Marshall McLuhan

A
GUTENBERG
GALAXIS
A tipográfiai ember létrejötte

TREZOR KIADÓ
Budapest, 2001
 A könyv megjelenését támogatta:
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma a Nemzeti Kulturális Alapprogram

Az eredeti mű adatai:
Herbert Marshall McLuhan: The Gutenberg Galaxy. The Making of Typographic Man. University of Toronto Press, 1962.
Fordította: KRISTÓ NAGY ISTVÁN
Azokat a versfordításokat, amelyeknél a fordító neve nincs feltüntetve, TÓTFALUSI ISTVÁN készítette
A fordítást az eredetivel egybevetette LEHMANN MIKLÓS
Utószó: Benczik Vilmos
© University of Toronto Press 1962
Original edition published by University of Toronto Press
© Hungarian translation: Kristó Nagy István
ISBN 963 9088 55 2
Kiadja a Trezor Könyv- és Lapkiadó, Terjesztő Bt.
1149 Budapest, Egressy köz 6.
Telefon: 363-0276, fax: 221-6337 E-mail: trezor@axelero.hu
Internet: http://emil.alarmix.org/tiiezorbt/
Felelős kiadó: ár. Benczik Vilmosné
 TARTALOM
Előszó
A Gutenberg-galaxis
A Lear király működő modellje annak a lecsupaszodásnak, amellyel az ember átformálta
magát a szerepek világából a foglalkozások világába
A költészet története során a harmadik dimenzió gyötrelme nyelvileg először a Lear
királyban nyer kifejezést
A fonetikus ábécé elsajátítása átülteti az embert a fül csodálatos világából a semleges vizuális
világba
Szkizofrénia lehet az írásbeliség szükségszerű következménye
Megváltoztatja-e a média interiorizációja, mint tették a betűk, az érzékszerveink közötti
arányt és a lelki folyamatokat?
A civilizáció a barbár vagy törzsbeli embernek szemmel cseréli fel a fülét, és most hadilábon
áll az elektronikus médiával
A modern fizikus otthonos a keleti mezőelméletben
Az új elektronikus egymásrautaltság globális falu képében teremti újra a világot
Az írásbeliség fiziológiailag és pszichikailag hatással van az afrikaiakra
Miért nem tudnak az írástudatlan társadalmak alapos gyakorlás nélkül filmet és fényképeket
nézni?
Az afrikai közönség a filmnézésben nem képes elfogadni a mi passzív befogadói szerepünket
Mikor a technológia kiterjeszti egyik érzékünket, az új technológia elsajátításával egyidejűleg
a kultúra új fordulata következik be
Az érzékeink különféle kiterjesztései által eredményezett érzékszervi aránymódosulások
ismerete nélkül nem alkotható meg a kulturális változás elmélete
Az alfabetikus és elektronikus kultúra XX. századi találkozása döntő szerepet ad a nyomtatott
szónak az Afrika mélyéhez való visszatérés megállításában
Az olvasás és a helyesírás reformkísérletei iránti általános érdeklődés a vizuálistól az auditív
felé irányít
Az ábécé a kultúrák agresszív és harcos bekebelezője és átalakítója, amint azt először Harold
Innis mutatta ki
A homéroszi hős tudathasadást szenvedett, ahogy felvette az egyéni egót
A görögök világa megmutatja, miért nem érdekelhetik a vizuális megjelenítések az embereket
az ábécé technikájának elsajátítása előtt
A görög nézőpont mind a művészetben, mind az időrend tekintetében kevéssé közös a
miénkkel, de nagyon hasonló a középkorihoz
A görögök mind művészeti, mind tudományos újdonságaikat az ábécé elsajátítása után
alkották megA görög és középkori művészet folytonosságát biztosította a caelatura vagy a
metszetkészítés és a díszes kéziratok közötti kapcsolat
A vizuális kényszer növekedése elidegenítette a görögöket a primitív művészettől, melyet
most az elektronikus kor újra felfedez, miután magáévá tette az elektromos egyidejűség
egyesített terét
A nomád társadalom képtelen megtapasztalni a zárt teret
A primitívség sok modern művészkedés és spekuláció vulgáris kliséjévé vált
A Gutenberg-galaxis igyekszik megmutatni, hogy az alfabetikus ember miért volt hajlamos
létezésmódjának deszakralizálására
A XX. század módszere az, hogy ne egyes, hanem összetett modelleket alkalmazzon a
kísérleti kutatásokban – a felfüggesztett ítélet technikáját
Az írásbeliség történetének csak egy töredéke volt tipográfiai
Mostanáig a kultúra a társadalmak mechanikus végzete volt, saját technológiájuk automatikus
 elsajátítása
Az egyöntetűség és ismételhetőség technikáit a rómaiak és a középkor vezette be
A modern szó becsmérlő kifejezés volt, melyet a patrisztika humanistái alkalmaztak az új
logikát és fizikát kifejlesztő skolasztikusokkal szemben
Az ókorban és a középkorban az olvasás szükségképpen hangos olvasás volt
A kéziratos kultúra dialogikus, már csak azért is, mivel az író és hallgatósága a közzététel
előadásos formája révén fizikailag kapcsolatban van egymással
Minden tekintetben a kézirat alakította ki a középkor irodalmi szokásait
Az iskolás gyermekek hagyományos tanítása a kézzel író és a tipogra-fikus ember közötti
szakadékra utal
A középkori szerzetesek olvasófülkéje valójában egy éneklőfülke volt ..109
Az egyházi iskolákban a grammatika mindenekelőtt a szóbeli hűség megteremtését szolgálta
A középkori diáknak az általa olvasott szerzők paleográfusának, szerkesztőjének és
kiadójának kellett lennie egy személyben
Aquinói Szent Tamás megmagyarázza, hogy Szókratész, Krisztus és Püthagorász miért tért ki
tanításainak írásbeli közlése elől
A skolasztikusok vagy modernek feltűnése a XII. században a hagyományos keresztény iskola
ókori klasszikusaival való éles szakításhoz vezetett
A skolasztika, akárcsak Seneca követése, közvetlenül kapcsolódik az aforisztikus tanulás
szóbeli tradíciójához
Kéziratos kultúra és gótikus építészet – mindkettő az átatoló fénynyel kapcsolatos, nem a
rávilágítással
A középkori világítás, fényezés és szobrászat egyaránt része volt az emlékezet művészetének;
mindegyikük lényegi volt a kéziratos kultúra számára
A szóbeliség embere számára az írott szöveg az értelmezés minden lehetséges szintjét
tartalmazza
Az információmozgás mennyiségének meredek növekedése már a nyomtatás előtt kedvezett a
tudás vizuális szerveződésének és a perspektíva felemelkedésének
A középkori társadalmi életben ugyanaz az ütközés megy végbe a tudás írásos és szóbeli
struktúrái között
A középkori világ az alkalmazott tudás zűrzavarában ért véget – az új középkori tudást az
antikvitás újrateremtésére alkalmazták
A reneszánsz Itália antik tárgyak egyfajta hollywoodi díszletgyűjteményévé lett, és a
reneszánsz új vizuális antikváriuma a különböző társadalmi osztályok számtalan tagja
számára megnyitotta a hatalomhoz vezető utat
Királyi bálványok a középkorban
A nyomtatás feltalálása megerősítette és kiterjesztette az alkalmazott tudomány új vizuális
kényszerhatását, létrehozva az első változatlan formában sokszorosítható árucikket, az első
futószalagot és az első tömegtermelést
A nyomtatással lehetővé vált a rögzített nézőpont, és ez véget vetett a plasztikus
szerveződésként létező képmásnak
A camera obscura természetes varázslata miként előzte meg Hollywoodot abban, hogy a
külső világ látványát árucikké változtassa?
Morus Tamás tervet kínál a skolasztikus filozófia zavaros folyamának áthidalására
A kézzel írott kultúrának sem olyan írói, sem olyan olvasói nem voltak, mint amilyeneket a
tipográfia létrehozott
A középkori könyvkereskedelem használtcikk-kereskedelem volt, éppúgy, mint ahogyan
napjainkban a régi mesterek műveivel kereskedünk
A nyomtatás után több mint két évszázadig senki sem fedezte fel, hogyan lehet egy stílusban
és tónusban maradni egy prózai fogalmazás során
 A késő középkor vizuális feszültsége legalább annyira megzavarta a liturgikus ájtatosságot,
mint amennyire napjainkban az elektromos tér kény szerhatása világossá tette azt
A reneszánsz érintkezési felülete a középkori pluralizmus, valamint a modern homogenitás és
mechanika találkozása volt – a váratlanság és az átalakulás formulája
Peter Ramus és John Dewey volt a két nevelési szörfös vagy hullámlovas az ellentétekben
gazdag korszakokban, a Gutenberg-korban, illetve a Marconi-féle elektronikus korban
Rabelais a jövő víziójaként kínálja a nyomtatás kultúráját, amely az alkalmazott tudomány
révén a fogyasztók paradicsomát hozza létre
Rabelais ünnepelt kézzelfoghatósága a letűnő kéziratos kultúra markáns maradványa
A nyomdászat mint az első gépesített kézműves mesterség nem az új tudomány, hanem az
alkalmazott tudás tökéletes példája
Minden, az ember által feltalált és magára öltött technológiának olyan ereje van, hogy
működésének első periódusában elzsibbasztja az emberi éberséget
Gutenberggel Európa belép a haladás technológiai fázisába, mikor maga a változás válik a
társadalmi élet normájává, őstípusává
Az alkalmazott tudománynak a reneszánszban a hallottakat láthatóvá, a plasztikust szemmel
érzékelhetővé való átalakítójának a szerepét kellett felvennie
A tipográfia a nyelvet a megismerés és kutatás eszközéből hordozható árucikké alakította át
A könyvnyomtatás nem csupán technológia, hanem önmagában egy természetes anyagi forrás
vagy termék, mint a gyapot, a fűrészáru vagy a rádió; és mint bármely termék, nemcsak az
egyéni tudatviszonyokat alakítja, hanem a közösségi egymásrautaltságot is
A pontos mérés szenvedélye eluralkodott a reneszánszon
A nyomtatás okozta szakadás az ész és a szív között az a trauma, amely mélyen érinti Európát
Machiavellitől napjainkig
A machiavellisztikus és a kereskedői gondolkodás megegyezik azon egyszerű'hitében, hogy a
szegmentálással teljességében uralható a hatalom és az erkölcs, valamint a pénz és az erkölcs
kettőssége
Dantzig kifejti, hogy a számok nyelvének miért kellett felemelkednie ahhoz, hogy találkozzék
a betűk új technológiája által teremtett igényekkel
Hogyan kerültek szembe a görögök a nyelvi zűrzavarral, mikor a számok elárasztották az
euklideszi teret
A művészet és a tudomány XVI. századi jelentős különválása a számítások felgyorsulásával
következett be
Francis Bacon, a modernek PR-hangja, mindkét lábával a középkor talaján állt
A középkori Természet Könyvének és a mozgatható betűk új könyvének furcsa nászát Francis
Bacon vezette
Bacon Ádámja egy középkori misztikus, Miltoné egy szakszervezeti aktivista
Milyen mértékben helyettesítette a tömegesen előállított nyomtatott oldal a fülgyónást?
Aretino, akárcsak Rabelais és Cervantes, a nyomtatás lényegét Óriásinak, Fantasztikusnak és
Emberfelettinek kiáltotta ki
Marlowe előre látta Whitman barbár ugatását, a rím nélküli vers által létrehozott nemzeti
nyilvánosság rendszerét – az új sikertörténethez vezető hang terjedő jambikus rendszerét
A nyomtatás azáltal, hogy a nemzeti nyelveket tömegmédiumokká vagy zárt rendszerekké
változtatta, létrehozta a modern nacionalizmus uniformizált és centralizált erőit
A költészet és zene szétválása először a nyomtatott oldalon ment végbe
Nashe prózájának hangzásbeli polifóniája megsérti a linearitás és az irodalom illemszabályait
A nyomdagépet először mindenki – Shakespeare-t kivéve – tévesen a halhatatlanság
gépezetének hitte
A könyv hordozhatósága, akárcsak a festőállványé, sokkal járult hozzá az egyéniség
kultuszához
 A nyomtatás egyöntetűsége és ismételhetősége létrehozta a XVII. század politikai
aritmetikáját és a XVIII. század hedonista számítását
A nyomdai logika létrehozta a kívülálló, elidegenedett embert mint az integrált, azaz intuitív
és irracionális ember típusát
Cervantes Don Quijote figurájában a tipográfia emberével találta szemben magát
A tipográfia embere ki tudja fejezni magát, de nem képes kibetűzni a nyomtatási technika
alakzatait
A történészek, noha tudják, hogy a nacionalizmus a XVI. században keletkezett, még nem
találtak magyarázatot arra a szenvedélyre, amely megelőzte az elméletet
A nacionalizmus egyenlő jogokat követel az egyének és a nemzetek számára is
Cromwell és Napóleon polgári seregei voltak az új technológia ideális megnyilvánulásai
A spanyolokat eleve a nyomtatás ellen hangolta a mórokkal folytatott ősi viszály
A nyomtatás megfosztotta lététől a latint
A nyomtatás kiterjesztette jellegzetességeit a nyelvek szabályozására és rögzítésére
A nyomtatás nemcsak a helyesírást és nyelvtant változtatta meg, de a nyelvek hanglejtését és
ragozását is, és lehetővé tette a nyelvtani hibákat
A ragozás és a szójáték kiküszöbölése a XVII. században az alkalmazott tudomány
programjának részévé lett
A nyomtatás össznemzeti egyöntetűséget és kormányzati centralizmust teremtett, ám
egyszersmind megteremtette az individualizmust és a kormányzattal mint olyannal való
szembenállást is.
Írás nélküli társadalomban soha senki nem követett el nyelvtani hibát
Az élet és nyelv taktilis minőségeinek redukciója alapozza meg azt a kifinomultságot, amelyre
a reneszánsz törekedett, és amelyet most, az elektronika korában elutasítanak
A tipográfia emberének új időérzéke kinematikus, szekvenciális és képszerű
A tudatos élet lecsupaszítása és egyetlen szintre való redukálása a XVI. században létrehozta
a tudattalan új világát. A terep megtisztult az egyéni lélek archetípusaitól és pózaitól, és
készen áll a kollektív tudattalan archetípusai számára
A tipográfia követelményeinek vagy dinamikájának öntudatlan elfogadásában a filozófia
éppoly naiv volt, mint a természettudomány
Heidegger éppoly diadalmasan szörfölt az elektronikus hullámok hátán, mint ahogy Descartes
meglovagolta a mechanikus hullámokat
A nyomtatás megrepesztette a csend hangjait. Elméletileg a Gutenberg-galaxis 1905-ben a tér
görbületének felfedezésével bomlott fel, de gyakorlatilag a távíró már két generációval azelőtt
megtámadta
Pope Szamáreposza azzal vádolja a nyomtatott könyvet, hogy egy primitív és romantikus
jellegű újjászületés előkészítője. A tisztán vizuális mennyiség a törzsi horda mágikus
rezonanciáját idézi fel. A fülkeszerű iroda mintha a bárdok varázsigéinek visszhangzó
kamrájához való visszatérés lenne
Az új kollektív tudattalant Pope a személyes önkifejezés feltorlódott utóhatásainak tekintette
A Szamáreposz utolsó könyve egy fantasztikus úrvacsora-paródiaként jeleníti meg a
mechanikusan alkalmazott tudás átalakító erejét
AZ ÚJRAFORMÁLT GALAXIS avagy a tömegember helyzete az individualista
társadalomban

Irodalomjegyzék
A Gutenberg-galaxis margójára (Benczik Vilmos)
 ELŐSZÓ
A jelen kötet sok tekintetben Albert B. Lord professzor The Singer of Tales
(„Énekmondók”) című művének kiegészítése. Lord professzor Milman Parry munkáját
folytatta, akinek Homérosz-tanulmányai arra késztették, hogy végiggondolja, miként követett
a szóbeli és írott költészet egymástól természetszerűleg eltérő mintákat és funkciókat. Abban
a meggyőződésben, hogy Homérosz költeményei orális kompozíciók voltak, Parry „azt a
feladatot tűzte maga elé, hogy cáfolhatatlanul bebizonyítsa – amennyiben lehetséges – a
költemények szóbeli jellegét, s e célból tanulmányozni kezdte a délszláv epikát”. Ezeknek az
újkori epikus műveknek a vizsgálata, mint kifejtette, „azt célozta, hogy meghatározza az
orális elbeszélő költészet formáját... Módszere az volt, hogy megfigyelte, hogyan dolgoznak a
dalnokok a lejegyzetlen ének kibontakozó tradíciójában, és hogy feltárja, énekeik formája
milyen összefüggésben van azzal, hogy az írás-olvasás eszköze nélkül kellett elsajátítaniuk és
gyakorolniuk művészetüket.”1
Lord professzor könyve és Milman Parry tanulmányai természetesen és kézenfekvően
kapcsolódnak a mi elektronikus korunkhoz: ennek kifejtéséhez talán A Gutenberg-galaxis is
hozzájárulhat. Manapság mi épp annyira vagyunk benne az elektronikus korban, mint
amennyire annak idején az Erzsébet-koriak a nyomdászat és a mechanika korszakában. És
ugyanazt a zavartságot és bizonytalanságot tapasztaljuk, amelyet ők éreztek, mikor
egyidejűleg két egymással ellentétes társadalmi formációban és élményvilágban éltek. Míg az,
Erzsébet-koriak a középkori rendiség és modern individualizmus életérzése között találták
magukat, mi éppen az ő mintáikat váltjuk fel, amikor az elektronikus technológiával kerülünk
szembe, mely az individualizmust elavulttá, a közösségi egymásrautaltságot pedig
kényszerítővé teheti.
Patrick Cruttwell egész tanulmányt (The Shakespearean Moment – „A shakespeare-i
pillanat”) szentelt azon művészeti stratégiáknak, melyek az Erzsébet-kori megosztott világ
élettapasztalatából születtek, mely élettapasztalatban egyidejűleg voltak jelen a felbomlásnak
és az új születésének jegyei. Mi szintén az ellentett kultúrák kölcsönhatásainak a pillanatait
tapasztaljuk, és A Gutenberg-galaxis arra törekszik, hogy felvázolja: melyek az életérzésnek,
a szellemi kilátásoknak és kifejezésnek azok a formái, amelyeket először a betűírás, majd a
nyomtatás módosított. Míg Milman Parry vállalkozása a szóbeli és írott költészet ellentétes
formáival foglalkozott, itt kiterjesztjük a vizsgálódást a gondolkodás, valamint a társadalmi és
politikai szerveződés és eszmék formáira is. Hogy a szóbeli és írásos társadalmi szervezettség
széttartó természetének a tanulmányozásával hosszú időn át miért nem foglalkoztak a
történészek, azt eléggé nehéz megmagyarázni. Talán a mulasztás oka egyszerűen az, hogy e
munkát csak akkor lehet elvégezni, amikor a szóbeliség és írásbeliség egymással ütköző
formái egyidejűleg léteznek, amiként manapság. Harry Levin professzor ugyanezt jelzi Lord
professzor „Énekmondók” című munkájához írt előszavában (p. XIII.):
Az „irodalom” kifejezés feltételezi a betűk használatát, azt, hogy a képzelet szóbeli műveit az írás és az
olvasás eszközével közvetítik. Az „orális irodalom” nyilvánvalóan önellentmondás. Most mégis olyan időben
élünk, amikor az írásbeliség úgy felhígult, hogy aligha tekinthető esztétikai kritériumnak. A beszélt vagy énekelt
szó a beszélő vagy éneklő személy látható képével manapság az elektronikus technika révén visszanyerte eredeti
befolyását. A nyomtatott könyvön alapuló kultúra, amely a reneszánsztól mindmáig általában uralkodó volt –
mérhetetlen gazdagságával együtt – ránk örökítette a sznobságot, amitől meg kellene szabadulnunk. Friss
pillantást kellene vetnünk a hagyományra, s nem témák és konvenciók megkövült korpusza passzív
elfogadásának kellene tekintenünk a tradíciót, hanem organikus újrateremtő átéléseként annak, amit kaptunk és
örököltünk.

Annak, hogy a történészek elmulasztották a gondolkodás formái és a társadalmi

1
The Singer of Tales, 3. ο.
szerveződés betűírásból eredő forradalmának vizsgálatát, megvan a párhuzama a társadalom-
és gazdaságtörténetben is. Kari Rodbertus már korán (1864-1867) kidolgozta „a klasszikus
ókor gazdasági életének” elméletét. Trade and Market in the Early Empires („Kereskedelem
és piac a korai birodalmakban” 5. o.) című művében Harry Pearson a következőképpen írja le
Rodbertus újítását:

A pénz társadalmi funkciójának figyelemreméltó modern szemléletét nem eléggé

méltányolták. Rodbertus észrevette, hogy a „természeti gazdaságból” a „pénzgazdaságba”
való átmenet nem csupán egyszerű technikai ügy volt, amely a cserének pénzzel való
helyettesítését eredményezte. Ehelyett súlyt helyezett arra, hogy a monetarizált gazdaság a
természeti gazdaságtól teljesen különböző társadalmi szerkezetet hozott magával. Úgy
gondolta: inkább a társadalom struktúrájának a pénz használatához kapcsolódó változásait
kellene kiemelni, mint a pénzhasználat technikai tényét. Ha e téma kibővült volna, hogy
magába foglalja az antik világ kereskedelmi tevékenysége következtében változó társadalmi
struktúrákat, a vita megoldódott volna, még mielőtt elkezdődött.

Más szavakkal, ha Rodbertus a továbbiakban kifejtette volna, hogy a pénz és csere

különböző formái különbözőképpen strukturálták a társadalmat, nemzedékek zűrzavaros vitái
lettek volna elkerülhetők. A dolog végül akkor oldódott meg, midőn Karl Bücher a klasszikus
világot nem a mi szokásos történeti visszatekintő módszerünkkel közelítette meg, hanem a
primitív oldal felől. Az írástudatlan társadalmakból kiindulva haladt tovább a klasszikus világ
felé, és „azt sugalmazta, hogy az ókori gazdasági élet jobban megérthető, ha a primitivitás
szemszögéből, s nem a modern társadalom felől vesszük szemügyre.”2 Az irodalmi Nyugat
ilyen fordított perspektíváját nyújtja az olvasónak Albert Lord „Énekmondók”-ja. Csakhogy
mi az elektronikus vagy az irodalom utáni korban létezünk, amikor a dzsesszzenész az orális
költészetnek minden technikájával él. Századunkban a szóbeliség számtalan formájával való
lelkes azonosulás egyáltalán nem esik a nehezünkre.
Az elmúlt ötszáz év tipográfiai és műszaki éráját követő elektronikus korban a kölcsönös
emberi függés új fajtáival és formáival kerülünk szembe, és olyan kifejezésmódokkal,
amelyek formájukban „orálisak” még akkor is, amikor pedig a szituáció alkotóelemei inkább
nem-verbális jellegűek. Ε kérdés részletes kifejtése lesz A Gutenberg-galaxis utolsó része. Ez
önmagában nem nehéz téma, de megkívánja a képzelőerő valamelyes átszervezését. A
tudatosság módjainak ilyen megváltoztatását mindig hátráltatja a felfogóképesség régebbi
sablonjainak az ellenállása. Az Erzsébet-koriak a mi szemünkben nagyon is középkorinak
tűnnek. A középkor embere viszont önmagát klasszikusnak vélte, ahogy mi magunkat
modernnek tartjuk. Utódaink számára mégis teljességgel reneszánsz karakterűnek tetszünk
majd, s mit sem fognak tudni azon főbb új tényezőkről, amelyeket az elmúlt másfél száz
évben mozgásba hoztunk.
Mindazonáltal minden determinizmustól elhatárolódva a jelen tanulmány reményeink
szerint megvilágítja a társadalom átalakulásának azon legfőbb tényezőjét, amely az emberi
autonómia növekedését eredményezheti. Peter Drucker korunk technikai forradalmáról szólva
a „Technológia és kultúrá”-ban (The Technological Revolution: Technology and Culture, II.
kötet, no. 4. 1961, 348. o.) leszögezi: „Egy dolog van, amit nem tudunk a technikai
forradalomról,« ám ez lényegbevágó: Mi történt, ami az attitűdök, hitek, értékek alapvető
változását előidézte és lehetővé tette? A 'tudományos haladásnak', mint megpróbáltam
kimutatni, nem sok része volt benne. De mennyiben volt felelős a világszemlélet változása,
amely egy évszázaddal korábban létrehozta a nagy Tudományos Forradalmat?” A Gutenberg-
galaxis megpróbál választ keresni legalább erre az egy dologra, „amit nem tudunk”. Persze
ezenkívül mással is megpróbálkozik!
2
Trade and Market in the Early Empires, 5. ο.
 A jelen tanulmányban alkalmazott módszer közvetlenül kapcsolódik ahhoz, amit Claude
Bemard „A kísérleti orvostan tanulmányozásárnak (Introduction à l'étude de la medicine
expérimentale) klasszikus bevezetésében adott elő. A megfigyelés, mint Bemard kifejti, nem a
jelenségek zavartalan vizsgálata. „Éppen ellenkezőleg: a kísérlet a fiziológusok számára
magában foglalja azokat a változatokat vagy zavaró elemeket, amelyeket a kísérleti személy
visz bele a természeti jelenség állapotába... Ennek érdekében a kísérleti személy egy szervét
operatív módon kiiktatjuk és a szervezet egészében vagy a speciális működésben
bekövetkezett zavarból következtetünk a hiányzó szerv funkciójára.”
Milman Parry és Albert Lord professzor munkája arra irányult, hogy megfigyelje a
szóbeliség körülményei közötti teljes költői folyamatot, s ezt szembeállítsa azzal a
költőiséggel, amelyet az írásbeliség korszakában „normálisnak” fogadunk el. Szóval Parry és
Lord a költészeti organizmust olyan körülmények között tanulmányozta, amikor a hallási
funkciót kiiktatta az írásbeliség. Szintúgy figyelembe vehették volna azt a hatást is, amelyet a
nyelv vizuális funkciójának rendkívüli kiterjedése és ereje gyakorolt a költészeti
organizmusra. És a kísérleti módszernek éppen ezt a tényezőjét hanyagolták el, mert
kényelmetlen volt vele megbirkózni. De egy kellően intenzív és felnagyított tevékenység
révén mind „a szervezet egészében, mind egy speciális funkciójában keletkező zavar”
egyaránt jól tanulmányozható.
Az ember, ez a szerszámkészítő állat a beszéd, az írás vagy éppen a rádió révén régóta
kiterjeszti egyik vagy másik érzékszervének hatókörét, s ezzel mintegy megzavarja a többi
érzékét vagy képességét. De ennek során mindig elmulasztotta, hogy ezt a folyamatot
figyelemmel is kísérje.
J. Z. Young a „Kétely és bizonyosságáról (Doubt and Certainty in Science) írva megjegyzi
(67-68. o.):

Belső vagy külső ingerek hatására felbomlik az agy egy részének vagy egészének
cselekvési összhangja. Egy elméleti feltevés szerint a zavar valamiként megbontja az agyban
korábban kialakult egységet. Az agy a bemenő jelből kiválasztja azon jellegzetességeket,
amelyek helyreállítására és a sejtek megszokott ritmushoz való visszatérítésére irányulnak.
Nem hiszem, hogy képes lennék agyunk e modelljeinek az elvét részletesen kidolgozni, de
nagy lehetőségek rejlenek benne annak feltárására, miként törekszünk a világhoz való
alkalmazkodásra vagy a világnak a kívánalmaink szerinti átalakítására. Az agy valahogyan
elindít bizonyos cselekvéssorozatokat, s ezeknek a ritmikus sémájához igyekszik visszatérni:
ez a visszatérés jelenti a beteljesülés vagy befejezés aktusát. Ha ez elsőre nem sikerül, más
módon kell próbálkozni. Az agy egymás után végigfut a szokványos utakon, amelynek során
összeegyezteti a bemenő jelet a különböző mintákkal, míg végül valahogy létrejön az
összhang. Ez esetleg csak kitartó, változatos és meg-meghosszabbított keresés révén lehetséges. Ε találomra
végzett tevékenységsorozat közben újabb kapcsolódások és minták alakulnak ki, amelyek meghatározhatják a jövőbeni
hasonló folyamatokat.

A lezárásra, befejezésre vagy egyensúlyra irányuló törvényszerű törekvés az emberi

érzékelés vagy más funkció kiiktatásának vagy éppen kiterjesztésének az eredményeképpen
jelentkezik. Minthogy A Gutenberg-galaxis az olyan zavarból következő új kulturális
eredmények sorozatának a történeti megfigyelése, mint amilyen először az írásbeliség, majd a
könyvnyomtatás, így az antropológus megállapítása segítheti az olvasót ezen a ponton:

A ma embere lényegében mindannak a méretét, hatókörét megnövelte, amit a testével

szokott megtenni. A fegyver fejlesztése a foggal és ököllel kezdődik, s az atombombával ér
véget. A ruházat és a ház az ember biológiai hőmérséklet-szabályozásának a
továbbfejlesztése. A bútor a földön való kucorgás és üldögélés helyére kerül. Az erőgépek, a
szemüveg, a tévé, a telefon és a könyvek olyan eszközök, amelyek az ember hatókörét
terjesztik ki időn és téren át, s mind az anyagi fejlődés példái. A pénz a munka
kiterjesztésének és tárolásának az eszköze. Szállítási hálózatunk most azt végzi el, amire
korábban a lábunkat és a hátunkat használtuk. Valójában minden emberi előállítású eszköz
úgy tekinthető, mint annak továbbfejlesztése, amit az ember hajdan a testével vagy testének
valamely specializált részével végzett.3

A nyelv és a beszéd a tudat külsővé tétele vagy kifejeződése, s ez olyan eszköz, amely „az
ember számára lehetővé tette a tapasztalat és tudás felhalmozását olyan alakban, amelyben
könnyen átvihető és maximálisan hasznosítható”4.
A nyelv metafora a tekintetben, hogy nemcsak tárolja a tapasztalatot, hanem le is fordítja
egyik létezési formájából a másikba. A pénz is metafora abban az értelemben, hogy tárolja a
hozzáértést és a munkát, s egyik készséget a másikra váltja át. De az átfordítás, átváltás elve, a
metafora a mi racionális képességünkben is jelen van azzal, hogy egyik érzékünk világát egy
másik érzék dimenziójába tudjuk áthelyezni. Ezt tesszük életünk minden pillanatában. Ám
speciális technikai eszközeinknek, akár a kerékről, a betűírásról vagy a rádióról van szó, az az
ára, hogy az érzékek erőteljes kiterjesztése zárt rendszereket hoz létre. Személyes érzékeink
nem zárt rendszerek, de vég nélkül átváltódnak egymásba annak az élménynek a révén, amit
öntudatnak nevezünk. Kiterjesztett érzékeink, eszközeink, technológiáink a megelőző
korszakok során kölcsönhatásra vagy kollektív tudatosságra képtelen zárt rendszerek voltak.
Most, az elektronikus korban a technológiai eszközeink közötti nagyon is pillanatnyi
együttlétezés olyan válságot eredményezett, amely egészen új az emberiség történetében.
Kiterjesztett képességeink és érzékeink most a tapasztalás egyedülálló mezőjét hozzák létre,
amely megköveteli, hogy ezek a képességek és érzékek kollektíván tudatossá legyenek.
Technológiáink, miként személyes érzékeink is kölcsönhatást és arányosulást igényelnek, ami
racionális együttélést tesz lehetővé. Amíg technológiánk éppoly lassú volt, mint a kerék, a
betűírás vagy a pénz, addig az a tény, hogy ezek különálló zárt rendszerek voltak,
társadalmilag és lélektanilag kezelhető is volt. Ez nem így van manapság, amikor látvány,
hang és mozgás egyidejű és globális kiterjedésű. Emberi funkcióink ilyen kiterjedtsége
közepette e kölcsönhatás éppoly szükségszerűen kollektív, mint egykor a privát és személyes
racionalitásunk saját érzékelésünk és értékelésünk – vagy „intelligenciánk”, ahogy valaha
nevezték – keretén belül szükségszerűen egységes volt.
Eleddig a művelődéstörténészek arra törekedtek, hogy a technológia eseményeit úgy
különítsék el, ahogy a klasszikus fizika művelői a fizikai jelenségekkel bántak. Louis de
Broglie, mikor „A fizika forradalmá”-t (The Revolution in Physics) mutatja be, ezt az
elhatárolást jórészt a descartes-i és newtoni eljáráshoz sorolja, mely oly közel van a
történészek egyéni „szempontjához” (14. o.):

Hűen a kartéziánus ideálhoz a klasszikus fizika úgy mutatta be nekünk az univerzumot,

mint amely analóg egy hatalmas mechanizmussal, mely alkalmas arra, hogy részei térben való
elhelyezkedésének és az időfolyamatban bekövetkező változásainak meghatározása révén
teljes pontossággal leírható legyen. De ez a koncepció néhány implicit hipotézisen alapult,
amelyet elfogadtak anélkül, hogy ezzel tisztában lettek volna. Ε hipotézisek egyike az volt,
hogy a tér és az idő, amelyekben szinte ösztönösen minden érzékelésünk lokalizálását
keressük, teljes, merev, rögzített keret, ahol elvben minden fizikai esemény helye pontosan
meghatározható, függetlenül a körülötte végbemenő dinamikus folyamatok sokaságától.

Látni fogjuk, hogy nemcsak a descartes-i, hanem az euklideszi érzékelést is a betűírás

alakítja ki. S az a forradalom pedig, amelyről de Broglie ír, nem a betűírás, hanem a távíró és
3
Edward T. Hall: The Silent Uinguage, 79. o. („A hallgatag nyelv”)
4
Leslie A. White: Science of Culture, 240. o. („A műveltség tudománya”)
a rádió következménye. A biológus J. Z. Young ugyanazt állítja, mint de Broglie. Kifejtve,
hogy az elektromosság nem olyan dolog, ami „folyik”, hanem „az az állapot, amelyet
bizonyos dolgok közti térbeli viszonylatokként figyelhetünk meg” – ezt írja (111.o.):

Valami hasonló történt, amikor a fizikusok nagyon kis távolságok mérésére gondoltak ki
módszereket. Úgy találták, hogy itt nem használható az a régi formula, amely arra a
feltételezésre alapult, hogy a megmérendő anyagot olyan kis darabok sorára kell felbontani,
amelyek mindegyikének meghatározott tulajdonsága van méret, súly vagy helyzet
tekintetében. A fizikusok ma nem azt mondják, hogy az anyag atomnak, protonnak,
elektronnak stb. nevezett testekből „készül”. Amit tettek, az az volt, hogy feladták a
megfigyelt dolgok olyan materialista kifejezésekkel való leírását, melyek szerint valami az
ipar emberi eljárásaival készül, mint például a sütemény. Az atom vagy az elektron szó nem
úgy használatos, mint egy darab valaminek a neve, hanem úgy, mint a fizikai megfigyelések
leírásának a része. Csak azok számára hordoznak jelentést, akik ismerik a vizsgálatokat,
amelyek által feltárultak.

És hozzáteszi: „fontos megérteni, hogy a közönséges emberi beszéd és cselekvés nagy

változásai mindig az új eszközök használatával kapcsolatosak”.
Ha ezen az alapvető tényen már korábban elgondolkodunk, könnyen tisztába jöhettünk
volna technológiáink természetével és hatásaival, ahelyett, hogy egyszerűen csak ránk
zúdultak volna ezek a technológiák. Mindenesetre A Gutenberg-galaxis egy folytatólagos
meditáció J. Z. Young tételéhez.
Senki sem volt annyira tudatában történetírásunk értelmetlenségének, mint Payson Usher.
Klasszikus művében, „A technikai találmányok történetéiben (History of Mechanical
Inventions) található egy magyarázat arra, hogy az efféle zárt rendszerek miért nem léphetnek
kapcsolatba a történelmi változások tényeivel: „Az antik kultúrák nem felelnek meg a
társadalmi és gazdasági fejlődés azon mintáinak, amelyeket a német történeti iskolák
alakítottak ki... Ha a fejlődés lineáris elképzelését feladjuk, és a civilizáció fejlődését nyíltan
szerteágazó folyamatnak tekintjük, nagyot léphetünk előre a nyugati kultúra megértésében,
miszerint az több szerte-ágazóan fejlődő elkülönülő elem fokozatos összekapcsolódása” (30-
31. o.).
A történelmi „nézőpont” egyfajta zárt rendszer, amely szoros kapcsolatban áll a
nyomtatással, és akkor válik uralkodóvá, amikor az írásbeliség más kulturális formák
ellenhatása nélkül éli virágkorát. Számunkra most úgy tetszik, hogy Alexis de Tocqueville –
akinek írásmódját lényegesen befolyásolta szóbeli kultúrája – szinte látnoki képességgel utalt
kora francia és amerikai magatartásmintáinak a változásaira. Nem volt nézőpontja, rögzült
pozíciója, amelyet az események képi perspektívájával telített volna. Adataiban inkább a
dinamizmus működését kereste:

De ha továbbmegyek, és e jellegzetességek között a legfontosabbat keresem, ami minden

továbbit is magába foglal, azt fedezem fel, hogy az amerikaiak elmeműveleteik döntő
többségével azon fáradoznak, hogy önmagukat megértsék. Amerika ezért egyike azon
országoknak, ahol Descartes tanait legkevésbé tanulmányozzák és leginkább alkalmazzák...
Mindenki szigorúan magába zárkózik, és ragaszkodik ahhoz, hogy a világot innen ítélje meg.5

Az a képessége, hogy kölcsönhatást létesítsen az érzékelési struktúrák szóbeli és írásbeli

módja között, képessé tette Tocqueville-t arra, hogy „tudományos” módon lásson bele a
pszichológiába és politikába. A kétféle felfogóképesség ilyetén kölcsönhatása révén a
megértés profetikus szintjére jutott el, míg más megfigyelők többnyire a saját nézeteiket
5
Az amerikai demokrácia. 3. kötet, 1. rész, 1. fejezet, 595-596. o.
fejtették ki. Tocqueville jól tudta, hogy a nyomtatott írásbeliség nemcsak a descartes-i
szemléletmódot hozta létre, hanem az amerikai lélektan és politika sajátos jellegzetességeit is.
A percepció e két különböző módjának az összjátéka képessé tette Tocqueville-t arra, hogy
világára ne részeiben reagáljon, hanem az egészre, mint nyílt mezőre. És ez az a módszer,
amelyről A. P. Usher megjegyzi, hogy hiányzott a művelődés történetének és változásainak
tanulmányozásából. Tocqueville olyan eljárással élt, amelyet J. Z. Young így ír le (77. o.):
„Az elme erőinek titka nagy részben az lehet, hogy hatalmas képességgel van ellátva annak
érdekében, hogy kölcsönhatást érzékeljen a befogadó mezőket ingerlő egyes elemek között.
Az elmének az ilyen 'kölcsönhatás-helyekkel' vagy 'ke verőhely ékkel' való ellátottsága az,
ami lehetővé teszi a számunkra, hogy a világra mint egészre reagáljunk, s ráadásul sokkal
magasabb fokon, mint amire más élőlények képesek.” De technológiáink nem egyformán
alkalmasak a kölcsönhatás és a kölcsönös összefüggés ilyen szerves megvalósítására. Jelen
könyv feladata, hogy ezt a kérdést a betűírás és a nyomtatás kultúrája vonatkozásában
vizsgálja. És napjainkban ez olyan kutatás, amely csak azoknak az új technológiáknak a
fényében végezhető el, amelyek mélyen érintik az alfabetikus írásbeliségnek és a nyomtatáson
alapuló kultúrának a hagyományos működését és még megmaradt értékeit.
Létezik egy új keletű mű,6 amely – úgy tetszik – megszabadít a jelen tanulmány puszta
excentricitásának és újszerűségének a terhétől. Ez Kari R. Poppertől „A nyitott társadalom és
ellenségei” (The Open Society and Its Enemies), egy olyan mű, amelyet a múltbéli világ törzsi
jellegtől való megszabadulásának és a modern világ újbóli törzsekre bomlásának szenteltek.
Mint rövidesen kiderül, „a nyitott társadalmat” a betűírás eredményezte, és most az
elektronikus média megsemmisüléssel fenyegetheti – mint e tanulmány végkövetkeztetésében
kifejtjük. Nincs értelme azt mondani, hogy „fenyegeti”, inkább visszafogottabban azt
mondjuk: „fenyegetheti”. A diagnózisnak és a leírásnak meg kell előznie az értékelést és a
terápiát. A diagnózisnak erkölcsi értékeléssel való helyettesítése természetszerű és elég
általános eljárás, de nem szükségképpen gyümölcsöző.
Karl Popper nagy tanulmányának első részét a régi görögség törzsi jellegtől való
megszabadulásának s az ebből következő hatásnak szenteli. De sem Görögországban, sem a
modern világban nem veszi figyelembe érzékeink technológiák általi dinamikájának mint a
társadalom nyitottságának vagy zártságának tényezőjét. Leírásai és elemzései gazdasági és
politikai nézőpontokat követnek. Az alábbi részlet különösen sokatmondó A Gutenberg-
galaxissal kapcsolatban, mivel a kultúrák kereskedelem révén való kölcsönhatásával
kezdődik, és a törzsi állam felbomlásával végződik, éppúgy, ahogy ugyanez Shakespeare
Lear királyában drámai formában jelenik meg.
Popper nézete az, hogy a törzsi vagy zárt társadalmaknak biológiai egységük van, és hogy
„a mi modern nyitott társadalmaink jórészt olyan elvont kapcsolatok révén léteznek, mint a
csere vagy együttműködés”. Hogy az absztrahálás vagy a zárt társadalom megnyílása éppen a
betűírásnak és nem valami másfajta írásnak vagy technikának a műve – ez A Gutenberg-
galaxis témája. Másrészt viszont az, hogy a zárt társadalmak a beszéd, a dob és a fül
technikájának a termékei, az elektronikus kor kezdetével elvezet bennünket ahhoz a
következtetéshez, hogy az egész emberi nem egyetlen világtörzsbe tömörül. És ez az
elektronikus forradalom aligha zavarja kevésbé össze a nyitott társadalom emberét, mint a
régi törzsi vagy zárt társadalmakat a dolgokat leegyszerűsítő és áramvonalasító betűírás
forradalma. Popper nem szolgál az efféle változás okainak az elemzésével, de a helyzet olyan
leírását nyújtja (172. o.), amely nagyon egybevág A Gutenberg-galaxissal.

A Kr. előtti 6. századtól ez a fejlődés az élet régi formáinak részleges felbomlását

eredményezte, sőt egy sor politikai forradalmat és reakciót váltott ki. És nemcsak arra
vezetett, hogy megpróbálták erőszakkal megtartani és megőrizni a törzsisé-get, mint
6
A Gutenberg-galaxis első kiadása 1962-ben jelent meg. (A fordító megjegyzése)
Spártában, hanem a nagy szellemi forradalomhoz, a kritikai megvitatás feltalálásához és
ahhoz a következményhez vezetett, hogy a gondolkodás megszabadult a mágikus
megszállottságtól. Ugyanakkor egy új kényelmetlenség első jeleit leljük fel. Érződni kezdett a
civilizáció túlterheltsége.
Ez a feszültség, rossz érzés a zárt társadalmak megbomlásának a következménye. Még
napjainkban is érződik, főleg társadalmi változások idején. Ε feszültség annak az
erőfeszítésnek a velejárója, amelyet a nyitott és részben absztrakt társadalomban való élet
folyvást megkövetel tőlünk: annak, hogy racionálisak legyünk, hogy túltegyük magunkat
érzelmi jellegű társadalmi igényeinknek legalább egy részén, s hogy gondoskodjunk
magunkról és vállaljunk felelősséget. Úgy hiszem, el kell viselnünk ezt a feszültséget mint a
tudomány minden haladásáért, az ésszerűségért, az együttműködésért, a kölcsönös
segítségnyújtásért, következésképp a túlélés lehetőségéért és a népesség nagyobb számáért
fizetett árat. Ez az ára annak, hogy emberek lehetünk.

A feszültség a legszorosabb kapcsolatban van az osztályellentétekkel, amelyek a zárt

társadalom megtörésével első ízben bontakoztak ki. A zárt társadalom nem ismerte ezt a
problémát. Legalábbis az uralkodó rétege számára a rabszolgaság, a kaszt, az osztályuralom
„természetes” a tekintetben, hogy nem tehető kérdésessé. De a zárt társadalom megtörésével
ez a bizonyosság eltűnik, s vele együtt a biztonság is. A törzsbeli közösség (és később a
„város”) a törzs tagjai számára a biztonság helye. Ellenségekkel vagy éppen rosszindulatú
mágikus erőkkel körülvéve megtapasztalták azt, amit a gyermek a családjában, otthonában,
ahol ő meghatározott szerepet játszik, egy jól ismert szerepet, amelyet biztonsággal tud jól
eljátszani. A zárt társadalom felbomlása azzal, hogy létrehozta a társadalmi státus osztály- és
egyéb problémáit, olyan hatással lehetett a polgárokra, mint amilyennel egy komoly családi
veszekedés és a családi otthon szétesése van a gyermekre. Persze az effajta feszültség a
kiváltságos osztályokban munkált, most, hogy veszélyeztetve voltak, sokkal inkább, mint
azokban, akiket korábban elnyomtak – de még ez utóbbiak is kényelmetlenül érezték
magukat. Őket is megijesztette természetes világuk összeomlása. És noha folytatták harcukat,
gyakran vonakodtak kihasználni az osztályellenség fölötti győzelmeiket, mert a status quo, a
magasabb iskolázottság, a természetes tekintély ereje azokat támogatta.
Ezek az észrevételek egyenesen vezetnek el bennünket a Lear király és a nagy családi
viszályok vizsgálatához, amelyekbe a tizenhetedik század a Gutenberg-korszak elején
belebonyolódott.
 A Gutenberg-galaxis
Midőn Lear király először említi „rejtett szándokát”, birodalma felosztását, ez a
tizenhetedik század elején egy politikailag merész és avantgárd törekvést juttat kifejezésre:

Mi csak a királyi
Címet tartjuk meg s járulékait.
Jövedelmek, uralkodás s a végrehajtó
Hatalom legyen tietek, kedves fiaim!
Minek jeléül, ím, e koronán
Osztozzatok.7

Lear egy rendkívül modern elgondolást, a hatalomnak a központból a külső területekre

való átruházását adja elő. „Rejtett szándokát” az Erzsébet-kori hallgatóság azonnal baloldali
machiavellizmusnak tekinthette volna. A hatalom és a szervezettség új formációit, amelyeket
az előző században vitattak, most a tizenhetedik században a társadalmi és magánélet minden
szintjén érezni lehetett. A Lear király a kultúra és a hatalom új stratégiájának bemutatása,
ahogy az hatással van az államra, családra és az egyén lelkialkatára:

Azalatt kimondjuk rejtett szándokunkat.

Adjátok a térképet.
Tudnotok kell,
Hogy országunkat három részre osztók...

A térkép szintén újdonság volt a tizenhetedik században, a Mercator-féle síkba kivetítés

korszakában, és kulcs a hatalom és a gazdagság perifériájának új áttekintéséhez. Kolumbus,
mielőtt tengerész lett, térképész volt; és a felfedezés, miszerint lehetséges egyenes útban
haladni – mintha a tér egyöntetű és folyamatos volna –, az emberi tudatosság nagy
elmozdulása volt a reneszánszban. Még fontosabb, hogy a térkép azonnal előtérbe hozza a
Lear király fő témáját: a látási érzék elkülönítését mint egyfajta vakságot.
A színjáték első jelenetében hozza Lear nyilvánosságra „rejtett szándokát” a Machiavelli-
féle frázist használva. Korábban az első jelenetben mintha a Természet sötétsége volna
bemutatva, ahogy Gloucester csinos szerelemgyerekének törvénytelenségével henceg:
„Egyébiránt, sir, nekem törvényes fiam is van, valami egy évvel idősebb ennél; de
mindamellett nem kedvesebb előttem.” A „jó mulatságra”, mellyel Gloucester említi Edmund
nemzését, később Edgar céloz:

A bűnös és setét hely, hol fogantál,

Szemeibe került. (V. 3.)

Edmund, a szerelemgyerek nyitja a színjáték második jelenetét:

Természet, istenem vagy: hódolok

Törvényednek. Mért kéne a szokás
Bilincseit hurcolnom, s magamat
Kifosztani hagynom, mert tíz, tizenöt
Hóval bátyám után vagyok?

7
Minden – külön nem jelölt – idézet a Lear király I. felvonás 1. színéből, Vörösmarty Mihály fordításában.
 Edmundban megvan az a l'esprit de quantité, ami oly szükséges az empirikus elme
tapintási mértékéhez és személytelenségéhez. Edmund mint természeti erő van bemutatva, aki
csupán az emberi tapasztalatokhoz és a „nemzeti sajátosságokhoz” képest szertelen. Ο az
emberi intézmények felbontásának egyik fő tényezője. De a nagy szétbontó maga Lear azon
ihletett elgondolásával, hogy alkotmányos monarchiát építsen fel a hatalom átruházásával.
Maga számára a terve az, hogy ő lesz a szakember:

Mi csak a királyi
Címet tartjuk meg s járulékait.

Szakemberi végszavát követve, Goneril és Regan e szakszerűség iránti gyermeki odaadás

szerepébe lépnek, éspedig versengő intenzitással. Lear az, aki elkülöníti őket azáltal, hogy egy
szétbomlasztó dicsőítő versengéshez ragaszkodik:

Szóljatok, leányim,
Minthogy mi most le akarunk mondani
A trón és az ország gondjairól
S jövedelmiről –. Mondjuk hát: melyitek
Szeret leginkább, hogy legfőbb kegyünket
Érdem szerint adhassuk.
Goneril, Elsőszülöttünk, szólj először.

A versengő individualizmus kultusza vált a testületi és kollektív értékeket már rég

magáévá tett társadalom botrányává. A szerep, amit a nyomtatás játszott a kultúra új
formáinak meghonosításában, nem ismeretlen. De a tudás új formái specializáló hatásának
természetes következménye lett, hogy mindenféle erők nagy központosító jellegre tettek szert.
Amíg a feudális uralkodó szerepe magába foglaló volt, a király valójában minden alattvalóját
önmagába fogadta, addig a reneszánsz herceg inkább egy előkelő hatalmi centrummá alakult,
akit individuális alávetettjei vettek körbe. És az ilyen központiasság eredménye – mely
központiasság az utak és a kereskedelem új fejlődésétől függött – a jogkörök átruházásának
gyakorlata, továbbá sok funkciónak különálló területekre és egyénekre való specializálása lett.
A Lear királyban éppúgy, mint más drámáiban, Shakespeare rendkívüli módon a jövőbe lát,
már ami a gyorsaság, pontosság és a hatalom növelése érdekében átruházott funkciók
lecsupaszításá-nak és kiürülésének egyéni és társadalmi következményeit illeti. Meglátásai
oly gazdagon jelennek meg soraiban, hogy nehéz közülük választani. De mélyen benne
vagyunk ebben Goneril áriájának nyitó szavaiban:

Jobban szeretlek, mint kimondható.

Drágább vagy előttem, mint szemem világa,
Tér és szabadság s minden, ami ritka...

Az igazi emberi érzékektől való megfosztás válik ennek a színműnek egyik témájává. A
látásnak a többi érzéktől való elválasztása már hangsúlyt kapott Learnek a „rejtett
szándékaim” kifejezésében és a tisztán vizuális térképre való hivatkozásában. De míg Goneril
a ragaszkodás kifejezéseként kész feladni a látást, Regan összeszedi erejét a párbajra:

... minden más örömnek,

Mit az érzékek legdúsabb tára nyújt,
Én ellenéül vallom magamat...
 Regan meg akar válni az összes emberi érzéktől, mindaddig, amíg Lear szeretetét bírja.
Az „érzékek legdúsabb tárára” való hivatkozással Shakespeare szinte tézisszerű
bizonyítását adja annak, hogy az értelem és az érzékek kölcsönhatására mint az ésszerűség
igazi alapjára van szükség. Az ő témája Learben az, ami John Donne-é a Világ
anatómiájában. (An Anatomy of the World):

Minden darabokban, minden összefüggés oda,

Minden csak ellátás és minden csak Viszony:
Herceg, polgár, Atya, Fiú elfelejtett dolgok,
Mert minden embernek ami egyedül maradt,
Főnix legyen...

„Az érzékek legdúsabb tárának” megtörése annyit tesz, mint eltérő intenzitásuk révén
izolálni egymástól az érzékeket, az ezzel járó irracionalitással, és az eszesség, a személyek és
a szerepek közötti összeütközéssel. Az ésszerűség (vagy érzékek), a személyek és funkciók
közötti arányok felbomlása Shakespeare későbbi témája.
Ahogy Cordelia figyeli a gyermeki hízelgésben járatos Goneril és Regan fellobbanó
elevenségét, így szól:

...szívem gazdagabb,
Mint nyelvem: abban bizonyos vagyok.

Az ő értelmi gazdagsága semmi a nővérei mesterségességéhez képest. Nincs határozott

szemszöge, ahonnan az ékesszólás nyilait kilőhetne. Nővéreinek van érzékük minden
alkalomhoz, korszerűen alkalmazkodnak az érzékek széttöredezettségéhez és a szándékok
pontos felméréséhez. Olyanok, mint Lear, avantgárd machiavellisták, akik pontosan és
tudományosan tudnak bánni minden eseménnyel. Határozottak és tudatosan mentesek
nemcsak a becsületes érzésektől, hanem annak erkölcsi megfelelőjétől, a „lelkiismerettől” is.
Mert az indítékok közti viszonyok „belőlünk gyávát csinálnak”. És Cordelia gyáva, akit a
lelkiismerete, ítélőképessége és szerepének bonyolultsága akadályoz meg a szakszerű
cselekvésben.

A Lear király működő modellje annak a lecsupaszodásnak, amellyel az ember átformálta

magát a szerepek világából a foglalkozások világába
Lear király egyfajta esettanulmánya annak, ahogy az emberek átformálják magukat a
szerepek világából a tevékenységek új világába. Ez a kiürítés és lecsupaszítás folyamata, mely
nem egyszerre történik meg, legfeljebb a művészi képzeletben. De Shakespeare meglátta,
hogy ez az ő korában megy végbe. Nem a jövőről beszélt. Bár a szerepek régebbi világa
kísértetként lebegett, éppen úgy, ahogyan az elektromosság századát követően Nyugaton még
érzik az írásbeliségnek a magánélettel és az elkülönüléssel párosuló régi értékeit.
Kent, Edgar és Cordelia „ki vannak vonva a forgalomból” – W. B. Yeats kifejezésével
élve. Ok „feudálisak” teljes lojalitásukkal, amit szerepükhöz illően egyszerűen természetesnek
vesznek. Ε szerepben nincs megadott hatalmuk vagy erejük. Ahogy Georges Poulet a Studies
of Human Time-ban (Tanulmányok az emberi időről, 7. ο.) rámutat: „A középkor emberének
akkor nem csupán egy időtartama volt. Tartamok voltak, egymás fölé rétegezve, de nemcsak a
külső világ általánosságában, hanem önmagában, saját természetében, a maga emberi
létezésében.” A könnyű átalakulás szokása, ami több évszázadon át tartott, a reneszánsszal
engedett az idő, tér és személyes viszonylatok folyamatos és egyirányú szakaszainak. És a
szerepek és viszonylatok hasonlatos világát hirtelen egy új egyirányú világ követte, mint a
Troilus és Cressidábzm (III. 3.):
 Járd a perc
Útját: oly szűk szorosban halad a
Hírnév, hogy élen egy lehet csak: őrizd
Az ösvényt, mert ezer fia követ
A versengésnek; és ha helyet adsz
Vagy félreállsz az igaz egyenesből,
Átcsapnak rajtad, mint beszakadó ár,
És utolsónak hagynak;
(Szabó Lőrinc fordítása)

A személyek, viszonyok és munkakörök homogén felbontásának gondolata csak a

tizenhatodik században jelenhetett meg az érzelem és az értelem minden kötelékének a
felbontásaként. A Lear király tökéletesen mutatja be, hogy milyen érzés volt a középkori
időkből és térből a reneszánsz világába való átmenetet megélni, az inkluzívból az exkluzív
világfelfogásba. A király Cordelia iránti megváltozott érzése pontosan visszatükrözi a
reformátoroknak az elmúlt természetről valott nézetét. Poulet mondja (10. oldal):

Számukra mind az ember, mind a természet Isten által átlelkesített volt. Számukra is
létezett egy idő, mikor az ember és természet részt vett az alkotó erőben... De az az idő
számukra tovább nem létezett. Az időt, midőn a természet isteni volt, most a bukott természet
ideája követte; elbukott a maga hibájából, a szabad cselekvés következetességéből, amellyel
elválasztotta magát eredetétől, elvágta magát a forrásától, megtagadta Istent. És attól a
pillanattól kezdve Isten elfordult a természettől és az embertől.

Lear igen határozott, amikor Cordeliát puritánnak nevezi:

Házasítsa ki
Emezt a dölyf mit nyíltságnak nevez.

A reformátorok a maguk egyéni cselekvéseiben és függetlenségükben érzett belső

feszültségükben természetszerűleg nem látták semmiféle értelmét azoknak a formalitásoknak,
amelyek a társadalom csaknem személytelen szerepeivel jártak. Azonban a közönség tisztán
látta, hogy inkább Cordeliának saját tradicionális szerepéhez való ragaszkodása az, ami őt oly
tehetetlenné teszi Lear és a nővérek új individualizmusával szemben:

Szeretem fölségedet
Tisztem szerint, sem többé, sem kevésbé.

Jól tudja, hogy az ő odaadó szerepe nem jelent „semmit” az új tolakodó és követelődző
individualizmus számára. Poulet ezt a világot (9. o.) úgy írja le, mint „egy óriási szervezetet, a
kapcsolatok és egymásra irányuló hatások nagy hálózatát, amit a maga ciklikus fejlődése
tartott életben, és belsőleg irányított egy mindenütt azonos és örökké változó erő, amelyet
egyaránt nevezhetnek Istennek vagy Természetnek vagy Világszellemnek vagy Szeretetnek.”

A költészet története során a harmadik dimenzió gyötrelme nyelvileg először a Lear

királyban nyer kifejezést
Shakespeare, úgy látszik, nem kapta meg a kiérdemelt elismerést azért, mert – tudomásom
szerint – bármely irodalomban elsőként s eddig egyedül mutatta fel szavakkal kifejezve a
háromdimenziós perspektívát. Ezután egészen Milton Elveszett Paradicsomáig (II. 1-5.)
szándékosan nincs megadva határozott nézőpont az olvasó számára:

Ült Sátán fönt királyi trónusán,

mely messze túlragyogta India,
Ormus kincsét, s hol dúsan hinti szét
pompás kelet barbár királyira
gyöngyét, aranyát...
(Jánosy István fordítása)

Egy tetszés szerint kiválasztott statikus pozíció egy távponttal képszerű teret alkot. Ezt a
teret pontról pontra fel lehet tölteni, és igen különbözik a nem-képi tértől, amelyben minden
dolog egyszerűen csak saját magát „visszhangozza” vagy alakot változtat a maga helyén
kétdimenziós vizuális formában.
Most vessünk egy pillantást a háromdimenziós verbális művészet sajátságos darabjára a
Lear király IV. felvonásának 6. jelenetében. Edgar arra törekszik, hogy meggyőzze a
megvakított Gloucestert arról, hogy egy meredek szikla szélén vannak:
Edgar... hogy zúg a tenger, hallod-e?
Gloucester Valóban nem.
Edgar Úgy hát érzékidet
Mind meggyengül a szemfájdalom...
Csak jer fölebb, sir,
Helyben vagyunk, megállj. – Mily borzalom
S szédítő ily mélységbe nézni le.

A harmadik dimenzió illúzióját hosszasan tárgyalja E. H. Gombrich a Művészet és

illúzióban. Szó sincs róla, hogy ez az emberi látás normális formája lenne, a háromdimenziós
perspektivikus látás egy konvencionálisan megszerzett látási forma, éppúgy tanult képesség,
mint az ábécé betűinek felismerése, vagy a kronologikus elbeszélés követése. Azt, hogy ez
elsajátított illúzió, Shakespeare azzal segít nekünk megérteni, hogy megjegyzéseket fűz a
látással kapcsolatban álló más érzékekre. Gloucester érett az illúzióra, mert hirtelen veszítette
el szeme világát. Vizualizáló képessége most élesen elválik többi érzékétől. S éppen a többi
érzéktől hangsúlyosan elszigetelődő látásérzék adja meg az embernek a három dimenzió
illúzióját, ahogy azt Shakespeare itt határozottan kifejti. Ehhez is szükség van a tekintet
rögzítésére:

Csak jer fölebb, sir,

Helyben vagyunk, megállj. – Mily borzalom
S szédítő ily mélységbe nézni le.
Középtájon varjú és csóka repdes
S kisebbnek látszik csaknem egy bogárnál.
A fél úton – szörnyű pénzkereset! –
Lóromszedőfügg és alig nagyobb
Saját fejénél. A partszéleken
Járó halászok egérnél nem nagyobbak.
Ott egy magas hajó áll horgonyon,
Ladikká zsugorodva, és ladikja
Kis bójává, mely alig látható
A szemnek. A zúgó csörgeteg
Mely a terménytelen rest kavicson
Dühöngve küzd, nem hallik ily magasra.
 Nem nézhetek tovább, nehogy fejem
Megszédülvén, s elkáprázván szemem,
Hanyatt-homlok lebukjam.

Shakespeare annyit tesz, hogy öt lapos kétdimenziós síkot helyez egymás mögé. Azzal,
hogy ezeket a síkokat átlósan megcsavarja, azok egymást követik, mintha egy mozdulatlan
pontból tekintve perspektívában volnának. A költő teljesen tudatában van annak, hogy az ily
módon elrendezett illúzió az érzékek szétválasztásából keletkezik. Milton hasonló vizuális
illúzió létrehozására megvakulása után vált képessé. És 1709-ben Berkeley püspök A látás új
elméletéről (New Theory of Vision) szólva leleplezi a newtoni vizuális tér abszurdumát, mint
amely csupán a tapintás érzékétől elválasztott illúzió. Az érzékek lecsupaszítása, egymástól
való elszakítása és egy taktilis szinesztézia keretei között érvényesülő interferenciájuk
megszűnése a Gutenberg-technológia egyik hatása lehetett. Az érzékek szétválasztásának és
funkcióik lecsökkentésének ez a folyamata már elérte ezt a kritikus pontot a tizenhetedik
század elején, amikor a Lear király megjelent. De annak megállapítása, hogy az emberi
érzékelés ilyen forradalma miként fejlődhetett ki a Gutenberg-technológiából, valamilyen más
megközelítést kíván, s nem csupán azt, hogy a kritikus időszak egy nagy színművének
érzékelésmódját mintegy szemelvényezzük.
A Lear király egyfajta középkori prédikáció-igehirdetés vagy következtető okfejtés az új
reneszánsz cselekvő élet őrültségének és nyomorúságának bemutatására. Shakespeare
pontosan kifejti, hogy a cselekvés valódi alapelve a társadalmi működés és a magányos
életérzés sajátos szakaszokba való szétosztása. Ennek eredményeként dühödt vágy gerjed az
erők valamennyi kölcsönhatásának a feltárására, s ez az új feszültség által érintett valamennyi
tényező és személy eszelős aktivitását váltja ki.
Hasonlóan tudatos volt Cervantes, és az ő Don Quijotéját éppúgy serkentette az új
könyvforma, mint ahogy Machiavellit rabul ejtette a tapasztalatok bizonyos szegmense,
amelyet ő választott ki ahhoz, hogy a tudatosság magasabb fokára lépjen. Machiavelli
számára a társadalmi sejtek fölött létrehozott hatalom lényege összehasonlítható volt az állati
formákból sokkal korábban absztrahált kerék formájával. Az ilyen absztrakciók igen nagy
mozgást eredményeznek. De a Shakespeare-Cervantes-féle vízió az ilyen mozgás
hiábavalóságáról és a szándékosan fragmentáltan vagy specializáltán kialakított cselekvésről
szól.
W. B. Yeatsnek van egy epigrammája, amelyben a Lear király és a Don Quijote témáit
rejtélyes formában helyezi el:

Locke ájulásba süllyedt

A kert meghalt
Isten kivette a pörgő rokkát
Az oldalából.

A locke-i ájulás olyan hipnotikus révület volt, amelyet a tapasztalásban lévő vizuális
összetevő hozott létre mindaddig, amíg betöltötte a figyelem mezőjét. A pszichológusok a
hipnózist mint a figyelem területének egyetlen érzékeléssel való betöltését határozzák meg.
Egy ilyen pillanatban „a kert” meghal. Azaz a kert az érzékek kölcsönhatását jelenti a tapintás
harmóniájában. A csupán egy érzékkel való feszültebb foglalkozásban az elvonatkoztatás és
ismétlés mechanikus elve testesül meg. A technológia annyit tesz, mint explicitnek lenni,
ahogy Lyman Bryson mondotta. És explicitnek lenni annyit tesz, mint egyszerre, egy időben
csak egyetlen dologgal, érzéklettel, szellemi vagy fizikai művelettel foglalkozni. Minthogy
ennek a könyvnek a célja az, hogy meghatározza a történések gutenbergi alakzatának az
eredetét és módozatait, helyénvaló az ábécének a természeti népekre való hatását figyelembe
venni. Mert ahogyan ők most vannak kapcsolatban az ábécével, egykor úgy voltunk vele mi.

A fonetikus ábécé elsajátítása átülteti az embert a fül csodálatos világából a semleges

vizuális világba
J. C. Carothers, ahogy a Psychiatry-ban (1959. november), a „Kultúra, pszichiátria és az
írott szódban írva több ellentétes megfigyelést hoz fel az írástudatlan bennszülöttek és az
írástudó bennszülöttek, valamint az írástudatlanok és általánosságban a nyugati ember
vonatkozásában. A közismert ténnyel kezdi (308. o.), miszerint

azon nevelési hatások következtében, amelyek az afrikaiakra a csecsemőkorban, korai gyermekkorban,

valójában egész életükön át hatással vannak, egy ember magát egy nagyobb szervezet – család és törzs –
meglehetősen jelentéktelen részének tekinti, nem pedig független, önmagára támaszkodó egységnek; az
egyéni.....kezdeményezésnek és ambíciónak kevés megnyilvánulása van megengedve;, individuális, személyes
vonatkozásban a tapasztalatok értelmes integrálása nem történik meg. Szemben az intellektuális szint
korlátozottságával, a szabadság a temperamentum szintjén megengedett, és az embernek az „itt és most”-ban kell
élnie, igen extrovertáltan, s érzéseit szabadon kell kifejeznie.

Egyszóval a mi elképzeléseink a „gátlás nélküli” bennszülöttről nem veszik figyelembe

szellemi és személyes életének teljes korlátozottságát, ami elkerülhetetlen az írni-olvasni nem
tudók világában.

Amíg a nyugati gyermek korán megismeri az építőkockát, a kulcsot a zárban, a vízcsapot és a dolgok s
események sokaságát, amelyek rákényszerítik, hogy a térés időbeli viszonyok és mechanikus okság világában
gondolkozzék, addig az afrikai gyermek ehelyett olyan nevelést kap, amely sokkal inkább csak a kimondott
szavaktól függ, és amely drámák és indulatok viszonylag magas feszültsége alatt áll. (308. o.)

Azaz bármely nyugati környezetben egy gyermeket az egységes idő és folytonos egyöntetű
tér határozott absztrakt vizuális technológiája vesz körül, amelyben az „ok” hatékony és
determináló, és amelyben a dolgok egy síkban és egymást követő rendben haladnak és
történnek. Az afrikai gyermek ezzel szemben a hangzó szó magába olvasztó mágikus
világában él. Ő nem hatékony okokkal találkozik, hanem a konfigurációs tér formális okaival,
amelyek minden írástudatlan társadalmat jellemeznek. Carothers újra meg újra megismétli,
hogy a „vidéki afrikaiak főleg a hangok világában élnek, egy olyan világban, amely a
hallgatóra egyenes, személyes jelentőséggel nehezedik rá – míg a nyugat-európai sokkal
inkább a vizuális világban él, amely ugyanakkor szinte közömbös a számára.” Minthogy a fül-
világ egy forró, hiperesztétikus világ, a szem világa pedig aránylag hideg, semleges világ, a
nyugatiak a fül-kultúrabeliek számára nagyon hideg lényeknek tűnnek.8
Carothers betekint a szavak „hatalmának” közismert, írásbeliség előtti fogalmaiba, ahol a
gondolat és magatartás a szavak azon mágikus harmóniájától és erejétől függ, amely
könyörtelenül kikényszeríti a kötelezettségek betartását. Kenyattát idézi a kikujuk szerelmi
mágiáira vonatkozólag:

Nagyon fontos szert tenni a mágikus szavak helyes alkalmazására és azok megfelelő hanglejtésére, mert a
mágia sikeres alkalmazásának a hatása ezeknek a szavaknak rituális sorrendben való elmondásától függ... A
szerelmi mágia aktusának szertartásában az előadónak ismernie kell a mágikus formulákat... És a ráolvasás után
a leány nevét hangosan kikiáltja, és úgy kezd szólni hozzá, mintha azt ő hallaná. (309. o.)

A lényeg a „rituális szavak előírt sorrendben”, ahogy Joyce mondotta. De manapság

minden nyugati gyerek is effajta mágikus ismétlések világában nő fel, mikor a rádió és tévé
hirdetéseit hallja.
8
Lásd az „akusztikus térről” szóló fejezetet E. Carpetertől és H. M. McLuhantól az Explorations in Communication-ban (Vizsgálódások
a kommunikációval kapcsolatban) 65-70. o.
 Carothers ezután azt kérdezi (310. o.), hogy egy társadalomban az írásbeliség miként járhat
olyan hatással, hogy a rezonáns, eleven, aktív, természeti erővel rendelkező szavakat a tudat
felé irányított „jelentés”-ekre vagy „jelentőség”-ekre redukálja.
Az a véleményem, hogy ez csak akkor történt meg, amikor az írott és még inkább amikor a nyomtatott szó
megjelent a színen, és a színpad kész volt arra, hogy a szavak elveszítsék mágikus erejüket és sebezhetőségüket.
És miért?
Kifejtettem ezt a témát egy korábbi cikkemben Afrikára vonatkozólag, miszerint az írni-olvasni nem tudó
lakosság főként a hang világában él, szemben a nyugat-európaiakkal, akik főleg a látás világában élnek. A
hangok bizonyos értelemben dinamikus dolgok, vagy legalábbis mindig dinamikus dolgokra – mozgásokra,
eseményekre, tevékenységekre – vonatkoznak, amelyekre az élet veszélyeitől nagyrészt védtelenül, a bozótban
vagy a dél-afrikai prérin élő embereknek éberen figyelniük kell... A hang sokat veszít jelentőségéből Nyugat-
Európában, ahol az ember kifejleszt, és ki kell fejlesszen egy rendkívüli képességet, hogy a hangot ne vegye
figyelembe. Míg általában az európaiaknak a „hiszem, ha látom” fedi a valóságot, addig az afrikai vidék lakói
számára a valóság sokkal inkább rejlik abban, amit hallanak, és amit mondanak nekik. ...Sőt szinte el kell
hinnünk, hogy sok afrikai a szemet kevésbé tartja érzékszervnek, mivel a fül a fő érzékszerv.

Carothers megismétli, hogy a nyugatiak jobban támaszkodnak a tér-idő viszonyok vizuális

felfogására, amely nélkül lehetetlen az okozati viszonyok mechanikus értelmezése, ami
annyira szükséges életünk rendjéhez. De a bennszülött érzéki élet másmilyen felfogásai ahhoz
a kérdéshez vezették (311. o.), hogy mi lehetett a szerepe az írott szavaknak a hangzóról a
vizuális felé való eltolódásban:

Mikor a szavak le vannak írva, természetszerűleg a vizuális világ részévé válnak. Mint a vizuális világ
legtöbb eleme, mozdulatlan dologgá lesznek, és mint ilyenek, elvesztik azt a dinamizmusukat, amely általában a
hallási világ és különösen a kimondott szó jellemzője. Sokat veszítenek személyes tulajdonságukból abban az
értelemben, hogy míg a hallott szót leginkább az egyénhez címezik, addig a látott szót általában nem, és
kedvünktől függően elolvashatjuk vagy éppen mellőzhetjük. (Elveszti érzelmi felhangjait és a hangsúlyokat,
amelyeket pl. Monrad-Krohn leír... Ahogy a szavak láthatóvá válnak, egy viszonylag érdektelen világot
kapcsolnak a szemlélőhöz – olyan világot, amelyből a szó mágikus „hatalma” elvonódott, absztrahálódott.

Carothers folytatja megfigyeléseit az írástudó társadalmakban megengedett „szabad

fogalomalkotás” területén, amely szóba sem igen kerülhetett az orális, írástudatlan
közösségekben.

Annak a koncepciónak, miszerint a nyelvileg megformált gondolat elválasztható a cselekvéstől, és az ember

bensőjében maradva hatástalan lehet... fontos szociokulturális következményei vannak, mert csak olyan
társadalmakban jöhet létre, amelyek felismerik, hogy a nyelvileg megformált gondolatok nem emelkednek
önmaguktól a hatás szárnyára, mert a társadalmi korlátok – legalábbis elméletben – lehetővé teszik, hogy a
fogalomalkotást ne vegyék figyelembe.

Így egy olyan társadalomban, amely még olyan mélyen szóbeli, mint az orosz, ahol a
kémkedés füllel és nem szemmel történik, a harmincas évek emlékezetes „tisztogató”
pereinek tárgyalásain a nyugatiak érthetetlennek találták, hogy sokan teljességgel bűnösnek
vallották magukat: nem azért, amit cselekedtek, hanem azért, amit gondoltak, t Egy magas
műveltségű társadalomban a vizuális és cselekvésbeli beilleszkedés lehetővé teszi az egyén
számára a belső nézeteltérést. Nem úgy egy szóbeli társadalomban, ahol a belső szavakba
foglalás valóban társadalmi cselekedet:

Ilyen körülmények között magától értetődik, hogy a magatartási korlátok magukba kell foglalják a gondolat
korlátozottságát. Minthogy az ilyen társadalmakban minden magatartást a nagyon magas társadalmi rétegek
irányítanak és alakítanak ki, és minthogy az irányított gondolkodás nehezen lehet más, mint egyénileg is
érvényes minden személy számára, továbbá ezeknek a társadalmaknak a beállítottságából is egyenesen
következik, hogy más gondolkodásnak a lehetősége is nehezen elismerhető. így, ha és amikor az ilyen
gondolkodás nem kimondottan gyakorlati területen fölmerül, azt úgy tekintik, mintha az ördögtől vagy más
gonosz külső hatásokból eredne, olyasvalamiként, amitől félni kell, s amit el kell kerülnünk mind önmagunkban,
mind másokban. (312. o.)

Talán egy kissé váratlan azt hallani, hogy a mélységesen beszélő-halló közösség
megrögzött és merev formáira úgy utalunk, mint amit „nagyon magas társadalmi rétegek
irányítanak és alakítanak ki.” Mert semmi sem képes túlszárnyalni egy szóbeli és írni-olvasni
nem tudó közösség automatizmusát és merevségét a személytelen kollektivitásban. Amint a
művelt nyugati társadalmak találkoznak a világban még megmaradt különféle „primitív” vagy
hallási közösségekkel, nagy lesz a zűrzavar. Olyan területek, mint Kína vagy India alapvetően
még mindig főként hallási-tapin-tási világban élnek. Csak a behatoló fonetikus írásbeliség
idézett elő nagyon kismértékű változást. Még Oroszország is mélységesen hajlamos a
szóbeliségre. Az írásbeliség csak fokozatosan változtatja meg a nyelv és érzékelés szerkezetét.
Alexander Inkeles Public Opinion in Russia (Közvélemény Oroszországban) c. könyvében
(137. o.) hasznos leírását adja annak, hogy a mindennapi ösztönszerű elfogultság, még a
művelt orosz csoportokban is, mennyire ellentétes irányt ad mindannak, amit egy régóta
írástudó közösség „természetesnek” fogad el. Az orosz beállítottság, mint minden szóbeli
társadalom, kiforgatja törekvéseinket:

Az Egyesült Államokban és Angliában a kifejezés szabadságát jogi elvontságában értékelik. A

Szovjetunióban ugyanakkor a szabadság gyakorlásának az eredményei kerülnek a figyelem előterébe, maga a
szabadság elmélyítése másodrendű. Emiatt a szovjet és az angol-amerikai küldöttségek konkrét javaslatai
szembeötlően eltérnek egymástól, bár mindkét oldal hangsúlyozza, hogy szabad sajtónak kellene lennie. Az
amerikai rendszerint a kifejezés szabadságáról, a jogról beszél, hogy mondjon vagy ne mondjon akármit, a jogról,
amiről azt állítja, hogy létezik az Egyesült Államokban és nem a Szovjetunióban. A szovjet képviselő rendszerint
a kifejezés eszközéhez való hozzáférés lehetőségéről beszél, nem az akármi kimondásának a jogáról, és állítja,
hogy ez a hozzáférés a legtöbbek számára akadályozva van az Egyesült Államokban, és a legtöbbek számára
létezik a Szovjetunióban.

A média eredményével kapcsolatos szovjet aggodalom természetszerű minden szóbeli

társadalomban, ahol az egymásrautaltság az egész struktúrában való kölcsönhatás közvetlen
eredménye. Ilyen egy falu karaktere, vagy az elektromos média óta szintén ilyen a
világközösség karaktere. És az a reklámozó és PR közösség az, amely leginkább tudatában
van e globális egymásrautaltság alapvető dimenzióinak. Mint a Szovjetuniót, ezeket is
érdeklik a médiához való hozzáférhetőség és az eredmények. Egyáltalán nem érdekli őket
semmiféle önkifejezés, és meg volnának lepődve minden olyan próbálkozástól, hogy például
átvegye a nyilvános olaj- vagy kólahirdetés helyét valami, ami a magánvélemények vagy
személyes érzések kifejezése volna. Hasonlóképpen a Szovjetunió művelt bürokratái sem
tudják elképzelni, hogy valaki a közszolgálati médiát magáncélokra akarná használni. Ennek a
beállítottságnak semmi köze Marxhoz, Leninhez vagy a kommunizmushoz. Ez minden orális
társadalom természetes törzsi beállítottsága. A szovjet sajtó a mi Madison Avenue-nk
megfelelője a termelés és a társadalmi folyamatok formálásában.

Szkizofrénia lehet az írásbeliség szükségszerű következménye

Carothers hangsúlyozza, hogy mielőtt a fonetikus ábécé szétszakította a gondolatot és a
cselekvést, nem volt más lehetőség, mint minden embert egyaránt felelősnek tartani mind
gondolataiért, mind cselekedeteiért. Az ő nagy tudományos eredménye az volt, hogy
rámutatott a fül csodálatos világának és a szem semleges világának szétszakadására s az ebből
a szétszakadásból megszabadult törzs nélküli egyén kiemelkedésére. Természetes, hogy az
írástudó ember, amikor a görög világban találkozunk vele, már szétszakadt ember. Szkizofrén,
mint minden írástudó ember a fonetikus ábécé feltalálása óta. Az írásnak önmagában nincs
meg az a különleges ereje, ami a fonetikus ábécének, hogy törzs nélkülivé tegye az embert. A
fonetikus ábécé a jelentést absztrahálta a hangzásból, a hangot pedig látható jellé fordította le,
s az emberek küszködtek a tapasztalattal, amely átformálta őket. Sem a képírásnak, sem az
idiogrammatikus vagy hieroglifikus írásmódoknak nem volt meg a fonetikus ábécének törzs
nélkülivé tevő erejük. A fonetikust kivéve nincsen másik írásforma, amely valaha is
kiszakította volna az embert abból a teljes függőség és kölcsönösség hatalmában tartó
világból, amilyen az auditív hálózat. A szimultán viszonyok mágikusan rezonáló világából,
mint amilyen az orális és akusztikus tér, csak egy út visz a nem törzsi ember szabadságához és
függetlenségéhez. Ez az út a fonetikus ábécé útja, mely az embert azonnal a kétpólusú
szkizofrénia különféle fokozataiba helyezi. Erről ír Bertrand Russell (A nyugati filozófia
történetében – History of Western Philosophy – a 37. oldalon), amikor a görög világnak a
kettéosztódás s az írásbeliség traumájában való vajúdását jellemzi:

A görögök nagy része – ha nem is mindegyike – szenvedélyes, boldogtalan, önmagával békétlen személyiség
volt, más irányba terelte őket intellektusuk és más irányba szenvedélyeik; képzeletük egyaránt képes volt
felfogni az üdvözülést, de a tolakodó önzés poklát is. Egyik alapelvük ugyan kimondta: „semmit se túlságosan”,
de valójában minden téren túlzásokba estek: a tiszta gondolkodásban, a költészetben, a vallásosságban és a
bűnök elkövetésében is. Éppen a szén-
vedélyesség és az intellektus sajátos vegyüléke tette őket naggyá, ameddig nagyok voltak... Valójában két
tendencia figyelhető meg: egyfelől a szenvedélyes, vallásos, misztikus, másfelől a vidám, empirikus,
racionalista, a dolgok különbözőségének megismerésére irányuló törekvés. (Kovács Mihály fordítása)

A képességek megosztása, egy vagy több képesség technológiai kitágítása vagy külső
megnyilvánítása a múlt századnak annyira átható jellegzetessége, hogy először most vettük
észre a történelemben: miként kezdődnek el a kultúrának ezen mutációi. Azok, akik először
tapasztalják egy új technológia kezdetét, legyen az ábécé vagy rádió, igen hevesen reagálnak
rá, mert azonnal új érzékelési arányok,keletkeznek a szem vagy a fül technológiai kitágulása
miatt; ez az embernek egy meglepően új világgal szolgál, markáns új tapasztalatot vagy új
kölcsönhatást kínál az érzékletek hálózatában. De amint az egész közösség a munka és
érintkezés minden területén magába szívja az érzékelés új szokását, a kezdeti heves hatás
fokozatosan szertefoszlik. Ám az igazi forradalom az egyéni és társadalmi életnek az észlelés
új technológia által létrehozott új formájához való későbbi és hosszadalmas
alkalmazkodásban van.
A rómaiak valósították meg a kultúra alfabetikus átformálását a vizuális viszonylatba. A
görögök, az ókoriak és a bizánciak egyaránt, a cselekvéssel és az alkalmazott tudományokkal
szemben érzett bizalmatlanságuk miatt túl sokáig ragaszkodtak a régebbi orális kultúrához.
Ami az alkalmazott tudományt illeti, legyen az akár katonai szervezet vagy ipari organizáció,
a lakosság egyformaságának és homogenizáltságának a függvénye. „Az bizonyos – írta a
szimbolista Edgar Allan Poe –, hogy maga a megfogalmazás nagyrészt a gondolat logikává
tétele felé irányul.” A lineáris, alfabetikus kezdeményezés tette lehetővé a görögök révén a
gondolatok „nyelvtanának” kitalálását és tudományát. Ezek a nyelvtanok vagy a személyes és
határozott társadalmi folyamatok kifejezése voltak a nem látási funkciók és viszonyok
vizualizációi. A funkciók és eljárások nem voltak újak. De a gátolt vizuális elemzés eszköze,
vagyis a fonetikus ábécé, éppoly új volt a görögök számára, mint a filmfelvevő gép a mi
huszadik századunknak.
Később feltehetjük majd a kérdést magunknak, hogy a föníciaiak fanatikus specializálása,
amely kifaragta az ábécét a hieroglifikus kultúrából, miért nem szabadított fel bennük további
intellektuális vagy művészi tevékenységet. Közben ide vonatkozólag meg lehet említeni, hogy
Cicero, a római világ enciklopédikus összefoglalója, mikor a görög világot méri fel, szemére
hányja Szókratésznak, hogy ő volt az első, aki az elme és szív között szakadást idézett elő. A
preszokratikusok még a nem írásbeli kultúrában gyökereztek. Szókratész az orális, illetve a
vizuális és írásbeli kultúra határán állt. De nem írt semmit. A középkor Platónt pusztán
Szókratész írnokának vagy titkárának tartotta. És Aquinói Szent Tamás úgy vélte, hogy sem
Szókratész, sem a Mi Urunk nem írta le tanításait, mert az elmék egymásra hatása – ami a
tanítás lényege – nem lehetséges az írás eszközével.9

Megváltoztatja-e a média interiorizációja, mint tették a betűk, az érzékszerveink közötti

arányt és a lelki folyamatokat?
Ami Cicerót, a praktikus rómait nyugtalanította, az volt, hogy a görögök akadályokat
állítottak az ő doctus orator programjának az útjába. A De oratore harmadik könyvének XV-
XXIII. fejezetében bemutatja a filozófia történetét a kezdettől saját idejéig, igyekezve így
megmagyarázni, miként történt az meg, hogy a hivatásos filozófusok törést hoztak létre az
ékesszólás és a bölcsesség, a gyakorlati tudás és a tudomány között, mely utóbbit ezek az
emberek önmagáért követendőnek tanítottak. Szókratész előtt a tanulás a helyes élet és jó
beszéd szabálya volt. De Szókratésszal szétvált a nyelv és a szív. Megmagyarázhatatlan volt,
hogy éppen az ékesszóló Szókratész az, aki elindítja a bölcs gondolkodás és a helyes beszéd
szétválását: „quorum princeps Socrates fuit, is, qui omnium eruditorum testimonio totiusque
judicio Graeciae cum prudentia et acumine et venustate et subtilitate, turn vero eloquentia,
varietate, copia, quam se cumque in partem dedisset omnium fuit facile princeps...”
Ámde Szókratész után – Cicero véleménye szerint – a dolgok sokkal rosszabbá váltak. A
sztoikusok – annak ellenére, hogy elutasították az ékesszólás kultiválását – az összes filozófus
közül egyedül jelentették ki, hogy az ékesszólás erény és bölcsesség. Cicero számára a
bölcsesség ékesszólás, mert csak ékesszólással lehet a tudást az emberek eszéhez és szívéhez
eljuttatni. Ez az alkalmazott tudomány, amely ugyanúgy eluralja a római Cicero elméjét, mint
később majd Francis Baconét. És Cicero számára – ahogyan Bacon szerint is – az alkalmazás
technikája a homogén tudáselemek olyan felhasználását jelentette, amely a római mozaikrakó
technikában megtestesülő teljes ismételhetőséghez volt fogható.
Ha a technológiát akár kultúrából, akár a kultúrán kívülről vezetik be, és ha ez a
technológia új feszültséget idéz elő vagy újszerű befolyással van egy vagy több érzékünkre,
az összes érzékünk közötti arány megváltozik. Ettől fogva másképpen érzékelünk, sem a
szemünk, sem a fülünk s a többi érzékelésünk sem marad ugyanolyan. Az érzékeink közötti
kölcsönhatás állandó, kivéve az érzéstelenítés állapotát. Ámde ha egy érzék magasabb
intenzitásúra van felajzva, anesztéziás hatással lehet a többi érzékre. A fogorvos manapság
indukált hanghatást használhat a tapintási érzék eltompítására. A hipnózis ugyanazon az
elven, az egyik érzéknek a másiktól való elszigetelésén alapul, s a többi érzéknek az
eltompítására irányul. Az eredmény az érzékek közötti arány felbomlása, a személyiség
egyfajta elvesztése. A törzsbeli, az írni-olvasni nem tudó ember, akinek életére a tapasztalatok
hangzó szerveződése nyomja rá a bélyegét, úgyszólván elbájoltan él.
Platón azonban – akit a középkor Szókratész írnokának tekintett – az írás aktusával vissza
tudott tekinteni az írástudatlan világra, s ezt mondhatta10:

Azt mondják, Thamus sok mindent kifejtett Theuthnak művészetéről, ezeken hosszú volna végigmenni;
mikor pedig az íráshoz érkeztek, így szólt Theuth: „Ez a tudomány, király, bölcsebbé és tartósabb emlékezetűvé
teszi az egyiptomiakat; mert az emlékezet és a tudomány varázseszközét találtam itt fel.” Az pedig így válaszolt:
„Ó, te ezermester Theuth, az egyik abban kiváló, hogy feltalálta a művészeteket, a másik viszont meg tudja
ítélni, mennyiben járnak kárral és haszonnal azok számára, akik majd használják őket. így most te is, mint az írás
atyja, jóindulatból épp az ellenkezőjét mondtad, mint ami a valódi hatása. Mert éppen feledést fog oltani azok
lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket – az írásban bizakodva ugyanis kívülről,
idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni. Tehát nem az
emlékezetnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad fel. S a tudásnak is csak a látszatát, nem pedig a
valódiságát nyújtod tanítványaidnak, mert sok mindenről hallva igazi tanítás nélkül azt hiszik majd, hogy sokat
tudnak, pedig a valóságban általában tudatlanok és nehéz felfogásúak, hiszen bölcsek helyett látszólagos bölcsek
lettek.”

9
Utrum Christus debuerit doctrinam Suam Scripto tradere. Summa Theologica, 111. rész, 42, 4.

10
Phaidrosz: Platón válogatott művei, 560. o. Kövendi Dénes fordítású.
 Platón itt és másutt sem tanúsítja annak tudatát, hogy a fonetikus ábécé megváltoztatta a
görögök érzékelését – ahogyan más sem az ő idejében vagy azt követően. Korábban a
mítoszalkotók, a törzsek szóbeli világa s a specializálás és individualizmus technológiája
közötti határon egyensúlyozva mindent előre láttak, és néhány szóban el is mondották azt.”
Kadmosz mítosza megmutatja, hogy ez a király, aki a föníciai írást vagy a fonetikus ábécét
bevezette Görögországban, a sárkány fogait hintette el, és e fogak fegyveres emberekként
támadtak fel. Ez, mint minden mítosz, egy komplex társadalmi folyamat szűkszavú közlése,
mely folyamat az évszázadok során végbement. De csak pár éve történt, hogy Harold Innis
müve teljesen feltárta a Kadmosz-mítoszt. (Lásd pl.: The Bias of Communication – A
kommunikáció egyoldalúsága –, vagy Empire and Communications
– Birodalom és kommunikáció.) A mítosz, éppúgy, mint az aforizma vagy maxima, az
orális kultúra jellemzője. Mert amíg a műveltség meg nem fosztja a nyelvet többdimenziós
együtthangzásától, minden szó magában egy költői világ, egy „pillanatnyi istenség” vagy
kinyilatkoztatás, ahogy az az írni-olvasni nem tudónak feltűnik. Ernst Cassirer a Nyelv és
mítoszban mutatja be az írni-olvasni nem tudó ember tudatának ezt az oldalát, széles körben
felmérve a nyelvek eredetére és fejlődésére vonatkozó jelenlegi vizsgálódásokat. A XIX.
század vége felé az írni-olvasni nem tudó társadalmak számos kutatójának támadt kétsége a
logikai kategóriák a priori jellegével szemben. Ma, mikor a fonetikus olvasottság szerepe a
kijelentések előterjesztési technikáinak létrehozásában (formális logika) közismert, mégis
feltételezik még egyes antropológusok is, hogy az euklideszi térbeli és háromdimenziós
vizuális érzékelés az emberiségnek általános adottsága. Az ilyen tér elhagyása a naiv
művészetekben az efféle tanulmányozók szerint a művészi felkészültség hiányától van.
Cassirer számot adva a szavak mítoszi fogalmáról (a mítosz etimológiája mutatja, hogy az
„szót” jelent) ezt mondja:

Usener szerint a legalacsonyabb fokozat, ahová a vallási fogalmak kezdetét visszavezethetjük, a „pillanatnyi
isteneké”, ahogy ő nevezi azokat a képzeteket, amelyek egy kritikus pillanat különleges érzésének szükségéből
vagy vágyából születtek. És ez még mindig viseli az összes eredeti illékonyságnak és szabadságának jegyeit. De
úgy tűnik, hogy azok az új felfedezések, amelyeket a néprajz és az összehasonlító vallástudomány az Usener
munkája megjelenése óta eltelt három évtizedben rendelkezésünkre bocsátottak, lehetővé teszik számunkra, hogy
egy lépéssel még visszább menjünk.

A civilizáció a barbár vagy törzsbeli embernek szemmel cseréli fel a fülét, és most
hadilábon áll az elektronikus médiával
Ez a lépés az isteni képességek megjelenésének még inkább általánosított érzésével
foglalkozik majd, elszakadva a „pillanatnyi istenségek” különleges, individualizált
„őstípusaitól” és elkereszteléseitől. Többször zavarba kellett jönniök korunk tudósainak és
fizikusainak amiatt, hogy behatolva az írást-olvasást nem ismerő tudat legmélyebb rétegeibe,
fokról fokra a XX. századi művészet és tudomány leginkább előrehaladott és kifinomult
elgondolásaival találkozunk. Ennek a paradoxonnak megmagyarázása lesz e könyv egyik
célja. Ez olyan téma, amely körül napról napra sok indulat és vita támad, ahogy világunk az
elektromos technológia következményeként a vizuálisról a hallási tájékozódásra vált át. A
polémia persze egyáltalán nem vesz tudomást a folyamat okáról, és a „tartalomhoz”
ragaszkodik. Most félre kell tennünk annak a hatásnak a vizsgálatát, amelyet az ábécé
gyakorolt a görögök érzékelésére, s mely hatás az euklideszi tér, valamint a perspektíva és a
kronologikus elbeszélés megalkotásához vezetett, s vissza kell térnünk J. C. Carothersszel a
bennszülött világhoz. Mert az írni-olvasni nem tudó világban a legkönnyebb megfigyelni azt a
hatást, amellyel a fonetikus betűk működése volt a mi nyugati világunk kialakulására.
Az, hogy a görögök képesek voltak többet tenni az írott szóval, mint más közösségek,
például a babiloni és az egyiptomi, H. A. L. Fisher szerint (Európa története – A History of
Europe, 18. ο.) azért volt, mert „megszabadultak a szervezett papi testületek mindent
megbénító ellenőrzésétől”. De még így is csak egy rövid felfedezési és kutatási időszak jutott
nekik, mielőtt az ismétlődő gondolat kliséinek sablonjára rászoktak. Carothers érzi, hogy a
korai görög intelligenciát nem egyszerűen csak ösztönözte a más népek megszerzett
bölcsességéhez való hirtelen hozzájutás, hanem, ez a bölcsesség nem lévén sajátjuk, nem is
voltak érdekeltek abban, hogy meghiúsítsák az új dolgok azonnali alkalmazását és
továbbfejlesztését. Ez ugyanaz a helyzet, ami ma a nyugati világot olyan előnytelen helyzetbe
hozza az „elmaradt” országokkal szemben. Bennünket éppenséggel az írásbeliségen és a
mechanikai technológián alapuló kultúránk felhalmozott tudásanyaga tesz annyira
tehetetlenné és gyámoltalanná az új elektromos technológia kezelésében. Az új fizika a hallás
birodalma, és az írásbeliségen alapuló társadalom nincs, és soha nem is lesz otthon az új
fizikában.
A fentiek persze figyelmen kívül hagyják azt a különbséget, amely a fonetikus ábécét
minden más írásmódtól elválasztja. Egyedül a fonetikus ábécé különbözteti meg a szemet és a
fület, a szemantikai értelmet és a vizuális jelet, és így egyedül a fonetikus írásnak van ereje az
embert a törzsből a civilizált szférába átemelni, a fülét a szemmel felváltani. A kínai kultúra
lényegesen kifinomultabb és fogékonyabb, mint amilyen a nyugati valaha is volt. De a kínaiak
törzsbeliek, a fül emberei. A „civilizáció” szót most a törzsből kiragadott ember értelemben
kell alkalmaznunk, akinek a számára a vizuális érzék bír elsőbbséggel a gondolkodás és a
cselekvés megszervezésében. Ezzel persze nem akarunk új jelentést vagy értéket adni a
„civilizáció” szónak, inkább csak a jellegét kívánjuk pontosítani. Az igencsak nyilvánvaló,
hogy érzékek tekintetében a legtöbb civilizált ember nyersnek és zsibbadtnak bizonyul az
orális és hallási kultúrákra jellemző magas fokú érzékenységhez képest. Merthogy a szemnek
nincs meg a fül finomsága. Carothers ennek megfigyelésével folytatja (313. o.):

Amennyiben Platón gondolkodását a görög gondolkodás reprezentatív megnyilvánulásának lehet tekinteni,

akkor egyértelműen világossá válik, hogy a szó – gondolt és írott formájában egyaránt – még mindig megtartotta
számukra, és a mi szemszögünkből is, az „igaz valóság” óriási erejét. Bár legutóbb még különcségnek
tekintették, most nem csupán a magatartásnak, hanem minden felfedezésnek kútfejeként és kezdeteként ismerik
el: ez volt a tudomány egyetlen kulcsa – szavakban és formákban –, egyedül a gondolat volt képes megnyitni a
világ megértésének minden ajtaját. Egy értelemben a szó és más vizuális szimbólumok hatalma valóban nagyobb
lett, mint előzőleg volt... most a verbális és matematikai gondolat vált az egyedüli igazsággá és az egész érzéki
világ látszólagossá vált, kivéve amennyiben a gondolatok voltak láthatók vagy hallhatók.

Kratülosz című dialógusában – amely címét a filozófus nyelv- és grammatikatanítója után

nyerte – Platón Szókratésszal ezt mondatja:

De ha ezek a dolgok csak nevükkel ismerhetők, hogyan tételezhetjük fel, hogy azoknak, akik a nevet adták,
volt tudásuk vagy törvényhozók voltak, mielőtt egyáltalán voltak nevek és mielőtt ismerhették azokat?
Kratülosz: Úgy hiszem, Szókratész, a dolog igazi magyarázata az, hogy inkább a hatalom, mint az ember adta
a dolgoknak az első nevét, és az így adott nevek szükségszerűen az igazi nevek.

Kratülosznak ez a nézete volt a nyelv tanulmányozásának legfőbb alapja egészen a

reneszánszig. Ez a különféle okokból manapság megint kedvelt „pillanatnyi istenségek”
szóbeli mágiáján alapszik. Arra, hogy ez miért számít oly idegennek a csupán írásbeli és
vizuális kultúrában, könnyen meglelhető a válasz a hiszékenység elleni azon
megjegyzésekben, amelyeket Jowett tesz a dialógussal kapcsolatos közleményében.
Carothers David Riesman A magányos tömegéhez (The Lonely Crowd) fordul, amikor az
írásnak az írni-olvasni nem tudó közösségekre tett hatása kapcsán felmerülő kérdésekre keresi
a választ. Riesman a mi nyugati világunkat úgy jellemezte, mint amely „tipikus tagjaiban
olyan társadalmi jellemvonásokat fejleszt ki, amelyeknek alkalmazkodó természetét egy
interiorizált célrendszer korai életkorban való megszerzésére irányuló törekvés biztosítja”.
Riesman nem igyekezett feltárni, hogy az antik és középkori világok kézírásos kultúrája miért
nem adott ilyen belső vezérlést, sem azt, hogy a nyomtatott kultúrának miért kellene
elkerülhetetlenül adnia ilyet. Részben erre vállalkozik ez a könyv. De azt már most ki lehet
mondani, hogy ez a belső vezérlés egy „rögzített nézőpont” függvénye. Egy szilárd,
konzisztens egyéniség azonosul a rögzített nézőponttal, a szinte hipnotikus erejű vizuális
beállítottsággal. A kéziratok mindent összevéve túl lassú és egyenetlen dolgok akár ahhoz,
hogy rögzített nézőpontot nyújtsanak, akár pedig ahhoz, hogy a gondolatnak és az
információnak egyetlen síkon való zavartalan suhanását biztosítsák. Miként látni fogjuk, a
kéziratos kultúra nagyon hallási-érzéki a nyomtatott kultúrához képest, és ez azt jelenti, hogy
az elkülönült megfigyelés szokása nem fér össze a kéziratos kultúrával, legyen az ősi
egyiptomi, görög, kínai vagy középkori. A hűvös vizuális tárgyilagosság helyébe a kéziratos
kultúra az összes érzék együttes működését és részvételét helyezi. De az írni-olvasni nem tudó
kultúrák a fülnek olyan lehengerlő zsarnokságát tapasztalják meg a szem fölött, hogy az
érzékeknek bármilyen kiegyensúlyozott összhangja ismeretlen ebben a végletesen hallásra
alapuló világban, mint ahogy az érzékek kiegyensúlyozott kölcsönhatása rendkívül nehézzé
vált, miután a nyomtatás a nyugati tapasztalaton belül végletesen felfokozta a vizualitás
tényezőjét.

A modern fizikus otthonos a keleti mezőelméletben

Carothers úgy találja, hogy a „tradíció irányította” népek Riesman által megalkotott
fogalma „igen közel áll az írni-olvasni nem tudó társadalmak, illetve az olyan társadalmak
fogalmához, amelyekben a lakosság nagy többségét az írásbeliség nem érintette” (315. o.).
Meg kell értenünk, hogy az írásbeliség általi „érintettség” nem nagyon gyors dolog, és soha,
sehol nem lehet teljes. Ez igencsak világossá válik, ahogy végighaladunk a XVI. és a
következő századokon. De manapság, ahogy az elektromosság a rendkívüli egymásrautaltság
állapotát teremti meg globális szinten, mi megint gyorsan az egyidejű események és az átfogó
tudatosság hallási világa felé haladunk. Ám az írásbeliség szokásai kitartóan fennmaradnak a
beszédünkben, az érzékelésünkben s abban, ahogy a teret és az időt elrendezzük mindennapi
életünkben. Ha csak nem következik be valamilyen katasztrófa, az írásbeliség és a vizuális
egyoldalúság hosszú időn át ellenállhat az elektromosságnak és a tudatosság „egységes
mezőjének”. És ugyanez igaz fordítva is. A németek és a japánok, miközben fölöttébb nagy
előrehaladást mutattak az írásbeliségben és az analitikus technológiában, megtartották a
hallási törzsi egység és a teljes összetartozás lényegét. A rádió és általában az elektromosság
megjelenése nem csak nekik, hanem minden törzsbeli kultúrának a legintenzívebb élménye. A
régóta írásbeliségben élő kultúrák természetesen inkább ellenállnak annak a hallási
dinamikának, amely korunk totális elektromos mezőkultúrájának a sajátja.
Riesman a tradíció irányította emberekre utalva mondja (68. o.):

Mivel a társadalmi rendnek az előzőekben említett típusa viszonylag állandó, ezért az egyén konformitásában
valamilyen korcsoporthoz, törzshöz, kaszthoz tartozása tükröződik vissza; az egyén évszázadokon keresztül
fennmaradó és az egymást követő nemzedékekben nem vagy csak árnyalatnyit változó viszonyok megértését és
tisztelését tanulja meg. A fontosabb kapcsolatokat szigorú és merev etikett szabályozza... Kevés energiát
fordítanak arra, hogy ősrégi... problémákra új megoldásokat találjanak. (Szelényi Iván fordítása)

Riesman rámutat, hogy a komplex vallási rítusok és etikett merev követelményeinek való
megfeleléshez nem kell a „karakter egyéniségének nagyon kifej lesztettnek lennie”. Úgy szól,
mint az írásbeliség által formált ember, aki számára a „fejlődés” azt jelenti, hogy van privát
nézőpont. Amit a bennszülött világ a magas fejlettségnek tartana, az a mi vizuális
tudatosságunk számára nem lenne hozzáférhető. Alkothatunk valami képet arról, hogy a
tradíció vezette társadalom tagja miként vélekedik a technológiai fejlődésekről Werner
Heisenbergnek erre vonatkozó történetéből A mai fizika világképében (Das Naturbild der
heutigen Physik). A „mező”-észleléshez szokott modern fizikus finoman elhatárolódik a mi
konvencionális newtoni terünktől, és könnyen megtalálja az írásbeliség előtti világban a
rokonlelkű bölcsességet.
Heisenberg úgy beszél a tudományról, „mint az ember és természet közötti kölcsönhatás
részéről”:

Evvel kapcsolatban többször volt szó arról, hogy a környezetünkben történő messze kiható változások miatt a
technikai kor által felkavart életformánk veszélyesen megváltoztatta a gondolkodásmódunkat, és ez azon krízisek
gyökere, amelyek korunkat annyira megrázták, és amelyek például a modern művészetben nyernek kifejezést.
Igaz, ez az ellenvetés sokkal régebbi, mint a modern technológia és tudomány, a szerszámok használata
visszamegy az ember legkorábbi kezdetéig. így két és félezer esztendővel ezelőtt, a kínai bölcs Csuang-ci beszélt
a gép veszélyéről, mikor is elmondta:
„Ahogy Tzu-gung átutazott a Han folyó északi vidékén, látott egy zöldséges kertjében dolgozó öregembert,
aki öntözőárkot ásott. Leszállt a kútba, felvitt egy vizes vödröt a karjaiban, és az árokba öntötte. Míg az
erőfeszítés óriási volt, az eredmény nagyon csekély.
Tzu-gung így szólt: „Van egy mód, amivel napjában száz árkot tudsz megöntözni, és így kis erőfeszítéssel
sokat tudsz elérni. Szeretnél arról hallani?” Akkor a kertész felállt, ránézett és mondotta: „Mi volna az?”
Tzu-gung válaszolt: „Veszel egy farudat, megterheled hátul, elől könnyű, ilyen módon gyorsan tudsz vizet
felhozni, amit csak ki kell önteni. Ez az, amit gémeskútnak hívnak.”
Akkor harag gerjedt fel az öregember arcán, és azt mondotta: „Hallottam, amit a tanítóm mondott, hogy aki a
munkáját úgy végzi, mint a gép, olyan szívet teremt magának, mint a gép. Aki mellében a gép szíve van, elveszti
az egyszerűségét. Az, aki elveszíti az egyszerűségét, bizonytalanná válik a lelke vágyaiban.
A bizonytalanság a lélek vágyaiban olyasvalami, ami nem egyezik a becsületes értelemmel. Nem arról van
szó, hogy nem ismerek ilyesmit: én szégyellem ezeket használni.”

Világos, hogy ez a régi mese sok bölcsességet tartalmaz, mert a „bizonytalanság a lélek
kívánságaiban” talán a mi modern krízisünkben az egyik legtökéletesebb leírása az emberi
állapotnak; a technológia, a gép olyan széles körben terjedt el az egész világon, amit a mi
kínai bölcsünk el sem tudott volna képzelni.
Az a fajta „egyszerűség”, amit a bölcs elgondolt, sokkal komplikáltabb és finomabb dolog,
mint bármi, ami a specializált technológiájú és életérzésű társadalomban előfordul. De talán
az anekdota igazi értelme az, hogy tetszett Heisenbergnek. Newtont nem érdekelte volna. A
modern fizika nem csupán elhagyja Descartes és Newton specializált vizuális terét, hanem
ismét belép a nem írástudó világ kifinomult auditív terébe. És a legprimitívebb társadalomban
ugyanúgy, ahogy korunkban is, az ilyesféle auditív tér az egyidejű viszonyok totális mezője,
amelyben a „változásnak” ugyanolyan csekély jelentősége és varázsa van, mint volt
Shakespeare elméje vagy Cervantes szíve számára. Minden értéktől eltekintve, ma meg kell
tanulnunk, hogy az elektromos technológiának következményei vannak mindennapi
észlelésünkben és cselekvési szokásainkban, s ezek a következmények gyorsan újrateremtik
bennünk a legprimitívebb emberek mentális folyamatait. Ezek a következmények nem a
gondolatainkban vagy vélekedéseinkben érvényesülnek, amelyek tekintetében a kritikai
szellemhez vagyunk szokva, hanem legközönségesebb érzékelésünkben, amely a gondolat és
cselekvés örvényeit és hálózatát hozza létre. Ez a könyv igyekszik elmagyarázni, hogy a
nyomtatási kultúra miért olyan gondolkodási nyelvvel ruházza fel az embert, amely
felkészületlenül hagyja az elektromagnetikus technológiai nyelvével szemben. Wilhelm von
Humboldt mutatott rá, hogy ilyenkor a kultúrának milyen stratégiát kell alkalmaznia:

Az ember főleg a tárgyaival él – sőt minthogy az érzelmei és cselekvése észleléseitől függenek –, bízvást
mondhatjuk, hogy e tárgyakat a nyelv mutatja meg neki. Ugyanaz a folyamat megy végbe, mint amikor a nyelvet
magamagából vonja ki, s önmagát csalja vele tőrbe; minden nyelv mágikus kört von az emberek köré, akikhez
tartozik, olyan kört, amelyből nincs menekvés, csak ha egy másikba lép át belőle valaki.” 11
11
Idézi Cassirer a „Nyelv és mítosz”-ban, angol kiadás, 9. o.
 Ennek belátása hozta létre a mi korunkban a felfüggesztett ítélet eljárását, amellyel
túlléphetünk a saját kritikánkból származó feltételezéseink korlátozottságán. Most már
élhetünk, nem csak kétéltű módjára, a megosztott és elkülönült világokban, hanem
egyidejűleg pluralisztikusán sok világban és kultúrában. Nem vagyunk többé lekötve egy
kultúrához – az emberi érzékek közötti egyetlen arányhoz – mint ahogy egy könyv, egy nyelv
vagy egy technológia foglyul ejt bennünket. Kulturálisan ma ugyanarra van szükségünk,
amire a tudósnak, aki a kutatási műszereknek az eltéréseit keresi, hogy azután kiigazíthassa a
fellelt torzulást. Az emberi képességek egyes kultúrákra való felosztása hamarosan olyan
abszurddá válik, amilyenné egy téma vagy tudományág specializálása vált. Nem valószínű,
hogy a mi korunk megszállottabb, mint bármelyik másik kor volt, de érzékileg minden más
kornál inkább tudatosult számára a megszállottság állapota és ténye. Ám a tudatalatti bármely
egyéni és kollektív mozzanata – mint a primitív tudat megnyilvánulása – iránt érzett
elragadtatásunk már a XVIII. században megkezdődött a nyomtatott kultúra és a gépi ipar
elleni első heves fellépésekkel. Mindez, ami az organikus teljességre irányuló „romantikus
reakcióként” indult, lehet, hogy siettette az elektromagnetikus hullámok felfedezését, de az is
lehet, hogy nem. Az azonban bizonyos, hogy az elektromagnetikus felfedezések újra
létrehozták minden emberi viszonylatban az egyidejűség „mezőjét”, úgy, hogy a mai
emberiség családja most a „globális falu” állapotában él. Az egyetlen korlátozott térben élünk,
amelyben a törzsek dobjai visszhangzanak. így hát a „primitívség” miatti nyugtalanság ma
ugyanannyira banális, mint amennyire az volt a XIX. század aggodalma a „fejlődéssel”
kapcsolatban, következésképp problémáink szempontjából ennek az aggodalomnak nincs
jelentősége.

Az új elektronikus egymásrautaltság globális falu képében teremti újra a világot

Valóban meglepő volna, ha a tradíció-irányított nép riesmani leírása nem vágna egybe
azzal, amit Carothers az afrikai törzsbeli társadalmakkal kapcsolatban mond. Ugyanannyira
megdöbbentő lenne, ha az átlagolvasó nem viseltetne mély rokonszenvvel a bennszülött
társadalmak iránt, mivel a mi új elektromos társadalmunk ismét törzsbeli alapokkal látja el az
életünket. Rendelkezésünkre áll a nagyon romantikus biológusnak, Pierre Teilhard de
Chardinnek lírai vallomása Az emberi jelenség-ben (Le phénomène humain, 296. ο.):

Viszont abban a mértékben, amint a nyomás hatására és pszichikai áthatóságuk következtében mindinkább
egymásba hatolnak az emberi elemek, szellemük is (csodálatos megegyezés...) áthevült a közeledés révén. És
mintegy önmagukon eláradva, lassanként mindegyik kiterjesztette hatáskörét arra a Földre, amely ugyané tény
által mindinkább zsugorodott. Mert hát mit is látunk a modern fel-fűtöttségben megnyilvánulni? Több ízben
beszéltünk már erről. A nemrég felfedezett vasút, automobil és repülőgép hatására minden egyes ember pszichés
befolyása, amely valaha csak néhány kilométerre szorítkozott, ma száz mérföldekre terjed. Hála annak a
csodálatos biológiai jelenségnek, amelyet az elektromag-netikus hullámok felfedezése képvisel, most már
minden egyén (aktív és passzív módon) egyszerre jelen lehet minden tengeren és szárazföldön – hatása átfogja a
földet. (Bittei Lajos fordítása)

Az írásbeliségből fakadó és a kritikai elfogultság emberei de Chardin harsány

vehemenciáját ugyanúgy zavarónak találják, mint az ő kritika nélküli lelkesedését az iránt a
kozmikus hártya iránt, ami a földgolyó köré húzott különféle érzékszerveinknek elektronikus
kiterjesztése. Az érzékeknek ez a kiterjesztése teremti meg azt, amit de Chardin
„nooszférának” vagy a világ technológiai agyának nevez. Egy hatalmas alexandriai könyvtár
felé való irányulás helyett világunkból egy nagy komputer lett, egy elektromos agy, pontosan
úgy, mint egy gyerekes tudományos-fantasztikus regényben. És ahogy az érzékek elhagytak
bennünket, a Nagy Testvér lép be a helyükre. így ha nem tudunk erről a dinamikáról,
egyszerre a páni rémület fázisába kell kerülnünk, éppen a törzsbeli dobok kis világának
megfelelően, teljes egymásra utaltságban és egymásra támaszkodó együtt-létezésben. Könnyű
észrevenni az efféle pánik jeleit Jacques Barzunnál, aki bátor és kegyetlen ludditának mutatja
magát a The House of the Intellect-ben (Az Értelem háza). Érezve, hogy minden, ami kedves
számára, elménken át az ábécé működéséből ered, javasolja a modern művészet, tudomány és
szolidaritás megszüntetését. Úgy érzi, ha ez a trió gyökerestül kiirtódott, rácsaphatjuk a tetőt
Pandora szelencéjére. Barzun legalább megtalálja a probléma helyét, még akkor is, ha nincs is
hozzá kulcsa, hogy milyen tevékenységet gyakorolhat ezen formák által. A rettegés az orális
társadalom normális állapota, mert ott szakadatlanul minden mindenre hat.
Visszatérve a konformitás előbbi témájára, Carothers így folytatja (315-316. o.): „A
gondolatot és a magatartást nem tekintik egymástól el-választottnak, mind a kettőt
magatartásnak veszik. A rossszándék végülis a legfélelmetesebb »magatartás«, tudják ezt a
legtöbb társadalomban, ismert és az ebben szundító vagy felébredő félelem a társadalom
minden tagjának elméjében ott nyugszik.” Abbéli hosszadalmas igyekezetünkben, hogy az
érzékelés, a gondolat és az érzés egységét visszanyerjük a nyugati világ számára, nem
vagyunk felkészülve úgy arra, hogy az ilyen egység törzsi természetű következményeit is
elfogadjuk, mint amennyire készen fogadtuk az emberi léleknek a nyomtatott kultúra általi
szétforgácsolását.

Az írásbeliség fiziológiailag és pszichikailag hatással van az afrikaiakra

Carothers a fonetikus írásnak afrikaiakra való hatásával kapcsolatos fejtegetését egy kenyai
újság cikkéből átvett idézettel fejezi be (317-318. o.). Ez az East African Standard (Kelet-
afrikai Mérték) című napilapban jelent meg, szerzője egy misszionárius doktor, cikkének a
„Milyen hatással volt a civilizáció az afrikaiakra?” címet adta:

Ennek a cikknek a célja, hogy megmutassa, miszerint csekély tanítás révén mily figyelemreméltóan gyors és
mélyreható változás történt az afrikai fiúkban és leányokban, annyira, hogy egy generáció során az emberi
jellegzetességek és reakciók oly mértékben módosultak, amiről azt gondolhatnánk, hogy évszázadokat kívánna.
A misszióktól és az oktatástól érintetlen afrikaiak kiváló kvalitásai szinte mindenkiben mély benyomást
keltenek. Az ebből a megyéből valók jó munkások, vidámak, nem méltatlankodnak, a monotónia és
kényelmetlenség nem volt hatással rájuk, becsületesek és többnyire nagyon őszinték. De nem ritkaság
elmarasztaló összehasonlításokat hallani ezen afrikaiak, illetve azok között, akiknek keresztény szüleik voltak,
vagy akik az iskolát korán kezdték. Egy író azonban, aki a madagaszkári iskolákat látogatta meg, azt mondja,
hogy az oktatástól érintetlen gyermekek természettől fogva letargikusak. Túl sokáig ülnek mozdulatlanul:
játékösztönük látszólag szunnyad. Érzéketlenek a monotóniára, és szellemi letargiájuk gyermekeknél szokatlan,
bámulatosan kitartó cselekvésre teszi képessé őket. Ezek a gyermekek rendszerint képzetlen felnőtté válnak, és
nem tudnak semmilyen tanultságot kívánó állást betölteni. Legfeljebb olyan munkára lehet őket betanítani,
amely nem kíván ítélőképességet. Ez az a büntetés, amellyel jó tulajdonságukért fizetnek.
Az afrikai állandó szolgai állapotban fog megmaradni, ha csak a tudatlanság miatt is, kivéve, ha vállalja ezen
tulajdonságok szétrombolásának a kockázatát, valamint azt, hogy egy teljesen új mentalitásban új egyéniséget
építsen fel magának. Ez a megváltozott mentalitás eredményezheti a munka csökkenését, az élelemmel
kapcsolatos problémákat vagy azt a kívánságot, hogy a felesége vele éljen, bármilyen nehézséget okoz is ez a
munkaadójának. A következmény világos: az afrikai képessége az érdeklődésre, élvezetekre és a fájdalomra még
csekély mértékű oktatás által is rendkívül megnőtt.
A művelt afrikaiban (ezt a kifejezést alkalmazva még az aránylag alacsony nívót elért átlagos afrikai iskolás
gyerekre is) az élet új változatossága felkeltette az érdeklődés érzését, a monotónia teher lett számára, úgy, mint
a normális európainak. Nagyobb akaraterőt kíván tőle, hogy kitartóan végezzen egy nem érdekes munkát, az
érdeklődés hiánya pedig fáradságot okoz számára.

A szerző ezután azokra a változásokra tér át, amelyeket az írástudás az ízlés, a szex és a
fájdalom tekintetében eredményezett:

Azt is állítom, hogy az oktatástól érintetlen afrikai idegrendszere oly fásult, hogy beéri kevés alvással. Sok
munkásunk jó pár kilométert gyalogol a munkahelyére, egész nap jól dolgozik, és hazatérve az éjjel legnagyobb
részében fent van és vigyáz a kertjére a vaddisznók rombolása ellen. Heteken át éjjelente csak két-három órát
alszanak.
A mindebből levont fontos morális következtetés az, hogy a régi generáció-beli afrikaiakat, akikkel szinte
mindannyian dolgoztunk, soha többé nem fogjuk látni. Az új generáció teljesen másféle, képes magasabbra
emelkedni és nagyobb mélységekbe süllyedni. Megérdemlik, hogy a nehézségeik és az őket érő sokkal nagyobb
kísértések iránt rokonszenvező figyelmet tanúsítsunk. Az afrikai szülőknek meg kell ezt tanítani, mielőtt túl késő
lenne, hogy megértsék: gyermekeikben finomabb emberi mechanizmussal van dolguk, mint amilyenek ők
maguk voltak.

Carothers hangsúlyozza a tényt, hogy igazából egy nagyon csekély írástudás váltotta ki
ezeket a hatásokat, „az írott jeleknek épp csak valamelyes ismerete – olvasásban, írásban és
számtanban.”
Végül (318. o.) Carothers egy pillanatra Kína felé fordul, ahol a nyomtatást a VII. vagy
VIII. században találták fel és mégis „látszólag kis hatással volt a gondolat felszabadítására”.
Kenneth Scott Latourette tanúságát idézi, aki a The Chinese, Their History and Culture-ban
(A kínaiak, történelmük és kultúrájuk) ezt írja (310. o.):

A feltételezett Mars-beli látogató igencsak azt várhatta volna, hogy egy ipari forradalom és modern
tudományos szemlélet inkább Kínában jelent volna meg előbb, mint nyugaton. A kínaiak olyan szorgalmasak és
olyan találékonyságot mutattak a tanulmányaikban, és a tapasztalati folyamat révén oly sok hasznos
földművelési és gyógyászati tudásban megelőzték a Nyugatot, hogy a Nyugat nemzeteivel szemben inkább őket
lehetett volna élenjáróknak és vezetőknek tekinteni a tudományos szemlélet, illetve a természeti környezet
megértése és e környezet emberi uralom alá rendelése vonatkozásában. Alig valamivel kevésbé meghökkentő az,
hogy azok, akik a papír feltalálása, a nyomtatás, a puskapor és az iránytű úttörői voltak – hogy csak néhányat
említsünk legközismertebb találmányaik közül – nem lettek élenjárók a gépi szövőszék, a gőzgép és a XVIII. és
XIX. század más forradalmi gépeinek kifejlesztésében.

A kínaiaknál a nyomtatás célja nem az egyformán ismételhető készítmények piaci rendszer

számára való előállítása volt. A nyomtatás az imamalmaik alternatívája volt, vizuális eszköze
zsolozsmázó varázslatuk megsokszorozásának, leginkább a mi korunk reklámozásához
hasonlóan.
Ám sok mindent megtanulhatunk a nyomtatásról, ha szemügyre vesszük a kínaiaknak
iránta való beállítottságát. Mert a nyomtatás legszembeötlőbb jellemzője az ismétlés, ahogy az
ismétlés hatása a hipnózisban és a megszállottságban is nyilvánvaló. Továbbá: az
ideogrammák nyomtatása teljesen különbözik a fonetikus ábécén alapuló nyomtatástól. Az
ideogramma – sokkal inkább, mint a hieroglifa – egy összetett Gestalt (alakzat), amely az
összes érzékszervet egyidejűleg veszi igénybe. Az ideogramma egyáltalán nem engedi meg az
érzékek szétválását és szakosodását, a látás, a hang és az értelem felosztását, ami a fonetikus
ábécé kulcsa. így az iparban és az alkalmazott tudományban rejlő számos szakosodási és
tagolódási lehetőség egyszerűen nem volt hozzáférhető a kínai számáráTjvia úgy tűnik fel,
hogy a fonetikus ábécé vonalain haladnak. Ez azt eredményezheti, hogy in totó fogják
megsemmisíteni jelenlegi és tradicionális kultúrájukat. S akkor majd közép-perifériás vagy
római minta szerint olyan utakon haladnak tovább, amelyeket egyfelől a szkizofrénia,
másfelől a fizikai erő és az agresszív szervezet irányításában megsokszorozódó ellentétek
határoznak meg.
A meglehetősen irreleváns alap, amelyet Carothers jelöl ki az iparosítás iránti korábbi kínai
közömbösség magyarázatára az, hogy a kínai írás – vagy nyomtatás – megértéséhez nagy
műveltség szükséges. Ugyanez igaz bizonyos fokig minden nem alfabetikus írásformára.
Latourette erre a pontra vonatkozó megjegyzése hasznunkra lesz most és a továbbiakban is:
A kiterjedt kínai irodalom legnagyobb része klasszikus stílusban íródott... A klasszikus kínai nyelv
nehézségekkel jár. Nagyon mesterkélt. Sűrűn tele van tömve hivatkozásokkal és idézetekkel, és olvasójának
ahhoz, hogy ezt értékelje vagy akár csak megértse is, a létező irodalom széles körű ismeretét kell magával
hoznia... Csak egy bámulatos mennyiségű irodalom átrágása és különösen nagy mennyiségű szöveg
memorizálása után tesz szert a tanulmányozó egyfajta hatodik érzékre, amely képessé teszi rá, hogy megérezze:
a több olvasat közül melyik a helyes. Már önmagában a klasszikus nyelven való olvasás is hosszadalmas
felkészülést követel meg. A kompozíció még nagyobb feladat. Kevés nyugati ért el egy elfogadható stílust és sok
korunkbéli kínai, akit a jelenkori tananyag képzett, messze van attól, hogy hozzáértő olvasó legyen.

Carothers végső megállapítása az, hogy az emberi csoportok genetikus tanulmányozása

valójában nagyon kevés és bizonytalan adatot szolgáltat ahhoz képest, amennyit a kulturális
és környezeti megközelítések kínálnak. Úgy gondolom, hogy az emberi érzékeléseknek
meglehetősen biztos kulturális ökológiája van, és hogy az érzékelés bármilyen, technológiai
kiterjesztéssel történő bővítése értékelhető hatással van az érzékek közötti új arányok és
viszonyok kialakításában. Mivel a nyelvek valamennyi érzékünk egyidejű kiterjesztése által
létrehozott technológiák, ezáltal egyszersmind célpontjai is a mechanikusan kiterjesztett
érzékek bármelyike felől érkező hatásnak. Azaz, az írás közvetlen hatással van a beszédre,
nemcsak az alaktanban és mondattanilag, hanem az artikulációban és a társadalmi
alkalmazásokban is.12

Miért nem tudnak az írástudatlan társadalmak alapos gyakorlás nélkül

filmet és fényképeket nézni?
Minthogy a jelen célunk az, hogy a fonetikus írás effektív fokozatait megvilágítsuk az
újfajta észlelés létrehozásában, forduljunk John Wilsonnak, az African Institute of London
University professzorának egy írásához.13 Az írástudó társadalmaknak nem könnyű
megérteniük, hogy az írni-olvasni nem tudók miért nem képesek három dimenzióban vagy
perspektívában látni. Mi feltételezzük, hogy ez a látás normális módja, és a fényképek vagy
filmek nézéséhez nem szükséges gyakorlás. Wilson tapasztalatai a filmnek mint a
bennszülöttek számára való oktatási eszköznek az alkalmazásából erednek:

A következő tapasztalat nagyon érdekes volt. Ez az ember – egy egészségügyi felügyelő – mozgóképet
készített, nagyon lassú tempóval, nagyon lassú technikával arról, ami egy primitív afrikai falu rendes
háztartásában követelmény volna: a pocsolyák megszüntetéséről, az üres konzervdobozok összeszedéséről és
eltakarításáról, és így tovább. Ezt a filmet bemutattuk egy közönségnek, és megkérdeztük, hogy mit láttak, mire
azt mondották, hogy láttak egy csirkét, egy baromfit, és mi nem is tudtuk, hogy baromfi volt a filmen. Ezért
gondosan, kockáról kockára átnéztük a filmet a baromfi miatt. Valaki megriasztott egy tyúkot, és az elrepült jobb
oldalra a kép alsó részén. Ez volt minden, amit láttak. A többi dolgot, amit emberünk remélt, hogy észre fogják
venni, egyáltalán nem érzékelték, s amire ők felfigyeltek, az volt, amiről mi nem is tudtuk, hogy a filmen van,
egészen addig, amíg aprólékosan meg nem vizsgáltuk. Miért? Mindenféle teóriákat dolgoztunk ki. Talán a csirke
hirtelen mozdulata miatt. Minden más lassított mozgásban szerepelt – az emberek lassan haladtak előre, ahogy a
konzervdobozt felveszik, bemutatják és így tovább, és csak a csirke volt az egyedüli valóság a nézők számára.
Egy másik teória is felmerült: hogy a baromfinak kultikus jelentősége volt, ami elkerülte a figyelmünket.
Kérdés: Le tudnád-e írni részletesebben ezt a filmbeli jelenetet?
Wilson: Hogyne, az egészségügyi munkások nagyon lassan mozogtak, s amint megpillantottak egy dobozt,
benne vízzel, a vizet kiöntötték és beletaposták a földbe, hogy a szúnyog ne tudjon szaporodni, a dobozt pedig
nagyon gondosan egy szamár hátán lévő kosárba tették. Ez azért volt, hogy bemutassák, miként kell a szemetet
eltakarítani. Olyan volt, mint ahogy egy ember a parkban szöges bottal felszedi az apró papírdarabkákat, és a
zsákba teszi őket. Mindez nagyon lassúra volt megcsinálva, hogy mutassa: milyen fontos a dobozokat felszedni,
mert a szúnyogok az állott vízben szaporodnak. Az összes kannát nagyon gondosan elvitték, a vizet kiöntötték,
majd földet hánytak rá, hogy ne legyen több állott víz. A film körülbelül öt percig tartott. A csirke egyetlen
másodpercre jelent meg benne.
Kérdés: Szó szerint érted, hogy amikor beszélgettél a közönséggel, elhitted, hogy ők nem láttak mást, csak a
csirkét?
Wilson: Mi csak egyszerűen megkérdeztük: mit láttatok a filmen?
Kérdés: Nem azt, hogy mit gondoltak?
Wilson: Nem, azt, hogy mit láttál?
Kérdés: Hányan voltak a nézőközönségben, akiknek feltetted a kérdést?
Wilson: Harminc körül.
Kérdés: Senki nem adott más választ, mint: „Mi csirkéket láttunk.”?
12
H. M. McLuhan: The Effect of the Printed Book on Language in the Sixteenth Century, in Explorations in Communication, 125-135. o. (A
nyomtatott könyv hatása a nyelvre a XVI. században. A „Kommunikációs kutatásokéban.)
13
Film Literacy in Africa. Canadian Communications, vol. I. no 4, Summer 1961. (Filmműveltség Afrikában. Kanadai Közlemények.)
 Wilson: Nem, ez volt az első gyors válasz: „Mi csirkét láttunk.”
Kérdés: Látták az embert is?
Wilson: Hát igen, mikor tovább kérdeztük őket, látták az embert, de a valóban érdekes az volt, hogy nem
értették meg a történet egészét, és a tény az, amire később jöttünk rá, hogy nem látták a teljes képet – csak a kép
részleteit. Később megtudtuk egy művésztől és egy szemész specialistától, hogy a tapasztalt közönség, amely
hozzá van szokva a filmhez, egy kissé a lapos vászon elé fókuszol, úgy, hogy átfogja az egész képet. Ebben az
értelemben a kép megint egy szokásforma. A képet először mint egy egységet kell nézned és ezek az emberek
nem ezt tették, mert nem voltak a mozihoz szokva. Mikor vetítettük nekik a filmet, elkezdték kockáról kockára
nézni, mint ahogy a televízió kamerája teszi, de nagyon gyorsan továbbmegy róla. Kétségkívül ez az, amit a
képekhez nem szokott szem tesz – letapogatja a képet – és a film lassú mozgása ellenére ők egyetlen képet sem
tudtak letapogatni, mielőtt az tovább mozdult volna.

A kulcstények a fejezet végén vannak. Az írásbeliség az embereknek megadja a

képességet, hogy egy kissé a kép elé fókuszoljanak, úgy, hogy egy pillantással átfogják az
összképet. Az írni-olvasni nem tudóknak nincs meg ez az elsajátított szokásuk, és nem úgy
néznek a tárgyra, ahogy mi. Inkább úgy tapogatnak le egy képet, mint mi tesszük a nyomtatott
oldallal, szakaszt szakasz után. Így nincs egy különálló nézőpontjuk. Egyek a képpel.
Nyomatékosan hatolnak bele. A szemet nem perspektivikusan, hanem szinte tapintóan
használják. Az euklideszi tér, ami nagy mértékben a látásnak a tapintástól és a hangtól való
elválasztásától függ, ismeretlen a számunkra.
A bennszülötteknek a filmmel kapcsolatos további nehézségei segítségünkre lesznek
abban, hogy észrevegyük: az írásbeliség konvenciói mennyire beépültek még az olyan nem
verbális formákba is, mint a film:

Amit én mondok, az az, hogy azt hiszem, nagyon óvatosnak kell lennünk a képekkel: a tapasztalataink szerint
lehet értelmezni őket. Ezután arra gondoltunk, hogy ahhoz, hogy használjuk ezeket az oktatófilmeket,
valamilyen kutatást kell végeznünk. Kutatásaink folyamán találtunk is néhány elbűvölő dolgot. Azt találtuk,
hogy a film, ahogy nyugaton készül, igazából a szimbolizmusnak egy nagyon megszokott válfaja, miközben
nagyon reálisnak tűnik. Például azt találtuk, hogy ha két ember történetét mondod el egy afrikai közönségnek, és
az egyik befejezte a tennivalóját, s oldalt ment ki a képből, a közönség tudni akarta, mi történt vele; nem
fogadták el, hogy ezzel végzett, és tovább már nem játszik szerepet a történetben. Tudni akarták, hogy mi történt
evvel a fickóval; ennek megfelelően kellett írjuk a forgatókönyvet, szerintünk sok szükségtelen anyagot
beleillesztve. Követnünk kellett az utcán, amíg egy természetes fordulatot tett – nem volt szabad, hogy lesétáljon
a vászonról, hanem le kellett mennie az utcán, amíg egy természetes fordulóhoz ért. Az világosan érthető volt,
hogy egy kanyarban eltűnhet. A cselekménynek követnie kellett az események természetes folyamát.
A panorámaképek, az „úsztatás” zavaróak voltak, mert a közönség nem értette, hogy mi történik. Azt
gondolták, hogy a képben lévő tárgyak részei szó szerint mozognak. Látható: a konvenciót nem fogadták el. De
azt sem, hogy a személy nyugodtan ült, míg a kamera megközelítette egy közelképbe; ez egy furcsa dolog volt, a
kép egyre nagyobb és nagyobb lett a néző jelenlétében. Ismered a film szokásos kezdetét: mutatod a várost,
leszűkíted az utcára, tovább szűkíted a házra, átviszed a kamerát az ablakon stb. Ezt szó szerint úgy értelmezték,
hogy te haladtál előre és megtetted mindazon dolgokat, amíg végül beemelnek az ablakon.
Mindez azt jelentette, hogy ha a filmet sikeres eszközként akartuk alkalmazni, el kellett kezdenünk a hasznos
konvenciók oktatását, és olyan filmeket kellett készítenünk, amelyek megtanítanak egy-egy konvencióra, például
arra, hogy egy személy kisétál a képből. Meg kellett mutatnunk, hogy ott volt egy utcasarok, és az embernek be
kellett fordulnia azon a sarkon, és a film következő részében pedig mutatnunk kellett, ahogy elsétált, és akkor
vághattuk a jelenetet.

Az afrikai közönség a filmnézésben nem képes elfogadni a mi passzív befogadói

szerepünket
Minden írástudó közönség legfőbb jellemzője, hogy egy könyv vagy film tekintetében
elfogadja a passzív befogadó szerepét. De az afrikai közönségnek nincs gyakorlata a narratív
folyamat individuális és néma követésében.

Ez fontos tényező. Az afrikai közönség nem ül meg csendben, részvétel nélkül. Szeretnek résztvevők lenni,
így tehát annak, aki a filmet bemutatja és élőszóval kommentálja, rugalmasnak kell lennie, stimulálónak,
reakciót kiváltónak. Például egy olyan jelenetben, amelyben a szereplő egy dalt ad elő, a dal elhangzása után a
közönséget közös éneklésre kell felhívni. Ezt a közönség-részvételt figyelembe kellett venni a film készítése
során, és minderre alkalmat kellett adni. Az élő kommentátoroknak, akik a filmet konferálták, mindenre
kiterjedő felkészítést kellett kapniuk arról, hogy mit jelent a film, és miként magyarázzák meg a különféle
közönségek számára. Ezek a kommentátorok afrikaiak voltak, akiket a tanítók közül választottak ki s készítettek
fel erre a feladatra.

Azonban egy ghánai születésű a felkészítés ellenére sem tud elfogadni egy nigériaiakról
szóló filmet. Nem tudja a tapasztalatait átvinni filmről filmre, mivel mélyen az egyedi
tapasztalatba beágyazottan él. Ezt a lelkes részvételt – amely természetes az orális
társadalmakban és a hallási-tapintási emberben – töri meg a fonetikus ábécé, amikor kiemeli a
vizuális alkotórészt az érzékek összességből. Ez Wilson egy további tételéhez vezet
bennünket. Ő mutatott rá a chaplini filmkészítési technikának a bennszülött közönség
igényeivel való rokon vonására. A történet a gesztusokban fejeződött ki, s a gesztusok
komplexek és pontosak voltak. Wilson észrevette, hogy az afrikaiak nem képesek a komplex
elbeszélés követésére, de még a dramaturgiai építkezés árnyalatainak az érzékelésére sem.

Egy dologgal mi sem voltunk tisztában akkoriban, egy olyan dologgal, amelyről többet kellett volna tudnunk,
mégpedig azzal, hogy az afrikai közönség nagyon jó a szerepjátékban. Az írásbeliség előtti társadalmakban a
gyermek nevelésének része a szerepjátszás: meg kell tanulniuk a felnőtt bizonyos adott esetekre vonatkozó
szerepeinek az eljátszását. Egy másik dolgot viszont szerencsére felfedeztünk, azt, hogy a rajzfilmek nagy sikert
aratnak náluk. Ezt egészen addig nem értettük, amíg rá nem jöttünk, hogy a bábozás igen általános időtöltés a
számukra.

De több tartozik ehhez, mint azt Wilson felteszi. Ha lett volna tévé, nagyon meglepte volna
őt, hogy az afrikaiak mennyivel gyorsabban magukévá teszik, mint a filmet. Mert a filmnél te
vagy a kamera, és az írástudatlan ember nem tudja a szemét kameraként használni. A tévénél
viszont te vagy a vetítővászon. A tévékép kétdimenziós és szoborszerűen tapintható a
körvonalaiban. A tévé nem narratív médium, sokkal inkább hallási-tapintási, mint vizuális.
Ezért van, hogy bele tudjuk élni magunkat, és ezért a legjobb tévékép a rajzfilm. Ezért tetszik
a rajzfilm a bennszülötteknek, mint ahogy tetszik a mi gyermekeinknek is, mert olyan világ,
amelyben a vizuális alkotóelem oly kicsi, hogy a nézőknek nincs több tennivalójuk, mint a
keresztrejtvényfejtőknek.14
Még ennél is fontosabb, hogy a rajzfilmnek a barlangrajzokra emlékeztető egybefoglaló
körvonalai révén az érzékek összhatásának terében érezzük magunkat, mely térben markánsan
van jelen az érintési-tapintási jelleg. Más szóval a műszaki rajzolói és a metszetkészítői
mesterség egyaránt erősen a tapintási-érintési érzékhez kötődik. A modern sztenderdek szerint
még az euklideszi geometria is nagyon taktilis jellegű.
Ezt a témát tárgyalja William Ivins Jr. az Art and Geometry-ben (Művészet és geometria)
megjelent A Study in Space Intuitions (Tanulmány a térbeliség szokásáról) című írásában.
Elmagyarázza a görög tértudat szavakban ki nem fejezett alaptételeit: „A görögök soha nem
említették geometriájuk axiómái és követelményei között az egybevágóság alaptételét, s ez
mégis a görög geometria legalapvetőbb tényezői közé tartozik, és meghatározó szerepet
játszik annak formuláiban, erejében és korlátaiban is.” (p. x.) Az egybevágóság új és izgalmas
vizuális dimenzió volt, amelyet a hallási-tapintási kultúrákban nem ismertek. Ahogy erre
vonatkozóan Ivins mondja: „A szemtől eltérően a kéz a maga erejéből nem képes felfedezni,
hogy három vagy több tárgy áll-e egy vonalban.” (7. o.) Nyilvánvaló, hogy Platón miért
ragaszkodott ahhoz, hogy „senki, aki a geometriában gyenge, nem léphet be” az
akadémiájába. Hasonló indíték vezette a bécsi muzsikust, Carl Orffot, amikor nem engedte,
hogy iskolájában olyan gyerekek tanuljanak zenét, akik már tudtak írni-olvasni. Úgy érezte,

14
A tévénézés új térbeli vonatkozásairól további adatok olvashatók H. M. McLuhantól: Inside the Five Sens sensorium (Az öt érzék értelmén
belül), Canadian Architect (Kanadai Építészet), 1961. jún. 6. kötet.
hogy az írás-olvasás hatására kialakult vizuális elfogultság csaknem reménytelenné teszi,
hogy kifejlesszék a zenéhez szükséges hallási-tapintási készségeket. Ivins továbbmegy és
kifejti, hogy a térérzékünk miért olyan, mint egy autonóm tartály, miközben valójában a tér „a
dolgoknak minősége vagy viszonya, és a dolgok nélkül nem létezik.” (8. o.) Ennek ellenére a
későbbi századok emberéhez képest „a görögök tapintási beállítottságúak voltak...
valahányszor választaniuk kellett a tapintási vagy a vizuális gondolkodás módja között, ők
ösztönösen a tapintásit választották” (9-10. o.). Ez maradt a helyzet a nyugati életben egészen
jóval Gutenberg utánig. A görög geometria történetével kapcsolatban Ivins megjegyzi: „hat
vagy hét évszázadon át, újra meg újra eljutottak egészen a modern geometria kapujáig, de
tapintási-muszkuláris, mértékekben mozgó gondolkodásuk mindig meggátolta őket abban,
hogy kinyissák ezt a kaput, s átlépjenek a modern gondolkodás nagy nyílt terébe” (58. o.).

Mikor a technológia kiterjeszti egyik érzékünket, az új technológia

elsajátításával egyidejűleg a kultúra új fordulata következik be
Bár ennek a könyvnek fő témája a Gutenberg-galaxis, illetve azoknak az eseményeknek a
kialakulása, amelyek korán megelőlegeznek valamit az ábécé világából és az írásos
kultúrából, tudnunk kell, hogy az ábécé nélkül miért nem lett volna Gutenberg. Ehhez
valamelyes képet kell nyernünk a kultúra és az észlelés azon állapotáról, amelyet először az
írás, majd pedig talán az ábécé tett lehetővé.15
Wilson beszámolója az évekig tartó észlelési gyakorlásról, amelyre azért volt szükség,
hogy a felnőtt afrikaiakat képessé tegye a filmnézésre, igencsak hasonlatos azokhoz a
nehézségekhez, amelyeket a nyugati felnőttek tapasztalnak az absztrakt művészettel
kapcsolatosan. 1925-ben Bertrand Russell ezt írta az ABC of Relativity (A relativitás ábécéje)
első oldalán, rámutatva, hogy:

Sok új gondolatot ki lehetne fejezni nem matematikai nyelven, de ettől nem lennének könnyebbek. Amire
szükségünk van, az változás a világképünkben... Ilyen változást kívánt Kopernikusz, mikor azt tanította, hogy a
Föld nem egy helyben áll... Számunkra nem okoz nehézséget ez az idea, mert megtanítottak rá bennünket,
mielőtt mentális szokásaink rögzültek volna. Einstein eszméje ugyanígy könnyebb lesz azon generációk
számára, melyek vele nőnek fel; számunkra azonban elkerülhetetlenül szükséges némi törekvés a képzeletünk
átalakítására.

Egyszerűbb azt mondani, hogy ha az új technológia egy vagy több érzékünket kiterjeszti a
társadalom rajtunk kívüli világába, akkor abban a kultúrában érzékeink között új arányok
fognak megjelenni. Hasonló ez ahhoz, ami akkor történik, ha egy dallamhoz egy új hangot
tesznek hozzá. És amikor az érzékarányok bármely kultúrában változnak, akkor mindaz, ami
előzőleg érthető volt, hirtelen átláthatatlan lesz, és ami meghatározhatatlan és átláthatatlan
volt, áttetszővé válik. Ahogy Heinrich Wölfflin fejtette ki 1915-ben a Művészettörténeti
alapfogalmak (Kunstgeschichtliche Grundbegriffe) című forradalmi munkájában: „a hatás az,
ami számít, nem az érzéki tény.” Wölfflin Adolf von Hildebrand szobrász felfedezései alapján
kezdett dolgozni, akinek Problem der Form in der bild. Kunst (A képzőművészeti formák
problémája) c. műve először magyarázta el tisztán a közönséges emberi észlelésben lévő
zavart és a művészet szerepét ennek a zavarnak a tisztázásában. Hildebrand megmutatta, hogy
a tapintás az érzékek közötti egymásra hatás egyfajta szintézise, és mint olyan, a
leggazdagabb művészi hatások lényege. A tapintási formák alacsony képélességű ábrázolása
kényszeríti a szemlélőt az aktív résztvevő szerepébe. Mikor az afrikaiak filmet néznek, az
olyan, mintha ők volnának az aktív részvételnek az alacsony képélességű formái, minket az
össze nem illés szórakoztat. Inkább a hatás, mint az ok révén, amit már mint veleszületett
15
A koreaiak 1403-tól lyukasztóval és matricával öntött fémbetűket készítettek. The Invention of Printing in China und its Spread Westward
(A nyomtatás feltalálása Kínában és elterjedése Nyugat felé – T. F. Carter műve). Carter ezt nem hozta kapcsolatba a nyomtatás
alfabetikusságával és talán nem tudott arról, hogy a koreaiak feltételezhetően fonetikus ábécét használtak.
tényezőt láttunk az oroszoknál, számunkra ez egy folyamat új módja volt a XIX. század
végén, és később részletesebben fogjuk tárgyalni ebben a könyvben.
Békésy György egy mostani könyvében (Experiments in Hearing – Hallási kísérletek)
pontosan ellenkező választ ajánl a tér azon problémáira, amelyeket Carothers és Wilson vetett
fel számunkra. Míg ők az írástudó ember tapasztalatait kifejezve próbálnak szólni az írni-
olvasni nem tudók észleléséről, Békésy professzor az akusztikus térről a maga világából
szemlélődve kezdi okfejtését. Mint aki járatos az auditív térben, igenis tudatában van a hallás
teréről való beszéd nehézségeinek, mert az akusztikus tér szükségszerűen „mélységbeli”
világ.16 A legfontosabb, hogy a hallás és az akusztikus tér természetének megmagyarázására
törekedve Békésy professzornak szándékosan mellőznie kellett a nézőpontot és a perspektívát
a mozaikszerű mezőszemlélet javára. Ezért a kétdimenziós ábrázoláshoz folyamodik, mint az
akusztikus tér visszhangzó mélysége feltárásának az eszközéhez. Az alábbiakat írja (4. o.):

A probléma megközelítésének két módját lehet megkülönböztetni. Az egyik, amely teoretikus

megközelítésnek nevezhető, a problémát a már ismertekhez való viszonyában fogalmazza meg, hozzáad és
kibővít a már elfogadott elvek alapján, és ezután halad ezeknek a hipotéziseknek a vizsgálata felé. A másik,
amelyet mozaikszerű megközelítésnek lehet nevezni, mindegyik problémát önmagában tekinti, kevés utalással
arra a területre, amelyben az létezik, és a körülírt területen belül próbálja meg felfedezni a viszonylatokat és az
alapelveket.
Békésy a továbbiakban ezt a két ábrázolásmódot mutatja be:
Ennek a két megközelítésnek közeli hasonlóságát a művészet területén lehet megtalálni. A
XI. és XVII. század közötti periódusban az arabok és perzsák a leíró ábrázolás magas
szintjére jutottak el... Később a reneszánsz alatt az ábrázolás új formája alakult ki, amely
kísérletet tett rá, hogy a képet egységesítse és perspektivikussá tegye, és hogy az atmoszférát
bemutassa...
Mikor a tudományok területén nagy a fejlődés és a vonatkozó variációk ismertek, egy új
probléma a meglévő keretbe való beillesztésével kezelhető legkönnyebben. Amikor azonban a
keret bizonytalan és a variabilitás nagy, a mozaikszerű megközelítés sokkal könnyebb.
A mozaik-szerű megközelítés nem csak „sokkal könnyebb” az olyan szimultán dolog
tanulmányozásában, mint az auditív tér, hanem az egyedüli célravezető út. A „kétdimenziós
mozaik”-szerű vagy festményszerű megközelítés az a metódus, amelyben a vizuális elem
tompítására abból a célból kerül sor, hogy az érzékek között maximális kölcsönhatás jöhessen
létre. Ilyen volt a festészet stratégiája „Cézanne óta”: arra törekedtek, hogy inkább úgy fessék
a tárgyakat, mintha kézben tartanák, mintsem úgy, ahogy látják őket.

Az érzékeink különféle kiterjesztései által eredményezett érzékszervi aránymódosulások

ismerete nélkül nem alkotható meg a kulturális változás elmélete
Igencsak érdemes ezzel a témával foglalkozni, mert látni fogjuk, hogy az ábécé feltalálása
óta a nyugati világban folyamatosan törekedtek az érzékek, cselekvések, működések,
indulatok, politika és más feladatok megosztására – egy szétforgácsolásra, amely a végéhez
ért, ahogy Durkheim gondolta XIX. századi anómiájában. A Békésy professzor által
bemutatott paradoxon az, hogy a kétdimenziós mozaik valójában egy interstrukturális
rezonancia többdimenziós világa. A képszerű tér háromdimenziós világa valójában egy elvont
illúzió, ami a vizuálisnak a többi érzéktől való nagyfokú szétválasztására épült.
Ez nem értékek vagy preferenciák kérdése. A továbbiak megértéséhez azonban tudnunk
kell, hogy miért kétdimenziós a „primitív” rajz, míg az írástudó ember rajza vagy festménye a
perspektíva felé halad. Ε nélkül az ismeret nélkül nem tudjuk megérteni, hogy miért szűnt
meg az ember primitív állapota vagy érzékelésének hallási-tapintási egyoldalúsága. Éppígy
azt sem tudnánk soha megérteni, hogy az ember „Cézanne óta” miért adta fel a vizuálist a
tudatosság hallási-érintési formáinak és a tapasztalat ilyen típusú szervezésének a javára.
16
Lásd Acoustic Space (Akusztikus tér)
Ennek az ügynek a tisztázása után sokkal könnyebben tudjuk megközelíteni az ábécé és
nyomtatás hatását abban, hogy domináns szerepet adott a vizuális érzéknek a nyelvben, a
művészetben, valamint a társadalmi és politikai élet minden területén. Mert addig, amíg az
ember fel nem erősíti a vizuális alkotóelemet, a közösség csak törzsbeli felépítést ismer. Az
egyén „törzstelenítése”, legalábbis a múltban, az írásbeliség – s kizárólag csak az alfabetikus
írásbeliség – által táplált intenzív vizuális élet függvénye volt. Mert az alfabetikus írás
nemcsak egyedülálló, hanem késői keletkezésű is. Sok írás létezett előtte. Valójában minden
nép, amely elhagyja a nomád életformát és letelepedik, készen áll az írás feltalálására.
Egyetlen nomád népnek sem volt írása addig, amíg ki nem fejlesztette a „zárt tér”
architektúráját. Mert az írás a nem-vizuális térnek és érzékeknek a vizuális bekerítése, a
vizuális elem elvonása – absztrahálása – az érzékek normális együtthatásából. És minthogy a
beszéd az összes érzékünk együttes kifejezése, az írás a beszédet absztrahálja.
Manapság könnyebb felfogni az írásnak ezt a sajátságos technológiáját. Az olvasási szokás
felgyorsításának új intézményei a szemmozgásnak a belső szavakba foglalástól való
elválasztásával működnek. Később megmutatjuk, hogy az ókorban és a középkorban minden
olvasás hangosan történt. A nyomtatással a szem felgyorsult és a szó elhalkult. De a belső
verbalizációt elválaszthatatlannak tekintették a szavaknak az oldalon való horizontális
követésétől. Ma már tudjuk, hogy az olvasás és a verbalizálás a vertikális olvasással
választható el egymástól. Ez természetesen az érzékek elválasztásának alfabetikus
technológiáját értelmetlenné teszi, de fontos annak megértéséhez, hogy az írás bármilyen
fajtája miképpen lépett színre.
E. Colin Cherry, a Londoni Egyetem tanára A History of the Theory of Information (Az
információ elméletének története) című tanulmányában, amelyet 1951-ben a Royal Society-
ben olvasott fel, észrevételezi, hogy „a korai feltalálást a XVI. században nagyban
akadályozta, hogy képtelenek voltak a mechanikai szerkezetet elkülöníteni az állati formától.
A kerék feltalálása eredményes korai erőfeszítés volt az ilyen szétválasztásra. A feltalálás
nagy lendületét a XVI. században a gépi formának az állatitól való fokozatos elválasztása tette
lehetővé.” A nyomtatás volt az antik kézműiparok között az első, amelyet gépesítettek, és ez
vezetett a többi kézművesség gépesítéséhez. Ennek a folyamatnak a modern fázisa a témája
Siegfried Giedion Mechanization Takes Command (A gépesítés hatalomátvétele) című
könyvének.
Giedion azonban azoknak a fokozatoknak a részletes követésével foglalkozik, amelyeket a
XIX. században alkalmaztunk az organikus formáknak mechanizmus eszközökkel való
visszaszerzésére:

Az ezernyolcszázhetvenes években Edward Muybridge emberek és állatok mozgásának nevezetes

tanulmányozása során harminc fényképezőgépet állított fel egymástól harminc-harminc centiméter távolságra, s
a kioldót elektromágneses módon működésbe hozta, ahogy a mozgó tárgy egy-egy fényképlemez előtt elhaladt...
A képek a tárgyat elszigetelt fázisban mutatták, ahogy azt a fényképezőgép elkapta. (107. o.)

Más szóval az alakot az organikus vagy szimultán formából egy statikus vagy képszerű
formába ültette át. Ε statikus vagy képszerű terek sorozatát megfelelő sebességgel forgatva az
organikus egység illúziója vagy a terek összhatása jön létre. így végül is a forgó kerék válik
kultúránknak a géptől való elmozdításának eszközévé. Az elektromosság eszközének a
kerékkel való együttes alkalmazása teszi lehetővé, hogy a kerék újból egyesüljön az állati
formával. Valójában ma, az elektronikus rakéták korában a kerék elavult forma. Csakhogy a
hipertrófia az elavulás jele, ahogy azt újra meg újra látni fogjuk. Éppen azért, mert a kerék
most, századunkban visszatér az organikus formához, igen könnyen megérthetjük, hogy a
primitív ember hogyan „találta” fel azt. Minden mozgásban lévő teremtmény egy kerék, azért,
mert a mozgás ismétlődésében van egy ciklikus és körszerű elv. így például az írástudó
társadalmak dallamai ismételhető ciklusok. Az írni-olvasni nem tudó népek zenéjének
azonban nincsenek ilyen ismétlődő ciklusai és absztrakt formájú dallamai. Egy találmány
tulajdonképpen a tér egyik formájából a másikba történő átalakítás.
Giedion szentel bizonyos teret a francia fiziológus, Etienne Jules Morey (1830-1904)
munkájának, aki egy miográfot szerkesztett az izmok mozgásainak rögzítésére. „Morey
tudatosan visszatekint Descartes-ra, de ahelyett, hogy grafikailag reprezentálná a szakaszokat,
az organikus mozdulatot alakítja át grafikai formává.” (19. o.)

Az alfabetikus és elektronikus kultúra XX. századi találkozása döntő szerepet ad a

nyomtatott szónak az Afrika mélyéhez való visszatérés megállításában
Az ábécé feltalálása, éppúgy, mint a keréké, a terek komplex, szerves kölcsönhatásainak
egyetlen térbe való átültetése vagy egyszerűsítése volt. A fonetikus ábécé az összes érzék
együttes használatát – ami a szóbeli nyelvhasználat jellemzője – egy pusztán vizuális
jelrendszerre redukálta. Manapság az ilyen változás véghezvihető előre és hátra is, különböző
térbeli formák által, amelyeket „kommunikációs médiumoknak” nevezünk. De mindegyik
ilyen térnek megvan a maga sajátos tulajdonsága, és ennek megfelelő sajátos hatással van az
érzékeinkre vagy a tereinkre.
Manapság azért könnyű megérteni az ábécé feltalálását, mert mint A. N. Whitehead
bemutatta Science and the Modern World című művében (Tudomány és modern világ, 141.
o.), a XIX. század nagy felfedezése a felfedezés metódusa volt:

A XIX. század legnagyobb felfedezése a felfedezés módszerének a felfedezése volt. Új módszer kelt életre.
Ahhoz, hogy korunkat megértsük, a változások minden részletétől eltekinthetünk, mint például a vasutaktól, a
távírótól, a rádiótól, a szövőgépektől, a szintetikus festékektől. Magára a módszerre kell koncentrálnunk: ez az
igazi újítás, mely a régi kultúra alapjait darabokra törte... Az új metódus egyik eleme éppen annak a felfedezése,
hogy miként kell hidat verni a tudományos elgondolások és a végső produktum között. Ez a nehézségekkel
szembeni fegyelmezett támadás eljárása.

A feltalálás – az invenció – metódusa, ahogy Edgar Poe bemutatta A műalkotás

filozófiájában (Philosophy of Composition) egyszerűen a következő: vagy a probléma
megoldása, vagy a szándékunk szerinti eredmény felől kell elindulnunk. Innen lépésről
lépésre visszafelé haladunk addig a pontig, ahonnan újra elindulhatunk, hogy eljussunk a
megoldáshoz vagy az eredményhez. Ilyen a detektívregény metódusa, a szimbolista
költeményé és a modern tudományé is. Azonban a XX. századnak van egy lépése ezen az
eljáráson túl, amely szükséges ahhoz, hogy megértsük az olyan formák eredetét és működését,
mint a kerék vagy az ábécé. És az a lépés nem a produktumtól a kiindulási ponthoz való
visszatérés, hanem a végső produktumtól elszigetelt folyamatnak a követése. A folyamat
lényegének a követése adja meg az egyedüli eszközt ahhoz, hogy a folyamat eredményétől – a
pszichoanalízisben például a neurózistól vagy a pszichózistól – eltekinthessünk.
Ennek a könyvnek az a célja, hogy az alfabetikus kultúráknak mindenekelőtt a nyomtatási
fázisát tanulmányozza. A nyomtatási fázis azonban mára szembetalálkozott az elektronikus
világ új organikus és biológiai formáival. Azaz a nyomtatási fázis mostani igencsak kifejlett
formájában összegabalyodott az elektrobiológiai elemmel, miként ezt de Chardin kifejtette. És
a kultúra jellegének ez a visszaváltozása teszi korunkat az írástudatlan kultúrákhoz hasonlatos
természetűvé. Most már nincs nehézségünk a bennszülött vagy írni-olvasni nem tudó
tapasztalás megértésében, egyszerűen azért, mert kultúránkban ugyanezt elektronikusan újra
létrehoztuk. Mindazonáltal a posztliteralitás a kölcsönös függésnek a preliteralitástól
eltérő formája. így az alfabetikus technológia korábbi fázisaival kapcsolatos fejtegetéseim
jelentőséggel bírnak a Gutenberg-kor megértése szempontjából.
Colin Cherrynek ezt kellett mondania a korai írásbeliségről:

A szóbeli és írott nyelvek részletes története irreleváns jelen témánk szempontjából, de vannak benne olyan
dolgok, amelyek kiindulópontként szolgálhatnak. A mediterrán civilizációk írása képírás vagy „logografikus”
írás volt: egyszerű képeket használtak tárgyak, sőt asszociációk révén fogalmak, cselekvések, nevek stb.
megjelenítésére. Ezután következett a sokkal fontosabb fázis, a fonetikus írás kifejlődése, amelyben az írásjelek
a hangokat reprezentálták. Az idő haladtával a véső-, ecset vagy nádhasználat nehézségei a képek formálisabb
szimbólumokra való redukcióját váltották ki, s ennek során a fonetikus írás magán- és mássalhangzók
csoportjára tagolódó két-három tucatnyi alfabetikus betűre egyszerűsödött.
Az egyiptomi hieroglifákban a legtökéletesebb példáját találjuk annak, amit ma nyelvi és jelrendszeri
redundanciának neveznek. A Rosetta-kő megfejtésének egyik nehézsége abból adódott, hogy a poliszillabikus,
többszótagú szavak szótagjait több közkeletű írásjellel is leírták, azért, hogy a szót biztosan megértsék. (A betű
szerinti átírás az angolban dadogás hatását keltené.) Másfelől a sémi nyelvek a redundancia korai felismerését
mutatják. A régi héber írásban nem volt magánhangzó; a modern héber írásban sincs, kivéve a
gyermekkönyveket. Sok más régi írásrendszerben sincs magánhangzó. Az ószláv egy lépéssel tovább ment a
sűrítésben: a vallási szövegekben a közkeletű szavakat néhány betűre rövidítették, hasonlóan a mi mai
rövidítéseinkhez, mint pl. a kg, valamint a betűszók terjedő használata, mint USA, Unesco, O.K.

Nem a redundancia elkerülése a kulcs a fonetikus ábécéhez, illetve az egyénre és a

társadalomra gyakorolt hatásához. A „redundancia” „tartalmi” fogalom, s az alfabetikus
technológia hozadéka. Azaz bármilyen fonetikus írás a beszéd vizuális kódja. A beszéd a
fonetikus írás „tartalma”. De nem minden írásnak a beszéd a tartalma. Az írás piktografikus és
ideografikus variációi a Gestaltok, vagy a különféle személyes vagy társadalmi szituációk
rögzítései. Valójában jó fogalmat alkothatunk az írás nem alfabetikus formájáról az olyan
modern matematikai képletekből, mint Ε = mc2, vagy a régi görög és római „retorikai
alakzatokból”. Az ilyen képleteknek vagy alakzatoknak nincs tartalmuk, van viszont
szerkezetük, mint egy önálló dallamnak, amely felidézi a maga világát. A retorika alakzatai az
elme megnyilvánulásai, mint a hiperbola vagy az irónia, a litotész (túlzó kicsinyítés) vagy a
hasonlat, vagy éppen a paranomasia (szójáték). A képírás minden fajtája balett, amelynek
figurái jólesőn simogatják a szóképek s a kifejezés hallási, tapintási gazdagsága iránti modern
elfogultságunkat, sokkal inkább, mint a kopár, elvont alfabetikus forma. Hasznos lenne ma, ha
a gyermekeknek sok kínai ideogrammát és egyiptomi hieroglifát tanítanának meg, hogy
jobban értékeljék az ábécénket.
Colin Cherry figyelmét ugyanakkor elkerüli ábécénknek az az egyedülálló tulajdonsága,
hogy nemcsak a látást és a hangot választja el egymástól, hanem a jelentést is a betűk által
jelölt hangtól, aminek eredményeként a jelentés nélküli betűk jelentés nélküli hangokat
jelölnek. Amíg a látás vagy a hang bármilyen jelentést hordoz, a vizuális és a többi érzék
közötti szakadás nem lehet teljes, mint ahogy a fonetikus ábécén kívül az összes többi
írásrendszerben nem is az.

Az olvasás és a helyesírás reformkísérletei iránti általános érdeklődés a vizuálistól az

auditív felé irányít
Érdekes, hogy manapság növekvő nyugtalanság tapasztalható érzékeinknek az ábécé
hatására bekövetkezett elkülönülése miatt. A következő oldalon mintát mutatunk be egy
közelmúltbeli, új ábécé megteremtésére irányuló kísérletből, amely helyreállítaná írásunk
fonetikus jellegét. A leginkább figyelemreméltó dolog ebben a mintában az, hogy szövegileg
tapinthatóan egy régi kézirat tulajdonságaival rendelkezik. Abbeli szándékunkban, hogy
újrateremtsük érzékeink kölcsönhatásának valamelyes egységét, a régi kéziratok formája
irányában tapogatódzunk, mely kéziratokat hangosan kellett felolvasni, ha el akarták olvasni
őket. Emellett az extrém fejlemény mellett vannak új kezdeményezések az olvasás
felgyorsítására. Ezek arra tanítanak, miként mozgassuk szemünket az oldalon, hogy elkerüljük
a szemünk balról jobbra cikázását szükségképpen kísérő verbalizá-ciót és a csökevényes
gégemozgást, amelyek azt a mentális hangosfilmet hozzák létre, amelyet olvasásnak
nevezünk.
A fonetikus betűkkel foglalkozó leginkább megbízható munka David Diringer The
Alphabet című könyve. így kezdi történetét (37. o.):

Az ábécé a legkésőbben létrejött, legfejlettebb, legmegfelelőbb és legkönnyebben alkalmazható írásrendszer.

Az alfabetikus írást a civilizált emberiség mára egyetemesen alkalmazza: használatát gyermekkorban könnyen
elsajátítják. Óriási előnye van, magától értetődően, a betűk használatának, amelyek egyes hangokat
reprezentálnak, s nem gondolatokat vagy szótagokat; egy sinológus sem ismeri a mintegy 80 000 kínai
szimbólumot, de éppúgy nem igazán könnyű mesterien bánni a 9000 vagy ekörüli szimbólummal, amennyit
valójában használnak a kínai tudósok. Mennyivel egyszerűbb csupán 22, 24 vagy 26 jelet használni! Az ábécét
ezenkívül nagyobb nehézség nélkül lehet az egyik nyelvből a másikba áttenni; ugyanazt az ábécét használják az
angol, francia, olasz, német, spanyol, török, lengyel, holland, cseh, horvát, walesi, finn, magyar és más nyelvek,
s ez az ábécé a hajdan használt héber, föníciai, arameus, görög, etruszk és római ábécéből alakult ki.
Hála az ábécé egyszerűségének, az írás nagyon általánossá vált, többé már nem a papi vagy más kiváltságos
osztály többé-kevésbé kizárólagos tulajdona, mint Egyiptomban vagy Mezopotámiában vagy Kínában volt. A
műveltség nagyrészt az írás-olvasás függvénye lett, és mindenki számára elérhetővé vált. Az a tény, hogy az
alfabetikus írás fennmaradt aránylag kis változásokkal három és fél évezreden át, a nyomtatás és írógép
bevezetése s a gyorsírás széles körű használatának ellenére is, a legfőbb bizonyítéka annak, hogy az egész
modern világ szükségletét képes kielégíteni. Ez az egyszerűsége, rugalmassága és alkalmassága biztosította az
ábécé diadalát az egyéb írásrendszerek felett.

Az alfabetikus írás és eredete önmagában is érdekes történet; a kutatásnak egy új területét

kínálja, amelyet az amerikai tudósok „alfabetológiának” kezdenek nevezni. Nincs még egy
írásrendszer, aminek olyannyira kiterjedt, sokrétű és érdekes története lenne.

1. ábra (New York Times 1961. július 20.)

Új, 43 egységből álló ábécé. Ez egy oldal „A segítő Jézus” című műből, amelyet Nagy-Britanniában
nyomtattak kísérletileg kibővített latin ábécével. Az ábécé jórészt a kiejtésen alapul, tartalmazza a hagyományos
betűket, a q és az χ kivételével, továbbá 19 új betűt. Nincsenek benne nagybetűk. Ebben a rendszerben az ο betű
változatlanul a long szóban megfelelőnek hangzik, de az ago-t agoe-nak írják, az ο és e összekapcsolásával.
Másik új betű a megfordított z, mely úgy hangzik, mint a frees-ben. A hagyományos s-t olyan szavakban
használják, mint a see. További új betű az l és e összetűzése, olyan szavaknál, mint blind, illetve az ο és az u
összekapcsolása olyan szavakban, mint a flowers, és az összefűzött két o. Szeptemberben mintegy 1000 angol
gyerek kezdi meg az olvasás tanulását ezzel a fonetikus ábécével.
 Diringer megfigyelése, hogy az ábécét „mára a civilizált emberiség egyetemesen
alkalmazza”, egy kissé tautologikus, minthogy egyedül az ábécé révén törzstelenítette vagy
individualizálta magát az ember a „civilizációba”. Kultúrák messze a civilizáció fölé tudnak
emelkedni művészi tekintetben, de a fonetikus ábécé nélkül törzsiek maradnak, mint a kínai
vagy a japán. Hangsúlyoznom kell, hogy az én figyelmem az érzékek elkülönülésének a
folyamatára irányul, amely révén végbement az ember törzstelenítése. Hogy vajon egy ilyen
személyes elvonatkoztatás vagy társadalmi törzstelenítés „jó dolog-e”, azt nem az egyes
embernek kell eldöntenie. De a folyamat felismerése kiszabadítja az ügyet abból a gőzölgő
erkölcsi ködből, amely most elborítja.

Az ábécé a kultúrák agresszív és harcos bekebelezoje és átalakítója, amint azt először

Harold Innis mutatta ki
Diringer egy másik, kommentárt érdemlő megfigyelése az, hogy minden nép által
elfogadható az a technika, amely a betűket az „egyes hangok jelölésére használja a fogalmak
és szótagok jelölése helyett”. Ez másképpen mondva azt jelenti, hogy minden ábécével bíró
társadalom le tud fordítani minden közeli kultúrát saját ábécéjére. De ez egyirányú folyamat.
A nem alfabetikus kultúra nem vehet át egy alfabetikus kultúrát: az ábécét nem lehet
asszimilálni; az alfabetikus kultúra csak felszámolni vagy korlátozni tud. Azonban az
elektronikus korban valószínűleg felfedeztük az ábécétechnológia határait. Immár nem tűnik
különösnek, hogy az olyan népek, mint a görögök vagy rómaiak, amelyek jártasak voltak az
ábécében, ösztönzést éreztek a hódításra és a távolból való szervezésre. Harold Innis volt az
első, aki az Empire and Communications-ban ezzel a témával foglalkozott, és részletesen
kifejtette a Kadmosz-mítosz egyszerű igazságát. Kadmosz görög király, aki a fonetikus ábécét
bevezette Görögországban, állítólag a sárkány fogait vetette el a földbe, és azok mint
fegyveresek keltek ki. (A sárkány fogai a régi hieroglifikus formákra utalhatnak.) Innis azt is
elmagyarázta, hogy a nyomtatás miért eredményez nacionalizmust és nem törzsiséget,
továbbá árrendszereket és piacokat – mert ez utóbbiak nem is létezhetnek nyomtatás nélkül.
Röviden szólva, Harold Innis volt az első, aki felfedezte a változásnak azt a folyamatát, amely
a médiumok technológiájának formáiban rejtezik. A jelen könyv az ő művének magyarázó
lábjegyzete.
Diringer az ábécét tekintve egy dolgot szögez le nyomatékosan. Azt, hogy nem számít,
hogyan és miként hozták létre:

Mindenesetre el kell mondani, hogy a felfedezés nagy teljesítménye nem a jelek megalkotása volt. A nagy
teljesítmény a tisztán alfabetikus rendszer alkalmazása, amelyben minden hangnak egy jel felel meg.
Bármennyire egyszerűnek tetszik is nekünk ez most, ennek a vívmánynak a felfedezője vagy felfedezői az
emberiség legnagyobb jótevői közé tartoznak. A világon egyetlen más nép sem volt képes kifejleszteni igazi
alfabetikus írást. Egyiptom, Mezopotámia, Kréta, Kis-Ázsia, az Indus völgye, Kína, Közép-Amerika többé-
kevésbé civilizált népei az írás történetében elértek egy viszonylag fejlett fokozatot, de az nem haladt túl egy
átmeneti fokon. Néhányan (a régi ciprusiak, japánok és mások) kifejlesztették a szótagírást. De egyedül a szíriai-
palesztinai sémiták szülték meg azt a zsenit, aki megalkotta az alfabetikus írást, amelyből minden múlt- és
jelenkori ábécé kifejlődött.
Minden fontos civilizáció megváltoztatja az írást, és az idő azt még néhány rokona számára is eléggé
felismerhetetlenné teheti. Így a brahmi, India nagy ős-írása, a koreai ábécé, a mongol írások ugyanabból a
forrásból erednek, mint a görög, a latin, a rovásírás, a héber, az arab, az orosz ábécé, bár a nem szakember
számára gyakorlatilag lehetetlen a köztük ténylegesen meglevő hasonlatosságot felfedezni. (216-217. o.)

A jelentés nélküli jelet a jelentés nélküli hanghoz kapcsolva építettük fel a nyugati ember
alakját és szellemét. Vállalkozásunk következő lépése az lesz, hogy felvázoljuk az ábécének
az ókori és középkori világ kéziratos kultúrájára gyakorolt hatását. Ennek áttekintése után
sokkal közelebbről fogjuk látni azt a változást, amelyet a nyomdagép idézett elő az
alfabetikus kultúrában.
 A homéroszi hős tudathasadást szenvedett, ahogy felvette az egyéni egót
E. H. Gombrich ezt írja az Art and Illusion-ban (116. ο.):

Ha egy rövid formulában kellene összefoglalnom a legutóbbi fejezetet, az így szólna: „a létrehozás megelőzi
az illeszkedést”. Mielőtt a művész a látható világ képét akarta volna megalkotni, önmagukért való dolgokat
szeretett volna létrehozni... Az a hév, amellyel Platón leleplezi ezt a trükköt, emlékezetünkbe idézi azt a nagy
jelentőségű tényt, hogy Platón idejében a mimézisz új keletű találmány volt. Sok kritikus van manapság, aki
ilyen vagy olyan okból egyetért az ellenszenvével, de még ők is elismerik, hogy kevés izgalmasabb és
látványosabb korszak létezik a művészettörténetben, mint a görög szobrászat és festészet ébredése a VI. század
és Platón ifjúságának ideje között, a Kr. e. V. század vége felé.

Étienne Gilson sokat tesz a létrehozás és az illeszkedés megkülönböztetése érdekében a

Painting and Reality (Festészet és valóság) című munkájában. És habár Giottóig a festmény
egy tárgy volt, Giottótói Cézanne-ig a festmény a dolgok ábrázolása lett. Lásd művének VIII.
fejezetét, az Imitation and Creation-t (Utánzás és alkotás).
Megvolt persze ugyanaz a fejlődés a költészetben és a prózában is az ábrázolás és a lineáris
elbeszélés irányában, amint azt látni fogjuk. De ami ennek a folyamatnak a megértéséhez
lényeges, az az, hogy a mimézisz – platóni (nem arisztotelészi) értelmében – szükségszerű
következménye a vizualitás ki szakításának az érzékek hallási-tapintási kölcsönhatásával
együtt járó természetes hálózatából. Ez az a folyamat, amelyet a fonetikus írásbeliség élménye
visz véghez, amely átemeli a társadalmakat a szakrális vagy kozmikus tér és idő világából a
civilizált és pragmatikus ember profán terébe és világába. Ez a témája Mircea Eliade
könyvének, A szent és profán-nak (The Sacred and the Profane).
A The Greeks and the Irrational (A görögök és az irracionalitás) című könyvében E. R.
Dodds a homéroszi hősök érzelmi ingatagságát és szenvedélyeit tárgyalja. „És
megkérdezhetjük magunktól, hogy egy olyan civilizált, tisztán látó és racionális nép, mint a
jónok, miért nem távolították el nemzeti epikájukból ezt a primitív múlthoz való kapcsolódást
éppúgy, mint ahogy megszabadultak a halálfélelemtől...” (13. ο.) Α következő oldalon írottak
különösen hasznosak számunkra:

„Önnön magatartása... idegen lett számára. Nem tudja megérteni. Nem tekinti a saját egója részének.” Ez
teljesen helytálló megfigyelés, és fontosságát néhány olyan jelenség tekintetében, amellyel foglalkozunk, azt
hiszem, nem lehet kétségbe vonni. Úgy vélem, Nilssonnak is igaza van, mikor azt tartja, hogy az ilyen fajta
élmények – más elemekkel együtt, mint amilyen a védelmező istennők minoszi tradíciója – szerepet játszottak a
fizikai beavatkozás szerkezetének kialakításában, amelyhez Homérosz mindegyre folyamodik, a mi fogalmaink
szerint gyakorta szükségtelenül. Mi szükségtelennek találjuk ezeket a beavatkozásokat, mert számunkra úgy
tűnik, hogy az isteni működés sok esetben nem tesz egyebet, mint megismétli a természetes pszichológiai
folyamat eredményét. De nem kellene e helyett azt mondanunk, hogy az isteni gépezet „másolatot készít” a
pszichikai beavatkozásról – szóval azt határozott képszerű formában mutatja be? Ez nem volt felesleges, mert
csak ilyen módon lehetett azt a hallgatók képzelete számára megeleveníteni. A homéroszi költők még nem
rendelkeztek a nyelv azon kifinomultságával, amelyre szükségük lett volna ahhoz, hogy kielégítően
„közvetítsenek” egy tisztán pszichológiai csodát. Mi sem természetesebb annál, hogy nekik előbb ki kellett
egészíteniük, később pedig helyettesíteniük kellett az olyan régi, unalmas és elcsépelt formulákat, mint |éilos
έμβαλβ θυμό, amikor az istent fizikailag színre léptették, aki kedvencét élőszóval buzdította. Mennyivel
elevenebb egy csupán belső figyelmeztetésnél az Iliász I. énekének híres jelenete, amint Athéné Akhilleuszt a
hajánál fogva cibálja, és figyelmezteti, hogy ne támadja Agamemnónt. De őt csak Akhilleusz látja: „nem látta a
többi”. Ez egy nyilvánvaló célzás arra, hogy az istennő csak egy belső figyelmeztetés kivetítése, képszerű
kifejezése – egy figyelmeztetés, amelyet Akhilleusz csak egy ilyen tétova mondással írhatott volna le: ενέπνευσε
φρεσί δαίμων-. Úgy gondolom, hogy általában a belső figyelmeztetés, hatalom hirtelen és megmagyarázhatatlan
érzékelése, vagy az ítélőképességnek hirtelen és megmagyarázhatatlan elvesztése az a csíra, amelyből a „deus ex
machina” kisarjad.

A hős hasadt lelkű emberré válik, ahogy az egyéni ego birtoklása felé halad. És a
„hasadás” az olyan komplex szituációk képszerűsített mintáiban vagy „machináiban”
nyilvánult meg, amilyeneket a törzsi-hallási ember nem próbált vizualizálni. Más szóval a
törzstelenítés, az individualizálás és a képszerűsítés egy és ugyanaz. A mágikus módozat
olyan arányban tűnik el, ahogy a belső események vizuálisan megnyilvánulnak. De az ilyen
megnyilvánulások a komplex viszonyok redukciójával és torzulásával is járnak, amikor ezek a
komplex viszonyok valamennyi érzék egyidejű kölcsönhatásába beágyazottan léteztek.
A mimézisz Platón számára természetesen az ábrázolás változatait, különösképpen annak
vizuális változatát jelentette. A Poétika negyedik fejezetében Arisztotelész a miméziszt egész
észlelő és ismeretelméleti világának középpontjává tette, nem korlátozva azt egyetlen érzékre.
De az írásbeliség első megjelenését és ennek következményeként a többi érzéktől elvont
vizualitást Platón a lételméleti tudatosság csökkenésének vagy a Létezés
megszegényédesének tekintette. Bergson valahol azt kérdezi, hogyan tudhatnánk meg, ha
valamilyen tényező a világon minden esemény gyorsaságát megkétszerezné? Egészen
egyszerűen, válaszolta. Sokat veszítenénk az élmény gazdagságából. Ilyesfajta lehetett Platón
beállítottsága is az írásbeliség és a vizuális mimézisz iránt.
Gombrich a Művészet és illúzió 10. fejezetét a vizuális mimézisszel kapcsolatban egy
további megjegyzéssel kezdi:
A legutóbbi fejezet visszavezette ezt a tanulmányt ahhoz a régi igazsághoz, hogy a külső megnyilvánulások
felfedezése nem annyira a természet gondos megfigyelésének eredménye, mint inkább a képszerű hatások
felfedezéséé volt. Azt hiszem, hogy a régi írók, akiket a szakadatlan csodálat érzésével töltött el az, hogy az
ember képes a szemet becsapni, közelebb kerültek ennek a teljesítménynek a megértéséhez, mint sok későbbi
kritikus... de ha elvetjük Berkeley látáselméletét, amely szerint mi egy lapos felületet „látunk”, a tapintási teret
viszont „felépítjük”, akkor talán megszabadíthatjuk a művészettörténetet térbűvöletétől, és más
teljesítményeket helyezhetünk középpontba, például a fény és textúra szuggesztióját vagy az arckifejezés
mesteri voltát.

Berkeley 1709-es művét, az Értekezés a látás új elméletéről-t (New Theory of Vision)

mostanában kedvelik az érzékelési életünkkel foglalkozó pszichológusok. De Berkeley félt
attól, hogy Descartes-ot és Newtont elutasítsa, akik teljesen elvonatkoztatták a vizuális
érzéket a többi érzékkel való kölcsönhatásától. Ugyanakkor a látási érzéknek a hallási-
tapintási komplexum javára történő háttérbe szorítása eredményezi a törzsi társadalmak
torzulásait, a jazz alakzatait vagy a primitív művészet utánzását, ami ránk szabadult a
rádióval, de ebben nem csak a rádió a „bűnös”.17
Gombrichnak nemcsak megvan minden fontos információja a képszerű közlés gyökereiről,
hanem ismeri az összes valódi nehézséget is. Művészet és illúzió-ját a következő
megjegyzéssel fejezi be:
Itt van végre a görög festészet története, ahogy azt a kerámia révén követhetjük. Ez mutatja
a perspektíva felfedezését és a tér feletti győzelmét az V. század elején, és a fényét a IV.-
ben... Emmanuel Loewy a XIX-XX. század fordulóján elsőként vázolt fel elméletet a görög
művészet természetábrázolásáról, kiemelve, hogy az elsődleges megközelítés fogalmi volt,
majd ezt igazították hozzá fokozatosan a természetes megjelenési formákhoz... De ez
önmagában nagyon keveset mond. Például arról, hogy ez a folyamat aránylag miért oly későn
kezdődött meg az emberiség történetében? Ebben a tekintetben a mi nézőpontunk nagyon
sokat változott. A görögök számára az archaikus periódus képviselte a történelem hajnalát, és
a klasszikus tudás nem mindig rázta le ezt az örökséget. Ebből a nézőpontból egészen
természetesnek tetszett, hogy a művészetnek a primitív módozatból való kiemelkedése egybe
kellett essen mindazon más aktivitások kialakulásával, amelyek a társadalomtudományok és a
művészet kutatója számára a civilizációhoz tartoznak: a filozófia, a tudomány és a dramatikus
költészet kifejlődésével.

17
Georg von Békésy cikke: Similarities between Hearing and Skin Sensations (A hallás- és bőrérzékelés hasonlóságai) – Psychological
Review 1959. jan. 1-22. ο. megadja annak a magyarázatát, hogy miért nem tud egy érzék elszigeteltségben működni, s miért nem maradhat
változatlan, ha a többi érzék működik és ingerek érik.
 A görögök világa megmutatja, miért nem érdekelhetik a vizuális
megjelenítések az embereket az ábécé technikájának elsajátítása előtt
A „természetes jelenségek” ábrázolásának felfedezése eléggé rendkívüli s így szinte
felfoghatatlan az írni-olvasni nem tudók számára, és mindmáig bizonyos szellembeli
zavarodottságot okoz. Mert a realitásnak ugyanazok a torzulásai, amelyeket mi az elvont
vizuális észlelési szokásainkkal társítunk, a matematikát, a tudományt, továbbá a logika és a
költészet verbalizációs eljárásait is elárasztották. A nem-euklideszi geometriával, a
szimbolikus (matematikai) logikával és a szimbolista költészettel a XIX. század során
ugyanez a felfedezés megismétlődött. Más szóval: az élmény egysíkú, lineáris, vizuális és
szekvenciális kodifikálása igen konvencionális és korlátozott. Fennáll annak a veszélye, hogy
mindez a nyugati tapasztalatokat ma minden területen félresöpörheti. Régóta hozzászoktunk
ahhoz, hogy dicsérjük a görögöket a vizuális rend felfedezéséért a szobrászatban,
festészetben, tudományban éppúgy, mint a filozófiában, irodalomban és politikában. De
manapság, miután megtanultuk, hogyan játsszunk külön-külön elszigetelt érzékeinkkel, a
tudósok ferde szemmel néznek a görögökre kishitűségükért: „Miként mindig leszögeztem,
bármiről legyen is szó, mindig nyilvánvalóvá válik, hogy a görög művészet és a görög
geometria ugyanazokon a tapintási-muszkuláris érzéki intuíciókon alapult, s hogy fejlődésük
sok tekintetben azonos vonalon haladt, korlátaik pedig éppen ezekben az intuíciókban
gyökereztek.”18
A megismerés vizuális összetevői iránti mai erős érdeklődés szemszögéből tekintve a
görög világ tartózkodó és puhatolódzó volt. De nem volt az alfabetikus technológia kézirati
fázisában semmi, ami elég erős lett volna ahhoz, hogy a vizuális formát teljesen elválassza a
tapintásitól. Még a római írásnak sem volt meg ez az ereje. Erre csak a teljesen egyforma és
megismételhető betű tömeggyártásának megtapasztalását követően kerülhetett sor, mikor is
bekövetkezett ezeknek az érzékeknek a hasadása, és a vizuális dimenzió leszakadt a többi
érzékről.
Oswald Spengler A nyugat alkonyában (Der Untergang des Abendlandes, 161. ο.)
megállapítva a vizuális, nyugati szemlélet felszámolását az új fizikában, törzsbeli jókedvvel
köszönti a régen látotthoz való visszatérést:

Miután már most a pont téreleme azt a végső optikai jellegét is elvesztette, hogy mint koordináták
metszéspontja egy szemléletileg elképzelhető rendszerben helyezkedjen el, s immáron három független szám
csoportjaként határozták meg, többé már semmiféle benső akadálya sem volt annak, hogy a „3”-as számot az
általános n-nel helyettesítsék. A dimenzió fogalma úgyszólván saját ellentétébe fordul át; mérőszámokkal
immáron nem egy számnak valamely rendszerben elfoglalt helyére vonatkozó optikai tulajdonságait jelölik,
hanem a korlátlan számú dimenzió valamely számcsoport tökéletesen elvont tulajdonságait jeleníti meg. (Juhász
Anikó és Csejtei Dezső fordítása)

A „tökéletesen elvont” a nem-vizuális hallási-érintési dimenziók rezonáló együtthatását

jelenti, amely által az elektromosságnak és különösen a rádiónak kell újrateremtenie azt, amit
Conrad „Afrika mélyének” nevezett a nyugati tapasztalás számára.
Úgy tűnne, hogy az egyik vagy másik érzékünk mechanikai kiterjesztése, mint amilyen a
fonetikus írás, a teljes érzékelés kaleidoszkópjának egyfajta megrázkódtatásaként hat. A
meglévő alkotóelemek új kombinációi vagy arányai tűnnek fel, és a lehetséges alakzatok új
mozaikképe jelenik meg. Azt, hogy az érzékarányoknak ilyen változása a külső technológia
minden módosulásának esetében bekövetkezik, manapság könnyű belátni. Miért nem vették
észre ezt korábban? Talán mert az ilyen eltolódások a múltban valahogy fokozatosan történtek
meg. Most az új technológiák sorozatait éljük át még egyéni létünk világában is, és emellett
megvannak az eszközeink sok más kultúra megfigyelésére, így csak nagyfokú
figyelmetlenség esetén maradna rejtve az információk új médiumainak szerepe érzékeink
18
Ivins: Art and Geometry, 59. ο.
helyzetének és viszonyainak megváltoztatásában.
Kizárólag önnön tájékozódásunk végett is hasznos lehet összevetni és oppozícióba állítani
egyfelől az írásbeliséget frissiben elsajátított görög világ irodalmának és művészetének
néhány példáját, másfelől az írni-olvasni nem tudók világát.
Fontos azonban tudatában lennünk annak, hogy a rómaiak meghaladták a görögöket a
vizuális tulajdonságok ismeretében:

Lucretius soha nem beszélt az ábrázolási mód problémáiról, ezek nem is érdekelték. Mindazonáltal az ő
leírásai a tisztán optikai jelenségekről jelentősen túllépnek Eukleidész óvatos megfigyelésein. Az övé nem egy
szétterjedő látási kúp, hanem éppen ellenkezőleg, egy látszólag összehúzódó, zsugorodó kúp tökéletes leírása.
Azok az elgondolások, amelyeket Lucretius negyedszázaddal a „De Architectura” megírása előtt kifejt, optikai
megfelelői a perspektíva rendszerének, amelyet Vitruvius ír le.19

A rómaiak ugyanígy túltettek a görögökön a cselekvő élet, az alkalmazott tudás és az élet

több rétegének lineáris megszervezése iránti elkötelezettségük tekintetében is. A művészetben
ez az elkötelezettség abban nyilvánult meg, hogy sík felületeket egymás mögé helyeztek
annak érdekében, hogy a ferde, rézsútos eltolódás térhatást idézzen elő. Van azonban John
White-nak egy olyan megfigyelése (The Birth and Rebirth of Pictorial Space, 237. ο. Α festői
tér születése és újjászületése), amely különösen becses módon világítja meg a görög narratíva
legmeglepőbb tulajdonságait: „Minden forma egy síkban van. Minden mozgás egyirányú.”
Művében, amelyet teljesen a vizualitásnak a többi érzék feletti győzelmének szentelt, White
megvizsgálja az ókori és a későbbi idők térszervezését. „Az egyszerű térbeli minták, amelyek
először a régi vázák finom, görbülő felületein jelennek meg, látszólag nem tanúskodnak
kidolgozott teoretikus szerkesztésről. Önmagukban nem serkentenek vizsgálódásra a
perspektívarendszerek természetének tekintetében; ha léteztek is ilyen rendszerek, ezek nem
tükröződnek fennmaradt munkában.” (270. o.)

A görög nézőpont mind a művészetben, mind az időrend tekintetében kevéssé közös a

miénkkel, de nagyon hasonló a középkorihoz
White nézete az, hogy bár a perspektíva bizonyos jellemzői megjelennek az ókorban, de
nem keltenek figyelmet. A perspektíva a reneszánszban vált egy fix szemszögnek nevezett
elismert technikává. Az ilyesféle, egyéni beállítódásra való törekvés – amely általános a
nyomtatási kultúrában – a kéziratos kultúrát nem érdekelte. Az individualizmus és
nacionalizmus dinamikája csupán lappangott az írástudói gyakorlatban. Mert az írástudó
erősen tapintási jellegű produktumában az olvasója nem talált eszközt arra, hogy elválassza a
vizuális dimenziót a hallási-tapintási komplexumtól, mint ahogy a XVI. és XVII. század
olvasója ezt megtette. Amit Bemard von Groningen mond a görög időérzékelésről szóló
tanulmányában (In the Grip of the Past – A múlt megragadásában), abból sok minden igen
hasznos annak megértéséhez, milyen hatással volt a vizuális egyoldalúság az időérzékre. Mint
ez várható, a kronológiai rendnek és az események egyirányú folyamatának új keletű görög
fogalma csak külső burka volt a szimultán idő régebbi mitikus és kozmikus fogalmának,
amely általános minden írni-olvasni nem tudó közösségben. Van Groningen megjegyzi (17.
o.): „A görögök gyakran hivatkoznak a múltra, és ezáltal a kérdéses tárgyat a kronológia
fogalmához kötik. De mihelyt a tárgy igazi értelme iránt érdeklődünk, világossá válik, hogy a
gondolat nem időbe ágyazottan, hanem általános értelemben használatos.”
Az időre vonatkoztatva ez olyan, mint egy fix nézőpont vagy távlatpont nélküli
skurcábrázolás. És ténylegesen ez volt a görög vizuális absztrakció állapota. Van Groningen
szerint valamelyest hasonló módon érvel Hérodotosz is, miután „megszabadította magát a
mítosztól és a mitikus találgatásoktól”, szándékot mutatva arra, hogy „a múltat a jelennek
19
John White: The Birth und Rebirth of Pictorial Space, 257. ο.
vagy mindenesetre a fejlődés későbbi fázisának magyarázataként használja” (26. ο.). Α
kronologikus sorrendnek az efféle vizualizálása ismeretlen az orális társadalmakban, mint
ahogy most, az információmozgás elektronikus korában sem bír jelentőséggel. A „narratív
vonal” az irodalomban ugyanúgy közvetlenül tár fel, mint a festészeti vagy szobrászati vonal.
Pontosan megmutatja, hogy a leválasztott vizuális elem milyen messze távolodott el a többi
érzéktől. Erich Auerbach20 megerősíti, hogy a görög fejlődés minden tekintetben úgy jelent
meg az irodalomban, ahogy a többi művészetben. így Homérosz Akhilleusza és Odüsszeusza
tökéletes függőleges síkban kerül előadásra „teljesen külsődleges leírásokkal, egyöntetű
megvilágítással, folytatólagos kapcsolatokkal, szabad kifejezéssel; minden esemény az
előtérben játszódik, félreérthetetlen szándékok bemutatásával, a történelmi fejlődések és
pszichológiai perspektíva néhány elemével kiegészítve...”
A vizuális tesz mindent explicitté, egyöntetűvé és folyamatossá a festészetben,
költészetben, logikában, történelemben. A nem írásbeli módozatok implicitek, szimultánok és
nem folyamatosak, a primitív múltban csakúgy, mint az elektronikus jelenben; ezt Joyce
„eins a térben”-nek nevezte.
Van Groningen a kronológia új vizuális és szekvenciális fogalmát összefüggésbe hozza „a
tudományos érzék görögországi ébredésével”, amely csakugyan törekszik a tények pontos
megfigyelésére, de még ennél is jobban a magyarázatukra és az őket előidéző okok
feltárására. Az „oksági viszonyoknak” ez a vizuális fogalma a newtoni fizikában fejeződik ki
szélsőséges formában. Sir Edmund Whittaker írja a Space and Spirt-ben (86. ο.):

A newtonizmus, miként az arisztotelianizmus is az események egymással való kapcsolatainak a követésével

próbálja megérteni a világot; ezt tapasztalatainknak az ok és okozat kategóriáinak megfelelő rendezése, továbbá
az egyes jelenségek meghatározó elemeinek, illetve előzményeinek a feltárása váltja ki. Annak megerősítése,
hogy ez a kapcsolat mindent magába foglal, s az, hogy semmi sem történik ok nélkül, az a kauzalitás
posztulátuma.

Ennek az okfogalomnak a szélsőséges vizuális egyoldalúsága igencsak zavaróan tolakodik

be egy elektromos és szimultán világba. Sir Edmund ezt a kontraszttal egészíti ki (87. o.):

Így az erő fogalmát egyre inkább az interakció fogalma, illetve az elemi részecskék halmazában rejlő energia
fogalma váltja fel; s az erők hatása alatt álló egyes testek vizsgálata helyett a matematikai fizikusok olyan
elméleteket állítottak fel, mint amilyen például Lagrange dinamikai elmélete, amelyben a matematikai
egyenletek rendelkeznek azzal a képességgel, hogy az egyes elemek egész rendszerének a jövőjét megmutassák
anélkül, hogy az „erő” vagy az „ok” fogalmát egyáltalán bevonnák az eljárásba...

A preszókratikus vagy preliterális filozófusoknak, korunk posztliteralitásbeli tudósaihoz

hasonlóan csak a probléma belső rezonanciáját kell meghallaniuk ahhoz, hogy azt és a
világmindenséget a vízből, a tűzből vagy valamely egyetlen „világműködésből”
származtassák. Azaz napjaink spekulátorai könnyen, észrevétlenül beleeshetnek a
„mezőelmélet” hallási elfogultságába, ahogy a görögök belevetették magukat az absztrakt
vizua-litás és az egyirányú linearitás egysíkú világába. A görögök, mondja van Groningen
(36-37. ο.), buzgón keresték a múltat:

Odüsszeusz egyáltalán nem kalandor, akit az ismeretlen vonz, s szeretne mind messzebb és messzebb menni,
akit megbabonáznak a jövő eseményei, és a jövő rejtélyei hajtják a mind távolabbi területek felé. Éppen
ellenkezőleg. Ő csak vissza akar térni; a múlt bűvöli el, a múlt dolgainak visszaállítását akarja, a kényszer
hatására utazik, Poszeidón haragja űzi, aki idegen és ismeretlen országok istene, amelyek vonzzák a
kalandorokat, de rémülettel töltik el Odüsszeuszt. Ez a végtelen vándorlás számára csapást és balszerencsét
jelent; a visszatérés boldogságot és békét. A titokzatos jövő gyötrődést üt a szívébe; meg kell acélozza magát

20
Mimézis: A valóság ábrázolása az európai irodalomban. (Gondolat, 1985) Ez a könyv a nyugati írás narratív vonalainak stilisztikai
analízisével foglalkozik Homérosztól a jelenkorig.
ellene; a múlttal, az ismerttel azonban biztonságban érzi magát.

Az új vizuális kronológia által felfedezett múlt fogalma, mint a béke területe a távolban,
valójában újdonság volt. Csak a fonetikus írásbeliséggel vált lehetségessé, s ez egy olyan
vízió, amelyet ma nagyon nehéz újra olyannak elképzelnünk, mint ami mindig létezett, s most
újra hozzáférhető. Van Groningen analízise, amely a görögök múltbűvöletét a tudományos és
pszichológiai biztonság vágyával magyarázza, segít megérteni, hogy az írott szó iránti
természetes elfogultságban élő humanista korok miért kedvelték a romokat. Azért, mert
sehonnan sem szól a múlt olyan ékesszólóan a magányosan tűnődő tudóshoz, mint éppen a
romok homályából. Itt felbukkan az időnek egy másik arculata is, amely hídként ível át a
görög jelenből a múltba: „Ez az idő tisztán homogén. Az események megszakítatlan
sorozatának jellegével, amelyben minden a maga igazi helyén van.” (95. o.)

A görögök mind művészeti, mind tudományos újdonságaikat az ábécé elsajátítása után

alkották meg
Egyneműség, egyformaság, ismételhetőség – ezek az alkotó jegyei a hallási-tapintási
mátrixból frissen kiemelkedő vizuális világnak. Ilyesféle összetevőket alkalmaztak a görögök
a jelenből a múltba, de nem a jelenből a jövőbe vezető híd gyanánt. Van Groningen írja (95.
o.): „A görög tudja, a keleti viszont nem tudja, hogy milyen bizonytalan a jövő; egy meg nem
zavart múlt és egy virágzó jelen egyáltalán nem biztosítja a boldog jövőt. így csak az emberi
életet értékelhetjük... míg az ember halálával teljesen múlttá lesz, mint az athéni Föld.”
William Ivins analízise erősen alátámasztja van Groningennek a következő megállapítását:
„A jövőről való elképzelésük természetesen csak egy elvárt, félt vagy kívánt megfelelője a
múltnak.” De a görög érzékelés vizuális eleme még mindig igencsak be volt ágyazva a
hallási-tapintási komplexumba, ami az ő V. századuknak, miként majd az Erzsébet-kornak is
az érzékek viszonylagos kiegyensúlyozottságát kölcsönözte. 21 Arra, hogy a vizuális
parallelizmusnak ugyanez a korlátozottsága hatott a görög geometriára, Ivins az Art and
Geometry-jában mutat rá (57-58. o.):

Mikor az alexandriai Papus végzett, a helyzet az volt, hogy a kései görög matematikusok ismertek két
gyújtópontarányt, három vezérvonal (directrix) gyújtópontarányt és a körnek ellipszissé való vizuális
átalakítását. Ismerték továbbá, és erre még vissza kell térjek, nemcsak az enharmonikus arányok
változatlanságát, hanem Eukleidész „poriszmáját” is, amely utóbbi olyan közel van Desargues tételéhez,
amennyire csak lehet. De ezeket a dolgokat elszigetelt tételeknek tekintették, amelyeknek nincs közük
egymáshoz. Ha a kései görögök hozzátették volna mindehhez azt az egyetlen további ideát, hogy a párhuzamos
vonalak a végtelenben találkoznak, birtokukba vehették volna legalábbis a geometriai kontinuitás, a perspektíva
és a térgeometria alapelveinek logikai ekvivalenseit. Ez azt jelenti, hogy hat vagy hét évszázad során újra meg
újra eljutottak egészen a modern geometria ajtajához, de meggátolva taktilis-muszkuláris, metrikus
elgondolásaik által, soha nem voltak képesek kinyitni azt az ajtót és kilépni a modern gondolkodás nagy nyílt
tereibe.

Az egyformaság, folytonosság és egyneműség története éppúgy új dolog volt a görög

logikában, miként a geometriában. Jan Lukasiewicz az Aristotle's Syllogistic című művében
(Az arisztotelészi szillogisztika) kiemeli: „A szillogizmus, ahogy azt Arisztotelész elgondolta,
egynemű szóhasználatot követel meg, tekintettel arra, hogy a szavak alanyi és állítmányi
szerepet is betölthetnek. Úgy tűnik, ez a valódi oka annak, miért hagyott ki Arisztotelész
egyes fogalmakat.” (7. o.) És: „Ez az arisztotelészi logika legnagyobb hibája, hogy egyes
fogalmaknak és kijelentéseknek nincs benne helyük. Mi volt ennek az oka?” (6. o.) Az ok
ugyanaz volt, mint minden görögnél, aki a vizuális rend és a lineáris egyneműség újdonságait
kereste. De kutatónknak van egy további megjegyzése (15. o.) a „logika” szétválaszthatatlan
természetéről és az absztrakt vizuális képességről: „A modern formális logika a lehető
21
Ε téma kifejtését lásd Patrick Cruttwell The Shakespearean Moment című munkájában.
legnagyobb pontosság elérésére törekszik. Ezt a célt csak a stabil, vizuálisan érzékelhető
jelekből felépülő precíz nyelv eszközeivel lehet elérni. Az ilyen nyelv minden tudomány
számára nélkülözhetetlen.” De az ilyen nyelv a vizuális érzéket leszámítva mindennek – a
szavakat is beleértve – a kizárásával jön létre.
Itt az egyedüli feladat felismerni azt, milyen mértékben hatott az ábécé első felhasználóira.
A linearitás és a részek egyneműsége „felfedezések” voltak, vagy inkább változások a
görögök érzékelési világában a fonetikus írás új rendszere alatt. A görögök a vizuális
érzékelés új formáját a művészetben fejezték ki. A rómaiak a linearitást és az egyneműséget
kiterjesztették a civil és a katonai szférára, valamint a boltívek világára és a zárt vagy vizuális
terekre. Ők kevésbé fejlesztették a görög „felfedezéseket”, mint inkább áthaladtak a
törzstelenítés és vizualitás ugyanazon folyamatán. Egy Birodalomra terjesztették ki a
linearitást és az egyneműséget: a polgárság, a szobrászat és a könyvek tömeges fejlődésére. A
mai időkben a római azonnal otthon volna az USA-ban, míg vele összehasonlítva a görög
jobban szeretné világunk „elmaradott” és orális kultúráit, mint amilyen Írország vagy az
amerikai Régi Dél.
A görögök írásgyakorlatának módja és mértéke nem volt eléggé magas fokú ahhoz, hogy
képessé tegye őket hallási-tapintási örökségük átültetésére a „zárt” vagy „képszerű” térbe,
amely az emberi érzékek számára csak a nyomtatás után vált széleskörűen hozzáférhetővé. A
perspektíva szélsőséges vizualitása, valamint a görög és a középkori művészetek síkszerűsége
között található érzékelési életünk absztrakciójának vagy szétválasztásának egy további
fokozata, amit mi igen természetesen az antikközépkori és a modern világ közötti
különbségnek érzünk. Mióta a művészetek új kifejező metódusai és a kulturális elemzés
könnyen hozzáférhetővé teszi számunkra az emberi érzékelés minden modalitását, semmi sem
szorít bennünket az elmúlt társadalmak perspektíváira. Újrateremtjük ezeket a perspektívákat.
A kialakuló vizuális alkotóelemek hatásaiban az ókori világ minden részén teljes
egyöntetűség van. A retinális észlelés igénybevételének a görög időktől a római korig ívelő
állandó fokozódását John Hollander állapította meg The Untuning of the Sky című művében
(7. ο. – Az ég áthangolása):

De az írásbeliség előtti orális költészet kivételével további komplikációk jelentek meg a költészet
vizsgálatában, ahogy a hang elkülönül az írott nyelvek jelenlétében és használatában. Ha egy verset egy igen
komplikált megnyilvánulásként kezelünk egy beszélt nyelven, akkor annak írott formája egyszerű átkódolássá
válik, szóról szóra, egy oldalra. A verset így hangcsoportok mintázatainak értelmében határozzák meg. Ámde az
irodalmi elemzés már a görög metrumok első latin használatától kezdve szembetalálta magát olyan versekkel,
amelyek írott változata vagy kódolása olyan jelentős egyedi vagy konvencionális elemeket tartalmazott, amelyek
nem fordultak elő az eredeti vagy szóbeli változatban és fordítva, így az a megállapítás, hogy a zene és a
költészet egyaránt hangokból áll, félrevezetően elégtelenné válik annak meghatározása nélkül, hogy ez
mennyiben igaz. Az ilyen leegyszerűsítés nehézségei nem csupán kategorikus esztétikai zavarokat okoztak,
hanem még felesleges konfliktusokat is a hellenizmus óta meglévő tradicionális európai verstani elméletekben.
Ezen zavarok locus classicusa irodalomtörténetünk számára abban jelentkezett, hogy azonosították a valójában
zenei rendszert (a görög metrumot) a képszerűbb időmérték rendszerével (a latin időmértékes verseléssel).
Általában igaznak tűnik, hogy az átvett idegen irodalmi konvenciók, valamint a múltbeli tradíciók felelevenítése
és adaptációja az írott szinten elárasztják a költészet nyelvi struktúráját. A költészet struktúrájának és az adott
nyelvhez való viszonyának minden formális analízise az írott nyelvet önálló rendszernek kell tekintse, csakúgy
mint a beszélt nyelvet.

Alfred Einstein Short History of Music című munkájában (Rövid zenetörténet 20. o.)
további távlatot nyit a középkori zenei struktúrák vizuális szerveződésében bekövetkezett
változásokhoz:

A zene tisztán vokális lévén, a kották mellőzték a ritmus feltüntetését; de tartalmazták annak azonnali
megérthetőségét, ami a görög rendszerből hiányzott, mivel ténylegesen megadták a melódia emelkedésének és
alászállásának vizuális ábrázolását. Ez olyan biztos alappá vált, amelyen felépülhettek a modern zenei jelzések...
 Einstein is kiterjeszti tekintetét a Gutenberg-korszakra (45. o.):

Ezt a nemzetközi hatást a zenenyomtatás 1500 körüli feltalálása tette lehetővé. Oly nagy forradalmat okozott
ez a zenében, mint a könyvnyomtatás az általános európai kultúra történelmében. Gutenberg első kísérletei után
negyedszázaddal a német és olasz nyomdászok nyomtatott misekönyveket készítettek. A döntő lépést – az
ütemes zene hangjegyeinek szedés útján való nyomtatását – a fos-sombrone-i Ottaviano dei Petrucci...
Velencében tette meg... Velence... maradt a polifon zene nyomtatásának és kiadásának legfőbb centruma.

A görög és középkori művészet folytonosságát biztosította a caelatura vagy a metszetkészítés

és a díszes kéziratok közötti kapcsolat
Charles Seltman ezt írja Approach to Greek Art című művében (A görög művészet
megközelítése 43. o.):

A görögöknek nem volt papírjuk: a papirusz drága volt, a hivatalos iratok számára volt fenntartva, és nem is
volt alkalmas a rajzolásra. A viasztáblák nem voltak tartósak. Valójában a váza felülete volt a művész
rajztáblája... Figyelemreméltó, hogy az athéni cserepesek már Kr. e. 650-től nagy exportkereskedelmet építettek
ki, és készítményeiket a tengeren túlra, Angliába, Itáliába és keletre szállították.

Seltman ebben a fejezetben kimutatja, hogy a görögöket miért érdekelte sokkal kevésbé az
írásbeliség, mint a rómaiakat, akik magas szinten szervezték meg a papírgyártást és a
könyvkereskedelmet. A papiruszellátás megromlása a kései Római Birodalomban a
Birodalom és úthálózata „összeomlásának” egyik általánosan megállapított oka. Mert a római
út minden értelemben papírút volt.22
Seltman Approach to Greek Art című művének központi témája az, hogy a fő görög
kifejezőforma nem a szobrászé volt, hanem a celatoré vagy fametszőé, vésnöké. (12. o.):

Mert több mint négy évszázadon át azt tanították az embereknek, hogy a legjobb dolgok, melyeket a görögök
valaha is létrehoztak, márványból készültek, és ezért volt olvasható egy görög művészetről írt könyvben alig
több mint két évtizeddel ezelőtt, hogy „sok tekintetben a szobrászat volt Görögország legjellegzetesebb
művészete; ... ez érte el a legmagasabb szintet.” Ilyen volt a görög művészet általános megközelítése. A díjat a
kőszobroknak kellett elnyerniük, melyekhez gyakran hozzávették a nagy öntött bronzszobrokat; azután jött a
festészet, amit most főként az ókori cserépedények felületére készített rajzok képviselnek; harmadikként jöttek
az úgynevezett „kisebb művészetek”, amely címke alá némi leereszkedéssel és kényszeredettséggel
csoportosították az érmekészítők munkáit, az ékszer-vésnököket, ékszerészeket és celatorokat (vagy
fémvésőket). De megfelel-e valamennyire is az ilyen „osztályozás” azoknak az eszméknek, amit a görögök a
művészekről és művészetekről tartottak?
Az biztos, hogy a nézeteik igencsak mások voltak.
Görögország és a szigetek lakói már a távoli bronzkorban is nagyon nagy becsben tartották a tehetséges
fémmunkást. Művészete egyszerre volt rejtély és gyönyörűség, és azt gondolták róla, hogy képességét
természetfeletti lényeknek köszönheti, akik körül sok legenda született. Ezek voltak a Daktüloszoknak,
bronzolvasztóknak nevezett teremtmények; Kurétészek és Korübantuszok voltak, azaz fegyverkészítők;
Kabeiroiok, akik képzett kovácsok voltak; Telkhinek, azaz tehetséges arany-, ezüst- és bronzmövesek, akik az
isteneknek és az első szobroknak fegyverzetet készítettek; és végül a hatalmas Küklopszok, akik Zeusz villámait
kovácsolták. Mindezek meghatározhatatlan óriások, gonosz szellemek és alistenek voltak – az üzemek és
kovácsműhelyek védőszentjei, akiket okosabb volt kiengesztelni és akik némelyikének neve csak „Ujjakat”,
„Kalapácsot”, „Fogót” és „Üllőt” jelentett. Akkor, amikor a homéroszi epika kezdett kialakulni, ezek közül
22
Több található e tárgyról az Empire und Communications (Birodalom és kommunikáció) éppúgy, mint a The Bias of Communication (A
kommunikáció egyoldalúsága) című Harold Innis-művekben. Az utóbbi könyv „The Problem of Space” (A tér problémája) c. fejezetében
(92-131. o.) sok mondanivalója van arról, hogy az írott szó ereje miként redukálja az akusztikus tér orális és mágikus dimenzióit: „A druidák
orális hagyománya, amiről Caesar beszámol mint olyanról, ami ébren tartja az emlékezetet és a tudást, hogy az általánosan elérhető legyen,
ahelyett, hogy eltörölnék azt.” És: „A Birodalom és a római jog fejlődése kifejezte olyan intézmények szükségességét, melyek megfeleltek a
polisz és a városállamok hanyatlását követő individualizmusnak és kozmopolitizmusnak.” (13. o.) Mert a papír és az utak törték meg a
városállamokat, és Arisztotelész „társas állata” helyére az individualizmust helyezték. „A papirusz használatának hanyatlása, főként a
mohamedanizmus elterjedése után, szükségessé tette a pergamen használatát” (17. ο.) Α papirusz birodalmi és könyvkereskedelmi szerepével
kapcsolatban lásd még Georg Herbert Bushnelltől a From papyrus to Print (A papirusztól a nyomtatásig) c. munkát és különösen az Antilla
to Classical Leurning-cl (A klasszikus tudomány szolgálólánya) c. művet Moses Hadastól.
egyik-másik láthatólag addig gyarapodott tekintélyében, míg elérte az Olümposzi rangot.

A fémdomborítás, vésés és gravírozás „aranyon, ezüstön, bronzon, elefántcsonton és

drágaköveken” – ez volt az a művészet, amit latinul cae-laturának neveztek.
Figyelemreméltó, ahogyan manapság természetesnek vesszük, hogy sok régi alkotásra
Seltman módján tekintünk:

Izgalmasak a Parthenon márványai és bizonyos finom attikai sírkövek, de nem ilyen dolgok között kell az V.
század legfinomabb művészetét keresi. Maguk a görögök között a legmegbecsültebb művészek nem az
építőmesterek, sem pedig a finom bronz mintázói, kiöntői vagy kikészítői voltak, hanem a celatorok. (72. o.)

A celator vagy faragó, metsző munkája sokkal inkább taktilis, mint vizuális jellegű, és
megfelel a mi elektronikus korszakunk egyoldalúságának. De a jelen könyvre vonatkozólag
leginkább Seltman érvelése vág ide, mert végigköveti a celator művészetét egészen a görög és
római időktől a középkori világon át az iniciáléfestés művészetéig (115. o.):

A festészet ugyanezen korban képes volt bizonyítani tökéletességét, különösen az üvegre aranyfüst háttérrel
festett miniatűrök készítésében. Egy bizonyos görög, név szerint Bounnerisz szignált egy ilyet (102a tábla), egy
anya és két gyermek arcképével. És egy másik, szignó nélküli hasonló munka (102g tábla) kellemes férfiképmást
mutat. Ez egy finom arisztokratikus művészet, amely később létrehozta az iniciáléművészetet a pergamenen; és
ez a művészet egykorú Plótinosszal, a filozófussal, akinek különb érzéke volt a művészethez, mint Platónnak
vagy Arisztotelésznek valaha is.

A vizuális kényszer növekedése elidegenítette a görögöket a primitív művészettől, melyet

most az elektronikus kor újra felfedez, miután magáévá tette az elektromos
egyidejűség egyesített terét
A celator művészetének elterjedtsége egyszerre végszava és kulcsa az érzékelés tapintási
módjának, ahogy az összefűződik az írásbeliség kezdeti stádiumával, lett légyen az
Görögországban, Rómában vagy a középkor síkbeli iniciáléiban.
Seltman, akárcsak legtöbb kortársa, a görög művészetet nem a perspektívában, hanem mint
a síkban elhelyezkedő tárgyak konfigurációját vagy mozaikját közelíti meg. A figurák
együttlétezése és kölcsönhatása a síkon egy többszintű és több érzéken alapuló tudatosságot
hoz létre. A megközelítés ilyen formája hajlamos arra, hogy a hallási, befoglaló és nyitott tér
jellegében részesüljön, miként ezt Békésy György kimutatta az Experiments in Hearing című
munkájában. De ezt a módszert használták mindenütt, még Percy Wyndham Lewis is, aki a
Time and Western Man című művében (Idő és nyugati ember) a XX. században visszatérő
hallási teret elemzi kritikusan. És így folytatja Seltman az akusztikus tér feldolgozását,
egészen a perspektíva eredetének történetéig (31. o.):

...Homéroszt nem lehet gyermekibbnek minősíteni, mint Aiszkhüloszt, lehet azonban másmilyen költőnek;
Platón nem érettebb stiliszta, mint Thuküdidész, hanem másmilyen író egy másféle témával; Szent Pál levelei
nem dekadensebbek, mint Ciceróéi, csupán másmilyenek. Mert az ókori világ irodalmára ez a fejlődési és
hanyatlási szabály nem fog működni. Van-e alapos okunk azt a képzőművészetre alkalmazni?
„Hát igen”, mondhatják, „minek aggodalmaskodni, ha az embereknek ilyen ártalmatlan illúziói vannak a
fejlődésről és hanyatlásról?” De megtörténhet, hogy ez nem olyan ártalmatlan, mert egy másik doktrínára utal.
Ebbe a szabályba azt a dogmát is bele lehet érteni, hogy a korábbi görög művészek mindig is arra törekedtek,
hogy megvalósítsák a naturalizmust, hogy elérjék az élethű utánzatát annak, ami túl volt hatalmukon. De
visszatérve az irodalmi összehasonlításhoz, általában senki sem állítja, hogy a drámai előadásban Aiszkhülosz
például annyira igyekezett volna az élethűségre, mint Menander; vagy hogy Shakespeare olyannyira, mint Shaw.
Még az is elképzelhető – hiszen inkább lehetséges –, hogy Aiszkhülosz bírálta volna az új komédiát vagy
Shakespeare Shaw-t.

Seltman a görög érdekek egész tartományát mintegy szimultán játékban tartja, amely arra
vár, hogy egy új téma vagy kényszer törjön be a komplex alakulatba. Figyelemmel kíséri,
amint a rezonáns költői formák a próza egyszerű vizuális vonalaira redukálódnak, és a
Parthenon szobrait „a görögök legtökéletesebb művészet-prózai műveiként” idézi fel. A
szobrászat ezen ábrázoló formáit prózának nevezi (66. o.) azok „leíró realizmusa” miatt.
A tény azonban megmarad, hogy a prózai irodalom és a „művészet-próza” a görögöknél körülbelül
ugyanazon időben kezdett megjelenni, és mielőtt az V. század véget ért, mindegyik megalkotta mesterművét:
Thuküdidész történelemírását és a Parthenon szobrait.
Milyen ok vagy okok vezettek a művészet leíró realizmusának alkalmazásához és a költői formalizmus
csaknem teljes kizárásához? Semmi haszna fejlődésről vagy növekedésről beszélni, mert a Parthenon sem
fejlődött ki jobban az Olympiából, mint Thuküdidész történelme Aiszkhülosz drámáiból. Inkább úgy tetszik,
hogy az V. századi görögök a realisztikus művészetben kísérletezve kezdték ezt egyre inkább az ízlésüknek
megfelelőnek találni, mint a hagyományos művészetet, mert kialakult bennük az élethűség kedvelése.

A nomád társadalom képtelen megtapasztalni a zárt teret

Ahelyett, hogy Seltmannek a görög celatorokról való egyedülálló megfigyeléseit a
középkori kéziratkultúra kiindulópontjaként használnám, kissé ki fogom bővíteni a
bizonyítékok jelen mozaikját. Mielőtt megközelítenénk a Gutenberg-galaxis öt évszázadát,
hasznos lesz megjegyeznünk, milyen mélységesen közömbösek az írni-olvasni nem tudók az
észlelés és tapasztalás szerveződésének vizuális értékei iránt. Ezt a közönyt „Cézanne óta” a
művészek is osztják. Siegfried Giedion, a nagy művészettörténész, extrapolalta az új
művészet térszemléletét „Cézanne óta”, beleértve a „népszerű kultúrát” és az „anonim
történelmet”. A művészet az ő számára olyan összefoglaló eszme, mint amilyen Arisztotelész
számára a „mimé-zisz” volt. Mostanában fejez be egy tekintélyes művet, a The Beginnings of
Art-ol (A művészet kezdetei), amely a művészet elemzésének kézikönyve a XX. századi
technikák minden absztrakt eljárásáról. Szükséges, hogy megértsük a barlanglakók világa és
művészete, valamint az elektromos kor embere nagyfokú szerves egymásrautaltsága közötti
szoros összefüggést. Természetesen vitatható, hogy az a lírai hajlam, mellyel megtapsolják a
gyermek hallási-tapintási próbálkozásait és a barlanglakók művészetét, naiv és kritikátlan
vonzódást jelent-e az elektromos vagy szimultán kultúra tudattalan eljárásai iránt. De sok
késői romantikus számára nagy izgalmat jelentett a hirtelen áttörés a primitív művészet
„megértése” felé. Mint Emile Durkheim bizonygatta, a vizuális specializálódás nem teszi
képessé az embert arra, hogy jobban viselje el a munka és tapasztalat szétforgácsolódását.
Mert az igazi „absztrakt” művészet az a realizmus és naturalizmus, ami a más érzékek
kölcsönhatásáról leválasztott vizuális képességen alapul. Azt mondanám, hogy a „tapintás”
nem annyira külön érzék, mint inkább az érzékek erős kölcsönhatása. Ezért csökken a
jelentősége azzal egyidejűleg, ahogyan a vizuális képesség különálló és absztrakt hangsúlyt
kap.
Giedion a művészet kezdetéről rövidesen megjelenő könyve egy rendkívül érdekes
fejezetében, amely az Explorations in Communication-ban (71-89. ο.) olvasható,
elmagyarázza a barlangfestők tértudatát:
Semmi nyomát nem találták a barlangok belsejében annak, hogy az emberek ott laktak volna. Ezek szent
helyek voltak, amelyekben a mágikus erejű képek segítségével vallási szertartásokat lehetett tartani.
A szónak a mi értelmezésünk szerinti jelentésében ezekben a barlangokban nincsen tér, mert örökös sötétség
uralkodik bennük. A barlangok térbeli értelemben üresek. Ezt bárki igen jól érzékelheti, ha egyedül próbálja
megtalálni a kiutat belőlük. Fáklyája gyenge fényét elnyeli a körülötte lévő tökéletes sötétség, miközben sziklás
alagutak és omló lejtők ismétlődnek minden irányban és visszhangozzák kérdését: hol van a kijárat ebből a
labirintusból?
A barlangok fénye és művészete.
Semmi sem rombolja szét jobban az őskori művészet igazi értékeit, mint a villanyfény ragyogása az Örökös
éjszakának e birodalmában. A fáklyák vagy az állati zsírt égető kis kőlámpák, amelyekből néhány példányt
megtaláltak, csak azt engedik meg az embernek, hogy töredékes, halvány képet nyerjen a lefestett tárgy színeiről
és vonalairól. Az ilyen gyenge, pislákoló fényben ezek szinte mágikus mozgást vesznek fel. Az erős fényben a
vésett vonalak, sőt a színes felületek is elvesztik intenzitásukat, és néha teljesen el is tűnnek. Csak ilyen módon
lehet a rajzok finom erezetét látni, anélkül, hogy durva hátterük elnyomná őket.
Talán már elegendően sokat mondottunk ahhoz, hogy megmutassuk, miszerint a prehisztorikus ember nem
hozta kapcsolatba a barlangokat az építészettel. Nézete szerint a barlangok egyszerűen olyan helyeket
biztosítottak számára, melyeket felhasználhatott mágikus művészetéhez. Ezeket a helyeket a legnagyobb gonddal
választotta ki.

Egy üreg a földben nem zárt tér, mint egy háromszög vagy sátor, az ilyen üreg csupán az
erővonalakat mutatja. A négyzet nem mutatja meg az erővonalakat, a négyzet a tapintható tér
átfordítása a vizuális fogalmakba. Az írás előtt nem létezik ilyen fordítás. És akárki, aki veszi
a fáradságot, hogy elolvassa Emile Durkheim La division du travail social című munkáját (A
társadalmi munka megosztása), megtalálhatja ennek az okát. Mert bár az ülő életmód
megengedi az emberi tevékenységek némi specializálódását, ez nem jár az érzékelés olyan
mértékű megoszlásával, amely a vizuális érzékenység fokozódásához vezetne. Az
antropológusok azt állították, hogy bármiféle faragás és szobrászat már egyfajta feszültségre
utal a vizuális területen. Ez ésszerűnek tűnhet, mivelhogy a nomád ember tevékenységi köre
vagy érzékelése kevéssé specializálódott, így soha nem építene ki négyszögletes tereket. De
attól az időtől kezdve, hogy valamiféle szobrászatot felmutattak, mintegy felkészítették
magukat a vizualizálás magasabb fokára, azaz a faragásra, írásra és a körülzárt négyszögletes
térre. A szobrászat most is, mint mindig, a látás és hang tere közötti határterület. Mert a
szobrászat nem bezárt tér. Úgy változtatja a teret, mint a hang. És az építészetben szintén
megvan a tér két világa közötti határnak e sejtelmes dimenziója. Le Corbusier állítja, hogy ezt
legjobban éjszaka lehet érezni. Csupán részben létezik vizuálisan.
E. S. Carpenter könyve, az Eskimo az eszkimók térfogalmával foglalkozik, feltárva igen
„irracionális” vagy nem-vizuális felfogásukat a térbeli formákról és irányokról:

Nem tudok példát arra, hogy egy aivilik vizuális fogalmakkal írná le a teret. Nem tekintik a teret statikusnak
és ezért megmérhetőnek, így nincsen a térbeli méréshez elfogadott egységük, ugyanúgy, mint ahogy nincs
egységes időfelosztásuk sem. A faragó közömbös az optikai szem követelményei iránt, hagyja, hogy minden
darab betöltse a maga térségét, megteremtse a maga világát, tekintet nélkül a háttérre vagy bármi rajta kívül
állóra... A szóbeli tradícióban a mítosz mesélője úgy beszél, mint sokaság a sokasághoz, nem mint személy a
személyhez. A beszéd és az ének mindenkihez szól... Mint költő, mítosz-mesélő, faragó, az eszkimó továbbadja
az anonim tradíciót mindenkinek... A műalkotás egyformán jól látható és hallható bármely irányból.

A többirányú, akusztikus vagy auditorikus tér-tájolás az oka annak, hogy az eszkimót igen
mulattatja, ahogyan látogatóik kényszerűen azzal próbálkoznak, hogy a képeket a „jó oldallal
fent” nézzék. Gyakran kísérli meg a fehér látogató, hogy nyakát nyújtogatva megnézze a
becsöpögő víz ellen a jégkunyhó tetejére tapasztott magazinok oldalait. Ugyanígy az eszkimó
elkezdhet egy rajzot vagy fafaragást a deszka egyik oldalán és folytathatja a másikon.
Nyelvükben még nincsen szavuk a művészetre. „Minden aivilik felnőtt kiváló csontfaragó: a
faragás közönséges, szükséges követelmény, éppúgy, mint számunkra az írás.”
Giedion ugyanezeket a térbeli témákat folytatja az Explorations in Communication című
könyvében (84. o.): „Mint ahogy az a primitív művészet esetében általános, a jégkorszaki
vadász szeme felfedezi az állatok képeit, amit keres a sziklák alakulataiban. A francia nyelv a
természetes alakulatok felismerését mint „épouser les contours”-t írja le. Egynéhány vonal,
egy kis kaparás vagy némi szín elegendő arra, hogy az állatot láthatóvá tegye.” A mi kontúrok
iránti szenvedélyünk újrafelfedezése elválaszthatatlan az éles egymásrautaltság és szerep
felismerésétől, és minden olyan szerves formától, amit az elektromágneses hullámtechnológia
ránk erőszakol. Azaz, a primitív organikus értékek visszanyerése a művészetben és az
építészetben korunk központi technológiai kényszere. De manapság is vannak
antropológusok, akik, bár tétován, azt feltételezik, hogy az írni-olvasni nem tudó embernek
euklideszi térfogalmai vannak.23 És még többen számolnak be primitív vonatkozású adataikról
a szerveződés euklideszi formájának fogalmaiban. így alig meglepő, hogy J. C. Caro-thers
ritka figura lehet. Mint pszichológus, aki a funkcionális irányvonalakat az antropológiai
területtel keresztezte, teljesen felkészületlen volt arra, amit talált. Amit talált, azt valójában
még mindig csak kevesen ismerik. Ha a tapasztalat hallási dimenzióinak vizuálissal való
helyettesítését véghez vivő írott szó hatása ismert lett volna például Mircea Eliade számára,
vajon továbbra is ugyanazzal a lelkesedéssel használná az emberi élet „új-raszentesítésének”
kifejezését?

A primitívség sok modern művészkedés és spekuláció vulgáris kliséjévé vált

Lehetséges, hogy az egész Marinetti és Moholy-Nagy által befolyásolt csoportosulást
egyrészt az élet profán formái eredetének és okainak félreértése vezette, éppúgy, mint
másrészt a „szakrális” formáké. Ellenkezőleg, lehetséges, hogy a technológia pusztán
mechanikus működése elismerésével századunk „irracionalistáinak” egész csoportja az élet
„szentesítésében” és „szentségtelenítésében” még mindig a tapasztalás „szakrális” vagy
hallási szerveződését választaná. Mert mint de Chardin hangsúlyozza, ez az elektromágneses
vagy az elektronikus kialakuló formája. És sokak számára az új, mint olyan, kívülről jövő
utasítás még akkor is, ha visszaesik a tudatosság írni-olvasni nem tudó mintázataiba. Bár nem
látunk semmilyen benne rejlő vallásos vonatkozást vagy fontosságot akár a „szentben”, akár a
„profánban”, mint ahogy Eliade vagy korunk más „irracionális” misztikusa bemutatja, mi nem
kicsinyelnénk le az írni-olvasni nem tudó és a művelt életformák puszta kulturális erejét
abban, ahogyan az az egész emberi közösség érzékelését és hajlamát alakítja. A keleti és
római egyházak közötti viszályok nyomorúságai például tisztán az orális és vizuális kultúrák
közötti szembenállás legvilágosabb esete, melynek semmi köze sincs a hithez.
Kérdezném azonban, vajon nincs-e már ideje, hogy ezeket a „gyerekes dolgokat”
valamiféle mérsékelt korlátok közé szorítsuk, úgy, hogy az emberi közösség állandó
agymosása bizonyos mértékig kiszámítható eljárás keretében történjék. Azt mondták, hogy az
a háború elkerülhetetlen, amelynek okai előre nem ismerhetők fel. Minthogy az emberi
kultúrákban nem lehet nagyobb ellentmondás vagy összeütközés, mint ami a szem és a fül
képviselői között következik be, így meglepő lenne, ha átváltozásunk a nyugati ember
szemének létmódjába való átalakulás kevésbé lenne gyötrelmes annál, mint amilyen az
elektronikus ember auditorikus létmódjába való mostani átalakulásunk. Az ilyen
változásokban elég belső trauma van az auditorikus és vizuális kultúrák nélkül is, amelyek
egymást dobálják meg szadisztikus önelégültségük külső megnyilatkozásában.
Mircea Eliade A szent és a profán bevezetését úgy kezdi, mint a „szent”-nek vagy a hallási
térnek a mi századunkban régen elmulasztott felismerésének manifesztumát. Dicséri (5-6. o.)
Rudolf Otto 1917-es Das Heilige-jét (A Szent): „A racionális és spekulatív elemet mellőzve a
vallásnak elsősorban az értelem számára nem hozzáférhető oldalával foglalkozott. Luther
nyomán megértette, mi a hívő ember számára az »eleven isten«; nem a filozófusok istene ez,
mint például Erasmusé, nem »eszme«, nem elvont fogalom és nem is morális allegória,
hanem sokkal inkább egyfajta borzasztó hatalom, amely az isteni »haragban« nyilvánul meg.”
Eliade azután kifejti tervét: „A szent jelenségét egész sokféleségében kívánjuk
megvilágítani... A szent első meghatározása pedig a következő: a profán ellentéte. „ Erezve
azt, hogy „A modern nyugati ember kissé kényelmetlenül érzi magát a szentség nem egy
megnyilvánulásmódjával szemben” és „miként nyilvánulhat meg bizonyos emberi lények
számára a szent kövekben vagy fákban”, azt szándékozik bemutatni, hogy „az archaikus
társadalmak embere miért arra törekedett, hogy a szenten vagy a megszentelt tárgyak
közelségében éljen”:
23
E. S. Carpenter azt állítja, hogy Vladimir G. Bogaaz (1860-1936) lehetett az első antropológus, aki megállapította, hogy az írástudatlan
embernek nincs euklideszi térkoncepciója. Ε tételét leszögezi egy cikkben: „Ideas of Space and Time in the Concept of Primitive Religion”
(A tér és idő eszméi a primitív vallási koncepcióban), American Anthropologist, 27. köt. 1925. április, 205-266. o.
 Vizsgálatunknak azt kell megmutatnia, hogy a vallásos ember mindig arra törekszik, hogy szent
univerzumban éljen, következésképp egész élményvilága másmilyen, mint a vallásos érzés nélküli emberé, azé
az emberé, aki deszakralizált világban él. Tegyük azonban mindjárt hozzá: a teljesen deszakralizált világ,
kozmosz az emberi szellem történetében új felfedezésnek számít. Nem feladatunk megmutatni, mely történelmi
folyamatok révén és a szellemi beállítódás miféle változásai következtében deszakralizálta világát a modern
ember és tért át a profán létezésre. Elégedjünk meg azzal a megállapítással, hogy a modern társadalmak nem
vallásos emberének egész élményvilágára a deszakralizáció jellemző, következésképp ez az embertípus egyre
nehezebben leli meg újra az ősi társadalmak vallásos emberének létdimenzióit. (9. o.)

Eliade teljesen annak a feltételezésnek az illúziójában van, hogy a modern ember „egyre
nehezebbnek találja újra felfedezni az archaikus társadalmak vallásos emberének
egzisztenciális dimenzióit.” A modern ember, a több mint egy évszázaddal ezelőtti
elektromágneses felfedezések óta felruházza magát az archaikus ember külön dimenzióival. A
XIX. századi, sőt korábbi művészet és tudomány az ősi primitivizmus egyhangú cres-
cendójává vált. Eliade saját munkája az ilyen művészet és tudományosság túlzott
népszerűsítése. De ez nem jelenti azt, hogy ténylegesen helytelen. Bizonyosan igaza van,
mikor azt állítja, hogy „a teljesen szentségtelenített kozmosz új keletű felfedezés az emberi
szellem történetében.” Valóban, a felfedezés a fonetikus ábécé és következményeinek
elfogadásából ered, különösen Gutenberg óta. De én kétségbe vonom annak a felfogásnak az
értékét, amelytől megremeg és szaporán heves emelkedésbe csap át az ember hangja
mindahányszor, mikor az „emberi szellem története” kerül szóba.

A Gutenberg-galaxis igyekszik megmutatni, hogy az alfabetikus ember miért volt hajlamos

létezésmódjának deszakralizálására
Ennek a könyvnek egy későbbi része majd elvállalja azt a szerepet, melyet Eliade elvetett,
amikor azt mondta: „Nem a feladatunk megmutatni, hogy mely történelmi folyamatok révén...
deszakralizálta világát a modern ember és tért át a profán létezésre.” A Gutenberg-galaxis
témája az, hogy megmutassa, pontosan milyen történelmi folyamatban valósult ez meg. És a
folyamat bemutatása után mi legalább tudatosan és felelősségteljesen válaszolhatunk azt
illetően, hogy vajon választjuk-e még egyszer a törzsi formát, amely olyannyira vonzó Eliade
számára:

Fejtegetéseink tárgyai: a szent tér és az emberi lakóhely rituális felépítése, a különböző vallásos
időélmények, a vallásos embernek a természethez és az eszközök világához fűződő kapcsolatai, magának az
emberi életnek a szentsége, és az a szakralitás, amely életfunkcióhoz (táplálkozás, szexualitás, munka) tapadhat.
Mindezen fejtegetésekből ki fog derülni, mekkora szakadék választja el a vallásos tapasztalást a profántól.
Csupán arra kell gondolnunk, hogy mivé vált a város és a ház, a természet, az eszközök és a munka a modern,
nem vallásos ember számára, és azonnal megértjük, miben különbözik ő az ősi társadalmak emberétől, vagy akár
csak a keresztény Európában élő paraszttól. A modern tudat számára valamely fiziológiai aktus (táplálkozás,
szexualitás stb.) pusztán a szerves élet jelensége, akárhány tabu tapad még ma is hozzá. (Tabuk, amelyek például
az „illendő evés” bizonyos szabályainak betartására kényszerítenek, vagy a társadalmi morállal ellentétes
szexuális viselkedést tiltják.) A primitív ember számára azonban egy ilyen aktus sohasem csupán fiziológiai,
hanem „szakramentum”: a szenttel összekapcsolódó vagy azzá váló.
Az olvasó rövidesen látni fogja, hogy a szent és a profán a világban-lét két módja, két egzisztenciális helyzet,
amelyeket az ember történelme során alakított ki. A világban-létnek ezekkel a fajtáival nemcsak a vallástörténet
és a szociológia foglalkozik, ezek nemcsak történelmi, szociológiai és néprajzi kutatások tárgyai; a szakrális és a
profán létmódot az ember által a kozmoszban elfoglalt különböző helyzetek szabják meg, és ezek ennélfogva
érintik a filozófust és minden kutatót, aki az emberi létezés valamennyi dimenzióját meg akarja ismerni. (10-11.
o.)

Eliade minden szóbeli kultúra emberét előbbre helyezi, mint a szent-ségtelenített vagy
művelt embert; még a „keresztény Európa földművelője” is megtart valamit a régi auditoriális
rezonanciából és a szakrális ember légköréből, mint ahogy ezt a romantikusok bizonygatták
több mint két évszázaddal ezelőtt. Addig, amíg a kultúra írástudatlan, Eliade számára
megvannak nélkülözhetetlen szakrális alkotóelemei (13. o.):

Nyilvánvaló például, hogy a földanya, az emberi és mezőgazdasági termékenység, a női szentség stb.
jelképrendszere és kultusza csak a földművelés felfedezése után fejlődhetett ki, és hozhatott létre gazdagon tagolt
vallási rendszert, s hogy egy földművelés előtti, vadászatra szakosodott társadalom a földanya szentségét nem
ugyanazon a módon és nem ugyanazzal az intenzitással tapasztalhatta. Vannak tehát a vallásos élménynek olyan
eltérései, amelyek gazdasági, kulturális és szociális különbözőségekből, egyszóval: a történelemből
magyarázhatók. Mégis, az egykoron nomád életmódot folytató vadászok és a letelepült szántóvetők viselkedése
között található hasonlóság számunkra ma végtelenül fontosabbnak látszik, mint a köztük felfedezhető
különbségek: mindegyik egy megszentelt kozmoszban él, mindegyiknek egy olyan világszentségben van része,
amely mind az állat-, mind a növényvilágban megnyilvánul. Hasonlítsuk csak össze egzisztenciális helyzetüket a
modern társadalom bármelyik tagjáéval, aki egy dekszakralizált kozmoszban él, és azonnal felismerjük, miben
különböznek egymástól.

Már láttuk, hogy a letelepedett vagy specializálódott ember, szemben a nomáddal, útban
van az emberi tapasztalás vizuális formájának felfedezéséhez. De addig, amíg a homo sedens
elkerüli az optikai kiformálódás hatékonyabb módszereit, mint ami az írásbeliségben
található, a szakrális élet csekély árnyalata, ami a nomád és a letelepedett ember között van,
nem nyugtalanítja Eliadét. Hogy Eliade a szóbeliség emberét „vallásosnak” nevezze, az
természetesen ugyanannyira furcsa és önkényes, mint a szőkéket bestiálisnak mondani. Ez a
legkevésbé sem ejti zavarba azokat, akik megértik, hogy a „vallásos” Eliade számára,
ahogyan ehhez ő kezdettől fogva ragaszkodott, az irracionálisát jelenti. Ő az írásbeliség
áldozatainak azon nagy csapatához tartozik, akik belenyugodtak abba a feltevésbe, hogy a
„racionális” a határozottan lineárisát, szekvenciálisát és vizuálisát jelenti. Azaz szívesebben
jelenik meg XVIII. századbeli gondolkodóként, aki fellázad a domináló vizuális forma ellen,
ami akkor új volt. Ilyen volt Blake és sokan mások. Ma Blake vehemensen Blake-ellenes
lenne, mert Blake reakciója az absztrakt-vizuális ellen manapság a domináns klisé és a nagy
tömegek bértapsolója, ahogyan az érzékelés rendezett sablonja felé halad.
„A vallásos ember számára a tér nem homogén. Törések és szakadások találhatók benne.”
(15. o.) Ugyanúgy, mint az időben. Mert a modern fizikus számára, ahogy az írni-olvasni nem
tudó számára is, a tér nem homogén, miként az idő sem az. Ezzel szemben a geometriai tér,
amit az ókorban gondoltak ki, messze van attól, hogy sokféle, egyedi, többelvű, szakrális
lenne, „minden irányban osztható és körülhatárolható, de struktúrájából nem következik
semmiféle minőségi differenciálódás, következésképpen tájékozódás sem.” (16. ο.) Α
következő megnyilatkozás teljesen az optikai és auditorikus formák viszonylagos
kölcsönhatására vonatkozik az emberi érzékelés kialakítására nézve:

Azonnal tegyük hozzá, hogy valójában nincs teljesen profán létezés. A profán élet mellett döntő embernek,
bármennyire deszakralizálja is a világot, sohasem sikerül teljesen megszabadulnia a vallásos viselkedéstől.
Fejtegetéseink során ez még világosabbá válik majd, s látni fogjuk, hogy még a legnagyobb mértékben
deszakralizált létezésben is megmutatkoznak a világ vallási értékelésének nyomai. (17. o. Berényi Gábor
fordításai)

A XX. század módszere az, hogy ne egyes, hanem összetett modelleket alkalmazzon a
kísérleti kutatásokban – a felfüggesztett ítélet technikáját
William Ivins Jr. Prints and Visual Communications (A nyomtatott kép és a vizuális
kommunikáció, 63. ο.) című könyvében hangsúlyozza, mennyire természetes az írott szó
világában a puszta nominalista álláspont felé elmozdulni, amiről az írni-olvasni nem tudó
ember nem is álmodhatott:

...Platón ideái, valamint az Arisztotelész által leírt formák, lényegek és meghatározások azt példázzák,
miként kerül át e valóság a tárgyról a pontosan megismételhető, és ezért látszólag tartós verbális formulákra. A
lényeg tulajdonképpen nem a tárgy, hanem a tárgy meghatározásának része. Ráadásul úgy vélem, hogy a
szubsztancia és a hozzárendelhető minőségek közismert elméletei is a pontosan megismételhető verbális
meghatározások és leírások szerinti gyakorlati függőségből fakadnak – ugyanis az a lineáris sorrend, amelyben a
szavakat használnunk kell, olyan szintaktikai időrendi minőségelemzésekhez vezet, amelyek olyannyira
párhuzamosak, különválaszthatatlanok és összetettek, hogy a tárgynak nevezett minőség egyetlen elemét sem
emelhetjük ki anélkül, hogy meg ne változtatnánk magát a tárgyat és a többi minőséget.
Végső soron valamely minőség egy sor egyéb minőségnek a minősége, és ha a sorban bármi megváltozik,
vele változik a sor többi összetevője is. Bármi legyen is a helyzet a verbális elemzés nézőpontjából, a
múzeumban használatos vizuális tudatosság szempontjából a tárgy olyan feldarabolhatatlan egység, melyet nem
lehet anélkül apróbb részeire szedni anélkül, hogy ne válna olyan elvont fogalmak gyűjteményévé, amelyek csak
elméletben léteznek, a gyakorlatban nem. Furcsa módon a szavak, és szükségszerű lineáris szintaktikai rendjük
lehetetlenné teszi, hogy leírjuk a tárgyakat, és arra kényszerítenek bennünket, hogy szegényes és pontatlan
elméleti alkotórészeket használjunk oly módon, amit a legpontosabban talán az egyszerű szakácskönyv képvisel.
(Lugosi Lugo László fordítása)

Bármely fonetikus alfabetikus kultúra könnyen felveszi azt a szokást, hogy az egyik dolgot
a másik alá vagy a másikhoz sorolja; minthogy azon tudatalatti tény állandó nyomása alatt áll,
hogy az írott jel az olvasó számára azon „tartalom” megtapasztalását nyújtsa, amiről szól. De
nincsen semmi tudatalatti az írni-olvasni nem tudó kultúrákban. Hogy a mítoszok megértését
nehéznek tartjuk, annak egyedüli oka az a tény, hogy a mítoszok nem hagyják el a tapasztalat
egyetlen aspektusát sem, mint teszik azt az írásbeli kultúrák. A jelentés minden szintje
egyidejű. A bennszülöttek, mikor freudi kérdéseket tesznek fel nekik gondolataik és álmaik
szimbólumairól, azt állítják, hogy az összes jelentés benne van a szóbeli közlésben. Jung és
Freud munkája az írástudatlan tudatosságnak irodalmi kifejezésekre való fáradságos fordítása,
és mint minden fordítás, torzít és kihagy. A fordítás fő haszna az az alkotó erőfeszítés, melyet
elősegít, mint ahogyan Ezra Pound ilyen elbeszélésre és ábrázolásra fordította egész életét. És
az a kultúra, amely el van foglalva azzal, hogy átfordítsa magát az egyik olyan radikális
formából, mint a hallási, egy másikba, mint amilyen a látási, olyan alkotó lázban kell hogy
legyen, mint a klasszikus Görögország vagy a reneszánsz volt. De a mi időnkben az ilyen
láznak egy még sokkal nagyobb példája van, és épp egy ilyen „átfordítás” miatt.
Ahogy a mi korunk az egyidejűség elektronikus nyomása miatt visszafordítja magát a
szóbeli és auditorikus formába, élesen a vizuális szóképek és minták múlt századbeli
kritikátlan befogadásának tudatába kerülünk. A nyelvészeti elemzés, amelyet most Gilbert
Ryle Oxfordban folytat, a filozófia vizuális modelljeinek lankadatlan kritikája:

Azzal kell kezdenünk, hogy elvetünk egy modellt, amely ilyen vagy olyan formában az észleléssel
kapcsolatos számos spekulációt ural. A „Hogyan jut túl valaki az érzetein, és veszi észre a külső valóságot?”
közkedvelt, de értelmetlen kérdést gyakran úgy teszik fel, mintha az alábbi dologról lenne szó: egy rab be van
börtönözve egy ablak nélküli cellába, születése óta itt él, ebben a magánzárkában. A külvilágból mindössze csak
a cella falára eső vibráló fény és a köveken áthallatszó koppanás jut el hozzá, ezekből a megfigyelt villanásokból
és koppa-násokból mégis tájékozódik, vagy úgy tűnik, mintha tájékozódna a futballmecs-csekről,
virágoskertekről és napfogyatkozásokról, amelyeket sohasem figyelt meg. De hát hogyan tanulja meg a
rejtjelkulcsot, amely szerint jelzések elrendeződnek; sőt hogyan fedezi fel, hogy vannak olyan dolgok, mint a
rejtjelek? Hogyan tudja értelmezni azokat a közléseket, amelyeket valahogy kisilabizál, ha a közlések a futball és
az asztronómia nyelvén vannak megfogalmazva, nem pedig a villanások és koppanások nyelvén?
Ez a modell persze semmi más, mint az a jól ismert kép, amely a szellemet gépben lakozó kísértetként
mutatja be, s ennek általános fogyatékosságairól semmit sem kell már mondanunk. De észre kell még venni
néhány speciális fogyatékosságát. Egy ilyesféle modell használata azt a kimondott vagy kimondatlan
föltételezést tartalmazza, hogy – a rab esetéhez hasonlóan, aki látja a vibrálásokat és hallja a koppanásokat, de
nem láthatja vagy hallhatja a futballmeccseket – mi is megfigyelhetjük vizuális vagy egyéb érzeteinket, de sajnos
nem vagyunk képesek vörösbegyeket megfigyelni. (Altrichter Ferenc fordítása)24

Mi rendkívüli módon tudatában vagyunk a kulturális modelleknek és elfogultságoknak,

24
Ryle: The Concept of Mind (223-224. ο. Az elme fogalma)
mikor a tudatosság egy uralkodó formájáról egy másikra térünk át, mint a görög és a latin,
vagy az angol és a francia között. Ezért mi már nem lepődünk meg, hogy a keleti világnak
nincs fogalma a „szubsztanciáról” vagy a „lényegi formáról”, mert ők nem éreznek vizuális
kényszert arra, hogy tapasztalatukat ilyen csoportokra bontsák fel. És láttuk, hogy a nyomatok
világában szerzett gyakorlata lehetővé tette William Ivinsnek, hogy úgy fordítsa le a
tipográfia értelmét, mint ahogy azt senki más nem tette meg. Prints and Visual
Communications című művében (54. o.) egy általános alapelvet nyújt:

Így aztán minél szorosabban hozzákapcsoljuk a dolgok végiggondolására szolgáló adatainkat valamely
érzékelési csatornán hozzánk érkező adatokhoz, annál nagyobb az esély arra, hogy gondolatmenetünk helytálló
lesz annak ellenére, hogy a gondolatmenet jócskán leszűkül. Modern tudományos gyakorlatunk egyik
legérdekesebb eleme az olyan módszerek felfedezése és továbbfejlesztése, amelyek segítségével a tudós a
szükséges alapvető adatokat egyetlen érzékelési csatornán keresztül szerzi meg. Arra gondolok, hogy a fizikus
legszívesebben például valamilyen tájoló tárcsa, vagy más látható mérőeszköz segítségével jut hozzá az
adatokhoz. így a hő, a súly, a hossz és több más olyan mértékegység, amelyet a mindennapi életben nem a látás
útján érzékelünk, tudományos kérdésekben mechanikus mérőeszközök vizuális leolvasásának érzékelési
kérdésévé vált. (Lugosi Lugo László fordítása)

Ez nem azt vonja maga után, hogy ha állandó eszközt vagyunk képesek szerkeszteni arra,
hogy világunk minden aspektusát át tudjuk fordítani egyetlen érzék nyelvére, akkor csak olyan
torzításunk lesz, amely tudományos, mivelhogy állandó és következetes? Blake azt gondolta,
hogy valóban ez történt a XVIII. században, mikor ő szabadulást keresett „egy látomástól és
Newton álmától”. Mert az egyetlen érzék uralma a hipnózis képlete. És a kultúra nem lehet
bezárva egyetlen érzék álmába sem. Az alvó felébred, bármilyen más érzék felhívására.

Az írásbeliség történetének csak egy töredéke volt tipográfiai

Eddig mi főleg az írott szóval foglalkoztunk, ahogy az átviszi vagy lefordítja a „szakrális”
írni-olvasni nem tudó ember hallási-tapintási terét a civilizált, írástudó vagy „profán” ember
vizuális terébe. Mikor ez az átfordítás vagy metamorfózis megtörténik, hamarosan a kéziratos
vagy nyomtatott könyvek világába kerülünk. Tanulmányunk további része az írott és
nyomtatott könyvekkel lesz kapcsolatos, valamint azoknak képzési és társadalmi
következményeivel. A Kr. e. V. századtól a Kr. u. XV. századig a könyv kéziratos mű volt. A
nyugati világ könyvei történetének csupán egyharmada a nyomtatott könyvek korszaka. Ezzel
nem áll ellentétben, amit G. S. Brett mond a Psychology Ancient and Modern című
könyvében (36-37. o., Régi és modern lélektan):

Az az elgondolás, hogy a tudás lényegében könyvből való tanultság, látszólag nagyon modern nézetnek
tűnik, amely valószínűleg a hivatalnokok és a laikusok közötti középkori megkülönböztetésből származott,
annak további hangsúlyozásával, amit a XVI. század fölöttébb fantasztikus humanizmusának irodalmi jellege
adott meg. A tudás eredeti és természetes eszméje a „ravaszság” vagy a bölcsek tulajdona. Odüsszeusz az eredeti
gondolkodó típusa, a sok eszme embere, aki legyőzte a Küklopszt és elérte az elme jelentős diadalát az anyag
felett. A tudás így az arra való képesség, hogy felülkerekedjünk az élet nehézségein és sikert érjünk el ebben a
világban.

Brett itt meghatározza azt a természetes kettősséget, amit a könyv eredményez minden
társadalomban, mely e társadalmak tagjainak tudathasadásához járul. James Joyce munkája
áttörő látnoki képességet mutat ezekben a dolgokban. Leopold Bloomja az Ulysses-ben, a sok
eszme és sokféle eszköz embere, egy szabadúszó reklámügynök. Joyce látta a párhuzamokat
egyrészt a verbális és a képi közötti modern határvonal, másrészt a régi szakrális kultúra és az
új profán vagy művelt érzékenység közötti homéroszi világ mentén. Bloom, az újonnan
törzsnélkülivé lett zsidó a modern Dublinban tűnik fel, a valamelyest törzstelenített ír
világban. Egy ilyen határ a hirdetések modern világa, amely így egynemű Bloom átmeneti
kultúrájával. Az Ulysses tizenhetedik vagy Ithaka epizódjában azt olvassuk: „Mi szokott lenni
végső töprengése? Egy páratlan és egyedülálló reklám, ami előtt a járókelőnek lehetetlen meg
nem állnia, egy plakátcsoda, semmi szélsőséges kinövés nincsen rajta, mindent a
legegyszerűbb és leghatékonyabb formában fejez ki, annyit éppen, amennyi egy emberi
pillantásba belefér, és megfelel a modern élet gyorsított ütemének.” (Szentkuthy Miklós
fordítása, 812. o.)
A Books at the Wake című művében (Az ébredés könyvei) James S. Atherton rámutat (67-
68. o.):
A Finnegans Wake többek között az írás története. Kezdjük az írást „egy csonton, kavicson, birkabőrön,
hagyjuk, hogy főjenek a rotyogó fazékban és Gutenmorg cromagnon kartájával, festékhéjasan és nagy árat kell
egyszer a főbuszba lépve kirubrikázva a világsajtóból” (20.5) A „rotyogó fazék” célzás az alkímiára, de van
valami más jelentősége is az írással kapcsolatban, mert mikor újra megjelenik, megint egy olyan kontextusban
van, amely a kommunikáció rendszerének tökéletesítésével kapcsolatos. A mondat: „Süknéma segíti összes air
Hogam atyától Kőmíves mamáig...” (223,3) A „süknéma segíti” összehozza a süketnéma ábécé kézjeleit a
levegőben – vagy a levegőbeli jeleket [air] – a közönséges ábécé hullámzásaival és még hangsúlyozottabb az ír
Ogham írásának fel s alájával. Az ezt követő „míves” annak a neve kell legyen, aki az acél tollhegyet feltalálta.
De csak azt javaslom a „mamára”, hogy az a szabadkőművesek motyogása, ami nem illeszkedik az értelembe,
bár persze azok is jeleket mutatnak a levegőben.

„Gutenmorg cromagnoni kartája” mitikus fénnyel értelmezi azt a tényt, hogy az írás a
barlanglakó vagy „szakrális” ember kiemelkedését jelentette az egyidejű rezonancia hallási
világából a napfény profán világába. A művesre való utalás a falazókőműves világára, mint
magára a beszéd felépítésére vonatkozik. A Wake második oldalán Joyce egy mozaikot készít,
mondhatni egy Akhilleusz-pajzsot, az emberi beszéd és kommunikáció minden témájából és
formájából: „Remegő kezű Finnegan Nagymester szabadok kőmívese élt a legszélesebb
módon maradéktalanul kunyhójában túlmesszitúl míg üzenetként mielőtt Józsué bírái
számbavesznek...” Joyce a Wake-ben a maga Altamira barlangfestményeit készíti az emberi
elme teljes történelméről, az emberi kultúra minden fázisának taglejtései és testtartása
kifejezéseivel. Mint ahogy a cím mutatja, látta, hogy az emberi fejlődés ébredése újra eltűnhet
a szakrális és hallási ember éjszakájában. A törzsi intézmények Finn ciklusa visszatérhet az
elektromos korban, de ha igen, akkor tegyük meg azt ébredésnek, felébredésnek vagy
mindkettőnek.
Joyce nem volt képes semmi előnyét látni annak, hogy mint egy transzban vagy álomban,
bezárva maradjunk minden kulturális ciklusba. Felfedezte az eszközöket arra, hogy egyszerre
éljünk az összes kulturális formában, miközben azok kifejezetten tudatosak. Az eszköz,
amelyet az ilyen öntudatosságra vagy a kulturális elfogultságok korrekciójára említ, az ő
„kolloidoszkópja”. Ez a kifejezés az emberi technológia minden alkotóelemének kolloid-
keverékében lévő kölcsönhatást jelenti, ahogy azok kiterjesztik érzékeinket és
megváltoztatják azok arányát a kulturális összeütközések kaleidoszkópjaiban: mint a
„nemvagy”, barbár, az orális vagy szakrális; „látó”, a vizuális vagy profán és civilizált.

Mostanáig a kultúra a társadalmak mechanikus végzete volt, saját technológiájuk

automatikus elsajátítása
Eddig a legtöbb ember a kultúráját sorsként fogadta el, mint a klímát vagy az anyanyelvet;
a mi határozott tudatunk a sokféle kultúra pontos formáiról azonban már maga is a
kiszabadulást jelenti azok fogságából, így Joyce címe szintén egy manifesztum. A
legszakszerűbb tanulmányban, Man: His First Million Years (Az ember: első millió éve, 193-
194. ο.) cím alatt Ashley Montagu az írásbeliség hiányának aspektusaival kapcsolatban e
témákra vonatkozóan jegyzi meg:

Az írni-olvasni nem tudó ember a gondolat hálóját az egész világra veti ki. Lehet, hogy a mitológia és vallás
közeli rokonságban van, de míg az egyik az ember mindennapi életéből nő fel, a másik az ember természetfeletti
iránti érdeklődéséből alakul ki. És ez a helyzet világszemléletével is, amely a szekuláris, vallásos, mitológiai,
mágikus és tapasztalati elemek keverékéből fonódik egybe.
A legtöbb írni-olvasni nem tudó rendkívül realista. Minden szándékuk az, hogy a világot irányításuk alá
vonják, és sok eljárásuk úgy van kimódolva, hogy a realitás bizonyosan az ő akaratuk szerint működjék. Abban a
meggyőződésben, hogy a szellemek az ő oldalukon vannak, az emberek minden szükséges előkészületet
megtehetnek a vállalkozás sikerére. Akaratának rákényszerítése a realitásra az előírt módszer megfelelő
manipulációja révén az írni-olvasni nem tudó számára a valóság része.
Szükséges megértenünk, hogy az írni-olvasni nem tudók magukat sokkal szorosabban azonosítják azzal a
világgal, amelyben élnek, mint ahogy teszik azt a világ művelt népei. Ahogyan az emberek egyre
„műveltebbekké” válnak, egyre jobban elkülönülnek a világtól, amelyben élnek.
Az, ami történik, az az írni-olvasni nem tudó számára a valóság. Ha a ceremóniák arra valók, hogy növeljék
az állatok szaporodását vagy a növények hozamát, és azokat ilyen növekedések követik, akkor a ceremóniák
nem csupán kapcsolatosak azzal, hanem annak részei; mert a ceremóniák nélkül az állatok és növények
növekedése nem történt volna meg – így okoskodik az írni-olvasni nem tudó. Nem arról van szó, hogy az írni-
olvasni nem tudóra az illogikus elme volna jellemző; az ő gondolkodása tökéletesen logikus és azt valójában
nagyon helyesen is használja. Nem valószínű, hogy sokáig életben tudna maradni egy művelt fehér ember, ha
magát hirtelen a közép-ausztráliai sivatagban találná. De az ausztráliai őslakos nagyon jól megvan. Minden
terület őslakói alkalmazkodtak a környezetükhöz, ami kétségkívül azt jelzi, hogy az intelligenciájuk magas fokú.
Nem az a baj, hogy az írni-olvasni nem tudó gondolkodása nem logikus, hanem hogy a logikáját túl gyakran
használja, sokszor nem elegendő információ alapján. Általában azt feltételezi, hogy az egymással kapcsolatos
események okozatszerű-en kapcsolódnak össze. De ez egy olyan tévedés, amit legtöbbször a civilizált népek
többsége követ el, és köztudomásúan megtörténik a felkészült tudósokkal is! Az írni-olvasni nem tudók inkább
az asszociációhoz ragaszkodnak túl mereven, mint az ok-okozat törvényéhez, de ez a legtöbb esetben működik
is, és a gyakorlatiasság törvénye szerint az, ami működik, igazságnak tekintendő.
Semmi sem lehet messzebb az igazságtól, mint az a gondolat, hogy az írni-olvasni nem tudók tökéletesen
hiszékenyek, babonásak és félelmekkel teli teremtmények, az önálló és eredeti gondolatokra való minden
képesség vagy lehetőség nélkül. Ráadásul a józan ésszel az írástudatlan ember sok gyakorlati érzéket tanúsít, ami
az élet kemény realitásának helyes megítélésén alapul.

Amit itt Montagu feltár az írni-olvasni nem tudó erős gyakorlatiasságára vonatkozóan,
tökéletes magyarázatként szolgál Joyce Bloomjához vagy Odüsszeuszhoz, mint a találékony
emberhez. Mi lehetne célszerűbb az irodalmi kultúra Szküllája és a poszt-literális technológia
Kharübdiszei közé ragadt ember számára, mint hogy tutajt készítsen magának apróhirdetések
szövegéből? Úgy viselkedik, mint Poe tengerésze a Maelstrom-ban, aki az örvények
működését tanulmányozza és megmenekül. Nem lehet az a mi dolgunk az új elektromos
korban, hogy az új örvények hatását a régebbi kultúrák testén tanulmányozzuk?

Az egyöntetűség és ismételhetőség technikáit a rómaiak és a középkor vezette be

William Ivins Prints and Visual Communication című könyve lényeges forrásmunka
mindenki számára, aki a könyvek szerepét tanulmányozza az emberi tudás és társadalom
alakításában. Az a tény, hogy Ivins a könyvek jellemzően irodalmi aspektusától valamelyest
eltekintett, úgy tetszik, előnyös helyzetbe hozta őt az irodalmárokkal szemben. Az irodalom
és filozófia tanulmányozója hajlamos arra, hogy a könyv „tartalmával” törődjék, és ne vegye
figyelembe annak formáját. Ez a hiba jellemző a fonetikus írásbeliségre, amelyben a vizuális
jelnek mindig van „tartalma”, amely az a beszéd, amit újra létrehoz az olvasó személy. A
kínai írnok vagy olvasó nem eshetett abba a tévedésbe, hogy ne vegye figyelembe magának az
írásnak a formáját, mert a kínai írott karakter nem választja el a beszédet és vizuális jelet úgy,
ahogyan a mi betűnk teszi. De a fonetikus írásbeliség világában egyetemes a forma és a
tartalom szétválasztásának kényszere, és éppannyira hatással van az írástudatlanra, mint a
tudósra. így a Bell Telefon Társaság milliókat költ kutatásra, de soha még csak észre sem
vette a sajátságos formát, amit a telefon jelent, és amilyen hatást tesz a beszédre és a
személyes kapcsolatokra. Ivins mint a nyomatok szakértője észrevette azok különbözőségét a
nyomtatott könyvektől, melyekben megjelentek. Másfelől, ez felhívta a figyelmét a
nyomtatott és kézzel írott könyvek közötti jelentős különbségre. Könyve kezdetén (2-3. o.)
figyelmeztet a fonetikus írott jelekben rejlő ismételhetőség dimenziójára, azért, hogy az
ismételhetőség ugyanazon dimenzióit hangsúlyozza, melyek fellelhetők a képek
fametszetekről történő blokknyomtatásaiban Gutenberg előtt:

Bár az Európa történetével foglalkozó könyvek nagy jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy a tizenötödik
század közepén feltalálták a cserélhető betűkkel történő nyomtatást, ugyanezek, a kép- és ábranyomtatás
valamivel korábban felfedezett módozatairól általában megfeledkeznek. Minden könyvben, amennyiben
szöveget tartalmaz, pontosan megismételhető sorrendbe rendezett, pontosan megismételhető szószimbólumokat
találunk. Ilyen rögzítet szógyűjteményt az emberiség már legalább ötezer éve használ. így azután azzal is
érvelhetünk, hogy a könyvnyomtatás csak egy igen régi és közismert dolgot tett olcsóbbá. Sőt mondhatnánk,
hogy egy ideig a nyomtatás nem jelentett sokkal többet a korrektúra-olvasás egyszerűsítésénél. 1501 előtt nem
sok könyvet nyomtattak annál a kéziratos könyvnél nagyobb példányszámban, amelynek ezer példányáról az
ifjabb Plinius emlékezik meg az időszámításunk szerinti második évszázadban. A képnyomtatás azonban,
szemben a cserélhető betűs szövegnyomtatással, gyökeresen új dolgot hívott életre – először tette lehetővé, hogy
egy képet a nyomófelület élettartama alatt pontosan meg lehessen ismételni. A kép pontos megismételhetősége
felbecsülhetetlen hatással volt a tudás, a gondolkodás, a tudomány és a technika legkülönfélébb válfajaira. Nem
túlzás kijelenteni, hogy az írás feltalálása óta a pontosan megismételhető nyomtatott kép volt a leglényegesebb
találmány.

A pontos ismételhetőségnek a nyomtatással velejáró legszembeszökőbb sajátosságát az

irodalmár nem veszi észre. Ο csekély fontosságot tulajdonít ennek a csupán technológiai
sajátosságnak és a „tartalomra” koncentrál, mintha a szerzőt hallgatná. Mint egy művész,
tudatában lévén a formális szerkezetnek mint magában való komplex kijelentésnek, Ivins a
nyomatokra, nyomtatásra és a kéziratra egyaránt vonatkozó figyelem egy ritka módját
alkalmazta. Meglátta (3. o.), hogy a technológiai formák miként képesek alakítani mind a
tudományt, mind a művészeteket:

Ükapáinknak és az ő őseiknek – vissza egészen a reneszánszig – a kép sem többet, sem kevesebbet nem
jelentett az általuk ismert és megismételhető képeknél. A reneszánsz előtt pedig nem is léteztek pontosan
megismételhető nyomtatott képek. Egészen a múlt századig a régi módszerekkel készült képek mindazokat a
szerepeket betöltötték, amelyeket ma a vonalas ábrák, az ofszetnyomatok, a fényképek és a fénymásolatok, a
különféle színes eljárások, a politikai Karikatúrák és a reklámok. Ha a képeket a már említett funkcionális
szempontból határozzuk meg, és definíciónkat nem szűkítjük le az eljárásokra, illetve az esztétikai értékekre,
nyilvánvalóvá válik, hogy képek nélkül alig létezne modern tudomány, technika, régészet és etnográfia – ugyanis
végső soron mindezek a pontosan megismételhető vizuális vagy képi tények által közvetített információn
alapulnak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kép távolról sem szerény értékű műalkotás csupán, hanem a modern
élet és gondolkodás egyik legjelentősebb és legerőteljesebb eszköze. Nyilván csakis akkor remélhetjük, hogy
felismerjük annak tényleges szerepét, ha eltávolodunk a modern metszetgyűjtés sznob elgondolásaitól és
meghatározásától, a képet pontosan megismételhető képi ténynek tekintjük, s nem foglalkozunk ritkaságának
véletlenszerű szerepével, illetve mindazzal, amit esztétikai értéknek tarthatunk. Az általános elgondolás és a
meghatározott funkciók szemszögéből kell szemügyre vennünk a képet, különös figyelemmel azokra a
korlátokra, amelyeket a képkészítés technikái kényszerítették az információt közvetítő képre és az információ
befogadóira.

A pontos megismételhetőség technológiája olyan feszültséget idézett elő, amit a rómaiak

keltettek a görög vizuális elemzéssel szemben. Ez a folyamatos, egységes vonalon történő
hatás a pluralisztikus szervezettség szóbeli értékei iránti közönyével, Ivins nézete szerint (4-5.
o.) sikeresen fennmaradt a „sötét korokig” és azon túl is:

A történészek egészen a közelmúltig irodalmárok és filológusok soraiból kerültek ki. A múlt tanulmányozása
közben ritkán bukkantak olyasmire, amit ne kerestek volna. Csodálattal töltötte el őket minden, amit a görögök
mondtak, és mindazzal nem sokat törődtek, amit a görögök nem vittek véghez, illetve nem tudtak. Másfelől
elborzadtak azon, amit a kora középkor nem vitt véghez és nem mondott ki, és azzal nem törődtek, amit a kor
tudott és véghezvitt. A közgazdaságtan és a technika alacsonyabb rendűnek tartott modern kutatói gyors
léptékben változtatták meg ismereteinket ebben a tárgykörben. A sötét középkorban, hagyományos elnevezését
használva, kevés idő maradt az irodalom, a művészet, a filozófia és az elméleti tudományok finomságainak
kiművelésére, ám ugyanakkor számtalan ember áldozta kiváló szellemiségét a társadalmi, mezőgazdasági és
mechanikai problémák feltárásának szolgálatába. Sőt ezekben a tudományokban szűkölködő évszázadokban
nemhogy visszafejlődött volna az emberek mechanikai tehetsége, de töretlen volt azoknak a felfedezéseknek és
találmányoknak a sora, amely a kora középkort, majd később a középkort olyan technikával és
következésképpen logikával ajándékozta meg, amely sok lényeges kérdésben felülmúlta a görögök, illetve a
Nyugatrómai Császárság lakóinak minden tudását. (Lugosi Lugo László fordítása)

Ivins témája az, hogy „A szegénységből és a szükségből a kora középkor és a középkor

érlelte be a jenki zsenialitás első jelentős termését.” Talán túloz abban, hogy a sötét
középkorban a „technika és technológia kultúráját” hangsúlyozza, de ez egy olyan
megközelítés, ami a skolasztikát érthetővé teszi és felkészít minket a középkor nagy
találmányára, a nyomtatásra, ami az „elrugaszkodás” pillanata volt a modern világ új területei
felé.25

A modern szó becsmérlő kifejezés volt, melyet a patrisz-tika humanistái alkalmaztak az új

logikát és fizikát kifejlesztő skolasztikusokkal szemben
Azóta számos új könyv jelent meg a középkori tudományról, melyek Ivins szemléletét
támasztják alá. Ezek egyik reprezentánsa Marshall Clagett The Science of Mechanics in the
Middle Ages (A mechanika tudománya a középkorban) c. műve: ebből kiemelek néhány
témát, melyek a vizuális hatás azon folytonos növekedését példázzák, amelyet a görögöknél
láttunk felbukkanni a fonetikus írásbeliség nyomán. így például: „Az első két fejezetben
általam előadottakból kitűnik, hogy a középkor statikája – mint ahogy a középkori mechanika
számos egyéb vonatkozása is – a nagy görög mechanikatudósok által megalkotott fogalmakon
és azok elemzésén alapul, lásd Arkhimédészt, a Mechanika arisztoteliánus szerzőjét, Heront
és másokat.” (XXIII. o.)
Hasonlóképpen a „középkori mozgástan eredményei sokkal inkább szerves részei voltak az
erőre és mozgásra vonatkozó arisztotelészi állítások feletti skolasztikus vitáknak... A
pillanatnyi sebesség fogalmának megalkotása és következésképp a gyorsulás különböző
fajtáinak elemzése különös fontossággal bírt.” (XXV. o.)
A nyomtatást több mint egy évszázaddal megelőzően az oxfordi Merton College tudósai
megfogalmaztak egy tételt „az egyenletes gyorsulásról és az egyenletesen gyorsuló testtől
szerzett sebességgel való mozgás egyenletes voltáról, a gyorsulás időtartamának középső
pillanatában.” Az egységes, ismételhető és mozgatható nyomdai betűk feltalálásával beljebb
lépünk a mérhető mennyiségek eme középkori világába. Amit Clagett tesz, az a folytonosság
vonalának kimutatása a görögök vizuális analízise és a középkori tudomány között, és annak
megmutatása, hogy a skolasztikus gondolkodás milyen mértékben fejlesztette tovább a görög
fogalmakat.
A mertoni mozgástan Itáliába és Franciaországba is átterjedt. Ez a mozgás vizuális
kifejezési formákra való lefordításának gondolata volt:

A módszer alapgondolata egyszerű. Egy minőség mennyiségi megjelenítésére geometriai alakzatok, főleg
térbeliek alkalmazhatók. A minőség kiterjedését egy tárgyon belül vízszintes vonallal fejezzük ki, míg a tárgyon
belüli egyes pontokban a minőség intenzitását a kiterjedés vagy a tárgy vonalára emelt merőlegesekkel
ábrázoljuk. A mozgás esetében a kiterjedés vonala az időt, az intenzitás vonala a sebességet jelképezi. (33. o.)

Clagett ismerteti Nicole Oresme értekezését „A minőségek alakzatairól”, melyben Oresme

kijelenti: „A számok kivételével minden mérhető dolog a folytonos mennyiségek módján
fogható fel.” Ez a görögök világára emlékeztet bennünket, melyben, mint ahogy Tobias D.
Dantzig a „Number: the Language of Science” (Szám, a tudomány nyelve) c. munkájában
kifejti (141-142. o.):

A racionális számtan geometriai problémákban való alkalmazásának kísérlete idézte elő a matematika
25
Ivins Lynn White cikkét idézi: Technology and Invention in the Middle Ages (Technológia és találmányok a középkorban) a Speculum
XV. kötetében, 1940. áprilisában, 141-159. ο.
történetében az első válságot. A két viszonylag egyszerű probléma, a négyzet átlójának, illetve a kör kerületének
meghatározása, új matematikai valóságok létét tárta fel, melyek számára nem lehetett helyet találni a racionális
számok körében...
Egy további elemzés rávilágított arra, hogy az algebrai műveletek általában véve inadekvátak. így
nyilvánvalóvá vált, hogy a számmező kiterjesztése elkerülhetetlen... És minthogy a régi koncepció a geometria
területén bukott meg, az új koncepció modelljét is a geometrián belül kell keresnünk. Egy ilyen ideális
modellnek tűnik a folytonos és végtelen egyenes vonal.

A szám a tapinthatóság dimenziója, ahogy Ivins az „Art and Geometry”-ben kifejti: „A

kéznek bármely folytonos mintában egyszerű és nyugvó formákra van szüksége, és szereti az
ismétlődéseket. A tárgyakat elkülönülten ismeri fel, egyiket a másik után, és a szemmel
ellentétben képtelen a tárgyak egy csoportját mintegy egyidejűleg látni, illetve egyetlen
észlelésként felismerni. Segítség nélkül a kéz nem tud rájönni, hogy három vagy több tárgy
van-e egy sorban.”
Ám ami minket a matematika első válsága kapcsán érdekel, az az a nyilvánvaló fikció,
amelyet igénybe kell vennünk annak érdekében, hogy a vizuálist tapinthatóra fordítsuk le. De
a nagyobb találmányok ekkor még a jövőben rejtőznek, az infinitezimális számításokban.
Amint a XVI. század vonatkozásában látni fogjuk, a szám és a vizualitás, más szóval a
tapintási és látási élmény teljesen különvált egymástól, és elindultak saját külön útjaikon,
hogy felépítsék a Művészet és a Tudomány egymással vetélkedő birodalmait. Ez a szétágazás,
amely szemlátomást a görög világból indult ki, bizonyos mértékig egészen a gutenbergi
fordulatig függőben maradt. A kézírásos kultúra századain keresztül majd kitűnik, hogy a
vizuális nem vált el teljesen a tapinthatótól, még ha drámaian csökkentette is a hallási kultúra
hatalmát. Ezt a középkori olvasói magatartás kapcsán még külön tárgyalni fogjuk. A
tapinthatónak a vizuálishoz való viszonya, mely a fonetikus ábécé előnyeinek megértéséhez
elengedhetetlen, csak Cézanne után nyert határozott értelmet. így Gombrich a tapinthatót teszi
a Művészet és illúzió fő témájává, mint ahogy Heinrich Wölfflin is a Művészettörténeti
alapfogalmak című művében. És ennek az új megrázkódtatásnak az volt az oka, hogy a
vizuálisnak a többi érzék kölcsönhatásától való elválasztása a fényképezés korában sokoldalú
ellenhatást váltott ki. Gombrich leírja a XIX. századi vita szakaszait, és az „érzetadatok”
elemzését, mely a Helmholtz-féle „tudatalatti következtetéshez”, illetve ahhoz a mentális
tevékenységhez vezetett, amely még a legalapvetőbb érzéki élmény közben is jelen van. A
„tapinthatóság” vagy az összes érzék közötti kölcsönhatás megszűnt ezen „következtetés”
igazi módja lenni, és egyszeriben a „természet utánzása” vizuális jellegének a szétbomlásához
vezetett. Gombrich erről a következőket írja (16. o.):
Két német gondolkodó játszik kiemelkedő szerepet ebben a történetben. Az egyik a kritikus Konrad Fiedler,
aki az impresszionistákkal szemben azt hangsúlyozza, hogy „akár a legegyszerűbb érzéki benyomás is, mely a
szellemi tevékenység számára puszta nyersanyagnak tűnik csupán, már egy mentális tény, és amit mi külső
világnak hívunk, az valójában egy igen összetett pszichológiai folyamat eredménye.”
De Fiedler barátja, Adolf von Hildebrand, a neoklasszicista szobrász volt az, aki egy 1893-ban megjelent kis
könyvében, melynek címe A forma problémája a figuratív művészetekben, e folyamat elemzését véghezvitte, és
ezáltal egy egész generáció figyelmét elnyerte. Hildebrand is kétségbe vonta a tudományos naturalizmus eszméit
azáltal, hogy az érzékelés lélektana felé fordult: ha megkíséreljük elemezni szellemi képzeteinket, hogy feltárjuk
azok elsődleges alkotóelemeit, azt találjuk, hogy azok a látásból, valamint tapintási és mozgási emlékképekből
származó érzetadatokból állnak össze. Egy gömb például a szem számára sík korongként jelenik meg; a tapintás
az, mely közli számunkra a teret és formát. A művész részéről hiábavaló bármely kísérlet, hogy ezt a tudást
kirekessze, mert annak hiányában egyáltalán nem tudná a világot felfogni. Ellenkezőleg, az ő feladata, hogy
képét tisztábbá téve művében kompenzálja a hiányzó mozgást, mert így nem csak a vizuális benyomásokat
közvetíti, hanem azokat a tapintási emlékképeket is, melyek képessé tesznek bennünket a háromdimenziós forma
elménkben való újraalkotására is.
Aligha véletlen, hogy az a korszak, melyben oly buzgón vitatták meg ezeket az eszméket, egyben a
művészettörténet felszabadulásának korszaka is volt, mikor is az függetlenítette magát a régészettől, biográfiától
és esztétikától. Hosszú ideig elismert gondolatok tűntek hirtelen kérdésesnek és átértékelendőnek. Midőn
Bemard Berenson a firenzei festőkről 1896-ban megjelent briliáns esszéjét írta, esztétikai hitvallását Hildebrand
elemzésének nyelvén fogalmazta meg. Átható kifejezőképessége birtokában a szobrász kissé dagályos
könyvének csaknem teljességét összegezte következő mondatában: „A festő a látási benyomásokhoz a tapintás
értékét hozzáadva tudja csak a feladatát teljesíteni.” Berensont igazolja, hogy Giotto vagy Pollaiuolo éppen ezt
tette, és ezáltal kelti fel figyelmünket...

Az ókorban és a középkorban az olvasás szükségképpen hangos olvasás volt

„Azzal, hogy Arisztotelésszel a görögök a szóbeli tanításról az olvasás szokására tértek át,
még nem mondtunk túl sokat”, írja Frederic G. Kenyon a Books and Readers in Ancient
Greece and Rome (Könyvek és olvasók az ókori Görögországban és Rómában) c. művében
(25. o.). De „olvasni” évszázadokon keresztül annyit jelentett, mint hangosan olvasni.
Valójában csak napjainkban történt meg, hogy a gyorsolvasó intézetek ránk testálták – nem
jogerős ítélettel – a szem és a beszéd szétválasztását az olvasás aktusa során. Annak
felismerésében fedezték fel a „lassú” olvasás alapvető okát, hogy balról jobbra olvasva
gégeizmainkkal elkezdjük a szavakat formálni. Az olvasó elnémítása azonban egy
többlépcsős folyamat lett, sőt maga a nyomtatott szó sem eredményezett minden olvasónál
hallgatást. Az olvasó szájmozgásáról és mormogásáról hajlamosak lettünk félműveltségre
következtetni, és ez a tény játszott szerepet abban az amerikai törekvésben, hogy az olvasást
az elemi oktatásban pusztán vizuálisan közelítsék meg. Gerard Manley Hopkins még
keresztes háborút viselt a tapintási érzékelés fontosságáért a szóhasználatban, valamint az
életerős szóbeli költészetért, éppen akkor, amikor Cézanne már javában tapintható értéket
adott a vizuális benyomásnak. „Spelt from Sibyl's Leaves” (Részletek Sibyl leveleiből) c.
költeményéről azt írja Hopkins:
Ennek a szonettnek a gondolata – ami valamennyi versemre érvényes – mindenekfelett az, hogy élő
művészetnek kell lennie; előadásra készült, és annak előadása nem a szemmel való olvasás, hanem hangos,
nyugodt, poétikus (nem szónoki) szavalás, hosszú szünetekkel, hosszan elidőzve a rímeken és egyéb kiemelkedő
szótagokon, és így tovább. Ezt a szonettet énekelni kellene: a leggondosabban van időzítve, tempo rubato.26

Azt is ő írja: „Végy lélegzetet és olvasd füllel, ahogy mindig is szeretném, hogy
olvasnának, és versemmel minden rendben lesz.” És Joyce sosem vett fáradságot annak
megmagyarázására, hogy a Finnegan ébredésében hogy van az, hogy „a szavak, melyeket az
olvasó lát, nem azok, melyeket hallani akar.” Joyce nyelvezete éppúgy, mint Hopkinsé, csak
akkor kel életre, ha hangosan olvassák, szinesztéziát, vagyis az érzékek összjátékát
megteremtve.
De ha a hangos olvasás kedvez a szinesztéziának és a tapinthatónak, akkor ugyanez áll a
középkori kéziratokra is. A közelmúltból már láttunk egy példát arra a kísérletre, hogy a
modern kor angol olvasói számára egyfajta orális tipográfiát alakítsanak ki. Egy ilyen írás
természetesen a régi kéziratok nagyfokú texturalis és tapintható jellegét mutatja. A „textúra” a
maga idején a gót betűírás elnevezése volt, és „kárpit”-ot jelentett. A rómaiak azonban
kialakítottak egy sokkal kevésbé texturalis és sokkal inkább vizuális betűírást, melyet
„antikvá”-nak hívnak, és ez az a betűtípus, melyet a szokványos nyomdatermékekben
láthatunk, mint például ezen az oldalon is. Ám a korai nyomdászok kerülték a latin betűk
használatát, kivéve, ha ódon utánzat illúzióját akarták kelteni; a régi latin betűk a reneszánsz
humanisták körében váltak közkedveltté.
Meglepő, hogy a modern olvasók oly lassan ismerték fel, hogy Gertrude Stein prózája az
írásjelek és egyéb vizuális segédeszközök hiánya révén egy jól kigondolt stratégia, amellyel a
passzív, vizuális olvasót az orális cselekmény résztvevőjévé teszi. így van ez E. E.
Cummings, Pound vagy Eliot esetében is. A Vers libre (szabad vers) éppúgy szól a fülnek,
mint a szemnek. És Joyce, amikor a Finnegan ébredésében „mennydörgést” akar kelteni,
vagy a „kiáltás az utcán” a kollektív cselekvés egy fontosabb mozzanatát jelzi, úgy építi

26
John Pick, ed: A Gerard Mauley Hopkins Reader, XXII.
szavait, mint egy klasszikus kézirat:
„Bukását (bababadalgharaghtakamminarronnkonnbronntonnerronntuonnt-
hunntrovarrhounawnskawntoohoohooardenenthurnuk!) egy hajdani wall-straiti vén rókának
először ágyban mesélték el és később az élet folyamán keresztény dalnokok módján...” (1. o.)
Vizuális segédeszközök hiányában az olvasó azon fogja kapni magát, hogy ugyanazt teszi,
mint amit az ókori és középkori olvasó tett, vagyis hangosan olvas. Az olvasók még azután is
hangosan olvastak, miután a késő középkorban megkezdték a szavak elkülönítését, sőt, még a
nyomtatás reneszánsz kori megjelenése után is. De mindezen fejlemények csak fokozták a
gyorsaságot és a vizuális nyomást. Napjainkban a kéziratokkal foglalkozó tudósok
nagyobbrészt csendben olvassák azokat, és az ókori és középkori olvasási szokások
tanulmányozása még várat magára. Kenyon kommentárjai (Books and Readers in Ancient
Greece and Roma [Könyvek és olvasók az ókori Görögországban és Rómában], 65. o.)
hasznosak számunkra: „Igen figyelemreméltó az ókori könyvekben az olvasó számára
nyújtott segítség, illetve a tájékozódást megkönnyítő segédeszközök hiánya. A szavak
elkülönítése gyakorlatilag ismeretlen, kivéve azon nagyon ritka esetet, amikor egy idézőjel
vagy pont használatával jelzik a szétválasztást, ahol félreérthetőség állhat fent. Az írásjelek
gyakran teljesen hiányoznak, és ha használják is, az sohasem teljes és módszeres.” „Teljes és
módszeres” lenne a szem számára, ezzel szemben a XVI. és XVII. században az írásjelek
használata továbbra is a fülnek, semmint a szemnek szólt.27

A kéziratos kultúra dialogikus, már csak azért is, mivel az író és hallgatósága a közzététel
előadásos formája résén fizikailag kapcsolatban van egymással
Nincs hiány utalásokban arra nézve, hogy az „olvasás” az ókorban és a középkorban
mindvégig hangos olvasást jelentett, vagy éppen a ráolvasás egy fajtáját. Ám megfelelő
adatokat senki sem gyűjtött ebben a tárgykörben. Fel tudok hozni legalább néhány effajta
példát a legkülönbözőbb korszakokból, melyek könnyen hozzáférhetők. így például
Arisztotelész Poétikájában (26) rámutat arra: „Hogy a tragédia a hatását mozgás vagy
cselekvés nélkül is kifejtheti, az epikus költészethez hasonlóan; mivel egy darab értéke a
puszta olvasásából is kitűnhet.” Az olvasás szavalásként való fenti megjelenítésének
oldalfényei fedezhetők fel a rómaiak nyilvános szónoklási gyakorlatában, ami a könyv
közzétételének alapvető formája volt. És ez egészen a nyomtatásig fennmaradt. Kenyon
számol be (Books and Readers [Könyvek és olvasók], 83-84. o.) a római gyakorlatról:

Tacitus leírja, miként kényszerült egy szerző arra, hogy egy házat és székeket béreljen, és hallgatóságát
személyes esdekléssel gyűjtse össze; és Juvenalis panaszkodik, hogy egy gazdag ember kellett, hogy használaton
kívüli házát és felszabadított rabszolgáit kölcsönadja, valamint szegény sorsú klienseit odaküldje, hogy neki
közönsége legyen, de a székek költséget már nem tudta viselni. Ε gyakorlat analógiája teljességgel fellelhető a
modern zene világában, ahol egy énekes, ha hangját hallatni akarja, kénytelen termet bérelni, és mindent el kell
követnie, hogy közönséget verbuváljon magának; vagy egy pártfogó segítségét kell kérnie, aki a fenti célra
rendelkezésére bocsátja a szalonját, és befolyását latba vetve baráti körét nyeri meg hallgatóközönség gyanánt.
Az irodalom számára ez egészségtelen korszak volt, mert olyan alkotásokat támogatott, melyek szónoki
előadásra kínálkoztak; és az embernek kétsége támadhat, hogy ez vajon elősegítette-e egyáltalán a könyvek
terjesztését.

Az Ancilla to Classical Reading c. művében Moses Hadas Kény ónnál alaposabban mélyül
el a szóbeli előadás kérdésében (50. o.):

Az irodalom olyan fogalma, mint amit inkább kell nyilvánosan hallgatni, mintsem egyénileg, magában,
csendben vizsgálni, még jobban megnehezíti a szerzői jog fogalmának megragadását. Egy szerző közlendőjének
könyve olvasásakor sokkal inkább tudatában vagyunk, mint ha munkáját előadva halljuk. A görögöknél a
nyilvános szavalat volt a közlés megszokott módja, előbb kifejezetten a szerző, majd később hivatásos

27
Ε tárgyban hivatkozásaimat lásd The Effect of the Printed Book on Language in the Sixteenth Century c. cikkemben.
felolvasók vagy színészek előadásában, és a nyilvános szavalat még a könyvek és az olvasás művészetének
elterjedése után is a közlés rendszeresült módja maradt. Hogy ez miként érintette a költők megélhetését, azt egy
más összefüggésben fogjuk látni; itt szünetet tarthatunk a szóbeli előadásnak az irodalom karakterére gyakorolt
hatásának figyelemmel kísérésében.

Mint ahogy a hangszerek egy kis csoportjára írt muzsika hangvételében és tempójában
különbözik a tágas előadótermek számára komponált zenétől, a könyvekkel is hasonló a
helyzet. A nyomtatás megnövelte a „termet” a szerző előadásához, miközben a stílus minden
tekintetben megváltozott. Hadas itt tapint legjobban a lényegre:

Azt mondhatnánk, hogy az egész klasszikus irodalmat úgy képzelhetjük el, mint egy hallgatósággal folytatott
párbeszédet, vagy a hallgatóságnak szóló üzenetet. Az ókori dráma jelentősen különbözik a maitól, mivel a
negyvenezer néző előtt, fényes nappal előadott darabok nem hasonlíthatók össze a négyszáz fő előtt, sötét
teremben játszott színielőadásokkal. Ugyanígy egy ünnepi szónoklatra szánt írás nem lehet olyan, mint egy
kolostori tanuló elmélyült tanulmányozására szánt írásmű. A költészetnél különösen szembetűnő, hogy annak
valamennyi válfaja szóbeli előadásra volt szánva. Maguk az epigrammák is a járókelő megszólítását fejezik ki
(„Menj, idegen” és ehhez hasonlók), és olykor, mint Kallimakhosz és utánzóinak néhány epigrammájában, a mű
magját úgy fogták fel, mint egy, az utca emberével folytatott rövid párbeszédet. A homéroszi epika
természetesen nyilvános felolvasásra íródott, és jóval az egyéni olvasás megszokottá válása után a dalnokok
(rapszódoszok) még űzték az eposzok szavalásának művészetét. Pei-szisztratosz, akinek volt némi köze (hogy
mennyi, azt nem tudjuk) Homérosz szövegeinek elrendezéséhez, szintén megszervezte költeményeinek
nyilvános felolvasását a pánathéni ünnepségeken. Diogenész Laertiuszról (1.2.57) tudjuk, hogy 'Szolon
gondoskodott arról, hogy Homérosz műveinek előadásai egy meghatározott rendet kövessenek; tehát a második
versmondónak ott kell kezdenie, ahol az első abbahagyta.'
A próza szóbeli előadása nem maradt el a költészeté mögött, mint azt a Hérodotoszról és másokról szóló
beszámolókból tudjuk, és a szóbeli előadás gyakorlata ugyanúgy hatással volt a próza természetére, mint a
költészet esetében. A hangzás iránti megkülönböztetett figyelem, mely Gorgiász úttörő műveit jellemzi,
semmitmondó lett volna, ha írásai nem nyilvános előadásra készültek volna. Gorgiász leleményessége tette
lehetővé Iszokratész számára annak az álláspontnak a képviseletét, amely szerint a próza a költészet törvényes
örököse, és azt leváltani hívatott. Későbbi kritikusok, mint a halikharnasszoszi Dionüsziosz, a történészeket
ugyanazon mérce szerint ítélték meg, mint a szónoklat művészeit, és műveik összehasonlításában nem vették
figyelembe, hogy mit kellene közöttük elengedhetetlen, általános különbségnek tekintenünk.

Hadas ezután Szent Ágoston Vallomásainak (Confessiones) jól ismert részére tér át (51-52.
o.):

Az egyéni olvasók az egész ókor folyamán és még azután is sokáig hangosan, szabatosan kimondták
szövegük szavait, prózában és versben egyaránt. A csendes olvasás egy olyan rendellenesség volt, melyet Szent
Ágoston (Confessiones 6, 3) igen figyelemreméltónak talált Szent Ambrus magatartásában: „De amikor olvasott,
szeme a lapokon járt, elméje az olvasottak értelmébe hatolt, a hangja azonban és a nyelve pihent.” Látogatók
jöttek, hogy megfigyeljék eme csodát, és Szent Ágoston találgatja ennek magyarázatát:
„Talán attól is tartott, hogy a szaván csüngő figyelmes hallgatónak kénytelen lesz egy s más helyet, ahol az
író, akinek művét olvasta, kissé homályosabban fejezte ki magát, megmagyarázni és néhány nehezebb kérdésről
vitázni s ez a munka aztán annyi időt von el, hogy kevesebb könyvet olvashat, mint akarja. Habár elegendő ok
lett volna a némán olvasásra az is, hogy hangját – amely könnyen elrekedt – kímélje. De bármi szándékkal tette
is ezt, jó szándékkal tette.” (Balogh József fordítása)

Minden tekintetben a kézirat alakította ki a középkor irodalmi szokásait

Kitűnő munkájában Hadas a témát mással folytatja. A középkor vonatkozásában H. J.
Chaytor kezd ezzel ismét foglalkozni From Script to Print (Az írástól a nyomtatásig) c.
művében, abban a könyvben, melynek jórészt a jelen könyv megírása köszönhető.
Feltehetően senki sem vitatja azt az állítást, hogy a nyomtatás feltalálása és fejlődése fordulópontot jelent a
civilizáció történetében. Nem túl készségesen fogadják el viszont azt a tényt, hogy az irodalom egyesülése a
nyomtatott szöveggel megváltoztatta az irodalmi .művészetről és stílusról alkotott nézeteinket, bevezette az
eredetiség és a szerzői jog fogalmait, melyekről a kézirat kora keveset vagy éppenséggel semmit nem tudott, és
módosította azt a pszichológiai folyamatot, mellyel a szavakat a gondolatok közlésére felhasználjuk. A kézirat
korát a nyomtatásétól elválasztó szakadék szélessége nem mindenütt egyforma, és maga a szétválás sem teljes,
mint ahogy azok állítják, akik elkezdték olvasni és kritizálni a középkori irodalmat. Ha kezünkbe vesszük egy
középkori szöveg nyomtatott kiadását, mely egy bevezetéssel, különféle olvasatok kritikai apparátusával,
jegyzetekkel és magyarázó szójegyzékkel van ellátva, átolvasásához öntudatlanul azokat az előítéleteket és
elfogultságokat fogjuk kötni, melyek az évek során megszokottá vált módon társultak a nyomtatott
írásművekhez. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy egy olyan kor irodalmával foglalkozunk, amelyben
változtak a helyesírási szokások, és a nyelvtani pontosságot nem becsülték túlságosan; amikor a nyelv képlékeny
volt, és nem szükségképp tekintették a nemzeti hovatartozás jelének, amikor a stílust a retorika rögzült és
bonyolult szabályai betartásának vélték. A kéziratok korában egy másik szerző könyvének lemásolását és
terjesztését dicséretes tevékenységnek lehetett tekinteni; a könyvnyomtatás korában az ilyen tevékenység a
jogszabályok értelmében pert és kártérítést vont magával. Napjainkban azok az írók, akik a közönség
szórakoztatása révén profithoz kívánnak jutni, legnagyobbrészt prózát írnak; a XIII. század közepéig csak a
versek számíthattak hallgatóságra. Ezért, ha igazságos ítéletet akarunk mondani a nyomtatás feltalálása előtti
századok irodalmi alkotásairól, bizonyos erőkifejtés szükségeltetik ahhoz, hogy felmérjük azon előítéletek
mértékét, melyek hatása alatt felnőttünk, és hogy ellenálljunk annak az akaratlan igénynek, mely szerint a
középkori irodalomnak igazodnia kell a mi ízlésünk mértékéhez, vagy hogy tisztán régészeti érdekességnek
tekintsük azokat. Renan szavaival: „Γ essence de la critique est de savoir comprendre des états très différents de
celui où nous vivons.” (A kritika lényege abban áll, hogy a tudáson keresztül megértsük azokat az állapotokat,
melyek nagyon különböznek azoktól, melyekben mi élünk.) (1. o.)

Chaytortól tanultuk meg, hogy a szóbeli, írott vagy nyomtatott formák hogyan hatottak az
irodalmi szokásokra, ami számomra A Gutenberg-galaxis megírásának szükségességét
sugalmazta. A középkori nyelv és irodalom bizonyos fokig a mai mozi és tévé-show
állapotában volt, Chaytor szavaival annyiban, hogy

mai értelmében véve csak igen csekély formális kritikai hajlamot idézett elő. Ha a szerző tudni akarta, hogy a
műve jó-e vajon avagy rossz, egy hallgatóságon próbálta ki; ha helyesléssel találkozott, rövidesen utánzói
akadtak. De a szerzőket nem korlátozták modellek és módszerek... a közönség sok cselekménnyel és mozgással
teli történetet kívánt, a történet maga általában nem törekedett a jellemábrázolásra; az előadóra maradt, hogy a
hang és a gesztus változtatásával vigye azt végbe (3. o.).

A XII. századi közönség folytatásokban kapta ezeket az előadásokat, de „mi ülhetünk és

olvashatjuk azt kedvünk szerint, és ha akarjuk, visszalapozhatunk az előző oldalakra
tetszésünk szerint. Röviden, a kézírásról a nyomtatásra való áttérés folyamatának története a
hallási módszerek vizuálisakkal való fokozatos felcserélésének története a gondolatok közlése
és befogadása terén.” (4. o.) Chaytor egy részletet idéz (7. o.) A. Lloyd James Our Spoken
Language (Beszélt nyelvünk) c. könyvéből (29. o.), mely összeütközésbe kerül azzal a
változással, amely az írásbeliség révén érzékelésünkben végbement:

„Hang és látás, beszéd és nyomtatás, szem és hallás között semmi közös nincsen. Az emberi elme semmi
olyat nem alkotott, ami bonyolultságában felér az eszmék eme összeolvadásával, beleértve a nyelv két
formájának a társítását is. Ugyanakkor azonban az egybeolvadás eredményeként már korai éveinkben eljutottunk
oda, hogy azután mindörökre képtelenek legyünk világosan, függetlenül és kétségek nélkül gondolkozni
valamely dolog bármely aspektusáról. Nem tudunk a hangokra gondolni anélkül, hogy ne gondolnánk a betűkre;
azt hisszük, a betűknek van hangjuk. Úgy véljük, hogy a nyomtatott lap egy képe annak, amit kimondunk, és
hogy az a rejtelmes dolog, amit úgy hívunk: „helyesírás”, szent... A nyomtatás találmánya a nyomtatott nyelvet
közvetíti, és a tekintély egy olyan fokát nyújtja, melyet az nem is veszített el soha.”

Az olvasás rejtett kinesztetikus hatását kiemelve utal Chaytor arra a tényre, hogy „egyes
orvosok bizonyos torokbetegségek esetében páciensüket eltiltják az olvasástól, mivel a
csendes olvasás kiváltja a hangképző szervek mozgását, bár meglehet, az olvasó nincs is
ennek tudatában.” Fontolóra veszi a hallási és látási képzetek olvasás közbeni kölcsönhatását
is (6. o.):

Így akkor is, amikor beszélünk vagy írunk, a gondolatok az akusztikus és kinesztetikus képek kombinációit
keltik életre, melyek hirtelen vizuális szóképekké alakulnak át. Mármost a beszélő vagy író aligha tudja felfogni
a nyelvet, kivéve nyomtatott vagy írott formában; a reflexszerű cselekvések, mellyel az olvasás vagy írás
folyamatát véghezvisszük, annyira „ösztönössé” váltak, és olyan könnyed gyorsasággal hajtjuk végre őket, hogy
a hallási képzetről a látásira való átváltás rejtve marad az olvasó vagy az író előtt, és így annak elemzését
nagymértékben megnehezíti. Lehetséges, hogy a hallási és kinesztetikus képzetek elválaszthatatlanok, és hogy a
„kép” mint olyan, egy analízis céljára alkotott absztrakció, de önmagában véve, tisztán nem létezik. De
bárhogyan számoljon is be az egyén saját mentális folyamatairól – és e tekintetben többségünk távolról sem
illetékes –, marad a tény, hogy a nyelvről alkotott elképzelése a nyomtatott szöveggel kapcsolatos saját
tapasztalatai alapján visszavonhatatlanul megváltozott.

A látvány és a hang megtapasztalásának megszokott sémája közötti arányok és a

módszerek megváltozása széles rést ütött a középkori és a mai olvasó mentális folyamatai
között. Chaytor így ír erről (10. o.):
Semmi sem idegen annyira a középkor szellemiségétől, mint a modern olvasó, aki felületesen átfutja egy
újság fő címeit, rápillant a hasábokra, hogy kiböngésszen valami érdekességet, átfutja egy értekezés lapjait, hogy
vajon az érdemes-e az alaposabb áttanulmányozásra, és csak annyira áll meg, hogy néhány gyors pillantással
összegyűjtse egy oldal lényegét. Es semmi sem idegenebb a modernitástól, mint az a nagy kapacitású középkori
memória, mely a nyomtatás asszociációitól nem gátoltan, a gyermek könnyedségével és módszerével tudott
megtanulni egy idegen nyelvet, és képes volt terjedelmes epikus és míves lírai költeményeket emlékezetében
megőrizni és reprodukálni. Elöljáróban ezért két kérdést kell kiemelnünk. A középkori olvasó, néhány kivétellel,
nem úgy olvasott, mint mi; ő a mi mormoló gyermekkorunk fokán tanult; minden szó egy önálló entitás volt
számára, és olykor egy probléma, amit maga elé suttogott, miközben rátalált a megoldásra; ez a tény csak azok
számára érdekes, akik sajtó alá rendezik írásait. Továbbá, minthogy az olvasók kevesen voltak és a hallgatók
számosan, kezdetben az irodalmi művek nagyrészt nyilvános előadásra készültek, ezért jellegükben inkább
szónokiak, mint irodalmiak voltak, és a szónoklás szabályai irányították megfogalmazásukat.

Épp mielőtt e könyv nyomdába került, Dom Jean Leclerqnek a patrisztika-korabeli és

középkori hangos olvasással kapcsolatos megállapításai a legjobbkor hívták fel magukra a
figyelmet. The Love of Learning and the Desire for God (A tanulás szeretete és az Isten iránti
vágy) c. könyvében (18-19. o.) ezt az elhanyagolt témát központi helyre teszi, ahová az
tartozik is:
Ha mármost szükségszerű tudnunk, hogy miként kell olvasni, ez elsősorban azért van, hogy képesek legyünk
részt venni a lectio divinában (az isteni olvasásban). Miből áll ez? Hogy végzik ezt az olvasást? Hogy ezt
megértsük, emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy a legere (olvasni) és meditari (elmélkedni) szavak milyen
értelemmel bírtak Szent Benedek számára, és milyen jelentést őriztek meg a középkor egészén keresztül; amit
ezek a szavak kifejeznek, azt a középkori szerzetesi irodalom egy jellegzetes vonása fogja megvilágítani: a
visszaemlékezés jelensége, melyről később még többet kell szólnunk. Itt az irodalom tekintetében egy alapvető
észrevételt kell tennünk; a középkorban, akár csak az ókorban, általában nem úgy olvastak, mint ma, vagyis
alapvetően nem a szemmel, hanem az ajkukkal, kimondva azt, amit láttak, valamint a fülükkel, hallgatva a
kiejtett szavakra, hallgatva azt, amit „az oldalak hangjainak” hívtak. Ez valóságos akusztikus olvasás; legere
egyidejűleg azt jelenti, hogy audire (hallani); az ember csak azt érti meg, amit hall, amint mondani szoktuk:
„entendre le latin”, ami annyit tesz, mint „értsd meg”. Kétségtelen, hogy a csendben vagy halk hangon való
olvasás nem volt ismeretlen; ezt az esetet az olyan kifejezések jelölik, mint amelyeket Szent Benedek használt:
tacite legere (hallgatva olvasni) vagy legere sibi (magának olvasni), és Szent Ágostonnal megegyezően: legere
in silentio (csendben olvasni) kifejezéssel jelölték a dara lectio (hangos olvasás) ellentétét. De leggyakrabban, ha
a legere és lectio kifejezéseket további magyarázat nélkül használták, azok az énekléshez és íráshoz hasonlóan
egy olyan cselekvést jelentettek, ami a test és az elme egészének részvételét igényli. Az ókori orvosok az
olvasást úgy szokták pácienseiknek ajánlani, mint egy fizikai testgyakorlást, mely a sétával, futással vagy
labdajátékkal egyenértékű. Az a tény, hogy az épp megfogalmazott vagy másolt szöveget gyakran fennhangon
történő diktálás alapján írták, akár önmaguknak, akár egy titkárnak diktálva azt, kielégítően megmagyarázza a
középkori kéziratokban nyilvánvalóan a hallásnak tulajdonítható tévedéseket: napjainkban a diktafon használata
produkál hasonló hibákat.

A továbbiakban (90. o.) Leclercq tárgyalja azokat az utakat, melyeken a hangos olvasás
elkerülhetetlen hatása az elmélkedés, imádság, tanulás és emlékezés teljes eszmevilágába
behatolt:
 Ennek eredménye több, mint az írott szavakra való vizuális emlékezés. Amit eredményez, az a kiejtett szavak
izombeli és a hallott szavak akusztikai emléke. A meditatio abban áll, hogy valaki a teljes memorizálás e
gyakorlatára összpontosítja figyelmét; azaz, ezért elválaszthatatlan a lectio-tól. Úgyszólván az, ami a megszentelt
szöveget bevési a testbe és a lélekbe.
Az isteni szavaknak ezt az ismételt megrágását olykor a lelki táplálék motívumának alkalmazásával szokták
leírni. Ebben az esetben a fogalomkészletet az evés, emésztés és a kérődzők részleges emésztésének köréből
kölcsönzik. Ennél fogva az olvasást és az elmélkedést néha az igen kifejező ruminatio (kérődzés) szóval
jellemzik. Például, Tiszteletreméltó Péter egy barátot dicsérve, aki állandóan imádkozott, így kiáltott fel: „Szája
szüntelenül kérődzte a szent szavakat!” Gorzei János arra vágyott, hogy zsoltárt mondó ajkainak mormolása a
méh zümmögéséhez hasonlítson. Meditálni annyit tesz, mint szorosan hozzákapcsolódni az elszavalt mondathoz,
és minden szavát mérlegelni annak érdekében, hogy jelentésük teljes mélysége megszólaljon. Ez egy szöveg
teljes asszimilálását jelenti egyfajta megrágás által, mely annak teljes zamatát felszabadítja. Azt jelenti, amit
Szent Ágoston, Szent Gergely, Fécamp-i János és mások egy lefordíthatatlan szóképpel fejeznek ki: megízlelni
valamit a palatum cordisszal (a szív ínyével), illetve in ore cordis (a szív szájában). Mindeme tevékenység
szükségképpen egy imádság; a lectio divina imádságos olvasás. Bohériss-i Arnoul ciszterci szerzetes ezért ezt a
tanácsot adja:
Ha olvas, ne a tudományt keresse, hanem a zamatot. A Szentírás Jákob kútja, melyből elhúzódtak a vizek,
ami később imádsággal árad ki. így nem lesz szükséges az oratóriumba menni imádkozás céljából; hanem
magában az olvasásban szerét lehet ejteni az imádságnak és az elmélkedésnek.

A kézírásos kultúrának nem egyedül csak ez a szóbeli vonása volt hatással a fogalmazás és
írás módjára, de vélhető, hogy az írás, olvasás és szónoklás jóval a nyomtatás megjelenése
után is elválaszthatatlan maradt egymástól.

Az iskolás gyermekek hagyományos tanítása a kézzel író és a tipografikus ember közötti

szakadékra utal
A nyomtatott és kézírásos kultúra embere közti különbség csaknem akkora, mint az
írástudatlan és művelt ember közötti. A Gutenberg-technológia alkotóelemei nem voltak újak.
De amikor a XV, században egyesítették ezeket az alkotóelemeket, felgyorsulás következett
be a társadalmi és egyéni cselekvésben, ami egy olyan „elrugaszkodással” volt egyenértékű,
melynek koncepcióját W. W. Rostow fejti ki a The Stages of Economic Growth (A gazdasági
növekedés lépcsőfokai) című könyvében: „hogy egy társadalom történetében meghatározó az
a szakasz, amikor a növekedés annak természetes állapotává válik.”
Golden Bough (Az aranyág, I. kötet, XII. o.) c, művében James Frazer hasonló
felgyorsulásra mutat rá, melyet az írásbeliség és a vizualitás hozott a szóbeliség világába:

„Az ősi vallás tárgyában az élő hagyomány bizonyságához képest az ókori könyvek tanúsága ugyancsak
keveset ér. Mert az irodalom oly mértékben gyorsítja a gondolkodás haladását, hogy az mérhetetlen távolságban
hagyja maga mögött az élőszó közvetítette vélekedések lassú fejlődését. Az irodalom két vagy három nemzedéke
sokkal többet képes változtatni a gondolkodáson, mint a tradicionális élet két-három évezrede... és így esett meg,
hogy Európában napjainkban az élőszó által örökül hagyott babonás hiedelmek és üzelmek általában sokkal
archaikusabbak, mint az árják legősibb irodalmában ábrázolt vallás...”

Hogy ez miként történik, ez a témája Iona és Peter Opie Lore and Language of
Schoolchildren (Az iskolás gyermek tudása és szókincse) c. könyvének (1-2. o.):

Míg egy gyermekvers az anyától vagy egy másik felnőttől jut a térdén ülő kisgyermekhez, az iskolai vers
egyszerűen terjed gyermektől gyermekig, rendszerint távol az otthontól és a családi kör befolyásától. A
gyermekvers természeténél fogva rímesen cseng, és nem a gyermekek őrzik meg és terjesztik, hanem a felnőttek,
és ebben az értelemben az egy „felnőtt” vers. Egy felnőttek által jóváhagyott vers. Az iskolás gyermek verseit
nem a felnőtt fülének szánják. Valójában humoruk egy része az a – rendszerint helyes – gondolat, hogy a
felnőttek semmit sem tudnak róluk. A felnőttek kinőtték az iskolás gyermek tudását. Ha tudomásukra jut,
hajlamosak kinevetni azt; és aktívan törekednek rá, hogy annak legélesebb megjelenési formáit elnyomják.
Bizonyára semmit sem tesznek azért, hogy bátorítsák. És a folklórkutató és antropológus anélkül, hogy lakása
ajtajától akár egy mérföldre is eltávolodna, egy virágzó, fesztelen kultúrát tanulmányozhat (szándékosan
használom itt a 'kultúra' szót), melyről a kifinomult világ nem vesz tudomást, és ugyanúgy alig hat rá, ahogy
néhány fogyatkozó ősi néptörzs kultúrájára sem, mely elhagyatottan éli életét egy bennszülött rezervátum
hátországában. Ez a téma persze valóban méltó egy nagyobb szabású tanulmányra, mint amit a jelen írás nyújt.
Mint Douglas Newton rámutat: Ά gyermekek egész világra kiterjedő testvérisége a legnagyobb barbár törzs, és
az egyetlen, melynek kihalására semmi jel nem mutat.

Térben és időben erősen elszigetelt közösségekben a hagyományok olyan folytonossága és

szívóssága tapasztalható, amilyen az írásos formák világában teljességgel ismeretlen.

Nem számít, hogy kívülről az iskolás gyermekek milyen faragatlannak tűnhetnek, ők maradnak a
hagyományok leghívebb barátai. Ők, akár a vadak, a szokások tisztelői, sőt hódolói; és alapvető tudásuk és
nyelvük független közösségeikben nemzedékről nemzedékre – úgy tűnik – alig változik. A fiúk folytatják azokat
a viccelődéseket, melyeket Swift gyűjtött össze barátaitól Anna királynő idejében; úgy tréfálják meg egymást,
ahogy az ifjak Beau Brummel virágkorában [1800 körül] tréfálkoztak egymással; ugyanolyan találós kérdéseket
tesznek fel, amilyeneket VIII. Henrik gyermekkorában tettek fel. Fiatal lányok továbbra is részt vesznek egy
mágikus ünnep (levitáció) előadásában, melyről Pepys számol be ('Az egyik legfurcsább dolog, amit valaha
hallottam'): buszjegyeket és tejes-üveg-kupakokat hordanak össze egy reménytelenül szerelmes lány távoli
emlékére, akit zsarnoki atyja fogva tart a váltságdíj kifizetéséig; szemölcs gyógyítását tanulják (és eredményesek
annak gyógyításában) azzal a módszerrel, amit Francis Bacon tanult, mikor fiatal volt. Ugyanazokat a
gúnyszavakat kiáltják a síró gyermek után, melyeket Charles Lamb gyűjtött össze; 'Halves!'-t kiáltanak, ha
valamit találtak, ugyanúgy, ahogy azt a Stuart gyerekek szokták; és aki közülük egy ajándékot vissza próbál
venni, egy olyan mondókával utasítják rendre, mely Shakespeare idejében volt divatban. Azt is megkísérlik,
hogy megtudják a jövendőt csigákból, dióból és almahéjból – olyan jövendölésekkel, melyeket a költő Gay írt le
közel két és fél évszázaddal ezelőtt; arasszal méregetik csuklójukat, hogy megtudják, szereti-e őket valaki, ez az
a módszer, melyet Southey használt az iskolában, hogy megmondja, ki a törvénytelen gyerek; és ha bizalmasan
közlik egymással, hogy Miatyánkot hátulról előre mondva Lucifer megidézhető, egy olyan történetet örökítenek
meg, melyet az Erzsébet-korban pletykáltak.

A középkori szerzetesek olvasófülkéje valójában egy éneklőfülke volt

Chaytor tárgyalta elsőként From Script to Print c. munkájában (19. ο.) a középkori
szerzetesek olvasófülkéjének avagy olvasó-éneklő fülkéjének kérdését.

Mire jó az elvonultság biztosításának eme kísérlete olyan intézményekben, ahol a bentlakók idejük
legnagyobb részét rendszerint egymás társaságában töltik? Az ok azonos azzal, amiért a British Museum
olvasóterme nincs hangszigetelt fülkékre felosztva. A csendes olvasás szokása szükségtelenné tette az ilyen
intézkedést; de töltsük meg az olvasótermet középkori olvasókkal, s a suttogás és mormolás zsongása
elviselhetetlen lesz.
A középkori szövegek közreadóitól ezek a tények több figyelmet érdemelnek. Ha egy mai szövegmásoló
szeme elfordul az előtte fekvő kézirattól, míg leírja azt, elméjében egy vizuális emlékképet hordoz arról, amit
látott. Amit a középkori írnok hordozott, az egy hallási emlék volt, sok esetben egyszerre talán csak egyetlen
szóé.28

Csaknem hátborzongató, hogy a modern telefonfülke a középkori könyvvilág még egy

vonatkozását kell, hogy tükrözze, a leláncolt kézikönyvét. De Oroszországban, mely egészen
a legutóbbi időkig teljesen szóbeli volt, nincsenek telefonkönyvek. Magad memorizálod az
információidat – ez sokkal inkább középkori jelenség, mint a leláncolt könyv. Ám a
memorizálás kisebb nehézséget jelentett a nyomtatás korát megelőző diákoknak, és még
kisebbet az írni-olvasni nem tudók számára. A bennszülötteket gyakran meghökkennek
írástudó tanáraiktól, és megkérdezik tőlük: „Miért írja le a dolgokat? Nem tud
visszaemlékezni rájuk?”
Chaytor világított rá elsőként (116. o.), hogy a nyomtatás miért befolyásolta hátrányosan
az emlékezőtehetséget, és a kézírás miért nem:

Emlékezőtehetségünket a nyomtatás károsan befolyásolta; tudjuk, hogy nem szükséges olyan dolgokkal 'a
memóriánkat terhelnünk', amiket egyszerűen megtalálhatunk azzal, hogy leemelünk a polcról egy könyvet. Ha

28
Lásd még: J. W. Clark: The Care of Books (A könyvek gondozása)
egy népesség jelentős hányada analfabéta, és a könyvek ritkák, az emlékezőtehetség egy bizonyos fokig
megbízható, kivéve az újabb kori európai tapasztalatot. Indiai tanulók képesek egy tankönyvet kívülről
megtanulni, és azt egy vizsgateremben szóról szóra visszaadni; a szent szövegeket kizárólag szóbeli továbbadás
útján, érintetlenül őrizték meg. Azt mondják, ha a Rigvéda valamennyi írott és nyomtatott példánya elveszne,
szövegét azon mód tökéletes pontossággal helyre lehetne állítani. Ez a szöveg körülbelül olyan terjedelmű, mint
az Iliász és Odüsszeia együttvéve. Az orosz és jugoszláv orális költeményeket kiváló emlékezőtehetséggel és
rögtönző készséggel rendelkező dalnokok adták elő.

De az emlékezés tökéletlenségének még alapvetőbb oka az, hogy a nyomtatással teljesebbé

vált a látási, valamint a hallási-tapintási érzékelés elkülönülése. Ennek következtében a mai
olvasó, mikor a lapra tekint, a látottakat teljesen hangokká fordítja le. Azután a szemmel
olvasott anyag emlékét összezavarja az a törekvés, hogy vizuálisan és hallásilag egyaránt
felidézze azt. Azoknak van „jó emlékezőtehetségük”, akik „fotografikus memóriával”
rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy ők nem fordítanak oda és vissza a szem és a fül között, és
semmi sincs a „nyelvük hegyén”, ahogy velünk fordul elő, amikor nem tudjuk, hogy egy
múltbeli élményünket láttuk vagy hallottuk-e?
Mielőtt a középkor szóbeli- és hallásvilágához, annak tudományos és művészi
vonatkozásában nekilátnánk, fel kell idéznünk két passzust, egyet a középkor világának
elejéről, és egyet annak legvégéről, melyek megindokolják azt a szokásos feltételezést, hogy
az olvasás aktusa orális, sőt drámai volt.
Az első passzus Szent Benedek Regulájából (48 fejezet) való: „A hatodik óra után, az
étkezőasztalt elhagyva engedjük őket ágyaikon pihenni, teljes csendben; vagy ha valaki
magában akar olvasni, hagyjuk őt olvasni, úgy, hogy a többieket ne zavarja.”
A második passzus Morus Tamásnak Martin Drophoz írott leveléből származik, melyben
megdorgálja Dropot a leveleiért: „Mindazonáltal én bizonyosan meghökkennék, ha bárki
fejében forgatná, hogy olyan hízelgő legyen, és olyan dolgokat magasztaljon, méghozzá az
Ön jelenlétében; és ahogy már mondani kezdtem, szeretném, ha egy ablakon keresztül
megfigyelné és látná az arckifejezést, a hang tónusát és az érzelmet, mellyel ezeket a dolgokat
olvassa.”29

Az egyházi iskolákban a grammatika mindenekelőtt a szóbeli hűség megteremtését

szolgálta
Ha egyszer megértettük, hogy a szóbeliség kultúrájának sok olyan stabil jellemvonása van,
mely egyáltalán nem létezik a vizuálisan szervezett világban, egészen könnyű lesz belépni a
középkori állapotokba. Könnyebb lesz megértenünk a XX. századi magatartásformák alapvető
változásait is. Most röviden Hajnal István egy rendkívüli könyvére térek rá, melynek témája
az írás oktatása a középkori egyetemeken. 30 Ezt a könyvet annak reményében nyitottam fel,
hogy sorai között – ahogy az meg is történt – rátalálok az egyéni hangos olvasás ókori és
középkori gyakorlatának bizonyítékára. Nem voltam viszont felkészülve annak felfedezésére,
hogy az „írás” egy középkori tanuló számára nem csak mélységesen szóbeli volt, hanem
elválaszthatatlan is attól, amit most ékesszólásnak hívnak, és amit akkoriban pronuntiatiónak
(előadásnak) neveztek, ami a klasszikus retorikai tanulmányok ötödik főtárgya volt, és az is
maradt. Hogy miért épp az előadást, vagyis pronuntiatiói vették olyan komolyan az ókorban
és a középkorban, az most Hajnal művében új értelmet nyer: „Az írás művészetét nagy
tiszteletben tartották, mivel abban egy alapos szóbeli képzés bizonyítékát látták.”
Az írásnak, mint szóbeli képzésnek a története segít megmagyarázni, hogy az miért hatolt
be olyan korán a középkor egyetemeire. Az írás fejlődésének megfelelő tanulmányozása
érdekében figyelembe kell vennünk, hogy a tanulók egyetemi tanulmányaikat tizenkét-
tizennégy éves korukban kezdték meg. „A XII. és XIII. században a latin nyelvtan
29
E. F. Rogers, ed.: St. Thomas Moore: Selected tetters (Válogatott levelek), 13. ο
30
L'Enseignement de Γ écriture aux universités médiévales, 74. o.(írásoktatás a középkorban), a jelen könyv szerzőjének angol fordítása
nyomán.
ismeretének szükségessége, továbbá az anyagi akadályok, mint például a pergamen ritka
volta, lejjebb tolta azt a korhatárt, melyben az írástanulásnak be kellett fejeződnie.”
Tekintetbe kell vennünk azt is, hogy az egyetemeken kívül nem volt az oktatásnak
szervezett rendszere. Ilyenformán a reneszánsz után „gyakran találunk utalásokat arra a
tényre, hogy Párizsban, bizonyos kollégiumok alsóbb osztályaiban a tanítás az ábécénél
kezdődött.” Ezen túlmenően adataink vannak olyan kollégiumi tanulókról, akiknek életkora
tíz év alatt volt. De a középkori egyetemről természetesen azt sem szabad elfelejtenünk, hogy
az „az oktatás minden szintjét felölelte, a legelemibbtől a legmagasabb szintig.” A
specializálódás mai értelmében ismeretlen volt, és az oktatás valamennyi szintje inkább
inkluzív, mint exkluzív irányba hajlott. Természetesen ez az inkluzív karakter a kor
írástudományára vonatkozik; mivel az írás mindazt magában foglalta, ami az ókor és a
középkor világában grammatica vagy philologia volt.
A XII. század kezdetén, mondja Hajnal (39. o.), „néhány évszázadra adott volt a haladó
tanulók oktatásának egy lényeges módszere. Ez a gyakorlat a liturgikus ismereteket kiegészítő
praktikus jártasságot is felölelte. A kórusiskola vagy alapítványi egyházi iskola szintjén
latinul tanultak olvasni, ezért a nyelvtan ismerete a latin szövegek helyes előadásában és
másolásában nélkülözhetetlen volt. A grammatika mindenekelőtt a szóbeli hűség biztosítását
szolgálta.”
A középkor embere számára a szóbeli pontosság volt a mi tudományosságról alkotott
vizuális elképzelésünk megfelelője, az idézés pontosságát és a korrektúrázást is beleértve. Ε
tényállás okait Hajnal „az egyetemi írástanítás módszereiről” szóló fejezetben világítja meg.
A XIII. század közepén a Párizsi Bölcsészkar a módszerek vonatkozásában válaszút elé
került. A hozzáférhető könyvek számának növekedése feltehetőleg sok tanár számára tette
lehetővé, hogy meghaladja a dictamen, vagyis a diktálás módszerét, és gyorsabb léptekkel
haladjon. Azonban a diktálás lassú módszere is divatban volt még. Hajnal szerint (64-65. ο.):
„gondos mérlegelés után [a Fakultás] az első módszer javára döntött; hogy a professzor olyan
gyorsan beszéljen, hogy megértsék, de túl gyorsan ahhoz, hogy a toll követni tudja... Azokat a
diákokat pedig, akik a rendelet elleni tiltakozásul – esetleg szolgáik és követőik segítségét is
igénybe véve – kiabálnak, fütyülnek vagy lábukkal dobognak, egy évre ki kell zárni a
Fakultásról.”

A középkori diáknak az általa olvasott szerzők paleográ-fusának, szerkesztőjének és

kiadójának kellett lennie egy személyben
Az összeütközés a diktálás régi vagy a párbeszéd új formája és a szóbeli disputa között
ment végbe. És ez az összeütközés tette lehetővé számunkra, hogy részleteket is megtudjunk a
középkori oktatás folyamatáról. Hajnal munkájának 64. és 65. oldalán olvashatjuk:

Annak említése, hogy a bölcsészkar keretein kívül is vezettek diktálás nélküli kurzusokat, azt jelzi, hogy a
bölcsészkar épp abban az időben szakított a kurzusain használt módszerrel. És ami még meglepőbb, a
bölcsészkar számított a hallgatók ellenkezésére... A diákok ragaszkodtak a diktáláshoz. Mert a diktálás addig
nemcsak az előadás lassítását szolgálta, nemcsak arra volt jó, hogy a tanulókat kiegészítő szövegekkel lássa el,
hanem az alapvető kurzusok módszertanát képezte: modus legendi libros [a könyvek olvasásának szabálya]. (...)
A jelöltek vizsgájuk alkalmából tartott előadásaikon is a diktálást alkalmazták, amikor bizonyságot kellett adniuk
az írott szöveg felolvasásáról.

Hajnal egy másik alapvető aspektussal folytatja:

Nem lehet kétséges, hogy a diktálás szokásának egyik lényegi oka abban a tényben leli magyarázatát, hogy a
nyomtatás korszaka előtt az iskolák és tanítók nem rendelkeztek a szövegek elegendő készletével. Egy kéziratos
könyv drága; a hozzáférés legegyszerűbb útja az volt, hogy a tanár lediktálta a szövegeket tanítványainak.
Lehetséges, hogy voltak olyan diákok, akik kereskedelmi céllal írtak szövegeket diktálás útján. Igen, a diktálás
bizonyos mértékig kereskedelmi ügy volt, mind a tanuló részéről, aki írta és eladta a könyvet, mind a tanár
részéről, aki ezáltal biztosított magának népes hallgatóságot és a tetejébe tekintélyes jövedelmet. A kézikönyvre
a tanulónak nemcsak addig volt szüksége, amíg az az egyetemi tanulmányait szolgálta, hanem későbbi pályája
során is hasznára vált. ... Ezen túlmenően az egyetem elvárta, hogy a diákok a maguk által készített könyvekkel
felszerelkezve jelenjenek meg a kurzusain, vagy ha nem, legalább három tanulóként legyen egy könyv, melyen
azok megosztoznak. Végül, ha kandidatúrára jelentkezett a tudományos fokozat elnyeréséért, a jelöltnek be
kellett mutatnia a birtokában lévő könyveket. A bölcsészettudományi pályán a szakmai testület a jelöltnek
valamely állásra való alkalmasságát döntően abból ítélte meg, hogy mennyi könyvvel rendelkezik. 31

A szavaknak a zenétől a nyomtatás által történt elválasztásánál nem kevésbé volt döntő az
a tény, hogy a nyomtatás a vizuális és szóbeli olvasást is szétválasztotta. Ezen felül a
nyomtatás koráig az olvasó vagy fogyasztó előállítóként is részese volt az irodalomnak.
Hajnal írja le (68. o.), hogy miként:
A „la dictée” (dictamen, diktálás) módszerének célja a középkori iskolákban kétségkívül az volt, hogy
végleges szöveget hozzanak létre, mely azonnal, helyben használható, megfelel arra, hogy bárki olvassa, és
eladásra is alkalmas, ha a helyzet úgy adódik. A diktáló a szavakat nem egyszer vagy kétszer, hanem többször is
kimondta. Valóban, még a diktáló kurzusok betiltása után is megengedett volt, hogy a tanár bizonyos
megőrzendő tantételeket diktálhasson...

A diktálás precíz és alapos módjától teljesen eltérő volt a bölcsészeti kurzusokon az

úgynevezett modus pronuntiantium (előadási szabályok) kurzusa: „aztán a diktálásnak egy
speciális formája követte a modus pronuntiantiumot, a kurzusvezetés egy másik formája, ahol
gyorsabban beszéltek, a reportateurök alkalmazása, akik saját jegyzeteik felhasználásával a
többiek tanítására alkalmas, nagyobb tudással bíró diákok voltak.”
De a dictamen vagy diktálás lassú és precíz módja nem kizárólag a privát felhasználású
kiadványok készítésére irányult, minthogy

...az effajta kurzusokon számításba vették a tanulók hiányos felkészültségét... Világos, hogy a diákok
nemcsak azért látogatták ezeket a kurzusokat, hogy szövegek birtokába jussanak, hanem azért is, mert kötelező
volt számukra a szövegek megtanulása azok korrekt és olvasható leírása folyamán...
A modus pronuntiantium kifejezést a szabályzatban nem csupán a szavak hangos és helyes artikulálási
művelete kurzusának megnevezéseként használták. Ez egy technikai kifejezés volt. A pronuntiatio tanítása a
latin grammatica egyik alapvető feladata volt, és a nyelvtani kézikönyvek igen sok részlettel szolgáltak ehhez a
kérdéshez. Elfogadott és megalapozott módszer volt, a beszélt latin nyelv helyes kiejtésének sulykolását,
valamint a betűk gondos megkülönböztetésének, a szavak és mondatok elválasztásának és árnyalásának
megtanítását célozta. A nyelvtani kézikönyvek gondosan ügyeltek annak világos kinyilvánítására, hogy mindeme
gyakorlás az írás oktatásának célját szolgálja. Ebben a korban a jó kiejtést nélkülözhetetlennek tartották.
Akkoriban az valóban nélkülözhetetlen is volt, és az írás tanításának előfeltételét jelentette. A szöveg hangos
olvasásának közbeiktatása nélkül a csendben történő írás abban a korban még nem volt lehetséges. A kezdő még
nem egy írásokkal és nyomtatott szövegekkel telehintett világot látott maga körül. Ha meg akart tanulni
hibátlanul írni, a szöveg tiszta és fegyelmezett kiejtésére volt szüksége. (69. o.)

Hajnal megemlíti a hangos olvasás és írás szükségességének egy járulékos előnyét is (75-
76. o.):
A diktálás utáni írás nem volt olyan egyszerű mechanikus gyakorlat, mint amilyennek első látásra tűnhet.
Furcsa tény, de pontosan ehhez a módszerhez tartozik, hogy az ily módon tanultak képesek voltak új életre kelni,
és e fakultások keretében egy új irodalom született. Mert minden professzor igyekezett az általa tanított tárgyat

31
Ezek a megfontolások érdekes fényt vetnek Chaucer diákjára, és indokolttá teszik, hogy a vitatott szöveg „worthy” (méltó) szavát
inkább „wordly”-nek (világi) olvassuk:
Ott lovagolt egy oxfordi diák,
ki régóta nyúzta a logikát.
Keszeg a lova, mint a piszkafa,
és semmivel se kövérebb maga.
Sápadt arca, józ.an külseje volt,
köpenyegére gyűltön-gyűlt a folt,
mert nem szerzett egyházi hivatalt,
világiba menni meg nem akart,
Agya fején vörös és fekete
bordázott árkusok húsz kötete;
Arisztotelész olvasása mellett
mit bánt ruhát, bort, s citerát, ha pengett!
(Kormos István fordítása)
olyan formába önteni, amely illeszkedett a saját hipotéziseihez és az azokból fakadó elméleteihez; és saját
meglátásait többnyire ő maga diktálta le tanítványainak. Ettől van az, hogy az egyetemi mozgalom már a
kezdeteitől fogva valóban modernnek tűnik a számunkra.

Aquinói Szent Tamás megmagyarázza, hogy Szókratész, Krisztus és Püthagorász miért tért
ki tanításainak írásbeli közlése elől
Hajnal ezután az egyéni könyvkészítés egy olyan aspektusát emeli ki (76. o.), ami
szükséges betekintést nyújt a kézírásos kultúra egy karakterisztikus formájába. Ε kultúra
nemcsak a szövegbeli aprólékos figyelmet, a mélyreható elmélkedést és a nagymérvű
memorizálást segítette elő:

A régi, nagyrészt a késő antikvitásból származó hagyományos kézikönyvek mindig a professzorok keze
ügyében voltak, de a vég nélküli újramásolásnak nem látták sok értelmét. A mindennapi egyéni tanulás és
tanítás, az elvégzendő munkák személyre szabása érdekében sűrítették és egyszerűsítették az általuk előadott
anyagot, hogy megkönnyítsék annak megtanulását, és egy tömörített formában bocsátották azt rendelkezésre.

Összegezve, Hajnal szerint az írásoktatás

a tanítás olyan módszere volt, melynek tárgya összetett: az írás gyakorlásából, fogalmazási gyakorlatokból,
továbbá ugyanakkor az új fogalmak és gondolatok megismertetéséből, valamint azok kifejezésmódjának
oktatásából állt össze. Olyan eleven és szilárd mozgalom, amely az új szövegek elsajátításához hozzáadta az írás
gyakorlásának és alkalmazásának örömét. Talán ez volt az eredeti oka annak, hogy a középkori egyetemi
oktatást egyre inkább az írás gyakorlata
jellemezte. Nem meglepő, hogy a XIV. századtól az írás gyakorlását tekintették a párizsi egyetemi élet
lényegi alkotóelemének.

Annak fényében, ahogyan Hajnal a középkori írást bemutatja, jobban fogalmat alkothatunk
Aquinói Szent Tamás azzal kapcsolatban kifejtett álláspontjáról, hogy Szókratész és Krisztus,
bár tanítómesterek voltak, miért nem foglalták tanításukat írásba. Ez szerepel a Summa
Theologica (azaz, a teológia kézikönyve) harmadik részének 42. kérdésében, melyet Tamás
feltesz: „Utrum Christus debuerit doctrinam Suam Scripto trade-re?” (Vajon Krisztusnak
írásban kellett volna átadnia a tanítását?) Tamás elveti a tanulónak ezt az ötletét, amely szerint
ez egy megírandó oldal – tabula rasa. Azt mondja:

Az én válaszom, hogy azt mondom: helyénvaló volt, hogy Krisztus nem bízta tanítását az írásra. Először saját
méltósága okán; minél kiválóbb a tanító, tanítási módszerének is annál kiválóbbnak kell lennie. Ez okból helyes
volt, hogy Krisztusnak mint a tanítómesterek legkiválóbbikának azt a tanítási módszert kellett választania,
mellyel tanait hallgatói szívébe vési bele. Ezért áll Máté evangéliumában (7.29), hogy „úgy tanítja vala őket,
mint akinek hatalma van.” És Pütha-gorász és Szókratész, akik a pogányok között a legkitűnőbb tanítók voltak,
ugyanezen okból nem kívántak leírni bármit.

Ha maga a középkori írás nem állt volna olyan közel az oktatás szóbeli módszeréhez, az
antikvitás korában egyszerű trükknek, nem pedig tanítási eszköznek tekintett írásbeli forma
gondolata fel sem merülhetett volna.
A ragyogó bevezetés alapján, melyet Hajnal nyújt a középkori írásoktatásnak mint a
retorika egy – a nyelvtannal és az irodalmi gyakorlattal azonos – ágának egységes
megközelítése érdekében, könnyű a problémát beágyazni mind a tanulmányok korábbi, mind
pedig későbbi fázisaiba. Például a De oratore (A szónokról, I, XVI) című munkájában Cicero
azt mondja, hogy a költő vetélytársa a szónoknak, és vele csaknem egyenrangú. Hogy a
költészet vagy a grammatica a szónoklás szolgálóleánya, az közhely Quintilianusnál, Szent
Ágostonnál és végig a középkoron és reneszánszon keresztül.32
32
H. I. Marrou: Suint Augustin et la,fin de ta culture antique (Szent Ágoston és az ókori kultúra vége), 530. o. jegyzet.
 Szent Ágostonnak köszönhetően a doctus orator (tudós szónok) és az ékesszólás, mint
egyfajta bölcsesség, mint a cselekvő tudás cicerói koncepciója a középkori nevelés alapvető
szabályává vált. De Ágoston, aki a retorika kiemelkedő professzora volt, a cicerói
alapszabályt nem úgy adta át a középkornak, mint egy szószékre szánt beszédprogramot.
Ahogy Marrou nagyszabású tanulmányában állítja, 32 „la culture chrétienne, augustinienne,
emprunte moins à la technique du rhéteur qu'à celle du gammair-ien”. (A keresztény, ágostoni
kultúra nem kevesebbet vett kölcsön, mint a szónoklás technikáját, ami egyben a nyelvtan
technikája is). Egyszóval, az ókori grammatica és philologia enciklopédikus, nyelvészetileg
tájolt programok voltak, melyeket Ágoston a Doctrina Christiana számára vett át. Nem
annyira a prédikálás, mint inkább a sacra pagina (Szentírás) megértése és magyarázata
céljából választotta eszközül Ágoston a grammatica világát. És ahogy Hajnal megmutatta,
hogy mennyire eggyé tud válni az írás és a nyelvtan tanítása a pronuntiatio (kiejtés) vagy
szónoki előadás művészetével,33 úgy Marrou rámutatott, hogyan történhetett, hogy az ókori
grammatica vált a középkorban a Biblia tanulmányozásának alapjává. Látni fogjuk, hogy az
exegézis (szövegmagyarázat) ókori és középkori technikái a XVI. és XVII. században miként
virágzottak úgy, mint soha azelőtt. A baconi tudományos program alapjává váltak, majd az új
matematikusok és a kvantifikáció új technikái alaposan mellékvágányra terelték őket.
Egy kurta pillantás a középkori exegézis különböző módszereinek megváltozására
felkészíti az olvasót a nyomtatásnak a művészetekre és a tudományokra gyakorolt néhány
későbbi hatására. Beryl Smalley munkája: Study of the Bible in the Middle Ages (A Biblia
tanulmányozása a középkorban) csodálatra méltó áttekintés, mely erre a célra tökéletesen
alkalmas. Az „elrugaszkodás”, avagy a nyomtatás után röviddel megkezdődő vizuális
tapasztalás és szerveződés új dimenzióinak megismeréséhez érdekes megfigyelni, hogy ezt a
vizuális kényszert mennyire érezték meg olyan különböző területeken, melyeknek a
Gutenberg-technológiához semmi közük nem volt.
A pillantás, amit azokra az utakra vetettünk, melyeken az ókori grammatica, annak szóbeli
vonatkozásában a középkori írás- és szövegtanulásban folytatódott, segít megmutatni, hogy a
kéziratos kultúrának mily kevéssé állt szándékában, hogy a látóképességet addig a szintig
fokozza, ahol az elszakad a többi érzéktől.
Smalley megállapítja (XIV. o.): „A középkori tanítók a Bibliát a szó szoros értelmében
tankönyvnek tekintették. A kis írnok a zsoltárokból tanulta a betűvetést, és a Bibliát kellett
használni a szabad művészetek tanításához. A Biblia tanulmányozása ezért a korai
kezdetektől fogva az oktatási intézmények történetéhez kötődik.”

A skolasztikusok vagy modernek feltűnése a XII. században a hagyományos keresztény

iskola ókori klasszikusaival való éles szakításhoz vezetett
Láttuk, miként mutatott rá Marrou, hogy Szent Ágostonnak köszönhetően a Biblia
tanulmányozása beépült az ókori egkuklios paideiába., vagyis a grammatica és rhetorica
enciklopédikus programjába, ahogy az Cicero kezei közt elnyerte meghatározását. így az egy
írásbeli szövegmagyarázat volt, mely Szent Ágostontól Erasmusig biztosította a klasszikus
humanizmus folyamatosságát a szerzetesi iskolákban. A XII. századi egyetemek színre lépése
azonban gyökeres szakítást eredményezett a klasszikus hagyománnyal. Az új egyetemek
programja erőteljesen a dialecticára vagy skolasztikus módszerre összpontosult, mely
Rómában érte el tetőfokát, miként azt S. F. Bonner Roman Declamation (Római szónoklat)
című munkájában olvashatjuk (43. o.):

33
A XVI. században az Erzsébet-kori írókat olykor „retorikusoknak” hívták. Ez természetes volt abban a korban, melyben a pronuntiutióí
éppúgy tanulmányozták, mint a retorika másik négy elemét: az inventiól (lelemény), dispositiól (elrendezés), elocutiól (ékesszólás) és a
memóriái. Lásd B. L. Joseph remek tanulmányát Elisabethan Acting címmel (Erzsébet-kori színjátszás), melyben a drámai előadás és
cselekmény számos technikáját, melyeket az Erzsébet-kori iskolás gyermekek jól ismertek, a XVI. századi grammatikai és retorikai
kézikönyvekből származtatja.
 A köztársaság idején az ékesszólás nélkülözhetetlen volt a társadalmi érvényesüléshez, és annak egész
tárgyköre eleven és lelkes viták tárgya volt; de a princi-pátus alatt sokat veszített politikai értékéből. Nem
elsősorban azért, mert a törvényszék elveszítette hatalma jó részét; voltak még olyan polgári esetek és bűnügyek,
amelyek vonzották az ügyvédeket. Az ok inkább a közéletben biztosított előmenetel hiányában keresendő,
amiben a köztársaság idején egy jó szónok még joggal reménykedhetett. A principátus alatt nagyon sok múlott a
császár és az udvar pártfogásán; és szükségszerűvé vált, hogy ha valaki nyilvánosan beszél, szavait túlságosan is
gondosan válogassa meg, hogy praxisa népszerű legyen. Tiberius (ha csak nem Caligula) uralkodása alatt az
idősebb Seneca úgy tekinthetett vissza Augustus császár korára, mint egy olyan időszakra, melyben 'oly nagy
volt a szólásszabadság'; de akkor éppen az a szabadság tűnt el gyorsan a római közéletből, melyet a Dialógusok
szerzője és a Longinus filozófusa annyira nélkülözhetetlennek tartott egy jó szónoklathoz.
Így hát a szónoklás az iskolák biztonságosabb arénájába költözött át, ahol az ember a következményektől
való félelem nélkül nyilváníthatta ki köztársasági érzelmeit, és ahol politikai presztízsének elvesztéséért
polgártársai tapsában találhatott kárpótlást. Divatba jött a scholastica kifejezés – egy 'iskolai szónoklat', mint az
eredeti nyilvános beszéd ellentéte – és eme kirakat-beszédek képviselői váltak 'skolasztikusokként' (scholastici)
ismertté.

A szakadás a politikai szónoklat és a skolasztikus vagy akadémikus vita között ekkor, jóval
a középkor előtt történt. Bonner az idősebb Seneca Controversiae-jére utalva megjegyzi (2.
o.): „Ebből az tűnik ki, hogy Seneca felismerte a fejlődés három fő szakaszát: (i) a Cicero
előtti thesis (tétel), (ii) a Cicero és kortársai által személyesen elmondott szónoklatok,
melyeket causae (ügyek) néven ismertek, (iii) a controversia (szóvita), majd később
scholastica néven ismert, igazi értelemben vett szónoklat.”
Az ókori Rómában ezek a skolasztikus gyakorlatok a tételek sic et non (így és nem)
vizsgálatától függtek. Arisztotelész Topikájában (1,9) hivatkozik ilyen tételekre néhány
kivételes filozófiai tétel állításaként vagy tagadásaként, mint például „hogy minden
cseppfolyós állapotban van”, vagy „hogy minden létező Egy.”
Ráadásul a „thesis” azt jelentette, hogy a téma nem csak paradox lehet, hanem azt az
egyedi körülményektől, valamint az „adott személytől, helytől vagy időtől” elvonatkoztatva is
fontolóra lehet venni. Bonner hozzáteszi (3. o.):

Cicero Rhetoricájában, Quintilianus Institutio Οrator/djában és a későbbi görög és római szónokoknál

találhatók specifikus példák a tézisek tárgyára. Azok a világnak és a világ értelmének fő problémáit, az emberi
életet és annak vezetését reprezentálják, amiről a görögök generációkon keresztül vitatkoztak, Kis-Ázsia
városaitól az akadémiai berkekig, a kertektől és oszlopcsarnokoktól Itália villáiig és a római kollonádokig.

Hogy a skolasztika formai sajátosságát felemlítjük, annak az az oka, hogy a XII.-től a XVI.
századig terjedő időszakban a nagyfokú szóbeli aktivitás eme fajtája elszakadt a
grammaticától, mely a szerzetesi és később a humanista gyakorlat alapját képezte. Mert a
grammatica erősen kötődött a sajátos történelmi körülményekhez, valamint adott személyhez,
helyhez és időhöz. A nyomtatott könyv megjelenésével a grammatica visszaszerezte
dominanciáját, melyet azelőtt élvezett, mielőtt a skolasztika és a modernek, valamint az új
egyetemek félresöpörték. A skolasztika az ókori Rómában tehát szóbeli kérdés volt, és
Bonner rámutat Cicero Atticushoz írt levelére, melyben Cicero egy sor tézist említ, melyeket
magánéletében ő maga is hirdetett:

Ezek csaknem kizárólag a zsarnokkal és a zsarnokság témakörével foglalkoznak – 'Kell-e munkálkodni a

zsarnok bukása érdekében, még akkor is, ha az az államot veszélyeztetheti, avagy felemelkedését kell
megakadályozni csupán?'... 'Alkalmas beszéddel avagy inkább a fegyverek erejével kell megkísérelni, hogy
segítsünk egy országon, ha az egy zsarnoknak van alávetve?' Nyolc ilyen témáról mondja Cicero, hogy azokról
görögül és latinul szónokolt, mind mellettük, mind ellenükben, hogy fejéből kiverje jelen korának gondjait...34

34
Ronuin Declamation 10. ο. Cicero egy helyütt kijelenti: „A filozófia majd öregkorom szónoklata lesz.”
Akárhogy is, ez a középkor szónoklata volt.
 A skolasztika, akárcsak Seneca követése, közvetlenül kapcsolódik az aforisztikus tanulás
szóbeli tradíciójához
Ha megértjük, hogy ezen tézisek védelme teljesen szóbeli volt, könnyebben belátjuk, hogy
e művészetek tanulóinak aforizmákkal és szentenciákkal teli emlékezettel kellett
rendelkezniük. Ez a senecai stílus befolyásánakjellegzetes tényezője a késő római korban,
valamint a senecai stílus és a „tudományos módszer” hosszas kapcsolatának mind a
középkorban, mind a reneszánsz idején. Francis Bacon számára csakúgy, mint Abélard
számára inkább az „aforizmákban történő írás”, mintsem a módszer volt a különbség az
alapos elemzés és a nyilvános meggyőzés között.
A „Tanulás fejlődésében” (The Advancement of Learning), amely maga is egy nyilvános
szónoklat, Bacon intellektuális alapon előnyben részesíti az aforizmák skolasztikus
technikáját a cicerói módszerrel, a folyamatos próza formájából pontosan kiolvasott
információkkal szemben.

A metódus második különbsége, amely jelentős következménnyel jár, a tudás közvetítése aforizmákon vagy
a módszeren keresztül; amelyben megfigyelhetjük, hogy túl sok vált belőle szokássá, egynéhány axiómán vagy
bármely megfigyelésen kívül ahhoz, hogy komoly és szabályos művészet jöjjön létre, előadásokkal kitöltve és
példákkal illusztrálva, értelmes módszerré feldolgozva.
De az aforizmákban való írásnak sok olyan kiváló erénye van, amit a metodika szerinti írás meg se közelít.
Először is megmutatja, hogy az író felületes vagy alapos: mert az aforizma, azon kívül, hogy vidám lehet, csak a
tudomány szívéből és velejéből faragható; az illusztráció tárgyalása ebből ki van zárva; példák felsorolása ki van
zárva; a kapcsolódások és a rend tárgyalása ki van zárva; az alkalmazás leírása kizárva. Szóval nem marad
semmi, hogy megtöltse az aforizmát, csak a megfigyelés jó minősége; és ezért csak az az ember kísérelheti meg
az aforizmaírást, aki szilárd és megalapozott. De a metódus,
Tantum series juncturaque pol let,
Tantum de medio sumptis accedit honoris;
ahogyan az ember nagy felhajtást csinál művészetének, de ha azt ízekre szedik, igen kevésnek bizonyul.
Másodszor, a metódus inkább alkalmas arra, hogy egyetértést váltson ki vagy híveket szerezzen, de kevéssé arra,
hogy cselekvésre késztessen; mert a demonstráció gömb vagy kör alakú módját nyújtja, amelyben az egyik rész
megvilágítja a másikat és ezáltal meggyőz; de az egymástól elválasztott részek csak abban egyeznek meg, hogy
mindegyik másfelé tart. Végezetül az aforizma a széttöredezett tudást reprezentálva további vizsgálódásra
ösztönöz; míg a módszer a teljesség látszatát hordozva megnyugtatja az embert, hogy már mindent elért. (142.
o.)
Nehezen érthetőnek találjuk, hogy a Senecát követő Francis Bacon sok tekintetben
skolasztikus filozófus volt. Később láthatóvá válik, hogy saját tudományos „módszere”
egyenesen a középkori grammatikából származik.
Rámutatva, hogy a római skolasztikusok vagy szónokok látványos témákat dolgoztak fel
(olyanokat, mint Seneca drámái, melyeket a római és reneszánsz korban egyaránt
felhasználtak), Bonner hozzáteszi (Roman Declamation, 65. ο.):

De ezen jellegzetességeiktől függetlenül, szóhasználatuk igen hasonló a korabeli írókéhoz, tipikusan a korai
„ezüstkori latin”.
A kompozícióban a fő hiba a rövid és összefüggéstelen mondatok szertelen használata, ami a stílust
kapkodóvá teszi, a jól kiegyensúlyozott szakaszok ritkasága, és néhány szónoknál a gyenge és hatástalan ritmus
használata. Ezeknek a részleteknek a stílusa olyan, amit a görög kritikusok úgy hívtak volna, hogy
κατακεκομμέυη vagy κβκερματισμέυη, mint az ismétlődő struktúra ellenmérge, amely karakter a leghatásosabb
lett volna; de olyan gyakran használták, hogy az elme kifárad az ismétlődő színességtől és csattanóktól.

De az „összefüggéstelen mondatok” és végtelen alliterációk, melyeket Szent Ágoston

használt népszerű „rímes prédikációihoz”, a szóbeliség prózájának és költészetének
szükségszerű mintái voltak. (Tanú rá az Erzsébet-kori Euphues.) Könnyű felmérni a
nyomtatott kultúra elterjedtségét bármely korra és országra nézve, ha megvizsgáljuk annak
hatását a szójátékok, csattanók, az alliterációk és aforizmák eltűnésére az irodalomból. Ámbár
a latin országok még napjainkban is jelentős mértékben használnak szólásokat, szentenciákat
és aforizmákat. És a szóbeli kultúra szimbolista megújulása nemcsak, hogy a latin
országokban kezdődött, hanem igencsak támaszkodott is az „összefüggéstelen mondatokra”
és az aforizmákra. Seneca és Quintilianus éppúgy, mint Lorca és Picasso, spanyolok voltak, és
számukra a hallható dolgok nagy jelentőséggel bírtak. Bonnert (72. o.) zavarba hozza a
kedvező fény, amelybe Quintilianus állítja a latin ékesszólás mesterkélt eszközeit, annak
ellenére, hogy „azok eltértek józan felfogásától és liberális oktatási nézeteitől.”
Ez a rövid kitekintés az antik Róma senecai és skolasztikus jellegére, segíteni fog
megérteni, hogyan közvetíti a Seneca-divat a szóbeli tradíciót a nyugati irodalom számára,
majd e tradíció hogyan szűnik meg fokozatosan a nyomtatás hatására a tizennyolcadik század
végén. Éppen ez a szóbeli tényező fogja feloldani azt a paradoxont, hogy Seneca követése
egyszerre volt a kifinomultság jele a középkori skolasztikában és a nyárspolgáriságé az
Erzsébet-kori népszerű drámákban. Montaigne, Burton, Bacon és Browne számára azonban
nem volt talány. A senecai antitézis és „ballagás” (ahogyan George Williamson írja a Senecan
Amble [Senecai ballagás] című könyvében) biztosította a tudományos megfigyelés hiteles
módját és a szellemi működés tapasztalatát. Ha csak a szem figyel, a senecai szóbeli
megnyilvánulás több színtű gesztikulációja és visszhangja igen tolakodó.
Már csak két részlet szükséges a Gutenberg-galaxissal kapcsolatos mozaikunknak ehhez a
részéhez. Az egyik időtlen; a másik pedig pontosan a nyomtatás következtében végbemenő
XVI. századi átalakulás középpontjában van. Először tehát vegyük a közmondásokat,
szólásokat, az aforizmákat mint a szóbeliség társadalmának elengedhetetlen szokását. J.
Huizinga A középkor alkonya c. könyvének 18. fejezetét annak a témának szenteli, hogy az
antik és modern szóbeli társadalomban miként

...igyekszik a középkori szellem minden akár költött, akár történelmi eseményt és esetet kikristályosítani,
példabeszéddé vagy bizonyítékká tenni, hogy egy általános erkölcsi igazság állandó példája legyen.
Hasonlóképpen minden kijelentésből mondás, maxima, idézhető szöveg lesz. Akármilyen kérdés merül fel az
emberek viselkedésére vonatkozóan, rengeteg példát vagy előképet találnak rá a Szentírásban, a legendákban, a
történelemben, az irodalomban; a példák mintegy morális családot alapítanak, amelybe a felmerült kérdést be
lehet osztani. (217. o. Szerb Antal fordítása.)

Huizinga világosan látja, hogy még az írott anyagokat is közmondások és aforizmák orális
mintáiba kell önteni, azok példáinak kell tekinteni. Ez az, amiért „a középkorban mindenki
igyekezett érvelését idézetre alapozni.” De a „szöveg” – úgy érezték – egy szerző közvetlen
hangja, és bizonyos autoritással bír a szóbeli formában is. Látni fogjuk, hogy a nyomtatás
megjelenésével az autoritás iránti vágy teljesen összezavarodott a tudás régi szóbeli és új
vizuális szerveződésének elegyedése miatt.
A második pont a szóbeliség iránti hajlam gyors eltolódása a tizenhatodik század során a
szentenciák és az aforizmák – mint tömörített és autoritativ formák – irányában. Walter Ong
nagy figyelmet szentelt e változásnak, annak, hogy miként jelenik meg és válik divatossá
mindez Peter Ramus munkája révén. Ong fontos művét későbbi tanulmányozásra halasztva itt
csak a „Ramusi módszer és a kereskedelmi szemlélet”-ről (Ramist Method and the
Commercial Mind)35 írt cikkét kell idéznünk. Ong az emberi érzékelés változását
hangsúlyozza a nyomtatás létrejötte következtében, megmutatva, „miként szakította el a
nyomtatás használata a szót
122
a hanggal való eredeti kapcsolatától, és inkább úgy kezelte, mint egy dolgot az űrben”.
A szóbeli aforizmák és rövid mondatok, közmondások és maximák (melyek a tanulás fő
tárgyai voltak a középkorban) vizuális megközelítésének jelentősége csökkenőben volt.
Ahogyan Ong mondja (160. o.), „...Ramus a tudást, amit képzettsége hordoz, inkább mint
35
In Studies on Renaissance (Reneszánsz tanulmányok) VIII. kötet, 1961. 155-172. o.
árucikket, mintsem bölcsességet kezdi megítélni.” A nyomtatott könyv természetesen arra
irányul, hogy hivatkozási alap legyen, nem pedig beszélő bölcsesség.
Kéziratos kultúra és gótikus építészet – mindkettő az áthatoló fénnyel
kapcsolatos, nem a rávilágítással
A skolasztika eltérése a kolostorok írásbeli humanizmusától a nyomtatásnak köszönhetően
hamarosan szembetalálta magát az antik szövegek özönével. Négy évszázad dialektikus
felfokozottsága ezzel látszólag megszűnt; de a skolasztikus tudomány lényegét, szellemét és
eredményeit továbbadták a modern tudomány teljes áradatának elérkeztéig, ahogyan ezt olyan
emberek, mint Clagett, megmutatták.
A skolasztika felfedezése, az erő és mozgás nem látható kapcsolata megjelenítésének
vizuális eszközei, kimondottan meghasonlott a humanisták textuális pozitivizmusával. Ámbár
mind a humanista, mind a skolasztikus filozófus okkal érdemelte ki a tudományos elismerést.
Ez a természetes zavarodottság, mint azt látni fogjuk, határozottan konfliktust okozott Francis
Bacon elméjében. Az ő zavara egy kissé később segít majd sok kérdés tisztázásában.
A Biblia-magyarázatoknak is megvoltak a maguk nézeteltérései a módszerek terén, és
ahogyan Smalley A Biblia tanulmányozása a középkorban című könyvében kimutatja, ez
egyaránt vonatkozott az írás betűire és szellemére, a láthatóra és a nem-láthatóra. Origenészt
idézi:

Kiadtam három könyvet (a Teremtésről) a Szent Atyák mondásai alapján, érintve a betűket és szellemüket...
Mert a Szó Mária általjött a világra, megtestesülve; és a látás nem volt megértés; mind látta a testet, de az
istenség jelenlétének tudása csak a választott keveseknek adatott meg... A betű olyan, mint a test, de a szellemi
értelem benne úgy ismert, mint az istenség. Ez az, amit a Leviticus tanulmányozása során találunk... Áldottak a
szemek, melyek meglátják a mennyei lelket a betűk függönyén keresztül. (1. o.)

A betű és a szellem témájára, az írásból eredő kettősségre gyakran célzott a mi Urunk,

mikor mondotta: „Mert meg vagyon írva, de én mondom néktek.” A próféták általában
hadilábon álltak az írástudókkal Izraelben. Ez a téma a középkori gondolkodás és érzékelés
elevenébe vág, mint a „magyarázatok” technikája, hogy kiszabadítsák a fényt a szövegből, az
il-lumináció technikája, hogy ö/világítsák a dolgokat és ne csupán rávilágítsanak, s ez
magának a gótikus építészetnek a módszere is. Mint Otto von Simson megállapítja a The
Gothic Cathedral (3-4. ο. – A gótikus katedrális) című munkájában:

Egy román stílusú templomban a fény valahogyan különbözik és kontrasztot képez a falak nehéz, józan,
érinthető anyagával szemben. A gótikus fal mintha porózus lenne: a fény átszűrődik rajta, átjárja, keveredik vele,
átalakul általa... A fény, amely általában anyagba zárt, aktív alapelvként jelenik meg; és az anyag esztétikailag
csak annyiban valós, hogy részese és meghatározottja a fény minőségének... Ebben a lényegi aspektusban a
gótika úgy írható le, mint transzparens, áttetsző építőművészet.

Az áttetsző kövek e hatását a festett üveggel érték el, de ez teljesen megfelel az emberi
érzékek és a Szentírás mindenekfölötti értelme középkori felfogásának. Igen érdekes, hogy
Simson rámutat a kő tapintható minőségére. A szóbeli, kéziratos kultúra nem félt a
tapinthatóságtól, az érzékek kölcsönhatásának döntő pontjától. Mert az érzékeknek ez az
összjátéka, melyet minden rácsozat vagy érzéki ratio alakított, tette lehetővé a fény átjutását,
szabad áramlását. A „betű szerinti” szint, amelyről azt gondolták, hogy minden jelentést
tartalmaz, ilyen összjáték volt. „Akkor felfedezzük, hogy amit most magyarázatnak nevezünk,
mely a szöveg és a bibliai történetek tanulmányozásán alapszik, az szélesebb értelemben az
'irodalmi bemutatáshoz' tartozik.”
„A Biblia tanulmányozása a középkorban” című tanulmányában Smalley idéz R. Hinks
munkájából, a Carolingian Art-ból (Karoling művészet): „Ez olyan, mintha felszólítást
kaptunk volna, hogy szemünket ne az objektum fizikai felszínére szegezzük, hanem a
végtelenre, ahogyan az a csipke szövetén át látható...; a tárgy... – mondhatni – pusztán azért
létezik, hogy a végtelen kiterjedés egy bizonyos részét meghatározza és leválassza, valamint
kezelhetővé, érthetővé tegye azt”. Majd Smalley megjegyzi (2. o.): „A korai északi művészet
'áttört technikájának' e leírása ugyancsak pontos leírása az exegézis claudiusi felfogásának...
Nem arra biztattak, hogy a szöveget megnézzük, hanem hogy áttekintsünk rajta.”
Valószínűleg minden középkori embert zavarba hozott volna az ötlet, hogy tekintsünk át
valamin. Azt feltételezte volna, hogy a valóság tekintett át rajtunk, és hogy a szemlélődés
során inkább fürödtünk az isteni fényben, mintsem láttuk azt. Az antik és a középkori
kéziratos kultúra igen különböző érzéki előfeltételezései ránk törtek az érzékek antik
doktrínájából és a közösségi érzésből [sensus communis], Gutenberg óta bármiből.36 Erwin
Panofsky Gótikus építészet és skolasztikus gondolkodás (Gothic Architecture and
Scholasticism) című tanulmányában szintén hangsúlyozza az áthatoló fény iránti középkori
hajlamot, és hasznosnak találja abban, ahogyan a skolasztika mesterei megbirkóznak az
építészeti problémával:

„A szent tan – mondja Aquinói Szent Tamás –, nem a hit bizonyítására veszi igénybe az emberi észt, hanem
mindannak megvilágítására (manifestare), amit ez a tanítás állít.” Ez azt jelenti, hogy az emberi ész nem
remélheti, hogy közvetlen bizonyítékát adja olyan hittételeknek... de ténylegesen érthetővé vagy világossá teheti
őket... Ily módon a manifestatio mint megvilágítás és tisztázás a korai és klasszikus skolasztika első rendező
elvének nevezhető... amennyiben a hitnek egy ilyen teljes gondolatrendszerben kell manifesztálódnia” – amely a
maga keretein belül autonóm, noha a kinyilatkoztatás tartományán kívül helyezkedik el –, szükségessé válik e
gondolatrendszer teljességének, autonómiájának és korlátainak manifesztálása. Ez pedig csak olyan sematikus
irodalmi ábrázolással lehetséges, mely ugyanolyan módon képes világossá tenni az olvasói képzelet számára a
gondolatmenet lépéseit, mint ahogyan a gondolatmenet hivatva van megvilágítani számára a hit igaz mibenlétét
(16-17. o. – Szegedy-Maszák Mihály fordítása)

Panofsky ezután megjegyzi (21. o.) az építészeti „áttetszőség alapelvéről”: „A tiszta

megvilágítás elve mégis az építészetben győzött a legteljesebben. Mint ahogyan a klasszikus
skolasztikában a manifestatio elve, ugyanúgy a klasszikus gótika építészetében – mint már
Suger is megfigyelte – az uralkodik, amit 'az áttetszőség elvének' nevezhetünk.” Panofsky
megadja (19. o.) az érzékelés középkori doktrínáját, ahogyan azt Aquinói Szent Tamás fejtette
ki: „Az érzékek kedvüket lelik a meghatározott arányú dolgokban, mint valamiben, ami
hozzájuk hasonlatos, mert az érzék is éppúgy az észnek egyik formája, mint bármely más
megismerő képesség.” Felfegyverkezve azzal az alapelvvel, hogy magukban az érzékekben is
van ráció vagy racionalitás, Panofsky szabadon képes mozogni az érvek között a középkori
skolasztika és középkori építészet területein. De a ráció ezen alapelve az érzékekben, mint a
létezésen áttörő fény, éppúgy jelen van mindenütt a Szentírás értelmének tanulmányozása
során is. Ezek a dolgok azonban egyre inkább zavarossá váltak a rávetülő és nem a
keresztülhatoló fény növekvő követelése folytán, ahogyan a későbbi technológia a vizuális
képességet egyre élesebben választotta el a többi érzékszervtől. Az iménti dilemma pontos
meghatározása található Otto von Simpson The Gothic Cathedral című munkájában (A
gótikus katedrális, 3. o.): „Nem mintha a gótikus belső terek különösen ragyogóak lennének...
a valóságban a festett üvegablakok oly kevés fényt eresztettek át, hogy a rákövetkező vaksibb
kor szürkés vagy fehér üvegekre cserélte azokat, melyek ma egészen félrevezető benyomást
keltenek a szemlélőben.”
Gutenberg után az új vizuális erő egyre több rávetülő fényt igényelt mindenre. És a tér és
idő új felfogása változást eredményez abban, hogy úgy tekintsük őket, mint tartályokat,
melyeket tárgyakkal és tevékenységgel kell megtölteni. De a kéziratos korban, amikor a
látható még közeli kapcsolatban volt a hallható-tapinthatóval, a tér még nem egy látható
36
Edmund Joseph Ryan Role of the Sensus Communis in the Psychology of St. Thomas Aquinas (A közösségi érzés szerepe Aquinói Szent
Tamás pszichológiájában) című könyvében elmondja a sensus communis eszme történetét, miként azt a görög és arab világban értelmezték.
Ez egy olyan doktrína, melynek kulcskérdése a tapinthatóság, és amely áthatja az európai gondolkodást egészen Shakespeare munkáinak
koráig.
tartály volt. Alig akadtak bútorok egy középkori szobában, ahogy Siegfried Giedion rámutat a
Mechanization takes Command-ban (301. ο.):

És mégis volt középkori komfort. Erről azonban más dimenzióban kell gondolkoznunk, ezt nem lehet csak
anyagi mércével mérni. Az elégedettség és öröm volt az, ami a középkori komfortot jelentette; forrását a belső
formáktól és terektől nyerte. A komfort az az atmoszféra, amivel az ember körülveszi magát és amelyben él.
Mint Isten Királysága a középkorban, ez olyasvalami, ami kézzel nem fogható. A középkori komfort a tér
komfortja.
Egy középkori szoba befejezettnek tetszik még akkor is, ha nincsenek benne bútorok. Akár egy katedrális,
ebédlő vagy egy polgári szoba, egyaránt a maga arányaiban, anyagában és formáiban él. Ebben az értelemben a
tér méltósága nem szűnt meg a középkorban. Megvolt a XIX. századig, amikor az ipari forradalom eltörölte ezt
az érzést. A későbbi korszakok már nem mondtak le olyan határozottan a testi komfortról. A kolostori élet
aszkétikus módja e korszakot láthatatlanul a saját képmására alakította.

Középkori világítás, fényezés és szobrászat egyaránt része volt az emlékezet művészetének;

mindegyikük lényegi volt a kéziratos kultúra számára
Ε hosszú eszmefuttatásból a kéziratos kultúra szóbeli aspektusáról, akár annak antik vagy
középkori szakaszáról, a következő előnyünk származik: nem szükséges irodalmi minőséget
keresnünk, mert az a nyomtatott kultúra későbbi terméke volt.
Továbbá, már kezdjük sejteni, hogy mi várható a nyomdai technikától a szóbeli minőségek
romlását illetően. És napjainkban, az elektronika korában megértjük, hogy miért várható a
nyomtatott kultúra speciális minőségeinek nagyarányú romlása, valamint a szóbeli, hallható
értékek megújulása a verbális szerveződésekben. Mert a verbális szerveződések, akár a
lapokon vagy a beszédben, de rendelkezhetnek bizonyos vizuális egyoldalúsággal, amit
kapcsolatba hozunk az igen művelt emberek hadaró és gyors beszédével. A verbális
szerveződéseknek még az írott oldalakon is lehetnek orális elhajlásaik, akárcsak a
skolasztikus filozófiában. Rashdall tudatalatti írásbeli hajlamai kimondottan önkéntelenek,
amikor azt mondja The University of Europa in the Middle Ages című művében (Az európai
egyetem a középkorban, II. kötet, 37. o.): „A logika misztériumai valóban lényegesen jobban
izgatták a félig civilizált barbárok szellemét, mint a klasszikus költészet és szónoklat
eleganciája.” Rashdallnak igaza van, amikor a szóbeliség emberét barbárnak tekinti. Mert
technikailag a „civilizált” ember – akár nyers vagy buta – az, akinek egész kultúrájában jelen
van az erős vizuális hajlam, az a hajlam, amely egyetlen forrásból ered: a fonetikus ábécéből.
Ε könyv szándéka, hogy feltárja, meddig fokozódott a fonetikus kultúra e vizuális hajlama,
először a kéziratos, majd a nyomtatott vagy a „mechanikus fajtájú írás” révén, ahogyan azt
eleinte hívták. A skolasztikus filozófia eljárásaiban és szerveződésében mélyen a szóbeliségen
alapult, és ugyanígy, csak más módon, szóbeli volt a Szentírás tanulmányozása is. És a Biblia-
magyarázat középkori századai, melyek felhasználták az antik grammatikát (és irodalmat),
szintén előkészítették a skolasztikus dialektika technikájának nélkülözhetetlen anyagát.
Mindkettő: a grammatika és a dialektika vagy skolasztikus filozófia szélsőségesen a
szóbeliségre irányult, ha összehasonlítjuk az új vizuális irányultsággal, melyet a nyomtatás
támogat.
Egy kedvenc XIX. századi téma volt, hogy a középkori katedrálisok „a nép könyvei”
voltak. Kurt Seligman nyilatkozata a katedrálisról a The History of Magic (A mágia története,
415-416. ο.) arra szolgál, hogy ilyen aspektusból kihozza a hasonlóságot a középkori
írásmagyarázat oldalával.

Ebben a minőségben, a tarokk kártyalapok hasonlítanak más művészetek képmásaira: festményekre,

szobrokra, a katedrálisok festett üvegablakaira, amelyek ugyancsak eszméket öltöztettek emberi formákba. Ez
utóbbiak világa van azonban fölül, míg a tarokk világa alatta van. Az adu bemutatja az erő és az erény viszonyát
az emberhez; másrészt a katedrális megtestesíti az ember viszonyát az istenséghez. De mind a két képmás
nyomot hagy az elmén. Emlékezeterősítők. Eszmék széles komplexumát tartalmazzák, amely köteteket töltene
meg, ha leírnák. „Elolvashatják” mind az analfabéták, mind az írni-olvasni tudók, mivel mindkettőjüknek
szánták. A középkor foglalkozott olyan technikákkal, amelyek képessé teszik az embert, hogy emlékezzen, és
hogy össze tudja hasonlítani a legkülönbözőbb eszméket. Ennek hatására írta Raymond Lully az Ars Memoria
(Az emlékezet művészete) című könyvét. Hasonló meggondolásból létrejött egy korai fametszet, az Ars
memorandi (Az emlékezés művészete), melyet 1470 körül nyomtattak. Az alkotó arra a bonyolult feladatra
vállalkozott, hogy a négy evangéliumban található témákat konkrét formába öntse. Mindegyik evangéliumhoz
képeket készített, angyalt, bikát, oroszlánt, sast, a négy evangélista jelképeit, melyekre még tárgyakat is
helyezett, hogy sugalmazza a történeteket, amiket az egyes fejezetek tartalmaznak. A 231 -es figura egy angyalt
ábrázol (Máté) és tartalmaz nyolc kisebb jelképet, amelyek azt a célt szolgálják, hogy emlékeztessenek Máté első
nyolc fejezetének tartalmára. Aki emlékezetébe vési az Ars memorandi összes figuráját és jelképét, az emlékezni
fog a teljes evangéliumra.
Számunkra ilyen vizuális emlékezőképesség bámulatosnak tűnik, de valószínűleg nem volt szokatlan olyan
időkben, amikor csak igen kevesen tudtak írni és olvasni, és amikor képmások játszották az írás szerepét.

Seligman itt a hallható kultúra egy másik lényegi jellegzetességét ragadta meg, az
emlékezőképesség fejlesztését. Éppúgy, ahogy a pronuntia-tio-t (a helyes kiejtést), a
klasszikus szónoklattan ötödik részét fejlesztették, miként azt Hajnal megmutatta, az írás
művészetéhez és könyvek készítéséhez, ugyanúgy a memoria (az emlékezet), az ókori
szónoklattan negyedik része elengedhetetlen tudományág volt a kéziratos korban, amelyet a
jegyzetek és a lapszéli magyarázatok valódi művészete látott el. Smalley valóban feljegyzi
(53. o.), hogy a margóra írt jegyzet, bár ismeretlen eredetű, sokszor szolgált használóinak
„jegyzet gyanánt előadásaik megtartásához.”
Egy nem-publikált doktori disszertációban37 John H. Harrington megállapítja, hogy a korai
keresztény századokban „mind a könyv, mind az írott szavak csak az általuk hordozott üzenet
alapján voltak felismerhetők. Úgy tartották számon őket mint mágikus hatalommal rendelkező
eszközöket, különösen az ördög és annak csapdái ellen.” Harrington több fejezetben tárgyalja
az „olvasás” szóbeli karakterét és az emlékezés szükségességét, mint például a következőt
Pachomius regulájából: „És ha nem akar olvasni, kényszeríteni kell, így tehát sose legyen
egyetlen fő sem a kolostorban, aki nem tud olvasni és részleteket megtanulni a Szentírásból.”
(34. o.) „Gyakran utazás közben két szerzetes felolvas egymásnak vagy emlékezetből idéz a
Szentírásból.” (48. o.)

A szóbeliség embere számára az írott szöveg az értelmezés minden lehetséges szintjét

tartalmazza
Érdemes lesz most felfigyelnünk Smalley „A Biblia tanulmányozása a középkorban” c.
munkájának egy pár további pontjára, amely jelzi a Bibliatanulmányozás új vizuális
átalakulásának folyamatos kibontakozását a késő-középkorban.
A korai skolasztika korában hajlottak arra, hogy szakítsanak a szószerinti tartalom
kényszerű elfogadásával: „Drogo, Lanfranc és Berengar a dialektikát használja, hogy alagutat
ásson a szövegek alá; megkísérlik, hogy rekonstruálják a szerző elméjének logikai
folyamatait. A dialektika tehát alkalmazható egy új teológiai rendszer felépítésére a szöveget
mint bázist használva.” (72. o.)
Ε folyamat megvalósítása – az elszakadás az irodalmi kontextustól – volt Peter Lombard
nagy szentencia gyűjteményének, Abélard Sic et Non-jának és az Eltérő Kánonok tárának
egyik eredménye – ezek voltak a kor fontos irodalmi művei: „A kérdéseket nemcsak
kivonatolták az eredeti kommentárból és külön kiadták azokat, hanem felhasználták őket
egészen más jellegű munkáknál is... Ezért szembe kell néznünk azzal a komoly problémával,
hogy megkülönböztessük az írásmagyarázatot és a szisztematikus, tantételekben történő
tanítást.” (75. o.)
Erasmus Adagiá-ját és Similiá-ját mindenféle munkában idézték, később átvették
prédikációk, esszék, színdarabok és szonettek is a XVI. században. A valódi nyomás a
37
The Written Word as an Instrument and a Symbol in the First Six Centuries of the Christian Era. (A leírt szó mint eszköz és szimbólum a
keresztény kor első hat századában), Columbia University 1946. 2. ο
vizuális sémákra és elrendezésekre a feldolgozásra váró anyag egyre növekvő mennyisége
miatt nehezedett.
Ez az egyoldalú fejlődés teljesen természetes volt. A számtalan probléma, amely az arisztotelészi logika
elfogadásából, az egyházi és polgári törvények tanulmányozásából, a józan gondolkodás új lehetőségeiből,
valamint az elmélkedés és vitatkozás sürgető szükségéből eredt, olyan siető és izgatott atmoszférát
eredményezett, amely nem kedvezett a Biblia tanulmányozásának. A katedrálisok melletti iskolák vezetői sem
idővel, sem kellő képzettséggel nem rendelkeztek ahhoz, hogy a Biblia-tanulmányozás egy erősen technikai
ágára szakosodjanak. Ez egyaránt vonatkozott a chartres-i filozófusokra és humanistákra, valamint a párizsi és
laoni teológusokra. Még Bee, az utolsó nagy kolostori iskola sem volt kivétel. Lanfranc teológus és logikus volt;
zseniális tanítványa, Canterbury Szent Anzelm más irányba fordult. Filozófiai írásai elhomályosították a bibliai
témájúkat, amelyek úgy tűnik, el is vesztek (77. o.).

És ott volt a mennyiség kényszere, ami hosszú távon a nyomdászat létrejöttét segítette. De
a pont, amikor a Szentírás vizuális és hallható megközelítése a középkorban egymással éles
konfliktusba került, mint ez előre megjósolható volt, párhuzamos vagy azonos tengelyű volt
azzal a területtel, melyen a reneszánsz új vizuális kultúrája okozott konfliktust. Szent Viktori
Hugó világosan tolmácsolja a problémát:

A misztikus értelem csak onnan meríthető, amit a betűk első értelme mond. Csodálom, hogy az embereknek
van képük azzal dicsekedni, hogy ők tanítói az allegóriának, amikor még a betűk első jelentését sem ismerik.
„Mi a Szentírást olvassuk, nem pedig a betűket” – mondják. „A betűk nem érdekelnek bennünket. Mi
allegóriákat tanítunk.” Hogyan olvassátok a Szentírást, ha nem olvassátok a betűket? Ha elveted a betűket, mi
marad? „Mi olvassuk a betűket”, mondják, „de nem betű szerint. Mi allegóriát olvasunk, és a betűkel nem szó
szerint, hanem mint allegóriát magyarázzuk...; az oroszlán történeti értelemben egy vadállatot jelent, de mint
allegória Krisztust jelenti. Ezért az oroszlán szó azt jelenti: Krisztus” (93. o.).

A szóbeliség embere számára az írásos anyag sok mindent magába foglal, minden
lehetséges értelmet és szintet tartalmaz. így volt ez Aqui-nói Szent Tamásnál is. De a vizuális
ember a XVI. században arra törekedett, hogy egy speciális kirekesztő eljárással elválassza
egymástól a különböző szinteket és funkciókat. A hallható terület szimultán, a vizuális
szukcesszív. Természetesen a „magyarázat szintjeinek” igazi fogalma, akár írott, figuratív,
topologikus vagy jelképes, egy erősen vizuális, nehézkes metafora. Mégis: „Egy évszázaddal
Szent Tamás előtt Hugó, úgy látszik, megragadta azt a tomista alapelvet, amely szerint a
próféciák és a metaforák kulcsa az író szándéka: az irodalmi értelem magába foglal mindent,
amit a vallásos író el akar mondani. De időnként ő is saját színvonala aláesik” (101. o.).
Az érzékek közötti szimultán kölcsönhatás fogalma Szent Tamásnál éppúgy nem
vizualizálható, mint az analogikus arányosság: „Szent Tamás tökéletesítve elődei kísérleti
erőfeszítéseit, felállított egy elméletet az érzékek közötti kapcsolatokról, amely a súlyt az
irodalmi interpretációra helyezi, melyet most úgy határoznak meg, mint a szerző saját, teljes
mondanivalóját (368. o.).
Az információmozgás mennyiségének meredek növekedése már a nyomtatás
előtt kedvezett a tudás vizuális szerveződésének és a perspektíva
felemelkedésének
Ahogyan később az írás vagy a „betű” inkább a rávetülő fénnyel vált azonossá, mintsem a
szövegen átvetülő fénnyel, a „nézőponton” vagy az olvasó rögzített pozícióján – „innen, ahol
én ülök” – ugyancsak érezhető volt egy hasonló kényszerhatás. Ilyen vizuális kényszer
teljesen lehetetlen volt azelőtt, mielőtt a nyomtatás a teljes egyformaságig és ismételhetőségig
fokozta az írott oldal vizuális hatását. A tipográfiának ez az egyformasága és ismételhetősége,
amely teljesen idegen volt a kéziratos kultúra számára, szükségszerű előzménye volt az
egységes vagy festői tér és „perspektíva” kialakulásának. Olyan „avantgárd” festők, mint
Masaccio Itáliában és a Van Eyck fivérek északon, már a XV. század elején elkezdtek
kísérletezni a festői vagy perspektivikus térrel. És 1435-ben, mintegy tíz évvel a nyomtatás
előtt a fiatal Leone Battista Alberti írt egy tanulmányt a festészetről és a perspektíváról, amely
jelentős befolyást gyakorolt e korszakra.
A másik dolog Alberti könyvében, amely a görögöktől messze eltávolodó új felfogás eljövetelét jelezte, egy
korai geometrikus séma leírása arról, hogyan lehet a tárgyakat az egységes térben elhelyezni, vagy más
szavakkal, ahogy ma mondjuk: a perspektívában. Éppúgy, ahogyan ez jelentős esemény volt a festői ábrázolás
történetében, ugyanúgy jelentős volt a geometria történetében is, mert első alkalommal állapította meg a centrális
vetület és metszés ma már közismert eljárását, annak további fejlődését, ami igen jelentős része lett a modern
szintetikus geometriának. Ez olyan eszme, ami ismeretlen volt a görögök számára, és Alberti olyan időben
ismerte fel, amikor az emberek olyannyira képzetlenek voltak a geometria terén, hogy szükségesnek érezte
megmagyarázni még az átmérő és a függőleges szavak értelmét is.38

Ezért a gutenbergi technológiával végbemenő vizuális elrugaszkodás megértéséhez

szükséges tudnunk, hogy ilyen elrugaszkodás nem volt lehetséges a kéziratos korban, mert az
a kultúra oly mértékben tartotta meg az emberi érzékelés hallási és tapintási módját, hogy az
összeegyeztethetetlen volt az absztrakt vizualitással, vagyis azzal, hogy minden érzéket az
egységes, folyamatos képi tér nyelvére fordítsanak le. Ezért van Ivinsnak teljesen igaza a
„Művészet és geometriá”-ban:

A perspektíva lényegesen eltér a rövidüléstől. Technikailag a három dimenziós térnek egy síkra történő
központi kivetítése. Nem technikai értelemben ez a képkészítésnek egy módja a sík felületen, oly módon, hogy a
különböző objektumok, amelyek rajta szerepelnek, látszólag egymáshoz viszonyítva ugyanolyan méretűek,
alakúak és helyzetűek legyenek, mintha a térben elhelyezkedő aktuális objektumokat a néző egy bizonyos
meghatározott nézőpontból szemlélné. Semmi olyat nem találtam, ami igazolná azt a feltételezést, hogy a
görögöknek bármikor is – akár a gyakorlatban, akár az elméletben – lett volna olyan koncepciójuk, amely
tartalmazta volna az előző mondat dőlt betűs szavait.

A Biblia tanulmányozása a középkorban ellentmondó modelleket hozott létre a

szóhasználatban, ahogy ez a gazdaság- és társadalomtörténészek számára is közismert. A
konfliktus azok között volt, akik azt mondták, hogy a Szentírás szövege az írás szintjén
összetett egységet képez, valamint azok közt, akik úgy érezték, hogy a jelentésszinteket
egyenként kell szakértő szellemben megvizsgálni. Ez a konfliktus az auditív és a vizuális
oldal között csak ritkán vált igazán hevessé, mígnem a mechanikus és tipográfiai technológia
túlsúlyba juttatta a vizualitást. Ezen áttörés előtt a látás, a hallás, a tapintás és a mozgás
viszonylagos egyensúlya az érzékek kölcsönhatása során a kéziratos kultúra korában az
áthatoló fény elsőbbségét támogatta, akár a nyelv, akár az építőművészet területén. Panofsky
nézetei a „Gótikus építészet és skolasztikus gondolkodásiban a következők: (58-60. o.)

A skolasztikus szokásokkal telítődött ember ugyanúgy tekint az építészet módozatának bemutatására, mint
amikor irodalmi művel találkozik: nézőpontja a mani-festatio. Tudnia kellene, hogy a sok különböző elemnek,
amelyből egy katedrális összeáll, elsődleges célja a stabilitás biztosítása, ám biztos abban is, hogy a különböző
elemek, amelyek együtt egy „összeget” jelentenek, elsősorban azért vannak, hogy érvényességet biztosítsanak.
De nem lett volna elégedett, ha az épület felavatásakor nem teszik számára lehetővé, hogy újra átélje az
elgondolás teljes folyamatát. Neki az oszlopfők, bordák, támfalak, gótikus díszek, tornyok és egyéb díszítő
elemek az építészet önvizsgálata és magyarázata voltak inkább, mint a részletek, eltérések, kérdések és tárgyak
szokásos apparátusa; számára önvizsgálatot és józan ésszel felfogható magyarázatot jelentettek. Ugyanakkor a
humanista elme a teljes „harmóniát” követelte (hibátlan stílust írásban, hibátlan arányokat, amit oly nagyon
hiányolt a gótikus épületeknél Vasari az építészetben), a skolasztikus elme megkövetelte a teljes befejezettséget.
Elfogadta, sőt megkívánta a funkcióknak a formán keresztül való önkéntes tisztázását, ugyanúgy, ahogy
elfogadta és elvárta a gondolkodás önkéntes tisztázását a nyelven keresztül.

A középkori költészet tanulmányozója könnyen párhuzamba állíthatja ezeket a vonásokat.

Ugyanezt elérte Dante és mások dolce stil nuovója, ahogyan Dante megmagyarázza,
38
Ivins: Art und Geometry, 82. ο.
betekintve és követve a szenvedélyes gondolkodás körvonalát és folyamatát. A Purgatórium
XXIV. énekében mondja ezt Dante:

,Mît a Szerelem sugdos” – válaszolta

ajkam – „ megőrzöm én és szót a szóra
írom, amint ő bellül mondja tollba.”

Amire barátja, Forese így válaszol:

„ Ó testvér, most rálátok a Csomóra,

mely a Jegyzőt, Guittonét. s engem, édes
új stíletektől messzetarta!” – szóla. –
„Hogyan követte tollatok
beszédes sugalmazója szavait szorossan,
míg a mienk nem simult üteméhez.”
(Babits Mihály fordítása)

Művészi és nyelvi hűség a tapasztalat módjához, ez a titka az édes új stílusnak.

Az érdeklődés, hogy inkább kövessük az intellektuális folyamatot, minthogy egy privát
nézőponthoz érkezzünk, ez az, ami az „egyetemesség” levegőjét nyújtja sok skolasztikus
meditációhoz. Hasonló érdeklődés a gondolkodás és a lét módozatai iránt lehetővé teszi
számunkra, hogy úgy érezzük: „Dante sok ember, és úgy szenved, mint sokan.”39
Paolo Milano bemutatva Dantét az angol olvasóközönségnek, azt írja:

A lényeg Dantét illetően a következő: amit mond, az sohasem több és sohasem kevesebb, mint első és teljes
válasza az előtte lévő kérdésre. (Számára a művészet az a forma, amelyet az igazság akkor vesz fel, ha
tökéletesen felfogták...) Dante sohasem enged az élvezetnek; sohase szépít vagy túloz. Ahogyan gondolkodik és
lát (akár a külső, akár a belső szemével), úgy ír... Érzéki felfogása olyannyira biztos és intellektuális
megragadása olyannyira közvetlen, hogy sohasem kételkedik abban, hogy ő a megismerés középpontja.
Valószínűleg ez a titka Dante ünnepelt lelkiismeretességének. 40

Danténál, akárcsak Aquinói Szent Tamásnál, a betűk szintje, a felszín a legmélyebb

egység, és Milano hozzáteszi: (XXVII. o.)
Olyan korban élünk, ahol – Dante kifejezéseit használva – az elme, anyag és lélek között a szakadás oly
teljessé vált, hogy úgy érezzük: ideje visszafordulni... Ε három minőség lassú szétválása már századok óta tart,
és arra vagyunk korlátozva, hogy csodáljuk; mintha egy galéria külön termeiben, a húst Matisse szerint, az elmét
Picasso módján és a szívet Rouault szerint nézegetnénk.

A tapasztalat szobrászilag megjelenített egyetemessége, mint Daniénál, nem egyeztethető

össze az egységes képi térrel, amely helyet biztosított Gutenberg elkövetkező rendszerének.
Mert a mechanikus írás formái és a mozgatható betűk technológiája nem kedvezett a
szinesztéziának vagy „a rím szobrászatának”.

A középkori társadalmi életben ugyanaz az ütközés megy végbe a tudás írásos és szóbeli
struktúrái között
Henri Pirenne Economic and Social History of Medieval Europe (A középkori Európa
gazdasági és társadalmi története) című könyvében a kéziratos kultúra számos olyan
strukturális, párhuzamos mintája található, amelyre itt eddig is tekintettel voltunk. A
nyomtatás előtti különböző formák összecsapásának megfigyelése azzal az előnnyel jár, hogy
39
Ezra Pound: The Spirit of Romance, 177. o. (A romantika szelleme)
40
The Portable Dante, XXIII. o. (Dante-válogatás)
képessé tesz bennünket a Gutenberg által kiváltott küzdelmek megfigyelésére:

A rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján egészen nyilvánvaló, hogy a VIII. század végétől kezdve
Nyugat-Európa egy tisztán mezőgazdasági állapotba süllyedt vissza. A föld volt az egyetlen jövedelemforrás, a
megélhetés és vagyonszerzés egyetlen lehetősége. A népesség minden osztálya, kezdve az uralkodóval, aki nem
rendelkezett más bevétellel, mint ami saját földbirtokainak a jövedelméből származott, egészen a legegyszerűbb
jobbágyig közvetett vagy közvetlen módon mindenki a föld termékeiből élt, akár maguk termelték meg
munkájukkal, akár arra szorítkoztak, hogy összegyűjtsék és felhasználják azt. Ingóvagyon nem játszott többé
szerepet a gazdasági életben. (7. o.)

Pirenne megmagyarázza, hogy a Római Birodalom összeomlása után létrejött feudális

birtokos rendszer számos „központ volt marginális szélek nélkül”. Ezzel ellentétben a római
minta központosított-bürokratikus volt, a központ és a szélek közötti sokrétű kölcsönhatás
lehetőségével. A feudális birtok megfelel a Biblia megközelítésének, ahol a leírt szöveg a
jelentések teljes gazdagságát magába foglalja. Ugyanakkor az új városok és polgáraik
elkezdtek közeledni az „egy időben egy szintef'-fázishoz, és speciális tudásra is szert tettek.
Ily módon, miként Pirenne megfigyelte, egészen a XV. századig nem volt nacionalizmus:

A protekcionizmus első jelei csak a XV. században mutatkoztak. Azt megelőzően a legkisebb szándékra
sincs bizonyíték, hogy favorizálják a hazai ipart és kereskedelmet, megvédve azt a külföldi konkurenciától.
Ebben a vonatkozásban a nemzetköziség, ami a középkori civilizációt jellemezte, egészen a XIII. századig igen
tisztán megnyilvánult az államok magatartásában. Meg sem kísérelték, hogy ellenőrizzék a kereskedelem
mozgását és hiába keressük nyomát olyasvalaminek, ami a gazdaságpolitika nevet megérdemelné. (91. o.)

Hogy miért a tipográfia mozdította elő a nacionalizmust, később válik érthetővé. Harold
Innis Empire and Communication című könyvének azonban az a témája, mi volt az
írásbeliség és a papirusz szerepe abban, hogy kialakult a korai birodalmak struktúrája (7. o.):
„Olyan médium, amely hangsúlyozza: az idő az, ami tartós karakterű, mint a pergamen, az
agyag és a kő... Médium, amely hangsúlyozza: a tér kevésbé tartós és könnyebb karakterű
anyag lehet – mint a papirusz és papír.”
Amikor már rendelkezésre állt a manufaktúrákban előállított papír nagy tömege, főleg a
XII. század után, a távoli területek bürokratikus és központosított szervezetének növekedése
újra megindult. Pirenne írja (211.0.):

Egyike a XIV-XV. század meglepő jelenségeinek a nagy kereskedelmi vállalatok gyors növekedése, a maguk
leányvállalataival, levelezőivel és ügynökeivel, a kontinens különböző részein. A XIII. századi hatalmas itáliai
vállalatok példái csakhamar követésre találtak az Alpoktól északra is. Embereket képeztek ki, megtanítva őket a
pénzügyek lebonyolítására, könyvelésre, a kölcsönök különböző válfajaira, és bár folyamatosan túlsúlyban
voltak a pénzpiacon, csakhamar egyre nagyobb számú versenytárssal találták szemben magukat az
árukereskedelemben.

A középkori városi élet sajátossága az volt, hogy a lakosság két egymás mellett élő
rétegből állt. A polgárokból, vagyis a céhek tagjaiból, akikért a város leginkább létezett, és
akik arra törekedtek, hogy megszabják az árakat, az áruk minőségét és a polgári jogokat:

A városi protekcionizmus abban a periódusban érte el legmagasabb fokát, melyben az iparoscéhek uralkodtak
és befolyásolták a gazdasági irányítást a városokban. Bármennyire eltérő is volt a szakmai érdekük, minden
iparoscsoport egységes határozottsággal védte a monopóliumát, amit egyenként élveztek, megtörve minden
egyéni kezdeményezést és kizárva a verseny minden lehetőségét. Ebből eredendően a fogyasztó teljesen ki volt
szolgáltatva a készítőnek. A munkások fő célja az exportra is termelő iparágakban a béremelés volt; azoknak,
akik a helyi piacot látták el áruval, az árak emelése vagy legalábbis stabilizálása volt az érdekük. Látókörük a
város faláig terjedt, és mind meg voltak arról győződve, hogy a gazdasági fellendülés egyszerűen azáltal
biztosítható, hogy kizárják a kívülről jövő versenytársakat. Elkülönülésük egyre szélsőségesebbé vált; soha
máskor nem erőltették ilyen rendkívüli módon azt az elképzelést, hogy minden foglalkozás kizárólagos tulajdona
legyen egy privilegizált testületnek, mint amennyire ezt a középkori iparosok tették. (206-207. o.)
 Ε kiváltságos, a periféria nélküli központban élő személyek mellett azonban ott volt a
másodosztályú polgárok növekvő népessége, azoké, akik a nemzetközi kereskedelemben
vettek részt. Ők voltak a később dominánssá váló középosztály avantgárd tagjai:

De a városi ipar sem volt mindenütt egyforma. Sok városban és pontosan azokban, amelyek a legfejlettebbek
voltak, a helyi piacból élő iparos-vállalkozók mellett megjelent egy teljesen más csoport, amely exportra
dolgozott. Ahelyett, hogy csak a korlátozott számú városi és városkörnyéki ügyfelek részére termeltek volna, ők
a nagybani kereskedelem ellátói lettek, akik a nemzetközi piacra szállítottak. Ezektől a kereskedőktől
beszerezhetők voltak a szükséges nyersanyagok, számukra sokan bérmunkát végeztek, ők pedig átvették a
manufaktúrák árucikkeit is. (185.0.)

Paradox módon a középkori városi és céhbeli élet e nemzetközi deviánsai váltak később a
reneszánsz idején a nacionalisták kemény magjává. Chaucer Fogadósa (Host) és bath-i
asszonysága voltak többek között a „kívülállók” a társadalomban. Ok ahhoz a nemzetközi
csoporthoz tartoznak, akikből a reneszánsz korban létrejött a középosztály.

Az hôtes (szó szerint „vendég”) terminus, ami egyre gyakrabban megjelenik a XII. század elejétől, igen
jellemző arra a mozgalomra, amely akkor jelent meg a vidéki társadalomban. Ahogyan a név jelzi, az hôte egy
újonnan jött, egy idegen. Röviden, egyfajta gyarmatosító volt, bevándorló, aki földet keres, amit megművelhet.
Ezek a gyarmatosítók kétségkívül vagy a vándorló népességből kerültek ki, akik közül a városok első kereskedői
és iparosai verbuválódtak, vagy a nagybirtokok jobbágyai voltak, akiknek jobbágyi köteléke megbomlott. (69.
o.)

A középkori világ az alkalmazott tudás zűrzavarában ért véget – az új középkori tudást az

antikvitás újrateremtésére alkalmazták
A középkor alkonya című nagy tanulmányában J. Huizinga majdnem kizárólag a feudális
nemességgel foglalkozik, akiknek hűbéri uralmát jelentősen megváltoztatták a középkori
céhmesterek és igen lecsökkentette a középosztály, amely később a tipográfiával együtt jelent
meg. Huizingát sok tekintetben tévútra vezette a középkori világ, éppannyira, mint Heinrich
Wölfflint a középkori művészet. Mindketten arra az elgondolásra jutottak, hogy a primitív és
gyermeki művészet és élet mintáját alkalmazzák a középkorra. Ez a megközelítés egy
bizonyos pontig működik is, addig, ameddig a tapintás határa és a gyermeki vizuális élet és a
tapintás összekötő szálai nem esnek távol az írástudatlanok érzékelésétől. Huizinga írja l. o.):

Amikor a világ vagy egy fél ezredévvel ifjabb volt, a dolgok körvonalai élesebben rajzolódtak ki, mint
manapság. Szenvedés és öröm, balsors és szerencse között nagyobbnak látszott a távolság, mint ma; minden
élményben ott lüktetett még az a közvetlen és feltétlen feszültség, amellyel a gyermek kedélye felel még ma is az
örömre és szenvedésre. Minden eseményt, minden cselekedetet határozott és kifejező formák vettek körül,
minden valóság egy zárt és szigorú életstílus magasztosságában nyilatkozott meg. Az élet nagy eseményei, a
születés, a házasságkötés, a halál az egyházi szentségek sugárzásában megannyi isteni misztériumként jelentek
meg. De még az olyan kisebb jelentőségű eseményeket is, mint egy utazás, látogatás, elvégzendő munka,
ezerfajta áldás, szertartás, formula kísért.
A nyomorúságra és testi szenvedésre kevesebb enyhítő balzsam akadt, mint napjainkban – gyötrőbben és
kíméletlenebből zúdultak az emberre. Betegség és egészség között sokkal élesebb volt a határvonal; a metsző
hideg és a tél szorongó félhomálya sokkal nyomasztóbb volt, mint ma. De a rang és gazdagság gyönyöreit is
sokkal mohóbban és bensőségesebben élvezték s a mainál jóval messzebb kerültek a panaszos szegénység és
hitványság szenvedésétől. A prémmel szegélyezett díszruha, a vidáman lobogó tűzhely, a jó borital, a tréfálkozás
és a dagadóra vetett puha ágy még megadta birtokosainak a dús gyönyörűséget...
És az életnek mindezek a tényezői gazdagon felcicomázott és kegyetlenül hangos nyilvánosság közepette
jelentkeztek. A bélpoklosok kereplőiket forgatták és körmenetekben vonultak fel, a koldusok a templomok előtt
jajveszékeltek és torz testüket mutogatták. Minden társadalmi osztályt, minden rendet, minden mesterséget meg
lehetett ismerni a ruháról, melyet képviselői hordtak. A nagy urak soha ki nem mozdultak hazulról fegyveresek
és díszruhás szolgák csillogó kísérete nélkül – irigység és tisztelet övezte őket. A jogszolgáltatás, kereskedés,
esküvő és temetés – mindez hangosan hirdette a jelenlétét felvonulások, kiáltozások, zajos panaszok zenekísérete
által. (Szerb Antal fordítása)

Figyelembe véve a Gutenberg-technika ötszáz évnyi fejlődését, egy-formaságával, a

csendes magánélettel és individualizmussal, Huizinga úgy találja, könnyű bemutatnia a
Gutenberg előtti világot a változatosság, a szenvedélyes csoportélet és a közösségi rituálék
fogalmaival. Pontosan ezt teszi a 41. oldalon: „Most jutottunk el ahhoz a ponthoz, ahonnan a
vége felé közeledő középkor kultúráját szemügyre akarjuk venni; az arisztokratikus élet
megszépítését a szellemi ideálok által, a lovagi romantika mesterséges fényébe burkolt életet
– a világot, amely Arthur király Kerek Asztalának díszruháiba öltözött.”
A pompás hollywoodi dekoráció, amit Huizinga a középkor hanyatlása képmásként
használ, tökéletesen keveredik az antik világ fölidézésével, miként azt a Mediciek
mesteremberei elkészítették. Amit Huizinga elhanyagolhatónak ítélhetett, az a középosztály
vagyonának, szaktudásának és szervezettségének növekedése, ami lehetővé tette a burgundiai
hercegek és Mediciek ragyogását. Ezt mondja a nagyhercegekről (42. oldal):

Az udvartartás az a terület, amelyen az életformák esztétikája teljességében kibontakozhatik. Ismert dolog,

hogy a burgundi hercegek milyen fontosnak tartottak mindent, ami udvaruk fényét és pompáját fokozta. A
ragyogó udvar mindennél inkább meggyőzte a vetélytársakat arról, hogy a hercegeket megilleti az a rang,
amelyre igényt tartottak Európa fejedelmei között. „A harcmezőn szerzett dicsőség után” – mondja Chastellain,
„a fejedelmi udvartartás tűnik leginkább az emberek szemébe, és ezért igen fontos annak helyes vezetése.” Azzal
dicsekedtek, hogy a burgundi udvar a leggazdagabb és a legrendezettebb. Különösen Merész Károlynak volt
szenvedélye a bőkezű pompa. (Szerb Antal fordítása)

Az új középosztály vagyona és tudása tette láthatóvá az idealista álmot. Bizonyára itt a

„know-how” és a gyakorlatban alkalmazott tudás egy korai fázisáról van szó, ami a következő
századokban összetett piacokat, árrendszereket hozott létre, kereskedelmi birodalmakat épített
föl, ami elképzelhetetlen volt a szóbeli, de még a kéziratos kultúrában is.
Ugyanaz az ösztönzés, amely az idősebb mesterek tapintóképességét átalakította a
reneszánsz rituálék vizuális pompájába, északon egy esztétikai középkoriságot hozott létre,
Itáliában pedig inspirálta az antik művészet, irodalom és építészet újrateremtését. Ugyanaz az
érzékenység, ami Burgundia és Berry hercegeit hóráskönyvük (très riches heures)
megrendelésére késztette, Itália kereskedő hercegeit arra ösztönözte, hogy restaurálják az
antik Rómát. Ez egyfajta alkalmazott régészeti tudás volt mindkét esetben. Ugyanaz az
alkalmazott tudás, az új vizuális intenzitás és ellenőrzés érdeke inspirálta Gutenberget és
vezetett két évszázad középkoriságához, olyan elterjedtségben és fokon, ami magában a
középkorban ismeretlen volt. Mert a nyomtatás előtt nagyon kevés– antik vagy középkori –
könyv volt csak kapható. Az a kevés, ami létezett, csak kevesek számára volt hozzáférhető.
Hasonló volt a helyzet a festményeket illetően, mígnem a közelmúltban kifejlesztették a
színes metszeteket, mint azt André Malraux megvilágította Képzeletbeli múzeum című
könyvében.

A reneszánsz Itália antik tárgyak egyfajta hollywoodi díszletgyűjteményévé lett, és a

reneszánsz új vizuális antikváriuma a különböző társadalmi osztályok számtalan
tagja számára megnyitotta a hatalomhoz vezető utat
Wyndham Lewis The Lion and the Fox (Az oroszlán és a róka 86. o.) című munkájában
árnyalt megállapítást tett az itáliai régiségkultuszról:

A herceg vagy az állam hadseregének parancsnoka gyakran szabad kapitányként kezdte; és a származás vagy
a képzettség sose számított kevésbé, mint ebben a korban, mikor a tisztek jó részét bastard-nak és kalandornak
hívták. Muzio Sforza mezei munkásként kezdte életét; Niccolo Piccinini hentesként; Carmagnola pásztorként.
Egyetérthetünk abban, hogy „szokatlan volt látni ezeket az embereket – akik általában alacsony származásúak és
műveletlenek voltak – táboraikban nagykövetekkel, költőkkel és más tanult emberekkel körülvéve, akik
felolvasták nekik Livius és Cicero műveit, valamint saját eredeti verseiket, amelyekben Scipióhoz és
Hannibálhoz, Caesarhoz és Nagy Sándorhoz hasonlították őket.” De ezek mind csak a feltáratlan múlt kis
szeletében szerepeltek, így Anglia nagy terjeszkedése idején az angol államférfiak az antik Róma államférfiaihoz
hasonlították önmagukat. Az intelligensebbeknél közülük, mint például Cesare Borgiánál, az elme archeológiai
és összehasonlító szokása a mánia méreteit öltötte. Az δ „Aut Caesar aut nihil”-je („Vagy Cézár vagy semmi!”)
olyan jelmondat, ami az irodalomban sűrítetten megtalálható Julien Sorel kis mániákus figurájában, Stendhal
apró háztáji Napóleonjában. Borgia mottója emlékeztet egy könyv címére, amely a háború előtt népszerű volt
Németországban: Világhatalom vagy bukás.

Lewisnek igaza van, amikor rámutat a gyakran silány és kiforratlan ötletekre, mint például
erre:
A republikánus úgy nevezi önmagát, hogy Brutus, az irodalmár szívesen lenne Cicero és így tovább.
Megkísérelték az antik hősöket életre keltését, a kódexekben feljegyzett eseményeket saját életükkel hozták
összefüggésbe, s a dolgoknak az itáliai reneszánsz társadalom életére történő e közvetlen vonatkoztatása (mintha
az iskolában egy mozifilmmel helyettesítenénk a történelemkönyvet) jelentősen felerősítette az olasz befolyást
Európa többi részén. A reneszánsz Itália pontosan egyfajta Los Angelesszé vált, ahol történelmi eseményeket
próbáltak ki, antik épületeket utánoztak és húztak fel, valamint drámai bűntényeket rekonstruáltak.
Villari a következőképpen számol be arról, hogyan találkozott a tanulás és a politikai bűntény:
„Ebben az időben minden olasz születeti diplomatának tűnt: a kereskedő, az írnok, a kalandor kapitány tudta,
hogyan szólítson meg királyokat és császárokat, hogyan tárgyaljon velük, pontosan betartva a konvencionális
formákat... Követeink jelentései ezen idők fő történelmi és irodalmi forrásai...”
„Akkoriban a kalandorokat sem fenyegetés, sem imádság, sem szánalom meg nem indította, de biztosan
engedtek egy művelt ember verseinek. Lorenzo de Medici elment Nápolyba és érveinek erejével meggyőzte
Aragóniái Ferdinándot, hogy hagyja abba a háborút és kössön vele szövetséget. Alfonsót, a nagyeszű hőst, aki
Filippo Maria Visconti foglya volt, és akit már mindenki halottnak hitt, ehelyett tisztelettel szabadon bocsátották,
mert a komor és kegyetlen despotát képes volt meggyőzni arról, hogy jobban szolgálná érdekeit, ha az
Aragóniaiak volnának Nápolyban és nem az Anjou-ház utódai... Pratoban egy forradalom idején Bernardo Nardi,
a felkelés vezetője... már rátette a kötelet a firenzei Podestà nyakára, amikor az finom érveléssel elérte, hogy
hagyja meg életét... (86-87. o.)

Ilyen volt az a világ, amelyet Huizinga felvázol A középkor alkonyában. A középkori

szellemiség és hozzá a vizuális ügyesség és pompa, a színgazdagság volt az, amit az új
gazdagság és alkalmazott tudás tett lehetővé a középosztály számára. Ahogy belemerülünk a
reneszánszba, meg kell értenünk, hogy az alkalmazott tudomány új korszaka olyan kor,
amikor nemcsak a nyelveket, hanem a századok során összegyűlt hallható és tapintható
tapasztalatot is lefordítják a vizuális nyelvre. Ezért, amit Huizinga és Villari úgy emel ki mint
élő s új történelmi antik érdeklődést, az valószínűleg egyformán tipikusnak bizonyul a
matematikát, a természettudományokat és a közgazdaságot illetően is.

Királyi bálványok a középkorban

A tudás vizualizálásának és a funkciók szétválasztásának növekvő szenvedélyéről a késő
középkorban igen kiterjedt dokumentációt nyújt jelentős tanulmányában Ernst H.
Kantorowicz. The King's Two Bodies: A Study in Mediaeval Political Theology (A király két
teste: tanulmány a középkori politikai teológiáról) részletesen illusztrálja, hogy a középkori
jogászokat miként fűtötte ugyanaz a szenvedély, ami később ahhoz vezette a középkor
tudósait, hogy szétválasszák a kinematikát és a dinamikát, mint azt A. C. Crombie írja le
könyvében (Medieval and Early Modern Science – Középkori és korai modern tudomány).
Nagyszerű tanulmányának vége felé Kantorowicz olyan formában foglalja össze témája
tekintélyes részét, hogy az megmutatja, miként vezetett a király két testének szétválasztásáról
való jogi feltevések felgyülemlése olyan jellegzetes fantáziálásokhoz, mint a haláltáncok. Ez
pedig valóban létrehozott egy rajzfilmszerű világot, ami még Shakespeare képzeletén is
uralkodott és folyamatosan virágzott még a XVIII. században is, mint ezt Gray Elégiája,
tanúsítja. Az angolok voltak azok, akik már a XIV. században kidolgoztak egy bábfigurát a
temetési szertartásokra, mint a király két testének látható kifejezését. Kantorowicz azt írja
(420-421. o.):

Nem számít, hogyan kívánjuk megmagyarázni a bábu első alkalmazását: tudomásunk szerint 1327-ben, II.
Edward temetésével kezdődött a szokás, hogy a koporsó tetejére helyezték a „király reprezentánsát” vagy
„személyét”, egy bábfigurát vagy képmást ad similitudinem regis, melyet – fából kifaragva vagy rongyokkal
kitömött és gipsszel bevont bőrből készítve – koronázási ruhába, vagy később inkább parlamenti köpenybe
öltöztettek. A bábut ellátták az uralkodói jelvényekkel: a képmás fején (amely VII. Henrik óta a halotti maszk
felhasználásával készült) korona volt, míg a műkezek országalmát és jogart tartottak. Amikor a körülmények
nem akadályozták, a bábfigurák ettől kezdve használatosak voltak a királyi temetéseken: bezárva az
ólomkoporsóba, amit aztán egy fából készültbe helyeztek, ott pihent a király teteme, halandó és egyébként
látható – bár most már láthatatlan – természetes teste; miközben az általában láthatatlan politikai teste ez
alkalommal láthatóan ott volt a bábfigura formájában, pompás regáliák-kal: a persona ficta – a képmás –
megszemélyesítve a persona fictá-t – a Méltóságot.

Az uralkodó magán és testületi méltóságának szétválasztását az olasz jogászok

évszázadokon át tárgyalták, akárcsak a franciák. Kantorowicz (422. o.) egy késő XVI. századi
francia ügyvéd, Pierre Grégoire írását idézi (mintha a Lear királyt kommentálná): „Az Isten
fenségessége van jelen a hercegen külsőleg, az alattvalók hasznára; de belsőleg megmarad,
ami emberi.” A nagy angol jogász, Coke megjegyezte, hogy a halandó királyt Isten teremtette,
de a halhatatlan királyt az ember alkotta.

Ténylegesen a király képmásának fontossága a temetési szertartáson a XVI. században hamarosan elérte, sőt
meghaladta magát a halott testét. Megjegyzendő, hogy korán, már 1498-ban VIII. Károly temetésén, majd
teljesen kibontakozva 1547-ben, azon a szertartáson, melyen I. Ferencet temették, a képmás szerepeltetése
folyamatosan kapcsolódott a kor új politikai eszméihez, sugalmazva például, hogy a királyi méltóság nem halt
meg s a halott király képmásában hatalma addig folytatódik, míg el nem temették. Ezeknek az eszméknek a
hatása alatt – felerősítve a középkori tableaux vivants (élőkép), az olasz trionfi, valamint a klasszikus szövegek
tanulmányozásának befolyásával – a bábfigurával kapcsolatos ceremónia új tartalommal telítődik meg, és
alapvetően magát a temetési módot is befolyásolni kezdi: egy új diadalmas elem épül be a ceremóniába, amely
korábban nem létezett. (423. o.)

Kantorowicz itt is és sok más helyen segít abban, hogy megértsük: miként erősödött
folyamatosan a funkciók elemző szétválasztása a vizuális megnyilvánulás révén. Az
következő hosszú részlet (A király két teste, 436-437. oldal) megerősíti Huizinga
elgondolását, és jobban megvilágítja Shakespeare Lear királyát, amelynek nagy jelentősége
van a reneszánsz gutenbergi motívumának szempontjából.

Futólagos kitérésünk a temetési ceremóniákra, bábfigurákra s a sírok emlékműveire, bár nem közvetlenül
kapcsolódnak a rítusokhoz, melyek az angol királyokkal kapcsolatosak, mindenesetre legalább egy új
aspektussal szolgált a „két test” kérdésében: az emberi háttérrel. Ε „késő gótikus” századok kivételével talán
soha nem volt a nyugati gondolkodás oly élesen tudatában annak az ellentmondásnak, amely a test múlandósága
és a test által reprezentált méltóság örökös dicsősége között áll fenn. Megértjük, miként történhetett, hogy a jogi
megkülönböztetés – habár az teljesen függetlenül, teljesen eltérő gondolati rendszerben jött létre, – végül az
általános érzelmesség hatása alá került, és a jogászok elképzelése olyan sajátos érzelmekkel keveredett, amelyek
a „haláltáncok” korában, mikor az összes méltóság a halállal táncolt, nagyon közel kerültek a külszínhez. A
jogászok, mondhatni felfedezték a Méltóság halhatatlanságát; de maga ez a felfedezés még kézzelfoghatóbbá
tette a halandó tisztségviselők rövid életű voltát. Nem szabad elfelejtenünk, hogy egy rothadó test veszélyes
közelsége egy örökkévaló Méltósághoz, ahogyan azt a temetői emlékművek mutatják, vagyis a halottat
körülvevő szomorú gyászmenet és a királyi ruhába takart képmás diadalmas vonulásának éles kettéválasztása
végül is ugyanazon alapból fejlődött ki, ugyanabból a világból, gondolkodásból, érzelemből, ugyanazon szellemi
klíma alatt, ahol a jogi doktrínák a „Király két Testével” kapcsolatban megkapták végső megfogalmazásukat.
Mindkét esetben ott volt az Isten alkotta halandó test, „kitéve minden bajnak, amit a természet vagy a véletlen
okozhat”, szemben vele egy ember alkotta másik test, a halhatatlan, melyből „teljesen hiányzik a gyermekség, az
öregség és egyéb fogyatékosság, szellemi gyengeség.”
Röviden: ha valaki kedvét lelte az elképzelt halhatatlanság és az ember tényleges halandósága közötti erős
ellentétben, abban az ellentmondásban, hogy a reneszánsz kielégíthetetlen vágya az egyén halhatatlanná tételére
minden lehetséges erőfeszítés révén, nemcsak hogy nem enyhült, hanem inkább fokozódott: ez a földi
örökkévalóság büszke visszafoglalásának fordított oldala volt. Ugyanakkor azonban, a halhatatlanság – az
istenség meghatározó jele, de számtalan fikció leleménye által vulgarizáltan – már közel volt ahhoz, hogy
elveszítse teljes vagy pusztán képzelt értékeit: hacsak nem nyilvánul meg szüntelen új reinkarnációkban,
gyakorlatilag megszűnik halhatatlannak lenni. A Király nem halhat meg, nem engedhető meg, hogy meghaljon,
mert akkor számos fikció dőlne össze a halhatatlanságról; és miközben a királyok meghaltak, megkapták azt a
vigaszt, hogy legalábbis „mint királyok, sohase haltak meg”. Maguk a jogászok, akik oly sokat tettek azért, hogy
legendákat alkossanak kitalált és halhatatlan személyiségekről, racionalizálták teremtményeik gyengeségeit, és
miközben kidolgozták a halhatatlan Méltóság és halandó hivatalok közötti sebészi pontosságú
megkülönböztetést és két különböző testről beszéltek, be kellett ismerniük, hogy megszemélyesített halhatatlan
Méltóságuk képtelen volt cselekedni, dolgozni, akarni vagy döntést hozni azon halandó emberek gyengesége
nélkül, akik létrehozták a Méltóságot és mégis porrá lesznek.
Mindazonáltal, miután az élet csak a halál hátterében válik áttetszővé, a halál pedig az élet hátterében, a késő-
középkor csontzörgető vitalitása – úgy tűnik – nem nélkülözött némi mélyebb bölcsességet. Amit egyesek tettek,
az volt, hogy megalkottak egy, a fiktív halhatatlanságnak megfelelő filozófiát, amely áttetszővé vált a valódi
halandó emberek által, mint ideiglenes megtestesülésük, miközben a halandó ember áttetszővé vált azon az új
fiktív halhatatlanságon keresztül, amely – lévén emberalkotta, mint minden halhatatlanság – nem az örök életet
jelenti egy másik világban, sem pedig az istenség örök életét, hanem egy nagyon is földi, politikai intézményt.

A római jogászok szintén kieszelték az uralkodó nyilvános személyiségének (persona

publica) egyfajta „objektiválását”, és Róma uralkodóját néha úgy hívták: „egyedüli
korporáció”. De sem görög, sem római elődeik nem tudták kifejezni a „király két testének”
elméletét. „Pál apostol agresszív elmélete volt az, amely az Egyházat Krisztus testének
tartotta,” mondja Kantorowicz (505-506. ο.), „mintegy filozófiai-teológiai erővel felruházva a
késő-antik 'korporációt', amely Nagy Konstantin előtt valószínűleg hiányzott e szervezetből; ő
emlegette úgy az egyházat, mint corpust, és ezzel egy filozófiai és teológiai fogalmat vezetett
be a jog nyelvezetébe.”
Mint általában minden középkori fejlődési folyamat esetén, a későbbi szakaszok egyre
inkább mutatják a vizualitásra való törekvés elsőbbségét. És ez így van a király két testével is.
1542-ben VIII. Henrik így szólott tanácsához: „Bíráink úgy tájékoztattak, hogy sohase álltunk
olyan magasan királyi pozíciónkban, mint a Parlament idején, ezért mi, mint a fej, és ti, mint a
tagok, egyek vagyunk, egy testté köt minket össze a politika.”
A misztikus törzsi egység organikus-logikai eszméje maga is csak részben volt vizuális. A
puszta vizualitásra törekvés a reneszánszban „most VIII. Henriket szolgálta, aki beolvasztotta
az anglikán egyházat, mondhatni, a valódi misztikus testet az ő saját birodalmába, Anglia
politikai testébe, ahol mint király, ő volt a fej.” Azaz, Henrik a nem láthatót láthatóra
fordította át, pontosan lépést tartva korának tudományával, amely látható formát adott a nem
látható erőknek. És a hallható szónak látható szóvá való hasonló átalakítása volt a tipográfia
elsődleges következménye.
Medieval and Early Modern Science című könyvének egy igen érdekes részében (II. kötet,
103-104. o.) A. C. Crombie a következőket írja:

Mostanában sok kutató egyetért azzal, hogy a XV. századi humanizmus, amely Itáliából kiindulva terjedt
észak felé, törést jelentett a tudomány fejlődésében. A 'betűk feléledése' az érdeklődést a tartalomról az irodalmi
stílusra terelte, és – visszatérve a klasszikus antikvitáshoz – hívei figyelembe se vették az előző három évszázad
tudományos fejlődését. Ugyanez az abszurd önhittség oda vezette a humanistákat, hogy leszólják és
félreértelmezzék közvetlen elődeiket, mivel azok Cicero számára ismeretlen latin szófordulatokat használtak, és
hogy olyan propagandát folytassanak, amely különböző mértékben egészen napjainkig meghódította a történész
közvéleményt, és ugyancsak lehetővé tette, hogy a skolasztikusoktól kölcsönözzenek anélkül, hogy ezt
megemlítenék. Ez a szokás a XVI. és XVII. század nagy tudósai majd mindegyikét érintette, akár katolikusok,
akár protestánsok voltak, és szükségessé tette Duhem vagy Thorndike vagy Maier munkáját, miszerint történeti
kérdésekre vonatkozó megállapításaik nem fogadhatók el szó szerint.

Crombie elismeri, hogy a régi tudományok egy része jobban hozzáférhetővé vált a
nyomtatás által; de nem ignorálja-e egyszerűen a későközépkori tudomány dinamikus
fordulatát a vizuális formák felé? Mert az erő és energia vizuális ábrákká és kísérletezéssé
való átfordítása, amiként ez egészen az elektromágneses hullámok felfedezéséig folytatódott,
a modern tudomány kulcskérdése volt. Ma a vizualizáció csökken: és ez tudatosítja bennünk a
vizualizációnak a reneszánsz idején működő különös stratégiáit.

A nyomtatás feltalálása megerősítette és kiterjesztette az alkalmazott tudomány új vizuális

kényszerhatását, létrehozva az első változatlan formában sokszorosítható árucikket,
az első futószalagot és az első tömegtermelést
A tipográfia feltalálása példa a tradicionális mesterségek ismereteinek egy speciális
vizuális problémára történő alkalmazására. Abbot Payson Usher History of Mechanical
Inventions című könyvének 10. fejezetét „A nyomtatás feltalálásáénak szenteli, mondván
(238. o.), hogy az bármely más önálló teljesítménynél jobban „jelzi a választóvonalat a
középkori és modern technológia között... Ugyanazt az eltolódást láthatjuk itt a képzelőerő
területe felé, mint ami tisztán nyilvánul meg Leonardo da Vinci minden munkájában.” Ettől
fogva a „képzelőerő” kifejezése egyre inkább a vizuális erőre vonatkozik.
Az írás mechanizálása volt valószínűleg az első olyan esemény, amely egy kézművesipart
mechanikai feladattá redukált. Azaz, ez volt a mozgás első átalakítása statikus pillanatok vagy
képkockák sorozatává. A tipográfia sokban hasonlít a mozihoz, ahogyan a nyomtatott szöveg
olvasása az olvasót a filmvetítő szerepébe állítja. Az olvasó olyan sebesen mozdítja az előtte
lévő kinyomtatott betűk sorozatát, hogy ezzel megértse az író elméjének mozgását. A
nyomtatott szöveg olvasója tehát egészen más kapcsolatban áll az íróval, mint a kézirat
olvasója. A nyomtatás fokozatosan szükségtelenné tette a hangos olvasást, valamint
felgyorsította az olvasás aktusát egészen addig, míg az olvasó úgy érzi, hogy „az író kezében
van”. Látni fogjuk, hogy miként a nyomtatás volt az első tömegtermelésben előállított dolog,
ugyanúgy volt az első uniformizált és ismételhető „árucikk” is. A mozgatható betűk
futószalagja tette lehetővé olyan termék készítését, amely egyforma és úgy ismételhető, mint
egy tudományos kísérlet. A kéziratok nem rendelkeztek ilyen tulajdonsággal. A kínai
nyomtatás fametszetei a VIII. századtól főleg az ismétlődő jellegük miatt hatottak „mágikus”
dolgoknak, és az imamalom más formájaként voltak használatosak.
William Ivins bárki másnál részletesebb elemzést készített a nyomtatás és tipográfia
esztétikai hatásáról emberi szokásainkra és érzékelésünkre. Ezt írja Prints and Visual
Communication című munkájában (A nyomtatás és vizuális kommunikáció, 55-56. o.):

Minden leírt vagy kinyomtatott szó olyan hagyományos utasítássort tartalmaz, amely megszabja, hogyan kell
egymás után elvégeznünk azokat az izommozdulatokat, amelyek a maguk teljességében létrehozzák a hangsort.
Ezeket a hangokat, akárcsak a betűk alakját, olyan önkényes receptek és utasítások alapján alakítjuk ki, amelyek
nagyjából megszabják ugyan az izommozdulatok osztályait, de külön-külön nem határozzák meg őket. így
gyakorlatilag bármely kinyomtatott szót számtalan módon lehet ejteni, amire minden ember egyéni sajátosságán
túl jó példa a cockneyi, a Lower East Side-i, a North Shore-i, vagy a georgiai tájszólás. Ennek következtében a
beszélő által kiejtett hangok a beszédhangok tágas osztályának reprezentatív tagjai csupán, amelyeket köztük
meglévő minden tényleges különbözőség ellenére szimbolikusan egyenrangúnak tekintünk. (38. o.)

Ebben a részben nemcsak azt jegyzi meg, hogy a lineáris-szekvenciális szokások

megrögzültek, de még fontosabb, hogy rámutat a tapasztalat vizuális homogenizálására a
nyomtatott kultúrában, valamint a hallási és más érzéki összetevők háttérbe szorulására. A
tapasztalatnak egy érzékre, a látásra való redukálása – a tipográfia eredményeként – arra
készteti, hogy azon töprengjen: „minél szorosabban hozzákapcsoljuk a dolgok
végiggondolására szolgáló adatainkat valamely érzéki csatornán hozzánk érkező adatokhoz,
annál nagyobb az esély arra, hogy gondolatmenetünk helytálló lesz.” (37. o.) Ámbár minden
tapasztalat egy érzék skálájára történő effajta korlátozása vagy torzítása csak irányultságában
lehet a nyomtatás hatása a művészetekre és tudományokra éppúgy, mint az emberi
érzékenységre. Tehát a rögzített pozíció vagy „nézőpont” szokása – oly természetes lévén a
nyomtatott könyv olvasója számára – a XV. századi avantgárd perspektivizmus népszerű
kiterjesztésével szolgált:

A perspektíva gyors ütemben vált informatív képek elkészítésének nélkülözhetetlen eszközévé, és hamarosan
olyan képektől is megkövetelték alkalmazását, amelyek nem közöltek információt. Bevezetése szorosan
kapcsolódott ahhoz a nyugat-európai igényhez, hogy a kép legyen élethű, ami az ezután következő európai
képkészítés meghatározó jegyévé vált. Harmadik fejleményként 1440-ben Nicolaus Cusanus foglalkozott
részleteiben elsőként a tudás és a kontinuitás relatív voltával, ami a szélső pontok közti fázisokban és átmeneti
szakaszokban valósul meg. Ez alapjaiban ingatta meg a gondolkodást, a régi görögök óta zűrzavarossá vált
meghatározásokat és elméleteket.
Mindezek a tények: a pontosan megismételhető kép, a térbeli viszonyok reprezentációjának e képekben
megjelenő logikus nyelvtana, valamint a relativitás és kontinuitás gondolata a felszínen olyannyira nem álltak –
és ma sem állnak – kapcsolatban egymással, így csak ritkán merült fel komoly formában az a gondolat, hogy
közük lehet egymáshoz. Ugyanakkor önmagukból érlelték ki és forradalmasították azt a leíró tudományt és
matematikát, amelyen a fizika alapul, emellett a mai technika nagyobbik része szempontjából is
nélkülözhetetlenek. A művészetre is igen jelentős hatással voltak, és a világban igazi újdonságnak számítottak. A
gondolkodás klasszikus formái közt egyetlen előzményük sem akadt. (23-24. o.)

A nyomtatással lehetővé vált a rögzített nézőpont, és ez véget vetett a plasztikus

szerveződésként létező képmásnak
Ivinsnek igaza van, amikor ily módon rámutat a sok összetevő közötti kölcsönhatásra. De a
tipográfia technológiai és társadalmi hatása hajlamossá tesz arra, hogy figyelmen kívül
hagyjuk a kölcsönhatást és – mintegy – a „formális” kauzalitást, mind belső, mind külső
életünkben. A nyomtatás a funkciók statikus szétválasztása révén létezik és mozdítja elő azt a
beállítódást, amely fokozatosan ellenáll mindennek, kivéve egy elkülönítő és osztályozó vagy
specialista szemléletmódot. Ahogyan Képes György fejti ki The Language of Vision (A látás
nyelve, 200. o.) című könyvében:

A természet irodalmi utánzása a megfigyelést egy rögzített pontoz kötve megölte a képmást mint plasztikus
szervezetet... A nem-ábrázoló művészet rávilágított a plasztikus képmás szerkezeti törvényeire. Helyreállította a
képmás eredeti szerepét, mint dinamikus gyakorlatot, ami az érzékek tulajdonságain és képlékeny szervezetükön
alapul. De kizárta a vizuális relációk jelentésteli jeleit.

Tehát a részek közötti határozott vizuális kapcsolat egy – szóbeli vagy nem szóbeli –
kompozíción belül kezdi a legtöbb elmét megragadni és eluralni a késő XV. században. Képes
„irodalminak” nevezi ezt a határozott vizuális kapcsolatot, valamint olyan közvetlen oknak,
amelynek következtében szétbomlik az érzékek különböző tulajdonságainak kölcsönhatása.
Hozzáteszi (200. o.):

A képmást „megtisztították”. De ez a tisztogatás megfeledkezett arról a tényről, hogy a képmásnak mint

plasztikus tapasztalatnak az elferdülése és szétesése nem annak következménye volt, hogy jelentésteljes jeleket
mint olyanokat reprezentált, vagy még inkább az uralkodó reprezentációs felfogást, amely állandó volt és
korlátozott volt, s következésképp ellentétes a vizuális tapasztalatok dinamikus, plasztikus természetével. A
jelentés építménye ugyanazon az elképzelésen alapult, amely létrehozta a tér rögzített nézőpontú ábrázolását, a
vonalas perspektívát és az árnyékolással való formálást.

A személyes vagy „rögzített nézőpont” önkéntelen és tudatalatti jellege a tapasztalás során

az érzékelés vizuális összetevőjének az izolációjától függ.41 Ettől a „rögzített nézőponttól”
függ, hogyan mennek végbe a Gutenberg-kor győzelmei és pusztításai. Mivel széles körű
41
De a vizualitás azon tendenciáját, hogy határozottá váljék és kitörjön a többi érzék közül, még a gót betűs írás fejlődését vizsgálva is
feljegyezték. E. A. Lowe megjegyzi: „A gót betűs írást nehéz olvasni... Olyan, mintha az írott oldal csak ránézésre szolgálna, nem pedig
olvasásra.” („Handwriting” [Kézírás], in The Legacy of the Middle Ages (A középkor öröksége, 223. o.) szerk. G. C. Grump es E. F. Jacob
félreértés van a síkbeli – kétdimenziós – mozaikszerű formával kapcsolatban a művészet és a
tapasztalat terén, igen nagy szükség van azokra a bizonyítékokra, amelyeket Képes nyújt A
látás nyelvében. Valóban, a kétdimenziós ellentéte a mozdulatlannak, mint azt Békésy
György fedte fel a hallásról szóló tanulmányában. Mert a dinamikus egyidejűség a két
dimenzió, a mozdulatlan homogenitás pedig a három dimenzió hatása. Képes kifejti (96. o.):

Kora középkori festők ugyanazon a képen gyakran megismételték a kép főalak-ját. A szándékuk az volt,
hogy minden lehetséges őt érintő kapcsolatot ábrázoljanak, és rájöttek, hogy ez úgy lehetséges, ha különböző
akciókat egyidejűleg mutatnak be. Ez az elgondolásbeli kapcsolódás inkább, mint a geometrikus optika
mechanikus logikája, lényeges feladata a reprezentációnak.

Abban rejlik tehát a Gutenberg-kor nagy paradoxonja, hogy a látszólagos aktív jellege a
szigorúan vett mozi értelmében filmszerű. Állóképek vagy „rögzített nézőpontok”
harmonikus sorozata, homogén kapcsolódásban. Az emberek és anyagok egységesítése a
Gutenberg-korszak fontos célkitűzésévé válik, vagyon és hatalom forrásává, ami más kor és
technológia számára ismeretlen volt.

A camera obscura természetes varázslata miként előzte meg Hollywoodot abban, hogy a
külső világ látványát árucikké változtassa?
A reneszánsz egyik igen ünnepelt újdonsága és időtöltése közvetlen összefüggésben állt a
növekvő vizuális kény szerhatással a tapasztalat terén, nevezetesen azzal az élménnyel, amely
a camera obscura használatát jelentette. Erik Barnouw kitűnő összefoglalást ad a szórakozás
ezen formájáról Mass Communication (Tömegkommunikáció) című művében (13-14. o.):

Azokban a napokban, amikor Johann Gutenberg mozgatható betűk felhasználásával kinyomtatott Bibliája
csodálatot váltott ki Németországban, egy másik találmány vetette meg a lábát Olaszországban. Ez egyfajta játék
volt, első pillantásra nem látszott, hogy bármilyen köze lenne az információk vagy eszmék terjesztéséhez.
A találmányt Leonardo da Vinci írta le máig sem publikált jegyzeteiben. Ha egy derült napon egy elsötétített
szobában ülsz, ahol csak egy gombostűfej nagyságú lyuk van az egyik oldalon, a szemközti falon vagy más
felületen a külső világ képeit fogod látni – egy fát, egy embert, egy elhaladó kocsit.
Az alapelv részletes leírása megtalálható Giovanni Battista della Porta 1558-ban publikált Természetes
varázslat című könyvében. Néhány év múlva ismeretessé vált, hogy egy lencse a kis lyuk helyén élesebb képet
ad.
Egy csoport ember egy elsötétített szobában képeket néz a falon – melyeket egy fénysugár vetít átvágva a
sötétségen – ez igencsak olyan lehetett, mint amikor ma egy társaság házimozit néz. Egy különbség volt: a kép
fejjel lefelé volt látható.
Most a lencse egy doboz oldalán van a szoba fala helyett. Tükrök alkalmazásával a képmás egy üveglapra
vetíthető, és a kép a talpára áll.
! A dobozt úgy tekintve, mint egy kis szobát, „sötét kamrának” vagyis „camera obscura”-nak hívták. Ezt a
„kamerát” irányítani lehetett, hogy egy tájat, egy utcát vagy emberek csoportját mutassa. Egy csoport ember
ámulva nézte a mozgó képeket a dobozban, ami hasonlatos lehetett ahhoz, ahogyan ma egy társaság televíziót
néz.
Az eszközt mágusok kezdték el használni, mint varázsló- és szórakoztató eszközt. Kedvelt időtöltéssé vált a
jómódúak között szerte Európában.
Az 1600-as években több ország festői alkalmazták, hogy így oldják meg a perspektíva kérdését. Néhány
művész úgy találta, hogy könnyebb a camera obscura kétdimenziós képe, mint a valóság háromdimenziós
realitása alapján dolgozni.
A következő lépés magától értetődő volt. Megőrizhető-e a „kamera” képe, még több munkát megtakarítva a
művész számára? Úgy tűnik, az ötlet jelen volt két évszázadon át, várva a kémia fejlődését – és a keresletet.

Morus Tamás tervet kínál a skolasztikus filozófia zavarosfolyamának áthidalására

Feltétlenül fontos, hogy a kéziratos és a nyomtatott világ határán állva megvizsgáljuk a két
kultúra jellegzetességeinek hasonlóságát és különbségét. A kézírásos kor vizsgálatával jobb
bepillantást nyerhetünk a Gutenberg-korszakba is. Egy ismert részlet Morus Tamás Utópiá-
já-ból alkalmas kiindulópont lesz:

„Ez az”, szólt ő. „Én is ezt mondtam: uralkodók mellett nincs helye a filozófiának...” – „Nagyon is igaz”,
feleltem. „Az elméleti filozófiának nincs ott helye. Van azonban gyakorlatibb bölcsészet is, mely ismeri a maga
helyét, tudja kiosztott szerepét, értelmesen és méltósággal játssza. Ezzel élj! – A lehető legjobban játszd kiosztott
szerepedet...” (Geréb László fordítása, 34. oldal.)

Ezt Morus 1516-ban írta, mikor is felfigyelt arra, hogy a szóbeli és társalgási jellegű
középkori skolasztikus dialógus már egyáltalán nem alkalmas a nagy központosított államok
problémáinak megvitatására. A kérdések újfajta feldolgozásának – mely szerint egyidejűleg
csak egy dologgal lehet foglalkozni, a „semmi kitérés” elvének – fel kellett váltania a régi
dialógust. Mert a skolasztikus módszer egy szimultán mozaik volt, egyszerre foglalkozott
több aspektussal és jelentésszinttel. Ez a módszer már nem szolgált eredményesen az új
lineáris korszakban. Egy új könyv, Ramus: Method and the Decay of Dialogue (Ramus: a
dialógus módszere és hanyatlása) Walter J. Ongtól kimerítően foglalkozik e korábban
elhanyagolt témával, és nagyszerűen megvilágítja azt. Vizsgálódása a későközépkori
skolasztikus módszerek vizuális „módszerré” való átalakulásáról fontos segítség lehet a
következő fázisban, a Gutenberggel kapcsolatos események összefüggéseinek megértésében.
Morus az Utópia második kötetében (82. o.) szintén megmutatja, hogy teljesen tudatában van
a későskolasztika homogenizáló folyamatának, amely az ő korában megy végbe. Örömmel
jegyzi fel, hogy az utópiák már régimódinak számítanak: „De ahogyan minden szinte
egyforma a mi régi tisztviselőink számára, úgy az új logikus szerkezetű találmányok őket
messze túlhaladták. Ok nem tudták azt a szabályt, korlátozást és felnagyítást, feltételezést,
amit nagyon okosan feltaláltak a kis logikusok, akik a mi gyermekeink, mindenütt a tanulás
minden helyén.”
Mind Febvre és Martin L' Apparition de livre, mind Curt Buhler The Fifteenth Century
Book (A XV. századi könyv) című munkája terjedelmes tanulmány a kéziratos és nyomtatott
kultúra közötti átmenetről. Ong RamuséMdX együtt lehetséges lesz, hogy úgy használjuk e
három nagy tanulmányt, hogy egészen új értelmezését adjuk azoknak az eseményeknek,
melyek kialakították a Gutenberg-galaxist. Miként az várható volt, a nyomtatott könyvre
hosszú időn át egyáltalán nem úgy tekintettek, mint egy gépírásra, hanem mint egy
könnyebben megszerezhető, hordozható kéziratra. Ez az átmeneti tudatosság olyan formája,
amit saját századunkban efféle szavak és frázisok őriznek, mint „önjáró”, „drótnélküli” vagy
„mozgókép”. A „telegráf ' és a „televízió” szavak látszólag közvetlenebb hatást rögzítettek,
mint amit a mechanikus formák, a nyomtatás vagy a mozi jelentett. Mégis, Gutenberg
találmányát a XVI. század embere számára éppoly nehéz lett volna megmagyarázni, mint
manapság a tévé s a film képei közötti mélységes különbséget. Ma szeretjük azt gondolni,
hogy sok közös van a televízió mozaikszerű képmása és a fényképezés festői képei között. A
valóságban semmi közük egymáshoz. Ugyanígy nincs a nyomtatott és kézzel írott könyvnek
sem. Mégis a nyomtatvány készítője és felhasználója is meg volt győződve arról, hogy az
közvetlen folytatása a kéziratoknak. Ugyanezen a módon a XIX. századi újságok teljes
forradalmi változáson mentek keresztül a távíró létrejöttével. A mechanikus nyomtatott oldalt
egy új organikus formával keresztezték, ami megváltoztatta a lap arculatát, mint ahogyan
megváltoztatta a politikát és a társadalmat is.
Ma az automatizáció megjelenésével, az elektromágneses formák végső elterjedésével a
termelésszervezésben, úgy próbálunk megbirkózni az ilyen új, szerves termeléssel, mintha
csak mechanikai tömegtermeléssel állnánk szemben. Az 1500-as években senki sem tudta,
hogyan vigye piacra, hogyan terjessze a tömegtermelésben előállított könyvet. A
kereskedelem a kéziratos könyvek szokásos csatornáin zajlott. És a kéziratos könyvek,
akárcsak minden más kézművesmunka, úgy cseréltek gazdát, mint ma a „régi mesterek”
művei. Azaz, a kéziratos könyvek piaca főként használtáru-piac volt.
 A kézzel írott kultúrának sem olyan írói, sem olyan olvasói nem voltak, mint amilyeneket a
nyomtatás létrehozott
Bár Hajnaltól sok mindent megtudtunk a kézzel írott könyvek készítéséről, nem tekintettük
át azonban a feltételeket, a szerzőknek könyvekkel és olvasókkal kapcsolatos hozzáállását.
Mivel épp a feltételek változtak meg lényegesen, szükséges – legalább röviden – pontosabban
is meghatározni őket. Ε feladathoz nélkülözhetetlen Ε. Ρ. Goldschmidt munkája: Medieval
Texts and Their First Appearance in Print (Középkori szövegek és első megjelenésük
nyomtatott formában). Goldschmidtet vizsgálódása a szerzőség szokásairól és eljárásairól a
kéziratos kultúra körülményei között a következő konklúzióhoz vezette (116. o.):

Megpróbáltam demonstrálni, hogy a középkorban különböző okokból és körülményekből kifolyólag nem

létezett olyan fogalom, hogy „szerzőség”, legalábbis abban a jelentésében, ahogyan azt ma értjük. Sok minden a
tekintélyből és dicsőségből, amellyel mi, modernek, ezt a fogalmat felruházzuk, és ami arra késztet, hogy úgy
tekintsünk egy szerzőre, akinek sikerült egy könyvet publikálnia, hogy ezáltal közelebb került ahhoz, hogy nagy
emberré váljék – mindez mai fejlemény. Tagadhatatlan a középkori értelmiség közömbössége azon írók pontos
személye iránt, akiknek könyvét tanulmányozták. Másrészt az írók maguk sem fáradtak azzal, hogy idézőjelbe
tegyék, amit más könyvekből vettek át, vagy hogy utaljanak arra, honnan származnak idézeteik; túlzóan
szerények voltak abban, hogy egyértelműen és félreérthetetlenül jelezzék, mi volt tisztán saját munkájuk.
A nyomtatás feltalálása a névtelenség sok technikai okát megszüntette, míg ugyanebben az időben a
reneszánsz mozgalom megalkotta az irodalmi hírnév és a szellemi tulajdon új eszméjét.

Mindazonáltal manapság sem teljesen magától értetődő, hogy a nyomtatás lett volna az oka
és a módja annak, hogy az egyéniség és az önkifejezés kifejlődjék a társadalomban. Sokkal
kézenfekvőbb lenne a magántulajdon, a magánélet és a „bekerítések” sokféle formájának ezt
előmozdító szokása. De igen nyilvánvaló a tény, hogy a nyomtatott kiadványok közvetlen
lehetőséget jelentenek a hírnév megszerzésére és arra, hogy szerzőjére tartósan emlékezzenek.
Mert egészen a modern mozi megjelenéséig sehol a világon nem volt más módja annak, hogy
egy személy saját képmását olyan széleskörűen elterjessze, mint a nyomtatott könyvvel. A
kéziratos kultúra e téren nem támogatta a nagy ötleteket. A nyomtatás igen. A legtöbb
reneszánsz nagyzási hóbort Aretinótól Tamburlaine-ig a nyomtatás közvetlen szülötte, amely
fizikai lehetőséget biztosított arra, hogy a magányos író kiterjessze térbeli és időbeli
dimenzióit. De a kéziratos kultúra tanulója számára, ahogy azt Goldschmidt mondja (88. o.):
„Egy dolog rögtön nyilvánvaló: 1500 előtt és akörül az emberek nem tulajdonítottak
ugyanolyan jelentőséget annak, hogy megbizonyosodjanak a könyv írójának pontos kilétéről –
akit olvastak vagy akitől idéztek –, mint mi tesszük ma. Csak igen ritkán találunk utalást,
hogy ilyesmit egyáltalán megvitattak volna.”
Különös módon a fogyasztásra irányuló kultúra az, amelyet érdekel az író és hitelesség
jelzése. A kéziratos kultúra a készítőre irányult, szinte teljesen „csináld magad”-kultúra volt,
és természetesen inkább az alkalmazhatóság és használhatóság érdekelte, mintsem a
származás.

A gyakorlat, hogy irodalmi szövegeket nyomdai úton sokszorosítsanak, olyan jelentős változást hozott abban,
ahogyan a könyvekhez viszonyulunk és a különböző irodalmi tevékenységeket megítéljük, hogy szükséges lesz
bizonyos mértékig megerőltetnünk történelmi képzeletünket annak érdekében, hogy megértsük, mennyire más
körülmények között készítették, vásárolták, terjesztették és szerezték be a könyveket a középkorban. Arra kell
kérnem önöket, hogy legyenek egy kis türelemmel, úgy kövessék észrevételeimet, amelyeket itt le kívánok írni, s
melyek talán egészen nyilvánvalónak és magától értetődőnek tűnnek majd. De aligha tagadható, hogy mikor a
középkor irodalmi kérdéseiről szólunk, ezekről az anyagi körülményekről igen gyakran elfeledkezünk, és saját
szellemi lustaságunk késztet arra, hogy oly értékítéleteket és magatartási ítéleteket alkalmazzunk a középkori
könyvek íróira, amelyek elménkben teljesen más, modern körülmények között alakultak ki. (89. o.)

Nemcsak a személyes szerzői jog volt ismeretlen a későbbi nyomtatáshoz képest, de

olvasóközönség se létezett a mi fogalmaink szerint. Ez egy olyan kérdés, amelyet gyakran
összetévesztenek „az írásbeliség kiterjedésével”. De ha az írásbeliség általánosan elterjedt lett
volna is, a kéziratos könyvek körülményei között egy írónak még nem lehetett
olvasóközönsége. Ahogyan ma egy kimagasló tudósnak sincs olvasóközönsége. Van néhány
barátja és kollégája, akikkel beszélgethet a munkájáról. Amit szem előtt kell tartanunk, az,
hogy a kézzel írt könyvet lassan lehetett csak olvasni és lassan lehetett mozgatni, terjeszteni.
Goldschmidt arra kér (90. o.), hogy

próbáljuk elképzelni a középkori írót, ahogyan cellájában dolgozik. Ha kigondolta egy könyv
megalkotásának tervét, először anyagot kell gyűjtenie és jegyzeteket kell felhalmoznia. Keresnie kell könyveket
ismerősöknél, barátoknál, elsősorban a saját kolostora könyvtárában. Ha talált valamit, amit használni tud, úgy
nekifoghat fejezeteket vagy egész részeket lemásolni finom pergamenre, melyet megőriz cellájában, hogy
később felhasználja. Ha olvasás közben egy olyan könyv említésével találkozott, amely nem volt meg a
könyvtárban, akkor igyekezett megtudni, hol vethetne rá egy pillantást, ami nem volt könnyű feladat akkoriban.
Barátainak írt más rendházakba, ahol nagyobb könyvtárak vannak, hogy megtudja: tudnak-e egy példányról; és a
válaszra néha sokáig kellett várnia. A középkori tudósok megmaradt levelezésének nagy része főleg ilyen
kérésekkel és kutatással foglalkozik, könyvek holléte felől érdeklődnek, könyvek másolatait kérik, amelyekről
azt hallották, hogy a címzettnél fellelhetőek, kölcsönkérnek könyveket, melyeket szeretnének lemásolni...

Az írói hivatás a nyomtatás előtt nagyrészt mozaiképítésből állt.

Napjainkban, amikor egy író meghal, tisztán láthatjuk, hogy a saját nyomtatott könyvei ott sorakoznak a
könyvespolcán, azok, amelyekre ő is úgy tekintett, mint befejezett, lezárt művekre, amelyeket ebben a formában
kívánt az utókorra hagyni; a fiókok mélyén heverő kéziratos 'papírjaira' nyilvánvalóan másképp tekintett;
világos, hogy nem tartotta őket végleg lezártaknak, befejezetteknek. Ám a nyomtatás feltalálása előtti időkben ez
a megkülönböztetés nem volt ilyen magától értetődő. Nem lehetett könnyű másoknak eldönteni még azt sem,
hogy valamelyik szöveg az elhunyt író kézírásával saját fogalmazása volt-e, vagy egy másolat valaki más
munkájáról. Ez egyértelmű forrása oly sok középkori szöveg névtelenségének és bizonytalanságának a szerző
kilétét illetően. (92. o.)

Nemcsak a könyv részeinek kollektív összeállítása volt gyakori, de a könyvtárosok és a

könyvek használói is sokszor vettek részt a könyvek szerkesztésében, mert a néhány oldalnyi
kis könyvek csak úgy voltak terjeszthetők, ha egy kötetbe kerültek más vegyes tartalmú
szövegekkel. „Ezeket a sok részből összeállított köteteket, melyek feltehetőleg a könyvtárak
anyagának jelentős részét alkották, nem a szerzők, nem is a másolók állították össze, hanem a
könyvtárosok vagy a könyvkötők (a kettő gyakran azonos volt).” (94. o.)
Goldschmidt ezután sok más olyan körülményre rámutat (96-97. o.) a nyomtatás előtti idők
könyvkészítésének és -használatának terén, melyeknek következtében a szerzőség másodlagos
volt:
Bármilyen módszert választottak, egy kötetet, amely húsz különböző szöveget tartalmazott tíz különböző
szerzőtől, szükségszerűen egy név alatt kellett besorolni, s a könyvtáros döntésére volt bízva, hogy mi legyen a
másik kilenc névvel. És ha a kötetben az első rész Szent Ágostontól származott, úgy a kötetet Ágoston neve alatt
sorolták be. Ha meg akartad nézni a kötetet, Ágoston könyvét kellett kérned akkor is, ha az ötödik részt akartad
tanulmányozni, amit esetleg Hugo de Sancto Caro írt. És ha megkérted egy barátod egy másik kolostorban, hogy
másoljon le számodra valamit, amit te egy előző látogatásod alkalmával láttál, azt kellett írnod neki, hogy:
'Kérlek, másold le az értekezést az 50-70. oldalról a ti Szent Ágoston fóliánsotokból.' Ez nem feltétlenül
jelentette azt, hogy a kérés írója ne lett volna tudatában annak, hogy az értekezés szerzője nem Szent Ágoston
volt; gondolta vagy sem, a könyvet 'ex Augustino' kellett kérnie. Egy másik könyvtárban ugyanaz a szöveg
mondjuk a „De duodecim abusivis” egy olyan könyv harmadik részeként volt bekötve, amelyik Szent Cyprian
valamely írásával kezdődött. Ott tehát ugyanaz az értekezés 'ex Cypriano' alatt volt található. De ez csak
egyetlen, bőséges forrása a 'szerzőség' tulajdonításának, ami azt okozta, hogy ugyanaz a szöveg több író
műveként is szerepelt.
Van egy másik körülmény is, amelyről gyakran elfelejtkeznek, és ami csak fokozza a zűrzavart. A középkori
tudós számára az a kérdés: „Ki írta ezt a könyvet?”, nem feltétlenül és elsősorban azt jelenti: „Ki volt a szerzője
ennek a könyvnek?” Azt is jelentheti, hogy nem a szerzőt, inkább a másoló személyét keresték. És ez gyakran
könnyebben megválaszolható kérdés, mert minden kolostorban egy sok jó könyvet lemásoló barát jellegzetes
kézírása tradicionálisan ismert maradt, generációkon keresztül.

A középkori könyvkereskedelem használtcikk-kereskedelem volt, éppúgy, mint ahogyan

napjainkban a régi mesterek müveivel kereskedünk
A XII. századtól kezdve az egyetemek létrejöttével mesterek és tanítványok a tanulmányi
időben könyveket készítettek, és ezek a könyvek megtalálták útjukat a kolostorok
könyvtáraiba, amikor a tanulmányaikat befejező diákok visszatértek oda: „Néhány ezekből a
szabványos tankönyvekből, amelyeket az egyetem vezetése bevált gyakorlatnak tartott a
másolásra, természetesen igen korán nyomtatásra került, mert akárcsak korábban, a XV.
században sem csökkent irántuk a kereslet. Ezeknek a hivatalos egyetemi szövegeknek az
eredete és tudományos nyelvezete nem jelent problémát...” (102. o.) Goldschmidt hozzáfűzi:
„Röviddel 1300 után a költséges pergamen pótolható lett az olcsóbb papírral, aminek
köszönhetően a nagyszámú könyv felhalmozása inkább az ipar, mintsem a gazdagság kérdése
lett.” Akkoriban a tanulók tollal a kezükben mentek az előadásokra, és „az előadó tanár
feladata az volt, hogy hallgatóinak diktáljon a könyvből, amelyből előadását tartotta” – így
reportatumok nagy tömege keletkezett, amelyek igen összetett problémát jelentettek a
szerkesztők számára.42
Az ilyen körülmények, melyeket Goldschmidt ír le, arra szolgálnak, hogy képet adjanak a
Gutenberg-forradalom jelentőségéről, amely forradalom lehetővé tette az egységes és
ismételhető szövegeket:

Nem kételkedhetünk abban, hogy sok középkori író nem érzékelte világosan, mikor vált pontosan 'leíróból'
'szerzővé'. A beszerzett információk 'felhasználásának' mekkora tömege jogosított fel valakit arra, hogy önmagát
„szerzőnek” tekintse, aki új egységet hozott létre az átadott tudás láncában? Az anakronizmus bűnét követjük el,
ha azt képzeljük, hogy a középkori tanuló úgy tekintett az elolvasott könyvek tartalmára, mint egy másik ember
személyiségének és vélekedésének a kifejezésére. Úgy tekintett rájuk, mint a nagy, teljes emberi tudás, a scientia
de omni scibili egyes részeire, ami egykor a legendás ókori bölcsek birtoka volt. Bármit is olvasott a
tiszteletreméltóan öreg könyvből, nem úgy tekintette, mint valaki véleményét, hanem mint egy kis darabját
annak a tudásnak, amit valaki jó régen szerezett olyasvalakitől, aki még régebben élt. (113. o.)

Nemcsak a kéziratok felhasználói voltak – írja Goldschmidt –jórészt teljesen közömbösek

a szerzőség kronológiája és az „általuk éppen olvasott könyv szerzőjének kiléte és
személyisége iránt, hanem abban az adott korban, mikor az információ e konkrét darabkáját
leírták, éppoly kevéssé várták el, hogy a későbbi olvasók érdeklődjenek az író személye
iránt.” (114. o.) Ma ugyanígy nem foglalkozunk a szorzótábla szerzőjével vagy a
természettudósok személyes életével. És éppen ez történt akkor is, amikor egy tanuló arra
vállalkozott, hogy az ókori írók stílusát „utánozza”.
Talán eleget mondottunk el a kéziratos kultúra természetéről ahhoz, hogy rávilágítsunk a
drasztikus változásokra, amely a szerzők és szerzők, valamint a szerzők és olvasók
egymáshoz való viszonyában az eljövendő Gutenberg-években bekövetkezett. Amikor az
„igényes kritika” elkezdte magyarázni a Bibliát olvasó közönség számára a késő XIX.
században a kéziratos kultúra természetét, sok művelt ember úgy látta, hogy vége a Bibliának.
De ezek az emberek a nyomdatechnika által létrehozott Biblia illúziójában éltek. A
Szentírásnak nem volt egységes és homogén karaktere a Gutenberg előtti századokban.
Elsősorban a homogenitás koncepciója az, amit a tipográfia az emberi érzékelés minden
szakaszában elősegített, és ami a XVI. századtól kezdődően behatolt a művészetek, a
tudomány, az ipar és a politika területére.
De ne tételezzük fel, hogy a nyomtatott kultúra e hatása „rossz dolog”, gondolkozzunk
inkább azon, hogy a homogenitás kimondottan összeférhetetlen az elektromos kultúrával. Mi
42
„Textbook” címszó alatt az Oxford szótár leírja, hogy egészen a XVIII. századig folytatódott az ezekre vonatkozó rendszerezés.
most egy olyan kor kezdeti időszakában élünk, melyben a nyomtatott kultúra jelentősége
éppolyan idegenné válik, ahogyan a kéziratos kultúráé a XVIII. században. „Mi egy új kultúra
vademberei vagyunk”, mondta Boccioni, a szobrász 191 l-ben. Távol attól, hogy lekicsinyelni
kívánnánk Gutenberg mechanikai kultúráját, úgy látom, hogy most nagyon keményen kell
dolgoznunk azon, hogy megőrizzük eredeti értékeit. Mert az elektronikus kor, mint azt de
Chardin hangsúlyozta, nem mechanikai, hanem organikus, és kevéssé rokonszenvezik a
tipográfia által elért értékekkel, „ezzel a mechanikus írásmóddal” (ars artificialiter scribendi),
ahogy azt először hívták.

A nyomtatás után több mint két évszázadig senki sem fedezte fel, hogyan lehet egy stílusban
és tónusban maradni egy prózai fogalmazás során
Ha egyszer belehelyezkedtünk a Gutenberg-kultúra egységes képi terébe, sok minden, ami
azelőtt szokatlannak tűnt, kezd olyannyira általánossá válni, hogy érvényes lesz már a
nyomtatás előtti szerzőre és olvasóra is. A „tudományosság” sok tekintetben abban áll, hogy
megszabadulunk az efféle irreleváns feltételezésektől. Mert a XIX. századi Shakespeare-
kiadások az irreleváns feltételezések egyfajta emlékművévé váltak. A szerkesztőknek alig volt
fogalmuk arról, hogy az írásjeleket 1623-ban és korábban a fülnek szánták, nem a szemnek.
Egészen Addisonig, mint látni fogjuk, a szerző nem érezte kötelezőnek, hogy egységes
magatartást tanúsítson tárgyával és következetes tónust olvasójával szemben. Röviden, a
próza még századokkal a nyomtatás után is megmaradt inkább szóbelinek, mint vizuálisnak.
Homogenitás helyett heterogenitás létezett a tónust és a hozzáállást illetően, mivel az író azt
érezte, hogy bármikor, akár a mondat közepén is változtathat ezeken, akárcsak a
költészetben.43 A jelenkor éveiben zavaró volt az irodalmárok számára annak felfedezése,
hogy Chaucer önmagát jelölő szava, vagyis saját „költői énje” mint narrátor, nem állandó
személyiség. Az „én” a középkori elbeszélésben nem nyújtott egyazon nézőpontot, közvetlen
benyomást. Ehhez hasonlóan a grammatikai időhatározást és mondatszerkesztést a középkori
írók nem úgy oldották meg, hogy folyamatosak maradjanak időben és térben, hanem hogy
jelezzék a fontosságot és feszültséget.44
E. T. Donaldson írása, a „Chaucer the Pilgrim” (Chaucer, a zarándok) 45 azt mondja
Chaucerről, a Zarándokról, a Költőről, az Emberről: „Az a tény, hogy itt három külön
személyiségről van szó, nem zárja ki természetszerűleg annak lehetőségét – vagy inkább
bizonyosságát –, hogy ezek nagyon hasonlítanak egymásra és gyakran együtt vannak egyazon
testben. De ez nem lehet kifogás arra, hogy elválasztjuk egyiket a másiktól; hasonlóságuk
csak megnehezíti feladatunkat.”
Egyszerűen nem volt olyan író vagy a betűk olyan embere a nyomtatás kezdetekor, akit
megfelelő példaként lehetne emlegetni. Aretino, Erasmus és Morus, később Nashe,
Shakespeare és Swift, különböző mértékig az egyetlen lehetséges szókimondó álarcot vették
fel, a középkori bohócokét. Erasmus vagy Machiavelli a „nézőpontot” keresve saját
kifürkészhetetlen-ségének egy formáját építi fel. Arnold Shakespeare-hez intézett szonettje
használható támpont bárkinek, aki meg akarja figyelni, hogy egy művelt embert miként hoz
zavarba egy műveletlen.
A nyomtatást követően csak bizonyos idő múltán fedezték fel az írók és olvasók a
„nézőpontot”. Korábban láthattuk, hogy Milton volt az első, aki vizuális perspektívát
alkalmazott a költészetben, és az ő művének is egészen a XVIII. századig kellett várnia arra,
hogy elfogadják. Mert a vizuális perspektíva világa egységes, homogén teret jelent. Az ilyen
43
Lásd: „Effects of Print on the Written Word in the Sixteenth Century”. Exploration in Communication, 125 o.. (A nyomtatás hatása az
írott szóra a 16. században. Kutatások a kommunikáció terén.)
44
Helmut Hatzfeld a Literature Through Art (Irodalom a művészeten át) című munkájában illusztrálja a kérdés plasztikus és képi aspektusát.
Stephen Gilman cikke: Time in Spanish Poetry (Exploration, no. 4. 1955. 72-81. ο.) (Az idő a spanyol költészetben) feltárja a Le Cid
időhasználatának „rejtett szisztémáját vagy rendjét”.
45
In R. J. Schoeck and Jerome Taylor, szerk.: Chaucer Criticism (Chaucer kritikák), 2. ο. Lásd még: Β. Η. Bronson: „Chaucer and his
Audience” in Five Studies in Literature (Chaucer és közönsége, az Öt tanulmány az irodalomról c. kötetben).
világ idegen a beszélt szavak rezonáló változatosságától. így a nyelv volt az utolsó, amely
elfogadta a Gutenberg-technológia vizuális logikáját, és az első, amely az elektromosság
korában eltávolodott ettől a logikától.

A késő középkor vizuális feszültsége legalább annyira megzavarta a liturgikus ájtatosságot,

mint amennyire napjainkban az elektromos tér kényszerhatása világossá tette azt
A keresztény liturgia története egy olyan tekintélyes terület, melynek kutatására mind több
történész fordít manapság időt. „Liturgy and Spiritual Personalism” (Liturgia és spirituális
személyesség) című cikkében (in Worship [Istentisztelet], 1960. október, 494. o.) Thomas
Merton rámutat:

A liturgia a szó eredeti klasszikus értelmében politikai tevékenység. Leitourgeia volt az a „közmunka”,
hozzájárulás, amit a polis szabad polgárai végeztek. Mint ilyen, különbözött a gazdasági tevékenységtől vagy a
magánember megélhetését biztosító munkájától, a „háztartás” produktív vállalkozásaitól... A magánélet azok
területe volt, akik nem voltak teljes értékű „személyek”, mint a nők, gyermekek és rabszolgák, akiknek
nyilvános megjelenése nem bírt jelentőséggel, mert nekik nem volt joguk részt venni a város életében.

Louis Bouyer The Liturgical Piety (A liturgikus ájtatosság) című munkájában felveti: a
késői középkor liturgiája igencsak hanyatló állapotban volt és a közös imádkozás és
istentisztelet már megkezdte átalakulását azon vizuális fogalmak felé, melyek olyannyira
elválaszthatatlanok a Gutenberg-technológiától. A 16. oldalon ezt olvashatjuk:

Dom Herwegen eszméi e pontban erősen sokkolták korai olvasóit. De manapság el kell ismerni, hogy a
kortárs kutatás egy teljes irányzata ugyanarra a konklúzióra jut és azt talán még meggyőzőbben bizonyítja, mint
azt ő maga várta volna. Korunk legnagyobb tanulmánya a római katolikus mise történetéről Jungmann Missarum
Sollemnia című műve, amely hatalmas és súlyos bizonyító anyagával mutatja, hogy a mise középkori története
arról szól, miként értette azt egyre inkább félre mind a klérus, mind a hívők gyülekezete, és hogyan kezdett
széthullani a középkori liturgiakutatók saját hibájából. Ε folyamat egyik fontos jellegzetessége, amire Jungmann
páter könyve rámutat, azon hibás koncepciók megjelenése a középkori Expositiones Missae-ben, melyekről már
szóltunk: aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonítanak az isteni Megjelenésnek az oltári szentségben, és e
jelenlétet igen szentimentális módon fogják fel, ami aztán oly súlyos következményekkel járt az istentiszteletek
terén a romantika korában éppúgy, mind a barokk korszakban.

Tekintettel új elektronikus technológiánkra, ez esetleg sokakat megzavar, és nem tudják

megmagyarázni, miért van szükség a liturgia alapos megújulásra jelenkorunkban, hacsak
nincsenek tudatában annak, hogy az elektromos „mező” lényegileg szóbeli karakterrel bír.
Napjainkban létezik egy „High Church” mozgalom a presbiteriánus egyházon belül, ahogyan
sok szektán belül is. Az istentisztelet pusztán egyéni és vizuális aspektusa többé nem elégíti ki
a híveket. De ez éppen azért érdekel bennünket, hogy megértsük, miként létezett már a
nyomtatás előtt egy erős irányzat azzal a céllal, hogy a nem-láthatót láthatóvá szervezze át. A
katolikus világban kifejlődött egy részleges, érzelmi megközelítés, amelyről Bouyer (16. o.)
azt írja: „természetesnek vették, hogy a mise arra való, hogy reprodukálja a Passiót egyfajta
mimetikus felidézés révén, mikor is a mise minden egyes részlete a Passió egy-egy részletét
reprezentálja. Például ha a pap átmegy az oltár episztola-oldaláról az evangéliumi oldalra, az
Jézus útját jelképezi Pilátustól Heródesig...”
Nyilvánvaló, hogy liturgiában pontosan ugyanolyan szándék irányult a mozgóképszerű
rekonstrukcióra a vizuális szegmentáció révén, mint amelyet Huizinga művében, Λ középkor
alkonyában, valamint az olasz hercegek és hatalmas hollywoodi antik díszleteik esetében
láttunk. A részekre osztás egyenlő a szentimentalizmussal. A látás elszigetelése gyorsan
elvezet az érzelmek elszigeteléséhez, ami érzelmességét jelent. A „szofisztikálás” napjainkban
az érzelmesség egy negatív változata, amelynek során konvencionális, megszokott érzésekre
egyszerűen érzéketlenné válnak az emberek. De az érzelmek szükséges kölcsönhatása nem
független a szinesztéziától vagy az érzelmek játékától. Huizingának így kimondottan igaza
van, amikor úgy kezdi történetét a késő középkorról, mint az érzelmi erőszak és rothadás
koráról, az erőteljes vizuális kényszerhatás korszakáról. Az érzékek szétválasztásából
érzékiség, az érzelmek szétválasztásából szentimentalizmus lesz. Bouyer sehol sem utal a
nyomtatás közreműködésére a reneszánsz érzékenység befolyásolásában. De az egész mű
hasznos kézikönyv a Gutenberg-féle forradalom tanulmányozásához. Megjegyzi (6. o.) erről a
korszakról, hogy az „emberfeletti után vágyott a természetfeletti helyett, mint ezt
Michelangelo festményei tanúsítják; és inkább a hatalmasban lelte örömét, mintsem a
nagyban, amint ezt lateráni Szent János szobrának hisztérikus gesztikulációja és VII. Sándor
pápa sírja a Szent Péter templomban tanúsítja.
A nyomtatás mint az ember személyének közvetlen technikai kiterjesztése már kezdetekor
példátlan lehetőséget adott a hatalomra és szen-vedélyességre. A vizualitás szempontjából a
nyomtatásnak sokkal nagyobb a „képélessége”, mint a kéziraté. A nyomtatás tehát egy igen
„forró” médium volt, amikor olyan világba került, amelyet több ezer éven át a kézirat „hűvös”
médiuma szolgált ki. Saját „üvöltő húszas éveink” voltak az elsők, amelyek érezték a mozi és
a rádió forró médiumát. Ez volt az első nagy fogyasztói korszak. így Európa a nyomtatással
élte meg első fogyasztói fázisát, nem pusztán azért, mert a nyomtatott anyag fogyasztási
médium és árucikk, hanem mert megtanította az embereket arra, miként szervezzék meg
minden más tevékenységüket szisztematikus és lineáris alapon. Megmutatta az embereknek,
hogyan hozzanak létre piacokat és nemzeti hadsereget. Mert a nyomtatás forró médiuma
lehetővé tette az emberek számára, hogy első alkalommal lássák meg nemzeti nyelvüket, és a
nemzeti egységet és hatalmat a nemzeti nyelv kötelékén belül képzeljék el. „Szabadoknak kell
lennünk vagy meghalnunk, mi, akik Shakespeare nyelvét beszéljük.” Az uniformizált angol
vagy francia szónokok nacionalizmusától elválaszthatatlan az individualizmus. Erre később
még visszatérünk. De új szubjektív értelemben egy láthatóan homogén tömeg is egyénekből
áll. Bouyer felidézi (17. o.) a középkor fordulatát az objektív ájtatosságtól a szubjektív felé:
„Ez a tendencia együtt halad a gyors hangsúlyeltolódással: az egész egyház Istennel való
egységéről a súlyt az egyén lelkének Istennel való egyesülésére helyezve.”
Egy katolikus liturgia-kutató, mint Bouyer, nem igen törődik az olyan elszigetelt
tevékenységekkel, mint a Biblia privát értelmezése, ámbár látja a hasonló fragmentáló
tendenciát „a papok akaratos ragaszkodásában, hogy mindegyik külön, saját módján
celebráljon, akkor is, ha azt a nép nem igényli”, ezért „arra törekszik, hogy elhomályosítsa
vagy megtörje az egyház egységét, ami nem másodlagos fontosságú az oltáriszentségre nézve,
hanem annak végpontja”. Ha egyszer a katolikus oktatás túllép azokon az elképzeléseken,
melyek szerint a középkor volt „par excellence a kereszténység korszaka”, valamint azon [az
elképzelésen], mely szerint az ő civilizációjuk és kultúrájuk kiváló példáját nyújtotta a földi
valóság körülményei közé beöltöztetett katolikus ideálnak, könnyen belátható lesz, hogy a
középkori periódus a valóságban utat épített a liturgia elhagyására a protestantizmus által, és a
tridenti zsinat utáni katolicizmus végső kegyvesztésére és mellőzésére.” (15. o.)
Később azt vizsgálva, hogy a középkori ájtatosság a népnek a liturgiától való fokozatos
eltávolodása volt – a nagy vizuális hatás érdekében –, Bouyer (249. o.) erős szimpátiát érez a
protestáns reformerek iránt, akik a külső szegmentáció kedvéért elszalasztották a teljes belső
reform igazi lehetőségét.

Ez nemcsak azért igaz, mert a reformátorok hatással voltak a tradicionális ájtatosság szélsőséges
átalakítására, amit fokozatosan értek el az efféle újításokkal, hanem közrejátszott az is, hogy a protestantizmus
valódi reformáció helyett ténylegesen és elvben, keresztül-kasul reakciót is jelentett. De a protestantizmus mégis
igazi folyománya a középkori ájtatosságnak, annak gyümölcse, ami magként ott volt az ájtatosságban: a vallás
naturalista felfogása, a miszticizmus szisztematikus mellőzése, a vallási „tapasztalat” érzelmi válfaja, a
mértékletes miszticizmus helyett teljesen a hitre, a nagy krisztusi hagyományra építve.

Ennek a könyvnek nem célja, hogy többet tegyen, minthogy a Gutenberg-technológiával

kapcsolatban megmagyarázza a dolgok, események és cselekmények alakzatát vagy galaxisát.
És ahelyett, hogy a „protestantizmus felemelkedéséről” úgy beszélnénk, mint a tipográfia
eredményéről azáltal, hogy a szóbeli világ helyett felfedezte a vizuális szöveget – amely
ugyanaz mindenki számára –, sokkal hasznosabb, ha megjegyezzük, hogy a katolikus egyház
liturgiája ma is magán hordozza a vizuális technológia hatásának és az érzékek egysége
összetörésének mély jeleit. „Az Erzsébet-kori világkép” egyre inkább vizuális hierarchia
szerint szerveződött, sokkal inkább, mint bármily középkori világkép, pusztán azért, mert a
hierarchia változott vizuálissá. Bouyer rámutat a „hierarchia” vizu-alizálásának
hiányosságaira (155. o.): „A hierarchia a papi hivatás (szolgálat) hierarchiája; Krisztus szavai
szerint, aki a főpap a testvérek között: olyan ember kell, hogy legyen, mint Krisztus maga
volt, legyen tökéletesebb, mint bárki más, így lehet az Isten szolgája”. És ahogyan a
katolicizmus tendenciája a múltban a szentségek szétválasztása és a szerepek vizu-alizálása
volt, a jelenlegi liturgikus megújulás inkább egy belső egységre törekszik, semmint külsőre
(253. o.):

Ez azt jelenti, hogy bármilyen liturgiái megújulás, ami egyúttal az ájtatosság megújulása is, első és alapvető
feltétele megkövetelni a teljes Biblia személyes ismeretét és az abban való elmélyedt meditációt, amit a liturgia
számunkra előírt; az ilyen megújulás feltételezi a Bibliának mint Isten szavának és mint a valódi kereszténység
keretének és örökké élő forrásának teljes elfogadását. A középkori szerzetesek azért maradtak meg oly sokáig a
liturgia betartása mellett, mert saját hibáik ellenére következetesen ragaszkodtak a bibliai értelemben való
kereszténységhez, meditáltak igazságain és aszerint éltek.

A liturgikus istentisztelet XX. századi változó módja némely olvasóban felidézheti az ezzel
párhuzamosan bekövetkező változásokat az ipari szervezetek vezetésében. Ami a Lear király
kezdetén történik azzal kapcsolatban, hogy a király átadja hatalmát és funkcióit, annak most,
az elektronika korában éppen a fordítottja megy végbe. Dr. Β. J. Muller-Thym vezető üzleti
elemző a következőket állapítja meg:46

A régebbi többrétegű, erősen funkcionális szervezetekre az volt jellemző, hogy leválasztották a gondolkodást
a cselekvésről; a gondolkodás általában inkább a piramis tetején helyezkedett el, mintsem az alján – mint a
„vezérkar”, szemben a „közkatonákkal”. Valahányszor megkísérelték a vállalatnál az irányítási hatalmat
decentralizálni, e hatalom változatlanul mindig a struktúra csúcsa felé törekedett. Ezért számos középszintű
irányító csoportot hoztak létre, az ellenőrzés számtalan rétegét, akiknek valódi szerepük – mint számos
munkatanulmány kimutatta – főként az információk továbbítása volt a rendszeren belül.

Elektronikus korunkban a specialista és piramis formájú szervezeti felépítés, amely a XVI.

században és azt követően jött divatba, többé már nem célszerű:

Az első dolog, amire rájöttek, hogy a piramis alakú szerkezeti felépítés, a több rétegű ellenőrzéssel és a
szakértelem szerinti funkcionális szétválasztásával egyszerűen nem működik. A tudományos vagy mérnöki
vezetés és a munkahelyek közötti kommunikációs lánc túl hosszú volt ahhoz, hogy azon akár tudományos, akár
irányítói üzeneteket lehetett volna váltani. De ezeknél a kutató szervezeteknél, ahol tényleges munka folyt, ha
valaki tanulmányozta őket, úgy találta, hogy bármit írt elő a szervezési szabályzat, az eltérő illetékességű kutatói
csoportok együttműködtek egymással az adott probléma megoldásában, szükség szerint átlépve a szervezeti
határokon; ők maguk hoznak létre egy új feltételrendszert az elvégzendő munkához és a szükséges
együttműködés kereteihez; így végül csoportos együttműködésük keretei szakmai hozzáértésük és emberi
tudásuk szerveződését követi.

Ma az elektromos információs struktúrában a „szimultán terület” a társadalmi gyakorlat

minden szintjén inkább a dialógus és részvétel feltételeit és szükségét, az egyéni
kezdeményezés lehetőségét állítja helyre, mintsem a specializációt. Jelenlegi részvételünk
ebben az újfajta egymásra utaltságban sok tekintetben önkéntelen elidegenedést vált ki
46
„New Directions for Organization Practice” (Új irányzatok a szervezés gyakorlatában) c. tanulmányában, in Ten Years Progress in
Management, 1950-1960, 48., 45. ο. (Tíz év haladás a menedzsmentben)
reneszánsz örökségünktől. De reméljük, a könyv olvasója számára el tudjuk mélyíteni mind a
tipografikus, mind az elektronikus forradalom megértését.

A reneszánsz érintkezési felülete a középkori pluralizmus, valamint a modern homogenitás

és mechanika találkozása volt – a váratlanság és az átalakulás formulája
Egy gyors átalakulásban lévő kor két kultúra és két, egymásnak ellentmondó technológia
határán fekszik. Tudatos létének minden pillanata az egyik kultúrából a másikba való átmenet
egy-egy része. Manapság mi a mechanika öt évszázada és az új elektronikusság határán, a
homogén és a szimultán között élünk. Ez fájdalmas, de gyümölcsöző. A XVI. századi
reneszánsz a kétezer éves alfabetikus és kéziratos kultúra, valamint az új mechanikus,
ismételhető és nagy mennyiségű termelés határkorszaka volt. Valóban furcsa lenne, ha a
korszak az újat nem azon fogalmak segítségével közelítette volna meg, amelyeket a régitől
tanult. Ezt a tényt jól megértik napjaink pszichológusai, mint ahogy ez kitűnik az olyan
kézikönyvekből is, mint a The Psychology of Human Learning (Az emberi tanulás lélektana)
John A. McGeochtól. Mint mondja: (394. o.) „A korábban tanultak hatása az újabbakra (mely
hatás a jelenig tart) a felelős azért, hogy a tanulást tradicionálisan úgy nevezik: a tanulás
átadása”. Ez az átadás hatásában inkább tudatalatti, de nyílt, tudatos átadás is előfordul. Ε
könyv elején már az átadás mindkét fajtájával találkoztunk, mikor az afrikai bennszülöttek
reakcióját tárgyaltuk az ábécére. Saját nyugati reakciónk az olyan új médiumokra, mint a film,
a rádió és a televízió, nyilvánvalóan a könyvkultúra reakciója volt a „kihívásra”. Ami
végbement: a tanulás aktuális átadása és a gondolkodásmód és szellemi magatartás változása,
majdnem teljesen tudatalatti volt. Amit úgy sajátítunk el, mint anyanyelvünk érzékenységi
rendszerét, az befolyásolja tanulási képességünket, amikor verbálisan vagy szimbólumok
segítségével más nyelveket kívánunk elsajátítani. Valószínűleg ez az oka, hogy a magas fokon
művelt nyugati ember teljesen elmerült a nyomtatott kultúra lineáris és homogén
módozataiban, és sok nehézségbe ütközik a modern matematika és fizika nem vizuális jellegű
világában. Az „elmaradott” vagy a hallásra és tapintásra érzékeny országoknak ez nagy
előnyükre válhat.
Másik alapvető előny a kultúrák ütközését és a kulturális átmenetet illetően, hogy az
emberek a tapasztalás különböző módjai között erős általánosításokat fejlesztenek ki. Mint
McGeoch mondja (396. o.): „Az általánosítás szintén az átadás egy formája, akár a
kondicionált válaszadás viszonylagosan alacsony színvonalán... akár az absztrakt tudományos
általánosítás összetett szintjén, mikor egy szimpla kijelentés tízezernyi részletet foglal össze.”
Azonnal általánosíthatjuk is ezt a megállapítást, rámutatva, hogy a nyomtatott kultúra érett
korszakában, mikor folyamatosan tagolja és homogenizálja a szituációkat, nem kedvez majd a
kölcsönhatások kialakulásának olyan területek és diszciplínák között, amelyek oly jellemzőek
voltak a nyomtatás első korszakában. Amikor a nyomtatás új volt, úgy jelentkezett, mint a
régi kéziratos kultúrával szembeni kihívás. Amikor a kézírás elhalványult és a nyomtatás vált
elsődlegessé, nem létezett többé kölcsönhatás vagy dialógus, de létezett igen sok „nézőpont”.
Mindenesetre volt egy jelentős aspektusa a „képzés átadásának”, amely a Gutenberg-
technológiával létrejött; ez jut kifejezésre Febvre és Martin munkájában (A könyv
megjelenése). Mint írják, a nyomtatás első két évszázadában, a XVII. század végéig a
nyomtatott anyag legnagyobb része középkori eredetű volt. A XVI. és XVII. század többet
láthatott a középkorból, mint amennyi bárki számára is hozzáférhető lett volna a középkorban.
Mert akkor mindaz igen szétszórtan, elérhetetlenül létezett, és igen lassan lehetett csak
olvasni. Majd a könyv hordozhatóvá és gyorsabban olvashatóvá vált. Mint ahogy napjainkban
a tévé kielégíthetetlen étvágya a régi mozifilmek egy csomó maradékát hozta a nyakunkra,
úgy akkoriban a nyomdák étvágya csak a régi kéziratokkal volt kielégíthető. Mi több, az
olvasóközönség elámult ezen a korábbi kultúrán. Nem csak, hogy eleinte nem voltak modern
írók, de olvasók se voltak, akik elfogadják őket. Ezért mondja Febvre és Martin (420. o.):
„Bár a nyomtatás egyes területeken megkönnyítette az írástudók munkáját, de ami az egészet
illeti, csak azt mondhatjuk, hogy nem járult hozzá semmivel az új elméletek vagy új ismeretek
gyors elfogadásához.”47
Ez természetesen csak az új elméletek „tartalmi” részét veszi figyelembe, és mellőzi a
nyomtatás szerepét abban, hogy új modelleket biztosított az ilyen elméleteknek és létrehozott
egy új közönséget, amely kész volt azokat elfogadni. Tehát pusztán „tartalmi” szempont
szerint nézve a nyomtatás eredményét, az szerénynek tűnik: „Már a XV. században a
klasszikus szövegek finom kiadásai jelentek meg az olasz nyomdákban, különösen Velence és
Milánó jeleskedtek... kezdték ismertebbé tenni azokat az antik szerzőket, akiket a
középkorban sem felejtettek el...” (400. o.)
De az ilyen humanista könyvkínálat kicsiny olvasóközönsége sem homályosíthatja el a
korai nyomtatás tényleges teljesítményét. Febvre és Martin úgy látja (383. o.):

A Bibliát széles olvasóközönség számára tették hozzáférhetővé, és nemcsak latinul, hanem a nemzeti
nyelveken is; az egyetemeken a diákokat és tanárokat ellátták a legfontosabb tankönyvekkel a tradicionális
iskola fegyvertárából; sokszorosították a közösségi könyveket, breviáriumokat és imakönyveket, amelyek
szükségesek voltak a templomi liturgikus ceremóniákhoz és napi imákhoz, a misztikus írók írásait és a népszerű
ájtatosság könyveit, hogy mindenekelőtt lehetővé tegyék azt, hogy a legszélesebb közönség minél könnyebben
juthasson e könyvekhez; ezek voltak a nyomtatás fő céljai a kezdetekkor.

A legnagyobb kereslet vitathatatlanul a középkori lovagregények, az évkönyvek,

kalendáriumok és elsősorban az imádságos könyvek iránt mutatkozott. Febvre és Martin
sokmindent mond arról, hogy a nyomtatás igen jelentős befolyást gyakorolt a piac és a tőke
szervezésére. Pillanatnyilag fontos rámutatni arra a nyomásra, melyet a nyomdászokra
gyakoroltak abban, hogy elérjék az „homogénéité de la page”-t, a nyomtatott oldal
homogenitását, annak ellenére, hogy a betűk még nem voltak tökéletesen egyformák, és „a
betűket hibásan öntötték, a sorok pedig ingatagok voltak.” Pontosan ezek az új effektusok,
amelyek még mindig bizonytalanok voltak, ezek válnak a kor legfőbb erejévé, mint
amelyekben a legnagyobb jelentőség és az eredmények újdonsága rejlik. Homogenitás és
lineáris rend, ezek az új tudomány és művészet formulái a reneszánszban. Mert az
integrálszámítás, mint módszer az erők és terek nagyságának meghatározására, éppúgy
homogén részecskék feltételezésén múlik, mint ahogy a perspektíva a harmadik dimenzió egy
sík felületen megjelenő illúzióján.
Akik tanulmányozták Morus Tamás munkáit, tudják, hogy milyen gyakran került szembe
Morus a homogenitás új szenvedélyével kora szek-tásainál. Nem kívánunk itt teológiával
foglalkozni, csak a homogenitás új pszichikai követelményével, legyen az bármely területen.
A következő részlet Morustól való: „Egy levél Sir Thomas More lovagtól, amelyben elítéli
John Frith téves írásait, aki az Áldott Oltári Szentség ellen írt.”48

Ha azt mondja, hogy Krisztus szavait esetleg – a szó szerinti értelmük mellett – úgy is érthetjük, mint
allegóriát – én egyetértenék vele. Mert így az egész Szentírás minden szavát hívhatjuk allegorikusnak, ezáltal a
szavak lefordíthatok valami más spirituális megértésre, az y betű eredeti valós értelmezése mellett. Másrészt
miután vannak némely y betűs szavak a Szentírásban, amelyek nem hordoznak más értelmet, mint allegóriát,
ezért nem kell más helyre mennünk a Szentírásban, hogy az allegóriát elhagyjuk a szó szerinti értelmezésért; ez
az a hiba, amit mi találunk benne. Ami esetleg fájdalmas, azt is muszáj elfogadni, az írás minden pontja hitünket
érinti, vagy nincs hatása és ereje egyáltalán. Én ezért azt gondolom – amit Ön nem fogad el –, hogy azok
Krisztus szavai, az Ő teste és vére; szükséges úgy érteni, hogy hasonlatos vagy allegorikus, mint az y betűs
szavak a borhoz és a kenyérhez.
Most tegyük fel: bár bizonyos szavak úgy szerepelnek a szentírásban leírva, hogy értelmük csak hasonlítva
vagy allegóriaként válik világossá, ebből nem következik az, hogy Krisztus szavai más helyeken is csak
allegóriának tekinthetők.

47
A szerző saját angol fordítása nyomán.
48
More: English Works, 1557. 835. o. (Morus angol nyelvű művei)
 Morus azt mondja, hogy Frith az egész Szentírást úgy érti meg, mint egy folyamatos,
egységes és homogén teret, pontosan úgy, mint egy korabeli új festményt. A nyomtatott oldal
új homogenitása úgy látszott, inspirálta a nyomtatott Biblia hitelességének tudatalatti hitét,
egyrészt mintegy megkerülve az egyház tradicionális szóbeli autoritását, másrészt felvetve a
racionális kritikai kutatás és elemzés szükségességét. Olyan volt ez, mintha a nyomtatás mint
uniformizált és ismételhető árucikk olyan erővel rendelkeznék, hogy létre tudja hozni a könyv
új hipnotikus hiedelmét, mely önálló, meg nem fertőzött az emberi tevékenység által. Senki,
aki olvasott kéziratos könyveket, nem tudta elfogadni ezt a fajta gondolkodást az írott szó
természetéről. De ha a homogén ismételhetőség feltevését – amely a nyomtatott oldaltól
származik – kiterjesztik az élet egyéb területeire, fokozatosan elvezetett azokhoz a termelési
formákhoz és társadalmi szervezetekhez, amelyekből a nyugati világ oly sok eredménye és
csaknem összes sajátos jellemvonása származik.

Peter Ramus és John Dewey volt a két nevelési szörfös vagy hullámlovas az ellentétekben
gazdag korszakokban, a Gutenberg-korban, illetve a Marconi-féle vagy elektronikus
korban
Korunkban John Dewey dolgozott azon, hogy visszaállítsa a közoktatást a primitív,
nyomtatás előtti fázisába. Ki akarta mozdítani a diákokat a passzív, uniformizáltan csomagolt
tanulást jelentő fogyasztói szerepükből. Dewey ténylegesen, fellépve a passzív nyomtatott
kultúra ellen, szörfösként lovagolta meg az új elektronikus hullámokat. Napjainkban ezek a
hullámok átcsapnak korunk felett. A XVI. században az oktatási reform nagy alakja a francia
Peter Ramus (1515-1572) volt, aki Gutenberg hullámait lovagolta meg. Walter Ong végül illő
tanulmánnyal szolgált Ra-musról, megvilágítva kapcsolatát a késő-skolasztikával, ahonnan
indult, és kapcsolatát az új nyomtatás-orientált tantermekkel, amelyek részére vizuális
programját kigondolta. A nyomtatott könyv volt az új látható és minden diák számára
hozzáférhető segédeszköz, ami a régi oktatási módszert túlhaladottá tette. A nyomtatott könyv
szó szerint egy oktatógépezet; míg a kéziratos csak egy nyers oktatási szerszám volt.
A nyugtalan XVI. századi iskola szervezőjének rendelkezésére álló médiumok s egyéb
elérhető oktatási eszközök mai kutatója megkérdezhetné, vajon az új oktató gépezet, a
nyomtatott könyv, egyedül is el tudja-e látni az oktatás teljes feladatát? Egy olyan hordozható,
személyes eszköz, mint az új könyv, átveheti-e a kézzel készített és készítés közben
memorizált könyv helyét? Tudja-e egy gyorsan és csendben, hang nélkül olvasható könyv
helyettesíteni azt a könyvet, amit lassan, hangosan felolvastak? Felérhetnek-e a diákok, akiket
ilyen nyomtatott könyvek segítségével képeztek ki, azokkal a tanult szónokokkal és
vitázókkal, akiket a kéziratok módszerével képeztek? Alkalmazva a manapság a rádiónál, a
filmnél és a tévénél foglalkoztatott tesztelők módszereit, a mi kutatóink is kellő időben
jelentették volna a következőket: „Igen, különös, és ön talán ellenszenvesnek is találja, de az
új oktató gépezetek képessé teszik a diákokat, hogy annyit tanuljanak, mint azelőtt. Továbbá
úgy látszik, több bizalmuk van az új módszerben, abban, hogy az sok újfajta tudás
megszerzését teszi számukra lehetővé.”
A kutatók, azt kell mondani, teljesen félreértették volna az új gépezet karakterét.
Hatásainak egyetlen kulcsát sem említették volna. Szükségtelen, hogy ezen a helyzeten
spekuláljunk. Létezik egy, a közelmúltban megjelent munka, amelyik megpróbálja
összefoglalni ezeket a következményeket: Television in the Lives of Our Children (A televízió
gyermekeink életében), amely Wilbur Schramm, Jack Lyle és Edwin B. Parker közös műve.
Amikor annak okát keressük, hogy miért tévesztett célt teljesen ez a könyv, nem is kerülve
kapcsolatba jelzett témájával, megérthetjük azt is, hogy miért nem értették meg a XVI.
századi emberek a nyomtatott szó természetét és hatását. Schramm és társai nem elemezték a
tévé összképét. Eltekintve a „programtól” és a „tartalomtól”, feltételezték, hogy az éppoly
„semleges” médium, mint bármely másik. Hogy másképp ismerjék meg, átfogó ismeretekkel
kellett volna rendelkezniük a múlt század különböző művészeti formáiról és tudományos
modelljeiről. Hasonlóképpen, senki sem fedezett volna fel semmit a nyomtatás természetéről
vagy hatásáról a reneszánsz festészet és új tudományos modellek gondos tanulmányozása
nélkül.
De Schrammnak és kollégáinak van egy különösen találó feltételezésük. Ez olyasmi, amin
osztoznak a Don Quijotéval: a „valóság” ismérve az, hogy ki legyen nyomtatva. Schramm
feltételezi (106. o.), hogy a nemnyomtatott médium „fantázia”-orientált: „Egy kissé másképp
tekintve ezeket a gyermekeket: a legfelső társadalmi-gazdasági csoportból származók 75%-a
igen sokat forgat nyomtatott médiumokat... míg az alacsony társadalmi réteg gyermekei főleg
a televíziót kedvelik, és csakis a televíziótól függnek.”
Minthogy a nyomtatás mint paraméter vagy hivatkozási keret – tudományos kutatásuk
során – ekkora jelentőséggel bír az olyan emberek számára, mint Schramm, legjobb, ha
túllépünk rajta, azt keresve, hogy miről van, és miről lehet szó. Ez az, ahol Ramus munkája
sokat segíthet. Mert éppúgy, mint Dewey, aki igen zavaros módon próbálta az oktatóknak
megmagyarázni az elektronikus korszak értelmét, Ramus is rendelkezett egy új programmal
az oktatás minden fázisára a XVI. században. Walter Ong egyik újabb cikkének végén
(„Ramist Classroom Procedure and the Nature of Reality „ – Cselekvés az osztályteremben
és a valóság természete Ramusnál)49 elmondja, hogy Ramus és követői számára az iskolai
tanmenet az, ami a világot összetartja. „Semmi sem 'használható' addig... amíg az iskola
vezetése nem illeszti be a tanmenetbe. A tanterem így értendő: az ajtó a valósághoz, éspedig
az egyetlen ajtó.” Mármost ez az eszme, amely új volt a XVI. században, ugyanaz, ami
Schramm számára túl nagy teher volt, tudat alatt, a XX. században. Másrészt Dewey Ramus
tökéletes ellentéte azon törekvésében, hogy elfordítsa az iskolát attól a fantasztikus ramusi
eszmétől, hogy a nyomtatást a haladás és a remények beteljesedése érdekében azonnal
használják fel, mert segítségével az ifjúság tapasztalataival együtt beilleszkedik a rendbe és
„használhatóvá” válik. Ramusnak teljesen igaza volt, amikor hangsúlyozta a nyomtatott
könyv tantermi fontosságát. Mert az új médium csak ott tudja igazán kifejteni homogenizáló
hatását, ott képes nagy nyomatékkal hatni az ifjú életekre. A nyomtatás technikája szerint
képzett diákok minden tapasztalatra és bármilyen probléma megoldására képesek lesznek
alkalmazni a lineáris rend ezen új, vizuális fajtáját. Egy nemzeti társadalomban, amely teljes
emberi munkaerejét kívánja hasznosítani a közös feladatok megoldására, a kereskedelem és
pénzügyek, a termelés és piac területein, nem sok képzeletre van ahhoz szükség, hogy
belássák az oktatás kötelezővé tételének fontosságát. Általános írástudás nélkül szinte
lehetetlen az emberi munkaerő kiaknázása. Napóleon nagy nehézségekkel küzdött, hogy a
félanalfabéta parasztokat ki tudja képezni katonának, és odáig elment, hogy 46 centis
madzagot köttetett a lábukra, hogy a pontos katonai lépés hosszúságára megtaníttassa őket.
De a munkaerő-tartalékok teljesebb nevelésével, az írás-olvasás általánossá tételével a XIX.
században még addig kellett várni, amíg a nyomtatási technológia gazdasági és ipari
alkalmazása kiterjedt az oktatás, a munka és a szórakoztatás minden fázisára.

Rabelais a jövő víziójaként kínálja a nyomtatás kultúra-ját, amely az alkalmazott tudomány

révén a fogyasztók paradicsomát hozza létre
Bárki, aki csak egy keveset is foglalkozik a Gutenberg-kérdéssel, hamarosan találkozik
Gargantuának Pantagruelhoz intézett levelével. Rabelais jóval Cervantes előtt, a nyomtatási
technika teljes komplexumának autentikus, mitikus előzetesét mutatta be. A Kadmosz-mítosz,
azaz a sárkány fogának elvetése, vagy az ábécé betűinek szétszórása Kadmosz király által,
melyekből fegyveresek keltek ki, igazi velős és szabatos szóbeli mítosz. A nyomtatás
jóvoltából Rabelais egy bőbeszédű szórakoztató, a tömeggyártás szülötte. De látomása a
49
Studies in English Literature, 1500-1900, vol. I, no. I, 1961 tele, 31-47. o.
nagyságról és a fogyasztók eljövendő Paradicsomáról igen találó lett. Négy tekintélyes mítosz
létezik arról, hogy Gutenberg miként alakítja át a társadalmat. A Gargantua mellett ott van a
Don Quijote, a Szamáreposz és a Finnegan ébredése. A tipográfia világával kapcsolatban
mindegyik egy-egy külön kötetet érdemelne, de a következő oldalakon mindegyikre fordítunk
valamennyi figyelmet.
Ha először a gépesítés fejlettebb szakaszaira vetünk egy pillantást, könnyebb
észrevennünk, hogy az Rabelais-t már korábban is izgatta. Siegfried Giedion tanulmányában a
privilegizált fogyasztási cikkek demokratizálásáról (Mechanization Takes Command)
átgondolja a futószalagjelentőségét annak későbbi fázisában (457. o.):

Nyolc évvel később, 1865-ben, Pullman hálókocsija, a Pioneer megkezdte az arisztokratikus luxus utazási
mód demokratizálását. Pullmannak megvoltak és működtek ugyanazon ösztönei, mint Henry Fordé fél
évszázaddal később, hogy addig ébresztgesse a közönség szunnyadó igényeit, míg azok követeléssé erősödnek.
Mindkettejük karrierje azonos probléma körül forgott: hogyan lehet a komfort azon eszközeit demokratizálni,
amelyek Európában a pénzügyileg privilegizált osztálynak voltak fenntartva?

Rabelais-t a tudás demokratizálása foglalkoztatja, a „bor” bősége a nyomdagép jóvoltából,

mert a szőlőprésből kölcsönözték a sajtó nevét. Az alkalmazott tudomány végül a sajtó révén
a komfortot is növelte, éppúgy, mint ahogy a tanulást segítette.
Ha lehetséges kétely azt illetően, hogy Kadmosz mítosza a hieroglifa-írás technológiájára
utalva használja a „sárkányfogakat”, úgy egyáltalán nem lehet kételkedni Rabelais
ragaszkodásában ahhoz, hogy pantagrue-lion legyen a mozgatható betűkön alapuló nyomtatás
szimbóluma, imázsa. Mert ez a növény neve, a kenderé, amiből a kötelet készítik. Ε növény
kártolásából, tépéséből, fonásából és szövéséből jön létre a legnagyobb társadalmi
vállalkozások egyenes zsinege és köteléke. És Rabelais-nak volt egy olyan víziója, melyben
az egész „világ Pantagruel szájában” van, amely szó szerint a gigantikusság eszméje, azé, ami
egymáshoz kapcsolódó homogén részek társulásából jöhet létre. És víziója megint csak
pontos volt, amit visszatekintve a XX. század tanúsíthat. Pantagruelhez Párizsba intézett
levelében így proklamálja Gargantua a tipográfia dicséretét:

Mostan helyre állíttatott a tanulásnak minden tárgya, a nyelvek bé vezettetének: a görög, amely nélkül
szégyen, ha valaki tudósnak nevezi magát; a héber, a kaldeus, a latin. Használtatnak a csinos és hibátlan
nyomtatott könyvek, amiket az én időmben isteni sugallatra találtak fel, míg ellenben az álgyut az ördög
sugallotta. Sz egész világ tele tudós emberekkel, igen tanult tanítómesterekkel, igen tágas könyvtárakkal, és
vélekedésem szerint sem Platón, sem Cicero, sem Papi-anus idején nem vala olly kényelmes a tanulás, mint
mostan látjuk... Úgy látom, a mai zsiványok, hóhérok, kalandorok, lovászok tudósabbak, mint az én időmbeli
doktorok és prédikátorok valának. ... Mit mondok? Az asszonyok és leányok is megkívánták a helyes tanításnak
dicsőségét és mennyei mannáját.50

Ámbátor a munka nagy részét Cromwell és Napóleon végezte, az „ellátmány” (vagy

ágyuk) és a puskapor kezdte kiegyenlíteni a kastélyok, osztályok és a feudális előjogok
különbségeit. így a nyomtatás, mondja Rabelais, elkezdte homogenizálni az egyéneket és
tehetségeket. Később ugyanabban a században Francis Bacon azt jósolta, hogy tudományos
módszere egy szintre hoz minden tehetséget és ennek következtében egy gyermeket is
képessé tesz tudományos felfedezésekre. És Bacon „módszere”, mint majd látni fogjuk, az új
nyomtatott oldal eszméjének kiterjesztése volt, az összes természeti jelenség
enciklopédiájává. Azaz, Bacon módszere szó szerint az egész természetet beteszi Pantagruel
szájába.
Albert Guérard következőképpen kommentálja e rabelais-i aspektust a Life and Death of
an Ideal (Egy eszme élete és halála) című munkájában (39. o.):

50
François Rabelais: Gargantua és Pantagruel. I. kötet, 110. ο. Benedek Marcell fordítása.
 Ez a diadalmas pantagruelizmus inspirálja e fejezeteket, telve furcsa tudással, praktikus ismeretekkel és
költői lelkesedéssel, amit a harmadik könyv végén az áldott növény, a pantagruelion dicséretének szentel. Ez szó
szerint egyszerűen kender, szimbolikusan az emberi iparkodás. Saját korának legvadabb teljesítményeit még
vadabb nagyzolással és jóslatokkal tetézi Rabelais. Elsőként mutatja be a pantagruelion segítségével azt az
embert, aki felkutatja a Föld legtávolabbi részeit: „Ceylon szigetje látja vala Lappországot, Jáva a Riphei
hegyeket.” Emberek „átkelének az Atlanti-tengeren, keresztülhaladának a két trópuson, béfordulának a forró-
övezetbe, végigszánták az egész Zodiacust, mozgolódának az equinoctiumi vidéken és szemlélek mindkét sarkot
a láthatárnak szélén.” Aztán „tengeri és földi istenek mind ijedten látják vala”. Mi tartotta vissza Pantagruelt és
gyermekeit, hogy még több fontos növényt felfedezzenek, olyanokat, amelyek hatása az egekig ér? Ki tudja, de
lehetséges, hogy „találnak oly módot, amely képes lesz átfúrni az ég magasan szálló felhőzetét, képes lesz
elzárni és kedve szerint kinyitni azokat és szabályozni a zsilipeket, hogy az eső ne okozhasson többé árvizeket...
aztán új irányt véve éteri útjaikon beléphetnek a villámok műhelyébe és boltjába... ahol elfoglalva az ég raktárait,
kibocsáthatnak egy vidám dörgést vagy két ágyúlövést annak örömére, hogy e nagyszerű új helyre érkeztek... És
az istenek se tudnak ellenállni vagy erőteljesen beavatkozni... minden régió otthonai, épületei, a ragyogó
égboltozat mind tudja majd, hogy otthon maradjon vagy útját merre is vegye, ha felfrissülni akar.”

A rabelais-i vízió: új lehetőségek az emberi egymásra utaltságban, a hatalom látványa volt

az alkalmazott tudomány révén. Az új világ legyőzésének ára gigantikus dimenziók között –
egyszerűen az volt, hogy be kell lépni Pantagruel szájába. Erich Auerbach Mimesis: The
Representation of Reality in Western Literature.” (Mimézis: a valóság ábrázolása az európai
irodalomban) című könyve 14. fejezetét szenteli e témának („The World in Pantagruel 's
Mouth” – A világ Pantagruel szájában). Auerbach ír (269. ο.) Rabelais fantáziájának egyes
forrásairól, abból a célból, hogy igazságot szolgáltasson Rabelais eredetiségének védelmében,
aki „folyamatos játékot tart fenn különböző helyszínek, különböző témák és különböző
stílusok szintjei között”. Mint Robert Burton Anatomy of Melancholy (A búskomorság
anatómiája) című munkájában írja: Rabelais éppúgy követi „az események, tapasztalatok és
tudás, mint az arányok és stílusok kusza keverésének alapelvét.”
Rabelais továbbá olyan, mint a római törvények középkori értelmezője, aki ismereteivel is
támogatja abszurd véleményét, zavaros tudással, ami „nézőpontok sokfélesége közötti gyors
fordulatokban” nyilvánul meg. Rabelais úgyszólván olyan skolasztikus, aki mozaikszerű
módszerével tudatosan egymás mellé helyezte a régmúlt zagyvalékát és a nyomtatás
technológiájának új egyéni nézőpontját. Akárcsak a költő John Skelton, aki ugyanabban az
időben élt Angliában, és akiről C. S. Lewis azt írta: „Skelton megszűnt embernek lenni és
tömegemberré változott.”51 Rabelais a szóbeliség skolasztikusainak és kommentátorainak
kollektív gyülekezete, azoké, akik hirtelen bekerültek egy most létrejött, egyéniségekre és
nacionalizmusra alapozott vizuális világba. Csak e két világ összeférhetetlensége, ahogyan
megpróbál keveredni és vegyülni Rabelais nyelvezetében, az, ami a sajátos aktualitás érzését
adja számunkra, akik szintén ambivalens módon élünk az elválasztott és megkülönböztetett
kultúrák határvidékén. Két kultúra vagy technológia, mint a csillagrendszerek, át tudnak
haladni egymáson ütközés nélkül; de anélkül nem, hogy alakjukat meg ne változtatnák. A
modern fizikában ehhez hasonlóan létezik egy felfogás az „érintkezési felületről”, vagyis két
struktúra találkozásáról és átalakulásáról. Ez a fajta „érintkezésifelület-jelleg” a reneszánsz és
XX. század megértésének tényleges kulcsa.

Rabelais ünnepelt kézzelfoghatósága a letűnő kéziratos kultúra markáns maradványa

Rabelais-nek mint két kultúra határán álló embernek az a legfontosabb jellemvonása, hogy
a tapintási érzék segítségével úgy nagyítja fel a dolgokat, hogy szinte izolálja önmagát. Ez a
túlzott kézzelfoghatóság teszi nyilvánvalóvá középkoriságát, amivel tudatosan mocskolja a
nyomtatott kultúra új tiszta, vizuális falát. John Cowper Powys Rabelais című könyvében így
ír erről (57. o.):

51
English Literature in the Sixteenth Century, 140. ο. (Angol irodalom a 16. században.)
 Szokatlanul karakterisztikus volt Rabelais-ban az ereje, az az erő, aminek Walt Whitman is birtokában volt,
amely az élvezet hatalmas magnetikus energiájának összesűrűsödésében rejlett – szinte mintha ezek a lélektelen
elemek reagálnának az ölelésre és a jóízű ételekre! – a fa és kő szilárd szubsztanciájának ereje, ami porózus
szövetűvé képes átalakítani azokat, mondhatni, a földi vágy tárgyaivá. Ezt a jellegzetes stílust humoros és
konstruktív ellenőrzés alatt tartották; de ha ilyen ellenőrzés alatt tartották, ez egyike a született építész fő
jellemzőjének, mint ahogyan saját bátyámnál, A. R. Powys-nál tapasztaltam ezt, ahogyan ő bánt a fával és
kövekkel.

Amit itt Powys mond a tapintásról és a fa és kő iránti vonzódásról, az sokmindenhez

kapcsolható, amiről már szó esett korábban, a skolasztika s a gótikus építészet hallható és
tapintható formáit illetően. Ez az egyáltalán nem irodalmias tapinthatóság és hallhatóság az,
amivel Rabelais illetlen, „sáros” effektusait eléri. Akárcsak James Joyce, a középkori
tapintható mozaik másik modern mestere, Rabelais is elvárta az olvasóktól, hogy egész
életüket művei tanulmányozásának szenteljék. „Szándékom szerint helyes volna, ha minden
olvasóm félretenné a munkáját, abbahagyná a foglalkozását, feladná hivatását és teljesen az
én művemre koncentrálna.” Joyce szerint a televízió az egész Finnegan ébredésében nem
más, mint a „Könnyűlovasság Támadása”, és az egész világ egyetlen könyvbe van sűrítve.
Ráadásul Rabelais még jól ráhúz az olvasóra:

És azért, hogy véget vessek ennek a Bevezetőnek, átadom magamat száz zsáknyi csinos ördögnek, testem és
lelkem, belem és bátorságom az esetben, ha csak egy szót is hazudnék ebben a történetben, hasonlóképpen Szent
Antal tüze égessen meg téged, Mahomed betegsége kínozzon, az oldaladba tűt szúrjanak. Farkas rágja a
gyomrodat. Véres folyás jöjjön rád, égessen vad tűz, légy oly gyenge és sovány, mint a tehén szőre, erőd, mint a
higany folyjon le a Földbe és mint Szodoma és Gomora essél a kénes tűzbe, és zuhanj feneketlen gödörbe, ha
nem hiszed el mindazt, amit elmondok neked ebben a Krónikában.

A nyomdászat mint az első gépesített kézműves mesterség nem az új tudomány, hanem az

alkalmazott tudás tökéletes példája
De a tapintható minőségtől való meglepő különválás a nyelv területén, úgy tetszik, e
minőség szélsőséges fejlődését jelenti Rabelais-nál és némely Erzsébet-kori írónál, mint
például Nashe esetében. Ezután a tapintható minőség folyamatosan elválik a nyelvtől, egészen
addig, mígnem Hopkins és a szimbolisták alkotni kezdenek a XIX. században. A lényeges
pont, mikor ez végbemegy, világosabban lesz látható, amikor a XVI. század megszállott
kvantifikációja felé fordulunk. Mert a szám és a méret a tapintható dolgok létezésmódja, és
mindez hamarosan eltávozik a vizuális humanista írástudók táborából. A nagy szétválás a
számok mint a tudomány nyelvezete, másfelől az írásbeliség mint a civilizáció nyelvezete
között a késő reneszánszban jött létre. De e váltás korábbi fázisa – mint látni fogjuk – Ramus
módszere volt, a nyomtatott irodalom által létrejövő „használaté”, az alkalmazott tudományé.
Mert nem lehetséges kielégítően megmagyarázni, hogy az írás ókori kézműiparának
gépesítése maga is „alkalmazott” tudás volt. Az alkalmazás abban állt, hogy vizuálisan
ragadták meg és darabolták fel az írás műveletét. Ez az oka annak, hogy amikor a gépesítés
problémájának megoldását kidolgozták, a módszer kiterjeszthetővé vált sok más tevékenység
gépesítésére is. Továbbá, amikor az emberek hozzászoktak a nyomtatott oldal ismétlődő és
lineáris mintájához, ez arra indította őket, hogy ugyanezt a megközelítést alkalmazzák
másféle problémák esetében is. Febvre és Martin írja le L'Apparation du livre (28. ο.) című
munkájában, hogy például a nagy késes henger, amelyet a papírgyártás terén már korán, a XI.
században alkalmaztak, azon módszer felfedezése volt, amely „a kör alakú mozgást más
irányú mozgássá” alakította át. A változás lényege a malomtól a préselésig, a más irányú
mozgást jelentő erőátvitelig terjedt, ami olyan volt, mint a cicerói próza ezzel egyidőben
történő átalakulása Seneca „szünetekkel szabdalt” szövegévé. A papírmalomtól a préselésig
terjedő változás maga után vonja a folyamatosság részletekbe való feldarabolását. És a
szerzők hozzáteszik: „Ez a találmány számos ipari meglepetés kiindulópontja lett”. És a
nyomtatás, amely a következő felforgató találmányok anyja volt, maga is a már elért technikai
megoldások valóságos nyalábja, galaxisa volt. Usher megállapítása a History of Mechanical
Inventions (219. ο.) című könyvében mesteri:

A nyomtatott és illusztrált könyvben testet öltő minden eredmény kiváló példája a különböző egyéni
találmányok sorának, amely ahhoz szükséges, hogy új eredmény jöjjön létre. A maga teljességében ez az
eredmény magába foglalja: a papír és az olajbázisra alapozott festék feltalálását, a fametszés fejlődését és... a
fadúcok alkalmazását, a sajtó fejlődését, valamint a könyvnyomtatáshoz szükséges speciális nyomtató prés
kifejlesztését.
A papír története bizonyos tekintetben külön tárgykör, de magától értetődő, hogy más alapanyag használata
mellett nem kerülhetett volna sor a nyomtatás általános alkalmazására. A pergament nehéz kezelni, drága és
szűkös, korlátozott az utánpótlása. A könyvek luxuscikkek maradtak volna, ha a pergamen lett volna egyetlen
lehetséges alapanyaguk. A papirusz kemény, törékeny és így nem alkalmas a nyomtatásra. A Kínából Európába
került, vászonból készült papírnak a bevezetése igen fontos előfeltétele volt a könyvnyomtatásnak. Ε termék
távol-keleti eredete és az, hogy miként került a karavánutakon Európába, ma már bizonyosra vehető, és az
átvétel időpontja is pontosan meghatározható.

Hogy a mozgatható betűkkel történő nyomtatás olyan esemény volt, amely közeli
kapcsolatban állt a fonetikus ábécé korábbi technikájával, ez ténykérdés; ez a fő oka annak,
hogy tanulmányozzuk a Gutenberg előtti évszázadokat. A fonetikus írás volt a
legszükségesebb előzmény. Mert a kínaiak szimbolikus szóképeket használó írásjelei
megakadályozták kultúrájukban a nyomtatás kifejlődését. Napjainkban, amikor határozott
szándékuk, hogy alfabetizálják írásmódjukat, rájöttek, hogy verbális struktúráikat is több
szótagúvá kell változtatniuk, mielőtt a fonetikus ábécé használhatóvá válna. Ha ezen a
helyzeten elmélkedünk, segít megérteni, miért vezetett előbb az alfabetikus írás, majd a
nyomtatás a személyes kapcsolatok, valamint a belső és külső funkciók analitikus
szétválasztásához a nyugati világban. így Joyce a Finnegan ébredésében folyvást visszatér a
témára, az ábécé hatására az „ábécé-eszű emberre”, mindig „sugdossa megállját (itt megint
lelkesedik és kezdődik megint, hogy zaj legyen érthető és bensőséges zaj legyen megint)”
(121. o.) és mindenkit sürget, hogy „harmonizálja saját ábécés válaszát”(140. o.).
Az új olaj bázisú festék a nyomtatáshoz „inkább a festőktől származott, mintsem a szépírás
művészeitől”, és „a kis rongyok és szőlőprések tartalmazták a legtöbb olyan tulajdonságot,
amire a nyomdai sajtónak szüksége volt... az elsődleges probléma az újítás során a vésnöki
munka és a betűöntés volt...”52 Az aranyművesek és sokan mások kellettek ahhoz, hogy a
találmányok egész családja jöjjön létre, melyek a „nyomtatásban” összegeződtek. A történet
olyannyira összetett, hogy fölmerült a kérdés: „Mit is talált fel Gutenberg?” Usher azt mondja
(247. o.): „Szerencsétlen módon nem adható határozott válasz, mert valójában nincsen
egykorú bizonyíték

...huszonöt évvel ezelőtt, ahogyan könyvében Lafítte rámutatott, nem létezett a gépek tudománya. Csak
egyszerű részei voltak itt-ott fellelhetők mérnökök munkái között, filozófusok vagy szociológusok írásaiban,
regényekben vagy esszékben – de mindaddig semmi rendszerezés nem öltött testet.
'Az ember szervezett konstrukciói'... ezek a mi gépeink. A primitív kőkéstől a modern esztergapadig, a
durván épített kunyhótól napjaink tökéletes épületeiig, az igen egyszerű abakusztól a hatalmas számítógépekig –
micsoda sokszínűség, melyből közös karakter és a hasznos osztályozás kísérlete vonható le! Egy gép értelmét
nehéz meghatározni, olyan, mint egy élő szervezet; egy nagy mérnök egyszer úgy beszélt róluk, mint
„mesterséges állatkertről”. De nem definícióra vagy osztályba sorolásra van a legsürgetőbben szükség.
Lafítte így fejezi ki: 'Minthogy mi készítői vagyunk a gépeknek, gyakran félrevezetjük magunkat azt hívén,
hogy mindent, ami csak tudható, tudunk róluk. Noha a legkülönbözőbb gépek tanulmányozása és építése sokat
köszönhet a mechanika, fizika és kémia fejlődésének, a gépészettan – a gépekkel mint olyannal, az ember
szervezett konstrukcióival foglalkozó tudomány – nem pusztán egy ága ezeknek a tudományoknak. Helye másutt
van a tudományos diszciplínák rendjében.'

52
Usher: History of Mechanical Investions, 240. ο.
 Egyre különösebbnek tűnik számunkra, hogy az emberek miért tudnak oly keveset
mindarról, amiért oly sokat tettek. Ezt vehette észre Alexander Pope, mikor ironikusan írja:

Egy tárgy egy géniusznak nem kevés,

Tág a tudás, de szűk az ember-ész.

Mert tudta jól, hogy ez volt a Bábel-torony mintája. Akárhogyan is, a Gutenberg-
technológiával elérkeztünk a gépek felemelkedésének korszakába. A cselekvések, funkciók és
szerepek felosztásának alapelve rendszeresen alkalmazható lett, bárhol volt is szükség rá.
Alapvetően ez a vizuális mennyiségi meghatározás vezérelve, melyet, mint Clagett rámutatott,
már a középkorban felismertek. Az elv, hogy a mozgás és energia nem látható anyagát
vizuális terminusokra fordítsák le, az alkalmazott tudomány fő alapelve, bármikor és bárhol.
A Gutenberg-technológia kiterjesztette ezt az alapelvet az írásra, a nyelvre, valamint
mindenfajta tanulás kodifikálására és átadására.

Gutenberggel Európa belép a haladás technológiai fázisába, mikor maga a változás válik a
társadalmi élet normájává, őstípusává
Egy olyan korban, amely a fordítás módszerét mint az alkalmazott tudás eszközét fedezte
fel, elvárható, hogy azt – tudatosan gyakorolt újdonságként – mindenütt fel lehessen fedezni.
Sir Philip Sidney Defence of Poetry (A költészet védelmében) című munkájában úgy érzi,
hogy egy igen szükségszerű elvre bukkant. Mivel a filozófus tanít, a történész pedig példákat
sorol a filozófiai elvekhez, csak a költő alkalmazza a teljes kérdést az emberi akarat
korrekciójára és az emberi szellem felemelkedésére.

Nos, a páratlan költő mindkettőt véghezviszi: mert bármiről mondta is a filozófus, hogy meg kellene tenni,
vagy nyújtott pontos képet valakiről, akiről feltételezi, hogy megtette; így mintha egy rímpárba foglalná az
általános elvet és az egyedi példát. Egy tökéletes kép, mondom, mert Ο engedett az emberi elme erejének, amit
idáig a filozófus birtokolt; de ez egy szavakból álló leírás, amely nem üt vagy szúr, és nem is birtokolja a lélek
látványát, mint azt mások tették.53

Az új divat felé forduló váratlan megfogalmazás olvasható Descartes-nak A filozófia

alapelveihez írt előszavában. „Először is szaladjon át az egészen mint egy regényen, anélkül,
hogy megerőltetné a figyelmét... Ha szükségét érzi, jelölje meg a nehezebb részeket, és
folytassa az olvasást megszakítás nélkül a végéig.”
Descartes olvasóihoz intézett instrukciója egyike a nyomtatás következtében a nyelv
területén végbement változások határozott felismerésének. Nevezetesen, nincs többé szükség
arra, ami szokás volt a szóban előadott filozófiai eszmefuttatások esetében, hogy minden
egyes fogalmat igazoljanak és ellenőrizzenek. Itt most elegendő a szövegkörnyezet. A helyzet
teljesen más, mint amikor két tanár találkozik napjainkban. Ha az egyik azt kérdezi: „Miként
használod azt a fogalmat, hogy 'törzsi', ebben a vonatkozásban?”, akkor a másik azt
mondhatja: „Olvasd el a cikkemet erről az X. Y. folyóirat e havi számában”... Paradox módon
a szigorú figyelem egy szó alkalmazásának pontos árnyalataira inkább a szóbeli, nem pedig az
írott anyagra jellemző. Mert az általános, vizuális szövegkörnyezet mindig a nyomtatott
szavak kísérője. De ha a nyomtatás elbátortalanítja is a szavakkal való játékot, erőteljesen
dolgozik az egységes helyesírásért és az egységes értelmezésért, mivel mindkettő közvetlen
gyakorlati érdeke a nyomdásznak és olvasóinak.
Ugyanígy az írásos filozófia, és különösen a nyomtatott, természetesen nagyobb „hitelt” ad
a tudás elsődleges tárgyának, éppúgy, ahogy egy nyomtatott kultúrában elfogadják a tudós
hitelességét, még akkor is, ha annak semmi mondanivalója sincs. De a hitelesség iránti
53
In W. J. Bates (ed.): Criticism: the Major Texts (Kritika: a fő szövegek), 89. ο.
szenvedély paradox volta a nyomtatott kultúrában éppen az, hogy szükségszerűen a
kételkedés módszerével kell dolgoznia. Tömegével találkozhatunk ilyen paradoxonokkal az új
technológiában, amely minden könyvolvasót az univerzum középpontjává tesz, miközben
ugyanígy lehetővé tette, hogy Kopernikusz az embert a mennyország perifériájára taszítsa,
kizárva őt a fizikai világ középpontjából.
Ugyanilyen ellentmondásos a nyomtatás hatalma, amikor az olvasót a korlátlan szabadság
és spontaneitás szubjektív univerzumába helyezi:

Elmém egész birodalom,

Oly tiszta, szent élvekkel áld,
Melyek túllépnek mindazon,
Mit Isten vagy Természet ád.

Hasonló módon a nyomtatás ráveszi az olvasót, hogy külső életét és cselekedeteit vizuális
szabályok szerint és szigorral rendezze, amíg az erkölcs megjelenése és a stabilitás átveszi
minden belső hajtóerő helyét, és

Női a fiú, s a börtön árnya már

Köréje zárul.

Hamlet ünnepelt „Lenni vagy nem lenni” monológja nem más, mint a skolasztikus Abélard
sic et nunc-ja, lefordítva az új kultúra vizuális nyelvére, ahol fordított jelentőségre tett szert. A
skolasztika orális körülményei között a sic et non modellje volt annak, hogyan fedezték fel a
kíváncsi elme dialektikus mozgásának görbületeit. Ez Daniénál és a dolce stil nuovo
irányzatnál a költői folyamat szóbeli érzékelésének felel meg. De Montaigne és Descartes
esetében nem a folyamat, hanem a kész mű az, amit kerestek. És a módszer, amely az elmét
egy pillanatfelvételhez hasonlóan állítja meg, és amit Montaigne úgy hív: la peinture de la
pensée (festmény a gondolatról): ez maga a kételkedés módszere. Hamlet két képet mutat, az
élet két szemléletét. Monológja nélkülözhetetlen pontja a régi szóbeli és az új látható kultúra
közötti szemléleti átalakulásnak. Úgy fejezi be, hogy pontosan felismeri a régi és új közötti
különbséget, a lelkiismeretet állítva az „elhatározás” ellen:

S az elszántság természetes színét

A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti „tett” nevét.
(III. felvonás, I. jelenet, Arany János fordítása)

Ez ugyanaz a szétválasztás, amit már Morus Tamásnál láttunk: „Az Ön skolasztikus

filozófiája nem kellemetlen barátok között családias beszélgetésben, de a Királyi Tanácsban,
ahol nagy ügyek kerülnek megvitatásra és mérlegelésre nagy autoritással, ott ezeknek nincs
helyük.”
Hamlet századának közönséges konfliktusát ismétli meg a problémák régi szóbeli
„területi”, valamint az alkalmazott vagy „elszánt” tudomány új vizuális megközelítése között.
Ez az „elszántság” a machiavellisták zsargonja vagy bevett szóhasználata. Tehát a mi
értelmezésünk szerint a konfliktus nem a „lelkiismeret” és az „elszántság” között van, hanem
egy általános tudatosság és egy csupán privát szempont között. így napjainkban a konfliktus
más utat követ. A magasan képzett, olvasott és individualista liberális elme gyötrődik a
nyomástól, hogy a közösség irányítsa. Az írástudó liberális meg van arról győződve, hogy
minden igazi érték privát, személyes, egyéni. Ez az írásbeliség üzenete. Az új elektromos
technológia mégis a teljes emberi egymásrautaltság felé taszítja. Másrészről Hamlet látta a
testületi felelősség és tudatosság („lelkiismeret”) előnyeit, ahol minden embernek szerepe
van, nem privát kémlelőnyílása vagy saját „szempontja”. Vajon nem magától értetődik, hogy
mindig elegendő erkölcsi probléma akad anélkül, hogy technológiai alapon is erkölcsi
állásfoglalást tennénk?

Kis idővel ezelőtt feltettem magamnak ezt a kérdést, és a következőkre jöttem rá: a nyomtatott szó a szellemi
mozgás egy megállított pillanata. A nyomtatott szöveg olvasása olyan, mint a mozi vetítője és közönsége
együttesen egy szellemi filmnél. Az olvasót erős érzés fogja el arról, hogy részt vesz az elme teljes működésében
a gondolkodás folyamata közben. De alapvetően nem a nyomtatott szavak „pillanatfelvételei” azok, amelyek
létrehozzák az agy egy szokását, érintve minden mozgással, változással összefüggő problémát, melyet állandó
részekben fejez ki? Vajon a nyomtatás nem ösztönzött száz különböző matematikai s analitikai folyamatot, hogy
megmagyarázza és kontrollálja az állandó dolgokhoz viszonyított változásokat? Nem törekedtünk-e statikus
tulajdonságokkal felruházni a nyomtatást, csak a mennyiségi hatásokról szólva? Nem beszéltünk-e többet a
nyomtatás hatalmas befolyásáról abban, ahogyan a tudást növelte és az írásbeliséget kiterjesztette, mint a dalok,
táncok, festmények, költészet, építészet, várostervezés, érzékelés inkább látható formáiról? 54

A nyomtatás az alfabetikus kultúra szélsőséges fázisa, amely azonnal megszünteti a

törzsiséget s a kollektivizmust. Az ábécé vizuális tulajdonságait a legmagasabb intenzitású
meghatározottságig emeli. Tehát a nyomtatás sokkal inkább hordozza a fonetikus ábécé
individualizáló erejét, mint amennyire a kéziratos kultúra erre valaha is képes volt. A
nyomtatás az individualizmus technológiája. Ha az ember úgy dönt, hogy a vizuális
technológiát elektromos technológiára változtatja, az individualizmus is módosulni fog.
Emiatt erkölcsi alapon panaszkodni olyan volna, mint a motoros fűrészt szidni, mert az néha
levágott egy-két ujjat. „De” – mondja valaki – „mi nem tudtuk, hogy ez fog történni.”
Csakhogy az ostobaság nem erkölcsi kérdés. Probléma, de nem erkölcsi probléma; és nagyon
jó lenne, ha eloszlathatnánk azt az erkölcsi ködöt, ami technológiánkat körülveszi. Ez jót
tenne az erkölcsnek is.
Ami a kételkedés technikáját illeti, Montaigne és Descartes esetében ez technológiai
értelemben elválaszthatatlan – amint azt látni fogjuk – az ismételhetőség kritériumától a
tudományban. A nyomtatás olvasója ki van téve a fekete és fehér villanásnak, ami rendszeres
és egyforma. A nyomtatás a szellemi pozíció megállított pillanatait mutatja. Ez az alternatív
felvillanás egyben a szubjektív kételkedés kivetítésének és a belső keresésnek a lehetősége is.

Az alkalmazott tudománynak a reneszánszban a hallottakat láthatóvá, a plasztikust

szemmel érzékelhetővé való átalakítójának szerepét kellett felvennie
Walter Ong reneszánsszal kapcsolatos felfedezéseit részletezte a Ramus: Method, and the
Decay of Dialogue-ban (Ramus: a dialógus módszere és hanyatlása) című művében (melyből
alább idézünk) és számos cikkében, melyek határozott útmutatást adnak mindenkinek, aki a
Gutenberg-technológia hatását kívánja tanulmányozni. Ong vizsgálódása a vizualizáció
szerepéről a késő középkori logikában és filozófiában bennünket közvetlenül érdekel, mert a
vizualizáció és a kvantifikáció szinte ikertestvérek.

Korábban már láttuk, hogy a humanisták számára a középkori fény, a megvilágítás és az építészeti eljárások
az emlékezés művészetét szolgálták. A középkori dialektikusok szóbeli kurzusaikat sokáig folytatták a XVI.
században is:
A nyomtatás feltalálása a szavak nagyméretű manipulációját hozta, és új ösztönzést adott a logika és
dialektika széles körű, jelentős alkalmazásának, amely már régóta jelen volt a középkor mesterségbeli-művészeti
oktatásában... Az a törekvés, hogy a logika mennyiségi vagy majdnem mennyiségi manipulálás révén törölje
magát a memória eszközeinek sorából, Ramus követőinek figyelemre méltó jellemvonása, (XV. o.)

54
H. M. McLuhan: „Printing and Social Change,” Printin}; Progress: A Mid-Century Report. (Nyomtatás és társadalmi változás. Haladás a
nyomtatásban: századközépi beszámoló.), The International Association of Printing House Craftsmen, Inc., 1959.
 A kéziratos kultúra nem volt képes rá, hogy a vizuális tudást jelentős mértékben
megtöbbszörözze, és kevéssé volt arra késztetve, hogy az elme nem látható tevékenységét
diagrammokká sűrítse. Ám mégis volt egy állandó nyomás a késő középkori skolasztikában
abban az irányban, hogy a nyelvet egyfajta semleges matematikai dologgá tegyék. A
„nominalisták” voltak azok, akik erre specializálódtak, Ibériai Péter logikai értekezései
szerint. Summulae című írásának nyitó szavai úgy hangzanak, mint Ong megjegyzi (60. o.),
mintha ismerősek lennének Cicerótól Emersonig: „A dialektika a művészetek művészete és a
tudományok tudománya, birtokolja az utat minden alapvető kurzus anyagához. A dialektika
képes minden mesterség alapelveit áttekinteni, ezért a dialektika az első tudomány, amit el
kell sajátítani.” A humanisták, főleg azután, hogy a nyomtatás kiterjesztette az irodalom
határait, keserűen panaszkodtak, hogy a fiúknak át kell fésülniük Ibériai Péter
különbségtételeit és felosztásait.
A lényeges pont mindebben az a szándék, hogy a szavak és a logika segítségével térben és
geometriailag helyezzenek el mindent, s bár ez mnemotechnikai eljárásként hasznos lehet, cul
de sac-nak (feneketlen hordónak) bizonyul a filozófiában. Szükség volt egy olyan
matematikai jelrendszerre, amit ma alkalmazunk. Ez azonban közvetlen hozzájárulás volt
ahhoz a mennyiségi felfogáshoz, amely kifejezésre jutott az írástechnika révén, és amely már
Gutenberg előtt létrejött: „a mennyiség meghatározása terén a középkori logika által elért
haladás a fő különbség közte és az arisztotelészi logika között” (72. o.) És a mennyiségi
meghatározás a nem látható relációk és realitások lefordítását jelenti vizuális fogalmakra, egy
olyan folyamatot, amely jelen van a fonetikus ábécében, mint már korábban megmutattuk. De
Ramusszal a XVI. században nem elég fákat ültetni és sémákat alkotni a tudásról:

Mert a ramusi vállalkozás mélyén az a törekvés volt, hogy inkább szavakat kössön le, mintsem más
reprezentációkat, egyszerű geometriai minta szerint. Szavakat, amelyekről azt hitték, nehezen kezelhetők,
amennyiben a hangok, szavak és alkotások világából származnak; a ramusi szándék az volt, hogy semlegesítse
ezt a kapcsolatot azáltal, hogy a nem helyhez kötött dolgokat úgy dolgozza fel, hogy azokat a lehető legerősebb
módon a térhez rögzítse. A hang térbeli feldolgozását az ábécé nem biztosítja. Nyomtatott vagy írott szavakat
kell egymáshoz kapcsolva a térben úgy elhelyezni, hogy az alkalmazott séma kulcsot adjon az értelmükhöz. (89-
90. o.)

Szembekerülve Ramus és az „alkalmazott tudomány” számos kapcsolatával, Walter Ong

közzétett egy cikket Ramist Method and the Commercial Mind címmef55, ami a reneszánsz
kvantifikáló megszállottságának igen figyelemreméltó megközelítése:

Peter Ramust és követőit illetően az állandó rejtélyek egyike az, hogy munkáik rendkívüli módon elterjedtek a XVI. és
XVII. században. Ezen elterjedés általános útja nagyon jól ismert azóta, hogy Waddington 1855-ben megírta Ramus című
munkáját. Az út főleg protestáns polgárok csoportjain, kereskedőkön és iparosokon át vezetett, akik többé-kevésbé közel
kerültek a kálvinizmushoz. Ezek a csoportok nemcsak Ramus hazájában, Franciaországban voltak találhatók, hanem főként
Németországban, Svájcban, Hollandiában, Belgiumban, Angliában, Skóciában, Skandináviában és Észak-Amerika keleti
partjain. Perry Miller The New England Mind; the Seventeenth Century (A New England-i szellemiség a 16. században) című
műve a legrészletesebb tanulmány a ramusi irányzatról, minden ilyen csoport esetében. Ezek a csoportok nyíltan nyomultak
előre, befolyásos társadalmi pozíciókat foglaltak el, intellektuálisan képezték magukat, és a ramusi elvek segítették
feltörekvésüket. Ramus művei nem a magas műveltségű értelmiségi körökben voltak népszerűek, hanem inkább az elemi
vagy középfokú iskolákban és ott, ahol a középfokú oktatás és az egyetemi képzés találkozott...

Amit itt szükséges megértenünk, az az, hogy bármilyen fajta alkalmazott tudomány kulcsa
a bonyolult relációk lefordítása pontos, egyszerű, vizuális terminusokra. Az ábécé maga, ha az
összetett beszéd szavaira alkalmazzák, olyan vizuális jelekre fordítja le a beszédet, melyeket
uniformizálva lehet terjeszteni és továbbítani. A nyomtatás felgyorsította ezt a folyamatot,
ami egy virtuális oktatási és gazdasági ugrás kezdete lett. Ramus a teljes skolasztikus
mozgalommal a háta mögött képes volt azt lefordítani „az új kereskedő osztályok” vizuális
55
Studies in the Renaissance, VIII. kötet, 1961. 155-172. ο. (Reneszánsz tanulmányok)
„humanizmusára”. A Ramus terjesztette térbeli modell egyszerűsége és nyersesége nem
zavarta a művelt elmét, sőt senki mást, aki érzékeny a nyelvre. Mi több, épp a nyers mivolta
tette vonzóvá az önművelők és kereskedőrétegek számára. Hogy az új olvasóközönség mily
nagy része került ki e rétegből, azt L. B. Wright mutatta meg tekintélyes tanulmányában:
Middle-Class Culture in Elizabethan England (A középosztály kultúrája az Erzsébet-kori
Angliában).

A tipográfia a nyelvet a megismerés és kutatás eszközéből hordozható árucikké alakította át

Az, hogy a hasznosságot és célszerűséget kiemeljék, nem csak Ramus követelése volt,
hanem az egész humanista táboré. A szofistáktól Ciceróig a nyelvi és szónoklati gyakorlatot
úgy tekintették, mint a hatalomhoz és a vezetés csúcsához szükséges utat. A nyomtatással
visszatért az enciklopédikus tudás cicerói programja a művészetekben és a tudományban. A
skolasztika lényegileg dialogikus karaktere utat engedett egy sokkal inkább terjeszkedő
programnak a nyelvek és az irodalom terén, az udvari emberek, kormányzók és hercegek
képzése érdekében. Amit így kell tekintenünk, az egyrészt az írók, nyelvek és a történelem
lehetetlenül előkelősködő ismerete – ezt tartották szükségesnek az államférfi-jelöltek számára
a reneszánszban –, másrészt a Biblia ismerete. Shakespeare V. Henrik-jében bemutatja e kettő
kombinációját (I. felvonás, 1. szín):

Hallgasd, amint hitről elmélkedik,

Szín-ámulatban, belül, azt kívánnád,
Hogy bár lett volna főpap e király.
Hallgasd, amint a köz dolgát vitatja,
Azt mondanád, folyton csak ezt tanulta,
Füleld, ha háborút taglal, s mit hallasz,
Félelmes ütközet – zenébe téve.
Tereld egy politikai esetre,
Kioldja ő gordiusi bogát.
Könnyen, mint térdszalagot.
Ha ő szól, Hallgat levegő, az ős garázda,
S az emberfülben néma ámulat les,
Meglopni édesméz mondásait.
Az elméletnek itt, úgy van, az élet
Gyakorlati fele volt mestere.
Csoda, a feleség hol tallózta fel,
Hisz hajlama hiú utakra húzott;
Társasága tudatlan, nyers, üres;
Időtöltése ricsaj, tor, mulatság;
Szorgalmat benne sose vettek észre,
Sem elhúzódást, elkülönülést,
Nyílt csődülettől, nép nyüzsgésitől.
(Németh László fordítása)

De a praktikus minőség ramusi szándéka közvetlenül inkább a számokhoz kapcsolódik,

mintsem a betűkhöz: „Miközben Adam Smith támadta a létrejött rendszert, kész volt
megvédeni az előnyeit is. Úgy látta, hogy az része az árrendszer kiterjesztésének, amely
eltörölte a feudális rendszert, és az Újvilág felfedezéséhez vezetett...” M Innis itt „az árrendszer
átható erejéről” ír, ami alatt azt érti, hogy képes a funkciók egy sorát új módszerré és
nyelvezetté átalakítani. A feudális rendszer a szóbeli kultúrára volt alapozva, és oly zárt volt,
hogy központot képezett szélek nélkül, ahogy azt Pirenne korábban megmutatta. Ezt a
struktúrát a vizuális, kvantitatív eszközök a nacionalista merkantilizmus egy fajtájává, nagy
központ-periféria rendszerekké alakították át, mely folyamatot igencsak elősegítette a
nyomtatás. Érdekes megnézni, miként szemlélte Adam Smith ezt a folyamatot, s a drasztikus
változást, amelyet az angol polgárháború hozott. Ez rövidesen Franciaországban is
bekövetkezett:

A forradalom tehát, amely a legnagyobb jelentőségű esemény a közösség boldogságára nézve, így két olyan
különböző embercsoport miatt tört ki, akiknek legkevésbé sem volt szándékában a közösség szolgálata. A
nagybirtokosok egyetlen szándéka az volt, hogy kielégítsék igen gyerekes hiúságukat. A kereskedők és
kézművesek kevésbé nevetséges módon csakis saját jól felfogott érdeküket nézték, és azt az alapelvet tartották
szem előtt, hogy bármily kis összegről legyen is szó, azt megszerezzék maguknak. Egyik sem volt tudatában,
nem látták előre, hogy a nagy forradalom egyikük bolondságára és másikuk iparára fokozatosan mit is fog
jelenteni. így tehát Európa legnagyobb részén a városok ipara és kereskedelme okot és lehetőséget biztosított a
vidék fejlesztésére és megművelésére, ahelyett, hogy annak okozata lett volna.56

Az egységesítő nyomtatás által hosszan előkészített francia forradalom, miként ezt de

Tocqueville kimutatja, a ramusi gondolkodás mintáját követte, amely – mint Ong
hangsúlyozza, – „miközben ritkán hirdette, hogy a vita célját szolgálja, gyakran bizonyította,
hogy érdekelt az egyszerűsítésben”:
Hooykaas kevesebbet mond Ramus 'indukcióra' vonatkozó szövegéről, mint usus iránti lelkesedéséről, iskolai
gyakorlatozásról, edzésről – kapcsolatot létesítve Ramus nevelési céljai és a burzsoá kultúra cselekvésmódjai
között. A régi módszerekkel való szakítás mind a polgárok között általában, mind Ramus hívei között különösen
abban állt, hogy a tanulók aktivitása létrejöjjön bármilyen tárgyban; ma ezt úgy tekintenénk, mint a kísérletezést
vagy az 'indukciót'. Ezeket a pontokat Hooykaas igen világossá teszi, és a mai gondolkodás vezérfonalait követi,
bizonyos értelmiségi befogadó és alkotó képességet észlelve a mesteremberek és az akadémikusok elméjében a
XVI. és XVII. század során.57

Ong itt egy alapvető tényre mutat rá a nyomtatott kultúrával kapcsolatban. A nyomtatott
könyvek mint a világ első egységes, ismételhető tömegtermelési cikkei az uniformizált
termékek kultúrájának végtelen modelljét szolgáltatják a XVI. és a további századok számára.
Shakespeare gyakran űz játékot ebből a tényből, mint például a János királyban (II. 1.)

Ε símaképű úr, az önhaszon,

Csiklandó önhaszon, mind a világ
Lejtője – mely különben súly egyént
Tartván, mehetne szépen, ingyenest;
Míg e haszonvágy, e jégsima lejtő,
Mozgást irányzó hitvány nyereség,
Irány-, cél-, szándék-, pálya-, súlyegyen-
Veszítve, nyakrafőre kergeti;
Ez a lejtő, ez a haszonlesés,
Ez a hajhász, kerítő, bűvös ige
Foga be szemhéját a fransz királynak,
F elejt et é a megajánlt segélyt,
Az eltökélt, becsületes hadat
Egy aljas, egy gazul kötött frigyért. –
De mért zajongok én így a haszonra ?
Hanemha, mert nem járt kedvembe még.
Nem mintha öklöm eldugnám előle,
56
Harold Innis: Essays in Canudiun Economic History, 253. ο. (Esszék a kanadai gazdaságtörténetről) 57 Idézet ugyanott, 254. o.

57
Ramist Method and the Commercial Mind, 159. o.
 Ha angyalkái ütnék tenyerem;
De mert a szűz, még nem kenett marok
Szidhatja, mint koldus, a gazdagot,
No szidom is hát, míg koldus vagyok,
Nincs bűn előttem más, csak aki gazdag;
Ha dús leszek, ez a szó lesz erényem;
Nincs bűn, csak élni koldusán, szegényen.
Ha már királlyal érdek szót szeget:
Jer, jer, haszon, imádlak tégedet!
(Arany János fordítása)

A könyvnyomtatás nem csupán technológia, hanem önmagában egy természetes anyagi

forrás vagy termék, mint a gyapot, a fürészáru vagy a rádió; és mint bármely termék,
nemcsak az egyéni tudatviszonyokat alakítja, hanem a közösségi egymásrautaltságot
is
A könyvnyomtatás a közös beszélgetés dialógusát, úgy, ahogy volt, csomagolt
információvá, egy hordozható áruvá alakította át. Aki Shakespeare-t mint „árucikket”
tanulmányozza, az a nyelvet és az emberi érzékelést forgatja ki, illetve ferdíti el. Hogy is
tehetne másként? Hiszen ez hozta létre az árrendszert. Mert míg az árúk egyformák és
reprodukálhatók, egy termék ára alkudozás és szabályozás tárgya. A könyv egységessége és
reprodukálhatósága nem csupán a modern piacot hozta létre, hanem az írásbeliségtől és ipartól
elválaszthatatlan árrendszert is. Lewis Mumford írja Sticks and Stones (Botok és kövek, 41-
42. o.) című művében:

Victor Hugo azt mondta a Notre Dame-ban, hogy a nyomtatás elsorvasztotta az építészetet, mely az ideig az
emberiség kőből való krónikája volt. A nyomtatás igazi vétsége mindazonáltal nem abban állt, hogy az
építészetet megfosztotta az irodalmi értékektől, hanem annak előidézésében, hogy az építészet saját értékeit
ezután az irodalomból származtatta. Az írástudó és analfabéta éles, modern megkülönböztetése a reneszánsszal
így az építészetre is kiterjedt; a kőműves mester, aki ismerte a követ, munkásait, szerszámait és mestersége
tradícióit, utat nyitott az építésznek, aki ismerte Palladióját, Vignoláját és Vitruviusát. Az építőművészet
ahelyett, hogy egy boldog lelek keze nyomát hagyja valamely épület felületén, pusztán a grammatikai pontosság
és a kiejtés kérdésévé vált; és a tizenhetedik század építészei, akik fellázadtak ennek uralma ellen és megalkották
a barokkot, csak a hercegek díszkertjeiben és színházaiban voltak otthon...

Mumford, aki ifjú korában Patrick Geddes skót biológus tanítványa volt, mindenkorra
kulturált példát nyújtott számunkra arra nézve, hogy mily szükségtelenek és hálátlanok a
specialista útjai, aki a dolgokat nem összefüggésükben látja: „A könyvek miatt történt, hogy a
tizennyolcadik század építészetét Szentpétervártól Philadelphiáig – úgy tűnik – egyetlen elme
alkotta.” (43 o.)
A nyomtatott könyv önmagában árucikk volt, új, természetes anyagi forrás, mely azt is
megmutatta, hogyan kell kizsákmányolni az anyagi források minden egyéb fajtáját, beleértve
önmagunkat is. A médiumok mint termékek vagy természetes anyagi források a témája
Harold Inni s késői munkájának. Korábbi műveiben a termékekkel a szokásos értelemben
foglalkozik. Érett korában jutott arra a felismerésre, hogy a technológiai médiumok, mint
például az írás, a papirusz, a rádió, az autotípia és más hasonlók, önmagukban vagyont
képeznek.58
A tapasztalatok homogén feldolgozására irányuló technológia nélkül egy társadalom nem
juthat előbbre a természeti erők irányításában, de még az emberi erőforrások
megszervezésében sem. Ez volt a Híd a Kwai folyón (The Bridge Over the River Kwai) című
58
Lásd H. M. McLuhan: The Effects of the Improvements of Communication Media; Journal of Economic History, December, I960. 566-575
o.
film ironikus témája. A buddhista japán ezredes nem rendelkezett olyan technológiával, hogy
megküzdhessen a feladattal. Az angol ezredes pillanatok alatt megtervezte és részfeladatokra
osztotta fel az egészet. Természetesen nem a megfelelő befejezést tartotta szem előtt:
technológiája az életbemaradáshoz vezető út volt; a Genfi Egyezmény törvénykönyve szerint
élt. Egy francia ajkú számára mindez mulatságosnak tűnik. Az angol és amerikai közönség ezt
a filmet mélynek, kifinomultnak és elvontnak találta.
John L. McKenzie Two-Edged Sword (Kétélű kard, 13. ο.) című munkájában rámutat arra,
hogy a huszadik századi Szentírás-tanulmányok hogyan adták fel a bibliai elbeszélések
lineáris és homogén szerkezetének alapeszméjét:

A természetes anyagi források modern értelemben vett számbavétele és felhasználása ismeretlen volt a
zsidóság körében, és legmerészebb álmaikban sem tudtak bármi ehhez hasonlót elképzelni... Az ókori zsidók
pre-filozófiaiak voltak, a modern gondolkodás leghétköznapibb mintáit sem ismerték. Nélkülözték a logikát,
mint a szellemi fegyelem formáját. Nyelvük annak az egyszerű embernek a beszéde, aki inkább látja a mozgást
és cselekvést, mint a statikus valóságot; és a statikus valóságot – mint kézzelfoghatót – inkább, mint az elvontat.

Törvények szerinti világunkban a szavakat gondosan homogén entitásokká redukálták, így

váltak használhatókká. Ha bármilyen kecsességet vagy életteliséget engednénk nekik – ami
természetes módon sajátjuk – nem tehetnének eleget gyakorlati, alkalmazott rendeltetésüknek.

Kimutattam, hogy az elmélet, melyet Önöknek felajánlok, magukban a szavakban rejlő természetes értéken
alapul. Az értelmezésnek ezen elméletét hadd nyilvánítsam ki már most ellentmondást nem tűrő
határozottsággal, mielőtt feltárom az érem másik oldalát, hogy bebizonyítsam: mindez megfelel a
megfogalmazás jelenlegi gyakorlatának.
A jogi okmányokban a szavak – semmi egyébről nem beszélek – egyszerűen az autoritás másra történő
átruházását jelentik, abból a célból, hogy azokat meghatározott dolgokra vagy ügyekre alkalmazzák. A szónak
kizárólagos értelme, ahogy én használom, az egyedire, sajátosra való alkalmazás. És minél pontatlanabbak a
szavak, annál szélesebb körű az átruházás, egyszerűen azért, mert ekkor vagy több esetre is alkalmazhatók, vagy
sem. A jogászi fogalmazásban vagy értelmezésben ez a szavak egyetlen lényeges jellemvonása.
Ezért a szavak nem azt jelentik, amit szerzőjük alattuk értett vagy szándékában állt érteni, illetve – okkal
vagy ok nélkül – remélte, hogy mások azzal a jelentéssel fogják felruházni. Az első esetben az a jelentésük, amit
a címzett ad nekik. Jelentésük lehet bármely dolog vagy eset, melyre a címzett alkalmazhatja az adott szavakat,
vagy bizonyos esetekben csak alkalmazni szándékozik. Egy jogi okirat szavainak értelmét ne a szerzőjében vagy
szerzőiben, a szerződő felekben, az örökhagyóban vagy a törvényhozókban keressük, hanem azokban a
cselekedetekben és magatartásban, mellyel a címzett vállalkozik e szavak összeillesztésére. Ez tehát jelentésük
kezdete.
A második esetben, de csakis másodsorban, a jogi okiratnak a törvényszék is címzettje. Ez egy további
átruházás, mégpedig másfajta autoritással, nem annak eldöntésére, hogy mi a szó jelentése, hanem arra nézve,
vajon a közvetlen címzett illetékes-e arra, hogy saját értelmezése szerint adja meg azok jelentését, vagy
javaslatot tegyen azok jelentésére. Más szavakkal: a bíróság előtt nem az a kérdés, hogy helyesen értelmezte-e a
szavakat, hanem az, hogy vajon a szavak feljogosították-e őt azok ilyetén értelmezésére? 59

Amit Curtis oly ragyogóan meglátott az alkalmazott szaknyelv természetében, az a

társadalom egészét érinti, civileket és katonákat egyaránt. Ha nem uniformizálás útján hajtják
végre, teljességgel lehetetlen lett volna a feladatok és kötelezettségek átruházását
megvalósítani, és így nem lehetett volna olyan központosított nemzeti csoportokat létrehozni,
mint amilyenek a nyomtatást követően jelentek meg. Az írásbeliség hasonló uniformizáló
hatása nélkül nem jöhetett volna létre a piac vagy az árrendszer, az a tényező, amely
országokat kényszerít „vissza” a „kommunizmusba” vagy a törzsiségbe. Nem ismeretes, hogy
valaha is létezett volna a mi ár- és elosztási rendszerünk az írásbeliség hosszú időn keresztül
szerzett és kiterjedt tapasztalatai nélkül. Ám ahogy haladunk az elektronika korszaka felé,
gyorsan tisztába jövünk ezekkel a dolgokkal. Mert a távíró, rádió és televízió nem a hatását
tekintve homogén nyomtatott kultúra felé tart, és arra késztet bennünket, hogy könnyebben
59
Charles P. Curtis: It's Your Law (Az Ön joga), 65-66. ο.
ismerjük meg a nyomtatás nélküli kultúrákat.

A pontos mérés szenvedélye eluralkodott a reneszánszon

Ahogy Walter Ong Ramusról írott művében biztosította a szükséges betekintést a
középkori gondolkodók és a reneszánsz kereskedők közti meglepő formai és indítékbeli
egyezésekbe, hasonlóképp tárta fel előttünk John U. Nef a reneszánsz tudomány és
kereskedelem közötti kapcsolatot. Cultural Foundations of Industrial Civilization (Az ipari
civilizáció kulturális alapjai) című tanulmánya a mennyiségi meghatározásról szól, különös
tekintettel arra, ahogyan az a kereskedelem világába behatolt.
Mint láttuk, a funkciók szigorú elkülönítésének és lefordításának szelleme, a vizuális
mennyiségekre gyakorolt nyomása által erőteljesen befolyásolta a kései skolasztika századait,
és hozzájárult az írás mesterségének gépesítéséhez. Ahogy Nef rámutat, a dichotómiákra és
felosztásokra való törekvést a skolasztikából átültették a matematikába és a tudományba (4-5.
o.):

A tudomány szigorú elkülönítése a hittől, erkölcstől és a művészettől, ami oly jellemző napjainkra, ott van az
iparosított világ gyökerénél, melyben élünk. Egy Fermat-ra vonatkozó levelében, melyet Mersenne atyának
küldött 1637-ben, Descartes megjegyzi, hogy a nagy toulouse-i matematikus feltételezése szerint 'azt mondván,
hogy egy dolog könnyen hihető, azt vélte mondani, hogy lehetséges. Ez távol áll az én álláspontomtól: én
mindent, ami csak lehetséges, leginkább valótlannak tekintettem...' Ilyen álláspont vezetett odáig, hogy csak azt
ismerjük el igazságként, ami kézzelfogható, és egyre nagyobb mértékben mérhető, vagy a mindennapi élet
tapasztalataitól mesterségesen elszakított tételből kiinduló matematikai bizonyításokkal kifejezve igazolható. Ám
mivel lehetetlen – mint ezt úgy látszik, Pascal ismerte fel elsőként –, hogy ugyanazt ajánljuk a kézzelfogható
eszköz és a hit, erkölcs és szépség kérdései esetében, így a vallási igazságokat, az erkölcsfilozófiát és a
művészetet inkább a magánvélemény, semmint a nyilvános tudás tárgyaként kell kezelnünk. Közléseik a kortárs
világ számára közvetettek, ám ettől értékük még nem szükségképpen csekélyebb, mint a tudományos
közleményeké.

A szellemi létformák szétválasztása a homogenitás érdekében Descartes és kora számára a

biztonság érzetét nyújtotta. A nyomtatás révén erőteljesebben felgyorsult információáramlás
évszázada új érzékelési módokat keltett életre. Nef szavaival (8. o.):

Számos jel utal arra, hogy a Rabelais 1553-ban bekövetkezett halálát követő száz évben a pontosan mért idő,
a pontos mennyiségek és távolságok iránti érdeklődés intenzív figyelmet keltett férfiakban és nőkben, magán- és
közösségi életük tekintetében egyaránt. A precizitás hajszolásának egyik legmegragadóbb példáját a Római
Egyház nyújtotta, a még pontosabb naptár kidolgozása érdekében kifejtett tevékenységével. A keresztények a
középkorban mindvégig a Római Birodalom bukása előtti számításokon alapuló módon mérték az idő múlását. A
Kr. u. 325-ből származó Julianus-naptár egészen Rabelais koráig használatban volt.

A statisztika megjelenése lehetővé tette a gazdaság elválasztását a tizenhatodik századi

társadalom szövedékének egészétől.

A nyolcvanas évek táján és azt követően az európaiak sok területen törekedtek a mennyiségi szabatosság
magasabb fokára. Néhányan közülük fontosságot tulajdonítottak a statisztikai adatok felhalmozásának, és
jelentős volt a statisztika fejlődési tempója is, ami a gazdaságpolitika kialakulásához vezetett, abba a jelentős
korba, amikor Bodin, Malynes, Laffemas, Montchretien és Mun révén a gazdaság először bukkan fel úgy, mint
az ember elméleti érdeklődésének elkülönült tárgya, függetlenül mind a háztartástól, mindennapi életünk
vonatkozásaitól, mind az erkölcstantól, mindennapunk belső életének irányítójától. (10. o.)

Európa eddigre már elindult abba az irányba, hogy az életet vizuális méréssel és
kvantifikációval jelenítse meg, és így „első ízben hódított el területet a Közel- és Távol-
Kelettől”. Más szavakkal: kéziratos körülmények között Európa nem különbözött élesen a
Kelettől, ahol szintén kéziratos kultúra uralkodott.
Forduljunk el egy pillanatra Neftől Ong felé, hogy a mennyiségek és a mérés iránti
szenvedély tényét megerősítsük, és azt találjuk, hogy „a ra-musi módszer hajtóereje
elsősorban nem a kísérletezés vágya, hanem a rend iránti vágy volt... Ramus azt az utat
választja, melyet a beszéd részletekre bontó megközelítésének lehetne nevezni.”60
Több oldalról igazolható, hogy az új kereskedő osztályok a részekre bontó megközelítést
választották. Újdonsága és különös volta vidámságot hozott az Erzsébet-kor színpadára. Sir
Politicus Volná-ja a Volponéban Ben Jonsontól, egy volna-Machiavelli, és Jonson természetes
módon köti össze az új államvezetést a vizuális megfigyelés technikájával, valamint a
cselekvés megszervezésével: (A fejezetben soron következő idézeteket Vas István
fordításában közöljük. Rövidítések: Sir P. = Sir Politicus, Per. = Peregrinus)

Szeretek megfigyelni
És megjegyezni, és bár kívül élek
A dolgok fősodrán, de értesültem,
Mi folyik, hogy folyik – csak úgy magamnak,
S ismerem az állam dagály-apályát.

Sir Politicus Velencében Peregrinust kérdezi:

Hát nem hoztál magaddal Szabályokat az útra?

Per. Hoztam én,
Néhány szokványosat, a köznapi
Nyelvtanból, amelyre olasz tanárom
Tanított. (II. felv. 1. szín)

Később, a IV. felvonásban néhány részletes felsorolást tesz Peregrinusnak:

Sr. P. figyelj rám, uram.

Ez nekem hagymában körülbelül
Harminc livre-be van.
Per. Az éppen egy Font.
Sir P. No meg a vízmüvem, mert kell az is,
Uram, én bevezetem a hajókat
Két téglafal közé – de ezt az állam
Fekteti be –, és kátránnyal vonom be
Az egyiket, s félhagymákat dugok
A kátrányba, a másikból pedig
Kikandikálnak fújtatóim, és
Vízierőm mozgásban tartja őket
Szüntelenül – ezt könnyű végbevinni...
Mármost, uram, tudvalevő, a hagyma
Vonzza a fertőzést, a fujtató meg
A levegőt ráhajtja, s így azonnal
Színváltozással jelzi, ha jelen van
A fertőzés – ez semmiség, ha már
Én feltaláltam.
Per. Uram, igazad van.
Sir P. Bárcsak a jegyzetem itt volna.
Per. Bárcsak!
De nagyszerűen elmondtad, uram..
60
Walter Ong: Rumist Method and the Commercial Mind, 165. ο.
 Sir P. Be tudnám neked bizonyítani,
Ha áruló volnék, az államot
Hogy adnám el a töröknek, hiába
A gályáik meg... (Papírjai közt keresgél)
Per. Sir Politicus,
Ne fáradj. Sir P. Nincs nálam.
Per. Féltem hogy így lesz,
De kérlek, itt van.
Sir P. Nem, ez csak a naplóm.
Per. Kérlek, hadd lássam.
Mi ez itt? „Notandum,
Sarkantyúm szíját egy patkány kirágta,
De újat tettem rá, úgy mentem el,
Előbb három babot küszöbre szórva.
Item, két fogpiszkálót vettem, egyik
Rögtön eltört, míg ragion del statóról
Tárgyaltam egy holland kereskedővel.
A selyemharisnyámat megfejelték
Egy moccenigóért. Odamenet
Sprottnira alkudoztam, és a Szent Márk
Téren hugyoztam... – Mondhatom, ezek már
Politikus jegyzetek.
Sir P. Nem hagyok ki
Semmit, ami velem történt, uram.
Per. Ez bölcs dolog.
Sir P. Olvasd tovább, uram.

Ezek után nem csoda, hogy miért épp ilyen módon vezeti naplóját Sam Pepys egy fél
évszázaddal később. Az a megfigyelés és pontosság fegyelmező ereje volt a volna-
machiavellista kereskedő számára. Jagót mentegetőzése az Othello első jelenetében egy Sir
Politicus Volna-vágású, egyértelmű tökfilkónak tűntette fel az Erzsébet-kori közönség
szemében:

Csak légy nyugodt, uram!

Szolgálom őt, de önmagam javára;
Nem lehetünk mind urak, s nem dukál
A hűség minden úrnak. Persze látsz
Hajbókolót és görnyedőt sokat,
Ki boldogan cipeli szolgaláncát,
Míg él – akár gazdája szamara,
Csak abrakért – s ha megvénül, kidobják!
Ostort a jó baromnak! Van viszont,
Ki szolga-köntöst, szolga-arcot ölt,
De szívét önmagának őrzi meg,
S míg tetteti, hogy dolgozik uráért,
Csak hízik rajta, s megtömve zsebét,
Magának hódol. Ennek van esze,
S ilyennek vallom én is magamat.
Mert én, uram,
S ez oly igaz, mint hogy te Rodrigo vagy,
 Ha a mór volnék, nem vágynék Jagó lenni,
Őt szolgálom, de csak magamra nézek.
Látszat csupán, hogy hűség, szorgalom hajt –
A magam haszna, Isten a tanúm! Mert
Ha szívem hajlamát, s való mivoltát
Föltérnék külső tetteim, kabátom
Ujján hordhatnám szívemet, s a varjak
Csipkedhetnék. Nem az vagyok, ami.
(Kardos László fordítása)

A nyomtatás okozta szakadás az ész és a szív között az a trauma, amely mélyen érinti
Európát Machiavellitől napjainkig
Az tűnt szokatlannak a nyomtatás korai szakaszában és a látás érzékének elkülönítésében,
hogy úgy látszott, nevetséges képmutatást szül, illetve szakadást idéz elő a fej és a szív között.
Érdekes megnézni, hogy ugyanazon szakadás miként jelentkezett egy írnél és egy angolnál
épp kétszáz évvel később, a XVIII. század végén. Edmund Burke, a szentimentális kelta
Reflections on the Revolution in France (Töprengések a francia forradalomról) című
munkájában következőképpen kommentálja a részletekre bontó, számító szellemet:
Tizenhat vagy tizenhét év telt el azóta, hogy Versailles-ban láttam Franciaország trónörökösnőjét, azaz a mai
királynét; s bizonyos, hogy soha nem ragyogott elragadóbb látvány e földtekén, melyet mintha nem is érintett
volna lába. Éppen a látóhatár felett pillantottam meg, amint felékesíti és felderíti a magasztos szférát, melybe
akkor kezdett belépni – hajnalcsillagként ragyogott, teli élettel, csillogással és örömmel. Ó, mily tünemény! S
micsoda szívnek kellene vernie bennem, hogy érzelem nélkül gondoljak erre az emelkedésre és erre a bukásra!
Amikor a távoli, lelkes és hódolatteljes szeretet mellé jogot szerzett a tiszteletre is, aligha álmodtam volna, hogy
valaha is keblébe rejtve magával kell majd hordania a szégyen elleni erős orvosságot; aligha álmodhattam, hogy
megérje, ilyen csapások zúdulnak rá gáláns férfiak országában, becsületes emberek, lovagok országában. Úgy
hittem, tízezer kard repül ki hüvelyéből, hogy megbosszuljon akár egyetlen pillantást is, mely sérelemmel
fenyegeti. – De a lovagiasság kora a múlté. – Az okoskodók, ökonomisták, számítgatok kora jött el, s örökre oda
Európa dicsősége. Soha, soha többé nem fogjuk tapasztalni a rang és a nem iránti nemeslelkű lojalitást, a büszke
meghódolást, a méltóságteljes engedelmességet, a szív alávetését, amely még a szolgaságban is ébren tartotta a
magasztos szabadság eszméjét. Oda az élet megvásárlatlan bája, a nemzetek olcsó védelme, a férfias érzelmek és
a hősi vállalkozás dajkája! Oda az elvek iránit fogékonyság, a becsület tisztasága, mely minden foltot
sebesülésnek érzett, bátorságot ébresztett, miközben csillapította a hevességet, mely megnemesített mindent,
amit megérintett, s melynek jelenlétében maga a bűn is levetkőzi otrombaságát, s a fele rossz kivész belőle.
(Kontler László fordítása, 166-167. o.)

William Cobbett pedig, a hűvös szász, az 1795-ben írt A YearsK Residence in America
(Egyéves tartózkodás Amerikában) című művében örökíti meg a nyomtatott kultúra hatására
keletkezett ottani új embertípus feletti meglepődését:

356. Amerikában, az ott születettek körében nagyon kevés az igazán tudatlan ember. Minden farmer többé-
kevésbé tud olvasni. Nincs ott ír dialektus, sem tájszólás. Nincs olyan osztály, melyet a franciák parasztságnak
hívnak, és amely lebecsülő elnevezést a tömegek hitvány ivadékai viselték, majd később azokra értették, akik
Anglia leghasznosabb népességének javát alkották, kik a munkát végzik, és a csatákat vívják. És ami azokat az
embereket illeti, akik az Önök itteni természetes ismeretségi körét képeznék, tapasztalatból tudom, hogy olyan
kedvesek, nyíltak és érzékenyek, amilyenek általában Angliában is csak keresve találhatók. Jól tájékozottak;
szerények, félénkség nélkül; tudásukat mindig készek megosztani, és soha nem szégyellik megköszönni, amit
tanultak. Sosem lehet őket vagyonukról dicsekedni hallani, sem panaszkodni ínségük felől. Ifjúságuktól kezdve
olvasókká váltak, és kevés olyan tárgy akad, amiről ne tudnánk velük társalogni, lett légyen az politikai vagy
tudományos természetű. Mindenkor, minden viszonyok között türelmesen meghallgatnak. Nem tudom, hogy
valaha is hallottam volna egy született amerikait, hogy a másik embert beszédében félbeszakítsa. Nyugalmukat
és higgadtságukat, megfontoltságukat, mellyel bármit mondanak vagy tesznek, helyeslésük lassúságát és
visszafogottságát súlyos tévedés lenne az érzelmek hiánya jeleként minősíteni. Egy mesének igazán szomorúnak
kell lennie ahhoz, hogy könnyet csaljon ki egy amerikai szeméből; de bármely kiagyalt történet hatására a
zsebébe nyúl, mint azt Franciaország, Olaszország és Németország koldusainak követei teljes mértékben
tanúsíthatják.
357. Mindazonáltal hosszú ideig nem fogjuk tudni, hogy mit kezdjünk az angol beszéd gyors reakcióival és
az angol kifejezés határozott hangszínével. Az erős hang; a kemény kézszorítás; az azonnali helyeslés vagy
ellenvélemény; a zajos öröm; a keserű siránkozás; a lángoló barátság, halálos ellentét; a szerelem, mely
öngyilkosságra készteti az embereket; a gyűlölet, mely mások megölésére sarkall. Mindezek hozzátartoznak az
angolok jelleméhez, akiknek elméjében és szívében minden érzés a végletekben van jelen. Annak eldöntéséhez,
hogy egészében melyik karakter a legjobb, az amerikai avagy az angol, egy harmadik párthoz kell tartoznunk...

A legtöbb angol megőrizte szóbeli, szenvedélyes jellemvonásainak teljességét, ahogy az

Cobbettnél és Dickensnél is megnyilvánul. És Cobbett nem habozik megjegyezni, hogy az új
amerikai embert a könyvkultúra hívta életre. Az új ember szó szerint a szívügyének tekintette
a nyomtatás üzenetét, és magára öltötte az „alázatosság kopott köntösét.” Lemeztelenítette
magát, mint Lear király, míg csak meg nem felelt Thomas Huxley eszményképének, aki A
Liberal Education (Szabadelvű nevelés) című esszéjében 1868-ban ezt írta:

„Úgy gondolom, az az ember kapott liberális nevelést, aki ifjúkorában hozzáedződött ahhoz, hogy teste
akaratának készséges szolgája legyen, és könnyedén, örömmel végezze minden munkáját, mint egy arra
alkalmas gépezet; akinek elméje tiszta, hideg, logikus szerkezet, mely minden részletében egyformán erős, és
zavartalanul működik; akárcsak egy gőzgép, amely képes bármely munkát elvégezni...61

Szorosan e tudományos vízió szentimentális nyomában bukkant fel Sherlock Holmes

figurája, akiről a következőket mondta Conan Doyle A Scandal in Bohemia (Botrány
Csehországban) című írásában:

Ő volt véleményem szerint a legtökéletesebb gondolkodó- és megfigyelő-gép, kit csak látott a világ; de mint
szerelmes, téves álláspontra helyezkedett volna. Sohasem beszélt gyengédebb érzelmekről, ha csak nem
csúfondárosan és megvetően... Homokszem egy érzékeny műszerben, vagy egy repedés az ő nagy erejű
nagyítóinak egyikén sem lehetne zavaróbb annál, mint egy erős érzelem egy olyan természetben, mint az övé.62

Ε kötetben egyre nyilvánvalóbbá fog válni, hogy a gutenbergi út, amely a tudást fordítás és
uniformizálás segítségével alkalmazza, miért ütközött akkora ellenállásba a nemi és faji
kérdések területén.
Az „egységesítés” folyamatának politikai és társadalmi jelentőségét de Tocqueville fejtette
ki igen világosan L’Ancien Régime (A régi rendszer, 83-84, 103, 125. o.) című munkájában:

Már rámutattam arra, hogy a különféle tartományok sajátos élete miként ment tönkre csaknem az egész
birodalom területén; ez nagy mértékben segítette elő, hogy a franciák egymáshoz igen hasonlókká váljanak. A
nép egysége – a még fennálló különbségek mellett – már igen nyilvánvaló volt, amit a törvénykezés
egyöntetűsége tárt fel. Minél előbbre haladunk a XVIII. században, annak megfelelően egyre több olyan királyi
rendelet, királyi nyilatkozat és testületi határozat található, melyek ugyanazon törvényeket valamennyi
alattvalóra azonos érvénynyel alkalmazzák, és amelyek a törvénykezés elgondolásait teljesen azonos módon
fogták fel, úgy, hogy az mindenhol és mindenkire ugyanúgy vonatkozik; a forradalom kitörését megelőző
harminc év egymást követő valamennyi reformtervezetére ez a gondolat voltjellemző. Két évszázaddal korábban
az ilyen felfogás feltételei úgyszólván még hiányoztak.
Nemcsak az egyes területek váltak egymáshoz egyre hasonlóbbakká, hanem valamennyi területen belül a
különböző osztályokhoz tartozó emberek is, legalább is azok, akik a köznép fölé emelkedtek, rangkülönbségre
való tekintet nélkül egyre jobban hasonultak egymáshoz.
Semmi sem szemlélteti ezt világosabban, mint ha elolvassuk a különböző rendek által 1789-ben kibocsátott
„utasításokat”. Azok, akik megfogalmazták, érdekeiket tekintve nagyon különbözők voltak, de minden egyéb
tekintetben hasonlónak mutatkoztak.
Ami még ennél is meglepőbb, hogy mindezen emberek, akik oly távol tartották magukat egymástól,
olyannyira hasonlókká váltak, hogy ha helyeiket felcseréljük, lehetetlen lenne megkülönböztetni őket. Sőt, mi
több, ha valaki képes lett volna megszólaltatni belső lelkületüket, azt találta volna, hogy ama keskeny korlátok,
61
Nyomtatásban megjelent: Uiy Sermons, Addresses und Reviews, 34-35. ο. lásd még: Η. Μ. McLuhan: The Mechanical Bride: Folklore of
Industrial Man (A gépmenyasszony: az iparosodott ember folklórja), 108. ο.
62
Lásd: The Mechanical Bride, 107. o.
melyek megosztják az annyira hasonlókat, önmaguk számára is olyan ellentmondásosak, mint a közérdek és a
józan ész, és elméletben valamennyien rajonganak az egységért. Mindegyikük ragaszkodott saját különálló
helyzetéhez, egyszerűen azért, mert mindenki más is elkülönült a saját állapotában, de készek voltak mind egy
tömegben egyesülni, azzal a feltétellel, hogy senki ne legyen megkülönböztetett helyzetben, és ne
emelkedhessek az átlag szintje fölé.

A mindenkit egyaránt érintő kapcsolat a fogyasztási cikkekkel az írásbeliség folyamataiban

elválaszthatatlan volt az emberek és szokásaik homogenizálásától:

A XVIII. század embere nemigen tudta, hogy az anyagi kényelemnek az a fajtája, mely úgymond, a
szolgaság anyja, egy elgyengítő hatású, ám tartós és leküzdhetetlen szenvedély, mely összezavar és maga köré
teker számos olyan intim erényt, mint amilyen például a család szeretete, az élet tisztelete, a vallásos hit
megbecsülése és az istentisztelet kötelességtudó, ha mégoly langyos gyakorlása, mely részben tiszteletreméltó,
de tiltja a hősködést – mindez értékes azáltal, hogy biztonságot nyújt, de lealacsonyítja a polgárt. A XVIII.
század emberei egyszerre jobbak és rosszabbak is.
A korabeli franciák kedvelték a gyönyöröket, és szépségimádók voltak; talán küllemükben rendetlenebbek és
gondolataikban, szenvedélyeikben zabolátlanabbak, mint a mai emberek, de semmit sem tudtak arról a józan és
jól szabályozott érzékiségről, amit mi látunk magunk körül. A felső osztályok arra törekedtek, hogy inkább
imádják az életet, semmint kényelmessé tegyék azt; inkább kiválóak legyenek, mint gazdagok.
Még a középosztálybeli sem szentelte magát teljesen a kényelem hajszolásának, törekvése gyakran helyt
adott a magasabb rendű és kifinomult örömök vágyának; többnyire a javak más köre, mint a pénz volt a vágy
általános tárgya. „Ismerem földijeimet”, írta egy kortárs, különös stílusban, de nem büszkeség híján, „ügyesek a
fémek megolvasztásában és forgácsolásában, de nem készek folyamatosan tisztelni azokat; készek korábbi
bálványaikhoz visszatérni: a hősiességhez, dicsőséghez és – ki merem mondani – a nagylelkűséghez.

A machiavelasztikus és a kereskedői gondolkodás megegyezik azon egyszerű hitében, hogy

a szegmentálással teljességében uralható a hatalom és az erkölcs, valamint a pénz és
az erkölcs kettőssége
Amint Teilhard de Chardin Az emberi jelenség című könyvében kifejti, az új találmány
nem más, mint a korábbi technológiai struktúrák interiorizálása az emberben; mondhatni, e
struktúrákat ezért is halmozzuk fel. Itt azt vizsgáljuk, miként vált interiorizálttá a nyomtatási
technika, és ez milyen szerepet játszott az új típusú ember kialakításában. De Chardin úgy
beszél napjainkról, mint egy olyan korról, amikor sok technológiát kell interiorizálnunk.
„Először a feltaláló képesség, amely napjainkban oly rohamosan fokozódik minden kutató erő
ésszerű összefogására, hogy immár beszélhetünk... az Evolúció emberi előreugrásáról.” (375.
o.) (Bittei Lajos fordítása)
kz alkalmazott tudományban tehát nincs semmilyen misztérium. Csupán bármely folyamat,
állapot vagy emberi létezés részekre való felosztásából áll. Pontosan a machiavellisztikus
technikai hatalom az, amit Ben Jonson és Shakespeare a korábbi idézetekben kigúnyolt. Az
emberi lényt azért vizsgálják, hogy lássák, „mitől ketyeg?”. Azaz, géppé redukáljuk az
embert. Majd elkülönítjük uralkodó szenvedélyét, a motor hajóanyagát. És akkor
megragadtuk. Wyndham Lewis finom rajzú leírást adott a machiavellisztikus technikákról,
amint azok megjelennek az Erzsébet-kori drámában, a The Lyon and the Fox-ban, melyből az
olasz fejedelmi építkezés hollywoodi szemszögből való leírását már korábban láthattuk.
Az új nyomtatási kultúra nem csak az embert redukálja a szegmentálás felosztó
módszerével dolgokká. Walter Ong Ramist Method and the Commercial Mind című. művében
rámutat (167. ο.):

Α könyv tömegtermeléssel való előállítása lehetővé, sőt, valójában szükségessé tette, hogy a könyveket
inkább tárgynak, mintsem a gondolatok közvetítésére szolgáló szavak megjelenítésének tekintsük. A könyvek
egyre inkább ipari terméknek, és eladandó árucikknek tekintendők. A szó, az élő emberi beszéd itt bizonyos
értelemben tárgyiasult. Sőt, még a nyomdászat megjelenése előtt a középkori nominalista gondolkodók
megkezdték a szavak szembetűnő tárgyiasítá-sát, és másutt már részletesen tárgyaltam a nominalista logika, a
humanizmus korában azt követő aktuális logika, valamint a nyomtatást előnyben részesítő kommunikáció
irányában fejlődő szellemi beállítódás közötti lélektani kapcsolatot. Ramus ifjúsága idején vagy nem sokkal
azelőtt a nominalista logikát leginkább olyan személyiségek képviselték Párizsban, mint Juan de Celaya, John
Dullaert és John Major, illetve még később Ramus védelmezője, Jean Quentin. De a nominalista hagyomány a
szó objektivizálását intellektuális okokból részesítette előnyben. A tárgyiasításra való ösztönzés az Akadémiától
jött. Ha a nyomdászat kifejlődését a polgárság oldaláról vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy az előbb említett
tárgyiasítási törekvésekhez egy másik hajtóerő is társult. Ha a logikusok a gondolatok kifejezését úgy kívánták
anyagi formákhoz kötni, hogy formai elemzés tárgyává tették, a kereskedők azért kívánták a kifejezést
tárgyiasítani, hogy eladják azt...

Nem meglepő, hogy a részekre osztás és osztályozás ramusi vizuális módszerei olyan
benyomást keltenek, ami Ong szavaival élve (167-168. o.) „erősen emlékeztet magára a
nyomdai eljárásra, ahogyan az lehetővé teszi az ember számára, hogy úgy képzelve írja le egy
tárgy elrendezését, mintha az a térben rögzített részekből lenne összeállítva, hasonlóan ahhoz,
ahogy a szavak a nyomdász nyomóformájában vannak rögzítve.”
A nyomtatásnak ez a nyomasztó, vizuális, folyamatos, egységes és lineáris mintája nem
törte meg a XVI. század emberének érzékenységét. Ám mielőtt drámaibb megnyilvánulásai
felé fordulnánk, Onggal együtt szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy a „módszer”
rögeszméjének archetípusa a reneszánszban lelhető fel, „a betűk egy betűkészletből való
kiszedésének eljárásában. A folyamatos értekezés megkomponálása minden esetben abból áll,
hogy a beszélgetés a már meglévő részeknek egy térbeli sablonban való elrendezése útján
épül fel.” (168. o.) És Ramus nyilvánvalóan rendkívüli vonzóerejét azáltal fejtette ki, hogy
közel állt hozzá az érzékelésnek az a fajtája, melyet az emberek a nyomtatással való
kapcsolatukban megéltek. Az új „tipográfiai ember”, aki a nyomtatás által kívánt
kiemelkedni, egy kicsit később, az individualizmus és nacionalizmus kapcsán nyeri el majd a
teljes figyelmet. Itt az érdekel bennünket, hogy felfedezzük azokat az utakat, melyeken a
nyomtatás – az elkülönítés és felosztás módszerével – megalkotta az alkalmazott tudomány
eszményeit, mindegyre az élesebb képi felidézés irányában haladva. Ong szavaival (168. o.):
„Ez a növekvő kifinomultság a képi megjelenítések terén természetesen nem korlátozódik a
ramusi írásokra, hanem a nyomtatás fejlődési folyamatának részét képezi, világosan
megmutatva, hogy a nyomtatás alkalmazása miként választotta el a szót a hanggal való eredeti
kapcsolatától, és kezelte egyre inkább egy térbeli 'dolog'-ként.”
Ong veti fel azt a rendkívül lényeges szempontot (169. o.), miszerint az Arisztotelésszel
szembeni ramusi ellenérzés azon alapult, hogy Arisztotelész összeegyeztethetetlen volt a
nyomtatás kultúrájával:

A kéziratok esetében az ábrák másolása sokkal fáradságosabb munkát jelentett, mint a világos szövegé, mivel
a kéziratmásolás csak nagy nehézségekkel tudja követni az anyag elhelyezkedését az oldalon. A nyomtatott
reprodukálás automatikusan és szükségszerűen követi azt... Ha Ramus valóban védelmezte volna nevezetes
Arisztotelész-ellenes tételét, miszerint Qaecumque ab Aristotele dicta essent commentitia esse... (mindaz, amit
Arisztotelész mondott, koholmány), ezzel nyilvánvalóan nem azt akarta volna mondani, hogy Arisztotelész hazug
volt (ez egy gyakori értelmezése az adott tézisnek), inkább azt, hogy Arisztotelész szövege gyengén volt
megszerkesztve, és nem volt módszeresen ellenőrizve.

Más szavakkal: használhatatlan volt a Gutenberg-korszak számára.

A ramusi diagramok és felosztások szerinti tanuláshoz való alkalmazkodás volt az oktatás
első nagy lépése a kereskedelmi gondolkodás irányában. Most pedig váljunk el Ongtól,
miután egy utolsó részletet idézünk könyve 170. oldaláról, amely segítségünkre lesz abban,
hogy visszatérjünk Nef professzorhoz:

A ramusi módszernek volt azonban egy másik oldala is, amely nagy hatást tett azokra a burzsoá csoportokra,
melyek körében közkedvelt volt. Ez nagyon hasonlított a könyvvitelhez. A kereskedő nemcsak üzletel az áruival,
hanem rendelkezik egy módszerrel arra is, hogy azoknak minden fajtáját a számlakönyv lapjain részletesen
feljegyezze. Itt a legkülönfélébb termékek azonos bejegyzésben keverednek egymással – gyapjú, viasz, tömjén,
vas és drágakövek, – jóllehet semmi közös nincs bennük, kereskedelmi értéküket kivéve. Egy kereskedőnek nem
kell bajlódnia az áruk természetével, amikor számlakönyvébe bejegyzi azokat. Csak a könyvelés szabályainak
ismeretére van szüksége.

Dantzig kifejti, hogy a számok nyelvének miért kellett felemelkednie ahhoz, hogy
találkozzék a betűk új technológiája által teremtett igényekkel
A mennyiségi meghatározás pontos eszközeinek felfedezése érdekében a társadalomra
nehezedő szüntelen nyomás arányos volt a társadalomban tapasztalható individualista
nyomással. A nyomtatás felélénkítette az individualizmus irányzatát, mint ezt minden
történész bizonyította. William I. Thomas és Florian Znaniecki monumentális műve, a The
Polish Peasant in Europe and America (A lengyel paraszt Európában és Amerikában)
nélkülözhetetlen valamennyi komoly kutató számára, aki a nyomtatott kultúra hatását
vizsgálja a paraszti kultúrára. Mint írják (I. kötet, 182. o.):

De természetesen, ha az önzés a gazdasági viszonyok közé egyszer belép, e viszonyokat tárgyilagosan kell
szabályozni. És így végül is bevezették, majd alapvetővé vált a szolgáltatások gazdasági egyenlőségének
alapelve, míg emellett mindig maradt némi hely a hatékony segítségnyújtás régi megbecsülése, valamint az
egyéni áldozatok átmeneti értékelése számára.

A Lengyel parasztnak a Gutenberg-galaxis megértésében kiemelkedő haszna, hogy

napjaink eseményeinek olyan mozaikszerű tanulmányát nyújtja, mely megfelel az első
Gutenberg-korszakban történteknek. Az, ami a nyomtatási technológiával és az ipari
szerveződéssel szembekerült lengyel paraszttal történt, kisebb mértékben az orosz és japán
paraszttal is megtörtént, és kezd történni Kínában is.
Mielőtt levonnánk a tanulságot abból, ami mellett Nef professzor tanúskodik a mennyiségi
meghatározás és az alkalmazott tudomány fejlődését illetően a nyugati iparosodás első
szakaszában, jól emlékezetünkbe kell vésnünk a számok és a matematika vetélytarsi szerepét
a mozgatható betűk térhódításával szemben. Tobias Dantzig Number: The Language of
Science című művében a matematika kultúrtörténetét írta meg, mely könyv Einsteint a
következő kijelentésre késztette: „Kétségkívül ez a legérdekesebb könyv a matematika
fejlődéséről, amely valaha is a kezembe került.” A fonetikus ábécéből kiemelkedő euklideszi
érzékelés magyarázatát e könyv elején már megadtuk. A fonetikus betűk, a nyugati kultúra
nyelve és legendás formája, alkalmasak arra, hogy minden gondolatunkat vizuális és
„képszerű” vagy „zárt” térre fordítsák le, illetve arra redukálják.
A matematikusok mindenkinél jobban tudatában vannak ennek a folytonos, homogén
vizuális térnek Önkényes és képzeletbeli jellegével. Miért? Mivel a szám, a tudomány nyelve
egy olyan fikció, amely az euklideszi tér fikcióját visszafordítja a hallási és tapintási térbe.
A példa, melyet Dantzig használ a 139. oldalon, egy ív hosszának megmérésére
vonatkozik:

Egy görbe ívhosszának fogalma illusztrációként szolgálhat. A fizikai fogalom egy meghajlított huzalon
alapul. Képzeljük el, hogy a huzalt kiegyenesítjük anélkül, hogy megnyúlna; akkor az egyenes darab hossza az ív
hosszának mértékét adja. Na már most: mit értünk az alatt, hogy „megnyúlás nélkül”? Azt értjük, hogy a
hosszúságának megváltozása nélkül. Ez a fogalom viszont azt vonja maga után, hogy valamit már eleve tudunk
az ív hosszáról. Ez azonban petitio principii (vagyis bizonyítás olyasvalamivel, ami maga is bizonyításra szorul),
és mint ilyen, nem képezheti egy matematikai meghatározás alapját.
Egy másik lehetséges megoldás, hogy az ívbe egy egyenes szakaszokból álló közelítő vonalat, „burkoló
görbét” írunk be, egyre növekvő vonal-szakasz számmal. Ezen vonalak sorozata egy határértékhez közelít, és az
ív hossza ezen sorozat határértékeként definiálható.
És ami igaz a hosszúság fogalmára, az igaz a területre, térfogatra, tömegre, mozgásra, nyomásra, erőre,
feszültségre és terhelésre, sebességre, gyorsulásra stb., stb. Mindezen fogalmak egy 'lineáris', 'ésszerű' világban
születtek, ahol nincs másnak helye, mint egyenes, sík és egyforma dolgoknak. És akkor vagy fel kell adnunk
ezeket az alapvető, ésszerű fogalmakat – ami egy igazi forradalmat jelentene, mivel ezek a fogalmak oly mélyen
gyökereznek gondolkodásunkban; vagy alkalmaznunk kell ezeket a racionális fogalmakat egy olyan világra,
mely se nem sík, se nem egyenes vonalú és nem is egységes.

Márpedig Dantzig teljesen tévesen tételezi fel, hogy mindezek a fogalmak: az euklideszi
tér, az egyenes vonalú, a sík és az egységes, a mi gondolatvilágunkban gyökereznek. Egy
ilyen tér az írásbeliség terméke, és ismeretlen az írásbeliség-előtti, ókori ember számára. Már
korábban láttuk, hogy Mircea Eliade nemrég egy egész kötetet szentelt ennek a témának (A
szent és a profán), kimutatva, hogy a tér és idő folytonosságának és homogenitásának nyugati
fogalmai teljesen hiányoznak az őskori ember életéből. És ugyanúgy távol állnak a kínai
kultúrától is. Az írásbeliség előtti ember az egyedi módon strukturált teret és időt mindenkor a
matematikai fizika módszerével fogja fel.
Dantzig bizonyításának felbecsülhetetlen értéke abban áll, hogy a nyugati ember az
euklideszi térhez (mármint az írásbeliséghez) szerzett jogának védelmében kiagyalta a
számok párhuzamos, de ellentétes formáját, hogy a mindennapi tapasztalat nem-euklideszi
dimenzióival megbirkózzék. Majd folytatja (140. o.):

De miként alkalmazható a sík, az egyenes és az egységes a vele éles ellentétben álló ferdére, görbültre és
különbözőre? Bizonyára nem véges számú lépéssel közelítve! A csoda csak a csodatévő végtelennel teljesíthető
be. Minthogy arra vagyunk rendelve, hogy elemien ésszerű fogalmakba kapaszkodjunk, nincs más alternatívánk,
mint hogy érzékeink 'görbült' realitását úgy tekintsük, mint egy végtelen sorozat utolsó utáni lépését egy sík
világban, amely csak a mi képzeletünkben létezik.
A csoda az, hogy ez működik!

Hogyan kerültek szembe a görögök a nyelvi zűrzavarral, mikor a számok elárasztották az

euklideszi teret
Hadd kérdezzük meg még egyszer, hogy miért teremtette meg a fonetikus ábécé a sík,
egyenes vonalú és egységes teret? A fonetikus ábécé – az összetett képírással ellentétben,
amit az írástudók papi csoportjai fejlesztettek ki a templomi ügyintézés céljaira –, egy
korszerűsített jelrendszer volt a kereskedelem számára. Bárki könnyen elsajátíthatta és
használhatta, illetve bármely nyelvre alkalmazható volt.
A szám, mondhatni, önmagában egy hallható-tapintható jelrendszer, amely
értelmezhetetlen egy azt kiegészítő, magasan fejlett fonetikus íróolvasó kultúra nélkül. A
betűk és számok együttesen egy, a szívhez hasonlóan erőteljes szívó-nyomó motort képeznek
az emberi tudatosság fordítására és visszafordítására, a „kettős fordítás” rendszerével, amint
az a reneszánsz korai humanistáinak olyan mélységesen tetszett. A szám és a fonetikus ábécé,
mint a tapasztalás és tudás megalapozásának és alkalmazásának eszköze, napjainkra már
egyaránt elavult. Mi most, az elektronika korszakában egyszerre vagyunk szám-utániak (post-
number) és írásbeliség-utániak (post-literate). Van egy számítási mód, amely megelőzte a
digitális módszert, mint Dantzig rámutat (4. o.):

Ausztrália és Afrika legprimitívebb néptörzsei között létezik egy számrendszer, melynek nem 5, 10 vagy 20
az alapja. Ez egy kettes számrendszer, azaz, alapja a kettő. Ezek a „barbárok” még nem jutottak el az ujjal való
számolásig. Az egyre és a kettőre önálló számaik vannak, és hatig összetett számaik. Hat felett mindent „sok”-
nak mondanak.

Dantzig kijelenti, hogy még a digitális számolás is az absztrakció egy fajtája, vagyis a
tapintható elválasztása a többi érzéktől, míg az azt megelőző igen-nem egy sokkal „teljesebb”
válasz. Mindenesetre ilyenek a kettes számrendszer alapján működő számítógépek, amelyek
képesek nélkülözni a számokat, és lehetővé tették Heisenberg strukturalista fizikáját. Az ókor
világában a számok nem voltak olyan kézzelfoghatók a mérés számára, mint ahogy a
reneszánsz megosztott, vizuális világa számára azzá váltak. Mint de Chardin Az emberi
jelenségben megállapítja (67. o.):
 Amit az antik Gondolkodás úgy sejtett meg és képzelt el, mint e Számok természetes harmóniáját, azt a
modern Tudomány a Mérésre alapozott formulák pontosságával ragadta meg és realizálta. A Világegyetem
mikro- és makrostruktúrá-jának ismeretét ugyanis sokkal inkább köszönhetjük mind aprólékosabb és
aprólékosabb méréseknek, mint közvetlen megfigyeléseknek. És ismét csak – egyre merészebb – mérések tárták
föl előttünk azokat a kiszámítható föltételeket, amelyeknek mozgósított erőivel az Anyag minden átalakulása alá
van vetve.
(Rónay György fordítása)

Visszatérve a többi érzéktől elszakított vizuális térre, a reneszánsz és a XVIII. század

világa „saját geometriájának három tengelyén nyugodni látszik, nyugalmi állapotban és
törékenyen. Az hát egy öntvény, egy egyedi öntőformából.” Ez itt nem az értékek kérdése,
hanem annak megértésének szükségessége, hogy miként kapcsolódtak a reneszánsz
eredményei a funkciók és érzékek szétválasztásához. De az elválasztás és statikus megragadás
vizuális technikáinak felfedezése mérhetetlenül gyümölcsözőnek bizonyult egy hallási-
tapintási kultúra tradicionális környezetében. Ugyanezen technikák alkalmazása egy olyan
világban, melyet e a technikák homogenizáltak, sokkal kevesebb haszonnal járt volna. De
Chardin szerint (274. o.):

Szokásunk, hogy emberi világunkat különféle „valóságokba” soroljuk: természetes és mesterséges; fizikai és
erkölcsi; szerves és jogi valóságba. Abban a Téridőben, amely a bennünk lezajló szellemi mozgásokra
törvényszerűen és kötelezően kiterjed, mindegyik kifejezéspár ellentétpontjai között elmosódnak már a határok.
Van-e az Élet kiterjedése szempontjából nagy különbség a tagjait szétnyitó vagy rá tollakat növesztő Gerinces és
a találékony szárnyakat felerősítő pilóta siklása között? (Bittet Lajos fordítása)

Talán szükségtelen itt kitérni az infinitezimális (differenciál és integrál) számításokra mint

a nyomtatási technológia kiterjesztéseire. A számítás, amely semlegesebb, mint az ábécé,
lehetővé teszi a tér, mozgás vagy energia bármely fajtájának egységes, megismételhető
formulává való lefordítását, illetve redukcióját. Dantzig a Number: The Language of Science
című művében úgy magyarázza a föníciaiak által a kereskedelem kényszerítő erejének
hatására a számolásban és számításban megtett nagy lépést, hogy az: „A számsorban való
elszámolás, melyben a számok egy ábécé betűiként, a kiejtés sorrendjében vannak
megjelenítve.” ( 24. o., lásd még a 221. o. is)
Ám sem a görögök, sem pedig a rómaiak nem jutottak közelebb a betűk használata révén
egy, a számtani műveletek elvégzésére alkalmas módszerhez. „Ezért van az, hogy a
történelem kezdetétől a mi modern, helyi értékes számolásunkig oly kevés előmenetel történt
a számítás művészetében”. (25. o.) Ez azt jelenti, hogy amíg a szám látható, térbeli karakterrel
rendelkezett, és ki nem emelték hallható-tapintható melegágyából, nem válhatott el a mágia
területéről.” „A tudományban jártas emberre úgy tekintettek, mintha szinte természetfeletti
erőkkel lenne felruházva... még a felvilágosult görögök sem tudtak teljesen megszabadulni a
számok és formulák eme misztikájától...” (25-26. o.)
Dantziggal egyetemben könnyű észrevenni, hogyan következett be a matematika első
válsága, amikor a görögök az aritmetikát megkísérelték a geometriában alkalmazni, a tér
egyik fajtáját a másikra lefordítani, mielőtt még a nyomtatás a homogenitás fogalmát
megszülte volna. „A nyelveknek e zűrzavara a mai napig tart. A végtelen tárgykörében
keletkezett a legtöbb matematikai paradoxon: Zénón argumentumaitól Kant és Cantor
antinómiáiig” (65. o.). Nehéz felfognunk most, a XX. században, hogy miért voltak
elődeinknek oly nagy nehézségeik a különféle nyelvek, valamint a vizuális és a hallható-
tapintható tér egymással szemben álló feltevéseinek felismerésében. Ez egyértelműen az az
emberi vonás, hogy amikor egy adott térben élünk, akkor az homályossá és megfejthetetlenné
teszi az összes többi teret. A Xl.-től a XV. századig az „abacisták” harcoltak az „al-goristák”
ellen. (A szerző saját szóalkotásai az abacus - írótábla, és algoritmus = megoldandó feladatok
egymást követő lépésekbe való elrendezése, szavakból erednek – a fordító megjegyzése.) Ez
annyit tesz, hogy a betűk embere harcolt a számok embere ellen. Az arab számjegyek
használata egyes helyeken tiltva volt. A XIII. századi Olaszországban néhány kereskedő
titkosírásként használta azokat. A számok külső megjelenése a kézírásos kultúrában több
változáson ment keresztül, és amint Dantzig mondja (34. o.): „Tény, hogy a nyomtatás
bevezetése előtt a számoknak nem volt kialakult formájuk. Közbevetőleg hozzátehetjük, hogy
a nyomtatásnak akkora volt a számjegyekre gyakorolt stabilizáló hatása, hogy azok mai
külalakja gyakorlatilag megegyezik a XV. századbeli számokéval.”

A művészet és a tudomány XVI. századi jelentós különválása a számítások felgyorsulásával

következett be
A XVI. század elején a nyomtatás teljessé tette a számok, illetve a vizuális beállítottság
győzelmét. A század későbbi szakaszában már fejlődőben volt a statisztika tudománya. Mint
Dantzig írja (16. o.):

A késő XVI. század volt az a kor, amikor Spanyolországban ábrákat nyomtattak a tartományok és városok
népességéről. Ebben az időszakban kezdtek az olaszok is komoly érdeklődést mutatni a népesedési statisztika
iránt, népszámlálások kiírásával. Ez volt az a korszak, amikor Franciaországban Bodin és egy bizonyos
Malestroict úr között vita folyt a forgalomban lévő pénz mennyiségének az árszintre gyakorolt hatását illetően.

Hamarosan nagy gondot fordítanak az aritmetikai számítások felgyorsítása módjainak és

eszközeinek keresésére:
Nehéz megértenünk, hogy a középkori európaiak számára a rendelkezésre álló számításokkal való műveletek
mennyire fáradságosak és lassúak voltak, „mely müveletek számunkra a legegyszerűbbnek tűnnek”. Az arab
számok bevezetése Európában sokkal könnyebb számításokat tett lehetővé, mint a római számok; és az arab
számok használata a XVI. század vége felé úgy tetszik, gyorsan elterjedt, legalább is a kontinensen. 1590 és
1617 között John Napier feltalálta számítások céljára a különleges 'dominót', majd ezt a még híresebb
felfedezése követte: a logaritmus. Ezt Európa-szerte mindenütt szinte egyszerre kezdték alkalmazni, melynek
eredményeként az aritmetikai műveletek rendkívüli módon felgyorsultak (17. o.)

Ebben az időben történt egy olyan esemény, amely a legfeltűnőbb módon drámaivá tette a
betűk és számok szétválását. A Cultural Foundations of Industrial Civilization (Az ipari
civilizáció kulturális alapjai, 17. o.) című művében Nef idézi Lucien Febvre tanulmányait a
számításokban bekövetkezett hirtelen fordulatról, ahogy „az összeadás és kivonás korábbi,
balról jobbra haladva végzett formáját – amely Lucien Lefebvre szerint még mindig
uralkodott –, a XVI. század vége felé elkezdte kiszorítani az annál sokkal gyorsabb, jobbról
balra haladó módszer.” Ezzel azt mondja ki, hogy a betűk és számok szétválasztása, melynek
megvalósítása oly soká tartott, végül is a számok használatában a balról jobbra történő olvasás
elvetésével teljesült. Nef időt fordít arra (19. o.), hogy megkísérelje feloldani a hit, művészet
és tudomány egységbe rendezésének problémáját. A vallás és a művészet automatikusan ki
van rekesztve a gondolkodás mennyiségileg meghatározott, egynemű és homogén
rendszeréből: „Azon fontos megkülönböztetések egyike, melyet a két időszak művei között
tennünk kell, összefüggésben áll azzal a hellyel, melyet a hit és a művészet a tudományos
érdeklődés területén foglal el. Ez a legutóbbi időkig ugyancsak nehezen ment: ekkor a
tudományos érdeklődés alapjaiként kezdték elveszteni fontosságukat.”
Napjainkban, amikor a tudomány is – a megfigyelések részekre osztó módszerével
felhagyva – az alakzatok és struktúrák vizsgálata felé fordult, nehéz rátalálni azon problémák
és zavarok alapjaira, melyek a XVI.-tól a XIX. századig ezeket a jelenségeket előidézték. A
késő XIX. században figyelemre méltó volt Claude Bemard közeledése a kísérleti
orvostanhoz, mely visszahódította a milieu intérieur (belső környezet) heterogén dimenzióit,
pontosan akkor, amikor Rimbaud és Baudelaire a költészetet a paysage intérieur (belső tájak)
felé irányította. Három évszázaddal korábban azonban a művészek és tudósok az új vizuális
mennyiség és homogenitás segítéségével – melyek sajátságosan a nyomtatott szó
szüleményei, – a milieu extérieur (külső környezet) meghódításával foglalatoskodtak. És a
nyomtatás volt az, ami lehetővé tette a számok és a betűk számára, hogy sajátos és széttartó
útjaikat járják, hogy attól kezdve összezavarják a művészeteket és tudományokat. De a
kezdeteknél, írja Nef professzor Az ipari civilizáció kulturális alapjaiban (21. o.):

Az az új keletű vágy, ami akkoriban ébredezett: úgy látni a természetet, beleértve az állati és emberi testeket
is, ahogy azok az emberek érzékelésében közvetlenül megjelennek, nagy segítségére volt a tudománynak.
Néhány nagy reneszánsz művész kutatásai – akik érdeklődési körüket és művészi teljesítményüket tekintve
csaknem univerzálisak voltak –, hozzásegítették az embereket, hogy a testeket, növényeket és tájakat újból saját
valóságukban láthassák. De azok az utak, melyeket követve a művész és a modern tudós az érzéki benyomásokat
saját független világának megalkotásában felhasználja, alapvetően különbözőek; és a tudomány fenomenális
fejlődése részben a tudomány és a művészet különválásától függött.

Ez csak azt jelenti, hogy ami a tudomány területén az érzékek különválásával elkezdődött,
az később minden művészi szembenállás alapja lett. A művész harcolt azért, hogy
visszaszerezze és megtartsa az érzékek teljességét és kölcsönhatását egy olyan világban,
amely az érzékek elszigetelésének együgyű útján az őrültséget kereste. Ahogy ennek a
könyvnek első oldalain jeleztük, pontosan a Lear király témája az, amit Nef a modern
tudomány kezdeteként ír le.
„... döngesd laposra e kemény kerek világot”, kiáltja Lear, mint egy átkot, hogy roppanjon
ketté „az értelem legbecsesebb szeglete”. Ez a laposra döngölés, a vizuális érzék elkülönítése
a gutenbergi könyvnyomtatás és a Mercator-féle vetület nagy eredménye. És Dantzig (125. o.)
megjegyzi: „így az egyenes vonalról állított tulajdonságok nem mások, mint a mértantudós
saját agy szüleményei. Szándékosan figyelmen kívül hagyja a vastagságot és szélességet,
eleve elhatározva egyszerű tényként, hogy két ilyen egyenes metszéspontja dimenzió
nélküli... ám maguk a feltevések önkényesek, legjobb esetben is csak kényelmes fikciók.”
Dantzig számára könnyű átlátni a klasszikus geometria fikció voltát. A nyomtatás végtelen
táplálékául szolgált számára, miután azt az ábécé világra segítette. És a napjainkban
megszokott nem-euklideszi geometria szellemi tápláléka és hitelessége hasonlóképpen az
elektromos technológiától származik, és a jelenkori matematikusoknál már nem észlelhető az
a kapcsolat a betűkkel és a nyomtatással, mint az a múltbeli matematikusoknál volt látható.
Egészen mostanáig általánosan elfogadott volt, hogy amíg mindenkit ugyanaz az
elkülönített érzék vagy varázslat tart bűvöletében, addig a mentális állapotok ebből eredő
homogenitása kielégíti az emberi kapcsolatokat. Az, hogy a nyomtatás növekvő mértékben
hipnotizálta a nyugati világot, napjaink valamennyi művészet- és tudománytörténészének
egyaránt témája, mivel mi többé már nem az elkülönült látási érzék igézetében élünk. Eddig
nem tettük fel a kérdést, hogy most vajon milyen varázslat hatása alatt állunk. A varázslat
helyett talán elfogadhatóbb lenne „feltételeket” vagy „paramétereket”, esetleg a „vonatkozási
rendszer” kifejezést alkalmazni. A metaforától eltekintve, nem abszurd dolog, hogy az
emberek, belső érzékeik néhány merőben technikai kiterjesztésének hatására, életük
legbensejében önkéntelenül megváltozva éljenek?
Érzékarányaink megváltozása, melyet érzékeink tárgyiasulása idézett elő, nem olyan
helyzet, mellyel szemben tehetetlenül kell állanunk. A számítógépek az érzékelő képességek
viszonyainak minden lehetséges változatára beprogramozhatók. Ezután pontosan
kiolvashatjuk, hogy egy olyan új, speciális helyzet, mint amit például a televízió hozott létre,
milyen kulturális feltételeket eredményez a művészetek és tudományok területén.

Francis Bacon, a modernek PR-hangja, mindkét lábával a középkor talaján állt

Joyce a Finnegan ébredésében Bábel tornyát az Álom tornyaként határozza meg, ami azt
jelenti, hogy az ostoba követelmények tornya, vagy ahogy Bacon nevezi: a Ködképek
birodalma. Francis Bacon alakja mindig is teljesen ellentmondásosnak tűnt. Mint a modern
tudományok PR embere (propagandistája), úgy találhatjuk, mindkét lábbal erősen a
középkorban gyökerezett. Óriási reneszánsz hírneve zavarba hozza azokat, akik módszerében
semmi tudományosat nem találnak. Sokkal kifinomultabb Petrus Ramusnál, a dühödt
pedagógusnál, de még osztozik vele abban a szélsőséges vizuális hajlamban, mely őt XIII.
századbeli rokonával, Roger Baconnal, valamint a XVIII. századi Newtonnal köti össze.
Mindaz, amit e könyvben eddig elmondottunk, csupán bevezetőül szolgált Francis Baconhoz.
És Ong, Dantzig, valamint Nef már bemutatott munkái nélkül nem lenne könnyű fogalmat
alkotni Baconról. Saját kifejezései mindazonáltal önmagukban is értelmezik őt. Bacon
egyrészt – velünk együtt – elismeri azt a feltevést, hogy a Természet egy könyv, melynek
lapjait az ember bukása szennyezte be. Ugyanakkor, mivel ő a modern tudomány történetéhez
tartozik, senki sem volt hajlandó középkori feltevéseit elfogadni. Ong, Nef és Dantzig segít e
kérdés tisztázásában. A tudomány irányában való haladás az ókortól Bacon idejéig abban a
törekvésben nyilvánult meg, hogy a vizualiást elkülönítsék a többi érzéktől. Ez a törekvés
azonban elválaszthatatlan volt a kézírásos és nyomtatott kultúra művelésétől. így hát Bacon
középkoriságát nem helytelenítették a saját korában. Ahogy Febvre és Martin L'Apparition du
livre című munkájában kifejti: a nyomtatási kultúra első két évszázada tartalmában csaknem
teljesen középkori volt. A kinyomtatott könyvek több, mint kilencven százaléka a
középkorból származott. És Az ipari civilizáció kulturális alapjaiban (33. o.) Nef professzor
kitart amellett, hogy a középkori univerzalizmus, illetve a hit abban, hogy az értelem alkalmas
a teremtett világ egészének megértésére, „bátorította fel az embert arra, hogy újraolvassa a
természet könyvét, melyről az európaiak túlnyomó része feltételezte, hogy Isten alkotása, azé,
akit Krisztus nyilatkoztatott ki... Leonardo da Vinci, Copernicus és Vesalius újraolvasta ezt a
könyvet, de az olvasásához létfontosságú új módszereket nem ők fedezték fel. Ők nagyrészt a
régi és az új tudomány közötti átmeneti korszakhoz tartoztak. A természeti jelenségek
vizsgálatában alkalmazott módszereik főleg a múltból származtak.”
Így Aquinói Szent Tamás kiválósága is abban rejlik, ahogyan a Lét módozatainak a mi
értelmi felfogási folyamatunk módozataihoz való viszonyát értelmezte.
A megfigyelés és kísérletezés nem volt újdonság. Ami új volt, az a kitartó ragaszkodás a
kézzelfogható, megismételhető és látható bizonyításhoz. Nef azt írja (27. o.): „Az érzékelhető
vizsgálatokhoz való ilyetén ragaszkodás aligha nyúlik vissza az 1544-ben született colchesteri
William Gilbert korán túlra. 1600-ban kiadott De magnete (A mágnesről) című könyvében
Gilbert azt írja, hogy abban egyetlen olyan leírás vagy magyarázat sem szerepel, amit ő ne
ellenőrzött volna néhányszor, a 'saját szemével'.” De a nyomtatást megelőzően egy egész
évszázad, sőt annál is több kellett az egységesség, folyamatosság és megismételhetőség
feltételeinek megteremtéséhez; az olyan ösztönzés, amit Gilbert érzett, illetve az általa ajánlott
vizsgálatok még csekély érdeklődést keltettek. Maga Bacon is tudatában volt a saját kora és a
gépek létrejöttével kapcsolatos korábbi történelem közötti szakadéknak. A Novum Organum-
ban azt írja (129. o.):

Az sem árt, ha felfigyelünk a találmányok erejére, értékére és következményeire: sehol ezeket nem
érzékelhetjük kézzelfoghatóbban, mint annál a három találmánynál, melyekről mit sem tudtak az ókorban, s
melyek eredetét, bár nem nyúlik vissza régi időkre, homály fedi és nem koszorúzta dicsőség: a nyomtatásra, a
lőporra és az iránytűre gondolok. Ez a három világszerte megváltoztatta a dolgok színét és állapotát; az első az
irodalomban, a második a hadviselésben, a harmadik a hajózásban, megszámlálhatatlan változást idézve elő és
talán egyetlen uralkodó, egyetlen szekta, egyetlen csillag sem volt nagyobb hatással az emberi dolgokra, mint
ezek a technikai találmányok. (Csatlós János fordítása nyomán)

„Baconnal egy új szellemi légkörbe lépünk” – írja Benjamin Farrington a Francis Bacon:
Philosopher of Industrial Science (Francis Bacon: az ipari tudomány filozófusa) c. művében
(141. o.). „Ha kielemezzük, azt találjuk, hogy az új légkör nem annyira a tudományos
haladásban, mint abban a jól megalapozott bizakodásban áll, hogy az ember életét a tudomány
megváltoztathatja.” Farrington ezzel azt fejezi ki, hogy ha az ember és a tudomány számára a
dolgok kedvezőtlenül alakultak volna, Bacon bizakodását üres beszédnek és ostoba
fecsegésnek kellett volna tekinteni. Ha valaki bizonyos mértékig ismeri Bacon középkori
gyökereit, jobb érvet is fel tud hozni intellektuális hitelessége mellett. A „kísérleti tudomány”
fogalmát Roger Bacon – aki Francisszel egyazon család sarja volt – találta ki és alkalmazta a
XIII. században. Roger a szivárványról szóló értekezésében éles különbséget tesz a deduktív
(levezető) okfejtés és az aprólékos részletekhez ragaszkodó bizonyítás között.63
Baconra sokkal nagyobb benyomást tett a nyomtatás mint alkalmazott tudás jelentősége,
mint bárki másra, kivéve Rabelais-t. A természetet az egész középkor úgy tekintette, ifiint az
Isten nyomainak (vestigia Dei) kutatására szolgáló könyvet. Bacon a nyomtatás tanulságát
abban látta, amihez mi most szó szerint a Természet új és bővített kiadásaként jutunk hozzá.
Egy enciklopédia terve merült fel benne. A Természet Könyve gondolatának teljes elfogadása
az, ami Bacont olyan mélyen középkorivá és egyben olyan igazán modernné teszi. De épp ez
a bökkenő. A középkor Természet Könyve – a Bibliához hasonlatosan – elmélkedés
(contemplatio) céljára szolgált. A reneszánsz Természet Könyve az alkalmazás (applicatio) és
felhasználás érdekében született, akárcsak a mozgatható betűk. Francis Bacon közelebbi
vizsgálata segít feloldani ezt a problémát, és megvilágítani a középkorból a modern világba
való átmenetet.
A könyv – mint a középkor és a modern közötti híd – egy másik aspektusát Erasmus adja.
Az Újszövetség általa 1516-ban kiadott új latin változatának 1620-ban a Novum Organum cím
felelt meg. Erasmus az új nyomtatási technológiát a grammatika és retorika hagyományos
gyakorlata, valamint a szent szövegek helyreigazítása felé irányította. Bacon az új
technológiát a Természet szövegének helyreigazítási kísérleteként alkalmazta. Ε munkák
egymástól eltérő szelleméből mérhetjük fel a nyomtatás hatékonyságát abban, ahogyan
előkészítette a gondolkodást az alkalmazott tudomány számára. Ám egy ilyen változás nem
olyan gyors vagy mélyreható, mint ahogyan azt sokan feltételezik. Samuel Eliot Morisont az
Admiral of the Ocean Sea (Az óceán admirálisa) című művében újra meg újra zavarba ejti a
tény, hogy Kolumbusz tengerészei képtelenek voltak magukról gondoskodni az Újvilág
körülményei között: „Kolumbusz, amennyire csak tudta, magáévá tette az ügyet, mert még
egy ottfelejtett, ehető kenyérhéj sem akadt a megfeneklett karavellák fedélzetén, és a
spanyolok éheztek. Nem tudom megérteni, hogy miért nem voltak képesek halat fogni...”
(643. o.) Végül is, a Robinson Crusoe lényege az ember merőben új alkalmazkodóképessége
és leleményessége, mellyel tapasztalat egyik fajtáját új formába képes átfordítani. Defoe
regénye az alkalmazott tudás hőskölteménye. A nyomtatás első korszakában az emberek még
nem tettek szert erre a képességre.

A középkori Természet Könyvének és a mozgatható betűk új könyvének furcsa nászát

Francis Bacon vezette
Annak érdekében, hogy Baconnak a tudományról és a Természet Könyvének (Book of
Nature) szövegéről vallott különös eszméit megvilágítsuk, röviden vissza kell pillantanunk a
középkori gondolkodásra.
Ernst Robert Curtius foglalkozott „A könyv mint szimbólum” kérdésével European
Literature and the Latin Middle Ages (Európai irodalom és a latin középkor) című könyvének
16. fejezetében. A görögök és a rómaiak nemigen használták a könyvet mint szimbólumot
vagy metaforát, „a kereszténység hozadéka volt, hogy a könyv megkapta a szent tárgy
legmagasabb státuszát. A kereszténység a Szent Könyv vallása volt. Krisztus az egyetlen
Isten, akit az antik művészet egy kézirattekerccsel ábrázol... Maga az Ótestamentum rengeteg
könyvvel kapcsolatos metaforát tartalmazott.” (130. o.) Természetesen a papír alkalmazása a
63
Lásd: Étienne Gilson: lui Philosophie au Moyen Age, 481. ο.
XII. században és ennek következtében a könyvek számának növekedése magával hozta a
könyv-metaforák virágzását. Curtius sok helyről merít a költők és teológusok írásai közül,
majd így kezdi kötetének a Természet Könyvéről szóló fejezetét (319-320. o.):

A népszerű történelemszemlélet egyik felkapott kliséje, hogy a reneszánsz lerázta magáról a megsárgult
pergamenek porát, és helyettük a természet könyvét, azaz a valós világot kezdte olvasni. De ez a metafora is a
latin középkorból származik. Láttuk, hogy Alan a „tapasztalat könyvéről” beszél... Omnis mundi creatura / Quasi
liber et pictura I Nobis est et speculum. Későbbi szerzők, főleg a szentbeszédek szerzőinek írásaiban a „teremtés
tudománya” és a „természet könyve” szinonimának tekinthetők. A prédikátoroknak a természet könyve a
Bibliával együtt szolgált forrásanyagul.

Végül is maga Dante, Curtius szerint „a középkor gondolatvilágának teljességét szedegeti

össze műveiben, felerősítve és kiszélesítve... a Vita Nuova első bekezdésétől a Divina
Commedia utolsó énekéig. Tény, hogy a summa erős fogalma, ami mindig jelen van a tudás
szerveződésének középkori formáiban, azonos a tankönyv fogalmával: „Mármost az
olvasásnak, a befogadás és tanulás formájának megfelel az írás, mint az alkotás és teremtés
formája. A két fogalom összetartozik. A középkor intellektuális világában úgy ábrázolták,
mint egy gömb két féltekéjét. A nyomtatás feltalálása szétzúzta e világ egységét.” (328. o.)
Ahogyan azt Hajnal munkája már korábban kimutatta, a szóbeli tanítás gyakorlata, amely az
írást és olvasást is magába foglalta, a nyomtatott könyv megjelenésével sokkal inkább egy
kulturális egységet hozott létre, mintsem azt Curtius gyanította.
Jól látja, hogy a nyomtatás kettéválasztotta a termelőt és a fogyasztót. De ugyanakkor
létrehozta az alkalmazott tudás eszközeit és ösztönzött azok használatára. Az eszköz
létrehozta az igényt.
Ahogyan a prédikátorok használták a természet könyvét – Szent Pál apostol tükrét, melybe
mi most aenigmatate tekintünk, – ez az, ami trónra emelte Pliniust, mint a grammatikai
magyarázat forrását, Szent Ágostontól kezdve. Összefoglalva, Curtius úgy találja, (321. o.)
„hogy a világnak vagy a természetnek 'könyvként' való felfogása a szószékek ékesszólása
révén keletkezett, majd onnan adoptálták a középkori misztikusfilozófiai spekulációkhoz és
végül általánosan használatossá vált.”
Curtius ezt követően (322. o.) olyan reneszánsz írók felé fordul, akik átvették a könyvek
metaforáját, mint például Montaigne, Thomas Browne és Bacon: „Francis Bacon megőrizte a
teológiai felfogást: 'Num salvator noster inquit: Erratis nescientes Scripturas et potentiam Dei
(Máté 22.29), ubi duos libros, ne inerrores, proponit nobis evolvendos.' (De Augmenüs
Scientiarum, Bk.12.)” Mivel jelenlegi célunk mindössze az, hogy Bacon tudomány fogai mát
a Kinyilatkoztatás és a Természet két testamentumának középkori tradíciójához kapcsoljuk, a
fejtegetést ezért The Advancement of Learning (A tanulás fejlődése) című, az Everyman
kiadásban könnyen hozzáférhető könyvére korlátozhatjuk. Bacon itt ugyanazt a szöveget idézi
Máté evangéliumából. (41-42. o.)

...a Zsoltárok Könyve és a Biblia más részei gyakran buzdítanak bennünket arra, hogy megértsük és
magasztaljuk Isten nagy és csodálatos munkáját, miközben mi ennek csupán a felszínét vizsgáljuk, lévén hogy
elsőként ez válik hozzáférhetővé érzékszerveink számára, s így megbántjuk Isten dicsőségét, ha oly módon
bíráljuk és kritizáljuk, mintha egy kitűnő ékszerész boltját csak annak alapján ítélnénk meg, amit kitett a
kirakatba. Csakúgy mint az, aki egyedül küzd a hitetlenség és a bűnök ellen: mert a mi Megváltónk azt
mondotta, tévelyegtek, mivelhogy nem ismeritek az írásokat, sem az Istennek hatalmát; itt van előttünk egy
kétkötetes könyv, hogy tanulmányozzuk, hogy védve legyünk a bűnöktől; először az írás közli Isten Akaratát; és
a teremtmények kimondják az Ő Hatalmát, ezáltal az utóbbi kulcs az előzőhöz, nemcsak megnyitja értelmünket,
hogy befogadja a Szentírás valódi értelmét, az általános értelmezés és a beszéd szabályai szerint: de főleg
megnyitva hitünket oda vonz bennünket Isten mindenhatóságának illő elfogadásához, amely főként művébe van
írva és bevésve. Ezért van oly sok isteni tanúbizonyság és bizonyíték a Tanítás igaz méltóságával és értékével
kapcsolatosan.
 A következő rész Bacon mindig újra visszatérő témája arról, hogy minden mesterség az
alkalmazott tudás egy formája, amely azért van, hogy eltörölje a bűnbeesés következményeit.

Ami a beszédet és a szavakat illeti, azok vizsgálata érdekében hozta létre a nyelvtudományt; mert az ember
sóvárog, hogy visszahelyezze magát az áldás alá, amit saját hibájából elveszített. Ahogy az első általános
kiátkozás ellen küzdött, feltalálva különböző mesterségeket, úgy próbált már valamit tenni a második általános
átok, a nyelvek összezavarása ellen a grammatika művelése által. Az anyanyelv esetében ennek haszna korlátolt,
kicsiny, az idegen nyelvekén több; de a legtöbb idegen nyelv így már nem közönséges, vulgáris, hanem tanult
nyelvvé vált. (138. o.)

Az ember bűnbeesése tette szükségessé az alkalmazott tudás mesterségeinek létrehozását,

hogy segítséget nyújtsanak az embernek bukott helyzetében.

Így az özönvizet megelőző korban, néhány ilyen emlék között a szent írásokban is van pár olyan feljegyzés,
amely sejtetni engedi a feltalálók, zeneszerzők és fémművesek nevének megbecsülését. Az özönvizet követő
korban Isten első jelentős ítélete az emberi becsvágy fölött a nyelvek összezavarása volt, miáltal a tanulás és a
tudás szabad kereskedelme, cseréje jelentősen korlátozódott.

Bacon a legnagyobb elismeréssel tekint arra a munkára, amit még vétek nélkül való
emberek végeztek. (37. o.)

A teremtés befejezése után – szól a történet, – az ember az Édenkertbe volt helyezve, hogy ott dolgozzék; és
a számára kijelölt munka nem volt más, mint Szemlélődés; azaz, a munka célja csak a gyakorlás és kísérletezés
volt, nem a szükség. így, mivel nem a teremtmény vonakodását vagy homlokának izzadását váltotta ki, az ember
tevékenységének következménye a kísérletezés gyönyöre volt, nem pedig a munkaerő hasznosítása. Az ember
első feladata tehát a Paradicsomban a tudás két alapvető részéből állt: a teremtények megismeréséből és abból,
hogy nevet adjon nekik. Ami azt a tudást illeti, ami a bűnbeesést okozta, az, mint már említettük, nem a
teremtmények természetes ismeretére, hanem az erkölcsi tudásra, a jó és a rossz megkülönböztetésére
vonatkozott. Ennek azonban már voltak más előzményei, az ember sok mindennek a tudására törekedett; végül
teljesen elfordult Istentől és önállóvá vált.

Bacon Ádámja egy középkori misztikus, Miltoné egy szakszervezeti aktivista

A bűnbeesés előtt a munka célja csak a tapasztalás vagy „kísérletezés”, „nem a szükség”,
nem „a munkaerő hasznosítása” volt. Különös, hogy bár Bacon kimondottan pontos abban,
ahogyan többször ismétli a Szentírásból levezethető alkalmazott tudás programját,
kommentátorai mégsem térnek ki erre. Bacon nyomatékkal beszél a kinyilatkoztatásról
programjának minden részében, hangsúlyozva nemcsak a „természet könyve” és a
„Kinyilatkoztatás” párhuzamosságát, de azonos metodikájukat is.
Bacon Ádámja, úgy látszik, igencsak hasonlít Shakespeare költőjéhez, aki ártatlan
képzeletével kész feltárni és néven nevezni minden misztériumot, mint egy nominalista
mágus.

Szent őrületben a költő szeme

Földről az égre, égből földre villan,
S míg ismeretlen dolgok vázait
Megtestesíti képzeletje, tolla
A légi semmit állandó alakkal,
Lakhellyel és névvel ruházza fel.64

Vele összehasonlítva Milton ártatlan Ádámja egy hajszolt mezőgazdasági munkás:

...megbeszélték,
64
Szentivánéji álom. V. 1. Arany János fordítása.
 mint végzik eznap dolgukat: kinőtt kezükből, túlsók kettejüknek
a kert!65

Miltonnak valószínűleg volt némi ironikus szándéka.

Bacon felfogása az alkalmazott tudásról érinti a Természet Könyve szövegének
helyreállítását, mely megsérült az ember bűnbe esése által, éppúgy, ahogy azáltal saját
képességeink is csökkentek. Ahogyan Bacon azon igyekszik, hogy helyrehozza a Természet
szövegét Históriája segítségével, ugyanúgy kísérli rendbe hozni képességeinket is Essays or
Councels, Civil and Moral (Polgári és erkölcsi esszék vagy tanácsok) című írásaival. A törött
tükör, vagy saját elménk törött üvege nem engedi többé „keresztül a fényt”, de elkápráztat
bennünket szórt fénnyel és ellát új bálványokkal.
Ahogyan Bacon a hagyományos induktív grammatikára hivatkozik a Természet és
Kinyilatkoztatás két könyvének magyarázata során, ugyanúgy erősen támaszkodik az
ékesszólás mint alkalmazott tudás cicerói felfogására, e vonatkozásban határozottan egyesítve
Cicerót és Salamont. A Novum Organum-ban (181-182. o.) azt írja:

Nem kétséges, mennyire fontos, hogy ez az ismeret variálható legyen, hogy ne szabályozzák, mert kevésbé
végtelen, mint a kormányzás tudománya, amit látunk, hogy alakítgatnak és sokszor sok részében redukálnak. Ε
bölcsességnek, úgy tetszik, némely antik rómaiak a keserves és okosabb időkben professzorai voltak. Cicero
beszámolt róla, hogy akkoriban szenátorok éltek a bölcs emberek tanácsaival, akiknek volt nevük és
véleményük, olyanoknak, mint Coruncanius, Curius, Laelius és sok más: feladatuk volt, hogy legyenek egy
bizonyos órában egy bizonyos helyen és ott fogadják azokat, akik igényt tartanak tanácsaikra. És az
állampolgárok felkeresték őket és konzultáltak velük; a lányuk férjhez menéséről, a fiuk pályaválasztásáról,
olcsó vétel lehetőségéről, vádemelésről és minden egyébről, ami egy ember életében előfordul. így bölcsesség
lehet privát ügyekben adott tanács is, ami a világ dolgainak univerzális ismeretéből fakadhat, ami használható
különböző ügyekkel kapcsolatos kérdésekben, s a természet általános megfigyeléséből összegyűjthető. Ezt
láthatjuk abban a könyvben is, amit Q. Cicero írt fivérének (De petitioné consulatus – ez az egyetlen üzletről
szóló könyv – tudomásom szerint –, ami az antik világból ránk maradt), bár ez is egy különleges eseménnyel
foglalkozik, lényegét tekintve sok bölcs és politikai axiómát is tartalmazott, ami nem ideiglenes, de hosszú
lejáratú útmutatást adott népi választások esetére. De főleg azokban az aforizmákban, amelyeknek helyük van a
legkiválóbb írások között, Salamon király fogalmazta őket (akiről a Szentírás azt mondja, a szíve olyan volt,
mint a tenger homokja, ami magában foglalja a világot és a világ minden dolgát.) Láthatjuk és én mondom is:
sok mély gondolatot tartalmazó kitűnő figyelmeztetés, parancs, elvi megállapítás, amely sok különböző
alkalomhoz variálható, ezért maradunk ennél egy kicsit felajánlva néhány példát.

Bacon sokat beszél Salamonról, mint saját elődjéről. Tény az, hogy Salamontól eredezteti
pedagógiai elméletét az aforizmákról (39-40. o.):

Amint Salamon a király személyében, mi látjuk a tehetséget vagy készséget a bölcsességre és a tanulásra,
mind Salamon imája, mind Isten hozzájárulása kéréseinek teljesítéséhez, elsővé tette őt a föld többi lakójával
szemben. Tehetsége, amit Istentől kapott adományként, nem csak képessé tette Salamont a kitűnő parabolák és
aforizmák megírására, amelyek isteni és erkölcsi filozófiát tartalmaztak, de összegyűjtötte a Természet Rajzát a
növények életéről, a hegyen álló cédrustól a kőfalon növő moháig (ami csak egy átmenet a hervadás és növényi
létezés között) és szintén mindenről, ami lélegzik és mozog. Mégis ez a Salamon király, bár kitűnően értett a
kincsek gyűjtéséhez, csodálatos épületek létrehozásához, hajózáshoz és navigáláshoz, szolgálathoz és
jelenléthez, hírnévhez és ismertséghez és ehhez hasonlókhoz; mégis Ő nem ragaszkodott az ezekkel kapcsolatos
dicsőséghez, hanem csak az igazság keresésével járóhoz, amint azt kifejtette: Isten dicsősége, hogy elrejtsen egy
dolgot, de a király dicsősége, hogy azt megtalálja; mintha ártatlan gyermeki játékról volna csak szó, Isten
Felsége örömet talált abban, hogy elrejtse munkáját, hogy azt megtalálják és mintha a királyok nem találnának
nagyobb tisztességet, mint Isten játszótársainak lenni ebben a játékban; míg figyelembe véve okosság és
eszközei parancsolatát, semmit sem szükséges elrejteni előlük.

Bacon utalása a tudományos felfedezésekre mint gyermekjátékokra, közel visz bennünket

másik alapvető gondolatához, amely szerint az ember büszkesége okán elvesztette helyét az
65
Elveszett paradicsom. IX. könyv, 201-203. Jánosy István fordítása
Édenkertben, de alázatossággal vissza kell azt szereznie:

Sok minden kapcsolatos a ködképek különböző fajtájával, és azok tiszteletével: mindet el kell utasítani erős
és határozott akarattal, valamint a teljesen felszabadított és megtisztított megértéssel; a belépés az ember
királyságába – melyet a tudományra alapoztak, – nem más, mint mennyek királyságába való belépés, ahova is
nem juthat be más, mint^ kicsiny gyermek.66

Az Esszék egy korábbi helyén Bacon azt bizonygatta, hogy a „módszer, amit a
tudományok feltárására javasolok, keveset bíz az értelem élességére és erejére, hanem inkább
minden tudást, megértést közel egy szintre helyez.” A nyomtatás nemcsak az alkalmazott
tudás eszméjével – a homogenitással és a részekre osztó módszerrel – ösztönözte Bacont,
hanem azzal a bizonyossággal is szolgált számára, hogy az emberek egyenlővé tehetők, mind
kapacitás, mind pedig teljesítmény vonatkozásában. Számos furcsa spekuláció jött létre ebből
a doktrínából, de csak kevesen vállalkoztak arra, hogy vitatkozzanak a nyomtatás hatalmas
jelentőségéről, arról, hogy az képes közös nevezőre hozni és kiterjeszteni a tanulás folyamatát
úgy, ahogyan az ágyúk és a tüzérség képes közös nevezőre hozni a kastélyokat és a feudális
privilégiumokat. Bacon ezt követően amellett érvel, hogy a Természet szövege helyreállítható
a nagy enciklopédikus tényfeltáró tisztogatással. Az emberi értelem is újjáépíthető, hogy újra
tükrözhesse a Természet könyvének tökéletességét. Az elme most elvarázsolt tükör, de a
varázs megszüntethető.
Világos tehát, hogy Bacon semmivel sem tisztelné jobban a skolasztikát, mint Platón és
Arisztotelész dialektikáját, „mert a művészet kötelessége volna, hogy tökéletesítse,
magasztalja a Természetet; de ellenkezőleg, megrontotta, kihasználta és tönkretette a
Természetet.”67

Milyen mértékben helyettesítette a tömegesen előállított nyomtatott oldal a fülgyónást?

Már A tanulás fejlődése elején a reneszánsz próza egy tömör történetét nyújtja Bacon,
mellyel indirekt módon megvilágítja a nyomtatás szerepét:

Luther Márton, kétségtelenül magasabb elrendeléstől vezérelve, de felhasználva az emberi elme képességét,
rájött arra, hogy sorsszerű az a küzdelem, amelyet Róma püspökével és az egyház eltorzult tradícióival szemben
folytat. Megtalálta saját lelki nyugalmát, s miután saját korának közvéleménye nem állt mellé, kénytelen volt az
antik világ kultúrájához fordulni, a múltat kellett segítségül hívnia, hogy pártot tudjon alakítani a jelen idővel
szemben. így az antik írók – mind az egyházi, mind a humanista szerzők –, akiknek művei sokáig a könyvtárak
polcain aludtak, újra általánosan olvasottakká váltak, feléjük fordult a figyelem. Ennek következményeként egy
sokkal kifinomultabb szellemmel az eredeti nyelveken találkoztak, amely nyelven azok az írók a jobb megértés,
valamint szavaik hangsúlyozásának és alkalmazásának jobb kihasználása érdekében írtak. Ezt követően
kifejezésük, stílusuk, szóhasználatuk gyönyöre, valamint az elismerés, amit az ilyen írások kiérdemeltek, tovább
nőtt. Mindezt azonban elhamarkodottan vitték tovább azok, akik primitív, de újnak tetsző vélemények
képviselőiként ellenségesen fordultak szembe a skolasztikusokkal, kik általában a másik tábort képezték, és
akiknek írásait teljesen eltérő stílus és forma jellemezte; megengedve maguknak, hogy a kifejezés érdekében új
szavakat és formákat kovácsoljanak maguknak, valamint hogy beszédük körben forgó legyen; nem törődve a
tisztán érthető, kellemes stílussal és – ha mondhatom így – a szavak és frázisok törvényszerű voltával sem.

Bacon azt mondja, hogy az egész humanista erőfeszítés a nyelveket és a történelmi

megújulást illetően a vallási különbségekhez kapcsolódott. A nyomtatás a régmúlt idők íróit is
hozzáférhetővé tette, akiknek stílusát az emberek utánozni kezdték. A skolasztikusok olyan
technikailag tömörített módon írtak, hogy egyszerűen kimentek a divatból, képtelenek voltak
népszerűvé válni az új olvasók körében. A növekvő olvasóközönséget csak virágzó
retorikával lehetett megnyerni, és, mint Bacon folytatja (24. o.):

66
Essays (Esszék), ed. R. F. Jones, 294. o.
67
Advancement of Learning, 125. ο.
 Annak érdekében, hogy megnyerjék és meggyőzzék őket, szükségessé, fő értékké és elvárássá vált az elegáns
és változatos stílus, a megfelelő erős kifejezések, a népnyelv használatának képessége. Ε négy motívum
egybeesése: az antik írók csodálata, a skolasztikusok iránt érzett gyűlölet, a nyelvek pontos tanulmányozása, a
hatásos prédikálás képessége, magával hozta az elegáns szónoki stílus odaadó, lelkes tanulását, ami aztán
sikeresen felvirágzott. Ez hamarosan bizonyos túlzásokhoz is vezetett; az emberek elkezdtek jobban vadászni és
figyelni a szavakra, mint a tartalomra, jobban törődve a frázisok csillogásával és a mondatok kerek, tiszta
megfogalmazásával, a mellékmondatok szép lejtésével, műveik szóképekkel és figurákkal való illusztrációjával,
semmint a tartalom súlyával, szubjektív értékelésével, az érvelés őszinteségével, az eredetiséggel és a megítélés
mélységével. Aztán felduzzadt, mint a folyók vize, Osorius portugál püspök stílusa, és ezt igen nagyra
értékelték. Majd Sturminus áldozott gyötrelmesen sok időt a szónok Cicero és Hermogenész, a szónoklattan
tanárának tanulmányozására, saját könyve, mint a „Periódusok és imitációk” és hasonlók mellett... Ezt követően
a cambridge-i Car és Ascham előadásaikban és írásaikban szinte istenné emelik Cicerót és Démoszthenészt, és
minden tanulni vágyó fiatal embert e kifinomult és csiszolt fajtájú tanításra csábítanak. Ezután ragadta meg az
alkalmat Erasmus, hogy gúnyos visszhangként válaszoljon: decern annos consumpsi in legendo Cicerone; és a
visszhang görögül válaszolt: Sive Asine. Aztán a skolasztikusok tanítása mint barbárság teljesen megvetette vált.
Összefoglalva, annak a kornak hajlama és kedve inkább a másolás felé, semmint a mérlegelés felé húzott.

Egy-két oldalon Bacon részletesen ismereti korának irodalmi harcait és divatjait. Akárcsak
tudományos módszerének eszméje, az irodalmi életről alkotott felfogása is a vallásban
gyökerezett. Az angol próza történetéről írt összefoglalását az irodalomtörténészeknek még
ezután kell komoly vizsgálat alá vetniük. Amikor például Bacon azt mondja: „Aztán a
skolasztikusok tanítása mint barbárság teljesen megvetette vált”, nem mondja, hogy ő maga is
megveti őket. De ugyanígy nem respektálja a díszes, affektáló eleganciát, amelyet az idő tájt
eszeltek ki.
Annak vázlatos bemutatása után, hogy az alkalmazott tudás Bacon középkori
gondolkodásában miként volt jelen, itt az ideje, hogy megfontoljuk a nyomdai technológia
alkalmazásának hatását az egyének és a nemzetek életére. Itt szükségszerűen figyelembe kell
venni az írókat és a nemzeti nyelvek sajátosságait, mint amelyeket a sajtónak köszönhetően
átalakított a vizualitás elterjedése.
Egyes írók mostanában azt feltételezték, hogy az irodalmi alkotótevékenység teljességét a
reneszánsztól a középkori gynás kifelés irányulásának tekinthetjük. Anatomy of Criticism (A
kritika anatómiája, 307. ο.) című könyvében Nothrop Frye rámutat az erős önéletrajzi jellegre
a prózai írások körében: „követve Szent Ágostont, aki úgy tűnik, feltalálta, és Rousseau-t, aki
létrehozta annak modern típusát. A korábbi tradíció adta az angol irodalomnak a Religio
Medicil, a Kegyelem bőségéi és Newman Apológiáját, valamint a hasonló, de részben eltérő
gyónásokat, melyeket a misztikusok kedveltek.”
Külön érdekes téma a szonett, mint a nyilvános gyónás olyan új formája, melyet a
nyomtatás támogatott; érdemes tanulmányozni, miként kapcsolódik az új versformákhoz.
Wordsworth ismert szonettje a szonettről érinti A Gutenberg-galaxis néhány fő témáját:

Zord kritikus, a szonett érdemét

ne nézd le! – kulcsként ez nyitotta fel
Shakespeare szivét, e kis lant volt, amely
Petrarca kínját enyhítette rég;
Tasso ezerszer szólt e fuvolán,
ettől vidult Camőes, a száműzött;
s mirtuszként csillant ciprusok között
a szonett Dante látnok-homlokán;
ez óvta jánosbogár mécseként
jó Spensert, aki Tündérhon után
sötétben küzdött – s midőn ködbe tért
élete útja, Milton ajakán
ez lett a kürt, mely dalt zengett, szabad,
 lélekröpítő dalt – haj, nem sokat!
(Fodor András fordítása)

Sok trombitaszóló érkezett a nyomdai médium segítségével, ami nélküle sohasem jött
volna létre. A nyomda puszta létezése ugyanebben az időben az új kifejezésmód szükségét és
lehetőségét szülte.

Versben vágyván elő-adnom szerelmemet,

Hogy drágám lelne bár kínomban némi élvet –
Az élv olvasni készt, olvasni: ismeret,
S ebből kél szánalom, mely irgalmazni késztet –,
Kerestem fürge szót, hogy búmat fesse meg,
Oly míves leleményt, mely kedves lesz szívének,
Bújtam más müveket, hogy onnan tán pereg
Szikkadt agyamra pár ihletadó kövér csepp.
De nem jöttek a Szók, késett a Lelemény –
Természet lánya ő, törekvés elriasztja –,
S más lábát utamon nem szenvedhettem én.
Hogy vágytam szólni! Ám torkom tátog kiaszva,
Rágom rest tollamat, csúfol a hó papír...
S Múzsám szól: „ Balga! nézz szíved mélyére, s írj.”68

Aretino, akárcsak Rabelais és Cervantes, a nyomtatás lényegét Óriásinak, Fantasztikusnak

és Emberfelettinek kiáltotta ki
A szellem megnyilvánulása vagy megszólalása a kéziratos körülmények között, mint azt
láttuk, csak nagyon szűk keretek közt volt lehetséges. A költő vagy író nagyon messze állt
attól, hogy anyanyelvét úgy használja, mint a nyilvánosság megszólításának eszközét. A
nyomtatás feltalálásával azonnal lehetővé vált, hogy a nyelv ezen eszközzé váljon. Pietro
Aretino alakja (1492-1556) alkalmas arra, hogy megvilágítsa ezt a hirtelen változást. Ο is azt
a hirtelen fordulatot világítja meg, ami a magánember gyónási önvádját átváltoztatta mások
nyilvános denunciálására. Aretinót saját korában úgy ismerték, mint: „a Hercegek korbácsát”.

Valóban szörnyeteg volt: ezt tagadni lekicsinylése volna; de mindenekfelett a kor embere, lehet, hogy a
legszabadabb, legkifejezőbb embere a kornak, amelyben élt – a XVI. századnak. Ez, valamint rendkívüli
képességei, együtt azzal a ténnyel,
hogy megalapozta a modern sajtót, és úgy használta fel, mint a nyilvánosság egy mindezidáig nem is
gyanított fegyverét, hatalmának páratlan növelésével; ez teszi fontossá, hogy felfigyeljünk rá.69

Két évvel Rabelais után született, és akárcsak Rabelais, épp jókor ahhoz, hogy idejében
hatalmába kerítse az új szerkezetet, a nyomdagépet. Egyszemélyes újsággá vált, egy önálló
Northcliffe-é.

Bizonyos értelemben a „sárga” (bulvár) sajtó, Mr. Hearst, Lord Northcliffe és mások előfutára volt,
miközben szintén ő volt az atyja a modern sajtóügynökök utálatos törzsének, akik, ha fel akarnak vágni,
„publicistának” nevezik magukat. Az ő hencegésük hallható a világon mindenütt: „a népszerűség nálam
kapható!” Szüksége volt a publicitásra, ebből élt; és kétségtelenül tudta, hogyan fogjon hozzá, hogy
megszerezze... Itt van tehát egy ember, akit a kronológia tekintetében az első irodalmi realistának, az első
újságírónak, az első publicistának és az első műkritikusnak nevezhetünk. 70

68
Sir Philip Sidney: Astrophel és Stella.
69
Edward Hutton: Pietro Aretino, The Scourge of Princes (P. A. A hercegek korbácsa, XI. ο.)
70
The Works of Aretino (Aretino művei), ed. Sámuel Putnam, 13. ο.
 Akárcsak kortársa, Rabelais, Aretino is megérezte azt a gigászi hatalmat, amit a nyomtatott
szavak egyformasága és ismételhetősége rejt magában. Aretino alantas származású volt,
iskolázatlan, de úgy használta a sajtót, ahogy azt azóta is sokan használják. Putnam azt írja
(37. o.):

Ha Aretino saját korában valószípűleg a leghatalmasabb ember volt Itáliában – de lehet, hogy az egész
világon –, annak az oka abban keresendő, amit ő fedezett fel, abban az új erőben, amit napjainkban úgy hívunk:
„a sajtó hatalma”. Aretino ezt saját tolla erejének tartotta. Nem volt tisztában azzal, hogy mint Prométheusz, a
tűzzel játszik. Csak annyit tudott, hogy egy csodálatos szerkezet van a kezében; és azt alkalmazta is felelőtlenül
és folyamatosan, ahogyan azóta is alkalmazzák. Ő is képes volt – lásd a Levelek című könyvét, – ugyanarra az
álszent képmutatásra, mint a mai sajtó.

Putnam szóba hozza azt is, hogy „talán Aretino volt a legnagyobb zsaroló a történelemben,
a 'méregbe mártott toll' első igazi modern képviselője.” Azt kell tehát mondanunk: Aretino
valóban úgy tekintette a nyomdagépet, mint egy nyilvános gyóntatószéket, ahol ő maga a
Gyóntató Atya, tollal vagy mikrofonnal a kezében. Hutton Aretinót idézi tanulmányának xiv.
oldalán: „Idegeskedjenek mások a stílusuk miatt és veszítsék el mások egyéniségüket... Én
mester nélkül, modell nélkül, útmutató nélkül, fortélyok nélkül dolgozom és megkeresem a
megélhetésem, jólétem és ismertségem. Mi másra volna szükségem? Egy libatollal és pár ív
papírral kigúnyolom magát a világmindenséget.”
Visszatérünk még az ő „modell nélkül, útmutatás nélkül” megfogalmazására, mert ez szó
szerint igaz volt. A sajtó egy előzmények nélküli intézmény volt. Nem voltak saját írói és nem
volt saját olvasóközönsége, és hosszú ideig meg kellett elégednie olyan írókkal és olvasókkal,
akiket még a kézírásos körülmények hoztak létre. Ahogyan Febvre és Martin kifejti
L'Apparition du livre című könyvében, a sajtó az első két században majdnem teljesen a
középkori kéziratokra támaszkodott,. Ami az író szerepét illeti: még nem is létezett; így az író
az első két században különböző álarcok alatt próbálkozott, mint prédikátor vagy bohóc, mert
a „betűk emberének” szerepét csak a XVIII. században fedezték fel:

Jaques: ... Szabadság

A szél nagy szabadalma: bárkinek
Arcába fújni; így tesz a bolond is:
És az nevessen legjobban, akit
Legjobban feldühítek. Hogy miért?
Mint a főutca, egyenes a válasz:
Akit megsuhint a bolond esze,
Bolondul teszi, bárhogy fáj a csípés,
Ha nem játssza meg, hogy semmit sem érez:
Különben épp a bolond csápoló
Szeme tárja fel a bölcs balgaságát.
Öltöztess bohócnak s engedj beszélnem,
Ahogy akarok – kipucolom én
Ε megfertőzött világ ronda testét,
Csak szedje gyógyszerem türelmesen.
(Szabó Lőrinc fordítása)72

Bár részt vett ebben a purgáló kezdeményezésben, Shakespeare mégis keserűen megérezte
az író szerepének hiányát, mint az a CX. szonettben olvasható:
Óh, jaj, igaz: sokfele kóboroltam,
játszottam rongy bohóc-szerepemet,
elmém mocskoltam, kincsem tékozoltam...
 (Szabó Lőrinc fordítása)71

Őt kevésbé vonzotta a nyomtatás divatja, nem törekedett arra, hogy publikáljon, mert
műveinek nyomtatásban történő terjesztése nem növelte volna művészi rangját. Ez teljesen
másképp volt az elismert írók esetében. Amikor Ben Jonson 1616-ban publikálta darabjait,
Ben Jonson Művei cím alatt, sok gúnyos kommentárt kapott.
Érdekes, hogy Shakespeare miként magyarázza az írás gyónásszerű aspektusát: „kincsem
tékozoltam”, mert az, hogy mint színész és drámaíró „sokfelé kóborolt”, a szemében
ugyanennek tűnt. A privát hírek és vélemények ilyen gyónásszerű ömlését Aretino és
kortársai biztosítéknak tekintették arra nézve, hogy szoros kapcsolat van a sajtó, valamint a
pornográfia és a szenny között. Ez a vélemény dominál Pope Dunciad (Szamáreposz) című
művében is a XVIII. század elején. De Aretino számára a privát vallomásról a nyilvános
vádaskodásra való áttérés tökéletesen természetes reagálás volt a sajtó technológiájára.

Aretino valóban „egy prostituált”, mint Raimondi megjegyzi. Rendelkezik a prostituáltak ösztönével a
szociális lázadásra. „Ő nemcsak kortársai arcába dob sarat, de az egész múltra is. Úgy tetszik, felemeli a világot
és úgy helyezi el, hogy a nap fénye jól megvilágítsa... Minden obszcén és kéjsóvár, minden eladó, minden hamis,
semmi sem szent. Ο maga árusítja ki a szent dolgokat és romantikus történeteket ír a szentek életéről, hogy több
pénzhez jusson. És aztán? Mint Nanna és Pippa, kényelmesnek találja, hogy az emberek fölött álljon és saját
vétkeik gyeplőjével tartsa féken őket... A tanítások, amelyeket Nanna ad át Pippának, azonosak azokkal a
tanításokkal, amelyek Aretino életét irányították.72

Marlowe előre látta Whitman barbár ugatását, a rím nélküli vers által létrehozott nemzeti
nyilvánosság rendszerét – az új sikertörténethez vezető hang terjedő jambikus
rendszerét
Szem előtt kell tartanunk, hogy a nyomtatás nemcsak az író és a nemzeti nyelveken olvasó
közönség, hanem a piac terén is gigantizmust eredményezett. A piac és az ipar hirtelen
növekedése, a tömegtermelés ezen első formájának ösztönzésére, úgy tűnt, hogy nem más,
mint az emberiség látens kiárusításának vizuális kiterjesztése. Az emberi tapasztalásban
megerősödő vizuális komponens hatásai közül tehát ez nem tekinthető a
legjelentéktelenebbnek. Az átalakulás technikája, ami alkalmazott tudást jelent,
gátlásmentesen fejlődött és magába foglalta az emberiség rejtett bűneit és bűnös szándékait,
az önkifejezés új formáját öltve magára. Miután vizuális szempontból a nyomtatás az írott szó
nagyban felerősített formája, ezért szinte követelte az izgató, szenzációs anyagok
nyilvánosságra hozatalát. Ez a tény nem kevésbé alapvető a jelenlegi újságok megértéséhez,
mint annak érzékeléséhez, hogy mi történt a nyelvekkel és kifejezésmódokkal a XVI.
században:
Mert Aretino zseniális ember volt, és mivel az anarchia szerencsétlen korszakában összefoglalta és kifejezte a
teljes erkölcsi rendszer összeomlását, élvezte a múlt leszólását és semmibe vételét, megtagadta minden régi
tekintély és tradíció tiszteletét, ezért érdemes tanulmányoznunk. És ha ehhez hozzátesszük, hogy olyan fegyvert
talált saját céljaihoz, ami napjainkban már hatalmasabb, mint bármely legális kormányzat, választott parlament
vagy öröklődő monarchia – a sajtó nyilvánosságát –, ez több mint elegendő ok e könyvre.73

A nyomtatás mint a nyilvánosság megszólításának módszere, ami hatalmas erővel nagyítja

fel az egyéni hangot, rövidesen új kifejezési formát hozott létre, nevezetesen az Erzsébet-kori
népszerű drámát. Christopher Marlowe igen népszerű drámájának, a Nagy Tamerlánnak
(Tamburlaine the Great) bevezető sorai új témát biztosítanak számunkra:

71
Ahogy tetszik. II. felv. 7.
72
Aretino: Dialogues (Dialógusok, 59. o.)
73
Pietro Aretino, XIV. o.
 Bokázásától népi rigmusoknak,
S eszméktől, miket bohóckodás vett bérbe,
Impozáns harci sátorhoz vezetlek,
Hol is Tamerlánt hallod majd, a szkítát;
Harsány szava világot fenyeget,
Arcképit nézd e tragikus tükörben,
S tapsold meg sorsát tetszésed szerint.

Az első megszólaló, Mycetes, hasonlóan sokat sejtető szavakkal folytatja:

Öcsém, Cosroe, bánatban vagyok,

De képtelen, hogy kifejezzem azt,
Mert nagy mennydörgő szó kellene ahhoz:
(Németh László fordításai)

Ami különösen jelentős, az a szavakat messze hangzó hangszóróként továbbító rímtelen

jambikus blank verse felfedezése, továbbá annak felismerése, hogy a táncoló rímek nem
alkalmasak arra, hogy az új korszak sodró érzéstömegét kifejezzék. A blank vers az Erzsébet-
korban olyan izgalmas újdonság volt, mint a „close up”, azaz a közelkép Griffith mozijában;
mindkettő egyformán alkalmas arra, hogy intenzíven felerősítse és eltúlozza az érzéseket.
Maga Whitman, biztatást merítve a korának újságjai által nyújtott vizuális lehetőségekből,
nem keresett hangosabb eszközt, mint amit a sajtó nyújtott, hogy „barbár ugatását” a
szabadversben útjára bocsássa. Senki sem akart elméletet alkotni arról, hogy az angol
szabadvers eredetét megmagyarázza. Nem volt előzménye, sem korábbi példái, kivéve talán a
középkori zene hosszú dallamsorait. Nem gondolom, hogy Kenneth Sisam elgondolásának a
régi angol ritmusról bármi köze lenne a szabadvershez. Sisam azt írja a Fourteenth Century
Verse and Prose (XIV. századi vers és próza, XIII. o.) című könyvében: „A régi angol vers
egyetlen ritmusban volt – egy hosszú alliterációs sorból állt, rím nélkül. Legalkalmasabb volt
elbeszélő költemények írására; nem volt zenéje abban az értelemben, hogy nem volt
énekelhető; jellemző volt, hogy hajlott a dagályosságra, a zsivajgásra.”
De a paradoxon az, hogy a blank vers – amely az egyik első olyan vers volt, amit „el
lehetett mondani”, szemben az énekelhető dalokkal – költészete sokkal gyorsabb, mint a
daloké, sőt, talán még magánál a nyelvnél is gyorsabb. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy a
blank vers, eltérően a rímes költészettől, válaszolt a nemzeti nyelv támasztotta kihívásra: úgy
valósult meg és ismerték el, mint a nyilvánosság megszólítását. Aretino volt az első, aki úgy
ragadta meg a nemzeti nyelvet mint a sajtó segítségével létrehozott tömegkommunikációs
eszközt. Életrajzírói megjegyzik, hogy tökéletesen hasonlított saját századunk közönséges
sajtócézárjaihoz és médiacsászáraihoz. A New York Times például W. A. Swanberg „Hearst
polgár” (Citizen Hearst) életrajzi írását „Az ember, aki megcsinálta, hogy az újságcím
üvöltsön” (The Man Who Made Headlines Scream) cím alatt ismertette (1961. szept. 10.).
A blank vers lehetővé tette, hogy angol nyelv kiáltani tudjon, és e kiáltás a nyomtatás által
újonnan kiterjesztett és konszolidált nemzeti nyelvnek megfelelően visszhangozzék.
Századunkban ezzel ellentétes hatás érvényesül: a nemzeti nyelv a fénykép, a film és a
televízió nem-verbális versengésével kerül szembe. Erőteljes és meglepő módon jegyezte meg
Simone de Beauvoir a Mandarinokban: „Milyen szegényes győzelem Guatemala vagy
Honduras nagy írójának lenni! Tegnap még azt hitte, hogy a világ egyik különleges részének
lakója, ahonnan minden hang visszhangot kelt az egész glóbuszon; de most már tudja, hogy
szavai a lábához hullva meghalnak.”
Milyen különleges éleslátást tanúsít ez az idézet, a Gutenberg-korszakra és a blank versre
utalva! Nem meglepő, hogy az irodalmi kutatás nem volt képes feltárni a blank vers eredetét.
Hasonlóan reménytelen vállalkozás volna a római utak vonalvezetésének mérnöki
előzményeit keresni. A római utak a papirusztekercsek és a gyors futárok melléktermékei
voltak. Cesare Folingo megfelelően közelíti meg a kérdést, amikor a The Legacy of the
Middle Ages (A középkor öröksége) című könyvében a „Nemzeti nyelvű irodalom”-ról
(Vernacular Literarture, 182. o.) azt írja: „Róma nem produkált népszerű epikát... Ezek a
rettenthetetlen építők epikájukat is kőbe szerkesztették; mérföldek és mérföldek kövezett
utakból... biztos, hogy szinte érzelmi elhivatottságot éreztek, akárcsak a franciák a rímmel
végződő különálló sorok hosszú sorozata esetében.”

A nyomtatás azáltal, hogy a nemzeti nyelveket tömegmédiumokká vagy zárt rendszerekké

változtatta, létrehozta a modern nacionalizmus uniformizált és centralizált erőit
A franciák sokkal inkább, mint bármely más modern nemzet, szinte hazafias élményként
élték meg nemzeti nyelvük egyesítő erejét. Természetesen ők az elsők abban is, hogy leírják e
nyomtatás által létrejött egység felbomlását a nem-verbális média befolyása alatt. Az
elektronikus korban Simone de Beauvoir és Jean-Paul Sartre Mi az irodalom? című írásukban
tragikus hangon adják elő a „Kinek ír az író?” dilemmáját.
Egy szerkesztői kommentár az Encounter-ben Simone de Beauvoir írásairól (1955
augusztusában) hatékonyan segít megállapítani, milyen kapcsolat van a Gutenberg-korszak
hangoskodóinak kórusa és a nacionalizmus jelensége között. A szerkesztő elgondolkodott a
közismertség és a tartós megbecsültség természetén:

...és, hogy ezt megszerezzük, korunkban szinte szükségszerű, hogy tagjai legyünk a nemzeti közösségnek,
amely, bizonyos erkölcsi és esztétikai kiválósággal együtt, azzal az igen közönséges minőséggel rendelkezik,
hogy bizonyos hatalma van – azaz úgy tekint ránk a világ, hogy fontosak vagyunk és figyelni kell ránk. Egy
ilyen közösség létezése – úgy látszik – előfeltétele annak, hogy a nemzeti irodalom megfelelő nagyságban, széles
alapokon és akkora súllyal létrejöhessen, hogy a világ szemében is feltűnjék és hozzájárulhasson az emberiség
gondolkodásának alakításához;... maguk az írók voltak azok, akik segítették létrehozni azt, amit „nemzeti
irodalomnak” nevezünk. Tevékenységük először kellemes és mesterkéletlen volt... Később a romantikus
mozgalom hatása alatt, haldokló nyelveket élesztettek újjá, új nemzeti epikát fogalmaztak olyan nemzetek
számára, akik már vagy még alig léteztek, miközben az irodalom lelkesen csatlakozott ahhoz az eszméhez, hogy
a nemzeti létezésnek természetfeletti értékei vannak...

Szorosan kapcsolódik ehhez, a nyomtatás működése és hatása révén, a személyes belső

élmény külső megnyilvánulása vagy külsővé válása és a kollektív nemzeti tudat
eltömegesedése, miként a nemzeti nyelv láthatóvá, központivá és egységesítetté vált az új
technológia által.
Igen kézenfekvő, hogy Chaucer ugyanúgy mint Dryden, a couplet-et, azaz a páros
összecsengő rímű versikét tartotta volna alkalmasnak a barátok közötti bizalmas csevegésre.
Ekképpen a chauceri vers igencsak meglepte volna Morus Tamást, mivel karakterük nagyon
is hasonlít az iskolai dialógusokéhoz, jobban mint ahogyan Pope és Dryden couplet-ja
megőrizte Seneca léptékének karakterét. Morus korábban idézett lényeges szövege megfelelő
módon tesz különbséget a rímes és rím nélküli blank vers között, amikor élesen elkülöníti a
skolasztikus filozófiát, ami szerinte „nem kellemetlen barátok közötti családias
beszélgetésben”, valamint az eszmecsere új formáját „a Királyi Tanácsban, ahol nagy ügyek
kerülnek megvitatásra és mérlegelésre nagy autoritással.” Morus centralista és nacionalista
politikai szervezetekről beszél, mint amelyek saját korában újak voltak. A giganticizmus ezen
új formáihoz objektív módon kapcsolódott Marlowe blank verse:

Theridamas:
Tamerlán! Szittya pásztort szépít így meg
Természet dölyfe s legdúsabb fegyverzet!
 Szeme eget fenyeget, istent hív ki,
Tüzes tekintete a földre szegzett,
Mintha haditervet eszelne épp,
Vagy Avernus sötét botját akarná
Átdöfni vele s a háromfejű
Kutyát a poklokból kirántani.74
(Németh László fordítása)

A költészet és zene szétválása először a nyomtatott oldalon ment végbe

A trubadúrok dallamvonalait magyarázva Music and Society (Zene és társadalom, 29. o.)
című munkájában Wilfred Meilers olyan ellenpontot kínál, amelyből megfigyelhető és
értékelhető Marlowe előretörése:

A mérhetetlen hosszúságú és boltíves plaszticitású dallamvonal ezekben a zenékben bizonyítja azokat az

előnyöket, melyek ellensúlyozzák az egyetlen dallam formájában létrehozott zene nyilvánvaló korlátait. Ha
valaki feláldozza a harmónia és a mély hangok által létrehozott kontraszt lehetőségeit, úgy lehetőséget kaphat
olyan melódiák létrehozására, amelyeket nem korlátoznak a méretek gátlásai. Nincsen korlát a frázisok
alkalmazásában, lehetséges az intonálás és a nüanszok alkalmazása, kivéve azt a megkötést, melyet maga az
összefüggő, lineáris dallamvezetés megalkotása támaszt.

A dal lassított beszéd, hogy meg lehessen ízlelni a nüanszokat. A blank vers akkor jött
létre, amikor különvált a szó és a zene, és amikor a hangszerek különleges önállósághoz
jutottak. Meilers szerint a többszólamúság szerepe az volt, hogy eltörölje az antik
egyszólamúságot. A többszólamúság hasonló hatással volt a zenére, mint a mozgatható betűk,
a mechanikus írás a nyelvre és irodalomra. Mert különösen azt követőleg, hogy a zenét is
kinyomtatták, szükségessé vált a kvantifikáció és a mérhetőség, annak érdekében, hogy össze
tudják tartani a különböző szólamok énekeseit. A középkori többszólamúságban azonban csak
látens módon voltak jelen e külön szólamok és minőségek. Meilers azt írja:

Úgy látszik, lehetséges, hogy a többszólamúság elsősorban olyan véletlenek előre nem látott eredménye volt,
amelyek az egyszólamú kórusok éneklése közben fordulhattak elő: bizonyosan nem meglepő, hogy a késő-
középkorban a többszólamúság oly mélyen gyökerezett az eredeti egyszólamúság attitűdjében, hogy azt a
modern kor embere, legalábbis első pillantásra, nehezen felismerhetőnek találja. Többé-kevésbé tudjuk, hogy mit
várunk el a „szólamokban” írt zenétől, és a középkori szerzők művei már nemigen felelnek meg elvárásainknak.
De mielőtt elutasítanánk őket, mint 'primitíveket' vagy 'kísérletezőket', bizonyosnak kell lennünk abban, hogy
megértjük, mit is próbáltak kifejezni. A középkori zeneszerző nem igazán kívánt szakítani az egyszólamú
zenével, amelynek szabályai közt nevelkedett, és amely, mint láttuk, világa filozófiáját szimbolizálta;
valószínűleg csak ki akarta terjeszteni zenéje forrásait és szinte akaratlanul hozott létre egy új felfogást, amely
mélyreható technikai forradalomhoz vezetett.

Bruce Pattison kiváló tanulmánya, a Music and Poetry of the English Renaissance (Zene és
költészet az angol reneszánszban, 83. o.) azt hangsúlyozza, hogy „gyakorlatilag a dalforma
volt az egyetlen zenei forma egészen a XVII. századig”. De a dalforma évszázadokon át
elválaszthatatlan volt az elbeszéléstől, a téma lineáris kifejtésétől és ez befolyásolta az
irodalmi gyakorlatot is. Amit ma történetnek vagy elbeszélésnek hívunk, nem kevésbé
ismerhető fel Nashe-nél, mint az Ótestamentumban. A szimultán kölcsönhatás vagy
tapinthatóság e minősége szembetűnő a középkori zenében. Ahogyan Pattison mondja (82.
o.): „Bizonyos értelemben a középkori zenét gyakran hangszeres koncepció szerint írták,
azonban nem biztos, hogy az előadás során melyik részét játsszák a hangszerek. A hangsúly
főként inkább a különböző hangok kombinálásával elérhető érzéki hatáson volt, mintsem a

74
Nagy Tamerlán (Tumburlaine the Great, I. felv. 2. szín)
szöveg érzelmességén vagy bármilyen érzelem kifejezésén.”

Nashe prózájának hangzásbeli polifóniája megsérti a linearitás és az irodalom

illemszabályait
A különböző érzékszervi minőségek kombinált összjátékára irányuló vágy a XVI.
században a nemzeti nyelv nyomtatásra szánt formájában is fennmaradt. James Sutherland az
On English Prose (Az angol prózáról, 49. o.) című kötet írója Nashe esetében félreérti ezt a
polifóniát, és az okos, józan irodalmár tévedésének tekinti: „Nashe-nél részben az a baj, hogy
nem igazán érdekli, hogy az olvasó könnyen megértse, inkább élvezi saját fölényét; vagy ha
ez túl szigorú ítélet, saját szórakoztatása céljából használja ki a nyelv adottságait.” Ha egy
gimnáziumot végzett jó előadó hangosan olvassa, a szöveg, amit Sutherland idéz (49-50. o.),
úgy hangzik, mint Louis Armstrong egy trombitaszólójának nyers változata:

Hero remélt s ezért álmodott (minthogy minden remény csak álom): az ő reménye ott volt, ahol a szíve, s a
szíve ott fordult, forgott azzal a széllel, amely talán szívét arannyá teszi, vagy a férfit elfordítja tőle. Remény és
félelem küzdött benne, mindkettő már hajnalban ébren tartotta (mily vén banya is a nap, nehezen ébred), kinyitja
szárnyas ablakát – a rosszat rögtön megpillantja: átdöfik őt a nyílvesszők, amint Leander élettelen tetemét
hirtelen meglátva, imádója halott halra hasonlító szánalmas küllemét, nem választatlan, de végtelen bánatát
érezve, öröme az ő láttán immár érzéketlen, de nincsen nő, aki a bánatban örömét ne lelné és ne adna könnyen
helyt érzéseinek.
Leszaladt bő éjszakai köntösében, haját hátravetve (ahogyan Szemirámisz rohant ki egykor méregpoharát
kezében tartva, feketén lobogó hajzuhataga vállaira hullatva, elefántcsont fésűjét is elejtve, amikor hallotta, hogy
Babilon elveszett). Azt gondolta, hogy halott szerelmese testét csókjával újra életre kelti, de amikor kékre
fagyott ajkát elérte volna, viharos, gyapjúbála nagyságú vad hullámok elragadták tőle (mintha vissza akarták
volna vinni Abüdoszba). Akkor olyanná vált, mint egy részeg bakhánsnő, nem gondolkodott, utána ugrott,
papnői szerepéről ezzel lemondott, és munkát hagyott Muszaiosznak és Marlowe-nak.

Hogy a körülmények milyen mértékben befolyásolták nemcsak a zene struktúráját, hanem

a nyelv és a zene viszonyát is, kiviláglik John Hol-landernek az Erzsébet-kori színházról szóló
írásából (The Untuning of the Sky – A lehangolt ég, 147. ο.); e színházban már megjelent a
zene kifinomult használata a jelzések funkciójában, és annak igénye, hogy minden zene – az
ilyen jelzések kivételével – beépüljön magába a darab cselekményébe. „A város színházainak
kis csoportja... követte a látványos zenés játékot (maszkot)”.

A nyomdagépet először mindenki – Shakespeare-t kivéve – tévesen a halhatatlanság

gépezetének hitte
A fizikai tényezők a kifejezés módjainak és területeinek restrukturáló erőiként mostanáig
csak annak kapcsán foglalkoztattak bennünket, hogy egyéni hangok bukkantak fel hirtelen,
továbbá pedig hogy a nemzeti nyelvre mint egységes, kész kommunikációs eszközre kezdtek
tekinteni. Ezzel párhuzamosan történt, hogy a nyomtatott szó a nemzeti nyelveken lehetőséget
adott a hírnév mesterséges örökkévalóságának megteremtésére. Egy Cardanoról (1501-1576)
szóló élvezetes esszében, az Abinger Harvest-ben (Abinger aratása, 190. o.) E. M. Forster
rámutat, hogy: „Az akkor még csak százéves nyomtatott sajtót tévesen a halhatatlanság
eszközének tekintették, és az emberek a jövendőnek szánt tetteiket és szenvedélyüket
helyezték belé.” És Forster Cardanot idézi (193. o.):

Különleges szerencse volt számomra, hogy olyan században éltem, amikor felfedezték az egész világot –
Amerikát, Patagóniát, Perut, Quitót, Floridát, Új Franciaországot, Új Hispániát, országokat északon, keleten és
délen. És mi lehet csodálatosabb, mint az emberi villámcsapás, amely erejénél fogva meghaladhatja az égből
jövőt? ... Nem hallgathatok a mágikus mágnesről sem, amely segít átkelni az óceánokon, éjszakákon és
viharokon át olyan országokba, amelyeket addig még nem ismertünk. Aztán itt van a nyomdagépünk, az emberi
zsenialitás hozta létre, saját kezeivel alkotta meg, mégis egy csoda, mely az égiekkel egyenlő.
 Nagyjából azonos időben Pierre Boaistuau a következőket írta Theatrum Mundi (A világ
színháza) című munkájában75:

Én nem találok semmit, ami egyenlő volna vagy csak összehasonlítható lenne a csodálatos találmánnyal: a
nyomtatással, annak hasznosságával és jelentőségével, amely meghaladja mindazt, amit az antik kor ilyen
minőségben létrehozni vagy csak elképzelni volt képes. Tudjuk, hogy képes megőrizni, megtartani lelkünk
minden elgondolását, halhatatlanná teszi szellemünket és annak kincstárává válhat, megörökíti világunkat és
megvilágíthatja munkánk gyümölcsét. És ámbátor valamivel minden más aktus és emberi találmány hozzájárul a
fejlődéshez, ez az egy, szerencsés véletlen folytán, oly tökélyt hozott e világra, hogy nincs, nem található más
hozzá hasonló; hatása olyan csodálatos és a kivitelezése olyan gyors és iparszerű, hogy egy ember egyedül
egyetlen nap alatt több betűt képes kinyomtatni, mint amennyit a leggyorsabb írnok tollával egy év alatt leírni
képes.

Az önkifejezés ekkor még ismeretlen fogalom; de „megvilágíthatja munkánk gyümölcseit”

– ez egy kitűnő utalás arra a formára, amelyből később az önkifejezés fogalma kibontakozhat.
„Halhatatlanná teszi szellemünket”, ez pontosan fejezi ki a XVI. századi halhatatlanság-
eszmét, melyet kemény munkával és e munka mechanikai ismétlésével lehet létrehozni. Saját
századunkban az efféle halhatatlanság-eszme fanyar felhangot kapott, mint azt Joyce ragadja
meg az Ulyssesben (51. o.):
Ha az ember az ilyen rég-elhunytnak olvassa rejtélyes bölcselmeit, úgy érzi, együtt van valakivel akivel
valaki valahol...
A szemcsés homok megszűnt a lába alatt. Cipőjével korhadt, szálkákra szálazódott árbocdarabba,
fűrészkagylókba, csiszogó kavicsokba botlott, számtalan kavicsréteg kavicsaiba, tengeri szú rágta fákra és
elsüllyedt Armadára terülő kavicsokba. Miazmás homokiapályok vártak, hogy szophassák bujdosó cipőit,
szennyvíz gőzét párolva poshadón. Megkerülte őket, bölcs baktató. Kiállt egy sörösfiaskó, derékig beázva, a
tésztás, gyurmás homokból. Áll a posztján: borzalmas szomjak szigete.
(Szenkuthy Miklós fordítása)

A könyveken és könyvtárakon való meditálás helyett ezért Stephen Dedalus az üvegbe zárt
üzenethez fordul, s el is éri, tobzódva a hallási-tapintási-szaglási tapasztalatban, melyet
gondosan ellenpontoznak a szerzők, a könyvtárak és az irodalmi halhatatlanság szubjektív
távlatai.
A nyomtatott szavak segítségével elérhető örökkévalóság igencsak lehetségesnek látszott a
nyomtatás korai korszakában, amikor az elmúlt korok sok elfelejtett és ismeretlen íróját
keltették életre, akik a nyomtatás által sokkal ismertebbek lettek, mint amennyire életük során
valaha is voltak. Shakespeare szonettjeinek 1609-ben megjelent kötetét a következő szavakkal
ajánlották: „A legfőbb alkotónak... sok boldogságot és halhatatlanságot – mit megígért örökké
élő poétánk, – kíván a jó szándékú vállalkozó, a közrebocsátó.”
Az örökké élő poéta örökké él a nyomtatásban, azaz, a nyomtatott szó örökkévalóságát
ígéri (sokkal inkább, mint egy palackba zárt üzenet kéziratos örökkévalóságát), a „legfőbb
alkotónak”. Helyénvaló, hogy az alkotó identitása maradjon titokzatos, rejtelmes, éppen úgy,
mint a költői munka menete, melynek eredményeképp a szonettek létrejöttek. Miután az
örökkévalóság most már biztosított az alkotó számára, ő új életet kezdhet az immár
nyomtatott költői létezés formájában, így a költő minden jót kíván neki, éppúgy, ahogy saját
magának is – a halhatatlanság felé tartó nyomtatott utazásához. A szonettek szövegének
megjelenését követőleg csak tíz év telik el, és az Erzsébet-kori szonettek divatja már el is
múlt.
Ritkán hangzott el több kétértelműség rövid harminc szóba sűrítve, mint ebben a
dedikációban. Hasonló irónia olvasható ki Shakespeare Troilus és Cressida című drámájának
előszavából, amely negyedrét alakú könyvben jelent meg 1609-ben, a szonettek
megjelenésének évében. Nem érdekes számunkra, vajon maga Shakespeare írta-e a
75
John Alday angol fordítása nyomán, 1581; STC 3170, RIII – RIV
bevezetést: az túl szellemes Dekkernek, és túl visszafogott Nashe-nek. Nagyon is érinti
viszont a mi témánkat, melyben nyomtatás a halhatatlanság gépezete.

Egy sohasem író, örökös olvasónak, Newes-nek. Tisztelt örökké olvasó, itt van egy új darab, még soha sem
volt a színpadon, még soha sem tapsolta meg a vulgáris közönség, mégis tele van humorral, agyad szülötte ő,
hívságos gyermeke, bár te sohase teszel semmit, ami komikus lenne. Nem minden, csak a hiú nevek cserélődnek,
vagy a komédiák címei, amik csak áruvédjegyek vagy játékok, hogy örömet szerezzenek; látnod kellene a nagy
cenzorokat, mert mostanában segítik az efféle hívságokat. Mint birkanyáj gyűljenek köréjük, hasson reátok az ő
komolyságuk; különösen a komédiák szerzőjéé, aki olyan életszerűen közönséges, hogy ő tudja a leginkább
közönséges kommentárokat írni, életünk minden eseményéről, okosan csámcsogva rajtunk, erős elmével, hogy a
színházzal elégedetleneknek is tetszenek az ő komédiái. És mind az unalmas nehéz szavakban, mintha sohase lett
volna alkalom komédiázni, úgy értesültünk, hogy holmi értelmezők találtak tréfát, szellemességet, amit
magukban sohase leltek, és így okosabban jöttek vissza, mint ahogy elmentek; érezték, hogy a szellem széle van
rajtuk, nem is álmodták, hogy eszük is van, amit élesíthetnek. Oly sok és ízes só van az ő komédiájában, hogy
úgy látható (magas élvezetet okozva), abban a tengerben született, amely Vénuszt is elénk hozta. Mindenek
között nincs más szellemesebb, mint ez: És ha volna időm, kommentárt írnék róla, bár tudom, nincs rá szüksége
(mert jóból is megárt a sok, túlzásba esni fölösleges), bár kétségtelen, hogy volna értelme. Megérdemel annyi
munkát, mint Terentius vagy Plautus legjobb komédiái. És higgyétek el, majd amikor ő elmegy és komédiáit
kiárusítják, közelharcot vívtok majd értük, és egy új Angol Inkvizíciót fogtok létrehozni. Vegyétek ezt
figyelmeztetésnek, és az élvezet, valamint a kritika gyakorlása elvesztésének veszélyével számolva ne
utasítsátok el, mert így nem kell a tömegek bűzös leheletének kitenni magatok; köszönjétek a szerencsének, ami
benneteket ért. A nagy birtokosok, úgy hiszem, azt akarják, hogy nektek kellene imádkozni, semmint, hogy
értetek imádkozzanak. Ezért rátok hagyok sok minden imádkozni valót (főleg az eszük egészségéért), ami sok
dicséretet úgyse érdemel. Vale.

Ez a rövid prózai szöveg ugyanolyan élénk figyelmet érdemel, mint maga a Twilus és
Cressida. Úgy kezdődik, mint ahogy James Joyce kezdi „Mr. Germs választása” szerepét,
mondván „Az én fogyasztóim talán nem az én termelőim?” A darabot „még sohasem tapsolta
meg a vulgáris közönség”, ez arra utalhat, hogy a jogász kollégium egyik vezetőségi tagja
beszél. A bevezetés a maga teljességében nem más, mint a kommunikáció analízisének
elmélete – akárcsak mint maga a darab. A darab csúcspontján (III. felvonás, 3. szín) a
bevezetés témája ismét elhangzik, sokkal hosszabban kifejtve, a következő indítással:

Azt írja nekem egy

Furcsa fickó:
„Ember – bármily kiváló,
S bármennyije van, kint vagy bent – soha
Nem kérkedhet, hogy kincse az övé,
S csak visszfényében érzi a sajátját...
(Szabó Lőrinc fordítása)

A bevezetés úgy használja fel a fő gondolatot – a termelő a saját fogyasztója –, hogy

negatív közbevetések káprázatos sorozatával gúnyolja ki mind az új korszak olvasóit, mind
pedig íróit. Az íróra nem tesz nagy benyomást a nyomtatás alapvető értéke, mert mint
Shakespeare, nemigen törődött azzal, hogy darabjait kinyomtassák.
Nem is kell mást tenni, mint a sok, leginkább népszerű Shakespeare-szonett egy részére
hivatkozni, melyek az örökkévalóságot illetően korának elfogadott eszméjét testesítik meg: az
örökkévalóság a nyomtatott nemzeti nyelv szavain keresztül valósul meg, mint a LV.
szonettben, amelyik így kezdődik:

Márvány s királyi arany oszlopok

nem élik túl hatalmas versemet.
(Szabó Lőrinc fordítása)
 És miután valóban túlélte a századokat, feltételezhetjük, hogy ebben az írója sem
kételkedett. A kor tanult emberei azonban, bármi is volt hozzáállásuk a nyomtatást illetően,
néha kételkedtek is a nemzeti nyelv megtartó erejében. Ε kételyük jelenik meg Spenser
szonettjében: (Amoretti, LXXV.)

Homokba írtam kedvesem nevét,

de jött a hullám s rajzom elsöpörte;
leírtam újra minden betűjét
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy – szólt pörölve
a lány – megfogni a pillanatot.
(Szabó Lőrinc fordítása)

„Muszáj emlékeznünk,” írja J. W. Lever The Elizabethan Love Sonnet (Az Erzsébet-kori
szonettek, 57. o.) című művében, „hogy milyen mértékig utánozza maga az élet az irodalmi
divatot: hogy az emberek az egyik korszakban megpróbálják szerelmi ügyeiket olyan
komolysággal intézni, mint Stendhal hősei; máskor meg oly léhasággal, mint Noël Coward
figurái”. Ugyanakkor az Erzsébet-kor „Én”-je éppúgy, mint Chauceré, többféle nyilvános és
privát szerepbe képes átlépni, így pedig arra is képessé vált, hogy a nyelvet több különböző
síkon használja. A régi szóbeli kapcsolat a maga rugalmasságával továbbra is megvolt az
olvasók és az írók között. Lever a következőképpen kommentálja, miért nem sikerült a XIX.
században megérteni Sidney módszerét: „A pozitív felfogás elcsökevényesedik a XIX.
században; az egyén következetes kettéválasztása egy nyilvános és egy magánszemélyre,
magyarázattal szolgál arra, hogy miért kelt kínos érzést a viktoriánus kor oly sok személyes
verse.”
S. L. Bethell a Shakespeare and the Popular Dramatic Tradition (Shakespeare és a
népszerű drámai tradíció) című munkájában igen alaposan foglalkozik e témával, bemutatva,
hogy az író és olvasó közötti régi kapcsolatrendszer megszakadása odáig vezette a XIX.
századi kritikusokat, hogy „Shakespeare-t is úgy kezeljék, mint Ibsent: szereplőinek
karakterére úgy tekintettek, mintha mind történelmi személyiségek volnának, eszerint
vizsgálva pszichológiájukat... De meg sem kíséreltek elgondolkodni azon a történelmi
rendellenességen, miként emelkedhetett ki egy naturalista dráma oly gyorsan egy elfogadott
tradícióból.” (13-14. o.) Ugyanazon az úton emelkedhetett fel gyorsan Hollywood, mivel
szintén a XIX. századi regényre építkezett.

A könyv hordozhatósága, akárcsak a festőállványé, sokkal járult hozzá az egyéniség

kultuszához
Most önkényesen a nyomtatott könyv azon fizikai aspektusára térünk rá, amely sok
mindennel járult hozzá az individualizmushoz. A könyv hordozhatóságára gondolok.
Ahogyan a festőállvány kiemelte a képeket az intézményes jellegből, úgy a nyomtatás
megtörte a könyvtárak monopóliumát. Moses Hadas említi az Antilla to Classical Reading
című művében (7. ο.): „A könyvek általános anyaga egészen addig a papirusztekercs maradt,
amíg – főleg a keresztények azon törekvésének eredményeként, hogy a Bibliát egyetlen
kötetbe köthessék – be nem vezették a kódexformát és vele együtt a pergament, amely sokkal
alkalmasabb volt ehhez a formához. Hozzáteszi:

a kódex, amely gyakorlatilag olyan, mint a modern könyv, lapokból áll, melyek ívekbe rendeződnek és
nyilvánvaló módon tömörebbek, mint egy tekercs... le-csökkenthetők kisebb méretre, egészen a praktikus
zsebkiadásokig; általában erre az előnyre hivatkoznak, hogy megmagyarázzák, miért vették át a kódexformát a
IV. századi keresztények... bár a III. században a pogány iratok nagy többsége még tekercsek formájában maradt
fenn, miközben a keresztény művek többsége már kódex gyanánt. A kódexek szokásos átlagos mérete kb. 25x18
cm volt.

Ahogyan Febvre és Martin L'Apparition du Livre című munkájában (126. ο.) leírja, a
zsebkönyv méretű imádságos könyvek és breviáriumok jelentek meg a legnagyobb
példányszámban a nyomtatást követő első században; majd a tipográfiáról szólva hozzáteszi:
„Továbbá, hála a nyomtatásnak és a szövegek sokszorosításának, a könyv megszűnt olyan
becses tárgy lenni, amivel csak a könyvtárban lehet találkozni: egyre többen és többen akarták
magukkal vinni, hogy hivatkozhassanak rá, vagy olvashassák bárhol és bármikor.”
Ez az elérhetőségre és hordozhatóságra irányuló természetes igény kéz a kézben haladt az
erősen felfokozott olvasási sebességgel, amelyet az egyforma és ismétlődő betűtípus tett
lehetővé, s amely a kéziratoknál még nem volt lehetséges. Az elérhetőség és hordozhatóság
növekvő igénye egyre szélesebb olvasóréteget és könyvpiacot hozott létre, s ez szükséges is
volt az egész Gutenberg-vállalkozás sikeréhez. Febvre és Martin rávilágít, hogy: „A
könyvnyomtatás már a kezdetektől fogva mint ipar jött létre, melyet azonos módon
szabályoztak, mint a többi ipart; és a könyvet mint terméket olyan emberek gyártották, akik
ezzel a megélhetésüket biztosították – még akkor is, ha egyidejűleg humanisták és tanult
emberek voltak, mint az Aldus család vagy az Eastienne-ek.”
A szerzők, továbblépve a nyomtatás és a könyvkiadás jelentős tőkeigényességének
kérdésére, rájöttek, hogy az igen sűrűn előforduló gazdasági csődök a piacokért, az eladás
növeléséért folytatott éles verseny következményei voltak. Már a XVI. század elején látható
volt a könyvek szelekciójának és forgalmazásának egy olyan fejlődési iránya, amely „egy
tömeges és szabványosított civilizáció megjelenését sejtette.” Fokozatosan kifejlődött a
fogyasztói világ egy új fajtája. A kiadott könyvek összpéldányszáma 1500-ig már elérte a
tizenöt-húszmillió példányt: ez 30-35 ezer külön kiadványt jelentett, melynek legnagyobb
részét, hetvenhét százalékát akkor még latin nyelven adták ki. De ahogy 1500 és 1510 között
a nyomtatott könyvek kiszorították a kéziratos köteteket, úgy a nemzeti nyelven kiadott
könyvek hamarosan meghaladták a latin nyelvűeket. Mert elkerülhetetlen volt, hogy a nemzeti
nyelvek határain belül nagyobb piaci kereslet létezzen a nyomtatott könyvekre, mint amit a
latinul olvasók nemzetközi, egyházi elitje valaha is fel tudna sorakoztatni. A könyvtermelés
súlyos tőkekockázattal járt, és a lehető legnagyobb piacra volt szüksége, hogy talpon
maradhasson. Febvre és Martin írja (479. o.): „így a XVI. század, az antik kultúra
újjászületésének kora volt az az idő, amikor a latin nyelv kezdte elveszíteni a talajt a lába alól.
1530-tól ez a tendencia már nyilvánvaló. Az olvasóközönség... lassanként egyre inkább
laikusokból áll – gyakran nőkből és a középosztály olyan tagjaiból, akik nem voltak járatosak
a latinban.”
A kérdés, hogy „mit akar a közönség”, már a kezdetektől fogva a nyomtatás központi
kérdése. De ahogyan a könyvek formája sokáig megtartotta a kéziratos könyvek karakterét,
úgy a könyvek árusítása még hosszú ideig a középkori vásárok és piacok lehetőségeitől
függött. „A könyvkereskedelem a középkorban, ezt aligha szükséges külön hangsúlyozni,
főleg használt könyvek árusítását jelentette; csak a nyomtatás feltalálásával vált általánossá az
új könyvek piaca.”76 A középkori könyvkereskedelem mint használtcikk-kereskedelem
jelentősége napjainkban csak úgy érthető, ha a híres festmények piacához hasonlítjuk, ami
túlnyomórészt szintén másodkézből való eladást jelent. Általánosságban a festmények és antik
tárgyak ugyanabba a kategóriába tartoznak, mint a nyomtatás előtti kéziratos könyvek. Azért
tartotta meg a nyomtatott könyv a kéziratok formáját, mert az árusításnál ez szükségszerű
követelmény volt – mivel az olvasók neveltetése és megszokása a kéziratokhoz kötődött.
Buhler rendkívül érdekes részleteket mond el (16. o.) arról a korai szokásról, hogy nyomtatott
könyveket küldtek el kézírásos másolás céljából; így annak, aki a korai könyvkiadást
tanulmányozza, tanácsos úgy tekintenie az új találmányra, ahogyan azt az első nyomdászok
76
Buhler: The Fifteenth Century Book (A XV. századi könyv. 33. ο.)
tették: egyszerűen úgy, mint az írás új változatára.

A nyomtatás egyöntetűsége és ismételhetősége létrehozta a XVII. század politikai

aritmetikáját és a XVIII. század hedonista számítását
Mindazonáltal éppúgy létezett a nyomtatásban az egyöntetűség inherens alapelve, akárcsak
a kéziratos könyvek esetében az a tendencia, hogy „eltérő tartalmú szövegek élvezetes
gyűjteményévé” váljanak. Az egyöntetűség és ismételhetőség alapelve az volt, hogy még
teljesebb kifejezés váljék lehetségessé, ahogy a nyomtatás a vizuális kvantifikációt a
tökéletességig emelte. A XVII. századdal egy olyan világban találjuk magunkat, amelyik
„politikai aritmetikáról” beszél, és amelyik a funkciók szétválasztását egy lépéssel
Machiavellin túllépve teljesíti. Ha Machiavelli úgy érvelhetett már a XVI. század elején, hogy
„van egy szabály az üzleti-, és egy másik a magánéletre”, 77 ezzel ténylegesen a nyomtatott szó
szeparáló hatását és értelmét bizonyította azon a téren, hogy élesen elválasztott kategóriákra
különült el egymástól az író és az olvasó, a termelő és a fogyasztó, az uralkodó és az alattvaló.
A nyomtatás előtt ezek a tevékenységek igencsak összefolytak, ahogyan az író-másoló mint
termelő, egyben olvasó is volt, és a tanuló is részt vett a könyv elkészítésében, amit másolt és
tanult.
Nem könnyű megérteni, bár sokszor és sokan magyarázták, hogy a vizuális egyöntetűség
és ismételhetőség mechanikai alapelve – amely benne rejlik a nyomtatásban – folyamatosan
fejlődött, hogy sokféle szervezettséget hozzon létre. Malynes a következőket írta Lex
Mercatoria (A kereskedés törvénye, 1622.) című munkájában: „Látjuk, ahogy egy dolog hajt
vagy kényszerít egy másikat, mint egy órában, ahol számtalan kerék van, az első meghajtja a
következőt és az a harmadikat és így tovább az utolsóig, amelyik megmozdítja azt az
alkatrészt, amely ütésre készteti az órát... Vagy mint egy előre haladó nyomás, amely a
legelsőt hajtja, az a következőt, az az utána következőt, az a következőt, amelyet a legutolsó
követ.”78
Több mint kétszáz évvel Thomas Huxleynak a képzett elméről alkotott elképzelése előtt,
miszerint az „tiszta, hideg, logikus szerkezet, mely minden részletében egyformán erős”, a
mozgatható betűk és a helyettesíthető alkotórészek alapelvére bukkanunk, mely alapelvet
kiterjesztettek a társadalmi szerveződésre. Jegyezzük azonban meg, hogy nem merült fel az az
értelmetlen gondolat, miszerint a nyomtatott szó olvasására való rászok-tatás révén
uniformizálni lehetne az elméket. Röviden: az individualizmus, akár a jól kiképzett,
egyenruhás katonaság passzív atomisztikus értelmében, akár a magánkezdeményezés és
önkifejezés aktív, agresszív értelmében, egyaránt feltételezi az azonos tőről metszett polgárok
meglétét. Ez a zavaró paradoxon minden korban rémképként kísértette az írástudókat. A XIX.
század végén ez a női emancipáció formájában jutott kifejezésre, ami végül is úgy valósult
meg, hogy nőket és férfiakat azonos munkára alkalmaztak. Azt remélték, hogy ezáltal
szabadok lesznek. De az emberi szellem ezen gépies kezelése ugyancsak érezhető volt, és
erőteljes ellenállásba is ütközött a nyomtatás első korszakában. „Valaki akár azt is
mondhatja”, írja Leo Lowenthal Literature and the Image of Man (Irodalom és az ember
képmása, 41. o.) című munkájában, „hogy az uralkodó filozófia az emberi természettel
kapcsolatban a reneszánsz óta azon az eszmén alapult, hogy minden olyan egyén deviáns
esetnek számít, akinek létezése túlnyomórészt abból a törekvésből áll, hogy érvényesítse
egyéniségét a társadalom korlátozó és nivelláló szándékával szemben.”
Mielőtt megvizsgálnánk Lowenthal bizonyítékait, melyeket Cervantes világából merít, van
itt még két periférikus részlet, amely érinti ezt a kérdést. A XVI. századi Oxfordi Egyetemről
írva C. E. Mallett így kezdi History of the University of Oxford (Az Oxfordi Egyetem
története) című művének második kötetét:
77
R. Η. Tawney: Religion and the Rise of Capitalism (Vallás és a kapitalizmus fölemelkedése, 156. ο.)
78
Idézi ugyanott, 151. o.
 Az 1485. év egy új korszak kezdetét jelzi mind Oxfordban, mind másutt. A Tudorok alatt a középkori
egyetem szinte észrevétlenül eltűnt. A régi szokások bizonyos mértékig elveszítették értelmüket. A régi felfogás
az oktatásról megváltozott. A régi szabályozatlan, demokratikus szellem akaratlanul behódolt a
fegyelmezettségnek. A reneszánsz új eszményeket vezetett be a tanulásban. A reformáció új energiát öntött a
teológiai vitákba. A régi előadótermek gyorsan eltűntek. A kollégiumok, amelyek azelőtt teológusokból és
bölcsészekből álló, kis létszámú közösségek küzdelmes életét jelentették, nagyobb és gazdagabb társaságokká
nőttek, jóval nagyobb szerepet kapva a helyi irányításban. Amennyire tudjuk, tudományos fokozat nélküli
közemberek kerültek előtérbe. Több kollégium már a kezdetektől tagjai közé is beválasztott olyanokat, akik még
nem rendelkeztek tudományos fokozattal; és egyes esetekben, tehetséges diákok is felvételre kerültek, különböző
jogcímeken. Mertonban ott voltak a parvuli-k, Queensben a „Szegény Fiúk”, Magdalenben az igen fiatal
„Felek”. A szegényebb kollégiumok úgy növelték bevételeiket, hogy szobákat adtak ki a bennlakóknak.
Waynflete jóváhagyta a „Polgári Gentlemenek” rendszerét, Wykehan erre nem volt hajlandó. De nem sok
minden változott egészen a XVI. századig, amikor a kollégiumok elfogadott központjai lettek a felsőoktatásnak,
amikor a tanítás az „Iskolák Utcáján” kezdett kimenni a divatból, amikor a papok képzése fokozatosan megszűnt
Oxford oktatási főfeladata lenni, és amikor a reformáció izgalmas korszaka után, Oxford fejlődése új alapokon
indult meg, és a hallgatók széles rétegei, a fokozat nélküli közemberek, akik nem tudták közvetlenül támogatni a
kollégiumokat, hozzáfogtak, hogy magukévá tegyék a kollégiumi udvarokat és kerteket.

A „régi szabályozatlan, demokratikus szellem” a társadalom decentralizált, szóban

irányított szervezetére vonatkozott, ami megelőzte a nyomtatást és a nacionalizmust. Az
újonnan felszabadított nemzeti energiák központosítása szükségessé tette a kölcsönös
függőség fokozását. Ezen a téren a nyomtatott könyvek hamarosan éreztették hatásukat. És
ahogyan a papirusz építette a római utakat, a nyomtatás adta azt a gyorsaságot és vizuális
pontosságot, amely érezhető volt a reneszánsz monarchiában. Igen izgalmas egy századdal
előrelépni és Cambridge-be menni, hogy megfigyeljük a nyomtatott könyv erősen centralizáló
hatását. Cristopher Wordsworth írja le a különös fordulat, valamint az írott és szóbeli
eljárások kölcsönhatásának történetét a Scholae academicae: Some Account of the Studies at
the English Universities in the Eighteenth Century (Scholae academicae: Beszámoló a tanulás
módjáról a XVIII. századi angol egyetemeken) című könyvében (16. o.):

Mielőtt az egyetemi oktatás és vizsgáztatás részleteivel foglalkoznánk, meg kell próbálnunk elhatárolódni a
modern felfogástól, amely szerint inkább a tanulmányok vannak a vizsgák érdekében, mintsem fordítva.
Valójában anakronizmust követnének el, ha a vizsgák befolyásának és hatékonyságának mértékét alkalmaznák
az oktatásra.
Hiába keresünk olyan nyilvános vizsgáztatási anyagot, ami igazolná a tanulás és a kutatómunka
eredményességét, ami a XVII. században az angol diákokat oly híressé tette: akiknek törekvéseit inkább az
oktatók és a barátok mozdították elő, mintsem az iskola vitái. A mi modern felfogásunk szerinti vizsgáztatás
akkor még nem létezett. Amikor a könyvek olcsóbbak lettek, a gyorsabb és szorgalmasabb diákok rájöttek, hogy
e könyvekből módjuk van ismereteket szerezni saját maguknak, míg az előző generációk a szóbeli oktatástól
függtek. Majd később fölmerült a vizsgáztatás szükségessége, és ahogyan azt mindinkább tudományos
alapossággal végezték, eredményét pedig nyilvánosságra hozták, annak végül bizonyos értelemben piaci értéke
lett – így új igény merült fel az élőszavas oktatásra.

Wordsworth leírja a központi vizsgáztatás létrejöttét, amit a decentralizált tanulás tett

szükségessé. Mert a nyomtatás lehetővé tette a diákok számára, hogy olyan területekről is
olvassanak, melyeket vizsgáztatóik nem ismernek. De annak alapelve, hogy a hordozható,
egyforma könyvek létrehozták a központi, egységes vizsgát (a régi, csak szóbeli meghallgatás
helyett), minden területen érvényesült. A nyomtatott szó, látni fogjuk, igencsak furcsa
átszervező hatással volt a nemzeti nyelvekre. És a XVIII. századi üzletember, akinek politikai
aritmetikája a vizuális minőségen alapult, vagy az, akinek spekulációi a „hedonista számítás”
mechanizmusára épültek, egyaránt kapcsolódik a nyomtatás technológiájának egyforma
ismételhetőségéhez. De az a számító üzletember, aki minden esetben, a termelésben és a
terjesztésben is ezt az alapelvet alkalmazza, egy anarchista keserűségével harcol a
központosítás logikája ellen. Amint Lowenthal felfigyel erre Literature and the Image of Man
című munkájában:
A feudalizmus bukását követően az irodalom művészete igen gyorsan egyfajta vonzódást kezdett tanúsítani
az olyan figurákhoz, akik a társadalomra nem egy résztvevő nézőpontjából tekintettek, hanem egy kívülálló
pozíciójából. Minél messzebb kerülnek ezek a figurák a társadalom dolgaitól, annál inkább lesz valószínű
társadalmi bukásuk (ami majdnem, de nem egészen tautologikus); miközben képesek arra is, hogy romlatlan,
természetes és egészen egyéni jellemvonásokat mutassanak. Azok a körülmények – bármik is legyen azok –
amelyek távol tartják őket a társadalom ügyeitől, úgy tekinthetők, mint olyan körülmények, amelyek
egyszersmind közelebb viszik őket saját benső énjükhöz. Minél primitívebb és „természetesebb” a környezet,
melyben élniük kell, annál inkább képesek kifejleszteni és fenntartani emberségüket.
Cervantes az ehhez hasonlóan a társadalom peremére került figurák egész sorát mutatja be, valamint
körülményeiket is. Először is ezek az őrültek – Don Quijote és az üvegdiák –, bár még résztvevői a
társadalomnak, folyamatosan konfliktusban vannak vele – szavakban és tettekben egyaránt. A Rinconete és
Cortadillóban pedig olyan kis szélhámosokkal és koldusokkal találkozunk, akik parazitaként élnek a társadalom
világában. Egy újabb lépéssel eltávolodva a társadalom centrumától cigányokat találunk (A cigánylány – La
Gitana), akik teljesen kívül esnek az események fősodrán. Végül feltűnik az a jelenet, melyben Don Quijote, a
peremvidékre szorult lovag beszél az egyszerű kecskepásztorhoz az eljövendő aranykorról, amikor az ember és a
természet egysége helyreáll és tökéletessé válik.
A marginális típusok és helyzetek gyűjteményéhez hozzátehetjük a nő figuráját, akit úgy kezeltek szinte a
modern irodalom teljes időszaka alatt Cervantes-től Ibsenig, mint olyan egyént, aki közelebb van saját igazi
természetéhez és igazságához, mint a férfiak, akik feloldozhatatlanul kötődnek a munkában való versengéshez,
eltérően a nőktől, akiket erőszakkal szigeteltek el a hivatást jelentő tevékenységektől. Nem véletlenül használja
Cervantes Dulcinea alakját az emberi kreativitás szimbólumaként.

A nyomdai logika létrehozta a kívülálló, elidegenedett embert mint az integrált, azaz intuitív
és irracionális ember típusát
Ha Lowenthalnak igaza van, sok energiát és szenvedélyt fordítottunk az elmúlt
évszázadokban arra, hogy a nyomtatás technikájával tönkretegyük a szóbeliség kultúráját, így
a fogyasztói társadalom egyformára nevelt egyénei csak mint turisták és fogyasztók térhetnek
vissza a szóbeliség egyes megmaradt, marginális területeire, akár földrajzi, akár művészeti
értelemben. Mintha a XVIII. század a Metropolitan Operába járt volna kikapcsolódni.
Önmagát egészen az ön-elidegenedésig finomítva, homogenizálva és vizualizálva, a
természeti ember keresése során a Hebridákra, Indiába, Amerikába vagy a transzcendentális
képzelgésbe menekült, de különösen a gyermekkorba. D. H. Lawrence és mások sok sikert
aratva ismételték meg napjainkban ezt az Odüsszeiát. Ez magától létrejött körülmény. A
művészetek lassanként szinte csak a félrecsúszott életek kompenzálására szolgálnak.
Lowenthal kitűnő beszámolót ad az új elidegenedett emberről, aki nem kíván részt venni a
fogyasztók rohamában, és megmarad a társadalom régi feudális és szóbeli peremén. A
vizualitás és a fogyasztásra orientált társadalom új tömegei igen vonzóknak látják ezeket a
peremen rekedt figurákat.
„A nő alakja” kapcsolódik ezen kívülállók látványos csoportjához. A tapintási
érzékeléshez való vonzódásuk, intuícióik, egész-voltuk feljogosítja őket mint romantikus
figurákat a mellőzöttség státuszára. Byron megértette, hogy a férfinak társadalmilag
szabványosítottnak, hasadt világúnak, szakembernek kell lennie. De a nőnek nem:

A férfi szerelme s élete két dolog:

A nő életét egészen az tölti be.

„A nő – írta Meredith 1859-ben – az utolsó lény, akit a férfinak civilizálnia kell.” De 1929-
re már a nő is homogenizálódott: a mozinak és a fényképes hirdetéseknek köszönhetően. A
nyomtatás önmagában még nem volt eléggé intenzív ahhoz, hogy a nőket is homogenizálttá,
hasadt világúvá és szakemberré redukálja.
 Micsoda sors: integráltnak és teljesnek lenni egy széttöredezett és vizuális lapályon! De a
nők homogenizálása végül is sikerült a XX. században a fénykép-sokszorosítás tökéletesítése
révén, ami lehetővé tette, hogy a vizuális egyformaság és ismételhetőség ugyanazon útját
kövessék, melyet a férfiaknak a nyomtatás nyújtott. Jómagam egy egész kötetet szenteltem e
témának The Mechanical Bride (A gépmenyasszony) címmel.
A fényképes hirdetések és a filmek végül is ugyanazt tették a nőkkel, mint amit a
nyomtatás technológiája tett a férfiakkal néhány évszázaddal korábban. Amikor ezeket a
témákat felvetjük, olyan kérdések nehezednek ránk, mint például: „Jó dolog volt ez?” – és
más ehhez hasonlók. Ezek a kérdések arra vonatkoznak: „Hogyan erezzünk ezekkel a
dolgokkal kapcsolatban?” Sohase sugalmazzák, hogy bármit is lehetséges volna tenni.
Természetesen az elsődleges az, hogy meg tudjuk érteni az ilyen dolgok formai dinamizmusát
és belső rendjét. Ez valóban használ is valamit. Az ellenőrzésnek és cselekvésnek az értékek
alapján követnie kellene a megértést. Az értékítéletek számára azonban nagyon régen
megengedettnek számít, hogy olyan erkölcsi homállyal vonják körül a technikai változásokat,
amely lehetetlenné teszi a megértést.
De mi akadályozta meg az embereket századokon át abban, hogy megértsék: milyen
hatással jár önmaguk számára a vizuális kvantifikáció és a fragmentálódás? Egyfelől büszkén
dicsérik a személyes és társadalmi funkciók és cselekvések analízisét, másfelől vadul
siránkoznak azon, hogy ez a szétforgácsolás a belső életet is érinti! A széttöredezett ember
úgy lép a színre, mint „Teljesen Normális Úr”. Ο most is itt van ugyanebben a minőségében,
ámbár növekvő pánikhangulatban az elektromos média miatt, ami érthető, mert a marginális
ember egy marginalitás nélküli középpont, egy integrált független embertípus. Azaz feudális,
„arisztokratikus” és szóbeli. Az új városi ember vagy polgár a középpont-marginalitás szerint
tájékozódik. Tehát vizuális típus, törődik a megjelenésével, kényelmével és tekintélyével.
Ahogyan individuálissá vagy uniformizálttá válik, homogénné is lesz. Oda tartozik. És olyan
nagy centralista csoportosulásokat követel és hoz létre, melyek a nacionalizmussal
kezdődnek.

Cervantes Don Quijote figurájában a tipográfia emberével találta szemben magát

Nem szükséges Cervantes regényével részletesebben foglalkoznunk, hiszen az jól ismert.
De Cervantes, életében és munkájában, a feudális ember azon esetét mutatja be, amint egy új,
vizuálisan meghatározott, homogén világgal konfrontálódik. Lowenthal Literature and the
Image of Man című könyvében (21. o.) olvashatjuk:

Alapvetően az a regény témája, hogy a régi életmód helyét átveszi az új rend. Cervantes a létrejövő
konfliktusokat kétféleképpen is kiemeli: egyrészt a lovag küzdelmein keresztül, másrészt a közte és Sancho
Panza közötti kontraszt által. Don Quijote egy fantáziavilágban él, az eltűnő feudális hierarchia világában; az
emberek mindenesetre, akikkel kapcsolatba kerül, kereskedők, a kormányzat alacsony rangú hivatalnokai,
jelentéktelen értelmiségiek – röviden, olyan emberek, mint Sancho Panza, akik érvényesülni szeretnének a
világban, és ezért energiáikat olyan dolgokra fordítják, amitől remélik, hogy az számukra haszonnal jár majd.

Azáltal, hogy a középkori lovagregények nagy fóliánsait választja valóságának, Cervantes

egyfajta ambivalenciát hoz létre a lovagregény és a nyomtatás széles körű alkalmazása között.
Mert a nyomtatás volt az új valóság, és ugyanakkor éppen a nyomtatás tette először lehetővé,
hogy a középkor régi valósága a nép számára hozzáférhető legyen. Hasonlóképpen ahhoz,
ahogy napjainkban a film és a televízió kölcsönöz életünkben olyan konkrét jelleget és
realitást az Amerika határain túl történt dolgoknak, amilyennel korábban ezek a dolgok csak
igen kevesek számára bírtak. Az imakönyvek után a lovagregények voltak a leginkább
keresett cikkek a piacokon. És míg az imakönyvek zsebkönyv méretben, a lovagregények
fóliáns alakban voltak kaphatók.”79
79
Lásd L'Apparition du livre, 127., 429. ο
 Lowenthal (22. o.) további megfigyeléseket is tesz Don Quijotéról, amelyek különösen
lényegesek a nyomtatott kultúra megértéséhez:

Azt mondhatnánk, hogy Don Quijote az első olyan figura a reneszánsz irodalomban, aki tettek révén próbálja
a világot saját terveivel és ideáljaival összhangba hozni. Cervantes iróniája abban a tényben rejlik, hogy
miközben hőse nyíltan az új ellen (a középosztály életmódjának korai megnyilvánulásai ellen) csatázik a régi (a
feudális rendszer) nevében, tulajdonképpen egy új alapelvet próbál meg érvényesíteni. Ez az alapelv
elsődlegesen abban áll, hogy az egyéniségnek joga van gondolatai és érzései autonómiájára. A társadalom
dinamikája odáig jutott, hogy követelje a valóság folyamatos és aktív átalakítását; a világot mindig újjá kell
szervezni. Don Quijote felújítja a maga világát, még ha ezt fantasztikus és szolipszista módon teszi is. A
becsület, amelynek nevében felveszi a küzdelmet, saját gondolkodásának eredménye, nem pedig társadalmilag
meghatározott és elfogadott értékeké. Megvédi azokat, akiket arra érdemesnek tart, és megbünteti, akiket
bűnösnek tekint. Ebben az értelemben éppúgy racionalista, mint idealista.

Eleget mondtunk korábban az alkalmazott tudás felé tartó haladásról – amely benne rejlett
a nyomtatás technológiájában – ahhoz, hogy az további jelentőséget adjon Lowenthal
szavainak. Ez az a szituáció, amit David Riesman élesen megvilágít The Lonely Crowd (A
magányos tömeg) című munkájában a „belső irányítottság” mintájaként. A távoli célokra ható
belső irányítottság elválaszthatatlan a nyomtatott kultúrától, csakúgy mint a perspektíva,
valamint a tér távlatpont köré való szervezése. Az a tény, hogy nincs a térnek vagy a
kultúrának olyan szervezési módja, amely összeegyeztethető lenne az elektronikus
szimultaneitással, a nyugati embereket aggodalommal töltötte el egy egész évszázadon át. A
szo-lipszizmus, az elmagányosodás, valamint a nyomtatott kultúra egyöntetűsége mellett ez
az aggodalom is a nyomtatott kultúra felszámolására irányuló elektromos nyomást erősíti.
Egyik tanulmányában (The Vanishing Adolescent – Az eltűnő kamasz, 25. o.) Edgar Ζ.
Friedenberg a kamaszokat Don Quijote szerepében ábrázolja:

Az amerikaivá válás folyamata, ahogyan az a középiskolákban történik, általában a különbözőségek

elutasításának folyamata. Ez direkt konfliktust jelent természetesen a kamaszkori! fiatalok saját egyéniségük
kialakítására vonatkozó igényeivel szemben, de a konfliktus olyannyira el van rejtve az intézményesített
vidámság álarca mögé, hogy az nem is tudatosodik a kamaszokban. Szembe kell azonban nézniük az általa
létrehozott elidegenedéssel. Megtehetik kisebb elkülönülés segítségével, mint Riesman jópofa fiúja különleges
köszönési stílusával. Megteheti, hogy időnként vadul és értelmetlenül kitör, ami nem teszi őt különössé mások
előtt, mert tudat alatt inkább úgy tekintik, mint az önmegtagadás egy módját, nem pedig úgy, mint
önérvényesítést, és ezért nem is tekintik veszélyesnek. Képes, ha van elég ereje hozzá, hogy kamasz
forradalmárrá váljon – inkább, mintsem igazi lázadóvá –, azaz képes lehet ténylegesen elutasítani az iskolai
szokásokat, azzal, hogy nem azonosul velük, miközben nem érez kifejezhető bűntudatot emiatt.

Az iskolarendszer, amely a nyomtatott kultúra felügyelője, nem enged teret az erőszakos

egyéniségeknek. Az iskola valójában a homogenizálás darálója, amelybe bedobjuk nevelésre
szánt kicsinyeinket. Angol nyelven a legemlékezetesebb ezzel kapcsolatos vers Wordsworth
Lucy-ja, másrészt Yeats Among School-children-je (Iskolás gyerekek között). Mindkettő azt a
fájdalmas konfliktust tárgyalja, ami a zárt, uniformizált rendszer és a szellem spontán világa
között áll fenn. Az a belső, elválaszthatatlan konfliktus, amit Friedenberg olyan jól elemez, a
nyomtatás technológiájának középpontjában van; ami egyrészt izolálja az egyént, ugyanakkor
egy masszív csoportot hoz létre a nemzeti nyelvre alapozott nacionalizmus útján. Friedenberg
arról a helyzetről beszél, amely a mozgatható betűk feltalálása óta kísér bennünket, amikor azt
mondja (54. o.):

Mi úgy fogjuk fel hazánkat, hogy az elért egy vezető pozíciót, dominánssá vált; a csapatmunka érdekében, a
hatalmas technikai és adminisztratív vállalkozásban dolgozó fegyelmezett, alárendelt személyzettel, etnikai
egyenlőtlenségekkel. Számunkra a személyes alkalmazkodás erkölcsi parancs. Amikor ragaszkodunk a
személyes állásfoglaláshoz és ellenszegülünk a rendszernek, nem csak nyugtalannak, de bűnösnek is érezzük
magunk.
 Donne említi a „vízimádót és korlátlan szomjúságát, az emberi tanulás és nyelvek ismerete
iránt”, ami számtalan ember vágya volt a XVI. században. A mozifilmek és a rádió
ösztönzésére a fogyasztói igények hatalmas növekedése jelentkezett az első tömegtermelés
idején az Egyesült Államokban az 1920-as években. Hasonló fogyasztói láz érte el Angliát és
Nyugat-Európát a második világháború után. Ez egy olyan jelenség, amely a vizuális
kényszer magas intenzitásával és a tapasztalat átszervezésével jár.

A tipográfia embere ki tudja fejezni magát, de nem képes kibetűzni a nyomtatási technika
alakzatait
A nacionalizmus és a nyomtatás témáját mostantól háttérbe szorítjuk, nehogy eluralkodjék
az egész könyvön. Most már könnyebb lesz a kérdések összességével foglalkoznunk, mert
már találkoztunk a fejlemények hasonló csoportjaival, melyek igen eltérő területek
tapasztalataira vonatkoztak. Jelen kötet ezzel a ponttal kapcsolatban úgy tekinthető, mint
Harold Innis egyik szövegének magyarázata: „A nyomtatás feltalálásának hatása nyilvánvaló
volt a XVI. és a XVII. század vallási háborúinak esetében. A hatalom és a kommunikációs
ipar kapcsolódása gyorsította a nemzeti nyelvek fejlődését, a nacionalizmus és a forradalmak
felívelését, valamint a barbár kegyetlenségek újbóli feltörését a XX. században.”80
Innis későbbi munkáiban inkább a tények különböző konfigurációival foglalkozott,
mintsem azoknak a kölcsönhatásokból kialakuló szekvenciáival. Korábbi, The Fur Trade in
Canada (A szőrmekereskedelem Kanadában) című művében a bizonyítékokat konvencionális
módon rendezte el, semleges, statikus alkotóelemek perspektivikus kötegeibe. Amikor kezdte
megérteni a média szervező erejét, amint szinte észrevétlenül erőlteti rá saját feltételeit más
területekre, megkísérelte leírni a média és a kultúra kölcsönhatását: „A találmányok a
kommunikáció terén – akárcsak az ír bika a két országot egymástól elválasztó hídon – még
nehezebbé teszik a megértést. A kábel közeledésre kényszerítette a nyelveket – és egy
gyorsan szélesedő szakadékot hozott létre az angol és amerikai nyelv között. Az angolszász
világban a regények széles körű uralma alatt, nyilvánvaló a sajtó... a film és a rádió befolyása
a bestsellerre és arra, hogy olyan olvasók széles rétegeit hozta létre, akik között alig van
kilátás a kommunikációra.”81 Innis itt nyugodtan beszél az irodalmi és a nem irodalmi formák
kölcsönhatásairól, pontosan úgy, ahogyan a korábbi idézetekben szólott a nemzeti nyelv
mechanizálásának és a militarista, nacionalista államok létrejöttének összefüggéseiről.
Nincs semmi erőszakolt vagy önkényes az Innis-féle kifejezésmódban. Ha perspektivikus
prózára fordítanák le, nemcsak több helyre lenne szükség, de elveszne a szerkezeti formák
összefüggéseinek belátása is. Innis feláldozta a nézőpontot és a presztízst, mert a megértés
sürgetését érezte. A nézőpont veszedelmes luxus lehet, ha a belátást és megértést helyettesíti.
Ahogyan Innis több belátásra tett szert, feladta az ismeretek bemutatását illető nézőpontot.
Amikor kapcsolatba hozza a gőzgépes nyomda fejlődését a „nemzeti nyelvek
konszolidálásával” és a nacionalizmus, a forradalmak terjedésével, akkor senki nézőpontját
nem képviseli, legkevésbé a sajátját. Mozaikból állít össze egy galaxist, hogy
beletekinthessen. A nyomtatás első hatása az emberi érzékszervek arányainak
megváltozásában az volt, hogy az okszerűség dinamizmusába a statikus látás szempontjait
helyettesítette be. Ezt a továbbiakban is figyelembe vesszük. Innis azonban nemigen törekszik
arra, hogy „kibetűzze” a kapcsolatokat saját galaxisának alkotóelemei között. Nem ajánl
fogyasztói csomagokat későbbi munkáiban, csak olyan „csináld magad”-készletet, mint egy
szimbolista költő vagy absztrakt festő. Louis Dudek Literature and the Press (Az irodalom és
a sajtó) című könyve közvetlen perspektivikus képet nyújt a gőzgépes nyomda elterjedéséről,
de nem tér ki arra a hatásra, amellyel ez a nyelvre, a háborúra és az új irodalmi formák
80
The Bias of Communication (A kommunikáció egyoldalúsága, 29. ο.)
81
Ugyanott, 28. o.
létrejöttére volt, mert nem irodalmi vagy mitikus formára volna szüksége ahhoz, hogy
minderre magyarázatot adjon.
James Joyce egy teljesen új kifejezési formát hozott létre Finnegans Wake-ben abból a
célból, hogy megragadja a részek összetett kölcsönhatását abban az összefüggésben, amit itt
tárgyalunk. A következőkben a „sólyom” (szárnyas) magába foglalja a La Patrie-t (A Hazát),
a Nagy Anyát és a „piszkost” vagy bandát, akiket a nyomda homogenizáló ereje hozott létre.
Amikor ezek után megemlíti, hogy „az ember irányíthatóvá válik”, a mód, ahogyan ez
történik, egy egyszerű infláció, a homogén egységek elszaporodásával.

„Vezess kedves szárnyas! Mindig így volt: kérdezd az időket. Amit a madár tett tegnap, az ember megteheti
holnap, legyen az repülés, tollhullatás, tojásköltés vagy legyen megegyezés a fészekben. Számára a
társadalomtudományi értelem is hangos mint egy harang, madárszerű automatizmusa pontosan normális: ő tudja,
ő érzi, ő arra született, hogy tojja és szeresse a tojásokat (higgyen neki, hogy ő tenyészti a fajtáját és felfújja
tollait mindenféle lármán és veszélyeken keresztül!), utoljára, de ez lényeges, a neki teremtett földön az övé
minden vadászzsákmány és ez nem csak tréfa; ő mindig és mindenben, amit tesz, hölgy marad, de eljátssza a
gentleman szerepét is bármikor. Jósoljuk meg! Igen, mielőtt ezek az idők véget érnek, az aranykor vissza kell
hogy térjen és bosszút álljon. Az ember irányíthatóvá válik, a malária megfiatalodik, az asszony az ő abszurd
fehér terhével elérkezik egy lépéssel a méltóság kiváltságos állapotába, a korai szüléshez, a sörényre vágyó
emberi oroszlánnő az ő szarv nélküli hímkosával nyíltan lefekszik gyapjújukra. Nem, biztosan nincs igazuk
azoknak a gyászba borultaknak, akik zúgolódnak, mert leveleik sohase voltak olyanok, mint régen azóta a
szomorú hétköznap óta, a sötét januárius óta, (milyen pálmás időpont egy pusztuló oázisban!), amikor
mindkettejük megrázkódtatására Ajánló Doran rátekintett az irodalomra.” (112. o.)

Valóban lehetséges, hogy a nyomtatás és a nacionalizmus együtt értékelhető vagy

koordinálható, egyszerűen azért, mert a nyomdának köszönhetően az emberek először látják
meg önmagukat. A nemzeti nyelv magas szintű vizuális formában való megjelenése sejtetni
engedi, hogy a nemzeti nyelv kötelékeivel társadalmi egység jön létre. És egyre több ember
inkább az újságokon keresztül, mintsem a könyvek által tapasztalta meg anyanyelvének
vizuális egységét. Carlton Hayes ennek belátásában igen sokat segít Historical Evolution of
Modern Nationalism (A modern nacionalizmus történelmi fejlődése, 293. ο.) című könyve
révén:

Egyáltalán nem biztos, hogy a „tömegek” bármely országban közvetlenül felelősek a modern nacionalizmus
felemelkedéséért. Úgy fest, hogy a mozgalom először az „értelmiség” körében tűnt fel, és csak aztán kapott
jelentős támogatást a középosztálytól. Angliában, ahol az anyagi körülmények, a politikai és vallási háttér
különösen kedvezőek voltak, erős nemzeti tudat alakult ki jóval a XVIII. század előtt; lehetséges, hogy az angol
nacionalizmus többé-kevésbé spontán módon jött létre a tömeghangulatból és az érzelmességből. De a kérdés
még itt is vitatható, bár nem tartozik e munka tárgykörébe, hogy a pro és kontra érveket részleteiben felsoroljuk.
Anglián kívül azonban kevésbé kérdéses, hogy a XVIII. század első felében, Európa, Ázsia és Amerika
tömegei, miközben már volt valamelyes nemzeti öntudatuk, magukat mégis főleg egy provincia vagy egy város,
esetleg egy birodalom lakosának tekintették, semmint egy nemzeti állam polgárainak; és nem tiltakoztak
komolyan és hatékonyan az ellen, ha átkerültek más politikai fennhatóság alá. Későbbi nacionalista
gondolkodásukat és magatartásukat pedig a megfelelő ország értelmisége és középosztálya révén már eszerint
tanulták.

A történészek, noha tudják, hogy a nacionalizmus a XVI. században keletkezett, még nem
találtak magyarázatot arra a szenvedélyre, amely megelőzte az elméletet
Napjainkban fontos, hogy megértsük, miért nem lehetséges nacionalizmus ott, ahol előbb
nem tapasztalták meg a nemzeti nyelvet nyomtatott formában. Hayes itt arra mutat rá, hogy az
irodalommal nem rendelkező területeken, a törzsi formákban jelentkező forrongást és
társadalmi megmozdulásokat nem kellene összetéveszteni a nacionalizmussal. Hayes nyomát
sem találja a késő-középkorban a vizuális kvantifikáció terjedésének, valamint a XVI.
században sem a nyomtatás – az egyéniség és nacionalizmus kifejlődésére tett – vizuális
hatásának. Élesen tudatában van annak (4. o.), hogy nem létezett nacionalizmus a szó modern
értelmében a XVI. század előtt, mikor is a modern államok rendszere létrejött Európában:

Az államok, amelyekből az új rendszer kialakult, nagyon különböztek a primitív törzsek „nemzeteitől”.

Sokkal nagyobbak és szabadabbak voltak. Főleg a lakosság nagy tömegét jelentették, akik több nyelvet és
dialektust beszéltek, eltérő tradíciókkal és intézményekkel. Általában egy bizonyos nép, bizonyos nemzetiség
alkotta a magot, adta a kormányzó osztályt és a hivatalos nyelvet, és a többség és kisebbség mindenütt magas
fokú lojalitást mutatott egy közös monarchia vagy „uralkodó” iránt. A régi kiterjedt birodalomtól eltérően úgy
emlegették őket, mint „nemzetet” vagy „nemzeti államot”, és népi lojalitásukat az uralkodóhoz néha már úgy
írták le, mint nacionalizmust. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a primitív törzsi értelemben ezek nem
voltak „nemzetek”, és „nacionalizmusuk” más alapokon állt, mint napjaink nacionalizmusa. Európa „nemzetei” a
XVI. században jobban hasonlítottak kis birodalmakhoz, mint nagy törzsekhez.

Hayest megtéveszti a modern internacionalizmus különös karaktere, amely szinte primitív

megszállottsággal kezdődött a XVIII. században: „A modern nacionalizmus egy többé-
kevésbé célszerű törekvést jelent, hogy felújítsa a primitív törzsi összetartozást egy nagyobb,
inkább mesterséges módon.” (12. o.) De a távíró és a rádió óta a föld térben egy nagy faluvá
zsugorodott össze. A törzsi gyökerek az egyetlen segélyforrásunk az elektromágneses
felfedezések óta.
Alexis de Tocqueville L'Ancien Régime című könyvében (156. o.) azt a benyomást kelti,
mint aki Hayesnél sokkal inkább tudatában van a nacionalizmus okainak és hatásának.
Nemcsak a nyomtatáshoz való hozzászokás segített létrehozni az állampolgár egységes
típusát, hanem az is, hogy Franciaországban a politikai oktatást az írók végezték.

Az írók nemcsak saját eszméikkel látták el a népet, de saját temperamentumukkal és hajlamaikkal is.
Hosszan tartó oktatásuk eredményeként, más instruktorok híján, megfejelve azzal, hogy a politikai gyakorlathoz
teljesen tudatlanok voltak, minden francia szinte ösztönösen az ő könyveik olvasásából sajátította el a
gondolkodás módját, ízlését és különleges természetét is. Ez oly mértékben vált általánossá, hogy végül is,
amikor cselekedniük kellett, átvitték a politikába az összes irodalmi szokást.
Forradalmunk tanulmányozása azt mutatja, hogy azt pontosan abban a szellemben irányították, aminek
alapján oly sok absztrakt könyvet írtak a kormányzásról – ugyanolyan vonzónak találva az általános teóriákat, a
törvényhozás teljes szisztémáját, a törvények közötti pontos részarányosságot, de a létező tények azonos
semmibevételét is; ugyanazt a bizalmat az elméletek iránt, ugyanazon érdeklődést az eredetiség irányában, az
ötletességet és újszerűt az intézményekben; ugyanazon szándékot az egész alkotmánynak a logika törvényei
szerinti s egyszerű tervezés alapján való azonnali átépítésére, ahelyett, hogy megpróbálnák azt részletekben
kijavítani.

A franciák rejtelmes „logika”-mániája könnyen felismerhető abban, ahogyan a többi

tényezőtől izolálják a vizuális összetevőt. Hasonlóan, a vizuális kvantifikáció kollektív
mániája eredményezi a francia forradalom katonai mániáját. Itt az egyenruha és a
homogenitás azonnal a leginkább szembetűnő. A modern katona olyan, mint a mozgatható
betű, helyettesíthető alkatrész, a klasszikus Gutenberg-jelenség. Erről De Tocqueville sok
mindent tud mondani az European Revolution című művében (Európai forradalom, 140-141.
o.; a szerző valószínűleg a La Révolution et l'Empire angol-amerikai kiadását idézi – a fordító
megjegyzése):
Amit a republikánus partizán a Köztársaság iránti szeretetnek érzett, az főleg a forradalom iránti szeretet volt.
Tény az, hogy a hadsereg volt az egyetlen olyan réteg Franciaországban, amelynek minden tagja, kivétel nélkül,
nyert a forradalom által, és személyes érdeke fűződött annak támogatásához. Minden tiszt annak köszönhette
rangját, minden katona annak az esélyét, hogy ő is tisztté válhat. A hadsereg volt igazából a felkelő forradalom,
fegyverben. Ha még mindig lelkesen azt kiáltotta, hogy „Éljen soká a Köztársaság!”, az valójában egy kihívás
volt a régi rezsimmel szemben, aminek barátai azt kiáltották: „Éljen soká a Király!” Szíve mélyén a hadsereg
nem törődött a polgári szabadsággal. A katona hazafiságának általános elemei még a szabad országokban is csak
a külföldiek gyűlölete és a haza földjének szeretete; ennek még inkább így kellett lennie abban az időben
Franciaországban. A hadsereg, mint majdnem minden hadsereg a világon, nem tud mit kezdeni a képviseleti
rendszeren alapuló kormányzat lassú és bonyolult eszméjével; gyűlölte és lenézte a parlamentet, mert csak olyan
hatalmat tudott megérteni, amelyik erős és egyszerű; nemzeti függetlenség és győzelmek: ez minden, amit akart.
 A nacionalizmus egyenlő jogokat követel az egyének és a nemzetek számára is
Ha a szigorú centralizmus az írásbeliség és nyomtatás alapvető vonása, az egyéni jogok
szigorú betartása sem kevésbé az. De Tocqueville jegyzi meg Az európai forradalom című
munkájában: „1788 és 1789-ben minden kiadott pamflet, még azok is, amelyeket a jövendő
forradalmárok maguk adtak ki, ellenezte a centralizációt és támogatta a helyi önkormányzást.”
(103. o.) Valamivel később (112-113. o.) hozzátesz még egy megjegyzést, amely arra utal,
hogy akárcsak Harold Innisnek, neki is az állt szándékában, hogy inkább elemezze az
események belső okait, mintsem pusztán nem képet adjon azokról. „Ami olyannyira
különleges a francia forradalomban, az nem annyira az általa alkalmazott módszerekben
rejlik, hanem az eszmékben, melyeket vallott. Az új és meglepő dolog az, hogy annyi nemzet
érkezett el odáig, hogy ezeket a módszereket effektív módon alkalmazza és ezen eszméket oly
könnyen elfogadja.”
Ennél a pontnál örömmel venném, ha lenne egy de Tocqueville-unk, aki átvállalná Λ
Gutenberg-galaxis megírását, mert az ő gondolkodásmódja az, amelyet a lehető legtávolabbi
pontig érdemes követni. Pontosan határozza meg saját módszerét, amikor a régi rezsimről
beszél (136. o.): „Én magam megpróbáltam úgy megítélni, hogy ne a saját eszméimből
induljak ki, hanem azokból az érzésekből, amelyek inspirálták ezeket az eszméket, s először
eltűrték, majd elpusztították őket.”
A nacionalizmus azon a „rögzített nézőpont”-on nyugszik vagy abból ered, ami a
nyomtatással, a perspektívával és a vizuális kvantifikációval jelenik meg. De a rögzített
szempont lehet kollektív vagy egyéni vagy akár mindkettő, és ezáltal sok különböző
álláspontot hoz létre. Hayes azt írja Historical Evolution of Modern Nationalism című
művében (135. ο.): „A liberális nacionalizmus már 1815 körül igen jelentős intellektuális
mozgalom volt egész Nyugat- és Közép-Európában... Bizonyos, hogy nem volt
arisztokratikus, és bár szavakban hangoztatta demokratizmusát, főleg a középosztály vett
benne részt.” Következő mondataiban rámutat, hogy a „rögzített nézőpont” mást jelent az
állam és megint mást az egyén számára: „abszolút szuverenitást követelt a nemzeti állam
javára, de ennek az alapelvnek a következményeit megpróbálja korlátozni, kihangsúlyozva az
individuális szabadságjogokat – a politikai, gazdasági és vallási szabadságjogokat – az egyes
nemzeti államokon belül.”
A rögzített nézőpont elkerülhetetlen körülményei, melyek a nacionalizmus vizuális
kényszerhatásából emelkedtek ki, mint Hayes írja (178. o.), ahhoz az alapelvhez vezetnek
tehát, hogy: „Mivel a nemzeti állam a polgárok egyik generációjához sem tartozik, azt nem
szükséges forradalommal megváltoztatni.” Ez az alapelv manifesztálódott különösen
nyilvánvalóan az USA alkotmányának írásos-vizuális rögzítésében, ugyanakkor a nyomtatás
és iparosodás előtti politikai rendszerek nem rendelkeztek ilyen mintákkal.
Könyvének elején (10-11. o.) Hayes rámutat az „egyenlőség” izgalmat kiváltó
felfedezésére, ami egyaránt vonatkozik csoportokra és egyénekre: egyforma jogok az egyének
számára, hogy eldöntsék, kik vezessék az államot és a kormányt, amelyhez tartoznak, és
egyforma jog a független nemzeteknek az önmeghatározásra.
A gyakorlatban ezért a nacionalizmus nem alakítja ki az egységes, oldalirányú
terjeszkedésre vonatkozó teljes képességét addig, amíg nem alkalmazza a nyomtatási
technológiát a munka és a termelés gyakorlatában. Hayes látja ennek logikáját, de nem képes
belátni azt, hogy a nacionalizmus miként keletkezhetett a földművelő társadalmakban.
Egyáltalán nem érzékeli a nyomtatás technológiájának a szerepét abban, ahogyan az
embereket uniformizált és ismételhető szervezetek mintáiba tömöríti:

A bemutatásra került nacionalista elméletek a XVIII. század szellemi gyakorlatai közé tartoztak. Ez
elsősorban az értelmiség műve volt, és az aktuális értelmiségi érdeklődéseket és törekvéseket fejezte ki. De ami
leginkább lehetővé tette a nacionalista doktrínák számára, miután felbukkantak, hogy hatásuk alá vonják az
emberiség széles rétegeit, az a technika csodálatos fejlődésének köszönhető: az a fejlődés, amit napjainkban ipari
forradalomnak nevezünk, a munkaerőt megtakarító gépek feltalálása, a gőzgép tökéletesítése, más motorok
alkalmazása, a szén és vas jelentős használata, a közszükségleti cikkek tömeggyártása, a szállítás és
kommunikáció felgyorsítása. Ez az ipari forradalom széleskörűen Angliában kezdődött el, mintegy százötven
esztendővel ezelőtt – körülbelül a jakobinusok franciaországi forradalmával egyidejűleg; fokozódása Angliában
és kiterjedése a világ többi részére párhuzamosan haladt a nacionalista eszmék népszerűségének növekedésével.
Maguk a doktrínák eredetileg a földművelő társadalmakban kristályosodtak ki, még az új ipari gépesítés
megjelenése előtt; elfogadásuk azonban ahhoz kapcsolódott, teljes győzelmük pedig csak azután következett,
hogy bevezették az új gépeket, és a földművelő társadalom átalakult ipari társadalommá. Ez teljesen természetes
fejlődési folyamatnak tűnt. (232-233. o.)

Az iparosítás óta még a művészetek, a filozófia és a vallás is nacionalista modellt követ.

Hayes a következőket írja (289. o.):

Másfél évszázad alatt jelentős fejlődés ment végbe a technológiában, az iparban és az anyagi jólétben
éppúgy, ahogyan komoly előrelépés volt tapasztalható a szellemi életben és az esztétikában is, ám mindez a
nacionalizmus szempontjainak alárendelten ment végbe. Az ipari forradalom a maga kozmopolita potenciálja
ellenére a valóságban jórészt nacionalistává lett. A modern tudományosság, törekvései és általános természete
ellenére túlnyomórészt a nacionalizmus támogatójául szegődött. Olyan filozófiákat, amelyek eredendően nem
voltak kifejezetten nacionalisták, sőt, néha igen erősen antinacionalista szándékaik voltak, mint például a
kereszténység, a liberalizmus, a marxizmus, valamint Hegel, Comte és Nietzsche filozófiája, bőségesen bevontak
vagy elferdítettek nacionalista célokra. A szobrászat, zene és szépirodalom univerzális vonzódásuk ellenére
egyre inkább a nacionalista hazafiak műveivé és büszkeségeivé váltak. így a nacionalizmus közhellyé vált a
civilizált népesség mai világának gondolkodásában és cselekedeteiben, ahol a legtöbben már természetesnek
tartják a nacionalizmust. A dolgok komolyabb végiggondolkodása nélkül azt képzelik, hogy ez a
legtermészetesebb dolog a világon, és feltételezik, hogy mindig is létezett.
Mi tette oly divatossá a nacionalizmust korunkban? Ez az első jelentős kérdés, amit fel kell tennünk e lényegi
jelenséggel kapcsolatban.

Cromwell és Napóleon polgári seregei voltak az új technológia ideális megnyilvánulásai

Történészként Hayes jól tudja (290. o.), hogy a nacionalizmust egyfajta titokzatosság lengi
körül. Nem létezett a reneszánsz előtt, és sohasem született úgy, mint egy eszme: „De nem a
nacionalizmus filozófusai tették azt divattá. A divat már létezett, amikor ők megjelentek a
színen. Ok csak kifejezték, hangsúlyozták, és megpróbálták valamennyire irányítani. A
történészek számára igazán hasznos, hogy e filozófusok élénk illusztrációként szolgálnak a
mai nacionalista gondolkodás irányzataihoz.” Kigúnyolja azt az állítást, amely szerint „az
embertömegek ösztönösen nacionalisták”, vagy hogy a nacionalizmus egyáltalán természetes
lenne: „Az írott történelem leghosszabb korszakaiban azok a csoportok, melyekhez az
egyének leginkább hűségesek voltak, a törzsek, klánok, városok, provinciák, tanyák, céhek
vagy többnyelvű birodalmak voltak. Mégis a nacionalizmus az, amely az emberi összetartozás
kifejezésmódjai közül a modern korban leginkább előtérbe került.” (292. o.)
A válasz Hayes problémájára a nyomtatott szó azon képességében keresendő, hogy először
vizualizálta a nemzeti nyelvet, majd létrehozta a társulás homogén formáját, amely lehetővé
tette a modern ipart, a piacokat és a nemzeti státusz vizuális élvezetét. Mint írja (61. o.):

A jakobinusok eszméje, a „nemzet fegyverben”, nagy jelentőséggel bírt a nacionalista propagandában. A

másik a „nemzet a népiskolában” volt. A francia forradalom előtt sokáig az volt az általános nézet, hogy a
gyermek a szülőkhöz tartozik, és a szülőknek kell meghatározniuk, milyen iskolába járassák gyermekeiket, ha
egyáltalán iskolába akarták járatni.

A szabadság, egyenlőség és testvériség eszméje az egységes, forradalmi, polgári

hadseregben találta meg a legtermészetesebb, legmegfelelőbb kifejeződését. A hadseregek
nem csupán a nyomtatott oldalak pontos másolatai voltak, hanem az ipari futószalagokéi is.
Az angolok jóval megelőzték Európát mind a nacionalizmus, mind az iparosítás terén,
valamint a hadsereg tipografikus megszervezésében. Cromwell vasbordájúi százötven évvel a
jakobinus seregek előtt jártak a csatákban.

Anglia megelőzött minden országot a kontinensen a közös, népszerű nemzeti tudat kifejlesztésében. Jóval a
francia forradalom előtt, abban az időben, amikor a franciák még elsősorban úgy gondolkoztak magukról, mint
burgundiak, gascogne-iak vagy provanszálok, az angolok már angolnak tartották magukat, és tényleges
nacionalista hazafisággal sorakoztak fel VIII. Henrik szekularizációs politikája, majd Erzsébet királynő
gyarmatosítása mellé. A nacionalista szellem ott volt Milton és Locke politikai filozófiájában, amit nehezen
követtek kortársaik a kontinensen, és Bolingbroke, az angol, úttörő volt a nacionalizmus formális doktrínájának
kifejtésében. Ezért természetes volt, hogy bármelyik angol embert, aki feliratkozik a jakobinizmus elleni harc
listájára, fel kell ruházni a nacionalizmus minden díszével.

Így írja Hayes A modern nacionalizmus történeti fejlődése című munkája 86. oldalán.
Hasonlóan tanúskodik az angolok elsőbbsége mellett a nemzeti egységet illetően egy XVI.
századi velencei követ:

1557-ben a velencei követ, Giovanni Micheli ezt írta kormányának: 'Ami a vallásra [Angliában] vonatkozik,
a legfontosabb az uralkodó általi példamutatás és hatalomgyakorlás. Az angolok csak addig tisztelik és
gyakorolják vallásukat, amíg azáltal az uralkodójuk iránti elkötelezettségüket tudják teljesíteni; úgy élnek,
ahogyan ő él, azt hiszik, amit ő hisz: egyszóval, minden parancsát teljesítik... elfogadnák a mohamedánizmust
vagy a zsidó vallást is, ha a király abban hinne, és a király akarata az lenne, hogy ők is abban higgyenek.' Egy
külföldi megfigyelő számára az angolok vallási magatartása abban az időben igen különösnek tűnt. A vallási
egység általános szabály maradt, úgy, mint a kontinensen, de a vallás minden uralkodó alatt megváltozott.
Azután, hogy szakadár állam volt VIII. Henrik alatt, protestáns VI. Edvárd korában, Anglia minden komolyabb
megrázkódtatás nélkül ismét római katolikussá lett Tudor Mária uralkodása idején. 82

Az angol köznyelvvel kapcsolatos mélyen nacionalista lelkesedés a XVI-XVII. századi

vallási vitákba ágyazódott. Vallás és politika ekkor el-különíthetetlenül egybeolvadt. A
puritán James Hunt 1642-ben ezt írta:

Ettől fogva senkinek sincs szüksége Egyetemre,

Hogy amit kell a bölcsektől eltanulja;
Mert csak kevés titokzatos van az Evangéliumban,
ami oly nehéz, De ami feltárható az egyenes, hű angol nyelven.83

Manapság a katolikus liturgia és az angol nyelvű mise kapcsolatát teljesen összezavarják

az olyan új médiumok, mint a mozi, a rádió és a tévé. A köznyelviség társadalmi szerepe és
funkciója állandóan elmozdul a magánélet céljainak megfelelően. így az angol nyelvű mise
kérdése éppoly zavaros, mint az angol vallás és politika szerepe a XVI. században. Senki nem
vonja kétségbe, hogy a nyomtatás médiuma új funkciót adott a nemzeti nyelvnek és egyszer s
mindenkorra megváltoztatta a latin használatát és fontosságát. Másrészt a XVIII. századtól a
nyelv, a vallás és a politika viszonyrendszere tisztázódott. A nyelv azonos lett a vallással,
legalábbis Franciaországban.

Ha az igazi jakobinusok lassan haladtak is afelé, hogy összes nevelési elméletüket a gyakorlatba ültessék át,
azonnal felismerték a nyelv jelentőségét mint a nemzetiség bázisát, és Franciaország minden lakosát
megpróbálták rákényszeríteni a francia nyelv használatára. Azt állították, hogy „a nép” sikeres szerepe és a
nemzet egységes cselekvése nemcsak szokások és magatartások bizonyos egyezésével függ össze, hanem még
inkább az eszmék és ideálok azonosságával, amelyet a beszédek, a sajtó és a nevelés egyéb eszközei
eredményezhetnek, és amiről egyazon nyelv gondoskodik. Szembenézve a történeti ténnyel, hogy Franciaország
nem képezett nyelvi egységet – ráadásul még széles körű változatos dialektusok is létezlek az országban,
„idegen” nyelven beszéltek nyugaton a bretonok, délen a provanszálok, baszkok és korzikaiak, északon a
flamandok, északkeleten az elzászi németek –, elhatározták a dialektusok és idegen nyelvek elpusztítását, és azt,

82
Joseph Leclerc: Toleration und the Reformation (A tolerancia és a reformáció), II. kötet, 349. o
83
Idézi Jones: The Triumph of the English Language (Az angol nyelv diadala), 321. o.
hogy minden francia állampolgárt rákényszerítenek a francia nyelv ismeretére és használatára. 84

Hayes ebben bekezdésben egészen nyilvánvalóvá teszi, hogy az anyanyelv mögötti

szenvedély, a homogenizálás, olyan dolog, amellyel kapcsolatban az angolszász világ mindig
is értette, hogy sokkal könnyebben elérhető az árverseny és fogyasztási javak révén.
Egyszóval az angol világ megérti, hogy a nyomtatás alkalmazott tudást jelent, míg a latin
világ megzabolázta a nyomtatást, s a használatát helyezte előtérbe, a szóbeli viták vagy
katonai vitézség drámájának kiemelésére. Manapság a nyomtatás üzenetének mélységes
elutasítása jobban vizsgálható Americo Castro The Structure of Spanish History (A spanyol
történelem szerkezete) című könyve révén.

A spanyolokat eleve a nyomtatás ellen hangolta a mórokkal folytatott ősi viszály

Míg a jakobinusok a nyomtatást az egységesítés agresszív, militáns eszközeként fogták fel,
az angolok a termelésben és a piac érdekében hasznosították. És miközben az angolok az
árak, a kereskedelem, a „csináld magad!” mindenféle könyvére terjesztették ki a nyomtatást, a
spanyolok absztrakttá tették, a gigászi, emberfeletti törekvések kifejezőjévé. A spanyolok
mellőzték vagy ignorálták a nyomtatás azon teljes aspektusát, hogy alkalmazott tudást
képvisel, egyenlővé tesz és homogenizál. Nincs törekvés vagy igény más mérték felállítására.
Castro ezt írja erről (620. oldal):

Eleve lázadtak az irányadó mérték ellen. Ez egyfajta személyes elkülönülés... Ha meg kellene határozni,
hogy mi az, ami legjellemzőbb a hispán életre, ez a valami valahol az ernyedtség elfogadása és az akaratos
kitörések között helyezkednék el, s ebben a valamiben lelné meg az ember lelke mélyének mibenlétét – legyen
az jelentéktelen vagy valami értékes –, mintha csak önmaga színháza lenne. Az óriási ellentétek látható példái a
paraszté és a hódítóé – a politikai és társadalmi szituációk iránti érzéketlenség, valamint a nép vak tömegének
lázadása és görcsös vonaglása, melynek során mindent lerombol: közöny, mellyel a természeti erőforrások
gazdasággá formálását szemléli, a köz javainak sajátként való felhasználása; az élet ősi és statikus elemeinek és a
Spanyolországon kívüli eszközöknek a sietős elfogadása. A villanyfény, az írógép, a töltőtoll spanyol földön
hamarabb lett népszerű, mint Franciaországban. A legnagyobb emberi értékek síkján éles ellentétek
megnyilvánulását találjuk Keresztelő Szent János vagy a kvietista Miguel de Molinos költői bensőségessége,
illetve Quevedo és Góngora merész rohama, vagy éppen a külvilágnak Goya által történő művészi átformálása
között.

A spanyolok egyáltalán nem idegenkednek a kívülről jövő dolgok és ideák elfogadásától

vagy azok behatolásától. „1480-ban Ferdinánd és Izabella törvényesítette az idegen könyvek
szabad behozatalát.” Később cenzúrának vetették alá őket, és Spanyolország elkezdte a világ
többi népével való kapcsolattartás kötelékének gyengítését. Castro kifejti (664. o.), miszerint:

A spanyolok életük tényleges zónáit drámai ritmusban kiterjesztették, majd összevonták: nem éreztek
hajlamot az ipari tevékenységre, de nem érték be azzal sem, hogy ipar nélkül éljenek. Bizonyos pillanatokban a
kifelé tartó feltörés, az önmagukból való kifordulás szándéka... növelte meg úgy a problémákat, hogy közben
nem volt „normális” módjuk a megoldásukra.

A könyvnyomtatás talán leglátványosabb hatása a reneszánszban az ellenreformáció

militáns hadjárata volt, amelyben a spanyolok – mint például Loyolai Szent Ignác – heves
rohamokat indítottak. Szerzetesrendje az első, amely a nyomtatás létrejötte után alakult, és
amely a vallásgyakorlás vizuális kényszerét, az intenzív művelődést és szervezettségében a
katonai homogenitást foglalja magába. Allen bíboros 1581-ben az Apologie of Two English
Seminaries (Két angol papnevelde apológiája) című írásában a katolicizmus körében folytatott
missziós hadjárat buzgalmát a következőképpen magyarázza: „Könyvek nyitották meg az
utat.” A könyv úgy tűnt fel a spanyoloknál, mint militáns missziós eszköz; pedig ők ekkor
még elutasították a kereskedelmet és az ipart. A spanyolok Castro szerint (624. o.) mindig
84
Hayes: Historical Evolution of Modern Nationalism. (A modern nacionalizmus történeti fejlődése), 63. ο.
kifejezésre juttatták az írott szó iránti ellenérzésüket:

A spanyolok értékítéleteken alapuló jogrendszert kívántak, nem pedig olyat, amely szigorú és racionális
alapelveken nyugszik. Nem véletlen, hogy a kazuisz-tikát a spanyol jezsuiták ápolták, nem pedig a francia
Pascal, aki azt erkölcstelen romlottságnak találta. A spanyol fél az írott törvénytől és megveti azt: „Húsz cikkelyt
találok ellened és csak egyet melletted” – mondja egy jogász a szerencsétlen ügyfélnek Lopez de Ayala Rimado
de palacio (A Palota rímei) című művében...

Castro fő tételeinek egyike, hogy a spanyol történelem szerkezete axi-ológiai értelemben

az írástudó Nyugat és a szóbeli mór Kelet között ingadozik. „Hosszú algériai fogsága ellenére
még Cervantes is többször fejezi ki vágyát a mór igazságosság iránt.” Ez a mór vonás alakított
ki immunitást a spanyolokban az írásbeliség vizuális kvantifikációjával szemben. A
spanyolok tanulmányozása jellegzetesen éles fényt vet arra, hogy az írásbeliség mint nyomdai
technika mennyire eltérő hatásokkal kerül szembe az egyes kultúrákban. A spanyolok élete,
középpontjában a szenvedéllyel, analóg lehet Oroszországgal, ahol Japánnal ellentétben a
nyomtatás hatása nem vezetett a fogyasztási javak felfedezésére. És a technológiával
szembeni, szóbeli orosz magatartásnak van egy olyan szenvedélyes jellege, amely őket is az
írásbeliséggel való szembefordulásra készteti.
Castrónak van egy kiváló esszéje „Don Quijote inkarnációjáról” (Incarnation in Don
Quixote), a Cervantes across the Centuries (Cervantes a századok során) című kötetben (136-
178. o.), amelyben észrevételezi: „Tipikusan spanyol vonás a belefeledkezés abba, hogy az
olvasás hatással van az olvasó életvitelére.” Nem csupán ez a tény a Don Quijote fő témája:

A (vallásos vagy profán) könyvek hatása az olvasó életére örökké jelenlévő témája a XVI. század
irodalmának. Loyolai Ignác ifjúságát nagyrészt a lovagregényekkel összhangban töltötte el, „kíváncsian és az
olvasás iránti rajongással”. De a véletlen kezébe adta Jézus életét és a Flos Sanctorum-ot. Nemcsak hogy kezdte
örömét lelni benne, de szíve is kezdett megváltozni és megtelt a vággyal, hogy utánozza és megcselekedje azt,
amit olvasott. Még mindig nem választva földi és mennyei értékek között, megőrizte mindkettőt abban a
személyben, aki volt, s abban, akivé válni óhajtott: a nagy, elszánt férfiban. És akkor eljött a legfőbb fény és
bölcsesség, amit a Mi Urunk árasztott szellemébe.” (163. o.)

Az irodalmi hatások e sajátosan spanyol tudatosságát értelmezve Castro úgy véli (161. o.):
„A keleti tradícióhoz tartozó ember a könyvet élő, ösztönző, közléssel bíró, bátorító
valóságnak érzi.” És ez a forma iránti keleti érzékenység, egyre inkább az ábécé világába
rögzítve lehet az, ami megmagyarázza a nyomtatással kapcsolatos egyedülálló spanyol
szemléletmódot: „...de a XVI. századi Spanyolország sajátossága a nyomtatott világ olvasóira
tett élő hatásának szentelt figyelem volt; a szó közlésre képes hatását hangsúlyozták még
magának a könyvnek a hibái és irodalmi hiányosságai felett is.” (164. o.)
Ebből következően a spanyolok úgy foglalkoztak a nyomtatás valós médiumával, mint ami
hatással van az érzékek új arányára, a tudatosság új módjára. Mint Casalduero mondja
Cervantes across the Centuries című munkában (63. ο.): „A lovagok és a földesurak sem
ellentétei, sem kiegészítői nem voltak egymásnak. Természetük azonos, de arányaik eltérnek.
A komikus szellem ezen eltérő arányok plasztikusan közvetített szembeállításából
keletkezik.” Tekintetbe véve a nyomtatott szóval kapcsolatos sajátos spanyol feszültséget,
Stephen Gilman The Apocryphal Quijote (Az apokrif Don Quijote) című könyve hasonló
címet viselő fejezetében megjegyzi (248. o.), hogy a szerzőség Spanyolországban
másodrendű: „az olvasó fontosabb, mint az író.” De ekkor már hosszú utat tettünk meg az
„amit a közönség kíván” eszméjétől, mert a nyelv eszközének fogalma inkább a közbizalomé,
mintsem az olvasóé mint privát fogyasztóé. R. F. Jones összeveti ezt a magatartást a kora
XVI. századi angol attitűdökkel:

Az irodalom céljának az anyanyelv finomítását és felmagasztalását vélték. Más szóval: az irodalmat

tekintették a nyelv eszközének, nem a nyelvet az irodaloménak. Az írókat gyakrabban dicsérték azért, amit a
kifejezés eszközéért tettek, mint fogalmazásuk lényegi értékéért... 85

A nyomtatás megfosztotta lététől a latint

Sok tudós vesződött a nyomtatott angol köznyelv tanulmányozásával. Oly gazdag terület
ez, hogy mindenfajta megközelítés önkényesen szelektál. G. D. Bone Tyndale and the
English Language (Tyndale és az angol nyelv) című művében kidomborítja a következőket:
„Tyndale célja az volt, hogy az evangéliumok hétköznapi életét valóságossá tegye. Újra fel
kellett fedeznie a parabolákat... Míg a Biblia nem volt birtokukban saját nyelvükön, némelyek
úgy találták, hogy a valamilyen más módon elsajátított történetnek nagyobb súlya lenne, ha az
ténylegesen a mindennapi életet tükrözné vissza.”86
Ebből következik a sejtés, hogy a mindennapi élet látható nyelve a mindennapi élet
irodalmának szükségességét váltja ki. A köznyelvhez alkalmazott nyomtatás
tömegmédiummá formálta azt át, ami nem is volt túl meglepő, mivel a nyomdatechnika volt a
tömegtermelés első formája. De a nyomtatás alkalmazása a latin nyelvre katasztrofális volt:
„A nagy olasz humanisták törekvése Petrarca Afriká-tól egészen Bembo bíborosig azzal a
nem várt hatással járt, hogy megfosztotta a latint aktív lététől.”87
C. S. Lewis az English Literature in the Sixteenth Century (Az angol irodalom a XVI.
században, 21. o.) című munkájában azt írja:

Nagyrészt a humanistáktól származik az a furcsa elképzelés, miszerint a nyelv „klasszikus” korszakához

tartozik a helyes vagy normatív periódus, amely előtt minden éretlen vagy archaikus volt, utána pedig minden
dekadens. így Scaliger azt mondja nekünk, hogy Plautusnál a latin „nyers” volt, „érett” Terentiustól Vergiliusig,
dekadens Marlialisnál és Juvenalisnál, elaggott Ausoniusnál (Poetices VIII.). Vives nagyjából ugyanezt mondja
(De tradendis disciplinis IV.). Vida még vadabbul minden Homérosz utáni görög költészetet hanyatlásnak
minősít (Poeticorum I. 139.). Ha egyszer e babona megrögzült, ez természetszerűleg arra a hiedelemre vezetett,
hogy a XV-XVI. századi jó írás jelenti azt az írást, amit – mint a múlt választott korszakáét – amennyire csak
lehet, majmolni kell. A latinnak minden valódi fejlődése annak irányába, hogy találkozzon az új szükségletekkel
s új tehetségekkel, így eleve ki lett zárva; 'kővé változtató varázsvesszejének' egyetlen lendítésével a klasszikus
szellem véget vetett a latin nyelv történetének. Nem ez volt a humanisták szándéka.

Febvre és Martin rámutat (L'Apparition du livre, 479. ο.) a régi római írásmód
újjáéledésének szerepére is. „Az antik betűkhöz való visszatérés még inkább hozzájárult
ahhoz, hogy a latin holt nyelvvé legyen.” Ez alapvető probléma. A tulajdonképpeni betűk,
melyeket magával a nyomtatással asszociálunk, nem középkori, hanem római betűk voltak, és
a humanisták úgy alkalmazták őket, mint archeológiai törekvéseik egy részét. De a római írás
magasrendű vizuális minősége, mely olyannyira egynemű a nyomtatott sajtóval, fő tényező
volt abban, hogy a latin uralma véget ért, még inkább, mint az antik stílus újjáélesztése a
nyomtatott szó eszközével.
A nyomtatás a rögzítettség révén lehetővé tette a régi stílusok közvetlen vizuális
konfrontálását. A humanisták meghökkenve fedezték fel, hogy szóbeli latin kifejezésmódjuk
mily messze került minden klasszikus előzménytől. Egyszer csak úgy döntöttek, hogy a latint
inkább a nyomtatott szöveg alapján tanítják, mintsem a társalgás révén, hogy ezáltal
megállítsák saját barbár középkori latin beszédmódjuk továbbterjedését. Lewis arra
következtetésre jut (21. o.), hogy „sikerült megölniük a középkori latint, de nem sikerült
életben tartaniuk restaurált augustusi nyelvük iskolás szigorát”.

A nyomtatás kiterjesztette jellegzetességeit a nyelvek szabályozására és rögzítésére

Később (83-84. o.) Lewis szembeállítja a reneszánsz iskolai osztály „klasszikusságát”
Gavin Douglas, Dunkeid püspöke középkori latinságának szóbeliség és hallás útján
85
The Triumph of the English Language (Az angol nyelv győzelme), 183. o.
86
S. L. Greenslade: The Work of William Tyndale (William Tyndale munkássága), D. G. Bone esszéjével, 51. o
87
Guérard: Life und Death of an Ideal (Egy ideál élete és halála), 44. o.
érvényesülő szabadságával és változatosságával. Douglas meglep azzal, hogy közelebb áll
Vergiliushoz, mint mi. Ha szemünk egyszer már kinyílt erre, mindenütt találunk példákat.
Rosea cer-vice refulsit: „nyaka föstött rózsakert”. Többre becsüljük-e vajon Dryden-től:
„Megfordult s megjelenítette tündöklő (refulgent) nyakát”? De a refulsit a római fül számára
nem volt képes azt a „klasszikus” minőséget nyújtani, amit a „refulgent” ad az angolnak.
Sokkal inkább úgy érződött, mint a „schane” (tekintet).
Amit mi az Augustus kortársainál és a XVIII. században „klasszikusnak” érzünk, az
mondhatni a latin neologizmus széles rétegével kapcsolatos, melyet a nyomtatás kezdeti
időszakának fordítói vittek át az angolba. R. F. Jones The Triumph of the- English Language
című könyvében nagy teret szentel a köznyelviség és a neologizmus alapvető témájának.
Hosszasan tárgyal két olyan kérdést, amely közvetlenül kapcsolatban áll minden nyelv
nyomtatott formájával, nevezetesen a helyesírás és nyelvtan rögzítésére való késztetéssel.
Febvre és Martin L'Apparition du livre című munkájuk egy egész fejezetét szentelik a
„nyomtatás és nyelv” problémájának, rámutatva, hogy „a nyomtatás lényegi szerepet játszik a
nyelvek formálásában és rögzítésében. A XVI. század kezdetéig” a latin vagy köznyelvi írott
értekezések formái „a beszélt nyelv mintái szerint alakultak”. (477. ο.). Α kéziratkultúrának
nem volt ereje arra, hogy rögzítse a nyelvet vagy átalakítsa a köznyelvet a nemzeti egység
tömegmédiumává. A középkor kutatói hangsúlyozzák, hogy a középkorban nem lett volna
lehetséges egy latin szótárat összeállítani, egyszerűen azért, mert az akkori szerző úgy érezte,
szabadon meghatározhatja a szavak jelentését, gondolatai változó kontextusa szerint.
Egyszerűen nem merült fel benne az a gondolat, hogy egy szónak valamely szótár szerint
meghatározott jelentése lehet. Ugyanígy, mielőtt leírták volna, a szavaknak nem volt
semmilyen külső „jelük”, referenciájuk vagy értelmük. A „tölgy” szó az tölgy, mondja az
írástudatlan ember; mi mást idézhetne fel a tölgy ideája? De a nyomtatás a nyelv tekintetében
ugyanolyan messzemenő következményekkel járt, mint korábban az írásbeliség. Míg a
középkori köznyelviség még a XII. és a XV. század között is sokat változott, „a XVI. század
kezdetétől ezek a dolgok többé már nem voltak ugyanilyenek. A XVII. századtól a
köznyelviség megjelenési formája mindenütt kikristályosodott.”
Febvre és Martin ezután kiemeli a középkori kancelláriák erőfeszítéseit a nyelvi gyakorlat
szabványosítására, továbbá az új központosított reneszánsz monarchiákét a nyelv rögzítésére.
Az új uralkodó a nyomtatott sajtó szellemében készséggel hagyta jóvá az uniformizálás
törvényeit, amelyek nemcsak a vallásra és a gondolkodásra terjedtek ki, hanem a helyesírásra
és a nyelvtanra is. Ma az elektronika korának szimultaneizmusában ezeknek az elveknek mind
a visszájukra kell fordulniuk, kezdve a magában a nagy üzleti életben tapasztalható,
decentralizációra és pluralizmusra irányuló törekvéstől. Ezért oly könnyű ma megértenünk a
nyomtatás dinamizmusának mint központosító és homogenizáló erőnek a logikáját. Mert most
a nyomdászat technológiájának összes hatása szöges ellentétben áll az elektromos
technikával. A XVI. században az egész ókori s középkori kultúra ugyanilyen ellentétes
viszonyban állt az új nyomdai technikával. Németföldön, amely Európa többi részéhez képest
pluralisztikusabb és a törzsileg megosztottabb volt, „a nyomtatás egységesítő szolgálata az
irodalmi nyelv kialakításában” különösen hatásosnak bizonyult. És ahogy Febvre és Martin
írja (483. o.):

Luther olyan nyelvet hozott létre, mely minden téren a modern némethez közelít. Művének roppant széles
körű elterjedése, irodalmi kvalitása, szinte szent jellege, mely a hívek szemében a Biblia és az Új Testamentum
általa meghatározott szövegéhez tartozott, mindez korán mintává tette az általa használt nyelvet. Minden
olvasója számára azonnal hozzáférhetően... a Luther által alkalmazott kifejezés győzött és számos, csak a
középkori németben használt szót végül általánosan átvettek. És szóhasználata oly diadalmasan jutott érvényre,
hogy a legtöbb nyomdász végül egyáltalán nem mert eltérni tőle.

Mielőtt ugyanerre a szabályszerűségre és egységesülésre vetnénk pillantást az angol

nyomdászok és a nyomtatott anyagok vonatkozásában, érdemes emlékezetünkbe idézni a
strukturális nyelvészet napjainkban végbemenő felemelkedését. A strukturalizmus a
művészetek és a műkritika terén, akárcsak a nem-euklideszi geometria, Oroszországból
származik. A strukturalizmus mint fogalom nem nagyon felel meg az átfogó szineszté-zia
eszméjének, a sok sík és arculat összjátékának egy kétdimenziós mozaikban. A
strukturalizmus azonban a tudatosság módszere a nyelv és az irodalom művészetében, melyet
a Nyugat fáradságosan próbált kiküszöbölni a Gutenberg-technológia eszközeivel. Manapság
jóban-rosszban visszatért, mint ahogy ezt egy mai könyv88 nyitó bekezdése mutatja:

A nyelv az emberi tapasztalás három kategóriája révén bizonyítja realitását. Az elsőt úgy lehet meghatározni,
mint a szavak jelentéseit; a másodikat, mint e jelentések nyelvtani formában való szentesítését; és a harmadik, e
szerző véleménye szerint a legfontosabb, hogy azok a jelentések, melyek a nyelvtani formák mögött
helyezkednek el, misztikus és csodás módon nyilvánulnak meg az ember számára. Ez az utóbbi kategória az,
mellyel e fejezet foglalkozni igyekszik, mert azt állítja, hogy a gondolatot magát a nyelvi kifejezés relációinak
kritikai megértése kell, hogy kísérje, az ember legmélyebb és megmaradandóbb intuícióiig. Arra törekszünk
továbbá, hogy megmutassuk: a nyelv tökéletlen és inadekvát lesz, ha kizárólag puszta szavaktól és formáktól
függ, és amikor valaki kritikátlan bizalommal él e szavak és formák adekvát volta iránt, mint amelyek a nyelv
végső tartalmát és terjedelmét alkotják. Mert az ember az a létező a földön, akinek nem tulajdona a nyelv. Az
ember maga a nyelv.

A nyomtatás nemcsak a helyesírást és nyelvtant változtatta meg, de a nyelvek hanglejtését

és ragozását is, és lehetővé tette a nyelvtani hibákat
Korunkban teljesen magától értetődő, hogy az ember maga a nyelve, bár ma sok nem-
verbális nyelvet ismerünk, olyanokat, mint például formák nyelvét. Es e tapasztalatok
strukturalista megközelítése idézi elő annak tudatát, hogy „a tudattalanság arra vonatkozik,
aki tudja, hogy nem létezik” 89. Azaz, amennyire a nyomtatás új, tudatosan fel nem ismert
módon strukturálta a nyelvet, a tapasztalatot és a motivációt, az életet legyengítette hipnotikus
erejével. Korábban e kötetben Shakespeare-t láthattuk, mint aki a kortársai számára működő
nyomdai technikáról gondolkodott. Mert a mozgatható betű és a minden téren alkalmazott
tudás alapja nem más, mint a funkciók elkülönítése a mechanikus tehetetlenség által. Ez a
problémák, a képességek és a megoldások egyszerű szintre történő redukciójának technikája.
így dr. Johnsont „megbotránkoztatta Shakespeare sok szójátékának időszerűtlensége. Mert az,
hogy egy szereplő csűr-csavar a halál torkában, mint sokan a színművekben, az ellentétben
állt az 'ésszel, az illemmel és az igazsággal'.”90
Nem csupán a jelentések szimultaneitása járt együtt a szóbeliből a vizuális kultúrába
történő átmenettel, hanem, amennyire csak lehetett, a kiejtés és a hangszín is megfakult.
Robert Hillyer azt írja In Pursuit of Poetry (A költészet követése, 45. ο.) című művében:

Mi, amerikaiak többnyire nem hasznosítjuk a kiejtésbeli hangmagasságot. Mint affektálást, öntudatlanul
kerüljük, és anyanyelvünk hatásosságának felét elveszítjük a zümmögés, dörmögés, elnyújtott beszéd hosszú
monotóniájával. A hatás lapos és zavaros lesz – különösen, ha egybemossák a szótagokat és szavakat –, akárcsak
egy írásjelek, pont és vessző nélküli prózai szövegdarab. Az kellene, hogy ejtsünk ki kereken és teljesen minden
szótagot, mint egy aranyfényű buborékot. De nem tesszük. Az eredmény: költőietlenség. Pedig az amerikai
hangzás általában jóval gazdagabb, mint az angol. A londoni cockney-tól – és a szuper-cockney-tól, amit
„oxfordi akcentusnak” mondanak – eltekintve helytelenül tulajdonítunk magasabbrendűségét az angol
hangsúlynak, noha a kiejtésbeli hajlékonyság az, ami az angol ember beszédét a miénknél oly sokkal
artikuláltabbá teszi. A hajlítás az a mi nyelvünkben, ami a gesztikulálás a franciában, ahol az adja a nyelv
expresszivitását, nyomatékát és csattanóját. Az Erzsébet-koriak kétségkívül le és föl teljes hangterjedelmében
beszélték a nyelvet, és ez az ékesen szóló elidőzés visszhangzik ma az írek beszédében. Hajlékony hangsúlyozás

88
R. N. Anshen: Uinguage: An Enquiry into its Meaning und Function. (A nyelv: jelentésének és funkciójának vizsgálata) Science of
Culture series, vol. VIII. 3. ο.
89
Ugyanott, 9. o. Lásd még Edward T. Halt: The Silent Uinguuge (A hallgatag nyelv).
90
M. M. Mahod: Shukespeure's Wordplay (Shakespeare szójátékai), 33. ο.
nélkül a versolvasás nem lehet hatásos.

Az amerikaiak mindenkinél inkább teljes szívvel követték a nyomtatás pusztán vizuális

következményeit, melynek okait rövidesen látni fogjuk. Gror Danielsson bőséges szakanyagot
biztosít visszamenőlegesen Hillyer a Studies on Accentuation of Polysyllabic Latin, Greek
and Romance Loan-words in English (Tanulmány a több szótagú latin, görög és román
nyelvekből kölcsönzött angol szavak hangsúlyáról) című művéhez.
A művészet, a tudomány és az írásbeli szövegmagyarázatok vonatkozásában már
megmutattuk, hogy a középkor mennyire következetesen haladt a vizuális kényszer irányába.
Ideje megemlítenünk a középkori nyelv fokozatos elmozdulását, amely előkészítette a
nyomtatás által képviselt vizuális rögzülés felé tett ugrást.

Általánosságban, tekintettel a szubjektum és objektum kapcsolatának kifejezésére, az angol nyelvfejlődés

távol maradt a ragozás eszközeitől, és ez grammatika-ilag lehetővé tette az alany és a tárgy számára, hogy
bármely pozícióban állhassanak a mondat szavai között, valamint a nyelvtanilag funkcionáló rögzített szórendi
sablonok használatát, amelyek létrehozták az ige előtti „alanyi” területet és az ige utáni „tárgyi” területet. 91

A ragozás természetes a szóbeli vagy az auditorikus kultúrákban, mivel az ott a

szimultaneitás eszköze. A fonetikus alfabetikus kultúra erőteljesen törekszik a ragozás
redukciójára a vizuális helyzeti nyelvtan javára. Edward P. Morris ragyogó megállapítást tesz
erről On Principles and Methods in Latin Syntax (A latin mondattan elveiről és módszereiről)
című munkájában, ahol a vizuális kényszerhatás úgy jelenik meg,

mint elmozdulás abba az irányba, hogy a kifejezést a magukban álló szavak közötti relációk valósítsák meg...
Az általános elmozdulás, mely által részben az egyes szavak veszik át a ragozás helyét, a legátfogóbb és
legradikálisabb változás az indo-európai nyelvek történetében. Egyszerre tünete és következménye a fogalmi
kapcsolat tisztább érzékelésének. A ragozás általánosságban inkább sugalmazza, mint kifejezi a relációkat;
bizonyosan nem helyes azt mondani, hogy a jelentés egy-egy szó kapcsolódásával, pl. prepozícióval tisztább,
mint ugyanazon reláció éreztetése eseti formában, de helyes azt állítani, hogy a relációt egy szimpla szóval csak
akkor lehet asszociálni, amikor annak világossága számottevő fokon érezhető. A fogalmakon belüli kapcsolatnak
magának kell fogalommá lennie. Ε szintig a relációk egyes szavakkal történő kifejezését célzó mozgalom a
pontosságra tör... A határozó-prepozíció a jelentés bizonyos elemének világosabb kifejezése, amely az eseti
formában rejtve volt. Ezért az eseti forma jelentésének definíciójaként szolgált. (102-104. o.)

A ragozás és a szójáték kiküszöbölése a XVII. században az alkalmazott tudomány

programjának részévé lett
Ha soha nem lett volna XVII. század, meg lehetett volna jósolni, hogy a nyomtatás által
ösztönzött elmozdulás a vizuális rend felé a szóbeli tisztesség elvének kiküszöbölését
jelentette volna, a szójáték végét és a kijelentés homogenitásához való ragaszkodást. Sokkal
azelőtt, hogy Sprat püspök kidolgozta a Royal Society számára a nyomtatás
következményeinek listáját, Robert Cawdrey ezt már nyíltan megállapította. 1604-ben úgy
érvelt, hogy az értelem (ami akkor magába foglalta a tudományos képzettséget) nem szokatlan
szavakból áll, hanem

egészséges anyagból s az emberi elme alkalmas kifejezéséből ... szükségszerű, hogy száműzzük az összes
tetszelgő Retorikát, és mindannyian a nyelv egyazon fajtáját használjuk. Ezért azoknak, akik kerülni akarják ezt
a dőreséget, és meg akarnak ismerkedi a beszéd legegyszerűbb és legjobb fajával, időről időre olyan szavakat
kell keresniük, amelyek közönségesen befogadhatok, és amelyek helyénvalóan ki tudják fejezni az elméjük
egész bonyolultságát.92

91
Charles Carpentier Fries: American English Grammar, 255. ο
92
Idézi Jones: The Triumph of the English Language, 202. ο.
 Az, hogy mindnyájunknak „a nyelv egyazon fajtáját kell használnunk”, a nyomtatott
köznyelviség vizuális megtapasztalásából való természetes elvonatkoztatás. És ahogy Bacon
megmutatta: az alkalmazott tudás döntő kérdése nem más, mint a képességek és a tapasztalat
egyetlen szintre történő redukciója. De ez olyannyira romboló hatású „a tisztesség
kritériumára” nézve, mint ahogy Rosamund Tuwe Elizabethan and Metaphysical Imagery
(Erzsébet-kori és metafizikus képzelet) című munkájában megmutatta, arra az elvre, amely a
görögöktől a reneszánszig folyamatosan áthatotta a nyelvművészetet.
A stílus szintjei, akárcsak a bibliai szövegmagyarázatoké, egy teljes művelődéstörténeti
komplexum részei voltak, és e szintek az Atyák eszméit érvényesítették, a Biblia stílusának
nagymértékű figyelembevételével. John Donne csupán egy hazafias közhelyet ismétel, mikor
ezt írja: „A Szentlélek a Szentírást írásba foglalván örömét leli tulajdonában, de a nyelv
finomságában, harmóniájában és dallamosságában is; a Metaforák és más alakzatok
emelkedettségében, melyek nagy hatással lehetnek az Olvasókra, mégpedig nem barbár,
triviális, vásári vagy közönséges nyelvvel…”93
A stiláris tisztesség elve szerinti cselekvés elvetése félrevezette az embereket, akárcsak R.
W. Chamberst azon elgondolásában, mely szerint a világos, egyszerű stílus az irodalmi
gyakorlat valamiféle vidám új szokásából nőtt ki. így Bedét, aki sokféle stílusban írt, így
dicséri meg Egyháztörténete miatt a Cambridge History of English Literature (Cambridge-i
angol irodalomtörténet) című könyvében: „úgy tetszik, nagy szolgálatot tett azzal az angol
íróknak, hogy elterjesztette a közvetlen és egyszerű stílust”.
R. W. Chambers összekeverte a szóbeli, köznyelvi egyszerűség XIX. század végi kultuszát
a vallásos értekezések és prédikációk egyszerű stílusának XVI. századi gyakorlatával. Morus
Tamás emelkedett stílust használ a III. Richárdban, közepes stílust a szatirikus Utópiában, és
egyszerű stílust hitbuzgalmi müveiben. Donne ízlésbeli mesterkéltségének egy része a
képzelet merész szárnyalásából fakad, a mesterségbeli szerénységtől egészen a Megtestesülés
isteni alázatának paradoxona előtti pózolásig. A célunk itt mindazonáltal csupán annyi, hogy
jelezzük a különböző tárgykörök nyelvhasználatában az emelkedettség tradícióinak
választékát és mélységét. Mert a nyomtatás számára éppen ennek az elkerülése volt a feladat,
az, hogy az emberek „valamennyien a nyelv egyazon fajtáját használják”. Könnyen
felismerhető és érthető attitűdöt eredményez annak az igénynek az érvényesülése, hogy
minden szituációt homogenizáljanak abból a célból, hogy a kultúra egészét összhangba
hozzák a nyomdai technológia lehetőségeivel. Sprat püspök a History of the Royal Society
(1667 – A Royal Society története) című művében kész arra, hogy ne csak a stílus
illendőségének és fokozatainak szolgáltasson igazságot, hanem magának a költészetnek is. A
mítoszok és a mesék az emberfaj gyermekkorának képzelet szőtte retorikája:

a tudomány első mesterei között egyaránt voltak költők és filozófusok; Orpheus, Linus, Musaeus és
Homérosz előbb meglágyították a férfiak természetes durvaságát, és sokaságuk igézetével arra csábították őket,
hogy Szolon, Thalész és Püthagorász szigorúbb tanaihoz igazodjanak. Ez egy olyan folyamat volt, amely eleinte
hasznosnak bizonyult, mikor az emberek gyönyörködve fogadták, ami a javukra szolgált. De talán valami rossz
hatást is keltett követőik filozófiája révén; a görögöknek ez alkalmat adott arra, hogy inkább elméjük és
képzeletük működéséből kiindulva forduljanak a Természet művei felé, mintsem e művek komoly
vizsgálatával.94

Egyfajta metamorfózis révén Sprat álláspontjából (mely Bacont próbálja követni) az

következik, hogy az igazi költő a modern természettudós vagy a filozófus. És annak
érdekében, hogy a múlt salakját kitisztítsa a jelenből, Sprat úgy látja a Royal Societyt, mint
ami arra „törekedett, hogy a természettudományt elkülönítse a Retorika színeitől, a Képzelet
eszközeitől vagy a Mesék gyönyörűséges csalásától.”

93
Idézi W. F. Mitchell: English Pulpit Oratory from Andrews to Tillotson (Angol szószéki ékesszólás Andrewstól Tillotsonig), 189. ο
94
Idézi Basil Willey: The Seventeenth Century Background (h tizenhetedik század háttere), 207. ο.
 Az elkülönítés és a tagolás mint az alkalmazott tudomány tényleges eljárása tisztán jelenik
meg, valahányszor az antikvitás pontos körülhatárolásának a feladata felmerül. A Royal
Society tagjai ehhez az eljáráshoz igazodva utasították el „a frázisok ártalmas bőségét, a
metaforák szemfényvesztését és a nyelv szóbőségét, melyek oly nagy feltűnést keltenek a
világban.”
Ezért kérlelhetetlenek voltak ennek végrehajtásában, az egyetlen Gyógyír alkalmazásában,
ami erre a szertelenségre föllelhető: elszántan utasították el a stílus bármiféle bőbeszédűséget,
elkalandozását és dagályosságát annak érdekében, hogy visszatérjenek a primitív tisztasághoz
és rövidséghez, mikor az emberek oly sok dolgot mondtak ki majdnem egyazon csekélyszámú
szóval. Amikor a közösségek minden tagjuktól megkövetelték a pontos, sallangmentes,
természetes beszédet, a határozott megfogalmazást és az értelem világosságát, a természetes
könnyedséget, valamint azt, hogy minden dolgot, amennyire csak lehet, a Matematikai
egyszerűséghez közelítsenek, többre becsülve a Kézművesek, Vidékiek és Kereskedők nyelvét a
Bölcsekénél vagy Tudósokénál.95

A nyomtatás össznemzeti egyöntetűséget és kormányzati centralizmust teremtett, ám

egyszersmind megteremtette az individualizmust és a kormányzattal mint olyannal
való szembenállást is
Azzal, hogy rámutattunk a nyelvek egyetlen használati módra történő redukciójára,
igazából még nem végeztünk annak a szerepnek a felmérésével, amelyet a nyomtatás játszott
abban, hogy a nemzeti nyelvek nacionalistajelentéstartalommal bíró tömegmédiummá váltak.
Jó egy évszázaddal Sprat mögé kell visszanyúlnunk ahhoz, hogy a nyomtatásnak az
egységesítés eszközeként való első megjelenésének tanúi lehessünk.
Karl Deutsch írja Nationalism and Social Communication (Nacionalizmus és társadalmi
kommunikáció, 78-79. o.) című munkájában:

a nemzetiség a népre nehezedő nyomás, hogy mértéket adjon tagjai magatartásának hatékony ellenőrzése
terén... a nemzetiségek nemzetté válnak, amikor elég erősek lesznek arra, hogy saját törekvéseiket visszafogják.
Végül, ha nemzettudattal rendelkező tagjaik sikeresek, akkor végül szuverén lesz a nemzet és létrejön egy
nemzetállam.

Charleton Hayes tette nyilvánvalóvá, hogy a reneszánsz előtt nem létezett nacionalizmus,
és mi már eléggé megismertük a nyomdai technika jellegét, hogy tudjuk, miért kellett így
lennie. Minthogy a nyomtatás tette a köznyelvet tömegmédiummá, létrehozta a központi
kormányzat társadalom feletti ellenőrzését, túl azon, amire a rómaiak papirusszal, ábécével és
kövezett utakkal képesek voltak. De a nyomtatás igazi természete két konfliktust is létrehozott
az egymással ütköző érdekcsoportok közt: a termelők és a fogyasztók, valamint az uralkodók
és az alattvalók között. Mert abból, hogy a sajtó központilag szervezett tömegtermék, az
következik, hogy ettől fogva a „szabadság” problémája minden szociális és politikai vita fölé
kerül. A Minneapolis Morning Tribune 1950. március 17-i Könyvtári hetében egy, „Az olvasó
jogai” címmel megjelent szerkesztőségi cikk idézett egy Herbert Hoover és Harry Truman-
féle összekapcsolódó állásfoglalást: „Mi, amerikaiak tudjuk, hogy ha a szabadság egyáltalán
valamit jelent, akkor a gondolkodás szabadságát jelenti. És a gondolkodás szabadsága az
olvasás jogát jelenti – mindenét, amit bárhol, bárki, bármikor írt.” Ez a sajtó homogenitásán
alapuló fogyasztói doktrína hatásos kinyilatkoztatása. Ha a sajtó egylényegű, azonos jogokat
képes létrehozni író s olvasó, kiadó és fogyasztó számára. Az amerikai gyarmatokon először
olyanok telepedtek le, akiknek hosszú tapasztalatuk volt a sajtó jelentőségével kapcsolatos,
ezzel éppen ellentétes ideáról. Az csupán Gutenberg üzenetének kiadó- vagy hatalom-orientált
verziója, miszerint a hatalom joga, hogy uniformizált magatartásbeli előírásokat varrjon a
társadalom nyakába. A rendőrállamnak elsőbbsége van a fogyasztóival szemben. Érdekes
95
Ugyanott 212. o.
ezért egy amerikai beszámolót olvasni az angliai sajtószabadságról: Freedom of the Press in
England, 1476-1776; The Rise and Decline of Government Controls, F. S. Siebert tollából (A
sajtó szabadsága Angliában 1476-1776. között; Az állami ellenőrzés létrejötte és hanyatlása).
Jó képet ad a termelő követelte és fogyasztó létrehozta uniformizálás szembenállásáról. Ε két
pozíció folyamatos és ironikus váltakozása az, amiről Alexis de Tocqueville Amerikai
demokráciája, elragadó gazdagságot nyújt. A központi kormányzat és a telepesek érdekeinek
ugyanezen kontrasztja a tárgya Harold Innis The Fur Trade in Canada című munkája. Mert
ahogy Innis írja (388. o.), a központ érdeke a nyersanyag egyes produktumai közötti
árkülönbözet rendezése volt, mégpedig nem a fogyasztók javára:

A nyersanyagok széles körű termelésére késztetett a termelési technika, a piackutatás és a szállítás fejlesztése
éppúgy, mint a végtermék ipari előállításának tökéletesítése. Ennek következménye az volt, hogy a gyarmat
energiáit közvetlenül és áttételesen a nyersáru termelésébe vonták be. A népesség közvetlenül a
nyersanyagtermelésben volt érdekelt, áttételesen pedig a termelés elősegítésére szolgáló lehetőségekben.
Mezőgazdaság, ipar, szállítás, kereskedelem, pénzügy és kormányzati aktivitás mind abba az irányba tartott,
hogy a mindinkább specializált gyártási folyamat számára történő nyersanyag-előállítás alárendeltje legyen. Ezt
az általános tendenciát erősíthette a kormányzati politika éppúgy, mint a gyártási szisztéma, de e politikák
fontossága a különböző iparágakban változó volt. Kanada a szabadkereskedelem ellenére brit maradt, s főként
azért, mert továbbra is folytatta a nyersanyagexportot a fejlettebben iparosított anyaországba.

Az 1776-os függetlenségi háború, mint Innis kifejti, a központ és a periféria ütközése volt,
mely azonos a konformitás és nonkonform magatartás, politika és irodalom XVI. századi
konfliktusával. És éppúgy, ahogy „egy prémiparban érdekelt gyarmat nem volt abban a
helyzetben, hogy olyan ipart fejlesszen ki, amely versenyezhet az anyaország gyártóival”, így
az irodalom és a művészet is egy pusztán fogyasztói magatartást fejlesztett ki, ahogy ez meg
is maradt egészen e századig.
A nonkonformisták az olvasók vagy a fogyasztói oldal felé fordultak azt a véleményt
tolmácsolva, hogy a sajtó privát és egyéni legyen. Akár lényeges, akár nem, a nyomtatás óta
az angol irodalom többségét ez az uralkodó irányultságú kisebbség hozta létre.
Siebert szerint (25. o.) „a sajtó szigorú ellenőrzésének Tudor-politikája végig fennmaradt a
XVI. században.” Elkerülhetetlen volt, hogy a XVI. századi sajtó tekintetében is megjelenjék
„a Tanács (vagy Titkos Királyi Államtanács) közigazgatási, törvényhozói és bírói hatalmának
jelentős növekedése, mind a Parlament, mind a régi törvényszékek rovására, de a korona
határozott előnyére”. De ahogy a könyvpiac megnövekedett, és az olvasás szokása a század
végére széleskörűen kiterjedt, a fogyasztók lázadása a központi ellenőrzéssel szemben egyre
erősebb lett. L. B. Wright ragyogó beszámolója az Erzsébet-kori Anglia középosztályi
kultúrájáról (Middle-Class Culture in Elizabethan England) jó képet nyújt arról, hogy a
komplex módon használt sajtó miként segítette elő az önnevelés és ön-segélyezés megannyi
változatát. Nyilvánvalóvá lesz, hogy az olvasók az első korszakban nem csupán szórakoztatást
kerestek, hanem a tudásalkalmazás módszereire vonatkozó tanácsokat is.
Wright művének olvasója könnyen érzékelheti, hogy Erzsébet központosító rendszerét
belülről aknázták alá az újfajta kemény individualisták:

Elszigetelt csoportok már kezdtek dacolni a kormányzati ellenőrzéssel, a nyomdászok gazdasági, a puritánok
vallási, a parlamentnek legalább egy tagja pedig politikai okokból. A nyomdászok – mint például Wolfe – a
Könyvesek Társasága szabályai miatt dühöngtek. Lázadtak a nyomdai privilégiumok és egyedárusítás
privilégiumai ellen. A vallási nonkonformisták nem ismerték el a közvélemény befolyásolásának privilégiumát,
a folyamat megzavarására törekedtek, amivel végső fokon az egész rendszert zátonyra futtatták. 96

Önmagában egy külön könyvet kívánna annak kifejtése, hogy a közösségi területek
kisajátításának (a 'bekerítésnek') a folyamata miként viszonyult a nyomdai eljárások

96
Siebert: Freedom of the Press in England, 1476-1776. 103. ο
központosításához. De az 1599-es Erzsébet-féle Egyetemességi Törvényen túl nem is
szükséges több példa a sajtóval kapcsolatos központi hatalom kiterjesztésére irányuló
törekvés illusztrálására. A törvényjavaslatot az Alsóház ülése elutasította azon az alapon,
hogy egyetlen kormányzat sem birtokolhat „olyan hatalmat, amely kiterjed a hit, a szentségek
és az egyházi fegyelem területére, vagy meghatározza azt...” De a liturgia és az egyházi
szertartás ténylegesen kötődött a nyomtatáshoz, lévén hogy régóta könyv alakban létezett.
Amint 1559. június 24-től az 1552-es Imakönyv „teljes érvénybe és hatályba” lépett, ettől
fogva minden lelkész „úgy volt köteles mondani és alkalmazni a hajnali zsolozsmát, az esti
imát, az Úrvacsora celebrálását és minden szentség kiszolgáltatását, minden saját és nyilvános
imát”, ahogy e könyvben volt „és nem mást vagy másféle módon.”
Az 1562-ben megjelent „Szentbeszédek könyve” magában foglalt minden általános,
nyilvános olvasmányt a szószékek számára. Tartalma nem érdekes számunkra, az viszont
annál inkább, hogy egységesen írták elő az egész közösség részére. A sajtó a köznyelvet
tömegmédiummá téve, a politikai centralizmus számára mindeddig elérhetetlen új eszközt
hozott létre. És ezzel egyidejűleg, ahogy a személyes és politikai konformitás határait pontos
szabályokba foglalták, a tudósok és a tanárok összehangolt mozgalmat indítanak a korrekt
helyesírás és nyelvtan érdekében.

Írás nélküli társadalomban soha senki nem követett el nyelvtani hibát

A helyesírással kapcsolatos erjedés intenzitása mindössze hasznos jelzése a nyomtatás
újdonságának és központi konformitást eredményező hatásának. Charlie Carpenter Fries
amerikai angol nyelvtanában (American English Grammar) vizsgálta az írásbeli és szóbeli
előadás közötti ütközést: „Csak a legközönségesebb hatvanhat erős ige állt ellen a
szabályozási előírásoknak... Tulajdonképpen a XVI. és XVII. században erőteljes tendencia
nyilvánult meg arra, hogy kiküszöböljék minden ilyen ige múlt idejének és múlt idejű
melléknévi igenevének megkülönböztetését...” (61. o.)
Újra meg újra elmondtuk, hogy a nyomtatás nivelláló hatással volt minden nyelvi és
társadalmi formára. És ahol a nyomtatás változtatás nélkül hagyott bizonyos ragozást, mint
például a „who-whom” esetében, ott a „a szabályos nyelvtan” – azaz a nyelvhasználat vizuális
és hangzó módozata közötti szakadék – rejtett aknája fenyegetett. Az elektronikus kor e
kérdéseinek helyzetét elég jól tükrözi egy Times-beszámoló97 az angol Lordok Házából:

A szállodatulajdonosok jogaival és kötelezettségeivel foglalkozó törvény érdemi megvitatása során a brit

Lordok Háza szemben találta magát egy jelentős kérdéssel: a hotel szó előtt a vagy an határozatlan névelő kell?
Az cm-t (az 'egy' határozatlan névelő – magánhangzóval kezdődő szavak előtt használatos) támogatta Lord
Faringdon, aki kérte: „Lordságaik csatlakozzanak hozzám a választékosság érdekében történő demonstráció
jegyében”. Lord Conesford egyetértett, kiemelve, hogy a h-t hangsúlytalan első szótagban nem ejtik ki, ezért a
szó an névelőt kíván. „Úgy hiszem – mondotta –, Lordságotok mind úgy mondanák: 'a Harrow boy', de
ugyanakkor 'an Harrovian'-ról (a Harrow egyetem hallgatója) is beszélhetnénk”. „De mit tenne – kérdezte Lord
Rea – Lord Cornesford az egy szótagú szavakkal? Ha egy vendéglő ivójának cégérén azt látná, hogy Ά Horse
and a Hound' (Ló és kutya) vagy pedig 'An Orse and an Ound' (Ó és utya).” Lord Merthyr kénytelen volt beérni
azzal, hogy kipróbálja, akárcsak Fowler, a nem kevésbé tekintélyes érvet, mely szerint az an hotel reménytelenül
ódivatú – de hiába. Mikor a vita véget ért, az an-pártiak győztek. Az a híve, Lord Merthyr azt mondta az an-es
Lord Faringdonnak, aki mint ő maga is, etoni diák volt: „Elég szomorú arra gondolni, hogy a nemes Lord és én
ugyanazon a helyen nevelkedtünk, és ugyanakkor, majd 40 évvel később oly helyzetbe kerülünk, hogy e
kérdésben különbözünk.”

Nyelvtani hibát valószínűleg lehetetlen elkövetni egy írás nélküli társadalomban, hiszen ott
soha senki nem hallott ilyesmiről. A hangzó és a vizuális nyelvhasználat közötti különbség
hozza létre a nyelvtani hiba zűrzavaros fogalmát. A XVI. század helyesírásireform-
szenvedélye hasonlóképpen abból a törekvésből eredt, hogy egymáshoz igazítsák a látást és a
97
1956. július 2. 46. o.
hangzást. Sir Thomas Smith úgy érvelt, hogy „egy betűnek olyan belső természete van, amely
miatt csak egyetlen hangnak felel meg.” Ez az egy-dolog-egy-időben elv a nyomtatás
érdekében hozott természetes áldozat. És sokan voltak, akik ezt a logikát a szavak jelentésére
is kiterjesztették. De sok határozott személyiség, mint például Richard Mulcaster, fellépett a
vizuális logika ellen, ahogyan dr. Johnson is felemelte szavát a drámai egység doktrínájának
vizuális logikájával szemben.

Az élet és nyelv taktilis minőségeinek redukciója alapozza meg azt a kifinomultságot,

amelyre a reneszánsz törekedett, és amelyet most, az elektronika korában elutasítanak
A szenvedélyes nyelvi nacionalisták fő témája juttat el bennünket a nyomtatás azon
hatásához, amely igen gyorsan fosztja meg a nyelvet a tapintással kapcsolatos minőségeitől. A
XIX. századig általánosan büszkélkedtek az angol nyelv „kifinomultságával”, ami a XVI.
században vette kezdetét. Ε században még rengeteg olyan ír nyelvi fordulat és dialektus
létezett, mely az érintésre és a rezonanciára utalt. Holinshed már 1577-től boldognak érezte
magát, a szászok nyelve és saját kora nyelvének relatív tökélye közötti fokozatos kifinomulást
szemlélve. A régi szász angol

nyers és kemény beszédmód volt, istencsapása, mikor nemzetünk először került vele kapcsolatba, de most mi
felcseréltük a beszédmód egy sokkal finomabb és könnyedebb fajával, amely olyan csiszolt, új és enyhébb
szavakkal segít, amely oly dicsérni való, hogy manapság nincs még egy beszélt nyelv a nap alatt, amelynek több
szava lehet, s amely frázisokban, az ékesszólás figuráiban és virágaiban jobban bővelkedne, mint a mi angol
nyelvünk.98

A tapintási minőség redukciója az életben és a nyelvben egyaránt mindig a kifinomultság

jele. És egészen a preraffaelitákig és Hopkinsig nem indítottak tudatos hadjáratot a szász
tapintási értékekért az angol nyelvben. Most pedig a tapinthatóság inkább a kölcsönhatás és a
létezés módja, mintsem az elkülönülésé vagy a lineáris szekvenciáé. Rövid pillantás a
nyomtatás hatásaira a térrel és idővel kapcsolatos ideáink újraformálását illetően hidat fog
verni a nyomtatás utáni századok felé. Ezért teljesen lehetetlen a jelen könyv minden frontján
egyszerre folyamatosan előre haladnunk.

A tipográfia emberének új időérzéke kinematikus, szekvenciális és képszerű

Az izolált intenzitásnak és kvantitásnak a nyomtatás révén bekövetkezett megjelenésével
az egyént ünnepélyesen bevezették a mozgás és az izoláció világába. A hangsúly a
tapasztalatok és dolgok minden vonatkozásában a funkciók szétválasztásán, az összetevők
elemzésén és a pillanat elkülönítésén volt. Mert a vizuális érzék elkülönítése, továbbá az
érzékek közötti kölcsönhatások és a lét hálóján áthatoló fény érzékelése oda vezetett, hogy
„az emberi gondolkodás többé nem érzi magát a dolgok részének”. Amire Shakespeare a Lear
királyban „az érzékek legdúsabb táraként” utal, az talán kapcsolatban áll a logika
hagyományos „ellenállási terével” és az arányosság négyszólamú analógiájával, amely az
érzés és az értelem kölcsönhatása. De a vizuális érzék izolálása ezen új intenzitás segítségével
azt eredményezi, hogy az Értelem is

különválik a külső időtől, [és] úgy érzi, éppúgy elkülönül a lelki élet idejétől is. A módosulások, melyek
sorjában történetesen hatással vannak rá, képesek arra, hogy egymást követőleg a belső időtartam eszméjét
nyújtsák. De ez az egymást felváltó módosulásokból álló időtartam semmi esetre sem a gondolkodó létező
időtartama; kizárólag az ember egymást követő gondolatai együttesének tartama. Elszakítva a dolgok
időtartamától, sőt a létezésük módozatainak időtartamától is, az emberi tudat úgy találja, hogy tartam nélküli
létezésre redukálódott. Ez mindig a jelen pillanat.99
98
Idézi Jones: The Triumph of the English Language, 189. ο.
99
Poulet: Studies in Human Tune (Tanulmányok az emberi időről), 13. o.
 Ez a „Holnap és holnap és holnap” macbethi világa. Ez, mondja Poulet, a modern ember
tapasztalata, és Montaigne volt az első, aki Esszéiben ezt leírta. Saját elméjéből
pillanatfelvételeket ragadott ki az olvasás és reflexió aktusából a la peinture de la pensée, a
gondolat festménye módján. Ε tekintetben Montaigne talán mindenki másnál
következetesebben gondolta végig a nyomtatás tanulságát, mint egyfajta alkalmazott
tudományét. Önarcképfestők egész hadát idézte fel a lelki pillanatfelvétel eszközeivel, a
tapasztalás megragadott s elkülönített pillanatainak sorozatával, melyek már a mozit sejtetik.
„Először, a pillanat ezen szigetén, mely izolálja őt, de amit megtölt jelenlétével, az ember még
megtart valamit a reneszánszban megtapasztalt örömből, mikor úgy érezte, hogy minden
elérhető térben és tartamban létezik. Mert számára nem adatott több, mint az idő egy-egy
pillanata, de minden pillanat a megvilágosodás és teljesség pillanata lehet.”100
A vizuális tudatosságtól és rendtől mindazonáltal elválaszthatatlan a töredezettség és az
ön-elidegenedés érzése: „Minden órával eltávolodunk önmagunktól” – mondja Boileau, és
lázas sietség tör be az időérzékbe; „Tudva, hogy a pillanat, melyben gondolkodik és óhajt,
kicsúszik alóla, az ember új pillanatba hajszolja magát, egy új gondolat és kívánság
pillanatába: 'De az ember pihenés nélküli bolond rohanásban / Szakadatlan lebeg gondolatról
gondolatra.'”101
Az izolált jelen pillanatról azt írja Poulet (19. ο.): „Α teremtő és megtartó Isten távol van.
A főszereplő többé nincs a színen. Az első ok legfontosabb szerepét a másodlagos okok
szerepe helyettesíti. Isten helyén érzések, benyomások vannak, s akármi, ami valamilyen
benyomást kelt.” Jó, ami érzéseket kelt, mint a félreismerhetetlenül felettünk álló nyomdai
technika, mely hatalma révén, mint Lear „rejtett szándoka”, az ember kis világát rezgő
atomok és egyformán homogenizált alkotórészek halmazává oszlatja. A létezés így nem lét,
hanem csak „áramlás, árnyék és szakadatlan változás”; „Nem a létet festem – mondja
Montaigne –, az utat ábrázolom.” Semmi sem lehet inkább mozgóképszerű, mint ez.
Lemondva a statikus „pillanatképek” sorozata keltette illúzió kegyeiről – ez maga a tipográfia
in extenso, teljes egészében. Idézzük fel újra Lear királyt, mint az emberi intézmények
lecsupaszításának modelljét és annak tudatát, az érzékek fokozatos izolációja révén. Ε
lélektani kísérlettel párhuzamos napjainkban az érzékek ellenőrzött viszonyok közötti
depriválása. De bárki számára, aki először veti alá magát a nyomtatás tapasztalatának, ez az
érzékek szélsőséges elkülönülését jelenti, amelyhez hasonlót talán egészen a mozi, majd utána
nem sokkal a rádió megjelenéséig nem éreznek. A barokk festők pontosan azt tették, mint
Montaigne, a látvány perifériájára irányítva át a figyelmet. Poulet-nek teljesen igaza van,
mikor ezt mondja (43. o.):

Csakhogy a lét ábrázolásának elutasítása az átmenet ábrázolásának kedvéért nemcsak egy példátlan
lecsupaszításra irányuló vállalkozás – ez rendkívül nehéz feladat is. Az átmenet ábrázolása nemcsak azt jelenti,
hogy valaki önmagát halványuló tárgyként ragadja meg, és saját elmosódottsága az én-t még határozottabban
tünteti fel; nem azt, hogy önarcképet fessen magáról, mely annál hitelesebb, ha eltűnnek azon események
nyomai, melyek létrehozásához vezettek. Abban a pillanatban kell az én-t megragadni, mikor az események
kimozdítják azt saját régi formájából, és új formába öntik.

Poulet vagy más tévedhet, mikor Montaigne új stratégiájában valamilyen vállalkozás

rendkívül mély felfedezését látja. De mint ahogy a differenciálszámítást arra eszelték ki, hogy
segítségével a nem látható tapasztalatot homogén, vizuális kifejezésekre fordítsák le, így
Montaigne, amikor az alig érzékelhető pillanatot vagy aspektust ragadja meg, melynek során
„lelkünk sokféleképp és alig észlelhető módon kilép szenvedélyéből”, valójában belép „annak
otthonába, amit Leibniz később a végtelenül kis valóságoknak nevez... Ez próbálkozás, hogy
100
Ugyanott, 15. o
101
Ugyanott, 16. o.
megkísérelje oly sok fürge kis mozgás kiválogatását és megragadását... így a személyiség
nemcsak pillanatról pillanatra oszlik fel, hanem a pillanat-átmenetek közepén,
szivárványosjátékban, akárcsak egy vízsugár.” 102
Ami itt előadtunk, az azonos a vizuális kvantifikációnak azzal a módszerével, amelyet John
U. Nef írt le korábban. Mint Nef kimutatta, ezek az aprólékos statisztikai módszerek az
alkalmazott vagy értelmezett tudás eszközei voltak. Montaigne birtokában volt minden
tapasztalatnak és technikának, amelyet korunk impresszionista filmje hozott létre. A
tudatosság e két módja nem más, mint a nyomtatásnak a kimondott ázóra alkalmazott
közvetlen extrapolálása. Az impresszionizmus közepette a szimbolizmus arra törekedett, hogy
még egyszer visszaszerezze a létezés egységes terét. Ma, egy elektronikus miliőben könnyű
megértenünk a részeket megragadó impresszionista eszközök újdonságát, ahogy azok a XVI.
és a XIX. század vége között fölmerültek. Ezek az eszközök kivétel nélkül elválaszthatatlanok
a Gutenberg-galaxis történéseitől.
És ugyanerről van szó Descartes-nál is, akinek tudománya az ok és okozat anticipálása:
„Egy csodálatra méltó tudomány megalapozása, melyet elméje úgy fogott fel, mint
'összefüggő' dolgok együttesét: ez a catena, a láncolat világa, a tiszta determinizmus világa. A
spontaneitás, a szabadság, a jámborság ennek nem részese.”103 Miután a tudás az egymásra
következés puszta vizualitásává redukálódott, „senki sem biztosíthat bennünket arról, hogy
egy dolog pillanatnyi léte a következőkben folytatódni fog; senki sem garantálhatja
számunkra, hogy híd épül majd a jelenlegi és a következő pillanat között... Ez mindenek
leghatalmasabb szorongása, a 'terror', ahogy Descartes nevezi; az időbeli elégtelenség terrorja
azzal szemben, hogy itt nincs más menedék, csak egy igazi Istenhez fordulás.”104 Poulet
később (357. o.) körülírja ezt az „odafordulást”:

Ily módon újra megjelenik Isten eszméje Descartes-nál. Rég elhagyatva a „csodálatos tudományban „
feloldódott elsődleges tudatosság által, most újra megjelenik az álma által nyújtott másodlagos tudatosság
spontán aktusában. Ettől kezdve úgyszólván a légkör átváltozása megy végbe ezen álomszerű tájakon, mely úgy
tetszik, a kétségbeesés valamiféle elkerülhetetlen valósághoz vezet. Ám Descartes-nak, hogy végül igaz
„menedéket” és valódi „gyógyírt” találjon, más próbákat kell kiállnia. A spontán cselekvés, mellyel Istenhez
fordul, e pillanatban nem rendelkezik kellő hatékonysággal; nem tiszta spontaneitás; nem közvetlenül a jelen
Istene felé fordul, hanem a múltak Istene felé...

A tudatos élet lecsupaszítása és egyetlen szintre való redukálása a XVI. században

létrehozta a tudattalan új világát. A terep megtisztult az egyéni lélek archetípusaitól és
pózaitól, és készen áll a kollektív tudattalan archetípusai számára
Ilyenformán a XVII. század, tudatos életében egy tisztán vizuális tudomány birodalmába
emelkedve, egyéb tekintetben visszahúzódott az álmok világának menedékébe. A tökéletes
vonal mentén mozgatható betűk mechanikus szelleme nem tükröződhetett volna hívebben
másnál, mint Descartes-nál. Korábban idéztük filozófiájának új fogyasztói szellemét, arra
serkentve olvasóját, hogy úgy hatoljon át művén, „mint egy regényen, anélkül, hogy
megerőltetné a figyelmét... Ha szükségét érzi, jelölje meg a nehezebb részeket, és folytassa az
olvasást megszakítás nélkül a végéig”. A narrativitás különálló síkjai mentén való egyenletes
haladás fogalma teljesen idegen a nyelv és az emberi tudat természete számára. Nagyon is
megfelel azonban a nyomtatott szöveg természetének. A nyelv lineáris lecsupaszítása felé
való közeledés olyan benyomás, amely a mechanikus ismétlődéshez és visszatéréshez
kötődik, s amely a reneszánsz szellemiségben még nyomatékosabban érvényesült:

Mint a kavicsos part felé a hullám,

102
Ugyanott, 45. o.
103
Ugyanott, 54. o.
104
Ugyanott, 58. o.
 úgy futnak a halálba perceink
és előde helyére benyomulván
küzdelmes láncban mind előre ring.105

De előbb egy olyan komikus aspektussal rendelkezett, amelyet nemcsak Shakespeare,

hanem Sidney is kiaknázott az Astrophel and Stellában:

Szótár módszerét hozod be

Rímeidbe rontó lármás rohammal;

Ám a virtuális linearitás új hatalmának számtalan példája van, melyek közül a

legkülönlegesebb a Miatyánk Jakab király-féle 1611-es változata, melyben az „adósságból”
„vétek” lesz. Az adósság és kötelesség sokszintű eszméje így az írott törvényes jelentésre
korlátozódott, és a „sorból való kilépést” egy teológiai és erkölcsi következmény váltja fel.
Paradox módon a nyomtatás első korszaka vezette be a tudattalan első korszakát is.
Minthogy a nyomtatás az érzékek egy igen keskeny sávját ruházta fel a többi érzék fölötti
uralommal, a menekülteknek más hazát kellett keresniük. Láttuk, hogy a spanyolok mennyire
tudatában voltak a nyomtatás ezen hatása jelentőségének. A Don Quijote éppúgy, mint a Lear
király a szellem, a szív és az érzékek közötti dichotómiát bizonyítja, melyet a nyomtatott
könyv indított útnak. Gyakorlatiasabb nemzetek szívesebben élték ki e következményeket,
mintsem hogy műalkotásokban elmélkedjenek róluk.
Lancelot Law Whyte The Unconscious before Freud (A tudattalan Freud előtt) című
művében néhány olyan gondolattal szolgál a tudattalan „feltalálásáról”, melyek szerint az a
tudatos élet visszaszorítása a nyomtatási technika szélsőséges határai közé. „Szállj a mélybe,
vagy ne nyúlj a descartes-i forráshoz”, ez Joyce idevágó tréfája a Finnegans Wake-ben (301.
ο.). De az elkövetkező évszázadokban a Nyugat azt választotta, hogy ez az egyszerű gépezet
mozgassa, és úgy éljen, mint egy álomban, melyből a művészet igyekszik felébreszteni.
Whyte azt mondja (59-60. o.):

Talán minden kultúrában voltak egyedek, akik tudták, hogy olyan tényezők, melyeknek nem vagyunk
közvetlen tudatában, befolyásolják a gondolkodást és magatartást. Mint már felvetettem, e felismerésnek széles
körben elterjedtnek kellett lennie, például Kínában, ahol a szellem kiegyensúlyozottabb és egységesebb
szemlélete létezett annál, mint amilyen némely időszakban a kartéziánus Európában túlsúlyban volt.

Ami a jelen könyvet illeti, nem célravezető a tudattalanról úgy beszélni, mint az ismeretlen
területéről, vagy mint olyan térségről, amely mélyebb, mint a közönséges tudat. Még a
korlátozott tudatosság is sokkal érdekesebb, mint a tudattalan mélység. Itt az az célunk, hogy
demonstráljuk, miként hoztuk létre mi magunknak az érzékek arányában a vizualitás
túlhangsúlyozásával azt a laposságot és homályt, amelyre Pope rámutatott a Dunciad-ban (a
Szamáreposzban) és Swift a The Tale of a Tub-ban (a Hordómesében). A tudatalatti a
nyomdai technika közvetlen teremtménye, az elutasított tudatosság egyre növekvő
salakhegye.

Soha egyetlen gondolkodó sem képzelte azt, hogy a „test” és az „elme” – amennyiben e szavaknak van
értelmük – nyilvánvaló kölcsönhatás nélkül léteznek. A kartéziánus tudósokra kell hagynunk, ahogyan Descartes
is tette, hogy kifejtsék, mit jelent úgy posztulálni ezeket a fogalmakat, mint a tiszta gondolkodás első termékeit,
mint két független birodalmat, amelyek mindazonáltal szoros kölcsönös függésben állva legkevésbé sem
függetlenek bensőleg. A tanulság az, hogy minél ragyogóbb fény vetül e két szomszéd területre, annál mélyebb a
sötétség, melybe kölcsönhatásaik belesüppednek.106

105
Shakespeare: LX. szonett, Szabó Lőrinc fordítása.
106
Whyte: The unconscious before Freud (A tudattalan Freud előtt), 60. o.
 A tipográfia követelményeinek vagy dinamikájának öntudatlan elfogadásában a filozófia
éppoly naiv volt, mint a természettudomány
A nyomtatott anyagok erőteljes és bőséges jelenléte, valamint ennek következményei a tér
és idő új szerveződésében erkölcsi súlyt és tekintélyt kölcsönöztek azoknak az
abszurditásoknak, melyeket itt Whyte idézett, így például a mai iskolás gyerekek
megdöbbennek, mikor arra szólítják fel őket, hogy gondolják meg annak gyenge minőségét,
amit a média felajánl. Elfogadják azt a kimondatlan feltevést, hogy aminek előállítására a
felnőtt világ időt és gondot fordít, az értékes. Feltételezik, hogy a felnőttek en masse sose
folytatnak züllött tevékenységet. Csak miután a kézirattól a nyomtatásig, a nyomtatástól a
tévéig már megtanulták a médiumok nyelvét, akkor születik meg elméjükben ez a nyilvánvaló
tény. Descartes-ot is meghatározta saját környezete és a nép, amely abban a mechanizmusban
élt, melyről ő beszélt. Manapság az új elektronikus környezetben Descartes-ot kurtán
elintézik, és az emberek ugyanolyan töredékes figyelemmel és elfogadásra készen fordulnak a
tudattalan felé, mint ahogyan korábban a kartéziánus tudatosság egymástól világosan
elkülönült pillanatai felé fordultak. Nem lehetséges felszabadítani magunkat saját
technológiánk tudatküszöb alatti működése alól? Nem a nevelés lényege-e a média
szemetével szembeni polgári önvédelem? Minthogy semmilyen kultúrában nem törekedtek
erre, a válasz kétségesnek látszik. Talán létezik valamilyen eddig ismeretlen és bölcs indíték,
amely arra készteti az embert, hogy elaltassa, hipnotizálja szellemét a médiatechnológia
hatásaival való konfrontálódás hatásait illetően. Ha ez lehetséges is, az nyilvánvaló, hogy a
nyomtatás által a pszichénkre kényszerített pszeudo-dichotómiák és vizuális minőségek a
XVII. században kezdték elfoglalni a filozófia fogyasztói kosarát vagy „rendszereit”. Ezek
olyan dolgok, amelyek pár perc alatt leírhatók és bemutathatok, de a nyomtatás delejes
hatásának következtében nemzedékek figyelmét kötötték le. A filozófiák Descartes-tól kezdve
oly módon különböznek egymástól, mint ahogyan a gőzgép különbözik a benzin- vagy
Diesel-motortól. És Bergson, aki megpróbált mindennek véget vetni, éppoly gépies, mint
ellensége, Descartes, annak ellenére, hogy egyfajta kozmikus üzemanyagot részesített
előnyben. Ha egyszer elfogadták a nyelv és a tapasztalat lecsupaszítását és tagolását, mint
ahogy Shakespeare megmutatja a Lear királyban, többé nincs megállás. A hullámvasút
elszabadult a descartes-i, locke-i, kanti pályán az összes velejáró pánikkal és Angst-tal, ami
csak szóba jöhet. Whyte ezt így összegzi (60-61. o.):

A XVII. század vége felé három fő álláspont uralkodott az európai filozófiai gondolkodásban, a létezés
természete három értelmezésének megfelelően. A materializmus a fizikai testeket és mozgásukat kezelte
elsőrendű realitásként; az idealizmus léleknek vagy szellemnek tekintette azt; míg a kartéziánus dualizmus két
független birodalmat vélt alapnak: a szellemi res cogitans-t és anyagi res extensá-l. Az első két iskola számára
nem okozott nehézséget, hogy felismerje a tudattalan mentalitást, bár más név alatt. A materialisták számára
minden gondolkodásmód fiziológiai jellegű volt, és a nem tudatos fiziológiai folyamatok létezését, hasonlóan a
gondolat befolyásolásához, azon tény közvetlen következményeként magyarázták, hogy a folyamatok közvetlen
tudatossága testünkre van korlátozva. És az idealisták számára minden természeti folyamat egy általános
léleknek vagy világszellemnek volt a kifejezése, melyről az egyénnek nincs közvetlen tudomása, de ami
bizonyos fokon részesül az emberi lelkiség tulajdonságaiból, így az idealisták számára éppúgy nem létezett a
probléma; az egyén lelkének tudattalansága semmiképp nem volt meglepő, lévén az egyéni lélek csupán az
univerzális lélek része, melyhez az egyéni tudatosság nem volt képes közvetlenül hozzáférni. Ám a harmadik, a
kartéziánus iskola számára a tudattalan lelki folyamatok iétének elismerése éles filozófiai kihívást jelentett,
mivel ez a dualizmus eredeti koncepciójának elvetését kívánta; a két független birodalom egyikének az elvetését,
azaz vagy a mozgásban lévő anyagét, vagy a szükségképp tudatos szellemét. És azok számára, akik hűek
maradtak Descartes-hoz, mindaz, ami nem volt az ember tudatában, az anyagi és fiziológiai jellegű volt,
következésképpen nem szellemi.

Az utóbbi mondat némelyeknek azt sugallja, hogy a jelen könyv felfogása inkább
materialista és fiziológiai, mintsem szellemi. Nem erről van szó, de nem is ez a témánk. A
kérdés inkább az, miként tudatosíthatjuk magunknak azt a hatást, amellyel az ábécé, a
nyomtatás vagy távíró van magatartásunkra? Mert abszurd és méltatlan dolog, hogy ilyen
eszközök alakítsanak bennünket. A tudás nem kiterjeszti, hanem korlátozza a determinizmus
területét. És a technológiából származtatott feltevések ellenőrizetlen befolyása teljesen
szükségtelenül az emberi élet legteljesebb determinizmusára vezet. Minden nevelés célja az,
hogy kiszabadítson e csapdából. De a tudattalan sem vészkijárat többé a lecsupaszított
kategóriák világából, akárcsak a leibnizi vagy más monizmus sem lehet az a descartes-i
dualizmus feloldására. Még mindig itt van az összes érzék összhangjának teljes kölcsönhatása
vagy viszonyrendszere, amely keresztülengedi a fényt. Ez az összhang véget ér egyetlen érzék
technikai úton történő kiemelésével és a fény kitartó ráirányításával. A ráeső fény lidérce
Pascal világa: „Az értelem lassan működik, s ennek során oly sok szempontot és alapelvet
alkalmaz egyidejűleg, hogy közülük egyik-másik bármikor elhalványulhat vagy háttérbe
szorulhat, bárha az lenne kívánatos, hogy valamennyi alapelv jelen legyen a működés során.”
107

Heidegger éppoly diadalmasan szörfölt az elektronikus hullámok hátán, mint ahogy

Descartes meglovagolta a mechanikus hullámokat
Az elme efféle balettja, melyet Gutenberg az elszigetelt vizuális érzék eszközével
koreografált, majdnem annyira filozofikus, mint Kant feltevése az euklideszi tér a priori
voltáról. De az ábécé és a rokon jellegű trükkök hosszasan szolgáltak az ember számára
filozófiai és vallási feltevések tudatküszöb alatti forrásaként. Minden bizonnyal Martin
Heideggernek több alapja van arra, hogy magának a nyelvnek a teljességét használja filozófiai
adathalmazként. Mert, legalábbis az írás nélküli időszakokban, a viszonyrendszer az összes
érzék között jön létre. De ezzel nem az írás-nélküliséget ajánljuk, már csak azért sem, mert a
nyomtatás létrehozta használati módok szemben állnak az írásbeliséggel. Valójában úgy
látszik, Heidegger egyáltalán nincs tudatában az elektronikus technika szerepének, amely
pedig az ő írásellenes elfogultságát támasztja alá a nyelvben és a filozófiában egyaránt.
Rajongásunk Heidegger kitűnő nyelvészetéért könnyen eredhet abból, hogy naiv módon
elmerültünk elektronikus környezetünk metafizikus szervezettségében. Ha Descartes
rendszere ma értéktelennek tűnik, ennek ugyanaz lehet a tudatalatti oka, amiért saját korában
rendszere ragyogónak tetszett. Ε tekintetben minden rögzült szokás valamilyen mértékű
öntudatlanságot mutat, és a technika lelki hatásait vizsgáló kritikai tájékozódás eszköze lehet.
Talán ez a módja annak, hogy támogassuk azokat, akik azt kérdeznék: „Hát semmi jó nincs a
nyomtatásban?” Ε könyv témája nem az, hogy van-e valami jó vagy rossz benne, hanem hogy
bármiféle kényszer hatásának fel nem ismerése valóságos csapás, főként pedig azé a
kényszeré, amelyet mi magunk hoztunk létre. És egészen könnyű vizsgálni a nyomtatás XVI.
század utáni általános hatását a nyugati gondolkodásra, egyszerűen azzal, hogy a
művészetekben és tudományokban megfigyeljük a leginkább rendkívülinek számító
fejleményeket. Az a fragmentait és homogén linearitás, amely a XVI. és XVII. században
felfedezésnek tűnt, a XVIII. és XIX. század népszerű újdonságává vagy hasznot hajtó
divatjává lesz. Ez a mechanizmus tehát megmarad „újszerűnek” az elektromos korban is,
amely olyan férfiakkal kezdődik, mint Faraday. Némelyek úgy érezhetik, hogy az élet túl
értékes és gyönyörű dolog ahhoz, hogy ily önkényes és akaratlan automatizmussal töltsük el.
Pascal Montaigne-nek a fényképezés trükkjével készített pillanatfelvételeit arra használja,
hogy behatoljon a dilemmák nyomorúságába: „Ha forrón szeretünk, mindig újdonság látnunk
a szeretett személyt.” De ez a spontaneitás az egyidejűség és a pillanatnyi bőség terméke. És
az elmének az egyes elemeket egymás után kell vennie. Itt ragadható meg tehát Pascalnál a
nyomtatás indokolatlan és tudatküszöb alatti tényezője. Minden tapasztalat részekre tagolt, és
e részeket szekvenciálisan kell feldolgozni. Ezért a gazdag tapasztalat kisiklik figyelmünk
silány hálójából vagy szűrőjéből. „Nagyságát valaki nem azáltal mutatja meg, hogy egy
107
Poulet: Studies in Human Time, 78. o.
dologban rendkívüli, hanem hogy két végletet egyszerre érintve az egész köztes teret
kitölti.”108 Persze e szellemét megkínzó kis Gutenberg-gyötrődéssel Pascal biztosította
magának a nyilvánosság figyelmét és egyetértését: „A szellem nagy törekvései azok,
melyeket a lélek néha elér, ám megtartani nem képes. Csak fel-felugrásokkal éri el őket, nem
biztonságosan és folyamatosan, hanem csak egy-egy pillanatra.”109
Pascal jelzi, hogy a tudatosság régi fajtája királyi volt, szilárd, „mint egy trón”. A régi
királynak szerepe volt, nem állása. Személye egy mindent magában foglaló, határ nélküli
középpont volt. Az új tudatosság, akárcsak egy újdonsült herceg, olyan, mint egy zaklatott
ügyvezető, aki hivatalt tölt be, s a tudást konkrét problémákra alkalmazza, amelyek csak
pillanatnyi kapcsolatban állnak maguknak e problémáknak másodlagos vonatkozásaival, mely
vonatkozások mellesleg fontosságra törekvő rivális tudatelemek.
Poulet azt mondja, bizonyára némi iróniával (85. o.): „Álljunk meg egy pillanatra! Hirtelen
visszatérés az emberi állapot nyomorúságához és az időélmény tragikumához: a megfelelő
pillanatban az ember megragadja a zsákmányát, de az érzékei becsapják, és ő tudja is, hogy
becsapták. Zsákmánya csupán árnyék. A pillanatban a pillanatnyit ragadja meg, s a pillanat
elszáll, mert pillanat.”
Az embernek az a zavart érzése támadhat, hogy ezek a filozófusok lendületesen nekiláttak,
hogy dramatizálják a gutenbergi mechanizmusnak érzékeinkben betöltött szerepét, de csupán
a levegőt markolták. Hogy fedezheti fel valaki az emberi identitás alapelvét a pillanatok
egymásutánjában? Az ember énjét a tipográfiának ez a diszkontinuitása arra készteti, hogy
„önmagáról folyton megfeledkezzék, hogy újra meg újra magára találhasson, hogy
visszanyerje az önmaga iránti érdeklődését, továbbá hogy gyorsan a folytonos teremtés hamis
látszatát idézze elő, s ennek köszönhetően megmeneküljön önnön jelentéktelensegének az
igazolásától, ami e jelentéktelenségnek a valósággá válását eredményezné.”110
A homogén ismétlődés à la Gutenberg mégiscsak meghagy valamit abból, amire az emberi
én vágyakozik. Hogyan érthetné meg valaki azt, hogy körfűrész alá teszi magát, ha annak a
fogai nem láthatók? Éppenséggel ez volt a végzete az egységessé lett „én”-nek a nyomdai
szegmentálás korában. De nehéz hinni benne, hogy létezhet olyasvalaki, aki komolyan veszi
és az élet megszervezésére alkalmazza is Gutenberg tételeit.
James Joyce biztosan úgy találta, hogy Vicóban olyan filozófusra lelt, akinek valamivel
jobb kultúra-tudata volt, mint azoknak, akiket a „kartéziánus forrás” megmozgatott. És Vico,
akárcsak Heidegger, filológus a filozófusok közt. Időelméletét, a „ricorsi”-t a lineáris
gondolkodás képviselői úgy értelmezték, mint ami magába foglalja az „ismétlődést”. Egy mai
tanulmány félresöpri ezt az elképzelést.”111
Vico úgy fogja fel a történelem időszerkezetét, mint ami „nem lineáris, hanem
ellenpontozó. Egy sor fejlődési vonal mentén kell leírni...” Vico számára minden kultúra
egyértelműen jelenben létező vagy szimultán, és ehhez Joyce hozzátenné azt, hogy
éppenséggel magának a nyelvnek, minden tapasztalat szimultán tárházának jóvoltából. És
Vicónál az ismétlődés fogalmát nem lehet „a nemzetek időbeli pályájának szintjén
feltételezni”: „Az előrelátás intézménye egyetemes történelmet hoz létre, az emberi
szellemnek önmagában való teljes eszmeként való jelenlétét. Ennek az elvnek a jegyében a
legfőbb 'ricorsó'-t az emberi szellem az eszmében teljesíti ki, s ez maga birtokolja önmagát, a
múltat, jelent és jövőt egy olyan cselekvésben, mely teljesen egybecseng saját
történetiségével.”112

108
Ugyanott, 80. o.
109
Ugyanott, 85. o.
110
Ugyanott, 87. ο.
111
A. Robert Caponigri: Time and Idea: The Theory of History in Gianibatlista Vico. (Idő és idea: Giambattista Vico történetszemlélete)
112
Ugyanott, 142. ο.
 A nyomtatás megrepesztette a csend hangjait
Dél-Itália plasztikus hallási-tapintási világából érkezett válasz a Gutenberg-miliő részekre
osztó linearitásától való félelemre. így gondolta Mi-chelet és Joyce.
Térjünk vissza röviden a térbeliség Gutenberg által érintett kérdésére. Mindenki számára
ismerős a frázis: „a csend szava”. Ez a szobrászat hagyományos metaforája. És ha valamely
egyetemi tanterv egy egész évet fordítana e kifejezés megértésére, a világ hamarosan
hozzáértő elmék bőséges kínálatával rendelkezne. Amint a Gutenberg-féle tipográfia
betöltötte a világot, az emberi hang megszűnt. Az emberek csendben és passzívan,
fogyasztókként kezdtek el olvasni. Az építészet és szobrászat szintén elhallgatott. Az
irodalomba csak azok az alkotók injektáltak némi rezonanciát keltő elemet, akik a szóbeliség
világából maradtak vissza – a Yeatsek, a Synge-ek, a Joyce-ok, Faulknerek és Dylan
Thomasok. E kérdésekhez kapcsolódott Le Corbusier következő tétele, amely megvilágítja,
miért elválaszthatatlan egymástól a kő és a víz:

Az épület körül, az épületen belül vannak bizonyos helyek, matematikai pontok, melyek az egészet
integrálják, és olyan kiemelt pontokat hoznak létre, ahonnan a beszéd hangja minden irányban visszaverődik. Ε
helyek vannak szobrok számára predesztinálva. És ez a hely nem lehet metopé, sem timpanon, sem pedig
előcsarnok. Sokkal finomabban és pontosabban van kiválasztva. Ez a hely olyan, mint egy parabola vagy
ellipszis fókusza, mint az építészet által megkomponált különböző síkok pontosan meghatározott metszéspontja.
Innen szólal meg a hang, a szó, ilyen helyek lesznek gyújtópontok a szobor számára, ahogy ezek a helyek
egyben az akusztika fókuszai is. Foglald el itt a helyedet, szobrász, ha szavad érdemes a meghallgatásra. 113

Puszta banalitás megemlíteni, hogy az ember via Gutenberg csak úgy lett központtá, hogy
Kopernikusz egyszer már jelentéktelen marginalitássá fokozta le. Évszázadokig a létezés
láncolatának végén himbálódzva, az ember linearitását Darwin szakította meg, akinek
linearitása éles megvilágításba helyezte a sorból hiányzó szelvényt. Mindenesetre Darwin
éppúgy megtörte az emberközéppontú tudatot, ahogy ezt Kopernikusz is tette a tér
tekintetében. De azért egészen Freudig, az ember valahogy ragaszkodott a tudatbeli intuíció
egynémely spontaneitás színezte darabkájához. Freud ennek az elme azon képével véget
vetett, amely szerint az intuíció nem más, mint a tudatalatti óceánjának fodrozódása. Ha a
Nyugatot nem alakította volna át a nyomtatás, ezeknek a metaforáknak egyáltalán nem lenne
semmilyen jelentőségük sem. Forduljunk egy matematikus, Sir Edmund Whittaker
könyvéhez, amely kifejti, miként ment végbe ennek a folyamatnak egyik része. Kant A
gyakorlati ész kritikájának egy szakasza vezet be bennünket erre a területre: „...hol a
matematika a tér végtelen oszthatóságát cáfolhatatlanul bizonyítja, mit azonban az
empirizmus meg nem engedhet: akkor a bizonyítás lehető legnagyobb világossága a
tapasztalati törvényekből levont állítólagos következtetésekkel nyilvánvaló ellentmondásban
áll... mint Cheseldes világtalanja, azt kérdezzük: mi csal meg bennünket, látásunk vagy
érzelmünk? Az empirizmus ugyanis az érzett, míg a racionalizmus a belátott
szükségszerűségen alapul.” (Molnár Jenő fordítása, 19. old.) Nem csupán azt nem tudta Kant,
hogy a szám hallási-tapintási jellegű és végtelenül ismételhető, de azt sem, hogy a vizuális,
elvonatkoztatva a hallható és tapintható minőségtől, antinómiák és dichotómiák
feloldhatatlan, de irreleváns fajtáját hozza létre.
Sir Edmund Whittaker Space and Spirit (Tér és szellem, 121. o.) című munkájában a mai
matematika és fizika szaknyelvén fejti ki, hogy vége a folyamatos és egységes tér reneszánsz
ideájának, mely a látáson alapuló mennyiségi meghatározás – a vizuális kvantifikáció –
eszméjéből jött létre:

Ε ponton kimenekülünk a newtoni kozmosz rendjéből... A nyelv, ahogy az érvelésben rendesen bemutatják,
arra való, hogy kisajátítsa az esetet, mikor minden okozatnak csak egy oka van, s minden oknak egy

113
Carola Giedion-Welcker: Contemporary Sculpture (Kortárs szobrászat), 205. o.
következménye, úgy, hogy az okság minden láncszeme egyszerű egyenes következtetés. Ha most tekintetbe
vesszük a tényt, hogy egy eredményt több különböző ok hatása hozhat 1ère, és azt is, hogy egy ok egynél több
hatást kelthet, az okság láncolata elágazhat, és egyiknek kapcsolata lehet a másikkal; de minthogy az a szabály
igaznak bizonyul, miszerint az ok az időben mindig megelőzi az okozatot, nyilvánvaló, hogy mindez a
bizonyosságot alapjában nem gyengítette meg. Ráadásul az érvelés nem kívánja meg, hogy a kauzalitás minden
láncolata visszafelé leírva ugyanazon végponton érjen véget: más szóval, ez nem vezet szükségszerűen ahhoz a
konklúzióhoz, hogy az univerzum teljes raktárkészletét a Teremtés egyszeri adományából szerezte, és azóta nem
kapott semmit sem. így ez nem igazolja azt a nézetet, amely oly általános volt a XVIII. századi deista
newtoniánusok között, miszerint a világrend tökéletesen zárt és tisztán mechanikus törvények szerint fejlődött ki,
úgy, hogy a történelem minden eseménye az őseredeti pillanattól bele kellett legyen foglalva e világrend
paramétereibe. Ellenkezőleg, a fizikai gondolkodás mai irányzata (ahogy ez magától értetődő az okság elvéről
mondottak alapján), azon a nézeten van, hogy a fizika birodalmában egymást követő folytonos beáradások vagy
teremtések léteznek. Az univerzum korántsem pusztán a részecskék teremtéskori elrendezésének matematikai
konzekvenciája, és sokkal érdekesebb, eseménydúsabb hely, mint azt bármely determinista képzeli.

Ez a bekezdés megmagyarázza a jelen könyv címét és eljárásmódját, de semmiképp nem

szükséges azokhoz a formációkhoz, melyekkel foglalkoztunk. Az egyirányú kauzalitás
keresésére irányuló hajlam megmagyarázhatja, hogy a nyomtatás kultúrája miért volt sokáig
vak az okszerűség egyéb fajtái iránt. Es a modern természettudomány és filozófia
megegyezett abban, hogy a tudomány és analízis minden területén át kell váltanunk az
„okról” az „alakzatra”. És az, amiért egy fizikus számára, mint Whittaker, ez éppannyira nem
szerencsés, mint Szent Anselm számára, aki a középkorban Isten létét tisztán ésszerűséggel
próbálta kimutatni, mint ahogy Newton számára sem, aki vele ellentétes eljárásmódot
választott (126-127. o.): „Newton, noha behatóan érdeklődött a teológia iránt, úgy látszik, azt
tartotta, hogy a fizikus figyelmét kizárólag azoknak a törvényeknek a vizsgálatára fordíthatja,
amelyek lehetővé teszik számára, hogy a jelenségeket megjósolja, s a mélyebb problémákat
teljesen figyelmen kívül hagyja: céljának azt tűzheti ki inkább, hogy leírjon, mintsem hogy
megmagyarázzon.”
Ez volt az elkülönítés kartéziánus technikája, melynek következtében a megismerés
mellőzött aspektusait mind visszagörgették a tudattalanba. Ε stratégia, mely a lineáris
specializálódásból és a funkciók szétválasztásából nőtt ki, megteremtette az unalom, laposság
és ál-mélység világát, amit Swift, Pope és Sterne figurázott ki. Newton igencsak alkalmas volt
rá, hogy a Szamáreposz hőse legyen és biztos helyet kapjon a Gulliver utazásai-ban.
Láttuk, hogy az ábécé miként vonta be a görögöket egy képzeletbeli „euklideszi térbe”. A
fonetikus ábécé a hallási-tapintási világot vizuálissá fordítva mind a fizikában, mind az
irodalomban a „tartalom” téveszméjét hozta létre. Whittaker azt írja erről (79. o.):
„Arisztotelész úgy tekintette a test helyét, mint ami a test tartalmának belső felületeként
határozható meg: azok a testek, melyek nincsenek más testben, sehol sincsenek, és ezért az
első és legkülső mennybolt sehol sincsen: tér és idő nem létezik rajta kívül. Arra a
következtetésre jutott, hogy az univerzum teljes kiterjedésében véges.”

Elméletileg a Gutenberg-galaxis 1905-ben a tér görbületénekfelfedezésével bomlott fel, de

gyakorlatilag a távíró már két generációval azelőtt megtámadta
Whittaker megjegyzi (98. o.), hogy Newton és Gassendi tere, amennyire az a geometriára
vonatkozik, euklideszi tér volt: „végtelen, homogén és minden külső jellegzetesség nélküli,
melyben az egyik pont éppen olyan volt, akárcsak a másik...” Jóval korábban annak
kifejtésére törekedtünk, hogy a homogenitás, az egyöntetű folytonosság e fikciója a fonetikus
írásból eredeztethető, főként annak nyomtatott formájából. Whittaker azt mondja, hogy a
fizikus nézőpontjából a newtoni tér „puszta űr volt, amelybe a dolgok belehelyezhetők”. De a
gravitációs mező még Newton számára is összeegyeztethetetlennek tűnt ezzel a semleges
térrel. „Tény, hogy Newton követői érezték ezt a nehézséget; és egy olyan, önmagában nem
létező térből kiindulva, melynek nincs semmilyen más tulajdonsága azon a képességén kívül,
hogy a tárgyak elfoglalhatják, többször is belekezdtek, hogy megtöltsék azt különféle
éterekkel, az egyes elképzelések szerint felruházva azokat elektromos, mágneses és
gravitációs erőkkel, számot adva így a fény terjedéséről.” (98-99. o.)
Talán nem is volt meglepőbb bizonyíték a tér tisztán vizuális és egységes karakterére, mint
Pascal híres mondása: „Le silence éternel des espaces infinis m'effraie”. Ha valamelyest
elgondolkodnánk azon, hogy a hallgatag tér miért lenne oly rémítő, azzal jobb rálátást
nyernénk a nyomtatott könyv vizuális megrázkódtatása által okozott kulturális forradalomra,
mely az emberi érzékelésben ment végbe.
De a térről, mint semleges tartályról való abszurd beszéd sose zavar meg egy olyan
kultúrát, mely elkülönítette a látás tudatosságát a többi érzéktől. Mégis, mondja Whittaker
(100. o.): „Einstein koncepciójában a tér többé nem az a színpad, melyen a fizika drámáját
adják elő: maga is egyike az előadóknak; mert a gravitációt, amely fizikai sajátosság, teljesen
meghatározza a tér görbülete, mely annak geometriai sajátossága.”
A tér görbületének ezen 1905-ös felismerésével a Gutenberg-galaxis hivatalosan
felbomlott. A lineáris specializálódás és a rögzített nézőpontok nézetének végével a részekre
bontott tudomány éppoly elfogadhatatlan lett, mint amennyire mindig is irreleváns volt. De a
gondolkodás egy ilyen elkülönített módja a természettudományt különböző szaktudományok
ügyévé tette, amelyeknek az alkalmazásuk révén megvalósuló indirekt hatáson kívül nem volt
befolyásuk a szemre és gondolkodásra. Az utóbbi években ez az érzékek elszigetelésére
irányuló attitűd meggyengült. És e könyv célja az, hogy kifejtse: miként vált lehetségessé a
tudomány részekre szabdalásának illúziója a látási érzék izolálása révén, az ábécé és
nyomtatás eszközeivel. Ez olyan körülmény, amelyet talán nem is lehet eléggé hangsúlyozni.
Ez az illúzió lehet jó is, rossz is. Abból viszont csak katasztrófa lehet, ha nem vesszük
tudomásul a saját magunk teremtette technológiákban rejlő okozati összefüggéseket és
hatásokat.
A XVII. század végén elég sok vészjelzés és visszatetszést tükröző vélemény bukkant fel a
nyomtatott könyvek növekvő mennyisége miatt. Az emberi szokásoknak a könyvek
eszközével való nagy reformjával kapcsolatos kezdeti reménykedést kiábrándultság váltotta
fel, és 1680-ban Leibniz ezt írta:
Félek, hogy saját hibánkból megmaradunk jelenlegi zűrzavarunkban és ínségünkben. Attól is telek, hogy
kutatásaink semmilyen számottevő haszonnal nem járnak boldogságunk számára, s oly sok haszontalan kimerítő
kíváncsiság után az emberek kiábrándulnak a tudományból, és ez a végzetes kétségbeesés a barbárságba való
visszaesésünket okozhatja. Ehhez a következményhez a könyvek szörnyű tömege, amely egyre növekszik,
nagymértékben hozzájárul. Mert végül a zűrzavar csaknem leküzdhetetlen lesz; a szerzők korlátlan sokasága
rövidesen mindnyájukat a gyors, általános feledésnek teszi ki; a dicsőség reménye, mely sokakat tudományos
munkára ösztökél, hirtelen megszűnik; talán éppoly dicstelen dolog lesz szerzőnek lenni, mint amennyire
korábban tiszteletreméltó volt. Legjobb esetben valaki igénytelen kis könyvekkel szórakozik majd, melyek
néhány év alatt befutják pályájukat, és arra szolgálnak, hogy pár percre megszabadítsák az olvasót az unalomtól;
ezek azonban annak szándéka nélkül íródnak, hogy tudásunkat előmozdítsák, vagy hogy kiérdemeljék az utókor
megbecsülését. Azt mondják nekem, hogy mióta oly sokan írnak, lehetetlen minden művük megőrzése. Ezt
megengedem, és nem is igazán kifogásolom, hogy e divatos kis könyvek tavaszi virágokként vagy őszi
gyümölcsökként alig érnek meg egy évet. Ha jól vannak elkészítve, a hasznos társalgás hatásával élnek, nem
csupán távol tartva a tetszést és a semmittevést a kártevéstől, hanem segítik a szellem és a nyelv pallérozását is.
Céljuk gyakran az, hogy korunk emberét valami jóra bírják, ami egyben e kis művem közzétételének is célja. 114

Leibniz itt előre látja, hogy a könyv természetes örököse és egyben hóhéra a skolasztikus
filozófiának, amely még visszatérhet. A könyv mint a hírnév sarkantyúja és a halhatatlanság
motorja, számára most úgy tűnik fel, mint ami „a szerzők korlátlan sokaságának” végső
veszélye is. Mert a könyvek általános rohamában az eszmecsere támogatóját is látja, mely „a
semmittevést távolt tartja a kártevéstől” és „segíti a szellem és a nyelv pallérozását”.
Nyilvánvaló, hogy a könyv még távol állt attól, hogy a politika és a társadalom fő formájává

114
Selections, ed Philip P. Wiener, 29-30. o. (P. P. Wiener által kiadóit – angol nyelvű – válogatás.)
legyen. Még csak egy felszíni tényező volt, mely épp megkezdte a nyugati társadalom
tradicionális vonásainak elhomályosítását. Tekintettel a skolasztikus megújulás nem szűnő
fenyegetésére, érezhető egy mindig jelenlévő irodalmi vagy vizuális panasz a szóbeli
skolasztikával szemben, hogy az csak szó, szó, szó. Leibniz a „Felfedezés művészetéről” írva
azt mondja:

A skolasztikusok között volt egy bizonyos Jean Suisset, akit Kalkulátornak hívtak; műveit még nem voltam
képes föllelni, és csak néhány tanítványával találkoztam. Ez a Suisset elkezdte használni a matematikát a
skolasztikus érvelésben, de csak néhányan utánozták, mivel ezzel föladták volna a disputatio módszerét a
„könyvvitel” és okfejtés kedvéért, és ezzel egyetlen tollvonás sok lármát takarított volna meg.115

Pope Szamáreposza azzal vádolja a nyomtatott könyvet, hogy egy primitív és romantikus
jellegű újjászületés előkészítője. A tisztán vizuális mennyiség a törzsi horda mágikus
rezonanciáját idézi fel. A fülkeszerű iroda mintha a bárdok varázsigéinek visszhangzó
kamrájához való visszatérés lenne
1683-84-ben jelentette meg Londonban Joseph Moxon Mechanick Exercises on the Whole
Art of Printing (Technikai gyakorlatok a nyomtatás teljes művészetéhez) című könyvét. A
szerkesztők kiemelik (vii. o.), hogy „ez egy teljesen tradicionális tudást foglal írásba”, és hogy
Moxon műve „negyven évvel megelőzte a bármely nyelven kiadott többi kézikönyvet”.
Akárcsak Gibbont a Rómára való visszatekintésben, úgy tetszik, Moxont is az lelkesítette,
hogy a nyomtatás értelme végpontjához érkezett. Hasonló érzés ösztönözte Swift írásait, a
Hordómesét és A könyvek csatáját. De a Szamáreposz az, amihez mint a nyomtatott szó és
jótéteményeinek hőskölteményéhez kell fordulnunk. Mert ez valóban szókimondó tanulmány
arról, miként merült el a könyv hatására az emberi elme a tudattalan mocsarában. Az utókor
számára homályba veszett az, ami a IV. könyv végének próféciájában található: miért lehet az
irodalmat az emberiség elbutításával vádolni, valamint azzal, hogy bűverejénel fogva
visszavezette a művelt világot a primitivizmusba, a bennünk lévő Afrikába és mindenekfelett
a tudattalanba. Ennek az eljárásnak egyszerűen az a kulcsa, amit mi e könyvben dolgoztunk ki
– az, hogy a vizuális képesség fokozatos elkülönítése a többi érzék kölcsönhatásától a legfőbb
tapasztalatok tudatosságának elvesztésére, valamint a tudattalan ebből következő túltengésére
vezet. Ezt az egyre növekvő területet Pope a „Káosz és ősi Éj világának” nevezi. És ez az a
törzsi, nem írásos világ, melyet Mircea Eliade A szent és a profánban dicsőített.
Martinus Scriblerus a Szamáreposszal kapcsolatos megjegyzéseiben utal arra, hogy
mennyivel nehezebb hőskölteményt írni a sajtó számtalan firkászáról és buzgó bértollnokáról,
mint Nagy Károlyról, Brutusról vagy Bouillon Gottfriedról. Aztán említést tesz arról, hogy
hiányzik az a szatíraíró, aki „lebeszél az unalomról, megbünteti a rosszakat”, és úgy tekint az
általános helyzetre, mint amit egy krízis hozott létre:

A következőkben körülírjuk az alkalmat és okot, ami Költőnket e különös műre késztette. Oly időkben élt,
mikor (miután a Gondviselés lehetővé tette a Nyomtatás Feltalálását, mint a tanultak Bűneinek ostorát), a Papír
is igen olcsó lett, és oly sok a nyomdász bukkant elő, hogy a szerzők özöne elborította a földet: Miáltal nemcsak
a becsületes nem-író személyt molesztálták naponta, hanem könyörtelenül követelték a tapsát, sőt pénzét
olyanok, akik sem nem tudták megkeresni az egyiket, sem nem kiérdemelni a másikat; ugyanakkor a Sajtó
Szabadsága oly határtalan volt, hogy veszélyessé vált bármelyiket is megtagadni. Mert azonnal büntetlenül
publikáltak névtelen szerzők írta rágalmakat; sőt, maguk a kiadók heverésztek a Parlamenti Törvény szárnyai
alatt, amit kétségkívül jobb célokra szántak.116

Azután az általános gazdasági okokról áttér a szerzők személyes erkölcsi motivációira (50.
115
Ugyanott, 52. o.
116
The Dunciad (B), ed. James Sutherland, 49. ο. (A Szwnáreposz, sajtó alá rendezte James Sutherland)
o.), melyeket az „Unalom és Szegénység befolyásol: az egyik velük született, a másik a jó
képességek elhanyagolása miatt jött létre...” Egyszóval, támadásának célpontja az alkalmazott
tudomány, amint az „Iparban” és „Gürcölésben” megnyilvánul. Mert a makacsság és
önkifejezés vágya által hajtott szerzőket belekergették a „szomorú és sajnálatos
kereskedésbe.”
Az alkalmazott tudomány sok hasonló áldozatának együttes cselekvése révén – tehát az
Ipar és Gürcölés által támogatott makacs szerzők által – „ez most a Káosz és ősi Éj uralmának
a restaurációja, valamint nővérük, az Unalom átköltöztetése a Városból az Előkelő világba.”
Ahogy a könyvpiac kiterjed, az intellektus és az üzlet szétválasztása véget ér. A
könyvkereskedelem átveszi a szellem és a kormányzás funkcióit.
Ez a költemény első kiadásai kezdősorainak értelme:

Könyvet zengek, s őt, ki elhozza végre

Smithfield múzsáit királyok fülébe.

Egészen természetellenesnek tetszett a kor „előkelő világa” számára, hogy a népszerű

szerzők eljuthattak a döntéshozók s királyi uralom közelébe. Ma már nem tartjuk különösnek
vagy visszataszítónak, hogy olyanok uralkodnak rajtunk, akiknek művei „a hónap
legkedveltebb könyveként” tisztes áron jelennek meg. Smithfield, ahol a Bertalan-napi Vásárt
tartották, a könyvügynököknek is biztosított helyet. Ám a későbbi kiadásokban Pope
megváltoztatta a kezdősorokat:

Ó nagy Anya, s Fia, ki hozza végre

Smithfield múzsáit királyok fülébe...

Szembeszállt a közönséggel, a kollektív tudattalannal, és „Hatalmas Anyának” nevezte el

azt, kora okkultizmusának megfelelően. Ez a joyce-i „Vezess kedves szárnyas” (büdös,
bagoly, bagázs), amit már korábban láttunk.
Ahogy a könyvpiac kibővült és egyre tökéletesebbé vált az újdonságok beszerzése és a
róluk való híradás, a szerzőség és a nyilvánosság természete nagy változásokon ment
keresztül, s olyanná vált, amilyenként ma is normálisnak tekintjük. A könyv valamit
megőrzött a kéziratos időszak magán- és társalgási jellegéből, mint azt Leibniz jelezte
értékelésében. De mint Addison és Steele munkája emlékeztet rá, ezután kezdett egybeolvadni
a hírlappal. A nyomdatechnika továbbfejlődése végbe vitte ezt a folyamatot egészen a XVIII.
század végéig, a gőzgéppel hajtott nyomdagép megjelenéséig.
Még Dudek is megállapítja Literature and the Press (Irodalom és sajtó, 46. o.) című
könyvében, hogy a gőzenergia nyomdászatban való alkalmazása után:

Az angol újságok a század első negyedében mindazonáltal semmiképp nem szándékoztak az egész
népességre hatni. Modern mérték szerint túl unalmasnak tekinthetők ahhoz, hogy a komoly olvasók szűk körén
kívül érdekeljenek valakit... A XIX. század eleji újságok főleg az elit számára készültek. Stílusuk kimért és
szertartásos volt, az addisoni elegancia és a johnsoni emelkedettség között ingadozott. A tartalmat kis
hirdetmények, helyi ügyek és a nemzetpolitikával kapcsolatos, elsősorban gazdasági hírek és hosszadalmas
parlamenti beszámolók tették ki... a legdivatosabb irodalmat méltatták figyelemre az újságokban... 'Akkoriban –
mint Charles Lamb felelevenítette – minden reggeli lap tartott egy szerzőt, mint saját intézménye
nélkülözhetetlen csatlósát, aki köteles volt naponta szállítani egy adag szellemes rövid cikket.' És mivel a
zsurnalizmus és az irodalmi nyelv szétválása még nem ment végbe, úgy találjuk, hogy a XVIII. században és a
XIX. elején némely vezető irodalmár az újságok munkatársa lett vagy az írásból élt.

Pope azonban Szamár eposzai ezekkel a jellegzetes figurákkal népesítette be, mivel
érzékenysége és kritikája nem személyes vagy magán nézőpontra épült, inkább a teljes
változással törődött. Figyelemre méltó, hogy e teljes változást nem határozta meg közelebbről
egészen a Szamáreposz negyedik könyvéig, amely 1742-ben jelent meg. A Westminster
Iskola hírneves klasszikus mestere, dr. Busby bemutatása után halljuk az emberi kiválóságra
vonatkozó antik, főként cicerói témát (IV. II. 147-150.):

A sápadt szenátorfi áll remegve,

s szól, nadrágját két kézzel gyűrögetve:
„Ember s barom közt a Szó von határt,
csak a Szavakat tanítjuk tehát.”

Korábban e téma lényegét Cicerónak tulajdonítottuk, aki az ékesszólást belső

bölcsességnek tekintette, mely összhangban van minden képességünkkel, és minden tudást
egyesít. Pope itt teljesen nyíltan ezen egység szétrombolását idézi fel, amely a szavak
jelentésbeli specializálásából és lecsupaszításából származik. A tudat lecsupaszításának
kérdését folyamatosan figyelemmel kísértük a reneszánsztól kezdve. Ez egyben a
Szamáreposz témája is. A szenátorfiú így folytatja:

Az Ész ha ipszilon gyanánt mutat

Kétfelé, járd a keskenyebb utat.
Tudás kapuja az ifjak előtt
Jobb, ha nem tárul túl szélesre, sőt!
Mind kérdez, sejt, és tudni kezdeget,
Forrásokat tár fel a képzelet?
Megterhelni memóriát, agyat,
Lázongó Szellemre béklyó, lakat!
A gondolat legyen légzésgyakorlat,
Mindhalálig fogságában a Szóknak.
A tehetség lehet akármiféle,
Lakatot függesztünk az elmeélre.
Aki költőként veszi kézbe tollát,
Költőként érje meg a végső órát.
Sajna, csak falaink közt hat ez ír,
Másutt gyökeret verni sose bír.

Pope nem részesült méltó elismerésben Európa intellektuális malaise-ának komoly

elemzőjeként. Shakespeare okfejtését folytatja a Lear királyban és a Donne-ét a Világ
Anatómiájában (Anatomy of the World):

Nincs összefüggés, minden darabokban,

nincs többé igaz mérték és viszony.

Ez az érzékelés felosztása és a szavaknak elkülönítése funkciójuktól, amit Pope éppúgy

elítél, mint Shakespeare a Lear királyban. Művészet és tudomány elkülönült egymástól, mint
vizuális meghatározás és homogenizálás, amely átjárja a nyelv és irodalom minden területét
és azok gépesítését.

A Tudomány nyög láncra verve, és

A Szellemre kín vár, száműzetés,
Lázadt Logika szájában pecek,
Ékesszólás a porban hentereg.117
117
Ugyanott, IV. II. 21-24.
 Az új kollektív tudattalant Pope a személyes önkifejezés feltorlódott utóhatásainak
tekintette
Pope nagyon egyszerű sémával élt első három könyvében. Az I. könyv a szerzőkkel
foglalkozik, én-kultuszukkal, önkifejezésre és örök hírnévre irányuló vágyukkal. A II. könyv
a könyvterjesztőkhöz fordul, akik gondoskodnak a nyilvános gyónások megnövekedett
áradatának levezetéséről. A III. könyv a kollektív tudattalant tárgyalja, az önkifejezés
hullámának növekvő nyomdokvizét. Pope témája egyszerűen az, hogy a butaság és új
törzsiség ködét a nyomtatott sajtó táplálja. A szellemet, az érzékek és a képességek gyors
kölcsönhatását így mereven érzéketlenné tette a betolakodott tudattalan. Aki úgy próbálná
megérteni Pope szándékát, hogy az általa bemutatott írókra irányítja a figyelmét, a szükséges
kulcs híján tévedne. Pope egy formális okságot ajánl fel a belülről való metamorfózis
magyarázataként, nem pedig hatékony okságot. Mindennek teljes anyaga föllelhető egyetlen
verspárban:

Éj jött, a büszke szcéna lőn halott,

De Settle-nél megélt még egy napot.

A nyomtatás egyformaságával, ismételhetőségével, határ nélküli terjedelmével

reinkarnálódó életet és hírnevet juttatott mindennek. A petyhüdt életforma buta fejek unalmas
témáiban tárgyalva formálisan áthatott minden létezőt. Minthogy az olvasók éppoly silányak,
mint a szerzők, arra vágytak, hogy saját tömeges arculatukat lássák viszont, ezért a legbutább
elméktől elvárták, hogy amint a kollektív hallgatóság növekszik, úgy mindinkább saját
magukat fejtsék ki. Az „emberi érdek” hírlapja e kollektív dinamika legvégső
megnyilvánulása:

Bíró Serif míg jóllakva hever,

S álmában mennyei nedűt vedel,
Sok Költő virraszt álmatlan az éjben,
Hogy olvasóira álmot idézzen.118

Pope persze nem úgy gondolja, hogy az olvasókat untatják az álmatlan költők vagy új írók
termékei. Éppen ellenkezőleg. Elborzasztja őket, ha saját képüket látják a sajtóban. Az
olvasók álma a szellem álma. Értelmükre nem fájdalom, hanem gyengeség települt.
A nyomtatással kapcsolatban Pope ugyanazt mondja az angol világnak, amit Cervantes
mondott a spanyolnak, Rabelais a franciának. Lázálom.
Átformáló s átvarázsoló drog, melynek megvan az ereje, hogy minden szinten megtévessze
a tudatot. De számunkra, az 1960-as években, a nyomtatásnak már sok tekintetben a mozihoz
és a vasúthoz hasonló furcsa visszavonuló jellege van. Ε kései időkben, felismerve rejtett
erőit, megtanulhatjuk méltányolni a nyomtatás pozitív erényeit, miközben betekinthetünk a
rádió és tévé sokkal erőteljesebb és frissebb formáiba is.
Könyvek, szerzők és piacok elemzésében Pope, akárcsak Harold Innis The Bias of
Communication (A kommunikáció egyoldalúsága) című művében, felteszi, hogy a nyomtatás
egész működése nemcsak tudatalatti, hanem tényleges oka annak, hogy életünkben a
tudatalatti birodalma határtalanul megnő. Pope baglyot helyezett a Szamáreposz elejére, Innis
pedig A kommunikáció egyoldalúsága nyitó fejezetének a „Minerva baglya” címet adta:
„Minerva baglya csak a növekvő homályban kezdi meg röptét...”

118
Ugyanolt, IV. II. 91-94
 Aubrey Williams finoman elemzi119 a Szamáreposz 1729-es második kiadását, ahol is
Pope-nak Swifthez intézett szavait idézi:

A Szamár-eposzt kinyomtatják teljes pompájában. Együtt jelenik meg az Elő-hanggal, a Prolegomenával, az

írók tanúságával, a Szerzők mutatójával, és a Szövegváltozatok jegyzékével. Az utóbbival kapcsolatban azt
szeretném, ha átolvasnád a szöveget, és valahogyan megjelölnéd, ami legjobban tetszik, akárha csipkelődve is, a
stílusból, a triviális kritikákat illető észrevételekből; vagy a költeményben szereplő szerzőkön való
tréfálkozásból; vagy a történelmi vonatkozásokkal, személyekkel, helyekkel, időpontokkal kapcsolatosan, vagy
ha összegyűjtenél hasonló helyeket régi szerzőktől.

Ahelyett hogy egy teljesen egyéni hangú könyvben támadt volna a Butaságra, Pope
létrehozott egy közönséges újságformát és nagyobb fokú „emberi érdeklődést” biztosított
költeménye számára. Ezáltal drámai erővel mutatta be a baconi alkalmazott tudomány
igyekvő iparkodását és csoportos gürcölését, minek során ugyanazt a rémes butaságot nyújtja,
sőt, sugározza ki, amit művében pocskondiáz. Williams kiemeli (60. o.), hogy annak oka,
amiért „az új anyagot, amely a költeményhez kapcsolódik, sose értelmezték egyértelműen,
úgy hiszem, a kritikusok és szerkesztők többségének előfeltételezéseiben keresendő: abban,
hogy a művet történelmi összefüggésekbe ágyazva kezelték, és fő céljuk az volt, hogy a
személyes szatírát prózai kommentárokkal folytassák.”

A Szamáreposz utolsó könyve egy fantasztikus úrvacso-ra-paródiaként jeleníti meg a

mechanikusan alkalmazott tudás átalakító erejét
A Szamáreposz egész negyedik könyve kötődik a Gutenberg-galaxis témájához, a
különböző létformáknak egyöntetű létformájú homogén dolgokká történő átalakításának vagy
redukálásának tárgyához. Már az elején (II. 44-45.), az új olasz opera kapcsán felbukkan a
téma:

Egy szajha-forma suhan könnyeden:

Apró léptek, csöpp hang s bágyadt a szem...

Az új kromatikus skálában Pope ugyanazt a mindent redukáló és homogenizáló erőt ismeri

fel (II. 57-60.), mint amilyet a könyv az emberi szellemre gyakorol:

Egy Trilla bút és örömet hangol egybe,

Egyház serken, Színpad csitul sietve,
Fiaid vagy hortyognak, vagy dúdolják,
S hogy volt! ásító lányaid rikoltják.

A homogenizáció és a fragmentáció útján történő redukció és átformálódás állandó témái a

negyedik könyvnek (II. 453-456.):
Hinné az Emberfi, hogy Ész s Szemek
Dolga csak egy: vizsgálni legyetek!
Természet egy szűk sávjába merülni,
S az egész Alkotóját elkerülni...

De ezek éppen azok az eszközök, melyek segítségével Yeats azt mondja nekünk:

Locke ájulásba süpped,

A Kert virága hull,
119
Pope's Dunciud (Pope Szamáreposza), 60. o.
 Oldalából az orsót
Kiemeli az úr.

Az egységesítés és ismételhetőség által elért hipnózis megtanította az embereket a

munkamegosztás csodáira és a világpiac létrehozására. Ezeket a csodákat látta meg előre Pope
a Szamáreposzban, mert e csodák átalakító hatásai régóta befolyásolták a szellemet. A
szellemet most az a vágy és erő kínozza, hogy felfelé törekedjen a tiszta, szekvenciális,
egymáshoz adódó erőfeszítések révén:

Nyugodj, fiaid tudnak énekelni.

Gyors Törtetés nevetség fele ront.
Az Atya főrend lesz, fia Bolond.

És ekkor a világos kommentár (II. 549-557.) döntő szakasza következik, az alkalmazott

tudomány és az ember átalakulásának gutenbergi csodájáról:

Van, hol fehér palástos, néma Pap

Vigyáz; mi él, szemében pelyva csak.
Botja ökröt kocsonyává igéz,
Urnába vadkan beszorulni kész,
Tele az asztal százféle csodával,
Nyúlból csíz lesz, varangy a gerlepárból.
Másik (mert egyedül ki sem ragyog),
A szőlőtőről – Sève, Verdeur – gagyog.
Mit nem tesz jóvá bőkezű áldozat?

Pope az alkalmazott tudomány csodáját szándékosan az úrvacsora paródiájává teszi. Az

alkalmazott tudomány ugyanazon átváltoztató s redukáló ereje az, ami összezavarta és
felkavarta az összes művészetet és tudományt, mert ahogy Pope mondja, az új translatio
studii, avagy a tudományok és tudományágak átalakítása a nyomtatott könyv által nem volt
olyan mértékű, mint az egyes tudományterületek és az emberi szellem egészének teljes
átformálódása. A tanulmányok éppúgy átváltoztak, mint Zuboly, a takács.

Hogy Pope-nak a butaság világszerte tapasztalható erősödésével kapcsolatos koncepciója összhangban van a
translatio studii fogalmával, az jól látható, ha a Szamáreposz III. könyvének 65-112. sorát összevetjük a XIV.
század angol humanistájának, Richard de Burynek történelmi tárgyú megállapításával: Ά csodálatraméltó
Minerva láthatólag összekapcsolta pályáját a Föld minden népével, és el is érte őket egytől egyig, hogy
megnyilatkozzon az egész emberiség számára. Látjuk, hogy már meglátogatta az indiaiakat, a babiloniakat, az
egyiptomiakat és görögöket, az arabokat és rómaiakat. Már áthaladt Párizson, és most szerencsésen megérkezett
Britanniába, minden szigetek legnemesebbikére, sőt inkább egy önmagában is létező mikrokozmoszba, mely
most úgy mutatkozhat meg, mint aki egyaránt örököse mind a görögöknek, mind a barbároknak. 120

És Pope, miközben a butaságot a tudattalan istennőjévé teszi meg, szembeállítja

Minervával, az éber intellektus és szellem istennőjével. Nem Minerva, hanem ellentétpárja, a
bagoly az, ami a Nyugat emberének a nyomtatott könyvet adományozta. „Ám a hősi öltözet
lötyög rajtuk – jegyzi meg Williams (59. o.), – s előbb vagy utóbb fel fog tűnni, hogy az
epikus méretek vad erejének leple fajankókat takar.”
A fajankóknak a Gutenberg-technológia által támogatott mértéktelen hatalma átalakítja s
elködösíti az emberi intellektust. Pope törekvése, hogy tisztázza a kulcskérdést, hiábavaló.
Heves érdeklődése a senkik fegyveres hordái cselekvésének mikéntje iránt a személyes

120
Ugyanott, 47. o.
gyűlölet tévútjára vitte. Pope mélyrehatóan foglalkozott az új technológia formális sémájával,
valamint átható és alakító erejével. Olvasóinak elméjét elhomályosította a „tartalom” mániája
és az alkalmazott tudomány gyakorlati hasznossága. Williams azt mondja a III. könyv I. 337-
hoz írt jegyzetében:
Nyájas olvasó, ne pihenj meg a tanultság e forradalmi eszközei megvetésének
biztonságában, s ne is nézd le a költeményünkben leírt gyenge szereplőket, hanem emlékezz
arra, amit holland történetek beszélnek el arról, hogy egyszer tartományaik nagy részét víz
borította el egy aprócska rés miatt, amelyet védőgátjukon egyetlen vízi patkány csinált.
De az új mechanikai eszközök és elbűvölt, homogenizált szolgái, a fajankók,
ellenállhatatlanoknak bizonyulnak:

Hiába – a megmentő Óra elleng,

A Múzsa is a Hatalomnak enged.
Jön! jön! az ősi Éjnek íme lásd
S a vén Káosznak komor Trónusát!
A Képzelet arany felhője oszlik,
És ékes Szivárványa szertefoszlik.
Szellem felröppent még pár tűznyilat,
De meteorként mind kialszanak.
A csillagok, mint Médea hajon,
Sorra kihunynak az égi mezőn,
Mint Argus-szemek Hermész vesszejétől
Csukódnak sorra, s többé egy se néz föl –
Az Ő érzett jöttére így szaladnak
A Művészetek és az Éj marad csak.
Sértett Igazság odvába bú vissza,
Hegyeket hord rá száz rossz kazuista!
Bölcselet, ki a Mennynek lánya volt,
Második helyre csúszva szinte holt.
Fizika Metafizikára néz föl
Támaszért, ez meg segélyt vár az Észtől!
Rejtély, nézd, Matézishez menekül!
Hiába! sápad mind, lehull, kihűl.
Vallás pirulva rejti szent tükrét fenn,
Erkölcs kiszenved, szinte észrevétlen.
Nyilvános láng, se magán gyúlni nem mer,
Szikrát nem röppent sem isten, sem ember!
Bús birodalmad, KÁOSZ, újra épül,
A fény kihal nem-teremtő igédtül;
Nagy Anarcha! csak intsz, függöny lehull,
S az egyetemes Sötétség az úr!121

Ez az az Éj, melyből Joyce Finneganéket felébresztené.

AZ ÚJRAFORMÁLT GALAXIS

avagy a tömegember helyzete az individualista társadalomban

Jelen kötet egészen mostanáig az észlelés és megfigyelés mozaikszerű mintáját alkalmazta.
William Blake nyújthatja ezen eljárás magyarázatát és igazolását. A Jeruzsálem, mint
121
Szamáreposz (B), IV. 11. 627-656.
költészetéből oly sok más vers is, az emberi érzékelés változó módjaival foglalkozik. A II.
könyv 34. fejezete a mindent átható témát tárgyalja:
Ha az Észlelés Szerve többféle, az Észlelés Tárgyai
sem egyeznek,
Ha az Észlelés Szerve lezárul, lezárulni látszik
a tárgya is.

Elhatározva, hogy feltárja a pszichikai változások személyes, valamint társadalmi okait és

hatásait, reges rég eljutott a Gutenberg-galaxis témájához:

A Hét Nemzet futott előle: azzá váltak, amire pillantásuk

esett.

Blake egészen világossá teszi azt, hogy ha az érzékelés viszonyai megváltoznak, változnak
az emberek is. Az érzékelési viszonyok változnak, ha bármely érzék, testi vagy lelki funkció
külsődlegessé lesz valamilyen technikai formában:

A Szellem az Emberben a Gondolkodó Erő, s ha elszakad

A Képzelettől, és ha bezárja magát, mintegy acélba, az Emlékezet
Dolgai közötti Arányba, rögvest Törvényeket s Erkölcsöt alkot,
Lerombolva a Képzeletet, az Isten Testét, Mártíriumokkal
s Háborúkkal.122

A képzelet olyan viszonyt jelent az érzékelés és a képességek között, amely csak akkor
létezik, ha nem ágyazódott be anyagi természetű technológiákba, s nem is helyeződött az
ember testén kívülre valamely ilyen technológia által. Az ember testén kívülre helyeződött
érzék vagy képesség zárt rendszerré lesz. Az ilyen külsővé válást megelőzően a tapasztalatok
tökéletes kölcsönhatásban állnak egymással. Ez a kölcsönhatás vagy szinesztézia a tapintási
érzék egy fajtája, amit Blake a szobrászi forma összekötő vonalaiban és a metszetben keresett.
Mikor az ember perverz találékonysága létének egy részét a testén kívülre, anyagi
technikába helyezte át, teljes érzékelési viszonyrendszere megváltozott. Rákényszerült, hogy
észrevegye: önmaga e részét „mintegy acélba zárta”. Miután az ember felismerte az új
helyzetet, kénytelen lett idomulni is hozzá. így jött létre a lineáris, fragmentait elemzés a
maga könyörtelen erejű homogenizációjával egyetemben:

A Gondolkodó Szellem
A Vegetatív Ember és Halhatatlan Képzelete között áll.123

Blake diagnózisa kora problémájára, akárcsak Pope-é a Szamáreposzban, nyílt

szembeszállás volt az emberi megismerést formáló erőkkel. Az, hogy ő mítoszi formát
keresett ahhoz, hogy látomását előadja, szükségszerű s egyszersmind hatástalan volt. Mert a
mítosz nem más, mint a komplex csoportokba tömörült okok és hatások szimultán
tudatosulásának formája. A fragmentalt, lineáris tudatosság korában, melyet nemcsak
megteremtett, hanem nagy mértékben el is túlzott a Gutenberg-technológia, a mitologikus
vízió elhomályosult. A romantika költői messze elmaradtak Blake misztikus és szimultán
látomása mögött. Ők csupán Newton egyetlen látomásához maradtak hűek, és a festői külső
tájat úgy tökéletesítették, mint egy, a belső élet egyes állapotainak megragadására szolgáló

122
Jeruzsálem, III., 74.
123
Ugyanott, II. 36.
eszközt.124
Az emberi érzékelő képesség történetére nézve tanulságos megjegyezni, hogy Blake
korának gótikus regénydivatja később miként bontakozott ki Ruskin és a francia
szimbolizmus sajátos esztétikájában. A gótikus ízlés, amely komoly emberek számára
kezdetben banálisnak és nevetségesnek tűnt fel, most megerősítette azokat a megállapításokat,
amelyeket Blake tett kora tökéletlenségére és ínségére. Ο maga volt az érzékelés egységes
módjának preraffaelita vagy pre-gutenbergi kutatója. Modern Painters (Modern festők, III.
kötet, 91. o.) című művében Ruskin oly módon fejti ki e tárgyat, hogy a középkori gótikát
teljesen elkülöníti minden középkorhoz kapcsolódó történetiségtől. Témáját úgy
körvonalazza, hogy azzal elnyeri Rimbaud és Proust különös érdeklődését:

A finom groteszk olyasminek a frappáns kifejezése szimbólumok merész és szabad összekapcsolása révén,
aminek a szokásos verbális módok bármelyikével való közvetítése hosszú időt igényelne; e szimbólumok közötti
kapcsolatok kimunkálása a befogadóra marad, aki szapora képzeletével átugorja a láncolat réseit, s önmaga
alakítja ki a groteszk jelleget.

Ruskin számára a gótika nélkülözhetetlen eszköz a megismerés azon zárt rendszerének

feltörésére, mely rendszer leírásának s leküzdésének Blake az életét szentelte. Ruskin folytatja
(96. o.) tovább fejtegeti, hogy a gótikus groteszk a legjobb eszköz arra, hogy véget vessen a
reneszánsz perspektíva és a szimpla látás realista uralmának:

A gótikus groteszk a látás (amely nem kevésbé fontos, mint sok más, ami a művészetre hat) révén nyitja meg
ismét az emberi értelem régóta elzárt nagy területét; ezért igyekszem a gótikus építészetet a mindennapos
gyakorlat részévé tenni, és törekszem a közönségesen illuminációnak nevezett művészet újjáélesztésére; nem a
könyvekben és pergamenekben alkalmazott miniatúrafestés művészetére gondolok itt, amellyel
megmosolyogtató módon összetévesztik, hanem az írás készítésére, az egyszerű íráséra, amely szép a szemnek,
amikor az írás fel van ruházva a tiszta színek nagy ívű akkordjaival, kékkel, bíborral, vörössel, fehérrel és
arannyal, s amikor e színakkordokban az írói képzelet szakadatlan játéka a groteszk fantázia számtalan változatát
hozhatja létre, gondosan kizárva az árnyékot; ez utóbbi megkülönböztethető jegy az illumináció és a közönséges
festészet között, mivel az illumináció nem engedélyez árnyékot, csak a tiszta szín fokozatait.

Aki tanulmányozza Rimbaud-t, úgy fogja találni, hogy Ruskin e részletének olvasásakor
bukkant Rimbaud az Illuminations címre. Az Illuminations vagy „színvázlatok” (ahogy
Rimbaud angolul nevezte őket a címlapon: „painted slides”) látásmódja pontosan olyan, mint
ahogy Ruskin a groteszket körvonalazza. De még Joyce Ulyssese is talál anticipáló
meghatározást a következő szövegrészben:

Ezért végtelenül jó lesz az emberiségnek, ha itt a groteszk teljes elfogadása kissé vázlatosan vagy
expresszíven történik; s ha leplezetlen módon nyílik tér az ilyen kifejezésmód számára, akkor a szellemi erő
óriási tömege lesz fordítható hosszú távú célokra, amely szellemi erőtömeg jelen századunkban utcai gúnyolódás
vagy léha mulattatás formájában köddé válik; a jó szellemesség és szatíra mind kiég a napi fecsegésben (mint
ahogy a bor megecetesedik), ami pedig a XIII. és a XIV. században ugyanúgy megengedett és hasznos
kifejezésmóddá vált a szobrászat és az illumináció művészetében, mint ahogyan a hab kalcedonná
kristályosodik.125

Azt is mondhatnánk, hogy Joyce is úgy akceptálta a groteszket, mint egyfajta szétbontott
vagy szinkópált eljárást, amely lehetővé teszi az egyöntetű egész és a tagolt mező mindent
magába foglaló, szimultán érzékelését, így ez csakugyan definíció szerinti szimbolizmus –
olyan alkotóelemek elhelyezése vagy egymás mellé rendelése, amelyek gondosan létrehozott
viszonyok révén rálátást nyújtanak az egészre, de híján vannak a nézőpontnak, a lineáris
kapcsolatnak vagy a szekvenciális rendnek.
124
Ε newtoni témát „Tennyson and Pictoresque Poetry” (Tennyson és a festői költészet) cím alatt adta ki a John Killham által kiadott
Critical Essays on the Poetry of Tennyson című kötetben, ο. (Kritikai esszék Tennyson költészetéről)
125
John Ruskin: Modem Painters, III. köt. 96. ο.
 Ezért semmi nem lehet távolabb Joyce viszonyrendszerétől, mint a festészeti realizmus
szándéka. Valójában azonban a szimbolizmus részeként él ennek a realizmusnak és a
Gutenberg-technológiának az eszközeivel. Például az Ulysses hetedik vagy Aeolus-
epizódjában az újság nyelvi technikájának alkalmazása teszi lehetővé, hogy bemutassa a
Quintilianus Szónoklattanában felsorolt kilencszáz, sőt még több retorikai alakzatot. A
klasszikus retorika alakzatai az egyéni elme őstípusai vagy pózai. Joyce a modern sajtó
eszközeivel a kollektív tudat archetípusaivá vagy magatartásformáivá fordítja le ezeket az
alakzatokat. Egyidejűleg feltöri a klasszikus retorika zárt rendszerét, amint belehasít a hírlap
holdkóros, zárt rendszerébe. A szimbolizmus egyfajta szellemi dzsessz, Ruskin groteszkre
irányuló törekvéseinek betetőzése, mely őt igencsak megrémítette volna. De ez bizonyult az
egyetlen kiútnak „az egysíkú látásmódból és Newton álmából”.
Βlake látta a dolog lényegét, de nem voltak meg az eszközei hozzá, hogy vízióját szavakba
öntse. Paradox módon erre nem is könyvben, hanem a tömegsajtó, főként a távirati sajtó
kifejlődése révén került sor; a költők ebben a sajtóban vélték megtalálni a szimultaneitás
világának vagy modern mítosznak a művészi kulcsát. A napisajtó formája volt az, melyben
Rimbaud és Mallarmé felfedezte minden olyan funkció kölcsönhatásának teljesülését, amit
Coleridge „tápláló” képzeletnek126 nevezett. Mivelhogy a köznapi sajtó nem kínál egységes
látást, sem nézőpontot, hanem a kollektív tudat magatartásbeli mozaikját nyújtja, mint ahogy
ezt Mallarmé kifejtette. Manapság a kollektív vagy törzsi tudatnak efféle, a távirati
(szimultán) sajtóban elburjánozva, ellenszenvesek és homályosak a tudósok számára, akik „az
egysíkú látásmód és a newtoni álom” rabjai.
A XVIII. század vezéreszméi oly nyersek voltak, hogy nevetségesnek tűntek a kor szellemi
személyiségei számára. A Lét nagy láncolata ennek következtében éppoly komikus volt, mint
a gondolatoknak az a sora, melyeket Rousseau hirdetett meg Társadalmi Szerződésében.
Éppúgy nem volt adekvát, mint ahogy a szekvenciális rend ideája sem volt az a jóság
teljességként megjelenő tisztán vizuális fogalmaként: „A lehetséges világok legjobbika”
egyszerűen kvantitatív eszméje volt egy olyan csomagnak, amelyet teljesen teletömtek
nyalánkságokkal – olyan eszme volt, mely ott bujkált már R. L. Stevenson gyermekvilágában.
(„A világ telve nagyszámú dologgal”.) De J. S. Mill Szabadságiban már lelki aggályokat
keltett hogy az igazság kvantitatív ideaként egy mindenféle lehetséges nézettel és nézőponttal
megpakolt tökéletes tartály formájában jelent meg. Mert az igazság bármely aspektusának,
bármely érvényes nézőpontnak a háttérbe szorulása meggyengítheti az egész struktúrát. Sőt,
az elvont vizualitás az igazság mértékeként a tárgynak tárggyal való puszta összevetését
kényszerítette ki. így az emberek öntudatlanul is ezt az összevetési teóriát tekintették
uralkodónak, midőn már Pope és Blake is rámutatott, hogy az igazság nem más, mint az ész
és a dolgok közötti viszony, olyan viszony, melyet a formáló képzelet hozott létre-----ám nem
volt senki, aki ezt a viszonyt felfedezte vagy megértette volna. Ezért egészen napjainkig a
mechanikus összevetés, nem pedig az imaginativ alkotás uralkodik a művészetben és a
tudományban, a politikában és a nevelésben.
Korábban, bemutatva Pope-nak a törzsi vagy kollektív tudattal kapcsolatos profetikus
látomását, jeleztük ennek kapcsolatát Joyce Finnegans Wake-jéwd. Joyce egyéni kulcsot adott
a nyugati embernek a kollektív tudat megértéséhez, amint ezt a könyv utolsó oldalán ki is
mondja. Tudta, hogy megoldotta a nyugati individuumnak a törzsi vagy kollektív
következményeivel kapcsolatban érzett dilemmáját, amely a gutenbergitől a Marconi-féle
technológiáig ível. Pope látta a könyvkereskedelem új tömegkultúrájában lappangó törzsi
tudatot. A nyelv és a művészetek megszűnhetnek a kritikai megismerés fő közegei lenni, és
puszta csomagolóanyaggá válhatnak, amelyek csupán a verbális árucikkek özönének
forgalomba hozatalára szolgálnak. Blake és a romantikusok, valamint a Viktória-koriak
egyaránt megszállottként aktualizálták Pope látomását a föld, a munka és a tőke önszabályozó
126
Lásd H. M. McLuhan: Joyce, Mallarmé and the Press, Sewanee Review, winter, 1954. 38-55. ο. (Joyce, Mallarmé és a sajtó)
rendszerébe ágyazódott ipari gazdaság új szerveződését illetően. A mechanika newtoni
törvényeit, melyek ott lappangtak Gutenberg tipográfiájában, Adam Smith a termelés és
fogyasztás törvényeinek befolyásolásába ültette át. Pope-nak az automatikus önkívületre vagy
„robot-központúságra” vonatkozó jóslatával összhangban Smith deklarálta, hogy a
közgazdaság mechanikus törvényei az elme dolgaira is alkalmazhatók: „A gazdag és
kereskedő társadalmakban az elmélkedés vagy a gondolkodás – mint minden más
foglalatosság –, külön szakmává válik majd, amit csak igen kevés személy végez, s ők ellátják
a közösséget eszmékkel és gondolatokkal, melyek a munkálkodók széles sokaságának
birtokává lesznek.”127
Adam Smith mindig kitart a rögzített vizuális nézőpont, valamint a képességek és funkciók
következetes elkülönítése mellett. De ennek során ráérez az értelmiség azon új szerepére,
hogy „a munkálkodó széles sokaság” kollektív tudatát táplálja. Az intellektus tehát többé már
nem az egyéni megismerésre és megítélésre irányul, hanem a kollektív ember markáns
tudatnélküliségének felderítésére és kifejezésére. Az értelmiségi újból belép a primitív látnók,
vates vagy hős szerepébe, mindezzel össze nem férő módon árusítva felfedezéseit a piacon.
Ha Adam Smith vonakodott is, hogy nézeteit a transzcendens képzelet ezen pontja felé
fejlessze, Blake-nek és a romantikusoknak nem volt ilyen aggályuk, s az irodalmat
transzcendentális irányba terelték. Ettől kezdve az irodalom harcban állt önmagával és a
tudatos célok és motivációk társadalmi mechanizmusával. Mert az irodalom látomás-anyaga
kollektív és misztikus, míg az irodalmi kifejezés formái individuálisak, szegmentáltak és
mechanikusak. A vízió törzsi lesz és kollektív, a kifejezés pedig személyes és piacképes. Ez a
dilemma napjainkig folytatódik, megtépázva a nyugati individuum tudatát. A Nyugat embere
tudja, hogy értékrendje és viszonyai az írásbeliség termékei. Ennek az értékrendnek a
technológiai kiterjesztése azonban önnön tagadásának és ellentétébe fordításának tűnhet. Míg
Pope a Szamáreposz-ban teljesen szembenézett ezzel dilemmával, Blake és a romantikusok
arra törekedtek, hogy az egyik – a mitikus és kollektív – oldalnak szenteljék magukat. J. S.
Mill, Matthew Arnold és sokan mások a dilemma másik oldalának elkötelezettjei, a
tömegkultúra korában az egyéni műveltség és szabadság problémájáé. De egyik oldal sem állt
egyedül a véleményével, s a dilemma okait nem is másban találta, mint az új tények egész
galaxisában, amelyet az írásbeliség és a Gutenberg-technológia hozott létre.
Megszabadulásunk a dilemmától, mint Joyce érezte, az új elektromos technológia révén jöhet
el, annak mélyen organikus jellege miatt. Mert a villamosság az emberi tapasztalás misztikus
vagy kollektív dimenzióját teljesen a tudat mindennapi ébredésének világába helyezi. Ez a
Finnegan ébredése cím jelentése. Míg az ősi Finn mondakör törzsi módon lépett be a
tudattalan kollektív éjébe, a teljesen független ember, az új Finn körének a tudatosság
napvilágánál kell élnie.
Ε tekintetben Polányi Károlytól a The Great Transformation (A nagy átformálódás)
„korunk politikai és gazdasági eredetét” illetően felvállalja a Gutenberg-galaxis mozaikjának
teljes tárgykészletét. Polányi foglalkozik azokkal a fejlődési fokozatokkal, melyek révén a
newtoni mechanika a XVIII. és XIX. században betört a társadalomba s átalakította azt,
pusztán egy belülről fakadó ellentett dinamizmus által. Elemzése arról, hogy a XVIII.
századot megelőzően „a gazdasági rendszert miként olvasztotta maradéktalanul magába a
társadalmi rendszer”, teljesen ráillik a korabeli irodalom és művészet helyzetére. Ez így is
maradt Dryden, Pope és Swift koráig, akik a nagy átalakulást észlelve éltek. Polányi lehetővé
teszi számunkra (68. ο.), hogy a formák és funkciók elválasztása révén szembenézzünk a
gyakorlati haladás és hasznosság ismerős gutenbergi elvével:

Törvényszerű volt, hogy a gazdasági rendszer beleolvadt a társadalmi rendszerbe, miként az is, hogy a
gazdaságban uralkodó magatartási alapelvek és kialakult piaci sémák igazodtak a társadalmi rendszerhez. A

127
Idézi Raymond Williams: Culture and Society, 1780-1850. (Kultúra és társadalom 1780-1850.), 38. o.
cserekereskedelem elve, amely e sémák alapjául szolgált, nem mutatott törekvést arra, hogy a többi kereskedelmi
forma rovására terjeszkedjen. Ahol a piacok a legfejlettebbek voltak, mint például a merkantilista irányítású
társadalmakban, ott egy központosított adminisztráció vezérlése alatt prosperáltak, amely vezérlés mind a
paraszti háztartások, mind a nemzetgazdaság tekintetében az autarkiát erősítette. Szabályozás és piac
tulajdonképpen együtt fejlődött. Az önszabályozó piac ismeretlen volt; a piaci önszabályozás eszméjének
fölmerülése valójában teljességgel ellentétes volt a fejlődés irányával.

Az önszabályozás elve a newtoni szféra visszhangjaként ismétlődve gyorsan behatolt az

összes társadalmi szférába. Ezt az elvet csúfolta ki Pope a „bármi van, az jó” és nevette ki
Swift „a Szellem gépi működésének” jelszavában. Ez a Létezés megszakítatlan láncolatának
vagy a jó vizuális teljességének mint „minden létezhető világok legjobbikának” víziószerű
képéből származik. Elfogadva a lineáris folytonosság vagy a szekvenciális függőség csupán
vizuális hipotézisét, a természet rendjébe való be nem avatkozás elve lett az alkalmazott
tudomány paradox konklúziója.
A XVI. és XVII. században a mesterségek működtetésének a vizuális módszer jegyében
történő ipari átformálása lassan haladt. Ugyanakkor folyamatos volt az interferencia a létező
nem-vizuális módszerekkel. A XVIII. századtól az alkalmazott tudomány eljárása olyannyira
megerősödött, hogy természetes eljárásnak fogadták el, aminek biztonságosan meg kellett
akadályoznia a nagyobbik rossz fenyegetését, miszerint: „minden részleges rossz általános
jó”. Polányi a tudatosságnak erről az automati-zálódásáról a következőt jegyzi meg (69. o.):
Az előfeltételek következő csoportja az államnak és politikájának tiszteletben tartása volt. Semmi nem volt
megengedhető, ami gátolta a piac alakulását, és tilos volt minden olyan jövedelem, amely az adásvételen kívül
jött létre. A megváltozott piaci feltételekhez való hozzáigazítás igényével sem lehetett befolyásolni az árakat –
lett légyen szó akár a javak, a munka, a föld vagy a pénz áráról. A szabályozott piac tehát nemcsak az ipar
ágazatai számára jelentett kényszert, hanem a politika sem engedhetett meg magának olyan intézkedéseket,
amelyek sértették volna a létező szabályozást. Sem árakat, sem a kínálatot, sem keresletet nem lehetett rögzíteni
vagy szabályozni; csak olyan eljárások és intézkedések voltak rendjén valók, melyek segítették a piac
önszabályozásának biztosítását olyan körülmények létrehozásával, melyek a piacot teszik a gazdasági szféra
egyedüli szervező erejévé.

A tipográfiai szegmentációban és az alkalmazott tudományokban a mesterségek

szétválasztásának és a társadalmi feladatmegosztásnak a következtében látensen kialakuló
feltételrendszer annál elfogadhatóbbá vált, minél inkább kitágította a tipográfia e
feltételrendszer működési körét. Ezek a feltételek szabták meg a newtoni tér, idő és
mechanika formációit, így az irodalom, az ipar és a gazdaság könnyen illeszkedett bele a
newtoni szférába. Azok, akik megkérdőjelezték ezeket a feltételeket, egyszerűen a tudomány
tényeit tagadták. Ma, amikor már Newton többé nem a tudományosság szinonimája, nyitott
szívvel és tiszta fejjel elmélkedhetünk az önszabályozó gazdaság és a hedonista számítás
dilemmáiról. De a XVIII. századi ember egy zárt vizuális rendszerbe volt bezárva, amely a
tudása tárgyára, nem pedig a módszerére irányította a figyelmét. így az ember robot-
centrikusan folytatta az új vízió parancsainak végrehajtását.
Mindazonáltal Berkeley püspök 1709-ben publikálta Értekezését a látás új elméletéről,
amely leleplezte a newtoni optika tételeinek egyoldalúságát. Blake megértette a Berkeley-féle
kritikát, és visszahelyezte a tapintást a komplex megismerés elsődleges szereppel rendelkező
tényezőjének szerepébe. Manapság művészek és tudósok egymással versengve dicsőítik
Berkeleyt. A saját korában azonban bölcsessége falra hányt borsó maradt, mivel ez a kor
elmerült „az egysíkú látásba és Newton álmába”. A hipnotizált páciens végrehajtotta az
absztrakt vizuális késztetés parancsait. Polányi az alábbiakra mutat rá (71. o.):

Az önszabályozó piac nem kevesebbet kíván, mint a társadalom gazdasági és politikai szférájának
intézményes elkülönítését. Ez a kettősség valójában csupán az önszabályozó piac létének újbóli kifejtése, a
társadalomnak mint egésznek a nézőpontjából. Bizonyíthatónak látszik, hogy e két szféra elkülönülése minden
időben érvényes a társadalom minden típusára. Egy ilyen állítás mindazonáltal tévedésen alapulna. Tény, hogy
egy társadalom nem létezhet egy olyan rendszer nélkül, amely biztosítja a termelés és a javak elosztásának
rendjét. De ez nem jelenti egyszersmind az elkülönülő gazdasági intézmények létét is; rendes körülmények
között a gazdasági rendszer mindenekfelett annak a társadalmi rendszernek a funkciója, amely tartalmazza. Sem
törzsi, sem hűbéri, sem merkantilista feltételek közepette, mint megmutattuk, nem létezett a társadalmon belül
külön gazdasági rendszer. A XIX. századi társadalom, melyben a gazdasági tevékenység elkülönült és egy
pontosan körülírható gazdasági motívum vezérelte, valójában egyedi kivétel.
Egy ilyen intézményes modell nem működne anélkül, hogy a társadalom valamilyen módon alá ne lenne
rendelve az igényeinek. Piacgazdaság csak piaci társadalomban létezhet. A piaci modellel kapcsolatos
elemzésünkben általánosságban erre a konklúzióra jutottunk. Most közelebbről is meghatározhatjuk, min alapul
ez az állítás. A piacgazdaságnak magába kell foglalnia az ipar, ezen belül pedig a munkaerő, a földbirtok és a
pénz minden elemét. (Egy piacgazdaságban az utóbbi alapvető tényezője az ipari életnek, és a piaci
mechanizmusba való beépülésének, mint látni fogjuk, messzemenő intézményi konzekvenciái vannak.) De a
munka és a föld nem más, mint maguk az emberi lények, akikből minden társadalom áll, és a természeti
környezet, melyben léteznek. A piacgazdaságba való belefoglalásuk azt jelenti, hogy maga a társadalom
lényegileg alárendelődik a piac törvényeinek.

Piacgazdaság „csak piaci társadalomban létezhet”. De hogy létrejöjjön a piaci társadalom,

ahhoz a Gutenberg-technika általi átformálódás évszázadai szükségeltetnek; ebből fakad
napjainkban annak abszurditása, hogy a piacgazdaságot megpróbálják intézményesíteni olyan
országokban, mint Oroszország vagy Magyarország, ahol a feudális viszonyok a XX.
századig fennálltak. Modern termelés felépítése lehetséges ilyen területeken is, ám a
pszichikai átformálódás hosszú időszakát – ami, mondhatni, a megismerés és érzékelési
viszonyok módosulásának időszaka – feltételezi olyan piacgazdaság megteremtése, mely
képes bánni is azzal, ami a futószalagról lekerül.
Midőn egy társadalom be van zárva egy sajátosan rögzült érzékelési viszonyrendszerbe,
csaknem képtelen szembenézni a dolgok másfajta állapotával. Ilyenformán a nacionalizmus
reneszánszbeli létrejötte egyáltalán nem volt előrelátható, noha kiváltó okai már korábban
megjelentek. Az ipari forradalom jó úton haladt 1795-ig, mégis, ahogy Polányi rámutat, (89.
o.):

...Speenhamland szegényjogi törvényének nemzedéke nem volt tudatában annak, ami éppen végbement. A
történelem legnagyobb ipari forradalmának hajnalán semmilyen előjel és ómen nem mutatta, mi fog
bekövetkezni. A kapitalizmus bejelentés nélkül érkezett. Senki nem látta előre a gépipar kifejlődését; teljes
meglepetésként jött. Sőt, Anglia a külkereskedelemben egy ideig tartós recesszióra számított, mikor a gát
átszakadt, és a régi világot elsodorta a globális gazdaság megállíthatatlan áradása.

Hogy minden nemzedék a teljes változás peremén egyensúlyozott, később az eredmények

révén lett nyilvánvalóvá, és a küszöbön álló esemény eléggé természetesnek látszott. De
fontos megértenünk a technológiák erejét és lökésszerű támadását abban a tekintetben is, hogy
elszigetelik a tudatot és ezáltal hipnotizálják a társadalmat. A hipnózis alapképlete: „egyszerre
csak egy érzék.” És az új technológiának megvan az ereje a hipnózishoz, mert elszigeteli az
érzékeket. Ezt ragadja meg Blake formulája: „Azzá lesznek, amit megláttak.” Ilyenformán
minden új technológia lecsökkenti az érzékek kölcsönhatásának és a tudatosságnak az érzetét,
mégpedig éppen az újdonság területén, ahol a szemlélő és tárgy egyfajta azonosulása megy
végbe. A szemlélőnek az új formához vagy struktúrához való mintegy alvajáró
alkalmazkodása okozza, hogy akik a legmélyebben merültek el a forradalomban, azok vannak
legkevésbé tudatában dinamikájának. Amit Polányi megfigyel azok maradandóságával
kapcsolatban, akik az új gépipar előmozdításának részesei, tipikus a forradalommal
kapcsolatos összes helyi és kortárs magatartás tekintetében is. Ez idő tájt úgy érződik, hogy a
jövő a közvetlen múlt nagyobb vagy nagymértékben továbbfejlesztett változata lesz. Épp a
forradalmak előtt erős és szilárd a közvetlen múlt képe, talán mert ez az érzékek
kölcsönhatásának egyetlen olyan területe, amelyet nem érint meg az új technikai formákkal
való megszállott azonosulás.
Nem is említhetnénk szélsőségesebb példát az érzékcsalódásra, mint saját jelenlegi, tévével
kapcsolatos elképzelésünket, mint a tapasztalat ismétlés által történő, mechanikus, moziszerű
feldolgozásának mai változatát. Néhány évtized múlva könnyű lesz leírni az emberi
megismerés és motiváció azon forradalmát, amely a tévékép mozaikhálója befogadásának
eredménye. Manapság hiábavaló egyáltalán foglalkozni is vele.
A XVIII. század végének irodalmi formákban való forradalmára visszatekintve Raymond
Williams Culture and Society, 1780-1850 című művében (42. o.) azt írja, hogy „a konvenciók
változása csak akkor következik be, amikor az érzések általános szerkezete radikálisan
megváltozik”. Továbbá: „míg egy tekintetben a piac specializálta a művészt, maguk a
művészek arra törekedtek, hogy képességeik révén általánossá tegyék az imaginatív igazság
köztulajdonát.” (43. o.) Ez látható a romantikusoknál, akik, miután rájöttek, hogy nem
képesek megszólítani a tudatuknál lévő embereket, a mítoszok és szimbólumok révén kezdték
megcélozni az álombeli élet tudattalan rétegeit. A törzsi emberrel való képzeletbeli
újraegyesülés aligha volt a kultúra önként vállalt stratégiája.
A XVIII. századi piaci társadalom egyik legradikálisabb új irodalmi konvenciója lett a
regény, melyet megelőzött az „egyhangú próza” felfedezése. Addison és Steele, akárcsak
mások, azt az újdonságot találták fel, hogy az olvasó számára fenntartsák az egyszerű állandó
tónust. Ez a mechanikusan rögzített látvány hallásbeli megfelelője volt. Rejtélyes módon az
egyhúrú prózának ez az áttörése hirtelen lehetővé tette, hogy az egyszerű szerző „irodalmárrá”
legyen. Megszabadulhatott patrónusától és a piacgazdaság nagy, homogén közönségéhez
közeledett állandó és önelégült szerepében. Amit e közönségnek nyújtania kellett, az
ugyanúgy a közös tapasztalat homogén alakzata volt, mint amit végül a mozgókép vett át a
regényből. Dr. Johnson Rambler-je (Fecsegő) 4. számát (1750. március 31.) e témának
szentelte:
A regényirodalom, amely úgy látszik, a mai generációt különösen gyönyörködteti, mintegy való állapotában
mutatja az életet, csak olyan esetlegességekből merítve változatosságot, amelyek a világban naponta megesnek, s
csak olyan szenvedélyek és emberi tulajdonságok befolyásolják ezeket az esetlegességeket, melyek az emberek
közötti érintkezésben valóban föllelhetők.

Johnson éles elméjűen jegyzi fel a társadalmi realizmus új formájának következményeit,

rámutatva a könyvekből merített tudás formáitól való alapvető eltérésre:

Mai íróink feladata nagyon különböző: megköveteli a könyvekből elsajátítható tudással együtt azt a
tapasztalatot, amely sose szerezhető meg magánszorgalomból, hanem általános eszmecserékből és az élet
világának szabatos megfigyeléséből fakad. Teljesítményük, ahogy Horatius kifejezi, plus oneris quantum veniae
minus, kevés élvezettel jár, annál inkább sok nehézséggel. Olyan portrékkal foglalatoskodnak, melyek eredetijét
mindenki ismeri, és a hasonlóságtól való minden eltérést felfedezheti. Más írásművek megbízhatóak, eltekintve a
tudákos rosszmájúságtól, de ezeket a műveket minden közönséges olvasó veszélyezteti; mint ahogy az Apellész
Vénusza előtt megtorpanó cipész is kifogásolta sarujának hibás ábrázolását.

Johnson ebben a szellemben folytatja az ismertetést, rámutatva továbbá az újfajta regény és

a könyvekből szerezhető régi tudás stílusa közötti versengésre:

A korábban írott románcokban minden cselekedet és érzés oly távol esett az emberek egymás közti
történéseitől, hogy nagyon kis mértékben állt fenn annak a veszélye, hogy az olvasó önmagára vonatkoztatja az
olvasottakat; az erények és bűnök egyaránt saját tevékenységének terén kívül álltak; és úgy szórakozott hősökön,
árulókon, kiszolgáltatottakon és üldözőkön, mint másfajta lényeken, akiket saját indítékaik mozgattak és akiknek
se hibáik, se érdemeik nem voltak az övéivel azonosak.
De mikor egy kalandor egy szintre kerül a többiek világával, és egy társadalmi dráma olyan jeleneteiben
ténykedik, ami másoknak is osztályrésze lehet, az ifjú nézők figyelemmel szegezik rá szemüket, és azt remélik,
hogy viselkedésüket és sikerüket megfigyelvén hasonló esetben majd ők maguk is hasonlóképpen tudnak eljárni.
Ily okból ezeknek a közvetlen stílusú történeteknek nagyobb hasznuk lehet, mint a kifejezett erkölcsiség
komolyságának, s a bűn és erény megismerését hatékonyabban közvetítik, mint a törvények és
kinyilatkoztatások.
 A könyvek lapjainak a mindennapi élet beszédes képeire való kiterjesztésével pontosan
párhuzamos volt az, amit Leo Lowenthal úgy említ meg Popular Culture and Society
(Népszerű kultúra és társadalom, 75. o.) című munkájában, mint „a patrónustól a közönség
felé tartó döntő elmozdulást”. Lowenthal felidézi Oliver Goldsmith 1759-es Enquiry into the
Present State of Polite Learning in Europe (Vizsgálódás az európai széptudományokjelen
állapotáról) című írásában tett vallomását:

Mostanság a néhány angol költő többé nem függ a Nagyoktól, nincs más patrónusa, mint a közönség, és a
közönség kollektive tekintve jó és nagyvonalú gazda... Egy igazán érdemes író ma könnyen meggazdagodhat, ha
vagyonra vágyik; és akik érdemtelenek, azoknak az jut, hogy a megérdemelt ismeretlenségben maradhatnak.

Leo Lowenthal új tanulmánya a népszerű irodalmi műveltségről nemcsak a XVIII. és a

rákövetkező századdal foglalkozik, hanem megvizsgálja az irodalom nyújtotta szórakozás és
lelki megváltás dilemmáit Montaigne-től és Pascaltól a modern magazinok képi
szimbolikájáig. Rámutatva arra, hogy Goldsmith miként változtatta meg a kritikát azáltal,
hogy a figyelmet az olvasói élményre terelte, Lowenthal úttörő munkát végzett (107-108. o.):

De a kritika felfogásában talán a leghatékonyabb változás az volt, hogy kettős funkciót lehetett számára
feltételezni. Nemcsak a közvélemény számára tárja fel az irodalmi alkotás szépségét, olyan eszközökkel,
amelyek által Goldsmith kifejezésével „már a filozófus is igényt tarthat a nép helyeslésére”; hanem az író felé is
képviselnie kell a közönséget. Egyszóval a kritikus nemcsak „megtanítja a közembert arra, hogy egy szereplőnek
mely tulajdonságai érdemesek a dicséretre”, de azt is meg kell mutatnia „a diáknak, miként kell azt alkalmaznia,
hogy ő is kiérdemelje”. Goldsmith hitt abban, hogy az ilyen kritikai közvetítők hiánya magyarázza, miért volt
oly sok író célja inkább a meggazdagodás, mintsem az igazi irodalmi hírnév. A következmény, attól félt, az
lehet, hogy senki sem fog emlékezni korának irodalmi műveire.
Megfigyelhettük, hogy Goldsmith, miközben arra törekedett, hogy megküzdjön az írók dilemmájával,
valamelyest ellentmondásos nézeteket képvisel. Mindazonáltal láttuk, hogy hajlamát tekintve valószínűleg
inkább derűlátó, mintsem pesszimista volt, aki arra helyezte a hangsúlyt, hogy mi következik. így ez az „ideális”
kritikusról s annak szerepéről – mint a közönség és az író közötti közvetítőről – vallott nézeteiben is
érvényesülhetett. Kritikusok, írók és filozófusok – Johnson, Burke, Hume, Reynolds, Kames és Whartonék –
mind magukévá tették Goldsmith premisszáját, mikor az olvasói élményt kezdték vizsgálni.

Amint a fogyasztói társadalom definiálta önmagát, az irodalom is árucikké vált. A

közönség patrónusként tűnt fel. A művészet a megismerés kalauzának szerepét feladva a
kellem hordozója vagy éppenséggel valaminek a csomagolóanyaga lett. A termelő vagy
művész azonban – mint azelőtt még soha– rákényszerült a művészet hatásának vizsgálatára.
Ez viszont a művészet funkciójának új dimenzióit fedte fel a humán érdeklődés számára.
Ahogy a tömegtermelés piacának mozgatói zsarnoki módon uralkodtak a művész felett, a
művész elszigeteltségében új tisztánlátásra tett szert abban a tekintetben, hogy a
megformálásnak és a művészetnek döntő szerepe van az emberi rendben és teljességben. A
művészet éppannyira totálissá vált az emberi rend feletti rendelkezési jogában, mint a
tömegpiac, amely létrehozta azt a terepet, melyen most egyszerre mindenki tudatosan
részesedhetett az élet napi szépsége és rendje megannyi új kilátásának érvényesítéséből.
Szükséges lenne visszamenőlegesen végiggondolni, ténylegesen a piacgazdaság időszaka
hozta-e létre mind a szépség, mind a kényelem világrendjének eszközeit.
Kifejezetten könnyű azt a tényt megállapítani, hogy ugyanazok az eszközök, amelyek a
tömegtermelés által a fogyasztói bőség világának létrehozására szolgáltak, a legmagasabb
színvonalú művészi teljesítményt is biztonságosabb és tudatosan vezérelt alapra emelték. És
ahogyan ez történni szokott, ha valamely korábban homályos terület megvilágosodik, ez azért
van, mert újabb fejlődési fokot értünk el, ahonnan az előző stádium körvonalait könnyen és
világosan szemügyre vehetjük. Ez az a tény, mely a Gutenberg-galaxis megírását egyáltalán
lehetővé tette. Ahogy az új elektronikus és organikus kort fő vonásainak mind erőteljesebb
jelei alapján tapasztaljuk meg, a mechanika előző korszaka egészen érthetővé lesz. Most,
hogy a „futószalag” veszít értékéből az információ új módozataival szemben, összhangban a
hangrögzítéssel, a tömegtermelés csodái teljesen érthetővé válnak. De az automatizálás
munkanélküliek és nincstelenek tömegét teremtő újdonságai új bizonytalanságokkal borítanak
be minket.
A. N. Whitehead klasszikus Science and the Modern World című könyvének egy ragyogó
fejezetét (141. o.) más összefüggésben már korábban tárgyaltuk.

A XIX. század legnagyobb felfedezése a felfedezés módszerének a felfedezése volt. Új módszer kelt életre.
Ahhoz, hogy korunkat megértsük, a változások minden részletétől eltekinthetünk, úgymint a vasutaktól,
távírótól, rádiótól, szövőgépektől, szintetikus festékektől. Magára a módszerre kell koncentrálnunk; ez az igazi
újítás, mely a régi kultúra alapjait darabokra törte. Francis Bacon próféciája most teljesült, és az ember, aki néha
úgy álmodta: alig kisebb az angyaloknál, alávetette magát a természetnek, hogy annak szolgája és ura legyen. Ez
így is marad, míg kiderül, hogy egyazon színész eljátszhatja-e mindkét szerepet.

Whiteheadnek igaza van, mikor súlyt helyez arra, hogy „magára a módszerre kell
koncentrálnunk”. A homogén szegmentáció gutenbergi módszere volt az, amely számára a
fonetikus írásbeliség évszázadai előkészítették azt a pszichológiai alapot, mely előhívta a
modern világ jellegzetességeit. A gépesítési módszer eseményeinek és produktumainak
számtalan galaxisa csupán magának a módszernek velejárója. A rögzített vagy speciális
nézőpont módszere az, amely ragaszkodik a megismételhetőséghez, mint az igazság és
gyakorlatiasság kritériumához. Manapság tudományunk és módszerünk nem egy nézőpont
elérésére törekszik, hanem arra, hogy fölfedezze: miként ne legyen nézőpont, és létezzék
olyan módszer, mely nem zárt és perspektivikus, hanem nyílt „mező” és lebegő megítélés
jellemzi. A szimultán információk mozgalmasságának és a teljes emberi egymásrautaltság
elektromos viszonyainak közepette ez az egyetlen életképes módszer.
Whitehead nem a nagy XIX. századi felfedezések alapján dolgozta ki a feltalálás
módszerét. Ez egész egyszerűen az, hogy a művelet végpontja felől haladnak a kezdőpontig.
Ez a módszer benne rejlik a Gutenbergtechnika homogén szegmentáló eljárásában, de egészen
a XIX. századig nem terjesztették ki a termelésről a fogyasztásra. A tervszerű termelés azt
jelenti, hogy az egész processzust meghatározott szakaszokban kell visszafelé kidolgozni,
akárcsak egy detektívtörténetet. A fogyasztói tapasztalatok tanulmányozása vált szükségessé
annak a korszaknak a kezdeti szakaszában, amikor a közszükségleti cikkek tömegtermelése
elindult, s az irodalom is árucikként jelent meg. Szükséges volt tehát megvizsgálni a művészet
és irodalom hatását, mielőtt bármit is létrehoztak volna. Ez szó szerint a mítosz világába való
belépést jelent.
Edgar Allan Poe volt az, aki elsőként dolgozta ki a költői folyamat e végső tudatosságának
racionális szabályát, és belátta, hogy ahelyett, hogy a művet irányítanánk az olvasó felé,
magát az olvasót kell beleolvasztanunk a műbe. És legalábbis Baudelaire és Valéry felismerte
Poe-ban a Leonardo da Vinci szellemi képességeivel rendelkező embert. Poe tisztán látta,
hogy a hatás anticipálása az egyetlen módja annak, hogy elérje az alkotói folyamat organikus
kézben tartását. T. S. Eliot, akárcsak Baudelaire és Valéry, lelkesen szentesíti Poe
felfedezését. Hamletről szóló esszéjének128 egy nevezetes szakaszában így ír:

Az érzelemnek művészi formában való kifejezése csakis a „megfelelő tárgy” megtalálása révén lehetséges;
vagyis olyan tárgycsoportra, helyzetre, eseménysorra lelvén, mely ennek a bizonyos érzelemnek a formulája lesz;
mégpedig úgy, hogy amint a szükségképpeni érzéki élményt eredményező külső tények adottak, közvetlenül
fölkeltik az érzelmet. Ha megvizsgáljuk Shakespeare bármelyik nagy tragédiáját, erre a pontos egyenértékűségre
ismerünk; az alvajáró Lady Macbeth lelkiállapota az ügyesen halmozott hiteles érzéki benyomások révén válik
közös tapasztalatunkká; Macbeth szavai, amikor felesége haláláról értesül, úgy hatnak ránk, mintha ezeket a
szavakat az eseménysor utolsó eleme magamagától bocsátaná szárnyra.

128
Káosz a rendben . Irodalmi esszék. 77. o. Takács Ferenc fordítása.
 Poe sok versében és elbeszélésében alkalmazza ezt a módszert. De legnyilvánvalóbb ez a
detektívtörténetben (mely az ő találmánya), ahol „kopója”, Dupin olyan művész-esztéta, aki a
művészi érzékenység módszerével oldja meg a bűneseteket. Nemcsak a detektívtörténet lehet
igen népszerű példa a hatástól az okig tartó, visszafelé haladó munkára, hanem a forma is,
melyben társszerzőként mélyen bevonja az olvasót. Ez a szimbolista kötészet esete is,
melyben a hatás teljessége pillanatról pillanatra megköveteli az olvasó részvételét magában a
költői eljárásban.
Ez egy igazi chiazmus, kifejezésbeli kereszteződés, mely bármiféle eljárás
végkimenetelére nézve elvárná, hogy a végső fázis jellegzetesen ellentétes legyen a korábbi
fázisokkal. A komoly lelki kereszthatás vagy visszafordítás tipikus példájára akkor került sor,
amikor a nyugati ember mind keményebben harcolt az egyéniségéért, épp mikor feladták az
egyedüli személyes lét eszményét. A XIX. század művészei tömegesen mondtak le erről a
XVIII. században még természetesnek vett egyedülálló személyiségről, ahogy a tömeg új
nyomására az én-központúság terhe túl nehézzé vált. Miként Mill harcolt az egyéniségért –
habár épp feladta az én-t –, a költők és a művészek is a műalkotások személytelen
kidolgozásának eszméje felé mozdultak el, éppen abban az arányban, ahogyan lehordták az új
tömegeket, mert azok a személytelen műalkotásokat fogyasztják. Hasonló és rokon
visszakozás vagy kereszteződés tűnt fel, mikor a népszerű művészet fogyasztóját új művészi
formák szólították fel arra, hogy vegyen részt magában a művészi folyamatban.
Ez a Gutenberg-technika transzcendentalitásának mozzanata volt. Az érzékek és funkciók
évszázados elkülönítése egészen váratlan egységesülésben ért véget.
A fordulat, mellyel az új piacok jelenléte s az új tömegek arra ösztönözték a művészt, hogy
adja fel az egyedülálló személyiséget, a művészet és technika egyazon végső betetőzésének
tetszhetett. Ez egy olyan lemondás volt, amely csaknem elkerülhetetlenné vált, mikor a
szimbolisták a művek alkotása során a hatástól az ok irányában visszafelé kezdtek dolgozni.
Mégis ebben a rendkívüli pillanatban ment végbe egy új visszafordulás. A művészi folyamat
korábban sose közelítette meg annyira az ipari termelés szigorú, személytelen
racionalizmusát, mint a Poe-tól Valéryig terjedő időszakban, mikor a szimbolista művészet
futószalagja átalakult az új „tudatáram” módszerének bemutatásává. És a tudatáram nyílt
„terepe” mindazon érzékenységnek, mely kifordítja a XIX. században feltalált tömeges
gyártás vagy a „feltalálás technikájának” minden nézetét. Mint G. H. Bantock írja erről:

A növekvő társadalmasítás, standardizálás és egységesítés világában az volt a cél, hogy hangsúlyozzák az

egyediséget, a tisztán személyeset az érzékelésben; egy 'mechanikus' ésszerűsítésben más módszereket kell
érvényesíteni, melyek által az emberi lények kifejezhetik magukat, hogy úgy lássák az életet, mint érzelmi
intenzitások sorát, ami logikai elkülönülést eredményez a racionális világtól, és csak különvált képek vagy a
tudatáram által ragadhatok meg.129

Ekképpen a felfüggesztett ítéletalkotás technikája, a XX. század e nagy felfedezése a

művészetben és a fizikában egyaránt, visszaugrás; s egyszersmind a XIX. századi művészet és
tudomány személytelen futószalagjának átformálását jelenti. És a tudatáramról úgy szólni,
mint ami eltér a racionális világtól, csupáncsak ragaszkodás lenne a vizuális szekvencia
racionális normájához, a művészeteket indokolatlanul a tudattalanhoz sorolva. Mert amit az
ilyen, igencsak modern fejtegetésben irracionálisnak és logikátlannak tartanak, az többnyire
az egyén és a világ, vagy a szubjektum és objektum közötti általános kapcsolatok újbóli
fölfedezése. Az efféle kapcsolódások, úgy tetszett, már a görög világban véget értek a
fonetikus írásbeliség hatásai következtében. Az írásbeliség a felvilágosult egyénből zárt
rendszert hozott létre, és szakadékot nyitott a látszat és a valóság között, ami olyan
129
The Social and Intellectual Background” (Társadalmi és intellektuális háttér), in The Modern Age. (The Pelican Guide to English
Literature), 47. ο.
felfedezésekkel ért véget, mint a tudatfolyam ábrázolása.
Ahogy Joyce fejezte ki a Finnegan ébredésében: „Nem fogyasztóim hoznak létre engem?”
A XX. század következetesen szabadította meg magát a passzivitás állapotából, azaz magától
a Gutenberg-örökségtől. És az emberi éleslátás és szemléletmód eltérő módozatainak drámai
küzdelme minden emberi korok legnagyobbikát eredményezte, mind a művészetben, mind a
tudományban. Gazdagabb és ijesztőbb korban élünk, mint az a „shakespeare-i pillanat” volt,
amit Patrick Cruttwell oly jól írt le azonos című könyvében. De A Gutenberg-galaxis feladata
csupán az volt, hogy megvizsgálja: miként emelkedett ki az ábécénkből és a nyomtatásból a
mechanikus technológia? Mivé lesznek a mechanizmusok és az írásbeliség új alakzatai, amint
az érzékelés és ítéletalkotás ezen régi formáit áthatja az új elektromos kor? A tények új
elektromos galaxisa már mélyen behatolt a Gutenberg-galaxisba. A különböző technológiák
és tudatok együttes léte még összeütközés nélkül is traumát és feszültséget hoz létre minden
élő ember számára. Legegyszerűbb és legmegszokottabb magatartásformáink egyszerre
rémalakoknak és groteszknek látszanak. Megszokott intézmények és kapcsolatok olykor
fenyegetőnek és ellenségesnek tűnnek föl. Ezek a többszörös átalakulások, melyek
természetes következményeknek tekinthetők, ha valamely új médiumot vezetnek be egy
társadalomba, külön tanulmányt kívánnak, és egy másik kötet tárgya lesznek a Média
megértéséről (Understanding Media) napjaink világában.
 IRODALOMJEGYZÉK
ANSHEN, R. N., Language: An Inquiry into its Meaning and Function, Science of Culture Series, vol. Ill (New York:
Harper, 1957). AQUINAS, THOMAS, Summa Theologica, part III (Taurini, Italy: Marfetti, 1932).
ARETINO, PIETRO, Dialogues, including The Courtesan, trans. Samuel Putnam (New York: Covici-Friede, 1933).
The Works of Aretino, trans. Samuel Putnam (New York: Covici-Friede, 1933).
ATHERTON, JAMES S., Books at the Wake (London: Faber, 1959).
AUERBACH, ERICH, Mimesis: The Representation of Reality in Western Literature, trans. Willard R. Trask (Princeton:
Princeton University Press, 1953).
BACON, FRANCIS, The Advancement of Learning, Everyman 719 (New York: Dutton, n.d. [original date, 1605]).
Essays or Counsels, Civil and Moral, ed. R. F. Jones (New York: Odyssey Press, 1939).
BALDWIN, C. S., Medieval Rhetoric and Poetic (New York: Columbia University Press, 1928).
BANTOCK, G. H., „The Social and Intellectual Background,” in Boris Ford, ed., The Modern Age, Pelican Guide to
English Literature (London: Penguin Books, 1961).
BARNOUW, ERICH, Mass Communication (New York: Rinehart, 1956).
BARZUN, JACQUES, The House of Intellect (New York: Harper, 1959).
BÉKÉSY, GEORG VON, Experiments in Hearing, ed. and trans. E. G. Wever (New York: McGraw-Hill, 1960).
„Similarities Between Hearing and Skin Sensation,” Psychological Review, vol. 66, no. l,Jan., 1959.
BERKELEY, BISHOP, A New Theory of Vision ( 1709), Everyman 483 (New York: Dutton, n.d.).
BERNARD, CLAUDE, The Study of Experimental Medicine (New York: Dover Publications, 1957).
BETHELL, S. L., Shakespeare and the Popular Dramatic Tradition (London: StaplesPress, 1944). Blake, The Poetry
and Prose of William, ed. Geoffrey Keynes (London: Nonsuch Press, 1932).
BOAISTUAU, PIERRE, Theatrum Mundi, trans. John Alday, 1581 (STC 3170).
BONNER, S. F., Roman Declamation (Liverpool: Liverpool University Press, 1949).
BOUYER, LOUIS, Liturgical Piety (Notre Dame, Ind.: University of Notre Dame, 1955).
BRETT, G, S., Psychology Ancient and Modern (London: Longmans, 1928).
BROGLIE, LOUIS DE, The Revolution in Physics (New York: Noonday Press, 1953). BRONSON, B. H., „Chaucer and
His Audience,” in Five Studies in Literature (Berkeley, Calif.: University of California Press, 1940).
BUHLER, CURT, The Fifteenth Century Book (Philadelphia: University of Pennsylvania Press, 1960).
BURKE, EDMUND, Reflections on the Revolution in France ( 1790), Everyman (New York: Dutton).
BUSHNELL, GEORGE HERBERT, From Papyrus to Print (London: Grafton, 1947).
CAPONIGRI, Α. ROBERT, Time and Idea: The Theory of History in Giambattista Vico (London: Routledge and Kegan
Paul, 1953).
CAROTHERS, J. C, „Culture, Psychiatry and the Written Word,” in Psychiatry, Nov., 1959.
CARPENTER, E. S., Eskimo (identical with Explorations, no. 9; Toronto: University of Toronto Press, 1960)
CARPENTER, E. S., and H. M. MCLUHAN, „Acoustic Space,” in idem, eds., Explorations in Communication (Boston:
Beacon Press, 1960).
CARTER, T. F., The Invention of Printing in China and its Spread Westward ( 1931), 2nd rev. ed., ed. L. C. Goodrich
(New York: Ronald, 1955).
CASSIRER, ERNST, Language and Myth, trans. S. K. Langer (New York: Harper, 1946).
CASTRO, AMERICO, „Incarnation in Don Quixote,” in Angel Flores and M. I. Bernadette, eds. Cervantes Across the
Centuries (New York: Dryden Press, 1947).
The Structure of Spanish History (Princeton: Princeton University Pro 1954).
CHARDIN, PIERRE TEILHARD DE, Phenomenon of Man, trans. Bernard Wall (New Harper, 1959).
CHAUCER, GEOFFREY, Canterbury Tales, éd. F. N. Robinson, Student's Cambridge ed. (Cambridge, Mass.: Riverside
Press, 1933).
CHAYTOR, H. J., From Script to Print (Cambridge: Heffer and Sons, 1945).
CICERO, De oratore, Loeb Library no. 348-9 (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, n.d.).
CLAGETT, MARSHALL, The Science of Mechanics in the Middle Ages (Madison, Wise: University of Wisconsin Press,
1959).
CLARK, D. L., Rhetoric and Poetry in the Renaissance (New York: Columbia University Press, 1922).
CLARK, J. W., The Care of Books (Cambridge: Cambridge University Press, 1909)
CORBETT, WILLIAM, A Year's Residence in America, 1795 (London: Chapman Dodd, 1922).
CROMBIE, A. C, Medieval and Early Modern Science (New York: Doubleday Anchor books, 1959).
CRUMP, G. C, and E. F. JACOB, eds., The Legacy of the Middle Ages (Oxford: Oxford University Press, 1918).
CRUTTWELL, PATRICK, The Shakespearean Moment (New York: Columbia University Press, 1955; New York:
Random House, 1960, Modern Library paperback).
CURTIS, CHARLES P., It's Your Law (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1954).
CURTIUS, ERNST ROBERT, European Literature and the Latin Middle Ages, trans. W. R. Trask (London: Routledge
and Kegan Paul, 1953).
DANIELSSON, BROR, Studies on Accentuation of Polysyllabic Latin, Greek, and Romans Loan-Words in English
(Stockholm: Almquist and Wiksell, 1948).
DANTZIG, TOBIAS, Number: The Umguage of Science, 4'h ed. (New York: Doubleday, 1954, Anchor book).
DESCARTES, RENÉ Principles of Philosophy, trans. Holdvane and Rose (Cambridge: Cambridge University Press,
1931; New York: Dover Books, 1955).
DEUTSCH, Karl, Nationalism and Social Communication (New York: Wiley, 1953).
 DIRINGER, David, The Alphabet (New York: Philosophic Library, 1948).
DODDS, E. R., The Greeks and the Irrational (Berkeley: University of California Press, 1951; Boston: Beacon Press
paperback, 1957).
DUDEK, Louis, Literature and the Press (Toronto: Ryetson Press, 1960).
EINSTEIN, ALFRED, Short History of Music (New York: Vintage Books, 1954).
ELIADE, MIRCEA. The Sacred and the Profane: The Nature of Religion, trans. W. R. Trask (New York: Harcourt
Brace, 1959). ELIOT, T. S., Selected Essays (London: Faber and Faber, 1932).
FARRINGTON, BENJAMIN, Francis Bacon, Philosopher of Industrial Science. (London: Lawrence and Wishart, 1951
).
FEBVRE, LUCIEN, and MARTIN, HENRI-JEAN, L'Apparition du livre (Paris: Editions Albin Michel, 1950).
FISHER, H. A. L., A History of Europe (London: Edward Arnold, 1936).
FLORES, ANGEL, and M. I. BERNADETE, eds., Cervantes Across the Centuries (New York: Dryden Press, 1947).
FORD, BORIS, ed., The Modern Age, The Pelican Guide to English Literature (London: Penguin Books, 1961).
FORSTER, Ε. M., Abinger Harvest (New York: Harcourt Brace, 1936; New York: Meridian Books, 1955).
FRAZER, SIR JAMES, The Golden Bough, 3rd ed. (London: Macmillan, 1951).
FRIEDENBERG, EDGAR Z., The Vanishing Adolescent (Boston: Beacon Press, 1959).
FRIES, CHARLES CARPENTER, American English Grammar (New York: Appleton, 1940).
FRYE, NORTHROP, Anatomy of Criticism (Princeton: Princeton University Press, 1957).
GIEDION, SIEGFRIED, Mechanization Takes Command (New York: Oxford University Press, 1948).
The Beginnings of Art (in progress; quoted in Explorations in Communication).
GIEDION-WELCKER, CAROLA, Contemporary Sculpture, 3rd rev. ed. (New York: Wittenborn, 1960).
GILMAN, STEPHEN, „The Apocryphal Quixote”; in Angel Flores and M. I. Bernadete, eds., Cervantes Across the
Centuries (New York: Dryden Press, 1947).
GILSON, ETIENNE, Ui Philosophie au Moyen Age (Paris: Payot, 1947).
Painting and Reality (New York: Pantheon Books, Bollingen Series, xxxv. 4, 1957).
GOLDSCHMIDT, Ε. P., Medieval Texts and Their First Appearance in Print (Oxford: Oxford University Press, 1943).
GOLDSMITH, OLIVER, Enquiry into the Present State of Polite Learning in Europe, cited by Leo Lowenthal in
Popular Culture and Society.
GOMBRICH, E.. H., Art and illusion (New York: Pantheon Books, Bollinger Series xxxc. 5, 1960).
GREENSLADE, S. L., The Work of William Tyndale (London and Glasgow: Blackie and Son, 1938).
GRONINGEN, BERNARD VAN, In the Grip of the Past (Leiden: E. J. Brill, 1953).
GUÉRARD, ALBERT, The Life and Death of an Ideal: France in the Classical Age (New York: Scribner, 1928).
GUILBAUD, G. T., What is Cybernetics? trans. Valerie Mackay (New York: Grove Press, Evergreen ed., 1960).
HADAS, Moses, Ancilla to Classical Reading (New York: Columbia University Press 1954).
HAJNAL, ISTVÁN, L'Enseignement de J'écriture aux universités médiévales, 2nd ed. (Budapest: Academia Scientiarum
Hungarica Budapestini, 1959).
HALL, EDWARD T., The Silent Language (New York: Doubleday, 1959).
HARRINGTON, JOHN H., „The Written Word as an Instrument and a Symbol of the Christian Era,” Master's thesis
(New York: Columbia University, 1946).
HATZFELD, HELMUT, Literature through Art (Oxford: Oxford University Press, 1952).
HAYES, CARLETON, Historical Evolution of Modern Nationalism (New York: Smith Publishing Co., 1931).
HEISENBERG, WERNER, The Physicist's Conception of Nature (London: Hutchinson,
1958). HILDEBRAND, ADOLF VON, The Problem of Form in the Figurative Arts, trans. Max Meyer and R. M. Ogden
(New York: G. E. Stechen, 1907, reprinted 1945).
HILLYER, ROBERT, In Pursuit of Poetry (New York: McGraw-Hill, 1960).
HOLLANDER, JOHN, The Untuning of the Sky (Princeton: Princeton University Press, 1961).
HOPKINS, GERARD MANLEY, A Gerard Manley Hopkins Reader, ed. John Pick (New York and London: Oxford
University Press, 1953).
HUIZINGA, J., The Waning of the Middle Ages (New York: Doubleday, 1954; Anchor book).
HUTTON, EDWARD, Pietro Aretino, The Scourge of Princes (London: Constable, 1922).
HUXLEY, T. H., Lay Sermons, Addresses and Reviews (New York: Appleton, 1871).
INKELES, ALEXANDER, Public Opinion in Russia (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1950).
INNIS, HAROLD, Empire and Communications (Oxford: University of Oxford Press, 1950).
Essays in Canadian Economic History (Toronto: University of Toronto Press, 1956).
The Bias of Communication (Toronto: University of Toronto Press, 1951).
The Fur Trade in Canada (New Haven: Yale University Press, 1930).
IVINS, WILLIAM, JR., Art and Geometry: A Study in Space Intuitions (Cambridge, Mass.: Harvard University Press,
1946).
Prints and Visual Communication (London: Routledge and Kegan Paul, 1953).
JAMES, A. LLOYD, Our Spoken Language (London: Nelson, 1938).
JOHNSON, SAMUEL, Rambler no. 4 (March 31, 1750).
JONES, R. F., The Triumph of the English Language (Stanford, Calif.: Stanford University Press, 1953).
JONSON, BEN, Volpone.
JOSEPH, B. L., Elizabethan Acting (Oxford: Oxford University Press, 1951).
JOYCE, JAMES, Finnegans Wake (London: Faber and Faber, 1939).
Ulysses (New York Modern Library, 1934; New York: Random House, 1961 [new ed.]).
KANT, EMMANUEL, Critique of Practical Reason, 1788, Library of Liberal Arts ed.
 KANTOROVICZ, ERNST H., The King's Two Bodies: A Study in Medieval Political Theology (Princeton: Princeton
University Press, 1957).
KENYON, FREDERICK, C, Books and Readers in Ancient Greece and Rome (Oxford: Clarendon Press, 1937).
KÉPES, GYÖRGY, The Language of Vision (Chicago: Paul Theobald, 1939).
KILLHAM, JOHN, ed., Critical Essays on Poetry of Tennyson (London: Rondedge and KeganPaul, 1960).
LATOURETTE, KENNETH SCOTT, The Chinese, Their History and Culture (New York: Macmillan, 1934).
LECLERC, JOSEPH, Toleration and the Reformation, trans. T. L. Westow (New York: Association Press; London:
Longmans, 1960).
LECLERQ, DOM JEAN, The Love for Learning and the Desire for God, trans. Catherine Misrahi (New York: Fordham
University Press, 1961).
Leibnitz, Selections from, ed. Philip P. Wiener (New York: Scribners, 1951).
LEVER, J. W., The Elizabethan Sonnet, (London: Methuen, 1956).
LEWIS, C. S., English Literature in the Sixteenth Century (Oxford: Oxford University Press, 1954).
LEWIS, D. B. WYNDHAM, Doctor Rabelais (New York: Sheed and Ward, 1957).
LEWIS, PERCIVAL WYNDHAM, The Lion and the Fox (London: Grant Richards, 1927). Time and Western Man
(London: Chatto and Windus, 1927).
LORD, ALBERT B., The Singer of Τ cues (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1960).
LOWE, Ε. Α., „Handwriting,” in The Legacy of the Middle Ages, ed. G. C. Crump and E. F. Jacob (Oxford: Oxford
University Press, 1928).
LOWENTHAL, LEO, Literature and the Image of Man (Boston: Beacon Press, 1957). Popular Culture and Society
(Englewood Cliffs, New York: Prentice-Hall, 1961).
LUKASIEWICZ, JAN, Aristotle's Syllogistic (Oxford: Oxford University Press, 1951).
MAHOOD, Μ. Μ., Shakespeare's Wordplay (London: Methuen, 1957).
MALLET, C. E., A History of the University of Oxford (London: Methuen, 1924).
MALRAUX, ANDRÉ, Psychologie de l'art, vol. I, Le Musée imaginaire (Geneva: Albert Skira Editeur, 1947).
MARLOWE, CHRISTOPHER, Tamburlaine the Great.
MARROU, H, I., Scant Augustin et la fin de la culture antic/ue (Paris: de Coddard, 1938).
MCGEOCH, JOHN Α., The Psychology of Human Learning (New York: Longmans, 1942).
MCKENZIE, JOHN L., Two-Edged Sword (Milwaukee: Bruce Publishing Co., 1956).
MCLUHAN, HERBERT MARSHALL, ed. with E. S. Carpenter, Explorations in Communication (Boston: Beacon
Press, 1960).
„Inside the Five Sense Sensorium,” in Canadian Architect, vol. 6, no. 6, June, 1961. „Joyce, Mallarmé and the Press,” in
Sewanee Review, Winter, 1954. „Myth and Mass Media,” in Henry A. Murray, ed., Myth and Mythmaking (New York:
George Brazil 1er, 1960).
„Printing and Social Change,” in Printing Progress: A Mid-Century Report (Cincinnati: The International Association of
Printing House Craftsmen, Inc., 1959).
„Tennyson and Picturesque Poetry,” in John Killham, ed., Critical Essays of the Poetry of Tennyson (London: Routledge
and Kegan Paul, 1960).
„The Effects of the Improvement of Communication Media,” in Journal of Economic History, Dec, 1960.
„The Effect of the Printed Book on Language in the Sixteenth Century,” in Explorations in Communications. The
Mechanical Bride: Folklore of Industrial Man (New York: Vanguard Press, 1951).
MELLERS, WILFRED, Music and Society (London: Denis Dobson, 1946).
MERTON, THOMAS, „Liturgy and Spiritual Personalism,” in Worship magazine, Oct., 1960.
MILANO, PAOLO, ed., The Portable Dante, trans. Laurence Binyon and D. G. Rossetti (New York: Viking Press,
1955).
MILL, JOHN STUART, On Liberty, ed. Alburey Castell (New York: Appieton-Century-Crofts, 1947).
MITCHELL, W. F., English Pulpit Oratory from Andrewes to Tillotson (London: Mac-millan, 1932).
MONTAGU, ASHLEY, Man: His First Million Years (Cleveland and New York: World Publishing Co., 1957).
MORE, THOMAS, Utopia (Oxford: Clarendon Press, 1904).
More, St. Thomas: Selected Letters ( 1557), ed. E. F. Rogers (New Haven: Yale University Press, 1961).
MORISON, SAMUEL ELIOT, Admiral of the Ocean Sea (New York: Little Brown, 1942).
MORRIS, EDWARD P., On Principles and Methods in Latin Syntax (New York: Scrib-ners, 1902).
MOXON, JOSEPH, Mechanick Exercises on the Whole Art of Printing (1683-84), ed. Herbert Davis and Harry Carter
(London: Oxford University Press, 1958).
MULLER-THYM, B. J., „New Directions for Organization Practiced in Ten Years Progress in Management, 1950-1960
(New York: American Society of Mechanical Engineers, 1961).
MUMFORD, LEWIS, Sticks and Stones (New York: Norton, 1934; 2”„ rev. ed., New York: Dover Publications, 1955).
NEF, JOHN U., Cultural Foundations of Industrial Civilization (Cambridge: Cambridge University Press, 1958).
ONG, WALTER, „Ramist Classroom Procedure and the Nature of Reality,” in Studies in English Literature, 1500-1900,
vol. l,no. 1, Winter, 1961.
Ramus: Method and the Decay of Dicdogue (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1958).
„Ramist Method and the Commercial Mind,” in Studies in the Renaissance, vol. VIII, 1961.
OPIE, IONA and PETER, Lore and Uinguage of Schoolchildren (Oxford: Oxford University Press, 1959).
PANOFSKY, ERWIN, Gothic Architecture and Scholasticism, 2”d ed. (New York: Meridian Books, 1957).
PATTISON, BRUCE, Music and Poetry of the English Renais sance (London: Methuen, 1948).
PIRENNE, HENRI, Economic and Social History of Medieval Europe (New York: Harcourt Brace, 1937; Harvest book
14).
 PLATO, Dialogues, trans. B. Jowett (New York: 1895).
POLÁNYI, KARL, The Great Transformation (New York: Farrar Strauss, 1944; Boston: Beacon Press paperback, 1957).
Conrad M. Arenberg, and Harry W. Pearson, eds., Trade and Market in Early Empires (Glencoe, 111.: The Free Press,
1957).
POPE, ALEXANDER, The Dunciad, ed. by James Sutherland, 2'„1 ed. (London: Methuen, 1953).
POPPER, KARL, R., The Open Society and Its Enemies (Princeton: Princeton University Press, 1950).
POULET, GEORGES, Studies in Human Time, trans. E. Coleman (Baltimore: Johns Hopkins Press, 1956; New York:
Harper Torch Books, 1959).
POUND, EZRA, The Spirit of Romance (Norfolk, Conn.: New Directions Press, 1929).
POWYS, JOHN COWPER, Rabelais (New York: Philosophic Library, 1951).
Rabelais, The Works of Mr. Francis, trans. Sir Thomas Urquhart (New York: Harcourt, 1931).
RASHDALL, HASTINGS, The University of Europe in the Middle Ages, 2”J ed. (Oxford: Oxford University Press,
1936).
RIESMAN DAVID J., With REUEL DENNY and NATHAN GLAZER, The Lonely Crowd (New Haven: Yale
University Press, 1950).
ROSTOW, W. W., The Stages of Economic Growth (Cambridge: Cambridge University Press, 1960).
RUSKIN, JOHN, Modern Painters, Everyman ed. (New York: Dutton, n.d.).
RUSSELL, BERTRAND, ABC of Relativity ( Is' ed., 1925), rev. ed. (London: Allen and Unwin, 1958; New York:
Mentor paperback, 1959). History of Western Philosophy (London: Allen and Unwin, 1946).
RYAN, EDMUND JOSEPH, Role of the Sensus Communis in the Psychology of St. Thomas Aquinas (Cartagena, Ohio:
Messenger Press, 1951).
RYLE, GILBERT, The Concept of the Mind (London: Hutchinson, 1949).
SAINT BENEDICT, „De opera manum cotidiana” in The Rule of Saint Benedict, ed. and trans, by Abbot Justin McCann
(London: Burns Oates, 1951).
SARTRE, JEAN-PAUL, What is Literature? trans. Bernard Frechtman (New York: Philosophic Library, 1949).
SCHOECK, R. J., and JEROME TAYLOR, eds., Chaucer Criticism (Notre Dame, Ind.: Notre Dame University Press,
1960).
SCHRAMM, WILBUR, with JACK LYLE and EDWIN B. PARKER, Television in the Lives of Our Children (Stanford,
Calif.: University of California Press, 1961).
SELIGMAN, KURT, The History of Magic (New York: Pantheon Books, 1948).
SELTMAN, CHARLES THEODORE, Approach to Greek Art (New York: E. P. Dutton, 1960).
Shakespeare, The Complete Works of ed. G. L. Kittredge (Boston, New York, Chicago: Ginn and Co., 1936).
SHAKESPEARE, WILLIAM, Troilus and Cressida, First Quarto Collotype Facsimile, Shakespeare Association
(Sidgwick and Jackson, 1952).
SIEBERT, F. S., Freedom of the Press in England 1476-1776: The Rise and Decline of
Government Controls (Urbana, 111.: University of Illinois Press, 1952). SIMSON, OTTO VON, The Gothic Cathedral
(London: Routledge and Kegan Paul, 1956). SIS AM, KENNETH, Fourteenth Century Verse and Prose (Oxford: Oxford
University Press, 1931).
SMALLEY, BERYL, Study of the Bible in the Middle Ages (Oxford: Oxford University Press, 1952).
SPENGLER, OSWALD, The Decline of the West (London: Alien and Unwin, 1918).
SUTHERLAND, JAMES, On English Prose (Toronto: University of Toronto Press, 1957).
TAWNEY, R. H., Religion and the Rise of Capitalism. Holland Memorial Lectures, 1922 (New York: Pelican books,
1947).
THOMAS, WILLIAM I., and FLORIAN ZNANIECKI, The Polish Peasant in Europe and America (first published
Boston: R. G. Badger, 1918-20; New York: Knopf, 1927).
TOCQUEVIILLE, ALEXIS DE, Democracy in America, trans. Phillips Bradley (New York: Knopf paperback, 1944).
TUVE, ROSAMUND, Elizabethan and Metaphysical Imagery (Chicago: University of Chicago Press, 1947).
USHER, ABBOTT PAYSON, History of Mechanical Inventions (Boston: Beacon Press paperback, 1959).
WHITE, JOHN The Birth and Rebirth of Pictorial Space (London: Faber and Faber, 1957).
WHITE, LESLIE Α., The Science of Culture (New York: Grove Press, n.d.).
WHITE, LYNN „Technology and Invention in the Middle Ages,” in Speculum, vol. XV, April, 1940.
WHITEHEAD, A. N., Science and the Modern World (New York: Macmillan, 1926).
WHITAKER, SIR EDMUND, Space and Spirit (Hinsdale, 111.: Henry Regnery, 1948).
WHYTE, LANCELOT LAW, The Unconscious Before Freud (New York: Basic Books, 1960).
WILLEY, BASIL, The Seventeenth Century Background (London: Chatto and Windus, 1934).
WILLIAMS, AUBREY, Pope's Dunciad (Baton Rouge, La.: Louisiana State University Press, 1955).
WILLIAMS, RAYMOND, Culture and Society 1780-1950 (New York: Columbia University Press, 1958; Anchor books,
1959).
WILLIAMSON, GEORGE, Senecan Amble (London: Faber and Faber, 1951).
WÖLFFLIN, HEINRICH, Principles of Art History (New York: Dover Publications, 1915).
WILSON, JOHN, „Film Literacy in Africa,” in Canadian Communications, vol. I, no. 4, Summer, 1961.
WORDSWORTH, CHRISTOPHER, Scholae Academicae: Some Account of the Studies at the English Universities in
the Eighteenth Century (Cambridge: Cambridge University Press, 1910).
WRIGHT, L. B., Middle-Class Culture in Elizabethan England (Chapel Hill, N.C.: University of North Carolina Press,
1935).
YOUNG, J. Z., Doubt and Certainty in Science (Oxford: Oxford University Press, 1961).
 A GUTENBERG-GALAXIS MARGÓJÁRA
Szinte teljesen bizonyos, hogy a 20. század egyik legjelentősebb – de legalábbis
legnagyobb hatású – könyvét tartja a kezében az olvasó most, a 21. század hajnalán. Nehéz
lenne megmondani, hogy miért csak négy évtizeddel a megszületése után jut el a magyar
olvasóhoz, ugyanis a mulasztás nemigen írható – legalábbis kizárólagosan nem – a pártállami
ideológiai korlátok számlájára, hiszen például Ceausescu Romániájában kiadták McLuhan
munkáját. Persze azért a szocialista kultúrpolitikának lehettek problémái A Gutenberg-
galaxissal – erre utal az egyébként kitűnő „Pro és kontra” sorozatban 1983-ban napvilágot
látott mozaikszerű válogatás, amelyben a McLuhan munkáiból kiragadott téziseket
szövegkörnyezetüktől elszigetelten, ellenfeleinek a véleményével „egybeszerkesztve”
közölték, megtörve ily módon a gondolatok lendületét, s megfosztva őket ingerlő
eredetiségüktől. Pedig a mcluhani „technológiai determinizmus” társadalomértelmezésének
éppenséggel vannak érintkezési pontjai a marxi történelmi materializmussal: például abban a
tekintetben, hogy a technológiák a társadalom anyagi alapjának a termékei, továbbá a
társadalmi munkamegosztás kialakulásának és finomodásának tulajdonított kitüntetett
szerepet illetően.
A Gutenberg-galaxis 1962-es megjelenését követően szinte azonnal világhírt hozott akkor
51 esztendős szerzőjének. A könyv címe a nyomtatott kultúra – s tágabb értelemben az
írásbeliség – máig széles körben használatos metaforájává vált, bár használói többnyire
legfeljebb McLuhan nevét ismerik, a gondolatait azonban nem. Erre célzott McLuhan egyik
monográfusa, Jonathan Miller 1972-ben, amikor jókora, nem éppen hízelgő túlzással azt
állította, hogy „McLuhan legnagyobb teljesítménye a hírneve”130.
Persze azért nem kevesen olvasták is a művet: A Gutenberg-galaxis megjelenését követően
rögtön heves visszhangot váltott ki, amelynek íve a rajongó elfogadástól egészen a teljes
elutasításig terjedt – s tagadhatatlanul az elutasítók száma volt a nagyobb. Gondolatainak
elvetői manapság egyszerűen elavultnak, meghaladottnak nevezik McLuhan könyvét, persze
anélkül, hogy pontosan megmondanák, miben is lépett túl rajta a világ. Ε sorok írója az írás-
és olvasáskultúra sorvadását látva úgy gondolja, hogy A Gutenberg-galaxis – legalábbis
Magyarországon – ma aktuálisabb, mint első megjelenésének az idején volt.
Miként a könyv címe és alcíme is jelzi, McLuhan kitüntetett, mondhatni meghatározó
szerepet tulajdonít a nyugati világ fejlődésében a mozgatható betűkön alapuló
könyvnyomtatásnak, illetve az ezt a technológiát lehetővé tevő „fonetikus ábécének”, azaz a
betűírásnak. A betűírás volt az, amely – a képírás, fogalomírás több ezer írásjegyével
szemben – beérte két-három tucat betűvel, s ily módon az emberek széles köre számára
elérhetővé tette az írás tudományának az elsajátítását, amely addig csupán kiváltságos
kevesek, mindenekelőtt a hatalom embereinek előjoga volt. A betűírást a föníciaiak találták
fel a Kr. e. 15. században, teljessé azonban akkor vált, amikor a görögök a Kr. e. 8. században
magánhangzójelekkel egészítették ki a magánhangzókat nem jelölő sémi írást. (Könnyen
belátható, hogy a több ezer írásjegyet használó képíró, logografikus stb. írásrendszerekre a
gutenbergi technológia csak igen nehézkesen lett volna alkalmazható.)
McLuhan szerint a könyvnyomtatás nem is elsősorban az ismeretek igen széles körben
való elterjesztésének lehetővé tételével, hanem az érzékelésmód megváltoztatásával fejtette ki
az emberre gyakorolt hatását. A kanadai tudós elgondolása szerint a könyvnyomtatást
feltalálását megelőző korszakokban az érzékszerveink között egy sajátos harmonikus
összjáték létezett, amelyben csupán a hallás és a tapintás rendelkezett bizonyos fokú
prioritással: Gutenbergig az ember „hallási-tapintási” térben élt – környezetével
mindenekelőtt hallási és tapintási érzéke révén érintkezett. A nyomtatott szöveg ezzel
szemben a látásnak adott nemcsak kitüntetett, hanem mondhatni kizárólagos szerepet –
130
Miller, Jonathan: Mcluhan. Collins, Fontana, 1971. 10. ο.
mindenekelőtt azáltal, hogy az olvasó ember arra kényszerült, hogy egy kétdimenziós papíron
hosszan nézze apró írásjelek egymást követő sorát –, ezáltal mintegy ki is szakítva a látást a
többi érzék együtteséből. A vizuális érzékdominancia egyszersmind „le is fokozta” a
környezetünkkel való együttélés intimitását és intenzitását, ugyanis érzékeinket intimitásuk
foka alapján ily módon szoktuk csökkenő skálába rendezni: tapintás – ízlelés – szaglás –
hallás – látás.131
A látás dominanciája révén az ember és a környezete között létrejött distancia azonban a
tagadhatatlan elidegenedés mellett e környezet hathatósabb birtokbavételének is az alapja lett.
McLuhan a gutenbergi technológiát széles történelmi összefüggésbe illeszti: „Úgy gondolom,
végső soron azt is mondhatjuk, hogy Gutenberg volt a neolitikus forradalom utolsó fázisa.
Gutenberg és az utána következő ipari forradalom annak a specializálódásnak a diadala volt,
amely a neolitikum emberével jelent meg” – mondta egy 1964-es televíziós interjúban az őt
kérdező Frank Kermode-nak.132 A német kommunikációfilozófus Vilem Flusser is úgy látja,
hogy a nyomtatás révén létrejövő abszolút betűszabványosítás egy sokkal korábban megindult
folyamatnak csupán egy – igaz, óriási jelentőségű – állomása: „Amióta az ember feltalálta az
írást (mindenekelőtt az alfanumerikusát), azóta tipografizál. Gutenberg tulajdonképpen nem
talált fel semmit; [...] Gutenberg nagy tette az alfanumerikusítással feltalált típusok
felfedezése volt.133 Másutt ugyanerre célozva arra mutat rá, hogy „a Gutenberg-galaxis
messzebbre vezet vissza és tovább terjed, mint ahogy McLuhan véli” 134. Valószínűleg
ilyesmire gondol maga McLuhan is – legalábbis a múltbeli gyökereket illetően –, amikor azt
írja, hogy „a könyvnyomtatás ugyanúgy terjeszti ki, tágítja ki az írás hatókörét, mint ahogyan
a gépkocsi a lóét.”135
A betűírás hatókörének a nyomtatás által történő példátlan kiterjesztése újrakonfigurálta az
emberi érzékelést, ezáltal az emberi gondolkodást. Ami a gondolkodás megváltozását illeti,
ebben már magának az írásnak is meghatározó szerepet tulajdonítottak egyesek. 1977-ben
Julian Jaynes például arra vélt bizonyítékokat találni, hogy létezett az emberi tudatnak egy
olyan primitív szakasza, amikor is a még erősen „kétkamrás” emberi agyban a jobb félteke
kontrollálatlan impulzusokat küldött a bal féltekének, amely azután beszéddé dolgozta fel a
kapott jeleket. A szóban forgó impulzusok Kr. e. 2000-1000 között kezdték elveszíteni a
hatékonyságukat. Jaynes úgy gondolta, hogy az írásnak nagy szerepe lehetett az eredeti
bikameralitás megszüntetésében.136 A betűírás mindazonáltal csak akkor képes markáns hatást
gyakorolni az emberi érzékelésre és gondolkodásra, amikor „... a nyomtatott betű kiváló
olvashatósága száguldást tesz lehetővé a szem számára a szöveg »kikövezett« felszínén,
biztosítva a gondtalan rálátást a fogalmakra...”137
Az írás mindenekelőtt sorokba rendezettségével, szigorú szekvenciali-tásával,
linearitásával hat a gondolkodásra. McLuhan a linearitást kizárólag az írásnak tulajdonítja,
Miller viszont úgy gondolja, hogy a hangzó nyelv – a beszéd – lineárisabb az írásnál, mivel
egyszerre csak egy beszédhang ejthető ki, s a kiejtett beszédhangok ezért szigorú időbeli
lineáris sorba rendeződnek. A dolog ténylegesen úgy áll, hogy a beszéd mediálisan – mint
médium – tényleg lineárisabb az írásnál, koncipiálisan – felépítését tekintve – viszont nem az.
A beszédbeli kommunikáció számára az eredeti formájában szabálytalan térbeli
körkörösséggel jellemezhető gondolatmozgásunkat csak részben kell a társadalmi
kommunikáció alapkonvenciójaként elfogadott egyenesvonalúsághoz igazítanunk, mivel
131
Ong, Walter J.: „Látom, amit mondasz”: – az értelem értékanalógiái. (Nyíri Kristóf - Szécsi Gábor (szerk.]: Szóbeliség és írásbeliség. A
kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. Áron Kiadó, Budapest, 1998.) 182. o.
132
http://www.videomcIuhan/intervl .htm
133
Flusser, Vilém: Az írás. Van-e jövője az írásnak? Balassi kiadó - BAE Tartóshullám - Intermédia, 1997. 43. ο.
134
Flusser, i. m. 46. o
135
McLuhan, Marshall: Understanding Media: The Extension of Man. Signet Book, 1964. 158. ο.
136
Idézi Ong, Walter J.: Az elsődlegesen szóbeli kultúrák legújabb kori felfedezése. (Nyíri Kristóf-Szécsi Gábor [szerk.]: Szóbeliség és
írásbeliség.) 54. o
137
Miller, i. m. 10. o.
önmagunk megértetéséhez a szegmentális nyelvi elemek (a szavak) mellett rendelkezésünkre
állnak a szupraszegmentális nyelvi eszközök (hangerő, hangszín, beszédtempó stb.), továbbá
az extralingvális kommunikációs eszközök (gesztusok, mimika stb.) is. Az írás esetében
viszont – akár írunk, akár olvasunk – az utóbbi két eszköztárat nélkülözni kényszerülünk,
ezért a koncipiális linearizálási kényszer jóval nagyobb. Mediálisan ugyanakkor az írás
tényleg kevésbé linearizált a beszédnél, mert miközben egyszerre csak egy beszédhangot
hallhatunk, olvasáskor gyakorlottságunktól függően akár egy egész bekezdést is a
látókörünkbe tudunk vonni egyszerre. Az írás szekvencialitása, koncipiális linearizáltsága az
emberben azt a képzetet kelthette, hogy az egymás után következő dolgok között minden
esetben kauzális, oksági kapcsolat is van, s ily módon az írás ténylegesen jelentős hatással
volt az emberi gondolkodás fejlődési irányára.
„A szóbeliség embere számára az írott szöveg az értelmezés minden lehetséges szintjét
tartalmazza” – mutat rá McLuhan (129. o.), mivel a szóbeliség embere a szavakban sokrétegű,
a percepció teljességét célba vevő rezonanciát érzékel; miközben a betűíró írásbeliség embere
a szöveg sima, „kikövezett” felszínén halad sebesen, eközben csupán a szavak felszíni,
egysíkú, „betű szerinti” jelentését érzékelve, ezt azonban a szóbeliségben ismeretlen
élességgel és pontossággal. Ennek az élességnek és pontosságnak az oltárán azonban fel kell
áldozni a jelentésbeli gazdagságot, komplexitást.
A nem betűíró írásrendszerekben a „betű szerinti” jelentés fogalma természetesen nem
létezik: az ókori egyiptomi vagy a kínai írásjegyek viszont rögzíteni képesek ezt a betűírásban
áldozatul eső komplexitást. Innen ered a betűíró társadalmakban fel-felbukkanó nosztalgia az
ún. jelentésrögzítő (Haas138 terminusával pleremic139) írásrendszerek iránt. Mintegy
évezrednyi betűíró múlttal a háta mögött Plótinosz így ír a 3. században:
„Egyiptom tudósai [...], hogy a dolgokat bölcs módon jelöljék, nem rajzolt betűket
használnak, melyek beszéddé és mondatokká állnak össze, s hangokat és szavakat
képviselnek. Ők olyan képeket rajzolnak, amelyeknek mindegyike egy-egy dolgot jelent, s
templomaikban vésik kőbe őket [...] Minden kőbe vésett dolog tehát tudomány, egyetlen
képben megadott valóságos dolog...”140 Ong évtizedekkel ezelőtt a kínai írást emlegette
gyakorta hasonló nosztalgiával, de még egy egészen friss tanulmány is élesen elutasítja azt az
álláspontot, amely összefüggést lát a civilizáció fejlődése és a betűíró ábécé között.141
McLuhan értelmezésében azonban a betűírás hatókörét kiterjesztő nyomtatás nem csupán
az ennek következményeként végbemenő nyelvi változások révén volt hatással az emberi
gondolkodásra. A nyomdászat volt az első gépesített kézműipar, amely létrehozta az első
változatlan formában sokszorosítható árucikket – a könyvet –, s ezzel prototípusává és
kiindulópontjává vált a későbbi századokban kibontakozó tömegtermelésnek. Mindennek
eredményeként az ember természeti és társadalmi környezetében egyre gyorsuló tempójú
radikális változások mentek végbe, amelyek természetszerűleg ugyancsak hatással voltak az
emberi gondolkodásra.
Ha belegondolunk, McLuhan lényegében nem tett egyebet, minthogy – igaz, meglehetősen
provokatív módon – összefoglalta mindazt, ami latensen már hosszú ideje jelen volt a nyugati
civilizáció közgondolkodásában. A Gutenberg-galaxis jórészt a bírálók által technológiai
determinizmusnak nevezett gondolat előzményeinek a felidézéséből, számbavételéből és
összefoglalásából áll: helyenként az a benyomásunk, hogy a szerző az előzmények halmozó
felsorolásával mintegy legitimálni akarja mondandóját. Végigolvasva a könyvet,
mindenesetre meglepődünk ezeknek az előzményeknek a gazdagságán és sokrétűségén.
138
Haas, William: Determining a level of a script. = Writing in focus. (Trends in linguistics, Studies & monographs, 24), edited by Florian
Coulmas & Konrad Ehlich, 15-29. o. Berlin, Mouton, 1983.
139
A pleremica görög πλήρήζ 'teli'szóból formált műszó.
140
Eco, Umberto: A tökéletes nyelv keresése. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, é. n. [1998] 144. o.
141
Ratcliffe, Robert R.: What do „phonemic” writing systems represent?: Arabic huruuf, Japanese kana, and the Moraic Principle. (Written
Language and Literacy. Volume 4, Number 1, 2001. John Benjamins Publishing Company, Amsterdam-Philadelphia, 1-14. o.)
Harold Innis közvetlen előzménynek tekinthető két munkáján – Empire and Communication
(Birodalom és kommunikáció, 1950), illetve The Bias of Communication (A kommunikáció
egyoldalúsága, 1951) – túl McLuhan szép számmal idéz magyar szerzőket is: Békésy
Györgyöt, Képes Györgyöt, az írástörténettel foglalkozó Hajnal Istvánt, Polányi Károlyt. Nem
ismeri viszont az olvasástörténész Balogh Józsefet, aki pedig már a 20. század elején
meggyőzően bizonyította, hogy az olvasás egészen a könyvnyomtatás megjelenéséig szinte
kizárólag hangos olvasást jelentett”142.
McLuhan nem tér ki rá, s mások sem szokták A Gutenberg-galaxis előzményeként említeni
a Sapir-Whorf-féle – a húszas-harmincas években kidolgozott, de csak az ötvenes évek végén
elhíresült – elméletet, amely azt állította, hogy az anyanyelv szerkezete, eszköztára döntő
módon meghatározza az egyén világképét, gondolkodásmódját. Ha az írás mellett magát a
nyelvet is technológiának tekintjük – s maga McLuhan hajlik is erre –, akkor bizony ez az
elmélet is a technológiai determinizmus egy megjelenési formájának tekinthető. (Heves
bírálója mindenestre nem kevesebb akadt, mint a mcluhani gondolatoknak.)
McLuhannek is mindenekelőtt az „egyoldalúságát” támadták, azt, hogy a társadalom- és
gazdaságtörténet szinte minden eseményét a könyvnyomtatásra próbálta visszavezetni. Maróti
Lajos még a mértéktartóbb bírálók közé tartozott, amikor 1973-ban ezt írta: ,McLuhan, mint
szinte minden szakember, aki egy adott folyamat alakulását egyetlen kiragadott paraméter
függvényében tanulmányozza (jelen esetben a folyamat a történelem, a paraméter a technikák
visszahatása), hajlamos az egyoldalúságra, az általa kutatott paraméter szerepének
túlhangsúlyozására, az egyéb tényezők elmellőzésére.143
A Maróti Lajos által jelzett egyoldalúság veszélye természetesen mindig fennáll, ám ettől
még az adott esetben McLuhannek igaza is lehet, amikor ezt írja: „Az alfabetikus írás
kialakulása teremtette meg úgymond a rögzített nézőpont – az időtálló kronológia, az
egységes térbeli perspektíva, a gondolat tárgyának meghatározott szempontú szemlélete –
paradigmáját, ám ez a paradigma csak a könyvnyomtatás, ti. a hangtalanakadálytalan
olvasás korában lesz egyeduralkodó”144
S McLuhan természetesen nem áll egyedül a betűírásnak kitüntetett szerepet tulajdonító
nézetével. A történelmi tudatot Vilém Flusser is az írásbeliségből vezeti le, éspedig nem
csupán azért, mert az emberi történelmet az első ránk maradt írásbeli források keletkezési
idejétől számítjuk (az ezt megelőző korszakot „történelem előtti” kornak szokás nevezni).
„Az írástudat esetében »történeti tudatról« beszélhetünk. [...] Nem úgy áll a dolog, hogy
létezik egy történeti tudat, amely különféle kódokban – többek között írásban is – kifejeződhet.
Csak az írás, a jelek sorszerű egymást követése teszi lehetővé a történeti tudatot. Csak ha
sorokba írunk, gondolkodhatunk logikusan, kalkulálhatunk, bírálhatunk, foglalkozhatunk
tudománnyal, bölcselkedhetünk. [...] Az írás gesztusa életre kelti a történeti tudatot, amely
minden írás által erősödik és mélyül, ugyanakkor az írást is a maga részéről erősíti és sűríti.
„A továbbiakban ki is mondja, hogy az írás előtt nem volt történeti tudat, „az írás feltalálása
előtt semmi sem történt, minden csak megesett”. 145 Hajnal István arra mutat rá, hogy a
szóbeliségben teremtett hagyomány lényegében „az utódok alkotása az elődökről”, ezzel
szemben az íráshagyomány ténylegesen az elődök hagyatéka az utódokra.146
Havelock ennél jóval tovább megy – ő úgy találja, hogy az analitikus gondolkodás a
görögöknél annak köszönhetően alakult ki, hogy a Kr. e. 8. századtól a görög írás a

142
Balogh József: „Voces paginarum”. Adalékok a hangos olvasás és írás kérdéséhez. Franklin-Társulat Magyar Írod. Intézet és
Könyvnyomda, 1921.
143
Maróti Lajos: A múló jövő nyomában. Magvető, Budapest, 1971. 358. o.
144
Idézi: Nyíri Kristóf: Adalékok a szóbeliség-írásbeliség paradigma történetéhez. (Nyíri Kristóf -Szécsi Gábor [szerk.]: Szóbeliség és
írásbeliség.) 15-16. o.

145
Flusser, i. m. 11. o.
146
Hajnal István: írásbeliség és fejlődés. (Replika, 1998. június, 30. szám) 198. o.
magánhangzókat is jelöli. Ily módon az addig teljességében megragadhatatlan hangzó
nyelvnek fizikai természetét illetően vizuális, lényegét tekintve absztrakt és analitikus
szintjével gazdagodtak, s ez mintegy mintáját adta az absztrakt gondolkodásnak. 147 Széles
körben elterjedt vélemény szerint a nyelvet „elemi részeire” felbontó fonemikus írás volt a
gondolati mintája Leukipposz és Démokritosz atomelméletének. 148 Vigotszkij az elvont
gondolkodás és az írás mélyen gyökerező kapcsolatára mutat rá vissza-visszatérően: ő úgy
látja, hogy „az írott beszéd éppen annyira különbözik a szóbeli beszédtől, mint az elvont
gondolkodás a szemléletestől”, másutt pedig az írja, hogy „az írott beszéd a legminimálisabb
fejlődéséhez is magas fokú absztrakciót kíván”. Tehát Vigotszkij szerint éppenséggel az írás
kényszeríti ki az emberi gondolkodás egyik alappillérének tekintett absztrakciót.
Azzal is sokan vádolták McLuhant, hogy elmélete emberellenes, mivel az embert
technológiák játékszereként mutatja be. Ez azonban nem így van, figyelmének
középpontjában mindig az ember áll. Egy 1970-ben a Floridai Állami Egyetemen tartott
előadásában a következő szavakkal mutatott rá arra a különbségre, amely megkülönbözteti az
ő elméletét a többi kommunikációs elmélettől: „Az információelmélet és az általam ismert
létező kommunikációs elméletek lényegében mind szállítási elméletek. Az észak-amerikai
iskolákban tanított kommunikációs elméletek mind annak az elméletei, hogy miként juttassunk
el egy adatot A pontból Β pontba, onnan pedig C pontba minimális torzulással. Én nem ezt
tanulmányozom. Az én elméletem transzformációs elmélet. Az a tárgya, hogy miként hatnak
az emberre az általa használt eszközök.” 149 Ebben az értelemben McLuhan elmélete
látszólagos kegyetlensége ellenére is mélységesen humanista elmélet.
***
McLuhan irodalomtörténész volt, s így nem meglepő, hogy eredetileg az irodalmi nyelv
fejlődéséről akart könyvet írni „The Road to Finnegans Wake” („Út a Finneganék
ébredéséhez”) címmel.150 Munka közben azonban érdeklődése két irányban is megváltozott.
Egyfelől szűkült, mert figyelme hangsúlyosan a könyvnyomtatásra terelődött, másfelől
szerteágazóbb lett, mert a nyelv határain túllépve nagy ívű társadalomfilozófiai víziót vázolt
fel, s ebből született meg a „A Gutenberg-galaxis”, majd pedig két évvel később az
„Understanding Media”. (Ez utóbbit sokan – véleményünk szerint megalapozatlanul –
McLuhan fő művének tartják, pedig az „Understanding Media” csupán „A Gutenberg-
galaxis” „aprópénzre váltása”. Persze a különböző kommunikációs technológiák egyenkénti,
módszeres értékelése joggal érdekelte a közvéleményt.)
Irodalomtörténészi voltát azonban A Gutenberg-galaxisban sem tagadja meg, s gyakran
folyamodik irodalmi példákhoz. Igaz, ezt el se kerülhetné, hiszen az általa kiemelten tárgyalt
kommunikációs technológia – az írás és a nyomtatás – az ember kommunikációs
„alaptechnológiájának”, a nyelvnek a hatékonyságnövelését célozzák. S az irodalmi kötődést
McLuhan azért sem kerülhetné el, mivel az irodalmi szöveget az európai közgondolkodás
okkal tekinti a nyelv csúcsteljesítményének.
Irodalmi hivatkozásainak kiindulópontja gyakorta a Don Quijote, hiszen Cervantes hőse –
a csekélyke vagyonát lovagregényekre költő hidalgo – a könyvnyomtatás áldozata. Paradox
módon éppen az a technológia ragadja ki őt a realitásból, s röpíti át egy álomvilágba, amely
amúgy éppenséggel leegyszerűsíti, redukálja az érzékelést és a gondolkodást, az előbbit
monomediálissá, az utóbbit egysíkúvá téve.
147
Idézi Ong, Walter J.: Az elsődlegesen szóbeli kultúrák legújabb kori felfedezése. (Nyíri Kristóf -Szécsi Gábor [szerk.]: Szóbeliség és
írásbeliség.) 52. o.
148
Raible, Wolfgang: General Aspects of Writing and Its Use. (Günther, Hartmut - Ludwig, Otto: Schrift und Schriftlichkeit – Writing and
Its Use. Ein interdisziplinäres Handbuch internationaler Forschung / An Interdisciplinary Handbook of International Research. Handbücher
zur Sprach- und Kommunikationswissenschaft. Band 10.1. Berlin - New York, 1994. 1-17. o.) 10. o. 338 Vigotszkij, Lev Szemjonovics:
Gondolkodás és beszéd. 2. kiadás. Trezor Kiadó, 2000. 260-262. o.
149
http:www.videomcluhan.com/lecture.htm
150
Theall, Donald F.: Beyond The Oralily/Literacy Dichotomy: James Joyce And The Pre-History Of Cyberspace,
(http://astro.ocis.temple.edu/~callahan/hjs/theall.htm)
 Cervantes mellett Rabelais, a 16. századbeli angol prózaíró Thomas Nashe, valamint
Alexander Pope fordul elő gyakran a McLuhan által hivatkozott írók között, a kulcsszerep
azonban Shakespeare-nek és Joycenak jut. Nekik érthető módon azért, mert mindketten olyan
korban éltek, amikor a domináns kommunikációs technológia – és az emberi érzékelés
domináns mintája – változóban volt. Shakespeare akkor, amikor a szóbeli és kéziratos kultúra
rezonáns hallási-tapintási terét felváltotta a rögzített nézőpontra alapuló vizuális tér, Joyce
pedig abban a korban, amelyben a szekvencialitás és kauzalitás által uralt vizuális teret kezdte
kiszorítani a fénysebesség uralta elektronikus tér. „A fénysebességnél nincs szekvencialitás.
Minden ugyanabban a pillanatban megy végbe. Tehát az akusztikum és minden más egyszerre
megy végbe. Itt nincs kontinuitás, itt nincs összefüggés és kapcsolat, itt a dolgok nincsenek
végigvezetve „ – mondja McLuhan már idézett 1976-os interjújában. Ez a tiszta szimultane-
itás világa. S ezt a szimultaneitást ragadja meg Joyce a Finnegans Wakeben. Az érzékelési
minták változásainak művészetbeli lenyomatait McLuhan az irodalmon kívül a festészetben is
kimutatja, amikor utal rá, hogy Giottóig „a kép egy tárgy volt”, s ettől kezdve egészen
Cézanne-ig valamilyen dolognak az „ábrázolása” lett. Cézanne óta pedig a dolgokat – az
újrateremtődött hallási-tapintási tér természetéhez igazodva – úgy festik, mintha kézben
tartanák, s nem úgy, ahogy látják őket (65., 73. o.).
„A vallás és a művészet automatikusan ki van rekesztve a gondolkodás mennyiségileg
meghatározott, egysíkú és homogén rendszeréből” – írja (190-191. o.) McLuhan,
leplezetlenül bevallva, hogy az írásbeliség előtti és utáni kor érzékelési és
gondolkodásmódjához vonzódik, mivel nézete szerint az írásbeliség elszakította a vizualitást a
többi érzéktől, s ezzel megszüntette a létezés egységes terét. Ezért vonzódik például Thomas
Nashe-hez, akinek polifonikus prózája a 16. században „megsértette a linearitás és az
irodalom illemszabályait”.
Az írásbeliség érzékelésbeli következményeivel szembeni ellenérzés meggátolja McLuhant
abban, hogy súlyának megfelelően értékelje azt a jelentős változást, amely az irodalom
nyelvében a 18. század végén, illetve a 19. század elején bekövetkezett. Az exponenciálisan
terjedő nyomtatott kultúra (könyvkultúra) egyoldalúan fogalmi – ha úgy tetszik: bal féltekés –
jellege ízlésbeli lázadást idézett elő, amely a szentimentaliz-mussal indult, majd a
romantikával bontakozott ki, hogy a szimbolizmussal új utakon folytatódjék, s íveljen egészen
Joyce-ig. A lázadás az oralitás kultuszával párosult, s ettől fogva az irodalom – és általában a
művészetek – jobb féltekés természetének a (túl)hangsúlyozása mintegy „kötelező” lett. Ez a
primitívség és a tudattalanság apoteózisával párosul, amire McLuhan maga is kitér („A
primitívség sok modern művészkedés és spekuláció vulgáris kliséjévé vált” 83. o.). Ha az
irodalmi kísérletezés szükségszerű melléktermékeiként jelentkező extravaganciáktól
eltekintünk, azt mondhatjuk, hogy az elmúlt kétszáz esztendőben a szépirodalom a nyelv (az
írott nyelvet is beleértve!) érzéki és fogalmi dimenziója közötti harmónia legfőbb forrásává
vált. Ez oly módon történt, hogy az irodalmi szöveg virtuálisan újjáteremtette és újjáteremti az
érzékelés komplexitását, szükségtelenné téve a jobb félteke további „emancipációjára”
irányuló további törekvéseket.
***
Mint már említettük, McLuhan „A Gutenberg-galaxis” után két évvel, 1964-ben megjelent
„Understanding Media” (A médiumok megértése) című könyvében veszi egyenként számba
a különféle kommunikációs technológiákat megtestesítő médiumokat, a távírótól kezdve a
telefonon és az írógépen át egészen a televízióig. Ez utóbbi a kötetben található
fejezetcímként a szentenciaszerű, mcluhanien provokatív megállapítás, miszerint „The
Medium is the Message” („A médium maga az üzenet”), amivel a szerző azt akarja sugallni,
hogy a médium döntő mértékben meghatározza az üzenet tartalmát is. (Egy későbbi művének
erre a híressé vált fejezetcímre utalva adja lefordíthatatlan szójátékkal azt a címet, hogy „The
Medium is the Massage „.)
 McLuhan két részre osztja a médiumokat, egyeseket „hűvöseknek”, másokat „forróknak”
minősítve. Hűvös médiumoknak azokat nevezi, amelyeknek az információtartalma szegényes
vagy nem teljes, s ezért a befogadótól kiegészítő aktivitást – továbbgondolást vagy -képzelést
– követelnek meg, forróknak pedig azokat, amelyek a befogadónak készen és hiánytalanul
nyújtják az információkat:

„Hűvös” „Forró”

élőbeszéd rádió, fonográf

kézirat nyomtatás
televízió mozi

A fenti felosztással szemben számos ellenvetést fogalmazhatnánk meg, ezek azonban

hosszas okfejtést igényelnének, ezért itt eltekintünk tőlük. Csupán arra térünk ki, hogy
McLuhan a filmet és a televíziót külön kategóriába sorolja, ami mai szemmel nézve
képtelenségnek tűnik. Az elkülönítést McLuhan a film és a televízió (korabeli) képminőség-
különbségére alapozza: miközben a (színes) film ekkor már több milliónyi képinformációt
tartalmazott másodpercenként, a (fekete-fehér) televíziós kép fekete és fehér pontok Seurat
vagy Signac festményeire emlékeztető absztrakt egyvelegét nyújtotta, amelyből a nézőnek
kellett felépítenie a képet.151 A televízió distanciat biztosító „hűvös” médiumnak minősítése
azonban már ekkor ellenkezést váltott ki; McLuhan már a fentebb idézett munkájában is
vitára kényszerül Tad Szulccal, aki Castro televíziós „one-man show”-ira hivatkozva nagyon
is „forrónak” találja a tévét. McLuhan egy Edith Efrontól kölcsönzött metaforával – ma már
komikusnak tűnőén – „félénk óriásnak” („The Timid Giant”) nevezi a televíziót.152
Mindazonáltal McLuhan már „A Gutenberg-galaxis''-ban leszögezi: „Manapság szeretjük azt
gondolni, hogy sok közös van a televízió mozaikszerű képmása és a fényképezés festői képei
között. A valóságban semmi közük egymáshoz. „ (151. o.) Nem sokkal később hozzáteszi,
hogy ugyanígy a kézzel írott és a nyomtatott könyvben sincs semmi közös.
Miller vitatkozik McLuhannel, és neki van igaza. Úgy gondolja, hogy a szegényes
tévéképet a néző teljesen automatikus vizuális következtetéssel egészíti ki, s ha ez az aktivitás
gazdagítja is a tudatát, nem örömet hoz a számára, hanem tudatküszöb alatti fáradtságot,
amely előbb vagy utóbb aláássa a figyelmét. Ily módon a szegényes kép végső soron
eltaszíthatja magától a nézőt. Ha ez mégsem következik be, csupán arról lehet szó, hogy az
emberek legfeljebb csak eltűrik a szegényes képet a tévé számos tagadhatatlan előnyéért.
Miller úgy véli, hogy McLuhan teóriája egy vaskos tévedésen alapul: azon, hogy
összetévesztette a vázlat és a Karikatúra által művészi céltudatossággal alkalmazott
leegyszerűsítést a tévékép véletlenszerű, technikailag determinált tökéletlenségével,
„lyukacsosságá-val”.153
A tévé megítélésében tehát McLuhan bizony tévedett, a tömegmédiumok ellentmondásos
társadalmi szerepe tekintetében viszont néha igazi látnoknak bizonyul. Egy helyütt (282. o.)
felteszi a kérdést: „Nem a nevelés lényege-e a média szemetével szembeni polgári
önvédelem?” A saját kérdésére adott szkeptikus válaszát valamiféle transzcendentális
reménykedéssel egészíti ki: „Minthogy semmilyen kultúrában nem törekedtek erre, a válasz
kétségesnek látszik. Talán létezik valamilyen eddig ismeretlen és bölcs indíték, amely arra
készteti az embert, hogy elaltassa, hipnotizálja szellemét a médiatechnológia hatásaival való
konfrontálódás következményeit illetően. „ A mai tömegmédiumokat – különösen a televíziót
151
McLuhan, i. m. 273. o.
152
McLuhan, i. m. 268. o.
153
Miller, i. m. 122-123. o.
– ismerve persze nehéz lenne bölcsnek látni egy olyan indítékot, amely arra ösztönözné az
embert, hogy szellemét elaltatva átadja magát ezen médiumok hatásának.
***
A Gutenberg-galaxis nem könnyű olvasmány, miként McLuhan többi munkája sem az.
Olyannyira nem, hogy egy 1976-os interjúban 154 Tom Snyder neki is szegezte a kérdést:
„Bocsásson meg a szemtelenségemért, de megkérdezte már valaki Öntől, hogy miért olyan
nehéz Önt megérteni?” McLuhan így válaszolt: „Azért, mert én a jobb agyféltekémet
használom, mások pedig a bal agyféltekéjüket használva próbálnak megérteni. „ Az
aforisztikus választ részletesebben kifejtve a kanadai tudós a következőket mondta: „Olyan
világban élünk, amelyben minden dolgot elkülöníthetőnek, egymásutáninak, más dolgokkal
kapcsolatban állónak és célra irányulónak gondolunk. így teljesen nyilvánvaló, hogy ennek a
bal féltekés világnak a szemszögéből az új jobb féltekés dominancia hibás. „ Majd így
folytatta: „...az átlagembernek azt tanították, hogy amikor követni akarja az ön szavait,
mindent, amit ön mond, kapcsolja össze az azt megelőzően hallott dologgal, ezért nincs
felkészülve rá, hogy a leleményét használja. Arra van beállítódva, hogy az elsőként
figyelmébe ötlő gondolatra támaszkodjék: hogy próbálja meg azt egy másik gondolattal
összekapcsolni. Ily módon, ha ön valamilyen flexibilis helyzetben van, s megpróbál a
leleményére és a finom percepciójára támaszkodni, ez az ember nem fogja tudni követni önt.
Mert neki olyan elvárása van, hogy egyetlen szempillantás alatt megértse az ön gondolatait.
Látja, ez a bal félteke. Én viszont nagyrészt a jobb féltekémet használom, amely a percepció,
nem pedig a fogalmak világa. „
Vélhetőleg mi is a bal féltekével próbáljuk McLuhant olvasni: talán azért, mert a domináns
írásbeliség világában pallérozódott elménk nem is ismeri a jobb féltekés olvasást. Vagy ha
igen, akkor ezt a képességünket csak a művészi céllal írt – szépirodalmi – szövegek
olvasásakor „kapcsoljuk be”, a fogalmi tartalmú szövegektől elvárjuk a „kikövezett”
szövegfelszínt, a kommunikált tartalom nagyfokú linearizációját.
McLuhan viszont alig-alig linearizál, s mondandójának hierarchikus rendbe foglalásával is
adós marad. Könyvében nincsenek fő-, al- és al-alcímek, hanem csupán mintegy száz 2-4
oldalas egyenrangú fejezet – s még ezek egymás mellé helyezése sem tanúskodik valamilyen
autentikus szekvencialitásról. Bírálói ezért nevezték könyvét mozaikszerűnek,
esszéisztikusnak, s vonták sokan közülük ezért kétségbe tudományos voltát. Pedig a forma
ismerős: a diszlexiásnak mondott Wittgenstein155 sem volt képes rá, hogy hierarchikusan
árnyalt és tagolt lineáris rendbe foglalja mondandóját: a Logikai-filozófiai értekezés156 nem
klasszikus értelemben vett értekezés, hanem megszámozott tézisek lenyűgöző kavalkádja.
McLuhan már tudatosan (Wittgenstein éppenséggel ösztönösen volt az) az elektronikus
médiumok korának, a posztliteralitásnak vagy másodlagos szóbeliségnek – az írásbeliség
dominanciája utáni kornak – a filozófusa157. Ha ennek tudatában olvassuk – tehát egy kicsit a
jobb agyféltekénkkel is –, szövege talán nem is lesz olyan nehéz. A Gutenberg-galaxis
olvasása persze akkor lesz igazán a hasznunkra, ha átérezzük a mcluhani intelem súlyát,
miszerint „... abból csak katasztrófa lehet, ha nem vesszük tudomásul az önmagunk teremtette
technológiákban rejlő okozati összefüggéseket és hatásokat” (278. o.). Ha tényleg tudomásul
vesszük ezeket az összefüggéseket és hatásokat, akkor tehetünk is valamit annak érdekében,
hogy az egyoldalúan írásbeli kultúra korszakát ne egy másik technológiai egyoldalúság
kövesse az emberi kommunikáció történetében, s ne váljon valóra Bloomfield 1933-as jóslata,
mely szerint „... az is bekövetkezhet, hogy a beszéd reprodukálásának mechanikus eszközei ki
fogják szorítani az írás és nyomtatás jelenlegi szokását” 158 Ezzel ugyanis elveszíthetjük
154
http://www.videomcluhan.com/interv3.htm
155
Nyíri Kristóf: Post-Literacy as a Source of Twentieth-Century Philosophy. (http://www.uniworld. hu/nyiri/iip98.htm#nl7)
156
Wittgenstein, Ludwig: Logikai-filozófiai értekezés. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963.
157
Nyíri Kristóf: Wittgenstein as a Philosopher of Secondary Orality. (http://www.uniworld.hu/nyiri/gps97/gps.htm)
158
Idézi Nyíri Kristóf: Keresztúton. Kelenföld, 1989. 17. ο.
mindazt, amire a Gutenberg-galaxis révén tettünk szert az elmúlt fél évezred során.

Benczik Vilmos