„Elegánsan és alaposan megírt, szívhez szóló történetek, amik

új szintre emelik a kortárs spekulatív fikciót.”

Publishers Weekly

„Liu csodás novellái betekintést nyújtanak azokra a helyekre,

ahol a hétköznapi találkozik a rendkívülivel.”
The Washington Post

„Sötét tónusú és olykor megrázó történetek, melyek mind

gondolkodásra késztetik az olvasót, ráadásul nem egy közülük
elképesztően zseniális.”
The Chicago Tribune

„Kötelező gyűjtemény azoknak, akik szeretnek novellákat

olvasni.”
Library Journal
 KEN LIU

A PAPÍRSEREGLET
ÉS MÁS TÖRTÉNETEK

agave
könyvek
 Ken Liu: Paper Menagerie and Other Stories Copyright © 2016
by Ken Liu

Hungarian translation © Ballai Mária, Beke Zsolt, Benkő

Ferenc, Bosnyák Edit, Juhász Viktor, Molnár Berta Eleonóra, Rácz
Péter, Török Krisztina, 2017

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Ken Liu: Paper Menagerie and Other Stories Saga Press, New
York, 2016

Fordította: Ballai Mária, Beke Zsolt, Benkő Ferenc, Bosnyák

Edit Juhász Viktor, Molnár Berta Eleonóra, Rácz Péter, Török
Krisztina

ISBN: 9789634194279

Agave Könyvek

Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője

A borítót tervezte: Quentin Trollip
A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund
Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán
Szerkesztő: Vas Annamária
Korrektor: Molnár Berta Eleonóra

Műfaj: science fiction, fantasy

 A PAPÍRSEREGLET

Az egyik legkorábbi emlékem az, hogy zokogok, mint a záporeső,

és sem anya, sem apa nem bír megvigasztalni.
Apa végül feladta, és kiviharzott a szobámból, de anya levitt a
konyhába, és leültetett az asztalhoz.
– Kan, kan! – mondta, és a hűtőszekrény tetejéről levett egy szép
nagy darab csomagolópapírt. Anya éveken át minden karácsonyi
ajándékról gondosan leszedte a csomagolást, így a sok
papírmaradék egyre terjedelmesebb kupacban gyűlt a hűtő tetején.
A lapot dísztelen felével felfelé kiterítette az asztalon, és
hajtogatni kezdett. Abbahagytam a sírást, inkább kíváncsian
néztem, mit csinál.
Anya egy ponton megfordította a papírt, majd tovább hajtogatott.
Addig simította, nyomogatta, tekerte és csavargatta, míg a végén
teljesen eltűnt a markában. Aztán egyszer csak a szájához emelte az
összehajtott csomagot, és belefújt, mintha lufi lenne.
– Kan – mondta – laohu. – Letette a csomagot, levette róla a
kezét.
Az asztalon egy kis papírtigris állt. Akkora lehetett, mint két
egymás mellé helyezett ököl. Bundája a csomagolópapír mintázata
volt, piros süvegcukorpálcikák és zöld fenyőfák a fehér háttér előtt.
Megpróbáltam megérinteni anya teremtményét. A tigris a farkát
csóválta, aztán játékosan az ujjam felé kapott.
– Rarr-ssz! – morogta. A hang félúton lehetett egy macska
nyávogása és az újságpapír zörgése között.
Ijedtemben először hangosan felnevettem, aztán finoman
megcirógattam a hátát az ujjammal. A papírtigris egész testében
remegve dorombolt.
– Zhe jiao zhezhi – magyarázta anya. Ezt origaminak hívják.
Akkoriban még nem tudhattam, de anya különleges ember volt.
Amikor a figurákra lehelt, azok onnantól fogva osztoztak vele a
lélegzetén, és amíg ő élt, a papírállatok is éltek. Ez volt anya
varázsereje.

Apa egy katalógusból választotta ki anyát.

Középiskolás koromban egyszer kifaggattam a részletekről.
Akkoriban apa mindennel megpróbálkozott, hátha ismét szóba állok
anyával.
1973 tavaszán iratkozott be a társkereső szolgálathoz. Egyenletes
tempóban lapozgatta a fényképes katalógust az irodában, és egyik
oldalon sem időzött tovább pár másodpercnél, egészen addig, amíg
meg nem pillantotta anya fotóját.
Sohasem láttam azt a képet, de apa részletesen leírta nekem: anya
egy széken ült selyemből varrott, szűk, zöld cheongsamban. A
gépnek oldalvást helyezkedett el, de a fényképész felé fordította a
fejét. Hosszú, fekete haja művészien a mellkasára és vállára omlott.
Úgy nézett a lencsébe, mint egy nyugodt kislány.
– Utána már nem is lapoztam tovább – tette hozzá apa.
A katalógus szerint a képen szereplő lány akkortájt töltötte be
tizennyolcadik évét, imádott táncolni, és hongkongi származásának
köszönhetően remekül beszélt angolul. Mint kiderült, ebből semmi
sem volt igaz.
Apa írt neki, a cég pedig onnantól folyamatosan közvetítette
köztük a leveleket. Végül apa repülőre ült, és Hongkongba utazott.
– Anyád leveleit a cég munkatársai írták. Angolul csak annyit
tudott, hogy „helló” és „viszlát”.
Milyen nő akar bekerülni egy katalógusba, hogy aztán valakinek
eladják ? – gondolta akkori gimnazista énem, aki azt hitte, mindent
tud a világ működéséről. A megvetés úgy áradt végig bennem, mint
egy korty testes bor.
Apám beroboghatott volna a cég helyi irodájába, visszakövetelve
a pénzét, ám helyette megfizetett egy pincérnőt az étteremben, aki
tolmácsolt kettőjüknek.
– Amíg én beszéltem, anyád végig engem nézett. Egyszerre
látszott ijedtnek és reménykedőnek. Amikor pedig a lány fordítani
kezdte, amit mondtam, lassan elmosolyodott.
Apa ezután visszarepült Connecticutba, és nekilátott az
ügyintézésnek, hogy anya minél hamarabb követhesse.
Egy évvel később, a tigris évében pedig megszülettem én.
Addig kérleltem anyát, amíg hajtogatott nekem
csomagolópapírból kecskét, szarvast és egy vízibivalyt is.
Állandóan a nappaliban szaladgáltak, miközben Laohu morogva
kergette őket. Ha sikerült elkapnia valamelyiket, addig hevert rajtuk,
amíg ki nem préselte belőlük az összes levegőt, amitől kilapított,
élettelen, összehajtott papírdarabok lettek. Sorban bele kellett
fújnom mindegyikbe, hogy folytathassák a futkározást.
 Az állatkák néha bajba keveredtek. A vízibivaly egyszer
belevetette magát a szójaszósszal teli tálba a vacsoraasztalon.
(Dagonyázni akart, mint egy igazi bivaly.) Azonnal kimentettem, de
a hajszálcsövesség miatt a sötét folyadék addigra már átitatta a lábát.
A szósztól felpuhult végtagok nem bírták megtartani a súlyát, így
folyamatosan összecsuklott. Kitettem száradni a napra, de a lábai
kacskák maradtak, és onnantól fogva csak sántikálva bírt
szaladgálni. Anya végül műanyag fóliába tekerte a végtagjait, utána
már kedvére dagonyázhatott (csak nem a szójaszószban).
Laohuval sokszor játszottam a kertben. Imádta kergetni a
verebeket, egyszer azonban egy sarokba szorított madár ijedtében
visszatámadott, és beletépett a tigris fülébe. Anya megragasztotta a
sérült részt, de Laohu végig nyüszítve kapálózott a kezemben.
Onnantól fogva nagy ívben kerülte a madarakat.
Egyszer láttam egy természetfilmet a cápákról, és megkértem
anyát, hajtogasson nekem egyet. Így is tett, de a cápa csak
szomorúan csapkodott az asztalon. Megtöltöttem a mosogatót
vízzel, és belehelyeztem, ő pedig azonnal boldogan körözni kezdett.
Viszont hamarosan annyira szétázott, hogy teljesen áttetszővé vált,
szétnyílt a hajtások mentén, majd lassan a mosogató aljára süllyedt.
Hiába nyúltam utána, csak egy csöpögő papírlapot tudtam
megmenteni.
Laohu a mosogató peremére tette két mellső lábát, azon
pihentette a fejét. Lesunyt füllel, halk torokhangon morgott, amitől
azonnal elöntött a bűntudat.
Anya hajtogatott nekem egy másik cápát, ezúttal alufóliából, aki
boldogan élte világát egy méretes gömbakváriumban. Sokszor
ültünk mellette Laohuval, és néztük, hogyan kergeti az aranyhalat.
A tigris az akvárium túloldalán helyezkedett el, az üvegnek nyomta
a fejét, én pedig csak kávéscsésze méretűre nőtt szemét láttam a
vízrétegen keresztül.

Tízéves koromban a város másik felébe költöztünk. Két

szomszédasszony átjött üdvözölni minket. Apa innivalóval kínálta
őket, majd elnézést kért tőlük, amiért rögtön el is kellett szaladnia
ügyeket intézni, mert az előző tulajdonos rendezetlen
közműszámlákat hagyott hátra.
– Helyezzék magukat kényelembe! A feleségem nem igazán tud
angolul, ezért kérem, ne vegyék udvariatlanságnak a részéről, ha
nem kezdeményez beszélgetést.
Az étkezőben olvasgattam, amíg anya a konyhában pakolt. A
szomszédok a nappaliban fecsegtek, meg sem próbálták lehalkítani
a hangjukat.
– Pedig olyan rendes férfinak látszik. Mi vette rá erre?
– Ez a keveredés nem egészen normális. A gyerek is olyan
kiforratlannak tűnik. Vágott szem, fehér bőr. Kis szörnyeteg.
– Szerinted ő beszél angolul?
Erre mindketten elhallgattak. Nem sokkal később átsétáltak az
ebédlőbe.
– Szia, kisfiú! Mi a neved?
– Jack – válaszoltam.
– Ez nem kínai név, igaz?
Ekkor lépett be anya az ajtón. A szomszédasszonyokra
mosolygott. Aztán csak álltak körülöttem, és egyetlen szót sem
szóltak, legfeljebb mosolyogva bólogattak egymás felé, amíg apa
haza nem ért.

Egyszer átjött hozzánk az egyik szomszéd fiú, Mark, és áthozta

a Star Wars-játékfiguráit. Elég volt egy gombnyomás, és Obi-Wan
Kenobi kezében felvillant a fénykard, aztán meglendítette a karját,
majd vékonyka hangon azt kiáltotta: „Használd az Erőt!” Szerintem
egyáltalán nem hasonlított az igazi Obi-Wanra.
A dohányzóasztalra állítottuk a figurát, és némán néztük, amint
egymás után öt alkalommal megismételte ugyanezt.
– Csak ennyit tud csinálni? – kérdeztem végül.
Markot láthatóan felbosszantotta a kérdés.
– Nézd, milyen részletesen ki van dolgozva! – hívta fel rá a
figyelmem.
Szemügyre vettem a figura összes kidolgozott részletét. Nem
igazán tudtam, mit kellene válaszolnom.
Mark csalódottnak tűnt.
– Mutasd meg, milyen játékaid vannak! – szólalt meg végül.
A papírból hajtogatott állatseregleten kívül nem voltak más
játékaim. Előhoztam Laohut a szobámból. Addigra meglehetősen
elkopott már, mert az eltelt évek alatt rengeteg helyen meg kellett
toldoznunk-foldoznunk. Már nem volt olyan fürge, mint régen.
Leültettem a dohányzóasztalra. A folyosó felől a többi állatka
neszezése hallatszott, majd félénken bekukucskáltak a nappaliba.
 – Xiao laohu – kezdtem, majd elharaptam a mondatot és angolul
folytattam. – Ő itt Tigris.
Laohu óvatosan Markhoz lépett, dorombolva megszimatolta a
kezét.
Mark Laohu karácsonyi mintás bundáját méregette.
– Egy tigris nem is ilyen. Az anyukád szemétből készít neked
játékot?
Egészen eddig sohasem gondoltam Laohura szemétként. Akkor
azonban hirtelen más szemmel néztem rá, és így valóban csak egy
darabka csomagolópapírnak tűnt.
Mark megnyomta Obi-Wan fejét. A fénykard világítani kezdett,
a figura pedig ismét felemelte és leeresztette a karját.
„Használd az Erőt!” – sipította vékonyka hangon.
Laohu megpördült és lecsapott. A műanyag játék lerepült az
asztalról, azonnal össze is tört a padlón. Obi-Wan feje begurult a
heverő alá.
– Rrrrr! – nevetett Laohu, mire belőlem is kipukkant a kacagás.
A következő pillanatban hatalmas pofont kaptam Marktól.
– Ez egy nagyon drága játék volt! Már a boltokban sem lehet
kapni! Többe került, mint amennyiért az apád vette az anyádat!
A pofon kibillentett az egyensúlyomból, és elvágódtam a padlón,
mire Laohu morogva Mark arcának ugrott.
A srác felvisított, bár inkább a meglepetéstől meg az ijedségtől,
mint a fájdalomtól. Laohu végül is csak egy papírból hajtogatott
játék volt.
Mark megragadta a tigrist. A morgás abban a pillanatban elfúlt,
majd teljesen elhallgatott. A kölyök széttépte Laohut, majd az
arcomba vágta a két összegyűrt galacsint.
– Nesze, itt az olcsó kínai vackod!
Miután Mark elment, hosszú ideig próbáltam – sikertelenül –
ragasztószalaggal összeilleszteni a darabkákat, kisimítani a papírt,
és az egykori élek mentén újrahajtogatni Laohut. A többi állatka
lassan besomfordált a nappaliba, körénk gyűltek, nézték a tépett
csomagolópapírt, ami valaha a tigrisem volt.

Ezzel nem ért véget a viszályom Markkal, aki ráadásul komoly

népszerűségnek örvendett az iskolában. Azóta is igyekszem kiverni
a fejemből mindazt, amit a következő két hétben el kellett viselnem
tanítási napokon.
 A második hét végén, pénteken iskola után azonnal hazamentem.
– Xuexiao hao ma? – kérdezte anya.
Nem feleltem semmit, hanem egyenesen a fürdőszobába
mentem. Sokáig néztem magamat a tükörben. Nem is hasonlítok az
anyámra. Egyáltalán nem hasonlítok rá!
Már vacsoránál ültünk, amikor váratlanul apához fordultam.
– Tényleg úgy nézek ki, mint egy sárga? – kérdeztem.
Apa letette az evőpálcikákat. Ugyan egy szóval sem említettem,
mi történt az iskolában, de úgy tűnt, mindent ért. Lehunyta a szemét,
és megdörgölte az orrnyergét.
– Nem. Egyáltalán nem.
Anya értetlenül pillantott apára, majd rám.
– Sha jiao sárga?
– Angolul! – csattantam fel. – Angolul mondd!
Anya megpróbálkozott vele.
– Mi történ’?
Eltoltam magam elől az evőpálcikákat meg a tálkát; aznap
serpenyőben sült zöldpaprika és ötfűszeres marhahús volt a vacsora.
– Miért nem eszünk amerikai ételeket?
Apa próbálta menteni a helyzetet.
– Sok család készít kínai fogásokat.
– De mi nem olyan család vagyunk! – feleltem, közben átható
pillantást vetettem rá. Más családokban nem olyan anyuka van, aki
kilóg a sorból.
Apám félrenézett, majd anya vállára tette a kezét.
– Kapsz tőlem egy szakácskönyvet – ígérte.
Anya hozzám fordult.
– Bu haochi?
– Angolul mondd! – förmedtem rá emelt hangon. – Beszélj
angolul!
Anya a homlokomhoz nyúlt, hogy megnézze, lázas vagyok-e.
– Fashao la?
Félrelöktem a kezét.
– Semmi bajom! Angolul mondjad! – Ekkor már kiabáltam.
– Angolul beszélj a gyerekkel! – szólt rá apa anyára. – Tudtad,
hogy egyszer eljön ez a pillanat. Mire számítottál?
Anya tehetetlenül leengedte a kezét, s csak ült ott, a tekintete fel-
alá rebbent apa és közöttem. Mondani akart valamit, de elakadt a
hangja, megint megpróbált megszólalni, ám ismét nem sikerült.
 – Muszáj – közölte apa. – Eddig túlságosan elnéző voltam veled.
Jacknek be kell illeszkednie.
Anya végigmérte apát.
– Ha mondom, hogy „szeretet”, érzem itt. – Az ajkára mutatott.
– Ha mondom, „ai”, érzem itt. – És a szívére tette a kezét.
Apa csak a fejét ingatta.
– Amerikában vagy.
Anya látványosan megroskadva ült a széken. Mintha összement
volna, akár a vízibivaly, amikor Laohu teljes erőből rávetette magát,
kiszorítva belőle a levegőt.
– És igazi játékokat is akarok – tettem hozzá.

Apa vett nekem egy teljes készlet Star Wars-figurát. Obi-Wan

Kenobit odaadtam Marknak.
A papírseregletet bepakoltam egy méretes cipősdobozba, és az
egészet betoltam az ágy alá.
Az állatok azonban reggelre kiszöktek onnét, elfoglalták a
kedvenc kis helyeiket a szobámban. Egyesével összefogdostam
mindet, majd miután visszapateroltam őket a dobozba,
leragasztottam a fedelet. Viszont a bezárt állatok akkora lármát
csaptak, hogy végül felvittem őket a padlásra, ott pedig a szobámtól
legtávolabbra eső sarokba rejtettem őket.
Ha anya kínai nyelven szólt hozzám, nem válaszoltam. Idővel
egyre többször próbált angolul beszélgetni velem, de akcentusa és
döcögős, helytelen mondatai miatt állandóan csak feszengtem.
Örökké a nyelvtani hibáit javítgattam. Végül eljutottunk oda, hogy
már meg sem szólalt, ha én is a közelben tartózkodtam.
Mikor valamit a tudomásomra akart hozni, elmutogatta.
Megpróbált úgy megölelni, ahogyan az amerikai sorozatok
anyukáitól látta a tévében, amit viszont én eltúlzottnak,
nevetségesnek és otrombának találtam. Amikor látta, hogy ezzel is
idegesít, abbahagyta.
– Nem szép, hogy így bánsz az édesanyáddal – mondta apa, de
nem bírt a szemembe nézni. A lelke mélyén minden bizonnyal ő is
rájött már, mekkora hiba volt azt várni egy kínai parasztlánytól,
hogy majd beilleszkedik a connecticuti kertvárosba.
Anya megtanult amerikai módon főzni. Én számítógépes
játékokkal játszottam, és francia szavakat bifláztam.
Időnként rajtakaptam anyát, hogy a konyhaasztalnál ül, és
elmélyülten tanulmányozza egy csomagolópapír fehér oldalát.
Ilyenkor utólag mindig felbukkant egy új papírállat az
éjjeliszekrényemen, és megpróbált hízelegve törleszkedni hozzám.
Felkaptam, addig szorítottam, míg az utolsó csepp levegőt is
kipréseltem belőle, aztán a padláson heverő dobozba került.
Már középiskolába jártam, amikor anya egyszer csak nem
hajtogatott nekem több papírállatot. Addigra rengeteget fejlődött az
angoltudása, én viszont pont abban a korban voltam, amikor
egyáltalán nem érdekelt, mit akar mondani, bármilyen nyelven is
tette.
Néha, iskola után, amikor a konyhában sürgött-forgott és kínaiul
dudorászott magában, csak álltam az ajtóban, néztem szótlanul apró
termetű anyámat, és elképzelhetetlennek találtam, hogy ő hozott
világra. Semmi közös nem volt bennünk. Akár a Holdról is
érkezhetett volna. Gyorsan felszaladtam a szobámba, ahol valódi
amerikaihoz méltón folytattam a boldogság keresését.

Apa meg én a kórházi ágy mellett álltunk, egymással szemben,

anya két oldalán. Még a negyvenet sem töltötte be, de sokkal
öregebbnek látszott.
Évekig nem volt hajlandó orvoshoz menni a fájdalmaival, mert
mint mondta, nem nagy ügy. Mire aztán végül bevitte a mentő, a rák
annyira elburjánzott a szervezetében, hogy a műtét már szóba sem
jöhetett.
Csak fizikailag voltam jelen a kórházi szobában, lélekben
teljesen máshol jártam. Az egyetemen javában zajlott az állásbörze,
én pedig minden idegszálammal az önéletrajzokra, tanulmányi
eredményekre és stratégiai megfontolások alapján összeválogatott
állásinterjúkra koncentráltam. Teljesen lefoglalt a tervezgetés, mert
ki kellett találnom, miképpen hazudhatnék leghatékonyabban a
céges fejvadászoknak ahhoz, hogy hatalmas pénzekért pályázzanak
rám. Tökéletesen tisztában voltam azzal, milyen rettenetes dolog
ezen tűnődni, miközben az anyám előttem haldoklik. De attól, hogy
ezt felfogtam, még nem bírtam változtatni az érzéseimen.
Anya öntudatánál volt. Apa a két tenyerébe fogta a bal kezét,
majd lehajolt hozzá, és megcsókolta a homlokát. Ő is erőtlennek,
öregnek tűnt, ami megriasztott. Most jöttem rá, hogy majdnem
ugyanolyan keveset tudok róla, mint anyáról.
Anya apára mosolygott.
 – Minden rendben.
Aztán továbbra is mosolyogva felém fordult.
– Sietned kell vissza az iskolába, tudom. – Olyan halkan beszélt,
hogy erőtlen hangját majdnem elnyomta a gépek zúgása. – Menjél!
Ne aggódj miattam! Semmi komoly. Csak tanulj ügyesen!
Megfogtam a kezét, mert úgy gondoltam, egy ilyen helyzetben
ez az elvárt mozdulat. Megkönnyebbültem. Már a repülőúton és a
napfényes kaliforniai égbolton járt az agyam.
Anya súgott valamit apának, aki bólintott, majd kiment a
folyosóra.
– Jack, ha... – Anya fuldokló köhögőrohamot kapott, csak nagy
sokára tudta folytatni a mondatot. – Ha nem gyógyulnék meg, ne
szomorkodj, és ne hanyagold el az egészségedet! Foglalkozz a saját
életeddel! Csak annyit kérek, hogy vidd magaddal a dobozt a
padlásról, és minden évben, Qingming idején vedd elő, és gondolj
rám. Mindig veled leszek.
A Qingming a kínai kultúrában a halottak ünnepe.
Gyerekkoromban anya ilyenkor levelet írt elhunyt szüleinek
Kínába, és részletesen elmesélte nekik, milyen jó dolgok történtek
vele az eltelt évben Amerikában. Aztán az egészet felolvasta nekem,
és ha volt valamilyen megjegyzésem, azt gyorsan hozzáírta a
végéhez. A levélből darut hajtogatott, s útnak engedte nyugat felé.
Együtt néztük, amint papírszárnyaival verdesve megkezdi hosszú
útját a Csendes-óceán, Kína, azon belül anya szüleinek sírja felé.
Hosszú évek óta nem tettünk már ilyet.
– Semmit sem tudok a kínai ünnepekről – feleltem. – Te csak
pihenj, anya!
– Kérlek, tartsd meg a dobozt, és néha nézz bele! Csak nyisd ki,
és... – A mondatot újabb fuldokló köhögés akasztotta meg.
– Rendben van, anya. – Suta mozdulattal végigsimítottam a
karján.
– Haizi, mama ai ni... – kezdte, de a szavai ismét köhögésbe
fúltak. Rég elfeledett kép villant fel a múltból: anya, amit éppen azt
mondja, ai, és a szívére teszi a tenyerét.
– Jól van, anya. Inkább ne beszélj!
Apa lépett be az ajtón, és szólt, hogy indulnom kell, ha időben ki
akarok érni a repülőtérre.
Valahol Nevada felett járhattam, amikor anya meghalt.
 Anya halála után apa rohamosan öregedni kezdett. A ház
túlságosan nagy volt neki, ezért el kellett adnunk. A barátnőmmel,
Susannel elutaztunk hozzá, hogy segítsünk a pakolásban.
A cipősdobozt Susan találta meg a padláson. A papírsereglet
olyan sokáig rejtőzött a sötétben, ahol még szigetelés sem volt, hogy
az állatkák már a puszta érintésre repedezni kezdtek, a
csomagolópapírok valaha élénk mintái pedig teljesen kifakultak.
– Sohasem láttam még ilyen gyönyörű origamit! – lelkesedett
Susan. – Édesanyád hihetetlenül tehetséges volt.
A papírállatok meg sem mozdultak. Talán anya halálával
megszűnt a varázslat, amely életre keltette őket. Vagy ki tudja, lehet,
hogy csak képzeltem az egészet, és a papírból hajtogatott figurák
sohasem éltek. A gyerekek emlékezete híresen megbízhatatlan.

Április első hétvégéje volt. Anya két éve halt meg. Susan, aki
cégvezetési szaktanácsadóként dolgozott, ismét valamelyik véget
nem érő üzleti útján járt, így egyedül maradtam a házban, és éppen
lustán kapcsolgattam a tévécsatornák között.
Egy cápákról szóló dokumentfilmnél megálltam. Hirtelen
felrémlett előttem anya keze, amint precíz mozdulatokkal cápát
hajtogat nekem egy alufóliadarabkából, miközben Laohuval együtt
kíváncsian nézzük.
Valahonnan halk zörgés hallatszott. Felpillantottam, és
észrevettem, hogy a könyvespolc mellett tépett, celluxszal
megragasztott, gyűrött papírgalacsin hever. Felálltam, hogy
kidobjam a szemétbe.
A galacsin azonban megmoccant, széthajtogatta magát, s akkor
láttam, hogy Laohu az. Nagyon régóta eszembe sem jutott már.
– Rrraarr! – morogta. Biztosan anya ragasztgatta meg, miután én
már feladtam.
Sokkal kisebbnek tűnt, mint ahogyan az emlékeimben élt. Vagy
csak a kezem volt jóval kisebb akkoriban.
Susan az összes papírállatkát kipakolta a lakásban dekorációként.
Laohu olyan megviselt állapotban került elő, hogy őt valószínűleg
egy eldugott sarokba tette.
Lekuporodtam a padlóra, és kinyújtottam az ujjamat. Laohu farka
meglendült, majd játékosan megpofozta az ujjamat. Nevetve
megcirógattam a hátát. A tigris hangosan dorombolt.
– Mi a helyzet, öreg cimbora?
 Laohu abbahagyta a játszadozást. Felpattant, macskaszerű
kecsességgel az ölembe ugrott, és folytatta önmaga széthajtogatását.
A végén egy gyűrött karácsonyi csomagolópapír hevert az
ölemben, a sima felével felfelé. A lapot elborították a kínai
írásjegyek, amiket sohasem tanultam meg olvasni, de azokat
felismertem, amelyek azt jelentették, hogy fiam: ezek fogadtak a lap
tetején, ahova általában a megszólítás kerül. A szöveg anya
gyerekes, tétova kézírásával íródott.
A számítógéphez mentem, és megnéztem a neten, milyen nap
van. Qingming volt.

Fogtam a levelet, és bementem a belvárosba, oda, ahol a kínai

turistabuszok szoktak parkolni. Minden turistát megállítottam,
sorban ugyanazt a kérdést tettem fel nekik: Nin hui du zhongwen
ma? Tud olvasni kíniaul? Olyan régen nem beszéltem már a nyelvet,
hogy abban sem voltam biztos, megértik-e, amit kérdezek.
Egy fiatal lány végül azt mondta, segít. Leültünk egy padra, ahol
hangosan felolvasta nekem a levelet. A nyelv, amelyet éveken át
próbáltam elfelejteni, azonnal visszatért, a szavak egyesével
süllyedtek belém, a bőrömön át, a csontjaimon keresztül hatoltak
egyre mélyebbre, hogy végül elszorítsák a szívemet.

Fiam!
Nagyon régen nem beszéltünk. Olyan dühös vagy, amikor
megérintelek, hogy már nem is merem megkísérelni. És attól
tartok, hogy a fájdalom, ami mostanra folyamatossá vált, tényleg
komoly.
Ezért úgy döntöttem, inkább írok neked. A papírból
hajtogatott állatokat használom erre. Emlékszem, mennyire
szeretted őket, amikor még kicsi voltál.
Nélkülem az állatok sem mozognak többé. Ha viszont szívem
teljes szeretetével írok neked, akkor valamit hátra tudok hagyni
magamból ezeken a lapokon. És ha Qingming idején gondolsz
rám, amikor a halott lelkek meglátogathatják a családjukat, a
lelkem hátrahagyott darabkái is életre kelnek. Az állatok, akiket
neked készítettem, újra ugrálni és játszani fognak, és akkor
talán észreveszed az üzenetemet.
Mivel a szívem minden szeretetével írok neked, ezt az
anyanyelvemen kell tennem.
 A hosszú évek alatt egyszer sem meséltem az életemről.
Kiskorodban mindig arra gondoltam, megvárom, amíg felnősz,
akkor majd biztosan megérted. Azonban valamiért sohasem jött
el ez a pillanat.
1957-ben születtem Hebei tartomány Sigulu nevű falujában.
Nagyszüleid mindketten rendkívül szegény parasztcsaládból
származtak, ráadásul még rokonaik is alig voltak. Alig pár
évvel a születésem után Kínán rettenetes éhínség söpört végig,
ami harmincmillió ember halálát okozta. Az első emlékem
édesanyámhoz kapcsolódik, aki sarat evett, hogy megtöltse
valamivel a gyomrát, és maradjon nekem egy kis marék liszt.
Utána kicsit javult a helyzet. Sigulu a zhezhinek nevezett
papírmívességről híres, és édesanyám korán megtanított rá,
hogyan kell állatokat hajtogatni, aztán életre kelteni őket. A falu
lakói gyakorlatias célokra használták a varázserőt.
Papírmadarakat készítettünk, hogy elkergessék a szöcskéket a
mezőkről, a papírtigrisek pedig az egereket tartották távol. A
kínai Újév alkalmával vörös papírsárkányokat hajtogattunk a
barátaimmal. Máig emlékszem, milyen látványt nyújtott a sok
kis sárkány, akik boldogan szárnyaltak a fejünk felett a
mancsukban szorongatott petárdákkal, hogy messzire zavarják
az elmúlt év összes gondját. Neked is nagyon tetszett volna.
Aztán 1966-ban megkezdődött a nagy kulturális forradalom.
Szomszéd fordult szomszéd ellen, testvérek árulták el egymást.
Valakinek eszébe jutott, hogy édesanyám fivére, a nagybátyám
még 1946-ban Hongkongban telepedett le, ahol kereskedő lett
belőle. Akinek Hongkongban élt rokona, az rögtön a nép
ellenségének és kémnek számított, tehát minden elképzelhető
módon harcolni kellett ellenük. Szegény nagyanyád nem bírta
elviselni a folyamatos megaláztatást, végül kútba vetette magát.
Aztán pár vadászpuskás suhanc egyszer elhurcolta nagyapádat
az erdőbe, ahonnan soha többé nem tért vissza.
Tízévesen árva lettem. Az egyetlen élő rokonom a hongkongi
nagybátyám volt. Egyik éjjel megszöktem a faluból, és
felkapaszkodtam egy délnek tartó tehervonatra.
Pár nappal később Guangdong tartományban próbáltam
ennivalót lopni magamnak egy mezőn, amikor néhány férfi
tetten ért. Amikor meghallották, hogy Hongkongba tartok,
hangosan nevettek. „Szerencsés napod van! Azzal
foglalkozunk, hogy lányokat szállítunk Hongkongba. ”
Egy teherautó platóján rejtettek el, több másik lánnyal
együtt, így csempésztek át a határon.
A teherautóról egy pincébe vittek bennünket, és ránk
parancsoltak, hogy húzzuk ki magunkat, nézzünk okosan, és
tűnjünk egészségesnek. Ez egy raktár volt, ahova fizetség
ellenében családok jöttek, hogy megnézzenek minket
magunknak, a nekik tetsző lányokat pedig „örökbe fogadják”.
Engem a Chin család vett magához, hogy gondját viseljem
két fiúgyereküknek. Minden hajnalban négykor keltem, és
reggelit készítettem. Megetettem és megfürdettem a gyerekeket.
Bevásároltam. Kimostam a ruhákat, felmostam a padlót.
Állandóan a fiúk mellett voltam, és bármit kértek, megtettem.
Éjszakánként a konyhaszekrénybe zártak, ott kellett aludnom.
Ha lassú voltam vagy rosszat tettem, megvertek. Ha a fiúk
rosszalkodtak, megvertek. Ha rajtakaptak, hogy angolul
próbálok tanulni, megvertek.
„Minek neked az angol? – kérdezte Chin úr. – A rendőrségre
akarsz menni? Majd elmeséljük nekik, hogy Kínából jöttél, és
illegálisan tartózkodsz Hongkongban. Már vinnének is a
börtönbe!”
Hat évig éltem így. Aztán az egyik reggel egy idős halaskofa
félrevont a piacon.
„Sok olyan lányt láttam, mint te. Hány éves vagy? Tizenhat?
Hamarosan eljön a nap, amikor a gazdád lerészegedik, és
egyszer csak nagyon másként néz majd rád, aztán magához
ránt, te pedig semmit sem tehetsz ellene. A felesége is rá fog
jönni, és utána tényleg megtudod, milyen az élet a pokolban. El
kell menekülnöd innen. Ismerek valakit, aki segíthet."
Ő mesélt nekem az amerikai férfiakról, akik ázsiai feleséget
keresnek maguknak. Ha főzök, takarítok, és gondját viselem az
amerikai férjemnek, jó életem lesz. Ez volt számomra az
egyetlen reménysugár, így kerültem bele a katalógusba, ahol
semmi sem volt igaz, amit rólam írtak, és így találkoztam
édesapáddal. Nem egy romantikus mese, de ez az én történetem.
Nagyon magányosnak éreztem magamat Connecticut
kertvárosában. Édesapád kedvesen és gyengéden bánt velem,
én pedig nagyon hálás voltam neki. Viszont senki sem értett meg
igazán, ahogy én sem értettem semmit.
 De aztán megszülettél te! El sem tudom mondani, milyen
boldog voltam, amikor az arcodra néztem, és megláttam benned
édesanyám, édesapám és önmagam halovány árnyékát.
Elveszítettem a családomat, az összes falumbélit, mindent, amit
valaha ismertem és szerettem. Ekkor azonban jöttél te, és az
arcod ékes bizonyítékul szolgált arra, hogy ők mind valóban
léteztek, nem csak én találtam ki az egészet.
Végre volt valaki, akivel beszélgethettem. Megtaníthattam
neked az anyanyelvemet, és együtt újra felépíthettük egy
darabkáját annak, amitől megfosztottak. Amikor első
alkalommal szóltál hozzám kínaiul, ráadásul ugyanabban a
dialektusban, mint az édesanyám, utána órákig zokogtam.
Amikor az első zhenzi-állatot hajtogattam neked, te pedig
hangosan kacagtál, úgy éreztem, minden a legnagyobb rendben
van a világban.
Kicsit idősebb lettél, és segítettél abban, hogy megértsük
egymást édesapáddal. Akkor tényleg otthonra találtam. Végül
jó életem lett.
Azt kívántam, bár a szüleim is itt lehetnének velem, hogy
gondjukat viseljem, és ők is részesüljenek ebből a jó életből. De
ők már nem éltek.
Tudod, mi a legszomorúbb érzés a világon a kínaiak szerint?
Az, amikor egy gyerekben végül feltámad a vágy, hogy a szülei
gondját viselje, ám ők már rég nincsenek.
Fiam, tudom, hogy nem szereted a kínai vágású szemedet,
ami az én szemem. Tudom, mennyire gyűlölöd a kínai hajadat,
ami az én hajam. De vajon azt tudod, mekkora boldogságot
jelentett nekem a puszta létezésed? És el bírod képzelni, milyen
volt, amikor nem beszéltél velem, és nem engedted, hogy kínai
nyelven szóljak hozzád?
Akkor úgy éreztem, mintha ismét elveszítenék mindent.
Miért nem beszélsz velem, fiam? Elönt a fájdalom. Nem
tudok többet írni.

A fiatal lány visszaadta a papírlapot. Képtelen voltam a szemébe

nézni.
Végül lehajtott fejjel, motyogva megkértem, hogy anya levele alá
rajzolja le nekem az ai írásjegyét. Aztán ezt a jelet írtam le sokszor
egymást után a papírra, anya szavai közé, alá és feléjük.
 A fiatal lány a vállamra tette a kezét. Aztán felállt és távozott, én
pedig egyedül maradtam édesanyámmal.
A gyűrődések mentén újrahajtogattam a levelet, amíg ismét
Laohu lett belőle. A könyökhajlatomba vettem a tigrist, aki rögtön
hangosan dorombolni kezdett, és elindultunk hazafelé.

Juhász Viktor fordítása