Tara Altebrando

A
TÁVOZÁS

CICERO
A mű eredeti címe
TARA ALTEBRANDO: THE LEAVING

Fordította
SÓVÁGÓ KATALIN

ISBN 978-963-432-034-0

Copyright © Tara Altebrando, 2016

© Kimi Weart, book design, 2016

© Sóvágó Katalin, Hungarian translation, 2017
© Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2017

Kiadja a CICERÓ Könyvstúdió Kft.

www.cicerokonyvstudio.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Till Katalin
A kiadó könyvei megvásárolhatók
a www.gabo.hu webáruházban.
 Liznek,
aki olyan korán lett oda
A fények bántják a szememet, és anyu sír, és nem néz rám.
A csípőjén ülök, és ott van köztünk Vau-Vau.
A majompizsamám van rajtam.
Ágyban kellene lennem.
De bejött a szobámba anyu, és utána apu is, felkapcsolta
a villanyt és azt mondta: – Csillagom, ezt meg kell csinálni.
Fontos. Utána rögtön visszafekhetsz aludni.
Apu felkapott, és én erősen fogtam Vau-Vaut, mert ő is
jön mindenhova, ahova én megyek, pláne, ha az egy fontos
hely.
Max nincs itt.
Maxen nincs rajta a tűzoltópizsamája.
Ma volt az első igazi napja az óvodában, és nem jött
haza. Nem tudom, miért, és félek megkérdezni, mert anyu
ezért sír. A buszmegállóban kezdődött.
Jött a busz, de Max nem volt rajta.
Mikor apu beletesz a kocsiülésembe, meg akarom
kérdezni tőle, hogy „Max meghalt?”
De nem akarom megkérdezni, mert nem tudom, mit
jelent a meghalt, csak azt, hogy az rossz. Lehet, hogy az
óvoda is rossz? Lehet, hogy az óvoda elvisz valahova, és
elszomorítja az anyukat és az apukat?

A fények, amik bántanak, nagy kamerákon vannak ott, ahol

megállunk. Egy nagy ház előtt, ami olyan, mintha szürke
legóból csinálták volna.
Ettől úgy érzem, mintha nem éjszaka lenne, hanem
nappal.
Ettől furán érzem magamat a pizsamám miatt.
Emberek beszélnek mikrofonokba, és már egy ideje nem
láttam a Minnie egér mikrofonomat, és mintha a többi
játékom is kezdett volna eltünedezni. Max vitte magával
őket?
Emberek beszélgetnek.
Mint a nagyok, akiknél szabályok vannak.
Aztán apu ott van mellettem és anyu mellett egy
mikrofonnal, amit olyan közel tart a szájához, mint egy
nyalókát. Kamerák merednek ránk halszemekkel.
Apu azt mondja: – Kérem, adják vissza a fiunkat! Adják
vissza az összes gyereket, ne bántsák őket!
Egy asszony sikolt: – A lányom azt mondta, hogy elmegy
egy útra, a távozásra... tudja valaki, hogy ez mit jelent?
És anyu úgy néz rám, mintha csak most jutott volna az
eszébe, hogy a kezében fog, és én átkulcsolom a lábammal a
combját, hogy közelebb hajolhassak a mikrofonhoz, és a
világ elcsendesedik, úgyhogy azt mondom: – Annyira
szeretném, ha Max hazajönne!
Anyu olyan hangot ad, amire nincs szavam, odaszorítja
a fejemet arra a helyre a feje és a puha részei közé, és
átnyomakodik a sok váll és könyék és kar között.
Vau-Vau elment, és gondolkozom rajta, hogy sikítani
fogok.
 Aztán megteszem.
Apám azt mondja: – Tessék! – és nála van Vau-Vau.
Elkapom és átölelem, és a barna fülének olyan szaga van,
mint az álomnak és az almaszörpnek, és a
hüvelykujjamnak, amit szopok, és azt mondom: – Vau-Vau,
már azt hittem, hogy elvesztettelek – és két ilyen szeme van,
amik cérnával vannak kivarrva, és távol ülnek egymástól,
és tudom, hogy nem igazi, de most először olyan
szomorúnak látszik.
Olyan szomorúnak, hogy fáj ránézni.
Megtalálom anyu vállát, megtalálom az ujjamat, és
behunyom a szememet, hogy múljon el ez az egész.
NULLADIK NAP
 Scarlett

Mintha rémálomból tépték volna ki. Fuldokolt egy sikoly

közepén.
A tarkójához nyúlt. A kendőt szorosan megcsomózták.
Megfájdult az ujja, ahogy bogozgatta.
Aztán kiszabadult a szeme.
Éjszaka.
Hőség.
Pálmafák.
– Hol vagyunk? – Egy lány.
– Mi folyik itt? – Egy fiú.
Odafordult.
Látta a többieket.
Látta őt. A neve...? Valami L-lel kezdődő?
A fiú rohanni kezdett a furgon után, és ordított: – Állj!
Várj! Egy hátsó lámpa nem égett. Kerekek csikorogtak.
Elment. Lucas. A neve Lucas.
És az övé?
Abból a fehér furgonból szálltak ki, csak egy perce.
Három üléssor. Szakadt bőrkárpit, ami szúrta a combját.
Az utazás azzal telt, hogy küzdött az álommal – vagy
valamivel –, és erőlködött, hogy le ne tépje a szeméről a
kendőt.
Ő mondta, hogy ne. Fontos volt, hogy jól viselkedjenek.
– Hol vagyunk? – Ezt egy lány -
Sarah? -
sikoltotta.
– Ki volt az? – Adam – a neve könnyű, bibliai – fel-alá
járkált.
– Ki vezetett?
Ő tanulmányozta az arcát – a bőre halványbarna, sötétebb,
mint a többieké – azután a ruháit.
Fekete póló.
Fekete farmer.
Tornacipő.
Aztán Lucasét.
– Scar? – Lucas őt bámulta.
Miféle kár?
Ó.
Scarlett.
Őt hívják Scarlettnek.
– Jól vagy? – Lucas közelebb jött.
Scarlett a saját ruháit tanulmányozta. Nyelt, mert
kiszáradt a torka. – Miért viseljük mind ugyanazt?
– Félek, hogy pánikrohamot fogok kapni! – mondta Sarah.
– Jaj, istenem! Jajistenemjajistenem!
– Nyugodj már le... – Az első szavak K... K... K... Kristen
szájából.
– MIÉRT KELLENE LENYUGODNOM? – Megint Sarah.
Sikoltva.
Valami nyomta Scarlett csípőjét.
Két ujja belecsússzam a farmer jobb zsebébe, talált egy
összehajtott papírdarabot. Kivette. Széthajtogatta.
– Mi az? – kérdezte Lucas.
 Vonalak, erre és arra. – Egy térkép.
A többiek is belekotortak a zsebükbe. Mindenkinek volt
térképe.
Scarlett talált egy piros tintával rajzolt csillagot a sajátján,
és látta, hogy a körmei ugyancsak pirosak. Tövig vannak
rágva és szálkásak, mintha vérezne a körömágya.
– Azt hiszem, ez egy térkép a házamhoz – mondta Lucas. –
Locust Place 33.
– Az enyém nem ismerős. – Kristen forgatta a térképét. –
Lehet, hogy rosszat kaptam?
Nem rágózott, de Scarlett így képzelte el. Örökké rágva.
Megfordult. Csúszda. Hinták. Egy kapu.
Egy gondolat egy csorba fogról, egy fiúról.
Lucas volt?
Nem, de...
A lába parancsokat kapott.
A játszótér felé indult.
Megállt a ruganyos aszfalt közepén.
A meleg szél felébresztett egy öreg hintát, amely
nyikorogva hintáztatott egy szellemgyereket.
– Én voltam itt – mondta Scarlett senkinek.
A többiek is odajöttek.
Scarlett megállt egy rugóra szerelt piros lónál. Az a fajta
volt, amire ráül az ember... és rugózik.
Sarah pánikolt.
– Miért nem emlékszünk rá, hogy hol lakunk?
Jó. Kérdés.

Jobb kérdés: miért nem emlékszünk... mindenre?

A ló szeme kémlelt. Tücskök lüktettek. A szél suttogásig

ostorozta a pálmafákat.
 A világ összecsukódott.

Ez volt Scarlett sziklafala.

Fogalma sem volt, hogy került ide.

Mögötte tisztára seperték az utat.

Ismerte a többieket...
...és nem jutott eszébe semmi, hogy mit csináltak, amikor
még nem volt...

...ez.
Elméje üresen kattogott rá...
/
/
/

...háromszor.

– Nyilván bedrogoztak minket – mondta Adam. Magasabb

és izmosabb volt Lucasnál, de nem olyan magabiztos.
– Emlékszik valaki, hogy ki vezetett? – kérdezte Lucas. –
Vagy hogy hol voltunk, amikor beszálltunk a furgonba?
Buliból jöttünk, vagy mi?
Fejrázás.
A szél elült, a hinták állóképpé fagytak.
– Én nem emlékszem... semmire – mondta Adam.
– Drognak kellett lennie. Majd kimegy belőlünk – mondta
Lucas.
 Elhúzott egy újabb autó: extra lámpák égtek a karosszéria
alatt, bőgött a dübörgő zene. Scarlett szíve kalimpált, aztán
megnyugodott.
Valószínűleg drog.
Ha nem az, akkor...
/
/

...mi?
/
/
Sarah rázta a fejét. – Nem értem, mi történik! – Kis
körökben járkált, és tördelte a kezét.
– Haza kellene mennünk. – Lucas fölemelte a térképét. –
Valaki tudni fogja, mi folyik itt.
– Mi van akkor, ha csapda? – Sarah szeme könnyekben
fuldokolt.
– Miért kellene csapdának lennie? – Kristen úgy festett,
mint aki mindjárt leint egy taxit vagy lestoppol egy autót.
Akármit, csak megszabadulhasson tőlük.
– Miért kellene megbíznunk abban az akárkiben, aki letett
bennünket itt és ezeket adta? – Adam meglobogtatta a
térképét.
– Nincs értelme itt ácsorogni és dumálni róla. – Kristen
lehajolt, megkötötte a cipőfűzőjét, fölegyenesedett. –
Gondolom, majd összejövünk.
Indult volna, ám Lucas megragadta a karját. – Várj! Várj
már egy kicsit!
– Miért?
– Szükségünk van egy tervre – válaszolta a fiú. –
Valahogy, mit tudom én, gatyába kéne ráznunk a sztorinkat.
– Nincs sztori! – mondta Kristen. – A sztori az, hogy
fogalmunk sincs róla, mi van. Úgyhogy gyerünk haza. Mi
mást lehet itt tenni?
– Megyünk, igen. – Lucas elengedte a lány karját; Kristen
megdörgölte. – De találkozzunk itt holnap este, mondjuk,
nyolckor. Csak hogy ellenőrizzük, oké-e minden, és
egyeztessünk, hogy kaptunk-e válaszokat és kivakartuk-e
magunkat ebből az akármiből.
Scarlett mindegyre zsákutcákba jutott, visszakanyarodva
önmagába.

Nem lineáris volt. Hurokba hurkolva.

Újra és újra visszakanyarodott egy hőlégballon emlékéhez,

amelyen boldogan, bátran utazott.
Ó, igen. Biztosan drogok. Azoknak kell lenniük.
– Valaki majd meg tudja magyarázni – mondta Lucas.
Valaki tudni fogja, mi történt.
– Mi lesz, ha nem szabadulhatunk el holnap? – Sarah
tutira elszédül ettől a körözéstől. – Nem kéne bemennünk
egy kórházba, hogy megvizsgáltassuk magunkat?
– Semmi kórház. – Lucas megrázta a fejét. – Itt
találkozunk. Holnap este nyolckor, oké? És ha valamiért nem
jön össze, holnapután megint próbálkozunk, ugyanekkor.
Sarah abbahagyta a körözést.
Mindenki bólintott, kivéve Scarlettet, aki ismét a térképét
nézte.
Az a piros csillag.
Ismerős az a cím, vagy csak szabványos?
– Scar? – kérdezte Lucas.
Volt valami közöttük.
Valami... extra.
 Valami... más.
– Holnap este. – Ismét Lucas. – Oké?
 Lucas

Nem bírt eléggé sietni, a végletekig erőltette a lábizmait, a

járás meghatározásának a határait feszegette.
Nem volt elég.
Futásnak eredt.
Kezdetben lassan – kocogva –, aztán gyorsabban.
Tornacipője hangosan, keményen csattogott a köveken.
Gyorsabban, gyorsabban.
A piros csillag válaszokat ígért.
Megkönnyebbülést.
Alvást.
De meg kellett állnia, előre kellett görnyednie, lihegnie
kellett, mert forgott vele a világ.
Mozdulatlanul állt, mégis egy körhintán ült -

FEHÉR LÓ ARANYKANTÁR
RÁGÓGUMI-RÓZSASZÍN NYELV

Vitték körbe-körbe, miközben a

VISSZAVERT NAP ÚGY ÉGETT AZ ÓCEÁNON, MINT A

FEHÉR TŰZ.
 Görcsösen kapaszkodott, és imádta.
Behunyta a szemét, megrázta a fejét, visszalassított sétára,
és egy távoli pontra összpontosított, hogy elmúljon a
szédülése. Bosszantó volt ez a pörgés.

KÖRHINTA LÓ KÖRHINTA NYELV

KÖRHINTA FEHÉR TŰZ

Miféle körhinta?
Nem volt ideje rá.
Ismét nekilódult, túlfutott a keresett címen, kifulladt,
vissza kellett fordulnia, hogy megkeresse a régi, vörös
mobilházat.
De az ott és az itt között volt... minek is nevezhetnénk?
Egy szoborpark?
Egy emlékmű?
Sok száz – nem, sok ezer – kőből rakták ki az ösvényt,
amelyet a lába követni kezdett. Jobbra volt egy leágazás egy
esővízgyűjtő medencéhez. Balra volt valamilyen alagút, elöl
pedig újabb csigavonalú ösvények és lépcsők és hidak, ősi
hangulata volt. Áldozati hangulata.
Mintha csontokon épült volna.
Akkor is.
Piros csillag.
Válaszok.
Ment tovább, és meglátott a rézsű tetején egy alakot: egy
embert, világító védősisakban, kezében vésővel.
Az apja?
Ő csinálta ezt?
Még mindig csinálja?
– Apa! – kiáltotta. Hallotta a hangján, hogy milyen zavart
és bizonytalan. A távoli alak megfordult. A magas
kőpárkányon álló ember levette a védősisakját, eldobta, és
belehunyorgott az éjszakába.
– Ryan? – Értetlen volt a hangja.
– Nem. – Ryan egy... fiú? Egy testvér? – Lucas.
– Ez valami vicc? – Már haragudott.
Közelebb jött. Lucas felkiáltott: – Nem vicc!
Miért viccelne?
Az ember lenézett rá a kőbe vájt lépcső tetejéről, amely
olyan meredek volt, mint egy létra – Istenem, Lucas! –, és
futni kezdett lefelé, és akkor megcsúszott, és mintegy lassított
felvételben zuhant és bucskázott, amíg tompán puffanva el
nem találta a fejével a követ.
Lucas futott hozzá. – Apa!
És föléje hajolt, hogy segítsen.
És megemelte a fejét. – Apa!
És meleg volt, és feketével kente össze a kezét.
– Nem! – Lucas felugrott, hátrált. – Nem-nem-nem-nem-
nem-nem!
Majd még egy próbálkozás: – Apa!
Csupán az éjszaka hümmögött: távoli autók, levelibékák,
motorcsónak a messzeségben. Lucas üres belseje visszaverte
a hangot.
Felállt, a házhoz rohant, addig dörömbölt, amíg ajtót nem
nyitottak.
Ryan.
De nem egy fiú: felnőtt.
– Hívj mentőt! – kiáltott Lucas. – AZONNAL!
– Ki a fene...
– Hívjad már!
Vissza a testhez. Fül a szájra.
Kéz a mellkasra.
Nyomkodás.
 Egy perccel később Ryan: – Hagyod békén! Mit csináltál!
Kezek markoltak Lucas pólójába, talpra rántották.

ÖKLÖK, KAROK, LÁBAK,

FÁJDALOM AZ ÁLLKAPCSÁBAN.

– Lucas v’ok! – zihálta.

Megdermedtek.
Ryan rábámult. – Mit mondtál?
– Én vagyok... – ismételte. – Lucas.
Miért nem ismeri meg a saját bátyja?
Megint kezek, tolták hátra és hátra és hátra, amíg a kőhöz
nem csapódtak a csontjai. – Hol voltál? – kérdezte Ryan.
Pár ujjnyira volt egymástól az arcuk, Lucas feje a falhoz
nyomódott, Ryan szájából nyál permetezett a szemébe,
amikor megkérdezte: – Hol lehettél – Lucas biztosra vette,
hogy most aztán betörik a feje – egyáltalán?
 AVERY

Szólt a telefon – az órán vörös 12.45 izzott –, de Avery nem

kászálódott ki az ágyból a vonalas miatt. Biztos csak apu, akit
megzavartak az időzónák a nyugati üzleti út első napján.
Különben is tavaszi szünet volt.
Azt tervezte, hogy addig alszik, ameddig bír, utána
kitámolyog hátra egy nyugágyhoz a medencénél, és ott tölti a
napot, bámulva az öbölben elhúzó hajókat. Gyakorol a jövő
heti próbaéneklésre, esetleg áthívja Samet és Emmát egy kis
lógásra és úszásra. Valahányszor apu elment üzleti ügyben,
Avery szeretett úgy tenni, mintha csak az övé lenne a ház.
Ami könnyű is volt, mivel anyu vagy aludt, vagy vásárolt.
Anyu valószínűleg nem is hallotta a telefont. „Mély alvó”
volt. Ha kéznél voltak a gyógyszerei.
Ám a telefon csak csengett és csengett. Avery hallotta,
ahogy anyu felnyög, majd azt mondja: – Halló?
Aztán csend.
Aztán „istenem!” mint egy horrorfilmben.
Aztán még több „istenem!”
Avery lerúgta a takaróját, és bement a szülei szobájába,
ahol anyu az éjjeliszekrény mellett térdelt. Sírt és azt mondta:
– Nem, még nem! Mennem kell! Fel kell készülnöm!
 – Anyu? – Avery leguggolt, és megacélozta magát, hogy
végighallgassa a rossz hírt az apjáról.
Talán lezuhant a repülő? Vagy karambol?
Mire készüljön?
Anyu felnézett, elmosolyodott, és a szívéhez szorította a
telefont. – Visszajöttek!
Avery nagyszülei nemrég utaztak fel New Yorkba, de ez
aligha érdemes egy hajnali telefonra. – Kik?
A testvéred! – mondta anyu. – A többiek! – Átfurakodott
Avery mellett. – Mindjárt rosszul leszek!
– De...?
Avery már évek óta nem képzelte el, hogy valaha is
megtörténik, és bizonyosan nem képzelte, hogy így történik
és majd tartania kell anyu haját, miközben öklendezik.
– Hol vannak? – Gépiesen körülnézett a szobában. A
zuhanyból lehullott egy csepp. – Hogyan?
– Peggy volt. – Az anyja megtörölte kézfejével a száját. –
Azt mondta, hogy Kristen csak úgy beállított, és azt mondta,
hogy visszajöttek. Jól vannak. Semmire sem emlékszik – azt
mondta, hogy egyikük sem emlékszik semmire –, de jól
vannak. Egy szál ruhában kerültek elő. Uramisten, ezt nem
hiszem! – Szeme vadul kimeredt. – Komolyan nem tudom
elhinni. Te el tudod hinni?
Mint egy őrült.
Megint.
Avery követte az anyját a földszintre és a konyhán át a
tükörig a hatalmas virágcsokor mellett – főleg napraforgók
voltak, amiket Rita szedett az előkertben, anyutól kapott is
miatta –, ahol anyu megállt, hogy megigazítsa a haját. Utána
megfordult, kinyitotta az ajtót. Avery félig-meddig azt várta,
hogy a fivére lesz ott, aki túlságosan szégyellős ahhoz, hogy
bekopogtasson egy ilyen hosszú távollét után.
 Egyáltalán milyen lesz külsőre? Fog-e tetszeni Averynek?
Semmire sem emlékeznek?
Nem volt ott.
Álltak anyuval a tornácon egy darabig, néztek jobbra-balra
a csendes úton. Egy idő után leültek úgy, pizsamásan a
legfelső fokra, és vártak.
 Scarlett

Ment és ment. A pánik valamennyire visszahúzódott.

Az agya egy űr volt.
De lassan...
...csöpp
...csöpp
.. .csöpögni kezdtek bele...
a képek.

A hurok m e g l a z u l t.

Tudta, hogy ott, annak a háznak a hátsó udvarán volt egy

kis medence, amit szerettek a békák; ott játszott... ugyanazzal
a fiúval a játszótérről.
Az az út a partra vezetett, ahol sokat kellett menni a vízig.
Mikor ott állt, amire a csillag mutatott, azt gondolta,
Igen.
Hogy itt élt.
Élt itt?
Ez az otthon.
Halványsárga zsindellyel burkolt ház, magas cölöpökön.
Kétoldalt léckerítés, fehér ikszekből.
 Régi, türkizkék autó, ugyancsak ikszekből csinált
fészergarázsban.
Szúrós fűcsomók dühös öklei ütik át az élőkert homokos
földjét.
Abban a kertben állt egy rózsaszín műanyag flamingó.
Pontosan annak a pálmafának a tövében.
De már nem.
Az egész hely mintha megdőlt volna valamilyen vihartól.
Scarlett, ha behunyja a szemét, vad szeleket, rézsútosan
zuhogó esőt láthatott volna.
Kopogtatott.
Semmi.
Ismét kopogtatott, hangosabban. Odabent villanyt
gyújtottak.
Középkorú asszony nyitott ajtót. Hosszú lófarkat viselt,
amelynek szőkítése erősen aktuális volt. Bugyirózsaszín
pólójára pici, fehér lámpást és a KANDELÁBER BÁR ÉS
GRILL szavakat hímezték. – Miben segíthetek?
/
/
/
/
Majdnem idegen volt.
De a hangja ismerős, és a szaga – cigaretta és vanília –
ugyancsak stimmelt.
– Mama? – A szónak furcsa, zagyva, szokatlan íze volt
Scarlett szájában.
Körülöttük minden megfagyott – valamiféle kozmikus
pillanatfelvételben –, és a levegő mintha megrázkódott volna.
Az asszony megremegett, a szájához kapta a kezét. – Ó,
istenem, Scarlett?
Azután sikoltotta: – SCARLETT?
 Scarlett bólintott. Félig-meddig tagadni akarta, és nem
tudta, miért.
Az asszony magához rántotta, és a vállára borult.
Utána megmerevedett, visszahúzódott, tekintete az
udvart, az utat pásztázta. – Gyere be, gyere be! – mondta. –
Mielőtt meglát valaki.
Tíz perccel később az asszony végre lecsillapodott, végre
abbahagyta a sírást, és már nem dörgölte – túl keményen –
Scarlett kézfejét a hüvelykujjával, és nem kérdezgette:
„Csakugyan te vagy az?” – ki más lenne? – és „Jól vagy? Nem
esett bajod?”, meg a többi.
Jól van, ismételte Scarlett újra és újra.
Nem bántották.
Nem molesztálták.
– Emlékezetem szerint nem – tette hozzá most. – Épp
erről van szó. Semmire sem emlékszem.
– A többiek is visszajöttek? – Az asszony leengedte a
rolettákat, összehúzta a függönyöket.
Scarlett ismét hurokba került.
Megint abban a hőlégballonban volt, ahol a lángok
forróságától
hullámos bizonytalan lett a levegő.
– Honnan tudod, hogy voltak mások? – kérdezte Scarlett.
Az asszony megmerevedett. – Visszajöttek vagy nem?
/
/
/
/ /

– Igen, de senki sem emlékszik semmire.

Az asszony nem is látszott olyan zavartnak. – Hát, ez nem
szokatlan.
Mit jelenthet ez?

De aztán Scarlett ránézett az újságokra az asztalon a

dívány mellett, amelyen ült. Paranormális Underground
magazin. Havi Ufológus. A Nyitott Elmék címlapja „A
földönkívüliek és a vallás” című cikkre hívta fel a figyelmet.
– Szerinted űrlények raboltak el bennünket? – kérdezte
Scarlett.
– Megtudtál valami jobbat, miközben ilyen sokáig távol
voltál? – kérdezte némileg csípősen az asszony.

Ilyen.

Sokáig.

Egy ember nem halmoz fel ennyi magazint egy nap vagy
akár egy hét alatt.
– Pontosan mennyi ideig voltam távol? – kérdezte lassan
Scarlett, miközben sorra bekattantak a helyükre a
felismerések.
Még sosem ült ezen a díványon.
Még sosem látta a macskát, amely egyszer kilesett rá, de
azóta is megbújt a televízió melletti fotel alatt.

– Csakugyan nem tudod? – Az asszony rázkódott a

sírástól. Nem tudod?

???
????Tudni????????
???????????????mit?
 Az asszony melléült a díványra, ismét megfogta a kezét.
Tizenegy éve tűntetek el.
Scarlett elhúzta a kezét. Forgott vele a szoba.
Egy forgás.
Kettő.
Három forgás.
Négy.
Ki ez az őrült nő? öt forgás.
Hathétnyolckilenctíz forgás.
Az ember nem lehet valahol tizenegy évig úgy, hogy ne
emlékezzen rá.
Mindig is hittem, hogy visszahoznak benneteket. – Az
asszony a szívére szorította a kezét, és az égre nézett. – Nem
ok nélkül választottak ki bennünket erre a speciális dologra!
Hajnali kettő volt az óra szerint az étkező falán, és Scarlett
érezte, hogy a teste kezd kikapcsolni.
Mint mikor egy nagy épületben leoltják a villanyokat.
Szárnyanként, kapcsolótáblánként.
Láb – katt – le.
Tüdő – katt – le.
Fej is mindjárt le
le
le.

Hirtelen csak aludni akart. – Le kell feküdnöm.

Az asszony azt válaszolta: – Persze – azután letörölte a
könnyeit, és azt mondta, fel kell hívnia bizonyos embereket,
közölnie kell velük az újságot. – Steve el se hiszi majd –
dünnyögte. Aztán bement a hálószobájába a mobiljával.
Scarlett ledőlt a díványra, de annak macskaszaga volt,
ezért felállt, és elment a másik, rövid folyosón oda, ahol
tudomása szerint az ő szobája volt valamikor.
És még mindig.
Pontosan úgy, ahogy hagyta?
A kartonpapírból kivágott, életnagyságú Glinda, a jó
boszorkány, az ötödik születésnapjára, aminek az Óz, a nagy
varázsló volt a témája.
A pillangókkal és masnikkal díszített, bíbor baldachin,
amely apró zugot kerített el a sarokban.
Az Én kicsi Pónim matricák a falakon.
Ismerősnek látszottak.
Ez jó érzés volt.
Futni szeretett volna.
Elnyúlt egy sütikkel mintázott ágytakarón – hanyatt, a
hasán összekulcsolt kezekkel, mintha koporsóban lenne.
Drótból és pufi hercegnőket ábrázoló műanyag
matricákból barkácsolt kütyü lógott a mennyezetről.
Scarlett azt bámulta, és próbált emlékezni valamire.
Próbált emlékezni bármire vagy mindenre.
Hosszú kék, zöld, piros és sárga csíkok, közöttük fekete
csíkokkal.

Az érzés, mintha elúszna, valószínűleg mindörökre.

Rácsodálkozás az egészre, madártávlatból.

Nem bírt elaludni, miután majdnem húsz percen át csak

feküdt és sodródott az égen...

Felhők...

MADÁRRAJ
 Lent egy folyó.

Vagy...?

Feltápászkodott, leballagott a folyosón, keresztülment a

nappalin, kilépett az étkezőből a teraszra. A part – az Öböl –
hívogatóan suttogott, úgyhogy átvágott a teraszon, és kisétált
a kapun a homokra. Hűvös és puha volt a csupasz talpa alatt.
Lent, jobbra szivárványszín pettyes volt a part, ahol a
szállodák tarka lényeket lövelltek az éjszakába. A távolban
kísértően döngött – bumm-bumm-bumm – egy táncos buli.
Addig futhatna – arra , amíg meg nem találja.
Meg nem találja őt.
Várjunk csak.
Kit?
Lucast.
Vagy beolvadhatna a tömegbe, mint aki odatartozik; talán
ismét eltűnhetne valamilyen táncparkett csapóajtaja alatt.
A víz nyugodt volt, mint egy tó. Beledugta a lábát a meleg
hullámokba, és a lábujjait nézte.
Mikor érezték utoljára az óceánt?
Tizenegy éve?
Azután felnézett a csillagokra.
Űrlények?
Csakugyan?
Milyen sok csillag.
Nem hitte, hogy járt volna valamelyiken, de
mit-tud-ő-nem-sokat.
Nem csoda, hogy olyan sok furcsa kérdése volt az anyjának
– „Megnézhetem, hogy vannak-e rajtad forradások?” „Szűz
vagy még?” –, valószínűleg másoknak is lesznek. Talán
válaszok is. Idővel.
Vagy talán jobb lenne felejteni.
Hisz nem az a boldog vég?
Mindenütt jó, de legjobb otthon, még akkor is, ha az
otthonnak macska-, cigarettahamu- és kétségbeesésszaga
van.
Ugye?
 Lucas

Elsőnek a mentő jött, aztán a rendőrség, aztán

megerősítették a rossz hírt – hogy az apja halott –, és végül a
kérdések.
Van igazolványod?

ÜRES ZSEBEK NEM.

Csak úgy elengedtek?

FURGON. SZEMKENDŐ. FARLÁMPA.

És a többiek is visszajöttek?

SCARLETT. SCARLETT. SCAR.

Hogyhogy nem emlékszel?

KÖRHINTA. HOMOKPART. LÓ. FORGÁS.

A járőrkocsi hátuljában legalább csend volt, míg

áthajtottak a városon – ami a floridai Fort Myers Beach volt,
mint a táblákból megállapíthatta. A járdákon tolongtak a
kocsmázó főiskolás arcok. Még hajnali kettőkor is csak
lépésben haladtak a járművek a legnagyobb
kereszteződésben.
Megálltak egy Tiki Tower nevű, korosodó szálloda előtt,
ahol a parkolóőrök hawaii virágfüzért viseltek, és
totemoszlopok fogtak közre egy kék-zöld reflektorokkal
megvilágított szökőkutat. Ugyanabban a dugóban, de a másik
sávban megakadt egy fehér sportkocsi, benne egy csomó
lány. Mindegyiknek hosszú lófarka volt, bikinit viseltek az
ujjatlan trikójuk alatt, és részegen, hamisan gajdoltak
valamilyen slágert, amit Lucas nem ismert. A túlsó járdán
megállt két hapsi, kezükben piros műanyag pohárral, és az
egyik azt ordította: – Hölgyeim! Merre van a buli?
Hát, ez volt az, ami kimaradt.
Tizenegy év, mondták a rendőrök.
Az élete kétharmada.
Értelmetlen volt.
Értelmet kellett találnia benne.
Az autó ismét megindult, elhúzott egy hatalmas, felfújható
vízicsúszda mellett a tenger felőli oldalon, aztán egy csomó
turistahülyítő és étterem és bár és jósda és masszázsszalon
mellett, majd végül felkapaszkodott és átrobogott egy
meredeken ívelő hídon. Mivel a hátsó ablakból most
háztetőkre és távoli vitorláskikötőkre lehetett látni, Lucas
behunyta a szemét. Az egyik vitrinben volt egy póló, amelyre
az írták: KISÜT A NAPCSI, DAGAD A MUSZKLI.
Egyáltalán mit jelent ez?
Az autó gyorsított. Lucas néhányszor mélyen beszívta a
meleg, sóillatú levegőt.
Szabadnak érezte magát.
Új érzés volt.
Vagy talán régi?
 Érezte, hogy a teste könnyezni készül, de harcol is ellene.
Minek ennyi harc?
Az apja meghalt.
Akkor miért ne sírna?
Az autó megállt, az ajtó kinyílt, Lucast bevitték az őrsre,
ahol átkísérték az előtéren. Minden szem őt nézte, a
legtöbbje... hogyan? Gyanakodva? Tanácstalanul?
Meglepetten?
Becsukták egyedül egy szobába.
Konkrétan bezárták.
Megszokta a bezártságot? Megszokta a magányt?
Börtönben kellett lennie.
Igaz?
Tizenegy évig?
Forogni kezdett vele a szoba, úgyhogy leült.

A LÓ. MEGSÁRGULT, CSORBA FOGAK.

Az asztalra hajtotta a homlokát, majd az arcát is. Hallotta,

hogy nyílik az ajtó.
– Jól vagy?
– Jól leszek – felelte Lucas. – Amint aludtam egy kicsit. És
kaptam válaszokat.
– Válaszokat?
– Válaszokat. – Lucas felnézett.
Középkorú nyomozó ült vele szemben, aki borotválta
nyilvánvalóan kopaszodó fejét. Olyan sovány volt, ami már
nem egészséges, és a szája vonalában volt valami angolos, bár
nem beszélt akcentussal. – Sose hittem, hogy megérem ezt a
napot – mondta.
– Milyen napot? – kérdezte Lucas.
– Mick Chambers vagyok. Én vezettem a nyomozást,
amikor eltűntetek. – Összekulcsolta ujjait az asztal lapján. –
Azt hittem, hogy mostanra már... szóval... mind meghaltatok.
Lucas két ujjal megtapintotta a pulzusát. – Nem vagyok
halott.
– Igen. – Chambers megcsóválta a fejét, mosolygott. –
Látom.
– Előrehajolt, megköszörülte a torkát. – Ez a valami, a
Távozás, rendesen tönkrevágta az életemet.
– Talán az én hibám? – Lucasnak nem kellett ismét
megérintenie a csuklóját, anélkül is tudta, hogy a pulzusa
felgyorsult az ingerültségtől; a háznál is annak – Távozásnak
– nevezték a rendőrök, mielőtt megbilincselték. Ennek az
egész balhénak is lesz majd egyszer valami frappáns neve?
Például Kapás?
– Nem – felelte szárazon Chambers. – De ez akkor is
nagyon különös.
– Maga errefelé a tótumfaktum? – Most már valósággal
érezte a csuklójában a dobolást, ahogy forr a vére.
Chambers ismét mosolygott, ezúttal szélesebben. –
Figyelj, Lucas, nincsen szükségem rá, hogy csípjél engem.
Megmondom őszintén, fütyülök rá. Csakhogy vannak
embereim, akik körülbelül tíz másodperc múlva berontanak
azon az ajtón. FBI. Fiatalabb hapsik. Éhesebbek. Az is lehet,
hogy elveszik tőlem ezt az ügyet, és semmit sem tehetek
ellene, vagyis viseld el, ha kérdezek valamit.
– Lökje – felelte Lucas.
– Képzeld magad az én helyembe. Van egy csomó srác,
akiket sok évvel ezelőtt elraboltak, aztán amikor visszajönnek
– csak úgy, a semmiből –, azt állítják, hogy nem emlékeznek
semmire tízegynéhány évből –, hinnél nekik?
Lucas elképzelte a többieket.
Vajon Scarlettnek kellemesebb volt a hazatérés?
 Hogyne lett volna az?
Scarlett volt a... barátnője?
– Elhinnéd? – sürgette Chambers.
– Valószínűleg nem.
És ha az egyik ott lenne egy baleset helyszínén, ugyanazon
az éjszakán, amikor hazajött, és kiderülne, hogy az apja halt
meg, elhinnéd neki, hogy baleset volt?
Most már hivatalosan is elmúlt a szabadságérzése. – Nem
öltem meg az apámat! – Majd, emeltebb hangon: – Miért
ölném meg az apámat?
– Lehetnek okaid. Fogalmam sincs, ki vagy igazából.
– Az... – Lucas előrehajolt – ...vagyok, aki ki fogja
deríteni, mi történt, ki fogja találni, ki csinálta ezt! – A
gondolattól mintha lehűlt volna a vére.
– Tényleg? – Chambers felállt. – Hát, jó. Aztán csörögj
rám, amikor sikerült megoldanod.
Kopogtattak az ajtón, ami azonnal ki is nyílt. Két ember
felvillantotta a jelvényét.
– A maguké – mondta Chambers, azzal kiment.
 AVERY

Avery lehúzta a vécét – olyan sokáig visszatartotta kint, a

tornácon, ameddig bírta –, kezet mosott, azután megállt a
folyosón a Szentély előtt, és elhatározta, hogy felhívja Samet,
aki a barátja. Miért kell mindig emlékeztetnie magát?
Lehetséges, hogy azért, mert Sam az első igazi fiúja, és még
új a fogalom. Hihetőbb, hogy volt rá egy másik oka, de azt
egyelőre nem akaródzott bevallani magának. Lehet, hogy
Sam nem is veszi fel ilyen későn – vagy túl korán van? –, de
ez olyasfajta dolog, amiért fel lehet kelteni valakit. Főleg, ha
az a valaki a pasink.
Amikor csengett a vonalas, bement a bátyja szobájába, és
ledőlt a Scooby-Doo mintás ágytakaróra. Lehet, hogy szerette
azt a műsort – és valószínűleg Avery vele együtt nézte, de
erre már nem emlékezett; mikor pár éve ismét megnézett
néhány epizódot, unalmasnak találta Bozontot.
– Szia – szólt bele Sam álmosan.
– Szia – mondta Avery a sötétben foszforeszkáló
csillagképek alól.
– Minden oké?
– Visszajöttek. – Kiszúrta a mennyezeten a Nagymedvét. –
A bátyám és a többi srác.
 – Mi? – Ettől bezzeg fölébredt.
– Bár ő nem. – És ott a Kismedve. – Még nem, de már
hallottuk, hogy visszajöttek.
– Kizárt – mondta Sam.
– Tudom. – Az ágynak magányszaga volt. – Anyu kint ül
az első lépcsőn. Vár. Azt hallotta, hogy semmire sem
emlékeznek.
– Hogy lehet az? – kérdezte Sam.
– Fogalmam sincs. Csak tiszta... őrület. Nem?
Sam alig pár éve költözött Fort Myersbe, így nem igazán
érthette, mennyire őrület, hogy nem élte át úgy, mint
mindenki. Nem úgy, mint Ryan és ő. Sam látta a filmeket, de
ennyi.
Avery nem sokra emlékezett a napból, amikor megtörtént;
csak négyéves volt. De idővel megtanult mindent, amit
tudnia kellett.
Először is a szülei tartottak – és tartanak még ma is –
végeérhetetlen előadásokat az idegenekről és hogy miért kell
félnie tőlük, mert nem akarhatja úgy végezni, mint a bátyja,
hogy őt is elrabolja és valahol túszként tartsa fogva, vagy ami
ennél is rosszabb, megölje vagy eladja a külföldi
szexrabszolga-feketepiacon holmi hibbant, ugye, hogy nem?
És „Ne haragudj, Ave, de nem fogjuk cukrozni. Ez a valóság.
A világ iszonyatos hely. A mumus és a Slenderman lehet
mese, de vannak rosszabb, létező dolgok, amiktől félni kell.
És nemcsak a lövöldözők meg az ISIS, hanem vannak
csendes elmebetegek is, akik képesek elkapni egy csomó
gyereket, és átnevelik őket homokossá.”
Mihelyt elég idős lett, fölment a netre. Tudott a kisbuszról,
amelyet néhányan láttak azon a napon az iskola mögött, és a
busztársaság tagadta, hogy közük lenne hozzá. Olvasott a
kutatóosztagokról a közeli mocsarakban és a
homokpartokon, az iskola biztonsági őrének fejéhez vágott
vádakról, a tankerület és a busztársaság ellen indított
perekről (az ő szülei kezdeményezték őket) és az
öngyilkosságról, amelyet pár héttel később követett el az
iskolaigazgató. Valamint olvasott számtalan, megindítónak
szánt életrajzot mindegyik srácról, amikben olyan
butaságokat írtak, hogy mennyire szerették a zenét, a sportot,
a játszóteret, a hercegnőket és milyen sziporkázó egyéniségek
voltak.
Hát persze hogy azok!
ÖTEN VOLTAK!
Avery még a tévében is benne volt azon a napon, amikor
megtörtént. Egyszer nézte végig azt a klipet, aztán soha
többé. Négyévesen szorítja magához az akkor még imádott
Vau-Vaut, és azt mondja: „Annyira szeretném, ha Max
hazajönne!”
Brutális.
Most csak türelmetlen volt, hogy miért nem jön már Max.
Azt mondta: – Szerinted mi tart neki ilyen soká? – és
maga is tudta, milyen nevetségesen hangzik.
 Scarlett

Fent, a teraszon az asszony – az anyja, az ő anyja – várta,

kezében pizsamával.
– Az eltűnésed előtti estén – mondta – azt mesélted, hogy
elutazol. Egész pontosan úgy mondtad, hogy elmész „a
távozásra”. Emlékszel rá?
Scarlett lehunyta a szemét.

/
/
/
/ /

– Nem. – Kinyitotta a szemét. – Csak úgy eltűntünk? És...

hogy? Kerestetek minket?
– Hát persze! – Most már görcsösen, védekezőn. – Az első
igazi nap volt az óvodában.
– Mit jelent az, hogy „igazi nap?”
– Az első nap, amikor az óvodások iskolába mennek. Nem
egyszerre; vannak, akik ezen a napon mennek, vannak, akik
másnap. Tehát ez volt az első olyan nap, amikor az összes
óvodás együtt volt.
 – És?
– És este nem voltál a buszon, ahol lenned kellett volna.
Az emberek azt mondják, hogy volt az iskolánál egy busz –
egy olyan kicsi, rövid busz –, amire felszálltatok, de sose
találták meg, bár én azonnal tudtam, hogy az valami más.
Páran láttak odafent, Venice-nél egy járművet.

/
/
– Űrhajót?
/
/
– Azt bizony.
A szél belefújt néhány hajtincset Scarlett szájába.
Félrehúzta őket. – Mások is ezt gondolják? Hogy idegenek?
– Mindenkinek megvan a maga elképzelése. Gyere,
megmutatom.
Hamarosan újságkivágások borították el az étkező
asztalát. Egyik cikk a másik után a titokzatos
gyermekrablásról. Sokuk olyan sorokkal kezdődött, hogy:
„Alig néhány nappal a tizenöt gyermekéletet követelő iskolai
lövöldözés után újabb tragédia rázta meg Fort Myers Beach
városát.”
/
/
/
/

Borzasztó.
De nem az ő gondja.
Egy fényképsorozatban felismerte ifjabb önmagát „a
Távozás áldozatai között”.

– Úgy hívták, hogy a Távozás?

Az asszony...

Az anyja bólintott, és megmutatott egy színes magazinból

kilépett oldalt. – Ja, azért, amit te mondtál.
Ez állt rajta... rendezte... főszerepben. – Volt egy film?
– Kettő volt. Mindkettő vacak.
Scarlett a hajába markolt, húzogatta. – Ötévesek voltunk!
Mi nem távoztunk!
Az... anyja egy percig mereven bámulta, aztán kinyújtotta
a kezét, és megérintette Scarlett arcát. – Mindig tudtam,
hogy visszahozzák az én kisbabámat.
Ma este egy furgonból szálltunk ki – mondta lassan
Scarlett. – Egy furgonból.
Az anyja elkapta a kezét. – Pihenned kell. – Összeszedte az
újságcikkeket, és visszarakta őket a konyhapulton fekvő
mappába.
Ám Scarlett ismét az áldozatok fotóit nézte...
...és számolt
és...
– Várj csak!

Hat fénykép.
Az egyiken ő.
Aztán Lucas.
Kristen.
Sarah.
Adam.
Az utolsóra mutatott.

Minden eddiginél zavartabban.

/
/
/

Kicsoda Max Godard?

 Lucas

Nem is akart visszamenni a házba, de az ügynökök ott

tették ki, és neki nem volt jobb ötlete.
A lámpa a bejárat fölött megérezte és bekapcsolt. Repdeső
molyok jelentek meg a fényben.
Az ajtó zárva volt, odabent nem égett villany.
Kopogtatott.
Semmi sem történt, így ismét kopogtatott, hangosabban.
Aztán megint.
Három autó parkolt a ház mellett.
Még egyszer kopogtatott, és az ajtó kitárult.
A lánynak szőke haja volt, a két szeme túl távol ült
egymástól, és a pólójára, ami az egyetlen ruhája volt, és
kilátszott alóla a hosszú, napbarnított lába, azt írták: A
BARNÁK TÖBBET BULIZNAK. Egy darabig bámult a
fiúra, aztán elkiáltotta magát. – Ryan!
Vártak.
Egy éjjeli lepke nekirepült a lánynak, aki behúzta a nyakát.
– Szóval te vagy a testvér.
– És te...? – kérdezte Lucas.
– A barátnő. – Merev nézése volt, kimondottan idegesítő.
– Miranda.
 – Nem mehetnék be? – kérdezte Lucas.
– Nem is tudom... – Aztán, hangosabban: – Ryan!
Egy hang a folyosóról: – Engedd be!
Lucas megkerülte a lányt, és épp akkor lépett be a
nappaliba, amikor feltűnt Ryan és helyet foglalt a díványon.
Lucas a dívány másik végébe ült le. Miranda kettejük közé
furakodott.
– Azt se tudom, mit mondjak. – Ryan két kézzel dörgölte
az arcát. – Mi történt? Elszöktél? Vagy mi?
Lucas ugyanúgy dörgölte meg az arcát. – Úgy gondolom,
hagytak elmenni. Volt egy furgon, amiből kitettek bennünket.
Voltak térképeink, hogy hazajussunk.
– Miért most? – Ryan a fejét csóválta. – Hol voltatok? Ki
tartott fogva?
– Nem tudom. Semmire sem emlékszem. – Lucas egy
hosszú percig nézte a bátyját, és arra gondolt, hogy Ryan
szeme ugyanolyan színű és metszésű, mint az, amelyet a
tükrökben látott, noha nem emlékezett, mikor nézett tükörbe
utoljára.
– Na, és ki vezette a furgont? – kérdezte Miranda.
– Nem tudom! Nem tudom elmagyarázni. Olyan volt,
mintha kiszállás előtt ébredtünk volna fel a furgonban.
Ryan csak bámult rá, aztán megszólalt: – Fogalmam sincs,
mit mondjak neked. Olyan valószerűtlen. És most apa...
Apa.
Meghalt.
Még azt se tudta, mit érezzen.
Elvesztett valamit, ami igazából már elveszett.
– Nem én öltem meg – mondta. – El kell hinned.
– Nem tudom, mit higgyek – felelte Ryan, aki most
eltakarta az arcát, és a fejét rázogatta. – Ez... eszelős! Talán
telefonálnom kellene, és... egyáltalán mit mondjak? „Nahát,
van egy jó hitem és egy rossz! Lucas visszajött, de apa
meghalt!” – Felnézett. – Egyáltalán kinek telefonáljak? Apa
szülei meghaltak. Anya szülei meghaltak. Mindketten egykék
voltak. Úgyhogy, gondolom, a „telefonálást” törölni lehet a
listából.
Senkijük sincs?
– Holnap mindenféle vizsgálatot végeznek rajtam,
úgyhogy valaki talán kitalálja, mi folyik itt. – Lucas
előrehajolt, a feje lekókadt. Megint szédülni kezdett.
KÖRHINTA ÓCEÁN ARANY LÓ FOGAK
Próbált kerülni vagy áttörni rajta. – Vért vettek és minden,
hogy lássák, van-e drog bennem. Mert megragadt a fejemben
egy nagyon életszerű kép, és nem tudom, hallucináció-e vagy
tényleg ez van.
Micsoda? – Miranda felkapta a fejét. – Mi van?
KÖRBE-KÖRBE
Körhintán ülök az óceán partján.
Ryan felállt. – Te emlékszel egy körhintázásra? De arra
nem, hogy ki tartott fogságban tizenegy évig? És én? Rám
emlékszel?
VEREKEDÉS BASEBALL BIRKÓZÁS FUTÁS BÉKÁK
SRÁCOK NAP
Anyára emlékszel?
MOSOLYGÁS NAPSZEMÜVEG
FEHÉR FOGAK SZEPLŐK FEKETE HAJ

Hogy halt meg anya.

 FÉM. FÉKNYOMOK.
SZIRÉNÁK.
– Emlékszel apára? Mert magam is alig emlékszem rá
azelőttről, hogy belegárgyult a szikláiba.
Lucas nem bírt megfogalmazni semmilyen választ.
A szikláiba.
Belegárgyult.
Volna.
LÓ FOGAK LE KELL KEFÉLNI.
– Mi az? – kérdezte Lucas. – A sziklák.
– Az Opus 6 Apa életműve. Az ő „dala az elveszettekért”.
Azt mondta, addig fogja építeni a tiszteletetekre, amíg haza
nem jöttök mind.
– Nem értem – mondta Lucas. Rémlett, hogy az apja
kőműves volt és amatőr szobrász. – Hat?
– Hatotokért.
– Nem. – Mintha kézzel kurblizták volna az agyát. – Öt.
– Ki nem jött vissza? – kérdezte Ryan.
– Én honnan tudhatnám? – Lucas majdnem sikoltott.
– Ez percről percre jobb. – Ryan a fejét csóválva felállt. –
Mindig azt hittem, hogy boldog leszek, ha megint láthatlak –
azzal kiment.
Egy perc múltán Miranda azt mondta: – Majd összeszedi
magát.
Lucas fölemelte a fejét.
A lány odafordult, hogy a szeme közé nézhessen, és úgy
bámulta, mint egy vitrinbe tett furcsaságot. – Tényleg nem
emlékszel semmire?
Legyezett az ujjaival a fiú arca előtt, mintha az
felébreszthetné Lucast a transzból.
– Hozok neked ágyneműt – mondta végül. – Van egy
szoba a folyosó végén.
– Kösz – felelte Lucas. – Le kell zuhanyoznom.
– Az ajtó mögötti polcon találsz törülközőt. – Miranda
elvonult.
A víz nem volt elég forró, hogy lemossa a napot.
Lucas jobb csípőcsontja alatt égett a bőr, amikor
szembefordult a zuhanyrózsával.
Odanézett.
Vért látott, fekete tintát.
Dühös, felpüffedt húst.
Le kellett ülnie, mert attól félt, hogy elájulhat.
Néhányszor mély lélegzetet kellett vennie.
Ismét megnézte.
És ezt látta:
 AVERY

De legalább a nap időben érkezett, és a kotnyeles Mrs.

Gulden, amikor a korai sétára vitte a nagyszájú kutyáit,
megállt a gyűrű alakú felhajtó aljában. – Minden oké?
Avery mosolygott, és intett. – Igen! Gyönyörű ez a reggel!
Telefonálnia kellene Ryannek, hogy megjött-e már Lucas,
de évek óta nem beszéltek – azóta nem, hogy Avery elkezdte a
középiskolát, és úgy döntött, megpróbálja újra feltalálni
magát és visszaszorítani a múltat, hogy ne foglaljon el ilyen
nagy területet az életéből.
Valószínűleg aput is fel kellene hívni, de talán jobb lesz
kivárni egy normálisabb időpontot ott, nyugaton, vagy azt,
hogy végre itthon legyen a bátyja.
Jött a postás, bedugott egy csomagot a pelikán alakú
postaládájukba, de sem Avery, sem az anyja nem ment érte.
Anyu még csak ki sem kelt az ágyból, hogy rendesen
felöltözzön vagy kávét főzzön, vagy kimenjen a mosdóba,
vagy felvegye a telefont, amely sokkal többet csengett, mint
általában.
A megfelelő időben Avery bedobott pár szelet kenyeret a
pirítóba. Várakozás közben küldött egy SMS-t Emmának a
furcsaságokról, amire kellően sokkos válaszokat kapott, mint
például:
OMG
és
MI???????????????
Bevitt anyunak egy szelet pirítóst, meglekvározva.
– Fel kéne hívnod aput – mondta.
– Majd együtt hívjuk fel... – Anyu rosszallóan méregette a
pirítóst – ...amint a testvéred hazaér.
Kisbusz fordult be az utcába, és Avery egy pillanatig
komolyan azt kívánta, hogy a Csodajárgány legyen az –
Scooby-Doo és csapata fixen megoldaná a rejtélyt –, de
persze nem az volt, hanem egy tévés kisbusz.
Csakugyan telefonálnia vagy legalább SMS-eznie kellett
volna apunak.
Az első géppel haza kell jönnie!
Csengett a telefon, ezúttal türelmetlenebbül. Avery
odarohant, felkapta, reménykedve, hogy apu az, és ha nem,
legalább olyasvalaki, aki meg tudja magyarázni a késlekedést.
– Halló!
– Avery?
– Apu!
– Igaz? – kérdezte az apja. – Visszajöttek? Most hívott
Adam apja valamilyen őrültséggel, hogy elébe kell mennünk
a dolognak, mármint ami a sajtót illeti.
Az ajtóban megjelent Avery anyja. Könnyes szeme kigyúlt
a reménykedéstől.
– Ja, páran visszajöttek – mondta Avery a telefonba. – De
Maxnek még mindig nincs nyoma.
Az anyja térdre rogyott az előtér szőnyegén, és zokogni
kezdett. Húsos, fehér combja kivillant a pongyola alól.
Averynek el kellett fordulnia.
– Jövök, Ave, amilyen gyorsan csak tudok – ígérte apu.
 – Csipkedd magad!
Avery letette, majd odament az anyjához. Mellétérdelt,
összehúzta rajta a pongyolát, sután átölelte. Érzéketlen
próbabábu volt a karjaiban.
Abban a pillanatban egy riporter jelent meg a tornácon,
nyomában egy operatőrrel, és felszólította őket: – Mondják el
a sztorijukat! Miből gondolják, hogy Max az egyetlen, aki
nem tért vissza?
Avery berúgta az ajtót, és elképzelte az előttük álló
napokat: az örökös sajtófigyelést, a szomszédság és jövő
héttől az iskolatársak furcsán szomorkás pillantásait. Híres
lesz, de nem jó értelemben. Próbabábu Anyu ismét kórházba
kerül, belemerülve a depresszió futóhomokjába, és apu úgy
viselkedik, mintha nem lenne semmi baj, holott anyuval –
egyáltalán, náluk – semmi sincs rendben az óta a nap óta,
hogy Max eltűnt.
Az anyja sírása egy perc múlva abbamaradt, és a csendben
egyfajta kísérteties önvád rohanta meg Averyt, amiért
megszakította a beszélő viszonyt Ryannel – azon kevesek
egyikével, akik valaha is megértették –, vagy amiért járni
kezdett Sammel, aki túl kedves hozzá, vagy túl egyszerű, vagy
akármi, és amiért feladta a reményt, hogy a bátyja élhet még.
Scooby-Doo, merre vagy?
– Meg fogjuk találni, anyu! – Kopott strandpapucsát
bámulta, és találgatta, hogy mikor kapja meg az újat, amelyet
rendelt. – Ígérem!
ELSŐ NAP
SCARLETT

– Majd kell nekem egy ruha – mondta Scarlett.

– És egy fogkefe

és....
 Hajkefe.
Cipő.
Smink?

Telefon.
Táska
Dezodor.

Pénztárca.

Ajakír.
Zokni.

Bugyi.
Melltartó.
Pizsama.

Úszódressz.
Tampon?
Jogosítvány?

Mi még?
– ...minden.
 Az asszony – az anyja – a negyedik cigarettájánál tartott
ma reggel. Az első hármat akkor szívta el, amikor két
nyomozó – egy öreg, egy fiatal – faggatta Scarlettet, és nem
tetszettek nekik a válaszai.
Maxről kérdeztek.

//
/

És hogy valamelyik társuknak voltak-e erőszakos hajlamai.

Magyaráztak a balesetről.
Lucas apjáról.
Az Opus 6-ról.
A nehéz eljárásról.
Tud-e bármilyen okról, amiért Lucas bántani akarta volna
az apját?
Nem.
 Nem, nem, nem.
Milyen... borzasztó.
Távozóban azt mondták neki, hogy azonnal el kell mennie
a tőlük kapott címre, általános kivizsgálásra és
MRI-vizsgálatra, és majd tájékoztatják, mikor lesznek a
további vizsgálatok, például egy memóriaszakértővel és
valószínűleg másokkal is.
Meg hogy szorítja őket az idő, ha meg akarják találni
Maxet és az illetőt vagy illetőket, akik elrabolták őket.
Tizenegy év után.
Most szorítja őket az idő.
Scarlett még mindig az anyja pizsamáját viselte, és nem
tudta, mi lenne a rosszabb.

Felvenni a ruhát, VAGY Újabb ruhákat

amiben visszajött. kölcsönözni... tőle.

Anyja elnyomta a cigarettáját. – Indulnunk kellene.

Megyek öltözni. Utána vásárolunk – azzal kivonult a
szobából.

hamutartóból.
a
felszáll
füst
a
ahogy
figyelte,
Scarlett

Megjelent a macska. Először tanácstalan volt, aztán

felugrott az asztalra, szemben a lánnyal. Nyakörve és bilétája
volt: Üstökös.
Scarlett emelte a kezét, hogy megsimogassa, de a mozdulat
megtört.
A kezére nézett.
Talán... allergiás?

/
/
/
Felállt, átment a szobájába, visszavette a ruhát, amelyben
érkezett.
A rendőrség elvitte a térképet.
Képes lesz megtalálni ma este a játszóteret?
Visszament a konyhába, ahol az anyja, aki ugyancsak
felöltözött, éppen leakasztott egy kulcskarikát egy kampóról.
– Az oldalajtón megyünk ki. – Elővett egy baseballsapkát
és egy napszemüveget. Nyújtotta őket Scarlett felé.
– Senki sem fog megismerni. Ötéves voltam.
– Az emberek tudni akarják, hogy néztek ki most. Mind
híresek lesztek, ha akarjátok, ha nem.
Scarlett elvette a sapkát meg a napszemüveget, és követte
az anyját az autóhoz. Ahogy kihúztak a fészergarázsból és
lefelé igyekeztek a felhajtón, riporterek és operatőrök
rohantak a furgonjaikhoz, mint az ijedt tyúkok. Scarlett
feltette a napszemüveget, becsusszant az ülésre. Az anyja
kivágódott a felhajtóról, és elrobogott egy stoptábla mellett,
hogy lerázza az üldöző furgont, de aztán rá kellett taposnia a
fékre a pirosnál.

Ugyanolyan piros, mint...

 – Amikor kicsi voltam, utaztunk valaha hőlégballonon? –
kérdezte Scarlett.
– Most viccelsz? – csattant fel az anyja.
– Nem! – tiltakozott Scarlett. – Utaztunk?

Az ég olyan nevetségesen kék.

– Dehogy utaztunk – felelte az anyja. – Mint talán

észrevetted, nem vet fel a pénz.
– Oké, csak egy kérdés volt. Azt hittem, utaztunk. –
Valami arra bírt egy fekete madárrajt, hogy megváljanak egy
fától.
– De rám azért emlékszel, ugye? – kérdezte az anyja. –
Meg a dolgokra, amik korábban voltak!
– Egy rózsaszín flamingóra az udvarban. – Az oldaltükör
szerint a madarak közelebb voltak, mint amennyire
látszottak.
– De semmi... rosszra? – Az anyja belepillantott a
tükrökbe.
A furgon eltűnt. A madarak is.
– Semmi sem jut az eszembe.
– Hát, akkor jó.
/
/

/
/
Scarlettnek nem volt energiája azon töprengeni, hogy ez
mit jelenthet.
De az MRI-t legalább várta.
Így kideríthetik, hogy nincs benne implantátum vagy chip.
Nem ébreszti fel majd egy napon a szívébe ültetett idegen
műszer.
 Nem kell végrehajtania valamilyen gonosz tervet, például
akár az emberi faj kiirtását, beleértve a saját, sérült anyját.
Bebizonyíthatja.
Az anyjának és egy kicsit talán magának is.
Így bizonyíthatja be.
Egy kis vizsgálat ebben a teljesen közönséges külsejű,
irodaház stílusú épületben.
Ilyen könnyű:
Követjük az ápolónőt egy hosszú folyosón.
Átöltözünk rózsaszín műtősruhába.
Nagyon, de nagyon mozdulatlanul fekszünk, miközben a
gép zümmögve életre kel.
Figyelünk a hangjaira.
Keresünk egy dallamot.
Semmit sem találunk.
Mikor a zümmögés elhallgatott, Scarlett nem tudhatta,
mennyi ideje volt már itt, de nem is számított.
Vége volt.
Az orvos azt mondta, hogy nemsokára beszélni fog velük.
Scarlett visszatért az anyjához, és akkor nagyon hosszúnak
tűnő ideig várakoztak. Scarlett elhatározta, hogy beszélni fog,
mert valamivel el akarta ütni az időt.
– Na, és te mit csináltál? – kérdezte.
Az Anyja fújt egyet, és furcsán nézett rá. – Úgy érted,
tizenegy évig?
– Hát, ja. Milyen az életed? Van barátod? Vannak
hobbijaid? Utazgatsz? Vagy mi?
– Ó, persze, én és Hans minden héten átugrunk a francia
Riviérára.

Scarlett ránézett.
És pislogott.
 És várt.

– Ja, van egy pasim. Steve. Már hat éve vagyunk együtt.
Hat, az sok...
Nem olyan sok, mint tizenegy, de akkor is...

– Nem éltek együtt?

– Az ki van zárva. – Négy fejrázással tagolva. – Volt
szerencsém egyhez. Odaköltözött, és kiderült, hogy totál le
van égve. Azt a hibát nem követem el még egyszer. Nem,
Steve sikeresnek látszik. Jó fej. Majd megismered. Ma este el
akar vinni bennünket vacsorázni.
Scarlett gyomra görcsösen összehúzódott, azután
elernyedt.
Görcsölt, ernyedt.
Mintha valamilyen hasizomgyakorlatot végzett volna az ő
engedélye nélkül.
– Ma este?
– Alig várja, hogy találkozhasson veled. Na, igen, és tudod.
Végig itt állt mellettem. Komolyan, a kősziklám volt az utóbbi
pár évben. Ő és az illetők az emberrablási csoportnál.
Különben is, van jobb programod?

Az a helyzet...

Emberrablási csoport?

Hány óra még este nyolcig?

Hány óra még a pasijáig?

– Nem tudom, jó lesz-e étterembe mennünk már most.

Ugye, érted.
– Ó, Steve ismer egy helyet. Ismeri a tulajdonost, és majd
vigyáznak ránk, tesznek róla, hogy kamera ne jöjjön a
közelünkbe. Korán megyünk. Kedves hely. A víznél. Egy
tisztességes vacsora a hazatérésed örömére. – Az anyja
bólintott. – Steve-nek pár jó ötlete is van számunkra.
– Ötlete?
– Ő ezt jobban el tudja magyarázni.
Végül kijött értük az ápolónő, és bevezette őket egy
szobába, ahol még egy percet vártak.
Aztán bejött egy orvos.
Vele volt az öregebbik nyomozó reggelről.
/
/
/
– Mi az? – kérdezte az anyja.
– Nos – kezdte az orvos –, Scarlettben van valami. Ezért
értesítettem Chambers nyomozót.
Egy felvételt erősített egy világító táblára, amelyet
bekapcsolt, kigyúlt szürkében és feketében Scarlett belseje –
bordák, nyelőcső és minden.
A legvilágosabb egy fehér, ovális folt volt a gyomrában,
akkora, mint a hüvelykujj körme.

Azt hitte, elhányja magát.

Akart is hányni.

– Még csak azt sem... – kezdte lassan az anyja.

Scarlett közelebb lépett a képhez.

 Megigézte az az izzó, idomtalan hold.
A fénye szúrta a szemét.

Föl.
Föl.
Föl.
Lebegő lábbal.

A nyomozóhoz fordult, és megkérdezte: – Mi ez?

 Lucas

Egy alacsonyabb épületegyüttes egyik alacsonyabb háza

előtt mosolygó, fiatalos fekete ember üdvözölte, akinek
tarkóig parkettafonott haja raszta hurkákra oszlott a
lófarokban. Fehér laboratóriumi köpenye alatt pólót viselt,
amelyre cápát rajzoltak, Lucas elképzelte, hogy most jött meg
a szörfözésből. Olyan kiegyensúlyozottnak és energikusnak
látszott, hogy a fiú kissé élettelennek érezte magát tőle.
– Dr. Todd Sashor. – Egyszerre két kézzel rázta meg Lucas
kezét. – A kognitív tudomány a szakmám. Isten hozott
itthon.
– Kösz. – Lucas nem akarta elengedni Sashor meleg kezét.
Az első ember volt, aki őszintén örült neki.
– Hát, akkor lássunk munkához, jó?
Lucas bólintott, és kelletlenül elhúzta a kezét, bementek a
tiszta, korszerű előcsarnokba, majd onnan fel a második
emeletre, ahol Sashor belökte egy tágas laboratórium
üvegajtaját. A laboratóriumot a falra szerelt
üvegszekrényekkel, néhány asztallal és számítógéppel
rendezték be. Sashor bemutatta két asszisztensét – egy férfit
meg egy nőt –, akik a bemutatás után visszatértek a
munkájukhoz.
 – Bevallom, sose kellett még megterveznem effajta
bevésési folyamatot vagy tesztet, így egy kicsit vakon
repülünk. Először is megvizsgáljuk néhány agyi
alapfunkciódat és -készségedet – mondta Sashor. –
Megpróbáljuk kideríteni, miket tanultál, mit tudsz és mire
emlékszel. Aztán leülünk és beszélgetünk. Okés?
Lucas bólintott.
Megcsinált egy matektesztet (könnyű), aztán egy
magasabb szintű matektesztet (még mindig könnyű), aztán
egy világtörténelmi tesztet (brillírozott), aztán egy általános
természettudományit (ugyancsak). Kitöltötte az Egyesült
Államok vaktérképét és egy világtérkép nagyobb részét.
Utána dámázott (nyert) és sakkozott (veszített) az
asszisztensnővel.
Mutattak neki egy képsorozatot, és arra kérték, mondja ki
az első szót, ami az eszébe jut. Ugyanezt meg kellett csinálnia
egy csomó fekete tintapacával.
Visszalépett egy triviateszttől, amikor látta, hogy egyetlen,
a popkultúrával kapcsolatos kérdésre sem tudna válaszolni.
Ugyancsak nem vállalkozott az irodalomtesztre.
Bosszantotta, hogy nem jut eszébe egy kedvenc könyv.
Nem tudott beszélni egyetlen idegen nyelven sem.
Általában ismerte a folyó eseményeket – legalábbis
annyira, mint egy átlagos tizenéves, mondta Sashor.
Végül leültek Sashorral, és elkezdődtek az egymásba folyó
kérdések. Emlékszel valamire abból, hogy hol voltál? Voltak
ott ablakok? Mi láttál? Tudod-e, hogy az, aki elrabolt, férfi
volt-e vagy nő? Kimehettél a szabadba? Milyen hosszan
ültél a furgonban' Kényszerítettek valaha, hogy olyat
tegyél, amit nem akarsz?
Lucas majdnem elnevette magát. Fészkelődött a székben.
Tutira nem lennék itt, ha nem az akaratom ellenére vittek
volna el!
– Egy jó pont – mondta Sashor. – Kényszerítettek
valamire... szexuálisan?
Lucas elfordult, kinézett az ablakon. Az utca másik oldalán
azt írták egy táblára, hogy Sajttorta. – Nem hinném.
– Sor került egyáltalán szexre? – kérdezte némileg
habozva Sashor. Lucasnak megfordult a fejében, hogy ezek a
kérdések talán nincsenek benne a forgatókönyvben, de aztán
eszébe jutott, hogy nincs forgatókönyv.
Nem sértődött meg.
Kíváncsi is volt.
– Nem vagyok biztos benne.
– Megcsókoltad valamelyik lányt?
– Fogalmam sincs.
– Megcsókoltad valaha Kristent?
– Fogalmam sincs.
– Scarlettet? Sarah-t?
– Nem tudom.
Sashor felvonta a szemöldökét. – Voltál szerelmes valaha?
Ez meglepő. – Igen.
– Kibe?
– Fogalmam sincs.
Ez hazugság?
– Akkor miért feleltél igennel?
Lucas egy pillanatig habozott, töprengett. – Csak egy
érzés.
Scarlett iránt.
Úgy érezte, hogy őt védi, ha nem mond nevet.
Tovább. – Emlékszel valamire abból a napból, amelyen
elraboltak?
– Nem.
– Volt valami gyanús az eseményt megelőző napokban?
 – Fogalmam sincs.
– Emlékszel dolgokra az elrablásod előtti időből?

FÉKNYOM SZIRÉNÁK VÉR

– Az óvodából? Az iskolai előkészítőből? – kérdezte

Sashor.

POLCOK. PIROS. SUPERMAN HÁTIZSÁK.

Lucas bólintott. – Igen. Anyám meghalt autóbalesetben.

Ott voltam. A hátsó ülésen. De nekem nem lett bajom.
Sashor bólintott, azután hátradőlt a borszékben. – Mi a
legkorábbi emléked?
Lucas ismét kinézett az ablakon. Megjelent pár kövér
felhő. Sötétszürkék és komiszak. Behunyta a szemét, erősen
gondolkozott. El kellett löknie magától a képet:

KÖRHINTA FEHÉR TŰZ FOGAK VATTACUKOR

Ezúttal, miközben pörgött, más képek kísérték utazását:

KÉK BRINGA. VÉRES TÉRD.

KIS FEKETE KUTYA: SÉTÁLTATÓ.
BASEBALLKESZTYÜ. LELÁTÓ.
AKI BÚJT, AKI NEM, MEGYEK!

– Emlékszem, amikor tanultam bringázni – mondta –,

elestem, és nagyon beütöttem a térdemet. Emlékszem, ahogy
bújócskázom anyával. Talán ez az egyetlen igazi emlékem,
ami van róla a baleset előttről. Emlékszem a karambol
helyére. Emlékszem az iskolai előkészítő tantermére, hogy
milyen volt. Emlékszem egy baseballpályára. Mintha
elmentem volna, hogy megnézzem a bátyám meccsét. De a
legelsőre? Nem tudom. Emlékszem a kutyánkra. Sétáltató.
– Emlékszel arra, aki a kutyátokat sétáltatta?
– Nem, a kutyát hívtuk Sétáltatónak. Azért, mert amikor
elvittük sétálni, úgy viselkedett, mintha ő sétáltatna minket,
és nem fordítva.
Sashor leírt valamit, azután felnézett, és azt mondta: –
Emlékszel egy emberre, aki csomagolópapírt vitt?
– Egy ember csomagolópapírt vitt? – ismételte Lucas.
Sashor nem nézett a szemébe. – Igen, emlékszel egy
emberre, aki csomagolópapírt vitt?

CSOMAGOLÓPAPÍR EMBER VISZ

– Nem. – Kezdett belefáradni, hogy nem képes közölni

semmi használhatót.
– Miféle csomagolópapír volt? – kérdezte Sashor, mintha
nem is hallotta volna.

KARÁCSONY FEHÉR SZAKÁLL

VÖRÖS SAPKA

– Mikulás.
– Emlékszel a csomagolópapírra? – Sashor szeme kigyúlt
a meglepetéstől.
– Nem tudom. Emlékszem-e? Vagy csak találomra
elképzelem az első csomagolópapírt, ami előjön bennem?
– Körkörös érvelés. – Sashor ismét feljegyzett valamit.
– Miért kérdezget a csomagolópapírról? – Lucas
megpróbálta elolvasni a jegyzetet, de túl messze volt.
– A rendőrség kért meg rá.
– Hogyan akarják valaha is elkapni a tettest, ha nem
emlékszünk?
– Az emlékezet nem mindig együttműködő vagy
alkalmazkodó, de azért lehet szerencsénk. – Sashor
visszanézett a papírjára. – Emlékszel még valami másra az
első napokból az óvodában?
– Óvoda. – Lucas egy percig ült, és a fogalmon rágódott.
Az óvoda egész elképzelésén. Emlékszik-e... az óvodára?

POLCOK. PIROS.

– Nem igazán. Csak a teremre. A hátizsákomra.

Sashor több fényképet tolt Lucas elé. Max, mint kisfiú,
aztán egy vázlatsorozat, amelyen megöregítették. – Láttad
valaha ezt a fiút?
– Az FBI-ügynökök mutatták nekem – válaszolta Lucas. –
Nem, nem emlékszem rá. Egyáltalán nem. Sem előtte, sem
utána. És fogalmam sincs, hogy őt megcsókoltam-e. Arra az
esetre, ha netán kérdezné.
Sashor elmosolyodott, azután levette a szemüvegét, és
megdörgölte a szemét. Lucas valamilyen okból szerette volna,
ha Sashor elégedett lenne. Ugyanakkor szakértő véleményt is
akart, így ezt az alkut kötötte saját magával:
Beszélni fog a körhintáról.
A tetoválásról nem.
Addig nem, amíg ki nem deríti, hogy a többieken is van-e
tetoválás.
Addig nem, amíg legalább egy rövid ideig nem
próbálkozhat a tetoválás megfejtésével.
Tetoválás, ami egy fényképezőgép zárját ábrázolja.
Mit jelent ez egyáltalán?
– Van még egy dolog, amire nagyon élénken emlékszem –
mondta habozva.
 – Mi az?
– Ülök egy körhintán. Az óceán közelében. Elszédülök,
valahányszor rágondolok.

KÉK-FEHÉR LÓ. ARANY NYEREG.

RÉGIMÓDI ZONGORA.
FÖLDIMOGYORÓ.
KÖRBE-KÖRBE.

Hangosan kimondva még annál is nevetségesebbnek tűnt,

mint amikor még a fejében volt.
– Mennyi idős voltál? – Sashor mintha felélénkült volna.
– Nem tudom. Úgy érzem, nem volt régen. Mintha már túl
öreg lettem volna a körhintázáshoz, de akkor is élveztem.
– Körhintához nem lehet túl öreg az ember – jelentette ki
Sashor.
Lucas elmosolyodott. – Maga szerint tényleg megtörtént?
– Hát, nem voltak a szervezetedben drogok, semmi, ami
hallucinációkat okozhatott volna. Tehát vagy megtörtént,
vagy pedig félrevezetésül, a figyelmed elterelésére ültették
beléd.
– Hogy lehet azt megcsinálni?
– Hamis emlékeket tulajdonképpen nagyon könnyű
létrehozni. Például, ha a bátyád azt mondja neked, hogy
kissrác korotokban elejtetted a fagylaltodat, és olyan
keservesen sírtál, hogy a cukrászlány adott neked egy új
tölcsérrel, el fogod hinni, hogy megtörtént, még ha nem is
emlékszel rá. Egy idő után úgy meséled ezt a sztorit, mint a
sajátodat, sőt még részletekkel is kibővíted, hogy milyen ízű
fagylalt volt és milyen időben történt.
– Komolyan? – Lucas nem tudta kitalálni, mi a kedvenc
fagylaltja.
 – Komolyan.
– Akkor hát van diagnózisa? – kérdezte Lucas. – Van erre
egy név? Azon kívül, hogy általában rendesen elbaltáztak
bennünket?
Sashor elmagyarázta neki az anterográd amnéziát, ami
azt jelenti, hogy az ember elveszíti azt az adottságát, amellyel
új emlékeket hoz létre egy esemény után, és ettől részben
vagy teljesen képtelen lesz felidézni a közelmúltat. Az állapot
nem érinti az esemény előtti, hosszú távú emlékeket, Lucas is
ezért emlékszik az apjára, a bátyjára, a házukra. Ez típusos
ellentéte a retrográd amnéziának, ahol az eseményt
megelőző emlékek többsége elvész, viszont új emlékek még
mindig létrehozhatók.
– Úgy vélem, lehetséges, hogy valaki vagy valami
kiváltotta az első állapotot – fejtegette Sashor. – Mert a
távollétetek ideje alatt feltételezhetőleg képesek voltatok
emlékeket létrehozni – azután tizenegy év elteltével
kiváltották a második állapotot. A két állapot között egy
hosszú hézaggal.
– De mi válthatta ki? – Lucas sajnálta, hogy nem
jegyzetelt.
– Az elrablásotok nem válthatta ki az első állapotot? Az
elengedésetek a másodikat?
Lucasnak nem voltak elméletei. – Akkor honnan tudok
még mindig sakkozni és fogat mosni meg a többi?
– Egyik állapot sem befolyásolja a procedurális memóriát.
– De hogy maradhat meg bennem a tanultak emléke, és a
tapasztalatoké nem? – A térképre és a kitűnő világtörténelmi
tesztjére mutatott.
– Ezeket a folyamatokat más-más agytartományok
irányítják. Közös munka, igen, de más-más munkahely –
felelte Sashor. – Komolyan, hacsak meg nem találják a
felelőst, elképzelhetetlen, hogy valaha is kideríthessük, mi
volt a kísérlet célja.
– A kísérleté?
– Tudós vagyok, így természetesen arra gondolok.
Lucasban először csillant fel a remény. – Olyan sok
szakértője nem lehet ennek a témának, ugye?
– Számtalan ember van a világon, akik az emlékezet egyik
talányát akarják megfejteni. Ezeknek a fele valószínűleg
eszelős vagy megszállott valamilyen értelemben. – Sashor
elhallgatott, mintha át akarná gondolni, amit mondott. – Az
is lehetséges, hogy valamennyien nagyon tehetséges hazugok
vagytok. Emlékeztek mindenre, csak a bolondját járatjátok
velünk.
Lucas felháborodott. – Miért tennénk ilyet?
– Hogy védjétek annak a személyazonosságát, aki elrabolt
benneteket – vélte Sashor. – Mert Stockholm-szindrómában
szenvedtek.
– Szó sincs erről! – Lucas előbbre csúszott a székén.
Sashor szomorúan mosolygott, és felállt. – Hiszen épp ezt
kellene mondanod.
 AVERY

Avery anyja leparkolt a tévé előtt, gyűrött papír

zsebkendőkkel sáncolva körül magát. „A Távozás”, ahogy
elnevezték, vezető hír volt legalább két hálózatban, amelyek
„folyamatos tudósítást” ígértek.
Sarah-t és Adamet egy keményre lakkozott hajú
műsorvezető interjúvolta. A képernyő aljára ezt írták ki: A
TÁVOZÁS ÁLDOZATAI NEM EMLÉKEZNEK, HOGY
HOL VOLTAK. Avery nem bírta levenni róluk a szemét,
szabályszerűen odamászott a tévéhez, és letelepedett
törökülésben, hogy jobban lássa őket. Olyanok voltak, mint
az űrlények, mint az androidok, talán azért, mert Avery
sohasem hitte, hogy igaziból is fogja látni őket. Olyan volt,
mint elolvasni egy könyvet, aztán megnézni a filmet és
rájönni, hogy nem tetszik a szereposztás. Milyenek akkor a
többiek? Vajon ők is ugyanilyen gyönyörűek, mesterkéltek és
hamisak, egyáltalán nem olyanok, mint amilyennek Avery
valaha is elképzelte őket, már ha elképzelte őket egyáltalán,
márpedig nem volt biztos benne, hogy ezt tette volna,
legalábbis évek óta nem.
A műsorvezető ürge éppen egy kérdés közepén tartott,
mire Avery képes volt összpontosítani, hogy miről is van szó:
– ...de ti együttműködtök a nyomozással?
Sarah és Adam összenézett, majd a fiú az mondta: –
Beszéltünk a rendőrséggel és az FBI-jal, igen, de azon túl
komolyan úgy érezzük, hogy mi megtettük a kötelességünket,
és nem vállaljuk a fizikai vagy mentális kiértékelést. Ez
alkotmányos jogunk. Szívesen segítenénk, de nem
emlékszünk semmire, és komolyan szeretnénk visszatérni a
normális életünkhöz.
– Egy másik visszatért, Kristen Daley azt mondta az egyik
riporterünknek, hogy megpróbálja hipnotizáltatni magát,
hátha az visszahoz valamennyi elveszett emléket – folytatta a
műsorvezető. – Benneteket érdekel a hipnózis lehetősége?
– Csak jót kívánok a társaimnak – mondta Adam –, és
természetesen mindenki másképp birkózik meg ezzel, de
inkább megtartom magamnak, hogyan szándékozom
továbblépni.
– Én is – csatlakozott Sarah.
– Bizonyosan hallottatok Lucas apjáról. Lucast
gyanúsítottnak tekintik ebben a nyomozásban. Egybevág ez
azzal, amit tud tok Lucasról? Képes lenne ilyen erőszakra?
– Fogalmam sincs – felelte Adam. – Elhisszük, hogy mind
együtt voltunk, de senkinek a jelleméről nem nyilatkozhatok.
Ha Lucas bármi jót vagy rosszat tett a múltban, arról nekem
nincsenek emlékeim.
Avery boldogan benyúlt volna a tévébe, hogy
mindkettőnek lekeverjen egy maflást – és a műsorvezetőnek
is. Miért nem Maxről beszélnek?
Ezek talán egy pár? Annak látszanak. Ugyancsak gyorsan
ment. Vagy már azelőtt együtt voltak, hogy visszajöttek? És
ha arra emlékeznek, más dolgokra miért nem?
Mi van, ha mindegyik hazudik?
Az egyenes közvetítésben témát váltottak és áttértek Will
balesetére. Avery az apjától tudta meg úgy egy órája, amikor
apu végre-valahára hazaérkezett.
Még mindig nem bírta rávenni magát, hogy felhívja Ryant.
Vagy sírjon.
Ez valószínűleg elárul valamit a jelleméről, bár ebben nem
volt biztos.
Viszont abban biztos volt, hogy hiába ösztökélné az anyját
öltözésre, zuhanyozásra, evésre vagy akármire. Apu az
emeleten aludt, időeltolódásra hivatkozva. A vonalas egész
reggel izzott, de az első pár hívásból ítélve csak tévék
telefonáltak, így Avery kihúzta a készüléket.
Mivel az ablakon kilesve két tévés furgont is látott, felment
az emeletre, zuhanyozott, átöltözött, lesietett, kisurrant a
mellékajtón, átmászott a tüskés sövényen a szomszéd kertbe,
és futott tovább a szomszéd háztömbbe.
Elhaladt a halpiac mellett, ahol lemeszelt rothadástól
szaglott a járda, aztán a jósnő kirakata mellett. Megéri-e
beugrani újra Madame Minekishívjákhoz? Most olyan
kérdései vannak, amiknek semmi közük ahhoz, hogy mikor
veszti el a szüzességét. Elszaladt a lakóautókkal zsúfolt
kamionparkoló előtt; félig-meddig fontolgatta, hogy beugrik
valamelyikbe és elhajt valahova, ahol hírét se hallották a
Távozásnak, már ha létezik ilyen hely.
Addig nem is tudta, hova megy, amíg ott nem állt előtte,
megizzadva a loholástól.
Az Opus 6.
Híradós kisbusz ácsorgott kilencméternyire a felhajtótól,
de a benne ülő tagok mintha nem vették volna észre. Avery
bevette magát az utcát szegélyező mangrovesávba, és
valamivel fentebb jött ki belőle a házhoz vezető ösvényre. A
terület egy részét sárga szalaggal elkerítették.
Tényleg úgy kezelik, mint egy bűncselekményt?
 Ryan többet fog tudni.
Pár év óta felé se nézett az Opus 6-nak, ami persze tovább
terjeszkedett más irányokba. Elindult a kerek medencéhez a
telek aljában, ahol ő és Ryan egyszer megmártóztak; akkor
még barátok voltak, és ő tizenegy körül lehetett. Emlékezett,
hogy akkor úgy tekintett az egész kertre, mint egy játszótérre,
ahol lehet mászkálni, ugrálni, szalamandrákat kergetni.
Valamikor időközben Avery elfelejtette az Opus 6
jelentését. A célját. Kézzel fogható emlékeztetőnek szánták
mindenki számára, hogy mi veszett el vagy mit vettek el
tőlük. Most halálosan szégyellte magát, amiért hagyta, hogy
így legyen, sőt még úgy is döntött, hogy ideje továbblépni.
Még a tizedik évfordulón tartott virrasztásra se ment el.
Motorberregést, kocsiajtók csapódását, hangokat hallott.
Valaki megjelent a központi elem kör alakú, lapos tetejére
vezető, kanyargós csapás végén; Avery egy másodpercig azt
hitte, hogy a bátyja az. Tudta, hogy Maxnek barna haja van,
és a becslések szerint mostanra körülbelül 175 centiméter
magasnak kell lennie.
A fiú észrevette Averyt, és nagyon lassan közeledett –
mintha ugyanannyira gyanakodna, mint a lány őrá.
– Miben segíthetek?
Hát persze, hogy nem lehet Max.
– Lucas? – Avery nem látott felismerést a fiú szemében.
– Ismerlek?
Tényleg ő volt.
Tényleg visszajöttek.
Életszagúan.
Nem a szereplőválogatásról.
Avery nem várta, hogy Lucas ennyire... felnőtt legyen.
Ennyire férfi.
Ennyire... vonzó.
 – Ismertél – mondta. – Mikor még kicsik voltunk...
Tudod. Azelőtt.
Azelőtt, hogy az élet megbolondult. Hogy az egész kisváros
keresőosztaggá változott, hogy mindenki ostobaságokat
hordott össze a gyerekekről, akiket szorosabban magunkhoz
kell ölelni éjszaka, a strand lezárása, a partvonal kotrása, a
fák felszalagozása és a gyertyafényes virrasztások előtt.
– Avery vagyok.
Lucas zsebre dugta a kezét. – Gondolom, most az lenne az
udvarias, ha azt mondanám, hogy örülök a viszontlátásnak.
– Hol van? – bökte ki Avery. – Miért nem jött vissza?
– Ki? – Lucas tekintete egy pillanatra kiüresedett. – Ja.
Max?
– Ő a bátyám. – A levegő olyan sűrű és súlyos volt, mintha
tőlük tenyérnyire láthatatlan ponyva tartaná vissza a vihart.
Lucas fáradtnak tűnt, és cseppet sem volt olyan, mint egy
gyilkos. A gyilkosoknak nem lehet ilyen selymesnek látszó
haja és ilyen szomorú szeme, ugye, nem?
– Fogalmam sincs – mondta a fiú.
– A legjobb barátod volt.
– Sajnálom, de nem emlékszem rá. – Lucas ott akarta
hagyni.
– Nem értem. – Avery egyet lépett előre. – Nem felejthetsz
el egy egész embert. Emlékezned kell valamire. Én
emlékszem rád. – Vadul kotorászott az agyában egy
különleges emlék után.
– Emlékszem, hogy halloweeni felvonulást szoktak
rendezni a parkban a mólónál, és az egyik évben
tengerésznek öltöztél, és Max kalóznak, és lefényképeztek
benneteket, amint Max a torkodnak szögezi a kardját. Még én
is emlékszem rá, pedig csak négyéves voltam.
Avery Törpillának öltözött, az arcát halványkékre
festették, ugyanolyan árnyalatúra, mint a szeme. Akkor,
amikor a haja fehérszőke volt, nem világosbarna, mint most.
Akkor, amikor az anyja tudott lelkesedni az ünnepekért,
halloweenre töklámpás formájú kekszet sütött, és teleaggatta
az első tornácot pókhálóval.
– Honnan tudod, hogy emlékszel rá? – Lucas mintha
bosszankodott volna, mert az állkapcsa megfeszült.
Ugyanolyan szeme volt, mint Ryannek, csak soványabb arca;
jobb szó híján csinosabbnak kellett mondani. – Talán azért
hiszed, hogy emlékszel, mert megvan az a kép.
– Esküszöm, hogy emlékszem rá! – Habár nem volt biztos
benne.
– Felőlem esküdözhetsz, mit számít. Lefogadom, hogy ha
ránéznél az óvodás csoportképedre, nem emlékeznél
mindenkire.
Avery is kezdett bosszankodni; bizseregtek az ujjai és az
orra hegye. – Nem az én emlékezetem a probléma.
Lucas sértődött arcot vágott, de csak egy
milliszekundumig.
Kizárólag egy nevetséges dologra emlékszem. Arra, hogy
ülök egy körhintán. Tehát ha Max szerette a körhintákat,
legyen ez neked a kiindulási pont. Egyébként meg sajnálom.
Avery és Max körhintáztak egyszer Disneylandben, a
Távozást megelőző nyáron. Arról is voltak képek.
– Segítened kell! – mondta kétségbeesetten. – Meg kell
találnom Maxet!
– Ide figyelj... mit is mondtál, mi a neved?
– Avery.
– Jó, akkor Avery. Elég eszelős huszonnégy órám volt, és...
– Minden oké? – Ryan közeledett a főúton. Avery
hozzáfutott, megölelte. – Annyira sajnálom! – Már tudta,
hogy abban a másodpercben fel kellett volna hívnia Ryant,
ahogy meghallotta.
Ryan az öccsére nézett. – Magunkra hagynál egy percig?
Lucas fellélegzett, hogy van oka elmenni.
– Ugye, nem gondolod, hogy ő tette? – kérdezte Avery,
mihelyt Lucas a házhoz ért.
– Nem tudom, mit gondoljak. – Ryan megdörgölte a
szemét. – Maxről még mindig semmi?
Avery először csak a fejét rázta, mert nem talált megfelelő
szavakat: – Sose hittem, hogy akár egy közülük hazatalál. Azt
gondoltam, hogy meghaltak, vagy új személyazonossággal
élnek valahol. Sose hittem, hogy így lesz.
– Senki sem hitte – mondta Ryan. – Persze örülök, hogy
visszajött. Legalábbis azt hiszem, hogy örülök, de ez az
egész... olyan zűrzavaros. Ma komolyan azt gondoltam, hogy
irigy vagyok rá, amiért őt vitték el és én maradtam itt.
– Nem tudjuk, min mentek keresztül – mondta Avery, és
már fájlalta, hogy úgy nekiugrott Lucasnak. – Amin Maxnek
még mindig keresztül kell mennie.
– Ők sem tudják! – Ryan majdnem ordított. – Mi viszont
megszenvedtük évekig!
– Meg kell találnom Maxet – szólt Avery, szinte mintha
emlékeztetné magát, miért jött. Szenvedés volt, igen.
Depressziós szülők. Rögeszmés szülők. Iszákos szülők.
Lelépett szülők. Düh. Gyász. Boldogtalan virrasztások és
várakozás. De még csak célozni is rá, hogy nekik jutott a
nehezebb?
– Ez a sztori nem ígér boldog véget, Ave.
– Világos – mondta a lány. – De akkor is tudnom kell.
Hogy mindenki továbbmehessen, vagy erre, vagy arra.
Megbízol benne?
Ryan a ház felé nézett, majd visszafordult a lányhoz. –
Nem tudom. Képtelen vagyok gondolkozni. Egy ilyen nap. És
apa...
– Hát persze – mondta Avery. – Borzasztóan sajnálom,
Ryan.
Odalépett hozzá, hogy ismét átölelje. Ryan hagyta. Avery
úgy igyekezett, hogy ez a pillanat csak erről – Ryanről, az
apjáról – szóljon, de nem bírta megtenni. Nem bírta
kimerevíteni. Mikor kibontakozott az ölelésből, azt kérdezte:
– És hogyha hazudnak?
Ryan nem értette.
– És ha emlékeznek mindenre? – Még ő maga is baljósnak
találta a hangját. – És ha titkolnak valamit? – Majd pedig: –
Tennem kell valamit.
– Rá kell bíznod a rendőrségre – mondta Ryan.
A lány egy másodpercig bámult rá – nem érti! –, azután
lefelé indult az ösvényen. – Ja, mert először is olyan jól
bevált.

Otthon Avery a hátsó ajtó felé indult, aztán meggondolta

magát.
Megkerülte a házat, odament az egyik tévés kisbuszhoz,
megkopogtatta az oldalát, utána megkopogtatta a másikat is,
majd megállt az első tornác lépcsőjén, miközben a híradósok
félretették a kávéjukat, kirúzsozták a szájukat, beizzították a
kameráikat és a mikrofonjaikat. A kamerákon még a tűző
napsütésben is ragyogtak a lámpák.
Felvétel.
– Avery vagyok, Max Godard húga. – A hangja egy kicsit
megbicsaklott, de megköszörülte a torkát, és folytatta: – Azt
akarom mondani, hogy tényleg örülünk, mert Lucas és
Kristen és Sarah és Adam és Scarlett hazatért.
Látta a szemekben, milyen izgatottak ezek az emberek,
akik órák óta ücsörögnek itt és várják, hogy történjen valami,
akármi.
– De nekünk ma is úgy hiányzik Max, mint azon az első
napon és az összes többi napon, ami eltelt azóta. És, hát, azt
gondolom, hogy tudhatnak valamit. A többiek. Szerintem
titkolnak valamit. – Beszívta a levegőt, megnyalta a száját,
ajakfénye utolsó morzsája is eltűnt – kit érdekel? –, és egy
másodpercig Lucasra gondolt, meghökkent nézésére,
vállának ívére. Olyan... édes volt... és mégis.
– Egyikük emlékszik, hogy ült egy körhintán – mondta
lassan, tagoltan. – Másnak is kell lennie, amire még
emlékeznek. Dolgoknak, amelyek segíthetnek, hogy
megtaláljuk Maxet. A mi családunk teljes joggal várja el a
válaszokat és az igazságszolgáltatást. Köszönöm, ennyit
akartam mondani.
Megfordult, hogy bemenjen. Kérdéseket kiabáltak utána:
– Ki emlékszik a körhintára? Kivel beszéltél?
Szerencsére a főbejárat nem volt kulcsra zárva. Becsukta
maga mögött, nekidőlt.
Uramisten. Mit tett?
Nem, jól tette. Valakinek el kellett mondania, akkor miért
ne ő legyen?
Függőleges helyzetbe nyomta magát, felment az emeletre,
átöltözött fürdőruhába, kiment a medencéhez, és fejest
ugrott. Amikor feljött a víz alól, fölevickélt egy gumimatracra,
és nézte a felhőket. Az egyik olyan volt, mint egy tehénfej, a
másik hosszú és éles, mint egy kés.
 Scarlett

– Tudtam, hogy találni fognak valamit!

Az anyja cigarettájának füstje mindenképpen Scarlett
irányába akart gomolyogni ahelyett, hogy távozott volna a
nyitott ablakon.
– Egyszerűen tudtam!

Scarlett az anyósülésen ült, ujjait összekulcsolva a hasán.

A füst bekerítette...
...fojtogatta...
... mintha ki akarná szorítani
ÖNMAGÁBÓL
Az orvos azt mondta, hogy nem tudják megmondani, mi
az.
Hogy az alakja nyilvánvalóan nem felel meg egy
aprópénznek, és nem elég élesek a részletek.
Hogy Scarlettnek figyelnie kell rá, amikor távozik belőle. –
Steve ezt nem hiszi el!
Hát persze hogy nem.
Scarlett sem hitte el, pedig ott volt, őbenne.
Annyit tehetett, hogy...
 Tik

Tak

Tik
Tak...

...várt?

Olyan kegyetlenség.

Mivel kétségbeesetten próbált kitalálni valami – bármi –

más témát, miközben mentek a diszkontba, csak hogy ne
kelljen az idegen testre gondolnia, amely kifelé igyekszik a
szervezetéből: – Hogy ismerkedtél meg vele? Steve-vel?
– Ó, hát csak bejött a bárba az egyik este. Aztán a másik
este is. És így tovább...
– Milyen bárba?
– Ott. – Anyja kimutatott Scarlett ablakán. Egy kis
rámpán jártak, amely egy hídhoz vezetett a Lanterna Hotel
mellett.
– Nem ippeg...
Éppen.
– ...a legszuperebb állás, de elég régen vagyok ott, hogy
magam oszthassam be a műszakjaimat, és általában békén
hagynak. Egy pohárral se ittam, amióta eltűntél, de azért
szívesen töltök másnak.
/
/
/
//
/
 – Tényleg?
– Az estén, azon az estén, mielőtt elraboltak, rendesen be
voltam állítva, mikor ágyba dugtalak. És másnap olyan
macskajajos voltam, mikor megőrült a világ...
Macs-kajajos?
Jaj.
Macska-jaj?
– Macskajajos?
– Másnapos.
Mintha az olyan nyilvánvaló lenne.
– És megfogadtam, hogy száraz leszek, amíg meg nem
találnak. De sose találtak, én meg sose mertem inni egy
pohárral se, mert hátha.
– Egy pillanat. Tehát részeg voltál, amikor azokat a
dolgokat mondtam, hogy el kell mennem a Távozásra?
– Úgy bizony. De arra olyan tisztán emlékszem, mint a
patyolat. – Scarlettre nézett, és lassan beszélt.
Olyan lassan, hogy Scarlett
láthatta
az
anyja
nyelvét...
a ty-én a...
„patyolat”-ban.

Scarlett nézte a Lanterna Hotel sok-sok ablakát, és azon

tűnődött, hogy odabent tudta-e valaki, mi történt.
Hogy a leégett, szalmakalapos vendégek megkapták-e a
hírt, miközben csomagoltak a strandtáskájukba.
Kiírta-e a képernyő alján a hírsáv:
 VISSZATÉRT AZ UFÓMÁNIÁS VOLT ALKOHOLBETEG
ANYA LÁNYA...

NINCS EGY KÖZÖS VONÁSUK... FOLYTATÁS MA 20.00

Jött egy szám a rádióban, amit az anyja felhangosított.

Valami valakiről, aki ismét Margaritaville-ben piál.
Láthatólag felderítette az anyját.
Scarlett találgatta, milyen érzés lehet.
Nem ismerte a számot.
Semmilyen számot?
Az anyja megszólalt: – Talán miután elsimulnak a
kedélyek, meg minden, tarthatunk egy kis bulit. Tudod, te,
én, Steve, a barátaim. Fogadnék, hogy Tom nagybátyád is
lejönne Tampából. Scarlett keresett az agyában:

Tom bácsi. Tom bácsi. Tom bácsi. Tom bácsi.

 /
/ /
/
/
/

– Mi van a...
Nem
Emlékezett,
Hogy Valaha
Kimondta
Azt a szót:
Papa.

– ...az apámmal?
– Sose volt a képben. – Anyja befordult a diszkont
parkolójába. – Úgyhogy nem is emlékezhetsz rá.
 Lucas

KÓRBONCTAN feliratú pólót viselő emberek fotóztak és

vettek kenetmintákat annak a helynek a közelében, ahol
Lucas apja lezuhant.
Meghalt.
Lucas a konyha ablakából figyelte őket, ahol az Opus 6
alaprajzát tanulmányozta. Számolni kezdte a köveket, aztán
feladta. Fel se tudta becsülni, mennyi van belőlük vagy
mennyi órát vett el az apja – és Ryan izmaiból ítélve a bátyja
életéből is a kivágásuk, a megfaragásuk és a felállításuk.
Amikor Chambers előkerült, Lucas kiment a házból.
– Nem gondoltam, hogy még látni fogom.
– Egyelőre megtűrnek a közelben. – Chambers a bejárati
lépcsőn állt, szemben az Opus 6-tal. – Szakmai szívesség,
mivel már dolgoztam az ügyön. Én leszek az összekötőd az
FBI-hoz, hogy általában megkönnyítsem a dolgokat.
Lucas bólintott. Pólót viselt, amelyet Miranda hagyott a
szobájában. Az alsónadrágot és a sortot Ryantől kölcsönözte.
A rávasalt matricán két lila ököl találkozott egy háromszög
előtt, amely alá azt írták: CSODAIKREK ERŐ AKTIVÁL!
Halvány sejtelme sem volt, hogy ez mit jelent.
– Hát, akkor mit tudsz mesélni a tetkóról? – fordult hozzá
Chambers.
– Semmit.
Lucas lefényképezte a tetoválást a Ryantől kapott
telefonnal; anélkül akarta tanulmányozni az ábrát, hogy ki
kelljen tekerni hozzá a nyakát. Bár ő megpróbálta titokban
tartani, az orvos, aki az általános kivizsgálást végezte,
észrevette a tetkó ívét, ahogy kikandikál az alsónadrág korca
fölött.
– Mit gondolsz, te csináltad magadnak? – Chambers
felvonta a szemöldökét. – A fotón, amit a doktor küldött, elég
amatőrnek tűnik.
– Az emberek csinálnak ilyet maguknak?
– Nyilvánvalóan.
– Sejtelmem sincs. – Lucas a fejét rázta. – A többieknek is
van?
– Még nem tudom – felelte Chambers.
Úgy álltak, mintha azt várnák, hogy valami történni fog;
mintha a szelet figyelnék. Túl szép nap volt egy gyilkossági
nyomozáshoz, Lucas jobban szeretett volna szörfözni vagy
vízimotorozni, vagy akármi. Bármit, csak ezt ne.
Valószínűleg Chambers is ezt érezte.
– Hogy értette azt a múltkor – szólalt meg a fiú –, amikor
azt mondta, hogy a Távozás tönkretette az életét?
Chambers úgy nézett rá, mintha azt kérdezné: Most
hülyéskedsz?
– Hogy? Tudni akarom.
– A szomorú történetemet? – Chambers kihúzta magát,
megfeszítve a vállizmait. – Szerintem kitalálhatod. – Elővett
a zsebéből egy csomag rágógumit, kirázott belőle egy
darabot.
– Annyira csak az üggyel törődött, hogy elhanyagolta a
feleségét.
 – Csingiling! – Odakínálta a csomagot Lucasnak, de a fiú
nem kért. A nyomozó a szájába dugta a rágógumit, mielőtt
folytatta volna: – És a lányomat. Ne feledkezzünk meg az
elhanyagolt leánygyermekről.
– Akik most...?
– A feleségem ismét férjhez ment. A lányom főiskolás.
„Elidegenedett”, azt hiszem, ez rá a szó.
– És maga?
– Itt vagyok veled, mire következtetsz ebből? – Chambers
vállat vont. – És hogy vezekeljek, fizetem a főiskolai tandíjat.
– Jól ismerte az apámat?
– Annyira, mint a többieket.
– Őrült volt?
– Á. – Chambers tekintete átvándorolt a fiúról az Opus 6
középső szakaszára. – Ez valószínűleg megőrizte az elméje
épségét.
A hely egyrészt hallatlanul nyugtalanító volt. Mert miféle
eszelős készítene ilyet? Ugyanakkor volt benne valami...
megnyugtató is.
– Vádat fog emelni ellenem?
– Várjuk ki a boncolási jegyzőkönyvet – felelte Chambers.
A fiúhoz fordult: – Szólsz majd, ha eszedbe jut valami? A
tetkóról.
Lucas bólintott, Chambers elvonult. Lucas bement a
házba, az ablakból figyelve kivárta, hogy a kórboncnokok is
elvonuljanak, azután hátrament, hogy felderítse azokat a
részeket, ahol még nem járt. Az Opus 6 alaprajza a konyha
falán egy nagy sziklát mutatott a legmagasabb ponton; Lucas
úgy képzelte, ezt szánták a műalkotás betetőzésének, mint
síremléket vagy egyebet. Ám a sziklakert koronája
sajátságosan... üresnek rémlett.
Vajon itt várakozik valahol a zárókő?
 Addig ment a lapos kövek mezején egy árnyékos térség
mellett, amíg meg nem érkezett egy hídhoz – egyetlen nagy,
sima kőhöz – egy átjáró fölött. Lenézett, mielőtt átkelt volna
rajta, és olyan szédülés rohanta meg, ami különbözött a
körhinta kábulatától. Talán logikus is, tekintve az apja
halálát, de hátha ennél többről van szó?
Valami baj van az agyával?
Olyan, ami sose gyógyul meg?
Túl nagy csend volt.
Majdnem hiányoztak a tévés kisbuszok.
Majdnem szerette volna, hogy riporterek tegyenek föl
kérdéseket, amelyek talán kicsiholják belőle a válaszokat.
Megmutatná nekik a tetoválást, hátha elvezet valahova.
Úgyse titok már.
Erővel tetoválták rá? Vagy mindnyájukra?
Ő csinálta magának?
Melyik a rosszabb?
Körsétája végén – miután lemondott róla, hogy megtalálja
a középpont szikláját – átbújt egy hosszú, mély alagúton,
előjött a túlsó végén, és észrevett valami fényeset egy szomjas
bokorcsoport mellett. Átnyomakodott a bokrokon, és
meglátott egy lepukkant, ócska lakóautót, amelynek
oldaltükre visszavert egy napsugarat. A jármű nem tűnt
útrakésznek.
Lakott itt valaki?
Megfordult, vissza akart térni a házba, hogy megkérdezze
Ryantől, az övék-e a lakóautó, és hogy harapjon valamit a
játszótéri találkozó előtt, de a bátyja éppen ott volt.
Lucas a lakóautó felé biccentett. – Mi ez?
– Gyere. – Ryan megrázott egy kulcsot a levegőben. –
Megmutatom.
 AVERY

Mikor kimászott a medencéből, küldött Samnek SMS-t -

El tudsz jönni értem?
Őrjítő ez az egész.
– azután felöltözött, és az első lépcsőnél várt.
Ahogy Sam megérkezett, beszállt hozzá, és azt mondta: –
Csak menjünk.
A Lakes Parknál kötöttek ki, ami körülbelül húsz perccel
beljebb van, a szárazföldön. Az első randijükön itt béreltek
egy tandemet. Felszálltak még a kisvonatra is, amely
babaházakból készült falucskák és miniatűr furcsaságok
között kanyargott. Azóta párszor smároltak is órákon át a
parkoló végében.
Bár egy ideje már nem.
Kimentek egy piknikezőasztalhoz a tó fölötti hídon. Nagy,
fehér madár röppent fel egy kicsi szigetről, amikor Avery
leült.
Sam is emlékszik? Arra az első randira? Nem is olyan
régen milyen murisnak látszott még minden!
Még mielőtt azt kezdte volna érezni, hogy Sam talán nem
is olyan aranyos, mint eredetileg gondolta. Vagy nem is elég
okos ahhoz, hogy együtt legyenek.
 Újabban kicsinyes és undok lett Sam társaságában.
– Minden oké? – A fiú leült vele szemben.
– Nem, Sam, nem oké minden.
Hát, ez az.
– Tudod, hogy értem. – Sam rámeredt.
– Hogy érted? – Sam máris idegesítette. Ha az ember nem
a megfelelő személlyel van, az összezavarja a fejét.
– Úgy értem, hogy mondd el, mi van.
– Hát, most már bármelyik percben benne lehetek a
tévében.
– Mit csináltál?
– Beszéltem az egyikkel. Ryan öccsével. Emlékszik egy
körhintára. Úgyhogy odaálltam a kamera elé, és azt
mondtam, hogy ha egy dologra emlékszik, akkor emlékezhet
másra is. Így van?
– Nem tudom, Avery. Asszem, igen.
Sam igazán jó fiú. Avery erre sokszor emlékeztette magát.
Igazából túl kedves is volt hozzá.
– Figyelj, én azt hiszem, hogy ezt jobb lenne a rendőrségre
bízni – mondta Sam.
– Szóval csak üljek, és ne csináljak semmit? – kérdezte a
lány. – Már bocs, de ha nem érted, miért kell megtalálnom
Maxet, akkor inkább...
– Valószínűleg halott, Ave.
A lány úgy érezte, mintha pofon ütötték volna. Az érzésnek
az arcára is ki kellett ülnie. Kinek képzeli magát Sam?
Semmiről sem tud semmit! Semmit sem tud arról, milyen
érzés, amikor szalagcím az életünk!
– Sajnálom – mentegetőzött Sam –, de valakinek ki kellett
mondania. Mindenki ezt mondja.
– Nem vagyok idióta, Sam!
A fiú a sortja zsebébe dugta a kezét, és lovaglóülésbe
helyezkedett a padon, mint aki mindjárt fel akar ugrani.
– Mit mondanak még mások? – kérdezte Avery. –
Tekintve, hogy mindenki sokkal többet tud róla nálam.
– Nem tudom. Csak... dolgokat.
– Milyen dolgokat? – Avery kezdett kijönni a sodrából.
– Nézd, azt se tudom, elmondhatom-e anélkül, hogy
kiakadnál.
– Csak mondjad.
– Hogy talán terroristák. Hogy talán átmosták az agyukat
valamilyen öngyilkos küldetésre vagy hasonló. – Szinte
mintha izgalmasnak találta volna az ötletet.
– Felfogod, milyen nevetségesen hangzik ez? – kérdezte a
lány.
Mert eltitkolni az igazat egy lehetséges rossz cselekedetről
– valamiről, aminek köze van Maxhez – egész más, mint
felcsapni terroristának.
Hát nem?
Sam vállat vont. – Én csak annyit mondok, hogy nem
kellene bíznod bennük.
– Sose mondtam, hogy bízom! Belemondtam a kamerába,
hogy nem!
– Te élvezed ezt? – Sam oldalra hajtotta a fejét. – A
figyelmet?
Avery nehezen lélegzett. Mindjárt lezárja ezt – hiszen
úgyis vége –, de ha kivágja Samet a képből, kije marad?
Hogy élvezi-e?
Az már beteg dolog lenne.
– Egyáltalán nem élvezem! Roncs vagyok! – Sírva fakadt.
Sam át nyúlt az asztal fölött, megfogta a kezét. – Hogy
mondhatsz ilyet!
– Bocs – mondta Sam. Felállt, megkerülte az asztalt,
felhúzta Averyt a padról és megcsókolta. Avery hagyta, mert
azt akarta érezni, amit egy normális tizenévesnek kell.
Valami szédítőt, mint a vágy vagy a szenvedély. Vagy valami
szomorút, de rendeset, mint a szívfájdalom. Olyasmit, amiről
automatikus ismétlésre állítható slágereket írnak, hogy az
ember lerendezhesse magában és továbbléphessen.
Nem volt ilyen szerencséje.
Ezt nem lehetett megkerülni. Csak átvágni lehetett rajta.
– Mellesleg ki beszél erről a terrorista dologról? –
kérdezte.
Még ha ostobaság is ez az elmélet, kell lenniük
embereknek, akiknek vannak információik. Akik talán látták
„azokat”?
– Nem érdekes – felelte Sam.
– Na, és van valami elképzelésük az állítólagos célpontról?
– Hogy lehet információt kiszedni az emberekből?
– Mit tudom én. Pláza. Iskola. Játszótér.
Avery majdnem elnevette magát. – Gondolod, hogy valaki
vállalkozna erre? Idáig menne? Tizenegy évig tervezne, hogy
felrobbantson egy játszóteret?
Pénzzel lehet beszédre bírni az embereket.
Majd azután szakít Sammel, ha ez az egész véget ért.
Addig is beszél apuval, hogy tűzzön ki jutalmat minden
információért, ami elvezet Maxhez.
Nagy jutalmat.
 Scarlett

Steve nem engedett. Ragaszkodott az esti vacsorához.

Már amennyiben egy fél ötös kedvezményest „vacsorának”
lehet nevezni.
– Ott is van! – mondta Tamara, ahogy beléptek a
nagyterembe.
A helyiség egyik oldalán hosszú ezüstkanalakkal
teleszurkált salátabár futott végig. A másikon ablakok nyíltak
a strandra.
Csak egyetlen híradós furgon követte őket az orvostól a
diszkonthoz, onnan a mobilbolthoz és haza (hogy az anyja
átöltözhessen), és ide, ahol egy nagydarab őr
megakadályozta, hogy behajtson az étterem parkolójába.
– Hű, de gyönyörű vagy! – Steve felállt, megkerülte az
asztalt, átölelte Tamarát, azután Scarletthez fordult. – Te is.
Nagyon örülök. – Nyújtotta a kezét.
Scarlett kezet rázott vele.
Steve kisportolt, tagbaszakadt férfi volt, a feje
kopaszodott, kicsi, gondosan ápolt bajusza már őszült.
Szemének egy cseppet nőies jelleget adtak a sűrű pillák.
Sodort arany nyakláncot viselt, amely elővillant az övvel
átfogott farmernadrágba gyűrt, krémszínű ing gallérja
mögül.
– Meg kell mondjam! – ingatta a fejét Steve. – Maradjunk
annyiban, hogy nagyon örülök az ismeretségnek, – Tamarára
nézett. – Ez az asszony aztán a vagány csaj, mi? Amiken át
kellett mennie!
– Igen – felelte Scarlett. – Igen és igen.

Én talán nem?

Vagány csaj vagyok???

Szeretik az emberek a vagány csajokat?

Az asztal kerek volt és túl nagy nekik. Scarlett szerette

volna, ha a többiek is itt lennének, találgatta, hogy mit
vacsorázhatnak hazatérésük első napján.
Lesznek nagy családi összejövetelek, összeölelkezésekkel,
boldog könnyekkel?
Hozzák-e Lucasnak és a bátyjának a serpenyős ragut a
megrendült, gyászoló rokonok?
Hát Max családja? Reménykednek-e az asztal mellett,
hogy megszólal a csengő és minden jóra fordul?
Nem tartozott ehhez a két emberhez.
De legalább szép volt a kilátás.
Hosszú móló.
A víz kék, akár az érett áfonya.
Krétafehér felhők.
Szivárványos fényrobbanás – valaki ejtőernyővel vízisízik.
Kint, a szabad ég alatt, az étterem egy lezserebb részében hat
fiú és lány – jó barátok vagy unokatestvérek? – nevetgélt és
futkosott a homokon.
Felmásztak egy nagy sziklára, azután
 leugrottak
róla.
Újra és újra és újra.

Mászik. Ugrik. Mászik. Ugrik. Mászik. Ugrik.

– Vannak unokatestvéreim? – kérdezte.

Az anyja úgy nézett rá, mintha illetlenséget mondott volna.

– Nem. Tom nagybátyád nem nősült meg.

Scarlett bólintott.

Újabb veszteség.

Majd azt mondta: – Szóval egy bárban ismerkedtetek

meg?
– Igen. Egy csapos, aki nem iszik! – Steve odahajolt
Tamarához, megcsókolta. – Apropó... – egy pincér most
hordta ki az asztalokhoz az italokat egy apró, fekete tálcán –
...a régi kedvencedet rendeltem. Úgy gondoltam, hogy ha már
visszajött, miért ne ünnepelhetnénk? Így van?
Scarlett anyja fölemelte a poharát. – Pazar ötlet!
– Biztos vagy ebben? – kérdezte Scarlett.
– Csak egy kis nyalakodás – mondta Steve. – Igaz,
Tammy? Tudod, ennyi év után.

Tammy.

Scarlettnek viszketni kezdett a bőre.

Komolyan számít?
 Ahogy telt az idő, egyre bizonyosabb lett benne, hogy
úgysem marad itt sokáig. Egyszerűen nem érezte...
otthonnak? Talán lehúz egy évet a középiskolában,
jelentkezik főiskolára, és utána... elmegy.

Távozik.

Távozás.

Lesz még egyszer normális ez a szó?

Elképzelte magát egy hűvösebb helyen, egy olyan helyen,
ahol van ősz és tisztességes tél, Adirondack nyugszékben,
talán egy tavat bámulva.

Csak...

...bámulni.

– Hát, azt hiszem, rászolgáltál – mondta.

Gyömbérsört rendelt, aztán elmerült a menüben, bár azt
se tudta, mit szeret. Steve többször mondta, hogy a pénz nem
számít, ő állja a vacsorát, és ez legalább jó volt benne. Mikor a
mobilt vásárolták, Tammy rengeteget sopánkodott, hogy
milyen drága. Scarlett rákkoktélt rendelt, utána
fűszerkéregben sült tengeri sügért, és imádkozott, hogy ne
legyen allergiás a tengeri herkentyűkre.
Az anyja túl hamar kihozatta a következő italt, és azt
mondta: – Ez a Steve itt úgy gondolja, hogy neked és nekem
most kell hogy legyen pár ügyes dobásunk.
– Egen? – Scarlett zajosan behörpölte a maradék
gyömbérsörét.
Te és én, Tammy.
 Te és én.
– Dollárokat látok. – Steve hátradőlt, széthajtogatta a
szalvétáját, és az asztalra tette maga elé.
Már Scarlett is látta őket. Kigyúltak a szemhéja mögött,
amikor pislogott.

Egy pillanatra behunyta a szemét, és látta, hogyan

pörögnek a dollárok, úgy, mint egy játékgépben.

– Honnan jönnek ezek a dollárok? – kérdezte.

– Minden ember kíváncsi a sztoridra. – Steve előrehajolt,
mint egy összeesküvő. – Te nem láthatod, de itt nincs egy
asztal, ahol ne rólad beszélnének. Még ránk is mutattak.
– Arra gondolsz, hogy fel kéne lépnem a tévében? –
Amikor hazaugrottak, rövid időre látták Sarah-t és Adamet az
egyik műsorban. Jó volt a ruhájuk meg a frizurájuk, és
olyanok voltak a kis képernyőn, mint az idegenek.
– Talán igen, talán nem. Ha nem ez a műfajod, van más
módja.
– Például?
– Hát, először is a könyv.
Most, amikor Scarlett megtudta, hogy az emberek róla is
beszélgethetnek, váratlanul zavaró vált a körülötte lévő
duruzsolás.
– De én nem nagyon szeretnék írni.
– Még jobb. – Steve odaintett egy pincért. – Eladod az
életjogaidat, a kiadó felfogad valakit, hogy írja meg helyetted
a könyvet, neked annyi a dolgod, hogy besöpröd a jogdíjakat.
– Sajnálom – mondta Scarlett.
/
/ /
/
/ //
/
Életjogokat?
A jogot az életre?
/
/ /
/
/
/
– Nem érdekel.
Steve rendelt még egy vodkát, jéggel. – Valaki úgyis meg
fogja csinálni. Én csak annyit mondok: miért ne te legyél az?
/
/ /
/
/
– Ja, miért ne te? – kérdezte Tammy, és Scarlett azon
mélázott, hogy Adam és Sarah talán már alá is írta a
szerződést a könyvekre. – Úgyis örökké csak olvastál és
olvastál. Nem lehetett kiszedni a kezedből a könyvet. Ha
ennyire szereted őket...
– Ötéves koromban?
– Igen – felelte Tammy.
– Szóval már az óvoda előtt tudtam olvasni – mondta
Scarlett, ám ez igazából kérdés volt Tammyhez. Amint
egyszer úgy gondolt rá, mint Tammyre, már nem csinálhatta
vissza.
 – Úgy bizony. – Tammy alapozója nem egészen passzolt a
bőréhez.
– Ebben az én könyvemben az ufók lesznek a tettesek?
– Ezt nem kell egyértelműen kimondani. – Tammy egy
pillantást vetett Steve-re, majd folytatta: – Mint már
említettem, ezt senki se mondhatja ki egyértelműen. Habár
lefogadnám, hogy ha ufók lennének, az emberek vinnék, mint
a cukrot.
– Talán neked kéne írnod egy könyvet – vélte Scarlett.
– Talán fogok is! – Tammy húzott egyet az italból a
vékony, piros szívószállal, aztán úgy nézett ki az ablakon,
mintha valami különösen lenyűgözőt láthatna.

A csönd szorította Scarlett nyakát.

A harag és a zavar láthatatlan nyakkendőjével.

Fojtogatta.
– Te tudod, Tammy, hogy kell előadni egy jó sztorit –
mondta Steve. – Emlékszem azokra az estékre, amikor csak
ültem a pultnál, mikor alig volt ott valaki, és olyanokat
gondoltam: A mindenit, ez aztán tud beszélni!
Scarlett az óceánt nézte, és megpróbált kieszelni egy
szökési tervet.
Kiszaladhatna a móló végébe, leugorhatna, és
reménykedhetne, hogy kimenti egy olyan hajó legénysége,
amelyik messze földre tart.
Vagy csak nekivághatna a partnak, és addig gázolhatna a
vízben, ameddig el nem lepi. Talán remélhetné, hogy egy
delfin vagy egy lamantin, vagy egy hableány elviszi egy
fantasztikus víz alatti városba? Vagy talán csak oda... ahol
volt azelőtt?
Steve még mindig beszélt. – Hát, akkor ki kell
ókumlálnom, hogy miben lehetsz még jó.
Scarlett anyja rászólt: – Jaj, hagyd már abba!
Igen.
Kérlek.
Hagyd abba!
– De komolyan. Egy könyv – mondta Steve. – Ígérd meg,
hogy gondolkozol rajta.
 Lucas

Lucas félig-meddig azt várta, hogy egy madár- vagy

denevérraj repül ki a lakóautóból, de kísérteties csend volt
odabent.
Halálos csend.
Követte a bátyját a félhomályba, söpörgette magáról a
vastag pókhálókat. Ryan felkapcsolt egy lámpát, amely arany
fénnyel öntötte el a szobát. Minden falat és szekrényt
elborítottak az enyves hátú post-itek és az újságcikkek, még
az ablakok is alig látszottak ki alóluk.
Az egyik ablakot eltakarta egy nagy, fehér tábla, amelyre
mindenféle zagyvaságot firkáltak fekete filctollal.
Lucas meglátta a nevét – az első négyszöget a hat közül, a
bal felső sarokban –, és azt olvasta:

EGY HÉTTEL AZELŐTT, HOGY MEGTÖRTÉNT,

L UCAS AZT MO NDTA, HOGY KÖ VETTE Ő KET EGY EMBER,
AKI NÉL CSOMAGOLÓ PAPÍ R VOLT.

Ryanhez fordult. – Mi ez a csomagolópapíros ember?

Ryan odalépett hozzá, és a fehér táblát bámulva beszélni
kezdett:
 – A baseballmeccsemről jöttünk haza. Te pedig mindegyre
megálltál és körbefordultál, aztán elindultál, aztán újra
megálltál és körbefordultál, és kezdtem megőrülni tőled,
mert csak haza akartam menni, hogy elmesélhessem apának
a két találatomat, úgyhogy végül rákérdeztem, és azt hiszem,
goromba lehetett a hangom, és te azt felelted: „Csak úgy”. De
pár perc múlva meg azt mondtad: „Csak mert egy ember jön
utánunk”.
Ryan elhallgatott, beszívta a levegőt, megrázta a fejét.
– Mondtam neked, hogy ne beszélj hülyeségeket. Mire azt
felelted, hogy az az ember visz valamit, ami olyannak látszik,
mint a csomagolópapír, mire én valami olyasmit mondtam:
„Óóó, a zsákos ember majd jól becsomagol minket és elvisz
bulizni”, és ezzel vége is volt a dolognak... csakhogy egy héttel
később eltűntél. Szóltam róla a rendőröknek, ki is kérdeztek
pár srácot a csapatból, és mondták, hogy emlékeznek erre a
csomagolópapíros ürgére, ahogy ott lődörgött a pálya
közelében. De persze sose találták meg. Volt néhány
fantomképes próbálkozás, de egyik sem hasonlított rá, és
kezdték azt gondolni, hogy a srácok nem is igaziból
emlékeztek a pasira, csak fontoskodtak vagy segíteni
próbáltak. Na, szóval. – Ryan mintha két évet öregedett
volna, míg elmesélte ezt a sztorit. – Ha nem sietek annyira,
talán meglátom az illetőt, és minden másképp alakul.
– Talán. – Lucas egész teste elernyedt most, hogy ő is
tudta. – Talán csak egy átlagos pasi volt. Csomagolópapírral.
– Valamivel, ami olyannak látszik, mint a csomagolópapír.
Ezt mondtad.
– Ami olyannak látszik, mint a csomagolópapír? –
kérdezte Lucas.
– Te láttad. – Ryan vállat vont. Előhúzta a mobilját, mert
csengett. – Találkoznom kell Mirandával.
 – Mellesleg mi a helyzet kettőtökkel? – Lucas felemelt egy
köteg újságkivágást, lapozgatni kezdett.
– A helyzet?
– Hogy ismerkedtetek meg? Mióta vagytok együtt?
Komoly a dolog? Itt lakik?
– Mik vagyunk mi? Barátnők?
– Na, jó, ne mondd el, bánom is én. – Lucas a hálófülkéhez
indult, hogy megnézze, mi van ott.
– Várj! – kiáltotta Ryan. – Bocs. Csak nem vagyok az a
típus, aki tud beszélni az ilyen dolgokról.
Leült az apró konyhaasztalhoz. Lucas visszajött, leült vele
szemben. A térdük összeért. Az asztal alig látszott a
feljegyzések és a képeslapok hegyei alatt.
– Kábé egy hónapja jött be a munkahelyemre.
– Van állásod?
– Részidős parkolóőr vagyok a Tiki Towernél.
– Az a lökött kinézetű hotel?
Ryan bólintott. – Leparkoltam a kocsiját. Flörtöltünk. Még
akkor is a bárban ült a barátaival, amikor végeztem, úgyhogy
együtt kezdtünk lógni, és ennyi. Szerintem apának kezdett az
agyára menni, hogy folyton nálunk van, de Miranda rühelli a
lakótársait, úgyhogy oda sose megyünk.
Lucas megpróbálta elképzelni a bátyját virágfüzéresen,
ahogy idegenekkel bájolog. Nem volt könnyű.
– Nem kéne a főiskolán lenned?
– Ott is vagyok. Szintén részidőben – mondta Ryan.
– Miranda is? – Lucasnak most kezdett derengeni, hogy
neki is el kell járnia a... középiskolába?
– Halasztott egy évet. Van ez a vállalkozása, ami tényleg
jól megy. Ilyen rávasalható retro matricás pólókat árul a
neten. Mr. Magoo, Betty Boop meg a többiek. – Lucas
pólójára mutatott. – A Csodaikrek.
 Lucas végignézett magán. – Sose hallottam róluk.
Ryan vállat vont, felállt. – Na, szóval, arra gondoltam,
hogy megkérdezem, akar-e ideköltözni bérlőnek. Aztán
remélhetőleg te is kezded majd kivenni a részedet a közös
munkából.
– De hogy? – kérdezte Lucas.
– Nem tudom. Burgert tudsz sütni, nem? Vagy felmosni.
Aki elrabolt benneteket, nyilvánvalóan megtanított pár
alapdologra. Vagy szerepelhetsz a tévében, vagy akármi.
Keress egy kis pénzt a szívszaggató meséddel.
– Miért vagy ilyen dühös rám? – Lucasban is felágaskodott
a harag, szinte hallotta a kigyúló láng hördülését. – Az egyik
percben még semmi, a következő másodpercben püff neki. Ez
a dühöngés – ami rám irányul – annyira nem jellemző rád.
Ryan sírva fakadt.
Rázta a zokogás.
Ez váratlan volt.
Lucas várt, nem tudta, mi mást tehetne.
Avery szintén olyannak látszott, mint aki mindjárt elsírja
magát.
Aztán Ryan azt mondta: – Nem tudom, haver. A testvérem
vagy, hinni akarok benned, és normális akarok lenni. –
Beletörölte az orrát a csupasz karjába. – De honnan tudjam?
Honnan tudjam, hogy nem te ölted meg? Honnan tudjam,
hogy egyáltalán hogy viselkedjek veled?
– Én is ugyanígy össze vagyok zavarodva. – Lucas
odalépett egy kisméretű díványhoz.
Először ő – Avery – nem bízott benne.
Most meg ez.
– Ryan, mit akarsz, hogy mit mondjak? Hogy bocsánat? –
Felnézett a bátyjára. – Bocsásd meg, hogy visszajöttem?
Bocsásd meg, hogy nem emlékszem a testvéredre.
 Ryan a fejét rázta. A könnyei olyan gyorsan elapadtak,
ahogy jöttek.
– Mindenkitől csak ezt hallom: „Mire emlékeznek?
Egyáltalán emlékeznek valamire? Ó, de rémes, hogy semmire
sem emlékeznek!” Akarod tudni, hogy én mire emlékszem?
– Az az érzésem, hogy el fogod mondani.
– Emlékszem a napra negyedikes koromban, amikor Billy
Harrington szemen köpött a buszon. Emlékszem, amikor apa
fel akart olvasni a Harry Potterből, de olyan részeg volt, hogy
minden szava úgy hangzott, hogy Dumbledore. Emlékszem,
amikor gondolatban ezerig számoltam vagy a „Fenn a falon,
fenn a falon van egy kicsi bolhá”-t énekeltem, hogy túléljem a
buszozást a középiskola csicskáztatóival, aztán ugyanezt a
stratégiát alkalmaztam, hogy elviseljem apát és az Opus 6-ot,
amin órákig dolgoztatott. Emlékszem erre a John Deniro
nevű csákóra, aki mindig olyan komisz volt hozzám, de egy
napon én is visszavágtam, és utána elgázolta egy autó, és
évekig borzasztóan éreztem magamat miatta, holott állati
ocsmány alak volt. Emlékszem, amikor meg kellett ennem az
ételt, amit nem szerettem, és nap mint nap korán feküdtem
le, csak hogy szabaduljak apától, pedig nem is voltam fáradt,
és csak feküdtem ott, és azon rágódtam, mikor lesz jobb az
életem. Mikor változnak meg a dolgok. Emlékszem a
szirénákra, a vérre és a holttestekre, ahogy kiviszik őket az
iskolából a lövöldözés után. Liam, a barátom is meghalt.
Mindenki sírt és sikoltozott. Erre emlékszem. Arra
emlékszem, hogy itt voltam.
Pörgés a fejben:

VÉRES HÁTIZSÁK FEGYVER KÖRHINTA

Lucas erővel lenyugtatta az agyát, aztán megpróbálta

elképzelni a testvérét – fiatalabbnak, fásultnak,
boldogtalannak, céltáblának, gyászolónak, mindennek –, és
félig elmosolyodott.
– Azt hittem, nem vagy bőbeszédű.
Ryan bemutatott neki, megrázta a fejét, és amolyan
mosolyféle látszott az arcán.
– Nem tudtam – folytatta Lucas. – Sajnálom, hogy el
kellett viselned azt.
– Te is ott voltál. Nyílt nap volt azoknak a családoknak,
akiknek a srácai a következő évben kerültek volna óvodába.
– Nem emlékszem.
– Megdöbbentő! – Még egy félmosoly.
– Legalább elkapták a lövöldözőt? – Mert az
igazságszolgáltatás segített. Azt kellett tennie, ugye?
– Megölte magát. Apa azt mondta, hogy jó, mert ő ölte
volna meg, ha nem teszi.
Lucas csendesen ült ezzel a gondolattal, forgatta az
agyában, felmérte, tetszett neki.
Igazságszolgáltatás.
Vagy valami más?
Bosszú.
Igen, az.
– Meg akarom ölni, aki ezt tette velem – mondta, mire
újrakezdődött a pörgés.

ZABLA. NYEREG.
VIDÁMPARK TÜKÖRKÉPEK TEKEREDNEK
ARANY RUDAK KÉSELÉS LOVAK

Ryan legyintett. – Túljutsz rajta.

– Miért kellene túljutnom? – Lucas a fejéhez emelte a
kezét, mintha azzal megállíthatná a forgást.
 – Börtönbe akarsz kerülni? – kérdezte Ryan. – Rögtön
azután, hogy visszajöttél?
– Megérné.
– Hát, ha megtalálod, akkor szólj nekem.
– Hogy visszatarthass? – Talán gyógyszer kell erre a
dologra a fejében? – Kösz, nem.
Ryan átment a folyosón a hálófülkébe. Szekrényajtók
csapódtak, aztán visszajött egy fadobozzal.
Levett egy kulcsot az egyik konyhaszekrény ajtajának
belsején levő kampóról – ananászos kulcskarika volt,
szmájlival. Az asztalhoz ment, felnyitotta a dobozt, aztán
megpördítette, és Lucas elé tolta.
Lucas felugrott, ahogy meglátta a pisztolyt. Menekülni
akart, azt akarta mondani Ryannek, hogy csukja le a dobozt,
zárja be, szabaduljon meg tőle.
De...
Aztán...

EGY JOBB KÉT BAL SZISSZ KLIKK

CSATT ÉS KÉSZ

A világ elcsendesedett.
Lucas megfogta jobb kézzel a pisztolyt, a ballal a tárat, és
betöltötte.
Mintha ezredszer csinálta volna.
 AVERY

Vacsoraidőre ért haza, ahol nyoma se volt vacsorának. Anyu

ágyban feküdt, még több papír zsebkendő között. Mozgó,
virágzó papírzsebkendő-fa lett belőle, amely hullatta a
gyümölcseit mindenfelé, amerre járt.
– Semmit sem ettél ma? – Avery összeszedett valamennyi
papír zsebkendőt, és bedobta őket a nagy fürdőszoba kis
szemetesébe. – Apu hol van?
– Nincs étvágyam. Hol másutt.
Avery fújt egyet. – Készítek neked valamit. – Motyogva
hozzátette: – Egy füst alatt magamnak is.
Anyja az oldalára henteredett, hogy ne lássa Averyt. –
Nem is akarod tudni, mi a baj?
Avery sikoltani akart.
Mi a baj, anyu? – A törzséhez szorította a karját.
Az anyja egy papírlapot nyújtott felé. – Ez volt a
postaládában.
Avery elvette. Némileg imponált neki, hogy az anyja ki bírt
menni az utcai pelikánig.
Kézzel írták, fehér papírra.

KÖZEL VAGYOK. PRÓBÁLOK ELSZÖKNI,

 MINT A TÖBBIEK. SEGÍTSÉG! MAX

Avery keze reszketni kezdett.

Ez valóság.
Leengedte a papírt, és megkérdezte: – Felhívtad a
rendőrséget?
Anyu újabb zsebkendőt rántott ki a dobozból. – Azok
úgyse jók semmire.
Avery lement a földszintre. Fontolgatta, hogy felhívja
Lucast, de ez butaság volt; a fiúnak nincs telefonja, és még ha
lenne is, ő nem ismeri a számát. Addig turkált, amíg meg
nem találta a nyomozó névjegyét, aki az előző napon járt
náluk.
Nem, nem tegnap.
Reggel.
Ma.
Ezt teszi az emberrel a tragédia: rohadt mászássá lassítja
le az időt.
Ebben a tempóban sohase folytatódik a tanítás.
Soha többé nem lesz születésnapja, nem ünnepel még egy
karácsonyt.
Az óta a reggel óta – a telefon óta – ólomlábakon
vánszorog az idő.
A névjegyet valamelyik unokatestvér esküvőjén
osztogatott hűtőmágnessel erősítették a frigóhoz. Avery
tárcsázta Mick Chamberset. Felvették.
– Itt Avery Godard.
Várt.
– Miben segíthetek?
Olyan volt a hangja, mint akinek fogalma sincs, hogy
kicsoda Avery.
– Max húga vagyok.
 – Hát persze.
– Levelet kaptunk tőle. – Fekete golyóstollat használtak
hozzá, és csupa nagybetűvel írták.
– Levelet? – kérdezte Chambers.
– Igen. – Avery kinézett a konyhaablakon a méhre, amely
a rododendron bokroknál lebegett. A lemenő nap tűzgömböt
rajzolt a szomszéd ablakára.
Surrogás, aztán: – Oké, és mi van a levélben?
– „Közel vagyok. Próbálok elszökni, mint a többiek.
Segítség! Max.”
– Ennyi?
– Ennyi. – Nem az ő hibája, hogy nem több!
– Ki tud még erről? – Vádló hangon.
– Csak én és anyu. Talán apu, bár ezt kétlem.
– Tegyél meg nekem egy szívességet – mondta Chambers.
– Ne említsd ezt senkinek. Addig, amíg nem ellenőrzőm.
Semmi kis tévés trükk, jó? És ha csak egy célzást is találok
valamelyik közösségi portálon, ami hülyeségeket posztok.. –
Chambers nem volt a legnyájasabb ember.
– Ez egy szabad ország – szögezte le Avery. – Pontosan
hogy fogja csinálni az ellenőrzést?
– Átküldők valakit a levélért. Továbbítjuk a labornak.
Porozzuk, hogy van-e ujjlenyomat vagy más bizonyíték.
– És megmondja nekem az eredményt? – kérdezte Avery.
– Felhív?
– Igen, majd beszélek a szüleiddel.
– Jobb lenne, ha egyenesen engem hívna.
Chambers egy hosszú másodpercig hallgatott. – Otthon
minden rendben?
– Itthon semmi sincs rendben – válaszolta a lány.
– Jobb, ha te hívsz fel engem – mondta Chambers. – Adj
pár napot.
 – Oké – felelte Avery. De még nem akarta letenni. – Mit
gondol, tényleg ő küldte?
Chambers akkorát fújt, hogy Avery látta az orrlyukait,
amelyben lekushadnak a rémült szőrszálak. – Igazából?
Avery meredten nézte a frigóra mágnesezett szórólapot. A
próbaéneklések napjai, órái. Jövő szerdán. Egy
örökkévalóságnyira. Még előtte ki kell tűzniük a jutalmat. –
Igazából.
– Valószínűleg vicc – mondta csaknem kedvesen a
nyomozó. – Nagyon beteg, siralmas vicc.
– Mi bajuk az embereknek? – Avery keze még akkor is
reszketett, amikor befejezte a hívást.
 Scarlett

Besegítette Tammyt az anyósülésre, majd elhelyezkedett a

kormánynál. Elfordította a kulcsot, kiengedte a féket.
Kicsit nézegetnie kellett – a duda itt van.
Az index ott.
A plüsskocka és az állott légfrissítő amott.
De a vezetés ismerős volt.
Valaki megtanította rá.

Nem bátorította anya vagy apa egy pláza üres

parkolójában. Nem járt vezetési tanfolyamra barátokkal.

Ki csinálta ezt?

Mi másra tanítottatok még?

Otthon lefektette Tammyt az ágyba, és egy pohár vizet

helyezett az éjjeliszekrényére.
Este hét volt.
A szobájába ment, átöltözött.
Majd megint átöltözött.
És megint.
 A sort nem megfelelő.
Egyáltalán nem.
A napozóruhák valamivel jobbak.
De nem a virágosak.
Csíkos?
Az jobb.
Nem akart hálátlannak látszani.
Csak olyan...
...hamis volt...
...az egész...
Majd vissza kell mennie...
De akkor mit vegyen fel?
Találnia kell más...
...jobb...
...üzleteket.
Végül megállapodott a trapéz vonalú szürke szoknyánál és
az ujjatlan, fekete felsőnél.
Ledőlt az ágyára, és rákeresett a telefonján az „ovális
fémtárgyakra”.
Talán medál?
Kegytárgy?
Letette a telefont.
Nem alhat tovább ebben a szobában.
Így nem.
Csupa plüss egyszarvú és Glinda.
Felállt, egy percig bámulta a kartonpapír boszorkányt, és
elképzelt egy pipacsmezőt,
egy sárga kövesutat, amely elvezeti...
...hova?
...aztán elment.
Úgy döntött, hogy autóval megy, de még így is korán
érkezett, és talán tizenöt perce üldögélt a játszótér melletti
parkolóban, medálokon, kegytárgyakon és repülő majmokon
töprengve, amikor...
KOPP-KOPP.
Elakadó lélegzet.

Kristen.
Sokzsebes fekete sort.
Fehér felső, rajta fekete horgony.
A bal csuklóján fekete karkötők.

Scarlett az anyósülés ajtajához hajolt, kinyitotta. – Rám

ijesztettél!
– Bocs.
Kristen kifújta a cigarettafüstöt, aztán bebújt az autóba,
magával hozva a cigiszagot. – Te bagózol? – kérdezte
Scarlett. Kristen vállat vont. – Mint látod.
/
/
Tücskök.
/
/
Súrlódó pálmalevelek a szélben.
/
/
/
Mondd már meg neki!
/
/
– Szerinted jön még valaki? – kérdezte Kristen.
– Szerintem Lucas. – Jönnie kell, mert Scarlettnek látnia
kell, még akkor is, ha nem tudja pontosan, miért. – Az ő
ötlete volt. Bár nem tudom. Nézted a híreket?
 – Úgyse jönnek – mondta Kristen.
– Abban sem voltam biztos, hogy te itt leszel. – Kristenről
is hallott abban a rövid klipben. – Hipnózis?
– Ja, apám ötlete volt. Meg persze anyámé is!
– Rémesek?
– Kiderült, hogy elváltak. Úgyhogy ott lakom abban a totál
bizarr házban az anyámmal, és most ki kell találniuk, mi lesz
a gyerekfelügyelettel. Nem tudom. Mintha meg lennének
sértve, hogy valaki ezt csinálta velük. Az egész olyan...
visszataszító. Apám azt gondolja, hogy valami perverznek a
pincéjében tartottak bennünket.
– És azért akarnak hipnotizáltatni, hogy arra emlékezz?
– Igazságot akarnak! – Kristen a szemét forgatta. –
Válaszokat akarnak! Hibáztatni akarnak valakit! Apámnál
eleve megvolt ennek a hipnotizőr tyúknak a száma, mintha
egész idő alatt ezt várta volna.
– Talán beválik. – Úgy tűnt helyesnek, hogy ezt mondja,
habár nem egészen hitte. – Meg vagyok lepve, hogy az én
anyám még nem javasolta. Azt hiszi, hogy az ufók raboltak el.
– Ne már!
– De igen.
– Részvétem.
– Kösz.
Kristen a sarok felé bólintott. – Mit gondolsz, miért itt
tettek ki?
– Hogy érted ezt?
– Hát, csak... nem tudom. Nem tűnik... kegyetlennek?
– Hogyhogy? – Elengedték őket. Az nem kegyetlenség.
– Csak olyan érzés, mintha gúnyolnának. – Kristen az
egyik karperecét babrálta. – Ezt kapjátok ki. Ezt hagytátok ki.
Nesztek egy kedves emlékeztető arra a részetekre, ami örökre
odavan.
 Scarlett nagyon szerette volna megtalálni a saját eltűnt
darabját.
Olyan alakja van, mint egy kirakós darabkájának, és a
szívébe rejtették?
Vagy ovális, és a gyomrában van?
– Találkoztál már a memóriás pofával? – kérdezte Kristen.
– Végigkopogtatott már?
– Ma csak mágneses rezonancia volt. A többi holnap jön.
– El kellene mondania Kristennek, de valami
visszatartotta; nem akarta, hogy ő legyen az egyetlen. – Te
végeztél? – tapogatózott.
– Ja. Időpocsékolás volt. – Kristen a fejét rázta. – Mit
képzeltek, mit találnak? A memóriás pofa legalább érdekes
volt.
– Hogyhogy?
– Jó arc. Egész dögös. – Lerúgta a szandálját, felpolcolta
csupasz lábát a műszerfalra. A bal lábán egy hólyag
dudorodott a kisujj körme mellett. – Úgy dumáltunk az
emlékekről, mint az egységekről. Hogy amikor van egy
emlékünk, annak van kezdete és van vége. Tehát mi gyújtja
be ezeket a kezdő- és végpontokat, vagyis ki a szerkesztő az
agyunkban? Miért emlékszünk egy bizonyos percre, de az azt
megelőző percekre már nem?
– Vannak elméletei? Arról, hogy mi történt velünk?
– Nem tudja, csak azt, hogy talán valamilyen kísérlet volt.
Ami jobb elmélet az űrlakóknál vagy a perverzeknél, habár
szerintem ebből a háromból kettő lehet. Nem kapok levegőt.
– Kristen visszatette a lábát a padlóra, belebújt a szandáljába,
kinyitotta az ajtót, kiszállt, becsukta az ajtót, és a játszótér
bejáratához indult.

Scarlett kiszállt, és ekkor belehasított a gyomrába a

fájdalom.

Képzelődött.

Tutira.

Hacsak...?

Lehetséges?

Hogy annak az akárminek...

Rejtett élei vannak,

...és felhasíthatja őt?

El kell lökni, lökni, lökni

a gondolatot!

Követte Kristent a hintákhoz.

Kiben bízhatna meg, ha nem a többiekben? Gondolatban

fogalmazni kezdte a mondatot.

Van valami odabent...

– Eszembe jutott rólad valami rögtön a szeánsz után –

mondta Kristen. – Rólunk. Csak egy érzés, és most is
visszajött, ahogy mentem a kocsidhoz.
 /
/
/

– Mi?

/
/
/

Kristen felült egy hintára, csavargatta a láncot. – Eszembe

jutott, hogy nem igazán csípjük egymást.

Megint belehasított.

Ezúttal igaziból.
 Lucas

Gyalogolt a játszótér felé, találgatta, ki jön el, félig-meddig

reménykedett, hogy nem lesz ott más, csak ő és Scarlett.
Egyáltalán mit mondjon neki?
Vagy nekik?
Ők is tudják, hogy kell megtölteni a pisztolyt?
Ha nem került volna a szeme elé egy pisztoly, ő sem tudta
volna meg.
Talán el kellett volna hoznia?
Hogy próbára tegye őket?
Nem.
Miért volt olyan higgadt és nyugodt azzal a pisztollyal a
kezében?

EGY JOBB KÉT BAL

SZISSZ KLIKK
CSATT ÉS KÉSZ

... élvezte?
Emlékeznek majd ők is a körhintára?

ARANY NYERGEK. FÖLDIMOGYORÓ. FEHÉR TŰZ.

 Vagy egy emberre, aki vitt valamit, ami olyannak látszott,
mint a csomagolópapír?

MIKULÁS. SZAKÁLL.

Lesz tetkójuk?

KATT, KATT.

És ha igen, egyformák lesznek vagy különböznek?

Végre kezdett hűlni az idő, és a nap kékből szürkévé
fáradt, ahogy leszállt az este.
Talán igaza van a bátyjának, hogy nem bízik benne.
Talán Averynek is igaza van.
Miért tudta, hogy kell megtölteni egy pisztolyt?
Kristen és Scarlett egymás mellett ültek a hintákon, de
nem hintáztak.
– Sziasztok. – Közelebb ment.
– Szia. – Scarlett felállt, Kristen puhán meglökte magát, és
hintázni kezdett.
– Annyira sajnálom. – Scarlett elindult felé, majd úgy
torpant meg, mint aki láthatatlan erőtérbe ütközött. – Ami az
apáddal történt.
Lucas bólintott, és azt kívánta, hogy a lány jöjjön egészen
közel hozzá. – Kösz.
– Ja, én is sajnálom – mondta Kristen olyan hangon, mint
aki már túljutott ezen.
– Az ember még azt is alig tudja, mit érezzen miatta. – Úgy
beszélt Scarletthez, mintha Kristen ott se lenne. – Másrészt
alig ismertem.
– Nem lehetsz gyanúsított – mondta Scarlett. – Rá kell
jönniük, hogy baleset volt, ugye?
– Rá fognak jönni. – Ezt neki is el kellett hinnie. – Nálatok
mi az ábra?
Egész idő alatt nem nézheti levegőnek Kristent.
– Nálam oké – mondta Scarlett. A fekete felső olyan
módon emelte ki az alakját, amit Lucas nyugtalanítónak
talált.

BŐR. VÖLGY. CSONTOK. AJKAK.

Emlék?
Ábránd?
– Az anyám egy őrült – mondta a lány. – Azt hiszi, hogy az
ufók vittek el minket.
Lucas látott erről egy feljegyzést a lakóautóban, és remélte,
hogy nem igaz. Legalábbis most már nem.
– A szüleim, akik baráti alapon elváltak, perverzre
szavaztak, pincével – mondta Kristen. – Anyám eléggé úgy
bánik velem, mint egy külföldi cserediákkal valamelyik
háború sújtotta, isten háta mögötti országból, ami
tulajdonképpen jogos is, bizonyos értelemben.
– Nagy falat ez mindenkinek – mondta Lucas.
– Boldogulok vele – válaszolta Kristen.
– Ez megmagyarázza, miért nem volt ismerős a címed –
tette hozzá a fiú.
– Pontosan.
– Srácok, ti nem emlékeztek Maxre, ugye? – kérdezte
Lucas.
Scarlett a fejét rázta, Kristen ugyancsak.
– Tudtok valamit egy emberről, akinél csomagolópapír
volt, és követett benneteket? Vagy valami hasonlóról?
– Nem. Miért? – kérdezte Scarlett.
 – Egy héttel előtte azt mondtam, hogy követtek. Szóltam
róla a bátyámnak. Arra gondoltam, hogy talán benneteket is
követtek, csak nem mondtátok el senkinek... Nem tudom.
Emlékszem korábbról dolgokra...

SÉTÁLTATÓ. SUPERMAN. POLCOK. KÉSZ VAGY SEM.

...így arra gondoltam, hogy ti is emlékezhettek.

– Én szóltam anyámnak, hogy elmegyünk „a távozásra”
mondta Scarlett.
Lucas bólintott. – Emlékszel rá, hogy ezt mondtad?
– Nem. – Ingerültnek látszott. – Miért mondanék ilyet?
– Nem tudom – felelte Lucas. – Még nem.
Elképzelte azt a jelenetet – egy kislány azt mondja az
anyjának, hogy „távozásra” megy, miközben betakargatják és
utána mesét olvasnak neki.
A gyerekek őrült dolgokat, badar dolgokat, bizarr dolgokat
mondanak.
Scarlett valószínűleg nem tulajdonított jelentőséget neki...
csak utána.
– Kezdesz elálmosodni. – Kristen hangja egy oktávot
mélyült. – Nagyon álmos leszel. Amikor csettintek az
ujjammal, emlékezni fogsz.
Lucasnak nem tetszett a szeplők mintája Kristen orrán.
– Csak próbálom feldobni a hangulatot.
– Eljön majd az is. – Lucas visszafordult Scarletthez. –
Megoldjuk. Muszáj. – Érezte a kezében a pisztoly hideg vasát,
amikor kimondta: – Valakinek fizetnie kell. Amiért ezt tette
velünk.
– Nem emlékeztek rá, hogy milyen ruhákat szoktam
viselni? – kérdezte Scarlett.
Lucas ránézett arra az ujjatlan felsőre.
 PUHA. MELEG. CSÓK.

Pislogott.
– Ez komoly? – Kristen erősebben meglökte a hintát, és
hajtani kezdte magát. Túlságosan magasra szállt. – Ez most a
legnagyobb gondod? A divat?
Scarlett lenézett a ruháira. – Csak nem úgy érzem...
szóval... mintha én lennék az.
Lucas tudta, mire gondol – valahogy nem is látszott
önmagának –, de most fontosabb dolgokon kellett
gondolkozni. Puhatolózásként éppen mondani akart valamit
– pisztolyokról, vagy általában fegyverekről – amikor Kristen
megszólalt: – Odanézzetek, ki tisztelt meg bennünket
jelenlétével!
Sarah mintha összement volna, és drága cuccokat viselt.
– Szia – mondta Lucas.
– Szia – felelte Sarah.
– Most már csak Adamet várjuk – állapította meg Lucas,
– Nem jön – rázta a fejét Sarah. – Nekem se kéne itt
lennem, csak éppen... Csak éppen látni akartalak benneteket.
– Hát, akkor szerencsénk, hogy volt egy kis időd az
interjúk között – jegyezte meg Kristen.
– Adam szülei erőltették. Szerintem ez el fog múlni. Nem
tudom. Azonkívül közületek valaki nyilvánvalóan beszélt.
Mielőtt eljöttem volna, Max húgát mutatták a hírekben. Egy
körhintáról mondott valamit.

HOGY FELEJTHETSZ EL EGY EMBERT?

AZ OPUS 6 SZIKLÁINAK TÜKÖRKÉPE
AVERY SZEMÉBEN.

Miért tenne Avery ilyet? És ő hogy lehetett ilyen ostoba?

Ne bízz abban, aki nem bízik benned.
 – Én voltam – mondta.
– Mikor beszéltél Max húgával? – kérdezte őszinte
értetlenséggel Scarlett.
– Eljött hozzánk. Segítséget kért. Csak úgy kicsúszott a
számon. Emlékszik valaki egy körhintára a parton?
Mindnyájan a fejüket rázták.
Lucas várta, hogy a szédülés visszajöjjön, de nem jött.
– Arra emlékszem, hogy utazom egy hőlégballonon –
szólalt meg Scarlett.
– Lovagolok egy mezőn – tette hozzá Kristen.
– Játszom egy kiskutyával – mondta Sarah.
– Mi van Adammel? – kérdezte Lucas.
– Hullámvasút – felelte Sarah. – Azt gondolja, hogy csak
hallucinációink voltak. Bár én nem tudom. Úgy érzem, képes
vagyok elképzelni azt a szürke házat. Egy réginek látszó,
szürke házat. Adam szerint semmit sem kellene mondanom
senkinek. De én tudni akartam, hogy emlékszik-e valaki
ilyenre. Sötétszürke.
Lucas nem emlékezett. A többiek sem.
– Reggel megint találkozom egy hipnotizőrrel – mondta
Kristen. – Akkor talán eszembe jut.
– Eszetekbe jutott valami ma? – kérdezte Lucas, és akkor
egy pillanatig úgy rémlett, mintha Scarlett és Kristen lopva
összenézne. Elsőnek Kristen fordította el a tekintetét.
– Nem árulják el, hogy eddig mit mondtam – felelte. – Azt
akarják, hogy legalább még néhány kezelés idejére
változatlanok maradjanak az emlékeim.
Lucas Scarlettre nézett, aki a földet bámulta.
Csakugyan titkolnak valamit előle?
– Én nem hiszek benne – közölte.
– Már máskor is bevált! – csattant fel Kristen. – Évekkel
ezelőtt elraboltak Kaliforniában egy csomó srácot. Sikerült
megszökniük, és a buszvezetőnek hipnózisban eszébe jutott
egy rendszám, és el is fogták az ember rablókat, úgyhogy...
– Mennem kell. – Sarah elindult.
– De hát csak most érkeztél! – tiltakozott Lucas.
Sarah visszafordult. – Csak úgy meglógtam hazulról. Nem
akarok lebukni. Nem kellett volna idejönnöm.
– Nem akarod megtudni, ki tette ezt? – veselkedett neki
ismét Lucas, ám ezúttal jóval kevesebb indulattal. – Össze
kell dolgoznunk! – mondta, bár nem hitte, hogy nagy hasznát
vennék Sarah-nak.
– Nem tudom, mit akarok. – Sarah elkezdett körbe-körbe
járkálni, mint az előző éjszaka, és összevissza beszélt. – Haza
akarok menni. Tovább akarok lépni. Tudni akarom, miért
velünk csinálták és miért nem más srácokkal, és egyáltalán
semmit sem akarok tudni!
Milyen sok kérdés.
Milyen sok kiindulópont.
Miért mi?
Miért akkor?
Miért most?
Miért itt és nem egy másik városban?
– Legalább a telefonszámodat add meg – mondta Scarlett
–, hátha kiderül valami fontos. – Ő és Sarah SMS-t küldtek
egymásnak, azután Sarah elment a játszótérről. Addig néztek
utána, amíg látszott az alakja, és utána addig füleltek, amíg a
távolság el nem némította a szandálok csattogását.
– Mindnyájan cseréljünk telefonszámot – szólalt meg
Lucas. – Hogy jobban tarthassuk a kapcsolatot.
És amikor ezt tették, reflektorfények fogták be őket.
A játszótér kapujánál megjelent egy helyi tévé furgonja.
– Hogy találtak meg minket? – kérdezte Lucas, amikor a
„Scar” szó utolsó betűjét is beütötte a mobiljába.
 – Ez az én végszavam, hogy hazamenjek. – Kristen
megállította a hintát, felállt. – Különben sem tudunk többet,
mint tegnap.
Lucas kimondottan kívánta, hogy elmenjen. Valamilyen
megmagyarázhatatlan módon idegesítette Kristen.
Arra gondolt, hogy ha kettesben lenne Scarlett-tel,
beszélhetne neki a pisztolyról – és a tetoválásról.
– Talán Sarah és Adam csinálja okosan – jegyezte meg. A
kétfős stáb most a csigavonalú csúszdánál állt.
– Csak beszélni szeretnénk! – kiáltotta egy nő.
Mi mást is akarhatnának?
– Hogy érted ezt? – kérdezte Scarlett.
Lucas szerette volna lefényképezni a hinta láncainak
keretében, ahogy az arcát puha fénybe vonják a reflektorok.
– Menekültem előlük – mondta a fiú. – De miért? Nincs
semmi, amit titkolnunk kéne.
Olyasmi sincsen, amiről bárkinek tudnia kellene.
– Csak úgy értettem, hogy talán segíthetnének –
töprengett Lucas.
– Hogyan? – kérdezte Scarlett.
– Gyertek utánam. – A fiú odasétált a csúszdához, megállt
és azt mondta: – Bármikor, ha készen állnak. – Az operatőr a
vállára kapta a kamerát.
A riporter eléje tartott egy mikrofont.
A lámpák már égtek.
Lucas szinte belelátott a kamerába, a lencsék sorozatába,
amelyek tükrözik és foglyul ejtik.
– Miért találkoztatok titokban? – kérdezte a riporter.
– Nem mondanám, hogy titokban. – Lucas kihúzta magát,
félresöpörte a haját a szeméből. – Nyilvános helyen vagyunk.
Azért szerveztük meg, hogy ott találkozzunk, ahol kitettek
bennünket, mert fogalmunk sincs, hogy mi folyik itt.
Egyeztetni akartunk egymással. Látni akartuk, hogy jól
vagyunk-e mind.
– Ki emlékszik a körhintára, amelyikről Avery Godard
beszél? Miért nincs itt Sarah és Adam? Összevesztetek?
– Én emlékszem a körhintára – mondta Lucas. Káprázott
a szeme a fénytől.
– Én pedig arra emlékszem, hogy lovagolok egy mezőn
– mondta Kristen.
Amikor a mikrofont Scarlett elé tartották oda, ő azt
mondta:
– Emlékszem, hogy egy hőlégballonon utaztam.
– Úgyhogy az illető, akié a ló vagy a légballon, vagy a
körhintát üzemelteti, talán emlékszik ránk – mondta Lucas.
– Mi van Adammel és Sarah-val? – nógatta a riporter. –
Nekik is vannak emlékeik?
– Már bebizonyították, hogy képesek beszélni a saját
nevükben – felelte Lucas. – Egyébként nem vesztünk össze.
Csak sok mindent kell megemésztenünk, mint ez nyilvánvaló.
Ez minden, amire emlékszünk. Nagyon reméljük, hogy
sikerül kideríteni, mi történt Maxszel.
Fogja látni Avery ezt a riportot? Remélhetőleg igen.
Remélhetőleg most már hinni fog neki.
A lányokra nézett, majd visszafordult a kamerához. –
Egyelőre ennyi a mondanivalónk. Köszönjük, hogy időt
szántak ránk.
A riporter mosolygott, kimutatva nagy, fehér fogait
– Fantasztikus! – Elővette a mobilját, és elindult. –
Megvan az új címlapsztorim a Távozáshoz – mondta. –
Jövünk.
Az operatőr kinyitotta a furgon hátsó ajtaját, betette a
kamerát, bezárta. Beszálltak – az ajtócsapódás akkorát szólt,
mint a puskalövés. Lucas rádöbbent, hogy azt se tudja,
melyik tévétől jöttek, de már késő volt, a furgon elhajtott.
– Most pedig várunk – mondta Lucas.
– Hazavihetlek, ha akarjátok – ajánlkozott Scarlett.
Amikor megálltak a pirosnál egy lakókocsi-parkoló
mellett,
Lucas fontolgatta, hogy kiszáll. Megfogja Scarlett kezét, és
lelépnek. Beugranak egy lakókocsiba, és addig mennek és
mennek, amíg nem találnak egy olyan helyet, ahol senki sem
ismeri őket.
De hát...
Max.
Avery.
Akárhova megy, mindenhová követi ez a kényszer, hogy
tudnia kell, mi történt. Mostanra belerágta magát a húsába,
és meg kell szabadulnia tőle... ki kell irtani... gyökerestől.
A lámpa zöldre váltott, és Lucas megszólalt: – Ott van,
jobbra.
Az Opus 6 olyannak rémlett, mint egy töklámpás. Egyes
részeit arany fénnyel vonták be a napelemes lámpák. Mintha
szemei lettek volna meg szája, amelyből a láva kanyargós
nyelve közeledett bágyadt lüktetéssel az autóhoz.
– Mi a fene... – kezdte Kristen.
– Ez az Opus 6? – kérdezte Scarlett.
Hát persze.
Még sose jártak itt.
Scarlett kiszállt a bekötőút alján, az ajtókat nyitva hagyta
és nem kapcsolta ki a motort. Hosszú, magabiztos lépésekkel
fölsietett a főúton, árnyékot vetve az izzásra, és egy perc
múlva ott állt a legfelső platón, ahova a zárókőnek kellett
kerülnie. Megfordult maga körül, amitől Lucasnak az
áldozatra szánt szüzekre és az oltár előtti szertartási táncokra
kellett gondolnia.
 – Ez döbbenetes! – mondta, mint egy imát. – Láttam
néhány régi újságkivágásban, amiket átnéztem... de nem
voltam teljesen biztos benne, hogy micsoda.
Kristent még csak annyira sem érdekelte, hogy kiszálljon.
Cigarettára gyújtott, amely ugyanabban az árnyalatban
parázslott, mint a naplámpák.
Elég messzire volt, hogy ne hallja.
Scarlett hátradobta a haját, amelyet az arcába fújt a szél.
– Nincs olyan érzésed, hogy te és én... együtt voltunk? –
kérdezte Lucas.
Nem tudta jobban megfogalmazni.
Aztán egy hosszú percig csak bámulta a lányt, és várt.

KÖRHINTA TŰZ
KLIKK SZISSZ

– De igen, azt hiszem – felelte Scarlett.

MÁSODIK NAP
 AVERY

Nem lesz pihenés a tavaszi szünetben – se hosszú alvások,

se időpocsékolás.
Avery beállította az ébresztőt, és a konyhában várta, hogy
az apja lejöjjön. Mihelyt meghallotta a lépéseit, otthagyta a
labirintust a gabonapelyhes doboz hátulján, hogy kitöltse apu
kávéját. Feketén, két cukorral.
– Korán keltél – mondta az apja, amikor belépett,
kötetlenül lógó nyakkendővel.
– Jutalmat kell kitűznünk az információkért, amelyek
elvezethetnek Maxhez. – Nyújtotta apunak a bögrét. –
Nagyot.
– Nem igazán vagyok biztos...
– Apu! – Avery feltelepedett egy magas székre a középső
pult mellett. – Rosszul veszi ki magát, hogy nem csinálsz
semmit. Szabadon mászkál valaki, aki ezt tette, és talán most
is fogva tartja Maxet, és ebben a pillanatban azt képzeli, hogy
megúszhatja. De valakik tudnak valamit – tudniuk kell –, és
pénz beszél.
Mi van akkor, ha a levél igazi és Max csakugyan ott van
valahol? Lépnünk kell, de azonnal.
Az apja húzott egyet a kávéból, aztán letette a bögrét, és
megigazította a karóráját.
– Mekkora összegről beszélünk?
– Nem tudom – mondta a lány. – Tízezer? Húsz?
Huszonöt?
– Az rengeteg, Avery.
– Maxet nem árazhatod be.
– Ez nem volt tisztességes. – Újabb korty, és egy perc
némaság. – És a levél valószínűleg nem igazi. Ezzel tisztában
vagy, ugye?
A lány bólintott. – Akkor is.
– Majd gondolkozom rajta. – Letette a bögrét, de nem
engedte el.
– Miközben gondolkozol, fogy az idő – figyelmeztette a
lány.
– Ha megteszem, többé nem szabad nyilatkoznod a
tévének.
– Rendben van. – Szinte túl könnyen ment.
– Azért bizarr, nem? – kérdezte apu.
– Mi?
– A körhinta, a hőlégballon, a lovaglás. – Eltolta a kávéját,
hogy átnézzen egy köteg postát.
– Hőlégballon?
– Ez volt a reggeli hírekben. – Felbontott egy számlát. –
Mindegyiknek külön-külön egyéni emléke van.
– Nem láttam. – Avery bekapcsolta a tévét.
Időjárás-jelentés ment, de hamarosan összefoglalják az
eddigi híreket; ha nem, még mindig rákereshet a sztorira a
telefonján. – Akkor megteszed?
Az apja visszadobta a számlát a kupacba.
– Megteszem, neked viszont tudomásul kell venned, hogy
ennek megvan a maga rendje: beszélnem kell az
ügyvédemmel, beszélnem kell a rendőrséggel, az FBI-jal. És
ugye tudod, hogy ezzel magunkra szabadítjuk a bolondokat?
Avery odament hozzá, megpuszilta. – Kösz, apu. Majd
meglátod, hogy ez a helyes dolog. A megfelelő üzenet.
Az apja felment, hogy befejezze a készülődést a munkához,
Avery pedig csak ült a pultnál, és várta, hogy ismét leadják a
hírt, amit le is adtak. Nézte, ahogy Lucas, Scarlett és Kristen
áll együtt a játszótéren, és sorra felmondják az emlékeiket.
Samnek tutira lenne több elmélete is, ám Avery most csak
Scarlettre tudott gondolni. Emlékezett, hogy felnézett
Scarlettre tökmag korában, emlékezett fogócskákra a
játszótéren, tündérjátékokra, kincskeresésekre.
Most visszajött, élt, istenien nézett ki, és ott állt Lucas
mellett. Olyan közel állt a fiúhoz, hogy bosszantotta Averyt,
aztán meg azért bosszankodott, hogy miért bosszankodik.
Neki meg kell találnia Maxet – vagy a holttestét, Sam! – és
mennie kell tovább. Fölösleges ábrándoznia Lucasról vagy
akármelyikükről. Nem szükséges újrajátszania a
beszélgetésüket az Opus 6-nál, átírva a forgatókönyvet, hogy
azzal fejeződjön be, amikor Lucas magához húzza őt, hogy
csók és ölelés legyen a vége.
Ezért is távolodott el Ryantől. Hogy előreléphessen,
elrugaszkodhasson a startkőtől. Lucas visszalépés lett volna.
Folyton rá kellett gondolnia.
Végre-valahára hallotta, hogy nyílik a garázsajtó, kigurul a
kocsi, bezárul az ajtó és a kocsi elhúz az utcán. Mihelyt tiszta
volt a levegő, lement a garázsba, és kutatni kezdett a
hidegvágó után. Apu vette pár éve arra a rövid időre, amikor
anyunak kedve támadt bringázni a környéken. Anyu folyton
elfelejtette a lakatja kombinációját, folyton telefonálgatott, és
hol innen, hol onnan kellett elhozni. Vagy pedig gyalog jött
haza, és utána elküldte aput a bringáért.
Hála istennek, hogy már vége!
 A bringa a mélyhűtő mellett gyűjtötte magára a port és a
pókhálót.
Fogta a hidegvágót, és elindult gyalog a kertek alatt,
keresztül Youngék udvarán, hogy ne kelljen elmennie az
üzletsor térfigyelő kamerái előtt, utána rátért a
kerékpárösvényre az öböl partján.
Lassított, hogy megnézze a pasit, aki evezővel hajtotta a
szörfdeszkáját. Ott volt vele a kutyája is, egy pici,
szürke-fekete pamacs, aki csak ült az evezős pasi lábánál.
Tényleg nagyon nevetségesek tudnak lenni az emberek.
Nem volt kedve Ryannel beszélni.
Nem volt kedve engedélyt kérni.
Ha lett volna, nem fárad azzal, hogy elhozza a hidegvágót.
Be kell jutnia a lakóautóba, nem is tudja, miért nem jutott
az eszébe már tegnap. Úgyhogy az Opus 6 mögött megkerülte
a házat, és ráközelített a célra. Itt van még az ócska
videokonzol, amiért Ryan és ő annyira odáig voltak tíz (ő) és
tizenhárom (Ryan) éves korukban? Kiették vajon a sütőből az
egerek az ott tárolt titkos csokikészletüket? Fogja-e hallani
évekkel fiatalabb énjüket, ahogy dumálnak a tropára ment
szülőkről, meg hogy semmi gáz, mert pár év múlva úgyis
elhúzhatnak a városból?
A lakat kinyitva himbálózott az ajtón. Avery lába alatt
megroppant egy gally.
– Ki az? – kiáltotta egy hang.
– Ryan?
Az ajtó nyikkanva kinyílt, Lucas kidugta a fejét. – Nem.
Nem.
Nem.
Nem.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – mondta Avery.
Vajon meglátja Lucas a szemében? Hogy... őrá... gondolt?
 A fiú a nyakát vakarta.
– Nem kellett volna beszélnem a körhintáról. – Attól, hogy
kimondta, igaznak is érezte.
– Gyere be. – Lucas csapkodott. – Túl sok itt a bogár.
Avery felkapaszkodott a lépcsőn, és követte Lucast a kocsi
belsejébe. Kerülgette a pókhálókat, amelyeket fehérre
festettek a függönyök között beleselkedő napsugarak. A falak
olyanok voltak, mint ahogy emlékezett: eltakarták őket a
parafa táblák, amelyeken rétegekbe gyűltek az
újságkivágások meg a rendőrségi jelentések, és a
zagyvaságokkal telefirkált fehér táblák.
– Jártál már itt? – kérdezte Lucas.
– Hosszú ideje nem. – Avery körülnézett, hogy mi
változott, már ha egyáltalán. – Egyébként igen, néha itt
lógtunk Ryannel.
– Nem találtam semmi értelmeset.
Meglátta a lány kezében a szerszámot.
– Szóval nem azért jöttél, hogy bocsánatot kérj.
Ettől annyira zavarba jött, mintha kicserélték volna, és
még nem olvasta volna el a saját használati utasítását.
– De én csakugyan bocsánatot akarok kérni... – Avery
óvatosan letette a hidegvágót – .. .ha már itt vagyok.
Lucas körbemutatott. – Mit reméltél, hogy mit találsz?
A lány azt remélte, hogy valami majd csak szemet szúr
neki.
– Úgy gondoltam, hogy tudni fogom, amikor meglátom.
Lucas bólintott, és Avery valamilyen furcsaságot érzett
kettejük között, mintha valami kapcsolatféle formálódna
kiszámíthatatlan atomokból. De ha arra gondolt, hogy szóba
hozza Max levelét – a legújabb áttörést, már ha lehetséges az
ilyen – vagy a jutalmat, egyszerűen nem bírta rávenni magát.
És ha mind hazudnak?
 – Hát, akkor nézz körül – mondta a fiú. Avery a
legközelebbi fehér táblához fordult:

AUGUSZTUS 9. FONTOS A DÁTUM?

MIÉRT ŐK?
MIÉRT AZ A NAP?
Csupa jó kérdés, de mindenki ugyanezt firtatja régóta, és
még mindig nem kaptak rá válaszokat. Avery valami újat
keresett vagy legalább olyat, amit újnak érezhet most, amikor
mindenki visszajött, kivéve Maxet.
Lucas egy mappában lapozgatott, amelyben
újságkivágások voltak.
Avery a fehér táblához ment, amelyet hat mezőre
osztottak. Mindegyik mezőben volt egy név. Avery tekintete
megállapodott a „Scarlett” feliratú mezőn. Sokszor állt már ez
előtt a tábla előtt, olyan sokszor, hogy úgyszólván fejből fel
tudta volna mondani az ötéves Scarlett képe alá írott
szöveget:

– AZT MONDTA, HOGY ELMEGY

„A TÁVOZÁSRA”
– KORÁBBI KAPCSOLAT AZ ELRABLÓVAL,
AMIRE EMLÉKEZHET?
– ANYJA, TAMARA, UFÓKRA GYANAKSZIK
– HOL VAN AZ APJA? [FBI TISZTÁZTA.
NEW JERSEY-BEN ÉL. ÚJ CSALÁD.]
Scarlett mellett volt Lucas mezője. Avery ezt a szöveget is
jól ismerte.
 – RYAN SZERINT LUCAS EGY HÉTTEL
KORÁBBAN SZÓLT, HOGY KÖVETI ŐKET EGY
EMBER, AKINÉL CSOMAGOLÓPAPÍR VAN.
MECCSRŐL JÖTTEK HAZA

– Arra emlékszel, hogy követtek? – kérdezte vakmerőén.

– Nem. – Lucas odalépett mellé, egy pillanatig hallgatott,
majd azt mondta: – Egyébként is, ki tudja, hogy megtörtént-e
egyáltalán.
Most nagyon közel állt a lányhoz – olyan közel, hogy Avery
érezte az izzadságszagát, látta a pórusait, elképzelhette,
milyen lenne megérinteni a bőrét. Samnek ez nem tetszene,
meg az sem, hogy ő mennyire élvezi.
Nem érdekelte.
Nem lesz így.
Nem hagyhatja.
Elolvasta a testvére szövegét:

– ANYJA, JILLIAN, DEPRESSZIÓS

– APJA, PAUL, SOKAT UTAZIK. ELSŐSORBAN
SEATTLE-BE. EGY IPARVÁLLALATNAK
DOLGOZIK
– HÚGA, AVERY. EGY ÉVVEL FIATALABB

Nem szerette nézni a nevét, ami ennyi idő után is

megmaradt Will jegyzeteiben, nem tetszett neki, hogy Willt
még akkor is érdekelte, amikor ő már régen feladta.
– Milyen volt? – kérdezte Lucas. – Max. Emlékszel
egyáltalán?
 Avery odafordult hozzá. – Igen és nem. Csak arra
emlékszem, hogy minden boldogabb volt, tudod? Minden...
normális.
A fiú bólintott. – Mi mind barátok voltunk?
– Én és Max és te és Ryan. Igen.
Emlékezett egy erődre, amelyet lepedőkből készítettek.
Elemlámpák az erődben egy esős napon, árnyékállatok a
falakon.
– Mi van Scarlett-tel? – kérdezte Lucas. – Ő is a barátunk
volt?
Jaj, ne!
– ...és a többiek is?
Nem, nem. Nem!
Mert miért éppen Scarlettet kérdezte elsőnek? Miért
választotta külön „a többiektől”?
Olyan közel álltak egymáshoz azon a játszótéren.
Vagy nem?
Lehetett közük... egymáshoz?
– Ismertük Scarlettet – mondta. – Emlékszem, hogy
szomorkodtam, amiért elment, de a többiekben nem vagyok
biztos. Miért?
Mi másért?
– Csak találgattam. – A fiú elfordította a tekintetét. –
Emlékszem dolgokra korábbról... például a kutyámra, a
bátyámra... de semmi konkrétum nem jut eszembe a
többiekről. Azt mondtad, hogy Max és én a legjobb barátok
voltunk?
– Ja. Rengeteget voltál odaát, nálunk. Emlékszem, hogy
kiakadtam miatta. Mert ti fiúk voltatok, és nem akartátok,
hogy a közeletekben legyek.
– Mit csináltunk? Én és Max?
Avery úgy érezte, mintha mélyre ásott volna és kőbe
ütközne. Különös pánik fogta el, amiért ilyen sokat elfelejtett,
még egy normális életben is. Az emberek, akik elmentek, csak
az emlékeinkben élnek, ha vannak emlékeink. Miért nem
ragaszkodott jobban hozzájuk?
Maxhez.
Mindenhez.
– Erődöket és sátrakat építettetek – mondta. – Legóval és
akciófigurákkal játszottatok. Úgy képzeld el, hogy az a cucc
még mindig megvan. Max szobájában. Az anyám szentéllyé
alakította.
– Kétlem, hogy eltettek volna valamit, ami az enyém volt.
– Lucas a házuk felé bólintott.
– Sajnálom – mondta Avery. – Az apádat. Gondolom, nem
volt érzelmes ember. Nem a hagyományos értelemben.
– Jól ismerted? – kérdezte a fiú.
Jól? Nem igazán. Ő mit csinált ezekben az években?
– Csak a bátyád révén. Sajnálom.
– Semmi baj. Ha elnézem ezt a sok kutatást meg az Opus
6-ot, az azért többet jelent az ócska játékoknál, nem? Azt
mutatja, hogy apa...
– Szeretett téged – mondta Avery. Az arca forrón lüktetett.
Lucas bólintott, elfordult és belelapozott valamilyen
újságkivágásokba. Avery a fehér táblát bámulta. Lehengerelte
az értelmetlen tények dagálya.
– Komolyan értetted, amit mondtál? – Lucas átment egy
kisasztalhoz, beletúrt a papírokba. – Hogy titkolunk valamit?
Avery ránézett, és érezte, hogy Lucas a szeme láttára
alakul át egy ufók által gyártott hamisítványból valódi fiúvá.
Olyasvalakivé, akitől nem kell félni, és nem kell gyanakodni
rá. Olyasvalakivé, akit talán lehet... sajnálni? Vagy szeretni?
– Komolyan megbántam, hogy azt mondtam – felelte
Avery, és meg volt győződve az őszinteségéről.
 – Mi ez a változás? Most miért bízol meg bennem?
Miért.
Miért.
Miért?
Avery jó indokot akart.
– Gondolom, ha csakugyan titkolnátok valamit, akkor
jobb alibivel jöttetek volna vissza – mondta. – Nem ezzel a
zöldséggel, hogy semmire sem emlékeztek.
Lucas bólintott.
Avery bólintott.
Egyfajta egyetértéssel.
Folytatták a nézelődést.
De Avery nem bírt magával, nem tudott féket tenni a
nyelvére. Tudnia kellett, hogy a fiú valóban együtt volt-e
Scarlett-tel, de nem akart konkrétan rákérdezni...
– Úgy látom, Adam és Sarah együtt vannak – mondta. –
Azért elég fura lenne, vagy nem? – Égett az arca. – Mintha
valamiképpen emlékeznének rá.
– Igen – felelte fahangon Lucas. – Fura lenne.
És abból, ahogy ezt mondta, Avery tudta.
Volt egyszer egy naptárja – ő készítette, tollal és
vonalzóval. Visszaszámlálás volt a megközelítő időpontig,
amikor elmehet főiskolára. Arra gondolt, hol lehet most. És
arra, hogy létezhet valami – vagy valaki –, ami rábírhatná,
hogy maradjon.
– Az apám jutalmat fog kitűzni – mondta. – Minden
információért, ami segíthet megtalálni Maxet.
– Az király – felelte Lucas.
– Szerinte magunkra szabadítjuk vele a bolondokat, de azt
mondtam, hogy akkor is meg kell tennie.
A beszéddel jól el lehetett terelni a figyelmét arról, hogy a
szíve minden átmenet nélkül meghasadt, mint egy léggömb,
ami korábban lyukadt ki, semhogy megszívhatta volna magát
levegővel és elszállhatott volna.
– Időnként a bolondok tudják, hogy mit beszélnek. –
Lucas újabb papírköteget túrt fel, megfeledkezve arról, hogy
mostantól minden tette és szava másként nyom a latban, és
ezt Avery nem értheti.
– Gondolod? – Lehet, hogy ő a bolond? Engedni magának,
hogy így érezzen hogy vonzódjon hozzá? Úgy zuhant bele,
ahogy Sambe sohasem.
– Ja. Időnként.
– Nem tudom. – Ő is lapozgatott, és most már nem bírta
kiverni a fejéből Samet. – Egyes bolondok azt gondolják,
hogy az emlékeitek útjelzők valamilyen céltáblához, amit szét
fogtok lőni, mihelyt felébredtek ebből az agymosott
transzból.
Lucas mozdulatlanná merevedett. Avery nem tudta,
azért-e, mert nem biztos ebben, vagy mert nem igaz.
– Komolyan beszélsz? – Olyan ártatlan, majdnem sebzett
volt a hangja. Ismét az az új ember volt. Hús-vér ember.
Avery bólintott. Lucas a fejét rázta, mintha csalódott volna
abban, aki ezt mondta, vagy Averyben, aztán folytatta a
kurkászást.
Háttal volt a lánynak, aki így mindenestől megnézhette,
ahogy a pólója a kelleténél kissé jobban feszül a vállán, ahogy
a farmere rátapad, ahogy áll, a lábfejét előreszegezve, egy
vonalban a vállával. Mint egy kastély őre.
Túl a fiú tornacipőjén, az asztal alatt, a falnál ócska könyv
hevert egy méretes pormacska mellett.
– Ott, hátul van valami.
Avery odament és lehajolt, de nem érte el. Le kellett
térdelnie, és olyan mélyen be kellett nyúlnia, hogy a karjában
meghúzódott egy izom. Nyakának idegvégződései felébredtek
és háborogtak.
Régi, puha kötésű könyv volt. Avery valamikorra az
1960-as vagy 1970-es évekre saccolta a korát.
Olyasfajta volt, amilyeneket a vendégszobában látott, mert
ott aludt, ha meglátogatták a nagyszüleit. Kicsi, poros, puha.
Mikor felállt és felolvasta a tartalmi ismertetőt, Lucas
olyan közel volt hozzá, hogy Avery hallotta a lélegzését, érezte
a könyökén a könyökét, a csontját a csontján.

EGY FUTURISZTIKUS TÁRSADALOMBAN, FREUD IHLETÉSÉRE,

AKI AZT MONDTA, HOGY BOLDOG GYERMEKKOR MÁRPEDIG
NINCS, A TUDÓSOK ELKEZDTÉK MÓDSZERESEN KIKÜSZÖBÖLNI A
GYERMEKKORT, ÉS MÁR AZ ELSŐ HAT KÍSÉRLETI ALANYON A
TÖKÉLETESSÉGIG FEJLESZTETTÉK AZ EMLÉKEK TELJES
TÖRLÉSÉNEK BONYOLULT ELJÁRÁSÁT.
MÁR ELKEZDŐDÖTT A VISSZASZÁMLÁLÁS, AMELYNEK AKKOR
LESZ VÉGE, HA MAJD AZ UTOLSÓ GYEREKNEK IS EL KELL MENNIE
EGY BIZONYOS IDŐRE, AMIT AKKOR MÁR CSAK ÚGY FOGNAK
EMLEGETNI, HOGY A TÁVOZÁS.

– Nem értem – mondta Lucas.

Avery érezte, hogy mindkettejüket kirázza a hideg.
 Scarlett

Scarlett ismerte a választ az összes történelmi kérdésre,

csuklóból kitöltött egy világtérképet, és igazi matekzseni volt.
Elképzelte, hogy a többiek is hasonló adottságokkal tértek
vissza, és tetszett neki a gondolat, hogy most már csak
végigvitorláznak az utolsó éven, mindenki jó egyetemre
megy, és elfelejthetik a Távozást...
/
/
/
/
/
Elfelejthetik a Távozást?

De azért örült a gondolatnak.

Több emléke volt a Távozás előttről, mint hitte – bár azért
jutottak csak az eszébe, mert Sashor kérdezte.
Például:
Emlékezett, hogy rajzolt egy képeskönyvet az óvodában
egy Jane nevű lányról, akinek volt egy házi delfinje.
Emlékezett, hogy hableánynak öltözött az egyik
halloweenre.
 Emlékezett, hogy leesett a medence létrájáról az anyja
barátnőjének a házánál, és patakzott a lábából a vér.
Amikor úgy látszott, hogy Sashornak nincs több kérdése,
Scarlett is feltette a magáét: – Maga szerint lehetséges, hogy
ismét elkezdünk emlékezni? Például egy vagy akár tíz év
múlva?
Mert nem akarta, hogy tíz év múlva abban az Adirondack
székben, összegereblyézett levelek sárga és piros boglyái
között jusson eszébe elveszett gyermekkorának iszonyata. Az
tönkretenné a jelenetet.
– Bevallom, nem tudom – felelte Sashor. – Volt egy híres
esete az átmeneti globális emlékezetvesztésnek. Egy napon
az egyik Burger Kingbe csak úgy beállított egy ember, és
fogalma sem volt róla, hogy jutott oda, vagy hogy kicsoda.
Volt néhány homályos emléke az életéről, de sohasem
azonosította senki.
– Hát, ez nagyon nyomasztó. – Vajon Tammy jelentkezne
érte a Burger Kingben? – Gondolja, hogy nekünk ez van?
Figyelte Sashort.
Számolta, hányszor pislog.
Egy.
Kettő.
Három.
– Nem! – Sashor szeme most tágra nyílt, és pillája se
rebbent. – Csak arra hoztam fel példának, hogy milyen
bonyolultak és kiszámíthatatlanok tudnak lenni ezek a
visszanyerési zavarok.
– Visszanyerési zavar – ismételte Scarlett. Jó leírás az ő
helyzetére ezzel a benne levő tárggyal.
Még mindig nem volt, na, szóval, mozgás.
– Lehetséges, hogy az emlékek megvannak, csak az agyad
nem juthat hozzájuk – mondta Sashor.
 – Tizenegy évnyi emlékhez?
Akkor nagyon erősen próbálkozott.

Visszanyerni őket.

Mintha egy meghosszabbított karral tenné.

/
/
/
/

– Mindig tartsd észben, hogy az átlagos tizenhat évesnek is

csak korlátozott számban vannak emlékei életének előző
tizenegy évéből.

Most ő pislogott.
– Konkrétan mennyi?
 376
4567

1111
6984

786

7493

3049

65097

11

300009099

8765
9089888

100000000006000000000
85968

85969
 – Konkrétan nem tudhatjuk, de képzeld el így. Az
emberiség többségének valószínűleg nincsenek pontos
emlékei a nyolcadik születésnapjáról vagy a kilencedik
karácsonyáról.

A normális emberek semmire sem emlékeznek.

A normális emberek felejtenek.

Van a normális embereknek akár egyetlen emléke is,

amely ilyen...

nagyon...

lerázhatatlan/megkerülhetetlen/kifürkészhetetlen?

– A hőlégballon és a körhinta meg a többi – mondta

Scarlett. – Mit gondol, megtörténtek ezek egyáltalán?
Az időt a váróban azzal töltötte, hogy hőlégballonos
vállalkozásokra és körhintákra keresett rá a telefonján.
Istállókra is.
Fölösleges volt.
Lucas segélykérése eddig süket fülekre talált, és Scarlett
nem is várta, hogy a világ segítene nekik.
– Ahogy már elmondtam Lucasnak és Kristennek –
magyarázta Sashor –, jóval könnyebb egy hamis emléket
beültetni, mint törölni egy valóságosat, bár igaz, a
poszttraumás stressz áldozatait sikeresen kezelték úgy, hogy
újrajátszották a traumát, például egy autóbalesetet vagy a
látott szörnyűségeket. De a fordítottja sokkal könnyebb,
vagyis lehetséges, hogy a hőlégballon emlékét csak
beleültették az agyadba, habár milyen céllal? Más lenne, ha
az elrablódra emlékeznél, akinek, mondjuk, volt egy sebhely
a homlokán, mert ha ez hamis, beültetett emlék, akkor
tévútra vezetné a rendőrséget. De mi értelme egy
hőlégballonnak?
/
/
/
Most az a probléma, folytatta Sashor, hogy
„forrástévesztések” lopózhatnak be az agyukba, vagyis
Scarlett és társai másodpercről másodpercre kevésbé
képesek segíteni Max felkutatásában.
– Azt hiszitek, hogy visszanyeritek az emlékezeteteket –
magyarázta –, holott ez csak olyasvalami, amit a híradóból,
egy filmből vagy egy újságcikkből merítettetek.
/
/

Király!

– Mit gondol, tényleg segít a hipnózis? – kérdezte Scarlett.

Utána megpróbálta elképzelni.

Álmos leszel.

Nagyon,
nagyon,
álmos. ZZZZZZZZZZZ
 Így működik?

– Kétségeim vannak – mondta Sashor. – A hipnotizőr,

akivel Kristen dolgozik, évek óta heves vitákat gerjeszt. Köze
volt néhány hírhedt bántalmazási perhez, és a hamis
visszanyert emlékek aggodalomra adnak okot.
– Kristen azt mondta, emlékszik rá, hogy nem bírt engem
– mondta Scarlett. – Hogy működik ez? Van emléke az
érzelmeknek?
Kellemesen köntörfalazó rákérdezés volt ez ő
vágyakozására Lucas után.
„Igennel” felelt a kérdésre, hogy szerelmes-e.

Nem tudott felidézni egyetlen csókot sem, de zsigeri

emlékei voltak arról, hogy milyen érzés lenne csókolózni vele.

Milyen érzés volt.

Vele.

Tegnap este, az Opus 6-nál minden úgy összejött.

Mennyi kő és kanyargó, gyűrűző ösvények.

Szeretett ott lenni. Ő is így érezte.

Talán ha majd egyszer összejönnek – csak ők, ketten,

ahogy eltervezték –, akkor tudni fogják.
 Mit fognak tudni?

Valamit.

Akármit.

– Az emlékezésnek máig ez az egyik legtitokzatosabb része

– mondta Sashor.
– Furcsának tartja, hogy talán nem is akarok emlékezni
arra, hol voltunk? – kérdezte a lány.
Sashor vállat vont. – Hát, mit akarsz?
Scarlett fontolgatta, hogy azt feleli: „Lucasszal lenni” vagy
„Ismét Lucasszal lenni”.
Helyette egy másik igazságot mondott.
– Hogy Tammy – az anyám – fogadja el, hogy az ufóknak
nem volt közük hozzá.
Sashor felnevetett.
– Nem! – erősködött Scarlett. – Ez komoly!
– Ó. – Sashor megköszörülte a torkát. – Hát, az kár.
Scarlett bírta ezt a fazont.
– Végeztem egyszer egy tanulmányt olyan emberekkel,
akik azt állították, hogy ufók rabolták el őket – mondta
Sashor, meglepve Scarlettet. – Azt próbáltam kideríteni,
hogy hajlamosak-e az életük más területein is a hamis
emlékekre.
– És mit talált?
– Hogy akik azt gondolják, hogy ufók rabolták el őket,
valóban hinni akarják, hogy ufók rabolták el őket. –
Mosolyogva felvett az asztalon fekvő játékok közül egy kicsi
lópatkót, beledobta egy homokkal töltött, apró dobozba, de
nem találta el a cöveket.
– És megharagszanak ránk, ha felvetjük, hogy talán
alvásparalízist éltek át és nagyon megijedtek, ezért az agyuk
kitalált egy történetet. Az ufó értelmet ad az életüknek.
– Ez pont úgy hangzik, mint az anyám. Folyton azt
hajtogatja, hogy kiválasztottak bennünket. Erre a különleges
dologra.
– Hát, ki – helyeselt Sashor. Leírta a „kiválasztott” szót,
aláhúzta. – Bár valószínűleg nem az ufók. De nehogy eláruld
anyádnak, hogy ezt mondtam!
– Szóval gyakorlatilag kudarcra vagyok ítélve – összegezte
Scarlett.
– Nem lesz neked semmi bajod – mondta Sashor. – Erős
vagy. Mind azok vagytok, és látszik rajtatok, hogy is
mondjam, hogy jó gyerekek vagytok. Szóval akárki nevelt is
föl benneteket, tisztességes munkát végzett, ha leszámítjuk,
hogy egyáltalán nem volt joga hozzá. Vagy ez történt, vagy az,
hogy mindenben támogattátok egymást.
– Kipróbálhatom? – bólintott Scarlett a játék felé. Sashor
odatolta elé.
– Nekem tulajdonképpen még van egy kérdésem –
mondta. – Csak a saját kutatásaim céljára.
Scarlett fölvette a kicsi lópatkót, célzott. – Mi az? –
kérdezte.
– Tudom, hogy csak öten voltatok, de véletlenül nem
emlékszel valamire, ami az eltűnésed előtt történt a
világban?
– Mint például?
– Bármire. Például egy elnökválasztásra vagy egy
űrrepülőgép felbocsátására? Az elmozdulás érdekel, amikor
az emlékezet már nemcsak a személyes apróságokat
raktározza, hanem több szállal kapcsolódik a világhoz.
Scarlett ösztönösen nemet akart mondani, ám aztán kivárt
egy percet.
 A világ?
A hírek?
Az anyja újságkivágásai jutottak az eszébe.
– Ó, mint például az iskolai lövöldözés? – kérdezte, és
fogást váltott a játékon.
– Emlékszel, hogy hallottál róla? – Sashor kiegyenesedett
a székében.

Hát...

/
/ /
/
/
/

/
/
/

– Nem – felelte Scarlett. – Csak olvastam néhány cikkben,

amelyek a Távozásról szóltak. – Dobott, és eltalálta a
patkóval a cöveket. – Azt hiszem, ez olyasmi, amit anyám
okvetlenül eltitkolt volna előlem. Mivel ugyanabba az
iskolába kerültem volna.
– Hát, ja – helyeselt Sashor. – Logikus. – Elvett egy másik
patkócskát. – Én jövök.
 Lucas

Ryan nem volt otthon, Lucas nem kérdezhette meg,

honnan van a könyv, így hát nekifeküdt az olvasásnak.
A Távozás, Daniel Orlean műve – megjelent 1968-ban –
mindössze 150 oldalt tett ki.
A szerzőről annyit közöltek, hogy Floridában él, és ez az
első könyve.
A regényben Frank Mamet úgy dönt, hogy nem engedi el a
fiát, Josephet a Távozásra, amelyet nemrég tett kötelezővé az
állam. „Azt hiszik, jobban fel tudják nevelni a srácaimat, mint
én?”, kérdezi az egyik helyen. „Tévednek. Persze, a
gyerekeket meg kell védeni a társadalom gonoszságaitól – de
a szüleiknek kell megvédeni őket –, és egyszerűen nem
nevelhetők fel úgy, hogy ne ismerjék a valóságot. Egy
struccnak nevelt nemzedék szavatolja a társadalom
összeomlását.”
Joseph búcsújának előestéjén Frank elszökik a fiával, és
miközben a Távozás rendőrei üldözik őket, Frank arra
próbálja megtanítani Josephet, milyen volt az élet az új
kormány megalakulása és a Távozás bevezetése előtt. Meséit
régi családi fotók kis gyűjteményével támasztja alá.
Ugyanakkor egy titokzatos ember is keresteti őket, aki
állítólag felmentést eszközöl ki azoknak a családoknak, akik
hajlandók dolgozni a szárnyait bontogató
árnyékkormánynak.
Joseph felesége azt akarja, hogy az ő gyerekeik ugyanúgy
távozzanak, mint a többi srác. Meg akarja védeni őket a
gyermekkor borzalmaitól; nemrég állapították meg nála a
rákot, és nem akarja, hogy a gyerekei végignézzék a
leépülését és a halálát. Azt akarja, hogy távozzanak és úgy
térjenek vissza, mint a többiek, a boldog gyermekkor
emlékeivel.
Frank a felesége akarata ellenére szökött meg a fiukkal.
Véletlenül rátalál egy közösségre, amely kivonult a
társadalomból, és a régi törvények szerinti családokban él
egy törvényen kívüli, rejtett városban. Frank boldogan
maradna, ám egy haldokló feleséget és egy leánygyermeket
hagyott otthon. Fiát a közösségre bízza, és hazatér, hogy a
feleségét és a lányát is megpróbálja elmenekíteni.
De a felesége már meghalt, és a lányáról egy
szomszédasszony gondoskodik, aki lelkes híve a Távozásnak.
Franknek meg kell ölnie a szomszédot – egy gyermektelen
özvegyet –, hogy visszaszerezhesse és magával vihesse a
lányát. Ám sajnos minden összeesküszik ellenük, és elfogják
őket. Franket börtönbe vetik, lányát elküldik a Távozásba.
Egyetlen reménye az, hogy a fia majd megfizet érte. A fiából,
aki őrzi a családi képeket, őrzi az igazságokat az életről és a
veszteségekről, egy napon még hős lehet.

Mire befejezte az olvasást, borzasztóan megéhezett. A

szűkös választékból kiválasztott egy szelet hideg pizzát, és
azon töprengett, tud-e főzni vajon. Ha nem, ideje
megtanulni.
Mi tart ilyen sokáig Scarlettnek?
 Miért nem küldött még SMS-t?
A fényképek őrzője.
A kamerás tetkó.
Visszament a szobájába, ledőlt a megereszkedett matracra,
és figyelte a porszemek táncát.
Az agya kapcsolatokat keresett, de nem talált.
Nemsokára zajokat hallott.
Ryan.
Miranda.
A tévé.
A hírek:

Fokozódó szkepszis fogadja a Távozás áldozatainak azon

állítását, hogy semmire sem emlékeznek az elmúlt tizenegy
évből vagy Max Godardról, akinek sorsáról továbbra sincs
hír.

Lucas feltápászkodott, és átment hozzájuk, épp idejében,

hogy még láthassa Avery klipjének ismétlését:
„Tudniuk kell valamit.”
Nem kellett volna úgy kipaterolnia a lakókocsiból.
Nem kellett volna azt mondania neki, hogy nem, nem
tarthat vele, amikor beszél Ryannel.
Mielőtt Avery elment, telefonszámot cseréltek, és Lucas
megígérte, hogy tájékoztatni fogja a fejleményekről. De Avery
akkor is zavaró tényező volt.
– Láttad már ezt a könyvet? – Odatartotta Ryan elé a
regényt. Miranda beállt mellé, hogy ő is lássa.
– Nem. – Ryan elvette az öccsétől a kötetet, végigpergette
a lapokat, amelyek váratlan és enyhén émelygős
vénségszagot árasztottak. Összecsukta a könyvet, megnézte a
címlapot. Gubóba zárt kisgyerekeket ábrázolt, fölöttük A
Távozás szavakkal. – Odakint volt?
– Hol odakint? – kérdezte Miranda.
– Igen. – Lucas nem vett tudomást a lányról. – Azt
mondod, hogy sose láttad?
– Nem. – Ryan megfordította a kötetet.
Miranda odaállt mellé, ő is elolvasta a hátsó borítót. – Elég
gagyi – jelentette ki, már-már túlságosan sietve.
– Volt ott pár könyv – mondta Ryan.
– Ezt 1968-ban írták.
– Állj, állj, állj! – kérte Ryan. – Már ismerős. Apa
levelezett valamiféle író fiával vagy kivel. Néhány éve. Egy idő
után már nem figyeltem rá, és különben sem tájékoztatott,
hogy éppen mit csinál.
– Hol a számítógépe?
– A szobájában.
Végigmentek a folyosón. Miranda követte őket. Ryan
bekapcsolta a sarokasztalon álló laptopot, aztán vártak.
Lucas még nem járt itt, nem látta, hogyan élt az apja ebben
a kis, barna szobában, ahova alig fért be a franciaágy és az
íróasztal. A fiú bizonyosan tudta, hogy valamikor voltak itt
virágos függönyök, és egy ezüsttálcán parfümösüvegek verték
vissza a napfényt. De anya rég elment, és ezeket is magával
vitte.
Most Miranda kaparintotta meg a könyvet. – Már ne
haragudjatok, de szerintem ez erős túlzás.
– Scarlett azt mondta az anyjának, hogy el fog menni a
távozásra – felelte Lucas.
– Jó, jó! – visszakozott Miranda. – Szóval szerinted az író
tette? Vagy a fia?
– Lehet – mondta Lucas. – Nem tudom.
De mindenképpen jelentenie kell valamit.
Amint kivilágosodott a monitor, Ryan rákattintott az
e-mail könyvjelzőjére. Betöltődött a posta. Lucas az asztalhoz
ült.
A postafiókban volt egy csomó friss spam és több mint
harmincötezer e-mail, így Lucas rákeresett az Orlean névre,
és talált egy több évvel korábbi levelezést az író fiával,
Paullal.
Köszönöm levelét, írta Paul. Most én kezelem apám
levelezését.
– Ezt most elolvasom – mondta Lucas. – Majd szólok,
hogy mit találtam.
Ryan bólintott. – Hát persze – azzal kézen fogta Mirandát,
és kimentek.

Bízvást kijelenthetem, hogy apám regénye kultmű lett

a szó legtisztább értelmében. Nem azért, mert egy szűk
csoport rajongott érte, hanem mert dogmává
magasztosult a marginális elemek még szűkebb
csoportjának szemében, olyan emberekében, akik
komolyan meg voltak győződve róla, hogy az ország per
zsupp megy a pokolba, és a kormánynak tennie kéne
valamit. Van pár doboz levele, ami azt sugallja, hogy
rengeteg rajongója van, holott zömmel ugyanazok írnak
neki ismételten: azok, akik látnoknak nevezték. Egy ideig
köztiszteletben álló tudós volt, de a jó hírének sokat ártott
ez a regény. (Megjegyzem, miniatűr példányszámban
nyomtatták ki.) Az emberek úgy vélték, hogy
kutatásaiban egyre inkább elhatalmasodtak a regényből
„átvett” eszmék, és apám irányt tévesztett. Talán így is
volt. Munkásságát elsősorban azért becsülték, mert az
emlékek törlésében eszközt láttak a poszttraumás stressz
szindróma kezelésére, de apám kezdett eltávolodni ettől a
kutatási területtől.
 Ezzel azt mondtam el meglehetősen körülményesen,
hogy igen, az ön által leírt helyzetnek lehet köze apám
munkásságához, bár ha agyonüt, akkor sem látom a
közvetlen kapcsolatot – hacsak talán... egy rajongó?

Amire Lucas apja így válaszolt:

El tudná küldeni nekem a leveleket? Vagy a

legszenvedélyesebb rajongók nevét és címét? Beszélt-e a
rendőrséggel, miután a fiam és a társai eltűntek? Nem
látott valamilyen összefüggést?

Erre az e-mailre sosem jött válasz.

Hogyan találta meg az apja a könyvet?
Lucas saját Google-keresése alig néhány találatot dobott
ki. A Távozással kapcsolatos tudósításokban, amelyeket ő
látott, egyszer sem említették.
Járt vajon a rendőrségen az apja?
Megnyitott egy új ablakot, és hozzákezdett. Tudott gépelni,
méghozzá gyorsan. Úgy fogalmazta meg az e-mailt, hogy
egyszer sem ütött mellé:

Sajnálattal közlöm, hogy apám, Will, akivel ön erről a

témáról levelezett, meghalt. Én a fia vagyok – tizenegy év
után tértem vissza úgy, hogy semmire sem emlékszem az
eltelt időből –, amit nyilván ön is tud, ha figyelemmel
kíséri a híradásokat. Érdekelnek apám kutatásai az ön
apjának könyvéről és rajongói táboráról, amely ihletet
adhatott ehhez a bűncselekményhez.

Lenyomta a „küldés” billentyűjét. Utána talált a

Wikipédián egy pársoros oldalt Daniel Orleanról.
Ismét elolvashatta, hogy Orlean Floridában él.
 Utána megtervezte az útvonalat Tarpon Springsbe.
Egynapos út.
Könnyű.
Bezárta az ablakot, és csak most figyelt fel a képernyőn
lévő képre. Fénykép volt, őt, Ryant és a szüleiket ábrázolta. A
parton. Mosolyogva. Az anyja nagy, fekete napszemüveget
viselt. Lucas nagyon szeretett volna az ő szemével látni, de
nem tudott. Behunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni
magukat, de hiába erőlködött.
Csengett a telefonja.
Itthon vagyok, írta Scarlett.
Megyek, írta vissza a fiú.
A számítógép csilingelt.
A rendszer visszadobta az e-mailt mint kézbesíthetetlent.
 AVERY

A hátsó verandán lustálkodtak, pattogatott kukoricát

ettek, és listába szedték a gyanúsítottakat, akik viccből
írhatták a levelet.
– Morgan Bestler? – kérdezte Emma.
– Ő szeret engem! – tiltakozott Avery.
– Az nem számít! – nevetett Emma.
– Micsoda? Nem szeret?
– Nem tudom. Talán.
Chambers megeskette a titoktartása Averyt, ő pedig
megeskette Samet és Emmát, tehát nem az ő hibája lesz, ha
eljár a szájuk. Dicséretére legyen mondva, egy mukkot sem
szólt a régi könyvről. Úgy érezte, meg kell őriznie Lucas titkát
már csak azért is, hogy ne veszítse el a fiú bizalmát, ha már
egyszer elnyerte.
Elnyerte egyáltalán?
De legalább megvan a telefonszáma. Ez is valami.
– Maggie Corriganre gondolok. – Nem tudta eldönteni,
fárassza-e magát az úszással vagy sem. – Néha öncélúan
gonosz, tudod? És éppen bele volt esve Sambe akkor, amikor
mi elkezdtünk együtt járni.
– Engem ne rángass bele – mondta Sam. Felállt. – Megyek
úszni.
Ledobta a pólóját, és a lány rögtön sajnálni kezdte, hogy le
kell zárnia a kettejük dolgát. Ami viszont elkerülhetetlen.
Sam jó pasi, de nem... nem megfelelő. Sam fejest ugrott, és
Avery azt kívánta, hogy amikor felbukkan és ő meglátja az
arcát, hadd gondolja azt: hát persze, hogy vele akarok lenni!
Miért ne akarnék? Sam fel is bukkant, és megtörölte a
szemhéját, mielőtt hátravetette a haját és kinyitotta a szemét,
de Avery nem érzett semmit.
– És mi van, ha tényleg ő? – kérdezte Emma. – Mi van, ha
tényleg Max, csak nagyon meg van ijedve?
– Erősen kétlem, hogy írna egy levelet és bedugná a
postaládátokba – jelentette ki Sam. – Egyáltalán honnan
tudná a címet? Ő sem emlékszik. Vagy igen?
– Nem – mondta Emma. – Szerintem nem.
– És ha képes lenne eljönni idáig, hogy kézbesítsen egy
levelet, miért ne csengetne be inkább? Ennek így semmi
értelme.
– Mondom én, hogy Maggie Corrigan – erősködött Avery.
– Neki kell lennie.
– Kétségtelenül ő a listavezető – csatlakozott Emma.
– Jaj, haver. – Avery hátradőlt a nyugágyban, és ismét
feltette a napszemüvegét. Odabent Rita porszívózott, és
Averyt különös módon megnyugtatta a hang. – Ki kell
tervelnem a bosszút.
– Engem hagyj ki a gonosz bosszúterveidből –
figyelmeztette Sam. Felkapta a cuccát, csókot lehelt Avery
szájára. – Mennem kell.
– Na, jó, dögmeleg van – mondta Emma, miután a fiú
elhúzott. – Muszáj bemennem.
Felállt, megigazította pettyes úszódresszét, fejest ugrott, és
úszott a víz alatt egy hosszt. A medence túlsó végén elrúgta
magát, és hátúszásban visszatért Averyhez.
– Mit gondolsz, bejárnak majd az iskolába? – kérdezte. A
medence szélére könyökölt, és a kezére tette az állát.
– Kik?
– Akik visszajöttek.
– Gondolom – felelte Avery. – Mi mást tennének?
– Azért kísérteties belegondolni – elmélkedett Emma. –
Az a pasi dögös.
– Lucas? – Avery szíve elszorult.
– Nem. A másik.
– Ó, persze. Ja. Oké.
– Oké? – Emma feldobta magát a vízből, és a
törülközőjéért nyúlt. – Miért oké?
– Meg kell ígérned, hogy nem mondod el Samnek! Sem
senkinek!
Emma felemelte két ujját, a szemét forgatta, és úgy rázta a
haját, hogy Avery is vizes legyen.
– Tegnap elmentem Lucashoz. Bent voltunk egy darabig
az ócska lakókocsiban, ami a papájáé, illetve az övé volt. Már
meséltem róla. Kiskorunkban barátok voltunk, és minden.
Csak olyan kísérteties most látni, és... szóval...
– Te belezúgtál?
– Nem nevezném belezúgásnak. – Hirtelen öregebbnek és
bölcsebbnek érezte magát Emmánál. – Csak van valami
köztünk, és ennyi. Valamilyen kötés.
– Azt hittem, nem bízol benne – mondta Emma. –
Szerintem tutira valami ilyet mondtál a híradóban.
– De most bízom. Legalábbis ezt gondolom. Ahogy rám
néz...
– Az én világomban ezt belezúgásnak hívják.
– Mióta nézel te híreket? – kérdezte Avery.
– Csak azóta, amióta a legjobb barátnőmről van szó! –
Emma leült, és ismét elővett egy magazint. – Mit gondolsz,
szexelt ezek közül valaki? És mostanra elfelejtették?
– Rém nagy pazarlás lenne – tűnődött Avery. – Az ember,
ugye, végre rászánja magát, túlesik rajta, aztán meg nem
tudja?
– De komolyan! – mondta Emma.
Avery ült, és Lucason töprengett. Meg Scarletten. De
leginkább ki akarta verni a fejéből a gondolatot. Csak egy
évvel idősebbek nála, és rengeteg srác sokkal hosszabb ideig
vár ennél. Elmarta Emma magazinját. – Oké, hölgyem,
halljuk azt a próbaéneket!
– Most? Itt?
– Színház az egész világ, édesem.
Emma felhúzta az úszódresszére a napozófelsőjét, odaállt
a medence lépcsője mellé, és rázendített a „Ha felnövök”-re a
Matildából, amit mindenki be szeretett volna mutatni az
iskolában, de végül nem lehetett, valami buta szerzői jogi
okból. Emma irtóra elkapta, és Avery hirtelen nagyon hálás
volt a napszemüvegéért, mert ez egy borzongatóan szomorú
dal volt arról, hogy mennyivel jobb lesz, ha majd nagyok
leszünk, amiben Avery, őszintén szólva, nem volt biztos.
Érezte, hogyan dagadnak benne az érzelmek, és
visszaparancsolta őket.
Távolabbról éljenzés harsant, miután Emma végzett.
Avery felállt, odament a barátnőjéhez, és kinéztek az öbölre,
ahol épp elhaladt egy kis motorcsónak. Idősebb fickók álltak
benne, kezükben sörrel, azok kurjongattak és tapsoltak..
– Odamehetünk? – rikoltotta az egyik.
– Jézusom! – mondta Emma.
Avery tölcsért formált a kezéből, és visszaordított: –
Lúzerek!
Emma megcsípte a karját. – Miért kell ilyennek lenned?
 – Mert ilyen vagyok – felelte Avery.
Következőnek egy kalóz-sétahajó jött, ami nagyobb volt,
jobban ki is emelkedett a vízből. Feketére festették, és
halálfejes zászló lengett rajta. Avery még sosem utazott
kalózhajón, és most arra gondolt, hogy utazhatott volna, ha
hosszabb ideig van egy fiútestvére.
– Föld, föld, cimborák! – bömbölt bele valaki egy
megafonba.
– Ugye, te szakítani akarsz Sammel? – kérdezte Emma.
– Attól tartok, igen – felelte Avery.
Visszasüllyedtek a magazinjaikba. Avery előszedte a
telefonját, felment az Amazonra meg az eBay-re, és kiderült,
hogy A Távozás nem kapható... sehol.
Illetve volt egyetlen példány, de az Wisconsinban volt, és
harmincöt dollárba került, és különben is mennyi idő lenne
csak megkapni? És hol a fenében van a strandpapucsa? És
miért kell odalennie Lucasnak egy ilyen könyvért? Miért nem
hívta meg őt hozzájuk, hogy együtt beszéljenek Ryannel? Ő
találta meg a könyvet!
Hogy írhatták meg a Távozás előtt azt a könyvet, ami
láthatólag a Távozásból merített?
Megrendelte a könyvet Wisconsinból, rátette még a
sürgősséget is. Kinyomozza a kapcsolatot, elmegy vele
Lucashoz, aki akkor majd rádöbben, milyen döbbenetes is ő.
Aztán együtt kitalálják, hol van Max. Erre a gondolatra a
szíve lüktetni és ugrálni kezdett, mint az ördögszekér. Avery
elképzelte, ahogy végiggurul az utcán és lágyan belepottyan a
csatornába, ahova néha feljönnek melegedni a lamantinok.
 Scarlett

Fésülködés közben Scarlett érezte, milyen nyomasztóan

nehéz a haja, és váratlanul borzasztóan szerette volna
levágatni.
Ki vágta a haját ezekben az években?
Talán nem is a ruhák a rosszak?
Talán a haja az?
Keresett egy ollót, bement a fürdőszobába. Fogott egy
fésűt, kissé bevizezte a haját, a felét összefogta, előrehúzta a
bal válla felett, és egyenetlen vonalban lekaszabolt belőle tíz
centit.

XNyissz.
X
Nyissz.X
Xxxxxxxxxxxx
XNyissz.
xxxxxxXX
X
XHajcsomók...
Hullnak és terülnek szét a padlón.

Amikor rá akart térni a másik oldalra, persze látta, hogy

nem megy, úgyhogy megkereste az anyját, és a kezébe
nyomta az ollót. – Segítségre van szükségem.
– Mi az ördög... – kezdte szörnyülködve Tammy, aztán egy
csalódott fújással leállította magát. – Gyere. Ülj ide.
Túl voltak egy veszekedésen.
Scarlett visszautasította a meghívást az Emberrabló
Csoport ma esti gyűlésére, ahol megismerkedhetett volna
Tammy néhány barátjával. Azóta az interakcióik rövid
kérdés-feleletre korlátozódtak minden alkalommal, amikor
Scarlett kijött a mosdóból:

Semmi?
Semmi.
Semmi?
Semmi.

Szóval ez már haladás volt.

Tammy letette az ollót, és két kézzel beletúrt Scarlett

hajába, kissé felborzolva a fürtöket. – Ez a legjobb, ami telik
tőlem – mondta.
– Kösz.
Elfordult, felmart egy magazint meg egy pohár limonádét,
amit korábban kitöltött magának. – Kint leszek, hátul.
Holnap visszakerülök a mókuskerékbe, úgyhogy jobb, ha
napozok egy kicsit.
Igen.
Jobb.
Scarlett most az első lépcsőn várakozott, az előkertben
keresve gyermekkori énjének kísérteteit. Megpróbált
felidézni egy szappanbuborékot fújó vagy ugrókötelező
jelenést, de nem tudta.
 Mellesleg mi történt azzal a rózsaszín flamingóval? Meg
kell kérdeznie Tammytől.
Megjelent Lucas egy bringán, amelyet nehézkesen
megállított a homokon. Egy pálmafának döntötte a bicót, és
céltudatosan elindult a lány irányába. Olyan elszánt volt az
arca, hogy Scarlett arra számított, mindjárt elkapja és
megcsókolja, és egész teste felpezsdült a kilátástól.

Bizsergett a szája.

És más részei.

És mindene.

Lucas egy könyvet nyújtott felé. – Ezt apa cuccai közt

találtam.
Scarlett átvette tőle, elolvasta a címet. Lucas azt mondta: –
Azelőtt írták, hogy minket elvittek –, és a lány máris
visszakerült életének szirtfokára.

Ezúttal a létezése...

•••egy

SZA KA DÉK VOLT.

– Hé – mondta Lucas.
Amikor elkapta.
 Scarlett visszatért a földre és olvasott.

Futurisztikus...
Kiküszöbölni a gyermekkort...
Az emlékek teljes törlése...
Visszaszámlálás...

– Honnan szedte ezt a papád? – Scarlett érezte, amint a

teste valamilyen új módon ébred fel. Egyszerre gyűlt ki az
összes lámpa. – Mit jelent ez?

Elmegyek egy utazásra.

A távozásra.

Látta ezt a könyvet – olvasta ezt a könyvet?

Amikor ötéves volt?

– Nem tudom – felelte Lucas. – Nem tudom, hogy

egyáltalán hallott-e róla vagy hogy hol találta. Szinte semmi
sincs róla a neten. És persze mindenütt a rólunk szóló hírek
vannak elöl. De az író Floridában él.
/
/
/
/
/
/

– Nem lehettünk egész idő alatt gubóban – mondta

Scarlett.
 A földi gubók elmélete még az ufós gubókénál is rosszabb.
– A szó szoros értelmében nem – mondta Lucas. – Nem is
hiszem. Valójában csak a koncepció azonos. Hat srácon
kezdenek el kísérletezni, mielőtt általános érvényű lesz a
dolog.
– És semmire sem emlékeznek, miután visszajönnek? –
kérdezte Scarlett.
– Nem, ők emlékeznek. De egy rémes gyermekkorra
emlékeznek. Egy teljes mértékben hamisított gyermekkorra.
És vannak rá célzások, hogy ezek az új típusú srácok – azok,
akik voltak a Távozáson – visszajövet nem tudnak
megbirkózni a valósággal, pedig tök totál belevalónak
látszanak. Szóval a könyv arról szól, hogy ha a gyermekkort
sterilizálják, a társadalom bedől. Ja, és a srácok mind tudják,
hogy elmennek: előre tudják, mi fog történni.
/
/
– Mint én.
/
/
Tammyért akart kiáltani, de nem volt szabad Tammynek
szólítania.
Scarlett tökéletesen megtanulta kerülni a közvetlen
megszólítást.
– Gyere velem.
Hátramentek, ahol Tammy ült egy kempingszéken, egy hal
alakú, felfújható babamedencében áztatva a lábát.
– Láttad már ezt? – Scarlett elébe tartotta a könyvet.
– Nem – felelte Tammy. – Miért?
Észrevette Lucast, kiegyenesedett.
Feltolta a napszemüvegét.
– Tényleg te vagy az – mondta.
 – Tényleg én – felelte Lucas.
Tammy felállt, odament hozzá, átölelte.
– Még mindig nem hiszem el – mondta. – Hogy
visszajöttetek. És hogy Will elment.
Lucasnak láthatólag jólesett, hogy átölelik, és Scarlett nem
szívesen rontotta el a hangulatot, de...
– Láttad már ezt? – Ismét előrenyújtotta a könyvet, ezúttal
határozottabban.
Komolyan magyarázatot akart.
Kell, hogy valami
elmozduljon,
és értelme legyen.
– Ez egy társadalomról szól, ahol a srácokat elveszik a
családjuktól gyerekkorukban.
– Csomó ilyen könyvet írtak róla. – Tammy végre
elengedte Lucast.
Scarlett nagyobbakat, mélyebbeket lélegzett. Csak nem
irigyli? Az ölelést? A kontaktust?
– Ezt előbb írták, mint hogy megtörtént.
– Az apámnak volt meg – mondta Lucas.
– Abban az ócska lakóautóban? – Tammy visszatért a
székéhez, és a helyére tolta a napszemüvegét. – Beszélt róla a
rendőrségnek?
– Nem tudom – felelte Lucas.
Scarlett figyelmeztetően nézett a fiúra. – Menjünk be és
tegyük meg.
A házban megállt a konyhához vezető átjáróban.
– Florida melyik részében lakik? Elő tudtad keríteni a
címét?
– Azt nem, de a várost megtaláltam. Tarpon Springs.
Esetleg odamehetnénk. Kérdezgethetnénk. Apa pár éve
levelezett az író fiával, de az én e-mailemet nem tudták
továbbítani.
– Szóval megállítjuk az embereket az utcán? – Scarlett
nem tudta, mi lesz a következő lépésük, de valamiért most
úgy érezte, hogy mégsem a rendőrséget kellene értesíteniük.
– Egyáltalán mit kérdezünk tőle?
– Nem tudom. Honnan vette az ötletet? Vannak-e
elméletei rólunk? – Arca egyszerre volt rettegő és lelkes. –
Amennyit tudunk, akár ő is lehetett.
– Akarsz beszélni Chambersszel? – kérdezte a lány.
Hangjából félreérthetetlenül kitetszett, hogy ő nem akar.
– Ti meg min sutyorogtok itt? – Tammy volt az. Magával
hozta a napvédő krémje (kókuszolaj és vegyszerek) szagát.
– Semmin – felelte Scarlett.
Tammy a frigóhoz lépett, újratöltötte a limonádéspoharát.
– Duma!
– Azon gondolkozunk, hogy megpróbálunk beszélni az
íróval – mondta Scarlett.
– Szerintetek Will nem tette már meg? Vagy Chambers?
Scarlett kezdte összerakni a darabkákat.
– Ha Chambers tudott volna róla, megmutatja neked.
Rákérdezett volna nálad, mivel én voltam akkor az egyetlen,
aki azt mondtam, hogy elmegyek a távozásra. Tegnap
kérdezett volna róla mindkettőnket.
Tammy elhúzta a száját. – Gondolom, igazad van.
– A könyvben – mondta fanyarul Scarlett – ez egy fejlett
társadalom, amelynek tudomása van földönkívüli, intelligens
létformák létezéséről, amelyekkel már fel is vette a
kapcsolatot.
Tammy szeme villant egyet.
Joggal.
– Ha megengeded, hogy megpróbáljuk megtalálni –
mondta Scarlett –, ma este elkísérlek.
 Tammy felvette a limonádéját, elindult a folyosón.
– Ha így akartok megtalálni valakit, egy írót, akkor
keressétek a kocsmákban. – A folyosó végéről még
visszakiáltott: – Minél ócskább kricsmi, annál jobb!
Scarlett a fiúra nézett, és majdnem elnevette magát.
Lucas felvonta a szemöldökét, és mosolygott.
– Tulajdonképpen okos ötlet. Ma este mi lesz?
– Hosszú – felelte a lány. – Elhívjuk Kristent?
Lucas mintha megmerevedett volna. – Ha úgy érzed, hogy
muszáj.
Scarlett a fejét rázta. – Nem igazán.
Bíznia kell benne.
Bíznia kell Lucasban.
Mindennel együtt.
Most kell elkezdenie.
– Kristen azt mesélte, hogy úgy emlékszik, nem kedvelt
engem – mondta.
– Én végig úgy éreztem, mintha nem tudnám, hogy
Kristen rokonszenves-e számomra – válaszolta a fiú. – Szóval
csak mi ketten?
Scarlett bólintott. – Csak mi.
A szavak ismerősek voltak.
Csak mi.
Csak ők.
Szemben... a világgal?
Tessék?
– Van bennem valami, Lucas – mondta Scarlett. – Valami,
amit lenyeltem, de persze nem emlékszem rá, ahogy
csináltam. Fémből van, és ovális. Az MRI derítette ki.
Lucas puhán megérintette a lány karját. – De azért jól
vagy?
Scarlett bólintott. – Igen.
 – Fáj? – kérdezte Lucas.
– Nem.
Gondolt rá valaha, hogy megcsókolja Scarlettet?
– Akkor csak... vársz?
Scarlett ismét bólintott.
– Van egy tetoválásom – mondta a fiú. – Olyan, mint egy
kamera zárszerkezete.

Klikk.
Mondd, hogy csííííz!
Scarlett megpróbálta elképzelni, milyen lehet.
/
/
/
/

/
/

– Hol?
Lucas mutatta. Ahol mutatta.

Intim.

Ez az egész túl intim.

Lucas mutatott neki egy képet a telefonján.

Scarlett gyomra bukfencet vetett.

– Megoldjuk mi ezt – mondta Lucas. – Akkor megyünk

reggel?
 – Igen.
Percnyi ácsorgás után Lucas még azt mondta: – Most el
tudnál vinni valahova? Nincs autóm, és...
– Persze. – Azt gondolta: bárhova. – Hova?
– Venni akarok egy fényképezőgépet – mondta a fiú.
 Lucas

Lucas a kocsiban hagyta Scarlettet, aki olvasott, és bement

egy nagy elektronikai áruházba. Nem találtak tisztességes
fotóüzletet a közelben, úgyhogy be kellett érni ezzel.
Szerette volna, ha Scarlett bejön vele.
Ő úgyis elmondhatott volna a könyvről mindent, már el is
mondta.
De nem, Scarlett maga akarta olvasni, már alig várta, hogy
elkezdhesse. Mert mi van akkor, ha csak ő képes észrevenni a
kapcsolatot?
Bent, a tévékből kirakott falon a híradó ment, amiben a
Távozásról beszéltek. Úgy látszik, semmi más nem történik a
világon vagy legalábbis Floridában.
„...magyarázza a bizalmatlanságot?”, kérdezte a
műsorvezető.

Mire egy öltönyös ember azt mondta:

„Nálunk az egész közösség benne volt ebben, tudja.

Nehezen találna valakit, akit nem rendített meg
mélységesen, amikor megtörtént.”
 Lucas egy percre megállt, figyelt.

„Mérföldekről jöttek az emberek, hogy segítsenek a

kutatásban; virrasztásokat tartottak, és volt egy egész
szalagkampány, ha emlékszik, amikor szalagokat
kötözgettek a fákra és a postaládákra.”

De különös.

„Még évekkel később is tömegek jelentek meg az

évfordulós virrasztásokon az Opus 6-nál. Ez nem egyéni
tragédia volt. Nagyon sokakat ütött szíven, és hogy
visszakaptuk őket... de nem mindet. Ez megkeseríti az
örömöt”

Lucas elfordult a tévéktől, és meglátta a

fényképezőgépeket.

„Az emberek azt akarják, hogy jó vége legyen, válaszokat

akarnak, de legfőképpen akarnak valakit, akit hibáztatni
lehet. És ha nem hibáztathatjuk a felelőst, akkor igen, van
egy olyan tendencia, hogy az áldozatokat hibáztassuk.”

Nagy választék volt – hosszú sorban ültek a kamerák,

lazán odahuzalozva a pulthoz –, de Lucas nem költhetett
sokat, így gyorsan leszűkítette a keresést. Ryan adott neki
némi kápét, hogy ne legyen pénz nélkül, amíg meg nem
kapják az apjuk örökségét, mely esetben, ha szerencséjük
van, Ryan becslése szerint biztosított a megélhetésük úgy egy
évre.
 Lucas leszedegette a pultról a gépeket, amelyek belefértek
a költségvetési keretébe, hogy lássa, milyen a fogásuk. Volt,
aminek tetszett a kidolgozása, volt, aminek nem. Az
automatákat nem szerette, jobban vonzották a manuális
gépek, ahol kézzel kellett állítani a lencséket. Felemelt egy
kézre álló Sonyt, behunyta az egyik szemét, és
belehunyorgott a keresőbe.
– Látom, a hagyományosat szereted! – Egy girhes eladónő
rákönyökölt a pultra.
– Tessék? – Lucas leengedte a gépet.
– Mostanában a legtöbben csak felkapják és a kijelzőt
nézik.
– Ó – mondta a fiú. Végigzongorázott néhány gombon,
hogy lássa, mennyire ötletes az elrendezés. – Hát, ja.
– Ismerlek én téged? – A nő, aki a kártyája szerint a Meg
névre hallgatott, és negyven-negyvenöt éves lehetett, oldalra
hajtotta a fejét. – Olyan ismerős vagy.
A hangja olyan módon változott meg, ami nem tetszett
Lucasnak. Mögötte a monitorok fala még mindig azt bőgte,
hogy továbbra sincsenek új fejlemények az élete ügyében.
– Ezt kérem – mondta.
Meg kinyitotta a pult mögötti vitrint, és kivett egy SONY
dobozt.
Lucas követte a pénztárhoz, ahol a nő beütötte az összeget,
de közben továbbra is a fiút vizslatta. A tévék egyszerre
váltottak át egy baseballmeccsre. Lucas odaadott egy köteg
bankjegyet.
– Most jöttem rá. – A nő nyújtotta a visszajárót. – Tényleg
ismerlek.
– Már ne haragudjon... – Lucas elvette a visszajárót,
ráhajtogatta a bankjegyeket a fémpénzre, és az egészet a
mellényzsebébe dugta – ... de nem ismer engem.
 A nő sértetten elhúzta a száját.
– Talán felismer – folytatta a fiú –, de egy másodpercre se
képzelje, hogy ismer.
Felkapta a táskát, az ajtóhoz indult.
– Senki se hiszi el a meséteket! – kiáltott utána Meg.
Az automata ajtó kinyílt. Lucas kilépett. A szíve kalapált a
bordáin.
Operatőrök vették körül az autót.
Lucasnak félre kellett taszigálnia őket, hogy eljusson az
anyósülés ajtajáig.
Scarlettnek folytak a könnyei.
– Szerinted micsoda? – ordította az egyik riporter. – Miért
gondolod, hogy lenyeltél valamit?
Aztán egy másik, hangosabban: – Miért nem segítesz
többet Max felkutatásában?
– Indíts! – mondta Lucas.
Scarlett bólintott, de nem mozdult.
– Indíts! – ismételte a fiú.
Scarlett ezúttal reszkető kezével elfordította a kulcsot,
hátramenetbe kapcsolt, és araszolva tolatni kezdett. A
riporterek leszakadtak, szétszóródtak és püfölték még egy
kicsit a karosszériát, de Scarlett csak tolatott, lassan,
kitartóan, és egy perc után kiszabadultak.
– Tetszik a frizurád – mondta Lucas egy pirosnál. Scarlett
megérintette a nyakát.
– Kösz – mondta.
 AVERY

Nevetséges dolog irigykedni. Scarlett, a belsejében egy

titokzatos tárggyal, kint állt a színpad közepén. Avery a
kulisszákig szorult, és ez nem tetszett neki. Közelebb kellett
lennie az akcióhoz, az információhoz. Mert az anyja egyre
gyorsabban hanyatlott. Nappal járkált, éjszaka a
pánikrohamaival küzdött. Felriadt, mert úgy rémlett neki,
hogy kopogtak, azután vigasztalhatatlanul sírt, amikor
kiderült, hogy senki sem áll az ajtóban. Avery komolyan
visszakívánta Próbabábu Anyut. Kitenné a medence mellé
egy pici napernyővel díszített pohár ital társaságában, és ott
is hagyná, amíg vége nem lesz ennek.
– Szerinted mi az? – kérdezte Emma.
A parton voltak, mert Emma így akarta. A hotelben,
amelynek a közelében parkoltak, hulahoppversenyt tartottak.
– Komolyan fogalmam sincs. – Avery főleg egy versenyzőt
ügyelt, és arra gondolt, hogy talán ha Scarlett hulahoppozna
egy kicsit, a tárgy leszakadna és gyorsabban kijönne, és ma
körülbelül háromszázadjára fontolgatta, hogy felhívja Lucast.
– El sem tudom képzelni, mit érezhet – mondta Emma. –
Az egész világ arra vár, hogy...
– ...szarjon – fejezte be Avery.
 – Pontosan.
Avery a fejét rázta. – El sem tudom képzelni, mit érezhet
bármelyikük.
– Hogy érted ezt?
– Csak úgy, hogy annyira el van cseszve az egész. Gondold
el, ha nem emlékeznél az utóbbi tizenegy évre!
Emma csendesen ült, oldalra hajtotta a fejét. – Passz. Nem
tudom elképzelni.
Avery nevetett. Emma talán nem a legbölcsebb lény a
világon.
– Mi van? – kérdezte Emma.
– Semmi. – Nem tudta volna elmagyarázni.
– De komolyan, mi van?
– Annyi, hogy jó barátnő vagy – mondta Avery. –
Hajlandó vagy mindig erről beszélni.
– Te is jó barátnő vagy.
– Az utóbbi időben nem.
– Nem?
Emma az a fajta barátnő volt, aki, ha kell, kész odaadni az
egyik veséjét. Avery nem volt biztos benne, hogy bárkinek is
odaadná az egyik veséjét – pláne Emmának.
– Titkaim vannak előtted – mondta Avery. – Csinálnak jó
barátnők ilyet?
A könyvön nem volt semmiféle adat a nyomozáshoz.
Jelenlegi érzelmei Lucas iránt is kinyomozhatatlanok voltak.
– Talán én is titkolok előtted dolgokat. – Emma vállat
vont.
– Tudod, ki írta a levelet?
– Á, dehogy tudom. Azt nem.
Az anyja szintén elkezdte ellenőrizni a postát. De valami
eszelősen.
– Mit csináljak anyuval? – Túlment egyszer is az anyja a
postaládán, amióta újrakezdődött ez az egész?
– Lehet, hogy most borzasztónak fogok tűnni – mondta
Emma –, de legyen ez a papád problémája.
– De ő nem foglalkozik vele.
– Akkor tényleg nem tudom. Szerintem annyi a dolgod,
hogy minden tőled telhető módon itt állsz a mamád mellett,
de úgy, hogy közben nem megy el neked is az eszed.
– Úgy érzem, hogy erről szól az egész életem. Ha valaha is
megírom az önéletrajzomat, az lesz a címe: Ott voltam.
Ott, a buszmegállóban.
Ott, a rendőrségen.
Ott, a híradóban.
És Max születésnapján.
És karácsonykor.
Amikor megjátszották, hogy nem is igazi karácsony.
És az évfordulón.
És Max következő születésnapján.
Ott és ott és ott, egyik ideg-összeroppanásból a másikba és
egyik nyomorúságból a másikba, éveken át.
– Alcím is kell – mondta Emma.
– Ott voltam – felelte Avery. – Az otthagyott lány
története.
– Nem rossz – bólogatott Emma. – Egyáltalán nem rossz.
Avery megnyújtóztatta a lábát, ledörgölt az egyikkel a
másikról egy kis homokot. – Emlékszel a múlt hétre?
– Mi van vele? – Emma vihogott, nem értette.
– A múlt héten az volt életem legnagyobb gondja, hogy új
strandpapucsot vásároljak, felkészüljek a próbaéneklésre és
kiterveljem, hányféle módon lophatom a napot ezen a héten.
– Ja – sóhajtott Emma. – Jó volt a múlt hét.
Néhány delfin úszott el a közelben. Az emberek, akik
nyilvánvalóan még sose láttak delfint, nagy hűhót csaptak. –
Baj, ha nem igazán reménykedem benne, hogy életben
találják Maxet?
– Nem hiszem – felelte Emma. – Az lenne a rossz, ha nem
akarnád, hogy életben találják.
Avery ezen elgondolkozott.
Elképzelt egy tizenéves testvért a házban.
Elképzelte sérültnek, idegesítőnek.
Mert mi van, ha ilyen lesz?
Mi van, ha a hazatérése csak tovább rontja a dolgokat?
– Most kell azt mondanod: „Természetesen azt akarom,
hogy életben találják!” – figyelmeztette Emma.
– Persze – mondta Avery. – Természetesen.
 Scarlett

Miközben ballagott a kivilágított ösvényen a vályog stílusú

ház felé, Scarlett komolyan szerette volna, ha idejönnének a
földönkívüliek, hogy elrabolják és megkíméljék ettől az
élménytől.
Trish és Ted lényegében egy golfpályán élt, az övékről
klónozott házak lakóparkjában, műtavak és szökőkutak
között. Volt úszómedence és klubház is, ahol vélhetőleg
bingóztak vagy műveltségi vetélkedőket rendeztek, esetleg
könyvklubot üzemeltetlek. Állításuk szerint egyszerre
rabolták el őket, ami logikus. Nehezen elképzelhető, hogy
valaki, akit nem raboltak el, kitart egy olyan házastárs
mellett, aki meg van győződve az ellenkezőjéről.
Hatan tartózkodtak a nappaliban, ahol a sárga és a
narancs árnyalataiban játszó sajtkockák várakoztak egy kerek
üvegtányéron. A keményre tömött pamlagokat virágos
bútorszövettel kárpitozták. A légkondit túl magasra
állították, és Scarlett azonnal libabőrös lett.
Tammy apró intésekkel üdvözölte néhányukat.
Megölelgették egymást egy férfival, aki feltápászkodott a
tiszteletére. Utána némileg fontoskodva bemutatta Scarlettet
– Ő a lányom –, úgy kulcsolva össze a kezét, mint aki hálát ad
Istennek vagy valakinek odafent.
– Isten hozott nálunk! – mondta Ted.
A mellette álló Trish a két tenyere közé fogta és
megszorította Scarlett jobbját.
Volt valami a tekintetében -
olyan komoly és mélyenszántó -
amitől Scarlett
/
/
/
/
és azt mondta: – Nem vagyok biztos benne, hogy valóban
idetartozom.

Trish mosolygott. – Elsőre mindenki ezt érzi.

Scarlett meg akarta magyarázni, hogy ő valóban nem
tartozik ide.
De már elkésett.
Trish karon fogta, és egy székhez kormányozta a
sajtkockák mellett.
Beindult a csevej. Scarlett elfoglalta magát egy túl puha,
lényegében íztelen, talán cheddar-kockával. Tammy hangja
gyorsan kivált a morajból:
– Nem emlékszik. Arra gondoltam, hogy talán a
történeteitek hallatán...
Akkor az emberek egymás után megosztották.
Az elveszett órákat.
Az elveszett napokat.
Hogy nem emlékeznek, miként kerültek a konyhakőre,
pláne meztelenül.
Hogyan lebegtek fénynyalábokon.
Hogy voltak ott nagy szemű, apró lények.
Izzó szívek.
 Akkora űrhajók, hogy simán eltakartak volna egész,
nagyvárosi háztömböket.
Mindegyik úgy mondta el a történetét, mintha szavalna,
mintha már egymilliószor előadta volna.
Scarlett azon tűnődött, hogy meglesz-e neki is a saját
szövegkönyve felnőttkorára, bármikor legyen is az.
A Távozás hat áldozata közé tartoztam.
Igen, tizenegy évre elvittek.
Nem, nem emlékszünk.
Nem, sosem derült ki.
Ő is unni fogja majd a saját történetét?
Ha végül ír egy könyvet, olyan könyv lesz, amit el is akarna
olvasni?
Csend lett a szobában. Scarlett érezte, ahogy a tekintetek
puhán ránehezednek, mint a madártollak.
– Elnézést, merre van a mellékhelyiség?
Trish felállt, mutatta. – Arra.
A mosdóban Scarlett megnézte a telefonját, és látta, hogy
kapott egy üzenetet Sarah-tól.
Lehallgatta.
„Én vagyok az, Sarah. Azt hiszem, kezdenek eszembe
jutni dolgok. Emlékszem valakire, aki ott volt velünk. De
nem Max. Úgy rémlik, egy másik lány. Bár nem tudom.
Olyan, mintha egy rendőrségi fantomképet látnék a
fejemben, vagy ilyesmi.”
Aztán hangok hallatszottak a vonalban, aztán Sarah azt
mondta: „Mennem kell”.
Letette.
Scarlett visszadugta a mobilját a táskájába, megnézte
magát tükörben – egy újabb szerelés, amely rossz minden
szinten, és megigazította a haját.
Másik lány?
/
/
/
/

Csak nem dilizik be Sarah?

Elmegyek egy útra.

A távozásra.

Megyek az útra.

Holnap.

Vagy Scarlett kezdi elveszíteni a valóságérzékét?

A regényben semmi sem tűnt ismerősnek.

De ő tényleg ezt mondta.

Elmegyek egy útra.

A távozásra.

Vécézni szeretett volna, de nem itt.

Visszatartotta.
Rájött, hogy meg tudja csinálni.
Úgyhogy talán sikerül.
Bár nem sokáig.
Nem lehet.
 – Semmi? – kérdezte Tammy, amikor Scarlett visszatért a
nappaliba.
– Semmi.
– Mire vársz? – pattogott az anyja.
A pihe pillantások ezúttal súlyosabbak voltak. Halott
madarak az ölében.
Scarlett bocsánatkérő pillantást vetett Tammyre.
– Komolyan nem hiszem, hogy elraboltak volna.
– A hőlégballon talán az elme trükkje – szólt közbe Ted. –
Talán egy másfajta jármű volt.
– Én se emlékeztem először – mondta Trish. – Időt kell
hagyni rá.
– Mesélj valamit. – Ted előrehajolt. – Volt valami
különleges Maxben? Mit gondolsz, miért akarnák
visszatartani?
– Nem emlékszem Maxre – felelte Scarlett. – Mostanra
már mindenki tudja, nem? Hiszen benne volt az összes
híradóban.
A falak egy ujjnyival közelebb jöttek.
– Néhányunknak jó tapasztalatai vannak a hipnózisról
mondta egy másik nő. – Láttam, hogy az egyik társatok is
hipnotizőrhöz fordult.
Igen, a szoba kétségtelenül zsugorodott.
Scarlettnek hely kellett, hogy levegőt kapjon.
– Tudnak csoportos elrablásokról? Például amikor hat
személyt vittek el? – kérdezte.
Ebből élénk társalgás kerekedett, amire Scarlett nem
figyelt oda, csak nagy néha bólogatott. Leginkább a falakat
figyelte – amelyek visszatértek eredeti helyükre – és
Tammyt, aki jól érezte itt magát. Szóval lehet, hogy ő és az
anyja idegenek voltak és azok is maradnak egymásnak;
egyetlen értelmes céljuk talán a békés egymás mellett élés a
közös bolygón, amíg Scarlett elég nagy nem lesz ahhoz, hogy
távozzon.
Talán a legtöbb kamasz így érzi.

– Na, mi a véleményed? – kérdezte Tammy, ahogy a kocsi

felé tartottak, miután véget ért a találkozó.
Scarlettnek csak annyi jutott az eszébe: – Kedvesnek
látszottak.
Néhányuk talán benne volt Sashor tanulmányában.
– Miért minket választottak? – kérdezte, miközben
beültek az autóba. – Mit gondolsz, miért választottak éppen
minket?
– Mert borzalmas anya voltam. – Tammy bekapcsolta a
motort, rágyújtott. – Mert nem érdemeltelek meg téged.
Mert el voltam cseszve, és elcsesztelek volna téged is.
Scarlett kinyitotta az ablakot. – Sok embernek vannak
rossz szülei, már ha téged annak lehet nevezni egyáltalán.
– Nem annyira rosszak, mint én. – Az anyja szipogott, és
kihamuzott az ablakon.
– Hát, én meg biztosra veszem, hogy megtettél mindent,
ami tőled telt. Különben is megváltoztál. Most már jobb vagy.
– A felhajtóról olyan normálisnak látszottak a zárt erkély
ablaka mögött a benti emberek. Scarlett nem bánta volna, ha
az anyja elindítja a kocsit.
– Igen? – Tammy kifújta az orrán a füstöt. – Nem arról
van szó, hogy csak abbahagytam a szülőséget, nehogy rosszul
csináljam? Itt vagy, és még mindig az anyád vagyok, de már
nincs szükséged rám úgy, mint kicsi korodban. – Még egy
pöcc hamu ki az ablakon, de a cigaretta csak nem rövidült. –
Esküszöm, voltak napok, például amikor hisztiztél, mert nem
akartál felöltözni, én meg csak azt mondtam magamnak, még
egy órát bírj ki vele, aztán elmegy az előkészítőbe, és te
ihatsz egy pohárral. És ittam egy pohárral, miután leadtalak.
Reggel kilenckor. A többi anyának azt mondtam, hogy
testgyakorlás miatt megyek gyalog érted, pedig csak azért,
mert délre túlságosan berúgtam, hogy vezessek.
/
/
/

– Azért választottak ki minket. Hogy megleckéztessenek.

– És megtanultad? Mi volt a lecke?
– Rossz emberek nem érdemlik meg, hogy gyerekük
legyen.
– De hát visszaadtak neked – mondta Scarlett azon
igyekezve, hogy ne szívja be a füstöt. – Továbbá nem én
voltam az egyetlen, akit elvittek.
– A többi szülő se volt főnyeremény – felelte Tammy. – És
igen, kaptam egy másik esélyt, és halálbiztos, hogy ezt nem
baltázom el. De hát gyakorlatilag már úgyis megnőttél. Most
már aligha cseszhetlek el.
/
/

– Nem – mondta Scarlett. – Valaki más már megtette.

/
/
/

– Hát, ez az, hogy nem is látszol olyan elcseszettnek –

válaszolta az anyja.
Végre elindult.
Otthon már nem dacolhatott az ingerrel.
Valami villog.

Evőpálcika.

Műanyag doboz.

Gumikesztyű.
Szappan.

Papírtörülköző.

Kézfertőtlenítő.

Még szappan.

Még papírtörülköző.
 Undorító.

Nem medál.
Nem kegytárgy.

Kilapított penny.

„Lamantinfigyelő, Anchor Beach.”

„Szeretlek.”
/
/
/
/
/
/
Csak...
 /
/
/
/
/
/
/
/
 Ismét megmosta.

Nem győzte mosni.

Aztán egy átlátszó, eldobható kesztyűbe dugta, amit a

mosogató alatti dobozból vett elő, és belegyömöszölte a
szoknyája zsebébe.

– Semmi? – kérdezte a mamája.

Scarlett elindult a szobájába. – Semmi! – kiáltott vissza a
folyosóról. – Jó éjszakát!

Szeretlek.

Kit szeretek?

Ki szeret engem?

Rákeresett „Anchor Beach”-re a telefonján.

Erőmű.

Ahova a lamantinok járnak, hogy a túlfolyásban

melegedjenek.

Kémények a vízen.

Felhőt majmoló fehér gőz.

Hosszú partszakasz.

Rozoga deszkamólók.
Járt ott?

Elmegyek egy útra.

Szeretlek.

Távozom.
HARMADIK NAP
 Lucas

Lucas csinált egy képet Mirandáról, amikor a lány kijött

Ryan szobájából. Lucas nagyon korán kelt, mert
türelmetlenül várta, hogy kezdődjön már el a nap, és a
kanapén ülve tanulgatta, hogyan használja az új gépét.
– Ne, már megint! – Miranda a mosdó felé csoszogott.
– Tessék? – Tanulmányozta a képet a kijelzőn, a
megvilágítás tetszett neki, a beállítás már nem. Felnézett –
„mit ne, már megint?” –, és látta, hogy Miranda pislog.
A lány oldalra hajtotta a fejét. – Volt egyszer egy fiúm. Az
örökké fényképezett, de sose kérdezte, hogy engedem-e.
Idegesítő volt.
– Ó – mondta Lucas. – Bocs.
– Te hogyhogy ilyen korán fent vagy? – kérdezte Miranda.
– Ma megpróbáljuk felkutatni azt az írót.
– Egen? – Miranda a fejét vakarta. – Szóltál erről a
rendőrségnek?
– Még nem – felelte Lucas. – Előbb látni akarjuk, hogy
van-e valami egyáltalán.
Miranda befordult a mosdóba. – Hát, sok szerencsét
hozzá.
Mivel Scarlett bármely percben megjöhetett, Lucas
csomagolni kezdett. Csak a fényképezőgép. A könyv. Némi
készpénz. Fontolgatta, hogy kimegy a lakókocsihoz a
pisztolyért, és azt is magával viszi. Odaadhatja Scarlettnek
próbaképpen, hátha ő is tud -

KLIKK. SZISSZ.

Talán mind tudnak.

És ha tudnak, miért?
Kiképezték őket?
Scarlett SMS-t küldött, hogy itt van. Lucas kilépett a
házból. Máris forróság volt, ő pedig túlöltözött a farmerjével
és a pólójában.
– Szia – mondta, és beült az autóba.
Scarlett ujjatlan, szürke ruhát viselt fekete szandállal, és
Lucasnak az volt az érzése, hogy a lány minden egyes
találkozásnál egy kicsivel jobban visszaváltozik önmagává. A
térde sápadt és csontos volt a kormány mellett. Átlátszó
műanyag tasakot nyújtott a fiú felé.
– Ez az – mondta. – Ezt nyeltem le. Feltérképeztem, és
nincs messze Tarpon Springstől. Oda kell mennünk. Még ma.
Lucas elvette a pennyt, megszemlélte.
Szeretlek.
Feldobta. Villogott.
Lamantinfigyelő, Anchor Beach.
– Emlékszel rá? – kérdezte. – Erre a helyre?
– Nem én. De biztos voltam ott, ugye? – A fejét csóválta. –
Mert miért nyelnék le ilyesmit? Nem is tudom, ez olyan...
Lucas befejezte a gondolatot. – Kétségbeesett gesztusnak
látszik.
– Igen.
– Melyik van közelebb? – kérdezte Lucas. – Tarpon
Springs vagy Anchor Beach?
– Tarpon Springs. – A lány bólintott. – Ebédre odaérünk.
Végigszenvedték a parti forgalmat, azután követték a Tampa,
Sarasota, Orlando feliratú táblákat. A távozás a városból –
amely új helyek ígéretével kecsegtetett – mintha sziklányi
súlyt gördített volna le a fiú szívéről.
Már bánta, hogy nem mondott el Scarlettnek mindent,
amikor a tetkóról beszélt.
Már bánta, hogy nem szólt neki a pisztolyról.
Már bánta, hogy nem szólt neki...

AVERYRŐL. A LAKÓKOCSIRÓL. A KÖZELSÉGRŐL.

AVERY TÉRDELÉSÉRŐL. ÖSSZEÉRŐ KÖNYÖKÜKRŐL.
AZ ELEKTROMOSSÁGRÓL.

Nem, ezt talán mégse.

Hogyan tanult meg Scarlett vezetni?
Ő megtanult?
Fölösleges megkérdezni, a lány úgyse tudná.
Tammy autójának visszapillantója tele volt aggatva
mindenféle vacakkal. Zöld lóherefüzér csillogott a
napfényben. A füzérre két plüss dobókocka tekeredett. A
narancs alakú légfrissítő, tetején két zöld levéllel, tehetetlen
volt a cigarettaszaggal szemben.
Leengedve hagyták az ablakot, ameddig tehették, de a
főúton fel kellett húzniuk.
Scarlett bekapcsolta a rádiót, végigszörfözött az adókon,
pár másodpercig hallgatva egy-egy számot.
– Egyiket sem ismerem – mondta. – Te?
– Én sem – felelte Lucas.
– Gondolod, hogy sose hallgattunk zenét? Vagy valahogy
ezt is elfelejtettük?
 – Nem tudom.
– És miért tudom, hogyan kell vezetni? Ha tudunk vezetni,
akkor képesek lettünk volna... távozni. Vagy megszökni.
– Talán nem akartunk megszökni – vélte a fiú. – Talán úgy
gondoltuk, hogy ahol vagyunk, az az a hely, ahol lennünk kell.
– Azt kellett gondolnunk.
– Neked ki beszélt? – kérdezte Lucas. – Anchor Beachről?
– Senki – felelte a lány. – Csak gondoltam, hogy oda kéne
mennünk először. Senkiben sem bízom. Kivéve téged. Nem
furcsa ez?
Lucas a fejét rázta. – Nekem nem.
– Te kinek szóltál? – kérdezte Scarlett. – A könyvről.
Orleanról.
– Csak a bátyámnak – mondta a fiú. – És a barátnőjének.
A Ringling Testvérek Cirkuszmúzeumának táblája egy
nagy elefántszobor képét ábrázolta; Lucas elképzelte a fából
vagy műanyagból készült figurákat a magasban, a
trapézokon. Remélhetőleg van ott egy nagy sátor, és a
látogató fotóztathatja magát bedugva a fejét a porondmestert
ábrázoló állványba, amelynek tetején magas cilinder díszeleg.
Vagy egy elvarázsolt kastély tű körlabirintussal, ahol Scarlett
és ő megállhatnának egymás mellett, és hol alacsonyak, hol
magasak, hol torzak lennének – amilyennek belül érzi magát
most, mert hazudott a lánynak Averyről.
Bűntudata, amely egyszerre ketyegett az autó
fordulatszámlálójával, a hosszú út minden mérföldjével nőtt.
Mégsem nyitotta ki a száját.
Végre feltűnt a Tarpon Springs-i kijárat. Lehajtottak egy
gyorsbüfékkel és motelekkel szegélyezett hosszú, négysávos
útra. A motelek előtt fekete betűk hirdették nagy, fehér
táblákon, mennyibe kerül óránként és naponta a szállás.
Scarlett egy piros lámpánál odafordult Lucashoz, és a
pillantásukban olyan dolgok voltak, amelyeket a fiú nem
tudott szavakba önteni, de lényegében arról volt szó, hogy ők
most egy csapat. Lucas egyre biztosabb lett benne, hogy
valamikor szerelmesek voltak.
Még mindig azok?
Lehet megint?
Ő adta a lánynak a pennyt?
Ő is ott volt vele?

AZ Ő KEZE. A LÁNY HAJA, SZÁJA, NYAKA.

EMLÉK? ÁBRÁND? FORRÁSTÉVESZTÉS?

Egyszer?
Egynél többször?
Ám előbb ez.
Daniel Orlean.
– Hol kezdjük? – Scarlett leállította a kocsit egy
parkolóban, és gyalog mentek tovább a főutca irányába.
Az út túlsó végén egy régi csónak állt a csatornában, a
fedélzet elején táblával, amely a szivacshalászat egyik
központjaként hirdette a várost. Lucas odalépett egy ősrégi
búvárruhához, és úgy rémlett neki, hogy tudja, milyen érzés
ezt viselni; ő is mélyen elmerült a Távozásban, most jön fel
belőle a fényre, túl gyorsan, útmutatás nélkül. A megsárgult
szivacsokkal teli, vastag kötélháló láttán arra gondolt, milyen
lehet az agya a lyukakkal, amelyeket nem mutatott ki az MRI.
Azokban a lyukakban kellene lenniük az emlékeknek.
Scarlett lefelé mutatott az úton. Egy saroképület
cégtáblájára a „McHale’s” szót írták egy lóhere mellé. Az
ablakban a vak neonreklámok Miller High Life és Rolling
Rock söröket ígértek. A mellékajtónál három, üres hordó
sorakozott.
 – Eléggé lerobbant kricsminek tűnik – mondta Lucas.

Senki sem ismerte Orleant.

A következőben sem.

A negyedik kocsmánál tartottak, és Lucas már azon

gondolkozott, hogy vagy hagyják abba, vagy változassanak
stratégiát, amikor a csapos ránézett. – Persze hogy
emlékszem Dannyre!
 AVERY

Tökéletesen megfeledkezett Sam unokatestvérének

esküvőjéről, tehát amikor Sam telefonált reggel, és azt
kérdezte, vele tart-e, amikor beszerzi az öltönyét „későbbre”,
Avery pánikba esett, fuldokolt, és nem jutott eszébe
semmiféle kifogás. Úgyhogy most itt voltak a Men’s
Wearhouse konfekcióüzletben. Avery nem emlékezett rá,
hogy valaha is járt volna ennél nyomasztóbb helyen.
Öltönyök végtelen sorokban. Mint egy alvó hadsereg
katonái, akik minden percben életre kelnek és támadhatnak
– például leütik Averyt egy aktatáskával vagy megfojtják egy
nyakkendővel.
Itt a fekete osztagok.
Ott a szürkék.
Itt-ott barna vagy krémszín „eltáv” ruhák. Mivel Sam
eltűnt egy fülkében, hogy felpróbálja vadonatúj öltönyét,
Avery letelepedett egy bőrfotelbe, és felhívta Emmát. Nagy
háttérzaj volt a vonal túlsó végén.
– Te meg hol vagy? – kérdezte Avery.
– Bonita Springsben, a plázában. Jaj, istenkém, most
láttam Courtney-t! Azt mondta, hogy ha nem mész el a
meghallgatásra, valószínűleg ő kapja a főszerepet. Meg
tudnám ölni! Jól van, tartsd egy percig! – mondta valakinek,
aki nem Avery volt.
– Kivel vagy?
– Csak mamával meg az öcsivel – felelte Emma. – Az öcsi
az őrületbe kerget! – Egy másodperccel később: – Jaj, ne
haragudj, nem akartam! Nem akartam...
– Ne légy már nevetséges – szólt rá Avery. – Mondd neki,
hogy én mondtam, hogy hagyjon lógva. – Sírhatnékja volt, de
megpróbálta leplezni. – És figyelj ide. Messze jobban tudsz
énekelni, mint Courtney. Csak arra vigyázz, hogy átmenjen az
üzenet! A színpadon leszel, nem a zuhany alatt!
– Arra nincs biztosíték. – Emma hangja nagyon távoli volt.
– Kizárólag azért akartam csinálni, mert te is csinálod, és ez
az egyetlen, szórakozásnak nevezhető valami mostantól a
nyári szünetig!
Avery felállt és járkálni kezdett az öltönyhad sorai között.
– De most nem érzem létfontosságúnak. Annyira
megbolondult a világ.
– Azért jó, hogy most már ki van tűzve a jutalom. Jó lesz,
hogy kaptok válaszokat, méghozzá úgy látszik, hamar.
A jutalmat reggel jelentették be, azóta élt az információs
vonal.
– És utána mi lesz? – Megállt egy nyakkendőfal előtt. A
férfiak olyan furcsák. Elképzelni Samet öltönyben... volt
benne valami, ami zavarta Averyt.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy mi lesz utána? Amikor már nem lóg hármunk
felett ez a dolog.
– Visszatértek a normális élethez.
– De mi sose voltunk igazán normálisak.
– Hát, akkor legyetek azok.
Avery behunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni, mi a
normális.
Ő és Lucas, mint barát és barátnő, csókolóznak a
szekrényeknél a szünetekben.
Együtt mennek szalagavatóra.
Hűvösebb őszi délutánokon a lelátón összebújva néznek
futballmeccseket.
Smárolnak Avery szobájában, miközben próbálják
megcsinálni a házi feladatot.
Moziba járnak.
Tekéznek.
Strandolnak.
Az anyja ismét kidíszíti halloweenre a házat, talán még
tortát is süt.
– Avery? – Sam állt mellette.
– Mennem kell – mondta a telefonba. – Majd hívlak.
– Körülbelül húsz perc az igazítás a nadrágon – újságolta
Sam. – Gyerünk ebédelni.
A Palacsintapalota jéghideg volt, és kizárólag öregek és/
vagy túlsúlyosak tartózkodtak benne. Az ő bokszuk asztalán
tejszínben és egyebekben fuldokló TAVASZI
PALACSINTASPECIALITÁS!-t és valamilyen új fogást, HÁZI
OMLETTES MELEGSZENDVICS!-et hirdettek a
sátorformára hajtogatott szóróanyagok.
Lassú halál két kenyérszelet között.
Minden kamunak látszott és hangzott. Valószínűleg az íze
is kamu volt.
Rendeltek. Avery az öltönyöket nézte az ablakból, és
elképzelt egy osztagot, amint átvág a faroló kocsik között a
műúton – „Jobb! Bal! Jobb! Bal!” – annyi fegyverrel és
lőszerrel, hogy a borzalmak templomává változtathassa és a
földig rombolhassa a Palacsintapalotát.
 Sam hazavitte, hogy elkészülhessen, és elhúzott, mielőtt a
lány a postaládához ért volna, mert máris késésben voltak.
A pelikán csőre nyitva volt.
Avery belenézett.
Újabb levél:

T É G Y A KÁ R MI T C S A K NE B Í Z Z Á L B E N N Ü K !
MAX

Feljebb, az utcában Mrs. Gulden nagyszájú kutyái

hisztiztek.
 Scarlett

Ahogy lejöttek a bárból a hosszú lépcsőn, Scarlett kihagyta

a legalsó fokot,
keményen dobbantva a jobb lábával a földön.

A következő pillanatban Lucas ugyanazt tette.

/ /
/
/
/

– Miért csináltad ezt? – kérdezte a lány.

Az előtérnek cigaretta- és állottsör-szaga volt. A szag
beszivárgott Scarlett hajába, pórusaiba, orrlyukába –
valószínűleg egész napra megragad rajta.
– Nem tudom – felelte Lucas. – Te miért csináltad?
Scarlett vállat vont.
Rájött, hogy csinálta korábban is.
A lépcsőn Tammy hátsó tornácáról le, az udvarba. Lucas is
ezt csinálta aznap, csak nem vették észre?
– Szokás? – kérdezte.
 /
/
/

– Talán olyan helyen voltunk, ahol ez számított? Ahol a

legalsó fok... – Az előtéri lépcsőt nézte.
– Nyikorgott? – találgatta a fiú.
Scarlett kilökte az utcára nyíló ajtót.
Rapszodikus esőcseppek hullottak acélszín fellegekből.
Lucas megfogta Scarlett kezét, és megszorította. A lány
visszaszorította, és végighúzta hüvelyujját a fiú hüvelykujján.
Ez is olyan volt, mint egy szokás.

Fogták egymás kezét, amíg oda nem értek az autóhoz.

Új céljuk volt.
Mert a csapos elkiáltotta magát: – Hé, Jimmy!
Mire Jimmy, kezében a Guinnesszel, azt felelte a
sarokasztaltól: – Egen?
– Mi is történt Dannyvel? Tudod, akinek a fia meghalt.
– Hát az, mint mindenkivel.
Scarlett megacélozta magát a rossz hírhez. Orlean is
meghalt. A Wikipédia-oldal elévült.
De akkor Jimmy azt mondta: – Susogó Fenyves, ha jól
tudom.
– Ez az. – A csapos kétszer rákoppantott az ujjperceivel a
pultra.
– Susogó Fenyves? – ismételte Scarlett.
– Szeretetotthon, itt, feljebb, az úton.
Megkönnyebbülés... valami mással vegyesen.
– Hogy halt meg a fia? – kérdezte Lucas.
– Agydaganat. – A csapos csípőre tette a kezét. – Egy évre
rá, hogy kimutatták, el is vitte. – Rövid fejcsóválás. – Ilyen
ez.
– Említette valaha a munkáját? – Lucas a csapos elé
tartotta a regényt. – Ezt a könyvet?
A csapos ránézett. – Ezt ő írta? – Vállrándítás. – Sose szólt
róla. – Azután rájuk nézett. – Hé, hoppácska... hiszen ti...

Scarlett nem akarta elengedni Lucas kezét, mikor odaértek

Tammy kocsijához, de a fiú helyette is elengedte. Scarlett
kinyitotta az ajtót, beült.
Nem tetszett neki a gondolat, hogy a fák képesek
suttogni.
Mert mit mondanának?

Látlak téged.

Látok mindent.

Emlékszem mindenre.

Emlékszem rád.

– Lucas? – Már fogta a kulcsot, de nem fordította el. –

Nagyon félek.
Ez volt a valami más.
A félelem.
– Csak egy öregotthon! – A fiú mosolygott. – Ha valaki
okoskodni próbál velünk, simán lerázzuk!
– Nem arra gondoltam – mondta Scarlett.

Mire gondolt?
 /
/
/

Hőlégballonok.

Lenyelt bűnjelek.

Régi lépcsők.

Régi könyvek.

Egy fiú, aki nem jött vissza.

Egyik sem tetszett Scarlettnek.

Nem tetszett, amire mutattak.

– Anyám szerint azért vittek el az ufók, mert ő rossz szülő

volt.
– De csak nem hiszed...
– Nem – vágott közbe Scarlett. – Természetesen nem! De
kiválasztottak minket. Igaz? Valaki. Miért minket?
– Nem tudom. Talán az is benne volt. Az, hogy csupa zűrös
családból származunk? Egyszerűen nem tudom!
– Akkor miért adtak vissza most? – kérdezte a lány. –
Miért lett vége?
– Mert mi is olyan kísérlet voltunk, mint a könyvben? –
találgatta Lucas. – Kísérleti nyulak? És mivel az összes
kísérletet elvégezték, le lehet vonni a következtetéseket.
 – Mi a következtetés? – Scarlett bekapcsolta a motort. –
Mit bizonyítottak be?
– Ezt próbáljuk kideríteni, Scar.
/
/ /

– Egyedül te szólítasz így engem.

Aztán még több csepp csapódott a szélvédőre és fröccsent

szét rajta.

Aztán a sűrűsödő esőcseppek mint pici kések támadták az

autót.

/
/
/
/
/
/
/
/
/
/
/
/
/
/
/
/
/
/
Scarlett látta magukat a lelki szemével.

Futva.

Lihegve.

Melegen.

Vizesen.
 Lucas

Amíg várták, hogy csendesedjen a zápor, Lucas

megmutatott néhányat a képeiből: az Opus 6-ról, Mirandáról
és Ryanről, a semmiről.
– Várj! – Scarlett a gépért nyúlt, mereven nézte a kijelzőt.
– Azt hiszem, emlékszem a bátyádra. Kiskorunkból. Azt
hiszem, velem volt, amikor egyszer kicsorbítottam a fogamat.
– Tényleg? Én is ott voltam?
– Nem emlékszem. Ez a bátyád barátnője?
Lucas bólintott, azután hátradőlt, annyira, amennyire az
ajtó engedte, és lőtt egy fotót Scarlettről: az ablakon lefutó
vízcseppek a szürke, a vörös és a kék kaleidoszkópjává
mossák össze a világot a sápadt, szögletes arc mögött.
Scarlett szemének barnája olyan volt, mint tavasszal a vizes
föld: majdnem fekete.
– Megnézhetem? – kérdezte.
Lucas feléje hajolt, válluk összeért a konzol fölött.
– Tetszik – mondta Scarlett. – Tehát azt gondolod, hogy
ezzel foglalkoztál? Fényképeztél? Ezért van a tetoválás?
Lucas megemelte a kamerát, belenézett a keresőbe. – Így
tartottam a boltban, és az eladó észrevette, és azt mondta,
hogy csak az igazi fotósok csinálják így. – Leengedte a
kamerát. – Úgyhogy lehetséges.
Majd azt mondta: – Olyan könnyű. Olyan kényelmes.
Fogni a gépet.
Ugyanolyan, mint a pisztolyt fogni.
El kell mondania Scarlettnek.
Bíznia kell benne.
Bíznia kell benne, hogy Scarlett bízik benne.
– Tudom, hogy kell megtölteni egy pisztolyt – mondta.
– Micsoda? – kérdezte Scarlett. – Egyáltalán hogy jöttél
rá?
– Apámnak van... volt egy, és amikor Ryan megmutatta,
én csak...

KLIKK SZISSZ FEL ÉS

NYUGALOM

– Csak úgy felvettem és megtöltöttem. Nem is

gondolkoztam rajta.
Scarlett elfordult a fiútól, bámulta a szélvédőt vagy
kibámult a szélvédőn, amelyen folyók és patakok törtek
maguknak utat. Lucasnak úgy rémlett, hogy a keze a kilincs
felé mozdul, mintha kinyithatná az ajtót és elrohanhatna, ha
nem zuhogna az eső.
– Miért tudom, hogy kell csinálni? – kérdezte. Próbálta
visszacsalogatni Scarlettet, próbálta a szövetségesévé tenni
ebben a dologban.
– Nem tudom – felelte a lány. Utána csend lett.
Lucas nem is vette észre, milyen erősen dobol a zápor
addig, amíg el nem állt.
– Szerinted próbáltunk megszökni? – kérdezte Scarlett. –
Tervezgettük?
 – A pennyből és a tetoválásomból úgy látszik, mintha
tudtuk volna, mi történik, mintha tudtuk volna, hogy
felejtünk vagy felejteni fogunk.

KÖRHINTA.
LÓ.
KLIKK. SZISSZ.
ZÁR. RAVASZ. CSÓK.

– Talán azt próbáltuk kitalálni, hogyan emlékezzünk –

mondta Lucas.
A lány visszavette az érmét. A nap rést szakított a
fellegeken. Scarlett indított.
 AVERY

– Valami probléma az iskolában? – kérdezte Chambers.

Unott volt a hangja, mintha ez egy szabvány közlekedési
kihágás lenne.
– Van valaki, aki szemétkedhet veled?
Avery és az apja csak nézték.
– Velem? – Avery csodálkozott, hogy ilyen gyorsan őrá
terelődött a beszélgetés. Ő azt hitte, hogy vele, Emmával és
Sammel legfeljebb hülyéskedhet valaki.
– Igen, tudjuk, hogy a srácok különösen... nos,
kegyetlenek tudnak lenni – mondta Chambers. – Esetleg van
valaki, aki haragudhat rád valamiért?
– Az egyik legnépszerűbb vagyok az iskolában – jelentette
ki Avery.
– Komolyan beszélek – figyelmeztette Chambers.
– Én is. – Avery kihúzta magát. – Engem mindenki szeret.
– Félre ne érts, de okos vagy, csinos vagy, van fiúd, és itt ez
a ház. De komolyan, csak nézd meg magad.
Avery teljes esküvői díszben volt. Kifestve. Főnözött hajjal.
Manikűrözve. Tűsarkúban. Szűk, bíborszín ruhában. Hogy
miért nem láthatja most Lucas!
– Ki van zárva, hogy mindenki szeressen.
 – Tehát bemegy az iskolába? – kérdezte Avery apja. –
Nyomozni.
– Nem – felelte Chambers. – Arra most nincs idő.
Tekintsék annak a rossz viccnek, aminek az elkövető szánta,
vegyék semmibe. Mihelyt lezártuk az ügyet, a viccelődő is
leáll.
– Ennyi? – háborgott Avery.
– Ennyi.
– De...
Chambers felemelte a kezét.
– Azt akarod, hogy Max felkutatásával foglalkozzak, vagy
foglalkozzak inkább valamilyen lánynak a felkutatásával, aki
zabos rád és most éppen rajtad vihorászik a barátnőivel?
– Maxszel – vágta rá Avery. – Természetesen.
– Természetesen – visszhangozta az apja.
– Helyes. – Chambers az ajtóhoz indult.
– Jött már valamilyen információ? – kérdezte Avery.
– Még egy napja sem él a vonal – felelte Chambers. –
Türelmesnek kell lennünk.
– Van még egy kérdésem magához – mondta Chambers,
mihelyt ő és Avery apja kimentek a szobából és behúzták
maguk után az ajtót, de nem teljesen, és Avery odaosont
hallgatózni.
– Az iskolai lövöldözés – mondta halkan, majdhogynem
tanácstalanul a nyomozó. – Max bent volt azon a napon?
– Igen, a feleségemmel. A nyílt napon. – Az apjának is
tanácstalan volt a hangja. – Miért kérdi?
– Valószínűleg semmit sem jelent – mondta Chambers. –
Majd jelentkezem.
Az apja bedugta a fejét az ajtó résén. – Itt van Sam!
Avery ellenőrizte magát a tükörben. Pislogott, hogy ne
legyen könnyes a szeme, és felkapta a fületlen kis retiküljét.
 – De ma este nincs más, csak szórakozás – figyelmeztette
az apja a küszöbön. Megpuszilta a homlokát, és úgy nézett rá,
mint tánc közben a lányos apák bálján, Avery
cserkészkorában, ő azt a ruhát viselte, amiben koszorúslány
volt a nagynénje esküvőjén, és csillámmal beszórt szegfűket
kötött a csuklójára. Az apja máig ugyanazt az arcvizet
használta – sosem látott erdők illatoztak benne, amelyek
csak zord hegyekben nőnek.
Majdnem hasra esett a lépcsőn, ahogy igyekezett le a
kocsihoz.
Rohadt tűsarkú!
 Scarlett

Nem úgy nézett ki, mint egy halálgyár.

Pálmák és virágzó bokrok. Kanyargó ösvények vezettek le
egy parkhoz a vízparton, ahol voltak újabb pálmák és néhány
kis szökőkút: egy térdelő kőasszony, aki korsóból öntözte
vízzel a kővirágokat, egy kis, megkövült madáritató, amelyen
megkövült madarak szorongtak.
Scarlett elképzelte magát öregnek, ahogy egy Adirondack-
székből hallgatja a szökőkutak csörgedezését, és utána azt
kezdte találgatni, honnan van ez az Adirondack-mániája.
Úgy parkolt le, hogy a kocsi orra az Öbölre nézzen.
Az Öböl szürkén fénylett, mint a delfin bőre.
– Mi a tervünk? – kérdezte, ahogy közeledtek a főbejárat
kettős üvegajtajához.
– A család barátai vagyunk – felelte Lucas.
– De komolyan! – Scarlett megállt.
Lucas is megállt. – Komolyan. – Bátorítóan biccentett az
ajtó felé. Tökéletes magabiztossággal.

Csakhogy...
 /
/ /
/

Mi lesz, ha itt tartják őket?

Váratlanul az egész hely sötét homályba borult.
Mintha fényszűrőt csúsztattak volna elé.
Minden ablak lehetett egy szoba, amelyikbe elzárják őket.
Minden itteni ember lehetett cinkos.
Nem kellett volna idejönniük.
– Scar – mondta a fiú –, ez csak egy öregotthon. Csak
beszélni próbálunk egy öreg íróval.
– De mi lesz, ha...
/
/
/

– ...tényleg ő?
– Akkor azt is megoldjuk. – Lucas bólintott.
– Mi lesz, ha ő az, csak mi nem tudjuk?
– Akkor azt is megoldjuk.
Scarlett egy percig nem bírta mozgatni a lábát.
De tudta...
...hogy muszáj.
Bent olyan szag volt, mint a levendulás súrolóé, és a padló
annyira rugózott, hogy Scarlett lenézett, mert látni akarta,
min áll. Csak szőnyeg volt, de ész nélkül kipárnázva.
Itt senkinek se lesz combnyaktörése.
A recepción a nagy virágkompozíció részleges
magyarázatot adott a szagra, de eltakarta a recepcióst is,
ezért Lucas és Scarlett kikerülte a csokrot. Scarlett meglátott
egy középkorú ápolónőt, aki rövidre vágatta hidrogénezett
szőke haját. Sötétkék nővérruhát viselt, és úgy nézett fel
rájuk, mintha semmi különös nem lenne bennük.
Megkönnyebbülés.
Csalódás.
Azt akarta volna Scarlett, hogy felismerjék őket?
Azt akarta, hogy megszólaljanak a szirénák?
Lehulljanak a vasrácsok?
Talán.

Az talán véget vetne

/
/
/
a fejében a kattogásnak.

– Daniel Orleant jöttünk meglátogatni – mondta Lucas.

Az ápolónő előbb ránézett, majd Scarlettre, majd ismét a
fiúra.
– A család barátai vagyunk – tette hozzá Lucas. – A fia régi
barátai.
– Ó, de borzasztó! – Az ápolónő a szívére tette a kezét. –
De borzasztó!
– Igen – mondta Lucas. – Valóban.
– Tehát akkor ismeritek Danny állapotát? – Az ápolónő
elébük tolt egy csiptetős dossziéhoz erősített bejelentkezési
lapot. Scarlett úgy döntött, hasznossá teszi magát. Némi
fejtörés után Matt Jonesként és Anne Shepherdként írta be
magukat.
– Természetesen – felelte Lucas.
– Jártatok már nála, ugye? – kérdezte a nővér.
– Most vagyunk itt először – felelte Lucas.
– Ó – mondta kétkedve a nővér.
Scarlett letette a csiptetős dossziét, és ünnepélyesen
bólintott.
– Nohát, örülni fog nektek. Leginkább a laborból szokták
látogatni. – Kijött a pult mögül. – Ilyen tájban általában az
udvaron tartózkodik. Megmutatom.
Scarlett követte az ápolónőt egy hosszú folyosón. Lucas a
lány mellé szegődött.
Elhaladtak egy magas mennyezetű ebédlő mellett, ahol
vastag függönyök keretezték a hatalmas ablakokat.
A levegőnek tömény borsólevesszaga volt.
Aztán kimentek egy kétszárnyú üvegajtón, amely
automatikusan megnyílt előttük.
Odakint járókeretes öregek araszoltak a betonteraszon,
mint a zombik.
Volt néhány rostélyra futtatott lugas és nagy cserepek,
amelyekben leveles növények magasodtak.
A nővér odament egy emberhez, aki padon ült az udvar
túlsó szélén. – Daniel! Látogatói vannak!
– Nem mondja! – Az ember felhunyorgott rájuk.
Mérhetetlenül öreg volt.
Arcbőre akár az aszalt gyümölcs.
fehér haja élettelen és száraz.
A szeme ragyogó, de... üres.
Mint egy csecsemőé.
– A családja barátai. Biztosan bemutatkoznak majd ők is.
A nővér megfordult, bemutatta Lucast és Scarlettet. Lucas
a kezét nyújtotta, Daniel megrázta.
– Akkor én nem is zavarok. – Az ápolónő elment.
– Nohát, akkor! – mondta Daniel. – Húzz ide magadnak
egy széket. – Scarletthez fordult. – Te, drágám, ülhetsz ide,
mellém.
Scarlett megtudott valamit magáról.
Nem szereti az öregeket.
 Szereti őket valaki? De...
Ez csak egy könyv.
Ez csak egy öregember.
Nem lehet a tettes.
Lucas közelebb húzott egy vörösfenyőszínűre pácolt kerti
széket, és leült Daniellel szemben.
– Úgy érzem, hogy egy ilyen csinos párra emlékeznem
kellene. Mondjátok csak, honnan ismerlek benneteket?
– Hát, én Anne vagyok, ő meg Mark – felelte Scarlett, és
sokatmondó pillantást vetett Lucasra.
A fiú kivette a táskájából a puha kötésű könyvet. – A
rajongói vagyunk.
Odatartotta az öregember elé a kötetet. Daniel kíváncsian
elvette.
Nagyon rossz volt, hogy az öreg így érdeklődik, ők pedig
így becsapják, de nem volt mit tenniük.
– Mi ez? – kérdezte Daniel.

Scarlett most belesikoltott abba a szakadékba.

Tölcsért formálva a kezéből:

„NEEEEEEEEEEM!”

A hang visszajött hozzá.

– Ez egy regény – felelte Scarlett. Hallotta a hangjában a
bosszúság élét. – Maga írta.
– Én? – Most már belenyúlt a mellzsebébe, kivette a
szemüvegét, az orrára tette, és megújult érdeklődéssel nézte a
könyvet.
– Igen. – A lány ökölbe szorította az ujjait az ölében.
Daniel szája mozgott, ahogy olvasta az ismertetőt.
 – Gyanúsan hangzik – mondta. – Jó?
– Az! – felelte Lucas.
– Meggazdagodtam belőle? – mosolygott Daniel.
– Nem mondhatnám. – Lucas nevetett, és könyörgő
pillantást vetett Scarlettre.
Daniel állapota:
Alzheimer-kór.
Hát persze.
Scarlett lágyabbra vette a hangját. – Azt reméltük, hogy
tud majd mesélni a könyvről. Honnan vette az ötletet, meg
hasonlók.
Daniel úgy nézett ki a vízre, mint aki a szemét erőltetve
keresi a választ – egy emléket – a láthatáron.
Majd egy hosszú perc után, amelyben Scarlett követte a
pillantását, talán azt remélve, hogy megtalálja az öregember
helyett a választ –
vagy legalább talál egy saját emléket –
Daniel visszafordult hozzájuk, és megint úgy nézett ki,
mint az előbb.
– Igazán szeretek olvasni. Nagyon köszönöm az ajánlást. –
Elmosolyodott. – Mondják csak még egyszer, honnan is
ismerem magukat? A laborból jöttek?

Nehéz volt nem csalódottnak lenni.

összetörtnek
– Nem – mondta Scarlett. – Azok milyenek ott, a
laborban? Hátha a laborban tartották őket.
Hátha a labor a kulcs.
– Ó, kedvesek. Tudjátok, abban próbálnak segíteni, hogy
tudjak emlékezni. – Daniel ekkor elszomorodott, mintha
csakugyan eszébe jutott volna valami. Talán az, hogy milyen
sokat felejtett.
Utána vállat vont, és azt mondta: – Úgy vélem, azért
felejtettem el a dolgokat, mert nem volt szükséges
emlékeznem rájuk. Ezt gondolom. A fontos dolgokra
emlékszem.
– Mik a fontos dolgok? – kérdezte Scarlett.
– Vagyis te nem tudod? – súgta Daniel.
/
/
/
/
Scarlett a fejét rázta.
Nagyon szerette volna tudni.
Lamantinok.
Szeretlek.
Neki nem Lucas,
Luke.
Luke és Scar.
Tudnia kell.
Szerette volna megragadni az öregember vállát, és
megrázni.

Mik a fontos dolgok?

Daniel csupán annyit mondott:
– Hát, te fiatal vagy. De amikor megtörténik, tudni fogod.
– A lány felé fordult. Haját megemelte, majd visszaejtette
a szellő.
– Lesznek dolgok, amiket nem felejthetsz el, akárhogy
igyekszel.
 Scarlett még mindig abba a szakadékba sikoltott bele:

MINT PÉLDÁUL?

JÓ DOLGOK?
ROSSZ DOLGOK?
HŐLÉGBALLONOK?
MIK?

– Elolvassa a könyvet? – kérdezte Lucas. – Mi pedig pár

nap múlva visszatérünk és megbeszéljük. Esetleg leírhatná,
mik jutottak eszébe róla.
– Akkor ezt a könyvklubnak szántad. – Az öregember
vissza akarta adni a könyvet. – Én nem vagyok...
– Kérem! – esdekelt Scarlett. – Olvassa el! A kedvemért!
Daniel a lapokat pergette. – Majd belenézek.
Kifelé menet Scarlett egy mosdót keresett a hosszú
folyosón, ezért be-belesett az ajtókon.
Az egyik szobából észrevette egy nő, és ráköszönt: – Ó,
helló! Akarod látni a rajzaimat?
Piros blúzt viselt gyöngysorral és elefántcsontszínű, bő
nadrágot. Olyannak látszott, mint egy látogatóba érkezett
festő, aki művészeti terápiát tart a bentlakóknak.
A mögötte lógó festmény egy lányt ábrázolt, ahogy fölfelé
kapaszkodik egy barna mezőn a dombra, amelynek a tetején
egy régi ház és egy csűr áll.
A lány tartása valahogy... furcsa volt.
Csak nem sérült le?
– Drágám? – kérdezte a nő.
 – Igen, szívesen! – felelte Scarlett. – Csak el kell
szaladnom a mosdóba.

Ott vizet fröcskölt az arcába.

Dolgok, amiket nem felejthetsz el, akárhogy igyekszel.
Dolgok, amiket nem felejthetsz el, akárhogy igyekszel.
Például, hogy miért kell átlépned a legalsó fokot.
És visszamenni Anchor Beachre?

Visszatért ahhoz az ajtóhoz.

A nő felnézett. – Ó, helló! Akarod látni a rajzaimat?
Scarlett már kibökte volna, hogy „épp most jártam itt” de...
...nem.
Nem vendégművész.
Ápolt.
Már bánta, hogy belekeveredett a dologba, de nem volt
választása. – Szeretném.
A rajzok színes ceruzával rajzolt örvényeket és tömböket
ábrázoltak.
Vidám, rendezett képek voltak.
Némelyik olyan, mint a páva legyezője.
Mások meg mint a térképek.
– Tetszenek! – mondta Scarlett.
– Köszönöm. – A nő felvett egy narancsszínű ceruzát, és
visszafordult a rajzhoz, amelyen dolgozott.
– Sajnálom, de mennem kell – mondta Scarlett. – Vár a
barátom.
– Akkor szia! – csicseregte a nő.
Scarlett megállt a recepciónál.
Ezt tudnia kell.
– Az a nő, aki abban a szobában rajzol – mondta. – ő is
alzheimeres?
 – Ó, az Aranyos! – A nővér az aktákat tologatta. – A
vírusos agyvelőgyulladás ritka esete. Elveszítette a rövid távú
emlékezetét. Vagy a hosszú távút. Azért hívják Aranyosnak.
– Aranyosnak? – Scarlett várt.
A nővér betett egy aktát egy szekrénybe, puffanva becsukta
a szekrényajtót. Felnézett, és azt mondta: – Mert akkora
memóriája van, mint egy aranyhalnak.
/
/ /
/
/

– Ez borzasztó! – csattant fel Scarlett. – A nevén kellene

nevezni!
Lucas a liftnél várakozott, ám ott néhány kerekes székben
ülő ember is várakozott vele együtt.
Scarlett lerontott az előtér széles lépcsőjén –

Ki kellett jutnia

Azonnal ki kellett jutnia -

Ott a KIJÁRAT jelzése.

I.ucas utolérte. – Mi baj?

– Scarlett kilökte a –

VÉSZKIJÁRAT
ajtaját.
Elkésett.
Szirénák üvöltöttek.
Kirontott a napra, menekülni akart.

Emlékek nélkül aranyhal vagy.

Úszkálsz körbe-körbe.

Emlékek nélkül...

/
/
/

...senki vagy.
 Lucas

Autóztak, leginkább csöndben.

Csak ilyeneket mondtak:
– Talán szólni kéne Chambersnek, hogy ellenőrizze a
memórialabort. Talán van kapcsolat.
És: – Gondolod, hogy eszébe jut bármi is?
És: – Szerintem elfelejti az ígéretét is, hogy el fogja
olvasni.
És: – Jól vagy?
És: – Ja.
És: – Aranyos.
És: – Tudom.
Azért nem egészen volt zsákutca.
Talán elolvassa Daniel a könyvet, talán ad nekik valamit.
De nem látszott... valószínűnek.
Valaminek előbb-utóbb ismerősnek kell tűnnie.
Valaminek be kell kapcsolnia egy emléket.
Meg kell törnie ezt a jeget.
Látta azt a házat valamikor?
Végigautózott ezen az úton vagy nem?
Járt valaha olyan tekepályán, mint az, vagy olyan japán
gyorsétteremben, mint amaz?
 Amikor az út elkietlenedett – tövig vágott mezők
váltakoztak beteg erdősávokkal, ahol megdőlt, sovány fák
támasztották egymást –, Lucas megpróbálta üresjáratba
kapcsolni az agyát.
Hogy ne dolgozzon olyan keményen.

LÓ, SZISSZ. KLIKK. NYEREG.

ARANY RUDAK, VATTACUKOR.

A kép még mindig itt volt, hogy kitöltse az űrt. Behunyta a

szemét.
Ellökte.
Ezt tette a helyére:

CSÓK. HOMOKPART.
SZERELEM. PENNY.

Ha emlékszel a fontos dolgokra, emlékezned kell a...

SZERELEMRE.

De nem maradt meg.

A képek túl gyorsan halványultak.
Lebegtek egy percig a felszínen, mielőtt egy kavics
hullámgyűrűi elvitték őket.
– Ez az – mondta Scarlett.
Lucas kinyitotta a szemét, és meglódult a pulzusa, mert
négy kéményt látott. Az egyetlen előttük haladó kocsi mintha
szándékosan lassított volna.
Aztán feltűnt a Lamantinfigyelő táblája, és Scarlett azt
mondta:
– Mindjárt hányok.
– Ott – mutatta Lucas a következő táblát.
 Scarlett bekanyarodott a parkolóba, és beállt az egyetlen
másik autó mellé.
Most is úgy szállt ki, hogy járatta a motort, nyitva hagyta a
szélesre tárt ajtót, és alvajáró léptekkel ment a kapuhoz.
Lucas kikapcsolta a motort, kiszállt, és mindkét ajtót
becsukta, mielőtt követte a lányt. Két lamantin árnyképével
dekorált boltív jelezte a bejáratot. Túl a kapun
sárkányleheletként lövellt ki a négy, magas kéményből a gőz.
Scarlett eddig a láncot – a szélcsengő béklyós változatát –
rángatta a kapun, de most feladta. A lakat elnémult.
– A lamantinok csak télen járnak ide – mondta. –
Gondolnom kellett volna rá.
– Akkor is eljöttünk volna.
– A lamantinok nem felejtenek – mondta Scarlett.
Lucas ránézett, felvonta a szemöldökét.
– Tegnap este utánanéztem ennek, és akkor olvastam ezt a
lamantinokról. A legközelebbi rokonuk az elefánt, és több
mérföld hosszan meg tudják jegyezni, hol meleg a partokon a
víz. Mint az ilyen helyeken. Miért nem emlékeztem rá? –
Olyan volt a hangja, mintha sírás kerülgetné.
– Hé! – csitította Lucas. – Nincs semmi baj. – Odalépett a
lányhoz, rátette a kezét Scarlett felkarjára, félig ölelésformán.
Félt engedni ennek.
Félt elriasztani Scarlettet.
– Megpróbálhatnánk átmászni a kapun. – Elengedte a
lányt, ismét a park felé fordult. – Hátha megtaláljuk az
érmepréselő gépet.
Scarlett a póznákra szerelt néhány térfigyelő kamerára
mutatott.
– Akkor is. – Lucas vállat vont. Közvetlenül a kapun belül
a valószínűleg érmepréselést is kínáló ajándékbolt táblája
ferdén lógott a póznáján.
 – Ne most – mondta Scarlett. – Gyere.
Végigballagtak egy hosszú ösvényen, rátértek egy
deszkapallóra a víz mellett, és kijutottak a partra, ahonnan
három móló nyúlt be a tengerbe. Az, amelyiket Scarlett
választott, hihetetlenül keskeny volt – a lány azért is ment
előre –, és amikor megálltak a végén, úgy feszült nekik a
szárazföldi szél, mintha azt akarná, hogy menjenek vissza
oda, ahonnan jöttek.
– Gondolod, hogy te adtad nekem azt a pennyt? – kérdezte
a lány. – Hogy együtt jártunk itt?
Lucasnak tetszett, hogy közelebb kerülnek a válaszokhoz
és egymáshoz is. – Ez az egyetlen, ami logikus.
– Fontosnak tűnik, hogy emlékezzünk – mondta Scarlett.
– Mintha lennének nyomok ebben a sztoriban. Vagy
bennünk.
Lucas bólintott, megfogta a lány kezét, és följebb emelte,
hogy megvizsgálja.
Anyajegyet vagy valamilyen támpontot keresett, ami eddig
elkerülte a figyelmét.
Scarlett öt körme közül kettőn még látszottak a vérvörös
lakk maradványai.
A lány megszorította a kezét, majd elengedte, és elfordult.
Itteni együttlétük olyan volt, mint valamilyen reset gomb
vagy egy újjászületés.
Lucas örült, hogy legalább egy dolgot tud magáról.
Szereti Scarlettet.
Vagy szerette...
Kézen fogva értek vissza a kocsihoz. Lucas nem
emlékezett, mikor tették: mikor nyúltak ki egymás felé és
kapaszkodtak meg egymásban.
A lamantinfigyelő kapujánál elhaladtak egy kis őrbódé
mellett.
 Az őr kidugta a fejét az ablakon, és mosolygott. – Rég
láttalak kettőtöket!
Scarlett elengedte a fiú kezét.
 AVERY

A menyasszony észbontóan idegesítő volt.

Mint aki el is hiszi, hogy ő és a Sanibel-szigeti Bonavista
Hotel B bálterme a világ közepe. Mint egy Disney-hercegnő,
aki nem kapta meg az értesítést, hogy a nőknek agyra és
önálló életre van szükségük, és nem elég a megmentő lovagot
váró cukorfalatnak lenni, aki egyedül az igaz szerelem
csókjáért és az álomesküvőért létezik. Az a nő akárhányszor
elfordította a fejét, mindannyiszor mintha az Instagramnak
pózolt volna. Averynek kedve lett volna odafirkantani a nagy
lepedőre, amelyet a vendégek a kézjegyükkel láttak el
koktélozás közben, hogy „Ne hidd, hogy ez mind te vagy!”
Az ifjú pár jelenleg az első tánchoz izzított. Avery ezt már
nem bírta volna ki. Talán elbújhatna a sarokban levő
fotóautomatában, ahol a vendégeknek illett lefényképeztetni
magukat vicces kalapban és szemüveggel.
Táncórákat vettek!
Azt az elcsépelt John Legend-számot választották!
Nem volt menekvés.
Végig kellett néznie a táncot.
Aztán a dal véget ért, az emberek tapsoltak, a
menyasszony illegette magát, és a DJ felszólította a többi
párt, hogy csatlakozzanak hozzájuk a parketten.
Sam leült.
Avery nem tudta, bosszankodik-e vagy megkönnyebbült.
Aztán elkezdődött:
– Mióta jártok együtt Sammel?
– Hallom Samtől, hogy fellépsz az iskolai színdarabban!
– Hát nem tündéri a menyasszony?
Avery elnézést kért az asztaltársaitól – mind egy szálig
Sam unokatestvérei voltak –, és kiment egy erkélyre, ami a
medencével szomszédos teraszra nézett. Itt szolgálták fel a
koktélokat, és fehér kabátos emberek még javában
takarították el a tányérokat, a poharakat és az üres
palackokat. Valamivel lejjebb egy idősebb pasi füstölt. Avery
eljátszott a gondolattal, hogy kér tőle egy cigit. Majd
elmondja neki, hogy ő kicsoda és hogy reményeik szerint
most már minden percben kaphatnak egy biztos tippet.
– Hé! – Ez Sam volt. – Nincs kedved táncolni?
Avery hallotta valamelyik régi funk szám basszusának
lüktetését, és azt felelte: – Nem nagyon.
Nem volt kedve beszámolni Samnek az új levélről és
Chambersről, aki úgy el van szállva magától, és nem
mondhatta el neki, hogy igazából mitől van olyan rossz kedve
és miért nézegeti örökké a telefonját. Lucasról akart hallani,
megtudni, mit derített ki, de nem akarta felhívni.
– Fotó? – kérdezte Sam.
Az utolsó, amihez kedve volt, de nem vonhatta ki magát
mindenből egész este.
– Naná – mondta.
Mikor meglátta, hogy a céget, amely a fotóautomatát
szállította, Emlékcsinálónak hívják, majdnem visszafordult,
de Sam már kiválasztotta a kalapokat, a boákat meg a
Minecraft szemüvegeket, így hát kidíszítették magukat, és
bebújtak a fekete függöny mögé.
Négy fotót csináltattak.
Első: régimódi, szabályos mosoly és Minecraft.
Második: nyelvnyújtás, Avery két ujjal V-t mutat Sam feje
fölött, boában.
Harmadik: felvont szemöldök, értetlenül kifordított
tenyér, kalap.
A negyedik előtt Sam magához húzta és erélyesen
megcsókolta, de Averynek nem volt ínyére.
Visszabújtak a bálterembe, leszedték magukról a
kellékeket, és várták, hogy az automata kidobja a képeket.
Sam nyúlt értük előbb.
– Egész jók! – mondta.
Avery elvette a képeket, és nem ismerte fel magát.
– Srácok! – mondta a menyasszony, garnéláspuffancs- és
pezsgőszagú csókokat lehelve a semmibe a fülük mellett. –
Olyan édik vagytok! – Megölelte Samet. – Ez abszolúte az
életem legszebb napja!
Avery szeretett volna egy másfajta kelléket, egy maszkot,
amely elrejti, kicsoda valójában. Felöltött egy vigyort, és le
sem vette a menyasszony távozásáig. Az arca fájt, amikor
abbahagyta a vigyorgást.
 Scarlett

Egy másodpercig azt hitte, hogy ez valami kegyetlen vicc.

Rég láttalak benneteket!
Teljes tizenegy éve, háháhá!
Csakhogy a pasas higgadtnak látszott.
Sőt, tényleg örült nekik.
És Scarlett most nem érezte olyan egyedül magát azon a
szirtfalon.
Valaki más is volt ott.
Látta őt.
Szemtanúja volt...
– Maga ismer minket? – kérdezte.
– Honnan ismer minket? – kérdezte Lucas.
– Innen. Ide szoktatok járni. – Értetlenség ütött át az őr
vonásain. – Bár egy ideje nem. Talán két hónapja.
– Merről jöttünk? – kérdezte Scarlett. – Milyen irányból
érkeztünk? Valaki más is volt velünk?
– Nem tudom. – A zavar mintha átváltozóban lett volna
gyanakvássá. – Nem mintha lestelek volna benneteket. Csak
elnéztelek. Kedves pár voltatok. Amikor elmaradtatok, arra
gondoltam, hogy szakítottatok, vagy hasonló.
– Egy pár voltunk? – kérdezte Scarlett.
 Az őr bólintott. – Hát, fogtátok egymás kezét.
Csókolóztatok. De nekem volt rólatok egy elméletem.
– Miféle elmélet? – kérdezte Lucas.
– Mindig siettetek. Folyton hátrafelé nézegettetek. Úgy
képzeltem el, hogy valamelyiktek félrelép.
/
/
/
/
Félre.
/
/
Lép?

Ó.

Kínos.

Scarlett talált egy lógó cérnát a szoknyáján. Odáig követte

az ujjával, ahol felbomlott a varrás.
Mély lélegzetet vett, felnézett. – Nem emlékszik véletlenül,
hogy mit viseltem?
Talán a fekete farmer és a póló volt minden ruhájuk?
– Scarlett, nem hiszem, hogy... – kezdte Lucas.
– Emlékszem én – mondta az őr. – Ilyen kiskabátod volt,
amit nehéz elfelejteni. Régimódi. Mint a retró, tudod. Vagy
inkább mintha otthon készült volna. Olyan volt, mint egy
foltvarrott, már ha ennek így van értelme.
– Igen – mondta Scarlett. Ujjai furcsán bizseregtek, és
dobogott a lábával. – Tökéletes értelme van.
– Folyton azt viselted. Még százegymillió fokban is.
Miért tett volna ilyet?
 – Más is volt velünk? – kérdezte Lucas.
– Nekem nem jut eszembe – mondta lassan az ember.
Aztán felragyogott a szeme. – Hé, várjunk csak... ti azok a
srácok vagytok!
Scarlett Lucashoz fordult.
Összenéztek.
Igen, aggodalom.
De nem pánik.
– Igen – ismerte el Lucas. – Biztos, hogy nemcsak azért,
mert... látott minket a híradóban? Biztos, hogy látott már
korábban is?
– Biztos – bólintott az őr. – Rátok is kiabáltam egyszer.
Mert belevéstétek a monogramotokat a stégbe.
– Hol? – kérdezte Scarlett. – Melyikbe?
– A középsőbe. Jobbra, a vége felé valahol.
Scarlett nekilódult...
Nem éppen futva...
De...
– Köszönjük, hogy időt szánt ránk – mondta Lucas, és:
– Megkaphatnám a nevét és a telefonszámát arra az esetre,
ha a rendőrség nyomozni akar?
Ám Scarlett már félúton járt, lefelé a parton.
És amikor a móló végéhez ért, boldog – sőt bátor – volt
egy pillanatig, csak mert ott állhat a sóval és sirályokkal teli
levegőn.
Ezt a helyet találták, hogy együtt lehessenek.
Itt tervelhették ki a közös életüket, a szökésüket.
Lenyelte a pennyt, hogy visszahozza őket ide.
Bevált!
Meg fogják oldani.
Visszaszereznek mindent.
Aztán megtalálta a monogramjaikat egy szívben – de
annyiszor át- és átdöfve, ami csaknem eltörölte a betűket.
És minden felkavarodott.

Pisztolyok. Fém. Tetkók. Szökés. Futás.

Szerelem. Szenvedés. Árulás

Megjött Lucas, lihegve a sietéstől.

Scarlett a monogramok felé biccentett, végighúzta ujjait a
szilánkos fán.
– Mit gondolsz, miért vagdosták össze?
– Akárki csinálhatta – mondta a fiú. – Minden ok nélkül.
– De mi van, ha közülünk volt valaki? – Félig-meddig attól
félt, hogy túl hamar elvész ez a boldogság, ez a pillanat,
amelyben újra fölfedeztek valami valóságosat.
Vagy hamisnak bizonyul.
Vagy...
Vagy mi?
– Hosszú út áll előttünk – mondta. – És el kell mondani
Chambersnek. Gondolom, mindent.
– És ha vannak mások is... – Lucas megfordult. – ...akik
láttak minket?
– Nézz körül – mondta Scarlett. – Nincs itt senki.
Váratlanul ő sem akart itt lenni.
Nem akart itt lenni, egyedül.
Lucasszal.
/
/
Futva.
Lihegve.
Vizesen.
 /
/
– Bármikor visszajöhetünk – mondta.
– Csinálok pár gyors fotót. – A fiú elővette a gépet.
Hogy fejtik meg valaha is, hogy mit jelent a tetkója?
És ha szeret fényképezni?
Mihez lehet az támpont?

Úgy döntöttek, hogy hazafelé Lucas vezet. Hogy Scarlett

felhívhassa Chamberst és beszámolhasson neki a pennyről,
az őrről, mindenről.
Csak most még nem.
Mert ahogy ismét kijutottak egy főútra és megálltak egy
pirosnál, Lucas ismét megfogta a kezét.
Scarlett pedig nem húzta el. Különös és jó érzés volt.
Lucas tekintete mindegyre visszatért Scarletthez, mint
ahogy Scarletté is Lucashoz, és egy idő után kezdték úgy
érezni, hogy Lucasnak nem is lenne szabad vezetni, amikor
mindketten ennyire szórakozottak.
Végül Scarlett azt mondta: – Állj le valahol.
Kezdetben sehogy sem adódott megfelelő hely, de aztán
Scarlett meglátott egy ócska motelt, nagy parkolóval, és azt
mondta: – Ott! – Lucas porfelhőket kavarva behajtott a
földes parkolóba.
A kihalt Gulfshores Motelen narancsszín feliratok
figyelmeztettek ki tudja, miféle kihágásokra. A betört
ablakokban függönyök lobogtak. Egy feltört ételautomata
mellett fagyasztógép rostokolt némán.
Nem számított.
Nem akartak bemenni.
Lucas leparkolt egy félreeső zugban, és kikapcsolta a
motort.
 Scarlett várt.
De csak egy percig.
Azután Lucas felé hajolt, és ő
– nagyon gyorsan –
magához rántotta és megcsókolta, és Scarlett
visszacsókolta,
és...

Tönkretéve.
Kiikszelve.
/
/ //
/
És a csók felszabadító volt.
És klausztrofóbiás.
És ismerős.
És volt az a kínos feszengés, amely szúrta Scarlett szívét.
És egyre csak szúrt,

és szabdalt,

és szaggatott.

– Szerelmesek voltunk – mondta a lány, miután

elhúzódott. Lucas bólintott.
De....
Lucas ismét megcsókolta.
 És...
Ezúttal magabiztosabban.
Ezúttal mindent beleadva.
Scarlett a fiú hajába fúrta a kezét, testük megtalálta
egymást a konzolok és a sebváltók fölött.
Lucas melle az övéhez tapadt, Lucas keze megtalálta az
utat a keresztcsontjához, Lucas szája ide-oda vándorolt a
nyaka és a füle között.
Nem most történt először.
De minden elveszett, és talán sose szerezhető vissza.
De Scarlett egyszer őt választotta.
Egymást választották.
Ez elárult valamit arról, hogy kicsoda Scarlett, kicsoda
Lucas. Ez átjött, mindannak ellenére, amit elfelejtettek.
Ezt nem törölték ki teljesen.
Scarlettnek ebben kellett bíznia.
A pennyben.
Át kellett látnia rajta.
Szinte érezte a vállán a könnyű kiskabát – az ő kézzel
varrott kiskabátja? – súlyát.
Érezte az ujjait, ahogy nyomják előre a szövetet a gépen.
Érezte Lucast,
ahogy kívánja őt és
leveszi róla a kabátot.
 Lucas

A vezetés megnyugtatta. Elűzte a

PÖRGŐ LOVAK CSÓKOLÓZÁS HOMOKPART

KATT SZISSZ SW + LD SZÍVEK

gondolatát.
A lenyelt penny bejött. De mi van a tetkóval?
Ha ő csinálta magának, vállalta volna ezt az összes
kellemetlenséget egy támpontért, amely ennyire bizonytalan?
Ennyire homályos? Azért, hogy ha a szökés nem sikerül, a
tetoválás... minek is? Ártalmatlannak látsszék?
Értelmetlennek?
Némán ültek az autóban.

SZÁJAK. MÓLÓK. SZERELEM. KÉZ A KÉZBEN.

NÉZEGETÉS HÁTRA.
FÉLRE.

Olyan sok mindent kellett feldolgozniuk. Lucas komolyan

félt megszólalni.
Már a város közelében jártak, amikor Scarlett végre
előhúzta a mobilját és felhívta Chamberst. Beszámolt neki a
pennyről. Az Anchor Beachről. Az ottani őrről. Aki
emlékezett rájuk és az ő kiskabátjára. És a monogramjuk ott
van, belevésve a mólóba.
– Beszélj neki a könyvről – mondta Lucas.
Scarlett bólintott, és mindent elmagyarázott. Máris úgy
rémlett, hogy nagyon régen volt minden. Orlean a bozontos
hajával, a szomorú szemével. A bár és a zápor.
– Ja, és még valami – kapott észbe a lány, miután
megegyeztek, hogy Lucas másnap reggel találkozni fog
Chambersszel és részletesebben megbeszélik A Távozást.
Lucas egy másodpercig el nem tudta képzelni, hogy mit
hagyott ki Scarlett.
– Mindketten átugorjuk a legalsó fokot a lépcsőkön –
mondta a lány. – Megszokásból? Ennek jelnek kell lennie,
ugye?
Lucas lefékezett az Opus 6-nál, kikapcsolta a motort.
– Ezt nem ígérhetem meg – mondta Scarlett, és hirtelen
bontotta a vonalat.
– Mi volt az? – A fiú összeszedte a fényképezőgépet és a
táskáját.
– Azt akarta, ígérjem meg, hogy felhagyunk a
magánakciókkal és nem próbálunk nyomozni a saját
szakállunkra. – Kiszállt, megkerülte a kocsit, odament
Lucashoz, aki azon rágódott, megcsókolja-e ismét. Nézte
Scarlett szemét, testét, támpontokat keresett, de úgy rémlett,
hogy itt valahogy minden elszállt.

Álom volt az egész.

Az a fénykép.

FÖLDSZÍNŰ SZEMEK. PLÜSSKOCKA. ESŐ.

 Valóság volt.
Valóságosak voltak.
Megtörtént.
De...
– Chambers azt mondta, hogy odamegy, kikérdezi az őrt
közölte Scarlett, miközben visszaült az autóba. – Gondolom,
elmeséled majd, miről beszéltetek.
– Hát persze – ígérte Lucas.
Scarlett berántotta a kocsi ajtaját, és elhajtott. Lucas
mozdulatlanul állt, és a lábától induló köveket figyelte. Talált
egy ösvényt, amely egyenesen ahhoz az üres talapzathoz
vezetett.
Megfogadta, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, azután
felballagott a házba, ahol égtek a villanyok, és Ryan azt
kérdezte: Hogy ment?
Miranda ott volt.
Miranda mindig ott volt.
Ezúttal a vasalódeszka mellett állt, a nappali közepén, és
egy matricát vasalt rá egy pólóra.
– Valaki felismert bennünket. – Lucas a díványhoz ment,
és arrébb tett egy köteg szépen összehajtogatott pólót. – Még
azelőttről. Azt is megmondta, hol véstük bele a
monogramunkat egy mólóba.
– Hihetetlen! – mondta Ryan. – Mi lesz most?
– Várj csak! – Miranda vasalója sziszegett. – Hol volt ez?
– Anchor Beach – mondta Lucas.
– Ott lakik annak a régi könyvnek az írója? – kérdezte
Ryan.
– Nem – felelte Lucas. – Onnan kábé egy órára.
– Akkor te hogy kerültél oda? – Miranda fölemelte a pólót,
megszemlélte a munkáját, félretette. A szobának olyan szaga
volt, mint az olvadó műanyagnak.
 – Hosszú – mondta Lucas. A penny Scarlett története:
beszéljen róla ő.
– Szóval mi lesz most? – ismételte Ryan.
– Beszéltünk a rendőrséggel. Meg még fogunk is.
Odamennek, hogy ellenőrizzék.
– Tehát kutatni fognak Max után? – kérdezte Ryan.
Lucast megrohanta a bűntudat.
Felágaskodott benne a szégyen.
Meg se fordult a fejében Max. Vagy

AVERY. KIHÍVÁS. KÉT KÖNYÖK ÖSSZEÉR.

HOGY FELEJTHETSZ EL EGY EGÉSZ EMBERT?

Annyira befonták a

CSÓKOK. SZÍVEK. MÓLÓK

XXXXEK. EXEK?

Ő akarta elmondani a lánynak.

Mindezt.
Hogy talán... mi is...? Felkészülhessen?
– Hol is laknak? – kérdezte, és úgy érezte, mintha
rejtegetne valamit. – Mármint Max szülei.
 AVERY

Fölismerte Lucast, ahogy járkál a sötétségben, mint őr a vár

fokán, miközben Sam a házuk felé hajtott, hogy kitegye őt.
Egy szót sem szólt, csak reménykedett, hogy Sam nem látta
meg Lucast. Lehajolt, hogy visszahúzza felhólyagzott lábára a
tűsarkút. Hát még akkor mennyire fájna, ha úgy döntött
volna, hogy mégis táncol!
– Holnap majd megkereslek. – Sam hozzáhajolt, csókot
lehelt a szájára.
– Az jó lesz – felelte a lány. Hamisnak érezte a hangját.
Aztán kiszállt, felsietett az ösvényen a lépcsőig, a zárba
dugta a kulcsot, kinyitotta az ajtót, megfordult és intett. Sam
láthatólag nem akart mozdulni addig, amíg ő bent nincs a
házban, úgyhogy Avery bosszankodva bement, olyan halkan,
ahogy bírt, majd a kukucskálón át leste, hogy Sam elhúzzon,
és utána kilépett a tornácra.
Még a tücskök is hallgattak az utcán.
Lucas talán négyháznyira lehetett tőle.
Mit csinál ilyenkor? Leselkedik?
Avery füle csengett az órákon át nyomatott buta
bugivugitól.
Az elektronikus glissandóktól és a
tényleg-ez-az-utolsó-tánc ordításoktól.
Lucas lépései végre elhallgattak. Ott állt a házuk előtt, de
nem látta Averyt, talán egy házszámot keresett.
– Mit keresel te itt? – súgta hangosan a lány.
– Avery? – súgta vissza Lucas.
A lány megállt, hogy a fiú láthassa. Most eszmélt rá, hogy
teljesülni fog a kívánsága.
A bíborszín ruháját viseli.
Lucas itt van, hogy lássa benne.
– Igen – mondta, és lement a lépcsőn a fiú elé. Továbbra is
kicsinek érezte magát mellette, még tűsarkúban is.
Lucas rámeredt. – Alig ismertelek meg.
– Ez bók akart lenni? – kérdezte Avery.
– Nem... – Lucas ideges volt, zavarba jött.
Helyes.
– Illetve igen.
– Mit keresel te itt?
– Ma megkerestem A Távozás szerzőjét. Szólni akartam
neked róla. És elmentünk egy helyre, ahol valaki felismert
bennünket. Úgyhogy szóltunk róla a rendőrségnek, és talán
ott megtalálják Maxet. Nem tudom. Egyelőre nagyon
képlékeny a dolog. Csak azt akartam, hogy tudd.
– Hogyhogy benneteket? – kérdezte Avery. Tudta, mi lesz
a válasz, de akkor is hallani akarta.
– Ó – mondta Lucas. – Hát, engem meg Scarlettet.
Avery bólintott. – Ő is olvasta? Megtudta belőle, miért
mondta annak idején, hogy elutazik? Miről szól a könyv
egyáltalán?
– Hát, hogy milyen szép a messzeség. Az emberek egy
titkos városban laknak, hogy ne kelljen elküldeni a srácaikat
a Távozásra, meg ilyesmi.
– Van benne valaki, akit otthagynak? Megölnek? Bármi,
amit párhuzamba lehet állítani azzal, hogy Max nem jött
haza?
Lucas a fejét rázta. – Nem. Sajnálom.
– És mit mondott az író?
– Alzheimeres.
– Mondd, hogy viccelsz!
Időnként túl sok tud lenni az élet.
– Nem – felelte Lucas. – Nem viccelek.
Avery csak a fejét rázta, és ismét a naptárjára gondolt, a
visszaszámlálásra, hogy meddig tart még, amíg megszabadul
Floridától. Épeszű ember miért akarná itt tölteni a legszebb
éveit? Florida nem a napsütés állama, hanem a kíméletesen
hashajtó szilvaléé meg a járadéké. Floridába azért jön az
ember, hogy elmenjen Disneylandbe és persze meglátogassa
a nagyszüleit, de ez nem életre való hely, akkor nem, ha
egészséges vagy. Az elkövető talán tisztában volt ezzel. Hogy
Florida nem gyereknevelésre való. El kellett volna költözniük
a lövöldözés után. Akkor talán sose kerül rá sor.
– Ma a rendőrök Maxről és az iskolai lövöldözésről
kérdezgették aput – mondta. – Hogy apu ott volt-e. Szerinted
mire megy ki a játék?
– Nem tudom – felelte Lucas. – Ott volt a papád?
– Ja. Nyílt nap volt.
– Én is ott voltam – mondta Lucas.
– Tudom – felelte Avery. – Ryan és én valamikor sokat...
dumáltunk.
I.ucas bólintott. – Miért érdekli ez őket most?
Avery komolyan nem tudta. Mind ott lettek volna? Miért
számít ez? Mindenki ott volt.
– Emlékszel rá? – kérdezte.
– Nem.
– Szerencséd – mondta a lány.
 Egy percig álltak a házhoz vezető ösvényen. Avery szeretett
volna bemenni a házba és levenni a cipőjét, hogy minden
másképp lehessen.
– Mi van a fényképezőgéppel? – kérdezte, mert észrevette
a Lucas mellén keresztbe vetett szíjat, ami egy apró táskában
ért véget.
– Ja? – Lucas előrehúzta a táskát. – Van egy tetkóm, ami
egy zárszerkezetet ábrázol, és láthatólag értek a fotózáshoz.
– És?
– És nem tudom. Talán olyan nyom, ami kapcsolódik
Scarlettéhez? Még nem tudjuk.
– Te együtt vagy vele? – kérdezte Avery. – Scarlett-tel?
– Ezt még csak most próbáljuk kideríteni, de igen –
mondta Lucas a legnagyobb nyugalommal. – Szóval úgy
gondolom, hogy igen.
Averynek el kellett fordulnia, mert szúrt a szeme.
 Scarlett

Scarlett kint ült a sötétben, hallgatta a hullámverést, és

már jó ideje próbálta értelmezni a napot.
Végül bement és bekopogtatott Tammyhez, aki már
ágyban feküdt a laptopjával.
– Megcsináltad már a földönkívüli tesztet? – kérdezte
Tammy.
– Miért akarod, hogy ufók legyenek? – Scarlett ledobta
magát az ágy lábához.
Annyira ki volt merülve.

Majd beszámol Tammynek a pennyről.

Csak...
később.
Tammy ránézett az olvasószemüvege kerete fölött. – Nem
akarom, hogy...
– A legkevésbé valószínű magyarázat – vágott közbe
Scarlett.
– Úgyhogy csak a kérdésre válaszolj.
Az anyja megmerevedett.
Aztán hangosan kifújta a levegőt az orrán.
Pár fokkal mélyebb, megszállottforma hangon válaszolta:
 – Mert nem akarom elhinni, hogy egy másik emberi lény
képes volt ezt tenni veled.
Scarlett csak nézte, hogyan üt át anyja arcának keserűsége
az éjjeliszekrény lámpájának arany fényén, és egy
másodpercig szinte emlékezett egy űrhajó mély
hmmmmmmmmmmmmmm zúgására.

Szinte emlékezett egy lényre...

Amelynek a szeme V alakban állt.

És j á r t
a fényen.

Szinte emlékezett, ahogy

ùùùù fölfelé száll súlytalanul.

Scarlett tekintete megakadt egy görbe varráson a sarokban

álló fotelbe dobott párnán.
– Neked van varrógéped?
Anyja az orrát fújta.
– Persze, de évek óta nem használtam. Akkor kezdtelek
tanítgatni a varrásra. Kis erszényeket varrtunk meg
hasonlókat. Függönyöket szegtünk be.

/
/
/

– Megmutatnád?
NEGYEDIK NAP
 Lucas

Chambers az őrs előtt állt, kezében kávéspohárral, amelyet

hüvelyk- és középső ujja közé fogott.
– Jó hírem van – mondta. – A halottkém megállapította,
hogy apád halálát baleset okozta.
Ami persze megkönnyebbülés, mindazonáltal:
– Nem vagyok biztos benne, hogy tetszenek a maga
fogalmai „a jó hírről”.
– Akkor kevésbé félreérthetően fogalmazok. Nincs
bizonyíték, ami alátámasztaná az elméletet, hogy
bűncselekmény történt, valamint nincsen bizonyíték, ami
tisztázna téged. – Áttette a kávét a másik kezébe, levette a
pohár fedőjét, belefújt. – De nem emelünk vádat ellened.
– Gondolom, akkor most hálásnak kell lennem.
– A bátyád azt mondta, hogy apátok el kívánta
hamvasztatni magát, úgyhogy erről intézkedtünk, és majd
megkapjátok a hamvakat.
Lucas bólintott.
Nincs család, nincs temetés.
Így könnyű.
– Szóval! – Chambers visszatette a fedőt a pohárra. –
Mesélj a könyvről.
 – A hatvanas években írták. Egy társadalomról szól, ahol a
srácok nem tölthetik a családjukkal a gyerekkorukat. Apám
néhány éve e-maileket váltott az író fiával, és én is
megpróbáltam felvenni vele a kapcsolatot, de meghalt.
Agytumor. Az e-mailjeikben említették, hogy az írónak
rajongótábora volt. Nem is tudom, talán itt lehet a kapcsolat?
Persze az Alzheimer miatt semmit sem lehet kiszedni belőle.
Chambers beleivott a kávéba, elhúzta a száját. Ismét
levette a pohár fedőjét.
– Apám kutatása fontosnak látszik – mondta Lucas. –
Nem tudtak róla eddig?
– Nem. – Chambers ismét megfújta a kávét. – Lucas,
hagynod kéne, hogy tegyem a dolgomat, oké?
– Szeretném is, ha tenné! – Lucas a legszívesebben kiverte
volna a kávét a nyomozó kezéből. – Egyáltalán rákeresett
akkor a Google-on a „távozás” szóra?
– Ne okoskodj. Persze hogy rá. Nem volt találat a könyvre.
Pedig nem éppen ritka szó.
– Irreális – mondta Lucas.
Chambers csak rázta a fejét, és elfordította a tekintetét.
Gyere be, hogy jegyzetelhessek.
Így hát Lucas követte be az őrsre, beszámolt Orleanról – és
nem, nincs nála a könyv, mert odaadta Orleannak –, és
elejétől végéig leadta a történetet az öregotthonról, Scarlett
pennyjéről meg a biztonsági őrről.
Miután ezen átesett, megkérdezte: – Miért kérdezgetett
Maxről és az iskolai lövöldözésről?
Chambers úgy töprengett, mintha egy lépésről kellene
döntenie a sakktáblán. Megszólalt a telefonja, és ő fogadta a
hívást. – Ja?
Aztán: – Oké, mindjárt ott vagyok.
– Mennem kell – mondta Lucasnak. – Valami történt.
 – Köze van hozzánk?
– Ha elmondhatom, el fogom – ígérte Chambers.
– Vagyis ez egy igen.
Chambers fújt egyet. – Igen, az.
– Miért faggatta Max szüleit a lövöldözésről? –
makacskodott Lucas. – Ugye tudja, hogy én is ott voltam?
– Tudom.
– Honnan tudja?
– Kérdeztem a bátyádtól.
– Miért?
Chambers bosszúsan oldalra hajtotta a fejét. – Mit
mondtam az előbb? Hagyod, hogy tegyem a dolgomat?
 AVERY

Megint a vonalas!
Csak csöng és csöng!
Egyáltalán miért van még nekik vonalasuk?
Feltápászkodott a konyhapult mellől, felvette. – Halló!
– Avery?
– Igen.
– Itt Chambers nyomozó. – A mosogatógép megcsendült,
jelezve, hogy végzett.
– Helló.
– Beszélnem kell az apáddal.
– Nincs itt. – Kinyitotta a mosogatógépet, amely
forróságot fújt a konyhába.
– Tízszer próbálkoztam a mobiljával – mondta Chambers.
Üzeneteket hagytam. Nem tudod, merre van? Utol tudod
érni?
– Én is megpróbálkozhatok a mobiljával. Vagy
felhívhatom a titkárnőjét.
– Mi a száma?
Averynek el kellett mennie a mobiljáért, hogy
bediktálhassa a számot.
– Oké, kösz.
 – Ne, egy pillanat, nem várhatja...
Chambers letette.
– HÜLYÉSKEDIK velem? – ordította Avery.
Felhívta az apja mobilját, de az rögtön kapcsolt is át
hangpostába.
Küldött neki egy SMS-t: HÍVD FEL CHAMBERST!
UTÁNA HÍVJ FEL!
Komolyan, az apja se jobb az anyjánál, aki az emeleti
szobájában, az ágyból nézi a tévét. Apu a munka mögé bújik.
Szólt a mobilja.
– Bocs – mondta az apja. – Értekezletek.
– Mi van itt? – kérdezte Avery.
– Csak az, hogy... kaptak egy tippet, ami hihetően hangzik,
de...
– Miről kaptak tippet?
Az apja nehezen lélegzett. – Egy holttestről.
– Max holttestéről? – Avery majdnem visított, de rögtön
meg is bánta, mert hátha az anyja is hallotta.
– Nem tudják, Avery. Egy holttest. Ennyi. Nehogy szólj
anyádnak! Megértetted?
– Megértettem – mondta Avery.
– És ne vonj le elhamarkodott következtetéseket, oké?
Maradj veszteg. Jövök haza, amilyen hamar csak tudok.

Sam eljött érte, amikor megírta neki SMS-ben a hírt – nem

telefonálok Lucasnak, nem SMS-ezek Lucasnak –, és
elmentek fagylaltozni a Szerelemhajóba, mert sem neki, sem
Samnek nem jutott eszébe jobb.
Sam szokása szerint olyat rendelt, amibe Avery még csak
bele sem akart kóstolni.
Pisztáciát.
Ki csinálta ezt?
 Nem törekedhetnének legalább valamilyen összhangra?
Sokáig kellett sorban állniuk – előttük a kölyöknek
földimogyoró-allergiája volt, és mamika ragaszkodott hozzá,
hogy tiszta kanállal mérjenek neki és frissen bontsanak fel
egy gallont abból az akármilyen ízből, ami a kölyöknek kellett
–, és mire kivergődtek a szabadba, már nem volt egy
normális asztal. Összesen két szabad szék maradt egy
asztalnál, amit valaki végiglocsolt a csokimorzsás menta és az
áfonyaszörbet lila-zöld örvénnyé olvadt kombójával.
Averynek kedve lett volna lefényképezni. Később
tanulmányozhatná és eldönthetné, hogy ocsmány-e, mint egy
agresszív rákos sejt közelije, vagy gyönyörű, mintha az északi
fény kente volna fel az égre. Úgyhogy elindultak a kocsihoz.
– Volt több levél? – kérdezte Sam. Averynek csak egy
másodperc múlva esett le, hogy mire céloz. – Mert nem Max
küldhette, ha... Hiszen tudod.
– Tegnap is volt egy – mondta a lány.
– Miért nem szóltál róla?
Avery vállat vont, és vadul belenyalt a saját
mandulás-kókuszos karamellájába.
Hát, reméljük, hogy ezzel vége az ügynek.
Úgy érted, hogyha Maxé a holttest – mutatott rá Avery.
Én már semmit se mondhatok jól? – Sam a fejét rázta.
Nem tudom. Tudsz?
Sam áttette a zöld tölcsért a baljába, azután megfogta
Avery kezét. – Tudom, hogy ez irtó nagy stressz neked. Én
még csak el sem képzelhetem.
– Tényleg nem.
– Nem ezt mondtam? – ordította Sam.
– Sajnálom – mondta a lány, holott nem sajnálta, csak
nem akart jelenetet a Szerelemhajó parkolójában. – Csak
kivagyok idegileg.
 – Gyere – nógatta Sam. – Megígértem Emmának, hogy
elmegyünk érte.
Avery megtorpant. – Minek ígérsz ilyet?
– Izé – mondta Sam. – Mert a barátunk. Mert arra
gondoltam, hogy szeretnéd látni.
– Nem is tudtam, hogy ti SMS-ezni szoktatok!
– Néha – felelte Sam. – Probléma?
– Nem – mondta Avery. – Annak kéne lennie?
– Miért kéne annak lennie?
Sam beült az autóba, Avery is beült, és a fiú elindult
Emmáék háza felé. Pár hosszú háztömb után Avery fagylaltja
elérte azt az állagot, ahonnan nincs visszaút, mert a fagylalt
gyorsabban olvad az ésszerű nyalási sebességnél. Avery
leengedte az ablakát, és kihajította a maradékot, ami hangos
puffanással találta el a kocsit, ugyanis Sam éppen egy éles
kanyart írt le.
– Mi a fene volt ez, Ave?
– Nem kérem a többit! – Ragadt a keze, de az utolsó
papírszalvétája is ragadt.
Sam a fejét csóválta. – Kereshettünk volna egy szemetest.
Avery kihajolt, belenézett a tükörbe. A fagylalt egy
versenyautóhoz méltó csíkot rajzolt a kocsira. – Van itt
jobbra egy kocsimosó. Fizetem.
Megálltak egy pirosnál, ami a világ leghosszabb pirosának
bizonyult. Utána Sam befordult a kocsimosóba. Avery adott
neki egy tízest az automatához, Sam beállt az ajtóba,
üresjáratba tette a motort, aztán elindultak.
Elsőnek jött a zivatar.
Avery tudta, hogy nem ő koholja a feszültséget maga és
Lucas között. Ahogy a fiú ránéz, ahogy a levegő vibrál
körülöttük. Azt nem lehet koholni.
Aztán jött a kék-lila folyékony szappan. Averynek ezt is
kedve lett volna lefényképezni, hogy összehasonlíthassa a
fagylalt örvényével.
Aztán jött a túlméretezett kefék tompa verdesése, ahogy az
autót tisztára püfölte valami szélütött gumipolip.
Minderre emlékezett még kicsi korából, mikor a hátsó
ülésről nézte végig.
Emlékezett az émelygés, a félelem, az ámulat keverékére.
Lucas érez valamit iránta.
Valami többet.
Tudta.
Újabb eső.
Utána hatalmas legyezők a szárításhoz.
Orkán.
A lány leemelt egy vízcseppet a szélvédőről, és figyelte,
ahogy kapaszkodik az ujjába, sokkal hosszabban, mint a
társai, úgyhogy Avery kezdett komolyan szurkolni a kis
fickónak. Ám az végül csak megadta magát, és elpárolgott a
vakító napfényben.
Avery visszacsúsztatta az orrára a napszemüvegét.
Sam megszorította a térdét, miközben elindult. – Minden
oké?
Avery bólintott, és kinézett a tiszta ablakon. Most mindent
élesen látott.
Azt hiszem, szakítanunk kellene.
 Scarlett

Keze a szöveten,
lába a pedálon,
szeme a varráson.

Elsőnek egy szoknyát csinált, hogy visszaszoktassa az

ujjait a géphez. A hazatérése óta ez volt az első, amit
helyesnek érzett.

Az anyjának voltak ócska szövetmaradékai, úgyhogy

azokat használta.
Nem tetszettek neki.
Nem fontos.
Van idő.
Majd vásárol.
Készít ruhákat.
Készít egyszerű felsőket.
Tudta, hogy kell csinálni, és percnyi hála töltötte el...
akárki iránt.
Ez legalább egy kis ajándék.
Csekély vigaszdíj.
Talán a többieknek is vannak titkos készségeik. Dolgok,
amelyekben még akár egy kis... örömüket is lelhetik?
 Sarah úgy látta gondolatban a dolgokat, mint a
fantomképeket.
Megkereste a telefonját, és felhívta Sarah-t.
Kicsengett.
És kicsengett.
És kicsengett.
Aztán bekapcsolt a hangposta – a robotszerű, a
programozott.
– Sarah, itt Scarlett. Figyelj. Szeretném, ha
megpróbálkoznál valamivel. Próbáld meg lerajzolni, amit
látsz: a házat, a lányt. Te mondtad, hogy úgy látod őket, mint
a rendőrségi fantomképeket. Fogj egy ceruzát, és meglátjuk,
mi jön ki belőle. Most jöttem rá, hogy tudok varrni, te pedig,
mit tudom én, tudhatsz rajzolni. Hívj vissza, oké?
Visszatért a géphez az utolsó szövetdarabjával. Arra
gondolt, hogy gyakorlásból talán varr belőle egy kis erszényt.
Elindította a gépet, belefeledkezett a ritmusba, a
zümmögésbe, a tű kattogásába.
Mikor abbahagyta, látta, hogy még csak be sem szegte az
anyagot.
Derékszögben megtört vonalakat gépelt rá.
Három négyszöget.

Ezt a pocsékolást!
Keresnie kell egy szegésfejtőt, és ki kell bontani őket.
Hallotta, hogy megszólal Tammy telefonja, hallotta, ahogy
Tammy fölveszi, majd egy perc múlva azt mondja: – Igen,
köszönöm. Természetesen szólok neki.
Tammy bejött a szobába, megállt és nézett...
/
/
/ /
/
/

...és Scarlett azt kérdezte: – Mi az?

– Találtak egy holttestet.

Az ő szirtfala.

– Az Evergladesben.

Kilapult.
– Max?
...és szilárd földdé lett, amin érdemes megállni.
– Aztat – azt! – nem mondták, de ki más lehet?
 Lucas

Lucas felment a netre, hogy a lövöldözésről olvasson.

Talán segít emlékeznie arra a napra. Még azelőtt volt, hogy
őket elvitték. Tehát elméletben emlékeznie kellene rá. Mint
ahogy talán emlékeznie kellene az első lépéseire, az anyja
hangjára is. Ám eddig nem történt semmi.
A telefon csipogott, SMS-t jelzett. Túl korai volt még
ahhoz, hogy azonosítás lehessen. Chambers azt mondta,
maradjon veszteg.
Az SMS azt kérdezte:
Nincs kedved lógni egyet?
Tehát nem Chambers.
Nem is úgy hangzott, mint Scarlett.
Mert nem ő volt.
Avery?
Van kedve Averyvel lógni egyet?
Vagy itt akar maradni, várva Chamberset és a válaszokat?
Az a helyzet, hogy igen.
Van kedve vele lógni.
Igen, Averyvel.
Ma talán csak Averyvel.
Averyvel könnyű.
 Avery barát.
Ugye?
Scarlett...
Valami más. Valami bonyolult.
Válaszolt:
naná! mikor?
hol?
Avery válaszolt:
Most. Van verdád?
Ryan és Miranda elmentek.
De Miranda autója itt volt.
Rossz ötlet.
De nem jutott eszébe más.
bement a folyosó végén Ryan szobájába, kereste Miranda
táskáját, és megtalálta a kulcsot, amit egy kék kampóval
erősítettek a szatyor fülére.
Vissza a telefonhoz:
Igen.
Öt perc múlva ott vagyok.
Aztán ki az ajtón.
Aztán vissza a kameráért.
Aztán ismét ki, és be Miranda kocsijába, amelyben hátra
kellett tolnia a sofőrülést, és meg kellett igazítania a
visszapillantót még a kétperces úthoz is.
Avery egy pelikán alakú postaládánál várakozott, kockás
sortban, ujjatlan, rózsaszín felsőben, fehér keretű
napszemüveggel.
– Most jutott eszembe – újságolta, miközben beült az
autóba, és előbb arrébb tolt, majd a hátsó ülésre dobott egy
köteg pólót –, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, mit
kéne csinálnunk.
– Válassz akármit – javasolta Lucas váratlan
komolytalansággal. – Valami vicceset.
– Vicceset? Olyat, ami igaziból vicces, vagy csak kamu?
– Nem is tudtam, hogy létezik ez a megkülönböztetés –
mondta a fiú. – Egyszerre a kettőt nem lehet?
– Nem tudom – mondta Avery. – Állatkert? Vagy a
Zoomers? Minigolf?
– Mi az a Zoomers?
– Vidámpark – felelte a lány. – Legalább vidám legyen, ha
nem vicces, nem igaz?
Vidámpark.
Lucas kibámult a szélvédőn, és egy percig vizsgálgatta a
fogalmat.

KÖRHINTA. TENGERPART. FEHÉR TŰZ. LÓ.

Egy kertész a sövényt nyírta a gyűrű alakú felhajtó mellett.

Lucas eddig nem is tudta, milyen gazdag Avery családja, de
most megértette.
A pénzjutalmat.
A házat.
Mindent.
Ez itt az úri negyed.
– Kétlem, hogy lenne körhinta – mondta Avery. –
Amennyiben számít.
– A Zoomers tökéletes lesz – szögezte le a fiú. – Benne
vagyok.
A Hernyóval kezdték. A pörgés brutális volt, Lucas gyomra
bizonyosan szétszakadt odabent.
Körbe-körbe.
Minden körnél keresve valamit.
Vagy valakit?
Akinek inthessen?
 Persze senki sem volt ott.
Senki, aki ismerte volna őt.
Nem voltak tévés furgonok, hála Miranda kocsijának.
De azon a körhintán?
Ott ki volt?
Kezdetben Lucas erősen igyekezett, hogy ne érjen hozzá a
lányhoz, de ahogy a kocsi kipörgött és rohant a síneken, az
ereje összecsapta a csípőjüket, és nem lehetett védekezni
ellene, és Lucast már nem is érdekelte.
Avery haja a fiú arcába csapott, a loncillat lebegő méhek és
gubancos indák képét idézte fel. Lucas úgy érezte, emlékszik
Averyre, holott nevetséges volt el is képzelni, hogy emlékezne
egy lányra kiskorának parkjából vagy játszóteréről.
Minden zökkenőnél liftezett a gyomra, legalább kétszer
hitte azt, hogy kitaccsolja az ebédjét, valószínűleg elzöldült az
arca. Averynek viszont a szeme se rebbent.
– Most hova? – kérdezte, miután leszálltak.
A lány valahogy olyan teljes volt. Lucas nem hitte, hogy
valaki is megismerhetné ezt a teljességet, ezt a csorbítatlan
magabiztosságot és fesztelen erőt.
– Nem szeretem a pörgést – mondta, és megdörgölte a
gyomrát, holott amióta visszatérhetett a földre, ismét jól
érezte magát.
– Tudom én, mi kell ide. – Avery elindult. Lucas követte a
gokartpályához. Beálltak a rövid sorba.
Lucas figyelte, hogyan ülnek be az utasok a kocsikba,
hogyan szíjazzák be őket az alkalmazottak. A pálya
bejáratánál vörösből zöldre váltottak a piszkos égők, és egy
kocsi nagy hanggal kilőtt.
– Sokat jársz ide? – kérdezte Lucas.
Avery oldalba könyökölte. – Fel akarsz szedni?
A fiú elmosolyodott.
 Ezt akarja?
– Talán észrevetted, hogy errefelé nem nagyon van mit
csinálni. – Avery megigazította a lófarkát. – Olyan sok
alkalom van az ember életében, amikor minigolfozhat.
– Milyen sok? – mosolygott Lucas.
Avery végigmérte.
– De komolyan! – A fiú szélesebben mosolygott. –
Szerinted mennyi minigolf esik egy életre?
A sor megmozdult, ők is mentek vele. Olyan kellemes volt.
Normális. Együtt lógni egy baráttal. Pár napja Lucas még el
sem képzelhette, hogy neki is lehet egy ilyen napja.
– Figyelj, nem kellene neked iskolában lenned, vagy
hasonló?
– Majd csak hétfőtől lesz iskola.
– Nyilván szórakoztatóbb terveid voltak erre a tavaszi
szünetre.
Avery vállat vont. Már csak két ember állt előttük a sorban.
– Valószínűleg így volt a legjobb. Legalább itt lehettem
támasznak a szüleim mellett. Pontosabban anyu mellett.
Továbbá kaptam egy lehetőséget, hogy téged is
megismerhesselek egy kicsit, és nem is volt olyan rémes. –
Közel hajolt a fiúhoz.
Csak nem flörtöl?
Lucas félreértett mindent.
Avery érzelmeit.
A saját érzelmeit?
– Csináltál már ilyet? – kérdezte Avery. Nem viccesen,
nem komiszságból, nem okoskodva, csak kíváncsian.
– Kétlem.
Odaadták a jegyüket, beültek a kocsijukba. A helynek égeti
gumi-szaga volt, és ez tetszett Lucasnak.
A kocsi kereke forró és merev volt.
 A pedál nehézkesen mozgott a cipőtalpa alatt.
Averynek zöld lett a lámpa, aztán visszaváltott vörösre.
Aztán Lucasnak lett zöld. Rátaposott a pedálra, a kocsi
megugrott. Még erősebben nyomta a pedált, a szerkezet
életre kelt, és Lucas kivágódott a napra. Vibrálva,
kanyarogva, mosolyogva űzte Averyt, akinek a haja úgy
lobogott, mint a papírsárkány farka.
 AVERY

– Ez mindig nehéz döntés – mondta Avery, miközben

visszaült a kocsiba. A jobb lába majdnem elzsibbadt a
gokartban, de megérte. – Kalóz stílusban akarsz minigolfozni
vagy őserdei állatok között?
– Azt se tudnám, hol kezdjem a választást – mondta
Lucas, és bekapcsolta a motort.
– Kié ez a kocsi? – kérdezte a lány, és kihúzott a lába alól
egy Strawberry Shortcake pólót.
– Ryan barátnőjéé – felelte Lucas.
– Oké. – Avery a hátsó ülésre dobta a pólót a többihez.
– A dzsungelgolf vízművei kétségtelenül hatásosabbak,
viszont a kalózoknál van egy kötélhíd.
– Miféle vízművekről beszélsz? – kérdezte Lucas.
– Egy nagyon hatásos vízesésről, amely sziklás
folyómederben vezet egy nagy medencéhez.
– Meggyőztél – mondta a fiú. – Merre?
– Ki a parkolóból, azután balra – mondta Avery, és már ott
se voltak.
A randevú – nem, nem az! –, a közös lógás átnyúlt az
estébe. A gokartot csónakverseny követte – mindketten bőrig
áztak, de ez jól is esett a tikkasztó délutáni hőségben, utána
videojáték, főleg Ms. Pac-Man, aztán elmentek egy büfébe
enni, most pedig jött a minigolf.
Lucasszal lenni olyan... kényelmes volt.
És gyötrelmes. Kényelmesebb lett volna, ha Lucas tudja,
mit érez ő, és ugyanazt érzi iránta.
Leste Lucas kezét és karját, ahogy vezet és szörföl a
rádióállomások között, és nem értette, mi ütött bele, amikor
SMS-t küldött neki. Azt hitte, meghódíthatja? Azt hitte,
vetélkedhet Scarlett-tel? A közös évekkel, a trauma
kötelékével?
És ha az, amit Lucas iránt érez, valami elferdült dolog,
amelyben Lucas csak a pótléka Maxnek? Mint egy testvér?
Annak, hogy olyan izgatott lesz Lucas közelségétől, több köze
van a Távozáshoz, mint az igazi érzelmekhez?
Fizettek, ütőt választottak, beálltak a labdáskosár elé.
– Milyen szín? – kérdezte Avery.
– Nem számít.
– Nem számít? – Akkor miért jött egyáltalán? Lehet, hogy
unatkozik. Nincs mást csinálnia. – Hol ebben a szórakozás?
Válassz egy színt!
Lucas felnevetett. – Komolyan nem érdekel. Válassz
helyettem te!
– Jó – mondta Avery, azzal elvett egy rózsaszín labdát meg
egy feketét. Az első lyukhoz mentek, egy termetes gorilla
mellett Avery odadobta Lucasnak a rózsaszínű labdát.
– Ez most komoly? – kérdezte a fiú.
– Te mondtad, hogy nem számít. – Avery felírta a nevüket
a pontozótáblára. – Te kezdesz.
Lucas elhelyezte a labdát a gumiszőnyeg egyik, kör alakú
kivágásában. Végignézett a pályán, és megütötte a labdát.
Persze hogy az első lyukba ment.
– Telitalálat – állapította meg Avery.
 – Szűz kéz – vélte Lucas.
Averynek két ütés kellett, hogy bejuttassa a fekete labdát a
lyukba. Bosszankodott miatta, pedig tudta, hogy nem
kellene.
– Fogsz járni az iskolába? – kérdezte a második lyuknál.
– Nem tudom – felelte Lucas. – Egyelőre senki sem
forszírozza, de... Fogalmam sincs.
Megütötte a labdát, amely a lyuktól körülbelül tizenöt
centiméternyire állt meg. Avery átvette a helyét.
– Milyen az iskolád? – kérdezte a fiú.
– Hát, iskola. A szokott marhaságok, de én bírom.
– Miben vagy benne?
– Az évkönyvben. Pár évig benne voltam a
szurkolócsapatban, de nem bírtam az edzéseket. Túl sokat
kellett gyakorolni. Fociztam is. Rövid ideig. Azon
gondolkozom, hogy jövő héten megpróbálok szerephez jutni
az iskolai színielőadásban, de ez nem valószínű.
Felváltva ütögettek, és közben átmentek egy hídon. A
vízesésnek természetellenes árnyalata volt, mint a
Gatorade-nek: szaharinos és neonszínű.
A következő lyuknál elég rendes kanyon választott el két
fűsávot. Avery ismerte a trükköt: keményen kell ütni, hogy a
labda repüljön.
– Te mit tervezel? – kérdezte. – Mit csinálsz majd az
iskolában?
– El sem tudom képzelni. Az emberek azt mondogatják,
hogy vissza kell zökkenni a normális életbe, de nekem nincs
normális életem. Vagy ha volt, azt felrobbantották apró
darabokra.
Avery labdája átszállt a kanyon fölött, valósággal
sziporkázva a golfpályát megvilágító fényben, de túl
keményen csapódott oda a lyuk kikövezett pereméhez, és
visszapattant róla. – Nem, nem, nem! – mondta a lány. –
Lassíts!
És szállt a fekete labda a Szirupos Latyak-vízesés felé.
Lucas üldözőbe vette, ám a labda túl gyors volt.
Végigpattogott a sziklás meredélyen, és csobbanva hullott
bele a zuhatag alján a kis tóba.
– Fekete labda, hiszen alig ismertelek! – panaszkodott
Avery.
Lucas felkacagott. – Muris vagy!
– Alkalmazkodási mechanizmus – felelte a lány.
– Beválik?
Többnyire igen. – Oldalba könyökölte a fiút. – Ki kéne
próbálnod.
Álltak a forróságtól sűrű levegőben, és Avery csak úgy
kibökte:
– Tegnap szakítottam a fiúmmal.
Lucas felnézett, bólintott.
– Nem is tudtam, hogy volt fiúd.
Avery ellökte magát a kerítéstől, amelynek támaszkodott.
– Hát, most már nincs. – A recepciós pult felé bólintott. –
Na, hozzak másik labdát vagy ne?
– Nincs ennél jobb dolgod?
Averynek semmi sem jutott az eszébe, amit válaszolhatott
volna.
A „barát” borzalmasan rossz fedősztori.
Végül csak megverte Lucast.
Jócskán.
 Scarlett

Délután le akartak menni a partra. Az ember ezt csinálja,

ha egy fürdővárosban él és nincs más dolga. Rendesen agyon
lehet ütni vele az időt, amíg egy holttest azonosítását várjuk.
Ám előbb el kellett menniük vásárolni.
Fürdőruhát.
Scarlett állt a próbafülkében, két fürdőruha között, és egy
hosszú percig bámulta a tükörben a testét.
Bizonyos értelemben még mindig idegennek érezte magát.
Ez az én kezem.
Ez az én mellem.
A mellem sajog.
Miután kiválasztott egy sima, sötétkék, egyrészes
fürdőruhát, kijött fizetni. Kristen egy fekete bikini mellett
döntött. Kifelé menet Scarlett azt kérdezte: – Megjött?
Kristen megszorította a mellét. – Nem, de érzem, hogy
nemsokára megjön.
– Én is.
Így hát elmentek egy drogériába, és utána megéheztek,
úgyhogy megkésve ettek valamit, és utána visszamentek
Scarlettékhez, találtak az egyik kábelcsatornán egy régi
Távozás-filmet, és nem bírtak ellenállni. Pont olyan rossz
volt, mint ahogy Tammy mondta.
Végezetül, miután biztosra vehették, hogy nem töltötték
életüket föld alatti bunkerekben, ahol egy tetovált arcú őrült
dirigált, átöltöztek új fürdőruhájukba, és lerohantak a partra.
Addigra beesteledett.
Mivel Kristen hozott magával magazinokat, Scarlett
visszament a házba egy könyvért. Az Óz, a nagy varázsló
volt.
Végül azonban mégsem volt kedve olvasni.
Inkább ahhoz volt kedve, hogy a vizet bámulja.
Még mindig nem látott delfint, és ez kezdte bosszantani.
– Azt hiszem, tegnap este volt egy áttörésem a
hipnotizőrrel mondta Kristen.
– Egen?
– Egen. Csak nem tudtam, hogy hozzam szóba. Az
érzelmekről beszéltünk. Emlékszem-e egy olyan pillanatra,
amikor szomorú voltam? Vagy féltem? Le tudom-e írni, hogy
hol voltam és kivel voltam, amikor ezeket éreztem?
– Aha – mondta Scarlett.
– Beszéltem rólad.
– Amikor milyennek érezted magadat?
– Szomorúnak. Elárultnak.
/ /
/
/
– Szerelmes vagy Lucasba? – kérdezte Scarlett. Nem
nagyon izgatta, hogy igenlő vagy tagadó választ kap-e.
Csak tényeket akart.
– Erősen kétlem – felelte Kristen.
– Azt hiszem, én az vagyok. – Furcsa volt kimondani. –
Vagy voltam. – Pontosabban: – Mit gondolsz, lehetséges,
hogy volt közöttünk valamiféle...
 Kristen horkantott: – Szerelmi háromszög?
– Azt hiszem.

Scarlett Kristen
Lucas

– Talán azért nem csípsz, mert vele voltam, holott te

akartál? – kérdezte Scarlett.
– Lehet.
Scarlett belevéste a monogramjukat a mólóba.
És az őr emlékezett rá és Lucasra.
De azokat a betűket akárki felvéshette; az őr tévedhetett.
Milyen igazi bizonyítéka van arra, hogy Lucashoz másképp
volt köze, mint a többiekhez?

____I
____I
____I
____I
______________________

– Lehet, hogy ez most furán hangzik – mondta –, de te

átugrod a legalsó fokot, ha lefelé mész egy lépcsőn?
– Nem én – felelte Kristen. – Miért kérdezed ezt?
– Azt gondolom, hogy Lucasnak és nekem szokásunk volt
kiszökni vagy hasonló. Máig átugorjuk az utolsó lépcsőfokot.
Lehetett egy nyikorgó lépcső vagy ilyesmi. Nem tudom.
– Hallottam a pennydről és hogy valaki felismert. –
Kristen lapozott a magazinban, amelyet nem is olvasott.
– Eszelős érzés volt. – Az őr arcának minden részlete, a
foltos foga, a kuszán nőtt szemöldöke belevésődött az agyába.
Új, döbbenetes érzés lobbant föl benne, amikor az őr
tekintetébe kiült a felismerés. Meglátta, kicsoda Scarlett
valójában: nemcsak egy eltűnt, majd megkerült gyerek, nem
egy két lábon álló szalagcím.
– Biztos vagy benne, hogy nem csak azért történt, mert
látott a híradóban?
– Leírta a kiskabátot, amelyik mindig rajtam volt – felelte
Scarlett. – Amin látszott, hogy otthon készült. Erre
hazamentem, leültem Tammy varrógépéhez, és kiderült,
hogy tudok varrni. Tehát úgy gondolom, hogy én készítettem
a kiskabátot.
– Te emlékszel a kabátra? – Kérdései ellenére Kristen
kezdte elveszíteni az érdeklődését. A magazinját nézte,
lapozott párat, és kikötött egy olyan oldalnál, amelyen estélyi
ruhás modellek voltak.
– Nem emlékszem. – Scarlettnek az egyik estélyin az
anyag tetszett, a másikon a szín. – De azt hiszem, most adtál
egy ötletet. Ismét meg kéne csinálnom.
Így legalább lesz egy konkrét feladat, amellyel lefoglalhatja
magát.
– De hát most mondtad, hogy nem emlékszel rá.
Nem, de akkor is készíthetek egy kabátot, amit szívesen
megvarrnék. Úgy, ahogy nekem tetszik. Majd elválik, milyen
lesz. Lehet olyan, amit még többen felismerhetnek például.
– Ez már túlzás. – Kristen összecsukta a magazinját.
– Itt minden túlzás – vágta rá Scarlett.
– Na, szóval. – Kristen hátradőlt a székében. – Te tudsz
varrni. Sarah, úgy gondoljuk, talán tud rajzolni. Lucasnak itt
a fényképezőgépe és ez a tetkó, habár fogalmam sincs, mi
sülhet ki belőle. És lenyeltél egy pennyt. De miféle
támpontom van nekem?
– Tényleg nem jut eszedbe semmi?
– Nem tudom. Valamikor sokat írtam. Mintha naplót
vezettem volna. Láttam egy üres füzetet, egyszerűen fogtam,
és írni kezdtem bele.
Döbbenetes!
De hogyan...?
– Talán ott is vezettél naplót, ahol voltunk?
– De hol van az? És mi van Adammel? Mije van Adamnek?
Mi van, ha össze kell hangolnunk mindezeket a dolgokat,
hogy egyáltalán jelentsenek valamit?
– Talán csak néhányra van szükségünk – vélte Scarlett. –
Talán sejtelmünk sem volt, fogunk-e emlékezni, és
igyekeztünk felkészülni minden lehetőségre.
Megállt a parton egy lány, aki a kezében lógatta a
strandpapucsát. Két másik lány fogta közre. Hosszú, szőke
haja volt, és rózsaszín napszemüveget viselt, amelyet feltolt a
feje búbjára.
– Istenkém, Scarlett?
– Nem nyilatkozunk – közölte Kristen.
De nem a sajtó volt. Csak lányok.
Normális lányok.
Akik úgy festettek, mintha buliba mennének.
Scarlettet feszélyezte a megjelenésük.
Rossz lenne a szemöldöke?
A haja?
Fogalma sem volt.
Habár nem is érdekelte.
Vagy mégis?
– Vanessa vagyok – mondta a lány. – Valamikor barátnők
voltunk. Tudod, kiskorunkban.
Scarlett felismerte egy fényképről, amely a szobájában
volt.
– Van rólunk egy képem – mondta –, ahogy fogjuk azokat
a nevetséges, nagy plüsslovakat.
 Vanessa bólintott. – A szüleim elvittek minket a cirkuszba.
Kristen felállt. – Rám emlékszel? Mi barátnők voltunk?
Vanessa megmerevedett. – Ne haragudj, de nem úgy
tűnik.
– Á, ne mentegetőzz. – Kristen cigarettát húzott elő a
táskájából. – Elmegyek, járok egyet. – A vízhez indult.
– Hogy bírod? – Vanessa leült Kristen székébe, és
visszatolta a napszemüveget az orrára. Barátnői unatkoztak
és elcsámborogtak.
– Amennyire elvárható, tekintettel a körülményekre.
– Hallom, a mamád kikészült.
– Ki.
– Most már összeszedte magát, hogy visszajöttél?
– Dolgozunk rajta.
– Mit gondolsz, megtalálják valaha Maxet? Tisztázzák ezt
az ügyet?
– Őszintén megmondom, gőzöm sincs.
– Közvetlenül előtte adtál nekem egy nyakláncot – mondta
Vanessa. – Egy ilyen félbevágott szívvel. Máig megvan.
– Majd utánanézek a szobámban.
Vanessa bólintott.
– Anyám sokáig azt mondta, hogy csak elköltöztetek. Nem
értettem, miért nem búcsúztál el. Sokat sírtam. Hát nem
borzasztó dolog volt tőle?
– Mi mással magyarázhatta volna meg?
– Nem tudom. – Vanessa vállat vont. – Csak úgy tűnik,
hogy mindig az igazság a jobb választás.
– Jaj, édes, úgy sajnálom, a legjobb barátnőd és öt másik
kölyök csak úgy, nyom nélkül eltűnt az este. Szép álmokat!
Vanessa felkacagott. – Vicces vagy! Mindig az voltál!
– Először hallom – mondta Scarlett.
– Mennem kell. – Vanessa felállt, és intett a
strandpapucsával a barátnőinek, akik lentebb várakoztak a
parton.
– Persze – mondta Scarlett. – Jó szórakozást. Kösz, hogy
megálltál.
Kristen bokáig homokban cigarettázott a víz mellett.
Scarlett megpróbálta életlenre állítani a tekintetét, és megint
azt figyelte, hogy mikor bukkannak fel síkos, szürke,
domború hátak a tengerből.
És figyelt.
És figyelt.
Lejjebb a parton kiabáltak, mutogattak.
– Kettő! – kiáltotta valaki. – Ott vannak!
Scarlett másodpercnyi pánikba esett. Korábban látta a
hírekben, hogy Adamet és Sarah-t életveszélyesen
megfenyegették, amiért nem működtek együtt a
nyomozással. Felismerték volna őt és Kristent?
Nem.
Két delfin volt.
Scarlett felállt, és elindult a nő felé, aki mutogatott.
Negyvenegynéhány éves nő volt, két kislánnyal.
– Arra nézzetek, és talán ismét látjuk őket – mondta, és
lehajolt, hogy a szeme egy magasságban legyen a
kislányokéval. – Várjatok szépen – mondta a mama.
– Várjatok...
– Ott!
– Látom! – kiáltotta az egyik lány. – Hol? Hol? –
hajtogatta a másik, a kisebb.
– Ó, elszalasztottad őket, csillagom – mondta a mama. –
De majd megpróbáljuk később!
– De én látni akartam a delfineket! – sírta a kislány.
Scarlett sem látta őket.
Mi baja van?
 Érezte, amint a szívéből
letörik
egy
szilánk,
és
elsodródik.

***

A háznál Tammy és Steve a parton állva nézegettek

jobbra-balra, őt keresték.
– Megvan a könyved vége! – kiáltotta Steve.
– Hogyhogy?
– Megtalálták a fickót, Scarlett – felelte Tammy. –
Megtalálták, hol voltatok.
Tovább beszélt az Evergladesről és hogy délelőtt odament
mindenki, és voltak fotók és bizonyítékok – ruhák meg
minden arra, hogy ott voltak, és Scarlett megkövült a
gondolattól, hogy látni fogja a bűnöst, szembenéz vele.
Idegvégződései vibráltak.
A bűnösnek meg kell magyaráznia.
Jóvá kell tennie.
Hogy visszaszerezhessenek.
Mindent.
Visszakaphassanak tizenegy évet.
Azután Tammy azt mondta: – Halott, Scarlett.
A sirályok megálltak a levegőben.
A hullámok felágaskodtak, és nem zuhantak le.
Egy lélegzet bent rekedt Scarlett tüdejében, és
kocsonyásodni kezdett.
Az anyja odajött hozzá és átölelte, és Scarlett érezte, hogy a
teste
ernyedt lesz,
elfogadó.
ÖTÖDIK NAP
 Lucas

Egyedül jött.
Mint egy álomban.
Nem bírt aludni.
Folyton Averyre kellett gondolnia.
Megkönnyebbült, hogy nem Max holtteste az? Hanem egy
John Norton nevű illetőé?
Vagy csalódást okozott neki?
Azt mondták, találtak bizonyítékokat, hogy a távozók itt
voltak.
Gyerekkori képeket találtak róluk.
De Maxről semmit.
Ez mit jelent?
Küldött Averynek SMS-t.
A lány sok szerencsét kívánt neki.
A szerencsével már elkéstek.
Scarlett az anyjával jött.
Kristen a szüleivel.
Még Adam, Sarah és az ő szüleik is méltóztattak beállítani.
Lucas rájuk se bírt nézni. Ám Adam egyszer csak odalépett
hozzá, és azt mondta:
– Örülök, hogy látlak.
 – Húzzál innen – felelte Lucas.
– Hűha! – mondta Adam. – Bocs. Mit tettem, amivel így
megsértettelek?
– Arra kértelek, hogy húzzál innen.
– Felszólítottál rá. Az más.
– Ide hallgass, Adam. Hagytad, hogy a szüleid bábot
csináljanak belőled, és nyilvánvaló, hogy a legnagyobb
mértékben fütyülsz ránk. Úgyhogy komolyan mondom, szállj
le rólam.
– Segítséget kellene kérned – mondta Adam.
Lucas elfordította a tekintetét. – Mit tudsz te?
– Figyelnénk? – kérdezte Chambers, aki eddig a hajó
kapitányával beszélt.
Fort Myerstől körülbelül egyórányira délre álltak, egy
hidroplános szállítócég dokkjánál. A vállalkozás John Norton
családjáé volt, de ő évekkel korábban eladta azzal a feltétellel,
hogy szabadon járhat-kelhet és megtarthat egy házat a
birtokon. Ez megmagyarázza, hogy miért nem látott senki –
mondta Chambers a telefonban. – Huszonkétezer-ötszáz
négyszögöl magántulajdonú mocsár!
– Akkor mire várunk? – kérdezte Lucas.
John Norton meghalt egyetlen fejlövéstől. Most az ő
tulajdonában maradt épületek összebújó kis csoportja felé
tartottak, amelyeket csak hidroplánnal lehetett
megközelíteni.
A hidroplánban csak tízen fértek el, így Chambers társa,
Sarah anyja, Kristen apja és Adam anyja egy második
hajóban jött utánuk.
Lucas ugyanabban a sorban – ugyanazon a padon – ült,
mint Scarlett, de a lány anyja elválasztotta őket.
Gyűlölte Adam tarkójának látványát.
A propeller, ami hajtotta a hajót, olyan magas volt, mint ő,
és forgás közben nagyobb zajt csapott a bombáknál.
A kapitány óriási, fekete, kipárnázott fülvédőt viselt, amely
bizonyára kizárta a hangot.
Miért nem adtak füldugót mindenkinek?
Vagy miért nem figyelmeztették őket legalább?
A hajó döbbenetes sebességgel és meglepő kecsességgel
mozgott.
Minden erőlködés nélkül csak úgy suhant a víz színén.
Madarak rebbentek föl, élénkrózsaszínek és fehérek,
hosszú lábuk harangozott repülés közben.
Lucas esküdni mert volna rá, hogy érzi a leselkedő
alligátorok tekintetét; ha behunyta a szemét, érezte, ahogy a
gyomra követi a hidroplán fordulatait, látta, hogyan
csattogtatják fogaikat az állatok.
Siklottak magas füveken, mangrove-boltívek alatt.
Hajtűkanyarokat írtak le csatornákban, a csónak helyenként
felcsapta rájuk a sós vizet. Szédítő volt a sebesség, a robaj, az,
ahogy a hidroplán látszólag dacolt a fizika törvényeivel.
Lucas szerette volna, ha turistaként élhetné át, és nem
önmagaként.
Gyapjas felhőtakaró borult rájuk a barátságtalan, szürke
napon. A lányok megbújtak a kölcsönkapott, mocsárszagú,
vastag esőköpenyben. Lucasnak nem tetszett, hogy
ugyanolyan narancsszínben vannak mind a hárman, mert ez
arra emlékeztette, hogy egyforma öltözékben tértek vissza,
mintha uniformist adtak volna rájuk. Szél rángatta Scarlett
haját, amely besötétedett a pára súlyától.
Hat fehér madár táncolt a hajó előtt. Mikor elrepültek,
Scarlett mutatott valamit, és Lucas odanézett.
Újabb rózsaszínű madár.
De mintha festett rózsaszín lett volna.
Rózsaszínűbb a flamingóknál.
 Rózsaszínűbb minden rózsaszínnél, amit Lucas látott
valaha.
Úgy rémlett, járt már itt, egy ilyen hajón volt, röptében
látta ezt a rózsaszínű árnyalatot.
Belefoglalta a keresőjébe.
Lefotózta.
A tenyere viszketett a gépe után.
De az a táskájában volt, amit begyömöszölt a hátsó pad
alá.
Félt elöl hagyni, féltette, hogy vizes lesz.
Vagy eltörik.
Most már bánta.
A hajó befordult egy szélesebb csatornába. Feltűnt egy
dokk.
Következőnek meg egy ház – olyan, akár egy ócska barakk,
de nagy.
Azon túl szinte már vityillószerű, kisebb építmények
sorozatát fűzték össze kötélhidak.
Afféle minifalu volt.
Mikor a robaj elnémult és a jármű befordult a dokkba,
Chambers felállt. Kilépett a deszkára, szembefordult velük.
– Ismerősnek tűnik valami?
Rázták a fejüket.
– Hát, akkor nézzünk körül! – Chambers nyújtotta a kezét
Kristennek, és kisegítette a hajóból. – A fotókat és a
személyes holmikat elvittük, hogy bezacskózzuk,
felcímkézzük és porozzuk őket ujjlenyomatok után, valamint
lefuttassuk a DNS-vizsgálatot, de később majd
megnézhetitek.
Odavezette őket a házakhoz. Le kellett hajtana a fejét, hogy
beférjen az ajtón.
– Itt aludtatok – mondta.
 Egy szoba.
Öt ágy.
Nem hat.
Lucas végigment az ágyakat elválasztó középső folyosón.
Kiválasztott egy ágyat, ledőlt rá.
Az ablakból csak az eget látta.
Mit csinálhat most Avery?
– Semmi? – kérdezte Chambers.
– Semmi – felelte Lucas.
– Nektek? – próbálkozott tovább Chambers már-már
ingerülten.
– Elnézést, de nem – mondta Adam.
Sarah a fejét rázta.
– Kristen?
– Semmi.
Most mindenki Scarlettre nézett, de ő is csak a fejét rázta.
– Nem tudom, mit mondjak, srácok – szólt Chambers. –
Komolyan reménykedtem valamiféle közös
megvilágosodásban. Azt reméltem, hogy ha idejöttök,
egyszerre visszatér minden.
– Csak mert értelmetlen. – Lucas felállt.
– Értelmesebb mindennél, ami volt tizenegy év alatt. –
Chambers szembefordult velük. – Itt volt a fickó. Itt volt a
ház. Itt voltatok ti.
– Miért csak öt? – kérdezte Lucas. – Miért nem szerepel
egyetlen fotón sem Max?
– Talán sose volt itt – felelte Chambers. – Talán az ő
eltűnésének semmi köze ehhez.
Lucasnak nem volt ínyére ez a gondolat.
Nem volt ínyére, hogy mit jelent ez Averynek és a
családjának.
Azt jelenti, hogy rossz kutatásokra, rossz gyászra és
reményre pocsékoltak el tizenegy évet.
Nem akarta, hogy ez igaz legyen.
Ennek nem szabad így történne.
Látni akarta a fotókat.
Talán ez a lényege az egésznek, a tetoválás.
– Van valami, amit biztosan látni akartok. – Chambers
kibújt a szobából. – Az talán meggyőz benneteket.
 AVERY

A rendőrségi bejelentőközpont Blandville

„kapitóliumában” kapott helyet.
Jó, nem egészen.
De akkor is az a fajta épület volt, amit sose venne észre az
ember, ha nem kellene éppen odamennie. Azok közé a
haszontalan épületek közé tartozott, ahol a szerencséseknek
soha életükben nem kell tiszteletüket tenniük.
Blandville Vegytisztító.
Blandville Pizza.
Blandville Könyvvizsgálók.
Blandville Virágbolt.
Blandville Borok és Tömények.
A Blandville Bejelentőközpont utcai része bank vagy
biztosító, vagy a blandville-i polgármester
kampányközpontja lehetett valamikor. Ideiglenesnek
látszott, amit csak úgy összebarmoltak. Asztalok, telefonok,
laptopok, kávéfőző. A sarokban magas vízhűtő az üres,
köpcös, kék bögrék családjának szomszédságában.
Averyt mindenkinek bemutatták. Az anyja egész jót
alakított az ELTŰNT GYERMEK HÁLÁS ANYJÁNAK
főszerepében. Éljenzés.
 Bravózás.
Vastaps.
Avery nem is tudta, hogy az anyja képes ilyen művészi
produkciókra. Talán innen örökölte az érdeklődését az iskolai
színielőadások iránt.
Tegnap este térdre borult, és azt mondta: „Hála neked,
Istenem!”, amikor megtelefonálták, hogy a holttest nem
Maxé. Avery egészen másképp reagált.
Ő, mondjuk ki, csalódott.
Még most is csalódott volt.
Mert ez azt jelentette, hogy a várakozás és az agyalás
folytatódik.
Azt akarta, hogy Max halott legyen?
Természetesen nem!
Azt akarta, hogy ennek az egésznek vége legyen?
Nagyon.
Ez azt jelentette, hogy meg kell kettőzni az erőfeszítéseit.
Ki kell találnia valamilyen más módot arra, hogy
válaszokat kapjon.
Egész délelőtt nem reagált Emma SMS-eire:
Van valami újság?
Jól vagy?
Mi van?
Elhagytad a telefonodat?
Kezdett olyan lenni, mint egy játék.

HANYAGOLD EMMA SMS-EIT!

EGYSZEMÉLYES JÁTÉK 14 ÉVEN FELÜLIEKNEK

A játék célja például kideríteni, van-e Emmának annyi

agya, hogy megpróbálkozzon a vonalassal vagy akármivel a
csökönyös SMS-ezés helyett?
 Avery az utolsó SMS-től kapta föl igazán a vizet.
Szegény Sam. 
Szegény Sam?
Ez Emma bosszúja?
Ma reggel kapott Lucastól is egy SMS-t.
Hogy bírod?
Vagyis a fiú megérti, mit érez?
Mert nem azt írta: „Gratulálok” vagy „örülök”.
Vagy ezt csak Avery olvassa bele?
Tudta, hogy a zsaruk odaviszik az egész társaságot.
Úgyhogy küldött egy SMS-t:
Sok szerencsét.
Lucas válaszolt:
Kösz.
Itt most a kávénál és a fánknál tartottak, köszönetet
mondva az információs vonal kezelőinek is.
Igen, köszönjük, információs vonal.
Köszönet a nagy semmiért.
Avery éppen egy agyoncukrozott lekváros fánkot evett,
amikor megrohanta egy ellenszenves, negyvenes nő, akinek
hosszú, fekete lófarka volt.
– Én emlékszem rád – mondta a nő. – Mindenre
emlékszem. Milyen picike voltál. A hírekben.
– Egen? – kérdezte Avery. – Nyilván emlékszik mindenki,
aki ott volt.
– Ki felejthetné el! – mondta a nő, láthatólag nem lévén
tudatában annak, mennyire nevetséges egy ilyen kijelentés. –
Olyan borzasztóan sajnáltam az összes családot.
Csatlakoztam egy keresőosztaghoz is, és minden.
– Hát, izé... – Ez már túlságosan hátborzongató. – Hát,
köszönöm.
A nő bánatosan mosolygott.
 – Na, és kitől volt a tipp? – kérdezte vidor hangon Avery. –
Ki telefonált? Felveszik a jutalmat?
– Á. – A nő legyintett. – Névtelen telefonáló. Ahol hulla
van, ott általában névtelenek telefonálnak.
Avery oldalra hajtotta a fejét. – Sokat csinálja ezt? Ezt a
fajta munkát?
– Kilenc-tizenegyes diszpécser vagyok.
– Aha. – Avery bólintott. – Nagyon örülök, hogy jó
nyomnak bizonyult. Örülök, hogy elkapták a fickót. Apám
attól tartott, hogy majd csupa őrült telefonál.
– Hát, olyanok is vannak, és még mindig telefonálnak. –
Az órájára nézett. – Jut eszembe, vissza kéne mennem a
telefonokhoz.
– És miket mondanak az őrültek?
– Ó, hát tudod, őrült dolgokat. – Mosolygott, és ellejtett.
 Scarlett

Az emlék színe döbbenetesen egyezett a valóságéval.

A csíkok, ha lemérik őket, milliméterre azonosak lettek
volna.
Scarlettet nem lehetett látni.
Sem senkit.
A fotó a földről készült, a fotós onnan nézett föl a ballonra.
Ám Scarlett tudta, hogy ő ott van a himbálódzó kosárban.

Lebeg.

– Ez az. – Közelebb lépett a bekeretezett, nagy képhez a

tágas szoba deszkafalán.

A távolban volt egy különös felhő, olyanforma, mint egy

tüsszentő elefánt.

Scarlett tökéletes nyugalommal állt.

Mint akit hipnotizáltak.

– Ez az a kiskutya – törte meg az igézetet Sarah.

 Scarlett a hang felé fordult, meglátta a kiskutya fényképét.
Mellette egy ló volt egy mezőn.

Aztán... egy hullámvasút fodrozódó lejtője, ahogy rohan

föl, föl, egyre csak föl az égbe.

És egy körhinta lova, közeliben.

Öt, nagy fénykép, keretben.

– Ez az a ló – mondta Kristen.

– Ez az a hullámvasút – mondta Adam.

Lucas dermedten állt a körhintás ló előtt.

– Tehát fényképekre emlékszünk? – kérdezte.

/
/
– Nem szükségszerűen – felelte Chambers. – Lehetnek
olyasmiknek a képei, amikhez konkrétan közötök volt. Csak ti
nem vagytok rajta.
– Ezek nagyméretű nyomatok – mondta Adam apja. –
Ezekhez különleges gép kellett.
Chambers bólintott. – Küldök embereket fénymásolókba,
hátha adódik valami.
– Nem rendelhették meg egyszerűen a neten? – kérdezte
Kristen.
– Nem éppen az a hely, ahova kézbesítenek.
Scarlett visszafordult a képéhez.
Az ő képéhez?
 Sorra vette a szoba részleteit.
Viharlámpák lógtak a gerendákról.
Fent, a falon kerek nyílás, olyan, mint egy hajóablak.
A kép volt az egyetlen ismerős.
– Nem értem – mondta. – Ez közel sincs Anchor
Beachhez.
– Tudom – bólintott Chambers. – De a bizonyíték
cáfolhatatlan.
– Láttak bennünket a környékbeliek? Emlékeznek ránk?
– Everglades City a legközelebbi helység, és azt se nagyon
nevezném városnak. Kérdezgetünk. – Chambers megvakarta
a fejét. – Megesik az ilyen, sokkoló is minden alkalommal.
Asszonyokat tartanak a pincében évekig, csecsemők
születnek úgyszólván a szomszédság az orra előtt, a közelben
mégsem tudja vagy gyanítja senki, hogy baj van.

Scarlett visszament az ő hőlégballonjához. Bámulta.

Most, mikor itt volt, úgy érezte, hogy az emlék... hamis.

Chambers még mindig beszélt.

– Találtunk fiolákat. Fecskendőket. Tesztelik őket.
Néhányban kimutatták a fehérjét, amelyről Sashor beszélt.
Azt a fehérjét, amelyiknek szerepe van az emlékek
létrehozásában.
– De ki ez az ember? – kérdezte Scarlett. – Miért csinálta
ezt?
– Nem tudom – válaszolta Chambers. – Talán csak azért,
hogy könnyebb legyen itt tartani benneteket?
– De miért? És honnan volt meg hozzá a szakértelme?
– Azt még nem tudjuk.
– De ki ölte meg? – kérdezte Scarlett.
 – Nem tudjuk – ismételte Chambers.
Scarlett már ordított: – Nem tudnak maguk semmit!
/
/
/

Lent volt, a szakadékban. Egyedül.

Nem, várjunk csak...
Tammy is ott volt; rágógumit csócsált, és láthatólag
helyeselte a lánya kitörését. Ahogy csípőre tette a kezét,
abban is volt némi dacos fennhéjázás.
– A hipnózisban eszembe jutott valami – szólalt meg
Kristen. – Egy napló, amit egy bagoly mellett dugtam el.
Találtak itt valamilyen... baglyot?
Chambers a fejét rázta. – Nincs bagoly, nincsen.
Olyan vállveregető modorban, mintha egy agyalágyulthoz
beszélne.
Csak álltak egy percig, és a csalódás úgy terjedt közöttük,
mint egy láthatatlan, mérgező gáz. Scarlettet a köhögés
kerülgette, de ellenállt neki.
Aztán Chambers azt mondta: – Gyertek, még valamit meg
kell mutatnom a dokkban.
Átmentek az egyik hídon. Gumi kezeslábast viselő
rendőrök fésülték át a birtokot.
Scarlett felzárkózott Chambers mellé, és megkérdezte: –
Fegyvert találtak?
Lucas utánuk sietett. – És fényképezőgépet?
 Lucas

A visszaút gyorsabbnak tetszett.

A felhő elpárolgott, az ég újra kék lett.
Lucas most mindvégig a kezében tartotta a gépét.
Rózsaszínű madarak.
Klikk.
Fehér madarak.
Klikk.
Magas fű.
Klikk.
Egy alligátor – vagy egy szikla volt?
A bizonyíték szerint ő itt volt.
Nem bizonyíthatta az ellenkezőjét.
Visszatértek a hidroplán kikötőjéhez, átvágtak Chambers
nyomában egy mezőn, egy ódon istállóig.
Scarlett átjött Lucas mellé.
Nincs lépcső – mondta. – És, mint mondtam, közelében
sincs Anchor Beachnek.
A fiú bólintott.
– Olyan érzésem van, nem is tudom... mintha
megrendezték volna.
– Nem bizonyíthatjuk – mondta Scarlett.
 – Még nem. – Lucas odasietett Sarah-hoz. – A ház, amit
gondolatban látsz. Itt van? Ez az?
Sarah a fejét rázta. – Talán csak úgy, magamtól rajzoltam
a házat. És egy lányt is. Képzeltem.
– Lehet. – Lucasnak még elő kellett hozakodnia egy jó
elmélettel a titokzatos lányról, aki megmaradt Sarah
emlékeiben.
– Lerajzoltad őket? – kérdezte Scarlett. – Megnézhetjük?
– Még nem fejeztem be – válaszolta Sarah. – Nemsokára.
Néhány egyenruhás rendőr álldogált egy nagy fészer előtt.
Félrehúzódtak a közeledő csoport útjából, és félkört
alkottak a nyitott ajtóban.
A sár olyan sűrű volt, hogy először alig látták.
Egy kisebb iskolabusz narancsszínét.
– Van egy fehér furgon is – mondta Chambers. – Olyan,
mint amit egyikőtök leírt. Törött hátsó lámpa meg minden.
Lucas belépett a félhomályos épületbe, hogy ne vakítsa el a
nap és jobban lásson. Fölemelte a gépet, amely szíjon lógott a
nyakán, készített pár fotót, leengedte.
Chambers a telefonjára nézett, elolvasott egy üzenetet,
felnézett.
– Van egy pisztolyunk – mondta. – Figyeljetek, keresni
foglak benneteket, amint az utolsó négyzethüvelyket is
átkutattuk ezen a helyen, és mindenkinek megmutatom
valamelyik tárgyat, amit itt találtunk.
Kiterelte őket a parkolóba. Lucas nem bírta levenni a
szemét a fegyverről, amely tokban lógott Chambers övéről.
Fontolgatta, hogy kirántja.
Céloz vele.
Elsüti.
Chambers a kocsijához indult. Lucas utána kiáltott: –
Várjon! Chambers megállt, visszafordult.
 Mindenki más is odafordult.
Lucas érezte, hogyan tér vissza napok óta először az a
szédülés –

LOVAK, FOGAK,
KÖRBE-KÖRBE

– , és azzal erősítette meg magát, hogy a fegyver hideg

vasára, a súlyára, érintésének felszabadító nyugalmára
gondolt.
– Azon a pisztolyon, amit találtak – mondta –, az én
ujjlenyomataim lesznek!
 AVERY

Avery a konyhapultnál ült, és egyenesen a tálból ette a

csirkés enchiladát, amit Rita hozott. Nem emlékezett, hogy
utoljára mikor főztek tisztességes ételt ebben a házban.
Az isten áldja meg érte Ritát.
Minden falat közelebb vitte a könnyekhez.
Csengettek, jött a postás.
A könyv Wisconsinból.
Így hát Avery felment a szobájába, ledőlt az ágyára, és
olvasni kezdett. Amit általában szeretett csinálni.
Csakhogy ez a könyv fájdalmas volt.
Ugyanúgy, mint néha a régi filmek, az elejükön a
hihetetlenül elnyújtott stáblistájukkal és a lassú
beindulásukkal.
Kezdte átfutni a mondatokat.
Megpróbálta leállítani magát, összpontosított.
Aztán megint átfutotta őket.
Megint összpontosított.
Végül megérkezett a sztori velejéhez, és felhabzsolta.
Aztán félretette a könyvet, és csak feküdt.
Milyen élete lett volna, ha őt is elviszik? Ha egyszerűen
átugorhatta volna az utóbbi tizenegy év unalmát és
rémségeit, hogy testileg-lelkileg ép, érett és vidám alakban
térhessen vissza?
Mert komolyan, mire lehet büszke az utóbbi tizenegy
évből?
Mi érdemlegeset csinált?
Mit ért el, ami jelent valamit egyáltalán?
Felállt, az asztalához ment, amely fölött egy csomó dicsérő
oklevél függött egy parafa táblán. Franciaversenyek.
Matekversenyek. Sorra leszedte és a szemétbe dobta őket.
Eszébe jutott egy serleg, amit úgy nyert el, hogy gyakorlatilag
semmit sem teljesített egy éven át a futballpályán. Kinyitotta
a szekrényét, előkereste, azt is a szemétbe dobta.
Aztán selejtezett tovább.
Buta rajzok.
Pólók jótékonysági eseményekről, amelyekre alig
emlékezett.
Cipősdobozok, tele barátságkarkötőkkel.
Miféle barátoktól?
Iskolai hangversenyek és színjátékok plakátjai.
Régi osztályképek.
Lassított, és addig keresgélt, amíg meg nem találta az
óvodai csoportképét.
Sorra vette az arcokat.
Kimondta a neveket.
Persze némelyiknél fogalma sem volt, hogy kicsoda. Hogy
lehet ez?
Félretette a fényképet, megkereste a saját készítésű
naptárját.
A visszaszámlálást a távozásig.
Addig lapozott benne, amíg meg nem találta a mai
dátumot. Körülbelül 898 nap múlva mehet végre főiskolára.
Hogy képzelhette jó ötletnek ezt a naptárt, amikor az az
igazság, hogy a távozásnak még a gondolatától is retteg?
Ki vigyázna akkor anyura?
Mitévő lenne Emma nélkül?
Mihez kezdene főiskola után?
És ha sose talál állást? Vagy fiút? Vagy férjet?
Mi lesz, ha a szülei meghalnak, és itt marad egyedül?
Megakadt a szeme valami puha barnaságon a
szekrényben. Bátortalanul kinyújtotta a kezét – csak nem
döglött egér? –, azután érezte, hogy plüss, és kihúzta, és
Vau-Vau volt az.
A nyakához szorította Vau-Vau petyhüdt, poros testét.
Szeméből kibuggyantak a könnyek, és jött utánuk a zokogás.
Miután kisírta magát, a szemétbe dobta a naptárt is, mert
semmi mást nem akart, csak azt, hogy maradhasson még.
Maradhasson itt, örökre.
– Rita! – kiáltotta az anyja. – Rita!
– Igen, asszonyom? – felelte Rita.
– Kezd kifogyni a szobámban a papír zsebkendő – mondta
az anyja a hallban. – Feltöltené?
 Scarlett

Scarlett elszundított, és az álmait a napi események

szőtték át. Hidroplánok.
ZAJ.
Rózsaszín madarak és alligátorok.
Lucas pisztollyal.
De az álmok jöttek más napokból is, meg sehonnan.
Repülőtér.
Iskolai menza.
Zombik egy szeretetotthonban.
Aztán Scarlett, ahogy fájó lábbal kúszik fel a lejtőn egy
erőmű irányába, amelynek négy kéménye van.
Felébredt, és korgott a gyomra, és feltápászkodott, hogy
egyen valamit.
Tammy porszívózott.
Az egész ház... igen, tisztábbnak látszott, de ugyanakkor...
világosabbnak is?
A frigóban talált maradék pizzát, és a konyhapult mellett
állva enni kezdett, csak úgy, hidegen, egy darabot.
A macska a sarokban lapított, mintha még sose hallotta
volna porszívózni Tammyt.
Aztán felugrott egy asztalra, amelyet valaha beterítettek...
 Ez az.
Semmi Beépített UFÓ.
Semmi ET magazin.
Egész újságtornyok... eltűntek.
– Mama?
Csak úgy kicsúszott a száján.

Tammy nem hallotta.

Túl hangos a porszívó.
Scarlett túlkiáltotta: – Mama?
Az anyja megfordult, a lábával kikapcsolta a gépet.
Az arca olyan volt, mintha a sírás kerülgetné.
– Jól vagy?

Az anyja a díványon ült, a könnyeit törülgette, és a fejét

csóválta.
– Mikor kicsi gyerekeid vannak, az emberek mindig azt
mondják, hogy úgy elszalad a gyermekkor. Egy pillantás, és
már oda. De én emlékszem, amikor azt éreztem, hogy nem
szalad elég gyorsan. – Kihúzott egy zsebkendőt a dobozból,
megtörölte a szemét. – Most már csak azt szeretném, ha
lelassulna. Vissza akarom tekerni és ismét le akarom játszani
az egészet, de úgy, hogy te is benne legyél. Még nem vagyok
kész rá, hogy ilyen öreg legyek. Még nem vagyok kész rá,
hogy ismét és ilyen korán elengedjelek.
– Nem kell elengedned.
– Dehogynem! Nem tarthatlak itt örökké.
Scarlett sóhajtott. Ezzel nem vitatkozhat.
– Mi történt azzal a sok magazinoddal meg a többi cuccal?
Az anyja elégedetten nézett körül.
– Ó, csak azt gondoltam, hogy ideje továbblépnünk, nem
gondolod? – Felállt, kidobta a papír zsebkendőjét, és
visszatért a porszívóhoz.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy nem ő volt – mondta
Scarlett. – Nem John Norton.
Az anyja vállat vont.
– Akárhogy is, én meg abban vagyok egészen biztos most
már, hogy nem az ufók voltak. – Bekapcsolta a porszívót, és
befejezte a munkát.
 Lucas

– Vannak nekünk régi családi fotóink? – kérdezte Lucas,

mihelyt hazaért, és mindent elmesélt az Evergladesről, a
falon lógó fényképekről, a pisztolyról és arról az érzéséről,
hogy ez az egész túlságosan... nett.
Miranda most az egyszer nem volt ott.
Ryan lekapcsolta a tévét. – Ja. – Felállt, elment a folyosón
az apjuk szobájába. Kihozott egy dobozt, bevitte az öccse
mellett a konyhába, leült. Lucas is leült.
– Konkrétan keresel valamit? – kérdezte Ryan, ahogy
felnyitotta a dobozt.
– Nem igazán – felelte Lucas. – Arról van csak szó, hogy
nem igazán emlékszem, tudod... anyára.
Kivett egy adagot, szemelgetni kezdett a szépia fotók
között.
Asszonyok kosztümben és régimódi úszódresszben.
Egy kutya (nem Walker) egy ház (nem az övék)
verandáján.
A képek hátulján nem volt se név, se dátum, semmi, amin
el lehetett volna indulni.
Egy csomó ember úszik. Kétszer exponálták, ettől
néhányan olyanok, mint a kísértetek.
 Semmi használható.
– Nesze. – Ryan a kezébe nyomott egy olyan hosszú,
keskeny csíkot, amely négy kockából állt, és mindegyiken
ugyanaz a nő vágott idétlen képeket. – Ez ő.
– Ez pedig... – nyújtott az öccse felé egy szabványos
méretű fotót – te vagy, mint kisbaba.
A szakadék olyan szélesre tágult, hogy Lucas először el
sem hitte, amit hallott.
Hogy az a baba, azon a képen, annak a nőnek a karjaiban
igazán ő lehessen.
Ám Ryan csak szedegette elő a képeket, és mesélni kezdett.
Ezen a napon megcsípett egy méh.
Hogy szerettem ezt a bringát, de kinőttem, és neked
kellett adnom.
Azt hiszem, ez itt az anyai nagyanyánk.
Azt hiszem, ez itt anya a középiskolában.
Ó, ez te vagy... azon a reggelen.
Lucas ezt elvette. Reszkető kézzel.
Ilyen volt alig pár órával azelőtt, hogy szalagcímek és
filmek leltek az életéből.
Csíkos pólót, khaki sortot, fehér zoknit és tornacipőt viselt,
Superman hátizsák kuporgott a lábánál. Mögötte egy
osztályterem fala látszott, amin jelek, betűk és számok voltak.
Két fiú fogta közre.
– Felismered valamelyiket? – kérdezte Ryantől, aki
visszavette a képet, hogy megnézze.
Ryan rájuk pillantott, majd annyit felelt: – Sajnos nem.
Lucas ismét a képet nézte.
FÉNYES PADLÓ, TÖRÖLKÖZŐKÖTEGEK.
BEVÁSÁRLÓKOCSIK.
JÁTÉKOK POLCOKON.
PATTOGATOTT KUKORICA ÉS HOT DOG ÉS KÁVÉ.
 – Emlékszem, amikor vettük ezt a hátizsákot. A Kmartben,
vagy hol.
Idegesítette az emlék. Ha erre emlékszik – valamire, ami
olyan régen történt, még azelőtt, hogy elvitték –, miért nem
bír emlékezni olyan dolgokra, amelyek talán fontosak?
Áhítattal hallgatta, ahogy Ryan tovább darálja a sztorikat.
Mekkora kincse van a bátyjának – az emlékek! –, és nem
tudja, nem is értheti meg soha, milyen az élet emlékek
nélkül!
Akinek nincsenek emlékei, azt se tudja, igazából kicsoda.
Ez itt te vagy anyával a születésnapodon.
Három gyertya a tortán. Lucas fején csúcsos süveg. Az
anyja mosolyog, a kamerára mutat. Ő a tortát figyeli, hogy
mikor fújhatja már el a gyertyákat. Úgy rémlett, emlékszik,
de nem tudta kitölteni az űrt a fényképen kívül.
Talán csak a fotóra emlékezett.
Talán mert látta már.
– Későbbről nincsenek képek? Tudod. Csak rólad és
apáról.
– Gyakorlatilag felhagytunk a fotózással. – Ryan vállat
vont. – Mindig anya volt a nagy fényképész. Apát attól fogva
nem érdekelte.
– Videó?
– Nem tudok róluk. Vidám eseményeken szoktak videózni,
nem? Nekünk nem nagyon jutott ki belőlük.
Zörgött a kulcs a bejárati zárban. A testvérek odafordultak.
Megjelent Miranda egy köteg pólóval. A díványra dobta őket,
visszajött a konyhába, leült.
– Hát, ti meg mit csináltok?
– Az emlékezés nem a megfelelő szó, ugye? – kérdezte
Ryan.
– Hát, nem éppen.
 – Cuki srácok voltatok – állapította meg a lány az egyik
képről. – Mi történt? – kérdezte mosolyogva.
– Háhá, de jó vicc – mondta Ryan.
– Ó, ezt nézzétek! – Miranda fölvett egy másik képet. – Ő
Walker?
Megmutatta Ryannek, aki elmosolyodott, aztán némileg
furcsállva nézett a lányra, és azt mondta: – Igen, ő.
– Mi van? – kérdezte Miranda.
– Nem emlékszem rá, hogy valaha is beszéltem volna
neked róla.
– Hát, pedig igen.
Lucas egy másik fotót nézett, amelyen ő volt egy
kislánnyal. Egy másodpercig azt gondolta, hogy Scarlett az,
de nem.
Avery volt.
Egy hintában szorongtak ketten.
A parton.
Talpuk alatt homokkal.
Mögöttük a hullámtöréssel, ő átkarolja Avery vállát.
Avery fülig érő szájjal vigyorog.
– Hol volt ez? – kérdezte Ryantől.
Ó, ezek a hinták életveszélyesek voltak. Évekkel ezelőtt
leszerelték őket.
Úgy mondta, mintha semmiség lenne.
Lucas viszont úgy érezte, mintha gyomron vágták volna.
 AVERY

Lucas SMS-t küldött azon az estén, amikor Avery

magányosan tévézett a dolgozószobában:
Kint vagyok.
Avery felállt, lement a lépcsőn, utána ki az ajtón, le az
autóhoz.
– A szüleim nincsenek itthon – mondta. – Akarsz bejönni?
– Ez biztos? – kérdezte Lucas.
Mikor a lány azt felelte, hogy „biztos”, kétszeres
nyomatékot akart adni a válasznak, bár ezt Lucas persze
úgysem érzékelte volna.
Avery még semmiben sem volt annyira biztos, mint abban,
hogy a fiúval akar lenni.
Keresztülvezette a házon, ki a medencéhez, leült egy
nyugszékbe. Lucas a szomszédos nyugszékbe telepedett.
– Szóval? – Avery a csuklyás tréningfelsője zsebébe fúrta a
kezét.
– Szóval találtak ruhákat és cuccot. Voltak óriási nagy
képek azokról a dolgokról, amikre emlékszünk. Például a
körhinta lováról, amit én látok. Scarlett hőlégballonjáról.
– Tényleg? – Ezt sose hitte volna.
A fiú bólintott. – Azt gondolják, hogy ő volt. De én nem
tudom. Semmi sem volt ismerős.
– Sajnálom – mondta a lány.
– Találtak ott egy pisztolyt, és úgy érzem, hogy az én
ujjlenyomataim lesznek rajta.
Avery egyáltalán nem ilyen beszélgetésre számított.
– Hogy jutott ez eszedbe? – kérdezte.
– Kiderült, hogy tudom, hogy kell megtölteni egy pisztolyt.
A lány megpróbálta elképzelni.
Nem tudta.
– Nem értem – mondta. – Ha kételkedtek benne, hogy az
volt az a hely...
– Azt gondolom, hogy az én ujjlenyomataim lesznek a
pisztolyon, de ez akkor is egy komédia. Azt gondolom, hogy
az egész helyszínt bedíszletezték.
– De hát ki lenne képes erre?
Csak nem valami bolond összeesküvés-elmélettel
hozakodik elő? Csak a bolondok hisznek az ilyenekben. A
gyíkemberekben. Vagy hogy szeptember 11-ét Amerika
rendelte meg.
– Nem tudom – felelte Lucas. – Tisztában vagyok vele,
hogy eszelősen hangzik. Talán tévedek.
Avery nem tudta, mit mondjon erre, így hát nem is
próbálkozott. A medence vize csillámlott, akár a halpikkely.
Mire emlékszel a legjobban a gyerekkorodból? – kérdezte
Lucas.
Azt se tudnám, hol kezdjem – felelte Avery, és úgy
keresztezte a bokáját, hogy az a lába kerüljön felülre, ami
addig alul volt, mert megfájdult a csontja.
– Próbálkozz.
A lány behunyta a szemét. Néhány türelmetlen emlék már
ott is tülekedett és kiabált, hogy engem válassz.
– Játszom a szomszéd srácokkal, áfonyanektárt iszom.
Bringázunk. A parton játszunk. Emlékszem, hogy sokat
unatkoztam. Emlékszem, amikor az unokatestvéremnél
aludtam. Jobban megmaradt bennem a várakozás ezekre a
pizsamapartikra, mint az, hogy miket csináltunk konkrétan.
Emlékszem, hogy el kellett hozni az óvodából, mert elestem
és olyan csúnyán bevertem a térdemet, hogy nem bírtam
abbahagyni a sírást. Emlékszem, hogy sokat ábrándoztam.
Híres akartam lenni. Mint egy rocksztár vagy egy olimpiai
korcsolyabajnok. Azt hiszem, az utóbbiról csak tavaly
mondtam le.
Lucas kiegyenesedett, oldalra fordult a székében, és
mosolygott.
– De mi a legélesebb emléked a gyerekkorodból?
Az emlékek elcsendesedtek, egy sem lépett elő.
– Nem tudom. Úgy érzem, mintha ezt már kérdezték volna
tőlem, és nem értettem, hogy miért fontos.
– Azért fontos, mert én kérdezem.
– De mit jelentene?
– Csak próbáld meg. A legélesebbet.
– Emlékszem, hogy Mexikóba utaztam a szüleimmel.
Hagyták, hogy vásároljak egy pinatát. Külön ülése volt a
gépen, amikor jöttünk haza.
– Nem ez az. Erősebben próbálkozz.
A pánik ismét a saroknál ólálkodott. Nem lenne szabad,
hogy ilyen nehéz legyen. Emlékeznie kell.
– Egy maine-i vakáció, ahol videojátékokat játszottam egy
fagylaltozóban. Ez volt az első alkalom, amikor a szüleim
engedték, hogy csak az unokatestvérem kísérjen.
– Nem ez az. Fuss neki még egyszer.
– Miért?
– Csak csináld.
Avery úgy kutatott a tudatában, mintha a Supermarket
Sweep tévévetélkedőben lenne, csak itt az értékes emlékeket
kellett begyűjteni a nyeréshez.
– Megcsípett egy méh. Éreztem valamit a lábamon, meg
akartam vakarni, és tele lett méhekkel a kezem. Visítottam.
– A végtelenségig tudnád mondani, ugye?
– Nem tudom, talán.
Avery úgy érezte, mintha veszekednének, és nem tudta,
miért. Az emlékek már ott tömörültek a kijáratnál, és vártak a
sorukra.
Amikor óriási homokvárat épített az apjával, úgy, ahogy
apu tanította: vizet csorgatott a homokra, hogy ne dőljenek le
a tornyok.
Az éjszaka, amikor buli volt náluk, és Max meg ő leosontak
a lépcső közepéig, hogy lássák a táncolást és a borozást.
Amikor hanyatt esett a hátsó lépcsőn, és nem kapott
levegőt; látta az anyja szemében a pánikot.
Amikor először vetette le magát a műugró trambulinról a
medencébe, amelyben úszni tanult, és úgy érezte, nem jut ki
idejében a víz alól, és meg fog halni.
Ha Lucas nem firtatja, eszébe jutott volna ez az esemény
egyáltalán?
És ha nem, akkor nem ijesztő ez?
Tényleg nem jut az eszedbe a legélesebb emléked? –
kérdezte a fiú.
Akkor Averyben elpattant valami.
– Igen, emlékszem a Távozásra, oké? Azt akarod, hogy ezt
mondjam? – Olyan érzés volt, mintha meghúzta volna egy
izmát, amelynek a létezéséről nem is tudott. – Emlékszem,
hogy kábé egy órán át állok a buszmegállóban. Volt ott egy fa,
megpróbáltam felmászni rá, és azt gondoltam, milyen mókás.
De aztán elkezdődött a sírás, és anyu napokig zokogott, és
utána hosszú ideig még csak nem is volt szabad nevetni
valamin. Emlékszem, ahogy pizsamásan mutattak a
hírekben. Jobban megmaradt bennem minden jó napnál
vagy karácsonynál, oké?
– Még csak nem is tudod, milyen szerencsés vagy. – Lucas
a fejét rázta. – Vissza akarom kapni az életemet.
– Akkor kezdd el élni.
– Könnyű ezt mondanod.
– Mert könnyű – vágta rá a lány. – Az embernek annyit
kell csinálnia, hogy otthagyja a szar helyzetét vagy a terhet,
amit hurcol.
– Az életben ennél többnek kell lennie.
– Nem mondod!
Lucas valahova nagyon messzire nézett.
– Idefelé mindenféle bolondságot gondoltam, hogy
találunk majd valamilyen tablettát vagy bűvös kockát.
Valamit, ami visszahoz mindent, rám zúdul az egész
gyerekkorom, és akkor ismét teljes leszek és továbbléphetek.
– Azt hiszem, ehhez más utat kell találnod.
– Hogy visszakapjam az emlékeimet?
– Nem. Hogy továbblépess. – Velem, te idióta!
– Amióta visszajöttünk, egyfolytában az jár a fejemben,
hogy meg fogom ölni azt az alakot, aki ezt tette, mert így
leszek képes továbblépni. Most, hogy van a pisztoly és a
hulla, azon töprengek, hogy talán már meg is tettem, mégse
léptem tovább.
– Nem látszol gyilkosnak. – Avery megfogta a fiú kezét,
megszorította. Lucas hagyta.
– Tudom. De te nem ismersz. Én sem ismerem magamat.
– Elhúzta a kezét. – Nem lett volna szabad ezt elmondanom
neked. – Avery már éppen azt akarta felelni, hogy neki
elmondhat mindent, mert ő ismerni akarja minden
gondolatát, minden gyarlóságát, amikor a fiú azzal folytatta:
– Nem is lett volna szabad idejönnöm.
– Miért nem?
Lucas felállt.
– Nem tudom. Magam miatt. Ki vagyok készülve. Scarlett
miatt. Nem tudom. Meg kell oldanom ezt. Scarlettnél kell
lennie a megoldásnak.
Hát, ilyen az élet.
Egy eseménylánc, amelyben a fontos dolgokat – az
egyedüli jó dolgokat – sorra veszik el tőlünk.
Nem fogja hagyni.
Felállt, és olyan közel lépett a fiúhoz, hogy az arcuk alig
párhüvelyknyire volt egymástól.
– De hát te és én csak jó barátok vagyunk – mondta, és
várta, hogy Lucas tagadni próbálja, ami köztük van.
Valamelyik tükör univerzumban megérintették egymást, és
ebben a világegyetem- hon a testük tudta ezt, mert az izmok
valahogy emlékeztek.
– Avery – mondta a fiú –, nem tehetem.
A lány bólintott, aztán bement a házba, nyitva hagyva
maga mögött a terasz ajtaját.
Igazad van: tényleg nem lenne szabad így beállítanod.
Olyan hátborzongató.
HATODIK NAP
 Scarlett

Scarlett addig ténfergett az élénk színek, ragyogó kelmék

és harsány minták polcai között, amíg ki nem kötött a
méterárubolt egyik félreeső zugában, pasztell árnyalatokat és
régies mintákat bámulva.
Végighúzta ujját a halvány rózsaszín négyzethálón, amitől
olyan lett a világosbarna szövet, akár egy túlméretezett
milliméterpapír. Kihúzta a véget a polcról, és elkezdett
gombokat keresni.
Bíbor és azúr között ingadozott, mielőtt kiválasztott egy
csaknem világító akvamarint.
A kasszánál leadta a szövetet, és két yardot kért, azután
végigpergette a szabásmintákat, de egyet sem talált, ami
tetszett volna Majd készít magának saját szabásmintát, talán
azt a blézert használja hozzá, amit az anyja útmutatásával
vásárolt a diszkontban
Az őr nem említett csuklyát, de ő csuklyásat akart.
Nem említette a diszkrét berakott fodrot sem a kabát
elején, de Scarlett látta gondolatban, és tudta, hogy az ujjai
képesek lesznek rá.
– Ennyi? – kérdezte a nő vágás közben.
– Meg még ezek a gombok. – Scarlett a pultra tette őket.
 – Mi készül?
– Blézer.
– Tehetsz fel képeket róla a weboldalamra, ha kész lesz.
Már, ha akarod.
– Oké – mondta Scarlett.
– Jártál már itt, ugye?
– Nem.
Csakugyan?
Zavart csönd, amelyet Scarlett azzal töltött ki: – Én is egy
olyan visszajött gyerek vagyok. Mármint tudja, a Távozásból.
– Ja, persze. – Az eladónő egy tasakba csúsztatta a
szövetet. – Tudod, hogy kell varrni?
– Igen. Elfelejtettük, hol voltunk, de az agyunknak az a
része, amellyel megtanulunk dolgokat – amit procedurális
memóriánál hívnak –, az érintetlen.
– Bár én felejthetném el mindenestől az első
házasságomat.
Az eladónő nyújtotta a tasakot és a számlát.
– Bár segíthetnék benne. – Scarlett átvette a tasakot, és
távozott.
Valamivel lejjebb parkolt az utcán, és az a kísérteties
sejtelme támadt, hogy követik. Valaki egyszerre lépne vele?
Ilyesmi?
Úgyhogy megfordult.
Csak emberek, akik az ügyeiket intézik a parton.
Nincs senki csomagolópapírral.
Semmivel, ami csomagolópapírnak látszik.
Úgyhogy ment tovább.
Egy sarokkal arrébb ismét megfordult.
Összehasonlította a látottakat.
Igen, az a lány.
Kétségtelenül követi őt.
 Úgyhogy egyenesen odament hozzá. Meglepő módon a
lány bevárta őt, nem szaladt el.
– Miért követsz?
– Féltem szólni... Csak.
– Mit csak? – Scarlett közelebb lépett.
– Azt hiszem, látni akartalak a saját szememmel – mondta
a lány.
– Miért? Ki vagy?
Ám a hangja olyan ismerős volt, hogy Scarlett már tudta is
a választ. Ezt a lányt látta a hírekben.
– Avery vagyok – felelte az. – Max húga.
 Lucas

– Nem számítottam rá, hogy találkozunk még! – Sashor kezet

rázott Lucasszal, és a fiú most sem akarta elengedni a kezét.
Aztán mégis megtette. Együtt mentek végig a hosszú folyosón
a kutató irodájáig. – Hát mi újság? – érdeklődött Sashor.
Leültek, Sashor az asztalához, Lucas az asztal előtti székre.
A falon volt egy írás, amelyet Lucas nem is vett észre az előző
alkalommal:
NINCS SZEBB IDŐ A JELENNÉL,
ÉS NINCS SZEBB AJÁNDÉK, MINT AZ IDŐ.

– Hallott már egy Daniel Orlean nevű memóriakutatóról?

Először Chamberstől hallottam róla.
– A traumák törlését, a poszttraumás stressz gyógyítását
kutatta.
– Igen, olvastam róla ezt-azt. A tudomány hosszú utat tett
meg Orlean kutatásai óta, de a terület továbbra is az erkölcsi
dilemmák aknamezeje.
– Akárki csinálta is ezt, úgy látszik, nagy hatással volt rá
Orlean munkássága, a könyve. Mert a mi traumáinkat
törölték.
– Anyád balesetére emlékszel, Lucas.
 – De a lövöldözésre nem. Ennek jelentenie kell valamit.
– Jelenthet mindent vagy semmit. Chambers és én, hát...
Lucas, nem tudom, szabad-e még beszélnem róla.
– Miről? – kérdezte a fiú.
Sashor csak összeszorította a száját.
– Komolyan nem akarja elmondani?
– Őszintén sajnálom. – Legalább őszintének látszott a
sajnálkozása. – Hamarosan – ígérte. – Valamit hamarosan
mondanom kell neked.
– Megcsókoltam Scarlettet – bökte ki a fiú. Sashor
meglepetten, érdeklődve nézett rá. – És tudtam, hogy nem
először történik. Arra próbáltam kényszeríteni magam, hogy
emlékezzek, de nem tudok. Kényszeríthetem magam, hogy
azokra a dolgokra emlékezzek, amelyeket Scarlett és én
együtt csináltunk?
– Hát, kétségtelenül vannak emlékeink, amelyekhez nem
férhetünk hozzá addig, amíg valaki más szóba nem hozza
őket. – Sashor hátradőlt a székén, és forgott egy kicsit, előbb
erre, aztán arra. – Mintha valaki azt mondaná: „Emlékszem,
amikor alsóneműben táncoltad a Thriller-táncot”, és akkor
eszedbe jut, holott évek óta nem gondoltál rá.
– Nem is ismerem azt a táncot – mondta Lucas.
– De felfogtad, mit akartam kifejezni – felelte Sashor. –
Továbbá vannak dolgok, amelyekhez a tudatalattid
ragaszkodik (ez olyan, mint a puffer effektus vagy a
számítógépes mentés), tehát ha, teszem azt, bemagolsz egy
listát, sokáig kell várnod, mire kijelentheted, hogy
elfelejtetted. Aztán ha ismét megpróbálod bevésni ugyanazt a
listát, kevesebb ideig tart betanulnod, mint az első
alkalommal. Vagyis a szekvencia emlékét valahol tárolta,
majd reaktiválta az agyad.
– Maga hogy emlékszik mindenre, amit tanult a
memóriáról? – kérdezte Lucas.
Sashor felnevetett.
Lucas nagy gonddal fogalmazta meg a következő kérdést.
– Tehát, ha emlékszem rá, hogy szerettem valakit, akkor
arra is emlékszem, ha bántottam valakit?
– Szeretnék határozottabb válaszokat adni neked, Lucas.
– Én is azt szeretném.
– Csak azon gondolkozom, hogy van-e egy pont, amin túl
nem kellene erőltetni az emlékezést. Mert hátha épp arra van
szükségünk, hogy ne próbáljunk emlékezni. Talán tudatosan
el kellene felejtenünk az emlékezést.
– Attól tartok, nem értem. – Lucas fészkelődött.
– Képzeld el ennek az elmúlt tizenegy évnek az összes
emlékét, úgy képzeld el őket, mondjuk, mint egy-egy pennyt.
Mondjuk, az összes pillanat valósága egy-egy penny. Most
képzeld azt, hogy mindezek úgy el vannak torzítva, mint
Scarlett pennyje, mert az esetleges emlékezésed a történtekre
egyébként sem szükségszerűen pontos, akkor meg minek
rögzíteni őket?
– Lakik egy asszony a szeretetotthonban, ott, ahol Orlean.
Nem emlékszik semmire. Percről percre sem. Ha kijövünk a
szobájából és rögtön vissza is megyünk, már elfelejtette, kik
vagyunk.
– Olvastam róla.
– Ki ez?
– Úgy érted, mi a neve? – Sashor vállat vont. – Nem
emléknyom.
– Nem. Úgy értem, hogy akinek nincsenek emlékei,
miként alakítja és őrzi meg az identitását?
– Előtted áll az egész hátralevő életed, hogy emlékeket
hozhass létre.
– De honnan tudjam, hogyan kell?
 – Hogy csinálják mások? A legtöbb ember különben is
csak egy maroknyi eleven gyermekkori emléket hoz magával
a felnőttkorba. A felejtésnek van egy görbéje, amelyet
kutattak és dokumentáltak. Minél tovább élsz, annál
kevesebbre emlékszel. Ne értékeld túl azt, amit elvesztettél.
– Ezt nem mondhatja komolyan.
– Csupán hangosan gondolkodom. Az embert nem
annyira a tudatos emlékei, mint az általános élettapasztalatai
és a kapcsolatai formálják. Az a fontos, hogy magabiztosan
érkezz a felnőttkorba, márpedig te a múltad összes
megválaszolatlan kérdése ellenére is elég magabiztosnak
látszol.
– Tele vagyok nehezen visszafojtott, gyilkos dühvel –
mondta Lucas. – Hogy lehetnék akkor magabiztos?
– A dühöd indokolt. Olyasvalakire vagy dühös, aki
szörnyűséget művelt veled, nem holmi tucatfickóra, aki eléd
pofátlankodott a sztrádán. – Egy pillanatig hallgatott. –
Igazán csak segíteni próbálok.
– Mit jelent az a felirat? – kérdezte Lucas.
Sashor odanézett.
– Ó, az? – Visszafordult a fiúhoz. – Belterjes
memóriatudományi vicc. Belterjes alatt azt értem, hogy
legalábbis nekem vicces.
– Nem értem.
– Lehet, hogy nem fogunk emlékezni erre a pillanatra –
mondta Sashor –, és lehet, hogy örülni fogunk, amiért
elfelejtettük.
– Thriller-tánc alsóneműben.
– Pontosan.
 AVERY

Lebukott. Talán akarta is.

– Mit akarsz? – kérdezte Scarlett.
– Semmit, csak köszönni akartam. Emlékszem rád.
– Egen? – Scarlett hitetlenül felnevetett.
Rossz fogalmazás.
– Mire emlékszel? – kérdezte.
– Azt hiszem, emlékszem, hogy búsultam, amikor
elmentél. Bizonyos értelemben jobban búsultam utánad,
mint a bátyám után. Úgy rémlik, rajongtam érted, tudod,
olyan gyerekes módon. Mindig kedves voltál a kisebb
srácokhoz. Meséket találtál ki nekik varázslókról és
tündérekről, meg hasonló. Úgy éreztem, hogy van valami
varázslatos... benne. Benned.
– Bennem nincs egy cseppnyi varázslat se, nekem
elhiheted – mondta Scarlett.
Avery vállat vont. Rezgett a telefonja, és elő akarta venni,
el akarta olvasni az SMS-t, mert hátha Lucas küldte.
De nem akart udvariatlan lenni. Csak valami többet akart
mindezek után.
– Hát, örülök, hogy találkoztunk. Megint – mondta
Scarlett.
 – Ja – helyeselt Avery. – Sajnálom. Azt, ami most
következik.
– Nem ügy – mondta Scarlett. – Remélem, megtalálják.
– Ja. És kösz.
Scarlett megfordult, elindult.
Nem.
Nem.
Nem!
– Várj! – kiáltott Avery.
Scarlett visszafordult.
– Szerinted ő tette? Szerinted Lucas ölte meg azt a pasit?
Scarlett tekintetében sötétebb lett valami.
– Miért gondolnék ilyet?
– Ő mondta nekem – felelte Avery. – Hogy azt gondolja,
hogy az ő ujjlenyomatát találják meg.
Scarlett oldalra hajtotta a fejét, és egy lépést tett a másik
lány irányába.
– Azt mondanám, hogy az a Lucas, akit ismerek, kizárólag
akkor tett volna ilyet, ha az ő vagy a mi életünk múlt volna
rajta.
Avery arca maszkká merevedett, amikor feltette
Scarlettnek a kérdést, amelyet nem volt képes feltenni
Lucasnak: – Te együtt vagy Lucasszal?
Scarlettnek a szeme se rebbent.
– Igen, úgy gondolom, hogy valamikor együtt voltunk.
Lucas azt mondta, hogy meg kell fejtenie a talányt.
Scarlett-tel. De mi Scarlett véleménye erről?
– És most? – kérdezte Avery olyan elszántan, mintha az
élete múlna rajta.
 Scarlett

Chambers az étkezőasztalra tette a barna papírszatyrot, és

elővett egy nagy manilaborítékot. Fényképeket csúsztatott ki
belőle, azok között turkált, miközben Scarletthez és az
anyjához beszélt.
– Az összes fotó polaroiddal készült. Norton nyilván nem
akarta kockáztatni, hogy rátok ismerjenek, ha másolatok
készülnek valahol. Feltételezem, hogy ezért maradtatok le a
nagyításokról.
Egy négyszögletes fényképet tolt az asztalon Scarlett elé. A
lánynak arrébb kellett húznia a szövetet, amelyet szabott, és
máris félrecsúszott rajta a varrás.
Felvette a képet,
ránézett –
– Ez én vagyok –

/
/

Talán tizenkét évesen?

És megdőlt vele a világ.
 Ő pedig csak állt ezzel a kínnal, amelytől a térde is
megroggyant.
Anyja és Chambers tovább beszélgettek, de ő nem tudta
feldolgozni szavaik hangjait -
ennyi erővel beszélhettek volna

– azután sírni kezdett.

Először csak szivárgott a könny a szeméből.
De...
...a hézag, ahonnan kiesett egy foga,
a szalag a hajában,
a Rainbow Dash baba képe a pólóján,
a fagylalt színe a tölcsérben, amit a kezében szorongat –
a kedvence, a csokimorzsás zöld menta.
Nem bírta tovább erővel.

A bánat szökőárja

zúdult a partjaira.

Elméje tágítani kezdte a fotó széleit...

Nagyította...
Emlékezett?

Vagy csak kitalálta?

Számít?

Különben is mennyi a valóság abban, amire emlékszik az

ember?

MINDNYÁJAN KILAPÍTOTT PENNYK VAGYUNK.

Megrongáltak.
Manipuláltak.
Megrugdaltak.

– Miért fotózna ez a beteg állat egyáltalán? – kérdezte az

anyja.
– Nem tudom – felelte Chambers. – Sok mindent eltett. A
srácok rajzait, ilyesmiket. Némileg szentimentálisnak látszik.
Vagy azért tett el mindent, mert félt, hogy ha kidobja,
megtalálják, és magára hozza a rendőrséget? Fogalmam
sincs.
– De mi van Anchor Beachcsel? – kérdezte Scarlett.
Letette a fotót, hogy megnézze a többit:

Biciklin ülve, amelynek a kormányán szalagok lobognak.

Halvány rózsaszín trikóban és tütüben, magasba emelt,

ívelő karokkal.

– Nem tudom, mit mondjak neked, Scarlett. Talán

kiravaszkodtátok, hogy odajussatok. Beszéltem az őrrel, és
frankónak látszik, de ezen túl nem vagyok biztos benne, hogy
mit tegyek. Körbemutogattuk a fényképeiteket, de eddig
eredménytelenül.
– Lenyeltem azt a pennyt! – erősködött a lány. –
Fontosnak kell lennie!
 – Tudom, hogy csalódott vagy – mondta Chambers. – De
nézd... – A képekre mutatott. – Ez a valóság.
Scarlett a barna szatyorra bökött. – Azt mondta, hogy
ruhák is vannak.
Chambers kivett egy átlátszó plasztiktasakot a szatyorból,
kinyitotta. Elkezdte széthajtogatni a ruhákat, de Scarlett
rögtön benyúlt a kupac aljába, a kiskabátért.
Majdnem felhördült.
Nagyobbrészt halványszürke volt, akvamarin és
levendulalila betétekkel.
Foltvarrott jellegű, de nagy darabokból állították össze,
tehát nem adott sok munkát.
Nem volt különösebben jó; néhány rosszul elkötött, lógó
szál, csomó fura, fölösleges gépelés – azokhoz a nemrég
csinált négyszögekhez hasonlók – a blézer hátának a
fonákján, de azok legalább nem látszottak viselés közben.
Chambers mutatott egy képet, amelyen Scarlett ezt a
kabátot viselte.
Olyan volt az arca, mint aki jól érzi magát benne.
– Felismered?
Scarlett belebújt a kabátba. Illett rá. – Megtarthatom?
– Sajnálom – mondta Chambers. – Még nem.

Miután a nyomozó elment, Scarlett anyja leült az

étkezőasztalhoz, és elsírta magát. Üstökös előjött a
búvóhelyéről, felugrott az asztalra, ahonnan óvatosan
átmászott a gazdája ölébe.
– Minden oké? – nézett rá Scarlett.
Az anyja csak a fejét rázta, letette Üstököst az öléből,
felállt, kiment a konyhába. Az egyik szekrényből kivett egy
poharat, a másikból egy palack vodkát. Kitette őket maga elé
az asztalra, visszaült.
 – Nem hiszem... – kezdte Scarlett.
– Sose játszhattam fogtündért. Nem taníthattalak meg
biciklizni. Vagy ugrókötelezni. Sose vihettelek el valami
divatos cuccot vásárolni. Nem mehettem el megnézni, ahogy
balettozol. Nem mesélhettem a madarakról és a méhekről.
Nem láthattam vendégül a barátnőidet egy pizsamapartin, és
nem ordíthattam rátok, hogy most már mars ágyba. Vagy
nem mondhattam, hogy fiatal vagy a randizáshoz.
Scarlett bólintott, nem egészen tudta, mit feleljen.
Ittam, amikor tökmag voltál, mert olyan borzasztóan
szükséged volt rám, hogy azt már nem bírtam. Nem bírtam a
félelmemmel, hogy valami baj történik velem vagy veled. –
Ujjnyi vodkát töltött a pohárba, letette a palackot. – Amióta
visszajöttél, ezekben az utóbbi napokban azért akarok inni,
mert már nincs szükséged rám.
Megfogta a poharat, belebámult, aztán kitört belőle a sírás.
– És én kihagytam mindent, ami a kettő között volt!
Minden jó dolgot a kettő között! Csak... – hüppögte –
...csak... Nem tudom elhinni, hogy tényleg vége!
– Én sem – mondta Scarlett, és elfordította a tekintetét,
mert a szempillafesték belefolyt az anyja szeme alatt a
ráncokba.

Ráeszmélt, hogy másképp értette, mint ahogy hangzott.

Nem bírta elhinni, hogy vége van.

Mert nincs vége.

Még mindig nem stimmel valami.

Az anyja elengedte a poharat, és egy zsebkendőt rántott elő

a dobozból, mintegy jelezve, hogy a sírás le van zárva.
– Tovább kell lépnünk. – Felállt, visszavitte a poharat és a
palackot a konyhába. – Steve el akar vinni bennünket
nyaralni. Ugye, milyen mókás lenne?
Azzal beleöntötte az összes vodkát a lefolyóba. A palack
gurgulázott.
– Igen – felelte Scarlett. – Jó lenne.
Csengettek. Scarlett azt hitte, Chambers lesz az, mert
elfelejtett valamit.
Ajtót nyitott, és meglepődött, mert Kristen volt az.
– Szia – mondta.
– Beszélhetnénk? – kérdezte Kristen.
Azután Tammyre nézett, aki azt mondta: – Én is örülök,
Kristen – majd kiment.
– Elnézést, belezavartam valamibe?
– Semmi gáz. – Scarlett kijött a házból, leültek a lépcső
aljában. – Mi van?
Kristen hátradőlt, a könyökére támaszkodott.
– Ma reggel valami más is eszembe jutott hipnózisban.
– A naplódról? – kérdezte mohón Scarlett.
– Nem, nem arról. Illetve igen, több minden eszembe
jutott a bagolyról. Fából faragták, vagy hasonló. De nem azért
vagyok itt, hanem, na, szóval... Ez nem nagyon fog tetszeni
neked.
Scarlett mélyen beszívta a levegőt, kifújta.
Kollázsba illő nap volt. Nevetségesen kék ég. Vattapamacs
felhők. Kivágópapír-színű hajó a láthatáron,
Kár lett volna tönkretenni... azzal az akármivel.
És mégis...
– Mondd el.
Kristen somolygott.
– De nagyon nem fog tetszeni.
 – Mondjad már! – Scarlett majdnem ordított.
Kristen fölegyenesedett, lesöpörte a könyökéről a
homokot.
– Eszembe jutott, hogy láttalak csókolózni valakivel –
mondta, és most a tenyeréről veregette le a homokot. – De
nem Lucas volt.
 Lucas

Az Opus 6 alaprajzát, amelyet a konyha falára erősítettek,

fekete tintával rajzolták milliméterpapírra; tisztán látszott a
hat főút, amely a közepéhez vezetett. Lucas arra gondolt,
hogy ő, ha ír, ugyanebben a szögben dönti meg a nagy O-kat,
és megcsodálta apja folyóírásból és kiskapitálisból
keresztezett fura, apró betűit, amelyekkel az alsó és a felső
vízmedencét jelölte.
Apja urnája egy magas polcon trónolt a szomszéd
szobában
Miranda zuhanyozott. A víz olyan hangot adott, mint az
eső.
– Fejezzük be – mondta Lucas a bátyjának, aki a dobozról
olvasva próbált spagettit főzni. – Fejezzük be az Opus 6-ot
Tegyünk ide egy követ.
– Annak legalább két mázsát kell nyomnia.
– Várj csak! – mondta Lucas. – Apának megvolt a kő?
Ryan letette a dobozt, beállította a tűzhelyen az időzítői
– Kint van, hátul, a lakókocsi mögött.
Lucas még sose kerülte meg a lakókocsit, nem vágott át a
bozóton a telek végébe. – Hogy akarta mozgatni?
– Nem tudom. – Ryan a vizet kavargatta.
 – Akkor találjuk ki! – Lucas az ajtóhoz ment. – Talán egy
rönkszállító hengeren vagy kézikocsin, vagy ilyesmin?
– Most? – Ryan fakanaláról csepegett a víz.
– Miért ne most?
– Mert főzök. – Ismét belekavart a fazékba. – És minden
pillanatban eleredhet az eső. Te meg még csak arról se vagy
meggyőződve, hogy a megfelelő fickót kapták el.
Igaz, hogy az ég szederjes volt és baljós, igaz, hogy Lucas
nem vette be a John Norton-elméletet, ám ebben a
pillanatban ez sem tűnt fontosnak.
– Talán tévedek. És miért kellene várnia apának? Csak
sietnünk kell, mielőtt kitör a vihar. Gyerünk!
– Lucas! – szólt rá Ryan. – Higgadj már le, oké?
– Hmm! – Belépett Miranda, törpillás pólóban, két, vizes
egérfarokba font hajjal. – Jól vagy? Mert úgy hangzott,
mintha mindjárt kiborulnál.
– Már kiborultam. – Úgy érezte, hogy ez igaz is. Törpilla
látványa és Avery emléke simán kicsinálhatja. – De ideje,
hogy továbblépjünk, igaz?
– Nem értem, miért nem hiszed el, hogy megtalálták az
ingét. – Miranda belekukkantott a fazékba, hogy lássa, mi fő.
I.ucas kiszedte a rajzszögeket a falból, és a konyhaasztalra
terítette az alaprajzot, hogy jobban lássa.
– Talán ő volt az. Talán tévedek. De az badarság, hogy
egyetlen ember mindezt megcsinálhatja. Gyerekkoromban
legalább egyszer betegnek kellett lennem. Akkor miféle
orvoshoz mentem ? Hát a többi négy... vagy öt? El kell
hinnünk, hogy egyetlen pasinak sikerült véghezvinnie az
egészet? Felnevelt öt kis pockot úgy, hogy senki sem segített?
Különben bánom is én. Mindenki más láthatólag nagyon meg
van elégedve.
– Jó, talán most már megfejtik. – Ryan beleborított egy
üveg paradicsommártást a fazékba. – Most, hogy tudják,
kicsoda, több darabjuk van a kirakóshoz. Talán elkezdenek
megszólalni az emberek. Talán kiderül, kikkel dolgozott
együtt.
Miranda a körömlakkját piszkálta.
– Fontolóra vetted már a lehetőséget, hogy talán jobb
gyerekkorotok volt, mint amilyen egyébként várt volna
rátok?
– Nem egy tudományos-fantasztikus regényben élünk –
jelentette ki Lucas, és belenyilallt a bűntudat, amiért nem
ment vissza, nem látogatta meg másodszor Orleant. A
hasznavehetetlen Chambers persze semmivel sem állt elő,
aminek köze lenne ahhoz. Most, hogy van egy hullája, miért
is tenné?
– És ha mégis? – erősködött Miranda. – Akkor jobban
éreznéd magad? Akkor képes lennél továbblépni?
– Nem tudom, Miranda, és komolyan nem érzem úgy,
hogy magyarázattal tartoznék neked.
– Remek! – A lány felállt, és tányérokat szedett elő a
konyhaszekrényből. – Acsarogj csak annak a kevés embernek
az egyikére, akik komolyan törődnek veled!
– Te miért törődsz?
Miranda megállt az asztalnál a tányérokkal.
– Nem tudom, Luke, hogy miért.
A fiú félrehúzta az útból az alaprajzot, Miranda jó nagy zajt
csapva teríteni kezdett. Lucas visszaerősítette az alaprajzot a
falra, és ekkor meglátta az ablakból, hogy Scarlett anyjának
autója közeledik a felhajtón.
Kinyitotta a bejárati ajtót, kiment.
– Minden rendben? – kérdezte, amikor Scarlett kiszállt az
autóból.
Akkor már Ryan is ott állt mellette, és azt mondta:
„Scarlett!”, de annyira megilletődve, mintha Scarlett híresség
lenne, egy bálvány. A lány azt mondta: „Ryan!”, és
elmosolyodott. – Szia!
Miranda köhécselt, erre Ryan feléje fordult, de épp csak
hogy.
– Ő Miranda – mondta.
– A barátnője – tette hozzá Miranda.
– Nagyon örülök – mondta Scarlett, majd azt kérdezte
Lucastól: – Beszélhetnénk?
– Persze. – Lucas a lakóautóhoz indult.
És mivel Scarlett észrevehetően szorongott – riadt volt a
tekintete –, Lucas a kezéért nyúlt, de a lány elhúzódott.
– Valamit el kell mondanom neked, de félek. – Amióta
visszajöttek, még egyszer sem tűnt ennyire idegennek.
– Nekem mindent elmondhatsz – nyugtatgatta Lucas, és
úgy érezte, hogy ez igaz.
– Hová megyünk? – Scarlett körülnézett.
– Látnom kell valamit – felelte Lucas. – Nincs messze.
Majd ott beszélünk.
Némán mentek oda a lakókocsihoz. Lucas áttörtetett
mögötte a felmagzott dudván, talpa alatt száraz ágak
ropogtak.
A kő salakbeton téglákon állt, és kérges volt a sártól. Lucas
lesöpörte és letördelte valamennyire, hogy lássák:

OPUS 6

A kövek éneke az eltűntekért, hogy emlékük megmaradjon

ezen a földön.
Adam Acosta Max Godard
Kristen Daley Sarah Madson
 Lucas Davis Scarlett Waters

A fiú leguggolt, hogy jobban lássa. – Most már úgy

hangzik, mint egy vicc.
– Apád nem tudhatta, hogyan végződik – mondta Scarlett.
Lucas a fejét rázta, a combjára támaszkodott, felállt.
– Hogy tartsam életben az emlékét, ha nem is emlékszem
rá?
– Úgy sajnálom, Lucas! – mondta a lány.
– Tudom. – Visszasétáltak az egyik vízmedencéhez, és ott
megálltak. – Akkor mit is kell mondanod nekem?
Mennydörgés morajlott. Scarlett a hang irányába nézett. –
Kristennek eszébe jutott, hogy Adammel látott.
Esőcsepp hullott Lucas orrára; le kellett törölni.
– Mit jelent az, hogy „Adammel látott?”
– Csókolózni. – Scarlett elfordította a tekintetét. – Nem is
tudom, de amikor csókolóztunk, te és én, amikor Anchor
Beachen voltunk... egyrészt boldog voltam, de valami
lappangott is alatta. Bűntudat? Szerintem azt gondoltam
vagy reméltem, hogy ez a kínos érzés csak abból van, hogy
együtt vágyunk és nem ismerjük a múltunkat, de...
Az eső gorombán püfölte őket, mintha haragudna Lucasra.
– Úgy rémlik, arra emlékeztem, hogy fuldokolom. –
Scarlett vagy nem vette észre az esőt, vagy nem törődött vele.
– Nem tudom. Talán megcsaltalak? Talán rájöttél?
Gondolom, ki akartam szállni, és te nem örültél neki. Cseppet
sem.
Lucas azt kívánta, hogy a vihar folytatódjon, adja ki a
mérgét, hogy túlessenek rajta, de az eső máris csendesedett.
A nagyja elkerülte őket.
– Soha, semmire se próbálnálak kényszeríteni – mondta.
– Tudod, úgy érzem, hogy ezt a párbeszédet már
lefolytattuk.
Ezek szerint Lucas többet akarna tőle, mint Scarlett őtőle?
Jobban szereti a lányt vagy nem jól szereti?
Igen, talán ez az igazság.
Leült egy alacsony kőfalra, kihúzott egy szál gazt két kő
közül. Földszag lett tőle. A fákról hulló cseppek
megtáncoltatták a medence vizét, amelynek a mélyén kissé
felkavarodott a homály.
– Kezd komolyan nem tetszeni ez a kép arról, aki voltam –
mondta a fiú. – Ilyen féltékeny és dühös?
Lépések és hangok hallatszottak. Scarlett és Lucas
odafordult.
Chambers közeledett feléjük, ezúttal a társával.
– Igazán sajnálom, Lucas. – Chambers úgy méternyire
megállt. – Nem ezért akartam idelátogatni. Bizonyosan
hivatkozhatsz önvédelemre, de a szövetségiek, hát...
A társa csak jött tovább.
– Igazad volt az ujjlenyomatokat illetőleg... – mondta
Chambers.
– ...és lőpor maradványait találták egy zubbonyon, amin a
te DNS-ed van.
– ...és a halottkém szerint John Norton halála azon a
napon következett be, amikor megszöktetek.
Megszöktek?
Ők nem szöktek meg.
– Lucas Davis – mondta Chambers társa –, letartóztatlak
John Norton meggyilkolásáért. Jogodban áll hallgatni...
 AVERY

Az időtöltés céljából egyhuzamban nézett sorozat hatodik

epizódjánál tartott, amikor csipogott a mobilja. Emmának
végre valahára eszébe jutott, hogy a telefon, az telefon.
– Szia!
Emma: – Néztél híradót?
– Nem. Miért?
– Kapcsold csak be a CNN-t.
Szóval már a beszéd is olyan, mintha SMS-üzenet volna.
Feltápászkodott, leállította a sorozatát, átkapcsolt a rendes
tévére, megkereste a CNN-t.

– ...letartóztatás a Távozás-ügyben... bár talán nem az,

amit az emberek vártak vagy reméltek. Már csak holtan
találták meg a tettest, akit John Nortonként azonosítottak.
Vélhetőleg azzal a fegyverrel lőtték le, amelyen megtalálták
Lucas Davisnek, a Távozás egyik áldozatának az
ujjlenyomatait. Davist őrizetbe vették
Egy másik fickó azt mondta: – Úgy tudom, egyes
feltételezések szerint Davis szerepet játszhatott Max Godard
halálában is.
Aztán az előző fickó: – Nem tudom, mennyi
valóságalapja van ennek az elméletnek, mindazonáltal...
– Mennem kell! – mondta Avery. Kinyomta a telefont,
kikapcsolta a tévét, fölment a Szentélybe, és addig keresgélt
egy asztalfiókban, amíg meg nem találta a fotót magáról mint
Törpilláról, és Maxről meg Lucasról mint kalózról és
tengerészről. Jeleket keresett. Jeleket, hogy Lucas nem az,
akinek ő gondolja. Valamit Lucas szemében, ami a sötét
oldaláról árulkodik, és amit az eddig élete során megtanult
álcázni.
Nem találta meg, de azt sem akarta, hogy a Maxről őrzött
emléke összegabalyodjon Lucaséval.
Fogta a képet, lement a földszintre, onnan ki a hátsó
teraszra, a grillsütőhöz, ahol egy kampón lógott a gázgyújtó.
Kicsit csattogtatni kellett, mielőtt begyulladt. Avery a
lángba tartotta a fotó sarkát, és figyelte, hogyan olvad le róla
a kép. Nincs értelme őrizgetni egy ilyen fotót, egy ilyen
emléket.
Amin ott van Lucas.
Itt senki sem ér boldog véget.
Talán gyilkosoknak is lehet selymes a haja.
Különben is, miféle badarság hercegnőkre, balerinákra,
szuperhősökre, kalózokra meg a többi ilyen nevetséges
valamire emlékezni? Hogy kaphattak helyet a
neveltetésükben? Egyáltalán mi ütött az emberekbe – a
szülőkbe –, hogy nemcsak hagyták a srácaikat ilyesmiről
ábrándozni, hanem még bátorították is?
Belőle sose lesz hableány vagy balerina vagy álomtündér.
Egyetlen fiú sem fog repülni, falakat megmászni, hidakról
leugrálni. Felnőni annyit jelent, mint sorra széttaposni a
gyerekek minden álmát – a buta, üres álmokat, amelyeket mi
adtunk nekik.
Égj, Törpilla, égj!
 Te is, Csingiling!
Ha már itt tartunk, vesd Mikulást is a máglyára.
Kilökte a szúnyoghálós ajtót, és a földre dobta a lángoló
képet, elijesztve egy riadtan iszkoló gyíkot. Felvett a közelből
egy követ, párszor rácsapott az izzó pernyére, mert nem
akarta porig égetni az egész házat, bár talán nem is lett volna
olyan rossz ötlet.
HETEDIK NAP
 Scarlett

Egy asszony nyitott ajtót, kezében halvány rózsaszín

portörlő ronggyal.
– Miben segíthetek?
– Ó. – Scarlett nem számított... bejárónőre?
Arra gondolt, hogy egyszerűen elhúz.
Le a márványlépcsőn, át a két oszlop között.
Le a hosszú ösvényen, el a Jaguar és a BMW mellett, el a
kertészek mellett, akik a kapunál metszik a virágzó fákat,
vissza oda, ahova tartozik.
De...
Nem.
– Adam itthon van?
Boldog mosoly. – Mondhatom neki, ki keresi?
– Scarlett.
– Jöjjön! – Intett Scarlettnek. – Várhat a szalonban.
Scarlett belépett az előtérbe – kanyarodó lépcső, báli
ruhás nőknek való –, ahol kicsinek és még a szokottnál is
szegényesebbnek érezte magát, majd onnan az asszony
nyomában egy jobbra nyíló szobába.
Korallszínű – barackrózsaszín, türkizkék – pamlagok,
termetes szobanövények. Valóságos fák.
 Padlótól plafonig érő könyvespolcok.
Antiknak látszó földgömb fehérre festett faasztalon.
Nagy ablakok, amelyeken arany szalagok fogják össze a
fehér selyemfüggönyöket.
– Scarlett?
Megfordult.
Adam elefántcsontszínű, rövid ujjú lenvászon inget viselt,
vörös-fehér-kék kockás sorttal; a cipőjét mintha
vitorlázáshoz tervezték volna.
– Minden oké? – érdeklődött.
– Igen. – Scarlett azért nem jelentkezett be telefonon,
mert azt gondolta, hogy Adam úgyis lerázná. –
Beszélhetnénk?
– Gyere – mondta Adam. – Utálom ezt a szobát.
Így hát Scarlett követte néhány folyosón, hol erre, hol arra,
míg ki nem kötöttek egy kevésbé formális hangulatú
helyiségben. Ez az üvegezett veranda a kertre nézett, ahol
néhány habszivacs vízinudli és két rózsaszín úszógumi
lebegett egy hatalmas medencében. Adam letelepedett egy
kényelmes, fehér fotelbe, és intett Scarlettnek, hogy foglaljon
helyet a másikban.
– Na, szóval, mi van? – kérdezte.
Olyan... normálisnak látszott, hogy az dühítette a lányt,
ugyanakkor valami megnyugtató is volt a fesztelenségében.
Scarlett úgy érezte, hogy talán először lazíthat a hazajövetele
óta.
– Kristen az mondta, hogy eszébe jutott valami a
hipnózisban.
– És?
– Te meg én. – Habozott, amikor fennhangon ki kellett
mondania, de nem kerülhette meg. – Csókolóztunk.
Adam egy pillanatig oldalra hajtotta a fejét. – És mit érzel
ezzel kapcsolatban?
– Összezavarodtam. Te?
– Kérsz limonádét? – Felállt, odament a kancsóhoz, amely
tálcán állt néhány pohár társaságában.
– Ja – mondta Scarlett. – Persze.
Adam töltött.
– Anya spirituális szeánszokra jár miattam, és azt
hajtogatja: „Csak a most van!”
Visszatért a lányhoz a két pohárral, a kezébe nyomta az
egyiket, leült. – „Csak a most van”. Valamelyik gurujától
hallotta. Én is ebbe kapaszkodom. Nem fogom életem
hátralevő részét azzal tölteni, hogy azt próbálom kinyomozni,
mi történt az eltelt tizenegy évben.
– Nem akarod tudni, igaz-e, hogy együtt voltunk? –
Scarlett kortyolt a limonádéjából, amely túl keserű volt. –
Ami ennél is fontosabb, nem akarod tudni, hogy ki tette és
miért?
– Miért fontos, hogy együtt voltunk-e, ha egyszer nem
emlékszünk rá? – Adam is ivott. – És John Norton tette.
Belépett egy hét év körüli kislány, aki lófarokban hordta
ázott, világosbarna haját; napozója alól kilátszott csontos
válla és a halvány rózsaszín balett-trikó, őt egy másik kislány
követte, ugyancsak balettszerelésben és vizes lófarokkal, csak
neki sötétebb barna volt a haja és a bőre.
– Helló, táncosok! – mondta Adam.
– Helló. – Az első keresztezte a bokáját, megfogta egy
hajtincsét, és idegesen rángatni kezdte.
– Helló – mondta a második, mindenben utánozva az
elsőt.
– Ő a barátom, Scarlett – mondta Adam.
– Neked vannak barátaid? – vihogott csiklandósan a
sötétebb bőrű kislány, őszinte kíváncsisággal, cseppnyi gúny
nélkül.
Adam fölnevetett.
– Igen, vannak barátaim. – Scarletthez fordult. – ők a
húgaim: Belle és Nadia.
– Szia, Belle – mondta Scarlett. – Szia, Nadia.
A kislányok bátortalanul viszonozták a köszönést, majd
átmentek egy másik sarokba, és játszani kezdtek vérfagyasztó
babáikkal, amelyeknek gót szerelése, loncsos haja és vicsorító
vörös szája volt.
– A pótlásaim – magyarázta Adam. – A csodaikrek.
– Ne! – mondta Scarlett, miután felfogta a szavak teljes
jelentését. – Ne mondj ilyet!
– Pedig igaz. – Adamet láthatólag nem izgatta a dolog.
A szüleim olyan boldogtalanok voltak mintegy négy évig az
eltűnésem után, hogy akartak egy másik gyereket. Ami nem
jött össze, így örökbe fogadták Nadiát Costa Ricából, és
utána megszületett Belle.
– Hűha! – mondta Scarlett.
– Szerintem okosan tették. – Adam bólintott. – Mi mást
kellett volna csinálniuk? Töltötték volna egész életüket
gyászban, azon siránkozva, hogy miért nincs gyerekük?
Állítottak volna valami bolond emlékművet? Fogták volna rá
az egészet a földönkívüliekre?
– Nadia! – kiáltott a másik szobából egy nő. – Belle!
– Mi van? – kiáltott vissza Belle.
– Hol a balettcipőd? – kérdezte a folyosóról a hang.
– A zsákban! – rikoltott Nadia.
– Gyertek, vagy elkésünk!
Belle a szőnyegre dobta a babákat, felállt, azt mondta: –
Viszlát – és kiment. Nadia intett Scarlettnek, rámosolygott,
aztán követte a testvérét.
Adam szótlanul végignézte a távozásukat, majd annyit
mondott: – Pillanatnyilag ők a kedvenceim a bolygón.
– Azt hiszem, nekem is – mosolygott Scarlett. – Ha már itt
tartunk, miért kerülsz bennünket?
– Nem tudom, Scarlett. – A fiú előrehajolt. – Határozottan
éreztem, hogy Lucasszal valamiért nem vagyunk a legjobb
viszonyban. Éreztem a feszültséget már az első estén, ahogy
visszajöttünk, és úgy gondoltam, hogy meg kell bíznom
ebben. Most talán jobban ismerjük az okát. Már ha igaz ez
rólad és rólam. Neki szóltál?
– Megérdemelte, hogy tudja. Olyan kevésre emlékszünk.
Tisztességtelen lenne bármit is eltitkolni abból, amit tudunk.
Adam felállt, az egyik ablakhoz lépett, kinézett. – Te
valóban bízol a hipnózisban? Vagy Kristenben?
– Nem tudom – felelte Scarlett. – Gondolom, igen. Te
miben bízol? Kiben?
– Kezdtem abban bízni – mondta Adam –, hogy talán oké,
talán még az okénál is okébb, hogy nem emlékszünk.
– Ez úgy hangzik, mintha feladnád.
Adam ismét felállt, és elvett a sarokból egy gitárt, amelyet
Scarlett eddig nem vett észre. Jól állt a kezében. Ujjai
ügyesen futkostak a húrokon és az érintőkön. Leült, és
játszani kezdett.
Scarlett azonnal felismerte a dallamot.
Ismert pár szót is, még mielőtt Adam rázendített.
És kezdte rosszul érezni magát.
Kezdte azt érezni, hogy a világa ismét megdől, úgy, ahogy
napok óta nem csinálta.
A dal megrázta, és ez fájt.
Vonzása gyötrelmes volt, nemkívánatos.
Még néhány sor, és Scarlett érezte, miként hasad fel, akár
egy konfettiágyú.
Öröm. Kín.
 Dolgok, amiket nem felejthetsz el, akárhogy igyekszel.
Szitáltak körülötte, elhomályosították a levegőt, amelyet
beszívott.
Minden új hang arra emlékeztette, hogyan futott.
Harcolt.
Szenvedett.
Az életükért.
Azután visszahullott.
Kezdte elölről.
Megint szenvedett.
Félt.
Futás.
Visszahullás.
Küzdés.
Bukás.
Feladás.
Adam befejezte a dalt, felnézett.
– Ez az egyetlen szám, amit az elejétől a végéig le tudok
játszani, és hányingerem van tőle.
– Ki írta? Te írtad? Mit jelent? – kérdezte a lány. – Üzenet
nekünk, ugye? Kulcs? Amit mi hagytunk magunknak?
– Az? – Adam letette a gitárt. – Mert én olyannak látom,
mint egy figyelmeztetést. Azt mondja, ne vájkáljak tovább,
mert nem log tetszeni, amit találok.
– Rá kell jönnünk! Mert mi van, ha segítene
megmagyarázni mindent és tisztázná Lucast? Hallottad,
hogy letartóztatták, nem?
– Természetesen. – Adam felállt. – Ezt a dalt még sose
játszottam el másnak, és nem is fogom.
Scarlett is felállt.
– A legtöbb ember sose tudja meg, miért történnek vele
rossz dolgok. – A fiú keresztbe fonta a karját. – John Norton
tette. Én továbbléptem.
Scarlett is továbblépett, vagyis felcihelődött és távozott.
Kísértésbe esett, hogy átugorja az utolsó lépcsőfokot, de
megfékezte magát, megragadta a korlátot, és sorra rálépett
minden egyes fokra.
Megpróbálta eldúdolni magának a dallamot.
De már elfelejtette.
 Lucas

A helyi börtön olyan volt, mintha a Vadnyugatról került

volna oda. Csak a legszükségesebbek. Kulcsok a krómozott
karikán. Lucast másnap akarták továbbküldeni északra, egy
tisztességes fogházba, amennyiben Ryannek nem sikerül
összeszedni az óvadékot, a tíz százalékát annak az egymillió
dolláros fejpénznek, amire a bíró taksálta Lucast, aki csakis
azért maradhatott óvadék ellenében szabadlábon a
tárgyalásig, mert még nem töltötte be a tizennyolcat. Ryan
végigcsinálta a szokásos eljárást, felhívta apjuk ügyvédeit, de
Lucas nem reménykedett. Éjszaka néhány részeg főiskolással
és egy prostituálttal osztotta meg szűk celláját; a prosti
hangosan és folyamatosan zúgolódott, hogy csőbe húzták.
Délelőtt, kezében bilinccsel végigjött a folyosón egy
rendőr, és mondta Lucasnak, hogy látogatója van. Nem
tartott sokáig. Ryan kifogyott a lehetőségekből. Mivel nem
volt rendes beszélő, egy kihallgatószobába kísérték.
Chambers a szoba előtt várta, és levette a bilincset, amit a
rendőr tett Lucasra.
– Tíz perc – mondta, és kinyitotta az ajtót. – Utána
bejövök, és beszélünk.
A vasasztalnál Sashor ült.
 – Maga meg mit keres itt? – kérdezte Lucas.
– Sajnálom a múltkori beszélgetésünket – felelte Sashor –,
és szerettelek volna látni, mielőtt, szóval...
Lucas leült a szemközti székre. Fülsértően csikorgott a
kövön, amikor megmozdította. – Azt gondolja, hogy én
tettem?
– Nem. – Sashor összekulcsolta a kezét az asztallapon.
Vastag ezüstkarika volt a jobb gyűrűsujján. – De hogy én mit
gondolok, az itt nem igazán számít. Te azt gondolod, hogy te
tetted?
– Nem. – Lucas elmosolyodott. – Bár az sem számít, hogy
én mit gondolok. Ez az elmélet, hogy megöltem és utána
elszöktünk, értelmetlen. Akkor a hullája vezette a furgont?
Illetve nem is. Lefogadom, hogy a szelleme volt.
– Azt hiszem, még mindig ennek az elméletnek a részleteit
csiszolgatják. – Sashor vállat vont. – Érzésem szerint úgy
okoskodtak, hogy egy letartóztatás felszínre hozhat valamit.
– Egy balekot!
– Így is lehet nevezni – mondta Sashor. – Csakhogy
beszéltem Chambersszel. Azt mondta, elemezték a talált
fotókat – a hőlégballont, a körhintát meg a többit, és találtak
más képeket is ugyanebből a sorozatból, olyan fotókat,
amelyeken ugyanezt csináljátok, tehát ezek a dolgok valóban
megtörténtek!
Lucas látott néhány képet, amelyeket egy nyomozó hozott
be neki reggel a fogdába. A fiú, aki addigra egyedül maradt a
cellában, időt kért, hogy tanulmányozhassa őket, hátha
segítenek tisztábban látnia, de ezt nem engedélyezték.
– Azt sem tudom, hogy érdekel-e egyáltalán.
– Jobb egy szép emlékkel visszajönni, mint egy
fájdalmassal. – Sashor széttárta az ujjait.
– Tehát körhintáztam egyszer a parton. Tehát vannak
rólam képek, ahogy biciklizem, focilabdát fogok,és elfújok tíz
gyertyát egy tortán. És akkor mi van?
– Most már legalább tudod, hogy nem volt mindenestől
rossz.
– Ezek az alakok! Vagy John Norton, ha elhisszük ezt az
elméletet. Nem érdemli meg, hogy jóhiszeműséget
feltételezzenek róla.
Sashor hátradőlt a széken, aztán kihúzogatta a beszorult
raszta tincseit.
– Hogy állnak a dolgok közted és Scarlett között?
Hogyan fogalmazhatná meg a legjobban?
– Én többnyire jó dolgokra emlékeztem, legalábbis amiket
jónak éreztem, ő a rosszakra.
Sashor mosolygott. – Ez érvényes rám és a legtöbb lányra,
akivel randiztam.
– Amikor az egyik barátnője alsóneműben táncolta a
Thriller-táncot – mondta Lucas. – Az jó volt vagy rossz?
– Ó, szóval feltételezed, hogy ő volt alsóneműben!
– Most már sajnálom, hogy megkérdeztem.
Sashor mosolygott. – Van pár komoly infóm.
– Azt elhiszem – mondta Lucas. – Úgy tűnik, Scarlett
csókolózott Adammel. Vagy legalábbis Kristen így
emlékezett. Hipnózisban.
– Scarlett emlékszik rá?
– Nem – mondta a fiú. – Mindenesetre megkönnyebbülés,
hogy most már nem kell valami működőképesét erőltetni
kettőnk között. Olyan, mint megszabadulni egy örökségtől,
amit nem is nagyon akartam.
– Meglátás dolga – bólintott Sashor. – Figyelj, azért
jöttem, hogy elmondjam, mire jutottunk Chambersszel; jön
mindjárt ő is, ahogy ígérte. Megkerestünk más srácokat, akik
jelen voltak az iskolai lövöldözésnél, olyanokat, akik csak
négyévesek voltak azon a nyílt napon, és kiderítettük, hányan
emlékeznek a lövöldözésre.
Lucas kihúzta magát ültében, előrehajolt. – És...?
– És mind emlékeztek rá. Csak egy kis merítésre volt
lehetőségem, de a gyerekek száma mégis elgondolkoztatott.
– Folytassa – sürgette Lucas. A legszívesebben
gyorsolvasással futkosott volna Sashor gondolataiban.
– Kezdettől zavart, hogy emlékeztek bizonyos dolgokra
kiskorotokból, viszont erre az óriási eseményre nem. Úgy
okoskodtunk, hogy ott lehettetek, de nem láttatok semmi
különösebben borzalmasat, így nem maradt meg bennetek.
Csakhogy legalább néhány gyerek azonosítani tudott
benneteket az óvodáskori képeitek alapján. Azt mondták,
hogy ott voltatok. Mind. Valamennyien emlékeznek a
lövöldözőre, az igazgatóra, a sikoltozásra, a vérre, iszonyú
dolgokra. Iszonyú dolgokat láttatok.
Lucas lelki szeme előtt elsötétedett a világ, és ebben a
sötétségben felcsillant egy gondolat távoli fénye.
– Titeket, hatótokat az iskolából vittek el – folytatta
Sashor. – Nem egy játszótérről. Nem otthonról.
Ezúttal másfajta klikk-szissz-csatt hallatszott, mintha egy
kép jelenne meg a fényérzékeny papíron, az elme
sötétkamrájának fodrozódó vizében.
– Akkor eleve az volt a cél, hogy töröljék a lövöldözést?
 AVERY

Az iskola kész katasztrófa volt. Matt Rogoff megkérdezte,

hogy telt a tavaszi szünidő, Avery visszakérdezett, hogy nem
szokott-e újságot olvasni. Emma felírta Averyt
próbaéneklésre, és elkapta előle a tollat, amikor Avery ki
akarta húzni magát. Sam azt mondta, hogy szia, és
megjátszotta a flegmát. A folyosókat te leplakátozták a
szalagavató szavazólapjaival; Avery már hóna pókkal ezelőtt
megszavazta főcímdalnak a Time to Remembert, amit most
iszonyúan kínosnak talált. A szavazólapok mellett szórólapok
hirdették a jövő heti megemlékezést a lövöldözés
évfordulójáról. A szekrényébe dugott levél volt a legrosszabb:
Üdv újra itt, hülye picsa!
Kénytelen volt meglógni, mert most nem bírta volna
elviselni Mr. Knopf en français karattyolását teljes negyvenöt
percen át.
Otthon nyitva volt a dolgozószoba ajtaja, így hallhatta az
apját: – Igen, azt hiszem, a továbbiakban fölösleges. Igen,
zárják le.
– Miről beszélsz? – dugta be Avery a fejét az ajtón, miután
az apja letette. – Mit kell lezárni?
– Az információs vonalat. – Az apja az órájára nézett. –
Miért nem vagy iskolában?
– De hát még nem találtuk meg Maxet! – Avery nyelve
égett.
Apu a szemét dörgölte.
– Tudom, Ave, mennyire szeretted volna, hogy
megtalálják, de szembe kell néznünk a tényekkel.
– Nincsenek tények! Maxről nincsenek! – Komolyan úgy
érezte, hogy lángot tudna fújni.
– Sajnálom, édes, de ennek vége. Megtalálták a tettest, de
nem találták meg Maxet.
– De Lucas még abban is kételkedik, hogy a megfelelő
helyen keresték! És ha olyan frankó volt a hívás John Norton
holttestéről, miért nem adta meg a nevét a telefonáló? Még
csak a jutalomért se jelentkeztek!
– Avery, tovább kell lépnünk.
– Évek óta ezt mondod, apu! – Avery már ordított. –
Bejött?
– Ezen az sem változtat, ha az információs vonal tovább él.
Átküldték az összes felvételt. Chambers most is azt mondja,
hogy csak a szokott hibbant halandzsa. Mindenféle rejtélyes
baromság. Nem pénzelek az idők végezetéig egy
üzenetrögzítő szolgálatot, amikor Maxet valószínűleg
megölték, és a testét valószínűleg bedobták az Evergladesbe,
vagy ki tudja, hova. – Ismét az órájára nézett. – Mennem kell
az irodába. Sajnálom. Később majd beszélünk, oké?
Elment.
Hát, jó!
Avery továbblép.
Összekeresett pár nagy szemetes zsákot a konyhából, a
garázsban elmart néhány üres dobozt az Amazontól, ahova
láthatólag még nem tört be az újrahasznosítás, és úgyse
küldik el soha a strandpapucsát!
 Fölment Max emeleti szobájába, letette a cuccot. Alaposan
körülnézett, egy percre behunyta a szemét, aztán kinyitotta,
és felvett egy zsákot. Max fiókos szekrényével kezdte.
Kiszedte az összes ruhát. Pici sortokat, zoknikat. Szuperhős
pólókat. Majd elviszi abba a gyűjtőkonténerbe a
Veteránszövetség mögött. Majd lesz nekik új és jó otthonuk.
Élő, hús-vér fiúk viselik őket.
Következőnek bedobozolta a játékokat.
X-Men.
Műanyag játékkatonák.
Legó.
Sok. Rengeteg legó.
Transformerek.
Műanyag dinoszauruszok.
Ilyen kalóz, olyan kalóz.
Matchbox autók.
Két dobozt töltött meg úgy, hogy egyszer sem kellett
megállnia. De megállt:
Irmánál,
Vilmánál,
Frédinél,
Bozontnál,
Scoobynál.
De nekik is menniük kellett.
Szembefordult a képekkel a falon. Egy kisebb doboz.
Gondosabb csomagolás. Ezt a dobozt megtartja.
Ő és Max azon a körhintán Disney Worldben.
Max az első focimeccsén.
A kisbaba Max egy nagy, kék gumilabdára támaszkodik
valamilyen játszószobában.
Karácsony. A Mikulás térdén. Ő az egyiken. Max a
másikon.
 Max meghalt.
A szüleinek el kellett fogadniuk.
Averynek el kell fogadnia.
A világ mindig egykének fogja látni, de ő ezt jobban tudja.
Átment a folyosón a szobájába, és elrejtette a dobozt egy
olyan helyre, ahol senki sem találhatja meg, csak ő.
Visszament Max szobájába, lehúzta az ágyat, szépen
összehajtogatott mindent, mielőtt betette a másik zsákba. Ez
is megy az adománygyűjtő konténerbe.
Négyszer tette meg az utat a garázsig. Eldugta a cuccot a
sarokban. Gyorsan meg kell szabadulnia tőle, különben az
anyja megtalálja, kijelenti, hogy még korai, mindent
visszavisz, jelenetet csinál.
Nem volt értelme szólni bárkinek is a legújabb levélről.
Különben is más kéz írta.
És ő talán tényleg egy hülye picsa.
Talán megérdemli a feléje áradó gyűlöletet.
 Scarlett

Állt Anchor Beach középső mólóján, hunyorogva nézte a

vizet, miközben az égen felhők csevegtek egymással.
Talán butaság volt, hogy ismét meglátogatta Orleant, ám
azzal az érzéssel hagyta el Adam házát, hogy tennie kell
valamit, és Orlean volt az utolsó lehetséges nyom, amelyet
nem követlek. Egy nyom, amely talán elvezet az igazi
tetteshez, az igazi okhoz. Természetesen Orlean nem
emlékezett rá, nem olvasta el A Távozást, és képtelen volt
végérvényesen közölni Scarlett-tel, mik azok a dolgok,
amelyeket nem felejthetünk el, akárhogy igyekszünk.
Ismét meglátogatta Aranyost, csakhogy a recepción most a
nevén, Margaretnek szólították. Beszéltek a festményről a
falon, amelynek az volt a címe, hogy Christina világa.
– Tetszik? – kérdezte Margaret.
– Igen, tetszik – felelte Scarlett. – A testtartásából annyira
süt a vágy a mozgásra. Mit gondolsz, odaér valaha? A
házhoz?
– Szerintem igen – mondta Margaret. – Azt hiszem, jön
majd valaki, aki segít.
Amikor eljött, Scarlett SMS-t küldött Sarah-nak – Valami
haladás a rajzokkal? – de nem kapott választ. Jött egy
SMS Ryantől: Megyek, leteszem az öcsiért az
óvadékot. Kérte, hogy tudassam veled.
Most behunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni az eget
Christina világában – kék volt? szürke? –, és azon tűnődött,
milyen lenne egy festmény erről a percről – róla a mólón, ez
alatt az ég alatt.

Képes lenne a festő megragadni az erőt, amellyel a víz

húzza Scarlettet?
Hogy bárhol lenne inkább, csak nem itt?
De hol?
Olyan nagy a világ.
Olyan hatalmas benne az ő élettörténete.
Filmre való!
Mégis oly csekély benne a szerepe.
Csak egy pici öltés.
Valami bugyborékolt a vízben. Odanézett, hátha lát
valamit. Remélhetőleg egy lamantint, amely talán korán
érkezett a téli buliba.

Azután elképzelte magát, amint ruhástól fejest ugrik.

Elképzelte, hogyan hullnak le róla a ruhái, mint a levedlett

bőr, vagy talán lebegnek, akár a szárnyak.
Hogy örvénylene körülötte a haja, mint a hableány fürtjei,
miközben a tüdejéből elfogy a levegő, vagy hogyan
gubancolódna össze és fojtaná meg.
Elképzelte, amint jön valaki, hogy megmentse
– egyáltalán tud úszni?
Vagy senki se jön.
Megint felnézett az égre, és megpróbálta elképzelni,
milyen érzés olyan embernek lenni, aki lát valamit odafent,
és azt gondolja, hogy az egy ufó.
Milyen lenne olyan szabadnak lenni, aki még ezt is
elképzelheti?
Ragaszkodhat valamihez – egy emlékhez, egy
érzékcsalódáshoz , dacolva minden értelemmel és logikával.
Lehűlt a délutáni levegő, Scarlett már bánta, hogy nem
hozta magával a blézerét. Többször elakadt az új kiskabát
varrásában, és most úgy érezte, hogy ha meglenne az eredeti,
ha belebújhatna, talán ismét a régi önmaga lenne.
Visszament a monogramokhoz, végighúzta rajtuk a kezét –
a szálkák megszúrták a hüvelykujját –, és a teste emlékezett
rá, milyen volt csókolózni, milyen döbbenetes és rémítő érzés
volt összekapcsolódni egy másik emberi lénnyel, vele.
Lucas szerette valamikor.
Scarlett is szerette őt.
Mi más a szerelem, ha nem egyfajta felejtés?
A veszteség szükségszerűségének elfelejtése.
Vagy inkább emlékezés a szerelem?
Emlékezés arra, mennyire kell nekünk, hogy szükség
legyen ránk, hogy megértsenek.
Emlékezés arra, hogy talán csak ezért vagyunk itt.
Ő ikszelte ki azokat a betűket?
Vagy Adam?
 Nem számít.
Meg fogja menteni magát.
Kiderült, hogy nagyon szeret egyedül lenni.
Tehát azt tervezte, hogy most egy darabig ezt csinálja.
Ha egyedül volt, szabadnak és parancsolónak érezte
magát, még akkor is, ha csak önmagának parancsolhatott.
Talán majd megjön a szerelem emléke és elfelejtése, talán
majd akkor, ha készen áll.
A telefonja csipogott. Sarah-tól jött SMS.
Ez a ház.
Egy rajzot csatolt hozzá.
Scarlett megnyitotta, ráközelített.
Nem volt benne semmi ismerős.
Aztán egy másik kép jött.
Egy arc.
Feltűnően hasonlított Ryan nőjére.
Fiatalabb volt, kétségtelen, de tutira ő.
Miranda, ugye?

Miért küld neki Sarah egy rajzot Mirandáról?

Egyáltalán ismeri Sarah Mirandát? Utána jött az SMS.
Ez a lány.
/
/
/
/

Miféle lány?

Ó!
Ne!

/
/
 Lucas

Az őr kinyitotta a kaput, és kiengedte Lucast Ryanhez, aki

a kezét a sortja zsebébe süllyesztve, fáradt tekintettel várta.
– Tényleg megszerezted a pénzt? – kérdezte Lucas.
Ryan bólintott, de úgy, mint aki maga sem érti.
– Úgy áll a dolog, hogy egész szépen van megtakarított
pénz. Apa megpályázta az összes művészeti ösztöndíjat, el is
nyert egy csomót, volt pár ügyes befektetése, és ebből így
összejött. Nem tudom, mennyi marad belőle, mihelyt
kifizettük az ügyvédedet, de...
– Az nem fog kelleni – jelentette ki Lucas,
– Én nem lennék ebben olyan biztos.
– Nem vagyok biztos, csak... csak ismét át kell vennem
magamban az egészet. Elnézünk valamit.
Miranda, aki a kocsiban ücsörgött, átmászott a középső
konzolon az anyósülésre, hogy Ryan vezethessen.
– Hogy állsz? – érdeklődött.
– Jobban – felelte Lucas. – Sashor bejött meglátogatni, és
azt mondta, van egy új elméletük: eszerint azzal kezdődött az
egész, hogy valaki megpróbálta törölni az emlékezetünkből a
lövöldözést.
– Mi? – kérdezte Ryan.
 – Őrültség! – mondta Miranda.
– Nem olyan őrültség az. Chambers hivatkozott egy csomó
tanulmányra, ahol a tudósok sikeresen törölték a sokkoló
emlékeket.
– Talán meg kellene próbálkoznod a hipnózissal –
javasolta Ryan. – Kristen ezt csinálta, nem? Talán eszedbe jut
valami, ami tisztáz. Talán eszedbe jut, mit jelent a tetkód.
Lucas a szemét forgatta a hátsó ülésen. – Kristen egy
fabagolyra emlékszik. Nem a leghasznosabb információ.
– Talán akkor is meg kéne próbálkoznod vele – vélte Ryan.
– Hogyhogy egyszerre így rágerjedtél a hipnózisra? –
kérdezte Lucas, amikor megálltak egy pirosnál.
– Te meg miért nem? – ordította Ryan. – Gyilkossággal
vádolnak!
– Nem én tettem! – ordította Lucas.
– Honnan tudod?
– Mert csak... – honnan tudja? – Nem Norton az.
Tudnám. Tudjuk! Ez a pasi nem áll kapcsolatban sem Anchor
Beachcsel, sem semmivel!
– Nem tudtok ti semmit – mondta Ryan.
A KISÜT A NAPCSI, DAGAD A MUSZKLI póló még
mindig kint lógott a kirakatban.
Már nem voltak olyan messze a háztól.
A hátralevő utat gyalog is megteheti.
– Hát, kösz a támogatást! – A következő pirosnál kiugrott
az autóból, és az ajándékbolthoz indult.
Odabent nekivágott a pukkadásig tömött polcok, a pólók,
baseballsapkák, parti törpék és gülü szemű kagylók
útvesztőjének.
Ez kell az embereknek, hogy tudjanak emlékezni?
Hógömbök flamingókkal? AZ ÉLET EGY STRAND feliratú
kávésbögrék?
 Az egyetlen emlék, amit az élettől kapott, bele volt varrva a
bőrébe. Szépen begyógyult az elmúlt héten.
És mégis...
– Segíthetek? – A kassza melletti bárszéken egy lány
magazint olvasott. Szőkített hajába lila csíkot festettek.
Szinte fel se nézett.
– Van az a póló a kirakatban – mondta Lucas. – Kisüt a
napcsi, dagad a muszkli.
– Milyen méret? – A lány megmozdult, hogy leszálljon a
székről.
– Nem – tiltakozott Lucas –, nem akarom megvenni. Csak
tudni szeretném... mit jelent?
– Hát, az egy ilyen izomagyú dolog – felelte a lány.
– Izomagyú?
A lány behajlította a könyökét, ökölbe szorította a kezét.
– Amikor elég meleg van, lehet mutogatni a karizmot.
Akaratlan csalódás töltötte el Lucast.
– Ez az egyik legostobább dolog, amit életemben
hallottam.
– Egyetértünk – felelte a lány. Lucas sarkon fordult, és
elindult haza a hosszú, forró úton. Egyenesen megy a
lakókocsiba, és átcsoportosít. Ismét nekiveselkedik az egész
mindenségnek.
Persze, törölték a lövöldözést.
Töröltek tizenegy évet.
De neki akkor is itt a tetovált bőre.
Akkor is itt az éles szeme.
Ennek kell segítenie, hogy bebizonyítsa az ártatlanságát és
a többiek tévedését.
Sashor és Chambers talán kapiskálja a miértet, de ami
fontosabb, az, ami Lucasnak mindig is a legfontosabb volt: a
ki! Semmi sem változott.
 AVERY

Leült az apja irodájában a számítógéphez, feltúrta a

postáját, ki derítette, hol vannak az audiomappák, és elkezdte
sorra lehallgatni az összes hívást, amit rögzítettek addig,
amíg élt az információs vonal. Egy idő után felismerte a
„hibbant” hangját, akire az apja célzott.
„Nem ő tette. Mélyebbre kell ásniuk. Még nincs vége”.
„Honnan tudja? Ki maga?”, kérdezte a telefonkezelő.
„Egy halott.”
Katt. Kiszállt.
Később, ugyanaz a hang:
„Csak pár óráig lett volna szabad tartania.”
És megint:
„Én csak egyszer jártam ott. Nem tudom, hol volt, de nem
azon a helyen.”
„Uram, beszélhetne konkrétabban?”
„Nem beszélhetek. Valószínűleg figyelnek. Valószínűleg
lehallgatnak”
És az utolsó:
„Mindent rám kennének, ha beszélnék. Az istenért, hiszen
az én hátsó kertemben temették el!”
Talán mindenkinek igaza van.
Ez az alak egyszerűen eszelős.
Vagy nem.
Vissza kell mennie a kályhához.
Mivel Lucas sitten ül, csak az övé a lakókocsi.
 Scarlett

Úgy hajtott, mint az őrült, aztán addig dörömbölt az ajtón,

amíg meg nem fájdult az ökle.
Lucas még mindig nem válaszolt az SMS-ekre, amelyeket
Anchor Beachről küldött neki. Pedig annak több órája.
Továbbította Miranda fantomképét.
Ez az a lány, írta, aki Sarah szerint velünk volt.
Majd: Most megyek hozzád Anchor Beachről.
– Lucas itt van? – kérdezte, amikor Ryan ajtót nyitott.
– Nem – felelte bosszúsan a fiú. – Összevesztünk, miután
letettem érte az óvadékot, hogy kiengedjék a sittről!
– Miranda itt van?
– Volt. – Zavartan nézett Scarlettre. – Hazaszaladt
valamilyen cuccért, amire szüksége van. Miért?
– Sarah azt mondta, hogy eszébe jutott még egy lány, aki
velünk volt. Elküldte a képet, amit rajzolt róla. – Lehívta a
képet, felmutatta a mobilt.
Ryan a fejét rázta. – Nem értem.
– Találkoztak valaha? Miranda és Sarah?
– Nem hiszem. De ha Miranda... ez azt jelenti... – Ryan
leült, a feje lekókadt. – Hogy figyelt engem?
Ugyanerre a következtetésre jutott Scarlett is vezetés
közben. – Hogy ismerkedtetek meg?
– Egy este bejött valami barátokkal a szállóba, ahol
dolgozom.
– Tudnia kellett, ki vagy, még mielőtt beállított. – Scarlett
gondolatai kiélesedtek. – Vagyis tudták, hogy elengednek
minket. .. mert mikor volt ez?
– Pár hónapja.
– Valakit ide akartak küldeni, hogy figyelje Lucast... vagy
minket.
És ha inkább őt, Scarlettet?
És ha őt figyeli valaki, aki közelebb van hozzá?
És ha mindenkinek van valakije, aki figyeli?
Mióta is ismeri az anyja Steve-et?
Mióta van Adam családjánál az a házvezetőnő?
És ha Kristen hipnotizőre valamiként...?
– Az egyik nap... a mindenit! – mondta Ryan. – Tudta a
kutyánk nevét, pedig én meg sem említettem, hogy volt
kutyánk!
– Igazán sajnálom, Ryan.
– A másik nap meg Luke-nak szólította. Az öcsém mintha
észre se vette volna, de azért... csak fura. – Felugrott, kilódult
a folyosóra. – Vannak itt cuccai.
Scarlett követte a fiút, de mire a szobája ajtajához ért,
Ryan már jött is kifelé.
Elment. – A hajába fúrta az ujjait, és torokhangon
felnyögött. – A holmiját is vitte. A kisasztalon jelzett a
telefon.
– A tied? – kérdezte Scarlett, amikor a fiú nem mozdult.
– Lucasé. A kocsimban hagyta.
Scarlett lesüllyedt a díványra a kimerültség súlyától. –
Vagyis Miranda látta az SMS-eimet. Tudja, hogy tudjuk.
 Lucas

Akarata ellenére elaludt, és most nehezére esett felébredni

a hálófülkében. Aztán mozgást hallott a középső helyiségből,
mire felmarkolt egy üres palackot. Halkan odalopakodott az
átjáróban a másik szobához, berontott, és azt kiáltotta: – Ki
van itt?
Avery.
Döbbenetesen megkönnyebbült, amikor meglátta.
Elejtette a palackot, hozzá akart rohanni, magához akarta
ölelni, hogy beszívja hajának lonc- és klórszagát. Úgy akart
tenni, mintha sose mondta volna, hogy ők nem lehetnek
együtt.
– Te kint vagy? – Avery a fejét rázta. – Úgy tűnik. – Felállt.
– Nem értem. Mennem kell.
– Avery, várj! – A fiú elkapta a karját, elébe állt. – Nem
öltem meg John Nortont, és tudom, miféle őrült elméletek
vannak forgalomban, de nem öltem meg senkit!
– Viszont nem tudod bebizonyítani. – Avery hangja
egyszerre volt dühös és bánatos. Van erre szó?
– Nem bizonyíthatom be, hogy jó ember vagyok? – Úgy
nézett körül, mintha itt lehetne a bizonyíték, az apja
írásában, a falakon. – Nem, de ki tudja? Te tudod? Tévedtem,
Avery. Te ismersz engem.
Közelebb lépett, olyan közel, mint amennyire a lány állt
tőle a teraszon, amikor Lucasnak úgy kellett eltépnie magát
tőle, mintha Averybe mágnest ültettek volna.
– Nem ismerlek. – Avery hátrált, vagyis nem érezte
ugyanazt a húzást.
– De igen! – Lucas még közelebb lépett, aztán ő is hátrált,
mert nem akart nyomulni. – És végig fogok menni még
egyszer mindenen, és nem hagyom abba, amíg el nem jutok
az igazsághoz és meg nem találom Maxet!
– Úgy beszélsz, mint az apád – jegyezte meg Avery, és nem
volt kedves a hangja.
– Az jó!
– Mindenki őrültnek tartotta.
– Lehet, hogy én is az vagyok. Nem számít. – Eleget
pocsékolták az időt. – Segíthetsz vagy elmehetsz.
Kihozta az apja laptopját a lakókocsiba, és most az
asztalhoz ült, munkához látott. Átnézett minden anyagot egy
„Videók” jelzésű mappában. Hallotta, hogy Avery elmegy, és
vissza kellett fognia magát, nehogy utánafusson. Ám aztán
ismét nyílt kattanva az ajtó, és a padló megnyikkant Avery
alatt, ahogy leült a fiú mellé. Lucas megfogta a kezét,
megszorította, aztán elengedte.
Pergették a lapokat és a jegyzeteket, miközben az
évfordulós virrasztások videóit nézték. A legtöbb feljegyzést
átírták a fehér táblákra, a híradókban sok volt az ismétlés,
tulajdonképpen semmi újat nem találtak. Nem láttak
közvetlen kapcsolatot a lövöldözéssel.
Visszafelé haladtak az időben, átrágva magukat a klipeken,
egyiken a másik után, meg-megállva, hogy
tanulmányozzanak egy arcot.
– Milyen fiatal Chambers – jegyezte meg Lucas.
 – Anyám ezen kibukik – mondta Avery, aztán mentek
tovább.
Végül megérkeztek annak a napnak az éjszakájához,
amikor történt; az első országos bejelentéshez. Lucast, ahogy
nézte, úgy elfogta a pánik, mintha ott lenne, átélné az egészet
gyerekfővel, de nem úgy, mint valamelyik eltűnt kölyök.
Milyen érzés lehetett Ryannek? És Averynek? Egyáltalán
nem értve, mi ez? Hogy elhessegetik őket a tévétől, és
kiterelik a szobából, ahol a szüleik órákon át sírva
telefonálnak?
Hát az apja? Mi minden fordulhatott meg a fejében,
mielőtt vésőt-követ ragadott és annak szentelte az életét,
hogy egy napon feltárja az igazságot?
– Chambers és a memóriakutató azon az elméleten
dolgozik, hogy ami velünk történt, annak köze kell legyen a
lövöldözéshez. Mintha törölni próbálták volna az emlékét.
– Azért firtatták, hogy ott volt-e Max?
– Igen.
Jött a következő klip: csepp lány egy nő karján. A picinél
plüsskutya. Pizsamát viselt, és látszott rajta, hogy fázik.
– Ez én vagyok – mondta Avery.
Ez a jelenet is kiélesedett Lucasban az Avery iránti érzések
mellett.
– Azóta egyszer bírtam rávenni magamat, hogy
megnézzem folytatta a lány. – Évek óta.
– Ne haragudj. – Lucas félbeszakította a klipet. –
Abbahagyhatjuk.
– Nem. – Avery közelebb hajolt, tanulmányozta saját
magát. Semmi baj.
Lucas végigfektette karját a lány székének támláján.
– Olyan fura. – Avery a fejét rázta. – El se bírom hinni,
hogy ez... én voltam. Hogy én is voltam egyszer ilyen kicsi. És
így kapaszkodtam anyámba. És Vau-Vau, a kutya, olyan...
más. Mindennek vége lett azon az éjszakán.
– Tényleg nem kell néznünk. – Lucas tovább akart lépni.
– Folytasd csak. – Avery bólintott, és hátradőlt a széken,
bele a fiú karjába. Lucas úgy érezte, mintha egy
szívritmus-ábra kapcsolná össze őket.
– Tett hivatalos bejelentést az iskola? – ordítja egy
riporter. – Lenyomozták az iskolabuszt?
Egy másik ember lép a mikrofonhoz. – Megteszünk
minden tőlünk telhetőt, hogy segítsük a nyomozást. Hisszük,
hogy a gyerekek épségben visszatérnek.
– Mindenki olyan naivnak látszik – jegyezte meg Lucas.
– Fogalmuk sem volt róla, mi történik igazából.
Avery egész teste megmerevedett és kihűlt, mint egy
halotté. Lucas nem tudta elképzelni, mi rosszat mondhatott.
– Avery...
– Csak pár óráig lett volna szabad tartania – mondta a
lány úgy, mintha révületben szavalna.
– Tessék? – Lucas megállította a videót.
– Csak pár óráig lett volna szabad tartania – ismételte
Avery.
– Mit jelent ez? – Lucas bosszankodott, amiért nem érti.
– Még él. – Avery szeme kigyúlt, mint két
szentjánosbogár.
– De... – Hogyan jöhetett rá éppen most? Honnan
tudhatja?
– Max? Hogyan...
– Nem Max. – A lány kétszer megkopogtatta a monitort. –
Az igazgató.
 AVERY

A világ összeállt és feltárult.

– Ő hívogatta az információs vonalat! – Avery felugrott,
járkálni kezdett. – Ő mondogatta ezeket a rejtélyes dolgokat.
Épp csak nem annyira rejtélyesek, amint az ember tudja, ki
telefonált.
– Fel kell hívnunk Chamberset – mondta Lucas. – Újra át
kell néznie a hívásokat.
Avery a telefonjáért nyúlt, aztán észbe kapott. – Nem
tudom Chambers számát.
Az ő hátsó kertjében temették el a halottat.
Ezt mondta?
Az enyém Ryan kocsijában maradt – mondta Lucas. –
Nagyon sietve kellett kiszállnom. Gyere!
Avery követte a fiút, együtt leselkedtek be a kocsi hátsó
ülésére, kétfelől elárnyékolva a szemüket, de a mobil nem
volt ott. Éppen mentek a ház felé, amikor megjelent
Chambers autója, és lármásan csikorgott végig a kavicson.
Hogy a csudába... ?
Hogy tudhatott...?
– Mit keres maga itt? – kérdezte Lucas, amikor a nyomozó
kikászálódott az autóból.
 – A bátyád hívott fel – válaszolta Chambers. – Azt
mondta, sürgős.
– Most akartunk telefonálni magának – szólt Avery. –
Régi híradókat néztünk, és...
Ryan megjelent a bejárati ajtóban.
Mellette megjelent Scarlett.
– Mi van itt? Hát te hogy kerülsz ide? – kérdezte
Scarlett-től Lucas.
– Találja meg Mirandát – szólította fel Chamberset Ryan.
– Velünk volt – közölte Scarlett. – Figyelt minket.
– Most meg lelépett – mondta Ryan.
– Az igazgató még él – csatlakozott Avery. Mintha senki
sem hallotta volna, bár neki úgy rémlett, hogy ordít.
– Befelé mindenki – parancsolta Chambers. – Mozgás!
– Egyszerre csak egy dolgot – mondta a nappaliban. – Mi
van Mirandával?
Scarlett mindenkinek megmutatta Sarah rajzát. A
nyomozó Ryanhez fordult.
– Nem vettél észre rajta semmi furcsaságot? Nem mondod
semmi olyat, amin el lehetett volna indulni? Mesélt valaha is
a családjáról?
– Semmi különöset – felelte Ryan. – Annyit mondott,
hogy unalmas gyerekkora volt. A szülei örökösen dirigálták.
Azt mondta, azt akarták, hogy keressen tisztességes állást.
Hát, ilyesmi, amit mondani szoktak. Én sose találkoztam a
szüleivel.
– Gyanús telefonok? – kérdezte Chambers. – Szokások?
Ryan csak hüledezett. – Nem – válaszolta bánatos
nyomatékkal. Avery szívesen megfojtotta volna.
– Szükségem van a címére – mondta Chambers. – És a
barátai nevére.
– Nem is tudom, voltak-e barátai.
 – Mi bajod neked? – visította Avery. – Hogy lehet, hogy
nem láttad? – Nekirohant Ryannek, és mellbe lökte.
– Kérlek, Avery! – Chambers megfogta a karját. – Ez az én
ügyem.
A lány olyan erősen összeszorította a fogsorát, hogy
csikorgott.
Chambers elengedte a karját, visszafordult Ryanhez. – Mit
dolgozott? Járt iskolába?
Avery hallgatni se bírta – valami netes
zsibvásár-marhaság. Ha korábban rájöttek volna, talán már
hónapokkal hamarabb kiszabadíthattak volna mindenkit.
Megtudták volna az igazat Maxről, és túl lennének rajta.
– Ezt majd kivizsgálom – mondta éppen Chambers –, és
jön ide egy csapat, akik leveszik az ujjlenyomatokat. –
Scarletthez fordult. – Azt mondtad, volt egy másik rajz?
Scarlett bólintott.
– Egy ház. – Ismét odatartotta a telefonját Chambers elé.
Talán Anchor Beach közelében.
– Ezeket küldd át nekem – rendelkezett Chambers.
– Most már beszélhetek? – Avery nem is akarta titkolni a
türelmetlenségét.
– Igen – felelte Chambers. – Természetesen.
Az illető, aki hívogatta az információs vonalat, és akit
mindenki elintézett azzal, hogy őrült, valójában az igazgató.
Felismertem a hangját. – Le kellett lassítania, mert elakadt a
lélegzete a hadarástól. – Azt mondta, hogy zsarolják, mert
eltemettek egy halottat az udvarában. És hogy eredetileg csak
pár órára akarták elvinni őket. És hogy a hely, ahol
megtalálták azt a halottat, az nem az igazi. Rémült volt a
hangja. Azt mondta, figyelik.
Miranda is figyelő volt? Egyáltalán hogy jött a képbe?
Chambers kijelentette, hogy haladéktalanul szüksége van a
videók átiratára, és felajánlotta, hogy hazaviszi autóval
Averyt. Amikor felálltak, hogy kimenjenek, a lány összenézett
Lucasszal, aki kikísérte őket a járőrkocsihoz.
– Jó munkát – mondta.
– Kösz – felelte Avery. – Neked is.
Chambers már be is indította a motort.
Averyék háza felé elmentek a jósnő kirakata előtt.
Gyertyaláng vibrált a neoncégér alatt.
ISMERD MEG A JÖVŐDET!
Mert az csak úgy megy.
Avery apja az ajtóban várakozott.
 Scarlett

– Olyan vagyok, mint ő? – kérdezte Scarlett az anyjától. –

Mint az apám?
Chambers beadta hozzájuk a ruháit és a fényképeit,
miközben ő kint volt Anchor Beachen. Most pizsamásan, a
hosszú fürdőzéstől vizes hajjal ült az étkezőasztalnál, és
fiatalabb énjét tanulmányozta. Az anyja elé tartott egy képet.
– Mert tényleg nem hasonlítok rád, úgyhogy...
– Nem ő a válasz, amire szükséged van – felelte Tammy, és
elvette a képet.
– Válasz? – mondta Scarlett.
– Tudom, úgy érzed, hogy nem tartozol ide... hozzám.
Tammy hangja remegett.
– Nem arról... – Scarlettnek elfogyott a szuflája.
– Nem érdekes – legyintett az anyja. – Amikor kicsi voltál,
csak néztem: hogy kerül ide ez a gyerek? Mert olyan okos
voltál... okosabb nálam, és nem tudtam, hova tegyelek. –
Letette a képet. – Úgyhogy megadom a nevét meg a címét, és
igen, az ő szemét örökölted, meg az állad körül van valami
hasonló, de megmondom neked az őszintét, nem ő a válasz,
ami neked kell. – Végre felnézett. – Késő van. Megyek aludni.
– Felállt, odajött Scarletthez, csókot nyomott a homlokára.
 A meleg, párás folt a homlokán annyira megzavarta.
Az egész nap olyan összevisszaság volt.
Miranda árulása.
Az igazgató szerepe az egészben.
A meglepetés, hogy ő végignézte a lövöldözést.
– Miért nem mesélted el a lövöldözést? – kérdezte. – És
hogy ott voltam.
Tammy vállat vont.
– Nem lett volna okos dolog emlékeztetni rá, ha te
magadtól nem emlékezel. Igazság szerint én sem emlékszem
már rá valami jól.
– Pedig kell.
Üstökös most az először jött oda Scarletthez, és Scarlett is
az első alkalommal cirógatta meg.
– Emlékszem, hogy véres lettem, és te azt kérdezted, most
meg fogok-e halni, és én azt mondtam, dehogy fogok, de te
azt mondtad, hogy „de hát mindenki meghal, ugye?” És sírni
kezdtél, és azt mondtad: „Ígérd meg, hogy te nem fogsz
meghalni!" – Megsimogatta Scarlett haját. – Ekkor jöttem rá,
hogy mi örökre össze vagyunk bogozva, te meg én. Talán
akkor volt először, hogy megrémültem, hogy ilyen borzasztó
szükséged van rám, és a többit már tudod: akkor kezdtem el
istenigazából vedelni. Úgy emlékszem rá, ahogy egy álomra
emlékszik az ember, és nekem az pont megfelel. – Scarlett
bólintott. Tammy rámosolygott, aztán elsietett a folyosón. –
Mellesleg Chambers beadta azt a fura blézert. A szekrényben
van.
Scarlett felállt, odalépett a beépített szekrényhez, és
óvatosan levette a kabátot az akasztóról. Forgatta ide-oda,
beszívta a szagát – valamilyen ismerős parfümöt –, és már
éppen bele akart bújni, amikor megakadt a szeme a bélés
valamilyen varrásán.
 Négyszögek, olyanok, mint amilyeneket többször is gépelt
oda se figyelve mostanában.
Csak ezeknek a tetején kis oválisok is voltak.

Vagyis nem négyszögek.

Hengerek.
Négy.
Egész pontosan kémények.
Az asztalra terítette a kabátot, és elsimította, amennyire
tudta. Ujjai bizseregtek, amikor végigfuttatta őket a cérna
dudorain. A kémények közelében újabb öltéseket vett észre,
amelyek olyan alakot adtak ki, mint egy...

...stég?
Az egész bélés tele volt varratokkal, amelyek talán utcákat
jelentettek?
És fent, az egyik karöltőnél...
Vastagabban varrva mindennél.
Sokszoros öltéssel írott:

X
NYOLCADIK NAP
 Lucas

Az eső folyókká változtatta az utakat. Az agyonhajszolt

ablaktörlők nem bírtak vele. Ryan bekapcsolta a vészjelző
lámpákat, és egy evezős csónak sebességére lassította az
autót.
Útban voltak egy címre, amelyet Chamberstől kaptak.
Scarlett kabátját használva térképnek, Chambers rendőröket
küldött ki, hogy keressék meg a házat, amelyet Sarah rajzolt,
és reggelre meg is találták.
Mintha túl soká, de mégis túl hirtelen következett volna
be.
Lucas nem érezte magát... felkészültnek... ugyanakkor
türelmetlen volt.
Ők érkeztek utolsónak – épp akkor, amikor az eső
szitálássá szelídült – egy házhoz, amely pontosan olyan volt,
mint Sarah rajzán: unalmas, egyemeletes, lécburkolatú,
széles homlokzatú tanya, kétszemélyes garázzsal. Olyan ház,
ami mellett úgy hajtunk el, hogy észre sem vesszük.
Chambers az első verandán állt Scarlett-tel, Sarah-val,
Kristennel, Adammel és mindenféle felnőttekkel, akik
eljöttek. A testvérek kiszálltak az autóból. Lucas egy percre
lehunyta a szemét a felhajtó végénél, és megpróbálta
elképzelni magát azon a tornácon, ahogy felmegy azon a
lépcsőn. Agya cipők – kisebb cipők, ütött-kopott surranók –
emlékét vetette föl, bár lehet, hogy csak képzelte őket.
– Mindenki kész? – Az esőcseppek, amelyek megültek
Chambers fekete zubbonyán, úgy csillogtak, akár a hó.
Belül minden új, tiszta és modern volt. Épp az ellenkezője
annak, amit Lucas várt a ház külseje alapján.
Szétrajzottak öten a tágas nappaliban, és félkört alkotva
kinéztek a nagy ablakokon. A vizes üveg eltorzította a
látványt, de Lucas azért felemelte a gépét, amely a nyakában
lógott, és lőtt néhány képet. Az udvaron olyanok voltak a
széltől cibált pálmafák, mint görbe seprűn lovagoló, zilált
hajú boszorkányok. Lucas visszafordult, Chambersre nézett,
aki mintha azt várta volna, hogy valamelyikük azt mondja:
Igen, erre a házra már emlékszem, de senki se mondta.
– Gyerünk az emeletre – mondta Chambers.
Felmentek a falépcsőn, és egy széles folyosóra jutottak,
ahol Lucas tekintete megállapodott balra a harmadik ajtón,
és nem akarta elengedni. Odament, megállt előtte, ismét
fölemelte a fényképezőgépet.
Lőtt pár fotót az ajtóból, aztán jobbra-balra nézett a
folyosón.
A többiek is mind találtak maguknak egy-egy ajtót.
Chambers annál állt, amelyik senkinek sem kellett.
Adam belépett a saját ajtaján, azután Sarah ment be az
övén. Scarlett volt a következő. Utána Kristen.
Lucas érezte, hogy nincs választása. Beóvakodott.
Egy ablak.
Apró, beépített szekrény.
Frissen meszelt falak, a festékszag még érezhető.
Hogy ez lehetett a szobája, arra az volt az egyetlen
bizonyíték, mennyire nem jól érezte itt magát.
 Kint, a folyosón belefutott Chambersbe. – Itt is találtak
ruhákat és fotókat?
– Ezt a helyet tökéletesen kipucolták – felelte Chambers. –
Olyan tökéletesen, amilyet még sose láttam.
– Mint minket.
Lucas lefelé indult a lépcsőn. Valami húzta a hátsó
udvarba.
– Lucas, várj! – kiáltott utána Chambers. – Maradjunk
együtt!
Elkésett.
Lucas átugrotta az utolsó fokot.
Utána megállt, visszafordult, rátette a talpát a fokra, meg
nyomta.
A deszka felnyögött.
Sarkában Scarlett-tel Chambers tűnt fel a lépcsőfordulón.
– Ez az a hely. – Lucas ismét megnyomta az alsó fokot.
Újabb nyögés.
Scarlett átfurakodott Chambers, majd Lucas mellett, és
egy másik lépcsőhöz indult. Lucas követte, ki, a házból.
A levegőnek olyan szaga volt, mint a földnek és az
óceánnak.
Lucas szabadnak érezte magát, ugyanakkor...
Nem volt áram alá helyezett vagy szögesdrót kerítés.
Semmiféle kerítés.
Akkor miért maradtak?
Scarlett átvágott jobbra a füvön, egy kisebb istálló
irányába. Lucas követte, talpát és bokáját nedves füvek
nyaldosták.
– Scarlett! Várj!
– Nem akarok várni! – Eltűnt a bozót egyik résében az
istálló mellett.
Lucas űzőbe vette, lába rátalált a ruganyos deszkákra a
mocsaras talajon. Elöl fel-felvillan Scarlett csuklyás, kék
dzsekije, és mintha a nevetését is hallotta volna – mintha
játszanának. Vagy játszottak volna.
Kibukkant az erdőből egy útra, és megtorpant. Az út másik
oldalán volt valami elkerített üzemi területnek a hátsó vége.
Scarlett bal felé ment az úton, és úgy bámult a magasba, mint
aki egy madarat követ.
Nem, nem ő nevetett.
Akkor ki?
Lucas akkor érte utol, amikor a lány megállt. Követte
Scarlett pillantását, hogy mit néz. Gőz gomolygott fehér
löketekben az erőmű kéményeiből, és beleolvadt az ácsorgó
viharfelhőkbe.
– Azon az ösvényen szoktunk kiosonni – mondta Scarlett.
– Látom. – Volt emlék a nevetésről?
– De nem próbáltunk megszökni?
– Nem. – Lucas ujjai reszkettek. – Pedig tudtam kezelni a
pisztolyt! Magamtól tanultam meg?
– Akkor talán mégis próbáltunk megszökni – mondta a
lány. – Egyszer. Mintha valamiből kitaláltuk volna, kik
vagyunk.
– De nem sikerült.
– És ők törölték az emléket – vélte Scarlett. – Plusz
minden emlékünket arról, ahogy kitaláltuk, kik vagyunk.
– De aztán megtörtént újra – mondta Lucas.
– És újra – mondta Scarlett. – Úgyhogy egy idő után
elkezdtünk módokat kitalálni az emlékezésre.
Lucas bólintott. – De mi van a tetkómmal? És a naplóval?
– A penny, a térkép, a rajzok. Idevezettek minket. De
semmi sem vezetett el ahhoz, hogy ki csinálta.
– Vagy miért.
– Lucas! – hallatszott a távolból Chambers ingerült
hangja.
– Scarlett!
– Jövünk! – kiáltotta a lány.
Ő ment végig elsőnek az ösvényen és a pallón, és Lucas
követte. Nem volt ínyére, hogy neki kell követnie. Vajon
mindig így volt köztük?
– Ezt abba kell hagynotok, hogy elrohangásztok – mondta
Chambers, amikor kibukkantak az udvar végénél.
– Elnézést – mondta Scarlett, de nem látszott rajta
megbánás.
Lucason sem. Kizárólag azt bánta, hogy nem találta meg a
saját válaszait. Mit jelentett a tetoválás? Voltak itt rejtett
kamerák? Eltemetett filmek?
Mi?
– A többiek itt vannak – mutatott az istállóra Chambers.
Az istállónak ugyanaz volt a trükkje, mint a háznak.
Kintről olyannak látszott, mint amiben szebb időkben megfér
egy-két jószág. Bent szupermodern labor volt. Az egyik fal
mentén üres fagyasztók és mélyhűtők; a másiknál ketrecek,
amelyekben egereket tarthattak; a harmadikon nagy
videómonitor.
– Az igazgató nézőpontjából mentünk végig az ügyön
– kezdte Chambers, miután mind összegyűltek, és Lucas
akkor egy percig olyan büszke volt Averyre. – Ha összerakjuk
minden hívását, kialakul belőle egy történet: hogyan
környékezte meg ez a csoport, amelyik el akart vinni néhány
gyereket pár órára, hogy megpróbálják törölni az agyukból a
lövöldözés emlékét.
– Komolyan beszél? – kérdezte Adam.
– Igen – bólintott Chambers. – Az igazgató kikérdezett
benneteket az első óvodai napokban, és utána engedélyezte
az elrablásotokat. Az elképzelés az volt, hogy ha beválik,
akkor kezelhetik az összes gyereket.
– Kész őrültség! – Sarah a karját dörzsölte.
– Úgy hisszük, hogy ez egy komoly csoport, korlátlan
anyagi lehetőségekkel – folytatta Chambers. – Úgy hisszük,
hogy a kezelés katonai alkalmazása érdekli őket.
– Katonai? – kérdezte Adam apja a szoba túlsó végéből.
– Igen, háborúk után – bólintott Chambers. – A
poszttraumás szindróma kezelésére.
– De hogy lett pár órából tizenegy év? – Sarah úgy festett,
mint aki mindjárt szétesik, és csak egy halom húscafat marad
belőle a fehér betonpadlón.
– Ezt nem tudom megmagyarázni – mondta Chambers. –
Még nem.
– És mi van Maxszel? – kérdezte Lucas.
– Még ebben sem látunk tisztán – felelte Chambers –, de
úgy rémlik, volt egy baleset, valószínűleg asztmaroham. Ezen
még dolgozunk. Úgyhogy ha csak...
– Hol van Kristen? – vágott közbe Scarlett.

A ház egyik szobájában találták meg.

– Itt! – mutatta. – Ez az.
– Mi az? – ment oda hozzá Lucas.
– Egy bagoly. A deszka göcseiben. – Kristen letérdelt. –
Segítenél?
Lucas lehajolt, megnézte, és a padlón a göcsök csakugyan
kirajzolták egy bagoly alakját. Ő és Kristen közösen próbálták
felfeszíteni a deszkát, de nem jött, úgyhogy Chambers
keresett egy zsebkést, és ő is beszállt.
Mire a deszka megadta magát, már mindenki ott volt. A
kék bőrbe kötött, kicsi naplóról Lucasnak a csecsemőkre
kellett gondolnia, a magatehetetlen babákra, amint várják,
hogy fölvegyék őket a kiságyból.
 Kristen kiemelte a könyvet, felállt, lapozni kezdte.
– Na? – Lucas és Chambers egyszerre léptek felé. – Mit
mond?
– Egy percet kérek. – Kristen elhátrált tőlük, tovább
lapozgatott.
Alighanem büszke volt rá, hogy most kiderült, igaza volt.
Lucas irigyelte érte.
Kristen felnézett, és azt mondta:
– Nagyon zavaros. Óriási hézagok vannak benne. Éveken
át semmi. – Tovább olvasott.
– Nem felejthetted el, hol van? – kérdezte Scarlett. – Még
akár azt is, hogy egyáltalán van egy naplód?
– De igen. – Kristen lapozott. – Ez az. – És felolvasta: –
„Ma ismét megtaláltam ezt a naplót.”
– Mit szólnál az utolsó bejegyzéshez? – javasolta Lucas.
Kristen a napló végére lapozott, és ezt olvasta:

Úgy döntöttünk, hogy megbízunk ebben a naplóban.

Ma ismét megtaláltuk, több mint egy év után.
Azt tervezzük, hogy ma este elmegyünk, mielőtt ismét
felejtenénk.
Visszaolvastuk ezeket az oldalakat, és hinnünk kell, hogy
igaz.
Felállítottuk csapdáinkat, próbáltunk bizonyítékokat
szerezni.
Kívánjatok szerencsét.

Felnézett.
– Mind aláírtuk, de ez hónapokkal ezelőtt volt.
– Ismét megpróbálhattatok lelépni, és ők
megakadályozták Akkor engedtek el benneteket, amikor úgy
gondolták, hogy nekik kedveznek a körülmények és ők
irányíthatják az akciót.
– Neveket írtál fel valahova? – kiáltott rá Lucas Kristenre.
– Azoknak a nevét, akik itt tartottak minket?
– Fel kellett írnom. – Kristen lázasan lapozott. – Ugye?
– Kristen, ezt le kell foglalnom mint bizonyítékot –
mondta Chambers.
Kristen olyan képet vágott, mintha sose akarná elengedni
a naplót.
 AVERY

Idegtépő várakozás következett.

Megint.
Chambers ellenőrzött minden lehetséges nyomot az
információs vonalon, amiről azt mondták Averynek, hogy
igen, ez azt jelenti, hogy a nyomozó most kivizsgálja,
eltemettek-e valakit vagy valamit annál a háznál, amelyikben
az igazgató lakott tizenegy éve. De miután rátaláltak a helyre,
ahol Lucast és a többieket tartották – vélhetőleg most már
igaziból –, ez valószínű leg elveszi Chambers napjának nagy
részét, és ugyan ki tudhatja, mikor derítenek ki mindent.
Avery tehát, noha lógott az iskolából, délután elment a
próbaéneklésre, hogy támogassa Emmát. Ültek a nyikorgó
székeken a hátsó sorban, és várták, hogy Emmát szólítsák.
Ám Mr. Louska Averyt szólította.
Nem is húzták ki a névsorból.
Meg fogja bánni, hogy nem pályázik?
Irigyli majd Emmát, ha ő kapja a szerepet?
Louska ismét szólította.
Avery felállt.
Emma felnézett rá.
Avery kételyei elillantak.
 Neki nincs szüksége rá, hogy bármiben sztár legyen.
Inkább mégsem akar.
A tragédia híressé tette egy időre. Most viszont ideje
másképp csinálni a dolgokat, ideje másnak lenni.
– Elnézést, de tévedés történt – mondta. – Én nem
jelentkeztem próbaéneklésre.
– Hát, az kár – mondta Mr. Louska, majd rögtön
belenézett a listájába, és szólította, aki Avery után
következett a névsorban.
Emmára került a sor, aki az elején izgult, de a refrénnél
már szárnyalt a hangja, mintha komolyan hinné, hogy
minden jobb lesz, ha egyszer nagy lesz.
Talán igaza volt. Emmának minden jobb is lesz talán.
Avery telefonja megcsendült, de ő nem vett tudomást róla.
Emma sokkal szebben énekelt, mint aznap, a teraszon, és
Avery most úgy gondolta, hogy a barátnője most
megkaphatja a főszerepet, ami eddig sose sikerült neki.
Ebben érdemes reménykedni.
A hallgatóság tapsolt, amikor Emma befejezte. Avery a
szájába dugta két ujját, és éleset füttyentett. Emma úgy
ragyogott, hogy azt még a hátsó sorból is látni lehetett.
Visszajött a barátnőjéhez a hátsó sorba. Avery összeütötte
vele a tenyerét. – Ezt megcsípted!
– Gondolod?
Gondolom. – Avery összeszedte a cuccát. – Na, én megyek.
– Oké. Majd később beszélünk. – Emma átölelte. – Kösz,
hogy eljöttél.
– Ez csak természetes. – Avery felállt, kiment a folyosóra,
majd pedig az iskola ajtaján.
Apu SMS-ében az állt:
Szia, édes. Haza kéne jönnöd.
A személyes hírek rossz hírek.
 Ez a szabály.

Hát persze.
– Mélységesen sajnálom. – Chambers ott állt Averyvel és a
szüleivel szemben, akik a nappali díványán ültek; Rita a
konyhában pepecselt. – Emberi maradványokat találtunk a
volt igazgató házánál. Egyelőre még várjuk, hogy a labor is
megerősítse, de minden jel arra mutat, hogy a maradványok
Maxhez tartoznak. Láthatólag régen halt meg. Lehet, hogy
még az elrablása napján.
– Asztmaroham – mondta Avery.
– Minden valószínűség szerint igen.
– Egyáltalán asztmás volt Max? – kérdezte Avery a
szüleitől.
– A roham kiszámíthatatlan és váratlan – mondta
Chambers. – Diagnosztizálták nála a betegséget?
Apu a fejét rázta.
– Lehetséges, hogy korábban nem érte olyan erős sokk,
ami kiváltotta volna... – Ekkor Chambers és Avery apja
kiment, hogy ott folytassa a beszélgetést. Avery közelebb
húzódott az anyjához a pamlagon.
– Mivel szolgáltam én rá erre? – jajveszékelt az asszony.
– Nem a te hibád – mondta Avery a könnyein át, mert
most lett igazán és örökre oda az a csepp remény, amelybe
mindnyájan kapaszkodtak; mintha fejszével vágták volna le
őket róla, és ment vele a kezük is.
Csak úgy odalett.
– Ó, Max, szegény drága Max! Nem hiszem, hogy valaha is
túl tudom tenni magam ezen. – Anyja hangjában ott
tolakodott a pánik. – Nem hiszem, hogy képes leszek túltenni
magam ezen!
Avery szerette volna felkapni a reménynek azt a leszelt
végtagját és fejbe vágni vele az anyját, csak hogy kizökkentse.
– Nem hiszem, hogy képes leszek! Nem hiszem, hogy
képes leszek!
– Muszáj, anyu.
– Nem bírok! Nem akarok! Kicsi fiam! – Az anyja
elmozdult annyira, hogy megragadhasson egy
papírzsebkendőt. Belefújta az orrát.
– De hát itt vagyok neked én. – Avery hangja elmélyült.
Én itt vagyok. Itt voltam. Végig itt voltam, egész idő alatt.
Az apja visszajött, és azt mondta: – Adj neki egy kis időt,
Ave –, majd leült a felesége mellé.

Körülbelül húsz perc múlva csengettek, és Avery örült az

ürügynek, hogy kimehet. Apu csak ült anyu mellett, és a kezét
simogatta. Avery nem tudta, hogy ránézett-e egyáltalán a
feleségére, bár felhívott néhány barátot és ismerőst.
Ajtót nyitott, arra számítva, hogy az anyja barátnője, Patty
lesz az, valamilyen fölösleges fazék raguval.
– Most hallottam – mondta Lucas.
A lány kezéért nyúlt. Avery kilépett a tornácra, és a fiú
karjába simult. Lucas mellére hajtotta az állát, és zokogni
kezdett.
– Megcsináltad, Ave – mondta bele halkan Lucas a lány
hajába. – Megtaláltad Maxet.
KILENCEDIK NAP
 Scarlett

Kristen leszedte a hercegnős mobilt, Scarlett kipucolta az

ékszerdobozból a műanyag gyöngyöket és a klipszeket, csak
az Anchor Beach-i pennyt tartotta meg és a félbetört
barátnő-szívet, amelyen Vanessával osztozott.
Összecsomagolták a ruhákat és a könyveket adománynak.
Kidobták a legtöbb játékot, és lehántották a falakról az Én
kicsi pónim matricákat.
Megrostáltak egy halom gyerekrajzot – pár sikerültebb
darabot lefényképeztek, a többi ment a szemétkosárba.
Maradt még Glinda, akiről Scarlett úgy döntött, hogy a
parton fog elégni.
Jelképes gesztus lesz, megtisztító.
Talán nem annyira jelképes, mint magának a Nagy
Varázslónak az életnagyságú kartonpapír mása lett volna, de
megközelítőleg.
Jó este volt hozzá.
Bár az évszakhoz képest kissé hideg.
Scarlett levitte a konyhai fiókban talált gázgyújtót a hátsó
kerítésen túl a partra, és Glinda szoknyájának szegélyéhez
tartotta. Egy perccel később a láng kialudt.
– Briliáns terv – mondta Kristen.
 – Miért vagy itt megint?
– Erkölcsi támasznak.
– Pontosan. – Scarlett magához húzta és megszorongatta.
Nem érdekel, ha úgy gondolod, hogy nem csíptük egymást.
– Ja – mondta Kristen. – Túl vagyok rajta. –
Elkomolyodott. – Sose Lucasról volt szó, ugye, tudod?
– Adamről? – Scarlett ismét megpróbálta felgyújtani
Glindát.
– Nem, Scarlett. Rólad. Azt hiszem, szerelmes voltam
beléd.
/
/
/

– Ó.
A papír tüzet fogott.
– A nevetséges lovaglás mellett ez volt az egyetlen dolog,
ami rögtön az eszembe jutott. – Kristen elővette a saját
öngyújtóját, és egy másik ponton lobbantotta lángra Glindát.
– Mást éreztem, mint a többiek iránt. Majd amikor a
memóriás pasi rákérdezett, hogy csókolóztam-e Lucasszal és
Adammel...
– Azt mondtad, hogy Sashor dögös! – jutott Scarlett
eszébe.
– Objektíven!
Scarlett oldalba könyökölte. – Szóval mégis csípsz.
Glinda végre tűzbe borult. A lányok hátraugrottak.
– Úgy gondolom, meg voltam sértve vagy haragudtam,
vagy valami. De ennek már vége. – Kristen bólintott. – Mit
gondolsz, megtalálják valaha?
Még mindig annyi minden lógott a levegőben.
A vádat Lucas ellen John Norton meggyilkolásáért
legalább ejtették, de Miranda még szabadon kóricált.
– Nem számítok rá - felelte Scarlett.
– És csak úgy belenyugszol?
– Bele akarok.
Kristen bakancsos lábával arrébb rugdosta Glindát.
– Miért nem írtam fel a nevüket? Miért nem jegyzeteltünk
részletesebben?
A tűz pukkant egyet, és elnyelte Glinda arcát. Scarlett
figyelte a lángokat, ahogy végigrohannak Glinda
varázspálcáján, amely fellobbant, aztán megfeketedett és
pernyévé változott, a mágia narancsszínben izzó, pici
kitöréseivé, amelyek addig égtek, amíg éghettek.
Olvadok, gondolta Scarlett. Olvadok.
 Lucas

Ryan és Lucas a lelátó tetején ült a gondosan lenyírt füvű

középiskolai futballpálya mellett, amelyen túl némán, üresen
gunnyasztott az általános iskola.
A rezesbanda most masírozott ki a pályára. Nadrágtartós
fekete nadrágok. Dögös kürtőkalapok.
A zászlópörgetők óriási virágcsokrokat hoztak. A zenészek
hosszú sorokba álltak a pálya közepén. Gyászos dallamot
játszottak, amelyet Lucas nem ismert.
Utánuk jöttek a szónokok, akik reszkető hangon beszéltek
egy mikrofonba az ötvenyardos vonalnál.
Voltak diákok, akik a fegyvertartás szigorításáról
beszéltek.
Voltak szülők, akik a depresszióról, a lövöldözőről
beszéltek, meg hogy létezik helyi szaktanácsadás
mindenkinek, akit ön- vagy közveszélyes gondolatok
kísértenek.
Aztán az iskolaigazgató - egy piros kosztümös nő - beszélt
arról, hogy soha, egyetlen élet sem volt hiába.
Beszélt fiatalokról, akik ihletet adnak mindnyájunknak.
Beszélt a tanárok hősiességéről.
A hátrahagyottak erejéről.
 Az ügyről, amelyet ők, úgy is, mint közösség, nem
feledhetnek.
A rögtönzött pódium és a mikrofon közelében egy asszony
emelte a magasba a lövöldözés egyik áldozatának –
valószínűleg a lányának – a képét. Az anya olyan szomorúnak
és kiüresedettnek látszott, hogy Lucas szerette volna, ha
valaki törölhetné a bánatát, törölhetné az emlékeit arról,
amikor meghallotta a lövöldözés hírét, amikor megtudta,
hogy vannak áldozatok, amikor nem találta a lányát, amikor
azonosítania kellett egy halottat, amikor el kellett mondania
a férjének, a többi gyerekének, ha vannak neki, amiért nap
mint nap ugyanabból a rossz álomból kell ébrednie.
A mellette álló férfi az egyik karjával átölelte az asszonyt, a
másik kezében egy táblát tartott, amelyre azt írták:
SOSE FELEDÜNK.
Miért nem?
Miért nem lehet egyszerűen kitakarni valami borzalmasat?
Például egy lövöldözést.
Vagy háborút.
Vagy akár egy gyermekkort.
Hát persze!
Ó!
A felejtés tudatlanságot jelent, sötétséget jelent, talán azt
is jelenti, hogy újra és újra elkövetjük ugyanazt a hibát.
Csipogott a telefonja. Ránézett, de nem ismerte a számot.
– Halló?
– Úgyse találod meg – mondta Miranda. – Rég elment.
– Ki? – kérdezte Lucas. Elfordult a parádétól, a
baseballpályát nézte a lelátó mögött. – Ki ment el?
– Az apám – felelte a lány.
Lucas ránézett Ryanre, aki kérdően felvonta a
szemöldökét.
 – Miért figyeltél minket?
– Apám tudni akarta, hogy a visszavezetés hogyan
befolyásolja a kezelés eredményeit.
– Csak pár óráig kellett volna tartania? – kérdezte Lucas.
– Igen, de aztán Max meghalt, és ti megint sokkot
kaptatok, úgyhogy azt kellett törölni, és az eltartott egy ideig,
aztán apámnak törölnie kellett a te emlékedet róla és a
házról, és valahogy gubanc lett belőle, úgyhogy elhúzódott a
dolog.
– Tizenegy évig? – Lucas majdnem ordított.
– Jó, hát változott a dolgok természete. Működött, de nem
következetesen – és komolyan ki akarták javítani, és akkor ő
meglátta ezt a lehetőséget, hogy úgy nevelhessenek fel
mindnyájatokat... tökéletesen traumamentesen. Annak a
munkának az alapján, amit rajtam végzett.
– Miféle munkának?
– Ez nem rólam szól.
– Miért engedtek el? – kérdezte a fiú.
– Nem tarthattak ott benneteket örökké. Mindig is azt
tervezték, hogy elengednek, amint tizenhat évesek lesztek.
Jobban kellett sietni, mint apám akarta, de ez azért volt, mert
párszor már rájöttetek, kik vagytok, sőt, a vége felé
valamilyen módon sikerült kitalálnotok minden egyes nap,
úgyhogy egy kicsit irányíthatatlan lett a dolog. Megtaláltad a
pisztolyt, meg minden. Mindig te voltál a harcos. Apám is
ezért választott téged, hogy tartsam rajtad a szememet. Úgy
gondolta, hogy ha valaki elkezd emlékezni, akkor te leszel az.
– Hogy csinálta? – kérdezte Lucas. – Hogy törölt...
mindent?
– Hát, ezt még én se tudom – felelte Miranda.
– Miért hívtál fel? – kérdezte a fiú.
– Mert tudnod kell, hogy nem volt mindenben rémes.
Olyanok voltunk, mint egy nagy család. Azt leszámítva, hogy
apa mindig csak néhányunkat vitt ki magával egyszerre. Ha
valaki kérdezte, mindig azt mondta, hogy nevelt gyerekek
vagytok.
– Meg fogom találni – ígérte Lucas. Szája keserű volt az
undortól. – Meg foglak találni téged.
– Talán igen – mondta Miranda –, de nem fogok
emlékezni rád.

***

Otthon, a lakókocsiban Lucas korcsoportonként

szétválogatta a Chamberstől kapott fényképeket.
Aztán, mivel nem talált semmit, ami szúrta volna a szemét,
felerősítette a lakókocsi nappalijának a falára a börtönüknek
bedíszletezett helyszínről elhozott nagy fotókat, amelyeket
Chambers hajlandó volt kölcsönadni.
Elkezdte a legapróbb részletig átvizsgálni őket.
Ne már megint, mondta Miranda, amikor ő lefényképezte.
Most már értette.
Ezeket a képeket is ő csinálta.
Itt van a nyomra vezető jel.
Ezt jelentette a tetkó.
Csak meg kell találnia.
Nem alszik, amíg nincs meg!
Megvizsgált minden négyzetmillimétert.
Aztán kezdte elölről.
És megint elölről.
Valószínűleg a huszadik vizsgálaton volt túl, amikor Ryan
benézett hozzá.
Azért csak elölről kezdte megint.
Elnézett valamit.
 El kellett néznie.
A hőlégballon nem árult el semmit.
A kiskutyák sem.
A ló sem.
A hullámvasút használhatatlan volt.
Mindig a körhintát hagyta utolsónak. Ez volt a
legbonyolultabb, a legsűrűbb.
Olyan sok mindent kellett nézni rajta.
A karcolásokat a ló fogain.
A távolban a vízről visszavert napot.
A visszavert képeket a körhinta tükrös tengelyén.
Ezt az egy fotót már eddig is valószínűleg kétszer
gyakrabban ellenőrizte, mint a többieket.
De még így sem talált semmit.
Visszatért a Chamberstől kapott fényképekhez,
kiválasztotta az ugyanaznap készült fotók kis kötegét.
Az egyik őt ábrázolta azon a lovon, ahogy két karját
kinyújtva kapaszkodik a rúdba. Tehát valaki másnak kellett
fényképeznie.
Egy kép a körhintáról, messzebbről.
Majd egy tucat ugyanarról a lóról: ezeknek egyikét
nagyították fel.
Minek ennyi kép egy lóról?
Szétterítette őket a teakonyha asztalán, elkezdte az
összehasonlítást.
Az egyiken talált egy maszatot, ami nem szerepelt a
többieken.
Egy visszavert képet a tükörben a ló mögött.
Fölvette a gépét, készített egy közelit a fotónak arról a
részéről. Aztán felnagyította a gép kijelzőjében.
Kirajzolódott egy arc.
– Megvagy! – mondta Lucas.
Csípőjén lüktetett a bőr.
TIZENEGYEDIK NAP
 AVERY

A temetés sietős, szerény és szűk körű volt. Avery úgy

gondolta, hogy Max többet érdemelne – akár még egy kis
fanfárt is –, miután ilyen sokat várt a méltó búcsúzásra.
Eljövet felkapta Vau-Vaut, és a táskájába gyömöszölte,
nem is tudva, miért tette, egészen addig, amíg ott nem ültek a
templomban, ahol az első öt sort az időtlen idők óta nem
látott barátok és rokonok töltötték meg. Most elérkezett a
szertartásnak az a része, amikor az emberek kisorjáznak a
padokból, elvesznek egy szál virágot egy kosárból, és a
koporsó tetejére helyezik. Averynek nem volt ereje felállni,
másokat engedett maga elé, akik a padból távozva sorra
végigsúrolták a térdét.
Rosszul veszi ki magát, ha épp ő nem teszi le a virágját.
Emma letette.
Sam is.
Letette az összes visszatért srác.
Avery nem akart makacsnak vagy hisztisnek látszani.
Egyszerűen csak nem akarta megtenni.
Virágok? Mi értelme?
Kihúzta Vau-Vaut a táskájából, kivárta, hogy elfogyjon a
sor. A virágok rendetlen kazalban ültek a koporsón. Akkor
felállt, odament, és elhelyezte Vau-Vaut a boglya tetején.
Érezte, hogy kezd összeomlani, így sarkon fordult,
végigvonult a hosszú folyosón a padok között, az ott ülő
emberek suttogása, hüppögése, sírdogálása között, el Lucas
és Ryan mellett – két, sötét öltöny a hátsó sorban –, ki a
templom ajtaján. Lucas talált tegnap este egy nyomot, és
Chambers azt mondta, hogy egy kis szerencsével, digitális
bűvészkedéssel és arcfelismerő szoftverrel sikerülhet
azonosítani az elrablójukat. Ez legalább valami.
Lucas követte, ki a templomból.
– Azt hittem, jobban fogom érezni magamat – mondta a
lány.
– Lezárás és minden. Azt hittem, az a legnagyobb vágyam,
hogy megtaláljam Maxet.
– És most? – Lucas odaállt mellé a templom lépcsőjén.
– Most azt akarom, amit te akarsz – felelte Avery.
– Hogy megtaláljam őt – mondta a fiú. – Megtaláljam
magamat.
– Az két, különböző dolog – mutatott rá Avery. – Azoknak
kell lenniük. Mindenesetre én megtaláltalak téged. Itt vagy.
– Lefelé indult a lépcsőn. – Gyere. Van egy hely, ahol
jobban el tudok búcsúzni Maxtől, mint ahogy itt csinálják.

Ők voltak az egyetlen – és messze túlöltözött – tizenévesek

a kalóz sétahajón. Kezdetben nevetségesnek érezték
magukat, de láthatólag senkit sem érdekeltek – talán
feltételezték róluk, hogy a kisebb testvéreik is itt vannak a
főleg fiúkból és egy maroknyi lányból álló tömegben, amely
az oktató kalóz köré gyűlve igyekezett elsajátítani a
kalóz-alapszókincset. Néhány gyerkőc sorba állt, hogy kapjon
fejkendőt és forradásokat festessen az arcára.
– Csak én látom így, vagy azok a sebhelyek túl élethűek? –
kérdezte Avery, ahogy a hajó peremén húzódó, naptól
felhevült fekete bőrpadon ültek.
Ennek a hajónak a zászlója nagyszakállú, kacsintó kalózt
ábrázolt. Az oktató kalóz felszólította a növendékeket, hogy
mondják, Harrrrr, de nem találta kellően hangosnak. A
kölykök beleerősítettek. Avery nevetett.
– Johohohó! – bőgték karban a kölykök, amikor Lucas
megcsókolta Averyt.
 Scarlett

Scarlettet sajátosan felpezsdítette életének első temetése.

Talán beteges, de az egész szertartás alatt nem
szabadulhatott a csökönyös...
Nem lehet izgalom.
Nem.
Talán csak tudatosság.
Az ereiben áramló véré.
A tüdejében a levegőé.
A szinapszisoké, amelyek léte minden másodpercében
kivilágítják az agyát.
Volt benne valami varázslatos.
Volt valami varázslatos mindenkiben.
Maga a jelenet – a kicsi koporsó, az, ahogy Max anyja
végig le nem vette róla a szemét, mintha egy ellenséggel
nézne farkasszemet – majdnem elviselhetetlen volt.
Tammy, aki oktalan fővel kifestette a szempilláját, egész
idő alatt halkan sírt.
Aztán Avery meg az a plüsskutya...
Scarlettnek el kellett fordítania a tekintetét.
Ám semmi sem tarthatta vissza, hogy ne nézze
minduntalan a szállongó angyalokat a festett üvegablakokon
és ne gondoljon arra, hogy Maxet legalább szerették.
Ez az, ami számít.
Amikor a telefonja kivilágosodott a templomi parkolóban
a szertartás után, indokoltnak érezte, hogy épp most kapjon
hírt. Visszahívta Chamberst, aki elmondta, mik történtek.
Letartóztatták a régi igazgatót. Megtalálták – álcázva, de
nem túlságosan, mert kinek jutott volna eszébe, hogy őt
keresse? – a tegnapi megemlékezés közönségének soraiban;
huszonnégy órán át követték, hátha elvezeti őket valami
érdekeshez.
Nem vezetett sehova.
Most őrizetben volt, és kaptak még néhány választ,
amelyekkel megmagyarázhattak még néhány dolgot.
Például, hogy azért választotta éppen ezt a hat gyereket,
mert ott volt velük a menzán – egy állatkertet ábrázoló
falfestményt mutatott meg nekik, miközben a szülők a
papírmunkát intézték –, amikor bekövetkezett. Azt látta,
amit azok hatan (vért, rettegést, pusztulást), amikor
összebújtak annak a kissé amorf zsiráfnak a tövében. Látta a
szemükben, hogy soha többé nem lesznek azok, akik voltak.
Az irodájában ott volt A Távozás egy példánya, amikor az
óvodai tájékoztató során kiválogatták a srácokat. Az igazgató
el akarta olvasni, mert azt hallotta, hogy ez a könyv ihlette a
kísérletet vezető tudóst, egy embert, aki David Kunkelként
mutatkozott be, bár ez persze álnév volt. Sose hitte, hogy ami
bekövetkezik, ilyen híven fogja tükrözni a könyvet.
Scarlett megláthatta az irodában A Távozást, elolvashatta
a fülszöveget, és ötéves fantáziája meglódult tőle.

Elmegyek egy útra!

A távozásra megyek!
 Talán izgalmasnak hangzott!
Mókásnak!
Akkor akár még arról is ábrándozhatott, hogy otthagyhatja
az anyját.

Most együtt autóztak haza, ahol ki-ki elment a szobájába

átöltözni. Mire Scarlett kijött napozófelsőben és sortban, az
anyja már az udvaron ült egy élénkzöld műanyag Adirondack
székben, amely mellett egy másik is állt. Tammy mögött egy
pillanatra kidudorodott a vízből egy delfin háta, és
Scarlettnek elakadt a lélegzete.
Elmosolyodott, kinyitotta az ajtót.
– Mik ezek a székek? – kérdezte, miközben lejött a hátsó
lépcsőn.
Tammy keresztbe tette a lábát.
– Gondoltam, azok az ócska nyugágyak már elég
rongyosak, és megláttam ezeket leárazva a Filléresben.
– Nem is olyan snassz.
Scarlett leült, kényelmesen hátrahajtotta a fejét. Ismét kint
voltak az ejtőernyős szörfözők, a vitorla vonakodva sodródott
az égen.
Egyszer talán Scarlett is veszi a bátorságot hozzá.
Talán olyan érzés lesz, mint hőlégballonon utazni.
Talán nem számít majd, hogy olyan lesz-e vagy sem.
Holnap elkezdi újradekorálni a szobáját, talán rendel egy
Christina világa posztert, akkor sose felejti el, milyen
tökéletes tud lenni önmagában egyetlen – minden egyes –
pillanat.
– Csak a most van – bökte ki, mire az anyja azt kérdezte:
– Tessék?
Scarlett behunyta a szemét, melegíttette a nappal a
szemhéját. – Á, semmi.
 Lucas

Ryan végre visszament dolgozni a hotelbe, Lucas ott

találkozott vele vacsoraszünetben. A tetőteraszon ültek, egy
ponyva-védőtetős gurulóasztalnál, és halas szendvicset ettek
sült krumplival. Lent, a parton épp most kezdett el játszani a
zenekar.
– Odalent kéne lennünk – mondta Ryan. – Eddig csupa
bombázó csaj jött.
– Hát, te aztán gyorsan gyógyulsz – állapította meg Lucas.
– Más szinteken viszont még mindig szédelgek a
csalódástól meg a többi, nekem elhiheted. Általában
idiótának érzem magam, de minimálisan sem szakadt meg a
szívem. – Végignézett magán. – Ezt a pólót ő adta.
– Ki ez rajta? – kérdezte Lucas. Bátyja parkolóőri inge a
pad sarkán lógott.
– Mr. Magoo – felelte Ryan. – Valamelyik régi rajzfilmből.
Megnézetett velem egy csomó klipet a YouTube-on, amikor
bevallottam, hogy fogalmam sincs, kicsoda Mr. Magoo. Egy
öreg, rövidlátó fickó, aki folyton rázós helyzetekbe kerül,
mert nem lát, de nem hajlandó elismerni. De folyton
megússza. Egy másikat is kaptam tőle. A rózsaszín párduc.
– Aki...?
 – Egy ilyen rózsaszín, rajzolt párduc, amelyik a
stáblistákat illusztrálta ezekben a régi filmekben egy
tehetségtelen nyomozóról. – A fejét csóválta. – Amíg itt volt,
örökké gúnyolt, mert nem láttam A rózsaszín párducot.
– Nagyon sajnálom.
Chambers szerint Miranda személyazonossága teljes
egészében hamis volt. Csak pár év óta létezett. Ám a fénykép
segítségével, amelyet Lucas kinagyított – és a többiekét is
felhasználva, amelyeken ugyanaz az ember látszott a
távolban vagy verődött vissza tükrökből, vagy olvadt bele a
környezetbe – kiderítették, hogy a fotón látható férfi neve
Louis Immerso. Évekkel ezelőtt publikált néhány cikket kétes
újságokban arról, milyen sikeresen törölte kislánya, Lola
emlékeit egy molesztáló nagybácsiról, de aztán eltűnt a
radarképernyőről.
Chambers felvette a kapcsolatot Orlean menyével. Azt
remélte, talál olyan bizonyítékot, amely összeköti Immersót
Orleannal. Meg volt győződve róla, hogy Immerso a fanatikus
rajongók kategóriájába tartozik.
És még mindig remélte, hogy megtalálhatja.
Remélte, hogy Immerso elvezeti őket ahhoz a
szervezethez, amely ezt az egészet levezényelte.
És természetesen azt remélte, hogy lezárhatja az ügyet.
Kristen naplójának sem vették hasznát. Vérfagyasztó mese
volt, de nem a legjobb dokumentum a történtekről.
Ryan a fejét csóválta.
– Akkora idiótának érzem magam, amiért így palira
vettek.
– Ne ostorozd magad túlságosan – mondta Lucas. –
Honnan tudhattad volna, hogy valaki képes erre?
– Akkor is.
Ryan felvette a kóláját – nagy, dérharmatos, piros
műanyag pohárban volt –, és egyetlen slukkra eltüntette a
felét a szívószállal.
– Előre, sohase hátra! – Lucas megevett egy darab
krumplit. Meg kell tanulnia főzni, méghozzá minél előbb.
– Igaz. – Ryan nekiesett a szendvicsének, és teli szájjal
mondta: – Nekem a főiskola, neked a negyedik.
– Bírni fogom?
Avery csak eggyel alatta fog járni. Az majd segít.
– Csak egy év – mondta Ryan. – Jobb, mint állást keresni.
– Az?
– Nem tudom, öreg, de ismerkedhetsz lányokkal,
szerezhetsz barátokat, berúghatsz, és csinálhatsz olyan
butaságokat, hogy belépsz a rezesbandába, és járhatsz
focimeccsre és lelkesítő gyűlésekre, és gólyabálra, és élhetsz
egy kicsit, igaz?
– Hogy csináljam? Csak bemegyek az irodába, és
mondom, hogy be akarok iratkozni?
– Fixen tudni fogják, ki vagy. – Ryan a telefonjára nézett.
– Lejárt a szünet, mennem kell. – Harapott még egy
hatalmasat a szendvicséből, aztán felállt. – Hát, akkor
minden oké. Ezen a hétvégén?
Úgy érezték helyesnek, hogy az Opus 6-nál szórják szét
Will hamvait. Ha Immersót nem is fogták el, a rejtély
megoldódott.
– Minden oké – felelte Lucas.
Reggel szakemberek jönnek, hogy felállítsák a követ.
TIZENÖTÖDIK NAP
 AVERY

Országszerte véget ért a tavaszi szünet, a város kiürült.

Avery strandpapucsa megérkezett egy lepukkant dobozban,
és a dolgok visszazökkentek a megszokott kerékvágásba.
Emma megkapta a főszerepet, és azóta semmi sem létezett
számára az iskolai előadáson kívül. A sajtó leszállt a hazatért
srácokról, és rászállt Louis Immersóra, akit felváltva
neveztek lángésznek és szörnyetegnek. Fotókat közöltek róla
és a lányáról, Loláról, de eddig még... semmi.
Avery anyja idegösszeomlást kapott a temetés után, és
jelenleg egy ambuláns gyászkezelő programban vett részt. Az
apja kivett egy hét szabadságot, és naponta fuvarozta
oda-vissza a feleségét, nehogy ellógja a kezelést, és az asszony
konkrétan rákérdezett Averynél az iskolai próbaéneklésre,
miközben a papírokat igazgatta a hűtőn.
– Ó, arról lemaradtam – mondta Avery.
– Elég baj – felelte az anyja. – Mindig úgy élveztem az
előadásokat.
Avery úgy döntött, hogy ezt haladásnak tekinti.
Sorra érkezett a házba a meleg étel, még Sam is hozott.
– Bocs – mentegetőzött –, a mamám ragaszkodott hozzá.
– Miért ez a mániája a mamáknak? – kérdezte Avery.
 – Fogalmam sincs – felelte Sam. A szemetes fölé tartotta a
dobozt, és kérdőn felhúzta a szemöldökét.
– Műanyag? Mármint az edény? – kérdezte a lány.
– Nem. – Sam fölnevetett. – Tényleg fontos? Kétlem, hogy
mama idejönne és visszakérné.
Avery rálépett a pedálra, a fedél felpattant. Sam a
szemetesbe csúsztatta a dobozt.
Avery fixen tudta, hogy Sam most Emmával fog
randevúzni, és azt is fixen tudta, hogy nem érdekli.

Lucas meghívta, hogy jöjjön el Will hamvainak

szétszórására, úgyhogy felvett egy sötétszürke ruhát, hozzá
szép szandált, és végigsétált az öböl partján, majd a halpiac
mellett, a jósda mellett – már megint –, és megérkezett az
Opus 6-hoz.
Valami... más volt.
Az Opus... teljesnek tűnt.
Most a csúcsán, a kellős közepén egy magas kő állt,
amelynek hosszú, lapos volt az eleje. Elnagyolt emberformája
volt, olyan húsvét-szigeti stílusban. A lány azon tűnődött,
eljut-e valahova vagy bárhova – a Stonehenge-hez? –, és
láthat-e még egy olyan bizarr és látványos megalitot, mint az
Opus 6.
Ryan és Lucas a kő közelében állva beszélgetett Scarlett-tel
és Kristennel.
Eljött Sarah és Adam is. Averynek kemény munkával
kellett meggyőznie Lucast, hogy hívja meg őket, hiszen az ő
nevüket is rávéste a kőre Will keze.
Avery kilógott a társaságból, legalábbis így érezte, amíg
Lucas meg nem látta. A fiú szeme kigyúlt, és elmosolyodott.
Avery odament hozzá, Lucas megpuszilta a fülét.
– Köszönöm, hogy eljöttél.
 – Ez csak természetes – felelte a lány. Utána köszönt
azoknak, akiket ismert, összeismertették azokkal, akikkel
személyesen még nem találkozott. Úgy érezte, mintha most
vált volna a tagjává egy különös klubnak, és ez az érzés nem
volt sem kellemes, sem kellemetlen.
Volt, ami volt.
Lucas a zakója zsebébe nyúlt, és azt mondta:
– Van valamim számodra. Egy régi fotós dobozban
találtam.
Egy fényképet nyújtott felé, majdnem ugyanolyat, mint
amit Avery elégetett. Lucas, Max, Törpilla. Szélesen
mosolygott, és megcsókolta a fiút.
A szerelem egymagában is boldog vég.
Pár perc múltán Lucas fogta az urnát, odaállt a frissen
felállított kő mellé, és beszélni kezdett az apjáról, az
odaadásáról a fiai, a nyomozás és az Opus 6 iránt. Biccentett
valakinek Avery mögött. A lány megfordult. Chambers
nyomozó állt ott egy másik férfival, akit Avery nem ismert, de
a raszta tincsei hosszabbak voltak az ő lófarkánál. Chambers
ünnepélyesen bólintott.
Avery visszafordult Lucashoz, figyelte, hogyan mozog a
szája, hogyan telik meg érzelmekkel a tekintete. Vajon mire
emlékszik majd ebből a napból később, amikor otthon, az
emeleti fürdőszobában lemossa a szempillafesték fekete
maszatját?
És mennyi marad meg reggelre, amikor a konyhában ülve
ismét a gabonapelyhes doboz hátuljára rajzolt labirintusban
navigál?
Mennyi múlik el a mából a jövő hétre és az utána
következő hétre?
Mi marad belőle jövőre, amikor teleszívja a tüdejét
levegővel, hogy elég legyen tizenhat gyertya elfújásához?
 Hát mához tíz évre? Akkor mennyi lesz? Hát mához
húszra?
Pontosan hány százalék hullott ki máris a mai napból?
Azt akarta, hogy ez a perc, ez a fél százaléknak is a fele
megmaradjon.
Elhatározta, hogy rabul ejti.
Levadászta azokat az indákat a vízmedence mellett,
amelyen olyan narancsszín virágok nyílnak, mint az
örömtüzek.
Megragadta azt a fát, amelyet bölcs vénasszonnyá
változtattak a spanyolmoha hosszú, szürke fonatai.
Kiemelte Lucast, aki annyira feltétlenül itt volt a jelenben,
és olyan megindító volt a félrecsúszott nyakkendőjével.
Mindent befogott a hálójával, tudva, hogy oly sok minden
kicsúszik belőle és örökre elenyészik.
Mert meredek a memória görbéje.
Lucas felnyitotta az urnát, és a szél is segített neki, amikor
megrázta. A hamvak felkavarodtak a magasba – mint egy
varázslatról szóló filmben –, mielőtt leülepedtek és eltűntek a
lábuknál.
Visszatérve a földbe.
Mert por vagyunk.
Mind meghalunk.
Mind veszítünk.
Mind felejtünk.
Mindannyian mindig távozunk.
 Köszönet nektek!!!

David Dunton
a Harvey Klinger ügynökségnél (tizedik közös könyvünkért!)

Adrienne Maria Vrettos

(első olvasóm és főtanácsadóm az írásban)

Morghan, Paul és Rachel

(„az ügyvédeim”)

Harvey Fite (az Opus 40-ért)

Anne Ursu
(a megfelelő előadásért
a megfelelő időben)

Teeny Tiny Filmworks (már nem is olyan tini)

Bob
(természetesen)
Nick
(mint mindig)

Ellie (az ötletért)

Violet
(csak)

A Távozás fantasztikus formatervezői: Donna Mark, Amanda

Bartlett, Jessie Gang és Kimi Weart (Mert csak NÉZZÉK
MEG!)

és Sarah Shumway
(mert mindig többet, többet és többet akar!)
(oké, néha kevesebbet)
 Kiadja a Ciceró Könyvstúdió Kft.,
a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
1126 Budapest, Tartsay Vilmos u. 4.
Telefon: 06/1-329-0879
e-mail: cicero(5)cicerokonyvstudio.hu www.cicerokonyvstudio.hu
A Ciceró Könyvstúdió könyveinek terjesztője a Talentum Kft.
2046 Törökbálint, DEPÓ II.
Tel.: 06/23-332-105 / Fax: 06/23-232-336
Nyomdai előállítás: Borsodi Nyomda Kft., Miskolc
Felelős vezető: Ducsai György igazgató