AZ EZERARCÚ ELME

1
2
AZ EZERARCÚ ELME
TANULMÁNYOK
PLÉH CSABA 60. SZÜLETÉSNAPJÁRA

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

3
 Szerkesztette

GERVAIN JUDIT
KOVÁCS KRISTÓF
LUKÁCS ÁGNES
RACSMÁNY MIHÁLY

ISBN 963 05 8309 7

Kiadja az Akadémiai Kiadó,

az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülésének tagja
1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19.
www.akkrt.hu
www.szakkonyv.hu

Elsõ magyar nyelvû kiadás: 2005

© Akadémiai Kiadó, 2005

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános elõadás,

a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát,
az egyes fejezeteket illetõen is.

Printed in Hungary

4
Tartalom

ELÕSZÓ ........................................................................................................................... 7

Czigler István–Kónya Anikó–Pléh Csaba / A fájdalom pszichofiziológiájának

új elméletei és jelentõségük a tanulásteóriákban ........................................................... 9

NYELVELMÉLETI KÉRDÉSEK ............................................................................. 19

Babarczy Anna / Miért van szükség statisztikai tanulási mechanizmusra a
nyelvelsajátításhoz? ...................................................................................................... 19
Fiser József / Létezik-e külön statisztikai és szabályalapú tanulás az agy vizuális
és auditorikus moduljaiban? ........................................................................................ 26
Lukács Ágnes / A nyelvtani tudás gyökerei ...................................................................... 38
Kálmán László / Szegény, szegény inger! ....................................................................... 50
Rebrus Péter / Hogyan inflektál a magyar? ..................................................................... 56

A NYELVI FEJLÕDÉS EMPIRIKUS KÉRDÉSEI .................................................. 69

Lõrik József / Gyengén olvasás és diszlexia ..................................................................... 69
Radványi Katalin / Kromoszóma-rendellenesség miatt fejlõdési elmaradást mutató
Down-szindrómás személyek nyelvi készségeinek vizsgálata ..................................... 88
Schnell Zsuzsanna / Tudatelmélet és pragmatika ......................................................... 102

NYELVFELDOLGOZÁS .......................................................................................... 117

Dankovics Natália / A szórend szerepe az anafora-feldolgozásban .............................. 117
Ivády Rozália–Nagy-György Judit / Tartalmi és formai tényezõk kölcsönhatása
a nyelvi ítéletekben, avagy van-e a mondatnak flörbje? ............................................ 135
Kiss Szabolcs / Implicit pszichológia a nyelvben, avagy az interperszonális igék
nyelvlélektana ............................................................................................................. 152
Németh Dezsõ / A nyelvi és az emlékezeti folyamatok kapcsolata ................................ 161
Krajcsi Attila / Nyelvi relativizmus: a numerikus ismeretek példája ............................ 171

KÉTNYELVÛSÉG ...................................................................................................... 187

Polonyi Tünde Éva–Kovács Ágnes Melinda / Többnyelvû elmék .................................... 187
Felhõsi Gabriella / Nyelvek közötti váltás: korai kétnyelvûek elõnyben? ..................... 199
Kovács Ágnes Melinda–Téglás Ernõ / Az aszimmetria logikája: a központi
feldolgozó és a nyelvváltás kapcsolata kétnyelvûeknél .............................................. 222

5
EMLÉKEZET .............................................................................................................. 235
Racsmány Mihály / Introspekció és kontroll az emlékezeti elõhívásban ...................... 235
László János–Péley Bernadette / Az identitásfejlõdés vizsgálata élettörténeti
epizódok narratív pszichológiai tartalomelemzésével ............................................... 250
Kónya Anikó / Tapasztalati élmény és emlékezeti tudatosság ...................................... 262

A KOGNITÍV TUDOMÁNY ELMÉLETI KÉRDÉSEI ...................................... 275

Csibra Gergely / Van-e szükség kognitív megközelítésre? A tükörneuronok esete
a szimulációval ........................................................................................................... 275
Juhász Levente Zsolt / Neuroökonómia: egy új diszciplína. .......................................... 285
Király Ildikó / Az elme kulturális modelljei ................................................................. 296
Nádasdy Zoltán / A holográfia metaforája az agymûködés magyarázatában ................ 311

ÉSZLELÉS ÉS KATEGORIZÁCIÓ ........................................................................ 327

Czigler István–Pató Lívia Gabriella / Fogalmi kategorizáció és eseményhez kötött
agyi elektromos változások: feldolgozási stratégiák azonosítása ............................... 327
Kovács Gyula / Arcpercepció ......................................................................................... 337
Kovács Ilona / A biológiai mozgás kódolása: a téri-idõi felbontóképesség
optimalizálása egy tengelyalapú reprezentációban .................................................... 350
Ragó Anett / Mindennapi tárgyaink – az artefaktumok fogalma a kognitív
pszichológiában .......................................................................................................... 364

KOGNITÍV FEJLÕDÉS ............................................................................................ 371

Gergely György–Csibra Gergely / A kulturális elme társadalmi konstruálása:
az utánzásos tanulás mint humánpedagógiai mechanizmus ...................................... 371
Gyõri Miklós / Az autizmus kognitív hátterének változó kauzális modelljei ................ 378
Káldy Zsuzsa / Módszertani problémák a csecsemõkutatásban:
mire figyelnek a babák ............................................................................................... 390
Tárnok Zsanett / Figyelemzavarban a végrehajtó agy .................................................. 398

EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA ............................................................................. 413

Bátki Anna–Bõhm Viktor / Evolúció és pszichopátia: egy integratív javaslat ............... 413
Gábris Krisztián / A perceptuális kategorizáció szerepe az etnikai különbségek
észlelésében ................................................................................................................ 424
Kovács Kristóf / Egyéni különbségek és az evolúciós pszichológia ............................... 438
Magyari Lilla / A nyelv miért nem olyan, mint a szem? .............................................. 452

FILOZÓFIA ÉS TUDOMÁNYTÖRTÉNET ........................................................ 461

Nánay Bence / Percepció és intenció ............................................................................. 461
Demeter Tamás / Mi a népi pszichológia? .................................................................... 474
Zemplén Gábor / A Bécsi Kör romantikája ................................................................... 489
Gervain Judit / Karteziánus vagy chomskyánus: az egyetemes nyelvtan
régi-új ruhája .............................................................................................................. 507
Stachó László / A diszkurzív csatatér ............................................................................. 519
Tófalvy Tamás / Naiv irodalomelméletek ..................................................................... 533

A KÖTET SZERZÕI ................................................................................................. 545

6
Elõszó

Pléh Csaba az idén lesz hatvanéves. Egyszer egy televíziós mûsorban azt nyilatkozta, hogy a
családján kívül számára a legtöbbet a gondolatok sokfélesége, s ily módon a könyvek jelen-
tik. Éppen ezért mi, volt és jelenlegi tanítványai, kollégái születésnapja alkalmából egy kötet-
tel szerettük volna meglepni. A könyvben törekedtünk mindazon kérdések átfogó vizsgálatára,
amelyek iránt különösen érdeklõdik, és amelyek kutatására bennünket is ösztönzött. Remél-
jük, hogy írásainkat örömmel olvassa majd. A kötetbe a nyelvsajátítás, a nyelvi feldolgozás, a
kétnyelvûség, az emlékezet, az észlelés, a kognitív fejlõdéslélektan, az evolúciós pszichológia,
a filozófia és a tudománytörténet területérõl gyûjtöttünk össze tanulmányokat.
A szerzõk között között éppúgy található végzõs hallgató, mint egyetemi tanár vagy
akadémiai kutató. A kötetben szereplõ több mint negyven szerzõ jól érzékelteti, hogy Pléh
Csaba a magyar kognitív tudósok hány generációjának volt tanítómestere és inspiráló
munkatársa. A szerzõk sokfélesége egyúttal tükrözi alapvetõ emberi hozzáállását is – híres
közvetlenségét, elérhetõségét, segítõkészségét. Csaba a hazai egyetemi élet talán legde-
mokratikusabb alakja. Legendás kognitív olvasószemináriumain együtt ülnek doktoran-
duszok, másodéves egyetemi hallgatók és docensek. A hozzászólásoknál és vitáknál sosem
szempont, hogy kinek mi áll a neve elõtt vagy után, de semmi sem menti meg azt, aki
„olvasatlanul” ül be egy-egy szemináriumra. Ez a könyv is ezt a radikálisan teljesítmény-,
de sosem tekintélyközpontú hozzáállást szeretné tükrözni.
Nehéz elképzelni, milyen lenne a hazai kognitív élet, ha Pléh Csaba irodalmár marad –
ahogy eredetileg tervezte –, és talán nem is érdemes. Tudományos eredményei mellett
szervezõ, iskolateremtõ és mûhelyalapító tevékenysége is egyedülálló. Ma Magyarorszá-
gon nehéz olyan kognitív tudománnyal foglalkozó oktatási vagy kutatóintézményt találni,
melynek alapítói között ne szerepelne Pléh Csaba neve. Nemcsak könyvekkel, kurzusok-
kal, tanulmányok tömegével lennénk szegényebbek, de sosem lett volna MAKOG és
Cognition at Christmas sem.
A könyv elsõ tanulmánya Pléh Csaba élete elsõ publikációja, amely a Pszichológus Tu-
dományos Diákkör díjnyertes dolgozata volt 35 évvel ezelõtt, és 300 példányban jelent
meg az Acta Iuvenum címû egyetemi kiadványban.
A kötettel egyben az Akadémiai Kiadó is köszönti az ünnepeltet, és köszöni több évtize-
des szerzõi, szerkesztõi, fõszerkesztõi munkáját.

2005. november
A szerkesztõk

7
8
Czigler István–Kónya Anikó–Pléh Csaba

A fájdalom pszichofiziológiájának új elméletei

és jelentõségük a tanulásteóriákban

Az újabb kísérleti pszichológia a testi fájdalmat a viselkedés értelmezésekor mint „adottat”

használja magyarázatként a tanulásról és hasonló komplex, adaptatív folyamatokról szólva.
Áttekintve a fájdalomra épülõ pszichológiai vizsgálatokat (félelem, elhárító reakciók), az
ezekbõl adódó, feloldhatatlannak tûnõ pszichológiai paradoxonok szükségessé teszik an-
nak vizsgálatát, hogy a fájdalom problémája élettanilag valóban megoldott, s így a pszicho-
lógia számára egy adott tényként kezelhetõ-e mint magyarázó elv.
A fájdalom pszichofiziológiai kutatásának fõ kérdése a következõ: saját receptorokkal,
pályákkal rendelkezõ érzékelési modalitás a fájdalom, vagy ezek nélkül, döntõen magasabb
központi integrációs folyamatok eredményeként jön-e létre? Az elsõ nézet vallói szerint a
kérdés lezárt. „A fájdalom specifikus szenzoros élmény, melyet a tapintást, nyomást, mele-
get és hideget közvetítõktõl elkülönülõ idegi struktúrák továbbítanak” (Wolff–Wolf 1948).
A szerzõk a fájdalomkutatás történetét a következõ lépcsõkkel szemléltetik: Shiff 1858-
ban megállapította, hogy a fájdalom külön érzéskvalitás; Blisc, Goldscheider, majd von
Frey megtalálta a fájdalompontokat; végül Weddel és munkatársai leírták a fájdalmat fel-
vevõ idegvégzõdéseket. Az elmélet szerint a fájdalmat szabad idegvégzõdések veszik fel, az
ingerület A és C rostokon keresztül halad a gerincvelõbe, majd fõként a tractus
spinothalamicus laterialis közvetítésével a thalamus megfelelõ magvába, ahonnan a kéreg-
re vetül. A pálya tehát analóg lenne más szenzoros modalitásokéval.
Melzack és Wall (1965) szerint egy másik elmélet létrejöttét az elsõ, a specificitás teó-
riában meghúzódó bizonytalan állítás tette szükségessé. Az elmélet ugyanis feltételezi, hogy
közvetlen kapcsolat van a fájdalomreceptor és valamiféle centrális fájdalomközpont kö-
zött. A második teória Goldscheider javaslatából ered, aki az ingerek intenzitását és a köz-
ponti összegezõdést helyezte elõtérbe. Hasonló kiindulás lehetne Erasmus Darwin (idézi
Wolff–Wolf 1948) feltételezése is, aki a fájdalmat a bõrérzékelések „túlzásának” fogta fel.
A teória modern kifejtése szerint minden bõrérzékelés tér-idõi patternbe rendezõdik
(Weddel 1953; Sinclair 1955). A fájdalomérzés a bõrreceptorok erõs ingerlésekor kelet-
kezne. Ez az elmélet a specificitás teória legerõsebb oldalával, azzal a ténnyel áll szemben,
hogy a bõrben specifikus fájdalomreceptorokat találtak.
A specificitás teóriát gyengébb oldala felõl támadják a centrális integrációt hangsúlyozó
pattern-elméletek. Livingston (1944) beszámol a klinikai szindrómák összegezõdésérõl.
Szerinte az erõs inger reverberáló köröket indítana meg a gerincvelõi internunciális sej-
tekben, illetve olyan reflexeket váltana ki, melyeket triggerelni tud különben „nem fájdal-
mas” input. Ennek hatására abnormális tüzelés jönne létre, melyet centrálisan fájdalom-

9
ként érzékelünk. Hebb (1949) és Gerard (1951) teóriája hasonlít az elõzõekhez. Szerintük
fájdalom esetén centrális sejtek hiperszinkronizációja tapasztalható. Ehhez a központi in-
tegrációhoz csatlakozhat egy input-kontroll rendszer, és ennek destrukciója vezethet pa-
tológiás fájdalomállapotokhoz. A feltételezés alapja a gyors és lassú vezetésû rendszer köl-
csönhatása. A gyors vezetésû rendszer gátolná a lassú szisztéma szinaptikus áttételét. Az
utóbbi szállítaná a fájdalom jeleit. Patológiás körülmények között a lassú rendszer domi-
nál, aminek eredménye diffúz, égõ fájdalom vagy hyperalgesia lenne. Noordenhos (1959)
bár nem azonosítja a pszichikus minõségeket adott pályák mûködésével, a gyors vezetésû
rendszer szerinte is ellenõrzõ hatást fejt ki a lassú vezetésû felett.
A fiziológia tehát a fenti alternatívákat kínálja a pszichológus számára. Uralkodóan el-
fogadott a specificitásteória. Sem ez, sem a többi felsorolt lehetõség nem ad azonban el-
lentmondásmentes magyarázatot a fájdalom determinálta viselkedésekre. Mutassunk né-
hány, számunkra igen kiélezettnek tûnõ példát a felmerülõ problémák szemléltetésére!
A tanuláspszichológiában a fájdalom jelensége az elhárító reakciók és a félelem vizsgála-
tánál kerül elõtérbe. Az elhárító reakciók megértéséhez a kísérleti pszichológiának szüksé-
ge volt egy, a fájdalomra épülõ hipotetikus fogalomra, a félelemre. McAllister és McAllister
(1965) szerint például a félelem az ártó ingerre adott „megfigyelhetetlen” válasz. A félelem
vizsgálata felveti a tanulás legfinomabb problémáit. Az elméletek egy csoportja a félelem
redukciójában egyszerre látja annak önmegerõsítését és a fájdalmas inger elkerülésének
megtanulását. McAllister és McAllister (1967) tanulmányában rámutat, hogy a félelem
egyrészt a késztetés (drive), másrészt a jutalom (reward) által meghatározott. Kísérleteket
végeztek arra, hogyan variálódik ez a két faktor, s azt találták, hogy valóban igaz az, hogy
erõs késztetés (erõs sokk), illetve az ezt követõ intenzív félelem redukció (ismert, habituált
ketrecbe menekülhetett az állat) hatásukban összegezõdnek, növelik a válasz intenzitását.
Ez egyezik Spence (1956) elgondolásával, mely szerint a drive (D) és az incentív motiváció
(R) együttesen determinálja a cél-választ.
D’Amato és Fazzaro (1960) úgy vélik, hogy az elkerülés alapja nem a félelem, illetve
ennek redukciója, hanem sokkal inkább a félelmi szituációval járó jelzõ ingerek, az, hogy a
CR-t promt megelõzõ CS (melyre a félelem vonatkozik) mint diszkriminatív „cue” szere-
pel, jelzi a veszélyszituációt. Ez az elmélet nem magyarázza a félelem létrejöttének, fenn-
maradásának feltételeit. Mowrer (1947; 1950) két-faktor elmélete hangsúlyozza, hogy az
elhárító, illetve menekülési választ elsõdlegesen a feltétlen ingerre épült válasz beválása
(sikeres menekülés) erõsíti meg (instrumentális faktor), másrészt az ingerhelyzethez kap-
csolódó félelem redukciója is (kondicionált faktor). Ez az elmélet tehát, hasonlóan mint a
fentebbi (D’Amato és Fazzaro), a félelem szerepét abban látja, hogy az jelzi a fájdalom
bekövetkeztét, de kiegészíti ezt a félelem motivációs, önmegerõsítõ elvével.
Egyes elméletek azt állítják, hogy a félelem mint „megfigyelhetetlen” válasz klassziku-
san kondicionálódik valamely ártó ingerrel társított bármely semleges ingerhez (McAllister–
McAllister 1965). Ez a koncepció a „klasszikus kondicionálás” fogalma alatt olyan folya-
matot implikál, melyben a tanulás létrejöttéhez nincs szükség megerõsítésre. Ez azonban a
„klasszikus kondicionálás” és a kontiguitásteória félreértett azonosításából adódó helyte-
len következtetés. Pavlov és iskolája sohasem állították, hogy a tanuláshoz nem szükséges
megerõsítés.
A tanulás motivációs elméletei a félelem-tanulás elemzésekor is hangsúlyozzák a megerõsí-
tés szerepét, mely éppen itt a megerõsítés paradoxonához vezet. A fájdalomból létrehozza
valami a félelmet, fájdalom segítségével félelem eredetileg semleges stimulusokra is kiala-

10
kítható (Miller 1962). Az általánosan elfogadott nézet szerint a kialakult félelem mint má-
sodlagos drive motiválja késõbb az elhárító reakció megtanulását (Mowrer–Miller-hipoté-
zis). Ezzel elvileg lehetõvé válik, hogy az elhárító reakciót a többi tanult viselkedéssel azo-
nos alapon magyarázzuk.
Ez azonban paradoxonhoz vezet. A fájdalom-félelem paradoxon alapja az, hogy a fájda-
lom követi a félelmet, tehát az általánosan elfogadott tanulási modell alapján az az abszur-
dum kellene hogy elõálljon, hogy a sokk maga a jutalom, amely megerõsíti a félelem elke-
rüléséhez vezetõ instrumentális választ. Természetesen sohasem figyelhetõ meg az az
elméletileg (a drive redukciós elmélet alapján) várható abszurd eset, hogy az állat egyre
hatásosabban végzi azt az instrumentális választ, mely a fájdalomhoz vezet. Ennek az el-
lenkezõje az igaz. Szükséges tehát egy elmélet, mely magában foglalja, hogy kellemes „ju-
talom” erõsíti, kellemetlen gyengíti a választ, azaz a jutalom kétértékû lehet. Egy elv, mely
megmagyarázza azt a paradoxont, hogy a fájdalom erõsíti a félelmet és gyengíti az instru-
mentális választ, tehát két hatással bír (Miller 1963).
Grastyán et al. (1968) Miller nyomán rámutatnak, hogy a félelemkondicionálás a drive
redukciós hipotézis paradoxona, mivel a félelem egy eredetileg indifferens ingerre adott
feltételes válaszként kezelhetõ, mely a fájdalom által indukált erõs izgalmat megelõzi, maga
is izgalom, indukciós folyamat. Õk a következõ megoldást javasolják: feltételezhetõ, hogy
egy adott drive csökkenése rebound hatásként ugyanazon vagy egy ellentétes hajtóerõ
megjelenését, illetve újramegjelenését okozza. Ez a feltételezés arra támaszkodik, hogy
minden hirtelen drive redukció elektrofiziológiailag demonstrálhatóan drive indukcióban
folytatódik. Tehát egy izgalmi állapot megszûnése közvetlenül is indukálhat egy nálánál
nagyobb izgalmi állapotot. Az elmélet célja annak kimutatása, hogy a kapcsolás általános
alapja az indukciós folyamat, ami megerõsíti mind a klasszikus, mind az instrumentális
reflexet. Ezt a hirtelen izgalmi szint változást rendesen gátlás alóli felszabadulás okozná.
A félelemindukció, illetve a félelem megerõsítése is hasonlóképpen lehetne értékelhetõ,
mint más tanulási folyamatok. Ugyanis létrehozója, a fájdalom azzal a kivételes sajátsággal
bír, „hogy rövid idõ alatt igen nagy intenzitású izgalmat is okozhat” (Grastyán et al. 1968, 22),
így gátlás alóli felszabadulás nélkül direkt kapcsolatképzéshez is vezethet. A szerzõk ezt az
érvelést nem tartják elégségesnek a paradoxon teljes feloldására. Nem magyarázható en-
nek alapján például az, hogy lassú fájdalmi folyamatokhoz is kondicionálható félelem.
A fájdalom energizáló aspektusának vizsgálata hasonló problémákhoz vezet. A fájdalmas
inger nemcsak rá jellemzõ, specifikus viselkedéseket válthat ki (félelem, menekülés), ha-
nem más, folyamatban lévõ viselkedéseket is facilitálhat. Fowler és Miller (1963) patká-
nyok hátsó lábát sokkolták futás közben, melynek hatására a mozgás gyorsult, az állatok
gyorsabban közelítették meg a célt. Az önmagában fájdalmas sokk tehát – úgy tûnik –
energizálhatja az erõs megközelítõ választ. Ebben az esetben nem jön létre félelem, illetve
elkerülési válasz, ami rámutat arra, hogy a félelem nem feltétlenül kísérõje a fájdalmas
ingernek.
Hasonló problémákat vet fel az ún. önbüntetõ viselkedés. Bender és Melvin (1967), Melvin
és Bender (1968), arra az egyszerû dologra tanították meg a patkányokat, hogy egy két do-
bozból és futófolyosóból álló szerkezetben az ES-ra nyíló ajtón át a másik dobozba menekül-
jenek (escape), illetve a feltételes csengõhangra mint az ajtónyitás jelére a sokkot megelõzve
(avoidance) menjenek át. A kioltási szakaszban a futófolyosó különbözõ pontjain alkalmaztak
ES-ot. Ez, különösen az avoidance csoportnál, megnehezítette a kioltást. A kísérletezõ szem-
pontjából az a furcsa circulus vitiosus áll elõ, hogy ha az állat nem futna, akkor nem kapna

11
büntetést, mégis fut, mintegy önmagát bünteti tehát; a sokk „jutalom” jellegû, nehezíti a
kioltást. A félelem tanulására vonatkozó elképzelések ezt nehezen teszik érthetõvé. Ha ere-
detileg a kiinduló doboz (ill. már a feltételes hanginger) negatív valenciájú, félelemindukáló
lett az állat számára a fájdalom révén, akkor az ES miatt most az ebbõl a félelmi helyzetbõl
való menekülés útja is félelemindukálóvá kellene váljon. Az állat konfliktusba kerülne a futó-
folyosó két, összeférhetetlen „értéke” miatt, s ennek inkább segítenie kellene a kioltást.
Saját elõkísérleteink arra utalnak, hogy hasonló jelenségek közelítõ viselkedésnél is ész-
lelhetõk. Fiatal (4 hónapos) macska testvérpárnál figyeltük meg, hogy elõzõleg kialakított
instrumentális táplálkozási feltételes reflexüket a farok tövére alkalmazott fájdalmas inger
facilitálhatja. A táplálék iránt már nem túl sok érdeklõdést mutató, jóllakott macska a faroktõ
egy gyûrûn keresztül történõ, 15–20 V körüli ingerlésére a reakciót viharos gyorsasággal
végrehajtja, vagy az etetõre rátámad, vagy ha az ingerlés akkor történik, mikor a táplálékot
már kivette az etetõedénybõl, de nem eszi, hanem játszik vele – azt azonnal megeszi.
Megfigyeléseinkben azt érezzük közösnek a leírt „önbüntetõ” kísérlettel és Miller (1963)
eredményével, hogy a fájdalmas inger, ha olyan akció közben alkalmazzuk, mellyel saját,
eredeti hatása nem feltétlenül inkompatibilis, akkor nem diffúz vagy határozott fájdalom-
kerülõ reakciókat fog kiváltani, hanem a kivitelezés alatt lévõ viselkedést facilitálja.
A fájdalommal kapcsolatos legegyszerûbb reakcióformákkal, a nociceptiv reflexekkel kap-
csolatos újabb vizsgálatok is figyelemre méltóak. Ezek jelentõségét a fájdalom problemati-
kájában már Sherrington (1920, 411) is világosan látta. A fájdalom „egy imperatív védeke-
zõ reflex pszichés járuléka” – mondja. Hagbarth és Finer (1963) az ember lábának nociceptiv
reflexénél egy olyan variációt használva, ahol az ártó ingertõl a láb elõrenyomása szabadít
meg, s nem az elhúzása, úgy találták, hogy a nociceptiv reflex is elég plasztikus ahhoz, hogy
alkalmazkodjon a változó körülményekhez. Elsõ, kis latenciaidejû (60–80 ms), sztereotip
gerincvelõi fázisa ugyan megmarad, de második (120 ms-os latenciaidejû), cerebrális kont-
rollú szakasza hamar alkalmazkodik. Eredményüket a deffenzív reakciók tanult jellegét és
a rájuk gyakorolt cerebrális kontrollt hangsúlyozva értékelik.
Ezek a problémák is arra utalnak, hogy a fájdalom viselkedésszervezõ hatása mind egy-
szerûbb, mind bonyolultabb viselkedésegységek tekintetében nem egyértelmûen elõre
determinált. Úgy érezzük, ez nem egyeztethetõ össze sem avval, hogy a fájdalmat specifi-
kus receptorstruktúrák és pályák ingerületi folyamata egyértelmûen meghatározza, sem
avval, hogy bármely nagy intenzitású inger szintén egyértelmûen fájdalmat és fájdalom-
reakciókat hoz létre. Úgy tûnik, ezek a tények is egy új fájdalomelmélet igényét vetik fel.
A klasszikus fájdalomelméletekkel szemben a fiziológus és a klinikus is kételyeket tá-
maszthat. Melzack és Wall (1965) a következõ érveket állítja szembe a specificitásteóriával:
Klinikai evidenciák: A kauzalgiás patologikus állapotok, fantomfájdalmak és perifériás
neuralgiák – úgy tûnik – megcáfolják egy körülírt, direkt pályarendszer elképzelését. Gyakran
sebészi léziók sem szüntetik meg ezeket a jelenségeket. Enyhe érintés, vibráció és más,
nem ártó ingerek kínzó fájdalmakat hozhatnak létre ilyen betegeknél, ugyanakkor viszont
a küszöb ezekre az ingerekre inkább emelkedett, mint csökkent.
A patológiás fájdalmak megjósolhatatlanul kiterjedhetnek olyan területekre, melyek érin-
tetlenek a kórfolyamatoktól. A hiperalgéziás fájdalom sokszor nagy késleltetés után jelenik
meg, és hosszú ideig fennállhat az inger behatása után. Ez avval a ténnyel együtt, hogy más
ingerek ugyanannál a betegnél gyors fájdalom-választ képesek kiváltani – arra mutat, hogy
ez a „lassúság” nem magyarázható kizárólag a lassú vezetésû rostok mûködésével, jelentõs
idõi és téri input szummációt implikál.

12
 Fiziológiai evidenciák: A szomatoszenzoros rendszerek között van specializáció, de egyetlen
olyan érv sincs, ami azt bizonyítaná, hogy egytípusú receptor, rost vagy gerincvelõi út csak
egyetlen modalitáson belül hoz létre érzékletet. (Ezt egyébként már Livingstone (1944) is
feltételezte.)
A speciálisan fájdalomra reagáló – Melzack és Wahl szerint kisszámú – rostot és idegsejtet a
szerzõk inkább a küszöbök menti folyamatos eloszlás szélsõséges eseteinek tartják, mint speci-
ális csoportoknak. Ami a központi idegrendszerrel kapcsolatos kutatásokat illeti, a szerzõk vé-
leménye lényegében ugyanez. Elfogadják a kizárólag fájdalomra reagáló sejtek létét, de való-
színûbbnek tartják, hogy ezek a sejtek is csak az eloszlás szélsõségeit képviselik, tehát nem
„fájdalomsejtek”. Azt sem tartják bizonyítottnak, hogy ezek fontosabbak a fájdalom érzékelés-
ben, mint az összes többi szomesztéziás sejt, melyek jellegzetes tüzelési patterneket produkál-
nak az inger összes sajátságára, beleértve az ártó intenzitást is (Melzack–Wall 1965, 972).
A szerzõknek az ismertetett patternteóriákkal szemben a fõ érve az, hogy ezek sohasem
fejlõdtek egységes magyarázó rendszerré, és a centrális kontrollal kapcsolatos elméleti el-
képzeléseket sohasem követte meggyõzõ kísérleti igazolás.
Új fájdalomelméletében Melzack igyekszik felhasználni a klasszikus elméletcsoportok
igazoltnak tûnõ magyarázatait, mind a fiziológiai specializáció, mind a centrális szummáció
és input-kontroll tényeit. Elméletét a szerzõ a fájdalom kapu-kontroll teóriájának nevezi.
A bõr ingerlése által kiváltott idegimpulzus eszerint három gerincvelõi rendszerre tevõ-
dik át: a substantia gelatinosa sejtjeire, a columna dorsalis felszálló rostjaira és a hátsó
szarvban található elsõ központi átvivõ sejtre (T-sejt).
A szerzõ szerint a substantia gelatinosa szerepe az lenne, hogy, mint kapu-kontroll rend-
szer, modulálja az afferens patternt, mielõtt ez a T-sejtekre hathatna. A columna dorsalis
afferens patternjeinek szerepe olyan szelektív centrális agyi folyamatok aktiválása, melyek a
kapu-kontroll rendszer moduláló sajátságait befolyásolják. A T-sejtek a válaszért és az érzéke-
lésért felelõs központi mechanizmusokat aktiválják. A rendszer mûködését az 1. ábra mutatja.

Centrális kontroll

Kapu-kontroll rendszer

2
+ – +

Input S. G. T Akciós rendszer

+ –
+
1

1. ábra. A fájdalomérzékelés kapu-kontroll teóriájának vázlatos ábrája

1. vékony, 2. vastag átmérõjû rostok, melyek a substantia gelatinosa Rolandit (S. G.) és az elsõ centrális
transzmissziós sejtet (T) aktiválják. Az S. G.-nek a T.-re kifejtett gátló hatását növeli a 2. és csökkenti az 1. rostok
mûködése. A centrális kontroll mûködésbe lépését, a vastag rostrendszerbõl a centrális kontrollmechanizmusokhoz
vezetõ vonal jelzi, ezek a mechanizmusok viszont a kapu-kontroll rendszerhez jelentenek vissza. A T-sejt az akciós
rendszer bemenõ sejtjeihez küld információt. Melzack és Wall (1965) nyomán Grastyán et al. (1968)

13
 A modell mûködésérõl alkotott elképzelésüket a szerzõk azokra a kísérletekre ala-
pozzák, melyek kimutatták, hogy a vastag rostok eleinte nagyon hatásosan aktiválják a
T-sejteket, de késõbbi hatásukat egy negatív feedback csökkenti. A vékony rostok akti-
váló hatását egy pozitív feedback fokozza. A kísérletek szerint ezeket a visszacsatolásokat
a substantia gelatinosa szabályozza úgy, hogy az afferens rostvégeken szabályozza a memb-
ránpotenciált, tehát preszinaptikus kontrollal. „Külön” ingerlés hiányában is érik a rend-
szert állandóan impulzusok, melyeket a vékony rostok szállítanak, és így a kaput egy
viszonylagosan nyitott állapotban tartják, ugyanis ezek gátolják a substantia gelatinosa
gátló mûködését.
Ingerlés hatására a mûködõ vastag rostok száma a vékonyakéhoz képest aránytala-
nul megnõ. Tehát, ha gyenge ingert adunk a bõrre, a vastag rostokon érkezõ ingerü–
letek vannak túlsúlyban, az érkezõ input nemcsak a T-sejtet ingerli, de a kaput is zárja.
A folyamat a substantia gelatinosa ingerlésén át megy végbe, mely preszinaptikus gátlást
fejt ki a T-sejtre. Az intenzitás növelésével a vastag és vékony rostok pozitív és negatív
hatása kiegyenlíti egymást, a T outputja lassan nõni kezd. Folytatva az ingerlést, a vastag
rostok adaptálódnak, a substantia gelatinosa gátló hatása ezzel csökken, a T output me-
redekebben nõ. A kapu-kontroll rendszer outputja függ mind az õt ingerlõ aktív rostok
számától, illetve azok impulzusfrekvenciájától, mind a mûködõ vastag és vékony rostok
arányától. A T outputja tehát különbözhet a teljes inputtól. A modell azt implikálja,
hogy a fájdalom (T output) akkor jön létre, ha mindkét (a vastag és a vékony) rendszer
izgalomban van.
A centrális kontroll a szerzõk szerint a szomesztéziás rendszer elsõ szinapszisaira ható
descendens rostok mûködésében valósul meg. Ez lehetõvé tenné az olyan közismert té-
nyek magyarázatát, mint például az, hogy érzelmek, elõzõ tapasztalatok befolyásolják a
fájdalmat. A centrális hatások a kapu-kontroll mechanizmuson keresztül érvényesülnek.
A szerzõk nem konkretizálják sem ennek anatómiai alapjait, sem a hatás támadáspontját a
kapu-kontroll rendszerre.
A modell harmadik eleme az akciórendszer. A T-sejtek kritikus szintet elérõ tüzelése
hozza ezt mûködésbe. A bõrre ható hirtelen fájdalmas ingerre ez a rendszer a következõ
klasszikusan leírt válaszokat váltja ki: startle reakció, flexiós reflex, testtartás reflex, hang-
adás, orientáció a sértett felület felé, vegetatív válaszok, hasonló helyzetben tanult moz-
gás-patternek felidézése. Az elmélet szerint egy egyszerû agyi „fájdalomközpont” feltéte-
lezése inadekvát, hacsak nem az egész agyat tartjuk ilyen központinak. A thalamus, a limbikus
rendszer, az agytörzsi formatio reticularis, a parietális és frontális kéreg mind igazoltan
részt vesznek a fájdalompercepcióban. Más agyi területek pedig nyilvánvalóan szerepet
játszanak az említett motoros és emotionális válaszok szervezésében.
Az elmélet alkalmazhatóságát néhány klinikai példán keresztül igazolják a szerzõk.
A hiperalgéziás fájdalmakat a vastag rostok esetenként valóban kimutatható hiányával ma-
gyarázzák. Ilyenkor a preszinaptikus gátlás megszûnik, a T-sejtet a vékony rostok könnyeb-
ben ingerlik. Más esetekben csak a kapu-kontroll és a centrális kontroll egyensúlyának
felbomlása magyarázhatja a patológiás folyamatot. A központi idegrendszer egyes léziói
hiperalgéziát és spontán fájdalmakat hozhatnak létre a kapu-kontrollra ható centrális gát-
lás megszûnése miatt. A perifériás léziók igen változatos hatását az magyarázza, hogy ezek
direkt hatásként „nyitják” a kaput, ugyanakkor indirekten, a centrumból jövõ tónusos gát-
lást növelve zárják is azt.

14
 A javasolt modell értékelésekor felmerül néhány probléma. Maga a substantia gelatinosa
jelenleg ismert morfológiája még nem igazolja eléggé Melzackék elképzeléseit (Réthelyi–
Szentágothai 1969). A kapu-kontroll mûködésének logikai elemzésekor kitûnik, hogy való-
jában nem szükséges a T-sejt tüzeléséhez mindkét (vékony és vastag) rostcsoport együttes
kisüléssorozata. Ha a vékony rost önmagában is képes lenne jelentõs aktivitásra (Melzack
szerint ez nem lehetséges), a vastag rost ingerülete nélkül is létrejönne fájdalom. Ez az
ellentmondás feloldódik akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a vékony rostok diffúz, anató-
miailag lokalizálatlan fájdalomérzést hoznának létre, továbbá, ha ennek alapján feltételez-
zük, hogy a vastag rostok a fájdalom lokalizációjában játszanak szerepet.
A pszichológus számára új lehetõséget jelent a modellben feltételezett centrális kontroll.
Ez ugyanis lehetõvé teszi olyan jelenségek megértését, ahol nyilvánvalóan ártó ingerekre
nem jelenik meg fájdalom. Klasszikus példa erre Beecher (1946) beszámolója, aki szerint
215 súlyos harctéri sebesült közül sebesülésekor mindössze 24% érzett fájdalmat. Pavlov
többször beszámolt (pl. 1956) arról, hogy ha táplálkozási feltételes reflexnél a kiépítéskor a
táplálékot következetesen áramütés elõzi meg, egy idõ után a legerõsebb áram alkalmazá-
sakor is csak táplálkozási reakció jelenik meg. Nemcsak a közismert védekezési reakciók,
hanem a fájdalomnál szokásos vegetatív változások sem jelennek meg.
Melzack és Burns (1963) a szenzoros restrikció egyéb hatásai mellett kiemeli azt is,
hogy ez az ártó ingerre megjelenõ reakciókat is megváltoztatja. Az így nevelt kutyáknál
gyakori a teljes válaszhiány; pl. tûszúrásra vagy égõ gyufára, melyek normálisan nevelt
alomtársaiknál menekülést és a fájdalom egyéb jeleit produkálták. Egyik ingerszegény hely-
zetben nevelt kutyájuk például a viselkedési teszt célját szolgáló doboz falának mindennap
nekirohant, miközben a fájdalom legcsekélyebb jeleit sem mutatta. Kutyáik lába (!) több-
ször súlyosan megsérült, szintén minden fájdalmi reakció nélkül. A szerzõk ezeket a jelen-
ségeket a restrikció egyéb hatásaival együtt az elõzetes tapasztalatok (tanulás) hiányával
magyarázzák. Normális esetben szerintük a kéregben igen korán létrejönnek olyan „me-
móriák” melyek a késõbbi inputokat szûrik. Mivel az ingerszegényen nevelt állatoknál
ezek nem alakulhattak ki hiánytalanul, az aktivációs rendszerre ható teljes input magas
arousalt eredményez, ami Hebb (1955) szerint alacsony „cue” funkcióval jár. Ez a minket
jelenleg érdeklõ fájdalom szempontjából annyit jelentene, hogy a tanulás hiányában nin-
csenek fájdalomreakciók és feltehetõleg fájdalomérzékelés sem.
Mindazonáltal ez az elképzelés nem magyarázza azokat az eseteket, mikor olyan ártó
ingerre nem jelenik meg fájdalomreakció, melyre az egyén élete során már megjelent (lásd
Pavlov kísérletét, Beecher megfigyeléseit vagy az önbüntetõ viselkedés paradoxonát).
A fájdalom megszüntetésének egy különleges esetét írja le Licklider (1965). A szerzõ az
érdekes eseten keresztül új pszichofiziológiai modell felállítására törekszik. Kísérletei sze-
rint akusztikus ingerléssel a fájdalom megszüntethetõ. A jelenséget fogmûtét kapcsán de-
monstrálták. A beteg egy elõtte levõ doboz gombjait forgatva saját igényének megfelelõen
zenét és zajt keverhet, melyet fülhallgatón keresztül hall. A kezelés elején az egyik gomb-
bal beállítja a zenét, a fehérzajt pedig a kezelés során folyamatosan szabályozza. Az inst-
rukció szerint, ha fájdalmat érez, akkor emeli a zajszintet. Erõs zaj alkalmazásakor a fájda-
lom megszûnik. A szerzõ szerint a jelenség nemcsak akusztikus ingerléssel állítható elõ;
más fájdalmas beavatkozásoknál a fény, vibráció hatásosabb lehet. Licklider szerint a je-
lenség neurofiziológiailag is magyarázható, a zene relaxációs, illetve a figyelemelvonás ked-
vezõ hatása mellett. A kérgi központok eléréséig a hallás és a fájdalom pályája többször

15
együtt fut, interakciókat tehetünk fel tehát köztük. Az idegrendszerre a fokális excitáció és
a diffúz inhibíció a jellemzõ. Ha két vagy több szenzoros pálya konvergál, egymásra gya-
korolt gátló hatásuk inkább feltehetõ, mint serkentõ hatásuk. Így a hang, a zaj erõsítésekor
a hang input kontrollra visszaható feedback, melynek célja a küszöb emelése, hatni fog a
fájdalomra is, csökkenteni fogja a fájdalomérzést.
Természetesen ez a modell is hipotetikus, és ha érvényes is, csak a szenzoros interak-
ciók következtében létrejövõ fájdalomcsökkenést érinti. Közös viszont az a törekvés, hogy
a jelenségek magyarázatát magasabb idegrendszeri regulációs folyamatokban látják. Ez
egyrészt a tanulás már elemzett hatására, másrészt a szervezet aktuális motivációs állapotá-
nak fájdalombefolyásoló szerepére vonatkozik. Melzack és Wall (1965), Casey és Melzack
(1966) szerint az izgalom csak akkor okoz fájdalomélményt, ha hatására az általa innervált
motivációs képviseletek kritikus regulációs fázisba kerülnek, illetve már abban vannak.
A szerzõk Grastyán és munkatársai eredményei alapján úgy gondolják, hogy a centrális
kontroll egy olyan diencephalis homeosztatikus mechanizmussal jön létre, mely az inger-
intenzitástól függõen egy kétértékû kimenõjellel szabályoz. Így megmagyarázható lenne,
hogy ugyanaz az inger egyszer kivált fájdalmat, mások pedig nem. Grastyán (1969) újabb
elképzelése szerint az ártó ingerek fájdalomkiváltó jellege szempontjából döntõ az a moz-
zanat, hogy az éppen folyó reakciókkal összeférhetõ vagy összeférhetetlen válaszokat vál-
tana-e ki ez az inger önmagában adva. Abban az esetben, ha a két reakció kompatibilis, és
az ártó ingerre létrejövõ mozgás sebessége nem haladná meg az aktuálisan folyó mozgásét,
nem jön létre fájdalom. E felfogás szerint tehát fájdalom inkompatibilis mozgások ütkö-
zésekor keletkezik. Fájdalom jön létre akkor is, ha az ártó ingerre valamilyen egyéb okból
kivitelezhetetlen a válasz. Evvel a feltételezéssel jól magyarázható Miller (1963) kísérlete.
A kísérletben a hátsó lábra alkalmazott áramütés facilitálta az állat táplálékmegközelítõ
futását, míg hasonló ingerlés az orrtájra alkalmazva lelassítja, illetve megállítja az állatot.
Az ismertetett teóriákból levonható két elv: a fájdalomban a tanulás döntõ szerepet ját-
szik, illetve a fájdalom létrejötte függ a szervezet aktuális motivációs állapotától. Ezek az el-
vek, bár egyelõre még nem oldják fel egyértelmûen a fájdalommal kapcsolatos viselkedé-
sek paradoxonjait, közelebb hozhatják a megoldást.

Köszönetnyilvánítás

Ezúton is szeretnénk köszönetet mondani dr. Grastyán Endre tanár úrnak, hogy munkán-
kat inspirálta és támogatta.

Irodalom
Beecher, H. K. (1946). Pain in men wounded in battle. Ann. Surg. 123, 96.
Bender, L.–Melvin, K. B. (1967). Self-punitive behavior: Effects of percentage of punishment
on extinction of escape and avoidance responses. Psychon. Sci. 9, 573–574.
Casey, K. L.–Melzack, R. (1969). Neural mechanisms of pain: A conceptual model. In New
concepts in pain and its clinical management. Ch. 3.
D’Amato, M. R.–Fazzaro, J.–Etkin, M. (1967). Anticipatory responding and avoidance discrimination
as factors in avoidance conditioning. Kézirat.

16
Gerard, R. W. (1951). Anestesiology, 12, 1.
Grastyán, E. (1969). Személyes közlés.
Grastyán–Molnár–Szabó–Kolta (1968). Magatartásfiziológia és kibernetika. Magyar Pszich.
Szemle, 25, 19–32.
Hagbarth, K. E.–Finer, B. L. (1963). The plasticity of human withdrawal reflexes to noxious
skin stimuli in lower limbs. In Moruzzi, G.–Fessard, A.–Jasper, H. H. (eds.): Progress in brain
research Vol. 1. Brain mechanisms. Amsterdam, Elsevier Publishing Comp. 65–78.
Hebb, D. O. (1949). The organization of behavior. New York, John Wiley & Sons.
Hebb, D. O. (1955). Drives and the C.N.S. (Conceptual Nervous System). Psychol. Rev. 62,
243–254.
Licklider, J. C. R. (1965). On psychophysiological models. In Prokasy, W. F. (ed.): Classical
conditioning: A symposium. New York, Appleton-Century-Crofts. 49–72.
Livingston, K. W. (1944). Pain mechanisms. New York, MacMillan Comp.
McAllister, W. R.–McAllister, D. E. (1965). Variables influencing the conditioning and the
measurement of acquired fear. In Prokasy, W. F. (ed.): Classical conditioning: A symposium.
New York, Appleton-Century-Crofts. 172–191.
McAllister, W. R.–McAllister, D. E. (1967). Drive and reward in aversive learning. Amer. J. of
Psychol. 80, 377–383.
Melvin, R. B.–Bender, L. (1968). Self-punitive avoidance behavior: Effects of changes in
punishment intensity. Psychol. Record 18, 29–34.
Melzack, L.–Burns, S. K. (1963). Neuropsychological effects of early sensory restriction. Boletin
del Institute de Estudios Médicos y Biologicos, Mexico 21, 407–425.
Melzack, R.–Schechter, B. (1965). Itch and vibration. Science, 147, 1047–1048.
Melzack, R.–Wall, P. B. (1965). Pain mechanisms: A new theory. Science, 150, 971–979.
Miller, N. E. (1963). Some reflections on the law of effect produce a new alternative to drive
reduction. In Jones, M. R. (ed.): Nebraska Symposium on Motivation, 1963. Lincoln, The
University of Nebraska Press, 65–112.
Noordenbos, V. (1959). Pain. Amsterdam, Elsevier Publishing Comp.
Pavlov, I. P. (1965). Összes mûvei, III. kötet, Második könyv. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Réthelyi, M.–Szentágothai, J. (1969). The large synaptic complexes of the substantia gelatinosa.
Exper. Brain. Res. 7, 258–274.
Sherrington, C. S. (1920). The integrative action of the nervous system. New Haven, Yale University
Press.
Weddel, 1953, idézi: Melzack and Wall, 1965.
Wolff, H. G.–Wolf, F. S. (1951). Pain. Springfield, Illinois, Thomas.

17
18
NYELVELMÉLETI KÉRDÉSEK
Babarczy Anna

Miért van szükség statisztikai

tanulási mechanizmusra a nyelvelsajátításhoz?

Hogyan fejlõdhet egy hipotézisnyelvtan?

A generatív nyelvelmélet térhódításával elõtérbe került a kérdés, hogy hogyan fejlõdhet ki
az ember elméjében az a mentális nyelvtan, ami pontosan az elsajátítandó nyelvnek megfe-
lelõ mondathalmazt generálja – se többet, se kevesebbet. Bár a probléma megfogalmazása
olyan nyelvelméletre utal, ami szabályrendszerként írja le a mentális nyelvtant, a kérdés
abban az esetben is fennáll, ha a nyelvet konstrukciók halmazaként jellemezzük: hogyan
sajátítható el pontosan a célnyelvnek megfelelõ konstrukciókészlet? A tanulmány témája
ezen belül a „több” problémája: milyen túláltalánosításra utaló hibák jellemzõek a gyerek-
nyelvre, és hogyan szûkíthetõ le ez a kelleténél megengedõbb nyelvtan? A cél annak kimu-
tatása, hogy mind a logikai megfontolások, mind az empirikus eredmények arra mutatnak,
hogy a nyelvelsajátításban alapvetõ szerepet játszik egy valószínûségeken alapuló, inputve-
zérelt statisztikai tanulási mechanizmus.
Kezdetnek feltételezhetjük, hogy az emberi biológia arra ösztönöz minket, hogy igye-
kezzünk megérteni a környezetünk nyelvi kommunikációját és megértetni magunkat a
környezetünkkel. Ennek érdekében procedurális és esetleg tartalmi biológiai adottságaink
segítségével a környezetben elõforduló nyelvi jelek valamiféle mentális nyelvtan formájá-
ban több-kevesebb sikerrel rendszerezõdnek. Ez a kezdetleges hipotézisnyelvtan azonban
nem feltétlenül felel meg a célnyelv nyelvtanának. A kérdés az, hogy az anyanyelvét tanuló
kisgyerek hogyan juthat el innen a célhoz. Egy téves hipotézis mentális nyelvtan módosí-
tását elméletben háromféle esemény válthatja ki. A legkézenfekvõbb esemény környezeti
visszajelzés a nyelvtan által elfogadott mondatok helyességérõl, illetve helytelenségérõl.
A második lehetséges információforrás olyan mondatok elõfordulása a tanuló nyelvi kör-
nyezetében, amelyeket a tanuló a jelenlegi nyelvtana alapján nem tud feldolgozni. A har-
madik lehetõség egy genetikailag meghatározott biológiai változás, melynek során egy új,
helyes(ebb) mentális nyelvtan „nõ” vagy választódik ki a gyerek elméjében.
A téves nyelvtanok egyik típusa a túlgeneráló vagy túláltalánosított nyelvtan, ami a cél-
nyelv összes lehetséges mondatán felül még más (a célnyelvben hibás) mondatokat is gene-
rál. Túláltalánosított nyelvtanra utaló hibák gyakran megfigyelhetõk a gyereknyelvben
(pl. Bowerman 1982; 1988; MacWhinney 1985; 1987). Az ilyen hipotézisnyelvtan érde-
kessége abban rejlik, hogy ebben az esetben nem fordulhat elõ érthetetlen mondat a nyelvi
környezetben, hiszen a hipotézis-mondathalmaz tartalmazza a célnyelv mondathalmazát
is. Marad tehát két lehetõség a nyelvtan szigorítására: információ a többletmondatok hely-
telenségérõl és az innát tudás érése, illetve aktiválódása.

19
 Az egy-egy mondat helytelenségére vonatkozó információ elvben két formát ölthet:
kaphat a tanuló visszajelzést a környezetétõl egy kimondott mondat helytelenségérõl (köz-
vetlen negatív visszacsatolás); vagy feltételezheti, hogy ha egy a hipotézisnyelvtan szabá-
lyainak megfelelõ mondat nem fordul elõ a nyelvi környezetben, az helytelen kell hogy
legyen (közvetett negatív visszacsatolás). Az idevonatkozó kutatások jelenlegi eredményei
arra mutatnak, hogy a gyerekek nem kapnak megbízható, szisztematikus visszajelzést mon-
dataik nyelvi helyességérõl, vagyis egy nyelvelsajátítási elmélet nem hagyatkozhat a köz-
vetlen negatív visszacsatolásra (Marcus 1993). A klasszikus generativista álláspont szerint
(pl. Baker 1979; Pinker 1984; Wexler–Culicover 1984; Lasnik 1989, Pesetsky 1995) a
közvetett visszacsatolás eredményessége viszont logikai akadályokba ütközik: mivel az
emberi nyelv végtelen, a helyes mondatoknak csak egy töredékérõl lehet egy embernek
tapasztalata, vagyis egy mondat nem-elõfordulásából nem következhet a mondat helyte-
lensége.
Az eddigi érvelés alapján, ha a hipotézisnyelvtan túlgenerál, és nincs használható nyelv-
helyességi visszajelzés, az innát tudás, vagyis az Univerzális Grammatika feltételezése az
egyetlen kiút. A probléma az, hogy bizonyos esetekben ez a feltételezés sem kínál megol-
dást. Erre példa a nyelvspecifikus, lexikális szabályok vagy minták túláltalánosítása, legjel-
lemzõbben a morfológiai szabályosítás (kenyeret helyett kenyért) és a vonzatkeret-alterná-
ciók általánosítása (elgurítottam a labdát helyett elgurultam a labdát).

A lexikális túláltalánosítás
Vonzatkeret-alternációról akkor beszélünk, ha az igéhez tartozó argumentumszerepeket
két vagy több szintaktikai keretben lehet megjeleníteni, mint az alábbi (1a) és (1b) példák-
ban. A vonzatkeret lexikális tulajdonság – nem minden ige, még csak nem is minden ha-
sonló jelentésû ige követel azonos vonzatkereteket, amint az a példák összehasonlításából
látszik.
1. a) Rozsdafestéket ken a kerítésre.
b) Rozsdafestékkel keni a kerítést.
2. a) *Rozsdafestéket festi a kerítésre.
b) Rozsdafestékkel festi a kerítést.
3. a) Rozsdafestéket hord a kerítésre.
b) *Rozsdafestékkel hordja a kerítést.
A következõ példacsoport egy bonyolultabb, háromfelé ágazó vonzatkeret-alternációs
rendszert illusztrál: (A (7a) csak releváns értelemben nem jó mondat.)
4. a) Megütötte a támadót.
b) Ráütött a támadóra.
c) *Beütött (egyet) a támadónak.
5. a) Meglegyintette a támadót.
b) *Rálegyintett a támadóra.
c) *Belegyintett (egyet) a támadónak.
6. a) Megbokszolta a támadót.
b) *Rábokszolt a támadóra.
c) Bebokszolt (egyet) a támadónak.

20
 7. a) *!Meghúzta a támadót.
b) Ráhúzott a támadóra.
c) Behúzott (egyet) a támadónak.
Bowerman (1982; 1988) hívta fel a figyelmet arra, hogy az angol anyanyelvû gyerekek
úgy 3 és 8 éves kor között gyakran ejtenek vonzatkerethibát, vagyis használnak olyan von-
zatkereteket, amiket a célnyelv kizár. Az adatok arra utalnak, hogy a gyerekek egységesítik
a hasonló jelentésû igék vonzatkereteit, pontosabban az alternáló mintákat túláltalánosít-
ják nem-alternáló igékre. A vonzatkeret-alternáció általánosításáról ugyan jelenleg nincs
részletes adat a magyar gyereknyelvbõl, de lexikális jellegû túláltalánosításra itt sem nehéz
példákat találni. Az alábbi példák a gyerekek nevével és korával (év; hó) szülõi feljegyzések-
bõl és kutatói korpuszfelvételekbõl származnak (MacWhinney 1974; Fazekas 1988; Pléh
1992; Babarczy 1997; 2002).
8. a) Öltöztess le. (? 3;2)
b) Rontsuk össze. (Éva 2;11)
9. a) Nekem is kérek egy halat. (Zoli 2;2)
b) Kérek mászni ide. (Éva 2;10)
10. a) Kinyissni. (Zoli 2;2)
b) Építjünk házat. (Zoli 1;10)
c) Õ is szeretje. (Sára 2;9)
d) Add ide tüköröt. (Zoli 2;2)
11. a) Bújelsz, Moncsi. (Zoli 1;8)
b) Szálljlelok. (Andi 2;2)
c) Addidem. (Andi 2;2)
A (8) alatti mondatokban a gyerekek tévesen párosítják az igét és az igekötõt, talán
produktív kompozicionális szemantika-forma megfeleltetést alkalmazva (vö. vedd le/vedd
fel, tépjük el/tépjük össze). A (9) pontban a legvalószínûbb értelmezés szerint vonzatkeret-
általánosításokat látunk: a kér ige szerepel dativus alannyal (vö. nekem is kell egy hal) és
infinitivus vonzattal (vö. szeretnék mászni). A harmadik példasor morfológiai szabályosítá-
sokat mutat. A szövegkörnyezet alpján a célmondatok feltehetõen ezek voltak: (10a) ki-
nyitni; (10b) építsünk házat; (10c) õ is szereti; (10d) add ide a tükröt. Az elsõ két hiba a szótõ-
váltakozás szabályainak alulspecifikációjából származhat. A (10c) mondatban valószínûleg
paradigmaegységesítést látunk, ahol a -je rag a -ja igei személyrag elölképzett megfelelõje.
A (10d) mondat a klasszikus morfológiai szabályosításra példa. Az utolsó hibaosztály a (11)
alatt tokenizálással kapcsolatos tévedésekre utal, ahol a bújj el, szállj le és add ide konstruk-
ciókat igetövekként ragozzák a gyerekek, némi fonotaktikai módosítással.
Az angol vonzatkeret-általánosításhoz hasonlóan, a fenti lexikális hibák is olyan tanulási
helyzetet állítanak elõ, amikor a gyerek bizonyos értelemben „többet” tud, mint a cél, és a
további felõdés a nyelvtan leszûkítésével valósítható meg. A lexikális túláltalánosítás prob-
lémája Baker (1979) nyomán „a nyelvelsajátítás logikai problémája” vagy Baker parado-
xonja néven vált ismertté. Összefoglalva így szól: Mivel magyarázhatjuk a gyereknyelvi
hibák visszaszorítását, ha a mentális nyelvtan módosításának három elméletben lehetséges
módja közül egyik sem alkalmazható? A paradoxon feloldásához, úgy tûnik, felül kell vizs-
gálnunk vagy az Univerzális Grammatikáról, vagy a negatív visszajelzés szerepérõl alko-
tott feltételezéseket.

21
Magyarázatok a lexikális túláltalánosítás visszaszorítására
Az UG kiegészítése

Azok, akik az Univerzális Grammatikában keresik a probléma megoldását, a gyerekek

vonzatkerethibáit az igék szemantikai specifikációjának pontatlanságával magyarázzák
(Pinker 1989; Pesetsky 1995). Az érvelés így szól: az UG elvei meghatározzák, hogy egy
igejelentéshez milyen vonzatkeret társulhat. Vagyis ha ismert az ige pontos jelentése, az
UG szabályai alapján ebbõl egyenesen következik a lehetséges vonzatkeretek típusa. Te-
hát ha a gyerek téves vonzatkeretet vetít ki, annak csak az lehet az oka, hogy az ige feltéte-
lezett jelentése nem egyezik meg a felnõttlexikonban hozzárendelt jelentéssel. Ha ez így
van, szól a javaslat, a logikai probléma egyszerûen nem merül fel; a hibák el fognak tûnni,
amint megállapította a gyerek az ige helyes jelentését. A javaslat érdekes, de nem problé-
mamentes. A vonzatkeret-jelentés társítások meglehetõsen bonyolult rendszert alkotnak
(lásd pl. Levin 1993). Ha vannak is potenciálisan innát, univerzális szabályszerûségek, mindig
marad annyi kivétel, hogy a tanulási probléma megmaradjon. Ennél erõsebb érv a hipoté-
zis ellen, hogy a jelentéstanulás folyamatára éppúgy vonatkozik a túláltalánosítás problé-
mája, mint a vonzatkeret-tanulás folyamatára. Milyen tanulási mechanizmus tudja azt biz-
tosítani, hogy pontosan a megfelelõ jelentésárnyalatot társítsa a gyerek az igével? Mivel
egy ilyen mechanizmusra, úgy tûnik, mindenképpen szükség van, a leggazdaságosabb meg-
oldás az, ha mindenféle lexikális tudás elsajátítását ezzel tudjuk magyarázni, beleértve
a vonzatkereteket is.
Egy másik javaslatkör a lexikális túláltalánosítás problémájára a blokkolás vagy preempció
fogalmára épül. Idetartozik többek között az „egyediség elve” (Wexler–Culicover 1980),
az „egyedi tétel elve” (Pinker 1984) és a „kontraszt elve” (Clark 1987). Ezek lényege az a
feltevés, hogy a nyelvelsajátítási rendszerbe be van építve az az elvárás, miszerint egy adott
jelentést csak egyetlen hangsor kódol. Így ha a fejlõdõ mentális lexikon tartalmazza pl.
a leöltöztet igealakot, majd a gyerek megfigyeli a levetkõztet igealakot az inputban, ez utóbbi
blokkolja az elõbbit, feltéve, hogy a két alakhoz rendelt jelentés azonos. Bár maga az elv
egyszerû, a mûködéséhez szükség van egy szofisztikált tanulási mechanizmusra, a követ-
kezõ okból: Ha kialakul egy konfliktushelyzet, ahol egy jelentéshez két hangalak társul a
nyelvtanban, ebbõl több lehetséges kiút van: valamelyik hangsor feltételezett jelentésé-
nek módosítása vagy valamelyik hangsor elvetése. A helyes eredményre csak akkor jut-
hat a tanuló, ha megbizonyosodott az inputhangsor pontos jelentésérõl, és fõként ha
megállapította azt a tényt, hogy csak az egyik hangsor fordul elõ az inputban. (Ha pl. a
levetkõztet és a leöltöztet kifejezések státusa azonos a nyelvtanban, honnan tudható, hogy
melyik az elvetendõ változat?) Ezek szerint a túláltalánosított kifejezés elvetéséhez szükség
van arra a megfigyelésre, hogy ez a kifejezés nem fordul elõ a nyelvi környezetben – vagyis
közvetett negatív visszajelzésre.
A közvetett negatív visszajelzés bevonásával a blokkolási mechanizmus általánosabb ér-
vényû: a túláltalánosításnak olyan eseteire is vonatkozik, amikor a gyerek kreatív kifeje-
zésének vagy nyelvi szerkezetének nincs pontos megfelelõje a célnyelvben, mint például
a fenti vonzatkeret hibák esetén. A hangsúly ott van, hogy amennyiben a gyerek okkal
várja egy adott szerkezet elõfordulását az inputban, de a szerkezet nem fordul elõ, a szer-
kezetet megengedõ hipotézisnyelvtan elõbb-utóbb módosításra kerül.

22
Statisztikai tanulás

Az elõzõekben felvázolt tanulási mechanizmus sok kérdést vet fel: elsõsorban mit értünk
azon, hogy „okkal várja” a szerkezet elõfordulását, és hogyan jellemezhetõ az „elõbb-utóbb”?
Az elvárás oka két forrásból származhat. Az egyik a gyerek fejében kirajzolódott kon-
ceptuális struktúra, vagy mentális reprezentáció, egy adott szituációról, amit a gyerek hi-
potézisnyelvtana tévesen kódol. A másik a téves szerkezet egyes elemeinek elõfordulása az
inputban. Ha például a nyelvtan a [kér NP_acc] (kérek kekszet) szerkezet mellett megenge-
di a [kér VP_inf] (kérek mászni) szerkezetet is, és mind a kér ige, mind a fõnévi igeneves
argumentum más igével empirikus megerõsítést kap a nyelvi környezetbõl (pl. akarok mász-
ni), a mászási szándék kifejezésére elvárható a kérek mászni szerkezet elõfordulása. Ebbõl
kiindulva a tanulás persze csakis valószínûségeken alapulhat. Minél több megerõsítést kapnak
a téves hipotézis elemei, és minél több releváns szituációban nem fordul elõ a hipotézis-
szerkezet, annál nagyobb annak a valószínûsége, hogy a hipotézis hibás. Kicsit formálisab-
ban megfogalmazva:

12. Ha adva van két alternatív felszíni szerkezet C1 és C2, amik egy [±fi, + fj, ..., n] kon-
ceptuális jegy halmazhoz kötõdnek a hipotézisnyelvtan alapján, C2 helytelen a
[–fi , + fj, ..., n] conceptuális struktúrára vonatkoztatva, amennyiben
C2 nem (vagy elhanyagolható gyakorisággal) fordul elõ; és
C1 kielégítõ gyakorisággal fordul elõ.

A közvetett negatív visszajelzés, vagyis egy szerkezet nem-elõfordulása, tehát informa-

tív lehet, feltéve, hogy a nem-elõforduló szerkezet egy elemzett hipotézisszerkezet és a
nem-elõfordulás valószínûsége valamihez viszonyítva mérhetõ. Ez az információ táplálhat
egy statisztikai tanulási mechanizmust. Egy ilyen jellegû nyelvelsajátítási gépezet mûködé-
sét a gyereknyelvi adatok mellett nyelvtörténeti tények is alátámasztják. Egyrészt tudjuk,
hogy a lexikális nyelvi változások nem egyik napról a másikra történnek, sem a közösség,
sem az egyedfejlõdés történetében. A változás tipikusan fokozatos, két alternatív alak vagy
szerkezet lehet egyidejûleg használatban, változó arányban, mielõtt az egyik végül kihal
(Brown 1973; Bates et al. 1988; Lightfoot 1999). Másrészt ismert az a tény, hogy egy
szabályosító-általánosító folyamat során az alacsonyabb esetgyakoriságú kifejezések na-
gyobb eséllyel szabályosodnak, mint a magasabb esetgyakoriságú kifejezések (Bybee–
Hopper 2001). A tanulási folyamat sikerét bizonyítják a mechanizmus különbözõ imple-
mentációi is, melyek a morfológiai tudás vagy a vonzatkeret-specifikációk fejlõdésének
menetét gépileg reprodukálják (Rumelhart–McClelland 1986; Plunkett–Marchman 1991;
Hare–Elman 1995; Siskind 1996). Baker paradoxonjára tehát van megoldás.

A tanulási mechanizmus jelentõsége

A lexikonon túl, a szintaktikai elméletekben az absztrakt szabályrendszerek feltételezésé-
nek egyik motivációja az, hogy számos nyelvi jelenséget nem lehet egyszerû felszínes ha-
sonlóságok, analogikus megfeleltetések alapján rendszerezni. Erre a problémára a
chomskyánus nyelvtani elméletek abban látják a megoldást, hogy a rendszerezés elveit

23
általánosabb, mélyebb és szükségszerûen elvontabb összefüggésekben keresik. A problé-
mából az is következik, hogy az egyszerû felszíni információ, ami az anyanyelvét elsajátító
gyerek rendelkezésére állhat, nem vezethet el a helyes mentális grammatika felépítéséhez.
Ha azonban az elõzõekben vázolt statisztikai tanulási mechanizmus mûködését feltételez-
zük, talán nincs is szükség az absztrakt szabályrendszer elsajátítására, vagy legalábbis an-
nak hatóköre lényegesen leszûkíthetõ. Talán összeáll a grammatika jelentõs része az ana-
logikus megfeleltetések és az azok alóli kivételek rendszerébõl. Ezt az irányt követi néhány
újabb keletû szintaktikai elmélet (pl. HPSG, Konstrukciós Nyelvtan), ahol egyre nagyobb
a hangsúly a lexikonon, ahol hagyományosan absztrakt szintaktikai szabályokkal jellemzett
jelenségek is leírhatók lexikális eszközökkel.
Az, hogy valóban kiterjeszthetõ-e a valószínûségeken alapuló tanulási mechanizmus bi-
zonyos, nem egyértelmûen lexikális jellegû hibákra is, empirikus kérdés. A válasz pozitív
kell hogy legyen, amennyiben kimutatható, hogy az elõzõekben vázolt feltételek fennáll-
nak, vagyis a) a tanulási görbe hasonló jellegû a lexikális tanulási görbékhez, és b) a hibás
szerkezet analogikus túláltalánosítás eredménye lehet. Az angol és a magyar gyermeknyel-
vi korpuszelemzések részeredményei arra utalnak, hogy az alany kivetítése és a fókuszszó-
rend elsajátítása például ilyen jelenségek lehetnek.

Irodalom
Babarczy, Anna (1997). The order of acquisition of functional categories and movement in
Hungarian. Acta Linguistica Hungarica, 44/1–2: 151–174.
— (2002). A path from broader to narrower grammars: The acquisition of argument structure in
English and Hungarian. PhD-disszertáció, University of Edinburgh.
Baker, C. L. (1979). Syntactic theory and the projection problem. Linguistic Inquiry, 10: 533–
581.
Bates, E.–Bretherton, I.–Snyder, L. (1988). From first words to grammar. New York, NY: Camb-
ridge University Press.
Bowerman, M. (1982). Reorganizational processes in lexical and syntactic development. In
Wanner, E.–Gleitman, L. (szerk.): Language acquisition: The state of the art. Cambridge, MA:
MIT Press.
— (1988). The „no-negative evidence” problem: How do children avoid constructing an overly
general grammar? In Hawkins, J. A. (szerk.): Explaining language universals. Oxford, Basil
Blackwell.
Brown, R. (1973). A first language: The early stages. Cambridge, MA: Harvard University Press.
Bybee, J. L.–Hopper, P. (2001). Frequency and the emergence of linguistic structure. Amsterdam,
John Benjamins.
Clark, E. V. (1987). The principle of contrast: A constraint on language acquisition. In
MacWhinney, B. (szerk.): Mechanisms of language acquisition. Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum.
Fazekas Á. (1988). Igekötõk egy kétéves gyermek nyelvében. Szakdolgozat, ELTE.
Hare, M.–Elman, J. L. (1995). Learning and Morphological Change. Cognition, 56: 61–98.
Levin, B. (1993). English verb classes and alternations. Chicago, University of Chicago Press.
Lightfoot, D. (1999). The development of language: Acquisition, change and evolution. Oxford,
Blackwell.
MacWhinney, B. (1974). How Hungarian children learn to speak. PhD-disszertáció, University
of California at Berkeley.

24
— (1985). Hungarian language acquisition as an exemplification of a general model of
grammatical development. In Slobin, D. I. (szerk.): The crosslinguistic study of language acquisition
Vol. 2. Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum.
— 1987). The competition model. In MacWhinney, B. (szerk.): Mechanisms of language acquisition.
Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum.
Marcus, G. (1993). Negative evidence in language acquisition. Cognition, 46: 53–85.
Pesetsky, D. (1995). Zero syntax. Cambridge, MA: MIT Press.
Pinker, S. (1984). Language learnability and language development. Cambridge, MA: Harvard
University Press.
— (1989). Learnability and cognition. Cambridge, MA: MIT Press.
Pléh, Csaba (1992). Verbal prefixes in Hungarian children. In Kenesei, I.–Pléh, Cs. (szerk.):
Approaches to Hungarian. Vol. 4. Szeged, JATE.
Plunkett, K.–Marchman, V. (1991). U-shaped learning and frequency effects in a multilayered
perceptron: Implications for child language acquisition. Cognition, 38: 73–193.
Réger, Z. (1986). The functions of imitation in child language. Applied Psycholinguistics, 7: 323–
352.
Rumelhart, D.–McClelland, J. (1986). On learning the Past Tense of English verbs. In
Rumelhart, D.–McClelland, J. (szerk.): Parallel distributed processing Vol. II. Cambridge, MA:
MIT Press.
Siskind, J. M. (1996). A computational study of cross-situational techniques for learning word-
to-meaning mappings. Cognition, 61: 39–91.
Wexler, K.–Culicover, P. W. (1980). Formal principles of language acquisition. Cambridge, MA:
MIT Press.

25
Fiser József

Létezik-e külön statisztikai és szabályalapú tanulás

az agy vizuális és auditorikus moduljaiban?

Bevezetés
A kognitív tudomány egyik sarkalatos témaköre a mentális reprezentációk formája és eh-
hez kapcsolódóan a mentális reprezentációk kialakulása tanulás útján. Habár a tanulás mindig
is központi szerepet játszott a kognitív tudományban, az utóbbi idõszakban a neurális há-
lózatok feltörésével, a gépi tanulás elméleti alapjainak tisztázásával, illetve a modellezési
lehetõségek kitágulásával úgy tûnik, mintha az egész tudományág központi kérdése az len-
ne, hogy mi az, ami megtanulható a kognitív folyamatokból, és mi az, ami nem, aminek a
létezésére valami más magyarázatot kell találni.
Természetesen a tanulás mint folyamat maga is igen sokrétû lehet, a pillanatnyi adaptá-
ciótól a rövidebb és hosszabb idejû tanulásokon át az evolúciós fejlõdésig mindent felölel-
het. Ennek a spektrumnak a kognitív tudomány számára leginkább szem elõtt lévõ tarto-
mánya az egyedfejlõdés alatt kialakuló reprezentációk tanulásának kérdése, és a legtöbb
vita és kutatási eredmény is ezen a területen lát napvilágot. Az idevonatkozó kérdések
közül tipikus például annak firtatása, hogyan tanulnak meg csecsemõk látni, vagy hogyan
sajátítják el az emberi nyelv megértésének és produkciójának képességét (Kuhl 2004). Az
elmúlt 10 év egyik jelentõs fejleménye, hogy csecsemõkutatási kísérletek eredményei sze-
rint a látszólag öntudatlan és butuska csecsemõk agyában meglepõ precizitású statisztikai
folyamatok játszódnak le folyamatosan a megszületés elsõ pillanatától kezdve, és ezek a
folyamatok potenciálisan sok elõzõleg vele született képességrõl bebizonyíthatják, hogy
egyszerû, úgynevezett statisztikus tanulás keretében elsajátíthatóak. A statisztikai tanulás
paradigmájának felemelkedése azonban új formában ugyan, de ismét az elõtérbe tolta a
régi kérdést: Mit lehet megtanulni statisztikai tanulással, és mik azok az emberi képessé-
gek, amelyek a statisztikai tanulással elérhetõ határokon túl terülnek el. A kérdésre adott
jelenlegi válaszok szerint két markánsan elkülönülõ tábor létezik. Az elsõ szerint alapve-
tõen minden tanulás statisztikai tanulás, és ezért a különbözõ szituációkban másnak tûnõ
tanulási folyamatok esetén azt kell kideríteni, hogy milyen kényszerek beépítésével mó-
dosult az alapalgoritmus úgy, hogy alkalmassá vált a képesség megtanulására. A másik tá-
bor véleménye szerint az ember bizonyos jól körülhatárolt képességei úgy, mint a nyelv,
nem sajátíthatóak el „egyszerû statisztikai” tanulással, és ezért ezek elsajátításához vagy
egy másfajta, például „algebrai” szabályt elsajátító, tanulási képességre van szükség, vagy a
képesség vele születik az emberrel.
A jelen értekezés ehhez a témakörhöz szól hozzá, és a következõ három állítás mellett
érvel. Elõször is a statisztikai tanulás tárgyalása a kognitív tudományokban csak egy na-
gyon alapszintû tanuláskoncepcióval operál, és nem veszi figyelembe, hogy a tanulás egy

26
rendkívül szerteágazó, komplex jelenség, melynek valódi tulajdonságait, hatókörét még a
gépi tanulás, a matematikai statisztika vagy a komputációs tanuláselmélet területén kuta-
tók is csak most kezdik alaposabban megismerni. Ennek megfelelõen korlátozott érvé-
nyûek azok az érvelések, amelyek a statisztikai tanulás legegyszerûbb, leszûkített hatókörû
változatát elemezve érvelnek a statisztikai tanulás elégtelensége mellett egy adott feladat-
család esetén.
A második pont kapcsolódik az elõzõhöz. Az irodalomban fellelhetõ kísérleti eredmé-
nyek, melyek azt hivatottak demonstrálni, hogy a statisztikai tanulás hatóköre limitált, két
csoportba sorolhatóak. Egyik típusuk azt mutatja be, hogy adott feladatokban a csecsemõk
kudarcot vallanak, tehát statisztikai tanulás útján nem képesek „megoldani” a feladatot.
Ezek negatív eredmények, vagyis nem azt demonstrálják, hogy valami létezik, hanem azt,
hogy valamit nem találtak meg. Egy ilyen negatív eredménynek viszont sokféle oka lehet,
ezért nem jelentenek döntõ érveket. A másik csoport csecsemõk képességeit demonstrálja
úgynevezett „nem statisztikai tanulási” feladatokban, azzal érvelve, hogy ha a csecsemõk
ezeket megtanulják, akkor nyilvánvalóan nem statisztikai tanulást használtak. Érveket fo-
gok felhozni arra, hogy ezeket a kísérleteket rosszul kontrollált módon végezték el, és
ezért a belõlük levont konklúziók nem helytállóak.
A harmadik pont a kategorizálás elõnyérõl, illetve hátrányáról szól. Jól hasznosítható és
tömör módszer amikor például az emberi nyelv szintaxisát a reguláris vagy ún. környezet-
független nyelvek matematikai koncepciójával vetjük össze, és annak fényében kutatjuk.
Ugyanakkor óvatosan is kell bánni ezzel a besorolással. Az emberi viselkedés vagy gondol-
kodás egy bizonyos szinten esetleg jól leírható egy adott fogalommal, de ez nem jelenti
azt, hogy az ember pontosan azt a feladatot végzi el, amit a fogalom definiál. Ennek megfe-
lelõen elképzelhetõ, hogy az a kérdés, „meg lehet-e oldani statisztikus tanulással egy regu-
láris nyelv szintaktikai szabályának elsajátítását”, egy túl erõsen fogalmazott és egyben
lényegtelen kérdés. Mégpedig azért, mert csak nagyjából igaz, hogy az ember szintaktikai
szabályokat tud és használ, és ennek a nagyjábóli használatnak sokkal egyszerûbb megva-
lósíthatósági formái is vannak, mint egy reguláris nyelv szintaxisának tökéletes elsajátítása.
Így aztán nincs szükség arra, hogy kiderítsük, hogyan is „képes” az ember egy reguláris
nyelv szintaxisának tökéletes elsajátítására, mert nem is teszi ezt.
E három érv tükrében úgy tûnik, hogy az emberi tanulásos viselkedés leírása bõven a
valódi statisztikai tanulás potenciális határain belül van. Ennek megfelelõen a kognitív tudo-
mányon belül célravezetõ programnak tûnik ezen határok minél pontosabb felderítése, illet-
ve az ember tanulási viselkedésének értelmezése a statisztikai tanulás keretein belül.

Mennyire általánosíthatóak a tanuló algoritmusok tulajdonságai?

A statisztikai tanulás koncepciója

Nem meglepõ módon, lehetetlen a statisztikai tanulás pontos definícióját fellelni az iro-
dalomban. A klasszikus statisztikával foglalkozó tudományágak szerint a koncepció tau-
tologikus, hiszen a tanulás definíciója értelemszerûen magában foglalja azt, hogy egy
struktúrát kell elsajátítani, amely természetesen statisztikailag definiált, és ezért minden
tanulás statisztikán alapul, azaz statisztikai (Bishop 1995; Hastie–Tibshirani–Friedman
2001). A statisztikai tanulás koncepciója a pszichológián belül a csecsemõk nyelvtanulá-

27
sának vizsgálatai során jelent meg. A nyelvtanulási kutatásokat hosszú ideje dominálta
egy, a mesterséges intelligencia kutatások keretében kialakult gondolatkörbõl származó,
produkciós szabályokon alapuló viselkedésmagyarázat. Ennek lényege, hogy az intelli-
gens viselkedés és ezen belül a nyelvi kifejezés készsége jól formalizálható, logikai, illet-
ve matematikai szabályokkal pontosan leírható, tehát ezeket a szabályokat kell azonosí-
tani a nyelv megértéséhez (Chomsky 1957; 1975; 1980). Ennek a gondolatmenetnek az
ellentételezéseként jelent meg a statisztikai tanulás koncepciója. A statisztikai tanulást a
nyelvtudományokban úgy definiálják, mint egy tudásfelhalmozási folyamatot arról, hogy
a nyelvben bizonyos elemek milyen relatív eloszlásban jelennek meg bizonyos más ele-
mekhez viszonyítva. Más szóval a statisztikai tanulás azzal foglalkozik, hogyan lehet
megtudni, milyen átmeneti valószínûségek vannak két nyelvi elem, például két betû kö-
zött (Kuhl 2004).
Érdekes módon, habár a nyelv és a beszéd statisztikus módszereken alapuló vizsgálata
csaknem egy idõben kezdõdött a mesterséges intelligencia kutatások térnyerésével (Shannon
1948), és a párhuzamos konnekcionista rendszerek újraéledésével a nyelvtanulásban is arány-
lag korán tért nyertek a statisztikus módszereken alapuló tanulóalgoritmusok (Rumelhart–
McClelland–Group 1986), az elsõ komoly hatású gyereknyelvtanulással foglalkozó cikk,
amely explicit módon megfogalmazta a statisztikus tanulás lényegét, és empirikus adatokat
mutatott be a koncepció támogatására, csak jóval késõbb jelent meg (Saffran–Aslin–Newport
1996). Ebben a vizsgálatban 8 hónapos csecsemõknek egy mesterséges nyelvbõl kialakí-
tott folytonos szöveget játszottak le 2 percig. A nyelv 12 darab két betûbõl álló építõelem-
bõl (szótagokból) volt konstruálva, ahol az egyik elembõl a másikba való átmenet egy elõre
definiált valószínûség szerint történt. Az átmeneti valószínûségeket úgy állították be, hogy
a „nyelvnek” négy háromelemû „szava” volt, tehát az egy szóba tartozó betûpárok mindig
egy meghatározott sorrendben követték és tökéletesen megjósolták egymást: ha a szó „tu-
bi-ro” volt, akkor a „tu” elhangzása után mindig a „bi” majd a „ro” következett. A szavak
egymást persze teljesen random sorban követhették, tehát egy adott háromelemû szó után
bármely másik jöhetett. Statisztikailag fogalmazva a szón belül a szótagok közötti átmene-
ti valószínûség 1,0 volt, míg egy szó utolsó szótagja és bármely más szó elsõ szótagja között
0,3, és bizonyos szótagok között, amelyek sose követték egymást, az átmeneti valószínûség
0,0 volt. Más szóval a kis mesterséges nyelv struktúrája, amit verbálisan szótagok, szavak és
mondatok útján jellemeztünk, le lehetett írni pusztán statisztikailag a szótagok közötti
átmeneti valószínûségek segítségével. Emellett a kísérlet során arra is nagy figyelmet for-
dítottak a kutatók, hogy minden egyéb, a természetes nyelvekben létezõ információt, úgy-
mint intonáció, beszédszünetek, elemidõtartam-variáció, kiszûrjenek a mesterséges nyelv-
bõl. Saffranék azt találták, hogy amikor a csecsemõk számára semmi más információ nem
állt rendelkezésre, mint az átmeneti valószínûségek, akkor is érzékenyekké váltak a szöveg
struktúrájára, és megtanulták a nyelv szavait. Tehát a szoktatás fázisban kétpercnyi folyto-
nos „szöveg” hallgatása után a tesztfázisban, mikor „szavakat”, azaz mindig együtt elõfor-
duló szótaghármasokat vagy „nem-szavakat”, azaz másmilyen kombinációban elõállított
szótaghármasokat játszottak le, a csecsemõk szignifikánsan jobban odafigyeltek az újdon-
ságra, azaz a nem-szavakra, tehát elsajátították a kétféle struktúra közötti különbséget.
Erre alapozva a kutatók azt javasolták, hogy létezik egy csak statisztikai valószínûségeken
alapuló tanulási készség, amely segítségével a nyelvi információ sok aspektusát meg lehet
tanulni. Ebben a kontextusban a statisztikai tanulás egy olyan tanulás, amely során az alany,
semmiféle nyelvspecifikus információt (morfológia, szintaxis, szemantika) nem használ

28
fel. A statisztikai tanulás jelenségét azóta nyelvtõl független területeken is demonstrálták,
például zajokkal (Saffran–Johnson–Aslin–Newport 1999), vizuális információval (Fiser–
Aslin 2002; Kirkham–Slemmer–Johnson 2002) és vizuomotoros mozgás tanulása során
(Hunt–Aslin 2001).

Az algebrai tanulás definíciója

A Saffran et al. (1996) cikk további kutatások sorát indította be, amelyek a pusztán statisz-
tikai információn alapuló tanulás határait próbálták kideríteni. Ezek közül a legnagyobb
port Marcus–Vijayan–Bandi Rao–Vishton (1999) tanulmánya verte fel, és innen számítha-
tó az algebrai tanulás fogalmának legújabb definiálása is, habár a gondolatot már korábban
felvetették (Chomsky 1957; Pinker 1991). Marcusék a Saffran et al. (1996) kísérletek me-
tódusát nagyjából pontosan követve tervezték meg a saját kísérletüket egy kihangsúlyozott
eltéréssel. A mesterséges nyelvben nem a szótagok közötti átmenetek valószínûségét vál-
toztatgatták, hanem a szótagok közötti absztrakt relációkat, az úgynevezett „algebrai sza-
bályokat” (Chomsky 1980; Pinker–Prince 1988). Egy ilyen absztrakt reláció, amikor a
szótagok egy ABB vagy ABA formulát követnek. Tehát például az ABA szabálynak az is-
mert szótagokból összeálló „tu-bi-tu” vagy a „bi-tu-bi” formációk éppúgy megfelelnek,
mint a sosem hallott szótagokból képzett „le-za-le”. Marcusék éppen azt vizsgálták meg,
hogy ha a csecsemõket 2 percig szoktatjuk egy ABB vagy egy ABA típusú szekvenciához,
akkor érzékennyé válnak-e erre az absztrakt algebrai szabályra úgy, hogy amikor a teszt
során sose hallott szótagokkal reprezentálják az adott struktúrát, a csecsemõk ugyanúgy
észrevegyék a már hallott struktúrát, mint ismerõs szótagokkal. Marcusék definíciója sze-
rint az algebrai tanulás olyan absztrakt szabályok megtanulása, amelyekben a részt vevõ
elemek tetszés szerint csereberélhetõk. Egy Marcus által használt példán át megvilágítva,
ha vesszük az y = x + 2 algebrai egyenletet, amennyiben megtanultuk, hogy az összefüggés
x és y között ez az algebrai egyenlet, akkor azt bármely x-re lehet alkalmazni. Innen szár-
mazik az algebrai tanulás név. Egy másik Marcus által használt példa szerint, ha tudjuk az
algebrai szabályt, hogy egy szabályos mondatban mindig van egy fõnévi szerkezet és egy
igei szerkezet, valamint tudjuk, hogy a „sárgán villogó hegyisas” egy szabályos fõnévi szer-
kezet, és a „parádés bukfencet vet” egy szabályos igei szerkezet, akkor abban is biztosak
lehetünk, hogy a „sárgán villogó hegyisas parádés bukfencet vet” kombináció egy szabályos
mondat lesz, még akkor is, ha ezt a szószerkezetet még sose hallottuk életünkben. Az algeb-
rai tanulás fogalma azóta bevonult a nyelvészeti köztudatba, és mind állatkísérletekben
(Hauser–Weiss–Marcus 2002), mind emberi fMRI-tanulmányokban hivatkoztak rá (Opitz–
Friederici 2004).

A formális tanulási modellek sokszínûsége

A tanulás koncepciójának, fajtáinak és tulajdonságainak vizsgálata hosszú múltra tekint

vissza többek között a gépi tanulás, a matematikai statisztika, az információelmélet vagy a
komputációs tanuláselmélet területén. Ezen kutatások közös alapja, hogy a tanulást egy
matematikai modell keretében tárgyalják, amely modell a tanulást egy olyan viselkedés-
ként határozza meg, amely hatására a modell viselkedése egy kívánt irányba megváltozik

29
(Nádasdy–Fiser 2003). A modellt mindig egy input, egy output, és a kettõ között történõ
leképzés formájában definiálják, és a tanulás a leképzést változtatja egy valamilyen költ-
ségfüggvény szerint. A változtatást irányító költségfüggvény mindig a modell viselkedésé-
nek egy statisztikus mérésén alapul. Csakhogy ezen általános megfogalmazáson túl az
egyes területeken kialakított modellek és az általuk vizsgált kérdések nagyon szerteága-
zóak. A komputációs tanuláselméletben például olyan kérdéseket feszegetnek, hogy adott
rendszeren belül mit lehet megtanulni, mennyi idõ alatt, illetve mennyi tárolókapacitást
igényelve.
A tanulómodellek megfogalmazhatóak egy bayesi formalizmus keretében, ahol a fel-
adat a modell és a bejövõ input ismeretében meghatározni a legvalószínûbb kimenetet,
illetve úgy változtatni a modell paramétereit, hogy a legvalószínûbb kimenet a költség-
függvény által legoptimálisabb tartott kimenet legyen (Bishop 1995). Természetesen a
modell paramétereitõl, illetve a leképzés bonyolultságától függõen egy adott rendszer na-
gyon különbözõ problémák megtanulására alkalmas. Más szóval nagyon sokféle tanulás
van, és ahhoz, hogy a „tanulás” határairól beszélhessünk, pontosan definiálni kell azt az
absztrakt modellt, aminek keretében a határokat kutatjuk. Vannak olyan kutatások is,
amelyek az abszolút megtanulhatóság határait keresik, de ezek az elméleti kutatások csak
érintõlegesen relevánsak az agymûködés megértésében.

A kognitív tudományokban használt tanulási modellek behatároltsága

A fenti leírásból jól látható, hogy a statisztikai tanulás valóban kapcsolatban áll a tanulás
alapkoncepciójával, amennyiben az események valószínûségi eloszlásán (szavak) alapulva
változtatja meg a rendszer viselkedését (mely szótag-kombinációkra vagyunk érzékenyek).
Azonban az is látszik, hogy az ilyen típusú tanulás a legegyszerûbb modellek keretében is
leírható. A nyelvészetben és a látásban használt kutatási példák mind olyan eseteket vizs-
gáltak, ahol olyan úgynevezett „magasabb rendû struktúrák” azonosítása a cél, amelyek
további reprezentációk építésére használhatóak. Ezek a feladatok megfoghatóak egy olyan
modell segítségével, ahol a bemenetek szótagok vagy vizuális képszegmensek, a kimenetek
a leggyakoribb szótagpárok vagy képszegmenspárok, és a tanuló algoritmus semmi mást
nem csinál, mint számolja az összes létezõ inputpár elõfordulásának frekvenciáját. Egy
ilyen modell jól reprodukálja például a csecsemõk azon képességét hogy egy Saffran et al.
(1996)-féle kis bemeneti halmazon operáló mesterséges nyelv esetén kiemelje a legtipiku-
sabb szótagpárokat. Ez könnyen megtehetõ, hiszen már egy rövid szoktatás során is sok-
szor bemutatásra kerül az összes létezõ kombináció, így nincs másra szükség, mint a kom-
binációk hisztogramjának elõállítása után venni a hisztogram legmagasabb értékeit, és az
azokhoz tartozó szótagpárokat kinevezni fontos magasabb rendûvé. A mesterséges neurális
hálók formájában modellezett standard kompetitív tanulóalgoritmusok könnyedén meg-
birkóznak ezzel a feladattal. Pedig ezek az algoritmusok nem változtatnak semmi mást,
mint egy kétrétegû, teljesen huzalozott hálózat elemei között található súlyok erõsségét.
Jól ismert azonban, hogy az ilyen algoritmusok nagyobb dimenziójú feladatokkal már nem
birkóznak meg két okból kifolyólag. Egyrészt nagyobb dimenzió esetén sokkal több in-
putadatra van szükség, hogy a releváns a posteriori valószínûség-függvényeket a tanulóal-
goritmus becsülni tudja. Az ilyen megnövekedett méretû input esetén a fent említett ta-
nulóalgoritmusok többnyire csõdöt mondanak, mert nem kapnak elegendõ tanulópéldát.

30
Másrészt egy nagyobb probléma esetén a kívánt állapotok vagy „feature”-ök, vonások tipi-
kusan sokkal kevésbé markáns maximumai az elõállított a posteriori valószínûség-függvé-
nyeknek, mint kis problémák esetén. Ezen alacsonyabb maximumok megtalálása szintén
megoldhatatlan feladatok elé állítja az egyszerû tanulóalgoritmust.
Fontos kihangsúlyozni, hogy ezek a korlátok csak a tanulóalgoritmusoknak ezen spe-
ciális családjára vonatkoznak, amelyek kétszintû hálózatban az adott súlyváltoztatási sza-
bállyal mûködnek. Tehát az, hogy egy adott szituációban definiált feladat, hálózat, input-
mennyiség és -minõség esetén a hálózat nem képes megbirkózni a feladattal, többnyire a
feladat és az adott peremfeltételekkel definiált hálózat imkompatibilitásából ered, sem-
mint abból a ténybõl, hogy a statisztikai elveken alapuló tanulással a feladat megoldhatat-
lan. A tanulási modellek családjában vannak más, erõsebb variánsok, amelyek például a
hálózat struktúráját is változtatják. Idetartoznak azok a bayesi alapokon nyugvó modellta-
nuló algoritmusok, amelyekben nemcsak az adott modell paraméterterében keresik az op-
timális megoldásokat, hanem a lehetséges modellek terében is. Ezen algoritmusok a foko-
zatosan gyarapodó bemeneti információra alapozva folyamatosan változtatják azt, hogy
mely modellcsalád segítségével próbálják magyarázni az inputot (Courville–Daw–Gor-
don–Touretzky 2003; Courville–Daw–Touretzky 2004). Az ilyen modellekkel például a
kondicionálásos tanulás területén folytatott szerteágazó humánkísérletek eredményeinek
egy sokkal nagyobb hányadát tudják természetesen magyarázni, mint a klasszikusan elfo-
gadott modellek, például a Rescorla–Wagner-modell (1972). Hasonló módon azok a ta-
nulórendszerek, melyekben a hálózat struktúrájának direkt fejlesztése (Fritzke 1992; 1993)
vagy az inputstruktúra faktorizált voltát feltételezõ és azt explicit módon keresõ algorit-
musok (Tenenbaum–Todorov 1995; Tenenbaum–Freeman 2000) egy nagyobb teljesítõ-
képességû megvalósításai ugyanannak a statisztikai elvekre épülõ tanulásnak, amit az egy-
szerû hálózatok is alkalmaznak. Idetartoznak azok a kutatások is, amelyek a többszintû
neurális hálózatokban alkalmazható tanulóalgoritmusok viselkedését vizsgálják (Dayan–
Hinton–Neil–Zemel 1995; Dayan–Zemel 1995; Hinton–Ghahramani 1997). Mindezek a
hálózatok alkalmasak arra, hogy kevesebb információra alapozva absztraktabb összefüggé-
seket fedezzenek fel az inputban. Ezek a kutatási irányzatok még csak kezdeti stádiumban
vannak, és így nem világos, hogy milyen komplexitású feladatok megoldásaira alkalmasak
azon túl, hogy az elsõ eredmények nagyon biztatóak. De már ebben a kezdeti stádiumban
is jól látható, hogy az egyszerû hálózatok viselkedésébõl az újabb algoritmusok viselkedé-
sére nem lehet pontos becslést adni, lévén az utóbbiak sokkal többre és másra képesek.
Tehát azon kijelentések, amelyek csak az egyszerûbb hálózatok viselkedésére támaszkodva
érvelnek a statisztikai tanulás limitáltsága mellett, nem vehetõk komolyan.

Mennyire meggyõzõek az algebrai tanulást támogató kísérletek?

A Marcus et al. (1999) kísérlet

Mint már említettük, Marcus et al. (1999) kísérlete volt az elsõ nagyobb hatású munka,
ami a statisztikai és az „algebrai” tanulást egymás alternatívájaként próbálta beállítani.
A kísérlet logikája a következõ volt. Saffran et al. (1996) bemutatták, hogy a csecsemõk
képesek gyorsan kiszûrni a szótagok között található átmeneti valószínûségek eloszlását.
Ez egy statisztikai információ, tehát a csecsemõk statisztikai tanulást végeztek. A Marcus

31
et al. (1999) kísérletben a teszt során csupa olyan szótagokat használtak, amelyeket a szok-
tatás során a csecsemõk nem hallottak, így ezek között nem lehet átmeneti valószínûsége-
ket definiálni, hiszen azok mind nullák. Tehát ez nem statisztikai tanulás. Vagyis a kétféle
tanulás teljesen más mechanizmust feltételez. Ha más, akkor a második csakis a valódi
„szabályokat” tanulhatja meg, és ezen szabályok egyeznek az algebrában ismert szabályok-
kal, így a tanulás egy algebrai tanulás.
Ebben a logikában több hiba is van. Az elsõ, hogy még ha nem is vitatkoznánk a kísér-
letek és a logika egyéb részleteivel, a különbség a két tanulmány között még a marcusi
leírásban sem az, hogy az egyikben egyféle, a másikban pedig egy másikféle tanulás törté-
nik, hanem hogy a Marcus et al. (1999) tanulmányban a csecsemõk képesek elvégezni egy
behelyettesítést. A szoktatás közben a csecsemõknek ugyanúgy az elhangzó információból
kell kinyerniük azt, hogy milyen regularitás van a szövegben. Ez pedig az input statiszti-
káin alapuló inkrementális tanulás, azaz statisztikus tanulás, ha nem is feltétlen a szótag-
okon alapuló tanulás. Vagyis Marcusék egyenlõvé teszik az átmeneti valószínûségek tanu-
lását a statisztikai tanulással, és az inputban explicit módon szereplõ elemet az egyedüli
lehetséges vonással, amin a statisztikus tanulás operálhat. Mindkét gondolat hibás.
Egy másik logikai hiba az „algebrai szabályok” behozatala. Mit jelent az y = x + 2 analó-
gia? Mit jelent, hogy megtanultuk a szabályt? A számtanban ehhez értelmezni kell a szám-
egyenest, a rajta lévõ elemek közötti távolságot, az összeadás és az ekvivalencia fogalmát.
Ha ez mind megvan, a szabály elsajátítása azt jelenti, hogy bármely megjelenõ x–y párhoz
meg tudjuk mondani, hogy vajon eleget tesznek-e a szabálynak. Tehát az elemek és né-
hány absztrakt fogalom közötti kapcsolatot tanulja meg a csecsemõ, ami még nem feltét-
len szabály. Hasonló módon probléma van Az algebrai tanulás definíciója címû részben leírt
másik példával, az igei-fõnévi szerkezetekbõl kialakuló reguláris mondat szabályával. Ah-
hoz, hogy ezt szabály formájában értelmezhessük, szükség van egy nagyon nagy háttértu-
dásra, a szavak igei, melléknévi tulajdonságairól. Tehát a szabályok olyan absztraktabb
fogalmak között vannak definiálva, amelyekre a csecsemõk érzékennyé válnak. Ennek az
érzékennyé válásnak azonban tökéletesen eleget lehet tenni statisztikus tanulással, hiszen
az építõelemek bonyolultabbá válásától függetlenül az építõelemek közötti statisztikai re-
lációknak nem kell bonyolultabbá válniuk.
A logikai hibákon kívül módszertani hibák sorát is elkövették a szerzõk, amit a cikket
követõen napvilágot látott meglepõen sok technikai hozzászólás is bizonyít (Dienes 1999;
Eimas 1999; Negishi 1999; Seidenberg–Elman 1999). Ezek a hozzászólások több lényegi
kritikát tartalmaztak. Például hogy a Marcus et al. (1999) kísérletben a szótagok nem öm-
lesztve jöttek a szoktatás alatt, hanem szépen tagolt szótaghármasok formájában. Ez lehe-
tõséget adott egészen más alapokon nyugvó vonások megtanulására, és nem tette szükség-
szerûvé a szabálymegtanulást. Egy példa az ilyen nem szabály jellegû vonásra, hogy az
ABB struktúrákban szótagismétlés van, míg az ABA struktúrákban nincs, és ez alapján
könnyen meg lehet különböztetni a kétféle stimulust. Erre a problémára ugyan Marcusék
végeztek egy kontrollkísérletet az eredeti cikkben, amiben AAB és az ABB típusú struktú-
rákról mutatták be, hogy ezek között is tud különbséget tenni a csecsemõ dacára annak,
hogy mindkét struktúrában volt ismétlés. Ez a kontrollkísérlet azonban ismét hibás, mert
újabb potenciális vonásokat hoz be. Egy tagolt szótaghármasokból álló beszédfolyam ese-
tén ismét csak könnyen azonosítható vonást ad a két struktúra között: ismétlés és valami
vs. valami és ismétlés alapján a két típus könnyen megkülönböztethetõ.

32
A Pena et al. (2002) kísérlet

Pena–Bonatti–Nespor–Mehler (2002) egy lépéssel továbbvitte a kétféle tanulás gondola-

tát. Kész tényként fogadták el, hogy a statisztikus és algebrai tanulás két eltérõ informá-
ciógyûjtési forma, és azt vizsgálták, hogy mely esetben mûködik az egyik, illetve a másik.
Kísérletükben egy új szótagstruktúrát használtak, az AXB struktúrát. Ebben a struktúrá-
ban az A szótagot mindig a B szótag követi, de úgy, hogy a két szótag között mindig van
egy harmadik szótag, ami bármi kehet. A két tanulásos elmélet szerint egy ilyen struktúrát
fel lehet fogni úgy, mint egy statisztikai tanulásra alkalmas átmeneti valószínûségek szerint
definiált struktúrát, ahol az átmenet két nem szomszédos elem között definiált, és lehet
úgy is értelmezni, mint egy szabályt, amennyiben az X helyén a teszt során olyan elemet
alkalmazunk, ami nem jelent meg a szoktatáskor. Ekkor ugyanis az átmeneti valószínûsé-
gek ismét értelmüket vesztik, míg az „A után jön a B egy köztes elem után” szabály érvé-
nyes marad. Penáék éppen ezt a két értelmezést használva arra kerestek választ, hogy mi
határozza meg, hogy melyik tanulási forma érvényesül.
Penáék kísérlete a következõ logikát követte. Hasonlóan az eredeti Saffran et al. (1996),
kísérlethez, folytonos mesterséges beszédfolyam formájában több AXB típusú szótaghár-
mast játszottak le ömlesztve. Az így szoktatott kísérleti alanyokat tesztelve demonstrálták,
hogy e feltétel mellett statisztikai tanulás történik, amelynek hatására az alanyok képesek
megkülönböztetni az AXB szótaghármasokat random szótaghármasoktól. Az alanyok az
AXB típusú teszt szótaghármasokat szignifikánsan ismerõsebbnek gondolták, mint a random
szótag-csoportosításokat. Ebben a kísérletben az X helyén három lehetséges szótag közül
egy szerepelt mind a szoktatáskor, mind a teszt folyamán. Ezek után a második kísérletben
az elsõvel egyezõ szoktatás után a teszben az X helyére olyan elemeket tettek be, amelye-
ket a kísérleti alanyok sosem hallhattak elõzõleg. A teljesítmény 50%-ra esett vissza, amit
Penáék úgy értelmeztek, hogy ebben az ömlesztett formában statisztikai tanulás ugyan
lehetséges, de szabálytanulás nem. A következõkben kis 25 ms szubliminális szüneteket
tartottak minden szótaghármas után, minek következményeképpen az alanyok képessé váltak
a szabályalapú tesztben is szignifikánsan többször a szabálynak megfelelõ AXB szótaghár-
masokat választani ismerõs tesztelemekként, még sosem hallott X szótagok esetén is. Eb-
bõl Penáék arra következtettek, hogy a kis szünet beiktatásának hatására a kísérleti alanyok
„felszabadultak attól a tehertõl, hogy az átmeneti valószínûségeket számolják”, és így ké-
pesekké válnak az algebrai szabályok „felfedezésére”.
Ennek az érvelésnek az ad hoc voltára mutatott rá Seidenberg–MacDonald–Saffran (2002).
Üzenetük legfontosabb része kísértetiesen hasonlít a Marcus-kísérletek fõ kritikájára.
Amikor valaki „algebrai szabályokat” definiál egy ingerkészletben, óhatatlanul is nagyszá-
mú alacsonyabb és magasabb szinten definiálódó statisztikai korrelációt hoz létre külön-
bözõ egyszerû és komplex elemek, valamint az ingerkészlet egyéb aspektusai között. Pél-
dául a Pena et al. ingerfolyamban nemcsak az „A-t követi B egy kihagyással” szabálynak
volt 1,0 valószínûsége, hanem annak is, hogy bizonyos szótagpárokat milyen más szótagok
nem követhettek, hogy a szünet után következõ elsõ, csakúgy, mint a szünetet megelõzõ
utolsó szótag, mindig zárhanggal kezdõdött stb. Ezen statisztikai átmeneti valószínûsé-
gekkel éppúgy simán meg lehetne magyarázni Penáék eredményeit, mint a komplikált és
cseppet sem meggyõzõ két tanulási rendszer feltételezésével. Például az elsõ és második
kísérletükben az idegen szótag betétele a második kísérletben valószínûleg olyan sok sta-

33
tisztikai összefüggést zavar össze, hogy a kísérleti alanyok nem találták a szókombináció-
kat ismerõsnek. Különösen árulkodó, Penáék negyedik kísérletének eredménye. Ebben a
kísérletben az elsõ és második kísérletet ismételték meg hosszabb szoktatási idõvel. Az
alanyok szignifikánsan többször választották a több szórészbõl álló „nem-szó” szótaghár-
masokat (!), mint a „szó” szótaghármasokat, amikor a teszt folyamán a teszt szótaghár-
masokba addig sosem hallott szótagokat kevertek be a kísérletezõk. Penáék ezt az ered-
ményt úgy magyarázták, hogy a megnövelt szoktatás hatására a memórianyomok
megerõsödtek, és a struktúrára vonatkozó információk pedig elnyomódtak. Ennél egysze-
rûbbnek tûnik az a magyarázat, hogy a megnyújtott szoktatási idõ megerõsítette a struktú-
rára vonatkozó információk statisztikus kiszûrését, és ennek megfelelõen, amikor a teszt
során a struktúrát elrontó elemek kerültek a „szabály-szó” szótaghármasba, az alanyok
rögtön észlelték azt.
Míg Seidenbergék óvatosak voltak, és csupán felvetették, hogy nem világos, hol végzõ-
dik a statisztikai tanulás, és hol kezdõdik a szabályalapú tanulás, Perruchet–Tyler–Galland–
Peereman (2004) ennél lényegesen erõsebben fogalmazva teljesen megkérdõjelezték Penáék
eredményeit. Annyit mindenféleképpen állíthatunk, hogy a fent említett kísérletek nem
nyújtanak megfelelõ alapot arra, hogy bármiféle, a statisztikai tanulástól eltérõ, szabályala-
pú tanulás mellett érveljünk. Az ilyen posztulátumok csak akkor vetõdhetnek fel, amikor a
statisztikai tanulást túlságosan szûkre szabott formában definiálják, ahogy azt az elõzõ szek-
cióban taglaltuk. Mindenesetre ahhoz, hogy a kétféle tanulás gondolatát komolyan fonto-
lóra lehessen venni, olyan kísérletek kellenek, amelyekben minden kétséget kizáróan csak
szabálytanulással lehet boldogulni, és nem létezik egy egyszerûbb, hihetõbb, statisztikai
tanulás alapú alternatív magyarázat.

Mennyire szabályszerû szabályokat tanul meg az ember?

Az utolsó gondolatkör ahhoz a tényhez kapcsolódik, hogy – fõleg a kommunikációt meg-
könnyítendõen – az emberek bizonyok képességeit könnyen definiálható kategóriákba so-
roljuk anélkül, hogy az emberi képességek pontosan megfelelnének a kategóriában foglal-
taknak. Ez a pongyolaság mindkét irányban él. A statisztikai tanulás és tágabb értelemben
véve (és jobban formalizálva) a bayesi optimális viselkedés az egyik erõsen feltörekvõ el-
méleti iránya a jelenkori idegfiziológia, kognitív pszichológia és komputációs idegtudo-
mányoknak (Kersten–Mamassian–Yuille 2004; Knill–Pouget 2004). Ezen eredményeket
figyelve óhatatlanul is az a benyomása támad az embernek, hogy az idegrendszerben min-
den megoldás statisztikai értelemben véve optimális viselkedés, tehát az idegrendszer ilyen
statisztikákat készít. Valójában sem az nem biztosított, hogy az ember minden körülmé-
nyek között az optimális megoldást választja, sem az, hogy ennek a viselkedésnek az imp-
lementációja valójában a bayesi feltételes valószínûség-függvények teljes kiszámolásán ke-
resztül valósul meg.
Hasonlóképpen, a szabályalapú tanulás mélyen gyökeredzik a nyelvészeti kutatásokban,
és azon belül is a szintaxis Chomsky által lefektetett értelmezésében. Ezekbõl a kuta-
tásokból nõtt ki az 1960-as évektõl kezdõdõen az elméleti számítógép-tudomány, a for-
mális nyelvek kutatása a reguláris és a környezetfüggetlen nyelvosztályok definícióival és
a mesterséges számítógépnyelvek. Nagyon hamar kiderült azonban hogy a reguláris nyel-
vek szabályainak konzisztens alkalmazásaival létrehozott példák egyáltalán nem triviá-

34
lisak az ember számára. Annak eldöntése, hogy egy szimbólumsor egy reguláris nyelvet
követ-e vagy sem, nem a kisgyermek számára is egy pillantással eldönthetõ kérdés, ha-
nem vizsgapélda egy harmadéves informatikus egyetemista számára. Tehát nem igaz,
hogy ezek a szintaktikai szabályok mint szabályok léteznek a fejünkben. Csupán annyi
mondható el, hogy adott kontextusban (emberi kommunikáció) a fejünkben leképzett
struktúra egy bizonyos bonyolultsági fokig jól közelíthetõ a formális nyelvek szabály-
rendszerével.
Amennyiben ez a gondolatmenet helyes, a fõ vita-, illetve kutatási kérdés nem az, hogy
mikor jelenik meg a tökéletes szabályt megragadni képes struktúra a fejünkben. Sokkal
izgalmasabb annak a kutatása, hogy hogyan függ a szabályfelismerési képességünk például
a közegtõl, amiben definiálva van (egyformán jól mûködik-e nyelvi struktúrákkal, zajok-
kal, látható fényelemekkel?), illetve mi határozza meg, hogy hol térünk el preferenciáink-
kal a tökéletesen szabályos struktúráktól.

Összefoglalás
A jelen esszé az emberi magasabb rendû tanulás egy kérdését feszegette, nevesül azt, hogy
létezik-e kétféle tanulási mechanizmus a nyelvtanulásban és más modalitásokban. Konk-
lúziónk, hogy a jelenlegi kísérleti eredmények, amelyek fõleg a nyelvkutatás területérõl
származnak, nem eléggé jól tervezettek ahhoz, hogy az igenlõ választ megfelelõ módon
alátámasszák. Fogalmi, módszertani és értelmezésbeli hiányosságok miatt nemcsak az nem
világos, hogy van-e többféle tanulási mechanizmus az emberi viselkedésben, hanem az
sem, hogy van-e értelme elviekben többféle tanulási paradigma létezésérõl beszélni.
Könnyen meglehet, hogy a hiányzó láncszem az ember és például a fõemlõsök tanulási
képessége között nem egy másfajta tanulásban, hanem az alapvetõ statisztikai tanulás egy
olyan változatában rejlik, ahol a hierarchikus struktúrák reprezentálása és az ezeken defi-
niált vonások tanulása könnyebben történik meg (Fitch–Hauser 2004; Hauser–Chomsky–
Fitch 2002) egy megnövekedett memóriakapacitás és sejtcsoportok erõsebb dinamikus vi-
selkedésén keresztül (Beer 2000; Sommer–Wennekers 2001). A jövõbeli kutatás egyik fõ
feladata, hogy a tanulást formális keretek között vizsgáló tudományok (gépi tanulás, sta-
tisztika, valószínûség-számítás) eredményeit alaposabban integráló paradigmákban vizs-
gálja az emberi információfeldolgozás ezen tulajdonságait.

Irodalom
Beer, R. D. (2000). Dynamical approaches to cognitive science. Trends in Cognitive Science, 4,
91–99.
Bishop, C. M. (1995). Neural networks for pattern recognition. Oxford, UK: Oxford University Press.
Chomsky, N. A. (1957). Syntactic structures. The Hague: Mouton.
Chomsky, N. A. (1975). Reflections on language. New York, NY: Pantheon.
Chomsky, N. A. (1980). Rules and representations. New York, NY: Columbia University Press.
Courville, A. C.–Daw, N. D.–Gordon, G. J.–Touretzky, D. S. (2003). Model uncertainty in
classical conditioning. In Advances in Neural Information Processing Systems. Cambridge, MA:
MIT Press.

35
Courville, A. C.–Daw, N. D.–Touretzky, D. S. (2004). Similarity and discrimination in classical
conditioning: A latent variable account. In Advances in Neural Information Processing Systems.
Cambridge, MA: MIT Press.
Dayan, P.–Hinton, G. E.–Neil, R. M.–Zemel, R. S. (1995). The Helmholtz machine. Neural
Computation, 7, 889–904.
Dayan, P.–Zemel, R. S. (1995). Competition and multiple cause models. Neural Computation, 7
(3), 565–579.
Dienes, Z. (1999). Rule learning by seven-month-old infants and neural networks. Science, 284,
875a.
Eimas, P. D. (1999). Do infants learn grammar with algebra or statistics? Science, 284, 436–437.
Fiser, J.–Aslin, R. N. (2002). Statistical learning of new visual feature combinations by infants.
Proceedings of the National Academy of Science, 99, 15822–15826.
Fitch, W. T.–Hauser, M. D. (2004). Computational constraints on syntactic processing in a
nonhuman primate. Science, 303, 377–380.
Fritzke, B. (1992). Growing cell-structures – a self-organizing network in k dimensions. In
Taylor, J.–Alexander, I. (eds.): Artificial Neural Networks (Vol. II, pp. 1051–1056). Amster-
dam, North-Holland.
Fritzke, B. (1993). Kohonen feature maps and growing cell structures – A performance
comparison. In Hanson, S. J.–Cowan, J. D.–Giles, C. L. (eds.): Advances in Neural Information
Processing Systems (5). San Mateo, CA: Morgan Kaufmann Publisher.
Hastie, T.–Tibshirani, R.–Friedman, J. (2001). The elements of statistical learning: data mining,
inference, and prediction. NewYork, NY: Springer.
Hauser, M. D.–Chomsky, N.–Fitch, W. T. (2002). The faculty of language: what is it, who has
it, and how did it evolve? Science, 298, 1569–1579.
Hauser, M. D.–Weiss, D.–Marcus, G. (2002). Rule learning by cotton-top tamarins. Cognition,
86, B15–22.
Hinton, G. E.–Ghahramani, Z. (1997). Generative models for discovering sparse distributed
representations. Philosophical Transactions of the Royal Society B, 352, 1177–1190.
Hunt, R.–Aslin, R. N. (2001). Statistical learning in a serial reaction time task: Simultaneous
extraction of multiple statistics. Journal of Experimental Psychology: General, 130, 685–680.
Kersten, D.–Mamassian, P.–Yuille, A. (2004). Object perception as Bayesian inference. Annual
Review of Psychology, 55, 271–304.
Kirkham, N. Z.–Slemmer, J. A.–Johnson, S. P. (2002). Visual statistical learning in infancy:
evidence for a domain general learning mechanism. Cognition, 83, B35–B42.
Knill, D. C.–Pouget, A. (2004). The Bayesian brain: the role of uncertainty in neural coding
and computation. Trends in Neuroscience, 27, 712–719.
Kuhl, P. K. (2004). Early language acquisition: Cracking the speech code. Nature Reviews
Neuroscience, 5, 831–843.
Marcus, G. F.–Vijayan, S.–Bandi Rao, S.–Vishton, P. M. (1999). Rule-learning by seven-month-
old infants. Science, 283, 77–80.
Nádasdy, Z.–Fiser, J. (2003). A tanulás biológiai és mesterséges neurális hálói. In Pléh–Ko-
vács–Gulyás (eds.): Kognitív idegtudomány. Budapest, HU: Osiris Kiadó, 389–435.
Negishi, M. (1999). Do infants learn grammar with algebra or statistics? Science, 284, 434–435.
Opitz, B.–Friederici, A. D. (2004). Brain correlates of language learning: the neuronal dissociation
of rule-based versus similarity-based learning. Journal of Neuroscience, 24, 8436–8440.
Pena, M.–Bonatti, L. L.–Nespor, M.–Mehler, J. (2002). Signal-driven computations in speech
processing. Science, 298, 604–607.

36
Perruchet, P.–Tyler, M. D.–Galland, N.–Peereman, R. (2004). Learning nonadjacent
dependencies: no need for algebraic-like computations. Journal of Experimental Psychology:
General, 133, 573–583.
Pinker, S. (1991). Rules of language. Science, 253, 530–535.
Pinker, S.–Prince, A. (1988). On language and connectionism: analysis of a parallel distributed
processing model of language acquisition. Cognition, 28, 73–193.
Rescorla, R. A.–Wagner, A. R. (1972). A theory of Pavlovian conditioning: Variations in th
eeffectiveness of reinforcement and non-reinforcement. In Black, A. H.–Prokasy, W. F.
(eds.): Classical Conditioning II. Appelton-Century-Crofts.
Rumelhart, D. E.–McClelland, J. L.–Group, P. R. (eds.) (1986). Parallel Distributed Processing –
Explorations in the Microstructure of Cognition (Vol. 1–3). Cambridge, MA: The MIT Press.
Saffran, J. R.–Aslin, R. N.–Newport, E. L. (1996). Statistical learning by 8-month-old infants.
Science, 274, 1926–1928.
Saffran, J. R.–Johnson, E. K.–Aslin, R. N.–Newport, E. L. (1999). Statistical learning of tone
sequences by human infants and adults. Cognition, 70, 27–52.
Seidenberg, M. S.–Elman, J. L. (1999). Do infants learn grammar with algebra or statistics?
Science, 284, 433–434.
Seidenberg, M. S.–MacDonald, M. C.–Saffran, J. R. (2002). Does grammar start where statistics
stop? Science, 298, 553–554.
Shannon, C. E. (1948). A mathematical theory of communication. Bell System Technical Journal,
27, 379–423., 623–656.
Sommer, F. T.–Wennekers, T. (2001). Associative memory in networks of spiking neurons.
Neural Networks, 14, 825–834.
Tenenbaum, J.–Todorov, E. V. (1995). Factorial learning by clustering features. In Tesauro,
G.–Touretzky, D. S. (eds.): Advances in Neural Information Processing Systems (7) Cambridge,
MA: MIT Press.
Tenenbaum, J. B.–Freeman, W. T. (2000). Separating style and content with bilinear models.
Neural Computation, 12, 1247–1283.

37
Lukács Ágnes

A nyelvtani tudás gyökerei

A kognitív forradalom óta a folyamatos kritikák és a valódi alternatívát jelentõ elméletek

ellenére még mindig tartja magát az a nézet, hogy a csecsemõ egy olyan speciális agyi
berendezéssel (eszközzel, ösztönnel Chomsky 1968/1996) születik, amely a nyelvi tudásra
specializálódott és a nyelvelsajátítás gyors lezajlásának mozgatórugója. A már születéskor
felnõtt grammatikai kompetenciát tételezõ elméletek ezt az elképzelést a Folytonossági Hi-
potézis (Continuity Assumption, pl. Pinker 1984) erõsebb vagy gyengébb formájába öntöt-
ték; a nyelvi képességek kibontakozását pedig éréssel vagy külsõ tényezõk fejlõdésével, a
performanciakorlátok csökkenésével magyarázták. Chomsky nyelvelsajátító eszköze ter-
mékenyítõ hatással volt a kísérleti pszicholingvisztikára: ennek segítségével a gyerek kom-
petenciáját is a felnõtt mentális nyelvtan leírására kidolgozott formális modellekkel tudták
(vagy legalábbis akarták) kezelni.
Ebben az írásban olyan újabb eredményeket tekintünk át, amelyek megkérdõjelezik
egyrészt az absztrakt nyelvtani szabályok korai meglétét, másrészt azt, hogy ezek elsajátí-
tását külön erre a célra specializálódott mechanizmusok támogatnák (A nyelvelsajátítás
modelljeirõl lásd Pléh 1985). A nyelvtan veleszületettsége mellett felhozott három hagyo-
mányos érvrendszer (ingerszegénységi érvek, egyetemesség, korai megjelenés) közül az
egyetemességgel itt most nem foglalkozunk. A másik két érvvel kapcsolatban különbözõ
területek konvergáló eredményei azt mutatják, hogy van valódi alternatívája a folytonos-
sági hipotézisnek, és sem a veleszületett reprezentációk, sem a speciális elsajátító mecha-
nizmusok feltételezése nem szükségszerû a nyelvelsajátítás megmagyarázásához. A kísér-
leti vizsgálatoknak, a természetes gyereknyelvi minták elemzésének és a számítógépes mo-
dellezésnek az eredményei is arra utalnak, hogy egyszerûbb és kevésbé speciális tanulási
mechanizmusok feltételezése is elegendõ, és bár általános egyetértés van abban, hogy van-
nak az emberi elmének veleszületett és nyelvspecifikus mechanizmusai és/vagy reprezen-
tációi, úgy tûnik, ezek a korábban elképzelteknél sokkal kevésbé absztraktak és komplexek.

Korai szintaxis?
Egyéves kor elõtt a szintaktikai képességek csak közvetve vizsgálhatók: ilyen életkorú ba-
báknál a kutatók szoktatásos (habituációs) eljárás segítségével mesterséges nyelvi ingere-
ket alkalmazva keresnek szabályalkalmazási, pontosabban szabálykiemelési képességeket,
és azt tesztelik, hogy a csecsemõ meg tudja-e különböztetni a nyelvtanilag helyes „monda-

38
tokat” az agrammatikus sztringektõl. Saffranék elsõ, szavak kiemelésének képességét tesz-
telõ statisztikai tanulásos csecsemõvizsgálata (Saffran et al. 1996; bõvebben errõl és a sta-
tisztikai tanulásról a nyelvben is lásd Fiser, kötetünkben) után Gomez és Gerken (1999)
már a nyelvtani képességeket kutatta. Egy véges állapotú automatával modellezhetõ egy-
szerû mesterséges nyelvtan és értelmetlen szótagok segítségével generáltak mondatokat, a
csecsemõket a nyelvtanilag jól formált mondatokhoz szoktatták, a tesztfázisban pedig az
automata által elfogadott, vagyis grammatikus, de a habituációs fázisban nem hallott mon-
datokat, illetve valamilyen szempontból rontott mondatokat mutattak nekik. A csecsemõk
minden esetben tovább nézték az ismerõs, nyelvtanilag helyes mondatokhoz tartozó fényt,
még akkor is, ha a tesztfázis nyelvtanilag helyes mondatait egy új szótár alapján generálták.
A szótár megváltoztatása az a mozzanat, amely arra enged következtetni, hogy a csecse-
mõk valamilyen absztrakt szerkezetet emeltek ki az eredeti mondatokból, erre emlékeztek,
és ezzel vetették össze az új ingereket. Azokat a korábbi eredményeket, amelyek szerint a
csecsemõk az eredeti szótaghalmazból létrehozott új sorokat ismerték fel, megmagyaráz-
hatjuk egyszerû asszociációs elvekkel, elsõrendû statisztikai átmenet-valószínûségek soro-
zatainak tanulásával is. Még eldöntetlen kérdés, hogy nem ilyen tanulásról van-e szó a
másik esetben is. Absztrakt elemekbõl is építhetünk a nyelvtan elsajátítása során ilyen sta-
tisztikai együttjáráson alapuló szerkezeteket, amelyekben csak az absztrakt kategóriák kö-
zötti elsõrendû együttjárások hierarchikus egymásra épülése eredményezi a mondat bo-
nyolultnak tûnõ struktúráját.
Egy másik kísérlet ezt a lehetõséget próbálta meg tesztelni. Marcus és munkatársai (1999)
állításuk szerint továbbléptek a fenti kísérleti elrendezésen. A fentivel azonos fejfordításos
habituációs paradigmában olyan ingereket szerettek volna használni, amelyek feldolgozá-
sához nem elég a statisztikai információ követése. Kísérletük célja annak kiderítése volt,
hogy a csecsemõ rendelkezik-e a statisztikai tanulás mellett olyan tanulási mechanizmussal
is, amellyel algebrai szabályokat, vagyis absztrakt viszonyokat kódoló tetszõleges elemmel
kiegészíthetõ nyitott mondatokat tanul meg. Az általuk használt mesterséges nyelvtanok
nagyon egyszerûek voltak, minden kísérletben háromszavas mondatokat generáltak, egy
szótagos nem létezõ szavakból. A csecsemõket a tanítónyelvtan szerint két csoportba osz-
tották, az ABA és ABB mininyelvtannak megfelelõ ingereket kaptak, az ABA csoport olya-
nokat, mint ga na ga vagy li na li, az ABB csoport ingerei pedig: ga na na és li na na voltak.
A tesztelési fázisban a mondatok fele a saját nyelvtannak megfelelõ új mondat volt, a másik
fele a másik csoport nyelvtanával generált, a saját nyelvtan szempontjából agrammatikus
mondat. A csecsemõk jobban meglepõdtek a nem a saját nyelvtanukat követõ mondato-
kon, és amikor ezeket hallották, akkor tovább nézték a villogó fényt.1 Marcusék amellett
érvelnek, hogy ezekrõl az eredményekrõl egy statisztikai alapú tanulási mechanizmus ön-
magában nem tud számot adni, hiszen a tesztfázisban csak új szavakat használtak, így az
átmenet-valószínûségekre nem építhettek a csecsemõk. A csecsemõk ez alapján tehát ké-
pesek olyan absztrakt algebrai szabályok kiemelésére, mint hogy „az elsõ X elem ugyanaz,

1
Idekívánkozó megjegyzés, hogy Gomez és Gerken kísérletében a babák az ismerõs, nyelvtanilag he-
lyes szerkezetû mondatokra néztek tovább, Marcusék babái pedig az agrammatikusakra. A kísérletben
részt vevõ babák életkora alapján fordított mintázatot várnánk: a fiatalabb babáknak kellene inkább az
ismerõset (bár már a 7 hónapos kor is jóval magasabb az ismerõsségpreferenciával jellemezhetõ életkor-
nál), az idõsebbeknek pedig az újat preferálniuk.

39
mint a harmadik Y elem”. Marcusék javaslata ez alapján az, hogy a nyelvelsajátításban
legalább két mechanizmus vesz részt. Az egyik átmenet-valószínûségekre épít, a másik
absztrakt változókat manipulál.
Ezek az eredmények annyit mindenképpen elárulnak, hogy már 1 éves, sõt 7 hónapos
csecsemõk is képesek absztrakt kategóriákat kialakítani. Ez a képesség azonban nem vonja
feltétlenül maga után az algebrai szabályok kiemelésének képességét. Nehéz pontosan
megragadni az algebrai szabály és az átmenet-valószínûségekre építõ szerkezeti leírás kö-
zötti különbséget. Átmenet-valószínûségekrõl konkrét esetek, pl. szavak egymásutánisá-
gának leírásakor esik szó, a fenti kísérletekben az algebrai szabály ezektõl csak annyiban
különbözik, hogy absztrakt kategóriákra hivatkozva adja meg az így már sokkal erõsebb
átmenet-valószínûségeket. Marcusék kísérletében a nyelvtant tanuló gyerekek esetében
ezek az absztrakt reprezentációk azonos és különbözõ perceptuális kategóriáinak létreho-
zási képességét kívánták meg a gyerektõl, ez a képesség is meglepõen absztrakt hét hóna-
pos korban, de más, mint ha algebrai szabályok meglétét feltételezzük. Ezenkívül másod-
rendû függõségi viszonyokat is tudnia kell kódolni: nem elég, ha megjegyzi, hogy A után B
jön, B után pedig megint B, tudnia kell, hogy a B után csak akkor jön B, ha azt A elõzte
meg. Nehéz elképzelni olyan elrendezést, amellyel ebben az életkorban a valódi
szabálykiemelési képességek vizsgálhatók.
Természetes nyelvi ingerek esetében az ilyen megszakított függõségi viszonyok észlelé-
se csak késõbbi életkorban mutatható ki. Santelmann és Jusczyk (1998) kísérletében a vizs-
gálati módszer a fenti kísérletekbõl már ismerõs fejfordításos preferencia-paradigma volt,
habituáció nélkül, egy rövid gyakorlási fázissal. Az angol nyelv egyik morfoszintaktikai
jelenségét vizsgálták: érzékenyek-e a gyerekek az is segédige és a fõige -ing végzõdése
közötti függõségi viszonyra. A kísérleti személyek rövid szövegeket hallottak; a kísérleti
feltételben a szöveg minden mondata jól formált angol mondat volt, és folyamatos jelen
idejû mondatként mindegyik tartalmazta az is …ing megszakított szerkezetet (Pl. At the
bakery, everybody is baking bread). A kontrollfeltételben a szövegek mondatai a jól formált
is …ing szekvencia helyett az agrammatikus can ...ing szekvenciát tartalmazták (Pl. At the
bakery, everybody can baking bread). Eredményeik szerint a 18 hónaposok szignifikánsan
tovább figyeltek a jól formált mondatokat tartalmazó szövegekre, de 15 hónaposoknál nem
volt még megfigyelhetõ ez a hatás. További kísérletekben megpróbálták bemérni azt a távol-
ságot, amelyen keresztül még 18 hónaposok mutatják ezt a hatást. Azt találták, hogy egy két
szótagos határozószó közbeszúrása esetén (pl. Grandma is always singing), vagyis három szótag-
nyi távolságból még érvényes a hatás, és a jól formált mondatokat preferálják a babák. 4-5
szótagnyi távolság esetén ez a hatás azonban eltûnik. 15 és 18 hónapos kor között tehát
valami történik, aminek következtében a gyerek már érzékeny a nyelvtani morfémák közötti
szerkezeti viszonyokra, de ebben az életkorban még csak korlátozott méretû feldolgozási
ablakban. A szerzõk értelmezése szerint 15 és 18 hónapos kor között kialakul az is …ing
dependenciára való érzékenység mint a megszakított morfoszintaktikai viszonyok észlelésé-
nek egyik alesete, és ezenkívül van egy munkamemória-feldolgozási korlát is, ami fejlõdik.
Az adatok alapján azonban az is lehetséges, hogy a másfél éves korra kialakuló teljesítmény
egyszerûen a több és egyre kevésbé konkrét elemekhez kötõdõ nyelvi tapasztalatnak és a
mukamemória-korlát magasabbra emelésének köszönhetõ (hiszen a 15 hónaposok érzéket-
lenségét a kísérletben bemutatott agrammatizmusra megmagyarázhatjuk úgy is, hogy nekik
még egy közbeiktatott elem is túl sok); így nem kell azt feltételeznünk, hogy beérik egy olyan
speciális nyelvi képesség, ami minõségileg más típusú tudás leképezéséhez vezet.

40
Éles szétválás és ugrásszerû változás?
A szigorúan elkülönülõ modulokat feltételezõ nyelvi modellt és a nyelvtan sajátos magya-
rázatot igénylõ és a szótártól élesen elváló elsajátítását természetesen különbözõ alapokra
helyezkedve sokan megkérdõjelezték. Az egyik fontos irányvonalat ebben a tekintetben
Elizabeth Bates és munkatársai képviselték azokkal a kutatásaikkal, amelyekben a szókincs
és a nyelvtan fejlõdésének ütemét vizsgálják (Bates et al. 1988; Bates–Goodman 2001).
Egy nagyszabású kutatásban tipikus fejlõdésû 8 és 30 hónapos kor közötti gyerekek szó-
kincsgyarapodása és a nyelvtani fejlõdés valamely mutatója közötti kapcsolatot elemezték
az egyszavas kijelentésektõl a nyelvtani szerkezettel bíró megnyilvánulásokig elvezetõ idõ-
szakban 27 gyerek követéses vizsgálata alapján. Az eredmények szerint a nyelvtani fejlett-
ség szintje nagyon erõsen függ a szókincs méretétõl (a 28 hónapos kori szókincs és MÁH
(Megnyilatkozások Átlagos Hossza), 0,73-as, a 20 hónapos kori szókincs és a 28 hónapos
kori MÁH 0,83-as korrelációt mutat), ami sokkal erõsebb volt, mint a szókincs megértési
és produkciós aspektusai közötti kapcsolat.
Ezt a megfigyelést támasztja alá különbözõ fejlõdési zavarok, köztük olyanok vizsgálata
is, amelyeket gyakran a nyelvtan és a mentális lexikon disszociációja melletti érvként emle-
getnek. Az eredmények szerint a nyelvtani teljesítmény valójában sosem múlja felül a szó-
kincsmutatókat, még az értelmi fogyatékosság mellett meglepõen jó nyelvi képességeket
mutató Williams-szindrómában sem (e tünetegyüttes nyelvi profiljának egyik értelmezése
szerint a nyelvtan náluk érintetlen, a lexikon pedig sérült). Problémát azok az esetek je-
lenthetnek a szerzõk elképzelése szempontjából, ahol a nyelvtani fejlõdés elmarad a szó-
kincs gyarapodása mögött, például Specifikus Nyelvi Zavar és Down-szindróma esetén.
Ezeket az eseteket Bates és munkatársai azzal magyarázzák, hogy a szókincs (például észle-
lési zavaroknak köszönhetõen) nem éri el kritikus méretet, ami szükséges feltétele lenne a
nyelvtani fejlõdés beindításának. Ez kiegészülhet azzal is, hogy ilyen fejlõdési zavarok ese-
tén a tipikusnál nagyobb szókincsméretre lehet szükség: több elem, illetve ismétlés szüksé-
ges ahhoz, hogy új szavakat megtanuljanak, és több típusra lehet szükség a nyelvtani sémák
elvonatkoztatásához és az általánosításhoz. A nyelvtan és a szókincs ilyen szoros kapcsola-
tára adott magyarázat legradikálisabb pontja az, hogy a nyelvtan inherens része a lexikon-
nak. Ezt a hipotézist támasztja alá (Marchman–Bates 1994) konnekcionista modellje, amely
az angol múlt idõnek megfelelõ morfológiai rendszert tanult. Ebben a modellben a szó-
kincsméret szoros összefüggést mutatott a túláltalánosítási hibák megjelenésével, de ez a
kapcsolat nemlineáris volt: a megtanult igék számának növekedése kvalitatív változásokat
eredményezett a korábban megtanult és az új igék ragozásában is, de csak miután a szó-
kincs túllépett egy kritikus méretet.
Újabban matematikai modellekkel is vizsgálják a nyelvelsajátítás kisgyerekkori válto-
zásait. Ruhland–Geert (1998) mennyiségi adatok alapján próbálnak a mögöttes folyama-
tok minõségére vonatkozó következtetéseket levonni. Dinamikus rendszerek viselkedé-
sére kidolgozott, a növekedéselmélet és a katasztrófaelmélet területérõl vett elvek segít-
ségével kísérlik meg eldönteni, hogy egy adott nyelvi jelenség fejlõdése folytonos-e, vagy
vannak benne ugrásszerû változások. A létezõ nyelvészeti, illetve pszicholingvisztikai
modellek által javasolt nyelvelsajátító mechanizmusok alapján más és más mennyiségi
fejlõdési mintázatot várhatunk egy-egy nyelvi jelenség esetében. Ha a nyelvi képessé-
günk szabályalapú, akkor hirtelen változásra számíthatunk: a szabály megléte elõtt a tel-
jesítmény nullához közeli, a szabály kialakulása vagy érése után ugrásszerûen megnõ, és

41
a két egyensúlyi állapot között egy átmeneti instabil fázis lesz, amire a klasszikus tanulási
görbe lesz jellemzõ. Ha a gyerek a nyelvelsajátítás során csak az utánzásos tanulásra
számíthat, akkor a klasszikus tanulási görbével jellemezhetõ fokozatos, egyre csökkenõ
sebességû növekedésre számíthatunk. Ha mindkét tanulástípus szerepet játszik a nyelv-
tanulásban, akkor S alakú görbét várunk Ruhland és Van Geert a funkciószavak produk-
ciójának mint a nyelvtani fejlõdés mutatójának fejlõdését vizsgálták, 6 holland gyerek
adatait elemezték kb. másfél éves kortól, az egyszavas beszéd fázisától kezdve a névelõk,
modális segédigék és a névmások használatának gyakorisága alapján. A funkciószavak
produktív használata a nyelvfejlõdés új állomását jelzi: a gyerek a telegrafikus beszéd
állapotából átjutott a differenciált beszéd lépcsõfokára. A korábbi megfigyelések szerint
a funkciószavak hirtelen, ugrásszerûen jelennek meg a beszédben; ez alapján robbanás-
szerû növekedés várható. Ha a funkciószavak produktív használata szabályhoz kötött, de
egy ideig performanciakorlátok akadályozzák, a fokozatosan visszaszoruló performancia-
korlátok nem szükségszerûen vonják maguk után, hogy a funkciószavak produkciójának
is fokozatosan kell növekednie, vagyis a performanciakorlátok mellett is láthatunk ug-
rásszerû változást. Minden esetben azt találták, hogy a nemlineáris, S alakú, úgynevezett
harmadfokú logisztikus görbe jobban illeszkedett az adatokhoz. Vagyis az adatok általá-
ban egy stagnáló, 0-hoz közeli szintû kezdeti fázissal indultak, amelyet exponenciális
robbanás követett, ez pedig végül hirtelen lelassulva eljutott egy újabb egyensúlyi szint-
re. Ugyanez a robbanásszerû változás azonban sokak szerint a lexikális fejlõdésben is
megfigyelhetõ, a szótárrobbanás jelenségeként utalnak rá.
A fenti eljárással Robinson és Mervis (1998) egyetlen kisfiú lexikális és nyelvtani fejlõ-
dését vizsgálták. A nyelvtani fejlõdés mutatójának a megnyilatkozások átlagos hossza (MÁH)
mellett a többes szám helyes használatának eseteit vették. Korábbi eredményekbõl már
tudjuk, hogy a lexikális és nyelvtani fejlõdés is logisztikus, S alakú görbével jellemezhetõ
fejlõdési útvonalat fut be. Robinson és Mervis új megfigyelése az, hogy a lexikális és nyelv-
tani fejlõdés egymással dinamikus kapcsolatban van: a többes szám használatának fejlõdése
akkor indult meg, amikor a szókincs már eljutott egy bizonyos küszöbméretre, a többes
szám fejlõdésének ideje alatt a szókincs gyarapodása lelassult, majd amikor a többes szá-
mot már biztonságosan és produktívan használta a gyerek, a szókincs ismét növekedésnek
indult. Úgy tûnik tehát, hogy a többes szám (és feltételezhetõen más grammatika morfé-
mák) és a lexikális elemek elsajátításában van egy átmeneti versengõ idõszak. Ez azt mutat-
ja, hogy a nyelvtani gyarapodás és a lexikális gyarapodás legalábbis részben ugyanabból a
forrásból táplálkoznak, és a nyelvtani gyarapodás kezdetben sokat elvesz ebbõl a forrásból
a lexikális gyarapodás kárára.
Több gyerek fejlõdési adatainak illesztése sem tisztázza egyértelmûen a kérdést. Ganger
és Brent (2004) 38 gyerek szókincsfejlõdési görbéit elemezve és a szótárrobbanás2 gyakran
leírt és szinte tényként kezelt jelensége után kutatva azt találta, hogy összesen 5 gyereknél
mutat egyértelmûen jobb illeszkedést a robbanásszerû változásra utaló logisztikus görbe.
Ezzel a módszerrel újraelemezte egy korábbi vizsgálatnak az adatait. A korábbi adathal-
mazba Goldfield és Reznick (1990) 18 gyerek szókincsgyarapodási mutatóit 2 és fél hetes
idõközönként gyûjtötte, és azt tekintették szókincsrobbanásnak, ha ezen az idõablakon

2
Itt nem a nyelvtan és a lexikon elválása volt a kérdés: a szótárrobbanás, ha létezik, sokak szerint annak
a jele, hogy a fejlõdés egy pontján a szavak elsajátítását egy speciális mechanizmus kezdi el segíteni.

42
belül a gyarapodás meghaladta a 10 szót. Így 13 gyereknél talált robbanásszerû gyarapo-
dást és maradék 5 gyerek robbanáshiányát is módszertani problémáknak tudták be, elvetve
azt a lehetõséget, hogy nem mindenkinél következik be a szótárrobbanás. Ganger és Brent
(2004) a 18 gyerek adait újraelemezve csak kettõnél talált robbanásszerû változást.
Ezek az eredmények az ellentmondások, az egyes vizsgálatokban használt különbözõ
mutatók és a kiinduló hipotézisek kérdéses elfogadhatósága miatt is nehezen értelmezhe-
tõk. Úgy tûnik, hogy a nyelvtan és a szókincs elsajátító mechanizmusa osztozik a rendelke-
zésre álló kapacitáson. Ha ugyanarról a folyamatról van szó, akkor az eredmény nem meg-
lepõ, és ugyanazt a mögöttes mechanizmust (például asszociatív tanulást) feltételezve is
várhatunk ütembeli eltéréseket a két nyelvi osztály (például a tartalmas és a funkciósza-
vak, vagy a szavak és a mintázatok) elemeinek elsajátításában. Különbséget pedig minden-
képpen találunk a szavak és a nyelvtani szerkezetek elsajátításában, és ezt minden elmélet
így is jósolja: ez utóbbiak produktív tudásához szükség van nyelvi elemek fölötti
kategorizációra és általánosításra is, a szavak megtanulásához nincs. Az élesen elkülönülõ
és egy speciális nyelvtan beindulásával magyarázott tanulási görbét talán ezzel a kiegészí-
téssel is megmagyarázhatjuk. Ezt támogatja az a megfigyelés is, hogy a szókincsgyarapodás
ugrásszerû változása, vagyis a szótárrobbanás (ha egyáltalán van) is egybeesik nemnyelvi
kategorizációs képességek, a tárgyak kimerítõ osztályozásának a megjelenésével (Gopnik–
Meltzoff 1987).

A negatív evidencia
Máig kérdés, hogy a nyelvelsajátítás során a gyerekeknek van-e szükségük negatív bizonyí-
tékokra, vagyis olyan információra, amely nyilvánvalóvá teszi számukra, hogy mely kije-
lentéseik agrammatikusak, és használnak-e ilyeneket. A generatív hagyomány szokásos ér-
velésmenete szerint a negatív bizonyíték hiányában veleszületett mechanizmusokat kell
feltételeznünk, amelyek megszorítják a hipotéziseket, és számot adnak arról, hogy a gye-
rek felhagy a nyelvtani hibázásokkal. A hagyományos megfigyelések és kísérletek (pl. Brown–
Hanlon 1970) azt mutatták, hogy a szülõk nagyon ritkán javítják ki gyermekeik nyelvtani
szempontból helytelen mondatait, és ha mégis megteszik, ez lényegében hatástalan ma-
rad. Az ingerszegénységi érv azonban, amely szerint a gyerekek annak ellenére megtanul-
ják a nyelvtant, hogy nem áll a rendelkezésükre elég bizonyíték az általuk hallott nyelvi
adatokban, sokak szerint már több szempontból sem tartható (lásd például Kálmán, köte-
tünkben).
Az elemzések azt mutatják, hogy a szülõk gyerekekhez szóló beszéde kivételesen jól
formált (Bohannon et al. 1990; Sagae–MacWhinney–Lavie 2004), és ha közvetlen nega-
tív evidencia nem is áll a gyerek rendelkezésére, közvetett formában kaphat ilyen visszacsa-
tolást, például a szülõ ugyan nem a kijavítás szándékával, de jól formáltan ismétli el a
hibás kijelentését, amire érzékeny lehet. Vagyis annak ellenére, hogy a szülõk explicit
negatív bizonyítékot nem adnak, a gyerek „zajos visszajelentést” kap. Az egyes szülõi
kijelentéstípusok (pl. ismétlés, kiterjesztés, kérdés vagy kiegészítõ válasz) gyakorisága
változik attól függõen, hogy a gyerek grammatikus vagy nyelvtanilag helytelen kijelen-
tést produkált-e (de minden választípust kap mindkét kijelentésfajtára: emiatt zajos a
visszajelentés): a szülõk gyakrabban alkalmaznak például kiterjesztést agrammatikus ki-
jelentés után.

43
 Marcus (1993) szerint ha léteznek az ilyen visszacsatolásbeli különbségek, a gyereknek
egy adott kijelentést legalább 85-ször kellene szó szerint megismételnie ahhoz, hogy el-
dönthesse egy adott kifejezésrõl, hogy nyelvtanilag helyes-e. Marcus azt is megmutatja,
hogy a zajos visszacsatolás pusztán artefaktum: annak köszönhetõ, hogy a felnõtt reakció-
kat a gyerek kijelentéseihez viszonyítva adjuk meg: pl. mivel majdnem az összes felnõttbeszéd
grammatikus, a pontos ismétlések szükségszerûen valószínûbben követik a nyelvtanilag
helyes, mint a helytelen mondatokat. További érve, hogy az a bizonyítéktípus, amely nem
elérhetõ minden nyelvet tanuló gyermek számára, nem lehet a nyelvelsajátítás szükséges
feltétele. Ahhoz, hogy egy bizonyos választípust szükségesnek nyilváníthassunk, négy kri-
tériumnak kell megfelelnie: elérhetõ 1. minden gyerek számára 2. az egész nyelvelsajátítási
folyamat során 3. minden hibatípus esetén és 4. egy komponensen belül is minden hibatí-
pusra. A zajos visszajelentés fontossága mellett érvelõ cikkek írói is beszámolnak arról,
hogy a visszacsatolás mintázata korántsem egységes különbözõ gyerekeknél. Használhat-
nak-e különbözõ gyerekek különbözõ választípusokat? Ez nem túl valószínû (legalábbis
egy UG-hívõ szemében): az egyik gyereknek például azt kellene megtanulnia, hogy kiter-
jesztések a grammatikus kijelentéseket, másiknak azt, hogy a kiterjesztések az agrammati-
kus mondatokat követik. Marcus csak egy lehetõséget nem vesz számításba: a gyerek ren-
delkezésére áll a különbözõ visszacsatolások tárháza, amelybõl a szülõk vagy a környezet
szabadon és egyéni változatossággal válogathat, mert egy adott tartományon belül a gye-
rek még speciális tudás nélkül, általános tanulási elvek alapján is tudhatja, hogy negatív
bizonyítékról van szó.

Kísérletek és szintézis
A nyelvelsajátítás-kutatás elmúlt néhány évtizedének kísérleti és megfigyeléses eredmé-
nyei és saját újszerû kíserletei alapján Michael Tomasello (Tomasello 2000; 2003) a nyelv-
elsajátítás empirista hagyományából kiindulva egy olyan elképzelést vázol fel szintézis-
ként, amely a hátterében álló Kognitív-Funkcionális nyelvelmélettel radikálisan eltávolo-
dik az Univerzális Grammatika születéskor meglévõ elvrendszerétõl és a nyelvelsajátítás
paraméterbeállító folyamatától. A szerzõ szerint a gyerekek a nyelvet a korábban feltéte-
lezettnél sokkal korlátozottabb kreativitással és produktivitással használják, a szintaxissal
jellemezhetõ legkorábbi nyelvi periódus többszavas kifejezéseinek szerkezete nem az egye-
temes nyelvtani elveit követi, hanem a gyerek által hallott beszéd leggyakoribb szerkezete-
inek felel meg. A Folytonossági Feltételezéssel ellentétben a gyereknek nincs meg vele-
születetten az összes absztrakt nyelvtani kategóriája: a „fõnév” kategóriával úgy tûnik, már
nagyon korán rendelkezik, de az igéket a naplóadatok és a kísérletek tanúsága szerint soha
nem használják olyan mondatkeretben, amiben még nem hallották azokat. Tomasello „ige-
szigetek” elméletében a gyerekek az egyedi igéket tanulják meg a rájuk sajátosan jellemzõ
és felnõtt által használt argumentumszerkezettel, a nyelvtani szabályok és így a generalizáció
képessége is csak sokkal késõbb (és fokozatosan: 2,5 éves kor elõtt egyáltalán nem találunk
szisztematikus általánosításokat), 4–5 éves korban alakul ki az egyedi esetek, a nyelvhasz-
nálat alapján.
Tomasello saját gyermekének 15–24 hónapos kor közötti igehasználatáról vezetett nap-
lójából kiderül, hogy 162 ige és predikátumkifejezés felét a gyerek egyetlen konstrukció-

44
ban3, kétharmadát egy vagy két konstrukcióban használta. Nagy különbségek voltak abban,
hogy jelentésben közelálló és a felnõtt használatban azonos argumentumszerkezettel jelent-
kezõ igéket hány konstrukcióban használta, és hogy ezek mennyire hasonlítottak egymásra.
Egy ige használata általában nagyon jól illeszkedett a felnõtt használathoz: használatának
bejóslója pedig ugyanannak az igének a korábbi használata volt, nem pedig más, hasonló
szerkezetû igék használata. Tehát a gyerek sem általános argumentumszerkezet-sémákkal,
sem a tematikus szerepek absztrakt kategóriájával nem rendelkezik a nyelvi produkció kez-
detén. Tomasello szerint a gyerekek nem olyan dolgokkal operálnak, mint alany, tárgy, ágens,
páciens stb., hanem olyan igespecifikusakkal, mint ütõ, ütött, ülõ, dolog amire ül stb.
A kísérletes vizsgálatok egyikében Brooks és Tomasello (1999) 3 év körüli gyerekeknek
tanítottak új igéket passzív tranzitív (pl. Ernie is getting MEEKED by the dog), illetve aktív
tranzitív (pl. The cat is GORPING Bert) kontextusban, mindegyiket egyértelmûen és jól
láthatóan tranzitív esemény bemutatása mellett. Ezután az Ágensre vonatkozó kérdést tet-
tek fel a gyereknek: (What is the Agent doing?) Ez aktív választ sugall, ami, ha passzív mon-
datban hallotta a gyerek az igét, új (mint a fenti példában a MEEK esetében), de ha aktív
mondatot hallott, akkor nem számít új válasznak (a GORP esetében). Az aktív mondattal
trenírozott gyerekek 93%-a tudott tranzitívan válaszolni, a passzív csoportból viszont csak
28% tudott aktív tranzitív választ adni.
Tomasellóék munkacsoportjának még számos vizsgálata támasztotta alá az utánzásos
tanulást, és érvelt amellett, hogy a korai nyelv csak korlátozottan produktív. Az óvatosan
kialakított kontrollfeltételek kizárták a produkciós korlát vagy más, nyelvtanon kívüli té-
nyezõ életkori hatását. Megfigyeléseik és kísérleteik azt mutatják, hogy 3 év alatti gyere-
kek is használnak néhány igét tranzitívan, pontosan azokat, amelyeket ilyen kontextusban
hallottak; amit nem hallottak tranzitív konstrukcióban, azt nem is használják ebben a szerke-
zetben. 3 éves és idõsebb gyerekek azonban általánosítanak, és ezzel bizonyítékát adják an-
nak, hogy van absztrakt tranzitív konstrukciójuk, amihez szabadon asszimilálnak új igéket.
Az érett nyelvi kompetencia így konstrukciók prototípusosan szervezõdõ, emlékezeti
elvek szerint mûködõ strukturált tára. Az elmélet nyelvi tudásunkat pszichológiailag reáli-
sabban, kevésbé absztrakt és formális kategóriákban festi le, és az intenciók megértésén
alapuló utánzással, vagyis a kulturális tanulással erõs eszközt ad a nyelvelsajátító gyerek
kezébe. E nézet szerint nem a szerkezetek tekintetében találunk folytonosságot, hanem a
folyamatban: a tanulás és absztrakció ugyanaz a folyamat, akármikor is zajlik le.

Gépi tanulás
A gépi nyelvtanulás eredményei is inspirálóak lehetnek a nyelvelsajátítás-kutatók számára,
annál is inkább, mert a számítógépes modellezés iránya is sok szempontból megfeleltethe-
tõ a nyelvelsajátítás-kutatás mai hangsúly-áthelyezõdéseinek. Az itteni kutatások is azt
mutatják, hogy nincs szükség bonyolult szabályokra vagy algoritmusokra, viszonylag egy-
szerû statisztikai tanuló mechanizmusok is képesek lehetnek a komplex nyelvtan elsajátí-

3
Konstrukció alatt itt ige-argumentumszerkezetet kell értenünk: pl. a Mommy break és a Daddy break
ugyanaz a konstrukció; a Break cup, Mommy break cup és Break with stick három különbözõ konstrukció.

45
tására. Bár egy tanulóalgoritmus sikeressége egy adott területen semmi esetre sem jelenti
azt, hogy a gyerek is ugyanazzal a mechanizmussal sajátítja el az érintett nyelvi jelenséget,
annyit azért elárul, hogy az adott bonyolultságú jelenség megtanulásához nem szükségszerû
bonyolultabb procedúrát feltételeznünk. Az algoritmus sikertelenségébõl pedig arra követ-
keztethetünk, hogy az embergyerek vagy gazdagabb inputhoz fér hozzá, vagy erõsebbek a
kezdeti megszorításai (Johnson–Riezler 2002). A modellezésnek különbözõ formái lehet-
nek, amelyek számos paraméterben különbözhetnek, lehet az ingerszegénységi érv és vala-
melyik generatív nyelvtan elõtt fejet hajtva az ott veleszületettnek feltételezett szabályokat
vagy megszorításokat beépíteni az algoritmusba, és az általános célú statisztikai algoritmuso-
kat használó felügyelt konnekcionista hálózatokon keresztül eljuthatunk egészen a felügyelõ
nélküli, önszervezõ statisztikai tanulásig (összefoglalását lásd pl. Redington–Chater 1997).
Áttekintésünk szempontjából azok az algoritmusok a legérdekesebbek, amelyek fel-
ügyelõ nélkül (kiindulva abból, hogy a gyerek nyelvelsajátítása is ilyen értelemben java-
részt felügyelõ nélküli) és a tanulókorpuszok legkevesebb címkézésével (vagyis kevés kez-
deti absztrakt tudást feltételezve) tanulnak.4
Az önszervezõ tanulás egyik alapmechanizmusa a strukturalista nyelvészeti hagyomá-
nyokban gyökerezõ disztribúcióelemzés, amely általában a nyelvi elemzés különbözõ szint-
jein címkézett elemeken (fonémák, morfémák, szavak és nyelvtani kategóriák, frázisok –
ilyenkor persze nem a címkéket tanulja az algoritmus, hanem valami mást, például nyelv-
tani kategóriák szerint címkézett korpuszon szemantikát) történhet, de vannak olyan algo-
ritmusok is, amelyek címkézetlen korpuszokból, pusztán a nyelven belüli disztribúciós in-
formációból próbálnak nyelvtant tanulni. A disztribúcióelemzést kiegészítik még külön-
bözõ általános statisztikai elvek, ilyen lehet például a súlyok valószínûségének bayesi elvek
alapján történõ maximalizálása, a leírás hosszának minimalizálása (válaszd azt az elemzõt
és elemzést, amelyek hosszainak az összege minimális), vagy a maximum entrópia elve (az
elemzési kategóriák eloszlása legyen a megszorításokkal összeegyeztethetõ lehetõ legegyen-
letesebb). A tanulás felügyelõ nélkül történik, vagyis nincsen explicit segítség vagy vissza-
jelentés, csak a kijelentésekkel vagy az írott szöveggel való találkozásra épülhet az elsajátí-
tás. A címkézetlen korpuszokon való ilyen tanulás mindenképpen hasznos lehet a nyelvel-
sajátítás-kutatás számára, mivel a tanulóalgoritmusnak elég explicitnek kell lennie ahhoz,
hogy számítógépes program formájában implementálható és tesztelhetõ legyen, és így fényt
deríthet arra, mi az, amihez nem feltétlenül kell veleszületett tudás.
A pusztán disztribúciós elemzésre építõ algoritmusok valójában számos területen meg-
lepõen sikeresnek bizonyultak. Pusztán az együtt elõfordulási statisztikára építve eredmé-
nyesen tanulnak szóosztályokat: feljegyzik azt a kontextust, amiben egy szó elõfordul, majd
hasonlóságot számolnak és klaszteranalízist végeznek, amelyek segítségével egybecsopor-
tosítják azokat a szavakat, amelyek hasonló kontextusokban fordulnak elõ.5 A módszer
nem eleve megadott szintaktikai kategóriák szerint csoportosítja a szavakat, de a klaszterek
a megfelelõ szinten címkézve jól megfelelnek a nyelvészek szintaktikai kategóriáinak.

4
Ezért itt most nem foglalkozunk a felügyelt, megerõsítéses tanulással és a sok beépített reprezentá-
cióval dolgozó konnekcionista nyelvmodellezés óriási irodalmával.
5
Az együtt elõfordulások elemzése a legegyszerûbb disztribúcióelemzési alap, a bonyolultabbak közé
tartozhatnak bizonyos fonológiai tulajdonságok, vagy bizonyos prefixumokkal vagy szuffixumokkal való
elõfordulás, amelyek már mind több tudást kívánnak az algoritmustól vagy a reprezentációktól.

46
 A nyelvelsajátítás önszervezõ modelljei közül az ADIOS (Automatic Distillation of
Structures, Edelman et al. 2003; Pedersen et al. 2004) modell nagyon jó eredményeket ért
el a nyelv különbözõ aspektusainak elsajátításában annotálatlan korpuszokon. A modell
nyelvtanszemlélete a kognitív nyelvészet és a konstrukciós nyelvtan hozzáállását tükrözi,
vagyis a nyelvtan maga a nyelvi egységek listája, fokozatos általánosságot, komplexitást és
absztrakciót mutató mintázatok gyûjteménye (Langacker 1987). A hasznos nyelvi egysé-
gek meghatározásának eszköze ennek megfelelõen a disztribúcióelemzés: azoknak a mon-
datoknak az azonosítása, amelyek osztoznak bizonyos szósorokban, de egy helyen
paradigmatikus variabilitást mutatnak. Ez a rendszer két alapvetõ építõköve: a mintázat
vagy szintagma és a változatosságot mutató helyen elõforduló, komplementáris disztribú-
cióban álló szimbólumok ekvivalenciaosztálya.
Az ADIOS tehát címkézetlen elemeken, alulról fölfelé építkezik, reprezentációs ereje
három elven nyugszik: 1. azok a mintázatok fontosak, amelyek kevés szóval gyakran elõ-
fordulnak és jól általánosíthatók; 2. mivel a változatosság csak a mintázat által meghatáro-
zott kontextusban lehet, ez a kontextusérzékeny általánosítás biztonságosabb, mint egye-
temes szófajok vagy szabályok alapján; 3. a komplex mintázatok rekurzívan, hierarchikus
mintázatban épülnek fel.
Az ADIOS empirikusan és automatikusan magától fedezi fel a nyelvi építõelemeket.
Az egyik tanítókorpusza a CHILDES (MacWhinney–Snow 1985) gyerekekhez szóló,
300 000 mondatot tartalmazó beszédátirata volt. 14 nap alatt 3400 intuitíven is fontos
mintázatot és 3200 szemantikailag megfelelõ ekvivalenciaosztályt talált. Az új mondato-
kat létezõ mintázatok megosztott reprezentációjaként alakítja ki, és ezt használja fel a tesz-
teken, amelyeken új inputokat kellett kezelnie. 10 000 mondatos tréning után 1000 új
CHILDES mondatnak, illetve ugyanezek véletlen szórendû változatának elfogadhatósá-
gát kellett megítélnie, ebben a feladatban már kevés tréning után is jól teljesített, és ugyan-
ez igaz volt a távoli függõségi viszonyok (a modell szempontjából beágyazott
ekvivalenciaosztályok) kezelésében. Szokatlan módon a teljesítményét az emberivel is össze-
hasonlították. Egy fejlõdési nyelvmegértési tesztben, ahol a feladat mondatok helyességé-
nek a megítélése volt, egy 8–8,5 éves gyerek szintjén teljesített. Kényszerválasztásos angol
nyelvvizsgateszten 60%-ot teljesített (a véletlen 33% lett volna), és egy hasonló elfogad-
hatósági tesztben is nagyon hasonlít a teljesítménye az emberére.

Összefoglalás
A folytonossági hipotézis tehát fokozatosan gyengül. Ahogy a nyelvészetben egyre nagyobb
teret kapnak az új, lexikalista irányzatok, nemcsak a generatív táborral szemben, hanem azon
belül is, a pszicholingvisztikában is az asszociatív tanulásra építõ kutatási irányba tolódik el a
kutatások vonala a nativistától az empirista szemlélet felé. A nyelvelsajátítás a mai empirista
felfogásban leginkább a nyelvi adatok és érzékleti bemenetek alapján történõ szerkezetel-
vonatkoztatás, a veleszületett tudás leginkább perceptuális primitívekbõl, szerkezetabszt-
raháló eljárásokból és a nyelv elemzésére és produkciójára szolgáló procedúrákból áll. És
bár a gyereket támogathatják explicit instrukcióval a nyelvi formák elsajátításában, jutal-
mazhatják a helyes formákért, vagy kijavíthatják, ha hibázik, valószínûleg nincs erre szük-
sége. A jó kutatási stratégia mindenképpen az, ha olyan tanulási mechanizmusokat építünk
a modellbe, amelyek hasznot tudnak húzni a fenti evidenciákból, de nem építenek rájuk.

47
 Ha a nyelvelsajátítás mögöttes mechanizmusait akarjuk feltárni, olyan területre jutunk,
ahol már a jó kérdések feltevése is szokatlanul nehéz. A fenti vizsgálatokból is kiderül,
hogy kevés az olyan eredmény, amely ne hagyná nyitva az utat a mindkét ellentétes ma-
gyarázat elõtt. Ilyen esetben a gazdaságosság a tudás minden területén egységes tanulási
elv halmaz mûködését feltételezõ értelmezés mellett szól. A kutatásokat jelentõsen elõre-
lendíthetné, ha a nyelvészeti modellek a lexikalista nézõpontban is olyan mértékben kidol-
gozottak és formalizáltak lennének, mint a tesztelhetõ hipotéziseket generáló chomskyánus
modellek, és ha sok nyelven elérhetõk lennének az új keretekben írt nyelvtanok. Lehet,
hogy ez csak idõ kérdése; a nyelvtanok kiinduló feltevése azonban azzal, hogy fokozatossá-
got feltételez az absztraktságban és általánosságban, és teljesen új tényezõknek tulajdonít
központi szerepet, reálisabbá, de egyben fáradságosabbá is teszi a leírást. Fontos azonban,
hogy amint arra Bates és Goodman (2001) is felhívják a figyelmet, a lexikalista elméletek
nem olyan nyelvképet sugallnak, amelyben a nyelvtani szerkezetek nem léteznek, vagy
ahol ne lehetnének mögöttük a szavakétól eltérõ reprezentációk. Egy olyan magyarázat
irányában haladnak, amely szerint a nyelvi formáknak a természetes nyelvekben elõfordu-
ló heterogén halmaza elsajátítható egy egységes feldolgozórendszer által, és nincs szükség
éles határokra sem a nyelven belüli, sem más tanulási tartományok elsajátító mechanizmu-
sai és reprezentációi között.

Köszönetnyilvánítás

Köszönettel tartozom Kas Bencének, Halácsy Péternek és Babarczy Annának a hasznos

megjegyzésekért és javaslatokért.

Irodalom
Bates, E.–Bretherton, I.–Snyder, L. (1988). From first words to grammar: Individual differences
and dissociable mechanisms. New York, Cambridge University Press.
Bates, Elizabeth–Goodman, Judith C. (2001). On the inseparability of grammar and the lexicon:
evidence from acquisition. In Tomasello, M.–Bates, E. (eds.): Language Development – The
Essential Readings. Oxford, Blackwell, 134–163.
Bohannon, J. N.–MacWhinney, B.–Snow, C. (1990). No negative evidence revisited: Beyond
learnability or who has to prove what to whom. Developmental Psychology, 26, 221–226.
Brooks, P. J.–Tomasello, M. (1999). Young children learn to produce passives with nonce words.
Developmental Psychology, 35/1, 29–44.
Chomsky, N. (1968/1995). Mondattani szerkezetek/Nyelv és elme. Budapest, Osiris.
Edelman, S.–Solan, Z.–Horn, D.– Ruppin, E. (2003). Rich Syntax from a Raw Corpus: Unsupervised
Does It; a position paper to be presented at Syntax, Semantics and Statistics; a NIPS-2003
workshop, Whistler, BC.
Ganger, J.–Brent, M. R. (2004). Reexmaining the vocabulary spurt. Developmental Psychology,
2004, Vol. 40, No. 4, 621–632.
Goldfield, B. A.–Reznick, J. S. (1990). Early lexical acquisition: Rate, content, and the spurt.
Journal of Child Language, 17, 171–183.
Gomez, R. L.–Gerken, L. A. (1999). Artificial grammar learning by 1-year-olds leads to specific
and abstract knowledge. Cognition, 70, 109–135.

48
Gopnik, A.–Meltzoff, A. N. (1987). The development of categorization in the second year and
its relation to other cognitive and linguistic developments. Child Development, 58, 1523–
1531.
Johnson, Mark–Riezler, Stefan (2002). Statistical models of syntax learning and use. Cognitive
Science, 26, 239–253.
MacWhinney, B.–Snow, C. (1985). The child language exchange system. Journal of Computational
Lingustics, 12:271–296.
Marchman, V.–Bates, E. (1994). Continuity in lexical and morphological development: A test
of the critical mass hypothesis. Journal of Child Language, 21, 339–366.
Marcus, G. (1993). Negative evidence in language acquisition. Cognition, 46, 53–85.
Marcus, G. F.–Vijayan, S.–Bvandi Rao, S.–Vishton, P. M. (1999). Rule Learning by Seven-
Month-Old Infants. Science, 283, 77–80.
Pedersen, B.–Edelman, S.–Solan, Z.–Horn, D.–Ruppin, E. (2004). Some Tests of an
Unsupervised Model of Language Acquisition, in Proc. COLING-2004 Workshop on Psycho-
computational Models of Human Language Acquisition, Geneva, Switzerland.
Pléh Csaba (1985). A Gyermeknyelv fejlõdésének és kutatásának modelljeirõl. Pszichológiai Ta-
nulmányok, XVI., 105–188.
Pinker, S. (1984). Language Learnability and Language Development. Cambridge, MA.: Harvard
University Press.
Redington, M.–Chater, N. (1997). Probabilistic and distributional approaches to language
acquisition. Trends in Cognitive Sciences, 1:273–281.
Robinson, B. F.–Mervis, B. C. (1998). Disentangling early language development: Modelling
lexical and grammatical acquisition using an extension of case study methodology.
Developmental Psychology, 34, No. 2, 363–375.
Ruhland, R.–Van Geert, P. (1998). Jumping into syntax: Transitions in the development of
closed class words. The British Journal of Developmental Psychology, 16(1), 65–95.
Saffran, J.–Aslin, R.–Newport, E. (1996). Statistical learning by 8-month-old infants. Science,
274, 1926–1928.
Sagae, K.–MacWhinney, B.–Lavie, A. (2004). Automatic parsing of parent-child interactions.
Behavior Research Methods, Instruments, and Computers, 36, 113–126.
Santelmann, Lynn M.–Jusczyk, Peter W. (1998). Sensitivity to discontinuous dependencies in
language learners: evidence for limitations in processing space. Cognition, 69, 105–134.
Tomasello, M. (2000). Do young children have adult syntactic competence? Cognition, 74, 209–
253.
Tomasello, M. (2003). Constructing a Language – A Usage-Based Theory of Language Acquisition.
Cambridge, Massachusetts, and London, England, Harvard University Press.

49
Kálmán László

Szegény, szegény inger!

Bevezetés
Legalább 30 éve slágertéma a gyerek sanyarú helyzete, vagyis hogy állítólag úgy kell sze-
génynek megtanulnia az anyanyelvét, hogy nem kap elég ingert, bizonyítékot hozzá. Az,
hogy mégsem a gyerek szegénységérõl, hanem az ingerérõl szoktak beszélni, azért van,
mert a gyerek állítólag könnyedén veszi az akadályt a rengeteg vele született szerkezeti
tudás segítségével. A legváltozatosabb filozófiai, nyelvészeti és pszichológiai érveket szok-
ták felsorakoztatni az APS (Argument from the Poverty of the Stimulus, Chomsky 1980, 34)
mellett és ellen, amivel csak egyetlen baj van: ez mindig azt is jelenti, hogy komolyan
veszik az ,,érvet’’. Pedig maguk az APS védelmezõi mindent megtesznek, hogy ne tudjuk
mosoly nélkül olvasni, például akkor, amikor így fogalmazzák meg:1
1. „Az emberek megtanulják az anyanyelvük szerkezetét, pedig arra SEMMILYEN bi-
zonyítékuk nincs azokban az adatokban, amelyeknek gyerekkorukban ki vannak téve.”
(Hornstein–Lightfoot 1981, 9)
Ilyen megfogalmazásoktól hemzsegnek a bevezetõ vagy éppen ismeretterjesztõ köny-
vek éppúgy, mint a komolynak szánt szakkönyvek, legtöbbször tényként tálalva azt a hie-
delmet, amit a szakirodalomban kezdettõl fogva heves ellenkezés, vita, kemény ellenérvek
és legalábbis nem lebecsülendõ mértékû idegenkedés fogadott.
Ez az írás abban tér el a szakirodalmi kánonoktól, hogy nem veszi teljesen komolyan az
APS-t. Nem fogom elemezni az érv szerkezetét, nem fogom sorra venni, hogy mi lenne
szükséges a bizonyításához vagy cáfolásához, megtették azt már mások (pl. Pullum–Scholz
2002; MacWhinney 2004). Inkább kiragadok két olyan jelenséget, amellyel az érvet alá
szokták támasztani, és rámutatok, milyen rövidlátás kellene ahhoz, hogy azt higgyük, ezek
komoly megerõsítésként szóba jönnek.

A struktúra ténye
Száz APS-megfogalmazásból kilencvenet azzal a jelenséggel illusztrálnak, hogy az emberi
nyelvben az összetett kifejezéseknek szerkezetük van, és ezzel már kora gyerekkorunkban
tisztában vagyunk. A következõ típusú példa az abszolút kedvenc:

1
,,People attain knowledge of the structure of their language for which NO evidence is available in the
data to which they are exposed as children.”

50
 2. a) Will the boy who is sitting there smile?
fog a fiú aki van ülve ott mosolyogni
’Fog az a fiú, aki ott ül, mosolyogni?’
b) *Is the boy who sitting there will smile?
van a fiú aki ülve ott fog mosolyogni
A jelenség lényege, hogy az angolban az eldöntendõ kérdésnek segédigével (vagy kopu-
lával) kell kezdõdnie, mégpedig úgy, hogy ez a segédige vagy kopula a fõmondati állítmány
ragozott része: az (a) mondatban például a will (’fog’) segédige és a smile (’mosolyogni’)
alkotják a fõmondati állítmányt. A (b) mondatban azonban nem a fõmondat igealakjának a
segédigéje, a will van a mondat elején, hanem az is (’van’) kopula, amely legfeljebb a mel-
lékmondatbeli állítmány része lehetne (is sitting – ’ül’). Tehát ahhoz, hogy az angolban
helyes eldöntendõ kérdést alkossunk, tisztában kell lennünk a mondat szerkezetével (mint
ahogy tulajdonképpen bármilyen jól formált mondat megalkotásához).
Mi köze mindennek az APS-hez? Chomsky és követõi szerint (Chomsky 1965, 55–56;
Chomsky 1968, 51–52; Chomsky 1971, 29–33; Chomsky 1975, 30–33; 153–154; Piattelli-
Palmarini 1980,114–115; Chomsky 1988, 41–47; Pinker 1994 40–42; 233–234) az, hogy
mivel a gyerekeknek nincs közvetlen adatuk a mondatok szerkezetérõl, legfeljebb olyan
szabályt alkothatnának induktív módon, hogy ,,kezdd az eldöntendõ kérdést segédigével
vagy kopulával”, amely esetben az (a–b) változatok bármelyikét produkálniuk kellene, de
persze nem teszik. Vagyis annak, hogy milyen segédige vagy kopula kerül elõre az eldön-
tendõ kérdésben, strukturális meghatározása van (nem pl. ,,sorrendben az elsõ vagy az
utolsó kopula”, hanem ,,a fõmondat ragozott kopulája”). Ha lehetne is olyan adatokat össze-
állítani, amelyek erre a struktúrára bizonyítékul szolgálhatnának, ilyen bizonyítékokkal a
gyerek állítólag nem rendelkezik; Chomsky megfogalmazásában:
3. „Valaki szinte az egész életét leélheti anélkül, hogy a megfelelõ bizonyítékokkal szem-
besüljön, mégis hibátlanul fogja használni.” (Piattelli-Palmarini 1980, 40)
4. ,,A bonyolultabb esetek, amelyek különbséget tesznek a két hipotézis között, ritkán
fordulnak elõ; akár az egész életünket leélhetjük anélkül, hogy valaha elõállítanánk
azt a releváns példát, amely megmutatná, hogy az egyik vagy a másik hipotézist
használjuk-e.” (Piattelli-Palmarini 1980, 114–115)
Az csak az egyik baj, hogy azok az adatok, amelyekrõl Chomsky beszél, valójában nem
olyan ritkák. Például Sampson (1989) empirikus adatokkal mutatta ki ezt. A nagyobb baj
az, hogy Chomsky ,,bonyolultabb esetekre’’ gondol, amikor a megfelelõ bizonyítékokat
hiányolja, pedig nagyon egyszerû esetek is bõségesen alátámasztják a helyes hipotézist.
Elõször is nemcsak az eldöntendõ kérdések, hanem minden kiegészítõ kérdés is adatnak
minõsül, mert ott is a mondat elejére kerül egy segédige (csak ott a segédige elõtt még egy
kérdõszó is áll):
5. a) Who will smile?
ki fog mosolyogni
’Ki fog mosolyogni?’
b) Who is sitting there?
ki van ülve ott
’Ki ül ott?’
Sõt, mire ilyen több tagmondatot tartalmazó eldöntendõ kérdéseket mondani tud, már
a fõmondat–mellékmondat különbséggel is nagyjából tisztában kell lennie (mi több, a vo-
natkozó mellékmondat mibenlétével is) – ezt konkrét adatok ismerete nélkül mondom, de

51
elég különös lenne, ha a több tagmondatból álló kérdéseket elõbb használnák helyesen a
gyerekek, mint állító megfelelõiket.
Igazából egyetlen kérdés marad: ha korábban csak egyszerû kérdõ mondatokkal szem-
besültünk (akár eldöntendõkkel, akár kiegészítendõekkel), amelyekben az elöl levõ segéd-
ige vagy kopula értelemszerûen a fõmondati állítmány része volt, honnan tudhatjuk, hogy
a mellékmondat jelenléte ezt az alapvetõ szerkezetet nem befolyásolja? Ez a kérdés persze
gyanús egy kicsit, mert olyan helyzetre utal, amely nem nagyon áll elõ: nem valószínû,
hogy elérünk addig az idõszakig, amikor döntenünk kell, hogy milyen segédigét vagy ko-
pulát tegyünk a kérdõ mondat elejére, anélkül hogy bonyolultabb kérdõ mondatokat hal-
lottunk volna. Olyan ez, mintha azt kérdeznénk, hogy ,,amíg a magyar gyerek csak egy és
két szótagú szavakat hall, honnan tudhatná, hogy a magyar szavakban mindig az elsõ szó-
tagon van a hangsúly?’’, hiszen feltehetõen nincs olyan idõpont, ameddig a gyerek ,,csak
egy és két szótagú szavakat hall’’.
De ne kerüljük meg a kérdést. Honnan tudhatja az anyanyelvét tanuló gyerek, hogy egy
esetleges vonatkozó mellékmondat jelenléte és összetétele nem befolyásolja a mondat alap-
vetõ felépítését? Ez a kérdés már nem hangzik olyan rettenetesnek, és talán mást is tudunk
rá válaszolni, mint hogy széttárjuk a kezünket. Feltehetõ ugyanis, hogy nyelvtudásunknak
része az, hogy a megnyilatkozások járulékos, nem kötelezõ elemei, különösen az olyan
tartományok, mint a vonatkozó mellékmondat, amelyek intonációs-prozódiai szempont-
ból is igen gyakran elkülönülnek a mondat többi részétõl, önálló szigeteket szoktak alkot-
ni, elemeik jelöletlen esetben nem lépnek kölcsönhatásba a többi elemekkel. Erre a visel-
kedésükre azonban számtalan példával szembesül minden gyerek, sõt nem is biztos, hogy
csak nyelvi példák mutatják ezt, ez éppenséggel az emberi nyelvek egyik ,,ikonikus’’ vagy
,,általános kognitív mintákból következõ’’ tulajdonsága is lehet. Ha pedig ez igaz, akkor az
APS nem alkalmazható erre az esetre, mert akkor az adatok bõségesen állnak a gyerek
rendelkezésére. Az más kérdés, hogy a chomskyánusoknak egy másik visszatérõ problé-
mája ezzel a jelenséggel kapcsolatban is elõkerül, tudniillik az, hogy lehet-e egyáltalán
indukció segítségével tanulni, vagyis hogy jutunk el addig a hipotézisig, hogy a járulékos ele-
mek nem szólhatnak bele a nem kifejezetten rájuk vonatkozó mintázatokba. De ez már egy
másik kérdés, amelynek a lényege nem az, hogy ,,kevés az adatunk’’ a hipotézisalkotáshoz.

Névmások és elõzményeik
Egy másik példatípus, amely az APS-kedvelõk körében népszerû, a névmások és elõzmé-
nyeik közötti viszony egyik univerzálisnak tûnõ vonásával (az ún. ,,C kötéselvvel’’) kapcso-
latos:
6. a) Jánosi szereti a[z õi/j] kutyáját.
b) [Õi/*Õj] szereti Jánosj kutyáját.
c) Jánosi mindent elér, amit [õi/j] akar.
d) [Õi/*Õj] mindent elér, amit Jánosj akar.
A ,,C elv’’ ugyanis azt mondja ki, hogy egy ,,igazi’’ névszói csoport (mint amilyen a
János) nem ,,utalhat vissza’’ egy nála ,,magasabb pozícióban levõ’’ elõzményre, nem ,,köt-
heti’’ õt ilyen kifejezés (például ha a János szó valahol az állítmányban van, akkor nem
kötheti a mondat alanya). Állítólag ezért nem lehet az alanyi helyzetben álló névmásnak az

52
elõzménye valahol az állítmányon belül (ezt jelzi a csillag a (b) és a (d) példákban, amikor
az odaértett õ és a János ugyanazt a j indexet viselné: a (b) és a (d) példákban az alany csak
valaki más lehet, mint János).
Mi köze ennek az APS-hez? Az biztos, hogy a gyerek számtalan olyan mondattal szem-
besül, amelyben az alany leírással (vagy névvel) van kifejezve, valahol az állítmányban pe-
dig ugyanarra az entitásra egy (akár elhagyott, akár kitett névmás) utal, míg a fordítottjával
nem találkozik. De vajon elegendõ-e ez az adathalmaz ahhoz, hogy feltételezze, nem is
lehetségesek a fent csillaggal jelölt viszonyok? Bizonyára nem.
Az érv egy kicsit bizarrnak tûnik, mert hiszen az anyanyelvünknek mindenféle sajátos-
ságát így ismerjük meg és alkalmazzuk. Például az a tény, hogy a névelõt folyton a névszói
csoport elején halljuk, nyilván nem elegendõ bizonyíték arra, hogy a végén nem lehetne,
mégse jutna eszünkbe (a fejlõdésnek egyetlen pontján se) a pingvin helyett *pingvin a-t
mondani. Ilyen értelemben az anyanyelvük elsajátításában a gyerekek nagyon konzervatív
módon viselkednek. Sõt feltételezhetõen ez nemcsak a nyelvelsajátításra igaz, hanem vala-
mi sokkal általánosabb (akár velünk született) hajlamunknak felel meg.
De ne érjük be ennyivel. Tudjuk, hogy a névelõ helye nem általános vonása a nyelvek-
nek, hiszen egy csomó nyelvben egyáltalán nincs névelõ, egy csomóban meg a névszói
csoport vagy a névszó végén kell állniuk. Ugyanakkor az, hogy az állítmányban levõ név
vagy leírás nem lehet az alanyi névmás elõzménye, egyetemesnek tûnik; nem lenne rossz,
ha valamilyen általános elvbõl tudnánk levezetni, akár nyelvi-kognitív elvbõl, akár bioló-
giaiból. Látni fogjuk, hogy a gyerekeknek valami egészen mást kellene megtanulniuk, mint
a ,,C elvet’’, ezért az APS-t ez a jelenség sem képes alátámasztani.
Nézzük meg elõször, hogy mi is az a névmás. Akkor használjuk, ha aszerint, amit a
hallgatóság ismer a kontextusból (vagy legalábbis aszerint, amit mi gondolunk arról, hogy
a hallgatóság mit ismer), a jelölt egyértelmûen azonosítható: van olyan kiugró elõzmény,
amelyre a névmás utalhat, és nincs egynél több ilyen. Leírást (vagy nevet) leginkább akkor
használunk, ha a névmás nem adna elég információt, mert egynél több ilyen kiugró elõz-
mény van, vagy egy sincs. A névmás nem más, mint tartalomban szegény leírás (egyébként
a névmások és a leírások határa ezért nem is nagyon éles). Ugyanabban a mondatban csak
akkor utalunk ugyanarra a dologra névmással is meg leírással vagy névvel is, ha a mondat
közben megváltozik a kontextus. Ez kétféleképpen történhet: egyértelmûvé válik a kiugró
elõzmény (például azért, mert az alany által jelölt dolog ilyen elõzménynek minõsül), vagy
pedig belép egy új szereplõ, amely megszünteti az elõzmény egyedi voltát.
Az elsõ esetre példa a fenti (6a); a második eset nemigen áll elõ, mert a nyelvek általában
párhuzamos szerkesztéssel oldják meg ezt a problémát:
7. [Õi] találkozott egy lánnyalj, és [õi] köszönt nekij.
Vagyis a második tagmondatban az alanyi névmás elõzménye az elsõ tagmondat alanya,
a másodiké pedig az elsõ tagmondat ferde esetû bõvítménye (errõl lásd Pléh 1998, 164–
194).
Ebben a példában persze két mellérendelt tagmondat szerepel, az ilyen mondat pedig
majdnem úgy mûködik, mint két önálló mondat egymásutánja. Ebben az esetben döntõen
késõbb következhet csak a névmás, mint az elõzménye (az elõreutalások, az ún. kataforák
ilyenkor alig elfogadhatóak):
8. a) Megszökött a[z õi/# õj] kutyája. Jánosj azóta folyton búslakodik.
b) [Õi/\# Õj] nagyon igyekezett. Jánosj elérte a célját.

53
 Ezt az egyetemes szabályszerûséget az értelmezés dinamikus volta indokolja, vagyis
hogy a mondatokat egymás után dolgozzuk fel, és a korábbi mondatok feldolgozása befo-
lyásolja, megváltoztatja az utánuk jövõk kontextusát.
Ugyanebbõl a dinamizmusból következik az is, hogy a hierarchikusan beágyazott szö-
vegrészekben bevezetett új szereplõk általában nem kiemelkedõek abban a szövegrészben,
amelybe ezek be vannak ágyazva, még a lineárisan a beágyazás után következõ szövegrész-
ben sem (lásd Scha–Polanyi 1988; Webber 1988 és az ott idézettek). Fontos kivétel azon-
ban az, amikor a beágyazás nem alkot külön tematikus egységet (pl. nem másik modalitás-
ban van, illetve nem más a témája, mint a fõszöveg). Ilyen eset például a következõ (egy
mondaton belüli alárendeléssel illusztrálva):
9. a) Amit Jánosj akar, [õi/j] mindig eléri.
b) Amióta Jánosnakj megszökött a kutyája, [õi/j] folyton búslakodik.
Mármost ezekben a mondatokban elsõ látásra mindenképpen sérül az ún. ,,C kötéselv’’,
hiszen az alanyi névmás elõzménye az állítmányban levõ alárendelt mellékmondatban van
(vagy ha ragaszkodunk a ,,C elv’’ megfogalmazásához, a János ,,teljes névszói csoportot’’
egy nála ,,magasabb’’ helyzetben álló kifejezés köti). Csak éppen ez a beágyazás nem alkot
külön tematikus egységet (olyat, mint amilyen a diskurzusban például a kitérõ), ráadásul a
név megelõzi a névmást. (Nem tudom, a transzformációs mondattanban ki lehet-e magya-
rázni a ,,kötéselméletnek’’ ezt a megsértését, de ha igen, akkor feltehetõen hasonló fogal-
makra kell hivatkozni, persze mondattani terminusokban.) A fenti mondatok jelentésének
formális leírása nélkül is be lehet ezt látni, mivel mindkét mondat esetében olyan parafrá-
zisokat tudunk felírni, amelyekben a név nem beágyazott helyzetben szerepel a névmáshoz
képest:
10. a) Jánosraj igaz, hogy amit [õi/j ] akar, [õi/j ] mindig eléri.
b) Jánosraj igaz, hogy amióta [nekii/j ] megszökött a kutyája, [õi/j ] folyton búslakodik.
Az ilyenfajta kiemelés márpedig csak akkor lehetséges, ha a beágyazott szövegrésznek
(itt az alárendelt mondatnak) és a fõ szövegrésznek (itt a fõmondatnak) azonos a témája.
Mindebbõl az a tanulság, hogy a névmáshasználat megtanulásához a gyerekeknek nem
a ,,C elvvel’’ kapcsolatban látott példákban és ellenpéldákban kell elmélyülniük, hanem az
értelmezés dinamizmusával, a szöveg- és mondatbeli beágyazások természetével és hason-
lókkal kell tisztában lenniük, azokra vonatkozóan kell elegendõ tapasztalattal rendelkez-
niük; aki az APS védelmére akarna kelni, ezeknek a tapasztalatoknak a hiányosságát kelle-
ne kimutatnia, márpedig nem hiszem, hogy erre bárki képes lenne.

Összefoglalás
A fentiekben két olyan jelenséget vizsgáltam, amelyekkel az APS-t illusztrálni szokták.
Ezek elsajátításához állítólag a gyerekeknek messze nem áll a rendelkezésükre elég adat.
Az elsõ jelenség a nyelvnek olyan általános törvényszerûségén alapul, amelyekre a gyerek-
nek már sokkal korábban szüksége van, mint ahogy a kérdéses mondattípusokkal szembe-
sülne: hogy a mondatokban szerkezetek vannak, amelyek alapesetben nem keverednek
egymással. A második jelenség hasonlóan általános elveken alapul, az értelmezés dinamiz-
musán és a tematikusan elkülönülõ beágyazott részek referenciális önállóságán.
Tehát attól függetlenül, hogy elfogadjuk-e az APS melletti érvek szerkezetét (ahogy
sokan nem fogadják el), és hogy elhisszük-e, hogy a gyerek ismeretei, amelyeket feltételez,

54
megfelelnek a valóságnak (ahogy sokan nem hiszik el), azt találjuk, hogy az APS alátámasz-
tására felhozott jelenségek másmilyen magyarázat után kiáltanak, ezért velük kapcsolatban
az adatok hiányosságára vonatkozó spekulációk sem állják meg a helyüket.

Irodalom
Chomsky, N. (1965). Aspects of the theory of syntax. Cambridge, MA: MIT Press.
Chomsky, N. (1968). Language and mind. New York, Harcourt, Brace and World.
Chomsky, N. (1971). Problems of knowledge and freedom. London, Fontana.
Chomsky, N. (1975). Reflections on language. New York, Pantheon.
Chomsky, N. (1980). Rules and representations. Oxford, Basil Blackwell.
Chomsky, N. (1988). Language and problems of knowledge. Cambridge, MA: MIT Press.
Hornstein, N.–Lightfoot, D. (1981). Explanation in linguistics. London, Longmans.
MacWhinney, B. (2004). ,,A multiple process solution to the logical problem of language
acquisition”. Journal of Child Language, 31, 883–914.
Piattelli-Palmarini, M. (szerk.) (1980). Language and learning: The debate between Jean Piaget and
Noam Chomsky. Cambridge, MA, Harvard University Press.
Pinker, S. (1994). The language instinct. New York, William Morrow.
Pléh Csaba (1998). A mondatmegértés a magyar nyelvben. Budapest, Osiris.
Pullum, G. K.–Scholz, B. C. (2002). ,,Empirical assessment of stimulus poverty arguments”.
The Linguistic Review, 19, 9­50.
Sampson, G. (1989). Language acquisition: Growth or learning? Philosophical Papers, 18, 203–
240.
Scha, R.–Polanyi, L. (1988). An augmented context free grammar for discourse. In Proceedings
of COLING 88.
Webber, B. L. (1988). Tense as discourse anaphor. Computational Linguistics, 14(2), 217–254.

55
Rebrus Péter

Hogyan inflektál a magyar?

(A magyar igeragozás nem-agglutinatív vonásairól)*

Bevezetés
A magyar morfológiával kapcsolatban elterjedt nézet, hogy agglutinatív (ragasztó) típusú.
Az alábbi tanulmányban ezt az informális jellemzést pontosítjuk, és bemutatjuk, hogy a
magyar alaktan egy bizonyos részterülete csak nagyon kis részben agglutinatív, pontosab-
ban az agglutinatív és az ennek ellentmondó mintázatok nagyfokú keveredése jellemzõ rá.
Az Agglutináció címû részben az agglutináció egzakt értelmezési lehetõségeit vizsgáljuk, és
ennek több különbözõ interpretációját mutatjuk be. A következõ rész a magyar igei morfoló-
gia vitathatatlanul agglutinatív vonásairól szól. Ezután egy szûkebb terület, az igei inflexiós
(a nem képzõket érintõ) morfológiát vizsgáljuk, és bemutatjuk, hogy ezen a területen az
agglutinativitás mely értelmezései nem teljesülnek: az allomorfiák és az ezek egy részét
leíró morfofonológiai szabályosságok vizsgálata; a fúziós és összetett morfémák, illetve az ezek
megjelenését elõíró szelekciós szabályok bemutatása: itt elsõsorban az ige definitségének
(határozott/tárgyas ragozásának) morfológiai megjelenését vizsgáljuk. Az utolsó részben
összefoglaló következtetéseket vonunk le a paradigmák szervezõdésérõl.

Agglutináció
A morféma egyik bevett értelmezése szerint olyan leképezés, amely a forma (alak) és funk-
ció (jelentés/használat) között áll fenn. Az agglutináció morfológiai fogalma ez alapján a
szóalakokon belül megfigyelhetõ forma–funkció leképezések tulajdonságaival kapcsolatos.
A leképezés lehet kölcsönösen egyértelmû (bijektív), ahol a formai elemek (morfok) és a funk-
ciók egy-egyértelmûen megfelelnek egymásnak. Hagyományosan ezt nevezik „ideális
agglutinatív” mintának. Az agglutinativitásnak ez az értelmezése azonban egyrészt nem
egyértelmû, másrészt túl szigorú. Lássuk, hogy miért.
A kölcsönösen egyértelmû mintától való eltérés többféle lehet. Egyrészt a nem-egyér-
telmûség jelentkezhet a forma vagy a funkció oldalán: az elsõ esetben egy formához több

* A tanulmány a 2004. március 18-án az MTA Nyelvtudományi Intézetében elhangzott Miért nem
agglutinatív a magyar igeragozás? címû elõadás írásos változata. A cikk nem jött volna létre kollégáim együtt-
mûködése és kritikája nélkül, többek között köszönettel tartozom Kálmán Lászlónak, Kiefer Ferencnek,
É. Kiss Katalinnak, Lukács Ágnesnek, Siptár Péternek, Törkenczy Miklósnak, Trón Viktornak és Wacha
Balázsnak.

56
 i) bijektív ii) allomorfia iii) homonímia

FUNKCIÓ1 FUNKCIÓ2 FUNKCIÓ FUNKCIÓ1 FUNKCIÓ2

MORF1 MORF2 MORF1 MORF2 MORF

1. ábra. Leképezési típusok az összes elem között

funkció tartozik, a második esetben egy funkcióhoz több formai megvalósulás. Nem mind-
egy azonban, hogy ezeket a többértelmûségeket milyen tartományon értelmezzük (mate-
matikai értelemben ez azt jelenti, hogy a leképezés mint reláció milyen alaphalmazok fö-
lött van értelmezve). Az egyik értelmezés szerint ez a két alaphalmaz az adott nyelv összes
morfémájának alaki és tartalmi oldala – ez tkp. a nyelvészeti értelemben vett lexikon.1 Ek-
kor – ahogy fentebb említettük – a bijektivitás kétféleképpen sérülhet: vagy a morféma egy
funkciójához több alak (morf) tartozik, vagy egy morfhoz több funkció. Az elsõ eset az
allomorfia: a morféma több alakban (allomorfokban) realizálódik. A második esetben kü-
lönbözõ morfémák azonos alakot vesznek fel: ez a homonímia.2 Az 1. ábra a lehetséges fõbb
leképezési típusokat mutatja ezen a tartományon.
Természetesen nincsen olyan természetes nyelv, ahol ne lenne allomorfia és homoní-
mia. Az allomorfiák és a homonímiák száma azonban nem mérvadó a nyelv szerkezetének
leírásában.3 Ezért az a megkötés, amely szerint az „ideális” agglutinatív minta kizárná a
fenti módon értelmezett nem-egyértelmû leképezéseket, túl szigorúnak tûnik. Az allomorfia
és a homonímia bizonyos eseteire azonban még visszatérünk.
A forma–funkció leképezéseket azonban vizsgálhatjuk más szempontból is. Ha a morfé-
mák alaki megvalósulását vizsgáljuk, akkor azokat nem önmagukban, hanem mint nyelvi
megnyilatkozások részeiként kell tekintenünk. Így a legkisebb egység, amelyeken ez vizsgál-
ható, a szó.4 A (hangzó) nyelv alaki oldalának legegyszerûbb megközelítése, ha lineárisan
szervezettnek tekintjük – ebben az értelemben alapegységek (pl. fónok) egymásutánjából
áll.5 Ekkor morfológiai értelemben a nyelvi forma alapegységek (pl. morfok) linárisan ren-
dezett sorozatából áll. Ez a linearitás azonban nem tapasztalható a funkció oldalán: a tartal-
mi/szemantikai/morfoszintaktikai egységek egészen biztosan szervezettek, de ez a szerve-

1
Azaz itt a Fu funkcióhalmaz és a Fo formahalmaz fölötti R kétargumentumú reláció ( R Í Fo ´ Fu )
tulajdonságairól van szó.
2
A homonímia a szokásos értelmezés szerint a szabad alakokra (azaz legalább a szóra) vonatkozik. Az itt
adott értelmezés a kötött morfémákra (pl. toldalékok) vonatkozik. Nyilvánvaló, hogy a „morféma-homo-
nímiák” potenciálisan (de nem feltétlenül) szóhomonímiát eredményeznek, és szóhomonímia elõállhat
„morféma-homonímia” nélkül is. Ez a különbség itt nem releváns.
3
Nem zárhatjuk ki, hogy az allomorfiák és a homonímiák statisztikai elemzésével, illetve azok osztályo-
zásával a nyelv szerkezetére nézve fontos következtetésekre jutnánk. Errõl lásd késõbb.
4
Itt a szó sokféle meghatározása közül annak mint minimális szabad forma definícióját tételezzük fel
(lásd többek között Bloomfield 1926).
5
Itt eltekintünk a nemlineáris fonológia (pl. az autoszegmentális fonológia vagy a jegygeometria) meg-
közelítéseitõl, amely szerint a linearitás csak az egyik szervezõ elve az alsó nyelvi szinteknek.

57
zettség nem lineáris.6 Azaz a nyelvi jelek két tartománya más módon szervezett: a formának
elhagyhatatlan vonása a linearitás, míg a funkciónak nem. Ennek következményei vannak
a két tartomány közötti leképezésekre nézve: a forma–funkció reláció egy lineárisan ren-
dezett és egy nem rendezett halmaz között áll fenn. Így már az agglutinatív minta az aktuá-
lisan (egy alakon belül) megjelenõ elemek között mást jelent, mint a fejezet elején bemuta-
tott esetben (azaz az összes alak között): a funkciók egyértelmûen hozzárendelhetõk a for-
ma egy szeletéhez, és ezek a szeletek (morfok) egymás után rakva elõállítják a (szabad)
alakot. Azaz az agglutinatív morfológiának legalább két feltételt kell kielégítenie: a) szeg-
mentálhatóság: minden morf a szabad alak egy szelete; b) konkatenativitás: minden szabad
alak a morfok egymásutánjából áll.
Nézzük meg, hogy az ebben az értelemben vett agglutinatív tulajdonság hogyan sérül-
het. Egyfelõl sérülhet a szegmentálhatóság: nem feltétlenül minden morfémafunkcióhoz
lehet elkülöníthetõ szegmenst rendelni. Lehetséges, hogy több funkcióhoz ugyanaz a szeg-
mens tartozik (ez a fúzió klasszikus esete), de elképzelhetõ az is, hogy egy funkcióhoz az
adott alakban nem tartozik semmilyen szelet (ekkor zérusmorfról beszélünk). Más esetek-
ben a konkatenativitás nem teljesül: egy funcióhoz több szelet tartozik (pl. a megszakított
morfémák esetében, ilyenek a cirkumfixum, infixum jelensége, az ablaut vagy az, amikor
egy morf „szételemezhetõ” több, egymástól függetlenül megjelenõ szekvenciára), vagy
valamilyen szeletnek nincs morfémikus státusa, azaz nem tartozik egyetlen funkcióhoz
sem (pl. a kötõhangzók vagy az ún. tematikus hangzók esetében). A 2. ábra sematikusan
szemlélteti az alapvetõ típusokat:

i) konkatenatív ii) nem-konkatenatív iii) nem szegmentálható

szegmentálható (pl. megszakított) (pl. fúzió/portmanteau)

FUNKCIÓ1 FUNKCIÓ2 FUNKCIÓ FUNKCIÓ1 FUNKCIÓ2

MORF1 … MORF2 MORF1 … MORF2 MORF

2. ábra. Mintázatok az egy alakon belül megjelenõ elemek között

Természetesen a fenti típusok megítélése nagyban függ a szóban forgó elemzéstõl, sõt
attól a morfológiai vagy morfofonológiai elmélettõl, amelyet az elemzésnél felhaszná-
lunk. Azaz a mintázatainak feltételezése – szemben az elsõ típusú agglutináció értelme-
zésével – erõsen teoretikus jellegû: a morfok szegmentálása és a funkciók elhatárolása
gyakran vita tárgya, egyes elméletek pl. elvetik a morfémikus státus nélküli morfokat
vagy a zérusmorfokat, más elméletekben ez bizonyos esetekben kötelezõ. Az elméletek
és az elemzések jelentõs részére viszont teljesül, hogy ideális mintának az agglutinációt
(legalábbis vagy a konkatenatív, vagy a szegmentálható mintázatot) tekinti, és minden et-
tõl eltérõt különlegesként, kivételként magyaráz. A cikk további részében azt mutatjuk

6
Leggyakrabban alá-/fölérendezettségi hierarchiát tételeznek fel, lásd errõl a szemantikus hálókról,
fogalmi ontológiákról és a morfológiai kategóriákról szóló elméleteket.

58
meg, hogy a magyar igeragozás jelentõs részére az agglutinativitás egyik értelmezése
sem teljesül – annak ellenére, hogy a közkeletû értelmezés szerint a magyar alaktan
agglutinatív. Elõbb azonban vizsgáljuk meg azokat a jelenségeket, amelyeket az inflexiós
igei paradigmában agglutinatívnak tarthatunk.

A magyar igei morfológia agglutinatív jellemzõi

A magyarban az igetövekhez járuló toldalékok közül azokat vizsgáljuk, amelyek (i) produk-
tívak és (ii) kimenetük igei alak.7 Ezeket a toldalékokat példázza az 1. táblázat.
Az 1. táblázatban az üt igetövet láttuk el 7 különbözõ szuffixummal: a faktitív -tat/tet, a
frekventatív -gat/get, a mediális -ódik/õdik, a modális -hat/het, a múlt idõ -t/tt, a definitség
a/e, és a T/2 szám/személy -tok/tek/tök toldalékával. A táblázatban megadott alakokból
rögtön látható, hogy (i) a végsõ alak a morfok konkatenációjával áll elõ, és (ii) a morfok jól
szegmentálhatók – eltekintve bizonyos limitált morfofonológiai alternációktól. 8 Az
agglutinatív minta ellenére a fenti morfémák státusa nem azonos: az elsõ három toldalék
egyenként újabb teljes tövet hoz létre, azaz újabb deverbális toldalék állhat utánuk.9 Ezzel
szemben a többi toldalék (a modális és az utána következõk) sorrendje kötött: utánuk nem
állhat bármilyen deverbális toldalék, csak azok, amelyek a kötött sorrendben utána követ-
keznek.10
Összefoglalva, a produktív igei morfológia egy része – eltekintve a morfofonológiai
váltakozásoktól – agglutinatív jellegû. Alapvetõen két típusú toldalékolást lehet elkülöní-

1. táblázat. Produktív ige → igetoldalékok sorrendje

TÕ + {FAKTITÍV,FREKV.,MEDIÁLIS} + MODÁLIS + IDÕ/MÓD + DEF. + SZÁM/SZEMÉLY

üt tet get het t é tek

üt öget tet het t é tek
üt tet get õd het t etek
üt öget tet õd het t etek
üt tet õd get het t etek
üt öget õd tet het t é tek
üt õd get tet het t é tek
üt õd tet get het t é tek

7
A produktivitás megítélése bizonyos esetekben problematikus, de ez elsõsorban a névszóképzést és a
denominális képzést érinti. Az infinitivust nem tekintettük igének, ezért az ezt elõállító operáció (-ni, -nia,
-nom stb.) itt nem szerepel.
8
Ezek a kötõhangzó megjelenése (pl. üt-öget, üt-ött, üthett-etek), a nyílt magánhangzó nyúlása (üthett-e
~ üt-het-t-é-tek), és a magánhangzó-illeszkedés. Errõl lásd a Fúziós és „szétszakított” morfémák címû részt.
9
Ennek a következménye az, hogy ezeknek a toldalékoknak a sorrendje nem kötött, egymás között
bizonyos határig permutálhatók. Kérdéses viszont ezeknek a toldalékoknak az ismételt alkalmazása (pl.
?sétáltattat, ?csinálgattatgat stb.), ezek megítélésével itt nem foglalkozunk. A fentieken kívül egyéb produk-
tív deverbális toldalékok (-ni, -ás/és, -ó/õ stb.) is állhatnak utána.
10
Azaz pl. a modális után sem áll ilyen, pl. *csinálhatgat, *csinálhatás, *csinálhatni, *csinálhatott (partici-
pium). A láthatás, lakhatás-féle alakok egyediek, a csinálható nem tagolható kompozicionálisan két toldalékra.

59
teni: az új szótári tövet létrehozó derivációs jellegût és a kötött sorrendû inflexiós jellegût.11
A nem-agglutinációs jelenségek elsõsorban az inflexiós paradigmában (ezen belül is a
modálist követõ toldalékok között) jelentkeznek. A továbbiakban ezt a szûkebb értelem-
ben vett inflexiós paradigmát vizsgáljuk.

Az igei inflexiós morfológia nem agglutinatív jellemzõi

A nem-agglutinatív jelenségek körébõl a következõkkel foglalkozunk: a morfofonológiai
alternációk, a fúziós és a szétszakított (részmorfokra szegmentálható, „összetett”) morfé-
mák, ill. a morfémaalternánsok kiválasztását meghatározó nem fonológiai szabályok. Az
inflexiós paradigmában levõ rendszeres homonímia-jelenségeket csak érintjük. Elõször az
igei morfofonológiát tekintjük át, ennek vizsgálata magyarázatot ígér az allomorfia-jelen-
ségek jelentõs részére.

Igei morfofonológia

A morféma-alternációk (allomorfia) szokásos osztályozása az alapján történik, hogy a vál-

takozás fonológiailag motivált-e, illetve fonológiai-e. Ennek megállapítása szintén nem lehet-
séges preteoretikusan, a felhasznált morfofonológiai elmélet adja meg azokat a kereteket,
amelyek alapján az adott váltakozást besorolhatjuk a két jellemzõ alapján. Az alábbiakban a
teljesség igénye (és részletes elemzés) nélkül vesszük számba a magyar morfofonológiai
alternációk fõbb jellemzõit elsõsorban Rebrus 2000 alapján.
Váltakozások történhetnek a tõben, a tõ és a toldalék határán és a toldalékban. Az álta-
lánosítható (azaz az alakok nagyobb csoportját – gyakran névszói töveket is – érintõ) válta-
kozások az alábbiak (a késõbbiekben releváns eseteket kiemeltük):

Általánosítható morfofonológiai váltakozások:

a) tõben, amelyek a tövek egy meghatározott csoportját érintik:
i) hangkivetés, pl. söpör – söprök
ii) v-vel bõvülés, pl. lõ – lövök
iii) sz~d-tõváltakozás, pl. mosakszol – mosakodhat
iv) alsó magánhangzó-nyúlás, pl. akarja – akarjátok
b) a tõ és a toldalék határán:
i) a kötõhangzó megjelenése és minõsége
ii) a palatalizáció különbözõ formái
c) a toldalékban:
i) magánhangzó-harmónia
ii) (de)gemináció múlt idõben, pl. adott – várt
A morfofonológiai váltakozások feltételeit általában nem lehet csak a hangzó alakra
hivatkozva leírni – azaz az allomorfia lexikálisan korlátozott: a) egyfelõl csak bizonyos tõ-

11
Ezek meghatározására és pontos elkülönítésére itt nem vállalkozunk. A kérdés elméleti vonatkozásairól
lásd többek között Antal 1961.

60
 2. táblázat. Toldalékolási típusok
tõváltakozás kötõhangzó

i) szintetikus mindig, pl. lövöd, söpröd C után, középsõ, pl. ölöd

ii) kvázianalitikus néha, pl. ugrasz, de lõsz, söpörsz CC után alsó, pl. küldesz

iii) analitikus nincs, pl. ugord, lõdd, söpörd soha, pl. hagyd, ajzd

osztályokba tartozó tövekre jellemzõ; b) másfelõl csak bizonyos toldalékosztályokba tartozó

toldalékokra. Ezek a típusok összefüggéseket mutatnak: általában a tõváltakozás és a kötõ-
hangzó megjelenése együtt jár. Ezek alapján a magyarban 3 fõ toldaléktípust lehet elkülö-
níteni – ezt mutatja a 2. táblázat.
Az alternációk leírásának két fõ problémája a kivételesség és a motiváltság. Míg az elsõ
fõként leírási probléma (pl. mit tekintünk kivételnek és szabályosnak), a második az
allomorfiák elemzési problémájával kapcsolatos (pl. az allomorfia magyarázatára milyen
elméleti eszközök fogadhatók el). A morfofonológiai váltakozások jellegüknél fogva nem
kivétel nélküliek.12 A kivételesség lehet egyedi, amikor egy általános váltakozás egy adott
morféma (vagy morfémaszekvencia) esetén felfüggesztõdik – vagy éppen indokolatlanul
kiterjesztõdik. Elrettentésül álljon itt néhány példa (az alábbi listában az elõzõ oldali osz-
tályozást vettük alapul).

Egyedi váltakozások:
a) nyílt magánhangzó nyúlása nem szokásos pozícióban:
– szóvégen: ad-na – ad-ná, (vö. ad-ná-d, ad-ná-tok stb.)
– kötõhangzóként: mos-ol – mos-t-ál, mos-s-ál (vö. mos-t-ad)
bi) a kötõhangzónak az egyedi tõtõl függõ megjelenése:
– múlt idõ: küzd-ött-em vs. kezd-t-em, ill. told-ott-am vs. küld-t-em
a kötõhangzó egyedi minõsége:
– T/1 szintetikus, de nem középsõ: ad-unk (vö. ad-ok, ad-om stb.)
– T/1 kvázianalitikus, de nem alsó: old-otok (vö. old-asz, old-anak stb.)
bii) a palatalizáció felfüggesztése felszólító rövid alakban:
– ad-j-ad, de: ad-d (*adjd), ill. un-j-ad, de: un-d (*unjd)
– de t után mindig van palatalizáció: üs-s-ed és üs-d (*ütd)
ci) magánhangzó-harmónia egyedi felfüggesztése:
– E/1 feltételes mód: akar-ná-m, akar-ná-tok stb., de: akar-né-k
– kij. mód definit: akar-ja, de: teker-i (*teker-je)
cii) gemináció nem múlt idõben:
– felszólító mód: lõ-dd, %lõ-[j:]
– T/2: lõ-[t:]ök
A morfofonológiai kivételesség azonban gyakran nem egyedi alakokra vagy morfémákra
áll, hanem tövek vagy toldalékok kisebb-nagyobb osztályára vonatkozik. Másképp fogal-
mazva az Általánosítható morfológiai változások a) pontjában megadott tõosztályok és a

12
A kivétel nélküli (automatikus/posztlexikális) váltakozásokról itt nem szólunk.

61
2. táblázatban bemutatott toldalékosztályok száma valójában sokkal nagyobb: ha az összes
alapvetõ általánosítást ki akarnánk fejezni, 4 helyett legalább 10 tõosztályt és 3 helyett
legalább 6 toldalékosztályt kellene felvennünk – mindezt csak az igei váltakozásokra. Ezen-
kívül bizonyos osztályok között a határvonal nem éles, gyakori az ingadozás.13
A deszkriptív problémákon túl további elméleti probléma az allomorfia motiváltságá-
nak kérdése. A morfofonológiai váltakozások gyakran fonológiailag motiváltak (pl. kötõ-
hangzók, palatalizációk), de a kiváltó környezetük gyakran nem pusztán fonológiai: morfo-
lógiailag vagy lexikálisan adott. Az allomorfia magyarázatául gyakran felmerül az analógia
(a paradigmatikus uniformitás) vagy a homonímia-elkerülés (a paradigmatikus kontraszt
fenntartása).14 Hasonlóan elméleti problémákat vetnek fel a nem-fonológiai (lexikális)
allomorfia esetei, ekkor az allomorfok között nincs formai kapcsolat (pl. E/2 vár-sz –
mos-ol, felszólító E/3 vár – vár-j-on, egyéb példákat lásd késõbb).
Összefoglalva, az alternációkat leíró szabályosságok (i) egyedi és általánosabb kivételek-
kel terheltek, azaz az általánosság különbözõ szintjein érvényesülnek (az egyeditõl a kivétele-
sen keresztül az általánosig); (ii) érvényességi határuk sokszor bizonytalan (a „szomszédos”
osztályok között sok az ingadozás); (iii) motiváltságuk különbözõ, sõt gyakran vegyes (azaz
egyetlen alternáció magyarázata csak több különbözõ típusú motiváltságra való együttes
hivatkozással lehetséges); (iv) sokszor formailag nem hasonló, lexikális allomorfokat kény-
telenek feltételezni.

Fúziós és „szétszakított” morfémák

Az inflexiós morfémák tartalmi oldala jól jellemezhetõ a hagyományos morfoszintaktikai

funkciók alapján. Így a modálison kívül öt morfoszintaktikai kategóriát lehet elkülöníteni:
az alany számát, személyét, az idõt, a módot és a tárgy definitségét15. Ezek közül a szám és
a személy fuzionált morfémának tekinthetõ (SZÁM/SZEMÉLY)16 mind a 6 értékkel; az idõ
és a mód szintén fúziós (IDÕ/MÓD), de csak 4 értékkel17.
A DEFINITSÉG jelölése azonban ennél bonyolultabb, nagyban függ a SZÁM/SZEMÉLY érté-
kétõl. Nézzük meg, milyen formai jelei vannak a definit alakoknak! Az E/1 és E/2 alakok-
ban a definitség az -m, illetve a -d szám/személyjelölõkkel fejezõdik ki, azaz ebben a két
esetben a SZÁM/SZEMÉLY és a DEFINITSÉG fúziós morféma. E/3, T/2 és T/3 alakok esetén
jelen idõ kijelentõ módban azonban a definitség jelölõje az önálló -ja szekvencia (pl. vár –
vár-ja, vár-já-tok, vár-já-k), amely agglutinatívnak tûnik.18 Ez a szekvencia azonban két
részbõl áll: bizonyos alakokban csak a -j-, más alakokban csak az -a/e magánhangzó jelenik
meg (pl. a T/1 jelen idõ kijelentõ mód vár-j-uk, illetve a fentiek bármelyik más idõ/móddal

13
Az adatok részletes bemutatását lásd Rebrus 2003-ban.
14
Errõl a kérdésrõl a magyarban lásd Rebrus 2001; Rebrus–Törkenczy 2005.
15
Utóbbi nagyjából a 3. személyû tárgy határozottságára utal, de a feltételek ennél komplexebbek.
16
Itt nem szólunk a -lak/lek fúziós morfémáról, amely egyesíti az E/1 alanyt és a 2. személyû névmási
tárgyat (pl. én várlak téged/titeket).
17
Mivel a 2 idõ és a 4 mód közül az egyik csak a jelöletlen (jelen, ill. kijelentõ) lehet.
18
Ennek „nem-szabályos” alternánsa elülsõ magánhangzójú abszolút tövek esetén az -i, pl. kér-i, kér-i-
tek, kér-i-k.

62
 3. táblázat. A definitség jelölése
a) SZÁM/SZEMÉLY-jelölõvel (E/1 -m, E/2 -d, T/1 -uk, T/3 -k)

b) „összetett” definitségi allomorfokkal (E/3, ill. T/1,2,3) → DEF-j és DEF-A

van -j n i n c s DEF-j

akar-j-a akar-t-a akar-j-a akar-na-a (= -ná) van -a/e

akar-j-uk akar-t-uk akar-j-uk akar-na-uk (= -nók) nincs -a/e

vár-t-a, vár-t-á-tok stb.). Azaz a definitumjelölés ezekben az esetekben szétszakított morfok-

kal történik: megkülönböztethetünk egy DEF-j és egy DEF-A toldalékot, amelyek külön-
külön és együtt is megjelenhetnek. Ráadásul T/1 és T/3 alakokban is különbözik a definit
és az indefinit szám/személyjelölõ, de ez utóbbi két definitum-jelölõ morf is megjelenik
egyszerre vagy külön-külön (vár-j-uk, vár-j-á-k, vár-t-á-k). Ezekben az alakokban a fúzió és
az „agglutináció” együtt jelenik meg, hiszen a definitség a SZÁM/SZEMÉLY és a DEF-j (ill. a
DEF-A) toldalékokkal is ki van fejezve. Az alábbiakban a definitjelölés típusait foglaltuk össze.
A 3. táblázatból azt látjuk, hogy a DEF-j allomorf és az IDÕ/MÓD (nem-üres) allomorfja kölcsö-
nösen kizáró – ennek a következménye az, hogy a -j allomorf csak jelen idõ kijelentõ módban
jelenik meg. Ez a szituáció lényegében nem tér el attól, amit az IDÕ és a MÓD fúziója esetén
láthattunk, azaz feltételezhetõ egy IDÕ/MÓD/DEF-j fúziós toldalék – ebben a megközelítésben
ez azt jelenti, hogy bizonyos szám/személyekben a definitjelölõ -j allomorfja egyszerre a definitség,
a jelen idõ és a kijelentõ mód jelölõje: pl. 3. táblázat a) pontjában akar-j-a, akar-j-uk.
Az -a/e definitjelölõ megjelenésére további korlátozás vonatkozik: a DEF-A toldalék csak
E/3-ban és T/2,3-ban jelenik meg. Ez a megszorítás összefügg a szóban forgó SZÁM/SZE-
MÉLY toldalékának morfofonológiai státusával (2. táblázat): mind a DEF-A toldalék, mind az
összes személyrag szintetikus – a T/2 és 3 kivételével (amelyek kvázianalitikusak). Azaz az
-a/e definitjelölõ megjelenése (i) kizáró viszonyban van a szintetikus szám/személyjelölõk
megjelenésével, viszont (ii) kötelezõ a nem-szintetikus személyragok (T/2,3) vagy
zérusmorféma (E/1) esetén.
A fenti, az allomorfok megjelenésére vonatkozó megszorítások nem magyarázhatók
morfofonológiai szabályokkkal, mert (i) lexikális (nem-fonológiai) allomorfiákat mutatnak,
és (ii) bonyolult szelekciós – azaz a különbözõ morfok együttes megjelenésére vonatkozó –
feltételek vonatkoznak rájuk. A magyarázat az ilyen templatikus jelenségekre olyan kötött
számú „morf-pozíció” felvétele, amelyeket a szóban forgó allomorfok kitölthetnek (és bi-
zonyos esetben kötelezõ is kitölteniük). Az adatokból az is kiderül, hogy adott pozícióba
csak ugyanolyan morfofonológiai státusú morf kerülhet: a 3 pozíció közül csak a második-
ba kerülhet szintetikus allomorf. Az alábbi morfofonológiai templátum ezt fejezi ki.19

19
Lásd errõl bõvebben Rebrus 2000. Az 1. pozíció IDÕ/MÓD/DEF-j morfjai mind analitikusak vagy
kvázianalitikusak. A SZÁM/SZEMÉLY(I) a szintetikusakat a SZÁM/SZEMÉLY(II) a nem-szintetikusakat jelzi. Az
elõbbi a szintetikus -a/e toldalékkal fuzionált morfnak tekinthetõ (2. pozíció), jelölése DEF-A/SZ/SZ(I).
Fontos, hogy ez a három pozíciót tartalmazó morfofonológiai templátum a fõnevek inlexiós toldalékolá-
sára (pl. birtokos-, többes- és esetjelölés) is teljesül.

63
 4. táblázat. Inflexiós templátum (definit alakok)
0 1 2 3

analitikus szintetikus analitikus

TÕ + IDÕ/MÓD/DEF-j + DEF-A/SZ/SZ(I) + SZÁM/SZEMÉLY(II)

a) akar – om – E/1,2. JELENKIJ

akar t am – E/1,2. NEM JELENKIJ

b) akar j uk – T/1. JELENKIJ

akar t uk – T/1. NEM JELENKIJ

ci)akar j a – E/3. JELENKIJ

akar t a – E/3. NEM JELENKIJ

cii)akar j á tok T/2,3. JELENKIJ

akar t á tok T/2,3. NEM JELENKIJ

5. táblázat. Az inflexiós igei paradigma forma–funkció leképezései

i) morfoszintaxis: IDÕ MÓD DEFINITSÉG SZÁM SZEMÉLY
„funkció”

ii) morfo(fono)lógia: IDÕ/MÓD/DEF-j DEF-A/SZ/SZ(I) SZÁM/SZEMÉLY(II)

„forma”
templátumpozíció: 1. 2. 3.

Láttuk, hogy az igei inflexiós paradigmára a morfofonológiai és lexikai alternációk, a

fúziós és megszakított morfémák és a templatikus mintázat (szelekció) nagymértékben
jellemzõ.20 Különösen igaz ez a DEFINITSÉG morfoszintaktikai kategóriájának jelölésére:
(i) nagyfokú lexikális allomorfiát mutat (-j-, -a/e, mindkettõ); (ii) mindhárom morfo-
szintaktikai dimenzióval fuzionálhat és (iii) mindhárom morfofonológiai pozícióban re-
alizálódhat. Az 5. táblázat összefoglalóan mutatja be a forma–funkció leképezéseknek ezt
a komplex hálózatát (kiemelve a definitjelöléssel kapcsolatos kategóriákat és hozzáren-
deléseket).

Paradigma
Az Igei morfofonológia és a Fúziós és „szétszakított” morfémák címû részben bemutattuk, hogy
a definitjelölés az agglutináció mindegyik értelmezését megsérti. Nemcsak arról van szó
azonban, hogy a definitség kifejezése a magyarban sohasem agglutinatív, hanem arról,

20
Ezenkívül az inflexiós paradigmában bonyolult homonímia-viszonyok és homoníma-elkerülési stra-
tégiák mûködnek, részletesen lásd a 14. lábjegyzet hivatkozásait.

64
 6. táblázat. A definitjelölés típusai
DEF-j DEF-A azonos SZ/SZ pl. megj.

(A) + + + akar-j-a agglutinatív

akar-j-á-tok aggl. + morfofon.

– + + akar-t-a templátum
akar-t-á-tok,-ná aggl. + morfofon.
– X + akar-ná-tok (= indef.) templátum

– + – akar-j-á-k! (felsz.) templ. + morfofon. + fúzió

+ + – akar-j-á-k (kij.) aggl. + morfofon. + fúzió

+ – – akar-j-uk (kij.) aggl. + morfofon. + fúzió

(F) – – – akar-t-uk, -ná-nak templátum + fúzió

akar-om, akar-od fúzió

hogy a formai mintázatok rendkívül sokfélék; a „tisztán” agglutinatívtól a „tisztán” fúzió-

sig terjednek. Ha e két elméleti prototípust két végpontnak vesszük, akkor a közbensõ
mintázatok nagy száma mutatja ennek a morfológiai mûveletnek a heterogén vonásait.
Ennek bemutatására 3 jeggyel próbáltuk jellemezni a mintázatokat: (1) van-e -j- allomorf,
(2) van-e -a/e allomorf és (3) azonos-e a szám/személyjelölés a definit, illetve az indefi-
nit alakban (azaz nincs fúzió). Tiszta agglutinatív mintának (A) vettük azt az esetet, ahol az
(1–3) kérdések mindegyikére pozitív a válasz (+ + +), és tiszta fúziósnak (F) azt, ahol egyik
definitségi allomorf sem fordul elõ, és a definitséget csak a (fúziós) szám/személyjelölõ
fejezi ki (– – –). A 6. táblázat mutatja, hogy az e három jeggyel megadható logikailag lehet-
séges 8 típusból 6 valóban elõfordul.21
Felmerül a kérdés, hogy vajon mi okozza ezt a sokféleséget. A 6. táblázat utolsó oszlopá-
ban informálisan megadtuk azokat a tényezõket, amelyek befolyásolják az adott definit
alakokat: ezek a morfok alakján és az agglutinatív-fúziós prototípusokon kívül a
morfofonológiai váltakozások (pl. törlés, nyúlás) és a morfofonológiai templátum. A felté-
teleknek a sokrétû kölcsönhatása okozza a definit alakok nagyfokú heterogenitását és a je-
lentõs számú átmeneti típust. Két dolog azonban látható: (i) az inflexiós paradigmán belül
a definitjelölés nem teljesen szabályos, de nem is teljesen egyedi, azaz a hasonlóságok bo-
nyolult rendszerét (azonos módon viselkedõ kisebb csoportokat) találunk; (ii) a definitségi
kontraszt – néhány kivétellel – mindenhol megõrzõdik.22 Ez azonban sokszor a fenti mó-
dosító tényezõk ellenében vagy azok révén érvényesül. Ez a „konspirációs” jelenség nem
egyedülálló a morfológiában és a fonológiában; az egymástól független szabályok kölcsön-

A Függelékben ez a 3 jegy által meghatározott térben elhelyezett 6 típus van ábrázolva 2 dimenzióban.
21
22
A láttam, ill. látnánk vmit/azt definitségi neutralizációról lásd Rebrus–Törkenczy 2005. A látnátok
vmit/azt alakban a neutralizáció a morfofonológiai (alsó magánhangzó-nyúlás: látna/látná + tok *látnatok)
és a templatikus megszorítás (*lát-ná-já-tok) összjátéka.

65
hatása révén a kimenet bizonyos tulajdonságai (itt pl. a hasonlóság és a kontraszt) megõr-
zõdnek.23
A definitjelölés bonyolult szabályai azt a megközelítést erõsítik, mely szerint a paradig-
ma sokparaméteres optimalizálás eredménye; az alakok kölcsönösen függnek egymástól, és
befolyásolják egymást bizonyos általános elvek révén (ilyenek a hasonlóság és a morfoló-
giai kontraszt fenntartása). A paradigma egy aktuális állapota lokális minimum, ami bizo-
nyos értelemben egyensúlyi helyzetet eredményez. További feladat ennek a modellnek a
részletes kidolgozása.

Irodalom
Antal László (1961). „A magyar esetrendszer.” Nyelvtudományi Értekezések 29. Budapest, Aka-
démiai Kiadó.
Bloomfield, Leonard (1926). „A set of postulates for the science of language.” Language 2: 153–
164.
Kálmán, László–Rebrus, Péter–Törkenczy, Miklós (2005). „Hungarian linking vowels: An
analogy-based approach” handout. ICSH7, Veszprém.
Rebrus Péter (2000). „Morfofonológiai jelenségek”. In Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális ma-
gyar nyelvtan III. (Alaktan), Budapest, Akadémiai Kiadó, 763–947.
Rebrus Péter (2001). „A magyar igei paradigma kivételeirõl.” In Bakró Nagy–Bánréti–Kiss
(szerk.): Újabb tanulmányok a strukturális magyar nyelvtan és a nyelvtörténet körébõl. Budapest,
Osiris, 249–273.
Rebrus Péter (2003). „Gradualitás és önkényesség a magyar alaktanban” handout. MTA Nyelv-
tudományi Intézet.
Rebrus Péter–Törkenczy Miklós (2004). „Paradigmatic contrast effects in Hungarian” handout
11th International Morphology Meeting (Bécs).
Rebrus Péter–Törkenczy Miklós (2005): „Uniformity and Contrast in the Hungarian Verbal
Paradigm.” In Downing, Laura J.–Hall, T. A.–Raffelsiefen, Renate (szerk.): Paradigms in
Phonological Theory. Oxford, Oxford University Press.

23
Az alakok nagyfokú variabilitása és a fúziós stb. jelenségek felvetik azt a kérdést, vajon célravezetõ-e
egyáltalán a morfémaszegmentálás és az így kapott morfokra alkalmazott morfofonológiai szabályok alkal-
mazása. Egy alternatív megközelítés lehetne a teljes alakok közötti alaki és formai hasonlóságok (analógiák)
direkt számbavétele. A magyarra ennek egyik alkalmazásáról lásd Kálmán–Rebrus–Törkenczy 2005-t.

66
 Függelék. Az indefinit–definit kontraszt 6 típusa és 2 „prototípusa”24

(A) v a n DEF-j n i n c s DEF-j Sz/sz.

-- « -ja -t « -ta -na « -ná E/3 =

v a n DEF-A -tok « -játok -tatok « -tátok -nátok « -nátok T/2 =

-tak « -ták

-nak « -ják ­ -nának « -nák T/3 ¹

-unk « -juk -tunk « -tuk (=) T/1 ¹

n i n c s DEF-A (=) -nék « -nám -om « -ok E/1 ¹

-tál « -tad -nál « -nád - sz / o l « - o d E/2 ¹

JELENKIJELENTÕ MÚLT KIJELENTÕ JELENFELTÉTELES JELENKIJELENTÕ (F)

24
A táblázatban nem szerepelnek:
– FELSZÓLÍTÓ/KÖTÕmód, mert több alak SZÁM/SZEMÉLY-jelölõje egyedi (pl. akarj (E/2!), akarjon, akard),

67
– a homoníma-elkerülés esetei: az -i DEF-jelölõ (pl. tekeri ) és a definitségi neutralizáció (pl. akartam (INDEF!), akarnánk (DEF!)).
A NYELVI FEJLÕDÉS EMPIRIKUS KÉRDÉSEI
Lõrik József

Gyengén olvasás és diszlexia

(Kisiskolások összehasonlító olvasásvizsgálata)

Bevezetés
Az iskoláskorú gyermekek olvasási nehézségei, zavarai az utóbbi harminc év pedagógiai-
pszichológiai kutatásaiban kitüntetett szerepet töltenek be. A különbözõ szerzõk meg-
egyeznek abban, hogy az érintett gyermekek száma igen magas, eltérnek azonban a véle-
mények abban, hogy egy-egy korosztályban valójában milyen gyakorisággal fordulnak
elõ, de még inkább abban, hogy miben rejlenek ezek a nehézségek. A szakirodalmat
tanulmányozva az sem világos, mi a gyenge olvasás, az olvasási nehézség, az áldiszlexia
és diszlexia kapcsolata, azonos jelenséget vagy fokozatokat írnak-e le az elnevezések (pl.
Gósy 1994; Csabay 1999).
Ami a magyarországi adatokat illeti, a jeles magyar szakértõ, Meixner (1995, 3) a diszle-
xia gyakoriságáról megjegyzi, hogy a különbözõ szerzõk 1,8–25% gyakoriságot említenek,
véleménye szerint azonban a gyermekeknek csupán 7–10%-a diszlexiás. Mérei és Vassné
azt írja, hogy országos felmérés híján nincsenek pontos adataink, a nemzetközi adatok
azonban nagy szóródást (2–25%), 1966–67-es hazai felmérések pedig – amelyek több mint
hatezer gyermek pedagógusának beszámolóján alapultak – 1,29%-os elõfordulást mutat-
tak; a reális arányt azonban 8–10%-ra teszik (Mérei–Vassné 1980, 330). Gósy szerint – aki
több ország mutatóját is közli – a hazai adatokban „…meglehetõsen nagyok a különbségek
a »diszlexiások« vélt arányát tekintve: 5–35%.” (Gósy 1994, 42) Tárnok és Gulyás–Schultz
és munkatársaira (1994) hivatkozva – 3 és 10% közötti gyakoriságot említ (Tárnok–
Gulyás 2002, 486).
Több szerzõ úgy gondolja, hogy a jó és gyenge olvasási teljesítmények egy skálán he-
lyezhetõk el, amelynek egyik végpontján a kiváló olvasási készség, a másikon a diszlexiás
olvasás áll (például Romankovics 1999; Ellis 2004). Nehéz azonban ezen a skálán megta-
lálni azt a pontot vagy sávot, amelytõl vagy amelyen belül diszlexiáról beszélhetünk. Meixner
(1995, 17) vagy az olvasás sebességét, vagy a hibázások, vagy pedig a megértési hibák szá-
mát tekinti mérvadónak. Romankovics (1999) a statisztikai megközelítés fontosságát emlí-
ti. Csépe, aki szintén statisztikai kritériumot fogalmaz meg, ezt írja: „Mérni lehet például
az olvasási és biológiai kor eltérését (ez a gyakorlatban fordul elõ inkább), avagy az adott
életkorra jellemzõ, standardizált olvasási tesztekkel mért teljesítmény átlagától való két-
szeres standard eltérést…” (Csépe 2002, 142). Ellis (2004, 115) viszont úgy véli, hogy
„meglehetõsen önkényes dolog valamely ponton meghúzni egy határt, és azt mondani,
hogy az ez alá esõ gyermekek a »diszlexiások« (persze csak akkor, ha a gyenge olvasási
készség egyéb lehetséges okait kizártuk).”

69
 A diszlexia meghatározására a tesztkritériumoknak megfelelõen standardizált eljárás ma
még nem áll rendelkezésre, a fejlesztõ, korrekciós munka azonban – természetesen – igényli
az elkülönítést, vagyis annak eldöntését, hogy ilyen vagy olyan olvasási teljesítményt hová
soroljunk: a gyengén olvasókat vagy a diszlexiásokat jellemzõk közé.

Célok
A statisztikai adatok között tehát jelentõs eltérések vannak, és a „határ” megállapítása is
nehéz, ezért nagyon fontos megtudnunk, hogyan olvasnak a gyengén olvasó gyermekek,
milyen hibákat követnek el az olvasás folyamatában, s ezeket a hibázásokat elemezve talán
közelebb kerülhetünk a probléma megoldásához, vagyis a közöttük található diszlexiás gyer-
mekek olvasásának megismeréséhez. Feltehetõ ugyanis, hogy a gyengén olvasók között
kell keresnünk a diszlexiásokat, hiszen mondhatjuk, minden diszlexiás gyengén olvas, de nem
minden gyengén olvasó diszlexiás. A diszlexia megállapítása nemcsak az olvasási teljesítmény
feltárásából áll, hanem komplex, pedagógiai, logopédiai, pszichológiai, orvosi és más vizs-
gálatokat is igényel, de az eredmény kimondásában lényeges szerepet tölt be az olvasás
vizsgálata.
Ugyanakkor a magyar logopédiai és pszichológiai irodalomból hiányoznak azok a köz-
lemények, amelyek a diszlexiások olvasásának mennyiségi és minõségi jellemzõit taglal-
nák, vagyis bemutatnák azt – esetismertetéseken keresztül vagy csoportok jellemzõi ré-
vén –, miben is jelentkeznek a diszlexiások olvasásának jellegzetességei. Arról lehet olvasni,
hogy milyen a nemek vagy a laterális dominancia zavarának megoszlása a diszlexiások kö-
zött; mely pszichikus funkciók fejlesztésére van szükségük; számos fejlesztéssel foglalkozó
munka is forgalomban van; megtudhatjuk, hogy az angol nyelvû szakirodalom mit tart a
szabályos és kivételes szavak olvasásáról, a fejlõdési felszíni, fonológiai és mély diszlexiáról,
de arról, hogy ezek valójában mit is jelentenek a magyar szavak, szövegek olvasásában,
keveset tudunk. Érdemes lenne arról is olvasnunk, van-e a magyarban fejlõdési felszíni
diszlexia: mi szól megléte mellett, s mi ellene. A magyar írás túlnyomórészt fonetikus,
szabályos fonéma-graféma – s ebbõl következõen beszédhang-betû – megfelelésre támasz-
kodik. Alig vannak olyan szavak, amelyeknek írása eltér egymástól, azaz heterográf, de
kiejtése azonos, vagyis homofon, írásmódja viszont rendhagyó.
Dolgozatunk, amely általános iskolás 2. osztályos gyermekek olvasási teljesítményét
elemzi,
– összehasonlítja az osztályok tanítója által jól és gyengén olvasóknak tekintett gyerme-
kek (a továbbiakban: J és GY csoport) olvasását két olvasásvizsgálat eredményeinek
tükrében, azaz mennyiségi szempontból megvizsgálja, mi jellemzi olvasásra fordított
idejüket és hibázásaikat,
– megkísérli a jelenleg használatos kritériumok mentén – vagyis a Meixner-féle olvasó-
lap eredményei alapján – elkülöníteni a valóban „csak” gyenge olvasási teljesítményt
a diszlexiás olvasástól, végül
– bemutat egy hibaelemzési módszert, amellyel megvizsgálja a gyengén olvasó gyer-
mekek két csoportjának olvasásihiba-jellemzõit.

70
Vizsgálati személyek és módszerek
A vizsgálatban három Heves megyei község általános iskolájából 26 második osztályos
gyermek – 15 jól olvasó (10 lány és 5 fiú), illetve 11 gyengén olvasó (6 lány és 5 fiú) – vett
részt. A csoportok átlagéletkora 8;4 és 8;5 volt (azaz lényegében azonos). Azt kértük a
tanítóktól, hogy a legjobban, illetve a leggyengébben olvasókat válasszák ki. Nincsenek
köztük olyanok, akiknek olvasási teljesítményét mentális elmaradás, érzékszervi sérülés
vagy beszédzavar befolyásolta volna. A kiválasztás meglehetõsen szubjektív volt, de úgy
gondoltuk, hogy a tanítók alapos ismeretekkel rendelkeznek tanulóikról, és tárgyilagosak
tanítványaik megítélésében. A vizsgálatok áprilisban, a tanév utolsó harmadában zajlot-
tak.1 A vizsgálatokban részt vevõ gyermekek közül senki nem részesült speciális, logopé-
diai olvasásfejlesztésben.
A gyermekek az alábbi olvasási feladatokat oldották meg:
– Meixner 2. osztályosok számára készült feladatlapját (lásd Juhász 1999, 102–103),
amely betûk, szótagok, szavak és rövid szöveg hangos olvasásából áll (Meixner-olva-
sásvizsgálat, a továbbiakban: MOV), és
– a szerzõ által összeállított olvasáspróbát, amely betûk, álszavak, megfordított szavak,
betûáthelyezéses szavak, valódi szavak és mondatok hangos felolvasását kéri a gyer-
mekektõl (Lõrik-féle olvasásvizsgálat, a továbbiakban: LOV).
A MOV feladatai a következõk: 40 magánhangzó, 40 mássalhangzó, 40 CV típusú szó-
tag, 40 egy, illetve két szótagú, különbözõ szótagszerkezetû szó és két rövid szöveg a hozzá
tartozó, megértést ellenõrzõ kérdésekkel (közülük az egyiket a tanév elsõ és a másikat a
tanév második felében olvastatják).2
A LOV három feladatcsoportból áll (Lõrik 2005): betûk, szavak és mondatok olvasásá-
ból (a feladatokat részletesebben ismertetjük, mivel új eljárásról van szó). A betûknél 30
magán- és mássalhangzót kell elolvasniuk a gyermekeknek.3
A szóolvasási feladatsorok összeállításakor abból indultunk ki, hogy az olvasási teljesít-
ményt befolyásolja a szavak ismertsége és hangtani szerkezete (nyelvünk fonotaktikai sza-
bályaitól eltérõ vagy azokhoz hasonló jellege), illetve az, hogy már a kezdõ olvasó sem
csupán graféma-fonéma egyeztetéseket végez, hanem – tudván a grafikus jelek helyettesí-
tõ értékérõl – a betûk egymásutánjából következtetéseket von le a lehetséges folytatásról
és eredményrõl, vagyis olvasását befolyásolják lexikai/szemantikai ismeretei.
A LOV feladataiban szereplõ álszavak (5 két, 5 három, 4 négy és 1 öt szótagú, összesen
15 szó, amely 105 betût tartalmaz; a továbbiakban: ÁSZ) itt olyan „szavak”, amelyek nem
tipikusak, eltérnek nyelvünk hangsorépítési szabályaitól, pl. ünudetraf, etuallanyor.

1
A vizsgálatok elvégzéséért köszönetet mondok Szedmák Szilvia logopédusnak (Szedmák 2004).
2
Meixner olvasásvizsgálatában a magán- és mássalhangzók a következõ megoszlásban mutatják. Ma-
gánhangzók: á = 4, a = 4, o = 1, ó = 3, ú = 5; e = 3, é = 6, i = 4, õ = 5, û = 5. Mássalhangzók: p = 2, b = 2, t = 1,
d = 2, k = 1, g = 2, ty = 2, gy = 2; m = 2, n = 2, ny = 2; f = 2, v = 1, sz = 2, z = 2, s = 2, zs = 2, j = 1, ly = 2, h = 1;
c = 1, cs = 2; l = 1, r = 1. A szótagok 80, a szavak 130 betûbõl állnak (egy betûnek számítva a kétjegyû
mássalhangzókat).
3
Az elolvasandó betûk a következõk. Magánhangzók: á, a, ú; é, í; õ, û. Mássalhangzók: p, b, d, k, g, ty, gy;
m, n, ny; f, v, sz, z, s, zs, j, h; c, cs; l, r (2). Ez az olvasási feladat tehát mássalhangzó-dominanciájú, amit a
mássalhangzók beszédben és olvasásban betöltött informatív szerepe indokol.

71
 A megfordított szavak (5-5 egy, két, három és négy szótagú, összesen 25, 113 betûbõl álló
„szó”; a továbbiakban: MF) létezõ szavak visszafelé leírva, amelyek tulajdonképpen szintén
álszavak, hiszen nem jelentéshordozó egységek: tuf < fut, csápalak < kalapács stb.
A betûáthelyezéses szavakban (4 két, 6 három, 5 négy szótagú szó, összesen 15 „szó”, 111
betû; a továbbiakban: BSZ), amelyek szintén álszavaknak tekinthetõk, egy létezõ szó két
egymás melletti, illetve egy magánhangzó elõtti és utáni mássalhangzója cserélõdik fel:
atszal < asztal, bukfencekiz < bukfencezik, kubfencekiz < bukfencezik. A felcserélés ez utóbbi
kivételével mindig a szó belsejében vagy végén volt. E feladattal kíváncsiak voltunk arra –
ismerve a gyermekek feladatnak megfelelni törekvését –, hogy mennyire tudnak ellenállni
a felülrõl jövõ, szemantikai, lexikai, morfológiai hatásnak.
A valódi szavak (6-6 egy, két, három, négy és öt szótagú, összesen 30 és 215 betûbõl álló
szó; a továbbiakban: VSZ) nagy gyakoriságuk alapján a gyermekek szókincsében feltehetõ-
en szereplõ egyszerû és összetett szavak voltak, pl. függöny, szappanbuborék.
Az olvasottak megértését három feladatcsoport mondatokkal vizsgálta: három mondat
rajz elkészítését, két mondat cselekvés elvégzését, öt mondat pedig a benne szereplõ igaz-
hamis állítás megítélését kérte a gyermektõl. Például: Rajzolj egy csillagot a virág fölé! Fogd
meg a jobb kezeddel a bal füledet! A kutya minden este sokat nyávog. (A LOV részletes elemzése
dolgozatunknak nem tárgya, erre késõbbi, nagyobb mintát felölelõ elemzés keretében fo-
gunk kitérni.)4

Eredmények
Az olvasási feladatok közül a teljesítmények elemzésekor – minthogy a kétféle vizsgálatban
más-más feladattípus szerepel az olvasottak megértésére: a MOV-ban szöveg, a LOV-ban
elkülönülõ mondatok – a feladatok eltérõ jellege miatt eltekintünk a szöveg (MOV), illetve
a mondatok (LOV) összevetésétõl. Elemzésünk tehát a többi feladat (a betûk, a szótagok
és „szavak”) olvasási idejére és hibáira összpontosít.
Olvasási idõ és sebesség. Elõször összehasonlítjuk a jól és gyengén olvasóknál a MOV,
majd a LOV feladatsorainak olvasási idejét, elemezzük az egyes vizsgálatokon belüli idõvi-

4
Arról, hogy milyen viszonyban állnak egymással a két olvasásvizsgálat eredményei, elõzetes adataink
vannak. A hosszú évek óta alkalmazott Meixner-féle olvasásvizsgálat és saját vizsgálataink eredményei
közötti szignifikáns korreláció arra utal, hogy ez utóbbi feladatsor ugyanazt a tevékenységet tárja fel, mint
a MOV.
Harmadik osztályos általános iskolás gyermekeknek (24 fõ) a két olvasásvizsgálatban elért – olvasás-
megértésen kívüli – teljesítményeit hasonlítottuk össze. (Az olvasásvizsgálatok elvégzéséért Papp Rea lo-
gopédusnak, a korrelációszámításokért Bass László egyetemi adjunktusnak – ELTE Társadalomtudomá-
nyi Kar Szociálismunkás-képzõ Tanszék – tartozom köszönettel.) A fõbb eredmények, amelyek feltétele-
zésünket igazolják, a következõk (ahol a korrelációs együttható nagyobb, mint 0,3800, ott p < 0,05). Idõi
korrelációk. LOV betû – MOV mgh.: r = 0,6769; LOV betû – MOV msh.: r = 0,5809; LOV ÁSZ – MOV
szótag: r = 0,4068; LOV MSZ – MOV szótag: r = 0,4478; LOV BSZ – MOV szótag: r = 0,4358; LOV VSZ
– MOV szó: r = 0,8965; LOV mind – MOV mind: r = 0,7260. Teljesítménykorrelációk (a helyesen elolva-
sott egységek alapján). LOV betû – MOV mgh.: r = 0,5515; LOV betû – MOV msh.: r = 0,2376 (nem
szignifikáns); LOV ÁSZ – MOV szótag: r = 0,6904; LOV MSZ – MOV szótag: r = 0,4972; LOV BSZ –
MOV szótag: r = 0,5258; LOV VSZ –MOV szó: r = 0,7647; LOV mind –MOV mind: r = 0,7829.

72
szonyokat, majd az idõeredmények alapján a Meixner szerint diszlexiásnak tekintendõ gyer-
mekek eredményeit egybevetjük a jól olvasókéval és a nem diszlexiás gyengén olvasókéval.
Az 1. táblázat olvasási idõi5 azt mutatják, hogy a jól olvasók majdnem azonos idõt fordíta-
nak az egyre több elembõl (betûbõl) álló, a betûtõl a szavakig terjedõ feladatokra (magán-
hangzók: 33 mp, mássalhangzók: 30 mp, szótagok: 34 mp, szavak: 32 mp), azaz olvasási
idejük nem változik. Ugyanez nem jellemzõ a gyengén olvasókra, a betûktõl a szavakig
egyre több idõt igényel olvasásuk (magánhangzók: 43 mp, mássalhangzók: 41 mp, szótag-
ok: 61 mp, szavak: 91 mp). A gyengén olvasóknak összességében csaknem kétszer tovább
tart a négy feladat elolvasása, mint a jóknak (235, illetve 139 mp). A szótagok olvasására
másfélszer több idõt használnak fel, mint a különálló betûkre, és különösen nehéz, tovább
tart a szavak elolvasása, s ez a jól olvasókénál háromszor több idõt igényel. Ha összevetjük
a jól és gyengén olvasók olvasásra fordított idejét, megállapíthatjuk, hogy azok jelentõsen
eltérnek egymástól. Mindegyik feladatra szignifikánsan hosszabb idõt fordítanak a gyen-
gén olvasók, s a magánhangzók kivételével a szignifikanciaszint mindenütt 0,01.
Az olvasás sebességét vizsgálva (2. táblázat) azt tapasztaljuk, hogy a J csoport teljesítmé-
nyei a hangok olvasásától a szótagon át a szavakig egyre gyorsabbak, mind rövidebb idõt
vesznek igénybe, vagyis a másodpercenként elolvasott betûk száma több mint háromszo-
rosára nõ. A GY csoport olvasási sebességének ilyen növekedését nem tapasztaljuk, bár a
szavak olvasása itt is gyorsabb a hangokénál (másfélszeres) és némileg a szótagokénál. Azt
mondhatjuk, hogy a jól olvasók összességében csaknem kétszer gyorsabban olvasnak, mint a
gyengék. A betûknél kicsi az eltérés, a szótagokat majdnem kétszer, a szavakat viszont
megközelítõleg háromszor nagyobb sebességgel olvassák a jól olvasók közé tartozók.

1. táblázat. Jól (J) és gyengén (GY) olvasók MOV-teljesítménye (átlagos olvasási idõk, mp)
MGH. MSH. SZÓTAG SZÓ MIND
J átlag 32,73 29,87 34,07 32,00 128,67
szórás 7,16 6,06 4,34 5,40 18,83
GY átlag 42,91 40,64 61,18 90,54 235,27
szórás 10,13 8,54 12,89 23,25 42,14
p < 0,05 p < 0,01 p < 0,01 p < 0,0 p < 0,01
J vs. GY*
R1 = 196 R1 = 202 R1 = 225,5 231,0 231,0
* Megjegyzés: Itt és a késõbbiekben a két csoport összehasonlítása a Mann–Whitney-próbával történik
(Hajtman 1968)

2. táblázat. Az olvasási sebesség (betû/mp) változása az olvasási feladat (MOV) függvényében

MGH. MSH. SZÓTAG SZÓ MIND
J 1,22 1,33 2,35 4,06 2,25
GY 0,93 0,98 1,31 1,44 1,23

5
Az olvasási idõ ezekben a vizsgálatokban abszolút idõ, az egyes részfeladatok megkezdésétõl az olvasás
befejezéséig stopperórával mért idõ, vagyis tartalmazza az elolvasandó egységek közötti szüneteket, továbbá az
újrakezdés(ek)re fordított idõt is (lásd Gósy 2004, 203–207; Kassai 1998, 226–227; Subosits 2004, 269–274).

73
A leggyorsabban és a leglassabban olvasott egységek különbsége a jól olvasóknál (szó –
mgh) 2,8 betû/mp, a gyengén olvasóknál (szó – mgh) 0,5 betû/mp.
Az olvasási idõ és a diszlexia összefüggésérõl Meixner a 3. és 4. osztályosok számára
készült olvasólapok értékelésekor azt írja, hogy diszlexiásnak tekintjük a gyermeket, ha a
feladatok elolvasására fordított idõ (összes idõ) – beleértve a szövegolvasást is – több
mint 300 mp, majd megjegyzi: „A felmérést már a II. osztály félévétõl használhatjuk, de
ekkor még ráhagyunk az idõ és hibahatárra.”(Meixner 1995, 17) A Logopédiai vizsgálatok
kézikönyve ugyanezzel kapcsolatban (ti. Meixner olvasólapjainak értelmezésérõl) más
adatot közöl. „A határértékek, amelyek fölött diszlexiásnak tekinthetjük a gyermekeket,
illetve szükségesnek tartjuk a speciális megsegítést, a következõk: 2–4. osztály: 280 mp…”
(Juhász 1999, 105). Mivel ugyanannak a jelenségnek az értelmezésére kétféle adat is van
(300 mp és „ráhagyás”, illetve 280 mp), de kifejtetlen marad, mit jelent az, hogy „ráha-
gyunk” az idõhatárra, tekintsük – önkényesen, de összhangban Meixner „ráhagyásával”
– a diszlexiás olvasás idõhatárát 320 mp-nek. Ekkor a gyengén olvasók csoportjában két
fiú és négy lány, azaz hat gyermek van, aki – nevezzük így – „diszlexiás”. (Ha a 280 mp-es
határ lenne a vízválasztó, három lány és öt fiú, nyolc fõ szerepelne a „diszlexiás” csoport-
ban.)
A következõkben az eddigi gyengén olvasókat két részre bontjuk a fenti kritérium – a
320 mp-nél hosszabb olvasási idõ – alapján: „diszlexiásokra” (D) – akik 320 mp-nél tovább
olvassák a feladatokat – és „gyengén olvasókra” (GY2), az õ olvasási idejük nem haladja
meg a 320 mp-et. A két alcsoport átlagos ideje a fenti négy feladatban (a J csoporttal együtt)
a 3. táblázatban látható.
A GY2 csoport gyermekei leggyorsabban a mássalhangzókat olvassák, ezt követik a ma-
gánhangzók, majd a szótagok és a szavak. A D csoportban azonos idõt fordítanak a gyer-
mekek a betûk olvasására, és az elõzõ csoporttal megegyezõen náluk is a szótagok, majd a
szavak következnek. A „diszlexiás” olvasók összességében 50 mp-cel tovább olvassák ugyan-
azokat a feladatokat, mint a „gyengék”, és több mint két perccel, mint a jól olvasók. Az
egyes feladatok közül a magánhangzók és a szótagok olvasásában van szignifikáns különb-
ség a GY2 és D csoport között (p < 0,05), de nem térnek el az olvasási idõk a mássalhangzó-
és szóolvasási feladatokban. A négy feladat összes idejének eltérése (MIND oszlop), a két
csoport közötti olvasásiidõ-különbség szignifikáns: p < 0,01. A „diszlexiások” tehát lassab-
ban olvassák a magánhangzókat és a szótagokat, de nem tér el olvasási idejük a „gyengén”
olvasóktól a mássalhangzók és a szavak olvasásában.
A fenti összehasonlításokat elvégezve a LOV feladataival is, a következõ eredményeket
kapjuk (4., 5., 6. táblázat).

3. táblázat. Jól (J), gyengén olvasók (GY2) és „diszlexiások” (D) átlagos olvasási ideje (mp)
a MOV feladataiban
MGH. MSH. SZÓTAG SZÓ MIND
J (n = 15) 32,73 29,87 34,07 32,00 128,67
GY2 (n = 5) 40,00 35,60 53,60 78,40 208,00
D (n = 6) 45,30 44,80 67,50 101,00 258,00
p < 0,05 n. sz.* p < 0,05 n. sz. p < 0,01
GY2 vs. D
R1 = 25 R1 = 21 R1 = 20 R1 = 21 R1 = 51
* n. sz. = nem szignifikáns

74
 4. táblázat. A J és GY csoport LOV-teljesítménye (átlagos olvasási idõk, mp)
BETÛK ÁSZ MSZ BSZ VSZ MIND
J átlag 19,00 35,53 37,13 36,13 37,33 165,13
szórás 3,78 6,18 6,94 5,75 5,00 20,79
GY átlag 29,45 100,82 82,91 88,00 120,00 421,18
szórás 11,25 46,65 33,54 34,67 43,71 148,81
p < 0,05 p < 0,01 p < 0,01 p < 0,01 p < 0,01 p < 0,01
J vs. GY
R1 = 195 R1 = 228 R1 = 220 R1 = 26,5 R1 = 231 R1 = 231

5. táblázat. Az olvasási sebesség (betû/mp) változása az olvasási feladat (LOV) függvényében

BETÛ ÁSZ MSZ BSZ VSZ MIND
J 1,57 2,96 3,04 3,07 5,76 3,48
GY 1,02 1,04 1,36 1,26 1,79 1,36

6. táblázat. Jól (J), „gyengén” olvasók (GY2) és „diszlexiások” (D) átlagos olvasási ideje (mp)
a LOV feladataiban
BETÛK ÁSZ MSZ BSZ VSZ MIND
J (n = 15) 19,00 35,53 37,13 36,13 37,33 165,13
GY2 (n = 5) 29,20 73,80 63,20 65,40 90,80 322,40
D (n = 6) 29,70 123,00 99,30 107,00 144,00 504,00
R1 = 28 R1 = 20 R1 = 19 R1 = 20 R1 = 19 R1 = 17
GY2 vs. D
n. sz. p < 0,05 p < 0,05 p < 0,05 p < 0,05 p < 0,05

Mint a Meixner-olvasásvizsgálaté, a Lõrik-féle feladatsor elolvasása is hosszabb idõt

vesz igénybe a gyengén olvasóknál (GY): összes olvasási idejük két és félszer nagyobb,
mint a jól olvasóké (4. táblázat). A feladatok közül a legtöbb idõt az álszavak és a valóságos
szavak elolvasására fordítják. A jól olvasók viszont gyakorlatilag azonos idõ alatt olvassák el
a „szavakat”, akárcsak a MOV-ban. A két csoport közötti idõkülönbség – mint a Meixner-
feladatban – statisztikailag minden részfeladatban szignifikáns, a betûket kivéve p < 0,01.
Érdemes ennél a feladatsornál is megvizsgálni a két csoport olvasási sebességét, hiszen a
feladatok eltérõ számú betûbõl állnak. A másodpercenként elolvasott betûk számát (az
átlagos olvasási tempót) az 5. táblázat mutatja.
Úgy tûnik, hogy minél jobban közelít az elolvasandó egység a valóságos szóhoz, annál
gyorsabban olvassák el gyermekek. Az olvasási sebesség mutatói szerint azt állapíthatjuk
meg, hogy a jól olvasók teljesítménye három csoportra oszlik: leglassabban a betûket
olvassák, ezt követik az álszavak (ÁSZ), a megfordított szavak (MSZ) és a betûáthelye-
zéses (BSZ) szavak, végül a leggyorsabban olvasott valóságos szavak (VSZ) következnek.
A gyengén olvasóknál más a helyzet. Itt is három csoportot találunk, de más összeté-
telben. Leglassabban õk is a betûket olvassák el, s ugyanilyen a tempója az álszavaknak.
A megfordított (MSZ) és a betûáthelyezéses szavak (BSZ) sebessége alig különbözik egy-
mástól, ezek alkotják a másik csoportot. Végül számukra is leggyorsabb a valódi szavak
olvasása.

75
 A gyengén olvasók feladatonkénti olvasási sebessége között azonban nincs nagy kü-
lönbség: a leggyorsabb és leglassabb tempójú olvasás eltérése (VSZ–BETÛ) 0,77 betû/
mp. A jól olvasók olvasási sebessége ennél jelentõsebb eltérést mutat: a legnagyobb és
legkisebb sebességgel olvasott feladatok közötti különbség (VSZ–BETÛ) 4,19 betû/mp.
A két csoport közötti egyik legszembetûnõbb különbség a sebességek eltérésében van.
A másik jelentõs eltérés abban ragadható meg, ahogyan az olvasás tempója a betûktõl a
valóságos szavakig nõ: a jól olvasók sebességnövekedésének hányadosa (VSZ/BETÛ) 3,75,
a gyengén olvasóké csupán 1,75. Továbbá: az olvasási sebességek szerint a J csoportban
pregnánsan elkülönülnek egymástól a betûk, a nem valódi (ÁSZ, MSZ, BSZ) és a valósá-
gos szavak. A GY csoportnál a betûk és az álszavak tempója megegyezik, vagyis ez utóbbi-
ak olvasása nem „szószerû”, ugyanúgy olvassák, mint a betûket. A megfordított és betûát-
helyezéses szavak pedig átmenetet képeznek (akárcsak a jól olvasóknál) a betûk és a valósá-
gos szavak között.
Ha ennél a feladatsornál is „diszlexiásokra” (D) és „gyengén” (GY2) olvasókra bontjuk a
GY csoportot (6. táblázat), az átlagos olvasási idõk azt mutatják, hogy a D csoport összes-
ségében (MIND oszlop) mintegy háromszor, a gyengén olvasók pedig kétszer hosszabb
ideig olvassák a feladatokat, mint a jól olvasók (J). Nincs különbség a betûk olvasásában a
GY2 és a D csoport között, de minden más részfeladatban szignifikánsan lassabban olvas-
nak a „diszlexiások” (D). Az átlagos olvasási idõk legnagyobb differenciája az álszavak és a
valódi szavak olvasásában mutatkozik. Nagy tehát az eltérés a GY2 és D csoport között, és
statisztikailag ­– a betûolvasást kivéve – mindenütt szignifikáns a különbség.
Az olvasási idõk elemzésébõl tehát megállapíthatjuk, hogy mindkét feladatnál (MOV,
LOV) pregnánsan elkülönül egymástól a tanítók szerint jól és gyengén olvasók csoportja,
és ez nem csupán az összes olvasási idõre, hanem a (legtöbb) részfeladatra is érvényes. (A
késõbbiekben összeállítandó olvasásvizsgálati feladatok szempontjából megfontolandó, hogy
ebben a feladatsorban érdemes-e betûket is olvastatnunk a gyermekekkel.) Ami az olvasás
sebességét illeti (2. és 5. táblázat), a MOV-ban és a LOV-ban egyaránt a valódi szavakat
olvassák el leggyorsabban a jól olvasók, és ez érvényes a gyengén olvasókra is (bár õk jóval
lassabban olvasnak, mint a jók).
Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy a gyengén olvasók közötti „diszlexiásoknak” milyen
az olvasási idejük, s ezért õket két (GY2 és D) csoportra bontjuk, már nem ilyen egyértel-
mû a kép. Jóllehet mind a MOV, mind a LOV összes olvasási ideje szignifikánsan külön-
bözik e két alcsoportnál, a feladatokon belül nem mindenütt találunk hasonló eltéréseket.
Nem szignifikáns a „diszlexiás” (D) és „gyengén” (GY2) olvasók olvasási idõinek különbsé-
ge a MOV mássalhangzó- és szóolvasási részfeladatában, illetve a LOV betûolvasásakor
(4. és 6. táblázat).
Az olvasás idõbeli jellegzetességének két mutatóját elemeztük: az olvasásra fordított
idõt és az olvasás (betûkben kifejezett) sebességét. A többet mondó adat a sebesség. A két
vizsgálat sebességértékeibõl azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a jól olvasók sikereseb-
ben alkalmazkodnak a feladatok jellegzetességeihez: a szavakat nem betûzve olvassák (stra-
tégiájuk nem literális), hanem – olvasási és nyelvi tapasztalataikra támaszkodva – feltehe-
tõen szóként, azaz egészként ragadják meg azokat. Ez jól érzékelhetõ mindkét olvasásvizs-
gálatban, de különösen a LOV-ban, ahol a jól olvasók teljesítménye a szószerû egységek
(ÁSZ, MSZ, BSZ) olvasásakor mind a betûkétõl, mind a valódi szavakétól eltér. Nyilván-
való, hogy a betûk egymásutánja (vagyis hogy szóközök nélkül következnek egymás után)
szerepet játszik az izolált betûk olvasásához viszonyított sebességnövekedésben, de mert a

76
betûegymásután nem felel meg valóságos szónak (és az instrukció is pontos olvasást kér a
gyermekektõl), nem található sem a grafemikus, sem a lexikai tárban, ennek megállapítása
pedig idõt vesz igénybe, ezért a sebesség nem éri el a valódi szavakét.6 A gyengén olvasó
gyermekeknél nem találunk ilyen pregnáns különbséget az olvasási feladatok sebességé-
ben. Ez annak megállapítására késztet bennünket, náluk kevésbé érvényesül a betûolvasás-
ról a szóolvasásra áttéréskor fentebb tapasztalt stratégiaváltás. Sõt az álszavak olvasása – a
sebességbõl ítélve – betûzõnek tekinthetõ. (A gyermekek egyébként e feladatok olvasása-
kor csodálkozva néznek a vizsgálatvezetõre, mert szokatlan számukra, hogy „olvasáside-
gen” feladattal állnak szemben. De az is figyelemre méltó, és tovább bonyolítja a megíté-
lést, hogy sok gyermek – különösen gyengén olvasó – mielõtt hangosan kimondaná a betû-
ket, szavakat, „magában” elolvassa õket – erre utalnak a hangtalan szájmozgások. Ennek az
olvasási „stratégiának” a vizsgálatára azonban sem a MOV, sem a LOV nem alkalmas.)
Olvasási hibák. A diszlexiával foglalkozó irodalomban olvasási hibának tekintik azt az
eltérést, amely az elolvasandó (célszó) és az elolvasott (realizált) szó között fennáll. Nem
egyértelmû azonban, hogy az olvasási feladatokban az ilyen eltérés hány hibát eredmé-
nyez, ugyanis az elolvasott szó nemcsak egy, hanem több szegmentumában is eltérhet a
célszótól. Meixner I. azt a nézetet képviseli, hogy a hiba az egységre vonatkozik, tehát –
függetlenül a benne elõforduló eltérések számától – egy hibának tekintendõ. „Egységként
számítunk egy hibát: ha a szótagban vagy a szóban több hiba is van, azt egyetlen hibának
számítjuk. A szövegben is szavanként számítjuk a hibákat.” (Meixner 1995, 15) Ugyanezt a
felfogást képviselik mások is (például Matìjèek 2003, 369).
E tanulmány szerzõje azonban úgy véli, pontosabb képet kapunk az olvasási teljesít-
ményrõl, ha az elõforduló tényleges hibák számát vesszük figyelembe, s ezzel jellemezzük
az olvasást. Hiszen nem pusztán arra vagyunk kíváncsiak, hogy az egységek elolvasása egy-
általán sikerül-e, hanem azért vesszük számba a hibákat, hogy feltárjuk a hibás olvasás
jellegzetességeit. Nem mindegy ugyanis, hogy például 100 szó közül 20-ban hibázik-e a
gyermek (ez 20%-os szóolvasási hibának felel meg), vagy az, hogy ugyanabból a 100 szóból,
amely 200 betûbõl áll, és 20 szót, de benne 50 betût olvas hibásan (amely 40%-os betûolva-
sási hibát jelent).
Mivel azonban itt a Meixner-feladatok elemzésébõl indulunk ki, és a LOV eredményeit
a már régóta használt eljárás (MOV) tükrében vizsgáljuk, a Meixner-vizsgálat elemzésekor
az abban szereplõ – fentebb idézett, vagyis az egységekre vonatkozó – értékelést megtart-
juk, a saját eljárásunkban viszont a hibák valóságos számát vesszük figyelembe. A továb-
biakban – az olvasási idõk összevetéséhez hasonlóan – az olvasásban elõforduló hibák (fen-
tebb kifejtett, azaz a MOV-ban az egységek, a LOV-nál a betûk) száma alapján végezzük
elemzésünket, s keressük az összefüggéseket a jól és gyengén olvasók teljesítményeiben,
illetve megvizsgáljuk a „diszlexiás” és „gyengén” olvasók sajátosságait.
A MOV-hibaátlagok azt mutatják (7. táblázat), hogy a jól olvasók legkevesebb hibája a
mássalhangzók olvasásában mutatkozik, a másik három feladatban pedig azonos mérték-

6
Erre már hamar felfigyeltek a szerzõk. Például Grissemann (1970, 66), aki 4. osztályos, nagyon jól
olvasó gyermekeket négy, azonos terjedelmû olvasásfeladat elé állított: fejlettségi szintjüknek megfelelõ
szöveg, összefüggéstelen szavak listájának, tudományos, valamint olasz nyelvû szövegnek az elolvasását
kérte. Az utóbb kettõ olvasási ideje a normál szöveghez képest 140, illetve 260%-os növekedést mutatott.
(Ennél is drámaibb volt a hibák szaporodása: 300, illetve 700%.)

77
ben hibáznak. A gyengén olvasók hibázása más: minden részfeladatban több hibát követ-
nek el, mint a jók, de õk is a legkevesebbet a mássalhangzók és a magánhangzók olvasá-
sában (ez utóbbiban háromszor többet, mint a J csoport); ennél magasabb a hibaátlag a
szótagoknál, legtöbbet pedig a szavak olvasásakor hibáznak. Az elõbbiben 3,5-szer, az utób-
biban 5-ször több egységnél fordul elõ hiba a J csoporthoz képest. A csoportok között
szignifikáns különbséget csak ennél a két feladatnál – a szótag- és szóolvasásnál – találunk
(p < 0,01), a magán- és mássalhangzók olvasása nem tér el egymástól (p > 0,05). Ugyancsak
jelentõsen különbözik a négy feladatban található összes hiba száma (p < 0,01).
A gyengén olvasók csoportjának – az olvasási idõknél alkalmazott módon történõ – fel-
osztása az ott tapasztaltakhoz hasonló nehézségeket vet fel. Meixner szerint diszlexiásnak
tekintendõ az a gyermek, aki az általa megadottnál több hibát követ el. „Dyslexiásnak
tekintjük, ha […] az összhiba több, mint 20 […] hibapont.” Az „összhiba” a betû-, szótag-,
szó- és szövegolvasásra vonatkozik, s a „ráhagyás” a 2. osztályban – szintén közelebbi meg-
világítás nélkül – a hibákra is érvényes (Meixner 1995, 17). A másik idézett munka a hiba-
határt a 2–4. osztályosoknál 18-ra teszi (Juhász 1999, 105).
Ha a fentiek szerint az összes olvasási hiba alapján soroljuk a gyengén olvasókat a „disz-
lexiások” (D) és a „gyengén olvasók” (GY2) csoportjába (saját mintánkban nincs 20 és 21
hibát mutató gyermek, tehát a meixneri szerinti „ráhagyás” érvényesül), a D csoportba
eggyel több (hét) tanuló kerül, mint ahányan az idõeredmények szerinti felosztásban vol-
tak, s az „idõi diszlexiások” közül egy nem kerül be ebbe a „hibázási diszlexiás” csoportba.
Viszont azok közül ketten, akik idõeredményük alapján a GY2 csoportban voltak, most
hibáik száma alapján a D csoportba kerülnek. Más szóval: az „idõi” és „hibázási diszlexiás”
csoport csak részben fedi egymást.
A 8. táblázat az így alkotott csoportok Meixner-vizsgálatban elért eredményeinek össze-
hasonlítását mutatja be. A GY2 és D csoport között egyik részfeladatban sincs szignifikáns
különbség. Vagyis azt látjuk, hogy a hibák átlagos számát tekintve nem tér el a GY2 és D
csoport egymástól az egyes Meixner-féle feladatokban, azaz nem olvasnak több hibával a

7. táblázat. A MOV átlagos hibaszámai, szórásai (átlagos pontszám)

MGH. MSH. SZÓTAG SZÓ MIND
J átlag 1,67 0,47 1,67 1,67 5,40
szórás 1,20 0,60 0,90 1,10 2,30
GY átlag 3,27 1,00 6,00 8,45 18,70
szórás 2,00 0,95 2,63 3,58 6,60
n. sz. n. sz. p < 0,01 p < 0,01 p < 0,01
J vs. GY
R1 = 186 R1 = 174 R1 = 222,5 R1 = 224,5 R1 = 222

8. táblázat. A J, GY2 és D csoport átlagos hibaszáma a MOV feladataiban

MGH. MSH. SZÓTAG SZÓ MIND
J (n = 15) 1,67 0,47 1,67 1,67 5,40
GY2 (n = 4) 1,50 0,75 3,75 5,00 11,00
D (n = 7) 4,29 1,14 7,00 7,55 20,00
n. sz. n. sz. n. sz. n. sz. p < 0,05
GY2 vs. D
R1 = 13 R1 = 15 R1 = 14 R1 = 16,5 R1 = 10,5

78
„diszlexiások”, mint a „gyengén” olvasók. Az olvasólap egészét tekintve, az összes hibában
(MIND oszlop) azonban a csoportok közötti különbség szignifikáns.
A következõkben a LOV eredményeit tekintjük át. Megnézzük, hogy ebben a feladat-
sorban hogyan alakulnak a hibázások (9. táblázat). A tanítóik szerint jól és gyengén olvasó
gyermekek hibáinak összevetése azt mutatja, hogy jelentõs a különbség a két csoportban a
LOV részfeladatainak olvasásakor, az eltérés mindenütt szignifikáns. A gyengén olvasók
tehát minden feladatban többet hibáznak.
A hibaátlagok a GY csoportban a betûknél 4,5-szer (0,91 – 0,2 hiba), az ÁSZ-nél 2,9-
szer (13,18 és 4,53 hiba), az MSZ-nél 1,2-szer (4,18 – 3,6), a BSZ-nél 1,9-szer (13,64 –7,2),
a VSZ-nél pedig csaknem 14-szer nagyobbak (8,27 – 0,6), mint a jól olvasóknál. A valódi
szavakat (VSZ) tehát sokkal rosszabbul olvassák el a gyengén olvasók, többet hibáznak,
mint a jók. De a legtöbb hibát nem ez utóbbinál követik el, hanem a BSZ és ÁSZ olvasása-
kor (átlagos hibájuk 13,6 és 13,2, szemben a VSZ 8,27 hibájával), legkevesebbet pedig a
betûknél hibáznak (átlagosan 0,9 hiba).
A legnagyobb eltérés a két csoport között az álszavak, a betûáthelyezéses és a valóságos
szavak között mutatkozik a hibákban (p < 0,01), 5%-os szignifikanciaszinten térnek el egy-
mástól a betûk és a megfordított szavak olvasásában a két csoport gyermekei által elköve-
tett hibák.
Ha a gyengén olvasókat ennél a feladatnál is – a MOV-hoz hasonlóan – két csoportra
(„gyenge” – GY2 és „diszlexiás” – D) osztjuk, azt tapasztaljuk, hogy a „diszlexiások” – a
betûolvasást kivéve – minden részfeladatban többet hibáznak (10. táblázat). A legnagyobb
különbség a valódiszó-hibáknál mutatkozik: a „diszlexiásoké” kétszerese a GY2-ének.
A statisztikai összehasonlítás szerint sehol, egyik részfeladatnál, de az összes hibánál sem
találunk szignifikáns különbséget a két csoport között.
A hibázási adatok tehát azt mutatják, hogy a Meixner-féle olvasásvizsgálatban (7. táblá-
zat) jelentõsen különbözik egymástól a J és GY csoport teljesítménye a szótagok és a sza-
vak olvasásában, valamint az összteljesítményben, de nincs eltérés a betûk olvasásában.
A LOV olvasásakor (9. táblázat) minden feladatban jelentõsen eltér a jól és gyengén olvasó
gyermekek hibázási átlaga, vagyis a J csoport valóban jól, a GY csoportba tartózók pedig
valóban gyengén, több hibával olvassák el a feladatokat.
Ha azonban a gyengén olvasókat „diszlexiásokra” és „gyengékre” osztjuk, a két olvasás-
vizsgálatban tapasztalt hibák egyik részfeladatban sem térnek el egymástól (8. és 10. táblá-
zat). Egy különbség azonban adódik a két csoport között: a MOV-ban az összes hibát
tekintve szignifikáns az eltérés. Végül is tehát – a fentebbi kritériumok szerint – „gyengén
olvasó” és „diszlexiás” gyermekek ezekben a feladatokban elkövetett olvasási hibái sem a
Meixner-féle olvasásvizsgálatban, sem a szerzõ által összeállított feladatsorban nem külön-

9. táblázat. A J és GY csoport átlagos hibaszáma a LOV feladataiban

BETÛK ÁSZ MSZ BSZ VSZ MIND
J átlag 0,20 4,53 3,60 7,20 0,60 16,13
szórás 0,54 2,22 2,82 4,71 0,71 7,30
GY átlag 0,91 13,18 4,18 13,64 8,27 44,18
szórás 0,90 6,53 4,47 5,66 5,99 17,69
J vs. GY p < 0,05 p < 0,01 p < 0,05 p < 0,01 p < 0,01 p < 0,01
R1 = 195 R1 = 228 R1 = 220 R1 = 226,5 R1 = 231 R1 = 221,5

79
 10. táblázat. A J, GY2 és D csoport átlagos hibaszáma a LOV feladataiban

BETÛK ÁSZ MSZ BSZ VSZ MIND

J (n = 15) 0,20 4,53 3,60 7,20 0,60 16,13
GY2 (n = 4) 1,00 10,50 7,75 9,00 4,00 32,25
D (n = 7) 0,86 14,71 8,43 16,29 10,71 51,00
n. sz. n. sz. n. sz. n. sz. n. sz. n. sz.
GY2 vs. D
R1 = 20,0 R1 = 25,0 R1 = 23,5 R1 = 13,5 R1 = 14,0 R1 = 16,5

böznek egymástól, azaz egyformán, diszlexiásan vagy gyengén, vagyis azonos hibamennyi-
séggel olvasnak. Ebbõl azonban nem következik, hogy a diszlexia nem nyilvánul meg olva-
sási hibákban. Valószínûbb, hogy a hibahatár kijelölése okozza a problémát: a MOV hiba-
határa ugyanis ellentmondó, nem egyértelmû. Ezt csak nagyobb mintán elvégzett statisz-
tikai elemzés képes kiküszöbölni.
Hibaelemzés. Mint fentebb utaltunk rá, a MOV és a LOV hibaértékelése,
hibameghatározása más elvet követ. A Meixner-féle olvasásvizsgálat a hibásan olvasott egy-
ségeket (betûket, szótagokat, szavakat) veszi számba, függetlenül a bennük található hibák
számától, a szerzõ által kifejlesztett eljárás pedig a tényleges, valóban elkövetett hibákat.
Példával illusztrálva: a gyermek a pék szót így olvassa: kép. A MOV szerint ez egyetlen
hibának tekintendõ, mivel nem azt olvassa, ami le van írva, hanem mást. Kétségtelen, hogy
a pék nem azonos a kép szóval, azaz hibás az olvasás. De egyetlen változtatás történt-e az
olvasásban? Úgy véljük, nem. A pék-hez képest a kép-ben megváltozott az elolvasott (ki-
mondott) betûk elhelyezkedése: két betû helyét cserélte fel az olvasó. Nemcsak a p helye
változik meg a pék-hez képest, vagyis kerül elõre, hanem a k-é is, azaz kerül az utolsó
helyre. A két betû helyet cserél egymással, vagyis egy egységen (szón) belül két hiba fordul
elõ. Másik példa: az ünudetraf álszó helyett azt olvassa a gyermek, ünudaf. Hány elemben
különbözik a célszó a realizált szótól? Háromban, mivel nem olvasta el a szóban szereplõ e,
t és r betût. Igaz, egy egységben hibázott, de három betût nem olvasott el. Ez egy egység-
nyi hibázás vagy három hiba? Meixner szerint egy, véleményünk szerint három. Mind a
két vélemény elfogadható lehet, de a kérdés az, melyik a pontosabb megközelítés? Úgy
gondoljuk, reálisabban jellemezzük az olvasókat, ha nem (vagy nemcsak) az egységekben
történõ hibázást, hanem a bennük ténylegesen elõforduló eltéréseket tartjuk számon.
De bárhogyan is állapítjuk meg az olvasásban elõforduló hibák számát, szükség van a
hibázás jellegzetességeinek megismerése érdekében további részletesebb elemzésükre: an-
nak megállapítására, hogy miben nyilvánulnak meg, és létrejöttükben milyen szerepe van
(lehet) a grafemikus jellegzetességeknek, a fonetikai-fonológiai kontextusnak és más té-
nyezõknek.7
Az olvasási hibák megítélésénél a „bemenet” és a „kimenet” közötti különbség, vagyis a
célszavak (egységek) és a realizált szavak (egységek) eltérése a lényeges. Igen alkalmasnak
látszik a hibakategorizációra Peuser (2000) megközelítése, aki arra törekszik, hogy a lexi-
kális hibák eltéréseinek finoman differenciált leírását adja, azaz leírásra vállalkozik. Olyan
leírásra, amely az afáziák, diszfáziák, diszláliák, legaszténiák stb. etiológiájától független –
vagyis jelenségszintû (ti. a jelenségeken, a produkált szavakon megjelenõ) – hibák elemzé-

7
A hibák részletes, minõségi elemzése nem tárgya jelenlegi fejtegetésünknek.

80
sét tûzi ki célul. Elveti azt a gyakorlatot (amely nálunk is honos), hogy az egyes szavakról
csupán a helyes-hibás dimenzióban gondolkodjunk, azokat regisztráljuk, mivel ez csak
durván képes jellemezni a hibázásokat, a finomabb különbségeket viszont, amelyek a lexi-
kai szinten fonematikus és grafematikus hibákban jelenhetnek meg, elrejti.
Peuser az általa ESPA-analízisnek nevezett elemzésben négy hibatípust különböztet
meg:
– elíziót, más szóval kihagyást (a továbbiakban: E), amikor a célszó egy vagy több szeg-
mentuma nincs meg az olvasásban, például lungversze > lungvesze, tiekregyen > tikregyen,
– szubsztitúciót, helyettesítést (a továbbiakban: S), ilyenkor a célszó egyik hangja helyett
másik jelenik meg, például nebrel > nedrel, örivüs > örivös,
– permutációt, vagyis áthelyezést, azaz helycserét (a továbbiakban: P), a célszó egy vagy
két eleme helyének felcserélését, például relhef > relfeh, bukfencekiz > bukfencezik (ezt
a hibatípust a magyar irodalomban metatézisnek is nevezik) és
– addíciót, betoldást, másként hozzáadást (a továbbiakban: A), amikor olyan hang jele-
nik meg az olvasott alakban, amely nem szerepelt a célszóban, például selyéberet >
selygéberet, madárcsicsergés > madárcsicseregés.
Szerinte e négy hibával az elemi hibázási folyamat – akár szóbeli, akár írásbeli megnyil-
vánulásról van szó – jól jellemezhetõ. Hangsúlyozzuk, hogy leíró elemzésrõl van szó: a
kimondani (megismételni, elolvasni, leírni, másolni stb.) szándékozott és a kimondott (meg-
ismételt, elolvasott, leírt, másolt stb.) szavak egybevetésérõl, elemzésérõl. A hibaelemzés
elsõ lépése a hibák kategorizálása és megszámlálása, majd a célszavak betûihez viszonyí-
tása, s ennek eredményeként a hibázási index kiszámítása: (hibaszám/betûk száma) × 100.
A továbbiakban tekintsük át, hogy az idõ- és hibaelemzésben követett szempontok sze-
rint – mindkét szempont együttes figyelembevételével – mi jellemzi a gyermekek LOV-
feladatokban elkövetett olvasási hibáit. Két csoportba soroltuk azokat a gyermekeket, akik
a Meixner-féle vizsgálatban mind az idõi, mind a hibázási kritérium szerint „diszlexiás”
(Dih), illetve „gyengén olvasó” (GYih) gyermeknek tekintendõk. Ilyen gyermekbõl (a ti-
zenegy gyengén olvasóból) hét van: négy Dih és három GYih gyermek.
A következõ, 1. ábrán azt mutatjuk be, hogy e két csoport gyermekei a LOV szóolvasási
(ÁSZ, MSZ, BSZ, VSZ) feladataiban milyen mértékben követtek el hibákat (a jobb össze-
hasonlítás érdekében az ábrán feltüntettük a J csoport eredményeit is).

20

16

12

0
ÁSZ MSZ BSZ VSZ
J 4,2 3,5 6,9 0,5
Gyih 8,3 6,8 7,8 2,4
Dih 15,4 6,9 16,6 5,6

1. ábra. Feladatonkénti hibamegoszlás (a feladatok betûinek arányában)

81
 A grafikon azt mutatja, hogy a GYih és Dih csoport hibázásai között a legnagyobb kü-
lönbség a betûáthelyezéses szavaknál (8,8%) és az álszavaknál (7,1%) van, 3,1% az eltérés
a valódi szavaknál, a megfordított szavak olvasási hibái pedig nem térnek el. A „diszlexiá-
sok” a „gyengén” olvasó gyermekeknél az MSZ-t kivéve mindegyik feladatban kétszer
többet hibáznak. A jól olvasókkal összehasonlítva a „diszlexiásokat”, a legnagyobb (tizen-
egyszeres) különbség a valódi szavak olvasásakor mutatkozik (bár itt követik el a legkeve-
sebb hibát), majd az álszavak, a betûáthelyezéses és a megfordított szavak következnek
(3,6–2,4–2,0 hibaszorzóval). Vagyis a diszlexiás olvasásra elsõsorban az álszavak, a megfor-
dított szavak és a valódi szavak hibás olvasása jellemzõ.
A 2. ábrán a négy „szóolvasási” feladatban elkövetett hibákat a bennük elõforduló betûk
arányában tüntettük fel. Jól látható, hogy még a „diszlexiás” olvasásra is viszonylag ala-
csony hibázási arány jellemzõ, de az is, hogy a J és GYih csoporthoz képest a Dih leggyako-
ribb hibája a szubsztitúció, majd a permutáció és az addíció következik. A jól olvasók hibá-
zási profilja jellegzetes képet ad: az elíziótól az addícióig egyenletes csökkenés figyelhetõ
meg náluk. A GYih és Dih csoport profilja hasonló kontúrú, de eltérõ mértékû hibázást
jelez.

0
E S P A
J 0,6 0,4 0,3 0,1
Gyih 1,8 3,1 1,3 0,5
Dih 1,6 4,0 2,5 1,9

2. ábra. ESPA-profilok (az összes betû arányában)

7
6
5
4
3
2
1
0
E S P A
J 0,6 3,1 0,4 0,2
Gyih 1,3 4,8 1,9 0,3
Dih 3,8 6,2 3,3 2,1

3. ábra. Az ÁSZ feladat ESPA-profilja (a betûk arányában)

82
 Ha szóolvasási feladatonként tekintjük át a hibatípusok megjelenését, a következõket
látjuk. Az álszavak olvasásakor (3. ábra) a feladatban szereplõ összes betû 8,3%-át teszik ki
a GYih csoport hibázásai, míg a Dih csoport a betûk 15,4%-át olvassa el hibásan: a különb-
ség 7,1%. Mindegyik hiba gyakrabban fordul elõ a „diszlexiásoknál”. A legtöbb hiba mindkét
csoportnál szubsztitúciós, második helyen a GYih-nál a permutációk vannak, a Dih-nál pe-
dig az elíziók. Az elõfordulás szerint a következõ hiba az elízió (GYih) és a permutáció
(Dih), végül a legritkább addíció következik. A két csoport közötti különbség a kihagyásban
(E) és a betoldásban (A) a legnagyobb. Azt látjuk tehát, hogy az azonos típusú hibák nem
azonos arányban szerepelnek a két csoport olvasási teljesítményében. A Dih csoportra – a
különbségek mértékét tekintve – leginkább az addíció jellemzõ. A jól olvasók jellemzõ hi-
bája a helyettesítés, legritkábban pedig addíció fordul elõ náluk.
Talán meglepõ, de a megfordított szavaknak a benne elõforduló betûk arányában szá-
mított összes hibája a két csoportnál megegyezik (1. ábra, GYih: 6,8%; Dih: 6,9%). A hiba-
szerkezet azonban eltér: a GYih csoportnál egyáltalán nincs addíciós hiba, de õk produkál-

7
6
5
4
3
2
1
0
E S P A
J 0,4 2,5 0,7 0,1
Gyih 0,6 4,7 1,5 0,0
Dih 0,7 3,1 2,0 1,1

4. ábra. Az MSZ feladat ESPA-struktúrája (a betûk arányában)

7
6
5
4
3
2
1
0
E S P A

J 0,3 1,0 5,0 0,6

Gyih 0,9 2,1 2,7 2,1

Dih 1,3 4,3 5,8 5,2

5. ábra. A BSZ feladat ESPA-struktúrája (a betûk arányában)

83
nak több szubsztitúciót (4. ábra). Ez a hiba a leggyakoribb mindkét csoportban, az elízió és
a permutáció pedig csaknem azonos. Hasonló a kontúr a jól olvasók csoportjában is: szubsz-
titúció, permutáció, elízió és addíció a sorrend. Ha az eltérések mértékét vesszük figye-
lembe, akkor azt mondhatjuk, hogy a „diszlexiás” olvasók jellemzõ hibája az addíció.
A betûáthelyezéses szavak olvasásában elõforduló összes hiba aránya a következõ: GYih:
7,8%; Dih: 16,6%; a különbség 8,8%. A hibaarányokat tekintve az eddigiekhez képest meg-
változik a kép (5. ábra): mindkét csoportban a permutáció lép az elsõ helyre (ez érthetõ a
„szavak ismerõssége” miatt). A második legtöbbször elõforduló hiba az addíció (Dih), illet-
ve az addíció és a szubsztitúció (GYih). Ugyancsak gyakori (harmadik) hiba a Dih csoport-
ban a helyettesítés. Ebben a feladatban mind a három csoportnál legritkábban az elízió
fordul elõ.
A jól olvasók legfeltûnõbb hibája a permutáció, amely azt jelzi, hogy õk – akárcsak a
„diszlexiások” – rekonstruálják a betûáthelyezéses szavakat, helyreállítják a betûk sorrend-
jét, és valóságos szavakként (de nem a célszónak megfelelõen) olvassák el õket.
Ha a különbségek mértékét és a hibák arányát tekintjük, az eddigiekhez hasonlóan azt
állapíthatjuk meg, hogy a Dih csoport jellegzetes hibázása itt is az addíció: a jól olvasókhoz
képest csaknem hatszor, a gyengén olvasó gyermekeknél pedig két és félszer gyakrabban
fordul elõ náluk.
A valódi szavak olvasásában (6. ábra) fordul elõ a legkevesebb hiba (GYih: 2,4%;
Dih: 5,6%; J: 0,5%), a GYih – Dih csoport eltérése 3,2%, Dih – J csoporté 5,1%. A vezetõ
hiba mindegyik csoportnál a szubsztitúció. A GYih csoport gyermekei a többi hibát gya-
korlatilag nem követik el, a Dih csoportban pedig a helyettesítések 60%-át teszi ki a fenn-
maradó három hiba.
A csoportok négy részfeladatban elkövetett olvasási hibáit összehasonlítva megállapít-
hatjuk, hogy a „diszlexiások” feladatonkénti hibasorrendje – a leggyakoribbtól kezdve –
BSZ, ÁSZ, MSZ, VSZ, a „gyengén olvasóké” ÁSZ, BSZ, MSZ, VSZ, a jól olvasó gyerme-
keké BSZ, ÁSZ, MSZ, VSZ. Mindegyik csoportnak tehát a legnagyobb nehézséget az
álszavak és a betûáthelyezéses szavak okozzák, míg legkönnyebben, legkevesebb hibával a
valóságos szavakkal birkóznak meg. Ha a kritikus csoportok (GYih és Dih) hibázási arányát
viszonyítjuk egymáshoz, azt tapasztaljuk, hogy a legnagyobb (2,33-os) különbség a valódi

7
6
5
4
3
2
1
0
E S P A

J 0,1 0,3 0,1 0,0

Gyih 0,2 2,0 0,2 0,0

Dih 1,0 3,5 0,6 0,5

6. ábra. A VSZ feladat ESPA-struktúrája (a betûk arányában)

84
szavak olvasási hibáiban van, ezután a betûáthelyezéses szavak (2,13) és az álszavak (1,86)
következnek, de nincs eltérés a megfordított szavak olvasásakor elkövetett hibákban (1,01).
Ami a hibatípusokat illeti, elmondhatjuk, hogy a Meixner-féle idõi és hibázási kritériu-
mok szerint egyaránt diszlexiásnak vélhetõ gyermekek tipikus hibája az addíció és a permu-
táció: ezek a gyermekek tizenkilencszer több addíciós és hatszor több permutációs hibát
követnek el, mint jól olvasó társaik, a gyengén olvasó gyermekekhez képest pedig csaknem
négyszer, illetve kétszer több ugyanilyen hiba mutatkozik náluk.
A dolgozatban bevezetett ESPA-elemzés adatai – bár matematikai statisztikai elemzés-
sel nem tudjuk alátámasztani – arra utalnak, hogy a két összehasonlított csoport hibastruk-
túrája összességében fõként mennyiségi különbségeket mutat, a feladatonkénti és a hibatí-
pusok szerinti megközelítés azonban a minõségi eltérésekre is következtetni enged (a „disz-
lexiásoknál” a vezetõ hibatípus az addíció és a permutáció).

Összefoglalás
Dolgozatunk, amely az újabb magyar logopédiai irodalomban elõször foglalkozik részlete-
sen a kisiskoláskori olvasás idõi és hibázási jellemzõivel, második osztályos általános iskolás
gyermekek olvasási eredményeit mutatta be. A tanítóik által jól, illetve gyengén olvasónak
tartott (15, illetve 11) gyermek, valamint (a gyengén olvasókat három kritérium szerint is
két csoportra osztva) „diszlexiás” és „gyengén olvasó” tanulók olvasását hasonlítottuk össze.
Az összevetéshez a logopédiai gyakorlatban alkalmazott Meixner-féle olvasásvizsgálat
(MOV) eredményeit és szempontjait, valamint a szerzõ által kialakított olvasólap (LOV)
idõ- és hibaeredményeit használtuk fel. Elemzésünk a következõket állapította meg:
– A jól (J) és gyengén (GY) olvasó gyermekek olvasásra fordított ideje mindkét feladat-
ban szignifikánsan különbözött egymástól. Az elkövetett hibák elemzése azt mutatta,
hogy a MOV feladataiban a betûk olvasása nem, a szótagoké és a szavaké viszont
jelentõsen különbözött, a LOV-nál pedig minden részfeladatban szignifikáns volt az
eltérés a két csoport között. A tanítók tehát jól ítélték meg tanítványaikat: a jól olvasók
(J) valóban gyorsabban és (a MOV betûit kivéve) kevesebb hibával is olvasnak, mint a
gyenge olvasónak tekintett gyermekek (GY).
– A Meixner által kidolgozott diszlexiakritériumok mentén is összehasonlítottuk a disz-
lexiásnak tekintendõ és a „csak” gyengén olvasók olvasási teljesítményét. A két cso-
port olvasásra fordított összes ideje a MOV-ban jelentõsen eltért, szintén különbség
volt a magánhangzók és a szótagok olvasásában, de nem találtunk eltérést a mással-
hangzók és a szavak esetén. A LOV feladataira fordított idõk – a betûolvasást kivéve –
mindenütt szignifikáns eltérést mutattak. Az olvasás hibáit elemezve azt találtuk, hogy
a MOV részfeladataiban nincs különbség a két csoport között (az összes hibát tekint-
ve azonban van), és nem volt eltérés a LOV hibáit illetõen sem. Ebbõl azt az elõzetes
következtetést vonhatjuk le, hogy a fenti összefüggésben „diszlexiásnak” tekintendõ
gyermekek lassabban olvasnak, de nem követnek el több hibát, mint a „csak” gyengén
olvasók.
– Bemutatott hibaelemzésünk – amely a LOV hibáin, de a MOV diszlexiakritériumaira
támaszkodva szemléltette az eljárást – egyrészt azt az irodalomban is gyakran olvas-
ható megállapítást támasztotta alá, hogy a diszlexiások fõként mennyiségi szempont-
ból térnek el a nem diszlexiásoktól, másrészt arra utalt, hogy a diszlexiások és nem

85
 diszlexiások különbözõ feladatokban elkövetett hibái más szerkezetben és a hibák
eltérõ megjelenésében nyilvánulnak meg. A hibák elemzése azt is felveti, hogy a diszle-
xia megállapításában nem csupán mennyiségi szempontoknak kell szerepelniük
(vagyis az olvasási idõ és a hibaszám megállapításának), hanem a hibázási jellegzetes-
ségek részletes feltárására is szükség van.
Magyarországon jelenleg a Meixner-féle olvasásvizsgálat az egyetlen, amely deklaráltan
a diszlexia megállapítására szolgál. Mint láttuk, kétféle kritériumot alkalmaz: az olvasás
idejét és a hibázások számát. De a diszlexiás olvasás megállapításához szükséges határérté-
kek – sem az idõ-, sem a hibahatárok – nem egyértelmûek, vagyis rájuk támaszkodva nem
lehet eldönteni, kik a diszlexiások. Éppen ezért az elõzõ pontban megfogalmazott feltéte-
lezést további vizsgálatoknak kell alávetni, és eldönteni a következõ kérdéseket: Igaz-e,
hogy a „diszlexiásnak” nevezett gyermekek lassabban olvasnak, mint a „gyengék”, de nem
hibásabban, mivel átlagos olvasási idejük – adataink szerint – jelentõsen eltér, átlagos hibá-
zásaik pedig lényegében nem különböznek egymástól.
De további teendõk is adódnak. Szükséges olyan olvasásvizsgálatok kidolgozása, ame-
lyek megfelelõ nagyságú minta és matematikai statisztikai háttér révén útmutatást adnak
a(z elsõsorban fejlõdési) diszlexiás és a nem diszlexiás olvasás elkülönítésére. Úgy véljük,
hogy erre alkalmas lehet Meixner vizsgálata is, de a gyakorlati feladatok megoldása érde-
kében (pl. szûrõ- és kontrollvizsgálatok) újabbak kidolgozása is elengedhetetlen.
A fentiek érdekében kísérletet tettünk egy új olvasásvizsgáló eljárás létrehozására, amely
a meixneri hagyományokra (pl. betûolvasás), a nemzetközi irodalomban alkalmazott fel-
adattípusokra (pl. álszóolvasás) támaszkodik, de új típusú feladatokat is tartalmaz (pl. meg-
fordított, betûáthelyezéses szavakat), a megértést pedig nem szövegek olvasása utáni kérdések
feltevésével, hanem mondatokban megfogalmazott cselekvések elvégzésével és ítéletalko-
tást kívánó mondatokkal vizsgálja. Az eredmények azt mutatják, hogy az eljárás alkalmas
az olvasás vizsgálatára, ezért az adatok gyûjtését és feldolgozását tovább folytatjuk.

Irodalom
Csabay K. (1999). Az áldiszlexia mint korunk járványbetegsége. Fejlesztõ Pedagógia, 2, 42–43.
Csépe Valéria (2002). A szóvakságtól a diszlexiáig. In Martonné T. M. (szerk.): Fejlesztõ Pedagó-
gia. Budapest, Eötvös Kiadó, 139–158.
Ellis, A. W. (2004). Olvasás, írás és diszlexia. Budapest, Tas-11 Kiadó.
Gósy Mária (1994). Az olvasási nehézség és a diszlexia határa. Fejlesztõ Pedagógia, 4–5, 41–43.
Gósy Mária (2004). Fonetika, a beszéd tudománya, Budapest, Osiris.
Grissemann, H. (1970). Legasthenie als Deutungsschwäche – eine wahrnehmungs- und
leistungspsychologische Betrachtung. In Hägi, H.–Bürli, A.–Mathis, A. (Hrsg.): Legasthenie.
Ursachen, Erscheinungsformen, Erfassung, Behandlung. Berlin, München, Verl. J. Beltz,
Weinheim, 59–72.
Hajtman B. (1968). Bevezetés a matematikai statisztikába. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Juhász Á. (1999). (szerk.) Logopédiai vizsgálatok kézikönyve. Budapest, Új Múzsa Kiadó.
Kassai I. (1998). Fonetika. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Lõrik József (2005). Új eljárás az olvasás vizsgálatára. In A Magyar Fonetikai, Foniátriai és Logo-
pédiai Társaság Kongresszusa. Program és elõadás-kivonatok. Kõszeg, 22–23.
Matìjèek, Z. (2003). Diagnostik der Lese- und Rechtschreibschwäche. In Lechta, V. (Hrsg.): Diagnostik
der gestörten Kommunikationsfähigkeit. Bad Heilbrunn, Verlag J. Klinkhardt, 357–377.

86
Meixner I. (1995). A dyslexia prevenció, reedukáció módszere. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai
Tanárképzõ Fõiskola, Budapest.
Mérei, V.–Vassné K. E. (1980). A kommunikációs zavarok gyakoriságáról és megoszlásáról. In
Pálhegyi F. (szerk.): A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképzõ Fõiskola Évkönyve IX., Bárczi
Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképzõ Fõiskola, Budapest, 327–335.
Peuser, G. (2000). Sprachstörungen. Einführung in die Patholingvistik. München, W. Fink Verlag.
Romankovics A. (1999). Tûnõdések olvasászavarról, gyenge olvasásról tanító(képzõs) szem-
mel. Fejlesztõ Pedagógia, 2, 144–150.
Subosits I. (2004). Hangtan. Budapest, Tas-11 Kiadó.
Szedmák Szilvia (2004). Jól és gyengén olvasó tanulók nyelvi fejlettsége. Szakdolgozat, ELTE
BGGYFK.
Tárnok Zs.–Gulyás B. (2002). A diszlexia jelensége és lehetséges magyarázatai. Magyar Pszicho-
lógiai Szemle, 3, 485–497.

87
Radványi Katalin

Kromoszóma-rendellenesség miatt fejlõdési elmaradást

mutató Down-szindrómás személyek nyelvi
készségeinek vizsgálata

Bevezetés
Elõzmények

Az értelmi fogatékosság szakmailag jelenleg legelfogadottabb definíciójában (AAMR,

Luckasson et al. 1992) az IQ-deficitek mellett legalább ugyanilyen súllyal kritériumként
szerepelnek az átlagosnál nagyobb eltérések az adaptív jártasságok terén. Míg lehetõsé-
geink az IQ növelésére igen korlátozottak, a legegyszerûbb adaptív jártasságok fejlesztésé-
nél szép eredményeket érhetünk el. Az értelmi fogyatékossággal járó kromoszóma-
rendellenességek esetén is a gyógypedagógiai fejlesztés egyik általános, mondhatni kiugró
célja a szociális beilleszkedésre nevelés, melynek fontos összetevõje a kommunikáció, ezen
belül is a verbális kommunikáció. Ahhoz, hogy megfelelõ fejlesztési eljárásokat dolgoz-
zunk ki, a nyelvi elmaradások jellegérõl, formáiról és okairól minél többet kell tudnunk, ez
a kutatások egyik indoka.
A nyelv fejlõdésének kutatása azonban többirányú, különbözõ célokat szolgálhat (Pléh
2001). A nyelvelméleti megközelítésen, illetve a gyermeki nyelvelsajátítás kialakulásának
elemzésén kívül gyógypedagógiai célja is lehet. Az ún. patológiai szempontú megközelítés
a nyelvi fejlõdés zavarait elemzi a normális fejlõdéshez viszonyítva. Ezzel adatokat szolgál-
tathatunk esetleg olyan megfontolásokhoz, amelyek már a pszichológiai célt szolgálják: a
kognitív pszichológia eszközeivel modellálni a mentális folyamatokat, ezeket kiterjeszteni
a nyelvre is. A nyelvfejlõdés hátterében mûködõ folyamatok megértése pedig hozzájárul-
hat a fejlesztés hatékonyabbá tételéhez, amivel az eltérõ fejlõdésû gyermekek életminõsé-
gét, szociális beilleszkedését, hátrányaik csökkentését érhetjük el. Az egyes céloknak meg-
felelõ kutatások egymás mellett, egymásba kapcsolódva folynak.
A nyelvi fejlõdésben a kritikus periódus – vagyis hogy a pszichológiai jelenségek fejlõ-
désében bizonyos fejlõdési szakaszoknak kitüntetett szerepük van – megléte mellett és
ellen egyaránt szólnak érvek és ellenérvek. Mellette szóló érv, hogy a nyelv elsajátítása
nem intelligenciafüggõ. A nyelvnek az intelligenciával és a kognitív mûködéssel való kap-
csolatát azonban valamennyire alátámasztani látszik az a tény, hogy az értelmi fogyatékos-
ság súlyosbodásával párhuzamosan egyre inkább találkozunk a nyelvi kifejezés zavaraival.
Ezt az ellentmondást részben feloldja az ún. moduláris felfogás, mely szerint a nyelv
kibontakozásában az elsõ lépest a genetikai háttér jelentené, az így létrejött repertoárból
kétféle módon gondolják, hogy kiválasztódnak az adott nyelvben releváns elemek: szelek-
cióval vagy konstrukcióval. A környezetnek is van szerepe, amennyiben segít elsajátítani
azt, hogy az adott nyelvben milyen korlátozások érvényesek (Pléh 1999).

88
 A kromoszóma-rendellenességel született gyermekek agyi struktúrái, és ennek követ-
keztében bizonyos képességeik csoportra jellemzõ jegyeket mutatnak. Ezek a csoportok az
ép fejlõdésmenet hátterének feltárásához olyan adalékokkal szolgálnak, melyek közelebb
visznek az ember mûködésének átlátásához.
Dolgozatomban Down-szindrómával élõk nyelvi teljesítményének vizsgálatáról muta-
tok be vizsgálati eredményeket iskolás- és felnõttkorban.

Problémafelvetés

Középsúlyos fokban értelmi fogyatékos személyek nyelvfejlõdési elmaradására vonatkozó

vizsgálatokat évek óta végzünk az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának Értel-
mileg Akadályozottak Pedagógiája szakán, szakdolgozatok keretében. A vizsgálatok fõként
a személyek szókincsére, nyelvfejlõdésére és szociális készségeik összehasonlítására terjed-
nek ki. A Down-szindrómával (DS) született gyermekekbõl és fiatalokból külön alcsopor-
tot képeztünk, hogy – egyelõre – az elmaradások területei és szintjei összehasonlíthatóak
legyenek más kóreredet következtében kialakult lemaradásokkal, megtudjuk a 21-es
triszómia jelent-e speciális elmaradást e téren az IQ-val illesztett másik csoporthoz képest.
A vizsgálatokkal kapcsolatosan meg kell jegyezni, hogy
– nem reprezentatívak,
– bizonyos peremfeltételek nem ismertek, például az, hogy a 20 év feletti DS szemé-
lyek kisgyermekkorban részesültek-e korai fejlesztésben, vagy hogy a két csoport kö-
zötti IQ-eredmények között eleve volt-e számottevõ különbség.
Az eredmények viszont idõnként váratlanok, és ezek mindenképpen további kérdés-
feltevéseket, hipotéziseket implikálnak, amelyek újabb vizsgálatok elvégzését teszik in-
dokolttá.

A DS jellemzõirõl
Okok, elõfordulási gyakoriság, morfológiai és egyéb jellemzõk

A Down-szindróma három módon jöhet létre. Az esetek 95%-át nondiszjunkció okoz-

za, vagyis a 21-es kromoszómából 3 darab van, ezt az esetet tiszta triszómiának is neve-
zik.
A transzlokációs formánál a fölösleges 21. kromoszóma egy része másik kromoszómára
(gyakran a 14-esre) tevõdik át. Ebben az esetben 46 kromoszóma számlálható meg, de két
kromoszómát nem lehet párba állítani, és a személy a 21-es kromoszóma genetikai infor-
mációit háromszorosan hordozza. Elõfordulása a Down-szindrómások között 1–5%. Jól-
lehet a transzlokáció az esetek döntõ többségében spontán történik, a sérülést az anya
továbbadhatja. Ebben az esetben 25%-os valószínûsége van annak, hogy az anya második
gyermeke is Down-szindrómával fog megszületni. Az ún. „mozaikosság” a legritkább for-
ma, azt jelenti, hogy a szervezet sejtjeinek, szöveteinek, szerveinek kromoszómagarnitúrá-
ja nem azonos. Vannak ép, 46-os szelvények, de vannak olyan szövetek, szervek, amelyek-
nek sejtjei 47 db kromoszómát tartalmaznak Elõfordulása a Down-szindrómások között
1% körüli (Hogenboom, 2001). A kutatók szerint a szindróma egyes tüneteinek kifejlõdé-

89
sében ugyanazok a gének játszanak szerepet, amelyek egyébként egészséges emberekben is
különféle rendellenességekhez, például leukémiához vagy Alzheimer-kórhoz vezethetnek
(Sasvári-Székely et al. 2003).
A Down-szindrómával születettek elõfordulási gyakoriságát tekintve a statisztikai ada-
tok eltérõek, kb. 600–900 szülésre jut egy. (Rauh–Berry 1991) még szélsõségesebb adatok-
ról számolnak be: 480–1000 élveszületés közül 1 Down-szindrómás. (Göllesz 1990; ill.
Hanson 1981) adatai szerint Afrikában és Ázsiában kevesebb, Európában és Amerikában
nagyobb az elõfordulási gyakoriság. Európában 500–700 szülésre jut egy Down-szindró-
más gyermek. Az Egyesült Államokban ez a szindróma okoz leggyakrabban értelmi fogya-
tékosságot – minden 700 élveszületésre jut egy ilyen, sokszor súlyos fizikai és értelmi gon-
dokkal küzdõ gyermek (Patterson 1987).
Születésük bármelyik szociális osztályban várható. Ellentétben több más újszülöttkori
fizikai problémával, ez az állapot nem függvénye szociális osztálynak vagy miliõnek, egész-
ségügyi problémának vagy szintnek, illetve annak sem, hogy a szülõk milyen egészséges
életmódot folytatnak (Carr 1988; Küchler 1990). A Down-szindrómás személyek ezért a
maguk nemében páratlan csoportot alkotnak a fejlõdés tanulmányozásának összehasonlító
vizsgálataihoz, valamint fejlõdési modellek teszteléséhez (Dittmann 1982; Beeghly–Perry–
Chichetti 1989; Rauh 1993).
A Down-szindróma fizikai karakterisztikumokkal és mentális elmaradással egyaránt
együtt járó kórkép, mely irreverzibilis. Az orvosi ellátás problémakörébe tartozik, hogy
különbözõ felmérések alapján 40–50%-uk szívfejlõdési rendellenességgel születik (Spicer
1986). A leggyakoribb az (atrio)ventrikuláris septumdefektus (más néven: VSD, Roger-
kór, Fallot-tetralógia). Ez régebben korai halálukat jelentette, ma mûtétileg rendezik az
állapotot. Szemlencséjük hibája miatt nagyobb az esélye a hályog vagy más látási rendelle-
nesség kialakulásának. A leukémia kialakulásának hússzoros-ötvenszeres a valószínûsége
(Patterson 1987). Magas purinszintjük önmagában is neurológiai problémákhoz, értelmi
fogyatékossághoz, immunelégtenséghez vezethet.

1. táblázat. Down-szindrómás személyek életkilátásai

(Rasore-Quartino és Cominetti 1995, 239)
Év Életkilátás
1929 9 év
1947 12 év
1970 55,3 év (férfiak); 52,7 év (nõk)

2. táblázat. Down-szindrómás személyek növekvõ túlélési aránya

(Rasore-Quartino és Cominetti 1995, 239)
Év Túlélési arány
1945–55 60% meghalt 10 éves kora elõtt
1963 25% 30 évnél tovább élt, 4% 50–55 éves kornál is tovább
1970 71% életben van 30 éves kor fölött is
79% ha nincs szívfejlõdési rendellenessége

90
 Alapvetõ szenzoros és motoros képességeknél különleges nehézségeket tapasztalnak náluk,
nagyon jellemzõek még a hallásproblémák, amelyek a nyelvvel kapcsolatos problémák néme-
lyikével hozhatóak összefüggésbe. (Rauh 1993) vizsgálta Down-szindrómás kisgyermekek fej-
lõdését. A kapott eredmények alapján az elsõ 2–5 évben fejlõdésüket hasonlóan lehetett leírni,
mint nem fogyatékos társaikét, de fejlõdésük tempója körülbelül a fele az utóbbiakénak.
A Los Angeles Children’s Hospitalban longitudinális vizsgálat keretében Down-szind-
rómás gyermekek motoros fejlõdését vizsgálták születésüktõl hatéves korukig (Hanson
1981), és úgy találták, hogy egyre növekedett a lemaradás az épekhez viszonyítva. Az elsõ
6 hónapban nem volt számottevõ, míg egyéves korban már csaknem 6 hónapos volt a
lemaradás az épekhez viszonyítva, kétévesen pedig ennek duplája.

A központi idegrendszer és az agy fejlõdésének jellemzõi

(Nadel 1995) szerint a neurokémiai rendszerek a születéskor normálisnak tûnnek, van ugyan
néhány különbség, de azok relatíve jelentéktelenek. Általánosan elfogadott, hogy a mérhe-
tõ különbségek csak a késõbbi élet során tárulnak fel, vagyis hogy a hibák az agy fejlõdésé-
nek késõbbi szakaszaira valószínûleg nagyobb hatással vannak (Nadel 1986).
Ritkán figyelték meg a központi idegrendszer születés elõtti fejlõdését, az eddigi vizsgá-
latok azt mutatják, hogy 15­22 hetes magzaton nem jelentkeztek számottevõ különbségek
az agy növekedésében és fejlõdésében (Pléh et al. 2003), késõbb azonban a központi ideg-
rendszerben Down-szindrómásoknál szerkezeti és funkcionális változások következnek be,
melynek következményei kognitív és neurológiai rendellenességek lesznek (Wisniewski et
al. 1996). A csökkent differenciálódás és enyhe kortikális diszplázia következtében csökke-
nõ neuronszám jellemzõ. A központi idegrendszer abnormalitásai a terhesség késõi szaka-
szában jelennek meg, ilyen például az abnormális barázdálódás. Egyesek szerint a Down-
szindróma fenotípusa és genotípusa összefüggõ génszindrómaként fogható fel (Rondal
1996). Azok a gének, amelyek a 21-es kromoszómán belül találhatóak, a DS fenotípusához
járulnak hozzá, meghatározzák az arcjellemzõket, a microcephaliát, az alacsony termetet,
az abnormális dermatoglifát, a hipotóniát és a mentális visszamaradottságot. Nem ismer-
tek azok a speciális gének, amelyek a Down-szindrómás gyermekeknél olyan agyi rendel-
lenességekért felelõsek, amelyek különbözõ fokú kognitív diszfunkcióhoz vezetnek.
A DS újszülöttek agyának súlya kisebb, mint a nem DS-ké. A neuronok morfológiája és
dendritjei a 40. hétig azonosak, különbségek a magzati fejlõdés második felében figyelhe-
tõk meg. DS újszülöttek agya a csecsemõkor közepén 10–15%-kal kisebb, mint a normál
gyermekeké, a fejkörtérfogat az elsõ két évben 3 standard deviációval kisebb, de 20%-
uknál normális fejkörtérfogatot mértek.
Jellemzõ még a Down-szindrómára az anteroposterior átmérõ megrövidült dimenziója
(ezt egyesek a homloklebeny redukciójának vagy hipopláziájának tulajdonítják), a beszû-
kült superior temporalis gyrus (STG) egyik vagy mindkét féltekében (az esetek 33–30%-
ában fordul elõ). Súlyos (inkább kifejezésbeli, mint megértésbeli) beszédproblémákkal küzdõ
Down-szindrómás személyek esetében a fej mágneses rezonancia vizsgálata (MRI) és halál
utáni vizsgálatok súlyos STG-beszûkülést mutattak a Sylvius-árok kiszélesedése és a hom-
loklebeny rövidülése mellett, valamint abnormitásokat a halántéklebeny és a homlokle-
beny alsó felén. A míelinizáció az esetek 22,5%-ánál késett (épeknél ez 6,8%), fõleg a
érintkezõ és interkortikális rostoknál a homlok- és halántéklebenyben.

91
A beszéd és a nyelv alakulása

Rondal (1996) a preverbális fejlõdés néhány átlagostól eltérõ mozzanatát írja le, pl. hogy kevés-
bé válaszkészek az anya verbális stimulációira, mint az ép fejlõdésû gyermekek ugyanabban a
korban. Hasonló ritmikus szervezõdéseket mutatnak, mint az ép fejlõdésmenetû gyermekek,
de egy-egy fázis befejezéséhez nekik több idõ kell. (Ezért gyakran szimultán vokalizálnak az
anyával.) Átlagosan 1 hó elmaradást mutatnak az anyával való szemkontaktus felvételében és
fenntartásában, valamint kiesések mutatkoznak a verbális utánzás és a gesztusok terén is.
Down-szindrómásoknál az ismétléseket tartalmazó gagyogás, a beszédszerû kifejezé-
sek, pl. „bababa”, „dadada” késõbb jelentkeznek, és kevésbé stabilak. A jelentésteli beszéd
megkésve alakul ki náluk, az elsõ konvencionális szavak késõn stabilizálódnak, sok DS
gyermeknél nem jelennek meg 3 éves kor elõtt. Az elsõ többszavas produkciók 4 éves kor
körül jelennek meg.
Mások (Cobo-Lewis et al. 1996) a motoros fejlõdés és a beszédfejlõdés összefüggéseit
figyelték DS csecsemõknél. A motorikus viselkedésen belül az ütemes motoros cselekvés
(kézütögetés) mint ritmikus sztereotípia és a kanonikus gagyogás megjelenése között talál-
tak kapcsolatot, összefüggést feltételezve ily módon a motoros fejlõdés és a beszédfejlõdés
között. A motoros fejlõdés és a kivitelezés zavara szignifikáns korrelációt mutat mint le-
hetséges faktor, amely hozzájárul a beszédelmaradáshoz.
A nyelvi fejlõdés korai szakaszában a verbális felfogóképesség a verbális kifejezõképes-
ség elõfeltételének tekinthetõ. Általánosan megfigyelt tény, hogy a gyermekek sokkal ko-
rábban megértik a szavakat, mintsem produkálni tudják azokat.
Vizsgálatok szerint 5–7 éves mentális korú DS gyerekek jó fogalmi megértéssel és rep-
rezentációs gondolkodással rendelkeznek a közneveket illetõen, a feltételezettnél jóval több
kompetenciával bírnak a hallási percepció, vizuális percepció, a szöveg vizuális letapogatá-
sa, a szelekció és a motoros tervezés terén, viszont 5–6 éves korukban, az iskolába lépés
idõszakában nem vagy csak kismértékben birtokolják az expresszív beszédet (Champion–
Lawson 1986; Radványi–Kertész 1985; Radványi 1993).
A Down-szindrómás gyermekek beszédállapotát a kognitív képességeik által behatárolt
fejlõdésen kívül befolyásolják a szindróma jellegzetes anatómiai konstellációi, melyek a
beszédszerveket jelentõsen érintik, illetve a környezeti hatások is.
A beszédproblémák az értelmi sérülés súlyosságával pozitívan korrelálnak, mint ahogy
arról többek között (Hardman–Drew–Winston-Egan 1995) beszámolnak.
A Down-szindrómás gyermekek beszédével kapcsolatos sajátosságok még, hogy ala-
csony orrgyökük miatt szûk orrjárataik vannak, emiatt, illetve mivel infekcióra való hajla-

3. táblázat. Épen fejlõdõ és DS gyermekek beszédfejlõdésének összehasonlítása

(Brumetz 1978)

Képesség Épen fejlõdõ DS Gyermekek Életkori határértékek

gyermekek átlagos átlagos életkora DS esetén
életkora/hó
1. Mamát, papát mond 10 24 12–40
2. Egyszerû utasításokat követ 18 41 26–60
3. 2-3 szót spontán mond 21 42 24–69
4. Háromszavas mondatokat mond 24 46 30–60

92
muk miatt gyakran megfáznak, zárt orrhangzós lehet a beszédük, míg általános izomreny-
heségük miatt az orrüreg felé a levegõ útját nem képesek tökéletesen zárni, ennek követ-
kezménye lehet a nyílt orrhangzósság. Sokszor rekedtes, dünnyögõ a hangjuk, mert a hang-
szalagokat mozgató izmok nem feszülnek kellõen, illetve speciális (infantilis) gégestátusuk
miatt.
Beszédükre gyakran jellemzõ az elmosódott, elkent artikuláció, a hadarás, a szaggatott
beszéd, a hangok kiejtésének zavarai, melyeknél okként több faktor szerepelhet, pl. a hal-
lási diszkrimináció gyengesége, illetve a hangképzésben részt vevõ szervek organikus el-
változásai.
A gyakori rendezetlen, esetleg hiányos fogazat oka egyrészt a speciális dentinállomány,
de a helyzet kialakulásában helytelen táplálási szokások is jócskán közrejátszanak. A száj-
térhez képest nagyobb a nyelv, mely a fennálló izomrenyheség miatt kellõ tornáztatás
híján tónustalan lesz, ilyenkor fordul elõ, hogy „kibukik” a szájból. Az ugyanilyen okok
miatt elõrebukó ajkak kevésbé mozgékonyak, ez ugyancsak artikulációs zavarokhoz vezet-
het. Az izomrenyheség az idõben elkezdett fejlesztéssel jelentõsen korrigálható, így ezek a
negatív következmények megelõzhetõek. Gyakrabban találkozhatunk náluk gótikus száj-
padlással.
A legtöbb vizsgálat a Down-szindrómás személyek beszédbeli elmaradásának mértékét
vizsgálja, és kevésbé koncentrál annak jellegére. Egyetértés van abban, hogy a nyelvi ké-
pességek nagyobb hiányosságokat mutatnak, mint más kognitív képességek, és hogy a nyelvi
és nem nyelvi kognitív fejlõdés közötti különbség az idõ elõrehaladtával egyre inkább nö-
vekszik. A DS személyek nyelvi deficitjének hátterét illetõen változatlanul sok a vita (Singer
Harris et al. 1997).
(Devenny–Silverman 1990) 31 felnõtt DS-t vizsgáltak, beszédük és kezességük
(lateralizációjuk) alapján. Azt találták, hogy a fokozott beszédzavar nem jobbkezességgel jár
együtt, amibõl azt a következtetést vonták le, hogy a DS felnõttek motoros beszédköz-
pontja jellegzetesen módosult, ami kapcsolatban állhat a rendellenes cerebrális dominan-
ciával, mivel a beszéd és a kézdominancia egyaránt nagyrészt a bal félteke irányítása alatt
állnak. Amennyiben a retardáltság foka nõ, úgy nõ a bal kéz használatának mértéke.
Devenny–Silverman szerint a gyakrabban elõforduló dadogásnak organikus alapja lehet,
pl. a bal félteke motoros központjának zavara. Úgy találták, hogy a Down-szindrómás
vizsgálati személyeknél a megakadások száma korrelál az IQ-val, a VQ-val és a receptív
nyelvvel, viszont a kézhasználat nem korrelál az IQ-val, ebbõl arra következtettek, hogy a
diszfluencia specifikus motoros károsodás következménye. A teljes jobbkezesség (a „kétke-
zeseket” is kivéve) preferenciájának hiánya együtt jár a diszfluenciával. A jobbkezesség
preferenciájának hiánya – növekvõ beszéddiszfluencia – pedig összefügg az uterusban mér-
hetõ tesztoszteron mennyiségével. A megemelkedett tesztoszteronszint késlekedést okoz-
hat az idegi struktúrák fejlõdésében, mivel az agyféltekék fejlõdése emiatt aszinkron lesz, a
bal agyfélteke dominanciájának kialakulása, amely normál esetben végbemenne, meghiú-
sul. Ez azt is jelenti, hogy viszonylag független események befolyásolhatják az egyén fejlõ-
dését anélkül, hogy számottevõ hatásuk lenne az általános idegi mechanizmusokra. Ezt
jelzi a vizsgálat azon eredménye is, hogy a nagyobb beszéddiszfluencia független a kogni-
tív hiányosságoktól. (Frith–Frith 1979) azt állították, hogy DS személyeknek sajátos mo-
torikus folyamatossághiányuk van, ami kapcsolatban állhat a kisagy aránytalanságával.
Magyarországi vizsgálatok iskoláskorban mind a szókincs, mind a nyelvi fejlõdés terüle-
tén azt mutatják, hogy náluk gyengébb teljesítmény mérhetõ, mint hasonló életkorú és

93
intelligenciakorú, de nem DS gyermekek (Radványi 1993; Radványi–Pléh 2002). Fejlõdé-
sük az ép fejlõdésmenetnek többnyire megfelel, eredményeik hasonló intelligenciakorú
csoport eredményeivel összevethetõk, pl. ugyanúgy a forrás jellegû téri viszonyok kódolá-
sa a legnehezebb, elmaradásaik azonban markánsabb különbségeket mutatnak, különösen
a helyragok használatának területén. Nagyobb nehézségeik vannak, ha két szuffixumot
kell együtt használni (tárgy és többes szám).

Down-szindrómás személyek nyelvi képességeinek vizsgálata

iskolás- és felnõttkorban
Középsúlyos fokú értelmi fogyatékosságot okozó kórképben szenvedõ személyek nyelvi
fejlettségérõl több vizsgálat is készült. Ezek közül használok fel két vizsgálatot a követke-
zõkben (Reith 1994; Körte 1997). A két vizsgálat iskoláskorú és fiatal felnõtt korcsopor-
toknál vizsgálta a nyelvi fejlettséget. Vizsgálati alapfeltevésünk, hogy a nyelvi teljesítmény
az idõsebb korosztálynál jobb lesz, mint a fiatalabbaknál, bár a fejlõdés lelassult.

A vizsgált csoportok, a vizsgálat módszerei

A vizsgálatban részt vevõ személyek valamennyien Down-szindrómások és középsúlyos

értelmi fogyatékosok.
Az iskoláskorúak csoportjába 11 fõ tartozott, átlagéletkoruk 13,2 év volt. Közülük 9-en
családban élnek, ketten diákotthonban. A felnõttek csoportjában 24 év volt az átlagéletkor,
közülük 10 Down-szindrómás személy (részt vett a vizsgálatban még 11 fõ egyéb kórere-
dettel is). Valamennyien egy budapesti értelmi fogyatékosok napközi otthonába jártak.
Módszer: A vizsgálatot a „Nyelvfejlõdési szûrõvizsgálatok”-kal végeztük (Pléh 1999;
Pléh–Palotás–Lõrik 2002), mely a Binet típusú tesztek logikáját követi: egy gyermek fej-
lettségét jól jellemzi az, hogy milyen életkorú átlagos gyermekeknek megfelelõen teljesít.
A vizsgálat a következõ három területen méri a magyar nyelvben a grammatikai fejlettsé-
get: névutók használata: tárgy helyzetének leírása, fõnévi toldalékolás a tárgyrag, többes
szám és mindkettõ egyidejû használata esetén, képek alapján különbözõ fõnévi tövek tol-
dalékolása (pl. hal-at, lo-vak-at) és helyragok használata: tárgy helyzetének leírása külsõ/
belsõ helyen, irányhármasság szerint.
A vizsgálat elvégzése eredetileg 3–8 éves gyerekeknél ajánlott, a képeken kívül játék-
szekrényeket, korongokat és két poharat használunk eszközként. Az instrukció szerint a
vizsgálatok elvégzésének sorrendje mindig az elõzõ felsorolást kövezi, nem helyes ugyanis
a két helyi feladatot közvetlenül egymás után végeztetni, és ebben a sorrendben haladunk
a játékosabb feladatoktól az elvontabbak felé.
Névutók használatának vizsgálatánál két játékszekrényt, két színes négyzetet, illetve
korongokat használunk. Elhelyezzük azokat a szekrények viszonylatában, majd rákérde-
zünk, hol vannak. Ugyanígy: cselekvés közben is rákérdezünk, hova helyezzük el vagy
honnan vesszük el azokat. Hasonló módon járunk el két pohár és korongok használatával
a fõnévi helyragok vizsgálatánál.
A névutók és a fõnévi helyragok használatának eredményeit együtt tárgyalják azzal az
indokkal, hogy ugyanazon rendszerrõl van szó: a helyi kifejezések rendszerérõl. Mind a

94
ragokat, mind a névutókat jellemzi az irányhármasság (hol, honnan, hová). Ez azt jelenti,
hogy nemcsak a viszony lokális jellemzõit kell figyelembe venni a helyviszonyoknál, ha-
nem kapcsolatát a cselekvéssel és a cselekvést végzõvel is.

Eredmények (a helyes válaszok százalékában):

Névutók:

4. táblázat. A névutók az irányhármasság és a HELY alapján csoportosítva

HOVÁ HOL HONNAN Össz DS Össz nem DS
Átlagkor 13 év 24 év 13 év 24 év 13 év 24 év 13 év 24 év 13 év 24 év
AL- 54 56 54 56 9 0 39 37 45 73
MÖG- 36 11 27 44 0 0 21 19 45 64
EL- 27 22 9 56 9 11 15 30 42 64
MEL- 0 11 27 56 0 0 9 22 51 67
KÖZ- 0 11 0 0 0 0 0 4 6 39
Összátlag: 23 22 23 57 3 2 17 22 37 61

45

40

35

30

25
%

20

15

10

0
1 2 3 4 5 6
AL- MÖG- EL- MEL- KÖZ- Átlag

13 év átlagkor 24 év átlagkor

1. ábra. A két DS csoport nyelvi teljesítményének összehasonlítása HELY szerint

Az oszlopdiagram (1. ábra) különösen szemléletessé teszi, hogy a két csoport átlagos
teljesítményénél az idõsebbek jobbak (6), de mindenképpen érdekes, hogy az AL- (alatt,
alá, alól) és a MÖG- (mögött, mögé, mögül) helyviszonyoknál a fiatalabbakhoz képest
náluk rosszabb a teljesítmény, a legnehezebb a KÖZ- (között, közé, közül, valószínûleg a
két szempont egyidejû figyelembevételének nehézsége miatt), de itt is van javulás.

95
 Egyértelmûnek tûnhet a magyarázat, hogy az idõsebb korosztály nem részesült koráb-
ban olyan célzott fejlesztésben, mint a fiatalabbak, vagy hogy jelenleg (iskoláskor óta) nem
kapnak megfelelõ szinten tartó fejlesztést. Ezt cáfolja az a tény, hogy ugyanabba a csoport-
ba járó egyéb kóreredetû személyek teljesítménye kicsit mást mutat: ebben az esetben az
idõsebb korúak meghatározóan jobban teljesítenek valamennyi területen, mint a fiatalabb
személyek (2. ábra).

80

70

60

50
%

40

30

20

10

0
1 2 3 4 5 6
AL- MÖG- EL- MEL- KÖZ- Átlag

13 év átlagkor 24 év átlagkor

2. ábra. Egyéb kóreredetû fogyatékosok nyelvi teljesítménye

70

60

50

40
%

30

20

10

0
1 2 3 4 5
HOVÁ HOL HONNAN Átlag DS Átlag nem DS

13 év átlagkor 24 év átlagkor

3. ábra. DS személyek eredményei az irányhármasság függvényében, összevetve a nem DS,

értelmi fogyatékossággal élõk eredményeivel

96
 5. táblázat. Helyhatározóragok eredményei
HOVÁ (DS) HOL (DS) HONNAN (DS) Össz DS Össz nem DS
Átlagkor 13 év 24 év 13 év 24 év 13 év 24 év 13 év 24 év 13 év 24 év
BELSÕ 63 56 18 22 27 0 36 26 54 79
KÜLSÕ 9 11 18 0 0 0 14 4 21 36
Összátlag: 36 33 18 11 14 0 25 15 38 58

70

60

50

40
%

30

20

10

0
1 2 3 4 5
HOVÁ HOL HONNAN Átlag DS Átlag nem DS

13 év átlagkor 24 év átlagkor

4. ábra. Határozóragok használata az irányhármasság függvényében

Az irányhármasságot figyelve a fiatalabb és az idõsebb DS csoportok teljesítményénél a

következõ eredményeket kaptuk (3. ábra):
– A legkönnyebbek a STATIKUS (elõtt, mögött) kifejezések, itt számottevõen jobb az
idõsebbek teljesítménye.
– A legnehezebbek a FORRÁS kifejezések (alól, mögül).
– A DS és más kóreredetû csoport teljesítményét összevetve már az iskoláskorúaknál jelen-
tõs különbség tapasztalható a nem DS csoportnál, ez az elõny a felnõtteknél még nõ is.

Helyragok használata:
Mint a névutóknál, itt is jelentõsége van az irányhármasságnak és a helynek (belsõ vagy
külsõ).
Határozóragoknál még érdekesebbek az eredmények. Itt is a FORRÁS a legnehezebb,
de a statikus HOL-t megelõzi a CÉL (-ra, -ba). Amennyiben a névutók és a határozóragok
használatát összevonjuk, hasonló eredményt kapunk, mint Pléh (2003a) Williams-szind-
rómás gyermekek nyelvfejlõdésnek vizsgálatánál, vagyis hogy a STATIKUS és a CÉL
megnevezések között nincs jelentõs eltérés, míg a FORRÁS a legnehezebb. A más kórere-
detûekhez képest a DS csoportok ennél a feladatnál is sokkal gyengébben teljesítettek.

97
 Izgalmas kérdés azonban, hogy mi okozhatja a fiatalabb és idõsebb DS személyek kö-
zötti nagy különbséget az utóbbiak rovására? Amennyiben ugyanis a gyakorlottság hiánya
vagy az adott környezet nem megfelelõ elvárásai az ok, jelentõsen más feladatok adódnak
a fejlesztés során, mint ha az okokat fõleg a téri viszonyok vizuális megkülönböztetésének
nehézségeiben vagy egy korai dementálódási folyamatban kell keresni. Nagy valószínû-
séggel valamennyi közrejátszik az eredményekben, de az arányok és a lehetõségek feltárása
további vizsgálatokat implikálnak.

Fõnévi allomorfok:
A magyar nyelv toldalékolási szabályainak használata mutatóul szolgálhat a fejlõdésbeli
elmaradások mértékének megállapításához.
A két vizsgált csoportnál a határozóragok és névutók használatához képest megfordul a
dolog: a DS csoportnál idõsebb életkorban jelentõs javulás tapasztalható, míg nem DS
személyeknél az idõsebbek nem számottevõen, de rosszabbul teljesítettek. Az iskoláskorú-

6. táblázat. Fõnévi allomorfok használata

Többes Tárgy Mindkettõ Össz DS Össz nem DS
Átlagkor 13 év 24 év 13 év 24 év 13 év 24 év 13 év 24 év 13 év 24 év
Torlódás – – 54 77 – – 54 77 100 90
Kötõhang 36 67 63 67 0 56 33 63 75 79
Nyúlás 45 44 45 89 9 44 33 60 66 70
Rövidülés 54 67 45 89 27 44 42 67 75 61
-v tövûek 9 44 27 56 9 22 15 41 51 39
Hangejtés 18 67 – – 9 11 13 39 27 27
Összátlag: :32 58 47 75 11 36 30 58 64 59

80

70

60

50
%

40

30

20

10

0
1 2 3 4 5
TÖBBES TÁRGY MINDKETTÕ Átlag DS Átlag nem DS

13 év átlagkor 24 év átlagkor

5. ábra. Fõnévi allomorfok használata

98
aknál nagy a különbség a két csoport (DS, ill. más kóreredet) között, ez a felnõtteknél
kiegyenlítõdött. Mint a normál fejlõdésnél: legkönnyebb a tárgy használata, legnehezebb
a kettõs toldalékolás.

Összegzés
A két korcsoport vizsgálatánál az idõsebbek valamivel jobb teljesítményére vonatkozó el-
várásaink egyáltalán nem váltak be. A DS személyek csoportjánál a nyelvi fejlõdés terén
tapasztalt különlegességek azért érdekesek, mert a felnõttkorúak csoportjánál egyes terü-
leteken jelentõs elmaradások adódtak, amelyek nem magyarázhatóak egyszerûen környe-
zeti tényezõkkel, ugyanis a más kóreredetû, de ugyanolyan (vagy meglehetõsen hasonló)
feltételek között élõ személyek egészen más (idõsebb korban magasabb szintû) fejlettséget
mutattak. Fõnévi toldalékolás terén viszont a DS csoport mutatott jobb eredményeket,
mint a más kóreredetû csoport.
Az alacsony esetszám, a vizsgálatok eltérõ ideje, valamint a korábban említett néhány
tisztázatlan körülmény mindenképpen óvatos következtetéseket engednek meg, de a to-
vábbi ez irányú vizsgálatok mindenképpen fontosak. Nem magyarázható a visszaesés egy-
szerûen a szakirodalomban leírtakkal (pl. Carr 1988), vagyis hogy Down-szindrómánál a
fejlõdés lelassulása tapasztalható.

Irodalom
Beeghly, M.–Weiss Perry, B.–Chichetti, D. (1989). Structural and affective Dimensions of
Play Development in Young Children with Down Syndrome. International Journal of
Behavioral Development, 12 (2), 257–277.
Brumetz, H. (1978). Grundlegungen und Erscheinungsformen der Sprachstörungen beim Down
Syndrom, eine Überblick über die neuere Literatur. Die Sprachheilpädagoge, 10. 2. 8–9.
Carr, J. (1988). Six weeks to twenty-one years old: A longitudinal study of children with Down’s
syndrome and their families. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 29, 407–431.
Champion, P.–Lawson, R. (1986). Developmental competence in children with Down Syndrome:
a two part study. The British Journal of Developmental Disabilities. 1986. July, 112–124.
Cobo-Lewis, A.–Kimbrough, O.–Lynch, M. P.–Levine, S. L. (1996). Relations of motor and
vocal milestones in typically developing infants and infants with Down Syndrome. American
Journal on Mental Retardation, Vol. 100. No 5. 456–467.
Csépe Valéria (2003). A nyelvi zavarok kognitív idegtudományi elemzése. In Pléh–Kovács–
Gulyás: Kognitív idegtudomány. Budapest, Osiris, 562–580.
Devenny, D. A.–Silverman, W. (1990). Specifis motor abilities associated with speech fluency
in Down’s syndrome. Journal of Mental Deficiency Research, 34, 253–255., 437–443.
Dittmann, W. (1982). Intelligenz beim Down Syndrom. Heidelberg, G. Schindele Verlag.
Göllesz V. (1990). Gyógypedagógiai kórtan. Budapest, Tankönyvkiadó.
Hanson, M. J. (1981). Down’s Syndrome Children. In Lewis, M.–Rosenblum, L. A. (eds.): The
Uncommon Child. Plenum Press, 83–114.
Hardman, M. L.–Drew, C. J.–Winston-Egan, M. (1996). Human Exceptionality. 5th ed. Boston,
Allyn and Bacon.

99
Hogenboom, M. (2001): Menschen mit geistiger Behinderung besser verstehen. Angeborene Syndrome
verständlich erklärt. Basel, Ernst Reinhardt Verlag München.
Karmiloff-Smith, A. (1998). Development itself is the key to understanding developmental
disorders. Trends in Cognitive Sciences, Vol. 2. No 10. October, 389–398.
Kiss P. (szerk.) (2000). Szindróma atlasz. Budapest, Golden Book Kiadó.
Körte I. (1997). Az értelmileg akadályozottak beszédfejlõdése. Szakdolgozat ELTE Bárczi Gusztáv
Gyógypedagógiai Karának Értelmileg Akadályozottak Pedagógiája szak.
Küchler, M. (1990). Epidemiologische Untersuchung zum Down-Syndrom. Geistige Behinderung,
29 (3).
Luckasson et al. (1992). DSM III. Mental retardation. Definition, classification and systems of support.
9th Edition, American Association on Mental Retardation Pszichiátriai Társaság, 81–91.
Nadel, L. (1995). Neural and cognitive development in Down Syndrome. In Nadel, L.–
Rosenthal, D. (eds.): Down Syndrome – living and learning in the community. New York, Waley–
Liss, 107–114.
Patterson, D. (1987). A Down-kór okai. Tudomány – a Scientific American magyar kiadása
1987/10. 32–39.
Pléh Csaba (1990). Nyelvfejlõdési elmaradások feltárása (szûrõvizsgálat) és elméletei. Budapest,
Ranschburg Kollégium, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképzõ Fõiskola.
Pléh Csaba (2000). Hogyan vegyük komolyan az idegtudományt a pszicholingvisztikában? Er-
délyi Pszichológiai Szemle, 1. 19–48.
Pléh Csaba (2001). A nyelvi fejlõdés elmaradásának elméletei és a magyar gyermeknyelvi fejlõ-
dés. Gyógypedagógiai Szemle, 2001, különszám, 12–36.
Pléh Csaba–Lukács Ágnes (2002). A szabályok kettõs disszociációs elve a nyelv agyi reprezentá-
ciójában. In Vizi E.–Altrichter–Nyíri–Pléh (szerk.): Agy és tudat. Budapest, BIP, 153–168.
Pléh Csaba–Lukács Ágnes (2003). Nyelv, evolúció és az agy. In Pléh–Kovács–Gulyás (szerk.)
(2003): Kognitív idegtudomány. Osiris, 485–504.
Pléh Csaba–Palotás G.–Lõrik J. (2002). Nyelvfejlõdési szûrõvizsgálat (PPL). Budapest, Akadé-
miai Kiadó.
Radványi K. (1993). Középsúlyos fokban értelmi fogyatékosok kommunikációja. Egyetemi szakdol-
gozat, ELTE BTK Pszichológia szak.
Radványi K. (2001a). A mentális fejlettség mérésének problémái középsúlyos értelmi fogyaté-
kossággal járó Down-szindróma esetén. Alkalmazott Pszichológia, III. évf. 2. szám, 63–72.
Radványi K. (2001b). Szempontok a középsúlyos értelmi fogyatékos gyermekek képességeinek megítélé-
séhez: iskoláskorú Down-szindrómás személyek értelmi szintjének, adaptív viselkedésének és otthoni
környezetének vizsgálata. Bölcsészdoktori disszertáció. ELTE BTK Pszichológia Doktori Is-
kola, 2001.
Radványi K.–Pléh Cs. (2002). Középsúlyos értelmi fogyatékos, iskoláskorú gyermekek beszé-
dének néhány nyelvtani jellemzõje. Pszichológia, 22. évf. 2002/3. 245–254.
Rauh, H.–Berry, P. (1991). Differentielle Entwicklungsverlaufe bei Kleinkindern mit Down-
Syndrom. In Teichmann, H. B.–Meyer-Probst, B. Roether (eds.): Risikobewältigung in der
lebenslangen Psychischen Entwicklung, Berlin, 77–101.
Rauh, H. (1993). Kleinkinder mit Down-Syndrom-worin unterscheiden sie sich von anderen Kindern?
Überarbeites Manuskript eines Vortrages Gehalten beim Symposion „Behinderung,
Interaktion – Behinderung Beziehungsmuster in der frühen Kindheit”, Wien, 1992. Berlin,
Freie Universität.
Reith M. (1994). Az értelmi akadályozottak nyelvfejlõdési elmaradásának vizsgálata. Szakdolgozat
ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának Értelmileg Akadályozottak Pedagógiája
szak.

100
Rondal, J. (1996). Oral Language in Down’s Syndrome. In Rondal, J.–Perera, J.–Nadel, L.–
Comblain, A. (eds.): Down’s Syndrome. Psychological, Psychobiological and Socio-Educational
Perspectives. San Diego, California, Singular Publishing Group, Inc., 99–119.
Sarimski, K. (2003). Entwicklungspsychologie genetischer Syndrome. Göttingen, Bonn, Toronto,
Seattle, Hogrefe Verlag für Psychologie.
Singer, Harris N.–Beluggi, U.–Bates, E.–Jones, W.–Rossen, M. (1997). Contrasting profiles of
language development in children with Williams and Down Syndromes. Developmental
neuropsychology, 13 (3), 371–396.
Spicer, R. (1986). Down’s Syndrome and congenital heart disease. Down’s Syndrome. Papers and
Abstracts for Professionals, Volume 9. No 1. January.
Sasvári-Székely M.–Székely A.–Nemoda Zs.–Rónai Zs. (2003). Genetikai polimorfizmusok
pszichológiai és pszichiátriai vonatkozási. In Pléh–Kovács–Gulyás (szerk.) ( 2003): Kognitív
idegtudomány. Budapest, Osiris, 671–687.
Wisniewski, K.–Kida, E.–Brown, W. (1996). Consequences of genetic abnormalities in Down’s
syndrome. In Rondal, J.–Perera, J.–Nadel, L.–Comblain A. (eds): Down’s Syndrome.
Psychological, psychobiological and socio-educational perspectives. San Diego, California, Singular
Publishing Group, Inc., 3–20.

101
Schnell Zsuzsanna

Tudatelmélet és pragmatika
(Idiomatikus nyelvelsajátítás)

Bevezetõ
A gyermekeknek a nyelvelsajátítás során meg kell ismerkedniük a nyelvi szimbólumok
használatát vezérlõ szükséges pragmatikai szabályokkal (Gibbs 1994). A nem szó szerinti
nyelvhasználatra irányuló kutatások azt bizonyítják, hogy az idiomatikus kifejezések értel-
mezéséhez kognitív stratégiákra van szükség (Gibbs 1992; 1994; Cooper 1999; Langacker
2000). Az interpretációs stratégiák alapja egyfajta mentalizációs képesség, mely lehetõvé
teszi, hogy a gyermek kikövetkeztesse a megnyilatkozás nem szó szerinti, szándékolt jelen-
tését (Bloom 2000; Baldwin 1993; Tomasello 2003).
A metafora, mint a legtöbb szókép, az általános elképzelés szerint kétszintû, másodlagos
nyelvi feldolgozás tárgyát képezi. Ez a vélekedés azonban ellentmond számos újabb keletû
pszicholingvisztikai eredménynek (Gibbs 1980; 1986; 1994; Beeman 1993; Blasko–Connine
1993), melyek szerint a szó szerinti és az idiomatikus feldolgozás szimultán, sok szempont-
ból egyezõ folyamatok.

Interpretációs modellek
A legtöbb tudós és filozófus (Wittgenstein 1992; Langacker 1987; Simpson 1981; 1994)
azt vallja, hogy az idiomatikus nyelvhasználat során a szó szerinti jelentésbõl valamilyen
trükk segítségével, analógia alapján tesszük értelmezhetõvé a metaforikus gondolatot. John
Searle (1979) úgy vélekedett, hogy a metafora tulajdonképpen a szó szerinti jelentés körül-
ményes módon való kifejezése. A Searle-féle modell szerint minden megnyilatkozást elõ-
ször szó szerint értelmezünk, s amennyiben nem tudunk a megnyilatkozáshoz megfelelõ
szó szerinti jelentést párosítani, az továbbítódik egy speciális nem szó szerinti feldolgozó
központba, hogy ott jelentést kapjon. Searle modellje értelmében a metafora megértése
tehát azt jelenti, hogy az idiomatikus kifejezés végül dekompozíciós, szó szerinti értelme-
zést nyer.
Elsõ ránézésre Searle elmélete magyarázatot ad a metaforikus értelmezés rejtélyeire. Az
idiomatikus nyelvhasználat e józan ész alapú megközelítése azonban összekeveri a szó sze-
rinti vs. nem szó szerinti jelentés kettõsségét az automatikus vs. a szándékosan vezérelt fo-
lyamatok distinkciójával. A metafora a kognitív értelemben több, mint a költészet vagy
a színdarabok nyelvezetében elõforduló nyelvi díszítõelem; nem a nyelvi forma, hanem a
konceptuális metafora alapját adó analógia áll a vizsgálatok középpontjában (Lakoff–Johnson
1980; Lakoff 1994).

102
 Lakoff és Johnson (1980; Lakoff 1987) rámutatott, hogy felfogásunk, konceptuális rend-
szerünk, nyelvezetünk leghétköznapibb fordulatai is metaforikus megfogalmazások. E kon-
vencionális kifejezések (mint pl. felhoz egy problémát, megtámadta az érveit, Jani fel van dob-
va vagy le van törve) hátterét az adja, hogy az adott fogalmat egy másik dolog alapján,
analógia segítségével konceptualizáljuk. Ez Lakoffék érvelésében azt jelenti, hogy a nem
szó szerinti interpretáció automatikus, mivel metaforákban gondolkozunk. Vannak meta-
forák, melyek tudatos feldolgozást igényelnek, de az, hogy mely metaforák ilyenek, nagy-
ban függ azok gyakoriságától (falra hányt borsó [gyakori] vs. a mundér becsületét védi [ritka])
és a dekompozíciótól (az üveg nyaka [elemeire bontható] vs. kesztyûbe dudál [nem bontható
elemeire]) (Blasko–Connine 1993; Nagy 1996).
Searle modelljében a szekvenciális hipotézis alapján a metaforikus kifejezések interpre-
tációja a kétszintû feldolgozás miatt kétszer annyi ideig tartana, mint a szó szerinti meg-
nyilatkozásoké. A metaforikus kifejezéseket, idiómákat és közmondásokat vizsgáló
pszicholingvisztikai vizsgálatok (Gibbs 1986; 1994, 92–108, Ortony et al. 1978; Janus–
Bever 1985) azonban azt mutatják, hogy ez nem így van, mert a szövegkörnyezet általában
elegendõ segítségnek bizonyul a gyors interpretációhoz.1 Ortony, Schallert, Reynolds és
Santos (1978) azt találták, hogy a metaforikus kifejezések értelmezése hosszú kontextus-
ban ugyanolyan gyors volt, ám rövid szövegkörnyezetben tovább tartott, mint a szó sze-
rinti konstrukciók esetében.
Janus és Bever (1985) szemmozgásvizsgálatokkal összehasonlította, hogy a kísérleti ala-
nyok mennyi ideig nézik a célmondatokat. A hosszú kontextus esetén itt is ugyanolyan
gyors volt a metaforikus szerkezetek feldolgozása, mint a szó szerintieké. Mindez ellent-
mond a kétszintû feldolgozás hipotézisének, mely szerint minden esetben elemenként és
szó szerint értelmeznénk az idiómák alkotórészeit, majd ebbõl hoznánk létre az átvitt ér-
telmû jelentést. Dekompozíciós feldolgozással elõhívásuk kontextustól függetlenül ugyan-
annyi idõt igényelt volna, de az eredmények ennek ellenkezõjét bizonyítják.
Bár a fenti elméletek az egyszintû feldolgozást támasztják alá, arra nem adnak választ,
hogy a metaforikus és a szó szerinti feldolgozás vajon szimultán, egymástól elkülönülõ
vagy egybefonódó folyamatok-e. Az idiómák feldolgozásával kapcsolatban Gibbs (1980;
1992; 1993; 1994) azt találta, hogy az idiómák értelmezése rövidebb idõ alatt történik, ha
a kontextus az átvitt értelmû jelentést készíti elõ, mintha ugyanazzal az idiómával olyan
kontextusban találkozunk, amely a szó szerinti értelmezést támogatja. Az idiómák
kontextusfüggõ interpretációja arra enged következtetni, hogy a szó szerinti és az átvitt
értelmû feldolgozások párhuzamosan zajlanak, és a kontextus priming hatására kerekedik
felül az egyik vagy a másik jelentés. A metaforaértelmezések esetében is hasonló eredmé-
nyek születtek (Gibbs 1994, 101–104).
Keysar (1989) eredményei szerint a kísérleti alanyok képtelenek voltak elvonatkoztatni
az átvitt értelmû jelentéstõl, még akkor is, ha a feladat az volt, hogy kizárólag a szó szerinti
jelentésre koncentráljanak. Keysar azt vizsgálta, az átvitt értelmû és a szó szerinti értelme-
zés között van-e interferencia, amikor a célidióma metaforikusan igaz, míg szó szerint
hamis volt (pl. megtört a jég, elveszti a fejét, kiborult a bili etc.). A reakcióidõ a helytelen (szó
szerinti) esetben nagyobb volt, míg a helyes esetben (átvitt értelemben) kisebb. Keysar

1
Facilitálja a hozzáférést, mert a kontextusba nem illõ jelentések legátlódnak, míg a kapcsolódók akti-
válódnak, s így jutunk el a szándékolt jelentéshez.

103
(1989) ebbõl arra következtetett, hogy a két folyamatnak vannak közös komponensei: in-
terpretációs lépések sorozata révén jutunk el a szándékolt, kontextusba illõ jelentéshez.
Két markáns elmélet, a Lakoff–Johnson–Gibbs-féle megközelítés és az ezt jól kiegészí-
tõ Glucksberg–Keysar–McGlone-féle hipotézis (1992) között azonban érdekes szemben-
állás tapasztalható. Lakoff és Johnson (1980) vélekedésével összhangban Gibbs (1992; 1994)
úgy gondolja, hogy a hosszú távú memória metaforikus és metonimikus alapokon kiter-
jesztett jelentésû prototípusokból áll. Ezeket konceptuális metaforáknak vagy konceptuá-
lis letérképezéseknek nevezzük.2
Glucksberg, Keysar és McGlone (1992) feltételezése szerint bizonyos metaforikus kife-
jezések a munkamemóriában ad hoc kategóriát, azaz konceptuális metaforát állítanak fel,
még akkor is, ha az adott kifejezések esetében azt várnánk, hogy analogikus megfelelteté-
seken alapulnak. Glucksberg és munkatársai hipotézise jól kiegészíti Gibbs és Lakoffék
elméleteit, de a felállított ad hoc kategóriákkal kapcsolatban nem összeegyeztethetõk. Gibbs,
Lakoff és Johnson szerint tehát a metaforák feldolgozása automatikus, tudattalan, erõfe-
szítést nem igénylõ folyamat. Úgy vélik, hogy a konceptuális metaforák nagyban ösztönös
jellegûek, és feldolgozásuk kognitív szemantikai folyamatok segítségével történik, s nem
ad hoc kategóriák függvénye.

Az idiomatikus interpretáció lépései

Cooper (1999) vizsgálatai nyomán a következõ négy interpretációs modell született a nem
szó szerinti nyelvhasználat mechanizmusainak leírására:

Idiómalista hipotézis (Bobrow és Bell)

Bobrow és Bell (Cooper 1999) modellje alapján (Searle feltételezéséhez hasonlóan) az

idiomatikus kifejezések interpretációja úgy történik, hogy elõször a szó szerinti jelentést
értelmezzük, majd mivel ez nem illik a szövegkörnyezetbe, elvetjük azt, s ezt követõen
érkezünk a szándékolt, idiomatikus jelentéshez.
Ennek alapján az idiomatikus kifejezések értelmezése jelentõsen tovább tartana, mint a
szó szerinti interpretáció. Gibbs (1992; 1994) eredményei azonban ennek ellenkezõjét ta-
núsították, sõt az idiomatikus jelentést támogató kontextusban könnyebb (azaz gyorsabb)
volt az idiomatikus interpretáció (gyorsabb volt, pl. az elveszti a fejét, mint az elveszti a
kulcsot értelmezése).

Lexikai reprezentációs hipotézis (Swinney és Cutler)

Az idiómákat hosszú kifejezésként tároljuk a mentális lexikonunkban. Amikor idiomatikus

kifejezéssel találkozunk, mind a szó szerinti, mind az átvitt értelmû aktiválódik, s mi kivá-
lasztjuk a megfelelõt, azaz az aktuális kontextusba illõ jelentést.

2
A HARAG FORRÓSÁG (Forr a vére, Tüzet okád stb.)

104
 Swinney és Cutler modellje (Cooper 1999) ellen szól, hogy ha mindkét jelentés egyide-
jûleg aktiválódik, mindkettõnek be kellene ugrania az értelmezéskor; s ez bár a nem kon-
vencionális, ritkább idiómákkal lehetséges, hogy elõfordul (pl. megfogta az Isten lábát; hát-
rább az agarakkal; fordítva üli meg a lovat), de nem jellemzõ az összes idiómára. A hajtûka-
nyar vagy a kiborul (valaki), töri a fejét, ráfázik, jól elbánt vele idiómák hallatán Gibbs (1994)
eredményei szerint elsõdlegesen nem hajtûre, borulásra, törésre, megfázásra stb. gondo-
lunk, hanem gyakoriságuknál fogva rögtön az idiomatikus jelentés aktiválódik. A konven-
cionális idiómák gyakorisága tehát facilitálja a hozzáférést, így kevésbé kerülnek szó sze-
rinti értelmezésre.

[Bõvített] Lexikai reprezentációs hipotézis (Gibbs)

Gibbs (1992; 1994) reakcióidõt mérõ vizsgálatai alapján azt feltételezi, hogy az idiomatikus
jelentést ugyanúgy, mint a szó szerintit, azonos idõ alatt, közvetlen hozzáféréssel hívjuk
elõ a mentális lexikonunkból.
A Gibbs által feltételezett mechanizmus a gyakori, konvencionális idiómák esetében
igaz, mivel azokat gyakran használjuk, s így könnyebb õket idiomatikusan értelmezni, mint
szó szerint (tökfej, elcsavarta a fejét, szót ért, elviharzott, lelkére kötötte, elhúzta a csíkot). A nem
konvencionális idiómákról azonban ez nem mondható el (az árral szemben úszik, legszebb
nyúl a halpiacon).

Kompozíciós modell (Gibbs, Tabossi, Zardon)

A dekompozíciós idiómák esetében az összetevõk jelentésébõl adódik a kifejezés idiomatikus

jelentése. Az interpretáció, azaz a szemantikai elemzés a konstrukció nyelvtani struktúrá-
ján alapul; az idiómákat tehát úgy értelmezzük, mint a mondatokat.
Gibbs, Tabossi és Zardon (Cooper 1999) dekompozíciós feldolgozást feltételezõ mo-
dellje szintén az elemeire bontható metaforák esetében mûködik (a hegy lába, torkolat, a
szék lába, az üveg nyaka, a cipõ orra), ám a nem dekompozíciós szerkezeteknél nem (a tiltott
gyümölcs édesebb; magyarázd meg a hóembernek, hogy jó a kályha melege; õrlõdik; mindent feléget
maga mögött; van bõr a képén).

A nem szó szerinti nyelvhasználat pszicholingvisztikája

A kognitív nyelvészeti kutatásokban többnyire arra törekedtek, hogy definiálják, leírják,
valamint élethû modellel szemléltessék a megértés folyamatát (Gibbs 1992; 1994;
Glucksberg et al. 1992; Cooper 1999; Russell 2004). Az évek során két alapvetõ elmélet
született: a moduláris nézet, miszerint mentális lexikonunk autonóm nyelvi feldolgozó rend-
szer, mely az interpretáció folyamatában automatikusan elõhívja a jelentést (Fodor 1983;
Pléh 2001). Ennek értelmében a lexikai hozzáférés autonóm, a kontextustól független fo-
lyamat (Swinney 1979; Onifer–Swinney 1981; Rayner et al. 1994).
A moduláris nézetet azonban megkérdõjelezi a közvetlen hozzáférést hirdetõ
interakcionalista nézet. A lexikai hozzáférés e modell értelmében szelektív, melyben a hoz-

105
záférést teljes mértékben a kontextus irányítja. Így csak a szándékolt jelentés kerül feldol-
gozásra (Simpson 1981; 1994; Jones 1991; Pléh–Thuma 2001). Ezzel összhangban vannak
Gibbs eredményei, melyek értelmében a nem szó szerinti konstrukciók jelentésének elõ-
hívása közvetlen hozzáféréssel történik, melyhez nem szükséges kétszintû feldolgozás.
Azonban a sok ellentmondásos eredmény miatt még nem született általánosan elfogadott
modell a nem szó szerinti szerkezetek interpretációjára. Simpson (1994) szerint az ellent-
mondások nagyrészt a kontextus jelentésmódosító hatásaiból és a konvencionális kifejezé-
sek gyorsabb dekódolásából fakadnak.
A megértést és a lexikai döntést vizsgáló pszicholingvisztikai kutatások megmutathatják,
hogy vajon a többmorfémás konstrukciók esetében történik-e dekompozíció. Empirikus
kutatásokban azt találták, hogy amikor az interpretációhoz szükséges az alkotóelemek elõhí-
vása és kombinálása, akkor a lexikai döntések meghozatala sokkal tovább tart. Ez egy másod-
lagos interpretációs folyamat jelenlétére utal (Pléh–Thuma 2001; Gergely–Pléh 1995).
Pléh és Thuma (2001) kétértelmû konstrukciók feldolgozását vizsgálva arra a következ-
tetésre jutott, hogy az értelmezési folyamat vegyes modellel magyarázható:

„A kísérletek, úgy tûnik, egy vegyes modellt támasztanak alá. […] A képzett alakok egészlegesen
reprezentálódnak, míg a szabályosan ragozott alakok dekompozíciósan” (Pléh–Thuma 2001, 41).

Mindez az idiómákra vonatkoztatva azért releváns, mert az idiómák is tulajdonképpen

kétértelmû konstrukciók, így feltételezhetõ, hogy esetükben is eltérõ mechanizmusok fe-
lelnek a gyakori, ill. a nem konvencionális; az elemeire bontható, ill. a nem dekompozíciós
szerkezetek feldolgozásáért. Effajta vegyes modell azonban egyelõre nem született az
idiomatikus nyelvhasználat magyarázatára.
A dekompozíciós idiómák esetében az elemenként végzett interpretáció során kapott
szó szerinti jelentés, mivel alapjaiban egyezik az idiomatikus jelentéssel (a hegy lába való-
ban a hegy alsó része, az üveg nyaka valóban a teteje és a teste közötti részt jelenti), nagy-
ban facilitálja az átvitt értelmû, egészleges jelentés elõhívását. Ezt támasztják alá Gibbs
(1994) vizsgálatainak eredményei, melyek szerint a dekompozíciós idiómákat könnyeb-
ben, azaz hamarabb értelmezték a kísérleti alanyok, mint az elemeire nem bontható kifeje-
zéseket. Ez utóbbi esetben az analizáló, szó szerinti értelmezés elégtelennek bizonyul, mivel
segítségével nem kerülünk közelebb az átvitt értelmû jelentéshez.
Mindezek fényében tehát, vegyes modellt feltételezve, a részeiben elemezhetõ idiómá-
kat dekompozíciósan, míg az elemeire nem bontható kifejezéseket holisztikus feldolgozással,
fõképp szövegkörnyezeti segítségre támaszkodva értelmeznénk. Mindezt a konvencionalitás
annyiban befolyásolja, hogy minél gyakoribb egy idióma, annál könnyebb az idiomatikus
jelentéshez való hozzáférés. Így mind a gyakoriság, mind az elemezhetõség facilitáló té-
nyezõk az értelmezés folyamatában. E feltételezés azonban még további kutatásokat igé-
nyel, s a kísérleti bizonyítás a jövõ egyik feladata.

A mentalizáció mint alapvetõ interpretációs stratégia

A kognitív fejlõdéslélektan számos tudósa (Gergely 1985; 1996; 2001; Leslie 1987; Meltzoff–
Gopnik 1993a; 1993b; 2001; Tomasello 1995; 2002; 2003; Kiss 1997; 1999; Csibra–Gegely
1998) egyetért abban, hogy mások megnyilatkozásainak értelmezésekor társas képessé-

106
geinkre hagyatkozunk, melyek segítségével mentális állapotokat tulajdonítunk mások-
nak és magunknak, s ez lehetõvé teszi, hogy mások viselkedését és megnyilatkozásait
értelmezzük.
Az intencionalitás fogalma igen összetett fogalom; számos tudományterület, fõként a
pszichológia és a filozófia bevett terminusa (Pléh 1998). Vizsgálatomban a másoknak tu-
lajdonított szándék, érzelmek, vágy-vélekedés értelemben használom. Napjaink
intencionalitást vizsgáló kutatásai (Leslie 1987; Meltzoff–Gopnik 1993a; 1993b; Meltzoff
1995; Gergely 1996; Csibra–Gergely 1998) arra próbálnak választ adni, hogy milyen lépé-
seken keresztül, és mikorra alakul ki a gyermekeknél a tudatelmélet, azaz mikortól képesek
másoknak mentális állapotokat (pl. vélekedéseket, hiedelmeket, érzelmeket, szándékokat)
tulajdonítani.
A tudatelmélet kifejlõdését illetõen egyetértés van a tekintetben, hogy többfázisú folya-
mat eredményeképp, körülbelül négyéves korra alakul ki (Tomasello et al. 1993; Kiss 1999).
Kialakulási szakaszainak pontos meghatározását illetõen eltérnek a vélemények (Csibra–
Gergely 1998; Gergely 2001; Tomasello 2003). Általánosságban az mondható el, hogy a
gyerekek egyéves kortól kezdõdõen tekintenek másokat konkrét célokkal és szándékokkal
rendelkezõ lényeknek, négyéves kortól pedig (verbalizációs feladatokban) másoknak ha-
mis vélekedést tulajdonítanak. Az interpretációs képességek szempontjából jelentõs kog-
nitív fordulat tehát feltételezhetõen négyéves korban következik be (De Villiers 1997;
Tomasello 2002; Gergely 1996; Csibra–Gergely 1998; Karmiloff-Smith–Karmiloff 2002).
A gyermekek e korban jellemzõ nyelvhasználati mintázatai a társas kognitív képességek és
a kommunikatív kompetencia fejlõdését tükrözik.

Tudatelmélet és pragmatika
A tudatelmélet és a pragmatikai kompetencia kapcsolatát vizsgáló kutatások eredményei
azt igazolják, hogy a tudatelmélet és a benne rejlõ társas kognitív képességek szorosan
kapcsolódnak a pragmatika szabályaihoz és elméleteihez (Tomasello et al. 1993;
Tomasello 1995; 2002; 2003; Happé 1993; 1995; Mitchell 1997). A kognitív pragmati-
kai szemlélet értelmében a tudatelmélet az alapja azon képességünknek, hogy perspektí-
vaváltással és mentalizációs stratégiák segítségével értelmezzük mások megnyilatkozása-
inak szándékolt jelentését. A mentalizációs képesség megjelenésétõl azonban még hosszú
az út a gyermeki mentális fejlõdésben a hamis vélekedés felismeréséig. Ez a képesség nem
csupán reprezentációt (az események szimbolikus leképezésének képességét), hanem
metareprezentációt igényel. Más szóval, a gyermeknek képesnek kell lennie arra, hogy a
világról alkotott nézeteit mások vélekedésein, meggyõzõdésén, tudásán, véleményén, szán-
dékán keresztül közvetítse.
Az idiómák esetében is nem szó szerinti interpretációt vizsgálunk, azaz hogy mások
szándékának kikövetkeztetésével hogyan értelmezzük az elhangzottakat. Vizsgálatomban
tehát azt feltételezem, hogy a tudatelmélet elõfeltétele az implikációk helyes értelmezésé-
nek, azaz a pragmatikai kompetencia elsajátításának.
Grice, a pragmatika kiemelkedõ alakja, elméletével magyarázatot ad a társalgás logi-
kájára: a társalgási implikatúrák és inferenciák mûködési mechanizmusaira (Grice–Grice,
1997; Pléh–Síklaki–Terestyéni 1997; Reboul–Moeschler 2000). Grice bevezette az együtt-
mûködési alapelv (Grice–Grice 1997; Gibbs 1994) fogalmát, melyben a beszélõ szándéká-

107
nak felismerése kulcsfontosságú abban, hogy az elhangzott megnyilatkozást a releváns,
szándékolt értelemben interpretáljuk. Grice maximái közül vizsgálatomban a relevancia
alapelvére koncentrálok, mivel az idiomatikus nyelvhasználat szempontjából a szándé-
kolt (átvitt értelmû) jelentés kikövetkeztetésének vezérelvét a relevancia interpretációs
alapelve adja.

A tudatelmélet és a relevanciaelv kapcsolata

Sperber és Wilson (1986) Grice relevancia maximáját továbbfejlesztve relevanciaelméle-
tükben kifejtik, hogy az emberi kommunikáció során a beszélõ, szándéktulajdonítási ké-
pességének segítségével, mások megnyilatkozásait az adott témához kapcsolódóan, tehát
relevánsan értelmezi. Ennek az interpretációs folyamatnak az eredményeképp
metareprezentáció révén szándékot, célt tulajdonítunk a beszélõnek, s ezzel a tudatelméle-
ti képesség birtokában lévõk képesek lesznek a nem szó szerinti, idiomatikus jelentés kikö-
vetkeztetésére (Sperber 1993).
Ezekbõl az eredményekbõl arra következtethetünk, hogy amikor a háromévesek nem
teljesítenek jól hamis vélekedés tesztekben (Baron-Cohen–Tager-Flusberg 1993; Perner–
Lang 1993), az a perspektívaváltás képességének hiányát jelzi. A kutatások eredményei
szerint szoros összefüggés van a nem szó szerinti nyelvhasználat (metafora, irónia, viccek,
csattanók megértése) és a tudatelméleti szintet vizsgáló, hamis vélekedés tesztekben nyújtott
teljesítmény között (Tager-Flusberg 1993; De Villiers 1997; Happé 1995).
A négyéves kor elõtt álló gyermekek tehát, akik még nem rendelkeznek tudatelméleti
képességgel, és így megfelelõ pragmatikai kompetenciával sem, az autizmussal élõkhöz
hasonlóan viselkednek, azaz még nincs kifejlett kommunikatív és társas-kognitív kompe-
tenciájuk, mely a gördülékeny társalgáshoz és nem szó szerinti nyelvhasználathoz szüksé-
ges (Capps et al. 1998; Gyõri 2002).

Idiomatikus nyelvelsajátítás
A gyermekek nyelvi fejlõdésük során sokszor hallanak szüleiktõl a mindennapi társal-
gásban bevett fordulatokat3 (Lakoff–Johnson 1980; Lakoff 1987; Gibbs 1994; Tomasello
2002). A gyermekek idõvel az ilyen kifejezések hallatán felismerik azok relációs jellegét,
azaz a cél- és forrástartományok közötti megfeleltetéseket (Tomasello 2002). E pragma-
tikai kompetencia intencionális hozzáállásban s a tudatelméleti képességben gyökerezik,
mely révén a gyermek képessé válik arra, hogy a nyelvben is analogikus, szándékalapú
megfeleltetéseket hozzon létre, és produktív metaforahasználóvá váljon. A diskurzus-
szervezés és az idiomaticitás alapját képezõ holisztikus nyelvhasználat során egyidejûleg
több tényezõt kell figyelembe vennie, melyek sikeres szinkronizálása többévi tanulás
eredménye. E pragmatikai kompetencia csak 8–9 éves korra stabilizálódik (Karmiloff-
Smith–Karmiloff 2002).

3
Szedd össze magad! Ne húzd ki a gyufát!! Rossz fát tettél a tûzre! Min töröd a fejed?! A sírba viszel! stb.

108
Vizsgálat
Feltételezésem értelmében az idiomatikus nyelvhasználat kommunikatív és pragmatikai
kompetencián alapul, mivel feltétele, hogy a társalgó felek a nem szó szerinti megnyilatko-
zásokat mentalizáció segítségével a szándékolt jelentésben értelmezzék. A sikeres inferencia
feltétele a tudatelmélet, melynek kialakulása körülbelül négyéves korra tehetõ. Vizsgála-
tommal arra szeretnék választ adni, hogy a tudatelmélet birtokában lévõ gyerekek sikere-
sebbek-e az idiomatikus konstrukciók értelmezésében, mint azok, akik még nem rendel-
keznek e képességgel.
Az autizmussal élõk nyelvi és különösen a nem szó szerinti nyelvhasználatban jelentke-
zõ nehézségeibõl kiindulva azt feltételezem, hogy a szándékolvasás és a mentalizáció mint
társas-kognitív képességek teszik lehetõvé a nem szó szerinti konstrukciók átvitt értelmû
interpretációját.

Módszer
Vizsgálatomat 45 óvodáskorú gyermekkel végeztem, a pécsi Módszertani Óvoda kis-, kö-
zépsõ és nagycsoportos (3–5 év közötti) gyermekeivel, háromféle feladat alapján: 1. Hamis
vélekedés teszt; 2. Hasonlat feladat (a, b); és 3. Metafora feladat (a, b).

Feladatok
1. Hamis vélekedés teszt: A gyerekek tudatelméleti képességeit bábjáték formájában
eljátszott hamis vélekedés teszttel mértem fel (lásd Függelék).
2. Hasonlat feladat: Szó szerinti interpretációt vizsgáló feladat.
Sperber és Wilson (1986) relevanciaelméletének értelmében (Happé 1993) a hason-
latok szó szerinti, dekompozíciós feldolgozással értelmezhetõk, mivel a mint szócska
explicitté teszi az összehasonlítást. A „Kata olyan, mint egy angyal”, „A szeme, mint egy
csillag” a „Kata egy angyal”, ill. „Csillagszemû” metaforák explicit változatai.
A „Kata olyan, mint egy angyal” mondat értelmezése nem különbözik a „Kata olyan,
mint az édesanyja” mondat értelmezésétõl, mivel a két mondat szintaktikailag egyen-
értékû. A hasonlat feladat kontrollszerepet töltött be, hogy megbizonyosodjunk ar-
ról, hogy a gyermek teljesíteni tudja a csupán szemantikai tudást igénylõ feladatot.
3. Metafora feladat: A metafora jelentésének megfejtéséhez azonban szándékolvasásra
van szükség, mivel egy metaforikus megnyilatkozás esetében a propozíciós forma a
beszélõ szándékának rugalmas értelmezésén alapul. Így a metaforák megértése és
helyes használata nem mehet végbe kifejlett tudatelméleti képesség nélkül, mivel a
szó szerinti jelentés önmagában nem elégséges, csakúgy, ahogy a hamis vélekedés
teszteknél: a gyermeknek a fõszereplõ szemszögébõl kell szemlélni az eseményeket,
és ugyanakkor felismerni annak hamis vélekedését.

109
Eljárás
Minden gyermekkel egyenként végeztem a feladatot. Mind a hasonlat, mind a metafora
feladat a) és b) részekbõl állt. Az a) részben az 5 példamondat meghallgatása után a gyere-
keknek az elhangzott lehetõségek közül kellett feleletválasztós módszerrel kiválasztania
azt a hasonlatot vagy metaforát, amely a mondatba illett a jelentés alapján (lásd Függelék).
A b) változatban 5 felolvasott kis történet csattanószerû végzõdésérõl feltett kérdésekre
szóban kellett válaszolniuk (lásd Függelék). A helyes válasz a kontextus által támogatott
jelentés volt.
Minden helyes válasz 1 pontot ért. Így mind a hasonlat, mind a metafora feladatok a) és
b) részeiben 5-5 pontot szerezhettek a gyerekek. A maximális pontszám így a nyelvi felada-
tokban 2 × 10, azaz 20 pont volt.

Hipotézis 1.
A tudatelmélettel még nem rendelkezõ gyerekek társas-kognitív képességei elmaradnak
a mentalizációra képes gyerekek képességeivel szemben.
Feladat 1.: Hamis vélekedés teszt.

Hipotézis 2.
A mentalizációra még nem képes gyerekek jól teljesítenek hasonlatértelmezéses felada-
tokban, mivel a hasonlat explicit megfogalmazásához elég a szó szerinti interpretáció, ezért
kifejlett tudatelméleti képesség nélkül is boldogulnak.
Feladat 2.: Hasonlat feladat [szó szerinti értelmezés] (lásd Függelék).

Hipotézis 3.
A tudatelmélettel még nem rendelkezõ gyerekek rosszul, míg a mentalizációra képes
gyerekek jól teljesítenek az idiomatikus interpretációt igénylõ feladatokban.
Feladat 3.: Metafora feladat [nem szó szerinti értelmezés] (lásd Függelék).

Eredmények
A hamis vélekedés teszt eredményei

A 45 kísérleti személyt a hamis vélekedés teszten nyújtott teljesítményük alapján két cso-
portba soroltam: 18 gyermek nem teljesítette a tesztet, tehát még nem rendelkezett tudat-
elmélettel, s így a Nem ToM4 csoportba került; míg 27 gyermek teljesítette, azaz tudatel-
méleti képesség birtokában volt, s így a ToM csoport tagja lett.
Mindhárom feladatot két szempontos független mintás varianciaanalízissel elemeztem
az SPSS statisztikai program segítségével. A tudatelmélettel rendelkezõ és az azzal nem
rendelkezõ csoportok eredményeit hasonlítottam össze a hasonlat feladatban, majd a me-
tafora feladatban. Az egyik szempont tehát a tudatelméleti feladatban nyújtott teljesít-
mény, a másik szempont pedig a hasonlat és a metafora feladatokban elért eredmény volt.

4
A ToM (Theory of Mind) a tudatelmélet angol megfelelõjének rövidítése.

110
A hasonlat feladatok eredményei

A hasonlat feladatban (F(1, 43) = 0,5, phasonlat > 0,05), tehát nem szignifikáns a két csoport
közötti különbség a szó szerinti interpretációt tekintve. A tudatelmélettel nem rendelke-
zõk csoportja is szinte azonos sikerrel teljesített a szó szerinti értelmezést igénylõ felada-
tokban, mint a tudatelmélettel rendelkezõ gyerekek (1. ábra).

A metafora feladatok eredményei

Az átvitt értelmû interpretációs feladatban (F(1, 43) = 134; pmetafora < 0,01) tehát szignifi-
káns különbség van a két csoport idiomatikus interpretációban nyújtott teljesítménye kö-
zött; azaz a tudatelmélettel rendelkezõk csoportja szignifikánsan jobban teljesített a szándé-
kolt jelentés megfejtésében, mint a tudatelmélettel nem rendelkezõ társaik (2. ábra). A sta-
tisztikai feldolgozás eredményei szerint a hasonlat és metafora feladatok között interakció
nem volt.

10 10

8 8
Metafora átlag
Hasonlat átlag

6 6

4 4

2 2

0 0
ToM csoport Nem ToM csoport ToM csoport Nem ToM csoport
Csoportok Csoportok

1. ábra 2. ábra

Megbeszélés
Az általam vizsgált kérdésekre a következõ válaszokat kaptam:
1. Eredményeim értelmében a tudatelmélettel rendelkezõ gyerekek jobban teljesíte-
nek társas-kognitív és pragmatikai kompetenciát mérõ teszteken, mint a mentalizá-
cióra még nem képes gyerekek.
2. Az eredmények értelmében helytálló a feltételezés, miszerint a mentalizációra még
nem képes gyerekek jól teljesítenek hasonlatértelmezéses feladatokban, mivel a ha-
sonlat explicit megfogalmazásához elég a szó szerinti interpretáció, ezért kifejlett
tudatelméleti képesség nélkül is boldogulnak.

111
 3. Az eredmények alátámasztották a feltételezésemet, miszerint a tudatelmélettel még
nem rendelkezõ gyerekek rosszul, míg a mentalizációra képes gyerekek jól teljesíte-
nek az idiomatikus interpretációt igénylõ feladatokban.

Összegzés
Vizsgálatom keretét Sperber és Wilson (1986) relevanciaelmélete adta. A társalgás során
tanúsított kooperáció és relevanciaalapú inferenciális stratégiák segítségével feltérképez-
hetjük a gyermeknyelv pragmatikai sajátosságait, megmutatván, hogy a tudatelmélet kiala-
kulása mérföldkõ a gyermekek társas-kognitív és pragmatikai fejlõdésének folyamatában.
E mentalizációs képesség teszi lehetõvé, hogy megvalósuljon a nyelvi és mentális fejlõdés-
ben kulcsfontosságú szándéktulajdonítás, s ezzel mások céljainak, mentális állapotainak
felismerése, mely stratégiák a szótanulásban és a nem szó szerinti nyelvhasználatban is
értelmezési alapelvként szolgálnak.

Függelék
I. Hamis vélekedés teszt a tudatelméleti képességek felmérésére

Maxi kapott egy doboz csokit, és éppen jóízûen lakmározik belõle. Kimegy egy kicsit ját-
szani az udvarra, mert meghallotta a barátai hangját.
Eközben bemegy az anyukája a szobájába, és látja, hogy az asztalon ott a doboz csokolá-
dé. Éppen ebéd elõtt vannak, ezért az anyukája beteszi a doboz csokit a szekrény fiókjába.

Kérdés:
Mit gondolsz, hol fogja Maxi keresni a csokit, amikor bejön?

II. Hasonlat feladat

a) Feleletválasztós teszt
Rézi apukája birkózó, egyedül elbír egy szekrényt is. Erõs mint a .................................

1. lúd
2. bivaly
3. kávé
4. pörkölt

b) Történetvégzõdéses feladat
Tibit az apukája elvitte az uszodába, hogy megtanuljon úszni. Elõször félt Tibi a hideg
vízben, de amikor labdával játszottak, megbarátkozott vele, és aztán mindennap egy kicsit
tovább voltak a medencében. Nemsokára Tibi megtanult úszni, és úgy úszott, mint a hal!

Kérdések: Hogy tudott úszni Tibi? Miért volt olyan, mint a hal?

112
III. Metafora feladat

a) Feleletválasztós teszt
Nagyi mindig túlságosan aggódik. Ha Miki nem húz kesztyût szánkózás elõtt, egész nap
sír. Bolhából...............................csinál.

1. szöcskét
2. elefántot
3. katicát
4. kakast

b) Történetvégzõdéses feladat
Jutka nagyon csendes, félénk kislány volt. Nagyon félt ismeretlen gyerekekkel talál-
kozni, és mivel nem mert velük beszélgetni sem, nem is voltak barátai. Tavaszi szünetben
a szüleivel elmentek síelni. Egy szép tó mellett laktak, ahol sok kisgyerek korcsolyázott. Az
anyukája egy nap azt mondta neki: „Jutka, játssz egy kicsit a gyerekekkel, menj ki hozzájuk
a tóra!” Jutka ki is ment, és láss csodát, nagyon jót játszottak, és hamar sikerült is barátokat
szereznie! Jutka szülei nagyon örültek, hogy megtört a jég.

Kérdések: Miért voltak Jutka szülei boldogok? Mit csinált Jutka, amikor megtört a jég?

Irodalom
Baldwin, D. A. (1993). Early referential understanding: infants’ ability to recognize referential
acts for what they are. Developmental Psychology 29, 832–843.
Baron-Cohen–Tager-Flusberg (szerk.) (1993). Understanding other minds. Perspectives from autism.
New York, Oxford University Press.
Bates, E.–Dale, P. S.–Thal, D. (1995). Individual differences and their implications for theories
of language development. In Fletcher, P.–MacWhinney, B. (szerk.): The handbook of child
language. Blackwell, 96–151.
Bates, E.–MacWhinney, B. (1989). Functionalism and the competition model. In MacWhinney, B.–
Bates, E. (szerk.): The crosslinguistic study of sentence processing. Cambridge University Press, 3–76.
Beeman, Mark et al. (1993). Summation Priming and coarse semantic coding in the right
hemisphere. Journal of Cognitive Neuroscience, 6, 26–45.
Blasko, D.–Connine, C. (1993). Effects of familiarity and aptness on metaphor processing.
Journal of Experimental Psychology: Learning Memory and Cognition, 19, 295–308.
Bloom, P. (2000). How Children Learn the Meanings of Words. MIT Press.
Bruner, J. (1983). Child’s talk: Learning to use language. Norton.
Capps et al. (1998). Conversational abilities among children with autism and children with
developmental delays. Autism, 2, 325–344.
Chomsky, N. (1986). Knowledge of Language. Its origins, knowledge, and use. New York, Praeger.
Chomsky, N. (1995). Mondattani szerkezetek. Nyelv és elme. Budapest, Osiris–Századvég.
Cooper, C. T. (1999). Processing of idioms by L2 learners of English. TESOL Quarterly Vol.
33, No. 2, Summer.
Csibra, G.–Gergely, Gy. (1998). The teleological origins of mentalistic action explanations:
A developmental hypothesis. Developmental Science, 1:2.

113
De Villiers, J. G.–Pyers, J. (1997). Complementing cognition: The relationship between language
and theory of mind. In Proceedings of the 21st Annual Boston University Conference on Language
Development. Somerville, MA., Cascadilla Press.
Edelman, G. M. (1992). Bright Air, Brilliant Fire: On the matter of mind. New York, Basic Books.
Elman, J. L. (1993). Learning and development in neural networks: the importance of starting
small. Cognition, 48, 71–99.
Fillmore, C. (1985). Syntactic intrusions and the notion of grammatical construction. Proceedings
of the Annual Meeting of the Berkeley Linguistics Society 11.
Fodor, J. (1983). The modularity of mind. Cambridge, MIT Press.
Gergely Gy. (szerk.) (1985). Piaget és a nyelvelsajátítás. In Piaget Emlékkötet. Budapest, Magvetõ.
Gergely Gy.–Pléh Csaba (1995). Alaktani kétértelmûségek és a morfológiai feldolgozás a ma-
gyarban. Magyar Pszichológiai Szemle, 51. 1–27.
Gergely, Gy. (szerk.) (1996). The development of „theory of mind” in early childhood. Budapest,
ELTE.
Gergely, Gy. (2001). The development of understanding self and agency. Goswami, U. (szerk.):
Blackwell’s Handbook of childhood Cognitive Development.
Gibbs, R. (1980). Spilling the beans on understanding and memory for idioms in conversation.
Memory & Cognition, 8, 449–456.
Gibbs, R. (1986). Skating on thin ice: literal meaning and understanding idioms in conversation.
Discourse Processes, 9, 17–30.
Gibbs, R. (1992). Categorization and Metaphor Understanding. Psychological Review, 99, 572–
577.
Gibbs, R. (1993). Metarepresentations in staged communicative acts. In Baron-Cohen–Tager-
Flusberg (szerk.): Understanding other minds. Perspectives from autism. New York, Oxford
University Press.
Gibbs, R. (1994). The poetics of Mind. Cambridge, UK, Cambridge University Press.
Glucksberg, S.–Keysar, B.–McGlone, M. (1992). Metaphor understanding and accessing
conceptual schema. Psychological Review, 99, 578–581.
Grice, P.–Grice, E. (1997). A társalgás logikája. In Pléh–Síklaki–Terestyéni (szerk.): Nyelv –
Kommunikáció – Cselekvés. Budapest, Osiris, 213–227.
Gyõri M. (2002). Naiv tudatelmélet és nyelvi pragmatika magasan funkcionáló autizmusban:
reprezentációs zavar, performanciakorlát, vagy kompenzáció? In Racsmány–Kéri (szerk.):
Architektúra és patológia a megismerésben. Budapest, BIP.
Happé, F. G. (1993). Communicative competence and theory of mind in autism: a test of
relevance theory. Cognition, 48, 101–119.
Happé, F. G. (1995). The role of age and verbal ability in the theory of mind task performance
of subjects with autism. Child Development, 66. 843–855.
Janus, R.–Bever, T. (1985). Processing Metaphoric Language: An investigation of the three-
stage model of metaphor comprehension. Journal of Psycholinguistic Research, 14, 473–487.
Jones J. (1991). Early integration of context during lexical access of homonym meanings. Current
Psychology: Research and Review 10 (3): 163–181.
Karmiloff-Smith, A.–Karmiloff, K. (2002). Pathways to Language. From fetus to adolescent. Har-
vard University Press.
Keysar, B. (1989). On the Functional Equivalence of Literal and Metaphorical Interpretations
in Discourse. Journal of Memory and Language 28, 375–385.
Kiss Sz. (1997). Relevanciaelmélet és metareprezentáció. In Balogh–Pléh (szerk.): Mindennapi
Tudat: Etológia, Filozófia, Pszichológia. Értelmezési Kérdések. Szeged, MTA Szegedi Területi
Bizottsága.

114
Kiss Sz. (1999). A naiv tudatelmélet természete és kialakulása. PhD-disszertáció, ELTE.
Lakoff, G.–Johnson, M. (1980). Metaphors we live by. Chicago, The University of Chicago Press.
Lakoff, G. (1987). Women, Fire and Dangerous Things. Chicago, University of Chicago Press.
Lakoff, G. (1994). The Contemporary Theory of Metaphor. In Ortony, Andrew (szerk.):
Metaphor and Thought, 2nd ed., Cambridge University Press.
Langacker, R. (1987). Foundations of cognitive grammar. Vol. 1. Stanford, Stanford University Press.
Langacker, R. (2000). A dynamic usage-based model. In Barlow, M.–Kemmerer, S. (szerk.):
Usage-based models of language. Stanford, SLI Publications.
Leslie, A. M. (1987). Pretense and Representation: The origins of „Theory of Mind”. Psychological
Review, 94 (4), 412–426.
Meltzoff, A. N.–Gopnik, A. (1993a). The role of imitation in understanding persons and
developing a theory of mind. In Baron-Cohen–Tager-Flusberg (szerk.): Understanding other
minds. Perspectives from autism. New York, Oxford University Press, 335–366.
Meltzoff, A. N.–Gopnik, A. (1993b). How we know our minds: The illusion of first person
knowledge of intentionality. Behavioral and Brain Sciences, 16, 1–14.
Meltzoff, A. N. (1995). Understanding the Intentions of Others: Re-enactment of Intended
Acts by 18-Month-Old Children. Developmental Psychology, 31 (5), 838–850.
Meltzoff, A. N.–Gopnik, A. (2001). Bölcsek a Bölcsõben – Hogyan gondolkodnak a kisbabák? Buda-
pest, Typotex.
Mitchell et al. (1997). Overly literal interpretations of speech in autism: understanding that
messages arise from minds. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 38, 685–91.
Nagy Gy. (1996). Angol–magyar idiómaszótár. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Onifer W.–Swinney, D. A. (1981). Accessing Lexical Ambiguities during Sentence
Comprehension: effects of frequency of meaning and contextual bias. Memory & Cognition,
9: 225–236.
Ortony, A.–Schallert, R.–Antos, S. (1978). Interpreting metaphors and idioms: Some effects of
Context on Comprehension. Journal of Verbal Learning and Verbal Behavior, 17, 465–477.
Perner J.–Lang B. (1993). Theory of mind and executive function: is there a developmental
relationship? In Baron-Cohen–Tager-Flusberg (szerk.): Understanding other minds. Perspectives
from autism. New York, Oxford University Press.
Pinker S. (1991). Rules of language. Science, 253, 530–535.
Pinker S. (1999). A nyelvi ösztön. Budapest, Typotex.
Pléh–Síklaki–Terestyéni (szerk.) (1997). Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Budapest, Osiris.
Pléh Csaba (1998). Hagyomány és újítás a pszichológiában. Budapest, Balassi Kiadó.
Pléh–Lukács (szerk.) (2001). A magyar morfológia pszicholingvisztikája. Budapest, Osiris.
Pléh Csaba–Thuma O. (2001). Kétértelmûség és dekompozíció a magyar nyelvben. In Pléh–
Lukács (szerk.): A magyar morfológia pszicholingvisztikája. Budapest, Osiris.
Rayner, K.–Pacht, J. M.–Duffy, S. (1994). Effects of prior encounter and global discourse bias
on the processing of lexically ambiguous words: evidence from eye fixations. Journal of Memory
and Language 33: 527–544.
Reboul, A.–Moeschler, J. (2000). A társalgás cselei. Budapest, Osiris Zsebkönyvtár.
Russell, J. (2004). What is language development? Oxford, N. Y., Oxford University Press.
Searle, J. (1979). Metaphor. In Orthony, A. (szerk.): Metaphor and Thought. Cambridge University
Press.
Simpson, G. B. (1981). Meaning dominance and semantic context in the processing of lexical
ambiguity. Journal of Verbal Learning and Behavior 20: 120–136.
Simpson, G. B. (1994). Context and the processing of ambiguous words. In Gernshbacher, M.
A. (szerk.): Handbook of Psycholinguistics. San Diego, Academic Press, 359–374.

115
Smolensky, P. (1996). A konnekcionizmus helyes kezelésérõl. In Pléh Csaba (szerk.): Kognitív
tudomány. Budapest, Osiris Kiadó.
Sperber, D.–Wilson, D. (1986). Relevance: communication and cognition. Harvard University Press.
Sperber, D. (1993). Metarepresentations in an evolutionary perspective. In Baron-Cohen–Tager-
Flusberg (szerk.): Understanding other minds. Perspectives from autism. New York, Oxford
University Press.
Swinney, D. (1979). Lexical access during sentence comprehension: (Re)consideration of context
effects. Journal of Verbal Learning and Verbal Behavior 18: 645–659.
Tager-Flusberg, H. (1993). Language and understanding minds: connections in autism. In
Baron-Cohen–Tager-Flusberg (szerk.): Understanding other minds. Perspectives from autism.
New York, Oxford University Press.
Tomasello, M. (2002). Gondolkodás és kultúra. Budapest, Osiris.
Tomasello, M. (2003). Constructing a language. A language based theory of language acquisition.
Harvard University Press.
Tomasello, M.–Kruger, A. C.–Ratner, H. H. (1993). Cultural learning. Behavioral and Brain
Sciences, 16, 495–552.
Tomasello, M. (1995). Joint Attention as Social Cognition. In Moore, C.–Dunham, P. (szerk.):
Joint Attention: Its Origins and Role in Development. New York, Erlbaum.
Wittgenstein, L. (1992). Filozófiai vizsgálódások. Budapest, Atlantisz.

116
NYELVFELDOLGOZÁS
Dankovics Natália

A szórend szerepe az anafora-feldolgozásban

Bevezetés
A nyelvhasználat grammatikán túli mentális hátterével foglalkozó pszicholingvisztikának
egyik fontos vizsgálódási területe a szövegekben található visszautalások értelmezése. Je-
len tanulmány a kétszereplõs személyközi predikátumokat tartalmazó kauzális összetéte-
lek névmási visszautalásainak feldolgozásával kíván foglalkozni.
A kétértelmû visszautalási láncokat elemezve, korábbi vizsgálatok arra mutattak rá, hogy
a magyar nyelvben sem a személyközi predikátum szemantikai tulajdonságiból eredõ uni-
verzális pszicholingvisztikai jegyek, sem a nyelvspecifikus névmáshasználati szabály-
szerûségek nem adnak biztos fogódzót a visszautalások értelmezéséhez (Dankovics 2004).
A most bemutatásra kerülõ vizsgálatok arra engednek következtetni, hogy annak kiválasz-
tásában, hogy a visszautaló elem az oksági összetétel elsõ tagjában leírt személyközi ese-
mény mely szereplõjére referál, a predikátum szemantikai tulajdonságainál és a visszautaló
névmáshasználatnál egy jóval szembetûnõbb nyelvi jegynek, a személyközi predikátum
argumentumai szórendjének tulajdoníthatunk kiemelkedõ fontosságot. Az elvégzett kér-
dõíves felmérések markáns eredményeket mutatnak a nyelvi produkció területén.

Anaforikus viszonyok
Anaforikus viszonyon azt a nyelvi elemek közötti kapcsolatot értjük, amelyben a visszauta-
ló elem, vagyis az anafora valamilyen formában megismétel egy, a közlésfolyamatban már
említett egységet, amelyet antecedensnek hívunk (Dankovics 2001a). Az antecedens és az
anafora bármekkora távolságra elkerülhet egymástól mindaddig, míg ez a megértést nem
akadályozza. Az antecedens lehet egyetlen névszó vagy egy teljes névszói csoport (1a), egy
(vagy több) mondat (1b), de akár egy ige is (1b).
1. a) A tanítónõ rászólt [az egész óra alatt [kiflit majszoló [Pistire]i ]j ]k.
Azijk a füle botját sem mozgatta.
b) [Kati tegnap kitakarítottak az egész lakást. [Az ebédet is megfõztek.]i ]j
Az édesanyja nagyon örült ennekijk.
A visszautalásokat aszerint csoportosíthatjuk, hogy milyen stilisztikai viszonyban állnak
az elõzményükkel. Beszélhetünk például ismétlésen (Józsi elõvette a kenyereti, de a kenyéri
száraz volt), alá- és fölérendelésen (Sanyi tegnap vett egy új Hondátj, ám ma reggel össze is törte
a kocsitj), szinonímián (Van nekem egy fekete kutyámk. Ez az ebk egész nap csak játszana), deixisen
(különbözõ névmási anaforák, például Mari megsajnálta Pistátl, mikor azl elesett az utcán),

117
rész-egész viszonyon (Elrontottam a süteménytm, mert túl kemény lett a tésztam) vagy esetke-
reten (A tanár írtn valamit a táblára. A krétan hirtelen eltörött) alapuló anaforikus viszonyok-
ról (Pléh 1998).
Az anaforák egy különleges típusát képviselik a névmási visszautalások. A névmások
önálló jelentéssel nem rendelkeznek, mindig valamely más nyelvi elemre referálnak
A névmási anafora szemantikai értelmezését, referenciáját a szövegelõzményben meg-
található antecedensétõl nyeri. Azonban ez a referencia nem minden esetben egyér-
telmû.

A névmási anaforák földolgozása kétszereplõs személyközi

predikátumot tartalmazó oksági összetételekben
A személyközi predikátumok

Az emberek között lejátszódó fizikai vagy mentális tranzakciókat személyközi ese-

ményeknek nevezzük. Ilyen esemény például a megsimogatás, a figyelmeztetés vagy a
megijesztés. Elemi személyközi eseményeken olyan egyszerû kijelentéseket értünk,
melyek egyetlen, jól körülhatárolható tranzakciót jelenítenek meg. Például az A meg-
rúgja B-t elemi esemény azt az egyszerû tranzakciót írja le, mely során A hirtelen meg-
érinti B-t a lábával úgy, hogy ezzel fájdalmat okoz neki. E leírások központi elemét a
személyközi predikátumok alkotják, az esemény szereplõi pedig a predikátum argu-
mentumai. E dolgozatban olyan elemi személyközi eseményeket fogunk tanulmányozni,
amelyekben a predikátumot egyszerû személyközi igék jelenítik meg (pl. megdicsér,
segít, megijeszt, utál).

Oksági összetételek

Az elemi személyközi események által leírt fizikai vagy mentális tranzakciókat elgondolva,
elménkben általában egy teljes eseménykeret aktiválódik, mely tartalmazza az egyedi ese-
mény okát és következményét is. Például ha azt halljuk: Feri megverte Petit, rögtön hozzá-
értjük a lehetséges elõzményt, illetve egy lehetséges következményt. Ezekbõl az egymással
oksági kapcsolatban lévõ elemi eseményekbõl összetételeket alkothatunk:
2. Feri megverte Petit, mert az szétrombolta a homokvárát, ezért az óvó néni
megbüntette a gyerekeket.
Az eredeti esemény okát megadó kijelentés általában mert kötõszóval, míg a következ-
ményt leíró mondat ezért kötõszóval kapcsolódik az eredeti eseményhez. Az ilyen összeté-
telek közül most azokat fogjuk vizsgálni, melyek az eredeti kétszereplõs személyközi ese-
ményt és az ezt kiváltó okot fûzik össze. Ezeket fogjuk oksági (kauzális) összetételeknek
nevezni:
3. Feri megverte Petit, mert az szétrombolta a homokvárát.
eredeti esemény ¬ az eseményt kiváltó ok
Az összetételekben a személyközi esemény szereplõire általában nem ismétléssel, ha-
nem különbözõ visszautaló formákkal hivatkozunk. A leggyakoribb, hogy valamilyen név-

118
mási formát vagy üres PRO-t1 használunk a visszautaláshoz. Amint az a fenti példában is
észrevehetõ, ezek az önálló referencia nélküli anaforikus elemek gyakran kétértelmûség-
hez vezetnek, vagyis elsõ ránézésre az eredeti eseményt leíró tagmondat mindkét szerep-
lõje lehetséges antecedense az anaforának. Az alábbiakban ismertetünk néhány elméletet,
amelyek ezekre a nem egyértelmû értelmezési helyzetekre hivatottak megoldást adni.

Az anafora-feldolgozás konfigurációs alapú elméletei

A konfigurációs alapú elméletek szerint azokban a nyelvekben, például az angolban, ame-

lyekben az egyes szavak mondatbeli szerepe elsõsorban a szórendbõl olvasható ki, feltéte-
lezhetõ, hogy az anafora-feldolgozásban fontos szerepe van az antecedens mondatbeli he-
lyének. A különbözõ elméletek magyarázataikban különbözõ viszonyhelyzeteket preferál-
nak. Így döntõ lehet az antecedens elhelyezkedése a saját tagmondatában, vagy helye és
szintaktikai szerepe az anaforikus névmáséhoz képest. Ezek a konfigurációs szempontok
három fõ elméletet hívtak életre: a) az ún. Párhuzamos Funkciók Stratégiáját (Parallel
Function Strategy, PFS, Grober, Beardsley–Caramazza 1978; Caramazza et al. 1977; Smyth
1994); b) az Alany mint Preferált Antecedens (Subject Antecedent Preference, SAP, Smyth
1994) és c) a Minimális Távolság (Minimal Distance, MD, Garnham–Oakhill 1985) elvét. A
PFS azt feltételezi, hogy az anafora-feldolgozás során elõnyben részesítjük a párhuzamos
szintaktikai szerkezetû tagmondatokat, ezért az az antecedensjelölt részesül elõnyben,
amelyik a maga tagmondatában azonos szintaktikai szerepet tölt be, mint az anafora a
sajátjában:
4. a) (i) Billi hit Oscar and hei slapped John.
(Vilii megverte Oszkárt és Øi megpofozta Jánost.)
(ii) Bill hit Oscari and John slapped himi.
(Vili megverte Oszkárti és János megpofozta Øi.)
A SAP elmélete azt állítja, hogy sokkal preferáltabb az elsõ tagmondati alany mint
antecedens kiválasztása, bármi legyen is az anaforikus névmás mondatbeli szerepe:
4. b) Billi hit Oscar and John slapped himi.
(Vilii megverte Oszkárt és János megpofozta õti.)
Az MD elve szerint az anafora általában a hozzá legközelebb esõ antecedensjelöltet
részesíti elõnyben.
4. c) Bill hit Oscari and John slapped himi.
(Vili megverte Oszkárti, János pedig megpofozta Øi.)

1
PRO-val jelöljük a generatív nyelvleírásban általában a névmási elemet.
Feri megverte Petit, mert az szétrombolta a homokvárát.
¯
PRO
Üres PRO-val jelöljük a jelentésében odaértendõ, de aktuálisan nyelvi morfémával meg nem jelenített
névmást.
Józsi megkérte Tibit, hogy ne szemeteljen
¯
(üres) PRO

119
Az implicit igei kauzalitás

A személyközi predikátum szemantikai jegykészlete többek között olyan információkat

tartalmaz, melyek nemcsak a predikátum és argumentumai közötti viszonyt határozzák
meg, hanem kontextuális kapcsolatrendszereket is implikálnak. Az egyik ilyen fontos mu-
tató az ige implicit kauzalitása.
Az implicit kauzalitás az ige lexikai-szemantikai egységébe tartozó szemantikai infor-
máció (Garvey–Caramazza 1974; Garvey–Caramazza–Yates 1976; Caramazza et al. 1977).
Egy adott oksági szituációban – mely esetünkben egy kétszereplõs személyközi ige által
leírt esemény, például hogy
5. Jóska megdicsérte Marit,
az implicit kauzalitás oksági felelõsséget tulajdonít az ige vonzatkeretébe tartozó argu-
mentumok egyikének. Ez lesz a prominensebb szereplõ, az ige által leírt esemény feltéte-
lezett okozója.
Az implicit kauzalitás jelensége az igéket két csoportra osztja. Azokat az igéket, melyek
az alanyi szereplõre irányítják a felelõsséget (például becsap, hízeleg, idegesít), NP1 típusú
igéknek nevezzük. Az NP2 típusú igék a nem alanyi névszói csoportot jelölik ki (ilyen a
megbüntet, csodál, szeret). Az implicit kauzalitás viszonylagos tulajdonság. A különbözõ sze-
mélyközi igék implicit kauzalitásának irányultsága és erõssége csak tapasztalati úton álla-
pítható meg, és egy nem tudatos konszenzus eredménye. Vannak azonban olyan igék,
amelyek nem mutatnak sem NP1, sem NP2 kauzális irányultságot, vagyis az implicit kau-
zalitási skálának valahol a közepén helyezkedhetnek el (például segít, utál, felvidít). Valójá-
ban csak feltételezett oksági felelõsségrõl beszélhetünk, hiszen elménkben csupán
kontextuális oksági tapasztalatokra hagyatkozva aktiválódik a legvalószínûbbnek tartott ok
és az okozó. Az implicit kauzalitás leginkább olyan nyelvi közvetítõ jegyként mûködik,
amely az igén lokalizálódik, és a szomszédos (tag)mondat(ok) értelmezését befolyásolja,
egyfajta oksági láncot implikálva:

NP1 irányú implicit kauzalitás NP2 irányú implicit kauzalitás

Károly idegesítette Ferit, mert PRO hamisan énekelt. Károly megszidta Ferit, mert PRO hamisan énekelt.

¯ ¯

NP1 VNP2 NP2 >> NP2 NP1 VNP1 NP2 >> NP1

1. ábra. Az implicit kauzalitás által implikált oksági lánc

Az implicit kauzalitás szerepe az anafora-feldolgozásban

Mivel az implicit kauzalitás per definitionem a személyközi ige által megjelenített esemény
okozóját jelöli ki, az esemény kiváltó okát megadó kijelentésnek elvben éppen errõl az igei
kauzalitás által kiemelt szereplõrõl kellene szólnia. Például a Csilla fölhívta Terit, mert beteg
volt összetételben, ahol az anafora üres PRO (Ø) formában jelenik meg, semmilyen expli-

120
cit kapaszkodónk nincs ahhoz, hogy eldöntsük, az esemény két szereplõje közül melyikük-
rõl szól az esemény okát leíró beteg volt tagmondat. Feltételezhetõ, hogy ilyenkor a sze-
mélyközi ige implicit kauzalitásából eredõ információt használjuk föl a megértésben
(Garvey–Caramazza 1974; Caramazza et al. 1977; Brown–Fish 1983; Semin–Fiedler 1992;
Malle 2002). Ezek szerint az NP1-es kauzalitást mutató fölhívta ige azt implikálja, hogy a Ø
anafora az esemény alanyára vonatkozzon. Vagyis Csilla fölhívta Terit, mert Csilla beteg volt.
A nyelvi produkcióra vonatkozó vizsgálatok eredményei azt sugallják, hogy a magyar
nyelvben az oksági összetételek konstruálásakor fölhasználjuk az ige implikálta kauzális
információt (Dankovics 2001a). A kérdõíves felmérésekben a személyközi események oká-
ra vonatkozó kérdésekre a résztvevõk a legtöbb ige esetében szignifikánsan csak az egyik
vagy csak a másik szereplõrõl szóló kijelentésekkel válaszoltak, vagyis a fölhívta ige eseté-
ben valóban az alanyról, míg például a megdicsérte igénél a nem alanyi vonzatról állítottak
valamit (Dankovics 2001b). Az összetételek megértése terén azonban úgy tûnik, a magyar-
ban az igei kauzalitás sokkal kisebb szerepet játszik, mint az angolban. A megértést vizsgá-
ló feladatok ugyanis alig mutattak szignifikáns eredményt az antecedens kiválasztását ille-
tõen (Dankovics 2004).

Névmási anaforák feldolgozása a magyar nyelvben

A magyarban és azokban a nyelvekben, ahol nem kötelezõ a harmadik személyû visszauta-

lások explicitté tétele, sõt egyértelmû korreferencia esetén többnyire az üres PRO vagy
zéró névmás (Ø) használatos, a kétértelmû anaforikus viszony feloldásában fontos szerepe
lehet az alanyfolytatás-alanyváltás elvének (Pléh 1980; 1981; 1994; 1998; Pléh–Radics
1974). E szerint a nyelvspecifikus elv szerint a zéró névmást az alanyfolytatás, a mutató
névmást az alanyváltás alapértelmezett hordozójának tekintjük a produkció és a megértés
során. Például
6. Az énekesnõi hiányzott a rendezõnek, mert Øi külföldön volt.
7. Az énekesnõ hiányzott a rendezõnekj, mert azj külföldön volt.
Vagyis a fenti kauzális összetételek közül a (6) változatban a második tagmondatban
lévõ zéró névmási anaforát (Ø) az elsõ tagmondat alanyára (az énekesnõ) vonatkoztatjuk,
tehát megtartjuk az elsõ tagmondatban kijelölt alanyt. A (7) változat második tagmondatá-
ban egy mutató névmási anafora áll (az), amelyet az elsõ tagmondat nem alanyi névszójára
(a rendezõ) vonatkozónak tekintünk, azaz alanyváltás történik.

Az implicit igei kauzalitás és az anafora típusának versengése

az anafora-feldolgozásban

Az implicit igei kauzalitás és az alanyfolytatás-alanyváltás elve szerinti antecedens-kijelö-

lés bizonyos esetekben ellent mond egymásnak. Például a
8. Csilla fölhívta Terit, mert az beteg volt.
mondatban az igei kauzalitás az elsõ tagmondat alanyát (Csilla) jelöli ki antecedensnek, mivel
a fölhívta ige NP1 típusú. Ám az anafora típusa szerint a nem alanyi szereplõnek (Teri) kelle-
ne lennie az antecedensnek, mert a mutató névmási anafora (az) ezt implikálja. A

121
 9. Gábor megszidta Tamást, mert Ø ideges volt.
mondatban viszont az implicit kauzalitás az elsõ tagmondat nem alanyi szereplõjére mutat
(Tamás), minthogy a megszidta ige NP2-es kauzalitású. A második tagmondatban található
zéró anafora (Ø) viszont az elsõ tagmondat alanyi szereplõjét (Gábor) jelölné ki
antecedensnek. Adódik a kérdés, hogy ilyen esetekben az igei kauzalitás vagy a névmási
anafora implikációja érvényesül-e az antecedens-kijelölés folyamatában?
A kétszereplõs személyközi igéket tartalmazó oksági összetételek megértésre irányuló
vizsgálatok eredményei nem mutatták ki egyik elv prominenciáját sem (Dankovics 2004).
Csak olyan általános megállapításokat tehetünk, hogy a nyelvspecifikus elv elsõsorban ak-
kor fejti ki hatását, amikor az univerzális elv nem ad támpontot a feldolgozásban, és vala-
melyes befolyással van az anaforikus viszony megértésének folyamatára akkor is, amikor a
döntést az univerzális elv alapozza meg. Tehát általában véve a magyarban az alanyfolyta-
tás-alanyváltás elve fölülbírálja az implicit igei kauzalitás elvét. Fõként az NP2-es kauzali-
tású (megbüntet, csodál, szeret) és a kauzálisan semleges (segít, utál, felvidít) igéknél figyelhe-
tõ meg, hogy a zéró anafora – elõbbieknél az ige kauzalitása ellenében is – alanyfolytatást
implikál, a mutató névmási anafora hatására alanyváltás történik. Mindazonáltal úgy tû-
nik, a két elv egyike sem oldja meg kielégítõ módon a kétértelmû anaforikus szerkezetek
értelmezését.

A szórend szerepe a kauzális összetételek produkciójában

Mivel a szemantikai alapú anafora-feldolgozási elvek nem adtak kielégítõ megoldást, meg-
próbálkozunk visszanyúlni a konfigurációs elméletekhez. A következõkben bemutatásra
kerülõ vizsgálatokban arra kerestük a választ, hogy a személyközi esemény szereplõinek a
predikátumhoz viszonyított sorrendje, vagyis az alany az ige elõtt, míg a nem alanyi vonzat
az ige után áll, vagy éppen megfordul a szórend, és az alany az ige mögé kerül, a nem alanyi
vonzat pedig az ige elé, befolyásolja-e az antecedens-kijelölést. Amennyiben kimutatható,
hogy a szórend hatással van az antecedens kijelölésére, úgy föltehetõ, hogy a konfigurációs
elméletek valamelyike mûködhet a magyar nyelvben.

Elsõ vizsgálat: antecedens-kijelölés a nyelvi produkcióban egyenes

szórend mellett

Az alábbiakban ismertetésre kerülõ kérdõíves felmérés eredeti célja a személyközi igék

implicit kauzalitási irányának meghatározása volt. Feltételezzük, hogy amennyiben az imp-
licit kauzalitás jelensége valóban létezik, világosan meg is jelenik az anyanyelvi beszélõk
oksági viszonyokat leíró megnyilatkozásaiban, és megfordítva, hogy ezekbõl a megnyilat-
kozásokból lemérhetõ az egyes igék kauzális irányultsága. A másik oldalról, az így megka-
pott kauzális irányultság egyszersmind az esemény okát leíró tagmondat alanyának
antecedensét is kijelöli.
A vizsgálat során a résztvevõk olyan kérdéssort kaptak, melyben a Miért tette? sémára
épülõ kérdésekben szereplõ ige egy kétszereplõs interperszonális eseményt írt le, például
10. Miért szidta meg a tanár a diákokat?

122
 A választ a résztvevõknek úgy kellett megadniuk, hogy az a kérdésben szereplõ két név-
szó valamelyikérõl szóljon. Például
11. Mert rendet akart csinálni. (a tanár)
12. Mert hangoskodtak. (a diákok)
Hipotézisünk, hogy a résztvevõk a válaszban azt a szereplõt említik, amelyikre a kérdés-
ben álló ige implicit kauzalitási irányultsága mutat. Tehát a személyközi esemény szerep-
lõi közül az lesz az esemény okát megadó tagmondat alanyának antecedense, amelyre a
válaszok szignifikáns többsége vonatkozik.

Módszer

Résztvevõk: A felmérésben összesen 38, 17–18 éves korú, magyar anyanyelvû gimnazista
vett részt.
Eszközök és elrendezés: A résztvevõk egy papírlapon kapták meg a kiegészítendõ mondat-
sort. A vizsgálatban a következõ 24 ige kauzális irányultságát teszteltük: becsap, csodál, észre-
vesz, fél, felhív, felvidít, hiányzik, hízeleg, idegesít, kritizál, lelõ, megbüntet, megijed, megijeszt,
megnyugtat, megszid, megver, sajnál, segít, szeret, tetszik, untat, utál, vigasztal. Ezekbõl az
igékbõl képeztünk miért kérdõszóval kezdõdõ, múlt idõben álló kiegészítendõ kérdéseket.
Ennek megfelelõen, a felmérés 24 tesztkérdést tartalmazott. A kérdéseket neutrális kérdõ
szórend jellemezte: kérdõszó – ige – alany – függõ vonzat. Például:
13. Miért vették észre a pszichológusok a sebészt?
kérdõszó ige alany függõ vonzat
A kérdéssort véletlen elosztásban kiegészítettük 6 ún. kontrollkérdéssel, melyek más,
például hol kérdõszóval kezdõdtek, és a feladat rutinszerûvé válását voltak hivatottak felol-
dani. A tényleges kérdõív így összesen 30 kérdésbõl állt. A majdani értékelést elõsegíten-
dõ, az egyik névszó egyes, a másik többes számban szerepelt.
Eljárás: A részt vevõ személyeknek válaszolniuk kellett az életkort, a nemet és a nyelvtu-
dást illetõ kérdésekre, majd ki kellett tölteniük a feladatlapot. Az utasítás a következõ volt:
„Válaszolj az alábbi kérdésekre úgy, hogy állításod a kérdés valamelyik (de csak az egyik)
szereplõjére vonatkozzon!” A kérdõívek kitöltésére gimnáziumi tantermekben került sor,
osztályfõnöki óra keretében. A munkához 30 perc állt a válaszadók rendelkezésére.

Eredmények

A feladatlapokat a következõképpen értékeltük: ha a válasz a kérdésben szereplõ alanyi

névszóra vonatkozott, az ige 1-es számjegyet, ha a nem alanyi névszóra vonatkozott, 2-es
számjegyet kapott. Amennyiben a referencia nem volt egyértelmûen eldönthetõ, a választ
0-val jelöltük, és a statisztikai elemzésben hiányzó adatként kezeltük. A kontrollkérdésekre
adott válaszokat figyelmen kívül hagytuk. Az elemzéshez az SPSS statisztikai program 7.5.
verzióját használtuk, és az adatokon binomiális próbát végeztünk el.
A statisztikai elemzés eredményeként a 24 igébõl 17 mutatott kauzalitást valamelyik
szereplõ irányába legfeljebb 5%-os szignifikanciaszinten. Markáns NP1 kauzalitásúnak
bizonyult 6 ige, például az idegesítette vagy a megijesztette. Erõs NP2 kauzalitást 11 ige

123
mutatott, így a kritizálta, a megijedt vagy a megszidta. 7 ige egyik szereplõ irányába sem
mutatott jelentõs kauzalitást. Ilyen például a felvidította vagy az utálta. A részletes adatokat
az 1. táblázat tartalmazza. Az elsõ oszlopban szerepel a vizsgált 24 ige. A második oszlop-
ban az antecedensjelölteket (NP1, NP2) és az adott kategóriákra adott válaszok számát,
valamint az összes válaszok számát (n) tüntettük föl. A harmadik oszlopban a szigni-
fikanciaadatok (p) olvashatók. A táblázatban a szignifikáns kauzalitással rendelkezõ igéket
és a kauzalitás irányát vastag betûvel jelöltük.

1. táblázat. Az elsõ vizsgálat eredményei: antecedens-kijelölés a nyelvi produkcióban

egyenes szószedet mellett
Ige Megjelölt Elem- Szignifi- Ige Megjelölt Elem- Szignifi-
antecedens szám kancia- antecedens szám kancia-
(n) szint (p) (n) szint (p)
csodálta NP1 7 0,000 megijedt NP1 6 0,000
NP2 31 NP2 31
össz. 38 össz. 37
félt NP1 6 0,000 megijesztette NP1 31 0,000
NP2 29 NP2 4
össz. 35 össz. 35
felvidította NP1 17 0,868 megnyugtatta NP1 14 0,719
NP2 19 NP2 17
össz. 36 össz. 31
becsapta NP1 24 0,067 megszidta NP1 2 0,000
NP2 12 NP2 36
össz. 36 össz. 38
észrevette NP1 6 0,000 megverte NP1 4 0,000
NP2 30 NP2 33
össz. 36 össz. 37
fölhívta NP1 19 0,001 sajnálta NP1 3 0,000
NP2 3 NP2 35
össz. 22 össz. 38
hiányzott NP1 18 0,472 segített NP1 18 0,728
NP2 13 NP2 15
össz. 31 össz. 33
hízelgett NP1 19 0,054 szerette NP1 8 0,002
NP2 8 NP2 28
össz. 27 össz. 36
idegesítette NP1 29 0,000 tetszett NP1 34 0,000
NP2 7 NP2 3
össz. 36 össz. 37
kritizálta NP1 10 0,012 untatta NP1 17 0,868
NP2 26 NP2 19
össz. 36 össz. 36
lelõtte NP1 26 0,012 utálta NP1 13 0,176
NP2 10 NP2 22
össz. 36 össz. 35
megbüntette NP1 6 0,000 vigasztalta NP1 1 0,000
NP2 32 NP2 29
össz. 38 össz. 30

124
Megvitatás

E vizsgálat eredményei azt mutatták, hogy az implicit igei kauzalitás jelensége létezik a
magyar nyelvben: a felmérésben használt legtöbb ige határozottan csak az egyik szereplõt
implikálja az okot leíró tagmondat alanyának antecedenseként. Így például a fölhívta ige a
személyközi esemény alanyi szereplõjét, míg a csodálta a nem alanyi szereplõt jelöli ki.
Vannak azonban igék, amelyek egyik szereplõ irányába sem mutatnak implikációt. Ilyen
például a hízelgett vagy a becsapta ige.

Második vizsgálat: antecedens-kijelölés a nyelvi produkcióban fordított szórend

mellett

Ebben a felmérésben arra kerestük a választ, hogy ha felcseréljük a szereplõk sorrendjét,

megváltozik-e az ige kauzalitása által implikált antecedens-kijelölés. Ha megváltoztatja,
akkor fel kell adnunk azt az elméletünket, mely szerint az antecedens-kijelölést a nyelvi
produkcióban egyedül az implicit igei kauzalitás irányítja, és valamely más, nagy valószí-
nûséggel konfigurációs hatásnak kell jelentõs szerepet tulajdonítanunk.

Módszer

Résztvevõk: A felmérésben összesen 45, 17–18 éves korú, magyar anyanyelvû gimnazista
vett részt.
Eszközök és elrendezés: Ugyanaz, mint az elsõ vizsgálatban, azzal a különbséggel, hogy,
ezúttal fölcseréltük az alanyi és a nem alanyi szereplõ helyét. Például:
14. Miért szidta meg a diákokat a tanár?
A felmérés 24 tesztkérdést tartalmazott. A kérdéssort ezúttal is a már ismertetett mó-
don kiegészítettük 6 kontrollkérdéssel. A tényleges kérdõívben így összesen 30 kérdés volt.
Az értékelést elõsegítendõ, az egyik névszó egyes, a másik többes számban állt.
Eljárás: Ugyanaz, mint az elsõ vizsgálatban.
Eredmények: A válaszok kódolása, illetve a statisztikai elemzés az elsõ vizsgálatnál leírtak
szerint történt.
Az eredmények szerint a résztvevõk 5 igénél, például a csodálta vagy az észrevette eseté-
ben az ige mögött álló alanyi szereplõt tartják a második tagmondat antecedensének. Négy
ige esetében az ige elõtt álló nem alanyi szereplõt jelölték meg szignifikánsan többen,
ilyen volt a fölhívta vagy a hízelgett ige. Az igék nagy részénél tehát nem volt szignifikáns az
antecedens-kijelölés. Mégis a legtöbb esetben tendencia mutatkozott valamelyik szereplõ
kiválasztására. Így például a sajnálta ige az alany, míg a megijesztette a nem alanyi szereplõ
kijelölésének tendenciáját mutatja. Ezeknél az igéknél a tendenciákat *-gal jelöltük. A rész-
letes adatokat a 2. táblázat tartalmazza. A táblázat jelölései megegyeznek az 1. táblázat
jelöléseivel. Az antecedens-kiválasztás jelölése ezúttal: az NP1 az ige mögött álló alanyi
névszót, az NP2 az ige elõtt álló nem alanyi vonzatot jelöli.

125
 2. táblázat. A második vizsgálat eredményei: antecedens-kijelölés a nyelvi produkcióban fordított
szórend mellett
Ige Megjelölt Elem- Szignifi- Ige Megjelölt Elem- Szignifi-
antecedens szám kancia- antecedens szám kancia-
(n) szint (p) (n) szint (p)
csodálta NP1 35 0,000 megijedt NP1* 24 0,349
NP2 8 NP2 17
össz. 43 össz. 37
félt NP1 30 0,009 megijesztette NP1 17 0,222
NP2 12 NP2* 26
össz. 42 össz. 43
felvidította NP1 22 0,755 megnyugtatta NP1 22 0,522
NP2 19 NP2 17
össz. 41 össz. 39
becsapta NP1 12 0,025 megszidta NP1 28 0,029
NP2 27 NP2 13
össz. 39 össz. 41
észrevette NP1 31 0,006 megverte NP1* 26 0,291
NP2 12 NP2 18
össz. 43 össz. 44
fölhívta NP1 10 0,018 sajnálta NP1* 28 0,067
NP2 25 NP2 15
össz. 35 össz. 43
hiányzott NP1 18 0,864 segített NP1 16 0,337
NP2 16 NP2* 23
össz. 34 össz. 39
hízelgett NP1 12 0,049 szerette NP1* 25 0,360
NP2 25 NP2 18
össz. 37 össz. 43
idegesítette NP1 16 0,268 tetszett NP1 14 0,045
NP2* 24 NP2 28
össz. 40 össz. 42
kritizálta NP1* 26 0,118 untatta NP1 18 0,360
NP2 15 NP2* 25
össz. 41 össz. 43
lelõtte NP1 18 0,291 utálta NP1* 26 0,082
NP2* 26 NP2 14
össz. 44 össz. 40
megbüntette NP1 30 0,037 vigasztalta NP1 21 0,749
NP2 15 NP2 18
össz. 45 össz. 30

Megvitatás

A statisztikai elemzés arra mutat, hogy a szórend fölcserélésének hatására az antecedens-

kijelölés szignifikanciája általában meggyengül. Ez valószínûleg annak tulajdonítható, hogy
a nyelvi produkció folyamatába belépett egy, a neutrálistól eltérõ, jelölt grammatikai je-
lenség mint korlátozó tényezõ. Mindemellett a számunkra legfontosabb eredmény, amint
az a 3. táblázatban nyomon követhetõ, hogy a szórend fölcserélésével a legtöbb igénél

126
megváltozott az antecedens-kijelölés iránya. Annál az igénél, ahol az egyenes szórend ese-
tén szignifikánsan vagy tendenciaszerûen az alanyi szereplõt választották a második tag-
mondat antecedensének, a sorrend fölcserélése után a nem alanyi szereplõt jelölték meg a
legtöbben (pl. fölhívta, megijesztette). Azoknál az igéknél pedig, amelyeknél a neutrális szó-
rend mellett az ige a nem alanyi szereplõt implikálta, az alany lett a preferált antecedens
(pl. csodálta, sajnálta). Egyedül az untatta igénél nem fordul meg az antecedens kiválasztása,
illetve a felvidította, hiányzott és megnyugtatta igéknél nincs még változás, a szórendváltás
hatására sem történik egyértelmû antecedens-kijelölés.
A két produkciós vizsgálat eredményei alapján arra kell következtetnünk, hogy bár va-
lószínûleg a személyközi ige irányítja az antecedens-kijelölést, mégsem az implicit kauza-
litás közvetítésével teszi ezt. Lehetséges, hogy a kiválasztás tekintetében az ige a vonzatai
konfigurációjára érzékeny, vagy hogy a konfiguráció megváltoztatása megfordítja a kauzá-
lis irányultságot? A kérdést egyelõre nyitva hagyjuk, és a késõbbiekben a megértési vizsgá-
latok eredményeit is bevonva az elemzésbe, próbálunk rá választ adni.

3. táblázat. Az antecedens kijelölése a produkcióban egyenes, illetve fordított szórend mellett:

az eredmények összevetése; NP1 = alanyi szereplõ, NP2 = nem alanyi szereplõ
Ige Szignifikáns vagy Szignifikáns vagy Ige Szignifikáns vagy Szignifikáns vagy
tendenciaszerû tendenciaszerû tendenciaszerû tendenciaszerû
antecedens az antecedens a antecedens az antecedens a
1. vizsgálatban 2. vizsgálatban 1. vizsgálatban 2. vizsgálatban
becsapta NP1* NP2 megijedt NP2 NP1
csodálta NP2 NP1 megijesztette NP1 NP2
észrevette NP2 NP1 megnyugtatta – –
félt NP2 NP1 megszidta NP2 NP1
felvidította – – megverte NP2 NP1
fölhívta NP1 NP2 sajnálta NP2 NP1
hiányzott – – segített – NP2
hízelgett NP1* NP2 szerette NP2 NP1
idegesítette NP1 NP2 tetszett NP1 NP2
kritizálta NP2 NP1 untatta NP2 NP2
lelõtte NP1 NP2 utálta NP2* NP1
megbüntette NP2 NP1 vigasztalta NP2 –

A szórend szerepe a kauzális összetételek megértésében

A nyelvi produkcióra irányuló felmérések eredményei azt mutatták, hogy ha a személy-
közi esemény szereplõinek az igéhez képest elfoglalt helyét fölcseréljük, többnyire meg-
fordul az antecedens-kijelölés implikációja. Az itt következõ vizsgálatokban azt fogjuk
megnézni, hogy mondatmegértési szituációban, amikor az antecedens-kiválasztást az igén
kívül más is irányítja, milyen hatással van a kijelölésre a szereplõk sorrendjének fölcseré-
lése.

127
Harmadik vizsgálat: antecedens-kijelölés a mondatmegértésben egyenes
szórend mellett
A most bemutatásra kerülõ mondatmegértési vizsgálat eredeti célja is az implicit kauzalitás
jelenségének tanulmányozása volt (Dankovics 2001b; 2004). Feltételeztük, hogy olvasási
feladatban, a kétértelmû anaforikus viszonyok megértésekor az anyanyelvi beszélõk tá-
maszkodnak az ige kauzalitásából eredõ implicit információra, vagyis a nem egyértelmû
anaforikus kötést tartalmazó kauzális összetételekben a személyközi eseményt leíró tag-
mondat igéjének kauzalitása implikálja az esemény okát leíró kijelentés alanyának
antecedensét.
A résztvevõk olyan mondatsort kaptak, amelyben az összetett mondatok elsõ tagmon-
data egy kétszereplõs személyközi eseményt írt le. A második tagmondat mert kötõszóval
kapcsolódott az elsõhöz, és egy olyan állítást tartalmazott, amely oksági folytatása az elsõ
tagmondatnak, s jelentésében mindkét szereplõre egyaránt vonatkozhatott:
15. Klára segített Szilvinek, mert aranyos volt.
A válaszadóknak dönteniük kellett arról, hogy a második tagmondat az elsõ tagmondat
mely szereplõjére vonatkozik.
Amennyiben az implicit kauzalitási információ megértésbeli szerepérõl szóló feltétele-
zés beigazolódik, a résztvevõk többsége az elsõ vizsgálatban kapott kauzalitási mutatóknak
megfelelõen válaszol a kérdésekre, vagyis NP1 kauzalitású igék esetén a második tagmon-
dat zéró anaforájához az elsõ tagmondat alanyi névszóját jelöli antecedensnek, míg NP2
kauzalitású igéknél a válaszban a nem alanyi névszót választja ki.

Módszer

Résztvevõk: A felmérésben összesen 32, 17–18 éves korú, magyar anyanyelvû, érettségi elõtt
álló gimnazista vett részt.
Eszközök és elrendezés: A válaszadók egy papírlapon kapták meg a mondatsort. A vizsgá-
latban ugyanaz a 24 ige szerepelt, mint a produkciós vizsgálatokban. Ezekbõl az igékbõl
képeztük a fent leírt módon az összetett mondatokat. Mind az elsõ, mind a második tag-
mondat egyenes szórendû volt. A tesztmondatok véletlenszerû elosztásban 12 kontroll-
mondattal egészültek ki, így egy feladatlap összesen 36 mondatot tartalmazott.
Eljárás: A részt vevõ személyeknek föl kellett írniuk az életkorukat, a nemüket és a nyelv-
tudásukat, majd ki kellett tölteniük a kérdõívet a lapon föltüntetett utasítás szerint, amely
a következõ volt: „Húzd alá az elsõ tagmondat két szereplõje közül azt, amelyikre szerin-
ted a második tagmondat vonatkozik!” A kérdõívek kitöltésére ezúttal is gimnáziumi tan-
termekben került sor, osztályfõnöki óra keretében. A válaszadóknak a munkára körülbelül
15 percük volt.

Eredmények

A válaszok kódolása, illetve a statisztikai elemzés ezúttal is az elsõ vizsgálatnál leírtak sze-
rint történt.

128
 A statisztikai elemzés szerint a válaszadók 9 ige esetében, például a tetszett vagy az untat-
ta igénél jelölték meg az 1. szereplõt legföljebb 5%-os szignifikanciaszinten. A 2. szereplõ-
re 8 igénél volt szignifikáns a válaszadók döntése. Ilyen volt a fölhívta vagy a kritizálta ige.
A maradék 7 ige, így például a hízelgett vagy a megverte esetében sem az 1., sem a 2. szerep-
lõ kiválasztása nem volt szignifikáns. A részletes adatokat a 4. táblázat tartalmazza. Az elsõ
oszlopban szerepel a vizsgált 24 ige. A második oszlopban a kiválasztható szereplõket (NP1,
NP2) és az egyes szereplõkre adott válaszok, valamint az összes válaszok számát (n) tüntet-

4. táblázat. A harmadik vizsgálat eredményei: antecedens-kijelölés a megértésben

egyenes szórend mellett
Ige IC Meg- Elem- Szignifi- Ige IC Meg- Elem- Szignifi-
irány jelölt szám kancia- irány jelölt szám kancia-
az 1. sze- (n) szint az 1. sze- (n) szint
vizsg. replõ (p) vizsg. replõ (p)
szerint szerint
csodálta NP2 NP1 17 0,719 megijedt NP2 NP1 11 0,112
NP2 14 NP2 21
össz. 31 össz. 32
félt NP2 NP1 22 0,031 megijesztette NP1 NP1 26 0,000
NP2 9 NP2 5
össz. 31 össz. 31
felvidította ? NP1 27 0,000 megnyugtatta ? NP1 9 0,022
NP2 4 NP2 23
össz. 31 össz. 32
becsapta ? NP1 8 0,012 megszidta NP2 NP1 30 0,000
NP2 23 NP2 2
össz. 31 össz. 32
észrevette NP2 NP1 15 0,860 megverte NP2 NP1 19 0,377
NP2 17 NP2 13
össz. 32 össz. 32
fölhívta NP1 NP1 4 0,000 sajnálta NP2 NP1 9 0,022
NP2 28 NP2 23
össz. 32 össz. 32
hiányzott ? NP1 26 0,000 segített ? NP1 22 0,052
NP2 4 NP2 10
össz. 30 össz. 32
hízelgett NP1 NP1 20 0,151 szerette NP2 NP1 2 0,000
NP2 11 NP2 30
össz. 31 össz. 32
idegesítette NP1 NP1 22 0,009 tetszett NP1 NP1 26 0,001
NP2 7 NP2 6
össz. 29 össz. 32
kritizálta NP2 NP1 3 0,000 untatta ? NP1 29 0,000
NP2 29 NP2 3
össz. 32 össz. 32
lelõtte NP1 NP1 8 0,008 utálta ? NP1 13 0,377
NP2 24 NP2 19
össz. 32 össz. 32
megbüntette NP2 NP1 14 0,596 vigasztalta NP2 NP1 4 0,000
NP2 18 NP2 26
össz. 32 össz. 30

129
tük föl. A harmadik oszlopban a szignifikanciaadatok (p) láthatók. A táblázatban azokat az
igéket, amelyeknél valamelyik szereplõre nézve szignifikáns válasz született, valamint az
itt megjelölt szereplõt egyaránt vastag betûvel jelöltük.

Megvitatás

Feltételezésünk az volt, hogy az antecedens-kijelölést a kauzális összetételek megértésében

egyenes szórend mellett vizsgáló felmérés eredményeinek az igék hasonló felosztását kell
mutatniuk, mint az egyenes szórendû mondatokkal végzett produkciós vizsgálatnak. Ezzel
szemben azt tapasztaltuk, hogy a két vizsgálat eredményei jelentõsen eltérnek, s az eltérések
nem szisztematikusak. Az igék egy részénél a válaszadók úgy ítélték meg, hogy a második
tagmondat egyértelmûen vonatkozik az 1. vagy a 2. szereplõre, és ezek a döntések jelentõsen
eltérnek az elsõ felmérés eredményeitõl, mint például a csodálta vagy a megijedt igénél. Ez a
két ige a produkciós vizsgálatban NP2-es kauzalitást mutatott, míg a mostani megértési vizs-
gálatban egyaránt semleges kauzalitásúnak mutatkoztak. Olyan ige is volt, amely kauzalitási
irányt váltott. Például a már említett megszidta ige NP2-es kauzalitása NP1-esre változott,
míg az elsõ vizsgálat eredményei szerint az NP1-es csoportba sorolt fölhívta ige NP2-es lett
a megértési feladatban. Az eltérések magyarázata az lehet, hogy míg a produkcióra irányuló
felmérésben az implicit igei kauzalitáson kívül egyéb információ nem állt a válaszadók ren-
delkezésére, addig a megértési feladatban a második tagmondatok tartalmaztak valamiféle
explicit szemantikai implikációt, amire a válaszadók támaszkodtak. Az a lehetõség is fölme-
rülhet, hogy a magyar nyelvben az implicit igei kauzalitás csak csekélyebb szereppel bír a
megértés folyamatában.

Negyedik vizsgálat: antecedens-kijelölés a mondatmegértésben fordított szórend

mellett

A most ismertetendõ felmérés arra keresi a választ, hogy ha a személyközi ige alanyi és
nem alanyi vonzatának sorrendjét fölcseréljük, megváltozik-e az ige által implikált
antecedens-kijelölés a mondatmegértésben (Dankovics 2004). Az egyenes szórend mellet-
ti megértési vizsgálatban kapott ítéleteket úgy tekinthetjük, mint az egyes igék implicit
kauzalitási irányának meghatározását, és a fordított szórend vizsgálatának eredményeit
ezekhez az adatokhoz fogjuk viszonyítani. Föltételezzük, hogy a szereplõk fölcserélésének
sorrendje a megértés terén is hatással van az antecedens-kiválasztásra, tehát az igék túl-
nyomó részénél a kauzalitási irány meg fog változni.

Módszer

Résztvevõk: A felmérésben összesen 31, 17–18 éves korú, magyar anyanyelvû, érettségi elõtt
álló gimnazista vett részt.
Eszközök és elrendezés: Ugyanaz, mint a harmadik vizsgálatban, azzal a különbséggel,
hogy az elsõ tagmondatokban fölcseréltük a szereplõk sorrendjét. Vagyis például a

130
 16. Kati segített Szilvinek, mert aranyos volt.
összetételt
17. Szilvinek segített Kati, mert aranyos volt.
mondatra változtattuk. A tesztmondatok ezúttal is 12 kontrollmondattal egészültek ki, így
egy feladatlap ismét összesen 36 mondatot tartalmazott.
Eljárás: Ugyanaz, mint a harmadik vizsgálatnál.

5. táblázat. A negyedik vizsgálat eredményei: antecedens-kijelölés a megértésben

fordított szórend mellett
Ige IC Meg- Elem- Szignifi- Ige IC Meg- Elem- Szignifi-
irány jelölt szám kancia- irány jelölt szám kancia-
az 1. sze- (n) szint az 1. sze- (n) szint
vizsg. replõ (p) vizsg. replõ (p)
szerint szerint
csodálta NP2 NP1 9 0,031 megijedt NP2 NP1 3 0,000
NP2 22 NP2 28
össz. 31 össz. 31
félt NP2 NP1 20 0,100 megijesztette NP1 NP1 21 0,072
NP2 10 NP2 10
össz. 30 össz. 31
felvidította ? NP1 26 0,000 megnyugtatta ? NP1 18 0,472
NP2 5 NP2 13
össz. 31 össz. 31
becsapta ? NP1 14 0,719 megszidta NP2 NP1 25 0,001
NP2 17 NP2 6
össz. 31 össz. 31
észrevette NP2 NP1 10 0,137 megverte NP2 NP1 15 1,000
NP2 19 NP2 15
össz. 29 össz. 30
fölhívta NP1 NP1 1 0,000 sajnálta NP2 NP1 13 0,472
NP2 29 NP2 18
össz. 32 össz. 31
hiányzott ? NP1 26 0,000 segített ? NP1 25 0,001
NP2 4 NP2 6
össz. 30 össz. 31
hízelgett NP1 NP1 16 1,000 szerette NP2 NP1 1 0,000
NP2 15 NP2 30
össz. 31 össz. 31
idegesítette NP1 NP1 27 0,000 tetszett NP1 NP1 29 0,000
NP2 4 NP2 2
össz. 31 össz. 31
kritizálta NP2 NP1 10 0,072 untatta ? NP1 28 0,000
NP2 21 NP2 3
össz. 31 össz. 31
lelõtte NP1 NP1 7 0,004 utálta ? NP1 14 0,719
NP2 24 NP2 17
össz. 31 össz. 32
megbüntette NP2 NP1 11 0,151 vigasztalta NP2 NP1 7 0,004
NP2 20 NP2 24
össz. 31 össz. 31

131
Eredmények

A feladatlapokat az alábbi módon értékeltük: Ha a válaszadó az elsõ helyen álló, vagyis a

nem alanyi szereplõt jelölte meg, 2-es számjegyet írtunk a döntés mellé, míg ha a második
helyen álló, alanyi szerepû névszót húzta alá, azt 1-essel jelöltük. Egyéb tekintetben a vála-
szok kódolása, illetve a statisztikai elemzés most is az elsõ vizsgálatnál leírtak szerint tör-
tént.
Az eredmények a következõképpen alakultak: A válaszadók 6 igénél jelölték meg legföl-
jebb 5%-os szignifikanciaszinten a nem alanyi névszót. Ilyen volt például a fölhívta vagy a
megijedt ige. Mindössze 7 ige esetében jelölték meg az ige mögé került alanyt, így például
a felvidította vagy a megszidta igénél. Tizenegy igénél nem volt megjelölve szignifikáns
mértékben egyik szereplõ sem. Ilyen eredmény született például a kritizálta és a megverte
ige esetében is. A vizsgálat eredményeit az 5. táblázat tartalmazza. A táblázat jelölései meg-
egyeznek a 2. táblázat jelöléseivel. Azokat az igéket, amelyeknél valamelyik szereplõre néz-
ve szignifikáns ítélet született, valamint a szignifikánsan kiválasztott szereplõt ebben a táb-
lázatban is vastag betûvel, a tendenciákat pedig *-gal jelöltük.

Megvitatás

A megértési feladatban aktualizált antecedens-kijelölések többsége a személyközi ige ala-

nyának és nem alanyi szereplõjének felcserélése hatására nem változott meg (6. táblázat).
Így volt ez például a felvidította és a tetszett ige esetében. Az egyenes szórend melletti megér-
tési tesztben az alanyt antecedensnek jelölõ 10 ige közül 9, például a hiányzott vagy a segített,
a szórend fölcserélése után is megtartotta kijelölését. Az egyenes szórend mellett a nem
alanyi szereplõt implikáló 9 ige közül viszont már csak 6 õrizte meg az irányultságát. Két ige,
a megverte és az utálta a szórend megfordítása után sem mutatott szignifikáns kauzalitási

6. táblázat. Az antecedens kijelölése megértésben egyenes, illetve fordított szórend mellett: az

eredmények összevetése; NP1 = alanyi szereplõ, NP2 = nem alanyi szereplõ

Ige Szignifikáns vagy Szignifikáns vagy Ige Szignifikáns vagy Szignifikáns vagy
tendenciózus tendenciózus tendenciózus tendenciózus
antecedens a antecedens a antecedens a antecedens a
3. vizsgálatban 4. vizsgálatban 3. vizsgálatban 4. vizsgálatban
becsapta NP2 – megijedt NP2* NP2
csodálta – NP2 megijesztette NP1 NP1*
észrevette – NP2* megnyugtatta NP2 –
félt NP1 NP1* megszidta NP1 NP1
felvidította NP1 NP1 megverte – –
fölhívta NP2 NP2 sajnálta NP2 –
hiányzott NP1 NP1 segített NP1 NP1
hízelgett NP1* – szerette NP2 NP2
idegesítette NP1 NP1 tetszett NP1 NP1
kritizálta NP2 NP2* untatta NP1 NP1
lelõtte NP2 NP2 utálta – –
megbüntette – NP2* vigasztalta NP2 NP2

132
irányt. Hét igénél megváltozott az implikáció valamilyen irányban (pl. csodálta, hízelgett, meg-
nyugtatta), de ezekben a változásokban nem figyelhetõ meg semmilyen szabályszerûség.
Úgy tûnik, hogy a mondatmegértési feladatban az igék inkább megõrzik antecedens-
kijelölési implikációjukat, tehát nem mutatható ki a produkciós feladatokban tapasztalt
irányultságváltás. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy a mondatok megértése során jóval több
fogódzót találunk az értelmezéshez, mint a nyelvi produkció folyamatában.

Általános megvitatás
A bevezetésben feltételeztük, hogy mivel az implicit igei kauzalitás és az alanyfolytatás-
alanyváltás elve még együttesen sem magyarázza meg a kétértelmû anaforikus viszonyok
értelmezését a magyar nyelvben, valamely más grammatikai vagy pragmatikai jellegû fo-
lyamatnak kell mûködnie az anafora-feldolgozásban. Felvetettük annak a lehetõségét, hogy
esetleg a magyarban is lehet szerepe az antecedens kijelölésében az ige és vonzatai konfi-
gurációjának, vagyis annak, hogy a személyközi esemény két szereplõje az igéhez képest
hol helyezkedik el.
A hipotézist mind a nyelvi produkció, mind a megértés terén megvizsgáltuk. A felméré-
sek eredményei azt mutatták, hogy a nyelvi produkcióbeli antecedens-kijelölésre hatással
van a vonzatok ige körüli konfigurációja. Ezzel szemben, a kauzális összetételek megérté-
sében a személyközi eseményt leíró tagmondat szórendje jellemzõen nem befolyásolta az
esemény okát megadó tagmondatban található anafora értelmezését. E jelenség magyará-
zata, hogy míg a produkció esetében az igébõl eredõ információn kívül más kapaszkodó
nem áll rendelkezésünkre a kauzális összetételek konstruálásához, addig a megértésben az
ige implikációján kívül még számos hatással lehet számolnunk az értelmezés folyamatában
– ilyen hatások az esemény okát leíró kijelentésben található anafora szemantikai és szin-
taktikai jegykészlete vagy magának a kijelentésnek a szemantikai értéke. A megértés tehát
az anafora-értelmezés szempontjából jóval összetettebb feladat, mint a produkció.
Annak megmagyarázása, hogy a kauzális összetételek elõállítását hogyan befolyásolja a
konfiguráció, nem könnyû feladat. Nem maga a szórend határozza meg az antecedens-
kiválasztást, hiszen ha így volna, akkor minden esetben csak az ige elõtti vagy csak az ige
utáni névszó lehetne a valódi antecedens. Ezek szerint a szórend hatással van az ige kauzá-
lis alapú antecedens-implikációjára, mintegy megfordítja azt. Hogy ez miért, pontosan
milyen elv vagy mechanizmus folytán történik, annak felderítése további vizsgálatok tár-
gya lesz.

Irodalom
Brown, R.–Fish, D. (1983). The Psychological Causality Implicit in Language. Cognition 14,
237–273.
Caramazza, A.–Grober, E.–Garvey, C.–Yates, J. (1977). Comprehension of Anaphoric Pronouns.
Journal of Verbal Learning and Verbal Behavior 16, 601–609.
Clark, A. (1996). A megismerés építõkövei. Budapest, Osiris Kiadó, 44–46., 63–65.
Dankovics Natália (2001a). Anaforikus viszonyok finn, észt és magyar összetett mondatokban
pszicholingvisztikai szempontból. Nyelvtudományi Közlemények 98, 120–142.

133
Dankovics Natália (2001b). Személyközi igék kognitív sémáinak használata és elsajátítása, In
Kampis–Ropolyi (szerk.): Evolúció és megismerés. Budapest, Typotex, 133–148.
Dankovics Natália (2004). Elemi személyközi események kauzális sémái a magyar nyelvben. Doktori
értekezés, ELTE PPK.
Eysenck, M. W.–Keane, M. T. (1997). Kognitív pszichológia. Budapest, Nemzeti Tankönyvki-
adó, 292–304.
Garnham, A.–Oakhill, J. (1985). On-line Resolution of Anaphoric Pronouns: Effects of
Inference Making and Verb Semantics. British Journal of Psychology, 76 (3), 385–393.
Garvey, C.–Caramazza, A. (1974). Implicit Causality in Verbs. Linguistic Inquiry 5, 459–464.
Grober, E.–Beardsley, W.–Caramazza, A. (1978). Parallel Function Strategy in Pronoun
Assignment. Cognition, 6, 117–133.
Johnson-Laird, P. N. (1983). Mental models. Cambridge University Press.
MacDonald, Maryellen C. (1986). Priming in Sentence Procession: Facilitation of Responses
to a Noun from a Coreferential Pronoun. Dissertation Abstract International, v47 (6), p2654B.
Malle, B. F. (2002). Verbs of Interpersonal Causality and the Folk Theory of Mind and Behavior.
In Shibatani, M. (ed.): The grammar of causation and interpersonal manipulation. Amsterdam,
Benjamins, 57–83.
Matthews, Alison–Chodorow, Martin S. (1988). Pronoun Resolution in Two-Clause Sentences:
Effect of Ambiguity, Antecedent Location and Depth of Embedding. Journal of Memory and
Language, v27 (3), 245–260.
Pléh Csaba (1980). Anaphoric devices and perceptual strategies in psycholinguistics. In Kar-
dos–Pléh (eds.): Problems in the regulation of activity. Budapest, Akadémiai Kiadó, 679–701.
Pléh Csaba (1981). A visszautaló (anaforikus) nyelvi eszközök értelmezése. Magyar Pszichológiai
Szemle, 38, 215–230.
Pléh Csaba (1994). Mondatközi viszonyok feldolgozása: Az anafora megértése a magyarban.
Magyar Pszichológiai Szemle, (34.), 5–6., 287–320.
Pléh Csaba (1998). A mondatmegértés a magyar nyelvben. Budapest, Osiris.
Pléh, Csaba–Radics, Katalin (1976). Hiányos mondat, pronominalizáció és a szöveg. Általános
Nyelvészeti Tanulmányok, XI. 261–277.
Semin, G. R.–Fiedler, K. (1992). The Inferential Properties of Interpersonal Verbs. In Semin–
Fiedler (eds.): Language, interaction and social cognition, London, Sage, 58–78.
Smyth, R. (1994). Grammatical Determinants of Ambiguous Pronoun Resolution. Journal of
Psycholinguistic Research, v23 (3), 197–229.

134
Ivády Rozália–Nagy-György Judit

Tartalmi és formai tényezõk kölcsönhatása

a nyelvi ítéletekben, avagy van-e a mondatnak flörbje?1

Nyelvi ítélet, nyelvprodukció, nyelvi megértés –

tudományterületek határain
Vizsgálatunk középpontjában mondatok elfogadhatóságáról, vagyis a nyelvi ingerekrõl al-
kotott ítélet áll. A téma vizsgálata meglehetõsen komplex, aminek az alapvetõ oka az, hogy
a nyelvi ítéletalkotás három terület metszetében fekszik: (1) a nyelvészet és a szocioling-
visztika, illetve alkalmazott nyelvészet (2) a filozófia és (3) a pszichológia és szociálpszicho-
lógia területeihez egyaránt kapcsolódik.

Nyelvi megértés
Pszicholingvisztika
vizsgálata

Nyelvi produkció
vizsgálata
Nyelv

Forma Tartalom
Generatív
nyelvészet

Szociolingvisztika Ítéletek vizsgálata

Preskriptív
nyelvészet
Szociálpszichológia

1. ábra. A kapcsolat, amelyet a vizsgálattal meg szerettünk volna teremteni, szaggatott vonalakkal
van feltüntetve, míg a tudományterületek által vizsgált tipikus kérdéseket nyilak jelzik.
Vastag betûvel emeltük ki a tudományterületek neveit, dõlt betûvel pedig a vizsgálandó
területeket. A szociolingvisztika és a preskriptív nyelvészet közötti ellentéteket jelölõ nyilak a két
terület helyesség fogalma közötti ellentétet jelzik

1
Kutatásainkat a T 029514 számon nyilvántartott OTKA-pályázat támogatja, A magyar morfológia és
a téri kifejezések rendszere (témavezetõ Pléh Csaba) témában. A kutatások egy korábbi szakaszában az
eredményekrõl Ivády Rozália Eszter és Nagy-György Judit beszámoltak 2001 áprilisában Szombathelyen
a XXV. Országos Tudományos Diákköri Kongresszuson.

135
 Fontos tisztáznunk, hogy mik azok az alapvetõ kérdések, amelyekre a választ a fenti
területektõl várhatjuk. A nyelvészet és a szociolingvisztika határozza meg az elfogadható
vagy az egy adott nyelvi közösség által elfogadott mondatok körét. Ez azért fontos, hogy
választhassunk egy kritériumot, ami alapján a nyelvi anyagot fel lehet osztani egy adott
nyelvi közösség (jelen esetünkben egyetemisták és középiskolások) számára feltételezhetõ-
en elfogadható és elfogadhatatlan csoportra.
A vizsgálat filozófiai hátteréhez a tudásunk reprezentációjával kapcsolatos érvek tartoz-
hatnak: mennyire kell a nyelvi bemenetnek illeszkednie a tudásstruktúránkhoz ahhoz, hogy
elfogadjuk azt azzal megegyezõnek, illetve mit csinálunk akkor, ha nem találunk a beme-
netnek megfelelõ tudástartalmat – elfogadjuk vagy elutasítjuk a kijelentést?
A pszichológia és ezen belül a szociálpszichológia foglalkozik az emberek ítéleteivel,
azok szélsõségeivel és kritériumaival különbözõ helyzetekben. Az ítéletek fejlõdése, vala-
mint azok meghozatalának gyorsasága is érdekes kérdés lehet számunkra.
Ezek a tudományágak egymással is átfedésben vannak, emiatt a téma vizsgálata még
komplexebb. Jelen vizsgálat részben pszicholingvisztikai módszereket alkalmaz alapvetõ-
en nyelvészeti/szociolingvisztikai kérdések megválaszolására.

Leíró nyelvészet – tartalom és forma

A preskriptív nyelvészetet csakis és kizárólag a forma érdekli: megfelelõ nyelvtani szerke-
zetek kialakításával ez a nyelvtan már elégedett. Ami a deskriptív nyelvészetet illeti, maga
Chomsky (1965) a korai elméletben lényegtelennek tartotta a tartalmat, de legalábbis füg-
getlennek a nyelvtani feldolgozástól. Érveit két alapmondatra helyezte.
1. Colourless green ideas sleep furiously.
„Színtelen zöld eszmék dühödten alszanak.”
2. Furiously sleep ideas green colourless.
„Dühödten alszanak eszmék zöld színtelen.”
Mindkét mondat értelmetlen, azonban az elsõrõl minden anyanyelvi beszélõ meg tudja
mondani, hogy grammatikus (a grammatikus itt azt jelenti, hogy szintaktikailag megfele-
lõ), míg a másodikról tudja, hogy nem az. Van tehát egy implicit tudásunk arról, hogy mi
a grammatikalitás, habár maguknak a szabályoknak expliciten általában nem vagyunk a
tudatában, azonban képesek vagyunk reflektálni rá, ezt nevezzük metanyelvi képességnek.
Késõbb azonban felmerült a kérdés, hogy ha valóban generatív nyelvtannal foglalkozik a
tudományág, akkor hogyan lehet magyarázni, hogy az emberek valójában ugyanúgy soha
nem mondanak az (1)-hez hasonló mondatokat, mint a (2)-höz hasonlóakat. Ennek meg-
felelõen bevezettek szemantikai megszorításokat a szintaktikai keretbe, vagyis amellett,
hogy például az „alszik” igének csak egy argumentuma lehet (az alanya), emellett az is
fontos, hogy ez az egy argumentum élõ kell, hogy legyen. Azonban nem szól az elmélet
arról, hogy ennek megsértése ugyanolyan kategóriájú rontás-e, mint a nyelvtani, vagyis a
mi megfogalmazásunkban formai rontások.
Mi arra voltunk kíváncsiak, mi történik akkor, ha a nyelvtani helyesség nem a kategória
megsértésével (eszmék alszanak) áll szemben, hanem olyan kijelentéssel, melyrõl könnyen
(vagy kicsit nehezebben) tudhatjuk, hogy nem lehetséges, hogy az általunk ismert világ
érvényes leírása legyen, mint (3) mutatja.
3. A macskának van szárnya.

136
 Az ilyen mondatok esetében valószínûleg eltér a grammatikalitás és az elfogadhatóság
megítélése, hisz a mondat – bár jól formált – lehetséges, hogy az emberek többsége számá-
ra nem elfogadható. Kérdéses, hogy más-e a természetes nyelvi beszélõk kritériuma a két
típusú sértés esetén, van azonban némi bizonyítékunk a kettõ eltérésére a pszicholingvisztika
területérõl.

Pszicholingvisztika – a megértés vizsgálata

Kiváltott potenciálok

Elektrofiziológiai módszerekkel egyértelmûen bizonyítható, hogy a nyelvtani és a tartalmi

sértések más típusú folyamatokat indítanak el az agyban. Nyelvtani sértések esetén általá-
ban egy bal anterior negativitás figyelhetõ meg 400 ms-nál (LAN – Left Anterior Negativity),
valamint egy késõi komponens, a P600-as. Ezzel szemben tartalmi sértéseknél egy késõi
komponens, az N400 változik meg (Kutas–Hillyard 1980; Neville et al. 1991). Vagyis ala-
pos okunk van azt hinni, hogy a tartalmi és a formai vagy nyelvtani sértések más mentális
folyamatokat indítanak el.

Elméleti modellek a pszicholingvisztikában

Clark és Clark (1977) tankönyvében a pszicholingvisztikán belüli kutatások esetében fel-

merül három lehetséges elképzelés a tartalom és a forma hatásáról a megértésre (Pléh,
1998; 2000a).
A formát elõnyben részesítõ irányzatok, melyek legtöbbször a modularista (Fodor
1983), vagyis buta feldolgozódobozokat tételezõ irányzathoz tartoztak, azt próbálják bizo-
nyítani, hogy a megértésben a tartalom csak másodlagos. Ezért feszíti elõ a dob szó még
egyértelmû mondatokban is mind az igei, mind a fõnévi jelentést (Gergely–Pléh 1995;
Thuma–Pléh 2001), és ezért a passzív szerkezetekben ha csak az egyik szereplõ élõ, ezért
csak õ lehetne alanyként is értelmezhetõ, ez mégsem segít a mondat szerepeinek kiosztá-
sában (Ferreira–Clifton 1986; Clifton–Ferreira 1987).
A tartalmi-pragmatikai alapú felfogások ezzel szemben azt hirdetik, hogy a monda-
taink egy részében valójában redundáns a mondatszerkezet, a szavak jelentésébõl kitalál-
hatjuk a mondat értelmét (például a fiú a rág és a keksz szavak csak egyetlen, a világban
lehetséges olvasatot adnának, Pléh 2000b). Ez az elmélet némileg épít arra a Grice-i elvre,
mely szerint a beszélõ együttmûködik velünk (Grice 1997).
A harmadik felfogás szerint mindenbe belekapaszkodunk a megértés során, ami csak
segíthet: az interakciós elméletek szerint a megértés gyors voltát a sokfajta információ
együttes jelenléte segíti. Ha a mondatok alanya és tárgya az élõség miatt nem felcserél-
hetõ (szemantikai irreverzibilitás), akkor ez segít a mondat megértésében (Slobin 1966).
Marslen-Wilson és Tyler (1980) szerint a megszokott tartalmú mondatoknál elsõsorban
a tartalomra, míg ismeretlen vagy széttört tartalom esetén a formára támaszkodunk in-
kább.
A nyelvi megértés tehát alapvetõen nemcsak a formára támaszkodik, hanem nagyon
erõsen támaszkodhat a tartalomra is. Ezenfelül az emberek által valóban hallott és produ-

137
kált kijelentések nagy része nemcsak formailag helyes, hanem tartalmilag is. Kérdésünk,
hogy mi történik abban az esetben, ha akár az egyik, akár a másik formát lerontjuk, valójá-
ban az emberi elme természetére kérdez rá: mi a fontosabb számunkra egy mondat meta-
nyelvi megítélésénél: annak tartalma vagy a formája?
Most áttérünk ennek megfelelõen a metanyelvi ítéletekre.

Alkalmazott nyelvészet – a metanyelvi tudatosság és fejlõdése

Metanyelvi tudatosságnak (metalinguistic awareness vagy metalinguistic ability) nevezzük azt
a képességünket, hogy reflektálni tudunk az általunk beszélt nyelvre. Valójában ennek
szerepe a mai napig sem tisztázott a nyelvi fejlõdésben, nem egyértelmûek a válaszok arra,
hogy kapcsolódik-e a beszédelsajátításhoz e képesség, vagy csak a produkció után, és ha
igen, mennyivel utána jelenik meg.
Különbözõ szintjeit szokás megkülönböztetni a metanyelvi tudatosságnak attól függõ-
en, hogy a nyelvészet mely területére vetülne ki a metanyelvi tudatosság hálója. Így beszé-
lünk fonemikai tudatosságról, szótudatosságról, szintaktikus tudatosságról és prag-
matikai tudatosságról (Göncz 2003).
Minket alapvetõen csak a szintaktikai tudatosság (valójában morfoszintaktikai) érdekel,
ugyanis erre épülõ feladatokat adtunk különbözõ korosztályoknak. A szintaktikai tudatos-
ság a mondat struktúrájának megfigyelését jelenti, vagyis azt, hogy milyen pontossággal
tudja valaki helyesnek vagy helytelennek ítélni a mondatot. Gyerekeken ezt gyakran úgy
vizsgálják, hogy bábukat beszéltetnek, és azokról kell a gyereknek megmondania, hogy
helyes vagy helytelen mondatot mondott-e. Annyit biztosan tudunk a szintaktikai tudatos-
ság fejlõdésérõl, hogy 2–3 éves korig a közlést érthetõsége alapján osztályozzák, míg 4–5
évesen inkább tartalmi, mint formai alapja van az ilyen helyességi ítéleteknek (például A
nagy szikla az út közepén van nem lehet helyes, mert akadályozná a forgalmat), és csak 6–7
éves korra alakul ki az a képesség, hogy grammatikai kritériumokat alkalmazzanak. Kérdé-
ses természetesen, hogy ez a „helyes” kritériumának – vagyis a gyerek nyelvi kompetenciá-
jának és az arra való reflektálásnak – a fejlõdési állomásait mutatná-e, vagy egyszerûen a
gyerek korábban mást ért helyes alatt, mint az iskolába kerülés után, ahol a preskriptív
nyelvészet térhódításával megjelenik a nyelvtani helyesség fogalma.
Ennek megfelelõen kérdéses, hogy vajon ez a fajta gondolkodás nem térhet-e vissza
akkor, ha a személyeknek alapvetõen nem azt a kérdést tesszük föl, hogy mi a helyes,
hanem, hogy mi az elfogadható. Ebben az esetben könnyen lehetséges, hogy az egyete-
mista, illetve gimnazista populációk is bevonnák a jelentést a döntéseik alapjába annak
ellenére, hogy már messze vannak attól az óvodáskortól, amikor ennek meg kellene tör-
ténnie. Lehetséges, hogy itt egyáltalán nemcsak egy metanyelvi folyamatról, hanem egy
fogalmi újraszervezõdésrõl volna szó? Ezt természetesen csak óvodások más módszerek-
kel, mondjuk kiváltott potenciálokkal való vizsgálata segítségével érhetnénk el, minden-
esetre elõzõleg látnunk kellene, hogy valóban helyes-e az a hipotézisünk, hogy a felnõtt
populáció is hozhat ilyen alapokon döntéseket.
Bialystok és Hakuta (1994), valamint Polonyi és Kovács (jelen kötet) szerint a máso-
dik nyelv tanulása alapvetõ változásokat idéz elõ a nyelvrõl való gondolkodásunkban. Ez
azt jelentené, hogy a már egy idegen nyelvet feltehetõen jól beszélõ egyetemisták jobb

138
metanyelvi készségekkel rendelkeznének, mint a gimnazisták, akik még csak a nyelv ak-
tuális elsajátításának szakaszában vannak? Vagy éppen fordítva, akik éppen a nyelvre
reflektálnak, és aktívan tanulják a nyelvet, azok rendelkeznek jobb szintaktikai meta-
nyelvi tudatossággal? A késõbbiekben az érzékenység vizsgálatával tesztelni fogjuk ezt a
hipotézist.

A megítélési kontextus és a tudatossági szint hatása

Carver és Scheier (1998) modellje szerint az önmagunkra irányuló figyelem, amit
énfókusznak neveznek, hatással van a kognitív önszabályozásra. A modell szerint az aktuá-
lis viselkedést folyamatosan összehasonlítjuk a szándékolt viselkedéssel. Ebben az énfókusz
mértékét két alapvetõ összetevõ határozza meg: egy viszonylag állandó komponens meg-
határozza, hogy mennyire hajlik a személy önmaga megfigyelésére. A másik összetevõ az
aktuális helyzet: az énfókusz ugyanis manipulálható, mégpedig azáltal, hogy a közönség,
tv-kamera vagy tükör elõtt kell végezni feladatokat, vagy esetleg csoportosan. Bánfai Bea,
Bodor Péter és Pléh Csaba (1987) kísérletébõl azt is láthatjuk, hogy a nyelvtani ítéletekben
is megjelennek hasonló hatások. A személyek ugyanis jobban ragaszkodnak a saját (!) nor-
máikhoz tükör elõtti helyzetben. A tartalom megítélése ilyen helyzetben azonban úgy tû-
nik, nem változik, sõt saját korábbi kísérletünk eredményei szerint maga a nyelvtani rontás
sem ítéltetik meg szigorúbban tükör elõtt (Ivády et al. 2001). Ennek ellenõrzésére mostani
vizsgálatunkban csoportos vizsgálatokat is végeztünk, ahol ugyanezt a hatást vártuk el a
korábbi egyéni helyzethez képest, valamint a reakcióidõs kísérleti helyzethez képest, ami-
kor is a személyek egyedül ültek a számítógép képernyõje elõtt.

A megértés és nyelvi ítélet viszonya

Mostanra már beszéltünk a megértés formai és tartalmi elemeirõl és a nyelvi megítélés
formai elemeirõl. A megítélés tartalmi elemeirõl csak véletlenszerû adataink vannak, hi-
szen csak annyit tudunk, hogy 4–5 éves korig – vagyis mielõtt a gyerekek iskolába nem
kerülnek – van szerepe a helyesség megítélésében. Utána a helyesség fogalma korrigáló-
dik, de mi a helyzet az elfogadhatóság fogalmával? Lehetséges, hogy ez lép a korábbi „he-
lyesség” fogalom helyébe? A továbbiakban a nyelvtani ítéletekkel kapcsolatos „helyes” ki-
fejezést inkább az elfogadhatóság fogalmára kell érteni, hiszen a vizsgálatokban mindenütt
egy erre vonatkozó kérdést alkalmaztunk.

Hogyan történik a metanyelvi döntés?

Feltételezhetõen egy mondat megértése során létrehozunk egy mentális reprezentációt a
mondatról, és ezt építjük be az addigi reprezentációk közé. A mondatról való ítéletalkotás
során pedig a létrehozott reprezentációt összevetjük a fejünkben már meglévõ, társas íté-
letekkel is súlyozott reprezentációkkal: egy bizonyos hasonlósági szint felett elfogadunk
egy mondatot, míg ha ez alatt marad, akkor elutasítjuk. Ennek sémáját mutatja a 2. ábra.

139
 Szociális ítélet Megértési folyamat
(háttér) (figura)

=?
Kívülrõl adott Saját generált
reprezentáció reprezentáció

2. ábra. Az elfogadhatósági ítélet mint háttértudások és aktuális számítások

összevetésének eredménye

A társas lény és a metanyelvi ítélet

Ez a felfogás szociálpszichológiai meggondolásokra alapoz. Jól ismertek az önkiszolgáló
torzítások (Ross 1977), melyek szerint az emberek szívesen feltételezik, hogy attitûdjeik,
véleményük, értékeik és viselkedésmódjuk valójában egybeesik az emberek többségének
attitûdjével, véleményével, értékeivel és viselkedésmódjával. Nyelvi megítélési helyzetek-
ben ez két folyamatot indíthat el.
– TÁRSAS AZONOSSÁG: ha nem értem, akkor mások sem fogják érteni, ezért helytelennek
tartom.
– SZOCIÁLIS HATALOM: ha mások ezt írták, akkor biztosan igaz, ezért elfogadható.
Feltevésünk szerint az utóbbi tendencia erõsebb a középiskolásoknál, akiket a magyar
oktatási rendszerben kevésbé szoktatnak hozzá az önálló vélemény formálásához. Az egye-
temisták között sem elhanyagolható a hatása, hiszen vizsgálati személyeink hozzászoktak
az intellektuális autoritáshoz nehéz szövegeknél, de feltehetõen kisebb lesz.
Mindez persze szintén feltételezi, hogy a mondatmegértés igen gyors folyamatához ké-
pest a mondatok helyességének megítélése jelentõs idõt vesz igénybe. A helyességi meg-
ítélésnél egy másodszori, a megértéshez hasonló folyamat menne végbe, ami arra alapoz-
na, hogy vajon mások megértenék-e azt, amirõl ítéletet kell alkotnia a személynek. Van-
nak olyan modellek, amelyek hasonló meggondolásból társítják a metanyelvi ítéleteket a
tudatelmélettel (Doherty–Perner 1998).

A társas megítélés strukturális modellje

A korábbi hasonló metanyelvi vizsgálatok a hiperkorrekció jelenségét vizsgálták (lásd Bán-

fai et al. 1987; Pléh 1985), vagyis azt, hogy egy stigmatizált alakot (mint a magyarban a
suk-sük), hogyan kezd kitörölni minden lehetséges környezetbõl a nyelvmûvelés hatására
az anyanyelvi beszélõ. (Ennek eredményei lennének az olyan mondatok, mint Húzd már ki
a függönyt, hogy láthatjuk, hogy esik-e.) Úgy tûnik, a hiperkorrekciót csökkenti, vagyis a
helyes nyelvi intuíciót növeli az éntudatosság növelése (ha tükör elõtt értékelik a monda-
tokat a személyek), valamint az iskolai fejlesztés (speciális nyelvre orientált képzés).
A nyelv társas szemléletének a helyességi ítéletekre vonatkozó hatását egy érdekes mo-
dellben írta le Pléh és Bodor (2000). Feltételezték, hogy a normatív nyelvi közösség szabá-

140
lyai tudattalanul, vagyis impliciten internalizálódnak, és a szabályok feldolgozási folyamat-
tal való interakciója lesz a nyelvhelyességi ítéletek születésének helye. A MÁSIK ebben a
modellben mint a nyelvhelyesség forrása szerepel.
Pléh és Bodor (2000) olyan modellt vázol fel, ami felépítésében analóg a freudi struktu-
rális modellel (3. ábra), és ezen modell alapján elkülönít egy nyelvi Felettes ént, amely a
(többnyire az iskolában) tanított társadalmi normákat foglalná magában, egy Ösztönént,
ami a spontánul kibontakozott nyelvi készségeket, és a (nem oktatott) nyelvi szabályokat
közvetíti, és az Ént, ami meghozza a végleges metanyelvi ítéleteket, és alakítja a beszéd-
produkciót. Ennek a modellnek az értelmében bizonyos beavatkozások (pl. társas helyzet-
ben, osztályközösségben vagy tükörbe nézve) az éntudatosság növelésével a metakontrollt,
az ösztönén hatásokat erõsítenék fel. A modell azonban csak a formai stigmatizációról be-
szél, nyitva hagyja, hogy mi is történik a tartalmilag nem helytálló megnyilatkozásokkal, és
csak tükörrel manipulált helyzetekre épít, nem vizsgálja a csoportos és egyéni helyzet össze-
hasonlítását.

Felettes én Nyelvi normák – társak alakítják

Reprezentáció 1

Én Összevetés

Reprezentáció 2

Ösztönén Saját nyelvi intuíció

3. ábra. A szociális alapú megítélés belsõvé válik

Kísérleti leírás
Alanyok

A kísérletben tehát különféle személyek metanyelvi ítéleteit vizsgáltuk, három különbözõ hely-
zetben: az elsõben egy tükör vagy egy tábla elõtt ültek, és az arra feltett papírokon olvasták a
mondatokat, a másodikban egyszerûen egy kérdõívet tötettünk ki a mondatok elfogadhatóságá-
ról, a harmadik helyzetben pedig számítógép elõtt, reakcióidõ-mérés mellett kellett a döntése-
iket meghozniuk. A mondatsor és a kérdés maga minden egyes esetben ugyanaz volt, az igen-t
vagy a nem-et kellett bekarikázni annak függvényében, hogy elfogadható-e a mondat vagy sem.

Alanyok

A három kísérletben, illetve vizsgálatokban összesen 244 személy vett részt, mindegyikük
a SzTE bölcsészkarának hallgatója volt (1. táblázat). A kísérletben a kurzuskövetelmények
egy részének teljesítéseként vettek részt. A tükrös kísérlet részletes eredményeirõl jelen

141
 1. táblázat. A kísérletekben, illetve vizsgálatokban
részt vett személyek száma
Gyakoriság Százalék
Kérdõíves kísérlet 120 49,2
Reakcióidõs kísérlet 34 13,9
Tükrös kísérlet 89 36,5
Összesen 244 100,0

esetben már nem írunk, hiszen azt korábban máshol már publikáltuk (Pléh et al. 2001).
Néhány összehasonlításban még azonban ebben az összefoglalóban is helyet kapnak az
eredmények.

Módszer

Tükrös kísérlet

A kísérletben ugyanazokat a mondatsorokat alkalmaztuk, melyeket a reakcióidõs kísérlet-

ben is, azonban a kísérleti személyek ugyanabban a szobában hol egy tükör elõtt, hol pedig
egy tábla elõtt töltötték ki a kérdõíveket. (Az eredményeket lásd Pléh–Ivády–Nagy-György
2001; valamint Ivády–Nagy-György 2001). A mostani összefoglaló szempontjából mind-
össze a kontrollcsoport érdekes, akik egyéni helyzetben töltötték ki ugyanazt a kérdõívet,
amit egy másik egyetemistacsoport csoportos helyzetben töltött ki a kérdõíves vizsgálatban.

Reakcióidõs kísérlet

A már korábban kérdõíves változatban felhasznált mondatainkat mutattuk be VVP prog-

ram segítségével egy PC 17" képernyõjén, és az ezekre adott reakcióidõket és válaszokat
(igen/nem) regisztráltuk. A kísérleti személyek egy csendes, nyugodt szobában végezték a
kísérletet, nem számoltak be látási vagy pedig nyelvi problémákról.

Kérdõíves vizsgálat

Kinyomtatott kérdõíveket vettünk fel Szegeden a Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium és

Általános Iskolában, valamint a Radnóti Miklós Gimnáziumban. Az egyetemistacsoportba
a Szegedi Tudományegyetem tanárszakos hallgatói tartoztak.

Kísérleti mondatanyag

21 mondatot használtunk, és mindnek volt négy változata: egy helyes (jó), egy tartalmilag
rontott (rota: rossz tartalom), egy nyelvtanilag rontott (rofo: rossz forma) és egy olyan,
amelyben mindkét rontás (ketro) szerepelt. (Példaként lásd 2. táblázat.)

142
 2. táblázat. A rontások típusaira egy példamondat

Nyelvtanilag helyes Nyelvtanilag hibás

Tartalmilag helyes A macskának van bajusza. A macskánek van bajusza.
Tartalmilag hibás A macskának van szárnya. A macskánek van szárnya.

4 különbözõ mondatsort alkottunk ezekbõl a mondatokból, ahol mind a 4 rontástípus-

ból 5 mondat szerepelt egy mondatsorban, amelyeket a személy végül látott. Magukat a
mondatokat a reakcióidõ-mérésnél a programnak köszönhetõen random sorrendben mu-
tattuk be, míg a kérdõíveknél egyenként randomizáltuk. Könnyen belátható, hogy mivel
így a mondatok 75%-a, vagyis háromnegyede valamilyen rontással szerepelt, ezért kiala-
kulhatott a kísérleti személyekben egy olyan beállítódás, hogy ne fogadják el a mondato-
kat. Ne felejtsük azonban el, hogy a mondatok háromnegyede csak abban az esetben rossz,
ha feltételezzük, hogy a személy a tartalmi rontásokat is hibaként fogja kódolni, és ez
éppen a vizsgálat tárgya lenne.

Hipotézisek

– Feltételeztük, hogy egy olyan feladatban, ahol a kísérleti személyek igyekeznek minél
gyorsabban válaszolni, egyrészt több lesz a hibás válasz, másrészt sokkal inkább egy
reflektálás nélküli, „intuitív” ítélet születik majd meg egy olyan helyzethez képest,
ahol nem voltak idõi kényszer alatt.
– A reakcióidõk gyorsabbak a nyelvtani rontásoknál, mint a tartalmiaknál, mert
azok feltételezhetõen egy procedurális folyamat által is ellenõrizhetõk, míg a tarta-
lom ellenõrzésére deklaratív emlékezeti folyamatokat kell elõhívnunk, melyek tuda-
tosan ellenõrzöttek és lassabbak.
– Megvizsgáltuk, hogy a reakcióidõ vajon mennyire korrelál (1) a mondat hosszával,
valamint azzal, hogy (2) a személy igen vagy nem választ adott, illetve hogy (3) helye-
sen döntött-e.
– A középiskolások szigorúbbak lesznek mind tartalmi, mind nyelvtani ítéleteikben,
mivel náluk mindennapos dolog, hogy ilyen típusú helyesbítésekkel kerülnek szem-
be, míg egy egyetemistát gyakran arra biztatnak, hogy védje meg álláspontját, ha az
nem esik egybe a kanonikussal.

Eredmények
Különbözõ típusú mondatok elfogadási és hibaarányai

Megvizsgáltuk, hogy a különbözõ típusú mondatoknál az elfogadási (hibázási) arány a kü-

lönbözõ csoportokban eltérõ-e (az eredményeket mutatja a 3. táblázat és a 4. ábra).
A statisztika szerint minden csoportra érvényes a helyesség fõ hatása, vagyis minden
csoportban jobban elfogadják a helyes mondatokat, mint a bármilyen szempontból helyte-
leneket. A középiskolások, mint ahogyan azt sejtettük is, kicsit alacsonyabb arányban fo-

143
3. táblázat. Helyes és téves elfogadások a négyféle csoportban. A számok azt a százalékot mutatják,
hogy mennyit fogadtak el helyesnek a személyek, illetve mennyi százalékban hibáztak

Csoport
Egyetem Középiskola Reakcióidõs Tükrös kontroll Összesen
Jó mondatok elfogadási
aránya 0,81 0,66 0,74 0,77 0,72
Grammatikai hibás
mondatok elfogadási
aránya 0,36 0,30 0,22 0,15 0,26
Tartalmi hibás mondatok
elfogadási aránya 0,27 0,19 0,25 0,21 0,21
Mindkét rontás elfogadási
aránya 0,13 0,10 0,19 0,06 0,11
Elfogadási arány
összesen 0,39 0,32 0,34 0,30 0,33
Jó mondatokban hibázás
(téves elutasítás) 0,19 0,34 0,26 0,23 0,28
Hibázás összesen 0,23 0,23 0,22 0,17 0,22

gadják el a teljesen jó mondatokat, mint bármelyik egyetemistacsoport – mivel a rossz

mondatokat nem fogadják el jobban, mint az egyetemisták, ezért ezt nem az érzékenység
rossz voltának, hanem egy megemelkedett küszöbnek tulajdonítanánk. Egybevág ez egy
olyan elképzeléssel, amely gyakran megjelenik a magyar pedagógiában: nem szeretik élve

Elfogadási arányok

90

80

70

60

50

40
30
20
Helyes elfogadás
10
Helytelen elf. – nyelvtan
0 Helytelen elf. – tartalom
Egyetem Helytelen elf. – mindkettõ rossz
Középiskola
Reakcióidõs
Tükrös kontroll

4. ábra. Elfogadási arányok a négy különbözõ csoportban, melyeket vizsgáltunk.

A függõleges tengelyen az elfogadási arány látható százalékban

144
hagyni a bizonytalanság szellemét a tudományban. Ennek következtében lehetséges, hogy
amiben a fiatalabbak nem biztosak, arra inkább egy nemleges választ adnak, és csak arra
mondják rá, hogy helyes, amit egészen bizonyosan tudnak.

Egyének közötti változók

Az egyetemistacsoportok közötti különbségek

Mivel a csoport × helyesség interakció szignifikáns volt, érdemesnek tartottuk részleteseb-

ben is megvizsgálni az eredményeket.
Az egyetemistáknál nincsen szignifikáns különbség a különbözõ mondatok elfogadásá-
ban az egyéni kérdõíves és az egyéni reakcióidõs kísérletben (t = 2,345; df = 30; p = N.S.).
Érdekes azonban, hogy a reakcióidõs kísérlet résztvevõi az idõkényszer ellenére nem hi-
báztak többet, sõt nem szignifikánsan ugyan, de pontosabbak voltak. Ez arra utalhat, hogy
az idõkényszer arra készteti az embereket, hogy ne elméleti/filozófiai, hanem jeldetekciós
problémaként kezeljék a feladatot.
Felmerül az a kérdés, hogy a korábbi egyéni helyzetes vizsgálat kontrollcsoportja eltér-e a
csoportos kérdõívestõl.

4. táblázat. Különbségek az egyetemisták csoportos kérdõívfelvétele és az egyéni (vagyis tükrös

kontrollcsoport) között. Vastaggal kiemelve a szignifikáns különbség

t df p
Jó mondatok elfogadási aránya 0,919 70 N.S.
Grammatikai hibás mondatok elfogadási aránya 3,174 59,249 > 0,01
Tartalmi hibás mondatok elfogadási aránya 1,061 69 N.S.
Mindkét rontás elfogadási aránya 1,994 56,763 > 0,05
Elfogadási arány összesen 3,366 70 > 0,01
Jó mondatokban hibázás – 0,919 70 N.S.
Hibázás összesen 2,389 70 > 0,05

Az eredmény azt mutatja, hogy leginkább a grammatikai hibás mondatok elfogadásában

mutatkozik különbség (4. táblázat), azonban kiemelkedõ eredmény, hogy csoportosan az
egyetemisták sokkal elfogadóbbak, mint egyénileg. Mind a hibázás, mind az elfogadási
arány szignifikáns különbsége visszavezethetõ a nyelvtanilag rontott mondatok magasabb
elfogadási arányára.

Csoportos vizsgálatok összevetése: egyetemisták és középiskolások

A fenti összehasonlításokból szándékosan hagytuk ki a középiskolás-csoportot, mert felté-

telezhetõ, hogy ítéletük eltérõ az egyetemistákétól. Ennek ellenõrzésére összehasonlítot-
tuk a kérdõíves eredményeket ezen a két csoporton, ami igazolta a feltételezést (az ered-
ményeket az 5. táblázat mutatja).

145
5. táblázat. Különbségek egyetemisták és középiskolások között a csoportos kérdõívfelvétel adatai
alapján. Vastaggal kiemelve a szignifikáns különbség

t df p
Jó mondatok elfogadási aránya 3,116 118 > 0,05
Grammatikai hibás mondatok elfogadási aránya 1,075 118 N.S.
Tartalmi hibás mondatok elfogadási aránya 1,74 117 > 0,07
Mindkét rontás elfogadási aránya 0,811 118 N.S.
Elfogadási arány összesen 2,782 118 > 0,01
Jó mondatokban hibázás –3,116 118 > 0,01
Hibázás összesen –0,018 118 N.S.

Az összes különbség úgy tûnik, annak tudható be, hogy a középiskolások általában nem
mutatnak akkora hajlandóságot arra, hogy elfogadják a mondatokat, mint az egyetemisták.
Nem tudjuk, hogy ez a hatás mennyiben szociálpszichológiai (jobban vagy kevésbé iga-
zodnak a normához, mint az egyetemisták) és mennyiben kognitív (ugyanúgy igazodnak a
normákhoz, csak épp más a norma).

Egyénen belüli változók

Tartalmi és grammatikai hibák megítélése

A különbözõ kísérleti csoportokban összevetettük egymással a tartalmilag rontott és a nyelv-

tanilag hibás mondatok elfogadási arányát. Ezek között egyik esetben sem mutatkozik
korreláció (N = 151; r = –0,068; p = N.S.), vagyis nem arról van szó, hogy lennének szigo-
rúbb (magasabb küszöbbel rendelkezõ) és kevésbé szigorú személyek, hanem vannak olya-
nok, akik a tartalmi rontásokkal, és vannak olyanok, akik a nyelvtani rontásokkal szemben

Tartalom és forma

40

30

20

10

0 Helytelen elf. – nyelvtan

Egyetem Helytelen elf. – tartalom
Középiskola
Reakcióidõs

5. ábra. A tartalmi és formai rontások elfogadása középiskolások és a két egyetemista csoport

(kérdõíves, illetve reakcióidõs) között

146
engedékenyebbek. Itt nem mutatkozott interakciós hatás a csoportok és a rontás helyessé-
gének megítélése között, a korreláció egyik csoportnál sem jelent meg.
Ezzel szemben van fõ hatása a rontásnak, ami ráadásul interakciót mutat a csoporttal.
Ennek további vizsgálatára végeztünk t-próbákat, amelyekbõl kiderült, hogy a középisko-
lások kérdõíveinek köszönhetõ ez az eredmény (t = 3,006; df = 86; p < 0,01). Az egyetemis-
táknál nem mutatható ki ilyen különbség (t = 1,244; df= 31; p = N.S.) (5. ábra).
Érdekes azonban megfigyelni, hogy bár az egyetemisták között nem mutatható ki kü-
lönbség a tartalmi és a formai rontások elfogadása között szignifikánsan, a két vizsgált
csoportjuk éppen ellentétes mintázatot mutat: a reakcióidõ-feladatban a tartalmilag ron-
tott mondatokat fogadták el inkább, míg a kérdõíves feladatban a nyelvtanilag rontott
mondatokat.

Reakcióidõk

A reakcióidõ összevetése esetén összefüggés mutatkozik a kétfajta rontás idejei között (N = 4,

r = –0,484; p < 0,05). Az átlagok azonban nem különböznek ( t = 0,712; df = 33; p = N.S.),
ami arra utalhat, hogy az egyén általános gyorsasága meghatározó ebbõl a szempontból,
de valójában nem jelent nagyobb nehézséget eldönteni, hogy tartalmilag vagy formailag
rossz-e a mondat (6. ábra).

RI a különbözõ mondatokra

3150

3100

3050

3000

2950

2900

2850
Jó mondatok Grammatikai Tartalmi hibás Mindkét rontás Reakcióidõ
átlag reakcióideje hibás mondatok mondatok reakcióideje összesen
reakcióideje reakcióideje
RI 3039,94 3119,18 3034,97 2943,51 3042,87

6. ábra. A különbözõ rontásokra esõ reakcióidõk.

A különbségek sehol sem szignifikánsak

147
Elutasító reakcióidõk – melyik hiba észrevétele nehezebb?

Ha kiszûrjük azokat a válaszokat, ahol a személy nem-mel válaszolt (a kísérlet tervezésébõl

adódóan ezekbõl van több), és ezen három rontott csoportot összehasonlítjuk (a teljesen jó
mondatoknál az összehasonlításhoz nincs elég adat), akkor azt látjuk, hogy szignifikáns a
különbség (t = –1,201; df = 31; p < 0,05). Azonban ez a különbség szignifikánsan éppen az
elvárttal ellenkezõ, ugyanis a nyelvtani rontások ítélete tovább tart (7. ábra)!

Csak elutasító válaszok RI

4000

3000

2000

1000

0
** tart* nyelvtan*

7. ábra. Azoknak a válaszoknak a reakcióideje, ahol a személy nem választ adott

az eltérõ rontásokra

Vagyis azt látjuk, hogy a személyek lassabban tudják eldönteni, hogy a mondat rossz,
amennyiben nyelvtani rontás volt a mondatban. Ez mindenesetre meglepõ eredmény, ami
azt mutathatja, hogy bár a procedurális rendszer alapú nyelvtan mûködése gyors, annak
ellenõrzése lehetséges, hogy lassabb, mint a deklaratív memóriáé. Lehetséges azonban,
hogy a nyelvtanilag rontott mondatok nehézsége a perceptuális nehézségükbõl adódik:
ezek rendszerint egy-két betûnyi különbségek voltak, míg a tartalmi rontások egy egész
szót magukban foglaltak.

A reakcióidõ korrelátumai

Azt találtuk, hogy sem az igen válasz (r = 0,023; p = N.S.), sem a helyes válasz (r = –0,050; p
= N.S.)] nem korrelált a reakcióidõ hosszúságával szignifikáns módon. Ráadásul nincsen
szignifikáns különbség a nem válaszok és az igen válaszok reakcióideje között (t = 0,690;
df = 624; p = N.S.), bár a nem válaszok reakcióideje valóban hosszabb. Ezzel szemben a
mondatok hossza és reakcióideje erõsen korrelál egymással (r = 0,859; p < 0,01), vagyis egy
nagyon erõs faktor volt az olvasási idõ maga, melynek csak töredéke lehetett a döntés.
Amennyiben azt vizsgáljuk, hogy egyes mondatokon belül (és nem mondatok átlagán)
van-e korreláció aközött, hogy igen/nem volt-e a válasz, és hogy helyesen döntött-e a
személy, illetve a reakcióidõ között, akkor azt találjuk, hogy rendszerint nincs szignifi-
káns összefüggés.

148
Megbeszélés

Határozott különbség mutatkozik az egyetemisták és a középiskolások elfogadási arányai

között, ami valószínûleg az oktatási módszernek tudható be. Az egyetemisták általában
elfogadóbbak mind a tartalmi, mind a formai rontásokkal szemben. Ez nem minden cso-
portjukra igaz, de arra mindenesetre igen, amelyiket az azonos körülmények között vizs-
gáltunk, vagyis kérdõívekkel.
Ami az általános reakcióidõ-mintázatot illeti: úgy tûnik, a nyelvtani rontásokat tovább
tart ellenõriznünk, mint a tartalmiakét. Ez lehetséges, hogy csak amiatt van, hogy ez nem
annyira begyakorolt feladat: általában a nyelvtani szerkezet megfelelõségét a mindennapi
életben kevésbé kell figyelnünk, mint azt, hogy mi a tartalma egy kijelentésnek. (Érdekes
persze, hogy néha mégis kiugróbbnak érezzük a formai rontást.) Fontos lenne megvizsgál-
ni, hogy ez változik-e életkoronként, vagyis például fiatalabb gyerekeknél is így történik-e,
akiknek a nyelvtani rendszere még fejlõdõben van.
Az is lényeges, hogy evolúciósan a csalók kiszûrésének nem a legjobb módja az, hogy ha
valaki beszédének a nyelvtani helyességét nézzük, de sokkal hamarabb eredményre vezet-
het, ha esetleg a tartalomban valamilyen hibát fedezünk fel. Vagyis lehetséges, hogy gyors
procedurális rendszerünk van, amellyel igen hatékonyan állítunk elõ és értünk meg mondato-
kat, de ezeknek a mondatoknak az ellenõrzéséhez ennek a rendszernek legfeljebb annyi köze
van, hogy elõállít egy saját reprezentációt, amivel a bejövõt össze lehet vetni. Az is lehetsé-
ges, hogy a nyelvtani rontás akár meglepetést okoz, akár egy másodlagos ellenõrzést indít el,
és ez az, ami a reakcióidõt lassítja annak ellenére, hogy maga a döntés gyorsabb volna. Mint
említettük, ezenfelül a nyelvtani rontások kevésbé voltak perceptuálisan kiugróak.
Úgy tûnik, hogy a reakcióidõ érzékenyebb eszköz a helyességi ítéletek mérésére, mint
az egyszerû kényszerválasztásos kérdõívek, hiszen itt találunk különbséget a tartalmilag
rontott és a formailag rontott mondatok között, míg az egyszerû választási aránynál nem.
A hibázások száma inkább egy általános zajt tükröz, valamint azt mutatja meg, ha a kísér-
leti személyek valamit azért nem tudnak eldönteni, mert nincs egy biztos saját reprezentá-
ciójuk, amivel összevethetnék a bejövõ információt (Egressy Béni zenésítette meg a Him-
nuszt?). Ezek rendszerint a tartalmi nehézséget tükrözik.
Érdekes esetként a mondatok közül két kiemelkedõ dolgot mondhatunk el, egyet a tar-
talmi, egyet pedig a formai szempontból.
Tartalmi szempontból volt három mondat, amelyek elfogadása a véletlen szintjén moz-
gott: ez azt jelenti, hogy ezeknek az igazságtartalma nem volt átlátható a személyek számá-
ra. Az egyetemista populáció ugyan valamivel jobban teljesített ezeken, de egyedül itt ér-
hetõ tetten (ha már ragaszkodni akarunk hozzá) a zaj olyan nagymértékû aránya, amely
megakadályozza a döntést. Tanulság a jövõre nézve, hogy ilyen nehéz mondatokat nem
érdemes belerakni ilyenfajta vizsgálatokba.
4. Tudhatjuk, hogy Egressy Béni zenésítette meg a Szózatot.
5. Az ítélkezõ emberre mondhatjuk, hogy pálcát tör valaki felett.
6. Ritkán használjuk azt a magyar szólást, hogy „lándzsát tör mellette”.
A formai megjegyzés egy olyan mondatra vonatkozna, melynek semmilyen nyelvtani
formáját nem fogadták el: a kisiklani ige egyes szám harmadik személyû felszólító módját
valóban nem igazán érezzük helyesnek sem a kisikljon, sem a kisikoljon formában.

149
Kitekintés a jövõre

A jövõbeni vizsgálatokban több tényezõre is oda kell figyelnünk. Egyrészt amennyiben

reakcióidõt akarunk mérni, a mondatok hosszúságát mindenképpen valahogyan kontrol-
lálni kell. Másrészt érdemes nem ennyire nehéz és nem ennyire átláthatatlan tartalmi problé-
mákat állítani a személyek elé. Harmadrészt meg lehetne próbálni a tartalmi hiperkorrekció
megjelenésének vizsgálatát is, pl. a négyzetrácsos szó használatát a kockás helyett kisiskolások-
nál olyan esetekben, mikor az elõzõ lenne a helyesebb (pl. négyzetrácsos szoknya).

Irodalom
Bánfai Bea–Bodor Péter–Pléh Csaba (1987). A megítélési helyzet hatása nyelvhelyességi ítéle-
tekre. Magyar Nyelvõr 111, 20–28.
Bialystok, E.–Hakuta, K. (1994). In other words: The science and psychology of second-language
acquisition. New York, Basic Books.
Carver, S.–Carver, M.–Scheier, F. (1998). Személyiségpszichológia. Budapest, Osiris.
Chomsky, N. (1965). Aspects of the theory of syntax. Cambridge, Massachusetts. The M.I.T.
Press.
Clark, H.–Clark, E. (1977). Psychology and language. New York, Harper.
Clifton, C. Jr.–Ferreira, F. (1987). Modularity in sentence comprehension. In Garfield, J. L.
(szerk.): Modularity in knowledge-representation and natural-language understanding. Camb-
ridge, Mass.: MIT Press.
Doherty, M.–Perner, J. (1998). Metalinguistic awareness and theory of mind – just two words
for the same thing? Cognitive Development vol 13, Issue 3. 279–305.
Ferreira, F.–Clifton, C. 1986. The independence of syntactic parsing. Journal of Memory and
Language, 25, 348–368.
Fodor, J. (1983). The modularity of mind. MIT Press.
Gergely György–Pléh Csaba (1995). Alaktani kétértelmûségek és a morfológiai feldolgozás a
magyarban. Magyar Pszichológiai Szemle, 51: 269–292.
Göncz Lajos (2003). A metanyelvi képességek fejlõdése egynyelvû és kétnyelvû gyerekeknél.
Alkalmazott nyelvtudomány. 2. szám. 5–21.
Grice, E. (1997). Jelentés és a társalgás logikája. In Pléh Csaba–Siklaki István–Terestyéni Ta-
más (szerk.): Nyelv, kommunikáció, cselekvés. Budapest, Osiris, 188–197., 213–227.
Ivády Rozália Eszter–Nagy-György Judit (2001). Metanyelvi döntések az éntudatosság tükrében.
TDK Dolgozat, SzTE Pszichológia Tanszéke.
Kutas, M.–Hillyard, S. A. (1980). Reading Senseless Sentences: Brain Potentials Reflect Semantic
Incongruity. Science, 207: 203–205.
Marslen-Wilson, W. D.–Tyler, L. K. (1980). The temporal structure of spoken language
understanding. Cognition, 8, 1–71.
Neville, H.–Nicol, J.–Barss, A.–Forster, K. I.–Garrett, M. F. (1991). Journal of Cognitive
Neuroscience, 3, 151–165.
Pléh Csaba (1985). A hiperkorrekció és a lazaság között: a nyelvi intuíció néhány életkori és pedagógiai
befolyásolójáról. Mûhelymunkák a nyelvészet és társtudományai körébõl 1, 71–85.
Pléh Csaba (1998). Mondatmegértés a magyar nyelvben. Budapest, Osiris.
Pléh Csaba (2000a). Moduláris és interakciós szempontok a nyelvfeldolgozásban. In Pléh Csaba–
Kampis György–Csányi Vilmos (szerk.): A megismeréskutatás útjai. Budapest, Akadémiai, 207–247.
Pléh Csaba (2000b). A modularitás és a pragmatika. Erdélyi Pszichológiai Szemle, 1, 9–30.

150
Pléh Csaba–Bodor Péter (2000). Linguistic Superego in a normative language community and
the stigmatization. Hypercorrection dimension. Multilingua 19 1–2. 123–139.
Pléh Csaba–Ivády Rozália Eszter–Nagy-György Judit (2001). Tartalmi és formai tényezõk köl-
csönhatása a nyelvi ítéletekben. In Pléh Csaba–László János–Oláh Csaba (szerk.): ELTE,
Eötvös Kiadó.
Ross, L. (1977). The intuitive psychologist and his shortcomings: distortions in the attribution
process. In Berkovitz, L. (ed.): Advances in Experimental Social Psychology. New York, Academic
Press.
Slobin, D. (1966). Grammatical transformations and sentence comprehension in childhood
and adlthood. Journal of Verbal Learning and Verbal Behavior, 5. 219–227.
Thuma O.–Pléh Csaba (2001). Kétértelmûség és dekompozíció magyar nyelven. In Pléh Csa-
ba–Lukács Ágnes (szerk.): A magyar morfológia pszicholingvisztikája. Budapest, Osiris.
Valian, V. (1979). The wherefores and therefores of the Competence-Performance distinction.
In Cooper, W. E.–Walker, E. C. T. (szerk.): Sentence processing. Hillsdale, Erlbaum.

151
Kiss Szabolcs

Implicit pszichológia a nyelvben, avagy

az interperszonális igék nyelvlélektana

Egy ige akár ezer szót is megér.

(Au 1986)
Bevezetés
Napjainkban a nyelv és gondolkodás viszonyának problémája, illetve a nyelvi relativizmus
lehetõsége kitüntetett jelentõségû kutatási terület (pl. Pléh 1999; 2003). Dolgozatomban a
személyközi igék nyelvlélektani elemzésén keresztül a Pléh Csaba által is képviselt, ún.
korlátozott relativizmus mellett szeretnék érvelni. Az argumentáció közben röviden saját
gyûjtésû, magyar nyelvû adatokat is be fogok mutatni (bõvebben lásd Kiss et al. 2005).
A személyközi igék (pl. segít, bánt, vonz, zaklat, csodál, tisztel etc.) vizsgálata jellegzetesen
interdiszciplináris terület. A nyelvészeten belül az érdeklõdés az interperszonális igék szin-
taxisa, morfológiája, szemantikája és pragmatikája felé irányul. Jelen dolgozatban az ún.
predikátum-argumentum szerkezet felõl közelítem meg a személyközi igék mondattanát.
A szakirodalom sokszor az ún. pszichológiai igéket (Psych-verbs) is ide sorolja, hiszen nagyon
gyakran azok is személyközi kontextusban jelennek meg (pl. fél, szeret etc.). A pszichológiai
igék szintaxisával például a generatív mozgalmon belül Pesetsky (1990) nagyszabású ta-
nulmánya foglalkozik. A mentális terminusok jelentésváltozásáról az egyedfejlõdésben pedig
egy korábbi tanulmányban (Kiss 1998) írtam.
A személyközi igék vizsgálata a kognitív szociálpszichológián belül összekapcsolódott
az oktulajdonítás problémájával. (A személyek közül ki játszott jelentõsebb kauzális szere-
pet az ige által leírt személyközi kapcsolat létrejöttében olyan mondatokban, mint például
Anna bántja Pált?) A hétköznapi életben sokszor használt kauzális attribúció problémája
Heider (1958/2003) korszakos könyve óta foglalkoztatja a kutatókat. Ez a könyv és ez a
probléma volt az, ami a naiv pszichológia jelentõségére irányította a figyelmet. (Heider
könyvérõl és a mentalizációs központú népi pszichológiáról lásd Hunyady 2003; László
1995). A személyközi igék klasszikus angol nyelvû vizsgálatában Brown és Fish (1983)
szintén Heider fenti mûvébõl indulnak ki, amikor is az igéken keresztül a józan ész pszi-
chológiai tanulmányozását tûzik ki célul.
A pszicholingvisztikában a személyközi igék mentális reprezentációja és kognitív fel-
dolgozása a kitüntetett terület. Itt a kutatás már a kezdetektõl összekapcsolódott a vissza-
utaló eszközök megértésének problémájával is (Garvey–Caramazza–Yates 1976). (Kire utal
az az a következõ mondatban? Péter kedveli Pált, mert az segítõkész.)
A megismeréstudományban az érdeklõdés a személyközi igék és a gondolkodás viszo-
nyát érinti. Hogyan befolyásolja az interperszonális igék sajátos szemantikája az
oktulajdonítás gondolkodási feladatát? Mi is itt a viszony a nyelv és az általában vett meg-
ismerés között? Hat-e a nyelv a személyközi viszonyok megismerésére? És ha igen, akkor
mi ennek a hatásnak a pontos mechanizmusa?

152
 A kognitív fejlõdéslélektant itt elsõsorban az igék elsajátítása érdekli. Milyen kognitív
(pl. konceptuális) elõfeltételei vannak az interperszonális igék elsajátításának? Hogyan ala-
kul például a fejlõdõ gyermek ágenciaelmélete, vagy mit is tudnak a gyerekek az átélõ sze-
mantikai szereprõl?
Tanulmányomban a fenti tudományterületek integrálását kísérlem meg az interperszo-
nális igékkel kapcsolatos kutatásokat áttekintve.

A személyközi igék négy fõ osztálya

A kutatások egyik fõ irányvonala az interperszonális igék osztályozására vonatkozik (lásd
például Rudolph–Försterling 1997). Az I. osztály azokat az igéket tartalmazza, amik valami-
lyen akciót írnak le (pl. Anna segíti Fannit). Ezek az igék az ágens, illetve a páciens szemanti-
kai (tematikus) szerepet illesztik az argumentumaikhoz (ágens: Anna, míg páciens: Fanni).
A kognitív szociálpszichológiai attribúciós vizsgálatokban általában papír-ceruza mód-
szerekkel megítéltetik, hogy a személyek melyik félnek tulajdonítanak nagyobb kauzális
szerepet az interperszonális viszony létrejöttében. Az angol nyelvû beszélõk az I. csoport
igéinél mindig az ágensnek tulajdonítanak jelentõsebb oki szerepet.
A II. osztály az akciót kiváltó személyeket vagy eseményeket leíró igék osztálya (pl.
Fanni leszidja Pált). Ezeknél az igéknél az alany akcióját a tárgy váltja ki. Ezek az igék az
ágens, illetve az evokátor (kiváltó) tematikus szerepeket illesztik az argumentumaikhoz
(ágens: Fanni, míg az evokátor: Pál). Ennél az igeosztálynál az angol nyelvû megítélõk
mindig az evokátornak tulajdonítanak jelentõsebb kauzális szerepet az interperszonális
kapcsolat létrejöttében.
Az igék III. csoportja a mentális állapotokat leíró igéket tartalmazza (pl. A lány vonzza a
fiút). Ezek az igék az inger és az átélõ szemantikai szerepeket illesztik az argumentumaik-
hoz (inger: a lány és átélõ: a fiú). Az ilyen igéket tartalmazó mondatoknál az angol anya-
nyelvû személyek mindig az ingernek tulajdonítanak nagyobb kauzális szerepet.
Az igék IV. csoportja szintén mentális állapotot ír le (pl. fél, nagyra becsül). A szemantikai
szerepek itt is az inger és az átélõ, ám az ilyen igét tartalmazó mondatoknál az alany az
átélõ, szemben az elõzõ csoporttal, ahol az alany az inger volt. Az angolul beszélõk ezeknél
a mondatoknál is az ingernek tulajdonítják a nagyobb kauzális szerepet az interperszonális
viszony létrejöttében. Itt az inger a mondat tárgya (pl. Pál kedveli Annát).
Brown és Fish (1983) egyik rendkívül izgalmas felfedezése az volt, hogy az angolban az
igékbõl képzett, a beszélt nyelvben aktuálisan létezõ melléknevek az oki szerepet hordozó
argumentumból származnak. Például az I. csoport mondatának esetében (segít): helpful és
nem helpable*, vagy a III. csoportbeli mondat esetében (vonz): attractive és nem attractable*,
illetve a IV. csoport példamondatánál (kedvel): likable és nem liker*, liking*, likeful*. (Brown
és Fish az igék fenti II. csoportját még nem tárgyalta elkülönült osztályként.)

Magyar nyelvû empirikus vizsgálatunk

Saját magyar nyelvû empirikus vizsgálatunk (Kiss et al. 2005) két kérdésre összpontosított:
1. A magyar nyelvû adatok alátámasztják-e a fentiekben bemutatott angol nyelvû kauzális
attribúciókat? 2. A magyar melléknévi igenév képzése befolyásolja-e az oktulajdonítást?

153
Ez utóbbi kérdésfeltevés közben abból indultunk ki, hogy a magyarban a képzett mellék-
névi igenevek sokszor mindkét argumentumból származhatnak (pl. segítõ és segített, zaklató
és zaklatott, vagy rágalmazó és rágalmazott), következésképpen az ilyen igéknél nem fogjuk
megkapni az oktulajdonítás olyan eloszlását, mint az angolban. Más szóval, az volt a hipo-
tézisünk, hogy a melléknévi igenév rendszere hat az oktulajdonításra, vagyis a nyelv befo-
lyásolja a gondolkodást.
Módszerként szabad kiegészítéses papír-ceruza eljárást (free listing) használtunk. Például:
Endre tiszteli Botondot. Miért? A vizsgálati személyek feladata a fenti kérdés megválaszolása
úgy, hogy feleletükben csak az egyik személy szerepeljen: Azért, mert Endre tisztelettudó.
Vagy: Azért, mert Botond okos. Azért választottuk ezt a módszert, hogy adataink közvetlenül
összevethetõk legyenek Brown és Fish (1983) azonos módszerrel nyert eredményeivel. Az
eljárás során az általuk használt 36 ige magyar fordítását használtuk fel. Az igék három
csoportot alkottak: ágens-páciens, inger-átélõ, átélõ-inger. A vizsgálatban 97 magyar anya-
nyelvû pécsi egyetemi hallgató vett részt.
Az eredményeket három táblázat foglalja össze. A táblázatok a nyers adatokat mutatják
a két személy közötti választást illetõen. (Pl. A vizsgálati személyek közül hányan válasz-
tották az átélõt, vagyis Endrét.) A vizsgálati személyek választásában voltak kétértelmû
esetek, amelyeket az elemzés során nem vettünk figyelembe. Ebbõl adódik, hogy bizonyos
igéknél a vizsgálati személyek összege nem éri el a 97-et. A táblázatok feltüntetik a válasz-
tások között kapott szignifikáns különbségeket is.
Az 1. táblázat az ágens-páciens igéknél kapott eredményeket ábrázolja. Itt adataink sze-
rint a következõ igék támasztják alá hipotézisünket: becsap, hízeleg, bánt, segít, óv, rágalmaz.
A 2. táblázat az inger-átélõ igéknél kapott adatokat mutatja be. Ennél az igecsoportnál
az alábbi igék támasztják alá hipotézisünket: megdöbbent, örömöt szerez, befolyásol, elutasít,
szórakoztat, sokkol, zaklat.
A 3. táblázat az átélõ-inger igéknél szerzett eredményeket tünteti fel. Itt a következõ
igék támogatják hipotézisünket: utál, kedvel, undorodik.
A 36 ige közül 16 esetében a melléknévi igenév rendszere egyértelmûen befolyásolta a
kauzális attribúciót. Ez az adat annál is figyelemre méltóbb, mert a magyar igék kiválasztá-
sánál nem törekedtünk arra, hogy csak olyan interperszonális igéket válasszunk ki, amelyek
esetében mindkét argumentumból képzünk melléknévi igenevet. Feltételezzük, hogyha ez
lenne az igék kiválasztásának kritériuma, akkor még több esetben befolyásolná az igenév
az oktulajdonítást.
Hipotézisünket (az igenév hat az attribúcióra) az ágens-páciens igék közül például a
becsap és a bánt igék is alátámasztják. Brown és Fish (1983) adatai szerint mindkét igénél
egyértelmûen az ágens kapja a nagyobb kauzális szerepet. A magyar nyelvû eredményeink
szerint nincs szignifikáns különbség ennél a két igénél a két személy kauzális szerepét
illetõen. Elméletünk szerint ez annak köszönhetõ, hogy a magyar nyelvben mindkét argu-
mentumból képezhetünk melléknévi igenevet (becsapó és becsapott, illetve bántó és bántott.)
Ennél az igecsoportnál még szépen alátámasztja elméletünket az óv ige is. Brown és Fish
(1983) ennél az igénél nem kapott szignifikáns különbséget a két személy között, míg a mi
adataink szerint a páciens nagyobb kauzális szerepet játszik a személyközi kapcsolat létre-
jöttében. Elméletünk szerint ez azért van, mert az óvott alak egy gyakran képzett mellékné-
vi igenév, ami a páciens argumentumból származik.
Az inger-átélõ csoportból itt és most csak zaklat igét emelném ki. Brown és Fish ennél
az igénél szignifikáns különbséget talált az oktulajdonításban az inger javára. A mi ada-

154
 1. táblázat. Ágens-páciens igék 2. táblázat. Inger-átélõ igék
Ige Ágens Páciens Ige Inger Átélõ
Elnézést kér 89 7** Megdöbbent 82 9**
Becsap 54 39 Vonz 62 22**
Verseng 55 33* Elbûvöl 82 7**
Kritizál 42 47 Csalódást okoz 73 22**
Dacol 57 32** Örömöt szerez 49 37
Ellenszegül 50 39 Felbõszít 53 27**
Uralkodik 38 57 Lenyûgöz 84 9**
Hízeleg 72 21** Befolyásol 44 47
Bánt 53 39 Elutasít 53 36
Segít 51 44 Szórakoztat 58 35*
Óv 22 68** Sokkol 72 16**
Rágalmaz 47 43 Zaklat 52 41
Szignifikanciaszint: ** p < 0,01; * p < 0,05 Szignifikanciaszint: ** p < 0,01; * p < 0,05

3. táblázat. Átélõ-inger igék

Ige Inger Átélõ
Gyûlöl 17 46**
Csodál 7 88**
Megvet 18 74**
Utál 12 84**
Retteg 11 82**
Lenéz 30 61**
Becsül 6 86**
Tisztel 4 91**
Kedvel 9 79**
Undorodik 7 87**
Felfigyel 2 94**
Sajnál 12 82**
Szignifikanciaszint: ** p < 0,01

tainkban nincs ilyen szignifikáns különbség, ami tehát annak köszönhetõ, hogy a magyar-
ban a zaklató mellett a zaklatott alak is igen gyakran használt. Ennél a csoportnál is még
további igék (pl. befolyásol, elutasít) is alátámasztják az igenév-hipotézist.
Az átélõ-inger igecsoportnál ugyanazokat az eredményeket kaptuk, mint Brown és Fish.
Mindegyik ige esetében az ingernek tulajdonították a személyek a nagyobb oki szerepet.
Ennek a jelenségnek egy lehetséges magyarázata az, hogy a személyek rendelkezésére áll
egy átélõ-inger relációt elõhívó kognitív séma. A kognitív sémák pontosabb szerepérõl szintén
magyar anyagon lásd Dankovics (2001) dolgozatát, ami viszont nem tárgyalja a melléknévi
igenév hipotézist. Azonban mi is találtunk olyan igéket az adatainkban, amelyek alátá-
masztják ezt a hipotézist. Példa erre az undorodik ige, amelybõl nem képzünk az átélõre
vonatkozó alakot, csak az ingerre (undorító) utalót.
Ennek a magyar nyelvû empirikus vizsgálatnak a konklúziójaként elmondhatjuk, hogy
adataink egyrészt alátámasztják azt az angol nyelvre is kidolgozott hipotézist (Hoffman és
Tchir 1990), amely szerint a kauzális attribúciót a morfológia (angolban az igébõl képzett

155
melléknév, míg a magyarban a melléknévi igenév rendszere) befolyásolja, másrészt újabb
adatokkal is szolgáltunk a nyelv oktulajdonításban betöltött szerepét illetõen.
Papír-ceruza módszerrel végzett vizsgálatunk voltaképpen a nyelv (interperszonális igék)
és a gondolkodás (oktulajdonítás) kapcsolatát érinti. Napjainkban a Sapir–Whorf-féle nyelvi
relativista hipotézis – ami szerint a nyelv befolyásolja vagy erõsebb megfogalmazásban
meghatározza a gondolkodást – a reneszánszát éli (lásd pl. Gentner–Goldin-Meadow 2003).
Elmondhatjuk tehát, hogy magyar nyelvû adataink és az arra épülõ elmélet (a melléknévi
igenevek befolyásolják az oktulajdonítást) a nyelvi relativista hipotézis korlátozott formá-
ját támasztják alá.

Az ágens tematikus szerep és elsajátítása

Amint azt a fentiekben láthattuk a szemantikai vagy más néven tematikus szerepek (ágens-
páciens, inger-átélõ) központi jelentõségüek az interperszonális igék kutatásában. A nyel-
vészetben a tematikus szerepek státusza igen ellentmondásos. Ravin (1990) például amel-
lett érvel, hogy a lexikális szemantikában egyáltalán nincs szükség a tematikus szerepekre.
Chomsky (1981) nyelvelméletében a tematikus szerepeket mint innát szemantikai primití-
veket mutatja be. Dowty (1991) megközelítésében a tematikus szerepek mint prototípusok
jelennek meg. Az alábbiakban Gergely (személyes közlés 1997) javaslatát elfogadva és azt
kidolgozva a tematikus szerepeket mint naiv elméleteket szeretném jellemezni. Megítélé-
sem szerint szükség van a tematikus szerepek fogalmára.
(A fentiekben röviden bemutatott ellentmondásos helyzet ellenére elmondható, hogy a
tematikus szerepeknek igen kiterjedt nyelvészeti szakirodalma van. A tematikus szerepek
rangsorára kidolgozott különbözõ nyelvészeti elképzeléseket Dankovics (2004a) munkája
is ismerteti, ám ez az újabb empirikus munka is expliciten elveti a lexikai vagy más néven
melléknévi hipotézist. Tudomásom szerint a szemantikai szerepeket mint naiv elmélete-
ket eddig nem jellemezték a szakirodalomban.)
A naiv elméletek igen fontos szerepet játszanak az emberi fogalomalkotásban (Gopnik–
Meltzoff 1996; Murphy–Medin 1985). A humán felnõttek egy igen sajátos ágenciaelmélettel
rendelkeznek. Ebben az elméletben az ágenseknek a következõ jegyei vannak (Schlesinger
1992): okozás, mozgás, állapotváltozás, kontroll, szándék és felelõsség. Schlesinger empirikus
megközelítésében a személyek hajlamosak az alanyi pozícióban lévõ átélõt is ágensként
észlelni. Hogyan alakul ki a fejlõdõ gyermeknél ez az ágenciaelmélet?
Premack (1990) szerint már a csecsemõk is érzékenyek az önmozgásra. Elméletében az
önmozgás lenne az az ingerjegy, ami alapján a csecsemõ már intencionalitást is tulajdonít
a mozgó objektumnak. Gergely et al. (1995) híres és közismert kísérletében az önmozgó
golyót még további ágenciajegyekkel ruházták fel (a kitágulás és összehúzódás biomechanikai
állapotváltozása, távolbahatás). A Gergely-munkacsoport újabb kísérleti eredménye sze-
rint (Csibra et al. 1999) ezek a klasszikus ágenciajegyek nem szükségesek ahhoz, hogy a
csecsemõ racionalitást feltételezve célt tulajdonítson egy mozgó tárgynak.
A fentiek mellett a kognitív fejlõdéslélektanban még igen hatásos Alan Leslie
ágenciaelmélete. Az ágencia szerinte három alelméletbõl áll. A mechanikai komponens
szerint az ágensek egy „belsõ és megújítható energiaforrással vagy ERÕ-vel rendelkez-
nek” (Leslie 1995, 122). A második alelmélet az ágensek akciós jellegzetességeit foglalja
magában. „Az ágensek célokat követnek és az észlelés eredményeképpen reagálnak a kör-

156
nyezetükre.” (Leslie 1995, 122 – kiemelés az eredetiben.) Az ágensek interakcióba is lép-
hetnek egymással. A harmadik alelmélet az ágensek kognitív tulajdonságait öleli fel. Az
ágensek propozicionális attitûdökkel is rendelkeznek. A három alelmélet egyben egy fejlõ-
dési sort is takar, ami az elsõ életév második felétõl a csecsemõkor végéig tart. A kognitív
alelmélet megjelenésére Leslie példája a „mintha” játék, ami 18 és 24 hónapos kor körül
bontakozik ki. Leslie akciós ágenciaelmélete párhuzamba állítható Csibra és Gergely (1998)
teleológiai hozzáállásával. Mindkét elmélet a célok segítségével történõ cselekvésértelme-
zést hangsúlyozza, ami olyan egyéves kor körül alakul ki.
Az ágencia elemzése áll Russell (1996) könyvének a középpontjában is. Russell ágencián
a perceptuális input akaratlagos megváltoztatásának képességét érti (pl. elfordítom a fejem
egy nemkívánatos látvány esetében). Szemben Leslie innát elméletével Russell az ágencia
neo-piagetiánus megközelítését dolgozza ki. Ebben a megközelítésben kulcsszerepe van a
saját aktivitás megélésének, az ágencia saját élményének.
Schlesinger (1992) ágenciajegyei között található még a szándék is. A szándék naiv pszi-
chológiai megértésének elméleteiben is találkozhatunk azokkal a pozíciókkal, amelyeket a
tematikus szerepek státuszánál már röviden jellemeztünk. Így például Premack és Premack
(1994) a szándékot veleszületett primitívnek tartja. Tomasello (2002) pedig a szándék
megértését a 9 hónapos forradalom egyik fõ elemének tekinti. Astington (1999) szerint a
kisgyermek 4 éves koráig nem tudja elkülöníteni a szándékot és a vágyat. A szándék meg-
jelenésének az idõpontja a népi pszichológiában tehát egy vitatott kérdés napjaink kognitív
fejlõdéslélektanában.
Malle (2002) szerint az interperszonális igék osztályozását a népi pszichológia felõl kell
megközelíteni. Empirikus munkájában a személyek az igék szándékosságát ítélték meg. Azt
az eredményt kapta, hogy bizonyos igék szemantikája utal a szándékosságra (pl. üt, megöl,
ad), míg más igéké nem (pl. sír, belebotlik etc.). Dankovics (2004b) Malle munkájából kiindul-
va magyar anyagon mutatja be a szándékosság szerepét a személyközi predikátumoknál.

A kauzalitás vizsgálata
A fentiekben láttuk, hogy a személyközi igék vizsgálata milyen szorosan összekapcsolódott
az oktulajdonítás problémájával. Továbbá Schlesinger (1992) ágenciajegyei között az oko-
zás is szerepel. A kauzális gondolkodás kutatása fontos szerepet játszik napjaink
megismeréstudományában (Sperber–Premack–Premack 1995). Csibra et al. (2000) rövi-
den áttekintik az okságfogalom nagy ismeretelméleti magyarázatait, és kognitív
elektrofiziológiai adatokat mutatnak be az okság perceptuális alapjait illetõen.
A nativista hagyomány szerint az okság veleszületett kategória. Egyik legfontosabb filo-
zófiai képviselõje Kant, míg a pszichológiában Alan Leslie (pl. Leslie–Keeble 1987) végzett
fontos kísérleteket az okság kora csecsemõkori észlelését illetõen. Az empirista hagyo-
mány az okságot próbálja képzettársításra visszavezetni. Képviselõje Hume. A konstrukti-
vista hozzáállás a személy és a környezete közötti interakció eredményének tekinti az
okságot, amikor is az ágens saját aktívitása és erõfeszítése központi jelentõségû. Ez a nézet-
rendszer Piaget nevéhez fûzõdik.
A kauzális attribúciót a személyközi igék esetében már Brown és Fish (1983) is Kelley
(1973) kovariancia-analízisével magyarázta. Az Anna elbûvöli Pált mondat megértésekor a ko-
variancia-analízis szerint szisztematikusan elemezzük, hogy vajon Anna másokat is elbûvöl-e,

157
azt, hogy mások is elbûvölik-e Pált, valamint azt, hogy Anna más idõpontban is elbûvöli-e Pált.
Rudolph és Försterling (1997) metaanalízisen alapuló szemléje a lexikai (nyelvi) hipotézissel
(Hoffman–Tchir 1990) szemben szintén a Kelly munkásságára építõ kovarianciamodellt fo-
gadja el a nyelvben megjelenõ személyközi oktulajdonítás magyarázataként.

Konklúzió
Szemben Rudolph és Försterling magyarázatával a fentiekben bemutatott magyar adatok
a lexikai hipotézést támogatják. Az oki szerepek kiosztását a nyelvi morfológia befolyásol-
ja. Különösen igaz ez a mi általunk is használt feladatra, ahol a vizsgálati személynek nincs
is a konszenszusra, a disztinktivitásra és a konzisztenciára vonatkozó információja. A jelen
dolgozatban végig központi szerepet játszó melléknévi igenév hipotézise egyben egy fel-
dolgozási modellnek is tekinthetõ, amely a kétszereplõs személyközi predikátomokat tar-
talmazó mondatok feldolgozását hivatott leírni bizonyos körülmények között.
A korlátozott nyelvi relativizmus hipotézisének fényében eredményeink alapján megfo-
galmazható egy erõsebb tézis is, amely szerint a magyar nyelvû beszélõk másképpen tulaj-
donítanak okokat egy interperszonális viszony szereplõinek, mint az angolul beszélõk. Ennek
a tézisnek a további empirikus alátámasztása a jövõ egyik fontos kutatási feladata. Ennek
során angol-magyar kétnyelvû személyekkel tervezünk vizsgálatokat. További terveink
között mesterséges igékkel való kísérletezés is szerepel.
Az interperszonális igék körében tervezett jövõbeli kutatásaink érintik az igék elsajátí-
tásának igen bonyolult kérdését is. Itt a rendelkezésünkre álló adatok igen ellentmondáso-
sak (lásd pl. Corrigan–Stevenson 1994 versus Dankovics 2001), nem tudjuk pontosan, hogy
az igék elsajátítása mikor és hogyan történik. Beckwith (1991) például amellett érvel, hogy
az átélõ szemantikai szerep nem jelenik meg addig, amíg a gyermeknél nem alakul ki a naiv
tudatelmélet, vagyis négyéves korig (Perner 1991). Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a gyer-
mek már korábban is használ interperszonális igéket. Hogyan is jellemezhetjük akkor a
fejlõdõ gyermek szemantikai rendszerét?
További tervezett kutatásunk az interperszonális igék feldolgozásának kognitív
elektrofiziológiai vizsgálata. Azt reméljük, hogy ezzel közelebb kerülünk az igék neurális
alapjainak a megértéséhez is.

Köszönetnyilvánítás

Köszönettel tartozom Batiz Rékának, Csertõ Istvánnak, Deák Anitának és Skrobák Esz-
ternek az adatfelvételben és az adatfeldolgozásban nyújtott segítségükért. A tanulmány
elkészítését az OTKA T 043091 ny. számú pályázata támogatta.

Irodalom
Astington, J. W. (1999). The Language of Intention: Three Ways of Doing It. In Zelazo, P.
D.–Astington, J. W.–Olson, D. R. (eds.): Developing Theories of Intention. Social Understanding
and Self-Control. London, Lawrence Erlbaum, 295–317.

158
Au, T. K. (1986). A verb is worth a thousand words: The causes and consequences of interpersonal
events implicit in language. Journal of Memory and Language, 25, 104–122.
Beckwith, R. T. (1991). The Language of Emotion, the Emotions and Nominalist Bootstrapping.
In Frye, D.–Moore, Ch. (eds.): Children’s Theories of Mind. Hillsdale, New Jersey, Lawrence
Erlbaum Associates, 77–95.
Brown, R.–Fish, D. (1983). The Psychological Causality Implicit in Language. Cognition, 14,
237–273.
Chomsky, N. (1981). Lectures on Government and Binding. Dordrecht, Foris.
Corrigan, R.–Stevenson, C. (1994). Children’s Causal Attributions to States and Events
Described by Different Classes of Verbs. Cognitive Development, 9, 235–256.
Csibra, G.–Gergely, Gy. (1998). The Teleological Origins of Mentalistic Action Explanations:
A Developmental Hypothesis. Developmental Science, 1, 255–259.
Csibra, G.–Gergely, Gy.–Bíró, Sz.–Koós, O.–Brockbank, M. (1999). Goal Attribution without
Agency Cues: the Perception of „Pure Reason” in Infancy. Cognition, 72, 237–267.
Csibra Gergely–Gergely György–Nádasdy Zoltán (2000). Az oksági gondolkodás perceptuális
alapjai. In Pléh Csaba–Kampis György–Csányi Vilmos (szerk.): A megismeréskutatás útjai.
Budapest, Akadémiai Kiadó, 52–74.
Dankovics Natália (2001). Személyközi igék kognitív sémáinak használata és elsajátítása. In
Kampis György–Ropolyi László (szerk.) Evolúció és megismerés. Budapest, Typotex, 133–
148.
Dankovics Natália (2004a). Elemi személyközi események kauzális sémái a magyar nyelvben. Dok-
tori disszertáció. Budapest, ELTE.
Dankovics Natália (2004b). Szándékosság és érintettség a személyközi predikátumok kognitív sémá-
jában. Elõadás a XII. Magyar Kognitív Tudományi Konferencián. Tihany, február 5–7.
Dowty, D. (1991). Thematic Proto-Roles and Argument Selection. Language, 67, 547–619.
Garvey, C.–Caramazza, A.–Yates, J. (1976). Factors Influencing Assigment of Pronoun
Antecedents. Cognition, 3, 227–243.
Gentner, D.–Goldin-Meadow, S. (eds.) (2003). Language in Mind. Advances in the Study of
Language and Thought. Cambridge, MA: MIT Press.
Gergely, Gy.–Nádasdy, Z.–Csibra, G.–Bíró, S. (1995). Taking the Intentional Stance at 12
months of Age. Cognition, 56, 165–193.
Gopnik, A.–Meltzoff, A. N. (1996). Words, Thoughts, and Theories. Cambridge, MA: MIT Press.
Heider, F. (1958/2003). A személyközi viszonyok pszichológiája. Budapest, Osiris Kiadó.
Hoffman, C.–Tchir, M. A. (1990). Interpersonal Verbs and Dispositional Adjectives: The
Psychology of Causality Embodied in Language. Journal of Personality and Social Psychology,
58, 765–778.
Hunyady György (2003). A leegyszerûsítés géniusza. In Heider, F.: A személyközi viszonyok
pszichológiája. Budapest, Osiris Kiadó, 7–35.
Kelley, H. H. (1973): The Processes of Causal Attribution. American Psychologist, 28, 107–128.
Kiss Szabolcs (1998). A mentális terminusok jelentésváltozásának problémája a kognitív fejlõ-
désben. In Pléh Csaba (szerk.): Megismeréstudomány és mesterséges intelligencia. Budapest, Aka-
démiai Kiadó, 379–393.
Kiss Szabolcs–Batiz Réka–Deák Anita–Csertõ István–Skrobák Eszter (2005). A személyközi igék
pszicholingvisztikája. Elõadás a XIII. Magyar Kognitív Tudományi Konferencián. Debrecen,
január 31.–február 2.
László János (1995). A szimbolikus cselekvéstõl a szociális reprezentációkig. A szociálpszicholó-
gia szocializációjának állomásai. In Kapitány Ágnes–Kapitány Gábor (szerk.): Jelbeszéd az éle-
tünk. A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Budapest, Osiris–Századvég, 172–179.

159
Leslie, A. M. (1995). A Theory of Agency. In Sperber, D.–Premack, D.–Premack, A. J. (eds.):
Causal Cognition. A Multidisciplinary Debate. Oxford, Clarendon Press, 121–150.
Leslie, A. M.–Keeble, S. (1987). Do Six-month-olds Perceive Causality? Cognition, 25, 265–
288.
Malle, B. F. (2002). Verbs of Interpersonal Causality and the Folk Theory of Mind and Behavior.
In Shibatani, M. (ed.): The Grammar of Causation and Interpersonal Manipulation. Amster-
dam, Benjamins, 57–83.
Murphy, G. L.–Medin, D. L. (1985). The Role of Theories in Conceptual Coherence.
Psychological Review, 92, 289–316.
Perner, J. (1991). Understanding the Representational Mind. Cambridge, MA: MIT Press.
Pesetsky, D. (1990). Experiencer Predicates and Universal Alignment Principles. Kézirat, MIT.
Pléh Csaba (1999). Hozzájárulhatnak-e az empirikus pszichológiai kutatások a nyelv-gondol-
kodás viszony filozófiai problémájának megoldásához? In Neumer Katalin (szerk.): Nyelv,
gondolkodás, relativizmus. Budapest, Osiris Kiadó, 35–167.
Pléh Csaba (2003). A természet és a lélek. Budapest, Osiris Kiadó.
Premack, D. (1990). The Infant’s Theory of Self-propelled Objects. Cognition, 36, 1–16.
Premack, D.–Premack, A. J. (1994). Moral Belief: Form versus Content. In Hirschfeld, L. A.–
Gelman, S. A. (eds): Mapping the Mind. Domain Specificity in Cognition and Culture. Camb-
ridge, Cambridge University Press, 149–169.
Ravin, Y. (1990). Lexical Semantics without Thematic Roles. Oxford, Clarendon Press.
Rudolph, U.–Försterling, F. (1997). The Psychological Causality Implicit in Verbs: A Review.
Psychological Bulletin, 121, 192–218.
Russell, J. (1996). Agency. Its Role in Mental Development. Erlbaum (UK), Taylor & Francis.
Schlesinger, I. M. (1992). The Experiencer as an Agent. Journal of Memory and Language, 31,
315–332.
Sperber, D.–Premack, D.–Premack, A. J. (eds.) (1995). Causal Cognition. A Multidisciplinary
Debate. Oxford, Clarendon Press.
Tomasello, M. (2002). Gondolkodás és kultúra. Budapest, Osiris Kiadó.

160
Németh Dezsõ

A nyelvi és az emlékezeti folyamatok kapcsolata

A nyelvtõl részben vagy teljesen független kognitív rendszerek jelentõs hatással vannak a
nyelvi folyamatokra, ezért nyelvfejlõdéssel, nyelvfeldolgozással és nyelvi zavarokkal nem
célszerû csak a nyelvbõl kiindulva foglalkozni. A nyelvi folyamatok egyéni különbségeinek
és patológiájának hátterében is sokszor nem a szûk értelemben vett nyelvi rendszerek áll-
nak. A nyelvi mûködést leginkább meghatározó nem nyelvi kognitív rendszerek az emlé-
kezeti rendszerek.
Jelen tanulmány célja, hogy a modern emlékezetkutatás és a pszicholingvisztika eszköz-
tára segítségével egy szemléleti és módszertani keretet adjon a nyelvi folyamatok és az
emlékezeti rendszerek kapcsolatának vizsgálatához, feltérképezéséhez.
A tanulmány központi kérdése, hogy a különbözõ emlékezeti rendszerek/folyamatok
milyen szerepet töltenek be a nyelvi folyamatokban. Három nagy emlékezeti rendszer
kerül fókuszba: a munkamemória-rendszer, a procedurális rendszer(ek) és a deklaratív
emlékezeti rendszer(ek). Utóbbi nyelvben betöltött szerepe (mentális lexikon szervezõdé-
se, a szemantikus emlékezet, sémák) jól kidolgozott szakirodalommal rendelkezik, ezért
nem tárgyalom.

Munkamemória és nyelv
A nyelvi teljesítmények egyéni különbségeinek hátterében sok esetben az eltérõ munka-
memória-kapacitás állhat. Az alábbiakban munkamemória-hatáson azt értem, hogy a nyelvi
feladat együttjárást mutat az adott munkamemória mérõeljárással, amivel statisztikailag
jól magyarázhatók a nyelvi mutatók egyéni különbségei. A nyelvfeldolgozás bizonyos as-
pektusai mutatnak kapcsolatot a munkamemória-tesztekkel, más aspektusai nem. A szö-
vegmegértésnél, a szövegintegrációnál és az offline módszerekkel mért megértési helyze-
tekben nyújtott teljesítményeknél biztosan kimutatható a munkamemória-hatás, akárcsak
a verbális közvetítésû következtetési feladatoknál (Daneman–Morikle 1996). Más a hely-
zet azonban a szintaktikai feldolgozással. Az online kísérletekben nem sikerült kimutatni
munkamemória-hatást (Caplan–Waters 1999; Waters–Caplan 2001). A mondatfeldolgo-
zásnak ezen korai szakaszára jellemzõ, hogy gyors, mûködését feltétlenül elvégzi, nem
tudatos, automatizálódott folyamatokból áll. Caplan–Waters (1999) SSIR (separate-sentence-
interpretation-resource) elmélete azt állítja, hogy a munkamemóriának egy szeparált, specia-
lizálódott része felelõs ezekért a gyors, automatikus megértési folyamatokért, melyek nem

161
 Nyelvi folyamatok

Gyors, automatikus „Lassú”, explicit

Offline módszerek: mondatismétlés, utólagos kikérdezés

Szövegmegértés

Online módszerek: priming, önütemezett olvasás, ERP

Mondatmegértés
posztinterpretatív Téri-
szakasza vizuális
vázlattömb

Rövid távú (munka) emlékezeti rendszer

Mondatmegértés Mondatmegértés
korai szakasza korai szakasza
gyermekeknél

Komplex verbális munkamemória

Központi
végrehajtó
Implicit/procedurális rendszerek

Mentális nyelvtan Olvasás

szintaktikai
feldolgozása
Kódváltás

Fonológiai hurok
Fonológiai
tolmácsoknál, tár
kétnyelvûeknél

Olvasástanulás Ismétlési
komponens

Szókincs elsajátítása
L1 és L2

Mondatmegértés fejlõdése

Nyelvtanulás
L1 L2

Szemantika Mentális szótár

Deklaratív emlékezeti rendszerek

1. ábra. Az emlékezeti és nyelvi folyamatok kapcsolatának összefoglaló ábrája

3 nagy emlékezeti komponenst különít el, melyek a nyelvi mûködés hátterét és peremfeltételeit biztosítják:
1. a többkomponensû munkamemória-rendszert; 2. a procedurális rendszert; 3. a deklaratív emlékezeti
rendszert. A nyelvi folyamatokat két nagy csoportba sorolja: 1. gyors, automatikus, implicit nyelvi folyamatok,
melyek elsõsorban menetközbeni eljárásokkal mérhetõk; 2. Lassabb, másodlagos, posztinterpretatív, explicit
nyelvi folyamatok, melyek utólagos eljárásokkal mérhetõk. A tudatosságot jobban igénylõ, másodlagos nyelvi
folyamatokat – mint a szövegmegértés, mondatmegértés késõbbi szakaszai, a többnyelvûek kódváltása – a
munkamemória-rendszer korlátozza. A gyors, automatikus, implicit nyelvi mûködések – mint a mentális
nyelvtan, a mondatmegértés korai, interpretatív szakasza – a procedurális rendszerrel vannak szoros
kapcsolatban. A fejlõdési faktort szintén magában foglalja ez a szemléleti keret. Amíg a nyelvi folyamatok nem
készségszintûek, addig a munkamemóriának jelentõs szerepe van nemcsak az online nyelvi mûködésben,
de a hosszú távú nyelvi készség elsajátításában is

162
vonnak el erõforrást a komplex munkamemória-tesztekkel (pl. az olvasási terjedelem fel-
adattal) mért általánosabb munkamemória-rendszertõl. Caplan–Waters (1999) a megér-
tés korai szakaszát interpretatív szakasznak nevezi (a korábbi terminológiával szemben
megtévesztõ névválasztás). Ez olyan folyamatokat takar, mint lexikális hozzáférés, szintak-
tikai feldolgozás, tematikus szerepek kijelölése, prozódiafeldolgozás. A posztinterpretatív
folyamatok a megértés folyamatának késõbbi szakaszában érvényesülnek, a mondat értel-
mezéséért felelõsek, és a háttérben a szerzõk szerint az olvasási terjedelmi feladattal mér-
hetõ általános verbális munkamemória áll. Az SSIR elmélet tehát lényegesen különbözik
az SR (single resource) elmélettõl (Just–Carpenter 1992), mely utóbbi szerint a mondatfel-
dolgozás és általánosan mindenféle nyelvi feldolgozás ugyanazt az erõforrásrendszert hasz-
nálja. Az SSIR elmélet sem mentes a problémáktól, és a két folyamatrendszer (interpretatív
és posztinterpretatív) önmagában is kérdéses (Bates et al. 1999; Ferreira 1999; Christiansen–
MacDonald 1999; Towse–Hitch et al. 1999). Azonban az SSIR jobban magyarázza a felhal-
mozott kísérleti adatokat. Az elmélettel azonban az is gond, hogy ez az elkülönült rendszer,
mely biztosítja az erõforrást a szintaktikai feldolgozáshoz, megfoghatatlan, és mindössze az
olvasási terjedelemmel mért munkamemória-hatás hiánya miatt következtetünk a létezésére.
Mondatmegértés és munkamemória – Az utóbbi évtizedben tehát a mondatmegér-
tés és a munkamemória összefüggései világosabbá váltak. A kapacitáselméletek és számos
munkamemória-kutató azon állítása, hogy a munkamemória korlátozott kapacitása hatás-
sal van a nyelvi folyamatokra, és az egyéni különbségek hátterében is ez áll, ebben a formá-
ban nem állja meg a helyét. A mai napig számos pszicholingvisztika- és pszichológia-tan-
könyvben ez a túláltalánosító megfogalmazás szerepel. A kérdés sokkal komplexebb ennél.
A mondatmegértés idõbeli lefutásának elsõ szakaszát gyors és automatikus mûködés
jellemzi, folyamatai online, azaz menet közbeni eljárásokkal mérhetõk, mint az elõfeszíté-
ses (priming) helyzetek vagy önütemezett olvasás. Elsõsorban a szintaktikai feldolgozás
történik ebben az idõi ablakban. Ilyenkor normál, felnõtt személyeknél nem mutatható ki
a munkamemória hatása. Mind a hazai (Németh 2002), mind a nemzetközi szakirodalom-
ból idézett kísérletek (Caplan–Waters 1999) azt mutatják, hogy a szintaktikai feldolgozás
szempontjából kiemelt szavakra esõ reakcióidõk egyéni különbségeinek hátterében nem a
munkamemória-rendszer mûködése áll. Csak abban az esetben mutatható ki a munkame-
mória hatása, ha a nyelvi rendszer szélsõségesen hosszú, összetett mondattal kerül szembe.
Ez jól illeszkedik abba az elképzelésbe, hogy a munkamemória akkor lép fokozottan mû-
ködésbe, amikor újszerû vagy a kognitív rendszert nagyon megterhelõ feladattal állunk
szemben. A készségszintû, proceduralizálódott feladatok esetén, mint például az autóveze-
tés vagy kerékpározás, nincs rá szükség. A mondatmegértés korai, ún. interpretatív szaka-
szában tehát nincs munkamemória-hatás.
A megértés idõbeli lefutásának késõbbi, ún. posztinterpretatív szakaszának folyamatai
utólagos (offline) eljárásokkal mérhetõk, mint például a mondatismétlés vagy a megértést
ellenõrzõ kérdések. A mondatmegértés e szakaszában történik: a mondat értelmezése, össze-
vetése a tudásrendszerrel, szemantikai folyamatok. Ebben a szakaszban markánsan kimu-
tatható a munkamemória-rendszer hatása. Ez egybevág Friederici et al. (1998) vizsgálatai-
val, akik az eseményfüggõ agyi potenciál módszerét használva a mondatmegértés késõbbi,
400 ms körüli és utáni szakaszaiban találtak különbséget alacsony és magas munkamemó-
riájú személyek között. Kétértelmû mondatokat használva akkor tudott kimutatni munka-
memória-hatást, amikor a kétértelmûség a mondat végéig, tehát hosszú ideig jelen volt.

163
 Szövegmegértés és munkamemória – A szövegmegértési helyzetet, a korábbi terminoló-
giát használva, a posztinterpretatív folyamatok jellemzik. Nem véletlen, hogy a legnagyobb
sikereket a kapacitáselméletek (Daneman–Carpenter 1980) a szövegmegértés terén érték el.
Itt a nyelvi anyagot utólagos eljárásokkal vizsgálták. Komplex verbális munkamemória-mérõ-
eljárásokkal (pl. az olvasási terjedelem) mért munkamemória-kapacitás jól bejósolja a szöveg-
megértési teljesítményt. A szövegmegértés egyéni különbségeinek hátterében markánsan ki-
mutatható tehát a munkamemória-rendszer mûködése (lásd még Magyari–Németh 2003).
A nyelvi megértés proceduralizációja a fejlõdés folyamán – A mondatmegértés fo-
lyamatának korai és késõi szakasza tehát eltérõ munkamemória-hatásokat mutat. Finomít-
ja a képet, ha fejlõdési megközelítést alkalmazunk. A magyar nyelven történt kísérletek
eredményei azt mutatják, hogy gyermekeknél az önütemezett olvasással mért megértés
munkamemória-hatásokat mutat (Németh 2002). Vagyis gyermekeknél a megértés egyéni
különbségeinek (a gyors és lassú gyermekek) hátterében a megértés korai, interpretatív
szakaszában a felnõttekével szemben kimutatható a munkamemória-rendszer mûködése.
A keresztmetszeti vizsgálatokból láthatjuk, hogy az életkor elõrehaladtával, a nyelvi meg-
értés készségszintûvé válásával a munkamemória-hatás eltûnik.
Fonológiai hurok és nyelvtanulás – Az utóbbi idõk kutatásainak eredményei rávilágí-
tottak arra, hogy a fonológiai huroknak jelentõs szerepe van a nyelvelsajátításban és a máso-
dik nyelv tanulásában (Baddeley et al. 1998; Racsmány et al. 2001; Racsmány 2004). Szoros
kapcsolat mutatható ki a szótár vagy szókincs növekedése és a fonológiai hurok fejlõdése
között. Longitudinális vizsgálatok bizonyítják, hogy a fonológiai hurok korábbi életkorban
megfigyelt kapacitásbeli különbségei jól bejósolják a késõbbi szókincsnövekedést. Az álszó
ismétlési teszt korrelál legjobban a mentális szótárral, még abban az esetben is, ha az elemzé-
sek folyamán parciális korrelációs statisztikai elemzéssel az IQ hatását kiküszöböljük. Szá-
mos bizonyíték van arra, hogy a fonológiai hurok jelentõs szerepet játszik az új szavak tanu-
lásában. Egy kísérletben (Gathercole 1990) gyermekeknek játék állatok nevét kellett megta-
nulniuk: ezek vagy újszerûek voltak (pl. Hübedin, Cselika), vagy ismerõsek (pl. Péter, An-
dor). Az elsõ esetben a nagy fonológiai hurok kapacitású gyermekek jobban teljesítettek,
mint a kis kapacitásúak, míg ismerõs nevek estén nem volt különbség a kis és a nagy kapaci-
tású csoport között. Service (1992) longitudinális vizsgálatban mutatta ki, hogy az álszóis-
métlési teszttel és a számterjedelem feladattal mért 9–10 éves kori fonológiai hurok kapaci-
tás jó predikátora a 2 évvel késõbb mért második nyelvi teljesítménynek. Egy másik vizsgá-
latban poliglott (legalább 3 nyelven beszélõ) és nem poliglott személyeknek mérték meg az
IQ-ját, téri-vizuális és verbális munkamemória-feladatokban nyújtott teljesítményét. A két
csoport között a számterjedelem és az álszóismétlési tesztben volt különbség a többnyelvûek
javára. A fenti eredmények arra utalnak, hogy a fonológiai hurok, azon belül is a fonológiai
tár a nyelvelsajátítás, nyelvtanulás egyik „motorja” (Baddeley et al. 1998; magyarul Racsmány
2004). Az eredmények azért figyelemre méltóak, mert egy látszólag rövid távú hatás (a rövid
távú emlékezet terjedelme) egy hosszú távú hatást (szókincsbõvülés) eredményez.
Vajon a fonológiai hurok az, ami segíti a szókincsnövekedést, vagy a megnövekedett szókincs
közvetve javítja fel a fonológiai hurok terjedelmét?
Mivel a fentebb említett vizsgálatok eredményei korrelációs adatokra épülnek, az ok-
okozati kapcsolatok továbbra is nyitott kérdések maradnak. Az egyik lehetõség, hogy a
fonológai hurok, azon belül is a fonológiai tár segít új szavak hosszú távú megõrzésében, és
az álszó tesztben elért teljesítmény a fonológiai hurok és a hosszú távú fonológiai memória
fejlõdésének következménye.

164
A B
Fonológiai hurok Szókincs-
(Fonológiai növekedés
rövid távú memória) Álszó ismétlése Álszó ismétlése

Fonológiai Szegmentált lexikai

hosszú távú memória reprezentációk

2. ábra. Két modell, mely az álszótesztben elért teljesítmény okait magyarázza

Az A modellben a fonológiai tár az oka az álszóismétlési teljesítmény javulásának és a fonológiai hosszú távú
memóriának, szókincsnövekedésnek. A B modellben az álszóismétlési tesztben elért teljesítménynövekedést
közvetve a szótár növekedése okozza (Gathercole 1999, 415)

A másik nézõpont – Brown és Hulme modellje – azonban azt állítja (Brown–Hulme

1996; Gathercole 1999), hogy a szókincsnövekedés miatt jobb lesz a szótagok, lexikai egy-
ségek finom szegmentálására való képességünk. Ahogy nõ a szótár, egyre több szegmen-
tált lexikai reprezentációnk lesz, és egyre jobban teljesítünk álszavak ismétlésében (2. ábra).
Ezt a modellt támasztja alá Gathercole (1995) vizsgálata, melyben a szerzõ kimutatta, hogy
az angol szavakhoz jobban hasonlító nem-szavak visszamondása szignifikánsan könnyebb,
mint az angol szavakhoz kevésbé hasonlítóké. Az álszótesztben nyújtott teljesítmény tehát
erõteljesen függ a már meglévõ nyelvi tudástól, készségtõl. Ezt a lexikalitási hatást sikerült
kimutatni kétnyelvû személyeken is (Thorn et al. 2002). Ugyanakkor fontos megemlíteni,
hogy ez a markáns hatás eltûnik, ha a feladat nem visszamondás, hanem felismerés, ami az
artikulációs komponens szerepére utal (Thorn et al. 2002; Baddeley 2003).
Ha figyelembe veszünk újabb kísérleti eredményeket is, akkor a mérleg nyelve inkább
az elsõ (A) modell felé billen (Gathercole 1999).

Procedurális rendszerek és mondatmegértés

A proceduralizálódott nyelvi mûködés, azaz az automatikus, gyors nyelvi folyamatok esetében
nem mutatható ki a munkamemória hatása. A mondatfeldolgozás gyors, korai szakaszát rész-
ben a nyelvtani feldolgozáshoz kötjük. Ebbõl következik a kérdés, hogy vajon milyen kognitív
rendszerek állnak a nyelvtani mûködések hátterében. Pinker–Ullman (2001) kognitív idegtu-
dományi vizsgálatai a procedurális rendszert jelölték meg. Pinker és Ullman kétutas modellje,
az úgynevezett deklaratív/procedurális modell a nyelvtani feldolgozást, szabályalkalmazást a
procedurális rendszerekhez kapcsolja, a mentális lexikon folyamatait a deklaratív emlékezeti
rendszerekhez. A modell értelmében a nyelvtan idegrendszeri hátterét az anterior területek
(Broca és bazális ganglionok), a lexikonét pedig a poszterior területek (elsõsorban bizonyos
temporális régiók) adják. A procedurális és motoros rendszerek és a mentális nyelvtan kapcso-
latának gondolata nem új keletû, és támogatást nyer a nyelv evolúciós megközelítései felõl is.
A másik gazdag empirikus háttérrel felvértezett kutatási terület, amely a nyelvtant és a
nyelvtan-elsajátítást összekapcsolja nem tudatos procedurális rendszerekkel, az implicit
tanulás (jó áttekintést ad Stadler–Frensch 1998). Léteznek olyan tanulási folyamatok,

165
melyekhez nincs, vagy csak kismértékben van tudatos hozzáférés, és függetlenek az explicit
folyamatoktól. Ilyen például a mesterséges nyelvtan tanulás vagy sorozatos reakcióidõ fel-
adat. Külön kérdéskör, melyeket nem részletezünk most, az implicit és explicit disszociá-
ciós és a procedurális és implicit rendszerek/folyamatok definiálása és kapcsolata (lásd Jacoby
1991; Destrebecqz–Cleermans 2001).
Saját kísérleteink is igazolják a procedurális rendszerek és a nyelvtani mûködés közötti
szorosabb kapcsolatot (Németh et al. megjelenés alatt). A procedurális rendszerek/folyama-
tok vizsgálatára az implicit tanulás egyik módszerét hívtuk segítségül: a sorozatos reakcióidõ
feladatot. Célunk az volt, hogy a kísérleti pszichológia módszereivel vizsgáljuk meg a két
rendszer közötti kapcsolatot. Vizsgálatunkban kettõs terheléses feladathelyzetben a kísérleti
személyeknek implicit tanulási feladat közben kellett mondatmegértési, kontrollként pedig
szófeldolgozási, illetve matematikai feladatokat végezni. Az implicit tanulás mérésére a Nissen–
Bullemer (1987) által kidolgozott sorozatos reakcióidõ feladat (SRT) egyik változatát hasz-
náltuk. Az SRT egy motoros szekvencia tanulási feladat, melynél a kísérleti személy a tanu-
lási hatás miatt egyre gyorsabb reakcióidõket produkál, miközben explicit tudása nincs a
szekvenciáról. Az eredmények azt mutatták, hogy a mondatfeldolgozási feladat a kontrollfel-
adatokhoz képest jelentõsen lerontotta az implicit tanulás mértékét, ami kísérleti pszicholó-
giai bizonyítéka annak, hogy az implicit tanulási és a nyelvtani feldolgozási folyamatokért
felelõs két rendszer valójában szorosan összefügg egymással és közös erõforrásbázist használ.

Implicit tanulás (SRT) kettõs terheléses helyzetekben

RI (mp)

65

60

55

50

45

40

35

30
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12
Blokkok
Szavak Mondatok Számolás Kontroll
3. ábra. A sorozatok reakcióidõinek összegzése
Az y tengely az egy blokkra esõ összes reakcióidõt mutatja másodpercben. Az x tengelyen a blokkok láthatók.
A vonalak az implicit tanulási reakcióidõket mutatják, miközben a párhuzamos feladat szófeldolgozás
(háromszög), mondatfeldolgozás (négyzet), számolási feladat (kör) és párhuzamos feladat nélküli kontroll
(ötszög) volt. Amikor megszûnt a párhuzamos terhelés (11. blokk), a mondatfeldolgozási görbe esett vissza
a legkisebb mértékben. Ez arra utal, hogy a mondatfeldolgozás alatt történt a legkisebb mértékû implicit
tanulás (Németh et al., megjelenés alatt)

166
 A fenti eredmények alapján azt állítjuk, hogy a nyelvtani mûködés és procedurális rend-
szerek között valamiféle kapcsolat van. A fenti kísérleti eredmények nem szólnak a nyelv-
tan felépítésérõl, szerkezetérõl. Ezért nem kötelezõdünk el és a fenti kísérletek alapján
nem is kötelezõdhetünk el egy „pinkeri” típusú nyelvtani modell mellett. Ebbe akár egy
konstrukciós nyelvtani forma is beleférhet (Tomasello 2003; Lukács 2004).

Konklúzió
A tanulmány célja az volt, hogy egy kutatási és szemléleti keretet adjon a nyelvi folyamatok
tanulmányozásához. Amikor normál vagy patológiás nyelvi mûködéssel vagy a nyelv fejlõ-
dési aspektusaival foglalkozunk, figyelembe kell vennünk a különbözõ emlékezeti rend-
szerek normál vagy patológiás mûködését. Ehhez nyújt segítséget ez a keret.
Az 1. ábrán látható összefoglaló ábra olyan kutatási keret, mely 3 nagy emlékezeti kom-
ponenst különít el, melyek a nyelvi mûködés hátterét és peremfeltételeit biztosítják:
1. a többkomponensû munkamemória-rendszert,
2. a procedurális rendszert,
3. a deklaratív emlékezeti rendszert.
A nyelvi folyamatokat két nagy csoportba sorolja:
1. Gyors, automatikus, implicit nyelvi folyamatok, melyek elsõsorban menet közbeni
eljárásokkal mérhetõk.
2. Lassabb, másodlagos, posztinterpretatív, explicit1 nyelvi folyamatok, melyek utóla-
gos eljárásokkal mérhetõk.
A tudatosságot jobban igénylõ, másodlagos nyelvi folyamatokat – mint a szövegmegér-
tés, mondatmegértés késõbbi szakaszai, a többnyelvûek kódváltása – a munkamemória-
rendszer korlátozza. A gyors, automatikus, implicit nyelvi mûködések – mint a mentális
nyelvtan, a mondatmegértés korai, interpretatív szakasza – a procedurális rendszerrel van-
nak szoros kapcsolatban.
A fejlõdési faktort szintén magában foglalja ez a szemléleti keret. Amíg a nyelvi folya-
matok nem készségszintûek, addig a munkamemóriának jelentõs szerepe van nemcsak az
online nyelvi mûködésben, de az olyan hosszú távú nyelvi képességek elsajátításában is,
mint például a szóelsajátítás, az olvasástanulás, a gyermek megértési folyamatai, az
idegennyelv-tanulás, valamint az egyéni különbségek hátterét is ez adja.
Ez a szemléleti keret segít a különbözõ emlékezeti és nyelvi folyamatok kölcsön-
hatásainak tanulmányozásába, könnyebbé téve a patológiák értelmezését is. Vegyünk
egy példát! Az 1. ábrán jól látható, hogy a deklaratív emlékezet zavara következtében
leromolhat a mentális lexikonhoz való hozzáférés. Ezt igazolják Hoffmann és munka-
társainak (2005) vizsgálatai is: Alzheimer-kórban szenvedõ betegeknél (deklaratív em-
lékezet általános leromlása) kimutatható, hogy a spontán beszéd idõi mutatói megvál-
toznak az egészséges kontrollokhoz képest. A szavak közötti szünetidõ szignifikánsan
megnõ Alzheimer-kórral élõ személyeknél, ami a lexikonhoz való hozzáférés zavarára
utal.

1
A nyelvi implicit és explicit megkülönböztetés nem keverendõ össze az emlékezetkutatásban haszná-
latossal.

167
További kérdések és kutatási lehetõségek
A nyelvi folyamatok és emlékezeti rendszerek kapcsolatának fentebb vázolt kutatási kerete
egy tudományos program is, mivel számos nyitott kérdésre mutat rá.
1. A munkamemória alrendszereinek szerepe a nyelvi folyamatokban még részletesebb
kidolgozást igényel. Kevés kutatás történt a téri-vizuális vázlattömb szerepérõl az
olvasási és nyelvfeldolgozási folyamatokban.
2. Az implicit/procedurális rendszer nem egységes. Keveset tudunk a különbözõ kom-
ponenseirõl, melyek szerepe a nyelvi folyamatokban eltérõ lehet. Nagy segítséget
jelentene a nyelv tudatos és nem tudatos komponenseinek feltérképezéséhez az imp-
licit tanulási feladatok (mesterséges nyelvtan tanulás, valószínûségi tanulás, motoros
szekvencia tanulás stb.) összevetése nyelvi folyamatokkal kettõs terheléses (vagy más)
módszerekkel.
3. A morfológiai folyamatok és azok kapcsolata a különbözõ emlékezeti rendszerekkel
nem tisztázott. A morfológiai feldolgozásban van-e szerepe a procedurális rendszer-
nek? A morfológiailag komplex szavak fenntartásának hátterében milyen erõforrás-
rendszer áll?
4. A nyelvi fejlõdés különbözõ szakaszainak és a nyelvi mûködések proceduralizációjának
kapcsolata az emlékezeti rendszerek fejlõdésével az egyik legfontosabb kérdés. A kü-
lönbözõ kognitív és emlékezeti rendszereknek eltérõ szerepe van a nyelvi fejlõdés
különbözõ szakaszaiban. Longitudinális vizsgálatok szükségesek ahhoz, hogy megért-
sük, mi ez a szerep, és mikor adják át egymásnak a kilincset, és milyen sorrendben.
5. Terápiás jelentõsége lehet annak, hogy a fejlõdési és szerzett nyelvi zavarok és az em-
lékezeti rendszerek kapcsolatát pontosan megismerjük. A különbözõ nyelvpatológiá-
kat mennyiben határozza meg a különbözõ emlékezeti rendszerek alulmûködése?
A vizsgálatokban párhuzamosan több emlékezeti rendszer hatását kell figyelembe venni.

Irodalom
Baddeley, A. (1986). Working Memory. Oxford, Oxford University Press.
Baddeley, A.–Gathercole, S. D.–Papagno, C. (1998). The phonological loop as a language
learning device. Psychological Review, 105, 158–173.
Baddeley, A. (2003). Working memory and language: an overview. Journal of Communication
Disorders, 36, 189–208.
Bates, E.–Dick, F.–Wulfeck, B. (1999). Not so fast: Domain-general factors can account for
selective deficits in grammatical processing. Behavioral and Brain Sciences, Vol. 22, Number
1., 96–97.
Brown, G. D.–Hulme, C. (1996). Nonword repetition, STM, and age-of-acquisition versus
pronunciation-time limits in immediate recall for forgetting-matched acquisition:
A computational model. In Gathercole, S. E. (ed.): Models of short-term memory. Hove, UK:
Psychology Press, 129–148.
Caplan, D.–Waters, G. S. (1999). Verbal working memory and sentence comprehension.
Behavioral and Brain Sciences, Vol. 22, Number 1., 77–126.
Christiansen, M. H.–MacDonald, M. C. (1999). Fractionated working memory: Even in pebbles,
it’s still a soup stone. Behavioral and Brain Sciences, Vol. 22, Number 1., 97–98.

168
Daneman, M.–Carpenter, P. (1980). Individual differences in working memory and reading.
Journal of Verbal Learning Verbal Behavior, 19, 450–466.
Daneman, M.–Merikle, P. M. (1996). Working memory and language comprehension: A meta-
analyses. Psychonomic Bulletin and Review, 3, 422–433.
Destrebecqz, A.–Cleermans, A. (2001). Can sequence learning be implicit? New evidence with
the process dissociation procedure. Psychonomic Bulletin & Review, 8(2), 343–350.
Ferreira, F. (1999). Distinguishing interpretive and post-interpretive precesses. Behavioral and
Brain Sciences, Vol. 22, Number 1., 98–99.
Friederici, A.–Steinhauer, K.–Mecklinge, A.–Meyer, A. (1998). Working memory constrains
on syntactic ambiguity resolution as revealed by electrical brain responses. Biological Psychology
47, 193–221.
Gathercole, S. E.–Baddeley, A. D. (1990). The role of phonological memory in vocabulary
aquisition: A study of young children learning new names. British Journal of Psychology, 81,
439–454.
Gathercole, S. E. (1995). Is nonword repetition a test of phonological memory or long-term
knowledge? It all depends on nonwords. Memory and Cognition, 23, 83–94.
Gathercole, S. E. (1999). Cognitive approaches to the development of short-term memory. In
Trends in Cognitive Sciences, 3(11), 410–419.
Hoffmann Ildikó–Németh Dezsõ–Kálmán János (2005). Spontán beszéd Alzheimer-kórban.
Beszédgyógyítás. Megjelenés alatt.
Hoffmann Ildikó–Németh Dezsõ–Kálmán János (2005). A beszéd idõviszonyai Alzheimer-kórban
– egy új diagnosztikai lehetõségféle. Magyar Pszichiátriai Társaság XII. Jubileumi Vándor-
gyûlés.
Jacoby, L. L. (1991). A process dissociation framework: Separating automatic from intentional
uses of memory. Journal of Memory and Language, 30, 513–541.
Just, M. A.–Carpenter, P. A. (1992). A capacity theory of comprehension: Individual differences
in working memory. Psychological Review, Vol. 99. No. 1., 122–149.
Just, M. A.–Carpenter, P. A. (1996). The Capacity Theory of Comprehension: New Frontiers
of Evidence and Arguments. Psychological Review, Vol. 103, No. 4., 773–780.
Lukács Ágnes (2004). Egy markáns ellenvélemény. Magyar Pszichológiai Szemle. LIX. 2. 279–
286.
Magyari Lilla–Németh Dezsõ (2003). Verbális munkamemória és szövegmegértés. In Tudo-
mány és lélek, 6. évf., 9. szám 2003. november 24. 5–19.
Németh Dezsõ (2002). Munkamemória, Fejlõdés, Nyelv. In Racsmány–Kéri (szerk.): Architek-
túra és patológia a megismerésben. BIP, Budapest. 83–100.
Németh–Gönczi–Aczél–Háden–Orosz–Ambrus (megj. alatt). A procedurális rendszerek és a
mondatmegértés kapcsolata. In Gervain Judit–Pléh Csaba (szerk.): A láthatatlan nyelv. Buda-
pest, Gondolat.
Nissen, M. J.–Bullemer, P. (1987). Attentional requirements of learning: Evidence from
performance measures. Cognitive Psychology 19. 1–32.
Racsmány Mihály–Lukács Ágnes–Pléh Csaba–Király Ildikó (2001). Some cognitive tools for
word learning: The role of working memory and goal preference. Behavioral and Brain Sciences,
24, 6, 1115–1117.
Racsmány Mihály (2004). A munkamemória szerepe a megismerésben. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Pinker, S.–Ullman, M. T. (2002). The past and future of the past tense. Trends in Cognitive
Sciences 6(11), 456–463.
Service, E. (1992). Phonology, working memory, and foreign–language learning. Quarterly
Journal of Experimental Psychology, 45A, 21–50.

169
Stadler, M.–Frensch, P. A. (1998). Handbook of impliciti learning. London, Sage Publications.
Taft, M. (1979). Recognition on affixed words and the word-frequency effect. Memory and
Cognition, 7, 263–272.
Thorn, A. S.–Gathercole, S. E.–Frankish, C. R. (2002). Language familiarity effects in short-
term memory: The role of output delay and long-term knowledge. Quarterly Journal of
Experimental Psychology, 55A, 1363–1383.
Tomasello, M. (2003). Constructing a Language: A Usage-Based Theory of Language Acquisition.
Harvard University Press.
Ullman, M. T. (2001). A neurocognitive perspective on language: the declarative/procedural
model. Nature Reviews Neuroscience 2, 717–726.
Waters, G. S.–Caplan, D. (1996). The capacity theory of sentence comprehension: critique of
Just and Carpenter (1992). Psychological Review, 103, No. 4., 761–772.
Waters, G. S.–Caplan, D. (2001). Age, working memory, and on-line syntactic processing in
sentence comprehension. Psychology and Aging, Vol. 16, No. 1, 128–144.

170
Krajcsi Attila

Nyelvi relativizmus: a numerikus ismeretek példája

Bevezetés1
A nyelv és a tág értelemben vett gondolkodás egyik izgalmas kérdése, hogy vajon a nyelv
meghatározhatja vagy legalább befolyásolhatja-e a gondolkodást, és ha igen, akkor milyen
mértékben. A problémát magyar nyelven Pléh (1997) alapos összefoglalása tekinti át, a
nyelvi relativizmus egy erõteljes kritikája pedig Pinker (1999) könyvében olvasható. Jelen
tanulmány arra tesz kísérletet, hogy összefoglalja a matematikai gondolkodás, pontosab-
ban a számokkal kapcsolatos gondolkodás és a nyelv kapcsolatát, és az ismertetett eredmé-
nyekbõl általánosabb tanulságot vonjon le a nyelv hatásáról a gondolkodásra. A nyelvi
relativizmus létét firtató kérdésre a felsorolt adatok alapján a válasz lehet igen is, és nem is.
Ráadásul a nyelv nem egyszerûen befolyásolja a numerikus gondolkodást, hanem részét
képezi annak – innen nézve a relativizmus problémáját, maga a kérdés is értelmét veszíti.
A mai megismeréstudomány izgalmas kérdése inkább az lehet, hogy a nyelv mely tu-
lajdonságai azok, amelyek különösen fontosak a numerikus gondolkodás számára. Jelen
tanulmány azt emeli ki, hogy a nyelv diszkrét, kombinatorikus, és terület általános tu-
lajdonságai a kulcsfontosságú tényezõk, míg a rekurzivitása itt nem lényeges. Bármilyen
reprezentáció, amely rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, alkalmas lehet arra, hogy a
matematikai gondolkodást az embernél tapasztalható magas szintre emelje.
A cikk elsõ részében röviden áttekintünk néhány olyan rendszert, amelyek numerikus
feladatok megoldásához szükségesek. A második részben felsoroljuk azokat a ma ismert
eredményeket, amelyek a nyelv és a matematikai gondolkodás kapcsolatát mutatják. A ta-
nulmány harmadik részében következtetéseket vonunk le a nyelvi relativizmusra vonatko-
zólag, és megvizsgáljuk azt, hogy a nyelvi reprezentáció mely tulajdonságai elengedhetet-
lenek a matematikai megismeréshez.

Numerikus feladatok megoldásához használt rendszerek

Már egyszerû numerikus feladatok is – mint két szám összehasonlítása vagy összeadása,
illetve pontok számolása – az elme számos funkciójának együttes használatát igénylik. Egyre
pontosabban ismerjük azoknak a rendszereknek a listáját és tulajdonságait, amelyek ilyen

1
Terjedelmi okokból jelen kötetben csak az eredeti szöveg egy lerövidített változata olvasható. A teljes
szöveg, amely további példákat, részletesebb leírásokat és árnyaltabb érveket tartalmaz, letölthetõ a szerzõ
honlapjáról (http://www.staff.u-szeged.hu/~krajcsi/).

171
feladatoknál aktiválódnak. A numerikus feladatok megoldása azért is igényli több rendszer
összehangolt mûködését, mert a számokat egyszerre többféle módon reprezentálja elménk.
Stanislas Dehaene nyújtott átfogó és kellõképpen rugalmas elméletet arra vonatkozólag,
hogy a különbözõ típusú reprezentációk hogyan járulnak hozzá a feladatok megoldásához
(Dehaene 1992). Dehaene hármas kódolás elmélete szerint három eltérõ reprezentáció
képes a számokkal kapcsolatos információkat megjegyezni (1. táblázat). Az elsõ, a mentális
számegyenes egy analóg reprezentáció, amely Weber törvényének megfelelõen mûködik,
így viszonylag pontatlanul ábrázolja az értékeket. Fontos tulajdonsága azonban, hogy lé-
nyegében ábrázolja a számok jelentését: „érzékeli” a számok nagyságrendjét, és „látja”,
hogy melyik szám nagyobb, illetve kisebb. A másik rendszer (amelyre jelen tanulmányban
is koncentrálunk) a verbális rendszer, amely nevébõl adódóan az információt verbális kód-
ban tárolja. Ezt az információt használjuk pontos számoláskor, sok esetben ezt a kódot
használjuk számok rövid távú megjegyzésére, a számokon való manipulációra (pl. 24 + 52
kiszámolásakor), és ebben a kódban tároljuk a hosszú távon megtanult numerikus ismere-
teket (pl. a szorzótábla tételeit). A harmadik reprezentáció a numerikus információt arab
formátumban tárolja. Feltehetõleg ezt a reprezentációt használjuk többjegyû mûveletek
megoldásakor, amikor a megoldás a papíron végzett megoldási mintát követi.2
Az említetteken kívül két további rendszerre érdemes még röviden kitérni. Az egyik a
központi végrehajtó, amely többlépéses feladatok esetén az alszakaszok végrehajtását szer-

1. táblázat. A hármas kódolás modell reprezentációinak tulajdonságai

Komponens Mentális számegyenes Verbális rendszer Vizuális arab
reprezentáció
Reprezentáció típusa Analóg reprezentáció, Verbális kód Vizuális arab kód téri
Weber törvényének reprezentációban
megfelelõ pontosság
Reprezentációpélda ’————-’ ’hét’ ’6’
Bemenet-kimenet Objektumok Auditoros bemenet Arab szám bemenet
hozzávetõleges Beszéd kimenet Arab szám kimenet
számossága Írott bemenet
Talán néhány tárgy Írott kimenet
pontos számossága (4-ig)
Tipikus feladatok Összehasonlítás Pontos számolás Többjegyû mûveletek
(pl. 10 nagyobb, mint 4) (pl. mennyi 64 + 72) fejben
Közelítõ számítás Összeadási és szorzási Párosság (pl. a 17
(pl. 10 + 25 eredménye feladatok (tények, táblák az páratlan szám)
30 körül lehet) elõhívása,
pl. 8 x 8 az 64)
Lokalizáció Kétoldali horizontális Bal inferior frontális Kétoldali okcipito-
intraparietális sulcus terület (Broca-terület) temporális terület
Bal oldali gyrus angularis

2
Részletesebben magyarul lásd még Dehaene 2003 könyvét és Krajcsi 2003 írását. Angolul lásd Butterworth
1999; Dehaene et al. 2004; Dehaene et al. 2003; Gallistel–Gelman 2000; Piazza–Dehaene 2004.

172
 Végrehajtó funkciók Mentális számegyenes
(Kétoldali középsõ frontális gyrus) (Kétoldali intraparietális sulcus)
Feladatok szervezése, Becslés, közelítõ számítás,
mûveletek sorrendje összehasonlítás

Vizuális figyelmi rendszer

(Kétoldali dorzális pálya)
Tárgyak számolása, talán
szubitizáció

Verbális rendszer
(Bal alsó frontális és bal gyrus
angularis, temporális régiók)
Pontos számolás, szorzótábla,
részeredmények tárolása
Arab számok szimbolikus
reprezentációja
(Kétoldali okcipitotemporális)
Arab számszimbólumok kezelése

1. ábra. Numerikus feladatok megoldásához szükséges rendszerek

vezi. A másik rendszert a látórendszer téri-figyelmi funkciói alkotják, amelyek kulcsszere-

pet játszanak tárgyak számosságának megállapításakor, így például feladata lehet a kis hal-
mazok gyors számolása vagy más néven szubitizációja (Krajcsi–Palatinus 2004; Trick–
Pylyshyn 1994). Az említett öt funkciót foglalja össze az 1. ábra.

A nyelvi rendszerek szerepe a numerikus megismerésben

A verbális rendszer tehát csak egy a sok modul közül, amelyek a numerikus feladatok meg-
oldásához hozzájárulnak, ám igen fontos szerepet játszik. A következõ alrészekben a ver-
bális reprezentáció különbözõ funkcióit tekintjük át.

Verbális kód hosszú távú pontos ismeretek tárolására

Mindannyian megtanultuk az iskolában, hogy 6 × 8 az 48, hogy 5 + 7 az 12, esetleg azt is,
hogy 210 az 1024. Ezeket az ismereteket nyilvánvalóan a hosszú távú emlékezetünkben
tároljuk, ám az már kérdéses, hogy milyen kódot használunk. Tárolhatnánk analóg repre-
zentációban, vagyis a számokat „vonalak” reprezentálhatnák, mint a mentális számegyenes
esetében (az analóg reprezentációnak nem feltétlenül kell zajosnak lennie, mint ahogyan a
mentális számegyenes az, tehát pontosan is tárolhatná az értékeket). A reprezentáció tör-
ténhetne valamilyen absztrakt tízes alapú szemantikus kódban, pl. 10Ezer0Száz2Tíz4Egy
formában, hasonlóképp ahhoz, amit McCloskey (1992) javasol. Tárolhatjuk azonban ver-
bális kódban is mint kimondott hangsorozatot: „kettõatizedikenazezerhuszonnégy”; vagy
valamilyen strukturált formában: a „hat” és a „nyolc” címkék a „negyvennyolc” címkét

173
aktiválják (Ashcraft 1992). Néhány, az utóbbi idõben elvégzett vizsgálat meggyõ-
zõen bizonyította, hogy az hosszú távú ismereteinket legalább részben verbális kódban
tároljuk.
Spelke és Tsivkin (2001) igen elegáns eljárással mutatta ki a verbális kód szerepét. An-
gol-orosz kétnyelvûekkel (az Egyesült Államokban tanuló orosz anyanyelvû diákokkal)
gyakoroltattak közelítõ és pontos aritmetikai feladatokat, majd azt vizsgálták meg, hogy az
újonnan elsajátított ismeretek hogyan transzferálódnak a másik nyelvre, illetve a nem gya-
korolt, ám hasonló feladatokra. A pontos feladatoknál a személyeknek többek közt kétje-
gyû összeadásokat kellett megoldaniuk, vagy hatos és nyolcas számrendszerben kellett szá-
molniuk. A közelítõ számolásnál ugyancsak kétjegyû számokat kellett összeadni, ám ott
két lehetséges eredmény közül a „helyes” eredmény a valódi összeghez közel álló, ám szin-
tén helytelen szám volt, míg a „helytelen” eredmény egy távoli érték (pl. 57 + 42 = 100 vs.
130).
A feladatokat a személyek betûvel kiírva láthatták. Tanulás után vagy a már gyakorolt
feladatokat kapták a másik nyelven, vagy a gyakorolthoz hasonló feladatokat oldottak meg.
Pontos számolásnál nyelvváltáskor a személyek lelassultak, ám nem lassultak le a közelítõ
feladatoknál. (Az eredmények nem függtek attól, hogy a feladatban eredetileg angolul ta-
nulták-e a mûveleteket, és oroszra váltottak át, vagy fordítva, oroszról angolra váltottak.)
Ez azt jelzi, hogy a pontos számoláshoz nyelvi kódot használtak a személyek, míg a köze-
lítõ számoláshoz nem. További eredményeik szerint a tanulthoz hasonló feladatok eseté-
ben lelassultak a pontos számolásnál (vagyis nincs transzfer), de nem lassultak le közelítõ
számításnál (van transzfer). Eszerint a pontos számoláshoz használt reprezentáció pontos
(ez nem meglepõ persze), ám a közelítõ számolás reprezentációja pontatlan (ez viszont
nem kézenfekvõ), ezért képes a transzferre hasonló feladatokra.
Egyik saját vizsgálatunkban a szelektív terhelés módszerével különbözõ numerikus fel-
adatok mögött meghúzódó rendszerek gyorsaságát mértük (Krajcsi, megjelenés alatt).
A vizsgálatban a személyek többek közt összehasonlítást, korábban már megtanult egysze-
rû szorzást és összeadást végeztek. A szelektív terhelés módszere lehetõvé teszi, hogy a
feladatok mögött meghúzódó egyes komponensek egyéni különbségeit mérjük. Az ered-
mények szerint a személyek a tanult összeadáshoz és a szorzáshoz ugyanazt a feltehetõen
verbális rendszert használták, míg az összehasonlítás egy másik rendszer, feltehetõen a
mentális számegyenes segítségével történik. Egy újabb vizsgálatunkban a személyeknek
közelítõ és pontos aritmetikai feladatokat kellett gyakorolniuk (Krajcsi–Igács, megjelenés
alatt). A szelektív terhelés módszerével a begyakorolt szorzás során használt verbális rend-
szer gyorsaságát is megmértük a személyeknél. Az eredmények azt mutatták, hogy a pon-
tos számolás tanulási sebessége összefügg a verbális rendszer gyorsaságával, ám a közelítõ
tanulás sebessége nem, ismét azt jelezve, hogy a pontos tanulás a verbális rendszer segítsé-
gével történik.
Végül lássunk két példát egy fejlõdési rendellenesség, a Williams-szindróma esetében,
amely azt példázza, hogy a relatíve jó nyelvi képességek többnyire önmagukban is vezérel-
hetik a numerikus feladatok megoldását, ha más rendszer a feladatokat kevésbé látja el.
Ansari, Donlan, Thomas, Ewing, Peen és Karmiloff-Smith (2003) vizsgálatában Williams-
szindrómás és egészséges gyerekek ’Mennyi’ és ’Adj valamennyi’ feladatot oldottak meg.
A ’Mennyi’ feladatban a gyerekektõl azt kérdezik meg, hogy hány tárgy található egy hal-
mazban, míg az ’Adj valamennyi’ feladatban megkérik a személyt, hogy adjon a kísérletve-

174
 Összehasonlítás Pontszámolás

5000

3000
4000

2000 3000
RI (ms)

2000
1000

1000

0 0
1 2 3 4 5 1 2 3 4 5 6 7 8
Távolság Pontok száma

Összeadás Szorzás

3000 3000

2000 2000

1000 1000

0 0

Azonos Kis Nagy Azonos Kis Nagy

operandus operandus operandus operandus operandus operandus
Méret Méret

Williams-szindróma Diszkalkulia Kontroll

2. ábra. Williams-szindrómás, fejlõdési diszkalkuliás és normál

kontrollcsoport reakcióidõi összehasonlítási, pontszámolási, összeadási
és szorzási feladatokban

175
zetõnek pl. 3 golyót az elõttük lévõ halmazból. Az eredmények szerint a Williams-szind-
rómás gyerekek így hasonló teljesítményt nyújtottak, mint az illesztett kontrollok. Ám
míg a kontrolloknál a teljesítményt leginkább az életkor és a téri-vizuális képességek jósol-
ják be, addig Williams-szindróma esetében a verbális képességek. Ez azt jelezné, hogy a
Williams-szindróma esetében a kardinalitás elérését a verbális rendszer indítja be, vagy
erre építve érik azt el a gyerekek.
Ugyancsak Williams-szindrómás gyerekeket vizsgálva saját kutatócsoportunk is hason-
ló következtetésre jutott – már ami a verbális rendszerek szerepét illeti a numerikus képes-
ségekben (Krajcsi–Racsmány–Igács–Pléh, megjelenés alatt). Williams-szindrómás gyere-
kek különbözõ numerikus feladatokat oldottak meg: két szám összehasonlítása, két szám
összeadása, szorzása, pontok számolása. Az eredmények azt mutatják, hogy a Williams-
szindrómás gyerekek ugyan minden feladatban lassabban teljesítettek, ám a jól megtanult,
verbális rendszert igénylõ feladatokban, mint a szorzás vagy az összeadás, korántsem volt
olyan erõs a lemaradásuk, mint azokban a feladatokban, amelyek parietális rendszereket
igényeltek, vagyis az összehasonlításban és a pontszámolásban (2. ábra).
Eredményeink ismét azt támasztják alá, hogy Williams-szindrómában a nyelvi rendsze-
rek relatíve jól mûködnek a numerikus feladatokban, míg a parietális rendszerek (így a
mentális számegyenes vagy a vizuális rendszer) rosszul funkcionálnak.

Verbális kód rövid távú tárolásra

A verbális reprezentációt nemcsak a pontos ismeretek hosszú távú tárolására használjuk,

hanem az információ rövid távú tárolásában is használatos. Az alábbiakban ezeket az ered-
ményeket tekintjük át. Az eredmények jól értelmezhetõk Alan Baddeley munkamemória-
modelljében, amely egy fonológiai információt tárolni képes rövid távú emlékezeti kom-
ponenst feltételez (Baddeley 2001). Az egyik, ma már elég világossá vált eredmény szerint
egy adott nyelv számneveinek a hossza egyértelmûen befolyásolja azt, hogy rövid távon
hány számot tudunk megjegyezni. Ellis és Henneley (1980) sokat idézett tanulmánya sze-
rint a walesi nyelvben a számnevek kiejtési ideje hosszabb, mint az angolé, és ennek követ-
keztében lesz a walesiek számterjedelme rendre kisebb. Walesi-angol kétnyelvûek a walesi
próbában valóban rosszabbul teljesítettek, mint az angolban.
Ezeknek az eredményeknek világos a relevanciája a munkamemória-kutatás vagy az in-
telligenciamérés számára, ám a puszta ismételgetés vagy tárolás hogyan befolyásolhatja a
matematikai feladatok megoldását? Az egyik lehetõség szerint az aritmetikai feladatok
operandusait (pl. az összeadandó számokat), részeredményeit valahogyan fejben kell tarta-
nunk a számolás alatt. Kézenfekvõ lehetõségnek tûnik, hogy ezt a feladatot a fonológiai
hurok végezze el. Ez azt jósolná, hogy a fonológiai hurok méretétõl vagy a számnevek
hosszától függõen változna a teljesítmény, ugyanis mindkét tényezõ befolyásolja, hogy
egyszerre hány számot tud valaki fejben tartani. Hoosain és Salili (1988, idézi Baddeley
2001, 99) adatai igazolják ezt a feltevést. Eredményeik szerint nemcsak a számok kiejtési
ideje és a számterjedelem közt van összefüggés, hanem az emlékezeti terjedelem és a ma-
tematikai eredmények közt is. Emellett a kantoni nyelvjárást beszélõk a szorzótáblát is
gyorsabban ismételgetik (64,3 másodperc), mint az amerikaiak (134,2 másodperc).
A fonológiai hurokkal kapcsolatos kutatások tehát alapvetõen két állítást tesznek: a szám-
terjedelem kimutathatóan összefügg a számnevek kimondási idejével (szóhosszúsági ha-

176
tás), és mindez korrelál a matematikai teljesítménnyel. Az eredmények nyilvánvalóan an-
nak köszönhetõk, hogy részben a fonológiai hurok jegyzi meg a bemutatott ingereket és a
részeredményeket, ám arra is láthattunk példát, amikor a számolás nem verbális kód segít-
ségével történik.

Numerikus képességek nyelv nélkül

Elõfordulhat az is egyes emberek életében, hogy a nyelv nem járul hozzá a matematikai
képességekhez. Három ilyen példát tekintünk át ebben a részben. Az elsõ példa olyan
nyelveket sorol fel, ahol az adott nyelv nem rendelkezik a mi kultúránk által ismert hat-
ványalapú rendszerrel. A második példa a munduruku népcsoportot mutatja be, akiknek a
nyelvében nem léteznek számnevek, és akiknél részletes adatokkal rendelkezünk számos
numerikus képességet illetõen. A harmadik példánk olyan személyeket említ, akik agyi
sérülés következtében elveszítették nyelvi képességüket, és ez hatással volt a számok keze-
lésére is.
Egyes csoportok kultúrájában és nyelvében nem jelent meg a hatványalapú számolási
rendszer. Ezek a kultúrák azonban használhatnak számneveket, ám azok kissé különböz-
nek a mi számneveinktõl (további példákat lásd pl. Butterworth 1999; Dehaene 2003; Saxe–
Fall 1998). Ilyen esetben gyakori, hogy a számneveket testrészekkel jelölik. Így például a
jupno csoport Pápua Új-Guineában a bal kisujját használja 1-ként, a gyûrûsujjat 2-ként, a
jobb kisujj a 6, gyûrûsujj 7, bal láb kisujja 11, jobb láb kisujja 16, bal fül 21, bal szem 23,
köldök 30, és az így használt legnagyobb számok a bal here, jobb here és pénisz rendre a
31-et, 32-t és 33-at jelölik. A nõk ilyen nagy számokat nyilvánosan nem is mondanak ki. Az
ilyesfajta számnévrendszerre jellemzõ, hogy a beszélõik képesek mûveletekre (pl. össze-
adásra), ám nagy számoknál elakadnak. Egyes csoportok gyerekei a hagyományos oktatás-
ba kerülve az osztályteremben is változatlanul a testrészeiken számolnak tovább. Ezekben
az esetekben tehát a csoport tagjai képesek a pontos számolásra, ám a számolási rendszerük
nem teszi hatékonnyá a relatíve nagy számok kezelését.
Vajon még szélsõségesebb esetben, amikor egy adott nyelvben gyakorlatilag nem hasz-
nálnak még ilyen számokat sem, milyen numerikus képességeket figyelhetünk meg? Bra-
zília õserdeiben mintegy 7000 ember él, aki a munduruku nyelvet beszéli. Ez a nyelv mind-
össze 5-ig használ számneveket. Kitûnõ terep ez annak tanulmányozására, hogy vajon a
nyelvben a számnevek hiánya milyen numerikus képességeket eredményez (Pica et al. 2004).
A technika sem jelent akadályt: az adatokat a kutatók egy napelemmel mûködõ hordozha-
tó számítógéppel vették fel.
Az elsõ vizsgálatban arra kérték a személyeket, hogy néhány pont számosságát (1 és 15
közti) nevezzék meg. Csak az 1 és a 2 esetében használták pontosan a számokat. A többinél
(még ahol létezett is pontos számnevük) csak közelítõ értelemben használták a számnevet,
így pl. a három szót idõnként a négyre mondták. Egy másik feladatban a személyek két
ponthalmazt láttak (mindkét halmazban 20 és 80 közti ponttal), és a nagyobb számosságú
ponthalmazt kellett kiválasztaniuk. Az eredmények szerint többnyire képesek voltak a na-
gyobb halmazt megjelölni. A munduruku csoportnál megfigyelhetõ volt a távolsági hatás
is, ami ismét a mentális számegyenes mûködésére utal. A következõ feladatban a szemé-
lyeknek közelítõ összeadást kellett végezniük: két ponthalmaz mozgott egymás után egy
ernyõ mögé, majd a nem látható összeget kellett összehasonlítaniuk egy harmadik, látható

177
ponthalmazzal. A munduruku csoport ismét a véletlennél jobban teljesített, a távolsági
hatás is megfigyelhetõ volt, és a teljesítményük nem tért el a francia kontrollcsoportétól.
Végül egy pontos kivonási feladatot kellett elvégezniük. A munduruku csoport itt már
nem teljesített ugyanolyan jól, mint a francia csoport: bár relatíve kis (4 alatti) számoknál a
teljesítményük a véletlen szint fölött volt, mégsem érte el a kontrollcsoport teljesítményét.
Az eredmények két fontos üzenetet hordoznak: egyrészt a munduruku csoport ugyan-
olyan teljesítményre képes közelítõ feladatokban, mint azok a csoportok, amelyek rendel-
keznek pontos számnevekkel, ám rosszabbak pontos feladatokban – vagyis a mentális szám-
egyenes a nyelvtõl függetlenül is használható, míg a pontos numerikus feladatokhoz elen-
gedhetetlen a nyelv. A másik tanulsága az eredményeknek, hogy ugyan ötig rendelkeznek
pontos számnevekkel, azt mégsem használják pontosan. Ez azt jelzi, hogy nem elég a kód
korlátozott jelenléte, szükséges az általánosabb tanulás is ahhoz, hogy a nyugati kultúra
gyerekei 3 éves korukra elsajátítsák a pontos számolás képességét.
Fontos további adatokkal szolgálnak a nyelv funkciójáról azok a problémák, amikor
szerzett sérülések esetében valaki elveszíti nyelvi képességeinek egy részét. Ilyenkor gyak-
ran tapasztalható, hogy a pontos számolás képessége elvész, ám a hozzávetõleges értékeket
a betegek gyakran meg tudják állapítani (Dehaene 2003). Vagyis nyelv hiányában a pontos
számolás képessége megszûnik, ám a mentális számegyenes segítségével változatlanul ké-
pesek a közelítõ számításra.
A példák azt mutatják, hogy a nyelv hiánya a pontos számolás hiányához vezet, akár a
nyelvi képességek elvesztése miatt, akár azért, mert a beszélt nyelv nem tartalmazza a szá-
molás tanulásához szükséges információt. Érdemes észrevennünk, hogy a pontos számo-
láshoz nem szükséges a mi hatványalapú rendszerünk: testrészek neveit használva számok-
ként ugyanúgy kialakul a pontos számolás képessége, csak az nagyobb számoknál már nem
szolgál hatékony eszközként.

A számnevek tanulása

A számnevek tanulásának létezik néhány nyelvtõl függõ szabályszerûsége is. A kínai és az

angol nyelv számnevei egy nagyon fontos ponton eltérnek egymástól. A kínai számnevek
rendkívül logikusak: egytõl tízig minden számra külön szó létezik (ez eddig nem meglepõ
– aligha lehetne másként), majd tíz felett szigorú egyszerûséggel azt mondják egy-tíz-egy,
egy-tíz-kettõ ... egy-tíz-kilenc, kettõ-tíz, kettõ-tíz-egy stb. Már a magyar nyelvû leírásból
is jól látszik, hogy a mi nyelvünk sem tartozik a leglogikusabbak közé ebben a tekintetben.
Az angol ezzel szemben meglehetõsen kaotikus – a magyarhoz képest is. A tizen-valahány
értékeknél (a többi tízest tartalmazó számmal és a magyarral is ellentétben), az egyesek
megelõzik a tízeseket, pl. négy-tizen. Ráadásul a 11 és a 12 semmilyen módon nem utal
arra, hogy azok 10 + 1-et vagy 10 + 2-t jelentenének, hiszen teljesen független szavak az
elõzõ számnevektõl. Mindez azzal jár, hogy az angolul beszélõ gyerekek, akiknek meg kell
tanulniuk, hogy a számrendszerük tízes alapú, sokkal több nehézséggel találják szembe
magukat, mint a kínai nyelven tanulók (Miller–Stigler 1987). Így például az angolul beszé-
lõ amerikai gyerekek gyakran mutatnak olyan hibát 10 és 20 közötti számoknál, ami azt
jelzi, hogy nem értik, hogy ezeket a számneveket hogyan lehet kombinálni, vagy hogy
hogyan használható a 11 vagy 12. Ilyen hibákat a kínai gyerekek nem követnek el. Millerék
egy másik vizsgálatukban (Miller et al. 1995) azt is megállapítják, hogy a számnevek tanu-

178
lási üteme nem függ össze az egyszerû számolási képességekkel, amikor például a gyerekek
tárgyak számosságát állapítják meg, vagyis a hatás szûken a számnevek mint szimbólum-
rendszer megtanulására vonatkozik, és nem tágabban a számok használatára.
Egy közelebbi példát is találhatunk – legalábbis Kínához képest közelebbit. Hasonló
eredményre jutottak francia nyelven Seron és Fayol (1994). A francia nyelv számneveinek
híres példája a hetven, nyolcvan és a kilencven, amelyeket õk hatvan-tíznek, négy-húsz-
nak, illetve négy-húsz-tíznek mondanak. Nem így a vallon változat: ott a hétbõl, nyolcból
és a kilencbõl képzett hetven, nyolcvan és kilencven használatos. Ahogyan az eddigiek
alapján már elvárhatnánk: a vallon gyerekek kevesebb hibát vétettek ezeknél a számoknál,
mint a franciák.
Ha alaposabban végiggondoljuk, akkor világos, hogy ez a példa nem a nyelvi relativiz-
mus esete, hanem éppen a nyelvtanulásról szól. A számnevek tanulási képessége például
nem járt együtt a tárgyak megszámolását lehetõvé tévõ egyéb képességekkel (Miller et el.
1995). Vagyis a nyelvnek csak maguknak a szavaknak a megtanulására volt specifikus hatá-
sa. Másrészrõl azonban Millerék azt is megállapították, hogy a kínai gyerekek a számnevek
transzparenciája miatt hamarabb megértik a tízes számrendszerbõl adódó tízesekre és egye-
sekre való felbontást. Ez viszont már azt jelzi, hogy a használt számnevek logikája segíti az
adott számrendszer megértését.

Zárt reprezentációk összekapcsolása a nyelv segítségével

A tárgyak számosságának megállapításához csecsemõkorban két rendszer is hozzájárul

(Feigenson–Dehaene–Spelke 2004). Az egyik a már ismertetett mentális számegyenes, a
másik pedig az itt kevésbé tárgyalt vizuális tárgyfájlrendszer. A tárgyfájlrendszer olyan
vizuális középszintû figyelmi rendszer, amely a vizuális mezõben a tárgyak kiválasztásáért
és követéséért felelõs. A tárgyfájlrendszer kapacitása korlátozott, emiatt egy idõben legfel-
jebb nagyjából 4 tárgyat tud követni. Ez a rendszer ugyan nem a számoláshoz jött létre, ám
implicit módon képes a tárgyak számosságát is megállapítani, legfeljebb négyig. Régóta
vita folyik a szakirodalomban arról, hogy vajon a csecsemõk teljesítményét a mentális szám-
egyenes vagy a tárgyfájlrendszer képes-e megmagyarázni. A vitát Feigenson et al. (2004)
azzal próbálják feloldani, hogy a korábbi vizsgálatokat áttekintve úgy tûnik, kisszámú tár-
gyak esetén inkább a tárgyfájlrendszer, míg nagyszámú tárgyak esetében inkább a mentális
számegyenes lehet felelõs a megfigyelt teljesítményért. A számegyenes nem tud pontosan
egyedeket reprezentálni és ezekkel pontos mûveleteket végezni, míg a tárgyfájlrendszer
nem tud nagy számosságot detektálni. Ez indokolttá teszi a kis, illetve a nagy számok ese-
tén két különbözõ rendszer használatát.
Spelke és Tsivkin (2001) azt a hipotézist javasolják, miszerint a nyelv különleges szereppel
rendelkezik a numerikus gondolkodásban: segít a különálló modulok összekapcsolásában.
Ezt többek közt a nyelv két fontos tulajdonsága teszi lehetõvé. A nyelv ugyanis egyrészt
területfüggetlen, vagyis nem csak egytípusú információt reprezentálhat, mint a többi
nyelvfüggetlen modul (pl. tér, idõ, tárgyak, színek, szagok, emberek). Másodszor a nyelv
kompozicionális rendszer, amely lehetõvé teszi, hogy egy kezdeti tanulás után (szavak és kombi-
nációs szabályok) könnyedén kombinálja a különbözõ modulok által reprezentált egységeket.
A kis számosságért felelõs rendszer (tárgyfájl) tehát valószínûleg a specifikus egyedeket
reprezentálja, míg a nagy számosságért felelõs rendszer (mentális számegyenes) az egye-

179
dek halmazát. A nyelv abban segít, hogy a két rendszert összekapcsolja, és ennek segítségé-
vel mindkét rendszer lehetõségeit túllépje: az összekapcsolódott rendszer képes lesz diszk-
rét, pontos és létezõ egyének reprezentációjára, felsõ határ nélkül. Csak a nyelv segítségé-
vel reprezentálhatjuk a nagy és pontos számokat. Ez a különleges reprezentációs képesség azon-
ban nyelvfüggõ lesz, vagyis nyelv nélkül nem lehetne reprezentálni ezeket az ismereteket.
A nyelv ilyen szerepe más területeken is megfigyelhetõ: Cheng (1986) és Gallistel (1990,
idézi Spelke–Tsivkin 2001) szerint a patkányok reprezentálják a külvilág téri és nem téri
jellegzetességeit, ám ezeket nem kapcsolják össze. Hasonlóképp Hermer és Spelke (1994,
1996, idézi Spelke–Tsivkin 2001) szerint a kétféle reprezentáció különállása megfigyelhe-
tõ csecsemõknél is. Gyerekeknél a két funkció éppen akkortájt kapcsolódik össze, amikor
megjelennek olyan mondatok, mint ’a játék a dömpertõl balra van’. Felnõtteknél ugyan a
két reprezentáció összekapcsolódik, ám ideiglenesen különválhat, ha a személyeknek párhu-
zamosan azzal interferáló verbális feladatot kell megoldaniuk (Hermer–Vazquez 1999, idézi
Spelke–Tsivkin 2001). A nyelv tehát ennek megfelelõen alkalmas lehet két reprezentáció
összekapcsolására, amely így új tulajdonságokkal rendelkezõ reprezentációt hozhat létre.

Nyelvi relativizmus és a nyelvi reprezentáció különlegessége

A nyelvi relativizmus szempontjából kétféle értelmezést is adhatunk a fenti adatokra. Elõ-
ször megnézzük, milyen érvek szólnak a nyelvi relativizmus mellett, majd azt vizsgáljuk,
miért hat ma furcsán a nyelvi relativizmus problémája. Végül hipotézist fogalmazunk meg arra
vonatkozólag, hogy a nyelv mely tulajdonságai járulnak hozzá a numerikus képességekhez.

Nyelvi relativizmus – pozitív olvasat

A nyelvi relativizmus szempontjából az eredmények pozitív értelmezése szerint a nyelvnek

számos hatását fellelhetjük a számokkal kapcsolatos ismereteinkben. Attól függ egyes mû-
veleteink végrehajtásának ideje (pl. szorzások elvégzése), hogy milyen nyelven tanultuk
eredetileg a szorzótáblát, vagy hogy az általunk használt nyelv milyen hosszú számneveket
nyújt. Továbbá a számnevek logikája befolyásolja azt, hogy gyerekkorunkban milyen gyorsan
tanuljuk meg a számneveket, és ez a tanulás a késõbbi mûveletekre is kihat majd. Sõt, ha
nyelvünk nem rendelkezik számnevekkel (ezek lehetnek akár testrészek nevei is, a lényeg,
hogy számnevekként mûködjenek), akkor nem is lehetünk képesek a pontos számolásra
sem. A nyelvi relativizmus a numerikus feladatokban tehát világos és egyértelmû.

Nyelvi relativizmus – negatív olvasat

A nyelvi relativizmus szempontjából a negatív értelmezés egyrészt azt állítja, hogy a felso-
rolt eredmények unalmasak, ugyanis a nyelvi relativizmus eredeti értelmében – miszerint
az általunk használt specifikus nyelv meghatározza a gondolkodásunkat – triviálisak. Mind-
egy ugyanis, hogy melyik nyelvet beszéljük, a számolási képességek nagyon hasonlóak.
Ami számít, az a nyelv megléte vagy hiánya. A számnevek hossza befolyásolja ugyan a
fejben számolás hatékonyságát, ám a nyelvi relativizmus szempontjából ez egy unalmas

180
példa: pusztán a kód könnyûségérõl vagy nehézségérõl van szó. Ugyanerre a következte-
tésre juthatunk a számnevek tanulásakor is: ha a címkék (számnevek) logikusan tükrözik a
mögötte lévõ tízes alapú számrendszert, akkor a gyerekek könnyen általánosítanak és ge-
nerálják az új számneveket. A kétnyelvûek esete sem izgalmasabb: a verbálisan két nyelven
kódolt ismeretek közt hasonlóan nincs triviális transzfer, mint bármely ahogy más két
reprezentáció közt sincs. Így ha az egyik nyelven megtanulunk valamit, akkor az nem ér-
hetõ el a másik nyelven közvetlenül. A képlet tehát egyszerû: hatékony eszközökkel haté-
konyan mûködünk, míg nem hatékony eszközökkel nem. Nyelvi relativizmusról tehát szó
sincsen, ezek a példák a kód egyszerûségérõl szólnak.
Az elõbbi negatív válasz mellett egy másik negatív válasz tûnik meggyõzõnek. Ha a mai
keretben fogalmazzuk meg a relativizmus kérdését, az egyenesen elveszíti az értelmét. Két
nagy rendszer – mint a gondolkodás és a nyelv – egymásra hatása, akár olyan radikális
formában, mint a nyelvi determinizmus, nyilvánvalóan izgalmas kérdés. Ma azonban nem
gondoljuk, hogy akár a nyelv, akár a gondolkodás két különálló és önmagában egységes
rendszer lenne. Az elmét számos, jól elkülönülõ és specializált modul alkotja, mindegyik
külön speciális feladattal. Ebbõl a szemszögbõl a nyelv nem a gondolkodás párja, hanem
egyik (vagy inkább több) kognitív mechanizmus a még több közül. A nyelvi képességek ily
módon a numerikus képességek komponensei. A nyelv hatása a numerikus képességekre
azért értelmezhetetlen tehát, mert a nyelvi képességek nem befolyásolják a számolást, ha-
nem részét képezik annak. Az „egy rendszert befolyásolja-e bármely komponense” kérdés-
re azonban triviális „igen” a válasz.
A nyelv szerepének elemzésekor azonban felmerül egy újabb szempont is, amely ma-
napság talán gyümölcsözõbb kérdésnek bizonyul. Miért van szükség numerikus képessé-
gek esetében a verbális reprezentációra? Milyen tulajdonsággal rendelkezik ez a rendszer,
amely a többi modullal hatékonyabb problémamegoldást eredményezhet, mint azok kü-
lön-külön?

A nyelvi reprezentáció különleges szerepe

Egy feladat megoldása során azért van szükség egy újabb modulra, mert más rendszerek az
adott feladatot nem tudják ellátni (vagy nem olyan hatékonyan látják el). Vagyis bármelyik
rendszerrõl is legyen szó, annak kell legyen valamilyen pótolhatatlan szerepe. A verbális
kód hasonlóképp elengedhetetlen a pontos számoláshoz, ezt láthatjuk a mundurukuk pél-
dáján, vagy a neuropszichológiai sérülések esetében is. Milyen speciális szerepe van tehát a
verbális rendszernek a numerikus ismeretekben?
A nyelvi reprezentáció egyik feladata az, hogy a közelítõ-analóg reprezentációval szem-
ben a természetes számok pontos címkézését teszi lehetõvé. Ehhez diszkrét reprezentá-
cióra van szükség: olyan szimbólumokra, amelyek hozzárendelhetõk a természetes szá-
mokhoz. Ezek a szimbólumok lehetnek akár régi szimbólumok (pl. testrészek), amelyeket
hadrendbe állítunk a számosság címkéiként is (valójában igen sok ma használatos szám-
névnél megfigyelhetõ az, hogy testrészbõl vagy más névbõl származik). Vegyük észre, hogy
ez a funkció független attól, hogy hatványalapú számolási rendszert használunk, vagyis ez
a tulajdonság használható bármelyik rendszerben, amely számneveket használ. Ennek a
rendszernek nem feltétlenül kell nyelvhez kötöttnek lennie. Valóban az arab számok haszná-
lata talán ilyen nem verbális, ámde diszkrét funkció. Szerzett sérüléseknél megfigyelhetõ az

181
arab számokat kezelõ és a verbális rendszer disszociációja (Varley et al. 2005), ám az to-
vábbra is kérdéses, hogy a fejlõdés során kialakulhat-e jól funkcionáló arab rendszer a
verbális rendszer nélkül.
A nyelv egy másik különleges tulajdonsága, hogy kombinatorikus. Ez a numerikus meg-
ismerés területén több helyen is fontos lehet. Elõször is a helyiérték-alapú számolási rend-
szer azon alapszik, hogy az alapszám hatványainak szorzatait adjuk össze. Ez kissé bonyo-
lultnak tûnhet, ám a hétköznapi helyzetekben egyáltalán nem okoz problémát annak a
megértése, hogy mennyi 7461, hiszen ilyenkor tudjuk, hogy a szám a tíz a harmadikon
hétszeresének, a tíz a másodikon négyszeresének, a tíz az egyediken hatszorosának és a tíz
a nulladikon egyszeresének összege. Egy ilyen bonyolult jelölésmód használatához szük-
ség van kombinatorikus szabályokra, amit talán éppen a nyelvtan tesz lehetõvé.
A kombinatorikus tulajdonságból következhet egyes állatok részleges numerikus képes-
sége is. A mai álláspont szerint, mivel a mentális számegyenes nemcsak az embernél, ha-
nem más állatoknál is megtalálható rendszer, az állatok értik a számosságot, és mûveletek-
ben is tudják azt használni (Gallistel–Gelman 2000). Ezzel szemben képtelenek a pontos
számolásra, ugyanis nem létezik olyan reprezentáció, amely ezt lehetõvé tenné. Egyesek
szerint a kis számokkal (nagyjából négyig) való pontos számolás megoldható például a
vizuális rendszer egyes funkcióival (Hauser–Carey–Hauser 2000), ám 5 fölött a pontos
számolás lehetetlen. Érdemes ugyanakkor felidéznünk azokat a nyelvtanítási eredménye-
ket, amelyeket ilyen szempontból nem szoktak elemezni. Állatokat (fõként csimpánzokat
vagy más esetekben pl. papagájt, delfint) meg tudnak tanítani szimbolikus reprezentációra
(pl. képesek a 7 vagy a 8 arab számszimbólumnak megfelelõ halmaz kiválasztására), és
ezeket képesek egyszerû aritmetikai mûveletekben is használni, pl. összeadásra (magyarul
lásd pl. Dehaene 2003; Hauser 2002). Ezekben az esetekben az állatok nem lépik át a tízes
határt. Az eredmények jól értelmezhetõk a fent leírtak fényében. Emberszabásúak több
évtizedes nyelvtanítási kísérlete néhány egyértelmû megállapítást eredményezett: az álla-
tok képesek szószerû szimbólumok megtanulására és helyes alkalmazására, ám a tanulás
üteme jóval lassabb, mint az embernél. Továbbá ezek az állatok nem képesek nyelvtant
tanulni (magyarul lásd pl. Pinker 1999). Ugyanezt látjuk a számok esetében. A számokat
képesek megtanulni és helyesen használni, ám a tanulás üteme elmarad az emberek szóta-
nulási sebességétõl. Továbbá nem képesek nagyobb (a hatványalapú írási rendszerünkben
az elsõ hatványt, vagyis tízest használó) számok megtanulására. Másrészt, ha emberszabá-
súak meg is tanulnak 10 feletti számokat a mi írásrendszerünkkel, akkor azt valószínûleg
egységes szimbólumnak kezelik, vagyis a 11 és 12 megtanulása után nem általánosítanak,
hogy a 13 és a 14 következik. Ilyen egységes számként való kezelés embereknél is megfi-
gyelhetõ, amikor már gyakorlottak a számok kezelésében (Barrouillet et al. 2004), ám az
emberek számára az írásmód egyben transzparens és értelmes is.
A számok helyiérték-rendszerû írásmódjához hasonlóan spekulatív elképzelés, ám nem
elképzelhetetlen, hogy a kombinatorikusság szükséges ahhoz, hogy a bonyolultabb arit-
metikai vagy algebrai mûveleteket elvégezzük. Ez egyben azt is jósolná, hogy a nyelvtan
sérülésével járó neuropszichológiai vagy fejlõdési zavarok egyben az online matematikai
mûveletek végzésének sérülésével is járnak (nem tartozik tehát ide pl. a szorzótábla bema-
golása vagy elõhívása). Nem lehetetlen persze, hogy a bonyolultabb matematikai mûvele-
teket olyan kombinatorikus rendszerrel oldjuk meg, amely nem nyelvi eszköz, ám a jelen
elemzés éppen azt a lehetõséget veti fel, hogy a nyelven kívül nem találunk más olyan
rendszert az emberi elmében, amely ilyen tulajdonsággal rendelkezik.

182
 Hauser, Chomsky és Fitch (2002) a nyelv rekurzivitását tartja kulcsfontosságúnak. Szá-
mukra a nyelv ezen tulajdonsága biztosítja, hogy néhány szám megtanulása után az embe-
rek képesek az általánosításra, vagyis arra, hogy ha létezik egy, kettõ és három, akkor léte-
zik rá következõ érték is. Szerintük az emberszabásúak lassú számnévtanulása abból adó-
dik, hogy a csak emberekre jellemzõ rekurzivitás náluk hiányzik, emiatt képtelenek a szám-
nevek általánosítására. Szerintünk az emberszabásúak lassú számnévtanulása a szótár lassú
fejlõdése miatt tapasztalható. Hauserék elképzelése azt jósolná, hogy a számnevek tanítása
emberszabásúaknak nagyságrenddel több gyakorlást igényelne, mint más szavak tanítása.
A rekurzivitás a formális matematikában fontos eljárás a természetes számok generálásá-
ban, ám a humán tanulásnál nem feltétlenül ilyen fontos. Jól érzékelteti ez a problémát
azoknak a nyelveknek az esete, amelyekben a számneveket testrészek jelölik. Valójában itt
csak sorba kell rendezni az értékeket, ami egy egyszerûbb mûvelet. Sõt az is világos, hogy
a sorba rendezést a mentális számegyenes is el tudja végezni. Vegyük az elõbb felvetett
problémát, miszerint a számnevek generálásához szükség van a kombinatorikus tulajdon-
ságra. Kérdés, hogy itt szükség van-e például a rekurzióra. Barrouillet et al. (2004) modell-
je például nyelvi reprezentációról fordít arab szám reprezentációra a rekurzió használata
nélkül. Hauserék elképzelésével szemben azt feltételezzük, hogy a számnevek hatványala-
pú komplex jelölésrendszere lehet az a tulajdonság, amely állatok tanításakor korlátot je-
lent. Ez a tulajdonság pedig nem a rekurzión, hanem a kombinatorikusságon alapszik.
Tegyük hozzá, lehet, hogy a rekurzivitás is fontos, ám semmiképp sem azért, amiért
Hauserék szükségesnek tartják.
Fentebb említettük Spelke és Tsivkin (2001) elképzelését, miszerint a nyelv területfüg-
getlensége és kompozicionalitása az, amely alkalmassá teszi arra, hogy két rendszert, a
mentális számegyenest és a tárgyfájlrendszert összekapcsolja, új tulajdonságokat teremtve
ezzel. Ennek megfelelõen a matematika szempontjából a harmadik kulcsfontosságú tulaj-
donsága a nyelvnek, hogy területfüggetlen reprezentáció, amely képes több másik rend-
szerhez is hozzáférni. Ez lehetõvé teheti, hogy különbözõ modulok által feldolgozott in-
formációkat kombinálhassunk.
Olyan reprezentációra van tehát szükség, amely diszkrét, kombinatorikus, és hozzáférhet
más rendszerekhez. Nem tûnik azonban meggyõzõnek, hogy ebben a reprezentációban szük-
ség lenne a rekurzivitásra. Egy ilyen reprezentáció nélkül nem létezhetne az állatokétól elté-
rõ, pontos és komplex matematika. Csak egy ilyen reprezentációnk van: a nyelv. Ezért a nyelv
nélkül nem létezhetne pontos értékekre és komplex mûveletekre alapozott matematika.

Konklúzió
A tanulmány a nyelv és a számok kapcsolatának hosszú sorát vonultatta fel. Numerikus
szemantikus ismereteink jó része hosszú távon verbális kódban tárolódik. A rövid távú
tárolásban ugyancsak szerepet játszik a verbális munkamemória, amely így hatással van a
fejben végzett számolásokra. További adatok mutatják azt, hogy nyelv nélkül elvész a pon-
tos és komplex számolásra való képesség. Egy adott nyelv számneveinek logikussága pedig
befolyásolja az adott számszavak tanulásának ütemét. Mindezek azt jelzik, hogy a nyelvnek
nélkülözhetetlen szerepe van a numerikus gondolkodásban.
A nyelvi relativizmus kérdése nem dönthetõ el ilyen könnyedén. Bizonyos olvasatban a
komplex matematikához szükség van a nyelvre, a konkrét kód befolyásolja a számolás ha-

183
tékonyságát vagy a tanulás ütemét. Más olvasatban egyszerûen arról van szó, hogy a haté-
kony kód hatékony feldolgozást tesz lehetõvé, ez azonban nem az a kapcsolat, ami a kogni-
tív tudósokat a nyelvi relativizmus lehetõségeként korábban lázba hozta. Ráadásul világos-
sá vált az adatokból, hogy a nyelv nem egyszerûen befolyásolja a numerikus képességeket,
hanem maga a nyelv az egyik összetevõ. Ilyen nézõpontból a „hat-e a nyelv a nyelvre?”
kérdés nehezen értelmezhetõ, hiszen triviális, hogy egy komponens befolyásolja a teljesít-
ményt.
Azonban fontos kérdés a nyelv és a numerikus képességek kapcsolatában az, hogy a nyelvi
reprezentáció milyen tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek szükségessé teszik a nyelvet a
komplex matematika mûködtetéséhez. Javaslatunk szerint a pontos számokhoz, a komplex
mûveletekhez és a modern matematikához szükséges egy olyan reprezentáció, amely diszk-
rét, kombinatorikus és területfüggetlen, ám nem feltétlenül szükséges a rekurzivitás. A nyelv
ilyen rendszer, ezért a nyelv nélkülözhetetlen komponense az ember matematikára való
képességének. Ez az elképzelés sok pontján spekulatív, ám izgalmas utat jelöl ki a további
kutatások számára.

Köszönetnyilvánítás

Köszönet Németh Dezsõnek az elképzelések egy korábbi változatának végiggondolásában

és a lingvisztikai problémákban nyújtott segítségéért, illetve Gervain Juditnak és Kovács
Kristófnak számos pontosító megjegyzésükért.

Irodalom
Ansari, D.–Donlan, C.–Thomas, M. S. C.–Ewing, S. A.–Peen, T.–Karmiloff-Smith, A. (2003).
What makes counting count? Verbal and visual-spatial contributions to typical and atypical
number development. Journal of Experimental Child Psychology, 85, 50–62.
Ashcraft, M. H. (1992). Cognitive arithmetics: A review of data and theory. Cognition, 44, 75–
106.
Baddeley, A. D. (2001). Az emberi emlékezet. Budapest, Osiris.
Barrouillet, P.–Camos, V.–Perruchet, P.–Seron, X. (2004). ADAPT: A developmental,
asemantic, and procedural model for transcoding from verbal to arabic numerals. Psychological
Review, 111(2), 368–394.
Butterworth, B. (1999). The mathematical brain. London, Macmillan.
Dehaene, S. (2003). A számérzék. Budapest, Osiris.
Dehaene, S. (1992). Varieties of numerical abilities. Cognition, 44, 1–42.
Dehaene, S.–Piazza, M.–Pinel, P.–Cohen, L. (2003). Three parietal circuits for number
processing. Cognitive Neuropsychology, 20, 487–506.
Dehaene, S.–Molko, N.–Cohen, L.–Wilson, A. J. (2004). Arithmetic and the brain. Current
Opinion in Neurobiology, 14, 218–224.
Delazer, M.–Domahs, F.–Bartha, L.–Brenneis, C.–Lochy, A.–Trieb, T. et al. (2003). Learning
complex arithmetic – an fMRI study. Cognitive Brain Research, 18, 76–88.
Ellis, N. C.–Hannely, R. A. (1980). A bilingual word-length effect: implications for intelligence
testing and the relative ease of mental calculation in Welsh and English. British Journal of
Psychology, 7, 43–51.

184
Feigenson, L.–Dehaene, S.–Spelke, E. S. (2004). Core systems of number. Trends in Cognitive
Sciences, 8, 307–314.
Gallistel, C. R.–Gelman, R. (2000). Non-verbal numerical cognition: from reals to integers.
Trends in Cognitive Sciences, 4(2), 59–65.
Hauser, M. D. (2002). Vad elmék. Mit gondolnak az állatok? Budapest, Vince.
Hauser, M. D.–Carey, S.–Hauser, L. B. (2000). Spontaneous number representation in semi-
free-ranging rhesus monkey. Proc. R. Soc. Lond., 267, 829–833.
Hauser, M. D.–Chomsky, N.–Fitch, W. T. (2002). The faculty of language: What is it, who
has it, and how did it evolve? Science, 298, 1569–1579.
Krajcsi Attila (2003). Numerikus képességek. Erdélyi Pszichológiai Szemle, 4(4), 331–382.
Krajcsi Attila (megjelenés alatt). Numerikus feladatok mögött meghúzódó elemi funkciók mé-
rése a szelektív terhelés módszerével. Magyar Pszichológiai Szemle.
Krajcsi Attila–Igács János (megjelenés alatt). Pontos és közelítõ számolás – verbális rendszer és
mentális számegyenes. In Gervain, Judit–Pléh Csaba (szerk.): A láthatatlan nyelv. Budapest,
Gondolat.
Krajcsi Attila–Palatinus, Zsolt (2004). Subitizing: analog magnitude system or visual index system?
Paper presented at the 27th European Conference on Visual Perception, Budapest.
Krajcsi Attila–Racsmány Mihály–Igács, János–Pléh Csaba (megjelenés alatt). Fejlõdési zavarok
diagnózisa reakcióidõ méréssel. In Racsmány M. (szerk.): A fejlõdés zavarai és vizsgálómódsze-
rei. Neuropszichológiai diagnosztikai módszerek. Budapest, Akadémiai.
McCloskey, M. (1992). Cognitive mechanisms in numerical processing: Evidence from acquired
dyscalculia. Cognition, 44, 107–157.
Miller, K. F.–Stigler, J. W. (1987). Counting in Chinese: Cultural variation in a basic cognitive
skill. Cognitive Development, 2, 279–305.
Miller, K. F.–Smith, C. M.–Zhu, J.–Zhang, H. (1995). Preschool origins of cross-national
differences in mathematical competence: The role of number-naming systems. Psychological
Science, 6(1), 56–60.
Piazza, M., Dehaene, S. (2004). From number neurons to mental arithmetic: the cognitive
neuroscience of number sense. In Gazzaniga, M. (szerk.): The cognitive neuroscience (3. kiad.).
Pica, P.–Lemer, C.–Izard, V.–Dehaene, S. (2004). Exact and approximate arithmetic in an
amazonian indigene group. Science, 306, 499–503.
Pinker S. (1999). A nyelvi ösztön. Hogyan hozza létre az elme a nyelvet? Budapest, Typotex.
Pléh Csaba (1997). Hozzájárulhatnak-e az empirikus pszichológiai kutatások a nyelv-gondol-
kodás viszony filozófiai problémájának megoldásához? Magyar Filozófiai Szemle, 40, 439–
540.
Saxe, G. B.–Fall, R. (1998). A kultúra és a gyerekek matematikai gondolkodása. In Sternberg,
R. J.–Ben-Zeev, T. (szerk.): A matematikai gondolkodás természete. Budapest, Vince, 123–146.
Seron, X.–Fayol, M. (1994). Number transcoding in children: a functional analysis. British
Journal of Developmental Psychology, 12, 281–300.
Spelke, E. S.–Tsivkin, S. (2001). Language and number: a bilingual study. Cognition, 78, 45–88.
Trick, L. M.–Pylyshyn, Z. (1994). Why are small and large number enumerated differently?
A limited-capacity preattentive stage in vision. Psychological Review, 101, 80–102.
Varley, R. A.–Klessinger, N. J. C.–Romanowski, C. A. J.–Siegal, M. (2005). Agrammatic but
numerate. PNAS, 0407470102.

185
KÉTNYELVÛSÉG
Polonyi Tünde Éva–Kovács Ágnes Melinda

Többnyelvû elmék

A nyelv nem egységes entitás, megtanulása feltételezi a sajátos hangmintázatok, a nyelvre

jellemzõ morfológia, mondatszerkesztés és szemantika elsajátítását. Tanulmányunkban azt
vizsgáljuk, hogyan sajátítják el és reprezentálják elméjükben a kétnyelvûek a nyelvi tudás-
nak e különbözõ fajtáit, valamint elemezzük mindazokat a hosszú távra szóló következménye-
ket, amelyek a többnyelvû környezet velejárói. Mindezzel tisztább képet kaphatunk az elme
mûködési mechanizmusairól és arról is, ahogyan a nyelvelsajátítás folyamata végbemegy.
Elég keveset tudunk arról, ahogyan a kétnyelvû gyermekek elsajátítják a két nyelvi rend-
szert. A kétnyelvûek tulajdonképpen olyan nyelvi inputnak vannak kitéve, amely számos
aspektusban különbözik az egynyelvûekétõl. A legfontosabb különbség az expozíció mennyi-
ségében rejlik: bár a globálisan vett idõ nagyjából ugyanannyi, a hallott, egy nyelven való
megnyilatkozások a felét teszik ki annak a nyelvi inputnak, amelyet egy egynyelvû gyerek
kap az anyanyelvén. A másik alapvetõ különbség az, hogy az input „zajosabb” is, tekintetbe
véve, hogy gyakorta az egyik nyelv keveredik a másikkal. Így természetesnek tûnik, hogy
bizonyos különbségeket várhatunk el a kétnyelvûek és egynyelvûek nyelvi reprezentációja
között.
A kétnyelvûek általában, akik egyébként megközelítõleg az anyanyelvû beszélõk folyé-
konyságával kommunikálnak az általuk használt nyelveken, nem alkotnak homogén cso-
portot. Különböznek egymástól a jártasság, az elsajátítás módja, az érzelmi/motivációs
bevonódás mértéke, valamint a használat kontextusa tekintetében. E tényezõk mindegyi-
kének befolyása lehet ismert nyelveik reprezentációira és/vagy feldolgozására.
Régebben a legtöbb pszichológiai és második nyelvelsajátítást vizsgáló kutatás fõ sze-
replõje az egynyelvû volt, ehhez viszonyították a két- és többnyelvûeket. Nem csoda, hogy
ez az ilyen személyek hiányosságainak hangsúlyozását vonta maga után: a kutatók például
hibaelemzéseket végeztek, vagy a kétnyelvûek grammatikalitási ítéleteit az anyanyelvi
beszélõkével hasonlították össze. Maga a megnevezés is, „kétnyelvû”, azt sugallja, hogy
csak azok a sikeres második nyelvet tanulók, akik mindkét nyelvet anyanyelvi szinten, egy-
formán ismerik és használják. Egy második nyelvet beszélõ személy kognitív mûködéseit,
akármilyenek is legyenek azok, nem kell túlértékelni vagy éppenséggel lefokozni, ezek
egyszerûen csak különböznek az egynyelvûek folyamataitól (Cook 1992). Ez a különbség
alapjában véve a kétnyelvûséggel járó kifinomultabb általános kognitív mechanizmusok-
ban, és sokszor csupán laboratóriumban kimutatható, milliszekundumokban mérhetõ nyelvi
lassulásban, interferenciában manifesztálódik (lásd Érzékeny periódusok a második nyelv elsa-
játításában és A többnyelvûség velejárói címû fejezetek).

187
 A kétnyelvû ritkán beszéli egyformán a két nyelvet, tekintetbe véve, hogy az élet külön-
féle színterein, különbözõ emberekkel, különbözõ célokra használja általában õket. Ennek
megfelelõen a kétnyelvûség egyik tág körben elfogadott meghatározása a következõ: „A
kétnyelvûség két (vagy több) nyelv rendszeres használata, kétnyelvûek pedig azok az em-
berek, akiknek mindennapi életük során szükségük van két (vagy több) nyelvre, és ezeket
használják is.” (Grosjean 1992, 5) Jelen tanulmány céljaival összhangban mi is egy hasonló
meghatározást fogadunk el, azokat a személyeket tekintjük kétnyelvûnek, akik mindenna-
pi beszédtevékenységük során két nyelvet használnak, és legalább kétnyelvû környezetben
élnek.

Érzékeny periódusok a második nyelv elsajátításában

A kétnyelvûség számos helyen megszokott jelenség, és elfogadott az a nézet, hogy a kis-
gyermekek nagyobb erõfeszítés nélkül tudnak elsajátítani két vagy több nyelvet (Petitto et
al. 2001). Ugyanakkor létezik egy másik, eléggé széles körben elterjedt meggyõzõdés is,
miszerint a korai kétnyelvû elsajátítás valamilyen formában negatív hatással van a kisgyer-
mekek fejlõdésére, és a korai nyelvelsajátítás normális módját megzavarja, ami így teljesen
különbözni fog az egynyelvûek nyelvelsajátítási folyamatától (MacNamara 1967).
Lenneberg (1978) feltevése szerint kritikus periódus határai korlátozzák a nyelv haté-
kony elsajátítását, mely kétéves kortól serdülõkorig tart, és ennek eredményeként a nyelv-
elsajátítási képesség maximumát az élet korai szakaszában éri el. Kétségtelen, hogy a má-
sodik nyelv tanulása jelentõsen különbözik az elsõ nyelv elsajátításától. Felmerül a kérdés,
hogy egyáltalán beszélhetünk-e kritikus periódusról a második nyelv elsajátításával kap-
csolatosan.
Egyes kutatások eredményei szerint egy idegen nyelv tanulásának kezdeti szakaszaiban
a felnõttek teljesítenek jobban (Snow et al. 1978). Azonban a legtöbb kutatás, mely a nyelv-
elsajátítás késõbbi szakaszaiban vizsgálja a nyelvismeretet (Johnson–Newport 1989; Flege–
Yeni-Komshian–Lius 1999), azt mutatja ki, hogy azok a személyek, akik kora gyermekko-
rukban kezdték el a nyelvtanulást, a nyelvismeret magasabb szintjét érték el. Krashen,
Long és Scarcella (1979) vetették fel elõször, hogy különbséget kell tenni az elsajátítás
sebessége által mért és a hosszú távon tapasztalható végsõ tudás által mért teljesítmény
között: az idõsebb tanulók rövid távú elõnyöket mutatnak fõleg a morfológia, szintaxis és
lexikon terén (Long 1990). Hosszú távon viszont a fiatalabb nyelvtanulók mutatnak jobb
teljesítményt.
A kritikus periódust magyarázó egyik kiemelkedõ elmélet a maturációs hipotézis, mely
szerint a nyelvelsajátítási képesség gyengül az érési folyamat, a maturáció során (Johnson–
Newport 1989). A maturáció során az agyi struktúrákban változások következnek be, ami-
nek eredményeként beszélhetünk kritikus periódusról. Johnson–Newport (1989) az Egye-
sült Államokban élõ koreai és kínai emigránsok csoportjait vizsgálta: korai kétnyelvûeket,
akik 15 éves koruk elõtt érkeztek Amerikába, illetve kései kétnyelvûeket, akik 17 éves ko-
ruk után vándoroltak be. Az eredményeik lineáris összefüggést mutattak a bevándorlási
életkor és a nyelvismeret szintje között, a teljesítmény romlott az érkezés idõpontjának függ-
vényében. Flege–Yeni-Komshian–Lius (1999) szerint a kritikus periódus hatás különbözõ-
képpen érinti a második nyelv fonológiai és morfológiai rendszerét. Más kutatás eredménye
is arra utal, hogy fonológiai szinten korábban ér véget a kritikus periódus (Long 1999).

188
 Flege és munkatársai eredményei csak részlegesen támasztják alá a maturációs hipoté-
zist. Az idegen akcentus és az elsajátítási életkor lineáris összefüggést mutatott a serdülõ-
kor után is. Ezek az eredmények nem annyira egy kritikus, mint inkább egy érzékeny
periódus létére utalnak, mely kora gyermekkorban éri el a csúcspontját.
Egyes szerzõk szerint (Long 1999) a kritikus periódusok jóval rövidebb ideig tartanak,
már 6–7 éves korban véget érnek. A Long (1999) által végzett vizsgálatok arra utalnak,
hogy a kritikus idõszak hatéves korig tart, és a gyakorlástól függetlenül ezután a nyelvtanu-
lási képesség jelentõs csökkenést mutat. Ezzel az elképzeléssel vannak összhangban egy
korábbi kutatásunk során kapott eredmények (Kovács 2000), melyek a két- és többnyelvû
személyek nyelvrendszerei közötti kapcsolatokat vizsgálták. A vizsgálatban a nyelvelsajátí-
tás idõpontja szerint elkülönített magyar-román kétnyelvû személyek vettek részt. A korai
balansz kétnyelvûek csoportjába sorolt személyek 2 és 6, a kései domináns kétnyelvû sze-
mélyek 7 és 12 éves koruk között sajátították el a második nyelvet. A személyek lexikális
döntési próbákban vettek részt lexikális elõfeszítési helyzetben. A két csoportnál eltérõ
hatások mutatkoztak, ami a két nyelvben történõ feldolgozás gyorsaságát illeti. A korai
csoport nagyobb elõfeszítési hatást mutatott a két nyelv között, ami a két nyelv gyorsabb
feldolgozására és impliciten a második nyelv alaposabb elsajátítására utal.
Krashen (1985) pragmatikai szempontból vizsgálta az elsõ és második nyelv elsajátítása
közötti eltéréseket. Véleménye szerint két mûködésmód létezik: az egyik az elsajátítás, a
másik pedig a tanulás. A gyermek prepubertás körül tanulási stratégiát vált, ezért csökken
az anyanyelvi szintû elsajátítás lehetõsége. Addig globálisan, több szinten tanulta a nyel-
vet, most már csak egy nyelvi szintre koncentrál, és analitikusan közelíti meg a feladatot.
Ehhez járul még a szociális nevetségességtõl való félelem, ami szintén akadálya a tanulás-
nak, a folyékony beszédnek. Krashen szerint felnõttkorban mégsem kell letennünk a haté-
kony nyelvtanulásról: a metafolyamatok (ami fõleg a második nyelv tanulásának sajátja) a
nyelvtan, míg az induktív általánosítások (az elsõ nyelv elsajátításának jellemzõ folyamatai)
a folyékonyság forrásai lehetnek.
Igencsak meglepõ eredményekkel szolgál Pallier et al. (2003) kutatása, ahol azt vizsgálták,
hogy elvesztik-e plaszticitásukat a neuronális hálózatok, miután megtörtént az anyanyelvre
való beállítódás. A kutatásban olyan koreai származású felnõttek vettek részt, akiket gyer-
mekkorukban (3 és 8 év között) francia családok fogadtak örökbe, és ezután nem érintkeztek
többet a koreai nyelvvel. Az eredmények szerint a kísérleti személyek nem ismerték fel a
koreai mondatokat, hasonlóan az olyan kontrollszemélyekhez, akik soha nem hallották a
koreai nyelvet. Továbbá az fMRI-eredmények sem mutattak specifikus agyi aktivációt a ko-
reai nyelvre, a személyek számára teljesen ismeretlen nyelvekhez hasonlítva. A francia nyel-
ven bemutatott ingerek viszont hasonló agyi területeket aktiváltak mind a koreai származá-
sú, mind a francia személyekben. A szerzõk arra a következtetésre jutnak, hogy a nyelvi
rendszer plaszticitása még 8 éves korban is nagyon magas lehet, és a korai nyelvi hatások
több éven keresztül megváltoztathatók és látszólag teljesen visszafordíthatók maradnak. Egy
következõ kutatásban Ventureyra, Pallier és Yoo (2004) arra a következtetésre jutnak, hogy
a nyelv fonológiai alrendszere sem rögzül elég korán ahhoz, hogy 3–8 éves korban még
nyom nélkül felülírható ne legyen. A fenti vizsgálatok arra mutatnak, hogy a kritikus perió-
dus nem minden-vagy-semmi jellegû, késõbb is lehetséges az idegen nyelvek magas szintû
elsajátítása, habár valószínûleg nehezebben, lassabban és legfõképpen másképp.
Mindezek fényében javasolható az idegen nyelvek korai „intenzív” oktatása. És miért
ne kezdenénk el az idegen nyelvek tanulását nagyon korán, tekintetbe véve azt a tényt –

189
mely kétségbevonása egyesekbõl tartózkodást vált ki –, hogy nincsenek negatív adatok a
korai nyelvelsajátítással kapcsolatosan. Ellenkezõleg, egy új nyelv nem megterhelést, kog-
nitív terhet jelent a gyermek számára, hanem a legújabb kutatások szerint magasabb rendû
kognitív flexibilitást (Bochner 1996), kreativitást (Karapetsas–Andreou 1999) és
metalingvisztikai tudatosságot (Bialystok–Hakuta 1994) von maga után.
A kétnyelvû gyerekek jobban teljesítenek az egynyelvûeknél a szelektív figyelmet igény-
lõ nem verbális feladatokban is (Bialystok 1999), illetve az olyan tudatelméleti próbákon,
ahol egy prepotens válaszlehetõséget kell gátolni (Kovács, sajtó alatt). Az utóbbi kutatás-
sorozatunkban három- és négyéves kétnyelvû és egynyelvû gyemekek vettek részt. Az elsõ
kutatás eredményei szerint a kétnyelvû háromévesek jobban teljesítettek, a klasszikus ha-
mis vélekedési próbákon viszont nem volt különbség a két csoport között a kontrollfel-
adatban, mely hasonló struktúrájú volt a tudatelméleti próbákhoz, de nem igényelt mások-
ról való vélekedést. A második kutatás eredményei arra utalnak, hogy ez az elõny valószí-
nûleg a kétnyelvûek fejlett kontrollfolyamatainak tulajdonítható, tekintve, hogy csak az
olyan tudatelméleti feladatokban mutattak jobb teljesítményt, melyek megoldásához egy
aktív válaszlehetõség gátlása szükségeltetett.

A két nyelv agyi leképezése

Nem kétséges, hogy az emberi agy két vagy akár több nyelvet is képes elsajátítani. Ezt a
képességet a korszerû neuropszichológiai kutatások nagy része az agy funkcionális (és nem
annyira strukturális) változásaival hozza összefüggésbe. Újabban azonban olyan eredmé-
nyekrõl számolnak be, melyek azt mutatják, hogy egy második nyelv elsajátítása
megnövekedett szürkeállomány-sûrûséggel jár együtt a bal alsó parietális lebenyben
(Mechelli et al. 2004). A szerzõk szerint a strukturális újraszervezõdést a nyelvelsajátítási
szint és az elsajátítási kor modulálja. Mechelli et al. angol-olasz kétnyelvû személyeket
vizsgáltak: egy részük 5 éves kor elõtt (korai kétnyelvûek), más részük viszont 10 és 15 éves
kor között sajátította el a második nyelvet. Összehasonlítva az egynyelvûeket a korai és
kései kétnyelvûekkel a voxelalapú morfometriai mérések szerint a kétnyelvûek alsó parietális
lebenyében nagyobb sûrûségû szürkeállomány lelhetõ fel a bal oldalon, ugyanez a tenden-
cia mutatkozik a jobb oldalon is, és fordított összefüggést mutat a második nyelv elsajátítá-
si korával. Mechelli et al. (2004) nyomán azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az emberi
agy strukturális változásokon megy át a második nyelv megtanulásának tapasztalata során.
Ugyanakkor, a terület legrégibb és legvitatottabb kérdése a kétnyelvû személy különbö-
zõ nyelveinek agyi lokalizációja marad. Az agyi képalkotó eljárásos kísérletekbõl, illetve az
agysérüléses páciensektõl származtatott eredmények nem egyértelmûek arra vonatkozó-
lag, hogy a nyelvi rendszerek közös agykérgi mûködést feltételeznek-e vagy sem. Részle-
tekbe menõen fontossá válik annak eldöntése is, hogy a két nyelvnek különbözõ, de rész-
ben egymást átfedõ területek felelnek-e meg, vagy a második nyelv agyi reprezentációja
teljes mértékben eltér az elsõ nyelv agyi struktúrájától a kétnyelvûségi típus függvényében.
A kutatások egy része arra talál bizonyítékot, hogy ugyanazok az agyi területek felelõsek a
két nyelvért mind korai, mind kései kétnyelvûeknél (Chee et al. 1999; Illes et al. 1999;
Klein et al. 1995). PET-metodológiát használva Klein et al. (1995) azt vizsgálták, hogy
ugyanazok a neurológiai alapok támasztják-e alá a második nyelvet, mint az elsõt, valamint
azt is, hogy a fonológiai, illetve a szemantikai szógenerálás ugyanazon agyi területet akti-

190
vál-e a két nyelvben. A bizonyos agyi területeken megnövekedett egységes vérkeringési
mintázat azt sugallja, hogy közös neurológiai struktúrák támasztják alá a nyelveken belüli
és a nyelvek közötti feldolgozást, illetve hogy a bal hátsó frontális régió aktív mind a fono-
lógiai, mind a szemantikus feldolgozás során. Egyes fMRI-kutatások eredményei is arra
mutatnak, hogy a két nyelv közös neuronális alapokkal rendelkezik szógenerálási (Chee et
al. 1999) vagy szemantikus lexikális döntési feladatok során (Illes et al. 1999). Viszont más
kutatási adatok arra utalnak, hogy jelentõs különbségek vannak a korai és a kései kétnyel-
vûek nyelveinek agyi leképezésében. Hernandez et al. (2000) fMRI-vizsgálataikban azt
találták, hogy míg a korai kétnyelvûek esetében a két nyelvnek azonos agyi struktúrák
felelnek meg, a kései kétnyelvûeknél különálló területek aktiválódtak. Idevágóak Weber-
Fox és Neville (1996) ERP-eredményei is, akik ugyancsak különbözõ területi aktivációt
találtak a kései kétnyelvûeknél. Marian et al. (2003) fMRI-vizsgálatában szintén különbö-
zõ területi aktiváció volt megfigyelhetõ a két nyelvre a kései balansz kétnyelvûeknél, de
csak a fonológiai elemzést igénylõ feladatokban.
Az eddigi látszólag egymásnak ellentmondó adathalmaz annak eredménye lehet, hogy a
vizsgálatok számos aspektusban különböznek egymástól: a tanulmányozott populációban
(korai, illetve kései kétnyelvûek különbözõ elsajátítási szintekkel), az alkalmazott módsze-
rekben (elektrofiziológiai, agyi képalkotó eljárások) és a különbözõ próbákban, melyek
más és más kognitív folyamatokat feltételezhetnek. Annak a kérdésnek a végleges eldönté-
se, hogy a kétnyelvûek az egynyelvûekhez hasonlóan dolgozzák-e fel a két nyelvet, illetve
hogy egy második nyelv jelentõs mértékû újraszervezõdést jelent-e neuronális szinten,
további kutatások feladata lesz.

Egy vagy két rendszer?

A kétnyelvûség-kutatók viselkedéses, reakcióidõt mérõ vizsgálatokkal is keresik a választ
az elõzõ részekben tárgyalt kérdésekre. A kétnyelvûség mentális rendszerével foglalkozó
irodalom abból a feltételezésbõl indul ki, hogy a lexikális reprezentációk nem tartalmazzák
a jelentést, csak a szavak formájára vonatkoznak és nyelvspecifikusak (lásd az ismétléses
elõfeszítési vizsgálatok eredményeit, pl. Watkins–Peynircioglu 1983). Ennek megfelelõen
a jelentést a fogalmi reprezentáció képviseli (Potter–So–von Eckhardt–Feldman 1984). Ez
az elképzelés az egynyelvûek szó- és képfelismerését, illetve nyelvi produkcióját vizsgáló
kutatásoktól sem idegen (pl. Glaser 1992; Smith 1997).
Az elsõ modellek, amelyek a szavak és fogalmak kapcsolatát jelenítik meg, megkülön-
böztetik a kétnyelvû memóriában a fent említett két szintet, egy lexikait és a fogalmit, és
ezért nevezzük õket „hierarchikus modelleknek”. Az egyik elképzelés, a szóasszociációs
modell azt veti fel, hogy a szavak az idegen nyelven inkább a megfelelõ anyanyelvi szavak-
hoz kapcsolódnak, mint az õket alátámasztó amodális fogalmakhoz. Ezek a kapcsolatok
akkor válnak aktívvá, amikor egy ember az idegen nyelvét használja. A második hipotézis,
a fogalmi közvetítés modellje azt mondja, hogy egy kétnyelvû anyanyelve és idegen nyelve
egymástól függetlenül mûködik úgy, hogy a két nyelv szavai nem közvetlen kapcsolatban
állnak, hanem egy amodális fogalmi rendszer köti össze õket. Mindkét hipotézis feltételezi
két különálló lexikon létét, egyet-egyet a két nyelv számára, a különbség a különbözõ me-
móriakészletek közötti kapcsolat (1. ábra). Mindkét modell azt feltételezi, hogy a fogalmi
emlékezetben a képzetek megosztottak a fordítási megfelelõk szavai között, vagyis a fogal-

191
mi képzet független a nyelvtõl. Az elsõ nyelv lexikona több elemet tartalmaz, mint a máso-
dik nyelvé, ezt az ábrán a lexikonokat megjelenítõ körök nagyságbeli különbsége mutatja.
Késõbbi vizsgálatok (Chen–Leung 1989; De Groot–Dannenburg–Van Hell 1994) azt
mutatták ki, hogy a második nyelv elsajátításának kezdeti szakaszában a személyek a két
nyelv szavai közötti társításokra (asszociációkra) támaszkodnak, tehát a nyelvek lexikális
szinten vannak összekapcsolva. Ahogy nagyobb jártasságra tesznek szert az idegen nyelv
terén, a kétnyelvûek képessé válnak arra, hogy közvetlenül a fogalmakkal dolgozzanak, az
elsõ nyelv közremûködése nélkül. Ez a forgatókönyv képezi a kétnyelvûek fejlõdési hipo-
tézisét.
Kroll és Stewart (1994) kidolgozták a hierarchikus modellnek egy változatát, amely a
kétnyelvûek emlékezeti képzetrendszerét mutatja be. Ez a modell számot ad a nyelvtudás
tökéletesedésével bekövetkezõ, a szavakról a fogalmakra való áttérésrõl (2. ábra).
A kétnyelvûséggel kapcsolatos egyik fontos vita azzal kapcsolatos, hogy a két nyelv egy
közös, megosztott vagy inkább két különálló fogalmi rendszerhez fér hozzá. A kérdés az,
hogy melyik nyelvén gondolkozik egy kétnyelvû, mindig az anyanyelvén, vagy képes az
általa ismert második vagy harmadik nyelven is gondolkozni, amikor olyan anyaggal talál-
kozik, amely az illetõ nyelven van megfogalmazva? A fenti felvetésekkel kapcsolatosan
alapvetõen két álláspontot fogalmaztak meg: 1. A függetlenség elmélete azt hirdeti, hogy a
kétnyelvûek két olyan, funkcionálisan egymástól független kognitív alrendszerrel rendel-

Szóasszociációs modell Fogalmi közvetítéses modell

Nyelv 1 Nyelv 2 Nyelv 1 Nyelv 2

Fogalmak
Fogalmak

1. ábra. A kétnyelvûek memóriájának modelljei

Lexikális
kapcsolat
Nyelv 1 Nyelv 2

Fogalmi Fogalmi
kapcsolat kapcsolat
Fogalmak

2. ábra. Kroll és Stewart (1994) hierarchikus modellje

(vastag vonalak: erõsebb kapcsolatok, szaggatott vonalak: gyengébb kapcsolatok)

192
keznek, amelyek tartalmazzák a memóriakészleteket is, és a két ismert nyelvvel állnak kap-
csolatban. Eszerint lényegileg különálló, nyelvspecifikus kódok léteznek, asszociatív kap-
csolatokkal a két rendszer egymásnak megfelelõ fogalmai között. 2. Az egymástól való
függés hipotézise szerint viszont a különálló nyelvi rendszerek funkcionálisan kötöttek egy
közös fogalmi rendszerhez, ami egyben megosztott memóriát is jelent. E modell szerint a
kétnyelvûek a szavak fogalmi jelentését olyan nyelv feletti kódban jelenítik meg, amely
független attól a nyelvtõl, amelyen a szavak megjelentek.
Az ellentétes nézeteket és empirikus bizonyítékaikat részletesen tárgyalták (pl. Potter et
al. 1984; Kroll–De Groot 1997). Saját kutatásunk (Polonyi 2004), amelyben egy moda-
litásközi elõfeszítési elrendezést alkalmaztunk magyar-angol kétnyelvûeknél, a legtöbb vizs-
gálat eredményével összhangban inkább az interdependencia elméletét támasztotta alá.
Azt találtuk, hogy a különbözõ nyelvek szavai valószínûleg együtt – vagy legalábbis átfe-
désben – tárolódnak a nyelvtudás egy bizonyos szintjén túl. Hasonló eredményre jutott
Thuma és Pléh (1995) is angol nyelvszakos hallgatókkal végzett elõfeszítési vizsgálatában.
A mentális lexikonban szemantikus szinten nem válik szét élesen az anyanyelv és a tanult
nyelv reprezentációja kétnyelvûeknél, a nyelvek közötti lexikális utat viszont a nyelvtanu-
lás folyamán sok esetben annyira begyakoroljuk, hogy már teljesen automatikussá válik.
További eredményünk, hogy a nyelvek közötti szemantikus elõfeszítési hatás nem egyér-
telmûen szimmetrikus, az anyanyelv szavai hatékonyabb elõfeszítõk, mint a második nyelv
szavai. Mindez alátámasztja a kétnyelvûek hierarchikus memóriamodelljét.

A háromnyelvûség
Az egyik kutatási vonal szerint a háromnyelvûség különálló kutatási területet képez, és a
háromnyelvûek nyelvi kompetenciája nemcsak mennyiségileg, hanem minõségileg is eltér
a kétnyelvûekétõl (Hoffmann 2001) annak ellenére, hogy a vizsgálatok nagy része a két-
nyelvûség-kutatás elméleti keretei között történik, és úgy tûnik, a kisgyerekeknél a három
nyelv elsajátítása nagy vonalakban a kétnyelvû nyelvelsajátítás útját követi.
A viszonylag kevés longitudinális vizsgálat, amelyet ismerünk (Elwert 1973; Hoffmann
1985; 1991; Hoffmann–Widdicombe 1998) eléggé különbözik a vizsgált személyek, nyel-
vek és a használt módszerek tekintetében. Közös ezekben a vizsgálatokban, hogy a vizsgált
személyek az elsõ két nyelvet szüleiktõl tanulták, a harmadik nyelvet viszont, amelyet a
közösség beszél, szintén nagyon korán sajátították el, valamint az, hogy az egyes nyelveket
különbözõ személyekhez, illetve helyzetekhez kötik. E kutatások problémája az, hogy a
vizsgált személyek nagyon fiatalok voltak, nyelvi fejlõdésük nem fejezõdött be. Egy másik
megoldatlan kérdés ezen a területen az, hogy a háromnyelvû gyermekek miért nem hasz-
nálják szinte soha mindhárom nyelvüket egy kijelentés során, tekintve, hogy a kétnyelvû
gyermekek gyakran megteszik ezt a két nyelvükkel. Ugyanígy a nyelvi dominancia kiala-
kulása, meghatározója és megnyilvánulása is kutatásra vár.
A kísérleti munkák (pl. Cenoz 1998; Valencia–Cenoz 1992) arra a kérdésre keresik a
választ, hogy a két nyelv ismerete elõsegíti-e a harmadik nyelv elsajátítását? Az eredmé-
nyek arra utalnak, hogy a kétnyelvûek könnyebben meg tudják tanulni a harmadik nyelvet,
mint ahogy az egynyelvûek a második nyelvüket. Vitatott kérdés az is, hogy mi különböz-
teti meg a második és harmadik nyelv elsajátítási folyamatát, valamint az is, hogy inkább az
attitûddel és személyiséggel kapcsolatos tényezõk vagy az elõzõ tanulási tapasztalattal kap-

193
csolatos faktorok felelõsek nagyobb mértékben a nyelvvesztésért, illetve a nyelvtudás tö-
kéletesedéséért.
A kutatások egy következõ kategóriája azokat vizsgálja, akik bevándorlás útján váltak
háromnyelvûvé. Clyne (1997) holland-német-angol, olasz-német-angol és magyar-német-
angol, Ausztráliába emigrált személyeket vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a
kétnyelvûek és háromnyelvûek nyelvfeldolgozási mechanizmusai és folyamatai nagyon
hasonlóak. Clyne „sokoldalú kompetenciáról” beszél, amely nyelvi, valamint procedurális
tudást foglal magában, és leír egy tendenciát a három nyelv közötti azonosulásra – ez egy
olyan lingvisztikai vonás transzferét jelenti a harmadik nyelvre, amelyet a háromnyelvû
másik két nyelve megoszt egymással.
A Clyne által tárgyalt kódváltások esetében az ismert nyelvek közötti lingvisztikai távolság
fontos tényezõként mûködik. A holland-német-angol és olasz-német-angol háromnyelvû-
eknél ritkaságnak számító háromnyelvû mondatok jöhetnek létre úgy, hogy az egyik nyelven
elkezdett mondatba bekerül egy széles körben használt angol szó, amely aztán váltást idéz
elõ a harmadik nyelv felé. Az angol nyelvû elem így megzavarja a nyelvi tájékozódást, és egy
hibás visszaváltást okoz. Ez a jelenség magyar-német-angol háromnyelvûekre nem jellemzõ.
Egy másik, csak háromnyelvûekre jellemzõ vonás a különleges háromszögû kapcsolat a nyel-
vek között. Sok esetben a háromnyelvûek inkább dupla kétnyelvûeknek tekinthetõk, vagyis
az angol nyelv mindkét másik nyelvvel szoros kapcsolatban van, ezek viszont egymáshoz
kevéssé kötõdnek, és az egyik közülük gyakrabban használt, mint a másik.
A háromnyelvûek nyelvi kompetenciája magában foglalja a három nyelvi rendszerbõl szár-
mazó nyelvi aspektusokat, a pragmatikai komponenst, amely a három nyelv szociolingvisztikai,
diskurzus- és stratégiai kompetenciájából áll, valamint azt a képességet, hogy két-, illetve
háromnyelvû kontextusban mûködni tudjanak – ez utóbbi megköveteli, hogy kódot is tudja-
nak választani és váltani. Elméletileg háromnyelvûeknél hét különbözõ konstelláció jöhet
létre: háromfajta egynyelvû mód (A, B, C), három kétnyelvû mód (A + B, B + C, A + C) és egy
háromnyelvû mód (A + B + C). A gyakorlatban az eddigi vizsgálatok alapján viszont azt
mondhatjuk, hogy csak öt különbözõ módot használnak: a három egynyelvû módot és két
kétnyelvû módot, amelyekben a domináns nyelv mindig jelen van.
A nyelvi módokkal kapcsolatos további kutatott kérdések: a) aktivált a két- vagy három-
nyelvû két nyelve, amikor egynyelvû módban van? A kétnyelvûek lexikonjainak nem sze-
lektív aktivációját illetõen stabilan egyetértenek a kutatók: a szelekciót megelõzõleg mind-
két nyelv aktivált (Colomé 2001). b) Milyen mértékben aktiválódik a két nyelv kétnyelvû
módban? Sok eredmény ezt a kérdést illetõen is egybevág: a nem használt nyelv szavainak
a fonémái is aktiválódnak (Costa et al. 2000). Az ilyen és ehhez hasonló kérdések megvála-
szolása további háromnyelvû közösségekben élõ vizsgálati személyekrõl szóló kutatások
feladata lesz.
A háromnyelvûség nemcsak a nyelvi komplexitás, hanem a nyelvek feldolgozása terüle-
tén is bonyolultabb jelenség a kétnyelvûségnél. Perecman (1989) szerint a nyelvfeldolgo-
zás különbözõ szinteken megy végbe: egy nyelvektõl független prelingvisztikus fogalmi
szinten, egy funkcionális szempontból más, szemantikus-lexikális szinten, amely mindig
egy bizonyos nyelvhez kötött, valamint szintaktikai, fonológiai és fonetikai-artikulációs
szinteken. Egynyelvûeknél, mivel a fogalmi rendszer egyetlen nyelvi rendszerrel találkoz-
hat, a feldolgozás automatikussá vált. Ezzel szemben, két- és többnyelvûeknél, tekintetbe
véve, hogy több nyelvi rendszer lelhetõ fel, a feldolgozás kevésbé automatikus. A nyelvek
egyetlen rendszerként mûködnek a prelingvisztikus fogalmi szinten, a szemantikus-lexiká-

194
lis szinten is erõteljesen kötõdnek egymáshoz, viszont innen kezdve a fonetikai-artikuláci-
ós szintig kapcsolatuk egyre gyengébb.
A fenti elképzelést támasztotta alá kutatásunk (Polonyi 2000), melyben emlékezeti fel-
adatok segítségével vizsgáltuk a kezdõ és haladó harmadik nyelvet tanulók információfel-
dolgozását. A gyakorlott beszélõknél a különálló lingvisztikai rendszerek funkcionálisan
kötõdnek egy olyan közös fogalmi rendszerhez, ami egyben a megosztott memóriatároló
is. Elmondható tehát, hogy a többnyelvûek mentális rendszerében a szavak az értelem
mentén szervezõdnek, és nem a nyelv alapján, a nyelvelsajátítás korai szakaszában viszont
nyelvspecifikus jelzõingerek is szerepet játszanak a feldolgozás során.
Minél nagyobb a nyelvi rendszerek száma, annál több a lehetséges kombináció és inter-
akció a feldolgozás során, és nagyobb a lehetséges variációk száma a nyelvi dominancia és
más pszichológiai tényezõk miatt. Mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy egy három-
nyelvû stratégiái komplexebbek. A megfelelõ nyelv megválasztásához, nyelvváltáshoz, kód-
váltásokhoz és kölcsönzésekhez szükséges bonyolult mechanizmusok és folyamatok arra
mutatnak, hogy a kétnyelvûek és többnyelvûek között nemcsak mennyiségi különbségek,
hanem minõségiek is vannak.

A többnyelvûség velejárói
A bemutatott pszicholingvisztikai, agyi képalkotási és a kognitív fejlõdési kutatási adatok
egyértelmûen arra utalnak, hogy a két- vagy többnyelvûségi helyzet számos különbséget
eredményezhet mind a kognitív feldolgozó folyamatok, mind a neuronális feldolgozás szint-
jén. Az egynyelvûek és többnyelvûek, illetve a kétnyelvûek bizonyos szempontok szerint
(pl. elsajátítási idõ vagy az elsajátítás szintje) elkülönített csoportjai között fellelhetõ fel-
dolgozásbeli és aktivációs különbségek arra utalnak, hogy a többnyelvûség nem redundáns
állapot, több nyelvet tudni nem azt jelenti, hogy tudunk egy nyelvet plusz egy nyelvet
plusz egy nyelvet. Egyre inkább az a szemléletmód dominál, hogy a többnyelvûség nem
írható le egynyelvû dimenzióban, hanem sajátos feldolgozási és reprezentációs módozatai
vannak, melyek tanulmányozása értékes adatokat szolgáltat a reprezentációs rendszerek
szervezõdésérõl, a különbözõ folyamatok egymásra hatásának következményeirõl és a kog-
nitív rendszer mûködésérõl általában.
Az egynyelvû oktatás mára már megfogyatkozott hangadói nem hagyhatják figyelmen
kívül azt, hogy a többnyelvûségi helyzet által indukált különbségek gyakran elõnyökben
konkretizálódnak nemcsak a nyelvi feldolgozás szintjén (Costa–Santesteban 2004; Bialystok
1991) vagy a nyelvváltásban is szerepet játszó gátlási folyamatok terén (Bialystok 2004;
Kovács–Téglás, jelen kötet), hanem a szociokognitív fejlõdés számos más területén is.

Irodalom
Bialystok, E. (1991). Metalinguistic dimensions of language proficiency. In Bialystok, E. (ed.):
Language processing in bilingual children. Cambridge, U. K., Cambridge University Press,
113–140.
Bialystok, E. (1999). Cognitive complexity and attentional control in the bilingual mind. Child
Development, 70, 636–644.

195
Bialystok, H.–Hakuta, K. (1994). Mind. In other words: the science and psychology of second language
acquisition, New York, Basic Books.
Bialystok, E.–Craik, F. I.–Klein, R.–Viswanathan, M. (2004). Bilingualism, aging, and cognitive
control: evidence from the Simon task. Psychol Aging, 19, 290–303.
Bochner, S. (1996). The learning strategies of bilingual versus monolingual students. British
Journal of Educational Psychology, 66, 83–93.
Cenoz, J. (1998). Multilingual education in the Basque Country. In Cenoz, J.–Genesee, F.
(eds.): Beyond Multilingualism. Multilingualism and multilingual education. Clevedon,
Multilingual Matters, 175–191.
Chee, M. W. L.–Caplan, D.–Soon, C. S.–Sriram, N.–Tan, E. W. L.–Thiel, T.–Weekes, B.
(1999). Processing of visually presented sentences in Mandarin and English studied with
fMRI. Neuron, 23, 127–137.
Chen, H.-C.–Leung, Y-S. (1989). Patterns of lexical processing in a nonnative language. Jour-
nal of Experimental Psychology: Learning, Memory, & Cognition, 15, 316–325.
Clyne, M. (1997). Some of the things trilinguals do. The International Journal of Bilingualism, 1(2),
95–116.
Colomé, A. (2001). Lexical activation in bilinguals’ speech production: language-specific, or
language-independent? Journal of Memory and Language, 45, 721–736.
Cook, V. (1992). Evidence for multicompetence. Language Learning, 42(4), 557–591.
Costa, A.–Santesteban, M. (2004). Lexical access in bilingual speech production: Evidence from
language switching in highly proficient bilinguals and L2 learners. Journal of Memory and
Language, 50, 491–511.
Costa, A.–Caramazza, A.–Sebastián-Gallés, N. (2000). The cognate facilitation effect:
Implications for models of lexical access. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory
and Cognition, 26, 1283–1296.
De Groot, A. M. B.–Dannenburg, L.–Van Hell, J. G. (1994). Forward and backward word
translation. Journal of Memory and Language, 33, 600–629.
Elwert, W. T. (1973). Das zweisprachige Individuum. Ein Selbstzeugnis. Studien zu den
romanischen Sprachen Band IV (1–81). Wiesbaden, Franz Steiner Verlag.
Flege, E. J.–Yeni-Komshian, G. H.–Lius, L. (1999). Age constrains on second language
acquisition. Journal of Memory and Language, 41, 71–104.
Glaser, W. R. (1992). Picture naming. Cognition, 42, 61–105.
Grosjean, F. (1992). Another view of bilingualism. In Harris, R. J. (ed.): Cognitive processing in
bilinguals. Amsterdam, Elsevier Science Publishers, 51–62.
Hernandez, A. E.–Martinez, A.–Kohnert, K. (2000). In search of the language switch: An fMRI
study of picture naming in Spanish-English bilinguals. Brain and Language, 73, 3421–3431.
Hoffmann, C. (1991). An introduction to bilingualism. London, Longman.
Hoffmann, C.–Widdicombe, S. (1998). The language behavior of trilingual children: Developmental
aspects. Paper presented at the EUROSLA VIII Conference, Paris, France.
Hoffmann, C. (1985). Language acquisition in two trilingual children. Journal of Multilingual
and Multicultural Development, 6(6), 479–495.
Hoffmann, C. (2001). Towards a description of trilingual competence. International Journal of
Bilingualism, vol. 5, Nr. 1, 1–19.
Illes, J.–Francis, W. S.–Desmond, J. E.–Gabrieli, J. D.–Glover, G. H.–Poldrack, R.–Lee, C. J.–
Wagner, A. D. (1999). Convergent Cortical representation of semantic processing in
bilinguals. Brain and Language, 70, 347–363. Cognitive Processes, 8, 413–437.

196
Johnson, J. S.–Newport, E. L. (1989). Critical period effects in second language learning: The
influence of maturational state on the acquisition of English as a second language. Cognitive
Psychology, 21,1, 60–100.
Karapetsas, A.–Andreou, G. (1999). Cognitive development of fluent and nonfluent bilingual speakers
assessed with tachistoscopic techniques, Psychological-Reports, Apr; Vol 84 (2): 697–700.
Klein, D.–Milner, B.–Zatorre, R. J.–Meyer, E.–Evans, A. C. (1995). The neural substrates
underlying word generation: a bilingual functional-imaging study. Proc. Natl. Academic Science,
92, 2899–2903.
Kovács Ágnes Melinda (2000). Aszimmetria a nyelvi rendszerek között. LélekJelenLét, 3–4.
Kovács Ágnes Melinda (2005). Bilinguals’ advantage in understanding other minds. Sajtó alatt.
Krashen, S. (1985). The input hypothesis. London, Longman.
Krashen, S.–Long, M.–Scarcella, R. (1979). Age, rate, and eventual attainment in second language
acquisition. TESOL Quaterly, 13, 573–582.
Kroll, J. F.–De Groot, A. M. B. (1997). Lexical and Conceptual Memory in the Bilingals:
Mapping Form to Meaning in Two Languages. In De Groot, A. M. B.–Kroll, J. F. (eds.):
Tutorials in Bilingualism – Psycholinguistic Perspectives. New Jersey, Lawrence Erlbaum
Associates, Publishers, Mahwah, 169–201.
Kroll, J. F.–Stewart, E. (1994). Category interference in translation and picture naming: Evidence
for asymmetric connections between bilingual memory representations. Journal of Memory
and Language, 33, 149–174.
Lenneberg, E. (1978). Age limitations to language acquisition. In Lahey, M. (ed.): Readings in
childhood language disorders. New York, Wiley.
Long, M. (1990). Maturational constraints on language development. Studies in Second Language
Acquisition, 12, 251–285.
Long, M. H. (1999). Second language acquisition as a function of age: research findings and
methodological issues. In Hyltenstam, K.–Viberg, A. (eds.): Progression et regression in language.
New York, Cambridge Univ. Press.
MacNamara, J. (1967). The bilingual’s performance: A psychological overview. Journal of Social
Issues, 23, 58–77.
Marian, V.–Spivey, M.–Hirsch, J. (2003). Shared and separate systems in bilingual language
processing: Converging evidence from eyetracking and brain imaging. Brain and Language,
86, 70–82.
Mechelli, A.–Crinion, J., T.–Noppeney, U.–O’Doherty, J.–Ashburner, J.–Frackowiak, R. S.–
Price, C. J. (2004). Structural plasticity in the bilingual brain. Nature, 431, 754.
Pallier, C.–Dehaene, S.–Poline, J.-B.–LeBihan, D.–Argenti, A.-M., Dupoux, E.–Mehler, J.
(2003). Brain imaging of language plasticity in adopted adults: Can a second language replace
the first? Cerebral Cortex, 13, 155–161.
Perecman, E. (1989). Language processing in the bilingual: Evidence from language mixing. In
Hyltenstam, D.–Obler, L. (eds.): Bilingualism across the lifespan. Cambridge, U.K, Camb-
ridge University Press, 227–244.
Petitto, L. A.–Katerelos, M.–Levy, B. G.–Gauna, K.–Tetreault, K.–Ferraro, V. (2001).
Bilingual signed and spoken language acquisition from birth: implications for the
mechanisms underlying early bilingual language acquisition. Journal of Child Language,
28, 453–496.
Polonyi Tünde Éva (2000). Két vagy több nyelvet beszélõ személyek memóriarendszere, Ma-
gyar Pszichológiai Szemle, LV, 1, 19–44.
Polonyi Tünde Éva (2004). Nyelvi rendszerek kapcsolata kétnyelvûeknél. Doktori értekezés.

197
Potter, M. C.–So, K.-F.–von Eckhardt, B.–Feldman, L. B. (1984). Lexical and conceptual
representation in beginning and more proficient bilinguals. Journal of Verbal Learning and
Verbal Behaviour, 23, 23–38.
Smith, M. C. (1997). How do bilinguals access lexical information? In De Groot, A. M. B.–
Kroll, J. F. (eds.): Tutorials in Bilingualism – Psycholinguistic Perspectives. New Jersey, Lawrence
Erlbaum Asociates, Publishers, Mahwah, 145–169.
Snow, C.–Hoefnagel-Hohle, M. (1978). The critical period for language acquisition: Evidence
from second language learning. Child Development, 49, 1114–1128.
Thuma O.–Pléh Csaba (1995). Lexikális elõfeszítés a mentális lexikonban az anyanyelv és egy
tanult második nyelv között, Magyar Pszichológiai Szemle, 5-6, 293–304.
Valencia, J. F.–Cenoz, J. (1992). The role of bilingualism in foreign language acquisition. Jour-
nal of Multilingual and Multicultural Development, 13(5), 433–449.
Ventureyra, V.–Pallier, C.–Yoo, H-Y. (2004). The loss of first language phonetic perception in
adopted Koreans. Journal of Neurolinguistics, (17) 79–91.
Watkins, M. J.–Peynircioglu, Z. F. (1983). On the nature of word recall: Evidence for linguistic
specificity. Journal of Verbal Learning and Verbal Behavior, 22, 385–394.
Weber-Fox, C.–Neville, H. J. (1996). Maturational constraints on functional specializations
for language processing: ERP and behavioral evidence in bilingual speakers. Journal of
Cognitive Neuroscience, 8 (3), 231–256.

198
Felhõsi Gabriella

Nyelvek közötti váltás: korai kétnyelvûek elõnyben?1

Beszédprodukció
A beszédfolyamatok funkcionális szerkezetének és mûködésének vizsgálata – a népszerûbb
beszédészlelési és olvasási kutatások mellett – csak az elmúlt két évtizedben nyert teret a
pszicholingvisztikában. Ezt a komplex teljesítményt, amelyet a beszélõk játszi könnyed-
séggel (tulajdonképpen hibátlanul) és gyorsasággal (másodpercenként átlagosan két szó;
Levelt 1989) produkálnak, még nagyrészt homály fedi. Arra vonatkozóan, hogy a fejünk-
ben lévõ fogalmaktól pontosan hogyan is jutunk el a kimondott szavakig, a témával foglal-
kozó elméletek meglehetõsen eltérõ képet vázolnak fel. Abban egyetértés alakult ki, hogy
a beszéd2 legalább három különbözõ fázison keresztül valósul meg. Az elsõ a fogalmi szint,
amikor a beszélõ eldönti, milyen információt szeretne közölni, a második a lexikális szint,
amely a lexikális egységek (szavak) és nyelvtani tulajdonságaik reprezentációját tartalmaz-
za, a harmadik a fonológiai szint, ahol a szavak fonológiai kódolása zajlik. Egyes kutatók
szerint ez az elképzelés további tagolásra szorul – Levelt és munkatársai például a lexikális
és a fonológiai szint között egy ún. lemma szintet is feltételeznek, amely már a szintaktikai
tulajdonságokat magukon hordozó szavakat tartalmazza. (Ez a vita a kétnyelvûek beszéd-
produkcióját szorosan nem érinti – részletekért lásd Roelofs–Meyer–Levelt 1998; Levelt–
Roelofs–Meyer 1999; versus Caramazza 1997; Caramazza–Miozzo 1998 stb.)
Az is széles körben elfogadott, hogy az aktiváció3 az egyes szinteken belül, valamint a
szemantikai és a lexikális szint között az egymással kapcsolatban álló csomópontok között
szabadon terjed. Amint egy fogalom aktívvá válik, az bizonyos mértékben a vele egy kate-
góriában levõ, fölé-, alárendelt, illetve egyéb módon asszociált csomópontokat is aktiválni
fogja. A fogalmak reprezentációja egyes modellek szerint oszthatatlan egységekben (Levelt
1989; Roelofs 1992), mások szerint vonások összességeként (Caramazza 1997; Dell 1986)
valósul meg. Az elõbbi megközelítésben az aktiváció terjedésének alapja az asszociáció, az

1
A dolgozat Albert Costaval és Mikel Santestebannal közösen végzett kutatásunkon alapul, amelyet
2002–2003-ban folytattunk az Univesitat de Barcelona Speech Perception Production and Bilingualism
laboratóriumában.
2
Valójában a dolgozatban csupán a lexikális hozzáférés folyamatáról lesz szó, figyelmen kívül hagyva a
beszéd létrehozásának számos más aspektusát.
3
A beszédprodukciós elméletek többsége konnekcionista ihletésû hálózatokban gondolkodik, amelyek
a nyelvi feldolgozást a különbözõ reprezentációs szinteken zajló, csomópontok között terjedõ aktiváció
fogalmaiban képzelik el.

199
utóbbiban az egyes vonások megosztása. A lexikális szinten tehát egyidejûleg több csomó-
pont aktiválódik, amelyek közül az ún. lexikális szelekció mechanizmusa választja ki a leg-
magasabb aktivációval rendelkezõt. Kérdés, hogy a fonológiai szint a szelekciót megelõzõ-
en, az összes aktív csomóponton keresztül aktiválódik-e, ahogyan azt a vízesés-modellek
állítják (Dell 1986; Caramazza 1997; Rapp–Goldrick 2000), vagy a „diszkrét”, csak a kivá-
lasztott csomópont fonológiai szegmenseinek aktiválódását feltételezõ modellek helytál-
lóak (Levelt 1989; Jescheniak – Schriefers 1998)? Továbbá, van-e interakció az egyes rep-
rezentációs szintek között, terjedhet-e az aktiváció az alsó szintektõl visszafelé is? (pl. Dell
1986; Stemberger 1985). A számos vizsgálat közül Peterson és Savoy (1998) kísérletei bi-
zonyították leglefegyverzõbben az interaktív vízesés-modellek igazát. Képmegnevezéses
feladatban a képernyõn váratlanul szavak is felvillantak, ilyenkor a személyeknek – a kép
figyelmen kívül hagyásával – csak azokat kellett felolvasniuk. A személyek gyorsabban
mondták ki a kép nevének egy szinonímájához fonológiailag hasonló szavakat, mint a sem-
legeseket. Ha a képen egy heverõ volt látható (couch), a vele rokonértelmû szavak (pl. sofa)
és velük együtt azok fonémái is aktiválódtak (/s/,/o/,/f/,/a/), ami megkönnyítette az ezek-
bõl hármat is tartalmazó soda szó kiolvasását. (A hatást csak szinonimákkal sikerült kimu-
tatni, más, kapcsolódó csomópontok aktivációja nem bizonyult elég erõsnek ahhoz, hogy a
facilitáció a reakcióidõben is megmutatkozzon.)

A kétnyelvûek esete
Az egynyelvûek beszédmechanizmusait övezõ viták közepette a kétnyelvûek4 az utóbbi évekig
kevesebb figyelmet kaptak. Ebben a kontextusban két új kérdés válik hangsúlyossá: hogyan
korlátozódik az aktivációfolyam (azaz ahogyan az információ szintrõl szintre továbbterjed),
valamint a szelekciós folyamatok (amellyel a rendszer kiválasztja a tovább feldolgozandó egysé-
geket) a kétnyelvû aktuálisan beszélt nyelvére? Az elsõ probléma pontosabban arra vonatkozik,
vajon az éppen nem használt nyelv lexikális és a lexikális szintet követõ egységei is aktiválód-
nak-e a beszédprodukció folyamán, a második pedig arra – feltéve, hogy az elsõre pozitív vá-
laszt kaptunk –, érzékeny-e a szelekció a nem-válasz nyelv reprezentációinak aktivációs szintjé-
re. Azaz, nyelvspecifikusak-e a kétnyelvûek aktivációs és szelekciós mechanizmusai?
A kérdés már a beszéd kiindulópontján eldõlhetne. Ha a kétnyelvûek két különbözõ
fogalmi rendszerrel dolgoznának, amelyek elkülönült lexikonokkal kapcsolódnak össze,
már a beszédprodukció legelsõ fázisában véglegessé és egyértelmûvé válna, melyik nyelv
kerül aktuálisan használatra. Ezt az álláspontot ma is képviseli néhány kutató (pl. Van Hell–
De Groot 1998), véleményükkel azonban határozott kisebbségben vannak. A kutatók több-
sége egyetlen szemantikai rendszert feltételez, melynek csomópontjai (vagy vonásai) mindkét
nyelv lexikai egységeivel összeköttetésben állnak (De Bot 1992; Kroll–Stewart 1994; Green
1986; 1998).
A következõ lépésben a fogalmak aktiválják a megfelelõ lexikai egységeket – kérdés,
vajon az aktiváció csak a szándékolt nyelv csomópontjaira terjed, és innentõl a beszéd lét-

4
A kétnyelvû címke itt minden olyan személyt magában foglal, akik – az általánosan bevett, Grosjeantól
(1998) eredõ meghatározással élve – a mindennapokban két nyelvet használnak rendszeresen. A késõb-
biekben, saját kutatásunk ismertetésénél ez a definíciós probléma ismét elõkerül.

200
rejötte az egynyelvûekével megegyezik, vagy továbbra is mindkét nyelv lexikonja verseny-
ben marad? Egyes korai elméletek (pl. Macnamara–Kushnir 1972; Penfield–Roberts 1959)
szerint az aktivációfolyam – speciális kapcsolórendszer segítségével – nyelvspecifikus mó-
don terjed, ma már azonban a két nyelv párhuzamos aktiválódását számos bizonyíték tá-
masztja alá (pl. Gollan–Acenas 2000; Costa et al. 2000; Colomé 2001). Hermans et al.
(1998) a kép-szó interferencia paradigmában végzett kísérletükkel megmutatták, hogy két-
nyelvûeknél a kép nevének másik nyelvbeli megfelelõjéhez fonológiailag hasonló figye-
lemelterelõ szó (distractor) esetén a kép megnevezése késik. Példájukban angol-holland
kétnyelvûek lassabban neveztek meg egy hegyet angolul (mountain), ha az elterelõ szó a
holland hegy szóval (berg) kapcsolatban állt (berm, jelentése: ’szegély’), mintha attól függet-
len volt (kaars, jelentése: ’gyertya’). A holland berg szót ugyanis a hegy fogalom és a /b/,/e/,/r/
fonémák együttesen aktiválták, így aktivációja elérte az angol mountain szó aktivációs szintjét,
és lassította annak kiválasztását. Ez a kísérlet a szublexikális szintig terjedõ aktivációfolyam
nem-nyelvspecifikusságát (vízesés-modell), valamint a visszafelé terjedõ aktiváció tetten-
érésével a szintek közötti interakciót is bizonyítja.
A beszéd kívánt nyelvre való leszûkítése tehát a lexikai szelekció szakaszában kell hogy
megtörténjen. Hogy ez pontosan hogyan megy végbe, abban már korántsem értenek egyet
a terület kutatói.
A nyelvspecifikus szelekció elmélete szerint a lexikai szelekció „vak” a nem a cél-
nyelvhez tartozó csomópontok aktivációs szintjére, ezek tehát nem is versengenek a leg-
magasabb aktivációval rendelkezõ egység-címért. Az elmélet robusztus bizonyítékát nyújtják
az ún. azonossági hatást kiváltó kísérletek (Costa et al. 2000; Costa–Caramazza 1999). Ezek-
ben a vizsgálatokban magának az elterelõ szónak a képét kell megnevezni a másik nyelven.
A nyelvspecifikus elmélet erre a helyzetre rövidebb reakcióidõt (a továbbiakban: RI) jósol,
mint a semlegesre (amikor az elterelõ szó a képtõl független), mert a nem-válasz nyelven
lévõ elterelõ szó saját fordításának aktiválásán keresztül tovább növeli a kép alapján már
kiválasztott szó aktivációját, az eredeti nyelvû csomópont pedig nem versenyez. A több-
szörösen is megismételt eredmények alátámasztják a nyelvspecifikus szelekció elméletét,
születtek azonban az elméletnek ellentmondó bizonyítékok – többek között Hermans et
al. (1998) fent ismertetett kísérlete, valamint az összes nyelvek közötti szemantikai interfe-
rencia-hatást kimutató kísérlet (pl. a képen látható: alma, az elterelõ szó: körte a másik
nyelven) amikor is a nem a célnyelven megjelenõ elterelõ szó beleszólt a szelekciós fo-
lyamatba, és lelassította azt. (A számos vizsgálat áttekintésére lásd McLeod 1991).
A nyelvspecifikus elmélet alternatív magyarázata szerint azonban itt az interferenciahatást
valójában az elterelõ szó adott nyelvi fordításának (ami a közös fogalmi csomóponton ke-
resztül válik aktívvá) és a célszónak a versengése okozza. A bizonyítékokon túllépve viszont
továbbra is magyarázatra szorul, hogyan szûkül le a szelekció egy nyelvre. Levelt például
egy speciális ellenõrzõ mechanizmus megléte mellett érvel (Levelt et al. 1999), Roelofs
(1998) pedig kétnyelvûekre is kiterjeszti az elméletet. Az ellenõrzõ mechanizmus összeveti
a kiválasztott egységnek, valamint a beszélõ szándékának megfelelõ nyelvet, és össze nem
illés esetén hibát jelez.
A nem nyelvspecifikus szelekció hipotézise szerint nyelvtõl függetlenül a legmaga-
sabb aktivációs szinttel bíró egység választódik ki. Ebben az esetben az vár magyarázatra,
hogyan, milyen más mechanizmusok segítségével képes a beszélõ szinte hibátlanul folya-
matosan egy nyelven kommunikálni. Poulisse–Bongaerts (1994) szerint a fogalmi rend-
szer a különbözõ nyelvek csomópontjait eltérõ intenzitással aktiválja, így biztosítva a vá-

201
lasz-nyelv szavainak elõnyét. Egy másik megközelítés a „felesleges” nyelv egységeire irá-
nyuló gátló folyamat közremûködését feltételezi (pl. Lee–Williams 2001; Hermans et al.
1998). A kétnyelvû beszédprodukció legátfogóbb gátlásmodelljét Green (1998) fejtette ki.
Az IC (Inhibitory Control) modell ún. nyelvi sémák meglétét feltételezi, amelyek az összes
jelölt – nem a válasz-nyelv lexikonjába tartozó – lexikális csomópontot letiltják. A letiltott
csomópontok ennek ellenére a szelekciós folyamatban versengenek (mivel a szelekció nem
nyelvspecifikus). A gátlás reaktív, azaz egy adott csomópont aktivációját követõen valósul
meg, és azzal arányos, tehát az aktívabb lexikai egységre erõsebb gátlás fog irányulni. Ha a
feladat vagy a helyzet másik nyelv használatát is megkívánja, a két nyelvben való jártasság
különbsége is megjelenik a gátlás mértékében, azaz a domináns nyelv arányosan nagyobb
gátlás alá kerül. Nyelvi váltási feladatokban ez a jól ismert, paradox aszimmetrikus váltási
költségben (asymmetrical switching cost) mutatkozik meg, azaz a domináns nyelvrõl a ke-
vésbé gyakorolt nyelvre való átálláshoz rövidebb idõ szükséges, mint fordítva. A jelenséget
az exekutív kontrollfolyamatok tanulmányozása céljából végzett nem-nyelvi váltási felada-
tokban már 70 éve kimutatták (Jersild 1927; összefoglalásképp lásd pl. Allport–Wylie 1999).
A váltási helyzetek kezelésének hasonlósága alapján feltehetõ, hogy a kétnyelvûek nyelvi
szelekciójához szükséges kontrollért legalábbis hasonló mechanizmusok felelõsek, mint
amelyeket nem-nyelvi feladatokban alkalmazunk (pl. Meuter–Allport 1999; Macnamara–
Krauthammer–Bolgar 1968). Az aszimmetrikus váltási költség robusztus jelenség: számos
vizsgálatban megmutatkozott. Megkülönböztethetõnek bizonyult az eseményhez kötött
potenciálok mintázatában is – a váltási helyzet hatása általában a frontális területeken
megnövekedett negativitásként (N2) mutatkozik meg, amely negativitás nagyobb a gyen-
gébb nyelvre való váltás esetében. Aktivitás látszódik továbbá – késõi pozitív komponens
formájában – a kéreg parietális részén is (Jackson et al. 2001). Hernandez et al. (2001)
fMRI-vizsgálatai szerint pedig a nyelvek közötti váltásért a bal félteke dorzolaterális
prefrontális kérgi mechanizmusai és a Broca-terület tehetõ felelõssé. A kétnyelvû beszéd-
produkció szempontjából az aszimmetrikus váltási költség azért is érdekes, mert rá alter-
natív magyarázatot más elméletalkotóknak még nem sikerült találniuk – a gátlási mecha-
nizmusok szilárd bizonyítékainak tekinthetõk. Valójában a nyelvspecifikus szelekció elmé-
letének bizonyítékául felhozott azonossági hatás is magyarázható gátló mechanizmusok-
kal, amelyek – miután a célszó aktivációja az elterelõ szón keresztül megnõtt – letiltják a
nem-válasz nyelv összes lexikai egységét. A gátlás mûködését és a szelekció legalábbis nem
kizárólagos nyelvspecifikusságát tanúsítja Lee–Williams (2001) vizsgálata, amelyben két-
nyelvûek gyengébb nyelvén való beszédprodukciója során a szavak erõs nyelvek közötti
versengésére és a domináns nyelv nagymértékû letiltására derült fény.

A nyelvek közötti váltás paradigmája

Meuter és Allport (1999) kutatása a nyelvváltások okozta aszimmetrikus váltási költség egyik
klasszikus bizonyítéka. Kísérletükben a második nyelvet viszonylag magas szinten beszélõ
személyek arab számjegyeket neveztek meg a képernyõ háttérszíne által aktuálisan megha-
tározott nyelven. Minden egyes számmegnevezést besoroltak a következõ négy kategória
egyikébe:
1. a megnevezés L1-en történik, és az elõzõ szám más nyelven volt (váltás L1-re)
2. a megnevezés L2-n történik, és az elõzõ szám más nyelven volt (váltás L2-re)

202
 3. a megnevezés L1-en történik, és az elõzõ szám is L1-en volt (nincs váltás, L1)
4. a megnevezés L2-n történik, és az elõzõ szám is L2-n volt (nincs váltás, L2)
Az eredmények egyértelmûen igazolták, hogy váltási helyzetben szignifikánsan megnõ-
nek a válaszlatenciák, valamint hogy ezen belül L1-re átlagosan 60 ms-mal tovább tart
„átkapcsolni”, mint L2-re. A szerzõk az aszimmetrikus váltási költség-jelenség hátterében
két tényezõt különítettek el: egyrészt a váltás mindkét irányára jellemzõ, hogy a figyelem
átirányítása az új feladatra – Green (1998) terminológiájával: a megfelelõ nyelvi séma kivá-
lasztása – idõt igényel, másrészt a nem használt nyelv szavaira irányuló különbözõ mértékû
gátlás a váltásban egyenlõtlenséget okoz a két nyelv között.
Meuter és Allport (1999) vizsgálati személyeiket szintfelmérés nélkül, nyelvtudásuk sa-
ját megbecslése alapján nagyjából homogén populációnak ítélték. A kísérletet követõ post
hoc elemzések azonban a nyelvtudásbeli eltérések és a váltás aszimmetrikus költsége csök-
kenésének tendenciaszintû összefüggését mutatták ki, ami alapján a szerzõk azt a hipoté-
zist fogalmazták meg, hogy a nyelvtudásszint növekedésével az aszimmetrikus váltási költ-
ség egyre csökken, míg igazán kompetens kétnyelvûek RI-iben már nem is fedezhetõ fel a
váltás irányától függõ eltérés.
Kutatásunkkal eredetileg ezt a hipotézist akartuk tesztelni. Arra voltunk kíváncsiak, va-
jon a kétnyelvûség egyes szintjei közötti különbségek mennyiségi vagy minõségi jellegûek.5
Közelebbrõl: egyszerûen a nyelvtudás gyarapodása az, ami a kontrollmechanizmusok ma-
gasabb szintû alkalmazását eredményezi, vagy a nyelvtudásszintben megmutatkozó kü-
lönbségek eltérõ kognitív folyamatok használatáról is tanúskodnak?

A kísérletek áttekintése
A következõkben egy kísérletsorozat eredményeit fogom öt pontban összefoglalni. Az 1.
kísérletekkel Meuter és Allport (1999) említett eredményeit ismételtük meg hasonló nyelv-
tudású, de spanyol anyanyelvû személyekkel; a 2. kísérletek kiegyenlített nyelvtudású ko-
rai kétnyelvûek teljesítményét vizsgálták hasonló elrendezésben; a 3. kísérletbõl kiderül,
hogyan kezeli ugyanez a korai kétnyelvû populáció az elsõ és gyengébben beszélt harma-
dik nyelve közötti váltási helyzeteket. A 4. kísérletekkel az elõzõekben megfigyelt jelensé-
gek forrását próbáljuk tisztázni; végül az 5. kísérlet a kétnyelvûek különleges státusának
mibenlétét – a nyelvtudás vagy az elsajátítás életkora-e a döntõ – igyekszik felderíteni.

5
Kutatásunk felnõtt személyek vizsgálatára korlátozódik, a problémának azonban a fejlõdésbeli vetüle-
tei is legalább ilyen érdekesek és relevánsak lehetnek. A gyermekkori kétnyelvûség kutatásának történeté-
rõl magyarul Navracsics Judit (1999) nyújt összefoglalót, ezen belül Polonyi Tünde és Kovács Ágnes e
kötetben olvasható tanulmánya a két nyelv elsajátításának életkorhoz kötött lehetõségeit és módjait veszi
részletesen szemügyre. Bartha Csilla (1999) elsõsorban szociolingvisztikai aspektusú könyve az egyéni
kétnyelvûség számos lehetséges típusának osztályozásával ad hasznos szempontokat, amelyek alapján – a
korai vs. késõi elsajátítás faktorán túlmutatva – a jelen cikkben ismertetett kutatás eredményei is tovább-
gondolhatóak.

203
Módszer
Eljárás
Az összes kísérlet azonos, a képmegnevezési és a nyelvváltási paradigmák ötvözetébõl össze-
állított kísérleti elrendezésben zajlott. A személyek egy elsötétített, hangszigetelt szoba
képernyõje elõtt foglaltak helyet, és rajzokat kellett egyszer egyik, másszor másik nyelvü-
kön, 60 percen keresztül megnevezniük. A kép megjelenése pillanatától számított RI-t
számítógép rögzítette. A képek 3150 ms után cserélõdtek, ami a személyek RI-jétõl függõ-
en rövidült le. Összesen 10, könnyen felismerhetõ, egyszerû rajz ismétlõdött listákba ren-
dezve (az ábrázolt tárgyak neveit lásd a 3. táblázatban). A megnevezés nyelve a rajz színétõl
(piros/kék) függött.
A kísérleti elrendezést részben Meuter és Allport (1999) vizsgálatából vettük át, azzal a
fõ különbséggel, hogy számok helyett itt gyakori tárgyak képei szerepeltek (elsõsorban a
spanyol és a katalán fonológiailag rokon, kognát szavainak elkerülése végett), valamint a
kísérletben részt vevõ populációk nyelvtudás szempontjából homogénebbek voltak. Min-
den személy kérdõív segítségével becsülte meg nyelvtudását (2. táblázat).

Az adatok elemzése
A statisztikai elemzést az SPSS 10.0.5 program segítségével készítettük el. Az adatokon két
szempontos varianciaanalízist végeztünk, a két vizsgált tényezõ: L1 vagy L2-n történt a
képmegnevezés (válasz nyelve), illetve váltó vagy nem váltó helyzetben helyezkedett el az
adott kép a listán belül (válasz típusa). A hibázásokat és a megnevezési RI-ket is variancia-
analízisnek vetettük alá.

1. Késõi kétnyelvûek: váltás L1–L2 között

Kísérleti személyek

A kísérletben két 12 fõs csoport vett részt. Az A csoport alanyai spanyol anyanyelvû szemé-
lyek voltak, akik átlagosan másfél éve éltek Katalóniában, és tanfolyamon tanultak katalánul.
A B csoport alanyai koreai anyanyelvû, Spanyolországba átlagosan 4 évvel azelõtt betelepült
személyek voltak, akik a mindennapokban hozzávetõlegesen napi 3 órát használták a spa-
nyolt. (A személyek nyelvtanulásának további adatait lásd a melléklet 1. táblázatában.)

Eredmények

Az A csoport válaszai közül azok 5,8%-át zártuk ki. Az értékelhetõ RI-k elemzése során
– a válasz nyelve [F (1, 11) = 7,04; MSE = 2143,20; p = ,022] és
– a válasz típusa [F (1, 11) = 53,80; MSE = 631,47; p < ,001], valamint
– a kettõ interakciója [F (1, 11) = 8,83; MSE = 437,97; p = ,014] is szignifikánsnak bizo-
nyult. Ez utóbbi eredmény arra világít rá, hogy a két nyelven eltérõek voltak a váltási

204
 1. táblázat. A kísérletekben részt vevõ személyek nyelvtanulásának adatai (szórás)
Kísérleti csoport Életkor L2 tanulásának L2 használata
kezdete (életkor) (években)
1.A késõi kétnyelvû L1-L2 spanyol-katalán 29 (4) 28 (4) 1,5 (4)
1.B késõi kétnyelvû L1-L2 koreai-spanyol 31 (7) 26 (6) 4 (4)
2.A korai kétnyelvû L1-L2 spanyol-katalán 23 (3) 4 (2) 18 (3)
2.B korai kétnyelvû L1-L2 spanyol-katalán (40 szó) 21 (1) 4 (3) 15 (3)
3.A korai kétnyelvû L1-L3 spanyol-angol 21 (1) 4 (4) 16 (5)
3.B korai kétnyelvû L1-L3 koreai-katalán 22 (4) 5 (3) 16 (3)
4.A korai kétnyelvû kontroll spanyol-katalán 21 (2) 4 (3) 16 (3)
4.B korai kétnyelvû L1-L2 spanyol-katalán 22 (6) 3,7 (1) 16 (6)
4.C korai kétnyelvû L1-ismeretlen: spanyol-friski 5 (4) 15 (4)
5. késõi kétnyelvû L1-L2 magyar-angol/spanyol/olasz 27 (5) 12 (8) 14 (5)

költségek. Váltási költség egyébként mindkét nyelven megjelent [t-próba; L1:

t (11) = 6,38; p < ,001; L2: t (11) = 4,78; p < ,001] (1. ábra).
A B csoport adatainak 6,8%-át zártuk ki. A válaszlatenciák között a válasz nyelvének
hatása nem bizonyult szignifikánsnak, a személyek a két nyelven közel azonos gyorsaság-
gal nevezték meg a képeket,
– a válasz típusa [F (1, 11) = 38,40; MSE = 1184,99; p < ,001] és
– a nyelv × típus interakciója [F (1, 11) = 17,46; MSE = 261,27; p = ,002] azonban igen.
Itt is megjelenik tehát az aszimmetrikus váltási költség. A váltás mindkét nyelven
RI-növekedéssel járt [t-próba; L1: t (11) = 7,01; p < ,001; L2: t (11) = 4,07; p = ,002]
(2. ábra).
A két csoport eredményeinek kombinált post hoc analízise továbbá felfedte, hogy a két
csoportban az aszimmetrikus váltási költség közel azonos nagyságú volt (válasz típusa ×
válasz nyelve × csoport hármas interakciót nem találtunk [F (1, 11) = 0,05; MSE = 286,51;
p = ,828]).

880
860
840
820
RT (ms)

800
780
760
740
720
nem váltó váltó
próbák típusa

L1-sp L2-kat

1. ábra. 1.A. Késõi kétnyelvûek: spanyol-katalán, L1-L2

205
 820
800
780
RT (ms) 760
740
720
700
680
660
nem váltó váltó
próbák típusa

L1-kor L2-sp

2. ábra. 1.B. Késõi kétnyelvûek: koreai-spanyol, L1-L2

Megbeszélés
Meuter és Allport (1999) alapvetõ eredménye, az aszimmetrikus váltási költség mindkét
csoportnál megjelent. Maga az interakció formája azonban más az A és a B csoportnál: az
A csoport esetében (1. ábra) nem váltó helyzetben a reakcióidõk L2-n voltak rövidebbek,
míg a B csoport alanyai anyanyelvükön nevezték meg gyorsabban a képeket. Meuter és
Allport (1999) munkájában a B csoport mintázata jelenik meg, azonban az A csoportéhoz
hasonló eredményeket is dokumentáltak már (Janssen 1999).6

2. Korai kétnyelvûek: váltás L1–L2 között

Az elõzõ kísérletet kiegyenlített nyelvtudásszintû korai kétnyelvûekkel is megismételtük, azt
várva, hogy a két nyelv kiegyensúlyozottabb viszonya a gátlás mérséklõdését eredményezi.

Kísérleti személyek
A kísérletben 12-12 spanyol anyanyelvû nyelvû személy vett részt, akik átlagosan 4 éves
koruktól fogva a katalán nyelvvel is napi kapcsolatban álltak, így a két nyelvet közel egyfor-
ma magas szinten beszélték (2. táblázat).

Módszer
Az A csoport ugyanazt a kísérletet végezte el, amit az 1. csoportok. A B csoport feladata
annyiban tért el, hogy nem 10, hanem 40 szót kellett a listákon ismétlõdõen megnevez-
niük (3. táblázat). A kísérleti tételek körének bõvítésével az ismétlések hatását és az esetle-
ges itemspecifikus hatásokat igyekeztünk kivédeni.

6
Az eltérésre a 4. kísérlet kapcsán fogunk visszatérni.

206
 2. táblázat. A kísérletekben részt vevõ személyek saját maguk által becsült nyelvtudásszintje (0–4)
Kísérleti csoport L1 L2 L3
1.A késõi kétnyelvû L1-L2 spanyol-katalán 4 2,22
1.B késõi kétnyelvû L1-L2 koreai-spanyol 4 1,97
2.A korai kétnyelvû L1-L2 spanyol-katalán 3,94 3,54
2.B korai kétnyelvû L1-L2 spanyol-katalán (40 szó) 3,9 3,63
3.A korai kétnyelvû L1-L3 spanyol-angol 3,94 3,82 2,72
3.B korai kétnyelvû L1-L3 koreai-katalán 3,75 3,8 2,7
4.A korai kétnyelvû kontroll spanyol-katalán 3,95 3,82
4.B korai kétnyelvû L1-L2 spanyol-katalán 3,97 3,75
4.C korai kétnyelvû L1-ismeretlen: spanyol-friski 3,95 3,7 2,32
5. késõi kétnyelvû L1-L2 magyar-angol/spanyol/francia 3,98 3,85

Eredmények

A csoport
Az adatok 4,9%-át zártuk ki a statisztikai elemzésbõl. A hibás válaszok között szignifikáns-
nak bizonyult a válasz típusának hatása [F (1, 11) = 8,97; MSE = 6,53; p = ,012], azaz a
személyek váltó helyzetben több hibát vétettek, mint nem váltó helyzetben. Az értékelhe-
tõ RI-k mintázatát mind
– a válasz típusa [F (1, 11) = 134,27; MSE = 199,52; p < ,001], mind
– a válasz nyelve [F (1, 11) = 6,95; MSE = 650,40; p = ,023] szignifikánsan befolyásolta.
Interakciójuk azonban nem szignifikáns [F < 1] (3. ábra).

B csoport
A válaszok 5,6%-a maradt ki az elemzésbõl. A hibák elemzése az A csoporthoz hasonlóan
a válasz típusának hatását mutatta ki [F (1, 11) = 6,45; MSE = 1,84; p = ,027], tehát ez a

780

760

740
RT (ms)

720

700

680

660
nem váltó váltó
próbák típusa

L1-sp L2-kat

3. ábra. 2.A. Korai kétnyelvûek: spanyol-katalán, L1-L2

207
 3. táblázat. A kísérletekben használt szavak listája
spanyol katalán angol friski magyar
1 sombrero barret hat inderut kalap
2 zanahoria pastanaga carrot pica répa
3 manzana poma apple galvek alma
4 mesa taula table silto asztal
5 perro gos dog slompuki kutya
6 hoja fulla leaf pirte levél
7 cuchillo ganivet knife plavintu kés
8 ventana finestra window funo ablak
9 lluvia pluja rain clappede esõ
10 queso formatge cheese guispemoke sajt
11 rama branca keret
12 gusano cuc féreg
13 red xarxa háló
14 jaula gàbia ketrec
15 corcho suro dugó
16 jamón pernil sonka
17 melocotón préssec barack
18 mujer dona nõ
19 hueso os csont
20 dedo dit ujj
21 huevo ou tojás
22 ojo ull szem
23 pañuelo mocador kendõ
24 muleta crossa mankó
25 calcetín mitjó zokni
26 rana granota béka
27 pimiento pebrot paprika
28 vela espelma gyertya
29 búho mussol bagoly
30 cepillo raspall kefe
31 cerdo porc disznó
32 silbato xiulet síp
33 pato ànec kacsa
34 mariposa papallona lepke
35 silla cadira szék
36 mancha taca folt
37 burro ase szamár
38 hoz falç sarló
39 zueco esclop klumpa
40 colchón matalàs matrac
A 2.B és 4.A kivételével az összes kísérletben csak 10 szó szerepelt – az elsõ 10 szó. Az 1.B és a 3.B koreai populációi
esetében ezek közül kettõt ki kellett cserélnünk: az asztal szót, mert arra az angol ’table’-t használják, és a sajt szót, mert
az egyáltalán nem létezik nyelvükben (a koreaiak szavait aláhúzás jelzi). A spanyol és a katalán szavak fonémaszámra
kiegyenlítettek (5,6 és 5,7 átlagosan 10 szóra; 5,1 és 5,2 mind a 40 szóra), valamint nemük is egyezik. A spanyol és a
koreai szavak is statisztikailag egyforma hosszúságúak (t (9) = 1,42; p = ,187). A friski szavak a spanyol helyesírást követik,
hangsúlymintájukat azonban kifejezetten a spanyolhoz képest szokatlan módon határoztuk meg. A szavak kezdetén elõ-
forduló mássalhangzócsoportokat ([pl], [kl], [sl]) a spanyol nyelv fonotaktikai szabályai tiltják. A friski és a spanyol szavak
továbbá fonémaszámban nem különböznek szignifikánsan (t (9) = ,635; p = ,541).

208
csoport is szignifikánsan többet hibázott váltó, mint nem-váltó helyzetben. A maradék
válaszokon elvégzett ANOVA a következõ eredményt hozta:
– a válasz típusa [F (1, 11) = 30,72; MSE = 1757,35; p < ,001] és
– a válasz nyelve [F (1, 11) = 21,19; MSE = 4543,17; p = ,002] is szignifikánsan befolyá-
solta a személyek RI-jének gyorsaságát. Interakciójuk ugyanakkor nem bizonyult szig-
nifikánsnak [F < 1]. Az A csoporthoz hasonlóan itt is szinte egyforma volt a két nyelv-
re való váltás költsége (4. ábra).

930

900

870

840
RT (ms)

810

780

750

720
nem váltó váltó
próbák típusa

L1-sp L2-kat

4. ábra. 2.B. Korai kétnyelvûek: spanyol-katalán, L1-L2 (40 szó)

Megbeszélés
A két kísérlet lényegében azonos eredményt hozott. A B csoport RI-i ugyan magasabbak,
mint az A csoportéi, továbbá a B a csoporton belül a két nyelv közötti gyorsaságbeli kü-
lönbség is több, ezek a különbségek azonban valószínûleg a B csoport bonyolultabb fel-
adatából adódnak. Várakozásainknak megfelelõen azonban aszimmetrikus váltási költség
egyik csoportnál sem jelent meg. B kísérletünkkel az ismétlési és az esetleges itemhez
kötõdõ hatásokat is valamelyest lecsökkentettük, tehát Meuter és Allport hipotézise beiga-
zolódni látszik: a két nyelvben való jártasság kiegyenlítésével a különbözõ mértékû gátlást
jelzõ aszimmetrikus váltási költség eltûnik.

3. Korai kétnyelvûek: váltás L1–L3 között

Harmadik kísérletsorozatunkkal az aszimmetrikus váltási költség megjelenésének, illetve
hiányának két fõ magyarázata között döntöttünk: a két nyelv közötti nyelvtudásbeli kü-
lönbségbõl fakad az aszimmetria, vagy minõségi különbség húzódik korai és késõi kétnyel-
vûek között?

209
Kísérleti személyek

Az A csoport kísérleti személyeit a 2. kísérletekben is részt vevõ populációból, harmadik nyelv-

ként angolul közepes szinten beszélõ személyekbõl szerveztük. Így nyelvtudásszintben Meuter
és Allportéhoz (1999) hasonló, ezzel együtt kétnyelvû populációt kaptunk. A B csoport tagjai
koreai szülõk gyermekei, anyanyelvük a koreai, de többségében már Katalóniában születtek,
tehát születésüktõl kezdve a spanyollal is rendszeresen találkoztak. Olyan személyeket keres-
tünk, akik mindemellett katalánul viszonylag rosszul beszélnek és értenek. A két csoport nyelv-
tudásszintje így három nyelvén hozzávetõlegesen azonos (2. táblázat). Az A csoportnak spa-
nyolul és angolul, a B csoportnak koreaiul és katalánul kellett a képeket megneveznie.

Eredmények

A csoport
Az adatok 6,1%-át nem vettük figyelembe. A személyek több hibát követtek el váltó, mint
nem váltó helyzetben, amint azt a válasz típusának szignifikáns hatása jelzi [F (1, 11) = 3,88;
MSE = 6,79; p = ,074]. A válaszlatenciák elemzésében
– a válasz típusa [F (1, 11) = 30,73; MSE = 880,90; p < ,001] és
– a válasz nyelve [F (1, 11) = 12,84; MSE = 1325,06; p = ,004] bizonyult szignifikánsnak,
ellentétben az interakciójukkal [F < 1]. A nyelvek közötti váltás gyakorlatilag egyfor-
ma volt a két nyelvre (5. ábra).

B csoport
Az adatok 5,9%-át zártuk ki az elemzésbõl. A RI-k varianciaanalízise egy szignifikáns fõ-
hatást tárt fel:
– a válasz típusa hatását [F (1, 11) = 24,45; MSE = 3525,38; p < ,001]. Sem a válasz nyelve, sem
a két változó interakciója nem bizonyult szignifikánsnak. Az egyes nyelvek váltási költségé-
nek eltérése statisztikailag elhanyagolható [t-próba: t (11) = 1,096; p = 0,299] (6. ábra).

750

720
RT (ms)

690

660

630
nem váltó váltó
próbák típusa

L1-sp L3-ang

5. ábra. 3.A. Korai kétnyelvûek: spanyol-angol, L1-L3

210
 900

870

840
RT (ms)

810

780

750
nem váltó váltó
próbák típusa

L1-kor L3-kat

6. ábra. 3.B. Korai kétnyelvûek: koreai-katalán. L1-L3

Megbeszélés

A két csoport adatai – csakúgy, mint a 2. kísérletek eredményei – nem tükröznek aszimmet-
rikus váltási költséget. Váltási költség mindkét csoportnál megjelent, a válasz típusának hatá-
sa szignifikáns, ez azonban a két nyelven azonos nagyságúnak mutatkozott. A két csoport
összevont eredményein lefuttatott ANOVA sem a nyelv × típus [p = ,326], sem a csoport × nyelv
× típus hármas interakciót [p = ,238] nem találta szignifikánsnak. Ugyanez derül ki, ha a 2.A
kísérlet eredményeit is bevesszük az elemzésbe. Eltérõek a váltási költségek (csoport × típus
hatás: p = ,021), ezek azonban egyik kísérletben sem aszimmetrikusak (nyelv × típus interak-
ció p = ,329). Ezzel szemben a két 1. és a két 3. csoportot páronként összevetve a hármas
interakció minden esetben szignifikáns, bizonyítván, hogy az aszimmetrikus költség csak az
1. két csoport váltásainál jelenik meg. A korai kétnyelvû populációnak tehát mindegy, hogy
a kísérletben szereplõ nyelvet milyen mértékben bírja – a két nyelven való nyelvtudás nagy-
fokú eltérése sem jár a nyelvek különbözõ mértékû legátolásával. Összességében megállapít-
hatjuk, hogy a korai kétnyelvûek valamilyen más mechanizmust, legalábbis minõségileg vagy
mennyiségileg különbözõ reaktív gátlást használnak nyelveik kontroll alatt tartásához.

4. Korai kétnyelvûek: néhány alternatív magyarázat kizárása

Kísérleti személyek

Az itt összefoglalt három kísérlet mindegyikében a 2. és 3.A csoportból ismert spanyol-

katalán kétnyelvû populáció tagjai vettek részt.7 Mindhárom csoport 24 fõbõl állt.

7
Természetesen minden személy összesen csak egy kísérletben mûködött közre.

211
4.A: kontroll – nem megfelelõ kísérleti anyag?
A következõ két kísérlettel ahhoz szerettünk volna közelebb jutni, vajon mibõl adódnak a
spanyol-katalán populációnak a 2. és 3.A kísérletekben tapasztalt következetesen hosszabb
L1–RI-i. Az A kísérlettel azt akartuk kizárni, hogy a jelenség egyszerûen a kísérleti anyag
hibás kiválogatásának következménye. A képsorozat 40 szavas változatát használtuk, mert
a fent említett kísérletek közül a 2.B-ben mutatkozott a legnagyobb különbség a két nyel-
ven adott válaszok gyorsaságában. A személyek felét arra kértük, hogy spanyolul, a másik
felét arra, hogy katalánul nevezzék meg a képeket, ezáltal az ún. egynyelvû-módot aktivál-
va náluk (Grosjean 1998).

Eredmények és megbeszélés

A spanyol nyelven válaszoló csoport átlagos RI-je 606 ms, a katalánul válaszolóé 642 ms
volt. Ez a különbség – valószínûleg a személyek kis számából adódóan – csak az itemenkénti
elemzésben ért el szignifikáns szintet [F (1, 39) = 50,1; MSE = 563,76; p = ,001]. A spanyo-
lul megnevezõ személyek a 40-bõl 36 szó esetében bizonyultak gyorsabbnak.
A két nyelv ilyen viszonyának a 2. és 3. kísérletekben tapasztalt megfordulása tehát nem
tulajdonítható pusztán a szavak rossz összeváltogatásának, hanem valószínûleg a váltási
helyzet – a Grosjean (1998) által kétnyelvû-módnak nevezett állapot – velejárója.

4.B: kontroll – lexikális torzítás?

Ezzel a kísérlettel azt a hipotézist teszteltük, hogy az alacsonyabb L1–RI-k tulajdonítha-
tóak-e a lexikai folyamatok egyfajta elõhangolásának. A feltételezés értelmében a szemé-
lyek – második nyelvük relatív gyengeségének ellensúlyozásaképp – minden egyes kép
elõtt a L2-n történõ megnevezésre készülnek rá. Ha a kép a domináns nyelvre utaló szín-
ben jelenik meg, le kell állítaniuk a már mûködésben lévõ L2 mechanizmusokat, majd
beindítani a másik nyelvhez kapcsolódó lexikalizációs folyamatot. Ebben a keretben L2
elõnye két forrásból származhat: az L2-lexikalizáció idõbeli elsõbbségébõl, illetve egy rej-
tett egyoldalú L2-rõl L1-re történõ nyelvváltásból. Ez a magyarázat a 2. és 3. kísérlet
aszimmetrikus váltási költségtõl mentes eredményeire is helyes jóslást adna, amennyiben a
lexikalizációs eltolódás a nyelvtudásszinttõl függetlenül mûködhet.

Eljárás

Az esetleges lexikalizációs torzítást azzal próbáltuk kiiktatni, hogy a személyeket a kép

megjelenése elõtt 500, illetve 800 ms-mal tájékoztattuk a megnevezés nyelvérõl (kék/piros
színû kör villant fel 300 ms-ra). Így rákészülhettek a megfelelõ nyelvre, amitõl egyrészt a
torzítási hatás eltûnését, másrészt a váltási költségek csökkenését vártuk. Ez utóbbit több
vizsgálat is bizonyította már (pl. Allport et al. 1994; Wylie–Allport 2000).

212
Eredmények

Az adatokat a 2.A kísérlet eredményeivel együtt elemeztük a három különbözõ SOA (stimulus
onset asynchrony, ingerkezdet-aszinkronitás) hatásának összehasonlíthatósága érdekében.
Az elemzésekben harmadik tényezõként az SOA változó hatását is vizsgáltuk.
Az SOA 500 és az SOA 800 csoportból az adatok 4,9%-át, illetve 5,5%-át zártuk ki.
Szignifikánsnak bizonyult a válasz típusának hatása [F (1, 33) = 21,05; MSE = 2,37; p = ,001],
azaz a személyek többet hibáztak váltó, mint nem váltó helyzetben. A válaszlatenciák elem-
zése során két szignifikáns fõhatást találtunk:
– a válasz típusa [F (1, 33) = 53,55; MSE = 628,79; p = ,001], és
– a válasz nyelve [F (1, 33) = 10,33; MSE = 1291,92; p = ,003]. Szintén szignifikáns hatása volt a
– típus × SOA interakciónak [F (1,33) = 21,05; MSE = 2,37; p =,001], bizonyítván, hogy a
SOA-k befolyásolták a váltási költséget. Hipotézisünkkel ellentétben a latenciákat
azonban nem befolyásolta SOA nagysága (a válasz nyelve × SOA interakció nem szig-
nifikáns) (7. ábra).

Megbeszélés

Eredményeink nem támasztják alá azt a hipotézist, hogy a korai spanyol-katalán kétnyel-
vûek második nyelvének következetesen gyorsabb válaszlatenciáit valamiféle lexikalizációs
torzítás okozta volna. Megerõsítik viszont azt a több ízben dokumentált hatást, amely sze-
rint a váltásra való felkészülési idõ növelése a váltási költségek csökkenésével jár.
A következõkben további kísérletet teszünk az ’L2 elõnyben’ jelenség felderítésére –
azaz, hogy a személyek váltó helyzetben, kontraintuitív módon, miért második nyelvükön

50
45
40
35
30
RT (ms)

25
20
15
10
5
0
SOA 0 SOA 500 SOA 800

L1-L2 RT különbsége váltási költség

7. ábra. A váltási költség csökkenése az SOA növelésével

213
válaszolnak gyorsabban. A jelenség nyelvtudástól és egy- vagy kétnyelvûségtõl nem függ,
hiszen ugyanúgy megtalálható az egynyelvû csoportok eredményeiben, mint a kétnyelvû-
ek magas és viszonylag alacsony szinten beszélt nyelvei közötti váltási latenciákban. A prob-
léma egy lehetséges magyarázatát kínálja a nyelvspecifikus szelekció küszöbelmélete (Costa–
Santesteban 2004). E szerint az elmélet szerint a több nyelvet ismerõ személyek befolyá-
solni tudják egyes nyelveik aktivációs küszöbét. Ez egy nyelvek közötti váltással járó hely-
zetben például azt jelentheti, hogy a személy az egyébként kevésbé hozzáférhetõ nyelvé-
nek aktivációjához szükséges küszöbszintet lecsökkenti, ezzel némileg kiegyenlítvén a hát-
rányt, amely a kevésbé domináns nyelv lassabb produkciója és a váltással szükségszerûen
együtt járó váltási költség összeadódásából adódna.8

4.C: Korai kétnyelvûek: váltás L1 és újonnan tanult szavak között

Az alábbi kísérletben az ’L2 elõnyben’-hatás robusztusságát tovább teszteltük. Ez a kísér-
let némileg elszakad a nyelvek közötti váltás feladatától, amennyiben a személyeknek do-
mináns nyelvük mellett 10 elõzetesen memorizált kitalált szót kellett az eddig alkalmazott
eljárás szabályai szerint produkálniuk. A tíz címke megtanulását, majd elõhívását a váltási
helyzetben nem tekintjük nyelvtudásnak, sokkal inkább egy viszonylag megerõltetõ
munkamemóriafeladatnak9 (a kitalált nevek ugyanis – a spanyol fonotaktikát és hangsúly-
szabályokat megsértve – meglehetõsen nehezen tanulhatónak bizonyultak).
A kétnyelvû beszédprodukciót gátlási mechanizmusokkal magyarázó kutatók, valamint
az általános kontrollfolyamatokat vizsgáló kognitív pszichológusok közül többek szerint is
ezek a mechanizmusok egy tõrõl fakadnak (pl. Allport–Wylie 1999; Bialystok 1999). Kí-
sérleteikben a kétnyelvûek nem-nyelvi feladatok során is jobbnak bizonyultak kognitív
folyamataik kontrollálásában, mint az egynyelvûek. Ilyen adatok alapján feltételezzük, hogy
kétnyelvû populációnk a jelen kísérletben alkalmazott nyelvi, de a munkamemóriát az ed-
digieknél jobban igénybe vevõ feladatot hasonló mechanizmusokkal, arányos, reaktív gát-
lás (Green 1998) nélkül fogja megoldani, mint a nyelvek közötti váltást.10

8
A koreai csoportok látszólag kivételt képeznek, amennyiben náluk a nyelvek relatív gyorsaságának
épp fordított mintázata található. Ha azonban a nyelvelsajátításuk körülményeirõl és nyelvhasználati szo-
kásaikról kitöltött kérdõíveket megnézzük, kiderül, hogy szinte mindegyikük Katalóniában született, az
élet szinte minden területén a spanyolt használja, míg koreaiul csak a szüleivel és pár ismerõsével beszél –
domináns nyelvük tehát nekik is inkább a spanyol. Emellett váltási helyzettel is sokkal ritkábban szembe-
sülnek, mint a hozzájuk hasonló kétnyelvû társadalomban élõ spanyol-katalánok.
9
A munkamemória és a kétnyelvûség kapcsolatát részletesen elemzi Polonyi–Németh (2001); magyar-
román kétnyelvûekkel végzett vizsgálatuk érdekes eredményei szerint a fonológiai hurok terjedelme csak
a nyelvtanulás tényével, a nyelvtudással függ össze – ebben a tekintetben egynyelvûek és kétnyelvûek
között húzódik a határ –, míg a központi végrehajtó jó mûködése a nyelvelsajátítás életkorával áll fordított
arányosságban – az olvasási terjedelem tesztben a korai kétnyelvûek mind a késõi kétnyelvû, mind az
egynyelvû csoportnál jobb teljesítményt nyújtottak.
10
Erre a következtetésre jut többek között Németh–Pléh (2001) a tolmácsolás során mûködõ mecha-
nizmusok tanulmányozása során is, megjegyezve azonban, hogy a kétnyelvûek végrehajtómûködésében
tapasztalt elõnyének pontos körülhatárolásához – hogy az figyelmi monitorozási, kontroll, gátlás stb. funk-
ciókban nyilvánul-e meg – még további vizsgálatok szükségesek.

214
Eljárás

A személyek a szavakat a kísérlet elõtti félórás betanítási fázisban sajátították el. A szemé-
lyek a 10 képet egyenként a képernyõn láthatták, fejhallgatón hallgatva közben a hozzájuk
tartozó neveket. A második negyed órában a szavakat ezen felül hangosan ismételték is, amit
a kísérletvezetõ kintrõl felügyelt, és az esetleges hibákra a szünetben felhívta a figyelmet.

Eredmények

Az adatok szokatlanul magas hányadát, 7,3%-át zártuk ki a további elemzésbõl. A többi

RI-n elvégzett varianciaanalízis két fõhatást eredményezett:
– a válasz nyelve [F (1, 23) = 48,64; MSE = 14452,81; p < ,001] és
– a válasz típusa [F (1, 23) = 52,79; MSE = 1112,97; p < ,001]. A két tényezõ között
interakció nem mutatkozott, aszimmetrikus költséggel tehát nem járt a két nyelv kö-
zötti váltás. Az adatokat a 2.A kísérlet eredményeivel összevetve a csoport × nyelv ×
típus hármas interakció nem bizonyult szignifikánsnak, ami megerõsíti az aszimmet-
rikus váltási költség hiányát ebben a kísérletben is (8. ábra).

Megbeszélés

Várakozásainknak megfelelõen aszimmetrikus váltási költséget a kétnyelvû csoport ebben

a kísérletben sem produkált. A 2. kísérlettel való összehasonlításban azonban az az érdekes
különbség adódott, hogy L1 válaszlatenciái itt szignifikánsan gyorsabbak voltak, mint a
’friski’ szavaké. A nyelvspecifikus szelekció küszöbelméletét elfogadva, ezt a mintázatot azzal
magyarázhatjuk, hogy az újonnan tanult szavak a váltási helyzet nyomásának hatására ne-
hezebben hozzáférhetõk, mint bármelyik kísérlet bármelyik nyelvének reprezentációi [RI
’friski’ = 1002 ms; 2.B L1 (a második legmagasabb RI-átlag) = 881 ms; t-próba: t (11) =

1030

980

930
RT (ms)

880

830

780

730
nem váltó váltó
próbák típusa

L1-sp friski

8. ábra. 4.C. Korai kétnyelvûek: spanyol-friski, L1-ismeretlen

215
= 29,76; p < ,001]. Az eredmények két következtetést engednek meg: megerõsítik az állás-
pontot, amely szerint a kétnyelvûek szelekciós folyamatai mögött az egyéb, nem-nyelvi
feladatokban mûködõ mechanizmusokhoz hasonló kontrollfolyamatok húzódnak (pl.
Macnamara – Krauthammer – Bolgar 1968; Kirsner – Lalor – Hird 1992), rávilágítanak
továbbá arra, hogy kétnyelvûeknél az adott feladatok nehézsége nem befolyásolja közvet-
lenül a váltási költséget, mert õk az éppen „háttérbe szorított” feladat kontroll alatt tartá-
sához nem reaktív gátlást (de legalábbis nem reaktív gátlást), hanem valamely más jellegû
mechanizmusokat alkalmaznak (lásd még Bialystok 1999; Bialystok–Senman 2004).

5. Késõi kétnyelvûek: elsajátítható-e a kiváltságosok kompetenciája?

Egy eddig nyitva maradt, de fontos kérdés megválaszolására teszünk kísérletet ezzel a vizs-
gálattal. Mi lehet az, ami a gyenge és a „kompetens” kétnyelvûeket olyan gyökeresen kü-
lönbözõvé teszi, hogy az utóbbiak kevéssé ismert nyelveiket is reaktív gátlás alkalmazása
nélkül tudják váltási helyzetben kezelni? Elég a nyelvtudás magas szintjének elérése – azaz
lehetséges, hogy egy második nyelv felnõttkorban történõ magas szintû elsajátítása felülír-
ja a mindaddig használt folyamatokat, és más jellegû gátló, vagy gátló mechanizmusok
helyett nyelvspecifikus szelekcióra programozza át a lexikai szelekciót? Esetleg a váltás
rendszeres gyakorlása a kulcs ahhoz, hogy váltó helyzetekben igazán kompetenssé vál-
junk? Vagy a szelekciós mechanizmusok már a gyermekkorban kialakulnak, és ekkor kriti-
kus egy második nyelv elsajátítása az új mechanizmusok kialakításához? Elképzelhetõ, hogy
minden eddig felsorolt tényezõ szerephez jut, csak adott kontextusban arányaik módosul-
nak. Az itt ismertetett utolsó vizsgálat alapján kielégítõ választ a kérdésre nem kapunk,
csupán egy kicsit jobban leszûkíthetjük a befolyásoló változók széles körét.

Kísérleti személyek

A személyek összeválogatásának fõ szempontja a ’korai egynyelvûség’ (legalább iskolásko-

rig csak egy nyelv intenzív hatásának volt kitéve), továbbá a második nyelv magas szintû
ismerete volt. Ez utóbbinak azt a kritériumot szabtuk, hogy az illetõ személy minimum
három évet élt L2 nyelvterületén, ahol aktívan használta is a nyelvet, és a visszaköltözés
óta (amennyiben megtörtént) nem telt el több, mint két év, valamint L2-t azóta is intenzí-
ven használja. Mivel egy L2 tekintetében sem sikerült 12 fõt összegyûjtenünk, a kísérlet-
ben három különbözõ L2-t (angol: 6 fõ; spanyol: 4 fõ; olasz: 2 fõ) használtunk. Az anya-
nyelve minden személynek a magyar volt.

Eredmények

Az adatok 4,3%-át vettük ki az elemzendõ eredmények halmazából. Az RI-k varianciaanalízise

– a válasz típusa [F (1, 11) = 55,02; MSE = 443,26; p < ,001] és
– a válasz nyelve × válasz típusa interakció [F (1, 11) = 14,42; MSE = 375,75; p = ,003]
szignifikáns hatását mutatta ki. A váltás költsége tehát szignifikánsan nagyobb volt
L1-re, mint L2-re (9. ábra).

216
 840

810

780
RT (ms)

750

720

690
nem váltó váltó
próbák típusa

L1-magy L2

9. ábra. 5. Késõi kényelvûek: magyar-angol-spanyol-olasz, L1-L2

Az adatokat az aszimmetrikus váltási költség megjelenése miatt elõször az 1.A és 1.B

kísérletek latenciáival együtt elemeztük újra. A csoport × nyelv × hatás hármas interakció
egyik összehasonlításban sem bizonyult szignifikánsnak (1.A: p = ,663; 1.B: p = ,824), azaz
a magyar csoportban az L1-re és L2-re váltás ugyanúgy aszimmetrikus költséggel járt.
Megerõsítésképp a magyar csoport eredményeit a 2.A spanyol-katalán kétnyelvûivel is
összevetettük, és valóban: a csoport × nyelv × hatás interakciót itt már szignifikánsnak talál-
tuk [F (1, 11) = 8,12; MSE = 947,53; p = ,016].

Megbeszélés

Eredményeink alapján megállapíthatjuk, hogy maga a nyelvi kompetencia nem eredmé-

nyezi a váltási költségek kiegyenlítõdését, nem elegendõ ahhoz, hogy a személy váltást
kezelõ folyamatai megváltozzanak. Mindemellett lehetséges az is, hogy a szelekciós me-
chanizmusok áthangolódására megfelelõ idõtartam alatt felnõttkorban is sor kerülhet, a
kísérletben azonban túl szûk idõi ablakot vizsgáltunk.

Összefogalás
A tíz kísérlet általános tanulságai röviden a következõk:
Nyelvek közötti váltási költség minden váltási helyzetben megjelenik (lásd a válasz típusa
szignifikáns hatását minden kísérletben). A költség tulajdonképpen maga az az idõ, amely
alatt a személy kognitív rendszerét „átkapcsolja”, és egy másik célt állít elõtérbe – Green
(1998) modelljében ez az új nyelvi séma elõvételéhez szükséges idõ.
Második nyelvüket gyengén beszélõ személyeknél a váltás aszimmetrikus költséggel jár
a két nyelvre nézve (a domináns nyelvre tovább tart átváltani, mint a kevésbé dominánsra).

217
Az irodalomban ezt a jelenséget a reaktív, a tudásszinttel, illetve aktivációs szinttel arányos
gátlás egyértelmû megnyilvánulásaként értelmezik. A megnövekedett RI ahhoz szükséges,
hogy az épp tiltás alatt álló sémát a személy felszabadítsa, ami a váltási helyzetben jobban
legátolt séma esetén hosszabb idõt igényel.
A korai, nyelveiben kiegyenlített kétnyelvûeknél aszimmetrikus váltási költség nem je-
lenik meg, sem azonos szinten, sem nagyon eltérõ szinten beszélt nyelvek vonatkozásában.
Ez a kétnyelvû populáció nyelvtudásszinttõl függetlenül minden nyelvváltási helyzetet (és
valószínûleg más váltási helyzeteket is) azonos mechanizmusok segítségével kezel, reaktív
gátlást nem alkalmaz. A késõi kétnyelvûektõl való ilyen mértékû eltérés két forrásból ered-
het: 1. a korai kétnyelvûek ’mennyiségileg’ vagy ’minõségileg’ más mechanizmusokat hasz-
nálnak: ugyanazokat a gátló folyamatokat alkalmazzák, mint az egynyelvûek, csak fejlet-
tebb módon, vagy gátló mechanizmusok használata nélkül, gyökeresen más szelekciós
mechanizmusokkal dolgoznak: 2. nyelvspecifikus szelekcióval, amely csak a válasznyelvi
egységek aktivációs szintjére érzékeny. Azt nem tudjuk, mi adja pontosan a korai kétnyel-
vû kompetenciáját. Amennyiben a kulcs a magas szintû nyelvtudás és/vagy a két nyelv
tartós, aktív használata, akkor a két különbözõ mechanizmus fejlõdési viszonyban állhat
egymással. Ha viszont a kompetencia mindkét nyelv kisgyermekkori elsajátításában rejlik,
csak a korai kétnyelvûek élvezhetik a nyelvspecifikus szelekció „kiváltságát”.
A korai kétnyelvûek nyelvváltási helyzetekben domináns nyelvükön hosszabb
válaszlatenciákat produkálnak. A jelenség hátterében gátlás nem állhat, mert eltérõ mértékû
gátlás nem fordulhatna elõ aszimmetrikus váltási költség jelenléte nélkül. A kevésbé domi-
náns nyelv rövidebb RI-it nem is lexikalizációs folyamatainak korai beindítása eredményezi,
mint azt 4.B kísérletünkkel beláttuk. Az L2 ’elõnyére’ a nyelvspecifikus szelekció küszöbelmélete
(Costa–Santesteban 2004) nyújt elfogadható magyarázatot, amely szerint az egyén élettörté-
nete során megtanulhatja a szelekcióhoz szükséges aktivitási küszöbszintet tudattalanul, az
adott körülményekhez képest optimálisan átállítani. Váltási helyzetben tehát a beszélõk gyen-
gébb nyelvüket a hátrány ellensúlyozása végett könnyebben hozzáférhetõvé teszik. Az elmé-
let kielégítõen magyarázza az aszimmetrikus váltási költség hiányát, hiszen azt állítja, hogy a
küszöbök beállításának és egy nyelv általában vett hozzáférhetõségének nincs köze a nyelv-
tudás szintjéhez, továbbá állást foglal a ’mennyiségi’ – ’minõségi’ fejõdési opciók tekinteté-
ben is, amennyiben a nyelvtudás mellékes voltának hangsúlyozásával a csoportok közti eltéré-
seket a második nyelv korai elsajátításával és párhuzamos használatával hozza összefüggésbe.

Irodalom
Allport, A.–Styles, E. A.–Hsieh, S. (1994). Shifting intentional set: Exploring the dynamic control
of tasks. In Umilta, C.–Moscovitch, M. (szerk.): Attention and performance XV: Conscious and
nonconscious information processing. Hillsdale, NJ, Erlbaum. 421–452.
Allport, A.–Wylie, G. (1999). Task-switching: Positive and negative priming of task-set. In
Humphreys–Duncan–Treisman (szerk.): Attention, space, and action: Studies in cognitive
neuroscience. London, Oxford University Press, 273–296.
Bartha Csilla (1999). A kétnyelvûség alapkérdései: Beszélõk és közösségek. Budapest, Nemzeti Tan-
könyvkiadó.
Bialystok, E. (1999). Cognitive complexity and attentional control in the bilingual mind. Child
Development, 70, 636–644.

218
Bialystok, E.–Senman, L. (2004). Executive processes in appearance-reality tasks: The role of
inhibition of attention and symbolic representation. Child Development, 75, 562–579.
Caramazza, A. (1997). How many levels of processing are there in lexical access? Cognitive
Neuropsychology, 14, 177–208.
Caramazza, A.–Costa, A.–Miozzo, M.–Bi, Y. (2001). The specific-word frequency effect:
Implications for the representation of homophones. Journal of Experimental Psychology:
Learning, Memory and Cognition, 27, 1430–1450.
Caramazza, A.–Miozzo, M. (1998). More is not always better: A response to Roelofs, Meyer
and Levelt (1997). Cognition 69, 231–241.
Colomé, A. (2001). Lexical activation in bilinguals’ speech production: language-specific or
language independent? Journal of Memory and Language, 45, 721–736.
Costa, A.–Caramazza, A. (1999). Is lexical selection in bilingual speech production language-
specific? Further evidence from Spanish-English and English-Spanish bilinguals.
Bilingualism: Language and Cognition, 2(3), 231–244.
Costa, A.–Caramazza, A. Sebastián-Gallés, N. (2000). The cognate facilitation effect:
Implications for models of lexical access. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory
and Cognition, 26, 1283–1296.
Costa, A.–Colomé, A.–Caramazza, A. (2000). Lexical access in speech production: the bilingual
case. Psicológica, 21, 403–437.
Costa, A.–Miozzo, M.–Caramazza, A. (1999). Lexical selection in bilinguals: Do words in the
bilingual’s two lexicons compete for selection? Journal of Memory and Language, 41, 365–
397.
Costa, A.–Santesteban, M. (2004). Lexical access in bilingual speech production: Evidence from
language switching in highly proficient bilinguals and L2 learners. Journal of Memory and
Language, 50, 491–511.
De Bot, K. (1992). A bilingual production model: Levelt’s speaking model adapted. Applied
Linguistics, 13, 1–24.
Dell, G. S. (1986). A spreading activation theory of retrieval in sentence production. Psychological
Review, 93, 283–321.
Gollan, T. H.–Aecenas, L. A. (2000). Tip-of-the tongue incidence in Spanish-English and Tagalog-
English bilinguals. A 3. Nemzetközi Kétnyelvûség Szimpóziumon bemutatott munka, Bris-
tol, Anglia.
Green, D. W. (1986). Control, activation and resource. Brain and Language, 27, 210–223.
Green, D. W. (1998). Mental control of the bilingual lexico-semantic system. Bilingualism:
Language and Cognition, 1, 67–81.
Grosjean, F. (1998). Transfer and Language Mode. Bilingualism: Language and Cognition, 1,
175–176.
Hernandez, A. E.–Dapretto, M –Mazziotta, J.–Bookheimer, S. (2001). Language switching
and language representation in Spanish-English bilinguals: an fMRI study. Neuroimage,14(2),
510–520.
Hermans, D.–Bongaerts, T. De Bot, K.–Schreuder, R. (1998). Producing words in a foreign
language: Can speakers prevent interference from their first language? Bilingualism: Language
and Cognition, 1, 213–230.
Jackson, G. M.–Swainson, R.–Cunnington, R.–Jackson, S. R. (2001). ERP correlates of executive
control during repeated language switching. Bilingualism: Language and Cognition, 4,
169–178.
Janssen, N. (1999). Bilingual word production: The time course of lexical activation in a mixed language
context. Unpublished Master’s thesis, University of Nijmegen.

219
Jersild, A. T. (1927). Mental set and shift. Archives of Psychology, 89.
Jescheniak, J. D.–Levelt, W. J. M. (1994). Word frequency effects in speech production: Retrieval
of syntactic information and of phonological form. Journal of Experimental Psychology: Learning,
Memory and Cognition, 20.
Jescheniak, J. D. Schriefers, K. I. (1998). Discrete serial versus cascading processing in lexical
access in speech production: Further evidence from the co-activation of near-synonyms.
Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory and Cognition, 24, 1256–1274.
Kirsner, K.–Lalor, E.–Hird, K. (1992). The bilingual lexicon: Exercise, meaning and
Morphology. In Schreuder, R.–Welten, B. (szerk.), The bilingual lexicon. Amsterdam/Phi-
ladelphia, John Benjamins, 215–248.
Kroll, J. F.–Stewart, E. (1994). Category interference in translation and picture naming: Evidence
for asymmetric connections between bilingual memory representations. Journal of Memory
and Language, 33, 149–174.
Lee, M. W.–Williams, J. N. (2001). Lexical access in spoken word production by bilinguals:
evidence from the semantic competitor priming paradigm. Bilingualism: Language and
Cognition, 4, 233–248.
Levelt, W. J. M. (1989). Speaking: From intention to articulation. Cambridge, MIT Press.
Levelt, W. J. M.–Roelofs, A.–Meyer, A. (1999). A theory of lexical access in speech production.
Behavioral and Brain Sciences, 22, 1–75.
McLeod, C. M. (1991). Half a century of research on the Stroop effect: An integrative review.
Psychological Bulletin, 109, 163–203.
Macnamara, J.–Krauthammer, M.–Bolgar, M. (1968). Language switching in bilinguals as a
function of stimulus and response uncertainty. Journal of Experimental Psychology 78, 208–
215.
Macnamara, J.–Kushnir, S. L. (1972). Linguistic independence of bilinguals: The input switch.
Journal of Verbal Learning and Verbal Behaviour, 10, 480–487.
Meuter, R. F. I.–Allport, A. (1999). Bilingual Language Switching in Naming: Asymmetrical
Costs of Language Selection. Journal of Memory and Language, 40, 25–40.
Meyer, A. S. (1996). Lexical access in phrase and sentence production: Results from picture-
word interference experiments. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory and
Cognition, 35, 477–496.
Navracsics Judit (1999). A kétnyelvû gyermek. Corvina, Budapest.
Németh Dezsõ–Pléh Csaba (2001). Nyelvfeldolgozás, munkaemlékezet és fordítás. Fordítástu-
domány, (3), 1.
Penfield, W.–Roberts, R. (1959). Speech and Brain Mechanisms. Princeton University Press,
Princeton.
Peterson, R. R.–Savoy, P. (1998). Lexical selection and phonological encoding during language
production: Evidence for cascaded processing. Journal of Experimental Psychology: Learning,
Memory, and Cognition, 24, 539–557.
Pléh Csaba (1998). A mondatmegértés a magyar nyelvben. Budapest, Osiris.
Polonyi Tünde–Németh Dezsõ (2001). Munkamemória és kétnyelvûség. In Kampis György
(szerk.): Evolúció és megismerés. Budapest, Typotex.
Poulisse, N.–Bongaerts, T. (1994). First language use in second language production. Applied
Linguistics, 15, 36–57.
Rapp, B.–Goldrick, M. (2000). Discreteness and interactivity in spoken word production.
Psychological Review, 107, 460–499.
Roelofs, A. (1992). A spreading-activation theory of lemma retrieval in speaking. Cognition 42,
107–142.

220
Roelofs, A. (1998). Lemma selection without inhibition of languages in bilingual speakers.
Bilingualism: Language and Cognition, 1, 94–95.
Roelofs, A.–Meyer, A.–Levelt, W. J. M. (1996). Interaction between semantic and orthographic
factors in conceptually driven naming: Comment on Starreveld and La Heij (1995). Journal
of Experimental Psychology: Learning, Memory and Cognition, 22, 246–251.
Roelofs, A.–Meyer, A.–Levelt, W. J. M. (1998). A case for lemma/lexeme distinction in models
of speaking: Comment on Caramazza and Miozzo (1997). Cognition 69, 219–230.
Stemberger, J. P. (1985). An interactive activation model of language production. In Ellis, A.
W. (szerk.): Progress in the psychology of language (Vol. 1, 143–186). Hillsdale, NJ, Erlbaum.
Van Hell, J. G.–De Groot, A. M. B. (1998). Conceptual representation in bilinguals memory:
Effects of concreteness and cognate status in word association. Bilingualism: Language and
Cognition,1 (3), 193–211.
Wylie, G.–Allport, D. A. (2000). Task-switching and the measurement of „switch costs”.
Psychological Research, 63, 212–233.
Zelazo, P. D.–Frye, D. (1998). Cognitive complexity and control: II. The development of
executive function. Current Directions in Psychological Science, 7, 121–126.

221
Kovács Ágnes Melinda–Téglás Ernõ

Az aszimmetria logikája: a központi feldolgozó

és a nyelvváltás kapcsolata kétnyelvûeknél

A kétnyelvû beszélõ nehézségét egy egyszerû megfeleltetési probléma jellemzi a legjob-

ban. A társalgásban részt vevõk nyelvi ismeretének megfelelõen ki kell választania egy
nyelvet, és a másik nyelvet beszélõk megjelenéséig kell fenntartania azt úgy, hogy közben
folytonosan követi, hogy a partnerek milyen nyelvet beszélnek. Csakhogy a kétnyelvû be-
szélõnek nincsen olyan mentális kapcsolója, amellyel aktiválhatja az éppen kívánt rend-
szert, miközben a másikat szünetelteti. Ha van is ilyen kapcsoló, ez nem mindig tökéletes,
s így a nyelvi szereplés jellemzõ rutinjai gyakran átjátszódnak egyik nyelvbõl a másikba.
A kognitív rendszer nem tehetetlen a problémával szemben: a legtöbb olyan pszichológiai
modell, amely a kognitív architektúra funkcionális bonyolultságát hierarchikusan képzeli
el, és alapjait feldolgozási rutinok különbözõ fajtáira építi, nem hagyja figyelmen kívül
azokat a szabályozó struktúrákat, amelyek az „alacsonyabb” szinteket irányítják. És ezen
kontrollrendszerek mûködésbe lépése (az éppen nem használt nyelv gátlása, a kétnyelvû
kommunikáció szabályainak egyidejû aktívan tartása, monitorizálása) annál szükségesebb,
minél jobban megnõ a nemkívánatos inger-válasz rutinok mûködésbe lépésének az esélye.
Ezzel a kontrollfunkciók helyzeti mérlege a kognitív architektúra különbözõ szintjein tör-
ténõ események jó indexét adhatja, és elvezethet a kétnyelvûséget lehetõvé tevõ mechaniz-
musok jobb megértéséhez.
Kétféle megközelítési mód bevett. Az egyik a nyelvi rendszerek belsõ szervezõdésérõl
való hipotéziseket használja a központi feldolgozó modelljeinek tesztelésére. A másik for-
dítottan jár el, és az érdekli, hogy a kontroll mintázata mit árul el a két nyelv egymáshoz
való viszonyáról. A kétféle tendencia csak úgy élhet együtt, ha egységes logikai keretben
mozognak.

Nyelvváltás mint feladatváltás

Amikor a központi feldolgozó új modelljei érveik megerõsítése érdekében úgy járnak el,
hogy visszanyúlnak a kétnyelvûséghez, a kétnyelvû memória néhány fontos hipotézisét
kényszerülnek elfogadni. Ezek annyiban fontosak, amennyiben a kognitív rendszer külön-
bözõ stratégiákat használ, amikor a két lexikonban való keresés a feladata. Ez lehet auto-
matikus, gyors és rutinszerû, ha pedig a két nyelv zavarja egymást, akkor lassú, erõfeszítést
igénylõ, hibákra fogékony folyamat. A kétféle feldolgozás jó azonosíthatósága a kétnyelvû
viselkedésben elsõre a központi feldolgozó korai elméleteit idézi. Az 1970-es években a

222
klinikai neuropszichológia és a kognitív pszichológia területérõl csaknem egyszerre jöttek
beszámolók olyan jelenségekrõl, melyeket késõbb a központi feldolgozó fogalma alatt cso-
portosítottak. A kontrollt egy különálló rendszer valósítja meg. Legjobb leírását kezdet-
ben az automatikus folyamatokkal való szembehelyezésén keresztül lehetett adni. Ez a
stratégia a kétnyelvûség-kutatásokban mindmáig nyomon követhetõ.

A központi feldolgozó: elméleti alternatívák

A kontrollrendszerek problémája azzal indult erõsen széles körû vizsgálatnak, hogy a meg-
felelõ pszichológiai jelenségek átfogó leltárának elkészítésével jól fejleszthetõ modelleket
adott. Norman és Shallice-nél (1980/1986) a Szupervizor Rendszer tölt be irányító szere-
pet. Egy hierarchikus szervezõdésû kognitív architektúrában a nem célravezetõ cselekvési
sémák gátlásáért, illetve az új megoldások tervezéséért felelõs, és a frontális lebenyben
található. Shallice modellje hamar kapcsolatba került a kétnyelvûséggel. A közvetítõ pedig
Green volt azon munkái által, melyek a két nyelv hatékony koordinációjának legfontosabb
eszközeként a gátlási folyamatokat tüntetik fel (Green 1998). Shallice elméletének kezdet-
ben egyszerû a fogalomtára, a késõbbi kiegészítések azonban komplex rendszerré alakítják
(Shallice 2003), de az alapvetõ folyamatok valójában sokat nem változnak: 1. a cselekvési
sémák aktiválása; 2. a konfliktusban levõ sémák gátlása; 3. a versengési tervnek a feladatra
való ráhangolása; 4. a sémák aktivációs szintjének a monitorizálása és 5. „ha-akkor” típusú
logikai szabályozás a szupervizor rendszer által, ami lehetõvé teszi az egyes támpontoknak
megfelelõ sémák beindítását (Stuss et al. 1995).
Egy másik modellt a klasszikus intelligenciateszteknek a központi feldolgozó feladatok-
kal mutatott korrelációja ihlette. Kísérleti személyeitõl Duncan több szabály egyidejû
monitorizálását kéri (Duncan 1995; Duncan et al. 1996). Az ingerkészletet egy számítógép
képernyõjén két oszlopban megjelenõ, számokat és betûket vegyesen tartalmazó karakter-
sorok alkotják. Több szabályt kell betartani: 1. a betûket hangosan meg kell ismételni, de
a számokat nem; 2. egy idõben csak egy oszlopot kell követni; 3. ha az oszlopok között
megjelenik egy jel (egy „+” jel), oszlopot kell váltani. A kérdés a feladatváltásra épített
problémákban az, hogy a több szabály követése a figyelmi készenlét rovására megy-e,
vagyis milyen gyakran hagyják figyelmen kívül az alanyok az oszlopváltásra felszólító
jelzést. Duncan elméletében a végrehajtó rendszer teszi lehetõvé az aktuális feladat össze-
tevõinek megfelelõ szabályok aktiválását.
Egyes szerzõk más irányba indultak el. Szerintük a központi feldolgozó a szélesebben
értelmezett figyelmi rendszer szerves része (Posner–DiGirolamo 1998). Kísérleti adatok
egész listáját állítják elõ, és fõleg a dorzolaterális prefrontális kortexet, az elülsõ cinguláris
és a parietális területeket összekötõ figyelmi hálózatot dolgoznak ki. A figyelmi konfliktu-
sok leküzdésekor jelentkezõ elülsõ cinguláris aktivációt emelik ki.

Mennyibe kerül egy új mentális készlet?

Mára egy egész irányzat alakult ki, amely úgy véli, hogy a kontrollfunkciókról úgy kapjuk
a legjobb képet, ha ezeket a kontroll megvalósításának idõbeli jellegén keresztül vizsgál-
juk.

223
 Az idetartozó elképzelések gyakorlatilag egyetlen paradigma alá tartoznak, így történt,
hogy a feladatváltás módszere szép karriert futott be. A szimultán végzett feladatokhoz
képest itt világosabb a feladatok prioritásának kísérleti manipulálása és az inger-válasz
megfeleltetés, a feladatokhoz tartozó szabályok aktívan tartása. Rogers és Monsell (1995) a
feladatváltás megvalósítása mögött egy szakaszos folyamatot feltételeznek, és az egyes sza-
kaszok jellemzõirõl a feladatváltással járó különbözõ effektusok alapján vonnak le követ-
keztetéseket. Nem új megállapítás, hogy a kísérleti személyek a feladatváltásokat tartalma-
zó kísérleti periódusokban lassabban teljesítenek, mint olyankor, ha a feladatok homogén
listájával állnak szemben.
A feladatváltás nem lehetséges a feladat azonosításához szükséges jelzések kategorizálá-
sa nélkül. Az idetartozó mentális készlet „beállítások” egész sorát jelenti: milyen irányban,
az inger milyen tulajdonságaira kell figyelni, melyek az elvárt válaszok, az inger kijelölt
tulajdonságainak milyen kategorizálását kell végrehajtani, s ez hogyan feleltethetõ meg az
egyes válaszokkal, s hogy a teljesítményt hogyan segítheti az egyes válaszok különbözõ
mértékû bejósolhatósága. A feladatváltás valamennyi komponens átszervezését jelentheti.
A váltás okozta késésért felelõs mechanizmusok azonosítására való törekvés nélkül is belát-
ható, hogy a késés függ a feladatok közötti idõintervallumtól és minden olyan támponttól,
amely az egyes feladatok elõrejelezhetõségét megnöveli. Ez különösen igaz, ha az inger
kétértelmûvé válik azzal, hogy különbözõ tulajdonságai különbözõ feladatokat vonnak
maguk után.
A váltakozó sorozatok módszere kidolgozásával Rogers olyan designt ad, melyben az
egyik feladathoz tartozó két vagy több egymás utáni próba váltakozik a másik feladathoz
tartozó kettõ vagy több egymás utáni próbával (Rogers–Monsell 1995). Az egyik feladat-
ban billentyûlenyomással kellett megválaszolni, hogy egy, a képernyõn bemutatott szám
páros vagy páratlan, egy másik feladatban nyomtatott betûkrõl kellett eldönteni hogy ma-
gán- vagy mássalhangzók. Az ingerek egy négyzetes rácsot képezõ keretben jelentek meg,
és a rácsban való téri elhelyezésük jelezte a feladat típusát. Az inger-válasz idõintervallum
megnövelése a váltási költség csökkenését jelenti, de sosem vezet ennek teljes eltûnéséhez.
A váltási költség arra utal, hogy a feladatváltás és a feladat ismétlése nyomán kapott reak-
cióidõ különbsége nem nulla. Ha a válasz és az új inger közötti idõintervallumot konstans
módon 150 ms-ról 1200 ms-ra növelik, a reakcióidõ több mint felére csökken. Ez nem
következik be, ha ez az intevallum random módon változik. A feladatváltásért speciális
kontrollmechanizmus felelõs, melynek idõre van szüksége az új feladatkészlet elõkészíté-
sére, ezért ha az új feladatot különbözõ támpontokkal elõjelezzük, a váltással járó terhelés
csökken, és a reakcióidõ kisebb lesz (Meiran 1996).
Ez a kísérlet valójában Allport, Styles és Hsieh (1994) elméleti állásfoglalására adott
replika, amely szerint a feladatváltásban a központi feldolgozónak nincsen kiemelt szere-
pe. Az õ eredményeik arra utalnak, hogy a feladatváltás nem igényli a központi feldolgo-
zót, hiszen ez nem okoz a központi feldolgozóra definíciószerûen jellemzõ effektusokat:
feladatváltáskor nem növekszik a váltási költség, ha fokozzuk a terhelést, hanem valójában
a maradék váltási költséget a negatív elõfeszítésként ismert jelenség okozza.
Az Allport et al. (1994) cikk elsõ részében (1. kísérlet) bemutatott feladatok különbözõ
inger-válasz megfeleltetéseket várnak az alanyoktól. A feladatváltást az inger két dimen-
ziója és a válaszlehetõségek két csoportja határozza meg. Több példányban kinyomtatott
számok kerülnek bemutatásra, és négyféle feladat lehetséges: annak megállapítása, hogy 1.
a bemutatott szám értéke páros vagy páratlan; 2. a szám értéke kisebb vagy nagyobb, mint

224
öt; 3. a bemutatott karakterek száma páros vagy páratlan; 4. a bemutatott karakterek száma
kisebb vagy nagyobb, mint öt. Ha az egymással váltakozó feladatok csak az inger releváns
dimenziójában különböznek, a reakcióidõ 1100 ms-mal hosszabb, mint az ismételt felada-
tok alkalmával. Hasonló a különbség, ha csak a válaszok típusa váltakozik. Érdekes módon
az sem vezet a váltás költségének további megnövekedéséhez, ha egyszerre a releváns té-
nyezõk mindkét csoportja változik.
A központi feldolgozónak a feladatváltásban játszott szerepét tovább csökkenti, hogy a
váltás költsége akkor sem tûnik el, ha a próbák közötti idõt megnövelik. Sõt, ha egy Stroop-
feladat során a színmegnevezést a szómegnevezéssel váltogatják (4. kísérlet), azt találják,
hogy a váltási feladatban a szómegnevezés hosszabb reakcióidõt produkál. Egyértelmûnek
tûnik: ha a váltás a központi feldolgozó egy erre szakosodott mechanizmusának szabályo-
zása alatt állna, akkor egy ilyen feladatváltás nem lehetne aszimmetrikus. Ha mégis, akkor
a fordított irányba. A Stroop-színmegnevezésre általában úgy tekintenek, mint a kontroll
tipikus feladatára, ehhez képest a szóolvasás inkább automatikus jelenség. Ezzel a háttérrel
fõleg azt várnánk, hogy „több” központi feldolgozót igényel, ha színmegnevezésre kell
váltani, mint amikor szóolvasásra. Az adatok paradoxális módon ennek ellenkezõjét mu-
tatják.
Allport a jelenség magyarázatára vezeti be a Feladatbeállítás Tehetetlensége hipotézist.
Ennek értelmében a késést az elõzetes feladatokból megmaradó aktivációk okozzák. Azál-
tal, hogy a színmegnevezés folyamán erõsen gátolniuk kell az alanyoknak a szóolvasást, ez
a gátlás hatással lesz a következõ próbákra. A feladathoz kapcsolódó gátlás tehetetlensége
okozza a késést, vagyis az erõsebb feladat elõzetes gátlása nem szûnik meg az új feladatok
megjelenésével, hanem valójában megnehezíti ennek újraaktiválását, s ezzel a „fordított
Stroop” hatással járó aszimmetria súlyos érv lesz Allport elméletében (Wylie–Allport 2000).
Ezzel szemben Rogers elméletében a kontroll két lépésben valósul meg: az elõzõ feladatra
adott választ követõen egy flexibilis, top-down folyamat anticipatív mûveleteket hajt vég-
re, így elõkészíti a kognitív rendszert az új feladatra. Ez az újraszervezés endogén folyamat.
Csakhogy a teljes újraszervezés nem történik meg, ehhez a kognitív rendszernek szüksége
van a másik feladat jelzõingereire. Ez az exogén, kívülrõl beindított folyamat az oka annak,
hogy mindig van váltási késés.
Mindkét elképzelésnek léteznek szélsõséges változatai. Rubinstein, Meyer és Evans (2001)
szerint: a „célváltás” folyamán a kiválasztott inger-válasz megfeleltetési szabályok a mun-
kamemóriába jutnak, majd a „szabályaktiválás” ténylegesen mozgósítja ezeket. Mások ki-
zárólag a memóriában való tárolás dinamikájára hivatkoznak (Altman 2005). Egyik, Duncan
modelljéhez felzárkózó elméleti próbálkozás (De Jong 2000) nem tesz különbséget a be-
lülrõl vagy kívülrõl szabályozott folyamatok között, és a megnövekedõ váltási terhet a cél
intencionális mozgósításának sikertelenségeként értelmezi.

Az aszimmetria új ruhája

Az olyan feladatok skálája, melyekben nyelvváltással járó terhelést találunk, erõsen széles:
olvasás (Kolers 1966), lexikális döntések (Grainger–Beauvillain 1987; Soares–Grosjean 1984;
Von Studnitz–Green 1997), képmegnevezés (Costa–Santesteban 2004), feladatváltás
(Meuter–Allport 1999). Csaknem mindenütt vannak nyelvi dominanciára utaló aszimmet-
riák, amikor az egyik nyelvrõl, pl. az anyanyelvrõl (Ny1) a második nyelvre (Ny2) való

225
váltás kisebb terhelést okoz, mint amikor a váltás fordított irányban történik. Igaz, az aszim-
metria nem válik láthatóvá, ha a váltásról indirekt módon, a váltásokat kiváltó inger-lista
megoldási idejének átlagolásával próbálunk következtetéseket levonni (pl. Kolers 1966).
Az aszimmetria logikája a kétnyelvûségi kutatások története folyamán sokat változik. Intu-
itíve az erõsebb nyelvrõl a gyengébb nyelvre történõ váltáskor várunk nagyobb reakció-
idõt, hiszen nehezebb lehet az erõsebb nyelvet gátolni (MacNamara 1967). Sokak által
elfogadott, hogy ez a gátlás a kétnyelvû személynél nyelvorientált, és a beszédmegértés,
illetve a produkció szintjén egyaránt érvényes: a domináns nyelv erõsebb asszociációinak
jobb hozzáférhetõségét kell leküzdeni.
Elfogadott, hogy a Stroop típusú próbák sajátos reakcióidõ mintázata – amikor a konf-
liktusban álló színmegnevezés interferál a szóolvasással, míg szóolvasás folyamán nem je-
lentkezik a színnel kapcsolatos interferencia – arra utal, hogy az egyik feladatban az inger-
válasz kapcsolat „erõsebb” a másiknál. Valószínûleg az inger-válasz kapcsolat erõsségéért a
Stroop-feladatban a kimerítõ gyakorlat felelõs, és csak így lehet analóg a domináns nyelv-
nek a második nyelvhez való viszonyával.
Amikor a feladatváltás mechanizmusainak feltárásáért folyó versenyben az aszimmet-
riával argumentálnak a speciális váltási folyamatok létezése ellen, nagyon hasonló forgató-
könyvet részesítenek elõnyben (Allport–Styles–Hsieh 1994). De míg, kezdetben az „aktív”
(vagy „reaktív”) gátlás kap nagyobb hangsúlyt, újabban az aszimmetria diagnosztikai érté-
két paradoxális módon nem a kontrollfolyamatoknak, hanem néhány automatikus jelen-
ségnek köszönheti, melyek általánosan, a célzott nyelvi rendszertõl függetlenül hatnak.
Kísérletükben Meuter és Allport (1999) kétnyelvû beszélõknek számokat tartalmazó listá-
kat mutattak be, és a számok megnevezését kérték. A használandó nyelvet egy jelzés hatá-
rozta meg (ha a háttér kék színû, akkor Ny1, ha piros, Ny2). A kísérlet a nyelvi rendszerek
aktiválási sorrendjét és ennek kognitív következményeit négy kombinációban elemzi: vál-
tás az Ny1-re, váltás az Ny2-re, váltás nélkül az Ny1-re és váltás nélkül az Ny2-re. Az
elvárásoknak megfelelõen a nyelvváltást tartalmazó próbák latenciája hosszabb volt a vál-
tást nem tartalmazó próbákénál. Továbbá az Ny1-re történõ váltás nagyobb váltási költsé-
gekkel járt, mint az Ny2-re való váltás. Az eredmény egyezik a Feladatbeállítás Tehetet-
lenségének korábbi modelljével. Az Ny2 sikeres használata érdekében a kétnyelvûnek gá-
tolnia kell az Ny1 alá tartozó lexikont, és ennek a gátlásnak a mértékét a két nyelv relatív
erõssége határozza meg. Az így kifejtett gátlás nem tûnik el nyomtalanul: az Ny1-re való
váltás azért nehezebb, mert újraaktiválása csak az elõbbi erõsebb gátlás leküzdésével lehet-
séges.
Az aszimmetria eszköz, ami a feltételezett nyelvi dominancia tükörképeként a gátlási
folyamatok jelenlétét hivatott kimutatni. Az aszimmetria idõbeni kialakulásának lépései a
következõk:
1. a domináns nyelv lexikonja könnyebben hozzáférhetõ
2. a könnyebb hozzáférhetõség a második nyelvbe való könnyû betolakodáshoz vezet,
ezért leküzdéséhez erõteljesebb gátlásra van szükség
3. az erõteljesebb gátlás hangsúlyozottabb negatív primingot eredményez
4. a domináns nyelv lexikonja nehezebben hozzáférhetõ
Az aszimmetria multifunkcionális eszköz, mert a kétnyelvû lexikális szelekció általános
mechanizmusairól is képet adhat. A nyelvi rendszerek viszonyának feltárásában két trend
azonosítható. Mindegyiket jellemzi a második nyelv elsajátítási idõpontjának, a beszéd
fluenciájának óvatos kontrollálása. Az egyik a két nyelv (megértésének vagy produkciójá-

226
nak) differenciált károsodását keresi agysérülteknél, vagy az aktivációs mintázatokat vizsgálja
képalkotó eljárások folyamán. A másik indirekt utat választ, és a nyelvváltás aszimmetriáit
elemzi. Szûkebb értelemben a kontrollnak a lexikális elemek vagy a nyelvi rendszerek szint-
jén történõ elhelyezése az, amit tisztázni kell (Costa–Santesteban 2004; Thomas–Allport
2000). Tágabb értelemben a nyelvváltásban szerepet játszó kontrollfolyamatoknak a nyelvi
rendszerektõl való viszonylagos függetlensége a kérdés. Így járnak el azok az összehasonlító
vizsgálatok, melyekben a nyelvváltásban involvált agyterületek és az általánosabb feladatvál-
tási kísérletekben nyert aktivációk között keresnek összefüggéseket. A kétnyelvûek központi
feldolgozójának a nyelvektõl való függetlenítése a nyelvváltás és a feladatváltás közös neuronális
struktúráinak feltárásával veszi kezdetét.

A kétnyelvûség hatása a központi kontrollrendszerek mûködésére

Két nyelv az agyban

A két nyelv feldolgozásának és reprezentálásának problémái a neuropszichológiai és az

agyi képalkotáson alapuló kísérletekben is helyet kapnak. Több központi kérdés azonosít-
ható. A legkutatottabb és mára már hagyományossá vált kérdés a két nyelv agyi reprezen-
tációjára vonatkozik, az érdekli, hogy azonosak-e az elsõ és második nyelv neuronális alap-
jai; vagy inkább a második nyelv funkcionális újraszervezõdést, szeparálódást von maga
után ismeretének szintje, illetve elsajátítási ideje függvényében. Klein et al. (1995) egy
PET-vizsgálat során erõs aktivációt találtak a dorzolaterális prefrontális lebenyben, mi-
közben az alanyok fordítási feladatokat végeztek. Továbbá mindkét nyelv használata során
ugyanazok az agyi területek voltak aktívak, ami arra utal, hogy a nyelvek közös neuronális
alapokon osztoznak. Hasonló eredményekrõl számolnak be Chee et al. (1999) fMRI-tech-
nológiát alkalmazva. Ugyanakkor számos más kutatás ismeretes, melyek eredményei azt
sugallják, hogy a két nyelv agyi reprezentációja az elsajátítási idõ, illetve a nyelvelsajátítási
szint függvényében módosul. Kim et al. (1997), majd Hernandez, Martinez és Kohnert
(2000) fMRI-eredményei szerint míg a korai kétnyelvûek esetében a két nyelv azonos agyi
reprezentációkon osztozik, az olyan kétnyelvûeknél, kik a második nyelvet késõbb sajátí-
tották el (serdülõkor után), a két nyelv agyi reprezentációja elkülönül.
A másik viszonylag újabb problémakör a kétnyelvûség okozta agyi morfológiai változá-
sok köré szervezõdik. Sokan régóta várnak ilyen bizonyítékokat: a kétnyelvûek bal alsó
parietális lebenyében megnövekedett sûrûségû szürkeállomány található az egynyelvûek-
hez képest, ami nagymértékben korrelál a második nyelv ismeretének szintjével, illetve
erõs fordított összefüggést mutat a második nyelv elsajátítási idejével (Mechelli et al. 2004).

A nyelvi váltás mechanizmusai

Mi az a plusz, amit az agyi képalkotó vizsgálatok hozhatnak? Hernandez et al. (2000) kí-
sérletében spanyol-angol korai kétnyelvû személyek szavakat neveztek meg, az egyik hely-
zetben mindig csak az egyik nyelvükön, a másik helyzetben viszont váltakozva, egy szót az
Ny1-en, egy következõt pedig az Ny2-n, miközben egy fMRI-szkennerben feküdtek.
A nyelvváltási helyzetet összehasonlítva a homogén nyelvi listákkal, a dorzolaterális prefrontális

227
kortex aktivációját kapjuk. A szerzõk arra hívják fel a figyelmünket, hogy ugyanez az agyi
terület involvált a végrehajtó funkciókban is, fõleg az olyan próbákon mutat aktivációt,
melyek feladatok közötti gyakori váltást feltételeznek. Ezek az eredmények egybehangzó-
ak a közös kontroll hipotézisével. Ha a nyelvváltás, akárcsak a feladatváltás, magasabb ren-
dû kontrollfunkciókat mozgósít, nem meglepõ, hogy nyelvváltásos feladatokban olyan te-
rületek aktivációját figyelhetjük meg, melyek ezeket a folyamatokat szolgálják ki. Rinne et
al. (2000) PET-vizsgálata is idevágó érvekkel szolgál. A kutatók finn-angol szimultán for-
dítók teljesítményét és agyi mintázatát tanulmányozták fordítási feladatok, illetve ismétlé-
si próbák végzésekor. Az egyik nyelvrõl a másikra történõ fordítás során a bal fronto-
temoporális agyi struktúrák mutattak aktivációt, fõképpen a bal dorzolaterális prefrontális
lebeny. Ugyanakkor, érdekes módon a már sokat tárgyalt aszimmetriára is találtak neuronális
bizonyítékot. A bal oldali struktúrák aktivációjának értéke a fordítási irány függvényében
változott, nagyobb mértékû volt, amikor a személyek az anyanyelvükbõl a második nyel-
vükre fordítottak. Az általuk talált aszimmetria iránya nem illeszkedik az eddig tárgyalt
elméleti modellek mindegyikébe.
Az eddigi váltásos eredményekkel nem teljesen megegyezõ bizonyítékokat szolgáltat
Price, Green és von Studnitz (1999). Kutatásukban a nyelvváltási és a fordítási folyamato-
kat megalapozó agyi struktúrákat vizsgálták PET-eljárással. A német-angol kétnyelvû kí-
sérleti személyeknek fordítaniuk vagy kiolvasniuk kellett a képernyõn bemutatott német,
angol vagy mindkét nyelv szavait tartalmazó listákat. Eredményeik szerint különbözõ ak-
tivációs minta mutatkozott a fordítás és a nyelvváltás során, ami a két folyamat független-
ségére utalhat. A fordítás során megnövekedett agyi aktiváció mutatkozott az elülsõ
cinguláris lebenyben, míg a nyelvváltás esetében fõleg a Broca-terület volt aktív. Az elõbbi
kutatások beszámolójával ellentétesen nem találtak dorzolaterális prefrontális aktivációt a
fordítás során, amit azzal magyaráznak, hogy az általuk használt feladat nem késztette a
vizsgálati személyeket arra, hogy hosszas keresési és szelekciós stratégiákat alkalmazzanak
(ami valószínûleg prefrontális aktivációban konkretizálódott volna). Ha a fordítási megfe-
lelõ nem volt azonnal elérhetõ, semleges választ adhattak. Második lehetõség, hogy a vizs-
gált személyek magasabb szintû jártassággal rendelkeztek a második nyelvben, ami diffe-
renciális aktivációs mintával járhat.
Meuter, Humphreys és Rumiati (2002) egy olyan urdu-angol kétnyelvû pácienst vizs-
gált, aki frontális és temporális agysérülést szenvedett. A kontrollfunkciókat mérõ Wisconsin
kártyaszortírozási próbán nagyon gyenge teljesítményt ért el, sok perszeveratív hibát ej-
tett. Az egy nyelven történõ, illetve kevert nyelvû számmegnevezési próbákon hasonló
reakcióidõt és aszimmetrikus váltási terhet mutatott a kontrollszemélyekkel. Ezt az aszim-
metriát a szerzõk nem interpretálják, de arra utalhat, hogy valamilyen szinten az alany
intakt gátlási, illetve szelekciós folyamatokkal kell rendelkezzen, vagy hogy az ilyen típusú
aszimmetriában szerepet játszó gátlási folyamatok elérhetnek egy olyan automatizálódási
szintet, mely független a frontális lebenyek mûködésétõl. Ugyanakkor a hibaarány elem-
zése során az aszimmetria fordított mintát mutatott: a páciens sokkal több hibát ejtett,
amikor a domináns nyelvérõl a nem domináns nyelvére váltott, mint fordítva, illetve ne-
hézséget mutatott a nem domináns nyelv fenntartásában a különbözõ feladatok során. Ezt
az effektust a szerzõk a páciens domináns nyelvéhez kötõdõ gátlási problémák jelenlétének
tulajdonítják, melyek a frontális sérülés következményei lehetnek.
Mindezeket összevetve azt mondhatjuk, hogy az egyik nyelvi rendszerrõl egy másikra
történõ váltás bizonyos frontális folyamatokat vesz igénybe, melyek fõleg a dorzolaterális

228
prefrontális, elülsõ cinguláris lebenyhez kötõdnek. Hogy pontosan melyek is ezek a folya-
matok, még nem teljesen egyértelmû. A kutatások egy része a dorzolaterális prefrontális
régiót nem annyira a gátlási folyamatokhoz, hanem inkább ahhoz a képességünkhöz köti,
hogy egy bizonyos feladat optimális megoldása érdekében több aktív mentális objektum
közül a legmegfelelõbbet szelektáljuk. Továbbá, cinguláris aktivációt olyan feladatokban
kapnak, ahol konfliktushelyzet van, interferencia lép fel, sémák versengenek. Mind a visel-
kedéses, mind a neuropszichológiai adatok arra utalnak, hogy a gátlási és szelekciós folya-
matok a nyelvváltás fontos eszközei.

A kétnyelvûek gátlási gyakorlata érezteti-e

hatását nem nyelvi feladatokban?

Ha a kétnyelvûséget pusztán információfeldolgozási szempontból vizsgáljuk, számításba

kell vennünk, hogy mit is jelenthet a kora gyerekkortól kezdõdõ, napi rendszerességgel
bekövetkezõ, állandó nyelvváltás és a kommunikációs viselkedés állandó aktív monitorizálása
a kognitív rendszerre nézve. Egyre több olyan kutatási eredmény ismeretes, amely szerint
a nyelvek folyamatos gátlásában és szelekciójában szerzett kimerítõ tapasztalat elõnyök-
ben konkretizálódik nemcsak a nyelvi területeken belül (pl. a nyelvek alternatív használa-
tát feltételezõ megnevezéses feladatokban, Costa–Santesteban 2004; avagy metalingvisztikai
próbákon, Bialystok 1987), hanem a nyelven kívül esõ olyan doméniumokban is, melyek
nagymértékben igénybe veszik a központi gátlási és kontrollfolyamatokat (Bialystok 1999;
Bialystok et al. 2004; Kovács sajtó alatt). Az utóbbi kutatások elméleti hátterében az elõb-
biekben már tárgyalt hipotézis áll, miszerint a kétnyelvûek ugyanazokat a kontrollfunkció-
kat használják a nyelvváltáshoz, mint pl. Dimenzióváltásos Kártyaszortírozási Feladatban,
Simon típusú feladatokban, illetve bizonyos tudatelméleti feladatokban.
Bialystok egyik tanulmányában (Bialystok 1999) születésüktõl fogva két nyelvet haszná-
ló 3, 4 és 5 éves gyerekeket vizsgált olyan kártyaszortízozási próbákon, melyet a gátlási
folyamatok fejlõdésének vizsgálatára alakítottak ki (lásd a kontrollfunkciók fejlõdésérõl
magyarul Téglás 2003). Ebben a feladatban egy bizonyos séma hosszabb ideig történõ
aktívan tartása és használata után ezt gátolni kellett, és egy más sémát kellett aktiválni.
A konfliktus abban rejlik, hogy miután ugyanazokat a kártyákat elõbb szín szerint szortí-
rozták a gyermekek, késõbb forma szerint csoportosították õket. Az eredmények azt mu-
tatják, hogy a kétnyelvû gyermekek szignifikánsan jobban teljesítettek ezeken a próbákon
egynyelvû társaikhoz viszonyítva, ami indirekt módon elõnyre enged következtetni a gát-
lási folyamatok fejlõdésében. Egy késõbbi tanulmányukban a szerzõk (Bialystok et al. 2004)
újabb bizonyítékokat találtak a kétnyelvûek jobb gátlási teljesítményére egy Simon típusú
feladatban. A feladat inger-válasz kompatibilitáson alapuló nonverbális téri próba, ahol az
inger irreleváns téri helye (jobb-bal) interferál a motoros válasszal (jobb kéz-bal kéz). Te-
hát a próba azt követeli, hogy az irreleváns téri információt gátoljuk. A kétnyelvûek három
csoportja (5 éves gyermekek, középkorú, illetve idõs személyek) jelentõsen jobb teljesít-
ményt mutatott ebben a feladatban az egynyelvûek megfeleltetett csoportjaihoz viszonyít-
va, mind a kongruens, mind az inkongruens próbákon. Meglepõ, hogy a kétnyelvûek a
kongruens feladatban is jobb teljesítményt értek el, mely elméletileg nem követel semmi-
féle gátlást. A szerzõk által ajánlott magyarázat a következõ: mivel az egyes ingertípusok
vegyesen kerültek bemutatásra, ez tulajdonképpen egy állandó váltást feltételezett a kong-

229
ruens és inkongruens próbák között, és ez valószínûleg nagyobb kihívást jelentett az egy-
nyelvûek kontrollfunkciói számára.
Indirekt bizonyítékok származnak a kognitív fejlõdés más területeirõl is. Korábbi ku-
tatásaink (Kovács, sajtó alatt) arra engednek következtetni, hogy az olyan tudatelméleti
feladatokban, melyeket egy prepotens válaszlehetõség gátlásával lehet megoldani, a két-
nyelvû 3 évesek teljesítménye messzemenõen meghaladja egynyelvû társaikét. Úgy tûnik,
egyre gyarapodnak azok a bizonyítékok, melyek azt sugallják, hogy a kora gyerekkortól
kezdõdõ nyelvváltásbeli gyakorlat az áltlános végrehajtó funkciók hatékonyabb mûködé-
sében konkretizálódik.
Visszatérve a nyelvváltás és a feladatváltás, azaz a kontrollfolyamatok közötti kapcsolat
vizsgálatának problémájára, a hasznos járulékos adatokat az olyan kísérletek szolgáltatják,
melyek e kettõt egyszerre próbálják vizsgálni (Kovács–Téglás 2002). Ebben a kísérletben a
szerzõk olyan próbát dolgoznak ki, ahol a nyelvváltásban jelentkezõ gátlási folyamattal egy
idõben figyelemváltás történik. A tanulmányban a két folyamat interakcióját vizsgálták,
illetve azt, hogy milyen következménye van a kontrollfunkciók terhelésének a nyelvváltási
teljesítményre korai és kései kétnyelvûeknél.
Maga a kísérlet egy komplex kétnyelvûségi helyzetet igyekszik részletesen szimulálni.
Tulajdonképpen ugyanazokat a bonyolult információfeldolgozó folyamatokat próbáltuk
elõhívni, melyeket egy magas elsajátítási szinttel rendelkezõ kétnyelvû személy a minden-
napi kommunikáció során használni kényszerül. Ha egy kétnyelvû naponta többé-kevésbé
egyenlõ mértékben használja mindkét nyelvét, ez nemcsak azt jelenti, hogy gyakran válto-
gatja a nyelvi rendszereket (aktiválja az egyiket, miközben a másik gátolnia kell), hanem
azt is, hogy aktívan képes monitorizálni a kommunikációs viselkedését, és módosítani ezt
annak függvényében, hogy például az egynyelvû beszélgetõpartnere melyik nyelvet ismeri.

Nyelvváltás és figyelemváltás

Jobb oszlop
Nyelv 2 + Nyelv 1

Bal oszlop
Nyelv 2 + Nyelv 1

Jobb oszlop
Nyelv 1 + Nyelv 2

Jobb oszlop
Nyelv 2 + Nyelv 1
Figyelemváltás

Nyelvváltás

1. ábra. A figyelmi terheléssel kiegészített nyelvváltási feladat struktúrája

Kovács és Téglás (2002) kísérletében

230
1800 Kései kétnyelvûek 500 Ny2
Kései
1700 kétnyelvûek Ny1

400 Korai Ny2

1600
kétnyelvûek Ny1
1500
300
v0 v1

1800 Korai kétnyelvûek 200

1700
100
1600

1500 0
v0 v1 vt vt +

2. ábra. Bal oldal: Az alanyok reakcióideje a nyelvváltásos (v1) és a nyelvváltás nélküli (v0)
próbákon. Jobb oldal: A nyelvváltás terhe (vt = v1 – v0) és a figyelmi feladattal kiegészített
nyelvváltás (v1+) terhe [vt+ = (v1+) – (v0)]

Ez a monitorizálás egyszerû szabályok állandó aktívan tartásával valósulhat meg: éspedig

ha X kizárólag Ny1-et beszéli és érti, akkor a használandó nyelv az NY1, és az NY2-n
közölt információk nem lehetnek hatással X viselkedésére, ha azonban NY2-t beszéli, ak-
kor az ebben az esetben használandó nyelv az NY2 stb.
A kísérletben a magyar-román kétnyelvû vizsgálati személyek egy hasonló feladattal
szembesültek: bizonyos szabályok függvényében a jobb vagy bal oldali ingerre kellett irá-
nyítsák figyelmüket, és az ott bemutatott szóról el kellett döntsék, hogy a magyar vagy a
román lexikon része. Egyes egymást követõ ingerek esetében (1. ábra) a célszó ugyanazon
a nyelven volt bemutatva mint az elõzõ (nincs nyelvváltás), míg mások esetében a célinger
nyelve különbözött az azt közvetlenül megelõzõ inger nyelvétõl (nyelvváltás). A feladat a
struktúráját Duncantól (1995) kölcsönzi. Ingerként mindig két szó jelent meg a képer-
nyõn, köztük egy „+” vagy egy „–” jel, aminek függvényében a személyeknek a jobb osz-
lopra („+” esetében) vagy a bal oszlopra („–” esetében) kellett figyelniük.
Hogy a gátlási és a figyelemváltási kontrollfolyamatok összhatásáról egy világosabb ké-
pet kapjunk, olyan kétnyelvû kísérleti személyeket válogattunk, akik a nyelvváltási gyakor-
lat mennyiségében különböztek. A vizsgálati személyek serdülõkorúak voltak, és két cso-
portot alkottak: román-magyar vegyes családból származó korai kétnyelvûek (N = 15), akik
születésüktõl beszélik mindkét nyelvet, és kései kétnyelvûek (N = 19), akik a második nyel-
vet 6 és 8 éves koruk között sajátították el. Az alanyok, a fordítási próbákon elért ered-
mény, illetve saját megítélésük szerint megfelelõ, illetve nagyon jó szinten beszélik mind-
két nyelvet.
Az eredmények érdekes reakcióidõ-különbségeket mutattak a korai és a kései kétnyel-
vûek teljesítménye között a különbözõ helyzetekben. A nyelvváltásos (v1), illetve a nyelv-
váltás nélküli (v0) helyzetekben a két csoport nem adott eltérõ mintázatot (2. ábra, bal
oldal). Nem meglepõ, hogy a nyelvváltás nem okozott különösebb kognitív terhet egyik
csoport esetében sem, hiszen mindkettõ folyékonyan beszéli a két nyelvet. Viszont amikor

231
a nyelvváltást figyelmi váltással egészítettük ki (v1+), nagyon különbözõ mintázat mutat-
kozott. Míg a kései kétnyelvûeknél a figyelmi feladattal kiegészített nyelvváltás terhe (vt+)
mindkét nyelvben egy megközelítõleg 300 ms-os késésben nyilvánult meg, a korai két-
nyelvûeknél a figyelemváltásos nyelvváltás nem okozott többletterhelést (2. ábra, jobb ol-
dal). Ez az effektus arra enged következtetni, hogy a korai kétnyelvûek nagyobb mértékû
(vagy egy kritikus periódus elején elkezdett) nyelvváltási gyakorlata az általános kontroll-
funkciók hatékonyabb mûködésében, illetve a kognitív erõforrások jobb elosztásában konk-
retizálódhat, amikor szabályok aktívan tartása és alkalmazása a feladat.

Az aszimmetria korlátai és a kétnyelvûség elõnyei

Amikor a nyelvváltás eredményeibõl a kétnyelvû lexikon szervezõdésére és a lexikális sze-
lekcióra szeretnénk következtetni, az aszimmetria diagnosztikai értéke a nyelvi rendszerek
és a kontrollfolyamatok közötti viszony függvénye lesz. El tudunk képzelni olyan idegen
nyelveket tanuló személyt, aki speciális tréninggel például gátló funkcióit kivételes kapaci-
tásúra fejleszti. A kérdés csak az, fog-e aszimmetriát mutatni nyelvváltási teljesítménye.
Ha a lexikális szelekcióban szereplõ gátlás valahogyan független a nyelvi rendszerektõl, az
aszimmetria elve azért nem egyértelmû, mert lehetséges, hogy aki jól fejlett gátló mecha-
nizmusokkal rendelkezik, mind a domináns, mind a második nyelvet sikeresen képes gá-
tolni. Az aszimmetria ilyen korlátait elõször Costa és Santesteban (2004) vizsgálták meg
rendszeresen. Háromnyelvû alanyaik, akik két nyelven rendelkeztek magas szintû kompe-
tenciával, nem mutatnak aszimmetriát a harmadik nyelvváltást tartalmazó feladatokban.
Itt az aszimmetria korlátai egyben a kétnyelvûség elõnyeit jelentik. A képalkotó eljárások a
nyelvváltás és fordítás sajátos mechanizmusaiként olyan agyterületeket tartanak felelõs-
nek, melyek az általánosabb feladatváltási kísérletekben is megragadhatók. A kétnyelvû-
ségnek olyan hozama van, amely jó transzfert eredményez kártyaszortírozási és Simon
típusú feladatokban, hozzájárul a tudatelméleti feladatok megoldásához, elõkészíti a több
szabály könnyebb egyidejû megõrzését és alkalmazását, és a kontrollt megvalósító rend-
szerek agyterületeinek plaszticitásához kapcsolható. Az aszimmetria korlátain túlmenõen
lehetséges, hogy a központi feldolgozót alakító kontrollfunkciókról való tudás egyszer még
megszorításokkal fog szolgálni alattuk álló rendszerek mûködésének lehetséges szabályai-
ra vonatkozóan. A kétnyelvûség ilyen átértékelése folyamatban van.

Irodalom
Allport, D. A.–Styles, E. A.–Hsieh, S. (1994). Shifting intentional set: Exploring the dynamic
control of tasks. In Umilta, C.–Moscovitch, M. (eds.): Attention and performance XV. Camb-
ridge, MA: MIT Press, 421–452.
Altmann, E. M. (2004). Advance preparation in task switching: What work is being done?
Psychological Science, 15, 616–622.
Bialystok, E. (1987). Influences of bilingualism on metalinguistic development. Second Language
Research, 3, 154–166.
Bialystok, E. (1999). Cognitive complexity and attentional control in the bilingual mind. Child
Development, 70, 636–644.

232
Bialystok, E.–Craik, F. I.–Klein, R.–Viswanathan, M. (2004). Bilingualism, aging, and cognitive
control: Evidence from the Simon task. Psychol Aging, 19, 290–303.
Chee, M. W. L.–Caplan, D.–Soon, C. S.–Sriram, N.–Tan, E. W. L.–Thiel, T.–Weekes, B.
(1999). Processing of visually presented sentences in Mandarin and English studied with
fMRI. Neuron, 23, 127–137.
Costa, A.–Santesteban, M. (2004). Lexical access in bilingual speech production: Evidence from
language switching in highly proficient bilinguals and L2 learners. Journal of Memory and
Language, 50, 491–511.
De Jong, R. (2000). An intention-activation account of residual switch costs. In Monsell, S.–
Driver, J. S. (eds.): Control of cognitive processes: Attention and performance XVIII. Cambridge,
MA: MIT Press, 357–376.
Duncan, J. (1995). Attention, intelligence, and the frontal lobes. In Gazzaniga, M. (ed.): The
Cognitive Neurosciences. Cambridge, MA: MIT Press, 721–733.
Duncan, J.–Emslie, H.–Williams, P.–Johnson, R.–Freer, C. (1996). Intelligence and the frontal
lobe: The organization of goal-directed behavior. Cognitive Psychology, 30, 257–303.
Grainger, J.–Beauvillain, C. (1987). Language blocking and lexical access in bilinguals. Quarterly
Journal of Experimental Psychology, 39A, 295–319.
Green, D. W. (1998). Mental control of the bilingual lexico-semantic system. Bilingualism:
Language and Cognition, 1, 67–81.
Hernandez, A. E.–Martinez, A.–Kohnert, K. (2000). In search of the language switch: An fMRI
study of picture naming in Spanish–English bilinguals. Brain and Language, 73, 421–431.
Kim, K. H. S.–Relkin, N. R.–Lee K.-M.–Hirsch, J. (1997). Distinct cortical areas associated
with native and second languages. Nature 388, 171–174.
Klein, D.–Milner, B.–Zatorre, R. J.–Meyer, E.–Evans, A. C. (1995). The neural substrates
underlying word generation: A bilingual functional-imaging study. Proc. Natl. Academic Science,
92, 2899–2903.
Kolers, P. A. (1966). Interlingual facilitation in short-term memory. Journal of Verbal Learning
and Verbal Behaviour, 5, 314–319.
Kovács Ágnes Melinda (sajtó alatt). Bilinguals’ advantage in understanding other minds.
Kovács Ágnes Melinda–Téglás Ernõ (2002). Possible developmental consequences of acquiring a
second language. Poster presented at the Euroconference on The State of Language Acquisition:
The Structure of Language Learner, Crete, October.
MacNamara, J. (1967). The bilingual’s performance: A psychological overview. Journal of Social
Issues, 23, 58–77.
Marian, V.–Spivey, M.–Hirsch, J. (2003). Shared and separate systems in bilingual language
processing: Converging evidence from eyetracking and brain imaging. Brain and Language,
86, 70–82.
Mechelli, A.–Crinion, J. T.–Noppeney, U.–O’Doherty, J.–Ashburner, J.–Frackowiak, R., S.–
Price, C. J. (2004). Structural plasticity in the bilingual brain. Nature, 431, 754.
Meiran, N. (1996). Reconfiguration of processing mode prior to task performance. Journal of
Experimental Psychology: Learning, Memory, and Cognition, 22, 1423–1442.
Meuter, R. F. I.–Allport, A. (1999). Bilingual language switching in naming: Asymmetrical
costs of language selection. Journal of Memory and Language, 40, 25–40.
Meuter, R. F. I.–Humphreys, G. W.–Rumiati, R. I. (2002). Bilingual language switching and
the frontal lobes: Modulatory control in language selection. International Journal of
Bilingualism, 6(2), 109–124.
Monsell, S. (2003). Task switching. Trends in Cognitive Sciences, 3, 134–140.

233
Norman, D. A.–Shallice, T. (1980/1986). Attention to action: Willed and automatic control of
behavior. In Davidson, R. J.–Schwartz,G. E.–Shapiro, D. (eds.): Consciousness and self-regulation:
Advances in research and theory (vol. 4). New York, Plenum, 1–18.
Posner, M. I.–DiGirolamo, G. J. (1998). Executive attention: Conflict, target detection and
cognitive control. In Parasuraman, R. (ed.): The Attentive Brain. Cambridge, MIT Press.
Price, C. J.–Green, D. W.–von Studnitz, R. (1999). A functional imaging study of translation
and language switching. Brain, 122, 2221–2235.
Rinne, J. O.–Tommola J.–Laine, M.–Krause, B. J.–Schmidt, D.–Kaasinen, V.–Teras, M.–Sipila,
H.–Sunnari, M. (2000). The translating brain: cerebral activation patterns during
simultaneous interpreting. In Neuroscience Letters, 294, 85–88.
Rogers, R. D.–Monsell, S. (1995). Costs of a predictable switch between simple cognitive tasks.
Journal of Experimental Psychology: General, 124, 207–231.
Rubinstein, J.–Meyer, D. E.–Evans, J. E. (2001). Executive control of cognitive processes in
task switching. Journal of Experimental Psychology: Human Perception and Performance, 27, 763–
797.
Shallice, T. (2003). Fractionation of the Supervisory System. In Stuss, D. T.–Knight, R. T.
(eds.): Principles of Frontal Lobe Function. New York, Oxford University Press.
Soares, C.–Grosjean, G. (1984). Bilinguals in a monolingual and a bilingual speech mode: The
effect on lexical access, Memory and Cognition, 1, 4, 380–386.
Stuss, D.T.–Shallice, T.–Alexander, M. P.–Picton, T. W. (1995). A multidisciplinary approach
to anterior attentional functions. Ann NY Acad Sci; 769: 191–211.
Téglás Ernõ (2003). Fejlõdéslélektani adalékok a központi feldolgozó elméleteihez. Erdélyi Pszi-
chológiai Szemle, 4. (3), 253–271.
Thomas, M. S. C.–Allport, A. (2000). Language switching costs in bilingual visual word
recognition. Journal of Memory and Language, 43, 44–66.
Von Studnitz, R. E.–Green, D. W. (1997). Lexical decision and language switching. International
Journal of Bilingualism, 1, 3–24.
Wylie, G.–Allport, D. A. (2000). Task switching and the measurement of „switch costs”.
Psychological Research, 63, 212–233.

234
EMLÉKEZET
Racsmány Mihály

Introspekció és kontroll az emlékezeti elõhívásban

Az elmúlt évtizedekben két fogalmi forradalom is lezajlott a kísérleti emlékezetkutatásban.

A majd egy évszázadon keresztül uralkodó kódolási, tárolási koncepciót felváltotta egy új,
az epizodikus emlékezet fenomenológiai aspektusait is megragadni képes, introspektív
adatokat is tartalmazó elemzési keret. Ennek eredményeképpen az emlékezeti irodalom
napjainkra megállapította az epizodikus elõhívást kísérõ élmény lényegesebb paramétere-
it, így pontos pszichofizikai mérési módszerekkel rendelkezik becslésükre. A másik lénye-
ges fordulatot mindezzel szoros összefüggésben az jelentette, hogy sikerült összekapcsolni
a célirányos, nem rutinszerû viselkedés leírására használt figyelmi modelleket az emléke-
zeti elõhívás kísérleti irodalmával. Ez az elméleti keret a modern idegtudományi, funkcio-
nális képalkotó eljárások segítségével végre valóban gyökeresen új képet ad az emberi em-
lékezet mûködésérõl és lehetséges zavarairól.

A fenomenológiai forradalom
„Az emlékezet pszichológiai kutatása temérdek sok kísérletet eredményezett, de az ered-
mény meglehetõsen csalódást keltõ” írta az egyik legbefolyásosabb emlékezetkutató, Endel
Tulving 1979-ben (Tulving 1979, idézi Tulving 1983). Tulving szavai érzékeltetik azt a
légkört, amely az 1970-es években jellemezte a tanulással, felejtéssel és az emlékezeti zava-
rokkal foglalkozó tudományos mûhelyeket. Mint ahogy arra Pléh (2003) rámutat, a tudo-
mányos emlékezetkutatás, a nagyszámú kísérleti apparátus ellenére továbbra is az emléke-
zet mint „tartály” vagy „raktár” metafora fogságában maradt. Tulving (1983) történeti
elemzése szerint az 1970-es évekig az emlékezetkutatás fõáramát elsõsorban az asszociá-
ciós és megerõsítési alapelvek uralták, az emlékezeti elõhívás James, Bergson vagy Bartlett
által hangsúlyozott rekonstruktív, problémamegoldási aspektusai teljesen hiányoztak a kí-
sérleti emlékezeti tanulmányok fogalmi repertoárjából. A mélypontot Tulving álláspontja
szerint McGeoch és Irion 1952-ben megjelent nagy hatású tankönyve, Az emberi tanulás
pszichológiája jelentette, amelyben Bartlett neve mindössze egyszer fordul elõ, és az emléke-
zet kifejezést is csak az emlékezeti terjedelem leírásával kapcsolatban találhatjuk meg. Ez a
könyv, amely McGeoch befolyásos interferenciaelméletének segítségével rendszerezi a ta-
nulással és felejtéssel kapcsolatos kísérleti irodalmat, sokáig elsõ számú negatív referen-
ciaként szolgált az elõhívási folyamatok fontosságát hangsúlyozó kutatók számára. Mint
arra a késõbbiekben szeretnék rámutatni, a tudományos fejlõdés furcsa, ugyanakkor jel-

235
lemzõ fordulatának tekinthetõ, hogy napjainkban éppen e két gyökeresen eltérõ szemléle-
tû tudományos iskola egymásra találása szolgáltatja a legizgalmasabb elméleti keretet az
emlékezetkutatók számára.
Az interferenciaelmélet szerint az emberi tanulás és felejtés hívóinger-célemlék kapcso-
lati hálózatokban zajlik, a felejtés vagy a hívóinger „túlterheltségének” vagy a hívóinger-
célemlék kapcsolatok gyengülésének, illetve a rossz hívóinger aktiválásának következmé-
nye (Estes 1955; Guthrie 1935; McGeoch 1936; 1942; Melton–Irwin 1940; Martin 1971).
A kognitív forradalom az emlékezetkutatásban is éreztette hatását, Neisser (1967; 1984)
jóvoltából ismét használatba került Bartlett (1932/1985) séma fogalma, és az emlékezeti
folyamatok modellálásban hangsúlyossá váltak a rekonstrukciós folyamatok. A döntõ for-
dulatot az emlékezettel kapcsolatos tudományos gondolkodásban azonban Endel Tulving
tette meg. Epizodikus és szemantikus emlékezet címû, ma már klasszikusnak nevezhetõ tanul-
mányában (Tulving 1972) rávilágít arra, hogy az emlékezeti teljesítmény funkcionálisan
legalább két különbözõ rendszer – az epizodikus és a szemantikus emlékezet – mûködését
tükrözi. Bár ennek nem voltak tudatában, a kísérleti pszichológusok az elmúlt száz évben
túlnyomórészt az epizodikus emlékezet mûködését vizsgálták, hiszen laboratóriumi fel-
adatokban szavakat vagy képeket mutogattak kísérleti személyeiknek, majd ezzel az egyedi
tanulási epizóddal kapcsolatban végeztek különféle ellenõrzõ teszteket. A problémát az
jelentette, hogy míg a kísérleti munka az epizodikus emlékezetet tette a vizsgálat tárgyává,
addig az elméleti magyarázatok a szemantikus emlékezetet próbálták elemezni. Ahhoz,
hogy ezt belássuk, szükséges felidézni, milyen szempontok alapján különítette el Tulving a
szemantikus és az epizodikus emlékeket. Az eredeti megfogalmazás szerint a szemantikus
emlékek a világ mûködésével kapcsolatos tudásunkat jelentik, az elsajátítás forrásának fel-
idézhetõsége nélkül. Tudom, hogy Párizs Franciaország fõvárosa, bár ennek az informáci-
ónak az elõhívása nem kelti bennem az emlékezés élményét, és nem tudom felidézni, mi-
kor és hogyan jutottam ennek a ténynek a birtokába. Az epizodikus emlékek viszont térben
és idõben lokalizáltak, a személyesen átélt élmény felidézésének érzését okozva (Tulving 1983).
Vagyis a kétféle emlékezési módot elsõsorban a mûködtetésük közben átélt tudatossági
állapot fogja megkülönböztetni egymástól, míg az epizodikus információ megjelenítése-
kor az úgynevezett autonoetikus tudatosság kíséri az emlékezést, addig a szemantikus elõ-
híváskor a noetikus tudatosság – az ismerõsség érzése – lesz a meghatározó. Az autonoetikus
(én-tudatos) emlékezési állapot az epizodikus emlékezet meghatározó sajátossága, az ere-
deti személyes esemény újra elõállítását, újra átélését, a mentális idõutazást teszi lehetõvé
(Tulving 1983). Vagyis azok a laboratóriumi vizsgálatok, amelyek egy adott epizód felidé-
zését vagy felismerését kérték kísérleti személyeiktõl, majd az emlékezési teljesítményt az
azt kísérõ tudatossági kritériumok nélkül elemezték, úgy próbáltak meg lényeges össze-
függéseket feltárni az adatok alapján, hogy a megjelenõ viselkedés legfontosabb attribútu-
mát hagyták figyelmen kívül.

A fenomenológiai jellemzõk parametrizálása

Tulving (1983) fenomenológiai forradalma szerint tehát az emlékezet kognitív idegtudo-
mányi vizsgálata csak akkor állhat szilárd elméleti alapokon, ha nem emlékezeti feladatok,
hanem emlékezeti rendszerek közötti különbségeket állapít meg, és ezt elsõsorban az egyes
rendszerek mûködését kísérõ emlékezési élmény alapján kell megtenni. Rögtön az elsõ

236
pillanatban világos volt azonban, hogy az olyan objektív kísérleti adatoknak, mint a száza-
lékos felismerési teljesítmény vagy a felismerési reakcióidõ introspektív beszámolókkal
történõ kiegészítése a tudományos adatszerzés határait feszegetik. Azt, hogy az emlékezési
élményre vonatkozó introspektív leírások a kísérleti pszichológiai eszköztár részévé vál-
hattak, két párhuzamosan kialakított elemzési módszernek köszönhetjük. Ez a két mód-
szer az emlékszem/tudom paradigma (Tulving 1985; Gardiner 1988), valamint Jacoby
folyamatdisszociációs módszere (Jacoby 1991). Ezekre az eljárásokra ráépülõ hatalmas kísérle-
ti irodalom alapvetõen megváltoztatta az epizodikus elõhívással kapcsolatos elméleti hoz-
záállást.1
Az elsõ és legelterjedtebb eljárást az emlékszem/tudom módszert programindító tanulmá-
nyában még maga Tulving vezette be (1985), azonban a paradigma kidolgozása és ponto-
sítása Gardiner és munkatársainak nevéhez fûzõdik (lásd Gardiner–Richardson-Klavehn
2000). Elsõ lépésben Gardiner és munkatársai pontosan kidolgozták a kétféle emlékezési
élményre vonatkozó kísérleti instrukciót (lásd Gardiner–Richardson-Klavehn 2000), majd
ezzel a standard eljárással számos kísérleti helyzetben a mutattak ki disszociációt a kétféle
emlékezési állapot között (lásd 1. és 2. táblázat). Világossá vált, hogy a megtanulandó anyag,
a kódolási és elõhívási körülmények, a figyelem manipulálása egymástól függetlenül befo-
lyásolják az epizodikus és ismerõsségi élménnyel jellemezhetõ emlékezeti válaszokat. El-
sõsorban Rugg és munkatársai mutatták ki azt, hogy a kétféle emlékezési állapotot eltérõ
idegrendszeri területek aktivitása kíséri. Így az emlékszem típusú válaszokat eseményhez

1. táblázat. Az élményszerû, epizodikus elõhívás és az ismerõsségi hatás jellemzõi

(Gardiner 2001 alapján)
„Emlékszem” válaszok (autonoetikus
tudatosság)
Befolyásolja Megosztott figyelem, ingergenerálás,
szemantikus kódolás, öregedés,
benzodiazepinek
Idegrendszeri háttér Hippocampus, prefrontális kéreg
„Tudom” válaszok
(noetikus tudatosság)
Válaszkritérium-változtatás,
fluenciamanipulálás, rövid távú felejtés,
percepció változása
Hippocampus környéki kérgi területek

Kísérleti kettõs Elõhívásnál független Elõhívásnál független az élményalapú

disszociáció az ismerõsségtõl
Egyszerû disszociáció Kódolásnál részben független
Kísérleti irodalomban Részben megfeleltethetõ a szabad
felidézésnek
Elõhívás pszichofizikai Küszöbjellegû folyamat, támogatja az
jellemzõi új tanulást
ítéletektõl
Kódolásnál részben független
Megfeleltethetõ a konceptuális implicit
emlékezetnek, de elkülöníthetõ a
perceptuális implicit emlékezettõl
Szignáldetekciós jellegû folyamat, csak
meghatározott körülmények között
támogatja az új tanulást

1
Jóllehet az egyes módszereket favorizáló iskolák magyarázó modelljeikben részben eltérnek egymás-
tól, ezekre a különbségekre most nem térek ki, lásd azonban Yonelinas 2002 áttekintését.

237
 2. táblázat. Az „Emlékszem” és a „Tudom” válaszok kísérleti disszociációja
(­: növeli; ®: nem változtatja; ¯: csökkenti)
„Emlékszem” válaszok „Tudom” válaszok
Mély vs. felszínes kódolás ­ ®
Figyelem megosztása ­ ®
A tanulással azonos vs. eltérõ modalitás ® ­
Több fenntartó ismétlés ® ­
Álszó vs. szó ingeranyag ¯ ­
Tömeges vs. elosztott tanulás ¯ ­
Kapcsolódó vs. nem kapcsolódó elõfeszítõ inger ® ¯

kötött kiváltott potenciál (EKP-) vizsgálatoknál bal parietális pozitív hullám megjelenése
kíséri 600 ms-os maximummal, fMRI-vizsgálatoknál pedig bal parietális (BA 39/40) és
bilaterális hippocampális aktivitást találnak (lásd Rugg–Yonelinas 2003 áttekintõ tanulmá-
nyát). A tudom típusú ismerõsségi válaszoknál elsõsorban hippocampus környéki, elsõsor-
ban perirhinális kérgi aktivitást találnak (pl. Cansino et al. 2002; lásd Racsmány 2003 ta-
nulmányát az idegrendszeri adatokról).
Az utóbbi néhány évben az emlékszem típusú emlékezeti válaszok aránytalan csökkené-
sét írták le az epizodikus emlékezeti rendszer zavarait mutató betegcsoportoknál: szkizof-
réniában, Asperger-szindrómában, valamint természetesen anterográd amnéziában (lásd
Gardiner 2001 áttekintését).
Az emlékszem/tudom paradigma alkalmazása jelentõs szerepet töltött be az epizodikus
emlékezeti folyamatok vizsgálatában, ugyanakkor a módszer alkalmazásának számos kor-
látja van, az instrukció bizonyos vizsgálati csoportok számára nem használható, és elsõsor-
ban felismerési helyzetekben mûködik. Éppen ezért szükséges volt egy olyan elemzési ke-
ret bevezetése, amely pusztán a kísérleti elrendezés alapján utólagos becsléseket tud tenni
az epizodikus élményszerû és az emléknyomok átlagos aktivitás szintjén, tehát az úgyneve-
zett nyomerõsségen alapuló ismerõsségi ítéletek mennyiségi eloszlására. Ezt az elemzési
keretet vezette be Jacoby (1991) folyamatdisszociációs módszere. A kísérleti paradigma az el-
lenfolyamatok számításán alapul, ez pedig lényeges szemléletváltást tükrözött, hiszen ko-
rábban az emlékezeti folyamatok idegtudományi elemzésénél éppen a feladatkritériumok
használata jelentette az egyik leglényegesebb problémát, mit is jelent ez? Vegyük példa-
ként az elhíresült explicit-implicit emlékezeti distinkciót. Az 1970-es évektõl fogva nyil-
vánvaló volt, hogy súlyos tanulási zavarban szenvedõ, úgynevezett anterográd amnéziás
betegek, az emlékezés élménye nélkül is képesek tanulási teljesítményt produkálni szótö-
redék vagy képfragmentum-kiegészítési, valamint lexikális döntési helyzetekben, sõt bizo-
nyos expozíciós feltételek esetén egészséges személyeknél is szétválhat az emlékezési
élményt kiváltó tanulás és az implicit teljesítményjavulás (lásd Toth 2000 áttekintését).
A kísérleti irodalom ettõl kezdve az implicit tanulás és emlékezés elemzését ezekre az úgy-
nevezett implicit kísérleti elrendezésekre alapította, és az implicit tanulási és emlékezési
folyamatok paramétereit és idegrendszeri vizsgálatát az explicitnek tekintett felidézési és
felismerési paradigmákkal kontrasztban vizsgálta (Toth 2000). Mint arra azonban Jacoby
(1991) felhívta a figyelmet, a kísérleti személyek az implicitnek tekintett kísérleti helyze-
tekben is jelentõs mennyiségû explicit stratégiát használnak, és fordítva is igaz ez, az exp-
licitnek tekintett felidézési és felismerési teljesítményt is jócskán modulálja a korábban

238
kiépített emléknyomok automatikus – explicit emlékezési élményt nem okozó – aktiváció-
ja. A folyamatdisszociációs módszer két, egymással szembeállított kísérleti helyzetbõl kal-
kulálja ki az automatikus ismerõsségi és az autonetikus élményt kialakító epizodikus emlé-
kezeti teljesítményt. A két szembeállított helyzetet „Bennefoglalásos” és „Kizárásos” hely-
zetnek nevezik. Az elsõben az automatikus – jelerõsségen alapuló – folyamatok és az expli-
cit elõhívási folyamatok egy irányba változtatják az emlékezési teljesítményt, a második
helyzetben viszont a kétféle emlékezési folyamat ellentétesen változtatja azt. (Lásd 1. ábra
a paradigma logikájának szemléltetésére.)
Az eljárásnak számos változata van, a legegyszerûbb ezek közül, mikor a kísérleti sze-
mélyek listatanulási helyzetben vesznek részt, majd egy úgynevezett implicit emlékezeti
feladat, szótöredék-kiegészítés következik a már említett két felidézési elrendezésben.
A „Bennefoglalási” helyzetben a kísérleti személyek azt az instrukciót kapják, hogy töre-
kedjenek a korábban látott szavakra kiegészíteni a szótöredékeket, a „Kizárásos” helyzet-
ben pedig, hogy semmiképpen ne egészítsék ki a korábban látott szavakra a szótöredéke-
ket, igyekezzenek más szavakat találni. Az elsõ helyzetben akár a korábbi tanulás során
kiépített emléknyomok automatikus aktivációja, akár a korábban látott szavak explicit fel-
idézése lép mûködésbe, a teljesítmény nõni fog, vagyis egyre több korábban tanult szó fog
megjelenni a szótöredék kiegészítési helyzetben. Ezzel szemben a második, „Kizárásos”
helyzetben, amennyiben a személyek képesek felidézni a korábban látott szavakat, a telje-
sítmény csökkeni fog, ha azonban explicit felidézés nélkül a korábbi emléknyom az adott
szó elõhívását okozza, a teljesítmény nõni fog, vagyis a kísérleti személy a korábban látott
szóra fogja kiegészíteni a szótöredéket, ha a teljesítményt a korábban tanult szavak felidé-
zésében mérjük. A kétféle elõhívás arányát ekkor az Explicit Elõhívás = Bennefoglalás –
Kizárás, valamint az Automatikus aktiváció = Kizárás/(1 – Elõhívás) egyenletekkel
lehet kiszámítani. Mint azt a 2. ábra is mutatja, hasonlóan az emlékszem/tudom paradigmá-

100

90

80
Emlékezeti teljesítmény

70

60

50

40

30 A E A E

20

10

0
Bennefoglalás Kizárás
1. ábra. Jacoby folyamatdisszociációs logikája
(A: Automatikusan aktiválódó, ismerõsség; E: Epizodikus elõhívás, emlékezési élmény elõidézõ)

239
 0,5

0,45

0,4

0,35

0,3

0,25

0,2

0,15

0,1

0,05

0
Élményszerû Automatikus

Osztatlan figyelem Megosztott figyelem

2. ábra. Az elõhívás közbeni figyelemmegosztás hatása az explicit és az automatikus elõhívási

teljesítményre (Jacoby 1993)

hoz, ennél az eljárásnál is megfigyelhetõ, hogy az explicit elõhívási teljesítményt szelektí-

ven érinti az elõhívás alatti figyelemi folyamatok manipulácója, a bemutatási idõ vagy az
öregedés hatásai, ezzel konvergáló bizonyítékokat szolgáltatva az emlékszem/tudom para-
digmát használó kísérleti irodalom számára (lásd Kelley–Jacoby 2000).
Yonelinas és munkatársai mindkét paradigma felhasználásával igazolták, hogy az
autonetikus epizodikus emlékezés küszöbjellegû folyamat, amelyet nem befolyásol a dön-
tési kritérium, míg a noetikus rendszer szignáldetekciós jellegû folyamat, ahol a döntési
kritérium és a nyomerõsség additív módon határozzák meg az emlékezeti teljesítményt
(lásd Yonelinas 2002).

A kontroll szerepe az epizodikus elõhívásban

Az epizodikus emlékezeti reprezentációk mozgósítása ritkán megy végbe automatikus
módon, vagyis pusztán a külsõ hívóingerek által aktivizálva. Az önindította emlékezeti
keresés folyamatában a hívóingerek generálása, a részlegesen elõállított kontextuális in-
formáció ellenõrzése és a keresési stratégiának az elõhívás céljaihoz történõ hozzáigazítása
a végrehajtó rendszer kontrollját igényeli. A végrehajtó rendszer koncepcióját eredetileg a
célirányos viselkedés magyarázatára hozták létre Norman és Shallice (1986), akik feltéte-
lezték, hogy a nem rutinszerû viselkedéses programok irányítását egy magasabb szintû
figyelmi rendszer végzi (lásd még Shallice 1988). Tehát ellentétben a mesterséges intelli-
gencia irodalomban népszerû egységes produkciós rendszerekkel, a végrehajtó rendszer
modell a nem rutinszerû viselkedés irányítását kiemeli a sémák aktivációs szintjén alapuló

240
versengési környezetbõl, és egy stratégiai, többkomponensû ellenõrzõ figyelmi rendszert
ír le a flexibilis viselkedésszervezés irányítására (lásd Shallice–Burgess 1996). Ezt a modellt
támogatják a prefrontális kérgi sérülés következményeit elemzõ újabb neuropszichológiai
és idegtudományi eredmények (Shallice 2002; 2004). A prefrontális kéreg sérülésének ve-
zetõ tünetei a viselkedési rigiditás, az elterelhetõség, a perszeveráció, a flexibilis tervezés és
kivitelezés zavarai és az új helyzetekkel való megküzdés terén jelentkezõ problémák termi-
nusaiban ragadhatók meg (lásd Shallice–Burgess 1998). Világossá vált, hogy a prefrontális
kéreg egyes területei funkcionálisan a végrehajtó rendszer független komponenseivel hoz-
hatók összefüggésbe, amelyek erõs lateralizációt mutatnak (lásd Shallice 2004 áttekinté-
sét). A végrehajtó rendszer mûködését leíró modell legújabb változatában külön kompo-
nensként jelenik meg a viselkedéses stratégia produkciója és kivitelezése, amelynek zavar-
talan mûködése úgy tûnik elsõsorban bal féltekei dorsolaterális kérgi területek integritásán
alapul (Frith 2000). Egy másik független alkotóeleme a rendszernek az elõállított viselke-
dési stratégiának és annak következményének ellenõrzése, monitorozása, amely elsõsor-
ban a jobb féltekei dorsolaterális kérgi hálózattal hozható összefüggésbe (Rugg–Yonelinas
2003). Egy további lényeges összetevõje a rendszernek a viselkedéses program kivitele-
zéséhez szükséges információk aktív fenntartása, amely elsõsorban bilaterális ventro-
laterális kérgi hálózatokhoz kapcsolható, és az információ természetétõl függõen mutat
lateralitást, a téri-vizuális információk fenntartásában a jobb, míg a verbális információk
frissítésében a bal ventrolaterális kérgi területek játszanak szerepet (lásd Shallice 2004
áttekintését).
Hogyan kapcsolódik mindez az epizodikus elõhívási folyamatokhoz? Shimamura (2000)
mutat rá „dinamikus szûrõ modelljében”, hogy a specifikus epizodikus információk elõhí-
vása, a megfelelõ kontextus megteremtése és az elõhívott emlékek szemantikai ellenõrzése
a végrehajtó rendszer ugyanazon komponenseit involválják, mint amelyek a célirányos
viselkedés kivitelezésében is aktívak. Az epizodikus információk keresésénél a fõbb kom-
ponensek a szelekció folyamata, amely a releváns perceptuális jegyekre történõ fókuszálást
jelenti, a fenntartás, amely a kiválasztott információ rövid távú emlékezeti frissítését jelen-
ti, és a váltás, amely egy adott inger-válasz útvonalról történõ leválást jelent (lásd még
Shimamura 2002 áttekintését). Az egyes végrehajtó komponensek sérülése eltérõ mintá-
zatú károsodást idézhet elõ az epizodikus emlékezet mûködésében (lásd Baldo–Shimamura
2002). Shimamurával részben megegyezõ eredményre jutottak Miyake et al. (2000), akik
nagyszámú vizsgálati személynél vették fel a legtöbb végrehajtó tesztet, és úgynevezett
latens változó elemzéssel közös háttérkomponenseket kerestek. Az elemzés során három
fõ végrehajtó komponens emelkedett ki: a váltás (shifting), a frissítés (updating) és a gátlás
(inhibition). A három komponens definíciója:
Váltás: Az irreleváns feladat-szettrõl történõ leválás és az adott célok szempontjából
releváns szettre történõ átváltás képessége.
Frissítés: A munkamemória tartalmának frissítése és dinamikus manipulációja.
Gátlás: A domináns, automatikus vagy prepotens válaszok, reprezentációk gátlása.
Miyake et al. (2000) szerint ennek a három komponensnek a segítségével megmagya-
rázható a prefrontális kéreg károsodását követõen kialakuló emlékezeti zavarok teljes min-
tázata. Ennek a modellnek az elemzése messze meghaladná a jelen tanulmány terjedelmét,
ezért elemzésemben egyetlen funkción, a gátláson keresztül szeretném bemutatni, hogyan
kapcsolódik a végrehajtó rendszer az epizodikus elõhívás folyamataihoz.

241
Interferencia vagy végrehajtó kontroll?
A felejtés mechanizmusainak megmagyarázása Ebbinghaus (1885) óta az emlékezetkuta-
tás központi problémájának számít. Az õ klasszikus tanulmányának megjelenése óta a fe-
lejtéssel kapcsolatos elméletek túlnyomó részben a tárolási és az elõhívási folyamatokra
helyezték a hangsúlyt. A múlt század 40-es éveitõl fogva az elõhívási elméletek közül az
interferencia folyamatokat hangsúlyozó modellek váltak uralkodóvá. McGeoch (1942) az
AB-AD tanulási paradigmában jelentkezõ retroaktív interferencia magyarázatára bevezeti
a kizáródási hipotézist, amely szerint a felejtés hátterében elsõsorban egyes hívóinger-
célemlék kapcsolatoknak más kapcsolatok rovására történõ megerõsítése áll. Ez az elgon-
dolás egészen az 1980-as évek végéig vezetõ szerepet töltött be az emlékezeti modellek
kialakításánál, bár a kísérleti hátteret már nem az AB-AD tanulás, hanem az úgynevezett
„részleges készlet elõhívása” (part-set cueing) jelentette. Ennél az eljárásnál egy megtanult
ingerkészlet (pl. lista vagy kategória) egyes elemeinek elõhívása jelentõsen csökkenti a készlet
más elemeinek késõbb elõhívásának valószínûségét (Slamecka 1968; 1969). Ennek a kísér-
leti jelenségnek a magyarázatára számos elmélet született, amelyek ugyan részleteikben
eltérnek egymástól, azonban abban megegyeznek, hogy valamennyien a McGeoch által
leírt kapcsolaterõsségi elvet teszik elméletük kiindulási pontjává. A közelmúlt két legbefo-
lyásosabb interferenciaelmélete Rundus (1973) „mintavételi modellje”, valamint
Raaijmakers–Shiffrin (1981) SAM-modellje (search of associative memory) annyiban térnek
el az eredeti McGeoch-féle interferenciaelmélettõl, hogy a hívóinger-célemlék kapcsola-
tok mellett a célemlékek között kiépülõ kapcsolatokat is hangsúlyozzák, valamint több
szinten szervezõdõ hierarchikus struktúrát is megengednek (lásd Racsmány 2002 áttekin-
tését).
Az interferenciaelmélet egészen a közelmúltig tehát alkalmasnak tûnt a legtöbb kísérle-
ti helyzet megmagyarázására, azonban Robert Bjork és munkatársai olyan eredményekrõl
számoltak be, amelyeket nehezen lehetett egy csak az aktiváció terminusaiban gondolkodó
elmélet segítségével megmagyarázni.
Bjork és munkatársai „irányított felejtésnek” nevezett eljárásukban szavakat, mással-
hangzókat vagy számokat prezentáltak kísérleti személyeiknek, majd egy ponton azt kö-
zölték velük, hogy az eddig tanultak csak a kísérletbe való bemelegedést szolgálták, és
kérték õket, hogy próbálják meg elfelejteni az addig látott szavakat, hogy ne zavarják az
ezután következõ szavak elsajátítását (Bjork 1970; Geiselman–Bjork–Fishman 1983). Ezt
követõen a kísérleti személyek újabb szavakat tanultak meg, majd rövid, feladattal kitöltött
késletetést követõen közölték velük, hogy fel kell idézniük az összes ingert, amit a kísérlet-
ben láttak, azokat is, amelyekre korábban azt mondták, hogy elfelejthetik õket. Az ered-
mények alapján úgy tûnt, a kísérleti személyek valóban elfelejtették azokat a szavakat, ame-
lyek a lista elsõ felében szerepeltek, a kontrollcsoporttal – ahol a felejtési instrukció helyett
emlékezési instrukciót adtak, vagyis arra biztatták a kísérleti személyeket, hogy próbálják
meg fejben tartani az addig tanult ingereket – összehasonlítva szignifikánsan kevesebb szót
tudtak felidézni a lista elsõ felébõl. Arra a kérdésre, hogy valódi felejtés történik-e ebben
az esetben, úgy tûnik, az a válasz, hogy nem. Amennyiben a szabad felidézést követõen
felismerési tesztet adunk a kísérleti személyeknek, a kísérleti és a kontrollcsoport tagjai
pontosan ugyanannyit ismernek fel a lista elsõ felébõl, vagyis a felejtési instrukciónak nin-
csen hatása a felismerési teljesítményre (Russo–Andrade 1995). A felejtési instrukció hatá-
sára tehát a vizsgálati személyek késõbb képtelenek felidézni az instrukciót megelõzõen

242
tanult szavakat, viszont kitûnõen felismerik azokat. Bjork elképzelése szerint a jelenséget
egy az emlékezeti elõhívás közben fellépõ gátló hatás hozza létre, ezt az elõhívási gátlást
Bjork hangsúlyozottan aktív szupresszióként, vagyis az aktiváló hatás ellentéteként írja le
(Bjork 1989). Ezt az elgondolást támogatják azok a kísérleti eredmények, amelyek szerint
a gátlás alól akkor se tudnak kiszabadulni a kísérleti személyek, ha erre kifejezetten töre-
kednek. Woodward és Bjork (1971) egyik kísérletükben az elõbb ismertetett irányított
felejtési eljárást követõen pénzjutalmat ígértek minden egyes olyan felidézett szóért, amely
a felejtési instrukció elõtt szerepelt. A kísérleti személyek ennek ellenére képtelenek voltak
felidézni a korábban felejtésre ítélt szavakat. A gátlási elméletet támogatják azok a kísérleti
eredmények is, amelyek szerint a felejtési instrukció hatására a korábban tanult szavak
átmenetileg nem zavarják a másodlagosan végzett feladatokat. Amennyiben például a sza-
vak tanulása közben a kísérleti személyek egy másik feladatot is végeznek, például egy
lámpa idõnkénti felgyulladásakor a lehetõ leggyorsabban meg kell nyomniuk egy gombot
– akkor minél több szót kell fejben tartaniuk annál lassabb lesz a lámpára adott reakcióide-
jük, kivéve, ha a tanulás egy pontján a korábbi szavakra vonatkozó felejtési instrukciót
kapnak. Amennyiben a kísérleti személyek olyan instrukciót kapnak, hogy az addig tanult
szavakat elfelejthetik, hirtelen újra ugyanolyan rövid reakcióidõvel kezdenek el reagálni a
lámpára, mint a vizsgálat legelején (Martin–Kelly 1974). A felejtési instrukció hatékony
alkalmazásához még az sem kell, hogy maga a tanulás szándékos legyen. Geiselman és
munkatársainak (1983) vizsgálatában például a kísérleti személyek csak az egymás után
megjelenõ szavak „kellemességét” ítélték meg, majd váratlanul kaptak egy olyan instrukci-
ót, hogy próbálják meg elfelejteni az eddig látott szavakat, és az irányított felejtési hatás
ebben az esetben ugyanúgy megjelent, mint amikor szándékos emlékezeti kódolást végez-
tek a szavakkal kapcsolatban. Az is nyilvánvalóvá vált az elmúlt néhány évtizedben, hogy ez
a jelenség nem korlátozódik egymáshoz lazán vagy egyáltalán nem kapcsolódó szavak lis-
tájára. Értelmes mondatokkal és mozgásos válaszokkal kapcsolatban ugyanúgy lehet irá-
nyított felejtési hatást produkálni, mint az eredetileg használt szólistákkal kapcsolatban
(lásd Racsmány 2002 áttekintését).
Az irányított felejtési eljárás mellett más kísérleti paradigmák is megjelentek, amelyek
arra hívták fel a figyelmet, hogy az emlékezeti folyamatokban megjelenõ gátlási hatások és
a prepotens, de inadekvát viselkedési válasz leállítására megvalósított gátló hatások között
jelentõs a hasonlóság. Anderson et al. (1994) az interferenciaelméletek legfontosabb kísér-
leti elrendezésének a „részleges készlet elõhívása” (part-set cueing) mintájára hoztak létre
egy olyan elrendezést, amely az emlékezeti gátló mûködések legfontosabb vizsgáló eljárá-
sává vált. A „részleges gyakorlási” paradigmában a vizsgálati személyek elõször kategória-
mintapéldány párokat tanulnak (pl. BÚTOR-ASZTAL), majd bizonyos kategóriákból bi-
zonyos mintapéldányokat hívóingerek segítségével elõhívnak, vagyis gyakorolnak. Így te-
hát lesznek olyan elemek, amelyeket gyakoroltak, ezeket hagyományosan Rp+ szavaknak
jelölik (az „Rp” a kategória gyakorlására vonatkozik: repeated category, a „+” jel pedig a
konkrét elem gyakorlására), ezenkívül lesznek olyan elemek, amelyeknek a kategóriájából
más szavakat gyakoroltak, de õket magukat nem (Rp– szavak), és lesznek olyan szavak,
amelyeket szintén nem gyakoroltak, de a kategóriájukból más szavakat sem, ezeket Nrp
szavaknak jelölik (No retrieval practice categories; lásd Anderson et al. 1994). A gyakorlás
fázisát, tízperces elterelõ feladattal kitöltött késleltetés követi, majd következik a hívóinge-
res felidézés. A hívóingeres felidézés során a kísérleti személyeknek valamennyi kategória-
nevet bemutatják, és megkérik õket, hogy idézzenek fel a korábbi tanulás alapján annyi

243
ezekhez kapcsolható mintapéldányt, amennyit csak tudnak. A legfontosabb eredmény, hogy
a gyakorolt kategóriák nem gyakorolt elemeit (Rp– szavak) szignifikánsan gyengébben
idézik fel a vizsgálati személyek, mint azokat a nem gyakorolt elemeket, amelyeknek a
kategóriájából más elemeket sem gyakoroltak (Nrp szavak) (Anderson et al. 1994; Anderson–
Spellman 1995). Anderson és munkatársainak gátlási elmélete szerint az Rp-elemek azért
kerülnek gátlás alá, mert osztoznak a gyakorolt elemekkel a hívóingeren – jelen esetben a
kategórián –, így ezek bemutatásakor interferálnak a célingerrel (Anderson–Neely 1996).
Ez az elmélet egyben azt is implikálja, hogy minél erõsebb a versengés az Rp+ és az Rp–
elemek között, annál nagyobb lesz az Rp– elemekre irányuló gátlás. Pontosan ezt az ered-
ményt kapták Anderson és munkatársai egyik kísérletükben, amelyben manipulálták az
elemek és a hívóingerek közötti kapcsolat erõsségét (Anderson et al. 1994). Ebben a kísér-
letben a mintapéldányok vagy nagyon gyakoriak voltak (pl. GYÜMÖLCS-ALMA), vagy
meglehetõsen ritkák (pl. GYÜMÖLCS-PAPÁJA). Az elõhívás során a gyakori elemek a
kategóriacímke bemutatásakor nagy valószínûséggel meg fognak jelenni, mivel erõsen asszo-
ciálódnak a hívóingerhez. A gátlási elmélet jóslata tehát az, hogy a gyakori elemek felidé-
zési valószínûsége nagyobb lesz, mint a ritka elemeké, ha olyan kategória szavai, amelyeket
nem gyakoroltak (Nrp szavak), viszont kisebb valószínûséggel jelennek meg, ha más ele-
meket gyakoroltak kategóriájukból (Rp– szavak). Anderson et al. (1994) pontosan ezt az
eredményt kapták, a gyakoribb mintapéldányokból kevesebbet tudtak a kísérleti szemé-
lyek felidézni, mint a ritkákból, ha ezek a szavak Rp– szavak voltak, viszont lényegesen
többet, ha Nrp szavak voltak. Anderson és munkatársai elképzelése szerint tehát az elõ-
hívás során megjelenõ gátlás független a tanulás során kialakított hívóinger-célelem kap-
csolattól, közvetlenül magát a betolakodó célemléket érinti (Anderson–Spellman 1995).
A gátlás azért jelenik meg az elõhívási szakaszban, hogy megakadályozza a versengõ, de az
adott helyzetben irreleváns emlékek tudatba kerülését. A gátlás felépülése után a hatás
nem függ többé a tanulás során létrejött specifikus hívóinger-emlék asszociációtól, a cél-
emléket semmilyen más hívóinger segítségével sem lehet felidézni, mivel az magát a cél-
mintázatot érinti.

Epizodikus gátlási folyamatok

Anderson és munkatársainak elképzelése szerint az emlékezeti elõhívás során megvalósuló
gátlási hatások ugyanúgy a végrehajtó rendszer gátló kontrolljának következményei, mint
a prepotens viselkedés leállítására megjelenõ gátlási jelenségek az olyan jól ismert kísérleti
paradigmákban, mint a Go/No-go feladat (Anderson–Green 2001; Anderson et al. 2004).
A közelmúltban azonban Racsmány és Conway (2003,in press; Conway–Racsmány 2004)
elõálltak egy olyan elképzeléssel, amely az ismertetett kísérleti paradigmákban megjelenõ
gátló hatások magyarázatában jobban figyelembe veszi az epizodikus elõhívás modern el-
méleteit. Mint azt a tanulmány elsõ részében bemutattam, az epizodikus emlékezeti folya-
matok magyarázatában a fenomenológiai aspektusok figyelembevételével jelentõs szemlé-
letváltás ment végbe. Racsmány és Conway „epizodikus gátlásnak” nevezik elméletüket,
amelynek kiindulását Bjork–Bjork (1996) adta meg, akik a következõképpen fogalmaztak
„...az irányított felejtési helyzetben megjelenõ gátlás olyan elõhívási gátlásnak tekinthetõ,
amely az eredeti epizód tudatos elérését károsítja” (192). Bjork–Bjork (1996) áttekintik az
irodalmat, és megállapítják, hogy irányított felejtési hatás csak explicit felidézési helyzet-

244
ben jelenik meg, implicit emlékezeti helyzetekben és felismerési teszteken nem, ennek az
oka az elõhívási gátlási koncepció szerint, hogy az implicit emlékezeti feladatoknál az ere-
deti ingert újra bemutatják, és ez kioldja a gátlást. Racsmány–Conway (2003, in press)
epizodikus gátlási koncepciója szerint ez a jelenség mással magyarázható. Kísérletsoroza-
tukban kimutatták, hogy amennyiben irányított felejtési kísérletben implicit emlékezeti
feladatot adunk a kísérleti személyeknek, például lexikális döntési feladatot, nem jelentke-
zik az irányított felejtési hatás (vagyis az elfelejtendõ elemekkel kapcsolatos lassabb reak-
cióidõ), ennek azonban nem a gátlás kioldása a magyarázata, ugyanis az implicit feladatot
követõen egy újabb explicit felidézést kérve a kísérleti személyektõl, ismét megjelenik az
irányított felejtési hatás (Racsmány–Conway, in press).
Az epizodikus gátlási koncepciója feltételezi, hogy minden egyes epizodikus emléknél
van egy olyan aktivációs/gátlási mintázata az epizodikus tartalmaknak, amely befolyásolja
az emlékek jegyeinek elérését. Ezt a mintázatot módosítani lehet a kódolás folyamatában,
de késõbb az elérés során is. Ennek egyik következménye az lesz, hogy az epizodikus gátlás
hosszú távon is fennmarad, ez pedig ellentétes a más hosszú távú reprezentációkon meg-
valósuló gátló hatásokkal, amelyek átmeneti természetûek (lásd Neely 1991 áttekintését).
A konceptuális, lexikális és más hosszú távú reprezentációkat érintõ gátlási hatások az ez-
redmásodperc-másodperc idõi tartományban eltûnnek. Ezzel szemben az epizodikus rep-
rezentáció tartalmazni fogja az aktivációs/gátlási mintázatot, egészen addig, amíg az emlék
tartalmát elõ nem hívják, és további feldolgozással nem módosítják (lásd Tipper–Grison–
Kessler 2003, hasonló eredményeit a figyelmi kísérletek irodalmából). Az epizodikus gát-
lási koncepció tehát erõs állítást tesz: ugyanannak az ingernek a feldolgozása függetlenül
mehet végbe a konceptuális, lexikális és az epizodikus reprezentációs rendszerekben (lásd
még Perfect et al. 2002). Viszont amíg az epizodikus reprezentáció megõrzi a korábbi
feldolgozás aktivációs/gátlási mintázatát, addig a többi reprezentáció nem. Ebbõl pedig az
következik, hogy egy adott elem reprezentációja egyszerre lehet aktivált állapotban a kon-
ceptuális, lexikális rendszerben és gátolva az epizodikus rendszerben. Racsmány–Conway
(2003, in press) irányított felejtési és szelektív gyakorlási paradigmákat használva egy sor
kísérletben támasztotta alá ezt az elképzelést. További kísérletekben mutatták ki, hogy az
irányított felejtési kísérletben megjelenõ gátló hatás a végrehajtó rendszer kontrollja alatt
áll, erre utal, hogy a második lista tanulása alatt adott extra emlékezeti terhelés lerombolja
a gátló hatást, azt pedig bizonyított, hogy a kettõs emlékezeti feladatok szelektíven terhe-
lik a végrehajtó rendszer mûködését (lásd Moscovitch 1994).
Az emlékezeti gátlás epizodikus természetére pedig a következõ kísérlet szolgáltat dön-
tõ bizonyítékokat: irányított felejtési helyzetben a szabad felidézést követõen a kísérleti
személyek felismerési tesztben is részt vettek, ahol az ingerek az elsõ vagy a második lista
szavai, illetve új szavak voltak. A kísérleti személyeknek Régi/Új döntést (volt-e valamelyik
tanulási listán, vagy nem) kellett hozniuk, majd a korábban ismertetett Gardiner-féle pa-
radigma értelmében emlékszem/tudom döntéseket hoztak a réginek címkézett szavakkal kap-
csolatban. Az eredmények azt mutatják, hogy az irányított felejtési hatás, vagyis a felejtési
instrukció elõtti szólista szavainak gyengébb felismerése megjelenik, de ez csak az „Em-
lékszem” válaszokat érinti, ugyanennek a listának a szavai a „Tudom” típusú válaszoknál
priming hatást mutatnak. Ez tehát annyit jelent, hogy a felejtési instrukció által kiépülõ
elõhívási gátlás csak az emlékezési élményt okozó epizodikus reprezentációkat érinti, az
automatikusan aktiválódó „szemantikus” reprezentáció aktivált állapotba kerül a tanulás
hatására (Racsmány–Conway–Nagymáthé, elõkészületben).

245
 Bartlett (1932/1985) óta tudjuk, hogy az emlékezeti elõhívás rekonstruktív folyamat, de
hogy ez valójában mit jelent, máig nem pontosította senki. Az elõhívási folyamatokban a
végrehajtó rendszer több független komponense vesz részt, amelyek modulálják, néha tor-
zítják az epizodikus emlékek megjelenési formáját. A stratégiageneráló, monitorozó, fenn-
tartó és gátlási folyamatok az epizodikus elõhívás más és más szakaszaiban lépnek be az
elõhívási folyamatokba és lépnek interakcióba az epizodikus reprezentáció eltérõ szerve-
zõdési szintjeivel (lásd Shallice 2004). Mindezekbõl következik, hogy az epizodikus emlé-
kezeti elõhívás és az amnézia kognitív idegtudományi modelljei a jövõben egyszerre kell
hogy figyelembe vegyék a végrehajtó rendszer egyes komponenseinek szerepét az elõhívá-
si folyamatokban, valamint az epizodikus reprezentációk struktúráját.

Köszönetnyilvánítás

A vizsgálatokat támogatta az OTKA, Pléh Csaba T 03894 és Racsmány Mihály F 046571

sz. pályázataival, valamint Pléh Csaba vezetõ kutató számára az NKFP, az 5/2002/079 sz.
pályázatával. Racsmány Mihályt az MTA Bolyai János Kutatói Ösztöndíja támogatja.

Irodalom
Anderson, M. C.–Bjork, E. L.–Bjork, R. A. (1994). Remembering can cause forgetting: Retrieval
dynamics in long-term memory. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory, and
Cognition, 20, 1063–1087.
Anderson, M. C.–Green, C. (2001). Suppressing unwanted memories by executive control.
Nature, 410, 366–369.
Anderson, M. C.–Neely, J. H. (1996). Interference and inhibition in memory retrieval. In Bjork,
E. L.–Bjork, R. A. (eds.): Memory. San Diego, Academic Press, 237–318.
Anderson, M. C.–Ochsner, K.–Kuhl, B.–Cooper, J.–Robertson, E.–Gabrieli, S. W.–Glover,
G.–Gabrieli, J. D. E. (2004). Neural systems underlying the suppression of unwanted
memories. Science, 303, 232–235.
Anderson, M. C.–Spellman, B. A. (1995). On the status of inhibitory mechanisms in cognition:
memory retrieval as a model case. Psychological Review, 102: 68–100.
Barlett, F. (1932/1985). Az emlékezés. Budapest, Gondolat.
Bjork, R. A. (1970). Positive forgetting: The noninterference of items intentionally forgotten.
Journal of Verbal Learning and Verbal Behavior, 9, 255–268.
Bjork, R. A. (1989). Retrieval inhibition as an adaptive mechanism in human memory. In
Roediger H. L.–Craik, F. I. M. (eds.): Varieties of Memory and Consciousness: Essays in Honour
of Endel Tulving. Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum Associates, 309–330.
Bjork, E. L.–Bjork, R. A. (1996). Continuing influences of to-be-forgotten information.
Consciousness and Cognition, 5: 176–196.
Cansino, S.–Maquet, P.–Dolan, R. J.–Rugg, M. D. (2002). Brain activity underlying encoding
and retrieval of source memory. Cerebral Cortex, 12, 1048–1056.
Conway, M. A.–Racsmány, M. (2004). Episodic inhibition in retrieval-induced forgetting.
British Experimental Psychology Society, Annual Meeting. London, Abstract.
Ebbinghaus, H. (1885). Über das gedächtnis. Leipzig, Dunker.

246
Estes, W. K. (1955). Statistical theory of spontaneous recovery and regression. Psychological
Review, 62, 145–154.
Frith, C. D. (2000). The role of dorsolateral prefrontal cortex in the selection of action as
revealed by functional imaging. In Monsell, S.–Driver, J. (eds.): Conrol of cognitive processes:
Attention and performance. Cambridge, Massachusetts, MIT Press, 549–565.
Gardiner, J. M. (1988). Functional aspects of recollective experience. Memory & Cognition, 16,
309–313.
Gardiner, J. M. (2001). Episodic memory and autonetic consciousness: a first-person approach.
In Baddeley, A. D.–Conway, M. A.–Aggleton, J. P. (eds.): Episodic memory: new directions in
research. Oxford, Oxford University Press, 11–31.
Gardiner, J. M.–Richardson-Klavehn, A. (2000). Remembering and Knowing. In Tulving, E.–
Craik, F. I. M. (eds.): The Oxford handbook of memory. Oxford, Oxford University Press. 229–
245.
Geiselman, R. E.–Bjork, R. A.–Fishman, D. L. (1983): Disrupted retrieval in directed forgetting:
A link with posthypnotic amnesia. Journal of Experimental Psychology: General, 112: 58–72.
Guthrie, E. R. (1935). The psychology of learning. New York, Harper.
Jacoby, L. L. (1991). A process dissociation framework: Separating automatic from intentional
uses of memory. Journal of Memory and Language, 30, 513–541.
Kelley, C. M.–Jacoby, L. L. (2000). Recollection and familiarity: Process-dissociation. In
Tulving, E.–Craik, F. I. M. (eds.): The Oxford handbook of memory. Oxford, Oxford University
Press, 215–229.
Martin, E. (1971). Verbal learning theory and independent retrieval phenomena. Psychological
Review, 78, 314–332.
Martin, D. W.–Kelly, R. T. (1974). Secondary-task performance during directed forgetting.
Journal of Experimental Psychology, 103, 1074–1079.
McGeoch, J. A. (1942). The psychology of human learning. New York, Longmans, Green.
McGeoch, J. A. (1936). Studies of retroactive inhibition: VII. Retroactive inhibition as a function
of the length and frequency of presentation of the interpolated lists. Journal of Experimental
Psychology, 19, 674–693.
McGeoch, J. A.–Irion, A. L. (1952). The psychology of human learning. New York, Longmans,
Green.
Melton, A.W.–Irwin, J. M. (1940). The influence of degree of interpolated learning on retroactive
inhibition and the overt transfer of specific responses. American Journal of Psychology, 3: 173–203.
Miyake, A.–Friedman, N. P.–Emerson, M. J.–Witzki, A. H.–Howerter, A. (2000). The unity
and diversity of executive functions and their contributions to complex „frontal lobe’’ tasks:
A latent variable analysis. Cognitive Psychology 41, 49–100.
Moscovitch, M. (1994). Cognitive resources and dual-task interference effects at retrieval in
normal people: The role of the frontal lobes and medial temporal cortex. Neuropsychology, 8,
524–534.
Neely, J. H. (1991). Semantic priming effects in visual word recognition. A selective review of
current findings and theories. In Besner, D.–Humphreys, G. (eds.): Basic processes in reading:
Visual word recognition. Hillsdale, NJ, Lawrence Erlbaum.
Neisser, U. (1967). Cognitive Psychology. New York, Appleton-Century-Crofts.
Neisser, U. (1984). Megismerés és valóság. Budapest, Gondolat.
Norman, D. A.–Shallice, T. (1986). Attention to action: willed and automatic control of behavior.
In Davidson, R. J.–Schwartz, G. E.–Shapiro, D. (eds.): Consciousness and self-regulation, New
York, Plenum Press, 1–18.

247
Perfect, T. J.–Moulin, C. J. A.–Conway, M. A.–Perry, E. (2002). Assessing the inhibitory account
of retrieval-induced forgetting with implicit-memory tests. Journal of Experimental Psychology:
Learning, Memory and Cognition, 1111–1119.
Pléh Csaba (2003). Emlékek gyûjtögetése vagy a visszaidézés készsége. In Pléh Csaba: A termé-
szet és a lélek: A naturalista megközelítés a pszichológiában. Budapest, Osiris Kiadó, 237–244.
Raaijmakers, J. G.–Shiffrin, R. M. (1981). Search of associative memory. Psychological Review,
88, 93–134.
Racsmány Mihály (2002). Adaptív felejtés: Az emlékezeti gátlás szerepe a megismerésben. In
Racsmány Mihály–Kéri Szabolcs (szerk.): Architektúra és patológia a megismerésben. Books in
Print, 51–70.
Racsmány Mihály (2003). Az emlékezet kognitív neuropszichológiája. In. Pléh–Gulyás–Kovács
(szerk.): Kognitív idegtudomány. Budapest, Osiris Kiadó, 459–482.
Racsmány, M.–Conway, M. A. (2003). Episodic and semantic inhibition in retrieval-induced
forgetting. Fifth Biennal Conference of the Society for Applied Research in Memory and Cognition,
Aberdeen, Abstract.
Racsmány, M.–Conway, M. A. Episodic inhibition. Journal of Experimental Psychology: Learning,
Memory & Cognition, in press.
Racsmány, M.–Conway, M. A.–Nagymáthé, G. The recollection and familiarity in directed forgetting
and retrieval-induced forgetting. Elõkészületben.
Rugg, M. D.–Yonelinas, A. P. (2003). Human recognition memory: A cognitive neuroscience
perspective. Trends in Cognitive Sciences, 7, 313–319.
Rundus, D. (1973). Negative effects of using list items as recall cues. Journal of Verbal Learning
and Verbal Behavior, 12, 43–50.
Russo, R.–Andrade, J. (1995). The directed forgetting effect in word-fragment completion: An
application of the process dissociation procedure. Quarterly Journal of Experimental Psychology,
48A, 405–423.
Shallice, T. (1988). From neurospsychology to mental structure. Cambridge, Cambridge University
Press.
Shallice, T. (2002). The fractionation of the supervisory system. In Stuss, D. T.–Knight, R. T.
(eds.): Principles of frontal lobe function. Oxford, Oxford University Press, 261–278.
Shallice, T. (2004). The fractionation of supervisory control. In Gazzaniga, M. (ed.): The cognitive
neurosciences III. Cambridge, Massachusetts, MIT Press, 943–956.
Shallice, T.–Burgess, P. W. (1996). Domains of supervisory control and the temporal
organisation of behaviour. Philosophical Transactions of the Royal Society, London, B351, 1405–
1412.
Shallice, T.–Burgess, P. W. (1998). The domain of supervisory processes and the temporal
organization of behaviour. In Roberts, A. C.–Robbins, T. W.–Weiskrantz, L. (eds.): The
prefrontal cortex: Executive and cognitive functions. Oxford, Oxford University Press, 22–36.
Shimamura, A. P. (2000). The role of the prefrontal cortex in dynamic filtering. Psychobiology,
28, 207–218.
Shimamura, A. P. (2002). Memory retrieval and executive control processes. In Stuss, D. T.–
Knight, R. T. (eds.): Principles of frontal lobe function. Oxford, Oxford University Press, 210–
221.
Slamecka, N. J. (1968). An examination of trace storage in free recall. Journal of Experimental
Psychology, 76, 504–513.
Slamecka, N. J. (1969). Testing for associative storage in multitrial free recall. Journal of
Experimental Psychology, 91, 557–560.

248
Rugg, M. D.–Henson, R. N. A.–Robb, W. G. K. (2003). Neural correlates of retrieval processing
in the prefrontal cortex during recognition and exclusion tasks, Neuropsychologia, 41, 40–52.
Tipper, S .P.–Grison, S.–Kessler, K. (2003). Long-term inhibition of return of attention.
Psychological Science, 14, 19–25.
Toth, J. P. (2000). Nonconscious forms of human memory. In Tulving, E.–Craik, F. I. M.
(eds.): The Oxford handbook of memory. Oxford, Oxford University Press, 245–261.
Tulving, E. (1983). Elements of episodic memory. New York, Oxford University Press.
Tulving, E. (1985). Memory and Consciousness. Canadian Psychology, 26, 1–12.
Tulving, E. (1972). Epsiodic and semantic memory. In Tulving, E.–Donaldson, W. (eds.):
Organization of memory. New York, Academic Press, 381–403.
Yonelinas, A. P. (2002). The nature of recollection and familliarity: A review of 30 years of
research. Journal of Memory and Language, 46, 441–517.
Woodward, A. E. Jr.–Bjork, R. A. (1971). Forgetting and remembering in free recall: Intentional
and unintentional. Journal of Experimental Psychology, 89: 109–116.

249
László János–Péley Bernadette

Az identitásfejlõdés vizsgálata élettörténeti epizódok

narratív pszichológiai tartalomelemzésével*

Az identitás narratív szervezõdésének gondolata Erikson pszichoszociális identitáselméle-

téig nyúlik vissza. Erikson szerint a múltat a jelen és a jövõ fényében folyamatosan újra kell
szerkeszteni. Az elméletbõl a posztmodern narratív metaelméletek csábításától függetle-
nül is szinte önként adódik az elbeszélés metaforája: az identitás lényegében nem más,
mint folyamatosan újraszerkesztett élettörténet (Ricoeur 2001; Tengelyi 1998). Annak a tör-
ténetnek tehát, amit az egyén önmagáról megfogalmaz, kitüntetett jelentõsége lesz énjé-
nek kontinuitása, egysége, integráltsága és identitásának egyéb minõségei szempontjából.
A narratív metaforának a nyolcvanas évektõl kezdõdõ intenzív alkalmazása az én-pszicho-
lógiában (például Gergen–Gergen 1983; 2001; Mancuso és Sarbin 1983) számos problé-
mát vet fel. Ilyen kérdések például az elbeszélés szerzõsége, azaz az elbeszélõ szubsztancia
és az élettörténet tényleges azonossága, az élettörténet szociális konstrukciója, a történeti
és a pszichológiai igazság viszonya az élettörténetben, az elbeszélõ szerkezetek státusa az
élettörténet konstrukciójában, a kihez szól az élettörténet problémája, az elbeszélés
monologikusságának, illetve dialogicitásának kérdése, vagy az identitás történetszerû meg-
fogalmazásának viszonya más, például kategoriális megfogalmazási lehetõségekhez. E kér-
dések közül jó néhányat Pataki (2003) és Pléh (1998; 2003) monografikus igényû tanulmá-
nyai körültekintõen elemeznek, illetve korábbi munkáinkban magunk is foglalkoztunk ezek-
kel (László 1998; 1999; Péley 2002). Természetesen az az elmélet, amely az én-t élettörté-
netként, naratívumként fogja fel, összhangban áll a szociális konstrukcionista meta-
elméletekkel, amelyek tagadják, hogy az én vagy a világ dolgai, stabil, biztos kiindulópont-
ok, úgynevezett „esszenciák” (Bruner 1991) lennének. A posztmodern narratív modellek
pszichológiai felhasználásának klasszikus példája Ricoeur (1965) pszicho-analízis-értelme-
zése, amely a beteg megnyilvánulásait nem a biológiailag determinált ösztöndinamika tü-
neteinek, hanem szövegnek tekinti, amit a terapeutának a beteggel közösen értelmeznie
kell. A közös szövegrekonstrukció – a terápia – eredményeként egy új, koherensebb törté-
net jön létre (vö. Pléh 1996).
Mindazonáltal az identitás mint pszichológiai konstrukció narratív felfogása nem me-
rülhet ki a narratív metaelméletek fogalmainak mechanikus átültetésében. A filozófia arra
kérdésre keresi a választ, hogy az elbeszélés hogyan hozza létre az elbeszélõ (és az elbeszé-

* A tanulmány az NKFP 5/26/2001, az OTKA T034808 és az OTKA T38 387 pályázatok és a Bolyai
János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

250
lés befogadója) identitását. A pszichológiában viszont olyan kérdésekre kell választ találni,
mint az élettörténetek keletkezési feltételei, az élettörténetek funkciói, minõségeik, és ezek
összefüggései különbözõ identitásállapotokkal, vagy az élettörténetekben megjelenõ iden-
titásállapotok összefüggései a társas alkalmazkodás problémáival. A filozófusok, így Ricoeur
(2001) vagy Dennett (1991) a naratívum kapcsán megoldásokat javasolnak a nem-esszen-
cialista én-felfogásra. Elõbbi az idõben-térben változó én azonosságát az élettörténeti
narratívum azonosságából származtatja, utóbbi az ént némileg metaforikusan az idõben és
térben változó élettörténetek narratív gravitációs pontjának tekinti (vö. Pléh 2003). A pszi-
chológiában viszont azokra a kérdésekre is válaszolni kell, amelyek az élettörténeteknek
más lelki mûködésekhez való viszonyára és a társas alkalmazkodásban betöltött funkcióira
vonatkoznak.
Az élettörténeti kutatások a tizenkilencedik századi antropológiában kezdõdtek, a típu-
sos életutak induktív általánosításának céljával. Az élettörténet vizsgálata pszichológiában
is induktív eljárásokkal indult a múlt század harmincas éveiben. Bécsben. Karl Bühler 1933-
ban publikálta Das menschliche Lebenslauf als psychologisches Problem címû munkáját, és ilyen
irányú kutatásokat folytatott a késõbb a tekintélyelvû személyiség kutatásában kitûnt Else
Frenkel-Brunswick (1936) is. A Harvard Egyetemen ugyancsak a harmincas években Henry
Murray (1938), majd Gordon Allport (1955) fordult az életrajzok felé. Már ezekben a
kutatásokban nyilvánvaló volt, hogy az utólagos magyarázatként szolgáló, leíró jellegû ál-
talánosításokon túl a pszichológiai folyamatokat illetõen prediktív jellegû, a hipotézisalko-
tást lehetõvé tevõ törvényszerûségek feltárására törekedtek. Más szavakkal, az élettörténe-
ti elbeszéléseknek a személyiség fejlõdése és integráltsága szempontjából tüneti értéket tu-
lajdonítottak. Úgy vélték, hogy a bensõleg konzisztens, kiegyensúlyozott élettörténet a
lelki egészség egyik fontos záloga, mint Butler (1963) megfogalmazta, a jól integrált élet-
történet a pszichológiai öregedés kívánatos célja. Csíkszentmihályi és Beattie (1979) az
élettörténeti megközelítést nemcsak a személy múltjára, hanem jelenére és jövõjére is ki-
terjesztette, rámutatva a koherens élettémák kibontakozásának jelentõségére az élethosszig
tartó személyiségfejlõdésben. Hunt és Hunt (1977) kimutatták, hogy a házasság és válás
koherens élettörténeti rekonstrukciója elengedhetetlen feltétele a válással járó érzelmi
megterhelés elviselésének. Rainer (1978), illetve Progoff (1977) személyes naplókat ele-
mezve mutattak rá az elbeszélések koherenciateremtõ, az érzelmi feszültségeket csökken-
tõ funkciójára.

McAdams modellje az élettörténet elemzésére

McAdams (1988; 2001) narratívidentitás-elmélete, amely Erikson pszichoszociális fejlõ-
déselméletét ötvözi az élettörténeti elbeszélések Fry (1967/1998), illetve Elsbree (1982)
elbeszéléstipológiájára alapozott elemzésével, az identitásfejlõdés normális, illetve normá-
listól eltérõ menetére nézve egész sor ellenõrizhetõ feltevést fogalmaz meg. Ez a modell
nem a komplex személyiség megragadására törekszik, hanem az identitásra helyezi a hang-
súlyt úgy, hogy az identitást az élettörténeti elbeszéléssel azonosítja. Összetevõket, válto-
zókat, formai jellegzetességeket vizsgál, melyek alapján az identitás állapotára, érettségére,
integritására vonatkozó következtetéseket lehet levonni.
A személy identitása (élettörténete) négy nagy összetevõbõl áll, a nukleáris epizódok-
ból, az imágókból, a világnézetbõl és a generativitás forgatókönyvbõl. Ehhez a négy össze-

251
tevõhöz kapcsolódnak a tematikus vonalak és a narratív komplexitás. A tematikus vonalak
az élettörténet visszatérõ tartalmi egységei. McAdams szerint a visszatérõ, meghatározó
egységek a hatalom és az intimitás motívumaival kapcsolatosak.
A narratív kompexitást McAdams az én-érettség mutatójának tekinti. A hangsúly a tör-
ténetstruktúrán van, a történetek nemcsak tartalmukban, hanem összetettségükben is kü-
lönböznek egymástól. A viszonylag egyszerû történetekben kevés a szereplõ, egyenes vo-
nalú a cselekmény, és kevés alcselekményt foglalnak magukban. Ezzel szemben a komplex
történetek jól differenciáltak, sok elemet építenek be, sok megkülönböztetést tartalmaz-
nak. Az elbeszélõ a különbözõ elemek között sokféle kapcsolatot hoz létre, és mindezt a
szervezõdés hierarchikus mintázatába szintetizálja. A komplexitás foka azért tekinthetõ
„fejlõdési mutatónak”, mert arra utal, hogy a saját személyes tapasztalatok milyen mérték-
ben és módon kapcsolódnak a jelentés integratív keretébe. A fejlõdés „éretlenebb” szintjén
a jelentés individuális kerete viszonylag egyszerû, az én és a társadalom megértésében egész-
leges, vagy-vagy megközelítést alkalmaz. Az „érett” szint esetében a jelentés individuális
kerete differenciált, hierarchikusan integrált, a paradoxonok és az ellentmondások tolerál-
hatók, mások egyedisége elfogadható.
Jól látható, hogy McAdams narratív modelljében az elbeszélés jelentéssíkján megragad-
ható pszichológiai tartalmaknak az elemzése történik, akár az élettörténet alkotóelemeit,
akár a tematikus vonalakat tekintjük. Ez a pszichológiai tartalomelemzés egy elõzetesen
konstruált identitásmodell kategóriáival (imágók, nukleáris epizódok, tematikus vonalak
stb.) hajtható végre. Jóllehet McAdams vitathatatlan érdeme, hogy az élettörténeti
narratívumot mint empirikusan kezelhetõ adatforrást az identitás vizsgálatába vonta, és a
modellbõl következõ feltevéseket – azaz a modell érvényességét – projektív személyiség-
vizsgáló eljárással ellenõrizni törekedett, a modell kategóriáinak azonosítása és a modell
kategóriái alapján végzett tartalomelemzés is – tekintettel a modell kategóriáinak elvont-
ságára – számos bizonytalanságot rejt magába.

Barclay modellje az élettörténeti elbeszélés koherenciájának

elemzésére
A szöveg szintjén jobban azonosítható kategóriarendszert dolgozott ki Barclay (1996) a
koherens élettörténeti elbeszélések elemzésére. Az elemzés az információs struktúra és a
narratív szervezõdés mentén történik. Az információs struktúrát olyan elemek alkotják,
mint a fõ- és mellékszereplõk, helyszínek és a cselekményt alkotó tevékenységek, valamint
ezek tulajdonságai. Az információmennyiség jelentõsen befolyásolja egy elbeszélés élénk-
ségét, illetve a hiányos vagy információkkal túlzsúfolt elbeszélés koherenciája romlik.
A narratív struktúra elemzése három szempont: az idõi struktúra, a narratív sûrûség és a
narratív funkciók szerint történik. Az idõi struktúrát két összetevõ alkotja: egyrészt a téri-
idõi kapcsolatokra vonatkozó nyelvi formák (igeidõk, idõ és helyhatározók), másrészt az
oksági-feltételességi viszonyokat hordozó kifejezések (okhatározók, magyarázó kötõsza-
vak stb.) tartoznak ide.
A narratív sûrûség a szövegbe foglalt elemi kijelentések számára vonatkozik. E mérõ-
szám úgy lenne kapcsolatban a koherenciával, hogy a túlzottan alacsony, illetve túlzottan
magas elemszám rontaná a történet koherenciáját (itt azonban Barclay nem adja meg, hogy
mihez képest!). A narratív funkciók esetében Barclay lényegében a Labov és Waletzky

252
(1967) által meghatozott három funkció, az orientálás, a referálás és az értékelés szövegbe-
li kitöltöttségét vizsgálja. Az orientáló funkció esetében például azt nézi, hogy a cselekvés
helyére, idejére, körülményeire vonatkozó információk szerepelnek-e a szövegben, ezek
milyen, egyéni, társas, kulturális, történeti keretben jelennek meg. Az értékelés az elbeszé-
lõ szubjektív élménye az elbeszélt esemény érzelmi értékérõl a pozitív-negatív kontinuum
mentén. Az érzelmekre vonatkozó jelzõk (például „boldog voltam”) és az érzelmi állapot-
változást kifejezõ igék (például „megkönnyebbültem”) hordozzák a legtöbb értékelõ infor-
mációt. Az értékelés az élettörténeti elbeszélésben gyakran kanonikus formákat követ.
Három alapvetõ narratív forma van. A progresszív narratívum valamilyen negatív érze-
lemmel kezdõdik (az események negatív érzelmi értékelésével), és ahogy az események
elõrehaladnak, az értékelés egyre pozitívabbá válik. A regresszív narratív forma is idõben
bontakozik ki, azonban az értékelés változásának iránya éppen fordított: a kiinduló ese-
mény értékelése pozitív, és ez az értékelés változik az események kibontakozásával egyre
negatívabbá. Végül a stabil narratívumok értékelése, legyen az akár pozitív, akár negatív,
az idõben nem változik. Az értékelési minták összefüggenek a mûfaji sémákkal. A tragédia
például a regresszív értékelési sémát követi, míg a komédiában vagy a románcban a prog-
resszív értékelési séma figyelhetõ meg.
Barclay (1996, 109–110) szerint „Egy koherens személyes élettörténet elemzése révén
megkonstruálható a személy elmélete és azoknak az alapvetõ motivációknak az elmélete,
amelyek az értelmes létezés és a jelen idejû folyamatos létezés érzését nyújtják számára.”
Az élettörténetek elemzésére irányuló empirikus vizsgálatokat korábban nagyon meg-
nehezítette, hogy nem álltak rendelkezésre a releváns pszichológiai tartalmak elemzését
szolgáló, biztonságos és viszonylag könnyen alkalmazható tartalomelemzési eljárások. Ez
a körülmény jelentõs mértékben járult hozzá ahhoz, hogy az élettörténetek tartalmi elem-
zésére irányuló, rendkívül munkaigényes kutatások hosszú évtizedekre háttérbe szorultak.
A személyes identitás narratív-élettörténeti megközelítésének az elmúlt néhány évben vég-
bement gyors térhódítását a szigorú pozitivista klíma enyhülésén és az elbeszéléssel kap-
csolatos, elsõsorban az irodalomtudományhoz kötõdõ, de más tudományokban is jelent-
kezõ kutatások – a narratológia – fellendülésén túl jelentõs mértékben elõsegítette a szá-
mítástechnika rohamos fejlõdése, ami lehetõvé tette nagy kiterjedésû élettörténeti jellegû
szövegbázisok számítógéppel segített pszichológiai tartalomelemzését. A narratív pszicho-
lógiai tartalomelemzés, ami az elbeszélések pszichológiai jelentéseit nemcsak a szavak, illet-
ve témák szintjén, hanem a narratívum szintjén, a narratív minõségek, például struktúra,
szervezettség, perspektíva, idõviszonyok, koherencia mentén is feltárni törekszik (László–
Ehmann–Péley–Pólya 2000) jól alkalmazható az élettörténetekre. Sõt az ezek azonosítását
szolgáló automatikus tartalomelemzõ programok létrehozása a jelentésképzés korábban jó-
részt interpretációra támaszkodó vizsgálatát is tudományosan megalapozza (László et al. 2004).

Az énrõl való tudás gyökerei

Az integritás, a belsõ konziszetncia, a komplexitás és a koherencia az élettörténetek olyan
vonásai, melyek a személy aktuális identitásának állapotára, érettségére való következteté-
seket tesznek lehetõvé. Ezek azonban nyilvánvalóan olyan kognitív változók, amelyek a
verbális emlékezettel és kifejlett én-nel rendelkezõ felnõtt identitásának érzelmi minõsé-
geirõl, a valóság iránti egészséges bizalomról vagy ennek hiányáról, a valóság alakítására

253
való készenlétrõl, az én-fejlõdés összetett folyamatáról nem sokat árulnak el. Barclay és
Smith (1992) az élettörténeti emlékezetrõl szólva Winnicott nyomán amellett érvelnek,
hogy életünk során felhalmozódó emlékeink a korai tárgykapcsolatokban gyökereznek.
Winnicott fejlõdéselméletét követve jutnak el az önéletrajzi emlékek szabályozó funkció-
jához. A csecsemõ saját szubjektivitását a gondozójához fûzõdõ kapcsolatban „tanulja” meg.
Itt éli át azt, hogy viszonya van az anyához, testileg és érzelmileg függ tõle. Az én az
anyától való elkülönülésben alakul ki. Ennek a szeparációs folyamatnak lényeges eleme
egy olyan potenciális tér létrejötte anya és csecsemõje között, amelyben az anyával való
egység szimbólumai megjelenhetnek, és egyre inkább kikerülhetnek a csecsemõ minden-
ható kontrollja alól. A csecsemõ elviseli a szeparációt, ha a gondozója megbízható, a cse-
csemõ szükségleteire odafigyelõ anya. Ekkor a csecsemõ például nyugodtan becsukhatja a
szemét, mert biztos lehet abban, hogy az anya ott lesz, amikor újra kinyitja. Ez a bizalom
létrejötte. Ha a csecsemõ megbízik a külsõ valóságban, akkor nem kell fenntartania azt az
illúziót, hogy a dolgokat õ kontrollálja. A kontroll illúziójáról való lemondást segítik az ún.
átmeneti tárgyak – plüssmacik, alvópelenkák –, amelyek a gondozónak azokra a tulajdon-
ságaira emlékeztetnek, melyekrõl a csecsemõ úgy érezte, hogy mindenható kontrollt gya-
korol felettük (lásd errõl részletesen: Winnicott 2004). A plüssmacik és alvópelenkák he-
lyét késõbb a fantáziák és történetek veszik át, sõt Barclay és Smith (1999, 89) szerint az
önéletrajzi emlékek is ilyen „átmeneti tárgyak”, „az önéletrajzi emlékek… ama gondosko-
dás mély lenyomatának szimbólumai, amelyre újra és újra hagyatkoznunk kell, hogy az
érzelmi támogatás iránti szükségletünket kielégítsük. Mintegy kibocsátjuk ezeket a konst-
rukciókat a köztünk és a számunkra jelentõs mások közötti térbe, ily módon fogalmazva
újra a múltbéli gondoskodást és struktúraképzést. Tudjuk, hogy egy gyerek úgy alakítja
történeteit, hogy azok érzelmi állapotához illeszkedjenek. Arra viszont már kevesebb
figyelmet fordítunk, hogy mi magunk is úgy változtatjuk emlékeinket, ahogy saját vagy
partnerünk szükségletei változnak. Az emlékezeti rekonstrukciók ebben az értelemben egy-
fajta fizetõeszközzé válnak a társas életben. Olyan fizetõeszközzé, amiért elsõsorban inti-
mitást lehet vásárolni. A kontrollra vonatkozó illúzióinkat csak akkor adjuk fel, a kontroll-
igényünktõl csak akkor vagyunk hajlandóak megválni, ha olyan társak vesznek körül
bennünket, akikben megbízunk. Hasonlóképpen, amikor egy számunkra fontos személy
szükségleteit szolgáljuk, saját emlékeinket igazítjuk az õ érzelmi állapotához.”

Narratív elgondolások az én-fejlõdés kutatásában

Hogyan lép be az élettörténeti elbeszélés az én fejlõdésébe? Stern (1989) szerint az élet
elsõ éveiben a szelférzés különbözõ formái alakulnak ki. A második vagy harmadik hónap-
ban jelenik meg a „magszelf”, ami olyan érzésekbõl áll, mint az ágencia, a koherencia, a
folytonosság és az affektivitás. Ez a szelf nem reflexív és nem tudatos.
A kilencedik hónap táján kezd kialakulni a „szubjektív” szelférzés. A szubjektív szelférzés
sem reflexív vagy tudatos. A csecsemõ élményszerûen tapasztalja, hogy szubjektív tudatál-
lapotai vannak, melyeket akár másokkal is megoszthat, olyanokkal, akiknek maguknak is
saját szubjektív állapotaik vannak. Ez az új szubjektív szelf teszi lehetõvé az interszubjek-
tivitást és az ezen alapuló interakciót. Az olyan tudattartalmak, mint a figyelem fókusza, a
szándékok és érzelmi állapotok megoszthatóvá válnak.

254
 A „verbális szelférzés” a 15–18. hónap táján bontakozik ki. Ez a szelférzés már önreflexív
és lehetõvé teszi az én tárgyiasítást, amit személyes névmások használata vagy a tükör elõt-
ti viselkedés mutat.
A szelférzések mindegyike a szelfre vonatkozó szubjektív perspektívákat szervezi. A fej-
lõdési ugrások idõszakában, amikor az érés következményeként új kognitív, affektív, moti-
vációs és motoros képességek jelennek meg, a csecsemõnek új szubjektív perspektívát kell
kialakítania önmagáról, ami az új képességeket megszervezi. Ebben az értelemben tekint-
hetõk a szelférzések a szubjektív perspektíva szervezõinek. Minden új szelférzés az élmé-
nyek új tartományát nyitja meg, de nem olvasztja teljesen magába vagy nem szünteti meg
a korábbiakat. A szelférzések egymás mellett élnek. A második év táján jelenik meg a nar-
ratív szelférzés. Ez is részben olyan új képességek következménye, mint a nyelv vagy a
fogalomalkotás. Ezek az új képességek teszik lehetõvé, ám egyúttal kényszerítik is a gyere-
ket, hogy szubjektív perspektíváját önmagáról narratív formában szervezze újra. Az ágencia,
a koherencia, a folytonosság, az affektivitás, az interszubjektivitás és az önreflexió érzései
most már narratív formában szervezõdnek újjá. A kétéves kor táján megfigyelhetõ kiságy-
monológok ezt a funkciót, a narratív szelf megszilárdításának funkcióját töltik be. Ez az az
én, amire a gyermek élete hátralévõ részében építeni fog, amikor életérõl önmagának vagy
másoknak beszámol.
A narratív én kibontakozásával a gyermek átlépi a rekonstruálható és nem rekonstruál-
ható múlt közötti határvonalat. A szubjektív perspektíva érvényesítését, az életesemények-
nek történõ jelentésadást azonban a narratívum nem küszöböli ki, sõt éppenséggel ez a
jelentésadás a narratívum által valósul meg. Mint Péley (2004) írja, „ami velünk történik,
azáltal lesz sajátunk, hogy számunkra valamilyen jelentéssel bír. A szelf szervezõdéséhez,
az önmagunkról való tudáshoz járul hozzá.” Az életesemények felidézése és elbeszélése a
felidézés helyzetében megmutatja, hogyan tulajdonít jelentést a személy az események-
nek, milyen szervezõelvek, jelentésadási folyamatok vesznek részt a rekonstrukcióban. Is-
mét Péleyt (2004) idézve, egy atyai pofon története nagyon sokféleképpen szólhat: „Han-
gozhat úgy, hogy »a szülõk idõnként megverik a gyereküket«. Vagy: »Soha nem tudom
sem elfelejteni, sem megbocsátani azt a pofont. Porig alázva éreztem magam.« Megint
másként: »Soha nem ütöttek meg, és az a pofon nagyon elgondolkodtatott. Nem hittem
volna, hogy az aggodalom ekkora haragot tud kiváltani a szüleimbõl.« Az elsõ esetet az
általánosítás, a személytelen megfogalmazás jellemzi, mintha nem tartozna hozzá érzés,
nem lehetne emlékezni arra, ami történt. A második esetet elgondolhatjuk úgy, mint a
kiszolgáltatottság, a megalázás, a szégyen mentén szervezõdõ történetet. A harmadikat
tekinthetjük a függõség, a kapcsolat, a felelõsség, azaz a belátás történetének.” Vegyük
észre, hogy az énrõl szóló történetekben a szubjektív perspektívát, az élményszintû je-
lentést és az erre való tudatos reflexió képességét sajátos nyelvi mintázatok hordozzák.
A korábban említett automatikus tartalomelemzõ programok (László et al. 2004) ponto-
san ezeknek a nyelvi mintázatoknak az azonosításra tesznek kísérletet.
Két dolgot kell még itt hangsúlyoznunk. Egyrészt a korai tapasztalatok, a korai
szelffejlõdés hatását a felnõtt személyiség alakulásában, beleértve a patológiás formák ki-
alakulását. A korai szelférzések, amint Stern írja, nem vesznek el, hozzájuk férni azonban,
ha egyáltalán, akkor csakis közvetett úton lehet. Péley (2002) deviáns és normális életveze-
tésû fiatalokkal végzett kutatásában például a deviáns fiatalok élettörténeti eseményeirõl
szóló beszámolókban a történetek szereplõinek, különösen a szülõknek a pszichológiai

255
funkciói között nagy számban fordultak elõ fenyegetõ, szorongató, elhanyagoló funkciók,
ami – tekintettel az aktuális felidézési helyzetben való jelentésadásról elmondottakra –
ezeknek a fiataloknak a korai szelffejlõdésében bekövetkezett zavarokra utal.
Másrészt a narratív szelf kialakulását követõ élmények jelentõs része sem feltétlenül
tudatosul, az önreflexió számára nem válik hozzáférhetõvé. Ezek az élmények azonban, és
itt elsõsorban a traumatikus hatású élményekre gondolunk, emocionális tartalmuk révén
képesek az én koherenciáját, folytonosságát megbontani, illetve az én értékességérzését,
biztonságérzetét, társakba vetett bizalmát, tehát mindazt, ami a felnõtt én integrált mûkö-
déséhez szükséges, alapjaiban megingatni.

Trauma és elbeszélés
A traumát átélt emberek élettörténeti elbeszéléseibõl kibomlik, hogy milyen elhárításokat
és megküzdési módokat használnak a traumatikus élmény feldolgozásában, illetve az is,
hogy a trauma feldolgozásának folyamatában az én milyen állapotban van. Auerhahn és
Laub (1998) nyomán Erõs (2001, 134–137) tekinti át a huszadik század meghatározó trau-
májára, a holokausztra való emlékezés jellegzetes formáit. A „nem tudás”-ban, nem em-
lékezésben primitív elhárító mechanizusok, tagadás, hasítás, derealizáció stb. mûködnek.
A „foszlányos, töredékes emlékezésben” az élmények egymástól elszigeteltek, nincs kontextu-
suk, az emlék elbeszélésébõl hiányzik a koherencia. Kaposi (2003) Kertész Imre Sorstalan-
ság címû holokausztregényének furcsa, a jelenidejûség érzetét ébresztõ szerkezetére hivat-
kozva ismeri fel Kertész vállalkozásának lehetetlent kísértõ nagyságát: olyan történetet
kell elbeszélni, amire az átélõnek nincs és nem is lehet koherens elbeszélése, „narratívája”.
A traumával kapcsolatban gyakran jelentkeznek „fedõemlékek”. Ezek fiktív vagy részigazsá-
gokat tartalmazó történetek, például vidám, anekdotikus részletek, amelyek elfedik a való-
ságos történésekhez fûzõdõ élményeket. A traumára való emlékezésben megfigyelhetõ az
„újraélés” jelensége, amikor is az elbeszélõ személy a reflektív én kikapcsolásával a trauma
helyzetéhez kapcsolódó viselkedéseket és érzelmeket elevenít fel. A holokauszttraumával
kapcsolatban érdekes megfigyelés, hogy ez a viszonylag késõi életszakaszban elszenvedett
sérülés a korai tárgykapcsolatokhoz hasonlóan a személy késõbbi életében az interperszo-
nális viszonyok észlelésében és a személyközi eseményeknek történõ jelentésadásban meg-
határozó szerepre tehet szert. A személy a trauma során átélt élményeit mintegy átviszi,
„transzferájla” az aktuális élethelyzetekre. A traumával való megbirkózás nehézségeit jelzik
a „túlburjánzó narratívumok”. Erre az emlékezési formára az jellemzõ, hogy az elbeszélés a
tudatos önreflexió kontrollja alatt zajlik, az emlékek elszabadulnak, az eredeti élmények
intenzitásával idézõdnek fel és elöntik a tudatot. Négy további felidézési forma az én-
identitás, azt is mondhatjuk a lelki egészség helyreállításának elõrehaladottabb állapotait
jelzi. A személy „élettémávᔠvagy „identitástémávᔠalakíthatja a traumatikus élményeket,
pozitív esetben például a másokkal való együttérzést és a segítségnyújtást teheti élettörté-
nete vezérfonalává. Felveheti a „tanúságtevõ” pozícióját, amely pozícióból a részletekre is
visszatekintõ elbeszélések indulattalanodnak. A „trauma mint metafora” emlékezeti forma
azt jelzi, hogy a traumatikus élmények kreatív feldolgozása valósult meg. A személy a
traumatikus eseményhez fûzõdõ élményeket alkotó módon képes felhasználni saját fejlõ-
dési, érzelmi és intellektuális konfliktusainak megoldásában, a trauma bizonyos aspektusa-
it metaforikus eszközként tudja használni. Végül a traumatikus emlékek feldolgozása elve-

256
zethet a „cselekvéses tudáshoz”, egy olyan identitásállapothoz, amelyben a személy nemcsak
a tények ismeretével rendelkezik, hanem az is tudja, hogy mit kell kezdenie a tényekkel. Ez
az én ágenciájának, cselekvõképességének helyreállását jelenti.
A traumatikus eseményekhez fûzõdõ emlékezési formáknál, melyek különbözõ
identitásállapotokkal hozhatók összefüggésbe, ismét azt látjuk, hogy az identitást alkotó
élmények szervezõdése az elbeszélés nyelvi formáiban követhetõ nyomon. Megint csak az
a kérdés, hogy ezek a nyelvi formák csupán a hermeneutikus értelmezés számára férhetõk-e
hozzá, vagy olyan mintázatokba rendezõdnek, amelyek azonosítása nyomán diagnosztikus
értékû információ nyerhetõ.

Terápiás narratívumok
Az elbeszélés terápiás funkciójával, illetve az elbeszélés minõségei alapján a lelki egészség
állapotára vonatkozó következtetések és elõrejelzések lehetõségével kapcsolatban
Pennebaker (2001) végzett úttörõ kutatásokat. Lelki és testi panaszoktól szenvedõ vizsgá-
lati személyeit arra kérte, hogy az õket érzelmileg megterhelõ „traumatikus” esemény tör-
ténetét idõrõl idõre írják újra. Az elbeszéléseket a szavak tartalmi kategóriái és a történet
minõsége (koherencia, szervezettség, struktúra) szerint elemezte. A legérdekesebb ered-
mények az elbeszélések idõbeli változásával kapcsolatban jelentkeztek. A kiinduló törté-
netnek a szavak szintjén mért pozitív érzelmi töltése, illetve a történet szintjén megállapí-
tott „kereksége” jóval kisebb mértékben jelezte elõre az érzelmi állapot rendezõdését, mint
az a változás, ami a kiinduló történet és a többszörös újraírás nyomán elõállott új történet
között, mindenekelõtt az érzelmi pozitivitás és a koherencia tekintetében pozitív irányban
jelentkezett. Hasonló eredményekrõl számol be Stephenson et al. (1997), akik alkoholbe-
tegek terápiás naplóit elemezve azt tapasztalták, hogy a terápia azoknak a betegeknek az
esetében bizonyul sikeresnek, akik a terápia kezdetén mind önmagukhoz, mind a terápiás
folyamathoz negatívan viszonyulnak, s ez a viszonyulásuk a terápia, illetve a naplóírás fo-
lyamán fokozatosan pozitívabbá válik.

Az élettörténet mint szociális konstrukció

Miközben a narratív identitással foglalkozó kutatók az élettörténetet és annak esetenkénti
újraszerkesztését az identitás fenntartásának természetes eszközeként tartják számon, amely-
ben a világhoz való alkalmazkodás individuális módjai fogalmazódnak meg, Gergen–Gergen
(2001, 78) szerint ezek a szociális tudomásulvétel vagy diskurzus alapvetõ tartozékai. „Az
énrõl szóló narratívumok nem az egyes egyén alapvetõ attribútumai; hanem társas köl-
csönhatások termékei – a socius birtokában vannak tehát.” Az élettörténeteket társas konst-
rukcióknak, nyelvi eszközöknek tekintik, amiket az emberek egymás közötti viszonyaik-
ban munkálnak ki, s e viszonylatokban alkalmaznak, hogy különféle cselekvéseket fenn-
tartsanak, felerõsítsenek vagy megakadályozzanak. A pszichológia feladata, célja vagy tár-
gya szerintük nem annak a folyamatnak feltárása, ahogyan az egyén valamilyen belsõ
narratívummal folytatott konzultáció eredményeként eljut valamilyen megértéshez vagy
viselkedéses válaszhoz. Az énrõl szóló narratívum úgy mûködik, mint a társadalmakban a
történelem. Szimbolikus rendszer, ami olyan társadalmi célok érdekében használható fel,

257
mint az igazolás, a bírálat vagy a társadalom megszilárdítása. Használható jövõbeni cselek-
vések megjóslására, de önmagában nem képezi ilyen cselekvések alapját.
Az élettörténeti elbeszélések korábban tárgyalt elemzései, amelyek a szövegben az egyé-
nekre jellemzõ univerzális tüneti értékeket keresnek, ismét csak nem zárják ki annak a lehe-
tõségét, hogy e szövegek genezisét az egyéneken kívüli társadalmi csoportokhoz vagy kultu-
rális folyamatokhoz kössük, ahogy ezt például Jovchelovich 1996; Joffe, 1996; Péley 1998;
Erõs–Ehmann 1997; Erõs–Ehmann–László 1998 kutatásai teszik. Sõt az élettörténet által
képviselt identitás szociális reprezentációs felfogása jelentõsen hozzájárulhat mind az egyé-
neket, mind pedig az egyének csoportjait érintõ pontosabb predikciók megfogalmazásához.

Élettörténetek vagy történetek az életbõl: jelentõs életesemények

Az élettörténet-szerkesztés társadalmi konvenciói más oldalról meg is nehezítik, hogy az
élettörténeti elbeszélések alapján az identitásnak az élményszintû jelentésekben szervezõ-
dõ mélyrétegeihez jussunk. Eco (1996, 117–118) szellemes megfogalmazása szerint „Az
élet bizonyosan jobban hasonlít az Ulyssesre, mint A három testõrre, mégis inkább A három
testõr fogalmaiban gondolkodunk róla és nem az Ulyssesnek megfelelõen”. Barthes koráb-
ban tárgyalt tipológiája szerint az élettörténetek zárt, „olvasmányos” szövegek, korlátozott
repertoárral. Alapkövetelmény, hogy a történetnek a véletlenek, tévedések, félreértések
stb. dacára a konvencionális értelemben racionálisnak, egységesnek és szándéktelinek kell
lennie (McAdams 2001; Baumeister 1987). A mûfajok zárt készlete ebben a konvencionális
értelmessé tevésben segít. A nem hivatásos írók életrajzi elbeszéléseinek cselekményve-
zetését tekintve a modern és posztmodern regény megannyi újítása ellenére mind a mai
napig a romantikus történetek, a képregények, a szappanoperák világában élünk. Meghatá-
rozott elbeszélõ repertoár áll rendelkezésünkre, önéletrajzi minták készletébõl válogatunk.
Jens Brockmeier (2001) hívja fel a figyelmet arra, hogy az élettörténetekben retrospek-
tív teleológia érvényesül. Az élettörténet, hasonlóan a biológiai élethez, valahonnan vala-
hova, a születéstõl a halálhoz tart. Az értelmes és jó élet iránti igény arra szorít bennünket,
hogy kisimítsuk a gyûrõdéseket, ezt pedig az értelmezés, a tudatos reflexió szintjén tudjuk
elvégezni. Ezen még az sem változtat, hogy, amint korábban láttuk, súlyos traumák esetén
ezt az értelmezõ-racionalizáló munkát nem mindig tudjuk maradéktalanul megvalósítani.
„Kereksége”, konvencionalitása és tudatos reflektáltsága miatt a teljes élettörténet tehát
nem feltétlenül alkalmas az olyan elemzés számára, ami az életesemények élményszintû
jelentéseibõl az én-fejlõdésre, az identitásszervezõdésre és az identitás állapotára vonatko-
zó következtetéseket kíván levonni. Az integráltság és koherencia ugyanis az identitásnak
csak egyik, ha úgy tetszik a cselekmény síkján megjelenõ aspektusa. Az identitásfejlõdés, az
identitás állapotai és minõségei azonban elsõsorban az élmény síkján tanulmányozhatók. Ez
az élménysík nagyobb valószínûséggel jelenik meg olyan életesemények elbeszélésében,
amelyekhez erõs pozitív vagy negatív érzések tapadnak. A jelentõs életesemények elbe-
széltetésének technikáját Fitzgerald (1988; 1993) vezette be az önéletrajzi emlékezet kuta-
tásába. Fitzgerald a következõ instrukcióval kért elbeszéléseket vizsgálati személyeitõl:
„Mondjon három történetet az életébõl. Azt szeretnénk, ha olyan történeteket választana,
amelyek fontosak önnek. Ezek gyakran élénk emlékek, de nem szükséges, hogy azok le-
gyenek. Olyan történeteket válasszon, amelyeket szerepeltetne az életérõl szóló könyv-
ben.” Egy, a fentihez hasonló technikát alkalmazó, leíró jellegû empirikus vizsgálat ered-

258
ményeként Pataki (2003) megállapította, hogy a jelentõs életesemények háromnegyede
négy típusba sorolható. Leggyakrabban a valamilyen teljesítményhez kapcsolódó történe-
tek fordultak elõ, ezt követték az antropológiai õsélmények (születés, halál stb.), a kapcso-
lati történetek (barátság, szerelem) és a kudarctörténetek. Pataki az identitáskategóriák
felvétele, illetve elutasítása szempontjából elemzi az anyagot. Az identitásképzést illetõen
azonban az ilyen típusú történeteknek a személyes jelentések élményszintû szervezõdésére
vonatkozó mondanivalója is van. Ezek a történetek ugyanis nyilvánvalóan érzelmeket,
méghozzá erõs érzelmeket implikálnak. (Pataki is felismeri, hogy szinte kivétel nélkül kap-
csolatban állnak a biztonságérzés növekedésével vagy csökkenésével.) A bennük foglalt
érzelmek és érzések azonosítása révén az énszervezõdés mélyebb rétegeihez juthatunk el.
Az élettörténeti epizód további elõnye a teljes élettörténethez képest, hogy, bár törté-
netszerûen jelenik meg, figyelembe veszi az én fragmentáltságát, továbbá képes kidombo-
rítani az én egyes aspektusait. Kevésbé reflexív, mint élményszerû, kevésbé konvencióhoz
kötött, legfeljebb az elbeszélési konvenciók irányítják, és az ezektõl a konvencióktól való
eltérés is értelmezhetõ az esemény érzelmi jelentése szempontjából. Az énfejlõdésre, vala-
mint az identitásállapotokra és -minõségekre történõ következtetésekhez tehát nem szük-
séges a teljes élettörténet. A jelentõs élettörténeti epizódok elbeszélésében az én-repre-
zentációs minõségek és intrapszichikus állapotok kifejezõdnek. Ehhez azonban az szüksé-
ges, hogy olyan potenciálisan jelentõs életesemények elbeszélésére kerüljön sor, amelyek
az érzelmi jelentésadás alapvetõ dimenzióit érintik. Péley (2002) normális és deviáns élet-
vezetésû fiatalokkal végzett vizsgálatában a védekezés és biztonság énreprezentációs minõ-
ségeit egy sikeresen megoldott fenyegetõ helyzet és egy olyan helyzet felidézése „hívta”,
amelyen a személy nem tudott úrrá lenni. Az eltávolodás, szeparáció igényét és az ehhez
kapcsolódó élményeket az elsõ csavargás epizódja célozta meg, az önértékelés és az ehhez
kapcsolódó belsõ erõfeszítések és támogatások reprezentációit egy olyan teljesítmény el-
beszélése mozgósította, amelyre a személy büszkének érezte magát.
Amikor tehát az élettörténeti narratívumokból a történetmondó identitásának fejlõdési
sajátosságaira vagy az identitás állapotaira kívánunk következtetni, a teljes élettörténet
helyett célszerû releváns élettörténeti epizódokkal dolgozni. A szisztematikusan kiválasz-
tott és ellenõrzött feltételek között felvett élettörténeti elbeszélésekre épített, az elbeszé-
lés nyelvi-strukturális tulajdonságait kiaknázó automatizált narratív pszichológiai tarta-
lomelemzés a történet elemzését tudományos elemzéssé teheti. Lehetõvé válik, hogy az
élettörténetek által létrehozott, fenntartott és közvetített identitás elemzésére ne csupán a
megértést szolgáló kategóriákat hozzunk létre, amelyeket legfeljebb asszociatív kapcsola-
tokba hozhatunk a pszichológia tudományos fogalmaival, vagy beérjük a kognitív-katego-
riális elemzéssel, ami az identitás jéghegyének legfeljebb a csúcsát képes elérni, hanem
képessé válunk az élettörténetekbe foglalt élményminõségek tudományos vizsgálatára.

Irodalom
Allport, G. W. (1955). Becoming: Basic considerations for a psychology of personality. New Haven:
Yale University Press.
Auerhahn, N. C.–Laub, D. (1998). Intergenerational Memory of the Holocaust. In Danieli, Y.
(ed.): International Handbook of Multigenerational Legacies of Trauma. New York, Plenum Press.
21–41.

259
Barclay, C. R. (1996). Autobiographical remembering: Narrative constraints on objectified selves.
In Rubin, D. C. (ed.): Remembering our past. Cambridge, Cambridge University Press. 94–
125.
Barclay, C. R.–Smith, T. (1992). Autobiographical remembering: Creating personal culture.
In Conway, M. A.–Rubin, D. C.–Spinnler, H.–Wagenaar, W. (eds.): Theoretical perspectives
on Autobiographical Memory. Dordrecht, The Netherlands: Kluwer Academic.Baumeister, R.
F. (1987): How the self became a problem: A psychologycal review of historical research.
Journal of Personality and Social Psychology, 52 (1), 163–176.
Brockmeier, J. (2001). From the end to the beginning: Retrospective teleology in autobiography.
In Brockmeier, J.–Carbaugh, D. (eds.): Narrative and identity. Amsterdam/Philadelphia: John
Benjamins Publishing Company. 247–280.
Bruner, J. (1991). The narrative construction of reality. Critical Inquiry 18, 1–21.
Butler, R. (1963). The life review: An interpretation of the reminiscence in the aged. Psychiatry,
26, 65–76.
Csíkszentmihályi, M.–Beattie, O. (1979). Life themes: a theoretical and empirical exploitation
of their origins and effects. Journal of Humanistic Psychology, 19, 45–63.
Dennett, D. (1991). Consciousness explained. Boston, Little Brown.
Eco, U. (1995). Hat séta a fikció erdejében. Budapest, Európa Kiadó.
Elsbree, L. (1982). The rituals of life: Patterns in narratives. Port Washington, N. Y.: Kennikat
Press.
Erõs F. (2001). Az identitás labirintusai: Narratív konstrukciók és identitás-stratégia. Budapest,
Janus/Osiris.
Erõs, F.–Ehmann, B. (1997). Jewish Identity in Hungary. A narrative model suggested. In
Hadas, M.–Vörös, M. (eds.): Ambiguous Identities in the New Europe. Replika Special Issue.
Erõs, F.–Ehmann, B.–László, J. (1998). The Narrative Organization of the Social Representation
of Democracy. A new approach to cross-cultural interview analysis. Cuarta Conferencia
Internacional Sobre Representaciones Sociales, Agosto 23–28. Mexico, Abstracts.
Fitzgerald, J. M. (1988). Vivid memories and the reminiscence phenomenon: the role of a self
narrative. Human Development, 31, 261–273.
Frenkel-Brunswick, E. (1936): Studies in biographical psychology. Character and Personality, 5,
1–35.
Frye, N. (1967/1998). A kritika anatómiája. Budapest, Helikon.
Gergen, K. J.–Gergen, M. M. (1983). Narratives of the self. In Sarbin, Th. R.–Scheibe, K. E.
(eds.): Studies in social identity. New York, Praeger.
Gergen, K. J.–Gergen, M. M. (2001). A narratívumok és az én mint viszony rendszer. In László
János–Thomka B. (szerk.): Narratív Pszichológia. Narratívák 5. Budapest: Kijárat kiadó. 77–
120.
Hunt, M.–Hunt, B. (1977). The divorce experience. New York, New American Library.
Joffe, H. (1996). The Shock of the New: A Psycho-Dynamic Extension of Social Representational
Theory. Journal for the Theory of Social Behaviour 26, 2.
Jovchelovich, S. (1996). In Defence of Representations. Journal for the Theory of Social Behaviour
26, 2, 121–135.
Kaposi, D. (2003). „Narrativeless” – cultural concepts and the Fateless. SPIEL, 21, 1, 89–105.
Labov, W.–Waletzky, J. (1967). Narrative Analysis: Oral Version of Personal Experience, In
Helm, J. (ed.): Essays on the Verbal and Visual Arts. Seattle, American Ethnological Society.
12–44.
László János (1998). Szerep, forgatókönyv, narratívum. Budapest, Scientia Humana.
László János (1999). Társas tudás, elbeszélés, identitás. Budapest, Kairosz–Scientia–Humana.

260
László János–Ehmann B.–Péley B.–Pólya T. (2000). A narratív pszichológiai tartalomelemzés:
elméleti alapvetés és elsõ eredmények. Pszichológia, 4. 367–390.
László János–Ehmann B.–Hargitai R.–Péley B.–Pohárnok M.–Pólya T.–Túri Z.–Kis B.–Naszódi
M.–Prószéky G. (2004). Morphológiai-lexikai szint feletti pszichológiai tartalomelemzõ progra-
mok fejlesztése. NKFP kutatási beszámoló.
Mancuso, J. C.–Sarbin, Th. R. (1983). The self-narrative in the enactment of roles. In Sarbin,
Th. R.–Scheibe, K. E. (eds.): Studies in social identity. New York, Praeger.
McAdams, D. P. (1988). Power, intimacy and the life story: Personalical inquiries into identity. New
York, Guilford.
McAdams, D. P. (2001). A történet jelentése az irodalomban és az életben. In László János–
Thomka B. (szerk.): Narratív Pszichológia. Narratívák 5. Budapest, Kijárat Kiadó. 157–175.
Murray, H. A. (1938). Explorations in personality. New York, Oxford University Press.
Pataki F. (2003). Élettörténet és identitás. Budapest, Osiris.
Péley Bernadette (2000). Élettörténet és szociális reprezentáció: Fiatal kábítószerélvezõk élet-
történeti epizódjainak elemzése az identitás szociális reprezentációja szempontjából. In Ke-
lemen Gábor (szerk.): Tele-dialógus. Tanulmányok az öngyilkosság megelõzés kommunikatív pers-
pektíváiról. Pécs, Pannónia Könyvek, 210–217.
Péley Bernadette (2002). Rítus és történet. Beavatás és kábítószeres létezésmód. Budapest, Új Man-
dátum.
Péley Bernadette (2004). A korai kapcsolatok és az élettörténeti elbeszélések néhány összefüg-
gése. In Erõs F. (szerk.): Magyar Pszichológiai Szemle Könyvtár: Az elbeszélés az élmények
kulturális és klinikai elemzésében. Budapest, Akadémiai Kiadó, 137–152.
Pennebaker, J. W. (2001). A stressz szavakba öntése: egészségi, nyelvészeti és terápiás impliká-
ciók. In László János–Thomka B. (szerk.): Narratív pszichológia. Budapest, Kijárat, 189–205.
Pléh Csaba (1996). A narratívumok mint a pszichológiai koherenciateremtés eszközei. Holmi 8,
2, 265–282.
Pléh Csaba (1998). Hagyomány és újítás a pszichológiában. Budapest, Balassi Kiadó.
Pléh Csaba (2003). A természet és a lélek. Budapest, Osiris.
Progoff, I. (1977). At a journal workshop. New York, Dialogue House.
Rainer, T. (1978). The new diary. Los Angeles, J. P. Tarcher.
Ricoeur, P. (1965). De l’interpretation. Essai sur Freud. Paris, Fayard.
Ricoeur, P. (2001). A narratív azonosság. In László J.–Thomka B. (szerk.) Narratívák 5. Narra-
tív pszichológia. Budapest, Kijárat Kiadó, 15–27.
Stephenson, G. M.–László, J.–Ehmann, B.–Lefever, R. M. H.–Lefever, R. (1997). Diaires of
Significant Events: Socio-linguistic Correlates of Therapeutic Outcomes in Patients with
Addiction Problems. Journal of Community & Applied Social Psychology 7, 389–411.
Stern, D. N. (1989). Crib Monologues from a Psychoanalytic Perspective. In Nelson, K. (ed.):
Narratives from the Crib. Cambridge, Harvard University Press. 309–319.
Tengelyi L. (1998). Élettörténet és sorsesemény. Budapest, Atlantisz.
Winnicott, D. W. (2004). A kapcsolatban bontakozó lélek. Budapest, Új Mandátum.

261
Kónya Anikó

Tapasztalati élmény és emlékezeti tudatosság

(Az önéletrajzi emlékezet introspektív adatai)

Az emlékezeti folyamatok rendszerszerû szervezõdése mellett, amely kognitív rendszerek

a neurotudományok felõl erõs igazolást nyernek, megfogalmazódnak az emlékezetkuta-
tásban olyan szempontok, melyek továbbra is az emlékezet pszichológiai természetét hang-
súlyozzák, és ezen belül a beszámolható, introspektív adatokra támaszkodnak. Arra a kér-
désre, hogy tekinthetjük-e az emlékezést kísérõ egyes szám elsõ személyû élményeinket
empirikus adatoknak, az önéletrajzi (epizodikus-autobiografikus) emlékezet elméletei igenlõ
választ adnak. Amikor a személyes és élményszerû visszaemlékezés vizsgálatában a tapasz-
talati adatok fontossá válnak, természetes módon adódik a visszatekintés arra a pszicholó-
giatörténetté vált fenomenológiai vitára, amely a mentális tartalmakról való beszámolás,
azaz az introspekció ismeretelméleti helyzetét tárgyalja. Így a kísérletezés és önmegfigye-
lés összeegyeztethetõségének kérdése Pléh Csaba (1990/1998) Wundtról írt tanulmányá-
ban olyan élõ kérdés, amelynek úgy tûnik, az emlékezetkutatás ma egyenes folytatása. Egy
másik vonatkozásban, ha a szerzõ által az intencionalitásról adott fogalmi elemzésébe he-
lyezzük az önéletrajzi visszaemlékezés gondolati folyamát és az arról történõ beszámolást:
a fogalom tágnak jellemzett értelmében az emlékezést a tudat önnön tárgyára való irányu-
lásának tekinthetjük.
A fenomenológiai adatok elismeréséhez a tudatosság vezet. Olyan jelentõs, az
introspekciót a tudat problémája felõl közelítõ tanulmányokra hivatkozhatunk, melyek a
tapasztalati/fenomenális élményt (az ebbõl származó szubjektív kvalitatív adatokat) a tudat
léteként és így az önmegfigyelés tárgyát a tudat tartalmával azonosították (lásd például
Boring 1953/2004; Natsoulas 1981). Amikorra a megismerés tudatos formája elkerülhe-
tetlenül bekerült a kognitív elméletképzésbe, újrafogalmazódott a kérdés, hogy a fenome-
nális tapasztalatból képzõdõ „mentális világ” mennyiben tájékoztat a kognitív folyamatok-
ról és reprezentációkról, mennyiben tekinthetõ e szubjektív kategória a megismerés ada-
tának. Marcel (1988) szerint, az introspektív tudatosság, amely a tudat tartalmát értelmezi,
a tudat fogalmának „raison d’être”-je, és a tudatot oki-magyarázó státuszba emeli. Esze-
rint a tudat tartalmának introspektív adatait olyan objektív adatoknak tekinthetjük, amely
a fenomenális tapasztalatra való rátekintésbõl erednek. Lehet ez például egyezményes igen/
nem válasz és ebbõl származó reakcióidõ-adat, a fenomenális minõségek skálázása, vagy a
megismerés tudatos lépéseirõl, így például a stratégiákról történõ beszámoló és további
más adat. A fenomenális tapasztalat és a fenomenológiai tudatosság e meghatározásban a tuda-

262
tosság elsõdleges és másodlagos szintjét jelenti: ebben a viszonylatban az átélt érzések-
élmények jelentik az elsõdleges tudatosságot, melyek ha a figyelem fókuszába kerülnek
értelmezést nyernek. A fenomenológiai tudatosság, amely a tudattartalom introspekciójában
jelentkezik, természetszerûleg én-tudatosságot, én-reflexiót is jelent. Ha mindezt az ön-
életrajzi visszaemlékezésre vetítjük, úgy fogalmazhatunk, hogy az emlék többé-kevésbé
önkéntelen felidézése, újraélése jelenti a fenomenális tapasztalatot, amelyet emlékezeti (a
múltbeliség érzését eredményezõ fenomenológiai) tudatosság kísér és segít ki. Ha az ön-
életrajzi emlékezet kevésbé fogalmi, élményszerû formájára szûkítjük a fenomenális ta-
pasztalat kérdését, azt kell feltételeznünk, hogy olyan perceptuális szintû emlékezeti rep-
rezentációk állnak az élményteli emlékezés hátterében, melyek a tudat számára hozzáfér-
hetõk, értelmezhetõk; ennek mikéntje az önéletrajzi emlékezet egyik nyitott kérdése (lásd
például Tulving 2001; Conway 2001).
A tudatos megismerés emergens természetére igazolást hoznak a neurológiai elméletek,
melyek az összetett és nem kevés mentális erõfeszítést is jelentõ tudatos mûveletekben a
jól elkülönülõ agymûködések egyidejû hozzáférését és a prefrontális exekutív rendszer által
egybehangolt tevékenységét látják meg, melyek más megközelítésben a munka-memória
tudatos és beszámolható tartalmát eredményezik (lásd pl. Baars 2002). Az elsõdleges tuda-
tosság élménytartalmának forrásaként pedig némi spekulációval a hippokampális binding
funkciót jelöli meg Moscovitch (2000) neurológiai szintû tudat modellje (lásd még Kónya
2004). Ugyancsak neurológiai szinten támogatott az egocentrikus perspektívában repre-
zentált szelf és az egyes szám elsõ személyben megélt élménytartalmak összefüggése (lásd
pl. Vogeley–Fink 2003). Mint a fenti elméletileg sûrített mondatok árulkodnak róla, a
neurológiai elméletek sem tudják elkerülni a szubjektív élménytartalmakat és ezzel együtt
a tudatos megismerés énes voltát; a neurológiai és a pszichológiai/fenomenológiai értelmezõ
szint a funkcionális agy vizsgálatokban egyre inkább alkalmazott személyes jellegû feladatok
eredményei folytán is egymásra épül. Példaként említjük Maguire és Frith (2003) vizsgála-
tát, melyben a szerzõk különbözõ specificitási szintû személyes eseményeket adtak emlé-
keztetõül, melynek következtében a korábbi szó-listás és a frontális lebenyre korlátozódó
emlékezeti modellek a középagyi hippokampális területekkel bõvültek.
Amikor a továbbiakban az emlék élménytartalmára összpontosítunk, jogosnak látszik
abból kiindulnunk, hogy a kognitív tudomány keresztmetszetében az élmény, a beszámol-
ható tudattartalom szubjektív adatsora bekerült az elméletképzésbe. Az önéletrajzi emlé-
kezet elméleteit és fenomenológiai szintû adatait e tágabb vitával a háttérben tekintjük át
tanulmányunkban; a személyes és beszámolható privát tapasztalat, az emlékezést elkísérõ
ön-reflektív tudatosság, tagadhatatlanul jelen van visszaemlékezéseinkben, az emberi em-
lékezet sajátja. Amennyiben a mentális élet e szubjektív jellemzõit illeszteni tudjuk az ön-
életrajzi emlékezet összetett kognitív felépítéséhez, tudás struktúrájához (és az önéletrajzi
emlékezet elméletek ma erre törekednek), pszichológiai szintû igazolást nyerünk mind-
azon gondolatokhoz, melyek a fenomenológiai tapasztalat adatszerû kezelhetõsége által
adnak hitet az önbeszámolóknak. Igazolni igyekszünk, hogy a neurológiai és pszichológiai
szinten megkülönböztetett autobiografikus és epizodikus emlékezet fenomenális minõsé-
gében elkülönül; hogy a személyes eseményekre való visszaemlékezés eltérõ formái mö-
gött sajátos kognitív mûködések állnak. Induljunk el a tapasztalati élmény nyomába az
emlékezeti formáknak a tudatosság szerinti rendszerezésével.

263
A nem tudatos emlékezés: az introspekció hiánya (?)
Úgy tûnik, nem egészen igaz, hogy az explicit tapasztalattal szemben az implicit tapaszta-
latra nincs rátekintésünk.
Mint jól ismert, a névadók (Graf–Schacter 1985) nyomán az emlékezet explicit/impli-
cit felosztásában a múlt tapasztalatára való szándékos emlékezést állítják szembe az em-
lékezet olyan viselkedésmódosításával, amely nem tudatosan történik. A tapasztalat moz-
gósítása a nem tudatos emlékezés eseteiben automatikusan történik, az emlékezésre el-
méletileg nincs introspektív rátekintésünk. Azonban ez az általános tétel, ha közelebbrõl
tekintjük már bonyolultabb. Bár az emlékezet nem szándékosan történik, a rejtett és
pre-szemantikusnak bizonyult perceptuális, viselkedéses és érzelmi emlékezés eredmé-
nyei már tudatosulhatnak, és egészséges embernél a szándékos emlékezet konstruktív
hozzájárulásával akár az implicit módon elõtörõ múltbeli tapasztalat azonosítása is be-
következhet. A jól ismert teszthelyzetet tekintve, a töredékes képek vagy szavak implicit
asszociációi esetében ez azt jelenti, hogy bár az ismétlési elõfeszítés kognitív folyamata
önmagában nem tudatos, de amikor a szó már felötlött, azt többnyire képesek vagyunk
felismerni és akár korábbi kontextusában lokalizálni. Irodalmi adatok szerint (lásd
Tunney–Shanks 2003), még az explicit memóriájukban sérült amnéziás betegek is képe-
sek arra implicit feladat helyzetben, hogy utólag ismerõsnek ítéljék a korábban látotta-
kat; így például mesterséges nyelvtan tanulásakor a betûsorozat töredékeit. Más kérdés,
hogy mi történik olyankor, amikor a személyek szubjektív választ adnak a nem tudatos
folyamatokról. A szerzõk saját eredményei is ezt mutatják: mesterséges nyelvtant elsajá-
tító implicit tanulási feladatban kért bináris bizonyossági ítéletet egészséges felnõtt sze-
mélyektõl, akik a tudatosság e szubjektív mutatóját a teljesítménymutatókhoz viszonyít-
va jól használták. Habár nem tudtak beszámolni az implicit módon alkalmazott szabály-
ról, de az erõltetett konfidencia ítélet ennél durvább tudatossági mutatónak bizonyult.
A mesterséges nyelvtanok implicit tanulása a tudatosság szubjektív kritériuma szerint
így szigorúan nem tekinthetõ implicitnek. Mindez arra is figyelmeztethet, hogy nem
éles a határ, és keverednek a tudatos és nem tudatos elemek az egyes feladatokban. Rajaram
(1996) alapján az explicit emlékezés formáit a perceptuális és konceptuális fluencia okozta
ismerõsség és az ugyancsak akár perceptuális, akár konceptuális kiemelkedõ jelleg egy-
aránt befolyásolja, melynek alapján megkérdõjelezhetõ a tiszta explicit és tiszta implicit
emlékezés mérésének lehetõsége.
Az implicit jelenségek közé sorolt küszöb alatti észlelés példatára is szolgáltat indirekt
módon introspektív adatokat. Ezekben a beszámolókban azonban jól felismerhetõ a tudat
konstruktív munkája, azaz bennük nem tisztán az implicit tapasztalat jelenik meg. Ezt
bizonyította Marcel (1988) kísérlete, melyben a nem tudatos észlelésrõl történõ indirekt
döntés a látott szó különbözõ reprezentációs formájának felel meg, melyet a tudat számára
rendelkezésre álló idõ módosít. Korábban Dixon (1981(1992), aki a nem tudatos emocio-
nális feldolgozással foglalkozott azt feltételezte, hogy a fenomenális nyomon dolgozó tuda-
tos tapasztalás (verbális válasz) és a nem tudatos szinten történõ feldolgozás (autonóm
válasz) elválik egymástól. Ezzel az értelmezéssel egybehangzik LeDoux (2000) az érzelmi
kondicionálás neurológiája felõl megalapozott érzelemelméletének az emberi esemény-
emlékezetre kiterjesztett gondolata, mely szerint az amygdala-függõ implicit és a
hippocampus-függõ explicit érzelmi emlékezet a tudatos tapasztalatban találkozik egybe –
a kurrens érzelem a múltbeli tapasztalatot kiszínezi. Az érzelmi emlékezet ezen értelmezé-

264
se arra épít, hogy az explicit és implicit emlékezet az emberi emlékezet tapasztalati szintjén
gyakran egybeolvad és közös élményt eredményez.
A nem tudatos feldolgozás egy másik elméleti körét jelentik a kognitív automatizmu-
sok. Az implicit meghatározás a perceptuális reprezentációs szintekhez köti a nem tudatos
tapasztalás perceptuális formáit. Ennek ellentmondani látszik, hogy olyan automatikus
folyamatok is implicit jelzõt kapnak, melyek a jelentés reprezentáció szintjén mozognak.
Így például Deese (1959) nyomán terjedt el a szemantikus implicit asszociáció fogalma –
amellyel késõbb a konceptuális priming irodalomban találkozhatunk, majd a hamis emlé-
kezet paradigmái épülnek rá. E helyzetek a jelentés reprezentációja miatt sokkal inkább
tekinthetõek proceduralizálódott, avagy automatikussá lett deklaratív emléknek. Így mind-
azok az automatikus folyamatok, melyek a jelentéshez kötõdnek (lásd például a hamis fel-
ismerés DRM paradigmáját vagy a Roediger-féle folyamat disszociációs eljárását, Roediger–
McDermott, 1995) más módon „implicitek”, mint a készségtanulás perceptuális, visel-
kedéses vagy emocionális formái. Ezek az elméletek egyfelõl egy rekollektív, tudatosan
kontrollált, intencionális folyamatot, másfelõl egy ismerõsséggel járó, nem tudatos, auto-
matikus folyamatot tételeznek fel. Roediger újabb áttekintésében felveti, hogy határozott
különbséget kell tenni a perceptuális és konceptuális implicit feladatok között (lásd Roediger
2003). Mindenesetre az automatikus és implicit egybeolvadása nem kevés nehézséget okoz
az emlékezet tudatos és nem tudatos folyamatainak az emlékezeti rendszereknek való meg-
feleltetésben, fõként ha elfogadjuk azt a neurológiai felosztást, amely a mediális temporális
lebenyhez kapcsolja az explicit emlékezeti formákat, míg az implicit emlékek az emlékin-
tegráló terület alá kerülnek.
Habár az implicit emlékezet idõnként elkapott fenomenális természete és az automati-
kus ismeretek elsajátítása az implicit fogalom tisztázására és a feladathelyzetek által moz-
gósított összetettebb kognitív folyamatok elemzésére késztet, mindenkép szembeállítha-
tóak a nem tudatos emlékezeti jelenségek a tudatos felismerést és felidézést igénylõ emlé-
kezeti helyzetekkel és a mindennapi emlékezés tapasztalataival. A többé-kevésbé nehéz,
stratégia és tartalom irányította elõhívás folyamatában már fel-felbukkannak fenomenáli-
san átélt részletek, akár a folyamat átélésében, akár a „termék” – azaz az emlék tudattartal-
mában keressük. Ezt mutatja az amnéziás szakirodalomból származó és a fentieknek meg-
feleltethetõ deklaratív nem deklaratív megjelölés is, melyek alá azonos módon tagolódnak
a nem beszámolható, illetve beszámolható ismeretek.

A deklaratív emlékek tudati monitorozhatósága – a tudás

és az emlék elválása
Az introspekcióra is támaszkodó emlékezeti rendszerezés nem áll meg a nem monitorozható
készségek és a tudatosan hozzáférhetõ ismeretek explicit/implicit határán. A személyes
visszaemlékezés tekintetében különösen fontosak azok a további különbségek, amelyeket a
nyílt (azaz explicit v. deklaratív) emlékezeten belül tehetünk. Elsõ lépésben a tudás és em-
lékezés elkülönítése tartozik ide, amely mint elterjedt emlékezeti paradigma, még ha száraz
lista tanulási helyzetben történik is, introspektív módszernek tekinthetõ, hiszen a személy
arról dönt, hogy egy szó vagy egy kép azonosításában csak tudására támaszkodik, vagy
képes az emlékezeti tételt térben és idõben is elhelyezni (Tulving 1983; Brewer 1992/
2000). A lényeges különbség, amitõl a tudás emlékké lesz, a kontextus megfeleltetése, amely

265
az adott paradigmában szándékos emlékezeti elõhívást igényel a felismerést követõen. Az
epizód meghatározásában Tulving azt a kontextuális megközelítést követte, amely szerint
az epizód fokális eseménye beágyazódik a külsõ (perceptuális) és belsõ (mentális) elrende-
zõdésbe, és amely emlékezeti kontextus az esemény emlékezeti hozzáférésének is alapja
lesz. Az esemény kontextuális elõhívása a szinergetikus ekfória modellként ismert magyará-
zat alapján: valamely új esemény a megfelelõ eredeti eseményekbõl visszamaradt engramot
különbözõ mértékben aktiválhatja, ami az ismerõsség (akár hamis) érzetét keltheti, majd az
így képzett információelegy vezet felismeréshez és indítja el a szándékos emlékezés folya-
matát.
A felismerés, a tudás és az emlékezés olyan fenomenológiai ítéletek, amelyekkel a sze-
mély beszámol emlékezeti állapotáról. Több minden óvatosságra int az értelmezésben.
Így például az ismerõsség érzését megfeleltethetjük az ekfória modell automatikus lépésé-
nek; az ismerõsség (idegenség), déjà vu és hasonló érzések mögött feltételezhetõ, hogy a
kontextuális egységet képezõ eseményemlékezés áll, amely automatikus asszociatív folya-
mat eltér az élmény tudatos rekollekciójától. Eltérõ értelmezés szerint azonban az isme-
rõsség érzését nem az emlékezés, hanem inkább a tudás okozza a perceptuális vagy kon-
ceptuális fluencia hatásaként. Rajaram (1996) már említett fluencia/disztinktivitás elméle-
tére építve, meglehet pszichológiailag elválik a tudás egyszerûbb és az emlékezés bonyo-
lultabb folyamata, amennyiben beigazolódik, hogy a tudás az elõfordulás gyakoriságára,
míg az emlékezés a feldolgozás kidolgozottságára érzékeny. Anélkül hogy e kérdés nap-
jainkban kiterjedt empirikus irodalmába belemerülnénk, csak jelezzük, hogy a tudom/em-
lékszem fenomenális döntés érvényessége az emlékezeti formák pszichológiai elkülöníté-
sében ma a kísérleti változók fogságában van.
Az életszerû emlékezés helyzete túlmutat a laboratóriumi paradigmán. A felidézést kö-
vetõen a fenomenális élmény olyan gazdag tárháza nyílik meg, melyek tartalmában Larsen
(1998) felosztását követve szerepelnek perceptuális tapasztalatok (csak a vizuális minõsége-
ken belül is leválaszthatjuk egymásról a vizuális és térbeliséget vagy a perspektívát, moz-
gást és kontextust); reflektív minõségek (érzelmek, preferenciák, gondolatok, én-tudatosság,
idõi lokalizáció stb.); mindezekbõl olyan általános benyomás támad, mint az emlék élénksé-
ge, részletgazdagsága, stabilitása, s mely alapján a múltbeliség, valódiság: röviden az emlé-
kezés vélekedése alakul ki bennünk. Mindehhez hozzátartozik az emlékezeti folyamatok moni-
torozásának képessége, akár a szándékos, tartalom irányította, stratégiavezérelt akár az
önkéntelenül elindult, majd felépített emlékezés esetében. Ez a felsorolás nagyban megfe-
lel annak a leltárnak, melyet korábban Johnson et al. (1993) egy többszörös bemenetû emléke-
zeti rendszer információtípusaiként emlegettek: szenzoros, perceptuális részletek; tér-idõi
kontextuális információ; szemantikus részletek; érzelmi színezet; esemény idején végzett
kognitív mûveletek – szerepeltek náluk a leltárban. A fenomenális tapasztalatból és a meg-
ismerésbõl eredõ források eszerint lefedik egymást, ami ha így van, feljogosít a szubjektív
adatokból való következtetésre. Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy mi az alapja az „emlék-
szem” élményének, akkor fenomenológiai szinten a tapasztalati, azaz szubjektív élmény a
magyarázat, kognitív szinten pedig az ismereti források sokszínûsége. A deklaratív emlé-
kezeti formán belül mindkét alapon elkülöníthetõ az önéletrajzi eseményemlékezet. Pszi-
chológiailag jogosnak látszik feltételeznünk, hogy a mentális aktivitás eltérõ formáinak
eltérõ fenomenológiai korrelátumai vannak. A feltevés szerint, ha eltérõek a fenomenális
tapasztalatok, akkor eltérõek a mögöttes mûveletek, mondhatjuk kognitív alrendszerek is.

266
Az önéletrajzi emlékezet kettõs meghatározottsága:
élményszerûség és én-tudatosság
További kérdést jelent az önéletrajzi emlékek epizodikus (eseményspecifikus) formáinak
elkülönülése az önéletrajzi emlékezet összetett struktúráján belül. Ha az önéletrajzi emlé-
kezet felidézésének gondolati folyamatát követjük vagy a már felidézett emlékekre tekin-
tünk, bonyolult emlékezeti rendszerrel találjuk magunkat szembe, amely gyakran nélkülö-
zi az emléket, és csak a tények, személyes adatok, életperiódusok szintjén vezeti az elbeszé-
lést. Személyes referenciája folytán mégis önéletrajzi emlékezetnek nevezzük. Amikor az
önéletrajzi emlékezetet az élményszerûség felõl tekintjük, az nem mindig bizonyul élmény-
szerûnek. Az önéletrajzi emlékezet elméletei többféle megközelítésben is felismerték, hogy
általános, illetve egyedi formáit tekintve az önéletrajzi emlékezet olyan ismeretstruktúra,
amelyben az önéletrajzi tudás, az önéletrajzi emlék és a kettõ átmenetét képezõ fogalmilag
általánosított emlékformák egymásra utalva képezik az önéletrajzi visszaemlékezés tartal-
mát. Minden strukturális bontás tartalmazza a személyes színezetû egyedi, specifikus em-
lékeket, és törekszik annak beillesztésére, illetve egységének meghatározására. Ez az ön-
életrajzi emlékezeti forma felel meg az epizodikus emlékezet fogalmának, mint azt Király
Ildikó (1999) is igazolta, a Barsalou (1988) által megkülönböztetett (egyedi, összegzett,
kiterjedt, alternatív események, kommentárok) emlékezeti formák narratív struktúra elem-
zésével. Eredményei szerint az egyedi emlék elmondása történetben valósul meg, amely-
nek bonyodalma epizodikus módon kötött szerkezetû.
Brewer (1986; 1966) szerint az egyedi emlékek a fenomenális tapasztalattal azonosítha-
tóak, minthogy az eseményalapú emlékekben perceptuálisnak tûnõ „élõ” élmény minõsé-
gek jelennek meg. Az epizodikus emléknek ezt az életszerû megjelenését rekollektív emlé-
kezésnek nevezte el, utalva az eredeti esemény újraélésére, melyet perceptuális kidolgo-
zottsága folytán gyakran a bizonyosság érzése is elkísér. Felosztásában fontos szerepet kap
a képiség, amely az emlékek ismétlõdésével, szemantikus tartalmának növelésével és a
szelfsémáig elvezetett általánosítása során gyengül, illetve eltûnik. Conway (2001a; 2001b)
szerint az eseményspecifikus emlék élményszerûségét nyújtó fenomenális nyom, az ese-
mény eredeti tapasztalatában is szerepet játszó agyterületek aktiválásának köszönhetõ szen-
zoros-perceptuális tapasztalat. Ezeknek a fenomenális tapasztalatoknak a felidézése nem
tartalmi elõhíváson alapul, sokkal inkább spontán módon, automatikusan aktiválódik az
emlékezés során. Elmélete szerint az általánosabb önéletrajzi emlékek csak akkor élmény-
szerûek, ha kapcsolódnak hozzájuk a specifikus egyedi emlékek, és viszont, ezek a fenome-
nális nyomok elvesznének a magasabb struktúrákhoz való kapcsolódás nélkül.
Az 1. ábra azt mutatja be, hogy elméletileg miként különül el az explicit (deklaratív),
majd az önéletrajzi emlékezeten belül az epizodikus emlék a rekollekció és a fenomenális
tapasztalat alapján.
Az epizodikus emlékezet tehát nem azonos az önéletrajzi emlékezettel, mint erre
Racsmány Mihály (2003) is rámutat az önéletrajzi emlékezet összetett és egymástól elkü-
löníthetõ kognitív és neurológiai felépítését elemezve. Az a pszichológiailag felismert tény,
hogy az önéletrajzi emlékezeti rendszer a deklaratív emlékezet sajátos, kontextuálisan fel-
épített formája – amelybõl élményszerûségét nyeri, többféle neurológiai igazolást nyert.
Ezt a gondolatot tartalmazza az epizodikus elmélet Moscovitch (2000) által kidolgozott

267
 1. ábra. Az epizodikus emlékezet helye az emlékezeti rendszerekben
Az explicit (deklaratív) emlékezet a „tudás” és „emlékezés” elkülönítésével szemantikus és autobiografikus
emlékezetre oszlik, melyek egyes elméletek szerint párhuzamos, más elméletek szerint független rendszerek
(lásd pl. Tulving–Markowitcz 1998). Az autobiografikus emlékezetnek az epizodikus emlékezet leválasztható
része, amely az önéletrajzi visszaemlékezés fenomenális tapasztalatát biztosítja

neurológiai modellje is, amely szerint a személyes életszerû emlékek elõhívása újraaktivál-
ja az esemény emlék képzõdéséért és megõrzéséért felelõs középagyi konszolidációs rend-
szert, amennyiben a konszolidáció folyamatában részt vevõ középagyi területek aktiválód-
nak az epizodikus elõhívás során. Ez a modell többfelõl empirikus igazolást nyert. Így
például nagy figyelmet keltett, hogy az emlékezeti elõhívásban – a bal és jobb oldali
prefrontális területek mellett – a középagyi területek fontos szerepet töltenek be olyan-
kor, ha személyesen fontos, egyedi élményszerû emlékek felidézésére kerül sor (Maguire–
Frith 2003). Ezek az fMRI-vel kapott eredmények neurológiailag is megerõsítették az epi-
zodikus elõhívási mód sajátos percepcióközeli természetét azáltal, hogy az eseményemlék
képzésében részt vevõ hippokampális területek az élményszerû tér-idõi kontextusba he-
lyezett emlékek esetében (és csak ilyenkor) újraaktiválódnak: szemben a korábbi feltevés-
sel, mely szerint az emlék konszolidációjának szakasza után kilépnek az emlékezés folya-
matából, és az emlékek „elosztott hálózatokban” tárolódnak a kéregben. Az emlékezeti
rekollekció folyamatában ez a függetlenedés nem következik be. A rekollekció kifejezése a
vonatkozó szakirodalomban kifejezetten az epizodikus elõhívás „percepcióközeli” folya-
matának, illetve tapasztalatának jelölésére szolgál.
Az autobiografikus emlékezet olyan magasan integrált kognitív rendszer, melyekben a
frontális területeket is magában foglaló hippokampális komplexum kiemelt szerepet kap.
Tulving és Markowitch (1998) Vargha-Khadem anterográd amnéziás esettanulmányait
értelmezve több leíró tulajdonságban is elkülöníti az eseményekre való emlékezést a dek-
laratív emlékezeten belül. A megkülönböztetõ tulajdonságok között az autonoetikus tuda-
tossággal magyarázható múltra irányultság és az egyedi emlékek rekollekciójának képessé-
ge az, ami sajátosan humán emlékezeti formává teszi az önéletrajzi emlékezést. Azaz az
önéletrajzi emlékezetet a tudat és az élményszerûség felõl tudjuk behatárolni. Mindemel-
lett, mind a szelfreferenciát és gondolatiságot hangsúlyozó autobiografikus, mind az él-
ményszerûséget hangsúlyozó epizodikus emlékezet szóbelileg kifejezett emlékezeti forma,
amelyet az emlék szubjektív tartalma színez.

268
 A tudatos és én-tudatos emlékezeti folyamatok megkülönböztetésében a szemantikus és
epizodikus felosztás mint a jelen tudása és a múltra történõ emlékezés kerülnek egymással
szembe; a múlt felidézése a tényszerû emlékezéssel szembesítve emlékezeti és fenomenológiai
tudatosságot is jelent („én voltam az, akivel mindaz, amire most emlékszem, a múltban meg-
történt”). A múltra való visszaemlékezés olyan sajátosan humán deklaratív emlékezeti forma,
amely által lehetségessé válik az eredeti eseménynek a jelenben történõ újraélése, a személyes
múltra való tudati reflexió. Ez a jellemzõ az önéletrajzi emlékezetet megkülönbözteti más tu-
datosítható és beszámolható tapasztalati formáktól – így elsõsorban a világról leképezett tudás-
tól. Mindemögött igen összetett és koordinált kognitív folyamatrendszer áll, amely gyerekek-
nél csak késõbb (a nyelv elsajátításával és az emlékek kommunikálásával, valamint az én-tuda-
tosság és emlékezeti tudatossággal kísérve) úgy 4 éves kor tájára fejlõdik ki, az agyi rendszerek
érésével kísérve. Amennyiben az önéletrajzi emlékezetet sajátos kognitív rendszernek tekint-
jük, mindenképpen figyelemben kell tartanunk azt a neurológiai és pszichológiai szinten is
megközelíthetõ komplexitást, amely egy onto- és filogenetikusan is igen fejlett, magasan integ-
rált folyamatrendszert jelent, és mindennek emlékezeti, nyelvi, szelffejlõdési, társas és tudati
aspektusát, melyek dinamikus rendszert alkotnak (Nelson–Fivush 2004).

Az egyedi és az élénk, érzelmi emlékek empirikus

megkülönböztetése a fenomenális élmény alapján
(Futó Judit és Kónya Anikó)

Az alább ismertetett vizsgálat által, amelynek alapja Futó Judit szakdolgozati munkájának
egy részlete, azt mutatjuk be, miként használhatók a fenomenológiai ítéletek az emlékezeti
formák elkülönítésében. A vizsgálat önéletrajzi interjún alapult, amellyel végigvezetve a
személyt életperiódusain 8-8 emléket gyûjtöttünk 52 személytõl, arra kérve õket, hogy
egyedi színezetû emlékeket idézzenek fel. A személyek minden egyes emlékük újraélésé-
nek erõsségét értékelték a Brewer (1986) nyomán kialakított fenomenális skálákon, melye-
ket itt az eredmények táblázatai sorolnak fel. A vizsgálat részletes leírását lásd Futó (2005).
Elsõ lépésben összehasonlítottuk az egyedi és általános emlékek fenomenológiai termé-
szetét. Az egyedi emlékek csoportjába a szakirodalomban általános definíciónak megfelelõen
az egyszeri eseményre vonatkozó, térben és idõben jól szituált emlékek kerültek. Az általános
emlékek csoportjába pedig a hasonló, ismétlõdõ eseményeket soroltuk. Az introspektív ter-
mészetû fenomenológiai ítéletek, illetve az emlék felépítését megítélõ szakértõi besorolás
szerint a vizsgálati helyzet kedvezett az élénk, illetve az egyedileg kidolgozott emlékek elõ-
hívásának. (A felidézett emlékek 79%-a egyedi, 21%-a általános emlék volt. Az általánosan vett
fenomenológiai élénkség tekintetében pedig az emlékek 63,5%-a kapott 4-es vagy 5-ös élénk-
ségi pontszámot.) Ugyanakkor ebben a mintában nem igazolódott, hogy az egyedi emlékek
fenomenológiailag élénkebbek volnának az általános emlékeknél (2. ábra). Az általános emlé-
kek élénksége hasonlóan perceptuális természetûnek bizonyult, mint az egyedi emlékeké.
A következõ lépésben annak megerõsítésére törekedtünk, hogy az érzelmi emlék feno-
menológiailag kiemelkedik a többi emlékbõl, ehhez a felidézett emlékek tartalmában ke-
restük az érzelmi epizódot. A 3. ábrán látható, hogy az emlék skálázott érzelmi intenzitása
az érzelmi epizód jelenlétével egy irányba mozog. Az összefüggés alapján a kisebb intenzi-
tású, érzelmi epizódot nem tartalmazó affektív emlékek, többségiben hangulati emlékek.

269
 4,5
4
3,5
3
Százalék 2,5
2
1,5
1
0,5
0

Gondolati-
Vizualitás
Élénkség

Taktilitás
Emocio-

Szaglás
Tériség

nalitás

Ízlelés
Hallás
ság
Fenomenológiai skálák

Egyedi emlékek Általános emlékek

2. ábra. Az emlékek élményszerûségének és egyediségének összefüggése

Az egyedi és az általános emlékek fenomenalitása a hallás skála kivételével nem különbözik szignifikánsan
[T(33) = 2,299; p = 0,028]

Az ezt követõ elemzés azt mutatta ki, hogy az érzelmi epizóddal (érzelmi maggal) ren-
delkezõ emlékek esetében általában erõsebb az emlékek fenomenológiai élénksége (4. ábra).
Eredmények értelmezése. A vizsgálat bemutatott részletei által, a fenomenális tapasztalat
megítélésének alkalmazását mutattuk be, melybõl származó adatokat a hasonló kísérleti
irodalomnak megfelelõen az emlékezet formáinak elkülönítésére használtuk fel (lásd pél-
dául Brewer 1986; 1992; 1996). Az emlékezet irodalmában korábban feltételezett kapcso-
lattal ellentétben, eredményeink szerint az egyedi és az általános emlékek fenomenológiai

40
35
30
25
Százalék

20
15
10
5
0
1 2 3 4 5
Érzelmi intenzitás

Van érzelmi mag Nincs érzelmi mag

3. ábra. A két érzelmi mutató összefüggése

Az érzelmi epizóddal rendelkezõ emlékek érzelmi intenzitása nagyobb, mint az érzelmi epizóddal nem
rendelkezõ emlékeké [T(44) = 5,466; p = 0,000]

270
 *** *** * *** *** * ***
4,5
4
Pontszámok átlaga 3,5
3
2,5
2
1,5
1
0,5
0

Gondolati-
Vizualitás
Élénkség

Taktilitás
Emocio-

Szaglás
Tériség

nalitás

Ízlelés
Hallás
ság
Fenomenológiai skálák

Van érzelmi mag Nincs érzelmi mag

4. ábra. Az emlék élményszerûségének és az érzelmi epizód jelenlétének összefüggése

Az érzelmi emlékek (érzelmi maggal rendelkezõ emlékek) fenomenológiaian gazdagabbak: az élénkség,
vizualitás, tériség, emocionalitás, gondolatiság, taktilitás és hallás skálákon magasabb pontszámot érnek el,
mint az érzelmi maggal nem rendelkezõ emlékek. élénkség: T(48) = 3,815, p = 0,000; vizualitás: T(48) = 3,815,
p = 0,000; tériség: T(48) = 2,162, p = 0,036; emocionalitás: [T(48) = 5,503, p = 0,000; gondolatiság:
T(48) = 4,013, p = 0,000; taktilitás: J(51) = – 2,317, p = 0,028; hallás: T(48) = 3,206, p = 0,002]

természete nem különbözik. Megfigyeléseinkkel egybevág, hogy az általános emlékek is

gyakran tartalmaznak kiemelkedõ perceptuális részleteket. (Ennek szemléltetésére lásd az
itt függelékként következõ „kitekintést”.)
Fenomenológiai minõség tekintetében az affektív emlékek csoportján belül lényeges kü-
lönbséget kell tennünk az érzelmi és hangulati emlékek között. A fenomenális tapasztalat
alapján az érzelmi emlék élénk emléknek tekinthetõ, amely összefüggésbe hozható az érze-
lem emlékképzésben betöltött moduláló hatásával és az érzelmi emlékek tartós fennmaradá-
sával, de az érzelmi emlékek pszichológiai funkcióival is. Az emlék egyedisége az általunk
vizsgált összefüggések körébe az emlék érzelmi/hangulati természetén keresztül kapcsolódik
be: az egyedi emlékek inkább érzelmiek, az általános emlékek inkább hangulatiak.
A fenomenális tapasztalat alapján az érzelmi emlék különösen élénk emléknek tekinthe-
tõ, amely összefüggésbe hozható az érzelem emlékképzésben betöltött moduláló hatásával
és az érzelmi emlékek tartós fennmaradásával, hasonlóan az érzelmi emlékek pszichológiai
funkcióival.
Az élénk emlék fenomenális tapasztalatát az érzelmi részlet vonatkozásban tekinthetjük
implicit eredetûnek, amely LeDoux (2000) elméletét újra idézve, az amygdala körhöz kap-
csolható. Az emlék éményszerû tudatosulását ebben az elméleti keretben maradva az ma-
gyarázza, hogy egybeolvad az egyidejûleg, de az implicit érzelmi fragmentumtól függetle-
nül aktivált eseményemlékezettel, amellyel együtt képezi a tudatos és beszámolható érzel-
mi esemény emléket.
Elméleti áttekintésünkben általában úgy találtuk, hogy a fenomenológiai emlékezeti
megközelítés a tudatos és nem tudatos (explicit és implicit) emlékek összetalálkoztatásának

271
lehetõségét ismeri fel a fenomenális tapasztalatban, amelynek az érzelmi emlék is példája.
Ebben az elméleti megoldásban az introspektálható tudattartalom az „emlékezeti hely”,
amely az eltérõ eredetû, modalitású és specificitású emlékeket kapcsolatba hozza.

Kitekintés: elméletek életközelben

A személyes emlékek vizsgálódása során elkerülhetetlenül párhuzamba kerül az emlék és az

élmény: abban az értelemben, hogy minél egyedibb, nyersebb egy emlék – visszájára fordít-
va, minél távolabb kerül a tudás formáitól –, annál inkább élménytelibbnek érezzük azt.
A fenomenálisan élénk emlékek vizsgálata az emlékre vonatkozó introspektív élmény-
beszámolók által történik, például az élmény minõségeire, illetve a mentális kép jelenlété-
re, illetve élénkségére vonatkozó skálázással. Úgy könnyen vélhetjük, hogy valamilyen utó-
lagos és az élményre tekintve egészleges tudati reflexió irányítja a beszámolót. Az emlék
újraélésének élénkségérõl beszélünk, mely meglehet olykor csak darabokban élénk és egé-
szében elnagyolt, homályos. Az emlék egyediségének és élénkségének párhuzama így te-
hát nem ellentmondásmentes: habár általában az egyedi, sõt egyszer elõfordult emlékek-
nek tulajdonítjuk az élénkséget, ám az általánosabb emlék is tartalmazhat fenomenális tö-
redékeket, mint azt Mastroianni ’kilistázott’ emlékei közül szemelgetve példák által mu-
tatjuk. (Emlékszem, igen emlékszem. Marcello Mastroianni-filmriport, 1997)

Mi recordo si io mi recordo.
Marcello Mastroianni portréja a filmbõl

„Emlékszem egy naspolyafára.

„Emlékszem nagyapám és apám asztalosmûhelyére. Nagyapám széket farag. Emlékszem a fa illatára.”
„Emlékszem a Peroni sör régi reklámjában a lovakra.”
„Emlékszem a Stardust zenéjére. Még a háború elõtti idõbõl. Egy virágos ruhás lánnyal táncoltam.”
„Emlékszem Fred Aster könnyed eleganciájára.”
„Emlékszem az elsõ kalapomra, Saratova-modell volt.”
„Emlékszem egy esõszagú nyári estére.”
(…és folytathatnánk)

272
 A mûvész maga rendezte emlékezeti filmriportjában minden egyes néhány soros em-
lékhez az emlékszem „meta” állítással kezd neki, ami kedvez az emlékezeti tudásnak, rálá-
tásnak, rekonstrukciónak. Ám mégis, mint látjuk, bekerül a fogalmilag általánosított, se-
matizált emlékbe a „fa illata”, s mintegy alátámasztja, hogy az emlék élménytelisége nem
azonos azzal, hogy az esemény egyetlenegyszer történt meg. Kívülrõl tekintve ez az emlék
élménytelileg gazdag emléknek minõsülhet, nemcsak a forgács illata, hanem például gon-
dolatisága, érzelemtelisége, tapinthatósága okán is, míg mindössze egyetlen élénk
perceptuális töredéket tartalmaz. Az itt önkényesen felsorolt emlékek között olyan is akad,
amely feltehetõen igen élénk mentális képet hív elõ, mint az elsõ kalap és a sokat látott
datolyafa, anélkül hogy a beszámoló valamilyen élményminõségre támaszkodna. Tételez-
zük fel azonban, hogy ezen élményminõségek ott vannak a szöveggel együtt mozgósított
mentális képben. A virágos ruhás lányt és Fred Aster eleganciáját pedig leginkább hangu-
lati elemek színezhetik. Mindez persze saját másodlagos introspekcióm csupán, melyek
felvezetik azt a problémát, hogy miként válik szöveges visszaemlékezésünk élénkké, hogy mi-
ként épülnek be a fenomenális részletek az elbeszélt emlékbe.

Irodalom
Baars, B. B. (2002). The conscious access hypothesis: origins and recent evidence. Trends in
Cognitive Sciences, 1, 47–51.
Barsalou, L. W. (1998). The content and organization of autobiographical memories. In Neisser–
Winograd (eds.): Remembering reconsidered: ecological and traditional approaches to the study of
memory. New York, Cambridge University Press, 193–242.
Brewer, W. F. (1986). What is autobiographical memory? In Rubin, D. C. (ed.): Autobiographical
memory. Cambridge, Cambridge University Press, 25–49.
Brewer, W. F. (1996) What is recollective memory? In Rubin, D. C. (ed.): Remembering our
past: Studies in autobiographical memory. Cambridge, University Press, 19–66.
Brewer, W. F. (1992/2000). Fenomenális élmények vizsgálata. Tudomány és Lélek, 3, 48–67.
Boring, E. G. (1953/2004). Az önmegfigyelés története In Pléh–Gyõri (szerk.): Olvasmányok a
kísérleti pszichológia történetéhez. Budapest, Osiris Kiadó, 124–141.
Conway, M. A. (2001a). Sensory-perceptual episodic memory and its context: autobiographical
memory. In Baddeley, A.–Conway, M. A.–Aggleton, J. (eds.): Episodic memory. New directions
in research. New York, Oxford University Press, 53–70.
Conway, M. A. (2001b). Phenomenological records and the self-memory system. In Hoerl, C.–
McCormack, T. (eds.): Time and memory: issues in philosophy and psychology. New York, Ox-
ford University Press, 336–389.
Deese, J. (1959). On the prediction of occurrence of particular verbal intrusions in immediate
recall. Journal of Experimental Psychology, 58, 17–22.
Dixon, N. (1981/1992). A tudatelõttes feldolgozás és az érzelem. In Kónya Anikó (szerk.): Az
emlékezés ökológiai megközelítése. Budapest, Tankönyvkiadó, 245–264.
Futó J. (2005). Az emlék fenomenális minõsége: Mitõl élénk az emlék? Tudomány és Lélek, 12, 3–15.
Graf, P.–Schacter, D. L. (1985). Implicit and explicit memory for new associations in normal
and amnesic subjects. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory and Cognition, 11,
501–518.
Johson, M. K.–Hirst, W. (1993). MEM: Memory subsytems as processes. In Collins, A. F. et al.
(eds.): Theories of memory. UK., Lawrence Erlbaum Associates, 241–286.

273
Király Ildikó (1999). Önéletrajzi emlékek narratív szerkezetének vizsgálata. Pszichológia, 4, 417–436.
Kónya Anikó (2004). Az epizodikus emlékezetbe rejtett idõ. Pszichológia, 4, 369–385.
Larsen, S. F. (1998). What is it like to remember? On phenomenal qualities of memory. In
Thompson, C. P. at al. (eds.): Autobiographical memory. Theoretical and applied perspectives.
London, Lawrence Erlbaum Associates, 163–190.
LeDoux, J. (2000). Cognitive-emotional interactions: listen to the brain. In Lane, R. D.–Nadel,
L. (eds.): Cognitive neuroscience of emotion. N. Y. Oxford University Press.
Maguire, E. A.–Frith, C. D. (2003). Aging affects the engagement of the hippocampus during
autobiographical memory retrieval. Brain, 126, 1511–1523.
Marcel, A. J. (1988). Phenomenal experience and consciousness. In Marcel, A. J.–Bisiach, E.
(eds.): Consciousness in Contemporary Science. Oxford, Clarendon Press, 121–158.
Moscovitch, M. (2000). Theories of memory and consciousness. In Tulving, E.–Craik, F. I. M.
(eds.): The Oxford handbook of memory. New York, Oxford University Press, 609–625.
Natsoulas, T. (1981). A tudat alapvetõ kérdései. In Séra–Barkóczi (szerk.): A tudat pszichológiai
kérdései. Budapest, Tankönyvkiadó, 43–96.
Pléh Csaba (1990/1998). Wundt idõszerûsége. In Hagyomány és újítás a pszichológiában. Buda-
pest, Balassi Kiadó, 154–183.
Pléh Csaba (1998). Az intencionalitás mint a kognitivizmus alapkategóriája. In Hagyomány és
újítás a pszichológiában. Budapest, Balassi Kiadó, 333–355.
Racsmány Mihály (2003). Az emlékezet kognitív neuropszichológiája. In Pléh–Kovács–Gulyás
(szerk.): Kognitív idegtudomány. Budapest, Osiris Kiadó, 459–481.
Rajaram, S. (1996). Perceptual effects on remembering. Recollective processes in picture
recognition memory. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory and Cognition, 22,
365–377.
Roediger, H. L. III.–McDermott, K. B. (1995). Creating false memories: remembering words
not presented in lists. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory and Cognition, 21,
803–814.
Roediger, H. L. III. (2003). Reconsidering implicit memory. In Bowers J. S.–Marsolek, CH. J.
(eds.): Rethinking implicit memory. UK, Oxford University Press, 3–18.
Tunney, D. R.–Shanks, D. R. (2003). Subjective measures of awareness and cognition. Memory
and Cognition, 7, 1060–1071.
Tulving, E. (1983). Elements of episodic memory. New York, Oxford Clarendon Press.
Tulving, E. (2002). Episodic memory and common sense: how far apart? In Baddeley, A.–
Conway, M.–Aggleton, J. (eds.): Episodic memory. New directions in research. New York, Ox-
ford University Press, 269–287.
Tulving, E.–Markowitch, H. J. (1998). Episodic and declarative memory: Role of the
hippocampus. Hippocampus, 8, 198–204.
Vogeley, K.–Fink, G. R. (2003). Neuronal correlates of the first-person-perspective. Trends in
Cognitive Sciences, 4, 38–42.

274
A KOGNITÍV TUDOMÁNY ELMÉLETI
KÉRDÉSEI
Csibra Gergely

Van-e szükség kognitív megközelítésre?

A tükörneuronok esete a szimulációval

Máig emlékszem mennyire megdöbbentem, amikor egyetemi tanulmányaim utolsó évé-

ben arról értesültem, hogy a pszichológia nem tudomány. Pléh Csaba azt fejtegette pszi-
chológiatörténet-óráján, hogy a pszichológiát mindig is különbözõ ’paradigmák’ egymás
mellett élése jellemezte, amelyek kuhni értelemben inkommenszurábilisak voltak, és soha
nem volt olyan idõszak e ’tudomány’ történetében, amikor az azt mûvelõ szakemberek
jelentõs többsége meg tudott volna egyezni abban, milyen módon lehetne egyes tudomá-
nyos állítások igazságáról meggyõzõdni. Mindig voltak persze olyan iskolák, irányzatok,
amelyeknek hegemóniája volt a pszichológián belül, de máig igaz, hogy ha két pszicholó-
gus beszélgetni kezd, lehet, hogy egymás kérdéseit se fogják megérteni. A múlt század
hetvenes-nyolcvanas évei óta ezt a hegemóniát a pszichológia kognitív irányzatai gyakorol-
ják. A kognitív megközelítés sikerét, azt hiszem, nagyban az alapozza meg, hogy az képes
volt hidat verni a közé a két diszciplína közé, amelybõl a pszichológia maga kinõtt. A kogni-
tív megközelítés mind az idegtudomány, mind a filozófia releváns fogalmait reprezentációk-
ká és komputációkká fordítja le, megteremtve köztük egy közös nyelv lehetõségét. A kogni-
tív idegtudomány (Pléh et al. 2003) látványos elterjedését is e hídszerep tette lehetõvé.
Ez a híd azonban recseg-ropog az utóbbi idõben. Churchland (1986) nyomán egyre
több kutató, köztük sok pszichológus is úgy véli (tudatosan vagy tudattalanul), hogy erre a
hídra nincs szükség: az idegtudomány eredményei és az elmefilozófia fogalmai között köz-
vetlen megfeleltetés tehetõ. E nézet szerint a jelenségek kognitív elemzése tulajdonkép-
pen felesleges – a reprezentációk amúgy is idegrendszeriek, és azok jelentéséhez pusztán
intuícióink fogalmi elemzése szükségeltetik. E gondolkodás egyik példája az, ahogyan a
szakemberek az úgynevezett tükörneuronok (magyarul lásd Marton 2003) felfedezését fo-
gadták. A tükörneuronokat majmok premotoros kérgében találta Giacomo Rizzolatti pármai
kutatócsoportja (Di Pellegrino et al. 1992; Gallese et al. 1996; Rizzolatti et al. 1996).
A premotoros kéreg sejtjei a majom saját mozgásainak tervezésében vesznek részt, de szá-
mos közülük vizuális ingerekre is reagál, és azokat nevezték el tükörneuronoknak, amelyek
specifikusan a mások által végzett cselekvések látványára válaszolnak. E sejtek létére mind
egyes idegtudósok, mind egyes filozófusok úgy tekintenek, mint a mások elméje megérté-
sének szimulációs elméletét támogató legfõbb empirikus érvre (pl. Gallese–Goldman 1998).
E dolgozatban azt próbálom megmutatni, hogy ha a szimulációs elméleteket komolyan
vesszük, és az azok által leírt kognitív modell megfelelõ elemeit próbáljuk meg a
tükörneuronokban megtalálni, akkor kiderül, milyen gyenge is ez az érv. Talán korai len-
ne még lebontani azt a hidat.

275
 A tükörneuronok felfedezését sokan az elmúlt évtized legjelentõsebb idegtudományi
eredményének tartják (Ramachandran 2000), amely olyan különféle jelenségek magyará-
zatát alapozhatja meg, mint a nyelv evolúciója (Rizzolatti–Arbib 1998), az utánzás (Iacoboni
et al. 1999), vagy az interszubjektivitás (Gallese 2003). Ebben a dolgozatban én csak azzal
a jóval szerényebb feltételezéssel foglalkozom, amely a tükörneuronoknak a megfigyelt
cselekvések megértésében szán döntõ szerepet. Közkeletû az a nézet (lásd A cselekvésértel-
mezés szimulációs elméletei címû fejezetet), miszerint a tükörneuronok léte a cselekvések
értelmezésének és mások elméje olvasásának egyfajta szimulációs elméletét támogatja
(Gallese–Goldman 1998; Gallese 2004). Ez az elképzelés a közvetlen megfeleltetés hipotézise
(direct-matching hypothesis) néven is ismert (Rizzolatti et al. 2001). Amellett fogok érvelni,
hogy a tükörneuronok válaszmintázatáról publikált adatok összeegyeztethetetlenek ezek-
kel az elméletekkel, mivel a) a tükörneuronok aktivációja a cselekvésértelmezés eredmé-
nyét, nem pedig kezdetét jelzi (lásd Az automatikus és közvetlen megfeleltetésre vonatkozó bizo-
nyítékok címû fejezetet), és mivel b) a tükörneuronok nem ’tükröznek’ elégséges hûséggel
ahhoz, hogy szimulálhassanak (lásd A tükrözés hûsége címû fejezetet). Végezetül felvázolom a
tükörneuronok mûködésének egy alternatív magyarázatát, amely anélkül õrzi meg azok sze-
repét a cselekvések értelmezésében, hogy szimulációs funkciót kényszerítene rájuk.

A cselekvésértelmezés szimulációs elméletei

A közvetlen megfeleltetés hipotézise szerint „egy cselekvés azáltal kerül megértésre, hogy
annak megfigyelése az észlelõ egyed motoros rendszerét »rezonanciába« hozza” (Rizzolatti
et al. 2001, 661). A megfigyelt cselekvésnek a saját motoros rendszerre való leképezése auto-
matikus, közvetlen, és nem igényel kifinomult észlelési mechanizmusokat: „Mindannyiszor,
amikor az egyed egy másik egyed által végrehajtott cselekvést lát, azok a neuronok aktiválód-
nak a mozgatókérgében, amelyek az adott cselekvést reprezentálják. A megfigyelt cselekvés-
nek ez az automatikusan beindított motoros reprezentációja megfelel annak a reprezentáció-
nak, amely spontán módon megjelenik a cselekvés végrehajtása közben, és amelynek kime-
netele a cselekvõ egyed számára ismert. A tükörrendszer tehát ismeretté fordítja le a vizuális
imformációt” (Rizzolatti–Craighero 2004, 172). Egy cselekvés megértése tehát az eredmé-
nyén keresztül történik: A tükörneuronok „azáltal teszik lehetõvé a cselekvések ... jelentésé-
nek közvetlen megértését, hogy belsõleg megismétlik (szimulálják) azokat ... A megfigyelõ
azáltal érti meg a cselekvést, hogy ismeri annak kimenetelét, akkor õ maga hajtja azt végre”
(Gallese et al. 2004, 396). A közvetlen megfeleltetés hipotézisét az 1. ábra szemlélteti.

Észlelés (megfigyelés)

Motoros aktiváció
Tükörneuronok
(szimuláció)

Kimenetel (megértés)

1. ábra. A közvetlen megfeleltetés hipotézise

276
 Hipotetikus cél
felállítása

Cselekvésgenerálás
Tükörneuronok
szimulációval

Összehasonlítás
a látott cselekvéssel

Céltulajdonítás

2. ábra. A szimulációs cselekvésértelmezés kifinomultabb vázlata

A cselekvésértelmezés szimulációs magyarázatának egy kifinomultabb változatát képvi-

seli Gallese és Goldman (1998) cikke. Ebben a megközelítésben a cselekvések nemcsak
kimenetelük alapján értelmezõdnek, hanem azoknak a mentális állapotoknak, elsõsorban
céloknak a fogalmaiban, amelyek a cselekvés létrehozásában közremûködtek. Minthogy a
szimuláció csak az ’elõremutató’, predikciós kérdésre („Mit fog tenni, ha a célja ez és ez?”)
ad közvetlen választ, a fordított, retrodikciós kérdés („Milyen cél késztette erre a cselek-
vésre?”) azt követeli a megfigyelõtõl, hogy sejtéseket fogalmazzon meg a másik feltehetõ
céljáról, szimulálja az e sejtésekbõl következõ cselekvéseket, és megvizsgálja, hogy azok
megegyeznek-e a megfigyelt viselkedéssel. E szerint az elképzelés szerint tehát a cselekvé-
sek megértése egy olyan ’mintha’ cél megtalálását célozza, amely a megfigyelõ motoros
rendszerében a megfigyelttel megegyezõ cselekvést generálna. Ha a szimulált cselek-
vés nem egyezik meg a látottal, akkor feltehetõleg új sejtés megfogalmazása következik.
A 2. ábra a szimulációs cselekvésértelmezésnek ezt a kifinomultabb változatát szemlélteti.

Az automatikus és közvetlen megfeleltetésre vonatkozó

bizonyítékok
Amikor a majom valamilyen célra irányuló cselekvést hajt végre (mondjuk megragad egy
ételdarabot), agykérge premotoros részének F5 területén egyes neuronok aktivitást mu-
tatnak. Ugyanezek a neuronok akkor is tüzelnek, ha a majom az adott cselekvést egy másik
egyén által végrehajtva figyeli meg (mondjuk a kísérletvezetõ ragad meg egy ételdarabot).
Lássuk, mi történik akkor, ha a majom ugyanezt a cselekvést tárgyak hiányában látja (mond-
juk a kísérletvezetõ úgy tesz, mintha megragadna egy ételdarabot). A cselekvés végrehajtá-
sakor aktív neuronok most nem tüzelnek, mintegy jelezve, hogy a majom nem értelmezte
úgy a látott cselekvést, mint az ’ételmegragadás’ egy esetét. Sõt ebben a helyzetben nem-
csak ezek a neuronok maradnak némák, hanem nem tüzel semelyik tükörneuron sem.
Miért? Feltehetõen azért, mert a mímelt cselekvésnek nincs kimenetele, nincs célja, nincs
’jelentése’, és éppen ezért nem is ’értette meg’ azt a majom.

277
 Fontoljuk most meg, hogy honnan tudhatják a tükörneuronok, hogy egy cselekvésnek
nincs értelme (kimenetele, célja). A szimulációs elméletek szerint az, hogy egy cselek-
vésnek van-e értelme vagy sem, szimulációval dönthetõ el, és ezért minden olyan megfi-
gyelt cselekvést, amelyet a majom által is birtokolt szervekkel végeznek, szimulálni kell,
hogy az értelmezhetõ legyen. A szimulációs elméletek mindkét változata (1. és 2. ábra)
azt jósolja, hogy azokat a cselekvéseket is szimulálni fogja a majom, amelyek késõbb
értelmetlennek bizonyulnak. Az elsõ változat (1. ábra) szerint a szimuláció automatikus
és kötelezõ érvényû (Gallese 2004) mindaddig, amíg a megfigyelt cselekvés a majom
motoros repertoárján belül van. A mímelt tárgymegragadás minden bizonnyal kielégíti
ezt a feltételt. A második változatban (2. ábra) csak a feltételezett célok által generált
cselekvések szimulálódnak. A szimulációs rendszer azonban legalább néhány kísérletet
kell tegyen arra, hogy értelmezzen egy megfigyelt cselekvést, és hogy új sejtésekkel pró-
bálkozzon, ha nincs egyezés a szimulált és a megfigyelt cselekvés között. E modellben
valamilyen szimuláció mindenképp végrehajtódik, kivéve, ha a rendszer egyáltalán nem
alkot sejtéseket a lehetséges célokról. Abból azonban, hogy értelmetlen cselekvésekhez a
szimulációs cselekvésértelmezõ rendszer egyáltalán nem próbál célokat rendelni, az kö-
vetkezik, hogy a megfigyelt cselekvés célját (vagy annak hiányát) szimulációra való ha-
gyatkozás nélkül ítélte meg a rendszer.
Más szóval, ha a tükörneuronok csak a nyilvánvalóan célvezérelt cselekvéseket szimu-
lálják, akkor a szimuláció nem vesz részt annak eldöntésében, hogy van-e egy cselekvésnek
értelme, és mi is az. A tükörneuronokról publikált adatok arra utalnak, hogy azokat csak az
értelmes cselekvések érdeklik, ami viszont ellenkezik a szimulációs elméletek által jósolt
aktivációs mintázattal. Ha a tükörneuronok megfelelnek egyáltalán valaminek az 1. és 2.
ábrán, az nem a motoros aktiváció doboza, hanem a cselekvésmegértés utolsó fázisa (meg-
értés és céltulajdonítás), vagyis a cselevés végsõ értelmezése. Ha a tükörneuronoknak van
egyáltalán valami köze a szimulációhoz, akkor azt mondhatnánk, hogy a majom azért ’szi-
mulál’, mert megértette a cselekvést, nem pedig azt, hogy azért értette meg a cselekvést,
mert szimulálta azt.
Ha figyelembe vesszük a cselekvések értelmezésében részt vevõ agyi területeket, ez a
következtetés nem is nagyon meglepõ. Noha egyes állítások azt sugallják, hogy a megfi-
gyelt cselekvésekrõl szóló vizuális információ közvetlenül jut el a premotoros kéregbe, ez
nem így van. A megfigyelt cselekvések feldolgozásában számos agyterület vesz részt, me-
lyek közül talán a legfontosabb a halántéklebeny felsõ barázdája (superior temporal sulcus,
STS; lásd például Jellema et al. 2000). Az STS egyes fali lebenyi területekkel (PF: Gallese
et al. 2002) együtt az úgynevezett ’tükörrendszer’ egyik részét képezi (Rizzolatti–Craighero
2004), ugyanakkor önmaga nem mutat semmiféle motoros aktivációt. Annak ellenére azon-
ban, hogy tükrözést nem végeznek, az STS sejtjei, úgy tûnik, jól ’megértik’ a majom által
megfigyelt cselekvéseket. Kézenfekvõnek tûnik tehát az a feltételezés, hogy az STS elõze-
tesen feldolgozott jeleket küld (a fali lebenyen keresztül) a premotoros kéregbe, és ezek a
jelek a cselekvés céljáról vagy értelmérõl is tartalmaznak információt.
Ugyancsak összeegyeztethetetlen az automatikusan indított szimuláció elképzelésével
az, hogy a tükörneuronok érzékenyek a cselekvések bemutatásának módjára. A premotoros
területen található tükörneuronok ugyanis nem aktiválódnak akkor, ha a majom a cselek-
véseket nem élõben, hanem videomonitoron látja (Ferrari et al. 2003; Keysers–Perrett

278
2004). A tükörneuronok még akkor se reagálnak, ha a cselekvéseket a majomnak
sztereoszkopikusan, három dimenzióban jelenítik meg. A szimulációs magyarázat szerint a
tükörneuronok aktivációjának hiánya azt jelezné, hogy a majom nem érti meg a cselekvést,
vagyis képtelen felfogni annak értelmét. Ugyanakkor az STS sejtjeinek aktivációs mintá-
zata arra utal, hogy a majmok igencsak magas szinten képesek értelmezni a videomonitoron
látott cselekvéseket (Jellema et al. 2000), és nem vakok azok jelentésére. A premotoros
terület tükörneuronjai valószínûleg azért nem reagálnak a televízión látott (és minden bi-
zonnyal jól megértett) cselekvésekre, mert azok a cselekvések tökéletesen irrelevánsak a
majom aktuális szükségletei szempontjából.
A tükörneuronok felfedezõi azt is hangoztatják, hogy e sejtek aktivitása független a
megfigyelt cselekvés tárgyától, és különösen attól, hogy az egy ételdarab vagy egy egysze-
rû mértani idom (Rizzolatti–Craighero 2004). Mindazonáltal az élelem mindig szerepet
játszott a tükörneuronok motoros tulajdonságainak vizsgálatában, minthogy a majmok ju-
talmat kaptak azért, hogy tárgyra irányuló cselekvéseket hajtsanak végre. Így tehát a maj-
mok tárgymegragadó cselekvésének a valódi, végsõ célja e kísérletekben nem a céltárgy
maga volt, hanem az azt követõ jutalom, azaz az élelem. Ezért aztán nehéz lenne megmon-
dani, hogy egy tükörneuron, amely mindannyiszor aktiválódik, amikor a majom megragad
egy tárgyat, azt az értelmet rendeli a cselekvéshez, hogy ’egy tárgy megragadása’, vagy azt,
hogy ’egy tárgy megragadása élelemért’.
Amikor megfigyelt cselekvésekre reagálnak, a tükörneuronok a nem élelemre irányuló
cselekvések láttán is aktiválódnak, noha sem a cselekvõ, sem a majom nem kap késõbb
jutalmat. Ez azt látszik igazolni, hogy jutalom nem szükséges ahhoz, hogy a majom ideg-
rendszere egy megfigyelt cselekvést egy végrehajtott cselekvéssel azonosítson. Mindazon-
által míg a tükörneuronok mindig válaszolnak élelemmel kapcsolatos cselekvésekre, e vá-
lasz erõssége meredeken csökken, sõt el is tûnhet „néhány vagy akár az elsõ bemutatás
után” (Gallese et al. 1996, 605), ha a céltárgy egy mértani idom. A tükörneuronok kisebb
válaszkészségét a kutatók annak tulajdonították, hogy a majomnak a mértani idomokra
irányuló cselekvés iránt mutatott figyelme gyengült az elsõ néhány próba után. A szimulá-
ciós elméletek szerint azonban a látott cselekvések szimulációja ’automatikusan indított’
kellene legyen, és független attól, hogy milyen figyelmi állapotban van a majom. Az még
érthetõ volna, hogy a majom kevésbé érdeklõdik a mértani idomok, mint az élelem iránt,
de honnan tudják tükörneuronjai, hogy az éppen megfigyelt cselekvés egy érdektelen tárgyra
irányul, még mielõtt kitalálnák a cselekvés értelmét?
A nem élelemre irányuló cselekvések láttán mutatott csökkent válaszkészség kézenfek-
võbb magyarázata az, hogy a majom gyorsan megtanulja, hogy – szemben saját tárgyra
irányuló cselekvéseivel és sok olyannal, amit a laboratóriumban tapasztal – az adott cselek-
vés nem vezet jutalomhoz, vagyis nem élelmet eredményezõ instrumentális viselkedés.
A tükörneuronok ilyetén érzékenysége a jutalom valószínûségére kétféleképpen értelmez-
hetõ. Az egyszerûbb értelmezés az volna, hogy a tükörneuronokat nem érdeklik az olyan
cselekvések, amelyeknek nincs élelemhez köze. A bonyolultabb, de sokkal érdekesebb
magyarázat szerint viszont a tükörneuronok talán nemcsak a cselekvések közvetlen célját
reprezentálják, hanem azokat a további eredményeket is, amelyek felé az adott cselekvés
instrumentális lehet. Erre az értelmezésre még visszatérek a dolgozat végén.

279
A tükrözés hûsége
Szemben azzal a közkeletû nézettel, miszerint a tükörneuronokat tükrözõ tulajdonságuk
azonosítja, az azokat felfedezõ kutatók nem ebben az értelemben használták ezt a kifeje-
zést. A ’tükörneuronok’ definíciója vagy az összes olyan sejtre utalt a ventralis premotoros
kéregben, amelyek reagáltak, amikor a majom értelmes cselekvéseket látott (Rizzolatti et
al. 1996), vagy csak azokra, amelyek „tüzeltek akkor is, amikor a majom aktív mozgásokat
végzett, és akkor is, amikor bizonyos értelmes cselekvéseket figyelt meg” (Gallese et al.
1996, 595). (Amikor én a ’tükörneuronok’ kifejezést használom ebben a dolgozatban, ak-
kor ez utóbbi definíciót alkalmazom.) A tükrözõ tulajdonság tehát nincs benne a
tükörneuronok meghatározásában, hanem az további, nem triviális jellemzõje e sejteknek,
melyet az mutat, hogy e neuronok olyan cselekvések láttán aktiválódnak, amelyek ’hason-
lóak’ ahhoz a cselekvéshez, amely tüzelésre készteti a neuront, amikor azt a majom maga
hajtja végre. Milyen fokú hasonlóságról van itt szó?
Elõször is, nem minden olyan neuronnak vannak motoros tulajdonságai, amely cselek-
vések megfigyelésére reagál. Mi több, az ilyen sejtek jelentõs hányada nem tükörneuron
Gallese et al. (1996) definíciója szerint. Ez a hányad 21%-tól (Gallese et al. 1996; Rizzolatti
et al. 1996), 25%-on keresztül (Di Pellegrino et al. 1992) 30%-ig terjed (Gallese et al.
2002). Mit csinálnak ezek a sejtek? Az biztos, hogy nem vizuális információt fordítanak
motoros kódba (azaz nem szimulálnak), minthogy e sejtek nem reprezentálnak semmiféle
motoros kódot.
Másodszor, noha a legtöbb tükörneuron csak egyfajta cselekvés végrehajtása közben
aktív, sokuk két vagy akár három különbözõ megfigyelt cselekvésre is reagál. A többféle
cselekvésre is érzékeny tükörneuronok aránya változó: 21% (Di Pellegrino et al. 1992),
33% (Ferrari et al. 2003), 37% (Gallese et al. 2002), mintegy 40% (Rizzolatti et al. 1996),
45% (Gallese et al. 1996), sõt akár 68% (Umiltà et al. 2001) is lehet. Abból, hogy több
mint egyféle cselekvés is aktiválhat egy tükörneuront, az következik például hogy egy olyan
sejt, amely a ’kézzel megragadás’ cselekvés végrehajtásakor tüzel, akkor is reagál, ha a
majom egy ‘kezek közötti interakció’ vagy ’szájjal megragadás’ cselekvést lát (Gallese et al.
1996). Ha komolyan vesszük a szimulációs elképzeléseket, akkor ezeket a tükörneuron-
aktivációkat téves szimulációnak vagy félreértelmezésnek kell tekintsük. Ahogy a többféle
cselekvésre is érzékeny tükörneuronok magas aránya jelzi, a látott cselekvések félreértel-
mezése korántsem volna kivételes.
Harmadszor, még ha egy tükörneuron csak egyetlen cselekvésre reagál is, az sem feltét-
lenül ugyanaz a cselekvés, mint amit a sejt motoros tulajdonságai alapján várnánk. Példák
erre az úgynevezett ’tágan kongruens’ tükörneuronok, amelyek az összes tükörneuron
mintegy 60%-át képezik (Fogassi–Gallese 2002), noha ebbe a számba a fenti, többféle
cselekvésre is reagáló sejtek is beleértendõk. Di Pellegrino et al. (1992) például arról szá-
molt be, hogy a 29 tükörneuron közül 11 (38%) esetén a sejtet tüzelésre késztetõ végrehaj-
tott, illetve megfigyelt cselekvések között logikai kapcsolat volt: „A hatékony megfigyelt
cselekvés például egy tárgy asztalra helyezése volt, míg a hatékony végrehajtott cselekvés
étel szájhoz emelése vagy a tárgy megragadása volt” (Di Pellegrino et al. 1992, 179). Ha a
tükörneuronok egyfajta szimulációt valósítanának meg, akkor ez a példa szó szerint azt
jelentené, hogy a majom úgy értelmezte a tárgyat lehelyezõ cselekvést, mint amikor õ
maga megragad (vagy megeszik) egy tárgyat. Mondhatjuk persze, hogy ez a két cselekvés
„egy logikai sor részeinek tekinthetõ” (Fogassi–Gallese 2002, 19), de azt is mondhatnánk,

280
hogy ez a két cselekvés (egy tárgy lehelyezése egy felszínre, illetve felvétele egy felszínrõl)
éppen ellentétes célra irányul. Mindemellett az sem világos, hogy amennyiben a szimulá-
ció képezi az elsõ lépést a cselekvések megértése felé, mely rendszer döntené el, hogy mi
volna a megfigyelt cselekvéshez logikailag kapcsolható cselekvés, hogy azt szimulálni le-
hessen?
Negyedszer, még a kongruencia ilyen laza értelmezése mellett is marad egy további
mintegy 10%-nyi tükörneuron, ahol semmilyen kapcsolat sem található a hatékony végre-
hajtott és megfigyelt cselekvés között (Fogassi–Gallese 2002). Noha ezek a sejtek kielégí-
tik a tükörneuronok definícióját, amennyiben mindkét modalitásban aktívak, nehéz meg-
érteni, miért neveztetnek tükörneuronnak.
Végül, a tükörneuronok mintegy harmadában egyértelmû megfelelés (’szoros kongru-
encia’) van a sejt motoros és vizuális tulajdonságai között (Di Pellegrino et al. 1992: 41%;
Gallese et al. 1996: 32%; Ferrari et al. 2003: 37%; Gallese et al. 2002: 19%). Nehéz azon-
ban megállapítani, hogy ezek az arányok alacsonyak-e vagy magasak, mert a kutatók soha
sem közölnek a kongruencia mértékére vonatkozó statisztikai elemzést. Egy ilyen elem-
zéshez a megfelelõ nullhipotézis az a feltételezés lehetne, hogy a sejtek motoros és vizuális
tulajdonságai véletlenül oszlanak el anélkül, hogy valamilyen módszeres kapcsolat lenne
köztük. A fenti közlemények nem számolnak be olyan részletességgel az adatokról, hogy
egy ilyen elemzés utólagosan elvégezhetõ legyen, de azért megengedik, hogy becsléseket
tegyünk. Ha Gallese et al. (1996) cikkébõl mind a 92 tükörneuront figyelembe vesszük
(azokat is, amelyek többféle cselekvésre érzékenyek), akkor azok közül 69 (75%) válaszol
tárgyak megragadására, és 71 (77%) aktiválódik, amikor a majom maga ragad meg egy
tárgyat. Ha ezek a tulajdonságok véletlenszerûen oszlanának meg a sejtek között, azt vár-
nánk, hogy 53 (58%) olyan tükörneuront fogunk találni, amely a tárgymegragadásnak mind
a végrehajtására, mind a látványára reagál. Ha csak azokat a tükörneuronokat vesszük fi-
gyelembe, amelyek egyetlen cselekvéshez társulnak, a 41 közül 30 reagál a tárgymegraga-
dás megfigyelésére, és a 81 közül 60 aktív, amikor a majom maga ragad meg tárgyakat.
Véletlen eloszlás mellett azt várhatnánk, hogy e sejtek 54%-a lesz kongruens a tárgymeg-
ragadás cselekvésére nézve. Ezek a számítások nem veszik figyelembe, hogy a ’szorosan
kongruens’ tükörneuronok nem pusztán a cselekvéskategória (pl. megragadás), hanem annak
sajátos végrehajtási módja alapján (pl. fogásmód) is kongruensek, és ezért nem mérhetõk
össze közvetlenül a fenti dolgozatokban közölt arányokkal.
Amire itt rá szeretnék mutatni, az nem az, hogy a két modalitás (végrehajtás, illetve
megfigyelés) közötti kongruencia nem elég magas ezekben az eredményekben, hanem az,
hogy a kongruencia mért értékét a különbözõ cselekvések két modalitásbeli eloszlásához
képest lehet csak értékelni. Ha ez az eloszlás nagyon egyenetlen az egyes cselekvés- vagy
fogástípusok mentén, akkor viszonylag nagy arányban lesz található egyezés a két modali-
tás között még akkor is, ha semmilyen oksági kapcsolat sincs közöttük. Megfelelõ statisz-
tikai elemzés hiányában tehát eldöntetlen marad, hogy azok a sejtek, amelyek kielégítik a
’tükörneuronok’ definícióját (vagyis azok, amelyek a cselekvések végrehajtásakor és megfi-
gyelésekor egyaránt tüzelnek), valóban ’tükröznek’-e e szó köznapi értelmében (vagyis
általában ugyanazokhoz a cselekvésekhez kötõdnek mindkét modalitásban). A ’tükörneuron’
kifejezés valóban „nagyszerû terminológiai választás” (Sperber 2004), de a terminológia
nem helyettesítheti a ’tükrözés’ meglétének empirikus igazolását.
Összegezve, amikor a majom egy kézzel végzett cselekvést figyel meg, egyes sejtek akti-
válódnak agyának ventralis premotoros kérgi területén. E sejtek közül néhánynak egyálta-

281
lán nincs motoros tulajdonsága, néhány több különbözõ cselekvésre is reagál, néhánynak a
motoros tulajdonsága más vagy éppen ellentétes célú cselekvésekhez kötõdik, és néhány-
nál a hozzá tartozó motoros cselekvés megegyezik a megfigyelt cselekvéssel. Ez a válasz-
mintázat aligha összeegyeztethetõ a közvetlen megfeleltetés hipotézisével. A szimulációs
elméletekbõl az következik, hogy minél pontosabb a szimuláció, annál jobb a megfigyelt
cselekvés megértése. Ha egy majom a tükörneuronjai által végzett szimulációra hagyat-
kozna, nem értene sokat mások cselekedeteibõl.
A tükörneuronok két modalitásbeli tulajdonságai közötti gyenge megfelelés arra utal,
hogy noha ugyanaz a kérgi terület reprezentálja az azonos szervekkel (pl. kézzel) végrehaj-
tott és megfigyelt cselekvéseket, e reprezentációk nem feltétlenül esnek egybe a két moda-
litás között. Rizzolatti et al. (2001) felismerték ezt a problémát, és arra a következtetésre
jutottak, hogy a tükörneuronok ’tág kongruenciája’ azt jelzi, hogy e sejtek „a megfigyelt
cselekvés célját annak sok példánya között általánosítják” (662). Valószínûleg igazuk van.
Nem lehet azonban a kecskét is jóllakatni, és a káposztát is megtartani. A tükörneuronok
vagy szimulálják a megfigyelt cselekvést, hogy megérthessék azt, vagy a már értelmezett
cselekvést általánosítják absztrakt cselekvésfogalmakká. A tükörneuronok tág kongruenciája
jobban összeegyeztethetõ ez utóbbi funkcióval. Ez a következtetés hasonlít az elõzõ szakasz
konklúziójára, miszerint valószínûbb, hogy a tükörneuronok a már jól értett cselekvések
reprezentációjában és további feldolgozásában vesznek részt, mint hogy szimulálnának.

Következtetések
A fenti elemzés szerint a tükörneuronokról ismeretes tények nem illeszkednek azokhoz az
elméletekhez, melyek szerint e sejtek szimulációval teszik érthetõvé a megfigyelt cselekvé-
seket. Szeretném hangsúlyozni, hogy kritikám csak erre az összeegyeztethetetlenségre
vonatkozik, és nem a szimulációs elméletekre vagy a tükörneuronokra magukra. A cselek-
vésértelmezés szimulációs elméletei akkor is helyesek lehetnek, ha azokat nem a tükör-
neuronok implementálják az idegrendszerben. Hasonlóképp, nem tagadom, hogy a
tükörneuronoknak valamilyen szerepe lehet a megfigyelt cselekvések megértésében. Amint
láttuk, e sejtek esetleg a cselekedetek és azok következményei, valamint a folytatólagos
cselekedetek közötti kapcsolatok reprezentációjában vehetnek esetleg részt, különösen olyan
esetekben, amikor azok a következmények relevánsak a majom számára.
Mi több, egy kézenfekvõ ellenhipotézis is megfogalmazható a tükörneuronok szerepé-
rõl. E szerint a tükörneuronok a megfigyelt után következõ cselekedetek elõrejelzésében
vagy elõvételezésében mûködnének közre, nem pedig az aktuálisan megfigyelt cselekvés
szimulációjában. Úgy tûnik, a tükörneuronok elsõsorban az olyan instrumentális cselekvé-
sekre érzékenyek, amelyek annak érdekében hajtódnak végre, hogy további cselekvéseket
lehetõvé tegyenek, és az úgynevezett ’logikailag’ kapcsolódó cselekvések, melyeket a vég-
rehajtott és megfigyelt cselekvések közötti tág kongruencia példáiként írtak le, valóban
egy ilyen fajta szekvenciális viszonyt jelezhetnek. A tükörneuronon mûködésének ilyetén
értelmezése a gyenge kongruenciával kapcsolatos problémákat (például a többféle cselek-
vésre való érzékenység problémáját) is kikerüli, minthogy az elõrejelzéseknél nem várunk
el egy az egyhez megfeleltetést a két modalitás között. Ugyanakkor, noha ez a hipotézis
fontos szerepet szán a tükörneuronoknak a cselekvések értelmezésében, azt is jelenti, hogy
e sejtek nevük dacára nem ’tükrözik’ a megfigyelt cselekvéseket.

282
 Mivel a tükörneuronokat kimutató kutatások nyers adataihoz nincs hozzáférésem, nehe-
zen tudnám ennek az alternatív értelmezésnek a megalapozottságát részleteiben megvizsgál-
ni. Ezt a hipotézist itt elsõsorban annak illusztrációjaként vetem fel, hogy ha az elmélet és az
adatok (ebben az esetben a szimulációs elmélet és a tükörneuronok aktivációs mintázata)
nem illenek össze, alternatív magyarázatok keresendõk. Ha az itt vázolt ’predikciós’ hipoté-
zis helyesnek bizonyul (és akkor is, ha nem), a tükörneuronok valóban az elmúlt évtized
legfontosabb idegtudományi felfedezésének (Ramachandran 2000) lesznek tekinthetõk – de
nem azért, mert a cselekvések megértésének szimulációs elméletét támogatják.

Irodalom
Churchland, P. S. (1986). Neurophilosophy: Toward a unified science of mind-brain. Cambridge,
MIT Press.
Di Pellegrino, G.–Fadiga, L.–Fogassi, L.–Gallese, V.–Rizzolatti, G. (1992). Understanding
motor events: A neurophysiological study. Experimental Brain Research, 91, 176–180.
Ferrari, P. F.–Gallese, V.–Rizzolatti, G.–Fogassi, L. (2003). Mirror neurons responding to the
observation of ingestive and communicative mouth actions in the monkey ventral premotor
cortex. European Journal of Neuroscience, 17, 1703–1714.
Fogassi, L.–Gallese, V. (2002). The neural correlates of action understanding in non-human
primates. In Stamenov, M. I.–Gallese, V. (eds.): Mirror neurons and the evolution of brain and
language (13–35). Amsterdam, John Benjamins Publ.
Gallese, V. (2003). The manifold nature of interpersonal relations: The quest for a common
mechanism. Philosophical Transactions of the Royal Society, London B, 358, 517–528.
Gallese, V. (2004). Intentional attunement. The Mirror Neuron system and its role in
interpersonal relations. http://www.interdisciplines.org/mirror/papers/1
Gallese, V.–Fadiga, L.–Fogassi, L.–Rizzolatti, G. (1996). Action recognition in the premotor
cortex. Brain, 119, 593–609.
Gallese, V.–Fogassi, L.–Fadiga, L.–Rizzolatti, G. (2002). Action representation and the inferior
parietal lobule. In Prinz, W.–Hommel, B. (eds.): Attention and performance XIX. common
mechanisms in perception and action. New York, OUP, 334–355.
Gallese, V.–Goldman, A. (1998). Mirror neurons and the simulation theory of mind reading.
Trends in Cognitive Sciences, 12, 493–501.
Gallese, V.–Keysers, C.–Rizzolatti, G. (2004). A unifying view of the basis of social cognition.
Trends in Cognitive Sciences, 8, 396–403.
Iacoboni, M.–Woods, R. P.–Brass, M.–Bekkering, H.–Mazziotta, J. C.–Rizzolatti, G. (1999).
Cortical mechanisms of human imitation. Science, 286, 2526–2528.
Jellema, T.–Baker, C. I.–Wicker, B.–Perrett, D. I. (2000). Neural representation for the
perception of the intentionality of actions. Brain and Cognition, 44, 280–302.
Keysers, C.–Perrett, D. I. (2004). Demystifying social cognition: a Hebbian perspective. Trends
in Cognitive Sciences, 8, 501–507.
Marton M. (2003). A viselkedés megértését és utánzását megalapozó idegrendszeri szimuláció.
Pszichológia, 23, 195–227.
Pléh Csaba–Kovács Gy.–Gulyás B. (2003). Kognitív idegtudomány. Budapest, Osiris.
Ramachandran, V. S. (2000). MIRROR NEURONS and imitation learning as the driving
force behind „the great leap forward” in human evolution. Edge. http://www.edge.org/
3rd_culture/ramachandran/ramachandran_p1.html

283
Rizzolatti, G.–Arbib, M. A. (1998). Language within our grasp. Trends in Neurosciences, 21,
188–194.
Rizzolatti, G.–Craighero, L. (2004). The mirror-neuron system. Annual Review of Neuroscience,
27, 169–192.
Rizzolatti, G.–Fadiga, L.–Fogassi, L.–Gallese, V. (1996). Premotor cortex and the recognition
of motor actions. Cognitive Brain Research, 3, 131–141.
Rizzolatti, G.–Fogassi, L.–Gallese, V. (2001). Neurophysiological mechanisms underlying the
understanding and imitation of action. Nature Review Neuroscience, 2, 661–670.
Sperber, D. (2004). „Mirror neurons” or „Concept neurons”? http://www.interdisciplines.org/
mirror/papers/1/8
Umiltà, M. A.–Kohler, E.–Gallese, V.–Fogassi, L.–Fadiga, L.–Keysers, C.–Rizzolatti, G. (2001).
I know what you are doing: A neurophysiological study. Neuron, 32, 91–101.

284
Juhász Levente Zsolt

Neuroökonómia: egy új diszciplína

(Tények és lehetõségek)

A közgazdaság-tudományi elméletek nagy szerepet tulajdonítanak az emberi döntéseknek

a gazdasági folyamatok számos szintjén. Nem csoda tehát, hogy az utóbbi évtizedekben
egyre nagyobb érdeklõdéssel fordulnak a közgazdászok is az emberi választások lélektani
meghatározói felé. A közgazdaságtani elméletek alakításában a pszichológiai szempontok
szerepének növekedésére egyértelmûen utal az, hogy Daniel Kahneman (aki az 1996-ban
elhunyt Amos Tverskyvel a modern döntéstudomány magalapítóinak tekinthetõ) Vernon
L. Smithszel, a kísérleti közgazdaságtan jeles képviselõjével (aki talán nem meglepõ mó-
don, maga is folytat „neuroökonómiai” vizsgálatokat) együtt 2002-ben közgazdasági No-
bel-emlékdíjat kapott. A Kahneman és Tversky által elkezdett irányzat nagyon sok új szem-
pontot, modellt, elméletet, kísérletet generált; a döntéspszichológia ennek tükrében egy-
értelmûen sikertörténet. Az elért eredményekrõl, de a gazdaságpszichológia más kérdése-
irõl is magyarul igen átfogó és informatív mûveket olvashatunk (Hunyady 2003; Zoltayné
Paprika 2002; Mérõ 2004).
Napjaink közgazdaság-tudományában két, részben a döntéspszichológiából leágazott
kutatási terület tartogat egyelõre még nehezen belátható távlatú lehetõségeket a közgaz-
dász, pszichológus kutatók, a második esetén pedig a neurobiológus szakemberek számára
(is). Az egyik a viselkedéses pénzügytudomány (behavioral finance, magyarul Komáromi
2002), amely többek között a pénzügyi piacok hatékonyságát befolyásoló pszichológiai
tényezõk hatásait vizsgálja. A másik, még születõben lévõ, de remélhetõleg a késõbbiekben
sok eredményt felmutató új megközelítés a neuroökonómia.
De mi is a neuroökonómia? McCabe, aki közgazdászként (a már említett Vernon Smith
munkatársa) így fogalmazza meg az irányzat lényegét: „A neuroökonómia azt tanulmá-
nyozza, hogy a fizikai agy hogyan lép környezetébe külsõ környezetével, hogy gazdasági
viselkedést hozzon létre. E kutatási terület lehetõséget ad a társadalomtudósok számára,
hogy jobban megérthessék az egyéni döntéshozatalt, és ezáltal sikeresebben elõrejelezhessék
a gazdaság résztvevõinek viselkedését” (McCabe 2003). Paul W. Glimcher, aki egészen
más kutatási területen dolgozva kezdett a gazdasági döntések biológiájával foglalkozni, így
fogalmaz: „a neuroökonómia célja azon agyi folyamatok tanulmányozása, melyeket az evo-
lúció arra szelektált ki, hogy az egyént úgy irányítsák a nem determinisztikus világban,
hogy az maximalizálja kompetitív rátermettségét” (Glimcher–Rustichini 2004). Glimcher
korábban a szemmozgás-szabályozás agyi mechanizmusait vizsgálta, a majmok szakkadikus
szemmozgáskor szükséges döntéseivel (Platt–Glimcher 1996; 1999) kapcsolatos vizsgála-
tokon keresztül kapcsolódott be a neuroökonómiai kutatásba. Mások, pl. Wolfram Schultz

285
(2000) az állati és emberi tanulás motivációs meghatározói (büntetés, jutalom) idegrend-
szeri reprezentációinak kutatásával vesz részt a gazdasági viselkedés vizsgálatában. Glimcher
(2003) könyvében, ami a neuroökonómiáról megjelent egyetlen átfogó mû, a karteziánusi
dualizmus és a Sherington nevével fémjelzett reflexológia (ahogy õ nevezte, determinisz-
tikus monizmus) kritikájából eredezteti az új megközelítés szemléletét. Állítása szerint a
nem determinisztikus (mentális) világ nem érthetõ meg a determinisztikus (mechanikus)
világkép törvényei segítségével. Az idegtudományokban szerinte széles körben elfogadott
reflexmodell ennek a determinisztikus hozzáállásnak a megtestesítõje, ezért rossz és elve-
tendõ. Minden modell idetartozik, amelyik determinisztikusan mûködõ egységekre pró-
bálja dekomponálni az elme mûködését. Érdekes módon Glimcher a neurális hálózatokat
is ilyennek tekinti. A komplex organizmusok belsõ folyamatai nem determinisztikusak,
mondhatni belsõ random-szám generátorral rendelkeznek: „nem redukálható” bizonyta-
lanság jellemzi az organizmust, hogy a környezet szintén kiszámíthatatlan eseményeivel,
pl. külsõ támadás, megküzdhessen. Az ökonómiai szempontú neurobiológia menete – ál-
lítja Glimcher –, elõször meghatározni a viselkedés (adaptív) funkcióját (ebben David Marr-
ra hivatkozik), majd megtalálni ennek formális ökonómiai modelljét, és ezt neurobiológiai
eszközökkel tesztelni. Meggyõzõdése, mivel az agy hozza létre a gazdasági viselkedést, így
az azokat létrehozó neurológiai folyamatok tanulmányozásából a közgazdaság-elmélet
meríthet. De fordítva is termékeny lehet az együttmûködés, a közgazdaságtan (elsõsorban
természetesen a mikroökonómia) keretet, fogalmakat, modelleket (pl. játékelmélet, prefe-
renciák, hasznosság) adhat az agyi folyamatok vizsgálatához. A közgazdászok, pszicholó-
gusok és az idegtudomány szakemberei ugyanazt a jelenséget (ti. a döntéseket) eltérõ szin-
teken próbálják leírni és magyarázni. Eddig párhuzamosan, egymásról sokszor tudomást
sem véve végezték kutatásaikat. A gazdasági megközelítés minden választásos viselkedést
ugyanazzal a logikailag koherens formalizmussal akarja leírni. A pszichológiai megközelí-
tés azokat a módokat vizsgálja, amelyeken az objektív és szubjektív értékbecslések (hasz-
nosságok és valószínûségek) különböznek, és olyan pszichológiai modulokat feltételez,
melyek a viselkedésben megfigyelhetõ preferenciákat magyarázni kívánják. A neuro-
biológusok pedig azokat az idegrendszer struktúráiban, mûködésében feltárható minimá-
lis különbségeket keresik, melyek alapján az állat vagy egyén viselkedésében feltárható
minimális különbségeket magyarázhatják.
A döntéshozatal egyesített modellû magyarázata ma már nemcsak lehetõség – állítja
Glimcher –, hanem egy „kidolgozás alatt” lévõ paradigma, mely által megvethetõ egy sok-
kal szilárdabban lehorgonyzott döntéstudomány alapja, melynek magyarázóereje sokkal
nagyobb lesz, mint bármelyiknek önállóan.
A „gazdasági” döntés biológiai megalapozottsága mellett számos érvet, adatot szoktak
felsorolni, kezdve a fõemlõsök között megfigyelhetõ egyértelmûen barterügylet tekinthe-
tõ interakcióktól (De Waal–Berger 2000; De Waal 2001) egészen addig, hogy a kolibrik
bizonyos kockázatos helyzetekben mutatott viselkedése legjobban a hasznossági függvénnyel
írható le (Bateson 2002). Többen állítják, a döntéshozatal számos vonatkozásában más
alacsonyabb rendû fajok is az emberhez nagyon hasonlóan viselkednek. Pl. Robson (2001)
is amellett érvel, hogy a hasznossági függvény alapú döntések a környezeti tényezõkre
kialakult adaptációs válasznak tekinthetõk. De ezek a kutatók általában nem a
neuroökonómia „zászlaja alatt” végeznek kutatásokat, McCabe (2003) összefoglalójában
az alábbi témákat sorolja az irányzat által kedvelt vizsgálódási területek közzé:

286
 a) neurológiai sérültek döntési helyzetekben;
b) versengõ alternatívák közötti választások idegrendszeri korrelátumai;
c) a pénz mint megerõsítõ agyi reprezentáció;
d) bizonytalan helyzetekben történõ választás,
e) stratégiai döntéseket megalapozó agyi folyamatok.

Neurológiai sérültek teljesítménye döntési feladatokban

A témakör kutatóit általában nem gazdasági érdeklõdés vezérelte a téma felé, hanem in-
kább az emberi normál és sérült kognitív funkcióikat próbálják megismerni, esetleg ideg-
rendszeri alapjaikat feltárni („a funkciókat lokalizálni”). Általában Phineas Gage 19. száza-
di esetét tekintik az elsõ olyan orvosilag jól dokumentált esetnek, ahol a döntési folyama-
tok sérülése neurológiai károsodás miatt egyértelmû volt. Mégis a téma szisztematikus
vizsgálatára közel másfél évszázadot kellett várni. A legtermékenyebb munkát a döntés
neuropszichológiájának feltárásában kétségtelenül az Antoine Bechara vezette Iowa kuta-
tócsoport végzi. Bechara munkatársaival (1994) Damasio (1996) „szomatikus marker” hi-
potézisének kísérleti vizsgálatára vállalkozott. Ismert, hogy Damasio elmélete a döntési
folyamatokban nagy szerepet szán az emocionális folyamatoknak. Korábbi érzelmi reakci-
óink helyzetekre, különbözõ ingerekre, viselkedéses válaszokra színezik emlékeinket, így
hozzátartoznak a dolgok jelentéséhez is. A választási lehetõségekhez kapcsolódó érzelmi
jelentés felszínre kerülése sokszor együtt jár az érzelmi komponensnek tekinthetõ „zsigeri
válaszok” bizonyos mértékû reaktivációjával, mely „szomatikus markerek” képesek befo-
lyásolni az emberi döntéseket. Ötletes feladatot szerkesztettek, a gambling taskot, amely-
ben a kísérleti személyeknek 4 kártyacsomagból kellett mindig egy-egy lapot elemelni.
Attól függõen, hogy melyik pakliból vettek, különbözõ jutalmakat vagy büntetéseket kap-
tak. Az volt a részt vevõ személyek feladata, hogy maximálják nyereményüket. A kártyahú-
zásokhoz készített „fizetési táblázatot” úgy állították össze, hogy a négy pakliból két eset-
ben általában „pozitívan” lehetett kijönni, annak ellenére, hogy általában kisebb nyeremé-
nyek voltak, de a veszteségek is kisebbek voltak. Ha valaki azonban rendszeresen a másik
kettõbõl húzott, engedve néhány nagy nyereményû lap csábításának, akkor nettó veszte-
séggel zárhatta a játékot, mivel több nagyobb veszteséget is tartalmaztak ezek a csomagok.
Míg a normál személyek igen hamar realizálják a „nyerõ” stratégiát, addig prefrontális
(fõleg mediofrontális és orbitofrontális területek) sérülteknél igen hamar kimutatták a vesz-
teség jeleire való érzéketlenséget, mint a szomatikus markerek, így érzelmi folyamatok
döntéssegítõ folyamatainak károsodását. Hasonlóan rosszul teljesítettek a feladatban az
amygdalasérültek is, de õk a szomatikus állapotok aktivációját jelzõ bõr-elektromos választ
sem produkálták (Bechara et al. 1999), így feltehetõleg náluk az ingerek érzelmi feldolgo-
zásának mélyebb problémája áll fenn. A gambling taskkal, és hasonló döntéseken alapuló
feladatokkal (pl. Cambridge Gambling Task, Rahman et al. 2001) több klinikai csoport-
ban találtak teljesítménycsökkenést. Így például kóros játékszenvedélyben szenvedõknél
(Cavedini et al. 2002), kokainistáknál (Monterosso 2004), heroinfüggõknél (Petry et al.
1998), alkoholistáknál (Mazas et al. 2000), unipoláris és bipoláris depresszióban és impul-
zív személyiségzavarban szenvedõknél (Rahman et al. 2001). Prefrontális sérülteknél Goel
et al. (1997) „életszerû” pénzügyi döntési-tervezési feladatokban talált a normál kontroll-
nál rosszabb teljesítményt.

287
Versengõ alternatívák közötti választás idegrendszeri korrelátumai
Ahhoz, hogy a gazdaság szereplõje választhasson, minden közgazdaság-tudományi elmé-
let feltételezi azt, hogy a fennálló opciókat (pl. jószágkosarakat) képes valahogy rendezni,
helyettesíthetõségük alapján preferenciagörbékkel rendelkezik velük kapcsolatban, szük-
ségletkielégítõ képességük alapján hasznosságot rendel hozzájuk (Kopányi 1992).
Tremblay és Schultz (1999) a szubjektív hasznosság kódolásának megfelelõen viselkedõ
neuronokat találtak makákómajmok orbitofrontális kérgi területein (Glimcher 2002;
Shadlen–Newsome 1996 a laterális intraparietális területeken találtak ilyet). A majmok
„késleltetett válasz” típusú feladatokat hajtottak végre, miközben minden próbában tud-
ták, hogy milyen jutalmat kapnak majd a feladat végrehajtása után. Attól függõen, hogy
melyik volt a majom által jobban szeretett (preferált) megerõsítés (pl. banán vs. alma),
egyes orbitofrontális sejtek, melyek tevékenységét elektródák segítségével regisztrálták,
specifikusan válaszoltak. Bizonyos neuronok a preferált megerõsítés esetén több kisülést
produkáltak. Más sejtek viszont az alacsonyabban értékelt jutalom esetén mutattak aktí-
vabb viselkedést. De a választható lehetõség szubjektív értéke a jelen lévõ és elérhetõ alter-
natíváktól is függött. Amikor ugyanaz a jutalom, amire korábban igen erõteljes válasz ér-
kezett a sejttõl, egy másik választási feladatban mint az állat által kevésbé preferált lehetõ-
ség szerepelt, ezen opció „hasznosságát” kódoló neuronok tevékenysége is mérsékeltebb
volt. Úgy tûnik, a szerzõk által vizsgált sejtek a viselkedéses válaszok megerõsítõinek szub-
jektív motivációs értékének kódolásában, illetve feldolgozásában vesznek részt.

A pénz mint megerõsítõ agyi reprezentáció

Az ember életében kitüntetett szerepe van a megerõsítõk és incentívek között a pénznek.
Thut et al. (1997) azt vizsgálták, hogy az agy minden jutalmat (pl. a pénzt és a dicséretet)
egynemûen kezel-e. 10 személy agyi vérátáramlását vizsgálták, miközben „go-NO-go”
típusú feladatokat oldottak meg a vizsgált személyek. Amikor a személyek pénzbeli meg-
erõsítést is kaptak, szemben a csak szóbeli „OK”-val, akkor az orbitális és a dorsolaterális
prefrontális területen, illetve a talamusz és a középagy területérõl találtak PET-vizsgálat-
tal fokozott aktivitást.
Knutson et al. (2001) humán kísérleti személyektõl gyûjtött eseményfüggõ fMRI-ada-
tokat. A vizsgált személyek egy késleltetett válasz feladatban vettek részt. Minden próbá-
ban elõször a személyeknek azt mutatták be, hogy mekkora nagyságú összeget (0,2 dollár,
1 dollár, 5 dollár) nyerhetnek, vagy veszíthetnek. Majd ezután 2000–2500 ms-mal a cél-
inger jelent meg, amely 160–250 ms-ig volt látható. A személy úgy nyerhette meg az elõ-
zetesen bemutatott nyereményt, vagy úgy kerülhette el az elõzetesen bemutatott bünte-
tést, hogy a célinger bemutatása alatt lenyomott egy billentyût. A kutatócsoport által ki-
tüntetetten vizsgált területen, a nucleus accumbensben extra aktivációt találtak várható
jutalom hatására, míg a büntetésnek nem volt ilyen hatása. Érdekes módon a nyereséggel
kapcsolatos beszámolt szubjektív elégedettség korrelált a nucleus accumbens aktivitásával
nagy jutalmak esetén. A büntetés más területeken váltott ki aktivációt (n. caudatus medialis),
de az nem volt specifikus, mert az elvárt jutalom is aktiválta.
Gehring–Willoughby (2002) eseményfüggõ potenciálokat vizsgáltak olyan személyek-
nél, akik egy egyszerû „szerencsejátékban” vettek részt. A kísérleti személy mindig két

288
összeget látott a képernyõn, amelyek közül választania kellett. Ez volt a „tét”, amelyet attól
függõen, hogy a kísérlet további részében az összeg nagyságát jelzõ számok pirosra vagy
zöldre váltottak, megnyerhetett, vagy elveszíthetett. A nem választott összeg is zöld vagy
piros színûre váltott, így a kísérleti személy láthatta, hogy döntésével milyen alternatív
nyereményt vagy veszteséget szalasztott el. A játékosok szerencsejáték alatt rögzített EEG-
tevékenységben konzisztens különbséget találtak, egy extra negatív komponenst, amely
200–300 ezredmásodperces latenciaátlaggal jelent meg az aktuális játék eredményének ki-
derülése (a megtett szám zöld vagy piros lett) után, de csak olyan esetekben, amikor a
személyt nettó veszteség érte. Mivel az eltérés legkifejezettebb mediofrontális skalp terü-
letén volt, a komponenst a szerzõk mediofrontális negativitásnak (MFN) nevezték. A for-
ráselemzés alapján a generátor területként az anterior cinguli (ACC) és közvetlen környé-
ke valószínûsíthetõ. Kimutatható volt, hogy az MFN nem vezethetõ vissza valamilyen
hibadetekcióhoz kapcsolódó komponensre (ERN), ugyanis az MFN nem jelent meg azok-
ban az esetekben, amikor a személy ugyan nyert, de az alternatív választás nagyobb nyere-
ményt eredményezett volna, illetve veszteség esetén az amplitúdó nem függött az összeg-
tõl. Ha a személyt sorozatban veszteségek érték, akkor az MFN fokozatosan kifejezettebb
lett, amit a személy kockázatkeresõ viselkedése követett (a nagyobb összegû tétet tette
meg), amit a „szerencsejátékos tévedésének” nevezünk. Az eredményeket általában úgy
értelmezik, hogy a mediofrontális területek és az ACC fontos szerepet töltenek be a nye-
remények és veszteségek gyors feldolgozásában, és ezen agyi területek mûködése hozzájá-
rul azon belsõ reprezentációk és mentális állapotok kialakításához és feldolgozásához, ame-
lyek a magasabb rendû komplex döntési folyamatokban is, mint a gazdasági döntések, nagy
szerepet kapnak (Miller 2000).

Bizonytalan helyzetekben történõ választás

A döntési helyzetek egy jellemzõ osztálya az, amikor a választási lehetõségekhez nem fixen
kapcsolódó nyeremények (vagy veszteségek) tartoznak, hanem csak várható nyeremények. Ezek
azonban csak többszörös, megismételt választások esetén ismerhetõk fel és kalkulálhatók az
organizmus számára, hiszen ilyenkor az események gyakoriságával is számolni kell. Néhány
vizsgálat azt próbálja feltárni, hogyan történhetnek ezek a kalkulációk az idegrendszerben.
Newsome et al. (1989) elsõk között vizsgálták a perceptuális döntések kérgi mechaniz-
musait. Általában majmok agytevékenységét vizsgálták egysejt-elvezetéses módszerrel, a
középsõ temporális (MT) kérgi területekre beültetett elektródák segítségével. Az MT-rõl
már ismert volt, hogy a vizuális ingerek mozgásirányára specifikus sejtjei vannak, azaz a
mozgással kapcsolatos információinak feldolgozásában fontos szerepet tölt be. A kísérlet-
ben az állatok egy kör alakú képernyõn véletlenszerûen mozgó fehér pontokat láttak. Az
állatok elõzetesen arra voltak betanítva, hogy ha a pontoknak valamilyen irányba történõ
együttes elmozdulását látják, akkor arra tekintsenek (egy szakkádot „indítsanak”). A kuta-
tók minden, a pontok mozgásának megfelelõ választ megerõsítettek. A mozgó pontok mi-
nél nagyobb arányban mozogtak egy irányba, annál nagyobb megbízhatósággal nézett az
állat a megfelelõ irányba. Az adott irányra „hangolt” MT-beli idegsejt aktivitása is szoro-
san korrelált a megfelelõ irányba mozgó pontok arányával. Mivel az MT-beli sejteknek
elsõsorban szenzoros funkciókat tulajdonítottak, azaz a „hatókörébe” esõ irányú mozgá-
sok kódolását, olyan „magasabb szintû” feldolgozást végzõ agyi területeket kerestek, ame-

289
lyeken a sejtek már kapcsolatba hozhatók az ambivalens szenzoros bemenetek alapján ho-
zott perceptuális döntés folyamataival. Ilyen integratív területnek tûnt az anatómiai ada-
tok (a frontális szemmezõk felé és az MT felé is van kölcsönös kapcsolata) és a korábbi
neurofiziológiai eredmények alapján a poszterior parietális kéreghez tartozó laterális
intraparietális terület (LIP). Errõl úgy vélték, fontos szerepe lehet az elsõdleges perceptuális
feldolgozásért felelõs és a külsõ ingerekre adott motoros válaszok kivitelezéséért felelõs
folyamatok és az alapul szolgáló agyi struktúrák összekapcsolásában. A fentebb ismertetett
„random pontok” helyzetben, egyes LIP-beli idegsejtek válasza az MT-beli sejtek válaszá-
tól eltérõen azonban nem csak a külsõ ingerektõl (pontok mozgásának iránya és aránya)
függött. Ezen LIP-beli jobb, ill. bal irányú mozgásra válaszoló sejtek akkor is fokozott
aktivitást mutattak, amikor az állatnak találgatni kellett, azaz a koherensen mozgó pon-
tok aránya nagyon alacsony volt. Olyan erõs együttjárást találtak az adott sejt válaszai
és az állat reakciója között, hogy az állat viselkedése (merre fog tekinteni) a regisztrált
idegsejt kisülésének frekvenciái alapján nagy találati aránnyal kitalálható lett (Kast 2001).
A sejtek válasza a döntés nehézségét is tükrözte: mikor az adott irányba mozgó pontok
aránya magasabb volt, akkor az erre az irányra hangolt sejt válasza erõsebb volt. Mivel
ezek a sejtek a szenzoros ingerek hatásait is tükrözik, de a motoros válaszok meghatá-
rozásában is fontos szerepük van, e köztes funkcióra utalva Newsome „döntéssejtek-
nek” nevezte el ezeket, mint amelyek a perceptuális ingerekre adott válaszok kialakítá-
sában vesznek részt.
Gold és Shadlen (2002) a szenzoros adatokon hozott kategoriális döntések mechaniz-
musát a kódfejtéshez hasonlítja. A második világháborúban a németek feltörhetetlennek
vélt kódját, az ENIGMA-t, az Alan Turing vezette kutatócsoport statisztikai módszereken
alapuló eljárással fejtette meg. Gold és Shadlen szerint a „random pontok” típusú döntési
helyzetekben az állati idegrendszer is hasonló, kvázi statisztikai „módszerekkel”, a felhal-
mozódó bizonyítékok alapján, küszöbdöntést hozva következtet a külsõ ingerek kategóriá-
jára (pl. a mozgás iránya).
Platt és Glimcher (1999) rhesusmajmokon végeztek egysejt-regisztrációs vizsgálatokat.
Alaphelyzetben a majmok egy képernyõ közepére néztek. A fixációs pont két oldalán egy-
egy LED világított, amelyek valamelyikére az állatnak egy megadott jelre oda kellett pil-
lantania. A vizsgálatok egyik részében a jel meghatározta, hogy melyik választ adja az állat
(elõírt válasz), más helyzetekben az állat választhatott (szabad döntés). Általában a próbák
egy blokkjában egy adott helyre való tekintést mindig ugyanakkora jutalmazás (pár csepp
gyümölcslé) kísért, de a két választ eltérõ mennyiségû. Amikor az állatok önállóan dönt-
hettek, akkor általában a választásaikat a jutalom nagyságának arányának megfelelõ gya-
korisággal adták az egyik vagy a másik irányba. A feladatok közben beépített elektródák
segítségével a laterális intraparietális (LIP, a posterior parietális kéreg része) kéreg terü-
letérõl vizsgálták egyes sejtek (melyek „receptív” mezõjéhez tartozott a látókéregben az
egyik LED) aktivitását. Erõsebb választ kaptak mindkét helyzetben, abban az esetben,
amikor a sejt válaszmezõjébe esõ LED-hez tartozó válasz esetén nagyobb volt a jutalom
mennyisége, és vice versa. Nagyobb volt ezen sejtek többségének a regisztrált tevékeny-
sége akkor is, amikor az elõírt választás helyzetben a sejthez tartozó válasz gyakorisága
nagyobb volt. A szerzõk értelmezése szerint az állat tapasztalatától függõen a vizsgált
LIP-beli sejtek eltérõ frekvenciával mûködtek minden más körülmény azonossága mel-
lett is, ui. ezen sejtek kódolják a lehetséges kimenetek várható hasznosságát és várható
valószínûségét.

290
 Breiter et al. (2001) egyszerûsített, „rulettszerû” szerencsejáték közben végeztek fMRI-
vizsgálatot. A kísérleti személyek minden menetben háromfajta játék közül játszhattak egyet;
mindegyikhez tartozott egy „szerencsekerék”. A „Jó játéknak” nevezett keréken 10 dollár,
2,5 dollár és 0 dollár nyeremények szerepeltek azonos súllyal (1/3-1/3-1/3 valószínûség-
gel). A „Közepes játékban” 2,5 dollár nyeremény, 0 dollár vagy 1,5 dollár veszteség szere-
pelt azonos valószínûséggel (a kör három cikkre volt osztva, ezekben szerepeltek a szá-
mok). A „Rossz játékban” 0 dollár, 1,5 dollár és 6 dollár veszteségek voltak a lehetõségek.
Minden menet kezdetén a kísérleti személyek elõre megtudták, hogy melyik játék követ-
kezik, majd, miközben a többi körlap eltûnt, egyedül az aktuális szerencsekereket láthatták
hat másodpercig, ami alatt már regisztrálták az agy hemodinamikai változásait. A hat má-
sodperces késleltetés után a sorsolás következett. Egy nyíl körbeforgott, majd valamelyik
értékre mutatva megállt, így jelezve a menet kimenetelét. Ebben a „sorsolási” szakaszban
is figyelték az agytevékenység változásait. Számos agyterület (pl. szublentikuláris amygdala,
nucleus accumbens, orbitofrontális kéreg) aktivitását sikerült kimutatni a próbák mindkét
fázisában. Ami különösen érdekes volt, hogy a szublentikuláris amygdala és az orbitofrontális
terület aktivitásának mértéke tükrözte a játékok várható értékét, a „Jó játék” kimeneti
értékét pedig monoton módon tükrözte a nucleus accumbens, szublentikuláris amygdala
és hipotalamusz aktivitása. Némi lateralizációs hatást is találtak: a negatív kilátások (ne-
gatív várható érték) a bal oldalon, pozitív kilátások (a „Jó játékban”) a jobb oldalon okoz-
tak nagyobb aktivitást. A 0 dollár nyeremény, mely minden játékban szerepelt, attól
függõen, hogy a többi opciónak mi volt az értéke, különbözõ szintû aktivációt váltott ki
az amygdalában: a kimenet szubjektív hasznosságát egy referenciakeret alapján ítélték
meg.

Stratégiai döntéseket megalapozó agyi folyamatok

Különösen érdekes vizsgálati területe a neuroökonómiának, amikor többszereplõs döntési
helyzetekben történõ viselkedés neurális hátterét próbálja feltárni. Ilyenkor az ágensnek a
másik döntéseit, hiedelmeit, stratégiáját és szándékait is figyelembe kell vennie saját vála-
szának maghatározásakor.
Dorris és Glimcher (2004) a relatív szubjektív hasznosság változásának neurális
korrelátumait vizsgálták LIP-beli sejtek aktivitásában egysejt-regisztrációs módszerrel. Az
állatok egy olyan stratégiai játékban vettek részt, amely a kísérleti játékelméleti kutatások
egyik kedvelt modellhelyzete (Kreps 1990). Humán kísérletekben használt változatában
„Felügyeleti játszmának” nevezik. E szerint a munkaadó dilemmája az, hogy ellenõriztes-
se-e munkását, hogy az vajon dolgozik vagy éppen lazsál. Számára az jelenti a problémát,
hogy az ellenõrzés pluszköltséget jelent számára. A munkás számára természetesen az a
két választható lehetõség, hogy rendesen dolgozzon vagy lógjon, esetleg munkaidejében
valamilyen mellékállást vállaljon, mert így extra fizetésre tehetne szert. A munkás szem-
szögébõl a fizetési mátrix olyan, hogy a két alternatíva egyenlõ szubjektív hasznot ígér.
Ekkor az általa követett stratégia akkor lesz racionális, ha kevert lesz. Ez a Nash-egyen-
súly, a feleknek érdemes végig azonos stratégiakombinációt alkalmazni. Dorris és Glimcher
vizsgálatukban a korábban is alkalmazott késleltetett szakkád válasz technikát alkalmazták
az állatok (két makákómajom) viselkedésének vizsgálatára. Az állat egy képernyõ elõtt ült,
amely által bemutatott ingereket, illetve az ellenfél választásait egy számítógép vezérelte.

291
Az állat jobb vagy bal oldali pillantásaival fejezhette ki döntését. Az egyik válasz lehetõsége
a biztonságos (megfelel a „dolgozik”-nak), ekkor az ellenfél reakciójától függetlenül mindig
ugyanannyi jutalmat kapott (szomjaztatott állat pár csepp vizet). A másik választási lehetõ-
ség a kockáztató volt, mely az ellenfél válaszától függõen hol dupla jutalmat (ha „nem volt
felügyelet”), hol pedig 0 jutalmat („volt felügyelet”) ért. A fizetési táblázat változtatásával
lehetett az állat válasz lehetõségeihez kapcsolt szubjektív hasznossági elvárásokat manipu-
lálni. Amikor az állat a kevert stratégiát alkalmazta, a szubjektív hasznosság kódolásában
részt vevõ neuronok állandó stabil tüzelési mintázatot mutattak.
Sanfey és kutatócsoportja (2003) az „Ultimátum játszmának” nevezett konfliktus hely-
zetben mutatott emberi választások neurobiológiai hátterét vizsgálták. Az „Ultimátum játsz-
ma” nagyon egyszerû helyzet. Ketten játsszák, és az a célja, hogy bizonyos pénzösszeget
osztanak el egymás között. Az egyik fél joga az összeg megosztására javaslatot tenni, a
másik fél ezt elfogadhatja, ekkor mindketten megkapják a kialkudott pénzt, vagy elutasít-
hatja, ekkor viszont mindketten elesnek a pénztõl. A racionalitás gazdasági felfogása alap-
ján a fogadónak bármilyen alacsony ajánlatot el kellene fogadnia, míg az ajánlattevõnek a
maga számára minél nagyobb összeget kellene visszatartania. A viselkedéses adatok (Smith
2003) mégis azt mutatják, hogy sokszor lejátszva az ajánlatok igen méltányosak a második
játékos szempontjából is, kb. 50% körüliek. Az ajánlat fogadói viszont az igen méltányta-
lan javaslatokat rendszerint elutasítják, akkor is, ha emiatt mindketten elesnek a pénztõl.
Sanfey és munkatársai kísérletében 19 fõ játszotta az „Ultimátum játékot”, ahol az esetek
egy részében számítógép volt az ellenfél, amely elõírt stratégiát játszott. Az esetek másik
részében emberek ellen játszottak, de azok is elõre meghatározott válaszokat adtak. A kí-
sérleti személyek az ajánlat fogadója szerepét kapták, azaz õk döntöttek a társ ajánlatának
elfogadásáról. A viselkedéses adatok megfeleltek a korábbi eredményeknek, azaz minél
méltánytalanabb ajánlat érkezett, a kísérleti személyek annál kisebb gyakorisággal fogad-
ták el. Különösen jellemzõ volt ez a tendencia, ha ember volt az ellenfél. Egyenlõtlen
ajánlatok esetén az fMRI-vizsgálat jelentõs aktivációnövekedést mutatott az igazságos aján-
latokhoz lépest a kétoldali anterior insula, dorsolaterális prefrontális kortex és az anterior
cinguláris kéreg. Kifejezettebb volt a méltánytalansághoz kapcsolódó aktivitás, ha a javas-
latot tevõ ember volt. Az anterior insula aktivitása közel monoton módon leképezte az
igazságtalanság mértékét. A szerzõk szerint anterio insula aktivitása a helyzetben keletke-
zett negatív érzelmekhez, a dorsolaterális prefrontális kéreg a feladat kognitív végrehajtá-
sával kapcsolatos megterheléséhez, míg az anterior cinguláris kéreg az „Ultimátum játsz-
mában” szerepet játszó kognitív és érzelmi motiváció konfliktusát tükrözhette („minden
pénzt elfogadni” vs. „igazságos elbánást igényelni”).
McCabe et al. (2001) kooperációs stratégia közben vizsgálták kísérleti személyek agyte-
vékenységét fMRI-technikával. A kísérleti interakciós modell helyzet a „Bizalom és recip-
rocitás” játszma volt. Az egyik résztvevõ egy pénzösszeget kapott, melyet, ha akart, to-
vábbadhatott a másik játékos számára „befektetés” céljából. Azonban úgy is dönthetett,
hogy azonnal megfelezte az összeget kettõjük között, és ekkor véget ért a játék. Ha befek-
tetés céljából továbbadta a pénzt, akkor a második játékosnál volt a döntés joga, hogy a
közben „megtöbbszörözõdött” összegbõl mekkora részt tart meg magának, és mennyit
juttat vissza a befektetõ számára. Ebben a kísérletben a második játékosnak két lehetõsége
volt, vagy egy méltányos megosztását ajánlhatta az összegnek (pl. 5:4 a saját javára), vagy
egy nagyon igazságtalan ajánlatot tehetett (pl. az egész összeget megtarthatta magának).
Az elsõ játékosnak mindenképpen el kellett fogadnia a második játékos döntését. A kísérle-

292
ti személyek játékostársa vagy egy másik valós személy volt, aki a saját stratégiáját játszhat-
ta, vagy egy számítógépprogram, melyrõl a személyek elõre mindig tudhatták, hogy milyen
valószínûséggel dönt az egyik vagy a másik mellett (ismert stratégiával játszott). A kísérleti
személyek a próbákban végig követhették lehetséges döntéseik eredményeit egy fizetési fa
segítségével. Minden személy betöltötte mindkét játékos szerepét. Az elsõ játékos azon dön-
tését, amikor azonnal megfelezte a pénzt, tekintették biztonsági választásnak. Azt nevezték
kockáztató választásnak, amikor befektette, tehát átadta az összeget a másik személynek, mi-
közben a fizetési fán láthatta a kellemetlen kimenetel lehetõségét is. Ez utóbbi volt termé-
szetesen a kooperatív stratégiát mutató választás, ugyanis ezáltal kölcsönösen elõnyösebb
helyzetbe kerülhetnek, mint az elsõ választással. A kooperatív választ gyakrabban mutató
személyeknél jelentõs különbséget találtak azon szituációk között, amikor az ellenfél a szá-
mítógép és amikor egy valós személy volt. Amikor az intencionális hozzáállás alapján gyak-
rabban döntött a kooperáció mellett, a mediális prefrontális területeken nagyobb agyi aktivi-
tást találtak. Hasonló különbséget találtak egyébként a „kõ, papír, olló” játék esetén, a számí-
tógépes és a valós személlyel játszott menetek között Gallagher et al. (2002) is. A „Bizalom”
játékban kevesebbet kooperáló személyeknél a számítógép és a valós személy elleni helyze-
tek között nem jelentkezett személy–számítógép különbség az agytevékenységben. A medio-
frontális területek aktivitását tudatelméleti feladatok végzése közben többen kimutatták, de
a kooperációval való összefüggés mikéntje pontosításra vár, hiszen negatív érzelmek, és el-
lenséges attribúciók is ugyanúgy vezethetnének nem kooperáló viselkedéshez.
Hill és Sally (2003) normál és autista személyek teljesítményét hasonlították össze eh-
hez hasonló feladatban. A klinikai csoporthoz tartozó személyek minimális számú koope-
ratív ajánlatot tettek, melyek szintén a mentalizációnak a kooperáló viselkedésben betöl-
tött lehetséges szerepére utalnak. Rilling et al. (2002; 2004) a fogoly-dilemma helyzetben
kooperatív viselkedést mutató személyeknél a viselkedés megerõsítõként szolgáló ingerek
feldolgozásában részt vevõ agyi területek aktivitását mutatták ki fMRI-vizsgálatukban:
nucleus accumbens, nucleus caudatus, orbitofontális/ventromediális prefrontális kéreg,
cinguláris kéreg rostrális területei.
Talán képet alkothatunk így is – csak a legfontosabb és a legjellemzõbb vizsgálatokat
említve – a neuroökonómiai kutatásnak mint új interdiszciplináris vállalkozásnak a legfon-
tosabb célkitûzéseirõl. Láthatjuk azonban, hogy a kísérletek, minden kreativitásuk ellenére,
csak nagyon mesterséges, nagyon korlátozott körülmények esetén képesek a hétköznapi
gazdasági viselkedést modellezni, ezért a vizsgálatok ökológiai validitásán, életszerûségén
mindenképpen javítani kell. Hogy ennek ellenére miért is kecsegtet a részt vevõ diszciplí-
nák kutatói számára elõnyökkel a közös vállalkozás, Camerer munkatársaival (2004) így
válaszolja meg. A pszichológusok és idegkutatók számára egyértelmû a haszon a mentális
mûködések, illetve az agy funkcióinak jobb megértése. Amit a közgazdászoktól tanulhat-
nak, az egy „makro-idegtudomány” megteremtésének lehetõsége, az agy tudományosan
„holisztikus” szemlélete, ahol az egyes területek egymásra hatása az optimumkeresõ folya-
matok alapján vizsgálható. Talán közgazdászok számára nem ennyire evidens az ilyen jel-
legû kutatások hozadéka, sokan szkeptikusak is. Camerer szerint a neuroökonómiai adatok
megbízhatóbbak, mint a szokásos kérdõíves, illetve önbeszámolós adatok. A neuroökonómiai
vizsgálatok kapcsolatot teremtenek a megfigyelhetõ viselkedések (pl. választások), a rejtett
köztes változók (pl. hasznosság, vélekedések, tervek) és az idegrendszeri struktúrák és fo-
lyamatok között. Ezáltal eldönthetõvé válhat, hogy a külsõleg azonos viselkedések esetén
jogosan alkalmaznak-e azonos leíró modellt.

293
Irodalom
Bateson, M. (2002). Recent advances in our understanding of risk sensitive foraging preferences.
Proceedings of the Nutrition Society, 61, 1–8.
Bechara, A.–Danasio, A.–R.–Damasio, H.–Anderson, W. S. (1994). Insensivity to future
consequences following damage to human prefrontal cortex. Cognition, 50, 7–15.
Bechara, A.–Danasio, H.–Damasio, A. R.–Lee, G., P. (1999). Different contribution of the
human amygdala and ventromedial prefrontal cortex to decision making. The Journal of
Neuroscience, 19(13): 5473–5481.
Breiter, H. C.–Aharon, I.–Kahneman, D.–Dale, A.–Shizgal, P. (2001). Functional imaging of
neuronal response to expectancy and experience of nonetary gains and losses, Neuron, 30,
619–639.
Camerer, C.–Loewenstein, G.–Prelec, D. (2004). Neuroeconomics: How neuroscience can
inform economics. Journal of Economic Literature, forthcoming.
Cavedini, P.–Riboldi, G.–Keller, R. D.–Annucci, A.–Bellodi, L. (2002). Frontal lobe dysfunction
in pathological gambling patients. Biological Psychiatry, 51, 334–341.
Damasio, A. R. (1996). Descartes tévedése. Budapest, Aduprint.
De Waal, F. B. M. (2001). Jótermészetûek. Budapest, Mûszaki Könyvkiadó.
De Waal, F. B. M.–Berger, M., L. (2000). Payment for labour in monkeys. Nature, 404, 563.
Gallagher, H. L.–Jack, A. I.–Roepstorff, A.–Frith, C. D. (2002). Imaging the intentional stance
in a competitive game. NeuroImage, 16, 814–821.
Gehring, W. J.–Willoughby, A. R. (2002). The medial frontal cortex and the rapid processing
of monetary gainc and losses. Science, 295, 2279–8222.
Glimcher, P. (2003). Decisions, uncertainty, and the brain: The science of neuroeconomics. Camb-
ridge, MA: MIT Press.
Glimcher, P. W.–Rustichini, A. (2004). Neuroeconomics: the consilience of brain and decision.
Science, 306, 447–452.
Gold, J. I.–Shadlen, M. N. (2002). Banburismus and the brain: Decoding the relationship
between sensory stimuli, decisions, and reward. Neuron, Vol. 36, 299–308.
Hill, E.–Sally, D. (2002). Dilemmas and bargains: Theory-of-mind, cooperation and fairness.
http://fac.cgu.edu/~zakp/CNS/Reading/Hill.pdf
Hunyady Gy. (2003). Gazdaságpszichológia. Budapest, Osiris.
Kast, B. (2001). Decisions, decisions… Nature, 411, 127–129.
Knutson, B.–Adams, C.–Fong, G.–Hommer, D. (2001). Anticipation of increasing monetary
reward selectively recruits nucleus accumbens. Journal of Neuroscience, 21, RC159 (1–5).
Komáromi György (2002). „A hatékony piacok elméletének elméleti és gyakorlati relevanciá-
ja”, Közgazdasági Szemle 49(5): 377–395.
Kopányi M. (szerk., 1993). Mikroökonómia. Budapest, Mûszaki kiadó.
Mazas, C. A.–Finn, P. R.–Steinmetz, J. E. (2000). Decision-making biases, antisocial personality,
and early-onset alcoholism. Alcoholism: Clinical and Experimental Research, 24, 1036–1040.
McCabe, K. (2003). Neuroeconomics. In Nadel, Lynn (ed.): Encyclopedia of Cognitive Science.
Nature Publishing Group, Macmillan Publishers Ltd., Vol. 3, 2003, 294–298.
McCabe, K.–Houser, D.–Ryan, L.–Smith, V.–Trouard, T. (2001). A functional imaging study
of cooperation in two-personal reciprocal exchange. Proccedings of the National Academy of
Sciences, 98, 11832–11835.
Mérõ L (2004). Az élõ pénz. Budapest, Tericum.
Miller, G. (2002). The good, the bad, and the anterior cingulate. Science, 295, 2193–2194.

294
Monterosso, J.–Ehrman, R.–Napier, K. L.–O. Brien, C. P.–Childress, A. R. (2001). Three
decision-making tasks in cocainedependent patients: Do they measure the same construct?
Addiction, 96, 1825–1837.
Newsome, W. T.–Britten, K. H.–Movshon, J. A. (1989). Neuronal correlates of a perceptual
decision. Nature, 341: 52–54.
Petry, N. M.–Bickel, W. K.–Arnett, M. (1998). Shortened time horizons and insensitivity to
future consequences in heroin addicts. Addiction, 93, 729–738.
Platt, M. L.–Glimcher, P. W. (1997). Responses of intra-parietal neurons to saccadic targets
and visual distractors. J. Neurophysiol, 78: 1574–1589.
Platt, M. P.–Glimcher, P. W. (1999). Neural correlates of decision variables in parietal cortex.
Nature, 400, 233–238.
Platt, M.–Glimcher, P. (1999). Neural correlates of decision variables in parietal cortex. Nature,
400, 233–238.
Rahman, S.–Sahakan B. J.–Cardinal, R. N.–Rogers, R. D.–Robbins, T. W. (2001). Decision
making and neuropsychology. Trends in Cognitive Sciences, 5(6), 271–277.
Rilling–Gutnan–Zeh–Pagnoni–Berns–Kilts (2002). A neural basis for cooperation. Neuron, Vol.
35, 395–405.
Rilling, J. K.–Sanfey, A. G.–Aronsom, J. A.–Nystrom, J. A.–Cohen, J. D. (2004). The neural
correlates of theory of mind within interpersonal cooperation. NeuroImage, 22, 1694– 1703.
Robson, J. J. (2001). Why Would Nature Give Individuals Utility Functions? Journal of Political
Economy, University of Chicago Press, Vol. 109 (4), 900–929, August.
Sanfey, A. G.–Rilling J. K.–Aronson, J. A.–Nystrom, L. E.–Cohen, J. D. (2003). The neural
basis of economic decision making in the ultimatum game. Science, 300, 1755–1758.
Schultz, W. (2000). Multiple reward signals in the brain. Nature Reviews: Neuroscience, 1, 199–
207.
Shadlen, M. N.–Newsome W. T. (1996). Motion perception. Seeing and deciding. Proc. Natl.
Acad. Sci. USA Vol. 93, 628–633.
Smith, K.–Dickhaut, J.–McCabe, K.–Pardo, J. (2002). Neuronal substrates for chice under
ambiguity, risk, gains, and losses. Management Science, 48, 711–718.
Smith, V. (2003). Experimental methods in economics. In Nadel, Lynn (ed.): Encyclopedia of
Cognitive Science. Nature Publishing Group, Macmillan Publishers Ltd.
Thut, G.–Schultz, W.–Roelcke, U.–Nienhusmeier, M.–Missimer, J.–Maguire, R. P.–Leenders,
K. L. (1997). Activation of the human brain by monetary reward. Neuroreport, 8, 1225–1228.
Tremblay, L.–Schultz, W. (1999). Relative reward preference in primate orbitofrontal cortex.
Nature, 398, 704–708.
Zoltayné Paprika Zita (szerk., 2002). Döntéselmélet. Budapest, Alinea.

Kiváló weblap a tájékozódáshoz:

http://www.richard.peterson.net/Neuroeconomics.htm

295
Király Ildikó

Az elme kulturális modelljei

Mi jut eszünkbe akkor, amikor egy ismerõsünk ránk mosolyog? Nem azon kezdünk el
gondolkodni, hogy milyen fizikai változások zajlanak az arcberendezésében, hanem felté-
telezzük, hogy valami irányítja belülrõl arckifejezését. Ez az „irányítás” tartalma szerint
lehet érzelem vagy hangulat, vonatkozhat ránk vagy a szituációra, de mindenképpen elfo-
gadhatjuk, hogy valamilyen belsõ koherens entitásnak tulajdonítjuk, amit léleknek vagy
elmének hívunk. Ez az alapvetõ következtetés a mai pszichológiai irodalom egyik legszéle-
sebb körben kutatott területére, a tudatelméletre vonatkozik. Premack és Woodruff (1978)
azért vezették be ezt a fogalmat, hogy kiemeljék az emberek azon megkülönböztetett ké-
pességét, hogy mások viselkedésének okairól mentális állapotok terminusaiban gondol-
kodnak. Wimmer és Perner (1983) egyszerû, mára klasszikussá vált tesztje kisgyermekek-
nél térképezi fel ezt a képességet: Anna és Sára játszanak egy dobozzal és egy kosárral,
Annának van egy zacskó cukorkája. Anna kiszalad a szobából rövid idõre, és azt mondja
Sárának, hogy beleteszi a dobozba a cukrokat, vigyázzon rá. Amint Anna kimegy, Sára
gondol egyet, és átteszi a cukroszacskót a kosárba. Hol keresi Anna a cukrokat, amikor
visszajön? Mindannyiunk számára kézenfekvõnek tûnik, hogy ott keresi, ahol hagyta, azaz
a dobozban. Ha megkérdezünk egy három és fél éves gyermeket, aki ugyancsak figyelem-
mel kísérte a jelenetet, általában a teszt tanulsága szerint erre a kérdésre azt a választ adja,
hogy a kosárban. Tudatelmélet birtokában lévõ felnõtt emberek a fenti kérdésre annak
ismeretében válaszolnak, hogy tudják, Anna nem látta, amikor Sára áthelyezte a cukrait, s
így a világról alkotott képe nem változik meg elméjében arról, hogy hol van a cukroszacskó.
Amikor ezt az érvelést alkalmazzuk, akkor azzal a feltételezéssel és tudáscsomaggal élünk,
hogy minden ember reprezentálja a világot és a reprezentáció központja és irányítója az
elme.
A tudatelmélet természetére és kialakulására vonatkozóan több eltérõ magyarázat szü-
letett, melyek versengenek egymással. Három irányzat emelkedik ki ezek közül, az elmé-
let-elmélet, a modularista (nativista) irányzat és a szimulációs elképzelés.
Az elmélet-elmélet (Gopnik–Wellmann 1994) lényege, hogy a gondolatok, illetve a
pszichológiai állapotok teoretikus entitások, melyek kezelésére elméleti keretet alakítunk
ki, hogy be tudjuk jósolni mások viselkedését. Naiv elméletünk ugyanúgy formálódik, mint
a tudományos elméletek, koherens, oksági szabályokkal operál, s az elmélet folyamatos
tesztelésnek van alávetve: gyûjtjük tapasztalatainkat a világról, s ezekhez a tapasztalatok-
hoz igazítjuk a róla kialkotott elméletünket. Ugyanakkor, még ha úgy is tûnik számunkra
(elmemodellünknek ez is a része), hogy közvetlenül perceptuális formában hozzáférünk

296
saját mentális állapotainkhoz, ezen irányzat szerint nincs különbség az elsõ személyû és a har-
madik személyû állapottulajdonítások között. Az elmélet-elmélet álláspontja szerint a tu-
datelmélet gazdagodásának egyetlen forrása a tapasztalatokból elérhetõ bizonyítékok sora.
Így a társas emberre egységesen és egyformán jellemzõ, állandó összetevõként képzelik el.
Ebben a pontban osztoznak Bruner elképzelésével:

„Egy nyilvánvaló premisszája népi pszichológiánknak, hogy az embereknek vélekedéseik és

vágyaik vannak: azt hisszük, hogy a világ bizonyos módon szervezõdik, hogy bizonyos dolgokat
akarunk, hogy néhány dolog jobban számít, mint más és így tovább. ... A személy maga alapvetõ
összetevõje naiv pszichológiánknak.” (Bruner 1990, 39)

Bruner narratív elképzelése szerint azonban az emberek rendelkeznek egy veleszületet-

ten meghatározott vélekedéscsoporttal, melyek révén másokat megértünk.

„Vannak bizonyos jelentés-osztályok, amelyekre az emberi lények biológiaiag elõhangoltak és

amelyeket aktívan keresnek. A nyelvet megelõzõen, ezek primitív formában, protonyelvi formá-
ban léteznek, melyeknek kibontása a kultúra nyelvi eszközeinek függvénye. ... Egyszóval, kezde-
tektõl fogva fel vagyunk vértezve, ha nem is az elme »elméletével«, de bizonyára egy prediszpozíció-
sorral, amely segítségével meghatározott módon kiépíthetjük a társas világunkat és használatuk-
kal aktív részesei is lehetünk.” (Bruner 1990, 72–73)

Ám amikor ezek a vélekedésosztályok nem alkalmasok a viselkedés jóslására, mert

valaki „furcsa dolgokat mûvel”, akkor a veleszületett vélekedésrendszer kulturálisan meg-
határozott narratívumokkal bõvül, amelyek a szokatlant is érhetõvé teszik a kultúra tag-
jai számára. Bruner olvasatában a lehetséges kulturális eltérésekért a narratív „felépítmény”
a felelõs.
A modularista elképzelés természetesen azt hirdeti, hogy a tudatelmélet veleszületett
képességünk. Fodor (1992) nemcsak azzal a feltevéssel él, hogy naiv pszichológiai fogal-
maink innátak, hanem a megértés mechanizmusáról is mint egy zárt modulról gondolko-
dik. Tõle kicsit eltérõ módon Baron-Cohen (1995) és Leslie (1995) velünkszületett feldol-
gozási folyamatokról beszélnek, melyek nem definiálják a tartalmat. A modularista elkép-
zelés nem enged teret a kultúra befolyásának, hiszen egyszerû, univerzális komputációs
folyamatok terminusaiban ragadja meg a tudatelméletet.
A szimulációs elképzelés szintén egy olyan mechanizmus hirdetõjeként tûnik fel az iro-
dalomban, mely velünkszületett biológiai adottságként a szimuláció, behelyettesítés folya-
mata révén eredményezi a társas viselkedés megértését. Ebben az értelemben teljességgel
egyetemes emberi képességként tûnhet fel, ám Harris (1995) nézete szerint ez az univer-
zalitás csak a gyermekek kezdeti tudatelméletére jellemzõ – kultúrspecifikus metaelmélet
épül az univerzális magelméletre, amely szofisztikált, finom jelentéseket határoz meg.
Noha e három irányzat jócskán eltérõ nézeteket vall a tudatelmélet kialakulásának, il-
letve alapvetõ jellemzõinek tekintetében, abban egyöntetû és kérdéseket kizáró alapállást
képviselnek, hogy a tudatelmélet univerzális jelenség, egyetemesen elterjedt, az emberi
nemre jellemzõ fenomenon. Érdemes azonban ezen evidenciának tûnõ következtetésnél
kicsit elidõzni: hajlamosak vagyunk az emberi nem természetébõl adódóan evidenciának
tekinteni a tudatelmélet jelenlétét, abból kiindulva, hogy az a társak viselkedésének bejós-
lását könnyíti, s az emberi nemtõl elválaszthatatlan a társas környezet. E társas környezet

297
azonban kultúrák sokszínûségét öltheti magára, így a korábbiakban tömören érintett kér-
dés, hogy mennyire tekinthetõ a tudatelmélet kulturálisan meghatározottnak, kibontako-
zását mennyiben befolyásolja és formálja a kultúra, mélyebb vizsgálódást igényel.

Mentális állapotok – evidencia?

Szelektív kitérõ a tudatfilozófia területére

A mindennapi életben lépten-nyomon megfigyelhetõ jelenség, hogy mások (és önmagunk)

viselkedése mögött belsõ tényezõket feltételezünk, azaz a cselekvések okaként gyakran
mentális állapotokat (vágyakat, vélekedéseket és szándékokat) jelölünk meg. Amirõl ebben
a részben írni szeretnék, az az, hogy éppen evidensnek tûnõ volta miatt vagyunk hajlamo-
sak a tudatelméletet univerzálisnak tekinteni, s azzal a feltételezéssel élni, hogy a megfi-
gyelt jelenségek alapján másoknak tulajdonított mentális állapotok mögött „mélyebb té-
nyek” (pl. agyi struktúrák) (Dennett 1998) rejlenek. Olyan jelentések, amelyek valamiféle
realitással rendelkeznek, és elvileg pontosan meghatározhatók.
Sellars (1956) a gondolatok intencionalitásának nyelvi formákból eredeztethetõségére
egy történetet mesél el az olvasónak. Történelem elõtti idõkben ryleiánus õseink között
kell elképzelnünk magunkat. Ryleiánus õseink természetesen rylei nyelven beszélnek. En-
nek a nyelvnek az a sajátossága, hogy csak tárgyszavakat, viszonyokat leíró kifejezéseket
tartalmaz, ezen a nyelven ki lehet fejezni valaminek valamilyen tulajdonságát, hollétét, két
dolog viszonyát, a külvilágban történõ események kauzális kapcsolatát, de mentális termi-
nusaik nincsenek, azaz belsõ események, állapotok (azaz vágyak, vélekedések stb.) leírására
nem képesek. Ebben a miliõben jelenik meg Jones, a zseni, aki megfigyeléseinek eredmé-
nyeképpen kialakít egy elméletet, amelynek lényege, hogy a verbális megnyilvánulások
elõzményeként belsõ epizódokat feltételez.

„Így hát, elképzelt õsünk, Jones kifejlesztett egy elméletet arról, hogy a nyílt verbális viselke-
dés a gondolatok kifejezése, és megtanította társait arra, hogy ezzel az elmélettel magyarázzák
egymás viselkedését. Innen már csak egy apró lépés, hogy ezt önnön magukra is alkalmazzák.”
(Sellars 1956, 189)

Ez a nyelv már alkalmas gondolatok kifejezésére, így a teoretikus nyelvhasználat ered-

ményezi tulajdonképpen a gondolatokat. Nem arról van szó, hogy valaki felismer és tud
azonosítani egyet gondolatai közül, hanem arról, hogy olyan elméleti keretbe helyezünk
egy állítást, hogy az igazolja a másik viselkedését. Ennek az ismeretrendszernek a kulturá-
lis gyakorlatát nevezhetjük az elme modelljének.
Dennett gondolatkísérlete rávilágít arra, hogy ez a rendszer az objektivitás lehetõségé-
nek feltételezése nélkül is mûködõképes és magyarázó (sõt prediktív) erejû marad – ami a
mi olvasatunkban azt jelentené, hogy a mentális állapottulajdonítások legalábbis valami-
lyen részben, például használatuk módjában és a sémák elrendezésében kulturálisan defi-
niált, tanult, szocializálható készségek. Dennett a következõ gondolatkísérletet javasolja:
egy mintázatot állít elõ olyan módon, hogy tíz sorba kilencven-kilencven pontot nyomtat
ki, tíz fekete pontot tíz fehér pont követ és így tovább. Öt egyenlõ távolságra lévõ fekete
négyzetet kap, melyet „vonalkódnak” nevez el. Ezután különbözõ mértékû „zajok” gene-

298
rálásával változtatja a képet (50%-os zajnál a mintázat már a felismerhetetlenségig eltû-
nik). Amikor a végeredmény leírásakor mintázatokat ismerünk fel, ennek haszna lényegé-
ben a leírás tömörítése, de ez a metafora egy olyan elképzelést modellez, melyben benne
rejlik az a mélyebb implikáció is, hogy a mentális vagy bármilyen más jelentések tulajdoní-
tásakor egy reális mintázatot ismerünk fel a zaj kiszûrése után. A jelenség (a végleges, zajos
mintázat) kialakulásának történetében vagy valamely mélyebb szintjén ténylegesen szere-
pel egy olyan vagy ahhoz hasonló mintázat, amilyet mi észlelünk.
Dennett ezután bemutat egy, a fent leírt módon generált képekhez nagyon hasonló
vonalkódsorozatot, melyet azonban egy ellentétes irányú eljárás segítségével hozott létre:
a pontok normális (vagyis rendezetlen) eloszlásából indul ki, képletesen szólva „rácsot dob”
a keretre, és egyfajta kontrasztnövelõ algoritmussal hozza létre a rendezett vonalkódot oly
módon, hogy az tükrözze az egyes mezõkben található fekete és fehér pontok eredeti ará-
nyát, de szemléletesebbé tegye a különbségeket. Az adatok rendezésének haszna, az infor-
mációtömörítés továbbra is megmarad, más megvilágításba kerül azonban a kialakított
mintázat realitásának kérdése. Ebben az esetben ugyanis mi generáljuk a mintázatokat,
amelyek a valóságban nem léteznek. Mindkét folyamat kimenetele ugyanaz, és így a vég-
eredménybõl nem tudjuk eldönteni, valóban léteznek az eredeti mintázatok vagy sem.
Dennett a mentális állapotok tulajdonítására alkalmazza a fenti példát, s nem tagadja azt
a lehetõséget, hogy a mintázatfelismerés (a mentális állapot) esetleg tükrözhet valós mö-
göttes mintázatokat, pusztán irrelevánsnak tekinti a kérdést az eljárás nyilvánvaló hasznos-
sága szempontjából. Felhívja azonban a figyelmünket arra is, hogy az egymással versengõ
intencionális rendszerek között nem biztos, hogy van egy legjobb vagy legpontosabb: az
értelmezésnek ezen a szintjén fel kell ismernünk a részletesebb és az egyszerûbb leírások
közötti vám-rév hatásokat.
Dennett a mesterséges intelligencia területérõl vett analógiával világítja meg az értel-
mezés különbözõ szintjeit. Egy számítógépes program használatakor például nem érde-
mes a fizika vagy a hardver szintjén megkísérelni a gép „viselkedésének” értelmezését –
egyszerûbb, ha abból a feltételezésbõl indulunk ki, hogy a program tervezõje valamilyen
célt, illetve funkciót tartott szem elõtt a program megírásakor, és olyan elemeket épített a
rendszerbe, amelyek az ilyen mûködést lehetõvé teszik. Ez a szerzõ által tervezetinek ne-
vezett szint felelne meg tulajdonképpen az intencionális (vagyis mentális okokat keresõ)
értelmezések szintjének.
Túl azon, hogy észrevesszük, hogy a szintek közötti ugrások takarékosabb megoldáso-
kat kínálnak a magyarázatokhoz, érdemes megvizsgálni a különbözõ szintek egymáshoz
való viszonyát is: redukálhatók-e egymásra elméletileg ezek a szintek, tekinthetjük-e mond-
juk a fizikai törvényeket végsõ okoknak, vagy olyan „világokról” van szó, amelyek kölcsönö-
sen, visszacsatolás útján hatnak egymásra?
Dennett a biológia területérõl hoz példát arra a megoldásra, amikor az értelmezések
végtelen finomításának lehetetlenségéért a tervezõk (a legáltalánosabb értelemben, akár a
programírók, akár a Természet) rövidre zárásokat alkalmaznak.

„[a méhek] úgy látszik, tudják: egy kaptárban a döglött méhek egészségügyi problémát okoz-
nak. A halott méh nõvérei felismerik, hogy meghalt, s mivel azt hiszik, hogy a halott méhek veszé-
lyeztetik az egészséget, a kellõ racionalitással szeretnék elkerülni az egészségügyi gondokat, úgy
döntenek, hogy azonnal el kell távolítsák a halott méhet. Ezek után pontosan ezt teszik. […] Kide-
rült [azonban], hogy egy sokkal alacsonyabb szintû magyarázat is elegendõ: a halott méhek olajsa-

299
 vat bocsátanak ki; az olajsav szaga a többi méhnél beindítja a »távolítsd el« vészrutint; tegyünk
egy cseppnyi olajsavat egy egészséges élõ méhre, s kapálódzás és kiabálás közepette ki fogják
dobni a kaptárból.”

Ez a jelenség több szempontból is sokatmondó. Tetten érhetjük benne egyrészt azt a

gyakran megfigyelhetõ szokást, hogy a tudományos magyarázatok során szintén haszná-
lunk intencionális metaforákat, akár azért, mert a leírt jelenség magyarázata túl bonyolult
az egészleges megértés számára, akár azért, mert nem ismerünk ezeknél a metaforáknál
mélyebb vagy részletesebb magyarázatot.
Tekintsünk meg még egy példát a társadalomtudományok területérõl; érdemes a társa-
dalom különbözõ osztályainak leírását szemügyre vennünk:

„A burzsoázia máskülönben végtelen humanitást is színlel – de csak akkor, ha ezt saját érdeke
megköveteli. Így tesz például politikájában és nemzetgazdaságtanában. Már ötödik éve fáradságot
nem sajnálva azt akarja bebizonyítani a munkásoknak, hogy csakis a proletárok érdekében akarja
eltörölni a gabonatörvényeket.” (Engels, F.: A munkásosztály helyzete Angliában, 294. oldal)

De gondoljunk csak a gázok fizikájára, a „legnagyobb rendezetlenség” elvére, melynek

lényege, hogy a gázok egyensúlyi állapotra törekszenek. (S most nem szabad elfelejtenünk
az antropológiai elemzések formuláit: a törzs tagjai azért készítenek másfajta késeket a
turisták számára, hogy megtévesszék a turistákat.)
A legtöbbször úgy fogadjuk el ezeket az intencionális magyarázatokat, mint végsõ in-
terpretációkat; nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy az intencionális hozzáállás a meg-
értésünket segíti legtöbbször, s nem járunk utána, mennyire pontos és a jelenség bonyo-
lultságának megfelelõ leírást szolgáltatunk segítségével.
Szeretnék a rövidre zárások analógiájánál még egy kicsit elidõzni, és továbbvinni a ha-
sonlatot az értelmezési szintek mûködésére. A társadalmi intézmények és a mentális ma-
gyarázatok szintje ugyancsak két különálló értelmezési szint, melyek között hasonló rövid-
re zárásokat figyelhetünk meg. Bizonyos társadalmi szerepek implikálnak bizonyos attitû-
döket, holott a szereplõk (a szerepeket eljátszók) viselkedése mentális szinten talán nem
csak részletesebben, de homlokegyenest másképp interpretálódik, és a két értelmezési szint
között valójában nincs folytonosság, megfigyelhetõ azonban egymásra gyakorolt kölcsö-
nös hatásuk. A mentális magyarázatokban és a társadalmi rendszerekben található rövidre
zárásoknak megvan az a sajátossága a biológiai példával szemben, hogy ezek felfejthetõk,
és finomabb, „érzékenyebb” alkatrészekre válthatók.
Épp a különbözõ értelmezési szintek párhuzamos használata az, ami lehetõvé és szüksé-
gessé teszi például a társadalmi szerepek, intézmények vagy az intencionális értelmezési
séma folyamatos átértelmezését. Valójában ez az az érintkezési felület a társas világban, a
kulturális normák és egyéni lét határán, ami az értelmezési szintek egymásra épülését ered-
ményezi. Ez az egyik oka azonban annak is, hogy nem vonhatunk éles határt a jelenségek és
a mögöttes tartalmak közé, és mint látni fogjuk, az antropológia törekvését, a szimbólumok
és viszonyrendszerük tiszta leírását nem tudjuk sokatmondó eredménnyel megvalósítani.
Valamilyen módon bele kell nyúlnunk a jelentések képlékeny anyagába is, de mindenképpen
szem elõtt kell tartanunk a fent leírt korlátokat. Mary Douglas (1992) egyszerûen úgy oldja
meg az értelmezési szintek rendezését, hogy a „társasra” és a „kulturálisra vagy társadalmira”
is az intencionális hozzáállást alkalmazza. Szerinte Dennett elképzelése egy minden célt be-

300
töltõ, minimális személykoncepció. Jobb szelfelmélet hiányában feltalálta egy „új útját” az
emberi test neuronpályáiról, az elmérõl, az elme és a társadalom kommunikációjáról való
gondolkodásnak. Elméletének erõssége, hogy akár társadalmak és közösségek közötti kom-
munikációról is beszélhetünk a kereteiben (gondoljunk vissza az iménti Engels-idézetre).
Egy intencionális rendszernek három feltételre van szüksége: racionalitásra, intenciók-
ra és arra a kölcsönös hozzáállásra, hogy a két rendszer egymás irányában intenciókat fel-
tételezzen. Természetesen emberekre állnak ezek a feltételek leginkább, de éppen az em-
berek azok, akik inventív eszközeik, evolválódó pszichés adottságaik révén ki tudják széle-
síteni intencionális hozzáállásuk alkalmazásának területét (ahogyan ezt a korábbi példák
szemléltették). Azért teszik, hogy ezt a világ megértésére és bejóslására alkalmazzák, s alap-
vetõ stratégiákat alakítsanak ki „kezelésére”. A nagyobb intencionális rendszer magában
foglalja a kisebbet, a közösség tartalmazza a személyt. Dennett azonban ezen a meghatáro-
záson túl nem fordít figyelmet a szintek egymáshoz fûzõdõ kapcsolatának tisztázására.
Douglas (1992) egyszerû és zseniális hozzájárulása Dennett modelljének finomításához
tehát ez: adjuk meg az egyén „vélekedéseinek” és „vágyainak” kulturális megfelelõit, s
ezzel a modellt kulturális elméletként alkalmazhatjuk. A vágyak legyenek „elvárások”, olyan
igények vagy normák, amiket a kultúra fogalmaz meg a személy irányába. Az elvárások
segítségével a közösség, a kultúra, a törvény stb. monitorozni tudja a viselkedést, és jósla-
tokat tehet arra nézve, hogyan cselekszik egy személy egy bizonyos helyzetben. Az emberi
vélekedések megfelelõi a kulturális elméletek, amelyek éppen az elvárások rendszerét tá-
mogatják meg, igazolják és rendszerezik õket a kultúra racionális tagjai számára.
Az elvárások alkotják tehát Douglas szerint a közösség szintjén az intencionális rend-
szerek lényegét. A közösség „én-percepciója” annak felel meg, mit tartanak tagjai követen-
dõnek és irányadónak.
Nehéz megragadni, hogy a kulturális közösségek esetében hogyan artikulálódik egy-
egy elvárás, s továbbra sem nyilvánvaló, hogyan épül egymásra a kultúra tagjainak szintjén
a két intencionális hozzáállásrendszer: hogyan kommunikálja egy egyén a közösségtõl ere-
dõ elvárásokat, kulturális elméleteket és hogyan személyes vágyait és vélekedéseit. Ez a
kérdés újra kiemeli azt a problémát, hogy a tudatelmélet milyen mértékben hordozza ma-
gán az adott kultúra sajátos megoldásait, egyedi jellegét.

Tudatelmélet különbözõ kultúrákban

A tudatelmélet modelljei egy egységes elképzelésbõl indulnak ki, mely feltételezésük sze-
rint egyetemesen jellemzõ. Amikor a tudatelmélet lehetséges kulturális különbségeit ke-
ressük, ráébredünk, hogy a modell alapjául szolgáló elmélet kulturális eredete behatárol-
ható: az európai-amerikai kultúrákra (leginkább a társadalomtudósaikra) jellemzõ. A „nyu-
gati” (vagyis az európai és észak-amerikai emberekre jellemzõnek tartott) naiv pszicholó-
gia lényegét elõször az antropológiai irodalomban Geertz (1975) fogalmazta meg:

„A személyiségrõl alkotott nyugati felfogás, amely szerint az én egy szilárd körvonalakkal rendel-
kezõ, egyedi és többé-kevésbé egységes motivációs és kognitív univerzum; a tudat, az érzés, az íté-
letalkotás és a cselekvés dinamikus központja, amely különálló egészként szervezõdik meg, és
kontrasztív módon szembehelyezkedik mind a többi ilyen egésszel, mind pedig társadalmi és ter-
mészeti környezetével.” (Geertz 1994, 204)

301
 Spiro (1993) rámutat ennek az összetett meghatározásnak a legszembetûnõbb hiányos-
ságára: nem tudjuk eldönteni, hogy a definíció jelentéstartalma mihez van lehorgonyozva,
a szelf fogalmához vagy a maga komplexitásában a nem-nyugati naiv pszichológiákhoz.
Nehéz megmondani, mirõl informál bennünket ez a meghatározás. Az amerikaiak elmérõl
alkotott mentális modelljét (a tudatelméletet) antropológiai módszerekkel D’Andrade (1987;
1995) írta le. Az elme modellje elválaszthatatlan ebben a kultúrkörben a mindennapi tör-
ténések magyarázataitól.
D’Andrade (1995) szerint az elme népi elképzelése (tudatelmélete) oksági kapcsolatok
felállításából áll, ami lehetõvé teszi a számunkra, hogy az események mögött a bennük
résztvevõknek tulajdonított mentális állapotok révén értelmet találjunk, és így a legköze-
lebbi hasonló esemény kimenetelét jól tudjuk majd bejósolni. Mindennapi használatának
formáját illetõen a mentális modellek közé sorolja: a legtöbbször automatikusan alkalmaz-
zuk az elmemodellünket; nehezen tudunk eltekinteni alkalmazásától, például ha pusztán a
külvilág fizikai leírására kérnek bennünket; az elme modelljét nem verbális tanulás révén
sajátítjuk el, hanem alkalmazásával, gyakorlásával jutunk el a szakértõ szintjére.

„Az elme modelljét nem direkt instrukciók formájában tanuljuk. Kétlem, hogy bármikor is azt
mondanánk egy gyereknek, hogy: »A vágyakat sokszor érzelmek okozzák, és legtöbbször a sze-
mély nem tudja befolyásolni õket.« Az elme mentális modelljének nagy része a természetes nyelv
szótárában benne foglaltatik, így a nyelvelsajátítással párhuzamosan megtanulja a gyerek a per-
cepció, a megismerés, az érzések és a motívumok, szándékok közötti alapvetõ különbségeket.”
(D’Andrade 1995, 167)

D’Andrade az elmemodell lényegét öt összetevõ mentén tartja meghatározhatónak,

melyek alapvetõ kategóriáit a nyelvben elhatároltnak tekinti. E kategóriák a következõk:

1. Észleletek
a) egyszerû állapot – lát, hall, szagol, ízlel
b) befejezett (elért) állapot – észrevesz, meglát, meghall, felfigyel, érzékel
c) egyszerû folyamat – néz, figyel, hallgat, tapint, emlékszik

2. Gondolatok
a) egyszerû állapot – hisz, tud, kételkedik, gyanít
b) befejezett állapot – megért/ért, rájön/felfedez, következtet, elfelejt
c) egyszerû folyamat – érvel, gondol valamire, feltételez
d) befejezett folyamat – következtet, megtud, tanul, kitalál, felfedez, sejt, saccol, tippel

3. Érzések/érzelmek
a) egyszerû állapot – szeret, fél, utál, vádol, helyesel, szán, vágyakozik
b) befejezett állapot – megbocsát, meglep (meglepõdik), fél, dühös, haragszik
c) egyszerû folyamat – élvezi, örül, belegondol, szomorkodik, fáradt, fájdalmat érez/fájlal

4. Vágyak (Kívánságok)
a) egyszerû állapot – akar, vágyik valamire, kíván, kedve van valamihez, szüksége van
valamire

302
 b) elért állapot – választ, kiválaszt
c) egyszerû folyamat – vágyakozik/kíván, reménykedik

5. Szándékok
a) egyszerû folyamat – szándékozik, törekszik, tervezi
b) elért állapot – elhatároz valamit, eldönt valamit

A mentális világ központja az elme, (az agy), még az érzelmek is ehhez tartoznak. Fontos
jellemzõ, hogy az elme nemcsak tárolója, hanem feldolgozója is a mentális eseményeknek.
A tudatos szelf az elme birtokosa, de egyben a szelf észlelése is az elme révén valósul meg.

D’Andrade vázlatos modellje

érzelemkifejezések cselekvés

⇑ ⇑
esemény ⇒ észlelés ⇒ gondolatok v./és érzelmek v./és vágyak ⇒ szándékok

Az elme tehát a mentális állapotok és folyamatok centruma, a szándékok és a cselekvé-

sek eredõje. Az elme szubjektív szûrõ: az, hogy egy személy hogy észlel egy eseményt
(elméje segítségével) hangsúlyosabb, mint maga a történés. Az európai-amerikai elmemo-
dell olyannyira biztos abban, hogy ismeri az elmét, hogy a társadalmi ítélkezésben is épít
mások szándékainak becslésére.
Lillard (1998) alapos és úttörõ munkája áttekinti a tudatelmélet etnográfiáját és a kultu-
rális különbözõségeket, és az itt bemutatott európai-amerikai modellel összevetve négy
kategóriába sorolja. Az elsõ eltérésmezsgye a mágikus tényezõk elfogadása. A naiv pszi-
chológia bizonyos kultúrákban kiterjeszthetõ egyrészt az élõkön túlra (halál után is rendel-
keznek az „emberek” érzésekkel és gondolatokkal), másrészt az érzékszerveken túli érzéke-
lésre, mint információforrásra (pl. „hatodik érzék”). Az európai-amerikai naiv pszichológia
elhatárolódik a mágikustól, az objektíven megfigyelhetõ jelenségekre vonatkoztatja magát.
A második kategória, amiben kulturális különbségek artikulálódhatnak, a fogalmi meg-
különböztetések eltéréseibõl adódik. Ez a kérdéskör újraéleszti a nyelvi relativizmus prob-
lémáját: mennyiben feltételezhetjük bizonyos kultúrákban olyan mentális entitások jelen-
létét, melyre nincsenek fogalmaik. A perceptuálisan jól körülhatárolt jelenségeknél a nyelv
nem uralja a megismerést, ám ez a mentális állapotok esetében többnyire nem áll, hiszen
javarészt belsõ állapotokról beszélhetünk. Így itt joggal feltételezhetõ, hogy a nyelvben
körülhatárolt fogalom meghatározza a tudatelmélet jellegét. Ezen túl bizonyos, természe-
tükben nehezen megkülönböztethetõ jelenségek esetén a kultúra szabadon választhatja
meg fogalomhatárait. Könnyû magunk elé vetíteni, hogy míg a fekete és a fehér nagyon
eltérõ színek, addig a zöld és a kék idõnként nehezen szétválaszthatók. Erre mutat példát a
bali keneh, ami egyszerre jelent gondolatot és érzelmet.
A harmadik kategória a negatív tagadása, amely lényegében arra utal, hogy minden
kultúra értékelheti a mentális állapotok szélsõségeinek kívánatosságát, így hangsúlyeltoló-
dásokat eredményezve a tudatelmélet terén. A bali egészségkoncepció elrejti a rossz érzé-
seket és gondolatokat, s ebbõl fakadóan sokszor szellemeknek, mágiának tulajdonítja.

303
 A negyedik kategóriába a finomabb hangsúlybeli különbségek sorolhatóak. Ilyen lehet,
ha egy közösség számára a szaglás a legfontosabb érzékelõ modalitás, míg a másik számára
a látás. Ugyancsak idetartozik, hogy míg az európai-amerikai elmemodell a ráció minden-
hatóságát hangsúlyozza, addig a bali naiv pszichológia az egészségre fordít figyelmet, a
newar koncepció központi értéke pedig a morál.
Lillard e kategóriákon belül a tudatelmélet kulturális különbségeinek gazdag csokrát
kínálja. Amit közösnek, egyezõnek, egyetemesnek talál az eltérések ellenére, arról úgy
vélekedik, hogy olyan alapvetõ hasonlóságok (s ezeket tekinthetjük univerzáliáknak), me-
lyek származhatnak az emberi nem biológiájából, de egyszerûen az emberek hasonlóságá-
ból is.
Wierzbicka (1993) viszont arra talál bizonyítékot, hogy míg az elme vagy a szelf fogal-
ma anglocentrikus, addig a „én” és a „másik”, a „te” elkülönítése majdnem minden nyelv-
ben megtalálható, ami a személy fogalmának jelenlétét jelzi. A naiv pszichológia „meta-
nyelve”, amit a szerzõ empirikus kutatásai nyomán alakított ki, a természetes nyelv fogal-
maival rokonítható, s ezért Természetes Szemantikus Metanyelvnek nevezi (Wierzbicka
1992; 1993):

[fõnevek] én, te, valaki, valami, ember

[határozók] ez, ugyanaz, más, egy, kettõ, sok
[mentális predikátumok] tud, akar, gondol, érez, mond
[cselekvések, események] csinál, történik
[értékelõk] jó, rossz

A nyelvek közötti szemantikai elemzés arra az eredményre vezet, hogy a különbözõ

kultúrákban mindenhol megjelenik a „gondolkodó, akaró, érzõ, tudó személy” képe.
A nyelvi alapfogalmak közössége jelentõs érv lehet a nativista magyarázatok, a veleszü-
letettség oldalán, ugyanakkor a hasonló alapfogalmak mögött finom tartalmi eltérések
húzódhatnak meg – gondoljunk a „szellem” többértelmûségére vagy éppen az elme és
lélek saját kultúránkon belül idõben változó jelentésére –, így feltehetõen nem univerzáliákat
találunk, hanem inkább jól illesztett fordítással élünk, mely mentén értelmezni tudjuk az
idegen kultúrát (Lock 1981; idézi Lillard 1998). Ugyanakkor pontosan azzal, hogy minél
precízebb fordításra törekszünk, s felhasználjuk azt az információt is hogy egy adott nyelv
lexikonából milyen mentális kifejezések hiányoznak, tényleges betekintést nyerhetünk a
kulturális különbségek természetébe.
A teljesség igénye nélkül tegyünk egy kirándulást a tudatelmélet etnográfiájának terüle-
tén. Geertz (1994) munkáiból indulok ki: õ maga a személyiség megragadására összponto-
sította a figyelmét az interpretáció eszközével. A bemutatásra kerülõ írásait sokan és sok
szempontból kritizálták (errõl természetesen a továbbiakban még szót ejtek), mindemel-
lett személyiségelemzései keltették fel valójában az antropológia területén az érdeklõdést
a naiv pszichológia irányában. A jávaiakat így mutatja be:

„E nyomasztó környezetet mégis döbbenetes szellemi élet jellemezte, egy valódi – méghozzá
igen elterjedt – filozófiai szenvedély, mellyel az emberek a mindennapok földhözragadtságában a
létezés rejtélyeit igyekezték nyomon követni. Nélkülözõ parasztok vitatkoztak az akarat szabad-
ságáról, írástudatlan kereskedõk beszélgettek Isten tulajdonságairól, egyszerû munkások mond-
ták el elméleteiket az ész és a szenvedély kapcsolatáról, az idõ természetérõl vagy az érzékszervek

304
 megbízhatóságáról. S talán ami a legfontosabb, az én problémáját is – természetét, funkcióját és mûkö-
désének rendjét – olyan gondolati intenzitással feszegették, ami nálunk is csak igazán válogatott
körökben jellemzõ.” (Geertz 1994, 205, kiemelések tõlem)

Mi másról ír (még ha nem is kimondottan, explicit módon), ha nem a naiv pszicholó-

giáról? A jávai személyiségkoncepciót két ellentétpár határozza meg olvasatában: a „belsõ”
és „külsõ”, illetve a „vulgáris” és „finom” megkülönböztetése. A fent idézett vita ezeknek a
fogalmaknak a tisztázása, pontos értelmezése körül zajlott. A „belsõ” (batin) és a „külsõ”
(lair) kifejezések nem rokoníthatók a „lélek és a test általunk használt fogalmaival” (Geertz
1994, 205). A „belsõ” az emberi tapasztalás érzékelt birodalmát jelöli ugyan, de nem vá-
lasztható el a testtõl, és általánosságban az ember érzelmi életét jelenti:

„Azokból a vibráló, változékony, szubjektív érzésekbõl áll, amelyek a maguk fenomenológiai

pillanatnyiságában közvetlenül érzékelhetõk, de amelyek – legalábbis gyökereiket tekintve – min-
den individuum esetében egyformák, így homályosítva el az individualitást.” (Geertz 1994, 206)

A „külsõ” a megfigyelhetõ emberi viselkedéseket, mozdulatokat, beszédet jelöli, és szintén

nem kötõdik a testhez. A belsõ és külsõ jelenségeket nem egymás funkciónak tekintik, hanem

„...a létezés olyan, egymástól független birodalmainak, melyeket ugyancsak egymástól függet-
lenül kell rendben tartani.” (Geertz 1994, 206)

A rendben tartásra vonatkozik a másik ellentétpár értelmezése. A jávai „én” társadalmi-

lag meghatározott célja, hogy mindkét bemutatott „birodalomban” finom, azaz kifino-
mult legyen. Geertz bemutat egy férfit, aki életének középpontját jelentõ feleségét hirte-
len elveszítette: csendesen, mosolyogva köszönt mindenkinek, s belsõ világát is igyekezett
különbözõ technikákkal „kisimítani”. A jávai embert úgy rajzolja le számunkra Geertz,
mint aki két teljesen elkülönülõ világban törekszik a „finomság” elérésére.
A bali emberrõl így ír:

„...a személyes kifejezés összes formáját állandóan s szisztematikusan stilizálni igyekszik, egé-
szen addig, míg az egyén minden egyedi tulajdonsága, fizikai, pszichológiai és biológiai jellegze-
tessége háttérbe nem szorul annak a feltételezett szerepnek az érdekében, amit az egyén a folya-
matos és soha véget nem érõnek tartott látványosságban, azaz a bali életben betölt.” (Geertz
1994, 207)

A bali ember tehát szerinte minden egyedi vonását feladja azért az „esztétikaiban” meg-
ragadható kulturális igényért, hogy vidám életet éljenek Balin.

„...itt abból fakad a félelem, hogy a nyilvános elõadást – amelytõl valaki kulturális helymegha-
tározása függ – valaki elrontja, s elõbukkan a személyiség – amit persze csak mi hívunk így, a
baliak nem, hisz õk nem hisznek ebben –, szertefoszlatva saját állandósított nyilvános identitását.”
(Geertz 1994)

A hétköznapi élet szertartásossága tehetõ felelõssé Geertz szerint azért, hogy a baliakat
a „személytelenítés” jellemzi. Unni Wikan (1987) vitába száll Geertzcel, hiszen terep-
munkája során élénk és finom személyiség felfogást tapasztalt a baliak között:

305
 „...a személyesség olyan formája [rajzolódott ki elõtte], ami állandóan függ a többiek morális
és érzelmi jóváhagyásától, az észak-baliak magukat gazdag fantáziával értékelik, melyet a mentális
összezavarodás és a varázslat jellemez leginkább.” (Wikan 1987, 338)

A bali naiv pszichológia központi gondolata (Wikan 1987; 1989 nyomán) az, hogy az
érzõ elme (nem tesznek ugyanis különbséget érzelem és gondolat között), karban legyen
tartva. Ez nem személyes választás kérdése, hanem társadalmilag intézményesített elvárás.
A szomorúság és a rossz gondolatok éppoly veszélyesek a személyre nézve, mint a társakra:
betegséget okozhatnak és elterjedhetnek a közösségben. Amit Geertz „színháznak” és ál-
landósított nyilvános identitásnak lát, az Wikan számára mint az egészség közös érdeké-
nek tiszteletben tartása bontakozik ki.
Az érzõ elme „egyensúlyát” minden bali embernek meg kell õriznie. Határozott elvárá-
sok fogalmazódnak meg, mikor, mennyire szabad egy-egy érzelemnek teret engedni. Az
egészség megõrzése múlik ezen az egyensúlyon. A bali egészség az egész emberre vonat-
kozik, nincs jelentõsége a tüneteknek. Az érzelmek kifejezésének „rendben tartása” vissza-
hat a belsõ élményre, így a mosoly, a tiszta arc segíti az embert abban, hogy belsõ viszályai
is elcsituljanak.
Wikan bemutat egy lányt (1989), Suriatit, akinek története betekintést enged számunk-
ra a fent leírt elképzelésbe.
Suriati fiatal adatközlõje volt Wikannak, még terepmunkájának kezdetén ismerte meg.
Suriati egy napon elárulta, hogy „kedves ismerõséhez” készül, hamar világossá vált Wikan
számára, hogy Suriati a võlegényét illeti így. Néhány napon belül levél érkezett a võlegény
szüleitõl, Suriati kedves ismerõsét baleset érte és életét vesztette. Wikan meglepõdve ta-
pasztalta, hogy Suriati mosolygósnak és nyugodtnak tûnt a számára, a közösség is nevetett
körülötte, olyasmiket lehetett hallani, hogy még idõben történt mindez, Suriati kereshet,
„nézelõdhet” továbbra is. Több hónap telt el, míg Wikan egyszer sírni látta Suriatit, aki
elmondta, fájdalmas számára, ami történt, de ha ezt a keserûséget kimutatja, mindenki
kineveti, miért törõdik még mindig võlegénye elvesztésével.
A baliak számára a nevetés a jóllét biztosítéka. A „nem-törõdni a rossz dolgokkal” társa-
dalmi intézménye az egészségnek. Nem arról van tehát szó, hogy nincsenek személyes
érzéseik és errõl alkotott fogalmaik, hanem arról, hogy ezek kifejezésébe és regulációjába
a kultúra beleszól a közösség hangján.
Wikan így összegzi a bali naiv pszichológiát:

„Elõször is, az érzések és gondolatok összekapcsolódnak és kölcsönösen hatnak egymásra.

A baliak anyanyelvükben nem is különböztetik meg a õket: keneh-nek nevezik mindkettõt. ...
A gondolkodás, amit a homlokhoz kapcsolnak és az érzés, amit a szívben éreznek ugyanannak
a folyamatnak két oldala. Az egészség érdekében a két dolog közeli kapcsolata a közös jó forrása.
Másodszor, az érzelmi kifejezések formálják és modulálják az érzéseket. ... Csak akkor érthetjük
meg, hogy mit értenek a baliak azon, amit oly sokszor mondanak, »Nevettünk, hogy vidámmá
tegyük a szívét a szomorúságból«, ha a fenti alapvetést elfogadjuk. Harmadszor, az érzelemkifeje-
zés közösségi ügy. Úgy fogják fel, hogy az érzések könnyen terjednek, valaki kifejezett érzelmei
rombolhatják más érzéseit, s ezen keresztül egészségét is.” (Wikan 1989, 302)

Hogyan jósolják be a bali emberek egymás viselkedését? Minthogy az összekapcsolt

gondolatok és érzések kifejezése erõsen intézményesített, nehéz bejósolni a másik pontos
szándékait és vélekedéseit. Ebben a rendszerben a bejósolhatóságot nem a mentális állapo-

306
tok látható jegyei adják, hiszen ezt kötelesek modulálni, hanem a viselkedési normák, azaz
maga a moduláció. Bár Wikan erre a kérdésre nem tér ki, egyik példája mégis igazolja a
„bejóslás” bizonytalanságát. Egyik ismerõsét elvitte egy másik adatközlõjéhez, egy hajjához
(mágiával foglalkozó személyhez). Õk nem ismerték egymást korábban, és kedélyesen,
nyugodtan elbeszélgettek. Ismerõsét a találkozó után kifaggatta, hogyan érezte magát, s õ
bizonytalan választ adott. Kiderült, hogy a vidám beszélgetés közben a meglátogatott hajja
rákérdezett, hova valósi Wikan ismerõse, aki ekkor ébredt rá, hogy hallott már a hajjáról,
akivel beszélget, hisz az rokona régi szerelmének. A beszélgetés utáni bizonytalanság ab-
ból fakadt, hogy nem tudta eldönteni, hogy a hajja táplál-e még haragot iránta a korábbi
kapcsolata miatt, minthogy a hajja ezt nem fejezhette ki (õ sem szeghette meg a kulturális
szabályokat).
A baliakhoz hasonlóan az ifaluk nép (Nyugat-Karolina-szigetek) naiv pszichológiájára
is jellemzõ, hogy nem választják el a gondolatokat az érzésektõl (Lutz 1982). Feltûnõ spe-
cifikum modelljükben, hogy a mentális folyamatokat a hashoz kötik, s ezzel párhuzamosan
nagyon élesen elkülönítik az érzékleteket az érzésektõl: az éhséget, szexuális vágyat azok-
tól az érzésektõl, amelyek akár az említetteket is követhetik. Ebben az éles elválasztásban
az is meghatározó, hogy az érzések okaiként sokkal erõsebben tûnnek fel a szituáció jel-
lemzõi, mint más, az egyénnek tulajdonítható tényezõk.
Parish (1991) a nepáli newarok naiv pszichológiáját vizsgálta. A newar mentális modell
lényege, hogy az érzelmek, gondolatok, az észlelés (ezekkel a fogalmakkal õk is rendelkez-
nek) a nugához kötõdnek, amit Parish a szívvel azonosít. A szerzõ tapasztalatai nyomán azt
hangsúlyozza, hogy a newarok nuga koncepciója „szent és morális”. Ez abból adódik, hogy
ahogyan a világban, a szívükben is Isten lakozik: õ teszi képessé az embereket arra, hogy
észleljék a külvilágot, hogy el tudjanak képzelni dolgokat. A szívben lakozó Isten értelme-
zése kettõs: egyrészt irányítja az emberek morális életét, lehetõvé teszi számukra a helyes
cselekvést, másrészt ha valaki rosszat tesz, ez az Isten figyelmezteti erre.

„…»A hazugságot sohasem a szív mondja.« … Ez a kijelentés azt sugallja, hogy »isten, aki a
szívben lakozik« kulturális reprezentációja annak az útnak, ahogyan az elme egy része monitoroz-
za a szelfet és a gondolatok és érzések forrását.” (Parish 1991, 322)

A rossz cselekedeteknek nem a nuga a kiindulópontja, az ember természetes jellemzõje,

hogy vágyai vannak, de feladata ezeknek a kontrollálása, amiben a „szíve” segítségére van. Ez
a vallással átszõtt naiv pszichológia teszi lehetõvé a newarok számára morális érzelmeik kife-
jezését és egy transzcendens kontrollal felruházott személyiség fogalmának kialakítását.

Tanulságok az antropológiai kutatás gyakorlatára vonatkozóan

„Az antropológiában a tudás alapfeltétele még mindig az egyedi terepmunkához kötõdik, amit
nem foghatunk fel a végzõjétõl elkülönítetten; nincsen tapasztalat a tapasztalótól függetlenül,
nincs ismeret megismerõ nélkül.” (Hastrup 1994, idézi Lillard 1998, 8–9)

A tudatelmélet kulturális különbségeit felfedõ munkák mind az etnográfia irodalmából

származnak. Amikor ezt megfogalmazzuk, arra a tényre hívjuk fel a figyelmet, hogy az
antropológus munkamódszere a résztvevõ megfigyelés, azaz mint szubjektív megismerõ

307
nyíltan az adott kultúra mély megértésére törekszik, nem pedig objektív, ismételhetõ mé-
résre. Bármilyen távoli analógiai is, szemléletes: ahogyan a halak nem vehetõek ki vizes
közegükbõl, az emberekrõl sem választható le kulturális hátterük. Az antropológus, ami-
kor terepmunkáját végzi, azzal szembesül, hogy elemzését, leírásait saját nyelvének és kul-
turális diskurzusainak hagyományain keresztül, ezek segítségével valósítja meg.
Mint minden ember, az antropológus is hajlamos azt feltételezni, hogy mások is rendel-
keznek elmével, tele a világról alkotott vélekedésekkel. Minthogy a vélekedések nem lát-
hatók, komoly erõfeszítés felfigyelni arra, hogy a másik eltérõ tudatelmélettel dolgozik;
sokkal kézenfekvõbb az idegen viselkedést saját naiv pszichológiánk segítségével értelmez-
ni. Ebbõl a szempontból az elmemodell, a személyiségrõl alkotott felfogásunk, mint vizs-
gálatunk tárgya is nehezen megragadható, állandóan tudatosítanunk kell magunkban, mi
az amit saját elmemodellünk sémái, „keretei” torzítanak. Bartlett (1985) súgó játéka tanulsá-
gos példa: mire a cambridge-i diákok során az idegen népmese végigért, már angol törté-
netté változott. Vinden (1996, idézi Lillard 1998a) kanadai egyetemi hallgatóknak mesélt
el egy kecsua mesét, amely egyetlen mentális kifejezést sem tartalmazott. A hallgatóknak
le kellett írniuk ezután, amit hallottak. Vinden azt tapasztalta, hogy a hallgatók teletûzdel-
ték a történetet mentális kifejezésekkel.
Ezek a vizsgálatok arra figyelmeztetik az antropológust, hogy amikor értelmezi tapasz-
talatait, õ sem feledkezhet meg arról, hogy naiv pszichológiája lép mûködésbe, ha úgy
tetszik intencionális hozzáállása, amikor embereket lát cselekedni.
A „hiba” fakadhat abból, hogy a legtöbbször úgy fogadjuk el ezeket az intencionális
magyarázatokat, mint végsõ interpretációkat; nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy az
intencionális hozzáállás a megértésünket segíti legtöbbször, s nem járunk utána, mennyire
pontos és a jelenség bonyolultságának megfelelõ leírást szolgáltatunk segítségével.
Az idézett vizsgálatot továbbgondolva az a tanulság is felmerül, hogy az értelmezõ ra-
cionalizációjának szintje lehet durvább, de részletesebb is azoknál a megfontolásoknál, me-
lyeket a cselekvõk tudatosan vagy tudattalanul ténylegesen számba vettek. Azaz lehetsé-
ges, hogy a vizsgált kultúra naiv pszichológiája hasonló a megfigyelõjéhez, de hangsúlyel-
tolódások érhetõek tetten benne (gondoljunk arra, hogy az ifaluk nép erõsen elkülöníti az
érzékleteket az érzésektõl, s ez utóbbiakat inkább a helyzetbõl eredezteti, mint az érzések
átélõjének elméjébõl). A mentális magyarázatok esetében a racionalizáció visszahathat a
megfontolásokra, és megismerõ-értelmezõ rendszerünk egy ilyen visszacsatolás útján fi-
nomodhat.
Ez a finomodási folyamat az, amibe az antropológus megkapaszkodhat, azaz odafigye-
léssel és saját sémáinak tudatosításával „megtanulhatja” az „idegen” elmemodellt, ahogyan
a gyerekek is a szocializáció során egyre gyakorlottabbak ebben (ahogyan ezt Harris 1995
állítja). Fontosnak tartom azonban, hogy rámutassak sémáink ezen képlékeny voltának egy
másik következményére, az egyének kulturális tudásainak relativitására is: nem tételezhet-
jük fel, hogy fogunk találni egy végsõ, tökéletes értelmezést. Az interakciók során a kultu-
rális értelmezésekhez már csak a fordítás szükségessége miatt is hozzátesz maga az antro-
pológus is, és ezután már nem kivonatolható az, hogy mennyi a végeredménybõl az, ami a
bennszülöttek fejében eredetileg is benne volt, még akkor sem, ha sikerül a magyarázatot
az õ szájukba adni.
Naiv pszichológiánk esetében az interpretációt és az objektív eredmények bemutatását
tovább nehezíti, hogy az, ami befolyásol bennünket sokkal inkább a „használatából, gya-
korlatából” adódik, és nem áll közvetlenül „tudatos irányításunk” alatt. Olyan tényezõket

308
kell tudatosítanunk tehát, amelyek belsõ pszichés realitásunk részei, befolyásolják a hét-
köznapok gyakorlatát.
Emlékezzünk vissza arra, mit írt Geertz (1994) a bali személyiségfelfogásról: a kulturális
gyakorlatban tapasztaltak (rokonsági elnevezések, megszólítások, köszönések) alapján
„személytelenítõ személyiségfelfogásnak” értelmezte azt. Õ maga is tisztában van azzal, hogy:

„Ha meg akarunk érteni másokat, félre kell tennünk ezt a felfogást [mármint a nyugati szemé-
lyiség koncepcióját], s ahelyett, hogy mások élményét ebben a gondolati keretben helyeznénk el –
mely megoldással a sokat dicsért »empátia« szokott élni – az általunk vizsgált emberek tapaszta-
latait az énrõl alkotott saját elképzelésük fényében kell elemezni. S legalábbis Jáva, Bali és Marok-
kó esetében ezek az elképzelések nemcsak a miénktõl különböznek jelentõs mértékben, de – nem
kevésbé drámai és tanulságos módon – egymástól is eltérnek.” (Geertz 1994, 204)

Unni Wikan (1987; 1989) azonban megkérdõjelezte Geertz leírását Baliról, minthogy
szerinte nagyon élénk és bensõséges személyiségkoncepció jellemzi a baliakat. Wikan ab-
ban látja Geertz tévedését, hogy eseményeket könnyen félreérthetünk, ha nem ismerjük fel
az érzelmek (és más mentális állapotok) kulturális konstrukcióját egy olyan kifejezési nyelv-
ben, amit nehéz felfejteni. A félreértés csak úgy kerülhetõ el, ha a cselekvések rejtett, imp-
licit célját és jelentõségét is beazonosítjuk. Bali esetében a nyilvános események valóban
„elrejtik” a személyiséget, érzéseikkel és gondolataikkal egyetemben. Azonban ezt az el-
rejtést az egészség kulturális intézménye kívánja meg. Ha az egészség „reprezentációit”
sikerül felfejtenünk és megértenünk, a bali emberek is érzõ és gondolkodó személyekként
tûnnek fel elõttünk.
Wikan (1989) munkamódszerét az interpretáció kontextualizációjának nevezi, arra he-
lyezi a hangsúlyt, hogy ne csak a hétköznapok gyakorlatát, hanem a cselekvõk interpretá-
cióját (a helyzetrõl alkotott reprezentációit) is vegyük figyelembe. Wikan Wierzbicka nyom-
dokain keresi a legjobban közelítõ fordítást kultúrák tudatelméletei között.

Irodalom
Barlett, F. (1985). Az emlékezés. Gondolat, Budapest.
Bruner, J. (1990). Acts of Meaning. Cambridge, MA: Harvard University Press.
D’Andrade, R. (1987). The folk model of the mind. In Holland, D.– Giunn, N. (eds.): Cultural
models in language and thought. Cambridge University Press.
D’Andrade, R. (1995). The Development of Cognitive Anthropology. Cambridge University Press.
Dennett, D. C. (1998). Az intencionalitás filozófiája. Budapest, Osiris.
Douglast, M. (1992). Risk and Blame. Routledge.
Fodor, J. (1992). A theory of the child’s theory of mind. Cognition 44, 283–296.
Geertz, C. (1994). Az értelmezés hatalma, Budapest, Századvég.
Gopnik, A. (1993). How we know our minds: The illusion of first-person knowledge of
intentionality. Behavioral and Brain Sciences 16, 1–14.
Gopnik, A.–Wellmann, H. (1994). The theory theory. In Hirschfield, L. A.–Gelman, S. A.
(eds.): Mapping the mind: Domain specificity in cognition and culture. Cambridge, England: Camb-
ridge University Press, 257–293.
Harris, P. L. (1995). From simulation to folk psychology: The case for development, In Davies,
Stone, T. (eds.): Folk Psychology. Vol. 3. Cambridge, England: Blackwell, 207–221.

309
Lillard, A. (1998). Ethnopsychologies: Cultural variations in theories of mind. Psychological
Bulletin 123. 3–31.
Lutz, C. (1982). The domain of emotion words on Ifaluk. American Ethnologist 9. 113–128.
Lutz, C.–White, G. M. (1986). The anthropology of emotions, Annual Review of Anthropology
15. 405–436.
Parish, S. M. (1991). The sacred mind: Newar cultural representations of mental life and the
production of moral consciousness, Ethos 19. 313–351.
Premack, D.–Woodruff, G. (1978). Does the chimpanzee have a theory of mind? Behavioral
and Brain Sciences, 1. 515–526.
Sellars, W. (1956). Empiricism and the Philosophy of Mind. In Sellars–Wilfried: Science,
Perception, Reality. New York, Humanities Press, 1963.
Spiro, M. E. (1993). Is the Western conception of the self „peculiar” within the context of the
world cultures? Ethos 21. (2), 107–153.
Wierzbicka, A. (1992). Semantics, Culture and Cognition: Universal Human Concepts in Culture
Specific Configurations. Oxford University Press
Wierzbicka, A. (1993). A conceptual basis for cultural psychology, Ethos 21 (2), 205–231.
Wikan, U. (1987). Public grace and private fears: Gaiety, offense and sorcery in Northern Bali,
Ethos 15., 337–365.
Wikan, U. (1989). Managing the heart to brighten face and soul: emotions in Balinese morality
and health care. American Ethnologist 16., 294–312.
Wimmer, H.–Perner, J. (1983). Beliefs about beliefs: Representation and constraining function
of wrong beliefs in young children’s understanding of deception, Cognition 13, 103–128.

310
Nádasdy Zoltán

A holográfia metaforája az agymûködés

magyarázatában

Bevezetés
A tudományban, hasonlóan a természethez bizonyos gondolatok körforgásának lehetünk
szemtanúi. Egy korábban már alkalmazott metafora késõbb újra megjelenhet kicsit más
formában. A fizikai metaforák régóta inspirálják az idegrendszerrõl alkotott elképzelésein-
ket Descartes-tól Neumannon át Penrose-ig és azon túl. Az ideg- és kognitív tudomány
például gyakran merített a számítás tudományából, és a „neural-network” algoritmusok
kidolgozása óta ez az inspiráció kölcsönös. Gondolhatunk továbbá Sigmund Freud hidro-
dinamikai modelljére, amely újra megjelent Lorenz és Tinbergen munkáiban; vagy a tele-
fonközpont-hasonlatra, amely évtizedekig meghatározta az agyi huzalozásról való gondol-
kodásunkat. Újabb keletû példa a spinüveg analógiája, amelyet Hoppfield alkalmazott az
idegsejtek közötti plasztikus változások modellezésére. De ismerünk az agymûködésnek
termodinamikai (Boltzmann-gép), sõt kvantummechanikai modelljeit is (quantum brain
dynamics). Manapság az áramköri és számítógép-metafora dominálja az idegi szabályozás-
ról való gondolkodásunk keretét.
A fizikai analógiák egyik nem teljesen kiaknázott példája a holográfia. Elsõ ránézésre
talán nehéz elképzelni, miként magyarázhat egy optikai módszer biológiai folyamatokat,
de amint azt látni fogjuk, az analógia független a fizikai hordozótól, ez esetben a fénytõl.
A következõ oldalakon ismertetem a holográfiaelv egy metaforikus alkalmazását az ész-
lelési és emlékezeti folyamatok magyarázatára, és érveket sorakoztatok fel a metafora mö-
gött. Ellenérvek is felvethetõk, de azok felsorakoztatását az olvasóra bízom. Továbbá nem
kívánok a részletekre kiterjedõ modellt bemutatni; így paramétereket sem fogok megadni,
amelyek garantálják a modell mûködését. Szándékom egy új nézõpont felvetése. Ha né-
melyeket ez további gondolkodásra inspirál, a tanulmány már elérte célját.

A holográfia-metafora története
Tudomásom szerint Karl Pribram hozta elõször összefüggésbe az agykérgi reprezentációt
a holográfiával (Pribram 1974). Pribram érvelése az volt, hogy az agykéreg sérülése, ha-
sonlóan a hologram egy darabjának eltávolításához, nem egy bizonyos információ minden
vagy semmi jellegû eltûnését, hanem a teljes információ részletgazdagságának (felbontásá-
nak) csökkenését vonja maga után. Egy hologram egy összefüggõ darabjának levágása vagy
sérülése nem befolyásolja a hologram egészleges tartalmát. A hologramok ezen tulajdon-
sága azzal függ össze, hogy az információ a képen nem topológiailag van reprezentálva

311
(vagyis a térben egymáshoz közeli pontok nem feltétlenül kerülnek egymás mellé a ké-
pen), hanem egy sajátos logika szerint, egyenletesen elosztva (lásd részletesen alább).
A klinikai szakirodalomból tudjuk, különösen Lashley munkáiból (lásd pl. Lashley 1950),
hogy hasonlóan a hologramok egy darabjának eltávolításához, az agyi abláció (az agykéreg
részleges eltávolítása) nem okoz specifikus információveszteséget, vagyis egy specifikus
hosszú távú emléknyom maradandó eltûnését. Kiterjedt abláció azonban már a specifikus
hosszú távú emléknyomok maradandó eltûnését vonja maga után.
Ezen adatok birtokában Pribram, Lashley nyomán azt a következtetést vonta le, hogy
az információ az agyban egyenletesen oszlik el, „minden mindenhol”. Elegendõen nagy
darab kéregterület eltávolítása azonban már súlyos lokális diszfunkciókat és lényeges in-
formációveszteséget okoz.
Pribram azonban nem merítette ki a holográfia-analógiát. A holográfia-metafora egy
kiaknázatlan aspektusa meglepõ, mégis a kísérleti adatokkal összhangban álló összefüggés-
be helyezi az idegrendszerrõl alkotott képünket.
Az alábbiakban elõször ismertetem a holográfia alapelvét, majd azt párhuzamba állítom
annak idegrendszeri megfelelõivel. Ezután a kritikus alapelemek idegrendszeri megfelelõ-
it részletesebben is megvitatom.

A holográfiaelv és az információrekonstrukció
A holográfia a következõ probléma megoldását adja meg: Miként lehet a tárgyak teljes
háromdimenziós vizuális struktúráját két dimenzióban kódolni és abból rekonstruálni?
A holográfia alapelvei a következõk:
1. A képalkotás lényege, hogy a tárgyak felülete által visszavert vagy kibocsátott fényt
egy kétdimenziós ernyõn fogjuk fel.
2. A holográfia abban lép túl az egyszerû képalkotáson, hogy a tárgy térbeli kiterjedé-
sét (mélységét) is kódolja. A három dimenzió a hologramot megvilágító lézersugár
fázisából rekonstruálódik. Minthogy a temészetes fényben a különbözõ hullámhosszú-
ságú összetevõk végzetesen össze vannak keverve, a fázisban kódolt információ nem
szeparálható.
3. Ezért a holográfia lézerrel dolgozik, amelynek kitüntetett tulajdonsága a koheren-
cia, vagyis hogy a fotonok egy meghatározott frekvenciával és relatív fázisukat meg-
õrizve „terjednek”, lehetõvé téve ezáltal a lézerrel megvilágított tárgyak mélységé-
nek leképezését.
4. A koherenciát oly módon használja ki a holográfia, hogy a tárgy perturbálja a rávetü-
lõ lézernyaláb fázisát, és a lézernyaláb fázisa a perturbáció helyétõl függõen eltoló-
dik. Így a tárgyról visszaverõdõ lézer relatív fáziseltérése reprezentálja a tárgy térbeli
mélységét is, amelybõl az késõbb rekonstruálható.
5. A fáziseltérés mérésére a holográfia az eredeti koherens lézersugarat alkalmazza mint
referenciát. Ennek a referenciának a tárgyról visszaverõdõ lézersugárral képezett in-
terferenciamintázatát egy fotoemulzióval bevont lemezen mint hologram rögzítjük.
6. A tárgy térbeli mélységének rekonstrukciójához a hologramot egyszerûen meg kell
világítani az eredeti lézerrel megegyezõ hullámhosszúságú lézersugárral. A kohe-
rens nyaláb a hologrammal találkozva elszenvedi ugyananak a fázismodulációnak az
inverzét, amely a holografikus képet létrehozta.

312
 7. Ezt a fázismodulált lézersugarat a rekonstrukció utolsó lépésében újra interferáltatni
kell az eredeti lézerrel, amelynek interferenciamintája térben kirajzolja a tárgy ké-
pét. Mivel ez az interferencia a tér három dimenziójában jön létre; a megfigyelõ
szempontjából elvileg ugyanazt az élményt nyújtja, mint az eredeti tárgy látványa.

1. ábra. A holográfia alapelve

A lézersugarat elõször kettéosztjuk, majd az egyik sugárnyaláb a tárgy megvilágítását szolgálja, a másik pedig
mint referenciasugár játszik szerepet. A tárgyról visszaverõdõ lézer, valamint a referenciasugár interferenciája
hozza létre a képet, amelyet a hologram örökít meg

A holográfia-metafora alkalmazása a neurális kódolásra

A neurális információ kódolás problémája – amelyre a holográfiaelvet alkalmazni fogjuk –
a következõ: miként lehet a szenzoros input teljes tér-idõi struktúráját rekonstruálni abból
a jelbõl, amely egy olyan csatornán halad keresztül, amelyben a különbözõ input források-
ból származó jelek összekeverednek, és ráadásul a csatorna saját zaja is hozzáadódik? Ez a
kérdés a látás elméletében a szegmentáció és „binding” egymást kiegészítõ problémája-
ként fogalmazódik meg, nevezetesen, hogy miként szeparálhatók a térben és idõben átfe-
dõ tárgyak (szegmentáció), és miként integrálódnak a térben és idõben szeparált ingerek
egy közös élményben (binding)? Lássuk, miként ad választ a holográfiaelv ezekre a kérdé-
sekre!
Helyettesítsük a fenti algoritmusban a lézersugarat neurális oszcillációval, a tárgyat a
beérkezõ szenzoros input tér-idõi mintázatával. A hologramlemez, továbbá az agykéreg-
nek felel meg, a fotoemulzió pedig a piramissejteknek. Ime, a fenti lista tükörképe:
(1’) Az elsõdleges szenzoros agyi reprezentáció úgy jön létre, hogy a tárgyak által kel-
tett, visszavert vagy kibocsátott fizikai energiák vagy molekulák (ingerek) egy térben és
idõben strukturált akciós potenciál (AP-) sorozatot generálnak, amely az elsõdleges szen-
zoros kérgi neuronok populációján fejti ki hatását. Ami a holográfiában a hologram, az a
továbbiakban az információ agykérgi reprezentációjának felel meg.
(2’) Az agykérgi reprezentáció az egyszerû leképezésen túlmenõen a tárgy dinamikus
tulajdonságait, a vizuális modalitásban például identitását, mozgását, mélységét is kódolja,

313
amelyek a szenzoros input által kiváltott AP-k fázisából rekonstruálhatók. Minthogy a
kéreg elsõdleges szenzoros áreáiba a különbözõ ingerösszetevõk a projekciós pályák eltérõ
konduktanciái miatt különbözõ idõben érkeznek (gondoljunk csak a látópálya magno- és
parvo-celluláris rendszerére), az egy tárgyról érkezõ jelzõvonások nem feltétlenül talál-
koznak (pl. a lassú szín a gyors mozgással); míg a különbözõ tárgyakról származók összeke-
veredhetnek. Emiatt az egyidejû és nem egyidejû ingerek a szenzoros áreákban a beérke-
zési idõk alapján nem feltétlenül szeparálhatók. Ez lehetetlenné teszi az ugyanazon tárgy-
hoz tartozó különbözõ jelzõvonások integrálását, a bindingot is.
(3’) Az agy az információ keveredése ellen szinkronizált oszcillációkat alkalmaz, amely-
nek kitüntetett tulajdonsága a koherencia, vagyis hogy a sejtek szigorúan meghatározott
frekvenciával depolarizálódnak és az AP-k relatív fázisukat megõrizve váltódnak ki. Így a
fázismodulált akciós potenciálok alkalmasak a tárgyak dinamikus tulajdonságainak leképe-
zésére.
(4’) A koherenciát oly módon használja ki az agy, hogy a szenzoros input fázisát perturbálja
a belülrõl generált oszcilláció, és kettõjük fáziseltérése lesz az AP-k idejével kódolva. Ez a
fáziseltérés reprezentálja azt az információt, amely a szenzoros inputból kivonható, és amely
alapján az agy egy másik része rekonstruálni képes az eredeti szenzoros inputot.
(5’) A fáziseltérés mérésére az agy referenciaként egy belsõ koherens oszcillációt alkal-
maz. Ennek a koherens oszcillációnak a szenzoros inputtal képezett interferenciamintáza-
tát kapják meg az elsõdleges szenzoros áreák, ahol a mintázat a piramissejtek szinaptikus
kapcsolatainak hatásfokában rögzítõdik.
(6’) A szenzoros input rekonstrukciójához a szinapszisokban tárolt kérgi reprezentációt
egyszerûen aktiválni kell az eredeti koherens oszcillációval megegyezõ frekvenciájú lokális
oszcillációval, és annak a szinapszisokban tárolt információval való konvolúciója létrehozza
ugyanannak a fázismodulációnak az inverzét, amely a szenzoros inputot eredetileg modulálta.
(7’) Ezt a fázismodulált reprezentációt a rekonstrukció utolsó lépésében újra hozzá kell
adni egy koherens oszcillációhoz, amelynek frekvenciája megegyezik az eredeti oszcillá-
cióéval, és amelynek interferenciája az eredeti fáziseltolásokat végrehajtotta. Mivel ez a
második interferencia a sejtpopuláció szintjén az eredeti fáziseltolást minden ingerdimen-
zióban helyreállítja, az ennek a sejtpopulációnak válaszait olvasó neuron szempontjából
elvileg ugyanazt az élményt nyújtja, mint az eredeti szenzoros input olvasása. Azzal azon-
ban még nem nyertünk semmit, hogy a csatorna végén megjelenik az inputtal analóg jel.
A mechanizmus elõnye akkor válik nyilvánvalóvá, ha meggondoljuk, hogy egyrészt a csa-
tornában ezzel egy idõben egymástól független jelek tömege közvetítõdik, másrészt a
csatorna végén megjelenõ aktivitás a szenzoros input hiányában is bármikor rekonstruál-
ható. Ez pedig a memória egyik lehetséges formája.
A fenti elvek némelyike azonban bõvebb magyarázatra szorul.

A holográfia-metafora neurális feltételei

(i) Miért is kell a szenzoros inputot egyáltalán kódolni? Elõször is azért, mert a szenzoros
inputból kivonható információ az adott érzékleti modalitástól függõen különbözõ dimen-
ziók mentén osztályozható. A hallás esetében a hangoknak frekvenciát, hangosságot, irányt
tulajdonítunk. Ezzel szemben a látás a színek, irányok, élszögek és diszparitás mentén ka-
tegorizál. E sokrétûséggel szemben az érzet egyforma akciós potenciálok (AP-k) bináris

314
sorozatában kódolódik. Az akciós potenciálok kizárólagos megkülönböztetõ vonása az idõ-
pontjuk, a sûrûségük és a neurális specificitásuk. Ezért az adott ingerparamétereknek az
akciós potenciálokból rekonstruálhatóknak kell lenniük. A rekonstrukció kódja mind a
mai napig rejtély.
A másik érv a kódolás fontossága mellett, hogy a percepcióban involvált kérgi neuronok
nem férnek hozzá közvetlenül a szenzoros inputhoz. Az ingereket az AP-k idõpontja, sû-
rûsége és a neuron specificitása alapján kell tudniuk rekonstruálni.
(ii) Topológiai leképezés: A külvilág ingereit a tárgyakról visszaverõdõ, vagy általuk
kibocsátott, kifejtett energiák, illetve kémiai ágensek képezik, úgymint fény, hangnyomás,
vibráció, szag és így tovább, amelyek az érzékszervek felületén egyidejûleg leképezve inge-
rületet váltanak ki. A percepcióban kulcsszerepet játszó agyi területek számára azonban ez
a jel közvetlenül nem hozzáférhetõ. A fizikai leképezés a szenzoros receptorokon idegi
impulzusokat, ún. akciós potenciálokat (AP) vált ki, amelyek párhuzamos pályákon és kü-
lönbözõ átkapcsolások után az agykérgi szenzoros áreákban levõ piramissejteken végzõd-
nek. A leképezés az érzékszerven ható inger és a kérgi szenzoros input között topológiai és
nem topográfiai. Az egymáshoz térben közeli ingerek kevésbé függetlenek, mint az egy-
mástól távol hatók. De hogy miért is fontos a szenzoros input fázisa? Elõször is gondol-
junk arra, hogy a tárgyak felismerésében az elsõ lépés a képi szegmentáció. A szegmentá-
ció egyik legmegbízhatóbb támpontja az egyidejûség. Amikor például nehezen tudunk
megkülönböztetni egy tárgyat a hátterétõl, gyakran segít, ha fejünket oldal irányba elmoz-
dítjuk. A látórendszer „tudja”, hogy az azonos tárgyhoz tartozó vonások együtt, egyszerre
mozdulnak el. Az együtt mozgó élek a projekciós neuronokban egyidejû tranziens válaszokat
hoznak létre. Ebbõl az információból az agykéregnek ki kell tudni számítania, hogy azok
ugyanannak a tárgynak a körvonalait képezik. Másodszor vegyük számításba, hogy a szeg-
mentációhoz nemcsak az élek mozgása, hanem a színek, a textúra, a luminancia és a sztereopszis
is hozzájárul. Ez utóbbi vonások azonban nem egy idõben érik el a kérgi sejteket: itt tehát
megint szükség van arra, hogy az idegrendszer koordinálja az összetartozó vonásokat.
(iii) Konvergencia: Ezek a piramissejtek azonban alapvetõen háromféle inputot kapnak.
Az egyik a fentebb említett szenzoros input. A másik a magasabb kérgi áreákból visszatérõ
axonokon érkezõ input. A harmadik pedig lokális, ún. rekurrens rendszer, maguknak a
szenzoros inputot fogadó piramissejteknek a különbözõ interneuronok által létesített he-
lyi visszacsatolásai. A konvergencia egyik megvalósulása a talamo-kortikális hurok (Llinás
et al. 2002). Minden szenzoros információ, kivéve a szaglási ingereket, a thalamus külön-
bözõ magcsoportjain kapcsolódik át (2. ábra). Az input a thalamusban kétféle magcsopor-
tot aktivál. Az egyik ilyen magcsoport a specifikus szenzoros pályák részét képezõ ventro-
bazális mag, amely az agykéreg IV. rétegébe vetít. A másik, nemspecifikus mag például a
centro-laterális-intralamináris mag, amely a kéreg I. és VI. rétegébe vetít. A piramissejtek
egy adott kérgi kolumnában a kétféle input kombinációját kapják. Az egyik az ingerspecifikus
input, a másik input egy nemspecifikus gamma-oszcilláció, amelyet a talamokortikális feed-
back hurok tart fönn, vélekedik Llinás. Minthogy mindkét aktivációs kört ugyanaz a szen-
zoros input hajtja meg, feltételezhetõ, hogy a szenzoros input relatív fázisát a thalamikus
gamma-oszcillációhoz a kérgi gamma-oszcilláció fogja rekonstruálni. Ehhez azonban a
kérgi és thalamikus gammának szinkronban kell lennie. A kétféle, specifikus és nemspecifikus
input konvergenciáját alátámasztó egyik kulcskísérletet is Rodolfo Llinás csoportja végez-
te el (Llinás et al. 2002). Egér agykérgi szeletben feszültségfüggõ festékkel jelölték meg a
sejtek populációját, amelyet kétféle módon: egyszer a VB, másszor a CL magvakon keresz-

315
 2. ábra. A kettõs talamo-kortikális hurokrendszer vázlata agyi szeletben
A rendszer elsõ, specifikus szenzoros ingereket továbbító felszálló ága a ventrobazális magból vetít a kéreg IV.
rétegébe (L4), valamint kollaterálisokat ad a retikuláris mag gátló interneuronjainak. A rendszer másik,
nemspecifikus felszálló ága centrolaterális intralamináris magból ered, és a kéreg I. és VI. rétegének
piramissejtjeire vetít, valamint ugyancsak ad kollaterálisokat a retikuláris mag gátló interneuronjainak.
A rendszer visszatérõ ága a kéreg mély rétegeibõl (V–VI.) a thalamus retikuláris, ventrobazális és centrolaterális
magjain végzõdve zárja a hurkot. A visszatérõ ágon az oszcilláció visszaterjed a thalamusra, és ezzel a kéreg és
thalamus közötti szinkronizáció létrejön. Dorzális felfelé. Str. = neostriátum; RTN = retikuláris mag;
VB = ventrobazális mag; CL = centrolaterális; MD = mediodorzális; L1, 2/3, 4, 5, 6, az agykéreg különbözõ rétegei

tül ingereltek. Azt találták, hogy amikor a kétféle inputot egy idõben alkalmazzák, a kérgi
kiváltott válasz nagyobb, mint a külön-külön alkalmazott ingerek algebrai összege. A két
pályán közvetített input szuperlineáris kölcsönhatása azt sejteti, hogy az agykéregben sok
sejtet kizárólag konvergens és fáziscsatolt ingerek képesek aktiválni.
(iv) Visszacsatolás: A lokális visszacsatolások rendszere intrinzik oszcillációs tulajdonsá-
ga révén koherens ritmusban hiperpolarizálja-depolarizálja a szenzoros piramissejteket,
amelyeken a szenzoros input hat. E visszacsatolások részben a piramissejtek és interneuronok
között, részben az egyes agyi struktúrák között találhatók.
(v) A fázisban kódolt információ: A percepció agykérgi struktúrái számára hozzáférhetõ jel
tehát a szenzoros inputnak a lokális oszcillációk által modulált idõi mintázata. Ez a jel a szenzo-
ros input tulajdonságaitól függetlenül háromdimenziós. Két dimenziót lefoglal a szenzoros
input topográfiája (a sejt kérgi helye) Cij, amelyen a jel AP-t vált ki. A harmadik dimenzió az
input fázisa a lokális oszcillációhoz viszonyítva, amely az adott Cij sejten hat. E három paramé-
ternek, továbbá az oszcilláció frekvenciájának elegendõnek kell lennie a rekonstrukcióhoz.
(vi) Koherens oszcilláció: Ennek a harmadik dimenziónak a dekódolhatóságához az ideg-
rendszernek gondoskodnia kellett arról, hogy a dekódolás helyén is a lokális oszcillációval
egyenértékû oszcillációt generáljon. Ez legegyszerûbben úgy valósítható meg, ha ugyanaz
az oszcilláció, amely a szenzoros áreában hat, érvényesül a dekódoló áreában is, mintegy
közös koherens oszcillációt generálva a különbözõ agykérgi területek között. Hogy ezt az

316
egész agykéregre kiterjedõ koherens oszcillációt egy központi agyi struktúra vagy szétosz-
tott sejtek önszervezõ oszcillációja képezi – késõbb tárgyaljuk.
(vii) Perturbáció: A továbbiakban feltételezzük, hogy az agykérgi neuronok populáció-
ján mérhetõ aktivitás három különbözõ input kölcsönhatásának eredõje: koherens lokális
háttér oszcilláció, input egyéb kortikális áreákból, valamint a szenzoros input (az elsõ két
inputot e tanulmányban röviden belsõ inputnak nevezzük). Ennek fontos következménye,
hogy a kéregben szétosztott információ rekonstrukciója a belsõ input ismerete nélkül csak
részleges lehet. Ebbõl az a predikció következik, hogy azok a kísérletek, amelyek a „reverse
correlation” módszeren alapulnak, a kérgi sejtekre nézve csak nagyon korlátozott rekonst-
rukciót tesznek lehetõvé. A teljes (a kérgi sejtek számára elérhetõ) információ rekonstruk-
ciójához figyelembe kell venni a belsõ inputot. A másik következmény a szenzoros inger és
a kérgi sejtek válasza közötti invariancia hiánya (ezt a Konklúziók címû részben tárgyalom).
A következõ fejezetben részletesen megvizsgálom a metafora némelyik alapfeltételének
megvalósulását. A teljesség igénye nélkül csak a legkritikusabb elemekre (3, 4, 5, 7) össz-
pontosítok.

A neurális feltételek megvalósulása

(i) Intrinzik versus extrinzik oszcilláció (3’)

A koherens oszcilláció a holográfia elv egyik kritikus feltétele. Többféle oszcilláció is tet-
ten érhetõ a központi idegrendszerben, amelyek frekvenciában és képzõdési mechaniz-
musban is eltérnek. Mi most itt csak kétféle oszcillációra korlátozzuk figyelmünket: a thé-
ta- (4–14 Hz) és a gamma- (40–80 Hz) oszcillációra. Mivel empirikusan nem könnyû kü-
lönválasztani a sejtek által generált oszcillációt a hálózat által generált ritmusoktól, ezért
egyelõre csak modellekre támaszkodhatunk. A kérdés, amelyre választ keresünk, kettõs:
Mi generálja és mi tartja fönn az oszcillációkat? Az okok részben intrinzik mechanizmu-
sokra, részben hálózati dinamikára vezethetõk vissza. Bármelyik szintet is vizsgáljuk, az
oszcillációhoz visszacsatolás kell. Az intrinzik sejtszintû oszcilláció elvileg elõállhat rege-
neratív intracellularis membrándinamika révén. Ennek egyik formája feltételezhetõen egy
intracellularis bistabil állapot (a nyugalmi és az aktív állapot között), amelyet a feszültség
és Ca2+-függõ ioncsatornák tudnak kiváltani, és az ún. „plató potenciál” tart fönn (Wang
2001; Marder et al. 1996).
Az oszcillációknak többféle hálózatmodellje létezik. Egyrészt a kérgi piramissejtek
kolumnán belül nagyszámú, ún. visszatérõ, axon kollaterálist adnak le, amelyek reverberációs
hurkokat képeznek. Mint ilyenek, vélhetõen szerepet játszanak a szenzoros
perzisztenciákban és a munkamemóriában (Goldman-Rakic 1995). Ez a serkentésalapú
oszcilláció a neuronok között azonban nem tudna szinkronizálódni, mert a rekurrens ser-
kentésben bizonyos késéssel hat a piramissejteken. Vagy mégis? Számítógépes szimuláció
segítségével Roger Traub és munkatársai a szinaptikus mechanizmus kizárásával megjó-
solták, hogy hippokampális piramissejtek között közvetlen axo-axonikus elektromos kap-
csolatok (ún. „gap-junction”-ok) léteznek. Kiszámították, hogy mindössze 1,5 gap-junction/
axon elegendõ ahhoz, hogy piramissejtek populációjában a már régóta ismert nagyfrek-
venciájú (80–200 Hz) akciós potenciál sorozatokat váltson ki. (Whittington–Traub 2003).
Hasonló módon, az interneuronok bizonyos típusai a hippocampusban hajlamosak théta-

317
frekvenciájú AP-kat képezni. Ebben az ún. „théta-rezonanciában” a hiperpolarizáció akti-
válta konduktancia (Ih) játszik fõ szerepet. Az is kimutattatott, hogy különbözõ interneuron
osztályok különbözõ frekvenciájú outputot váltanak ki közös serkentõ inputra attól függõ-
en, mely frekvenciánál van az impedanciaprofil csúcsa. Tehát a piramissejtek egy bizonyos
frekvenciájú AP outputja egyidejûleg különbözõ frekvenciájú oszcillációt válthat ki a kü-
lönbözõ interneuronok révén.
Az oszcillációk másik hálózat szintû mechanizmusa az interneuronok együttmûködésén
alapul. Itt is többféle mechanizmus képzelhetõ el (Jefferys et al. 1996): rekurrens gátlás,
kölcsönös serkentés, intrinzik oszcilláció, amely ráterjed a hálózatra és kölcsönös gátlás.
Az elsõ feltételezi, hogy a serkentõ principális sejt egy interneuronon keresztül rekurrens
gátlást kap. Az oszcilláció beindításához és fenntartásához szükség van továbbá egy kölcsö-
nös serkentési hurokra is a principális sejtek között. A kölcsönös serkentés hasonló; ám itt
a serkentõ neuronok közötti késés hozza létre az oszcillációt, amelyet rekurrens gátlás
támogat. Az intrinzik oszcillációk mechanizmusait fentebb tárgyaltuk. Azok egyszerûen
ráterjedhetnek a hálózatra, és a legtöbb hasonló frekvenciájú neuron által diktált frekven-
cián szinkronizálódnak. A sorban a kölcsönös gátlás a legvalószínûbb. Itt a gátló inter-
neuronok folyamatos serkentõ inputot kapnak, amelynek révén > 40 Hz rátával tüzelnek
(Whittington et al. 1995). Ez a modell elválasztja a neuronok között az oszcillátor és a
meghajtó szerepét.
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a jellegzetes oszcillációk képzésében és a kohe-
rencia megtartásában mind a neuronok rezonanciára való intrinzik hajlama, mind a háló-
zatban megvalósuló szinaptikus és gap-junction alapú visszacsatolások szerepet játszanak.
Valószínûleg az oszcilláció nem lenne stabil egyik vagy másik feltétel nélkül, ha nem együtt
garantálják a neurális ritmusok koherenciáját.
Az oszcillációk azonban nem a fény hullámtermészetét helyettesítik a holográfia-
metaforában. Az oszcillációk terjedése nem is fontos. A koherencia az a vonás, amit az
oszcillációk biztosítanak. A szinkronizált oszcilláció révén valósul meg, hogy a különbözõ
pályákon különbözõ idõben beérkezõ inputok egy idõben fejtsék ki hatásukat. Ugyancsak
az oszcilláció révén kódolódik az input intenzitása idõi kódba.
Továbbra is vitatott, hogy oszcillációs képességüket a sejtek a gátló neuronok lokális
visszacsatolásán keresztül vagy izoláltan fejezik ki. Az viszont tény, hogy a szenzoros input
egy idõben indít el egy talamokortikális oszcillációt a thalamus retikuláris magjaiban és
fejti ki specifikus hatását a szenzoros áreák piramissejtjein (Llinás et al. 2002). Minden
szenzoros input által kiváltott aktivitás tehát elindít egy specifikus és egy nemspecifikus
(referencia) feldolgozást.

(ii) Perturbáció (4’)

A holográfiaelv alapján a szenzoros input egyidejûleg két folyamatot indít el. Az egyik a
specifikus szenzoros pályákon az inger intenzitáseloszlásának megfelelõen fázismodulált
AP-sorozat generálása (Hopfield 1995). A másik egy koherens oszcilláció, amelynek gyors
komponense (gamma) egy bizonyos fázisgrádiensel terjed rá az inger által meghajtott tel-
jes neuronpopulációra. Ennek az oszcillációnak egy lassabb komponense – a théta – szink-
ronban van a teljes populációban. A koherens oszcilláció mintegy szegmentálja az AP-kban
kódolt üzenetet. Mivel az AP-k fázisa a koherens oszcillációhoz képest a kód maga; a

318
koherens oszcilláció szoros illeszkedése az akciós potenciálokhoz kritikus feltétele az üze-
net helyes dekódolásának. A koherens oszcilláció teszi lehetõvé az AP-sorozatból az input
rekonstrukcióját. Ha ez az elv igaz, akkor minden új szenzoros vagy belsõ kognitív inger-
nek le kell nulláznia az éppen folyamatban levõ oszcillációk fázisát.
Azt már régóta tudjuk, hogy a théta-oszcilláció fázisa és a külsõ, illetve belsõ kiváltott
események kódolása között szoros viszony van. Kísérleti eredmények sora bizonyítja em-
berben, csakúgy, mint patkányokon, hogy a hippokampális és kortikális théta-oszcilláció
fázisa lenullázódik (theta reset külsõ vagy belsõ ingerek (pl. munkamemória) hatására. Annak
dacára, hogy Adey és Walter 60-as években végzett kísérletei rámutattak, hogy a théta-
aktivitás fázisa T-útvesztõ feladatban meghatározó a macska teljesítményére (Walter–Adey
1963); Buzsáki et al. (1979) az elsõk között mutatták ki közvetlenül, hogy a hippokampális
théta-fázisa klasszikus kondicionálási helyzetben a feltételes ingerhez igazodik.
Ezzel összhangban Givens azt találta patkányokon, hogy a hippokampális théta-fázis csa-
tolódik a tesztingerhez olyan kísérleti helyzetben, amely a tesztinger összehasonlítását invol-
válja egy másik, korábban bemutatott ingerrel (Givens 1996). Nemcsak az aktuális inger
feldolgozása, hanem a bevésõdés hatékonysága is függ az inger és a théta-fázis viszonyá-
tól. A memória alapját képezõ long term potentiation (LTP) a leghatékonyabb a théta csúcsá-
nál és a depotenciáció maximális a theta völgyében (Pavlides et al. 1988; Huerta 1993).
A holográfiaelv azonban azt is megjósolja, hogy az AP-k fázisának igazodnia kell a lenul-
lázott thétához. Lee és munkatársai majmokon AP-k és local field potenciálok szimultán elve-
zetésével vizsgálták a théta-oszcilláció fázisának viszonyát az AP-khoz. Azt állapították meg,
hogy munka memória feladatban a késleltetés alatt megnõtt a théta energiája, és a neuronok
több AP-t generáltak a théta preferált fázisában, mint azon kívül (Lee et al. 2004).

(iii) Folyamatban lévõ aktivitás mint referencia (5’)

A holográfiaelv egyik fontos következménye, hogy a mérhetõ idegi aktivitás mindig két
folyamat eredõje: az aktuális folyamatban levõ lokális aktivitás (ongoing activity) és a kivál-
tott aktivitás, amely lehet szenzoros vagy önindított. (Az eredõhöz még hozzájárul maga a
mérés, mint beavatkozás, de ezt most az egyszerûség kedvéért elhanyagoljuk.) Ebbõl az
következik, hogy ingerek ismételt bemutatása különbözõ válaszokat válthat ki az agyké-
regben attól függõen, milyen fázisban találkozik a beérkezõ szenzoros afferens a folyamat-
ban levõ aktivitással. Az aktuális folyamatban lévõ aktivitás mint lokális mezõ potenciál
(local field potential – LFP) oszcilláció mérhetõ. A holográfiai nómenklatúrában ez felel
meg a „referencia” hullámnak, a szenzoros input pedig a tárgyról visszaverõdõ hullámnak
és a kiváltott válasz mint kérgi reprezentáció a kettõ interferenciájának. Az interferencia-
elvnek messzemenõ következményei vannak, melyeket itt nem fejtek ki, csak megjegyzem,
hogy ellentmondásban van a hagyományos és ma is uralkodó kísérleti neurofiziológiai
paradigmával. Ez ugyanis azon az elõfeltevésen alapul, hogy egy bizonyos inger ismételt
bemutatása által kiváltott agyi válaszok átlaga híven tükrözi a „kérgi nyomot”, mert a zaj,
amely inkongruens az ingerrel, „kiátlagolódik”. Azonban, mint az a következõ kísérletek-
bõl ki fog derülni, nem kizárólag a zaj „átlagolódik ki”, hanem az ingerhez szorosan kap-
csolódó folyamatban lévõ oszcilláció is.
Elõször is Arieli és munkatársai a single-unit elvezetést (AP), LFP-t és valós idejû opti-
kai képalkotó módszert kombinálta altatott macska elsõdleges és másodlagos látókérgében

319
(Arieli et al. 1996). Azt találták, hogy az egyazon vizuális ingerre egyenként adott válaszok
nagymértében különböznek egymástól. Amikor viszont külön választották a folyamatban
lévõ aktivitást a kiváltott választól, akkor a kettõ egyszerû összegébõl meglehetõsen jól
bejósolható volt az egyedi kiváltott válasz. A folyamatban lévõ aktivitást az inger idõpont-
jában elvezetett aktuális kérgi aktivitás eloszlással becsülték. Ez mindössze egy pillanatfel-
vétel volt. Az ingerre adott specifikus választ pedig a többszöri ingerbemutatást követõ
válaszok átlagával becsülték minden tizedik ms-ban 50 ms-ig. Ez volt a „reprodukálható”
tér-idõi mintázat. A megfigyelt aktivitás jó egybeesést mutatott a folyamatban lévõ aktivi-
tás pillanatfelvétele és az inger által kiváltott átlagolt aktivitás összegével. A kérgi válasz
tehát az inger és a folyamatban levõ aktivitás összege. Ezzel az összetett jellel dolgoznak az
agykéreg egyéb részei, ahová a jel terjed. Ahhoz, hogy az idegrendszer helyesen rekonst-
ruálni tudja az eredeti szenzoros információt, ki kell vonni a folyamatban levõ aktivitást az
összetett jelbõl. Ennek az a feltétele, hogy az agykéreg egyéb részei hozzáférjenek az ere-
deti folyamatban levõ aktivitáshoz. Ez csak úgy lehetséges, ha a folyamatban levõ aktivitás
lokális centrumai szinkronban vannak egymással az agykéreg együttmûködõ áreáiban. Arra
vonatkozóan, hogy a szenzoros input csak modulálja a folyamatban levõ aktivitást, azóta
egyéb kísérleti bizonyítékok is születtek (Tsodyks et al. 1999; Fiser et al. 2004).

(iv) A rekonstrukció (7’)

A kérdés, hogy pontosan miként valósul meg a rekonstrukció, megválaszolásra vár. Itt
most mindössze illusztrálni kívánom, miként alkalmazható a holográfiaelv hatékony infor-
mációreprezentációra és -rekonstrukcióra az ismert fiziológiai mechanizmusok felhaszná-
lásával. Noha ez a megoldás összhangban van az empirikus adatokkal, más modellek is
elképzelhetõk. Amint már a kódolás problémájánál említettük, az AP-k teljesen egyfor-
mák. Minden információt az AP-k idõpontja (a frekvenciát most az AP-idõk
derivatívumaként értelmezzük) és a celluláris identitása kódol. Tekintettel arra, hogy a
kéregben a kapcsolatok nagyfokú divergenciája/konvergenciája révén a celluláris identitás
elõbb-utóbb elvész, marad az AP-k idõpontja. Az AP-idõpont azonban ugyancsak a kon-
vergencia/divergencia miatt elvegyül egyéb sejtektõl jövõ AP-kkal. Végül mindegyik sej-
ten megjelenik ugyanaz az akciós potenciál sorozat. (Ezt a redundanciát valószínûleg a jel
megbízható továbbítása követeli meg a projekciós pályákon.) Ha tehát minden az AP-k
idõpontjára van lefordítva és a nagyfokú konvergencia/divergencia révén a sejtek egyszer-
re sok különbözõ inputtal dolgoznak, akkor honnan tudják majd a magasabb rendû áreák –
ahol a felismerés történik – kizárólag az AP-k idõpontja alapján eldönteni, hogy mely AP-k
tartoznak egy bizonyos ingerhez és melyek egy másikhoz?
Tekintsük a következõ gondolatkísérletet (3. ábra). Tegyük fel, hogy a szenzoros input
az elsõdleges szenzoros áreák bizonyos sejtjein hat. Tegyük fel továbbá, hogy a leképezés
topológiai, tehát a környezet egymáshoz közeli vonásai szomszédos sejtekre vetülnek. Ez
az adott vonás prevalenciájával (intenzitásával) fordítottan arányos latenciájú AP-t idéz elõ
neuronokban a szenzoros feldolgozás elsõ állomásán (Hopfield 1995). A latencia, vagy más
néven fáziskód, mechanizmusában és az AP-k idõi koordinációjában kétféle folyamatos
oszcilláció játszik szerepet: a théta- és a gamma-oszcilláció. A két oszcilláció frekvenciájá-
nak aránya ~ 1:7. Feltételezzük, hogy mindkettõ a neuronok egy lokális együttesén fluk-

320
tuáló küszöb alatti depolarizációt vált ki. Egy nagyobb szenzoros eredetû posztszinaptikus
potenciál tehát képes AP-t kiváltani a sejten a küszöb alatti membránpotenciál felszálló
fázisának korai szakaszában, míg a kisebb szinaptikus inputnak várnia kell, amíg a memb-
ránpotenciál megközelíti a maximumot (Hopfield 1995). A szenzoros inputtal egy idõben
a théta lenullázódik. A gamma-oszcilláció egyenletes fáziskéséssel terjed szét a hálózat
minden neuronján. A fáziskésés különösen fontos, mert azt jelenti, hogy az egymással
szomszédos sejteken egymáshoz képest csekély késéssel érvényesül a gamma-depolarizáció.
A théta szegmentálja az inputot oly módon, hogy az egy théta-ciklust felölelõ input mintá-
zat alkot egy értelmes egységet. A théta-intervallum összhangban van az NMDA receptor
idõállandójával valamint a Ca2+ tranzienssel, azzal az idõablakkal amelyen belül az NMDA
receptorokra a többi sejt irányából jövõ input hatással van. A gamma-depolarizáció sokkal
nagyobb frekvencián érvényesül, és modellünkben meghatározza az AP-k precizitását.
E szerepét a gamma aktívan is betölti, mert a sejteken ható szenzoros eredetû szinaptikus
inputot a gamma-depolarizáció a felszálló fázisban erõsíti, a leszállóban gyengíti. Ennek
eredményeként a latenciakódolt AP-k (amelyek a neuron axonján lefutnak) a gammához
lesznek szinkronizálva, vagyis gamma-idõegységekben kódolódnak. Ez az output mielõtt
még a következõ agykérgi áreában – tegyük fel, hogy a tárgyfelismerést végrehajtó áreában
– kifejtené hatását, a számos konvergens és divergens kapcsolat mentén szükségszerûen
összekeveredik olyan AP-kal, amelyek egyéb neuronoktól jönnek. Vagyis minden egyes
output neuron egyetlen sorozatban kombinálja a hálózat neuronjainak AP-ját. Ezt nevez-
zük most sûrítésnek. A sûrítés során az eredetileg neuronok pozíciójával reprezentált in-
formáció látszólag elveszti téri dimenzióját. De ez csak látszólagos. A szenzoros input téri
komponense, amely nem más mint a szenzoros neuron identitása, mint információ to-
vábbra is elérhetõ, csakúgy, mint a hologramban a téri mélység. A sejtek hálózaton belüli
Cij identitásának rekonstrukciójához a gamma-oszcillációt hívjuk segítségül. Ez tölti be azt
a szerepet, amit a referenciasugár a holográfiában. Feltételezzük, hogy a gamma-oszcillá-
ció koherens, frekvenciája nagyjából megegyezik mindkét involvált áreában, és hasonló
fáziskéséssel terjed mindkét hálózatban. A rekonstrukció másik elõfeltétele hogy a fogadó
área azonosítani tudja a kapott üzenet határait. Ezt a szerepet tölti be a théta szimultán
lenullázása.
A rekonstrukció a „felismerõ” áreában azzal kezdõdik, hogy az akciós potenciál sorozat
találkozik a lokális gamma-oszcillációval. Itt most a gamma mint szûrõ játszik szerepet
fázisos küszöb alatti depolarizációt okozva. A bejövõ AP-sorozat a „felismerõ” hálózat min-
den neuronján kifejti hatását, de csak azokon a neuronokon tud AP-t kiváltani, amelyeken
a lokális gamma-depolarizáció idõpontjával egybeesik. Ehhez nem kell feltétlenül koinci-
dencia detekció. Egyszerûen a bejövõ input azon a sejten éri el a küszöböt, amelyik a gam-
ma által maximálisan depolarizált. A gamma-fázis lokális eltolódása biztosítja, hogy az „in-
terferencia” maximuma, vagyis az a pont, ahol a lokális gamma maximuma és az adott
szinaptikus input egybeesik, különbözõ neuronokra essen. Ezek a neuronok pedig híven
tükrözik az eredeti szenzoros inputtal meghajtott neuron konfigurációt; feltéve, hogy a
gamma frekvenciája és fáziskésése a hálózatok között megegyezik. Ezzel a lépéssel a re-
konstrukció megvalósult és az eredeti szenzoros input által kiváltott AP-mintázat elõállt.
Mivel a neuronok az AP-idõkkel mint paraméterrel dolgoznak; a latenciakód visszaállítása
intenzitáskódra nem is szükségszerû, de könnyen megvalósítható. Ennek kidolgozását az
olvasó fantáziájára bízom.

321
 3. ábra. A rekonstrukciós folyamat vázlata (fölülrõl lefelé)
(1) A szenzoros input leképezése latenciakódba. A szenzoros input intenzitását a bal felsõ sarokban a sötét
oszlopok magassága jelképezi. Az inputot feldolgozó négy principális sejtet háromszögek reprezentálják.
Az elõfeldolgozás során a szenzoros input a négy sejten az input intenzitásával fordítottan arányos késleltetésû
AP-kat vált ki (sötét kis hasábok) a Hopfield által leírt latenciakód elve szerint (Hopfield 1995). Az idõ az
x tengelyen, a sejtek az y tengelyen vannak ábrázolva. Az AP-k hátterében a gamma-oszcilláció hullámait
ábrázoltam. A gamma-oszcilláció konstans fáziskéséssel terjed a szomszédos sejtekre. Az ábra tetején egy théta-
periódus látható, amely felöleli a teljes kiváltott aktivitásmintázatot. Az AP mintázat a következõ théta-periódus
alatt megismétlõdik. (2) Output: Az ugyanezen sejtek axonján kiváltott AP-k (fehér hasábok) precíz idõpontja a
gamma-fázisokhoz igazodik, mert az AP a periodikus gamma-depolarizációval szinkronban fejt ki maximális
hatást a következõ sejten (sötét hasábok). Az AP-k új idõpontja a legközelebbi gamma-depolarizáció
maximuma. (3) Sûrítés: A konvergens/divergens kapcsolatok miatt az outputon megjelenõ AP-k a feldolgozás
következõ fázisában egyetlen AP-sorozatban integrálódnak az egyes neuronokon oly módon, hogy elveszítik
celluláris identitásukat. Ez a sûrített kód képezi a felismerést végzõ kérgi área inputját. (4) Rekonstrukció:
Az AP-sorozat a következõ fázisban egy másik fölérendelt kérgi área neuronjain hat. Ezzel egy idõben ott
újraindítja a lokális théta-oszcillációt. A théta mellett jelen van a gamma-oszcilláció hasonló fáziseltolódással,
mint a szenzoros áreában. Itt a gamma-konstans fáziseltéréssel depolarizálja a neuronokat. Azokon a sejteken,
amelyeken a gamma-depolarizáció csúcsa egybeesik az AP-sorozattal; az input AP-t vált ki. Az aktivált sejtek és
az AP ideje tehát híven tükrözi az eredeti szenzoros hálózatban képzõdõ aktivitásmintázatot. Ezzel a lépéssel
cél áreában az eredetileg sûrített információ kibontása megtörténik, és helyreáll az eredeti kód

322
Konklúziók
A holográfiaelv tehát alkalmas az ingerek hatékony és flexibilis kódolására. Az információ
sûrítve továbbítódik a különbözõ feldolgozási szintek között, majd rekonstruálódik a cél
áreában. A latenciakódban reprezentált kompakt üzenet párhuzamos csatornákon úgy
transzferálható áreák között, hogy közben információ nem vész el. A rekonstrukció az
input téri aspektusát is helyreállítja.
Ebbõl a metaforából a következõ kísérleti predikciókat lehet megkockáztatni, amelyek
az elv validitását is eldöntik. Az egyik, hogy az egyidejûleg több elektródán elvezetett loká-
lis gamma-oszcillációban rövid távolságokon belül egyenletes fáziskülönbségnek kell ér-
vényesülnie. Erre vonatkozó bizonyíték már rendelkezésünkre áll a hippocampusban, az
entorhinális kéregben (Bragin et al. 1995; Chrobak–Buzsaki 1998), valamint az elsõdleges
vizuális kéregben (Freeman–Barrie 2000), de ennek az elvnek általánosan is érvényesnek
kell lennie. Az ismert tény, hogy a gamma-oszcilláció lokálisan generálódik az adott
sejtegyüttesben (102–103 neuron). A két kérgi mérési pont közötti gamma-koherencia csök-
ken a távolsággal, ami arra utal, hogy a gamma nincs szinkronban a lokális sejtegyüttesek
között. Vegyük észre, hogy az interferenciaalapú rekonstrukcióhoz nem feltétlenül szük-
séges a fokozatos fáziseltérés . Ha a gamma fázisa nem monoton módon, hanem véletlen-
szerûen változik sejtegyüttesrõl sejtegyüttesre, akkor is létrejön az interferencia a sejttér
különbözõ pontjain, de nem feltétlenül az eredeti szenzoros inputtal topologiailag egybe-
vágó módon. A kategorizáció, vagyis az összetartozó ingerek együttes reprezentációja ugyan-
azon a sejtegyüttesen és a különbözõek elkülönülése különbözõ sejtegyüttesekre, ez eset-
ben is megvalósul.
A másik predikció a szenzoros input és a kiváltott kérgi válasz közötti invariancia hiá-
nya. Erre vonatkozóan is vannak kísérleti adatok. Walter Freeman a szagló-, halló- és
látókéregbõl vezetett el LFP-t, miközben a házi nyúlnak különbözõ, az adott modalitás-
nak megfelelõ ingerek sorozatát prezentálták (Freeman–Barrie 2000). Az ingerek között
elszórva voltak azonos párok is, de az ingerek véletlen sorrendben követték egymást a nyúl
által nem bejósolható módon. Freeman az LFP kétdimenziós eloszlását egy 8×8-as elekt-
ród mátrix beültetésével becsülte meg. Az egyes ingerek által kiváltott aktivitás meglepõ
módon már a korai szenzoros áreákban változatos volt. Nem sikerült korrelációt kimutatni
a specifikus inger és az általa kiváltott LFP mintázat között annak ellenére, hogy az állat
helyesen diszkriminált az ingerek között. Hajlamosak lennénk ezt úgy értelmezni, mintha
az azonos szenzoros ingerek által kiváltott kérgi nyomok között nem volna semminemû
hasonlóság. A holográfiaelv ezt a konklúziót úgy módosítja, hogy az inger és a kiváltott
válasz közötti invarianca nem figyelhetõ meg közvetlenül. Az invariancia feltárásához ki
kell vonni a kiváltott válaszból a folyamatban lévõ aktivitást (referencia) úgy, ahogy azt
Ariel et al. kísérletében láttuk.
A lokális gamma és théta biztosítja a szenzoros input idõi diszkretizációját, valamint
koordinálja az idõben közeli AP-k szinkronizácóját és az idõben távolabbi AP-k elkülönü-
lését különbözõ gamma-periódusokra. Ennek kulcsszerepe van az egymástól eltérõ kon-
duktanciájú pályákon eltérõ késéssel érkezõ inputok koordinációjában.
E tanulmányban még nem tértem ki a holográfia elvének a kérgi plaszticitásban játszott
szerepére, holott Karl Pribram – bár nyitva hagyva a celluláris mechanizmusok kérdését –
eredetileg azzal hozta összefüggésbe (Pribram et al. 1974). Jól ismert, hogy kérgi neuronok
rendkívül érzékenyek az input idõi konfigurációjára. A neuronok válasza a küszöb alatti

323
depolarizáció és a serkentõ posztszinaptikus input idõi viszonyától függõen vagy megerõ-
södik, vagy gyengül. A jelenséget idõfüggõ plaszticitásnak nevezik. Abban az esetben, ha a
küszöb alatti depolarizáció –10 ms-on belül megelõzi a posztszinaptikus inputot, a pira-
missejt megnöveli; ha +10 ms-on belül követi a küszöb alatti depolarizációt, akkor csök-
kenti válaszait (Markram et al. 1997). Vegyük észre, hogy a teljes 20 ms intervallum meg-
felel egy ~ 50 Hz-es gamma-oszcilláció periódusának. Tehát a sejtek válasza plasztikusan
hangolható attól függõen, hogy pontosan milyen fázisban érkezik a szenzoros eredetû in-
put a gamma által biztosított küszöb alatti depolarizációhoz képest. Ha ezt összefüggésbe
hozzuk az interferenciaelvvel, azt kapjuk, hogy a szenzoros inputnak a gammával való lo-
kális interferenciája nemcsak rekonstruálja az eredeti input AP-k tér-idõi konfigurációját,
hanem az involvált neuronokon a nyomot is megerõsíti. A nyom megerõsödése pedig fel-
készíti a hálózatot egy ingerek jövõbeli felismerésére vagy esetleges ismétlõdésének gyors
detektálására, amely a felismerés és a rövid távú memória egy lehetséges mechanizmusát
kínálja.
A holográfiaelv implikációi szerteágazóak – nem is állt módomban kibontani az össze-
függések teljes spektrumát. Az idegi kódolás és plaszticitás elmélete elõbb-utóbb fizikai
metaforák nélkül is összerakható lesz egy többé-kevésbé konzisztens modellbe. A kísérleti
adatokból kiinduló „alulról felfelé” típusú elméletépítés azonban nem szükségszerûen ve-
zet el a szintézis azon fokára és olyan gyorsan, mint amit egy analógia megvilágosító ereje
biztosít. Az analógiák intuitív ereje lerövidíti az adatok és a szintézis közötti távolságot a
tudományban. Ehhez pedig kellenek a jó metaforák.

Köszönetnyilvánítás

Hálával tartozom Pléh Csabának az ösztönzésért, amely lehetõvé tette, hogy húsz évvel
ezelõtt elinduljak ezen a pályán. Továbbá köszönettel tartozom Fehér Erikának és Nádasdy
Ramónának a kézirat olvashatóbbá tételéért.

Irodalom
Arieli, A.–Sterkin, A.–Grinvald, A.–Aertsen, A. (1996). Dynamics of ongoing activity: Explanation
of the large variability in evoked cortical responses. Science 273:5283, 1868–71.
Bragin, A.– Jando, G.–Nadasdy, Z.–Hetke, J.–Wise, K.–Buzsaki, G. (1995). Gamma (40–100
Hz) oscillation in the hippocampus of the behaving rat. J. Neurosci. 15(1): 47–60.
Buzsáki, G.–Grastyán, E.–Tveritskaya, I. N.–Czopf, J. (1979). Hippocampal evoked potentials
and EEG changes during classical conditioning in the rat. Electroencephalogr Clin Neurophysiol.
47:1, 64–74.
Chrobak, J. J.–Buzsaki, G. (1998). Gamma oscillations in the entorhinal cortex of the freely
behaving rat. J. Neurosci. 18:1, 388–98.
Fiser, J. Chiu, C.–Weliky, M. (2004). Small modulation of ongoing cortical dynamics by sensory
input during natural vision. Nature 431, 573–578.
Freeman, W. J.–Barrie, J. M. (2000). Analysis of spatial patterns of phase in neocortical gamma
EEGs in rabbit. J. Neurophysiol. 84, 1266–1278.
Givens, B. (1996). Stimulus-evoked resetting of the dentate theta rhythm: relation to working
memory. NeuroReport 8, 159–163

324
Goldman-Rakic, P. S. (1995). Cellular basis of working memory. Neuron 14, 477–485.
Hopfield, J. J. (1995). Pattern recognition computation using action potential timing for stimulus
representation. Nature 376, 33–36.
Huerta, P. T.–Lisman, J. E. (1993). Heightened synaptic plasticity of hippocampal CA1 neu-
rons during a cholinergically induced rhythmic state. Nature. 364: 6439, 723–725.
Jefferys, J. G. R.–Traub, R. D.–Whittington, M. A. (1996). Neuronal networks for induced ‘40
Hz’ rhythms. TINS 19:5, 202–208.
Lashley, K. S. (1950). In search of the engram. In Society for experimental biology (Great Britain):
Physiological mechanisms in animal behavior. New York, Academic Press.
Lee, H.–Simpson G. V.–Logothetis, N. K.–Rainer, G. (2005). Phase locking of single neuron
activity to theta oscillations during working memory in monkey extrastriate visual cortex.
Neuron 45:1, 147–156.
Llinás, R. R.–Leznik, E.–Urbano, F. J. (2002). Temporal binding via cortical coincidence
detection of specific and nonspecific thalamocortical inputs: A voltage-dependent dye-imaging
study in mouse brain slices. PNAS 99:1, 449–454.
Marder, E.–Abbott, L. F.–Turrigiano, G. G.–Liu, Z.–Golowasch, J. (1996). Memory from the
dynamics of intrinsic membrane currents. PNAS 93:24, 13481–6.
Markram, H.–Lübke, J.–Frotscher, M.–Sakmann, B. (1997). Regulation of Synaptic Efficacy
by Coincidence of Postsynaptic APs and EPSPs. Science 275:5297, 213–215.
Pavlides, C.–Greenstein, Y. J.–Grudman, M.–Winson, J. (1988). Long-term potentiation in
the dentate gyrus is induced preferentially on the positive phase of theta-rhythm. Brain Res.
439:1–2, 383–387.
Pribram, K. H.–Nuwer, M.–Baron, R. J.: The holographic hypothesis of memory structure in
brain function and perception (in Contemporary Developments in Mathematical Psychology,
Volume II, Eds. Krantz, D. H.–Atkinson, R. C.–Luce, R. D. (eds.), 1974 San Francisco: W.
H. Freeman, 416–457., valamint Neurocomputing 2 Directions for Research, Anderson J. A.–
Pellionisz, A.–Rosenfeld, E. (eds.), 1990, 102–121.
Rizzuto, D. S.–Madsen, J. R.–Bromfield, E. B.–Schulze-Bonhage, A.–Seelig, D.–Aschenbrenner-
Scheibe, R.–Kahana, M. J. (2003). Reset of human neocortical oscillations during a working
memory task. PNAS 100:13, 7931–7936.
Tsodyks, M.–Kenet, T.–Grinvald, A.–Arieli, A. (1999). Linking Spontaneous Activity of Single
Cortical Neurons and the Underlying Functional Architecture. Science 286:5446, 1943–1946.
Walter, D. O.–Adey, W. R. (1963). Spectral analysis of electroencephalograms recorded during
learning in the cat, before and after subthalamic lesions. Exp Neurol. 7, 481–501.
Wang, X. J. (2001). Synaptic reverberation underlying mnemonic persistent activity. Trends
Neurosci. 24:8, 455–463.
Whittington, M. A.–Traub, R. D.–Jefferys, J. G. R. (1995). Synchronized oscillations in
interneuron networks driven by metabotropic glutamate receptor activation. Nature 373,
612–615.
Whittington, M. A.–Traub, R. D. (2003). Interneuron diversity series: inhibitory interneurons
and network oscillations in vitro. Trends Neurosci. 26:12, 676–682.

325
ÉSZLELÉS ÉS KATEGORIZÁCIÓ
Czigler István–Pató Lívia Gabriella

Fogalmi kategorizáció és eseményhez kötött agyi

elektromos változások: feldolgozási stratégiák
azonosítása
Bevezetés
Szavak bemutatása után a résztvevõknek (n = 32) arról kellett dönteni reakcióidõ helyzet-
ben, hogy a szó-ingerek négy lehetséges kategória közül a cél-inger kategóriába tartoz-
nak-e. A kategóriákat két dimenzió (természetes/nem természetes és mozog/nem mozog)
határozta meg. Regisztráltuk a szavak által kiváltott eseményhez kötött potenciálokat,
melyeket abból a szempontból értékeltünk, hogy cél-ingerek voltak-e, csak a természetes/
nem természetes, illetve csak a mozog/nem mozog dimenzióban voltak-e megfelelõk, vagy
egyik dimenzióban sem. Mozgó cél-ingerek esetében a reakcióidõ-válaszok gyorsabbak
voltak. Azok az ingerek, melyek a mozgás dimenzió szempontjából nem egyeztek meg a
cél-ingerekkel, igen sok esetben eltérõ eseményhez kötött potenciálokat váltottak ki a töb-
bi inger által kiváltott válaszhoz képest. A különösen heterogén fogalmi csoportot alkotó
„természetes” dimenzió relevanciája esetében valamennyi inger már viszonylag korán el-
térõ választ váltott ki, mint azoknak a feladatoknak az ingerei, melyekben a cél-inger nem
természetes objektum volt. Az eredmények arra utalnak, hogy a mozgás (aktivitás) dimen-
zió gyors elsõdleges feldolgozását követõen újraértékelési folyamatok zajlanak le. A korai
hatásokban a feladatreprezentáció nehézsége mutatkozhat meg. Az eredmények rámutat-
nak, hogy az eseményhez kötött potenciálok alkalmasak komplexebb információfeldolgo-
zási stratégiák elemzésére.
A fogalmi reprezentációt legtöbbször hálózati modellekkel mutatják be, ahol a háló
szemei (a fogalmi egységek) közötti kapcsolat alapulhat a logikából kölcsönvett (és empiri-
kus adatokkal is alátámasztott) viszonyokon vagy akár statisztikus összefüggéseken. Az elõb-
bire példa a kategória tagság (zongora↔hangszer), az utóbbira egy vezetéknév és kereszt-
név kapcsolata. Természetesen a hálózatmodelleknek számos típusa van, továbbá léteznek
más megközelítések is (összefoglalásként lásd Eysenck–Keane 1997, 8. fejezet). A fogalmi
szervezõdés formáit azonosító kísérletek közül az implicit mûködéseket vizsgáló eljárások-
kal (szemantikus elõfeszítés, tõkiegészítés) kapcsolatban nehezen vethetõ fel, hogy nem a
szervezõdés már meglévõ (kialakult) formáit tesztelik. Más eljárások viszont elképzelhetõ-
en olyan szervezõdéseket vizsgálnak, melyek „itt és most”, azaz magának az eljárásnak a
következtében alakulnak ki. Az ilyen szervezõdések vizsgálata sem felesleges, hiszen ezek
mutatják meg az emlékezeti rendszer plaszticitásának határait, vagy másként fogalmazva, a
(szemantikus) emlékezeti rendszer használhatóságát különbözõ feladat helyzetekben. Je-
len vizsgálat ilyen szervezõdést elemez. Egy fogalom több kategória-rendszerben is elhe-
lyezkedik: lehet természetes és lehet mozgó objektum (pl. gyík), vagy lehet mesterséges és

327
stabil (pl. zongora). A kísérletben két kategória-rendszer (természetes/mesterséges és moz-
gó/nem mozgó) konjugált használatát vizsgáltuk cél-ingerek (szél, pizza stb.) kategorizálá-
sakor.
Perceptuális azonosítás esetében az analóg kísérleti paradigma egyáltalán nem mester-
kélt. Ismeretes, hogy a vizuális rendszer alapvetõ feldolgozóegységei az objektumok más
és más tulajdonságaira (szín, irány, téri frekvencia stb.) érzékenyek, ezekhez a tulajdonsá-
gokhoz rendelnek értékeket. A tárgyak viszont mint egységek jelennek meg, azaz tulaj-
donságok együtteseiként (mint konjunkciói). Az a mechanizmus, mely lehetõvé teszi a
sajátságok összeállítását pontosan nem ismert, sõt még az is vitatott, hogy e folyamatok
automatikusan mennek-e végbe, vagy a (téri) figyelem specifikus közremûködésével ( Czigler
2001). A viselkedés irányításában azonban nemritkán arra van szükség, hogy az objektu-
mok sajátságait elválasszuk. Például azt a süteményt szeretnénk kivenni a tálról, amelyik
kevésbé égett meg, azaz nem sötétbarna, hanem homokszínû, arra a csavarhúzóra van szük-
ségem, melynek keskenyebb a vége stb. Az ilyen helyzeteket modellezõ kísérletek arra
utalnak, hogy a tulajdonságok feldolgozása hierarchikus viszonyban áll: van olyan tulajdon-
ság, melyek csak akkor váltanak ki feladatfüggõ (figyelmi) agyi aktivitást, ha egy másik
tulajdonság szempontjából is lehetséges, hogy cél-ingerek. Például olyan esetben, amikor
vastag vagy vékony vonalakból álló függõleges vagy vízszintes rácsokból csak egy esetben
(pl. vékony függõleges) kell gyors gombnyomásos választ adni, a rácsok iránya szempont-
jából releváns inger csak akkor vált ki feladatfüggõ agyi aktivitást, ha a vastagság (téri frek-
vencia) megfelelõ. Fordítva más a helyzet, a téri frekvencia szempontjából megfelelõ inge-
rek az iránytól függetlenül is kiváltanak ilyen aktivitást (Kenemans–Kok–Smulders 1993;
részletesebben e kérdéskörrõl lásd Czigler 2003b). Kérdésünk, hogy kialakul-e hasonló
viszony a szemantikus sajátságok területén, azaz a kategorizáció egyik alapja szerint rele-
váns tulajdonság befolyásolja-e a másik tulajdonság alapján történõ kategorizációt. Lehet-
séges viszont, hogy ebben az esetben egészen más kategorizációs elvek érvényesülnek.
A kísérletben az eseményhez kötött potenciálok (EKP) módszerét alkalmaztuk. E mód-
szer azért hasznos az ilyen kérdések elemzésében, mert adatokat kaphatunk olyan ingerek
(esetünkben szavak) feldolgozásáról is, melyekre a résztvevõknek nem kell választ (pl. gomb-
nyomásos reakciót) adni. Ilyenek azok az ingerek, melyek az egyik sajátság szempontjából
megegyeznek a cél-ingerrel, a másik szempontból viszont nem, azaz éppen a kérdéses sza-
vak. A vizsgálatban tehát a résztvevõk olyan természetes/nem természetes kategóriába esõ
szavakat láttak, melyekre jellemzõ a mozgás vagy annak hiánya. A négy lehetséges csoport-
ból csak egy volt olyan, melynek megjelenésére reakcióidõ-választ kellett adni. Olyan ese-
ményhez kötött EKP-változásokat kerestünk, melyek a két dimenzió feldolgozására, illet-
ve ezek egymáshoz képesti viszonyára mutathatnak. Elõzetes vizsgálatok hiányában nem
lehetett specifikus feltételezésünk arról, hogy e változás mely EKP-összetevõben jelenik
meg. A feldolgozásnak az a módja, melyet a perceptuális kísérletekben dolgoztak ki (Hansen–
Hillyard 1983) ilyen specifikus feltételezések nélkül is alkalmazható.
Egyes kategóriák, mint az élõ/élettelen megkülönböztetés képek esetében igen korán,
gyakran az inger megjelenése után 150 ms-mal jelentkezik az agyi elektromos tevékeny-
ségben (Antal et al. 2000; Delorme et al. 2004; Thorpe–Fize–Marlot 1996; Van Rullen–
Thorpe 2001). Hasonló kísérletet az általunk alkalmazott kategóriák esetében nem végez-
tek. Talán szemléletessége miatt hierarchikus függés esetében a meghatározó a mozog/
nem mozog dimenzió lehet.

328
Módszerek
Résztvevõk

A kísérletben összesen 47 fõ (egyetemi vagy fõiskolai hallgató) vett részt, 24 férfi és 23 nõ.
Életkoruk 19 és 27 év között változott (átlag 21,3 szórás 1,9). Értékelhetõ adatot 32 részt-
vevõtõl (16 férfi és 16 nõ) kaptunk. A négy cél-inger feltételben 8-8 résztvevõ eredménye-
ivel számolhattunk. A személyek önkéntesen vettek részt a kísérleten, anyagi díjazás elle-
nében. A résztvevõket diákmunka-szövetkezet közvetítette ki. A résztvevõk középfokú vég-
zettséggel rendelkeztek, és valamilyen felsõoktatási intézmény tanulói voltak. Az értéke-
lésbõl azoknak a személyeknek az adatait hagytuk ki, akik a hibázások miatt összességében
90% alatt teljesítették a feladatot (10 fõ), vagy akiknél a reakcióidõ 2 szórásnyival távolabb
volt a feladat szerinti csoportátlagtól (5 fõ).

Ingerek és elrendezés

A kísérletben bemutatott szólista elõzetes válogatás után készült el. 500 szót értékelt 20
személy (nem azonosak a jelen vizsgálat résztvevõivel), két szempont szerint: az adott szó
által meghatározott természetes vagy mesterséges objektumra vonatkozik-e, illetve mo-
zog-e vagy sem. Azok a szavak kerültek bele a kísérletbe (összesen 200 szó), amelyeknél az
egyetértés 95% fölötti volt. 10 résztvevõvel – elektromos regisztráció nélkül – próbakí-
sérletben a 4 szócsoport esetében a teljesítményeltérések nem voltak kiugróan nagyok.
A vizsgált természetes/mesterséges és mozog/nem mozog dimenziók kivételével az inge-
rek alkalmazott csoportja igen vegyes jelentési kategóriába tartozott, így a személyek más
kategorizációt nem tudtak alkalmazni döntésükben. A természetes és mozog együttes pél-
dául nemcsak állatokat tartalmaz, hanem idõjárási jelenségeket is (vihar, szél) vagy termé-
szeti egységeket (vízesés, meteor). A természetes és nem mozog együttesben szerepelnek
növények, tájegységek (sziget, kráter) és anyagok (sár, agyag). A nem természetes és mo-
zog együttesbe kerültek jármûvek (hajó, bicikli), szerszámok (fúró, láncfûrész), háztartási
eszközök (ventilátor, centrifuga). Az utolsó kategória, a nem természetes és nem mozog
lehetett épület (piramis, kastély), használati tárgy (például könyv
A személyek véletlenszerûen kerültek négy csoport egyikébe, ahol az konjunkciók egyi-
ke volt a cél-inger. Így minden egyes feladatban a cél-ingerek a mozgás dimenzió és a
természetesség dimenzió szempontjából is megfeleltek (m+t+), az ingerek következõ cso-
portja csak a mozgás dimenzió szempontjából volt megfelelõ (m+t–), a következõ csoport
csak a természetesség dimenzióban volt megfelelõ (m–t+), végül a negyedik csoport egyik
szerint sem (m–t–). Mielõtt a feladatot elkezdték volna, minden személynek bemutattunk
egy listát, amelyen szerepeltek a kísérletben használt kategóriák, és a kategóriákba tartozó
szavak. Itt ellenõriztük, hogy a személyek ismerik-e a bemutatott szavak jelentését, és vala-
mennyi szó esetében rákérdeztünk a kategorizálásra, a kísérlet szempont rendszere szerint.
A résztvevõk hangszigetelt szobában 1,2 m-re ültek a VGA monitortól, a szavak látó-
szöge vertikálisan 0,31° horizontálisan 0,90° és 4,46° között változott a szó hosszától füg-
gõen. A szavak fekete háttérben fehér betûkkel jelentek meg, Times New Roman CE
betûtípussal. A bemutatási idõ 1000 ms volt, majd további 1000 ms elteltével következett a
sorozat újabb ingere. Két inger megjelenése között a képernyõ közepén egy kereszt látszó-

329
dott, a személyektõl ennek fixációját kértük. A szavak bemutatását MEL Professional in-
geradó program vezérelte. A csoport fele a jobb, másik fele bal kézzel adott gombnyomá-
sos választ a cél-ingerekre. Az instrukcióban gyors, de lehetõleg hibátlan válaszokat kér-
tünk.
A kísérlet 3 blokkra oszlott, az elsõ blokkban 20 inger szerepelt mint gyakorlás, azzal a
céllal, hogy a személyek megismerkedjenek a feladat természetével. A gyakorlóblokk alatt
a személyeknek a számítógép visszajelezte, hogy hibáztak-e vagy sem, majd a blokk végén
kiírta a hibaszámokat és az átlagos reakcióidõt. Erre azért volt szükség, hogy látható
legyen, a résztvevõ megértette-e a feladatot. Szükség esetén a gyakorlást megismételtük.
A gyakorlás után 2 blokkban regisztráltuk az agyi elektromos aktivitást és a reakcióidõt.
Mindkét blokkban 90 inger volt.

Az agyi elektromos tevékenység regisztrálása és feldolgozása

A regisztrálás 32 csatornán (Fp1, Fp2, F7, F3, Fz, F4, F8, FT7, FC3, FCz, FC4 FT8, T3,
C3, Cz, C4, T4, TP7, CP3, CPz, CP4, TP8, A1, T5, P3, Pz, P4, T6, A2, O1, Oz, O2)
történt a nemzetközi 10–20-as rendszer szerint Ag-AgCl elektródákkal, melyeket elasztikus
elektródasapka (EasyCap) segítségével rögzítettünk. A vertikális és horizontális szemmoz-
gások regisztrálása a jobb szem alatt és felett, illetve a két szemtõl laterálisan elhelyezett
elektródákkal történt. A referenciaelektród az orrhegyen volt. Az elektromos tevékenységet
500 Hz mintavételezéssel 0,1–70 Hz szûréssel merevlemezen tároltuk. Az átlagoláshoz
30 Hz felsõ szûrés után 100 ms inger elõtti szakasz (alapvonal) után 1200 ms szakaszokat
használtunk. Azok a szakaszok, melyekben az amplitúdó nagyobb volt, mint ±70 µV, nem
kerültek be az átlagba. Az eredmények elemzésében, ahol ezt külön nem jelezzük, két szem-
pontos varianciaanalíziseket [ingertípus (m+t+, m+t–, m–t+, m–t–) × elvezetés] alkalmaztunk.
Ahol indokolt, a szabadságfokokat a Greenhouse-Geisser-módszer szerint módosítottuk (az
F értékek ennek megfelelõek, a szabadságfokok az eredetiek). A post hoc elemzések a Tukey-
eljárással készültek. Az eredményekben az elvezetés fõhatásokat nem tüntettük fel.

Eredmények
Viselkedéses adatok

Az 1. táblázat az átlagos reakcióidõt, találati arányt és téves riasztási arányt mutatja a négy
kategória esetében.

1. táblázat. A reakcióidõ (ms), találati arány (%) és téves riasztási arány (%) a négy kategóriában
(zárójelben a szórás értékek)

Reakcióidõ Találat Téves riasztás

Természetes/mozog 762 (95,2) 93,3 (2,5) 5,8 (1,9)
Mesterséges/mozog 736 (96,6) 96,7 (1,8) 3,0 (0,7)
Természetes/nem mozog 825 (98,9) 94,7 (1,8) 8,9 (2,8)
Mesterséges/nem mozog 869 (50,2) 91,1 (1,7) 8,9 (2,7)

330
 A reakcióidõkbõl számított két szempontos (mozog × természetes) varianciaanalízis sze-
rint egyedül a mozgás hatása szignifikáns [F(1, 28) = 9,97; p < 0,01], azaz a mozgó objektu-
mok esetében a válasz gyorsabb volt. A találatok száma esetében az interakció bizonyult
szignifikánsnak [F(1, 28) = 5,07; p < 0,05]. A post hoc Tukey-tesztek szerint az eltérést az
okozza, hogy mesterséges objektumok esetében lényegesen (p < 0,01) nagyobb a találati
arány a mozgó, mint a nem mozgó objektumokra. A téves riasztások esetében a mozgás
hatása volt szignifikáns [F(1, 28) = 6,50; p < 0,05], mozgó objektumok esetén a téves riasz-
tási arány kisebb. Összegezve, mozgó objektumok esetében a teljesítmény jobb: a reakció-
idõ rövidebb, a téves riasztási arány kisebb. A legjobb teljesítmény a mozgó természetes
objektumok esetében adódott, mivel itt a találati arány is megnõtt.

Eseményhez kötött potenciálok

Az 1. ábra a négy feltételben mutatja az eseményhez kötött potenciálokat két elülsõ (FCz,
Cz) és egy hátsó (Oz) elvezetésben. Az egyes feltételek esetében lényeges eltérések voltak
abból a szempontból, hogy a négy szótípus (m+t+, m+t–, m-t+, m–t–) milyen ERP-kü-
lönbségeket váltott ki. Azokra a szakaszokra számítottunk varianciaanalízist, ahol eltérések
voltak valószínûsíthetõk.

1. ábra. Az eseményhez kötött potenciálok csoportátlagai (n = 8 minden csoportban)

a négy feladatban
[t+m+: mindkét dimenzióban megfelelõ (cél-inger); t+m: a természetes/nem természetes dimenzióban
megfelelõ; t–m+: a mozgás dimenzióban megfelelõ; t–m-: egyik dimenzióban sem megfelelõ]

331
 Természetes-mozog: E feladatban a 240–300 ms sávban a frontocentális elvezetésekben
(FC3, FCz, FC4) eltérési tendencia mutatkozott a négy ingertípussal kiváltott válaszok
között [F(3, 21) = 2,26; A = 0,73; p < 0,09]. A középvonalban (FCz) az eltérés szignifikáns
volt [F(3, 21) = 3,73; A = 0,73; p < 0,05].1 A Tukey-tesztek eredményei szerint a cél-inger
(m+t+) és az egyik szempontból sem megfelelõ inger (m–t–) e sávban nagyobb negativitást
váltott ki. Mint az 1. ábrán látható, ez az eltérés késõbb pregnánsabbá vált. A 400–440 ms
sávban a középvonali (Fz, Cz, CPz, Pz) elektródáknál az inger fõhatásra F(3, 21) = 3,50;
A = 0,86; p < 0,05, a Tukey-tesztek itt is az m+t+ és m–t– ingerekre nagyobb negativitást
mutatnak. E hatás eloszlását a 2a ábra mutatja az (m+t+)+(m–t–)–(m+t–)–(m–t+) különb-
ségpotenciál esetében. Jelentkezett egy késõi eltérés: 700 ms után a mozgás szempontjából
nem megfelelõ inger (m–t+) váltott ki elhúzódó pozitivitást. [A Cz, Cpz és Pz elektródák-
nál az inger fõhatásra F(3, 21) = 3,67; A = 0,65; p < 0,05.]
Nem-természetes-mozog: Mint azt az 1. ábra mutatja, e faladatban a cél-inger (m+t+)
viszonylag korán nagyobb negatív hullámot vált ki, mint a másik három ingertípus. Az
eltérés azonban csak tendenciajellegû. [A 180–240 ms sávban a Cz, CPz és Pz elektródák-
nál az inger fõhatásra F(3, 21) = 2,72; A = 0,73; p = 0,07.] Az 540–600 ms sávban az elülsõ
területek felett (Fz, FCz, Cz) a célinger (m+t+) és az m-t+ ingerek pozitív hullámot váltot-
tak ki [F(3, 21) = 3,55; A= 0,77; p < 0,05 az inger fõhatásra]. A mozgás szempontjából nem
megfelelõ inger (m–t+) kivált egy még késõbbi pozitivitást is. [A 680–740 ms sávban az Fz,
FCz és Cz elektródáknál az inger fõhatásra F(3, 21) = 5,91; A = 0,60; p < 0,01.] Mindkét
pozitivitás esetében a Tukey-tesztek eredménye megfelel a leírtaknak.
Természetes-nem mozog: A cél-ingerek (m+t+) az elülsõ területek felett nagyobb poziti-
vitást váltanak ki, mint a többi ingertípus. [A 240–280 ms sávban az FCz és Cz elektródák-
nál az inger fõhatásra F(3, 21) = 3,08; A = 0,58; p < 0,05.] Ezt követõen (280–320 ms) az a

2. ábra. a) A szélsõséges (cél-inger és egyik dimenzióban sem megfelelõ) szavakkal kiváltott

válaszok és az egyik dimenzióban megfelelõ szavakkal kiváltott válaszok eloszlásának különbsége
a 400–440 ms sávban a természetes/mozog cél-inger esetében. b) A mozgás szempontjából nem
megfelelõ (m-t+ és m–t–) szavakkal és a mozgás szempontjából megfelelõ szavakkal
(m+t+ és m+t–) kiváltott válaszok különbségének eloszlása a 280–320 ms sávban a természetes/nem
mozog feladatba. c) A csak mozgás szempontjából nem megfelelõ szavakkal kiváltott válasz
(m–t+) és a többi szóval (m+t+, m+t–, m–t–) kiváltott válasz eltérésének eloszlása a 280–320 ms
sávban a nem természetes/nem mozog feladatban

1
Az elemzésekben az inger × elvezetés interakció sehol sem volt szignifikáns.

332
két inger váltott ki nagyobb negativitást, melyek a mozgás szempontjából nem voltak meg-
felelõek (m–t+, m–t–), [a Cz és CPz elektródáknál F(3, 21) = 5,00; A = 0,79; p < 0,01].
A Tukey-tesztek eredményei megfelelnek a fentieknek. E hatás eloszlását a 2b ábra mutat-
ja az (m–t+)+(–t–)–(m+t–)–(m+t+) különbségpotenciál esetében.
Nem természetes-nem mozog: A 280–320 ms sávban az elülsõ területek felett nagyobb
negativitást váltottak ki azok az ingerek, melyek csak a mozgás szempontjából nem voltak
megfelelõek (m–t+), az FCz, Cz és CPz elektródáknál az inger fõhatásra F(3, 21) = 3,92;
A = 0,81; p < 0,05. E hatás eloszlását a 2c ábra mutatja {(m–t+)–[(m+t+)+(m+t–)+(m–t–)]/3}
különbségpotenciálként. Ugyanez az inger kisebb pozitivitást váltott ki az 540-600 ms
sávban, az FCz, Cz és CPz elektródáknál az inger fõhatásra F(3, 21) = 3,78; A = 0,81; p < 0,05.
A Tukey-tesztek eredményei itt is a leírtakat támogatják.
Hátulsó területek: Mint azt az 1. ábra mutatja, a két feltételben (természetes/mozog és
természetes/nem mozog) a hátsó területek felett az N1 összetevõ (kb. 130 ms csúcs-
latenciával) igen éles komponens, amit a 180–220 ms sávban egy kisebb pozitív hullám
követ. Ez utóbbi pozitivitás hiányzik a másik két feltételben. A fentieknek megfelelõen
három szempontos [feltétel × inger × elvezetés (O1, Oz, O2)] vegyes varianciaanalízisben a
feltételhatás szignifikáns [F(3, 28) = 3,94; p < 0,05].

Diszkusszió
A válaszok gyorsabbak voltak abban a két feltételben, ahol a cél-inger mozgó objektum
volt. Mint azt a hibázások aránya mutatja, az eltérés nem a gyorsaság/pontosság csereha-
tásból adódik.
Az eseményhez kötött potenciáleredményekbõl egyértelmû hierarchikus feldolgozásra
utaló eredmények nem olvashatók ki, amit már az is mutat, hogy a cél-ingertõl mindkét
sajátságban eltérõ szavak nem váltottak ki jellegzetesen eltérõ válaszokat a másik három
ingertípushoz képest. Másként fogalmazva, a perceptuális feldolgozási komponensekkel
analóg „szemantikus feldolgozási komponensek” nem mutatkoztak. Annak ellenére viszont,
hogy a feladatok elvileg igen sokféle stratégiával oldhatók meg, az EKP-adatokban vala-
melyes konzisztencia mutatkozott. Elõször, a feldolgozás valószínûleg nem egyetlen cik-
lusból áll. Erre utal, hogy egy esetben (nem természetes/mozgó feladat) a cél-ingerek már
a 180–240 ms tartományban eltérõ (negatívabb) választ váltott ki, mint a többi ingertípus.
A természetes/nem mozog feladatban valamivel késõbb, a 240–280 ms sávban válik el a
cél-inger által kiváltott válasz a többitõl, azonban ezt egy olyan negativitás követi, melyet
a mozgás szempontjából nem megfelelõ ingerek váltanak ki. A csak mozgás szempontjából
nem megfelelõ inger a nem természetes nem mozgó cél-inger feladatban váltott ki hason-
ló negativitást. A természetes/mozgó cél-ingerek esetében pedig a két bizonytalan inger
(m+t– és m–t+) váltott ki nagyobb pozitivitást a 240–300 és 400–440 ms sávokban.
E frontocentrális, illetve centroparietalis eltérések egy elsõdleges kiértékelést követõ újra-
értékelõ (rechecking) folyamat mutatói. Feltûnõ, hogy e középsõ sáv EKP-jelenségei a cél-
ingerhez képest „rossz” mozgásra jelentkeznek.
Az EKP-hatások következõ csoportja a késõi (540–800 ms) tartományban mutatkozott.
A természetes/mozog feltételben a csak mozgás szempontjából nem megfelelõ szavak vál-
tottak ki fokozott pozitivitást. A nem természetes/mozgó cél-inger feladatban a cél-inge-
rekre, majd ezt követõen a csak mozgás szempontjából nem megfelelõ ingerre mutatkozott

333
fokozott pozitivitás. Ezekben az esetekben a szavak nem-mozgó fogalmat jelöltek. A késõi
sávban a nem természetes/nem mozgó cél-ingerek esetében is a csak mozgás szempontjá-
ból nem megfelelõ ingerekre mutatkozott eltérõ EKP: ebben az esetben a mozgó nem
természetes objektumokra kisebb pozitivitás. A mozgás dimenzió kiemelt szerepét mutatja,
hogy a bemutatott hatások között hat olyan volt, mely a csak mozgásában nem megfelelõ
ingert érintette, öt olyan, mely a cél-ingert, három az egyik sajátságban sem megfelelõ
ingert (ebbõl kettõ együtt járt a cél-ingerrel, egy pedig a mozgásban nem megfelelõ inger-
rel), és egyetlen olyan sem volt, mely csak a természetes/nem természetes dimenzióban
nem volt megfelelõ ingereket különítette el a többitõl.
A feladat két dimenziója meglehetõsen eltérõ jellegû volt. A mozgás (aktivitás) az emo-
cionális (konnotatív) jelentés egyik dimenziója, mint azt szemantikus differenciálvizsgála-
tok sokasága mutatja (összefoglalásként lásd Czigler–Pléh 1973). Az agyi elektromos tevé-
kenységben a szemantikus differenciáldimenziók hatása már igen korán, mintegy 100 ms
latenciával megjelenik (Skrandies 1995; Skrandies–Chiu, 2003), azonban az ilyen korai
hatások egyáltalán nem kapcsolódnak feladat-specifikus döntések idõzítéséhez. Erre szá-
mos példát láttunk a bevezetésben (pl. Antal et al. 2000; Delorme et al. 2004; Thorpe–
Fize–Marlot 1996; Van Rullen–Thorpe 2001). A természetes/nem természetes dimenzió
viszont minden valószínûség szerint olyan kategórizáció, mely specifikusan ehhez a fel-
adathoz kötõdik (azaz spontán nem használatos). A természetes kategória élõ és élettelen
tagjainak együttes kezelése különösképpen feladatspecifikus. A feladat megoldásához így
arra lehet szükség, hogy a feladatreprezentációnak ez az eleme folyamatosan aktív állapot-
ban legyen. A hátsó területek felett a 180–220 ms sávban mutatkozó eltérés, mely nem az
egyes feladatokon belüli négyféle ingert különböztette meg, hanem a feladatokat abból a
szempontból, hogy a cél-inger természetes vagy mesterséges objektum-e, e feladatrepre-
zentáció eltérésének megnyilvánulása lehet.
A mozgás dimenzióról feltételezhetjük, hogy egy külön újraértékelési körben befolyá-
solja a válaszadást. Mint utaltunk rá, a különbségek tetemes része a mozgás szempontjából
nem megfelelõ ingerekkel kiváltott válaszokat különítette el a többitõl. Az eltéréseknek ez
a mintázata arra utalhat, hogy a mozgásosság (aktivitás) elsõdleges (gyors) kiértékelését
követõ újraértékelés jelent meg az EKP-eredményekben. E hatás némi magyarázatot ad-
hat a reakcióidõ-adatok alakulására, nevezetesen a mozgó objektumokat jelentõ szavakra
mutatkozó gyorsabb válaszokra. A mozog/nem mozog dimenzió – mint az ellentétpárok
jelentõs része csak látszólag szimmetrikus (az ellentétpárok egyik tagja jelöletlen, a másik
tagja jelölt). Esetünkben a pár aktív (mozgó) tagját tekinthetjük az elsõdlegesnek. Ekkor a
feladat e dimenziója valószínûsíthetõen összemérési (matching) eljárást vált ki. Az ilyen
feladatok általános tapasztalatai szerint az „igen”, „azonos” „igaz” stb. reakcióidõk rövi-
debbek, mint a „nem”, „különbözõ”, „hamis” stb. reakcióidõk. Jelen kísérlet eredményei
illeszkednek e sorba.
A kísérlet 16 átlagolt eseményhez kötött potenciálja (4 feladat × 4 inger) közül egyetlen
eset volt, amikor az inger nem váltott ki késõi pozitív összetevõt, mely általában a centrális
területek felett volt maximális. Így nem mondható, hogy a késõi pozitivitás – a szokványos
oddball-kísérletekhez hasonlóan – a cél-ingerekre lenne jellemzõ. Ez a különbség tulaj-
donképpen nem meglepõ, hiszen annak ellenére, hogy a feladat nem volt végletesen ne-
héz, valamennyi esetben az ingerek kontrollált feldolgozását (egyszerûbben szólva meg-
gondolását) igényelte. Az viszont feltûnõ, hogy a csak mozgás szempontjából nem megfe-
lelõ inger (m–t+) a késõi pozitivitás szempontjából szélsõségesen viselkedett. Két esetben

334
(nem természetes/mozog és természetes/mozog) ezek az ingerek elhúzódó pozitivitást vál-
tottak ki, ugyanakkor a nem természetes/nem mozgó cél-inger feladatban ezek az ingerek
viszonylag kis késõi pozitivitást váltottak ki. Ez utóbbi feltételben ehhez az eredményhez
hozzájárulhatott, hogy a pozitivitást megelõzõ negativitás éppen erre az ingerre nõtt meg
igen jelentõs mértékben. Ez volt egyébként az egyetlen olyan feltétel, ahol a cél-inger
valamivel nagyobb késõi pozitivitást váltott ki, mint a másik három. A késõi pozitvitás
funkcionális értelmezésével ezúttal nem kívánunk foglalkozni (errõl lásd pl. Czigler 2003a).
Az eredmények összességükben megmutatták, hogy az eseményhez kötött potenciálok
elemzése hozzájárul feldolgozási stratégiák azonosításához viszonylag komplex helyzetek-
ben. Amikor a feladat olyan szavakra kért választ, melyek természetes objektumok voltak, e
heterogén kategória fokozott aktivitást igényelhetett a feladatreprezentáció szempontjából.
A valószínûsíthetõen gyorsan aktiválódó mozgásosság dimenzió viszont újraértékelési folya-
matokat válthatott ki. Ez a folyamat összeillés/össze-nem-illés jellegû lehetett, ahol az elhú-
zódó pozitivitás az összeillés elfogadását követõ aktivitással állhat kapcsolatban. Végezetül
felhívjuk a figyelmet arra, hogy diszkussziónk alapvetõen post hoc jellegû. Erre az a magyará-
zat, hogy a feldolgozási folyamat e szemantikus feladatban nem követ olyan egyszerû sémá-
kat, mint a perceptuális diszkriminációt vizsgáló kísérletek (összefoglalásként lásd Czigler
2003b). Ugyanakkor jelen kísérletnek közvetlen elõzményei nem voltak. Új kategória-rend-
szereket alkalmazó további kísérletekben viszont tesztelhetõk lehetnek felvetéseink.

Köszönetnyilvánítás

A kutatást az OTKA (T 47038) támogatta.

Irodalom
Antal, A.–Szabolcs, K.–Kovacs, G.–Janka Z.–Benedek, G. (2000). Early and late components
of visual categorization: an event-related potential study. Cognitive Brain Research, 9, 117–119.
Czigler István (2001). Figyelem és percepció. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó.
Czigler István (2003a). Pszichofiziológia: megismerés és aktiváció. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó.
Czigler István (2003b). Analitikus és szintetikus figyelmi folyamatok. In Pléh–Kovács–Gulyás
(szerk.): Kognitív idegtudomány. Budapest, Osiris Kiadó, 235–254.
Czigler István–Pléh Csaba (1973). Mediáció és jelentés: egy elmélet fejlõdése és lehetõségei.
Magyar Pszichológiai Szemle, 30, 88–108.
Delorme, A.–Rousselet, G. A.–Macé, J.-M.–Fabre-Thorpe, M. (2004). Interaction of top-down
and bottom-up processing in the fast visual analysis of natural scenes. Cognitive Brain Research,
19, 103–113.
Eysenck, M. W.–Keane, M. T. (1997). Kognitív pszichológia. Budapest, Nemzeti Tankönyvki-
adó, 263–312.
Hansen, J. C.–Hillyard, S. A. (1983). Selective attention to multidimensional auditory stimuli.
Journal of Experimental Psychology: Human Perception and Performance, 9, 1–19.
Kenemans, J. Kok, A.–Smulders, F. T. Y. (1993). Event-related potentials to conjunction of
spatial frequency and orientation as a function of stimulus parameters and response
requirements. Electroencephalography and Clinical Neurophysiology 88, 51–63.

335
Van Rullen, R.–Thorpe, S. J. (2001). The time course of visual processing: From early processing
to decision making. Journal of Cognitive Neuroscience, 13, 454–461.
Skrandies, W.–Chiu, M. K. (2003). Dimensions of affective semantic memory – behavioral and
evoked potential correlates in Chinese subjects. Neuroscience letters, 341, 45–48.
Skrandies, W. (1995). Early effects of semantic memory on electrical brain activity. Behavioral
and Brain Sciences, 22, 301.
Thorpe, S. J.–Fize, D.–Marlot, C. (1996). Speed of processing in the human visual system.
Nature, 381, 520–522.

Függelék
Mesterséges/mozog
ablaktörlõ, autó, bárka, betonkeverõ, bicikli, busz, centrifuga, felvonó, fûnyíró, futószalag,
gálya, hajó, helikopter, kamion, kenu, kocsi, komp, körhinta, láncfûrész, léghajó, lift, löve-
dék, markoló, metró, motor, mozgólépcsõ, mûhold, nyílvesszõ, papírsárkány, rakéta, repülõ,
robot, roller, szánkó, szörf, targonca, taxi, tengeralattjáró, tolókocsi, torpedó, traktor, troli-
busz

Mesterséges/nem mozog
ágy, beton, bolt, börtön, csatorna, doboz, fal, festék, festmény, füzet, garázs, ház, hóember,
járda, kabát, kábel, kályha, kancsó, kastély, kemence, kémény, kenyér, konyha, könyv, kór-
ház, krém, kuka, lámpa, lépcsõ, mosdó, padka, párna, piramis, pizza, pohár, pulcsi, radiátor,
rádió, szendvics, szoba, szobor, szõnyeg, tányér

Természetes/mozog
bálna, bölény, bolha, bolygó, csótány, darázs, denevér, farkas, felhõ, folyó, forgószél, gilisz-
ta, görény, gyík, harkály, hiéna, hold, hullám, hurrikán, kígyó, kukac, kullancs, kutya, láva,
lavina, légy, lepke, macska, medúza, medve, meteor, muflon, nap, örvény, pacsirta, patak,
pingvin, polip, sakál, sas, strucc, szarka, szél

Természetes/nem mozog
áfonya, agyag, alföld, banán, barlang, bogyó, borostyán, csalán, cseppkõ, dió, domb, fenyõ,
gally, gyökér, hegy, jégcsap, kavics, kender, kókusz, kráter, krumpli, kapu, liliom, mák, mo-
csár, mogyoró, narancs, nárcisz, öböl, paprika, part, pocsolya, répa, rét, retek, rizs, saláta,
sár, sivatag, sziget, szikla, szivárvány, szõlõ

336
Kovács Gyula

Arcpercepció

Egész életünk során arcokkal vagyunk körülvéve. Könnyedén felismerjük rokonaink, ba-
rátaink, kollégáink arcát, megállapítjuk hangulati, érzelmi változásaikat, a rég nem látott
ismerõsöket az idõ elõrehaladtával is ugyanúgy felismerjük, és egy ismeretlen arcról is
erõfeszítés nélkül el tudjuk dönteni annak korát, nemét, meg tudjuk ítélni, mennyire att-
raktív. Mindezt oly könnyedséggel végezzük, hogy hosszú bevezetõket kell írni az ilyen és
ehhez hasonló vizuális arcfeldolgozással foglalkozó tanulmányok elé, hogy megindokol-
juk: a probléma nem evidens és egyáltalán nem tisztázott.
Ha végiggondoljuk, hogy minden arc hasonló alapelemekbõl áll (szemek, orr, száj stb.),
ráadásul mindenkiben azonos módon elrendezve, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a feladat
nem is olyan egyszerû: ha minden arc azonos (de mégis folyamatosan változó) módon
elrendezett, hasonló elemekbõl áll, akkor hogyan vagyunk képesek olyan sokféle informá-
ciót egyszerre, minden gond nélkül kinyerni belõlük? Miben hasonlít és miben különbö-
zik például az 1. ábrán bemutatott két arc? Néhány egyértelmû kivételtõl eltekintve nem
tudnánk pontosan megfogalmazni.
Platón egyik beszélgetésében Szókratész küzd azzal a problémával, hogy elmondja, ho-
gyan ismerheti fel a matematikus Theaetheuszt. Rögtön el is veti azt a megoldást, misze-

1. ábra. A hétköznapi életben sokszor szembesülünk az arcfeldolgozás problémájával. Mégis, mivel

a feladat „szakértõi” vagyunk, ritkán okoz csak problémát felismerni egy rég látott ismerõst

337
rint az alapján kellene felismernie, hogy õ egy ember, akinek vannak szemei, orra és szája,
hiszen ez a leírás az emberi faj minden tagjára ráillene. Tovább elmélkedve rájön, hogy az
sem segítené a felismerést, ha elmondaná Theaetheuszról, hogy kocsányon lógnak a sze-
mei és pisze orrú, hiszen ezeket a tulajdonságokat is osztja több ember. Szókratész végül
arra a következtetésre jut, hogy addig nem tud pontosan felismerni senkit, amíg nem isme-
ri azon arcvonások egyedi és pontos együttállását, melyek az illetõt mindenki mástól meg-
különböztetik. Ahogy anno Szókratész számára nehéz volt a probléma leírása, ugyanúgy
nehéz ma egy számítógépnek a feladat, hogy egy adott egyént mindig pontosan felismer-
jen és megkülönböztessen másoktól.
Mik azok a perceptuális folyamatok, melyek lehetõvé teszik, hogy a számunkra fontos
információt kivonjuk egy arcingerbõl? Milyen neuronális megfelelõi vannak ezeknek a
folyamatoknak?
Arcfelismerésünk annyira jól mûködik, hogy már régen felmerült annak a lehetõsége,
hogy azok a specifikus folyamatok, melyek lehetõvé teszik ezt számunkra, csak az arcokra
érvényesek. Más szóval arcfelismerésünk „speciális”, az alak- és tárgyfelismerés többi fo-
lyamatától kvalitatíven különbözik. Ugyanakkor, ha vannak speciálisan arcfeldolgozásra
jellemzõ folyamatok, akkor kell hogy létezzen ezek központi idegrendszeri (KIR) megfe-
lelõje is, melynek hasonlóan specifikusnak kell lennie. Fejezetünkben elõször az arcfeldol-
gozás speciális folyamataiból mutatunk be néhányat, majd az azok alapjául szolgáló
neuronális folyamatokat foglaljuk össze. Végül felvillantunk néhányat azokból az egymás-
nak ellentmondó eredményekbõl, melyek napjainkban több táborra osztják az arcpercep-
cióval foglalkozó kutatókat.

Specifikus perceptuális folyamatok

Mint minden tárgyról, egy emberi arcról is több típusú információnk van, mely segíti a
felismerést. Egyrészt az arcot alkotó elemek (külsõ és belsõ kontúrok, szemek, orr, száj,
fülek, áll stb.) alakja, mérete, színe és textúrája nyilvánvalóan fontos egy arc felismerésé-
ben. Másrészt, mint késõbb látni fogjuk, e komponensek egymáshoz való térbeli viszonya,
konfigurációja is döntõen befolyásolja arcfeldolgozásunkat.
Az elsõ típusú információt nevezzük komponens, vonás, lokális, részlet, finom vagy ana-
litikus (component, feature, local, part-based, analytic) információnak. A második típusú infor-
mációt nevezzük, konfigurális, globális, durva vagy holisztikus (global, configural,
configurational, coarse, holistic) információnak.
A jelenlegi irodalomban (tévesen) ezeket a terminusokat többé-kevésbé egymással felcserélve használ-
ják, hiszen nem minden konfigurális információ holisztikus is egyben: például ha azt mondjuk valakirõl,
„közel ülnek a szemei egymáshoz”, akkor egy konfigurális információra utalunk, mely nem az arcra,
mint egészre (holisztikusan vagy globálisan) érvényes, hanem csak lokálisan a szemekre vonatkozik.
Több kísérlet is arra utal, hogy arcok esetében a komponensalapú és a konfigurális in-
formáció elkülönül és eltérõ mechanizmusokon alapul. A 2. ábrán Harmon (1973) eredeti
(Abraham Lincoln arcára elkészített) demonstrációjának egy változata mutatja, hogy még
egy térbeli frekvenciájában erõsen redukált képen is felismerjük a számunkra ismerõs em-
ber arcát. Ilyen alacsony felbontás mellett az arc egyetlen komponense sem tartalmaz ele-
gendõ információt a feladat elvégzéséhez. Ehelyett az arc több részérõl (vagy egészérõl)
együttesen alkotott konfigurális (vagy holisztikus) reprezentáción alapul a felismerés.

338
 2. ábra. Egy arc felismeréséhez nem szükségesek feltétlenül az apró részletek.
A képen egy arc kb. 30 × 40 pixelre lett bontva, mégis annak, aki tudja, hogyan néz ki Pléh Csaba,
nem okoz problémát az azonosítás. Ha mégis: lépjen hátrébb a könyvtõl

Rendkívüli arcfelismerési képességünkkel erõs kontrasztban áll a tény, hogy egy 180 fokkal
megfordított arc (MF) felismerése meglepõen rossz. Ezt nevezzük inverziós hatásnak (IH). Yin
(1969) volt az elsõ, aki kimutatta, hogy ez az IH lényegesen erõsebb arcokra, mint tárgyakra:
például MF házak esetén a felismerés nem romlik jelentõsen az egyenes állású (EÁ) esethez
képest. Nem sokkal a jelenség leírása után Rock (1974) javasolta, hogy az IH annak tudható be,
hogy a kép rotációja arcok esetén megakadályozza azok konfigurális feldolgozását. A konfigu-
rációs feldolgozás olyan specifikus arcokra, hogy érdemes közelebbrõl is megvizsgálni.

A konfigurális arc feldolgozás

A konfigurális arc feldolgozásnak három ismert formája van (Farah et al. 1998).
– Elsõrendû térbeli relációkra való szenzitivitás, mely a részek alapvetõ egymáshoz való viszo-
nyát írja le („Ez egy arc, mert a két szem az orr felett van, mely viszont a száj felett van”).
– Másodlagos térbeli relációkra való szenzitivitás, mely az elemek specifikus térbeli
relációját, relatív távolságát írja le („Ez nem Pléh Csaba képe, mert a szemei távolabb
vannak egymástól”).
– Holisztikus feldolgozás: a részeket és relációikat implicit módon egy egésszé (Gestalt)
„ragasztjuk” össze.

Elsõrendû térbeli relációk

Az elsõrendû térbeli relációk határozzák meg, hogy adott elemek elrendezése megegye-
zik-e egy arcra általában jellemzõ konfigurációval: a folyamatok tehát egy „arcszerû” in-
gerben megkeresik az arcokra jellemzõ elemeket, és segítenek annak eldöntésében, hogy
valóban arc-e a látott inger.

339
 Úgy tûnik, ez a feladat annyira fontossá vált az evolúció során, hogy újszülöttek is
specifikusan arcszerû elsõrendû relációkat tartalmazó ingerek felé irányítják figyelmü-
ket (Johnson és Morton 1991). Térbeli neglektes betegek esetében, ha a megfigyelt in-
gerarc, vagy sematikus arc, akkor kisebb a neglekt mértéke, mint más tárgyak esetében
(Vuilleumier 2000).

Másodrendû térbeli relációk

A másodrendû relációkat akkor használjuk, ha fel kell ismernünk egy arcot. Úgy gondol-
ják, hogy ezek alapján hasonlítjuk össze (az egyes elemek távolságát figyelembe véve) a
megfigyelt arc képét egy eltárolt prototípussal vagy általános templáttal (Leopold et al.
2001). Az egyes személyek arca különbözõképpen és mértékben tér el ettõl a prototípus-
tól, és ez teszi lehetõvé, hogy az ismerõs arcokat felismerjünk. Az általunk ismert arcok így
egyfajta „n dimenziós” arcteret alkotnak, melynek középpontjában az ideális, prototipikus
arc található. Az egyes dimenziók, melyek mentén az arcok különböznek, olyan másod-
rendû térbeli relációk, melyek alapján a döntésünket meghozzuk. Egy-egy személy arca az
arctérben egy-egy pontnak felel meg (Johnston et al. 1997).
A másodrendû relációbeli változások megkülönböztetésére való képességünk olyan fi-
nom (kb. 1 szögperc), hogy az már a vizuális feloldóképesség határán van (Haig 1984).
Nem csoda hát, ha ilyen jó az arcról való személy felismerésünk. Mindez azonban csak EÁ
arcokra igaz. MF arcok esetében, változtatva a másodrendû térbeli relációkat (pl. növelve,
csökkentve a szemek távolságát, az orr hosszát), sokkal rosszabb az érzékenységünk. Ha
azonban az ilyen relációkat érintetlenül hagyva az egyes komponenseket vagy azok vala-
milyen tulajdonságát (pld. a szem színét) változtatjuk meg finoman, akkor mind EÁ, mind
MF arcok esetében jól meg tudjuk azokat különböztetni egymástól (Leder–Bruce 1998).

3. ábra. A Thatcher-illúzió. Fordított állásban a két gyermek képén semmi különöset nem látunk.
Ha megfordítjuk a könyvet, az egyik arc rögtön bizarr, torz vonásokat mutat. Ugyanezt a bizarr
élményt a megfordított arc nem mutatja

340
 Az ún. Thatcher-illúzió mutatja legtisztábban, hogy a másodrendû térbeli relációk fel-
dolgozásához EÁ arcra van szükségünk. Thompson (1980) volt az, aki leírta a jelenséget,
mely szerint, ha egy EÁ arcban a szemeket és a szájat 180 fokkal megforgatjuk, akkor egy
bizarr, furcsa arcot kapunk, melyrõl rögtön látszik, hogy „valami nincs rendben”. Ha ezt a
megváltoztatott, „thatcherizált” arcot MF mutatjuk, akkor lényegesen kevésbé tûnik fur-
csának (3. ábra, melyen MF állásban nem könnyû eldönteni, melyik arc lett megváltoztat-
va. Fordítsa meg a lapot, hogy a hatást megtapasztalja!). Ennek a jelenségnek az oka, hogy
MF arcok esetében az egyes komponensek egymáshoz való viszonyát elemzõ másodlagos
térbeli relációs folyamatok nem vagy csak kevésbé mûködnek, így a faciális konfiguráció
megváltoztatását sem vesszük észre.

Holisztikus feldolgozás

Ha egy arcra jellemzõ ingerkonfigurációt látunk, akkor azt mint egészet (Gestalt) dolgoz-
zuk fel, mely már nem redukálható le pusztán elemekre és azok térbeli konfigurációjára.
Erre utal, hogy az arcot alkotó egyes elemek (orr, szem) könnyebben különböztethetõk
meg és ismerhetõk fel, ha egy arc kontextusába helyezzük õket, mint ha izoláltan mutatjuk
be õket (Tanaka–Farah 1993). Ugyanakkor ez a hatás csak EÁ arcokra érvényes: a kontex-
tus nem fokozza a teljesítményt, ha MF arckomponensekrõl vagy házakról kell dönteni.
A holisztikus feldolgozás másik meggyõzõ bizonyítéka az ún. „összetett arc hatás” (composite
face effect), melyhez egy adott arc felsõ részét egy másik arc alsó részével kombinálják. Ha a
két arcfél pontosan van összeillesztve, akkor nehéz a felsõ arcfél felismerése, míg lényegesen
könnyebb, ha a két arcfél nincs megfelelõen egymáshoz illesztve (4. ábra, Young et al. 1987).
Ez a jelenség arra utal, hogy egy EÁ arc feldolgozása során az egyes komponensek olyan
erõsen integrálódnak egységgé, hogy nehéz az alkotóelemek akaratlagos szétválasztása.

4. ábra. Az ún. „összetett hatás”. Ha két különbözõ személy arcának alsó és felsõ felét
összeillesztjük, nehezebb a felsõ arcfél felismerése, mint ha a két arcfelet elcsúsztatjuk, ezáltal
megszakítva a mesterségesen kialakított új arc egészének holisztikus feldolgozását

341
Specifikus neuronális struktúrák és folyamatok
Számos tanulmány született arról, hogy az emberi agy rendelkezik egy specializált arcde-
tektáló rendszerrel. Az errõl szóló neurofiziológiai bizonyítékokat a használt metódusok
szerint tárgyaljuk. (NB. Számos neuropszichológiai eset és néhány egysejt-vizsgálat is szü-
letett a témakörben, melyek összefoglalása azonban meghaladja jelen fejezet terjedelmét.)

Kiváltott válaszok

Allison, McCarthy és Puce epilepsziás betegekbõl intrakraniálisan vezetett el kiváltott vá-

laszokat (KV) arcingerekre. Ezekben a tanulmányokban közvetlenül az agykéreg fölé he-
lyezett elektródákkal vezettek el arcok, tárgyak, komplex ábrák és szavakra kapott KV-kat
(Allison et al. 1999). Azt találták, hogy az arcokra kapott válaszok speciálisak, egy 200 és
egy 700 ms latenciával megjelenõ negatív (N200, N700) és egy 290 és 350 ms latenciával
megjelenõ pozitív (P290, P350) hullámból állnak. A regisztrálások helye a ventrális
occipitotemporalis agykéreg volt, általában bilaterálisan, de jobb oldalról némileg nagyobb
amplitúdóval.
Az N200 komponenst tovább vizsgálva azt találták, hogy nem érzékeny az arcok színé-
re, méretére, térbeli frekvenciájára, de MF arcok esetében megnõ amplitúdója és latenciája
(McCarthy et al. 1999). Továbbá az arc egyes komponenseire kisebb N200 keletkezik,
mint egészére. A felülrõl lefelé ható KIR-hatásokat vizsgálva kimutatták, hogy az N200
nem mutatja az fMRI-válaszokban megtalált, ismétlések során tapasztalható szignálcsök-
kenést, nem hat rá a szemantikus priming és a bemutatott arc familiaritása, ill. ismeretlen-
sége sem (Puce et al. 1999). Ezek az eredmények arra utaltak, hogy az N200 KV kompo-
nens az arcfeldolgozás specifikus, korai, strukturális kódolást tükrözõ komponense lenne.
Az N200 kérgi generátora a gyrus temporalis medialis és a gyrus fusiformis lateralis
környéke lehet, mely területek jó egyezést mutatnak a késõbb tárgyalandó FFA-nak
(fuziformis face area) elnevezett területtel.
Ezzel a három intrakraniális tanulmánnyal kb. egy idõben egész sor skalpelektródával
végzett tanulmány találta meg a subduralis elektródákkal regisztrált N200 megfelelõjét,
melyet némileg rövidebb latenciája okán (140–200 ms) N170-nek neveztek el.
Bentin et al. (1996) leírták, hogy az N170 a jobb hátsó temporalis kéreg fölött (P8,
PO10) regisztrálva a legnagyobb amplitúdójú. A hullám nemcsak egész EÁ arcokra, ha-
nem izolált szemekre is megjelenik, de sokkal kisebb más kategóriákba tartozó ingerekre
és szintén a strukturális arcfeldolgozás korrelátumának tartják. Állatok arca hasonlóan ki-
váltja, mint emberi arcok (Rousselet et al. 2004). Az N170 nagyobb és késõbb jelenik meg
MF arcok esetén (Rossion et al. 2000), míg más ingerek esetén ez az IH nincs meg, ami
szintén az arcfeldolgozás korai, konfigurális szakaszában való szerepre utal.
További bizonyítéka annak, hogy az N170 az arcok strukturális feldolgozásában
játszana szerepet arcfelismerési zavarban szenvedõ, prosopagnosiás (Eimer–McCarthy
1999) betegekbõl származik: az arcfelismerés szelektív zavara együtt jár az N170 teljes
hiányával.
Ami a nem ingervezérelt, hanem a felülrõl lefelé történõ hatásokat illeti, a familiaritás
nem hat az N170-re, míg az elõzetes rövid idejû bemutatás (priming) hatása vitatott. Egyesek
szerint (Henson et al. 2003; Schweinberger et al. 1995; 2002; Werheid et al. 2004) az

342
N170 többszörös bemutatásra sem változik, míg mások (Campanella et al. 2002) kimutat-
ták, hogy ismételt rövid idejû bemutatásra csökken az N170 amplitúdója.
Saját vizsgálataink szerint, melyekben egy, a Leopold et al. (2001) által használt
morfolásos technikához hasonlóan elõállított férfi- és nõi arcokra való, hosszú idejû pre-
zentációval kiváltott adaptációt vizsgáltunk, azt találtuk, hogy az N170 amplitúdója erõsen
csökken, míg latenciája jelentõsen megnõ az adaptáció hatására. Ez a hatás létrejött embe-
ri kéz ingerekre is, és specifikus módon tükrözte az adapteringer kategóriáját (Kovács et al.
2004).
Ugyanakkor mind a pszichofizikai, mind a KV hatás csak részben volt pozícióinvariáns:
ha az adapter és a célinger ellentétes vizuális látótérben volt, akkor kisebb volt a perceptuális
disztorzió és a KV változása is (Kovács at al. 2005).
Nincs konszenzus az irodalomban arról, hogy mi az N170 agykérgi generátora. Mind
az N200 generátorának is megfelelõ FFA területe, mind az ettõl relatíve távolabb elhe-
lyezkedõ, de szintén arcfelismerésben tudottan involvált sulcus temporalis superior (STS)
szóba jött (Schweinberger et al.) 2002; Itier–Taylor 2004), és úgy tûnik, hogy ez a terület
és az onnan eredõ folyamatok specifikusak arcingerekre.

Funkcionális mágneses rezonancia képalkotás

Funkcionális, nem invazív agyi képalkotó eljárásokkal vizsgálva konzisztensen a ventralis

occipitotemporalis kéregben, a sulcus temporalis superior, gyrus occipitalis inferior, vala-
mint a gyrus fusiformis lateralis környékén tapasztalt aktivitás jóval nagyobb arcokra, mint
betûkre, különbözõ tárgyakra, állatokra vagy hátulról mutatott emberi fejekre (Kanwisher
et al. 1997; Sergent et al. 1992; Haxby et al. 1996; áttekintést lásd Kanwisher 2000) adott
aktivitása. Az FFA-nak (fuziformis face area) elnevezett terület aktivitása akkor is erõsebb,

5. ábra. Emberi arcokra kiváltott tipikus fMRI-kép. Az FFA jól látható mindkét oldalon, de erõsebb
a jel a jobb féltekébõl. A képen a jobb félteke látható baloldalt (neuroradiológiai konvenció), hátsó
pólus alul, frontális lebeny felül. Hogy a gyrusok (sötét sávok) mellett láthatóvá tegyük a sulcusok
(világos sávok) mélyén lévõ aktivitást, a képen az agyat „felfújt” formában mutatjuk

343
ha arcok fekete fehér fényképeit, körvonalrajzait, karikatúráit, állatok arcát, ismeretlen
személyeket mutatnak. Egy saját fMRI-kísérletben kapott tipikus aktivitást mutat az 5. ábra,
melyen az agy alulnézetbõl látszik (Baudewig et al. 2004).
Tong et al. (2000) úgy találták, hogy önmagában azzal nem lehet magyarázni a terület
aktivitását, hogy egy adott kategória számos eltérõ tagjára aktiválódna. A kísérleti szemé-
lyeknek arcokat, illetve családi házakat kellett a feladatban megkülönböztetniük egymás-
tól. A feladat tehát mindét esetben egy adott kategória (arc, illetve ház) számos tagjának
egymástól való elkülönítése, azaz kategóriatag szintû felismerése volt. Az FFA (elsõsorban
a jobb oldalon) sokkal magasabb aktivitást mutatott arcok, mint házak megkülönböztetése
során.
Az FFA tehát valószínûleg szerepet játszik az arcok érzékelésében, esetleges felismeré-
sében. Hogy annak melyik lépésében vagy lépéseiben, arról nincs konszenzus az iroda-
lomban. Az azonban bizonyos, hogy az elsõrendû relációk megváltoztatása erõsebben hat
az FFA aktivitására, mint a másodrendû relációké. MF arcok esetén például ugyan a felis-
merés nehezedik, de az, hogy egy arcot látunk, az továbbra sem kétséges. Ezzel párhuzam-
ban az FFA aktivitása EÁ és MF arcok esetén lényegében azonos (Kanwisher et al. 1998).
Ha ún. Mooney-arcokat (kontrasztjukban fokozott, csak feketét, ill. fehéret tartalmazó
arcokat) fordítunk meg, akkor azokat már nem látjuk arcoknak többé. Ezzel párhuzamo-
san az FFA aktivitása is lecsökken, ami (Kanwisher et al. 1998) szintén azt mutatja, hogy az
FFA akkor aktív, amikor az elsõrendû térbeli relációk alapján a megfigyelõ detektálni tu-
dott egy arcot.

Ellentmondások az arcpercepció és az alapul szolgáló

neuronális mechanizmusok specificitását illetõen
Igen izgalmas és intenzív vita folyik az irodalomban arról, hogy valójában mennyire speci-
fikusak a fent összefoglalt perceptuális folyamatok és az azok alapjául szolgáló
elektrofiziológiai és agyi aktivációs eredmények arcokra.
Az arcok specificitására nemet mondó kutatók két fõ érvvel rendelkeznek arra nézve,
hogy miért tûnik úgy, hogy az arc- és tárgyfeldolgozó folyamatok elkülönülnek. Az egyik
tényezõ a kategorizáció szintje, mivel az arcok felismerése, ellentétben a többi tárgyéval,
mindig kategóriatag szinten történik. A másik tényezõ pedig az arcokkal megszerzett gya-
korlat mértéke. Az emberi életben igen fontos az arcok egymástól való megkülönböztetése
és felismerése, így az átlagember jóval kiterjedtebb tapasztalattal rendelkezik arcokról, mint
bármi más perceptuális kategóriáról.
Habár sokan úgy gondolják, hogy a holisztikus feldolgozás specifikusan dominál arcok
esetében, mások szerint, ha egy homogén kategória tagjainak jól begyakorolt, szakértõ
szinten történõ felismerése a feladat (normál egyéneknél ilyen feladatnak felelne meg az
arcpercepció), akkor a holisztikus folyamatok elõtérbe kerülnek nem arcingerek esetében is.
Diamond–Carrey (1986) kimutatták, hogy kutyatenyésztõk és kiállítási bírálók MF ku-
tyaképek esetében rosszabb teljesítményt mutatnak, mint EÁ képek esetében. Ebben az
érdekes az, hogy ezt az arcokra már kimutatott IH-t normális, nem szakértõ személyek
nem mutatják. Ez arra utalna, hogy a szakértett kategória elemeinek megkülönböztetése
során, az arcokéhoz hasonlóan, erõsebben nyilvánulnak meg a kép irányára érzékeny, ho-
lisztikus és másodrendû térbeli relációkat feldolgozó folyamatok.

344
 Gauthier et al. (2000) kimutatták, hogy ezzel párhuzamosan az FFA aktivitása is szigni-
fikánsan magasabb ornitológusokban, ill. autószakértõkben nemcsak arcok, hanem autók
és madarak felismerésekor is, mint más, nem e kategóriába tartozó tárgyakra. Úgy tûnik
tehát, hogy az azonos kategóriába tartozó és perceptuálisan hasonló ingerek erõsebben
aktiválják mindkét oldali FFA-t. Ez a jelnövekedés akkor is létrejött, ha a kategorizációs
döntést alárendelt szinten kell végezni alapszint helyett (Gauthier et al. 1997). Az FFA e
kutatócsoporttól, feladat- és tanulásfüggõ voltát tükrözendõ, a „Flexibilis fusiform area”
nevet kapta.
Ornitológusok és kutyaszakértõk KV-át vizsgálva Tanaka–Curran (2001) kimutatta, hogy
szakértésük kategóriájának tagjaira nagyobb az N170 komponens amplitúdója, mint a nem
annyira jól ismert kategória tagjaira.
Igen meggyõzõen mutatja a holisztikus, de legalábbis konfigurális folyamatok szerepét
nem arcingerek esetében Gauthier et al. 1998-as kísérlete. A kísérletek során az alanyok
feladata az volt, hogy mesterséges, eddig még nem látott, 3D-s sakkfiguraszerû tárgyakat
(ún. Greeble-ket) kellett családokba és nemekbe sorolniuk. Csakúgy, mint az arcok, min-
den Greeble azonos elsõrendû relációjú, de fizikailag eltérõ elemeket tartalmazó és má-
sodlagos relációjú tárgy volt. Igen erõs és hosszú gyakorlás után a kísérleti személyek mu-
tatják nem arcingerek esetén is az arcingerekre speciálisnak gondolt konfigurális feldolgo-
zás mindhárom lépcsõjét. Ha a Greeble-ket MF állásban mutatták, akkor diszkrimináció-
juk leromlott, és az alanyok mutatták az ún. összetett arc hatást (4. ábra).
Még érdekesebb, hogy a gyakorlat megszerzésével párhuzamosan az FFA és más arc-
percepció közben aktív agyterületek aktivitása is megnövekedett, és hasonlóvá vált az arc
ingerekre kapott aktivitáshoz.
Ezzel párhuzamosan ugyanakkor a KV N170 komponense is nagyobb és késõbb kelet-
kezik MF Greeble-k esetében a szakértõvé vált alanyokban (Rossion et al. 2002). Tehát az
eredetileg csak arcokra kimutatott IH az N170 komponensében megjelenik nem arcinge-
rekre is, feltéve, hogy a kategória elég homogén és elég sokat gyakorolták az alanyok.
Ezeket az eredményeket összefoglalva tehát úgy tûnik, hogy az eredetileg arcfelisme-
résre specifikusnak gondolt folyamatok (mind a perceptuális jelenségek, mind
neurofiziológiai korrelátumaik) bizonyos gyakorlás után és bizonyos feladatokban megje-
lennek nem arcingerekre is.
Vagyis arcfelismerésünk folyamatai egyáltalán nem olyan specifikusak, mint ahogy azt a
pszichológusok 25 éve gondolták!
De!
A bizonyítékok folyamatosan gyûlnek mindkét tábor (az arcok doménspecificitását tá-
mogatók és ellenzõk tábora) kísérletei nyomán.
Biederman, aki a tárgyfelismerés egyik legbefolyásosabb elméletének megalkotója, ele-
gánsan, azzal az érvvel kritizálta a Greeble-kísérletekben kapott, arcokéhoz hasonló jelen-
ségeket, hogy tk. maguk a Greeble-k is humanoid karakterek, hiszen kövérkések, kétolda-
lasan szimmetrikusak, sokszor nagy, elálló „fülük” és más testrészeik vannak, kb., mint
Yoda nagymesternek a Jedi visszatér címû filmben (Biederman–Kalocsai 1997). Ha pedig
ezek a teremtmények hasonlítanak arcokra, emberi testekre, akkor valószínû, hogy a gya-
korlás során pontosan az ezek felismeréséért felelõs területek aktiválódnak.
Amikor már éppen belenyugodnánk az egyik tábor „gyõzelmébe” a másik csoport újabb
elegáns kísérlettel áll elõ egy igen színvonalas folyóiratban. Gauthier et al. (2003. április)
az arcokra jellemzõ „összetett hatást” felhasználva úgy érveltek, hogy ha az arcok és a

345
szakértõk által begyakorolt kategória elemeinek feldolgozása azonos mechanizmusokon
(holisztikus folyamatok) és közös folyamatokon alapul, akkor egy olyan kettõs feladatban,
mely egyszerre kívánja meg az arcok és a szakértett kategória ingereinek feldolgozását,
interferenciát kell hogy kimutassanak. Kísérletükben autószakértõk voltak az alanyok, akik-
nél az autók holisztikus feldolgozása valóban rontotta az arcok holisztikus feldolgozását.
Ez a viselkedésbeli interferenciahatás jól korrelált az N170 KV komponens amplitúdóján
tapasztalt interferenciájával, ami arra utal, hogy a két kategória feldolgozásáért azonos folya-
matok és kérgi területek a felelõsek, vagyis az arcfeldolgozás egyáltalán nem specifikus.
Nem sokkal késõbb a fenti folyóiratban, mintegy válaszként jelent meg az arcspecificitást
igenlõ újabb cikk. Ebben Grill–Spector et al. (2004. május) normál kísérleti személyeket
és autószakértõ alanyokat vizsgált fMRI-vel. Küszöbérték körüli expozíciós idõvel bemu-
tatott arcokat és más kategóriákba (madarak, autók) tartozó ingereket kellett detektálniuk
és kategorizálniuk. Arcok esetében az FFA terület aktivitása a kísérletekben ismétlésrõl
ismétlésre bontva jól korrelált a teljesítménnyel, míg más kategóriákba tartozó ingerek
esetén ez a korreláció nem volt kimutatható. Az autószakértõk esetében autóingerekre
sem volt korreláció a teljesítmény és az FFA aktivitása között. Ez tehát arra utal, hogy a két
folyamat jól elválik, és az FFA valóban egy arcfeldolgozásért felelõs modul.
2004 októberében jelent meg az újabb adat az ellentáborból arra nézve, hogy arc- és nem
arcingerek feldolgozása összefügg: képesek egymással térben versengeni. Rossion et al. (2004)
laterálisan prezentált arcokra vezettek el KV-kat, miközben a képernyõ közepén Greeble-
ingerek jelentek meg. Az alanyok KV-ait kéthetes Greeble-tréning elõtt és után is felvették,
és összehasonlították az N170 komponens tulajdonságait. Azt találták, hogy a gyakorlás után
az arcokra kiváltott N170 amplitúdója lényegesen lecsökkent. A Greeble-ingerek a szakértõ-
vé válás folyamata alatt tehát kompetícióba kerültek az arcingerekkel, vagyis az arcok és a
begyakorolt nem arc kategória ingereinek feldolgozása nem független egymástól.
A legújabb közlemény, mely ismét az arcfeldolgozás doménspecificitását támogatja je-
len kézirat készítése közben (2004. december) jelent meg. Ebben a kísérleti személyeknek
arcokat és házakat kellett megkülönböztetniük EÁ és MF helyzetben (Yovel–Kanwisher
2004). Az ingerek vagy másodrendû térbeli konfigurációs viszonyaikban (az egyes elemek,
például szemek, ill. a ház ablakainak távolsága) vagy az egyes elemek alakjában (tulajdon-
ságfeladat) különböztek egymástól. Eredményeik ellentétben állnak az eddigi klasszikus-
nak tekintett IH-eredményekkel. Az alanyok diszkriminációs teljesítménye mind a konfi-
gurációs, mind a tulajdonságfeladatban mutatta az IH-t arcokra. Ugyanakkor házingerek
esetén egyik feladattípusban sem tapasztaltak IH-t (vesd össze a Specifikus perceptuális folya-
matok címû részben leírtakkal). Az fMRI-jel változásait tekintve az FFA aktivitása mindkét
feladattípus esetén nagyobb volt arcingerekre, mint házakra. Ezek az eredmények, megad-
va a kegyelemdöfést (legalábbis jelen pillanatban) a másik tábornak, egyértelmûen bizo-
nyítják, hogy az arcfelismerés nem konfigurációs vagy komponensalapú folyamatspecifikus,
hanem arcokra nézve szigorúan doménspecifikus.

Epilógus
Mint talán a fenti rövid és vázlatos összefoglalóból is látszik, a tudomány, még a laborató-
rium négy fala között, többnyire a komputer képernyõjére meredve is, igenis tud izgalmas,
fordulatos és mozgalmas lenni. Jelen tanulmány célja nem lehetett más, mint hogy a szer-

346
zõ szûkebb szakterületének példáján keresztül bemutassa: irigyen és tisztelettel tekint azokra
az emberekre, akik számára a legnagyobb adathalmaz is könnyen átlátható, akik képesek
folyamatosan követni a tömérdek napjainkban újonnan születõ eredményt, akik egyszerre
tudnak analitikusan munkálkodni és szintetikusan gondolkodni, akik pragmatizmusa má-
soknak is csak erõt ad, és akik sosem vesztik el lendületüket.
Ilyen ember az is, akinek tiszteletére ezt a fejezetet írtam, és akinek sok mindenért
tartozom hálával: Pléh Csaba.

Irodalom
Allison, T.–Puce, A.–Spencer, D. D.–McCarthy, G. (1999). Electrophysiological studies of
human face perception. I: Potentials generated in occipitotemporal cortex by face and non-
face stimuli. Cerebral Cortex 9:415–430.
Baudewig, J.–Kovács, G.–Antal, A.–Vidnyánszky, Z. (2004). Dechent P.BOLD correlates of facial
adaptation ISMRM.
Bentin, S.–Allison, T.–Puce, A.–Perez, E.–McCarthy, G. (1996). Electrophysiological studies
of face perception in humans. Journal of Cognitive Neuroscience, 8(6), 551–565.
Biederman, I.–Kalocsai, P. (1997) Neurocomputational bases of object and face recognition. Phil.
Trans. R. Soc. Lond. B 352, 1203–1219.
Bruyer, R.–Crispeels, G. (1992). Expertise in person recognition. Bull. Psychon. Soc. 30, 501–
504.
Campanella, S.–Quinet, P.–Bruyer, R.–Crommelinck, M.–Guerit, J.-M. (2002). Categorical
perception of happiness and fear facial expressions: An ERP study. Journal of Cognitive
Neuroscience 14:2, 210–227.
Diamond, R.–Carey, S. (1986). Why faces are and are not special: an effect of expertise. J. Exp.
Psychol. Gen. 115, 107–117.
Eimer, M.–McCarthy, R. A. (1999). Prosopagnosia and structural encoding of faces: evidence
from event-related potentials. NeuroReport, 10, 255–259.
Farah, M. J.–Wilson, K. D.–Drain, H. M.–Tanaka, J. R. (1998). What is „special” about face
perception? Psychological Review, 105, 482–498.
Gauthier, I.–Anderson, A. W.–Tarr, M. J.–Skudlarski, P.–Gore, J. C. (1997). Levels of
categorization in visual recognition studied using functional magnetic resonance imaging.
Curr Biol 7: 645–651.
Gauthier, I.–Anderson, A. W.–Tarr, M. J.–Skudlarski, P.–Gore, J. C. (1998). Training ’greeble’
experts: a framework for studying expert object recognition processes. Vis. Res. 38, 2401–2428.
Gauthier, I.–Anderson, A.–Skudlarski, P.–Gore, J. C. (2000). Expertise for cars and birds recruits
middle fusiform face-selective areas. Nature Neuroscience, 3, 191–197.
Gauthier, I.–Curran, T.–Curby, K. M.–Collins, D. (2003). Perceptual interference supports a
non-modular account for face processing. Nature Neuroscience, 6, 428–432.
Grill-Spector, K.–Knouf, N.–Kanwisher, N. (2004). The fusiform face area subserves face
perception, not generic within-category identification. Nature Neuroscience, 7, 555–562.
Harmon, L. D. (1973). The recognition of faces. Scientific American, 229(5), 71–82.
Itier, R. J.–Taylor, M. J. (2004). Source analysis of the N170 to faces and objects. Neuroreport,
15:1261–1265
Johnston, R. A.–Milne, A. B.–Williams, C.–Hosie, J. A. (1997). Do distinctive faces come from outer
space? An investigation of the status of a multi-dimensional face-space. Visual Cognition, 4, 59–67.

347
Johnson, M. H.–Morton, J. (1991). Biology and cognitive development: the case of face recognition.
New York, Blackwell.
Haig, N. D. (1984). The effect of feature displacement on face recognition. Perception, 15, 235–
247.
Haxby, J. V.–Ungerleider, L.G.–Horwitz, B.–Maisog, J. M.–Rapoport, S. I.–Grady, C. L. (1996).
Face encoding and recognition in the human brain. Proc Natl Acad Sci USA 93:922–927.
Haxby, J. V.–Ida Gobbini, M.–Furey, M. L.–Ishai, Al.–Schouten, J. L.–Pietrini, P. (2001).
Distributed and overlapping representations of faces and objects in ventral temporal cortex.
Science 293:2425–2430.
Henson, R. N.–Goshen-Gottstein, Y.–Ganel, T.–Otten, L. J.–Quayle A.–Rugg, M. D. (2003).
Electrophysiological and haemodynamic correlates of face perception, recognition and
priming. Cerebral Cortex, Jul 13:793–805.; 1047–3211.
Kanwisher, N. et al. (1998). The effect of face inversion on the human fusiform face area.
Cognition 68, B1–B11.
Kanwisher, N. (2000). Domain specificity in face perception. Nat. Neurosci. 3:759–763.
Kanwisher, N.–McDermott, J. M.–Chun, M. (1997). The fusiform face area: a module in human
extrastriate cortex specialized for face perception. J. Neurosci. 17, 4302–4311.
Kovács, G.–Antal, A.–Vidnyánszky Z. (2004). ERP correlates of face adaptation. VSS meeting,
Sarasota, Fl, USA, Tuesday, May 4.
Kovács, G.–Zimmer, M.–Antal, A.–Harza, I.–Bankó É.–Vidnyánszky Z. (2005). Testing for
translation invariance reveals two stages of facial adaptation. VSS meeting, Sarasota, Fl, USA,
Tuesday, May.
Leder, H.–Bruce, V. (1998). Local and relational aspects of face distinctiveness. Quarterly Jour-
nal of Experimental Psychology, 51A, 449–473.
Leopold, D. A.–O’Toole, A. J.–Vetter, T.–Blanz, V. (2001). Prototype-referenced shape
encoding revealed by high-level aftereffects. Nature Neuroscience, 4(1), 89–94.
McCarthy, G.–Puce, A.–Belger, A.–Allison, T. (1999). Electrophysiological studies of human
face perception. II: Response properties of face-specific potentials generated in
occipitotemporal cortex. Cerebral Cortex 9: 431–444.
Puce, A.–Allison, T.–McCarthy, G. (1999). Electrophysiological studies of human face
perception. III: Effects of top-down processing on face-specific potentials. Cerebral Cortex
9:445–458.
Rock, I. (1974). The perception of disoriented figures. Scientific American, 230, 78–85.
Rossion, B.–Gauthier, I.–Tarr M. J.–Despland, P.–Bruyer, R.–Linotte, S.–Crommelinck, M.
(2000). The N170 occipito-temporal component is delayed and enhanced to inverted faces
but not to inverted objects: an electrophysiological account of face-specific processes in the
human brain. Neuroreport. 11. (1):69–74.
Rossion, B.–Gauthier, I.–Goffaux, V.–Tarr, M. J.–Crommelinck, M. (2002). Expertise training
with novel objects leads to left-lateralised facelike electrophysiological responses. Psychol.
Sci. 13:250–257.
Rossion, B.–Kung, C. C.–Tarr, M. J. (2004). Visual expertise with nonface objects leads to
competition with the early perceptual processing of faces in the human occipitotemporal
cortex. Proc. Nat. Acad Sci USA, 101:14521–14526.
Rousselet, G. A.–Macé, M. J. M.–Fabre-Thorpe, M. (2004). Animal and human faces in natural
scenes: How specific to human faces is the N170 ERP component? Journal of Vision 4, 13–21.
Schweinberger, S. R.–Pickering, E. C.–Jentzsch, I.–Burton, A. M.–Kaufmann, J. M. (2002).
Event-related brain potential evidence for a response of inferior temporal cortex to familiar
face repetitions. Cognitive Brain Research, 14, 398–409.

348
Schweinberger, S. R.–Pfutze, E M.–Sommer, W. (1995) Repetition priming and associative
priming of face recognition: evidence from event related potentials. J. Exp. Psychol. Learn.
Mem. Cogn. 21.
Schweinberger, S. R.–Pickering, E. C.–Burton, A. M.–Kaufmann, J. M. (2002). Human brain
potential correlates of repetition priming in face and name recognition. Neuropsychologia, 40,
2057–2073.
Sergent, J.–Ohta, S.–MacDonald, B. (1992). Functional neuroanatomy of face and object
processing. Brain, 115:15–36.
Tanaka, J. W.–Curran, T. (2001). A neural basis for expert object recognition. Psychol. Sci. 12,
43–47.
Tanaka, J. W.–Farah, M. J. (1993). Parts and wholes in face recognition. Quarterly Journal of
Experimental Psychology, 46A(2), 225–245.
Tong, F.–Nakayama, K.–Moscovitch, M.–Weinrib, O.–Kanwisher, N. (2000). Response
properties of the human fusiform face area. Cognit. Neuropsychol. 17, 257–279.
Thompson, P. (1980). Margaret Thatcher – A new illusion. Perception, 9, 483–484.
Vuilleumier, P. (2000). Faces call for attention: evidence from patients with visual extinction.
Neuropsychologia, 38, 693–700.
Yin, R. K. (1969). Looking at upside-down faces. Journal of Experimental Psychology, 81, (1),
141–145.
Young, A. W.–Hellawell, D.–Hay, D. (1987). Configural information in face perception.
Perception, 10, 747–759.
Yovel, G.–Kanwisher, N. (2004). Face perception: Domain specific, not process specific. Neu-
ron, 44, 889–898.

349
Kovács Ilona

A biológiai mozgás kódolása: a téri-idõi

felbontóképesség optimalizálása egy tengelyalapú
reprezentációban
(Összetett, mozgó formák reprezentációja)

A látáskutatás megválaszolatlan kérdései közé tartozik az összetett, mozgásban lévõ for-

mák optimális reprezentációjának megválasztása. Ilyen összetett forma például egy mozgó
élõlény. A vágtázó antilop testének minden porcikája mozgásban van a szemlélõhöz ké-
pest, de tulajdonképpen az állat saját fõtengelyéhez (i. e. gerinc) képest is. Az ízületek
többirányú mozgást megengednek, s a test körvonalai is folyamatosan változhatnak az izom-
munka során. Mégis, elég néhány rövid pillanatnyi „mintát” vennünk e mozgásból, s vil-
lámgyorsan felismerjük, hogy a sok mozgó „alkatrész” egyetlen mozgó állathoz tartozik.
Esetleg a fajt is azonosítani tudjuk, bár az állat olyan távol van, hogy a fej részleteit s az állat
egyéb jellegzetességeit nem is látjuk. Egy lesben álló gepárd pedig könnyedén fel tudja
mérni, hogy a préda utoléréséhez mekkora sebességgel kell meglódulnia.
Milyen típusú reprezentáció szolgálhat alapul a komplex forma mozgásmintázatának
biológiailag valószínûleg igencsak releváns felismeréséhez? A legtöbb gyakran emlegetett
alakreprezentációs mód alkalmatlannak tûnik. Ilyenek például a kontúr, azaz egy téri kiter-
jedéssel rendelkezõ dolog határolóvonala; a felszín, azaz a dolog külsõ felszínének koordi-
nátái s jellegzetességei (szín, textúra); a részek alapján való hierarchikus reprezentáció,
melyben a test különbözõ elhelyezkedésû s méretû darabjai külön egységként vannak kó-
dolva. Egyik reprezentációs típus sem képes megbirkózni a feladattal, mert túl sok infor-
mációt hordoznak a térrõl, s mert önmagukban nem tudják megvalósítani azt az
optimalizációt, amire itt szükség van: a téri és idõi adatok folyamatos kivonatolását és egyez-
tetését.
Miért van szükség a téri és idõi adatok folyamatos kivonatolására? Egyenletek helyett
lássunk egy fotó- és filmtörténeti példát. A következõ történeti illusztrációs lánc lépésrõl
lépésre magyarázza el az élõ mozgás reprezentációs követelményeit.

Példák a fotózás történetébõl I. – Muybridge és a lovak

Az elsõ példa azt illusztrálja, hogy a filmtechnikát megelõzõen milyen megoldás kínálko-
zott a mozgás fotográfiai megragadására. 1872-t írunk, s kaliforniai körökben divatos lett
fogadásokat tenni azzal kapcsolatban, hogy a vajon a lónak mind a négy lába elemelkedik-
e egyszerre a talajtól vágta közben. Az emberi szem idõi felbontóképessége nem elegendõ
a kérdés eldöntéséhez, s mozgókép hiányában nem áll rendelkezésre lassított felvétel.
Eadweard James Muybridge (1. ábra), angol-amerikai fényképész elgondolkodik a problé-

350
 1. ábra. Eadweard James Muybridge (1830–1904).
Az angol származású fényképész 1867-ben érkezett San Franciscoba, ahol néhány évvel késõbb találkozott
Kalifornia egykori kormányzójával, Leland Stanforddal. Stanford lelkes lótenyésztõ volt, s Muybridge segitségét
remélte egy hétköznapi módon eldönthetetlen vitában. Stanford azt állitotta – másokkal ellentétben –, hogy vágta
közben a ló mind a négy lába egyszerre elemelkedik a talajtól. A kérdést Muybridge 1875-ben fényképsorozatok
segitségével válaszolta meg. Sokan úgy vélik, hogy ezek a sorozatok voltak a mozgófilm elõfutárai.

mán, s kieszel egy okos megoldást. A megoldásban 24 fényképezõgépet használ fel, melye-
ket egymás mellett állít fel, hogy sorozatképet készítsen a ló mozgásáról. Nem könnyû
azonban 24 gépet egymáshoz szinkronizálni úgy, hogy azok rendezett egymásutánban úgy
süljenek el, ahogy a ló elhalad elõttük (ráadásul galoppban, tehát gyorsan). Ez még akkor
sem sikerülhet, ha egy kamarazenekar képzett zenészeit állítjuk a gépek mögé, s õk elõre
megállapodnak abban, hogy mondjuk tizenhatod ütemenként exponálnak. Muybridge úgy
oldotta meg az összehangolt expozíciót, hogy minden fényképezõgéphez egy madzagot
erõsített, s a madzagokat a ló útvonalára merõlegesen kifeszítette. Ahogy a ló elhaladt egy-
egy gép elõtt, a madzag megrándult, s a gép elsült (2. ábra). Az eredmény egy filmre emlé-

2. ábra. Muybridge megoldása Stanford kérdésére: 24 fényképezõgép van egymás mellett

elhelyezve. Az elõttük elvágtázó lóról úgy készülnek pillanatképek, hogy a ló útvonalát keresztezõ
madzagok, mikor a ló odaér, megrándulnak, s exponálják a képeket.
(forrás: Marta Braun, 1995, 46. oldal alapján)

351
keztetõ képsorozat volt (3. ábra), mely alapján már el lehetett dönteni az eredeti fogadást.
Igazából ennél még sokkal több is történt. Muybridge ezzel a technikával 11 vastag kötet-
nyi (Muybridge 1887/1979) képsorozatot készített, persze nemcsak lovakról, hanem min-
denféle élõlényrõl s azok változatos mozgásformáiról. Így például bandukoló elefántról,
ugró macskáról, vasat verõ kovácsokról, gyermekét náspángoló anyáról és így tovább
(4. ábra). Muybridge arra is rájött, hogy a fényképeket hogy lehet az emberi szemlélõ
számára mozgási illúziót keltõ módon bemutatni az akkoriban már ismert, de csak rajzok-
kal használt zoetrop segítségével (5. ábra) – s ez már a filmezés elõfutára volt.

3. ábra. 22 expozícióból álló sorozat a vágtázó lóról.

Már a második képen kiderül, hogy mi Stanford fogadásának sorsa. (Muybridge, 1887/1979.)

4. ábra. 12 expozícióból álló sorozat. (Muybridge, 1887/1979.)

352
 5. ábra. Zoetrop-változatok 1870-bõl.
A William E. Lincoln által 1867-ben (Peternák, 1992) felfedezett zoetrop forgó hengerbõl, és a hengerben
elhelyezett, rajzolt fázisképekbõl állt. A fázisképek egy rövid mozgássor egymást követõ fázisait ábrázolták.
A henger megfelelõ sebességû forgatásakor stroboszkopikus hatás keletkezik, s a nyílásokon keresztül szemlélt
képek mozgás illúzióját keltik. (A képen látható zoetropok Werner Nekes gyûjteményében vannak.
(Nekes, 2003).

Példák a fotózás történetébõl II. – Marey és az idõfényképezés

A francia orvos-tudós, Etienne-Jules Marey (6. ábra) nagyon izgalmasnak találta Muybridge
képsorozatait, bár nem kifejezetten a mozgókép készítésének lehetõsége miatt. Marey,
mint orvos, arra törekedett, hogy a betegséget a testi változások idõi regisztrálásával diag-

6. ábra. Etienne-Jules Marey (1830–1904), francia orvos-tudós 1878-ban,

amikor a Francia Tudoimányos Akadémia tagjává választották.
Az eredetileg mérnöknek készülõ Marey szülei hatására orvosi végzettséget szerzett. Olyan sikeres
orvos-tudóssá vált, hogy saját laboratóriumot tudott építeni, s ott, mérnöki érzékét felhasználva, a mozgás
részletes tanulmányozásába kezdett – egy olyan korban, amikor a technika még nem haladta meg az
érzékszervek pontosságát. Számos egyéb találmány mellett, õ alkotta meg az elsõ eletrokardiográfot
(Braun, 1995; Dagognet, 1992). Muybridge sorozatait követõen a fotótechnikában látta az elõrelépést, s a
módszer továbbfejlesztésével egyedülálló módon ragadta meg az élõlények összetett mozgásmintázatait.

353
nosztizálja. Grafikonok segítségével ábrázolta például a vérnyomás, légzés, izommunka
idõi változásait. Sok egyéb újítása mellett Marey készítette például az elsõ elektrokardiog-
ráfot (Braun 1995). Azonban amikor bonyolultabb változások, például az egész test moz-
gásmintázatának változásai kezdték érdekelni, a grafikonos ábrázolás már nem volt ele-
gendõ. A kétdimenziós grafikonok ugyan remekül követik egyetlen paraméter idõi vagy
téri változásait, de nem alkalmasak a tér és az idõ együttes ábrázolására.
Amikor Marey megpillantotta Muybridge képsorozatait, rájött, hogy a fotótechnika al-
kalmas lehet a cél elérésére, tehát az egész test összetett mozgásmintázatának megragadá-
sára. Marey számára nem a ló vágtájával kapcsolatos fogadás s nem a mozgókép szórakoz-
tató jelensége volt az inspiráció. Szigorúan tudományos céllal vette kézbe a fényképezõgé-
pet. Marey azonban nem volt elégedett Muybridge képeivel, mivel azok nem tették lehe-
tõvé a mozgásmintázat pontos követését, hiszen elég rossz idõi felbontással, különálló ké-
pek tartalmazták a mozgás fázisait. Ezek a különálló képek ráadásul más és más téri pozí-
cióból készültek, így téri „hibák” is keletkeztek. E hibák kiküszöbölésére Marey egy forgó-
lemezes fényképezõgépet vezetett be (7. ábra). Ez a gép egyetlen forgó fotólemezen rögzí-
tette a mozgás fázisait (8. ábra), de a fázisok összevetése még így is nehézkes volt. Marey

7. ábra. Forgólemezes fényképezõgép 1883–84-bõl.

Marey a forgó lemez segitségével egyetlen lemezre tudta a mozgás
egymást követõ fázisait exponálni, kiküszöbölve ezzel Muybridge
technikájából a téri mintavételezés durva hibáit.
(forrás: Braun,1995, 46)

8. ábra. Jules Jansen csillagászról készült portré

a 7. ábra forgólemezes gépével 1884-bõl.
(forrás: Braun, 1995, 46. oldal)

354
 9. ábra. Marey elsõ álló lemezes fényképezõgépe 1882-bõl.
A mozgásfázisok rögzítését a forgatható zár valósítja meg.
Annyi pillanatfelvétel készül a mozgásról, ahányszor a záron lévõ
rések elahaldnak az álló fotólemez elõtt.
(forrás: Braun, 1995, 65. oldal).

10. ábra. Ló és lovas 1882-bõl.

A kép a forgózáras fényképezõgép segítségével készült. A téri részletek jól kivehetõk,
de az idõi felbontás rossz. (forrás:Marta Braun, 1995, 77. oldal).

szerette volna pontosan tudni, hogy például sétálás közben milyen pályát jár be az ember
térde, s ez hogy viszonyul a test többi részének mozgásához. A teljes mintázat alapján
pedig szerette volna az egészséges és kóros mozgásformák elkülönítését megtenni. Így
tovább tökéletesítette technikáját, s megpróbált mozgást rögzíteni egy álló fotólemezen,
amit egy forgatható zár segítségével meg is valósított (9. ábra). Ez már csaknem tökéletes
megoldást hozott, hiszen a fázisok nemcsak egy lemezen, de azonos pozícióban is voltak,
lehetõvé téve a változások téri-idõi követését. Tér és idõ végre együtt reprezentálódtak,
egyetlen fotólemezen (10. ábra).
A 10. ábra téri felbontása elég jó, hiszen ki lehet venni a ló és lovas körvonalait, részle-
teit. Idõben azonban nem elég sûrû a mintavételezés, nem lenne egyértelmû feladat az
egyes mozgásfázisok közötti interpoláció. Ennél jobb idõi felbontást persze el lehet érni a
10. ábrán látható gép zárjának gyorsabb forgatásával vagy a záron lévõ nyílások számának
növelésével. Az eredmény (11. ábra) azonban lehangoló, hiszen a jobb idõi felbontás (több
kép rögzítése ugyanazon idõ alatt) a téri felbontás rovására megy (12. ábra).
A téri-idõi felbontás összefüggésének felismerése rávezette Mareyt a végsõ megoldásra,
melyben a felbontás optimalizálása érdekében a reprezentáció redundanciáját csökkentet-

355
 11. ábra. A 9. ábra forgózáras gépével készült kép.
A zár gyorsabban forog, így több mozgásfázis kerül a lemzre, s az idõi felbontás javul.
Ez viszont a téri felbontás kárára történik, hiszen a lóból itt csak egy homályos folt marad.
(forrás: Braun, 1995, 120. oldal).

12. ábra. Az idõi és téri felbontás „trade-off”-jának illusztrációja.

Több nyílással a forgó záron (vagy gyorsabb zárfogatással) az idõi felbontás javul, a téri viszont romlik.
(fotók forrása: Braun, 1995, 114. oldal).

te. A reprezentáció idõi redundanciája eleve csökken az idõi mintavételezéssel. A téri re-
dundancia csökkentése azonban nem ilyen triviális. Marey intuíciója azt sugallta, hogy a
sok fölösleges téri információból (mely a 11. ábra homályosságát okozta) csak a mozgás
szempontjából lényegeseket érdemes megtartani. A mozgás szempontjából pedig az ízüle-
tek a legfontosabbak, hiszen itt a legnagyobb a mozgás szabadságfoka. Tehát a teljes test
képének rögzítése helyett most egy vázlatot, az ízületek mozgásának rögzítését tûzte ki
célul. Ennek érdekében feketébe öltöztetett alanyait sötét háttér elõtt fényképezte, s ízüle-
teiken fényes gombokat helyezett el, hogy elsõsorban az azokról visszaverõdõ fény szol-

356
gáljon információforrásul. A biztonság kedvéért a fénylõ gombok közé még fénylõ dróto-
kat is elhelyezett (13. ábra).
A sötét háttér elõtt mozgó alanyról ezzel a technikával végül is sikerült olyan képeket
készítenie, melyek a mozgás téri-idõi mintázatát pontosan s egyetlen képen ábrázolják (14.
ábra). Az „idõfényképek” vagy kronofotográfok nemcsak Mareyt segítették hozzá a ponto-
sabb orvosi diagnózishoz, de nagy hatással voltak a kor orvostudományára, mûvészetére
(15. ábra), technológiájára és kultúrájára. A mai technológiában is találunk példákat a
kronofotográfia elvének alkalmazására. Így például a modern animációs filmek élethûen
mozgó figurái már nem pusztán rajzolt szekvenciák, mint Walt Disney klasszikus filmjei-
ben. A Shrek bájos ogre kisasszonya azért mozog olyan természetesen, mert van egy földi
modellje: egy valódi színész végzi el a mozgásokat elõször, s az ízületeire és arcának egyes
pontjaira szerelt fotodiódák mozgását a számítógép egy kamera segítségével rögzíti, majd
elvégzi a rajzfigura ennek megfelelõ „morfolását”.

13. ábra. A „geometriai idõfényképezéshez”

beöltözött alany 1884-bõl.
Csak az ízületeken elhelyezett fénylõ gombok, s a közöttük
kifeszített fénylõ drótok mozgását rögzíti majd a kép, mivel az
egyébként feketébe öltözött alany sötét háttér elõtt fog mozogni
(forrás: Braun, 1995, 83. oldal).

14. ábra. A baloldali kép egy székrõl leugró emberrõl készült idõfénykép 1884-bõl. A jobboldali
pedig a fénykép alapján rajzolt diagramm, mely már valóban csak a mozgás esszenciáját
tartalmazza, megadva az egyes ízületek trajektóriáit s egymáshoz viszonyított helyzetét,
méghozzá nagyon jó idõi felbontással, s egyetlen képen belül. (forrás: Braun, 1995, 99. oldal).

357
 15. ábra. Marcel Duchamp, Lépcsõn lefelé menõ akt, 2.,
1912. Marey idõfényképei megihlették a kor mûvészeit, s a
mozgás képi ábrázolása divatba jött. (Forrás: Tomkins, 1985)

Érdekes módon azonban Marey gondolatai s technikája nem maradt fenn az érzékelés
pszichológiája számára. Az egyszerû mozgásérzékelõ detektorok retinán, illetve az elsõd-
leges látókéregben való azonosítása után, az 1970-es években felmerült az a kérdés, hogy
vajon az élõlények mozgásának érzékeléséhez elegendõek-e ezek az egyszerû, igazából csak
egy-egy mozgásirányra érzékeny detektorok. Gunnar Johanssen pszichológus úgy vélte,
hogy a biológiai mozgás érzékeléséhez specializálódott mechanizmusra van szükség, mely
többet kell tudjon, mint puszta irányérzékelést. Ennek ellenõrzésére kidolgozott egy tech-
nikát, mely kísértetiesen emlékeztet Marey módszerére, bár úgy tûnik, Johanssen nem
volt tudatában Marey munkásságának. Johanssen, szintén intuitív alapon, az ízületeken
elhelyezett fénylõ pontok mozgását filmezte, s a 10–12 pont mozgásából álló filmet vetí-
tette alanyainak. A pontok, amint mozogni kezdtek, mindenki számára felismerhetõvé tet-
ték a mozgás eredetét, tehát hogy például egy sétáló ember mozgásából származnak. Ami-
kor azonban a filmet fejjel lefelé játszották le, a pontok koherens mozgása szétesett.
Johanssen számára ez a biológiai mozgás létjogosultságát igazolta (Johanssen 1973). Ké-
sõbb az is kiderült, hogy az emberi látórendszer valóban egy specializált, viszonylag magas
szintû területen belül, a superior temporal sulcusban integrálja a biológiai mozgással kap-
csolatos információt (Vaina et al. 2001).

Idõfényképezés az agyban?
A Rutgers Egyetem látáskutató laboratóriumában folytatott kísérleteink az agy egy másik
részének, az occipitális kéregnek a mûködésével foglalkoznak. Eredményeink érdekes kap-
csolatban állnak az „idõfényképekkel” és a „biológiai mozgás” érzékelésével. A kísérletek-
ben olyan ábrákat mutatunk emberi megfigyelõknek, melyek zárt kontúrokat tartalmaz-
nak zaj jelenlétében (Kovács–Julesz 1993; 1994; Kovács 1996). A zaj szerepe, hogy az

358
occipitális kéregben lévõ elsõdleges látókéreg (V1) sejtjeit szelektíven hozzák mûködésbe
(16. ábra). A kontúrok detektálásához a lokális vonalirányultság elemzésén túl, a lokális
információ térbeli integrációjára is szükség van.
A kontúrintegrációban feltehetõen jelentõs szerepet betöltõ V1-beli ideghálózat sejtjei
tehát egyrészt az iránykódolásban vesznek részt, másrészt a közöttük lévõ összeköttetések
felelõsek a lokális elemek (éldarabok) pl. hasonlóság vagy jó folytatás alapján való csopor-
tosításáért. Mivel ugyanezek a sejtek igen érzékenyek az inger kontrasztjára is, együttmû-
ködésük, kapcsolataik viselkedésesen is vizsgálhatók a lokális kontrasztérzékenység méré-
sével. A kontrasztérzékenység viselkedéses mérésére egy kontrasztdiszkriminációs para-
digmát alkalmaztunk (Kovács–Julesz 1993; 1994). A képernyõn két közel azonos mintázat
jelent meg kis idõi késleltetéssel. A megfigyelõnek azt kellett megmondania, hogy melyik
mintázatban volt magasabb a középsõ folt kontrasztja. Az így mért diszkriminációs küszöb
a V1 idegsejtjeinek aktivitási állapotát, érzékenységét tükrözi. A középsõ célingeren kívül
egy zárt kontúrt is elhelyeztünk a képen, melyet zaj vesz körül. Arra voltunk kíváncsiak,
hogy a zárt kontúr jelenlétében hogyan változik a V1 sejtjeinek érzékenysége. Az érzé-
kenység változásaiból pedig a sejtek közötti kölcsönhatásokra következtettünk. A lokális
kontrasztérzékenység változását szisztematikusan vizsgáltuk a célinger és a kontúr távolsá-
gának függvényében. Hasonló paradigmát alkalmaznak a neurofiziológusok is a sejtek köz-
vetlen aktivitásának mérésekor, amikor azt szeretnék tudni, hogy a kép kontextusa (pl. egy
nagy, zárt kontúr) miként befolyásolja a kis receptív mezõvel rendelkezõ sejtek állapotát
(17. ábra; pl. Lee et al. 1998; Lee 2003).
Meglepetésünkre az érzékenységi térkép igen finom képet adott az alakzatról, jelen
esetben a körrõl (18. ábra). A kör közepén hatalmas (kétszeres) és nagyon élesen lokalizált
(tehát csúccsal rendelkezõ) érzékenységváltozást találtunk, mely lecsengett a körvonal felé
haladva. A kontúr mentén azután szintén elég jelentõs érzékenységváltozást láttunk, mind
a belsõ, mind a külsõ oldalon. A középsõ régiót különösen érdekesnek tartottuk, mert az
egyrészt igen távol van a körvonaltól (tehát feltehetõen igen hosszú távú kölcsönhatások
eredménye), másrészt meglepõen jól lokalizálható maximummal rendelkezik. Kíváncsiak

16. ábra. Gábor-foltokból álló, zajba ágyazott kontúrábra

Az ábrán nincs ún. elsõrendû információ, az egyetlen ingerjellemzõ, ami a kontúrt definálja, a szomszédos
elemek kolinearitása. Ezzel azt érjük el, hogy sem a V1 elõtti, sem a V1-et követõ feldolgozási szintek nem
rendelkeznek a kontúr detekciójához szükséges információval, tehát a V1 szelektíven aktiválódik

359
 17. ábra. Pszichofizikai és neurofiziológiai érzékenységi térképek
A fõlsõ ábrán a körre, mint alakzatra mért pszichofizikai érzékenységi térkép létrehozásának három fázisát
látjuk. A térkép a kontrasztérzékenységi mérésre használt célinger és az alakzat (kör) különbözõ relatív
elhelyezkedéesi mellett mért kontrasztküszöbökbõl áll össze. Három ilyen relatív elhelyezekdésre látunk példát:
céltárgy a körön kívül, céltárgy a kör közepén, céltárgy a középponttól eltérõ helyen. (Mivel a kör
szimmetrikus, elég a méréseket egy féltengely mentén elvégezni.) Az alsó ábrán ugyanennek a paradigmának a
neurofiziólógiai változatát illusztráltuk. Ebben az esetben a majom a fixaciós keresztre néz, miközben a V1-bõl
egysejt válaszokat vezetnek el. Az elvezetett irányszelektív sejt receptív mezõjét reprezentálja a fekete ovális a
két fehér szárnnyal. Az egymást követõ próbák során a fixáció és a receptiv mezõ helyzete változatlan, de az
alakzat (kör) relatív pozíciója változik Az érzékenységi térkép (egy adott ábrára vonatkozóan) a különbözõ
célinger (ill. receptív mezõ) – kontúr távolságokon végzett mérésekbõl áll össze

18. ábra. Egy szabályos kör érzékenységi térképe két olyan régiót tartalmaz melyen belül
kontrasztérzékenység növekedés mutatkozik. A kör közepén, és a körvonal mentén

360
voltunk, hogy a jól lokalizálható maximum mennyiben tükrözi az alakzat szimmetriatulaj-
donságait – azaz, hogy mennyire van köze egyáltalán az alakzat formájához. Ennek érde-
kében – egyelõre csak finoman ugyan – változtattunk az alakzat szimmetriaviszonyain, s a
kör helyett ellipszist alkalmaztunk. Az ellipszis esetében két maximumot találtunk (19.
ábra). Mi alapján jósolható meg ezek pozíciója? Annyit rögtön láttunk, hogy nem az ellip-
szis fókuszpontjairól van szó.
Izgalmas nyomozás kezdõdött az érzékenységi maximumok forrását illetõen, s végül is
eljutottunk a középtengelyen alapuló alakreprezentáció fogalmához, melynek elsõ válto-
zatát Harry Blum dolgozta ki az 1960-as években (Blum 1967). A reprezentáció az úgyne-
vezett bozóttûz algoritmussal készül, mely a teljes alakzat összes pontja helyett csak annak
szimmetriatengelyeit tartja meg (20. ábra). Az így keletkezõ pálcikafigura igen egyszerû,
robusztus és gazdaságos reprezentációja az alakzat formájának. Saját munkánkban a repre-
zentáció tömörségét még tovább fokoztuk, s még kevesebbet, csak a fõ szimmetriaponto-

19. ábra. Az ellipszis érzékenységi térképe is két olyan régiót tartalmaz melyen belül
kontrasztérzékenység növekedés mutatkozik, azonban a középsõ régió két maximumra tagolódik

20. ábra. A bozóttûz algoritmus egyszerû példája: a „pálcikaember”

Az algoritmus eredményeként a kétdimenziós alakzat formájának jellemzésére az alakzat szimmetriatengelyeit
használjuk. Maga az algoritmus hasonlít arra, ahogy a bozóttûz terjed. Képzeljük el, hogy tüzet gyújtunk
a határoló vonalakon, s ahol a lángnyelvek összecsapnak (feltéve persze, hogy a tûz mindenhol egyforma
sebeséggel terjed), ott szimmetriatengely lesz

361
kat tartjuk meg (Kovács–Julesz 1994; Kovács et al. 1997). Ez a szimmetriapontokat meg-
tartó reprezentáció az ún. D függvény kiszámításával készül (21. ábra).
Miután gyanítottuk, hogy az érzékenységi térképeknek titkon közük van az alakzat szim-
metriaviszonyaihoz, a most már rendelkezésre álló D függvény segítségével jóslatokat tet-
tünk, hogy különbözõ ellipszisek esetén hol kellene az érzékenységi térkép maximumának
mutatkoznia. Az érzékenységi térkép maximumait a D függvény segítségével nagyon jól
meg tudtuk jósolni (Kovács–Julesz 1994; Kovács et al. 1997), sõt nem csak ellipszisekre,
hanem bonyolultabb, több szimmetriatengellyel rendelkezõ alakzatokra is. Azt gyanítjuk,
hogy ha kontrasztérzékenység-mérõ paradigmánk finomsága jobb lenne, bármely alakzat
esetén hasonló eredményre jutnánk (22. ábra).

21. ábra. A D függvény képes bármely kétdimenziós alakzatra kiszámolni

a szimmetria fõ pontjait
Gyakorlatilag úgy mûködik, hogy minden belsõ pontra kiszámít egy értéket. Ezt az értéket úgy hozza létre,
hogy elõször megméri a pont távolságát a legközelebbi kontúrponttól, s egy adott tûrési határon belül (A)
megnézi, hogy hány kontúrpont van még hasonló távolságra. Az A paraméterként van kezelve,
s a szimmatriapontókból álló vázlat finomságát határozza meg. Miután minden pontra végrehajtottuk ezt a
számítást, egy küszöb-operációval levágjuk az alacsony értékeket, s a D függvény így megmaradó maximum
értékei fogják adni a reprezentációt. Ez a reprezentáció meglepõen „beszédes” az alakzat formáját illetõen,
annak ellenére, hogy általában csak néhány pontból áll

22. ábra. A D függvény nyers adatai összetettebb alakzatra.

A küszöb-operáció végrehajtása után megmaradó, képkockánként 8-9 pont fogja reprezentálni az alakzatokat.
Ha ezeket a csupán pontokat tartalmzó kockákat idõi egymásutánban levetítjük, Johanssen sétáló pontjaihoz
hasonló eredményre jutunk (interaktív demonstráció megtekinthetõ a következõ internet oldalon:
http://zeus.rutgers.edu/~Eikovacs/SandP/kutya_e/example1.html)

362
 Mérési adataink tehát arra utalnak, hogy a V1 ideghálózatában egy középtengelyen ala-
puló alakreprezentáció lehet jelen. Ennek neurofiziológiai korrelátumait majomban meg
is találták (pl. Lee et al. 1998; Lee 2003). Emlékezzünk Marey idõfényképeire. A közép-
tengelyen alapuló reprezentáció alkalmas a biológiai mozgás feldolgozására, mert optima-
lizálja az idõi és téri felbontóképességet. Kialakuló hipotézisünk tehát az, hogy az elsõdle-
ges látókéreg (V1) hosszú távú neurális kölcsönhatásai egy olyan rendundanciamentes,
robusztus, gazdaságos reprezentációt hoznak létre, mely alapja lehet a biológiai mozgás
érzékleti kódolásának.

Irodalom
Blum, H. J. (1967). A new model of global brain function. Perspect Biol Med, 10, 381–407.
Braun, M. (1995). Picturing Time: The Work of Etienne-Jules Marey (1830–1904). University of
Chicago Press.
Dagognet, F. (1992). Etienne-Jules Marey: A passion for the trace. New York, Zone Books.
Johanssen, G. (1973). Visual perception of biological motion and a model for its analysis.
Perception & Psychophysics, 14, S. 201–211.
Kovács, I. (1996). Gestalten of today: early processing of visual contours and surfaces. Behav.
Brain Res. 82(1): 1–11.
Kovács, I.–Julesz, B. (1993). A closed curve is much more than an incomplete one: Effect of
closure in figure-ground segmentation. Proc. Natl. Acad. Sci. USA 90(16): 7495–7497.
Kovács, I.–Julesz, B. (1994). Perceptual sensitivity maps within globally defined visual shapes.
Nature 370(6491): 644–646.
Kovács, I.–Fehér, A.–Julesz, B. (1998). Medial-point description of shape: A representation for
action coding and its psychophysical correlates. Vision Res 38(15–16): 2323–2333 special
issue on recognition.
Lee, T. S.–Mumford, D.–Romero, R.–Lamme, V. (1998). The role of primary visual cortex in
object representation. Vision Res. 38(15–16): 2429–2454.
Lee, T. S. (2003). Computations in the early visual cortex. J. Physio.l 97(2–3): 121–139.
Muybridge, E. J. (1887/1979). Human and Animal Locomotion. Dover Publications.
Nekes, W. (2003). Die Wunderkammer des Sehens. Graz, Landesmuseum Joanneum.
Peternák, M. (1992). Vázlat a zoetropról. In Beke–Peternák–Szõke (eds.): Székely Bertalan moz-
gástanulmányai. Magyar Képzõmûvészeti Fõiskola – Budapest, Balassi Kiadó – Tartóshul-
lám, 72.
Tomkins, C. (1985). The life of Duchamp. Amsterdam, Time-Life Books.
Vaina, L.–Solomon, J.–Chowdhury, S.–Sinha, P.–Belliveau. J. W. (2001). Functional
neuroanatomy of biological motion perception in humans. Proc. Natl. Acad. Sci. USA  98(20):
11656–11661.

363
Ragó Anett

Mindennapi tárgyaink – az artefaktumok fogalma

a kognitív pszichológiában

A radikális megosztások ugyanis többnyire együgyûek,

s maguk is tudják, hogy elhallgatnak valamit, az emberi
élmény- és viselkedésvilág komplexitásából.
(Pléh 2003, 9)

Eszközeink, használati tárgyaink, mütyürjeink a mindennapokban nem sok figyelmet kö-

vetelnek. Ha megszokott helyükön vannak és megfelelõen mûködnek, szinte észre sem
vesszük jelentõségüket. A személyes vonzódáson túl azonban ezek a tárgyak kultúránk tör-
ténetének hordozói is egyben. Formájuk korábbi tervezõk próbálkozásait takarja, haszná-
lati módjuk sokszor egyedi mozdulatokat tartalmazó praxis, melyet kultúránk egy másik
tagjától tanultunk, lestünk el. Az emberi kéz által alkotott tárgyak halmaza igen széles –
késõbb kiderül majd, hogy idetartozik akár a szilvás gombóc receptje is –, mégis található
olyan értelmezési keret, amely egységes kategóriaként kezeli õket. A pszichológiában fõ-
ként a fejlõdéslélektan érdeklõdött az artefaktumok iránt, hiszen fontos kérdés, hogy a
fejlõdés során mikor és milyen formában jelenik meg a mûtermékekrõl való tudás, és hogy
korai mentális szervezõdés mennyire különbözik a felnõtt fogalmi struktúrától. Újabban
azonban egyre több elméletben találkozhatunk ezzel a problémával, hiszen egyre több
kognitív pszichológiai elmélet veszi figyelembe a kultúrának és a kulturális tudás átadásá-
nak szerepét a felnõtt gondolkodás kialakításában. Tanulmányomban kísérletet teszek arra,
hogy bemutassam a mûtermék (artefaktum) fogalmának múltját, azokat a korábbi elméleti
kereteket, amelyek kiemelten foglalkoztak a kulturális tárgyak szerepével. Látható lesz,
hogy az újabb, szintén fejlõdési keretben megfogalmazódó szemléletek kezdetben nem
veszek tudomást errõl a történeti elõdrõl, de az is, hogy a kultúra szerepének fokozatos
figyelembevételével hogyan jelenik meg újra ez a felfogás a kognitív pszichológiában.
A mûtermék fogalmának jelentõségét akkor értjük meg igazán, ha nem csupán tárgy-
ként, hanem egy kettõs természetû jelenségként tekintünk rájuk – egyrészt fizikai dolgok,
másrészt közvetítõk, konceptuális jelenségek, amennyiben üzenetet hordoznak. Ha kultu-
rális és történeti szemszögbõl nézzük, az artefaktumok – mint a korábbi korok készítmé-
nyei – megjelenésükben hordozzák az elõdök tudását és próbálkozásait, és aktív szerepet
játszanak a mindennapi tevékenyég megformálásában – hiszen körülhatárolják, hogy hol,
mikor mi, milyen formában és milyen célból vihetõ véghez. Így kerül egy kategóriába a
kalapács egy mûalkotással, egy verssel, a szoftverrel, a nagyi receptjével, a tornagyakorlat-
tal vagy egy társas konvencióval. Amennyiben az összes artefaktum közös meghatározó
jellemzõjét keressük, azt mondhatjuk, olyan dolgokról van szó, amelyeket bizonyos cél
elérésének megkönnyítése érdekében készítettek (Keil et at. 2001).
A fenti kettõsség a pszichológiában elõször Ilyenkov elméletében jelenik meg (Dewey
ki nem mondott és Hegel, valamint Marx bevallott hatására; lásd errõl Cole 2005), mely
szerint eszközeink, mivel a környezet átalakítására (és ezáltal formateremtésre, sõt gondo-

364
latteremtésre) használjuk õket, minden esetben magukban hordozzák a szándékot, tehát
jelentéssel bírnak. A kulturális meghatározottság és az aktív szerep hangsúlyozása Vigotszkij
és az orosz kulturális-történeti pszichológia nevéhez köthetõ, mely egy háromszög segít-
ségével ábrázolta az egyén és környezete (tárgy) viszonyát, ahol a harmadik csúcsot a köz-
vetítõeszközök képviselték (az egyén tehát közvetlenül is kapcsolatban van a tárgyakkal, de
közvetetten is, ahol az artefaktum a közvetítõ).
Vigotszkijnál (1971) a célszerûség szorosan összekapcsolódik az eszköz fogalmával, akár
a munkavégzést, akár a magasabb mentális folyamatokat tekintjük. Feltevése szerint a cél-
tudatos cselekvést nem magyarázhatjuk meg kizárólag a célokkal, hanem a célok elérésé-
hez szükséges eszközöket is figyelembe kell vennünk, amelyek nélkül az adott tevékenység
nem jöhetett volna létre. Minden esetben manipulációról van szó, mely a közvetítettség
révén jön létre, ahol az eszköz (szimbólum) játssza a közvetítõ szerepét. Egyén és eszköze
tehát egy új kognitív/strukturális egységet hoz létre, mely a történeti hagyománnyal fel-
vértezve egyben – vagy épp ezáltal – hatékonyabb cselekvésre is képes. Az eszközök nem
csupán gazdagítják, de kisebb-nagyobb mértékben át is alakítják a használójuk gondolko-
dását. Vigotszkij gondolatmenetét követve, ugyanúgy, ahogy a cselekvés sem létezik köz-
vetítõ nélkül, önmagukban ezek a készítmények sem bírnak jelentéssel – kizárólag a céltu-
datos tevékenység kontextusában nyerik el értelmüket.
Az eszköz és a kulturális készítmények e felfogását késõbb fõként a tudománytörténet és
az antropológia vitte tovább, míg a pszichológiában jóval késõbb Cole „hibrid” kulturális-
történeti megközelítésében jelenik meg újra, amely egy gyors asszociációval a sémákkal,
majd a mindennapi gyakorlat kontextusával hozza összefüggésbe az artefaktum fogalmát.
Eszerint a sémák, forgatókönyvek is artefaktumok, hiszen nemcsak reprezentációk, de tár-
sas gyakorlatok is egyben; reprezentálják, sõt közvetítik és irányítják is a tárgyakkal kap-
csolatos manipulációt (Cole 2005). Mivel azonban elmélete középpontjában egy új pszi-
chológiai szemlélet kidolgozása áll, ez a felfogás inkább az emberi gondolkodásról és nem
a mûtermékek természetérõl mond újat.
A fejlõdési elméletekben az artefaktumok teljesen más kontextusban és jelentésben buk-
kannak fel. A fogalmi reprezentáció fejlõdésének keretében, fõként a természeti fajá-
val szembeni összehasonlítás kapcsán jelennek meg a természetére vonatkozó feltevések.
A kategorizáció irodalmában sokáig a legkedveltebb téma a természeti fajták (ezen belül is
az élõk, önmozgással rendelkezõk) reprezentációjának kialakulása volt. Ennek egyik oka,
hogy ez a kategória kiválóan modellezte az általánosan elfogadott fogalmi reprezentációs
felfogást.1 A konceptuális tudás, amely több, mint a dolgok fizikai jellemzõinek figyelem-
bevétele és osztályozása, jól demonstrálható a természeti fajták segítségével. Biológiai isme-
reteinknek köszönhetõen nem kell sokáig keresnünk, hogy megtaláljuk azt a lényegi tulaj-
donságot (esszenciát), amely jelen van minden élõlény esetén, és amely túlmutat a kategó-
riatagok felszíni jellemzõin. Konceptuális tudásnak és így az elérendõ fogalmi fejlõdési
állomásnak tehát az a szint tekinthetõ, mikor a külsõ jellemzõiktõl függetlenül, egy nem

1
Nevezetesen az elmélet elmélet alapú szemléletet (lásd Murphy–Medin 1985), mely a hasonlóságala-
pú elméletekkel szemben kiemeli a kategóriatulajdonságok kapcsolatrendszerét, és az ezt tükrözõ diffe-
renciáltságát. Vagyis az egyes tulajdonságok között oksági és magyarázó kapcsolat található. Ennek követ-
keztében egyes tulajdonságok alapvetõbbek, meghatározóbbak lesznek a kategóriatagság meghatározása
során. Az erre épülõ pszichológiai esszencializmus szemlélete már egyértelmûen a mindennapi gondolkodás
modellezését célozta meg (Medin–Ortony 1989).

365
látható, belsõ tulajdonság alapján következtetünk a kategóriatagságra. Ebbõl a szempont-
ból volt érdekes a kérdés, hogy a gyerekek vajon képesek-e eltekinteni az esetleges formai
hasonlóságtól, hogy egy belsõ tulajdonság szerint osztályozzák a külvilág tárgyait, és ha
nem, akkor mikor jelenik meg ez a képesség, és melyek a hozzá vezetõ állomások (esetleg
szakaszok). Mivel a természeti fajta tagjai olyan gyakoriak, jól osztályozhatók és könnyen
felkeltik a gyerekek érdeklõdését, igen sokat tudunk e kategória fejlõdési jellemzõirõl.
A mesterséges fajta általában összehasonlításképp jelent meg az elméletekben (lásd pl.
Mandler és Bauer vizsgálatát és eredményét a különbözõ szintû kategóriakontrasztok –
kutya vs. autó, állat vs. jármû esetén, 1988), így jellemzõit is ebben a viszonyrendszerben
nyerte el. Felmerült a kérdés, hogy vajon ebben az esetben is beszélhetünk-e lényegi tulaj-
donságokról. Mivel a használati mód nem minden tárgy esetén evidens, és mivel nem
kapcsolódik szorosan a tárgy megjelenéséhez, egyértelmûen ez lett a meghatározó és oki
tényezõként mûködõ lényegi jegy (amely mindig a formai jegyek figyelembevételével szem-
ben, egy magasabb fogalmi szintet jelenített meg; vö. Kemler Nelson 1995). Mivel azon-
ban tagadhatatlan, hogy egy tárgy funkcióját formai jegyei közvetítik, a természeti fajtával
való összehasonlítás azt a különbséget adja, hogy míg az élõlények esetén nem lényegesek
a felszíni jegyek változásai (addig, amíg a lényegi tulajdonság változatlan marad), az
artefaktumok identitását mégis megváltoztatja „külsejük” jelentõs átalakítása (Keil 1989).
A vizsgálatokból az is kiderült, hogy a felnõttek sem minden esetben képesek/hajlandók
eltekinteni a formai jegyektõl (Malt–Johnson 1992). Ezek az eredmények, bár megmutat-
ták az eszencialista elmélet gyengéit, mégsem mondtak neki teljesen ellent – csupán azt
mutatták meg, hogy a lényegi jegy nem minden esetben elégséges a kategorizációhoz –, de
ami még fontosabb, nem léptek ki abból a gondolati keretbõl, amely kizárólag itt és most
megjelenõ fizikai tárgyként kezeli a mûtermékeket.
Daniel Dennett elmélete volt az, amely újra a használat kontextusába helyezte az
artefaktumokat (Dennett 1998). Az általa készítmény-hermeneutikának nevezett szemlé-
let egyik újdonsága, hogy tényleges mindennapi tárgyakról beszél (melyekre sokszor –
esetleg tévesen – rá van írva funkciójuk), és ezt minden esetben a használó céljaival össze-
függésben teszi. Akármennyire is a szándéktulajdonítás a kiindulópontja elméletének –
vagyis jelen esetben az alkotói szándék figyelembevétele –, mégis annak korlátait hangsú-
lyozza. Ennyiben egy aktualizált, kontextualizált felfogást képvisel. Tárgyaink funkciójá-
nak meghatározásakor felhasználóként fõként az optimum-megfontolásra támaszkodunk
(vagyis a racionális alkotó és az optimális körülmények együttese tette lehetõvé a tárgy
keletkezését, melynek formájából és mûködésébõl leolvasható funkciója). Ha azonban ez
nem egyértelmûen eldönthetõ, illetve a látható funkció nem egyezik aktuális céljainkkal,
szabadon dönt(he)tünk, mire használjuk a kérdéses dolgot.2 Ebbõl a szempontból az alko-
tó is egy felhasználó, egy elképzelés képviselõje, és csupán történeti szempontból érdekes
a többi felhasználó számára. Dennett megközelítése könnyen rokonítható a vigotszkiji fel-
fogáshoz, amennyiben újra társas kontextusba helyezi a mûtermékek fogalmát (Dennett

2
Amibõl az is következik, hogy olyan dolgoknak tulajdonítsunk alkotói szándékot, amelyeket valójában
nem is szántszándékkal hoztak létre (ilyen eset, ha arcokat látunk a felhõben). Ennek ellentettje, mikor
látszólag mindennapi tárgyakat ruházunk fel hatalmas értékkel csupán az alkotó személye által – Bloom
nyugtalanító tárgyaknak (anxious objects) nevezi ezeket (pl. egyes nonfiguratív mûalkotások vagy gyerme-
künk rajza; lásd Bloom 2004).

366
késõbbi könyvében a vigotszkiji közvetítõkhöz hasonlóan képzeli el a „daruk” – vagyis a
kulturális tárgyak – szerepét, amennyiben azok visszahatnak a rendszer mûködésére – lásd
errõl Pléh 2003). Talán úgy lehetne összefoglalni ezt a feltevést, hogy ha látok egy tárgyat,
akkor tudom, hogy azt valaki valamilyen célból készítette, még ha én éppen nem is arra
használom.
Paul Bloom (1996) intencionális történeti modellje a következtetési háttérmechaniz-
mus hangsúlyozásával ennek a megközelítésnek a továbbgondolását és a történeti aspektus
hozzáadását célozta meg. Ebbõl az következne, hogy egy komplexebb, a kulturális kontex-
tust és az egyén célirányos cselekvését egyaránt figyelembe vevõ modellt kapunk, sajnos
azonban a végeredmény mesze van ettõl. Bloom elmélete a kategorizáció folyamatát dön-
tési mechanizmusként szemléli, mely abból áll, hogy az alkotói szándék nyomait keresve
veszünk figyelembe, vagy ignorálunk bizonyos tárgyjellemzõket (legyenek azok látszólag
kiemelkedõk vagy jelentéktelenek). A teljes összhang a jegyek között a jól sikerült tárgyak
esetén alakul ki – mikor vizuális megjelenésében és mûködésében is sikeresen tölti be funk-
cióját. Azokban az esetekben, amelyekben egyértelmû az alkotói intenció, de a megvalósu-
lás nem túl sikeres, akkor is az elõbbi javára döntünk. Ha az alkotói szándék nem egyértel-
mû, a külsõ jegyek és ismereteink alapján próbálunk rá következtetni. Látható tehát, hogy
bár ez a feltevés egy szélesebb körben magyarázó modellé kívánta kinõni magát, újra egyetlen
dimenzióra redukálta a mesterséges tárgyakról való gondolkodásunkat. Az ehhez a kérdés-
hez kapcsolódó vizsgálatok (lásd pl. Gutheil et al. 2004 vagy Matan–Carey 2001), bár az
esszencialista felfogáshoz hasonlóan figyelembe veszik az egyén intuícióját, ezt szintén
egyetlen tulajdonság esetén teszik meg. Újra visszatérnek a természetes-mesterséges
dichotómiához, amennyiben azt keresik, mikor jelenik meg az alkotói szándék figyelem-
bevétele a fejlõdés során. Sok esetben azonban a személyek (és fõleg a gyerekek) specifikus
tapasztalata, az adott kategóriával kapcsolatos vélekedései, ismeretei vagy céljai is befolyá-
solják az adott tárgy értékelését (vö. Ragó 2004), így feltehetõ, hogy egy komplexebb ma-
gyarázó elméletre van szükség.
Tomasello (2002) kulturális evolúciós elméletében a kulturális tárgyak mindenre kiter-
jedõ szemléletét vallja, amennyiben az eszközök invencióját, de még inkább megtartását és
pontos átadását a kumulatív kulturális evolúció alapvetõ feltételének és mozgatórugójának
tekinti. Az intencionalitás ebben az elméletben is fõ kiindulópont, ám Tomasello az átadás
hangsúlyozásával újra a tárgyak (és szimbólumok) kettõs természetére hívja fel a figyelmet.
A kulturális alkotások, társadalmi szokások bizonyos problémákat közvetítenek, melyek
megoldására tervezték õket. Az intencionalitás másokra történõ alkalmazásának képessége
teszi lehetõvé, hogy megértsük az artefaktumok szerepét az adott kultúrában. A céltudatos
viselkedés természetének megértése teszi lehetõvé, hogy másoknak szándékot tulajdonítva
könnyen ellessük a hasznos mozdulatokat, illetve hogy egy társas vagy fizikai esemény
mögött intencionális vagy oksági erõt keressünk. Fontos, hogy nem bizonyos
együttjárásokat, hanem törvényszerûségeket (a közvetítõ erõ természetét) kell megismer-
nünk. Minthogy elmélete fõként a társas világra koncentrál, a mûtermékek természetét
nem dolgozza ki részletesebben.
Úgy vélem, a mesterséges tárgyak természetével kapcsolatban olyan elméleti keretre
van szükség, amely mind a történeti, mind a kulturális (kontextuális) elemeket figyelembe
veszi a kategorizációs viselkedés elemzésekor. Természetesen figyelembe kell vennünk a
módszertani korlátainkat is, és ennek kapcsán egy mûködõ modellt javasolnunk. Talán
annyiban kellene módosítanunk a korábban megismert elméleteket, hogy az alkotói szán-

367
dékot (vagy a formát, vagy a funkciót) nem a tárgyak állandó jellemzõiként kellene felfog-
nunk. Be kell látnunk, hogy minden esetben az adott értelmezési keret, a személyek isme-
rete és számos aktuális tényezõ együttesen határozza meg a tárgyak jellemzõit és végül
kategóriatagságát.3
Zárásképpen éppen ennek a lehetséges szemléletnek egy (kísérleti) megvalósítását sze-
retném bemutatni. Casler és Kelemen (2004) tanulmányában arra hívja fel a figyelmet,
hogy milyen kevesen vizsgálták a gyerekek tudásszerzését és alkalmazását a mindennapi
tárgyhasználat során. Az eszközhasználat kulturális modelljeibõl kiindulva vizsgálták, va-
jon a gyerekek figyelembe veszik-e a látott célirányos cselekvéseket a tárgyak funkciójának
meghatározásakor. Eredményeik szerint még a kétévesek is igen gyorsan képesek a szoci-
ális információ (modell cselekvése) felhasználására a tárgyak használata során. Az intencio-
nális használat figyelembevétele egyfajta teleo-funkcionális szemléletre utal, amely szoro-
san kötõdik a tárggyal való manipulációhoz.
Feltevésem szerint ez a megközelítés, azáltal, hogy az aktuális tapasztalat, cél, és a ko-
rábbi ismeretek együttes figyelembevételével vizsgálja a tárgyhasználatot, hasznos ered-
ményekkel szolgálhat egy szintézisre törekvõ modell számára, melybõl nem csupán a mes-
terséges tárgyak természetérõl tudunk meg többet, de a természeti tárgyak fogalmi repre-
zentációjának elemzése esetén is alkalmazhatjuk.4

Irodalom
Barsalou, L. W. (2002). Abstraction and dynamic interpretation in perceptual symbol system.
In Gershkoff-Stowe, L.–Rakison, D. (eds.): Building object categories. Carnegie Symposium Series.
Mahwah, NJ: Erlbaum.
Bloom, P. (2004). Descartes’ Baby: How the science of child development explains what makes us
human. New York, Basic Books.
Bloom, P. (1996). Intention, history, and artifact concepts. Cognition 60, 1–29.
Casler, K.–Kelemen, D. (2004). Young children’s rapid learning about artifacts. Developmental
Science, in press.
Cole, M. (2005). Kulturális pszichológia. Budapest, Osiris Kiadó.
Dennett, D. C. (1998). Az intencionalitás filozófiája. Budapest, Osiris Kiadó.
Gelman, S. A.–Bloom, P. (2000). Young children are sensitive to how an object was created
when deciding what to name it. Cognition 76, 91–103.
Gutheil, G.–Bloom, P.–Valderrama, N.–Freedman, R. (2004). The role of historical intuitions
in children’s and adults’ naming of artifacts. Cognition 91, 23–42.
Keil, F. C. (1989). Concepts, kinds and cognitive development. Cambridge, MIT Press.
Keil, F. C.–Greif, M. L.–Kerner, R. S. (2001). A World Apart: How concepts of the constructed
world are different in representation and in development. Kézirat.
Kelemen, D. (1999). Why are rocks pointy? Children’s preference for teleological explanations
of the natural world. Developmental Psychology 35, 1140–1452.

3
Ez a dinamikus fogalmi szemlélet jelenik meg Barsalou (2002), valamint Prinz (2002) empirista fogal-
mi modelljében.
4
Kelemen (1999) korábbi vizsgálataiból tudjuk, hogy a gyerekek nem csupán a mesterséges, de a ter-
mészeti tárgyak esetén is hajlamosak a teleologikus hozzáállás alkalmazására.

368
Kemler Nelson, D. G. (1995). Principle-based inferences in young children’s categorization:
Revisiting the impact of function on the naming artifacts. Cognitive Development, 10, 347–
380.
Malt, B. C.–Johnson, E. C. (1992). Do artifact concepts have cores? Journal of Memory and
Language 31, 195–217.
Mandler, J. M., Bauer, P. (1988). The cradle of categorization: Is the basic level basic? Cognitive
Development 3, 247–264.
Matan, A.–Carey, S. (2001) Developmental changes within the core of artifact concepts. Cognition
78, 1–26.
Medin, D. L.–Ortony, A. (1989). Psychological essentialism. In Vosniadou, S.–Ortony, A. (eds.):
Similarity and analogical reasoning (179–195). Cambridge: Cambridge University Press.
Murphy, G. L.–Medin, D. L. (1985). The role of theories in conceptual coherence. Psychological
Review 92, 289–316.
Pléh Csaba (2003). A konstrukcionizmus és a pszichológia. In Pléh Csaba: A természet és a lélek,
Budapest, Osiris Kiadó, 73–91.
Prinz, J. J. (2002). Furnishing the mind. Cambridge, The MIT Press.
Ragó A. (2004). Oksági viszonyok a korai fogalmi fejlõdésben – a mesterséges fajtáról alkotott
tudás természete óvodáskorban. In Gyõri M. (szerk.): Az emberi megismerés kibontakozása:
társas kogníció, emlékezet, nyelv. Budapest, Gondolat Kiadó.
Tomasello, M. (2002). Gondolkodás és kultúra. Budapest, Osiris Kiadó.
Vigotszkij, L. Sz. (1971). A magasabb pszichikus funkciók fejlõdése. Budapest, Gondolat Kiadó.

369
KOGNITÍV FEJLÕDÉS
Gergely György–Csibra Gergely

A kulturális elme társadalmi konstruálása:

az utánzásos tanulás mint humánpedagógiai
mechanizmus

Az elmék építik a kultúrát, és a kultúra építi az elméket. Az emberi elme ontogenetikus

fejlõdését alapjaiban befolyásolják egyrészt mindazoknak a kulturális termékeknek a jel-
lemzõi, melyekkel szembesül, másrészt a használatukban járatos fajtársak releváns viselke-
déseinek megfigyelése. Álláspontunk szerint azonban ez megfordítva is érvényes: nem lett
volna lehetséges az emberi kulturális formák terjedése és túlélése generációkon keresztül,
ha az embercsecsemõ elméje nem lett volna felszerelve olyan kognitív erõforrásokkal, melyek
specifikusan a releváns kulturális tudás befogadására és átadására adaptálódtak. Az emberi
kultúra egyik központi kérdése tehát a kulturális jelenségeknek a közösségen belüli újra-
termelését, terjedését és generációk közötti átadását közvetítõ társas-kognitív mechaniz-
musok természetére vonatkozik.
Erre a mechanizmusra sokáig a fajtársak cselekvéseinek utánzására való sajátos emberi
képesség és hajlam számított a legesélyesebb jelöltnek. Számos érv szólt amellett, hogy az
utánzásos tanulást a kulturális tanulásra való humánspecifikus adaptációnak tekintsük (pl.
Meltzoff 1996; Tomasello 1999; Tomasello et al. 1993; megjelenés alatt). Elõször is az
emberre – sokkal inkább, mint a legtöbb más fajra – jellemzõ, hogy termékenyen és rugal-
masan utánoz, és úgy tûnik, speciálisan adaptálódott arra, hogy nagyszámú viselkedést
gyakran közvetlen megerõsítés nélkül reprodukáljon (Meltzoff, 1996). Másodszor, míg a
nem humán fõemlõsöknél is léteznek ’kulturális’ viselkedési tradíciók (ilyenek például a
csoportspecifikus termeszhorgászási vagy diótörési technikák) (Goodall 1986; Whiten et
al., 1999), felmerülhet, hogy az ilyen kulturális készségek közösségen belüli átadása olyan
megfigyeléses tanulási mechanizmusok (például ingerfokozás, válaszkönnyítés vagy próba
szerencse alapú emuláció) útján történik, melyek nem járnak együtt utánzással (Heyes–
Galef 1996; Thorpe 1963; Tomasello 1996; Tomasello–Call 1997).
Jelen tanulmányban kritikai vizsgálat alá vetjük azt az elgondolást, hogy az utánzásos
tanulás uralkodó szerepet játszik az emberi kulturális tudás generációk közötti átadásában.
Az errõl szóló elméleteket olyan új kísérleti eredmények fényében fogjuk értékelni (Ger-
gely–Bekkering–Király 2002; Király–Csibra–Gergely 2004), melyek az embercsecsemõk
utánzásos tanulásának szelektív interpretatív természetét igazolják. Álláspontunk szerint
az utánzás nem az emberi kulturális tanulásra szolgáló önálló érvényû adaptáció, hanem
csupán egy (sok nem humán faj számára is rendelkezésére álló, Heyes 1993) alacsony szin-
tû képesség, melyet az ember a tudás átadására szolgáló ’pedagógiai’ rendszer részeként
annak szolgálatába állított. Végül megmutatjuk, hogy a korai utánzásos tanulás relevancia-
vezérelt természetére hatékony magyarázattal szolgálnak a ’pedagógiai hozzáállás’ szûkítõ

371
hatású beépített feltételezései arról, milyen osztenzív-kommunikatív körítéssel adják át a
tanult fajtársak az új és releváns információt naiv társaik számára. Ezek a feltételezések
azáltal korlátozzák és vezérlik az emberi utánzásos tanulást, hogy behatárolják a kulturáli-
san releváns tartalmat, melyet a tanulónak gyors tanulással el kell sajátítania.

Az utánzásos tanulás szelektív értelmezõ természete

az embercsecsemõknél
Meltzoff (1988) egy nagy hatású vizsgálatában kimutatta, a csecsemõknek az emberek után-
zására való veleszületett hajlama nagyon korán rávezeti õket arra, hogy mások megfigyelé-
se révén újszerû eszközcselekvéseket tanuljanak. Tizennégy hónapos csecsemõk megfi-
gyelték, amint egy emberi modell felkapcsolt egy világító dobozt úgy, hogy csípõbõl elõ-
rehajolva fejjel megérintette annak felsõ lapját. Egy héttel késõbb a csecsemõk 67%-a
megismételte a szokatlan fej-akciót, melyet egy gyermek sem hajtott végre a kontrollcso-
portban, ahol nem látták e cselekedet bemutatását. Meltzoff szerint ez jól szemlélteti el-
méletét, mely szerint a csecsemõk veleszületett azonosulási késztetése és az ebbõl követke-
zõ, más emberek utánzására való hajlam egyben a kulturális tanulás alapját képezõ mecha-
nizmusként is szolgál.
Meltzoff eredménye, mely szerint a 14 hónaposok készségesen utánozták a szokatlan
’fej-akciót’, nehezen volt értelmezhetõ az egyévesek „teleológiai hozzáállásáról” vagy „naiv
racionális cselekvés-elméletérõl” szóló elméletünk szempontjából (Csibra–Gergely 1998;
Gergely–Csibra 2003). Egy nézési idõ mérésén alapuló vizsgálatsorozatban (Gergely et al.
1995; Csibra et al.1999; Csibra 2003) kimutattuk, hogy a csecsemõk 12 hónapos korban
már képesek árnyalt módon célokat tulajdonítani a megfigyelt viselkedéseknek, és képesek
megítélni az eszközcselekvés relatív hatékonyságát a célhoz és a cselekvõ helyzetének fizi-
kai korlátaihoz viszonyítva. Ha ismerik a cselekvõ célját, és változást látnak a helyzeti kor-
látokban, a csecsemõk következtetni tudnak arra, hogy mi lenne a leghatékonyabb új esz-
köz a cél eléréséhez az új helyzetben, és arra számítanak, hogy a cselekvõnek ezt a bizonyos
cselekvést „kell” végrehajtania a cél eléréséhez (Gergely–Csibra 2003). Ezen az alapon
tehát azt várhatjuk, hogy Meltzoff (1988) feladatában a csecsemõknek racionális ágens-
ként a rendelkezésükre álló leghatékonyabb célirányos cselekvést kellett volna végrehajta-
niuk (kezükkel kellett volna érinteniük a lámpadobozt), ahelyett hogy az esetlen, és kevés-
bé hatékony ’fej-akciót’ utánozzák.
A helyzet tisztázására Gergely, Bekkering és Király (2002) Meltzoff feladatának egy
módosított változatát vetette be. Feltevésük szerint „ha a csecsemõk észrevették, hogy a
demonstrátor keze szabad volt, és mégsem azt használta, ebbõl arra következtethettek,
hogy a fej-akció valamilyen elõnnyel jár a lámpa felkapcsolásánál. Így õk is ezt a cselekvést
használták ugyanebben a helyzetben” (755). Az elgondolás tesztelésére Gergely és munka-
társai 14 hónaposok két csoportjával végezték el a vizsgálatot, a modell helyzeti korlátainak
variálásával. A ’Kezek Lefoglalva’ feltétel esetében a modell kezei láthatóan foglaltak vol-
tak: úgy tett, mintha fázna, takarót terített a vállára, és mindkét kezével tartotta, miközben
végrehajtotta a ’fej-akciót’. A ’Kezek Szabadon’ feltétel esetén viszont a modell, miután a
vállára terítette a takarót, a kezeit jól láthatóan az asztalra helyezte a ’fej-akció’ bemutatása
elõtt. Amikor a modell keze foglalt volt, a 14 hónaposok sokkal kisebb valószínûséggel
(21%) utánozták a ’fej-akciót’. A dobozt ehelyett kézzel érintették meg, vagyis a rendelke-

372
zésükre álló (de a modell számára nem elérhetõ) ésszerûbb, egyszerûbb, könnyen végre-
hajtható és ugyanolyan hatékony emulatív választ hajtották végre a hatás elõidézéséhez
(’kéz-akció’). Ezzel szemben, amikor a modell kezei szabadok voltak, és mégis a fejével
kapcsolta fel a doboz a lámpáját, a 14 hónaposok 69%-a utánozta a ’fej-akciót’ (ez Meltzoff
eredményének a megismétlése).
További váratlan eredmény, hogy az emulatív ’kéz-akciót’ mindkét feltételnél az összes
csecsemõ végrehajtotta. A ’Kezek Szabadon’ feltételnél pedig azok, akik utánozták, a ’fej-
akciót’, elõbb mindig végrehajtották a ’kéz-akciót’, amellyel – minden esetben – sikerült a
doboz lámpáját felvillantani. Más szóval, a ’Kezek Szabadon’ feltételnél a legtöbb csecse-
mõ akkor is motivált maradt a modell által bemutatott – és nyilvánvalóan kevésbé haté-
kony – ’fej-akció’ utánzására, ha megtapasztalta, hogy a hatás az egyszerûbb ’kéz-akció’
segítségével is kiváltható.
Milyen következményekkel jár mindez az utánzásos tanulás elfogadott elméleteire néz-
ve? Elõször is, eredményeink arra utalnak, hogy az újszerû eljárások utánzásos tanulását
nem az azonosulás váltja ki (hiszen ezen az alapon nem jósolhatnánk meg az utánzásban
megfigyelt szignifikáns eltérést a kétféle helyzetben). Másodszor, eredményeink azt mu-
tatják, hogy az utánzásos tanulás nem a bemutatott cselekvés automatikus viselkedéses
’másolásán’ alapul. Ehelyett azt mondhatjuk, hogy az utánzást olyan felülrõl lefelé ható
szelektív értelmezõ folyamatok vezérlik és korlátozzák, melyeknek szerves része az eszköz-
cselekvések relatív hatékonyságának értékelése a cselekvõ helyzeti korlátainak (’Kezek Sza-
badon’ vs. ’Kezek Lefoglalva’) függvényében.

Kulturális tanulás és humánpedagógia

Mi tehát az utánzásos tanulás természete, és milyen szerepet játszik az utánzás a humán
kulturális tudás továbbadásában? Azt állítjuk, hogy a fajtársaknál megfigyelt viselkedések
utánzásos másolásának képessége (mely számos nem humán fajnál is megtalálható), az evo-
lúció során egy kulturális tanulásért felelõs humánspecifikus kognitív rendszer, a pedagógia
szolgálatában álló mechanizmusként adaptálódott. Nézetünk szerint a pedagógia kölcsö-
nös felépítésû, elsõdleges fajspecifikus adaptációként választódott ki a kulturális tudás gyors
és hatékony átadására, melynek során a tanult emberek a releváns információt osztenzív
’tanítással’ mutatják be az adott tudást nem birtokló tanulók számára (Csibra és Gergely,
megjelenés alatt; Gergely és Csibra, megjelenés alatt).
A tudás pedagógiai átadásakor annak (kulturális) relevanciáját az a tény biztosítja, hogy
egy nagy tudású fajtárs (egy ’tanító’) osztenzíven kommunikálja kulturális tudását, demonst-
rálva azt a kezdõ (a ’tanuló’) számára. Mivel a tanuló hajlamos a tanárnak a tudás bemuta-
tását kísérõ osztenzív-kommunikatív kulcsingereit (szemkontaktus, szemöldök felhúzása,
váltakozó kontingencia, lásd Csibra és Gergely, megjelenés alatt) annak bizonyítékaként
tekinteni, hogy a bemutatás számára új és releváns kulturális információt hordoz, ez lehe-
tõvé teszi a kommunikált tartalom gyors tanulását anélkül, hogy önállóan tovább kellene
tesztelni annak relevanciáját. Ezenkívül a tudás pedagógiai kommunikációval kísért megjele-
nítéseire vonatkozó beépített feltételezések olyan tudástartalmak elsajátítása elõtt is ajtót
nyitnak, melyek nemcsak önkényesek, konvencionálisak és kauzális/funkcionális szempont-
ból átlátszatlanok, de néha látszólag (vagy valójában) egyáltalán nem rendelkeznek nyilván-
való adaptív értékkel (ezek sok humán kulturális jelenség jellegzetes fajspecifikus jegyei).

373
 Azt állítjuk továbbá (Csibra és Gergely, megjelenés alatt), hogy a humánspecifikus pe-
dagógiai hajlam arra, hogy releváns és új kulturális információt adjunk tovább a fajtársa-
inknak, az ilyen tanítás hasznosítására való sajátos fogékonysággal egészül ki. Az ember-
csecsemõk olyan specializált kognitív erõforrásokkal rendelkeznek, melyek lehetõvé teszik
számukra, hogy a nekik szóló tanításból tanuljanak: 1. korai érzékenységet mutatnak
a tanulási kontextust jelölõ kommunikatív és osztenzív kulcsingerek (szemkontaktus,
kontingens reaktivitás, dajkabeszéd, saját név elhangzása) iránt; 2. az ilyen kommunikatív
kontextusokban elõforduló bizonyos irányított cselekvéseket (pl. a tekintet irányának vál-
tozását vagy a mutatást) referenciális kulcsingereknek tekintik, és így azonosítják azokat a
tárgyakat, melyekre az új információ vonatkozik; 3. elvárják, hogy a ’tanár’ osztenzíven
bemutassa a tárgyra vonatkozó releváns információt; és 4. készek az ilyen információkat
gyorsan a tárgyhoz társítani (az ezt alátámasztó bizonyítékok áttekintését lásd Csibra és
Gergely, megjelenés alatt). Végül feltételezzük, hogy a csecsemõ ’pedagógiai hozzáállásá-
nak’ része az a hallgatólagos feltételezés, hogy a tárgyakról az ilyen osztenzív-kommunikatív
tanítási kontextusokban feltárt információ olyan olyan univerzális tudást képvisel, mely más
helyzetekre általánosítható, és amely a kulturális közösség más tagjainak is birtokában van.

Az utánzásos tanulás a humánpedagógia szolgálatában

Érdemes megjegyezni, hogy a korai utánzásos tanulást vizsgáló kutatások általában gazdag
osztenzív-referenciális kontextusban mutatják be a célviselkedéseket. Amikor például egy
modell újszerû eszközcselekvést mutat be (például Meltzoff 1988), elõször általában szem-
kontaktust létesít a csecsemõvel, és gyakran nevén is szólítja (osztenzív kulcsingerek), azután
megváltoztatja tekintete irányát, vagy a jelölt tárgyra mutat (referenciális kulcsingerek). Mind-
ezt valamilyen kommunikatív-referenciális beszédaktus kísérheti (pl., „Nézd csak, mit muta-
tok!”) a célcselekvés bemutatása elõtt. Ez a természetes és jellemzõ módja annak, ahogyan a
felnõttek a gyerekeknek az elsajátítandó új és releváns kulturális tudást bemutatják.
Feltételezzük, hogy az emberi csecsemõknél az utánzásos tanulást ezek a kulturális in-
formáció megjelenítését kísérõ pedagógiai kulcsingerek váltják ki. Azt állítjuk továbbá,
hogy azt az értelmezõ szelektivitást, amelynek alapján eldõl, hogy a modellezett viselkedés
mely aspektusát fogják utánzással megtanulni, a csecsemõk ’pedagógiai hozzáállásának’ az
osztenzív kulcsingerek által aktivált implicit feltételezései irányítják és korlátozzák. Ami-
kor a csecsemõk a ’pedagógiai hozzáállással’ élnek, a másik osztenzív-kommunikatív gesz-
tusait annak jeleként értelmezik, hogy az illetõ a kulturális tudás valamely fontos aspektu-
sát fogja számukra megjeleníteni, amely új és releváns lesz, és ezért gyors eljárással kell azt
megtanulniuk.1
A pedagógia mûködésének szemléltetéséhez tekintsük át még egyszer a Gergely et al.
(2002) vizsgálat szelektív utánzásos eredményét. Elõször is feltételezzük, hogy a 14 hóna-

1
Figyeljük meg, hogy ezek a feltételezések közvetlenül megfelelnek (sõt talán azonosak) az osztenzív
kommunikáció Sperber és Wilson (1986) relevanciaelméletében kifejtett grice-i pragmatikai feltételezé-
sekkel. Nézetünk szerint azonban a pedagógiai hozzáállás a kulturális tanulást szolgáló elsõdleges adaptá-
ció, és nem az emberi tudatelméleti képesség alegységeként késõbb kialakuló specializált modul, mely a
beszélõ szándékának feltérképezésére szolgál a nyelvi kommunikációs helyzetekben (Sperber–Wilson 2002).

374
posok a modell osztenzív kulcsingereit úgy értelmezik, hogy a másik kulturálisan releváns
és új információt fog nekik megjeleníteni. Másodszor, a pedagógiai kontextus egy olyan
sajátos figyelmi és értelmezési attitûdre készteti a csecsemõt, hogy tudásbázisát és rendel-
kezésre álló értelmezõ eszköztárát (magyarázó sémáit vagy konceptuális ’elemzõ módjait’,
lásd Keil 1995; 2003; Kelemen 1999a; 1999b; Gergely–Csibra 2003) mozgósítva követ-
keztessen arra, hogy a megjelenített viselkedés mely aspektusa hordoz új és releváns infor-
mációt. Harmadszor, a pedagógiai kontextus sajátos fogékony tanulási módot vált ki, amely-
ben a csecsemõ gyors eljárással tanulja meg a megjelenített cselekvés újnak és relevánsnak
ítélt információs tartalmát.
Tekintsük a ’Kezek Lefoglalva’ feltételt. Nyilvánvaló, hogy a bemutatott cselekvés vá-
ratlan eredménye, vagyis a doboz demonstrált affordancia-tulajdonsága (érintésre világít),
a csecsemõ elõtt korábban ismeretlen új információ, így azt megtartja az emlékezetében és
cselekvés útján reprodukálja. De mi a helyzet a végrehajtott konkrét viselkedéses eljárással
(’fej-akció’)? A cselekvésekhez való teleológiai hozzáállással (Gergely–Csibra 2003) a cse-
csemõk következtetni tudnak arra, hogy a cselekvõ adott fizikai korlátai mellett (foglalt
kezek) a doboz fejjel történõ érintése a célhoz vezetõ ésszerû, indokolt és hatékony eszköz-
nek minõsül. Így, mivel a ’fej-akció’ fizikai-oksági hatékonysága kognitív szempontból ’át-
látható’ (vagyis indokolt, sõt elvárható), ha a csecsemõ látja, hogy a cselekvõ kezei foglal-
tak, nem minõsíti a közvetített új információ részének azt, hogy a modell a doboz érintésé-
re a fejét (és nem a kezét) használta. Ezért azt várjuk, hogy a csecsemõ nem fogja utánozni
a ’fej-akciót’ a ’Kezek Lefoglalva’ helyzetben, hanem az új információt fogja megismételni
(felvillantja a lámpát) a saját helyzeti korlátai között rendelkezésére álló leghatékonyabb
eszközzel: saját kezével.
A ’Kezek Szabadon’ feltétel esetében azonban más a helyzet. Természetesen itt is új
információ a célállapot a doboz újonnan megtapasztalt affordanciájával együtt, így ezt
megõrzik és reprodukálják. Különbség viszont, hogy amikor felállítják a teleologikus ér-
telmezést arra vonatkozóan, hogy az adott helyzeti korlátok között melyik konkrét cselek-
vés tekinthetõ a cél eléréséhez vezetõ leghatékonyabb eszköznek, a csecsemõk valószínû-
leg a rendelkezésre álló ’kéz-akciót’ tekintik a leghatékonyabb (és ezért várható) eszköz-
nek, melyet a modellnek végre ’kellene’ hajtania (minthogy a kezei szabadok). A demonst-
rátor azonban a várakozással ellentétben nem szabad kezeit használja, hanem a szokatlan
’fej-akciót’ hajtja végre. Feltételezésünk szerint a várható és a ténylegesen végrehajtott
eszköz észlelt eltérése felhívja a csecsemõk figyelmét a modell eltérõ választására (’fej-
akció’), így annak külön kommunikatív jelentõséget tulajdonítanak. Az eltérõ választás
következtében a ’fej-akció’ szintén az osztenzív megjelenítés során közvetített új és rele-
váns információ részévé vált. Ennek következtében a csecsemõk mind az új célt, mind az új
eszközt megõrzik és utánozzák.
De valóban igaz-e, hogy az utánzásos tanulás szelektív természete mögött húzódó kö-
vetkeztetési és értelmezési formák csak akkor lépnek mûködésbe, ha a megfigyelt célcse-
lekvést pedagógiai kontextusban jelenítjük meg? Ennek eldöntésére Gergely et al. (2002)
vizsgálatának egy újabb változatát végeztük el (Király–Csibra–Gergely 2004). A gyerekek
felének ’Kezek Szabadon’ vagy ’Kezek Lefoglalva’ kontextus-feltételek mellett, a korábbi
gazdag osztenzív-kommunikatív kulcsingerek kíséretében mutattuk be a ’fej-akciót’. A többi
14 hónapos „véletlen megfigyeléses” helyzetben vett részt, ahol ugyanezt a ’fej-akciót’ a
’Kezek Szabadon’ vagy ’Kezek Lefoglalva’ helyzetben figyelték meg, de a modell nem
használt osztenzív-kommunikatív kulcsingereket. Eredményeink arra utalnak, hogy a pe-

375
dagógiai kontextus valóban minõségi különbséget jelent. A pedagógiai bemutatás helyze-
tében a ’fej-akciónak’ ugyanaz a szelektív utánzásos mintázata ismétlõdött meg, mint Ger-
gely et al. (2002) vizsgálatában. Ezenkívül a ’fej-akciót’ szignifikánsan többször ismételték
a ’Kezek Szabadon’ feltétel esetében, amikor osztenzív-kommunikatív kulcsingerek elõz-
ték meg, mint amikor csak véletlenül figyelték meg nem-kommunikatív kontextusban.
Valamilyen mértékben utánozták ugyan a fej-akciót mindkét ’véletlen megfigyeléses’ fel-
tétel mellett is, az utánzás pedagógiai kulcsingerek kontextusában megfigyelhetõ szelekti-
vitása azonban eltûnt: az utánzás mértéke nem különbözött a „Kezek Szabadon” és a „Ke-
zek Lefoglalva” feltételek között az osztenzív-kommunikatív kulcsingerek hiányában.

Következtetések

Áttekintettük azokat a közelmúltban nyert bizonyítékokat, melyek feltárják az embercse-

csemõk utánzásos tanulásának szelektív értelmezõ természetét, illetve az osztenzív kom-
munikációs kulcsingerek korlátozó és irányító szerepét abban a szelektív értelmezési fo-
lyamatban, melynek során a csecsemõ eldönti, hogy mi tekintendõ mások demonstrációi-
ban a gyors tanulással elsajátítandó új és releváns kulturális információnak. Azt állítottuk,
hogy ezek az új eredmények nehézséget jelentenek az utánzásos tanulás korábbi elméletei
számára, melyeknek elõrejelzései vagy túl széles körûek, vagy túl szûkösek annak a szelek-
tivitásnak a magyarázatához, amely az embercsecsemõk utánzásos tanulását jellemzi. Egy
új elméletet terjesztettünk elõ az emberi kulturális tanulásra, melyben az utánzás az embe-
ri kulturális tudás gyors és hatékony átadását szolgáló humánspecifikus adaptáció, a ’peda-
gógia’ kettõs felépítésû összetett kognitív rendszeréhez rendelve, annak irányítása és korlá-
tozása alatt áll. A korai utánzásos tanulás szelektív értelmezõ természete a csecsemõ
’pedagógiai hozzáállásának’ az utánzásos tanulást korlátozó és irányító beépített hallgató-
lagos feltételezéseibõl következõen magyarázható, ezeket pedig az új és releváns kulturális
információt a csecsemõ számára tanulás céljából megjelenítõ, nagy tudású társak osztenzív-
kommunikatív kulcsingerei aktiválják.

Irodalom
Csibra, Gergely–Gergely, György (1998). The teleological origins of mentalistic action
explanations: A developmental hypothesis. Developmental Science, 1:2, 255–259.
Csibra, Gergely–Gergely, György (megjelenés alatt). Social learning and social cognition: The
case of pedagogy. In Munakata, Y.–Johnson, M. H. (eds.): Progress of Change in Brain and
Cognitive Development. Attention and Performance XXI. Oxford, Ofxord University Press.
Csibra–Bíró–Koós–Gergely (2003). One-year-old infants use teleological representations of
actions productively. Cognitive Science, 27, 111–133.
Csibra–Gergely–Bíró–Koós–Brockbank (1999). Goal attribution without agency cues: The
perception of ’pure reason’ in infancy. Cognition, 72, 237–267.
Gergely, György–Csibra, Gergely (2003). Teleological reasoning about actions: The naive
theory of rational action. Trends in Cognitive Sciences, 7, 287–292.
Gergely, György–Csibra, Gergely (megjelenés alatt). Sylvia’s recipe: Human culture, imitation,
and pedagogy. In Levenson, S.–Enfield, N. (eds.): Roots of Human Sociality: Culture, Cognition,
and Human Interaction, Oxford, Berg Publishers.

376
Gergely, G.–Bekkering, H.–Király, I. (2002). Rational imitation in preverbal infants. Nature,
415, 755.
Gergely, G.–Nádasdy, Z.–Csibra, G.–Bíró, S. (1995). Taking the intentional stance at 12 months
of age. Cognition, 56, 165–193.
Goodall, J. (1986). The Chimpanzees of Gombe. Cambridge, Mass.: Harvard University Press.
Heyes, C. M. (1993). Imitation, culture and cognition. Animal Behaviour, 46, 999–1010.
Heyes, C. M.–Galef, B. G. (eds.) (1996). Social Learning in Animals: The Roots of Culture. NY:
Academic Press.
Keil, F. (1995). The growth of understandings of natural kinds. In Sperber, D.–Premack, D.–
Premack, A. (eds.): Causal Cognition. Clarendon Press, 234–267.
Keil, F. (2003). Folkscience: coarse interpretations of a complex reality. Trends in Cognitive
Sciences, 7, 368–373.
Kelemen, D. (1999a). Function, goals and intention: children’s teleological reasoning about
objects. Trends in Cognitive Sciences, 12, 461–468.
Kelemen, D. (1999b). The scope of teleological thinking in preschool children. Cognition, 70,
241–272.
Király, Ildikó–Csibra, Gergely–Gergely, György (2004). The role of communicative-referential
cues in observational learning during the second year. Poster presented at the 14th Biennial
International Conference on Infant Studies, May 2004, Chicago, IL, USA.
Meltzoff, A. N. (1988). Infant imitation after a one week delay: Long term memory for novel
acts and multiple stimuli. Developmental Psychology, 24, 470–476.
Meltzoff, A. N. (1996). The human infant as imitative generalist: A 20-year progress report on
infant imitation with implications for comparative psychology. In Heyes, C. M.–Galef, B.
G. (eds.): Social Learning in Animals: The Roots of Culture. NY: Academic Press, 347–370.
Sperber, D.–Wilson, D. (1986). Relevance: Communication and Cognition. Oxford, Blackwell.
Sperber, D.–Wilson, D. (2002). Pragmatics, modularity and mind-reading. Mind and Language,
17, 3–23.
Thorpe, W. H. (1963). Learning and Instincts in Animals. London, Methuen.
Tomasello, M. (1996). Do apes ape? In Heyes, C. M.–Galef, B. G. (eds.): Social Learning in
Animals: The Roots of Culture. NY: Academic Press.
Tomasello, M. (1999). The Cultural Origins of Human Cognition. Boston, Harvard University
Press.
Tomasello, M.–Call, J. (1997). Primate Cognition. Oxford, Oxford University Press.
Tomasello, M.–Kruger, A. C.–Ratner, H. H. (1993). Cultural learning. Behavioral and Brain
Sciences, 16, 495–552.
Tomasello, M.–Carpenter, M.–Call, J.–Behne, T.–Moll, H. (megjelenés alatt). Understanding
and sharing intentions: The ontogeny and phylogeny of cultural cognition. Behavioral and
Brain Sciences.
Whiten, A.–Goodall, J.–McGrew, W. C.–Nishida, T.–Reynolds, V.–Sugiyama, Y.–Tutin, C.
E. G.–Wrangham, R. W.–Boesch, C. (1999). Cultures in chimpanzees. Nature, 399, 682–
685.

377
Gyõri Miklós

Az autizmus kognitív hátterének változó kauzális

modelljei1

(Személyes bevezetés.) Kedves Csaba,

valamikor 1995 tavaszán történt, hogy jó néhányan ültünk egy este Bécsben, a Café Engländerben,
a Bécsi Egyetem Nyelvészeti Intézetébõl hallgatók, doktoranduszok, fiatal oktatók, s a társaság
magjaként Te és Martin Prinzhorn, a nyelvész. Ott volt Bodor Péter, az Intézet akkor utolsó
félévét töltõ magyar vendégoktatója is, és az akkor még számomra kissé érthetetlen módon majd,
õsztõl, õt váltó új vendégoktató: én.
Egy adott ponton szóba került, van-e valami közös érdeklõdése a helyi gurunak és a leendõ
magyar vendégoktatónak, s kiderült, mindketten úgy tervezzük, autizmussal fogunk foglalkoz-
ni, annak kognitív hátterével, illetve, Martin, nyelvészeti oldalával. Te elsõre meglehetõsen
szkeptikus voltál. Martinnal kb. azzal érveltünk, hogy éppen tõled tanultuk mindketten, az
emberi megismeréssel kapcsolatos alapkérdések látszólag partikuláris jelenségek empirikus vizs-
gálatával válaszolhatóak meg, ha egyáltalán; s fordítva: a partikuláris empirikus kérdésekkel
való foglalkozás azért nem végtelenül unalmas és irreleváns homokszem-számlálgatás, mert, ha
jól csinálják, a nagy kérdések megválaszolásához vihet közelebb. S azt is nagyrészt tõled tanul-
tuk, hogy a látszólag partikuláris jelenségek között különösen érdekesek lehetnek az atipikus
kogníció esetei…
Nem emlékszem, sikerült-e ott és akkor meggyõznünk. (Nyilván nem.) Amire konkrétan em-
lékszem: fizetéskor 35 schillinget fogadtatok el tõlem Martinnal, ami úgy körülbelül az életmentõ
kávéra lehetett elég. Az alábbi írás egyfajta részletes érvelés 10 év késéssel. Mint ilyen persze már
teljesen felesleges, viszont a schillingeket, több okból, már úgysem tudnám megadni.

Bevezetés
Az alábbi írásnak három, egymással összefüggõ célja van. Egyrészt be szeretném mutatni,
milyen szempontok mentén különösen releváns egymásra nézve az autizmus kutatása és a
kognitivizmus. Másrészt igyekszem feltárni néhány dimenziót, amelyek tartósan megha-

1
Ez a szöveg az eredeti tanulmány technikai okokból erõsen lerövidített változata. Köszönöm az
Autizmus Alapítvány anyagi, és személyesen dr. Balázs Anna sokféle támogatását, illetve Gy. Stefanik
Kriszta kommentárjait.

378
tározzák, milyen, többnyire implicit és heurisztikus kauzális modellek keretei közt igyek-
szünk magyarázatot keresni erre a szindrómára. Végül röviden felvázolom, véleményem
szerint miként és miért változtak ezek a modellek az elmúlt három évtizedben.

Az autizmus és a kognitív módszertan kölcsönös relevanciája

Egy kitüntetett értelemben persze az autizmus önmagában fontos jelenség, s kutatása nem
igényel mélyebb indoklást. Ahogy ma elõfordulási gyakoriságát az epidemiológiai felmé-
rések mutatják, az emberiség mintegy 0,5–0,9%-át érinti (beleszámítva a teljes spektrumra
esõ, viszonylag enyhébb eseteket is – lásd pl. Gillberg 2003). Az alapkutatásokban ritkán
emlegetjük, de az autizmus igen mélyen befolyásolja a személyes sorsokat, életlehetõsége-
ket.
Ugyanakkor számos olyan szempont van, amely mentén az autizmus és a kognitív szem-
léletmódon alapuló kutatás ennél sajátosabb módon relevánsak egymás számára. Ezeket
fogom az alábbiakban sorra venni.
1. Az autizmus, mint magyarázandó jelenség, (jelenleg) éppen a kognitivizmusra szabott. Ma
az autizmust és a rokon zavarokat tisztán viselkedéses szinten definiáljuk, ideértve a fejlõ-
dési mintázatokat is. Emellett úgy látjuk, ami közös az autizmus egyébként igen változatos
eseteiben, az meglehetõsen komplex viselkedéses-kognitív képességek sérülése. Így a ku-
tatásban alapkérdésünk az, milyen atipikus mentális és idegrendszeri szervezõdés és fejlõ-
dés áll az atipikus és atipikusan fejlõdõ viselkedésmintázatok mögött, kauzális értelemben.
S ez jellegzetesen a kognitivizmus mint empirikus tudomány alapkérdésére rímel: milyen
reprezentációs rendszerek/folyamatok állnak a komplex viselkedéses képességek mögött?
Úgy tûnhet, a kognitivizmusnak itt valódi magyarázatra van esélye: túlmehet a leíráson
vagy részjelenségek magyarázatán.
Az is világos, hogy önmagában a kognitivizmus nem kínálhat a szó szoros értelmében
teljes magyarázatot az autizmus kapcsán. Egyrészt nem magyarázhatók ezen a szinten az
etiológiai oki láncolatok elsõ lépései: milyen módon jönnek létre az autizmus különbözõ
variánsaihoz vezetõ genetikai konstellációk, ezek egyes esetekben miként lépnek interak-
cióba bizonyos környezeti faktorokkal, s vezérlik atipikus pályára az idegrendszeri fejlõ-
dést. A genetikának, a neuroembriológiának, a fejlõdési neurológiának van relevanciája a
megismerés megértésére nézve, de nem esszenciálisan kognitív magyarázatok ezek.
Másrészt ugyanez a helyzet bizonyos fejlõdési aspektusokkal. Vegyük csak a legvilágosabb-
nak tûnõ példát: az autizmussal élõ személyek többségére ugyan nem jellemzõ, de egyálta-
lán nem is ritka regresszív jellegû fejlõdési idõszakok jelenlétét. Jól dokumentált, hogy
autizmussal élõ személyek fejlõdésében lehetnek olyan idõszakok, amikor már elsajátított
szociális-kommunikatív viselkedésmintázatok eltûnnek a repertoárból, s ezen esetek egy
részében ezek nem is jelennek meg újra, noha a személy a késõbbiekben mutat fejlõdést.
Nehéz elképzelni tisztán kognitív szintû magyarázatot ezekre a fejlõdési jelenségekre.
A kutatók ma széles körben osztott intuíciója az, hogy valamilyen idegrendszeri szinten
zajló folyamat hatására következnek be ezek a gyakran meglehetõsen drámai jelenségek
(ilyen lehet pl. az atipikus idegrendszeri érési folyamat valamelyik komponense vagy a
kialakuló szubklinikai epilepszia).
S harmadikként felmerül a magyarázat részletességének szempontja is. Abban az alapvetõen
naturalisztikus pszichológiai keretben, amelyben ma megközelítjük az autizmust is, feltéte-

379
lezzük, hogy a pszichológiai magyarázatok egyik sajátossága, hogy kevésbé részletezõek, mint
a vett biológiai magyarázatok. Ez kontextustól függõen elõnye vagy hátránya a pszichológiai
magyarázatoknak. Amikor bizonyos kérdések kapcsán igazán részletezõ magyarázatokra van
szükségünk, gyakran át kell lépnünk a pszichológia és a (neuro)biológia közti határt.
2. Az autizmusban igen összetett, köztük ma humánspecifikusnak tûnõ viselkedéses képességek
mutatnak sérülést – atipikus fejlõdést és szervezõdést. A szociális reciprocitás és a rugalmas, recip-
rok kommunikáció fejlõdési zavara az autizmus lényegéhez tartozik, de látunk számos ano-
máliát a szorosan vett nyelvi képességek fejlõdése és mûködése terén is, ha az autizmussal élõ
populáció egészét tekintjük. Ugyancsak az autizmus definitív tünetének tekintjük ma
a rugalmas-adaptív viselkedésszervezés sajátos fejlõdési zavarait: a merev és repetitív viselke-
déses tendenciákat, mintázatokat, és az érdeklõdés sajátosan beszûkült, sztereotip jellegét.
Könnyen érvelhetünk mellette, hogy ezek a viselkedéses-kognitív képességek egyedülál-
lóan komplexek az emberi fajnál, s a humán pszichológiai sajátosságok közé tartoznak.
3. Az autizmusban, annak tiszta megjelenési formájában a sérülések mintázata szelektív, s így
azt várhatjuk, hogy az autizmus megértése közelebb visz majd az emberi kognitív architektúra,
illetve kibontakozásának megértéséhez. Miközben számos viselkedéses-kognitív funkció mé-
lyen sérült ebben a szindrómában, más funkciók érintetlennek vagy lényegesen kevésbé
sérültnek tûnnek – számos esetben érintetlennek tûnnek például bizonyos emlékezeti funk-
ciók, a szorosabban, formális értelemben vett nyelvi képesség, a téri kogníció, a naiv fizikai
tudás és a számolási képességek. Így az autizmus kapcsán azt várjuk, hogy bizonyos kogni-
tív rendszereket mélyen sérültnek, míg másokat kevésbé sérültnek vagy akár intaktnak
fogunk találni. Ennek mintegy „melléktermékeként” pedig azt várjuk, hogy kirajzolódnak
e rendszerek – funkcionális értelemben vett – határai és összefüggései.
4. Az autizmus példáján jól vizsgálhatjuk a neurokognitív fejlõdési zavarokkal kapcsolatos egyik
alapvetõ kérdést, a „reziduális normalitás” kérdését. Más szavakkal, azt az empirikus problé-
mát, vajon a neurokognitív fejlõdési zavarokban, amelyekben bizonyos viselkedéses/kog-
nitív funkciók a felszínen épnek tûnnek, ténylegesen a tipikussal azonos fejlõdési pályát és
szervezõdést mutatnak-e a látszólag ép viselkedések mögötti kognitív rendszerek (lásd
Thomas–Karmiloff-Smith 2004). Véleményem szerint a kérdés korántsem eldöntött, de
mélyebb jelentõsége van, amely túlmutat adott fejlõdési zavarokon.
Egyrészt, természetesen, fontos adalékot jelenthetnek ezek az eredmények a konstruk-
tivizmus-nativizmus vitában, a kognitív, neurokognitív fejlõdés modelljeinek finomításá-
ban. Emellett azonban igen figyelemreméltó eredmények lennének azok, amelyek adott
esetben „bizonyítanák”: alapvetõen különbözõ folyamatok valósíthatnak meg viselkedéses szinten
lényegében azonos kompetenciákat. Igencsak messzire vezetõ felfedezés lenne, ha ki tudnánk
mutatni például, hogy az evolúció ugyan ismereteink szerint csak egyetlen fajnál hozta
létre a nyelvet, mint az információátvitel egy igen specifikus és hatékony módját, de ennél
a fajnál viszont olyan flexibilitással, hogy többféle mechanizmus is el tudja sajátítani s ké-
pes „futtatni” ugyanezt a komplex és igen specifikus funkciót. Ez egészen új kontextusba
helyezné a humán kognícióval és fejlõdésével kapcsolatos elméletképzést.
Az autizmus és rokon zavarai kiváló terepet kínálnak a reziduális normalitás kérdésének
vizsgálatára, egyrészt a zavar szelektívnek mutatkozó természete, másrészt annak viszony-
lag magas gyakorisága, illetve a rendelkezésre álló, ma már igen nagy mennyiségû empiri-
kus adatnak köszönhetõen.
5. A zavar alapja az idegrendszer atipikus fejlõdése. Az autizmus eddigi tudománytörténet-
ének talán legfontosabb fordulata az volt, amikor az 1960-as évektõl kezdõdõen fokozato-

380
san világossá vált és széles körû elfogadást nyert, hogy a viselkedéses tünetek mögött az
idegrendszer atipikus fejlõdési pályája húzódik meg. Kevéssé valószínû, hogy ez a termé-
szettudományos gondolkodás keretein belül komolyan megkérdõjelezõdhetne. Szinte köz-
hely ma már, de jelzem: az autizmus kutatásától azt is várhatjuk tehát, hogy segít finomabb
felbontásban megértenünk azt, milyen az idegrendszeri fejlõdés és a kognitív fejlõdés kap-
csolata, mik az alapvetõ folyamatok és kölcsönhatások.
6. Az autizmus kialakulásában az esetek többségében döntõ szerepet játszanak a genetikai té-
nyezõk, az esetek jelentõs részében pedig valószínûleg kizárólagosan ezek játszanak szerepet. Az
autizmus és rokon zavarai kevert etiológiájúak: míg – az önmagukban véve is heterogén –
genetikai okok dominálnak az autizmus eseteinek kialakulásában, részleges szerepet kap-
nak exogén tényezõk is. A genetikai okok dominanciája abban érhetõ tetten, hogy úgy
tûnik, az esetek többségében jelen vannak a genetikai tényezõk; s igen sok esetben ezek
önmagukban elegendõek a zavar kialakulásához. Ha emellett figyelembe vesszük azt a ko-
rábban tárgyalt mozzanatot is, hogy itt alapvetõ humán képességek szelektív sérülésével
van dolgunk, adódik a következtetés: azt is joggal várhatjuk e szindróma kutatásától, hogy
közelebb visz minket annak megértéséhez, milyen formában, mennyiben és milyen me-
chanizmusok révén határozza meg az emberi genetikai állomány az ember alapvetõ pszi-
chológiai-kognitív felépítését, s hozza létre annak variációit.
7. Az autizmus, illetve az autizmusspektrum-zavarok természetének megértése modellként
szolgálhat általában a neurokognitív fejlõdési zavarok megértéséhez, például annak tisztázásához,
világos határokat mutatnak-e ezek a fejlõdési zavarok, vagy többdimenziós kontinuitásról van szó.
Az autizmus fogalomtörténetét végigkísérik azok a felvetések, viták, s a jobb esetekben a
hozzájuk kapcsolódó szisztematikus kutatások, amelyek e zavarnak valamilyen más pszi-
chopatológiai, többnyire fejlõdéspatológiai állapottal való lényegi összefüggésére, rokon-
ságára vonatkoztak. Felmerült, s újra és újra felmerül a szkizofréniával és annak gyermek-
kori változatával, a szemantikai-pragmatikai zavarral, a nem verbális tanulási zavarral, a
figyelemzavarokkal, való rokonsága, illetve átfedése. Ezek közül számos esetben vannak
empirikus fogódzóink a válaszhoz, de ezeket itt most nem tekintjük át.
Ezzel párhuzamosan fontos kérdés a tipikus fejlõdéshez, illetve a tipikus viselkedésmin-
tázatokhoz való viszony (hiszen az autizmus spektrum fogalmának bevezetésével részben
épp azt tettük konszenzuálissá, hogy igen enyhe esetek is vannak, melyek viselkedéses képe
akár át is fedhet a tipikus variabilitással). Olyan, a gyakorlat és a kutatás számára egyaránt
messze vezetõ problémák formájában, mint hogy van-e éles határ az autizmusspektrum és
a neurotipikus fejlõdés variációi között, a felszíni viselkedésben hasonló mintázatok szár-
mazhatnak-e egyes esetekben tipikus, míg más esetekben az autizmusra jellemzõ ideg-
rendszeri fejlõdésbõl és mûködésmintázatokból stb.
8. Az elmúlt évtizedek autizmus kutatása tanulságos példáját adja annak, hogy az ilyen jellegû
problémák esetén mennyire gyümölcsözõ a kutatás és a klinikum közötti kétirányú kommunikáció,
interakció. Ezt a szempontot itt szinte csak jelezni szeretném, hiszen kiváló összefoglaló áll
rendelkezésre e kölcsönhatásokról Michael Rutter (1999) tollából. Õ számos példával érvel
amellett, hogy az alapkutatások mennyire mélyen hatottak az autizmussal kapcsolatos klini-
kai munkára (pl. a diagnosztikus eljárások és eszközök finomításában, a más zavaroktól törté-
nõ klinikai elhatárolásban, a beavatkozások fókuszának tervezésében), ám amellett is, hogy a
klinikai tapasztalatok mennyire fontos kiindulópontként szolgáltak a kutatások számára.
9. Az autizmus kutatás eredményei jól példázzák azt is, mennyire produktív a leírási-magya-
rázati szintek közti interakció. A zavar természetébõl adódóan az autizmuskutatás négy ki-

381
tüntetett szinten (viselkedéses, kognitív, neurális, etiológiai) folyik, párhuzamosan, s ezek-
hez járul – egyelõre kisebb gyakorlati jelentõséggel – az evolúciós szint.
A számos kínálkozó példa közül hadd említsem meg itt azt, hogy a neurofiziológiai
autizmuskutatás 1990-es évek közepén tapasztalt „meglódulásában” több szerzõ szerint is
szerepet játszottak az addigra már intenzív kutatás alatt álló, s némi validitást is nyert kog-
nitív szintû elméletek, illetve az a – elsõsorban is jól illesztett kontrollcsoportok alkalma-
zására épülõ – kutatásmódszertan, amely a pszichológiai autizmus kutatásban jóval hama-
rabb megjelent (lásd Bailey et al. 1996; Hermelin–O’Connor 1970). S egy fontos ellenté-
tes irányú hatást említve a sok közül: kétségtelen, hogy az utóbbi években látványosan
finomodó idegrendszeri szintû tudásunk az autizmus kapcsán nemcsak kikényszeríti a kog-
nitív elméletek finomítását, de fontos kiindulópontokat is ad ahhoz.

Kauzális modellek: három kiemelkedõ dimenzió

Újabb példáját adva annak a gyakran hangoztatott tapasztalatnak, hogy az új eredmények
egyre több új kérdéshez vezetnek, az elmúlt évek fejleményei sokkal komplexebbnek mu-
tatják az autizmust, mint amilyennek, mondjuk, az 1980–1990-es évek fordulóján tûnt. Ez
a fokozatosan feltáruló komplexitás ugyanakkor ismét ráirányította a figyelmet a kutatást
gyakran csak impliciten, de mindig vezérlõ heurisztikus modellekre.
Az alábbiakban egyrészt meg szeretném mutatni, mit látok én e kauzális modellek há-
rom leginkább meghatározó dimenziójának, majd fel szeretném vázolni, miként változtak
ezek a modellek éppen a kutatási eredmények fényében.

Az elsõ dimenzió: a szindróma egysége

A modern autizmus fogalom megjelenésével (Kanner 1943; Asperger 1944) egyidõs, de

nem lezárt az a dilemma, vajon egységes szindróma-e ez, vagy (az eltérõ viselkedéses kép
hátterében legalább részben eltérõ oki hátteret mutató) alcsoportok összessége. (A „klasszi-
kus” kérdés az volt, vajon az Asperger által leírt szindróma az autizmus egyik sajátos va-
riánsa-e, vagy egy ahhoz számos szempontból hasonló, de teljesen önálló kórkép.)
Boucher (1996) nyomán különítsünk el most három lehetséges alapvetõ modellt szoro-
sabban a szindróma egységessége kapcsán. Az egységes kórkép vagy single syndrome modellje
feltételezi, hogy az autizmus egységes szindróma; létezik az etiológiai okoknak és a tünete-
ket okozó idegrendszeri/kognitív zavaroknak egy olyan mintázata, amely a szindróma minden
esetét jellemzi, amelybõl levezethetõk a definitív tünetek, s amelyhez képest mintegy má-
sodlagosak az egyéni variációk. Azaz, létezik egy olyan etiológiai mintázat és neurokognitív
sérülésmintázat, amely univerzális a szindrómában, s amely specifikus a szindrómára nézve;
az autizmus minden esetét jellemzi, s csak az autizmus eseteit jellemzi.
A Boucher által tárgyalt második modell az elkülönülõ, de összefüggõ kórképek (distinct but
related syndromes) modellje. Ez a modell azt feltételezi, hogy esszenciálisan elkülönülõ szind-
rómákból áll össze az autizmus, illetve az autizmusspektrum, amelyek esetében mindegyik-
nek megvan a maga sajátos etiológiája illetve neurokognitív sérülésmintázata. (Ezek az
elkülönülõ szindrómák részegesen átfedhetnek egymással a sérüléseket tekintve, illetve
természetszerûleg rokonságot mutatnak a viselkedéses tünettanban.) Mindegyikõjük ese-

382
tében külön-külön kell tehát megtalálnunk az univerzális és specifikus etiológiát és sérü-
lésmintázatot, a mai autizmus, illetve autizmusspektrum fogalmunk pedig e szindrómák
összességébõl állna.
Végül a harmadik a kontinuum modell. Ez tekinti a leginkább heterogénnek az autizmust.
Úgy véli (szemben pl. Wing–Gould 1979 eredményeivel és számos más szerzõ álláspontjá-
val, lásd pl. Bailey at el. 1996), hogy a három definitív tünetterület egymástól nagyfokú füg-
getlenséggel variálhat, nem feltétlenül van közös etiológiai láncszem az eltérõ esetek hátte-
rében, s a spektrumnak nincsenek éles határai más zavarok, illetve a neurotipikus fejlõdés felé.
Természetesen empirikus kérdés az, melyik modell a helyes, a ma rendelkezésre álló
adatok azonban egyelõre nem döntõek. Ugyanakkor a kutatásban nagyon eltérõ stratégiát von
maga után a három modell. Az egységes kórkép modellje azt sugallja, hogy ha az autizmus
lényegét keressük, akkor olyan etiológiai láncokat, illetve neurokognitív sérüléseket kere-
sünk, amelyek univerzálisak és specifikusak a szindrómában; ami tehát nem az, az másod-
lagos vagy akcidentális, nem a kórkép esszenciális sajátossága. Az elkülönülõ, de összefüg-
gõ kórképek modellje ezzel szemben nem várja azt, hogy találunk egyetlen univerzális és
specifikus sérülést az autizmus, illetve az autizmusspektrum-zavarok esetei közt, nem is
preferált célja ennek kimutatása. Az olyan jellegzetességek, amelyek nincsenek jelen min-
den autizmussal élõ személynél, illetve esetleg jelen vannak más zavarokban is, még a
szindróma lényegéhez tartozhatnak, legalább bizonyos alcsoportok esetében, társulva más
sérülésekkel. Ugyanakkor feltételezi ez a felfogás, hogy a spektrumot alkotó egyes valódi
szindrómák koherensen jellemezhetõk.
A kontinuummodell mindkét elõbbi felfogásnál heterogénebb, és kevésbé éles határo-
kat mutató halmaznak látja az autizmust. Még koherens alcsoportokat sem feltétlenül vár
el az autizmuson, illetve a spektrumon belül. A kontinuumfelfogást valló szerzõ általában
szkeptikus egy átfogó autizmus magyarázat kapcsán.

A második dimenzió: a magyarázat szintjei

A kauzális modellek egy másik fontos dimenziója az, mely szinteken kell keresni az autizmus
magyarázatát, s mi jellemzi ezek kapcsolatát. Mint fentebb láttuk, egy teljes autizmus ma-
gyarázatnak, 4+1 szintet kell involválnia, s hosszú távon az egyes szinteken adott leíráso-
kat/magyarázatokat egységben kell bemutatnia. Ez önmagában azonban nem jelöli ki azt a
magyarázati szintet, amelyen a szindróma koherenciáját keresnünk kell – az megjelenhet
kitüntetetten a genetikai, a neurobiológiai, illetve a kognitív/pszichológiai szintek bárme-
lyikén, s nem feltétlenül jelenik meg a másik két szinten.
Jó példa ennek jelentõségére, ha szembesítjük például a Happé (1994) által kínált tentatív
magyarázatot egy kézenfekvõ, noha szintén tentatív neurobiológiai magyarázattal. Happé
1994-es rekonstrukciójában az autizmus sokrétû etiológiai okai viszonylag heterogén
neurobiológiai sérülésmintázathoz vezetnek. A kognitív szinten azonban mindig jelen van
a tudatelméleti funkció sérülése, amely mögött esetenként eltérõ neurológiai anomália
állhat, tekintve, hogy komplex, többféle idegrendszeri szisztémát igénybe vevõ pszicholó-
giai funkció ez. Ebben a modellben az autizmus genetikai és neurobiológiai szinten erõsen
heterogénnek, míg kognitív szinten meglehetõsen homogénnek, koherensnek jelenik meg,
s ez utóbbi szinten meg is találjuk az univerzális és specifikus sérülést, a naiv tudatelméleti
képesség zavarát.

383
 Jól ismert javaslat ugyanakkor az, amely az autizmust sajátos fejlõdési prefrontáliskéreg-
zavarként igyekszik megragadni. Itt a szindróma koherenciáját az adja, hogy mindig jelen
van a prefrontális kéregterületek fejlõdési zavara, s a sérülés részben akcidentális jellege és
kiterjedése determinálja, hogy azon funkciók közül, amelyek megvalósításában kulcsszere-
pet játszik a prefrontális kéreg (végrehajtó funkciók, tudatelmélet és általában komplex
szociális kogníció, munkaemlékezet stb.) melyek, milyen formában és milyen mértékben
mutatnak sérülést az adott személynél. Azaz, e modell szerint az autizmus igen heterogén
lehet mind a genetikai, mind a pszichológiai szinten, ám koherenciája a prefrontális terü-
letek sérülésében megragadható.

A harmadik dimenzió: a „fejlõdési dinamika”

Boucher (1996) hívja fel a figyelmet igen világos módon erre a dimenzióra is. Mint mond-
ja, a szindróma eseteinek fejlõdési dinamikája szempontjából az autizmusmodellek jelen-
tõs része homotóp, feltételezi, hogy ugyanaz a kognitív idegrendszeri sérülés okozza a defi-
nitív tüneteket azok manifesztációjától kezdve mindvégig, az érintett egyén élete során.
Lehetséges ugyanakkor, hogy valamilyen heterotóp modell a helyes, amelyben a fejlõdéssel
együtt a tüneteket eleinte okozó sérülések enyhülésével vagy eltûnésével párhuzamosan
mások jönnek létre (akár a korábbiak következményeként), s a késõbbiekben ezek okoznák
az autizmus lényegi tüneteit.
A homotóp megközelítés módszertanilag lényegesen kevesebb terhet ró a kutatóra (pl.
megengedi, hogy gyakorlatilag bármilyen életkorú, vagy életkort tekintve meglehetõsen
heterogén mintán kutassa a szindróma magyarázatát, a tünetek közvetlen okát), ám egyér-
telmûen fennálló lehetõség, hogy a helyes modell heterotóp. Utóbbi azonban lényegesen
munkaigényesebb kutatási stratégiát kíván meg, hiszen alapvetõ neurokognitív változáso-
kat vár az életkorral. Noha megint csak még megválaszolatlan empirikus kérdés az, melyik
modell a helyes, módszertani döntéseivel valójában minden kutató impliciten elkötelezi
magát valamelyik mellett.

Átfogó modellek a kognitív-neurokognitív autizmus kutatás

történetében
Az autizmus kutatását ma a kognitív-neurokognitív kutatás egyik kiemelkedõen sikeres
területének tekinthetjük, ám többször „áthangolódott”: néhány alkalommal – többnyire imp-
licit – modellváltáson ment keresztül.
E modellek és modellváltások áttekintése legalább három szempontból hasznos. Egy-
részt az autizmus iránt közelebbrõl érdeklõdõknek megmutatja, miért térnek vissza bizo-
nyos hipotézisek és a rájuk vonatkozó empirikus adatok újra és újra az autizmus magyará-
zatában, még akkor is, ha korábban látszólag elvetettük õket mint irrelevánsakat – ám egy
közben megváltozott modellben máshol kapva helyet, mint korábbi megjelenésükkor. Lát-
ványosan tetten érhetõ, mennyire modell- (elmélet-) vezérelt az adatok értelmezése. Más-
részt megint csak az autizmus kutatás iránt közelebbrõl érdeklõdõ olvasó számára, felhívja
a figyelmet arra is, hogy – még ha a kutató nem is teszi explicitté –, a mindenkori kutatást
mennyire mélyen meghatározza az aktuális modell. Harmadrészt a mód, ahogyan ezek a

384
modellek determinálják a kutatást és az adatértelmezést, tanulságosak tágabban a fejlõdési
zavarok kutatására, illetve általában a komplexebb humán jelenségek kognitív kutatása
számára is. Nem utolsósorban azért, mert a változó modellekkel nemcsak hipotéziseket és
adatokat értékelt át a kutatók közössége, hanem minden egyes modellváltással mintegy újradefi-
niálta a „kognitív” kutatást és annak helyét az autizmus kutatás sokdiszciplínás vállalkozásában.

A szisztematikus kutatás kezdetei: a szindróma természete felé, kidolgozott

kauzális modell nélkül. 1960–1970-es évek

A tudományos igényû autizmus kutatást elsõ szakaszát leíró-tapogatózó stratégia jellemzi.

A korai kutatások végre nem tekintették kellõen megalapozottnak a híres-hírhedt
Bettelheim-féle „frizsider-anya” hipotézist, s a spekulatív, de gyors és „olcsó” elméletkép-
zés helyett alaptények tisztázásának fogtak neki. Ez nem vezetett gyorsan kifinomult és
alátámasztott oksági hipotézisekhez, ám úgy tûnik, tartós érvénnyel tisztázott néhány kér-
dést: például a komorbiditások felmutatásával megalapozta azt, hogy idegrendszeri termé-
szetû fejlõdési zavarról van szó, s részben ikervizsgálatokkal kimutatta, hogy az heterogén
etiológiájú, ám a kiváltó okok közt különösen erõs szerep jut a genetikai okoknak.
Ezt a korai szemléletmódot és szisztematikus feltáró munkát a pszichológiai szinten kivá-
lóan jellemzi, s egyben igen értékes adatokkal is szolgált Hermelin és O’Connor munkája
(1970). Anélkül hogy oki hipotézissel álltak volna elõ, igen szisztematikusan nekifogtak
annak, hogy kognitív szempontból feltérképezzék az autizmus profilját. S mivel azt máig
validnak tekinthetõ módszertannal tették, eredményeiket ma is használjuk. A másik jelleg-
zetes leíró vizsgálat a „Camberwell study”. Wing és Gould (1979) itt sem alkottak oksági
hipotézist, viszont igen nagy empirikus munkát végezve jutottak fontos következtetésekre
– lényegében ez a tanulmány az egyik fõ forrása mai autizmus definíciónknak, illetve az
autizmusspektrum fogalmának. Figyelemre méltó, hogy ebbõl az idõszakból elsõsorban
azok a kutatások bizonyultak idõtállónak és fontosnak, amelyek nem alkottak még oksági
hipotéziseket, sokkal inkább felvállalták a szisztematikus feltáró-leíró munkát.

Versengõ egyfaktoros, alacsony szintû hipotézisek. 1970–1980-as évek

Kauzális hipotéziseket azonban már ezekben az években is megfogalmaztak. Ezeket bizo-

nyos értelemben „éretleneknek” nevezhetjük, hiszen akkor születtek, amikor még magá-
ról a viselkedéses jellegzetességekrõl és a szindróma természetérõl is igen keveset tudtunk.
Ezekben a hipotézisekben, legalább is jelentõs részükben, volt valami közös: jellegzete-
sen egyetlen körülírt pszichológai, neuropszichológiai faktort jelöltek meg az autizmus alap-
vetõ sajátosságaként, s a feltételezett sérült mechanizmus kognitív szempontból viszony-
lag alacsony szintû volt. Ezek nyilván parszimonisztikus magyarázatoknak tûntek a kutatók
szemében, s mindegyik esetében találunk olyan mozzanatokat az autizmus tünettanában,
amelyek valamilyen mértékben kézenfekvõvé tették õket. Ilyen volt pl. a szenzoros domi-
nancia hipotézise, a túlzott ingerszelektivitás hipotézise vagy a perceptuális inkonstancia
hipotézis stb. (lásd Frith–Baron-Cohen 1987).
Keveset hivatkozott írás Frith és Baron-Cohen (1987) fejezete a klasszikus Handbook of
Autism elsõ kiadásából, noha igen világosan jelzi azt a modellváltást, amely aztán jelentõs

385
sikereket is hozva, egy új periódust nyit az autizmus magyarázatában. A szerzõk itt amel-
lett érvelnek, hogy ezen egyfaktoros, alacsony szintû magyarázatok egyike sem látszik uni-
verzálisnak és/vagy specifikusnak az autizmusra nézve. Azaz, ha van egyáltalán univerzális
és specifikus kognitív sérülés ebben a szindrómában, azt a magasabb kognícióban kell ke-
resnünk, s – elsõsorban Hermelin és O’Connor eredményei alapján – olyan területeken,
amelyek a szociális belátással, a magas szintû jelentésfeldolgozással függnek össze.

Versengõ egyfaktoros, magasabb szintû kognitív hipotézisek.

1980–1990-es évek

Ha explicit logikát akarnánk keresni e heurisztikus modellek egymást váltása mögött, ak-
kor azt mondhatnánk, az 1980-as évek végére néhány kutató „belátta”: találunk ugyan
alacsony szintû kognitív deficiteket, ezek azonban sem nem specifikusak, sem nem univer-
zálisak, így amennyiben specifikus és a szindróma koherenciáját is megtartó magyarázatot
keresünk, akkor azt komplexebb, „magasabb” kognitív mechanizmus sérülésében érdemes
keresni. Amellett hogy a komplexebb kognitív mechanizmusok felé fordult a figyelem, a
meghatározó kutatási heurisztika a végsõ közös ösvény létezésének feltételezése volt, vagyis
az az elõfeltevés, hogy minden tüneti változatosság mellett létezik egy olyan kognitív sérü-
lés, amelyre mintegy konvergálnak a heterogén kiindulópontú etiológiai ösvények, s amely-
bõl erednek a szindrómát definiáló alapvetõ tünetek. A modell megengedte, hogy e mag-
sérülés mellett különféle „akcidentális” kognitív és egyéb zavarok is jelen vannak a szind-
rómában. Mai szemmel a végsõ közös ösvény feltételezése talán elhamarkodottnak tûnhet,
de egyrészt korántsem volt motiválatlan, másrészt pedig kétségtelen elõnyei is voltak an-
nak, hogy ezt alkalmazták kutatási heurisztikaként.
A Camberwell-tanulmány (Wing–Gould 1979) például jól motiválta ezt a stratégiát,
hiszen ott a kutatók egyszerre vélték kimutatni azt, hogy az autizmus egy koherens szindró-
ma, a három definitív tünetcsoport tendenciózusan együtt jelenik meg – amelyre a legegy-
szerûbb magyarázat az, hogy közös okból erednek.
E kutatási stratégia eredménye, tudjuk, az a három „nagy”, jól alátámasztott kognitív
hipotézis volt – a naiv tudatelméleti zavar, a gyenge centrális koherencia, illetve a végre-
hajtó funkció sérülés hipotézise –, amelyek tárgyalását itt mellõzöm, de számos összefogla-
ló tanulmány áll rendelkezésre ezekrõl (pl. Baron-Cohen et al. 2000; Gyõri 2003 és in
press, 2005).

Összetett háttér, többszintû magyarázat: a neurokognitív integráció. 1990-es

évek közepétõl

Az, hogy már a kilencvenes évek közepétõl bonyolódni kezdett az autizmus kognitív hátte-
rérõl alkotott képünk, részben a végsõ közös ösvény jellegû modellek empirikusan meg-
mutatkozó korlátaiból érthetõ meg. Az egyiket azok a negatív eredménnyel záruló vizsgá-
latok mutatták fel, amelyek sikertelenül igyekeztek korrelációt találni a tudatelméleti sérü-
lés súlyossága és a harmadik definitív tünetterületen – a sztereotip és repetitív viselkedéses
tendenciák, illetve az atipikusan beszûkült érdeklõdés – megjelenõ tünetek súlyossága kö-
zött. Ezt a korrelációt meg kellett volna találniuk a kutatóknak, ha valóban a tudatelmélet

386
fejlõdési zavara a végsõ közös ösvény, amelybõl a magtünetek kauzálisan erednek. Sikerte-
lenek voltak azonban azok az empirikus kísérletek is, amelyek a kognitív sérüléseket igye-
keztek egymásra visszavezetni. Noha számos alapvetõ kérdés tisztázatlan maradt, jogosnak
tûnik a következtetés, hogy az autizmus kognitív hátterében fontos szerepe van mindhá-
rom sérülésnek.
Ezt tovább erõsítette, hogy a neurális szintû vizsgálatok – melyek egy része erõteljesen
épített a pszichológiai szintû elméletképzésre – eredményeikben figyelemre méltó mér-
tékben összhangban voltak a pszichológiai vizsgálatokkal (lásd pl. Bailey et al. 1996), de
számos további irányt is kijelöltek a pszichológiai vizsgálódásoknak – elsõsorban a kis-
aggyal kapcsolatos eredményekre gondolhatunk (Courchesne 1995).

Tovább finomodó kép: többszintû, többfaktoros magyarázat felé.

Nagyjából 2000 után

Az 1990-es évek végétõl, úgy tûnik, a tágan értelmezett kognitív kutatásban inkább az
idegtudományi vizsgálatok játszanak domináns szerepet – rendkívül meglódultak s fon-
tos eredményeket hoztak a neurobiológiai kutatások. Ezeknek az áttekintése itt túl nagy
terjedelmet kívánna, s rendelkezésre állnak jó összefoglalók (pl. Acosta–Pearl, 2003).
Két mozzanatot emelek csak ki. Egyrészt számos, nem a neokortexet érintõ, körülírt
strukturális sérülést sikerült demonstrálni. Ezzel ismét elõtérbe kerültek a viszonylag
alacsony szintû feldolgozással összefüggõ részmagyarázatok, illetve komoly plauzibili-
tást (noha még nem bizonyítást) nyertek olyan modellek, amelyek a magasabb szintû
idegrendszeri anomáliákat az alacsony szintûek közvetlen fejlõdési következményeként
igyekeznek magyarázni. A sokáig uralkodó egyfaktoros, magas szintû strukturális sérü-
lést feltételezõ modellektõl most a sokfaktoros, többszintû, számos kauzális ösvényt
invokáló modellek felé mozdulunk el.
Másrészt sok évtizednyi bizonytalanság után egyértelmûnek látszik, hogy vannak átfo-
gó, vélhetõen a kéreg egészét érintõ finom morfológiai anomáliák (lásd Acosta–Pearl 2003).
A kognitív kutató számára ez azt valószínûsíti, hogy valóban együtt vannak jelen, s megint
csak bonyolult interakciókban, a területáltalános és területspecifikus sérülések. Most mintha
az idegtudományok adnák a feladatot a pszichológus számára, hogy keresse meg a neurális
anomáliák kognitív korrelátumait s kapcsolataikat a tünetekkel és változásaikkal.
Ugyanakkor a pszichológiai szintû kognitív vizsgálódások is igen sokat finomítottak a
képen, s megint csak a bonyolultabb, de árnyaltabb és pontosabb modellek látszanak teret
nyerni. Hogy a saját területemmel példálózzak: sokkal összetettebbnek látjuk a tudatelmé-
leti sérülés és fejlõdése mintázatait, mint korábban bármikor (lásd Baron-Cohen et al.
2000; Gyõri in press, 2005), s ugyanez a helyzet a nyelv és tudatelmélet kapcsolatával a
szindrómában (Gyõri et al. in press), de sorolhatnánk a további példákat.

Implikációk
Úgy vélem, meglehetõsen világos üzenete van a fentieknek Egyrészt fontos tanulság, hogy
a sokat finomodó és ezzel együtt sokat bonyolódó kép ugyan megsokszorozta a kérdéseket,
de nem cáfolta meg a konszolidált ismereteinket: a kép ugyan összetettebb, mint volt, de

387
nem kevésbé világos, s az új eredmények nem kérdõjelezik meg a szindróma definícióját és
koherenciáját sem. Emellett négy módszertani következményt emelek ki:
1. érdemes tudatosítani, milyen kauzális modellben gondolkodunk a szindrómáról, hi-
szen ez jól kijelöli a kutatás néhány eleve beépülõ korlátját;
2. minden korábbinál erõsebb fejlõdési hangsúly indokolt az empirikus kutatásban, még
több tényezõt és interakciót kell figyelembe vennünk a fejlõdési dimenzió mentén;
3. elsõsorban ebbõl adódik, hogy még az eddigieknél is jobban kontrollált és világosab-
ban homogenizált minták alkalmazása szükséges;
4. és látni kell, hogy még bonyolultabb viszony a pszichológiai/kognitív és a
neurobiológiai szintû magyarázatok közt, mint korábban, s jelenleg inkább az idegtu-
dományi szint adja a kérdéseket a pszichológiának, mint fordítva.

Irodalom
Acosta, M. T.–Pearl, P. L. (2003). The Neurobiology of Autism: New Pieces of the Puzzle.
Current Neurology and Neuroscience Reports 2003, 3:149–156.
Asperger, H. (1944). Die ’Autistischen Psychopathen’ im Kindesalter. Archiv für Psychiatrie und
Nervenkrankenheiten, 117, 76–136. Annotated English translation in Frith, 1991a, 37–92.
Bailey, A.–Phillis, W.–Rutter, M. (1996). Autism: Towards an Integration of Clinical,
Neuropsychological, and Neurobiological Perspectives. Journal of Child Psychology and
Psychiatry, Vol. 37, No. 1., 89–126.
Boucher, J. (1996) What could possibly explain autism? In Carruthers, P.–Smith, P. K. (eds.):
Theories of theories of mind. Cambridge, UK: Cambridge University Press, 223–241.
Baron-Cohen, S.–Tager-Flusberg, H.–Cohen, D. J. (eds.): (2000). Understanding Other Minds:
Perspectives from Developmental Cognitive Neuroscience. (2nd edition) Oxford, Oxford University
Press.
Courchesne, E. (1995). New evidence for cerebellar and brainstem hypoplasia in autistic infants,
children and adolescents: the MR imaging study by Hashimoto and colleagues. Journal of
Autism and Developmental Disorders, 25, 19–22.
Frith, U.–Baron-Cohen, S. (1987). Perception in Autistic Children. Chapter 5 in Cohen and
Donnellan (eds.), Handbook of Autism and Pervasive Developmental Disorders. New York, Wiley.
Gillberg, C. (2003). Epidemiology of autism. Conference paper. The Social Brain Conference,
Göteborg, Sweden.
Gyõri Miklós (2003). A neurokognitív fejlõdés moduláris zavarai: az autizmus. In Gulyás–Pléh–
Kovács (eds.): Kognitív idegtudomány. Budapest, Osiris.
Gyõri Miklós (in press, 2005). Autism and cognitive architecture. Domain specificity and psychological
theorising on autism. Budapest, Akadémiai.
Gyõri–Hahn–Várnai–Sajó–Stefanik–Balázs (in press): Nem verbális eljárás a hamisvélekedés-
tulajdonítás tesztelésére: eredmények tipikusan fejlõdõ és atipikus fejlõdésû gyermekektõl.
In Racsmány M. (szerk.): A fejlõdés zavarai és vizsgálómódszerei. Neuropszichológiai diagnoszti-
kai módszerek. Budapest, Akadémiai.
Happé, F. (1994). Autism. An introduction to psychological theory. London, University College of
London Press.
Hermelin, B.–O’Connor, N. (1970). Psychological Experiments with Autistic Children. London,
Pergamon Press.

388
Kanner, L. (1943). Autistic disturbances of the affective contact. Nervous Child, 2, 217–250.
Rutter, M. (1999) The Emmanuel Miller Memorial Lecture 1998. Autism: Two-way Interplay
between Research and Clinical Work. Journal of Child Psychology and Psychiatry, Vol. 40. No.
2. 69–188.
Thomas, M.–Karmiloff-Smith, A. (2004). Are developmental disorders like cases of adult brain
damage? Implications from connectionist modelling. Behavioral and Brain Sciences.
Wing, L.–Gould, J. (1979). Severe impairments of social interaction and associated abnormalities
in children: epidemiology and classification. Journal of Autism and Developmental Disorders,
9, 11–29.

389
Káldy Zsuzsa

Módszertani problémák a csecsemõkutatásban:

mire figyelnek a babák

Bevezetés
A csecsemõk rengeteg idõt töltenek nézelõdéssel: nézik a mamájuk arcát szopás közben,
nézik a kezüket, majd késõbb a tárgyakat, amiket kezükbe tudnak fogni, a plafonról lógó
színes mozgó játékot. Hogyan képezik le ezt a bonyolult vizuális világot? Mi kerül feldol-
gozásra a rendszerben, és mi nem? Mi tárolódik, és mennyi ideig? Ezek a kérdések régóta
foglalkoztatják a kognitív pszichológusokat. A felnõttek figyelmi rendszere kettõs irányí-
tás alatt áll. Egyrészt tudjuk akaratlagosan irányítani figyelmünket: ha egy tollat keresünk
az íróasztalon, szisztematikusan végignézzük az asztalon levõ tárgyakat, amíg nem talá-
lunk egyet. Ha azonban közben elkezd csengeni a telefon, figyelmünk egy pillanatra au-
tomatikus irányítás alá kerül, és nagy valószínûséggel odanézünk – majd eldöntjük, hogy
a toll vagy a hívás-e a fontosabb. Egyes ingerek jobban képesek automatikusan vonzani a
figyelmet, mint mások: ezt a jellemzõt figyelemmegragadó hatásnak, figyelmi prioritás-
nak, vagy egy szóval szálienciának hívjuk.

A tér figyelmi képe

A vizuális figyelem kutatói szerint a vizuális térnek egy olyan topografikus reprezentációja,
ahol az alulról felfelé ható (mit észlelünk éppen a környzetben) és a felülrõl lefelé ható folya-
matok (tudatosan irányított figyelem) kölcsönhatásba lépnek. Ezt a reprezentációs szintet
száliencia-térképnek nevezik. Ez a pillanatról pillanatra változó térkép irányítja a szemmoz-
gásokat: mindig az éppen legmagasabb szálienciával bíró helyre irányul a tekintet. Eredeti-
leg a komputációs modellezésben merült fel ez a gondolat (Blaser–Sperling–Lu 1999; Itti–
Koch 2001). Neurofiziológiai kutatások az elmúlt pár évben több különbözõ agyi területen
lokalizálták ezt a térképet (a jelenlegi eredmények összefoglalására lásd pl. Treue 2003): többek
között a parietális kéregben (lateral intraparietal area, LIP, Kusunoki–Gottlieb–Goldberg 2000)
és a frontális szemmezõben (frontal eye field, FEF, Thompson–Bichot 2004; Schall 2004).

Mire figyelnek a babák?

Az, hogy egyes tárgyak (vagy felszínek, mozgás) jobban felkeltik a csecsemõk figyelmét,
mint mások, mindenkinek nyilvánvaló, aki töltött már kis idõt velük. Például ha mutatunk
nekik egy csillogó, neonzöld gömböt és egy fekete csavarhúzót, a babák elõbb a gömböt

390
kezdik nézegetni, és több idõt töltenek vele, mint a csavarhúzóval. Mivel a tárgy vizális
kódolása alaposabb volt, a gömbre hosszabb ideig és megbízhatóbban is fognak emlékezni,
mint a csavarhúzóra. A tárgy vizuális szálienciájának fontos hatása van mind a figyelmi,
mind az emlékezeti folyamatokra. Csecsemõknél pedig ezek a hatások még erõsebbek,
mint felnõtteknél, két okból. Az egyik, hogy még nem használják a nyelv segítségét a kó-
dolásban. A felnõtt a két tárgy láttán arra gondol, hogy „ez egy csillogó gömb meg egy
csavarhúzó”, és ha két hét múlva fel kell idézni, mi volt a két tárgy, ezek a címkék sokat
segíthetnek. A másik ok, hogy csecsemõknél a felülrõl lefelé ható, kognitív hatások még
nem túl erõsek. A felnõtt ránéz a két tárgyra, majd eszébe jut, hogy legutóbb, amikor
kereste a csavarhúzót otthon, nem volt a szokásos helyén, és hogy ez mennyire bosszantot-
ta, vagy hogy milyen jó ötlet volt múltkor a csavarhúzóval kinyitni a befõttesüveget. Két
hét múlva, a felidézéskor, ezek a gondolatok segíthetnek az amúgy nem túl érdekes tárgyra
való emlékezésben. A csecsemõk még nem tudnak ezekre a korábbi ismeretekre támasz-
kodni, ezért a tárgy vizuális szálienciája számukra még inkább fontos.
Mindezek után azt gondolhatnánk, hogy a kutatások régóta foglalkoznak ezzel a témá-
val, és az alapvetõ alapelvek évtizedek óta jól ismertek. Sajnos, egyáltalán nem ez a helyzet:
a csecsemõkutatásra ezek a gondolatok nemigen hatottak. Két kivételt érdemes kiemelni.
Több mint húsz évvel ezelõtt Banks és Salapatek (1981) megfogalmazták a csecsemõk
mintapreferenciájának egy kvantitatív modelljét. A modell alapja az a feltételezés volt, hogy
a korábban már elvégzett kontrasztérzékenységi küszöbvizsgálatok eredményei meg tud-
ják jósolni, hogy két egyszerû, kétdimenziós mintázat közül a csecsemõk melyiket fogják
preferálni. Rövidebben: a babák azt szeretik nézegetni, amit jobban, jobb felbontásban
látnak. Ezt a feltételezést késõbb több vizsgálat igazolta (Gayl–Roberts–Werner 1983; Slater
et al.1985). Banks és Ginsburg (1985) pedig ezen elv alapján konstruált egy komputációs
modellt, amelynek elõrejelzései megegyeztek számos mintapreferencia kísérlet eredmé-
nyével. Banks és kollégái azonban úgy gondolták, hogy a modelljük csak körülbelül 3 hó-
napos korig mûködik: ezután megjelennek a kognitív hatások és az akaratlagos figyelem-
irányítás. Sajnos, ezt a kutatási irányt mások nem követték, így sem a Banks-modell érvé-
nyességi korlátait nem ismerjük, sem újabb modellek nem születtek ezen a területen.
Jelenleg Martin Banks egyik volt kollégája, James Dannemiller, és az õ munkatársai
folytatnak a száliencia kvantitatív vizsgálatára irányuló, igen érdekes kutatássorozatot cse-
csemõkön (Dannemiller 1998; 2000; Dannemiller–Stephens 2001). Kimutatták például,
vagy egy versengõ tárgy jelenléte a látási mezõ egyik felében hogyan befolyásolja azt, hogy
egy kis mozgó tárgy mennyire vonzza a csecsemõk tekintetének irányát. Egy másik vizsgá-
latuk pedig arra mutatott rá, hogy a luminanciakülönbségek igen hasonló módon hatnak a
csecsemõk és a felnõttek figyelmének irányítására.

Ha nem figyelünk a szálienciára…

Azt, hogy milyen problémák származhatnak abból, ha a tárgyak szálienciáját figyelmen
kívül hagyja a csecsemõkutató, a következõ példa illusztrálja. Teresa Wilcox egy, azóta
igen sokat idézett tanulmányában (Wilcox 1999) azt vizsgálta, hogy milyen típusú vizuális
információt használnak a babák annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy két tárgy valóban
két különbözõ tárgy-e vagy sem. A következõ dimenziókat vizsgálta: forma, méret, mintá-
zat és szín. Eredményei szerint a babák már négy hónapos korban tudják használni a for-

391
 1. ábra. Így néztek ki a kísérleti tárgyak Wilcox (1999) tárgyemlékezeti vizsgálatában
(az eredeti cikkben szereplõ leírás alapján)

ma- és a méretkülönbseget, de a mintázatbeli különbség alapján csak hét és fél hónapos

korukban tudnak dönteni. A két tárgy, amit ebben a kísérletben használt, egy pöttyös és
egy csíkos labda volt. Mindezt egy olyan paravánnal együtt mutatta a babáknak, ami maga
is mintás volt, és az egész esemény egy (másféle) mintás háttér elõtt zajlott le (1. ábra).
Ha jobban belegondolunk, igazából meglepõ, hogy ebben a kísérletben a babák egyálta-
lán észrevették a mintázatbeli különbséget a két labda között hét és fél hónapos korukban,
hiszen az összes többi tárgy esetében, amit láttak, a mintázat fontossága elhanyagolható,
sõt elhanyagolandó volt. Nem biztos, hogy egy egyszínû, sima háttér és paraván elõtt, két,
jobban különbözõ mintázat lett volna figyelemfelkeltõbb (száliensebb) akár a kisebb babák
számára is. Számos hasonló példát lehetne említeni a mai csecsemõkutatásokból. A prob-
lémák gyakran abból származnak, hogy a kutatók összetévesztik a megkülönböztethetõsé-
get a szálienciával. Az, hogy a baba a látványa alapján meg tud különböztetni két tárgyat,
még nem jelenti azt, hogy a két tárgy ugyanannyira vonzza a figyelmüket. Gondoljunk
megint csak a csillogó gömbre és a csavarhúzóra.

Egy megoldási kísérlet

Hogyan lehet elkerülni az ilyen jellegû problémákat? Ebben a részben erre a kérdésre
fogalmazok meg egy lehetséges választ. A kiindulópontunk az, hogy két perceptuális di-
menzió (pl. szín és forma vagy forma és méret) összehasonlítása csak akkor tekinthetõ
pszichofizikai szempontból megfelelõnek, ha a két dimenzió mentén megadott különbsé-
gek szálienciája egyenlõ.
Az elsõ vizsgálatunkban, amelyben a szín és a luminancia kódolását vizsgáltuk 6 hóna-
pos babáknál (Káldy–Blaser, 2004; Káldy–Blaser–Leslie, bírálat alatt) ezért egy kétlépcsõs
módszert alkalmaztunk. Az elsõ lépcsõ, a kalibráció célja az volt, hogy meghatározzunk két
olyan ingerpárt, ahol a pár tagjai közti különbség figyelemfelkeltõ hatása, szálienciája egyen-
lõnek tekinthetõ. Ehhez a klasszikus csecsemõvizsgálati paradigmát, a preferenciális nézés
módszerét (preferential looking method, PFL, Teller 1979) alkalmaztuk. Ebben az adott kí-

392
sérletben a szín (árnyalat) és a világosság (luminancia) hatását hasonlítottuk össze. Tehát
két olyan ingerpárt kell meghatároznunk, ahol a színkülönbség és a luminanciakülönbség
figyelemfelkeltõ hatása egyforma (és a pár elemei más dimenzióban természetesen nem
különböznek egymástól). A babák két színes korongot láttak, barna háttéren: az egyik ko-
rong mindig ugyanolyan piros volt, a másik sárga, de a luminanciafoka a különbözõ próbák-
ban kissé különbözött (néha nagyon világos volt, néha egész közel volt a háttér barnájához).
A piros korong luminanciaszintje megegyezett a háttér barnáéval, az összehasonlításként
bemutatott sárga korongoknak pedig a színárnyalata egyezett meg a háttér barnáéval. Vélet-
lenszerûen variáltuk, hogy melyik szín melyik oldalon jelent meg, és azt mértük, hogy a
babák melyik korongra néznek elõbb (jobb vagy bal oldal). 6 hónapos kísérleti személyeink
átlagosan több mint húsz próbát tudtak végigülni: az eredményeket a 2. ábra foglalja össze.
A kapott eredményekbõl meg tudtuk határozni azt a luminanciaszintet, amit a babák
50%-ban választottak a piros ellenében. Erre a luminanciaszintre azt mondhatjuk, hogy a
luminanciakülönbség ezen a sárga és a barna között pontosan ugyanannyira vonzza a ba-
bák figyelmét, mint a piros és a barna közti színárnyalati különbség. Ezzel a két ingerpárral
ezután elvégeztük a kísérlet második lépcsõjét: az emlékezeti tesztet. Itt a babák a követke-
zõ eseményeket látták egy egyszerû rajzfilm formájában. A luminanciakondícióban egy
barna és egy sárga korongot láttak néhányszor átmenni egy színpad egyik felébõl a másik-
ba. Ezután az egyik korong (mondjuk a barna) megjelent, majd bement egy szürke paraván
mögé. Két másodperc múlva a paraván fokozatosan felfelé eltûnt a színpadról, és vagy az
eredeti barna korong („Elvárt kimenetel”) vagy a korábbiakban látott sárga korong („Meg-

100
% preferencia (a sárga korong irányában)

75

50

25

% preferencia (a sárga korong irányában)

2. ábra. A 6 hónaposokkal végzett szín- vs. luminancia kalibrációs kísérlet eredményei

Az 50%-os preferencia (szaggatott vonal) annak a luminanciaszintnek felel meg, amelynek a háttér barnától
való eltérésének szálienciája egyenlõ a piros korong és a háttér barna közti színkülönbség szálienciájával
(részletes magyarázat a szövegben)

393
lepõ kimenetel”) volt mögötte. A színkondícióban minden hasonlóan történt, de a sárga
korongot mindenhol a piros helyettesítette. Függõ változóként azt mértük, hogy mennyi
ideig nézik a paraván mögül elõbukkanó korongot (pontosan a paraván eltûnésétõl kezdõ-
dõen). A következõ mintázatot találtuk: a luminanciakondícióban (tehát ahol sárga-barna
váltást láttak mint meglepõ kimenetelt) a 6 hónapos kísérleti személyeink ugyanannyi ide-
ig nézték a meglepõ, mint az elvárt kimenetelt. Ezzel ellentétben a színkondícióban (ahol
piros-barna váltást láttak mint meglepõ kimenetelt) a babák szignifikánsan hosszabb ideig
nézték a meglepõ, mint az elvárt kimenetelt. Tehát az, ha egy tárgy luminanciája változik
meg, a babák szerint még lehet ugyanaz a tárgy (a változás nem túl meglepõ), de ha a tárgy
színárnyalata változik meg, akkor az vagy egy másik tárgy, vagy valami furcsa dolog tör-
tént. Az igazán fontos elem ebben a kísérletben, hogy a végeredményt látva nem mondha-
tó az, hogy mindez persze azért történt így, mert a színkülönbség valami oknál fogva „ér-
dekesebb” vagy „jobban felkelti a babák figyelmét”, mint a luminanciakülönbség. Az emlé-
kezeti kísérlet ingerei úgy lettek beállítva (az elsõ lépcsõ eredményein alapulva), hogy ez a
tényezõ, mint lehetséges változó, ki lett zárva.
Ha a szín- és a luminanciakülönbség egyformán száliens, a babák inkább hajlanak arra,
hogy a szín alapján azonosítsák a tárgyakat, mint a luminanciájuk alapján. Mi lehet erre a
magyarázat? Spekulációval tudok csak szolgálni, mivel konkrét statisztikai adatok egyelõre
nem állnak rendelkezésre. A spekulatív magyarázat így szól. Normál körülmények között,
ha a vizuális tér egy részében hirtelen megváltozik a luminancia, az általában a fényviszo-
nyok helyi változását tükrözi (pl. egy árnyék vetül egy tárgyra), és ez egy viszonylag gyako-
ri esemény. Ilyenkor tehát a hasznos vizuális heurisztika az, hogy a változást nem a tárgy-
ban, hanem a megvilágításban látjuk.
Másrészrõl viszont, ha a vizuális tér egy részének hirtelen megváltozik a színárnyalata,
az származhat a fényviszonyok változásából (pl. egy színes lámpa megvilágít egy tárgyat,
amit korábban nem), de ebben a helyzetben sokkal valószínûbb, hogy közben maga a tárgy
változott meg (pl. látunk egy piros autót magunk mellett, majd egy pillanattal késõbb egy
barnát – nagyon valószínû, hogy két különbözõ autó volt). Azaz egy gyors luminanciaváltozás
inkább a megvilágításnak, míg a színváltozás inkább a tárgynak magának tulajdonítható.
Ezzel a babáknál talált aszimmetria is összevág.

3. ábra. A luminanciakülönbségeket az árnyéknak,

és nem a kutyának tulajdonítjuk

394
Hogyan tovább?
Hogy lehet az elõzõekben leírt kalibrációs módszert általánosítani? Mind a szín, mind a
luminancia a különbözõ felszínek egyes jellemzõi, és a két dimenzió összemérésekor ezt
a tulajdonságot használtuk ki. De hogy lehet például a méret és a forma szálienciáját össze-
hasonlítani hasonlóan kvantitatív módon?
Ha létezik egy preferenciairány egy adott dimenzió mentén, akkor a kalibrálás két
lépésben levezethetõ. Maradjunk a méret és a forma példájánál. Két feltevésbõl kell ki-
indulnunk: 1. két azonos formájú tárgy közül a nagyobb vonzza jobban a figyelmet; 2. két
azonos méretû (itt: területû) tárgy közül a bonyolultabb körvonalú vonzza jobban a figye-
lmet. Két preferenciális nézési kísérlet eredményeit kell ezután összehasonlítani (4. ábra).
Az egyikben az 1-essel jelölt négyzetet a nála nagyobb négyzetekkel állítjuk párba, a
másikban pedig ugyanezt a négyzetet az azonos területû, de egyre hosszabb kerületû
sokszögekkel. Az így kapott függvények meredeksége valószínûleg igen különbözõ lesz,
de valójában csak az számít, hogy egy azonos preferenciaszintnek megfelelõ két értéket
meg tudjunk határozni az adatokból (pl. a 75%-os preferenciának megfelelõ méret- és
kerületértéket).
Errõl a két párról ezután elmondható, hogy a páronkénti méret-, ill. formakülönbség
szálienciája egyenlõ. Az ilyen típusú vizsgálatoknak két célja van. Egyrészt lépésenként
feltérképezhetõk a száliencia-tér egyes dimenziói és egymáshoz való viszonyuk. Fontos
kérdés például, hogy hogyan összegzõdnek a hatások a különbözõ dimenziók mentén. Fel-
nõtteken végzett figyelmi kísérletek egy része egyfajta szuperadditivitást mutatott (Bach et
al. 2000; Meinhardt et al. 2004), de kérdés egyelõre nyitva áll. A figyelmi rendszer model-
lezése szempontjából igen fontos, hogy független vagy egymástól függõ hatásokról van
szó. Másrészrõl, ha megvan a száliencia-tér (legalább részleges) kvantitatív leírása, azáltal
egy adott komplex vizuális inger száliencia-értéke papíron meghatározhatóvá válik. Így a
további pl. emlékezeti vagy egyéb kognitív kísérletekben ennek a köztes tényezõnek a ha-
tása már a kiindulópontban kontrollálható.

%
100

75

50

4. ábra. A méret- vs. formakülönbségek kalibrációjának vázlatos elve

395
Köszönetnyilvánítás

Köszönettel tartozom férjemnek és legközelebbi munka-

társamnak, Erik Blasernek, akivel közösen fogalmaztuk meg
e fejezet legfõbb gondolatait. Ugyanígy köszönet jár annak
a sok-sok babának és szüleiknek, akik az elmúlt két évben
meglátogattak minket a laborban – nélkülük még mindig a
hipotézisek gondtalan világában járnánk. A legfontosabb
azonban Pléh Csaba hatása volt: nélküle soha vagy sokkal
göröngyösebb úton és számtalan kitérõ után jutottam vol-
na arra az intellektuális pályára, ami ehhez és más egyéb
cikkekhez vezetett. Hálámat azóta sem tudtam szavakban
kifejezni – helyettük álljon itt ez a rövid cikk.

Irodalom
Bach, M.–Schmitt, C.–Quenzer, T.–Meigen, T.–Fahle, M. (2000). Summation of texture
segregation across orientation and spatial frequency: electrophysiological and psychophysical
findings. Vision Res., 40: 3559–3566.
Banks, M. S.–Ginsburg, A. P. (1985). Infant visual preferences: a review and new theoretical
treatment. Adv. Child Dev. Behav., 19: 207–46.
Banks, M. S.–Salapatek, P. (1981). Infant pattern vision: a new approach based on the contrast
sensitivity function. J. Exp. Child Psychol., 31: 1–45.
Blaser, E.–Sperling, G.–Lu, Z. L. (1999). Measuring the amplification of attention. Proc. Natl.
Acad. Sci. USA. 96: 11681–11686.
Dannemiller, J. L. (1998). A competition model of exogenous orienting in 3.5-month-old infants.
J. Exp. Child Psychol., 68: 169–201.
Dannemiller, J. L. (2000). Competition in early exogenous orienting between 7 and 21 weeks.
J. Exp. Child Psychol., 76: 253–74.
Dannemiller, J. L.–Stephens, B. R. (2001). Asymmetries in contrast polarity processing in young
human infants. J. Vis., 1: 112–125.
Gayl, I. E.–Roberts, J. O.–Werner, J. S. (1983). Linear systems analysis of infant visual pattern
preferences. J. Exp. Child. Psychol., 35: 30–45.
Itti, L.–Koch, C. (2001). Computational modelling of visual attention. Nat. Rev. Neurosci., 2:
194–203.
Káldy, Z.–Blaser, E. (2004). Iso-salient color and luminance information in visual working memory.
European Conference on Visual Perception (poszter), 2004. aug. 22–26., Budapest.
Kaldy, Z.–Blaser, E.–Leslie, A. (bírálat alatt). A new method for calibrating perceptual salience in
infants: The case of color vs. luminance.
Kusunoki, M.–Gottlieb, J.–Goldberg, M. E. (2000). The lateral intraparietal area as a salience
map: the representation of abrupt onset, stimulus motion, and task relevance. Vision Res., 40:
1459–1468.
Meinhardt, G.–Schmidt, M.–Persike, M.–Roers, B. (2004). Feature synergy depends on feature
contrast and objecthood. Vision Res., 44: 1843–1850.
Schall, J. D. (2004). On the role of frontal eye field in guiding attention and saccades. Vision
Res., 44: 1453–1467.

396
Slater, A.–Earle, D. C.–Morison, V.–Rose, D. (1985). Pattern preferences at birth and their
interaction with habituation-induced novelty preferences. J. Exp. Child Psychol., 39: 37–54.
Teller, D. Y. (1979). The forced-choice preferential looking procedure: A psychophysical
technique for use with human infants. Infant Behav. Dev., 2: 135–153.
Thompson, K. G.–Bichot, N. P. (2004). A visual salience map in the primate frontal eye field.
Prog. Brain Res., 147: 249–262.
Treue, S. (2003). Visual attention: the where, what, how and why of saliency. Curr. Opin.
Neurobiol. 13: 428–432.
Wilcox, T. (1999). Object individuation: infants’ use of shape, size, pattern, and color. Cognition,
72: 125–166.

397
Tárnok Zsanett

Figyelemzavarban a végrehajtó agy

Bevezetés
Jelen tanulmány áttekinti a figyelemhiányos hiperaktivitási zavar (Attention Deficit
Hyperactivity Disorder, ADHD) hátterében álló neuropszichológiai faktorokat, és bemutat
egy lehetséges modellt, mely magyarázhatja a szindróma heterogenitása miatt fellépõ szak-
irodalmi ellentmondásokat. A frontális lebeny, különösen a prefrontális lebeny (PFL) sze-
repe kiemelkedõ, hiszen az ADHD szorosan kapcsolódik annak fejlõdéséhez és a hozzá
kapcsolódó funkciókhoz. Az említett funkciók olyan sokrétû és magasrendû kognitív funk-
ciók, mint a tervezés, gátlás, kivitelezés, melyek zavarai számos, a mindennapi életben is
megjelenõ viselkedésbeli tünetet (hiperaktivitás, impulzivitás, feledékenység, figyelmet-
lenség) is okozhatnak. Mivel szindrómáról van szó, ezért a tünetek számos kombinációban
és súlyosságban mutatkoznak meg, melyeket nehéz egy jól körülhatárolt modellbe helyez-
ni. Az alábbi összefoglalás áttekinti a PFL legfontosabb feladatait és ADHD-val kapcsola-
tos neuropszichológiai és anatómiai korrelátumait, valamint felvázolja a tünetek hátteré-
ben álló modern idegtudományi alapokon nyugvó, úgynevezett endofenotípusokat, mint a
válaszgátlás-, késleltetés-, idõbeli feldolgozás- és munkamemória-zavar. Végül bemutat
egy részben neurobiológiai alapokon nyugvó integratív modellt, melyben feltételezi a kog-
nitív és a motivációs aspektusok disszociációját, és magyarázatot nyújt az ADHD hetero-
gén tüneteire vonatkozóan.

A frontális lebeny szerepe

Az 1970-es években még „hallgatag lebenynek” hívott frontális, azon belül is a PFL az
evolúció során a legkésõbb kialakult struktúra az emberi agyban, specifikus funkciója soká-
ig rengeteg kérdést vetett fel a kutatók számára. Ma már tudjuk, hogy a PFL alapvetõen a
magasabb rendû célirányos viselkedés megtervezését és kivitelezését határozza meg. Az
intencionalitás mellett az empátia és a „személyiség” központjaként is emlegetik: híres
példa erre Phineas Gage, aki 1848 szeptemberében 25 évesen vasútépítés közben baleset
áldozata lett. Robbantástechnikus volt, s figyelmetlenségbõl, mulasztás miatt egy 3 cm
vastag vasrúd átrepült a koponyája elülsõ részén, a homloklebenyen keresztül. Az addig
nagyon népszerû, intelligens és felelõsségteljes ember ugyan testileg teljesen felépült, nem
voltak járási, beszédbeli nehézségei, a memóriája és az intelligenciája sem károsodott, de

398
megbízhatatlan, felelõtlen, szociálisan közömbös lett, és soha nem tudott visszatérni a tár-
sadalomba (Damasio et al. 1994).
Nem az agy egy jól körülhatárolt funkciója veszett el, hanem sokkal globálisabb károso-
dás történt: az elmének és a személyiség egészének a károsodása.
Akár a zenekarban a karmester, az emberi agy vezetõ szerepét a homloklebeny, azon
belül is a PFL tölti be. Mint az intencionalitás, a belátás és a tervezés székhelye, ez a
leginkább humánspecifikus terület az agyban. 1928-ban a neurológus Tilney azt javasolta, hogy
a törzsfejlõdésben a teljes emberi evolúciót „a frontális lebeny évének” kellene tekinteni.

„Memory of the future”

1985-ben a svéd David Ingvar fogalmazta meg a „Memory of the future” kifejezést a PFL-
re vonatkozóan. Ez a nagyon valószínûtlen, de eredeti megfogalmazás hûen mutatja a te-
rület egyik legfontosabb feladatát. A PFL felel az egyik legkomplexebb kognitív funkció-
ért, amit az irodalomban végrehajtó funkciónak (executive function) hívnak, mely fõleg a
jövõben történõ cselekvésre irányuló intencionalitással, célorientáltsággal, komplex dön-
téshozatallal és a cselekvés végrehajtásával függ össze, valamint bizonyos affektív aspektu-
sok is befolyásolják. Ehhez mindenképpen a már meglévõ, memóriából származtatott re-
pertoárt használja fel. Jelentõségét csak az embernél éri el, hiszen ezek azok a funkciók (a
nyelvhasználat mellett), melyek igazából emberré tesznek minket. Luria szerint a homlok-
lebeny a „civilizáció szerve”: ahogy az emberi társadalomban a civilizáció, úgy a frontális
lebeny is késõbb született az evolúció során.
A karmester metaforával élve, a karmester nem játszik, csak irányít, a különbözõ hang-
szereket vagy hangszercsoportokat hangolja össze harmonikussá. A frontális lebeny szere-
pe is hasonló: az agy különbözõ területeit – melyek különbözõ funkciókért felelõsek –
irányítja, és hozza létre az adekvát eredményt, legyen az egy labda elkapása, egy ábra lemá-
solása vagy akár egy házastársi probléma megoldása. Mint ahogy a karmester sem születik
karmesternek, hanem megtanulja a „szakmáját”, a frontális lebeny sem rögtön, születés
után lép látványosan a színtérre. Ennek megfelelõen korai sérülése, illetve fejlõdésének
elmaradása számos gyermekpszichiátriai zavart okozhat, mint pl. ADHD-t, Tourette-szind-
rómát (Tourette’s syndrome, TS), kényszeres zavarokat (Obsessive Compulsive Disorder, OCD)
(Bradshaw 2001).
A PFL nagy szerepet játszik az újdonság vagy az új ingerek integrálásában. Képalkotó
vizsgálatok bizonyítják, hogy amikor a személynek új feladatot adnak, akkor a jobb oldali
PFL vérellátása a legmagasabb, de amint a feladat rutinszerûvé válik, ez a magas aktivitás
eltûnik (Raichle et al. 1994). A PFL nem az egyszerû automatikus cselekvések kivitelezés-
ében kulcsfontosságú, hanem az úgynevezett „top-down” információszervezésben játszik
szerepet, amikor a belsõ állapotok szervezésérõl és szándékolt cselekvésrõl van szó, fõleg
ha ezek gyorsan változnak és még újak (Miller–Cohen 2001). Klasszikus példa erre, hogy
Londonban járva egy jobb oldali közlekedéshez szokott embernek a PFL fogja „megszer-
vezni”, hogy az úton átkelve ne balra, hanem jobbra tekintsen elõször. Ezzel szemben a bal
oldali közlekedéshez szokott londoniaknak nem.

399
Különbségek a frontális lebenyen belül
Felvetõdik az a kérdés, hogy van-e kapcsolat a különbözõ döntéshozatali és kognitív ké-
pességek, valamint a PFL morfológiai és kémiai tulajdonsága között, ezért a kutatók bizo-
nyos csoportok neuropszichológiai, anatómiai és funkcionális vizsgálatához kezdtek. Egy
tanulmány szerint (Goldberg et al. 1994), ha a nemek közötti különbséget vizsgáljuk az
egyéni döntéshozatal szempontjából, a fiúk inkább a kontextustól függõ döntést, míg a
lányok a kontextusfüggetlen döntéshozatalt részesítik elõnyben spontán kognitív döntés-
hozatali feladatban. A feladatban az alanyok egy felvillanó geometriai formát láttak (célin-
ger), majd másik kettõ tûnt fel, amibõl tetszés szerint választaniuk kellett. A markáns kü-
lönbség az egészséges férfiak és nõk válaszai között az volt, hogy a férfiak szignifikánsan
gyakrabban választottak olyan ábrát, ami a célingerhez hasonlított (pl. szín, forma, min-
tázottság alapján), míg a nõk választásai a célingertõl függetlenek voltak. Ugyanebben a ta-
nulmányban beszámolnak arról is, hogy ebben a spontán döntéshozatali feladatban a fron-
tálisan sérült betegek teljesítménye szignifikánsan rosszabb, mint egészséges kontrollsze-
mélyeké és az agy más területein sérült betegeké, ami azt jelentette, hogy nem tudnak
kategóriákat alkotni a célingerek tulajdonságai mentén. Ez a különbség kizárólag a spon-
tán döntéshozatal területén jelentkezik, ugyanis, ha a személyek instrukciót kaptak arra
vonatkozólag, hogy mi alapján válasszanak (szín, forma, mintázat), akkor ez a különbség
eltûnt. A kutatók ezzel azt a hipotézisüket bizonyították, hogy a frontális lebeny kritikus az
olyan szituációkban, amikor szabadon kell választani, vagyis a spontán döntéshozatal te-
rén, ha a szituáció vagy feladat nem egyértelmû. Visszatérve a nemek közötti különbségre,
a férfiak és a nõk agyában strukturális, biokémiai és funkcionális különbségek vannak a fél-
tekék között (Goldberg et al. 1994). Az egyik ilyen különlegesen érdekes eltérés azzal a
ténnyel függ össze, hogy a már említett gyermekpszichiátriai fejlõdési zavarok (ADHD,
TS, OCD) sokkal gyakoribbak fiúknál, mint lányoknál (Bradshaw 2001). Ezt a nagyobb
fokú vulnerabilitást magyarázza az a tény, hogy a lányoknál az egyébként normálisnak
tekintett jobb-bal PFL funkcionális aszimmetriája nem olyan kifejezett, lateralizált funk-
cionális károsodás esetén inkább képes az egyik átvenni a másik szerepét (Flor-Henry 1990;
Baving et al. 1999). Éppen ezért a diszfunkció lányoknál nem is manifesztálódik olyan
markánsan, hiszen a másik félteke kompenzálhatja a deficitet.

A PFL részei
A PFL-en belül három fõ feldolgozókörrõl beszélhetünk, melyek a kéreg és a thalamus
közti kapcsolatot jelentik. Ezek az úgynevezett talamokortikális körök a bazális ganglionok
(BG) különbözõ magjain keresztül kapcsolnak át (1. ábra) (Fuster 1999). A BG tradicionáli-
san a motoros rendszerhez kapcsolhatók, és evolúciós szempontból sokkal õsibb struktúrák.
A PFL-n belüli feldolgozókörök funkcionálisan és anatómiailag megosztottak. Alapve-
tõ kérdés, hogy a PFL cytoarchitektúra szempontjából meghatározott területei megfelel-
nek-e a funkcionális megosztottságnak.
A legtisztább példa erre az a funkcióbeli különbség, ami a ventromediális és a
dorzolaterális PFL között van. Az elõbbi a belsõ információk (motivációk, affektusok, ju-
talmak), az utóbbi a külsõ információk (motoros, szenzoros) szervezésével van összefüg-
gésben (Miller 2000; Koechlin et al. 2000).

400
 Dorzolaterális Orbitofrontális Mediális
prefrontális kör prefrontális kör prefrontális kör

Dorzolaterális Orbitofrontális Elülsõ cinguláris

prefrontális kéreg prefrontális kéreg kéreg

Nucl. caudatus Nucl. caudatus

Nucl. accumbens
(dorzolaterális) (ventromediális)

Globus pallidus Globus pallidus Globus pallidus

(laterális-dorzomed) (med.-dorzomed) (rostrális-laterális)

Thalamus Thalamus Thalamus

VA és DM VA és DM DM

1. ábra. A prefrontális lebeny három feldolgozóköre (VA = ventroanterior; DM = dorzomediális)

A három fõ prefrontális feldolgozókörhöz hagyományosan három szindrómát csatol-

nak.
Az úgynevezett dorzolaterális szindróma tulajdonképpen megegyezik a végrehajtó
funkciók általános zavarával, vagyis gyengül a hipotézisalkotás, a feladatok tanulása és a
konstruktív képesség, munkamemória-zavarok léphetnek fel, a gondolkodásban konkreti-
zálást és perszeverációt láthatunk. Károsodása leginkább a kognitív funkciókat érinti
(Thompson-Schill et al. 1998; Monchi et al. 2001; Rolls 1994).
Az orbitofrontális kör sérülése leginkább a viselkedés organizációját (pl. hiperaktivitás,
gátlástalanság) és az emóciókkal kapcsolatos döntéshozatalt (impulzivitás) befolyásolja.
Izolált károsodása következtében csak a koncentrációt kívánó felidézés gyengül, és az ese-
mények idõrendjének felidézése károsodhat. Ezenkívül szerepet játszik új információk
kódolásában is: egy egészséges embereken elvégzett PET (pozitronemissziós tomográfia)
vizsgálat szerint, ahol absztrakt vizuális ingereket kellett megjegyezniük, az elülsõ
orbitofrontális régió mutatott egyértelmûen magasabb vérátáramlást az új információ kó-
dolásakor (Frey–Petrides 2000). Összességében megállapítható, hogy ez a rendszer a vi-
selkedésminták tanulásában és kiválasztásában játszik fõ szerepet.
A régió bonyolult összeköttetésben áll kéreg alatti területekkel, melyek az emocionális
feldolgozással, alapvetõ biológiai regulációkkal és a szociális viselkedéssel kapcsolatosak.
Ebben a régióban megfigyelték, hogy az 5HT2A szerotonin receptor magas sûrûsége
majmoknál a jó szociális adaptációval, alacsony szintje pedig az agresszív, szociálisan nem
megfelelõ viselkedéssel társul (Raleigh–Branner 1993).
A mediális kéreg feldolgozóköre a motoros aktivitás szervezésében és elindításában
játszik szerepet, valamint fontos része az érzelmek és motivációk szabályozásának. Az elül-

401
sõ cinguláris kéreg (ACC) kritikus komponense ennek a körnek, mely a téves kimenetelû
kognitív folyamatokat felügyeli és korrigálja.
Ezeknek a feldolgozóköröknek a végrehajtó funkciókra vonatkozó megosztottsága ter-
mészetesen nem határolható el egymástól ilyen tisztán, hiszen a funkciók sokszor átfedik
egymást, és a PFL anatómiai helyzetébõl adódóan számos bonyolult kapcsolatrendszerrel
rendelkezik más régiók felé is, melyek esetleges sérülése más funkciók károsodását is okoz-
hatja. Az irodalomban általában a két legmeghatározóbb összetevõt szokták kiemelni a
végrehajtó funkciók közül: a gátlást és a munkamemóriát. A bonyolult „metakonstruk-
tumok”, pl. a tervezés, szervezés és a problémamegoldás egyéb összetevõit nehezebb meg-
határozni.

A PFL és a fejlõdés
A PFL számos gyermekpszichiátriai fejlõdési zavarral függ össze. Ezek közül a leggyako-
ribb az ADHD, mely az iskoláskorú gyermekek kb. 5%-át érinti (Scahill–Schwab-Stone
2000). Az ADHD tünetei kapcsolatban vannak a PFL feldolgozóköreinek zavaraival, külö-
nös tekintettel az orbitofrontális körre (Itami–Uno 2002; Hesslinger et al. 2002). Képal-
kotó eljárásokkal vizsgálva (Casey et al. 1997; Castellanos et al. 1994; Castellanos et al.
1996) anatómiai és funkcionális elváltozások találhatók a jobb oldali prefrontális lebeny és
a nucleus caudatus területén, mely elváltozások az alacsonyabb véráramlással, illetve a fél-
tekék közötti normális aszimmetria eltûnésével járnak, ezzel is bizonyítva a fenti
talamokortikális körök érintettségét a szindrómában.
Az ADHD-t körülbelül száz éve ismerték fel elõször, és azóta különbözõ nevek alatt
találkozhattunk vele. A névváltoztatás híven tükrözi azt a meggyõzõdést, hogy egy adott
idõszakban mit gondoltak az ADHD központi tünetének, illetve okának (Volkmar 2003).
George Still, aki 1902-en elõször írta le tudományosan a zavart, azt hangoztatta, hogy a
betegség oka a morális kontroll hiányában rejlik, miszerint ezek a gyerekek nem képesek
megfelelõ erkölcsös viselkedést mutatni. Az 1930-as és 1940-es években már úgy gondol-
ták, hogy a tünetekért valamilyen agyi sérülés felelõs (pl. mérgezés, fertõzés vagy trauma
következménye), bár ezt a sérülést még nem sikerült pontosan behatárolni. Innen, ebbõl a
gondolatból származik a Minimal Brain Damage elnevezés, melyet késõbb Minimális Ce-
rebrális Diszfunkcióra (MCD) kereszteltek át, hiszen sokszor a látható sérülés lehetõsége
nem is állt fenn. 1968-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA: American Psychiatric
Association) bevette a tünetcsoportot a Diagnostical and Statistical Manual (DSM) elne-
vezésû, betegségeket leíró és definiáló „szótárába”, ezzel véglegesen legalizálva a szindró-
ma létét. A név, melyet meghatároztak, a következõ lett: gyermekkori vagy fiatalkori
hiperkinetikus reakció (hyperkinetic reaction of childhood or adolescence). Késõbb átnevezték
figyelemhiányos zavarnak (attention deficit disorder, ADD), mivel úgy gondolták, hogy a fi-
gyelem zavara játszik vezetõ szerepet a szindrómában. Ezt a központi szerepet azonban a az
1980-as években megkérdõjelezték, és két típust határoztak meg: a DSM-III szerint tehát
beszélhetünk hiperaktivitással járó ADD-rõl (ADD with hyperactivity) és hiperaktivitás nél-
küli ADD-rõl (ADD without hyperactivity). Az ADHD elnevezést (attention deficit hyperactivity
disorder) elõször a DSM-III-R említi 1987-ben, és azóta ez a név él a köztudatban.
A DSM következõ verziója, a DSM-IV (American Psychiatric Association, 1994) to-
vább finomítja a meghatározást. Az ADHD-nak három altípusát különíti el:

402
 1. ADHD – figyelemzavarral (ADHD – fõleg figyelemzavaros típus)
2. ADHD – hiperaktivitással és impulzivitással (ADHD – fõleg hiperaktív-impulzív típus)
3. ADHD – figyelemzavarral és hiperaktivitással (ADHD – kevert típus)
A tünetek tehát alapvetõen három osztályba sorolhatóak. A figyelmetlenség tünetcso-
portján belül a beteg gyermek nem képes a részletekre figyelni, hanyag, munkája közben
sok hibát ejt, úgy tûnik, nem figyel, ha hozzá beszélnek, nem követi az utasításokat, feledé-
keny, elveszít dolgokat stb. A másik fõ tünetcsoport a hiperaktivitás: a beteg gyermek nem
tud nyugodtan a helyén maradni, állandóan mocorog, képtelen együtt játszani másokkal.
A harmadik a lobbanékonyság, ami azt jelenti, hogy a gyermek nem tud várni a sorára,
közbeszól, még mielõtt kérdezték volna, beleszól mások beszélgetésébe stb. Az ADHD-t
eredetileg gyermekkori szindrómának tekintették, de ma már tudjuk, hogy a legtöbb eset-
ben végigkíséri az életet, és komoly funkcióromlással járhat számos területen (Weiss et al.
1985). Széles körû epidemiológiai kutatás még nem készült elõfordulásával kapcsolatban,
de ha a gyermekkori ADHD elõfordulását tekintjük alapnak, ami a konzervatív szemlélet
szerint kb. 4–5% (Scahill–Schwab-Stone 2000), valamint azt a tényt, hogy felnõttkorra a
gyerekek kb. 50%-ának megszûnnek a tünetei (Barkley et al. 2002), akkor a felnõttkori
ADHD prevalenciája kb. 2%. Longitudinális vizsgálatok bizonyítják, hogy az ADHD
hiperaktív és impulzív tünetei serdülõkor végére általában csökkennek, de a figyelemzava-
ros tünetek továbbra is megmaradnak (Wolraich et al. 1996). A figyelmi nehézségeken
kívül a felnõtt ADHD-sok nagy részénél a végrehajtó funkciókkal kapcsolatos zavarokat is
láthatunk, melyek leginkább az információk kódolásával, szervezéssel és az idõbeli orien-
tációval függenek össze (Faraone et al. 2000).
Az ADHD klinikai fenotípusa igen heterogén. Az ellentmondások tisztázására számos teó-
ria született, de egyiknek sem sikerült úgynevezett single cause, vagyis egy okra visszavezethetõ
magyarázatot találnia, melynek alapján egy objektív diagnosztikus tesztet lehetne kidolgozni.
Család- és ikervizsgálatok alapján a genetikai háttér meghatározó az ADHD kialakulá-
sában, hiszen a becsült örökletesség magas, átlagosan 0,7–0,8 volt a különbözõ vizsgála-
tokban (1: teljes mértékben genetikailag meghatározott). A genetikai hátteret feltehetõen
több gén változata alkotja, és leginkább a dopaminrendszer génjeit érintik a kandidáns gén
vizsgálatok, bár a szerotonin- és a noradrenalin-rendszereket is magukban foglalják az
újabb hipotézisek (Swanson et al. 2000; Faraone et al. 2000). A környezeti faktorok között
leggyakrabban az anyától való nagyon korai elszakadást, alacsony szocioökonómiai státust,
elhanyagolást és az anyai dohányzást tartják legmagasabb rizikótényezõnek a szindróma
kialakulásában, bár ezek szoros interakciót mutatnak a genetikai tényezõkkel (Biederman
et al. 1995; Mick et al. 2002).
A sürgetõ igény, hogy minél elõbb felfedezzük az ADHD hátterében álló genetikai és
környezeti faktorokat, oda vezetett, hogy a kutatók bizonyos megfogható, az idegtudomá-
nyon belül megalapozott vonásokat kezdtek el keresni; nevezetesen endofenotípusokat,
melyek olyan kvantitatív jelzõk, amelyeket öröklötteknek tartanak (Castellanos–Tannock
2002). Fontos, hogy az endofenotípus az elsõdleges kiváltó okhoz – legyen az genetikai
vagy környezeti – álljon közelebb, ne a diagnosztikai kategóriához, és lehetõleg idegtudo-
mányi alapokkal rendelkezzen. Az endofenotípusok keresése közel két évtizedes sikertelen
pszichogenetikai kutatás eredményeképpen született, ugyanis a szimptómákon és a diag-
nosztikai klasszifikáción alapuló genetikai kutatások rengeteg ellentmondásos eredményt
mutattak. Az endofenotípusok segítségével a kutatók remélik, hogy az ADHD megjelené-
sének rizikófaktorai is meghatározhatóvá válnak.

403
 Castellanos és Tannock (2002) az ADHD hátterében négy neuropszichológiai endofenotípust
emel ki. Bár a válaszgátlás a leginkább kutatott terület, Castellanos a munkamemória-deficit
mellett inkább a késleltetés zavarát tartja a leginkább megalapozottnak. A leginkább kétséges
az idõbeli feldolgozás zavarának hipotézise, bár tény, hogy ezek elõfordulnak az ADHD-ban.

1. Válaszgátlás

Számos szerzõ a végrehajtó funkció deficitét véli központi problémának az ADHD-ban,

azon belül is Barkley et al. szerint (1997) a válaszgátlás szerepe meghatározó, hiszen ez az
a funkció, ami a viselkedés szabályozásában és a végrehajtó funkciókban egyaránt károso-
dott. A válaszgátlást úgynevezett Go-No Go antiszakkádtesztekkel, valamint stop signal
feladatokkal vizsgálják (Chabbildas et al. 2001a; Nigg 2001). A stop signal teszt egy reak-
cióidõ-mérésen alapuló paradigma, melyben a személyeknek különbözõ vizuális ingerekre
kell válaszolniuk, majd random auditorikus ingereket követõen le kell gátolniuk a már
megtanult választ. A gátlás képessége egy belsõleg generált, konzisztens automatikus folya-
mat, melynek az elsõdleges mércéje ebben a feladatban a gátló választ követõ reakcióidõ.
A Go-No Go tesztekben is egy megtanult, prepotens választ kell legátolni. A reakcióidõ-
mérésén kívül a teszt legfontosabb mutatói a téves riasztások és kihagyások száma, mely az
ADHD-ban szignifikánsan többször fordul elõ. Megjegyzendõ, hogy az ADHD szimptó-
máin belül nem a hiperaktivitás/impulzivitás tünetei, hanem a figyelmetlenség a meglassult
válaszgátlásnak legerõsebb prediktora (Chabbildas et al. 2001b), felvetve azt a hipotézist,
hogy a válaszgátlás az ADHD figyelemzavaros típusának az endofenotípusa lenne. A válasz-
gátlás fejlõdésének vizsgálata körében eddig egyetlen tanulmány született, mely fMRI-tech-
nikát alkalmazott egészséges emberek részvételével. Egy Go-No Go feladat közben 19 nor-
mál, 8–20 éves személyt vizsgáltak. A pontosság és a hibaszázalék nem változott az életkor-
ral, de a válaszgátlás szignifikánsan gyorsabbá válik az idõsebb korban (Tamm et al. 2002).

2. A késleltetés zavarai (delay aversion)

Tulajdonképpen a válaszgátlás elméletére reakcióként született újabb kognitív teória

(Solanto et al. 2001; Sonuga-Barke 2002). A jutalmazási rendszer specifikus zavara az,
mely felelõs a késleltetési képtelenségért; példa erre az, amikor a gyermek nem tud várni a
sorára, vagy éppenséggel a hamarabb bekövetkezõ jutalmat választja még akkor is, ha kis
idõ elteltével jutalma megkétszerezõdne. Egy vizsgálat (Antrop et al. 2000) szerint a kés-
leltetés alatt a hiperaktív (babráló, izgõ-mozgó, nyugtalan) tünetek szignifikánsan megnõ-
nek, ami alapján feltételezhetjük, hogy ezek kompenzáló tünetként lépnek fel akkor, ha az
ADHD-s gyermeknek a jutalomra várnia kell.

3. Deficit az idõbeli feldolgozás terén

Az idõbeli folyamatok reprodukálásának és becslésének zavaráról van szó, ami állandó és

változékony figyelmetlenséggel, inkonzisztens (akár túl gyors vagy éppen túl lassú) tel-
jesítménnyel jár. Mind a viszonylag hosszú (2–60 s) (Barkley et al. 1997) és mind a rövid

404
(400 ms) (Smith et al. 2002) idõtartam becslésének zavara megtalálható ADHD-ban.
A viszonylag hosszú idõ becslésében a kérgi területek és a munkamemória (Meck 1997),
míg az 1 s alatti idõ becslésében a szubkortikális körök (bazális ganglionok és a cerebellum)
játszanak szerepet (Ivry 1996). Ehhez kapcsolódóan megfigyelték, hogy a munkamemória
teljesítménye és a tanár által kitöltött viselkedési skálákon jelentkezõ hiperaktivitási tüne-
tek szignifikánsan jelzik az idõ becslésével kapcsolatos teljesítményt.

4. Munkamemória-deficit

A munkamemória figyelemben, döntéshozatalban és a viselkedés megszervezésében be-

töltött szerepe közismert. Ember- és állatkísérletek bizonyítják, hogy a munkamemória
(fõleg a téri-vizuális) a prefrontális kéreghez köthetõ (Carlson 1998), és a dopamin, vala-
mint a noradrenalin modulálja (Ellis–Nathan 2001). A munkamemória-deficit központi
probléma ADHD-ban, ami nem is meglepõ, hiszen egyre több bizonyíték gyûlik össze
amellett, hogy a szindrómában katecholamin diszregulációról és prefrontális diszfunkcióról
van szó. De sajnos a kontrollált vizsgálatok száma nagyon kevés, ami arra a következtetésre
juttatott néhány kutatót, hogy a munkamemória érintetlen ADHD-ban (Pennington–
Ozonoff 1996). Ez a megállapítás talán túl elhamarkodott, hiszen a legtöbb eredmény az
auditorikus-verbális munkamemóriát vizsgálja, míg a téri-vizuális munkamemória még
akkor is elmaradást mutat, ha kontrollálják a komorbid, szintén munkamemória-deficitet
mutató állapotokat (diszlexia, nyelvi zavarok) (Barnett et al. 2001; Kempton et al. 1999;
Nigg et al. 2002).
Sonuga-Barke (2003) egy összefoglaló tanulmányában megpróbálja modellálni és össze-
gezni az ADHD hátterében álló neurológiai, neuropszichológiai és viselkedéses faktoro-
kat. Olyan modell ez, amely megmutatja, hogy hogyan lehetne a szindróma heterogenitá-
sa ellenére illusztrálni ezeket a faktorokat. A modellben az ADHD két külön pszicho-
fizio-patológiai út eredménye lehet, melyeket különbözõ pszichológiai folyamatok (gát-
lással, válaszkésleltetéssel kapcsolatos zavarok) mozgatnak (2. ábra). Ezek a pszichológiai
folyamatok a frontális lebeny funkcionálisan elkülönült, de konceptuálisan összekapcsolt
frontostriatális (dorzolaterális, orbitális-mediális) köreihez kapcsolódnak. A modell alap-
jául a feltételezett végrehajtó funkciózavar és a sokszor ezzel szembe állított motivációs
hipotézis (késleltetési képtelenség) integrációja szolgál. A végrehajtó funkció bizonyos
aspektusainak zavaráról már volt szó, és bár az eredmények sokszor a funkció más-más
szempontjait emelik ki, az a közös vonás a legtöbb tanulmányban felfedezhetõ, miszerint
valamilyen végrehajtó zavar fennáll a szindróma kapcsán. A modell Barkley et al. (1997)
elgondolására támaszkodik, miszerint a gátló funkciók központi szerepet játszanak, és az
általános végrehajtó zavar alapjául szolgálnak. Azt is látjuk, hogy nemcsak ADHD-ban,
hanem számos más gyermekkori kórképben is jelen vannak, ezért felvetõdik a kérdés, hogy
ezek a diszfunkciók mennyire tekinthetõk specifikusnak az ADHD-ra nézve. Ennek a kér-
désnek a megválaszolása további jól kontrollált és fejlõdéspszichológiai szempontokon ala-
puló vizsgálatokat igényel.
A végrehajtó zavar hipotézist felváltó, motivációs alapokon nyugvó teóriák (Sagvolden
et al. 1998; Sonuga-Barke 1994) megjelenése a figyelmet a jutalmazási rendszerre irányí-
totta, melynek központi jelensége a késleltetési képtelenség. Eszerint az áll az ADHD-s
gyerek figyelmetlenségének és hiperaktivitásának hátterében, hogy környezetébõl azért

405
 Neurobiológiai szint Végrehajtó Jutalmazó
kör kör

Gátlással kapcsolatos Rövid késleltetési

zavarok idõ/jutalmazási gradiens
Pszichológiai szint Szülõi
reakciók
Végrehajtó Válaszkésleltetés
diszfunkció elkerülése

Viselkedési szint
ADHD

Együttmûködés zavara
a környezettel

2. ábra. Az ADHD kétutas modellje

A bal oldali út az ADHD-t mint végrehajtó funkciózavart, a jobb oldali pedig mint a jutalmazási és a motivációs
rendszer zavarát mutatja be (Sonuga-Barke alapján)

keres folyamatos ingereket, mert nem tudja elviselni és kezelni a késleltetést. Ez a jelenség
a gyakorlati életben akkor látszik, amikor például egy ADHD-s gyermek minden további
nélkül képes koncentrálni egy számára érdekes és jutalmakkal teli tevékenységre (pl. szá-
mítógépes játék), de egy viszonylag kevés jutalommal járó tevékenység (pl. órai munka
iskolában) alatt figyelme elkalandozik, és magatartása hiperaktívvá válik. Ebben a hipoté-
zisben rendkívül nagy jelentõsége van bizonyos kulturális faktoroknak és a közvetlen kör-
nyezetnek (szülõk, tanárok), de ezek ADHD-ra gyakorolt hatásnak modellszerû kidolgo-
zása még várat magára.
Mint ahogy az a 2. ábrán látszik, Sonuga-Barke (2002) feltételezi, hogy ez a két, eddig
egymásnak kissé ellentmondó hipotézis nem zárja ki egymást, mindkettõ jelen lehet a szind-
rómában, és bármelyik fennállása okozhatja a tünetcsoportot. A legtöbb, ADHD-val kap-
csolatos tanulmány sajnos nem tesztelte ezt a modellt, hiszen általában csak egy aspektust
vizsgálnak, de egy nem régiben megjelent vizsgálat (Solanto 2002) eredménye szerint be-
bizonyosodott, hogy a két út (válaszgátlás és -késleltetés elkerülése) független egymástól.
Egy stop signal (válaszgátlásos) feladatot és egy válaszkésleltetéses feladatot (azonnali ki-
sebb jutalom vagy késleltetett nagy jutalom) végeztek el ADHD-s iskoláskorú gyerekek.
Nem találtak kapcsolatot a válaszgátlásos feladatra adott reakcióidõ és az azonnali kisebb
jutalom választása között, ami feltételezi a két rendszer disszociációját. Továbbá a két fel-
adat teljesítményének kombinációja 90%-ban bejósolta az ADHD diagnózisát.
Sonuga-Barke (2003) ezt a „kétutas” hipotézist neurobiológiai alapokra is helyezi.
A 3. ábrán egy leegyszerûsített sematikus modellt rajzol fel ennek szemléltetésére. Az áb-
rán a bal oldali kör reprezentálja a végrehajtó funkciók szerepét a viselkedés és gondolko-
dás szervezésében, a jobb oldali kör pedig a jutalmazási rendszeren keresztül a motivációt
szabályozza. Bár a két kortiko-talamo-bazális kör funkcionálisan elkülönül, hasonló

406
neuroanatómiai és neurokémiai elemeket osztanak meg egymással. Mindkét körben gátló
(GABAerg) és serkentõ (glutamát) utak is vannak, melyek a mûködést szabályozzák, és a
thalamus különbözõ magcsoportjain kapcsolódnak át. Ezenkívül a ventrális körben az
amygdala – melynek a jutalmazási rendszerben betöltött szerepe nem kérdéses (Baxter–
Murray 2002) – is fontos résztvevõ.
Ez a „kétutas” modell az ADHD endofenotípusát a motivációs és a kognitív aspektusok
disszociációjaként mutatja be, megoldást kínálva az irodalomban olvasható számos ellent-
mondásra. A hipotézis bizonyítása még folyamatban van, de mindenképpen egy átfogó és
integratív modellt várhatunk, mely magyarázatot adhat az ADHD vitás kérdéseire és a
szindróma létét is megkérdõjelezõ nézetekre.
Hogy egyáltalán lehet-e pontosan modellálni ezt a különösen heterogén szindrómát,
azt még korai lenne eldönteni, de mind a neuropszichológia, mind a pszichogenetika haj-
lik a diagnosztikus kategóriákon túllépõ endofenotípusok megtalálására, melyek alapjai-
ban határozzák meg a szindróma létét, és támpontokat adhatnak a kezelésre vonatkozólag.
Zárógondolatként ehhez kapcsolódóan hívnám fel a figyelmet egy hasonló szemléletvál-
tásra, mely a hagyományos medikális gondolkodással szemben álló új neuroökológiai szem-
pontra mutat rá. A bizonyos kórképeket vizsgáló kutatások tipikusan a maladaptív folya-

MC

Dorzolaterális Orbitofrontális
prefrontális kéreg
kéreg ant. cingulum

Thalamus Amygdala

Specifikus
Dorzális striátum gátló/serkentõ körök Ventrális striátum
(caudate) GP, VP STN&SN (nucl. accumbens)
részvételével

NS ML

3. ábra. A végrehajtó funkciók és a jutalmazási rendszer összefüggései a dorzális és a ventrális

striatális körökkel, és a kapcsolódó három fõ dopaminrendszerrel
(GP = globus pallidus; VP = ventrális pallidum; STN = nucleus subthalamicus; SN = substantia nigra;
MC = mezokortikális; ML = mezolimbikus; NS = nigrostriatális) (Sonuga-Barke alapján)

407
matokra fókuszálnak az adaptív helyett, és nem vizsgálják a kompenzációs stratégiákat,
pedig egy ilyen új fókusz nemcsak az idegrendszer plaszticitását vizsgáló kutatások, hanem
a gyakorlati medicina szempontjából is sok információt hordozna. Ennek legpregnánsabb
példája az olvasási nehézségekkel foglalkozó irodalomból származik: ma már számtalan
bizonyítéka van annak, hogy az olvasási nehézségeket az egyének különbözõ stratégiákkal
kompenzálják (Walczyk 1995; Nation–Snowline 1998). Néhány vizsgálat az ADHD-ban is
beszámol ilyen kompenzációs stratégiáról: Schweitzer et al. (2000) egy PET-vizsgálat során
azt az eredményt kapták, hogy míg az egészséges kontrollok egy munkamemória-feladat
alatt az agy frontális és temporális területeit használják, addig ADHD-ban az occipitális
régió vérellátása is szignifikánsan megnövekedett. Viselkedéses szinten is láthatunk kom-
penzációt, példa erre Borger és Van der Meere (2000) vizsgálata: egy fenntartott figyelmi
feladatban (continuous performance task) az ADHD-s gyerekeknél nagyon magas volt a feladaton
kívüli viselkedés, vagyis amikor nem az ingerekre koncentráltak. Közelebbrõl megvizsgálva
kiderült, hogy ez a két stimulus közötti intevallum alatt volt a legmagasabb, vagyis a gyerekek
idõzítéssel próbálták kompenzálni a folyamatos koncentrálásból adódó nehézségeiket.
A frontális lebeny szerepe rendkívüli jelentõséggel bír a gyermekkori neuropszichiátriai
zavarok terén, és bár a specifikus funkciók, különösen a végrehajtó funkciók vizsgálata
nehéz, összetett és sokszor inkonzisztens eredményeket mutat, az endofenotípusok kuta-
tása és az azokon alapuló teoretikus modellek segítséget nyújthatnak a megértésben és a
késõbbi terápiában, hiszen az integratív megközelítés támpontot adhat az esetleges fejlõdés-
beli elmaradások természetének és helyének pontosabb meghatározásához és terápiájához.

Irodalom
American Psychiatric Association Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders 4th
ed. Washington (DC), American Psychiatric Association 1994.
Antrop, I.–Roeyers, H.–Van Oost, P.–Buysse, A. (2000). Stimulation seeking and hyperactivity
in children with ADHD. J. Child Psychol. Psychiatry 41, 225–231.
Barkley, R. A.–Fischer, M. Smallish, L.–Fletcher, K. (2002). The persistence of attention-
deficit/hyperactivity disorder into young adulthood as a function of reporting source and
definition of disorder. Journal of Abnormal Psychology. 111(2): 279–289.
Barkley, R. A. (1994). Behavioral inhibition, sustained attention, and executive functions:
constructing a unifying theory of ADHD. Psychol. Bull. 121, 65–94.
Barkley, R. A.–Koplowitz, S.–Anderson, T.–McMurray, M. B. (1997). Sense of time in children
with ADHD: effects of duration, distraction, and stimulant medication. J. Int. Neoropsychol.
Soc. 3, 359–369.
Baving, L.–Laucht, M.–Schmidt, M. H. (1999). Atypical frontal brain activation in ADHD:
preschool and elementary school boys and girls. J. Am. Acad. Child Adolesc. Psychiatry 38, no.
11 1363–1371.
Barnett, R.–Maruff, P.–Vance, Luk E. S.–Costin, J. C.–Pantelis, C. (2001). Abnormal executive
function in attention deficit hyperactivity disorder: the effect of stimulant medication and
age on spatial working memory. Psychol. Med. 31, 1107–1115.
Baxter, M. G.–Murray, E. A. (2002). The amygdala and reward. Nat. Rev. Neurosci. 3: 563–573.
Biederman, J.–Milberger, S.–Faraone, S. V.–Kiely, K.–Guite, J.–Mick, E.–Ablon, S.–Warburton,
R.–Reed, E. (1995). Family-environment risk factors for attention-deficit hyperactivity
disorder. A test of Rutter’s indicators of adversity. Arch. Gen. Psychiatry 52, 464–470.

408
Borger, N.–Van der Meere, J. J. (2000). Visual behavior of ADHD children during an attention
test: an almost forgotten variable. J Child Psychol. Psychiatr. 35: 588–596.
Bradshaw, J. L. (2001). Developmental Disorders of the Frontostriatal System
Neuropsychological, Neuropsychiatric and Evolutionary Perspectives Brain Damage,
Behavior and Cognition Series. Psychology Press, Philadelphia.
Carlson, S.–Martinkauppi, S.–Rama, P.–Salli, E.–Kowenoja, A.–Aronen, H. J. (1998).
Distribution of cortical activation during visuospatial n-back tasks as revealed by functional
magnetic resonance imaging. Cereb. Cortex 8 743–752.
Casey, B. J.–Castellanos, F. X.–Giedd, J. N.–Marsh W. L.–Hamburger, S. D.–Shubert, A. B.–
Vauss Y. C.–Vaituzis A. C.–Dickstein D. P.–Sarfatti S. E.–Rapaport, J. L. (1997). Implication
of Right Frontostriatal Circuitry in Response Inhibition and Attention-Deficit/Hiperactivity
Disorder. J. Am. Child Adolesc. Psychiatry, 36, 3, 374–383.
Castellanos, F. X.–Giedd, J. N.–Casey, B. J.–Kozuch, P.–King A. C.–Hamburger S. D.–Rapaport
J. L. (1994). Quantitive Morphology of the Caudate Nucleus in Attention Deficit
Hyperactivity Disorder. Am. J. Psychiatry, 151:12, 1791–1796.
Castellanos, F. X.–Giedd, J. N.–Berguin, P. C.–Walter, J. M.–Shop W.–Tran, T.–Vaituzis, A.
C.–Nelson, J.–Bastian, T. M.–Zijdenbos, A.–Evans, A. C.–Rapaport, J. L. (1996). Quantitive
Brain Magnetic Resonance Imaging in Attention-Deficit Hiperactivity Disorder. Arc. Gen.
Psychiatry. Vol. 53, 607–615.
Castellanos, F. X.–Tannock, R. (2002). Neuroscience of Attention-Deficit/Hyperactivity
Disorder: The search for endophenotypes. Nature Neuroscience Reviews, Vol. 3, 617–628.
Cornblatt, B. A.–Malhotra, A. K. (2001). Impaired attention as an endophenotype for molecular
genetic studies of schizophrenia. Am. J. Med. Genet. 105, 11–15.
Chabbildas, N.–Penningron, B.–Willgutt, E. G. (2001a). DSM-IV subtypes of ADHD. J.
Abnorm. Child Psychol. 29, 529–540.
Chabbildas, N.–Penningron, B.–Willgutt, E. G. (2001b). A comparison of the neuropsychological
profiles of the DSM-IV subtypes of ADHD. J. Abnorm. Child Psychol. 29, 529–540.
Damasio, H.–Grabowski, T.–Frank, R.–Galaburda, A. M.–Damasio, A. R. (1994). The return of Phineas
Gage: Clues about the Brain from the skull of a famous patient. Science, Vol. 264, 1102–1105.
Ellis, K. A.–Nathan, P. J. (2001). The pharmacology of human working memory. Int. J.
Neruopsychopharmacol. 4. 299–313.
Faraone, S. V.–Biederman, J. (1998). Neurobiology of attention-deficit hyperactivity disorder.
Biological Psychiatry. 44(10): 951–958.
Faraone S. V.–Biederman, J.–Spencer, T.–Wilens, T.–Seidman, L. J.–Mick, E.–Doyle, A. E.
(2000). Attention-deficit/hyperactivity disorder in adults: An overview. Biological Psychiatry.
48(1): 9–20.
Faraone, S. V.–Doyle, A. E. (2000). Genetic influences on attention deficit hyperactivity disorder.
Curr. Psychiatry Rep. 2, 143–146.
Flor-Henry, P. (1990). The obsessive-compulsive syndrome: reflection of frontocaudate
dysregulation of the left hemisphere? Enchephale 16 (special issue) 325–329.
Frey, S.–Petrides, M. (2000). Orbitofrontal cortex: A key prefrontal region for encoding
information. Proc. Natl. Acad. Sci. Vol. 97, 8723–8727.
Fuster, J. M. (1999). The prefrontal cortex: Anatomy, physiology and neuropsychology of the frontal
lobe (3rd edition). Philadelphia; Lippicott-Raven.
Goldberg, E. (2001). The executive brain frontal lobes and the civilized mind. Oxford Univ. Press.
Goldberg, R.–Harner, R.–Lovell, M.–Podell, K.–Riggio, S. (1994). Cognitive bias, functional
cortical geometry, and the frontal lobes: laterality, sex and handedness. J. Cogn. Neurosci. 6
no. 3, 276–296.

409
Hesslinger, B.–Tebartz, van Elst, L.–Thiel, T.–Haegele, K.–Hennig, J.–Ebert D. (2002).
Frontoorbital volume reductions in adult patients with attention deficit hyperactivity disorder.
Neuroscience Letters, 328(3): 319–321.
Ingvar, D. H. (1985). Memory of the future: An essay on the temporal organization of conscious
awareness. Hum. Neurobiol. 4, no. 3, 127–136.
Itam,i S.–Uno, H. (2002). Orbitofrontal cortex dysfunction in attention-deficit hyperactivity
disorder revealed by reversal and extinction tasks. Neuroreport. 13(18): 2453–2457.
Ivry, R. B. (1996). The representation of temporal information in perception and motor control.
Curr. Opin. Neurobiol. 6, 851–857.
Kempton, S.–Vance, A.–Maruff, P.–Luk, E.–Costin, J.–Pantelis, C. (1999). Executive function
and attention deficit hyperactivity disorder: Stimulant medication and better executive
function performance in children. Psychol. Med. 29, 527–538.
Koechlin, E.–Corrado, G.–Pietrini, P.–Grafman, J. (2000). Dissociating the role of the medial
and lateral anterior prefrontal cortex in human planning. PNAS, June 20, vol. 97, 7651–
7656.
Meck, W. H. (1997). Neuropharmacology of timing and time perception. Brain Res. Cogn.
Brain Res. 3, 227–242.
Mick, E.–Biederman, J.–Faraone, S. V.–Sayer, J.–Kleinman, S. (2002). Case-control study of
attention-deficit hyperactivity disorder and maternal smoking, alcohol use, and drug use
during pregnancy. J. Am. Acad. Child Adolesc. Psychiatry 41, 378–385.
Miller, E. K.–Cohen, J. D. (2001). An intergrative theory of prefrontal cortex function. Annu.
Rev. Neurosci. 24: 167–202.
Miller, E. K. (2000). The Prefrontal Cortex: No Simple Matter. Neuroimage 11, 447–450.
Monchi, O.–Petrides, M.–Petre, V.–Worsly, K.–Dagher, A. (2001). Wisconsin Card Sorting
Revisited: Distinct Neural Circuits Participating in Different Stages of the Task Identified by
Event Related Functional Resonance Imaging. The Journal of Neuroscience 21(19): 7733–7741.
Nation, K.–Snowling, M. J. (1998). Individual differences in contextual facilitation: Evidence
from dyslexia and poor reading comprehension. Child Dev. 69: 996–1011.
Nigg, J. T. (2001). Is ADHD a disinhibitory disorder? Psychol. Bull. 127, 571–598.
Nigg, J. T.–Blaskey, L. G.–Huang-Pollock, C. L.–Rappley, M. D. (2002). Neuropsychological
executive functions and DSM-IV ADHD subtypes. J. Am. Acad. Child Adolesc. Psychiatry 41,
59–66.
Pennington, B. F.–Ozonoff, S. (1996). Executive functions and developmental psychopathology.
J. Child Psychol. Psychiatry 37, 51–87. 1996.
Raichle, M. E.–Fiez, J. A.–Videen, T. O.–MacLeod, A. M.–Pardo, J. V.–Fox, P. T.–Petersen,
S. E. (1994). Practise-related changes in human brain functional anatomy during nonmotor
learning. Cereb Cortex 4, No. 1. 8–26.
Raleigh, M. J.–Brammer, G. L. (1993). Soc. Neurosci. Abstr. 19, 592.
Rolls, E. T. (1994). Neurophysiology and cognitive functions of the striatum. Rev Neurol, 150:
648–660.
Sagvolden T.–Aase, H.–Zeiner, P.–Berger, D. (1998). Altered reinforcement mechanisms in
attention-deficit/hyperactivity disorder. Behav Brain Res. 96; 61–71.
Scahill, L.–Schwab-Stone, M. (2000). Epidemiology of ADHD in school-age children. Child
Adolesc. Psychiatr. Clin. N. Am. 9: 541–555.
Schweitzer, J. B.–Faber, T. L.–Grafton, S. T.–Tune, L. E.–Hoffmann, J. M.–Kilts, C. D. (2000).
Alternations in the functional anatomy of working memory in adult attention deficit
hyperactivity disorder. Am. J. Psychiat. 157: 278–280.

410
Smith, A.–Taylor, E.–Rogers, J. W.–Newman, S.–Rubia, K. (2002). Evidence for a pure time
perception deficit in children with ADHD. J. Child Psychol. Psychiatry 43, 529–542.
Solanto, M. V.–Abikoff, H.–Sonuga-Barke, E.–Schachar, R.–Logan, G. D.–Wigal, T.–
Hechtman, L.–Hinshaw, S.–Turkel, E. (2001). The ecological validity of delay aversion and
response inhibition as measures of impulsivity in AD/HD: A supplement to the NIMH
multimodal treatment study of AD/HD. J. Abnorm. Child Psychol. 29, 215–228.
Solanto, M. V. (2002). Dopamine dysfunction in ADHD: Integrating clinical and basic
neuroscience research. Behav. Brain. Res. 130: 65–71.
Sonuga-Barke, E. J. S. (1997). On dysfunction and function in psychological accounts of
childhood disorder. J. Child Psychol. Psychiat. 35; 801–815.
Sonuga-Barke, E. J. S. (2002). Psychological heterogenity in AD/HD – a dual pathway model
of behaviour and cognition. Behav. Brain Res. 130, 29–36.
Sonuga-Barke, E. J. S. (2002). Interval length and time use in ADHD: A test of four psychological
models. J. Abnormal Child Psychol. 30: 257–264.
Sonuga Barke, E. J. S. (2003). The dual pathway model of ADHD: An elaboration of neuro-
developmental characteristics. Neurosci. and Biobehav. Rev. 27, 593–604.
Swanson, J. M.–Flodman, P.–Kennedy, J.–Spence, M. A.–Moyzis, R–Schuck, S.–Murias, M.–
Moriarity, J.–Barr, C.–Smith, M.–Posner, M. (2000). Dopamine genes and ADHD. Neurosci.
Biobehav. Rev. 24, 21–25.
Tamm, L.–Menon, V.–Reiss, A. L. (2002). Maturation of Brain Function Associated with
Response Inhibition. J. of American Academy of Child & Adolescent Psychiatry, 41(10): 1231–
1238.
Thompshon-Schill, S. L.–Swick, D.–Farah, M. J.– D’Esposito, M.–Kan, I. P.–Knight, R. T.
(1998). Verb generation in patients with focal frontal lesions: A neuropsychological test of
neuroimaging findings. Proc. Natl. Acad. Sci. Vol. 95, 15855–15860.
Tilney F. (1928). The Brain: From Ape to Man. New York, Hoeber.
Volkmar, F. R. (2003). Changing perspectives on ADHD. American Journal of Psychiatry. 160(6):
1025–1027.
Walczyk, J. J. (1995). Testing a compensatory-encoding model. Read Res Quart 30: 396–408.
Weiss, G.–Hechtman, L.–Milroy, T.–Perlman, T. (1985). Psychiatric status of hyperatives as
adults: A controlled prospective 15-year follow-up of 63 hyperactive children. J. Am. Acad.
Child Psychiatry, 24, 718–727.
Wolraich, M. L.–Hannah, J. N.–Pinnock, T. Y.–Baumgaertel, A.–Brown, J. (1996). Comparison
of diagnostic criteria for attention-deficit hyperactivity disorder in a county-wide sample.
Journal of the American Academy of Child & Adolescent Psychiatry, 35(3): 319–324.

411
EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA
Bátki Anna–Bõhm Viktor

Evolúció és pszichopátia: egy integratív javaslat

(Válasz Pléh Csabának és Bátki Annának)

Emlékeztetõül…
Az evolúciós pszichopatológiát bemutató írásukban Pléh és Bátki (2001) komoly kritikával
illetik ezen megújuló és egyre több figyelmet követelõ kutatási területet. Legfontosabb
fenntartásuk szerint az evolúciós pszichopatológia sajátos elvei, melyekkel magyarázatot
ad az egyes pszichés megbetegedések fennmaradására (pl. exaptáció, melléktermék, trade-
off, pleiotrópia stb.) öndestruktív jellegûek. „Ezen magyarázóelvek valóban megválaszol-
ják azt a kérdést, hogy nem-adaptív vonások hogyan maradhattak fenn a természetes kivá-
lasztódás ellenére. Egyúttal azonban azt is megmagyarázzák, miért ne érdekeljen bennün-
ket ugyanezen vonások evolúciós háttere. Minél több okunk van ugyanis azt gondolni,
hogy egy vonásra a természetes szelekció nem vagy csak korlátozottan hatott, annál in-
kább mondhatjuk, hogy azt az adott vonást az evolúciós elmélet nem vagy csak korlátozott
mértékben magyarázza.”1 (Pléh–Bátki 2001) Egy további kritika szerint: „[n]em elhanya-
golható szempont, hogy ezen betegségek magyarázata elsõsorban a gyógyítás szempontjá-
ból érdekes. Márpedig a hétköznapi életben a proximális magyarázatok szinte mindig sok-
kal érdekesebbek és relevánsabbak, mint a disztális okok.” (Pléh–Bátki 2001)
Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy a fenti kritika elfogadása mellett szûkítsük
annak érvényét. Ennek érdekében, illetve emelvén a vonatkozó elméleti vita tétjét, egy
interdiszciplináris, integratív megközelítés alkalmazására teszünk javaslatot egy specifikus
pszichés zavar középpontba állításával. A szociopátia/pszichopátia2 jelensége egyszerre je-
lent kihívást az evolúciós pszichopatológia, a moralitás megértését célzó tudományfilozó-
fia, a kurrens kísérleti közgazdaságtani modellek, valamint a kulturális és genetikai megha-

1
A hivatkozott szerzõk itt nyilván azonos, szûkített értelemben használják a (biológiai) „evolúció” és
a „természetes szelekció” kifejezéseket, szándékosan figyelmen kívül hagyva a szexuális szelekció vagy a
kulturális evolúció mechanizmusait. Ez a fenti okfejtés során indokolt, hiszen éppen azt kívánják kimutat-
ni, hogy a pszichés megbetegedések olyan magyarázatai, melyek a szûken értelmezett biológiai evolúcióra
támaszkodnak, nem lehetnek sem teljesek, sem elégségesek. Amikor azonban kiegészülnek exaptációra,
pleiotrópiára vagy kulturális evolúcióra való hivatkozással, többé nem pusztán „evolúciós magyarázatok”.
2
A szociopátia/pszichopátia terminusokat a szakirodalom egymással egyenértékûen, felváltva használ-
ja. A manapság antiszociális személyiségzavarnak nevezett jelenség, illetve tünetegyüttes jellegzetességeit
és gyökereit illetõen az elmúlt néhány évtizedben több megfogalmazás is született. Leggyakoribb elneve-
zései a pszichopátia, szociopátia és antiszociális személyiség voltak.
Egy korai klinikai meghatározás szerint (Cleckley 1941) a pszichopata nem szeret, nem szorong, nem
tanul a tapasztalatokból, valamint „pszichopata báj”, nagyzásos önértékelés és impulzivitás jellemzik. Ké-

413
tározottságot vizsgáló fejlõdés-lélektani, antropológiai és etológiai elméletalkotók számá-
ra. A sokrétû kihívásnak természetesen nem is próbálunk e helyt megfelelni, azonban a
különbözõ tudományágak legfontosabb kérdéseinek összevetésével közelebb szeretnénk
kerülni egy integratív modell esélyeinek felméréséhez.

Kooperáció, társas normák és moralitás

A legtöbb kortárs elméletalkotó egyetért abban, hogy az emberi faj egyedülállóan össze-
tett kooperatív viselkedésre képes egymással genetikai rokonságban nem álló, nagy egyed-
számú csoportokban. Ezen összetett kooperáció szabályait társas normák és erkölcsi elvek
rögzítik és szabályozzák. Az emberi viselkedést és kognitív képességeket vizsgáló társada-
lomtudományok egyik legizgalmasabb kihívása a humánspecifikus kooperáció magyaráza-
ta. E magyarázat ugyanis elsõ ránézésre szemben áll mind az evolúcióelmélet központi
gondolatával, a természetes szelekció „önzõ gén” elképzelésével (Dawkins 1989/1976),
mind pedig a modern közgazdaságtan és játékelmélet „önérdekû, racionális döntéshozó”
koncepciójával.

Együttmûködés és altruizmus

Elsõ lépésben az állatvilágban is megjelenõ „biológiai altruizmus” fogalmát érdemes tisz-

tázni, melynek során az egyed saját kárára segít egy fajtársának. Ennek magyarázatát
Hamilton (1963; 1964) adta meg, amikor bevezette a rokon-szelekció (kin selection), illetve
az ehhez társuló „összesített rátermettség” (inclusive fitness) fogalmát. Ha ugyanis a szelek-
ció a gének szintjén történik, amint azt a mai evolúciós megközelítések állítják, akkor nem
az egyed „rátermettsége” és túlélése a legfontosabb a természetes szelekció során, hanem
egy adott gén elõfordulási gyakorisága a populációban. Így egy egyed altruisztikus cseleke-

sõbbi jellemzések szerint az antiszociális személyiségzavar – ez az a személyiségzavar, amit régebben leg-

inkább neveztek pszichopátiának – legfõbb vonásai az alábbiak:
1. Nem tanul a tapasztalatokból.
2. Nincs felelõsségtudata.
3. Nem képes valódi érzelmi kapcsolatra.
4. Impulzusait nem kontrollálja.
5. Morális érzéke fejletlen.
6. Tartós és rendszeres antiszociális életvezetés jellemzi.
7. Büntetésre nem érzékeny.
8. Empátiára nem képes, bûntudatot, sajnálatot nem érez.
9. Érzelmileg fejletlen.
10. Egocentrikus és egoista, parazitizmusra hajlamos.
A ma érvényben lévõ BNO-10 „disszociális személyiségzavar” alatt tárgyalja a korábban pszichopátia-
ként vagy szociopátiaként ismert tünetegyüttest. A személyiségzavart a társadalmi kötelezettségek figyel-
men kívül hagyása, illetve a mások érzéseivel szembeni közömbösség jellemzi. Alacsony frusztrációs tole-
rancia, könnyen megnyilvánuló agresszív viselkedés, valamint mások hibáztatásának tendenciája, raciona-
lizáció jellemzi.

414
dete valójában éppúgy szolgálhatja a kérdéses gén „rátermettségét”, ha cselekedetével ugyan-
ezen géneket hordozó rokonai túlélését segíti elõ. Tehát a minél több minél közelebbi
rokon megmentésének parancsa az „összesített rátermettség” értelmezésében magyaráza-
tot ad a biológiai altruizmus fennmaradására. E koncepció nem magyarázza azonban a
„valódi” altruizmus megjelenését és fennmaradását, melynek során az egyed saját kárára
olyan fajtársának nyújt segítséget (erõforrást, védelmet stb.), amely (aki) genetikailag nem
áll vele rokonságban. A probléma tehát abban áll, hogy az egyéni viselkedés magyarázata-
kor a populációról kellene mondanunk valamit, de (csoportszelekciós magyarázatok hí-
ján3) kizárólag egyéni vonások kiválasztódásáról beszélhetünk. Itt jönnek segítségünkre
a modern közgazdaságtanból ismerõs játékelméleti modellek. Ha ezeknek megfelelõen a
csoporton belül adott helyzetekben lehetséges egyéni cselekvéseket stratégiákként értel-
mezzük, akkor e stratégiákról játékelméletileg megállapítható, hogy mennyire lehetnek
hosszú távon sikeresek. Ha feltételezzük továbbá, hogy e stratégiák genetikailag is megha-
tározottak, akkor azt kell gondolnunk, hogy a sikeresebb stratégiák gyorsabban terjednek
el a populációban, mint alternatív vetélytársaik. Ily módon

„A természetes szelekción alapuló evolúció révén a populáción belül kialakul egy ’evolúciósan
stabil stratégia’. Egy evolúciósan stabil stratégia alaptulajdonsága, hogy ha a populáció legtöbb
tagja ezt a stratégiát követi, akkor az ezt követõ egyedek »rátermettsége« nagyobb lesz bármely
mutáns stratégiát követõ csoporttársénál.” (Maynard Smith 1980)

Játékelméleti, illetve számítógépes modellezéssel kimutatható (Axelrod–Hamilton 1981;

Trivers 1971; Williams 1966), hogy a „kölcsönös altruizmus” (reciprocal altruism) elvére4
épülõ „szemet szemért” stratégia egy átlagos populáción belül evolúciósan stabilnak bizo-
nyul. E stratégia lényege, hogy az egyed együttmûködik a populáció mindazon tagjaival,
akik szintén együttmûködõnek mutatkoznak, elutasítja azonban azokat, akik nem. E játék-
elméleti levezetés révén tehát igazolást nyerünk egymással genetikai rokonságban nem
álló egyedek altruista viselkedésének evolúciós létjogosultságára, mint evolúciósan stabil
stratégiára.

Érzelmek és normák

Komplex organizmusok esetében gyakran bizonyos magasabb rendû mechanizmusok biz-

tosítják a genetikailag meghatározott evolúciós stratégiák egyéni megjelenését, azaz az
azoknak megfelelõ egyéni cselekvések, viselkedések kiváltását. Az evolúciós megközelíté-
sek hívei arra tettek kísérletet, hogy a pszichológiai és kognitív jelenségek széles skáláját
(érzelmek, vágyak, propozicionális attitûdök, hiedelmek és gondolatok stb.) ilyen maga-
sabb rendû és funkciójú mechanizmusokként írják le. Kétségtelen, hogy e mechanizmusok
némelyike egyedül az emberi fajra jellemzõ, humánspecifikus képesség, mely egyfelõl ké-
pessé teszi az egyént az adott viselkedés kivitelezésére, másfelõl motivációt is biztosít a meg-

3
Erre még visszatérünk.
4
„A természetes szelekció csak akkor támogathatja a másikat segítõ egyéni viselkedést, ha az rendszere-
sen viszonzásra talál.” (George Williams 1966)

415
felelõ cselekedetek végrehajtására. Ráadásul a hasonló motivációs struktúrával rendelkezõ
csoporttagok megfelelõ viselkedésének elõrejelzése is egyszerûbbé és megbízhatóbbá válik e
mechanizmusok segítségével. Visszatérve a játékelmélet kedvelt modelljeihez, e mecha-
nizmusok jelentõsége tehát abban áll, hogy (legalábbis bizonyos mértékben) biztosítják az
egyéntõl elvárt viselkedés megjelenését, azaz „elkötelezõ berendezésként”5 mûködnek.
Írásunk szempontjából az érzelmek jelentik a legfontosabb olyan mechanizmusokat,
melyek elõsegítik a genetikailag meghatározott viselkedési minták egyéni megjelenítését a
megfelelõ helyzetekben. Az emberre jellemzõ változatos érzelmek között jó néhány akad,
mely központi szerepet játszik a társas normák és a moralitás kialakulásában (pl. harag,
bûntudat, megbántottság stb.). Sok jel utal arra, hogy ezen alapvetõ érzelmek a természe-
tes szelekció „termékei”: általában önkéntelenek, gyakran intruzív jellegûek, rapid, koor-
dinált fiziológiai/anatómiai változásokat idéznek elõ; nagyrészt veleszületett vagy elõhú-
rozott mechanizmusokra épülnek stb. (Mealey 1995). Ez még inkább alátámasztja a fenti
feltételezést, miszerint az érzelmek egyik legfontosabb funkciója, hogy biztosítják az evo-
lúciósan stabil stratégiákat követõ mintázatok megjelenését az egyén viselkedésében. To-
vábbá az érzelmek arra is alkalmasak, hogy hihetõen elkötelezhessük magunkat olyan hely-
zetekben is, amikor rövid távú érdekeink nyilvánvalóan olyan viselkedési alternatívát indo-
kolnának, amely nem áll összhangban a hosszú távra „tervezett” evolúciósan stabil straté-
giával. A fenyegetõ bûntudat elõsegítheti például egy korábbi szívesség viszonzását; a part-
ner várható haragja pedig eltántoríthat egy éppen vonzónak tûnõ, de a másik számára
sértõ viselkedési alternatíva választásától. Az érzelmek tehát mások által is jól követhetõ
viselkedési megnyilvánulásokat idéznek elõ, ezzel egyúttal elõsegítik az egyén jövõben vár-
ható viselkedésének elõrejelzését is (Mealey 1995). Így azután az érzelmek nemcsak remek
motivációs tényezõt jelentenek, hanem hatékonyan és hihetõen kommunikálják is mások
felé az egyén viselkedését, vágyait és szándékait.
A „szemet szemért” stratégia, valamint a mûködését szavatoló mechanizmusok (érzel-
mek, kognitív képességek stb.) tehát meglehetõs hatékonysággal szûrik ki azon csoportta-
gokat, akik nyilvánvalóan mások kooperatív viselkedésébõl húznak hasznot anélkül, hogy
ezt valaha is viszonoznák.
Csakhogy e frappánsnak tûnõ megoldás egy újabb evolúciós stratégia sikerének lehetõ-
ségét is magában hordozza. Ha ugyanis a kooperatív viselkedés külsõ jegyekben is meg-
nyilvánulva kommunikációs jelet is ad, akkor mûködõképes lehet a külsõ jegyek kommuni-
kációs értékének megtartása mellett mégiscsak megtagadni az együttmûködést. Ez a stratégia
pedig rendkívül kifizetõdõ lehet: alkalmazója anélkül szerzi meg ugyanis az együttmûkö-
désbõl fakadó elõnyöket, hogy az együttmûködéssel járó költségeket viselné! E lehetõség
természetesen nem marad kihasználatlanul: ahogyan tökéletesednek a kooperációt elõse-
gítõ viselkedési szabályok, illetve azok betartatásának mechanizmusai, úgy tökéletesedik a
csaló stratégiája is. Ezzel egy evolúciós fegyverkezési verseny kezdõdik a „szemet szemért”
logikája alapján: a kooperációból fakadó elõnyök kihasználása érdekében kialakul az a ké-
pesség, hogy minél hatékonyabban legyen észrevehetõ és kiszûrhetõ a csalás. Minél
szofisztikáltabbak persze e csalásészlelõ mechanizmusok, annál tökéletesebbekké válnak a
csalást lehetõvé tévõ hamis kommunikációs jelzések. Az emberi faj esetében egyik út során
létrejönnek az egyre komplexebb társas normák, melyek egymással genetikai rokonságban

5
commitment device

416
nem álló, hatalmas létszámú csoportok hatékony mûködését szabályozzák. A másik, ezzel
párhuzamos út pedig létrehozza a társas normák és a követésükbe vetett bizalom kihaszná-
lóját: a pszichopatát. A továbbiakban e két, egymást kiegészítõ evolúciós stratégia kölcsön-
hatását követjük nyomon.

Normakövetés és pszichopátia
Az emberi együttmûködést megalapozó társas normák kialakulásának és mûködésének
megértésében az utóbbi évek evolúciós, illetve viselkedési közgazdaságtana hozott valódi
áttörést. E szerint (Fehr–Fischbacher 2004) az emberi kooperáció alapjául elsõsorban azok
a társas normák szolgálnak, melyek betartását a modern társadalmakban jogi eszközökkel
is biztosítják. A jogi kényszer is csak akkor mûködõképes azonban, ha széles körû konszen-
zuson alapul, azaz a jogszabályok tükrözik az evolúciós mechanizmusokkal (is) alátámasztott,
így széles körben elfogadott társas normákat. Ebbõl következõen az emberi együttmûkö-
dés megértéséhez elengedhetetlen a társas normák magyarázata. Mint láttuk, a kooperációt
illetõ legfontosabb evolúciós stratégia a „szemet szemért” logikáját tükrözi, így a társas együtt-
élést szabályozó normák e stratégia proximális mechanizmusainak tekinthetõk.
A közgazdasági modellek számára az egyik központi kérdés a racionális, önérdekû dön-
téshozó kontextusfüggetlen koncepciójának újragondolása annak tükrében, hogy mind a
normák betartása, még inkább pedig a normaszegõk szankcionálása könnyedén kerülhet
ellentmondásba a rövid vagy akár hosszú távú egyéni érdekekkel. Az érzelmek fenti, evolú-
ciós magyarázata azonban kiutat mutat e közgazdaságtani anomáliából: a szankciók alkal-
mazása költséges lehet ugyan, de a hosszú távon elõnyös stratégia érdekében kialakult
mechanizmusok (érzelmek stb.), biztosítják, hogy e költségek ellenére is szankcionálni fogjuk
a normaszegést6. Ugyanakkor az evolúcióra való hivatkozás sem lehet túl szigorú: tévedés
lenne azt hinni, hogy az evolúciós stratégiákat tükrözõ mechanizmusok automatikusan és
mindig életbe lépnek. A normák betartása és betartatása addig mûködõképes, amíg e visel-
kedés költsége nem nõ túl magasra. Ha túl sok áldozattal járna ugyanis megtartásuk, akkor
inkább a normák dõlnek össze, és érvényesül a racionális döntéshozó költség-haszon mér-
legelésének klasszikus paradigmája.
Mint azonban láttuk, ha a normakövetés költségei elfogadhatóak is általában, a többség
kiszámítható, normákba vetett bizalma lehetõséget teremt az alkalmankénti normaszegés-
bõl fakadó elõnyök kihasználására. Ezzel a jelenséggel mindannyian találkozunk, akár ha-
szonélvezõként, akár áldozatként: néha becsapunk másokat, máskor becsapnak minket,
olykor elfelejtjük viszonozni a baráti szívességet, máskor rólunk feledkeznek meg. Amikor
azonban az ilyen típusú viselkedés nem önmagában álló, elszigetelt esemény, hanem rend-

6
A normaszegés szankcionálásának költségeit ismerik fel és állítják magyarázatuk középpontjába az
evolúciós közgazdaságtan talán legbefolyásosabb mai képviselõi is. Herbert Gintis, Ernst Fehr, Samuel
Bowles és szerzõtársaik az utóbbi években vezették be az „erõs reciprocitás” (strong reciprocity) fogalmát:
„Az erõs reciprocitás stratégiáját követõ cselekvõ kooperációs szándékkal áll egy új társas interakció elé, a
kooperáció megtartásával vagy fokozásával válaszol a társ együttmûködõ viselkedésére, továbbá megtor-
lással válaszol mások csalására akkor is, ha ezzel magának is kárt okoz, és a jövõben sem várja e költségei-
nek megtérülését.” (Bowles–Gintis 2003)

417
szeresen jelenik meg és használja ki a többiek együttmûködését, akkor kérdésessé válik,
hogy még mindig az alapvetõen kooperatív „szemet szemért” stratégia van-e a háttérben,
vagy valami más?
Korábban azt állítottuk, hogy a kooperációt biztosító mechanizmusok fejlõdésével egy
idõben az e mechanizmusok kihasználását elõsegítõ képességek is egyre kifinomultabbá
válnak. Ez a küzdelem az örökkévalóságig folytatódhat, de megértésében újra Maynard
Smith statisztikai egyensúlyra épülõ modellje segít: „mindaddig, amíg a hosszú távú, ko-
operatív stratégiákat támogató evolúciós kényszer, mely egyre megbízhatóbb kommuni-
kációs és elkötelezettségeket eredményezõ eszközökké alakítja az érzelmeket, egyszerre
van jelen egy ezt kiegészítõ evolúciós nyomással, amely a csalást, a megtévesztést és a rövid
távú, „racionális” önérdeket részesíti elõnyben, addig az egymást kiegészítõ fenotíposok
egy meghatározott keveréke lesz jellemzõ, ami elõbb-utóbb egyfajta statisztikai egyen-
súlyt eredményez. Ennek fényében azt várhatjuk, hogy a csalás hatékony stratégiaként
fennmarad, azonban egy alacsony szintû, gyakoriságfüggõ stratégiának kell lennie, amely
állandó, dinamikus egyensúlyban áll a környezetében jellemzõ azon változásokkal, ame-
lyek e stratégia sikere ellen dolgoznak.” (Mealey 1995) Ez alapján tehát mind a kooperatív
logikára épülõ „szemet szemért”, mind pedig az e logika ellenpontjaként kialakuló csalás
evolúciósan stabil stratégiának mondhatók.

Egy integratív javaslat

Anélkül hogy tagadnánk azon lehetséges álláspont elméleti és gyakorlati jelentõségét, mely
túlegyszerûsítésnek tartja a csalás stratégiáját a pszichopátia diagnózisára redukálni (és vice
versa), itt rendkívül szoros összefüggést tételezünk fel e két jelenség között. Fontos észre-
vennünk, hogy a pszichopátiát illetõ DSM- (Diagnostic and Statistical Manual of Mental
Disorders) és BNO- (Betegségek Nemzetközi Osztályozása) definíciók a személyiségje-
gyek helyett inkább az ezekkel összefüggésbe hozható antiszociális vagy kriminális visel-
kedéses megnyilvánulásokra helyezik a hangsúlyt. Ezzel elmosódik a különbség a pszicho-
paták és a bûnözõk között, noha a legtöbb bûnözõ nyilvánvalóan nem (vagy nem pusztán)
pszichopata (Pitchford 2001). Ennek kapcsán azt az empirikusan is értelmezhetõ javaslatot
tesszük, hogy vizsgáljuk meg, mik voltak a fõbb emocionális/pszichológiai implikációi/
összetevõi az evolúciósan stabil kooperatív stratégiának, és ennek alapján állítsunk fel hi-
potéziseket azt illetõen, hogy mit várhatunk az erre épülõ, szintén evolúciósan stabilnak
mondható ellenstratégiától? Ha feltesszük, hogy az ellenstratégia viselkedéses megnyilvá-
nulásai a pszichopata prototípusát adják, akkor a meglévõ DSM-definíciók pontosítása
mellett elméleti és gyakorlati (policy) relevanciájú állításokat tehetünk a társas normák és
erkölcsi intézmények mûködését illetõen is.
Az integratív javaslat lényege tehát abban áll, hogy egyfelõl ötvözi a kísérleti közgazda-
ságtan és játékelmélet leglényegesebb eredményeit a kortárs evolúciós megközelítések te-
rén az érzelemkutatások, valamint az evolúciós ihletettségû tudományfilozófia és etika ta-
nulságaival, hogy ennek alapján azután pszichodiagnosztikai következtetéseket tegyen.
Konkrétabban: a javaslat a játékelméleti modellek (evolúciósan stabil stratégia, illetve el-
lenstratégia) alapján empirikusan tesztelhetõ pszichológiai hipotéziseket állít (a szociopátia
fõbb jellemzõit és diagnosztikáját illetõen). Az empirikus vizsgálat eredményei révén pe-
dig az eddigiek alapján interdiszciplináris konklúziókat fogalmazhatunk meg.

418
 A javaslat metodológiailag továbbá arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyes tudomány-
területeken fellelhetõ anomáliák sokszor értékes kiindulópontként szolgálhatnak, így ezek
kimutatása sokkal inkább lehet inspiráció, mint megsemmisítõ kritika.
A javaslat mellett szól az is, hogy elkerülhetõvé teszi az evolúciós magyarázatok leg-
többször említett gyengéjét: a gyermekmesei fantáziálgatást (Just So Stories). Ez a kritika
leggyakrabban olyankor indokolt, amikor egyes elméleti vagy éppen empirikus eredmé-
nyekhez, illetve megfigyelésekhez keresünk lehetséges evolúciós magyarázatokat. Tekin-
tettel arra, hogy ebben az esetben az elméleti evolúciókutatás és -modellezés alapján meg-
fogalmazott hipotéziseinket empirikus vizsgálatnak vetjük alá, a hipotézisek cáfolata egyúttal
megkérdõjelezheti az adott evolúciós magyarázat sikerét is.
Mindez persze komoly kutatási erõfeszítést feltételez, amely még elõttünk áll, így a
továbbiakban e modell szerint csak néhány elõzetes feltételezéssel élünk, mind az említett
anomáliákat, mind az esetleg remélhetõ eredményeket illetõen.
A továbbiakban tehát pusztán illusztrációs céllal összevetünk néhány, az evolúciós logi-
ka alapján megfogalmazható elvárást a pszichopátiáról annak néhány jól ismert vonásával.
Az elvárások és a valóság összecsengése biztató lehet a további kutatást illetõen.

A pszichopátia evolúciós értelmezése

Az „összesített rátermettség”, majd az „evolúciósan stabil stratégia” fogalmának bevezeté-

se eredetileg arra a kérdésre adott választ, hogy csoportszelekciós magyarázatok híján mi-
ként lehetséges az altruisztikus viselkedés annak ellenére, hogy ez rendkívüli költségeket
ró az egyénre. E dilemma egyik leggyakrabban idézett bemutatása a csoporton belüli –
rendkívül intenzívnek várható – küzdelmek (rangért, párért, területért stb.) meglepõen
szelíd, konvencionális jellege. Néhány kivételtõl eltekintve ezen, akár halálossá is fajulha-
tó, küzdelmek leggyakrabban mégis meglehetõsen konvencionálisan rendezõdnek. „Nagy
kérdés, miképpen magyarázható e konvencionális viselkedésmód kialakulása. Nyilvánvaló,
hogy a csoport érdekét szolgálja ez a mechanizmus (csökkenti a sérülések gyakoriságát), de
a csoportszelekciós magyarázatok általában gyanúsak.” (Maynard Smith 1980). E gyanúra
még visszatérünk ugyan, de most inkább a társas normák vizsgálatának hasonló következ-
tetéseire hívjuk fel a figyelmet: a valódi altruizmus mechanizmusai „akkor képesek legin-
kább biztosítani a csoporton belüli együttmûködést, ha a cselekvõ egyének nem túlságosan
türelmetlenek, viselkedésüket gátlásnak képesek alávetni, és kevéssé korlátozottak emlé-
kezõképességükben.” (Fehr–Fischbacher 2004)
Idetartoznak még az érzelmek evolúciós funkciójáról mondottak is. Ezeket egyfelõl el-
kötelezettségeket eredményezõ mechanizmusokként mutattuk be, melyek révén az evolú-
ciósan elõnyösnek bizonyuló viselkedési mintázatok megjelenhetnek és megjelennek az
egyéni viselkedésben, másfelõl olyan problémamegoldó mechanizmusokként, melyek hoz-
zájárulnak a hosszú távú elõnyök és a rövid távú vágyak közötti konfliktus elrendezésében.
Végül, a kooperatív stratégiával szemben álló stratégia bemutatását azzal kezdtük, hogy
rámutattunk az érzelemkifejezések kommunikatív jelentõségére.
Mindezek alapján különféle, empirikusan is vizsgálható elvárást fogalmazhatunk meg a
szociopátia legfõbb jellemzõit illetõen, feltéve, hogy ezek valóban az említett evolúciósan
stabil stratégiára épülnek. Ilyen lehet például az erõszak és türelmetlenség, az impulzivitás
(a viselkedés csökkent gátlása), a korlátozott emlékezõképesség, a rövid távú vágyak ural-

419
ma a hosszú távú érdekek felett, valamint az érzelmek elkötelezettséget eredményezõ funk-
ciójának hiánya. Emellett azt is elvárhatjuk, hogy a mûködõképes stratégia érdekében a
szociopata hatékonyan legyen képes kommunikálni az érzelmeket, függetlenül attól, hogy
elkötelezik-e érzelmei bármilyen viselkedés mellett is, amint azt csoporttársai elképzelik.
Kevéssé meglepõ, hogy éppen a fentiek közül kerülnek ki a szociopátia legfontosabb
ismérvei. Emiatt is rendkívül fontos azonban az, hogy minél szigorúbban értelmezzük
elméleti beágyazottságú elvárásainkat, annál pontosabban írhatjuk körül a szociopátia je-
lenségét, jól elkülönítve azt a kriminalitástól és egyéb, tágabb vagy elmosódottabb kategó-
riáktól. A fenti evolúciós megközelítés híveiként Linda Mealey (1995), illetve James Blair
(1995) foglalkoztak célzottan a szociopátiával. Mealey különbséget tesz elsõdleges és másod-
lagos szociopátia között. Az elõbbi kategóriába esõk „biológiailag gátoltak az empátia elsajá-
tításában, ezért aztán már igen korán pszichopata jellegû viselkedést mutatnak, míg a má-
sodlagos szociopátia kialakulásában bizonyos rizikófaktorok együttes jelenléte játszik sze-
repet. Ilyen rizikófaktornak számíthat a sok testvér, az alacsony szocioökonómiai státus, a
városi környezet, az alacsony intelligencia vagy a gyenge szociális képességek.” Ennek alapján
Mealey szerint az elsõdleges szociopaták „a sikeres társas megtévesztésre vannak tervezve,
olyan evolúciós erõk termékei, melyek ... az egyéneket olyan életstratégia választása felé
lökik, amely a manipulatív és kizsákmányoló társas interakciókra épül. Az elsõdleges
szociopátia tehát gyakoriságfüggõ adaptáció, ezzel szemben a másodlagos szociopátia a
csalást mint választható stratégiát tükrözi.”7 (Mealey 1995; Pitchford 2001)
Blair az állatvilágból ismert és már említett, csoporton belüli konfliktuskezelési mecha-
nizmusból indul ki, melynek során különbözõ kulcsingerek segítségével elkerülhetõ a ko-
molyabb sérülés. Blair szerint az embernél ezt egy „erõszakot gátló mechanizmus” bizto-
sítja. E mechanizmus mûködése „alapozza meg a moralitás három aspektusát: a morális
érzelmeket, az erõszakos cselekedetek tilalmát (gátlását) és a morális/konvencionális kö-
zötti különbségtételt. Blair szerint a pszichopatákban nincs meg ezen „erõszakot gátló
mechanizmus”, így esetükben a felsorolt három funkció is csak korlátozottan érvényesül-
het (Pitchford 2001).
E dolgozat keretei nem adnak lehetõséget a szociopátiára vonatkozó evolúciós megfon-
tolások további összevetésére. Annyi azonban az eddigiekbõl is látható talán, hogy e meg-
közelítések, megfelelõ metodológiai szigor mellett közelebb vihetnek bizonyos klasszikus
pszichiátriai problémák összetettebb megértéséhez. Annak ellenére, hogy Pléh és Bátki
(2001) joggal hívja fel a figyelmet arra, hogy a proximális magyarázatok általában érdeke-
sebbek a pszichiáter számára, mint bármilyen lehetséges disztális okság feltérképezése,
észre kell vennünk, hogy éppen a proximális magyarázatok érvényességi körére és mûködésére
vonatkozó alapvetõ felismeréseket nyerhetünk a disztális okok megismerésével.
Egy másik példa, melyet Pléh és Bátki (2001) szintén kritika tárgyává tesz, a depresszió
evolúciós magyarázata. Valóban Just So Storynak tûnik ugyan, hogy a domináns hímmel
való összeütközés elkerülése és az erõforrások tartalékolása lehet a depresszió evolúciós
oka, de ennek kimondásával még nem zárhatjuk le a vitát. Fontos gyakorlati következmé-
nyei lehetnek ugyanis, hogy sikerül-e meggyõzõ érveket állítanunk a depresszió magyará-
zatakor a feltételezett disztális okok védelmében. „Közvetlenül nem ellenõrizhetõ például,

7
E leírás megítélésekor nem lehetünk biztosak abban, hogy Mealey elkerüli a Just So Story csábítását.
Ennek eldöntéséhez javaslatunk szellemében további kutatásra lenne szükség...

420
hogy a depresszió elsõsorban a harcias vagy versengõ viselkedéssel, vagy a kötõdési visel-
kedéssel kapcsolatban alakult-e ki. Ha azonban az elõbb említett magyarázatot valószínû-
sítjük, akkor a basalis ganglionok területén indokolt keresnünk a depresszió agyi forrását
(amely feltehetõen az elõagyat alkotta a harcias viselkedés kialakulásakor az ember evolú-
ciós elõtörténetében), míg az utóbbi magyarázat hívei inkább a limbikus rendszert fogják
vizsgálni.” (Abed 2000)

Értékes anomáliák, fennmaradó kritikák

Fenti javaslatunk során azt állítottuk, hogy egy adott vizsgálódás paradigmán belüli ano-
máliáira való rámutatást inkább inspirációként, mint megsemmisítõ kritikaként kell értel-
meznünk, ha eredményeink interdiszciplináris integrációjában reménykedünk. A szociopátia
vagy a depresszió tárgyalt esetei annak fényében adnak okot bizalomra egy elõremutató
integrációt illetõen, hogy az utóbbi évek során jó néhány tudományterület központi felte-
véseit kellett revideálni más területekrõl származó felismerésekkel összefüggésben. A No-
bel-díjas Vernon Smith (2004) jó példáját adja ennek a közgazdaságtan területén: „Az emberi
természetrõl gondolkozó közgazdásztól nyilván azt várják, hogy szûken értelmezett önér-
dek vezérelte racionális döntéshozókról beszéljen. ... Mi több, a standard modell szerint a
döntés változó kontextusa is irreleváns.” E várakozásnak ellentmondva, Smith szerint

„többet tanulhatunk az önérdek mibenlétérõl, ha a legkülönfélébb kontextusokban megfigyel-

jük az emberek viselkedését, mintha bevett feltételezéseinkre hagyatkozva modelleznénk tovább
az önzõ viselkedést. ... [Végül is] az evolúciós erõk nyomán mindannyian az emberi együttmûkö-
dés normáinak és szabályainak szövedékei vagyunk, és mûködésünk szabályai – melyek követésé-
nek nem is vagyunk tudatában, amiként a társadalmi stabilitásban játszott szerepüket sem vesszük
észre – nyilván kontextusfüggõek.”

Az evolúciós biológián belül is egyre több híve akad egy régi anomália integratív felol-
dásának. A „csoportszelekció” koncepcióját egyre inkább háttérbe szorította, végül látszó-
lag diszkreditálta az „önzõ gén” típusú, individuális kiválasztódás kizárólagosságra törõ
elmélete. A fentiek során mi is elfogadtuk Maynard Smith minõsítését, miszerint a cso-
portszelekciós magyarázatok „gyanúsak”. Ez komoly nehézséget okozott a valódi altruiz-
musra hagyatkozó, az emberi erkölcs kutatásában és megismerésében érdekelt irányzatok-
nak. Az utóbbi években azonban újra felbukkant az érvényes csoportszelekciós magyaráza-
tok lehetõsége. Sober és Wilson (1994; 1999) figyelmeztetett arra, hogy a csoportszelek-
ciót nem elméletileg tartotta lehetetlennek az evolúciótudomány fõárama, csak rendkívül
valószínûtlennek ítélte az „önzõ gén” logikájának fényében. Csakhogy az ember esetében
legalábbis, komoly lehetõség kínálkozik arra, hogy az egészen rendkívüli kooperációs vi-
selkedés és képességek magyarázatakor részben visszatérjünk a csoportszelekció elvéhez.
Ennek mûködéséhez elsõsorban arra van szükség, hogy minél homogénebb legyen a cso-
port összetétele, és minél nagyobb különbségek mutatkozzanak egymással érintkezõ cso-
portok között. Azt azonban semmi sem írja elõ, hogy e hasonlóság, illetve különbözõség
kizárólag a génekre vonatkozzék. Játékelméleti módszerekkel pedig alátámasztható, hogy
emberi közösségekben „a társas normák, illetve az ezekhez társuló szankciók csökkentik a
csoporton belüli normaszegõk szelekciós elõnyét, ugyanakkor támogatják a normakövetõ

421
viselkedést”. (Fehr–Fischbacher 2004) Ezáltal pedig egyre csökkennek a csoporton belüli,
és nõnek a csoportok közötti (kulturális) különbségek (tekintettel arra, hogy az emberi
csoportok igen nagymértékû különbségeket mutatnak normarendszerüket illetõen). En-
nek révén pedig az emberi közösségek esetében komoly szerep juthat a korábban partvo-
nalra állított (kulturális) csoportszelekciónak is. Mindez fontos következményekkel jár va-
lamennyi érintett tudományterület vonatkozó eredményeinek értelmezését illetõen. Ezek
bemutatása azonban már nem képezi e munka részét.
Itt megelégszünk annyival, hogy néhány példával sikerült alátámasztanunk egyfelõl az
anomáliák esetleges értékét egy integratív interdiszciplináris megközelítés keretében, más-
felõl pedig az evolúciós magyarázatok esetleg közvetlen jelentõségét bizonyos pszichiátriai
zavarok megértésében. Ezzel természetesen nem sikerült megválaszolnunk a bevezetõben
idézett kritikákat – szerencsére ez nem is volt célunk –, de talán mégis okot találtunk arra,
hogy bizakodóbban fogadjuk az evolúciós megközelítés híveit, ha a pszichiátria mezsgyé-
jére tévednének. Javaslatunk szerint továbbá az evolúciós argumentumok inkább hipotézi-
sek felállításakor, mint eredmények magyarázatakor jönnek jól. Végül természetesen el
kell fogadnunk az olyan kritikák erejét, melyek nem inspiráló anomáliákra, hanem egysze-
rû belsõ ellentmondásokra hívják fel a figyelmet. Így érvényes marad Pléh és Bátki (2001)
bevezetõben említett éles kritikája, mely szerint kár törni magunkat oly vonások evolúciós
magyarázatával, melyekrõl éppen evolúciós érvekkel mutattuk ki, hogy nem igazán hatott
rájuk a természetes szelekció. Azonban még e kritika élét is tompítani szeretnénk, amennyi-
ben úgy véljük: érdemes figyelembe venni azt az esetleg jótékony vagy akár nélkülözhetet-
len kölcsönhatást, amit – minden gyengesége ellenére – egy interdiszciplináris magyarázat
során az evolúcióelmélet kiválthat.

Irodalom
Abed, R. T. (2000). Psychiatry and Darwinism. The British Journal of Psychiatry, 177: 1–3.
Axelrod, R.–Hamilton, W. D. (1981). The Evolution of Cooperation. Science, 211:1390–1396.
Bátki, Anna (2001). Az univerzalizmus és relativizmus kérdése az evolúciós és a kulturális pszi-
chológiában. In Pléh–Csányi–Bereczkei (szerk.): Lélek és evolúció. Budapest, Osiris.
Blair, R. J. R. (1995): A cognitive developmental approach to morality: investigating the
psychopath. Cognition, Vol. 57: 1–29.
BNO–10. A mentális és viselkedészavarok osztályozása. (1994). WHO–MPT.
Bowles, S.–Gintis, H. (2003). The origins of human cooperation. In: Cambridge MA, MIT
Press. Hammerstein, P. (ed.): The genetic and cultural origins of Cooperation.
Bõhm Viktor (2004). Evolutionary accounts of ethics and moral behavior. (Doktori disszertáció,
Közép-európai Egyetem.)
Cleckey H. (1950). The mask of sanity: An attempt to clarify some issues about the so-called psychopathic
personality. St. Louis. C. V. Mosby Co.
Dawkins, R. (1989/1976). The selfish gene. Oxford, Oxford University Press.
DSM-IV diagnosztikai kritériumai. (1997). Budapest, Animula.
Dupre, J. (2003). Darwin’s legacy: What evolution means today? Oxford, Oxford University Press.
Fehr, E.–Fischbacher, U. (2004). Social norms and human cooperation. TRENDS in Cognitive
Sciences. Vol. 8. No. 4:185–190.
Hamilton, W. D. (1963). The evolution of altruistic behavior. American Naturalist, 97:354–
356.

422
Hamilton, W. D. (1964). The genetical evolution of social behavior I–II. Journal of Theoretical
Biology, 7:1–52.
Maynard Smith, J. (1980). The concepts of sociobiology. In Stent, G. (ed.): Morality as a biological
phenomenon. Berkeley, UC Press.
Mealey, L. (1995). The sociobiology of sociopathy: an integrated evolutionary model. Brain
and Behavioral Sciences. Vol 18. 523–599.
Pitchford, I. (2001). The origins of violence: Is psychopathy an adaptation? The Human Nature
Review. Vol. 1:28–36.
Pléh Csaba–Bátki Anna (2001). Evolúciós pszichopatológia. In Kampis Gy.–Ropolyi L. (szerk.):
Evolúció és megismerés. Budapest, Typotex.
Smith, V. L. (2004). Human Nature: an economic perspective. Daedalus, Fall 2004.
Sober, E.–Wilson, D. S. (1999). Onto others. Cambridge MA. Harvard University Press.
Trivers, R. (1971). The evolution of reciprocal altruism. Quarterly Review of Biology. Vol. 46.
Williams, G. C. (1966). Adaptation and natural selection: A critique of some current evolutionary
thought. Princeton, Princeton University Press.
Wilson, D. S.–Sober, E. (1994). Reintroducing group selection to the human behavioral sciences.
Brain and Behavioral Sciences, Vol. 17:585–654.

423
Gábris Krisztián

A perceptuális kategorizáció szerepe az etnikai

különbségek észlelésében

Elméleti háttér

Az etnikai különbségek észlelésének evolúciós magyarázata

Egy szociálpszichológiai jelenség szerint egy személlyel történt rövid találkozás után
három dologra emlékszünk biztosan: a személy nemére, korára és etnikai hovatartozására.
L. Cosmides és J. Tooby (Cosmides–Tooby 2003) egy friss cikkükben arról számolnak be,
hogy megoldást találtak arra, hogy miért mindent elsöprõen fontos a rassz egy másik em-
ber kategorizációjában. Szerintük ezért a jelenségért egy evolúciósan kialakult „modul”,
egy „ellenség-, barátfelismerõ rendszer” a felelõs. Az etnikai különbségek észlelését azon-
ban nem a modul evolúciósan szelektált funkciójával magyarázzák. A modul szerintük nem
közvetlenül a különbözõ etnikai csoportok (õk konkrétan rasszok közötti különbségekrõl,
pl. bõrszín beszélnek) felismerésére alakult ki, hanem a barát/ellenség kategóriák észlelé-
sére szakosodott modul a mai társadalomban az etnikumok különbözõsége és az etniku-
mok közötti konfliktusok korrelációját észlelve mûködik. Más szavakkal, a mai társada-
lomban az ellenségek és barátok leginkább az etnikai kategóriák mentén különíthetõk el,
az evolúciós modul pedig ebben az esetben az etnikai különbözõségre érzékenyen fogja
perceptuálisan elkülöníteni a két kategóriát. A szerzõk szerint ha tehát (akár lokálisan)
megváltoznak a barátokat/ellenségeket elkülönítõ tulajdonságok, akkor az emberek nem
fogják a más emberek etnikai hovatartozását automatikusan kódolni egy találkozás során.

Az evolúciós hipotézis kísérleti bizonyítékai

Cosmides és Tooby a fenti evolúciós elméletet egy kísérlettel támasztották alá. A kísérle-
tükben a személyes tulajdonságok feldolgozásának (emlékezet megtartásának) ellenõrzé-
sére kiválóan alkalmas, az 1970-es években kidolgozott memory confusion protocolt (Taylor
et al. 1978) használták. A memory confusion protocol lényege, hogy a kísérleti személyeknek
képeket és a képekhez társított mondatokat mutatnak. A kísérleti személyeknek az a fel-
adata, hogy alkossanak benyomást a képen látható személyrõl. A mondatokat az utasítás
szerint a képen látható személy mondja. A második szakaszban az olvasott mondatokat
véletlenszerû sorrendben bemutatva a kísérleti személynek ki kell választania, hogy az összes
eddig látott személy közül melyik mondta az éppen látott mondatot. Ez egy nagyon nehéz
feladat, a kísérleti személyek általában sok hibát vétenek. Ez azonban jó, mert a hibázások
jellegébõl következtethetünk arra, hogy mit jegyeztek meg a képen látható személyekrõl.
Ha ugyanis a hibás válaszok szignifikánsan többször esnek egy, a ténylegesen mondatot
mondó személyhez képest valamilyen dimenzióban hasonló/különbözõ más személyek cso-

424
portjára, akkor egyéb tényezõk kontrollálása mellett feltehetjük, hogy a kísérleti szemé-
lyek emlékeznek (feldolgozták) a hasonlóság/különbözõség alapját nyújtó tulajdonság di-
menziót.
A kísérlet elsõ részében a két csoportot etnikai hovatartozás mentén osztották fel, 4 afro
és 4 európai személyt mutattak be a képeken. Az eredmények szerint a kísérleti személyek
(ahogyan az várható volt) emlékeztek a képen látott emberek bõrszínére. A kísérlet máso-
dik részében viszont nem az etnikai hovatartozás, hanem egy verbálisan (a mondott mon-
datok tartalmával) kialakított csoporthelyzet volt a személyeket elkülönítõ (szemantikusan
kódolt) invariáns tulajdonság. Ebben a helyzetben az afro és európai személyek vegyesen
voltak elosztva a verbálisan kialakított két csoport között. A második helyzetben a kísérleti
személyek szignifikánsan többet hibáztak a csoportokon belül, ami – tekintve a különbözõ
etnikumú személyek vegyes elosztását – azt jelenti, hogy nem dolgozták fel a képen látható
személyek bõrszínét mint invariáns tulajdonságot. A szerzõk szerint ez az eredmény úgy
értelmezhetõ, hogy az általuk javasolt evolúciós modul az elsõ esetben a bõrszínt a korábbi
tapasztalatoknak megfelelõen az ellenség/barát kategóriával korrelációban kódolta, ezzel
szemben a második esetben az ellenség/barát dimenzió a szemantikusan kialakított cso-
portok mentén jelent meg. Így ebben az esetben az evolúciós modul a barát/ellenség di-
menzió korrelátumaként a szemben álló csoportokba tartozást kódolta.

Az evolúciós hipotézis kritikus szemlélete

A szerzõk elmélete feltehetõen abból a motivációból is született, hogy lefaragjon valamit
az evolúciós perspektívát ért, azt politikailag nem korrektnek tituláló vádakból. Az elmélet
végkicsengése pozitív: az etnikai különbségek nem annyira fontosak, mint gondolnánk,
csak rajtunk múlik, hogy a társadalmi szerkezetet vagy a kisebb csoporthelyzeteket meg-
változtatva tegyünk az etnikai diszkrimináció ellen (ami nem kis feladat, de az üzenet min-
denesetre építõ jellegû). Az evolúciós perspektíva azonban a jóindulat mellett egy igen
bonyolult kérdéskörbe felületesen nyúlt bele, a szociálpszichológiai elméletek már régóta és
szerteágazóan foglalkoznak a csoportok észlelésével és az azok közötti diszkriminációval.

Az etnikai diszkrimináció alternatívái, azok viszonya

az evolúciós perspektívával
Az evolúciós perspektíva elmélete a szociálpszichológiai elméletek közül hasonlít, de sok
tekintetben különbözik is mind Muzafer Sherif (1980) reális érdekkonfliktus, mind a Hen-
ri Tajfel (1980) társas identifikáció elméletétõl. A reális érdekkonfliktus a szociálpszicho-
lógia egy csoportközi paradigmájának, a minimális csoportközi helyzetnek az egyik legelsõ
magyarázataként, a pusztán kognitív szempontból különbözõ csoportok konfliktusának
gyors kibontakozását az erõforrásokért való versengés következményeként látta. Ez annyi-
ban függ össze az evolúciós szemlélettel, amennyiben egy evolúciós szelekcióval kialakult
modul mûködése nyilván az erõforrások megszerzésének elõsegítésére is irányul. Az ellen-
ségek általában nem szoktak egy tálból cseresznyézni, illetve a különbözõ kultúrákban ma
is szokták a barátságosság jeleként sóval, kenyérrel kínálni az idegeneket, arról nem is
beszélve, hogy a megfigyelések szerint bármilyen tárgy, de fõleg a táplálék megosztása a

425
primátáknál – és így az embernél is – hatékonyan csökkenti az agressziót (Csányi 1999).
A reális érdekkonfliktus azonban a szociálpszichológia késõbbi, az érdekkonfliktusok nél-
kül csoportközi diszkriminációt mutató eredményeit nem tudja megmagyarázni. De az
sem világos, hogy egy mai gazdasági közösségen belül milyen reális érdeket szolgálhat a
csoportok közötti diszkrimináció: a gazdasági növekedés nem nullaösszegû játék, hosszú
távon egy gazdasági egység rosszul jár, ha nem kooperatív stratégiát folytat (Forbes 1997).
A Tajfel–Turner-féle identifikációs elmélet hasonlít annyiban a reális érdekkonfliktus
elvére, hogy szintén a csoportok közötti viszonyokra összpontosít, és az egyéneket a cso-
porttal valamilyen azonosulási folyamat révén köti össze. A reális érdekkonfliktussal szem-
ben azonban a csoporttal azonosulást nem a konfliktus következményének, hanem annak
okának tekinti. A tagok a csoport identitását a sajátjukba építve törekszenek a pozitív önér-
tékelés fenntartására, ami a saját csoport fel-, illetve a külsõ csoport leértékelésével könnyen
megvalósítható. A társas identitás elmélete nagyon jó magyarázatot nyújt a csoportok kö-
zötti diszkriminációra, viszont nyitva hagyja a csoportok közötti különbségtétel alapjának
kérdését. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, ha figyelembe vesszük azokat a paradigmákat érin-
tõ kritikákat, amelyekre a szociálpszichológiai elméletek építkeznek. A mesterséges kísér-
leti körülmények ugyanis felvetik a kísérleti pszichológiai kutatás egyik alapvetõ
validitásproblémáját: mennyire általánosíthatunk egy mesterséges kísérleti helyzet szegé-
nyes környezete alapján a valós társadalomba ágyazott emberi viselkedés okaira? Ez a prob-
léma a csoportközi paradigmák esetén azt jelenti, a csoportközi különbségek mesterséges
helyzeteiben a kutatók nem valódi etnikai csoportokat megkülönböztetõ jegyek alapján
vizsgálták az identifikáció kialakulását.
Ezzel kapcsolatban fontos tudnunk, hogy a minimális csoportközi paradigma korai ér-
telmezései szerint a csoportok kategóriáinak kialakítása hasonló információfeldolgozási
okokból történik, mint a perceptuális kategorizáció (lásd az 1. mellékletet) során:

„a szociális kategorizáció lehetõvé teszi az észlelõ számára, hogy megalkossa a társas környezet
oksági megértését, ami strukturálja, irányítja a viselkedést. Szintén fontos, hogy ez egy orientáci-
ós rendszert is biztosít a self-referencia számára, megalkotva az egyén helyét a társadalomban”
(Tajfel 1980).

A szociális kategorizáció egy laboratóriumban könnyen elképzelhetõ ezen a módon,

fõleg ha csak a kísérletileg indukált két kategória között kell válogatnunk. De nem mond
semmit arról, hogy a társadalmunkban lévõ elképzelhetetlen mennyiségû kategória1 közül
hogyan választjuk ki azt a néhányat, ami a saját (és külsõ) csoport kialakításában egy rele-
váns kategorizációs dimenzió lesz. Ezt a problémát egyébként Tajfel is felismerte, és egy
dolgozatában felhívta a figyelmet arra, hogy a kategorizáció kognitív leírása egy
redukcionista megközelítés, figyelmen kívül hagyja a társas sztereotípiák és értékek szere-
pét a szociális kategorizációban. Tajfel felhívása nyomán persze (mint a tudományban ál-
talában a redukcionizmussal kapcsolatosan) máig tartó hosszas vita bontakozott ki a szociális
csoportok pszichológiai realitása, illetve annak egyéni folyamatokra redukálhatósága kö-
zött (Oakes–Haslam–Turner 1990).

1
Miért nem azonosulunk mondjuk a busz helyett trolival járókkal, a velünk egy hónapban születettek
vagy az azonos lábméretû emberek csoportjával?

426
 Jó tisztázni, hogy a kognitív kategorizációs elméletek nemcsak a szenzomotorosan meg-
szerezhetõ kategóriákkal foglalkoznak, hanem a nyelv útján megszerezhetõ kategóriákkal
is, amikhez a kategorizáció és a nyelv adaptív funkciójának megfelelõen értékek (pl. a feke-
te gomba = mérges gomba) is kapcsolódnak (Harnad–Cangelosi 2002). A társadalomban
fellelhetõ kategóriák és azok bonyolult viszonyai, a kategóriákhoz kapcsolódó értékek, tu-
dás (kultúra) rendszere azonban olyan komplexitást ért el, aminek a vizsgálata túlmutat a
kognitív elméletek magyarázó erején. Mindazonáltal a személyek kategorizációja egy
perceptuális folyamat, még akkor is, ha a feldolgozás végsõ folyamatában a kategorizáció
szintjét, illetve a megfelelõ szintek releváns dimenzióit olyan kulturális tudás alapján válo-
gatjuk ki, ami nem megragadható a kognitív kategorizációs elméletekkel.
Az evolúciós perspektíva a fentiekkel szemben a perceptuális kategorizációs folyama-
tokból származó bemenetek felhasználásának módját nem a kultúra által befolyásoltnak,
hanem egy evolúciós modul mûködésének tulajdonítja. Az evolúciós perspektíva persze
szeretné kikerülni a kategorizációs folyamatokat, közvetlenül a modult téve felelõssé a
személyek kategorizációjáért. Ez azonban nem lehetséges. A szenzoros bemeneteket és a
rajtuk keresztül a világból származó információ feldolgozását nem lehet „kikerülni” egy
evolúciós „trükkel”. Az evolúciós perspektíva tehát kénytelen lenne a perceptuális folya-
matokat befolyásoló kulturális tanulás hatását az evolúciósan huzalozott modullal helyet-
tesíteni. A modul mûködéséhez azonban a kulturális tudás meglétét, a társadalom szerke-
zetének ismeretét tételezi fel, és így a kognitív és a szociálpszichológiai magyarázatok által
kiszorítva az ellenség/barátfelismerõ „rendszer” fogalma üressé válik.

Az evolúciós perspektíva kísérletének értelmezése

szociálpszichológiai szemszögbõl
A dolgozat elején bemutatott kísérlet szociálpszichológiai értelmezése szerint tehát nem
egy evolúciós modul elszigetelt mûködése felelõs a kategorizáció alapját alkotó tulajdonsá-
gok megváltozásáért, hanem a kategorizáció mindig a releváns dimenziók alapján törté-
nik, amelyek mentén a legjobban elkülöníthetjük a kategória tagjait a nem kategória ta-
goktól. Az éppen releváns kategória dinamikus változására jó párhuzam a tárgyak kognitív
perceptuális kategorizációja (a két folyamat gyakorlatilag ugyanannak a mentális architek-
túrának a következménye). Egy helyzettõl függõen valamit kategorizálhatok a prototípus,
valamint felé- és alárendelt szinteken is (gyümölcs, alma, jonatánalma). Emberek esetén
hasonló módon egy új csoport egy új kategorizációs szempont, ill. szint lehet. Ha egy új
csoportot meg kell tanulnunk elkülöníteni más csoportoktól, akkor ezt mindig a legrele-
vánsabb dimenzió mentén visszük végbe (ember, eszkimó, halásztárs). A különbség a kog-
nitív elmélettel szemben, hogy a szenzomotoros funkcionalitás helyett a szociálpszicholó-
gia szerint a különbözõ dimenziók relevanciáját a kulturális tudás és értékek alakíthatják
ki. A(z ön) kategorizáció releváns dimenziójának megváltozása mellesleg a szociálpszicho-
lógiai irodalmon kívül (Tajfel 1980; Sherif–Sherif 1980; 1996; McGuire–McGuire 1984)
pl. az etnikai, illetve nemzetiségi jelenségeket kulturális szempontból (is) vizsgáló mun-
kákban sem ismeretlen (Reicher–Hopkins 2001; Searle-White, Joshua 2001).

427
Az evolúciós perspektíva válasza az alternatív elméletek
magyarázó erejére
Az evolúciós perspektíva mindazonáltal tisztában van a rivális elméletek veszélyességével,
ezért egy kísérlettel falszifikálja a perceptuális kategorizáció szerepét az etnikai különbsé-
gek észlelésében. A kísérletben (Stangor et al. 1992) a már ismertetett paradigmával azt
vizsgálták, hogy a bemutatott képeken a személyek trikójának a színe válhat-e a személyek,
ill. a csoportok kategorizációjának invariáns tulajdonságává (feldolgozódik-e a trikók szí-
ne). Az eredményeik szerint nem, tehát a kísérleti személyek nem emlékeztek a képen
látható emberek trikójának a színére: a személyek (trikók) kategorizációja tehát nem
perceptuális folyamat. Ez a kísérlet azonban módszertani hibát tartalmaz:
1. Igen erõs és nyilvánvaló különbség van a trikó és pl. az arc bõrének színe között mint
releváns kategorizációs dimenzió (invariáns tulajdonság) szempontjából. Egy trikót
ugyanis le lehet venni, ki lehet cserélni, míg a bõrt nem. A trikó a személyeknek nem
egy invariáns tulajdonsága, míg az arc bõrének a színe az.
2. A különbözõ rasszokat nemcsak a bõr színe, hanem egyéb perceptuálisan jól látható
faciális (arcberendezés) és testi tulajdonságok (pl. zsírpárnaeloszlás) is jellemeznek.
Ezek egy kategorizációs folyamatban legalább annyira fontosak lehetnek, mint a
bõrszín, tehát a szín figyelmen kívül hagyásának kimutatása önmagában még nem
bizonyíték a rasszok perceptuális alapú kategorizációjával szemben.

A dolgozatban bemutatott kísérlet célkitûzése

A dolgozat kísérleti része az evolúciós perspektíva paradigmáját megtartva, annak mód-
szertani hibáiból az elsõre koncentrálva bemutatja a perceptuális magyarázat létjogosult-
ságát az etnikai különbségek észlelésében.

Empirikus vizsgálat

Kísérletileg lehetségesen felhasználható színinvarianciák

A szakirodalom szerint a három tulajdonságon, az életkoron, a nemen és az etnikai hova-
tartozáson (bõrszínen) kívül más perceptuális ismertetõjegy nem feltétlen része a személy-
rõl alkotott benyomásnak. A személy ismertetõjegyei körébõl tehát felesleges próbálkoz-
nunk más esetlegesen invariáns színhatás, pl. szemszín vizsgálatával.2 Mivel a kísérletben a
bemutatás képekkel történik, magának a képnek lehet kihasználni valamilyen színhez kö-

2
A szemszín invariáns tulajdonsága ellenére (az emberek szeme színe többnyire nem változik percrõl
percre, hacsak nem vesznek fel kontaktlencsét) valószínûleg nem eléggé informatív ahhoz, hogy releváns
kategorizációs dimenzió legyen. Egy kutyának hiába van éveken át változatlanul 24 bolha az orrán, ez
perceptuálisan nem informatív jellege miatt feltehetõen nem lesz számunkra egy meghatározó kategorizációs
dimenzió.

428
tött invariáns tulajdonságát. Mivel ez a tulajdonság nem a személyhez kötött, annak inva-
rianciája csak a kísérlet során látott mintában mutatott kontingencia függvénye. Egy kép
legkézenfekvõbb ilyen jellegû színinvarianciája például a képhez a bemutatások során kon-
zekvensen hozzárendelt háttérszín.

A kép háttérszínének mint lehetséges színinvarianciának a validitása

Ha a kísérleti személy irányított feladata a bemutatott képen látott személyrõl alkotott

benyomás formálása (és nem a kép részletes megfigyelése), akkor a háttérszín általában
mint színinvariancia felelõs egy esetleges személypercepciós kategorizáló hatásért. Ebben
az esetben a színnek ezt a hatását valószínûsíthetjük a személyek saját színjellemzõi, pl. a
bõr színének a kategorizációban betöltött szerepe esetén is. Felmerülhet a kérdés, hogy
akkor az evolúciós perspektíva kísérletében a képeken látható személyek trikója ilyen ala-
pon miért nem a kép egy invariáns tulajdonsága? Azért nem, mert a trikó a személyekhez
tartozik, de nem lényeges tulajdonságuk (kivéve, ha egy kategorizációs helyzetben tudjuk,
hogy ez a döntõ tényezõ, pl. futballjátékosoknál meccs közben), és a trikó színe percep-
tuálisan nem nagyon kiugró jelenség (az embereken szokott lenni valamilyen trikó). A kép
háttérszíne viszont a képnek egy nagyon feltûnõ invariáns tulajdonsága, és kísérletileg pont
az alacsony szintû perceptuális folyamatokat szeretnénk bizonyítani. A nagyon feltûnõ in-
variáns tulajdonság bár nem kötõdik a személyekhez, ha azonban kiugró jellege miatt mégis
kódolódik, akkor minden okunk megvan azt feltételezni, hogy egy szintén nagyon kiugró,
ráadásul a személyek invariáns tulajdonságát képezõ bõrszín is kódolódhat pusztán ala-
csony szintû perceptuális folyamatokkal.

Módszerek és anyagok
A kísérlet során felhasznált paradigma a már ismertetett memory confusion protocol. Össze-
sen nyolc személy került bemutatásra a mondatokkal együtt, amelyekbõl minden személy
hármat mondott, vagyis összesen 24 megjegyzendõ mondat volt. A képen látható szemé-
lyek a kép háttérszínében különböztek, 4 személy fekete, 4 személy fehér háttérképû ké-
pen látszódott. A képeket a ljubljanai egyetem vizuális laboratóriumának vezetõje, Peter
Peer bocsátotta rendelkezésemre az interneten keresztül. A képek hátterének feketére szí-
nezése számítógépes szoftverrel készült.
A konkrét képekhez kötõdõ befolyásoló tényezõk kontrollálása érdekében a kísérleti
alanyok felénél a bemutatott képek háttérszíne meg volt cserélve, vagyis a fekete háttérké-
pû képek fehérek, a fehér háttérképûek pedig feketék voltak.

A bemutatás módja

A kísérleti paradigma futtatása számítógépen történt, Matlab (R12, student version) nyel-
ven írt programmal. Az instrukciókat követõen a kísérleti személy 8,5 másodpercig látott
egy képet a hozzá tartozó mondattal együtt. A semleges szemantikai tartalmú mondatok
(társalgás audiovizuális termékekrõl, rajzfilmekrõl) meghatározott sorrendben követték

429
egymást, a mondatokhoz azonban az egyes kísérleti személyek között a program véletlen-
szerûen rendelte hozzá a képeket (a véletlenszerûség ellenére egy kép nem következett
kétszer egymás után). A második szakaszban a kísérleti személynek az elõzõleg már látott,
de most véletlen sorrendben bemutatott mondatokat olvasva egérrel kellett kiválasztania
az elõzõleg külön-külön látott képek közül a mondathoz tartozót. A kísérleti program
regisztrálta a helyes válaszokat (a válasz arra vonatkozik, aki valóban mondta az aktuális
mondatot), a kategórián belüli (a választott kép a jó válasz háttérszínével megegyezõ hát-
térszínû) és kategórián kívüli hibákat (a választott kép a jó válasz háttérszínével ellentétes
háttérszínû). A két szakasz között 1 perces figyelemelterelõ feladatként a kísérleti szemé-
lyek festményeket nézegettek (Klee, Munch, Diego Rivera) – a paradigma képi bemutatásá-
hoz lásd a 2. mellékletet.
Mivel a válaszadás során a hibázási valószínûségek a két kategórián belül nem egyenlõk
(a helyes választ nem számítva kategórián belül 3, míg kategórián kívül 4 lehetséges hibás
válasz létezik), ezért a kiértékelés során a kategórián kívüli hibázásoknak csak háromne-
gyede vett részt a statisztikai vizsgálatban.

A kísérleti helyzetek

1. Az elsõ kísérleti helyzetben a kísérleti személyek semleges tartalmú mondatokat lát-

tak, a bemutatott képek ebben az esetben a képek háttérszínében különböztek egy-
mástól.
2. A második kísérleti helyzetben a bemutatott képekhez világpolitikai attitûdöket kifeje-
zõ mondatok társultak, ebben a helyzetben a képeket két csoportra osztó tényezõ a
politikai véleménykülönbség (egy nagyfokú kulturális ismeretet igénylõ tényezõ) volt.
A fekete és fehér háttérszínû képek a két csoportban egyenlõ arányban fordultak elõ.

A kísérleti személyek

A kísérletben részt vevõ 72 kísérleti alany alap- és PhD-képzésben részt vevõ egyetemista
hallgató volt, mindegyikük megfelelõ vagy megfelelõre korrigált látással. Az elsõ kísérleti
helyzetben nagyobb mintaelemszámmal vettem fel a kísérletet (N = 48), mivel a második
kísérleti helyzetet (N = 24) az evolúciós perspektíva már megvizsgálta. A két kísérleti hely-
zet mintaelemszámának különbözõsége miatt a felhasznált statisztikai próba robusztus vál-
tozatát használtam (Vargha 2000). A kísérletet nagyobbrészt az egyetem pszichológiai la-
boratóriumában, kísérletezéshez megfelelõ körülmények között vettem fel. Amikor ez nem
volt lehetséges, akkor is különféle módokon törekedtem a csend biztosítására és a kísérleti
személyek megzavarásának elkerülésére.

Hipotézis
Az alátámasztandó feltételezés szerint tehát az etnikai különbségek, pontosabban a bõrszín
különbségeinek kategorizációjában nem evolúciós rendszerek epifenomén mûködése, ha-
nem perceptuális folyamatok a felelõsek. A perceptuális mechanizmusokkal kódolt kate-

430
góriák szintje és megbízható vonásainak relevanciája függ a kulturális kontextustól. Ezért a
kategorizáció kontextusával a kategorizációs szint megváltoztatása képes lehet a etnikai
különbségek észlelését eltüntetni.
A kísérleti helyzetek nullhipotézise sorrendben a következõ volt:
1. H0: a kísérleti személyek válaszai véletlenszerûen oszlanak el a két kategória között,
a háttérszín a bemutatás során nem egy releváns kategorizációs dimenzió.
2. H0: a kísérleti személyek válaszai véletlenszerûen oszlanak el a két kategória között,
a szemantikusan kialakított attitûd a bemutatás során nem egy releváns kategorizációs
dimenzió.

Eredmények
A két kísérleti helyzetben kapott kategóriákon belüli, illetve kategóriákon kívüli hibázási
adatok szignifikáns eltérésének vizsgálata két szempontos, független mintás varianciaana-
lízissel történt.
Az 1. ábrán látható, hogy a kategórián belüli (within), és a kategórián kívüli (between)
hibázások különbsége mindkét kísérleti helyzetben szignifikáns. A szignifikanciaszint az
elsõ kísérleti helyzetben p = 0 < 05; a második kísérleti helyzetben p < 0,0001. Az eredmé-
nyek alapján tehát mindkét nullhipotézist 5%-os szignifikanciaszinten utasíthatjuk el.
A kísérleti helyzet és a hibák száma közötti interakció szignifikáns, ami azt mutatja,
hogy a két kísérleti helyzetben a verbálisan kódolt attitûdök és a háttérszín nem ugyan-
olyan mértékben vagy nem ugyanolyan módon (az átlagok eltérése ellentétes irányú) rele-
váns tulajdonság a kategorizáció során.
Az elsõ kísérleti helyzetben a kísérleti személyek hibázásaikban konzekvensen követték
a háttérszín által kijelölt kategóriahatárokat: szignifikánsan többet hibáztak a kísérleti sze-

2-way interaction
F (1,140) = 75,32, p < ,0000
13
12
11
10
Hibák száma

9
8
7
6 p = 0,03
5 p < 0,0001

4
3
1. helyzet 2. helyzet

Kategórián belüli hiba Kategórián kívüli hiba

1. ábra. A két kísérleti helyzet adatainak ANOVA vizsgálata

431
mélyek kategórián kívül, vagyis a hibás válaszok szignifikáns mértékben a kategóriák men-
tén, és nem azok között oszlottak el. Mivel a bemutatott képeknél a háttérszíntõl eltérõ
különbségek kontrollálva voltak, ezért ez azt jelenti, hogy a bemutatott képek csoportokba
sorolásakor a háttérszín valóban releváns kategorizációs dimenzió volt.
A második kísérleti helyzetben a helyes válaszhoz képest a kísérleti személyek jelentõ-
sen több hibát vétettek a mondatok szemantikus tartalmával kialakított csoportkategóriá-
kon belül, mint azok között (a hibázások szignifikánsan nagyobb arányban estek a helyes
választ jelentõ képpel megegyezõ kategóriájába). Ebben a helyzetben a képek csoportba
sorolásakor a releváns kategorizációs dimenzió a politikai attitûd, illetve a politikai attitûd
által létrehozott csoporttagság volt. A háttérszín ebben az esetben a kategorizációra nézve
már nem játszott szerepet.
A második kísérleti helyzetben a csoportokat elkülönítõ releváns dimenzió felülírta az
elsõ kísérleti helyzetben releváns kategorizációs dimenziót, a képek háttérszínét.

Elméleti megfontolások
Ezek az eredmények összhangban vannak a csoportokkal való azonosulás szociálpszicho-
lógiai és a perceptuális kategorizáció kognitív elméleteivel. Mindazonáltal az etnikumok-
kal szembeni diszkrimináció magyarázatakor nem csak a csoportszintû szociálpszicholó-
giai magyarázatokat kell figyelembe vennünk, a valós kép ennél sokkal összetettebb. Fon-
tos például az egyes személyek fogékonysága a csoportszintû magyarázatokban szerepet
kapó kulturális befolyásokra (Adorno et al. 1950). Az újabb kutatások szerint az egyéni
személyiségtényezõk és a kulturális normák együttesen határozzák meg az etnikai diszkri-
mináció mértékét (Todosijevic–Enyedi 2002). Ezenkívül nem szabad elfeledkeznünk arról
sem, hogy a szociálpszichológiai elméletek valóban jelentõs magyarázó erõvel bírnak, de
ennek ellenére, ha különbözõ szociális szinteket vizsgálunk (egyén, csoport, nemzet), ak-
kor mindegyik elméletnek vannak lefedetlen területei. Ez a módszertani probléma fõleg
olyan esetekben szembetûnõ, amikor újabb kutatási adatokat nehezen értelmezhetünk a
jelenlegi elméletekkel. Pl. antropológiai, kultúrák közötti vizsgálatok eredményei szerint
nincs korreláció egy kultúrán belüli etnocentrizmus és xenofóbia között, az etnocentrizmus
a külsõ fenyegetettség, illetve a természeti katasztrófáktól növekszik, de a xenofóbia csak a
belsõ és külsõ erõszak általános szintjének függvénye, és nem növekszik az erõforrások
csökkenésekor. Ezek az eredmények tulajdonképpen sem a reális konfliktus, sem a társas
identitás elméletével nem magyarázhatók teljes mértékben, de más elméletek, pl. Allport
kontaktelmélete (Forbes 1997) sem nyújt megfelelõ magyarázatot.

Módszertani megfontolások
Van egy lényeges probléma a memory confusion protocol mint mérõeszköz jelen kontextus-
beli validitásával. A probléma, hogy az eredeti evolúciós kísérletben a szerzõk a kísérleti
paradigmát annak a bizonyítására akarták használni, hogy egy bizonyos tulajdonságra nem
emlékezünk, tehát az nem kódolódott. Ez azonban nem feltétlenül van így, mivel a visel-
kedéses válasz csak arra nézve nyújt információt, hogy mi a domináns válasz, ami viszont
nem egyenlõ a birtokolt válaszkészlettel. Ez természetesen összhangban van a szociálpszi-
chológiai megközelítés értelmezésével, valamint a perceptuális kategorizációs elméletek-

432
kel, hiszen a releváns dimenzió alapján a válasz kiválasztása, mint a használt szó is mutatja,
egy kiválasztási feladat, mégpedig a szociális kontextustól függõ kiválasztási feladat, tehát
mint ilyen, nem lehet annyira alacsony szintû, hogy fel sem dolgozódik. A perceptuális
kategorizáció esetén is nyilvánvaló, hogy attól még, mert valamit széknek kategorizálok,
azt is tudom róla, hogy az illetõ tárgy egy bútor. Ebben az esetben a szociális kontextus
kategorizációs szintbeli meghatározó szerepét az evolúciós kontextus alkotja, illetve for-
dítva, az evolúciós, adaptív, a kategorizáció megfelelõ szintjét meghatározó környezet a
csoportpercepció esetén a bonyolult kulturális közeget jelenti.
Az evolúciós perspektíva ezzel szemben arra szerette volna felhasználni az eredményeket, hogy
bebizonyítsa, a kérdéses tulajdonságokat nem dolgozza fel az „evolúciós modul”. Ezt azonban a
memory confusion protocol a fentiek miatt nem igazolhatja. A fenti kérdések további boncolgatására
érdekes lehetne a viselkedéses válaszokon kívül pl. EEG-vel vizsgálni a kísérleti személyeket.

Konklúzió
Az evolúciós nézõpont által elutasított invariáns jegyeken alapuló perceptuális személy-
kategorizáció a kísérlet alapján lehetséges. A rassz automatikus észlelése nem a javasolt
evolúciósan kialakult modul mûködésének melléktermékeként fogható fel, hanem egysze-
rûbb, általános perceptuális kategorizációs folyamatokkal is magyarázható.
A kategorizációs dimenzió kontextustól függõ gyors megváltozása pedig nem egy evolúciós
modulnak a helyzetek közötti eltérõ mûködését tükrözi. A kategorizáció alapját jelentõ releváns
invarianciamintázatok a különbözõ kategorizációs kontextusokhoz kapcsolódó kulturális tudás-
tól meghatározottan változhatnak. Egyes helyzetekben – más fontosabb tényezõ nem lévén – a
benyomásainkban fontos lehet a személy arcának vagy a fotó hátterének a színe. Más helyze-
tekben viszont a kontextust kialakító politikai attitûdök fontosabbak lehetnek a fizikai jellem-
zõknél, és így az attitûdök által kialakított csoporttagság lesz a releváns kategorizációs dimenzió.
Az eredmények ellentmondanak a személypercepció evolúciós elméleteinek, de össz-
hangban vannak a csoportközi viszonyokat magyarázó szociálpszichológiai elméletekkel.
Mindazonáltal ez utóbbi elméleteket metodológiai szempontból az újabb és újabb kísérleti
eredmények fényében a teljes indukció hiánya miatt kritikusan, és a jelenségekkel minél
nagyobb arányú magyarázati korrelációt keresve érdemes kezelnünk (Campbell 1990).

Korlátok és problémák
1. A kísérlet valójában nem sokat mond a személypercepció kulturális tényezõirõl, hogy
azok hogyan fejtik ki a hatásukat a releváns kategorizációs szint kiválasztására nézve.
Ilyen értelemben ez a kísérlet kimerül az evolúciós hipotézis megcáfolásában.
2. Nem teljesen egyértelmû, hogy a kép háttérszíne valóban mint invariáns tulajdonság
kódolódik-e a személyekrõl alkotott benyomás utasításakor.
3. Nincs kézenfekvõ magyarázat arra, hogy a kísérleti személyek az elsõ kísérleti helyzet-
ben miért a kategórián kívüli hibás válaszokat követték el nagyobb arányban. (A fehér
háttérképû képek esetén nagyobb arányban hibáztak a kísérleti személyek a fekete hát-
térképû képek javára, és fordítva, a fekete hátterû képek esetén többször választották a
fehér hátterû képeket.) Elképzelhetõ, hogy ez a fordított hatás azért jelentkezik, mert
valamilyen módszertani hiba van a kísérleti tervben (lásd a második pontot).

433
1. melléklet
Perceptuális kategorizáció
Locke a világ leképezõdését ideákban és az ideák közötti asszociációkban képzelte el, ami
hasonlít egy mai felfogásra abban, hogy az ideák (szimbólumok) egymással asszociálva olyan
új szimbólumokat hozhatnak létre, amik eredetileg nem léteztek. Ez utóbbi elmemodell
persze kontextus nélkül értelmetlen, a szimbólumokat szenzomotorosan le kell horgo-
nyozni valamiben, hogy jelentésük legyen (Harnad 1990). Ez a valami esetünkben a világ
tárgyait, a lehorgonyzás pedig a világ tárgyainak azonosítását, és szenzomotoros projekci-
ón keresztül egy szimbólumhoz társítását jelenti. A világ tárgyainak egy bizonyos szimbó-
lumhoz rendelése kategorizáció, bizonyos dolgokat a közös tulajdonságaik alapján ugyan-
ahhoz a kategóriához rendelünk, ami kategória viszont az elmében nyelvileg meg van cím-
kézve. Az elmében a szemantikus címke szimbolizálja a világban észlelt tárgyat.
Az elmében a nyelvi címkéhez kapcsolódó kategória egy absztrakt gyûjtemény az észlelt
tárgy tulajdonságai közül azokból, amik idõben és térben állandó jelleggel a tárgyhoz kap-
csolódnak. Ezek az invariáns tulajdonságok valamiképpen az észlelt tárgy közvetlen szen-
zoros leképezõdésébõl származnak. A közvetlen szenzoros leképezõdés (pl. a tárgy képe)
az észlelt tárgy analóg reprezentációja, invariáns részleteinek absztrakt gyûjteménye már
annak kategoriális reprezentációja (Harnad 1987). Hogy az invariáns vonások kivonása, az
analóg/digitális konverzió pontosan miként folyik, az még nem teljesen ismert. Lehetsé-
ges komputációs magyarázatok, pl. a geon (Biederman 1987), a templát (Ullman 2000)
vagy a mesterséges neurális hálózati (McClelland–Rumelhart 1987) modellek.
A kategorizáció alapja tehát egy komputációs alapon kivont invariánstulajdonság-gyûj-
temény, amely alapján megbízhatóan ismerjük fel a kategória további tagjait. Ez a
perceptuális invarianciakivonás különbség nélkül alkalmazható élõ és élettelen dolgokra,
bármire, amit szenzorosan képesek vagyunk leképezni. Ez ugyanúgy magában foglalja asz-
talok, macskák és más emberek kategorizálását.

2. melléklet – memory confusion protocol

I. kísérleti helyzet

„Nekem a Donald Kacsa a kedvenc „Én szerintem az egér a Marson

rajzfilmem.” a legjobb.”

434
 [Figyelemelterelõ képek]

[ki mondta azt a mondatot, hogy] „Nekem a Donald Kacsa a kedvenc rajzfilmem.”?

II. kísérleti helyzet

Az USA az emberi jogokat sérti Irakban, Az USA-nak Irakban kell maradnia, addig,
minél hamarabb ki kell vonulnia. amíg stabil helyzetet nem hagyhat maga után.

435
 Amerikának minél elõbb ki kell vonulnia, Az USA-nak maradnia kell, felelõs
Irakban úgysem lesz soha igazi demokrácia. a fiatal iraki generáció sorsáért.

[Figyelemelterelõ képek]

[ki mondta azt a mondatot, hogy] „Az USA az emberi jogokat sérti Irakban,
minél hamarabb ki kell vonulnia.”?

436
Irodalom
Adorno, T. W.–Frenkel-Brunswik, E.–Levinson, D. J.–Sanford, R. N. (1950). The Authoritarian
Personality. New York, Harper and Row, 1950.
Biederman, I. (1987). Recognition by components: A theory of human image understanding.
Psychological Review 94, 114–147.
Campbell, D. T. (1990). The Meehlian Corroboration – Verisimilitude Theory of Science.
Psychological Inquiry. Vol. 1, no. 2, 142–172.
McClelland, J. L.–Rumelhart, D. E. (1987). Parallel distributed processing, psychological and biological
models. The MIT Press.
Csányi Vilmos (1999). Az emberi természet. Vince Kiadó.
Forbes, H. D. (1997). Ethnic conflict. Yale University.
McGuire, W. J.–McGuire, C. (1984). A spontán énkép alakulása az egyén különbözõsége alap-
ján. In Hunyady György (szerk.). Szociálpszichológia. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.
Harnad, Stevan (1987). Category Induction and Representation, Chapter 18 of: Harnad, Stevan
(ed.) (1987). Categorical Perception: The Groundwork of Cognition. New York, Cambridge
University Press.
Harnad, Stevan (1990). The Symbol Grounding Problem. Physica D 42: 335–346.
Harnad, S.–Cangelosi, A. (2002). The adaptive advantage of symbolic theft over sensorimotor
toil: grounding lenguage in perceptual categories. Evolution of Communication. 4(1).
Hewstone, M. et al. (1991). Social categorisation and person memory: the pervasiveness for
race as an organising principle. European Journal of Social Psychology. 21, 517–528.
Oakes, P. J.–Haslam, S. A.–Turner, J. C. (1990). Megismerés és a csoport: társas identitás és
önkategorizáció. In Hunyadi György: A csoportok percepciója.
Stangor, C. et al. (1992). Categorisation of individuals on the basis of multiple social features.
Journal of Pers. Social Psychology 62, 207–218.
Reicher, S.–Hopkins, N. (2001). Self and Nation. London, Sage Publications.
Cosmides, L.–Tooby, J.–Kurzban, R. (2001). Can race be erased? Coalitional computation and
social categorization. Proceedings of the National Academy of Sciences 98(26), 15387–15392.
(December 18.).
Cosmides, L.–Tooby, J.–Kurzban, R. (2003). Perceptions of race. Trends in Cognitive Sciences
vol 7, no. 4, 173–179.
Searle-White, Joshua (2001). The psychology of nationalism. New York, Palgrave.
Sherif, M.–Sherif. C. W. (1980). Csoporton belüli és csoportközi viszonyok: kísérleti kutatás.
In Csepeli György (szerk.): Elõítéletek és csoportközi viszonyok. Budapest, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó.
Sherif, M.–Sherif, C. W. (1996). Csoportközi kapcsolatok kutatása. In Pataki Ferenc (szerk.):
Csoportlélektan. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.
Tajfel, H. (1980). Csoportközi viselkedés, társadalmi összehasonlítás és társadalmi változás. In
Csepeli György (szerk.): (Elõítéletek és csoportközi viszonyok). Budapest, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó.
Taylor, S. et al. (1978). Categorical bases of person memory and stereotyping. Journal of Pers.
Social Psychology 36, 778–793.
Todosijevic, B.–Enyedi, Zs. (2002). Authoritarianism vs. Cultural pressure (Anti gypsy prejudice
in Hungary). Journal of Russian and East European Psychology vol 40, No. 5, 31–45.
Ullman, S. (2000). High level vision: object recognition and visual cognition. The MIT Press.
Vargha András (2000). Matematikai statisztika. Budapest, Pólya Kiadó.

437
Kovács Kristóf

Egyéni különbségek és az evolúciós pszichológia

Bevezetés
Az evolúciós pszichológia a lélektan egyik új keletû, az általános paradigma igényével fellépõ
területe (Buss 2001a; Bereczkei 2000), amely hagyományait tekintve ugyanakkor komoly
múltra tekint vissza a lélektani gondolkodásban (Pléh 2001). Lényege, hogy az ember pszi-
chés mûködéseit és viselkedését a természetes szelekció eredményének, és így a törzsfejlõdés
õsi környezetéhez való alkalmazkodásnak tekinti (Buss 2001a; Cosmides–Tooby 2001).
Az evolúciós pszichológia fõárama1 azonban több, mint az adaptacionista gondolat al-
kalmazása a pszichés jelenségek eredetének magyarázatában. Olyan programról van szó,
amely nem csupán felvállalja az adaptacionizmust, hanem ennek jegyében radikálisan ál-
lást foglal a lélektan – és mindenekelõtt a kognitív tudomány – olyan vitáiban, mint a
komputacionizmus, az erõs mesterséges intelligencia hipotézis vagy a modularitás kontra
egységes megismerés. Ezek az állásfoglalások jól ismertek és számos kritikát kapnak (össze-
foglalásért lásd Káldy 2001; Pléh 1998a).
Az evolúciós pszichológia azonban egy olyan további kérdésben is állást foglalt, amely
nemcsak a kognitív lélektant, hanem a fejlõdéslélektant, a személyiség-lélektant és az in-
telligencia egyéni különbségeinek pszichológiáját is érinti. Ez pedig a genetikus alapú vál-
tozatosság kérdése, amelyben a Cosmides és Tooby-féle evolúciós pszichológia – talán
meglepõ módon – elkötelezett antiadaptacionista álláspontra helyezkedett: egy tulajdon-
ság akkor és csak akkor adaptív, ha nem mutat genetikus alapú varianciát. Az egyéni különb-
ségek így az evolúciós pszichológia szempontjából csak a különbözõ környezetekhez való
univerzális alkalmazkodó mechanizmusok – a fenotípusos plaszticitás – eredményei lehet-
nek.
A továbbiakban az e nézet melletti érvelést, illetve a lehetséges ellenérveket fogom be-
mutatni. A változatosság evolúciós szerepének ismertetése után áttekintem, hogyan ala-
kult ki az egyéni különbségekrõl való fenti gondolkodásmód az evolúciós pszichológián
belül, és ezen keresztül bemutatom az evolúciós pszichológia és a magatartásgenetika vi-
szonyát. A fenotípusos plaszticitásra épülõ magyarázatokat a szexuális fejlõdés egyéni kü-
lönbségeinek példáján keresztül mutatom meg, elsõsorban a Draper–Belsky-hipotézisen
keresztül (Draper et al. 1991; Draper–Belsky 1990), amely a nemi fejlõdés változatosságát

1
Az evolúciós pszichológia korántsem egységes diszciplína, több, módszertanilag és teoretikusan elté-
rõ irányzatot is találhatunk. Mindazonáltal a továbbiakban evolúciós pszichológia alatt annak központi,
elsõsorban Leda Cosmides, John Tooby nevével fémjelzett irányzatát fogom érteni.

438
a korai környezet eltéréseivel magyarázza. Végül összegzem az intelligencia egyéni válto-
zatosságának galtoni paradigmáját és az arra épülõ mai kutatásokat, majd felvetek egy to-
vábbi lehetõséget arról, hogy csoportosan élõ humán populációk esetében hogyan marad-
hat fenn genetikus változatosság adaptív tulajdonságokban.

A változatosság evolúciós szerepe

Mivel az evolúciós pszichológia célkitûzése szerint az evolúciós biológia és a pszichológia,
valamint a kognitív tudomány eredményeinek egyesített szemlélete (Tooby–Cosmides 1992;
Gaulin–McBurney 2001), így elõször fontos tisztázni a változatosság szerepét az evolúciós
biológiában.
A természetes kiválasztódás darwini elmélete szempontjából az örökölhetõ változatosság
alapvetõ fontosságú: ez szolgáltatja a szelekciós folyamat nyersanyagát. Ha egy populációban
nem található változatosság, akkor nincs, ami szelektálódjon. Ha pedig a változatosság nem
genetikus alapú, akkor nincs, ami öröklõdik, így nem jöhet létre evolúciós változás.
A biológiában tehát a darwini fordulat jelentõsen megnövelte a változatosság fontossá-
gát. Így akár azt is várhatnánk, hogy a genetikus változatosság kéz a kézben jár az
adaptacionista felfogással. Azonban – mint látni fogjuk – a helyzet távolról sem ez, és en-
nek kulcsa a „változatosság mint a szelekció nyersanyaga” és a „változatosság mint a szelek-
ció terméke” közti különbségben rejlik. A darwini elméletet a mendeli genetikával egyesítõ
úgynevezett „modern szintézis” atyja, Ronald Fisher (1958) ugyanis a természetes szelek-
ció alapelméletében a szelekciós folyamat megvalósulását a változatosság eliminálásában
látja. Vagyis, bár a szelekciós folyamat nyersanyagát a genetikus változatosság adja, a sze-
lekció hatására a tulajdonságok egy optimális érték mentén, a fajon vagy populáción belül
univerzálisan rögzülnek, és ezzel az eredeti változatosság eltûnik.
Az egyes populációk tagjai között azonban feltûnõ sokféleséget találunk, és errõl az
evolúciós elméletnek is számot kell adnia. Ehhez különbséget kell tenni a fenotípusos és a
genotípusos változatosság között. A genotípusos változatosság azt jelenti, hogy az adott
populáció tagjainak génállománya között különbségeket találunk, a fenotípusos pedig azt,
hogy az egyedek a kifejlõdött jellegzetességeik szempontjából különböznek. A genotípu-
sos változatosság azonban se nem szükséges, se nem elégséges feltétele a fenotípusos sok-
féleségnek, vagyis az utóbbi egyrészt kialakulhat az elõbbi nélkül is, másrészt még a gene-
tikus variancia megléte sem vezet feltétlenül fenotípusos sokféleséghez (1. táblázat).
Ha tehát egy populációban van fenotípusos változatosság, és ennek hátterében a külön-
féle jellegekért felelõs eltérõ gének állnak, akkor genetikus polimorfizmusról beszélhetünk,

1. táblázat. A genetikus és a fenotípusos változatosság

lehetséges viszonyai
Fenotípusos válozatosság
Van Nincs
Genetikus Semleges
Van polimorfizmus variációk
Genetikus
változatosság Fenotípusos Univerzális
Nincs
plaszticitás jellegzetesség

439
amely fenotípusos különbségeket okoz. Ha azonban találunk fenotípusos változatosságot,
és az nem függ össze a genetikai különbségekkel, akkor a különbözõ jellegek szükségkép-
pen a környezeti különbségekre vezethetõk vissza. Ez a fenotípusos plaszticitás: egy univer-
zális mechanizmus a különbözõ – általában korai – környezeti feltételek alapján különbözõ
fenotípusok kialakulásához vezet. Az emberi változatosság magyarázatában elsõsorban e
két helyzet tisztázása között zajlik a vita.
Témánk szempontjából kevésbé érdekes, de a változatosság evolúciós logikája szem-
pontjából fontos, ha egy populációban nem találunk fenotípusos különbségeket. Ilyenkor
a legtöbbször genetikus változatosságot sem találunk, és fajspecifikus, egyetemes jellegzetes-
ségrõl beszélünk, amely kevés kivételtõl eltekintve a populáció minden tagjára jellemzõ.
Ilyen például a két szem, a végtagok száma vagy a szintaxis. Azonban elõfordulhat, hogy
egy jellegzetességben a genetikai különbségek megléte ellenére sem találunk fenotípusos
különbségeket. Erre az evolúció neutralista elmélete adhat magyarázatot.
Kimura (1985) szerint az evolúciós folyamat elsõsorban a molekulák szintjén zajlik, és az
evolúciós változás döntõ része semleges a természetes szelekció szempontjából. Ha egy mo-
lekula különbözõ változatai funkcionálisan nem térnek el egymástól, akkor a szelekció szem-
pontjából a köztük lévõ különbség semleges. Például az aminosavsorrendjük tekintetében
eltérõ hemoglobinvariánsok egyformán jók mindaddig, amíg a szervezetben ugyanazt a funkci-
ót egyformán betöltik. Ebbõl pedig az következik, hogy a különféle változatokért felelõs gének
a kiválasztódás szempontjából ekvivalensek. Mindez azonban kizárólag a molekuláris evolúciót
magyarázza, a komplex fenotípusok kialakulását illetõen a neutralista elmélet nem tud – és nem
is akar – magyarázó érvénnyel fellépni: itt a szelekcionista, adaptációra épülõ darwini modell
továbbra is érvényes (Dawkins 1994). A neutralista magyarázatnak a késõbbiekben, a teljes
humángenetikai variancia megoszlásával kapcsolatban lesz újra jelentõsége.2
A továbbiakban elsõsorban két kérdéssel foglalkozom: 1. a pszichés jellegzetességek
fenotípusos változatossága mennyire vezethetõ vissza genetikus polimorfizmusokra, és
mennyire a fenotípusos plaszticitásra; 2. a genetikus alapú változatosság lehet-e adaptív?

Evolúciós pszichológia, magatartásgenetika és egyéni különbségek

Az evolúciós pszichológia célkitûzéseit megtaláljuk az Evolúciós Pszichológiai Központ
programadó nyilatkozatában:
„Az evolúciós pszichológia arra a felismerésre épül, hogy az emberi agy nagyszámú, funkcio-
nálisan specializálódott komputációs szerkezetek összessége, amelyek olyan adaptív problémák
megoldására fejlõdtek ki, amilyenekkel vadászó-gyûjtögetõ életmódot élõ õseink rendszeresen

2
A változatosság fenti osztályozása nemcsak a jelenségek csoportosítására érvényes, hanem – legalábbis az
emberi egyéni különbségek terén – az azokkal foglalkozó diszciplínákat is világosan elkülöníti. A genetikus
alapú egyéni különbségekkel a magatartásgenetika foglalkozik, amelynek tárgya elsõsorban a személyiség és a
mentális képességek örökletessége. A fenotípusos plaszticitáshoz köthetõ jelenségekkel egy sor diszciplína fog-
lalkozik, mindenekelõtt a fejlõdéslélektan, valamint a biológia és az orvostudomány egyedfejlõdéssel kapcsola-
tos területei. A fejlõdéslélektanon belül is számos fontos kérdés kötõdik a fenotípusos plaszticitáshoz: ilyen
példul a kanalizáció vagy a kritikus periódusok problémája. Az egyetemes jellegzetességekkel pedig a lélektan
területeinek a döntõ többsége foglalkozik, a személyiségfejlõdés univerzális modelljeitõl a kognitív pszichológiáig.

440
 szembesültek. Mivel minden ember rendelkezik egy univerzális, az evolúció által kialakított ar-
chitektúrával, ezért minden normális egyénben megbízhatóan kifejlõdik egy fajspecifikus em-
beri preferencia- és motívumrendszer, közös fogalmi keret, érzelmi programok, tartalomfüggõ
gondolkodási mechanizmusok, valamint speciális interpretációs rendszerek. Mindezek a megjele-
nõ kulturális változatosság felszíne alatt mûködnek, és pontosan ezeknek a jellegzetességei hatá-
rozzák meg, mit értünk emberi természet alatt.” (Evolúciós Pszichológiai Központ 2003; ki-
emelés tõlem)

Cosmides és Tooby ezt a programot a kulturális relativizmussal, az általuk Standard

Társadalomtudományi Modellnek nevezett irányzat örökségével szemben fogalmazza meg.
Az idézetbõl az is kitûnik, hogy az evolúció által kialakított emberi természet minden „nor-
mális egyénben”3 jelenik meg: vagyis a pszichopatológia körébe tartozó jelenségek nem
gyengítik a magyarázat érvényességét.4
Az univerzalista program azonban itt nemcsak a relativizmussal áll szemben, hanem a
pszichológiai vonásokban meglévõ változatosság genetikai alapjainak kutatásával, vagyis a
magatartásgenetikával is:

„Az evolúciós pszichológia nem viselkedésgenetika. A viselkedésgenetikusokat az érdekli, hogy

egy adott környezetben az emberek közötti különbségeket milyen mértékben lehet a génjeik közti
különbségekkel megmagyarázni. Az EP-ket [evolúciós pszichológusokat] az egyéni különbsé-
gek csak annyiban érdeklik, amennyiben ezek a minden emberi lényben meglévõ mögöt-
tes architektúra megnyilvánulásai. Mivel az összetett adaptációk (pl. a szem) genetikai alapja
egyetemes és a fajra jellemzõ, örökletességük általában alacsony. Ezenkívül a szexuális rekombi-
náció korlátozza a genetikus rendszerek felépítését; ennek köszönhetõen bármely összetett adap-
táció (például egy kognitív mechanizmus) genetikai alapja szükségszerûen egyetemes és fajra jel-
lemzõ (…). Ez azt jelenti, hogy az emberi kognitív architektúra egyetemes, és létrehozza azt, amit
az emberiség pszichikai egységének neveznek. A meiózis és a szexuális rekombináció genetikai
keverésének köszönhetõen lehetnek egyéni különbségek olyan mennyiségi tulajdonságokban,
amelyek nem zavarják meg az összetett adaptációk mûködését. Két egyén személyisége vagy fel-
építése azonban soha nem azért különbözõ, mert az egyik rendelkezik egy olyan összetett adaptá-
ció genetikai alapjaival, amely a másikból hiányzik.”

[…]

Az evolúciós pszichológiát és a viselkedésgenetikát valójában két gyökeresen eltérõ kérdés

mozgatja:

1. Mi az egyetemes, evolúciósan kifejlõdött architektúra, amellyel annak következtében, hogy

emberi lények vagyunk, mindannyian rendelkezünk? (evolúciós pszichológia)
2. Emberek egy bizonyos környezetben élõ nagy populációjában milyen mértékben lehet az
emberek közötti különbségeket genetikai különbségekkel megmagyarázni? (viselkedésgenetika)”
(Cosmides–Tooby 2001, 326; Lukács Ágnes ford.; félkövér kiemelés tõlem)

3
ordinary individual
4
Sõt, újabb próbálkozások szerint a patológiák is értelmezhetõk adaptacionista szemszögbõl, errõl lásd
Pléh–Bátki 2001; valamint Bátki–Bõhm, kötetünkben.

441
 A klasszikus magatartásgenetika az örökbefogadási, valamint az együtt és külön nevelt
egy- és kétpetéjû ikerpárok vizsgálata révén próbálja megválaszolni a fenti kérdést.5 A ha-
gyományos magatartásgenetika központi fogalma az örökletességi együttható, amely egy
0 és 1 közötti szám, és azt adja meg, hogy vizsgált vonás tekintetében az adott populáció-
ban talált teljes változatosságból mekkora a genetikus tényezõk által okozott változatosság
aránya.6 Az örökletességi együttható azonban nem ad általános információt arról, hogy
egy jellegzetesség kialakulását általában mennyiben befolyásolják a genetikus tényezõk.
Egy adott egyedre vetítve az örökletesség fogalma értelmét veszti, a genetikus és a környe-
zeti tényezõk ugyanis egyaránt szükségesek bármely tulajdonság kialakulásához.
Az örökletességi együttható másik korlátja az, hogy semmiképp sem lehet egyetemes:
mindig csak az adott populációra jellemzõ. Az IQ és a mentális képességek esetében példá-
ul eltérõ örökletességet találtak gyermek- és felnõttkorban (Plomin–Petrill 1997), alacsony
és magas IQ-jú csoportoknál (Detterman–Thompson–Plomin 1990), illetve fiúknál és lá-
nyoknál (Petrill–Thompson 1994). Ráadásul egy tulajdonság örökletessége annál nagyobb,
minél inkább egyforma a populáció tagjainak a környezete. Egy olyan társadalomban,
amelyben a környezeti feltételek mindenki számára egyformák, az örökletesség maximális
lenne (Herrnstein 1973) – feltéve, hogy még mindig találnánk változatosságot. Vagy for-
dítva, ha egy populáció minden tagja – mondjuk klónozás révén – egypetéjû iker volna,
akkor az egyéni különbségek örökletessége az összes tulajdonságra nulla lenne – ami per-
sze korántsem jelentené azt, hogy ezeket a tulajdonságokat nem befolyásolják a gének.
Összefoglalva: nem létezik olyasmi, hogy „egy adott tulajdonság örökletessége”: az örökle-
tesség csupán egy adott populációra érvényes mutató, amely a genetikai különbségek által
magyarázott változatosság arányát adja meg a teljes varianciához képest. Ráadásul az örök-
letesség esetében nem egyértelmû, hogy az valóban az adott tulajdonságra vonatkozik-e.
Ha például valaki erõsebb testalkatú a társainál, akkor valószínûbb, hogy agresszív lesz,
hiszen az agresszív stratégia számára kifizetõdõbb. A vizsgálatok így feltárhatnak ugyan
magas örökletességet az agresszióra, ám ez valójában a fizikai erõre vonatkozik.
Visszatérve az evolúciós pszichológia hozzáállására: az eddigiekbõl jól látszik, hogy az
evolúciós pszichológia azzal, hogy az egyéni változatosság magyarázatában a fenotípusos
plaszticitást hangsúlyozza, a változatosság tekintetében valójában határozottam környe-
zetelvû álláspontot képvisel. (Hasonlóan a szociobiológiához, lásd Crawford–Anderson
1989.)
Cosmides és Tooby (1990) az „univerzális emberi természetrõl” írott cikkükben a kö-
vetkezõképpen érvelnek az adaptív genetikus változatosság ellen. A komplex tulajdonsá-
gok poligénes öröklõdésûek, vagyis számos gén együttesen határozza meg a kialakulásu-
kat. Ezért a szexuális rekombináció során – mivel az egyes génhelyek alléljai véletlensze-
rûen újrakeverednek – a genetikus polimorfizmusok nem maradhatnának fenn.
A meglévõ genetikus változatosságot Cosmides és Tooby a paraziták elleni védekezés-
sel magyarázza. Mivel a paraziták számára a hordozó az a környezet, amelyhez adaptálód-
niuk kell, így a hordozó legjobb védekezési módja, ha állandóan változó környezeti feltéte-

5
Amelyet újabban egyre inkább felváltanak az öröklõdés molekuláris genetikai kutatásai, lásd pl. Plomin
et al. 1994; Plomin 1997; Gervai–Lakatos 2002.
6
Ezt a fajta statisztikai módszert ugyanakkor számos kritika érte, mindenekelõtt azért, mert nem veszi
figyelembe a környezeti és a genetikus tényezõk interakcióját (Szokolszky 2002; Mérõ 1985).

442
leket tart fenn. A genetikus változatosság pedig ezt a célt szolgálja, a szexuális szaporodás-
sal együtt, amely lehetõvé teszi a genetikai újrakeveredést. Így ha egy tulajdonságban ge-
netikus varianciát találunk, az önmagában adaptív lehet – mivel a parazitákkal szembeni
védekezést szolgálja –, de az adott tulajdonság tekintetében nem.
Ha viszont maga az adott tulajdonság adaptív, és mégis találunk benne egyéni különb-
ségeket, akkor azok a fenotípusos plaszticitásra vezethetõk vissza. Vagyis ugyanannak az
univerzális emberi természetnek a következményei, amely különbözõ környezeti bemene-
tekre különbözõ fenotípusokat alakít ki. Így a fenotípusos plaszticitás különbözõ fejlõdési
pályákat eredményez (Surbey 1998; Csanáky–Bereczkei 2001).
Cosmides és Tooby (1990) érvelését erõsíteni látszik az is, hogy a teljes emberi geneti-
kus változatosság 85%-a csoportokon belül található, 8%-a a rasszokon belüli alcsoportok
között, és 7%-a a rasszok között. (Újabb becslések már 93–95%-ra teszik a csoporton
belüli genetikus variancia arányát, lásd Rosenberg et al. 2002). Cosmidesék szerint – mivel
parazitákat elsõsorban a környezetünkben élõktõl „szerezhetünk” – fontos, hogy tõlük
különbözzünk a leginkább. A csoporton belüli és azon kívüli változatosság arányának össze-
hasonlítása alapján azonban nem vonhatunk le következtetést az adaptivitásról mindaddig,
amíg nem tudjuk, hogy a teljes változatosságban mekkora a neutrális és funkcionális variancia
aránya (lásd korábban).

A generikus polimorfizmusok evolúciós magyarázatai

A bevezetõben már utaltam rá, hogy az evolúciós pszichológia fõárama állást foglal számos
aktuális kognitív tudományi vitában. A genetikus polimorfizmusok kapcsán is ezt teszi,
csak itt egy régi genetikai vitáról van szó. Az 1960-as évekig két genetikai iskola vitázott a
polimorfizmusokról. Az úgynevezett klasszikus iskola (classical school) és elsõsorban H. J.
Muller szerint a polimorfizmusok ritkák, a természetes populációk alacsony genetikus vál-
tozatosságot mutatnak, mivel a genetikus variáció törlõdik a szelekció során. Ezzel szem-
ben az úgynevezett egyensúlyi iskola (balance school), amelynek központi alakja T.
Dobzhansky volt, azt állította, hogy a genetikus polimorfizmusok és a nagymértékû válto-
zatosság gyakori a természetes populációkban. Végül az 1960-as évek után, elsõsorban a
modern genetikai technikáknak köszönhetõen a változatosság önmagában is mérhetõvé
vált, és kiderült, hogy annak mértéke közelebb áll az egyensúlyi iskola által jósolt értékhez
(Lewin 1996). Cosmides és Tooby azonban – a kognitív tudományi vitákhoz hasonlóan – itt
is úgy foglal állást, mintha az álláspontjuk természetesen következne az adaptacionizmusból,
és eközben nem mutatják be a vita valódi kontextusát és az ellentétes nézõpontokat.
Tooby és Cosmides (1990) szerint tehát az emberi természet genetikusan monomorf, a
fenotípusos változatosság a plaszticitás eredménye. Ez alól egyetlen kivételt ismernek el: a
nemi különbségeket,7 amelyeket az egykori vadászó-gyûjtögetõ környezetben az eltérõ
nemi szerepek és munkamegosztás eredményének tartanak (lásd Geary 1998).

7
Vannak, akik az evolúciós elmélet keretei között próbálják magyarázni a rasszok közti különbségeket
is, lásd Rushton (1995); Jensen, (1998). Ezeket a megközelítéseket azonban itt nem tárgyalom, mivel
a csoportok közti különbségek okainak logikája eltér a csoporton belüli különbségek logikájától, mind a
magatartásgenetikai elemzés, mind az evolúciós hipotézisek tekintetében (Lewontin, 1975).

443
 Cosmides és Tooby nézetei azonban nem fedik le az evolúciós pszichológia, és különö-
sen általában az evolúciós tudományok egészét, így érdemes áttekinteni a genetikus válto-
zatosság egyéb evolúciós elméleteit. David Sloan Wilson (1994), aki a legalaposabban bí-
rálta Cosmides és Tooby megközelítését, egy sor állatfaj – elsõsorban halak és hüllõk –
példáján mutatja meg, hogy a természetben gyakori az adaptív genetikus polimorfizmus,
mind a morfológiai, mind a viselkedéses tulajdonságok terén.
Wilson a szexuális rekombinációra épülõ elméleti fejtegetést pedig túl absztraktnak tartja,
és empirikus ellenpéldákat hoz olyan fajokról, amelyekben komplex, poligénes örökletességû
fenotípusokban is találhatók genetikus polimorfizmusok. (Érdemes észrevenni, hogy való-
jában a nemi különbségek is ilyen példák: bár a két nem genetikusan csak egyetlen kromo-
szómában tér el egymástól, a nemi különbségek egy sor olyan tulajdonságban is megjelen-
nek, amelyek poligénesek, és más kromoszómákon örökítõdnek át, tehát elvileg a rekom-
binációnak semlegesítenie kellene ezeket.)
Wilson az univerzális emberi természetre vonatkozó nézetet a „Gray-féle anatómiai
tévedésnek” (Gray’s Anatomy fallacy) nevezi, Tooby és Cosmides (1992) egy retorikus pél-
dájára utalva, amely szerint a Gray-féle anatómiai atlaszból világosan kitûnik az emberi faj
anatómiai monomorfizmusa. Szerintük a pszichológiai tulajdonságoknál is ugyanez a hely-
zet. Wilson szerint azonban az univerzáliákra és a változatosságra szakosodott diszciplínák
más léptékben dolgoznak, és az univerzális jegyek elsöprõ többsége nem ássa alá a változa-
tosság fontosságát, illetve lehetséges evolúciós jelentõségét.
A polimorfizmusok kialakulásáért a parazitaelmélettel szemben a gyakoriságfüggõ sze-
lekciót emeli ki (Maynard Smith 1984). Az elmélet arra vonatkozik, hogy egy adott straté-
gia (pl. agresszív viselkedés) sikere függ attól, hogy a populációban milyen gyakori (mások
mennyire agresszívek), és ezáltal minden populációban kialakul egy úgynevezett evolúció-
san stabil stratégia a különféle stratégiák optimális arányát illetõen. Tooby–Cosmides (1990)
elismerik ugyan, hogy a gyakoriságfüggõ szelekció alakíthat ki stabil polimorfizmusokat,
szerintük azonban nincs semmi bizonyíték arra, hogy a humán változatosság (pl. extra és
introverzió) ilyen volna.
Bailey (1998) szintén kritizálja Cosmides és Tooby nézeteit, és túlzottan elsietettnek
tartja az adaptív genetikus változatosság a priori kizárását az evolúciós pszichológia által
vizsgált jelenségek közül. A már említett gyakoriságfüggõ szelekció mellett számos egyéb
tényezõt sorol fel, amelyek lehetõvé teszik, hogy egy populációban magas örökletességet
találjunk adaptív tulajdonságokban is:
1. Az örökletesesség egy hányados: mivel az örökletesség a teljes varianciából a genetikus
tényezõknek tulajdonítható variancia arányát határozza meg, így az örökletesség kevés
genetikus változatosság esetében is magas lehet, ha a teljes változatosság nagyon kicsi.
2. Mutáció: A poligénes öröklõdésû jegyeknél az alacsony ütemû mutáció ellenére is
kialakulhatnak genetikus különbségek, mivel számos gén hatása adódik össze.
3. Az optimális fenotípusok változása térben és idõben. A változó környezet eltérõ
fenotípusokat preferálhat, ily módon megõrizve a genetikus változatosságot. (Meyers
és Bull (2002) szintén felvetik annak a lehetõségét, hogy a genetikus változatosság a
gyorsan változó környezethez való alkalmazkodás szempontjából lehet adaptív.)
4. Antagonisztikus pleiotrópia. A pleiotrópia azt jelenti, hogy egy gén több fenotípus
kialakulásában is szerepet játszik. Antagonisztikus pleiotrópiáról akkor beszélünk,
ha ezen tulajdonságok közül legalább egy maladaptív. Így az adott fenotípust tekint-
ve a változatosság nem adaptív, más fenotípus esetében viszont igen.

444
 5. Heterózis. Domináns-recesszív öröklõdés esetén heterozigótaként elõnyös lehet olyan
tulajdonság, amely homozigóta formában maladaptív.
6. A szelekció különbözõ szintjeinek egyensúlya. Például azok, akik önzõen viszonyul-
nak a rokonaikhoz, és ebbõl elõnyre tesznek szert, az egyedszelekció szintjén növel-
hetik az ezért felelõs gén gyakoriságát, ugyanakkor a rokonszelekció szintjén csök-
kentik. Vagyis az önzés és az altruizmus génje egymást kiegészítve marad fenn a
szelekció különbözõ szintjein.
Gaulin és McBurney (2001) egy további lehetõséget is számba vesz:
7. Egy optimális érték körüli véletlen eloszlás. Különféle poligénes tulajdonságok – a
testmagassághoz hasonlóan – egy optimális, adaptív érték körüli véletlenszerû szó-
rást mutatnak.
A fenti magyarázatok közül valójában csak a változó környezethez való alkalmazkodást és a
gyakoriságfüggõ szelekciót hangsúlyozó modellek tekintik adaptívnak magát a genetikus varianciát.
Az utóbbi néhány évben az evolúciós pszichológián belül is megjelentek olyan irányza-
tok, amelyek magyarázatot kívánnak adni az egyéni különbségekre. Buss és Greilig (1999),
illetve Buss (2001) úgy gondolja, hogy az egyéni különbségek az egykori evolúciós környe-
zetben a „szociális tájékozódás útjelzõi” voltak. Az egyéni különbségek felismerésére kiala-
kult számos adaptív mechanizmussal együtt tehát az egyéni különbségek azért adaptívak,
mert ez alapján el tudjuk dönteni, kit válasszunk szociális vagy reproduktív partnernek.
Figueredo (2001b) szintén a társas szempontokat hangsúlyozza: szerinte olyan fajokban
lehet adaptív változatosság, amelyek tagjai komplex szociális interakciót folytatnak.
MacDonald (1995) a személyiség ötfaktoros modelljét közelíti meg adaptacionista szem-
pontból. Úgy gondolja, hogy a személyiség rendszerei univerzális adaptációk, amelyekben
a változatosság különbözõ stratégiákat jelent. Ugyanakkor az eloszlások szélsõ értékeit
maladaptív mellékterméknek tekinti. Vagyis a Nagy Ötök (Big 5) személyiségdimenzióit
mind Buss, mind MacDonald evolúciós keretben magyarázza.
Végezetül Miller (2000) a fentiektõl némileg eltérõ magyarázatot ad. Szerinte az embe-
ri kognitív képességek evolúcióját nem a természetes, hanem a szexuális szelekció alakítot-
ta: a magas szintû mentális képességek nem a túlélést, hanem a párkeresést segítik. Így
viszont az adaptív genetikus variabilitás nem jelent paradoxont: a természetes szelekcióval
ellentétben ugyanis a szexuális szelekció során nem eliminálódik a genetikus variancia,
hiszen a következõ generációk során újból ez nyújtja a párválasztás alapját.
A különféle elméletek összegzéseképpen annyi bizonyosan állítható, hogy ha átfogó és
elfogadott elmélet születik az adaptív, genetikus egyéni különbségekre, annak számot kell
adnia az emberi populációk szociális viszonyairól.

A nemi fejlõdés egyéni különbségei

A Cosmides és Tooby által fémjelzett evolúciós pszichológia tehát a korai környezet szere-
pét hangsúlyozza minden adaptív tulajdonság egyéni különbségeinek a kialakulásában. Az
ilyen, a fenotípusos plaszticitásra épülõ evolúciós magyarázat jól megmutatható az úgyne-
vezett élettörténeti vagy reproduktív stratégiák példáján. Egy személy élettörténeti straté-
giája alatt azt értjük, hogy mikor kezdi meg a nemi életét, mikor vállal elõször gyermeket,
mennyire stabil párkapcsolatban él, illetve általában mennyire él poligám nemi életet. Egy
további fontos tényezõ az elsõ menstruáció (a menarche) ideje.

445
 Tudjuk, hogy az apa nélküli családokban felnövõ lányok korábban érnek szexuálisan,
korábban kezdik meg a nemi életüket és több partnerük van. Az evolúciós pszichológia ezt
az úgynevezett Belsky–Draper-hipotézis keretében magyarázza.8 Mindezzel egy poligám
reproduktív stratégiát követnek, amely evolúciósan adaptív válasz a bizonytalan, stresszes
környezetre. Vagyis a kora gyermekkori környezet – egy univerzális adaptáción keresztül
– meghatározza a fejlõdési pályát (Draper és Belsky 1990; Belsky et al. 1991). Ezt a hipo-
tézist számos vizsgálat megerõsítette (hazai eredményekért lásd Csanáky–Bereczkei 2001;
Tóth és Bereczkei 2001). Kanazawa (2001) tágabb evolúciós perspektívába helyezte ezt a
hipotézist: szerinte a családi mikrokörnyezetbõl a felnövekvõ gyerek egy univerzális adap-
tív algoritmus alapján következtetéseket von le a makrokörnyezet jellegzetességeirõl. Így
az apa nélküli család a poligám populáció jelzése, amelyben a poligám életvitel és a „több
gyermek/kevesebb ráfordítás” stratégia hatékonyabb, míg a gondoskodó apa jelenléte a
monogám, stabil párkapcsolatok dominanciáját vetíti elõre, amelyben a monogám kapcso-
latok, valamint a „kevesebb utód/több ráfordítás” stratégia elõnyös.
Ismert ugyanakkor, hogy az élettörténeti stratégiákat genetikus tényezõk is meghatá-
rozzák (Rowe 2000; Rowe–Vazsonyi–Figueredo 1997). Újabban, kimondottan a Belsky–
Draper-hipotézis kritikájaként is több vizsgálat a fenti tényezõk magas örökletességét emelte
ki (Rowe 2002; Rodgers et al. 2001). Úgy tûnik tehát, hogy semmilyen elméleti fejtegetés
sem fogja eltüntetni az eredményt, amely szerint a reprodukcióhoz kötõdõ viselkedés egyéni
különbségeinek örökletessége nagyobb, mint nulla. Ebbõl azonban a korábban tárgyalt
Cosmides és Tooby-féle érvelés alapján szigorúan levonni azt a következtetést, hogy a
reprodukció mint viselkedés nem adaptív, meglehetõsen abszurd.

Az egyéni különbségek galtoni paradigmája

Az egyéni különbségek vizsgálata a pszichológiában már jóval az evolúciós pszichológia
megjelenése elõtt elterjedt, sõt valójában a wundti alapítást is megelõzte. Francis Galton
(1869) – Darwin unokatestvére – kezdte el a 19. század második felében az egyéni változa-
tosság örökletességének feltárását. Az ikervizsgálatok és a korrelációszámítás alapjainak
lefektetésével megteremtette a magatartásgenetika és a pszichometria alapjait.
Az egyéni különbségek galtoni paradigmáját Pléh (2000, 242–245) nyomán a követke-
zõképpen összegezhetjük:
1. Az egyéni különbségekben döntõ szerepet játszik az örökletesség.
2. A kiválóság egynemû. A látszólag sokféle dimenzióban megjelenõ változatosság va-
lójában egyetlen általános képesség eloszlására vezethetõ vissza.
3. A változatosság normális eloszlást mutat.
4. Értékcentrikusság. Ha az emberek közti különbségek leírhatók egyetlen dimenzió
szerint, akkor nyilvánvaló, hogy e szerint valamiféle rangsort alakíthatunk ki az egyé-
nek között.

8
A különbözõ országokban található eltérõ szexuális szokások és az elsõ szexuális kapcsolat idejének
kulturális változatossága alapján nyilvánvaló, hogy a kulturális tényezõk sem elhanyagolhatók. A rasszok
közti különbségekhez hasonlóan azonban témánk szempontjából a kulturális különbségeket sem fontos
tárgyalni, hiszen minden egyes kultúrán belül is találunk változatosságot.

446
 A Galton által megteremtett pszichometriai és biometriai hagyomány Pearson,
Spearman, Burt, Eysenck és Jensen munkáin keresztül a mai napig hatással van a pszicho-
lógiára. Sõt a Galton által a kezdetektõl preferált evolúciós elméleti keret mostanában
kezd feléledni. Jól mutatja ezt az alábbi, Arthur Jensentõl (1999) származó idézet:

„Az IQ örökletessége és a beltenyésztési hanyatlás szükségszerûen maga után vonja azt, hogy
az emberek IQ-ban vagy g-ben [a g faktorban, vagyis a mentális képességek általános faktorában]
mutatkozó különbségeinek evolúciós eredete és biológiai alapja van. Az örökletességért felelõs
mechanizmust gének (vagy allélok) gyakoriságában megmutatkozó egyéni különbségek alkotják,
és ezek a különbségek az evolúció legfontosabb mechanizmusai révén alakultak ki: spontán gene-
tikus mutációk és a természetes kiválasztódás következtében. Mind a genetika, mind az evolúció-
elmélet alapvetõ és nélkülözhetetlen a g megértése szempontjából. Talán még azt is feltételezhet-
jük, hogy a pszichometrikus g egyszerûen egy alacsonyabb rendû faktor egy még átfogóbb bioló-
giai szuper-G faktor alatt, amely valami olyasmi, mint a darwini rátermettség. Lássuk, hogy vajon
az evolúciós pszichológusok mit hoznak ki ebbõl!”

Az evolúciós pszichológusok álláspontjának ismeretében úgy tûnik, Jensen románca

egyoldalú marad. Azonkívül ugyanis, hogy elutasítják az adaptív egyéni különbségek gon-
dolatát, az evolúciós pszichológusok végképp nem fognak lelkesedni egy szuper-G faktor
iránt, mivel egyrészt az emberi elmét specializált, és nem általános mechanizmusokkal
írják le, másrészt pedig programjuk fontos részét képezi, hogy meghaladták a szociobiológia
rátermettség-maximalizálási megközelítését (Tooby–Cosmides 1992).
Mindazonáltal a galtoni paradigma három szempontból ma is tanulságos az egyéni kü-
lönbségek evolúciós szemlélete kapcsán. Egyrészt a Jensen által tárgyalt beltenyésztési
hanyatlás fontos szempont az adaptacionista értelmezés szempontjából. A beltenyésztési
hanyatlás egy adott tulajdonság – itt az intelligencia – esetében azt jelenti, hogy ha roko-
nok párosodnak, akkor az utód nagy eséllyel rosszabb képességû lesz, mégpedig a rokon-
ság fokával arányosan. Ez bevett bizonyítéka annak, hogy egy tulajdonság adaptív. A belte-
nyésztési hanyatlás ugyanis azért következik be, mert rokonok nagyobb valószínûséggel
hordoznak egyforma, káros recesszív géneket a különbözõ génhelyeken. Márpedig ebbõl
az következik, hogy az elõnyös gének dominánsan öröklõdnek, tehát az adott tulajdonság
szelekciós nyomás hatására fejlõdött ki, vagyis adaptív (Bailey 1998).
A második szempont az átlaghoz való regresszió Galton által felfedezett jelensége, amely
szerint az átlagostól bármilyen irányban eltérõ szülõk gyermekei közelebb lesznek az át-
laghoz, mint a szülõk. Mivel ez a jelenség a poligénes tulajdonságokra érvényes, így szoro-
san kapcsolódik a poligénes tulajdonságok adaptív változatosság elleni Tobby és Cosmides
(1990)-féle érveléshez (lásd korábban). Az intelligencia esetében egyszerre találunk vi-
szonylag magas örökletességet és poligénes jelleget.
Végül, mint arra Pléh (1998b) is rámutat, a galtoni paradigma az egyéni különbségek
egydimenziós értelmezésével határozott, de nem szükségszerû olvasata az evolúciós el-
méletnek. Dewey például épp ellentétes, magát a változatosságot hangsúlyozó nézet-
rendszert alakított ki a darwini elmélet alapján. Az egydimenziós versus többdimenziós
megközelítésnek további következményei is vannak. Az optimális érték körüli véletlen
variáció például egydimenziós, adaptív tulajdonságok esetén nem tûnik túl releváns ma-
gyarázatnak. (E szerint pl. a 100-as IQ volna optimális, és a 60-es épp annyira rossz,
mint a 140-es.)

447
A komparatív elõnyök törvénye, csoportos életmód
és az egyéni különbségek fennmaradása
A korábban felsoroltakon kívül egy további, humánspecifikus magyarázatot is találhatunk
arra, hogy a genetikus változatosság hogyan õrzõdhet meg egy adaptív tulajdonságban.
Maynard Smith óta nem eretnekség a közgazdaságtan felé fordulni, ha evolúciós magyará-
zatokat keresünk. A közgazdaságtanban pedig az egyes szereplõk közti viszonyok leírásá-
ban régóta jól ismert az úgynevezett komparatív elõnyök törvénye. A törvény eredetileg a
különbözõ termelékenységû országok közti kereskedelem leírására való, és a következõt
mondja ki: „Ha mindkét [egymással kereskedõ] ország azokra a termékekre specializáló-
dik, amelyek elõállításában komparatív elõnnyel (vagyis a legnagyobb relatív hatékonyság-
gal) rendelkezik, akkor a kereskedelem kölcsönösen elõnyös lesz számukra”. (Samuelson–
Nordhaus 1988, 1180). A komparatív elõnyök törvénye két fontos megállapítást tesz:
1. Mindegyik ország jól jár a kereskedelemmel. Még ha egy ország az összes területen jobb
is, mint a többi, akkor is megéri importálnia azokat a jószágokat, amelyekben kisebb a
komparatív elõnye a többi országgal szemben, mint más jószágok elõállításában. 2. Egy
adott jószágot nem feltétlenül az fog termelni, aki a leghatékonyabban tudja elõállítani,
hanem az, akinek a legnagyobb a komparatív elõnye az adott területen a többi területhez
képest. Samuelson és Nordhaus példájával: ha például a város legjobb ügyvédje egyben a
város legjobb gépírója is, attól még joggal fog foglalkozni, míg a gépírónõje, aki pedig
rosszabbul gépel ugyan nála, gépelni fog, hiszen a joghoz képest gépelésben kisebb a rela-
tív hátránya, és az ügyvédnek is jó, ha minden idejét ügyvédkedésre fordíthatja.9
Mivel az ember evolúciójában a társas szempontok döntõ jelentõségûek (lásd Csányi
1999; Dunbar 1998), a túlélés szempontjából a csoporttagok közti interakciókra ugyanaz
érvényes lehet, ami a kereskedelemben részt vevõ országokra. A csoportok szelekciójával
kapcsolatos elméletek azonban döntõen abból indulnak ki, hogy a csoport tagjai egyfor-
mák, és lényegében ugyanazokat a tevékenységeket végzik (Csányi 1999). Láthattuk ugyan-
akkor, hogy a teljes változatosság döntõ része a csoportokon belül található, ráadásul a
populációk szintjén ez a változatosság univerzális jelenség: „Bármelyik kis faluban jellem-
zõen körülbelül ugyanannyi génváltozat van jelen, mint egy másik faluban bármelyik föld-
részen. Mindegyik populáció egy-egy mikrovilág, amely leképezi a makrovilágot, akkor is,
ha a pontos génkészlete némiképp eltérõ.” (Cavalli-Sforza 2002, 40)
Ha pedig a vadászó-gyûjtögetõ népek nemi munkamegosztásához hasonlóan a neme-
ken belül is feltételezünk valamennyi munkamegosztást, akkor a csoport minden tagja
számára kifizetõdõ lehet, ha egy adott tevékenységet egy kevésbé jó képességû végez, míg
a jobb képességû olyasmire fordítja az idejét, amiben még nagyobb a komparatív elõnye.
Az emberi kommunikáció ugyanis lényegesen hatékonyabb specializációt tesz lehetõvé,
mint amit a többi állat esetében találunk. Mindez persze pusztán spekuláció marad, amed-
dig nem tudunk jóval többet arról, hogyan zajlott a pleisztocénben a munkamegosztás.
A komparatív elõnyök törvénye alapján azonban biztos, hogy csoportos, kooperatív élet-
mód esetén a legjobb képességûeknek is kifizetõdõ lehet kevésbé jó képességûekre bízni
egyes tevékenységeket.

9
A törvény matematikai bizonyításáért lásd Samuelson–Nordhaus 1988, 1181–1184.

448
Összefoglalás
Az egyéni különbségek kérdése központi jelentõségû és a pszichológia számos területét
érinti: a pszichometriát, a vonásközpontú személyiséglélektant, valamint a fejlõdéspszi-
chológiát. Az evolúciós pszichológia a priori álláspontja, amely szerint a genetikus változa-
tosság nem lehet adaptív, a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem egyértelmûen
meggyõzõ. Így az ilyen fajta kutatás elvi alapokon való kizárása az evolúciós pszichológiá-
ból káros, különösen akkor, ha az belátható idõn belül a lélektan általános, vagy legalábbis
meghatározó paradigmájává szeretne válni.

Köszönetnyilvánítás

A cikk egy korábbi változatával kapcsolatos javaslataiért hálás vagyok Bereczkei Tamásnak
és Gervain Juditnak. Pléh Csaba a korábbi változatról pár éve azt mondta, hogy publikál-
jam valahol. Remélem, sem a végsõ cikkel, sem a médiummal nem lesz elégedetlen.

Irodalom
Bailey, M. (1998). Do behavior genetics contribute to evolutionary behavior science? In
Crawford, C. B.–Krebs, D. (szerk.): Handbook of evolutionary psychology: Ideas, issues and
applications, Hillsdale, NJ: Erlbaum, 211–233.
Bereczkei, Tamás (2000). Evolutionary psychology: A new perspective in the behavioral sciences.
European Psychologist, 5, 175–190.
Buss, D. M. (2001a). Evolúciós pszichológia: Új paradigma a pszichológia tudománya számára.
In Pléh–Csányi–Bereczkei (szerk.): Lélek és evolúció. Budapest, Osiris, 375–425.
Buss, D. M. (2001b). Navigating the psychological topography of individual differences. Elõadás a
Human Behavior and Evolution Society konferenciáján, London, 2001. június 16.
Buss, D. M.–Greilig, H. (1999). Adaptice individual differences. Journal of Personality, 67, 209–
243.
Cavalli-Sforza, L. L. (2002). Genetikai átjáró. Különbözõségünk története. Budapest, HVG.
Cosmides, L.–Tooby, J. (2001). Evolúciós pszichológia: Bevezetõ kurzus. In Pléh–Csányi–
Bereczkei (szerk.): Lélek és evolúció. Budapest, Osiris, 311–335.
Crawford, C. B.–Anderson, J. L. (1989). Sociobiology: An environmentalist discipline? American
Psychologist, 44, 1449–1459.
Csanáky A.–Bereczkei T. (2001). A szocializáció evolúciós pályái: Az apa nélkül felnövõ kama-
szok és felnõttek viselkedésének fejlõdése. In Pléh–Csányi–Bereczkei (szerk.): Lélek és evolú-
ció. Budapest, Osiris, 211–228.
Csányi Vilmos (1999). Az emberi természet. Humánetológia. Budapest, Vince.
Dawkins, R. (1994) A vak órásmester. Budapest: Akadémiai és Mezõgazda.
Detterman, D. K.–Thompson, L. A.–Plomin, R. (1990). Differences in heritability accross
groups differing in ability. Behavior Genetics, 20, 369–384.
Draper, P.–Belsky, J. (1990). Personality development in evolutionary perspective Journal of
Personality, 58, 141–161.
Dunbar, R. (1998). Grooming, Gossip, and the Evolution of Language. Cambridge, MA: Harvard
University Press.

449
Evolúciós Pszichológiai Központ (2002) http://www.psych.ucsb.edu/research/cep/cep.html; letölt-
ve: 2002. augusztus 22.
Figueredo, A. J. (2001). The evolution of individual differences in behavior. Elõadás a Human Behavior
and Evolution Society konferenciáján, London, 2001. június 16.
Fisher, R. (1958). The genetical theory of natural selection. New York, Dover.
Gaulin, S.–McBurney, D. (2001). Psychology: An evolutionary approach. Upper Saddle River, NJ:
Prentice Hall.
Geary, D. C. (1998). Male, female: The evolution of human sex differences. Washington, DC:
American Psychological Association.
Gervai J.–Lakatos K. (2002). Új, molekuláris genetikai megközelítés az IQ öröklõdésének vizs-
gálatában. In Vajda Zsuzsa (szerk.): Az intelligencia és az IQ-vita. Budapest, Akadémiai Kiadó,
155–170.
Gould, S. J. (1996/1998). Az elméricskélt ember. Budapest, Typotex.
Hebb, D. O. (1995). A pszichológia alapkérdései. Budapest, Gondolat–Trivium.
Herrnstein, R. J. (1973). IQ in the meritocracy. Boston, MA: Atlantic-Little.
Jensen, A. R. (1998). The g factor: The science of mental ability. Westport, CT: Praeger
Jensen, A. R. (1999). The Galton-Spearman paradigm as a progressive research program.
Reply to Buckhalt on Jensen on Intelligence-g-Factor. In Psychology, 10, (083) http://
www.cogsci.soton.ac.uk/cgi/psyc/newpsy? 10. 83.
Káldy Zsuzsa (2001). Kritikus kép az evolúciós pszichológiáról. In Pléh–Csányi–Bereczkei
(szerk.): Lélek és evolúció. Budapest, Osiris, 74–96
Kanazawa, S. (2001). Why father absence might predict precipitate early menarche: The role
of polygeny. Evolution and Human Behavior, 22, 329–334.
Kimura, M. (1985). The neutral theory of molecular evolution. Cambridge; Cambridge University
Press.
Lewontin, R. C. (1975) Genetic aspects of intelligence. Annual Review of Genetics, 9, 385–407.
Martin, N. G.–Eaves, L. J.–Eysenck, H. J. (1977). Genetical, environmental, and personality
factors influencing the age of first sexual intercourse in twins. Journal of Biosocial Science, 9,
91–97.
Maynard Smith, J. (1984). Game theory and the evolution of behavior. Behavioral and Brain
Sciences, 7, 95–126.
Mérõ L. (1985). Az intelligencia örökölhetõségének mérésére kifejlesztett matematikai mód-
szerek. In Illyés Sándor (szerk.): Nevelhetõség és általános iskola. Budapest, Oktatáskutató Inté-
zet, 243–294.
Meyers, L. A.–Bull, J. J. (2002). Fighting change with change: adaptive variation in an uncertain
world. Trends in Ecology and Evolution, 17, 551–557.
Miller, G. (2000). The mating mind. London, Vintage.
Petrill, S. A.–Thompson, L. A. (1994). The effect of gender upon heritability and common
environmental estimates in measures of scholastic achievement. Personality and Individual
Differences, 16, 631–641.
Pléh Csaba (1998a). Bevezetés a megismeréstudományba. Budapest, Typotex.
Pléh Csaba (1998b). A különbségek kultusza avagy a szelekció. Értékelõ szempontok a klasszi-
kus személyiséglélektanban. In Pléh Csaba (1998): Hagyomány és újítás a pszichológiában. Bu-
dapest, Balassi.
Pléh Csaba (2000). A lélektan története. Budapest, Osiris.
Pléh Csaba (2001). Az evolúciós szempont felmerülése, eltûnése, majd újra felmerülése a pszi-
chológiában. In Pléh–Csányi–Bereczkei (szerk.): Lélek és evolúció. Budapest, Osiris, 13–59.

450
Pléh Csaba–Bátki A. (2001). Evolúciós pszichopatológia: jelszavak és kérdõjelek. In Kampis–
Ropoly (szerk.): Evolúció és megismerés. Budapest, Typotex, 55–76.
Plomin, R. (1994). DNA markers associated with high versus low IQ: the IQ Quantitative
Trait Loci (QTL) Project. In Behavior genetics, 24(2), 107–116.
Plomin, R. (1997). Identifying genes for cognitive abilities and disabilities. In Sternberg–
Grigorenko.
Plomin, R.–Petrill, S. A. (1997). Genetics and intelligence: What’s new? Intelligence, 24, 53–77.
Rosenberg, N. A.–Pritchard, J. K.–Weber, J. L.–Cann,, H. M.–Kidd, K. K.–Zhivotovsky, L.
A.–Feldman, M. W. (2002). Genetic structure of human populations. Science, 298, 2381–
2385.
Rowe, D. C. (2000). Environmental and genetic influences on pubertal development:
evolutionary life history traits? In Rodgers–Rowe–Miller (szerk.): Genetic influences on human
fertility and sexuality: Theoretical and empirical contributions from the biological and behavioral
sciences. Boston, Kluwer Academic Publishing, 147–168.
Rowe, D. C. (2002). On genetic variation in menarche and age at first sexual intercourse.
A critique of the Belsky-Draper hypothesis. Evolution and Human Behavior, 23, 365–372.
Rowe, D. C.–Vazsonyi, A. T.–Tigueredo, A. J. (1997). Mating-effort in adolescence: Conditional
or alternative strategy. Personality and Individual Differences, 23, 105–115.
Rushton, P. J. (1995). Race, evolution and behavior. A life history perspective. New Brunswick, NJ:
Transaction Publishers.
Samuelson, P. A.–Nordhaus, W. D. (1988). Közgazdaságtan. Budapest, Közgazdasági és Jogi.
Surbey, M. K. (1998). Developmental psychology and modern darwinism. In Crawford–Krebs
(szerk.): Handbook of evolutionary psychology: Ideas, issues and applications, Hillsdale, NJ: Erlbaum,
369–404.
Szokolszky Á. (2002). Öröklés – környezet: mit is jelent az „is”? In Vajda Zsuzsa (szerk.): Az
intelligencia és az IQ-vita. Budapest, Akadémiai Kiadó, 51–84.
Tooby, J.–Cosmides L. (1990). On the universality of human nature and the uniqueness of the
individual: The role of genetics and adaptation. Journal of Personality, 58, 17–67.
Tooby, J.–Cosmides, L. (1992). The psychological foundations of culture. In Barkow–Cosmides–
Tooby (szerk.): The adapted mind. New York, Oxford University Press, 17–68.
Tóth É.–Bereczkei T. (2001). A szexuális fejlõdés adaptív pályái: A családi háttér hatása serdülõ
korú lányok párkeresõ aktivitására. In Kampis–Ropoly (szerk.): Evolúció és megismerés. Buda-
pest, Typotex, 77–88.
Wilson, D. S. (1994). Adaptive genetic variation and human evolutionary psychology. Ethology
and Sociobiology, 15, 219–235.

451
Magyari Lilla

A nyelv miért nem olyan, mint a szem?

Az 1990-es évektõl több nyelvevolúciós elmélet is a chomskyánus nyelvfelfogás és a darwi-

ni hagyomány egyeztetésére törekszik. Pinker–Bloom (1990) szintézisre törekvõ munkája
a nyelvet más biológiailag komplex, fizikai rendszerekhez hasonlítja, és ezért a nyelvi ké-
pesség természetes szelekció általi, fokozatos kialakulását magától értetõdõnek tekinti. Az
ugyanezzel a céllal megalkotott elméletek azonban mégis jelentõs különbségeket mutat-
nak. A nyelvi evolúciós magyarázatokat ugyanis befolyásolják a nyelvi struktúráról és a
nyelv gondolkodáshoz való viszonyáról vallott feltételezések, még akkor is, ha kiinduló-
pontjuk hasonló nyelvelméleti keret.

Nyelv és/vagy evolúció?

A nyelv evolúciójának modern elképzelései korábbi gyökerekhez vezethetõk vissza az evo-
lúciós paradigma 1990-es években történõ térnyerésénél a pszichológiában. A generatív
nyelvészeti megközelítés, amely a nyelvi képességek pszichológiai kutatásának meghatáro-
zó kerete az 1960-as évektõl, egyszerre inspirálója és gátja is egyben a nyelv evolúciós
magyarázatainak.
Noam Chomsky nyelvészeti forradalmának egyik legfontosabb kiindulópontja annak
megmutatása volt, hogy a nyelvelsajátítást nem lehet általános tanulási mechanizmusok-
kal, csupán a tapasztalatból levezetve magyarázni. Az emberi nyelv genetikus programo-
zottságának hirdetésével alapvetõen változtatta meg a nyelvrõl alkotott uralkodó nézete-
ket. A felfogás szerint egy genetikusan adott nyelvi struktúrával, szabályrendszerrel vagy a
szabályokat általánosan kormányzó elvekkel születünk, amelyet általánosan univerzális gram-
matikának neveznek.
Paradox módon azonban ez az innátista felfogás a nyelv evolúciósan adaptív voltát is
kétségbe vonta. A generatív nyelvészet szerint ugyanis a nyelv lényegi mozzanatai a mon-
datszerkesztés tulajdonságaiban találhatók meg, amelyek szakadékként választják el az
embert az állatvilágtól. Eszerint az elméletileg végtelen számú, nyelvtanilag szabályos
mondat létrehozásának képessége minõségileg tér el az állati kommunikációtól, amelyben
nem lehet megtalálni ennek evolúciós elõzményeit: „Ha azt kérdezzük, hogy mi az emberi
nyelv, akkor megszûnik a szembeszökõ hasonlóság az állati kommunikációs rendszerek és
az emberi nyelv között. […] Az emberi nyelv azonban teljesen más elveken alapszik. Ez,
úgy gondolom, egy olyan lényeges dolog, amelyet gyakran szem elõl tévesztenek azok,

452
akik az emberi nyelvet mint természetes biológiai jelenséget közelítik meg; nevezetesen
ezen okok miatt meglehetõsen értelmetlennek tûnik az emberi nyelv egyszerûbb rendsze-
rekbõl történõ kialakulásáról elmélkedni – talán olyan abszurd, mintha az volna, ha az
atomoknak az elemi részecskék felhõibõl történõ »kialakulásáról« elmélkednénk.”
(Chomsky 1968/1999, 225.)
Az emberi nyelv és az állati kommunikáció közötti szakadék annak felismerésébõl is
következik, hogy a nyelv bizonyos tulajdonságai nem értelmezhetõk funkcionálisan (mint
például a grammatika önkényes korlátai). Ez azt is jelenti, hogy bizonyos vonatkozások,
amelyek a humán nyelv karakterisztikus jellemzõi, nem jelenthettek szelekciós elõnyt az
evolúció során, mivel nem bírnak sem kommunikációs, sem egyéb adaptív funkcióval.
Eszerint a hatékony kommunikáció, amely adaptív funkcióként jelenhet meg, ezen tulaj-
donságok nélkül is, egyszerûbben is megvalósítható. A nyelv evolúciós magyarázatának
lehetõségében kételkedõk a grammatika komplexitásában is problémát látnak. A generatív
grammatika kiindulási pontja volt, hogy a nyelvi megnyilatkozások mögött egy komplex
szabályrendszer mûködését lehet feltételezni. Ennek egy az egyben való felbukkanása az
emberré válás történetében valószínûtlen. Ugyanakkor lépcsõzetes kialakulását is nehéz
elképzelni, mivel az egész együttesen mûködik, és ezért annak egyes részei külön-külön
ugyancsak nem lehetnek adaptívak.
Az 1990-es évek elején azonban több olyan nyelvevolúciós elmélet is született, amely a
chomskyánus nyelvfelfogást és a darwini evolúciós mechanizmust próbálta kibékíteni. Az
egyik legnagyobb visszhangot kapott írásban Pinker–Bloom (1990) amellett érvelt, hogy a
nyelv más komplex képességekhez, például a térlátáshoz, hasonlóan olyan biológiai szerv-
nek tekinthetõ, amelynek eredete a természetes szelekció által magyarázható. Elméletükben
a nyelv kommunikációs funkcióját adaptívnak írják le, és a nyelv komplex természetébõl
fakadóan feltételezik, hogy nyelvi képesség több mutáció során alakulhatott ki, amelyek
következményeképp létrejövõ köztes nyelvtanok is adaptívak lehettek. Mindezt szerin-
tük az elõzõ évtizedek nyelvtani struktúrákról szerzett tudása és az új tudományos ered-
mények szintézisével lehet feltételezni, és így az egyébként uralkodó szkepticizmustól
eltávolodni.
Pinker és Bloom (1990) szerint a nyelv evolúciója más szintén komplex biológiai struk-
túrák fejlõdéséhez hasonlóan magyarázható, ezért szerintük magától értetõdõ természetes
szelekció útján való kialakulása.1 A nyelv evolúciójának problémája mégis teljesen ellen-
kezõ álláspontok kereszttüzébe került az elmúlt évtizedekben, sõt más összetett képessé-
gekkel ellentétben a nyelv evolúciós magyarázatának lehetségességét továbbra is megkér-
dõjelezik.
Eszerint a nyelv kialakulásáról azért nem lehet tudományosan érvényes elméletet alkot-
ni, mert az a magasabb kognitív funkciók közé tartozik, amely más biológiai struktúrákkal
szemben súlyos gátat jelent. Fodor (1998) szerint a más szervekkel való analógia azért nem
mûködik, mert valójában nem tudjuk, hogy milyen agyi változásokat milyen változás kö-
vethet az elmében. Másik probléma, hogy a magasabb kognitív mûködésekrõl nem adható

1
„In one sense our goal is incredibly boring. All we argue is that language is no different from other
complex abilities such as echolocation or stereopsis, and that the only way to explain the origin of such
abilities is through the theory of natural selection. One might expect our conclusion to be accepted without
much comment by all but the most environmentalist of language scientist…” (Pinker–Bloom 1990, 708)

453
közvetlen bizonyíték. Egyrészt a nyelvi fejlõdés esetleges korábbi változatait nem találhat-
juk meg „borostyánba fagyva” (Botha 2003), másrészt nem mûködnek olyan megoldások
sem, amelyek egyébként az evolúciós teóriák elfogadott módszerei. Például az emberi szem
lágy szöveteinek struktúrájáról sincs tárgyi emlék, ugyanakkor más, ma is élõ fajok szerve-
ivel való összehasonlítása alkotja evolúciójának bizonyítékait. A nyelv esetében azonban,
amennyiben feltételezzük annak csak az emberre jellemzõ, specifikus voltát, ez nem lehet-
séges (Jackendoff 2002). A nyelvevolúciós elméletek csak közvetett bizonyítékokat tudnak
felmutatni, amelyekbõl az evolúcióra vagy a nyelvi képességre való következtetés maga is
kérdéses, illetve szintén további elméleti és empirikus alátámasztást igényelhet. Például
Wilkins–Wakefield (1995) koponyalenyomatok alapján amellett érvel, hogy a Homo
habilisnél már valószínûleg léteztek a mai modern embereknél megtalálható, nyelvért fele-
lõs neurális struktúrák (például Broca-terület), amely a Homo habilis nyelvi kapacitását
mutatja. Ugyanakkor az elmélet kritikusai megjegyezik, hogy az tény, hogy a koponya-
lenyomat hasonlóságot mutat, nem feltétlenül jelenti a nyelvi kapacitás jelenlétét. Botha
(2003) szerint a probléma általánosan abban rejlik, hogy a koponya alakjából mint anyagi
dologból a kognitív funkcióra való következtetéshez egy külön is bizonyítandó elmélet
szükséges.
A felhozott evidenciák másik problémája, hogy erõsségük és relevanciájuk gyakran az
elméletalkotók nyelv és gondolkodás természetérõl alkotott elképzeléseitõl függ. A nyelv
evolúciójáról alkotott elméletek különbségei mögött ugyanis eltérõ feltételezett nyelvi struk-
túra állhat, még hasonló nyelvelméleti keret esetén is. Számos elmélet (például Calvin–
Bickerton 2000; Pinker–Bloom 1990) szándéka ugyanis a chomskyánusi nyelvfelfogás és a
darwini evolúciós elmélet egyeztetése, mégis nagymértékben eltérnek mind a nyelvet, mind
az azt kialakító evolúciós mechanizmusokat illetõen.

A nyelvi evolúció adaptációs magyarázatai

A szemmel látunk, a nyelvvel kommunikálunk

Pinker–Bloom (1990) kiinduló programja a szkeptikus álláspontokkal ellentétben annak

megmutatása, hogy a generatív grammatika által leírt nyelvi struktúra kialakulása a tradi-
cionális neodarwini evolúciós folyamatok keretében magyarázható. A nyelvi komplexitás
szerintük nem gátja, hanem éppen bizonyítéka annak, hogy a természetes szelekció alakí-
totta ki. Ugyanis más komplex rendszerekhez, például a szemhez hasonlóan, evolúciós
fejlõdése csupán a növekedés és egyéb változások melléktermékeként kevéssé valószínû.
A nyelv fõ szelekciós elõnyeként kommunikációs hatékonyságát határozzák meg, azt felté-
telezve, hogy egy bonyolultabb grammatika bonyolultabb kifejezéseket tesz lehetõvé, amely
az egyedek reprodukciós sikerét növeli a szociális interakciókon keresztül. Adaptációs
magyarázatuknak nem mondanak ellent a grammatika egyes véletlenszerû jellemzõi, ame-
lyek önmagukban nem adaptívak, mert szerintük a nyelv egésze az, ami kommunikációs
funkcióval bír, míg egyes részei esetleg funkciótlanok. Az esetlegesség, a nem teljes
optimalitás a kommunikáció résztvevõi, azaz a beszélõ és hallgató versengõ adaptív céljai
miatt alakulhatott ki a fejlõdés során. Botha (2003) kritikája szerint az evolúció mechaniz-
musának eredményeként kialakult nem teljesen adaptív nyelvi jellemzõk feltételezése va-
lójában gyengítheti a komplex fizikai struktúrákkal való analógiát, amely Pinker és Bloom

454
adaptációs magyarázatának kiindulópontja. Ugyanis a fizikai, biológiai rendszerekkel való
párhuzam érdekében véletlenszerû tulajdonságokat kellene feltételeznünk ezen szervek
esetében is.
Feltételezik, hogy a nyelv, más komplex rendszerekhez hasonlóan random mutációkon
és rekombinációkon keresztül fokozatosan alakulhatott ki, amely során az egyes szintek is
adaptívak kellettek hogy legyenek. A szkeptikus álláspontokkal szemben úgy gondolják,
hogy egy nem teljes nyelvi rendszer is kommunikációsan hatékonyabb, mint az egyáltalán
nem létezõ nyelvi kommunikáció. Nem értenek egyet tehát azzal a feltételezéssel, misze-
rint a természetes nyelvek nyelvtana vagy egészében vagy sehogyan sem funkcionál. Sze-
rintük a nyelvi kommunikációs rendszerek egész sora, például a pidzsin nyelvek vagy az
afáziások nyelvi képességei hatékonyságban és kifejezõerõben változó életképes kommu-
nikációs rendszerek skáláját mutatják. A feltételezett szakadék az állati kommunikációs
rendszerek és emberi nyelv között azért feltûnõ, mert nincs adatunk azon kommunikációs
módokról, amelyeket a mai modern emberek és ma élõ legközelebbi rokonaink közötti
õseink (például a hominid csoportok) használtak.

Az elõnyelv

Pinker–Bloom (1990) tehát miközben lehetségesnek tartja a nyelvtan fokozatos fejlõdését,

valójában nem írja le ezeket a specifikus lépcsõket a nyelv kialakulásában. Érvelésük a je-
lenlegi nyelvi struktúra komplexitásán nyugszik, amely szerintük bizonyítja a természetes
szelekció formáló hatását. Bickerton (1990) Pinker és Bloom írásával egy idõben megje-
lent könyvében, a Language and Speciesben olyan adaptációs elképzelést ír le, amely a nyelv
elsõ formáit és köztes fázisait adja meg, és amely ezáltal az evolúciós elképzelések közve-
tett evidenciával való alátámasztására történõ kísérletnek tekinthetõ.
Bickerton (1981) kiindulópontja már egy évtizeddel korábban egy olyan biológiai nyel-
vészeti koncepció volt, amely szerint mindenkiben létezik egy nyelvi „bioprogram”, amely
szegényes nyelvi ingerek esetén is képessé tesz bennünket arra, hogy gyerekként akár egy
új nyelvtant, egy új nyelvet alkossunk meg. A nyelv biológiai alapjait hangsúlyozó elméle-
tét a kreol nyelvek tanulmányozásával támasztotta alá, amelyek korlátozott nyelvi környe-
zetben alakultak ki. A több nyelvet beszélõ gyarmati ültetvényes kultúrákban ugyanis a
kommunikációs nehézségek leküzdésére egy egyszerû nyelvtanú, keverék nyelvet, az ún.
pidzsint használták a betelepülõk. A Hawaiin élõ bevándorlók pidzsin nyelvében például
ehhez hasonló megnyilatkozásokat lehetett találni: „És túl sok gyerek, kis gyerekek, ház
pénz fizet”, ami a „Sok gyerekem volt, kis gyerekek, és ki kellett fizetnem a lakbért.”
(Bickerton 2004, 130) mondat jelentésének felelhet meg. A következõ generáció, az elsõ
telepesek gyerekei ebbõl a keverékbõl egy új, teljes értékû nyelvtannal rendelkezõ nyelvet,
a kreolt hozták létre. Ez a nyelvalkotó képesség a nyelvi bioprogram mûködését mutatja,
amely Bickerton szerint az õsi nyelveket is kialakította. A mai nyelvek az ilyen egyszerûbb
bioprogramon alapuló nyelvekbõl fejlõdhettek ki, válhattak bonyolultabbá a kulturális ha-
gyományozódáson keresztül (Pléh 1987).
A késõbbiekben Bickerton (1990; 2004) nyelvevolúciós nézõpontja generatív nyelvé-
szeti keretben jelenik meg, amelyben õ is azt hangsúlyozza, hogy a szintaxis, nem pedig a
referenciális jelentés az, amely leginkább elválasztja az embereket más fajoktól.
Adaptácionista magyarázatában a mai nyelvi struktúra kialakulásának lehetséges fázisait

455
állapítja meg, és azokat ma is megfigyelhetõ jelenségeken keresztül támasztja alá. Bevezet
egy, a teljes nyelv kialakulása elõtti állapotot, amelyben a nyelv bizonyos aspektusai kiala-
kultak már, kivéve a szintaktikai képességet. Ez az ún. elõnyelvi állapot a fogalmak kialaku-
lása alapján létrejött nyelvi referencia, azaz a dolgok megnevezésének képessége.
Bickerton azt állítja, hogy a nyelvet közvetlenül megelõzõ, elõnyelvi szakasz nemcsak
õseink kommunikációját jellemezte, hanem ennek jellemzõi ma is megtalálhatók. Ide so-
rolja a fõemlõsöknek megtanítható korlátozott nyelvi képességeket, a kétéves kor elõtti
gyermekek beszédét, a pidzsin nyelveket és azoknak a fiataloknak a beszédét, akiket meg-
akadályoztak abban, hogy a nyelvet a rendes idejében sajátítsák el, és így késõbb tanulással
sem érték el a megfelelõ nyelvi teljesítményt (ilyen a híressé vált Genie példája, Curtiss
1977). Ezekre a nyelvekre vagy nyelvi képességekre általában a szórend és a nyelvtani ele-
mek hiánya a jellemzõ. Leginkább referenciával rendelkezõ, lexikális elemeket tartalmaz-
nak, és a szavak sorrendjét semmi sem vagy pragmatikai tényezõk határozzák meg. Bickerton
szerint a felsorolt nyelvi jelenségek strukturálisan megegyeznek, és nemcsak hogy emlé-
keztetnek a korábbi nyelvi rendszerekre, hanem ezek valójában az elõnyelvi állapot kom-
munikációs módjai. Úgy gondolja például, hogy Genie azért nem érte el soha a felnõtt-
nyelvi teljesítményt, mert az elõnyelvi képességek és nyelvi képességek minõségileg tér-
nek el, és az elõnyelv elsajátítása nem vonja maga után a formailag teljes nyelv elsajátítását.
Bickerton (1990) a nyelv eredetét könnyebben megmagyarázhatónak tartja, mivel a nyelv
egy primitívebb változatát feltételezi a teljesen kifejlett emberi nyelv mellett. Ugyanakkor
az elõnyelv és a nyelv közötti szakadék továbbra is óriási marad. Magának a szintaxisnak a
megjelenését minõségi, átmenet nélküli ugrásnak tartja. Ennek kialakulásában az agy szer-
vezõdését érintõ makromutációt feltételez. Amellett hogy egy ilyen típusú mutáció felté-
telezése biológiailag sem megalapozott (ezért késõbbi munkáiban ezt el is veti, például
Bickerton 2003; Calvin–Bickerton 2000), ez sem nyújt megoldást a nyelvkomplexitásának
kialakulására, mert az leginkább a struktúrát, vagyis a grammatikai szabályrendszert érinti
(Pinker 1999).
Bickerton (1990) elmélete azonban különbözik Pinker és Bloom (1990) teóriájától az
adaptáció természetével kapcsolatban. Nála a szintaxis megjelenése a reprezentációs erõ
növekedése, a gondolatok strukturálása szempontjából volt adaptív, és nem a kommuniká-
ció hatékonysága miatt. Ez azt jelenti, hogy „fajunknak nem az a képesség nyújtott evolú-
ciós elõnyt, hogy nyelvi formában tudta reprezentálni azokat a dolgokat, amelyeknek evo-
lúciós hatása volt számunkra, hanem az a képesség (vagy legalább ennek lehetõsége), hogy
a nyelvben bármit tudott reprezentálni, akár hatása volt, akár nem” (Bickerton 2004, 29).

A nyelvi fosszíliák

Derek Bickertonnak az elõnyelvrõl alkotott elméletét Jackendoff (1999; 2002) gondolta

tovább. Jackendoff a nyelv evolúciójának menetét nem kettõ, hanem kilenc lépcsõben
írja le, és ezek nyomait nem speciális nyelvi tényezõkben, hanem a modern nyelvben véli
megtalálni. Az evolúciós fázisokra utaló nyelvi jelenségeket fosszíliáknak nevezi, és az
evolúciós elképzelések újfajta bizonyítékaként hozza fel. Ez az elnevezés is utal arra,
amiért Bickerton és Jackendoff elmélete többek között érdekes a nyelv evolúciós magya-
rázatainak szempontjából. Az általuk felhozott bizonyítékok ugyanis azt a hiányt próbál-
ják pótolni, amely a kognitív mechanizmusok evolúciójának magyarázatakor felmerül,

456
vagyis hogy az evolúciós történet rekonstruálásakor nem lehet korabeli feljegyzésekre
vagy más õskori leletekre támaszkodni. Botha (2003) kritikája ugyanakkor kiemeli, hogy
a modern nyelvi bizonyítékok feltételezéséhez további elméletekre lenne szükség, ame-
lyek az adott nyelvi jelenségek bizonyítékként való felhasználásának jogosságát támaszt-
ják alá.
Jackendoff Bickerton (1990) elméletébõl indul ki ugyan, ami a nyelv korábbi formáinak
keresését illeti, ugyanakkor Pinker és Bloom (1990) adaptációs felfogását vallja. Eszerint a
nyelv fokozatosan alakult ki, ahol az egyes szintek a kommunikáció hatékonyságát növel-
ték a komplexebb, illetve egyértelmûbb jelentések kifejezésének és megértésének kialaku-
lásával, és csak másodlagosan hatott ez ki a gondolkodás fejlõdésére. Elméletének fontos
kiindulópontja, hogy a szintaxis kialakulása is lebontható különbözõ fejlõdési stádiumok-
ra, és hogy a velünk született nyelvi képességek nemcsak a szintaxisban, hanem a fonológia
és szemantika különbözõ jellemzõiben is megtalálhatók. Egyrészt a környezettõl függet-
len szimbólumhasználat és a teljes szintaxis kialakulása között feltételez egy olyan stádiu-
mot, amelyben az egymás mellé fûzött szimbólumok lineáris sorrendje fejez ki szemantikai
viszonyokat. Ez a protonyelvi szint annyiban különbözik a bickertoni elõnyelvtõl, hogy itt
a szórend szemantikai alapú szabályai mûködnek (például a fókusz, vagyis az információ-
san új elem kerül a mondat végére). Az ehhez hasonló szabályok az egyébként többféle-
képpen értelmezhetõ szóláncokat egyértelmûsíthetik. Elméletének másik fontos jellemzõ-
je, hogy a hangsor és jelentése közötti grammatikai kapcsolatot több részre osztja, amelye-
ket egymástól függetlenül kifejlõdött rendszereknek tart. Eszerint például a frázisok, ame-
lyek szavak nagyobb csoportokba való hierarchikus szervezõdését teszik lehetõvé, és a
morfológia, amely a szavak ragozásával fejezhet ki szemantikai viszonyokat, mind önállóan
növelik a kommunikáció hatékonyságát. A nyelvek közötti variáció abból fakad, hogy az
egyes nyelvek milyen mértékben használják ezeket a stratégiákat. A nyelvtan tehát külön-
bözõ egyszerûbb rendszerek interakciójaként jön létre, amely bizonyos esetekben redun-
danciához vezethet. Illetve minden fejlettebb kifejezési módszer a már meglévõ rendsze-
rekre ráépülve jelenik meg, amely által a korábbi evolúciós stádiumukra jellemzõ tulajdon-
ságok is léteznek a mai nyelvben.
A nyelv evolúciójának adaptációs magyarázatai kiemelik tehát, hogy a nyelvi komplexitás
evolúciós fejlõdéséhez annak fokozatos kialakulását kell feltételezni. Ugyanakkor Pinker–
Bloom (1990) és Bickerton (1990; 2004) egyaránt hangsúlyozza, hogy a generatív gram-
matikai nyelvi leírás egyszerûsödése szintén az adaptációs elméletek magyarázóerejét
növelik. A generatív grammatika legkorábbi változatának kiindulópontja ugyanis olyan
szabályok megadása volt, amelyek alkalmazása során létrejöhetnek egy adott nyelv összes
nyelvtanilag helyes mondatai, míg egy sem a nyelvtanilag helytelenek közül (Bickerton
2004). Ez a nyelvi leírás azonban szabályok hosszú listáját eredményezi, és feltételezi, hogy
a gyermek elméje a nyelvi szabályrendszerek lehetséges változataira „programozva” jön a
világra, amelyekbõl a konkrét nyelvi anyaggal találkozva egy adott változat választódik ki.
Ezen konkrét szabályok evolúciós magyarázata nehézségekbe ütközik. A generatív gram-
matika késõbbi fázisában azonban a specifikus szabályokat a szabályokat irányító általános
elvek és olyan bináris paraméterek váltották fel, amelyek értékei nyelvenként változhat-
nak. Ilyen általános elv például a mondatstruktúra hierarchikus szerkezete (X vonás-elmé-
let), míg egy paramétertõl függhet a kérdõszavak eltérõ pozíciója a kijelentõ mondatokhoz
képest (angolban a kérdõszó a mondat elejére kerül, míg a kínaiban az adott grammatikai
funkciónak megfelelõ kijelentõ mondatbeli pozícióban marad). A gyermeknek tehát nem

457
kell különbözõ szabályokat és azok használatának feltételeit elsajátítania, hanem a vele
született általános elvek mellett a paramétereket kell az adott nyelvnek megfelelõen „beál-
lítania”. A generatív nyelvi leírás ezen egyszerûsödése elõsegítette a generatív grammati-
kai keretû nyelvi evolúciós teóriák megalkotását.

Adaptáció helyett exaptáció

Miközben a veleszületett nyelvi tudás leírásának egyszerûsödése az evolúciós magyaráza-
tokat teszi lehetõvé, Pinker–Bloom (1990) a nyelvi komplexitásból kiindulva érvel a foko-
zatos adaptáció mellett. Elméletük szerint a nyelvi képesség mégis csak annyira komplex,
hogy fokozatosan fejlõdhetett ki a természetes szelekció által, mivel a nyelvi képességeket
érintõ genetikai variabilitás különbözõ szaporodási sikerrel járhatott együtt. A komplexi-
tás hangsúlyozása azért fontos számukra, mert ezt nehezen tudják megmagyarázni azok az
elméletek, amelyek alternatív evolúciós mechanizmusokat feltételeznek (Calvin–Bickerton
2000; Hauser–Chomsky–Fitch 2002). A nem szelekciós magyarázatok szerint a nyelv ki-
alakulása exaptáció által történhetett. Ez azt jelenti, hogy egy adott tulajdonság, amely
eredetileg más funkció miatt adaptálódott, új funkcióban kezd el mûködni vagy olyan tu-
lajdonságok jelennek meg, amelyeknek nincs funkciójuk, és a felépítés, fejlõdés mellékter-
mékeként jöttek létre.
Pinker–Bloom (1990) felhívja azonban arra a figyelmet, hogy az exaptáció nem zárja ki
az adaptációt. Vagyis egy átmeneti állapotban az adott szerv mindkét funkciót a régit és az
újat is szolgálhatja, miután a természetes szelekció által kiválasztódik a jelenlegi. Másrészt
Pinker és Bloom szerint a nyelvi képesség annyira komplex, hogy szinte valószínûtlen len-
ne azt feltételezni, hogy jelenlegi formája véletlen melléktermékként vagy azok sorozata-
ként jött létre, a természetes szelekció formáló hatása nélkül.
A generatív nyelvi leírás azonban tovább egyszerûsödött az utóbbi évtizedekben. Leg-
újabb változata, a minimalista program (Chomsky 1995) a szintaktikai szerkezet leírásában
lexikális elemek hierarchikus kombinációjából indul ki, amelyet rekurzívan alkalmazott
folyamatok állítanak elõ. Az elmélet szerint a nyelv fõ jellemzõje, hogy az egy optimálisan
mûködõ tökéletes rendszer, amely csak a legszükségesebb elemeket kell hogy tartalmazza.
Vagyis a nyelvi komplexitás és redundancia valójában a hangadás és a konceptuális rend-
szerrel való együttmûködésbõl fakad, amely nem a szintaktikához, mint inkább a gondol-
kodáshoz és a beszédszervekhez köthetõ. Eszerint a nyelvek különbségei is inkább a lexi-
kon, tehát a memóriában tárolt itemek tulajdonsága, és nem komputációs rendszeré. Az
elmélet tehát megpróbál elkerülni nyelvenként változó szabályokat vagy paramétereket, és
a lehetõ legegyszerûbb módon próbálja magyarázni a nyelvi szerkezetet. Ez következ-
ménnyel jár a nyelv evolúciós magyarázatának tekintetében is. Chomsky (Hauser–Chomsky–
Fitch 2002) ugyanis legújabban amellett érvel, hogy a specifikusan emberi képesség, a
szintaxis alapját képezõ rekurzivitás az egyedül, ami magyarázatra vár. A rekurzivitás a
nyelv azon tulajdonsága, miszerint véges számú elemekbõl végtelen sok kifejezést lehet
létrehozni az adott elemek ismételt felhasználásával. Az elmélet szerint ez a képesség nem
a kommunikatív funkciók ellátására szelektálódott, hanem elõször táplálékszerzési felada-
tok ellátására jött létre, ahol szükség van például olyan komputációs problémák megoldá-
sára, mint a legrövidebb távolság kiszámítása, keresett helyek és támpontul szolgáló objek-
tumok visszahívása. (Jackendoff–Pinker (2005) azonban az elmélet kritikájaként felhívja

458
arra a figyelmet, hogy az állati navigációs rendszerek nem tekinthetõk teljesen rekurzív-
nak, mert az elemek vagy nem diszkrétek (véges számúak), vagy a kombinációik száma
nem végtelen.) Chomsky tehát nem zárkózik el a nyelv történeti-evolúciós magyarázatá-
nak lehetõségétõl. Egy tényezõre szûkíti le az állati kommunikációs rendszerek és a nyelv
közötti szakadékot, így nem kell feltételeznie fokozatos adaptálódást annak komplexitása
miatt. A nyelv evolúciós keretben való magyarázatát lehetségesnek tartja ugyan, de továbbra
sem fogadja el a természetes kiválasztódás formáló hatását a szintaxis evolúciójában.

A nyelv miért nem olyan, mint a szem?

A nyelvi képesség evolúciós magyarázatai közül azok, amelyek a generatív grammatikai
hagyományból indulnak ki, elkötelezõdnek specifikusan a nyelv genetikai programo-
zottsága mellett. Ugyanakkor Tomasello (2005) megjegyezi, hogy jelentõs különbsége-
ket lehet felfedezni a vele született nyelvi tudást, az univerzális grammatika természetét
illetõen a különbözõ leírásokban. Ennek oka egyrészt a generatív nyelvi leírás változása,
amely a transzformációs szabályoktól a paramétereken át egy minimális szerkezetig ju-
tott el, másrészt egy szûkebb megközelítésen belül is lehetnek eltérések (például hogy
milyen konkrét paraméterek képezik részét az univerzális grammatikának). Mivel a ge-
neratív grammatika kiindulópontja olyan nyelvtan megadása, amely egyben azt is meg-
határozza, hogy mi van a fejünkben, amely képessé tesz minket a nyelv használatára, így
az elmélet alkotók nyelvi struktúráról alkotott elképzelése természetesen befolyásolja az
általuk feltételezett evolúciós mechanizmusokat is. Bickerton például legújabb munkái-
ban (Bickerton 2003; Calvin–Bickerton 2000) a minimalista nézõpont felé közeledik a
nyelvi struktúrával kapcsolatban. Ezzel együtt a mutáción alapuló adaptációs magyará-
zatot is elveti, és Hauser–Chomsky–Fitch (2002)-hez hasonlóan exaptációs mechaniz-
must feltételez a nyelv kialakulásában.
Míg Bickerton (1990) elmélete többek között azért szorult revízióra, mert olyan bioló-
giai mechanizmust feltételezett, amely késõbb valószínûtlennek bizonyult, más elméletek
kritikái nemcsak az evolúciós magyarázat erõsségét és valószínûségét érintik, hanem ma-
gát a magyarázni kívánt nyelvi jelenséget. Pinker–Jackendoff (2005) kritikája Chomsky
evolúciós elméletérõl azt emeli ki, hogy az egyedül a szintaxisban látja az emberi nyelv és
az állati kommunikáció között fennálló minõségi különbséget. Különálló rekurzív rend-
szernek írják le a nyelv különbözõ aspektusait: a szemantikai reprezentációkat, a kommu-
nikációs szándékokat és a fonológiai szimbólumokat, amelyek mind kombinatorikusak
ugyan, de egymástól eltérõ tulajdonságokkal is bírnak (Jackendoff 2002). Bizonyítani pró-
bálják, hogy a beszédpercepció vagy -produkció, a fonológiai rendszer, a szavak szimboli-
kus tulajdonsága és a konceptuális rendszer egyes jellemzõi szintén az állatvilágban nem
található minõségi különbséget képviselnek.
A nyelvi evolúció elméletei nemcsak a nyelvi struktúrát, hanem annak funkcióját tekint-
ve is különbözhetnek, még abban az esetben is, ha azok adaptívnak gondolják az adott
funkciót. Pinker–Bloom (1990) a korábbi szkeptikus nézõponttal szemben a nyelv kom-
munikációs hatékonyságának növekedését határozza meg, mint szelekciós elõnyt az evolú-
ció során. Bickerton (1990) ezzel szemben azt emeli ki, hogy a reprezentációs erõ növeke-
dett a nyelv által. Ennek hátterében a szintaxis eltérõ felfogása áll, amely szerint az nem a
gondolatok kifejezésének eszköze, hanem ami a gondolatokat strukturálja. A nyelv

459
Bickertonnál egy olyan másodlagos (az érzékszervin túlmutató) reprezentációs rendszer,
amely a gondolkodás alapját képezi. Késõbbi munkájában (Calvin–Bickerton 2000)
Bickerton nyíltan kifejezi a Chomsky és Darwin közötti egyeztetés szándékát: „So the
long-awaited marriage of Darwin and Chomsky should be greeted with songs of praise on
both sides”2, ugyanakkor a nyelv és gondolkodás viszonyáról vallott felfogása eltér a
chomskyánus–fodori hagyománytól, amely egy intellektustól független, specifikusan nyel-
vi képesség evolúciós magyarázatát igényelné.
A nyelv más komplex, fizikai rendszerektõl nemcsak abban különbözik, hogy kognitív
képesség lévén nem találhatunk történeti bizonyítékokat és elõzményeket az állatvilágban,
hanem mert a nyelv struktúrájáról és más képességekhez való elképzelések is különbözõek
lehetnek hasonló nyelvészeti nézõpont esetén is. Egyrészt az egyszerûsödésre törekvés a
szintaxis leírásában az adaptív fokozatos kialakulást el nem fogadó exaptációs elméletek-
nek nyit újra utat, másrészt a nyelv feltételezett adaptív funkciójára vonatkozó elképzelé-
sek az elmélet alkotó nyelvi modularitáshoz kapcsolódó állásfoglalását tükrözhetik.

Irodalom
Bickerton, D. (1981). Roots of Language. Ann Arbor.
Bickerton, D. (1990). Language and Species. Chicago, University of Chicago Press.
Bickerton, D. (2004). Nyelv és evolúció. Lukács Ágnes ford., Budapest, Gondolat.
Bickerton, D. (2003). Symbol and Structure: A Comprehensive Framework for Language
Evolution. In Christiansen, M. H.–Kirby, S. (eds.): Language Evolution: The States of Art.
Oxford, Oxford Universyti Press.
Botha, R. P. (2003). Unravelling the Evolution of Language. Elsevier.
Calvin, W. H.–Bickerton, D. (2000). Lingua ex Machina: Reconciling Darwin and Chomsky with
the human brain. MIT Press.
Chomsky, N. (1968/1999). Mondattani szerkezetek. Nyelv és elme. Zólyomi G. ford., Budapest, Osiris.
Chomsky, N. (1995). The minimalist program. Cambridge.
Curtiss, S. (1977). Genie: A psycholinguistic study of a modern-day ’wild-child’. New York.
Fodor, J. (1998). Concepts: Where Cogntive Science Went Wrong. Oxford, Oxford University Press.
Hauser, M. D.–Chomsky, N.–Fitch, W. T. (2002). The Faculty of Language: What Is It, Who
Has It, and How Did It Evolve? Science, 298, 1569–1579.
Jackendoff, R. (2002). Foundations of Language: Brain, Meaning, Grammar, Evolution. Oxford.
Jackendoff, R. (1999). Possible stages in the evolution of the language capacity. Trends in
Cognitive Science, 272–279.
Pinker, S. (1999). A nyelvi ösztön. Budapest.
Pinker, S.–Jackendoff, R. (2005). What’s special about the human language faculty? Cognition.
Pléh Csaba (1987). A nyelvi kompetencia evolúciója. In Balogh, T. (szerk.): A tudat evolúciója
mai szemmel. Budapest, Akadémiai Kiadó, 43–48.
Tomasello, M. (2005). Frijda lecture ’Constructing a Language’. Amsterdam.
Wilkins, W. K.–Wakefield, J. (1995). Brain evolution and neurolinguistic preconditions. Behavior
and Brain Sciences, 18, 161–226.

2
„Így Darwin és Chomsky régóta várt házasságát dicshimnuszokkal kellene üdvözölni mindkét olda-
lon” (a szerzõ ford., Calvin–Bickerton 2000, 207).

460
FILOZÓFIA ÉS TUDOMÁNYTÖRTÉNET
Nánay Bence

Percepció és intenció

Személyes megjegyzéssel kell kezdenem: szakmai karrieremre senki nem volt akkora ha-
tással, mint Pléh Csaba. Amikor húszéves filozófia–esztétika szakos hallgatóként a percep-
cióelméletek témakörében õt kaptam tutornak, még filmelmélettel akartam foglalkozni.
Pár hónappal késõbb azonban már elsõsorban a kognitív tudományok és az analitikus el-
mefilozófia foglalkoztatott – és foglalkoztat ma is. A tanítványaként eltöltött elsõ félév –
amely oly radikálisan megváltoztatta tudományos érdeklõdésemet – furcsa módon úgy ért
véget, hogy az általa legkevésbé kedvelt percepcióelméleti irányzatról, J. J. Gibson
affordanciaelméletérõl írtam dolgozatot. Azóta is próbálom meggyõzni Csabát, hogy van
ebben a rettenetesen homályos és kevéssé divatos irányzatban valami. Ez eddig nem iga-
zán sikerült. E tanulmányom újabb kísérlet erre.
Perceptuális állapotaink sok mindent reprezentálnak, például a percipiált tárgy színét,
formáját, nagyságát, térbeli elhelyezkedését. Kérdés, hogy reprezentálnak-e olyan tulaj-
donságokat, melyek kevésbé nyilvánvalóak: mondjuk, azt, hogy a tárgy milyen cselekvésre
használható.
Néha azt mondjuk: látjuk, hogy egy tárgy ehetõ, megmászható vagy egyéb cselekvésre
nyújt lehetõséget. Ezeket a tulajdonságokat ‘affordanciatulajdonságoknak’ nevezem. Lát-
ni, hogy egy tárgy valamilyen affordanciatulajdonsággal rendelkezik, annyit jelent, mint
látni, hogy ez a tárgy egy bizonyos cselekvésre használható (vagy egy bizonyos cselekvésre
kínálja magát). Miként lehet leírni e tulajdonság percepcióját? A továbbiakban három le-
hetséges magyarázatot vizsgálok meg.

I.
Az elsõ és talán legelterjedtebb magyarázat az, hogy ezeket a tulajdonságokat valójában
nem percipiáljuk. Hogy egy tárgy ehetõ vagy megmászható, azt nem perceptuális állapo-
tok, hanem magasabb szintû ideák, gondolatok reprezentálják.
Látjuk, hogy egy tárgy piros és kerek, és e perceptuális állapot alapján úgy vélekedünk,
hogy e tárgy ilyen és ilyen cselekvésre használható. Ez az átmenet a perceptuális állapot és
a vélekedés között lehet következtetés (Rock 1983; Gregory 1966), de lehet nem követ-
keztetésen alapuló transzduktív folyamat is (Marr 1984; Fodor–Pylyshyn 1981). Ebbõl
adódódan az affordanciatulajdonságok e magyarázata egyaránt kompatibilis a modularista
és az interakcionista percepcióelmélettel, tehát azzal az elgondolással, hogy a perceptuális

461
feldolgozás független minden más mentális folyamattól (ahogy például Marr és Fodor
állítja), illetve hogy a percepciót más mentális folyamatok befolyásolják (mint ezt többek
között Rock és Gregory gondolja).
Ha tehát azt mondjuk: látjuk, hogy a torta ehetõ, ez az állítás nem szó szerint értelme-
zendõ. Az ehetõség nem látható tulajdonság. Azt látjuk, hogy a látott tárgy ilyen és ilyen
színû és formájú, és ezen információ alapján gondoljuk azt, hogy a torta ehetõ. Az
affordanciatulajdonságok tehát nem láthatók. Az affordanciatulajdonságoknak ezt a ma-
gyarázati sémáját ‘antiperceptuális modellnek’ fogom hívni.
Az antiperceptuális modell összhangban van a motiváció elfogadott elméletével, melyet
gyakran a motiváció Hume-i elméletének neveznek (lásd Smith 1987; Pettit 1987; Lewis
1988). A motiváció Hume-i elméletének valószínûleg kevés köze van magához Hume-hoz
(lásd Millgram 1995 és e tanulmány utolsó alfejezetét), és több igen különbözõ változat-
ban létezik. E motivációelméletek nagyjából a következõ általános sémát követik.
A motivációhoz vágyak és vélekedések szükségesek. A percepció vélekedéseket eredmé-
nyez, s e vélekedések elõzetesen meglévõ vágyainkkal együtt egy cselekvés végrehajtásá-
nak intencióját eredményezik. Azt persze senki nem vitatja, hogy motivációhoz vágyak
szükségesek. A hume-iánus elmélet viszont azt állítja, hogy vágyak mellett vélekedések is
kellenek ahhoz, hogy motiválva legyünk egy akció végrehajtására.
Ha elfogadjuk az affordanciatulajdonságok antiperceptuális modelljét, akkor a motivá-
ciót illetõen lehetünk hume-iánusak, de ez nem szükségszerû következménye az
antiperceptuális értelmezésnek. Ha viszont elfogadjuk a motiváció hume-iánus elméletét,
akkor az affordanciatulajdonságokat illetõen antiperceptualistának kell lennünk. Ha ugyanis
az affordanciatulajdonságokat perceptuálisan reprezentálnánk, nem volna szükségünk vé-
lekedésekre ahhoz, hogy motiváljanak bennünket. Ha látom, hogy egy alma az evés cse-
lekvését kínálja nekem, akkor miért lenne szükségem bármi másra, ami arra motiválna,
hogy az almát megegyem? Az affordanciatulajdonságok antiperceptuális modellje tehát
megfelel a hume-iánus motivációelmélet kiindulási pontjának.

II.
Az antiperceptuális modell azonban nem egyedüli lehetõség az affordanciatulajdonságok
értelmezésére. A másik percepciófelfogás szerint a perceptuális állapot maga reprezentálja
azt, hogy egy tárgy ehetõ, megmászható vagy valami más cselekvést kínál. Az 1930-as
években a Gestalt-pszichológusok hasonlóképpen fogták fel a perceptuális folyamatokat.
Kurt Koffka például az alábbiakat írta 1935-ben:

„Az egyszerû ember számára minden tárgy azt mondja, mit kell vele csinálni. […] A gyümölcs
azt mondja: »egyél meg«, a víz azt mondja: »igyál meg«, a villám azt mondja: »félj tõlem«.”

Koffka szerint tehát – legalábbis egyszerû szinten – az, hogy mit kell tennünk egy tárggyal,
ugyanolyan perceptuálisan alapvetõ tulajdonság, mint bármely más jellemzõ.
Ha feltételezzük, hogy a perceptuális állapotok maguk reprezentálják azt, hogy egy tárgy
ehetõ, iható vagy valami más cselekvésre használható, akkor újabb dilemma elõtt állunk.
Azt gondolhatjuk: csak akkor látjuk, hogy egy alma az evés cselekvését kínálja, ha enni

462
akarunk. Ehhez az elgondoláshoz még visszatérek. J. J. Gibson viszont azt állította, hogy
perceptuális állapotom akkor is reprezentálja az alma ehetõségét, ha azt egyáltalán nem
akarom megenni, hanem például teli hassal gyümölcscsendéletet festek (Gibson 1979, 138–
139). Gibson szerint egy postaládában levél feladásának lehetõségét fogom látni, függetle-
nül attól, hogy akarok-e levelet feladni vagy sem (Gibson 1966, 228, 246; Gibson 1979,
138–139). Röviden: Gibson szerint az affordanciatulajdonságok percepciója nem függ in-
tencióinktól – attól, hogy milyen cselekvést akarunk végrehajtani. Az affordancia-
tulajdonságoknak ezt a magyarázati sémáját ‘gibsoniánus felfogásnak’ fogom nevezni.
Gibson elképzelését alapul véve azonban hamarosan ellentmondásokba ütközünk: ha
Gibsonnak igaza van, akkor minden tárgyat minden idõpillanatban úgy percipiálunk, mint
minden lehetséges cselekvésre alkalmas vagy éppen alkalmatlan tárgyat. E tanulmány írá-
sának pillanatában Gibson szerint azt látom, hogy számítógépem a következõ cselekvések
mindegyikét kínálja számomra: szög beverését, tûzgyújtást, kacsázást a tó vizén és így to-
vább. Részben az ilyen jellegû következtetések okolhatók azért, hogy a filozófusok és a
pszichológusok egyaránt komoly gyanúval kezelték Gibson elképzelését, mi szerint az
affordanciatulajdonságokat perceptuálisan reprezentáljuk (lásd Fodor–Pylyshyn 1982;
Ullman 1980). Azonban más, talán komolyabb okokat is figyelembe kell vennünk. Mivel
Gibson neve és elmélete történetileg szorosan összekapcsolódik az affordanciatulajdonságok
percepciójával, meg kell vizsgálnom, miként különíthetõ el Gibson percepcióelméletének
egészétõl az a gondolat, hogy látjuk az affordanciatulajdonságokat (lásd még Nánay 1997).
Gibson nem affordanciatulajdonságok percepciójáról beszél – azaz nem azt vizsgálja,
miként lehetséges, hogy látjuk: egy tárgy egy cselekvést kínál számunkra –, hanem az
’affordanciák’ percepciójára koncentrál. Az affordancia kifejezést – melyet õ vezetett be – a
következõképpen definiálja:

„A környezet affordanciái alatt azt értem, hogy a környezet milyen akciókat kínál az állat szá-
mára, milyen akciókat tesz lehetõvé.” (Gibson 1979, 127, eredeti kiemelés)1

Gibson azt állítja, hogy kizárólag affordanciákat percipiálunk. Nem színeket vagy for-
mákat, csak affordanciákat. Ezzel az állításával a filozófusok és pszichológusok zöme álta-
lában nem tudott mit kezdeni (lásd elsõsorban Fodor–Pylyshyn 1982). Talán még
enigmatikusabb az, hogy Gibson tagadja, hogy bármilyen reprezentáció is szerepet játsza-
na percepciónkban. Tagadja tehát, hogy léteznek perceptuális reprezentációk. A további-
akban az ‘affordanciatulajdonságok gibsoniánus modellje’ alatt olyan elképzelést értek, mely
nem fogadja el Gibson elméletét feltétel nélkül, hanem kizárólag azt állítja, hogy az
affordanciatulajdonságokat perceptuálisan reprezentáljuk, és hogy intencióink (az, hogy
milyen cselekvést akarunk végrehajtani) semmilyen hatással sincsenek arra, milyen
affordanciatulajdonságot reprezentál perceptuális állapotunk.

1
Érdekes módon az utóbbi évtizedben az affordancia fogalma reneszánszát éli. Igen különbözõ háttér-
bõl jövõ filozófusok és kognitív tudósok használják ezt a kifejezést, mégpedig helyeslõleg. Csak néhány
példa: Clark 1995, 94–95; Clark 1997, 49; lásd még Clark 1999; 2001, 85; Millikan 1995, 191; Noë 2004,
3. fejezet; Hurley 1998, 430–435; Kelley 2000.

463
III.
Eddig két magyarázati sémát láttunk az affordanciatulajdonságok leírására: az antipercep-
tuális és a gibsoniánus modellt. Én egy harmadikat szeretnék körvonalazni, amely egyetért
a gibsoniánussal abban, hogy az affordanciatulajdonságokat perceptuálisan reprezentáljuk,
de a gibsoniánussal szemben azt állítja, hogy perceptuális állapotunk tartalma (az tehát,
hogy milyen tulajdonságokat reprezentál ez a perceptuális állapot) attól függ, milyen cse-
lekvést akarunk éppen végrehajtani. Ha meg akarom enni az almát, akkor másképp látom,
mint amikor ki akarom dobni az ablakon. E két esetben a cselekvés, melyet az alma kínál
számomra, különbözõ, így perceptuális állapotom tartalma is különbözõ lesz.
Ahhoz, hogy ezt az álláspontot körvonalazzam, meg kell mutatnom, hogy perceptuális
állapotaink tartalma attól függ, milyen cselekvést akarunk végrehajtani. Ez azzal jár, hogy
megkérdõjelezem azt a premisszát, melyet mind a gibsoniánus, mind az antiperceptuális
modell elfogad. Gibson explicit módon amellett érvelt, hogy perceptuális állapotaink tar-
talma nem függ attól, milyen cselekvést akarunk végrehajtani. Szerinte egy postaládában
annak a lehetõségét látom, hogy az attól függetlenül alkalmas levél feladásra, hogy akarok-
e levelet feladni. Általánosságban azt állítja, hogy a vizuális ingerület meghatározza, mi-
lyen affordanciát látunk. Mivel tehát a vizuális ingerület intencióinkkal nem változik, a
percipiált affordanciák sem különbözõek, ha mások az intencióink (Gibson 1966, 228,
246; Gibson 1979, 138–139).
Az antiperceptuális modell is elfogadja azt az állítást, hogy intencióink semmilyen kons-
titutív hatással sincsenek perceptuális állapotaink tartalmára. Az antiperceptuális álláspont
szerint perceptuális állapotaink olyan tulajdonságokat reprezentálnak, mint szín, forma,
méret, térbeli helyzet, vagy olyanokat, melyeket általánosságban érzékelhetõ tulajdonsá-
gokként írunk le (lásd például Siegel 2005). De e tulajdonságok (szín, forma, méret) per-
cepciója nem függ attól, hogy milyen cselekvést akarunk végrehajtani.
A következõ alfejezetekben amellett érvelek, hogy perceptuális állapotaink tartalma igenis
függ attól, milyen cselekvést akarunk végrehajtani. Ha ezt sikerül igazolnom, akkor mind
az antiperceptuális, mind a gibsoniánus magyarázat téves.
Mielõtt azonban gondolatmenetem kifejtésébe belekezdenék, rövid megjegyzést sze-
retnék tenni az érvelés menetérõl. Ahhoz, hogy mind az antiperceptuális, mind a gibsoniánus
modell téves voltát megmutassam, elég azt bebizonyítanom, hogy némely esetekben
perceptuális állapotaink tartalma függ attól, milyen cselekvést akarunk végrehajtani. Nem
kell bebizonyítanom, hogy ez minden esetben igaz.

IV.
Mit értek az alatt, hogy perceptuális állapotaink tartalma függ intencióinktól (attól, mi-
lyen cselekvést akarunk végrehajtani)?
Elõször is, mit jelent az intenció? Azt, amit John Searle ért ‘cselekvésbeli intenció’ alatt,
aki különbséget tesz az intenció két fogalma, az ‘elõzetes’ és az ‘cselekvésbeli’ intenció
között. (Searle 1983, 83–98, különösen 93). Néha úgy hajtunk végre egy cselekvést, hogy
elõzetesen elterveztük, néha viszont anélkül csinálunk valamit, hogy elterveztük volna –
például felállunk a számítógép mellõl, és a szobában sétálni kezdünk fel-alá. Az elõbbi

464
esetben elõzetes és cselekvésbeli intencióval rendelkezünk, míg az utóbbiban csak cselek-
vésbelivel. Searle szerint minden cselekvés elõfeltételezi a cselekvésbeli intenciót, de nem
minden cselekvés esetében beszélhetünk elõzetes intencióról. Amikor tehát azt írom, hogy
’intenció’, e kifejezés alatt a searle-i cselekvésbeli intenció fogalmát értem.
Továbbá mit jelent az, hogy perceptuális állapotaink tartalma függ intencióinktól? Mind
az antiperceptuális, mind a gibsoniánus felfogás képviselõi készek elismerni: az, hogy most
milyen cselekvést akarok végrehajtani, befolyásolja azt, mit látok a következõ pillanatban.
Ha be akarom csukni a szemem, és be is csukom, akkor semmit nem fogok látni, és ez a
perceptuális állapot függ attól, milyen cselekvést akartam végrehajtani korábban. De az
intenció–percepció-befolyásnak vannak más, hasonlóan triviális esetei is, melyeket sem az
antiperceptuális, sem a gibsoniánus elmélet nem tagad. Ha például saját cselekvésemet
percipiálom, akkor az, hogy milyen cselekvést akarok végrehajtani (és következésképpen
végrehajtok), értelemszerûen befolyásolja azt, hogy mit látok.
Pontosabban: az antiperceptuális és a gibsoniánus magyarázat tagadja, hogy perceptuális
állapotaink tartalma függ intencióinktól – feltéve, hogy minden más, így a vizuális ingerület is
azonos. Vizuális ingerület alatt valamilyen fiziológiai állapotot értek, mint például egy adott
retinális képet.
A fenti példákban vizuális ingerületünket, ekképpen perceptuális állapotunk tartal-
mát is befolyásolja az, hogy milyen cselekvést akarunk végrehajtani. Ha például azt látom,
hogy kinyújtom a kezemet, hogy igyak a poharamból, és azt, hogy kinyújtom a kezem,
hogy kopogtassak az ajtón, a két esetben vizuális ingerületem különbözõ lesz, nem megle-
põ hát, hogy perceptuális állapotom tartalma is különbözni fog. Intencióm befolyásolja a
vizuális ingerületet, a vizuális ingerület pedig meghatározza perceptuális állapotom tartal-
mát. Ezt sem az antiperceptuális, sem a gibsoniánus felfogás nem tagadja.
Mindkét elmélet tagadja azonban azt, hogy a vizuális ingerület azonossága esetében
perceptuális állapotunk tartalma függ az intencióinktól. Azt állítják tehát: ha azt látom,
hogy kinyújtom a kezemet, hogy igyak a poharamból, és azt, hogy kinyújtom a kezemet,
hogy felborítsam a poharamat, akkor e két perceptuális állapotom tartalma azonos (felté-
ve, hogy a két szituációban a vizuális ingerület is azonos).
Én épp ez ellen fogok érvelni. A fenti két helyzetben a perceptuális állapot tartalma
különbözik, még ha a vizuális ingerület azonos is. Ha más cselekvést hajtok végre, a
perceptuális tartalom akkor is más lesz, ha a vizuális ingerület azonos.
Bár állításom talán elsõ közelítésben radikálisnak tûnik, nem az.2 Perceptuális állapota-
ink tartalma sok mindentõl függ. Például számos filozófus szerint, amikor a kacsa-nyúl
illúziót bemutató képet nézzük, és benne egy kacsa képét látjuk, illetve ugyanezt a képet
nézve egy nyúlét, a perceptuális tartalom különbözõ lesz, mégpedig annak ellenére, hogy
a két szituációban a vizuális ingerület (a retinára vetülõ kép) azonos. Állításom strukturáli-
san hasonló ehhez: perceptuális állapotaink tartalma attól is függ, milyen cselekvést aka-
runk végrehajtani.

2
Néhány filozófus hasonló nézeteket vall. Susan Hurley például expliciten azt állítja, hogy „a perceptuális
élmény tartalma vagy struktúrája direkten változhat, ha a motoros intenciók vagy cselekvések változnak,
még ha a szenzoros input konstant is. A perceptuális élmény […] nem független a motoros intencióktól”
(Hurley 1998, 200, eredeti kiemelés).

465
V.
Két érvem van ezen állítás mellett. Az elsõ Charles Gallistel egy kísérletén alapul (Gallistel
1980), aki olyan betegeket vizsgált, akiknek a szemizma megbénult, akik tehát nem tudták
mozgatni a szemüket. Egyik kísérletét a következõképpen írja le:

„Ha egy ember, akinek szemizmai meg vannak bénulva, megpróbál jobbra pillantani, úgy tû-
nik számára, hogy a világ hirtelen jobbra ugrik, pedig a fény-mintázat, mely a retinára esik, meg
sem mozdul. […] A retinális kép mozdulatlan, de a beteg azt »látja«, hogy a világ elmozdul.”
(Gallistel 1980, 1753)

Amikor a beteg megpróbálja mozgatni a szemét, vizuális ingerülete nem változik, de

perceptuális állapota igen: úgy tûnik számára, mintha a világ hirtelen egy bizonyos irányba
ugrana. Röviden: perceptuális állapotának tartalma függ intenciójától, pedig a vizuális in-
gerülete változatlan. Éppen ez az, amit be akarok bizonyítani.
Lehetséges ellenérvként azonban felhozható: bár ezek az empirikus eredmények szé-
pen mutatják, hogy egy bénult szemizmú beteg perceptuális állapotainak tartalma függ
attól, hogy az illetõ milyen cselekvést akar végrehajtani, de semmit sem mondanak azok-
ról, akiknek a szemizma rendesen mûködik. Furcsa elgondolás persze, hogy a szemiz-
mok állapota valamiképpen hatással volna a percepció–intenció–interakció általános sé-
májára, vagyis ez az cselekvés más lenne, ha a szemizom bénult, illetve ha nem. De mivel
két érv jobb egynél, a fenti állítás védelmében egy másik, az elsõtõl független indoklást is
körvonalazok.
Azt, hogy perceptuális állapotaink tartalma függ attól, milyen cselekvést akarunk végre-
hajtani (még ha a vizuális ingerület azonos is), két lépésben fogom megmutatni: a) vizuális
figyelmünk függ attól, milyen cselekvést akarunk végrehajtani (még ha a vizuális ingerület
azonos is); b) perceptuális állapotaink tartalma függ attól, mire irányul vizuális figyelmünk
(még ha a vizuális ingerület azonos is).
Az elsõ állítás viszonylag egyszerûen igazolható. Az, hogy mire irányul vizuális figyel-
münk, értelemszerüen attól függ, milyen cselekvést akarunk végrehajtani. Ha telefonon
taxit akarok hívni, vagy ha telefonomat ki akarom dobni az ablakon, e tárgy más és más
aspektusára fogok fókuszálni. E példával szemben lehetséges ellenvetés lehetne az, hogy e
két szituációban épp azért fókuszálok a telefon különbözõ aspektusára, mert vizuális inge-
rületem más és más. Végsõ soron a két esetben szemmozgásom mindenképpen más lesz.
És érvelhetünk úgy is, hogy a szemmozgás meghatározza a vizuális ingerületet. Ha más a
szemmozgás, más lesz az ingerület is. Késõbb még visszatérek ehhez a feltevéshez, melyet
most az érvelés kedvéért adottnak fogadok el.
Az ellenérv tehát az, hogy különbözõ vizuális figyelem különbözõ szemmozgással jár.
De mivel a szemmozgás meghatározza a vizuális figyelmet, a vizuális figyelem nem függ-
het az intenciótól, ha a vizuális ingerület konstans. A vizuális figyelem ugyanis nem lehet
különbözõ, ha a szemmozgás (és ezzel a vizuális ingerület) konstans. Ebbõl következik,
hogy az (a) állítás hamis.

3
Lásd még Howard 1982, 311 és Hurley 1998, 372–373 a megbénult szem kísérletekrõl.

466
 Nem igaz azonban, hogy különbözõ vizuális figyelem különbözõ szemmozgással jár.
A vizuális figyelem akkor is változhat, ha a szemmozgás változatlan. Olyannyira, hogy ez
az eset megfelel egy sokat vizsgált pszichológiai jelenségnek, melyet ’rejtett figyelem-
eltolódásnak’ neveznek (Posner 1980; 1984; Posner et al. 1984; Findlay–Gilchrist 2003).
Mi történik, ha A tárgyra fókuszálunk, de észrevesszük B tárgyat, és erre kezdünk figyelni?
Ahhoz, hogy tekintetünk B tárgyra irányuljon, elõzetesen tudnunk kell, hogy tekintetün-
ket hova irányítsuk. Ehhez viszont már eleve a B tárgyra kell figyelnünk. Ilyen esetekben
tehát a figyelem (rejtett) eltolódásának meg kell elõznie a szem mozgását.
Bár e magyarázati séma több részletét megkérdõjelezték, a rejtett figyelemeltolódás
jelenségének létezését senki nem vitatja (lásd Findlay–Gilchrist 2003 kitûnõ összefoglalá-
sát e témáról). Nem igaz tehát, hogy különbözõ vizuális figyelem különbözõ szemmozgás-
sal jár. Lehetséges, hogy a vizuális figyelem változik, míg a szemmozgás változatlan (vizuá-
lis ingerületünk azonos). Az is lehetséges, hogy a vizuális figyelem változik, ha az intenció
változik, ám a szemmozgás változatlan (vizuális ingerületünk azonos). Az elsõ lépés ellen-
érvét tehát sikerült megcáfolnom.
Második állításom (b) igazolása problematikusabb. Azt kell ugyanis megmutatnom, hogy
perceptuális állapotaink tartalma attól függ, mire irányul vizuális figyelmünk (még ha vi-
zuális ingerületünk azonos is). A figyelem azonban miért befolyásolná a perceptuális tar-
talmat? Ahhoz, hogy megválaszoljuk ezt a kérdést, a figyelmetlenségi vakság régóta is-
mert, híres pszichológiai jelenségét fogom megvizsgálni. Bálint Rezsõ – akirõl a Bálint-
szindrómát is elnevezték – az alábbiakat írta 1907-ben:

„Jól ismert jelenség, hogy semmit nem veszünk észre a körülöttünk történõ eseményekbõl, ha
erõsen koncentráljuk a figyelmünket valamire; a figyelem fókuszálása egy bizonyos tárgyra olyan
erõs is lehet, hogy egyáltalán nem is látunk olyan tárgyakat, melyek látómezõnk szélén jelennek
meg, pedig a róluk visszaverõdõ fénysugarak változatlanul elérik a retinát.”4

Ebbõl a jelenségbõl az következik, hogy ha a figyelem másra irányul, a perceptuális

tartalom – amit látunk – szintén különbözni fog, még ha a vizuális ingerület azonos is.
Lássuk ezt kicsit részletesebben.
Talán a leghíresebb figyelmetlenségi vakság-kísérlet a következõ (Simmons–Chabris
1999). Egy rövid videofelvételt kell megnéznünk, amelyen két csapat – az egyik feketében,
a másik fehérben – labdákat dobál egymásnak. Elsõ alkalommal azt kérik tõlünk: számol-
juk meg, hogy a fehér csapat tagjai hányszor passzolják a labdát egymás között. A legtöbb
nézõ – kissé unottan – megmondja a választ erre a nem túl érdekes kérdésre. Amikor ugyan-
ezt a videofelvételt másodszor is meg kell néznünk – ezúttal mindenfajta számolási feladat
nélkül –, észrevesszük, hogy egy gorillajelmezbe öltözött ember sétál be a passzolós játék
kellõs közepébe, viccesen gesztikulál, majd távozik.5 A gorilla kilenc teljes másodpercig
látható, de a legtöbb nézõ egyáltalán nem veszi észre, amikor a labdára figyel. Igen megrá-
zó jelenség, különösen ha a nézõ nem tudja, mire fut ki a kísérlet (ezt épp most rontottam
el az olvasónak – bocsánat érte).6

4
Az eredeti cikk az Orvosi Újságban jelent meg. Az idézetet szégyen szemre angolból fordítottam vissza
magyarra. Lásd Husain–Stein 1988, 91.
5
A videofelvétel megtalálható a következõ website-on: http://viscog.beckman.uiuc.edu/grafs/demos/15.html
6
A figyelmetlenségi vakság részletesebb bemutatásához lásd Mack–Rock 1998.

467
 Ennek alapján érvelésem lényege: 1. a vizuális ingerület azonos a videofelvétel elsõ és
második megtekintése esetében; 2. vizuális figyelmünk különbözik a két esetben (elõször a
labdára figyelünk, másodszor nem); végül 3. perceptuális állapotunk tartalma radikálisan
különbözõ (az egyik esetben látjuk a gorillát, a másikban nem). Ha tehát a vizuális figye-
lem különbözõ, a perceptuális tartalom is különbözõ lesz, míg a vizuális ingerület azonos
marad. Épp ezt akartuk bebizonyítani.
Ezzel azonban még nincs lezárva az érvelés. Két lehetséges ellenvetést kell megvizsgál-
nunk, ugyanis mind (1), mind (3) megkérdõjelezhetõ.
Érvelhetünk úgy, hogy a vizuális ingerület egyáltalán nem azonos a két szituációban. Végsõ
soron a szemmozgás meglehetõsen különbözik, ha a labda mozgását követjük, illetve ha
a gorillát nézzük. Az elsõ esetben tekintetünk ide-oda ugrál, míg a másodikban feltehetõleg
a gorillán idõzik. Igaz tehát, hogy perceptuális állapotaink tartalma változik, ha vizuális
figyelmünk változik, de ez csak azért van így, mert szemmozgásunk (s így vizuális ingerüle-
tünk) is változik. Ha a labdára fókuszálunk, szemmozgásunk más lesz, mint ha a gorillára
pillantanánk, emiatt perceptuális állapotunk tartalma is különbözni fog. A gorilla-kísérlet
tehát egyáltalán nem demonstrálja, hogy a perceptuális tartalom a vizuális figyelemtõl függ.
Hiába érvelnénk ezzel az ellenvetéssel szemben úgy, hogy mindkét esetben a képernyõ
azonos vagy legalább közel azonos régiójára tekintünk (ugyanis a gorilla épp oda sétál,
ahol a labda ide-oda repül), a pontos szemmozgás mégis más lesz: a labdát követõ cikcakk-
mozgás az elsõ esetben és a gorillán nyugvó tekintet a másodikban. A vizuális ingerület
pedig a pontos szemmozgástól függ.
Nagy kérdés azonban, hogy lehet-e a pontos szemmozgást a vizuális ingerület egyik
szükséges feltételének tekinteni. Ha elfogadjuk ezt a meghatározást, akkor gyakorlatilag
nem beszélhetnénk két azonos vizuális ingerületrõl – még akkor sem, ha ugyanarra a tárgyra
ugyanolyan megvilágítás mellett, ugyanabból a szemszögbõl és távolságból nézünk –, hi-
szen a pontos szemmozgás nagy valószínûséggel különbözõ lesz. Ha tehát a vizuális inge-
rület csak akkor lehet azonos, ha a pontos szemmozgás azonos, akkor a vizuális ingerület
azonosságának fogalma problematikussá válik.
De akkor sem kell aggódnunk a fenti ellenvetés miatt, ha elfogadjuk a vizuális ingerület
azonosságának ezt az igen szigorú kritériumát. Vannak olyan figyelmetlenségi vakság-kí-
sérletek, melyek talán nem annyira magával ragadóak, mint a gorillás klip, de a fenti ellen-
vetés kivédésére jobban használhatók (Mack–Rock 1998, elsõ fejezet). Ezekben a kísérle-
tekben az az ingerület, amelyre a kísérleti alanynak figyelnie kell (ami a labda passzolásá-
nak felel meg), illetve az az ingerület, melyet az alany végül nem lát (ami a gorillának felel
meg) kevesebb mint 200 ms-ig volt látható, mely túl kevés idõ arra, hogy a kísérleti alany
szemmozgást kezdeményezzen. Ebben a kísérletben a szemmozgás azonos (a szem moz-
dulatlan), de a perceptuális állapot különbözõ, mivel a vizuális figyelem mintázata is kü-
lönbözõ (lásd még Koivisto et al. 2004, amely további adatot szolgáltat a pontos szemmoz-
gásról a figyelmetlenségi vakság-kísérletekben).
Amikor az érvelés elsõ lépését vizsgáltuk, láttuk, hogy a szemmozgás nem határozza
meg a vizuális figyelmet. Lehetséges tehát, hogy a figyelem változik, míg a szemmozgás
azonos marad. A figyelmetlenségi vakság-kísérletek azt mutatják, hogy ezen esetek egy
részében a figyelem változása miatt a perceptuális állapotok tartalma is változik.
Egy másik, az érvelés harmadik premisszájára vonatkozó ellenvetést is meg kell vizsgál-
nunk. Az ellenvetés lényege: perceptuális állapotunk tartalma nem különbözik a gorillás
videofelvétel két különbözõ megtekintésekor. A kísérlet kizárólag azt bizonyítja, hogy az

468
elsõ esetben – amikor a passzokat számoljuk – nem emlékezünk a gorillára. Ebbõl nem
következik, hogy nem is láttuk. Lehet, hogy láttuk, csak azon nyomban elfelejtettük, és
ezért válaszoljuk unottan a felvétel megtekintése után, hogy semmi különöset nem vettünk
észre. Elképzelhetõ tehát, hogy a felvétel két megtekintése közötti különbség nem a
perceptuális állapotok tartalma közötti különbségre, hanem a memória különbözõségére
vezethetõ vissza. Nem figyelmetlenségi vaksággal van dolgunk, hanem figyelmetlenségi
amnéziával (Wolfe 1999).
Ez az értelmezés megmagyarázná a gorillás kísérletet, ha empirikusan helytálló lenne.
De nem az. Ezt a következõ kísérlet világosan mutatja (Rees et al. 1999). Az értelmes
szavak olvasásának agyi aktivitását jól ki lehet mutatni fMRI-készülékkel. Amikor azonban
fMRI-készülékkel mérjük az agyi aktivitást, miközben a kísérleti alany látómezejében olyan
értelmes szó jelenik meg, amelyre nem figyel (mert egy másik ingerületre fókuszál), az
agyi aktivitás nem mutatja, hogy az illetõ értelmes szót olvasna. Az fMRI-kép például nem
függ attól, hogy ez a szó értelmes vagy csak betûk összevissza halmaza. Mindez azt mutat-
ja, hogy azokat a szavakat, amelyekre nem irányult a figyelmünk, valóban nem láttuk. Nem
az történik, hogy láttuk ugyan a tárgyat, de azon nyomban elfelejtettük. Inattencionális
vakság áldozatai vagyunk, nem figyelmetlenségi amnéziáé.
Ez az érv azt hivatott bizonyítani: lehetséges, hogy perceptuális állapotunk tartalma
függ a vizuális figyelmünktõl, még ha a vizuális ingerület azonos is. A figyelmetlenségi
vakság-kísérletek világosan bizonyítják, hogy ez lehetséges. Állításom azonban ennél erõ-
sebb: perceptuális állapotunk tartalma mindig függ vizuális figyelmünktõl, még ha a vizuá-
lis ingerület azonos is. A figyelmetlenségi vaksági kísérletek azt mutatták, hogy szélsõséges
esetekben ez a függés olyan erõs, hogy hatalmas gorillákat sem veszünk észre. Ez a függés
azonban nem mindig ilyen szélsõséges. Ha azonban egy tárgy egy bizonyos aspektusára
fókuszálok (nevezzük ezt az aspektust A-nak), akkor mindenképpen látom A-t. Ugyanak-
kor lehetséges, hogy ugyanezen tárgy más aspektusait (B-t, C-t, D-t stb.) nem fogom látni.
Hasonlóképpen, ha e tárgy B aspektusára fókuszálok, akkor mindenképpen látom B-t, de
lehetséges, hogy e tárgy más aspektusait (A-t, C-t, D-t stb.) nem fogom látni. Ha egy
tárgynak elegendõen sok aspektusa van, akkor egyidejûleg nem láthatom mindet. (Lesz
egy aspektus, nevezzük például U-nak, amelyet nem fogok látni, ha A-ra fókuszálok. Ha
azonban U-ra fókuszálok, akkor értelemszerûen látni fogom U-t.) Perceptuális állapotom
tartalma tehát különbözõ, mivel vizuális figyelmem különbözõ.
Perceptuális állapotunk tartalma tehát függ vizuális figyelmünktõl, még ha a vizuális inge-
rület azonos is. Ha ezt az állítást összetesszük az érvelés elsõ lépésével, mely azt mondta ki,
hogy vizuális figyelmünk (néha) függ attól, milyen cselekvést akarunk végrehajtani, még ha a
vizuális ingerület azonos is, akkor azt kapjuk, hogy perceptuális állapotunk tartalma (néha)
függ attól, milyen cselekvést akarunk végrehajtani, még ha a vizuális ingerület azonos is.

VI.
Ha ez az érv helyes, akkor sem az antiperceptuális, sem a gibsoniánus modell nem lehet
igaz, mivel mindkettõbõl következik, hogy perceptuális állapotunk tartalma nem függhet
attól, milyen cselekvést akarunk végrehajtani (feltéve, hogy a vizuális ingerület azonos).
Lássuk, mi következik mindebbõl. Elõször is, az affordanciatulajdonságokat percep-
tuálisan reprezentáljuk, mivel a fenti érv azt mutatta, hogy ellentmondáshoz vezet az a

469
feltételezés, hogy nem perceptuálisan reprezentáljuk õket. Azt is láttuk, hogy vannak olyan
perceptuális állapotaink, amelyek tartalma függ attól, milyen cselekvést akarunk végrehaj-
tani. Fontos észrevenni, hogy nem mutattam meg: minden perceptuális állapotunk ilyen.
Gondolatmenetem következõ lépése az, hogy a ‘cselekvésorientált perceptuális állapotok’
tartalma függ attól, milyen cselekvést akarunk végrehajtani. Az egyén perceptuális állapota
cselekvésorientált, ha cselekvést akar végrehajtani azzal a tárggyal (vagy annak a tárgynak
a segítségével), melyet percipiál. A ‘cselekvésorientált perceptuális állapotok’ pontos defi-
níciója a következõ:

Az A perceptuális állapota akkor és csak akkor cselekvésorientált, ha létezik egy tárgy, x (vagy
egy X típusú tárgy) és egy cselekvés, Q, hogy
1. az A észleli az x tárgyat (vagy egy X típusú tárgyat);
2. az A egy Q cselekvést akar végrehajtani x tárggyal (vagy egy X típusú tárggyal).

Elõször is, meg kell mutatnom, hogy ezeknek a perceptuális állapotoknak a tartalma
attól függ, milyen cselekvést akarunk végrehajtani. Amikor telefonomon az egyes gombot
akarom megnyomni, és amikor ugyanezt a telefont levélnehezéknek akarom használni,
perceptuális állapotom tartalma különbözõ lesz. Ha egy tárggyal különbözõ cselekvést
akarok végrehajtani, akkor e tárgy különbözõ aspektusára fogok fókuszálni. Láttuk azon-
ban, hogy ha egy tárgy különbözõ aspektusaira figyelek, akkor perceptuális állapotom tar-
talma különbözõ lesz. A cselekvésorientált perceptuális állapotok tartalma tehát attól függ,
milyen cselekvést akarok végrehajtani.
Milyen tulajdonságokat reprezentálnak ezek a cselekvésorientált perceptuális állapo-
tok? Természetesen reprezentálják a percipiált tárgy színét, formáját, nagyságát, de ezek-
nek a tulajdonságoknak a percepciója nem függ attól, hogy e tárggyal milyen cselekvést
akarunk végrehajtani. Ezeknek a perceptuális állapotoknak – a tárgy színe, formája és nagy-
sága mellett – más tulajdonságot is reprezentálniuk kell, melynek percepciója attól függ,
hogy a tárggyal milyen cselekvést akarunk végrehajtani. Ez a tulajdonság nem lehet sem
szín, sem forma, sem nagyság – ezeknek a tulajdonságoknak a percepciója nem változik
intencióinkkal. Mi hát ez a tulajdonság? Az affordanciatulajdonság. Cselekvésorientált
perceptuális állapotok affordanciatulajdonságokat reprezentálnak. Az affordancia-
tulajdonságok reprezentálása a cselekvésorientált perceptuális állapot szükséges feltétele.
Kérdés: egyben elégséges feltétel-e? Igaz az, hogy ha egy perceptuális állapot
affordanciatulajdonságokat reprezentál, akkor ez a perceptuális állapot cselekvésorientált?
Ez kevéssé valószínû. Elõfordul, hogy látjuk: egy tárgy egy cselekvést kínál valaki más
számára, holott mi magunk nem akarunk semmilyen cselekvést végrehajtani (ezen a tár-
gyon). Ez esetben perceptuális állapotunk affordanciatulajdonságokat reprezentál, még-
sem cselekvésorientált perceptuális állapot. Ez a fajta perceptuális állapot fontos szerepet
játszhat az azonosulás folyamatának megértésében – a mindennapi életben, a filmek, szín-
házi elõadások, fotók és festmények befogadásában egyaránt.7
Fontos megjegyezni, hogy akkor is cselekvésorientált perceptuális állapotban lehetünk,
ha nem hajtunk végre semmilyen cselekvést. Ahhoz, hogy cselekvésorientált perceptuális
állapotban legyünk, az szükséges, hogy (a percipiált tárggyal) akarjunk végrehajtani egy

7
Lásd Nánay 2004; 2005.

470
bizonyos cselekvést. Ez egybecseng azzal, hogy láthatjuk: egy tárgy még akkor is ehetõ
vagy kínál egy cselekvést, ha valami okból azt nem esszük meg, illetve nem hajtjuk végre
azt a cselekvést (mert az tilos, vagy nem illik).

VII.
A tanulmány elején láttuk, hogy az affordanciatulajdonságok antiperceptuális modellje a
hume-iánus motivációelméletnek szükséges feltétele. A hume-iánus motivációelmélet sze-
rint: a percepció vélekedésekhez vezet, s e vélekedések elõzetes vágyainkkal együtt egy
cselekvés végrehajtásának intencióját eredményezik. Ha tehát az affordanciatulajdonságok
antiperceptuális magyarázata nem érvényes, akkor a hume-iánus motivációelméletet is újra
kell gondolni. Ez nem meglepõ: ha látjuk, hogy egy tárgy egy cselekvés lehetõségét nyújtja
(egy affordanciatulajdonsággal rendelkezik), akkor miért lenne szükségünk bármilyen vé-
lekedésre, hogy ezt az cselekvést végrehajtsuk?
Emellett a hume-iánus elméletben a percepció és az intenció a motivációs láncolat két
átellenes végén található. Én azonban azt próbáltam levezetni, hogy a percepciót néha
befolyásolja az intenció. A hume-iánus elképzelést tehát felül kell vizsgálnunk.
E kérdés teljes vizsgálatát itt és most nem tudom elvégezni, de legalább egy lehetséges
alternatíva körvonalait szeretném megrajzolni. Érvelhetünk azzal, hogy a cselekvésorien-
tált perceptuális állapotok önmagukban, mindenfajta vélekedés közvetítése nélkül is képe-
sek motiválni bennünket. Végsõ soron csak akkor lehetünk ilyen perceptuális állapotban,
ha egy bizonyos cselekvést akarunk végrehajtani. Ha tehát ilyen perceptuális állapotban
vagyunk, akkor eleve pozitív az indítékunk ennek a cselekvésnek a végrehajtásához.
Másként fogalmazva, a cselekvésorientált perceptuális állapotok affordanciatulaj-
donságokat reprezentálnak, tehát a percipiált tárgyat mint egy cselekvés lehetséges elõre-
mozdítóját vagy akadályát reprezentálják. Ennek pedig (a vágyakkal együtt) egy cselekvés
végrehajtásához önmagában is elegendõ indoknak kell lennie.
Vegyük a következõ példát. Futok az utcán a busz után. Az utamban álló tárgyakat úgy
látom, mint amelyek bizonyos cselekvéseket lehetõvé tesznek: látom, hogy például a lám-
paoszlop kikerülhetõ. Ez a perceptuális állapot önmagában is elegendõ ahhoz, hogy arra
motiváljon: kikerüljem a lámpaoszlopot. Ehhez semmiféle vélekedésre nincs szükségem.
Ha ez a motivációmodell megállja a helyét, abból még nem következik, hogy csak ilyen
módon lehetséges egy cselekvés végrehajtása. Néha valóban a hume-iánus modell szerint
döntünk abban, hogy érdemes-e végrehajtani egy cselekvést, ha például nem akarunk sem-
milyen cselekvést végrehajtani a percipiált tárggyal. Én mindössze annyit akartam kimu-
tatni, hogy ez csak néha történik így. Néha azonban a motiváció közvetlenebb ennél –
maga a cselekvésorientált perceptuális állapot váltja ki.
Érdekes módon lehet amellett érvelni, hogy David Hume is hasonlóképpen gondolko-
dott a motivációról. Az Értekezés az emberi természetrõl egyik híres bekezdésében (Hume
1739/1976, elsõ könyv, harmadik rész, tizedik szakasz, második bekezdés) azt írja, hogy
néha impresszióink (perceptuális állapotaink) motiválnak bennünket, néha azonban ideá-
ink (vélekedéseink). Ha csak perceptuális állapotaink motiválnának, akkor hiányozna cse-
lekvéseinkbõl a rend és a koherencia, ha azonban csak vélekedéseink motiválnának, akkor
folyamatosan lehetséges cselekvéseinket fontolgatnánk. Érvelhetünk úgy, hogy a motivá-
ció elsõ fajtája azt implikálja, hogy perceptuális állapotaink (legalábbis néha) képesek arra,

471
hogy vélekedéseink közvetítése nélkül motiváljanak – máskülönben miért beszélne Hume
két különbözõ motivációs módról?
Függetlenül attól, hogy Hume valóban a motiváció e kettõs modelljét fogadta-e el, ér-
demes elismerni, hogy lehetséges ilyen modell, hiszen több különbözõ módon is lehetünk
motiválva. Néha a cselekvésorientált perceptuális állapotok a felelõsek ezért (a vélekedé-
sek közvetítése nélkül), néha pedig vágyaink és vélekedéseink, mint a hume-iánus modell-
ben. A két modell nem zárja ki egymást.

VIII.
A motivációelméletrõl mondottak azonban nem tartoznak szorosan a tanulmány érvelésé-
hez. A tanulmány fõ célkitûzése az volt, hogy megmutassa: perceptuálisan reprezentáljuk a
tárgyak affordanciatulajdonságait: valóban látjuk, hogy egy tárgy egy bizonyos cselekvés
lehetõségét nyújtja. Errõl szerettem volna Pléh Csabát épp tíz éve is meggyõzni. Remé-
lem, hogy most több sikerrel járok, mint akkor.

Irodalom
Campbell, John (2002). Reference and Consciousness. Oxford, Oxford University Press.
Clark, Andy (1995). Moving Minds: Re-thinking Representation in the heat of situated action.
In Tomberlin, J. (ed.): Philosophical Perspectives 9: AI, Connectionism and Philosophical Psychology.
Atascadero, CA: Ridgeview, 89–104.
Clark, Andy (1997). Being There: Putting Brain, Body and World Together Again. Cambridge,
MA: The MIT Press.
Clark, Andy (1999). Visual Awareness and Visuomotor Action. Journal of Consciousness Studies
6:1–18.
Clark, Andy (2001). Mindware. Oxford, Oxford University Press.
Dehaene, S.–Naccache, L.–Le Clec’ H. G.–Koechlin, E.–Mueller, M.–Dehaene-Lambertz,
G.–Van de Moortele, P. F.–Le Bihan, D. (1999). Imaging unconscious priming. Nature,
395, 597–600.
Findlay, John M.–Gilchrist, Iain D. (2003). Active Vision: The Psychology of Looking and Seeing.
Oxford, Oxford University Press.
Fodor, Jerry A.–Pylyshyn, Zenon (1981). How Direct is Visual Perception? Some Reflections
on Gibson’s „Ecological Approach”. Cognition 9, 139–196.
Gallistel, C. R. (1980). The organization of action: A new synthesis. Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum.
Gibson, James J. (1966). The Senses Considered as Perceptul Systems. Boston, Houghton Mifflin.
Gibson, James J. (1979). An Ecological Approach to Visual Perception. Boston, Houghton Mifflin.
Gregory, Richard (1966). Eye and Brain: The Psychology of Seeing. New York, McGraw-Hill
Book Company.
Howard, Ian P. (1982). Human Visual Orientation. Chichester, John Wiley.
Hume, David (1739/1976). Értekezés az emberi természetrõl. Budapest, Gondolat.
Hurley, S. L. (1998). Consciousness in Action. Cambridge, MA: Harvard University Press.
Husain, M.–Stein J. (1988). „Rezso Balint and his most celebrated case”. Archives of Neurology
45 89–93.

472
Kelley, Sean D. (2000). Grasping at straws: motor intentionality and the cognitive science of
skillful action In Wrathall, Mark–Malpas, Jeff (eds.): Heidegger, Coping, and Cognitive Science:
Essays in Honor of Hubert L. Dreyfus, vol. II, Cambridge, MA:  MIT Press.
Koffka, K. (1935). Principles of Gestalt Psychology. New York, Harcourt Brace.
Koivisto, Mika–Hyöna, Jukka–Revonsuo, Antti (2004). The effects of eye movements, spatial
attention, and stimulus features on inattentional blindness. Vision Research 44: 3211–3221.
Lewis, David (1988). „Desire as Belief”. Mind 97: 323–332.
Mack, A.–Rock, I. (1998). Inattentional Blindness. Cambridge, MA: MIT Press.
Millgram, Elijah (1995). Was Hume a Humean? Hume Studies 21:75–93.
Millikan, Ruth G. (1995). Pushmi-Pullyu Representations. In Tomberlin, J. (ed.): Philosophical
Perspectives 9: AI, Connectionism and Philosophical Psychology. Atascadero, CA: Ridgeview. 185–
200. Reprinted in May, L.–Friedman, M.–Clark, A. (eds.): Minds and Morals. Cambridge,
MA: The MIT Press, 1996, 145–162.
Nánay Bence (1997). James J. Gibson affordanciaelmélete és a kortárs percepciókutatás. Pszi-
chológia 17:53–76.
Nánay Bence (2004). Merleau-Ponty és a film. Akció és percepció a moziban. Metropolis 8 no. 4.
Megjelenés alatt.
Nánay, Bence (2005). Perception, Action and Identification in the Theatre. In Krasner, David–
Staltz, David (eds.): Staging Philosophy. Ann Arbor, Michigan University Press. Megjelenés
alatt.
Noë, Alva (2004). Action in Perception. Cambridge, MA: The MIT Press.
Pettit, Philip (1987). „Humeans, Anti-Humeans, and Motivation”. Mind 96:530–533.
Posner, M. I. (1980). Orienting of attention. Quaterly Journal of Experimental Psychology 32:2–
25.
Posner, M. I. (1984). Current research in the study of selective attention. In Donchin, E. (ed.):
Cognitive psychophysiology: Event related potentials and the study of cognition, Hillsdale, NJ:
Erlbaum, 37–50.
Posner, M. I.–Walker, J. A.–Friedrich, F. J.–Rafal, R. D. (1984). Effects of parietal injury on
covert orienting of attention. Journal of Neuroscience 4:1863–1874.
Rees, Geraint–Russell, Charlotte–Firth, Christopher D.–Driver, Jon (1999). Inattentional
Blindness Versus Inattentional Amnesia for Fixated but Ignored Words. Science 286: 2504–
2507.
Rock, I. (1983). The Logic of Perception. Cambridge, MA: MIT Press.
Searle, John (1983). Intentionality. Cambridge, Cambridge University Press.
Siegel, Susanna (2005). Which Properties are Represented in Perception? In Gendler Szabo,
T.–Hawthorne, J. (eds.): Perceptual Experience. Oxford, Oxford University Press.
Simmons, Daniel J.–Chabris, Christopher F. (1999). Gorillas in our Midst: Sustained
inattentional blindness for dynamic events. Perception 28:1059–1074.
Smith, Michael (1987). „The Humean Theory of Motivation”. Mind 96:36–61.
Ullman, S. (1980). Against Direct Perception. New York, MacMillan.
Wolfe, J. M. (1999). Inattentional Amnesia. In Coltheart, V. (ed.): Fleeting Memories. Cognition
of Brief Visual Stimuli. Cambridge, MA: MIT Press, 71–94.

473
Demeter Tamás

Mi a népi pszichológia?

Bevezetés
A címben feltett kérdésre az általános vélekedésnek megfelelõ válasz a következõ: ‘népi
pszichológián’ a mindennapokban használatos pszichológiai beszédmódunkat és gyakor-
latunkat értjük. E gyakorlat mentális állapotok tulajdonítására támaszkodik, melyek segít-
ségével képesek vagyunk igaz leírását adni az elme mûködésének, és ezáltal magyarázni,
illetve elõre jelezni mások és önmagunk viselkedését. Erre az tesz bennünket képessé, hogy
a népi pszichológia a mentális állapotokat propozicionális attitûdökként ábrázolja, melyek
egyszerre rendelkeznek reprezentációs és oksági tulajdonságokkal: egyrészrõl valamilyen-
nek ábrázolják a világot, másrészrõl képesek más mentális állapotokat és viselkedést okoz-
ni. E reprezentációs és oksági tulajdonságaik teszik alkalmassá õket arra, hogy segítségük-
kel leírjuk az elme mûködését és magyarázzuk az ágensek viselkedését.
Ebben a tanulmányban egyrészrõl megkérdõjelezem a fenti kép tarthatóságát, másrész-
rõl felvázolom egy alternatív megközelítés lehetõségét. A népi pszichológiáról a következõ
oldalakon festett kép számos ponton rokonságot mutat a narratívumokat a pszichológiai
elméletalkotás középpontjába helyezõ megközelítésmóddal (vö. Pléh 1986; 1996; 2003,
219–253). Az általam képviselt álláspont szerint a népi pszichológia elsõsorban abban van
segítségünkre, hogy koherens történeteket gyártsunk, melyek hozzásegítenek, hogy egy
társadalmon belül békében éljünk másokkal és önmagunkkal. Az ehhez szükséges történe-
tek – ahogy a történetek általában – kétféle dolgot jelentenek: „rendet, az egyes kijelentése-
ken túlmutató mintázatot. […] A narratívum ugyanakkor korlátot is jelent, annak felisme-
rését, hogy történeteink bejárt síneken járnak föl s alᔠ(Pléh 1996, 367). S nagyjából eb-
ben foglalható össze a következõ oldalak credója is.

A diskurzus természetérõl
A népi pszichológiáról kialakult általános kép – és így a népi pszichológiával kapcsolatos
félreértések is – alapvetõen abból fakadnak, hogy ezt a diskurzust leíró, tényállító jellegûnek
tekintik, olyannak, amely a világ mentális összetevõinek igaz leírását célozza. Ez a nézet
alapozza meg azt a vélekedést, hogy az igaz mentális leírások szerepet játszanak a viselke-
désre és más mentális állapotokra vonatkozó magyarázatokban és elõrejelzésekben. Ko-
rábbi tanulmányaimban érveltem e kép ellen közvetve vagy közvetlenül, amit most nem
ismétlek meg, inkább a népi pszichológiai diskurzus néhány jellegzetességét vizsgálom.1

1
Az érvelés elemei megtalálhatók korábbi tanulmányaimban, lásd Demeter 2002a; 2002b; 2003; 2005.

474
a) A holizmus és az interpretacionizmus következményei

A népi pszichológia leíró felfogásása ellen szolgáltat érvet a mentális állapot tulajdonítá-
sok holisztikus természete, melyet klasszikus tanulmányában Davidson (1970, 221) így
mutat be:

„[N]em tulajdoníthatunk értelmesen semmilyen propozicionális attitûdöt egy ágensnek más-

ként, mint a hiteirõl, vágyairól, szándékairól és döntéseirõl szóló, mûködõképes elmélet kereté-
ben. Senkinek nem lehet egyesével hiteket tulajdonítani nyelvi viselkedése, választásai vagy más
lokális jelek alapján – legyenek azok bármilyen egyszerûek és evidensek –, mivel az egyes hiteket
csak más hitekkel, preferenciákkal, szándékokkal, reményekkel, félelmekkel, várakozásokkal stb.
való összefüggésükben értjük meg. Nem csupán arról van szó […], hogy minden egyes eset egy-
szerre teszteli az elméletet és függ tõle, hanem arról, hogy egy propozicionális attitûd tartalma a
mintázatban elfoglalt helyébõl fakad.”

Ez annyit tesz, hogy csak propozicionális attitûdök rendszere képes magyarázni vala-
mely cselekvést. A propozicionális attitûdök tulajdonítását a mentális leírások konstitutív
elvei – a racionalitás és a koherencia – szabályozzák. E konstitutív elvek olyan normatív
kritériumok, amelyekhez a propozicionális attitûdök magyarázatként használt rendszerei-
nek alkalmazkodniuk kell ahhoz, hogy jó magyarázatként fogadjuk el õket, vagyis a ma-
gyarázatoknak racionalizálniuk kell a magyarázandó eseményt. Ha például valaki azt hiszi,
hogy az ég kék, akkor hinnie kell azt is, hogy az égnek színe van, s ha ez utóbbit nem hiszi,
újra kell értelmeznünk elõbbi hitét is – ellenkezõ esetben a hitei olyannyira inkoherensek,
hogy az ágens értelmezhetetlen marad. Vagy ha valaki be akarja indítani a kocsit, s azt
hiszi, hogy ennek módja az indítókulcs elfordítása, akkor a kulcs elfordításának szándékát
is ki kell alakítania – ellenkezõ esetben a propozicionális attitûdök e rendszere irracionális,
és ezért értelmezhetetlen marad. Ezek a konstitutív elvek különböztetik meg a mentális
birodalmát a fizikaitól, melynek konstitutív elveiként Kim (2003, 119) Davidsont értel-
mezve az okságot, a téridõt és a mérhetõséget említheti.
Azonban a mentális állapotok tulajdonításának konstitutív elvei nem tüntetnek ki egyetlen
magyarázatot. Az egyes mentális események a propozicionális attitûdök többféle rendsze-
rével is összhangba hozhatók, azaz aluldeterminálják saját magyarázatukat, s ilyenformán
korlátlanul újraértelmezhetõk – minden csak azon múlik, mennyire radikális változtatáso-
kat vagyunk hajlandók eszközölni a tulajdonított mentális állapotok rendszerében, miköz-
ben megõrizzük annak koherenciáját és racionalitását. Ez pedig a népi pszichológia tény-
állító jellegét veszélyezteti. Az az igény ugyanis, hogy a népi pszichológia tényállító dis-
kurzus, azzal jár, hogy pszichológiai ítéleteink eltérései és hiányosságai csak az értelmezõk
valamilyen kognitív hátrányával magyarázhatók (vö. Wright 2002, 210). Itt azonban nem
errõl van szó. Az evidenciákhoz való idealizált hozzáférés esetén is lehetséges ugyanis a
cselekvéseket és a mentális állapotokat propozicionális attitûdök alternatív rendszereivel
koherens és racionális megfelelésbe hozni, mivel az interpretációk ilyen különbségei és
hiányosságai nem az evidenciákhoz való hozzáférés eltéréseibõl fakadnak, hanem az egyes
értelmezéseket igazzá tevõ tények hiányából.
Nagy a kísértés, hogy a potenciális pszichológiai értelmezések sokféleségét az elméletek
evidenciák általi aluldetermináltságának jól ismert esetei közé soroljuk, s ezzel próbáljuk
megmenteni a népi pszichológia tényállító értelmezését. Itt azonban errõl és másról is szó
van. A mentális állapot tulajdonításokat nem határozzák meg a tények, mert tulajdonítá-

475
saink elfogultak (vö. Morton 2003, 152). Ez az elfogultság abból fakad, hogy hajlamosak
vagyunk másoknak rögzítettebb jellemet tulajdonítani, mint amilyen az valójában, mivel
korábbi értelmezéseinkbõl kivetítve túlhangsúlyozzuk bizonyos viselkedések gyakorisá-
gát. Ez az elfogultság ráadásul szubjektív és szisztematikusan torzít: mivel az értelmezés-
hez ilyen elfogultsággal kezdünk hozzá, valójában az ágens viselkedésérõl adott korábbi
értelmezéseink alapján értelmezünk. Ilyenformán az értelmezéshez szükséges információ-
kat torzítva szemléljük, szubjektív interpretációs történetünk függvényében.
Hasonló torzítás jelentkezik interszubjektív szinten is. A népi pszichológia a rendelke-
zésre álló evidenciák olyan értelmezéséhez nyújt végsõkig segédkezet, amelyek az ágenst
attitûdök racionális és koherens rendszerében teszik érthetõvé – máshoz nem nyújthat,
mert máshoz nincsenek eszközei. Így a mentális leírás számára releváns evidenciákat eleve
a népi pszichológiai diskurzus konstitutív elveinek szemüvegén keresztül szemléljük. Szlo-
genszerûen fogalmazva: a népi pszichológia kevéssé zavartatja magát a tényektõl – az ér-
telmezések úgyszólván automatikusan kezelhetõ formára hozzák az evidenciákat. Nem le-
hetséges az értelmezés konstitutív elveitõl visszalépni, és azoktól függetlenül kezelni az
evidenciákat. Adhatunk ugyan más értelmezést, de az alternatív értelmezésnek is ugyan-
azok lesznek a keretei, s ezek a keretek mozdíthatatlanul ágyazódnak mindennapi gyakor-
latunkba.
De ennél többrõl is szó van itt. Nem pusztán az a helyzet ugyanis, hogy vannak a népi
pszichológiai diskurzus számára releváns, ám verifikációtranszcendens tények, amelyek –
mondjuk szisztematikus elfogultságunk vagy a diskurzus konstitutív elvei okán – a hozzá-
férhetõ evidenciák körén túl fekszenek, hanem arról, hogy jellegzetességei miatt a diskur-
zus nem képes igazságokat mondani arról az objektív rendrõl, amelyet a valóság mentális
aspektusának tekintünk. Egy értelmezés általános elfogadása sem jelenti, hogy az értelme-
zést igazként fogadjuk el. Pusztán annyi történik, hogy adott esetben helyesnek ismerjük el
a pszichológiai fogalmak használatát, s hogy segítségükkel jó közelítést adunk az értelme-
zés közösségi standardjaihoz. Azonban a mentális idiómát kompetensen használók kon-
szenzusa nem kikezdhetetlen. S noha a konszenzus megkérdõjelezése rendszerint infor-
mációhiányból fakad, ez nem szükségképpen van így. Mindig feltehetõ a kérdés, hogy a
kompetens nyelvhasználók helyesen értelmezték-e az evidenciát, vagy hogy amit az értel-
mezésben figyelembe vettek, azt figyelembe is kellett venni. Értelmezéseinkben evidencia-
ként csak olyasmi jöhet számba, ami a konstitutív elvekkel összhangban van – nincs füg-
getlen evidencia, semmi sincs az értelmezések mögött.
A fizikai világra vonatkozó elméleteink esetében ez a probléma azért nem jelentkezik
ilyen súllyal, mert a konstitutív elvek egyrészt más természetûek, másrészt másfajta
beágyazottságúak. Elég itt talán csak utalni arra, hogy a kvantumelmélet milyen nehézsé-
gek elé állítja az okság és a mérhetõség bevett fogalmait, vagy hogy miként formálja át a
relativitáselmélet a tér és az idõ fogalmait. Talán ennyibõl is érzékelhetõ, hogy a fizikai
világ konstitutív elvei legfeljebb a manifeszt fizikai világ leírásának konstitutív elvei – olyan
elvek, amelyek nélkül a fizikai világ vizsgálható és magyarázható. A mentális azonban nem
érthetõ meg konstitutív elvei nélkül. Senkinek nincs elméje, akinek nem lehet értelmesen
mentális állapotokat tulajdonítani – ez pedig csak a konstitutív elvekkel összhangban le-
hetséges. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a konstitutív elvek a mentális esetében normatí-
vak, a fizikai esetében nem.
Vannak persze olyan kritériumok, amelyek segítenek bennünket abban, hogy mely ér-
telmezéseket részesítsük elõnyben. Ezek a kritériumok azonban nem alkalmasak arra, hogy

476
segítségükkel megállapítsuk, hogy mely értelmezés felel meg leginkább a tényeknek. Csu-
pán arra jók, hogy pragmatikus megfontolások szerint segítsék az értelmezések közötti
választást. Az egyik ilyen lehetséges kritérium az egyszerûség. Világos, hogy az értelmezés
során tulajdonított propozicionális attitûdök rendszerei közül némelyik igen valószínûtlen
és komplex lesz, s ezeket kizárhatjuk a plauzibilisebb és egyszerûbb – ámde nem feltétlenül
igaz – értelmezések javára. Nagyon gyakran azonban azt találjuk, hogy egy adott cselekvés
vagy mentális állapot tulajdonítás igen jól hozzáilleszthetõ mentális állapotok két vagy
több különbözõ vagy akár egymást kizáró rendszeréhez is. Egy másik kritérium lehet azok-
nak az értelmezéseknek az elõnyben részesítése, amelyek jobban illeszkednek az ágens
átfogó értelmezéséhez. De túl azon, hogy ez sem szavatolja az igazságot, hangsúlyosan
utal az elõzõ két bekezdésben említett problémára. Ha a jobban illeszkedõ értelmezéseket
részesítjük elõnyben – mint ahogy alkalmasint valóban ezt tesszük –, akkor ezzel még tovább
szûkítjük az evidenciák lehetõségeit arra, hogy igazzá vagy hamissá tegyenek egy értelmezést.

b) Fogalmi kapcsolatok

Amennyiben a népi pszichológia tényállító diskurzus, akkor alkalmas arra, hogy oksági
viszonyokat írjon le. A népi pszichológiának erre való alkalmasságát gyakran elfogadják: a
„Nem ment be a kertbe, mert félt a kutyától” kijelentés a felszínén jó oksági megállapítás-
nak látszik, közelebbrõl szemügyre véve azonban nem az. A jól formált oksági állítások
értelmes hume-i kritériuma, hogy „különbözõ létezõk” között fennálló oksági viszonyt
állítson (Hume 1976, 536, 839). Ezt a kritériumot azonban a népi pszichológiai magyará-
zatok nem elégítik ki, mert explanans és explanandum között jellemzõen fogalmi kapcsolat
van. Ez kitûnik, ha a fenti példát közelebbrõl szemügyre vesszük. A félelem és az elkerülõ
viselkedés fogalmilag nem függetlenek egymástól: semmi sem lehet félelem, ami – ceteris
paribus – nem társul elkerülõ viselkedéssel. Ez az összefüggés nem empirikus, nem úgy
jutunk el ennek felismeréséig, hogy megnézzük a félelem eseteit, majd megnézzük az elke-
rülõ magatartás eseteit, s utóbb felismerjük a szisztematikus korrelációt. Inkább arról van
szó, hogy ha tisztában vagyunk a félelem fogalmával, akkor a priori tudjuk, hogy elkerülõ
magatartást implikál. Ha valaki õszintén állítja, hogy fél a kutyáktól, ám semmit nem tesz
azért, hogy elkerülje õket, az nem a félelem és az elkerülõ magatartás közötti kapcsolat
felülvizsgálatára szolgáltat okot, az esetet nem ellenevidenciaként kezeljük, hanem arra
gyanakszunk, hogy az illetõ nincs tisztában a fogalom jelentésével.
Mindez arra utal, hogy a népi pszichológiai magyarázatok relátumai egymástól logika-
ilag nem független létezõk: a pszichológiai magyarázatokban az explanansból fogalmilag
deduktíve következik az explanandum – s nem pedig mondjuk valamely oksági törvény
révén. Így a pszichológiai magyarázatok nem oksági magyarázatok, mert a bennük hivat-
kozott entitások egymástól nem független létezõk (vö. Melden 1961, 166). Ezért a népi
pszichológia sem tényállító diskurzus: mivel fogalmi kapcsolat van a cselekvések és az õket
okozni hivatott mentális állapotok között, ezek egymástól valójában nem független té-
nyek.
Ennek a képnek nagy hatású kritikusa Davidson (1963). Érvelése azon alapul, hogy az
oksági viszony extenzionális, események között áll fenn, míg a magyarázatok intenzionáli-
sak, események leírásai között teremtenek összefüggést. Oksági viszony ott állhat fenn, ahol
oksági törvények vannak, ilyeneket pedig a mentális szótár segítségével nem lehet megfo-

477
galmazni – erre alkalmatlanná teszik a mentális konstitutív elvei –, csak a fizikai szótár
segítségével. Ugyanakkor a mentális leírások és a fizikai leírások vonatkozhatnak ugyanar-
ra az eseményre. Ilyenformán a pszichológiai magyarázatok oksági magyarázatok, mert az
általuk leírt események között lehetséges oksági kapcsolat, amely azonban a mentális leírá-
sokon keresztül szemlélve nem látszik át. Hogy ezt lássuk, ahhoz az adott esemény fizikai
leírására van szükség.
Davidson megoldása rendkívül elegáns, azonban nem mûködik. A probléma azért ma-
rad meg, mert míg a fizikai szótár alkalmas arra, hogy segítségével magyarázatainkban
egymástól független eseményekre hivatkozzunk, addig a mentális szótár segítségével ezt
nem tehetjük. A „Nem ment be a kertbe, mert félt a kutyától” kijelentés csak látszólag
számol be két független tényrõl – a visszafordulásról és a félelemrõl –, mint fentebb láttuk,
itt valójában nem független tényekrõl van szó. Ugyanakkor a fizikai leírás két, fogalmilag
független, a priori hozzáférhetetlen tény kapcsolatát írná le: mondjuk az ágens neurális
állapota és bizonyos testmozgások közötti kapcsolatot. Magyarán, mentális leírás révén
nem, csak fizikai leírás segítségével vagyunk képesek ezt független események kapcsolata-
ként láttatni. A két leírás egészen másként „darabolja” az eseményeket, egymással inkom-
patibilis felbontásban ábrázolja õket. Ez pedig nem pusztán azzal jár, amit Davidson öröm-
mel hangsúlyoz, hogy a két diskurzus kölcsönösen redukálhatatlan egymásra, hanem azzal
is, hogy nem lesz értelme azt mondani: pszichológiai magyarázatok és fizikai magyaráza-
tok szólhatnak ugyanarról az eseményrõl.

c) Predikció és magyarázat

A fentiekbõl látszik, hogy a népi pszichológia faktuálisan defektív diskurzus. Okunk van
azt hinni, hogy nincsenek olyan tények, amelyek a mentális állapot tulajdonításokat igazzá
tehetnék, s ennek folyománya az, hogy a cselekvésmagyarázatok sem lehetnek igazak. Ha
ez így van, akkor tarthatatlanná teszi azt az álláspontot, hogy a népi pszichológia funkciója
szerint prediktív és magyarázó eszköz lenne. A probléma abból a magyarázatokkal szem-
ben támasztott józan metafizikai igénybõl fakad, hogy a bennük említett entitásoknak és
relációknak létezniük kell a magyarázat igazságához. Az elõrejelzések pedig hasonlókép-
pen azért mûködnek, mert korábbi igaz magyarázatokra támaszkodnak. Csakhogy az eddi-
giekbõl úgy tûnik, hogy hiányoznak azok a tények, amelyek a pszichológiai magyarázato-
kat igazzá tehetnék, vagy legalábbis a népi pszichológia nem alkalmas arra, hogy ezeket
leírják. Ennek pedig az a következménye, hogy a népi pszichológia filozófiailag érdekes
értelemben nem alkalmas predikcióra és magyarázatra – azaz mindarra, amit az elmefilo-
zófia szinte konszenzuálisan elsõdleges funkciójának lát.
Probléma azonban nem csupán a magyarázatok és elõrejelzések metafizikai komponen-
sében jelentkezik, hanem az episztemikus komponensben is. Predikció és magyarázat ese-
tén mentális állapotokra vonatkozó hiteinkre támaszkodva alkotunk ítéletet az ágens vár-
ható vagy már megtörtént cselekvéseirõl. Ahogy Morton (1996, 128) a pszichológiai
predikciók kapcsán rámutat, az általános probléma ezzel a képpel az hogy a cselekvések
mozgatórugói jóval bonyolultabbak annál, hogy ekként reprezentálni lehetne õket. Ennek
a komplexitásnak több forrása is van. Egyrészrõl cselekvéseink indokai mélyen összefo-
nódnak mások cselekvéseinek mozgatórugóival és a másokkal kapcsolatos várakozásaink-
kal. Képzeljünk el egy olyan helyzetet, amelyben az alapján akarunk dönteni, hogy miként

478
dönt a másik, s miközben ezen töprengünk, rájövünk, hogy a másik is figyelembe veszi,
hogy mi hogyan gondolkodunk, és így a mi gondolkodásunkra vonatkozó okoskodását is
figyelembe kell vennünk – és így tovább. A feladat lassanként megoldhatatlanná válik.
Másrészrõl a mentális holizmus fentebb tárgyalt jelensége az ilyesfajta prediktív (és ma-
gyarázó) kalkulációt roppant komplex mûveletté teszi, mivel a helyes ítéletalkotáshoz töb-
bet kíván meg, mint mentális állapotok véges rendszerének tulajdonítását, és megköveteli
azt az elkötelezettséget, hogy az ágens ideálisan racionális, ellenkezõ esetben nem mûkö-
dik. Ez pedig azt jelenti, hogy a pszichológiai predikció és magyarázat épp azokban az
esetekben úgyszólván mûködésképtelen, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, jelesül
kompetitív és kooperatív szituációkban. Ha ilyen szituációkban mentális tulajdonításokon
alapuló kalkulációt végzünk, akkor a helyes következtetésekhez szükséges okoskodás össze-
tettsége diszfunkcionális az elérendõ cél és a népi pszichológiának tulajdonított magyará-
zó és prediktív funkciók vonatkozásában.
A fentiek persze nem jelentik azt, hogy társas szituációkban nem teszünk elõrejelzése-
ket a többiek várható viselkedésével kapcsolatban, hanem csak annyit, hogy ezeket az elõ-
rejelzéseket nem népi pszichológiai tulajdonításokból kiinduló kalkulációkra támaszkodva
végezzük. Morton (2003, 18) egy másik tanulmányát idézve azt mondhatjuk, hogy a stra-
tégiai kalkulációt igénylõ problémák megoldását nem „motivációorientált”, hanem
„megoldásorientált” okoskodással közelítjük meg. Ez utóbbi esetén nem kell mentális ál-
lapotok tömegét fejben tartanunk, egymáshoz viszonyítanunk, okoskodásunk és mások
viselkedésének nyomán módosítanunk stb., hanem mindössze annyit kell tennünk, hogy
azonosítjuk az adott szituációban kielégítõ megoldást, és belátjuk, hogy milyen viselkedés-
re van szükség ennek eléréséhez. Ez jóval kevesebb tudást és kevésbé komplex gondolko-
dást kíván meg, mint a motivációorientált kalkuláció, és jóval rövidebb idõt igényel, tehát
sokkal kezelhetõbb.
Annál is valószínûbb, hogy a népi pszichológia nem prediktív eszköz, mivel a várható
viselkedés elõrejelzésével olyan lények is jól elboldogulnak, akikrõl aligha feltételeznénk,
hogy mentális állapotok tulajdonításához szükséges metareprezentációs képességekkel ren-
delkeznek. Dennett (2000, 18) etológusok megfigyelését beszéli el, melyben három orosz-
lán a kenyai Amboseli Nemzeti Parkban összehangolt módon ejti el zsákmányát. A forga-
tókönyv a következõ: A oroszlán jól láthatóan kilép rejtekébõl, s ezzel magára vonja a
csorda figyelmét, miközben B és C oroszlánok lopakodva jobbról és balról bekerítik azt.
Mikor B és C elfoglalták helyüket, C támadásba lendül, s ezzel B karmaiba kergeti a csor-
dát. Ha mentális állapotokra hivatkozva akarnánk ezt a történetet elemezni, akkor elcso-
dálkoznánk, hogy milyen komplex tervezésre, koordinációra, idõzítésre stb. és az ezekhez
szükséges kommunikációra van szükség mindennek a kivitelezéséhez. Alkalmasint azon-
ban a viselkedés összehangolásánák másfajta, a népi pszichológiától független módszerei-
vel van itt dolgunk. Ebben az esetben pedig érdemes elgondolkodni, hogy pusztán az a
tény, hogy a magunk hasonló képességeit mentális terminusok segítségével írjuk le,
konkluzív-e abban a tekintetben, hogy a predikció folyamata valóban a népi pszichológia
eszközeire támaszkodva zajlik le.
A magyarázatokkal kapcsolatban egy fokkal homályosabb a helyzet. Arra a kérdésre,
hogy a népi pszichológiai tulajdonításokra alapozva lehetséges-e a cselekvéseket magya-
rázni, attól függõen válaszolhatunk, hogy mit gondolunk a jó magyarázat kritériumairól.
Ha például a jó magyarázat kritériumává a deduktív-nomologikus jelleget, az extenzionális
adekvátságot vagy az oksági relevanciát tesszük, akkor a fenti megfontolások alapján a népi

479
pszichológiai magyarázatok nem fognak magyarázatnak minõsülni. Ha viszont pragmati-
kusabbak vagyunk, s csak annyit követelünk meg, hogy magyarázataink „miért?” kérdé-
sekre releváns válaszokat adjanak, ahol a relevanciát kontextusfüggõnek tekintjük, akkor
népi pszichológiai magyarázataink jó magyarázatnak fognak számítani. Magam a szigo-
rúbb követelmények híve vagyok, s a fogalom komolyságát megõrzendõ a ’magyarázat’
terminust inkább fenntartanám az elsõ csoport kritériumait kielégítõ magyarázatok szá-
mára. A pusztán pragmatikus szempontból releváns „magyarázatokat” inkább úgy tekin-
tem, mint amelyek a megértéshez hozzájárulnak azáltal, hogy bizonyos eseményeket szá-
munkra ismerõs és kezelhetõ formában láttatnak, ám valódi magyarázattal mégsem szol-
gálnak.
A predikciónak és a magyarázatnak a népi pszichológiával szemben támasztott igénye
általánosan elfogadott a népi pszichológia természetérõl folyó vita szereplõi között. Oly-
annyira, hogy ezt még a legkevésbé ortodox nézetek képviselõi is osztják (pl. Kusch 1999).
Ennek a meggyõzõdésnek vélhetõen az az oka, hogy a népi pszichológia elemzéséhez jel-
lemzõen olyan egyszerû példákon keresztül közelítenek, melyek indokok tulajdonítása ré-
vén magyaráznak cselekvéseket. Meglehet, logikailag ezek az esetek elsõdlegesnek látsza-
nak az ágensek komplexebb értelmezéseihez és a stratégiai cselekvések értelmezéseihez
képest, azonban a népi pszichológia gyakorlatába éppen ez utóbbiak ágyazódnak be: ez a
népi pszichológia tulajdonképpeni birodalma. Ilyenformán a logikailag elsõdleges esetek
tanulmányozása olyan mesterséges kontextust jelent, mely a népi pszichológia természetes
használatától idegen.

Mi a népi pszichológia?
Sokan elismerik, hogy a népi pszichológia funkciója alapvetõen társas jellegû: arra való,
hogy a társadalmi világban navigáljunk a segítségével. Önmagában ezzel a felismeréssel
persze még nem lépünk túl azon a fent kritizált képen, hogy a népi pszichológia olyan
tényállító diskurzus, melynek segítségével magyarázzuk és megjósoljuk mások és önma-
gunk viselkedését. Ha azonban eljutunk addig a felismerésig, hogy prediktív és magyarázó
erõ tekintetében a népi pszichológia a diskurzus önnön jellegzetességeinél fogva nem ké-
pes a kognitív tudománnyal versenyre kelni, akkor bár megtarthatjuk azt a belátást, hogy a
népi pszichológia funkciója alapvetõen társas, ám ezt a keretet más tartalommal kell meg-
töltenünk. Ebben a tekintetben instruktív lehet Kim (1989, 240 és 263) két megjegyzése a
népi pszichológiai magyarázatok természetérõl. Kim azt javasolja, hogy a népi pszicholó-
giát szemléljük úgy, mint a cselekvések megértésének nem oksági módját, amely intencio-
nális állapotok tulajdonításának kontextusában a cselekvések normatív értékelését nyújtja.
Kim megjegyzései, bár kifejtetlenek, homlokegyenest szemben állnak a népi pszichológia
természetét illetõ filozófiai konszenzussal. Magam mélyen osztom ezt az álláspontot, s a
továbbiakban egy lehetséges változatának kifejtésére törekszem.
Az itt vázolandó kép szerint a népi pszichológia funkciója elsõdlegesen közösségi.
Nem arra szolgál, hogy az egyének jól navigáljanak a társas világban. Erre a népi pszi-
chológia szintjénél mélyebben fekvõ képességeik is alkalmassá teszik õket, ahogy azt
Dennett oroszlánjainak esetében láthattuk. Ha tekintetbe vesszük az oroszlánok és az
ember idegrendszerének komplexitása közötti különbséget, érthetõbbé válnak az inter-

480
akciók komplexitása közötti különbségek is. Viszont csak a népi pszichológia képes arra,
hogy az ágenseket személyként ábrázolja. A ’személy’ fogalma szorosan összefonódik a
mentális állapotok tulajdonításának lehetõségével: aminek nem tudunk mentális állapo-
tokat tulajdonítani, az nem személy. Ahhoz, hogy az egyéneket személyként ábrázolhas-
suk, az szükséges, hogy koherens pszichológiai történetek azonosítsák a személyeket, és
cselekvéseiket ilyen történetekbe ágyazzuk. Koherencia híján ugyanis az illetõ személyt
beszámíthatatlanként könyveljük el, s nem pusztán a pszichológiai diskurzuson helyezzük
kívülre, hanem a közösségen is. Ilyenformán a történetbe ágyazhatóság egyben a közösség-
hez tartozás kritériuma is.
A közösségen belül a ’személy’ fogalmára azért van szükség, hogy az ágensek morálisan
értékelhetõvé váljanak, és a morális értékelésre szoruló helyzetek azok, amikor a pszicho-
lógiai történetekre leginkább kíváncsiak vagyunk. Egyszerû példaként gondoljunk csak a
felelõsség kapcsán felmerülõ problémákra: adott helyzetben a felelõsség megítélésének
kérdése attól függõen dõl el, hogy milyen pszichológiai történetet állítunk az események
hátterébe. Ehhez járul Morton (2003, 43) nagyon találó megfigyelése, hogy amikor cse-
lekvéseket értünk meg, akkor nagy részben nem mentális állapotokra, hanem az ágensek
morális karakterjegyeire, erényeire és defektusaira hivatkozunk. Ebben a tekintetben te-
hát mentális állapotok és erények azonos kontextusban és azonos funkcióval mûködnek.

a) Ahogy a népi pszichológia mûködik – a népi pszichológia szerkezete

A népi pszichológia szerkezetét jól mutatják be az elméletelmélet hívei. E szerint a népi

pszichológia egymással összefonódó „törvények” gyûjteménye. Ezek a törvények belsõ
állapotokat kapcsolnak össze egymással, valamint cselekvésekkel és külsõ ingerekkel. Eze-
ket a szocializáció során sajátítjuk el, s összességükben egyfajta rejtett tudást képeznek.
Mindez jól összhangba hozható a népi pszichológia imént vázolt felfogásával. Ugyanakkor
az elmélet elmélet hívei úgy gondolják, hogy ennek az elsajátított tudásnak az a funkciója,
hogy segítségével cselekvéseket magyarázzunk és jelezzünk elõre, s ez a fentiek fényében
már nem fogadható el.
Ismeretes, hogy az elméletelmélet alternatívájaként kidolgozott szimulációelmélet a fenti
képnek épp az elsõ részét nem fogadja el, s úgy gondolja, hogy a prediktív és magyarázóké-
pességeink saját mentális életünk produktumaként érthetõ meg. Saját gondolkodási és
döntési mechanizmusaink révén válunk képessé mások magyarázatára és elõrejelzésére, s
nem valamilyen elmélet elsajátítása révén. Ahogy a fentiekbõl kitûnik, osztom azt a néze-
tet, hogy elõrejelzõ képességeink függetlenek a népi pszichológiától, miközben azt is gon-
dolom, hogy a népi pszichológia ismerete: elsajátított tudás – nem velünk született, és nem
is meglévõ képességeink terméke. Ahogy Stich és Nichols (1992) roppant találóan rámu-
tatnak: amikor a szimulációs elmélet hívei azért tartják hibásnak az elméletelméletet, mert
az a népi pszichológiát rejtett tudások rendszerének tekinti, miközben a prediktív képessé-
geknek szimulációalapú magyarázata is van, akkor valójában azt állítják, hogy a népi pszi-
chológia nem létezik. Magyarán: a népi pszichológia szerkezete tekintetében az
elméletelmélet híveinek álláspontját osztom, ám funkciója tekintetében nem. Ugyanak-
kor, mint rövidesen kitûnik, nem osztom az elméletelmélet híveinek azt az álláspontját,
hogy a népi pszichológiai törvények empirikus generalizációk volnának.

481
 A népi pszichológia vázát tehát azok a törvények jelentik, amelyek az észlelési állapotok
és a mentális állapotok közötti kapcsolatokat írják le. Olyasmikre kell itt gondolni, mint
például:
i) Ha x arra vágyik, hogy p, és azt hiszi, hogy q elõsegíti p bekövetkeztét, akkor x – ceteris
paribus – arra törekszik, hogy q.
ii) Ha egy adott tárgy van x elõtt, akkor x – ceteris paribus – azt fogja hinni, hogy az adott tárgy
van elõtte.
iii) Ha x hiszi, hogy p, akkor x – ceteris paribus – helyeselni fogja azt a kijelentést, hogy p.
iv) Ha x azt hiszi, hogy p, és q elemi módon következik p-bõl, akkor x hiszi, hogy q.

Az elméletelmélet szerint ezek a törvények leírják az általuk hivatkozott állapotok vi-

szonyát más állapotokhoz, és egyúttal a következtetési sorban betöltött szerepük rögzítése
révén megadják a mentális terminusok jelentését is.
Világos, hogy ezeknek a törvényeknek a legtöbbjét a ceteris paribus kitételek mentik meg
a nyilvánvaló hamisságtól. Mivel korábban tagadtam a népi pszichológia tényállító jelle-
gét, ezért nincs értelme elidõzni annál a sokat vitatott problémánál, hogy ezek a kitételek
mennyiben teszik cáfolhatatlanná és magyarázatokban használhatatlanná a népi pszicho-
lógiai törvényeket, s annál a kérdésnél sem, hogy mennyire gyakoriak – rejtett vagy nyil-
vánvaló módon – a ceteris paribus kitételek általában a törvény-jellegû kijelentésekben. Ez a
probléma csak akkor jelentkezik, ha a fenti állításokat empirikus generalizációknak tekint-
jük. Azonban – mint fentebb láttuk – az ezekben a törvényekben rögzített kapcsolatok
valójában fogalmi kapcsolatok, s ezért nem kezelhetõk a tudományos törvények analógiá-
jára.
Azok a kijelentések, amelyeket oly gyakran a népi pszichológia törvényeinek tekinte-
nek, nem empirikus generalizációk, amelyek a magyarázatainkban és elõrejelzéseinkben
törvényjellegû kijelentésként funkcionálhatnak, hanem az egyes terminusok közötti fogal-
mi kapcsolatokat rögzítõ kijelentések, amelyek ahhoz járulnak hozzá, hogy a terminusok
helyét kijelöljük a pszichológiai terminusok hálózatában, s nem ahhoz, hogy a mentális
állapotok között fennálló viszonyok empirikus leírását adják. Nem deskriptív törvényekrõl
van szó, hanem normatív elõírásokról, amelyek a fogalomhasználat helyes módját határoz-
zák meg: azt, hogy adott mentális állapot tulajdonításokkal mely további tulajdonítások és
értelmezések kompatibilisek, és melyek ceteris paribus következnek belõlük. Ilyenformán
ezek a törvények – Pléh Csaba idézett metaforáját átemelve – azokat a síneket fektetik le,
amelyeken a pszichológiai értelmezés során kialakított történeteink mozoghatnak anélkül,
hogy a koherencia kritériumát megsértenék.
Ugyanakkor mivel a mentális tulajdonítások holisztikusak, és mivel pszichológiai törté-
neteink nem tényállító jellegûek, számuk úgyszólván korlátlan. Ez azonban nem jelenti
azt, hogy bármilyen cselekvés racionalizálható lenne, mert az egyes cselekvésmagyaráza-
toknak a korábban mondott történettel összhangban kell lennie: ez a pszichológiai törté-
net korlátokat szab az éppen aktuális cselekvésmagyarázat lehetõségeinek. Igaz ugyan, hogy
önmagában szemlélve bármely cselekvés racionalizálható, de a cselekvéseket sohasem ön-
magukban, hanem mindig valamilyen elõzetes pszichológiai történet háttere elõtt szem-
léljük. S ezért jelentenek korlátot a történeteink – nem a viselkedés számára, mert az men-
tális történeteinktõl független, hanem a cselekvések és az illetõ személy további értelme-
zésének. Amikor tehát valamilyen mentális állapotot tulajdonítunk valakinek, akkor nem
az illetõrõl teszünk igaz vagy hamis állítást, hanem önmagunkat kötelezzük el az illetõ

482
valamilyen értelmezése mellett, illesztjük be egy pszichológiai narratívába, s hozzávetõleg
körülírjuk azt is, hogy a továbbiakban az illetõ milyen értelmezésére fogunk törekedni. És
ugyanez a helyzet az elsõ személyû tulajdonítások esetében is: amellett kötelezzük el ma-
gunkat, hogy a továbbiakban miként értelmezzük majd önmagunkat.
A racionalitás ebben az értelemben nem a viselkedés sajátja, hanem az értelmezésé.
Hogy mi okozza a viselkedést, a neurológia tárgykörébe tartozik, ahol a racionalitás nem
értelmezhetõ. A népi pszichológiai törvényekkel összhangban adott értelmezés láttatja ra-
cionálisnak és ezért érthetõnek az adott viselkedést. A racionalitás úgyszólván a népi
pszichológiában kódolt: amelyik értelmezés koherensen illeszthetõ a korábbi történethez,
az racionálisnak fog tûnni. Ugyanakkor koherencia és racionalitás szempontjából a koráb-
bi történet sem megingathatatlan: az új értelmezések fényében felülvizsgálható, és újraér-
telmezhetõ úgy, hogy az újabb értelmezést így képes legyen befogadni. Hogy az újraértel-
mezés mikor következik be, számtalan tényezõ függvénye: az éppen értelmezett helyzet
relevanciájának megítélésétõl, attól, hogy az értelmezõ miként fogja fel saját érdekeit, milyen
más érdekeket tekint még relevánsnak, mit tart feláldozhatónak saját egyéb értelmezései-
bõl és így tovább – azaz, ahogy a kiemelések sugallják: végsõ soron további értelmezések-
tõl, értelmezések értelmezéseitõl és így tovább. Talán találó azt mondani, hogy a népi pszi-
chológia a társas interakció gyakorlati hermeneutikájának eszköze: eszköz arra, hogy meg-
nyugtató történetekkel véve körül magunkat békében éljünk másokkal és önmagunkkal.

b) Ami a népi pszichológiát mûködteti – ahogy a szerkezetet kialakul

A népi pszichológia gerincét tehát olyan szabályok jelentik, amelyek nem empirikus
generalizációk, hanem a helyes fogalomhasználatot rögzítõ elõírások. Miközben láttuk,
miként mûködnek ezek az elõírások, kérdés maradt, hogy mi a természetük, s hogyan
jutunk hozzájuk. Ha empirikus generalizációnak tekintenénk õket, akkor a válasz viszony-
lag könnyû volna: egyedi esetek megfigyelésébõl induktív következtetéssel jutunk hozzá-
juk. Ez azonban az eddigiek fényében nem járható út. Alternatívaként az adódik, hogy
ezek a szabályok konvencionálisak, ennélfogva a népi pszichológia konvenciók rendszere,
vagy ha úgy tetszik társadalmi intézmény. Ez utóbbi gondolat Kuschtól (1999, 2. rész) szárma-
zik, õ azonban az ’intézmény’ fogalmát nem konvenciókra, hanem az önreferencia jelen-
ségére támaszkodva magyarázza (vö. Demeter 2005), ilyenformán az itt festett kép csupán
annyiban hasonló, hogy ez ugyancsak az ’intézmény’ fogalmát használja, azonban egészen
más tartalommal tölti meg azt.
A népi pszichológia konvencióalapú rekonstrukciójával szemben azonban rögtön fel-
merül az aggály, hogy a bármi legyen is a ’konvenció’ fogalmának helyes elemzése, min-
denképpen intencionális fogalomról van szó, mert a konvenciókat az különbözteti meg az
egyszerû szabályszerûségektõl, hogy az ágensek hitei és szándékai építik fel. Ezt az állás-
pontot képviseli Wright (2002, 215) is, aki az elminativizmussal szembeni klasszikus érvet
visszhangozva arra is rámutat, hogy amíg a konvenciókat nem sikerül intencionalitástól
mentesen magyarázni, addig az eliminativista álláspont, mely a népi pszichológia hamissá-
gát hirdeti, inkoherens marad, mivel a hamisság révén elõfeltételezi az igazságfeltételek, a
jelentés és általuk az intencionalitás fogalmát – mindazt, aminek az elminálásán fáradozik.
Wright megjegyzése helyesen hívja fel a figyelmet arra, hogy szükség van a konvenciók-
nak nem mentalisztikus magyarázatára, amennyiben a népi pszichológiát hamisnak tart-

483
juk, de akkor is, ha úgy érvelünk, hogy nem tényállító diskurzusról van szó. Elvégre ha a
mentális állapot tulajdonítások nem tényeket fejeznek ki, akkor a konvenciók elemzésében
sem támaszkodhatunk rájuk, ha azokat tényként fogadjuk el. Wright azonban figyelmen
kívül hagyja, hogy a konvencióknak léteznek olyan elméletei, amelyek a rekonstrukció
során nem támaszkodnak intencionális fogalmakra.
Két jelentõsebb kísérlet létezik a ’konvenció’ fogalmának a mentálistól független elem-
zésére. Az elsõ Skyrms (1996; 2004) nevéhez fûzõdik, aki az evolúciós játékelmélet fogalmi
apparátusát felhasználva ad számot a jelentéshez szükséges konvenciók kialakulásáról.
Skyrms nem szakít a konvenciók eredetileg Lewis (1969) által kidolgozott felfogásával, aki
a klasszikus játékelmélet keretein belül különféle koordinációs problémák megoldásaként te-
kint a konvenciókra, s próbálkozása tekinthetõ úgy, mint a klasszikus játékelméleti elem-
zés egyfajta evolúciós játékelméleti fordítása, s mint ilyen nem támaszkodik intencionális
fogalmakra. A másik kísérletet Millikan (1998) neve fémjelzi, aki szakít azzal a megközelí-
téssel, hogy a konvenciókat koordinációs problémák megoldásaként szemlélje, s inkább a
precedens – egyébként Lewisnál és Skyrmsnél is meglévõ – jelentõségét és a viselkedési
mintázat reprodukcióját állítja a fogalom elemzésének fókuszába.
Azt javaslom, hogy mivel érdeklõdésünk középpontjában a népi pszichológia funkció-
ja áll, tekintsük ezt egy koordinációs probléma megoldásának. Ez a koordinációs problé-
ma az értelmezhetõség problémája: mindannyiunk érdeke, hogy egymást értelmezni tud-
juk, ám a végeredmény szempontjából közömbös, hogy pontosan hogyan tesszük ezt.2
Az értelmezhetõség több szempontból is érdekünk. Például szükségünk van rá az együtt-
élés eszközeként: igen kényelmetlenül éreznénk magunkat olyan közegben, ahol a töb-
biek viselkedését nem tudnánk koherens történetbe szervezni, és a saját történetünket
ehhez illeszteni. Értelmezhetõség híján továbbá nem nyílna lehetõség morális értékelés-
re, s ennek híján nem alakulnának ki azok a viszonyrendszerek, amelyek megteremtik a
társadalmi jutalmazás és büntetés kontextusát. Ugyanakkor az mellékes, hogy pontosan
milyen az értelmezésre használt diskurzusunk belsõ szerkezete, mindössze arra van szük-
ség, hogy értelmezéseinkben mindannyian alkalmazkodjunk e diskurzus szabályaihoz –
vagy ha úgy tetszik: hogy ugyanazt a nyelvjátékot játsszuk –, különben nem értjük meg
egymást.
Ez a koordinációs probléma azonban disztális probléma: komplexitása miatt közvetlenül
nem oldható meg, hosszú építkezést igényel, amíg az értelmezéshez szükséges szabály-
rendszer összeáll. Az is világos, hogy a disztális probléma megoldásához ebben az esetben
nem vezethet út proximális problémák megoldásán keresztül. Nincsenek az értelmezésnek
ahhoz hasonló egyszerû esetei, mint amilyennek a nyelvi konvenciók evolúciója esetében
például a jeladás tekinthetõ, ahol egy konkrét helyzetben releváns, ám kicsiny szelet infor-
máció továbbítására kerül sor. A nyelv esetében plauzibilisnek tûnhet, hogy ilyen jeladások
rendszerébõl nõ ki aztán a kommunikáció disztális koordinációs problémájának megoldá-
sa, ám az értelmezés esetében ez a kép nem tartható. A disztális probléma megoldásához
vezetõ folyamat a népi pszichológia esetében inkább azokban az esetekben keresendõ,
melyeket Millikan (1998, 164) ellenpár-reprodukciónak nevez. Olyasmire kell itt gondol-

2
Emellett empirikus érvként felhozható az antroplógusok által feltárt népi pszichológiák sokfélesége.
Lásd errõl részletesebben Kusch 1999, 331–337 és 343–347.

484
ni, mint a társastánc: ha adott az egyik partner pozíciója és mozgása, akkor az rögzíti a
másik pozícióját és mozgását is. Az így összehangolt mozgás sikeres precedenst jelent, s e
siker révén – azaz a precedens súlyának köszönhetõen – reprodukálódik. Millikan rekonst-
rukciójában a nyelvi megértés is ilyen ellenpár-reprodukcióként rekonstruálható, amennyi-
ben reprodukált beszélõ-hallgató mintázatok eredményeként áll elõ. Ha rögzítjük a beszé-
lõnek a mintázatban játszott szerepét, akkor a hallgató szerepe már nem tetszõleges – és
megfordítva. Az ilyen szituációkban játszott szerep a komplementer szerepek reprodukci-
ójának készségeként sajátítható el.
Némiképp hasonló a helyzet pszichológiai történeteinkkel. Ezek konvencióalapú kiala-
kulásáról adható egy Sellars-nak (1956, 309-320) a népi pszichológia kialakulásáról szóló
történetével rokon rekonstrukció. Sellars története szerint a népi pszichológia úgy jött
létre, hogy a többiek megfigyelése révén szisztematikus kapcsolatokat feltételeztek inge-
rek és viselkedési válaszok között, mely kapcsolatokat az így kialakult elmélet szerint a
mentális beszédmódunk által posztulált entitások teremtik meg. Lewis (1972, 259) helye-
sen tekinti Sellars történetét mítosznak, ám ugyancsak találóan jegyzi meg, hogy vannak
hasznos mítoszok: a mítoszok akkor hasznosak, ha a dolgok úgy mûködnek, mintha a mí-
tosz igaz lenne. A következõ történet is erre aspirál.
A népi pszichológia kialakulásának elsõ lépésben õseink ösztönszerû kommentárokkal
illetik a társaik viselkedését. Második lépésben a gyakran ismétlõdõ szituációkhoz fûzött
kommentárok a precedens súlyánál fogva rögzülnek, konvencionális kommentárrá válnak.
Harmadszor a szituációk között felismert összefüggések révén õseink kapcsolatokat te-
remtenek az egyes kommentárok között, melyek ugyancsak a precedens erejénél fogva
megszilárdulnak. Negyedszer õseink felismerik a kommentárok permutációjának lehetõ-
ségét, s ennek potenciális – mondjuk manipulatív – hasznosságát, s felismerik azt is, hogy
bár e permutáció lehetõségei szélesek, a kommentárok közötti konvencionális összefüggé-
sek nem módosíthatók tetszõlegesen e hasznosság veszélyeztetése nélkül. És ezzel a lépés-
sel a kommentárok konvencionális összefüggései egyenesen vezetnek az értelmezéshez
szükséges szabályrendszerhez.
Magyarán a népi pszichológiai diskurzus szabályai az szituációk ágensekre összpontosí-
tó kommentárjaiból bontakoznak ki. Ha néhány szituáció értelmezését rögzítjük, akkor
ezek összefüggései egyfajta protopszichológiát hoznak létre, s megadják azokat a kezdeti
szabályokat, amelyek segítségével az értelmezések továbbfûzhetõk. Ezek a szabályok kör-
vonalazzák a konvencionális értelmezésekhez illeszkedõ további értelmezések körét is,
melyek az összefüggések szaporodásával tovább bõvítik a szabályrendszert. Komplex sza-
bályrendszer birtokában pedig elrúgható a kezdeti értelmezések által kínált létra: ezek is
felülvizsgálhatóvá válnak, s ekkor már nem egyes értelmezések konvencionálisak, hanem
az értelmezések kialakításának szabályai. Ezek a szabályok sincsenek azonban kõbe vésve,
mert az értelmezésnek új szempontjai jelennek meg, s régiek tûnhetnek el, átalakítva ezzel
a szabályrendszert. Jó példái az ilyen átalakulásoknak a tudatalattira való hivatkozás meg-
jelenése a mindennapi értelmezésekben, és mondjuk a démon általi megszállottságra való
hivatkozás kikerülése onnan.
Így jutunk tehát a népi pszichológia konvencionalista értelmezéséhez: a precedensek
szerepe világos a fenti történetbõl, s az értelmezések illeszkedései két értelemben is felfog-
hatók az ellenpár-reprodukció eseteként. Elõször, mihelyt az értelmezõ rögzíti, hogy mely
szabályrendszerre – melyik népi pszichológiára – támaszkodik, a hallgató szerepe nem
ökényes. Nem mozoghat az értelmezés másik szabályrendszerében anélkül, hogy ne kér-

485
dõjelezné meg tagságát a közösségben. Másodszor, ha bármely ágens értelmezésében rög-
zítünk egy történetet, ahhoz a továbbiaknak illeszkedniük kell – ezt a követelményt fogal-
mazza meg a racionalitás konstitutív elve, mely maga is konvencionális, mivel a kezdeti
kommentárok között rögzült szisztematikus összefüggések függvénye.

c) Ahogy a népi pszichológiát alkalmazzuk

Fentebb utaltam rá, hogy filozófiai kontextusokban az érdeklõdés jellemzõen egyes men-
tális állapot tulajdonításokra és cselekvésmagyarázatokra összpontosul. Azonban a népi
pszichológiai gyakorlat ezzel nincs összhangban, mert sohasem egyes mentális állapotokat
tulajdonít, hanem komplex történetek keretében nyújt értelmezést. A népi pszichológia
alkalmazásának illusztrációjaként idõzzünk egy keveset Henry James Az aranyserleg címû
regényénél.
A történet nem különösebben fordulatos, és legkevésbé sem életidegen – ismertetésétõl
helyhiány miatt eltekintek. Kifinomultságát az adja, ahogy James a karaktereket ábrázolja,
és ahogyan pszichológiájukon keresztül morális felhangot ad a narrációnak. Az elsõ ilyen
kérdés Charlotte visszatérésének értelmét firtatja Londonba, az esküvõ színhelyére. Itt
nem pusztán arról van szó, hogy rivális értelmezések igazságáról kell dönteni az evidenci-
ák fényében, hanem arról, hogy az így feltárható értelem egyszerûen hiányzik – még
Charlotte számára is, s még akkor is, ha õ maga úgy gondolja, hogy szándékai magyaráz-
nak mindent. A visszatérés értelme reakciók, várakozások, szándékok, feltételezett helyes
viselkedés – vagyis megannyi értelmezés és történet, sõt: jövõbeli értelmezés és történet
függvénye. Fanny értelmezésének és viselkedésének inkonzisztenciái éppen arra vezethe-
tõk vissza, hogy elfogultságai, reményei, stb. fényében nem kötelezi el magát egyetlen
értelmezés mellett sem. Ez világosan kitûnik a regény egyik kulcsjelenetébõl, a nászaján-
dék – az aranyserleg – kiválasztásához vezetõ történésekbõl. Charlotte arra kéri a herceget,
hogy segítsen kiválasztani a Maggie-nek szánt nászajándékot anélkül, hogy Maggie tudna
errõl. Már az sem világos – alkalmasint magának Charlotte-nak sem –, hogy mi a célja
ezzel, azon túl, hogy ott legyen vele a herceg, és hogy elhangozzék valami közöttük –
valami végtelenül homályos. Mit jelent ez a jelenet? Charlotte akarhatja kompromittálni a
herceget, a közös titok révén szorosabbra fûzni a szálakat, a viszony felújítását kezdemé-
nyezni, manipulálni, lelkiismeretét felébreszteni, amiért a pénz miatt készül házasodni,
emlékeztetni arra, kit is szeret valójában, de értelmezhetõ úgy is, mint hõsies aktus, amely
arra szolgál, hogy kettejük korábbi viszonya ne merüljön a feledés homályába, hogy a vi-
szonynak valamilyen elismerést kell nyernie, vagy akár a múlt lezárásának szimbolikus
aktusaként. És persze értelmezhetõ úgy is, hogy az egész jelenetnek, vagy legalábbis an-
nak, ami elhangzik semmilyen önmagán túlmutató szignifikanciája nincs, pusztán feszen-
gõ semmitmondás folyik egy olyan helyzetben, amely egy rossz ötlet eredményeként is
elõállhatott. Hogy melyik értelmezés mellett döntünk, további értelmezéseink függvénye,
s egyik sem felel meg a többinél jobban a tényeknek.
Az ágensek szándékai nem határozhatók meg az ilyen történetekbe ágyazott leírások-
tól függetlenül. Azonban erre nincs is szükségünk, mert nem arra vagyunk kíváncsiak,
hogy okságilag mi váltotta ki az adott viselkedést. Ez a kérdés a tudományos magyaráza-
tok szférájába s nem a személyes interakció területére tartozik. Itt ugyanis a jelenségeket
nem kontrollálni, hanem megérteni, a személyeket pedig nem uralni akarjuk, hanem

486
kooperálni velük. Ezért a népi pszichológiai diskurzusban arra vagyunk kíváncsiak, hogy
mi egy adott viselkedésnek a jelentõsége, hogyan ítélhetõ meg. Ennek az értékelhetõ-
ségnek az alapját teremti meg hogy mentális tulajdonítások révén az ágenseket értéke-
lésre alkalmas személyként értelmezzük, s ebben a tekintetben tesz igen jó szolgálatot a
népi pszichológia.

Köszönetnyilvánítás

Hálás vagyok azokért a beszélgetésekért, melyeket David Bloorral, Forrai Gáborral, Gervain
Judittal, Jean Heallel, Kovács Kristóffal, Martin Kuschsal, Kutrovátz Gáborral, Peter
Liptonnal, Hugh Mellorral, Adam Mortonnal, Nánay Bencével, Tanács Jánossal, Tõzsér
Jánossal és Zemplén Gáborral folytattunk errõl a témáról. Miközben a tanulmányt írtam,
a Békésy Ösztöndíj támogatását élveztem.

Irodalom
Churchland, P. M. (1979). Scientific Realism and the Plasticity of Mind. Cambridge, England,
Cambridge University Press.
Davidson, D. (1963). Actions, Reasons and Causes. In Essays on Actions and Events. Oxford,
Clarendon, 1980.
Davidson, D. (1970). Mental Events. In Essays on Actions and Events. Oxford, Clarendon, 1980.
Demeter, Tamas (2002a). Supervenient Causation and Programme Explanation. Grazer
Philosophische Studien, 64, 83–93.
Demeter Tamás (2002b). Miért nincs esemény-szupervencia? Világosság, 43, 2002/4–7, 225–
232.
Demeter, Tamas (2003). A Metaphysics for Explanatory Ecumenism. Philosophica, 71, 99–115.
Demeter Tamás (2004). A nyelvi konvenciók naturalizálása. In Neumer Katalin–Laki János
(szerk.): Minden filozófia nyelvkritika II. Analitikus filozófia és fenomenológia. Budapest, Gon-
dolat.
Demeter Tamás (2005). A pszichológiai terminusok referenciájáról. In Pléh Csaba–Gervain
Judit (szerk.): Láthatatlan nyelv, Budapest, Gondolat.
Dennett, D. (2000). Making Tools for Thinking. In Dan Sperber (szerk.): Metarepresentations:
A Multidisciplinary Perspective. New York, Oxford University Press.
Hume, D. (1976). Értekezés az emberi természetrõl. Budapest, Gondolat.
Kim, J. (1989). Mechanism, Purpose, and Explanatory Exclusion. In Supervenience and Mind:
Selected Philosophical Essays. Cambridge, England, Cambridge University Press.
Kusch, M. (1999). Psychological Knowledge: A Social History and Philosophy. London, Routledge.
Lewis, D. K. (1969). Convention: A Philosophical Study. Oxford, Blackwell.
Lewis, D. (1972). Psychophysical and Theoretical Identifications. In Papers in Metaphysics and
Epistemology. Cambridge, England, Cambridge University Press, 1999.
Melden, A. I. (1961). Free Action. London, Routledge and Keagan Paul.
Millikan, R. G. (1998). Language Conventions Made Simple. Journal of Philosophy, 95, 161–180.
Morton, A. (1996). Folk Psychology is Not a Predictive Device. Mind, 105, 119–137.
Morton, A. (2003). The Importance of Being Understood: Folk Psychology as Ethics. London,
Routledge.

487
Pléh Csaba (1986). A történetszerkezet és az emlékezeti sémák. Budapest, Akadémiai.
Pléh Csaba (1996). A narratívumok mint a pszichológiai koherenciateremtés eszközei. In Ha-
gyomány és újítás a pszichológiában. Budapest, Balassi, 1998.
Pléh Csaba (2003). A természet és a lélek. Budapest, Osiris.
Sellars, W. (1956). Empiricism and the Philosophy of Mind. Minnesota Studies in the Philosophy
of Science, 1, 253–329.
Skyrms, B. (1996). The Evolution of the Social Contract. Cambridge, England, Cambridge
University Press.
Skyrms, B. (2004). The Stug Hunt and the Evolution of Social Structure. Cambridge, England,
Cambridge University Press.
Stich, S.–Nichols, S. (1992). Folk Psychology: Simulation or Tacit Theory. In Davies–Stone,
1995a.
Wright, C. (2002). What Could Antirealism about Ordinary Psychology Possibly Be?
Philosophical Review, 111, 205–233.

488
Zemplén Gábor

A Bécsi Kör romantikája

Prologia apologiaque et dramatis personae

A dolgozat témaválasztását életrajzi motívumok teszik a legérthetõbbé. Biológiatörténeti té-
májú – többek között a goethei õsnövénnyel foglalkozó – szakdolgozatom egyik bírálója Pléh
Csaba volt. Doktori dolgozatomban szintén nagy szerepet kapott a „romantikus tudomány” és
az antinewtoniánus színelméletek – itt ugyanõ a vizsgabizottság elnöke volt. Hosszú évek óta
támogat ezekben az itthon sokak által szakadárnak, tudománytalannak, sõt tudományellenes-
nek tekintett témákban, miközben saját bevallása szerint elkötelezett empirista és pozitivista.
Jelen tanulmány megpróbálja megmutatni, hogy a romantikus tudomány és a Bécsi Kör eset-
leg nincs is olyan távol, mint sokan gondolnák, és nem éppen felemelõ pszichológiai diszpozí-
ciók feltételezése nélkül is értelmezhetõ a mindkét területre kiterjedõ érdeklõdés.
A tanulmány számos kérdésre próbál választ adni. Miért érdeklõdik egy 20. század
eleji szociológus az optikatörténet iránt? Lehetséges-e, hogy Goethe, aki élete egyik
legfontosabb munkájának tartotta antinewtoniánus színelméletét, mégis elfogadja és le-
gitimnek tartja a newtoni tudományt? Miben vallhat a tudományról hasonló nézeteket
egy miniszteri beosztású 18. századi titkos tanácsos és egy radikális marxista, akit a Bajor
Tanácsköztársaságban betöltött szerepéért majdnem kivégeznek? A különbözõ hagyo-
mányok kapcsolása és az ezeken a területeken kialakult különféle diskurzusok természe-
tesen kompromisszumokra is kényszerítettek: a munka sokkal inkább eszmetörténeti esszé,
mint klasszikus értelemben vett filozófiai vagy az analitikus filozófia történetével foglal-
kozó cikk.

A probléma
A tudományfilozófia-történetben Duhem egyik legfontosabb hozzájárulásaként az ún.
holizmus tételét tartják számon, amelyben kifejti, hogy:

„…a fizikus sohasem végezheti el egyetlen, kiragadott hipotézis kísérleti tesztjét, csak egy egész
csoportét; amikor a kísérlet az elõrejelzésekkel nem egyezik, csak annyit tud meg, hogy a csopor-
tot alkotó hipotézisek közül legalább egy elfogadhatatlan és módosítandó; de a kísérlet nem mu-
tatja meg, melyiket kellene megváltoztatni” (Duhem 1954, 187).

Duhem érvelése alátámasztotta konvencionalista, holista pozícióját, amely szerint a fi-

zikus dönteni tud a hipotézisek egy kitüntetett csoportjának elfogadásáról, és ez a választás

489
– mivel több ilyen lehetséges hipotézishalmaz választható – aluldeterminált.1 Otto Neurath
már az 1910-es években kiterjesztette a duhemi holizmust az összes tudományra (beleértve a
társadalomtudományokat is) és a megfigyelési állításokra is.
Ez az ún. Neurath-elv nagyban épül a francia konvencionalizmusra és fõleg Duhem
munkáira, de egyben túl is lép azon. Mi a jelentõsége ennek a kiterjesztésnek? A horizon-
tális kiterjesztés az összes tudományra a kor tudomány-módszertani vitáinak fényében ér-
tékelhetõ. Az ún. Methodenstreit különbözõ területeken és résztvevõkkel a századforduló
fontos és újra és újra fellángoló módszertani vitája volt, ahol egyes természet- és társada-
lomtudományok státuszáról és az alkalmazott (vagy alkalmazandó) metodológiáról gyökere-
sen eltérõ nézetek ütköztek.2 Neurath – aki késõbb a Unity of Science mozgalom egyik moz-
gatórugójává vált – már ebben az idõben markánsan kiáll a tudományok egysége mellett.
A holizmus vertikális kiterjesztése azt jelentette, hogy elmélet és tapasztalat ütközése
esetén a kutató nem csak az elméleten belül végezhet el változtatásokat, hanem a megfi-
gyelési állítását is elvetheti mint „haszontalant” vagy akár „hamisat” (Neurath 1932/33;
1983, 94–95). Így nemcsak az egyes hipotézisek fallibilisek, hanem a jelenségek leírásai is:
az aluldetermináltság nem áll meg az elméleti állításoknál, hanem az összes tudományos
állítást magában foglalja: a tudomány minden kijelentésére kiterjed.
A Duhem–Quine-tézis történetében Neurath ezen jelentõs lépésére Rudolf Haller hívta
fel a figyelmet, a „Neurath-elv” kifejezés is tõle származik (Haller 1982a; 1982b). A Neurath-
elv az utóbbi idõkig általában kimaradt az aluldetermináltsági tézis történeti tárgyalásából,
de a Bécsi Kör történetének vizsgálata – amely az utóbbi években egyre nagyobb figyelmet
kapott – az elv egyre szélesebb körû ismertségét is biztosította (Zolo 1989, 169). Bár egyes
szerzõk korábban is utalnak az elvre, például Feyerabend A módszer ellen (1970) címû mun-
kájában, Neurath kapcsán leginkább a Quine által lépten nyomon idézett hajó metafora
ismert. E szerint a tudós olyan, mint a tengerész, akinek a nyílt tengeren kell hajóját meg-
javítani, anélkül hogy valaha is száraz dokkba vontatva a legjobb alkatrészekbõl újjáépít-
hetné (Neurath 1931; 1983, 48). Ez a metafora egy történetileg meghatározott,
antifundacionalista tudomány képét vetíti elõre, ahol realista és pragmatista megfontolá-
sok is szerepet kapnak.
Természetesen vitatható a Duhem és Neurath nézetei közti különbség jelentõsége (és
olyan popperiánusok, mint Joseph Agassi vitatják is). A keletkezéstörténetet vizsgáló elemzés
számára azonban elég, ha belátjuk, hogy munkáját maga Neurath Duhem meglátásainak
kiterjesztéseként és nem csak átfogalmazásaként látta: „Poincaré, Duhem és mások kielé-
gítõen megmutatták, hogy még ha meg is állapodtunk a protokolltételekben, megszámlál-
hatatlan, egyformán megfelelõ lehetséges hipotézisrendszer létezik. Mi kiterjesztettük ezt
az aluldetermináltságot [Unbestimmtheit] minden állításra, még a protokolltételekre is,

1
A holizmus az a felfogás, miszerint a tudományban csak mondatok/állítások/hipotézisek halmazai
tesztelhetõk, az aluldetermináltság szerint nem csak egy ilyen halmaz tudja kielégítõen magyarázni a jelen-
ségek egy csoportját.
2
A klasszikus vita a mengeriánus osztrák közgazdasági iskola és a schmolleri német történeti iskola
között zajlott. Mill induktív logikáját Carl Menger hagyományos kategóriák használatával szerette volna a
gazdasági gondolkodásba bevezetni, Gustav Schmoller a természettudomány mintájára „laborszagú” adat-
gyûjtést és elemzést szorgalmazott: „A gyakorlati cél az elõrejelzés és ezzel a dolgok feletti gyakorlati
uralom” (idézi: Backhaus–Hansen 2000, 318). Az „újabb” Methodenstreit vagy Positivismusstreit a korábbi
témákon túl felvetette az értéksemlegesség és a normák racionális megalapozásának problémáját is.

490
amelyek elvileg szintén megváltoztathatók.” (Neurath 1934; 1983, 105) Neurath tehát
saját munkáját a francia konvencionalizmus fontos és új kiterjesztésének tekintette.
Jelen elemzésben a fõ hangsúly nem a duhemi meglátás horizontális kiterjesztésén van –
ezzel több elemzés is foglalkozik (Cartwright et al. 1996, 118–119; Stöltzner 2001; Uebel
1997). E helyett arra próbálok választ találni, hogy mi a vertikális kiterjesztés oka és a
megfigyelési állítások „beemelésének” magyarázata. Amellett fogok érvelni, hogy ez a ki-
terjesztés a döntõ. Megmutatom, hogy a Neurath-elv megfogalmazásakor Neurath vissza-
visszatérõen optikatörténeti példákat használ. Ez a fizikához kapcsolódó példa azt mutatja
meg, hogy még ebben a tudományban is különbözõ megfigyelési nyelveket használhatunk
– pontosan azt, amit a vertikális kiterjesztés fogalmaz meg. Az ilyen szöveghelyek jelenléte
és a vertikális kiterjesztés jogossága melletti érvelés hiánya az egyik fontos érv a szokatlan
olvasat plauzibilitása mellett.

A Duhem-tételtõl a Neurath-elvig
A Duhem–Quine-tétel nevében szereplõ középkötõjel arra utal, hogy a tétel két különbö-
zõ személy nevéhez kötõdik. Közelebbrõl megvizsgálva Duhem és Quine nézetei sok pon-
ton eltérõnek mutatkoznak (Fehér 1985). Duhem esetében a holizmus a fizika magasabb
szintû elméleti hipotéziseihez kapcsolódik, míg Quine esetében minden tudomány (az
empirikus tudományokat, valamint a logikát és a matematikát is beleértve) minden állítá-
sára. Míg Duhemnél a (mindig csak) közösen tesztelhetõ kijelentések száma a gyakorlat-
ban korlátozott, Quine Az empirizmus két dogmájában olyan álláspontot fogalmaz meg, mi
szerint „Bármely kijelentést igaznak tarthatunk minden körülmények között, ha a rend-
szer egy másik részének megváltoztatása eléggé radikálisan történik” (Quine 1999). Ez azt
sejteti, hogy a holizmus kiterjed egész emberi tudásunkra – ami ugyan logikailag lehetsé-
ges, de a tudományos gyakorlat nem támasztja alá (Gillies 1993). Szintén fontos, hogy az
aluldetermináltságot mind Duhem, mind Quine logikai problémának tekintették, de Duhem
úgy gondolta, hogy a tudóst józan esze (le bon sens) segíti a döntésben – míg Quine híres
cikkét a következõ mondattal zárta: „Mindegyikünk számára adottak tudományos hagyo-
mányok, és az érzéki ingerek szolgáltatta zárótûz; és azok a megfontolások, amelyek arra
indítanak bennünket, hogy a folyamatos érzéki ösztönzést hozzáidomítsuk ezekhez a tu-
dományos hagyományokhoz, ahol racionálisak, egyben pragmatikusak is.” A pragmatikus
döntés logikán kívüli, de racionális.
Rövid összefoglalónak talán ennyi is megteszi. A következõkben Quine nézeteirõl nem
ejtek szót, csak Duhem és Neurath elképzeléseihez térek vissza.3
Ugyan Duhem nagy hatású munkája kifejezetten a fizikai elméletekkel foglalkozott, a
holizmust és aluldetermináltságot kiterjeszthetõnek tartotta minden olyan tudományra,

3
Quine nézeteirõl részletes elemzést ad Forrai Gábor Bevezetõje (Quine 2002). Egy 1962. június 1-jén
kelt levélben Adolf Grünbaumnak Quine így ír: „Azon állítása, miszerint, ahogyan Ön hívja a Duhem–
Quine-tézis nemtriviális olvasata tarthatatlan, meggyõzõnek tûnik számomra. ...Saját részemrõl azt mon-
danám, hogy a tézis, ahogyan használtam, valószínûleg tényleg triviális. Nem is úgy vezettem be, mint ha
érdekes állítás lenne. ... Valójában holizmusom nem olyan végletes, ahogyan Az empirizmus két dogmájának
végén található rövid és homályos bekezdések sejtetik. Lásd a Word and Object 1–3, ill. 7–10 szekcióit”
(Quine 1976).

491
ahol a törvények absztrakt szimbolikus nyelven fogalmazódnak meg. Érvelésében nagy
szerepet kap annak a felismerése, hogy a fizikai kísérlet során a jelenségeket a kutató nem
pusztán közvetlenül megfigyeli, hanem „a jelenség pontos megfigyelése a jelenség interp-
retációjához kapcsolódik, ez az értelmezés a megfigyelés során szerzett konkrét adatokat
absztrakt és szimbolikus reprezentációkkal cseréli fel, ahol a kapcsolatot a megfigyelõ által
elfogadott elméletek hozzák létre” (Duhem 1954, 147). Amilyen mértékben más tudomá-
nyok – elvileg akár a társadalomtudományok is – a fizika esetében leírt módszerekhez
hasonlókat használnak, Duhem megállapításai ezekre is érvényesek lesznek. A tétel hori-
zontális kiterjesztése tehát nem ellentétes Duhem elképzeléseivel – de mivel munkájának
tárgya a fizika, erre nem fordít különösebb figyelmet.4
A vertikális kiterjesztés azonban jelentõs eltérés az eredeti elképzeléstõl. Duhem ugyanis
bizonyos diszciplínák esetében – mint a kémia egyes területein vagy a fiziológiában – a meg-
figyelési állításokat problémamentesnek tekintette. Ezeken a területeken „a kísérletezõ köz-
vetlenül a tényekbõl következtet, és módszere a nagyon figyelmes józan ész, de itt a matema-
tikai elmélet szimbolikus reprezentációi még nem kerültek bevezetésre” (Duhem 1954, 180).
Tehát nem a kutatási terület, hanem az absztrakt és szimbolikus reprezentációkat beve-
zetõ módszer jelöli ki a duhemi érvelés érvényességét. A demarkációs kritérium a nyelv
bizonyos speciális használata. Ez röviden úgy foglalható össze, hogy a „gyakorlati ténye-
ket” le kell fordítani „elméleti tényekre”, és ezeket rendszerezik a matematikailag kifejez-
hetõ törvények. A törvényeket egy (fizikai) elmélet egyesíti. Duhem nemcsak aluldetermi-
náltságról beszél, hanem „szimbolikus indetermináltságról” is azokban az esetekben, ahol
a mindennapi élet „gyakorlati tényeit” absztrakt, szimbolikus nyelven megfogalmazott
„elméleti tényekké” kell átalakítani, vagyis „lefordítani”. Az indetermináltság a fordítási
folyamat problematikusságára utal, hiszen „a fordítás alattomos” (Duhem 1954, 133). Mi-
vel egy gyakorlati tényt végtelen sokféle módon fordíthatunk elméleti ténnyé (és a folya-
mat empirikusan alulspecifikált), ez a probléma minden esetben fennáll, ahol a természe-
tet „matematizáljuk”.
De ez a probléma ott nem jelentkezik, ahol a kísérletezõ „közvetlenül a tényekbõl következ-
tet”. Fontos, hogy ebben az esetben Duhem szerint egy hipotézisnek közvetlen konzekvenciái
vannak a megfigyelésekre nézve, valamint egy hipotézis véglegesen cáfolható a megfigyelés
által. Mind az ún. szeparabilitás, mind a falszifikálhatóság jellemzõ ezekre a területekre.
Amennyiben elfogadjuk ezt a rekonstrukciót, nyilvánvaló, hogy a megfigyelési nyelv-
ben megfogalmazott állítások kapcsolata a „valósághoz” egy nem matematizált elméletben
jóval kevésbé problematikus, mint a matematizált elmélet „elméleti tényei” és ugyanannak
a valóságnak a kapcsolata. A szív anatómiája csak „józan észt” igényel, szemben az elektro-
kardiogram-méréssel.5
Emiatt tekinthetõ a Duhem-tézis vertikális kiterjesztése jelentõsnek. És amennyiben az
aluldetermináltság és holizmus az „empirikus tények” szintjén is jelentkezik, a tétel hori-

4
Ennek ellenére egyes kiváló elemzések, mint (Gillies 1993), ma is vitatkoznak Duhemmel: „Nézetem
szerint Duhem jogosan szûkíti le állításának hatáskörét, de hibásan tekinti az érvényességi területet egy
tudományra, a fizikára vonatkozónak.” Ezt a (hibás) nézetet Uebel is átveszi (Uebel 1997) – részben ezért
tekintheti a horizontális kiterjesztést döntõnek, holott ezt Duhem sem zárta ki (Needham 1998).
5
Az absztrakt és szimbolikus terminusokat használó törvények nem olyan elvonatkoztatások, amelyek
„a konkrét valóságból spontán életre hívhatók lennének” (Duhem 1954, 167), mint a józan ész törvényei.

492
zontális kiterjesztése magától értetõdik minden olyan tudomány esetében, ahol szerepet
kapnak az „empirikus tények”. Uebel meggyõzõen érvel amellett, hogy a kiterjesztés 1910
után, de 1913 elõtt következett be, amikor Neurath elõször használta elhíresült hajó meta-
foráját – és teljesen elkötelezõdött az antifundacionalizmus mellett (Uebel 1997).
Jelenleg a bevett nézet a már 1910 körül bekövetkezett horizontális kiterjesztést tekinti
az elsõ, döntõ és logikailag szükséges lépésnek – jórészt Thomas Uebel interpretációjának
hatására. Uebel úgy érvel, hogy Neurath Tönnies és Simmel példáján látta, hogy a társa-
dalomtudományokban absztrakt fogalmakat használnak, és kiállnak azok szükségessége
mellett – és így következtetett arra, hogy a duhemi holizmus és aluldetermináltság minden
tudományra kiterjeszthetõ. Ez a rekonstrukció a horizontális kiterjesztést tekinti alapvetõ-
nek és elsõsorban magyarázandónak.
A vertikális kiterjesztés ezt követõen, 1913 körül történhetett. Saját alternatívám felvá-
zolása elõtt ezért röviden ismertetem Uebel elképzelését a vertikális kiterjesztésrõl. Sze-
rinte amennyiben elfogadjuk az elméleti és gyakorlati tények közötti indeterminált kap-
csolatot, valamint az aluldetermináltságot, két lehetõség közül választhatunk, ha meg aka-
runk maradni fundacionalistának. Vagy azt tartjuk, hogy „a mindennapi nyelvünk a meg-
felelõ mértékig megalapozott”, vagy hogy „az elméleti terminusok operacionális definíciói
közvetlenül, szimbolizálás nélkül kapcsolódnak a tapasztalathoz” (Cartwright et al. 1996,
120; Uebel 1997, 94.) A dichotómia mindkét szarva zárt Uebel szerint, és amikor Neurath
ráébredt erre, eljutott a hajó metaforához, és a gyakorlati tényekre is kiterjesztette az
antifundacionalizmust. „Amikor Neurath tagadta, hogy a mindennapi nyelv megalapoz-
hatja a tudásigényeket (knowledge claims), és a természetes nyelven kívül más kiinduló-
pont nem lehetséges, akkor ebben Tönnies nyelvfelfogása támogatta. … Bár nem tudok
pontos idõpontot adni, azt szeretném sugallni, hogy Neurath adoptálta Tönnies szemioti-
káját, amikor a tudomány megalapozásán a késõbbiekben dolgozott.” (Uebel 1997, 94–95)
Uebel racionális rekonstrukciója Neurath elképzeléseinek fejlõdésérõl nem probléma-
mentes. Szerinte „a tudomány nyelve képtelen a nyers valóság megragadására”. Ez ugyan
igaz, de túl szigorú feltétel – a technikai nyelv (mint a hajó kapitányának utasításai a mat-
rózok számára, hogy egy duhemi példát említsünk) nem úgy tekinthetõ többértelmûnek,
mint a fizika nyelve (Duhem 1954, 148), még ha nem is tekinthetõ a „nyers valóságot”
megragadónak. Miért kellene elfogadnunk Uebel érvelését, aki Duhem indetermináltsági
érvelését olyan esetekre is ki akarja terjeszteni, ahol a gyakorlati tények nincsenek abszt-
rakt és szimbolikus nyelvre lefordítva? Legitimált, esetleg indokolt, vagy akár szükségsze-
rû-e ez a kiterjesztés? Mai szemmel annak tûnik – de a század eleji gondolkodóknak miért
lett volna az? Tovább gyengíti Uebel magyarázatát, hogy mind a horizontális, mind a
vertikális kiterjesztéshez ugyanazokat a forrásokat tekinti meghatározónak, holott a két
lépés között három év telt el.
A következõkben a vertikális kiterjesztés jelentõsége mellett fogok érvelni, és ehhez
részletesen elemzem Neurath néhány korai írását az 1910-es évekbõl.

Neurath optikatörténeti munkáinak általános értékelése

Az elsõ világháború kitörését megelõzõ hónapban, 1914 júliusában Otto Neurath egy op-
tikatörténeti kéziratot küldött be a nem sokkal korábban alapított, de már jelentõs folyó-
irat, az Archiv für die Geschichte der Naturwissenschaften und der Technik szerkesztõségébe.

493
A cikk a berlini tudomány- és orvostörténeti társaság folyóiratában a következõ évben
jelent meg (Neurath 1915). Valamivel korábban, 1914. március 2-án Neurath hasonló
témájú elõadást tartott a Bécsi Egyetem Filozófiai Társaságának ülésén. Ez utóbbit a tár-
saság évkönyve publikálta (Neurath 1914/5). A világháborút követõen Neurath részt vett
a Bajor Tanácsköztársaság irányításában, majd börtönbe került. A halálbüntetést elkerülte
– a hadi gazdasággal kapcsolatos elképzeléseit amatõr bolondságnak tekintõ Max Weber
volt a védelem egyik tanúja. A börtönben megírta igen részletes Anti-Spengler címû tanul-
mányát. Ezek után 1922-ben visszatért a témához, és egy január 21-én tartott elõadásában
Mach Prinzipien der Physikalischen Optik címû munkáját elemezte (Uebel 2000), de errõl a
munkáról nincs írásos beszámolónk. A továbbiakban fõleg a berlini folyóiratban megjelent
munkát (Prinzipielles zur Geschichte der Optik, rövidítve PO), amely angol fordításban is
megjelent (Neurath 1973), és a némileg hosszabb, de korábban íródott elõadásszöveget
(Zur Klassifikation von Hypothesensystemen, a továbbiakban KH), angolul (Neurath 1983),
elemzem. A két szöveg egy témára írt variációknak tekinthetõ.
A kérdéses szövegek az optikatörténet egy kiragadott korszakával foglalkoznak, és a
Descartes és Brewster közötti idõszak néhány jelentõs elméletét ismertetik. A PO fõként
az elméletek elemi fogalmait vizsgálja, azok lehetséges logikai rendezését és realizálható-
ságát. A KH Neurath elképzeléseit is tárgyalja a tudománytörténet szerepérõl. A cél sokkal
inkább a tudománytörténet elveinek vizsgálata és meghatározása, mint a sokak által elem-
zett tudományterület történetének részletes vagy újszerû megírása. Neurath hangsúlyozza
a független fogalomalkotás szükségességét a tudománytörténetben, és a társadalomtudo-
mányok nem-reduktív naturalizásálására törekszik.
De mi késztet egy társadalomtudóst, aki korábban a hadi gazdasággal foglalkozott, hogy
figyelmét az optikatörténetre irányítsa? Nehéz kielégítõ magyarázatot adni, hiszen Neurath
életének ezen idõszakáról nagyon kevés információval rendelkezünk. Az archívum anyagai
jórészt az 1934-es emigrálást követõ idõszakból maradtak ránk. Különös módon azonban
fennmaradt egy Ernst Machnak írt levél ebbõl a korszakból (2626), amely megígéri, hogy a
KH egyik példányát eljuttatja a címzettnek: „Ich werde mir die Freiheit nehmen Ihnen
der naechsten Zeit meinen Vortrag über Klassifikation von Hypothesensystemen zugehen
zu lassen…”
A levél feltesz egy tudománytörténeti kérdést is: vizsgálták-e az optika és az akusztika
fejlõdésének kapcsolatát. Neurath bevallja, hogy a témát nem volt ideje a megfelelõ mély-
ségig tanulmányoznia, de így is feltûnt neki, hogy az interferenciajelenségek felfedezése
megközelítõleg azonos idõben történt. A már-már túlzottan is udvarias levél szerzõje beis-
meri, hogy a hadköteles tisztnek, „Mil. Verpfl. Offizial 2. AEK” nincs megfelelõ tudomá-
nyos elõképzettsége („recht beschraenkten wissenschaftliche kenntnisse”). Így tehát nem
érthetõbb, hanem talán még meglepõbb, hogy Neurath e terület vizsgálatára adta fejét.
Nincs tudomásom olyan életrajzi tényrõl, ami megmagyarázná a furcsa lépést – de egy
lehetséges értelmezést a vizsgált szövegek is szolgáltathatnak.
Whewell híres munkáját, az induktív tudományok történetét tanulmányozva (Whewell
1840), Neurath nagyon meglepõ ellentmondásra bukkant, ami nem idegen a karteziánus
optika olvasói számára. Míg Whewell (1794–1866) Descartes elméletét emissziós elmélet-

6
A Neurath Archívum Bécsben található másolatának (Institut Wiener Kreis) microfiche számozása
alapján.

494
ként írta le, Whewell német fordítója, Joseph Johann Edler von Littrow (1781–1840), a
Bécsi k.k. Csillagvizsgáló igazgatója ugyanazt az elméletet hullámelméletként jellemezte –
egy meglehetõsen hosszú lábjegyzetben. Bár általánosan elfogadott, hogy Descartes néze-
tei a fényrõl több, egymással nehezen összeegyeztethetõ analógiát használnak (Sabra 1967),
ugyanannak az elméletnek az ellentétes osztályozása egy köteten belül Neurath számára a
hipotézisrendszerek tudománytörténeti osztályozásának problematikusságát jelezte – hi-
szen a 17. századi fényelméleteket általában úgy írják le, mint az emissziós- és hullám-
(pontosabban pulzus-) elméletek csatáját. Hogy tartozhatna akkor egyetlen elmélet mind-
két kategóriába?
Neurathot ebben a korban komolyan érdekelte, hogy a „tudomány tudománya” milyen
irányelvek mentén hozható létre. A példa kapcsán megjegyzi, hogy az egész terület törté-
netére jellemzõ a dichotómiák felállítása (mint emisszió vs. pulzus), és ezek elvetése mel-
lett érvel, mivel a dichotómiákat általában a polemizáló tudósok hozzák létre, és hátráltat-
ják a tudománytörténeti elemzést („Die Dichotomien sind…meist ein Produkt
wissenschaftlicher Rauflust…sind ein Ergebnis des kriegerischen Geistes.” KH 87). Mivel
a tudósokat általában nem tartja képesnek a kortárs viták során a lényeges szempontok
megtalálására, a tudománytörténész feladata lesz ezek feltárása (PO 74). Bár Neurath itt
kifejezetten optikatörténettel foglalkozik, a megfigyeléseit más tudományterületek vita-
kultúrája is megerõsíti. Neurathéhoz hasonló megfigyeléseket találunk Schumpeter vissza-
tekintésében a már említett Methodenstreit kapcsán: „Amit elõször megfigyelünk az összes
tudományos vita kapcsán, az a kölcsönös félreértések nagy mennyisége… Így a csatározá-
sok jelentõs része olyan álláspontok ellen irányul, amelyek a harcos képzeletében ellensé-
ges erõdök, míg ha megvizsgáljuk õket, csak ártatlan szélmalmokat találunk.” (Backhaus–
Hansen 2000; ered. Schumpeter 1954, 814–815)
Neurath célja a tudománytörténet olyan szemléletének kidolgozása, amely a tudomány
még sikeresebb fejlõdését szolgálja a polémiák káros hatásainak kiküszöbölésével és az el-
méletek újraosztályozásával, így lehetõvé téve a kevésbé tehetséges kutatók hozzájárulását
is egy-egy tudományterülethez. Egyetlen szimbolikus tulajdonság alapján történõ osztá-
lyozás helyett az elméleteket finomabb felosztások mentén kell vizsgálni. Ehhez Neurath
egy sok szempontú rendszert javasol, némileg hasonlót a strukturalista megközelítések-
hez.
Az elõnyben részesített elemzési mód anakronista, post hoc, és így a tudomány tudomá-
nya elszakad a tudományos gyakorlattól, de még a tudósok szóhasználatától is, és létre kell
hoznia a saját terminológiáját.7 Milyen történetírási hagyományokhoz kapcsolódik ez a
hozzáállás? Mindeddig alapvetõen Ernst Mach hatása tükrözõdik a szövegben (Stöltzner
2001), de a figyelmes olvasás egyéb forrásokra is rámutat.

7
A történésznek meg kell választania a használt alapvetõ fogalmakat (Elementarvortsellungen) a ret-
rospektív racionális rekonstrukcióhoz. Ehhez az adott tudományterület fejlõdésében fontos elemeket kell
megtalálnia (PO 73). Az esetleges osztályozás mesterségesen csoportosítja az elméleteket. A nem egyértel-
mûen osztályozható elméletek megítélése problematikus (PO 75: „Übergangsanschauung, was vielfach
ihre geringere Berücksichtigung zur Folge hat”). Neurath célja egyfajta természetes osztályozás megtalá-
lása (PO 76 „Wir werden so dazu gelangen, die »natürlichen« Verbindungen den »künstlichen«
gegenüberzustellen.”). Az alapvetõ fogalmak mátrixa logikai lehetõségeket is feltár, nem csak a kontingen-
sen megfogalmazott lehetõségeket.

495
 Furcsamód, amikor Neurath a korábbi optikatörténeteket értékeli, akkor pozitívan nyi-
latkozik Whewell, Dühring, Mach és Duhem munkáiról, de csak egy esetben használja a
„példaértékû” kifejezést: Johann Wolfgang von Goethe kapcsán. Van-e, és ha igen, mi a
jelentõsége ennek a kapcsolatnak? Neurath és Goethe kapcsán talán csak egyetlen, igen
különös epizód ismert. Felesége, Marie Neurath így számol be az 1945. december 22-i
eseményekrõl: „Csendesen hazasétáltunk, semmi sem siettetett. A hegy elég meredek, és
mi lassan bandukoltunk. Elõre örültünk, hogy két napunk lesz csak magunk számára. Amikor
bementem a dolgozóba, hogy elhozzam az újságot, Otto is bejött, és leült asztalához.
A délután írt levelek fölött átnézve, az egyiket odaadta, hogy olvassam fel – mert megne-
vettetne. Versben volt írva, Goethe Iphigeniája alapján. Amikor egy számomra nem túl
világos résznél megakadtam, azt mondta, »így van az Iphigeniában«. Amikor tovább ol-
vastam, hallottam, hogy felnevet – de furcsán, így felnéztem. Feje az asztalon hevert. Keze
még nem érte el a Goethe-kötetet, amely tõle balra az asztalon volt. Többé nem válaszolt,
ujjai erõtlenek voltak. Az orvos, aki kijött megvizsgálni, már holtan találta” (Cartwright
et al. 1996, 87–88).
Többet nemigen találunk Goethe kapcsán a Neurath-szakirodalomban, holott Neurath
számos írása tanúskodik Goethe munkáinak igen részletes ismeretérõl – az 1921-es Anti-
Spengler komolyan támadja Spengler Goethe-olvasatát is, de semmilyen írásos elemzését
nem találtam annak, hogy hogyan vagy mikor hatott Goethe Neurathra.8 A következõkben
amellett érvelek, hogy a Neurath-elv fejlõdésében jelentõs szerepet kapott Goethe
Farbenlehréje. Elõször Neurath Goethe-olvasatát vizsgálom meg, majd Goethe egy-egy
tudománytörténeti munkáját elemzem.

Goethe és Neurath
Neurath a 20. században is aktuálisnak és példaértékûnek tartja Goethe Színelméletének
történeti részét (PO 72: „auch heute noch vorbildlich”).9 A korai romantikus tudósok kö-
zül Oersted is pozitív értékelést kap (PO 83).
Miért nem meglepõ, de mégsem magától értetõdõ ez a hozzáállás? A század elején Goethe
tudományos munkái iránt jelentõsen megnõtt az érdeklõdés – nem kis részben Rudolf
Magnus monográfiájának hatására (Magnus 1906). Az Archiv für die Geschichte der
Naturwissenschaften und der Technik lapjain is több cikk jelent meg, amely elismerõleg tár-
gyalta a Naturphilosophie szellemi áramlatát vagy Goethe munkáit (Ebstein 1912; 1913;

8
Érdekes módon az Anti-Spenglerben Tönniesre is található utalás. 1941-ben egy visszaemlékezésben
Neurath említi Tönnies egyik munkáját, de csak nyelvészeti terminológia kapcsán (Neurath 1981, 905).
9
Csak feltételezéseim vannak, mi váltotta ki Neurath érdeklõdését Goethe tudományos írásai iránt. Az
egyik lehetõség Goethe munkáinak weimari kiadása – az elsõ teljes kiadás, amely az összes természettudo-
mányos munkát is tartalmazta. Neurath hivatkozik olyan szövegekre is, amelyek a korban e kiadásban
voltak legkönnyebben hozzáférhetõk. A tudományos anyagok szerkesztõje Rudolf Steiner volt, aki a ké-
sõbbi Goethe-recepciót jelentõsen befolyásoló bevezetõket írt a munkákhoz 1884 és 1897 között (Goe-
the–Steiner 1975). Steiner saját késõbbi antropozófiai rendszerét a goethenizmus „kiterjesztésének” te-
kintette. Neurath 1922-ben két elítélõ tanulmányt írt az antropozófiáról (Neurath 1981, 209–18) – ezek
azonban nem árulkodnak arról, hogy Steiner Goethe-tanulmányai akár pozitív, akár negatív módon befo-
lyásolták saját, a korban igen egyedinek számító Goethe-olvasatát.

496
Lorenz 1913; Metzger 1911; Rohland 1912). A német recepció természetesen erõs kont-
rasztban volt a nem német nyelvû tudománytörténeti folyóiratokkal – az ISIS évfolyama-
iban ebbõl az idõszakból Goethe csak a bibliográfiai összesítésekben vagy recenziókban
jelenik meg (ISIS 1913–1915). Szintén ismert, hogy Goethe morfológiai írásai hatottak
Wilhelm Neurathra és számos kortársára – de az idõsebb Neurath „materialista” Darwi-
nizmus elleni nézetei nem találtak követõre fiánál (Uebel 1993).
Ennek ellenére egyáltalán nem triviális, hogy Neurath Goethét és Newtont egyenran-
gúként kezeli, legtöbb forrása ugyanis negatívan nyilatkozott a goethei színelméletrõl.
Whewell könyvének fordításában az elmélet háromoldalas ismertetése után a következõ-
ket olvashatta Neurath „Es wird überflüssig sein, dieses sogenannte System noch weiter
zu verfolgen und zu zeigen, wie schwankend, unbestimmt und grundlos alle die hier aufgestellten
Begriffe und Ansichten sind. Vielleicht ist es aber nicht schwer, die Eigenthümlichkeit in
Göthe’s intellektuellem Charakter zu finden, durch welche er zu diesem ausgezeichnet
unphilosophischen Ansichten geführt worden ist.” (Whewell 1840; 2, 378). A lekezelõ, pszi-
chológiai magyarázatokkal operáló beszámolók gyakran hangsúlyozták Goethe korláto-
zott matematikai készségeit és különösen aktív képzelõerejét. Mach nem pszichológiai
tényezõket, hanem Goethe hibás tudományos hozzáállását említi. A fizikai és fiziológiai
optika összemosása gyakran súlyos hibákat eredményezett: „hat oft große Verwirrungen
hervorgerufen, und hat z.B. so hochbegabte Männer wie Goethe und Schopenhauer zu
ganz einseitigen Auffasungen verleitet.” (Mach 1921, 2–3, lásd még 150–151)
Összességében azt mondhatjuk, hogy míg a német intellektuális környezet közel sem
tekinthetõ ellenségesnek, Neurath legfontosabb forrásai igen kritikusak voltak a goethei
színelmélettel kapcsolatban.
Tudtommal korábban senki sem vizsgálta Goethe Színelméletének hatását Neurath el-
képzeléseire. Úgy tûnik, hogy Neurath nemcsak a háromkötetes munka legismertebb ré-
szét, a didaktikus részt olvasta, hanem a történeti és a polemikus részeket is. Ez ugyan nem
példa nélküli a történelemben, de mivel a polemikus rész már a Goethe életében kiadott
kiadásokból is idõnként hiányzott, mindenképpen szokatlan.10 A következõkben megvizs-
gálom, hogyan használja Neurath a goethei színelméletet.

Neurath Goethe-olvasatának olvasata

Goethe Newton-polémiáját Neurath arra használja fel, hogy érveljen a tapasztalat és a
hipotézisek elválasztásának nehézsége mellett. Amikor hipotézisrendszerekrõl ír, tudato-
san nem különíti el a hipotéziseket a valóságtól („was man als Hypothese, was man als
Realität bezeichnet”) (KH 94). Azt állítja, hogy – különösen az optika területén – a hipoté-
zisek és a tapasztalatok („Erfahrung”) szorosan összefonódnak. Goethe polémiáját érvként
használja, hogy alátámassza radikális antifundacionalizmusát – a Duhem-tézis kiterjeszté-
sét. Ehhez ismerteti Newton elsõ tételét az Optikából és Goethe kritikáját.

10
A történeti rész ismeretére Neurath a következõképp utal: „Goethe in seiner Geschichte der
Farbenlehre Huyghens überhaupt nicht Erwähnung tut.” PO 78. A legobskúrusabbnak tartott polemikus
kötetbõl Neurath verbatim is idézi Goethét. A Farbenlehre paragrafusaira a rész (didaktikai DT, történeti
HAT, polemikus PT) alapján hivatkozom.

497
 Newton elsõ propozíciója szerint a különbözõ színû fényekhez különbözõ törékenység
tartozik. A kijelentést alátámasztó egyik kísérlet egy szubjektív prizmatikus kísérlet, ahol a
megfigyelõ háromszögû üvegprizmán keresztül figyel meg színes papírcsíkokat.
Neurath megjegyzi, hogy már a megfigyelt jelenség leírása (ami Duhem számára „nyers
tény” lenne) is különbözik a két szerzõnél. A konklúzió: „pusztán egyes tények elhagyása
vagy kiemelése már hipotetikus elemet vezet be egy doktrínába. Egy jelenség teljessége
sohasem ragadható meg”. Bizonyos leírások választása bizonyos hipotézisekhez vezet, és a
jelenség sohasem tükrözõdhet teljesen egy elméletben. Newton és Goethe leírásai ugyan-
azon a szinten vannak – alternatív (és elméletterhelt) leírásai ugyanannak a jelenségnek.
„Már bizonyos kapcsolatok kijelölése önmagában is többé-kevésbé kifejezett hipotézise-
ken alapul. Egyes tényeket kiemelünk, összeillesztjük õket, és reméljük, hogy a fennmara-
dó tények is beilleszthetõk maradnak.” (KH 95)
Fontos, hogy munkájának végzésekor a történész megtalálja az elhanyagolt és nem figye-
lembe vett tényeket is. „Mindig jelezni kellene, mely tényeket hanyagoltak el és melyeket
részesítettek elõnyben. A fizikai hipotézisrendszer, mint minden egyéb hipotézisrendszer,
nemcsak a tények kapcsolatát, hanem kiválasztását is meghatározza.” (KH 94)11
Ebben az idézetben Neurath meghaladja mind Poincaré, mind Duhem
konvencionalizmusát. Poincaré szerint „Egy tudományos tény nem más, mint egy nyers
tény a megfelelõ megfogalmazásban kifejezve … A tudós egy ténnyel kapcsolatban mind-
össze annyit hoz létre, hogy megalkotja a nyelvet, amellyel kifejezi” (Poincaré 1902, 272–
273). Ezek a tények szilárdak. „A tudomány tényekbõl épül fel, éppúgy, ahogy egy ház
kövekbõl, de a tények összegyûjtése még éppúgy nem tudomány, mint ahogy egy rakás
tégla még nem ház.” A tények más szöveghelyeken is problémamentesnek tûnnek: „Egy
tény az egy tény. Egy diák ilyen és ilyen számot olvas le a hõmérõrõl. Nem tett semmiféle
óvintézkedést. Nem is számít, leolvasta, és ha csak a tényt vesszük figyelembe, semmi
okunk ezt kevésbé a valóságnak tekinteni, mint Földnélküli János peregrinációit.” (Poincaré
1905/1952, 141–142)
Duhem már elutasítja ezt a felfogást, és támadja Poincaré elképzeléseit, hiszen az
elméleti tény „a szimbolikus, absztrakt formula, amit a fizikus kijelent” végtelen számú
gyakorlati ténnyel korrespondálhat – és fordítva (Duhem 1954, 151–152). Míg Duhem
nyilvánvalóan látja, hogy a gyakorlati tény „kontúrjai bizonytalanok” (Duhem 1954,152),
egy mindennapi beszámolót problémamentesnek tartott (Duhem 1954, 158–163). En-
nek oka az, hogy Duhem egész érvelése szorosan kapcsolódik a tudós eszközeihez és a
mérési technikák fejlõdéséhez – még ha a standard filozófiatörténeti munkák gyakran el
is hanyagolják ezt a szempontot. Darling meggyõzõen érvel amellett, hogy Duhem mun-
kájának helyes megítéléséhez nélkülözhetetlen ennek a kontextusnak a figyelembevétele
(Darling 2002).
Neurath azonban azt hangsúlyozza, hogy minden jelenség leírása egyformán sikertele-
nül „próbálja megragadni a sokféleséget”. Szerinte minden kísérlet, amely a tényeket pró-
bálja leírni, indeterminált, még azokon a területeken is, „ahol a matematikai elmélet még
nem vezette be a szimbolikus reprezentációkat”. Így elmélet és tapasztalat konfliktusa ese-

11
„alle Hypothesensysteme [sind] nicht nur eine Anweisung für die Verknüpfung, sondern auch für die
Auswahl von Tatsachen”.

498
tén mind az elméletet felülbíráló, mind a megfigyelési állítás elvetése egyaránt lehetséges
lépéssé válik.
Uebel már említett magyarázata szerint a Duhem-tézis kiterjesztése a világháború elõt-
ti német és osztrák társadalomtudományos viták hatásának eredménye (Uebel 1997). Azon-
ban semmilyen közvetlen szövegkapcsolatot nem mutat, amely összekötné Tönnies sze-
miotikáját Neurath munkájával. Ettõl a kapcsolat még lehetséges, de hipotetikus marad.
Azt gondolom, hogy Neurath érdeklõdése Goethe színelmélete iránt megalapozottabb
magyarázatot is lehetõvé tesz.
Newton és Goethe rivalizáló kísérletleírásai azt mutatják, hogy a lehetséges leírások
közötti választás hatással van az elméletalkotásra, és a megfigyelési állításoknak nincs
meg az a kitüntetett szerepe, ami Duhemnél. Goethe színelméletének ez az egyik meg-
lepõen modern jellemzõje: a newtoni kísérletleírások tudatos dekonstrukciója és a 18.
században általánosan elfogadott szókészlet alternatívájának kidolgozása. Még Newton
kritikusai is ritkán támadták a kísérletek leírásait – Goethe polemikus támadásának azon-
ban ez az egyik fõ csapása: a leírások felcserélhetõk olyan leírásokkal, amelyek egyáltalán
nem támasztják alá azokat a következtetéseket, amelyek egyértelmû igazságáról a kísér-
letleírások tanúskodni hivatottak. Ezek a leírások is elvethetõk, kiválthatók más megfo-
galmazásokkal stb. Neurath a fizikalizmusvitában hasonló álláspontot képvisel: „Még
egy protokolltétel is elvethetõ. A ’noli me tangere’ egyetlen állításra sem áll – még ha
Carnap a protokolltételekre fenn is tartaná azt”. (Neurath 1983, 95). A hasonlóság és az
antifundacionalista álláspont összeköti a két szerzõt. Míg a megfigyelési állítások sem
védettek: mind Goethe, mind Neurath lehetségesnek tartják bizonyos állítások ’kieme-
lését’, ill. ’elvetését’.
Különös, de a logikai empirizmus egyik vezéralakja, Otto Neurath a romantikus tudo-
mány egyik sokat vitatott szerzõje, J. W. von Goethe Színelméletét példaértékûnek tartot-
ta, hogy a duhemi holizmus kiterjesztése mellett érveljen. A példa a francia konvencionalisták
kontextusában a megfigyelési állítások választhatósága mellett szól. Goethe Newton-polé-
miáját példaként használja, hogy megmutassa: a hipotézisrendszerek szelektíven ’választ-
ják ki’ a jelenségleírásokat, és hogy ezektõl független (tehát az aluldetermináltságot kizáró)
jelenségleírás nem lehetséges.
Egy bizonyíték nem bizonyíték – azonban nem ez az egyetlen locus, ahol az eddig figye-
lemre nem méltatott kapcsolat megjelenik. Egy késõbbi cikkében Neurath így ír:
„De még a kezdõ állításai sem kötöttek a sikeres tudománynak, hiszen különféle egysé-
ges nyelvek lehetnek kiindulási alapjaink, amelyek közvetlenül nem fordíthatók le egy-
másra. És még ha többé-kevésbé kötöttek is lennének az egységes nyelvek – valójában a
tegnap és a ma, egy könyv elején és végén megjelenõ állítások is gyakran kissé különbözõ
nyelvekhez tartoznak –, még akkor is különbözõ rendelkezésre álló és növelhetõ számú
megfigyelési állítás közül választhatunk, hogy pontos predikciókat tegyünk. Amit az egyik
személy lényegtelennek tart – és aztán ennek megfelelõen alakítja fogalmait –, az a másik
számára elengedhetetlennek tûnhet. Például Goethe amiatt kritizálta Newtont, hogy az a
spektrum képének elmosódó széleit elhanyagolta, míg saját elméletének ez volt az egyik
kiindulópontja.
Így áll a helyzet a tudományos munka minden ’szintjén’ – nem csak a hipotézisek szûkebb
tartományában, ahogyan amellett Poincaré és Duhem oly meggyõzõen érvelt.” (Neurath
1935).

499
 Összefoglalva, még a legprecízebben megfogalmazott hipotézisrendszernek is „elmo-
sódottak a határai”, és a sokszínûség tökéletes uralása lehetetlennek tûnik (KH 96). Nem-
csak a Neurath-elv olvasható ki ezekbõl a szövegekbõl, hanem talán a különös neurathi
Ballungen kifejezés eredete is – amely megjelenését általában 1931-hez kötik (Cartwright
et al. 1996).12

Goethe Newton-olvasatának olvasata

Úgy látszik, Goethe munkája ideális példa Neurath számára a Neurath-elv megfogalma-
zásakor és a duhemi holizmus vertikális kiterjesztésekor. De hozzájárulhattak-e ezek a
szövegek Neurath antifundacionalizmusának kialakulásához? Közvetlen autobiográfiai ada-
tok és szöveghelyek nélkül csak Goethe bizonyos nézeteinek interpretálásával amellett
fogok érvelni, hogy Goethe tudományfelfogása és a tudományos nyelvrõl alkotott elkép-
zelései fontos hatással lehettek Neurath nézeteinek kialakulására.
Ehhez a Neurath által is említett példát vizsgálom meg részletesebben, valamint kieme-
lem Goethe tudományról alkotott elképzeléseinek egyes elemeit. (A paragrafusok a követ-
kezõkben a Színelmélet részeire utalnak.)
Hogyan támadja Goethe a newtoni elméletet? Newton Optikájának elsõ propozíciója
szerint „A különbözõ színû fénysugarak különbözõ törhetõséggel rendelkeznek” (Newton
1981, 118). Ahogyan Goethe megjegyzi, ez a kijelentés Newton egész színelmélete dió-
héjban (PT § 24). A skolasztikus kommentátorokat megszégyenítõ alapossággal, szóról
szóra elemzi a propozíciót (PT § 25–29). Miután elfogultnak és szükségtelenül elméletter-
heltnek találja a megfogalmazást, újrafogalmazza az állítást: „különbözõ színû képek a fény-
törés során különbözõ módokon áthelyezõdve jelennek meg” (PT § 29). A lépést az indo-
kolja, hogy azok a kísérletek, amelyeket Newton az állítás bizonyítására használ, ugyanúgy
alátámasztják mindkét megfogalmazást, és az utóbbi, lévén kevésbé elméletterhelt, inkább
tekinthetõ elfogadhatónak. Törékenységrõl beszélni [Ibilitäten,… Keiten, PT § 29] nem
indokolt, hiszen a kísérletek nem bizonyítják a terminológia használatának jogosságát.
A kísérleti leírások választása nem determinált, nem kizárólagos – maguk a kísérletek nem
jelölik ki, hogy melyik a helyes leírás.
Goethe újra és újra megtámadja azt a módot, ahogyan Newton nyelvi formába önti a
kísérlet elvégzése során szerzett megfigyeléseket, és ahogyan aztán ezek a nyelvi megfo-
galmazások az elmélethez kapcsolódnak. Newton kísérleti leírásai már értelmezések, bizo-
nyos elvek alapján végzett idealizáció eredményei. Az idealizáció szempontjait az elmélet
jelöli ki, majd ezek a leírások szolgálnak az elmélet igazolására. Goethe dekonstrukciója
újra és újra megakasztja ezt a problémamentesnek tûnõ, sõt sok esetben észrevétlen folya-
matot. Van, amikor azt mutatja meg, hogy a leírás elfogult, és ugyanaz a jelenség más
elméleteket is alátámaszthatna, máskor az idealizáció elfogadhatatlanságát mutatja ki. Ez
utóbbi eset jelenleg kevésbé érdekes, hiszen itt Goethe amellett érvel, hogy más a jelenség,
mint amit Newton leír. Az elsõ azonban nem hibásnak, hanem csak nem az egyedül lehetsé-
gesnek tartja az adott leírást.

12
Montrealban a HOPOS 2002 konferencián egy szekcióban két szerzõ is ugyanazokat a Neurath-
szövegeket elemezte. Sheldon Steed a Ballungen fogalom elõtörténetét (Steed 2002), én a Neurath–Goe-
the kapcsolatot vizsgáltam.

500
 Hogyan jelennek meg ezek a technikák Neurath példájában? Newton kísérletében egy
téglalap alakú, félig kékre, félig vörösre festett lapot kell megfigyelni egy prizmán keresz-
tül. Goethe felsorolja a leírás azon részleteit, amelyek feleslegesek (PT § 35–39), és arra
következtet, hogy az értelmetlenül pedáns leírás és a körülmények aprólékos megadása
retorikailag hasznos, hiszen „tisztának”, problémamentesnek tünteti fel a kísérletet, de
szükségtelen (PT §41). Felhívja a figyelmet, hogy Newton nem tesz említést a látott kép
széleinek elmosódottságáról – miközben ez Newton Optikájának ábráján tisztán látható –
a képet Neurath is bemutatja (Neurath 1981, 95).
A jelenség magyarázatát Newton késõbb megadja (utalva a színek összetettségére), de –
kérdezi Goethe – akkor hogyan használható egy ilyen jelenség „bizonyítékként” a könyv
legelején? Ha Newton elsõ propozíciója igaz, akkor az eltolódás szélei élesek. Ha nem
élesek, akkor ezt nem lehet egy olyan tétel bizonyítására használni, amely azt állítja, hogy
éleseknek kellene lenniük, és amely szükséges azon késõbbi tétel bevezetéséhez, amivel
majd magyarázhatóvá válik az elmosódott határvonal.
Mindez nagyon biztató – Goethe pontosan azt csinálja, ami a Neurath-elv megszületé-
séhez szükségesnek tûnik: élõnyelvi kísérletleírások problematikusságát mutatja meg egy
alternatív leírás megadásával. Ugyanakkor Goethe nézetei nem teljesen egységesek. Egy-
részrõl az egyes newtoni megfogalmazásokat elvethetõnek és elvetendõnek tartja – így
lehetetlennek tekinti, hogy a newtoni elmélet „bizonyítható” lenne. Másrészrõl azonban
elfogadja, hogy konzisztens az elmélet, és „egy atomisztikusan gondolkodó semmi problé-
mát nem talál Newton elméletével” (PT §31). Az elmélet egésze így elfogadható, mint egy
lehetséges színelmélet – de nem mint az egyetlen, kizárólagosan igaz elmélet. Mivel a
világról való gondolkodásnak több legitim módja is van (Vorstellungsarten) – a newtoni
ezek egyike.
Goethe elkötelezetten vallja, hogy egy jelenségnek több leírási módja is van. Neurath
azonban nem azt állítja, hogy vannak „elfogult” leírások (mint Newton leírásai Goethe
szerint), hanem hogy csak azok vannak. Terjedelmi okok miatt csak néhány idézettel kísé-
relem meg bemutatni, hogy Goethétõl sem távoli ez az antifundacionista hozzáállás.13
A nyelvrõl Goethe így ír:

„Minden jelenség kifejezhetetlen, hiszen a nyelv maga is egy jelenség, amelynek csak kapcsola-
ta van más jelenségekkel, de nem tudja azokat reprodukálni” (LA II/6: 186).

Így Goethe számára a tudományok által használt minden kifejezés kontingens – már „A
puszta rápillantás révén [Anblicken] egy dolog nem tud eljutni hozzánk. Minden [irányí-
tott] ránézés [Ansehen] megfontolásokhoz vezet [Betrachten], a megfontolások reflexióhoz
[Sinnen], a reflexió összekapcsolásokhoz [Verknüpfen], így tehát kijelenthetjük, hogy a vi-
lágra vetett minden figyelmes pillantás [Blick] már elméletalkotás is.” (HA 13:317)

13
Természetesen nem gondolom, hogy Goethe tudományos munkáiban nem próbál ilyen végsõ fun-
damentumot találni. Ezek az alapok azonban (mint az Õsnövény vagy az optikai Õsjelenség) fenomenális
alapok – diszkurzív leírást ugyan lehet adni, amely segít ezeket felfognunk, azonban ezek a jelenségek nem
„fordíthatók le” súlyos kompromisszumok nélkül akármilyen nyelvre. Egyrészt tehát a nyelvben Goethe
nem találta problémamentesen megalapozhatónak a természeti jelenségek leírását, másrészt saját maga
gyakran reflexív és igen szkeptikus megjegyzéseket is tett az ilyen alapokkal kapcsolatban.

501
 Míg az emberek a világot igen különbözõen láthatják (§30), Goethe egyaránt legitim-
nek tekinti ezeket a gondolkodási stílusokat és a hozzájuk kapcsolódó tipikus nyelvi formá-
kat (DT § 751–753). Goethe tehát a világ leírásának többféle módját fogadja el, amelyek
egyike sem tekinthetõ az egyetlen, kizárólagos módnak. Ezek a szemléletek bizonyos szó-
használathoz kapcsolódnak, de a nyelvi kifejezések nem a tények: „hogyan remélhetnénk a
tudományokban fejlõdést, ha az, amit egyszerûen következtetünk, feltételezünk vagy hi-
szünk, tényként ránk lenne kényszerítve” (LA I/3:156). A megfigyeléseinket leíró nyelvek
elkötelezõdéseket is tartalmaznak, és az egymással nem összeegyeztethetõ leírások csak
mint egészek védhetõk.
Bár ez az összefoglaló csak Goethe tudományos elképzeléseinek bizonyos elemeire mutat
rá, jól kiolvasható belõle a fundacionalizmus elvetése és a holista szemlélet. Az utóbbi évek
Goethe-elemzései megerõsítik ezt az olvasatot. A számos párhuzamos elem Goethe és
Neurath gondolkodása között alátámasztják azt az erõsebb állítást, hogy Neurath nemcsak
példaként használta Goethét, hanem esetleg nézetei alakulásában is szerepet játszott a Szín-
elmélet.
Egy további igen érdekes párhuzam, hogy Goethe részben morális, etikai, sõt politikai
okok miatt is támadta a newtoni tudományt. A newtoni színelmélet számára despotikus
volt és így elvetendõ – ugyanúgy káros, mint a francia forradalom vagy a kor katolicizmu-
sa. Egyik fõ érve a newtoniánus megközelítés ellen, hogy „az egész egyre inkább hasonlít
egy despota udvartartására, mint egy szabad köztársaságra” (WA II/11: 30). Egy J. F.
Reichardthoz címzett levelében 1791. május 30-án így írt: „Minden munkám közül, ami
jelenleg a leginkább foglalkoztat, az a fény, színek és árnyékok új elmélete. Ha nem téve-
dek, idõnként a természet és a mûvészetek területén is bekövetkezhet forradalom” (WA
IV/9: 263–264, levél 2869). A Színelméletének célja egy ilyen forradalom kirobbantása volt,
amely célja a liberális, többféle megközelítésmódot egyaránt elfogadó ’köztársaság’ létre-
hozása a korban uralkodó kizárólagos szemlélettel szemben.
Az elméletválasztás Neurath számára is részben politikai/etikai kérdés volt. A Neurath-
elv jelentõsége és a holizmus beláttatásának egyik célja Neurath számára éppen az, hogy a
természetet egyformán jól leíró elméletek között választani lehessen olyan szempontok
szerint, amelyek a társadalmi fejlõdést a legjobban szolgálják. Neurath számára az objektív
tudomány nem értékmentes, hanem – az aluldetermináltság adta keretek között – felvál-
laltan értékterhelt (Howard 2002).14 Sõt a helyes értékeket figyelembe vevõ döntés adja
meg a lehetõséget, hogy a logikailag lehetséges elméletek közül választhassunk.
A tudomány empirikus alapjainak keresésekor választhatunk fenomenalista – és így
interszubjektívvá nem tehetõ – protokollállítások és egy „fizikalista” nyelv között. A kö-
zösség számára ez utóbbi hozzáférhetõ – így azonban már a megfigyelési állítások is alul-
determináltak lesznek (a másik esetben is, de ezzel itt nem foglalkozom részletesebben).
Az értékek így nemcsak az elméletek, hanem a megfigyelések szintjén is megjelennek.
A jó tudomány sem Goethe, sem Neurath számára nem olyan tudomány, amely kizá-
rólagosnak, egyedül objektívnak próbálja feltüntetni magát – és ez annak ellenére jelen-

14
Ha jól megvizsgáljuk Neurath antifundacionista, antiredukcionista hozzáállása, amellyel együtt a
tudomány egységességének elkötelezett támogatója volt, az utóbbi években pontosan a tudomány
egségességét tagadók érvei (Galison–Stump 1996). Neurath éppen azért olyan szimpatikus sokak számára,
mert tudománypárti, miközben nem abszolutista.

502
tõs hasonlóság, hogy nézeteik eltértek abban, hogy milyen értékeket képviseljen a tudo-
mány.
Mindezek alapján úgy gondolom, feltételezhetõ Goethe tudományszemléletének hatá-
sa Neurath korai elképzeléseinek fejlõdésére. Goethe Színelmélete ideális példának mu-
tatkozott Neurath számára, hogy a holizmus kiterjesztése mellett érveljen. Goethe nézetei
a tudományban alkalmazott nyelvrõl, a kizárólagosan elfogadott tudományos dogmákról, a
politikai/etikai megfontolások számos olyan elemet tartalmaznak, amely Neurath számára
szimpatikus, esetleg inspiráló lehetett saját radikális antifundacionalizmusának kialakítá-
sában.
Az erõsebb olvasat ellen felvethetõ, hogy egyszerûen túlértékelem Goethe Színelmé-
letének hatását, hiszen Neurath már 1913-ban elkötelezett antifundacionista, és már ekkor
megfogalmazódik a Neurath-elv (Neurath 1913, újra kiadva: 1983; 1–12). Ezzel szemben
az itt idézett munkák mind 1914-bõl származnak. Neurath hagyatékában nagyon kevés
korai anyag maradt meg, így a történész csak „nyomok” (traces, Spuren) után kutathat.
Ilyen sokat sejtetõ nyomot találunk egy 1913. január 27-én, Bécsben tartott elõadás alap-
ján megírt 1913-as cikkben, amely „Descartes tévelygõirõl” szól a tudás erdejében (Neurath
1913). A cikk az egyik legfontosabb korai Neurath-írás – és míg sem témáját, sem érvelését
semmi sem köti a tudománytörténethez, a következõ mondatot olvashatjuk: „ugyanabból
a kiindulási pontból mindig többféle fényelméletet fejleszthetünk ki, éppúgy, ahogy kü-
lönbözõ kirándulásokat tehetünk” (Neurath 1983, 3). Ez a fontos nyom, amely megelõzi
Neurath hajó metaforájának elsõ feltûnését, arra utal, hogy Neurath már ekkor foglalko-
zott az optika történetével, és késõbbi konklúziói is már részben készen álltak. Vagyis
Goethe hatása megelõzhette az antifundacionalizmus és a holizmus kiterjesztését.
Az említett példákból az is látszik, hogy a Neurath-elv nem pusztán logikai belátás, ha-
nem szorosan kapcsolódik a tudományos gyakorlathoz. Ez azért különösen fontos, mert
pl. Popper ugyan elismerte a protokolltételek fallibilitásának kijelentését – amit ma Neurath-
elvnek hívunk – (Popper 1959/1968, 97), de szerinte ezzel Neurath akaratlanul az egész
empirizmust ellehetetleníti („it leads nowhere if it is not followed by another step: we
need a set of rules to limit the arbitrariness of ’deleting’ (or else ’accepting’) a protocol
sentence. Neurath fails to give any such rules and thus unwittingly throws empiricism
overboard”).15 Neurath számára azonban a logikailag lehetséges számos lehetõség a törté-
neti és szociális meghatározottság miatt nem valódi veszély a tudományra (Neurath 1983,
117). Éppúgy, ahogy Duhem vagy Quine (de részben más érvek miatt), a holista pozíciót
Neurath nem tartotta tudományellenesnek. Csak egyszerûen szükségszerûnek és õszinté-
nek a „pszeudoracionalizmussal” szemben.

A romantikus kapcsolat
A Bécsi Kör filozófiájának vizsgálata izgalmas és egyre többeket foglalkoztató téma. Michael
Friedman, Don Howard, Alan Richardson, Thomas Uebel és mások az utóbbi években
megpróbálták a tudományfilozófia történetét tágabb kontextusában értelmezni. A modern
fizika, a kor társadalomtudománya, a német egyetemeken részben összefonódó filozófiai-

15
Feyerabend is hasonlóan tekint a Neurath-elvre (Feyerabend 1978, 168).

503
pszichológiai hagyományok, a neokantianizmus vizsgálata mind érdekes, új színben láttat-
ja a 20. század elejének tudományos filozófiáját. Megpróbáltam ehhez az áramlathoz kap-
csolódva az amúgy is egyik legtöbbet vizsgált szerzõ, Otto Neurath korai filozófiájának
lehetséges gyökereit feltárni.
A tanulmányban bemutatott kapcsolat a romantikus tudomány és a Bécsi Kör egyik
programadó személyisége között igen meglepõ. Egyrészt nem illik a pozitivizmus önma-
gáról kialakított képéhez. Ahogy Robert Musil 1936-ban írta: „Nicht von Goethe, Hebbel,
Hölderlin werden wir lernen, sondern von Mach, Lorentz, Einstein, Minkowski, Couturat,
Russell, Peano…” (idézi Stadler 1997, 155). Másrészt még a kapcsolatok után kutató leg-
optimistább szerzõk sem fedeztek fel ilyen közvetlen hatásokat. Andrew Bowie kétrészes
cikkben elemezte Neurath és a romantikus filozófusok kapcsolatát, de legnagyobb erõfe-
szítése ellenére is csak a „romantika földalatti áramlatának” hatásáról tudott beszámolni
(Bowie 2000, 287), miközben bevallotta, hogy „ugyanakkor nyilvánvaló, hogy megállapí-
tásainkat a romantikus filozófia és Neurath kapcsolatáról nem alapozhatjuk közvetlenül
nyomon követhetõ hatásokra.” (288). Így elemzésében semmilyen közvetlen összefüggést
nem mutat ki a szövegek között.
Jelen tanulmány egyik célja az volt, hogy megmutassa, létezik ilyen közvetlen kapcsolat
(még ha Goethe el is utasítaná a „romantikus” jelzõt). A kapcsolat talán segít jobban és
gazdagabban értékelnünk mind Goethét, mind Neurathot – akikrõl a kialakult véleményt
az utóbbi évek munkái amúgy is komolyan átértékelték. A példa egyben azt is megmutatja,
hogy a tudományfilozófia 20. századi története nem mindig a modern fizikához kapcsoló-
dott, hanem sokáig alulértékelt és jóval régebbi tradíciókhoz – ez esetben hazánkban ma is
gyakran komolytalannak tekintett a romantika tudományához.

Köszönetnyilvánítás

Köszönetemet szeretném kifejezni Fehér Mártának, Tanács Jánosnak és Alan Richardson-

nak megjegyzéseikért, és Don Howardnak, aki egy bécsi Heurigerben arra ösztönzött,
hogy foglalkozzak Neurath optikatörténeti munkáival. A témával kapcsolatban több elõ-
adást tartottam (2002 HOPOS, Montreal; 2003 LMPS, Oviedo; 2004 Vulgó Szalon), de a
jelen cikket Békésy György-ösztöndíjasként írtam, a végsõ változat a Berlini Max Planck
Tudománytörténeti Intézetben készült el. A kutatásokat anyagilag támogatta az OTKA
037 504 pályázata.

Irodalom
HA Goethes Werk in 14 Bänden. Hamburger Ausgabe. Hamburg, 1953.
LA Goethe: Die Schrifte zur Naturwissenschaft, herausgegeben im Auftrage der Deutschen
Akademie der Naturforscher (Leopoldina), Weimar, 1947.
WA Goethes Werke. Weimar, 1887–1919, Weimarer Ausgabe.
Backhaus, Jürgen–Hansen, Reginald (2000). Methodenstreit in der nationalökonomie. Journal
for General Philosophy of Science 31: 307–336.
Bowie, Andrew (2000). The Romantic Connection: Neurath, The Frankfurt School, and
Heidegger. British Journal for the History of Philososphy 8 (2,3): 275–298, 459–483.

504
Cartwright, Nancy–Cat, Jord–Fleck, L.–Uebel, T. E. (1996). Otto Neurath: philosophy between
science and politics. Cambridge, Cambridge Univ. Press.
Darling, Karen Merikangas (2002). The complete Duhemian underdetermination argument:
scientific language and practice. Studies in History and Philosophy of Science 33: 511–533.
Duhem, Pierre (1954). The aim and structure of physical theory. Princeton, N. J., Princeton
University Press.
Ebstein, Erich. (1912). Lichtenberg und Goethe über die Theorie der Farben. Archiv für die
Geschichte der Naturwissenschaften und der Technik 3: 71–78.
— (1913). Goethe über den Zwischenkiefer. Archiv für die Geschichte der Naturwissenschaften
und der Technik 4: 167–168.
Fehér, Márta (1985). The Rise and Fall of Crucial Experiments. Doxa 6: 59–99.
Feyerabend, Paul (1978). Against Method. London, Verso.
Galison, Peter–Stump, David J. (1996). The Disunity of science: boundaries, contexts, and power.
Writing science. Stanford, Calif., Stanford University Press.
Gillies, Donald (1993). Philosophy of Science in the Twentieth Century. Oxford, Blackwell Publishers.
Goethe, Johann Wolfgang von–Steiner, Rudolf (1975). Goethes naturwissenschaftliche Schriften:
mit Einleitungen, Fussnoten und Erleuterungen im Text. 5 b. ed. Dornach.
Haller, Rudolf (1982a). Das Neurath-Prinzip – Grundlagen und Folgerungen. In Stadler, F.
Wien (szerk.): Arbeiterbildung in der Zwischenkriegszeit. Löcker.
— (1982b). New Light on the Vienna Circle. The Monist 65: 25–35.
Howard, Don (2002). Lost Wanderers in the Forest of Knowledge: Some Thought on the
Discovery-Justification Distinction. In Schickore, J.–Steinle, F. Berlin (szerk.): Revisiting
Discovery and Justification. Max Planck Institute for the History of Science.
Lorenz, Richard–Höchberg, A. (1913). Die Stellung Goethe’s in der Geschichte der Entdeckung
des Photographischen Effekts. Archiv für die Geschichte der Naturwissenschaften und der Technik
4: 323–327.
Mach, Ernst (1921). Die Prinzipien der physikalischen Optik. Leipzig, Verlag von Johann Ambrosius
Barth.
Magnus, Rudolf (1906). Goethe als Naturforscher: Vorlesungen gehalten im Sommer-Semester 1906
an der Universität Heidelberg. Leipzig, Johann Ambrosius Barth.
Metzger, Wilhelm (1911). Schelling und die biologischen Grundprobleme. Archiv für die
Geschichte der Naturwissenschaften und der Technik 2: 159–182.
Needham, Paul (1998). Duhem’s Physicalism. Studies in History and Philosophy of Science 29 (1):
33–62.
Neurath, Otto (1913). Die Verirrten des Cartesius und das Auxiliarmotiv (Zur Psychologie des
Entschlusses). Jahrbuch der Philosophischen Gesellschaft an der Universität zu Wien 1913: 45–59.
— (1914/5). Zur Klassifikation von Hypothesensystemen (Mit besonderer Berücksichtigung
der Optik). Jahrbuch der Philosophischen Gesellschaft an der Universität zu Wien 1914 und 1915:
39–63.
— (1915). Prinzipielles zur Geschichte der Optik. Archiv für die Geschichte der Naturwissenschaften
und der Technik 5: 371–389.
— (1931). Physicalism: The Philosophy of the Viennese Circle. The Monist 41: 618–623.
— (1932/33). Protokollsätze. Erkenntnis 3: 204–214.
— (1934). Radikaler Physikalismus und „wirkliche Welt”. Erkenntnis 4: 346–362.
— (1935). Einheit der Wissenschaft als Aufgabe. Erkenntnis 5: 16–22.
— (1973). Empiricism and Sociology. Neurath, M.–Cohen, R. S. (szerk.): Dordrecht, D. Riedel.
— (1981). Gesammelte philosophische und methodologische Schriften, Gesamtausgabe der Schriften
Neuraths. Wien, Hölder-Pichler-Tempsky.

505
— (1983). Philosophical papers, 1913–1946, Vienna Circle collection; v. 16. Dordrecht, Boston, D.
Riedel–Kluwer.
Neurath, Paul–Nemeth, Elisabeth (1994). Otto Neurath oder Die Einheit von Wissenschaft und
Gesellschaft. Kampits, P. (szerk.): Monographien zur österreichischen Kultur- und Geistesgeschichte
6. Wien, Böhlau Verlag.
Newton, Isaac (1981). A Principiából és az Optikából. Levelek Bentleyhez. Bukarest, Kriterion.
Poincaré, Henri (1902). Sur la valeur objective des theéories physiques. Revue de Métaphysique
et de Morale 10.
— (1905/1952). Science and Hypothesis: Walter Scott [reprinted Dover Publ.].
Popper, Karl (1959/1968). The Logic of Scientific Discovery. 2 ed. New York, Harper Torchbooks.
Quine, Willard van Orman (1976). A Comment on Grünbaum’s Claim. In Harding, S. G.
(szerk.): Can Theories be Refuted? Essays on the Duhem–Quine Thesis. Dordrecht, D. Riedel.
— (1999). Az empirizmus két dogmája. In Forrai, G.–Szegedi, P. (szerk.): Tudományfilozófia:
Szöveggyûjtemény. Budapest, Áron.
— (2002). A tapasztalattól a tudományig. Szerk. Forrai Gábor, Budapest, Osiris.
Rohland (1912). Schopenhauer als Chemiker und Physiker. Archiv für die Geschichte der
Naturwissenschaften und der Technik 3: 263–268.
Sabra, A. I. (1967). Theories of light; from Descartes to Newton, Oldbourne history of science library.
London, Oldbourne.
Schumpeter, Alois. (1954). History of Economic Analysis. New York, Oxford University Press.
Stadler, Friedrich (1997). Studien zum Wiener Kreis. Ursprung, Entwicklung und Wirkung des
Logischen Empirismus im Kontext. Frankfurt, Suhrkamp.
Steed, Sheldon (2002). Congestions and Remedies: Understanding Neurath’s Concept of
Ballungen and his Critique of Scientific Method. HOPOS 2002 Manuscript.
Stöltzner, Michael (2001). Otto Neurath. In Blackmore–Itagaki–Tanaka (szerk.): Ernst Mach’s
Vienna 1895–1930. On Phenomenalism as Philosophy of Science. Dordrecht, Kluwer.
Uebel, Thomas E. (1993). Wilhelm Neurath’s Opposition to „Materialist” Darwinism. In
Stadler, F. Dordrecht (szerk.): Scientific Philosophy: Origins and Developments. Boston, Lon-
don, Kluwer Academic Publishers.
— (1997). From the Duhem thesis to the Neurath Principle. In Lehrer–Marek–Dordrecht
(szerk.): Austrian Philosophy Past and Present. Boston, London: Kluwer Academic Publishers.
— (2000). Vernunftkritik und Wissenschaft: Otto Neurath und der erste Wiener Kreis. Wien, Sprin-
ger.
Whewell, William (1840). Geschichte der inductiven Wissenschaften. Ford. Littrow, J. J. v. Vol. 3.
Stuttgart: Hoffmann’sche Verlags – Buchhandlung.
Zolo, Danilo (1989). Reflexive epistemology the philosophical legacy of Otto Neurath.
Dordrecht [etc.], Kluwer Academic Publ.

506
Gervain Judit

Karteziánus vagy chomskyánus: az egyetemes nyelvtan

régi-új ruhája

Mai és régi emberek

„Olvasd figyelmesen ezt a sok régi embert. Ugyanazt mondják, mint mi” – ezt a dedikációt
írta Pléh Csaba A lélektan története (2002) címû könyvének abba a példányába, amelyet egy
ködös téli reggelen a Budagyöngye egyik kávézójában ülve nekem ajándékozott. A jelen
cikk ezt a gondolatot járja körül. Bár több kísérletes munkát is végeztem Csabával együtt,
azt remélem, nagyobb meglepetést okozok neki egy történeti írással, bizonyítván, hogy
megfogadtam a „régi emberekre” vonatkozó tanácsát.

A generatív nyelvészet születése és a Port Royal:

kései rokonság
Noam Chomsky 1957-es írását, a Syntactic Structurest (magyarul Mondattani szerkezetek,
1995a) sokan (Kasher 1991; Newmeyer 1996) tekintik forradalmi jelentõségûnek, sõt egye-
nesen egy új korszak nyitányának. A forradalmárok, bármily szentül hisznek is ügyükben,
gyakran érzik szükségét történelmi igazolásnak. Ez Noam Chomskyval sincs másként, aki
néhány évvel a zászlóbontó 1957-es munka megírása után ismerkedett meg az európai
nyelvészet 17. és 18. századi „racionalista” vonulatával, s a saját munkája és az e hagyo-
mány között felfedezett vagy felfedezni vélt párhuzamokat rövid monográfiában tette köz-
zé (Chomsky 1966).
A jelen írás azt vizsgálja, mekkora is valójában e hasonlóság, s hogyan változott a gene-
ratív nyelvészet fél évszázados története során. Bár Chomsky (1966) a Cartesian Linguisticsben
több 17. és 18. századi szerzõ munkáit is tárgyalja, például a francia enciklopédistákét vagy
a német Humboldtét, én e helyütt csak a monográfia címadó nyelvészeti iskolájára, a 17.
századi Franciaországban mûködõ Port Royalra, azon belül is Arnauld és Lancelot (1660/
1997) Grammaire générale et raisonnée-jára, illetve Arnauld és Nicole (1662/1965) Logique-
jára összpontosítok. A választást az indokolja, hogy a Chomsky által tárgyalt szerzõk közül
ez az iskola rendelkezik az egyik legrészletesebben kidolgozott nyelvészeti modellel, ami
érdemben összevethetõvé teszi azt a chomskyánus nyelvtannal, valamint történetileg ez a
nyelvelmélet áll legközelebb a Chomsky által felvázolt „karteziánus ideálhoz”. Az elemzés
arra a következtetésre jut, hogy bár a karteziánus és a chomskyánus elméletek filozófiai
elkötelezettségei valóban hasonlóak, nyelvészeti modelljeik több ponton is lényegesen el-
térnek, bár e különbségek a generatív nyelvészet formalizmusának sorozatos változása so-
rán egyre csökkennek.

507
 A generatív nyelvészet a 20. század közepén uralkodó nyelvészeti irányzatnak, a struk-
turalizmusnak a keretei között született meg. Chomsky a kor egyik legelismertebb struk-
turalista nyelvészének, Zellig Harrisnek volt a tanítványa, s az õ elképzelései (Harris 1951;
1961) alapján dolgozta ki korai morfofonológiai elemzéseit (Chomsky 1949), sõt részben
még a Syntactic Structuresben (1957) leírt transzformációs elméletet is. A strukturalizmus-
sal való szakítás azáltal következett be, hogy az immár a nyelvtan egyik lényeges elemévé
emelt transzformációk – melyek a legtöbb strukturalista elemzésben nem léteztek, s
Harrisnél is csak igen marginális szerepet töltöttek be – a korábbi induktív, ténylegesen
elõforduló nyelvi adatokon alapuló modelltõl eltérõen deduktív, az összes lehetséges mon-
datot elõállító, generáló grammatikát hoztak létre. A két megközelítés e lényegi különbsé-
gére Chomsky egy 1961-es elõadásában hívta fel elõször explicit módon a figyelmet – ez
tekinthetõ tehát a generatív nyelvtan és a strukturalista nyelvészet szakításának (Quine
1963; Stich 1972; Chomsky–Katz 1974).
Ez a lépés nem volt független attól, hogy a két megközelítés eltérõ pszichológiai néze-
tekkel dolgozott. A strukturalista nyelvészet lényegében a korban uralkodó behaviorista
pszichológiára támaszkodott. Igen jellemzõ erre Bloomfieldnek (1976, 3), az amerikai struk-
turalizmus úttörõjének egyik megjegyzése, miszerint „a nyelvészetet anélkül végezhetjük,
hogy bármiféle pszichológiai elméletre kellene hivatkoznunk”.1 Ami alatt – mint ahogyan
a szövegkörnyezetbõl egyértelmûen kiderül – azt érti, hogy semmiféle mentális vagy
mentalizáló elméletre nem kell hivatkozni, a nyelv mint viselkedés önmagában is megért-
hetõ, ami természetesen a behaviorista pszichológia nyilvánvaló hatását mutatja. Ezzel
szemben generatív képessége folytán a chomskyánus nyelvészet jó modelljét nyújtja a kre-
atív emberi nyelvhasználatnak, így logikusan adódik, hogy a (transzformációs) nyelvtani
szabályokat pszichológiai realitással lehessen felruházni. Mi több, a nyelvtani szabályok
után kutató nyelvész hasonlatossá lesz az anyanyelvét elsajátítani igyekvõ kisgyermekhez,
hiszen mindkettõjüknek a megfigyelt nyelvi jelenségek alapján kell a mögöttes szabály-
rendszert rekonstruálniuk. Mindez természetesen élesen szemben áll a behaviorizmus el-
veivel, melyek elutasították a meg nem figyelhetõ, ezért „tudománytalan” mentális fogal-
mak használatát. Ezt az ellentétet Skinner (1957) Verbal Behaviorjének bírálata kapcsán
fogalmazza meg elõször Chomsky (1959).
Eredetileg a strukturalizmusból kiindulva, kevesebb mint egy évtized alatt bontakozik
ki tehát a generatív nyelvészet, amely elõzményeihez hasonlóan erõsen formális ugyan, de
azokkal ellentétben módszerét tekintve deduktív, pszichológiai elkötelezettségeiben pedig
mentalista.
E szárnybontogatások idején fedezi fel Chomsky – ezzel mintegy legitimációt is bizto-
sítva elméletének –, hogy a generatív nyelvészet jól illeszkedik az eszmetörténet raciona-
lista áramvonalába: bizonyos tételei kifejezetten közel állnak korábbi nyelvelméletekhez,
így a francia karteziánus nyelvtanhoz és logikához, az enciklopédistákhoz vagy a német
romantika bizonyos nyelvészeti elképzeléseihez.

1
Ha a fordító nincs külön jelezve, az idegen nyelvû idézetek a saját fordításaim. – G. J.

508
Karteziánus nyelvészet a kései rokon szemüvegén keresztül
Mi is a kartezianizmus? avagy Chomsky történetszemlélete
Milyen hasonlóságokat is látott Chomsky saját elmélete és az elõdeié között? Mielõtt erre
részletesen válaszolnánk, elõbb Chomsky történetszemléletére és a némileg meglepõ
„karteziánus” fogalomra érdemes kitérni.
A Cartesian Linguisticsben Chomsky (1966) Arnauld, Lancelot, Nicole, Beauzée, du
Marsais, d’Alembert, Leibniz, Humboldt és még számtalan más szerzõ írásait elemzi. Mi-
ért hát a „karteziánus” jelzõ, amikor Descartes maga igen keveset írt a nyelvrõl, s az sem
nyilvánvaló, hogy az enciklopédisták vagy Humboldt egy az egyben az õ szellemi örököse-
inek tekinthetõk-e. Errõl monográfiájának bevezetõjében Chomsky (1966, 17) így ír: a
„karteziánus” szót metaelméleti jelentésben kell értelmezni, „a nyelvre vonatkozó elkép-
zeléseknek és következtetéseknek arra az egységes és gyümölcsözõ irányzatára” vonatkoz-
tatva, mely „az elme mibenlétének egy adott, a descartes-i fordulat eredményeképpen lét-
rejövõ felfogásához kapcsolódik”. Nagyjából tehát a racionalista hagyomány egyfajta ön-
kényesen kitágított értelmezésérõl van szó. Ugyanez a tág metaelméleti értelmezés Chomsky
késõbbi írásaiban is megjelenik. Chomsky és Katz (1975) például a „racionalizmus” és az
„empirizmus” szavakat használják ugyanilyen tág, nem történeti értelemben, hogy az el-
mével és az emberi tudás eredetével kapcsolatos két lehetséges álláspontot megnevezzék –
függetlenül azok részleteitõl és történeti kontextusától. Racionalista bármely elmélet, amely
a tudást legalábbis részben veleszületettnek tartja, míg empirista az, amely az ismereteket
a tapasztalatból eredezteti. Így kerülhetett Chomsky írásaiban egy táborba Descartes,
Arnauld, Humboldt és Chomsky szemben a 17. századi empiristákkal és 20. századi „örökö-
seikkel”, a behavioristákkal. Ennek fényében nem alaptalan azt feltételezni, hogy a történeti
párhuzam igazolásként, eszközként szolgált a generatív nyelvészet számára a strukturaliz-
mussal és a behaviorizmussal szemben az elismerésért folytatott kezdeti küzdelmekben.
A Chomsky által adott történeti értelmezés sok kritikát váltott ki (Miel 1969; Aarsleff
1970; Cooper 1972; Harth 1973; Meisel 1974; Bakalar 1976; Kelemen 1977). Ezen bírála-
tok nagy része pontosan a túlzottan nagyvonalú, lényeges különbségeket figyelembe nem
vevõ, radikálisan leegyszerûsítõ megközelítést érinti. Meisel például azt veti Chomsky sze-
mére, hogy a kartezianizmus fogalmát e metaelméleti használattal annyira kiüresíti, hogy
az cáfolhatatlanná, s így tudományosan haszontalanná válik. Az ellenvetések egy másik
része Chomsky szelektivitására vonatkozik: a Cartesian Linguistics egy-egy korból csak né-
hány szerzõt elemez, de – ami még fontosabb – azok írásaiból is mindössze kiragadott
részleteket. Ezt Chomsky (1966, 15) maga is elismeri.

„E vázlat megközelítését a jelen számára fontos kérdések határozzák meg. Másként fogalmaz-
va, nem arra törekszem, hogy a kartéziánus nyelvészetrõl olyan képet fessek, ahogyan e szerzõk
magukat látták. Azon eszmék fejlõdését igyekszem felvázolni, amelyek e szerzõk gondolataitól
teljesen függetlenül a mai kutatásokban ismét elõtérbe kerültek.”

Jó példája ennek, hogy Chomsky a veleszületett ideák elképzelését egységesen minden

általa idézett szerzõnél jelenlévõnek véli, holott du Marsais (1797/1971) például, akit
Chomsky egyébként több tekintetben is idéz, expliciten elutasítja azt – ezt azonban Chomsky
figyelmen kívül hagyja.

509
Chomsky és Descartes – nyelv és elme

Ahogyan korábban láthattuk, a chomskyánus fordulat egyik leglényegesebb eleme a nyelv

végtelen kreativitásának hangsúlyozása szemben a behaviorizmus merev és kötött inger-
válasz sémáival, illetve annak kiemelése, hogy e kreativitás csak specifikus mentális tartal-
makkal magyarázható. Nem meglepõ hát, hogy Chomsky (1966, 18) rokonnak érzi és
kiindulási alapként idézi Descartes (1637/1990: 5. rész) azon kevés passzusának egyikét a
Discours-ból, melyben Descartes a nyelvrõl beszél, s azt a lélek létezésének bizonyítékaként
említi. A nyelv azáltal, hogy a gondolatok végtelen változatosságának kifejezõeszköze, azt
bizonyítja, hogy nemcsak az énnek, hanem más embereknek is van lelke; az állatoknak és a
gépeknek viszont, melyek bár hangokat kiadhatnak ugyan, beszélni mégsem tudnak, nincs.

„Elõször e gépek sohasem tudnának szókat vagy egyéb jeleket egybekapcsolni s velük úgy élni,
mint mi tesszük, ti. hogy másokkal gondolatainkat közöljük; igen jól elképzelhetjük, hogy egy gép
úgy van alkotva, hogy szókat ejt ki […], de el nem képzelhetjük, hogy a szókat különbözõ módon
el tudja rendezni, s ezáltal értelmesen meg tud felelni arra, amit jelenlétében mondanak, amint ezt
a legbutább emberek is meg tudják tenni.”2

Lényeges hasonlóság továbbá – hangsúlyozza Chomsky –, hogy a nyelv külsõ megjele-

nési formáit, fizikai hordozóit, így például a hangadás képességét Descartes is elválasztja
magától a nyelvtõl.
Ebben a tekintetben egyértelmû az egyezés Descartes és Chomsky között: a kreatív
nyelvhasználat az ember megkülönböztetõ jegye, amely éppúgy nem redukálható az auto-
maták mechanikájára, mint a behaviorista kondicionálásra. A nyelv tehát mindkét szerzõ-
nél az elme/lélek determinista felfogása elleni egyik legerõsebb bizonyíték. Mindazonáltal
– ahogyan Land (1974) kiemeli – a nyelv és az elme/lélek kapcsolata nem azonos a két
szerzõnél. Míg Descartes-nál a nyelv mintegy tükörképe a gondolkodásnak, majdnem hogy
azonos vele, s általában véve a nyelv és a gondolkodás kapcsolata kevéssé problematikus,
Chomskynál (1957; 1968) a nyelv, legalábbis a kreatív mondattan az elme autonóm mo-
dulja, s bár a jelentés és a hangalak között közvetít, zárt rendszer, melynek sajátos, csak rá
jellemzõ tulajdonságai vannak. Nem azonos tehát a gondolkodással. Érdekes megjegyezni,
hogy ebben a tekintetben Chomsky késõbbi nézetei elmozdulást mutatnak a descartes-i
elképzelés felé. A legújabb elméleti keret, mely minimalista programként (Chomsky 1995b;
2000; 2004) vált ismertté, a korábbi bonyolult formális apparátus teljes mellõzését és a
szintaxis „tökéletességét”, minimalitását, azaz a két külsõ rendszerre, a jelentésre és a hang-
adásra való majdnem teljes redukálhatóságát hirdeti. Ahogyan Chomsky (2004, 405) egyik
legutóbbi cikkében fogalmaz:

„A [nyelv] tökéletlenségeinek egy része valószínûleg azzal függ össze, hogy egy külsõ, fizikai
médium segítségével kell kifejeznünk azt. Ha telepátiával tudnánk kommunikálni, e tökéletlensé-
gek valószínûleg nem léteznének.”

A tökéletes szintaxis tehát közvetlenül a gondolatokat tükrözné. A jelentés és a nyelvtan

közötti viszonyra a késõbbiekben a Port Royal nyelvelméletének kapcsán még visszatérünk.

2
Zemplén Jolán fordítása.

510
 Bár a 18. századi szerzõkkel itt részletesen nem foglalkozom (errõl bõvebben Kelemen
1997 ír), érdemes megjegyezni, hogy a nyelv kreativitásával kapcsolatban Chomsky (pél-
dául 1966; 1995b; 2000; 2004) elõszeretettel idézi Descartes-on kívül Humboldtot is – sõt
a kreativitás „felfedezését” idõnként kifejezetten ez utóbbi gondolkodó nevéhez köti. Míg
azonban Descartes és Chomsky kreativitásfogalma sok közös vonást mutat, Chomsky tel-
jesen figyelmen kívül hagyja, hogy Humboldtnál (1985) a nyelvi kreativitás nem elsõsor-
ban a jól formált mondatok korlátlan létrehozásának képességét jelenti, hanem sokkal in-
kább egyfajta mûvészi teremtõerõt, amely a nyelvet birtokló közösség kultúrájából táplál-
kozik. Márpedig – mint késõbb látni fogjuk – semmi sem áll Chomskytól távolabb, mint a
közösségi nyelv elképzelése.
A nyelv végtelen kreativitásához szorosan kapcsolódik Chomsky érvelésében a vele-
születettség elképzelése is. Ahogyan erre már utaltam, ezt Chomsky pontatlanul a leg-
több általa idézett szerzõnél felfedezni véli. Bár a 18. századi gondolkodókkal kapcsolat-
ban ez nem helytálló, tagadhatatlan, hogy Descartes és a Port Royal gondolkodói az
eszmék veleszületettségét hirdették. Chomsky (1966, 93) a következõképpen rekonst-
ruálja álláspontjukat:

„A karteziánus nyelvészet egyik központi elképzelése szerint a nyelvi szerkezetek általános

jellegzetességei minden nyelvben azonosak és az elme alapvetõ tulajdonságait tükrözik. […] Eze-
ket az egyetemes tulajdonságokat nem tanuljuk – épp ellenkezõleg, ezek olyan rendezõ elvek,
amelyek lehetõvé teszik számunkra, hogy egy nyelvet megtanuljunk. Ezek nélkül nem juthatnánk
el a megfigyelésektõl a tudásig. Ha ezen elveket mint az elme veleszületett tulajdonságait feltéte-
lezzük, könnyen megmagyarázhatjuk azt a nyilvánvaló tényt, hogy egy nyelv beszélõje többet tud,
mint amennyit megtanult.”

E gondolatok elsõ megfogalmazását Chomsky egyébként Herbert de Cherbury nevé-

hez köti, de a 17. és 18. századi szerzõkre egyaránt jellemzõnek tartja. Mint ahogyan azon-
ban Cooper (1972) és Bakalar (1976) hangsúlyozzák, e rekonstrukció a du Marsais-val és a
veleszületettséget elutasító más szerzõkkel kapcsolatos tévedéstõl eltekintve is pontatlan.
Nagyon eltérõ ugyanis a veleszületettség feltételezésének motivációja Descartes-nál és
Chomskynál, arról nem is beszélve, hogy igen különbözõ típusú entitásokat tartottak vele-
születettnek. Chomsky a nyelvtanulás logikai problémájának megoldásaképpen tételezett
fel veleszületett nyelvi szerkezeteket – vagyis a fenti idézet leginkább saját nézeteit tükrözi.
Descartes, s õt követve a Port Royal nyelvészei és filozófusai viszont az „elsõdleges fogal-
makat” tartották veleszületettnek – olyanokat, mint a számosság, a sorrend, a kiterjedés, az
egyetemes logikai igazságok vagy a qualiák. Ezek veleszületettségét pedig az indokolja,
hogy a kiterjedt szubsztanciából, azaz a testi érzékszervekbõl származó tapasztalataink csa-
lóka és torzító volta ellenére bizonyos dolgokat pontosan és világosan ismerünk meg. Ezek
az ismeretek nem származhatnak az érzékszervekbõl, ezért eleve a lélekben kell lenniük.
Chomsky tehát az innátizmussal kapcsolatban igencsak önkényesen értelmezi a 17. szer-
zõket, lényeges fogalmi különbségekrõl feledkezik meg, s beéri a kifejezések szintjén való
hasonlósággal.
Érdekes módon Chomsky (1966) a Cartesian Linguisticsben nem tárgyal egy fontos, bár
implicit hasonlóságot – késõbbi munkáiban (Chomsky 1995b; 2000; 2004) azonban több
ízben is kitér rá. Az introspekcióról és ehhez kapcsolódóan a nyelv privát jellegérõl van
szó. Közismert, hogy Descartes-nál az egyén közvetlenül csak saját létezésérõl szerezhet
bizonyosságot. Ahogyan Kelemen (1977, 30–31, kiemelés az eredetiben) fogalmaz:

511
 „Descartes olyan jelentõséget tulajdonít ennek [= a lelki jelenségek magán jellegének], hogy –
és lélekkoncepciójának ez az alapvetõ újítása – mindennek, amit mentálisnak nevezhetünk, az
egyéni, a privát jelleg a meghatározó jellemvonása. [...] Ezek szerint a nyelv is privát természetû.”

Chomsky explicit módon is megfogalmazza e tételt a nyelvre vonatkozóan: a nyelv

internalista és intencionális szemléletérõl beszél, amely szerint a nyelv az egyes egyének-
ben létezik – olyannyira, hogy tulajdonképpen olyan biológiai objektumnak tarthatjuk,
kint a tüdõt vagy a szemet. Ebbõl adódóan közös Chomskynál és Descartes-nál, hogy a
nyelvnek nem tulajdonítanak olyan közösségi funkciót, mint például a kommunikáció.
Ennek érdekes módszertani következménye az introspekció mint adatforrás elfogadása.
Descartes-nál ez a bizonyosság egyetlen módja, és Chomsky (1957, 13) is hajlamos a szük-
séges kísérleti módszerek mellõzésével egyszerûen az anyanyelvi beszélõ intuíciójára –
ahogyan Pléh (2000, 75) fogalmaz: „a fellebbezhetetlen intuícióra” – hagyatkozni. Fontos
különbség azonban, melyrõl nem feledkezhetünk meg, hogy míg Descartes-nál (például
1644/1978: 1. rész, § 9) és a Port Royal szerzõinél a teljes mentális világ hozzáférhetõ az
önmegfigyelés számára, addig a generatív nyelvészet módszertana szerint csak maguk a
nyelvi formák azok, a mögöttes szabályok, a tényleges nyelvi tudás nem.
Összefoglalva, Chomsky a nyelvi kreativitás, a veleszületettség és az introspekció tekin-
tetében elõzményekre lelt Descartes nézeteiben. Bár az egyezések nem vonhatóak kétség-
be, láthattuk, hogy fõleg a veleszületettség terén az eltérések lényegesek, amirõl Chomsky
igen kevéssé vesz tudomást. Az eddig bemutatott szempontok nagyrészt mind a nyelv és az
elme viszonyára, az érintett nyelvelméletek filozófiai elkötelezettségeire vonatkoznak. Az
alábbiakban a nyelvi leírás részleteit fogom megvizsgálni, áttekintvén, hogyan rekonst-
ruálja Chomsky a Port Royal Grammaire-jét és Logique-ját.

Chomsky és a Port Royal – a nyelvi modell

Chomsky (1981) elmélete szerint az emberi nyelvek nyelvtana kétféle entitást tartalmaz:
az univerzális elveket, melyek a minden nyelvben közös tulajdonságokat rögzítik, és a két-
állású kapcsolókként mûködõ paramétereket, melyek a nyelvek közötti különbségeket ír-
ják le. Egy konkrét nyelv grammatikája így az elvekbõl és a paraméterek beállításainak egy
adott konfigurációjából áll össze.
Nagyrészt Descartes hatására az egyetemes leírás igénye a 17. és 18. századi nyelvtan-
okban is megjelent.3 Olyannyira, hogy Arnauld és Lancelot (1660/1997) nyelvtanuknak a

3
Ahogyan Miel (1969) kimutatja, a Port Royal teológusaira, filozófusaira és nyelvészeire nemcsak, sõt
nem elsõsorban Descartes volt hatással, hanem Pascal is. Anélkül hogy a 17. századi janzenista vita részle-
teibe belemennénk, fontos megjegyezni, hogy a Port Royal-apátság elsõsorban és mindenekelõtt a janzenista
teológia és filozófia központja volt, minden más tudományos tevékenység, így a nyelvtan- és logikaírás is
ennek volt alárendelve. A Port Royal gondolkodóira csak annyiban volt Descartes hatással, amennyire az
nem ütközött janzenista és augusztiniánus teológiai nézeteikkel. Így a hatás fõleg módszertani volt. A
Grammaire például a descartes-i dualizmusnak megfelelõen két részre osztja a nyelv vizsgálatát: a nyelv
fizikai megvalósulásának, azaz a hangoknak és a betûknek a vizsgálatára, amelynek a szerzõk igen kevés
teret szentelnek, valamint a jelentésnek, azaz a nyelv szellemi aspektusának a vizsgálatára, mellyel a
Grammaire nagyobb része foglalkozik.

512
Grammaire générale et raisonnée [Általános és racionális nyelvtan] címet adják, elemzéseiket
pedig különbözõ beszélt és holt nyelvekbõl (angol, francia, latin, görög, héber stb.) vett
adatokkal támasztják alá. Ezt a hasonlatosságot természetesen Chomsky (1966) is kiemeli.
Amire azonban nem tér ki, az a korábban már említett különbség, miszerint elméletében a
szintaktikai szerkezetek veleszületettek és egyetemesek, míg a 17. századi szerzõknél az
eszmék és a fogalmak azok. E különbségnek azután mélyreható következményei vannak a
nyelvelméletre nézve, mivel Chomsky kénytelen a nyelvek nyilvánvaló felszíni változatos-
ságának magyarázatára a nyelvspecifikus paramétereket bevezetni elméletébe, míg a fogal-
mi, gondolati szintû univerzalizmust valló Arnauld-nak, Lancelot-nak és Nicole-nak nem
kell ilyen empirikus anomáliával szembenéznie. Ennek megfelelõen elméletük nem is tar-
talmaz az egyes nyelvek sajátosságait külön leíró komponenst – annak ellenére, hogy
Lancelot például több specifikus nyelvtan szerzõje (Bakalar 1976; Padley 1976).
Ugyancsak az egyetemes érvényességi körrel függ össze, hogy a Port Royal nyelvtan –
gondoljunk ismét csak a Grammaire címében szereplõ raisonnée kifejezésre – nemcsak a
leírás, hanem a magyarázat igényével is fellép. Ezt természetesen Chomsky (1966, 85) az
egyik legfontosabb hasonlóságként említi a két elmélet között: „a filozófiai nyelvtanokra
az jellemzõ, hogy nyelv alapelveit keresik, és magyarázatokat igyekszenek adni”. Ennek
alátámasztásaként idézi azt a híres vitát, amely a Port Royal szerzõi és egy kortárs nyelvész,
Vaugelas között zajlott a vonatkozói mellékmondattal ellátott fõnevek elõtt szereplõ név-
elõ használatáról. A vitát egyébként a leíró/magyarázó és az elõíró megközelítés közötti
eltérés iskolapéldájaként szokták emlegetni, mivel Vaugelas az udvar nyelvhasználatára és
az autoritásnak számító szerzõkre hivatkozva igyekszik a helyes használatot meghatározni,
amit Arnauld és Lancelot (1660/1997: 2. rész, §10) mind empirikus, mind elméleti alapon
támadnak. Vaugelas szerint a vonatkozó mellékmondattal ellátott fõnevek elõl nem hiá-
nyozhat a teljes névelõ: sem a zérus formájú, sem a redukált de alakban álló nem elfogadha-
tó. Arnauld és Lancelot megmutatják, hogy ez nem helytálló általánosítás, mivel e fõnevek
gyakran állnak önmagukban. De ami még fontosabb, Vaugelas szabálya ad hoc, semmi sem
indokolja, miért is kellene a fõnévnek e szerkezetben névelõvel együtt állnia. Az a szabály,
melyet Arnauld és Lancelot javasolnak, szisztematikus magyarázatot ad mind a névelõvel
álló, mind a névelõ nélküli elõfordulásokra: ha a fõnevet a vonatkozó mellékmondat speci-
fikálja, akkor használatos a névelõ, ha nem, akkor elmaradhat. Figyeljük meg, hogy ez a
hipotézis olyan distinkciót vezet be, amely a megfigyelt jelenségen kívüli tényhez, a fõne-
vek szemantikájához köti a magyarázatot. Ahogyan Chomsky is hangsúlyozza, e segédhi-
potéziseket bevezetõ és a jelenséghez kapcsolódó, de attól független distinkciókat alkal-
mazó, magyarázó igényû elemzés a generatív nyelvészetre is jellemzõ.
Ehhez kapcsolódóan Chomsky azt is kiemeli, hogy a Port Royal nyelvtan – a generatív gram-
matika mély és felszíni szerkezetéhez vagy a legújabb modellek logikai és fonológiai interface-
eihez hasonlóan – szintén két leírási szinttel dolgozik. Ez egyébként a karteziánus dualizmus
következménye: e módszertani eljárás indoklása az egyetlen szöveghely, ahol a Port Royal szerzõi
explicit módon hivatkoznak Descartes-ra (Arnauld és Nicole 1662/1965, 306; errõl bõvebben
lásd a 2. lábjegyzetet). Ezt a következõképpen fogalmazza meg Chomsky (1966, 59–60):

„A test és a lélek alapvetõ megkülönböztetése miatt a karteziánus nyelvészet jellemzõen azt

feltételezi, hogy a nyelvnek is két aspektusa van. Egyrészt meg lehet közelíteni a nyelvi jelet az azt
alkotó és hordozó hangok, illetve betûk felõl, másrészt meg lehet közelíteni a »jelentés« felõl,
vagyis »az alapján, hogy az emberek hogyan használják azt gondolataik kifejezésére«. […]

513
 Röviden a nyelvnek van egy belsõ és egy külsõ aspektusa. Egy mondatot elemezhetünk mind a
gondolatok megjelenítése, mind a fizikai megvalósulás szempontjából, azaz adhatunk róla sze-
mantikai vagy fonetikai elemzést.
Hogy a mai terminológiával éljünk, egy mondatnak megkülönböztethetjük a mély- és a felszí-
ni szerkezetét.”

Érdekes megfigyelni, s igen jellemzõ Chomsky hozzáállására, hogy bár pontosan re-
konstruálja a Port Royal nyelvtan elemzési szintjeit – a szemantikát és a fonológiát –, azokat
egy következõ lépésben azonosítja saját szintaktikai elméletének szintjeivel. Jóllehet a mély-
szerkezet Chomsky korábbi modelljeiben (1981) egyfajta predikációs/logikai forma, a szin-
taxis deklarált autonómiája miatt külön indoklás nélkül nem nyilvánvaló, hogy azonosítha-
tó-e a jelentéssel/szemantikával, ami pedig a Port Royal nyelvtan elemzési szintje. Vi-
szont, ahogy korábban már megjegyeztem, a legújabb generatív elemzési keret, a minimalista
program (Chomsky 1995b) szakít a korábbi „barokkos” szintaktikai architektúrával, s a
nyelvet a jelentés és a hangalak közötti lehetõ legminimálisabb közvetítõeszköznek tekin-
ti, ami közeledést mutat a Port Royal-féle nyelvszemlélethez. Mindazonáltal a 17. századi
elméletben azoknak a jelenségeknek, amelyeket ma a szintaxis alatt tárgyalunk, igen kevés
szerep jut. Arnauld és Lancelot (1660/1997: 2. rész, § 24) mindössze egyetlen rövid fejeze-
tet szentelnek az általuk constructionnak (»alkotás, összetétel«) nevezett jelenségcsoport-
nak, így például az alany és az állítmány vagy a jelzõ és a fõnév egyeztetésének, a nyelvtani
eseteknek stb. Ezt egy rövid bekezdésben Chomsky (1966, 54) is elismeri:

„Érdemes mellékesen megjegyezni, hogy a karteziánus nyelvészet nem egyszerûen feledékeny-

ségbõl nem fogalmazta meg a mondatalkotás (construction) pontos szabályait. Ez a mulasztás rész-
ben annak a nyíltan is kimondott feltevésnek tudható be, miszerint egy mondatban a szavak sora
híven tükrözi a gondolkodás menetét, legalábbis a »szabatos« nyelvhasználatban, s ezért nem
vizsgálták önmagában, a nyelvtan külön részeként.”

Vegyük észre, hogy a nyelvtannak pontosan ez a területe az, ahol a nyelvek a legna-
gyobb mértékben különböznek. Mivel azonban a Port Royal nyelvészet a jelentések és
nem a szerkezetek egyetemességét vallotta, nem kellett e változatossággal sokat foglalkoz-
nia, míg a generatív grammatika erõfeszítéseinek nagy része pontosan e nyelvspecifikus
különbségek magyarázatára összpontosít. Pontosan ezért is van szüksége annyira bonyo-
lult formális apparátusra. A minimalista program egyszerûsítési törekvései mind a magya-
rázóelvek, mind a magyarázóeszközök terén némileg a karteziánus elképzelésekre emlé-
keztetnek.
Mindazonáltal mielõtt levonnánk azt a következtetést, hogy a generatív nyelvészet for-
mális és szintaxisalapú, míg a karteziánus nyelvészet szemantikai, s tudomást sem vesz a
szerkezeti megfontolásokról, érdemes e képet egy konkrét esettanulmánnyal árnyalni. Vizs-
gáljuk meg, hogyan definiálja a generatív nyelvészet, illetve a Grammaire a szófajokat –
jelen esetben a fõneveket és a mellékneveket. A generatív nyelvészetben a szófajokat
distribúciós tulajdonságaik alapján határozhatjuk meg (Radford 1988). Azok a szavak tar-
toznak azonos szófajba, melyek azonos környezetekben fordulnak elõ a mondatban, illetve
azonos morfológiai elemekhez kapcsolódnak. Fõnév az, ami – nyelvtõl függõen – többes
számba, tárgyesetbe stb. tehetõ, a névelõ után fordul elõ stb. Melléknév az, ami – ismét
csak nyelvtõl függõen – egyezik a fõnévvel, a mondatban ahhoz képest meghatározott

514
helyet tölt be, például megelõzi azt stb. E formális, szerkezeti kritériumokkal szemben a
Grammaire (Arnauld és Lancelot 1660/1997, 24–25, 47) így fogalmaz:

„Ebbõl következik, hogy mivel az embereknek jelekre volt szükségük, hogy kifejezzék mind-
azt, amit gondolnak, a szavak közötti legáltalánosabb megkülönböztetés az, hogy egyesek a gon-
dolatok tárgyát jelölik, mások gondolataink formáját és módjait, jóllehet – mint ezt a késõbbiek-
ben látni fogjuk – ez utóbbiak gyakran nem önmagukban, hanem a tárggyal együtt állva fejezik ezt ki.
A szavak elsõ csoportjába a névszók, névelõk, névmások, igenevek, elöljárószók és határozó-
szók tartoznak, a másodikba az igék, a kötõszók és az indulatszók.
[…]
Azok a névszók, amelyek a dolgok kifejezésére szolgálnak, a fõnevek vagy abszolútumok, mint
például föld, nap, lélek, isten.
Azok, amelyek elsõdlegesen és közvetlenül a módokat jelentik, mivel ez utóbbiak ilyen érte-
lemben némileg rokonok a szubsztanciákkal, fõnevek vagy abszolútumok, mint például kemény-
ség, meleg, igazság vagy óvatosság.
Azok a névszók, amelyek a dolgokat azok módosított formájában jelölik, elsõdlegesen és köz-
vetlenül, bár homályosan a dologra utalva, s közvetetten, bár tisztán a módra, a melléknevek vagy
konnotatívumok, mint például a kerek, kemény, igazságos, óvatos.”

Az idézetbõl úgy tûnhet, hogy a Grammaire osztályozásának alapja a jelentés, ami a

korábbiak tükrében nem is lenne meglepõ (Chevalier dátum nélkül): a fõnevek a dolgokat
jelölik, a melléknevek a módokat. Azt várhatnánk tehát, hogy a mai formális alapú és a 17.
századi jelentés alapú osztályozás eltérõ eredményre vezet. Ez azonban nem így van: a föld,
nap, lélek, isten, melegség, óvatosság szavak mai is fõnevek, a meleg, kerek, óvatos ma is mellék-
nevek. Hogyan lehetséges ez? Észrevehetjük, hogy a fõneveknek két alcsoportja van: azok,
amelyek a dolgokat jelölik, és azok, amelyek a módokat, csak épp elsõdlegesen és közvetle-
nül, azaz a dolgokhoz hasonlóan. Vajon mi az oka ennek az igen bonyolult meghatározás-
nak? Miért van, hogy a módokat kétféleképpen is lehet jelölni, s kétféle jelölés két külön-
bözõ kategóriát eredményez? Nézzük meg, milyen szavakat is érint e distinkció! Egyrészt
a meleg, kerek stb., másrészt a melegség, kerekség stb. szavakat. A két csoport jelentése alig-
alig különbözik egymástól, amiben eltérnek, az a lehetséges mondatbeli szerepük, azaz
formai-distribúciós tulajdonságaik. Azt kell tapasztalnunk hát, hogy a Port Royal nyelvtan
is megkülönbözteti a jelentésükben hasonló, de formális tulajdonságaikban eltérõ szavakat
– vagyis ez a nyelvtan ugyanúgy figyelembe veszi a szerkezeti, szintaktikai szempontokat.
Viszont, ahogyan az idézett definícióból kiderül, a jelentésre vezeti vissza azokat: a módra
való utalás különbözõ formái különbözõ kategóriákat eredményeznek, amelyek azonban
empirikusan nem jelentésükben/referenciájukban térnek el, mint inkább szintaxisukban. Azt
tapasztalhatjuk tehát, mint korábban: ez elemzés eszköze a Port Royal nyelvtanban a jelen-
tés, az elemzett jelenségek köre azonban a szerkezetre éppúgy kiterjed, mint a jelentésre.

A Cartesian Linguistics helye Chomsky munkájában

A fentiekbõl nyilvánvaló, hogy a 17. századi nyelvészet és a generatív grammatika közötti
viszony korántsem olyan egyszerû, mint ahogyan Chomsky a Cartesian Linguisticsben fel-
vázolja. A hasonlóságok – fõleg az elmének a megismerésben betöltött szerepére vonatko-
zóan – tagadhatatlanok. Az elme és a nyelv viszonyát azonban a karteziánus hagyomány –

515
a nyelvészet még inkább, mint maga Descartes – közvetlenebbnek és transzparensebbnek
tartja, mint Chomsky. Ebbõl következõen a két nyelvelméletben közös ugyan az egyete-
messég és a magyarázat igénye, ezt azonban részben eltérõ jelenségekre vonatkozóan és
más eszközökkel igyekszenek megvalósítani.
Miért olyan fontos Chomsky számára mégis e párhuzam? Miel (1969, 265–266) értel-
mezésében arról van szó, hogy Chomsky érvként használta a racionalistákkal való szellemi
közösséget a tudományos riválisaival folytatott harcban.

„[Chomsky] azon elképzelése, miszerint a nyelv ingerfüggetlen, messze meghaladja a

kartezianizmust – Chomsky valójában filozófiai síkon olyan szerzõkkel vitatkozik, mint Skinner,
Quine vagy Wittgenstein, nyelvészeti téren pedig a bloomfieldi hagyománnyal, mivel azok úgy
gondolják, hogy a nyelvelsajátítást meg lehet magyarázni egyszerû kondicionálással.”

Ezt az interpretációt alátámasztja az olyan történeti fogalmak jelentésének kitágítása és

a jelenre vonatkoztatása, mint a „racionalizmus” vagy az „empirizmus”. E történeti címké-
ket Chomsky arra használja, hogy saját kortársaival folytatott vitáiban frontvonalakat húz-
zon. Ahogyan híres-hírhedt Skinner-bírálatának (Chomsky 1959) majd egy évtizeddel ké-
sõbbi újrakiadásához írt elõszavában fogalmaz, a behaviorizmust mintegy az empirizmus-
sal azonosítva (1967, 142):

„E bírálatot a nyelv természetével kapcsolatos behaviorista (ma már inkább azt mondanám:
empirista) spekulációk általános kritikájának szántam.”

Kelemen (1977, 152–153) azonban még ennél is tovább megy:

„Chomsky nem csupán tudományelméleti indokokból, nemcsak a generatív grammatika álta-

lános elméleti és filozófiai megalapozásának szükségességébõl, vagy a nyelvészeti modellek
instrumentalista interpretációját realistára váltó fordulat megokolásából írta meg a Cartesian
Linguistics, hanem a nyelvészettõl független mély ideológiai szükségletek ösztönzése alatt is.”

A Cartesian Linguistics e felfogásban (lásd még Barsky 1997) az intellektuális determi-

nizmus elleni manifesztóként jelenik meg, s ami leginkább közös a karteziánus és a genera-
tív nyelvészetben, az az ember intellektuális és szellemi szabadságának mindenek felett való hir-
detése. Úgy tûnik tehát, hogy ha a „régi emberek” nem is pontosan ugyanúgy mondják, amit
mondanak, de mindenképpen hasonló indíttatásból és elkötelezettségek mentén beszélnek.

Irodalom
Aarsleff, Hans (1970). „The History of Linguistics and Professor Chomsky”. Language, 46,
570–585.
Arnauld, Antoine-Lancelot, Claude (1997). Grammaire générale et raisonnée (1660). Paris, Editions
Allia. (1965).
Arnauld, Antoine–Nicole, Pierre (1965). La Logique ou L’Art de Penser (1662). Paris, Presses
Universitaires de France.
Bakalar, Nicholas (1976). „The Cartesian Legacy to the Eighteenth-Century Grammarians”.
Modern Language Notes, 91:4, 698–721.

516
Barsky, Robert (1997). Noam Chomsky: A life of dissent. Cambridge, Mass., The MIT Press.
Bloomfield, Leonard (1976). Language. London, Allen and Unwin.
Chevalier, Jean-Claude. „Grammaire générale de Port Royal et tradition grecque. La constitution
des parties du discours: classement et signification”. In Joly, Andrée–Stefanini, Jean (éds.):
La grammaire générale. Des Modistes aux Idéologues. Villeneuve-d’Ascq, Publications de
l’Université de Lille III, sans date, 145–156.
Chomsky, Noam (1949). „Morphophonemics of Modern Hebrew”. Mémoire de maîtrise,
Université de Pennsylvanie.
Chomsky, Noam (1957). Syntactic Structures. La Haye, Mouton.
Chomsky, Noam (1959). „A Review of B. F. Skinner’s Verbal Behavior”. Language, 35: 1, 26–58.
Chomsky, Noam (1961). „Some methodological remarks on generative grammar”. Word, 17,
219–239.
Chomsky, Noam (1966). Cartesian Linguistics: A Chapter in the History of Rationalist Thought.
New York–London, Harper and Row.
Chomsky, Noam (1967). „A Review of Skinner’s Verbal Behavior”. In Jakobovits, Leon–
Miron, Murray (eds.): Readings in the Psychology of Language. Englewood Cliffs, NJ,
Prentice Hall.
Chomsky, Noam (1968). Language and Mind. New York, Harcourt.
Chomsky, Noam (1981). Lectures on Government and Binding. Dordrecht, Foris.
Chomsky, Noam (1995a). Mondattani szerkezetek. Nyelv és elme. Budapest, Osiris.
Chomsky, Noam (1995b). The Minimalist Program. Cambridge, Mass., MIT Press.
Chomsky, Noam (2000). New Horizons in the study of language and mind. Cambridge, Cambrid-
ge University Press.
Chomsky, Noam–Katz, Jerrold (1974). „What the Linguist is Talking About”. The Journal of
Philosophy, 71:12, 347–367.
Chomsky, Noam–Katz, Jerrold (1975). „On Innateness: A reply to Cooper”. The Philosophical
Review, 84:1, 70–87.
Cooper, David, „Innateness: Old and New”. The Philosophical Review, 1972, 81, 465–483.
Descartes, René (1990). Discours de la méthode (1637). Paris, Editions Agora, Presses Pocket.
Descartes, René (1978). Principes de la philosophie (1644). In Adam, Charles et Tannery, Paul,
Oeuvres de Descartes. Paris, Libraire Philosophique J. Vrin.
Descartes, René (1993). Értekezés a módszerrõl. Szentendre, Interpopulart Könyvkiadó.
Dumas, Jean-Louis (1990). Histoire de la pensée. Philosophies et philosophes. 2. Renaissance et siècle
des Lumières. Paris, Editions Tallandier, Livre de Poche.
Harris, Zellig (1951). Methods in Structural Linguistics. Chicago, Chicago University Press.
Harris, Zellig (1961). Structural Linguistics. Chicago, Chicago University Press.
Harth, Erica (1973). „Classical Innateness”. Yale French Studies. 0: 49, 212–230.
Humboldt, Wilhelm von (1985). Válogatott írásai. Budapest, Európa.
Kasher, Asa (1991). The Chomskyan Turn. Cambridge, MA., Blackwell.
Kelemen János (1977). A nyelvfilozófia kérdései. Budapest, Kossuth–Akadémiai Kiadó.
Land, Stephen (1974). „The Cartesian Language Test and Professor Chomsky”. Linguistics.
122, 11–24.
Du Marsais, César Chesneau, Oeuvres choisies I–III. (1797). Stuttgart – Bad Cannstatt, Friedrich
Frommann Verlag, 1971.
Meisel, Jürgen (1974). „On the possibility of non-Cartesian linguistics”. Linguistics. 122, 25–38.
Miel, Jan (1969). „Pascal, Port-Royal, and Cartesian Linguistics”. Journal of the History of Ideas.
30:2, 261–271.
Newmeyer, Frederick J. (1996). Generative Linguistics: A Historical Perspective. London, Routledge.

517
Padley, G. A. (1976). Grammatical Theory in Western Europe, 1500-1700. Cambridge, Cambrid-
ge University Press.
Pléh Csaba (2000). A lélektan története. Budapest, Osiris.
Quine, Willard V. O. (1963). From a Logical Point of View. New York, Harper and Row.
Radford, Andrew (1988). Transformational grammar. A first course. Cambridge, Cambridge
University Press.
Searle, John (1972). „Chomsky’s revolution in linguistics”. In Harman, G. (ed.): On Noam
Chomsky. Amherst, University of Massechusets Press.
Skinner, B. F. (1957). Verbal Behavior. New York, Appleton-Century-Crofts.
Stich, Stephen (1972). „Grammar, Psychology, and Indeterminacy”. The Journal of Philosophy.
69:22, 799–818.

518
Stachó László

A diszkurzív csatatér

„How do you wage war on an abstract noun?”

(Terry Jones1 a terrorizmus elleni harcról
2001. szeptember 11. után)

Milliószor föltett, mégis megkerülhetetlen kérdés: hogyan válik világunk egyre globáli-
sabbá? Milyen folyamatok indulnak, mûködnek, s milyen világot alakítanak majd ki? Bár
még fiatal vagyok, érdeklõdéssel és olykor bénult megdöbbenéssel figyelem azt a „szép” új
világot, amely egyre inkább körülvesz, bekerít, s oly más az atmoszférája, a szerkezete, az
íze, mint gyermekkoromban. Pedig negyedszázadnyi idõ alatt nem sokat mozdultam el a
Tisza és a Duna partjáról. Félve próbálom megfejteni, milyen világ vesz majd körül akkor,
amikor én is – mondjuk – 60 éves leszek.
Olyan kérdésekrõl és meggyõzõdésrõl írok ebben a dolgozatban, amelyek a félelmekkel
kapcsolatosak; ezekbõl indult ki az alább kifejtett gondolatmenet, amely a köznapokban s a
közbeszédben is egyre erõsödõnek érezhetõ folyamatokat próbálja elemezni. Emlékszem,
amikor gimnazista koromban Finnországban tanultam, még postán küldtünk leveleket
egymásnak, akkor hallottam elõször a világhálóról, amely legtöbbünk számára inkább csak
kávézókhoz kapcsolódott. Emlékszem gyerekkorom Franciaországára, ahol jó néhány nyarat
tölthettem: egy modern, de belsõ hagyományaira, civilizációjára nemcsak mérhetetlenül
büszke, hanem azokhoz a mindennapokban is ezernyi szállal kötõdõ országra. Ma már
egészen más hangulata van. Emlékszem gyermekkorom falujára, dédszüleimre és arra, hogy
gyerekkoromban milyen játékaim voltak, de láttam azt is, mennyire más atmoszférájú volt
ez az idõszak a nálam hat évvel fiatalabb öcsém számára.
A téma fölvetése tehát személyes indíttatású. A dolgozatban a globalizálódó világ egyet-
len aspektusára szeretném irányítani figyelmemet: arra, hogyan küzdenek egymással a –
gyakran távolról egymás szomszédságába kerülõ – együtt élõ csoportok és kultúrák.
A globalizációnak legalább két, ellentétes irányú hatása van (ennek átfogó megfogalma-
zását lásd pl. Bauman 1990/1997).
Az egyik hatás az univerzalizmus, a homogenizáció. A hely – a térnek az emberek
számára kitüntetett szegmense, ahol otthont teremtenek – egyre inkább homogén, az
ember számára kitüntetett pontokat nélkülözõ térré válik, a hálózatok terévé (Castells
1996), amelyben bárki bárhonnan elérheti a szolgáltatásokat s bármilyen egyéb célját
(Relph 1993). A posztmodern identitás, e hely-vesztéssel párhuzamosan, a hagyományos
idenitástudat elvesztése okozta kétségbeesésként jellemezhetõ, s egyes gondolkodók sze-
rint az új „identitásnak” egyenesen lényege a rögzített, életfogytiglani identitástól való

1
A Monthy Python tagja. Az idézet forrása: www.portal.telegraph.co.uk, 2001. december 1.

519
megszabadulás, s ezzel együtt az identitások közötti választás lehetõségének folyamatos,
már-már – szinte pszichiátriai értelemben – kényszeres megteremtése egy olyan „siva-
tagszerû” világban, amelybõl hiányoznak az egyetemes(nek hitt) stabil orientációs pon-
tok (Bauman 1996).
A másik hatás kulturális ütközõpontok formálódását eredményezi. A távoli csoportok,
kultúrák gazdasági célú egymáshoz közeledése és közelítése, a kulturális különbségeken
túllépõ hálózatiság formálódása és formálása, úgy tûnik, nem képes megteremteni az elté-
rõ kultúrák, identitások, csoportok békés fúzióját vagy egymás mellett élését. Az egyes
csoportok, ide értve a hálózati kapcsolatokon újonnan formálódó – olykor akár eltérõ kul-
túrákat összeolvasztó – közösségeket, együttélésének szabályozásáért új etikák versenge-
nek. E posztmodernként aposztrofált világ meghatározó etikai alapvetését Richard Rorty
„posztmodern burzsoá liberalizmusnak” kereszteli, s ez a „hegeliánus” fölfogás azt vallja,
hogy „nincs olyan emberi méltóság, amely ne egy meghatározott közösség méltóságából
származna[, s] a különbözõ valóságos vagy tervezett közösségek viszonylagos érdemein túl
nem fellebbezhetünk olyan pártatlan kritériumokhoz, amelyek segítenének nekünk össze-
mérni az érdemeket” (Rorty 1993, 214). Mintha Rorty etikai jellemzésére – s egyben állás-
foglalására – rímelne Pléh Csaba elemzése: „…a sokkultúrájúság világa ez, mely a kultúrák
és szubkultúrák elnyomó és erõszakos viszonyaiból indul ki. […] Az elnyomott kisebbsé-
gek, a szegények és hallgatásra kárhoztatottak hangját képviseli, hogy azután erõszakos
lokális vagy nem is olyan lokális többségek nevében tagadja az összemérhetõséget. Az igaz-
ságokat teszi viszonylagossá, hogy azután áttérjen a (mi kultúránk értelmében vett) szósze-
gés intézményesítésére az alternatív szabályrendszerek nevében, majd az obskurantizmusok
kultuszára, s ahogy ma folynak a dolgok, rég látott kegyetlen vallásháborúkba torkolljon.
Mindez a tolerancia és a sokféleség nevében” (Pléh 1998, 390).
Amellett szeretnék érveket hozni, hogy a ma viaskodó kultúrák, csoportok egy olykor
félelmetesen irreális, a testi-fizikai valóságtól elrugaszkodott diszkurzív felületen vívják
meg mindennapi harcaikat. Álláspontom szerint a médiában folytatott harcokat – me-
lyek nyomán a posztmodern demokráciák választópolgárai véleményt formálnak, s adott
esetben döntést hoznak – olyan, a logikusság látszatát keltõ, ám értelemvesztett diskur-
zusok alkotják, melyeknek gyakran meglepõen kevés köze van a „tartalmi” elemekhez:
elképzelések, világnézetek kifejtéséhez s logikus ütköztetéséhez. Az értelemvesztést, va-
lamint a logikusság és szavahihetõség látszatának diszkurzív megteremtését a nyelvi je-
lentés kérdései és – szakmai identitásomnak megfelelõen – elsõsorban az azt kutató lé-
lektani elméletek felõl közelítem meg. Célom, hogy fölépítsem a médiában kialakult
diszkurzív csatatérrõl – melyekben a szavak világra referáló, értelemképzõ jelentéstulaj-
donítási módjai sajátos módon mûködnek – vallott elképzelésem lehetséges eszmetörté-
neti hátterét.

Hány világban élünk?

Magyarul Pléh Csaba (2000) könyvébõl ismerjük elsõsorban, hogy a lélektan története
hányféle elméleti keretben értelmezhetõ. S bár a megközelítések olykor pusztán a fogalmi
orientáció célját szolgálják, a legtöbb elméletíró reménye mégis esszenciális, az emberi
megismerés, sõt, az emberi „léthelyzet” (Pléh 2000, 36) alapvetõ kategóriáinak megjelení-
tése. Közülük Robert Watson (1967/2004) elmélete az egyik legfigyelemreméltóbb – el-

520
sõsorban ismeretelméleti értelmezése, állásfoglalása révén. Watson néhány olyan kettõs-
sége azonban, amely talán már nem egyszerûen a pszichológiatörténet-írást, hanem a
pszichológiatörténet – s több más tudomány, például a filozófia – ontológiai érvényû né-
zõpontjait is képviseli, saját érvelésem vezérfonalául is szolgál. Watson a pszichológiatör-
ténet és a kortárs kutatások áttekintése során arra jutott, hogy a lélektanban soha nem
érvényesült egy kuhni értelemben vett egységes paradigma irányító ereje; ehelyett olyan
dichotómiák vezérlik a pszichológiai kutatásokat, amelyek a lélek megismerésének örök
ellentéteit jelenítik meg. Pléh Csaba interpretációjában ezek Max Weber ideáltípusainak
mintájára „[a]z emberi léthelyzet néhány kategorikus, történetietlen dilemmáját hivatot-
tak képviselni” (Pléh 2000, 36).
A fizikai és a szellemi kettõssége, s részben ehhez az ellentéthez kapcsolódva az uni-
verzalizmus és a relativizmus kutatási programjai mögött a lélek kutatásának két alapve-
tõ, máig vitázó felfogása áll: a természettudományos és a hermeneutikus magyarázat.
Figyelemre méltó, hogy Rom Harré és Grant Gillett (1994) szerint a tudományban az
esszencialista és a konstruktivista nézõpontok különbségének egyenesen ontológiai alapja
van, vagyis föltételezik, hogy e nézõpontokhoz eltérõ lokalizációs rendszerekbõl, entitá-
sokból s ezek közötti viszonyokból álló világok tartoznak. Míg a „newtoni” ontológia
határait a fizikai tér és idõ, a „diszkurzív” (vagy „vigotszkijánus”, társas) ontológiáét az
emberek közötti kommunikáció tere – a csoportok és a beszédszekvenciák – jelölik ki.
E kommunikáció kereteit pedig a személyközi-társas és a társadalmi-politikai szint adja
meg. A newtoni ontológia entitásai Harré és Gillett megfogalmazásában a dolgok és az
események, a vigotszkijánus ontológiában pedig az intencionális aktusok vagy „beszéd-
aktusok” (Austinénál általánosabb értelemben: magukban foglalják a nem nyelvi, példá-
ul érzelmi közlést is, lásd pl. Harré és Gillett 1994, 33, ill. Harré 1997). A két ontológiai
rendszerben feltételezett entitások közötti viszony is eltérõ: a newtoni világ entitásai
között oksági kapcsolatok hatnak, a diszkurzív világban azonban szabályok és törté-
netsémák határozzák meg az intencionális aktusok egymáshoz való kapcsolódását. Ez-
zel együtt a diszkurzív világban nem az oksági viszony, hanem, amint Harré (1997)
diszkurzív lélektanában hangsúlyozza, a helyesség normatív, megegyezésen alapuló
kritériuma érvényes. Harré és Gillett (1994, 29) az alábbi táblázattal szemléltette a két
világ tulajdonságait:

1. táblázat. Harré és Gillett diszkurzív lélektanának ontológiai vázlata

Ontológiák Lokalizációs rendszerek Entitások Viszonyok
Newtoni tér és idõ dolgok és események okság
Diszkurzív emberi csoportok beszédaktusok szabályok
[intencionális aktusok] és történetfonalak

Természetesen nem új keletû ez a szembeállítás. A természettudományok és a társada-

lomtudományok jellemzõ, kanonizált magyarázó elvei, a természettudományos és a
hermeneutikai magyarázat elkülönítése Wundt óta legalább két irányba visz. Egyrészt a
pszichológiai-társadalomtudományi indíttatású megfontolások irányába, Dilthey, majd
Spranger programjai felé; ezek az elemi lelki jelenségeket magyarázó, kauzális kapcsolato-
kat leíró természettudományos pszichológia, valamint a kulturális értékeket létrehozó ember
jellemzésére, a szellemi teljesítmény hátterében álló lelki mechanizmusok rekonstruálásá-

521
ra hivatott megértõ-hermeneutikai irányultságú lélektan kettõsségét vallják. Másrészt olyan,
elsõsorban logikai indíttatású bírálatok felé, amelyek a szellemi világnak az egyének lelki
mûködései fölötti, objektív létezése mellett foglalnak állást, s a fizikai és a szellemi közös
ontológiáját tételezik föl – így például Frege, Husserl, a Bécsi Kör vagy késõbb Popper
koncepcióihoz.

Honnan nyernek értelmet szavaink?

Kiinduló problémánkat, a fizikai s a szellemi világ rendszereinek kapcsolatát a nyelvi funk-
ció elemzésével is megvilágíthatjuk. Szavaink értelme után kutatva a nyelv vizsgálatának
két metszetébe tekinthetünk be: az egyik metszet azokat a nézõpontokat láttatja, amelyek
a szavak referenciájának világhoz való kapcsolódásáról nyújtanak elképzelést; a másik pe-
dig a nyelv funkciójáról szóló elméleteket jeleníti meg. A referencia kérdését is legalább
hat nézõpontból figyelhetjük: egy naturalista-esszencialista, egy szociálkonstruktivista, egy
hermeneutikai, egy narratív, egy diszkurzív nézõpontból, valamint egy hatalmi viszo-
nyokat hangsúlyozó perspektívából (utóbbi persze közel áll a diszkurzív felfogás egyes
szerzõihez – például Foucault-nak a diskurzus és a hatalom kapcsolatáról vallott elképze-
léséhez – is).
A nyelv funkciójáról máig két hagyományos elképzelés: a reprezentációs és a társas in-
terakciós-kommunikációs fölfogás vitája zajlik. A 19. század pszichológiájában és filozófi-
ájában Brentanót (aki szerint a reprezentálás minden pszichikai aktus – így az ítéletalkotás
vagy akár a vágyakozás – alapját képezi) és Fregét tekinthetjük a reprezentációs szemlélet
elõzményeiként; a 20. század elején pedig a fiatal Wittgenstein és a Bécsi Kör e fölfogás
emblematikus képviselõi. S persze a kognitív szemlélet zászlóvivõje, a chomskyánus nyelv-
elmélet föltételezése szerint sincs minden nyelvhasználati aktusnak pragmatikai-kommu-
nikációs funkciója – sõt, a leíró funkció szinte mindig elsõdleges a kommunikatív haszná-
lathoz képest.2
A nyelv kommunikációs – vagyis a társas interakciókban betöltött vagy egyenesen a
társas cselekvést konstituáló – szerepe a reprezentációs állásponttal szemben körvonalazó-
dott a 20. században, némi idõbeli eltolódással. Kevéssé ismert azonban, hogy már 1922-
ben, Wittgenstein kései fõmûve elõtt a nyelvész Jespersen is az emberi szokások társadal-
mi karakterû halmazaként definiálta a nyelvet. Utóbb Austintól Searle-ig olyan nyelvi rend-
szerek születtek, amelyekben éppúgy helye van az igazságértékkel társítható, ún. „konstatív”
megnyilatkozásoknak, mint a sikeresség (vagy, Rom Harré kifejezésére emlékeztetve, [tár-
sas] helyesség) értékelõ kritériumával társuló „performatív”, azaz cselekedetet végrehajtó
beszédaktusoknak.

2
A Chomsky-hivatkozás valódi érdekessége számunkra most az: nem lehetetlen, hogy ez a szemlélet–
világnézet segíti Chomsky politikai nézeteinek kibontakoztatását is. Chomsky politikai elemzéseinek jel-
lemzõje ugyanis a fogalmak (például a „terrorizmus” vagy a „propaganda”) kérlelhetetlenül pontos definí-
ciója, s ennek alapján a közéleti diskurzusban szokatlan használata (vö. Chomsky 2001).

522
A konstruktivizmus posztmodern útjai: narratív perspektívák
Ezek a ma már klasszikusnak számító nyelvtudományi fejlemények az 1980-as évektõl kezdve
legalább két újabb irányba mutattak tovább: a narratív és a diszkurzív kutatások felé. Bruner
egyenesen az értelem mûködésének két formáját tételezte föl, melyek visszavezethetetle-
nek egymásra. Ezek „más-más módon rendezik el a tapasztalatokat, konstruálják a valósá-
got. […] Az egyik azáltal hitelesít, hogy a formális és empirikus bizonyítás eljárásaihoz
folyamodik. A másik nem az igazságot, hanem a »valószerûséget« alapozza meg” (Bruner
1986/2001, 27).
A narratív szemlélet lényeges eleme, hogy nem az igazságkritériumot alkalmazzuk meg-
nyilatkozásaink értelmezésében: „a szabályoknak vagy a megfelelõ történetmesélés eleme-
inek az explikációja adja meg azon kritériumok alapjait, hogy mit fogadunk el valósághû
beszámolónak […] Így tehát ahelyett, hogy a tények irányítanák a hiteles beszámolót, azzal
szembesülünk, hogy azt jelentõs mértékben a narratívumok felépítésére vonatkozó kon-
venciók elõzetes struktúrája vezérli” (Gergen–Gergen 1988/2001, 80). Ha tehát létezik
„igazság”, az csak „narratív igazság” lehet. Vegyük észre, ez már Brunerénél szélsõsége-
sebb állásfoglalásnak ígérkezik.
Egy jól definiált entitásokból álló világban hívõ esszencialista számára szinte kiábrándí-
tó azt föltételezni, hogy a narratív szerkezetiség vezérli gondolatmenetünket a pszichoa-
nalízisben (Spence 1982/2001), a közéletben – a politikai diskurzusban (vö. Jovchelovitch
2001), a történettudományban (lásd pl. Gyáni 2000), de ami még rosszabb, tulajdonkép-
pen bármely tudományban (nemcsak a világról való tudományos gondolkodásunkban, ha-
nem a tudományos bizonyításban is, Harré 1985/1997).
A narratív nézõpont ontológiai tekintetben legszélsõségesebb változatában már nincs
helye az „én”-nek – vagyis egy olyan központi irányítónak, amely értelmezné a világot –,
hanem csak a narráció létezik. Az én csak egy absztrakció, amelyet narratív értelmezések s
önértelmezések definiálnak (Dennett 1991).
A reprezentációs és a narratív nyelvelképzelések meghaladása minden bizonnyal Robin
Dunbar (1993) állásfoglalása a nyelv keletkezésérõl s eredendõ funkciójáról. Dunbar el-
képzelése szerint a nyelv szerepe a megnövekedett létszámú csoportokban élõ õseinknél
pusztán a kapcsolattartás volt (hiszen verbális jelzésekkel több társat elérhetünk egyszerre,
mint egyedi kurkászással), s ezzel a csoporton belüli agresszív tendenciák csillapítása. Ez
nem reprezentációs, és nem is kommunikatív funkció. Mai hétköznapi interakcióinknak is
mintegy 60 %-a biztosan nem megismerõ-leíró céllal jön létre, hanem pletykálkodásból és
érzéseink kinyilvánításából áll még olyan „komoly” munkahelyeken is, mint egy egyetem.
Dunbar elméletében a nyelvi jelentés legföljebb csak elhanyagolható szerepet kap. Az in-
terakciók szerepének hangsúlyozása a pszichológia narratív nézõpontjának nagy alternatí-
vája, a diszkurzív nyelv- és lélekfölfogás felé mutat.3

3
A nyelvészet egyes területein azonban már korábban is megfogalmazódott a szándék nélküli közlés
koncepciója: Malinowski (1930) fatikus kapcsolatnak nevezte a beszélõ s hallgatója olyan beszédszekvenci-
áit, melyek célja pusztán a fesztelen kapcsolat kialakítása. (Dunbar egyébként nem hivatkozik Malinowskira.)

523
A diszkurzív megközelítés
A diskurzusnak s a diszkurzivitásnak természetesen nem egy meghatározása van, s ezek
közül én is többet szeretnék segítségül hívni. Közösnek tekinthetõ a különbözõ hangsú-
lyokat megjelenítõ elképzelésekben, hogy a diskurzus az interakciót vagy annak termékét
jelöli, melyben mindig jelen vannak a beszélõ és a hallgató intenciói, hallgatólagos meg-
egyezései s háttértudása – még az önmagunknak való gondolkodásban is, amelynek során
a szubjektum internalizálja ezeket a viszonyokat. Nem nehéz fölfedeznünk a diszkurzív
gondolatban a kogníció társas elméleteinek örökségét. Számos elméletalkotó esetében ta-
lán csak esetleges mozzanat, hogy bevezeti-e rendszerébe a diskurzus terminust vagy sem
(számomra az elõfutárnak tekinthetõ Bahtyin kézenfekvõ példa, aki a belsõ beszéd dialogi-
záltságáról – vagyis diszkurzivitásáról – beszél, szemben Vigotszkij szóhasználatával, aki
Bahtyinhoz hasonlóképpen értelmezi a gondolkodást).
Rom Harré (1997) a pszichológiában második kognitív forradalomként hivatkozik a diszkurzív
fordulatra: a strukturált intencionális jelhasználatot – a nyelvet vagy az érzelmek kifejezését s
így tovább – társakkal közösen létrehozott aktusnak tekinti, amelyben az intenció játssza a
központi szerepet. „Ez a kognitív pszichológia annak vizsgálata lesz, hogy az aktív, készségek-
kel rendelkezõ emberi lények hogyan használják különbözõ feladataik elvégzésére és terveik
végrehajtására a különféle szimbolikus rendszereket – legyenek eközben akár egyedül, akár
mások társaságában. [… Az információfeldolgozáshoz hasonló] kognitív történések pedig nin-
csenek. Csak az agyban és az idegrendszerben lejátszódó neurofiziológiai folyamatok és a ter-
veiket végrehajtó, jártassággal rendelkezõ cselekvõk által végzett diszkurzív folyamatok van-
nak” (Harré 1997, 143, 151). Ez az ontológiai elkülönülés értelemszerûen kettõs pszichológiát
is föltételez: a neurofiziológiai folyamatok kauzális magyarázatát, valamint a diszkurzív aktusok
(nyelv, érzelemkifejezés s más intencionális jelrendszerek) hermeneutikus megfejtését.
Azok az elméletalkotók, akik a nyugat-európai marxizmus eszmerendszerében gondol-
kodtak, a diskurzus hatalmi-ideológiai aspektusára irányították figyelmüket. Ehhez az esz-
méhez csatlakozik Bourdieu (1985) elmélete a társadalom identitásokat teremtõ és hatalmi
viszonyokat formáló nyelvi gyakorlatáról. A középpontban álló teoretikus azonban itt is Michel
Foucault, aki szerint „a diskurzus nemcsak egyszerûen tolmácsolja a küzdelmeket és az ural-
mi rendszereket, hanem érte folyik a harc, általa dúl a küzdelem: tehát a diskurzus az a
hatalom, amelyet az emberek igyekeznek megkaparintani” (Foucault 1970/1991, 869–870).
A diszkurzivitásról vallott legszélsõségesebb elképzelést minden bizonnyal Foucault (1970/
1991) diszkurzív ontológiája képviseli, amely Dennett (1991) narratív ontológiájának radika-
lizmusához közelít. Foucault szerint a dolgokat (képzeteket, eseményeket s valójában az ént,
az elbeszélõt is) csak a diskurzusok határozzák meg – a dolgok nem is léteznek diskurzusok
nélkül. Az elbeszélõ és a beszéd egymással szimmetrikus viszonyban vannak, s egyik sem
elõzi meg a másikat; a beszélõt valójában az a diskurzus definiálja, amelyben részt vesz.

A diszkurzivitás egy alternatív értelmezése:

a szavakra utaló szavak esete
A diszkurzivitásnak egy számunkra fontos értelmezése a meglévõ – például irodalmi –
szövegek közötti egymásra reflektálás. Elsõsorban Foucault (1966/2000) egyik elképze-
lésére gondolok, aki érzékletesen írja le azt a történelmi folyamatot, amelynek során a

524
nyelv tudományos fölfogása a reprezentációs elképzeléstõl az önmagára referáló rend-
szerrõl szóló elképzelés felé mozdult el. A 16. századig a nyelvet még a természet része-
ként képzelték el s tanulmányozták, mint az állatokat, a növényeket és a csillagokat:
„Elsõ formájában a nyelv, amikor maga Isten adta az embereknek, az abszolút bizonyos
és áttetszõ dolgok jele volt, mert rájuk hasonlított. A neveket azokra a dolgokra tették rá,
amelyeket jelöltek, ahogy az erõ is bele van írva az oroszlán testébe, a királyi rang pedig
a sas tekintetébe, ahogy a bolygók befolyása ugyancsak rá van írva az embernek homlo-
kára, mégpedig a hasonlóság formájában. [… S ha a bábeli büntetés nyomán már] a nyelv
nem hasonlít is többé közvetlenül a dolgokra, amelyeket megnevez, azért még nincs
elválasztva a világtól; más formában továbbra is a felismerések helye marad, és annak a
térnek a része, amelyben az igazság megnyilvánul kinyilatkoztatva önmagát” (Foucault
1966/2000, 55–56). Foucault Cervantes regénye megjelenésének idõpontjára, a 16. szá-
zadra teszi azt a váltást, amely a nyelv felfogásában körvonalazódott: „Don Quijote ka-
landjainak szeszélyesen kanyargó vonalai húzzák meg a határt: bennük ér véget a hason-
lóság és a jelek régi játéka; itt már új kapcsolatok szövõdnek. [… A nyelv ezentúl] csakis
rá jellemzõ hatalomra tesz szert. A regény második részében Don Quijote olyan szerep-
lõkkel találkozik, akik olvasták a szöveg elsõ részét, és akik fölismerik õt, a valóságos
embert, a könyv hõseként. Cervantes szövege beburkolózik önmagába, elrejtõzik tulaj-
don mélységében, és önmaga számára a saját elbeszélése tárgya lesz” (Foucault 1966/
2000, 67).
Továbbszõve a diszkurzivitás e fölfogását, azokra a szövegekre irányíthatjuk a figyel-
met, amelyek már nem egy másik szöveg tartalmi (referenciális) tényezõivel állnak
diszkurzív kapcsolatban, hanem a tartalmin kívüli elemekkel kapcsolódnak: keletkezésé-
nek körülményeivel, stílusával s így tovább. Ez a folyamat vezethet el ahhoz, hogy mi-
közben a szövegek egymásra hivatkoznak, s egymással diszkurzív kapcsolatba lépnek,
értelmük, a bennük foglalt szavak jelentése folyamatosan változik, semlegesedik, egy-
másra utalttá válik; s egyre inkább eltávolodnak attól az – akár diszkurzív, akár más –
viszonytól, melynek révén a valós vagy vélt világgal kapcsolódnak (vagy teremtik meg
azt). A szavak saját útjukat kezdik járni, miközben jelentésük – amelyre beszélõi úgy
tekintenek, mint egy valósághoz kapcsolódó, lehorgonyzott viszonyra – folyamatosan
módosul. Gergen és Gergen (1988/2001) narratív pszichológiai elképzelését elõlegezik
Rom Harré (1985/1997) gondolatai, aki a tudományos érvelés nyelvezetében mutatta
meg a megismerés kényszerû határait, amelyeket a saját útját járó tudományos nyelv-
használat jelöli ki: „A naiv-lélektani beszédmód az embereket autonóm lényekként rep-
rezentálja; a tudományos mód automatákként. Tehát hétköznapi eseményeket tudomá-
nyos terminusokkal átírni annyit tesz, mint a cselekvés genezisének nem kauzális ma-
gyarázatait kauzális magyarázatokba asszimilálni. Gyakorlatilag ez az emberi autonómia
valóságos voltának tagadását jelenti. Még ha az emberek mutatnak is autonómiát a »kí-
sérleteknek« nevezett szociális eseményekben, a leírásukra alkalmazott szcientista reto-
rika [a tudományos nyelvhasználat, a tudomány bizonyítási eljárásai, a publikációs gya-
korlat formai követelményei – S. L.] mintegy megakadályozza autonómiájuk regisztrá-
lását. […] Néha a szabad cselekvést statisztikai varianciaként kezelik” (Harré 1985/1997,
640).
Az ily módon egymással diszkurzív viszonyba lépõ, egymásra referáló szavak tehát saját
útjukat kezdik járni, s kapcsolatuk a fizikai és társas világgal (vagy utóbbinak Dennett és
Foucault elképzelése szerinti narratív és diszkurzív felépítményével) egyre labilisabbá vá-

525
lik. Az emberlét hasonló problémájával szembesül ez a koncepció mint az elme tisztán
szimbolikus modelljei, melyek értelmezése a szimbólumrendszer számára soha nem lehet
belsõ folyamat; csak azon alapul, hogy egy modellt értelmezõ ember számára mit jelente-
nek a szimbólumok. A klasszikus megismeréstudomány szimbólumfeldolgozó paradigmá-
ján belül Hernád István (1990/1996) megoldási javaslata egy olyan evolúciós modell volt
erre a problémára, amely a fizikai világba horgonyozza le a szimbólumokat, a fizikai világ
entitásaihoz való hozzárendelés révén.

Horgonyt fel! A szavak perspektívafüggõsítése

A politikai tudáselméletek teoretikusai – a közbeszéd elemzõi – a közéleti szóküzdelme-
ket elsõsorban a valóság megkonstruálását-kezelését, a tények meglátását s értelmezését
meghatározó csatákként képzelik el (vö. Szabó 1998).4 Valóban, Edelman (1964/2004)
már az (elsõsorban zárt körû) szakmai tárgyalást olyan drámának, szimbolikus harcnak
tekintette, amely nyelvi kényszerítõ eszközök révén éri el célját: a tárgyaló felek szük-
ségképpen eltérõ értékvilágainak egymással való elfogadtatását. Edelman e szimbolikus
harc során fölhasználható nyelvi eszköznek tekinti a szavak homályosságát, át- és újraér-
telmezését, de ezek közé sorol néhány sajátosan lélektani manipulációs módot is, például
a fenyegetõzést, a blöffölést, a szándéktulajdonításokat vagy az elnevezési-megszólítási
csatákat.
Én az alábbiakban egyrészt egy új értelmezési-tárgyalási keretbe szeretném helyezni a köz-
életi diskurzusokat – a fizikai, illetve szociális lehorgonyzás kapcsán –, másrészt pedig a
közéleti küzdelmek egy újabb aspektusára szeretném felhívni a figyelmet. Arra szeretnék
rámutatni, hogy a tudáselméletek képviselõinek feltételezéseihez képest a politikai diskur-
zus során számos esetben lényegesen kisebb szerepe van mind a jelentésalkotásnak, mind
pedig a racionális, „tartalmi” meggyõzésnek. A szóküzdelmek reális, jelentéseket, világér-
telmezéseket kialakító küzdelemként való meghatározása – föltételezésem szerint – nem
indokolt a politikai diskurzusok jelentõs hányadában. Szimbolikus harc helyett inkább egy
diszkurzív csatatéren improvizált-megküzdött színjátékról van szó, egyfajta commedia
dell’artéról, amelynek elsõdleges célja nem a részt vevõ politikai ellenfél meggyõzése, s
nem is azoknak az eszközöknek a megadása, amelyek „a társadalmi világ kifejezését és
észlelését” határozhatnák meg (Bourdieu 1987, 110). A cél pusztán a diskurzust – akár
egyenesben, akár mediális interpretációjában – végigkövetõ nézõ megnyerése. A politikai
tudás megnyilvánulása nem is egyszerûen retorikai, amint a 20. században Perelman befo-
lyásos elképzelése vallja (Perelman–Olbrechts-Tyteca 1958); a meggyõzés folyamatát leg-
jobban a színpad metaforájával lehetne jellemezni.5 A színpadon folyó diskurzus látszólag
nem a nézõ felé fordul; a felek egymással küzdenek, s mindeközben nem különbözõ jelen-
tésvilágok, hanem szövegek harcolnak egymással a racionalitás látszatát keltve.
Bruner (1986/2001) ontológiai elképzelésébõl indulok ki, aki az értelem mûködésének
két formájáról beszél: egy empirikus-formális bizonyítással élõ, a fizikai világhoz való kap-

4
Bár eltérõ módon is definiálható a két kifejezés, én a dolgozatban a ’politika’ és a ’közélet’ fogalmait
szinonímákként tekintem.
5
Érdemes megjegyezni, hogy Lányi Gusztáv (2001, 201–202) a „politika mint színpad” allegóriát már
20. század eleji magyar elméletalkotóknál – például Leopold Lajosnál – is megtalálta.

526
csolódást a megfelelés s az igazság terminusaiban keresõ, valamint egy narratív-konstruk-
tív, a valószerûségre építõ verbális világról. Az elsõ, „paradigmatikus” megismerési mód
„általános okokkal s azok rögzítésével foglalkozik, és olyan folyamatokat aknáz ki, amelyek
az igazolható kijelentéseket, valamint a tapasztalati igazsággal való egybevetést biztosítják.
[...] Terepét nemcsak azok a megfigyelhetõ tények határozzák meg, amelyekre alapvetõ
kijelentései utalnak, hanem a lehetséges világok halmaza is, amely logikailag generálható,
s a megfigyelhetõ tényekkel összevetve ellenõrizhetõ” (Bruner 1986/2001, 28). Hernád
(1990/1996) terminusával ez a beszédmód a fizikai világba való lehorgonyzást tételezi föl.
A lelki valóságot uraló narratív beszédmód ezzel szemben nem törekszik kontextusfüggetlen
érvényességre, hanem az emberi szándékok és cselekedetek magyarázatát kívánja meg-
adni. A szavak elsõsorban a szociális – a társas és a társadalmi – világba horgonyzódnak
le. A Bruner által föltételezett két nyelv valójában a természetes nyelv kutatásában
imént jellemzett két hagyománynak: a leíró és a kommunikatív tradíciónak a letétemé-
nyese.
A politikai tudáselméletek képviselõi elvetik azt a feltételezést, hogy a politikai nyelv –
Bruner szóhasználatában – paradigmatikus volna. Magam amellett szeretnék évelni, hogy
a „diszkurzív harc” során a nyelv kétféleképpen távolodhat el a fizikai lehorgonyzástól:
egyrészt a szavak perspektívafüggõsítése révén, másrészt a szövegek intertextualitása – egy-
másra referálása – nyomán.

A szavak inflálódása
A politikai diskurzusban használt szavak persze nem perspektívafüggetlenek. Dieckmann
(lásd Szabó 1998, 41–51) például a politikai küzdelmeket „pontosítási küzdelmekként”
értékeli: a diskurzusban részt vevõ felek egyrészt manipulatív célzattal, vagy pusztán érzel-
mi érintettség vagy tudáshiány okán szisztematikusan félreértik, amit az ellenfél mond,
másrészt viszont arra kényszerítik egymást, hogy korrigálják, pontosítsák kifejezéseik je-
lentését.
A szavak értelme azonban más módon, a szövegek egymásra utalása nyomán is módo-
sulhat. Korábban Foucault elemzésére hivatkoztam, aki a nyelvrõl szóló tudományos gon-
dolkodás történetében, majd az irodalmi szövegek történetében elemezte a szavak (szim-
bólumok) reprezentációs elképzelésétõl a diszkurzivitásig, a szövegek egymásra való refe-
rálásáig vezetõ utat.
Most a diszkurzivitásnak erre az alternatív értelmezésére szeretném irányítani a figyel-
met: amikor nem a világra, hanem egy másik szövegre – vagyis egy másik szöveg tulajdon-
ságaira, s nem egy másik szöveg által referált világbeli entitásokra – utalunk, azt értékeljük.
Itt már nincs nyoma a jelentéskialakító, „világteremtõ” folyamatnak (szemben például
Bourdieu vagy Edelman értelmezési kategóriáival); a szó lehorgonyzott, s a fizikai és a
szociális világhoz kapcsolódó jelentés nélküli fegyverré válik – akárhogyan is értelmezzük
a „világ” fogalmát: fizikai világként (vö. Hernád 1990/1996); a jelentéseket kialakító, cse-
lekvõ ember „életvilágaként” (vö. Gadamer 1984/1991); egy társadalmilag fölépített való-
ságként (Berger és Luckmann 1966/1998); vagy éppen a narratívumok vagy a diskurzusok
metszeteiben formálódó világ-narratívumként vagy világ-diskurzusként (Dennett 1991;
Foucault 1970/1991). A posztmodern kor karakterisztikumának talán éppen a jelentések
diszkurzív harcától a jelentéstelen szövegiség felé vezetõ utat tekinthetjük.

527
 A posztmodern közbeszéd egyik központi jellemvonását is az eljelentéstelenítésben fe-
dezhetjük föl. Ennek minden bizonnyal az ad alapot, hogy a posztmodern közbeszédet és
politikacsinálást a kirakatszerûség, a mediatizálódás jellemzi (lásd Bajomi-Lázár Péter [2005]
áttekintését). A mediatizálódás egyik eleme a közbeszéd tematizálása, vagyis témákkal való
ellátása – elsõsorban abból a célból, hogy a politikusok ellenõrizni tudják a nyilvánosan
lefolytatott vitákban fölvetett témákat. Egyes elméletírók állítása szerint a politizálás gya-
korlata egyenesen a média színterére tevõdött át, s már az 1980-as évek közepén azt állít-
hatta egy francia politológus, hogy a választási kampányok idején a televíziós stúdióbeszél-
getéseket is politikai eseményekként aposztrofálták a résztvevõk (lásd Bajomi-Lázár 2005).
A tematizálásnak ráadásul éppen az az egyik célja, hogy a politikai ellenfelet defenzívába
kényszerítse, s az tartalmi kérdések helyett csak a tematizáló fölvetéseire reflektálhasson.
Az eljelentéstelenedés mögött ható egyik tényezõ minden bizonnyal a virtualitás sze-
repének megnövekedése – az információs társadalom s a globalizáció térnyerése révén.
A világhálón hozzáférhetõ tudás tengerén való navigálás nélkülözi azokat a – korábban a
társadalmi-hatalmi tekintélyek (az egyház, az állam, a tudomány) által meghatározott –
tájékozódási pontokat, amelyek révén objektívnek elismerhetõ értéket rendelhetnénk a
bennünket elérõ információkhoz. Az információk minõségét egybemosó virtualitás ideális
kommunikációs és reprezentációs felületet képez egy olyan világban, amelybõl immár hi-
ányoznak a „valósághoz” s az „igazsághoz” való viszonyulás egyértelmû iránymutatói. Vé-
leményem szerint ennek a miliõnek a paradigmatikus kifejezésmódja a jelentéstelen
szövegiség.
Mai közbeszédünkben valóságos burjánzását figyelhetjük meg az egymásra reflektáló
szövegeknek (az 1. ábra rövidítései: Sz = szöveg, V = fizikai/társas világ,6 folyamatos nyíl:
utalási, jelölési viszony, szaggatott nyíl: „reflektálási viszony” [az egyik szöveg okozza a
másik létrejöttét]). Ebben a modellben nyomon követhetõ, hogy az egymásra válaszoló
szövegek kapcsolatában minél jobban eltávolodunk a kezdeti szövegtõl, annál inkább refe-
rálnak a szövegek egymásra – igen gyakran egymás szövegtulajdonságaira –, s ezáltal eltá-
volodnak attól a lehetõségtõl, hogy a szövegek által referált világra utalhassanak. A mo-
dellt – némi rosszhiszemûséggel – a posztmodern közbeszéd egyik modelljének nevezhet-
nénk. Ez a modell képes megragadni a posztmodern politizálás néhány jellegzetes mozza-
natát.7
Ebben a modellben azt is föltételezzük, hogy nem mûködik a megértés céljával jelle-
mezhetõ véleménycsere alapfeltétele: az, hogy a diskurzusban részt vevõ felek egymás
jószándékú megértését akarják (Gadamer 1984/1991, 27). Ehelyett Dieckmann elképzelé-
sét használhatjuk fel (lásd föntebb), aki szerint a politikai diskurzust az jellemzi, hogy részt-
vevõi szisztematikusan félreértik, amit az ellenfél mond. (Dieckmann ugyanakkor úgy véli,
hogy ezzel párhuzamosan a felek arra is kényszerítik egymást, hogy pontosítsák kifejezé-
seik jelentését.) Elképzelésünk ellentmond Habermas (2001) etikai alapelvének is, amely
szerint valódi tudás megszerzéséhez, valódi diskurzus kialakításához csak a szavaink mö-
gött meghúzódó elõfeltevések, elõítéletek kinyilvánítása vezethet el.

6
A „világ” lehetséges értelmezéseirõl lásd föntebb.
7
Annak ellenére, hogy a modell jól alkalmazható a posztmodern közbeszédre (a posztmodern kor
imént leírt jellemzõi nyomán), minden bizonnyal régebbi korok közbeszédének elemzésében is használha-
tó – bár talán a posztmodernre illik legjobban.

528
 Sz Sz

V V
Sz Sz

1. ábra. A posztmodern 2. ábra. A közbeszéd

közbeszéd elsõ modellje hagyományos modellje

A diszkurzivitás e modellje azzal a hagyományos, „ideális” kommunikációs folyamattal

áll szemben, amelyben a szövegek egymásra reflektálnak, de szavaik a világ entitásaira
utalnak (2. ábra).
Az itthoni közbeszédben számtalan – ebben az értelemben – posztmodernnek tekinthe-
tõ példát-tematizálást fedezhetünk fel, s ezek részletes elemzése külön tanulmány témáját
adhatná. Nem tartalmi kérdésekrõl szólnak például azok a viták és hozzászólások, amelyek
az ellenoldalon tevékenykedõ politikusok kijelentéseinek stílusára reflektálnak, s abból
vonnak le következtetéseket – még ha a szövegek egymáshoz kapcsolódása révén gyakran
a szavahihetõség s a logikusság látszatát is keltik (egy régi, emlékezetes példa: Kövér Lász-
ló „köteles” kijelentése – az errõl szóló diskurzus középpontjában évekkel késõbb is elsõ-
sorban a kijelentés megfogalmazása, s nem intencionált tartalma volt).
A posztmodern közbeszéd eljelentéstelenedésével párhuzamosan a hírközlés – a közbe-
széd interpretálásának – gyakorlata is sajátos mûködésmódba kényszerül: nemrég egy mé-
diakritikus a magyar újságírás jellemzõ hibájának nevezte azt a hírszerkesztõi gyakorlatot,
melynek nyomán nem „tényeket”, hanem pusztán véleményeket közölnek, s azokat állítják
egymás mellé és ütköztetik (Király 2005).
A közbeszéd, a politikai kommunikáció harmadik modellje olyan diskurzust jellemez,
amely túlnyomórészt nem az események oksági viszonyait meghatározó fizikai vagy a tár-
sas valóság tényeibe horgonyzódik, hanem egy alternatív világmodellt körvonalaz, s abban
vívja meg csatáit (lásd a 3. ábrát: K = képzelt világ, alternatív világmodell):8
Emlékezhetünk rá, hogy a 2004-es ukrajnai elnökválasztás kapcsán a nemzetközi média
fõárama az elnökjelöltek küzdelmét a nyugati és keleti világrend közötti harcként tematizálta.
Azonban csak a globalizált média világában viszonylag kevesekhez eljutó, a közbeszéd
meghatározó diskurzusától eltérõ alternatív elemzések9 mutathattak rá, hogy az ukrajnai
események tematizálása meglehetõsen távol került a háttérben zajló, érdekcsoportok kö-
zötti harctól.10 A mainstream média Ukrajnában s azon kívül is igen sokat tett azért, hogy
a választások hátterében megbúvó szövevényes gazdasági és kulturális érdek-összeütközé-

8
Természetesen valamelyest a „valós” világgal való kapcsolat is jelen van ebben a modellben. Az ábrán
a karikaturisztikusság kedvéért nem tüntettem fel e – nem meghatározó – kapcsolatot.
9
Ilyenek például a közgondolkodó Chomsky interjúi és közéleti írásai.
10
Lásd például a kanadai Global Research elemzõközpont analíziseit: http://www.globalresearch.ca/articles/
CRG412A.html.

529
 Sz

K V
Sz
3. ábra. A posztmodern közbeszéd második modellje

seket az ismert, hagyományos hidegháborús és globalizációs mítoszoknak megfelelõen

tematizálja (Kole 2004).
A jelentõs nemzetközi visszhangot kiváltott események között tallózva jól dokumentált
példával szolgálhat Bill Clinton amerikai elnök szexbotránya is, mely számos elemzõ sze-
rint valójában csupán a szembenálló politikai közösségeknek a külpolitika ellenõrzése fö-
lött vívott, háttérben folyó harcnak szolgáltatott csatateret-frontvonalat (pl. Conason–Lyons
2000).
Ugyancsak ebbe a modellbe sorolhatnánk be a médiában megvívott iraki háborúk poli-
tikai reprezentációit. A nemzetközi média fõáramában persze igen keveset hallhatunk ar-
ról, hogy miként irányították a háború mediális reprezentációját s ezzel együtt a világ
közvéleményét az Irakban felállított amerikai médiaközpontból, vagy hogy valójában ho-
gyan is rendezték meg a hõs katonahölgy, Jessica Lynch hollywoodiasan látványos meg-
mentését (Kampfner 2003).11

Közösségek és kultúrák harca a posztmodern világban

A – Hernád István (1990/1996) kifejezését kölcsön véve – kézzelfogható, fizikai valóságba
lehorgonyzatlan szóháborúk mögött közösségek és kultúrák harca zajlik – Magyarorszá-
gon éppen úgy, mint Irakban, az Egyesült Államokban vagy éppen Ukrajnában. A jelenség
tüzetes értelmezése során a szavak kiüresednek, s csak a szavak mögött rejlõ tettek, a su-
gallt világképek mögött megbúvó, fizikailag-biológiailag megélt világ marad meg: az a
világ, értékrend, életforma, életmódok, amelyet az egyik fél épít, s az, amelyet a másik
preferál. Valójában nem eszmék, hanem ilyen világok s az ezeket képviselõ és preferáló
kultúrák, közösségek háborúznak egymással az eszmék és a szövegek háborújának felszín-
rétege alatt.
A diszkurzív csatatér elemzése során közösségek és kultúrák ütközési pontjaira bukka-
nunk. Az eltérõ csoportok, értékrendek mögött pedig nem egyszerûen szuverén választá-
sok állnak – itt részben szembehelyezkedem Bauman (1996) álláspontjával –, hanem le-

11
Érdekes adalék ehhez, hogy az amerikai újságírói szlengben újabban különbséget tesznek az „igazi
tények” („facts on the ground”), valamint a „tények” („facts”), azaz a médiavalóság, a médiában tényként
körvonalazott állítások között (Komáromy Gábor, személyes közlés). A modellünkkel (3. ábra) leírható
médiareprezentációknak, politikusi szónoklatoknak és vitáknak ugyanakkor fontos jellemvonása, hogy a
szavahihetõség és a logikusság látszatát keltik – a „tényekbõl” kiindulva.

530
horgonyzott lélektani diszpozíciók: ösztönök s vágyak kerülnek felszínre. Minden bizonnyal
ez ad választ arra a kérdésre is, miért tart oly nehezen lépést a kulturális információáramlás
a technikaival s a gazdaságival: ösztönöket, vérmérsékletet, személyiséget, agyontanult vi-
szonyulásokat nehéz megváltoztatni.

Köszönetnyilvánítás

Köszönöm Lányi András tanácsait, melyek sokat segítettek gondolataim megformálásá-

ban. Köszönetemet szeretném kifejezni Komáromy Gábornak, és igen sokat hasznosítot-
tam Kurtán Sándor és Cziráki Csaba tanácsaiból is. A legnagyobb köszönettel azonban
Pléh Csabának tartozom – a legtöbbet tõle tanultam.

Irodalom
Bajomi-Lázár Péter (2005). A politika mediatizálódása és a média politizálódása. Médiakutató,
2005. tavasz, 39–51.
Bauman, Z. (1990/1997). Modernség és ambivalencia. In Feischmidt Margit (szerk.):
Multikulturalizmus. Budapest, Osiris – Láthatalan Kollégium, 47–59.
Bauman, Z. (1996). From Pilgrim to Tourist – or a Short History of Identity. In Hall, S.–Du
Gay, P. (szerk.): Questions of Cultural Identity. London, Sage, 18–36.
Berger, P. L.–Luckmann, T. (1966/1998). A valóság társadalmi felépítése. Budapest, Jószöveg
Mûhely Kiadó.
Bourdieu, P. (1985). Az identitás és a reprezentáció. A régió fogalmának kritikai elemzéséhez.
Szociológiai Figyelõ, 1 (1), 7–22.
Bourdieu, P. (1987). A politikai mezõ. Valóság, 30 (1), 110–115.
Bruner, J. (1986/2001). A gondolkodás két formája. In László János, Thomka Beáta (szerk.):
Narratívák 5. Narratív pszichológia. Budapest, Kijárat Kiadó, 27–57.
Castells, M. (1996). The Rise of the Network Society. Oxford, Blackwell.
Chomsky, N. (2001). 9-11. New York, Seven Stories Press.
Conason, J.–Lyons, G. (2000). The Hunting of the President. New York, St. Martin’s Griffin Edition.
Dennett, D. C. (1991). Consciousness Explained. Boston, Little, Brown & Co.
Dunbar, R. I. M. (1993). Coevolution of neocortical size, group size and language in humans.
Behavioral and Brain Sciences, 16 (4), 681–735.
Edelman, M. (1964/2004). A politika szimbolikus valósága. Budapest, L’Harmattan.
Foucault, M. (1966/2000). A szavak és a dolgok. Budapest, Osiris.
Foucault, M. (1970/1991). A diskurzus rendje. Holmi, 1991/7, 868–889.
Gadamer, H.-G. (1984/1991). Szöveg és interpretáció. In Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interp-
retáció. Budapest, Cserépfalvi, 17–41.
Gergen, K. J.–Gergen, M. M. (1988/2001). A narratívumok és az én mint viszonyrendszer. In
László János–Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 5. Narratív pszichológia. Budapest, Kijárat
Kiadó, 77–119.
Gyáni Gábor (2000). Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, Napvilág Kiadó.
Habermas, J. (2001). Kommunikatív etika. Budapest, Új Mandátum.
Harré, R. (1985/1997). Meggyõzés és manipulálás. In Pléh Csaba–Síklaki István–Terestyéni
Tamás (szerk.): Nyelv – kommunikáció – cselekvés. Budapest, Osiris, 627–641.

531
Harré, R. (1997). Érzelem és emlékezet: a második kognitív forradalom. Replika, 25 (1997.
március), 141–152.
Harré, R.–Gillett, G. (1994). The Discursive Mind. London, Sage.
Hernád István (1990/1996). A szimbólum-lehorgonyzás problémája. In Pléh Csaba (szerk.):
Kognitív tudomány. Budapest, Osiris, 207–222.
Jespersen, O. (1922). Language. London, George Allen & Unwin.
Jovchelovitch, S. (2001). Szociális reprezentáció és narrativitás: a közélet történetei Brazíliá-
ban. In László János–Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 5. Narratív pszichológia. Budapest,
Kijárat Kiadó, 175–188.
Kampfner, J. (filmrendezõ, 2003). Saving Private Jessica: Fact or Fiction? Dokumentumfilm, be-
mutató: BBC 2, 2003. május 18.
Király Levente (2005). Szexi hírek kora reggel. Élet és Irodalom, 2005. március 4.
[Kole] (2004). The Ukrainian Elections: A Dangerous Fairy-Tale. http://www.globalresearch.ca/articles/
KIL412A.html
Lányi Gusztáv (2001). A politikai színpad. In Lányi Gusztáv: Rendszerváltozás és politikai pszicho-
lógia. Budapest: Rejtjel Kiadó, 201–243.
Malinowski, B. (1923). The Problem of Meaning in Primitive Languages. In Ogden, C. K.–
Richards, I. A. (szerk.): The Meaning of Meaning: A Study of Influence of Language Upon Thought
and of the Science of Symbolism. New York: Harcourt, Brace and World, 296–336.
Perelman, Ch.–Olbrechts-Tyteca, L. (1958). La nouwelle rhétorique: Traité de l’argumentation.
Paris, Presses Universitaires de France.
Pléh Csaba (1998). Az univerzalizmus kérdései egy többcentrumú világban. In Pléh Csaba:
Hagyomány és újítás a pszichológiában. Budapest, Balassi Kiadó, 390–397.
Pléh Csaba (2000). A lélektan története. Budapest, Osiris.
Edward Relph (1993). Modernity and the Reclamation of Place. In Seamon, D. (szerk.): Dwelling,
Seeing, and Designing. New York, N. Y.: State University of New York Press, 1993, 25–40.
Rorty, R. (1993). Posztmodern burzsoá liberalizmus. In Habermas, J.–Lyotard, J.-F.–Rorty,
R.: A posztmodern állapot. Budapest, Századvég Kiadó, 213–223.
Spence, D. P. (1982/2001). Az elbeszélõ hagyomány. In László János–Thomka Beáta (szerk.):
Narratívák 5. Narratív pszichológia. Budapest, Kijárat Kiadó, 121–129.
Szabó Márton (1998). Politikai tudáselméletek. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, Universitas.
Watson, R. (1967/2004). A pszichológia mint preskriptív tudomány. In Pléh Csaba–Gyõri Miklós
(szerk.): Olvasmányok a kísérleti pszichológia történetéhez. Budapest, Osiris, 15–27.

532
Tófalvy Tamás

Naiv irodalomelméletek
(Irodalom, esztétikum és mûfaji kategorizáció: egy kognitív antropológiai megközelítés)

Mindennapjainkban számos irodalmi gyakorlatnak vagyunk aktív résztvevõi és alkotói:

könyvet, újságot olvasunk, vicceket, történeteket mondunk, mesélünk, titokban vagy vál-
laltan verset írunk, naplót vezetünk, levelezünk, és még lehetne hosszan folytatni a sort.
Ez a felsorolás azonban máris számos problémát vet fel, mindenekelõtt pedig azt, hogy
mindezen szokásaink ellenére ezeket a tevékenységeket átfogóan nem, csak egyes elemeit
tekintjük irodalminak – és rögtön tovább bonyolódik a probléma azzal, hogy ebben a kér-
désben ítéleteink korántsem egyeznek meg. Különbözõ, normatív vagy deskriptív termé-
szetû elképzeléseink vannak arról, hogy mi irodalom és mi nem, de ezzel együtt mégis
rendelkezünk olyan átfogó taxonómiai, mûfaji sémákkal, amelyeket az irodalminak és nem
irodalminak tartott kulturális jelenségek osztályozására, értelmezésére használunk.
Az ítéleteink, osztályozási szempontjaink változatossága által feltáruló univerzalitás (mint
sok hasonló esetben) magának a rendszerezésnek, a kategorizációnak az általános képessé-
gére, gyakorlatára és igényére hívja fel a figyelmet – arra, hogy az irodalom mindennapi
gyakorlata és megítélése nem függetleníthetõ attól a naiv elméletrendszertõl, ami gondol-
kodásunk sajátja. A „naiv” kifejezés ebben az esetben természetesen nem a legelterjedtebb
(nagyjából a „hiszékeny” szinonimájaként használatos) értelmében szerepel, hanem mint
egy pszichológiai fogalom, amelyet röviden talán az intuitív, ösztönös, nem intézményes
módon használatos tudásforma jelölõjeként lehetne körülírni.
Az irodalom fogalmát ezzel szemben éppenhogy tágabb értelemben szeretném használ-
ni. Nemcsak mint a mûvészeti termékekre (hiszen ez a fogalom is csak már egy irodalom-
hoz való viszonyulás, normarendszer révén jöhet létre) vonatkozó kategóriaként, hanem
Turner (1996) nyomán egy univerzális, „mindenhol” jelen lévõ, az értéktõl függetlenül
létezõ kognitív-kulturális jelenségként. Ez az irodalomfogalom így szükségszerûen nem-
csak a kiadott, hivatalos, hanem a mindennapokban használatos szövegeket is magában
foglalja, valamint a szóhagyományban vagy egyéb, nem írott formában létezõ elbeszélése-
ket és poétikai gyakorlatokat (Carroll 1999; Hernádi 2002).
A következõkben a naiv elméletek, magyarázatok mûködését szeretném vizsgálni az
irodalom e tágabb, általános fogalmára alkalmazva. A lehetõségekhez mérten a kategorizáció
egyes filozófiai és pszichológiai megközelítésein keresztül értelmezném az irodalmi
kategorizáció, történetiség és esztétikai értékítélet hétköznapinak is nevezhetõ fogalmai-
nak használatát. A „naiv irodalomelmélet” elnevezéssel nem azt kívánom sugallni, hogy
minden, az irodalmi kategorizációt érintõ közkeletû vélekedés vele született, hanem azt,
hogy minden bizonnyal vannak olyan meghatározó elemek, amelyek univerzálisan meg-
határozzák a kulturális kontextus mozgásterét.

533
Mindennapi kategóriák, naiv elméletek
Az, hogy az ember bizonyos kategóriákba, hierarchikus rendszerekbe foglalva ismeri meg
a világ jelenségeit, egészen Arisztotelészig visszanyúló filozófiai probléma. A metafizikai
spekulációktól kezdve (vajon a kategóriák a világban vannak, vagy csak mi helyezzük bele
õket?) az ismeretelméleti kérdésfelvetéseken keresztül (milyen hierarchia szerint épülnek
egymásra kategóriáink, mit ismerhetünk meg általuk, és mit nem?) vezetett az út a 20.
századi megközelítésekig, amelyek nem utolsósorban a pszichológia tudományának meg-
jelenésével voltak képesek új szempontokat adni – a filozófiai gondolkodás számára is.
A filozófiai hagyomány talán legfontosabb idevonatkozó 20. századi fejezete, amely a
pszichológiai kutatásokra is inspirálóan hatott, Wittgenstein nevéhez köthetõ. Wittgenstein
(1997) családi hasonlóságnak nevezte azt az összeköttetést, ami például a játék teljesen
különbözõ, de mégis egy csoportba tartozóként kezelt gyakorlatai, fogalmai közötti kohe-
renciát biztosítja. Ennek a koherenciának a lényege, hogy a kategóriák legtöbbje nem ren-
delkezik világos, pontos határokkal, hanem a fogalmak használata alakítja ki a kategóriák
átfedõ, pontatlan, de ami a legfontosabb, mûködõképes hálózatát. A fogalmi osztályozás és
kategorizáció pszichológiai kutatásai (Rosch 1988) már részletesebben dolgozták és dol-
gozzák fel a kategorizáció szerepét a gondolkodásban. Az immár több évtizedes kognitív
kutatás empirikus eredményei, megfigyelései és felfedezései révén (az újabb kritikákkal és
korrekciókkal együtt) számos, ma már széles körben használt fogalommal és modellel já-
rult hozzá a fogalmi gondolkodásról kialakított tudásunkhoz (lásd Lakoff 1987 áttekinté-
sét, 5–57).
Ilyen adalékok a kategorizáció mûködésével kapcsolatos, fontosabb információk: a fo-
galmi csoportosítás során egyfajta hierarchikus hálózati rendszerben helyezzük el a jellem-
zõ tulajdonságok mentén csoportosított egységeket, amelyek a hálózati kapcsolat erõssége
vagy éppen gyengesége révén válhatnak fogalmi csomópontokká vagy éppen periferiális
információkká. Ugyancsak az ilyen megegyezések által jönnek létre az olyan prototipikus
jegyek, amelyek jellemzõen kapcsolódnak egy fogalmi csoporthoz, és amelyek akár a kul-
csát is jelenthetik egy új fogalom felismerésének vagy besorolásának. Ennek a rendszernek
elõnye és egyben jellegzetessége, hogy nem normatív elõírások, hanem a használat mintá-
zatai szabják meg a hálózat szervezõdését, kapcsolatait: így képes a rendszer tanulni és az új
információk nyomán átstrukturálódni (Rosch 1988; Lakoff 1987).
Az antropológiai kutatások többek között arra hívták fel a figyelmet, hogy a kategorizáció,
bár mindenképpen adaptív adottságnak tekinthetõ, de az egyes kategória-rendszerek nem
vezethetõk le ebbõl a szerepbõl. Például (akárcsak minden ismert kultúra) az észak-ameri-
kaiak és a maják is rendelkeznek olyan naiv biológiai taxonómiával, amely szerint az állato-
kat és növényeket csoportosítják, de jellemzõen nem aszerint, hogy melyik a „veszélyes”
és „nem veszélyes”, hanem – e tulajdonságaikat ettõl függetlenül ismerve – egyéb (naiv
és/vagy tudományos: például emlõs, gerinces stb.) rendszertan alapján (Atran 1998).
A naiv biológia nem azonos a biológia intézményesített tudományával, még ha egyes osz-
tályokban lehetnek is tartalmi átfedések, akárcsak a többi naiv elmélet esetében. A különb-
ség mindenekelõtt az, hogy a naiv biológia alapja egy veleszületett készség, amely lehetõvé
teszi, hogy a kisgyermekek már nagyon fiatal korban intuitív módon különbségeket tudja-
nak tenni élõ és élettelen dolgok között (Bereczkei 2003). Ez a különbségtétel alkotja meg
az elsõ fogalmakat a biológiai entitások felismerésére és kategorizálására: a késõbbiekben
alakul ki az a képességünk, hogy a már elkülönített fajok, egyedek változásait, fejlõdését is

534
folyamatosságként tudjuk kezelni. A fejlõdésnek ezt az interpretációját esszencialista hoz-
záállás jellemzi, egy olyan rejtett lényegiség-fogalom használata, aminek a megléte bizto-
sítja az azonosságot például egy kiskutya és a kifejlett állat között, és ami kizárja, hogy a
különbözõnek értelmezett fajok külsõ jegyei összekeverhetõk legyenek egymással (Sperber–
Hirschfeld 2004).
Az ilyen intuitívnak, naivnak vagy éppen népinek nevezhetõ fogalomalkotások, osztá-
lyozási sémák nemcsak a biológia, hanem gyakorlatilag az élet minden területén jelen van-
nak: többek között a fizika (Dennett 1998a) meteorológia, etika, medicina, nyelvészet,
irodalom, pedagógia (Bruner 2004), szociológia (Sperber–Hirchfeld 2004) tudománya is
rendelkezik a maga naiv megfelelõjével. A felsoroltak közül – ha lehet így fogalmazni –
legnagyobb karriert a naiv pszichológia elméletei futották be. (További, más és más jelleg-
zetességeit hangsúlyozó elnevezései: vágy-vélekedés pszichológia, naiv tudatelmélet, népi
pszichológia stb. lásd Dennett 1998a; Bruner 1994; Gergely et al. 1995; Csibra–Gergely
2002; Csibra 2003.)
A naiv pszichológia tágabb értelemben a mentális és szociális jelenségek megértésére
használt kompetenciánk, korlátozóbb definíciója szerint pedig olyan mechanizmus, amely
lehetõvé teszi, hogy másoknak vágyakat, vélekedéseket és egyéb mentális állapotokat tulaj-
donítsunk (Csibra–Gergely 2002). Ez a mechanizmus, hasonlóan a naiv biológiához, szin-
tén olyan veleszületett készségekre épül, amelyek az egyedfejlõdés során egyre összetet-
tebb fogalmakat igényelnek a mentális jelenségek leírására. A célelvûség és a valamire vo-
natkozás fogalmának használata (Csibra 2003) meghatározza, hogy késõbb milyen esemé-
nyeket lehetséges (és érdemes) intencionális módon értelmezni, és melyeket nem, a nyelvi
propozíciók által megoszthatóvá és tovább értelmezhetõvé váló vélekedések pedig a társas
érintkezés és kommunikáció talán legfontosabb formáját és módját nyújtják.

Naiv irodalomelméletek
Az irodalom két módon is kapcsolódik a naiv elméletekhez, és talán legszorosabban a naiv
pszichológiához. Az egyik az a közvetlen mód, ahogy az irodalmi mûvek megjelenítik és
dokumentálják a népi elméleteket: voltaképpen minden irodalmi mû (számszerûen kevés
kivétellel) különbözõ nézõpontokból megjelenített ágensek vélekedéseirõl számol be, mi-
közben arról is hû képet ad, milyen általános normákhoz kell viszonyulniuk az egyes tulaj-
donításoknak. Az irodalom gyakorlata a szóhagyományban és mai hétköznapi formáiban is
(legmegragadhatóbban) ennek a reprezentációs feladatnak, szociális tanulást segítõ funk-
ciónak tesz eleget, és ez az, ami akár adaptivitását is bizonyíthatja (Carroll 1999; Hernádi
2002; Tooby–Cosmides 2001).
A másik, közvetettebb kapcsolatot a naiv elméletek és az irodalom között az adja, hogy
hasonlóan a pszichológiai vagy biológiai fogalmak kialakításához, felismeréséhez és osztá-
lyozásához, az irodalminak észlelt megjelenítésmódokra is vannak általános módszereink,
hozzáállásaink. A „naiv irodalomelmélet” kifejezés ebben a kontextusban az irodalmi gya-
korlatra és annak megítélésére vonatkozó népi elképzelések és vélekedések rendszerét je-
lenti. Természetesen nem lehet és nem is érdemes problémamentesen egy nevezõre hozni
a különbözõ naiv elméleteket, még ha propozicionális formájuk hasonlósága ezt is sugall-
ná. Miben hasonlít és miben különbözik tehát a naiv irodalomelmélet a többi hasonlónak
látszó gyakorlattól?

535
 A legfontosabb hasonlóság talán az, hogy minden naiv elmélet alapvetõen intuitív ter-
mészetû vélekedésrendszert jelent. Sem az, hogy a légy és a pók valahol egy nagy közös
csoportba tartozik, sem az, hogy ha valakinek hazudunk, akkor az joggal neheztelhet ránk,
sem az, hogy például egy ágens cselekvéseit leíró szöveg egy történet, nem igényel elsõd-
leges igazolást, legfeljebb utólagos magyarázatot, reflexiót – ami akár azt is bizonyíthatja,
hogy a vélekedésünk nem helytálló.
Fontos és nyilvánvaló különbség viszont, hogy a biológiai entitásokkal vagy a mentális
állapotokkal ellentétben bizonyos irodalmi formák felismerése nem lehet innát készség,
tekintve hogy az irodalmi formák nagy része igen késõn kialakult kulturális termék, ami-
hez ennyi idõ alatt nem fejlõdhettek ki külön evolúciós mechanizmusok. Ez azonban nem
kérdõjelezi meg az irodalom naiv elméleteirõl való beszéd legitimitását, mivel az irodalom
mai formáját megelõzõ szóbeliség más és jóval régebbi szerepet tölt(ött) be a kulturális
evolúció során, így az egyértelmûen kulturális termékek feltételezhetõen olyan „régebbi”
készségekre (mint például a „narratív mód”, Bruner 1986) épülnek, amelyekrõl már felté-
telezhetõk, hogy veleszületett tulajdonságok.

Narrativitás: innát készségek, kulturális keretek

Az elbeszélések univerzális megértésére – amely elsõsorban a szóbeliség hosszabb történe-
te során lehetett fontos, akár adaptív tényezõ – éppen ezért sokan veleszületett mechaniz-
musokat feltételeznek, arra alapozva hogy már nagyon fiatal korban meg tudjuk állapítani,
hogy egy hallott szöveg történet-e vagy sem (McAdams 2001), és a felismert történetek
valóban lekötik a gyermekek figyelmét, jelezve, hogy az ilyen struktúrában közölt infor-
máció kiemelt fontosságúként jelenik meg.
A történetszerkezet felismerésének veleszületett vagy akár genetikailag meghatározott
voltát tekintve korántsem szent a béke a pszichológusok között. Bruner (1986) például
genetikai alapot feltételez ennek a rendkívül stabil narratív struktúrának, Donald (2001)
pedig idegrendszeri modellekhez köti az elbeszélés kultúrában való megjelenését. Sarbin
(2001) szerint ellenben nem szükséges ilyen mélystruktúrát feltételezni, Gergen és Gergen
(2001) felfogásában pedig ez a kérdés egyenesen irreleváns.
Egy idegrendszeri, kulturális és pszichológiai érveket (vagy elméleteket) egyaránt fi-
gyelembe vevõ felfogásnak a fõ feladata nyilván a releváns evolúciós magyarázatoknak az
összekapcsolása volna a funkcionális ismeretekkel, bár lehet, hogy sokakat – némileg ha-
sonlóan a naiv pszichológia propozicionális attitûdjeinek realista, illetve nem realista fel-
fogásainak vitáihoz (Dennett 1998b) ez az egyesített modell sem gyõzne meg a neurális
reprezentáció, avagy az evolúciós elõtörténet fontosságáról. És egy ilyen megközelítés bár
lehet, hogy meggyõzõen tudná bizonyítani a biológiai alapok fontosságát, de még mindig
kevés lenne az egyes készségek innát/nem innát voltának igazolásához.
Ebben a vitában éppen ezért nehéz állást foglalni, de úgy gondolom a narratív keret
felismerésének veleszületett készsége mellett több érv szól, mint ellene. Az egyik fontos
kulturális érv az, hogy a történetszerkezet – például már Arisztotelész (1974) által megha-
tározott sémája – meglepõ stabilitást, változatlanságot mutat a tartalmi, például kulturális
jegyekkel szemben. Ez a folyamatosság tetten érhetõ a több ezer éves történetek jobb
esetben ma is olvasható, figyelemfelkeltõ voltán (Sarbin 2001), illetve hagyományõrzõ sze-
repén keresztül is, legyen az akár a magyar Lúdas Matyi alapjául szolgáló babiloni elbeszé-

536
lés vagy a bibliai példázatok sokasága. Az eltérõ értelmezések újabb jelentéseket tulajdo-
níthatnak egy-egy mozzanatnak, de a narratív keret stabilitása teszi lehetõvé, hogy az egyes
értelmezések egy közös, visszakereshetõ folyamatot alkossanak – ami a hagyomány átörö-
kítésének elsõdleges módjává teszi az elbeszélõi hagyományt (Assmann 1999).
A hosszú ideig csak az oralitásban élõ elbeszélések, szövegek rögzítõi, leírói a forma
mellett már a tartalom folytonosságára is törekedtek, ezáltal sok, már létezõ mûfajt új
kontextusba helyezve és egyúttal újakat alkotva. Ezeknek az írásbeliséggel megjelenõ mû-
fajoknak a felismerésével kapcsolatban viszont már nem lehet szó veleszületett felismerési
mechanizmusokról – többek között ezért is rejtélyes, minek köszönhetõ az ezekre a vi-
szonylag új formákra való fogékonyságunk és a formák stabilitása, fennmaradása.
További kérdés, hogy milyen kritériumok alapján döntjük el, hogy egy irodalmi kifeje-
zésforma és a rá vonatkozó kategorizáló mechanizmus mennyiben univerzális vagy akár
potenciálisan veleszületett? Ennek a megválaszolásához, vagy legalább a kérdés pontosítá-
sához, volna szükség olyan empirikus kutatásokra, amelyek részletesen felmérnék, hogy
különbözõ kultúrákban milyen általános irodalmi taxonómiák és esztétikai normarendsze-
rek élnek a közvélekedésben. Amíg ilyen eredményekre nem támaszkodhatunk, addig leg-
feljebb néhány észrevételt lehet tenni a mûfaji kategorizáció egyes jellegzetességeivel kap-
csolatban.

Események és formák
Mind a vonatkozó szakirodalomban, mind a közvélekedésben elfogadottnak látszik, hogy
a mûfajok olyan mentális (és kulturális) struktúrák, melyeknek mûködése megkönnyíti az
egyes szövegek értelmezését (László–Viehoff 1994) és a tartalomnak egy nagyobb, hason-
lóan „egészlegesnek” feltételezett tudásba való integrálását. (Hasonlóan az egyes társadal-
mi szerepek, gyakorlatok forgatókönyveihez, Schank–Abelson 1977.) Azonban a mûfaji
sémák mûködésében pont az a zavarba ejtõ, hogy bár kétségbevonhatatlanul mûködnek,
mégsem lehet megbízhatóan elkülöníteni azokat a fontos jellemzõket, amelyek az egyes
mûfajok egységességéért felelni látszanak.
Máig nincsen konszenzus az irodalomtudományban sem a mûfaj fogalmának, sem a
legtöbb konkrét mûfaj definíciójának meghatározását illetõen (Hajdu 2003). Ez a bizony-
talanság (ami hasonlóan a mindennapi gyakorlathoz, csak a meghatározásra érvényes, az
értelmezésre nem) többek között két tényezõnek köszönhetõ.
Az egyik a mûfaj kialakításáért felelõs jellemzõk heterogeneitása: a mûfaj „felismerhe-
tõségéért” egyszerre lehetnek felelõsek a formai jellegzetességek és bizonyos tartalmi vo-
nások, motívumok. Ezt a kettõsséget látványosan illusztrálja a mindennapi szóhasznála-
tunkban is elõforduló fogalmi általánosítás: ha valamire például azt mondjuk, hogy regé-
nyes (nagyjából a kalandos, romantikus, szövevényes megfelelõjeként), akkor azzal nem a
regény formájára, hanem – egy bizonyos regényhagyományt kiemelve – annak prototipikus
témáira (és így megkonstruált múltjára) gondolunk. Hasonlóan használjuk a „lírai” kifeje-
zést is: a lírai (azaz elvont, költõi, érzelmes) ismét nem verstani formát, hanem egy aktuá-
lisan kiemelt költészeti hagyomány tipikus nyelvhasználatát jelenti.
De vajon teljesen „igazunk” van-e akkor, amikor ezzel az általánosító mûvelettel hasz-
náljuk ezeket a szavakat? Abból a szempontból nem, hogy például a fent említett mûfaji
hagyományok korántsem csak azokat a tematikákat érintik, amelyek szinonimájaként ért-

537
jük õket, sõt a legtöbb mûfajmegújító kezdeményezés éppen ezeket a (mindig más és más)
prototipikus jellemzõket próbálja megváltoztatni, vagy akár felcserélni valami mással.
Emellett még a tipikusnak nevezett mûfaji sémák receptje is gyakran heterogén: a tipikus
elbeszélések nemritkán éppen egyfajta atipikus elem integrálásával válnak jellegzetessé és
végeredményben tipikussá.
Hiába adott egy ilyen mûfaji séma, hiába könnyebb megérteni, feldolgozni egy sablo-
nos történetet, mégis mindig a szokatlan eseményláncolatokat és megoldásokat értékeljük
leginkább, és a „sablonosnak”, „kiszámíthatónak” ítélt formák esztétikailag alacsonyabb
rendû elvárásoknak felelnek meg. Ezzel együtt mégis sikerrel mûködnek és maradnak fenn
azok a jellemzõ eseménymintázatok, tematikus forgatókönyvek, amelyek így mûfajterem-
tõ jelleggel, hagyománnyal is rendelkeznek. Az irodalom hajnalától egészen a modern ko-
rig fellelhetõk olyan mûfaji folyamatok, amelyek a feldolgozott cselekmények vagy tar-
talom mentén határozzák meg magukat, és így kapcsolódnak össze más hagyományokkal.
A világ jelenségeinek célt és elõtörténetet adó, magyarázó mítoszoktól kezdve a szentek
életét elbeszélõ legendákig, egészen a krimiig vagy a science fictionig, az egyes hagyomá-
nyokon belüli kohéziót az a narratív vagy teleológiai váz adja, ami mintegy meghatározza
a lehetséges és/vagy legcélszerûbb közlési formát is. Mindannyian ismerjük és könnyedén
felismerjük ezeket a vázakat, legfeljebb akkor bizonytalanodunk el, amikor több tipikus
mintázat összekeveredni látszik, és ez megnehezíti a pontos meghatározást.
A tartalmi folyamatosságok szintén elég széles mozgástérrel rendelkeznek: lehetnek
jellemzõ szimbólumkombinációk vagy cselekményterek, mint amilyenek meghatározzák,
hogy például mitõl science fiction egy alkotás. Ezen túl, vagy akár ezen belül, a cselekvés-
mintázat és az események is lényegesek: az idõutazás vagy az idegen lényekkel való kapcso-
lat felvételének legkülönbözõbb módjai szintén a tudományos-fantasztikus mûfaji mezõbe
utalják az ezzel foglalkozó mûveket. Érdekes körülmény, hogy a mûfaj teoretikusai, „hiva-
talos” hagyományteremtõi és értelmezõi pont ennek a motivikus folyamatosságnak a hang-
súlyozásával és az így megkonstruált irodalomtörténeti gyökerekre való visszautalással igye-
keznek a fantasztikus irodalom irodalmi értékét bizonyítani és legitimálni (Lundwall 1984).
Ez a gesztus látványos demonstrációja annak a dinamikus összefüggésrendszernek, ami az
éppen „nyilvánvalónak” tartott irodalmi értékek (mint Cyrano de Bergerac Holdutazása),
az egy bizonyos esztétikai hagyományból kirekesztett, de mégis oda törekvõ szerzõk, vala-
mint magának a hagyománynak a megalkotása és az ezen átívelõ mûvek prototipikus lán-
colatának formálódása között áll fenn.
Emellett olyan tartalmi vonulat is képezhet folyamatosságot, ami egyfajta feltételezett
értékrendszerhez viszonyítva helyezi el egymás mellett az események alakulását. Ilyen – az
iskolában gyakran emlegetett – viszonyítás lehet az értékvesztés és nyerés folyamata (Hankiss
1970), amely értelmezésben a legérdekesebb talán az a rejtett esszencializmus, ami a vo-
natkoztatási pontként használt normál-, illetve ideális állapothoz való viszonyulásban jele-
nik meg. Ez az esszencializmus természetesen nem az egyéni értelmezõk felõl árulkodó –
hiszen egy szövegen belül, akár a szereplõk ítéletei által, legtöbbször egyértelmû, hogy az
értékelést tekintve (Gergen–Gergen 2001 kifejezésével) regresszív, progresszív, avagy pél-
dául stabilitás-narratívumról van-e szó – hanem az értelmezõi közösségek ítélete által válik
mûfajalkotó tényezõvé. Hiába relatív, milyen egyéni értékek megléte vagy hiánya számít
értékvesztésnek vagy értéknyerésnek, mégis elég biztos történeti és értelmezõi konszen-
zus áll fenn arra nézve, hogy milyen mûvek alkotják meg azt a folyamatosságot, amit (pél-
dául) a tragédia mûfajaként észlelünk. A rejtett affektív és etikai esszencia, ami a sok szét-

538
tartó szöveg között az áthallást biztosítja, bár nem narratív keret, hasonlóan univerzálisnak
és folyamatosnak tûnik – de ez az egység feltehetõen csak egy kulturális nézõpont konst-
rukciója, és csak a jelenlegi állapotot tükrözi.
A tartalmi jegyek alapján természetesen sok olyan taxonómiát lehet létrehozni, amelyek
a legkülönbözõbb szimbolikus vagy asszociatív elvek szerint mûködnek. Northrop Frye
(1998) híres osztályozásában például a négy évszak analógiájára különíti el a (szerinte)
négy lapvetõ történettípust. Ez az elkülönítés azt az értelmezõi hozzáállást tükrözi, ami a
legtöbb olvasó sajátja, de nem az osztályozás vagy a hagyomány, hanem az értelmezés
lehetséges alakzatait reprezentálja: mert bár a közösségi jelentésalkotás folyamatának tár-
sas korlátai vannak, a „magányos” értelmezõ a kulturális mezõ által megadott térben azt tehet,
amit csak akar, ez a lehetõség is része a mûfajok sokszor kiszámíthatatlannak látszó alakulástör-
téneteinek. A sokféleképpen olvashatóság ugyanígy jellemzõ a formai jegyekre is, nem csak a
tartalmiakra. Hogy egy szöveg novellaüzérként vagy regényként jelenik meg elõttünk (Hajdu
2003), szintén nemcsak a hagyománytól, hanem az egyéni interpretációtól is függ.

Hagyományok és változások
A másik tényezõ, ami a mûfajok plasztikus határaiért és pontos meghatározhatatlanságu-
kért felelõs, a történetiség. Már az eddigiekben is felmerült, hogy az egyes prototipikus
jellemzõk egy hagyományra visszatekintve válhatnak uralkodóvá, és aszerint meg is változ-
tathatók, hogy milyen múltat választunk a csoportosításhoz. Így az is lehetséges (illetve a
radikális konstruktivista álláspontok szerint csak így lehetséges), hogy egyes mûfajok (és
„elõzmények”) pusztán egy utólagos történetkonstrukcióval jöjjenek létre.
Arról nem is beszélve – de egyúttal elkerülve a minden jelentésfolytonosságot relativizálni
igyekvõ túlzott historizmust –, hogy már maguk a kategóriák és halmazok is szükségszerû-
en történeti képzõdmények, amelyek a különbözõ kommunikációs és ismeretelméleti alak-
zatokkal együtt formálódtak. A közösségi olvasásmódok és azok változásainak értelmezé-
sét az irodalmi kánonkutatás vizsgálja: milyen típusú kánonok léteztek a múlt során, és
ezek a kánonok hogyan viszonyultak az ismeretek elrendezéséhez és a hagyomány folyto-
nosságához? (Rohonyi 2001)
Az irodalmi kánonok az egyes olvasásmódok, elõtérbe helyezett szerzõk és értelmezési
hagyományok pozicionálása által gyakorlatilag az irodalommal kapcsolatos állásfoglalások
összességét magukban foglalják, és változásaikon keresztül nyomon követhetõ (szerencsés
esetben), hogy a kánon mely elemei és tényezõi rendelkeznek nagyobb vagy kisebb hatás-
körrel az alakulástörténetet illetõen. És ezek a változások szintén (a népi és tudományos)
reflexió tárgyát képez(het)ik: hogyan lehet értelmezni az idõ dimenziójába foglalt irodalmi
mûveket, kategóriákat, hagyományokat és azok kölcsönhatásait? Az irodalmi kánon és a
kommunikációtörténet (régi és újabb) kutatásai arra hívják fel a figyelmet, hogy a fenti
kérdést lehetõvé tevõ felfogás, ez a fajta reflexió – az irodalom és az írásbeliség múltjához
képest is – viszonylag új kulturális jelenség (Buck 2001; Gorak 2001; Thienemann 1931).
Hiába voltak már a kezdetektõl fogva a kulturális identitás alapvetõ kialakítói és hordozói
az elbeszélések majd az egyes szövegek (Donald 2001; Assmann 1999), a történetiség vi-
szonylag kései, a 19. században kiteljesedõ eszméjével gazdagodó modern interpretáció
nem biztos, hogy hitelesen tudja feldolgozni a hagyomány ezt megelõzõ, ahistorikus in-
terpretációit. Amit talán még viszonylag kevés kockázattal (bár itt is fennáll természetesen

539
a félreértelmezés lehetõsége) meg lehet tenni, az a jelenlegi naiv irodalomtörténet-értel-
mezések valószínûsíthetõ elõzményeinek, összetevõinek vizsgálata.
Az irodalmi fejlõdés eszméjének (jelenleg) talán legnépszerûbb felfogása, az irodalmi
mûvekre és az egyes írói életmûvekre alkalmazott „evolúciós” mechanizmusok sokszor
nem egyszerûen metaforikus használata. A mûveknek az író személyével való szoros össze-
kötése és interpretációja érthetõ ragaszkodás, hiszen az alkotó élettörténete mindig meg-
bízható és jól feldolgozható narratív támpontot jelent egy esetleg nehezen értelmezhetõ
alkotás megértéséhez. A különbözõ fejlõdési szakaszok megkonstruálása azonban már ke-
vésbé világos, még akkor is, ha sejteni lehet, hogy ez a felvilágosodást követõ fejlõdésesz-
ménynek a jelenkorban is mûködõ derivátuma (Thienemann 1931). Ha például azt mond-
juk, hogy a költõ életmûvének (vagy egy korszaknak észlelt mûvészettörténeti periódus-
nak) folyamatossága hasonlatos egy organizmus életszakaszainak váltakozásához, így ren-
delkezik egy „kibomló”, egy „érett” és egy „kései”, esetleg „hanyatló” korszakkal, akkor
nem veszünk tudomást arról, hogy bár a mûvészet létrehozói biológiai entitások, de a(z élet-)
mûvek természetét nem tükrözik az organisztikus fejlõdéselmélet metaforái.1 Mégis na-
gyon jól mûködik ez a rendszer, ami hatékonyságát egy olyan kreatív kategóriakiterjesztésnek
(Mithen 1996) köszönheti, ami ugyan releváns szerkezeti vagy történeti perspektívát nem
ad, de nagyon jól használható a mindennapok során (hasonlóan a különbözõ „hozzáállá-
sokhoz”, Dennett 1998a).
Ez a szemlélet akkor ütközik össze a „nem-naiv”, mondjuk így, professzionális iroda-
lomtörténeti módszerrel, amikor az egyes, organizmusként értelmezett életmûvek vagy
korszakok határait oly módon terjeszti ki, hogy az esetleges késõbbi motívumok visszame-
nõlegesen igazolnak, magyaráznak bizonyos korábbi eseményeket. Így lehet egy késõbbi
írót „megelõlegzõ” alkotóról vagy „elõfutárokról” beszélni.
Az igazán érdekes alakzatok akkor jönnek létre, amikor a fejlõdésértelmezések vissza-
hatnak a poétikai kategóriákra, és egyúttal esztétikai ítéleteket is maguk után vonnak. Egy
példát kiemelve, a Goethe Wilhelm Meisterével (párhuzamosan az irodalomtörténeti fejlõ-
déseszmény kialakulásával) útnak induló Bildungsroman mûfaja volt az, ami minden bi-
zonnyal elindította az ábrázolt fejlõdésnek mint irodalmi értéknek és esztétikai követel-
ménynek a normatív rendszerét. Pedig a fejlõdésregény hasonló belsõ érték- és ítéletfe-
szültséget foglal magában, mint például (az igaz, történetileg sokkal nehezebben követhe-
tõ) a már említett tragédia fogalma: nem lehet pontosan megállapítani, mikor is beszélhe-
tünk egy fõhõs „fejlõdésérõl”, azaz pozitív értékek felé tartó, progresszív narratívumáról,
de a séma mégis megfelel, nemcsak mûfaj-meghatározónak, hanem értékmérõnek is.
Újra a science fiction példáját hozva fel: az ilyen regények „irodalmiatlansága” mellett
éppen az úgymond „kidolgozatlan”, nem fejlõdõ szereplõk, személyiségek alkalmazása,
szerepeltetése szokott a legfõbb érv lenni (Gurevics 1978; Tófalvy 2003a). Úgy tûnik, az
esztétikai ítélet valamilyen módon „számon kéri” a popperi tanulásnak (Popper 1997; Dennett
1996) azt a fajta reprezentációját az egyes mûveken, ami sok értelmezés szerint (Hernádi 2002;
Tooby–Cosmides 2001) éppen az irodalmiság adaptív értéke mellett szólhat.

1
Az evolúcióelméletnek természetesen van helye az irodalomtörténet értelmezésében, de nem az egyes
mûvekre, hanem az irodalom kulturális evolúcióban való mûködésére alkalmazva (Hernádi 2002). Egy
további alternatív rendszerelméleti irodalomfelfogás evolúcióértelmezésérõl lásd Plumpe (2001), Luhmann
(2001), róluk Tófalvy (2003a).

540
 Összefoglalva a levonható tanulságokat, az irodalmi mûfajok és reprezentációk történe-
ti változásának tendenciája hosszú távon alapvetõen a formák lassú változásával és a kultu-
rális jelentéstartalom viszonylag gyors átalakulásával jellemezhetõ. Ez a tendencia azt jel-
zi, hogy a folyamatosságot biztosító (például) narratív keretek valószínûleg kevésbé kul-
túrafüggõk, és egy erõsebb álláspont szerint akár vele születettek is lehetnek. Mindezen
jelentéstani és formai változások értelmezéséhez rendelhetõ naiv viszonyulások kialakulása és
alakulása, az ahistorikus megközelítéstõl kezdve egészen a modern történetiségcentrikus szem-
léletekig, szintén nem függetleníthetõ ettõl a narratív kerettõl és a kulturális szemantikától.

Irodalom és irodalom
A kánonalkotás hivatalos, történetileg nagyrészt dokumentált és mûvészeti termékeket
nyilvántartó rendje és hagyománya mellett kétségbevonhatatlanul jelen van egy olyan iro-
dalmi gyakorlat és gondolkodásmód is, amely a kánont nem csupán az egyes mûvek közöt-
ti viszonyrendszer meghatározására alkalmazza, hanem egy jóval radikálisabb lépéssel a
produktumok egy részét teljes mértékben kiszorítja abból azáltal, hogy nem irodalminak
minõsíti. Ahogy az irodalmi gyakorlat mindennapos az életünkben, úgy az irodalomról
szintén mindenkinek, mindnyájunknak van véleménye (Dutton 2002; 2003). Van vélemé-
nyünk azokról a szövegekrõl, amelyeket irodalmi mûvekként tartunk számon, és azokról
is, amelyeket – úgymond – nem gondolunk annak. És bár legtöbbször nem tudjuk norma-
tív módon meghatározni, hogy az egyes alkotások miért tartoznak, vagy miért nem tartoz-
nak az irodalom domíniumába, a mindennapi gondolkodás nagyon is tisztában van azzal,
hogy mely mûveket olvas irodalomként, és melyeket nem.
Világos, hogy ebben a döntésben egy tágabb kategória az, amely meghatározza az iro-
dalomról való gondolkodást, és ez a mûvészet, a mûvésziség kategóriája. „Valódi” iroda-
lomként tehát az az irodalom jelenik meg számunkra, amely egyfajta mûvészi kritérium-
rendszernek megfeleltethetõ, magyarul: mûvészet. Az, hogy a mûvészet fogalma hasonló-
an homályos és megfoghatatlan, mint a segítségével meghatározott irodalmiság, ismétel-
ten nem jelent gondot az egyes ítéletek meghozatalánál. (Sõt leggyakrabban elõbb rendel-
kezünk az általában emocionális természetû élménnyel, és utána próbálunk hozzá elméle-
tet, „racionális” magyarázatot gyártani, Hankiss 1970.)
Bizonyos értelemben tehát mindannyian „felelõsek” vagyunk azért, hogy a vélemények
ezen rendszere ebben a kontextusban (és nem az egyes esztétikai hagyományok felõl) ho-
gyan határozza meg azt, hogy mi az irodalom, és mi nem az, és hogy milyen értékítéletet
alkalmazunk átfogóan azokra a jelenségekre, amelyeket még nem osztályoztunk más ka-
tegóriák szerint. Az irodalom mûvészeti értékének és szerepének megítélésére vonatkoztatva
leginkább azok a megközelítések lehetnek érdekesek, amelyek olyan általános lehetõségeket,
sémákat próbálnak megragadni, amelyek akár egymással ellentétes állásfoglalásokat is ma-
gukban foglalhatnak (a vonatkozás tartalmi koherenciája révén – ez nem érthetõ).
Mivel nem (is lehet) célom e helyen egy ilyen átfogó taxonómia felállítása, csak egy
példát szeretnék bemutatni, amely az úgynevezett esztétikai ítéletek talán legfontosabb
jellemzõjére, az egyes mûvek minõségének megállapítására, értékelésére épül. Konkrétan:
mit tartunk jó történetnek? És ha valamit jó történetnek tartunk, akkor ebbõl következik-e,
hogy a jónak ítélt történetek egyben mûvészi szempontból is jó történetek? McAdams (2001)
ad egy meghatározást, hogy pszichológiai szempontból milyen is lehet egy jó történet:

541
 „A »jó történetek« könnyen asszimilálhatók oksági láncba vagy azok hálózatába: a legtöbb
esemény oksági kapcsolatban áll, és ezért minimális a fölösleges rész a szövegben. (…) A rossz
történetek végén a történet oksági láncszemei nem kapcsolódnak össze. Ezekre a történetekre
gyakran nehéz visszaemlékezni, befejezetlenek és esetlegesek.” (McAdams 2001, 158)

A mindennapi „jól formált elbeszélés” (lásd még Gergen–Gergen 2001, 80–83) pszi-
chológiai kritérumai elég világosak, és a narrativitás kutatásának hagyományai (Pléh 1986;
1998; 2003) is nagyrészt az ilyen jól formált elbeszélések fontos szerepére koncentrálnak.
De bármilyen sok is legyen a szemléltetõ irodalmi példa és utalás a narratívumok ezen
összekötõ, identitásformáló szerepét hangsúlyozó felfogásokban, mégis létezik egy nem
feltétlenül koherens elbeszélés-poétika, amelynek a viszonylagos autonómiáját nem mu-
tatják meg a hasonló párhuzamok.
Ez pedig a mûvészi – illetve hangsúlyozottan: a mûvészinek mondott – elbeszélés szer-
kezete, és a szerkezettel kapcsolatos elvárások rendszere. A szépirodalmi elbeszélések ese-
tében a kritikai és mindennapi értelmezés egyaránt a történet egy bizonyos fokú bonyo-
lultságát, esetleg követhetetlenségét vagy éppen teljes hiányát teszi meg a mûvészi elbe-
szélés egyik fõ ismérvének. Ez a közismert vélekedés, amely bár csak napjaink esztétikájára
jellemzõ, nem megkerülhetõ ellentmondást alkot a történet és a mûvészet, valamint a
mûvészet és megismerés viszonyának hagyományos felfogásaival.
Hiszen azok a megközelítések, amelyek a mûvészeti produktumot mint a mindennapi
poézis egy tökéletesebb, kidolgozottabb, a megismerés egyik legmagasabb rendû, készsé-
geket fejlesztõ változatának fogják fel, nem tudnak mit kezdeni a szándékoltan töredékes,
nemlineáris, azaz ilyen értelemben „nem-mûvészi” tevékenységekkel. A 20. századtól fel-
lépõ mûvészeti megnyilvánulások ezért mindenképpen kihívást jelentenek az irodalmat a
popperi evolúciófelfogás nyomán (Popper 1997), a társas viselkedés iskolájáként értelme-
zõ, de talán a szélesebb értelemben vett kognitív felfogások számára is.

Kitekintés
Hogyha következetesen végiggondoljuk ezen általános kategóriák és a hivatalos mûvészeti
gyakorlatok megítélésének a viszonyát, akkor több, nyugtalanító vagy éppen magától érte-
tõdõ kérdés is felmerülhet bennünk. Lehetséges, hogy a hétköznapi irodalom valójában
nem képez folytonosságot az irodalommal mint mûvészettel, hanem egy külön mentális-
kulturális tartományba tartozik? Lehetséges, hogy a mûvészetiként elfogadott tevékenysé-
gek, hasonlóan ahhoz, ahogy Pinker (2002) állítja, sokkal inkább a társadalmi státusz kife-
jezésére, gyakorlására vagy egyszerûen élvezetforrásként szolgálnak, mintsem arra, hogy
teljesebbé tegyék az elbeszélés vagy a poézis élményét, és fejlesszék a készségeket? Lehet-
séges: de az általános taxonómia és értelmezési stratégia, amely például az irodalmi mûfa-
jok kategóriáit a mûvészeti és a mindennapi irodalomra is kiterjeszti, nyilvánvalóvá teheti,
hogy a fenti kérdések természete már nemcsak az osztályozás általános gyakorlatával, ha-
nem annak más partikuláris rendszerekkel, az esztétikai és politikai állásfoglalásokéval is
rokon. Hiszen akármennyi változás történjen is a mûvészet és a nem mûvészet viszonyá-
nak meghatározásában, a vélemények természetszerû egymásmellettisége, a fogalmak át-
fedõ jellege mindig lehetõséget ad majd az újabb és újabb mûvészetfogalmak kialakítására,
és ez a dinamika is része az irodalmiság változó alakzatának.

542
Irodalom
Arisztotelész (1974). Poétika. Budapest, Helikon.
Assmann, Jan (1999) A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai
magaskultúrákban. Atlantisz.
Assmann, Aleida–Assmann, Jan (2001). Kánon és cenzúra. In Rohonyi Zoltán (szerk.): Irodalmi
kánon és kanonizáció. Budapest, Osiris–Láthatatlan Kollégium.
Atran, Scott (1998). Folk Biology and the Anthropology of Science: Cognitive Universals and
Cultural Particulars. In Behavioural and Brain Sciences, 21.
Bereczkei Tamás (2003). Evolúciós pszichológia. Budapest, Osiris.
Bruner, Jerome (1986). Actual Minds, Possible Worlds. Cambridge, Harvard University Press.
Bruner, Jerome (1994). Folk Psychology as an Instrument of Culture. In Acts of Meaning. Har-
vard Univ. Press.
Bruner, Jerome (2002). A gondolkodás két formája. In László János–Thomka Beáta (szerk.):
Narratívák 5. Narratív pszichológia. Budapest, Kijárat.
Bruner, Jerome (2004). Az oktatás kultúrája. Budapest, Gondolat.
Buck, Günther (2001). Irodalmi kánon és történetiség. In Rohonyi Zoltán (szerk.): Irodalmi
kánon és kanonizáció. Osiris–Láthatatlan Kollégium.
Carroll, Joseph (1995). Evolution and Literary Theory. In Human Nature, 6.
Csibra Gergely–Gergely György (2002). A naiv tudatelmélet az evolúciós lélektan szempontjá-
ból. In Pléh Csaba (szerk.): Evolúciós Pszichológia. Magyar Tudomány, 1.
Csibra Gergely (2003). Teleological and referential understanding of action in infancy. In Philos.
Trans. R. Soc. Lond. B. Biol. Sci. 358.
Dennett, Daniel (1996). Micsoda elmék. Kulturtrade.
Dennett, Daniel (1998a) Szövegek, emberek és más készítmények értelmezése. In Az
intencionalitás filozófiája. Osiris–Gondolat.
Dennett, Daniel (1998b). Újfent az instrumentalizmusról. In Az intencionalitás filozófiája. Osiris–
Gondolat.
Donald, Merlin (2001). Az emberi gondolkodás eredete. Budapest, Osiris.
Dutton, Denis (2002). Aesthetic Universals. In Berys Gaut–Dominic McIver Lopes (ed.): The
Routledge Companion to Aesthetics. Routledge.
Dutton, Denis (2003). Aesthetics and Evolutionary Psychology. In Jerrold Levinson (szerk.):
The Oxford Handbook for Aesthetics. New York, Oxford University Press.
Frye, Northrop (1998). A kritika anatómiája. Budapest, Helikon.
Gergen, Kenneth J.–Gergen, Mary M. (2001). A narratívumok és az én mint viszonyrendszer.
In In László János–Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 5. Narratív pszichológia. Kijárat.
Gergely–Nádasdy–Csibra–Bíró (1995). Taking the Intencional State at 12 Month of Age. In
Cognition, 56.
Gorak, Jan (2001). A modern kánon megjelenése. Egy irodalmi eszme teremtése és válsága. In
Rohonyi Zoltán (szerk.): Irodalmi kánon és kanonizáció. Osiris–Láthatatlan Kollégium.
Gurevics, G. (1978). A képzelet birodalmai. Galaktika 31, Kozmosz.
Hajdu Péter (2003). Az elbeszélésciklusok elmélete. Literatura, 2.
Hankiss Elemér (1970). Az irodalmi kifejezésformák lélektana. Budapest, Akadémiai.
Hernádi Pál (2002). Irodalom és evolúció. In Pléh Csaba (szerk.): Evolúciós pszichológia. Magyar
Tudomány, 1.
Lakoff, George (1987). Women, Fire, and Dangerous Things. What Categories Reveal about the
Mind. Chicago and London, The University of Chicago Press.

543
László János (1999). Társas tudás, elbeszélés, indentitás. Scientia Humana, Kairosz.
László János–Viehoff, Reinhold (1994). Az irodalmi mûfajok mint kognitív sémák. In Pszicholó-
gia, 14.
Luhmann, Niklas (2001). A korszaképzés problémája és az evolúcióelmélet. In Rákai (szerk.):
Lundwall, Sam J. (1984). Holnap történt: Tanulmányok science-fiction világtörténetébõl. Koz-
mosz.
McAdams, Dan P. (2001). A történet jelentése az irodalomban és az életben. In László János–
Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 5. Narratív pszichológia. Kijárat.
Mithen, Steve (1996). The Prehistory of the Mind. London, Phoenix.
Pinker, Steven (2002). Hogyan mûködik az elme? Budapest, Osiris.
Pléh Csaba (1986). A történetszerkezet és az emlékezeti sémák. Budapest, Akadémiai.
Pléh Csaba (1998). A narratívumok mint a pszichológiai koherenciateremtés eszközei. In Ha-
gyomány és újítás a pszichológiában. Budapest, Balassi.
Pléh Csaba (2003). Az elbeszélt történelem a pszichológiában. In A természet és a lélek. Buda-
pest, Osiris.
Popper, Karl R. (1997). Megismerés, történelem, politika. AduPrint.
Ricoeur, Paul (2001). A narratív azonosság. In László János–Thomka Beáta (szerk.): Narratívák
5., Narratív pszichológia.
Rákai Orsolya (2001). A háló, a halászok és a halak. Budapest, Osiris–Pompeji.
Rohonyi Zoltán (2001). Irodalmi kánon és kanonizáció. Budapest, Osiris–Láthatatlan Kollégium.
Rose, Michael R. (2000). Darwin’s Spectre: Evolutionary Biology in the Modern World. Princeton
University Press.
Rosch, Eleanor (1988). Principles of Categorization. In Collins, A.–Smith, E. E. (ed.): Readings in
Cognitive Science, a Perspective from Psychology and Artificial Intelligence. San Mateo, California,
Morgan Kaufmann Publishers.
Schank, R. C.–Abelson, R. P. (1977). Scripts, Plans, Goals and Understanding. Hillsdale, NJ,
Lawrence Erlbaum Associates.
Sperber, Dan (2001). A kultúra magyarázata. Budaest, Osiris.
Sperber, Dan–Hirschfeld, Lawrence A. (2004). The Cognitive Foundations of Cultural Stability
and Diversity. In Trends In Cognitive Sciences, Vol 8., No. 1.
Thienemann Tivadar (1931). Irodalomtörténeti alapfogalmak. Pécs, Minerva.
Tófalvy Tamás (2003a). A szöveg mint beszéd. Rendszerelméleti diskurzusok. In Literatura, 2.
Tófalvy Tamás (2003b). Pszicho-História? In Kalligram, 9.
Tomasello, Michael (2002). Gondolkodás és kultúra. Budapest, Osiris.
Tooby, John–Cosmides, Leda (2001). Does Beauty Build Adapted Minds? Toward an
Evolutionary Theory of Aesthetics, Fiction and the Arts. In Sub Stance, 94–95.
Turner, Mark (1996). The Literary Mind. Oxford University Press.
Wittgenstein, Ludwig (1997). Filozófiai vizsgálódások. Budapest, Atlantisz.

544
A KÖTET SZERZÕI

B ABARCZY ANNA GERGELY GYÖRGY

Kognitív Tudomány Tanszék MTA Pszichológiai Kutatóintézet
Budapesti Mûszaki és Gazdaságtudományi GERVAIN JUDIT
Egyetem Kognitív Idegtudomány Szektor
B ÁTKI ANNA Scuola Internazionale Superiore di Studi Avanzati
Semmelweis Egyetem GYÕRI MIKLÓS
Mentális Egészségtudományok Doktori Iskola Kognitív Pszichológiai Tanszék
B ÕHM VIKTOR Pszichológiai Intézet
Közép-Európai Egyetem ELTE PPK
Humanities Center I VÁDY ROZÁLIA ESZTER
C ZIGLER ISTVÁN Kognitív Tudományi Tanszék
MTA Pszichológiai Kutatóintézet Budapesti Mûszaki és Gazdaságtudományi
Általános Pszichológiai Tanszék Egyetem
Debreceni Egyetem J UHÁSZ LEVENTE Z SOLT
C SIBRA GERGELY Dunaújvárosi Fõiskola, Tanárképzõ Intézet,
Centre for Brain and Cognitive Development Dunaújváros
School of Psychology, Birkbeck College Jahn Ferenc Kórház és Rendelõintézet, I.
D ANKOVICS NATÁLIA Pszichiátria Osztály, Budapest
ELTE Pszichológiai Doktori Iskola K ÁLDY ZSUZSA
Megismeréstudományi Alprogram University of Massachusetts Boston, Boston
D EMETER TAMÁS K ÁLMÁN L ÁSZLÓ
MTA Filozófiai Kutatóintézete MTA Nyelvtudományi Intézet
Miskolci Egyetem, Filozófia Tanszék K IRÁLY ILDIKÓ
F ELHÕSI GABRIELLA MTA Pszichológiai Kutatóintézet
MTA Nyelvtudományi Intézet K ISS SZABOLCS
ELTE PPK Pszichológiai Intézete Általános és Evolúciós Pszichológia Tanszék
F ISER JÓZSEF Pszichológia Tanszék
Center for Visual Science Pécsi Tudományegyetem
Dept. of Brain and Cognitive Sciences K ÓNYA ANIKÓ
University of Rochester Kognitív Pszichológia Tanszék
G ÁBRIS K RISZTIÁN Pszichológia Intézet
Pázmány Péter Katolikus Egyetem ELTE PPK
Pszichológiai Intézet K OVÁCS ÁGNES MELINDA
Közép–Európai Egyetem Kognitív Idegtudomány Szektor
Nationalism Studies program Scuola Internazionale Superiore di Studi Avanzati

545
K OVÁCS GYULA PÉLEY BERNADETTE
Kognitív Tudomány Tanszék Személyiség, Fejlõdés és Klinikai Pszichológiai
Budapesti Mûszaki és Gazdaságtudományi Tanszék
Egyetem Pécsi Tudományegyetem
K OVÁCS ILONA POLONYI TÜNDE
Kognitív Tudomány Tanszék Általános Pszichológiai Tanszék
Budapesti Mûszaki és Gazdaságtudományi Debreceni Egyetem
Egyetem R ACSMÁNY MIHÁLY
K OVÁCS KRISTÓF Neuropszichológiai és Pszicholingvisztikai
Department of Experimental Psychology Kutatócsoport
University of Cambridge MTA BME
K RAJCSI ATTILA Megismeréstudományi Csoport
Megismeréstudományi Csoport Pszichológia Tanszék
Pszichológia Tanszék Szegedi Tudományegyetem
Szegedi Tudományegyetem R ADVÁNYI K ATALIN
LÁSZLÓ JÁNOS ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai
MTA Pszichológiai Kutatóintézet Fõiskolai Kar
Szociálpszichológiai Tanszék Rehabilitációs Kihelyezett Tanszéki Csoport
Pécsi Tudományegyetem R AGÓ ANETT
LÕRIK JÓZSEF Kognitív Pszichológia Tanszék
Fonetikai és Logopédiai Tanszék Pszichológia Intézet
ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai ELTE PPK
Fõiskolai Kar R EBRUS PÉTER
LUKÁCS Á GNES MTA Nyelvtudományi Intézet
Neuropszichológiai és Pszicholingvisztikai S CHNELL ZSUZSANNA
Kutatócsoport Kognitív és Evolúciós Pszichológia Program
MTA BME Pszichológiai Doktori Iskola
MTA Nyelvtudományi Intézet Pécsi Tudományegyetem
M AGYARI LILLA S TACHÓ LÁSZLÓ
Nijmegen Institute for Cognition and Pszichológiai Intézet
Information ELTE PPK
Radboud University Mathias Corvinus Collegium
N AGY-GYÖRGY JUDIT T ÁRNOK ZSANETT
Bolyai Intézet Vadaskert Kórház és Szakambulancia, Budapest
Szegedi Tudományegyetem T ÉGLÁS ERNÕ
N ÁNAY BENCE Kognitív Idegtudomány Szektor
University of California, Berkely Scuola Internazionale Superiore di Studi
Department of Philosophy Avanzati
N ÁDASDY ZOLTÁN T ÓFALVY TAMÁS
Califormia Institute of Technology Modern Irodalomtörténeti
Pasadena, CA és Irodalomelméleti Tanszék
N ÉMETH DEZSÕ Pécsi Tudományegyetem
Megismeréstudományi Csoport Z EMPLÉN GÁBOR
Pszichológia Tanszék Tudománytörténet Tudományfilozófia
Szegedi Tudományegyetem Kutatócsoport (MTA–TKI)
PATÓ LÍVIA GABRIELLA Filozófia és Tudománytörténet Tanszék
MTA Pszichológiai Kutatóintézet Budapesti Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem

546
A kiadásért felelõs az Akadémiai Kiadó Rt. igazgatója
Felelõs szerkesztõ: Szabó Zsuzsa
Termékmenedzser: Egri Róbert
Tördelés: Inic Bt.
A nyomdai munkálatokat
az EFO Nyomda Kft. végezte
Felelõs vezetõ: Fonyódi Ottó
Százhalombatta, 2005
Kiadványszám: KMA5–157
Megjelent 48,97 (A/5) ív terjedelemben

547