatta a szobát. A beszélgetés
után aztán visszaillesztette a helyére a kábelt.
– Kurva – mondta a fiú, amikor Monica eléje lépett.
A tigrismaszk mosolyra húzódott.
– Szóval, ki a paranoiás? – kérdezte. – Különben
átmentél a vizsgán. Bekerültél a buliba. Legközelebb
egyedül fogsz repülni. Egy hatalmas szállítmánnyal.

7.

Monica lakásának erkélyéről a fiú jól látta a

sétányon vonuló tömeget, a viaszospapír napernyők
áradatát. Rosa gyűlölte a napernyőket. Szerinte a
testfestés éppen elég védelmet nyújtott a szétmállott
ózonrétegen keresztüláramló ibolyántúli sugarakkal
szemben.
Rosa nem felelt a hívásaira. Egy filterprogram
megakadályozta, hogy a fiú kapcsolatba lépjen vele.
A fiú leverten visszabotorkált a nappaliba. Az
önreprodukáló kristályból készült szögletes Nova-
Modernista bútorok éles kontrasztot alkottak a panzió
uniformizált berendezésével. Ez is a jómód
kimutatásának egyik formája volt, ugyanúgy, mint az
épületet monitorokon keresztül figyelő testőr, meg a
kapuk előtt álló őrök is.

71
 Monica az onyxtömbre emlékeztető párnázott
kanapén hevert. Előtte, az asztalon egy inhaláló volt. A
fiú felé nyújtotta.
A fiú megrázta a fejét. Monica mélyet szippantott, és
a falmonitorra bámult. A fiú bezárta az erkélyre nyíló
üvegajtót.
Juan Delgado, a spanyol szocialista mozgalom
vezetőjének feje töltötte be a falat. A jogról és a rendről
beszélt; egy nyelvész szimultán fordította a szavait.
Delgado a déli partokon élő munkanélküliek számára
egyre nagyobb gondot jelentő drogproblémáról beszélt.
A rendőrség hathatósabb közbelépését sürgette. Monica
szórakoztatónak találta.
– Mit fogok vinni? – kérdezte a fiú.
– Ködöt. Pár millió tablettányit. Megvan a helyi
engedélyünk. A marokkói laborunkból fogod
elszállítani.
– Kik azok a „mi”?
– Helyi üzletemberek. Marseilles mindig jó terep
volt a csempészek számára.
– Delgado szervezett bűnözőknek nevez titeket.
Monica felnevetett.
– Inkább szervezetlen bűnözők vagyunk. Ez a
decentralizáció kora. Rengeteg banda létezik. A
legtöbbel háborúban állunk. mit gondoltál, miért éppen
egy hadihajóval repülsz?
– Szóval attól féltek, hogy meglopnak benneteket.
– A kutya megeszi a kutyát. A nagy hal a kis halat.
Az úgynevezett barátok képesek lennének átadni minket

72
a törvénykezésnek, hogy megszabaduljanak a
vetélytársaiktól.
Delgado mögött a komputer kirajzolta a
Marseillesből a Riviérára, és az észak felé tartó
kábítószercsempész útvonalakat.
Azon az éjszakán a fiú végrehajtotta a sok közül az
elsô küldetést. Azon a nyáron rendszeresen látogatta
Monicát.

8.

Kint a Vieux-Port utcáin forróság tombolt. A

Giraud-ban minden hűvös volt. Hatalmas ventillátorok
kevergették a levegőt. Az emberek a házszolgálat által
előadott eurobeat-re táncoltak. A falakon és a
mennyezeten levő óriásmonitorokra védőszentek
hatalmas képeit vetítették. A Giraud komputerei
eltorzították az arcmásokat, hallucinációs hátterek elé
tették, darabokra zúzták őket, és a részeiket új
elrendezésben rakták össze. Az energiát ígérő Köd
bűvöletébe esett táncolók hipnotizáltan bámultak.
A táncparketten összerogyott egy lány. Két
kidobóember lépett hozzá. Az egyik fickónak hosszú,
csontvázszerű, a borításától megfosztott bionikus karja
volt.
A fiú elnézte, ahogy a motorok és kábelek
olajozottan mozognak, és a kar könnyedén felemeli a
lányt. Az egyik közeli asztalnál egy pasas egy rossz

73
minőségű Köd szállítmányról motyogott valamit, meg
arról, hogy a városban sorra dőlnek ki tőle az emberek.
A fiú Monicára nézett. A lány a helyhez illeszkedő,
álcázó mintájú bőrfestést viselt. A festék valami
foszforeszkáló mikroorganizmust is tartalmazott, ami
ragyogóan kirajzolta Monica csontvázát.
Monica ivott egy kortyot.
– Hosszú, és hasznos nyár volt. Jól dolgoztál –
mondta.
A házszolgálat az ájult lányt találta a táncparketten a
legérdekesebbnek. A monitorokon megjelenő képek
bemutatták, hogyan csillogott karmazsinszínű
arcfestésén a veríték. Az egyik falon csak a szemei, és
az összezsugorodott pupillái látszottak.
A fiú elnézte a rángó lányt. Már lábra állt, de újból
összerogyott. Képtelen volt egyensúlyozni.
Monicának feltűnt a fiú érdeklődése.
– Időnként előfordul az ilyesmi. A Köd az
agymozgató és beszédközpontjaira van hatással. A
Parkinson kór tüneteihez hasonló állapotot idéz elő. Ha
valaki hosszú ideig szedi, mindenképpen kikészül tőle,
de egy rossz minőségű adag is megteszi a magáét.
– A legutolsó szállítmányunk rossz minőségű volt?
Monica megvonta a vállát, elgondolkodva a
táncparketten szédelgő lányra nézett, majd a fiú felé
fordult.
– Zavar? – kérdezte.
A fiú érezte Monica hangjában a kihívást. Hosszú
ideig egymásra meredtek, de a fiú végül nem bírta

74
elviselni a lány vákuumhideg pillantását. Megrázta a
fejét.
– Jó fiú vagy – mondta Monica. – Tudod, mi ketten
nagyon hasonlítunk egymásra – mondta hosszú
hallgatás után.
– Kezdem én is úgy érezni – felelte a fiú.
A táncparketten a lány nem adta fel: megpróbált
felállni, de úgy kapálózott, mint egy rovarirtóval befújt
pók. Kinagyított és lelassított mozgású képe betöltötte a
falakat.

9.

Azon az éjszakán – hónapok óta először –

visszament a panzióba. A legtöbb ismerőse betegnek
látszott. Felment a szobába, ahol Rosával lakott.
Egy arab nyitott ajtót. A fiú hallotta a háttérben
üvöltő monitort.
– Hol van Rosa? – kérdezte.
– Kicsoda?
– Rosa. Itt lakott. Alacsony, fekete lány.
Az arab megfordult, és beordított valamit a szobába.
A monitor elcsendesedett. Visszafordult az ajtó felé.
– Elment.
– Hová?
Az arab megvonta a vállát, és bezárta az ajtót.

75
10.

– Figyelmeztetem – mondta fáradt külsejű orvos –, ő

az egyik legsúlyosabb betegünk. A mozgásfunkciója
annyira tönkrement, hogy meg kellett operálnunk. De
még így is tolószékbe kellett ültetnünk.
– Rendben. Akkor is látni akarom.
– Jól van.
Átmentek a túlfűtött folyosókon. A hely a felszerelés
és elegendő személyzet nélkül működő szövetségi
kórházak egyike volt.
– Rosa – mondta az orvos, és bevezette a szobába a
fiút. – Látogatója érkezett.
A fiú először azt hitte, hogy Rosa direkt nem veszi
észre, de aztán felfedezte az apró mozdulatokat, ahogy
meg akarta fordítani a fejét. Megdöbbentően lefogyott,
és a haja is megritkult. A tolószékből egy száloptikás
kábel vezetett a gerincébe. Az arca ráncos volt. Úgy
nézett ki, mint egy hatvanéves öregasszony.
Szervomotorok vonyítása hallatszott: a szék a fiú felé
fordult.
– Helló – mondta Rosa. A hangja alig volt több
suttogásnál.
A fiú körülnézett a parányi szobában. tiszta volt.
– Helló, Rosa. Hogy vagy?
– Javulok. – A szó tompán koppant. Rosa kezei
megrándultak az ölében - mintha meg akarta volna
mozdítani őket. A fiú megfogta az egyiket. Rosa hálásan
76
nézett fel rá. Furcsa és zavarba ejtő volt meglátni a
szemeiben a tönkrement test csapdájába zárt értelmet.
– Nem fair – motyogta Rosa. – Ez nem. Bulizni
akartam. Nem ezt.
– Jézusom, Rosa! – mondta a fiú. – Ne haragudj!
A szobára telepedő csend olyan volt, akár egy
vádbeszéd. A fiú beszélni kezdett. Elmagyarázta
Rosának, hogy nemsokára jobban lesz, és akkor
elmennek Marseilles-ből. Most már megtehetik, hiszen
van pénze.
Rosa nem hitt neki. Látta a szemeiben. A csend
mintha magába nyelte volna a szavait, mintha
értelmetlen gügyögéssé torzított volna mindent, amit
mondott.
– Mennem kell – mondta végül.
– Visszajössz? – kérdezte Rosa kétségbeesetten. –
Nincsenek látogatóim.
– Igen – hazudta a fiú. – Vissza fogok jönni.
Az ajtóból még visszafordult, és utoljára megnézte
magának Rosát. A lány jobb keze rángott.
Biztos integetni akar, gondolta a fiú.

11.

Az ágyában fekve figyelve a sivatagi eget. A

csillagok fagyosan ragyogtak; a levegő hideg volt. A
távolban látta a végtelenbe hullámzó dűnéket.
Az illúziót Monica érkezése törte meg. A nyitott
ajtón át fény ömlött a szobába. Monica mintha az egyik
77
dűnéből emelkedett volna ki, de mögötte a folyosó
húzódott. Meleg levegő csapott az arcába.
Monica meztelen volt. Festetlen teste fehéren
csillogott. Átlibegett a szobán, és bemászott az ágyba. A
bôre még meleg volt a zuhany utáni szárítkozástól.
– Ez lesz az utolsó munkád – mondta. – Kiszállunk a
Köd üzletből. A Parkinson pánik miatt már alig veszik.
A halálesetek miatt felerősödő politikai nyomás
miatt a rendőrség alig várta, hogy letartóztathasson
valakit. Monica még ki akarta szedni a pénzt ebből az
utolsó szállítmányból, aztán fel akart hagyni az
egésszel.
– Velem mi lesz?
A lány apró, hegyes fogait kivillantva
elmosolyodott. Átnyúlt az ágy másik oldalára, és
megérintette a konzolt. A falak normál színűre
változtak, a mennyezet elsötétedett. A fiú érezte a
lovaglóülésben rátelepedő lány testének nyomását.
– Ne félj – mondta Monica. – Gondodat fogjuk
viselni.

12.

A találkozási pontnál vártak rá.

A tisztáson két férfi, meg egy Hyundai 4x4-es állt. A
leszállóhelyen, biofoszforeszkáló vezetékkel övezett
körön kívül várakoztak. A fiú gépe a levegőben
lebegett. A löveg kamerájával végigpásztázta a tájat.

78
Monicát kereste, de nyomát sem látta. Minden
normálisnak tűnt, de valami mégsem stimmelt.
Az egyik férfi felszólt neki, hogy szálljon le.
A fiú a két alak felé fordította a haslöveget, és ráállt
a rádióhullámhosszok figyelésére.
– Gyanít valamit – mondta egy hang. – Szedjük le.
Sztatikus reccsenés, aztán egy üzenet röppent fel
hozzá a rádión át.
– Itt a rendőrség! Föld-levegő rakétákat állítottunk
magára. Szálljon le, vagy tüzet nyitunk!
A fiú megrémült. Csapdába csalták! A raktérben
levő sok száz kilónyi Köd éppen elég ahhoz, hogy
kimossák az agyát.
Az agyában az Égjáró harci rendszeréből érkező
adatok lüktettek. A szürke talaj fölött lebegett, a polgári
repülőgépek hullócsillagai alatt. Már behatárolta a
rádióadás pontos helyét. Érzékelte a távolból feléje tartó
három rovarszerű alakot. A radartérkép fölött repültek.
Üzemanyagot adagolt a hajtóműbe, felemelkedett,
kitérően oldalra sodródott, és az Égjáró faroknyílásán át
kieresztett egy gyújtólánggal kevert lokátorzavaró
csíkot. A haslöveg csövét a rádióadás forrása felé
fordította, és a fák közé eresztett egy hosszú sorozatot.
Alulról Éjbagoly rakéták fénylő gyémántja indult el
felé. A rakéták belerepültek a lokátorzavaró csak
ragyogó darabkáiba. Az egyik felrobbant, egy másik
kitért, és a vörös gyújtóláng után vetette magát.
A fiú felvitte a gépét az égre, és begyújtotta a
tolórakétáit. Ahogy behúzott egy magas G-fordulóba, az
egyre csökkenő számokat mutató üzemanyagszint-
79
jelzőre nézett. Újabb rakéta-gyémántok ugrottak rá.
Még több lokátorzavarót dobott ki, és az ECM
rendszereit maximális védelemre állította. A három
figyelmeztető pötty lassan három Tűzsárkány naszáddá
változott. A rendőrök valószínűleg tudták, hogy az
Égjáró mivel van felszerelve. Semmit sem bíztak a
véletlenre.
– Adja meg magát! – érkezett a parancs a
legközelebbi naszádról.
A fiú érezte, hogy a rádión keresztül átküldött
parancsprogramok megpróbálják átvenni a gépe fölött a
hatalmat. A védelmi program elintézte a támadót.
A három naszád felé száguldott. végigáramlott rajta
a gépe rendszereibe táplált tökéletes, kristályszilárd
nyugalom.
Egy gyors mentális impulzussal megeresztett két
rakétát az ellenség vezérgépére. Érezte, hogy az Égjáró
megremeg – a rakéták elindultak. A célpont
felemelkedett, és beterítette a zónát lokátorzavaró és
rádiózavaró jelekkel, meg lángokkal.
Az egyik Tűzsárkány az Égjáró alá kúszott, a másik
jobb oldalt, fent lebegett. A fiú megváltoztatta a rotorjai
forgásának irányát, és zuhanni kezdett bal-le irányba.
Tudata megfeszítésével golyózáport küldött az
áldozata felé. A nyomjelzőlövedékek széthasították az
éjszakát. A pilóta rájöhetett, hogy mi készül ellene, mert
megpróbált kitérni. A repülési ösvénye metszette a
lövedékek útját.
A páncélozott géptest egy másodpercig ledobta
magáról a nehéz lövedékeket, de azok végül találtak egy
80
gyenge pontot: belefúródtak a rotor és a géptest
csatlakozásába. Szikrák fröccsentek. A Tűzsárkány
vadul megrázkódott, és hánykolódva zuhanni kezdett.
A fiú megérezte a testének csapódó golyókat.
Felhúzta a gép orrát, és fejjel lefelé repülve a monitorán
sötéten ásító hosszú völgy fordult.
Az egyik üldözőből gyémántok pattantak ki. A fiú
oldalt fordította a helikopterét, és kidobott egy rakás
lokátorzavarót. Egy figyelmeztető csipogás
emlékeztette, hogy fogytán van az üzemanyaga.
Belemerült a völgy radarárnyékába.
A radarok észlelési vonala alatt, a földre hasalós
taktikát alkalmazva repült. Megpróbálta kiszámítani,
hogy az ellenfelei hol fogják útját állni. Az adatokat
betáplálta a komputerbe.
Az volt a legvalószínűbb, hogy a völgy két vége
felől fognak érkezni. Balra fordult, és a fák fölött
lebegve megállt. Valaki megtörte a rádiócsendet, és
erősítést kért. Ebből a fiú megismerte a pozíciójukat, ám
a helyzet rosszabbodott. Gyorsabb volt, mint rendőrség
pilótái, de nem vehette fel a harcot a ki tudja mekkora
túlerővel szemben.
Egy hosszú, feszült pillanatig kivárt. A Tűzsárkány
hatalmas rovarszerű alakmása a völgy pereme fölé
emelkedett. A fiú kilőtte két utolsó rakétáját. A távolság
túl kicsi volt ahhoz, hogy a Tűzsárkány kidobhassa a
zavaróit, vagy hogy kitérhessen. A helikopter
lánglabdává vált, és szétrobbant.
A fiú túl későn vette észre, hogy a másik ellenfele a
völgy másik pereméről felé közelít. Nem a völgy
81
végébôl jött, hanem ugyanabban a szögben, mint az
előbb a társa.
Golyók koppantak az Égjáró testén. Ahogy a
rendszerek megsemmisültek, a fiú égető fájdalmat
érzett. A szürke grafikus kép zavarossá vált és
elhalványult, a rendszerből érkező adatáramlat
csöpögéssé ritkult. Egy golyó széttépte a letapogatókat.
A fiú kínlódva megpróbált kitérni golyózápor elől - már
az sem érdekelte, hogy az ilyen kis magasságból indított
manőverek életveszélyesek lehetnek.
Az Égjáró külső szenzoraiból érkező adatok nélkül
vak volt. Bekapcsolta a tartalék rendszereket, és
visszazökkent saját, emberi testébe. Egy pillanatra
megzavarta, hogy a vizorán keresztül látja a lángoló
éjszakai eget.
Két nyomjelző lövedéksor vágott felé. Tudta, hogy
az Égjáró páncélzata már megsemmisült. Beállította a
fegyvereit, és felkészült a tüzelésre. Hiába – a
tűzkontroll rendszer nem működött.
Tudta, hogy meg fog halni, de magával akarta vinni
a másik gépet is. Felpörgette a hajtóműveket, és
belerohant a nyomjelzőlövedékek forrásába. Látta, hogy
az ellenfele egyre nagyobbá válik. Úgy akart meghalni.
Meteorként akart lecsapni az égből.
A Tűzsárkány elfordult, lebukott, és kitért előle. A
fiú csalódott dühvel megfordult, és felkészült az őrült
üldözésre, aminek a végén bele fog csapódni a másik
gépbe.
Aztán meglátta maga alatt a poklot. A Tűzsárkány
túl közel volt a talajhoz. Belerohant egy fába, és
82
lebucskázott a völgy egyik falán. A fiú látta a lángoló
roncsot.
Marseilles felé fordította az alig kormányozható
helikoptert. A nyomorék Égjáró irányítása felért egy
csatával - egy csatával, amit az ember, és a sérült gép
vívott egymással. A fiú kiterjesztett tudatának egyes
részei a rendszerekkel együtt megsemmisültek.
Nemsokára rákényszerült, hogy manuálisan, egyedül a
saját látására hagyatkozva repüljön. Már nem volt ura a
helikopternek. Ez rosszabb volt, mintha a saját teste
fölött vesztette volna el a hatalmát. Alábukott az isteni
létből.
Monica meg fog fizetni az árulásáért. Még akkor is,
ha az Égjáróval kell belezuhannia a lakásába.

13.

Látta a Monica ablakából kiszűrődő távoli fényt.

Még egyszer, utoljára megigazította a Szárny vázát,
szorosra húzta a hevedereket, és leellenőrizte a
vezérlőkarokat.
Levetette magát a panzió tetejéről, és ráfeküdt egy
felcsapó légáramlatra. Átszállt a tetőkre szerelt
biztonsági kamerák alatt. Egy elsötétítet ablakban
meglátta a saját tükörképét. Úgy nézett ki, mint valami
ragadozó madár. Az épület közelében belekerült egy
légörvénybe. Kínlódva megőrizte az egyensúlyát, és
sikerült megakadályoznia, hogy egy áramlat lenyomja a
harminc emeletnyivel alatta terpeszkedő utcára.
83
 Úgy kormányozta a Szárnyat, hogy végül Monice
erkélye fölé ért.
Zuhanni kezdett. A vizor jelzései a vörös
tartományba értek. Az erkély gyorsan növekedett a
látómezejében. Kivárta a legutolsó pillanatot is, majd
széttárta a szárnyait, és lefékezte a zuhanást. Amikor
leért a lába, egész testében megremegett, és
eltántorodott az erkélytől. Kétségbeesetten kapálózva
visszanyerte az egyensúlyát, és kesztyűs kezeivel
megmarkolta a korlátot.
Dobogó szívvel felegyenesedett, levetette magáról a
Szárnyat, és az ablakugrott. Belesett. A falakat
fénykaleidoszkópok borították. Monica a kanapén
hevert. Mellette, az asztalkán egy drog inhaláló állt. A
fiú megfogta az ablak fogantyúját. Nem volt bezárva.
Vad mozdulattal félrerántotta, és beugrott a szobába.
– Mi?! – Monica értetlenül meredt rá.
A fiú belemarkolt a lány hajába, talpra rántotta, hátra
csavarta a karját, és az ablak felé taszította. Monica
erőtlenül védekezett.
– Mit csinálsz? Eressz!
A fiú még feljebb rántotta a hátracsavart kart. A lány
felnyögött. Az erkélyen a fiú megfordította Monica
fejét. A lány felnézett rá. Arcának egyik felét
megvilágították a szobából kiszűrődő fények.
– Nem kellett volna csapdába csalnod – mondta a
fiú. – Mentességet ígértek, ha átadsz nekik? Engem meg
a többieket...
A lány megrázta a fejét.
– Nem tudom, miről beszélsz.
84
 A fiú vadul megrántotta a karját.
– Ne hazudj!
Monica mély lélegzetet vett, és mintha
megnyugodott volna. A szemei hidegen fénylettek.
– Üzlet volt. Nem személyes ügy.
A fiú felnevetett.
– Számomra pedig személyes ügy volt.
– Mit akarsz? Pénzt? Csekket? Gazdaggá tudlak
tenni. – Keményen a fiú szemébe nézett.
A fiúnak eszébe jutott, mit vesztett el, amikor az
Égjáró megsemmisült. Farkasszemet nézett a lánnyal,
majd lassan megrázta a fejét.
– Mit akarsz csinálni?
- Megtanítalak repülni – felelte a fiú.
Felemelte Monicát. A lány sikítozott, és vadul
rugdalózott. A fiú áthajította az erkély korlátja fölött.
Utánanézett. Monica a kivilágított utca felé zuhant. A
fiú addig állt az erkélyen, míg odalent csődület támadt,
és a távolban felvijjogtak a szirénák.
Visszacsatolta magára a Szárnyat, és felszállt az
égre. Ahogy felfelé emelkedett, lenézett a földön
nyözsgő apró emberekre. A tekintete olyan vad, és
ragadozószerű volt, akár egy sólyomé.
Szántai Zsolt ford.
–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Copyright © William King

Published in Cyberpunk Stories
Kindle Edition, 2011

85
 Andrew Stephenson
Cinema Altéré
Közhelyek.
Forró nyár, forró nap, forróság.
A túlforrósodott város éli az ebédszünetben szokásos
életét: a zsúfolt utcákon komoran folyik a lábak és a
kerekek háborúja; mindkét tábor aszerint nyer teret
magának, ahogy a közlekedési lámpák idióta
körfogásban kipislogják magukból a vörös és a zöld
fényeket.
Ebből az olümposzi perspektívából nézve a pulzáló
testek áramlása olyan, akár az élő testben csörgedező
véré. Ez a jókora tér, ahol az arteriális utcák
összefutnak, hogy összekeverjék hordalékukat,
valószínűleg a metropolisz szíve.
Pásztázzunk végig ezen a téren, nézzünk át a túlsó
oldalára. A boltokkal szegélyezett járdákon emberek
sietnek. A legtöbbjük nem szeret a szabadban
őgyelegni, de néhányan leülnek a park árnyas fái alá,
szendvicseket majszolnak, és a napfény, a szabad
levegő kedvéért elviselik a hőséget. A fejük fölött, az
ágakon és párkánykoszorúkon galambok és seregélyek
tartják néma gyűlésüket – túl lomhák ahhoz, hogy

86
kenyérmorzsákért kuncsorogjanak. Még feljebb a házak
büszke homlokzatai csillognak a napfényben.
A mellékutcák feltöltik és elnyelik a tér körül tripla
gyűrűben áramló gépjárművek áradatát. A fém- és
füstkordon közepén izoláltan ragyog a természetes zöld
folt.
Ez a díszkert. A közepén, az egész város kellős
közepén egy régi király szobra bámul vakon a
forróságban kornyadozó rózsaszínű rózsákkal körülvett
magas piedesztál tetején.
Maradjunk ebben a kertben. Lassan közelítsünk rá
az közelében álló padok egyikére. Egy jól öltözött,
kopaszodó, kissé túlsúlyos férfi ül rajta. Furcsán
magányosnak látszik az emberforgatag közepén.
Menjünk hozzá még közelebb. Petyhüdt arc, szemeit
leeresztett szempillák maszkja takarja, jókora orra a
fintorogva elhúzott, lebiggyesztett ajkak fölé dudorodik.
Fintorog? Ugyan miért? Nem tudhatjuk.
Lehet, hogy szundikál. De nem, a szája megrándul.
Az egyik szeme kinyílik, és rámered az utca túloldalán
álló Központi Könyvtár bejárata fölötti hatalmas
digitális órára. Fehér alapon fekete számok mutatják:
11:55.
A másik szem is kinyílik. A férfi könnyedén
megfordul ültében, és a háta mögött álló szoborra
pillant. Mintha tűnődve nézegetné a kőuralkodót. Nem,
nem is a szobrot nézi. Inkább mögé les, oda, ahol a
jelzőlámpa éppen most váltott zöldre.

87
 A jelzés nélküli fekete tartálykamion ráfordul a tér
körüli útra, és a külső sávban elindul a férfi felé. A férfi
elfordítja a fejét, és tudomást sem vesz róla.
Sam Sensharrának nincs ínyére az, ami hamarosan
történni fog.
Nehéznek találja az önként vállalt halálra való
várakozást. Reméli, hogy most olyasmi fog történni,
ami még soha. Azon töpreng, hogy mindent tönkretehet,
ha tudatosan szembenéz azzal, ami következni fog.
Eltereli a figyelmét: leszakít egy szál rózsát, és
megszagolja.

Az asztalon, ami körül a három férfi ült,

megzizzentek a terveket és táblázatokat tartalmazó
lapok, ahogy Samuel Sensharra összerendezte őket.
Néhány szobával arrébb egy óra tik-takkolt, édesen
beleketyegett az irodák csendjébe. Becsapódott egy ajtó.
– Ez egy nagy szar – vonta le a következtetést
Sensharra. – De megpróbálok artisztikus lenni, és
értelmessé teszem.
Cody Lewis és Pjotr de Veet egyetlen megjegyzést
sem tett. Lewis nem akart tovább vitatkozni. De Veet túl
régóta ismerte már Sensharrát ahhoz, hogy ellenkezéssel
fárassza magát. Mindketten csendben vártak, Sensharra
pedig vakon a legfelső papírlapra bámult, az új külsős
helyszín felnagyított fotójára. Hirtelen félretaszította a
lapot - a köteg újra szabálytalan kupaccá változott.
– Ki érti ezt? - kérdezte. – Azok a fickók, akik
belepofáznak a munkámba... Azok a dagadt macskára
hasonlító hálózati főnökök, meg a dagadt, nyálas képű
88
nézők... Csinálnak ezek egyáltalán valamit?
Megpróbálom sokkolni és tanítani őket. Mozdulatlanul
néznek; aztán jól kiszúrnak velem, amikor kijelentem,
hogy az alaptalan erőszak nem művészet, hanem
obszcenitás.
De Veet megrázta a fejét.
– Mi a baj, Sam? – kérdezte. – Kiváló minősítést
kaptunk. Kifizettek minket. Éhen nem halunk.
Sensharra rábámult.
– Pete, figyelsz te egyáltalán? Ez éppen azért számít,
mert mindenki azt hiszi, hogy nem számít. A képernyőn
manapság az erőszak egyenlő a képek és a hangok
cirkuszával. És ez a baj ebben a világban: a szívvel
senki sem törődik. Leülnek otthon a kényelmes
karosszékeikbe, és nézik a TV-bábokat, akik
megszenvednek helyettük. Egész életemben éppen ez
ellen harcoltam. Már akkor is, amikor még izgalmasnak
számított, hogy egy fickót lelőttek a vásznon, amikor a
valódiságról még senki sem álmodott. Az ég szerelmére,
Pete, amikor azok a hülyék nézni kezdik valamelyik
filmemet, szeretném, ha megéreznék, milyen is a valódi
gyomorszorító pánik. Csak hogy megismerjék, milyen...
De igazad van. De nincs más választásunk. A Joe-Show
szponzorai nyers húst, vért meg miegyebet akarnak
látni. De egyet megígérek, Pete. Ezúttal, amikor
elkapom az utcán a fickó gallérját, a képébe fogok
üvölteni: Átlagos Joe, ez a te életed, és mosolyogj, mert
adásban vagy, haver! Istenemre, azt akarom, hogy
elhiggye! Amikor a nézők rádöbbenjenek, hogy ez az
Élet, ez az, amitől remeg a világ, amiben patakokban
89
folyik a vér, azt akarom, hogy az erős emberek
elájuljanak attól, amit látnak! Érted?
– Persze, Sam, értem.
Kint a fagyos parkolóban felköhögött és fölmordult
egy diesel motor. Sensharra az órájára nézett.
– Ez legyen a végszó. Cody, van még valami
hozzáfűznivalód? A helyszín megfelel, igaz?
Cody Lewis, a kétméteres, napbarnított,
kekinadrágos, bozótdzsekis óriás lassan bólintott, és
még keményebben a fejébe nyomta stetson kapalját.
Szilárd tekintettel Sensharra határozott szemeibe nézett,
majd de Veet felé fordult.
– Pete, a kamerákat oda rakattad, ahová kértem?
– Nyolc kamera van a közelben. A másik kettő... –
De Veet megszívta elsárgult fogait. – Azoknak
mozgathatóknak kell lenniük. Szóval N'gabe velem fog
jönni, és nem Codyval. Bocs', Sam, tudom, hogy azt
mondtad, hogy ne keverjem bele a srácot, de... – De
Veet ráncos arcán úgy elmélyültek az idegességvonalak,
mint egy ócska cipőn a gyűrődésráncok, amikor egy
ismerős láb lépked benne. A vállai még a szokásosnál is
csapottabbnak látszottak.
– Semmi baj. – Sensharra végigsimított haja
maradványain, és felsóhajtott. – Ideje, hogy ő is
megismerje az üzletünk piszkos oldalát. Oké, mehet, de
te is ellenőrizd le a felszerelését. Ebben a jelenetben
nem hibázhatunk. A költségvetés nem teszi lehetővé,
hogy újra felvegyük, és egyedül talán csak a jó isten
tudja, hogy a Polgári Szabadságjogok Tanácsa mit
szólna egy második beadványhoz. Na, akkor induljunk!
90
 A tartálykocsi elfoglalja a park melletti belső
forgalmi sávot. Az úttest szélén halad, a kerekei súrolják
a járdaszegélyt. Olaj- és gázolajbűzt ont magából És
még valami mást.
A pilótafülke elsötétített üvege mögött a merev arcú
Wolfgang Brock, a kaszkadőr a kijelölt pozíció felé
araszol a rakományával. Brock Sensharra irányába
pillant. Összeszorított ajkai között egy száraz,
meggyújtatlan cigaretta fityeg. Olyan erővel markolja a
kormánykereket, hogy a kezei itt-ott elfehérednek.
Brock a legjobb öngyilkos a szakmában. Sensharra a
rózsa szagolgatása közben ezzel a gondolattal nyugtatja
le magát. Sajnálja, hogy nem fog addig élni, hogy
közvetlen közelről lássa a fickó előadását. Bízik benne,
hogy Brock ki fogja venni a szájából azt a cigarettát – a
részletek nagyon fontosak.
Eltűnődik, hogy vajon saját szimulált sang froid-ját
mestermőnek fogják-e értékelni.
A Könyvtár órája 11:58-at mutat.

Az elhagyatott és alig észrevehető sikátor árnyai

közt kék köd gomolygott. Gyorsan felhővé duzzadt,
majd összeroskadt, elsötétedett, és egy látszólag
normális, piszkos, zöld és ócska teherautóvá változott.
A teherautó az oldalára fehér festékkel egy feliratot
pingáltak: Fuvarok – Bárhová – Bármikor. Rossz vicc
lenne?
Pár másodperccel később Sensharra és de Veet
kiszállt a kocsi elejéből. Nem sokkal ezután nyikorogva
kinyílt a hátsó ajtó is, és egy fiatal férfi csatlakozott
91
hozzájuk. A fiú a homlokát dörzsölgette, hogy
valamelyest csökkentse az időutazás miatti hányingerét.
Sensharra ránézett.
– Jól vagy, Woru? – kérdezte.
Worunga N'gabe bólintott, de a forróság ellenére
rázta a hideg. A hangja remegett.
– Ööö... Azt hiszem. Ez az első kör, vagy a
második?
De Veet a homlokára rögzített mikrokamerával
bajlódott. Szemeit sötét szemüveg takarta - ami
valójában nem is szemüveg, hanem a kamera
keresőegysége volt. Mosolyra húzta a száját.
– Mindig a második körben jövünk át, hacsak... – Az
ajkaira fagyott a mosoly.
Sensharra rámordult.
– Hagyd ezt abba, Pete! Semmi értelme, hogy
megijeszd a srácot. A melóra koncentrálj! Woru, te meg
ne gyulladj be. Cody át fog jönni.
Lezárták a teherautót, és mindhárman a sikátor
végébe mentek. Előttük a napfényes utcán nagy volt a
forgalom. Autók, buszok, gyalogosok és biciklisták –
senki sem sejtette, hogy a három férfi milyen halálos
veszélyt jelent a számukra. Sensharra az órájára nézett,
majd de Veetre nézett.
– Mennyi az idő? Mármint a helyi.
De Veet és N'gabe is megnézte az óráját. De Veet
tétovázott, látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit,
de végül csak ennyit felelt:
– Tíz perc múlva tizenkettő.

92
 N'gabe lélegzése lelassult. De Veet pillanatnyi
habozásából tudta, hogy túl kevés az idejük.
A főúton Sensharra megállt, és körülnézett.
– Várjatok – mondta. – Brock nemsokára
megérkezik.
Ahogy a stúdióban megbeszélték, szokás szerint a
kaszkadőrre bízták a kapcsolatfelvételt, ezért
mindhárman nyugodtan álldogáltak, és úgy viselkedtek,
mintha ártatlan turisták lennének. Végül megérkezett a
fekete tartálykocsi. Csak akkor mutatták, hogy
észrevették, amikor nagy fékcsikorgással megállt
mellettük.
Brock kiugrott a vezetőfülkéből.
– Hé, el kel vinnem egy szállítmányt a könyvtárhoz
– kiáltotta. – Megmutatnák, merre menjek?
Mindhárman csatlakoztak Brockhoz. A közelben
álldogáló rendőr először Brockot mérte végig, majd a
forgalmat feltartó tartálykocsit. Elindult a csoport felé,
és közben előhúzta a noteszát.
– Oké, mit csinálok? – kérdezte Brock gyorsan.
– Maguk! – kiáltotta a rendőr.
Brock körülnézett.
– Egy perc, és már itt sem vagyok! – kiáltott vissza.
A rendőr megkönnyebbülten bólintott, és
visszasétált az egyik bolt bejáratának árnyékába, ahol
valamit beírt a noteszába.
Sensharra úgy gesztikulált, mintha egy idegent
kellene útba igazítania. A hangja azonban halk maradt,
és le sem vette a szemét a rendőrről.

93
 – Menjen végig ezen az úton, egészen a térig. Ott
meg fog látni. Kerüljön hozzám olyan közel, amennyire
csak tud. Ha bólintok, csinálja meg.
Brock egy gyűrött csomagból előhúzott egy
cigarettát, és az ajkai közé dugta.
– Rendben – mondta. A cigaretta eltorzította a
hangját. – Túl fogom élni? – Ahogy beszélt, a cigaretta
fel-le mozgott.
– Esélye sincs rá.
– Helyes. Akkor jobb, ha hozzáfogunk. – A zsebébe
nyúlt és előhúzott egy öngyújtót. Mielőtt a láng a
cigarettához érhetett volna, Sensharra megszólalt:
– Azt akarom, hogy legalább olyan jó legyen, mint a
múltkor az a sétálóutcás, amit nekünk csinált. Abban a
kritikusoknak is tetszett.
Brock megmerevedett.
– Milyen kedves tőlük! – mondta. Eltette az
öngyújtóját, és el is feledkezett róla, hogy nem gyújtotta
meg a cigarettáját. – Különben én sohasem nézem meg
a filmjeiket. – Visszament a tartálykocsihoz, felmászott
a pilótafülkébe, és hízelgően a rendőrre mosolygott.
– Szóval ez az első kör – mondta N'gabe. – Codynak
nyoma sincs.
– Úgy néz ki – bólintott de Veet.
Sensharra hallgatott. Brock az elevenjére tapintott a
megjegyzésével.
A tartálykocsi kormos kipufogógázt okádva elhúzott
mellőlük.

94
 Sensharra meglátja, hogy a rózsa poros. De miért is
ne lehetne az? Hiszen egy ilyen forgalmas helyen nôtt.
Meg esô sem esett egy ideje. Ilyenkor könnyen száll a
por. Az illata azonban még mindig édes – Sensharrának
eszébe juttatja az ártatlanság korát, amikor a szépség
még csak élvezet volt, és nem ipar.
Rengeteg filmet csinált már. Vagyis – mivel
hagyománytisztelő – mozit. A technikák és az eszközök
a divat és a célszerűség függvényében folyamatosan
változtak. Ez, amit ő most használ, csak egy a sok
közül: egy életet mutat be, kiragad belőle egy részletet,
és megőrzi a kameraállások időtlen másvilágában. Ez az
egész csupán egyetlen csiszolt felülete a drágakőnek,
ahogy Sensharra a saját művészetét nevezi.
A folyamat természetszerűen kiküszöbölte a korábbi
szubjektív látásmódot. Most már felnyílt a szeme.
Sohasem gondolta volna, hogy mennyire intenzívek,
mennyire misztikusak lehetnek ezek a pillanatok,
mielőtt a kődarab belevetődik saját nyugalomtócsájába.
Most legalább elégedett lehet a másik önmagával.
Azzal, aki életben marad, azzal, akinek végig igaza volt.
Sensharra elégedett. Percről percre fokozódott a
félelme, amit az váltott ki, hogy részese lehet a
dolognak. Kénytelen felfedezni, hogy az érzés már-már
az erotika határait súrolja. Többé már nem csupán
rendező, nem tunya szemlélő – most már tudja, milyen
érzés lehet a piciny képernyő túloldalán lenni. Tudja,
hogy milyen lehet azonosnak lenni azzal az emberrel,
aki eltűnik a nagy semmiben, akit ô választott ki, hogy

95
megossza vele a megsemmisülését. Tudja, hogy milyen
Átlagosnak lenni.
Ő, Sam Sensharra imádja a munkáját. Szó szerint
feláldozza magát érte. Azt képzeli, hogy vannak elvei.
Minden munkájában fontosnak tartja, hogy
megközelítse az Életet. Közben megőrzi objektivitását,
önbecsülését és alázatosságát. Legalábbis ezt szokta
mondani magáról.
– Ha nem így lenne – teszi hozzá komolyan –, akkor
az azt jelentené, hogy elfelejtettem, hogy mozicsináló
ember vagyok, akinek kötelességei vannak a
karakterével szemben. Ha nem így lenne, istennek
képzelném magam. – Ilyenkor mindig felnevet. – Úgy
értem, a pokolba is... hogy egyedül csak az istenek
irányítják a valós élőlények életét anélkül, hogy
tartaniuk kéne a következményektől.
Ez a kifogása, a mentegetőzése. Ő mindig elhiszi.

A trió elért a forgalmas tér szélére. Éppen

felkészültek rá, hogy elfoglalják a helyüket, amikor egy
sürgető kiáltás hallatán megtorpantak. Lewis ordított:
részeg módjára futott feléjük; látszott rajta, hogy még
mindig kábult az időugrástól.
– Köszönöm, ó, Uram! – suttogta N'gabe, és
felnézett az égre. A társai arcán látszott, hogy ők is
legalább ennyire megkönnyebbültek.
Megálltak, bevárták Lewist, és miközben a férfi
magához ért, körülvették. A kíváncsi bámészok
elsodródtak mellőlük.

96
 – Baj volt a felszereléssel – lihegte Lewis zihálva. –
Pontosan beállítottam a koordinátákat, de a kelleténél
mégis későbbre hozott át.
– Még jó, hogy csak ennyit késtél – mondta de Veet.
– Különben mind bajba kerültünk volna. Örökre. Veled
együtt.
Lewis rámeredt.
– Nézd, elmondtam, hogy mi történt. A leckéztetést
tartsd meg magadnak. Azért, mert betojtál, mint valami
vén...
– Kezdtünk aggódni – szólt közbe Sensharra halkan,
de hirtelen eltűnt a nyugalma. – Istenem! A tartálykocsi!
Ha Brock nem várja meg a jelet, és elindítja... Az
katasztrófa lenne! Woru! Állítsd meg Brockot! Rohanj!
N'gabe elszáguldott. A tartálykocsi már az egyik
jelzőlámpánál várakozott, és már éppen be akart
fordulni a tér körüli útra. Túl messze volt ahhoz, hogy
Brock lássa ôket. Ha egyáltalán megismeri őket a
tömegben. N'gabe az akadályokat kerülgetve, az elé álló
embereket félretaszigálva rohant a teherautó felé. Abban
a pillanatban, amikor a jelzőlámpa zöldre váltott, előre
vetődött, és sikerült beleöklöznie a sofőrfülke ajtajába.
A Könyvtár órája szerint 11:55 volt.

Ahogy látja a közeledő tartálykocsit, Sensharra

megpróbálja megőriznia nyugalmát. Nem sok sikerrel.
Egy perccel ezelőtt a zsebébe rejtett távirányítóval
bekapcsolta a kamerákat. Ez lesz az első kanyar.
A tartálykocsi belsejében egy hatalmas, ronda
bomba lapul. A gyújtószerkezet hatására beindul a
97
háromszáz kilónyi robbanóanyag. A rakomány többi
része naphtenát palmitát. Napalm. Körülbelül százezer
liternyi.
A Speciális Effektusok Osztálya kitűnő
eredményeket ígért Sensharrának. Számításaik szerint a
tér, és a belőle kiinduló hét nagyobb utca fog
elpusztulni. A napalmban van valami új fluidizálószer –
gyorsabban és tovább fog folyni. Ebben a jelenetben
nincs túl nagy jelentősége a részleteknek. A cél „egy
terrorista tombolás” bemutatása. Sensharra pedig elég
tehetséges ahhoz, hogy valami mással kárpótolja a nézőt
az aprólékosan kidolgozott snittekért. Nem kételkedik
az Osztály állításában. Lewisben is bízik, aki azt
állította, hogy megtalálta az idevonatkozó törvények
betartásával fellelhető leggyúlékonyabb városközpontot.
Az óra 11:59-et mutat.
Nem tudja pontosan, hogy mikor és hol, de
Sensharra biztos benne, hogy Lewis ott várakozik az
időutazó teherautóban...
A kép a teherautó belsejét mutatja. Lewis előtt, egy
munkapult fölött egy hosszúkás, apró monitorokkal teli
doboz függ. A pulton egy prizmamonitor van. Lewis
elkattintja a doboz oldalán levő kapcsolót. A monitorok
kéken felizzanak, és mindegyikben megjelenik egy-egy
kép, amit a hozzá tartozó kamera lát. Lewis
módszeresen végignézi a monitorokat. Szigorú
parancsot kapott: ha egyik kamera sem a kívánt képet
rögzítené, vissza kellene mennie a stúdióba, és úgy
kellene leélnie az életét, mintha sohasem hallott volna
Sam Sensharráról, meg a vállalkozásáról.
98
 De, mint mindig, a kamerák beállítása pontos. Ez a
folyamat csodája, ezt szokták sokan úgy értékelni, hogy
a Teremtőnek mégis van humorérzéke.
Sam Sensharra egy percig sem aggódik. Minden úgy
működik, ahogy eltervezte.
Megpróbálja felfedezni a tér körül elhelyezett nyolc
kamerát. A nyolcból ötnek a látómezejében ô is benne
van. Sensharra tudja ezt, és azt is, hogy hol vannak, de
mégsem látja egyiket sem. Képzeletben viszont hallja az
áramköreik sziszegését, ahogy már a visszaszámlálás
vége előtt rögzítik a képeket.
Az óra nemsokára delet fog mutatni.
A tartálykocsi már nagyon közel van.

Brock megtekerte a kormányt, és felpörgette a

motort. Befordult a szűk utcába, ahol már két teherautó
várakozott. A tartálykocsi benyomakodott melléjük, és
elzárta az utat. A hátsó kerekei egy pillanatra
felgurultak a járdára, majd lezökkentek az úttestre.
Dörgô motorral a közelebb álló teherautóhoz gurult.
Brock leállította a motort. A kipufogógáz-felhők
szétfoszlottak. Sensharra és a társai végignézték, ahogy
Brock kiszáll a vezetőfülkéből.
– Ezt a szart! – lihegte Brock. – A francba, már
csináltam egy-két felvételt, de napalmba áztatni egy
tömeget...! Ez mindenen túltesz. Milyen film ez, Sam?
Valami szado-pornó?
– Ne kérdezősködjön – mondta Sensharra. – Fogja a
pénzét.

99
 Lewis elővett egy plasztikkártyát. Brock elvette tőle,
és végigfuttatta rajta a zsebolvasóját.
– A prémiumot miért kapom?
– Az eredményért – felelte Lewis közömbösen.
Brock felvonta az egyik szemöldökét, majd a
mellzsebébe tette a kártyát, és gondosan rágombolta a
hajtókát. A hüvelykujjával a tartálykocsi felé bökött.
– Ezzel mi lesz?
– Én fogom visszavinni – mondta Lewis. – Maga
most elmehet. Majd értesítjük, ha legközelebb munkát
tudunk adni.
– Mi lesz...? Nem, azt hiszem, ezt még nem tudják
megmondani. – A kaszkadőr elhúzta a száját, és
beállította az övén levő kapcsolókat. – Kemény fiúk
vagyunk, mi? – kérdezte, majd eltűnt egy gyorsan
szétfoszló kék ködfelhőben.
– Azoknak kell lennünk – mormolta Sensharra,
mintha csak magában beszélne. – A közönségem nem
fogja megérteni. – Lewisre nézett. – Mi az az eredmény,
amiről beszéltél?
– Csúcs szuper, amit csináltunk!
– Igen?
– Sam, azt sem tudom, mit mondjak. Egy pillantást
vetettem a filmre, és máris rosszul lettem. Én, A
vasgyomrú Lewis kis híján elhánytam magam! Ezt a
borzalmat! A lassított felvételen van például egy anya
meg a gyereke...
– Ennyi? Csak szenvedés?
Lewis szemei elkerekedtek.
– Mi mást vártál?
100
 – Arra számítottam, hogy lesz benne valami más is.
Heroizmus. Vagy talán magasztosság. Bizonyíték, hogy
az emberek még manapság is emberek tudnak lenni.
– Volt egy vén vak pasas, aki a botjával leütötte a
kutyáját.
– Ez már valami. A látvány milyen?
Lewsi felélénkült.
– Fantasztikus! Ez a legjobb katasztrófa felvétel,
amit azóta csináltam, hogy átnyergeltem a paradox-
gyártásra. Ott kezdődik, ahol a Quo Vadisnak vége lett.
Úgy még egyetlen város sem égett. Két
négyzetkilométernyi terület borult lángba. Ahogy a
tűzvész terjedt, üvöltő lángok és füstoszlop emelkedett
fel az égre. A lángok végigmosták az utcákat,
Szétolvasztották a dagadt menekülőket. A buszok
olyanok voltak, mint egy tűztenger közepén a szigetek.
Felhólyagzott rajtuk a festék...
– Elég! – Sensharra elsápadt. Nem lehetett tudni,
hogy a sokktól, vagy a dühtől, de ahogy Lewisre
mutatott, remegett a keze. – Amíg tőlem kapod a
fizetésed, Cody, egy dolgot ne felejts el: valódi
embereket öltünk meg! - A remegő kéz hirtelen
elernyedt. – Vidd vissza a tartálykocsit – mondta
Sensharra fáradtan.
Lewis szó nélkül felugrott a vezetőfülkébe. A
tartálykocsi felragyogott, majd eltűnt, hogy öt hónnapal
később megjelenjen a stúdió jeges-havas parkolójában.
– Pete – mondta Sensharra –, te viszed vissza Lewis
kocsiját. Woru és én a másikkal megyünk.

101
 De Veet eltűnt, ám N'gabe még mindig
mozdulatlanul állt. A fejét kissé hátravetve a sikátor
végébe bámult. Az arcán döbbenet és hitetlenkedés
tükröződött.
– Mister Sensharra – kezdte vékony hangon –, én itt
valóban meghaltam?
Sensharra a fiú elé lépett, és a kiégett, összeroskadó
épületromokra, meg az ég mögöttük ragyogó sápadt
sávjára nézett.
– Mind meghaltunk – mondta végül.
– Lehetetlen. Hogyan fogunk filmet csinálni, amikor
semmi sem történt?
– Megtörtént. – Sensharra a fiú vállára tette a kezét.
– És mi filmet csináltunk belőle. Vagyis csináltunk
volna, csakhogy Cody leállított minket, mert a
kameraprizmák a valós képeket tartalmazták.
– De ha leállított minket, honnan jöttek a képek?
– Azok kezdettől fogva ott voltak.
N'gabe furcsán a vállán nyugvó kövérkés kézre
nézett.
– Ez őrültségnek hangzik.
– Pedig nem az. Tökéletesen logikus. Tegyük fel,
hogy a gyár készít egy prizmát, egy ezzel-azzal
felszerelt kristályt, egy véletlenszerű keveréket. Senki
sem nyúl hozzá, szóval bármit képes rögzíteni. Bármit,
nemcsak a fehér semmit. A bármik között, amit a
prizma tartalmaz, ott vannak a képek. Feldolgozzuk a
képeket, és megkapunk egy filmkockasort. A
mindenséget ez nem érdekli. A film egy a lehetséges
véletlenszerű összeállítások közül. A paradox-gyártók
102
ezután megnézik, hogy ez az összeállítás megfelel-e a
céljaiknak. A filmen látható események valójában
sohasem történtek meg.
– Akkor meg miért érzem magam ilyen
mocskosnak? – kérdezte N'gabe keserűen. Lerázta
magáról Sensharra kezét, és a férfi arcába nézett. –
Miért, Mister Sensharra? Kis híján rákényszerített
valamire. De mire?
– Bárcsak tudnám! – mondta Sensharra.
Nem sokkal később a két férfi és a teherautó eltűnt a
jövőben. Pár másodperccel később a város órája elütötte
a déli tizenkettőt.

A tartálykocsi motorja már túlharsogja a közlekedés

zaját. Sensharra számára az egész világon csak ez az
egy hang létezik. A teherautó első kerekei felpörögnek.
Brock a jelre vár.
Sensharra összemorzsolja a rózsát. A virágszirmok a
földre hullanak – tiszta rózsaszín pereg a poros
szürkére. Sensharra elmormol egy imát saját isteneihez,
majd felnéz, és körülnéz a téren, ahol – jól tudja – a
kamerák vannak.
Nézzetek rám, gondolja. Nézzetek ránk. Nézzétek,
hogy halunk meg. Ti hitvány, kényelemben és
biztonságban dagonyázó disznók, megértitek, hogy a
hősiesség milyen lehetőségét kínálom fel ezeknek az
emberparányoknak? Fogtok tanulni a példájukból? Ha
nem, legalább próbáljátok meg élvezni a látványt:
néhányan megérdemlitek; néhányan itt vagytok velem.
Találjátok meg magatokat – ha akarjátok.
103
 Feláll. Pillantása találkozik Brock merev, rémült
tekintetével.
Szög: középhosszan végigpásztázni Sensharra hátán,
úgy, hogy a háttérben halványan láthatóvá váljon a
Központi Könyvtár órája. Merevítés, majd lassú
átfókuszolás az órára. A számok váltanak; a 11:59-ből
12:00 lett.
Az utcazajok csenddé fakulnak. Sensharra
szemszögéből láttatni. Halkan, egyre erősödve
hallatszik az óra gongatása; fémtorkú harangdalok,
örömteli harangjáték és zengő vészharangzúgás – a
legendák és rigmusok valamennyi kedvelt dallama...
Sensharra bólint.
Órák leállnak. Kép megmerevedik. Elkapni a
Sensharra arcán megjelenő ektázis-maszkot; örökre
fogságba ejteni a szégyent. Sensharra képével betölteni
a képernyőt, megmutatni rajta az undorító gyönyört.
Aztán kitágítani a teret, eltávolodni, megmutatni az
eget, a padot, a parkot, a teret, és közlekedőket, akik
mozdulatlanná dermednek a pusztulás előtt; egy
szívdobbanásnyi idővel a megsemmisülésük előtt
megmutatni az épületeket, a térbe futó utcákat, a
tömeget, a környező háztömböket, az emberi életteret,
és – csak gondolatban – megmutatni a zsákmány és az
áldozat iránti szimpátia határait.
Szántai Zsolt ford.
–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

104
Copyright © Andrew Stephenson
First published in Zenith: The Best in New British
Science Fiction, 1989
Publisher: Sphere Books
Edited by David S. Garnett

105