JAMES

HERRIOT
 A repülő állatorvos
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Vets Might Fly, 1973
Vet in a Spin, 1977
© James Herriot
KÖNYVFAKASZTÓ
BUDAPEST, 2002
© Hungarian Translation Bori Erzsébet, 2002
Szerkesztette Árokszállásy Zoltán
Borítóterv KISSÍK FÉNYÍRDÁJA
A kiadásért felel a KönyvFakasztó Könyvkiadó ügyvezetője
Nyomdai előkészítés Unicus
Nyomta és kötötte Akadémiai Nyomda Kft., Martonvásár
Felelős vezető Reisenleitner Lajos
ISBN 963 202 599 7
Kutyáimnak, Hectornak és Dannak,
hűséges kísérőimnek

1.

– Mozgás! – üvöltötte a kiképző tizedes. – Gyerünk, gyorsabban!

Ő maga erőlködés nélkül vágtázott a lihegő, fújtató menetoszlop végén, onnan vezényelve
bennünket.
Én valahol a sor közepén ügettem szorgalmasan a többiekkel, és azon tűnődtem, meddig bírom
még. Mellkasom fájdalmasan lüktetett, a lábizmaim tiltakoztak, én pedig megpróbáltam kiszámolni,
hány mérföldet tehettünk már meg.
Mit sem sejtettem, amikor felsorakoztunk odakint a körletünk előtt. Nem volt katonai
felszerelésünk, gyapjúpulóvert és sportnadrágot viseltünk, tehát semmi sem utalt a küszöbön álló
megpróbáltatásra. Úgy tűnt, hogy még a vidám kis londoni tizedes is felebarátainak tekint bennünket.
Olyan nyájas arca volt.
– Jaóvan, fijúk! – kiáltotta, rámosolyogva az ötven új repülősre. – Csak körülkocogjuk a parkot,
kövessenek. Balra át! Kettőre indulj! Bal-jobb, bal-jobb, bal jobb!
De ez már régen, nagyon régen volt, és mi még mindig itt kóválygunk a londoni utcákon, és
nyoma sincs semmiféle parknak. Az a gondolat dobolt az agyamban, hogy én jó véleménnyel voltam
a kondíciómról. Egy vidéki állatorvosnak, kivált a yorkshire-i Völgységben, esélye sincs arra, hogy
kijöjjön a formájából; állandóan úton van, nagytestű állatokkal birkózik, mérföldeket gyalogol a
félreeső istállók között, tehát erős és edzett – gondoltam én.
De most új felismerések leptek meg. Helennel való házaséletem néhány hónapja alatt némiképp
elpuhultam. Helen túl jól főz, én pedig túlságosan is lelkes híve voltam a tudományának. Ejtőzni a
kandalló előtt a kanapén, mi sem volt annál édesebb. Megpróbáltam szemet hunyni a hasizmaim
eltűnése, mellizmaim megereszkedése felett, de most mindez eszembe jutott.
– Most már nincs messzi, fiúk! – csicseregte hátulról a tizedes, de nem kapott rá választrillákat a
küszködő csapattól. Jó párszor mondta ezt már korábban, és már nem tudtunk hinni neki.
De ezúttal úgy tűnt, hogy tényleg komolyan mondja, mert amikor befordultunk egy újabb
utcasarkon, vaskerítést és fákat pillantottam meg az utca túlsó végén. Leírhatatlan volt a
megkönnyebbülés. Már csak annyi erőm maradt, hogy bemenjek a kapun – megpihenni és kifújni
magam, amire nagy szükségem volt, mert a lábam már kezdte fölmondani a szolgálatot.
Áthaladtunk a néhány őszi levelet még őrizgető ágak boltíve alatt, és egy emberként álltunk meg,
ám a tizedes továbbot intett.
– Gyerünk, fiúk, körbe az ösvényen! – süvöltötte, és rámutatott a parkot körbefogó, széles,
kitaposott földútra.
Rámeredtünk. Ezt nem mondhatja komolyan! Tiltakozó moraj csapott fel.
– Ne már, tizedes…! Legyen szíve, tizedes!
A kis ember arcáról eltűnt a mosoly.
– Azt mondtam, indíts! Gyorsabban, gyorsabban... egy-kettő, egy-kettő.
Ahogy botorkáltam a fekete földúton, a megbarnult rododendronok és a kifakult fű között,
egyszerűen nem hittem el. Túl hirtelen jött. Három napja még Darrowbyben voltam, énemnek fele
még most is ott időzött, Helennel. Másik részem még kifelé bámult a taxi hátsó ablakán a cserepes
háztetők mögött a reggeli napfényben elmaradó zöld dombokra; még ott állt a vonat folyosóján,
amely elrobogott Dél-Anglia sík földjei mellett, és egyszerre nagy súly nehezedett a mellemre.
Első találkozásom a RAF-fal a lordi krikettpályán esett meg. Egy halom kitöltendő űrlap, orvosi
vizsgálatok, majd a rengeteg felszerelés átvétele. Egy bérházban szállásoltak el St. John's Woodban –
luxuslakás lehetett, mielőtt a pazar berendezést eltávolították belőle. De a fürdőszoba nehéz
szerelvényeit nem vihették el, és egyik legfőbb örömünk maradt az állandó melegvíz, amely egyetlen
mozdulatunkra belezúdult a drága porcelánkádba.
Az első mozgalmas nap végén visszavonultam az egyik ilyen zöldcsempés szentélybe, és
felavattam egy híres új pipereszappant, amelyet Helen csomagolt be a zsákomba. Soha többé nem
használtam. Az illatoknak túl nagy a felidéző erejük, és egyetlen szippantás belőle visszavisz a
feleségemtől távol töltött első éjszakámhoz és mindahhoz, amit akkor éreztem. Tompa, üres sajgás
volt, amely azóta sem szűnt meg igazán.
A második napon megállás nélkül meneteltünk; oktatás, étkezés, oltás. Én szokva voltam az
injekciós tűhöz, de sok bajtársamnak már a puszta látványa is betett. Különösen amikor az orvos vért
vett; elég volt egyetlen pillantás a vénájukból csorgó sötét folyadékra, hogy a fiatalemberek
hangtalanul leforduljanak a székről, nem egyszer négyesével-ötösével, a szanitécek pedig kaján
vigyorral cipelték ki őket.
A londoni állatkertben ettünk, ahol étkezéseinket majmok rikácsolása, oroszlánok bömbölése
kísérte. De a közbenső időben meneteltünk, meneteltünk és meneteltünk, miközben új bakancsaink
halálra gyötörtek bennünket.
És ezen a harmadik napon még mindig ködben úszott minden. Ahogyan az első reggelen, most is a
szemétládafedők hat órai csattogására ébredtünk; nem mondhatnám, hogy kürtre számítottam, de ez a
zaj elviselhetetlen volt. Pillanatnyilag azonban csak az érdekelt, hogy körbefutottuk a parkot. Már
csak néhány méterre voltunk a kaputól; odatántorogtam, és megálltam fújtató bajtársaim között.
– Még egy kört, fiúk! – bömbölte a tizedes, és miközben mi döbbenten bámultunk rá, ő nyájasan
mosolygott. – Nehéznek találják? Majd meglátják, mit kapnak az alapkiképzésen. Én itt csak
gyöngéden megmozgatom magukat. Később még hálásak lesznek érte. Rajta, jobbra át, egy-kettő,
egy-kettő!
Keserű gondolatok szálltak meg, ahogy ismét nekilódultam. Még egy körbe belepusztulok – efelől
nem volt kétségem. Odahagytad szerető feleségedet és boldog otthonodat, hogy szolgáld a királyt és a
hazát – ők pedig így bánnak veled. Nem igazság.
Előző éjszaka Darrowbyről álmodtam. Ott voltam újra az öreg Dakin gazda tehénistállójában. A
farmer türelmes tekintete, hosszú, lelógó bajusszal ékes arca nézett le rám a magasból.
– Úgy vélekszek, a vén Bimbó a végit járja – mondta, és futólag megérintette az öreg tehén hátát.
Hatalmas, munkában megkérgesedett keze volt. Dakin hórihorgas testén nem sok hús volt, de az
igencsak megvastagodott ujjak egy küszködéssel telt életről tanúskodtak.
Kiürítettem a fecskendőt, és bedobtam egy fémdobozba, amelyben a varráshoz szükséges
eszközöket, szikéket és pengéket tartottam.
– Ezt persze maga dönti el, Dakin gazda, de már harmadszor kell összevarrnom a csöcsét, és attól
félek, hogy nem utoljára.
– Kigyütt a formájábúl. – A farmer lehajolt és megvizsgálta az öltések sorát a négy hüvelyk hosszú
sebhelyen. – Ki hinné, hogy ekkora baj van bélűle – csak mer' rálép egy másik tehén.
– A tehénnek éles a patája – mondtam. – Majdnem, mint a kés.
Ez volt a legrosszabb a nagyon öreg teheneknél. Leszállt a tőgyük, a csöcsük megnagyobbodott és
lifegett, így ha lefeküdtek az állásukban, ez a létfontosságú tejtermelő szerv elterült az egyik vagy a
másik oldalon, és útban volt a szomszéd tehénnek. Ha nem Mabelnek a jobb állásból, akkor
Boglárkának a másik oldalon.
Itt csak hat tehén állt a kis, kövezett padlójú, alacsony tetejű istálló farekeszeiben, és mindnek
megvolt a neve. Ma már nem kapnak nevet a tehenek, és olyan gazdák sincsenek, mint Dakin volt, aki
valahogy előteremtette a megélhetését a hat tejelő tehénből álló csordából, plusz néhány borjúból,
disznóból és tyúkból.
– Na, igen – mondta. – Azt gondolom, az öreglány nem vethet szememre semmit. Emlékszek arra
az éccakára, mikor született, tizenkét éve már. Az öreg Daisy bornya vót, itten borjazta ebben az
istállúban, egy zsákon, odakinn meg szakadt a hó. Azóta meg se tudom számlálni, hányezer gallon
tejet adott – még ma is megad négyet. Nem tartozik hát nekem semmivel.
Mintha tudná, hogy róla beszélünk, Bimbó elfordította a fejét és ránézett. Tipikus kiöregedett
szarvasmarha volt: épp olyan szikár, mint a gazdája, kiugró medencecsonttal, megvastagodott,
terebélyes lábbal és sok-sok gyűrűt számláló, görbe szarvval. Teste alatt az egykor magasan álló,
feszes tőgy megnyúlva lógott le majdnem a földig.
Békés, türelmes természetével is a gazdájára emlékeztetett. A varrás előtt helyi érzéstelenítőt adtam
a tőgyébe, de ha nem adok, akkor sem hiszem, hogy megmoccant volna. A tőgyvarrást olyan
helyzetben végzi az állatorvos, amelyben ideális célpontot nyújt a rúgáshoz: lehajtott fejjel, a hátsó
lábakkal szemközt, de Bimbónál nem fenyegetett ilyen veszély. Soha életében nem rúgott meg senkit.
Dakin felfújta a képét.
– Nemigen van más hátra. Mennie köll. Szólok Jack Dodsonnak, hogy vigye ki őt a húspiacra
csütörtökön. Evésre kicsit rágós lenne, de jó pástétom még lehet belűle.
Tréfálkozni próbált, de nem tudott mosolyogni, ahogy nézte az öreg tehenet. Mögötte, a nyitott
ajtón túl zöld domboldal ereszkedett alá a folyóhoz, és a tavaszi napsugár miriádnyi fénypászmája
táncolt a szélesen elterülő, sekély víz tükrén. A parti kövek hófehéren ragyogtak végig a füves töltés
mentén, amely beleolvadt a völgyi legelőbe.
Gyakran gondoltam arra, hogy ez a kisbirtok ideális lakóhely lehetne; csak egy mérföldre van
Darrowbytól, mégis félreeső hely, gyönyörű kilátással a folyóra és a lápvidékre. Egyszer említettem
is ezt Dakinnek, mire az öregember savanyúan mosolygott.
– Ja, de a kilátásbúl nemigen lehet megélni.
Úgy esett, hogy megint kihívtak a farmra a következő csütörtökön, hogy „pucoljak ki” egy tehenet,
amikor Dodson, a marhakupec megérkezett, hogy elvigye Bimbót. Már összeszedett egy csapat kövér
ökröt és tehenet a többi farmról; ezek most odafent álltak egyik emberének őrizete alatt az úton.
– Hát akkor, Dakin gazda – szólalt meg, amint benyomult az ajtón – nem nehéz kitalálni, melyiket
akarja elvitetni. Azt az öreg gebét, ni.
Bimbóra mutatott, és a kedvezőtlen jellemzés valóban ráillett a jól táplált szomszédai között
ácsorgó csontos jószágra.
A farmer egy pillanatig nem válaszolt, azután bement a tehenek közé, és gyöngéden megdörgölte
Bimbó homlokát.
– Ez vóna az, Jack. – Tétovázott, aztán levette a láncot a nyakáról. – Menjél, öreglány – mormolta,
mire az elaggott állat megfordult és békésen kiballagott az állásból.
– Na, gyerünk! – kiáltotta a kupec, a tehén farának szögezve a botját.
– Ne bántsa őt! – dördült rá Dakin.
Dodson meglepetve nézett rá.
– Sose bántom őket, tudhassa. Éppen csak nógatom.
 – Tudom én, Jack, tudom, de nála nincsen szükség a botra. Oda megy, ahová akarja, mindig ilyen
vót.
Bimbó megerősítette a szavait, mert kibaktatva az ajtón a farmer egyetlen intésére megindult
fölfelé a csapáson.
Az öreggel együtt néztem, amint a tehén minden sietség nélkül fölfelé tart a dombon a hosszú keki
zubbonyt viselő Jack Dodsonnal a nyomában. Ahogy az ösvény bekanyarodott egy ritkás facsoport
mögé, szem elől vesztettük az embert és az állatot, de Dakin még akkor is nézett utánuk, hallgatva a
tehénpaták kopogását a keményre taposott földön.
Amikor elhalt a hang, gyorsan hozzám fordult:
– Jól van, doktor úr, lássunk hozzá a maga dolgához. Hozom a meleg vizet.
Nem szólalt meg, amíg beszappanoztam a karomat és bedugtam a tehénbe. A méhlepény
eltávolításánál már csak a művelet végignézése a kellemetlenebb, ezért mindig megpróbálok
társalogni, miközben a tehénben turkálok. Ezúttal nehéz dolgom volt. Dakin csak mormogásokkal
válaszolt az időjárásra, a krikettre és a tej árára tett megjegyzéseimre.
A tehén farkát tartva ráhajolt szőrös hátára, és üres tekintettel eregette a füstöt a pipájából, amelyre
a legtöbb farmer nagy bölcsen rágyújt a művelethez. És mivel nem ment a társalgás, természetesen
úgy esett, hogy a munka is sokkal tovább tartott, mint máskor. Van, mikor a placenta egyszerűen
fölemelkedik, de ezt most apránként kellett leválasztanom a méhlepényszigetekről, ötpercenként
visszatérve a meleg vízhez, hogy a fertőzést elkerülendő, újraszappanozzam sajgó karomat.
De végül csak befejeztem. Betettem egy pár hüvelygyűrűt, kibogoztam a magam elé kötött zsákot,
és a fejemen át lehúztam az ingemet. A társalgás elhalt, és szinte nyomasztó volt a csend, amikor
kinyitottuk az istálló ajtaját.
Dakin megtorpant, keze a fogantyún.
– Mi ez? – kérdezte halkan. Valahonnan a domb felől egy tehén patáinak kopogását hallottam. Két
út vezetett a farmra, és a hang egy keskeny ösvény felől jött, amely fél mérfölddel a másik bejáraton
túl ágazott bele a főútba. Miközben figyeltünk, a tehén megkerült egy kiálló sziklát, és felénk tartott.
Bimbó közeledett fürgén, nagy tőgye himbálózott, és le nem vette a szemét a mögöttünk nyitva álló
ajtóról.
– Mi az ördög? – tört ki Dakinból, de az öreg tehén elügetett mellettünk, és habozás nélkül
bemasírozott az állásába, ahol annyi éven át lakott. Kutatva beleszimatolt az üres jászolba, és ránézett
a gazdájára.
A gazda visszanézett rá. Szemei kifejezéstelen maradtak, de gyors egymásutánban eregette a
füstfelhőket a pipájából.
Egyszerre nehéz bakancsok csattogása hallatszott odakintről, és Jack Dodson nyomult be az ajtón.
– Ó, hát itt vagy, te vén gazember! – hápogta. – Mán aszittem, megszökött!
A farmerhoz fordult.
– Sajnálom, Dakin gazda. A másik ösvény elejin egyszer csak sarkon fordút. Nem is láttam, merre
mén.
 A farmer vállat vont.
– Semmi baj, Jack. Nem a maga hibája. Szólnom kellett volna.
– Szerencsére gyorsan meglett. – A kupec elvigyorodott, és megindult Bimbó felé. – Gyerünk,
öreglány, hadd vezesselek ki onnét.
De Dakin megállította a karjával.
Hosszú csönd állt be, miközben Dodson és én meglepve bámultuk a gazdát, aki kitartóan nézte a
tehenet. Volt valami megindító méltóság az öreg jószágban, ahogy ott álldogált a korhadt
farekeszben, jámbor, türelmes tekintettel. És a méltóság diadalmaskodott a megnyúlt, felkunkorodott
paták, a kiálló bordák, a csaknem a kövezetet súroló, megereszkedett tőgy siralmas látványa felett.
Azután, még mindig szótlanul, Dakin sietség nélkül besétált a tehenek közé, majd halk fémcsörgés
hallatszott, ahogy felerősítette a láncot Bimbó nyakára. Aztán elballagott az istálló végébe, és egy
szénával rakott villával tért vissza, amelyet nagy szakértelemmel elhelyezett a jászolban.
Bimbó csak erre várt. Szájába kapott egy falásnyit, és csöndes megelégedéssel rágcsálni kezdett.
– Mi legyen, Dakin gazda? – kiáltott fel megütközve a marhakupec. – Várnak rám odafel!
A farmer kiverte a pipáját az ajtófélfán, és elkezdett fekete dohányt tömni bele egy kopott
bádogdobozból.
– Sajnálom, hogy vesztegette az idejit, Jack, de néküle köll visszamenjen.
– Nélküle? Mi a…!
– Hát, talán bolondnak néz, de így áll a dolog. Az öreglány hazajött, és itthol is marad. – Olyan
pillantást vetett a kupecra, mint aki kimondta az utolsó szót.
Dodson többször bólintott, aztán kicsoszogott az istállóból. Dakin követte, és utána szólt:
– Megfizetem az idejit, Jack, írja a számlámhoz!
Visszajött, meggyújtotta a pipát, és nagyot szívott belőle.
– Doktor úr – mondta, miközben a füst a füle felé bodorult –, érzett már olyat, amikor valami
történt, hogy annak úgy köllött történnie, és úgy a legjobb?
– Igen, Mr. Dakin, nem is egyszer.
– Na hát, eztet éreztem, amikor a Bimbó legyütt a dombrúl. – Odanyúlt, és megvakargatta a tehén
farka tövét. – Mindég a kedvencem vót, és örülök, hogy visszagyütt.
– De mi lesz a tőgyével? Én kész vagyok akárhányszor felvarrni, de...
– Nem, fiam, mert lett egy ötletem. Csak úgy gyütt, miközben maga a pucolást csinálta, de azt
gondútam, hogy mán késő.
– Milyen ötlet?
Az öreg bólintott, és lenyomkodta a dohányt a hüvelykujjával.
– Fejés helyett szoptathatna két-három bornyat. A régi lóistálló üres – ellakhat ott, ahun senki nem
tipor rá a tőgyire.
Felnevettem.
 – Igaza van, Dakin gazda. Ott biztonságban lesz, és könnyedén elszoptatja azt a három borjat.
Megdolgozik az ellátásáért.
– Hát, mondtam már, hogy erre semmi szükség. Annyi év után nem tartozik nekem semmivel. –
Halvány mosoly jelent meg az elnyűtt arcon. – Fő, hogy hazagyütt.

2.

Köd gomolygott a menetelő emberek feje körül; sűrű, sárga, fémes ízű londoni köd. Nem láttam a
menetoszlop elejét, csak az imbolygó lámpát, amelyet a vezető tartott.
Ez a fél hetes séta a reggelihez volt talán a legrosszabb időszaka a napnak, amikor nyomott volt a
kedélyem, és fájdalmasan gondoltam vissza az otthonomra.
Darrowbyben is volt köd, de az vidéki köd volt, nem olyan, mint ez. Egy reggel elindultam a
szokásos körutamra, a reflektorok fénye visszaverődött a köd szürke lepléről, semmit sem láttam
szűkös fémdobozomból. De a Völgység felé tartottam az egyenletesen emelkedő úton, a motor
dolgozott, aztán egészen váratlanul előbb reszkető ezüstté vékonyodott a köd, majd elenyészett.
És ott, a ködtakaró felett, ragyogott a nap, és a lápvidék hosszú, zöld sávjai terültek ki a szemem
előtt, diadalmasan nyújtózkodva az ég nyári kékje felé.
Elbűvölve hajtottam bele a káprázatos fénybe, úgy bámulva kifelé a szélvédőn át, mintha még
sohasem láttam volna a száraz haraszt bronzfoltjaival pettyezett füves dombhátakat, a fák sötét
csoportjait, a szürke tanyaházakat és a hangamezők között kanyargó kőfalak végtelen mintázatát.
Siettem, mint mindig, de meg kellett állnom. Félrehúzódtam a kocsival, Sam kiugrott és átvágtunk
a mezőn; amíg a kopó futkározott a fénylő pázsiton, én álltam a fagyot feloldó meleg napsütésben, és
visszanéztem a sötét, nyirkos takaróra, amely beborította az alacsonyan fekvő földeket, de idefönt
szabadon hagyta ezt a csodavilágot. Én pedig belélegeztem az illatos levegőt, és hálásan tekintettem
végig az üde zöld tájon, ahol dolgoztam és ahol megkerestem a kenyerem.
Maradtam volna még, ide-oda bóklászva, figyelve a fölmeredt farokkal vizslató Samet, aki
megszaglászta az árnyas zugokat, ahová nem hatolt be a napfény, kőkemény volt a talaj, és vastag
zúzmara ropogott a füvön. De időre kellett mennem, nem is akárhová – a birodalom egyik
főrendjéhez. Kelletlenül visszaültem az autóba.
Lord Hultonnál kellett kezdenem a TB-teszteket fél tízkor, és ahogy megkerültem a XV századi
udvarházat, hogy odahajtsak a mögötte álló tanyaépületekhez, baljós érzésem támadt: nyomát sem
láttam állatoknak. Csak egy férfit láttam foltos, kék kezeslábasban, aki szorgalmasan kalapált egy
ócska satut az aklokhoz vezető kapu közelében.
Megfordult, amikor észrevett, és integetett a kalapáccsal. Kíváncsian közeledtem az apró alakhoz,
akinek puha, szőkés haja a homlokába hullt, a kardigánja lyukas volt, a csizmájára rászáradt a gané.
Azt várta az ember, hogy mindjárt így szól:
– Aggyisten, doktor úr, hogy van mindég?
De ő ezt mondta:
 – Herriot, drága barátom, végtelenül sajnálom, de erős a gyanúm, hogy nem egészen készültünk
föl a fogadására.
És babrálni kezdett a dohányszelencéjével.
William George Henry Augustusnak, Hulton XI. márkijának mindig ott lógott a pipa a szájában, és
vagy éppen megtömte, vagy éppen tisztogatta egy fém pipaszurkálóval, esetleg éppen megpróbált
rágyújtani. Szívni viszont sohasem láttam. És ha feszült volt, mindezt egyszerre akarta csinálni.
Láthatóan zavarban volt a felkészületlensége miatt, és amikor észrevette, hogy önkéntelenül is az
órámra pillantok, még izgatottabb lett, kikapta a pipát a szájából, majd visszarakta, hóna alá csapta a
kalapácsot, és kotorászni kezdett egy nagy gyufásdobozban.
Elnéztem a farmépületek mögött emelkedő földek felé. Messze a láthatáron apró figurákat vettem
ki: vágtató állatokat, rohangáló embereket; távoli hangok is eljutottak hozzám: kutyaugatás, haragos
szitkozódás, éles „Hó-ha!”, „Arra kerítsd!” és „Ül a kutya!” kiáltások.
Felsóhajtottam. Így megy ez. Yorkshire-ben még az arisztokrácia is igen lazán bánik az idővel.
Őlordsága nyilvánvalóan megsejtette érzéseimet, mert egyre jobban feszengett.
– Ez nem volt szép tőlem, öregfiú – mondta, elszórva néhány gyufaszálat, és dohányszemcséket
hullatva a kőre. – Megígértem, hogy fél tízre készen leszünk, de azok az istenverte jószágok nem
akarnak együttműködni.
Kényszeredetten elmosolyodtam.
– Sose bánja, Lord Hulton, hiszen már jönnek is lefelé a dombról, és ma reggel amúgy sem sietek
annyira.
– Ó, nagyszerű, nagyszerű! – Megpróbált lángra lobbantani egy toronymagas dohánykupacot,
amely erőtlenül sercegett, majd kibukott a pipa peremén. – De ezt nézze meg! Felszereltem egy satut.
Egyszerűen idehajtjuk és befogjuk őket. Emlékezzen csak, mennyi gondot okoztak legutóbb.
Bólintottam. Emlékeztem. Lord Hultonnak mindössze harminc szoptatós tehene volt, mégis három
órás rodeóval járt a tesztek elvégzése. Kételkedve néztem a deszkákból és rozsdás vasból álló, rozoga
alkotmányt. Kíváncsi leszek, hogyan kapják el ezzel az elvadult, mocsári teheneket.
Nem akartam tovább feszíteni a húrt, de meggondolatlanul újra ránéztem az órámra, mire a kis
ember olyan pillantást vetett rám, mint akit megütöttek.
– A fenébe is! – tört ki. – Mit vacakolnak odafönt? Tudja, mit? Megyek, és segítek nekik. –
Kapkodva rakosgatta a kalapácsot, a dohányzacskót, a pipát és a gyufát egyik kezéből a másikba, míg
végül elhatározta magát: letette a kalapácsot, a többit pedig a zsebébe dugta. Sietősen megindult, én
pedig, mint már annyiszor, most is arra gondoltam, hogy nem sok hozzá fogható nemesúr élhet
Angliában.
Ha én márki volnék, gondoltam, akkor ilyentájt még ágyban heverésznék, esetleg éppen most
húznám szét a függönyöket, hogy megnézzem, milyen idő lesz ma. De Lord Hulton egész nap
dolgozik, csaknem olyan keményen, mint az emberei. Egyik reggel arra érkeztem, hogy az igencsak
prózai ganajozással foglalatoskodik egy nagy kupac gőzölgő lótrágyán állva, amelyet vasvillával
hányt egy szekérre. És mindig rongyokban járt. Feltételezem, hogy volt néhány előírásos ruhadarab
is a szekrényében, de én még egy ilyet sem láttam rajta. Még a pipáját is a közönséges farmerek
dohányával – Redbreast Flake-kel – tömte.
Tűnődésemet paták robaja és vad kurjongatások szakították félbe; közeledett a Hulton-csorda. Az
akol udvara perceken belül tele lett nyüzsgő élőlényekkel, testükből gomolygó felhőként szállt föl a
gőzpára.
A márki futva érkezett az épület sarka felől.
– Jól van, Charlie! – üvöltötte. – Vidd az elsőt a satuhoz!
Várakozással eltelve fújtatott a tüskés deszkák mellett, miközben a benti emberek kinyitották az
udvari kaput. Zilált, veres szörnyeteg rontott ki odabentről, gyorsan befutott a szűk átjáróba, aztán
óránként ötven mérföldes sebességgel rohant ki a másik végén, szarván és nyakán őlordsága
mesterművének roncsaival. A csorda szorosan a nyomában.
– Állítsátok meg őket! Állítsátok meg! – visította a kis főrend, mindhiába. A szőrös áradat kizúdult
a nyíláson, és egy pillanat múlva az egész csorda vad vágtában tartott visszafelé a fennsíkra. Az
emberek utána vetették magukat, és pár másodperc múlva Lord Hulton és én megint ott álltunk
egyedül, bámulva az apró figurákat a horizonton, hallgatva a távoli „Hó-ha, hó-ha!”, meg „Arra
kerítsd!” kiáltásokat.
– Beismerem – motyogta lemondóan. – Nem mondhatni, hogy fényesen bevált, ugye?
De a lordot kemény fából faragták. Megragadva a kalapácsot, töretlen lelkesedéssel látott
munkához, és mire a vadállatok visszatértek, újjáépítette a satut, erős vaskorláttal zárva el a kijáratot,
hogy megakadályozza a további kitöréseket.
Úgy tűnt, hogy megoldódott a probléma, mert az első tehén a korláthoz érve békésen megállt, és a
palánkok közötti nyíláson le tudtam nyírni a szőrt a nyakáról. Lord Hulton pompás kedélyállapotban
letelepedett egy felállított olajoshordóra, ölébe véve a tesztnaplómat.
– Majd én beírom magának – kiáltott oda. – Rajta, öregfiú!
Kihúztam a mérőlécemet.
– Nyolc, nyolc – mondtam. Ő leírta, és jöhetett a következő tehén.
– Nyolc, nyolc – mondtam, és ő ismét a füzet fölé hajolt. Megérkezett a harmadik tehén:
– Nyolc, nyolc.
Majd a negyedik:
– Nyolc, nyolc.
Őlordsága felnézett a naplóból, és kérges tenyerével végigsimított a homlokán.
– Herriot, drága fiam, nem lehetne kicsit változatosabban? Kezdem elveszíteni az érdeklődésemet.
Minden jól ment, míg meg nem érkezett az a tehén, amelyik az imént kitört. Könnyű karcolás
látszott a nyakán.
– Nézze már meg! – kiáltotta a főrend. – Nem lesz belőle baj?
– Semmiség. Felületi horzsolás.
– Rendben, de nem gondolja, hogy tennünk kéne rá valamit? Azt a...
 Már vártam. Lord Hulton nagy híve volt a May and Baker's-féle Propamidin kenőcsnek, azt
használta a teheneinél minden kis vágásra és horzsolásra. Szerette. De sajnos nem tudta megjegyezni
a nevét. Valójában az egész tanyán senki sem tudta kimondani, kivéve Charlie-t, az előmunkást, és ő is
csak hitte, hogy tudja. Propopamidnak hívta, de őlordsága vakon bízott benne.
– Charlie! – szólította. – Itt vagy, Charlie?
Az előmunkás kilépett az állatok közül, és megbillentette a sapkáját.
– Igenis, mylord.
– Charlie, hogy hívják azt a csodaszert, amit Herriot doktortól kapunk... tudod, a sérült tőgyre meg
ilyenekre. Pro... Pero... hogy a pokolba hívják?
Charlie kivárt. Élete nagy pillanatai voltak ezek.
– Propopamidnak, mylord.
A márki hálásan csapott a kezeslábas térdére.
– Az az, Propopamid! A fenébe, hogy sosem jön a nyelvemre. Jól van, Charlie.
Charlie szerényen biccentett a fejével.
Az egész tesztelés nagy előrelépést hozott a múltkorihoz képest, másfél óra alatt már végeztünk is
vele. Csak történt egy végzetes baleset. A munka felénél járhattunk, amikor az egyik tehén holtan esett
össze egy hypomagnesaemás rohamban, amely gyakori a szoptatós teheneknél. Váratlan,
fájdalommentes halál ez, az orvosnak esélye sincs beavatkozni.
Lord Hulton lenézett az állatra, amelyik az imént lehelte ki a lelkét.
– Gondolja, hogy megmenthetjük a húsát, ha kivéreztetjük?
– Nos, ez tipikus hypomag-eset. Nem lehet mérgező... próbálja meg. Azon múlik, hogy mit mond a
vágóhídi felügyelő.
A tehenet kivéreztették, berakták egy furgonba, és a főrend elhajtott vele a mészárszékre. Éppen
akkor ért vissza, amikor befejeztük a tesztet.
– Hogy ment? – érdeklődtem. – Átvették?
A lord habozott.
– Nem... nem, öregfiú – mondta bánatosan. – Sajnos, nem.
– De miért? A felügyelő nem vette át a tetemet?
– Nos... valójában el sem jutottam a felügyelőig... csak az egyik mészárossal beszéltem.
– És mit mondott?
– Csak két szót, Herriot.
– Két szót?
– Igen. Azt, hogy „Ki innen!”
Bólintottam.
– Értem. – Könnyű volt elképzelnem a jelenetet. A durva mészáros ránéz az apró, jelentéktelen
alakra, és úgy dönt, hogy nem szakítja meg a munkáját holmi rongyos paraszt kedvéért.
– Oda se neki, uram – mondtam. – Megpróbálta, és kész.
– Igaz... igaza van, öregfiú. – Elejtett pár gyufaszálat, miközben vigasztalanul kotorászott a
dohányos szerszámai között.
Már beszálltam a kocsiba, amikor eszembe jutott a Propamidin.
– Ne felejtsen el leküldeni valakit a kenőcsért, rendben?
– Igaz is! Magam megyek le érte ebéd után. Nagyon bízom abban a Prom... Pram... Charlie! Ördög
és pokol, minek is hívják?
Charlie büszkén kihúzta magát.
– Propopamidnak, mylord.
– Ja igen, Propopamid! – A kis ember felnevetett, már ismét zavartalan volt a jókedélye. – Derék
legény vagy, Charlie, kincset érsz!
– Köszönöm, mylord. – Az előmunkás a szakértők önérzetes arckifejezésével hajtotta vissza a
csordát a legelőre.
Fura dolog ez, de ha felkeresel egy ügyfelet valami miatt, akkor igen gyakran előfordul, hogy
hamarosan ismét ki kell menned hozzá valami másért. Csak egy hét telt el, a körzet még mindig a tél
vasmarkában vergődött, amikor felébresztett az ágyam melletti telefon.
Az első ijedség után, amely meggyőződésem szerint nem tesz jót az állatorvos szívének, álmosan
kinyúltam a takaró alól.
– Igen? – nyögtem.
– Herriot... mondom, Herriot... maga az, Herriot? – a hangból feszültség érződött.
– Én vagyok, Lord Hulton.
– Akkor jó... a fene essen belé, elnézést kérek. Szörnyen sajnálom, hogy felébresztettem... de van itt
valami különös eset. – Halk motozás hangzott, amelyet a telefon körül szétszóródó gyufákra
magyaráztam.
– Valóban? – ásítottam, és önkéntelenül becsuktam a szemem. – Pontosan miről van szó?
– Nos, ott ültem az egyik legjobb kocám mellett. Tizenkét csinos malackát ellett, de aztán történt
valami furcsa.
– Mire gondol?
– Nehéz leírni, öregfiú... tudja... az izé... az alsó nyílás... egy nagy, hosszú, vörös, véres dolog lóg ki
belőle.
Felpattant a szemem, és a szám néma sikolyra nyílt. Méhelőesés! Nehéz munka a teheneknél,
ujjgyakorlat a birkáknál, a disznóknál viszont gyógyíthatatlan.
– Hosszú, véres...! Mikor? Hogyan? – dadogtam értelmetlenül. Nem volt miért kérdezősködnöm.
– Ugorjon már be, drága fiam. Egy újabb malackát vártam, aztán ez jött ki. Csúnya végkifejlet.
Lábujjaim begörbültek a takaró alatt. Hogyan mondhatnám meg neki, hogy öt méhelőeséses
disznóval volt dolgom rövid pályafutásom során, és minden esetben kudarcot vallottam? Kénytelen
voltam arra a következtetésre jutni, hogy nem lehet orvosolni.
Mégis meg kellett próbálnom.
– Máris indulok – motyogtam. Ránéztem az ébresztőórára. Fél hat volt. Rémes időpont, megkurtítja
az éjszakai álmot, de arra sem ad esélyt, hogy a napi munka megkezdése előtt még visszafekhessem
egy órára. És a házasságom óta csak még jobban utáltam, ha kivertek az ágyból. Helen volt olyan
kedves, hogy visszaaludt, de nekem annál fájdalmasabb volt elszakadnom puha, meleg testétől, és
nekivágni a kinti, barátságtalan világnak.
A Hulton-tanyára vezető utamat nem tette felhőtlenné annak az öt másik kocának az emléke.
Mindent megpróbáltam: teljes anesztéziát, csigával felhúztam és fejjel lefelé állítottam őket,
öntözőcsőből vízsugarat irányítottam a kifordult szervre, és megállás nélkül toltam befelé,
verejtékesen küszködve a nagydarab húsmasszával, amely csak nem akart bemenni azon a nevetséges
kicsi lyukon. Minden esetben az volt az eredmény, hogy páciensem átalakult pástétommá, az én
önbecsülésem pedig alaposan megcsappant.
Holdtalan sötétség volt, és csak a disznóól ajtaján kiszűrődő halvány fény világított az épületek
fekete tömegében. Lord Hulton a bejáratnál várt, és én úgy gondoltam, jobb, ha előre figyelmeztetem.
– Meg kell mondanom, uram, hogy ez súlyos eset. Úgy tisztességes, ha tudja, hogy az ilyen disznók
többnyire a mészárszéken végzik.
A kis embernek elkerekedett a szeme, és lebiggyedt a szája sarka.
– Jaj, ne! Fölöttébb kínos... az egyik legjobb állatom. Én... én ragaszkodom ahhoz a kocához.
Kerek nyakú pulóvert viselt, ami annyira elnyűtt volt, hogy csaknem a térdéig nyúltak a
kirojtosodott gyapjúszálak, és ahogy remegő kézzel pipára próbált gyújtani, nagyon védtelennek
látszott.
– De megteszem, ami tőlem telik – fűztem hozzá gyorsan. – Mindig van remény.
– Derék ember maga! – Megkönnyebbülésében elejtette a dohányzacskóját, és ahogy lehajolt érte, a
nyitott dobozból gyufák szóródtak szét a lába körül. Eltartott egy darabig, amíg összeszedtük őket,
majd beléptünk a disznóólba.
A valóság épp olyan rettenetes volt, amilyennek elképzeltem. Az egy szál villanykörte gyenge
fényében hihetetlenül hosszú, szilárdnak tűnő vörös szövet nyúlt ki egy erős, fehér koca hátsó feléből,
aki mozdulatlanul feküdt az oldalán. A tizenkét rózsaszín kismalac vadul birkózott és tülekedett az
emlők sora előtt; úgy tűnt, hogy nem jutnak elég tejhez.
Feltűrtem az ingem ujját, és belenyomtam a karom egy gőzölgő vödörbe. Közben tiszta szívemből
azt kívántam, lenne bár a sertés méhe kicsi és kurta, nem pedig ilyen rettenetes formájú. Az is
nyugtalanító gondolat volt, hogy ma éjjel nem számíthatok különösebb segítségre. Az emberek
mindenféle trükköt alkalmaztak és a legkülönfélébb eszközöket, de itt, ebben a néma épületben nem
volt más, csak a disznó, Lord Hulton és én. Őlordsága, ezt tudtam, készséges és igyekvő, de korábban
már többször segített nekem, és használhatóságát nagyban korlátozta az a tény, hogy a keze mindig
tele volt dohányos kellékekkel, és állandóan elpotyogtatta a dolgokat.
 Térdre ereszkedtem az állat mögött, azzal az érzéssel, hogy csak magamra számíthatok. És amint a
karomba vettem a masszát, az a meggyőződés uralkodott el bennem, hogy ennek az esetnek is
ugyanaz lesz a végkifejlete. Már maga a gondolat is nevetséges volt, hogy ez a dolog visszamegy
oda, ahonnét jött, és hitem csak erősödött, amikor nyomni kezdtem. Nem történt semmi.
Mélyen elaltattam a kocát, tehát nemigen dolgozott ellenem; egyszerűen arról volt szó, hogy a méh
túl nagy. Megfeszített erővel sikerült visszatolnom néhány centit a vaginába, de amint elernyedtem,
azonmód visszacsúszott. Ösztöneim azt diktálták, hogy haladéktalanul fújjam le az egészet;
mindenképpen ugyanaz lesz a vége, és amúgy sem érzem magam túl jó erőben. Ami azt illeti,
testemet-lelkemet ólomsúllyal gyűrte le a gyengeség, amely akkor fogja el az embert, ha hajnalban
kell dolgoznia.
Még egyszer megpróbálom. A földön fekve, meztelen mellkasommal a hideg betonon küszködtem,
kigúvadt a szemem, elakadt a lélegzetem, a leghalványabb eredmény nélkül; eldöntöttem, hogy
megmondom neki.
Hátamra hengeredve felnéztem rá, ziháltam és várnom kellett, amíg újra lélegzethez nem jutok. Azt
fogom mondani:
– Lord Hulton, tényleg csak az időnket vesztegetjük itt. Ez reménytelen eset. Most hazamegyek, és
reggel első dolgom lesz felhívni a mészárszéket. – A menekülés reménye csábító volt; talán még
Helen mellé is visszabújhatnék egy órára. De amint az ajkaim formálni kezdték volna a szavakat, a kis
ember olyan könyörgően tekintett le rám, mintha tudná, mire készülök. Megpróbált mosolyogni, de
közben folyton aggódó pillantásokat vetett hol rám, hol a kocára. A jószág túlsó vége felől halk,
békés nyögés emlékeztetett arra, hogy rajtam kívül más is érdekelt az ügyben.
Nem szóltam egy szót sem. Visszahengeredtem a hasamra, lábamat nekifeszítettem az ól falának, és
kezdtem elölről. Nem tudom, meddig feküdtem ott; nyomás, relaxálás, újra nyomás, miközben
fújtattam, nyögtem, és a verejték végigfolyt a hátamon. A főrend hallgatott, de tudtam, hogy feszülten
figyeli minden mozdulatomat, mert időről időre le kellett söpörnöm a gyufaszálakat a koca méhéről.
Azután, minden különösebb ok nélkül, egyszer csak kisebbnek éreztem a karomra nehezedő
húskupacot. Kétségbeesetten rábámultam. Semmi tévedés, már csak feleakkora volt. Ki kellett fújnom
magamat, és rekedt kiáltás tört fel belőlem:
– Istenemre! Azt hiszem, visszamegy a helyére!
Megijeszthettem a pipatöméssel foglalatoskodó Lord Hultont, mert fojtott hangokat hallottam:
– Mi... mi... akarom mondani, hiszen ez nagyszerű! – és közben dohányeső záporozott rám
odafentről.
És jól hittem. Összeszedve maradék erőmet, egy utolsó nagy nyomásra lefújtam vagy fél uncia
Redbreast Flake dohányt a méhnyálkahártyáról, és nekiveselkedtem. Csodálatosképpen alig
mutatkozott ellenállás, én pedig hitetlenkedve bámultam, hogyan tűnik el szem elől, diadalmasan és
mesébe illően, a jókora szerv. Utánanyomultam a karommal, és eszeveszetten igyekeztem fölfelé
tolni, jobbra-balra forgatva a csuklómat, amíg a méhkürt befelé nem hajlott. Miután tökéletesen biztos
lettem abban, hogy minden a helyére került, még fekve maradtam egy kicsit, karom mélyen benn a
kocában, homlokom a kövön. Tompán, kimerültségem ködén át hallottam Lord Hulton kiáltásait:
 – Kemény fickó! A fenébe is, remekül csinálta! Kemény fickó! – Szinte táncolt örömében.
De engem új félelem lepett meg. Mi van, ha újra kijön? Gyorsan tűt és fonalat ragadtam, és néhány
varrattal rögzítettem a vulvát.
– Ide, fogja meg! – szóltam a lordra, és feléje nyújtottam az ollót. Lord Hulton asszisztálásával
nem volt könnyű dolgozni. Hol a tűt, hol az ollót nyomtam a kezébe, majd parancsolóan visszakértem
őket, amivel meglehetős pánikot keltettem benne. Kétszer a pipáját adta oda, hogy azzal vágjam el a
fonalat, egyszer pedig azon kaptam magam, hogy a gyér fényben a pipaszurkálójába próbálom
befűzni a selymet. A maga részéről őlordsága is szenvedett, mert időnként fojtott szitkozódást
hallottam, amikor a tű megszúrta az ujját.
De végül elkészültünk. Fáradtan álltam föl, nekitámaszkodtam a falnak, a szám tátva maradt,
izzadtság csöpögött a szemembe. A kis ember tekintete csupa aggodalom volt, ahogy végignézett
zsibbadtan lógó karomon, vérfoltos, mocskos mellkasomon.
– Herriot, drága öreg cimbora, maga teljesen kikészült! És tüdőgyulladást fog kapni, ha sokáig áll
ott félmeztelenül. Meleg italra van szüksége. Tudja, mit? Tisztálkodjon meg, öltözzön fel, én meg
berohanok a házba valamiért. – Gyorsan elsietett.
Sajgó izmaim csak nehezen engedelmeskedtek, miközben leszappanoztam magam,
megtörülköztem, és belebújtam az ingembe. A csuklómra csatolva az órámat láttam, hogy elmúlt hét,
és már hallottam is a munkások zaját az udvaron, akik hozzákezdtek a reggeli feladataikhoz.
A zakómat gomboltam, amikor a kis főrend visszatért. Tálcát hozott, rajta kávé gőzölgött egy
pintes bögrében és két vastag szelet mézes kenyér. Letette egy szénakötegre, széknek odahúzott egy
felfordított kosarat, majd lehuppant egy dézsára. Úgy ült ott, mint egy mesebeli manó a gomba
kalapján, átkulcsolta a térdét, és mohón lesett rám.
– A szolgák még ágyban vannak, öregfiú – mondta. – Így magam készítettem ezt a kis harapnivalót.
Lerogytam a kosárra, és nagyot húztam a kávéból. Fekete volt, erős, mint a lórúgás, és tűzként
áradt szét elgyötört testemben. Aztán beleharaptam az első szelet kenyérbe: házi sütés volt, vastagon
megkenve saját köpülésű vajjal, jó adag hangamézzel a tetején, azokból a kaptárakból, amelyek
hosszú sorát gyakorta láttam a fönti mocsár peremén. Áhítattal behunytam a szemem rágás közben,
majd újra a bögréért nyúltam, és fölnéztem a dézsán kuporgó alakra.
– Azt kell mondanom, uram, hogy ez nem kis harapnivaló, hanem lakoma. Elképesztően finom
minden.
Pajkos jókedvvel ragyogott fel a képe.
– Nos, a fenébe is... valóban úgy gondolja? Nagyon örülök. És remek munkát végzett, drága fiam.
El sem mondhatom, milyen hálás vagyok.
Lelkesülten folytattam az evést, és éreztem, hogy visszatér belém az erő, miközben ő aggodalmas
pillantást vetett a kocára.
– Herriot... azok a varratok. Nem nagyon tetszenek nekem...
– Ja, igen – mondtam. – Egyszerű elővigyázatosság. Pár nap múlva kiszedheti őket.
– Nagyszerű! De nem marad utánuk seb? Talán rá kéne tennünk valamit.
 Abbahagytam a rágást. Már megint kezdi. A Propamidin is kell neki ahhoz, hogy teljes legyen az
öröme.
– Igen, öregfiú, tennünk kell rá egy kis Prip... Prom... ó, ördög és pokol, nem jól mondom! –
Hátravetette a fejét és nagyot ordított: – Charlie!
Az előmunkás megjelent az ajtóban, és megérintette a sapkáját:
– Jó reggelt, mylord.
– Jó reggelt, Charlie. Úgy látom, kell ennek a disznónak abból a csodálatos kenőcsből. Hogy a
fenébe hívják?
Charlie nyelt egyet és kihúzta magát.
– Propopamidnak, mylord.
A kis ember égnek dobta a karját gyönyörűségében.
– Hát persze, Propopamid! Kíváncsi vagyok, hogy képes leszek-e valaha is kimondani ezt a szót. –
Csodálattal nézett az előmunkására. – Charlie, te sose téveszted el – fogalmam sincs, hogyan csinálod.
Charlie komoly meghajlással nyugtázta az elismerést.
Lord Hulton ismét hozzám fordult.
– Kaphatnánk egy újabb adag Propopamidot, Herriot?
– Természetesen – válaszoltam. – Azt hiszem, van belőle a kocsiban.
Ültem a kosáron, beszívtam a disznó, az árpaliszt és a kávé szagának egyvelegét, és úgy éreztem,
mindjárt átcsapnak fölöttem a boldogság hullámai. Őlordsága nyilvánvalóan el volt bűvölve a dolgok
szerencsés alakulásától, Charlie azt a fensőbbséges mosolyát viselte, amely mindig megjelent az
arcán, amikor nyelvi tudományát fitogtatta, bennem pedig egyre magasabbra csapott az öröm.
Benéztem a koca rekeszébe, és a látvány felért a jutalommal. A malackák, amelyek a művelet alatt
egy nagy dobozban kucorogtak, már ismét az anyjuk mellett voltak, hosszú, rózsaszín sorban
feküdtek, apró szájukkal a csöcsökön csüngve. A kocának láthatólag megindult a teje, mert most nem
volt tülekedés a helyekért, csak elmélyült koncentráció.
Jóvérű disznó volt, és ma ahelyett, hogy a mészáros kése alá került volna, a családja felnevelésével
foglalatoskodik. És mintha csak olvasna a gondolataimban, elégedett nyögéseket hallatott, bennem
pedig szétáradt a régi jó érzés, a jól végzett munka öröme, amelyhez elég a legkisebb siker is, és
amely egy időre értelmet ad az életünknek.
De volt még valami más is. Új gondolat fészkelte be magát elmémbe, amely újabb gyönyörűséget
szerzett nekem. Ebben a szent pillanatban ki más mondhatná el magáról széles e Britanniában, hogy
olyan reggelit eszik, amelyet egy márki készített el és szolgált föl neki személyesen?

3.

Félek a fogorvostól. Különösen félek az idegen fogorvostól, ezért mielőtt jelentkeztem volna a
RAF-nál, rendbe hozattam a fogaimat. Mindenki azt mondta, hogy a légierőnél nagyon szigorúan
ellenőrzik a legénység fogait, és nem akartam, hogy valami ismeretlen nyúlkáljon a számba. Az
embernek nem lehet egyetlen lyukas foga sem, nehogy akkor jöjjön rá a fogfájás, amikor fenn van a
levegőben, így mondták.
Ezért a behívásom előtt felkerestem az öreg Grover doktort Darrowbyben, és ő aggályosan
elvégzett minden szükséges beavatkozást. Értette a dolgát, mindig finom volt és óvatos, tőle nem
rettegtem úgy, mint a kollégáitól. Mindössze a torkom száradt ki és a térdem remegett, amikor
felkerestem a rendelőjét, és ha mindvégig csukva tartottam a szememet, sikerült viszonylag könnyen
túlesnem a kezelésen.
A fogorvostól való félelem az egyik legrégebbi élményem, még a húszas évekből származik.
Gyerekkoromban elvittek a szörnyű Hector McDarroch-hoz Glasgowban, és ő kezelt tizenéves
koromig. Akkori barátaim elmondták, hogy ők is ugyanúgy féltek, és egy egész generációnak kell
lennie olyan glasgowiakból, akik hasonlóképpen éreztek.
Persze nem csak Hector tehetett róla. Az idő tájt igen primitív volt a felszerelés, és bármelyik
fogorvosnál megpróbáltatást jelentett a vizit. De Hector a harsány nevetésével olyan hatalmas és
nyomasztó volt, hogy az csak fokozta a kínokat. Valójában nagyon kedves ember volt, vidám és jó
természetű, de mindezt semmivé tette lényének másik része.
Akkoriban még nem találták föl az elektromos fúrót, vagy ha igen, Skóciába még nem jutott el, és
Hector egy félelmetes lábhajtású masinával fúrta a lyukakat. Volt egy nagy kerék bőrszíj áttétellel, ez
működtette a fúrót, és ahogy feküdtél a székben, két tárgy uralta a látványt: a füledbe zümmögő kerék,
és Hector óriási térde, amely szinte az arcodba ért, miközben vadul hajtotta a pedált.
A fogorvos messzi északról jött, a Felföldi Játékokon kiltben és szőrös bőrtüszővel övezve jelent
meg, és úgy hajigálta a póznákat, mint a gyufaszálakat. Olyan nagy és erős volt, hogy mindig úgy
éreztem magam abban a székben, mint aki reménytelenül csapdába esett; hatalmas alakja fölébem
tornyosult, a kerék surrogott, a pedál kattogott. Igazából nem tette a lábát a mellkasomra, de anélkül
is leterített.
És nem zavartatta magát, amikor a fúrójával elérte a fog érzékeny részét; ügyet sem vetett fojtott
kiáltásaimra, könyörtelenül végezte a dolgát. Az volt a benyomásom, hogy Hector szerint
kényeskedés fájdalmat érezni, vagy talán azt a nézetet vallotta, hogy a szenvedés nemesíti a lelket?
Akárhogy is, attól fogva határozottan jobban kedveltem az olyan kis termetű, halk szavú
fogorvosokat, mint Grover. Megnyugtató volt arra gondolnom, hogy ha közelharcra kerülne a sor, jó
esélyem volna a győzelemre és a menekülésre. Grover azt is megértette, hogy az emberek félnek, ami
szintén nem ártott. Emlékszem, hogy kuncogott, amikor a nagydarab farmerekről mesélt, akik
eljöttek hozzá fogat húzatni. Sokszor megesett, mondta, hogy át kellett mennie a rendelő túlsó végébe
a műszereiért, és mire visszafordult, üres volt a szék.
Ma sem élvezem, ha fogorvoshoz megyek, de azt el kell ismernem, hogy a modern módszerek
csodálatosak. A székben ülve alig látok valamit a kezelésből. A fehér köpeny egyetlen gyors villanása
után minden hátulról zajlik. Ujjak köröznek, tárgyak jönnek-mennek a számban, de még ha ki merem
is nyitni a szemem, akkor sem látok semmit.
Hector McDarroch ezzel szemben látható élvezetét lelte rettentő szerszámainak mutogatásában.
Pontosan az orrom előtt szívta tele a fecskendőt a hosszú tűvel, és néhányszor a plafon felé spriccelte
a kokaint, mielőtt rámtámadt volna. Még ennél is rosszabb volt, hogy foghúzás előtt hosszan zörgött
egy fémdobozban, borzalmas fogók egész sorát emelve ki belőle, amelyeket halkan füttyentgetve
egyenként megvizsgált, mígnem kiválasztotta az igazit.
Ilyen emlékektől gyötörve ültem tehát a repülősök hosszú sorában, amely az előzetes vizsgálatra
várakozott, és hálát adtam magamban, hogy Grovernél már átestem a teljes ellenőrzésen. A hosszú
terem végében egy fogorvos állt a szék mellett, és egyenként megvizsgálta a kékruhás
fiatalembereket, majd megállapításait tollba mondta az asztalnál ülő szanitécnek.
Remekül elszórakoztam a fiúk arckifejezésén, amikor elhangzott a diagnózis:
– Három tömés, két húzás! Nyolc tömés! – A legtöbben elképedtek, egyeseket mintha villám sújtott
volna, mások csaknem elsírták magukat. Egyik-másik megpróbált vitába szállni a fehér köpenyessel,
de minden hiába; meg sem hallgatták őket. Megesett, hogy kis híján hangosan felnevettem. Mi
tagadás, kissé aljasnak éreztem magam, amiért ilyen jól szórakozom, de végtére is csak magukat
hibáztathatták. Ha ők is olyan előrelátóak lettek volna, mint én, akkor most nem volna mitől tartaniuk.
Amikor elhangzott a nevem, magamban dúdolva vágtam át a termen, és könnyedén helyet
foglaltam a székben. Az emberem nem sokat vacakolt. Gyorsan végigfutott a fogaimon, azután
kivágta:
– Öt tömés, egy húzás!
Rugóként pattantam föl, és döbbenten rámeredtem.
– De... de... – kezdtem volna sopánkodni –, én megnézettem a saját...
– Kérem a következőt! – morogta a fogorvos.
– De Grover doktor azt mondta...
– Következő! Gyerünk! – ordította a szanitéc, és miközben eloldalogtam, könyörgő pillantást
vetettem a fehér köpenyes alakra. De az a zápfogaim és metszőfogaim listáját sorolta, ügyet sem
vetve rám.
Még mindig remegtem, amikor a kezembe nyomták a végzetes cédulát.
– Jelentkezzen holnap reggel a Regent Lodge-ban foghúzásra – mondta az ápolónő.
Holnap reggel! Az istenit, ezek nem sokat vacakolnak! És mit jelentsen ez egyáltalán? A fogaim
tökéletesen rendben vannak. Csak egy van, amelyikről lepattogzott egy kis zománc. Grover megnézte,
és azt mondta, semmi baj nem lesz vele. Ahhoz a foghoz szoktam támasztani a pipámat – nem létezik,
hogy arról legyen szó.
Aztán felmerült bennem az a nyugtalanító gondolat, hogy itt nem számít a véleményem. Amikor
semmibe vették erőtlen tiltakozásomat, először kellett megtapasztalnom, hogy nem vagyok többé
civil.
Másnap reggel még alig halt el a szemétládafedelek zaja, amikor ráébredtem a szörnyű valóságra:
ma fogják kihúzni a fogamat! Méghozzá nemsokára. A hátralévő órák növekvő nyugtalansággal
teltek; reggeli sorakozó, menetelés a sötétben az étkezdébe. A főtt tojás és a bundás kenyér most még
annyira sem vonzott, mint máskor, és még föl sem virradt a szürke nap, amikor már a Regent Lodge
riasztó homlokzata felé tartottam.
Miközben fölmentem a lépcsőn, izzadni kezdett a tenyerem. Azt sem szeretem, ha fúrják a fogamat,
de a húzás határozottan még rosszabb. Lázadt bennem valami a gondolat ellen, hogy erőszakkal
eltávolítsanak belőlem egy hozzám tartozó részt, még ha nem fáj is. Manapság persze, mondtam
magamnak, amíg végigmentem a visszhangos folyosón, tényleg nem okoz fájdalmat egy foghúzás.
Egy kis szúrás, aztán semmi.
Ezt a megnyugtató gondolatot dédelgettem magamban, amikor beléptem a tágas várószobába,
amelyből számos ajtó nyílt. Vagy harminc repülős üldögélt benne a legkülönfélébb arckifejezésekkel
a bágyadt mosolytól az elszánt vakmerőségig. A fertőtlenítő kellemetlen szaga lengte be a helyiséget.
Kiválasztottam egy széket, és letelepedtem. Elég régóta szolgáltam már a seregben ahhoz, hogy
tudjam: itt mindenre jó sokáig kell várni, és nem láttam okát annak, hogy a fogorvosi vizittel más
legyen a helyzet.
Ahogy ott várakoztam, a balomon ülő ember kurta biccentéssel üdvözölt. Kövér fiú volt, zsíros
fekete haja a pattanásos homlokába lógott. Noha nagy odaadással piszkálta a fogát egy gyufaszállal,
nem sajnált tőlem egy elismerő pillantást, mielőtt erőteljes cockney tájszólásban megkérdezte:
– Melyik rendelőbe mész, pajtás?
Megnéztem a kártyámat.
– A négyesbe.
– A szencségit, pajtás, ezt kifogtad! – Kivette a gyufaszálat, és kárörvendően rám vigyorgott.
– Kifogtam? Ezt meg hogy érted?
– Hát te nem tudod? Ott a Hentes rendel.
– A Hentes? – megborzongtam.
– Ja, így híjják az ottani fogorvost. – Széles mosoly terült el a képén. – Kész gyilkos az a krapek,
nekem elhiheted.
Nagyot nyeltem.
– Hentes? Gyilkos? Ugyan már. Egyik olyan, mint a másik, ebben biztos vagyok.
– Csak ne legyél olyan biztos, pajtikám. Vannak jók, meg vannak rosszak, és az a krapek igazi
gyilkos. Nem is vóna szabad hagyni.
– Ezt meg honnan tudod?
Legyintett.
– Ó, vótam már itten egy párszor, és vérfagyasztó üvöltéseket szokok hallani abból a rendelőből.
Aztán beszéltem is a fiúkkal, akik kijöttek onnét. És mindegyik úgy nevezte, a Hentes.
Beletöröltem a tenyerem a durva kék nadrágomba.
– Mesebeszéd, Biztos vagyok benne, hogy túloztak.
– Na, majd meglátod, pajtás. – Folytatta a fogpiszkálást. – De nem mondhatod, hogy én nem
szóltam.
Majd más témákra tért át, de én alig figyeltem rá. Úgy rémlik, Simkin volt a neve, és nem repülős
kadét volt, mint a többiek, hanem sorkatona a földi személyzetnél; a konyhán dolgozott. Rólunk,
újoncokról megvetően beszélt, és kijelentette, hogy „ránk fér némi szolgálat”, mielőtt a Királyi
Légierő igazi tagjai lehetünk. De feltűnt nekem, hogy a több éves szolgálat dacára még mindig csak
AC2-es volt a besorolása, akárcsak nekem.
Csaknem egy óra telt el, és a szívem gyors kalapálással felelt a négyes ajtó minden egyes nyitására.
El kellett ismernem, hogy az onnan kilépő fiatalemberek némiképp megtörtnek látszottak, és
mindegyik a szájára szorított kézzel távozott.
– Egek! Nézd mán azt a szerencsétlen flótást! – intett Simkin rosszul leplezett elégedettséggel. –
Kész vagyok! Na, az a nyomorult is megkapta a magáét. Csak annak örülök, hogy engem nem oda
osztottak be.
Éreztem, hogy nőttön nő bennem a feszültség.
– Miért, te melyik rendelőbe mész? – kérdeztem.
Kotorászott egyet a szájában a gyufaszállal.
– A kettesbe, pajtás, Jártam már ott máskor is. Remek krapek, az egyik legjobb. Nem érzel semmi
fájdalmat.
– Szerencsés flótás vagy.
– Ez nem szerencse, pajtás. – Szünetet tartott, majd felém bökött a gyufával. – Ismerem a dörgést,
ennyi az egész. Ennek is megvan a módja. – Csippentett a szemével.
A társalgás egyszerre félbeszakadt, mert kinyílt a rettegett ajtó, és megjelent az ápolónő.
– Herriot, AC2!– szólított.
Remegő tagokkal felálltam és nagy levegőt vettem. Az ajtó felé indultamban még elkaptam a
Simkin arcán átfutó, szívből jövő örömöt. Tényleg pompásan érezte magát.
Az ajtón belépve balsejtelmeim csak fokozódtak. A Hentes kiköpött Hector McDarroch volt: vagy
száznyolcvannyolc centi magas, és egy rögbicsatár izmai dagasztották a fehér köpeny vállát. Minden
erőm elhagyott, amikor szívélyesen felkacagott, és odamutatott a székre.
Elhelyezkedtem, és úgy döntöttem, teszek egy utolsó kísérletet.
– Erről a fogról van szó? – kérdeztem, megkocogtatva az egyetlen gyanúsítottat.
– Arról bizony! – harsogta a Hentes. – Ő az!
– Nos – folytattam könnyed nevetéssel –, azt hiszem, meg tudom magyarázni. Egy kis tévedés...
– Igen... igen... – mormolta, miközben az orrom előtt szívta föl a fecskendőt, és néhányszor
játékosan a levegőbe spriccelt.
– Csak egy kis zománc, és Grover doktor azt mondta...
Az ápolónő hirtelen hátra döntötte a széket, és én ott feküdtem félig kiterülve a fölöttem tornyosuló
fehér köpenyes alakkal.
– Tudja – hápogtam kétségbeesetten. – Nekem kell az a fog. Ahhoz támasztom ki...
Erős ujjat éreztem az ínyemen, majd a tű behatolását. Megadtam magam a sorsomnak.
 Miután a nagy ember beadta a helyi érzéstelenítőt, letette az injekciós tűt.
– Adjunk neki egy vagy két percet – mondta, és kiment a szobából.
Amint becsukódott utána az ajtó, az ápolónő hozzám settenkedett.
– Dilis ez a fickó! – suttogta. Félig fektemből bámultam föl rá.
– Dilis? Ezt meg hogy érti?
– Lökött! Nincs ki a négy kereke! Fogalma sincs a foghúzásról!
– De... de hiszen fogorvos, nem?
Elhúzta a száját:
– Legalábbis azt hiszi magáról. De ennyit se konyít hozzá!
Nem maradt időm megemészteni ezt a szívderítő információt, mert nyílt az ajtó, és visszajött a
nagy ember.
Felragadott egy rettentő fogót, én pedig becsuktam a szemem, hogy ne lássam, ahogy nekem esik.
Bevallom, nem éreztem semmit. Tudtam, hogy ott forgolódik és rángat ide-oda, de a helyi
érzéstelenítő jótékonyan teljesítette a feladatát. Azt mondogattam magamban, hogy mindjárt túl leszek
rajta, amikor éles reccsenés hallatszott.
Kinyitottam a szememet. A Hentes csalódottan meredt a fogóra, benne az én letört fogammal. A
gyökér ott maradt az ínyemben. Az ápolónő „én megmondtam” tekinteteket vetett rám az orvos háta
mögül. Csinos kis nő volt, de attól tartok, hogy a fiatalemberekben, akikkel itt találkozott, nem csapott
magasra a libidó.
– Ó! – A Hentes felnyögött, és kotorászni kezdett a fémdobozban, Egészen a McDarroch-
korszakban éreztem magam, amint egyik fogót halászta ki a másik után, néhányszor összecsattantva
őket, mielőtt hozzám mérte volna.
De egyik sem felelt meg, és ahogy múlt az idő, úgy lettem kéretlen tanúja a fokozatos átmenetnek a
szívélyességtől az elnémulásig; majd a pánik-közeli állapotig. A fogorvos nyilvánvalóan tehetetlen
volt. Elképzelni sem tudta, hogyan szedje ki azt a gyökeret.
Majdnem fél órán át tanácstalankodott, amikor megszállta az ihlet. Félrelökve a fogókat kiviharzott
a rendelőből, majd kisvártatva egy tálcával tért vissza, amelyen egy hosszú vésőt és egy
fémkalapácsot láttam.
Intésére az ápolónő hátradöntötte a széket, amíg vízszintesen nem feküdtem. Láthatólag tudta a
dolgát: gyakorlott mozdulattal átfogta a fejemet, és türelmesen várt.
Ez nem lehet igaz, gondoltam, miközben az ember a számba igazította a vésőt, és megcélozta a
kalapáccsal; de minden hitetlenkedésem semmivé foszlott, amikor a fémrúd lesújtott a fogam
maradványára, amitől a fejem nekiütközött a kis ápolónő keblének. És ez így ment egy darabig. A
Hentes odacsapott, a lány pedig erősen tartotta rángatózó fejemet.
Eszembe ötlött, hogy mindig szerettem volna tudni, mit éreznek a csikók, amikor kiverem a
farkasfogukat. Hát, most megtudtam. Mikor a Hentes végre abbahagyta a munkát, kinyitottam a
szemem, és noha ekkor már mindenre el voltam készülve, mégis enyhe meglepődéssel észleltem,
hogy a doktor hosszú selyemfonalat fűz be egy tűbe. Izzadt, és némiképp tanácstalannak tűnt, amikor
ismét fölém hajolt.
– Csak egy pár öltés – mormolta rekedten, és én újra becsuktam a szemem.
Amikor fölálltam a székből, nagyon furcsán éreztem magam. A koponyám ellen intézett támadás
hatása alatt kóválygott a fejem, és kivált különös érzés volt, ahogy a hosszú varratok dörzsölték a
nyelvemet. Biztos vagyok abban, hogy tántorogtam, amint kiléptem a rendelőből, és ösztönösen a
számra szorítottam a kezemet.
Simkint pillantottam meg elsőnek. Ott volt, ahol hagytam, de valami változást észleltem rajta,
amikor izgatottan magához intett. Odamentem, ő pedig megragadta a zubbonyomat.
– Ezt képzeld el, pajtás! – hápogta. – Megváltoztatták a beosztást, és én is a négyesbe kerültem. –
Nyelt egyet. – De te elég szörnyű állapotban jöttél ki onnan. Milyen vót?
Ránéztem. Talán nekem is kijut egy kis öröm mára. Lerogytam a mellette álló székre és
felnyögtem:
– Isten az atyám, nem túloztál! Sose találkoztam még hozzá hasonlóval... kis híján megölt. Nem
hiába nevezik Hentesnek!
– De miért... mit... mit csinált veled?
– Semmi különöset. Csak kiverte a fogamat egy vésővel és egy kalapáccsal, ez minden.
– Ne mán! Csak tréfálsz, ugye? – Simkin halvány kísérletet tett egy mosolyra.
– Becsületszavamra – mondtam. – Tessék, most hozzák ki a tálcát, nézd meg magad.
Simkin rámeredt az ápolónő tálcáján heverő iszonyú szerszámokra, és holtra vált.
– Szent ég! És mit csinált még?
Egy pillanatra megfogtam az államat.
– Hát, csinált valamit, amit még sohasem láttam. Akkora lyukat vágott az ínyemen, hogy utána
össze kellett varrnia.
Simkin hevesen rázta a fejét.
– Nem, engem nem fogsz átverni! Ezt már nem veszem be!
– Rendben – mondtam. – És ehhez mit szólsz?
Előrehajoltam, beakasztottam az ajkamba a hüvelykujjamat, és felhúztam, hogy jól láthassa a
hosszú varratot és az öltések vérfoltos végét.
Hátratántorodott, remegett a szája széle, kimeredt a szeme.
– Jesszusom! – nyögte. – Jesszusom...
Sajnos, az ápolónő éppen ezt a kivételes pillanatot választotta arra, hogy megjelenjen az ajtóban, és
beszólítsa Simkin AC2-t. A szerencsétlen fickó úgy pattant föl, mint akibe áramot vezettek. Azután
lehajtott fejjel átvonszolta magát a várón. Az ajtóban visszafordult, vetett rám egy utolsó
kétségbeesett pillantást, és én soha többé nem láttam.
Ez az élmény csak fokozta rettegésemet a rám váró öt fogtöméstől. De nem volt miért aggódnom:
semmiség volt az egész, amelyet hatékonyan és fájdalommentesen oldott meg a RAF egyik
fogorvosa, aki mindenben különbözött a Hentestől.
És mégis, sok évvel a háború után, a négyes szoba orvosa kinyújtotta kezét a múltból, és vállon
ragadott. Valami éles kinövést észleltem a szájpadlásomon, és felkerestem Grovert, aki
megröntgenezett, és elém tett egy csinos fényképet arról a végzetes foggyökérről, amely a véső és a
kalapács ellenére még mindig a helyén volt. Grover kihúzta, és a történet ezzel véget ért.
De a Hentest élesen megőrizte az emlékezetem, mert az átélt megpróbáltatáson túl állandóan
eszembe juttatta az a szükségtelen foghíj a számban, amelynek peremén a pipám vészesen billegett.
De leltem egy kis vigaszt. A négyes szobából távozva búcsúzóul kibabrálhattam valakivel, ami
némiképp kárpótolt. Amikor kifelé támolyogtam, visszanézve még láthattam a nagy ember hátát, aki
már újabb áldozatát terelte befelé.
– Ami azt illeti – mondtam –, egy csomó fogat vertem már ki úgy, ahogy ön tette.
Megfordult és rám meredt.
– Tényleg? Maga fogorvos?
– Nem – szóltam vissza a vállam felett. – Állatorvos vagyok.

4.

Jobban kedvelem a nőket, mint a férfiakat.

Előrebocsátom: semmi bajom a férfiakkal – elvégre magam is az volnék –, de a RAF-nál
túlságosan sok volt belőlük. A szó szoros értelmében ezerszám tülekedtek, kiabáltak, szitkozódtak;
nem volt menekvés tőlük. Egyik-másik a barátom lett, és az maradt mind a mai napig, de pusztán a
tömeges fizikai jelenlétük is ráébresztett arra, hogy mennyire megváltoztam a házasságom néhány
hónapja alatt.
A nők finomabbak, lágyabbak, tisztábbak, egészében véve kedvesebb lények, és én, aki mindig is
egynek éreztem magam a fiúkkal, arra a meglepő következtetésre jutottam, hogy inkább nőtársaságra
vágyom.
Minden újabb nap kezdetén rám nehezedett az az érzés, hogy kilöktek egy durvább világba,
különösen azon a reggelen, amikor napos szolgálatba osztottak be, és abban a szadista élvezetben
részesülhettem, hogy én csapkodom a szemétláda-fedeleket, és üvöltöm hangosan a folyosókon:
– Ébresztő! Ébresztő! – Nem a szitkok és a mocskos megjegyzések bántottak legjobban, hanem a
sötét szobákból hallatszó, erőteljes altesti zajok. Egyik páciensemre, Cedricre emlékeztettek, és abban
a pillanatban máris Darrowbyben voltam, kezemben a telefonnal.
A hang a kagyló túlsó végén furcsán tétova volt.
– Doktor úr... hálás lennék, ha kijönne megnézni a kutyámat.
Egy nő hívott, aki nyilvánvalóan a jobb körökhöz tartozott.
– Persze. Mi a gond?
 – Hát, hogy is mondjam... úgy tűnik, hogy egyfajta... bélgáztól szenved.
– Pardon?
Hosszú hallgatás.
– Túl sok... túl sok bélgáz van benne!
– Hogy érti ezt?
– Nos... azt hiszem, úgy kell mondani, hogy... bántják a szelek.
A hang remegni kezdett.
Úgy véltem, sejtem már a dolgot.
– Úgy érti, a gyomrában...?
– Nem, nem a gyomra. Jelentős mennyiségű szelet... bocsát ki a... – kétségbeesetten elfúlt a hangja.
– Á, értem! – Egyszerre minden világos lett. – Tökéletesen értem, De ez nem tűnik igazán
súlyosnak. Beteg az állatka?
– Nem, más tekintetben nagyon is jól van.
– Nos, ez esetben is úgy gondolja, hogy meg kellene néznem?
– Ó, igen, feltétlenül, doktor úr. Azt szeretném, ha a lehető leggyorsabban kijönne. A helyzet
immár... meglehetősen komoly.
– Rendben – mondtam. – Ma délelőtt megnézem: Megmondaná a nevét és a címét?
– Mrs. Rumney, Babér Villa.
A Babér Villa nagyon szép ház volt a város szélén, az úttól távolabb, nagy kertben. Mrs. Rumney
maga engedett be, és első látásra megdöbbentő hatást tett rám. Nem csak azért, mert elképesztően
gyönyörű volt; valami nem evilági szellem lengte körül. Negyven körül lehetett, de olyan volt, akár
egy XIX. századi regény hősnője: magas, sudár, éteri. Azonnal megértettem, miért volt olyan tétova a
telefonban. Minden kifinomult ízlést és eleganciát sugárzott körülötte.
– Cedric a konyhában van – mondta. – Odavezetem.
Az újabb megdöbbenés akkor ért, amikor megláttam Cedricet. Hatalmas boxer rohant rám
boldogan, mellkasomra téve a legnagyobb, legkeményebb mancsot, amellyel valaha is dolgom volt.
Megpróbáltam lerázni, de ragaszkodott hozzám, üdvözülten a képembe lihegett, és az egész hátsó
felét csóválta hozzá.
– Ül a kutya! – szólt rá éles hangon a hölgy, majd, miután Cedric ügyet sem vetett rá, idegesen
hozzám fordult: – Olyan barátságos.
– Valóban – mondtam elfulladva. – Látom. – Végül sikerült félretolnom az óriási állatot, és
bemenekülnöm egy biztonságos sarokba. – Milyen gyakran fordul elő ez a... ez a túlzott
gázkibocsátás?
Mintegy válaszképpen a kutya szinte kézzelfogható, kénes hullámot bocsátott ki, amely ott lebegett
körülöttem. Úgy tűnt, hogy a velem való találkozás izgalmai aktiválták Cedric bélműködését. Ismét a
falhoz szorultam, ami lehetetlenné tette, hogy első ösztönömet követve menekülőre fogjam, így csak
a kezemet tettem az arcom elé néhány pillanatra, mielőtt megszólaltam volna:
 – Szóval erre gondolt?
Mrs. Rumney egy csipke zsebkendővel legyezte az arcát és halvány pír gyúlt az orcáján.
– Igen – válaszolta alig hallhatóan. – Igen... ez az.
– Nos hát – mondtam fürgén. – Nincs miért aggódni. Menjünk át egy másik szobába, hogy
megbeszélhessük az állat étrendjét és a többit.
Kiderült, hogy Cedric meglehetősen sok húst eszik, én pedig rajzoltam egy kis táblázatot a
csökkentett protein– és a megemelt szénhidrát mennyiségekről. Kaolin-antacid keveréket rendeltem
neki este és reggel, majd elégedetten távoztam.
Banális eset volt, és én tökéletesen megfeledkeztem róla, amíg Mrs. Rumney ismét rám nem
telefonált.
– Sajnos, Cedric nem javul, doktor úr.
– Ezt szomorúan hallom. Még mindig... izé... még mindig... – egy ideig kerestem a szavakat. –
Tudja, mit? Nem hinném, hogy bármit segítenék azzal, ha most személyesen odamennék, de azt
hiszem, jót tenne, ha egy-két hétig egyáltalán nem adna húst neki. Tartsa kekszen és a sütőben
megpirított barna kenyéren. Próbálkozzon meg ezzel, kapjon zöldséget, én pedig összeállítok egy
port, amit az ételébe kell keverni. Esetleg elküldhetne érte.
A por igencsak erős abszorbens keverék volt, és én meggyőződéssel hittem, hogy megoldja a
dolgot, de egy hét múlva Mrs. Rumney megint felhívott.
– Semmi javulás, doktor úr – Megint remegés lopózott a hangjába – Határozottan arra kérném,
hogy jöjjön ki.
Nem sok értelmét láttam megvizsgálni a tökéletesen egészséges állatot, de megígértem, hogy majd
jelentkezem. Nehéz napom volt, és elmúlt már hat óra, mire megérkeztem a Babér Villába. Több autó
állt a felhajtón, és odabent Mrs. Rumney éppen itallal kínálta a vendégeket: csupa jobb körökhöz
tartozó, finom embert. Munkaruhámban némiképp bugrisnak éreztem magam az elegáns
gyülekezetben.
Mrs. Rumney már indult, hogy bevezessen a konyhába; amikor kivágódott az ajtó, és Cedric
boldogan belevetette magát a társaságba. A támadás másodperceken belül levert a lábáról egy előkelő
külsejű urat, amint a hatalmas mancsok rázúdultak a mellényére. Gombjait feláldozva tudott csak
elmenekülni, mire a boxer egy hölgyet tüntetett ki figyelmével. Az a veszély fenyegetett, hogy
azonnal elveszíti a ruháját, mert a boxer húzni kezdte róla.
Az elegáns szalonban elszabadult a pokol. A rémült kiáltások közül kihallatszottak a háziasszony
kétségbeesett könyörgései, miközben a hatalmas kutya körbeszáguldott a szobában. Ám nagyon
hamar észre kellett vennem, hogy a helyzetet tovább súlyosbítja egy alattomos jelenség. A szoba
levegőjét gyorsan átjárta az eltéveszthetetlen szellet, ami nyilvánvalóvá tette, hogy Cedric kellemetlen
tünetei adnak hírt magukról.
Mindent megtettem, hogy segítsek kiterelni az állatot, de az láthatóan nem ismerte az
engedelmesség fogalmát, én pedig hiába kergettem. Ahogy múltak a kínos percek, először
szembesültem a Mrs. Rumneyt nyugtalanító probléma teljes súlyával. A legtöbb kutya szellent
alkalmanként, de Cedric más volt; ő szüntelenül ezt tette. És noha a hangtalan gázkibocsátások voltak
ármányosabbak, kétség nem fért hozzá, hogy a jól hallhatóak fájdalmasabban érintik az előkelő
társaságot.
Cedric csak fokozta a hatást azzal, hogy minden reccsenő kilövés után kíváncsian hátratekintett,
mintha tisztán látná a szökevény szelletet, és arra készülne, hogy elkapja.
Örökkévalóságnak tűnt, mire kitettem a szűrét. Mrs. Rumney szélesre tárta az ajtót, nekem pedig
sikerült arra kormányoznom a nagy kutyát, de ezzel még nem volt vége. Kifelé menet Cedric fürgén
fölemelte a lábát, és erőteljes sugárral öntözte meg az egyik vendég makulátlan nadrágszárát.
Az ominózus este után belevetettem magam a Mrs. Rumney felszabadításáért folyó küzdelembe.
Éreztem, hogy nagy szüksége van a segítségemre, ezért gyakran felkerestem, és számtalan szerrel
próbálkoztam. Siegfried kollégámmal is konzultáltam az esetről, aki orvosi szenet tartalmazó kekszet
javallott. Cedric irgalmatlan mennyiséget fogyasztott el belőle szemmel látható élvezettel, de ez éppen
úgy nem változtatott az állapotán, ahogy a többi gyógymód sem.
Ezenközben sokat tűnődtem Mrs. Rumney rejtélyén. Sok éve élt már Darrowbyben, de a városiak
alig tudtak róla valamit. Vitatták, hogy özvegy-e vagy külön él a férjétől. Ám engem nem ezek a
dolgok érdekeltek: számomra az volt a legnagyobb misztérium, hogyan akadhatott össze egy olyan
kutyával, mint Cedric.
Elképzelni is nehéz lett volna a személyiségéhez kevésbé illő ebet. A sajnálatos kilövellésektől
eltekintve is homlokegyenest ellenkezett a kettejük természete; a nagy testű, busa fejű, extrovertált
állat tökéletesen kilógott az asszony finom környezetéből. El nem tudtam gondolni, hogyan találtak
egymásra, de a vizitek során kiderítettem, hogy Cedricnek legalább egy rajongója van a háznál: Con
Fenton nyugdíjas mezőgazdasági munkás, aki a kerti munkát végezte, és heti három napot töltött a
Babér Villában. Amikor távozni készültem, a boxer utánam rohant a felhajtón, az öreg pedig
leplezetlen csodálattal nézte.
– A mindenit! – mondta. – Ez aztán a remek kutya!
– Igen, Con, tényleg jó kutya. – És így is gondoltam. Cedricet nem lehetett nem szeretni, ha
megismerte az ember. Végtelenül barátságos volt, minden komiszság nélkül, és bosszantó
bolondériái mellett igazi jó kedély áradt belőle. Amikor elszakította az ember ruháját vagy
lespriccelte a nadrágját, azt is a legteljesebb jóindulattal tette.
– Nézze mán azokat a lábakat! – lehelte Con, elbűvölten gusztálva a kutya izmos combjait. –
Fogadok, úgy átugraná azt a kaput, mintha ott se vóna! Ezt nevezem kutyának!
Miközben beszélt, az jutott eszembe, hogy alighanem azért vonzódik úgy Cedrichez, mert ő maga
is éppen olyan, mint a boxer: nincs túlterhelve ésszel, bivalykötésű, erős vállú és széles arca mindig
vigyorra áll – egy fajtába tartoztak.
– Bezony, mindenki örül, ha az úrnő kiereszti űt a kertbe – folytatta Con. Mindig sajátos, szortyogó
hangon beszélt. – Remek cimbora.
Kutatóan néztem rá. Nem, nem valószínű, hogy feltűnt neki Cedric gyengéje, hiszen mindig a
szabadban találkozott vele.
A rendelőbe visszamenet azon borongtam, hogy tökéletesen eredménytelen volt a kezelésem. És
noha nevetségesnek tűnt aggodalmaskodni egy ilyen eset miatt, semmi kétség, hogy a kérdés nem
hagyott nyugodni. Még Siegfriedre is áttestáltam a gondjaimat. Ahogy kiszálltam a kocsiból, ő éppen
kilépett a Skeldale-házból, és a karomra tette a kezét.
– A Babér Villában jártál, James? És mondd csak – érdeklődött gondterhelten –, hogy van az a te
szellentős boxered?
– Sajnos, ugyanúgy – válaszoltam, mire munkatársam együttérzően megcsóválta a fejét.
Mindketten tehetetlenek voltunk. Talán segített volna a bajon, ha már akkoriban is léteztek volna
klorofiltabletták, de én már kimerítettem minden lehetőséget. Bizonyosnak tűnt, hogy nem fog
változni a helyzet. Ami nem is lett volna olyan nagy baj, ha nem éppen Mrs. Rumney a kutya gazdája;
észrevettem, hogy már a téma érintése is elviselhetetlen számára.
Siegfried állatorvos hallgató öccse, Tristan sem tudott segíteni. Ha a gyakorlatra került a sor,
nagyon megválogatta az őt érdeklő eseteket, de Cedric tünetei azonnal felkeltették az érdeklődését, és
ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen az egyik vizitre. Soha többé nem vittem magammal, mert amint
beléptünk, a nagy kutya azonnal felpattant az úrnője mellől, és egy különösen hangos gázrobbanással
üdvözölt bennünket.
Tristan teátrálisan előre lendítette a karját és deklamálni kezdett:
– Szólj még, édes ajak, mely nem hazudott sosem!
Ez volt az egyetlen vizitje. Elég bajom volt nekem nélküle is. Akkor még nem tudtam, hogy
rövidesen még nagyobb csapás vár rám. Néhány nappal később újra telefonált Mrs. Rumney.
– Doktor úr, az egyik barátnőmnek van egy helyes kis boxer szukája. Át akarja hozni, és pároztatni
Cedric-kel.
– Micsoda?
– Pároztatni szeretné a szukáját a kutyámmal.
– Cedric-kel? – Megmarkoltam az asztal szélét. Ez nem lehet igaz! – És... és gondolja, hogy...
– Igen, persze.
Megráztam a fejem, hogy szabaduljak a valószerűtlenség érzésétől. Felfoghatatlan volt számomra,
hogy bárki is szaporítani akarja Cedricet, és ahogy tátogtam, kezemben a kagylóval, nyolc kis Cedric
rémületes víziója jelent meg előttem, és mindegyik örökölte az apja tüneteit. Az ilyesmi persze nem
örökletes. Összeszedtem magam, és megköszörültem a torkomat.
– Akkor minden rendben, Mrs. Rumney, vágjon csak bele!
Némi hallgatás után azt mondta:
– Doktor úr, azt szeretném, ha felügyelné a párzást.
– Igazán nem hinném, hogy szükség volna rám. – A tenyerembe vájtam a körmömet. – Azt hiszem,
nélkülem is menni fog a dolog.
– De én sokkal nyugodtabb lennék, ha itt volna. Jöjjön ki, kérem! – mondta könyörögve.
A régóta visszafojtott nyögés helyett vettem egy nagy levegőt.
– Jól van – mondtam. – Átmegyek holnap reggel.
 Egész éjjel fogva tartott a szörnyű érzés: újabb rendkívül kellemetlen együttlét vár rám ezzel a
kitűnő hölggyel. Miért mindig csak ilyen ügyeket kell megosztanom vele? És tényleg a
legrosszabbtól tartottam. Még a legegyügyűbb kutya is, amikor találkozik egy tüzelő szukával,
ösztönösen tudja, mit kell tennie, de egy ilyen nehézfejű állat, mint Cedric... no, majd meglátjuk.
És másnap reggel minden félelmem valóra vált. Trudy, a szuka helyes kis jószág volt, és látszott,
hogy kész az együttműködésre. Cedric azonban, noha láthatólag örült a találkozásnak, nem adta jelét
annak, hogy részéről is rendben lenne a dolog. Előbb megszaglászta, majd néhányszor – buta képpel,
lógó nyelvvel – körbetáncolta a szukát. Miután meghempergett a pázsiton, nekilódult, de előre
nyújtva nagy lábát, leszegve a fejét – azaz játszani akart. Felsóhajtottam. Az történt, amire
számítottam. A nagy legény nem tudja, mit kell tennie.
Ez a pantomim folytatódott egy ideig, azután váratlanul, mintegy az érzelmi feszültség hatására,
jelentkeztek Cedric tünetei. Gyakran hátrakapta a fejét, hogy megvizsgálja a farkát, mintha még
sohasem hallott volna efféle hangokat.
A körbetáncolás időnként gyors vágtába csapott át, míg végre tíz egymást követő körbefutás után
mintha úgy döntött volna, hogy most már kezdenie kell valamit a szukával. Amikor megközelítette,
visszatartottam a lélegzetemet, de Cedric a rossz végéről akart hozzákezdeni a művelethez. Trudy
egészen idáig nagy türelemmel viselte az abszurd helyzetet, de az már neki is sok volt, amikor Cedric
valahol a bal füle táján kezdett el szorgalmasan ügyködni. Éleset vakkantott, belekapott Cedric hátsó
lábába, és rémülten elvágtatott.
Ezután akárhányszor közeledett Cedric, Trudy vicsorogva elijesztette. Láthatólag nem volt
elbűvölve a vőlegénytől, és én nem hibáztattam ezért.
– Azt hiszem, elege lett belőle, Mrs. Rumney – mondtam.
Annyi biztos, hogy nekem már elegem volt, ahogy a szegény asszonynak is – elfúló lélegzetéből,
kipirult arcából és a zsebkendőjének sűrű legyezgetéséből ítélve.
– Igen... igen... azt hiszem, igaza van – válaszolta.
Trudyt tehát hazavitték, és így ért véget Cedric fedezőkutya karrierje.
Ez az utolsó eset megérlelte bennem az elhatározást: beszélnem kell Mrs. Rumney-val. Néhány nap
múltán felkerestem a Babér Villában.
– Talán úgy gondolja, hogy semmi közöm hozzá – kezdtem. – De higgyen nekem, Cedric nem való
magának. Annyira nem, hogy feldúlja az életét.
Mrs. Rumneynak elkerekedett a szeme.
– Hát... okoz némi problémát... de hát mit javasol?
– Úgy gondolom, hogy másik kutyát kellene szereznie. Talán egy pudlit vagy egy corgit... valami
kisebb fajtát, amit kézben tud tartani.
– De doktor úr, én nem lennék képes eltaszítani magamtól Cedricet – és a szeme máris megtelt
könnyel. – Én igazán szeretem őt... annak ellenére, hogy...
– Nem, nem, hát persze hogy nem! – mondtam. – Én is kedvelem őt. Egyáltalán nem rossz kutya.
De azt hiszem, kitaláltam valamit. Miért nem adja oda Con Fentonnak?
 – Connak?
– Igen, ő imádja Cedricet, és a kutyának is jó dolga lenne az öregnél. Tágas rétek vannak a
házikója körül, és néhány másik állatot is tart. Cedric kedvére rohangálhatna odakint, és Con mindig
magával hozhatná, amikor itt dolgozik a kertben. Hetente háromszor láthatná is őt.
Mrs. Rumney egy ideig csak nézett rám szótlanul, azután megkönnyebbülés és remény ült ki az
arcára.
– Azt hiszem, doktor úr, ez tényleg jó megoldás lenne. De biztos abban, hogy Con belemegy?
– Fogadni mernék rá. A magafajta idős agglegények nagyon magányosak lehetnek. Csak egy dolog
aggaszt. Eddig csak a szabadban találkoztak, és nem tudom, hogyan reagálna, ha bent a szobában
Cedric elkezdi... szóval, amikor előjönnek a régi tünetek...
– Ó, azt hiszem, ezzel nem lesz gond – vágott közbe gyorsan Mrs. Rumney. – Amikor nyaralni
megyek, Con mindig magához veszi egy-két hétre, és sohasem említette, hogy bármi... bármi
problémája...
Megnyugodva álltam fel.
– Hát ez nagyszerű. Azt javaslom, hogy most rögtön vigye át az öreghez.
Néhány nap múlva felhívott Mrs. Rumney. Con kapva kapott a lehetőségen, és a páros láthatólag
remekül kijött egymással. Mrs. Rumney pedig megfogadta a tanácsomat, és beszerzett egy
pudlikölyköt.
Hat hónapos koráig nem találkoztam az új kutyával; csak akkor hívott ki az úrnője, hogy kezeljem
az enyhe ekcémáját. Helyet foglaltam az elegáns szalonban, és elnéztem Mrs. Rumneyt, aki hűvösen,
kiegyensúlyozottan, nyugodtan ült, ölében a kis fehér kutyával, és meg kellett állapítanom, hogy szép
és ideillő látványt nyújtanak. A puha szőnyeg, a leomló bársonyfüggönyök, törékeny asztalkák drága
porcelánnal megrakodva, a bekeretezett miniatúrák – Cedricnek tényleg nem ez volt a megfelelő hely.
Con Fenton házikója alig fél mérföldre volt innen, és visszafelé hajtva a rendelőbe hirtelen ötlettel
odakanyarodtam az ajtaja elé. Az öreg ajtót nyitott, és amikor meglátott, boldog vigyor terült el
széles képén.
– Jöjjön be, fiatalember! – kiáltotta furcsán szortyogó hangján. – De örülök, hogy látom!
Alig léptem be az apró nappaliba, szőrös alak vetette rám magát. Cedric semmit sem változott, és
nekem úgy kellett odaverekednem magam a kandallónál álló törött karosszékhez. Con leült velem
szembe, és amikor az eb felugrott, hogy képen nyalja, barátságosan megütögette a fejét az öklével.
– Ülj mán le, te nagy buta kutya! – morgott rá szeretettel. Cedric boldogan terült el új gazdája
lábánál a szőnyegen, és rajongva bámult föl rá.
– Hát, doktor úr – folytatta Con, miközben összevágott némi brutális küllemű kapadohányt, és
tömni kezdte a pipáját –, nagyon hálás vagyok ám, amiér' megszerezte nekem ezt a naccerű kutyát. Az
ördögbe is, remek fickó ez, oda nem adnám semmi pénzér'. Nála jobb barátot kívánni se lehet.
– Ennek örülök, Con – mondtam. – És látom, hogy a kutya is jól érzi itt magát.
Az öreg meggyújtotta a pipáját és keserű füstfelhőt eregetett az alacsony, megfeketedett gerendák
felé.
 – Alig van idebe'. Az ilyen erős kutyának le kell vezetni az energiáját.
Ebben a pillanatban Cedric nyilvánvalóan mással volt elfoglalva, mert kilövellt belőle az ismerős
gáz, amely még a pipaszagot is legyőzte. Con mintha nem vett volna tudomást róla, én viszont
elviselhetetlennek találtam abban a szűk térben.
– Nos – hápogtam. – Csak egy pillanatra néztem be, hogy lássam, hogy jönnek ki egymással. Most
már mennem kell. – Gyorsan felpattantam, és az ajtó felé botladoztam, de a bűz hullámokban zúdult
utánam. Ahogy elmentem az öreg vacsorájának maradékát szemlére tevő asztal mellett, megakadt a
szemem a házikó egyetlen ékén, a pompás szegfűcsokron egy repedt vázában. Egyetlen menedékként
beletemettem orromat az illatos virágokba.
Con elismerően nézett rám.
– Haj, szép csokor, igaz-e? Az úrnő megengedte, hogy bármit hazahozzak a Babér Villa kertjéből,
és a szegfű a kedvencem.
– Jó ízlése van – mondtam, ki nem véve orromat a virágok közül.
– Csak egy a baj – folytatta tűnődve az öreg. – Nem tudom teljesen kiélvezni űket.
– Hogyhogy, Con?
Párszor megszívta a pipáját.
– Azt biztos hallja, hogy olyan furcsán beszélek...
– Nem... nem mondhatnám.
– Pedig úgy van. Ez van velem legénykorom úta. Kivették a mandulámat, oszt' elrontottak valamit.
– Nagyon sajnálom – mondtam.
– Semmi komoly, csak valami elveszett tűle.
– Úgy érti...? – Lassan fény gyúlt az elmémben, ami megvilágította előttem az ember és a kutya
rejtélyes egymásra találását és egy hosszú, boldog kapcsolat biztos alapjait. Sorsszerűnek tűnt.
– Hát – közölte az öreg bánatosan –, tuggya, én egyáltalán nem érzem a szagokat.

5.

Azt hiszem, arról jutott eszembe Wesley Binks és az az eset, amikor petárdát dobott a rendelő
levélszekrényébe, hogy megláttam azt a londoni rendőrt, aki ujjával megfenyegetett egy komisz
kölyköt.
A petárda éppen a lábamnál robbant fel, amikor végigsiettem a hosszú átjárón, hogy ajtót nyissak a
csöngetésre, én pedig nagyot ugrottam ijedtemben.
Feltéptem a lakásajtót, és kinéztem az utcára. Üres volt, de úgy rémlett, hogy a sarkon, ahol Robson
boltjának kirakatüvege visszaverte a lámpafényt, egy pillanatra feltűnik egy futó alak, és mintha
nevetés elhaló hangját hallottam volna. Nem tehettem semmit, pedig tudtam, hogy Wes ott van
valahol.
Lemondóan visszabaktattam a házba. Miért üldöz engem ez a kölyök? Mit véthettem én ennek a
tízéves fiúnak? Sohasem ártottam neki, mégis egy bosszúhadjárat céltáblája lettem.
De talán nem is nekem szólt a dolog. Elképzelhető, hogy valamiképpen a tekintélyt vagy a
társadalmi rendet képviseltem a szemében, de az is lehet, hogy csak kézre estem.
Annyi biztos, hogy ideális alanya voltam az olyan apró csínyeknek, mint a becsöngetni és
elszaladni, hiszen az ügyfelek miatt én nem kockáztathatom meg, hogy ne nyissak ajtót, ráadásul a
rendelő és a műtő is jó messze volt a ház bejáratától. Néha a tető alatti garzonlakásból kellett
lemásznom. Minden ajtóhoz vezető utam kész expedíció volt, és fenemód fel tudott dühíteni, ha
kinézve azt láttam, hogy tisztes távolságban egy apró alak ugrándozik, és pofákat vág felém.
A napi üzletmenetet azzal színesítette, hogy szemetet gyömöszölt a levélládába, kitépte a virágokat
a keskeny kertsávból, amelyet a járókövek között létesítettünk, és sértéseket firkált a kocsimra.
Tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen áldozat, hiszen mások is panaszkodtak rá: a zöldséges,
akinek eltűntek az almái az üzlet előtti ládából, meg a fűszeres, aki akarata ellenére látta el őt ingyen
keksszel.
Ő volt a város vásott kölyke, akihez a legkevésbé sem illett a Wesley név: a szigorú metodista
neveltetésnek még a nyomát sem lehetett felfedezni rajta. Voltaképpen semmit sem tudtam a
családjáról – csak azt, hogy a város legszegényebb részén lakik, az „alvégen”, ahol a düledező viskók
némelyike olyan állapotban volt, hogy ki kellett költöztetni a lakóit.
Gyakran láttam ót kószálni a réteken és mezőkön, vagy horgászni a folyó békés kanyarulatában,
amikor az iskolában kellett volna lennie. Ha ilyen alkalmakkor észrevett, válogatás nélkül szórta rám
gúnyos megjegyzéseit, és ha történetesen vele voltak a cimborái, mindannyian hangosan nevettek a
rovásomra. Bosszantó volt, de azzal nyugtattam magam, hogy nem a személyemnek szól. Felnőtt
vagyok, és ennyi elég is, hogy kipécézzen.
Wes kétségtelenül akkor aratta legnagyobb diadalát, amikor leszerelte a rácsot a Skeldale-ház
szenespincéjének tetejéről. A bejárati lépcsőtől balra volt a rács, alatta a meredek rámpa, amelyen a
szenesek cipelték le a zsákokat.
Nem tudom, hogy ösztönös sugallat vezérelte-e, de-pontosan a Darrowby Fesztivál napján emelte
el a rácsot. Az ünnepségsorozat felvonulással kezdődött, amelyet a Houlton Rezesbanda vezetett, és
manzárdszobánk ablakán kinézve láttam, hogy már mindenki odalent gyülekezik az utcán.
– Nézd csak, Helen – mondtam. – A Trengate-től indul a menet. Ott van mindenki, akit ismerek.
Helen a vállam fölött átlesve mustrálta a fiú– és lánycserkészek, meg a veteránok hosszú sorát, míg
a fél város a járdákon összezsúfolódva bámészkodott.
– Érdekes látvány, nem igaz? Menjünk le, és nézzük meg az indulást.
Lemásztunk a hosszú lépcsőn, és Helen nyomában kiléptem az ajtón. Amint megjelentem a ház
kapujában, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az érdeklődés középpontjába kerültem. A járdán
ácsorgó városiak, akik türelmesen várták a felvonulást, most másfelé fordították a tekintetüket. Kis
cserkészek integettek felém a sorból, az emberek pedig mosolyokkal és biccentésekkel üdvözöltek az
utca túloldaláról.
Tudni véltem, mi jár a fejükben: „Odanézz, kijött a házból a fiatal állatorvos! Nemrég nősült. Az ott
mellette a felesége.”
Kellemes érzés fogott el. Nem tudom, vajon minden újházas így van-e vele, de én nyugodt
elégedettséget és boldogságot éreztem azokban az első napokban. És büszke voltam arra, hogy én
vagyok itt az állatorvos, hogy jelentős szerepet töltök be a város életében. Mellettem a falon ott volt a
táblám, fontos szerepem jelképe. Fontos ember lett belőlem, beérkeztem.
Körbehordozva tekintetemet, méltóságteljes mosolyokkal fogadtam a köszöntéseket, időnként
kecses mozdulattal integetve, mint egy főrang. Aztán észrevettem, hogy Helennek alig maradt helye
mellettem, hát léptem egyet balra, ahol a rácsnak kellett volna lennie, és kecsesen lecsúsztam a
pincébe.
Drámaian hangzana, ha azt mondhatnám, hogy eltűntem szem elől; bárcsak eltűnhettem volna, mert
ezzel elkerülöm a további kellemetlenségeket. De csak addig csúsztam lefelé a rámpán, amíg be nem
szorultam, míg a fejem és a vállam kimeredt a résből.
Bemutatóm nagy sikert aratott a közönség körében. Az egész fesztivál sem versenyezhetett vele.
Egy-két közeli arc ijedtséget tükrözött, de az elsöprő reakció a hangos nevetés volt. A felnőttek még
csak tartották magukat úgy-ahogy, ám a cserkészlánykák és kölykök fogékonyabb közönségnek
bizonyultak: megbontva a sorokat, jobbra-balra dőltek a kacagástól, míg vezetőik megpróbálták
helyreállítani a rendet.
Zűrzavart idéztem elő a Houlton Rezesbandában is, amelynek tagjai már menetkészen álltak a
parádéra. Ha már belekezdtek volna a játékba, most abba kellett volna hagyniuk, mert nem maradt
bennük annyi levegő, amivel megfújhatták volna a hangszereket.
Végül éppen két zenész nyúlt a hónom alá, és segített ki szorult helyzetemből. A feleségem nem vett
részt a válság megoldásában, én pedig szemrehányó pillantásokat lövelltem felé, amikor felfedeztem,
hogy az ajtófélfának dőlve törölgeti a szemét.
Amint ismét utcaszintre kerültem, minden megvilágosodott. A szénport söpörtem le a
nadrágomról, és igyekeztem hányavetinek tűnni, amikor észrevettem a széles jókedvében tomboló
Wesley Binkset, amint diadalmasan rám, majd a pince fölötti lyukra mutat. Egészen közel állt, ott
tülekedett a bámészkodók között, és most először vethettem szorosabb pillantást a vad tekintetű kis
manóra, aki a bolondját járatja velem. Önkéntelen mozdulatot tehettem felé, mert egy utolsó
rosszindulatú vigyorral eltűnt a tömegben.
Később érdeklődtem iránta Helennél. Csak annyit tudott, hogy az apja eltűnt, amikor Wesley
hatéves volt, az anyja újra férjhez ment, a fiú pedig vele és a mostohaapjával él.
Úgy alakult, hogy nem sokkal ezután ismét alkalmam adódott a gyerek tanulmányozására. Egy
héttel később, amikor nekem még mindig borzolta a kedélyemet ez a kínos eset, arra lettem
figyelmes, hogy ott ül egyedül a várószobában. Egyedül, pontosabban egy girhes fekete kutyával az
ölében.
Nem hittem a szememnek. Gyakran elképzeltem már a válogatott fordulatokat, amelyekkel egy
ilyen alkalommal élnék, de az állat látványa visszatartott; ha állatorvosi minőségemben fordul
hozzám, akkor nem eshetek neki egyből. Talán majd később.
Fehér köpenyt öltöttem, és beléptem.
 – Nos, miben segíthetek? – kérdeztem hűvösen.
A fiú felállt, és a magabiztossággal keveredő kétségbeesés az arcán elárulta, milyen nehezére
eshetett belépnie ebbe a házba.
– Valami van a kutyámmal – motyogta.
– Jól van, hozd be ide – mondtam, és az átjárón keresztül bevezettem a rendelőbe.
– Tedd az asztalra, légy szíves – mondtam, és amint felemelte a kis állatot, arra az elhatározásra
jutottam, hogy nem szalaszthatom el a kínálkozó alkalmat. A vizsgálat közben oldottan társalogtam a
közelmúlt eseményeiről. Semmi gorombaság, semmi körmönfont megjegyzés, csak szelíden
kóstolgattam a gyereket. Már éppen azt akartam mondani: „És minek köszönhetem az ellenem
elkövetett csínyeket?”, amikor jobban megnézve a kutyát minden másról megfeledkeztem.
Nagyobbacska kölyökkutya volt, változatos keverék. Fényes fekete bundája labrador ősre vallott,
míg hegyes orra és füle terrier beütésre utalt; de a hosszú, legyezőszerű farok és a csámpás mellső
láb zavarba hozott. Mindent összevéve helyes kis jószág volt, bájosan kifejező pofával.
De ami leginkább megragadta a figyelmemet, az a sárgás váladék volt a szeme sarkában, a
gennyes-nyákos orrfolyás és a fényérzékenység, mert a kutya szeme fájdalmasan rándult össze az
ablakon beáradó világosságtól.
A szopornyica klasszikus tüneteit könnyű diagnosztizálni, de nemigen van rá hatásos gyógymód.
– Nem tudtam, hogy van egy kutyád – mondtam. – Mióta van meg?
– Egy hónapja. Egy haverom szerezte a hartingtoni kutyamenhelyről, és eladta nekem.
– Értem. – Megmértem a lázát, és nem lepett meg, hogy 40 fokos. – Mennyi idős?
– Kilenc hónapos.
Bólintottam. A lehető legrosszabb kor.
Folytattam a vizsgálatot, és feltettem a szokásos kérdéseket, pedig előre tudtam rájuk a választ.
Igen, a kutya egy-két hete valahogy bágyadtabb lett. Nem volt igazán beteg, de kedvét vesztette, és
néha köhögött. Amíg azonban nem kezdett el folyni a szeme és az orra, addig a fiú nem ijedt meg, és
nem jutott eszébe, hogy orvoshoz kéne vinni. Pontosan ilyenkor kerülnek hozzánk ezek az esetek –
amikor már túl késő.
Wesley óvatosan válaszolgatott, lesütött szemmel, mintha azt várná, hogy bármelyik pillanatban
meghúzhatom a fülét. De miközben figyeltem őt, minden korábbi harag egyszeriben elszállt belőlem.
Közelebbi szemrevételezés után csak egy elhanyagolt gyereknek tűnt a pokolfajzat. Kikandikált a
könyöke a lyukas, piszkos kabátból, foszladozott a rövidnadrágja, de ami igazán szíven ütött, az a
mosdatlan kis test savanyú szaga volt. Nem hittem volna, hogy ilyen körülmények között élnek még
gyerekek Darrowbyben.
Miután megfelelt a kérdéseimre, összeszedte a bátorságát, hogy ő is előrukkoljon a magáéval:
– Mi a baja?
Egy pillanatig haboztam.
– Szopornyicája van, Wes.
 – Az micsoda?
– Hát, egy csúnya fertőző betegség. Egy másik beteg kutyától kaphatta el.
– És meggyógyul?
– Remélem. Mindent megteszek, ami tőlem telik. – Nem voltam képes rászánni magam, hogy
megmondjam egy ilyen kisfiúnak: a kutyája valószínűleg meg fog halni.
Teleszívtam egy fecskendőt makterin-oldattal, amit akkoriban a szopornyica szövődményei ellen
alkalmaztunk. Nem sokat használt, és még manapság, az antibiotikumokkal sem tudjuk igazán
befolyásolni a végső kimenetelt. Ha a beteg a korai, vírusos stádiumban kerül hozzánk, akkor még
segíthet rajta egy adag hiperimmun szérum, de az emberek rendszerint csak a következő stádiumban
viszik orvoshoz a kutyájukat.
A kutya halkan vinnyogott, amíg beadtam az injekciót, és a fiú gyöngéden megveregette a hátát.
– Jól van, Herceg – mondta.
– Így hívod át... Hercegnek?
– Aha. – Megcirógatta a fülét, mire a kutya feléje fordult, megcsóválta hosszú farkát, és gyorsan
megnyalta a kezét. Wes elmosolyodott, és amikor felnézett rám, egy pillanatra lehullott szurtos
képéről a durva maszk, és a sötéten villogó szempárban őszinte öröm ragyogott. Elfojtottam
magamban egy káromkodást: ettől csak rosszabb lett a dolog.
Beleszórtam némi bórkistályt egy dobozba, és átadtam neki.
– Oldd fel vízben, és ezzel tisztítsd a szemét és az orrát. Látod, hogy a váladéktól eldugult az orra,
ha megtisztítod, jobban fogja érezni magát.
Szó nélkül vette át a dobozt, és szinte ugyanazzal a mozdulattal letett az asztalra három shillinget és
egy hatpennyst. Ennyi volt az átlagos tarifa, és nekem azon nyomban eloszlottak a fizetéssel
kapcsolatos kételyeim.
– Mikor hozzam vissza? – kérdezte.
Habozva néztem rá egy pillanatig. Nem tehetek mást, mint hogy megismétlem az injekciót, de
segíthet az bármit is?
A fiú félreértette a bizonytalanságomat.
– Tudok fizetni! – tört ki. – Megszerzem a pénzt!
– Nem arról van szó, Wes. Csak gondolkodtam, hogy mikor volna megfelelő. Be tudnád hozni
csütörtökön?
Gyorsan bólintott, és kiment a kutyával.
Amíg az asztalt fertőtlenítettem, rám tört a reménytelenség jól ismert érzése. A modern állatorvos
ma közel sem találkozik annyi szopornyicás esettel, mint mi akkoriban, egyszerűen azért, mert a
legtöbb ember a lehető leghamarabb védőoltást adat a kiskutyájának. De a harmincas években csak a
legszerencsésebb ebek jutottak oltáshoz. Ez az a fajta betegség, amelyet nagyon könnyű megelőzni, de
szinte lehetetlen gyógyítani.
A rákövetkező három hétben elképesztő változás mutatkozott Wesley Binks magaviseleté-ben.
Hírhedten lusta kölyök volt, de most a szorgalom mintaképévé alakult, reggelente újságkihordást
meg kertásást vállalt, segített elhajtani a jószágot az állatvásárra. És talán én tudtam egyedül, hogy
mindezt Hercegért teszi.
Két-három naponta hozta el a kutyáját, és fizette ki a vizit díját. Természetesen én csak a minimális
összeget kértem el, a pénz nagy része más dolgokra ment el – friss húsra a hentestől, tejre és kekszre.
– Ma nagyon jól néz ki Herceg – mondtam az egyik viziten. – Látom, új nyakörvet és pórázt vettél
neki.
A fiú félénken bólintott, aztán feltekintett rám sötét, kérlelő szemével:
– Javult valamennyit?
– Nos, nagyjából ugyanúgy van, Wes. Így szokott lenni. Sokáig nem történik semmi.
– És mikor... mikor fog kiderülni?
Egy pillanatig gondolkoztam. Talán nem fog annyit aggodalmaskodni, ha megérti a helyzetet.
– A következőképpen áll a dolog. Herceg akkor lesz jobban, ha el tudja kerülni a szopornyica
idegrendszeri szövődményeit.
– Azok mik?
– Görcsök, bénulás és egy vitustáncnak nevezett dolog, amitől rángatóznak az izmok.
– És ha megkapja őket?
– Akkor rosszak a kilátások. De nem minden kutyánál jelentkeznek. – Megpróbáltam bátorítóan
mosolyogni. – És van valami, ami Herceg javára szól: az, hogy nem fajtiszta. A keverék kutyákban
több az életerő, ami segít nekik leküzdeni a betegségeket. Végül is jól eszik és meglehetősen eleven,
nem igaz?
– De, elég virgonc.
– Hát, akkor folytassuk. Beadok neki egy újabb injekciót.
Három nap múlva megjelent a gyerek, és látszott az arcán, hogy fontos hírei vannak.
– Herceg sokkal jobban van. Már száraz a szeme és az orra, és annyit eszik, mint egy disznó. –
Lihegett izgalmában.
Feltettem a kutyát az asztalra. Semmi kétség, rengeteget javult, és magam is kivettem a részem az
örvendezésből.
– Ez nagyszerű, Wes – mondtam, de a fejemben megszólalt a vészcsengő. Ha jelentkeznek az
idegrendszeri tünetek, pontosan ezt az időt választják – amikor a kutya látszólag gyógyulóban van.
Optimizmust kényszerítettem magamra.
– Nos, akkor nem is kell többet visszajönnöd, de nagyon figyelj oda rá, és ha bármi szokatlant
tapasztalsz, azonnal hozd be.
A rongyos kis figura odavolt az örömtől. Szinte táncolva ment végig az átjárón a kedvencével, én
pedig hőn óhajtottam, hogy ne találkozzam velük soha többé.
Ez péntek este volt, és hétfőre már ki is ment az eset a fejemből, miután besoroltam a jól végződött
kezelések közé. Akkor jelent meg a fiú a pórázon vezetett Herceggel.
Az asztalnál ültem, és az adatokat vezettem be a vizitnaplóba.
– Mi van, Wes?
– Bedilizett.
Nem vesztegettem az időt azzal, hogy átmenjek a rendelőbe, kipattantam az asztal mögül, és
lekuporodva a földre szemügyre vettem a kutyát. Először nem láttam semmit, aztán egyszer csak
észrevettem, hogy enyhén megrándul a feje. Rátettem a kezem a fejtetőre, és vártam. A tünet ismét
jelentkezett: a halántékizom enyhe, de rendszeres rángása, amitől rettegtem.
– Attól félek, hogy megkapta, Wes – mondtam.
– De mi az?
– Az egyik tünet, amiről beszéltem neked. Ez az, amit vitustáncnak hívnak. Reméltem, hogy
megússzuk.
A fiú hirtelen kicsinek és elveszettnek látszott, ahogy ott állt némán, az új bőrpórázt huzigálva az
ujjaival. Akkora erőfeszítésébe került megszólalnia, hogy le kellett hozzá csuknia a szemét.
– Meg fog... halni?
– Vannak kutyák, akik túlesnek rajta, Wes. – Képtelen voltam megmondani neki, hogy én csak
egyetlen ilyen esettel találkoztam. – Tudok adni néhány tablettát, ami segíthet. Mindjárt hozom.
Átadtam neki pár szem arzéntablettát, amely az egyetlen lehetséges gyógyszer volt akkoriban. Azt
sem tudtam, hogy használ-e egyáltalán, de nem tehettem semmi mást.
Herceg betegsége a tankönyvek leírásait utánozta a következő két hét során. Sorra kifejlődött
minden tünet, amelytől tartottam. A rángatózás a fejéről átterjedt a végtagjaira, aztán járás közben
imbolyogni kezdett a hátsó fele.
Fiatal gazdája rendszeresen behozta, én pedig végigmentem a műveleteken, egyszersmind
megpróbáltam eloszlatni a hiú reményt. A fiú makacsul kitartott, továbbra is kihordta az újságot és
végezte a többi munkát, és ragaszkodott ahhoz, hogy fizessen, holott én nem kértem tőle pénzt.
Azután egyedül jelent meg egy délután.
– Nem tudtam elhozni Herceget – motyogta. – Nem tud járni. Kijönne megnézni?
Beszálltunk a kocsiba. Vasárnap délután volt, üresek voltak az utcák. A fiú bevezetett egy köves
udvarra, és kinyitotta az egyik ott álló ház ajtaját.
Amint beléptünk, szinte megtántorodtam a bűztől. A vidéki állatorvosok nem könnyen lesznek
rosszul, de most éreztem, hogy forog a gyomrom. Mrs. Bink nagyon kövér volt, a piszkos ruha
körülfolyta formátlan testét, amint cigarettával a szájában az asztalnál terpeszkedett. Egy képeslapot
nézegetett, amely kis tisztáson feküdt előtte a mosatlan edények tornyai között; futó pillantást vetett
ránk, és amikor odabiccentett, fejében megrezzentek a hajcsavarók.
Az ablak alatti díványon elterülve, nyitott szájjal aludt a férje, sörgőzt hortyogva a levegőbe. A
mosogatót, amely szintén zsíros edényekkel volt tele, undorító zöld nyák lepte be. Ruhák, újságok és
más azonosíthatatlan szemét borította a padlót és minden talpalatnyi helyet, ráadásul teljes hangerővel
bömbölt a rádió.
Az egyetlen tiszta és új tárgy a kutya kosara volt a sarokban. Odamentem, és a kis állat fölé
hajoltam. Herceg tehetetlenül nyúlt el a kosárban, csontsovány teste csillapíthatatlanul rángatózott.
Besüppedt szeme ismét gennyes volt, apatikusan meredt maga elé.
– Wes – mondtam –, engedd meg, hogy elaltassam.
Nem válaszolt, és én hiába kezdtem el a magyarázatot, az üvöltő rádió elnyomta a hangomat. Az
anyjára néztem.
– Lehalkíthatnám a rádiót? – kérdeztem.
Megrántotta a fejét, mire a gyerek odament, és elforgatta a gombot. A beálló csöndben ismét a
fiúhoz fordultam.
– Hidd el, nincs más megoldás. Nem hagyhatod, hogy ilyen szenvedések között múljon ki.
Nem nézett rám: A kutyára szegezte kétségbeesett tekintetét. Aztán felemelte a kezét, és suttogva
mondta:
– Rendben.
Kisiettem a kocsihoz a Nembutalért.
– Ígérem, hogy nem fog fájdalmat érezni – mondtam, miközben megtöltöttem a fecskendőt. És a
kis állat valóban csak sóhajtott egyet, majd mozdulatlanná merevedett, ahogy megszűnt benne a
végzetes rángás.
Zsebembe tettem a fecskendőt.
– Akarod, hogy elvigyem, Wes?
Értetlenül nézett rám, de az anyja közbeszólt:
– Ja, vigye csak el innét! Nekem az első perctől nem tetszett, hogy behurcolta ide azt a dögöt. – És
folytatta az olvasást.
Gyorsan fölemeltem a kis testet, és kimentem. Wes utánam jött, és nézte, ahogy kinyitom a
csomagtartót, és gyöngéden a fekete munkaköpenyemre fektetem a Herceget.
Lecsuktam a tetőt, és láttam, hogy Wes az öklével a szemét dörgöli, miközben rázkódik a teste. A
vállára tettem a kezem, ő pedig zokogva hozzám dőlt egy pillanatra, s nekem az jutott eszembe, vajon
sírhatott-e így valaha, mint más kisfiúk, akik számíthatnak arra, hogy van, aki megvigasztalja őket?
De kisvártatva erőt vett magán, és elmaszatolta a könnyeket piszkos arcán.
– Visszamész a házba, Wes? – kérdeztem.
Kacsintott, és már ismét a régi kemény arckifejezéssel nézett rám.
– Nem én! – mondta, és sarkon fordult. Nem nézett vissza, miközben én figyeltem, ahogy átvág az
úton, felmászik a falon, és elindul a réten át a folyó felé.
Azóta is úgy él bennem, hogy Wes a régi életébe sétált akkor vissza. Attól fogva nem vállalt több
alkalmi munkát, nem voltak többé hasznos időtöltései. Engem nem zaklatott tovább a csínytevéseivel,
viszont egyre súlyosabb dolgokat művelt. Pajtákat gyújtott föl, bíróság elé került lopásért, és
tizenhárom évesen már autókat fosztogatott.
 Végül javítóintézetbe került, és eltűnt a környékről. Senki sem tudta mi lett vele, és az emberek
elfeledkeztek róla. Csak egy valaki emlékezett rá, a körzeti rendőr.
– Az a Wesley Binks – mondta nekem egyszer tűnődve –, nem találkoztam még nála rosszabbal.
Tudja, nem hinném, hogy valaha is létezett volna olyan valaki, bármilyen élőlény, akivel egy
fikarcnyit is törődött volna.
– Tudom, mire gondol, őrmester – válaszoltam. – De nincsen egészen igaza. Volt egy olyan
élőlény...

6.

Tristan sose nyert volna díjat a konyhaművészetével.

Mi jobb kosztot kaptunk a RAF-nál, mint a háborús Anglia lakosainak zöme, de számomra ez sem
állta ki az összehasonlítást Darrowbyvel. Azt hiszem, el voltam kényeztetve: először Mrs. Hall, azután
Helen főzött rám. A Skeldale-házban ritka esetektől eltekintve úgy étkeztünk, mint a királyok; ezeket a
ritka alkalmakat az jelentette, amikor Tristan volt a szakács.
Az egyik reggelinél kezdődött, akkoriban, amikor még agglegény voltam, és Tristan társaságában
foglaltam helyet a mahagóni ebédlőasztalnál. Berontott Siegfried, morgott valamit köszönésképpen,
majd kávét töltött magának. Rendszerint szórakozottan megvajazott egy pirítóst, felvágott egy szelet
sültszalonnát a tányérján, aztán egy perces néma rágás után úgy csapta le a kezét az asztalra, hogy
mindannyiszor felugrottam tőle.
– Megvan! – kiáltott föl.
– Mi van meg? – érdeklődtem.
Siegfried letette a kést meg a villát, és nekem szegezte az ujját.
– Hát ez tényleg őrület, itt ülök és azon töröm a fejem, hogy mit tegyek, és akkor egyszerre
beugrik.
– Miért, mi a gond?
– Mrs. Hall – mondta. – Épp az imént közölte velem, hogy beteg a nővére, és neki kell ápolnia. Úgy
gondolja, hogy egy hétig lesz távol, én pedig azon töprengtem, hogy kire bízzam addig a háztartást.
– Értem.
– Aztán egyszer csak rájöttem. – Levágta egy főtt tojás sarkát. – Csinálja Tristan.
– Mi? – kapta fel a fejét megütközve az öccse a Daily Mirrorból. – Még hogy én?
– Igen, te! Te úgyis csak a fenekedet mereszted. Kifejezetten jót tenne neked némi hasznos
elfoglaltság.
Tristan elkínzottan nézett rá:
– Mit értesz hasznos elfoglaltság alatt?
– Nos, rendben tarthatod a házat – mondta Siegfried. – Nem várom el, hogy tökéletes rend legyen,
de mindennap takaríts ki, és persze készítsd el az ételt.
 – Az ételt?
– Hát persze – Siegfried hűvös tekintetet vetett rá. – Tudsz főzni, nem?
– Hát izé... igen, kolbászt és krumplipürét.
Siegfried fölényesen legyintett.
– Na látod, nincs itt semmi probléma. Told már ide azt a sült krumplit, James!
Némán elé toltam a tálat. Csak félfüllel figyeltem a beszélgetést, mert máshol jártak a gondolataim.
Közvetlenül a reggeli előtt telefonált Ken Billings, az egyik legjobb farmer ügyfelünk, és az ő szavai
jártak a fejemben.
– Doktor úr, kimúlt az a borjú, amelyiket tegnap kezelt. Már a harmadikat veszítettem el ezen a
héten, és teljesen meg vagyok döbbenve. Azt szeretném, ha még a délelőtt kijönne körülnézni.
Szórakozottan kortyolgattam a kávét. Nem ő volt az egyetlen, aki megdöbbent. Három remek
borjún mutatkoztak a heveny gyomorbántalmak tünetei, kezeltem őket, azok meg elpusztultak. Ez már
önmagában is elég nagy baj volt, de az még nagyobb, hogy fogalmam sem volt, mi bajuk lehetett.
Megtöröltem a számat, és gyorsan felálltam.
– Siegfried, először Billingsékhez szeretnék kimenni. Azután végigjárom a többi címet, amit mára
kiadtál.
– Hát persze, James. – A főnököm nyájas és bátorító mosolyt küldött felém, rátett egy szelet bundás
kenyérre egy gombát, és a szájához emelte. Nem volt nagyevő, de reggelizni szeretett.
Útban a farm felé vadul pörgött az agyam. Mi mást tehetnék, mint amit eddig is tettem? Az ilyen
homályos esetekben az ember hajlamos arra a következtetésre jutni, hogy az állat valami rosszat
ehetett. Időnként órákat töltöttem azzal, hogy mérgező növényekre vadásztam a legelőn, de Billings
borjainál ennek nem volt értelme; sosem voltak még odakint, lévén egy hónapos szopós jószágok.
Megvizsgáltam az elhullott állatok tetemét, de csak általános gyomor– és bélhurutot állapítottam
meg. Elküldtem a veséjüket a laboratóriumba ólomvizsgálatra: az eredmény negatív volt. Épp úgy
meg voltam döbbenve, mint az állatok gazdája.
Mr. Billings az udvaron várt.
– A legjobbkor telefonáltam! – szólt elfulladva. – A következő is megbetegedett.
Berohantam vele az istállóba, és pontosan azt láttam, amitől féltem. A saját gyomrát rugdosó,
rángatózó kisborjú,; aki időről időre meghemperedett a szénaágyon. Tipikus alhasi fájdalom. De
vajon mitől?
Végigcsináltam ugyanazt, amit a többiekkel. Hőmérséklet normális, tüdők tiszták, csak a bendő volt
renyhe és kórosan puha, amikor megtapogattam a hasi részt.
Amikor visszatettem a lázmérőt a tokjába, a borjú hirtelen összeesett, és görcsbe merevedett.
Gyorsan nyugtatót adtam be neki, kalciumot és magnéziumot, de közben a hiábavalóság érzése
kísértett. Ugyanezt megtettem korábban is.
– Mi a fene ez? – kérdezte a farmer, a saját gondolataimat visszhangozva.
Megrándítottam a vállamat.
 – Heveny gyomorhurut, Mr. Billings, de nem tudom az okát. Esküdni mernék, hogy ez a borjú evett
valamit, ami mérgezi a gyomrát.
– De a franc essék bele, ezek még csak tejet kapnak meg egy kis tápot – tárta szét karját a farmer. –
Abba' csak nincs semmi, ami kárt tehet bennük.
Elgyötörten mentem újra végig a rutineljárásokon; körülnéztem a borjú állásában, hátha találok
valami áruló jelet. Akadt ott már ónfesték, birka-fürdetőszer kiszakadt csomagja. Elképesztő
dolgokra lehetett bukkanni, ha az ember körülnézett egy tanyaépületben.
De nem Mr. Billingsnél. Ő kínos rendet tartott, kivált a borjak helyén, nem is találtam semmilyen
hulladékot az ablakokban vagy a polcokon. Ugyanez volt a helyzet a tejes dézsákkal, amelyeket
minden etetés után makulátlanul tisztára súroltak.
Mr. Billings nagyon vigyázott a borjaira. Két tizenéves fiát is nagyon érdekelte a mezőgazdaság, ő
pedig pártolta, hogy megtanulják a gazdálkodás minden csínját-bínját. De a borjakat maga etette.
– A borjak etetése a legfontosabb az egész állattartásban – szokta mondani. – Csináld velük végig
az első hónapot, és már túl vagy a nehezin.
Tudta, mit beszél. Az ő jószágai soha nem szenvedtek a szokásos gyerekbetegségekben: se
hasmenés, se ficam, se tüdőgyulladás. Sokszor megcsodáltam őket, de ez csak még
elviselhetetlenebbé tette a mostani szerencsétlenséget.
– Rendben van – mondtam hamis könnyedséggel távozóban. – Talán ez nem lesz olyan súlyos.
Hívjon fel holnap reggel.
Borús kedélyállapotban jártam végig a többi címet, és még ebédnél is csak arra tudtam gondolni,
mi történhetett, amikor Tristan felszolgálta az ételt. Teljesen megfeledkeztem Mrs. Hall távollétéről.
A kolbász és a krumplipüré egyáltalán nem volt rossz, Tristan pedig bőkezűen mérte az adagokat.
Mindhárman kiürítettük a tányérunkat rendesen, mivel a délelőtt a leghajszásabb időszak az
állatorvosi praxisban, és délre mindig farkaséhes lettem.
Még a délutáni vizitek alatt is Billings gazda problémáján járt az eszem, és amikor vacsorához
ültünk, csak enyhén ütköztem meg azon, hogy már megint kolbászt és krumplit kapunk.
– Még egyszer ugyanaz? – nyögött fel Siegfried, de megette ezt az adagot is, majd szó nélkül
otthagyta az asztalt.
A következő nap rosszul indult. Arra mentem le az ebédlőbe, hogy üres az asztal, és Siegfried
mérgesen toporog.
– Hol a fenében van a reggelink? – tört ki belőle. – És hol a fenében van Tristan?
Végigcsörtetett az átjárón, és hallottam, hogy a konyhában ordítozik:
– Tristan! Tristan!
Tudtam, hogy csak az idejét vesztegeti. Az öccse gyakran elaludt, csak ma reggel ez némileg
feltűnőbb volt.
Főnököm őrjöngve száguldott végig a folyosón, én pedig kellemetlen jelenetre készültem, miután
kiugrasztotta a fiatalembert az ágyból. De Tristan, mint mindig, ura volt a helyzetnek. Siegfried még a
lépcsőn jött lefelé, hármasával véve a fokokat, amikor a lépcső tetején feltűnt az öccse, már a
nyakkendőjét kötve nagy műgonddal. Ez elég rejtélyes volt. Mindig többet aludt, mint amennyi járt
neki, de csak ritkán kapták rajta az ágyban.
– Sajnálom, fiúk – mormolta. – Kicsit elaludtam.
– Igen, de nem erről van szó! – kiáltotta Siegfried. – Hol az a rohadt reggeli? Tegnap megbíztalak
valamivel!
Tristan bűnbánatot mutatott.
– Tényleg nagyon sajnálom, de tegnap késő estig fennmaradtam a krumplipucolás miatt.
A bátyjának vörösre gyúlt a képe.
– Ugyan már! – förmedt rá. – Hozzá sem kezdtél addig, amíg a Droversben el nem jött a záróra!
– Hát, ez van. – Tristan nyelt egyet, és arcán megjelent a sértett méltóság jól ismert kifejezése. –
Kicsit megszomjaztam tegnap este. Nem is csoda, annyi takarítás és portörlés után.
Siegfried nem válaszolt. Egyetlen bőszült pillantást vetett csak a fiatalemberre, majd hozzám
fordult. – Ma reggel be kell érnünk lekváros kenyérrel, James. Gyere át a konyhába, és...
A telefon csengése félbeszakította a mondatot. Felemeltem a kagylót, és belehallgattam, de olyan
arckifejezéssel, amely maradásra késztette Siegfriedet.
– Mi történt, James? – kérdezte, amikor letettem a telefont. – Úgy festesz, mint akit gyomron
rúgtak.
Bólintottam.
– Úgy is érzek. Billingsnek újabb borja pusztult el, és már megbetegedett a következő is.
Szeretném, ha kijönnél velem, Siegfried.
A főnököm néma csöndben állt, és a kis jószágot nézte. Az nem tudta már, mit csináljon magával
kínjában: fölkelt, lefeküdt, rugdosott, jobbra-balra rázta a hátsóját. Miközben figyeltük, az oldalára
dőlt, és kapálózni kezdett mind a négy lábával.
– James – mondta halkan –, ezt a borjút megmérgezték.
– Én is erre gondoltam, de hogyan?
Mr. Billings közbevágott.
– Ne mondjon már ilyet, Farnon doktor! Állandóan itten vagyunk, és ide nem juthat be semmilyen
méreg.
– Nos, vegyük végig még egyszer. – Siegfried körbesétált a borjúistállóban, ugyanúgy, ahogyan én
tettem, és kifejezéstelen arccal tért vissza.
– Honnan szerzi be a tápot? – kérdezte, szétmorzsolva az egyik kockát az ujjai között.
Mr. Billings széttárta a karját.
– A helyi malomból, Ryderstől. Űk a legjobbak. Igazán nem okolhatja űket.
Siegfried nem szólt semmit. Ryders híres volt arról, hogy rendkívül gondosan készíti el a
borjútápot. Siegfried sztetoszkópot és lázmérőt vett elő, megvizsgálta a beteg állatot, ujjaival
végigtapogatta a szőrös hasfalat, és figyelte az állat képén, hogyan reagál. Ugyanezt tette a tegnapi
betegemmel is, amelynek már csak üveges szeme és kihűlt teteme árulkodott szörnyű sorsáról. Majd
gyakorlatilag ugyanazt a kezelést alkalmazta az állatoknál, mint én. Végül távoztunk.
Az első fél mérföldet szótlanul vezette le, aztán hirtelen rácsapott öklével a kormányra.
– Pedig méreg van a dologban, James! Holtbiztos! De vesszek meg, ha tudom, honnan kerül oda!
Hosszúra nyúlt a vizit, és csak ebédidőben érkeztünk vissza a Skeldale-házba. Siegfriednek is Mr.
Billings problémája járt a fejében, akárcsak nekem, és meg sem rezzent, amikor Tristan eléje tette a
gőzölgő tálat a kolbásszal és a krumplipürével. Majd, miután beleszúrta villáját a pürébe, láthatólag
felocsúdott merengéséből.
– Te jóságos Isten! – kiáltott fel. – Megint ezt kapjuk?
Tristan behízelgően mosolygott.
– Hát igen. Mr. Johnson azt mondta, hogy ma különlegesen finom szállítmányt kapott. Kivételesen
felséges, így mondta.
– Valóban? – A bátyja fanyar tekintetet vetett rá. – Hát én nem látok semmilyen különbséget. Pont
olyan, mint a tegnapi vacsora meg az ebéd. – Hangja előbb felemelkedett, majd alászállt.
– A francba! – morogta, és elkezdte piszkálgatni az ételt. Azok a borjak nyilván elvették az
étvágyát, és én pontosan tudtam, mit érez. Én minden nehézség nélkül belapátoltam az adagomat –
mindig is szerettem a kolbászt és a krumplipürét.
De a főnököm rugalmas természet, és amikor késő délután újra találkoztunk, már a régi jó
kedéllyel üdvözölt.
– Ez a Billings-eset kiborított, annyit mondhatok, James – kezdte. – De meglátogattam néhány
régebbi páciensemet, és azok szépen javulnak. Az ilyesmi mindig jót tesz az önbizalomnak. Igyál
velem valamit.
Benyúlt a kandallópárkány fölötti faliszekrénybe, elővette a gines üveget, és a két adag kitöltése
után nyájasan nézte a nappaliban takarító öccsét.
Tristan látványos műsort produkált, fel-alá járatta a szőnyegtisztítót, kipofozta a párnákat, mindent
megtámadott a porronggyal, ami csak a szeme elé került. Sóhajtozott és nyögdécselt nagy
erőfeszítésében, maga volt az űzött háziasszony szobra. Már csak a fejkendő és a bodros kötény
hiányzott róla, hogy tökéletes legyen a kép.
Kivégeztük az italunkat, majd Siegfried belemerült az „Állatorvosi Szemlé”-be, miközben
ínycsiklandó illatok szállingóztak a konyha felől. Hét óra körül járhatott, amikor Tristan megjelent az
ajtóban.
– A vacsora tálalva – jelentette.
Főnököm letette a lapot, és hatalmasat nyújtózott.
– Helyes, éppen megéheztem.
Követtem őt az ebédlőbe, és csaknem belerohantam a hátába, amikor hirtelen megtorpant.
Hitetlenkedve meredt az asztal közepén álló tálra.
 – Csak nem az a francos kolbász és krumpli van megint! – bömbölte. Tristan a lábát húzogatta a
padlón.
– Nos, izé... igen, de tényleg nagyon finom.
– Nagyon finom! Rémálmomban ne jöjjön elő az az istenverte koszt! Nem tudnál valami mást
főzni?
– Nos, én megmondtam – nézett rá Tristan sebzetten. – Megmondtam neked, hogy kolbászt és
krumplipürét tudok főzni.
– Igen, megmondtad! – kiabált a fivére. – De azt nem mondtad, hogy semmi máshoz nem értesz,
csak ehhez!
Tristan határozatlan mozdulatot tett, mire a bátyja elgyötörten roskadt le a székre.
– Akkor rajta – sóhajtotta. – Tálald ki, és az Isten irgalmazzon nekünk.
Szájába vett egy kis falást, aztán a gyomrához kapott, és halkan felnyögött.
– Megöl ez a matéria. Alig hiszem, hogy átvészelem ezt a hetet.
A következő nap drámaian indult. Éppen felkeltem az ágyból, és felvettem a köntösömet, amikor
robbanás rázkódtatta meg a házat. Hangos „vhúúú” hallatszott, mintha szélroham söpörne végig a
folyosókon és a szobákon, megrezegtetve az ablakokat, majd vészjósló csönd állt be.
Kirohantam, és a lépcső tetején beleütköztem Siegfriedbe, aki egy pillanatig meredt szemmel
bámult rám, majd lecsörtetett a lépcsőn. A konyhában a következő látvány fogadott minket: Tristan a
hátán feküdt, körülötte szétszórt lábosok és tányérok. Több szelet szalonna és törött tojás borította a
konyhakövet.
– Mi az ördög folyik itt? – kiáltotta Siegfried.
Az öccse lanyha érdeklődéssel tekintett föl rá.
– Tényleg nem tudom. Meg akartam gyújtani a tüzet, és akkor bang!
– Meggyújtani a tüzet?
– Igen, az utóbbi két napban ez némi nehézséget okozott. Nem akart működni. Gondolom, nem
ártana kitisztítani a kéményt. Ezek az öreg házak...
– Jó, jó! – tört ki Siegfried. – Ezt tudjuk, de mi a fene történt?
Tristan felült. Még most is, a tojás– és koromfoltokkal a képén, megőrizte a lelki nyugalmát.
– Nos, gondoltam, felgyorsítom kicsit a dolgot (fékezhetetlen agyveleje folyvást új,
energiatakarékos módszereket keresett). Éterbe mártottam egy rongyot, és bedugtam.
– Éterbe?!
– Nos, igen, végtére is az gyúlékony, nem?
– Gyúlékony? – bátyjának elkerekedett a szeme. – Inkább robbanékony! Csoda, hogy nem röpítetted
levegőbe az egész házat!
Tristan felállt és leporolta magát.
– Nos, annyi baj legyen. Mindjárt elkészítem a reggelit.
 – Felejtsd el. – Siegfried vett egy mély lélegzetet, majd odament a kenyértartóhoz, fogott egy cipót,
és nekilátott felszeletelni. – A reggeli a kövön, egyébként is, mire feltakarítanád ezt a disznóólat, mi
már itt sem vagyunk. Lekváros kenyér megfelel, James?
Ismét együtt távoztunk. A főnököm elintézte, hogy Ken Billings megvárjon minket a borjak
etetésével, hogy tanúi lehessünk az eseménynek.
Nem volt kellemes a találkozás. Mindkét borjú kimúlt, és a farmer tekintetében kétségbeesés
tükröződött.
Siegfried egy pillanatra összeszorította az állkapcsát, majd intett a kezével.
– Kérem, folytassa, Mr. Billings. Szeretném látni, hogyan eteti őket.
A kis jószágok mindig hozzáférhettek a táphoz, mi pedig feszülten figyeltük, ahogy a gazda kitölti
a tejet a dézsákba, a borjak pedig inni kezdenek. A szerencsétlen ember láthatóan föladta már a
reményt, és apatikus viselkedéséből arra következtettem, hogy nem sok bizalma van újabb
próbálkozásunkhoz.
Nekem sem volt, de Siegfried úgy járkált föl-alá, mint a ketrecbe zárt vadállat, azt várva, hogy
valami történni fog. A borjak kíváncsian emelték magasba nyálas orrocskájukat, amikor föléjük
hajolt, de hozzám hasonlóan ők sem tudtak magyarázatot adni a rejtélyes esetre.
Végignéztem az állások hosszú során. Még mindig több mint harminc borjú volt az istállóban, és
az a rettenetes gondolatom támadt, hogy valamennyiükre átterjedhet a betegség. Ez járt a fejemben,
amikor Siegfried ujjával rábökött az egyik dézsára.
– Az mi? – vakkantotta.
A farmer és én is odamentünk, és lenéztünk a kör alakú, egy centi átmérőjű, fekete tárgyra, amely a
tej felszínén lebegett.
– Valami piszok kerűtt bele – motyogta Mr. Billings. – Mingyá' kiveszem. – Azzal belenyúlt a
dézsába.
– Hagyja, majd én! – Siegfried óvatosan kihalászta, lerázta róla a tejet, és elmélyülten
tanulmányozta.
– Ez nem piszok – mormolta. – Nézze, homorú, mint egy kis csésze. – Megdörzsölte a hüvelyk– és
a mutatóujja között. – Megmondom én, mi ez: var. De honnan a fenéből került ide?
Vizsgálgatni kezdte a borjú nyakát és fejét, aztán megtapogatta a kis szarvcsonkokat, és
megmerevedett.
– Ennek érdes a felszíne. Látja, innen esett le a var. – Ráillesztette a kis kúpot a szarvrügyre, és az
tökéletesen odapasszolt.
A farmer megvonta a vállát.
– Ja, értem mán. Úgy két hete lehet, hogy leszedtem mindnek a szarvát.
– Mit használt, Mr. Billings? – kérdezte kollégám lágy hangon.
– Hát valami új szert. Feller itten házalt vele. Csak meg kell véle festeni, oszt magától leesik, sokkal
könnyebb, mint a régi marópálcával.
 – Megvan még az üveg?
– Meg a', benn van a házba'. Mingyán hozom.
Amikor a farmer visszatért, Siegfried elolvasta a címkét, és átadta nekem az üveget.
– Antimonos kenőcs. Most már értem!
– De... miről van szó? – kérdezte a farmer megzavarodva. Siegfried együttérzően nézett rá.
– Az antimon halálos méreg, Mr. Billings. Persze, hogy könnyen lemarja a szarvat, de ha bekerül
az ételbe, kész a baj.
A farmer nagyot nézett.
– Igen, a ménkű essék bele, amikor lehajtják a fejüket, hogy igyanak, akkor potyogtatják bele a
tejbe!
– Pontosan – mondta Siegfried. – Vagy amikor nekiütődik a szarvuk a dézsa szélének. Most pedig
oldjuk meg a dolgot.
Végigjártuk a borjakat, eltávolítottuk a halált hozó varokat, és simára dörgöltük a szarvacskáikat,
és végül abban a biztos tudatban hajtottunk el, hogy ezzel lezárult e rövid, de fájdalmas epizód a
Billings-borjak életében.
A kocsiban kollégám rákönyökölt a kormányra, és tenyerébe támasztott állal vezetett. Gyakran tette
ezt, ha elmélázó hangulatban volt, és mindannyiszor a frászt hozta rám vele.
– James – mondta –, soha nem találkoztam még ilyesmivel. Ezt meg kéne írni.
A próféta szólt belőle, hiszen éppen most írtam meg, és közben eszembe jutott, hogy az eset soha
többé nem ismétlődött meg az azóta eltelt harmincöt év alatt.
A Skeldale-háznál elváltunk, és mindenki ment a maga útján. Tristan, aki bizonyára ki akarta
köszörülni a csorbát a robbantással indult reggel után, oly lázasan dolgozott a felmosóronggyal és a
vödörrel a folyosón, mint Nelson admirális matrózai.
De amikor Siegfried elhajtott, hirtelen félbeszakadt a munka, és amidőn, teletömve zsebeim az
aznapi körúthoz szükséges eszközökkel, már távozóban benéztem a nappaliba, a fiatalember már
kedvenc székében terpeszkedett.
Bementem, és némi meglepetéssel fedeztem fel egy kolbásszal rakott serpenyőt a szén tetején.
– Mi az? – kérdeztem.
Tristan rágyújtott egy Woodbine-ra, kiteregette a Daily Mirrort, és felrakta a lábát.
– Csak előkészítem az ebédet, öregfiú.
– Idebent?
– Igen, Jim, elegem van már a tűzhelyből, ráadásul a konyhában nincsen semmi kényelem. Arról
nem beszélve, hogy milyen átkozottul messze van.
Lenéztem a kunkorodó formákra.
– Meg sem kell kérdeznem, mi lesz ma ebédre, igaz?
– Nem hát, öregem. – Tristan angyali mosollyal tekintett föl az újságjából.
 Már elindultam kifelé, amikor valami szöget ütött a fejembe.
– És hol a krumpli?
– A tűzben.
– A tűzben?!
– Igen, bedugtam őket, hadd piruljanak egy kicsit. Felséges ízük lesz.
– Ebben biztos vagy?
– Tökéletesen, Jim. Én mondom neked, imádni fogod a főztömet, amíg csak élsz.
Egy óra tájban tértem csak vissza. Tristan nem volt a nappaliban, de füst ülte meg a levegőt, és az
égett avar kesernyés szaga ütötte meg az orromat.
A konyhában találtam rá a fiatalemberre. Nyoma sem volt rajta az úri nonsalansznak,
kétségbeesetten döfködött egy kupac elszenesedett gömböt.
Rábámultam.
– Mik ezek?
– Azok a rohadt krumplik, Jim! Kicsit elbólintottam, és ez lett a vége!
Óvatosan kettévágta az egyiket. A szénfekete gombóc közepén kivillant egy apró, márványosan
világos folt – mindössze ennyi maradt az eredeti zöldségből.
– Te jó ég, Tristan! Mit akarsz most tenni?
Elkínzott pillantást vetett rám.
– Kivájom mindnek a közepét, és összetöröm. Nem tehetek mást.
Ezt nem tudtam volna végignézni. Fölmentem, megmosakodtam, majd elfoglaltam helyemet az
ebédlőasztalnál. Siegfried már ott ült, és láttam rajta, hogy felderítette a reggeli aprócska győzelem.
Joviálisan üdvözölt.
– James, hát nem átkozott eset volt az ott Ken Billingsnél? De jól esik, hogy sikerült megoldani.
Ám arcára fagyott a mosoly, amint Tristan megjelent, és letette elé a tálakat. Az egyikből az
elmaradhatatlan kolbászok kandikáltak ki, míg a másik valami amorf, sötétszürke masszát
tartalmazott, telehintve a legkülönbözőbb méretű, fekete idegen testekkel.
– Megmondanád – érdeklődött Siegfried baljós nyugalommal –, mi ez?
Az öccse legyintett.
– Kolbász és tört krumpli – mondta könnyedén. Siegfried jeges pillantást vetett rá.
– Ezt kérdezem –, és határozottan a sötét halomra mutatott.
– Nos, izé, az a krumpli. – Tristan megköszörülte a torkát. – Sajnos, kissé megégett.
A főnököm nem tett megjegyzést. Vészterhes nyugalommal kiszedett egy adagot a tányérjára,
szájához emelte a villát, és lassan rágni kezdett. Egyszer-kétszer összerándult, amikor egy keményebb
széndarab került a foga közé, azután lehunyta a szemét, és nyelt egyet.
Egy pillanatra megmerevedett, aztán mindkét kezét a hasára szorította, és felugrott.
 – Nem, ebből elég! – üvöltötte. – Hajlandó vagyok mérgezéses eseteket vizsgálni a farmokon, de
azt nem tűröm, hogy engem mérgezzenek a saját házamban! – Otthagyta az asztalt, és az ajtó felé
csörtetett. – Átmegyek ebédelni a Droversbe!
Útközben újabb görcs rántotta össze. Ismét a gyomrához kapott, és visszanézett.
– Most legalább tudom, mit érezhettek azok a szerencsétlen borjak!

7.

Az a gyanúm, hogy nem kellett volna a szikémet olyan közel villogtatnom Rory O'Hagan
sliccéhez.
Akkor ugrott be ez az eset, amikor a St. John's Wood-i szobámban ülve Black Állatorvosi szótárát
olvasgattam. Túl testes kötet volt ez ahhoz, hogy magával cipelje az ember, és RAF-beli barátaim épp
eleget ugrattak miatta, de én eldöntöttem, hogy igenis ezt fogom lapozgatni szabad perceimben, hogy
legyen, ami az igazi életemre emlékeztet.
Amikor eljutottam a K betűhöz és megütötte a szemem a „kasztráció” szócikk, azonnal Rory jutott
az eszembe.
Malacokat kasztráltam. Több almon kellett végigmennem, siettem, és nem vettem észre az ír
tanyamunkás növekvő nyugtalanságát. Fiatal főnöke sorra megfogta és átadta Rorynak a kis
jószágokat, aki a hátukra fordította őket, széttárt lábakkal beszorította a combjai közé, én pedig
gyorsan bemetszettem a herezacskót és kihúztam a heréket, de közben a penge csaknem hozzáért a
durva vászonnadrág sliccéhez.
– Az Isten szerelmére, vigyázzon, doktor úr! – szaladt ki végül a száján.
Felnéztem a munkámból.
– Mi a baj, Rory?
– Vigyázzon azzal a francos késivel! Ottan hadonászik vele a lábam közt, mint valami indián! Oszt'
még engem is meg talál csúfítani.
– Csak óvatosan, doktor úr! – kiáltott oda a fiatal farmer. – Nehogy Roryt miskárolja ki a disznó
helyett. A felesége sose bocsátaná meg magának. – Hangosan hahotázott, az ír munkás szemérmesen
vigyorgott, én pedig kuncogtam.
Ez lett a vesztem, mert a pillanatnyi figyelmetlenség is elég volt ahhoz, hogy a penge beleszaladjon
a bal mutatóujjamba. A borotvaéles szike mélyre hatolt, és azon nyomban mindent elöntött a vér. Azt
hittem, sohasem fogom tudni elállítani. Még azután is szivárgott, hogy hosszan kezeltem magam a
kocsi mentőládájában talált szerekkel, és végül egy ritka ügyetlen és túlméretezett kötéssel az ujjamon
hajtottam el. Kénytelen voltam rátenni egy nagy gézpárnát, a rögzítéshez pedig több métert
használtam el egy hét centi vastag mullpólyából.
Sötétben jöttem el a farmról: öt óra körül egy késő decemberi napon, amikor korán leszállt az est,
és a fagyos égen már feltünedeztek a csillagok. Lassan hajtottam, a hatalmas ujj elállt a
kormánykeréktől, úgy mutatva az utat a reflektorfények között, mint egy irányjelző. Fél mérföldre
járhattam Darrowbytól, és az út menti csupasz ágakon túl már megpillantottam a városka pislákoló
fényeit, amikor autó közeledett, elhúzott mellettem, majd fékcsikorgást hallottam: a kocsi megállt, és
visszafordult.
Újra elhaladt mellettem, lehúzódott oldalra és egy hevesen integető kart láttam. Leálltam, mire egy
fiatal férfi ugrott ki a vezetőülésről, és hozzám rohant.
Bedugta a fejét az ablakon.
– Maga az állatorvos? – Lihegett, és riadt volt a hangja.
– Igen, én.
– Hála Istennek! Útban vagyunk Manchester felé, és jártunk a rendelőjében... mondták, hogy
vizitelni van... leírták a kocsiját. Kérem, segítsen!
– Mi a baj?
– A kutyánk... ott van a kocsi hátsó ülésén. Egy labda megakadt a torkában. Lehet... lehet, hogy
megfulladt.
Nem vártam meg, míg befejezi, hanem kiszálltam, és átszaladtam az úton. Nagy fehér szedán volt, a
homályba borult hátsó ülésről tompa jajgatás hallatszott, és több apró fej körvonalait láttam az
üvegen át.
Feltéptem az ajtót, mire a jajgatókórus érthetővé vált:
– Jaj, Benny, Benny, Benny...!
Nehezen tudtam csak kivenni a sötétben a négy kisgyerek ölében fekvő nagy kutyát.
– Jaj, papa, meghalt, meghalt!
– Vegyük ki! – sóhajtottam. A fiatalember megragadta az állat mellső lábait, míg én a testét
tartottam, amely ijesztő ernyedtséggel csúszott le és terült el az aszfalton.
Kitapogattam a szőrös alakot.
– Semmit sem látok! Segítsen arrébb húzni!
Megragadtuk a tehetetlen testet, és odahúztuk a reflektorok fénykörébe. Hatalmas, gyönyörű skót
juhász volt, a legszebb korban, de tátott szájjal, kilógó nyelvvel, élettelenül kimeredő szemmel. Nem
lélegzett.
A fiatal apa rápillantott, aztán a kezébe temette az arcát.
– Jaj, Istenem, Istenem... – Az autóból meghallottam az asszony halk sírását és a gyerekek éles
sikolyait a hátsó ülésről. – Benny, Benny...
Megragadtam a férfi vállát és rákiáltottam.
– Mit mondott arról a labdáról?
– A torkában... Bedugtam az ujjaimat a szájába, de akármennyit próbálkoztam, meg se tudtam
mozdítani. – Lehajtott feje miatt csak elfojtott motyogás volt a hangja.
Lenyomtam a kezem az állat torkán, és könnyedén elértem a labdát. Tömör gumiból készült,
akkora volt, mint egy golflabda, és dugóként szorult bele a gégébe, gyakorlatilag elzárva a légcsövet.
Vadul tapogattam a nedves, sima felszínt, de semmilyen fogást nem találtam rajta. Három másodperc
alatt beláttam, hogy nincs ember, aki ezzel a módszerrel bármit is elérne, így gondolkodás nélkül
kirántottam a kezemet, összeakasztottam a két hüvelykujjamat az alsó állkapocs alatt, és
megnyomtam.
A labda kirepült, pattogott a jeges úton, majd begurult az út menti fűbe. Megérintettem a
szaruhártyát. Nem volt reflex. Térdre ereszkedtem, és tehetetlen szánalom fogott el, hogy miért nem
tehettem meg ezt egy kicsivel hamarabb. Így nem marad más dolgom, mint hogy elszállítsam a
tetemet a Skeldale-házba. Mégsem hagyhatom, hogy a család egy döglött kutyával autózzék
Manchesterig! De hevesen kívántam, bár tehetnék még valamit, és ahogy végigfuttattam a kezem a
dús, színes bundán a bordák felett, mutatóujjam a hatalmas kötéssel úgy meredt föl, mint reménytelen
helyzetem jelképe.
Amikor üres tekintettel rámeredtem erre a bepólyált ujjra, miközben tenyerem a bordák fölött
nyugodott, akkor éreztem meg a gyönge remegést.
Rekedt kiáltással ugrottam talpra.
– Még ver a szíve! Még nem halt meg! – Teljes erőből dolgozni kezdtem a kutyán. Ott, azon az
elhagyatott, sötét, vidéki országúton nem volt mire támaszkodnom, Sem stimuláló injekció, sem
oxigénpumpa, sem intubáló cső nem volt nálam. De a jó öreg módszerrel három másodpercenként
megnyomtam a mellkasát a tenyeremmel, és imádkoztam, hogy kezdjen el lélegezni, mert a kutya
szeme még mindig élettelenül meredt a semmibe. Újra meg újra kétségbeesetten belefújtam a torkába,
vagy a bordákra tettem a kezem, hogy érzem-e az alig kivehető dobogást.
Nem tudom, mire figyeltem föl először, az egyik szemhéj enyhe rándulására vagy a bordák kis
emelkedésére, ahogy a fagyos yorkshire-i levegő beáramlott a kutya tüdejébe. Talán egyszerre történt
mindkettő, de attól a pillanattól fogva minden álomszerű és csodálatos volt. Nem tudom, mennyi időt
ültem ott, amíg a légzés méllyé és szabályossá nem vált, és az állat lassan észlelni kezdte a
környezetét; amikor végre körülnézett és megpróbálkozott egy farkcsóválással, egyszerre
ráébredtem, hogy minden tagom elzsibbadt, és majdnem odafagytam már a földre.
Némi nehézséggel felálltam és hitetlenkedve figyeltem, ahogy a collie szédelegve feltápászkodik. A
fiatal apa hátraterelte, ahol örömkiáltásokkal fogadták.
Látszott, hogy a férfi meg van döbbenve. Az élesztés során végig motyorgott.
– Csak úgy kiröpítette a labdát... kiröpítette. Nekem miért nem jutott eszembe? – És amikor indulás
előtt hozzám fordult, még mindig sokkos állapotban volt.
– Nem tudom... én nem is tudom, hogyan köszönjem meg – mondta kapkodva. – Ez igazi csoda. –
Egy pillanatra nekidőlt az autónak. – És mennyi a honoráriuma? Mennyivel tartozom?
Megdörgöltem az államat. Gyógyszert nem használtam. Az egyedüli költség az időm volt.
– Öt shilling – mondtam. – És ne engedje, hogy megint ilyen kis labdával játsszon.
Átadta a pénzt, kezet ráztunk, és elhajtott. A felesége, aki ki sem szállt a kocsiból, integetett, de a
legnagyobb jutalmam az volt, hogy a kocsi után nézve még megpillanthattam a homályban a kutya
köré fonódó kis karokat, és hallhattam a boldogságban úszó gyerekek hálás és örömteli kiáltásait az
éjszakában.
 – Benny... Benny... Benny...
Az állatorvosok gyakran eltűnődnek azon, vajon mennyi részük volt a páciens felgyógyulásában.
Talán jobban ment volna kezelés nélkül – néha előfordul ilyesmi, de nehéz megbizonyosodni róla.
Ám amikor egy szemernyi kétség nélkül tudod, hogy – még ha nem igényelt is különösebb
fejtörést – sikerült visszahoznod egy állatot a halál torkából az eleven, lélegző világba, az olyan
tartós megelégedettséget okoz, amely gyógyírt ad az állatorvosi praxis nyűgeire és kudarcaira, és
mindenért kárpótol.
Mégis, Benny esetében volt valami valószerűtlen az egészben. Igazából nem is láttam azoknak a
boldog gyermekeknek az arcát, sem az első ülésen kuporgó anyjukét. Van egy halvány képem az
apáról, de ő is majdnem egész idő alatt lehajtotta a fejét. Meg sem ismerném, ha szembe jönne velem
az utcán. Még a kutya is, a reflektorok természetellenes fényében, csak egy elmosódó emlék.
Úgy tűnt, hogy a család hasonlóképpen érez, mert egy hét múlva kedves levelet kaptam az anyától.
Elnézést kért, amiért olyan gyáván kivonta magát a dologból, és megköszönte, hogy megmentettem
szeretett kutyájuk életét, aki ma már úgy futkározik a gyerekekkel, mintha mi sem történt volna, és
azzal zárta sorait, hogy sajnálja, amiért még a nevemet sem kérdezte meg.
Igen, különös epizód volt ez, és nemcsak a nevemet nem tudták, de fogadni mernék arra is, hogy
nem ismernének föl, ha újra találkoznánk.
Valójában, visszatekintve a történetre, csak egy dolog emelkedett ki határozottan és élesen: a
mutatóujjam a hatalmas pólyával, amely végig ott lebegett a jelenet fölött, már-már önálló életet élve.
És bizonyos vagyok abban, hogy a család is erre emlékezett leginkább belőlem, mivel az anya levele
így kezdődött:
„Drága, bepólyált ujjú doktor úr!”

8.

Londoni rabságom a végéhez közeledett. Csaknem leteltek a betörésünkre szánt hetek, és vártuk a
hírt, hogy hol kapjuk majd meg az előzetes kiképzést.
Vad találgatások keringtek. Aberystwythbe megyünk, Walesben; az nekem túl messze van, mert én
északra vágytam. Vagy Newquaybe megyünk, Cornwallban: az még rosszabb. Tisztában voltam vele,
hogy Herriot közlegény gyermekének küszöbön álló megszületése nem befolyásolhatja az általános
háborús stratégiát, de én mégiscsak a lehető legközelebb akartam lenni Helenhez.
Az egész londoni tartózkodás elmosódik az emlékezetemben. Talán azért, mert annyira új és más
volt minden, hogy nem sikerült igazán feldolgoznom a benyomásokat, és persze azért is, mert
állandóan fáradt voltam. Azt hiszem, mindannyian fáradtak voltunk. Nem sokan szoktuk meg, hogy
minden reggel hatkor felverjenek álmunkból és állandó fizikai tevékenységgel töltsük az egész napot.
Ha nem gyakorlatoztattak minket, akkor meneteltünk az étkezésekhez, az előadásokra, a
megbeszélésékre. Az utóbbi pár évemet jobbára autóban töltöttem, és a lábam újrafelfedezése
igencsak fájdalmas volt.
 Voltak idők, amikor azt sem értettem, mire való ez az egész. Mint a többi fiatalember, én is úgy
képzeltem, hogy rövid előkészületek után beülök egy repülőgépbe, aztán megtanulok repülni, de
kiderült, hogy ez még olyan messze van, hogy alig is került szóba. Az előzetes kiképzésen hónapokig
fogjuk tanulni a navigálást, a repülés alapelveit, a morzét és sok más egyebet.
Egyvalamiért hálás voltam: átmentem a matematika vizsgán. Mindig is az ujjaimon számoltam, ezt
teszem ma is, ezért annyira féltem a dologtól, hogy még Darrowbyben, a behívásom előtt, eljártam a
Légi Kiképző Hadtest óráira, mert felrémlettek előttem a hajdani matekórák vonatainak mérföld per
órái és a kádakba be– és kifolyó víz gallonjai. De sikerült átmennem a vizsgán, és ezek után kész
voltam szembenézni bármivel.
Londonban ért néhány váratlan csapás. Sose hittem volna, hogy a valaha látott legmocskosabb
sertéshizlaldában fogok majd ganajozni. Nem tudom, kinek támadt az a nagy ötlete, hogy a RAF
összes ételmaradékát disznóhússá és szalonnává alakítsa át, de az biztos, hogy rengeteg munka volt
vele. A valószerűtlenség érzése lett úrrá rajtam, amikor más vállalkozó kedvű repülősökkel együtt
órákon át hordtam a trágyát és a moslékot.
Máskor egészen mást éreztem. Egy este hárman úgy döntöttünk, hogy moziba megyünk. Nem ment
könnyen, hogy elsők legyünk a vacsoráért sorban állók között, de csak így volt esélyünk odaérni a
film kezdetére. Amikor feltárultak az állatkerti hatalmas étkezde kapui, mi elsőként léptünk be, de egy
szakács-őrmester ezzel fogadott a bejáratnál:
– Három önkéntest keresek mosogatásra, maga, maga és maga – s már terelt is bennünket.
Minden bizonnyal vajszíve lehetett, mert megveregette a vállunkat, amikor elkeseredetten
belebújtunk a zsíros kezeslábasokba.
– Fel a fejjel, fiúk – mondta. – Gondoskodom róla, hogy utána remek vacsorát kapjanak.
A barátaimat elvitték valahová máshová, én pedig magamra maradtam börtönömben egy
fémcsúszda végénél. Hamarosan piszkos edények sora szánkázott lefelé a csúszdán, és nekem az volt
a dolgom, hogy lekotorjam róluk az ételmaradékot, és továbbítsam őket a gépi mosóba.
Aznap este tört krumpliban sült fasírt volt szalmaburgonyával, és ez a fogás mélyen belevésődött
az emlékezetembe. Több mint két órán át álltam ott, miközben edények véget nem érő áradata zúdult
rám; ezer és ezer tányér, mindegyiken fasírtmaradék és a zsíros szaftban úszó krumplidarabok.
Ahogy a hússzagú gőzben szédelegtem, egy kis dallam motoszkált visszatérően a fejemben;
mindig ezt dúdoltuk Siegfrieddel, miközben a RAF-behívónkra vártunk, ezt a népszerű kis versikét,
amelyről azt hittük tudatlanságunkban, hogy a ránk váró új életet jellemzi:
Hogyha nékem szárnyam volna
Milyen más életem volna
Egész nap fenn szárnyalnék
Madárkákkal röpdösnék.
De ebben a bűzlő üregben, ahol kezembe, arcomba, hajamba és bőröm minden pórusába
beleivódik a fasírt és a sült krumpli szaga, nagyon távolinak tűntek azok a madárkák.
Végül azonban lassulni kezdett a tálak áradata, mígnem teljesen leállt. Bejött az őrmester, és
ragyogó arccal gratulált a jól végzett munkához. Visszavitt az étkezdébe, amelynek hatalmas, üres
terében nem volt más, csak a két barátom. Mindketten kábán, kissé megdöbbent arckifejezéssel
meredtek maguk elé, és majdnem bizonyos, hogy én is hasonlóképpen festhettem.
– Üljenek le ide, fiúk – mondta az őrmester. Leültünk egymás mellett a szinte végtelenbe nyúló,
hosszú asztal egy sarkában. – Megígértem, hogy jó vacsorát kapnak, igaz? Hát tessék. – És letett elénk
három púpozott tányért.
– Jó étvágyat! – mondta. – Fasírt és sült krumpli, dupla adag!
Másnap kedvetlenebbnek kellett volna éreznem magam, mint valaha, de az áthelyezésről szóló
hírek minden mást kivertek a fejemből. Túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen – Scarboroughba
rendeltek. Jártam már ott, és tudtam, hogy gyönyörű tengerparti város, de nem ennek örültem
annyira: Hanem annak, hogy Yorkshire-ben van.

9.

Amikor kimasíroztunk az állomásról, és Scarborough utcáin meneteltünk, alig tudtam elhinni,

hogy ismét Yorkshire-ben vagyok. De ha bármilyen kétség lett volna még bennem, az is eloszlott
azon nyomban, amint beszívtam a ropogós, szúrós levegőt. A puha londoni levegő még télen sem
érződött ilyennek, én pedig félig lecsukott szemmel adtam át magam a tüdőmet elárasztó csípős
ájernek.
Tévedés ne essék, hideg volt. Yorkshire hideg hely, és még jól emlékszem a megdöbbenésre, amit
a Darrowbyben töltött első telem beköszönte okozott.
Nem sokkal előbb esett le az első hó, és én az ekék nyomát követve zötykölődtem a magas, fehér
halmok között, amíg el nem értem az öreg Stokill gazda kapujához. Mielőtt kinyitottam volna a
kocsiajtót, az üvegen át néztem az előttem feltáruló új világot. Fehér takaró borult a hegyoldalra és a
kis farm tanyaházának és melléképületeinek tetejére. Még távolabb sima szőnyegként terült el a
földeken, elrejtve az ismerős tereptárgyakat, a legelőt körülvevő kőfalakat, a patakot a völgy mélyén,
ismeretlenné és izgalmassá formálva az egész tájat.
De a különös szépség láttán érzett megindultságom egy csapásra megszűnt, amint kiszálltam, és
belém mart a szél. A kelet felől süvítő sarkvidéki széllökések még hidegebbek lettek, ahogy
végigsöpörtek a fagyott, fehér fennsíkok fölött. Vastag télikabát és gyapjúkesztyű volt rajtam, de a
jeges szél a csontomig hatolt. Levegő után kapkodtam és nekivetettem a hátamat a kocsinak, hogy
begomboljam a kabátot az állam alatt, aztán küszködve megindultam a szélben rázkódó, zörgő kapu
felé. Nagy nehezen kinyitottam, bementem, a lábam alatt csikorgott a hó.
A csűrt megkerülve láttam, hogy Stokill a trágyát villázza, barna nyomot hagyva az istálló és a
trágyadomb között a fehérségben.
– Na hát – mormolta maga elé a félig szívott cigarettával a szája sarkában. Elmúlt már hetven, de
még mindig egyedül dolgozott a birtokon. Egyszer elmondta nekem, hogy harminc éven át napi hat
shillingért robotolt mint tanyamunkás, mégis sikerült annyit összespórolnia, hogy megvehesse
magának ezt a kis tanyát. Talán azért nem akarta másra bízni a munkát.
 – Hogy van, Mr. Stokill? – kérdeztem, de rögtön ezután szélroham söpört át az udvaron, jeges
kézzel az arcomba markolt, és elállította a lélegzetemet, hogy egy „Au!” felkiáltással önkéntelenül is
oldalra fordultam.
Az öreg farmer meglepetten nézett rám, aztán körbetekintett, mintha csak most érzékelné a rossz
időt.
– Ja, fiam, ma reggel egy kicsit hegyesen fú. – Szikrák röppentek ki a cigaretta végéből, ahogy egy
pillanatra a villára hajolt.
Úgy látszott, nem nagyon védekezik a hideg ellen. Csak egy vékony keki zubbonyt húzott a
rongyos sötétkék mellény fölé, ami egykor a legjobb öltönyéhez tartozhatott, és az ingének nem volt
se gallérja, se gombja. Elnézve sovány állkapcsát a fehér borostával, kissé elröstelltem magam a
huszonnégy évemmel, és egyszerre nem idevaló, városi puhánynak éreztem magam.
Az öreg beszúrta a villát a trágyakupacba, és az épületek felé fordult.
– Vóna itt mára egy pár szép eset magának. Gyüjjék be oda!
Kinyitotta az ajtót, és én hálásan botladoztam be a szarvasmarhák finom melegébe, ahol néhány
boglyas kis tinó álldogált a csánkig érő szalmában.
– Ez vóna az – mutatott rá egy sötét vöröstarkára, amelyik felhúzta az egyik hátsó lábát. – Három
lábon éldegél már egy pár napja. Aszondom, beléállt a bűz.
Odamentem a kis jószághoz, de az az állapotát meghazudtolva ugrott el tőlem.
– Be kéne terelnünk az átjáróba, Stokill gazda – mondtam. – Csak nyissa ki az ajtót, rendben?
Amikor feltárult a durva faajtó, én a tinó mögé kerültem, és a nyílás felé hajtottam. Úgy tűnt,
mintha egyenesen oda tartana, de a bejáratnál megállt, belesett az átjáróba, aztán kitört. Néhányszor
körbe kergettem az udvaron, aztán újra próbálkoztam, ugyanazzal az eredménnyel. Úgy a hatodik
kísérlet után már nem éreztem a hideget. Addig hajkurásztam a fiatal állatot, amíg megizzadtam, és
szinte megfeledkeztem a kinti zord világról. És számítanom kellett arra, hogy még ennél is jobban
kimelegszem, mert a tinó láthatólag élvezte a játékot, kapkodta a lábát, és boldogan ugrott meg
minden újabb próbálkozásomra.
Csípőre tettem a kezem, megvártam, amíg visszanyerem a lélegzetemet, majd a farmerhoz
fordultam:
– Ez így nem fog menni. Sose terelem be oda – mondtam. – Talán meg kéne próbálnunk kötelet
vetni rá.
– Nem, fiam, nem lesz rá szükség. Mingyár' áthajtjuk mi azon a kapun. – Az öregember
elcsoszogott az udvar végébe, és egy öl tiszta szalmával tért vissza. Szétszórta a kapuban, majd
tovább, az átjáróban, s hozzám fordult: – Na, most már hajthassa!
Megböktem az ujjammal az állat farát, az pedig megindult előre, és habozás nélkül ügetett el a
kapufélfák között, be az átjáróba. Stokill észrevehette a zavarodottságomat.
– Aj, tuggya, nem szereti, hogy ki van kövezve. De ha betakarom szalmával, akkor mán jó neki.
– Igen... igen, értem. – És lassan elindultam a tinó után.
 Valóban patabűzben szenvedett; ez a régies kifejezés a pata vágásában lévő üszkös szövet szagára
utal, és nekem nem volt antibiotikumom vagy szulfonamidom. Manapság mi sem szebb és könnyebb
annál, mint beadni egy injekciót, abban a biztos tudatban, hogy az állat egy-két nap alatt meggyógyul.
De akkor nem tehettem mást, mint hogy birokra keltem a felhúzott hátsó lábbal, rézszulfát és
fakátrány durva keverékével lekezeltem a fertőzött patát, majd gézpólyát tettem rá, és szoros kötéssel
rögzítettem. Amikor végeztem, levetettem a kabátomat, és felakasztottam egy szögre. Már nem volt rá
szükségem.
Stokill elismerően szemlélte a művemet.
– Ez mán döfi – mormolta. – Mostan nézze meg a malackákat ebben az ólban, mer' megy egy kicsit
a hasuk. Aggyon nekik egy szúrást a tűjével.
Különféle E-coli vakcináink voltak, amelyek néha használtak valamicskét az ilyen esetekben, így
szép reményekkel léptem be az ólba. De sietve ki is léptem, mert a malackák anyja rossz szemmel
nézte, hogy idegen sündörög a porontyai körül, és kitátott szájjal, hangosan röfögve rámrohant.
Akkora volt, mint egy szamár, és amikor a hatalmas állkapocsban megvillanó nagy, sárgás agyarak a
combom felé kaptak, tudtam, hogy ideje távoznom. Gyorsan kiugrottam az udvarra, és becsaptam
magam mögött az ajtót.
Töprengve néztem vissza az ólba.
– Valahogy ki kell hoznunk onnan, mert csak utána láthatok munkához, Stokill gazda!
– Aj, igaza van, fiatalember, mék is, oszt kihajtom. – És már indult is. Felemeltem a kezemet.
– Nem, nem, majd én. – Nem hagyhattam, hogy ez a törékeny öregember menjen be, még le is
döntheti és kárt tehet benne az a koca. Körülnéztem hát, hogy mivel védhetném meg magam.
Megláttam egy viharvert lapátot a falnak támasztva, azt ragadtam fel.
– Nyissa ki az ajtót, kérem – mondtam. – Most már hamarosan kihajtom onnan.
Ismét belépve az ólba, magam előtt tartottam a lapátot, és megpróbáltam az ajtó felé terelni a
hatalmas emsét. De hiába bökdöstem a hátsóját, erőfeszítéseim nem jártak sikerrel; ahogy köröztem,
a koca makacsul szembefordult velem, nyitott szájjal, morogva. Amikor a fogai közé kapta a lapát
vasát és elkezdte rángatni, feladtam a dolgot.
Amikor kimenekültem az ólból, látom ám, hogy Stokill egy nagy tárgyat húz maga után a köves
udvaron.
– Mi az? – kérdeztem.
– Szemetes kanna – morogta válaszképpen az öreg.
– Szemetes kanna? Mi az ördög...
Nem adott további magyarázatot, hanem bement az ólba. Amikor a koca rárohant, ő csak megvárta,
amíg belenyomja a fejét a kannába, ő is rásegített, aztán elkezdte hátrafelé kiterelni a nyitott ajtón. Az
állat csőbe volt húzva. Ahogy hirtelen ezen a különös, sötét helyen találta magát, természetesen
megpróbált onnan kihátrálni, és a farmernak csak annyi dolga volt, hogy irányítsa.
Mielőtt a disznó felfogta volna, hogy mi történik, már kinn is volt az udvaron. Az öreg szép
nyugodtan lehúzta róla a kannát, és intett nekem:
 – Na, doktor úr, most mán bemehet.
Húsz másodpercbe telt az egész.
Akárhogy is, nagy megkönnyebbülés volt, és innen már tudtam a dolgom. Fogtam egy rozsdás
vaslapot, amit a farmer odakészített, és berontottam a kismalacok közé. Sarokba akartam szorítani
őket, és onnan már percek alatt végzek.
De az anyjuk nyugtalansága az egész családra átragadt. Nagy alom volt, és a tizenhat rózsaszínű
malacka úgy rohangált körbe, mint a versenylovak. Jó sok időm ment el arra, hogy vadul utánuk
vetettem magamat, néhányukat a falhoz szorítottam a vaslappal, aztán csak néztem, hogy a fele rögtön
kibújik a túlsó végén, és ez így mehetett volna a végtelenségig, ha nem érzek meg egy finom érintést
a karomon.
– Ájjon meg, fiatalember, ájjon meg – nézett rám kedvesen az öreg farmer. – Ha abbahaggya a
futkorászást, ők is lenyugszanak, majd meglássa. Aggyon nekik egy percet.
Elfulladva álltam mellette, és hallgattam, ahogy szólítgatja őket.
– Cö-cö, cö-cö – mormolta Stokill, de nem mozdult. – Cö-cö, cö-cö.
A malackák vágtája ügetéssé lassult, aztán, mintha csak hipnózisnak engedelmeskednének,
egyszerre mind megállt, és egyetlen rózsaszín csoportot képezett a sarokban.
– Cö-cö – mondta Stokill dícsérőleg, és szinte észrevétlenül közeledett feléjük a vaslappal. – Cö-cö.
Minden sietség nélkül lezárta a sarkot a vaslappal, és kitámasztotta a lábával.
– Na most tegye a csizmája orrát a másik végihez, és ezzel megvónánk – mondta csendesen.
Ezek után néhány perc alatt beoltottam az egész almot. Stokill nem mondta: „Na, most tanulhatott
tőlem egyet-mást, nem igaz?” A hűvös, öreg tekintetben nyoma sem volt diadalnak vagy
önelégültségnek. Csak annyit jegyzett meg:
– Egész délelőtt dógoztatom, fiatalember. Mer' most meg egy tehenet kéne megnézni. Borsó van a
csöcsiben.
A „borsók” és más idegen testek a tőgyben elég gyakoriak voltak a kézzel fejés korában. Egy
részük vándorló tejkő volt, mások apró, kocsányos tumorok, sérülések a tőgy belső hámján, effélék.
Önmagában is változatos kis terület ez, ezért érdeklődéssel közeledtem a tehénhez.
De nem juthattam messzire, mert Stokill a vállamra tette a kezét.
– Várjon egy percet, doktor úr, még ne nyúljon a csöcsihez, mer' föl fogja rúgni. Öreg jószág ez.
Várjon egy percet, amíg megkötözöm.
– Rendben – mondtam. – De inkább majd én.
Habozott.
– Úgy gondolom, jobb vóna, ha én...
– Nem, nem, Stokill gazda, erre semmi szükség, tudom én, hogy kell bánni egy rugós tehénnel –
mondtam kimérten. – Volna kedves odaadni azt a kötelet?
– De... huncut ám... rúg, mint a ménkű. Jó tejelő, de...
– Ne aggódjon! – mondtam mosolyogva. – Majd én móresre tanítom.
 Elkezdtem letekerni a kötelet. Jól jött, hogy be tudom bizonyítani: én is értek valamelyest az
állatokkal való bánásmódhoz, noha csak pár hónapja kaptam meg a diplomámat. És mindjárt más a
helyzet, ha előre és nem utólag szólnak az embernek, hogy rugós a tehén. Egyszer csaknem az istálló
másik végébe röpített egy tehén, és amikor feltápászkodtam, a farmer egykedvűen közölte:
– Aj, ez mindig ezt csinájja.
Igen, jó, hogy előre tudom, gondoltam, ahogy átvetettem a kötelet az állat derekán, a tőgye előtt, és
szorosra húztam a hurkot. Pontosan úgy, ahogy a főiskolán tanították. Sovány, veres, rövid szarvú
tehén volt gyapjas fejjel, és merengve nézett rám, amikor lehajoltam.
– Jól van, kislány – mondtam nyugtatólag, alányúltam és gyöngéden megmarkoltam a tőgyét.
Kinyomtam egy kis tejet, aztán éreztem, hogy valami elzárja a tej útját. Ez az, megvan, egészen nagy
és rögzítetlen. Biztosra vettem, hogy ki tudom vezetni a nyíláson, anélkül hogy bele kéne vágnom a
záróizomba.
Határozottabb fogást kerestem, nagyot rántottam rajta, és abban a pillanatbán korbácsként csapott le
egy patás láb, egyenesen a térdemre. Különösen fájdalmas tud lenni, ha ezen a ponton rúgják meg az
embert, így egy darabig fél lábon ugráltam az istállóban, és halkan szitkozódtam.
A farmer aggodalmas képpel járt a nyomomban.
– Aj, de sajnálom, doktor úr, ravasz öreg tehén ez. Jobb, ha én...
Felemeltem a kezemet.
– Nem, Stokill gazda. Már megkötöztem, Csak nem vettem elég szorosra, ennyi az egész. –
Visszaóvakodtam az állathoz, meglazítottam a csomót, majd addig húztam, hogy már kidagadt bele a
szemem. Mikor befejeztem, a tehén alfele a magasba emelkedett és elkeskenyedett, mint egy
viktoriánus divathölgy darázsdereka.
– Ez majd megfog – nyögtem, és újra lehajoltam. Néhányszor kispricceltem a tejet, amíg ismét
meg nem jelent a „borsó”, egy rózsásfehér tárgy a tőgy nyílásában. Még egy kis nyomás, és
kihalászhatom az injekciós tűvel, amit már oda is készítettem. Mély lélegzetet vettem, és keményen
megmarkoltam a tőgyét.
A pata ezúttal a lábszárcsontom közepén talált el. Már nem tudott olyan magasra rúgni, de így is
elég fájdalmas volt. Leültem egy fejőszékre, felhúztam a nadrágom szárát, és megvizsgáltam a
ledörzsölt bőrt, amely egy hosszú horzsolás végén lifegett, ahogy az éles pata végigszántott a
lábamon.
– Na, most már ölég volt, fiatalember. – Stokill levette a kötelemet, és együttérzően nézett rám. –
Ennél nem jók a szokásos módszerek. Én fejem napjába' kéccer, én csak tudom.
Fogott egy hosszú, mocskos kötelet, amely szemmel láthatóan sokat megért már, és rátekerte a
tehén csánkjára. A másik végén volt egy hurok, amely éppen beleillett egy gyűrűbe az istálló falán. És
éppen olyan hosszú volt, hogy kifeszüljön, enyhén hátrahúzva a tehén lábát.
Az öreg bólintott. – Na, most próbálja meg!
Azzal az érzéssel, hogy most már úgyis mindegy, újra megmarkoltam a tőgyét. És a tehén mintha
csak beismerte volna a vereségét. Meg sem moccant, amíg erősen meg nem ragadtam, és ki nem
piszkáltam a tej útjában álló tárgyat. Nem volt más választása.
– Aj, köszönöm, fiam – mondta a farmer. – Győzelem. Sokat bajlódtam vele. El nem tudtam
gondulni, hogy mi az. – Fölemelte az ujját. – Még egy utolsó munkája lesz. Egy fiatal üsző, valami
baja lehet a gyomrának. Megnéztem az este, és nem volt valami jól. Odaki van, egy másik épületbe'.
Fölvettem a kabátomat, kimentünk, és a szél vad örömmel üdvözölt minket. Ahogy megcsapott a
pengeéles hidege, elfütyült a fülem mellett és könnyeket csalt a szemembe, görnyedtem húzódtam az
istálló szélárnyékába.
– Hol az az üsző? – tátogtam.
Stokill nem válaszolt azonnal. Újabb cigarettára gyújtott, láthatóan mit sem törődve az elemek
tombolásával. Felkattintotta egy ősöreg bronzöngyújtó tetejét, és megnyomta a hüvelykujjával.
– Túl az úton. Odafenn.
Követtem a mozdulatát a betemetett falakon, a keskeny úton túl, a felszántott hóbuckák között,
odáig, ahol a domb meredeken emelkedni kezdett, és a fehérség megtörő íve beleolvadt az ólomszínű
égbe. Semmit sem láttam, csak egy kicsi pajtát, a kövek egyetlen szürke foltját az utolsó domb hátán,
tőlünk sok száz méterre, ahol a hegyoldal beleolvadt a fennsík lápvidékébe.
– Sajnálom – mondtam, még mindig a falhoz húzódva. – Nem látok semmit.
Az öreg, beleállva a szélbe, meglepetten nézett rám.
– Nem látja? De hát ölég nagy az a pajta, hogy láthassa!
– A pajta? – mutattam föl remegő ujjal a magasba. – Arra az épületre gondol? De hát ott nem lehet
az üsző!
– Ott van a'. Jó pár fiatal jószágot tartok azon a helyen.
– De... de... – most már hápogtam. – Soha nem jutunk fel oda! Három láb mély a hó!
Élvezettel fújta ki a füstöt az orrlikain.
– Dehogynem, ne féljen attól. Csak várjon egy csöppet.
Eltűnt az istállóban, én pedig néhány másodperc múlva belestem utána. Egy kövér, barna lovacskát
nyergelt fel, én meg csak bámultam, ahogy kivezette a kis állatot, határozottan fellépett egy ládára, és
nyeregbe szállt.
Lenézett rám és vidáman odaintett.
– Na, mehetünk. Megvannak a dolgai?
Zavartam teletömtem a zsebemet. Egy üveg felfúvódás elleni keverék, a kanül a tűvel, egy csomag
tárnics és hánytató nux vomica. Azzal a tudattal vettem magamhoz őket, hogy úgysem jutok fel arra a
hegyre.
Az út túloldalán ösvényt ástak a hóba, és Stokill azon haladt. Én a nyomában csúszkáltam,
reménytelenül tekintve szét az előttünk elterülő érintetlen tájon.
Stokill hátrafordult a nyeregben.
– Fogja meg a ló farkát! – mondta.
 – Tessék?
– Fogja meg a farkát!
Mintha álmodnék, úgy markoltam meg a szúrós lószőrt.
– Nem úgy, hanem két kézzel! – magyarázta türelmesen a farmer. – Most lesz jó, fiam. Akkor
kapaszkodjék!
Csettintett a nyelvével, mire a mokány kis ló elszántan ügetni kezdett, maga után húzva engem is.
És könnyű volt! Az egész világ elmaradt mögöttünk, ahogy röpültünk fölfelé, én hátradőltem és
élvezettel néztem, ahogy a kis völgy feltárja előttünk hosszú kanyarulatait, majd az egész Völgységet
a körben tornyosuló nagy, fehér hegyekkel, amelyek a sötét felhőkig nyúlnak.
A pajtánál a farmer leszállt a lóról.
– Jól van, fiatalember?
– Jól vagyok, Mr. Stokill. – És mosolyogtam magamban, ahogy bementem utána a kis épületbe. Ez
az öregember egyszer elmesélte nekem, hogy tizenkét éves korában otthagyta az iskolát, míg én
nagyobbrészt tanulással töltöttem az életem huszonnégy évét. Mégis, ha visszagondolok erre az
iménti órára, csak egy következtetésre juthatok: sokkal többet tudott nálam.

10.

Abban az évben nagy társasággal karácsonyoztam. A Grand Hotelben szállásoltak el minket. A

masszív viktoriánus épület a tenger fölött egész Scarborough-t uralta tornyos pompájával, és a nagy
ebédlőt zsúfolásig megtöltötte a több száz kiabáló repülős. A vasfegyelem is megenyhült néhány
órára, hogy szabad utat engedjen a karácsonyi hangulatnak.
Annyira más volt ez, mint a régebbi karácsonyaim, hogy mindörökre be kellett volna vésődnie az
emlékezetembe, de én tudom, hogy a legjelentősebb karácsonyi emlékem mindig is egy bizonyos
kismacskához fog fűződni.
Akkor találkoztam vele először, amikor Mrs. Ainsworth egyik kutyáját kellett megvizsgálnom, és
némi meglepetéssel pillantottam meg egy borzas fekete jószágot a kandalló előtt.
– Nem tudtam, hogy macskájuk is van – mondtam.
– Nincsen – mosolygott a hölgy. – Ő csak Debbie.
– Debbie?
– Igen, legalábbis mi így hívjuk. Kóbor macska. Benéz ide hetente kétszer-háromszor, mi pedig
enni adunk neki. Nem tudom, hol lakik, de azt hiszem, többnyire az út menti farmok körül szokott
kószálni.
– Nem volt sosem olyan érzése, hogy szeretne itt maradni?
– Nem – rázta a fejét Mrs. Ainsworth. – Félénk kis jószág. Csak besurran, eszik egy kicsit, aztán
elillan. Van benne valami figyelemre méltó, de ő láthatóan nem akar sem engem, sem mást beengedni
az életébe.
 Újra ránéztem a kis macskára.
– De ma nem csak enni jött.
– Igaza van. Fura dolog, de időnként beóvakodik ide a szalonba, hogy megüljön pár percig a
tűznél. Mintha ilyenkor megengedne magának egy kis luxust.
– Igen... értem, hogy mire gondol. – Semmi kétség, volt valami szokatlan a kis állat
magatartásában. Egyenesen ült a vastag szőnyegen a kandalló előtt, amelyben izzott és lángolt a szén.
Nem gömbölyödött össze, nem mosakodott, nem csinált semmit, csak mozdulatlanul nézett maga elé.
És volt valami a poros, fekete bundájában, félig vad, girhes külsejében, ami közelebb vitt a
megfejtéshez. Különleges esemény volt ez az életében, ritka és csodálatos pillanat, itt olyan
kényelemben volt része, amelyről mindennapi életében nem is álmodhatott.
Ahogy figyeltem, a macska megfordult, hang nélkül kiosont a szobából, és eltűnt.
– Mindig így csinálja – nevetett Mrs. Ainsworth. – Tíz percet marad, nem többet, aztán távozik.
Kövérkés, kellemes arcú, negyvenes asszony volt, olyan kliens, amilyenről az állatorvosok
álmodnak: jómódú, nagylelkű, és három dédelgetett basset hound gazdája. Elég volt, hogy az egyik
kutya szokásosan gyászos arckifejezése kissé bánatosabbra váljék, és én már rohanhattam is. Ma
például az egyik basset fölemelte a mancsát és párszor megdörzsölte a fülét, mire a rémült
gazdasszony már futott is a telefonhoz.
Így aztán gyakran viziteltem az Ainsworth-házban, ahol nem akadt túl sok munkám, viszont
gyakran volt alkalmam találkozni a képzeletemet megmozgató kicsi macskával. Egy ízben éppen
finom falatokat majszolt egy csészealjról a konyhaajtóban. Miközben figyeltem, ő sarkon fordult, és
szinte lebegve szökkent ki könnyű lábain a hallba, majd be a szalon ajtaján.
A három basset mind odabent volt, szunyókáltak a kandalló előtti szőnyegen, de láthatóan már
hozzászoktak Debbie-hez, mert ketten csak unottan megszaglászták, míg a harmadik csak álmos
félszemét nyitotta ki egy pillanatra, mielőtt visszacsukta volna ráncos szemhéját.
Debbie a szokásos testtartásában ült meg közöttük: egyenes háttal, figyelmesen bámulta az izzó
széndarabokat. Ezúttal megpróbáltam barátkozni vele. Óvatosan közeledtem, de ő félrehajolt
előrenyújtott kezem elől. Ám türelmes igyekezetem és a behízelgő hangom hatására mégiscsak
sikerült megérintenem és gyöngéden megcirógatnom az arcát egyik ujjammal. Egy pillanatra reagált
is rá: fejét félrebillentette és hozzádörgölte a kezemhez, de kisvártatva már indulni készült. Amint
kívül volt a házon, gyorsan futni kezdett az úton, aztán kiugrott a sövény egy résén, és utolsó
pillantásommal már az esőáztatta mező füvén láttam elszáguldani a kis fekete alakot.
– Kíváncsi vagyok, hová igyekszik – mormoltam magam elé. Mrs. Ainsworth tűnt föl a hátam
mögött.
– Ez az, amire sohasem sikerült rájönnünk.
Csaknem három hónap telhetett el Mrs. Ainsworth legközelebbi jelentkezéséig; én már
csodálkoztam is a bassetek hosszú tünetmentességén, amikor meghallottam a gazdájuk hangját a
telefonban.
Karácsony reggele volt, és Mrs. Ainsworth mentegetőzött.
 – Doktor úr, sajnálom, hogy éppen most kell zavarnom. Gondolom, karácsonykor magának is
kijár a pihenés, mint mindenki másnak. – De a szokásos udvariassága sem tudta elrejteni a
nyugtalanságot a hangjában.
– Kérem, ne aggódjék emiatt – mondta. – Melyik kutyával van gond?
– Nem a kutyákról van szó. Hanem... Debbie-ről.
– Debbie-ről? Ott van a házában?
– Igen... de valami nincs vele rendben. Kérem, jöjjön gyorsan.
Ahogy áthajtottam a piactéren, újra arra gondoltam, hogy Darrowby karácsonykor olyan, mint az
életre kelt Dickens-elbeszélés: az üres tér a kövezeten és a faragott szélű tetők ereszén megülő vastag
hóval; a bezárt boltokkal és az összebújó házak ablakain kivilágító karácsonyfák színes fényeivel,
amelyek hívogató meleget sugároznak a körben álló dombok hideg, fehér világában.
Mrs. Ainsworth otthona csupa aranycsillám és angyalka volt, a pohárszéken italos palackok
sorakoztak és a zsályával, hagymával töltött pulyka dús aromája lengedezett a konyha felől. De az
asszony szemében fájdalmas kifejezés ült, amint bevezetett a szalonba.
Debbie-t odabent találtam, de ezúttal minden más volt. Nem ült egyenes háttal a szokott
testhelyzetében; mozdulatlanul feküdt az oldalán, szorosan hozzábújva egy apró fekete cica.
Zavartam néztem őket.
– Mi történt itt?
– Nagyon különös – válaszolta Mrs. Ainsworth. – Már hetek óta nem láttam, azután két órával
ezelőtt megérkezett, szinte betámolygott a konyhába, és a szájában hozta ezt a kiscicát. Bevitte a
szalonba, letette a szőnyegre, és én először csak mosolyogtam az egészen. De aztán láttam, hogy nagy
baj lehet, mert úgy ült ott, ahogyan szokott, de nagyon sokáig, több mint egy fél órán át, azután
lefeküdt és nem mozdult többet.
Letérdeltem a szőnyegre, végigfuttattam a kezem Debbie nyakán és bordáin: Soványabb volt, mint
valaha, a bundája mocskos és kemény a rászáradt sártól. Nem mutatott ellenállást, amikor finoman
kinyitottam a száját. A nyelve és a nyálkahártyája abnormálisan halvány volt, az ajkait jéghidegnek
éreztem. Amikor felhúztam a szemhéját, és megláttam a halott fehér kötőhártyát; a lélekharang
csengését hallottam magamban.
Komor meggyőződéssel tapogattam meg az alhasát, mintha előre tudnám, mit fogok találni, és
nem meglepetést, csak szomorúságot éreztem, amikor mélyen a zsigerek között kemény, lebenyes
tömeget zártak körül az ujjaim. Előrehaladott nyirokrák. Gyógyíthatatlan és halálos. A szívére
helyeztem a sztetoszkópomat, és hallgattam az egyre gyengülő, gyors szívverést, aztán
fölegyenesedtem és letelepedtem a kandalló előtti szőnyegre. Éreztem a lángok forróságát az
arcomon.
Ainsworthné hangja mintha messziről jött volna.
– Beteg, doktor úr? Tétováztam.
– Igen... sajnos, igen. Rosszindulatú daganata van. – Fölálltam. – Az égvilágon semmit sem tehetek.
Sajnálom.
 – Ó! – Ainsworthné a szája elé kapta a kezét, és elkerekedett szemmel nézett rám. Amikor újra meg
tudott szólalni, remegett a hangja. – Hát akkor azonnal el kellene altatnia. Nincs mit tenni. Nem
hagyhatjuk, hogy szenvedjen.
– Mrs. Ainsworth! – mondtam. – Erre nincs szükség. Már haldoklik szegényke... kómában van, nem
érez már semmit.
Gyorsan elfordult tőlem, és nagyon mereven állt, miközben az érzéseivel küzdött. Aztán feladta a
harcot, és térdre rogyott Debbie mellett.
– Ó, szegény kis jószág! – zokogta, és újra meg újra megsimogatta a macska fejét, miközben
csillapíthatatlanul potyogtak a könnyei a fénytelen szőrre. – Miken mehetett keresztül! Úgy érzem,
többet kellett volna tennem érte.
Néhány pillanatig hallgattam, átérezve Ainsworthné bánatát, amely éles ellentétben állt az ünnepi
díszbe öltöztetett szoba ragyogó színeivel. Aztán gyöngéden megszólítottam:
– Senki nem tett érte többet, mint maga. Senki nem volt annyira jó hozzá.
– De itt kellett volna tartanom, kényelemben. Szörnyű lehetett neki odakint a hidegben, amikor
ilyen rettenetesen beteg volt... gondolni sem tudok rá. És hozzá még kiscicái voltak... csak tudnám...
csak tudnám, hogy hány?
Vállat vontam.
– Nem hinném, hogy valaha is megtudjuk. Talán csak ez az egy: Néha ez is megesik. És ezt elhozta
ide, magának, nem igaz?
– Igen... igaza van... elhozta. – Mrs. Ainsworth kinyújtotta a kezét, fölemelte és magához szorította a
fekete csöppséget. Amint végigsimított ujjaival a sáros bundán, az apró száj hangtalan nyivákolásra
nyílt. – Hát nem különös? Haldoklott és idehozta a kiscicáját. Éppen karácsony napján.
Lehajoltam, és Debbie szívére tettem a kezem. Már nem dobogott. Felnéztem.
– Sajnos, már ki is múlt. – Fölemeltem a kis testet, szinte pihekönnyű volt, belecsavartam a
szőnyegre terített takaróba, és kivittem a kocsihoz.
Amikor visszatértem, Mrs. Ainsworth még mindig simogatta a cicát. A könnyek már felszáradtak
az arcán, és ragyogó tekintettel nézett rám.
– Sohasem volt még macskám – mondta.
Elmosolyodtam.
– Hát, úgy néz ki, mintha most már lenne.
Ehhez kétség sem fért. A cica hamarosan sima szőrű, csinos, zabolátlan természetű kandúrrá
fejlődött, és a Buster nevet kapta. Mindenben ellentéte volt félénk kis anyjának. Ő nem élt titkos életet
odakinn, a nagyvilágban; úgy járkált az Ainsworth-ház puha szőnyegein, mint egy király, és a mindig
viselt díszes nyakörv csak emelte megjelenésének fényét.
Látogatásaim során élvezettel figyeltem a fejlődését, de csak egy alkalom rögzült az
emlékezetemben: egy másik karácsonyeste, éppen egy évvel az érkezése után.
Szokásos körutamat jártam. Nem emlékszem rá, hogy kifogtam volna olyan karácsonyt, amikor
nem kellett dolgoznom, mivel az állatok nem sejtették, hogy ünnep van; de az évek múlásával az
ilyenkor érzett enyhe neheztelést filozofikus belenyugvás váltotta fel bennem. Végtére is, ha a fagyos
időben felkapaszkodom a hegyi pajtákba, csak jobb étvágyam lesz a pulykához, mint azoknak a
millióknak, akik az ágyban heverésznek vagy a kandalló előtt terpeszkednek; és erre csak rásegített az
a számos aperitif, amellyel a vendégszerető farmerek megkínáltak.
Rózsás ködben tartottam hazafelé. Túl voltam már jó néhány whiskyn – azon a fajtán, amelyet a
hozzá nem értő yorkshire-iek úgy töltögetnek, mintha gyömbéres üdítő lenne – és Mrs. Earnshaw
rebarbaraborából is ittam egy pohárral, amely egyenesen a lábujjaimba szaladt. Éppen elhaladtam
Ainsworthné háza mellett, amikor meghallottam a kiáltást:
– Boldog karácsonyt, doktor úr!
A hölgy egy látogatótól búcsúzkodott az ajtóban, és vidáman integetett felém:
– Jöjjön be egy italra, hogy felmelegedjék!
Nemigen volt szükségem további felmelegítésre, de azért habozás nélkül lefékeztem a járda
mellett. A házban ugyanaz az ünnepi hangulat fogadott, mint tavaly, a zsályának és a hagymának
ugyanaz a fenséges illata ostromolta meg gyomornedveimet. De most nyoma sem érződött
szomorúságnak, hiszen ott volt Buster.
Egymás után ugrott neki a kutyáknak, felmeredő füllel, vadul villogó szemmel, lesújtott rájuk a
mancsával, aztán elugrott.
Ainsworthné nevetett.
– Tudja, kiszekálja a lelküket. Nem hagy nekik békét.
Igaza volt. A basseteknek Buster megjelenése olyasmit jelentett, mint egy tiszteletlen kívülálló
betörése egy zártkörű londoni klubba. Hosszú ideig kimért eleganciával élték az életüket; rendszeres,
idegi nyugtató séták a gazdasszonyukkal, kitűnő koszt jókora porciókban, zavartalan szunyókálások a
szőnyegen és a karosszékben. Háborítatlan nyugalomban telt egyik napjuk a másik után. Aztán jött
Buster. Aki ismét a legfiatalabb ebet táncoltatta, ezúttal oldalról böködve őt a fejével. Amikor mindkét
mancsával püfölni kezdte, az már túl sok volt a bassetnek. Méltóságából kivetkőzve hempergett a
földön a macskával, egy gyors lefolyású birkózómeccs erejéig.
– Szeretnék mutatni valamit – vett elő Ainsworthné egy kemény gumilabdát a pohárszékből, és
kiment a kertbe, Busterrel a nyomában. Eldobta a labdát a gyepen, a macska pedig utána iramodott a
fagyott füvön át, csak úgy ugráltak az izmok fekete bundája alatt. Foga közé kapta a labdát,
visszahozta a gazdasszonyának, a lába elé ejtette, majd várakozóan nézett rá. Az asszony újra
elhajította a labdát, Buster meg visszahozta.
Hitetlenkedve hápogtam. Egy retriever macska!
A bassetek megvetően nézték. Nekik a méltóságukon aluli volt, hogy labdát kergessenek, de Buster
újra meg újra ezt tette, mintha sohasem tudná megunni.
Ainsworthné hozzám fordult.
– Látott már valaha ilyet?
– Nem – válaszoltam. – Igen figyelemre méltó macska.
 Az asszony megszakította Buster játékát, és visszamentünk a házba. Bent felemelte, az arcához
dugta az arcát, és nevetett, ahogy a nagy macska dorombolt, és begörbített háttal, az örömtől szinte
magán kívül dörgölőzött az arcához.
Elnézve az egészség és megelégedettség eme szobrát, eszembe jutott az anyja. Túlzás volna-e arra
gondolnom, hogy a haldokló kis jószág utolsó erejével elcipelte kiscicáját az egyetlen, kényelmet és
meleget nyújtó menedékbe, amelyet ismert, azt remélve, hogy itt gondoskodni fognak róla? Talán így
volt.
– Debbie örülne neki – mondta Ainsworthné.
Bólintottam.
– Igen, örülne... Éppen egy éve, hogy idehozta, ugye?
– Igen – felelte, és újra magához ölelte Bustert. – Ő volt a legszebb karácsonyi ajándékom.

11.

Hitetlenkedve bámultam a mérleg mutatóját. Hatvan kiló! Tizenkét kilót fogytam azóta, hogy
behívtak a RAF-hoz. A scarborough-i Boots drogéria megszokott sarkába vettem be magam, mert
szokásommá vált, hogy hetente megméredzkedjem, és valami morbid érdeklődéssel figyeljem
előrehaladott súlycsökkenésemet. Hihetetlen volt, hiszen nem lehetett kizárólag a kemény kiképzés
számlájára írni.
Amikor megérkeztünk Scarboroughba, Barnes repülőszázados beszédet intézett hozzánk.
Merengve nézett végig rajtunk, és azt mondta:
– Nem fognak magukra ismerni, amikor eltávoznak innen. – Nos, az az ember nem tréfált.
Egy percet sem tétlenkedtünk. Katonai kiképzés és alakizás, katonai kiképzés és alakizás, vég
nélkül. Órákig hajladoztunk, nyújtóztunk és törzshajlítottunk a gyakorlótéren egy szál atlétatrikóban
és tornanadrágban, a jéghideg tenger felől fújó szél ostorcsapásai alatt. Órákat meneteltünk üvöltöző
őrmesterünk vezetésével: erőltetett menet, hosszú menet, felváltva. Még a navigációs órákra is
alakiasan mentünk, lengő karral, egyenes derékkal.
Rendszeresen felhajtottak bennünket a Várhegy tetejére, ahol minden elképzelhető eszközzel
lőgyakorlatokat végeztünk: huszonkét kaliberessel, 22-es puskával, revolverrel, Browning
gépfegyverrel. Még bábukat is szurkáltunk a bajonettünkkel. Közben pedig úsztunk, futballoztunk,
rögbiztünk vagy mérföldeket futottunk a parton és a Filey felé eső sziklás magaslatokon.
Eleinte túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy észrevegyem magamon a változást, de néhány hét múltán
öt mérföldes futással akarták befejeztetni velünk a reggeli gyakorlatokat. A fürdőtől indultunk neki a
hosszan elnyúló, üres tengerparton, majd az őrmester így kiáltott: – Rajta, fussanak el azokig a
sziklákig! Lássuk, ki ér oda elsőnek!
Valamennyien nekifeküdtünk az utolsó háromszáz méternek, és némi meglepődéssel konstatáltam,
hogy én értem elsőnek célba – és még csak ki sem fulladtam. Ekkor ért a felismerés: Barnesnak igaza
volt. Nem ismertem rá magamra.
 Amikor elváltam Helentől, dédelgetett ifjú férj voltam csinos kis tokával és kifejlődőfélben lévő
úszógumival, mostanra viszont szikár és fáradhatatlan agár lett belőlem. Kétségtelenül jó erőnlétben
voltam, de valami nem stimmelt. Nem kellett volna ennyit fogynom. Másnak is kellett lennie a
háttérben.
Ha egy férfi lesoványodik a felesége terhessége alatt, Yorkshire-ben összenevetnek a háta mögött,
és azt mondják rá: „hordja” a magzatot. Én nem tudok nevetni az efféle megjegyzéseken, mert meg
vagyok győződve arról, hogy én is „kihordtam” a fiamat.
Ezt a következtetést a legváltozatosabb tünetekre alapozom. Túlzás volna azt állítanom, hogy
reggeli rosszullétektől szenvedtem, de határozottan ez volt a gyanúm, amikor enyhe émelygést
éreztem a nap korai szakaszában. Ezt Helen idejének közeledtével súlyosbodó rossz közérzet váltotta
fel, és az a benyomás, hogy kitűnő kondícióm dacára megviseltnek és elesettnek érzem magam.
Amikor a későbbiekben eltéveszthetetlen vajúdási görcsök jelentkeztek az alhasamban, minden
kétségem eloszlott, és tudtam, hogy tennem kell valamit.
Látnom kell Helent. Végtére is ott van annak a hegynek a túloldalán, amelyet jól láthattam a Grand
Hotel felső emeleti ablakaiból. Lehet, hogy ez nem volt szó szerint igaz, de legalább Yorkshire-ben
voltam, és a busz három óra alatt odavihetett volna. Csak az volt a bökkenő, hogy a kiképzés alatt nem
járt eltávozás. Efelől nem is hagytak bennünk kétséget. Közölték, hogy itt olyan kemény a fegyelem
és olyan szigorúak a szabályok, mint a gárdaezredben. A baba megszületésekor számíthattam ugyan
kivételes eltávozásra, de én nem várhattam addig. És nem tántoríthatott el az a fenyegetés sem, hogy
minden engedély nélküli távozási kísérlet kisebbfajta dezertálásnak minősül, és súlyosan büntetendő.
Miként egyik bajtársam fogalmazott:
– Volt, aki megpróbálta, és a futkosóra került. Nem éri meg, pajtás.
Mégsem volt ez így rendjén. Normális körülmények között törvénytisztelő polgár vagyok, de most
nem voltak skrupulusaim. Egyszerűen látnom kellett Helent. Titokban áttanulmányoztam a
menetrendet, és kiderítettem, hogy van egy busz délután 2-kor, amelyik ötre ér Darrowbybe,
visszafelé pedig hatkor indul Darrowbyból, és kilencre érkezik Scarboroughba. Hat órai utazás
egyetlen óráért Helennel? Megéri!
Eleinte nem találtam rá módot, hogyan juthatnék ki a buszpályaudvarra délután kettőkor, hiszen
olyankor sohasem voltunk szabadok, de hamarosan váratlan lehetőség nyílt előttem. Egy pénteken
ebédkor megtudtuk, hogy aznap már nem lesz több óránk, hanem a Grand Hotelban kell maradnunk
estig. A legtöbb bajtársam boldogan rogyott le az ágyára, de én leosontam a hosszú kőlépcsőn, és
kinéztem magamnak egy helyet az előcsarnokban, ahonnan szemmel tarthattam a kijáratot.
A főbejárat egyik oldalán üvegfalú fülke állt, ott ültek a katonai rendőrök, akik ellenőrizték a
kilépőket. Ma csak egy volt szolgálatban, én pedig kivártam, amíg megfordul és hátramegy a
helyiség végébe – akkor szép nyugodtam elsétáltam mellette, és kimentem a térre.
Ez szinte már túl könnyen ment; annál védtelenebbnek és feltűnőbbnek éreztem magam, amikor át
kellett vágnom a Grand Hotel és a vele szemben sorakozó szállodák közötti tágas térségen. Valamivel
jobb lett, amikor sikerült befordulnom a sarkon, és gyors léptekkel nyugatnak vennem az irányt. Most
már csak egy kis szerencsére volt szükségem, és amint az izgalomtól kiszáradt szájjal haladtam az
üres utcán, úgy tűnt, hogy megtaláltam. Derült égből villámcsapásként ért, amikor észrevettem, hogy
két termetes katonai rendőr közeledik felém, de aztán különös nyugalom szállt meg.
Kérni fogják az engedélyemet, amim nincs, majd tudni akarják, hogy mit keresek itt. Nem volna
sok értelme azt felelnem nekik, hogy csak kiugrottam egy kicsit levegőzni – ez az utca egyenesen a
buszpályaudvarra és a vasútállomásra vezet, és nem kell ahhoz lángelme, hogy leleplezze kisded
tervemet. Mindegy, elbújni, elfutni nincs hová, így szórakozottan azon kezdtem el tűnődni, vajon volt-
e már állatorvos a futkosón. Lehet, hogy történelmet fogok írni.
Ekkor menetelő lábak ritmikus dobogását hallottam meg a hátam mögül, és a szokás szerint
velejáró „bal-jobb, bal-jobb” vezényszavakat. Megfordultam és azt láttam, hogy hosszú, kék
menetoszlop közeledik felém egy tizedessel az élén. Ahogy elmasíroztak mellettem, dobogó szívvel
ismét odapillantottam a rendőrökre. Egymással nevetgéltek valamin; még nem vettek észre.
Gondolkodás nélkül beálltam a sor végére, és néhány másodperc leforgása alatt sértetlenül
elhaladtam a rendőrök mellett.
Kétségbeesetten száguldoztak a gondolataim, de úgy tűnt, hogy az a legbiztosabb, ha maradok, ahol
vagyok, amíg el nem jön a pillanat, amikor rugalmasan elszakadhatok a pályaudvar felé. Egy darabig
élveztem kellemes inkognitómat, ám a tizedes a vezénylés közben egyszer csak hátranézett. Majd
visszafordult, de aztán még egy, alaposabb pillantást vetett hátrafelé. Úgy tűnt, hogy valami
felkelthette az érdeklődését, mert megrövidítette a lépteit, amíg szembe nem került velem.
Ahogy méregetett, én is megnéztem őt a szemem sarkából. Töpörödött, csenevész figura volt, apró
szeme vadul villogott ki halálfejszerű arcából. Hosszabb szünet után szólalt csak meg:
– Ki a fene maga? – érdeklődött közvetlen modorban. Ez volt számomra a vesztes kérdés, de
felcsillantott egy halvány reménysugarat is: a tizedes ugyanis szülővárosom eltéveszthetetlen
akcentusával beszélt.
– Herriot közlegény, tizedes úr. Második szakasz, negyedik repülőszázad.
– Második szakasz, negyedik...! Ez itt az első szakasz, harmadik század. Mi a fenét keres itt?
Magasra emelt karral, mereven előreszegzett tekintettel vettem egy mély lélegzetet. Köntörfalazni
itt már hiábavaló lenne.
– A feleségemet szeretném meglátogatni, tizedes úr. Hamarosan szül.
Gyorsan rápillantottam. Nem olyan arca volt, amely leleplezi a gyengeséget, elárulja a
meglepetést, de a szeme fokozatosan elkerekedett.
– Meglátogatni a feleségét? Maga megőrült?
– Nincs messze, tizedes úr. Darrowbyben lakik. Három óra busszal. Még ma este visszajövök.
– Szóval visszajön? Inkább a fejét kéne megvizsgáltatnia.
– Muszáj meglátogatnom!
– Előre nézz! – üvöltött rá hirtelen az előttünk haladó emberekre. – Bal-jobb, bal-jobb! – Aztán
visszafordult hozzám és úgy tanulmányozott, mint a természet hihetetlen csodáját. Én is kíváncsi
voltam őrá, a két háború közti Glasgow nehéz éveinek e jellegzetes termékére. Satnya, alultáplált, de
kemény és harcias, mint egy vadászgörény.
 – Nem tudja – szólalt meg sokára –, hogy eltávozást kap, amikor a felesége lebabázik?
– Tudom, de nem várhatok addig. Engedjen el, tizedes úr.
– Engedjem el?! Agyon akar lövetni?
– Nem, tizedes úr, csak el akarok jutni a buszpályaudvarra.
– Jézus szíve! – vetett rám egy utolsó, hitetlenkedő pillantást, majd felgyorsította a lépteit, és újra a
menetoszlop élére állt. Amikor visszatért, újra végigmustrált.
– Glasgow melyik részéből való?
– Scotstounhillből – válaszoltam. – Hát ön?
– Govanból.
Picit felé fordítottam a fejemet.
– Rangers-drukker, igaz?
Nem változott meg az arckifejezése, de megrándult az egyik szemöldöke, és már tudtam, hogy
megcsíptem.
– Micsoda csapat! – mormoltam mély tisztelettel. – Hányszor álltam a lelátón az Ibroxban!
Nem felelt rá semmit, én pedig elkezdtem sorolni a harmincas évek nagy Rangers csapatának
játékosait:
– Dawson, Gray, McDonald, Meiklejohn, Simpson, Brown! – A tizedes tekintete álmodozó
kifejezést öltött, és mire végigmondtam Archibald, Marshall, English, McPhail és Morton nevét, már-
már szelíd mosoly játszott az ajkán.
Aztán megrázta magát, és visszatért rendes lelkiállapotába.
– Bal-jobb, bal-jobb! – bömbölte. – Mozgás, mozgás, ne lazsáljanak! – aztán odavetette a foga
között: – Ott a buszpályaudvar. Amikor elmasírozunk mellette, lelépni!
Megint otthagyott, már a szakasz elején bömbölt, de én már láttam baloldalt a buszokat és a
váróterem ablakait, átszáguldottam az úton, és beestem az ajtón. Lekaptam a sapkámat, és remegve
bújtam meg az idősebb farmerek és asszonyaik között. Az üvegen láttam az utcán távolodó hosszú,
kék menetoszlopot, és még hallottam a tizedes kiáltásait.
De ő nem fordult vissza, csak távolodó hátát figyelhettem, a horpadt vállakat, az embereivel egy
ütemre lépő görbe lábakat. Sosem láttam őt viszont, de mind a mai napig szívesen kimennék vele az
Ibrox Parkba, a Rangers meccsére, és utána meghívnám kétszer fél pintre valamelyik govani
kocsmában. Mellesleg az sem számított volna, ha a sorsfordító pillanatban az derül ki, hogy Celtic-
drukker, mert az ősellenség játékosait is fel tudtam volna sorolni, kezdve Kenneway-jel, Cookkal és
McGonigle-lal. Nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor jó szolgálatot tett nekem a futball alapos
ismerete.
A buszon ülve, még mindig az ölemben tartva a sapkám, hogy ne vonjam magamra a figyelmet,
hirtelen belém döbbent, hogy egy-két mérfölddel eltávolodva a várostól, egészen más lett a világ. Ott
mindenütt jelenvaló volt a háború, betöltötte az emberek testét, lelkét, gondolatait; az ezerszám
nyüzsgő egyenruhás férfiak, a RAF-gépek és a katonai járművek, a rossz előérzetek és a feszültség
szinte tapintható atmoszférája mind ugyanarra utalt.
De ahogy a szürkéskék tenger eltűnt a városon túl emelkedő dombok mögött, és a busz
továbbgurult nyugat felé, úgy vált a táj zavartalanul békésre a szemem előtt. A frissen szántott föld
hosszú, nedves barázdái ragyogtak a sápadt februári napfényben, élénk kontrasztot képezve az
aranyló gabonamezőkkel és a füves legelőkkel, ahol birkák gyülekeztek az etetővályúk körül. Itt nem
fújt a szél sem, a füst egyenesen fölfelé szállt a tanyaházak kéményéből, az útszéli fák csupasz ágai
mozdulatlanul meredtek bele a hideg égbe.
Számos dolog vonta magára a figyelmemet. Egy férfi térdnadrágban és lábszárvédőben egy bála
szénát vitt a vállán a szabadban legelő szarvasmarháknak; tanyamunkások egy csoportja a sövény
nyesedékét égette, és a fa füstös illata beszivárgott az autóbuszba. Ahogy teltek az órák és kezdtek
feltünedezni az első ismerős tájak, úgy lett egyre erősebb a vidék vonzása. Talán jobb is volt, hogy
nem mentem el egészen Darrowbyig; Helenék háza az út közelében volt, így még valamivel a város
előtt leszálltam.
Egyedül volt otthon, és felkapta a fejét, amint beléptem a konyhába. Az öröm az arcán
meglepetéssel keveredett; valójában mind a ketten meglepődtünk. Ő az én soványságomon, én meg az
ő kövérségén. Helen, két héttel a szülése előtt, tényleg nagyon terebélyes volt, de nem lehetett annyira
terebélyes, hogy köré ne tudtam volna fonni a karomat, és így álltunk sokáig a köves konyhában
összeölelkezve, szótlanul.
Tojást és sült krumplit készített nekem, és mellém ült, amíg ettem. Eléggé akadozva társalogtunk,
és hirtelen rá kellett ébrednem, hogy amióta elváltam tőle, egészen más vágányokon haladnak a
gondolataim. Abban a néhány hónapban új életem eseményei töltötték meg a fejemet – még a szám is
ráállt a RAF szakkifejezéseire és szlengjére. Azelőtt, a kis garzonlakásban az eseteimről szoktunk
beszélgetni, a körútjaimon tapasztalt furcsaságokról, de most, gondoltam elkeseredetten, nem sok
értelme volna elmesélnem neki, hogy Philips repülős közlegény már megint a büntetőszázadba
került, hogy a vektoralgebrától égnek áll a hajam, hogy Don McGregor esküszik rá: megfejtette
Hynd őrmester valószínűtlenül fényes bakancsának a titkát.
Mert itt mindez nem számított. Aggodalmaim eloszlottak, amint ránéztem Helenre. Sokat
gondolkodtam azon, vajon jól van-e, és most itt volt, tele energiával, ragyogó szemmel, rózsás
képpel, gyönyörű szépen. Csak egy hamis hang zavart, de arról sem ő tehetett. Kismamaruha volt
rajta, amelyet az idő előrehaladtával egyre bővebbre lehetett engedni, mert az egyik oldala nem volt
összevarrva. Utáltam azt a ruhát. Kék volt, magas, piros galléros, és én szegényesnek és csúnyának
találtam. Tudtam, hogy most mindenkinek össze kell húznia a nadrágszíjat Angliában, és egyre több a
silány áru, de arra szenvedélyesen vágytam, hogy a feleségem szebb ruhákban járhasson. Életemben
csak nagyon ritkán fordult elő, hogy több pénzt akartam, mint amennyim van, és ez volt az egyik,
mert a közlegényeknek járó napi három shilling zsoldból nem vehettem Helennek drága ruhákat.
Elrepült az egy óra, alig érkeztem meg, és máris kint voltam újra az úton, a sűrűsödő sötétségben
várva a scarboroughi buszt. A visszaút elég sivár volt, ahogy az elsötétített busz végigzötykölődött a
sötétségbe borult falvakon és a hosszú kanyarokon. Hideg is volt, de én boldogan ültem ott Helen
emlékébe burkolózva, mint egy meleg takaróba.
Egész napom kész diadalmenet volt. Szerencsés fordulattal indultam útnak, és a Grand Hotelba való
visszatérés sem okozott gondot, mivel az egyik cimborám volt őrségben, és persze simán beengedett.
Lehunyt szemmel a homályban még mindig ott éreztem Helent a karjaimban, és mosolyogtam, ahogy
magam elé idéztem kicsattanóan egészséges képét. Ő is remekül nézett ki, finom volt a tojás és a sült
krumpli is, egyszóval nagyszerű volt minden.
Kivéve azt a torz akkordot az isteni szimfóniában. Hű, de utáltam azt a ruhát!

12.

– Hé, maga! Hova a pokolba megy?

Ez volt a tipikus megszólítás a RAF Katonai Rendőrségének körében, és az az ember, aki így rám
üvöltött, a tőlük megszokott erőszakossággal lépett fel.
– Navigációs különórára, tizedes úr – válaszoltam. – Mutassa a papírját!
Kikapta a kezemből, elolvasta és visszaadta anélkül, hogy rám nézett volna. Úgy surrantam ki az
utcára, mint egy feltételesen szabadlábra helyezett rab.
Nem mindegyik rendőr volt ilyen, de úgy tapasztaltam, hogy a legtöbbjük nem igazán vesz
emberszámba. és hirtelen rájöttem valamire, aminek felismerése már azóta érett bennem, hogy
beléptem a légierőhöz: nevezetesen, hogy jó ideig el voltam kényeztetve. Elkényeztettek, mivel
mindig az állatorvosnak, egy tiszteletre méltó hivatás gyakorlójának kijáró megbecsüléssel bántak
velem. Én pedig egészen természetesnek vettem ezt.
Most viszont repülős közlegény vagyok, a legalacsonyabbrendű élőlény a RAF-nál, és a „Hé,
maga” megszólítás pontosan tükrözte a pozíciómat. A yorkshire-i farmerek sem üdvözöltek forró
öleléssel, de szolgálatba lépésem első napjai óta még nagyobbra értékeltem kedvességüket és
udvariasságukat, hiszen ettől fogva nem tekintettem magától értetődőnek.
Félreértés ne essék: minden munkakörben fel kell készülni egy adott mennyiségű
szemtelenkedésre, és ez alól az állatorvosi praxis sem kivétel. Még ma is magam előtt látom, milyen
megvetően mért végig például Ralph Beamish, a versenyló-idomár, amikor kiszálltam a kocsiból.
– Hol van Farnon doktor? – morogta.
Nyeltem egyet. Éppen elégszer hallottam már ezt, különösen a Darrowby környéki lovas társaság
köréből.
– Sajnálom, Beamish úr, de ő ma egész nap távol lesz, és gondoltam, jobb, ha kijövök, mintha
holnapra halasztjuk a dolgot.
Meg sem próbálta elrejteni a viszolygását. Felfújta kövér, vörös képét, mélyen a bricsesze zsebébe
süllyesztette a kezét, és mártírképpel nézett föl az égre.
– Hát akkor jöjjön utánam. – Sarkon fordult, és kurta, tömzsi lábain megindult az udvart
szegélyező boxok felé. Titokban sóhajtottam, és követtem. Yorkshire-ben időnként kész istencsapása,
ha az ember nem „lovas” állatorvos, kivált az olyan versenyistállókban, mint ez is, amely afféle lovas
szentélynek számított. Siegfried ösztönös tehetségétől eltekintve is képes volt lovasnyelven társalogni.
Nem került erőfeszítésébe, hogy hosszas eszmecseréket folytasson a négylábú páciensek
tenyésztésének kérdéseiről; lovagolt, vadászott, ráadásul még hosszú, arisztokratikus arca, nyírott
bajusza és ösztövér alakja is megfelelt a szerepnek.
Az idomárok kedvelték, és egyik-másik – köztük Beamish is – halálos sértésnek vette, ha nem ő
jelent meg elvégezni a megtisztelő feladatokat.
Odaszólt az egyik legénynek, aki kinyitotta előttünk a boksz ajtaját.
– Itt van bent – morogta. – Sántán jött meg a reggeli gyakorlatról.
A legény kivezetett egy herélt pejt, és fölösleges volt, hogy a sérült láb azonosításához megjártassa
az állatot: jól láthatóan bicegett a bal mellső lábára.
– Azt hiszem, a válla rándult meg – mondta Beamish.
Átmentem a ló másik oldalára, és felemeltem a mellső lábát. Patakéssel megtisztogattam a szarut és
a pata bevágását: nem láttam nyomát sérülésnek, sem érzékeny pontnak, amikor a kés nyelével
megütögettem.
Haladtam felfelé a pártától a csűdszőrzetig, és némi tapogatózás után megtaláltam a nyomásra
fájdalmasnak mutatkozó helyet a metacarpus térd alatti részén.
Felnéztem guggoló helyzetemből:
– Úgy tűnik, itt van a baj, Beamish úr. Azt hiszem, a hátsó lábával sérthette meg magát.
– Hol? – hajolt közelebb az idomár, hogy megvizsgálja a ló lábát. – Semmit sem látok.
– Nem, mert a bőr nem sérült, de a ló megrándul, ha itt megnyomom.
Beamish megbökte a helyet tömpe mutatóujjával.
– Na igen – dörmögte. – De minden ponton megrándul, ha ilyen durván megnyomják, mint maga.
Felszaladt bennem a pumpa erre a hangra, de megőriztem a hidegvéremet.
– Biztos vagyok benne, hogy erről van szó. Gyulladáscsökkentő meleg dunsztkötést tennék a
csűdjére, amit naponta kétszer hideg borogatással kéne váltogatni.
– Hát, én meg abban vagyok biztos, hogy téved. Egyáltalán nem odalent van a baj. Látszik a ló
lábtartásán, hogy a vállát fájlalja. – Intett a legénynek. – Harry, gondoskodj róla, hogy most rögtön
meleg kötést tegyenek a vállára.
Ha megütött volna, attól sem éreztem volna rosszabbul magam. Kinyitottam a számat, hogy vitába
szálljak vele, de ő már ment is.
– Van egy másik ló is, amit meg akarok nézetni – mondta. Odavezetett egy közeli boxhoz, és
rámutatott egy nagy barna állatra, amelynek mellső inain jól látszottak a hólyaghúzó tapasz nyomai.
– Farnon doktor fél éve vörös hólyagtapaszt tett a lábára. Azóta pihentetjük. Hamarosan egészséges
lesz, mit gondol, ki lehet már vinni?
Odamentem és végigfuttattam az ujjaimat a hajlítóizom inain, megvastagodásokat keresve. Nem
találtam. Majd fölemeltem a ló lábát, és ahogy tovább vizsgálódtam, találtam egy érzékeny területet a
hajlítóizom felületén.
Fölegyenesedtem.
 – Kicsit még fájlalja – mondtam. – Azt hiszem, biztosabb, ha még bent tartják egy kis ideig.
– Nem értek egyet – vakkantotta Beamish. A legényhez fordult. – Vezesd ki, Harry!
Rábámultam. Szándékosan csinálja, hogy éreztesse a lekicsinylését? Azt próbálja értésemre adni,
hogy semmibe vesz? Akárhogy is, kezdett már az idegeimre menni, és csak azt reméltem, hogy nem
árul el lángoló arcom.
– Még valamit – mondta Beamish. – Van odaát egy köhögős ló. Nézze meg, mielőtt elmegy.
Egy szűk átjárón keresztül átmentünk egy kisebb udvarba, ahol Harry bement az egyik boxba, és
megragadta az egyik ló kantárját. Én követtem, és elővettem a lázmérőmet.
Ahogy hátulról megközelítettem a lovat, az hátracsapta a fülét, felnyihogott és ugrálni kezdett.
Tétováztam, aztán intettem a legénynek.
– Emelje föl a mellső lábát, amíg megmérem a lázát, rendben? – mondtam.
A legény lehajolt, és megragadta a ló lábát, de Beamish közbelépett.
– Hagyd csak, Harry, semmi szükség rá! Szelíd ez, mint a bárány.
Egy pillanatig haboztam. Éreztem, hogy igazam van, de már így sincs nagy ázsióm ezen a helyen.
Vállat vontam, fölemeltem a ló farkát, és a végbelébe dugtam a lázmérőt.
Szinte egyszerre rúgott meg mindkét hátsó lábával, de emlékszem, hogy miközben hátrafelé
kirepültem az ajtón, egészen tisztán arra gondoltam, hogy a mellkasomat épp csak súrolta az egyik
patája, mielőtt a másik eltalálta volna a hasamat. De efölötti örömömet gyorsan beárnyékolta az, hogy
a jobb hátsó lábával egyenesen az idegközpontot találta el a gyomrom közepén.
Elterültem az udvar betonján, nyögtem és kétségbeesetten tátogtam, hogy lélegzethez jussak. Volt
egy pillanat, amikor biztos voltam abban, hogy meg fogok halni, de végül segítségemre jött egy mély
belégzés, és én, ha kínok között is, de ülő helyzetbe tornásztam magam.
A nyitott ajtón át láttam a ló fejéhez hajló Harryt, aki rémült tekintettel meredt rám. Beamisht
viszont a legkevésbé sem érdekelte az állapotom: a ló hátsó lábait vizsgálgatta aggodalmasan.
Nyilvánvaló volt: csupán az nyugtalanítja, hogy vajon nem szenvedtek-e kárt az én undokul kemény
bordáimmal való találkozástól.
Lassan feltápászkodtam, és vettem pár mély lélegzetet. Alapos rúgást kaptam, de nem sérültem meg
igazán. Feltételezem, hogy ösztönösen foghattam a markomba a lázmérőt; a kényes kis cső még
mindig ott volt a kezemben.
Nem éreztem mást, csak jeges dühöt, amikor visszamentem a boxba.
– Emelje föl azt a nyavalyás lábát, ahogy kértem! – kiáltottam rá szegény Harryre.
– Igen, uram! Sajnálom, uram! – Lehajolt, felemelte a ló lábát, és erősen behajlítva tartotta.
Beamish-hez fordultam, hogy tesz-e megjegyzést, de az idomár hallgatott, kifejezéstelenül
bámulva a lovat.
Ezúttal sikerült baj nélkül megmérnem a lázát. Több mint 38 fokos volt. Átmentem a fejéhez, két
ujjal feltártam az orrlikát, és nyákos-gennyes váladékot láttam benne. Az állkapocs alatti és a garaton
túli mirigyek normálisak voltak.
 – Enyhe megfázás – mondtam. – Adok neki egy injekciót, és hagyok itt sulphonamidot, amit
Farnon doktor is használ az ilyen esetekben. – Hogy meggyőzte-e Beamisht ez az utóbbi mondat,
annak nem adta jelét, csak merev arccal figyelte, ahogy beadom a Prontosilt.
Indulásom előtt még kivettem egy félfontos csomag sulphonamidot a kocsi csomagtartójából.
– Adjon neki most rögtön három unciát ebből, egy pint vízben feloldva, aztán másfél unciát este és
reggel, de ha két napon belül nem lesz sokkal jobban, értesítsen.
Beamish komor képpel vette át a gyógyszert, én pedig kinyitottam a kocsiajtót, és elöntött a
megkönnyebbülés, hogy véget ért ez a kellemetlen vizit. Úgy tűnt, mintha nagyon sokáig tartott volna,
és nem arattam valami nagy dicsőséget vele. Már beindítottam a motort, amikor egy kis lovászgyerek
rohant oda lihegve az idomárhoz:
– Almira, uram! Azt hiszem, fuldoklik!
– Fuldoklik? – Beamish rámeredt a fiúra, aztán villámgyorsan felém fordult: – Almira a legjobb
kancacsikóm. Jobban teszi, ha siet!
Tehát még nem végeztünk. Balsejtelemmel telve igyekeztem a tömzsi figura nyomában vissza az
udvarra, ahol egy másik legény állt egy gyönyörű pejkanca mellett. Amint megláttam, mintha
jéghideg kéz markolt volna a szívembe. A szokásos esetekkel elbánok, de ez valami más volt.
A ló mozdulatlanul állt, és különös feszültséggel meredt maga elé. A bordák emelkedését és
süppedését reszelős, bugyborékoló zihálás kísérte, és minden lélegzetvételnél vadul kitágultak az
orrlikai. Sohasem láttam még lovat így lélegezni. És más tünetek is voltak: nyál folyt a szájából, és
időről időre öklendezve felköhögött.
A lovászhoz fordultam:
– Mikor kezdődött ez?
– Nem sokkal ezelőtt, uram. Egy órája néztem meg, és makkegészséges volt.
– Biztos vagy benne?
– Igen, én adtam szénát neki. Akkor még semmi baja nem volt.
– Mi az ördög lehet vele? – kiáltott fel Beamish.
Nos, jó kérdés volt, és én nem tudtam rá a választ. Miközben zavartan körbejártam az állatot,
néztem reszkető tagjait és rémült tekintetét, egymást kergették a fejemben a gondolatok. Láttam már
„fuldokló” lovakat – azt a fajta száraz fulladást, amikor a táplálék eltömíti a garatot –, de azok nem
így néztek ki. Végigtapogattam a nyelőcsövét, de az tökéletesen tiszta volt. Ez a kanca úgy festett,
mintha akadályozná valami a levegő beáramlását. De mi? és hogyan? Lehet, hogy idegen testet nyelt?
Nincs kizárva, de én ilyet még sohasem láttam.
– A fene egye meg, válaszoljon már! Mi ez? Mit csinál vele? – Beamish türelme fogytán volt, és én
nem tudtam hibáztatni érte. Éreztem, hogy lélegzethez kell jutnom.
– Egy pillanat, csak meghallgatnám a tüdejét.
– Egy pillanat? – fakadt ki az idomár. – Az isten szerelmére, ember, nem sok pillanatunk maradt!
Az a ló haldoklik!
 Nem kellett mondania. Magam is láttam a végtagok jellegzetes reszketését, majd a kanca kissé
megtántorodott. Fogyott az időnk.
Kiszáradt szájjal hallgatóztam a mellkasán. Tudtam, hogy semmi baja a tüdejének – a baj valahol
toroktájon volt –, de addig is nyertem egy kis gondolkodási időt. Még a sztetoszkóppal a fülemben is
hallottam Beamish hangját:
– Miért éppen ezzel kellett történnie? Sir Eric Horrocks ötezer fontot adott érte tavaly! Ő a
legértékesebb állat az istállómban. Miért éppen vele történik ez?
Miközben zakatoló szívvel végigtapogattam a bordákat, mélyen egyetértettem vele. Az isten
szerelmére, miért kerültem bele ebbe a rémálomba? Ráadásul egy olyan emberrel, mint Beamish, aki
nem bízik bennem!
Előrelépett, és megragadta a karomat.
– Biztos benne, hogy Farnon doktor nem elérhető?
– Sajnos, igen – válaszoltam rekedten. – Több mint harminc mérföldre van innen.
Az idomár láthatóan magába roskadt.
– Hát ez van. Mindennek vége. Haldoklik.
És igaza volt. A kanca dülöngélni kezdett, a légzése hangosabb és reszelősebb lett, mint valaha, alig
tudtam a mellkasára szorítani a sztetoszkópot. Amikor éppen kitámasztottam a kezemet a véknyán,
akkor vettem észre a kis kidudorodást a bőre alatt. Kör alakú folt volt, mintha egy pennyt nyomtak
volna a szövet alá. Jól megnéztem. Igen, tisztán látható. és ott egy másik valamivel feljebb a hátán... és
a harmadik, a negyedik... Hatalmasat ugrott a szívem... tehát erről van szó.
– Mit fogok mondani Sir Ericnek? – nyögte az idomár. – Hogy megdöglött a kancája, és az
állatorvos még annyit sem tudott megállapítani, hogy mi baja van? – Kétségbeesve nézett körül,
mintha azt remélné, hogy Siegfried csodás módon előtűnik a semmiből.
A vállam felett szóltam vissza neki, miközben már a kocsi felé szaladtam.
– Egy szóval sem mondtam, hogy nem tudom! Urticariája van!
Ott botladozott a nyomomban.
– Urti... az meg mi?
– Csalánkiütés – válaszoltam, az üvegeim között kotorászva az adrenalin után.
– Csalánkiütés! – meresztette rám a szemét. – De hát az nem okozhat ilyet!
Felszívtam 5 köbcenti adrenalint a fecskendőbe, és indultam vissza.
– Semmi köze a csalánhoz. Allergiás reakció, ami többnyire ártalmatlan, de néhány ritka esetben
ödémát okoz a légcsőben. Pontosan ezzel állunk szemben.
Nem volt könnyű megtalálnom a tántorgó kanca vénáját, de pár pillanatra megnyugodott, én pedig
benyomtam a hüvelykujjamat a nyaki barázdába. Ahogy megfeszült a nagy verőér, beleszúrtam a tűt,
és belőttem az adrenalint. Aztán hátraléptem és megálltam az idomár mellett.
Egyikünk sem szólalt meg. A vergődő állat látványa, a nehéz légzés hangja mindkettőnket
megdermesztett.
 Tudtam, hogy bármelyik pillanatban elpusztulhat, és elborzadtam a gondolattól. Amikor a kanca
megbotlott, és kis híján elesett, még szorosabban markoltam meg a zsebemben a szikét, amit az
adrenalinnal együtt vettem magamhoz. Jól tudtam, hogy okosabb lenne gégemetszést végeznem, de
nem volt nálam tubus. Ha az állat elesik, bele kell vágnom a torkába, de elhessegettem magamtól. a
gondolatot. Pillanatnyilag az adrenalin hatására vártam.
Beamish reményvesztett gesztussal emelte fel a kezét.
– Nincs segítség, ugye? – suttogta.
Vállat vontam.
– Van egy halvány esély. Ha az injekció időben csökkenti a légcsőben a folyadékot... még várnunk
kell.
Bólintott, és én az érzelmek egész sorát olvashattam le az arcáról; nemcsak a rettegést, hogy el kell
mondania a rossz hírt a híres tulajdonosnak, de a lovat szerető ember fájdalmát is, akinek végig kell
néznie egy gyönyörű állat szenvedését.
Először azt hittem, hogy képzelődöm, de úgy tűnt, hogy a légzés már nem annyira reszelős. Aztán
kétségek között vergődve észrevettem, hogy csökken a nyáladzás: a kanca már tudott nyelni.
Attól a pillanattól hihetetlenül felgyorsultak az események. Az allergia tünetei drámai
hirtelenséggel lépnek fel, de hála istennek, gyakran éppen olyan gyorsan tűnnek el a kezelés után.
Tizenöt perc múlva a kanca már szinte egészségesnek látszott. Kicsit sípolt még a tüdeje, de már úgy
tekintett körbe, mintha megszabadult volna a tehertől.
Beamish, aki mintegy kábulatban figyelte a történteket, kihúzott egy maroknyi szénát az egyik
bálából, és eléje tartotta. Az állat mohón kikapta a kezéből, és jóízűen rágni kezdte.
– Nem tudom elhinni – motyogta maga elé az idomár. – Semmit se láttam még olyan gyorsan hatni,
mint azt az injekciót.
Úgy éreztem, mintha rózsaszín felhőn úsznék, és egy boldog áramlat elsodorta minden
feszültségemet és nyomorúságomat. Hála istennek, a sok trauma között ilyen áldott pillanatai is
vannak az állatorvosi munkának; a hirtelen átmenet a kétségbeesésből a győzelembe, a szégyenből a
büszkeségbe.
Szinte a föld fölött lebegve mentem a kocsimhoz, és ahogy beültem, Beamish bedugta a fejét a
nyitott ablakon.
– Doktor úr... – Nem az az ember volt, akinek könnyen jönnek a szájára a választékos kifejezések, a
szabad ég alatt, a lovak hátán töltött sok-sok év alatt kicserzett arca rángatózott, miközben a szavakat
kereste. – Doktor úr, most már úgy gondolom, nem kell ahhoz lovas embernek lenni, hogy valaki
lovakat gyógyítson, nem igaz?
Szinte könyörgést olvastam ki a szeméből, ahogy néztük egymást. Hirtelen elnevettem magam,
mire megenyhült az arckifejezése.
– Igaz – mondtam, és elhajtottam.
13.

Van-e a kutyáknak humorérzékük?

Én úgy éreztem, minden humorérzékemre szükségem van, amikor őrt álltam a Grand Hotel előtt.
Éjfél elmúlt, csípős szél süvített át az üres téren, és én annyira fáztam meg unatkoztam, hogy már az
is megkönnyebbülés volt, ha a puskatusra csapva szalutálhattam egy elhaladó tisztnek.
Keserűen azon tűnődtem: miközben mindenféle romantikus elképzelésem volt a pilótaképzésről, a
valóságban itt védelmezem az ellenségtől a scarborough-i Grand Hotelt. Kétségtelenül volt ebben
valami komikus, és sejtésem szerint ez terelte a gondolataimat Bailes gazda Shep nevű kutyája felé.
Bailes kis háza Highburn falu közepén állt, és az udvarát egy húsz méter hosszú folyosón lehetett
megközelíteni, amelyet csupán vállig érő falak szegélyeztek. Bal oldalt a szomszéd háza állt, jobbra a
farm előkertje. Ebben a kertben töltötte Shep a nap java részét.
Nagy kutya volt, sokkal nagyobb, mint egy átlagos collie. Voltaképpen biztos voltam benne, hogy
németjuhász vér is csörgedezik az ereiben, mert noha dús fekete-fehér bundája volt, de az erőteljes
végtagok és a szép formájú, barna foltos fej a felálló fülekkel is jelentettek valamit. Shep határozottan
különbözött azoktól a szikár kis állatoktól, amelyekkel napi körútjaim során találkoztam.
Ahogy végighaladtam a falak között, a gondolataim már az istállóban jártak, amely éppen
idelátszott az udvar túlsó végéből. Mert hogy Bailesék egyik tehene, név szerint Rose, olyan
megfoghatatlan emésztési rendellenességben szenvedett, amely álmatlan éjszakákat szokott okozni az
állatorvosoknak. Rendkívül nehéz ezeket diagnosztizálni. Az állat gyomra két napja korogni kezdett,
elapadt a teje, és amikor tegnap megvizsgáltam, egyik lehetőség a másik után merült fel bennem.
Drótot nyelt? Nem lehet, mert a negyedik gyomor összehúzódása normális volt, és az állat normális
kérődző hangokat adott ki. Még egy kis szénát is elrágcsált, ha étvágytalanul is.
Lehet, hogy elzáródás? Vagy részleges bélcsavarodás? A hasi fájdalomhoz kétség sem fért, és
hozzá még az állandósult 39 fokos láz – mégiscsak drót lesz az! Persze gyorsan választ kaphattam
volna, ha felnyitom a tehenet, de Bailes régi vágású gazda volt, és nem szívesen vette volna, ha biztos
diagnózis hiányában belenyúlok a jószágába. Márpedig biztos diagnózisom nem volt, ezt el kellett
ismernem.
Mindenesetre úgy állítottam fel a tehenet, hogy egy félajtóra emeltem a két mellső lábát, és adtam
neki egy erős, olajos hashajtót.
– Bízzál Istenben, és tartsd tisztán a beleket – tanácsolta egyszer egy idősebb kollégám. Volt benne
valami.
Félúton járhattam a két fal között, abban reménykedve, hogy jobb állapotban látom viszont a
páciensemet, amikor egyszerre, a semmiből egy harsogó hang szinte megrepesztette a dobhártyát a
jobb fülemben. Megint Shep volt az.
A fal éppen elég magas volt ahhoz, hogy a kutya felugorjon rá, és beleugasson az arra járók
fülébe. Kedvenc foglalatossága volt ez, és engem sem először lepett meg vele; de még soha annyira,
mint most. A kutya a másodpercnek arra a törtrészére időzítette az ugrást, amikor figyelmem a
legmesszebbre kalandozott; pontosan akkor ugatott fel éles hangon, és a fogai csak centiméterekre
voltak az arcomtól. Márpedig a hangja illett a termetéhez, harsányan és mélyen tört föl erőteljes
mellkasának mélyéből és tátott szájából.
Hatalmasat szökkentem, és amikor földet értem, zakatoló szívvel és zúgó fejjel, átnéztem a falon.
De mint mindig, most is csak egy rohanó, szőrös alakot láttam eltűnni a ház sarka mögött.
Rejtély volt ez az egész. Miért csinálja? Gonosz állat lenne, aki rosszat forral ellenem, vagy jó
játéknak tartja csupán? Nem kerültem hozzá elég közel ahhoz, hogy megfejtsem a titkot.
– Azt hiszem, elzáródása van – morogta Bailes sötéten. Összeszorítottam a fogamat. A farmerek
idősebb nemzedéke „elzáródásnak” nevezte a hasi rendellenességek teljes skáláját.
– Ezek szerint nem hatott az olaj?
– Nem a', csak kis, kemény bogyókat nyomott ki tűle. Elzáródás lesz ez, én mondom magának.
– Rendben van, Bailes gazda – mondtam kényszeredett mosollyal. – Megpróbálkozunk valami
erősebbel. – Behoztam a kocsiból a gyomormosó berendezést, amelyet annyira kedveltem, és amely
nagy bánatomra azóta eltűnt az életemből. A gyomorba vezetendő hosszú gumicső tartozott hozzá,
egy fa szájpecek, és bőrszíjak a szarvak hátrafeszítéséhez. Miközben belepumpáltam az állatba két
gallon, formalinnal és nátrium-kloriddal dúsított meleg vizet, úgy éreztem magam, mint a régi gárdát
csatába vezénylő Napóleon a waterlooi síkon. Ha ez sem használ, akkor semmi.
Mégsem töltött el a szokásos önbizalom. Itt nem stimmelt valami. De meg kellett próbálnom.
Tennem kellett valamit, ami működésbe hozza a tehén belső szerveit, mert nagyon nem tetszett az,
ahogy az állat kinéz. Még mindig hallatszott a halk korgás, és kezdett beesni a szeme – ami a
legrosszabb jel a szarvasmarháknál. És már enni sem evett.
Másnap reggel, amikor áthajtottam az egy utcás falun, megláttam a boltból kilépő Bailesnét.
Lefékeztem mellette, és kidugtam a fejem az ablakon.
– Hogy van Rose, Mrs. Bailes?
Letette a földre a kosarat, és elkomorulva nézett rám.
– Jaj, rosszul, doktor úr. Azt mondja az uram, hogy nem sok van már neki hátra. Ha őt keresi,
akkor vágjon át azon a mezőn. Az ajtót javítja abban a kis pajtában.
Nyomorultul éreztem magam, ahogy odahajtottam a mezőre vezető kapuhoz. A kocsit ott hagytam
az úton, és eltoltam a reteszt.
– A fenébe! A fenébe! – morogtam, miközben elindultam a zöldben. Nem tudtam szabadulni a rossz
sejtelemtől, hogy itt tragédia készülődik. Ha megdöglik a tehén, az súlyos csapás lesz egy olyan
kisbirtokosnak, akinek csak tíz tehene és néhány disznaja van. Tennem kéne valamit, és nyomasztó
volt a gondolat, hogy eddig nem jutottam semmire.
És mégis, mindezek dacára, éreztem, hogy béke tölti el a lelkemet. Széles mező volt, a távoli végén
láttam a pajtát, és ahogy haladtam felé, a magas fű a térdemet borzolta. Ideje lett volna már lekaszálni,
és én hirtelen ráébredtem, hogy nyár dereka van, melegen süt a nap, és mindenfelől árad felém a
lucernából és a körülöttem növő, meleg fűből a kristálytiszta levegőbe felszálló illat. A szomszédos
mezőn virágban állt a disznóbab, én pedig azon kaptam magam, hogy félig lehunyt szemmel, mélyen
beszívom egzotikus illatát, mintha csak összetevőire akarnám bontani a pompás aromát.
 És az az áldott csend, az volt a legmegnyugtatóbb az egészben. Meg az egyedüllét. Szédült fejjel
néztem végig a napfényben alvó mérföldekre elnyúló üres, zöld vidéken. Semmi sem moccant, hang
sem hallatszott.
És akkor, minden figyelmeztetés nélkül, valószínűtlenül harsány robaj rázkódtatta meg lábam alatt
a földet. Egy rettenetes pillanatra hatalmas, szőrös test sötétítette el a kék eget, és egy vörös száj
ugatott bele az arcomba. Szinte sikítva tántorodtam hátra, és rémülten tágra nyílt szemem a kapu felé
rohanó Shepet látta eltűnni a fűben. Ott rejtőzött a mező közepén, a magas növényzet között, kivárta,
hogy a közvetlen közelébe érjek, és csak akkor támadott.
Vajon véletlenül került-e oda, vagy észrevette, hogy jövök, és mögém lopakodott? Sosem fogom
megtudni, de az ő szempontjából abszolút sikeres volt a hadművelet, mert annyi biztos, hogy még
életemben nem ijedtem meg ennyire. Szép számmal volt ilyesmire alkalmam, de ahogy ez a nagy
kutya hirtelen rám ugatott ott a néma csöndben, az semmihez nem volt fogható. Hallottam esetekről,
amikor a hirtelen stressz a belek akaratlan ürítéséhez vezet, és határozottan állíthatom, hogy ez
alkalommal kis híján én is összecsináltam magam.
Még mindig remegve érkeztem oda a pajtához, és Bailes jóformán szótlanul jött velem vissza az
úton át a farmhoz.
Kínjaimat csak tetézte, amikor megláttam a páciensemet. Leaszott róla a hús, és beesett szemével
apatikusan bámulta maga előtt a falat. A baljós korgás most még hangosabb volt.
– Biztosan drótot nyelt! – motyogtam. – Engedje el egy pillanatra, legyen szíves!
Bailes levette róla a láncot, és Rose végigment az istállón. A túlsó végében megfordult, és szinte
szaladt vissza az állásába, meglehetős ügyességgel ugorva át a vízelvezető csatornát. Akkoriban
Udall „Gyakorlati állatorvoslás” című munkája volt a bibliám, és a nagy ember azt állította, hogy ha
egy tehén könnyedén mozog, akkor nem valószínű, hogy idegen test lehet a recésgyomrában.
Megmarkolásztam Rose marját, és ő nem mutatott fájdalmat... nem, nem, valami más lesz itt a bibi.
– Ez a legrosszabb elzáródás, amit csak láttam – mondta Bailes. – Adtam neki egy adagot abbúl a
nagyon erős szerbűl ma reggel, de az se használt.
A kezembe fogtam elgyötört homlokomat.
– Mi volt az, Bailes gazda? – Mindig rossz jel, ha az ügyfél a saját szakállára nyúl gyógyszerhez.
A farmer felnyúlt a telepakolt ablakpárkányra, és odaadott egy üveget. „Doktor Hornibrook
gyomorelixírje. A legjobb orvosság minden szarvasmarha-betegségre.” A címkéről egy cilindert és
császárkabátot viselő doktor nézett rám magabiztosan, miközben kihúztam a dugót és beleszagoltam
az üvegbe. Könny szökött a szemembe, és hátratántorodtam. Olyan szaga volt, mint a tiszta
ammóniának, de nem voltam abban a helyzetben, hogy fumigáljam.
– Az az átkozott korgás! – Rázkódott meg a farmer válla. – Mi okozza?
Nem volt értelme azt mondanom, hogy úgy hangzik, mintha hashártyagyulladás támadott volna
meg egy bizonyos területet, mert nem tudtam, hogy azt mi okozza.
Úgy döntöttem, hogy teszek egy utolsó kísérletet a gyomormosóval. Még mindig az volt a
leghatékonyabb eszköz a fegyvertáramban, de ezúttal két font fekete melaszt is hozzáadtam a
keverékhez. Akkoriban szinte mindegyik farmer tartott egy hordó melaszt a tehénistállóban, így csak
oda kellett mennem a sarokba, és leemelnem a hordó fedelét.
Gyakran elsirattam azóta a melaszos hordók eltűnését, mivel jó gyógyszer volt a szarvasmarha
betegségeire, de ezúttal nem nagyon reménykedhettem benne. Lassan kifejlődő orvosi ösztönöm azt
súgta, hogy valami alapvetően rosszul működik ennek az állatnak a belsejében.
Legközelebb csak másnap délután mentem át Highburnbe. A kocsit a tanya előtt hagytam, és
elindultam a két fal között, de megálltam és egy tehenet kezdtem el bámulni a mezőn, az út túlsó
oldalán. Egy legelő volt az, annak a lucernásnak a szomszédságában, amelyen tegnap áthaladtam, és
Rose volt az a tehén. Nem téveszthettem el szép sötétvörös színe és a bal oldalán díszelgő,
focilabdaszerű fehér folt miatt.
Kinyitottam a kaput, és pillanatok alatt elillant minden aggodalmam. Fantasztikus, csodás javulás
mutatkozott, Rose valójában úgy festett, mint egy tökéletesen egészséges állat. Odamentem hozzá és
megvakartam a farát. Jámbor jószág volt, és éppen csak odapislantott rám, miközben a füvet
rágcsálta; a szeme sem volt már beesett, hanem tiszta és ragyogó.
Megtetszhetett neki egy zöld sáv, távolabb a mezőn, mert lassan megindult arrafelé. Én, szinte
transzban, követtem, ahogy lépkedett, bosszúsan rázogatva a fejét, hogy elhessentse a legyeket,
éhesen szimatolva az ínycsiklandó füvet. A korgásnak nyoma sem volt, és a tőgye feszesen, telten
csüngött alá a lábai között. Elképesztő volt a tegnap óta bekövetkezett változás.
Hatalmas megkönnyebbülés járt át, és akkor megpillantottam Bailest, aki a szomszédos mezőt
határoló falon mászott át éppen. Még mindig azon a csűrajtón dolgozott.
Ahogy közeledett, együttérzés fogott el iránta. Vigyáznom kellett, hogy ne tűnjek túlságosan
diadalittasnak. Kicsit kínosan érezheti most magát, miután tegnap a házi szereivel és a viselkedésével
elárulta, hogy bizalmatlan irántam. De hát aggódott a szegény öreg – igazán nem hibáztathatom érte.
Nem volna helyes, ha most túlzottan büszkélkednék.
– Ó, jó napot, Bailes gazda! – köszöntöttem túláradóan. – Rose remekül néz ki, nem igaz?
A farmer levette a sapkáját és megtörölte a homlokát.
– Igen, mintha nem is ugyanaz a tehén vóna.
– Nem hinném, hogy további kezelésre szorul – mondtam. Talán egy kis célzás nem árt meg,
gondoltam bizonytalanul. – De az a tegnapi extra gyomormosás tényleg jót tett neki.
– Az a pumpa? – vonta fel Bailes a szemöldökét. – Ja, annak aztán semmi köze hozzá.
– Mi? Mit mond? Hiszen az gyógyította meg.
– Az ugyan nem. A Jim Oakley kúrálta ki.
– Jim... mi a fene...
– Igen, Jim átgyütt tegnap este. Gyakran átgyün esténként, oszt' megnézte a tehenet, és megmondta,
mit köll tenni. Mondhatom magának, hogy akkor mán haldoklott, egyáltalán nem tett neki jót az a
pumpálás. Jim azt mondta, hogy futtassam ki a belit a mezőn.
– Micsoda?
 – Na hát, ezt mondta. Látott ű már ilyet, és aztat is helyre hozta a futtatás. Hát kihajtottuk a Rose-t,
megfuttattuk, és tényleg jót tett neki. Egybűl jobban nézett ki.
Kiegyenesedtem.
– És kicsoda – kérdeztem fagyosan – az a Jim Oakley?
– Hát a postás.
– A postás?!
– Igen, de régebben tartott egy pár jószágot. Nagyon ért a jószághoz az a Jim.
– Nem kétlem, de arról biztosíthatom, Bailes gazda...
A farmer felemelte a kezét.
– Szót se többet, fiam. Jim kúrálta ki, kár is vóna tagadni. Bárcsak látta vóna, ahogy meghajtotta.
Öreg legény ő is, de azér' megfuttatta rendesen. Úgy futott, mint a nyúl – s még kuncogott is, ahogy
felidézte.
Ez már sok volt nekem. A farmer dicshimnusza alatt szórakozottan vakargattam a tehén farát, és
bepiszkoltam a kezem. Összeszedve maradék méltóságomat odabiccentettem Bailesnek:
– Hát, most már mennem kell. Megengedi, hogy kezet mossak a házban?
– Menjen csak – válaszolta. – Az asszony majd ad meleg vizet.
Ahogy ballagtam visszafelé a mezőn, egyre jobban nyomasztott az eset kegyetlen igazságtalansága.
Szinte révületben haladtam át a kapun, majd az úton. Mielőtt beléptem volna az átjáróba a falak között,
belestem a kertbe. Üres volt. A durva köveken baktatva még jobban belemerültem a bánatomba.
Kétség nem fért hozzá, hogy ezúttal komplett idiótának bizonyultam. Bárhonnan néztem a dolgot,
sehol sem találtam mentséget.
Úgy tetszett, mintha nagyon sokára értem volna el a fal végét, de már fordultam volna jobbra, a
konyhaajtó felé, amikor hirtelen lánc csörgését hallottam bal felől, és rám vetette magát egy bömbölő
teremtmény, harsányan beleugatott az arcomba, majd eltűnt.
Ezúttal azt hittem, hogy kiugrik a szívem. A legmélyebb rosszkedvben, önbizalmam fogytán
végképp nem voltam fölkészülve Shepre. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy Mrs. Bailes időnként
kiköti a bejárat melletti kutyaólhoz, hogy elijessze a nemkívánatos látogatókat. Nekidőltem a falnak,
fülemben dobolt a vér, és tompán néztem a köveken tekergő hosszú láncot.
Szót sem vesztegetek azokra az emberekre, akik elveszítik az önuralmukat az állatokkal szemben,
de akkor valami megpattant az agyamban. Kitört belőlem minden frusztrációm, artikulátlanul
üvöltözni kezdtem, megragadtam a láncot, és őrjöngve húzni kezdtem. Az a vesztemre törő kutya
odabent van az ólban. Végre tudtam, hogy hol keressem, és eljött az idő, hogy felelősségre vonjam. A
kutyaház három méterre lehetett tőlem, és eleinte semmit sem láttam. Csak a holt súlyt éreztem a lánc
végén. Aztán, ahogy húztam könyörtelenül, feltűnt egy orr, majd a fej, végül a nagy állat egész teste,
amint ott lógott tehetetlenül a nyakörvénél fogva. Nem akaródzott neki felállni és az üdvözlésemre
sietni, de én nem ismertem szánalmat, centiméterről centiméterre húztam magam felé a köveken,
amíg ott nem hevert a lábaimnál.
Még mindig dühöngve lehajoltam hozzá, megráztam az öklöm az orra előtt, és pár centiméterről
beleordítottam a képébe.
– Te csirkefogó! Ha még egyszer ezt teszed velem, beverem azt a rohadt fejedet! Hallasz engem?
Be fogom verni azt a rohadt fejedet!
Shep rémülten forgatta a szemét, és a farka bocsánatkérően verdesett a lábai között. Amikor tovább
üvöltöztem vele, behízelgő vigyorra húzta az ínyét, majd a hátára hengeredett, és félig behunyt
szemmel, mozdulatlanul kinyúlt előttem.
Tehát erről van szó: gyáva a kutya. Csalás volt a sok bősz támadás. Kezdtem lenyugodni, de azt
akartam, hogy megtanulja a leckét.
– Jól van, pajtás – suttogtam fenyegetően. – Ne feledd, amit mondtam! – Elengedtem a láncot, és
utoljára még rákiáltottam. – Most pedig takarodj!
Shep, szinte térden csúszva, behúzott farokkal kotródott vissza az óljába, én pedig bementem a
házba, hogy megmossam a kezemet.
Vereségem emléke jó ideig nem hagyott nyugodni. Nem volt kétségem afelől, hogy igaztalanul
bántak velem, de immár idősebben és bölcsebben tekintve vissza az esetre, úgy ítélem meg, hogy
tévedtem.
A Bailes tehenének tünetei az oltógyomor kóros helyváltoztatására utalnak (amikor a jobb oldalról
átcsúszik a bal oldalra), ám akkoriban még nem volt ismert ez az állapot. Manapság sebészeti
beavatkozással orvosoljuk: egyszerűen visszatoljuk a helyére az elvándorolt szervet, és öltésekkel
rögzítjük. De néha hasonló eredménnyel jár az is, ha ledöntjük a tehenet és átfordítjuk a másik
oldalára, így hát miért ne válhatna be a futtatás is? Önként beismerem, hogy számtalanszor
alkalmaztam Jim Oakley „futtasd ki a belit” módszerét, nem egyszer látványos sikerrel. Mind a mai
napig sokat tanulok a farmerektől, de ez volt az egyetlen eset, amikor egy postástól tanultam.
Meglepődtem, amikor egy hónappal később újra kihívtak Bailes valamelyik tehenéhez. Arra
számítottam, hogy Rose-zal való felsülésem után inkább Jim Oakley segítségét veszi igénybe, ha baj
van. De nem, a farmer hangja éppen olyan udvarias és barátságos volt a telefonban, mint máskor, és
semmi jelét nem adta annak, hogy elvesztette irántam a bizalmát. Különös volt...
A kocsit a farm előtt hagytam, majd óvatosan bekémleltem a kertbe, mielőtt a falak közé
merészkedtem volna. Halk fémcsörgés jelezte, hogy Shep odabent lapul a kutyaólban, mire
lelassítottam lépteimet: nem akartam, hogy újra meglepjen. Az átjáró végére érve megálltam, vártam
egy darabig, de csak egy orrhegyet láttam, aztán még az is eltűnt a szemem elől. Tehát a kitörésem
megtette a hatását a nagy kutyára – tudta, hogy többé nem tűröm el lehetetlen viselkedését.
Mégsem éreztem jól magam, amikor a vizit után elhajtottam. Nem nagy dicsőség fölébe kerekedni
egy állatnak, és az a kínos érzés gyötört, hogy legfőbb örömétől fosztottam meg Shepet. Végül is
minden teremtménynek joga van valamilyen szórakozáshoz, és noha Shep hobbija időnként rossz
hatást gyakorolt mások szívműködésére, mégiscsak az ő magánügye volt. Feszengve gondoltam arra,
hogy elvettem valamit az életéből. És nem voltam büszke magamra.
Ezért rossz előérzettel állítottam le a kocsit a Bailes-farm előtt, amikor legközelebb, de még azon a
nyáron Highburnön át vitt az utam. A fehér és poros falusi utca szunyókálni látszott a délutáni
napsütésben. Semmi sem mozdult a mindent beborító csendben – kivéve egy apró embert, aki a falak
közötti átjáró felé igyekezett. Kövér volt és sötét bőrű, a falu szélén tábort vert cigány üstfoltozók
egyike, és lábasokkal meg fazekakkal volt tele a karja.
Leshelyemről a kerítés lécein át beláttam az előkertbe, ahol Shep hangtalanul meglapult a fal
tövében. Elbűvölve figyeltem, ahogy az emberke minden sietség nélkül belép az átjáróba, a kutya
pedig követi a fal túloldalán mozgó fejet.
Félúton történt, ahogy számítottam rá. A tökéletesen időzített ugrás, a pillanatnyi szünet a
tetőfokon, majd a harsány ugatás a gyanútlan fülbe.
A hatás most sem maradt el. Hadonászó karokat láttam és repülő edényeket, amit hosszas
fémcsörgés hangja kísért, majd, mint akit puskából lőttek ki, ismét feltűnt a kis ember, jobbra fordult,
és elviharzott mellettem az utcán. Tekintetbe véve csaknem gömbölyű termetét, elképesztő
sebességgel kapkodta kurta lábait, és meg sem állt, amíg be nem ért a faluszéli boltba.
Nem tudom, miért éppen oda ment be, hiszen ott nem kaphatott a gyömbérnél komolyabb
szíverősítőt.
Shep látható elégedettséggel vette be magát ismét a fű közé, majd elhevert egy almafa hűvös
árnyékában, és a mancsára fektetett fejjel, kényelembe helyezkedve várta a következő áldozatát.
Magamban mosolyogva fordítottam el az indítókulcsot, és hajtottam tovább. Megállhattam volna a
boltnál, hogy megmondjam a kis embernek: nyugodtan összeszedheti az edényeit, mert a legkevésbé
sem kell attól tartania, hogy széttépik, de inkább átadtam magam a megkönnyebbülésnek, hogy
mégsem oltottam ki a rettenthetetlenség szikráját a nagy kutyából: Shep tovább űzhette régi
szórakozását.

14.

Úgy gondolom, ha egyszer bűnre adod a fejed, később egyre könnyebben megy a dolog. Csak
elkezdeni nehéz.
Legalábbis én így láttam, ismét fenn ülve a buszon, mert másodszor is meglógtam. Egyáltalán nem
okozott gondot kisurranni a Grand Hotelból, végig Scarborough utcáin, ahol nyoma sem volt katonai
rendőröknek, és ügyet sem vetett rám senki, amikor hanyagul besétáltam a buszpályaudvarra.
Február 13-a volt, szombat. Helen erre a hétvégére várta a gyereket. Bármelyik percben
megindulhatott a szülés, és én képtelen voltam belenyugodni, hogy itt ülök tőle néhány mérföldre, és
nem tehetek semmit. Se mára, se holnapra nem voltak óráink, tehát nem fogok lemaradni semmiről,
és az én jelenlétem sem fog hiányozni senkinek. Pusztán formális függelemsértést követek el, de hát
nincs más választásom. Akárcsak az első alkalommal, most is látnom kellett Helent.
Nem maradok soká, gondoltam, miközben a házuk jól ismert kapuja felé tartottam. Bementem, és
csalódottan néztem körbe az üres konyhában – valamiért biztosra vettem, hogy ott fog várni rám,
kitárt karral. A nevét kiáltottam, de semmi sem mozdult a házban. Még ott hallgatóztam, amikor egy
befelé nyíló ajtón át megjelent az apósom.
– Fia született – mondta.
 Megkapaszkodtam az egyik szék hátában.
– Micsoda?
– Fia született – ismételte meg vérlázító nyugalommal.
– Mikor?
– Pár perce. Éppen most telefonált Brown nővér a szülőotthonból. Furcsa, hogy csak úgy besétált
ide.
Ahogy ott kapaszkodtam a székbe, fürkésző pillantást vetett rám:
– Nem kér egy kis whiskyt?
– Whiskyt? Nem. Miért?
– Hát, kicsit sápadtnak tűnik, fiam. Mindenesetre nem ártana, ha enne valamit.
– Nem, köszönöm, nem, azonnal oda kell mennem.
Elmosolyodott.
– Ne siessen úgy, fiam. Egy ideig még úgysem engedik be hozzá. Egyék inkább valamit.
– Sajnálom, de nem megy. Megengedi... megengedi, hogy elvigyem a kocsit?
Még akkor is remegtem egy kissé, amikor elhajtottam. Legalább felkészített volna az apósom,
mondhatta volna például, hogy „Nagy újságom van a számára” vagy valami ilyesmit, de a puszta
bejelentés, csak úgy, magában, minden körítés nélkül, bizony váratlanul ért. Amikor lefékeztem a
Brown-féle szülőotthon előtt, még mindig nem tudtam felfogni, hogy apa lettem.
Hivatalosan Greenside Szülőotthonnak hívták a helyet, de valójában Brown nővér lakóháza volt az.
A nővér benne volt a hivatalos bába-jegyzékben, és általában két-három helybeli asszony szült nála
egyszerre.
Maga nyitott ajtót, és összecsapta a kezét.
– Herriot doktor! Maga aztán gyorsan ideért! Hogy kerül ide? – Derűs, fürge, huncut tekintetű kis
asszony volt.
Zavartan mosolyogtam:
– Hát, éppen benéztem az apósomhoz, és tőle hallottam a hírt.
– Még annyi időt sem hagyott nekünk, hogy rendesen megmosdassuk a kis legényt – mondta. – De
annyi baj legyen, jöjjön be és nézze meg. Remek kisbaba, négy kiló.
Mintha álmodnék, úgy mentem be utána a kis házba, föl a lépcsőn, be egy hálószobába. Helen
kipirultan feküdt az ágyban.
– Szervusz – mondta. Odamentem és megcsókoltam.
– Milyen volt? – kérdeztem idegesen.
– Szörnyű – válaszolta Helen minden lelkesedés nélkül. Aztán a mellette álló kiságy felé intett a
fejével.
Életem első pillantását vetettem a fiamra. A kis Jimmy színe téglavörös volt, az arca puffadt és
formátlan. Ahogy fölé hajoltam, az állához rántotta parányi ökleit, és úgy festett, mintha valami
rettenetes harc dúlna a bensejében. Az arca kidagadt és elsötétült, vonásai eltorzultak, és a püffedt arc
mélyéről vészjóslóan meredt rám a szeme, miközben a nyelvét kidugta a szája sarkán.
– Édes Istenem! – kiáltottam fel.
A nővér ijedten nézett rám.
– Mi baj?
– Hát, olyan furcsán néz ki ez a kicsi, nem gondolja?
– Micsoda? – meredt rám bőszen. – Hogy mondhat ilyet, doktor úr? Hiszen gyönyörű ez a kisbaba!
Ismét odapislantottam a rácsos ágyra. Jimmy bandzsítva nézett vissza rám, az arca bíborszínt öltött,
és nyálbuborékok jelentek meg az ajkán.
– Biztos benne, hogy jól van? – kérdeztem.
Az ágy felől fáradt kuncogás hallatszott, de Brown nővér nem élvezte a dolgot.
– Jól van, mondja meg, hogy mire gondol! – húzta ki magát peckesen.
Csoszogtam a lábammal.
– Nos, izé... nincs neki semmi baja?
Már attól féltem, hogy megüt.
– Hogy képzeli? Egyáltalán, miről beszél? Életemben nem hallottam még ekkora ostobaságot! –
Kérdően nézett az ágy felé, de Helen, kimerült mosollyal az arcán, lecsukta a szemét.
Félrevontam a feldühödött asszonykát.
– Nézze, nővér, nincs véletlenül egy másik csecsemő is a háznál?
– Másik micsoda? – kérdezte fagyosan.
– Csecsemő... egy másik újszülött. Akivel össze tudnám hasonlítani Jimmyt.
Óriásira tágult a szeme.
– Összehasonlítani?! Doktor úr, egy percig nem hallgatom tovább magát, most már elég legyen
ebből!
– Kérem, nővérke! – ismételtem. – Van itt még egy csecsemő?
Hosszú szünet következett, mialatt a nővér úgy meredt rám, mint valami új és felfoghatatlan
jelenségre.
– Hát... Dewburnné ott fekszik a szomszéd szobában. A kis Sidney majdnem egyszerre született
Jimmyvel.
– Megnézhetném? – unszoltam könyörögve.
A nővér tétovázott, aztán szánakozó mosoly ült ki az arcára.
– Hát maga... maga... várjon egy percet.
Átment a másik szobába, ahonnét fojtott hangokat hallottam. Majd visszatért és intett, hogy
kövessem.
Dewburnné a hentes felesége volt, jól ismertem. A párnán nyugvó arca épp olyan vörös és fáradt
volt, mint Helené.
– Ó, doktor úr, igazán nem számítottam magára! Azt hittem, hogy a seregben van.
– Ott is vagyok a légierőnél, Mrs. Dewburn. De most... izé, eltávozást kaptam.
Belenéztem a kiságyba. Sidney szintén sötétvörös volt és puffadt, és mintha ő is birkózott volna
önmagával. E belső harc az eltorzuló arcvonásokban adott hírt magáról, majd egy fogatlan
vicsorgásban tetőzött.
Önkéntelenül hátraléptem.
– Milyen szép gyerek – mondtam.
– Igen, valóban gyönyörű – válaszolta meghatottan az anya.
– Hát, tényleg fantasztikus. – Még egy hitetlenkedő pillantást vetettem a rácsos ágyra. – Nos,
nagyon köszönöm, Dewburnné. Igazán kedves magától, hogy megnézhettem a kicsit.
– Ugyan, doktor úr, maga a kedves, hogy érdeklődik iránta.
Az ajtón kilépve nagy levegőt vettem és megtörültem a homlokomat. Hatalmas megkönnyebbülést
éreztem. Sidney ugyanis még Jimmynél is rémesebben festett.
Amikor visszamentem Helen szobájába, Brown nővér az ágy szélén ült, és a két nő láthatólag
rajtam nevetett. Persze, visszanézve magam is tudom, hogy ostobán viselkedtem. Mind Sidney
Dewburn, mind a fiam ma már nagy, erős és feltűnően jóképű fiatalember, tehát alaptalanok voltak a
félelmeim.
A kis nővér csúfondárosan nézett rám. Azt hiszem, megbocsátott nekem.
– Ha jól sejtem, a borjakat meg a kiscsikókat persze szépnek látja az első perctől fogva?
– Mi tagadás – válaszoltam. – Szerintem szépek is.
Mint mondottam volt, nem vagyok egy ötletgyáros, de Scarboroughba visszamenet a buszon
ördögi terv fogamzott meg elmémben.
Rendkívüli eltávozást fogok kapni, de miért venném igénybe éppen most? Helen még két hétig bent
marad a szülőotthonban, és nem volna semmi értelme egyedül ténferegnem Darrowbyben. Inkább két
hét múlva kéne megkapnom azt a táviratot, amely értesít a gyermek megszületéséről, és akkor a
családdal együtt tölthetném a szabadságomat.
Érdekes, hogy e vonzó gondolat milyen gyorsan söpörte el erkölcsi skrupulusaimat, de végül is,
mondtam magamban, kinek ártanék vele? Nem tartok igényt semmilyen különleges elbánásra, éppen
csak az időponton változtatnék egy kicsit. Ezzel igazán nem mérnék megrendítő csapást sem a RAF-
ra, sem Nagy-Britannia hadviselésére úgy általában. És még jóval azelőtt, hogy az elsötétített jármű
begördült volna a városba, eldöntöttem, hogy másnap írok egy barátomnak Darrowbybe, és
elrendezem vele a távirat dolgát.
De korántsem voltam én olyan megrögzött bűnöző, mint gondoltam, mert ahogy múltak a napok,
úgy kezdtek el rágni a kétségek. A kiképző táborban szigorú szabályok uralkodtak. Nagy bajba
kerülnék, ha kiderül a turpisság. De a Helennel töltendő szabadság képe minden más meggondolást
elsöpört.
 Aztán elérkezett a végzetes nap. Éppen az ágyunkon heverésztünk ebéd után a szobatársaimmal,
amikor erőteljes hang harsant fel a folyosón.
– Herriot közlegény! Gyerünk, Herriot, álljon elő!
A gyomrom összerándult. Valahogy nem számítottam rá, hogy Blackett repülő főtörzsőrmester
fogja intézni a dolgot. Gondoltam, majd jön egy szakaszvezető vagy egy tizedes, legfeljebb az egyik
őrmester, de nem a nagy ember maga.
Blackett repülő főtörzsőrmesternek mogorva embernyúzó kinézete volt; ösztövér, 188 centiméter
magas alakja, széles, csontos válla és markáns arca már önmagában is megtette a hatását. Általában az
altisztek elé kerültünk a vétségeinkkel, de ha Blackett repülő főtörzsőrmester vette kezébe a dolgot,
akkor azt megemlegettük.
Újra felharsant a kiáltás. Ugyanaz a mélyről jövő, bömbölő hang, amely reggelenként a
gyakorlótéren visszhangzott a fülünkben.
– Herriot! Álljon elő, Herriot!
Fürgén ügettem ki a szobából, végig a folyosó fényesre sikált padlóján. Majd merev vigyázzban
megálltam a hórihorgas ember előtt.
– Jelen, főtörzsőrmester úr!
– Maga Herriot?
– Igenis, főtörzsőrmester úr!
A két ujja között tartott távirat finoman súrolta a nadrágja szövetét, ahogy előre-hátra járt a keze.
Fájdalmasan nekilódult a szívverésem, amíg arra vártam, hogy mi fog történni.
– Na, fiam, örömmel közlöm, hogy a felesége szerencsésen túl van a szülésen. – Szeméhez emelte
a táviratot. – Azt írják, hogy „fiú, mindketten jól vannak. Brown nővér.” Hadd gratuláljak elsőként. A
kezét nyújtotta, és amikor megfogtam, elmosolyodott. Egyszerre egészen úgy festett, mint Gary
Cooper.
– Most pedig azonnal indul, és meglátogatja őket, értve vagyok?
Bambán bólintottam. Azt gondolhatta rólam, hogy érzéketlen alak vagyok.
A vállamra tette a kezét, és bevezetett a napos szobába.
– Gyerünk, semmirekellők, mozgás! – Erőteljes orgánuma szárnyalt az asztaloknál ülő repülősök
feje fölött. – Ez most fontos. Egy újdonsült apáról van szó. Eltávozási engedély, vasúti menetlevél,
zsold, villámgyorsan!
– Igenis, főtörzs. Máris, főtörzs. – Kopogni kezdtek az írógépek. A nagy ember odalépett a falon
lógó vasúti menetrendhez. – Nem is kell olyan messzire mennie. Lássuk csak... Darrowby, Darrowby...
igen, három húszkor indul innen Yorkba egy vonat. – Megnézte az óráját. – Még eléri, ha igyekszik.
Amikor újra megszólalt, attól féltem, hogy a föld alá süllyedek szégyenemben.
– Indulás vissza a szobába csomagolni! Addig elkészítjük az iratokat.
Átöltöztem a kimenő ruhámba, összepakoltam a zsákomat, a vállamra dobtam, aztán siettem vissza
a napos szobába.
 A repülő főtörzsőrmester ott várt rám. Kezembe nyomott egy hosszú borítékot.
– Minden benne van, és bőven maradt még ideje. – Végignézett rajtam, körbesétált és megigazította
a rangjelzést a sapkámon. – Így, nagyon jó. Nem engedhetjük el rendetlen külsővel az asszonykához,
nem igaz? – Újra rám villantotta a Gary Cooper-mosolyt. Jóképű, barátságos tekintetű ember volt,
csak idáig nem vettem észre.
Végigkísért a folyosón.
– Ez az első fia, igaz?
– Igenis, főtörzs úr!
Bólintott.
– Hát, nagy nap ez a mai. Nekem három is van. Már nagyobbacskák, mégis nagyon hiányzik, hogy
nem láthatom őket a nyavalyás háború miatt. Igazán irigylem magát, hogy csak besétál hozzájuk ma
este, és életében először megpillantja a fiát.
Forró hullámként borított el a lelkifurdalás, és ahogy megálltunk a lépcső tetején, meg voltam
győződve arról, hogy bűntudatos tekintetem és lapos pillantásaim el fognak árulni. De ő nem is
figyelt rám igazán.
– Tudja, fiam – mondta halkan, elnézve valahová a fejem felett –, ez lesz élete legboldogabb
időszaka.
A főlépcsőt nem volt szabad használnunk, ezért a keskeny személyzeti lépcső kövein csattogtam
lefelé, amikor újra meghallottam az erőteljes hangot.
– Adja át nekik üdvözletemet!
Csodálatos időt töltöttem Helennel, nagyokat sétáltunk, felfedeztük a babakocsi-tologatás
gyönyörűségét, a kis Jimmy külseje pedig időközben fantasztikus átalakuláson ment át. Sokkal jobban
jártam így, mintha a hivatalosan engedélyezett időpontban kapom meg az eltávozást, és kétség sem
fért ahhoz, hogy tervem sikerrel járt.
Mégsem tudtam büszkélkedni vele. Győzelmem fénye elhomályosult, és mind a mai napig
fenntartásokkal gondolok erre az esetre. Blackett repülő főtörzsőrmester mérgezte meg az
örömömet.

15.

– Kicsit dilis lehetsz, ha vidéki állatorvos vagy – mondta a fiatal repülős nevetve, de én úgy
éreztem, van is némi igazság a szavaiban. Előbb ő beszélt nekem a civil foglalkozásáról, és amikor
én ismertettem vele a munkám időbeosztását és körülményeit, hitetlenkedve csóválta a fejét.
Volt idő, amikor tiszta szívemből egyetértettem volna vele: például amikor már kilenc óra volt,
undorító, nyirkos este, és én még mindig dolgoztam. Erősebben markoltam a kormánykereket, és
kihúztam magam az ülésen, halkan felnyögve fáradt izmaim tiltakozására.
Miért választottam ezt a hivatást? Lehetett volna valami könnyebb, úriasabb szakmám is – mint
például a szénbányászat vagy a vízvezeték-szerelés. Három órája kezdtem el sajnálni magamat,
amikor egy borjaztatásra menet áthajtottam Darrowby piacterén. A boltok zárva, még a szitáló téli
eső is nyugodalmat sugallt, a munka végét, kandallókat, könyveket, gomolygó dohányfüstöt. Mindez
megvolt nekem is, plusz Helen, odahaza a manzárdlakásban.
Azt hiszem, az tette be nekem végképp a kaput, amikor megláttam azt a fiatal társaságot, amelyik
akkor indult el a Drovers elől; három lány és három fiú; kiöltözve és nevetve, nyilván táncolni
mentek, vagy valamilyen mulatságba. Mindenki pihent, mindenki jól érezte magát; mindenki, kivéve
doktor Herriotot, aki a hideg, nyirkos hegyek felé zötykölődött, ahol vesződséges munka várt rá.
Páciensem látványa sem tudott javítani a kedvemen. Csontos kis üsző hevert az oldalán az
omladozó, nyitott színben, öreg bádogkannák, féltéglák és más kacatok társaságában; nem nagyon
tudtam, mibe botlom bele, mert csak egy füstös olajlámpa világított, amelynek lángja hajladozott és
reszketett a szélben.
Két órája dolgoztam már a színben, centiméterenként húzva kifelé a borjút. Nem rendellenes fekvés
okozta a bajt, csak a szűk szülőcsatorna, de az üsző nem állt lábra, így végig a földön kellett
feküdnöm, a téglák és kannák között hemperegve, csak arra az időre állhattam föl, amíg
eltántorogtam a vizesdézsáig, miközben a jeges eső végigvert borzongó mellemen és hátamon.
És most hazafelé hajtok, az arcom merevre fagyott, felhorzsolt bőröm sajog a ruha alatt, és úgy
érzem magam, mintha egy csapat erős, felbőszült férfi tetőtől talpig összerugdosott volna. Már
csaknem elmerültem az önsajnálatban, amikor beértem a Copton nevű kis faluba. Meleg nyári
napokon idilli hely volt ez, mindig Perthshire egy zuga jutott róla eszembe, a zöld hegyoldal alsó
lejtőit körülölelő egyetlen utcájával és a fák sötét csoportjával, amely magasan felkúszott a hangás
fennsíkra.
De ma este halott, fekete helynek láttam esőverte, bezárt házaival a reflektorok fényében; csak
egyetlen, halvány fény világolt a falu közepén, amelyet a kocsma lámpája vetett a kanyargó útra.
Leállítottam a kocsit „A rókához és a kopókhoz” címzett kocsma himbálózó cégére alatt, és mintegy
ösztönösen kinyitottam az ajtót.
Kellemes meleg csapott meg a kocsmába lépve. Nem volt pult, csak magas támlájú padok és
tölgyfa asztalok sorakoztak az egyszerű falusi konyhából kialakított helyiség fehérre meszelt falai
mentén. Az egyik szögletben álló megfeketedett, öreg tűzhelyben fahasábok ropogtak, és a falióra
tiktakolása hallatszott a hangok mormolásába szőve. Nem volt olyan mozgalmas hely, mint a modern
kocsmák, de nyugalom honolt benne.
– Látom, munkából jön, doktor úr – szólított meg a szomszédom, amikor lehuppantam mellé a
padra.
– Igen, Ted, honnan tudja?
A férfi végignézett mocskos viharkabátomon és a gumicsizmán, amelynek lecserélésével már nem
bajlódtam a farmon.
– Hát, ez nem éppen a vasárnapi ruhája, aztán meg véres az orra és tehénszaros a füle. – Ted
Dobson nagy darab tehenész volt, harmincegynéhány éves, és amikor hirtelen rám vigyorgott,
kivillantak fehér fogai.
Én is elmosolyodtam, és elővettem a zsebkendőmet.
 – Furcsa, hogy ilyen időben mindig rájön az emberre az orrfújás.
Körülnéztem a teremben. Vagy egy tucat férfit láttam pintes korsókkal, néhányan dominóztak.
Csupa tanyamunkás; ilyenekkel szoktam találkozni, amikor még pirkadat előtt kiugrasztanak az
ágyból; görnyedt alakok, a szél és az eső miatt behúzott nyakkal tekernek ki a farmra nagykabátban,
beletörődve nehéz sorsukba. Gyakran gondoltam arra akkoriban, hogy ezt nekem csak időnként kell
megtennem, de nekik minden áldott reggel.
És heti harminc shillinget kapnak érte; már a puszta látásukra elszégyelltem magam egy kicsit.
Waters, a kocsmáros teletöltötte a poharamat, magasra emelve a kancsót, hogy a sör jó habos
legyen.
– Tessék, doktor úr, hat penny lesz. Magának megszámítom féláron.
A kancsó sör minden egyes csöppje a pincében álló fahordókból származott. Egy forgalmas
műintézetben ez a módszer tökéletesen alkalmatlan lett volna, de „A róka és a kopók” ritkán volt tele,
és Waters nem is gazdagodhatott volna meg a kocsmárosságból. De négy tehenet tartott az ivó
melletti istállóban, ötven tyúk csipegetett a hosszan elnyúló hátsó udvarban, és a két kocája minden
évben ellett egy alomra való malacot.
– Köszönöm, Waters. – Nagyot húztam a korsóból. A hideg ellenére megizzadtam a munkában, és a
sűrű, ízletes sör jólesően oltotta a szomjamat. Jártam már itt néhányszor korábban is, és az arcok
mind ismerősek voltak. Különösen az öreg Albert Close-é, a nyugalomba vonult juhászé, aki minden
este ott ült ugyanazon a helyen, a pad tűzhelyhez közelebbi végében.
Most is úgy üldögélt ott, mint máskor, állát a hosszú pásztorboton nyugtatva, amely végig vele volt
a munkás években, és üres tekintettel meredt maga elé. Félig a pad, félig az asztal alatt elnyúlva hevert
Mick nevű kutyája, éppoly vén és kiszolgált, mint a gazdája. Láthatóan egy mozgalmas eseményről
álmodott, mert hevesen csapkodott a mancsával, rángatózott a szája és a füle, majd fojtott ugatást
hallatott.
Ted Dobson megbökött, és elnevette magát.
– Úgy látom, az öreg Mick még mindig terelgeti a birkákat.
Bólintottam. Nem sok kétségem volt afelől, hogy a kutya a régi szép időket éli újra, amikor a
gazdája füttyére megfeszített izmokkal kilőtt, és széles ívet kanyarított futtában a legelő körül. Albert
maga is így lehetett vele. Mit láthat ez az üres szempár? Elképzeltem őt fiatalon, a szélfútta
fennsíkokat róva, végtelen mérföldeken át lápvidékeken, sziklákon és hegyi patakokon keresztül,
minden lépésnél a földbe szúrva ezt a botot. Nincs egészségesebb ember a völgységi pásztornál, aki
télen-nyáron szabad levegőn van, s esőben-hóban csak egy zsákot vet a vállára.
És most itt ült Albert, megtört, csúzos vénemberként, és apatikusan bámult ki az ősöreg, rongyos
tweedsapka ellenzője alól. Észrevettem, hogy üres a pohara, és odamentem hozzá.
– Jó estét, Mr. Close! – mondtam.
A füléhez tette a kezét és rám pislogott.
– He?
Megemeltem a hangom:
 – Hogy van, Mr. Close?
– Nem panaszkodhatok, fiatalember – motyogta. – Nem panaszkodhatok.
– Nem inna még egy sört?
– Köszönöm. – A poharára mutatott reszketeg ujjával. – Jöhet belé egy csepp, fiatalember.
Tudtam, hogy a csepp egy pintet jelent, és odaintettem a kocsmárost, aki szakértően kezelte a
kancsót. Az öreg pásztor megfogta az újratöltött korsót, és felnézett rám.
– Egészségére – dörmögte.
– A legjobbakat – mondtam, és már indultam volna vissza, amikor a vén kutya feltápászkodott.
Fölverhette álmából, amikor hangosan beszéltem a gazdájához, mert álmosan nyújtózkodott,
néhányszor megrázta a fejét és körbenézett. Ahogy felém fordult és rám emelte a tekintetét, belém
markolt a döbbenet.
Szörnyű volt a szeme. Valójában alig is láttam a bedagadt szemet, ahogy gyötrelmesen pislogott
rám a gennytől ragacsos szempillák közül. Csúnya, sötét váladék csorgott az orra két oldala mentén a
fehér szőr között.
Felé nyújtottam a kezem, mire a kutya gyorsan megcsóválta a farkát, majd becsukta a szemét, és ki
sem nyitotta többé. Úgy tűnt, hogy ettől jobban érzi magát.
Albert vállára tettem a kezem.
– Mr. Close, mióta ilyen?
– He?
Növeltem a hangerőt.
– Mick szeme! Nagyon rossz állapotban van!
– Ja, igen. – Az öregember egyetértően bólintott. – Kicsit huzatot kapott. Kölyökkora óta odaki' van
a huzatba'.
– Nem, ez nem a huzat, hanem a szemhéja miatt van.
– He?
Vettem egy nagy levegőt, és kieresztettem a hangomat.
– Befelé fordult a szemhéja! Ez elég súlyos!
Az öregember újra bólintott.
– Ja, sokat fekszik odaki' az ajtó előtt. Huzatos hely az.
– Nem, Mr. Close! – ordítottam. – Ennek semmi köze a huzathoz. Ez egy entropion nevű betegség,
amit műtéttel lehet gyógyítani!
– Igaza van, fiatalember. – Belekortyolt a sörébe. – Kissé huzatot kapott. Kölyökkora óta odaki'
van...
Lemondóan hátat fordítottam neki, és visszamentem a helyemre. Ted Dobson kérdőn nézett rám.
– Miről van szó?
– Ez egy csúnya dolog, Ted. Az entropion az a betegség, amikor a szemhéj befelé fordul, és a
szempillák dörzsölik a szemgolyót. Nagyon fájdalmas, és néha fekélyesedést, sőt vakságot is okoz.
De mindenképpen átkozottul rossz a kutyának.
– Értem – mondta Ted elgondolkozva. – Észrevettem, hogy az öreg Micknek már jó ideje csipás a
szeme, de mostanában még rosszabbra fordult.
– Igen, néha előfordul ilyen is, de ez többnyire veleszületett rendellenesség. Gondolom, Micknek
mindig is hajlama volt rá, de valamilyen okból hirtelen került ilyen rettenetes állapotba. – Újra a vén
kutya felé fordultam, aki szorosan lezárt szemmel, békésen üldögélt az asztal alatt.
– Azt mondja, szenved tőle?
Széttártam a karomat.
– Hát, tudja, milyen az, ha belemegy akár csak egy porszem vagy egy szempilla az ember szemébe.
Azt kell mondanom, hogy elég nyomorultul érezheti magát.
– Szegény öreg jószág. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szörnyű neki. – Cigarettára gyújtott. – És
az operáció segítene rajta?
– Igen, Ted, az ilyen műtét az állatorvos egyik legnagyobb sikerélménye. Ha elvégeztem egy ilyet,
mindig azt éreztem, hogy sokat segítettem a kutyán.
– Azt el is hiszem. Jó érzés lehet. De nagyon sokba kerül, jól sejtem?
Fanyarul mosolyogtam.
– Attól függ, honnan nézzük. Pepecselős munka, ami sok időbe telik. Általában egy fontot
számítunk fel érte. – Egy embergyógyász csak nevetne ezen az összegen, de Albertnek így is túl sok
lett volna.
Pár pillanatig mindketten hallgattunk, néztük az öregembert, az elnyűtt kabátját, a viseltes nadrág
kirojtosodott szárát a repedezett bakancs felett. Az az egy font két heti nyugdíját teszi ki. Neki kész
vagyon.
Ted hirtelen felállt.
– Kérsz még egyet, Albert?
Az öreg pásztor üres tekintettel bámult rá, aztán a poharára bökött.
– Ja, tőthetnél belé egy cseppet, Ted.
A tehenész odaintette Mr. Waterst, aztán lehajolt az öreghez.
– Értette, amit a doktor úr mondott, Albert? – kiabálta.
– Ja... ja... Micknek egy kis huzatot kapott a szeme.
– Nem, egyáltalán nem ezt mondta! Ez... ez most valami más.
– Folyton huzatot kap – motyogta Albert a pohárba dugott orral. Ted elkeseredetten bömbölt.
– Maga siket vénség! Figyeljen már arra, amit mondok! Gondját kellene neki viselni és...
De az öreg most sem értette.
– Kölyökkora óta... mindig odaki' vót...
Noha Mick akkor elterelte a figyelmemet a magam bajáról, utána napokig kísértett annak a beteg
szemnek az emléke. Nagyon szerettem volna meggyógyítani. Tudtam, hogy egy órai munkával olyan
jó állapotba hozhatnám a vén ebet, amilyenben már évek óta nem volt része, és a szívem azt súgta,
hogy rohanjak vissza Coptonba, tegyem be Micket a kocsiba, és elhozzam ide, Darrowbybe, a
rendelőbe. Nem a pénz miatt fájt a fejem, de hát így mégse lehet működtetni egy praxist.
Rendszeresen kerültek utamba sánta kutyák a farmokon, girhes macskák az utcákon, és milyen jó
lett volna lehajolni hozzájuk, és legjobb tudásom szerint segíteni rajtuk! Ami azt illeti, néha meg is
próbáltam, de nem sokra mentem vele.
Végül Ted Dobson oldotta meg a problémámat. Egyik este bejött a városba meglátogatni a nővérét,
és biciklijére támaszkodva megállt a rendelő ajtajában. Vidám, tisztára mosott képe úgy fénylett,
mintha meggyulladt volna.
Egyenesen a tárgyra tért.
– Megcsinálná azt a műtétet az öreg Micknek, doktor úr?
– Igen, persze, de... hogy gondolja?
– Arra ne legyen gondja. Majd mi elrendezzük „A róka és a kopók”-ban a fiúkkal. Kivesszük a
pénzt a klubkasszából.
– Klubkasszából?
– Ja, minden héten beteszünk egy keveset a nyári kirándulásra. Lemegyünk a tengerpartra, vagy
ilyesmi.
– Hát, ez nagyon kedves magától, Ted, de jól meggondolta? Mindenki benne van?
Ted nevetett.
– Igen, egy fontot nyugodtan rászánhatunk. Amúgy ennél sokkal többet költünk italra. –
Elhallgatott. – A fiúk mind azt szeretnék, hogy legyen meg a műtét, kezd már az idegeinkre menni
annak a kutyának a látása, amióta maga elmondta azt a dolgot.
– Hát ez nagyszerű – mondtam. – Hogyan fogja idehozni?
– A főnök kölcsönadja a furgonját. Csütörtök este megfelel?
– Remek. – Néztem, ahogy elhajt, majd bementem, és elindultam visszafelé a folyosón. Mai
szemmel úgy tűnhet, hogy túl nagy hűhót csaptunk az egy font körül, de akkoriban ez még igen szép
összeg volt: az összehasonlítás kedvéért elmondom, hogy állatorvosként heti négy font volt a
fizetségem.
Csütörtök estére kiderült, hogy Mick szemműtétje ünnepi eseménynek ígérkezik. A kis teherautó
tele volt A róka és a kopók törzsvendégeivel; aki nem fért be, az kerékpáron érkezett.
Az öreg kutya félénken osont végig a folyosón a műtőbe, orrlyukait megreszkettette az éter és a
fertőtlenítő szokatlan szaga. A nyomában ott tolongott a tanyamunkások zajos hada, nehéz bakancsuk
csattogott a kövezeten.
Tristan, aki az altatást végezte, föltette a kutyát az asztalra, míg én körbehordoztam a pillantásomat
a szokatlan csoportosuláson; az arcok mohó várakozással néztek vissza rám. Rendes körülmények
között nem szeretem, ha laikusok is jelen vannak az operációnál, de mivel közösen állták a számlát,
mindannyian maradhattak.
A lámpa fényében először vehettem jobban szemügyre Micket. Csinos, formás jószág volt, a
szörnyű betegségétől eltekintve. Az asztalon ülve résnyire nyitotta a szemét, kínlódva nézett rám egy
pillanatig, majd újra elrejtette az éles fény elől; így telhetett el az élete, gondoltam, csak egy-egy
óvatos és gyors pillantást vetve a környezetére. Az intravénás barbiturát beadása jótétemény lehetett
neki, mert egy időre megszabadította a szenvedéstől.
És amikor már öntudatlanul feküdt az oldalán, végre elvégezhettem az első vizsgálatot.
Szétválasztottam a szemhéjakat, a könnytől és váladéktól ragacsos szempillákat. Régóta tartó
keratitiszt és kötőhártya-gyulladást láttam, de legnagyobb megkönnyebbülésemre a szaruhártya még
nem fekélyesedett el.
– Tudják – mondtam –, rossz állapotban van, de nem hiszem, hogy jóvátehetetlen károsodás érte
volna.
A tanyamunkások nem törtek ki üdvrivalgásban, de rendkívül elégedettnek látszottak. A karneváli
hangulatot tovább emelte fecsegésük és nevetésük, és amikor felemeltem a szikét, belém döbbent,
hogy még sohasem operáltam ilyen zajos környezetben.
De csaknem vidáman ejtettem meg az első bemetszést; olyan régen vártam már erre a pillanatra. A
bal szemmel kezdtem: a szemhéj szélével párhuzamosan pontosan akkora vágást húztam, majd a kés
félköríves fordulatával valamivel kevesebb, mint egy centiméternyi szövetet metszettem ki a szem
fölött. Fogóval félrehúztam a bőrt, és amint öltésekkel összevarrtam a vérző seb száját mélységes
megelégedettséggel láttam, hogyan emelkednek ki a szempillák, eltávolodva a szaruhártya
felszínétől, amelyet talán éveken át irritáltak.
Az alsó szemhéjról kevesebb bőrt kellett eltávolítanom – az sohasem ad olyan sok munkát –, majd
hozzáláttam a jobb szemhez. Boldogan vagdostam, amikor feltűnt, hogy elcsendesedett a zsivaj; csak
halk suttogás hallatszott, de az ugratások és nevetések megszűntek. Felpillantottam, és a nagy Ken
Appletonon, a Lauren Grove lovászán akadt meg a szemem, ami nem csoda, hiszen
százkilencvenhárom centi magas volt és épp olyan kemény kötésű, mint az igáslovak, amelyeket
gondozott.
– A fenébe, de meleg van itt – suttogta, és láttam, hogy komolyan beszél, mert veríték gyöngyözött
az arcán.
Ha nem merülök úgy bele a munkámba, azt is észrevehettem volna, hogy nemcsak izzad, de
halálosan sápadt is. Éppen a bőrt húztam le az állat szemhéjáról, amikor meghallottam Tristan
kiáltását:
– Kapják el!
A nagydarab embert a mellette álló társak támasztották meg, amikor lassan lecsúszott a padlóra és
ott maradt fekve, békés álomban, amíg be nem végeztem az utolsó öltést. Amikor feltakarítottunk
Tristannal és elpakoltuk a műszereket, akkor kezdett magához térni, a barátai pedig talpra segítették.
Most, hogy befejeződött a hentesmunka, a társaságba is visszatért az élet, és kötekedni kezdtek
Kennel, pedig nem ő volt az egyetlen, aki falfehérre vált.
– Azt hiszem, jót tenne magának egy korty whisky, Ken – mondta Tristan. Kiment a műtőből, és egy
palackkal tért vissza, amelyet a rá jellemző szívélyességgel széttöltögetett. Csőrös poharakat,
mérőedényeket és kémcsöveket vettünk használatba, és hamarosan zajos csoportosulás támadt az alvó
kutya körül. Amikor a furgon végre elhúzott az éjszakában, vidám énekszó hallatszott ki a zsúfolt
raktérből.
Tíz nap múlva visszahozták Micket, hogy kivegyem a varratokat. A sebek szépen begyógyultak, de
a keratitisz nem szűnt meg, és az öreg kutya még mindig fájdalmasan pislogott. Jó egy hónap kellett
hozzá, hogy láthassam a munkám végső eredményét.
Egy esti hívás után hazafelé menet ismét Coptonon hajtottam keresztül, amikor „A rókához és a
kopókhoz” címzett kocsma fénye eszembe idézte a kis műtétet, amelyet csaknem elfeledtetett már
velem a sok új munka. Bementem, és leültem az ismerős arcok közé.
A dolgok baljósan változatlannak tűntek. Az öreg Albert a szokásos helyén, Mick elnyúlva az asztal
alatt; rángatózó lába tanúsága szerint most is egy mozgalmas álomba merülten. Hosszan bámultam,
aztán egy ponton túl nem bírtam tovább. Mintha mágnes húzna, úgy vágtam át a termen, és
leguggoltam mellé.
– Mick! – szólítottam. – Hé, ébredj, öregfiú!
A végtagok rángása csillapodott, majd egy hosszú perc elteltével, amely alatt visszatartottam a
lélegzetemet, a borzas fej felém fordult. Én pedig hitetlenkedve, mégis üdvözülten tekintettem bele a
kutya kerek, tiszta, ragyogó szemébe; valósággal megfiatalodott.
Mintha meleg bor áradt volna szét az ereimben, amikor rám nézett, lihegő vigyorra nyílt a szája, és
lelkesen verte farkával a kocsma kövezetét. Se gyulladás, se váladék, és a tiszta, száraz szempillák
tisztes távolságban fogták puha körbe a szaruhártya felszínét, amelyet olyan sokáig dörzsöltek és
horzsoltak. Megsimogattam az állat fejét, és ahogy felélénkülve körbeforgatta, engem mély
boldogság töltött el, látva ezt a felszabadulásán örvendező vén jószágot, amint magába szívja az újra
felfedezett világot. Ahogy felálltam, észrevettem, hogy Ted Dobson és a társai cinkosan
összemosolyognak.
– Mr. Close! – kiáltottam. – Nem iszik egyet?
– Ja, tőthetne belé egy csöppet, fiatalember.
– Mick szeme sokkal jobban van!
Az öreg fölemelte a poharát.
– Egészségére. Ja, csak egy kis huzatot kapott.
– De Mr. Close!
– Csúnya dolog, ha huzatot kap az ember szeme. De ez a vén jószág mindig ottan hever a
küszöbön, és asszem, hogy megin' huzatot fog kapni. Kölyökkora óta odaki' vót...

16.

Ahogy a mosdókagyló fölé hajoltam és elfogott egy újabb, heves köhögőroham, egyre inkább erőt
vett rajtam az a kényelmetlen érzés, hogy csak csavar vagyok a gépezetben.
 Ég és föld volt a különbség a jelenlegi helyzetem és a régi, állatorvosi életem között, amikor
magam döntöttem el, hogy s mint intézem a dolgokat, míg a RAF-ban mások hoztak meg valamennyi
engem érintő döntést. Nem tudtam kibékülni azzal, hogy báb legyek, mivel a magamfajta alacsony
rangú repülősök életét olyan elképzelések és ötletek sora irányította, amelyet annyira magas állású
személyek találtak ki, akikkel mi még csak nem is találkoztunk.
És jó pár olyan ötletük támadt, amelyet én őrültségnek tartottam. Például ki határozhatott úgy, hogy
a hálótermeink valamennyi ablakát nyitva kell tartani, végig a yorkshire-i tél során, hogy szabadon
behatolhasson az egészséges nyirok a sötét óceánról, és álmunkban rátelepedjen jéghideg ágyunkra?
Nem is maradt el az eredmény: egységünknek majdnem mindegyik katonája torokgyulladást kapott,
és a Grand Hotel reggelenként erősen emlékeztetett egy tüdőszanatóriumra, amikor felhangzott a
köhögő és szipákoló kórus.
Újra rám tört a köhögés, görcsbe rántotta a testemet, azzal fenyegetve, hogy kiugrik a
szemgolyóm. Nagy volt a kísértés, hogy beteget jelentsek, de még nem tudtam rászánni magamat. A
legtöbb srác egészen addig kitartott, amíg nem szökött égbe a láza, de mostanra, február végére,
szinte valamennyien eltöltöttek már pár napot a kórházban. Én azon kevesek között voltam, akik még
nem. Talán a virtusnak is volt némi szerepe az ellenállásomban – mivel a többséget tizennyolc-
tizenkilenc éves fiúk alkották, és én viszonylag öregnek számítottam a huszonegynéhány évemmel –,
de más okok is vezettek. Először is, elég gyakori volt, hogy felöltöztem, de aztán nem tudtam
megenni a reggelit, mert rosszul lettem. De akkor már túl késő volt. Ha nem jelentesz beteget még hét
óra előtt, akkor végig kell szenvedned a napot.
A másik ok az volt, hogy nem szerettem a betegek díszmenetének látványát. Amikor törülközővel a
nyakamban kiléptem a folyosóra, ott állt egy őrmester, olvasta a listát, és közben teleszívta a tüdejét.
– Betegek, díszmenethez sorakozó! – kiabálta. – Gyerünk, gyerünk, mutassák meg magukat!
A különböző hálótermekből lassan gyülekezni kezdtek a boldogtalan maródiak, végigcsoszogtak a
linóleumon, mindegyiknél ott volt a „kis felszerelés”, a pizsamát, vászoncipőt, kést, villát, kanalat
tartalmazó oldalzsák.
Az őrmester ismét elüvöltötte magát:
– Sorakozó! Gyerünk, emberek, mozogjanak, mintha élnének!
Néztem az összebújó, sápadt és remegő fiatalembereket. A legtöbben köhögtek és szipákoltak, az
egyik meg úgy szorította a kezét a hasára, mintha vakbél-perforációja lenne.
– Díszmenet! – bömbölte az őrmester. – Díszmenet, vi-gyázz! Díszmenet, pi-henj! Vi-gyázz! Balra
át! In-dulj! Bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb!
A szerencsétlen társaság kínlódva elbaktatott. Csaknem egy mérföldet kellett menetelniük az esőben
a gyengélkedőig, amely egy másik parti szállodában kapott helyet, én pedig azzal a megerősödött
elszánással tértem vissza a hálóterembe, hogy inkább kitartok, amíg lehet.
Ugyancsak általános rémületet keltett közöttünk az a magas helyről származó elképzelés, hogy nem
elég, ha a kiképzés során körbefutjuk Scarborough-t; rendszeres időközönként meg kell állnunk és
árnyékbokszolást mímelnünk, mintha verekednénk egymással. Ez az ötlet túl vadnak tűnt ahhoz, hogy
igaz legyen, de maga az őrmester adta elő nekünk, aki futtatni szokott bennünket. Valami igen magas
rangú tiszt fejéből pattanhatott elő, talán abban a meggyőződésben, hogy ez majd növelni fogja a
harci kedvünket. Mi azonban eleinte inkább meg voltunk rettenve, beleértve az őrmestert is, aki nem
lelkesedett azért, hogy a levegőt csépelő eszelősök bandájával mutatkozzék a városban. Hál’ istennek
akadt valaki, aki nemet mondott az elképzelésre, amely így szerencsésen elvetélt.
De sosem felejtem el azt az egyet a sok briliáns ötlet közül, mely szerint üvöltenünk kellett a
kiképző gyakorlatok végén. Nem elég, hogy mérföldeket futottunk a terepen, aztán még órákig
alakiztunk az esőverte sétányon, miközben a hideg szél libabőrösre csípte a tagjainkat. Annyira jól
teljesítettük ezeket a gyakorlatokat, hogy eldöntetett: bemutatót fogunk tartani egy látogatóba érkező
légimarsall előtt. Nemcsak a mi rajunk, hanem együtt a sok repülőszázad, a Grand Hotel előtt.
Hónapokig készültünk a nagy napra, újra meg újra gyakoroltuk ugyanazokat a mozdulatsorokat,
amíg csak tökéletesen nem ment. Eleinte a hordómellű kiképző őrmester elüvöltött parancsait
hajtottuk végre, de később, ahogy beletanultunk, már elég volt csak annyit mondania:
– Harmadik gyakorlat, rajta! – És végül már csak halkan belefújt a sípjába, hogy kezdhetjük a
következő gyakorlatot.
Tavaszra már tényleg lenyűgöző látványt nyújtottunk. Rövidnadrágos és atlétatrikós férfiak százai
mozogtak egy emberként a téren, míg a kiképző őrmester a bejárat fölötti balkonról irányított
bennünket; ugyanitt fog majd állni a légimarsall társaságában a nagy napon. A drámai hatást a néma
csend keltette: az egyetlen szó nélkül, csupán sípszóra hullámzó végtagok és hajladozó testek erdeje.
Minden nagyszerű volt, amíg valaki ki nem találta, hogy csatakiáltás is kell. Addig némán
vonultunk ki a térről a gyakorlat végén, de ezt nyilvánvalóan nem találták elég hatásosnak. Mostantól
az utolsó gyakorlat végrehajtása után számolnunk kellett ötig, majd felugrani a levegőbe, teljes
hangerővel felüvölteni, és utána rohanva távozni a térről.
El kell ismernem: remek ötletnek tűnt. Néhányszor elpróbáltuk, aztán már beleadtunk apait-anyait,
úgy üvöltöttünk, mint a dervisek, majd villámgyorsan szétfutottunk a teret körülfogó szállodák
közötti utcákban.
Odaföntről, a balkonról valóban hatásos lehetett. A fehérbe öltözött férfiak tömege templomi
csöndben végrehajtja a gyakorlatokat, majd pár másodpercre tökéletesen mozdulatlanná dermed, míg
a legvégén vad üvöltésben tör ki és eltűnik, kiürítve a visszhangzó teret.
És ennek az utolsó simításnak volt még egy üdvös vonatkozása: újabb bizonyságot adott a bennünk
rejtőzködő agresszivitásról. Az ellenségnek nyilván inába szállna a bátorsága ennek a vérfagyasztó
rivalgásnak a hallatán.
Az őrmesternek némi gondja támadt az egyik emberrel a rajunkból, egy Cromarty nevű
hórihorgas, vöröshajú ifjúval, aki előttem állt a sorban, tőlem pár lépéssel jobbra. Úgy tűnt, hogy
Cromarty nem képes átvenni a kellő lelkesedést.
– Rajta, fiam – mondta neki az őrmester. – Adjon már bele egy kis vadságot! Úgy kéne üvöltenie,
mint egy bestia. De maga úgy fest, mint egy vöröshajú jótündér!
Cromarty próbálkozott, de láthatóan nem volt ínyére a dolog. Ugrott egyet és egy mentegetőző
kézmozdulat kíséretében elhaló kiáltást hallatott.
Az őrmester végigsimított a haján.
 – Nem, ne így! El kell engednie magát! – Körülnézett. – Devlin, hozzám! Mutassa meg neki, hogy
kell ezt csinálni!
Devlin, egy vigyorgó ír srác, kilépett a sorból. Ez volt az ő nagy pillanata. Előbb ellazult, majd
váratlanul feldobta magát a levegőbe, szétvetett karral és lábbal, miközben rémisztő, vadállati üvöltés
tört elő kitátott szájából.
Az őrmester önkéntelenül hátralépett.
– Köszönöm, Devlin, kitűnően csinálta – mondta kissé bizonytalanul, majd Cromartyhoz fordult: –
Most láthatta, fiam, mit várok magától. Próbálja meg így.
Cromarty bólintott. Hosszú, komoly képe volt és látszott rajta, hogy tényleg szeretne megfelelni.
Ettől fogva minden nap figyeltem, és kétségtelen javulást tapasztaltam. Fokozatosan leépültek a
gátlásai.
Úgy tűnt, hogy a természet is megjutalmazza erőfeszítéseinket, mert kék éggel és meleg
napsütéssel virradt ránk a nagy nap. A térre kimasírozó sok száz ember egyénileg is felkészült.
Mindenki frissen mosdva, megnyiratkozva, makulátlan fehér rövidnadrágban és atlétatrikóban.
Felsorakoztunk, és mozdulatlanul várakoztunk a Grand Hotel frissen festett kapujával szemben, míg
odafönt, a balkonon, meg nem villant a légimarsall sapkájának arany rangjelzése.
A scarboroughi RAF-tisztek krémjének gyűrűjében állt, a sarokban pedig megpillantottam az
őrmesterünket, fehér díszegyenruhában, amint a szokottnál is jobban kifeszítette a mellkasát. A
háttérben ragyogott a tenger és az aranyló öböl kanyarulata, egészen a Filey-szirtekig.
Az őrmester fölemelte a kezét. Belefújt a sípjába, és mi elkezdtük. Volt valami szívet melengető
abban, hogy része lehetek ennek az olajozott gépezetnek. Csodálatos érzés töltött el, hogy eggyé
válhatok a sok lábbal és kézzel, amely együtt mozdul az enyémmel. Erőfeszítés nélkül dolgoztunk.
Tíz gyakorlatot mutattunk be, mindegyik végén tíz másodpercre vigyázzba merevedtünk, majd
sípszóra folytattuk.
Tökéletes mutatványunkat élvezve csak úgy röpült az idő. A kilencedik gyakorlat végén ismét éber
lettem, vártam a sípszót és számoltam magamban. Semmi sem moccant, mélységes csönd telepedett
ránk. Azután, a mozdulatlan sorok közül, váratlanul, mint egy felrobbanó bomba, az előttem álló
Cromarty hadonászó végtagokkal és lángoló vörös hajjal kilőtte magát a levegőbe és hosszú, lelkes
üvöltésben tört ki. Akkora erőt adott az ugrásba, hogy úgy tűnt, mintha csak sokára érne földet, de
még utána is visszhangzott a fülsiketítő ordítás.
Cromartynak végül sikerült. Olyan vad és harcias üvöltést produkált, olyan magasra szökkent,
amilyet az őrmester kívánt. Csak egy baj volt: hogy mindezt túl korán tette.
Amikor megszólalt az utolsó gyakorlat kezdetét jelző sípszó, sokan meg sem hallották a zajban,
mások viszont összezavarodva lekésték a csatlakozást. A keletkezett zűrzavarban a végső üvöltés és a
szétrohanás keserves csalódást okozott. A magam részéről, noha felugrottam pár centire a földről,
képtelen voltam bármilyen hangot kiadni.
Ha Cromarty nem egy jótékony demokrácia fegyveres erejében teljesített volna szolgálatot, akkor
valószínűleg szó nélkül elvezetik és agyonlövik. De így mit is tehettek volna vele? Még az sem volt
megengedett, hogy az altisztek szitkozódjanak előttünk.
 Együtt éreztem a kiképző őrmesterrel. Bizonyára sok mindent szeretett volna tenni, de nagy
bánatára meg volt kötve a keze. Láttam őt később Cromartyval. Odatolta a képét a fiatalemberéhez.
– Maga... maga... – Eltorzult az arca, ahogy a szavakat kereste: – Maga egy TEHETETLEN ALAK!
Sarkon fordult, és behúzott nyakkal távozott. Biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban ő is
úgy érezte: csupán egy csavar a gépezetben.

17.

Nem tagadom, hogy amikor visszatekintek a Darrowbyben töltött életemre, rózsaszín fényben
látom az egészet, pedig néha szomorú dolgok is az eszembe jutnak.
Például az a kétségbeesett, levegőért kapkodó ember a rendelő ajtajában.
– Baj van, nem tudom behozni! Olyan merev, mint egy deszka!
Összeszorult a gyomrom. Még egy nehéz eset.
– Hogy érti ezt, Jasper?
– Ott fekszik a kocsim hátsó ülésén.
Átrohantam az úttesten, és kinyitottam a kocsi ajtaját. Azt láttam, amitől tartottam: egy szép
dalmatinert, de rettenetes merevgörcsbe feszülve, ívbe hajló gerinccel, kínjában hátravetett fejjel, a
semmibe meredő négy merev lábbal.
Nem vesztegettem az időt magyarázatra, hanem visszaszáguldottam a házba az injekciós tűért és a
gyógyszerekért.
Behajoltam a kocsiba, újságpapírt tettem a kutya feje alá, beadtam neki az apomorphint, és vártam.
A férfi aggodalmas tekintettel nézett rám:
– Mi ez?
– Sztrichninmérgezés, Bartle úr! Az imént hánytatót adtam neki.
Miközben beszéltem, az állat kiadta gyomra tartalmát a papírra.
– Ettől jobban lesz?
– Attól függ, mennyire szívódott fel a méreg. – Nem volt szívem megmondani neki, hogy ez a
mérgezés szinte minden esetben halálos, sem azt, hogy az elmúlt héten hat kutyát kezeltem ugyan-
ezzel, és valamennyi elpusztult. – Reménykedjünk – mondtam.
Bartle figyelte, ahogy barbiturátot szívok fel egy újabb fecskendőbe.
– Most mit csinál?
– Elaltatom. – Becsúsztattam a tűt a radiális vénába, és ahogy lassanként bejuttattam a folyadékot a
kutya vérkeringésébe az állat mély álomba merült.
– Most már jobban néz ki – mondta Bartle.
– Igen, de akkor lesz baj, amikor elmúlik az injekció hatása, és visszatér a görcs. Mondom, minden
azon múlik, hogy mennyi sztrichnin került a szervezetébe. Tartsa őt nyugalomban, és lehetőleg ne
üssenek zajt, mert az is kiválthatja a rohamot. Ha látja, hogy kezd magához térni, hívjon fel!
Visszamentem a házba. Hét eset egyetlen héten! Tragikus és alig hihető, de immár semmi kétségem
nem lehetett. Csakis ártó szándék állhat mögötte. Valami őrült a mi kis városunkban szándékosan
mérgezi a kutyákat. A sztrichninmérgezés néha véletlenül is bekövetkezik, hiszen a vadőrök vagy
mások ezt a halálos mérget alkalmazzák a kártevők elpusztítására, de általában nagy elővigyázattal
járnak el, és olyan helyre teszik, ahol háziállatok nem férhetnek hozzá. Csak akkor van baj, ha egy
kutya véletlenül kikaparja a mérget. De ez most más eset.
Valahogy figyelmeztetnem kell a gazdákat. Fölemeltem a telefont, és felhívtam a Darrowby and
Houlton Times egyik riporterét. Megígérte, hogy beteszi a hírt a következő számba azzal a
figyelmeztetéssel, hogy tartsák pórázon a kutyákat, és általában jobban ügyeljenek a háziállatokra.
Azután a rendőrséget hívtam. Az őrmester végighallgatta a beszámolómat.
– Rendben, doktor úr, én is úgy látom, hogy valami eszelős keze van a dologban. Mindenképp
kivizsgáljuk az ügyet. Adja meg nekem az érintett kutyák gazdáinak a nevét... köszönöm... köszönöm.
Felkeressük őket, és a helyi gyógyszertárat is ellenőrizzük, hogy ki vásárolt mostanában sztrichnint.
És persze nyitva tartjuk a szemünket, hogy nem viselkedik-e gyanúsan valaki.
Azzal az érzéssel tettem le a telefont, hogy ezzel talán sikerül megállítanunk a tragikus események
sorozatát, de nem tudtam megszabadulni attól a baljós előérzettől, hogy további szerencsétlenségek
várnak ránk. De máris felderült a kedvem, amikor Johnny Cliffordot pillantottam meg a váróban.
Johnny társaságában mindig jól éreztem magam, mert vak létére is töretlen volt az optimizmusa, és
boldog mosoly ült az arcán. Nagyjából velem egykorú volt. A szokásos pózban ült ott, egyik kezét
Fergus, a vakvezető kutya fején nyugtatva.
– Hát újra itt van a felülvizsgálat ideje? – kérdeztem.
– Ahogy mondja, doktor úr. De milyen gyorsan elszaladt ez a hat hónap! – Nevetve nyújtotta oda a
kartonját.
Leguggoltam, és belenéztem a nagy német juhász pofájába, aki mozdulatlanul és méltóságteljesen
ült a gazdája mellett.
– És hogy van Fergus?
– Remek formában van. Jól eszik, és nagyon eleven. – A fejen nyugvó kéz megindult a füle felé,
mire a kutya másik végén a farok végigsöpörte a váróterem padlóját.
Ahogy ránéztem a fiatalember büszkeségtől és szeretettől ragyogó arcára, újra ráébredtem, hogy
mit jelent neki ez a kutya. Elmesélte, hogy amikor húszegynehány évesen a gyengénlátása rohamosan
haladt előre a teljes vakságig, úrrá lett rajta a kétségbeesés, mely csak akkor enyhült, amikor
beutalták egy vakvezető kutyás tanfolyamra, és találkozott Fergusszel. Mert többet kapott egy
élőlénynél, aki neki adta a látását: Fergusben barátra és társra talált, akivel életének minden percét
megosztotta.
– Hát akkor lássunk hozzá – mondtam. – Állj fel egy percre, öregfiú, amíg megmérem a lázadat. –
A hőmérséklete normális volt. Ezután sztetoszkóppal hallgattam meg a nagy állat mellkasában a
megnyugtató egyenletességgel verő szívet. Amikor szétválasztottam a szőrét a nyaka és a háta
mentén, hogy megvizsgáljam a bőrt, elégedetten fölnevettem.
– Csak az időmet vesztegetem, Johnny. Tökéletesen rendben tartja a bundáját.
– Nem telik ám el nap, hogy ki ne keféljem.
Láttam már, hogyan keféli és fésüli fáradhatatlanul, hogy még fényesebben ragyogjon a kutya dús,
erős szőre. A legnagyobb bók, amit Johnny kaphatott, az volt, hogy milyen gyönyörű a kutyája.
Határtalanul büszke volt a szépségére, még ha ő maga nem láthatta is.
A vakvezető kutyák kezelése mindig is az állatorvos leghálásabb feladatának tűnt előttem.
Előjognak tekintettem, hogy vizsgálhatom és gyógyíthatom ezeket a pompás állatokat, nemcsak azért,
mert magasan képzettek és értékesek, hanem azért is, mert ők képviselik a legtökéletesebb formában
azt, amit életem lényegének és legbelső magvának tekintek: ember és állat kölcsönös
egymásrautaltságon, bizalmon és szereteten alapuló kapcsolatát.
A vakokkal való találkozásaim alázatra tanítottak, hogy még inkább megbecsüljem az egész-ség
adományát.
Kinyitottam a kutya száját, és megnéztem a hatalmas, ragyogó fogsort. Más farkaskutyáknál ez
kockázatos lett volna, de ha Fergusnek feszítettem szét az állkapcsát, akár a fejemet is bedughattam
volna a szájába. Nem fenyegetett nagyobb veszély, mint hogy megnyalja a fülemet. Pontosan ezt tette
most is. Szinte odatartottam az arcom, ő pedig gyorsan végigszántotta nagy, nedves nyelvével.
– Hé, álljon meg a menet, Fergus! – húzódtam félre, elővéve a zsebkendőmet. – Ma már
mosakodtam. Különben is, ilyet csak kiskutyák tesznek, nem egy ilyen nagy német juhász!
Johnny elhúzta a kutya fejét és nagyot nevetett.
– Nem tesz ő semmi rosszat, ő a legszelídebb kutya, akivel csak találkoztam.
– Ezt már szeretem – mondtam. Kézbe vettem a fogkaparót. – Láttam egy kis fogkövet az egyik
hátsó fogán, mindjárt eltávolítom.
Amikor végeztem, belenéztem a füleibe az auriszkóppal. Nem volt üszkös, csak egy kevés fülzsírt
töröltem ki belőle.
Ezután a lábait vizsgáltam meg, beleértve a talpakat és a körmöket is. Mindig elbűvöltek ezek a
lábak: szélesek voltak és erőteljesek, nagy, szétálló ujjakkal. Épp ekkorának kellett lenniük, hogy
elbírják a hatalmas testet és a végtagok nehéz csontjait.
– Minden rendben, Johnny, kivéve azt az egy furcsa körmöt.
– Azt megint le kell vágnia, ugye? Éreztem, hogy újra megnőtt.
– Igen, ez a köröm valahogy begörbül egy kicsit, ezért nem kopik úgy, mint a többi a sok sétában.
Sokat sétálgatsz a gazdáddal, ugye, Fergus?
Elhárítottam egy újabb képen nyalást, majd befogtam a csípőbe a körmöt. A szemem is kidagadt az
erőlködéstől, mire egy hangos reccsenéssel sikerült eltávolítanom a túlnőtt szarudarabot.
– Jól néznénk ki, ha minden kutyának ilyen erős lenne a körme – mondtam lihegve. – Nem
győznénk csípőfogóval.
Johnny erre is fölnevetett, és beszédes mozdulattal rátette a kezét a nagy fejre.
 Fogtam a kartont, rávezettem a vizsgálat eredményét és az elvégzett munkát. Aztán ráírtam a
dátumot, és visszaadtam.
– Végeztünk, Johnny. A legjobb egészségben van, és semmi más dolgom nincs már vele.
– Köszönöm, doktor úr! Viszlát legközelebb! – A fiatalember megfogta a pórázt, én pedig
kikísértem őket a folyosón át a kijárathoz. Figyeltem, ahogy Fergus megáll a járda szélén, majd
megvár egy elhaladó autót, mielőtt átkelne az úton.
Alig tettek meg pár lépést, amikor megállította őket egy bevásárlókosaras asszony. Lelkes
beszédbe kezdett, és közben újra meg újra lenézett a nagy kutyára. Fergusról beszélt, Johnny pedig az
állat nemes fején nyugtatva kezét bólogatott és mosolygott. Fergus volt a kedvenc témája.
Bartle déli tizenkettő körül telefonált, és elmondta, hogy Jaspernek ismét görcsei vannak, én pedig
még ebéd előtt odarohantam, hogy újabb barbiturát-injekciót adjak neki. Bartle az egyik helyi malom
tulajdonosa volt, ő látta el szarvasmarhatáppal a környéket. És igazán kitűnő ember volt.
– Doktor úr – mondta –, kérem, ne értsen félre. Tökéletesen megbízom magában, de valóban nincs
más segítség? Annyira szeretem ezt a kutyát.
Tehetetlenül vonogattam a vállamat.
– Sajnálom, de mást nem tehetek.
– De hát nincs ellenszere ennek a méregnek?
– Nincs, nagyon sajnálom, de nincs.
– És... – nézett le elkeseredetten az öntudatlan állatra –, mi ez az egész? Mi történik Jasperrel,
amikor úgy megmerevedik? Én csak egy laikus vagyok, de szeretném megérteni.
– Megpróbálom elmagyarázni – mondtam. – A sztrichnin bekerül az idegrendszerbe, és felfokozza
a gerincvelő ingerületvezető képességét.
– Ez mit jelent?
– Azt, hogy az izmok érzékenyebbek lesznek a külső ingerekre, ezért a legfutóbb érintés vagy halk
zaj is heves összehúzódásokra készteti őket.
– De miért feszül meg úgy a kutya?
– Mert a feszítőizmok erősebbek, mint a hajlítóizmok. Ez okozza, hogy a hát ívbe feszül, és a lábak
szétmerednek.
Bólintott.
– Értem, de... gondolom, hogy többnyire halálos. De mi az, ami... amibe belehalnak?
– A halál oka a fulladás, amelyet a légzőközpont megbénulása vagy a rekeszizom összehúzódása
okoz.
Lehet, hogy mást is akart még kérdezni, de olyan fájdalmas volt számára, hogy inkább elhallgatott.
– Egy valamit szeretném, ha tudna, Bartle úr – mondtam. – Majdnem bizonyos, hogy nem szenved.
– Köszönöm. – Lehajolt és futólag végigsimított az alvó kutyán. – Tehát semmit sem lehet tenni?
Megráztam a fejem.
 – A barbiturát meggátolja a görcsöket, mi pedig reménykedjünk, hogy nem szívódott fel túl sok
sztrichnin. Később majd visszatelefonálok, vagy hívjon maga, ha rosszabbra fordulna a helyzet.
Perceken belül ide tudok érni.
Hazafelé hajtva azon tűnődtem, milyen ironikus, hogy Darrowby igazi paradicsom a
kutyagyilkosoknak, akárcsak a kutyabarátoknak. Mindenütt füves területek vannak, akár a folyó
mentén kószálunk, akár megmásszuk a dombokat, buja zöld hívogat még a hangás hegytetőkön is.
Sokszor sajnáltam a nagyvárosi kutyatulajdonosokat, akik csak nehezen találnak megfelelő helyet a
sétáltatásra. Itt Darrowbyben meg nem győz válogatni az ember. Akárcsak a méregkeverő. Számtalan
helyen teheti ki észrevétlenül a halálos csalétket.
Éppen befejeztem a délutáni rendelést, amikor megszólalt a telefon. Bartle hívott.
– Újra görcsei vannak? – kérdeztem.
Csönd volt a vonalban.
– Nem, azt hiszem, Jasper kimúlt. Nem is tért magához.
– Nagyon sajnálom. – Tompa kétségbeesést éreztem. Ez volt a hetedik ilyen haláleset ezen a héten.
– Hát, köszönjük a kezelést, doktor úr. Biztos vagyok benne, hogy nem lehetett megmenteni.
Nyomott hangulatban tettem le a telefont. Igaza volt. Senki és semmi nem segíthetett ebben az
esetben, de ettől még nem lett könnyebb a helyzet. Ha végül meghal az állat, azt mindig vereségként
éli át az ember.
Másnap egy farmra igyekeztem, ahol a farmer felesége azzal a telefonüzenettel fogadott, hogy
hívjam vissza a rendelőt.
Helen hangját hallottam a vonalban.
– Jack Brimham most hozta be a kutyáját. Azt hiszem, megint egy sztrichninmérgezés.
Elnézést kértem, és lóhalálában visszahajtottam Darrowbybe. Jack Brimham építőmunkás volt.
Egyszemélyes vállalkozást vezetett, és bármilyen munkát végzett, legyen az tetőjavítás, egy fal vagy
egy kémény felhúzása, ott volt mellette a kis fehér, drótszőrű terrier, ott szaglászott a téglarakások
között, vagy felfedező utakat tett a szomszédos réten.
Jack is a barátom volt. Gyakran megittam vele egy sört a Drover's Armsban, és most felismertem a
furgonját a rendelő előtt. Végigszáguldottam a folyosón, és ott találtam őt a vizsgálóban az asztal fölé
hajolva. Az volt a helyzet, amitől rettegtem: a kutyája görcsbe merevedve feküdt az asztalon.
– Meghalt, Jim – mormolta.
Ránéztem a borzas kis jószágra. Nem mozdult, és üres volt a tekintete. A lába még holtában is
kimeredt az asztal sima lapján. Nem volt értelme, de azért odatettem a kezemet a belső combjára, a
verőeret keresve. Nem volt pulzusa.
– Sajnálom, Jack – mondtam.
Egy pillanatig nem válaszolt.
– Olvastam a dologról az újságban, Jim, de nem gondoltam volna, hogy velem is megtörténhet.
Micsoda gazember!
 Bólintottam. Brimham barázdált arcú férfi volt, jó humorú, öntörvényű, nyakas yorkshire-i, aki
szívből szerette a kutyáját.
– Ki csinálja ezt? -– kérdezte, félig-meddig önmagától.
– Nem tudom, Jack. Senki sem tudja.
– Hát, én nagyon szeretnék találkozni vele, öt percre, nem többre. – A karjába vette a merev kis
testet, és kiment.
De nekem még nem értek véget a bajaim aznapra. Este 11 felé járt, nemrég feküdtem le, amikor
Helen megbökdösött.
– Úgy hallom, Jim, valaki kopog odalent az ajtón.
Kinyitottam az ablakot és kinéztem. Az öreg Boardman, az első világháború sánta veteránja, aki
alkalmi munkákat vállalt nálunk, állt odalent a lépcsőn.
– Doktor úr – szólt föl az ablakba –, nagyon sajnálom, hogy ilyen későn zavarom, de Patch beteg.
Még jobban kihajoltam.
– Mi baja van?
– Merev, mint a fadarab, és az oldalán fekszik.
Nem bajlódtam az öltözködéssel, csak felrángattam a pizsama fölé a kord munkásruhámat, és
kettesével véve a fokokat leszaladtam a lépcsőn. Magamhoz vettem, amire szükségem lehetett, és
kinyitottam a ház ajtaját. Az öreg ingujjban állt ott, és egyből megragadta a karomat.
– Siessünk, doktor úr! – Előttem bicegett a kis házig, ami vagy húsz méterre állt tőlünk a
mellékutcában.
Patch ugyanolyan állapotban volt, mint a többi betegem. A kövér spániel, akit olyan gyakran láttam
totyorászni a gazdája mellett a felső udvarban, most abban a szörnyű pozitúrában hevert a konyha
kövén, de legalább hányt, ami némi reményre adott okot. Beadtam neki az intravénás injekciót, de
amint kihúztam a tűt, leállt a légzése.
Boardmanné hálóingben és papucsban térdre borult, és kinyújtotta reszkető kezét a mozdulatlan
állat felé.
– Patch... – felém fordult és tágra nyílt szemmel nézett rám. – Meghalt!
Az idős asszony vállára tettem a kezem, és mondtam pár együttérző szót. Sötéten arra gondoltam,
hogy már gyakorlatom van benne. Indulóban visszanéztem a két öregre. Már Boardman is ott térdelt a
felesége mellett, és még a becsukott ajtón át is hallottam a hangjukat:
– Patch... jaj, Patch!
Csaknem rohanva tettem meg a néhány lépésnyi távot a Skeldale-házig, de mielőtt bementem volna,
megálltam az utcán, beszívtam a hűvös levegőt, és megpróbáltam visszafogni száguldó
gondolataimat. Patch halálával túlságosan közel jutott hozzánk a szerencsétlenség. Naponta láttam azt
a kutyát. Valójában valamennyi elpusztult kutya jó barátom volt – egy ilyen kis városban, mint
Darrowby, az ember személyesen ismeri a betegeit. Hol és mikor lesz ennek vége?
Nem sokat aludtam aznap éjjel, és a következő napok aggodalommal teltek. Minden
telefonhíváskor újabb mérgezésre számítottam, és a város területén egyszer sem engedtem kiszállni a
kutyámat, Samet a kocsiból. Hála a munkámnak, megtehettem, hogy mérföldekkel messzebb
futtassam meg a lápvidéken, de még ott is állandóan szemmel tartottam.
A negyedik nap után engedett bennem a feszültség. Talán vége van már a rémálomnak. Késő
délután hazafelé hajtottam a Houlton Road végét szegélyező szürke házikók sora között, amikor egy
asszony szaladt ki integetve az utcára.
– Jaj, doktor úr! – kiáltotta, amikor megálltam. – Éppen a telefonfülkéhez indultam, hogy felhívjam
magát.
Megálltam a járda mellett.
– Mrs. Clifford, ugye?
– Igen, Johnny most szólt, hogy Fergus olyan furcsán viselkedik. Összeesett, és elterült a padlón.
– Jaj, ne! – Jeges borzongás futott végig rajtam, és egy pillanatig csak bámultam az asszonyt, mert
meg sem tudtam szólalni. Aztán kivágtam a kocsi ajtaját, és besiettem Johnny anyja nyomában az
utolsó házba. A kis szobában megtorpantam, és borzadva meredtem magam elé. A pompás,
méltóságteljes állatnak már a puszta látványa is szentségtörés volt, ahogy tehetetlenül kaparászta a
linóleumot, de a sztrichnin persze senkinek sem kegyelmez.
– Istenem! – sóhajtottam. – Hányt a kutya, Johnny?
– Igen, mondta a mamám, hogy a hátsó kertben lett rosszul, amikor megjöttünk.
A fiatalember egyenes derékkal ült a széken, a kutyája mellett. Még most is halvány mosolyt láttam
a szája sarkában, de feszültnek tűnt, ahogy a régi mozdulattal az állat fejére akarta tenni a kezét, de
nem találta ott a szokott helyen.
A barbiturátos üveg lötyögött reszkető kezemben, amikor teleszívtam a fecskendőt. Megpróbáltam
elhessegetni a gondolatot, hogy ugyanazt teszem, amit a többivel is – akik mind odavesztek. Fergus
kétségbeesetten kínlódott a lábamnál, de amikor föléje hajoltam, hirtelen megmerevedett és rettenetes
görcsökbe rándult a teste; az ismerős, erőteljes végtagok vadul rángatóztak, a fej eltorzulva feszült
hátra a gerinc felé.
Ebben az állapotban pusztultak el mind, amikor az izmok teljesen összehúzódtak. Ahogy a
barbiturát bejutott a véráramba, azt vártam, hogy oldódni fog a görcs, de ez nem következett be.
Fergus vagy kétszer akkora volt, mint a többi áldozat, és a dugattyú eredménytelenül érte el a henger
végét.
Gyorsan felszívtam még egy adagot, és megkezdtem a befecskendezését, de nőttön nőtt bennem a
nyugtalanság, látva, mekkora mennyiséget adok be. Az ajánlott dózis fél köbcenti volt testsúly-
kilogrammonként, ennél több az állat halálát okozhatta. Figyeltem a fecskendő üveghengerének
fokbeosztását, és kiszáradt a torkom, ahogy a mennyiség jóval a biztonságos határ fölé kúszott. De
tudtam, hogy muszáj tovább oldanom a görcsöt, és egyre csak nyomtam a dugattyút; mindezt abban a
komor tudatban, hogy ha most elpusztul a kutya, sosem fog kiderülni, vajon a sztrichnin végzett-e
vele, vagy én.
A nagy állat már jóval többet kapott a halálos dózisnál, mire elnyugodott a görcsös test, de én még
akkor sem lélegezhettem fel, és alig mertem rápillantani, attól tartva, hogy megöltem. Egy hosszú,
gyötrelmes pillanatig mozdulatlanul és látszólag élettelenül feküdt ott, aztán lassan, szinte
észrevehetetlenül megremegett a bordaketrec, ahogy visszatért a légzés.
De még akkor is ideges voltam. Olyan mély volt az altatás, hogy a kutya épp hogy csak élt, ám
tudtam, hogy nincs más esélyem, mint ebben az állapotban tartani. Kiküldtem Mrs. Cliffordot, hogy
telefonáljon Siegfriednek, és mondja meg: egy ideig még itt leszek elfoglalva, aztán odahúztam
magamnak egy széket, és felkészültem a várakozásra.
Órákon át ültünk ott Johnnyval, köztünk a kutya. A fiatalember nyugodtan és önsajnálattól mentesen
beszélt az esetről. Nyoma sem volt annak, hogy több forog kockán, mint egy háziállat – kivéve azt a
beszédes mozdulatot, amikor kinyújtotta kezét az állat feje felé, ami nem volt ott.
Fergus többször is jelét adta, hogy újból erőt vesznek rajta a görcsök, de én mindannyiszor
visszakormányoztam a mélységes érzéketlenségbe, azzal a végzetes bizonyossággal tolva őt túl újra
meg újra a határon, hogy ez az egyetlen reményünk.
Jóval elmúlt már éjfél, amikor álmosan kibotorkáltam a sötétbe. Üresnek éreztem magam.
Rettenetes feszültséget okozott, ahogy figyeltem ennek a barátságos, okos, arcot nyaldosó állatnak a
pislákoló életét, aki tehetetlenül és mit sem sejtve feküdt a földön, de én alvásra kényszerítettem –
még mindig aludt, de mélyen és szabályosan lélegzett. Felébred-e és visszatérnek-e a félelmetes
görcsök? Nem tudtam, de maradni sem bírtam tovább. Várt a praxis és a többi állat, amelyeket szintén
el kellett látni.
Ám a szorongás már korán elűzte az álmomat másnap reggel. Fél nyolcig csak toporogtam, és azt
mondogattam magamnak, hogy ez nem helyes viselkedés egy állatorvos részéről, hogy így nem lehet
élni. De a józan ész hangjánál erősebb volt bennem az aggodalom, és még reggeli előtt
kisettenkedtem és felkerestem az út menti kis házat.
Az idegeim pattanásig feszültek, amikor bekopogtam az ajtón. Mrs. Clifford nyitotta ki, és én már
készültem őt elárasztani a kérdéseimmel, amikor Fergus imbolygott elő a belső szobából.
Kissé még kába volt a hatalmas adag barbituráttól, de nyugodt és boldog; a tünetei megszűntek, és
ő újra olyan volt, mint régen. A legtisztább öröm áradt szét bennem. Letérdeltem, és a kezem közé
fogtam a nagy fejet. Játékosan végignyalt nedves nyelvével, alig tudtam megszabadulni tőle.
Bekísért a nappaliba, ahol Johnny az asztalnál ülve teázott. Fergus felvette szokásos testhelyzetét,
egyenes háttal és büszkén helyet foglalt a gazdája mellett.
– Iszik egy csészével, doktor úr? – kérdezte Mrs. Clifford a teáskannára mutatva.
– Szívesen, Mrs. Clifford, köszönöm – válaszoltam.
Soha olyan jól nem esett még nekem tea, mint akkor, a fiatalember mosolygó arcát nézve
kortyolgatás közben.
– Micsoda megkönnyebbülés, doktor úr! Egész éjjel fenn maradtam vele, és hallgattam a templom
toronyórájának ütéseit. Négy óra körül éreztem meg, hogy győztünk, mert hallottam, ahogy lábra áll,
és dülöngélve elindul. Akkor már nem aggódtam, csak füleltem, hogyan kopog a körme a
linóleumon. Csodálatos volt!
 Felém fordította a fejét, és én belenéztem a kissé kifordult szempárba a derűs arcon.
– Elveszett lettem volna Fergus nélkül – mondta halkan. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg.
De ahogy öntudatlanul ráhelyezte a kezét a nagy kutya fejére, aki legnagyobb büszkesége és öröme
volt, úgy éreztem, hogy ez a mozdulat volt az egyetlen köszönet, amire vártam.
Ezzel lett vége a sztrichninmérgezési sorozatnak Darrowbyben. Az idősebb emberek máig
emlegetik, de senki még csak nem is sejtette a gyilkos kilétét, és az eset azóta is rejtély maradt.
Azt hiszem, hogy a rendőrség ébersége és a sajtó nyilvánossága megijesztette a torz lelkű embert,
mindenesetre abbamaradt a dolog, és attól fogva csak véletlen mérgezések fordultak elő.
Bennem a kudarc és a frusztráció szomorú emlékeként őrződött meg. Fergus volt az egyetlen
gyógyult betegem, és azt sem tudom biztosan, hogy mi segített rajta. Talán az, hogy életveszélyes
dózist fecskendeztem bele, mert annyira kétségbeesetten akartam tenni valamit, de az is lehet, hogy
kevesebb mérget evett, mint a többi. Sosem fogom megtudni.
De az eltelt évek során, ahányszor csak láttam a pórázon vezetett, fenségesen lépkedő nagy kutyát,
aki tévedhetetlen biztonsággal kormányozta a gazdáját Darrowby utcáin, mindig ugyanazt éreztem: ha
az volt a sors akarata, hogy csak egy kutyát mentsek meg a sok közül, akkor örülök, hogy éppen
Fergus lehetett az.

18.

Ahogy az idős hölgy felém nyújtotta a teáscsészét, megrándult bennem egy érzékeny ideg.
Pontosan úgy nézett ki, mint Beckné asszony.
Az egyik helyi egyházközség összejövetelt rendezett a magányos repülősök szórakoztatására, én
átvettem a csészét, visszaültem, és szinte képtelen voltam levenni a szemem a hölgy arcáról.
Mrs. Beck! Már láttam is magam előtt, ahogy ott áll a rendelő ablakánál.
– Hát, nem gondoltam volna, hogy maga ilyen szívtelen ember, doktor úr. – Remegett az álla, és
szemrehányóan nézett fel rám.
– De Mrs. Beck! – mondtam. – Biztosíthatom róla, hogy a legkevésbé sem vagyok szívtelen.
Pusztán arról van szó, hogy nem végezhetek el egy komoly műtétet tíz shillingért.
– Hát én azt reméltem, hogy megtesz ennyit egy magamfajta szegény özvegyasszonynak.
Elgondolkodva vizsgálgattam tömzsi, alacsony termetét, kicsattanó orcáját, a takaros kis kontyba
fogott dús, szürke haját. Tényleg szegény özvegy lenne? Minden okom megvolt a kételkedésre. A
közvetlen szomszédja Raytonban megerősítette a gyanúmat.
– Mesebeszéd, doktor úr – mondta. – Mindenkinél ezzel próbálkozik, de én tudom, hogy szép kis
vagyona van. Több birtoka is van a környéken.
Vettem egy nagy levegőt.
– Mrs. Beck, sokszor adunk árengedményt olyan embereknek, akik nem tudnának többet fizetni, de
amit maga kér, azt mi luxusműtétnek tekintjük.
 – Még hogy luxus! – hápogta a hölgy. – Hiszen elmondtam magának, hogy Georgina nem győzi
kihordani a kiscicákat. Folyton vemhes, és én nagyon aggódom érte. Már aludni sem tudok a
nyugtalanságtól, hogy mikor jön a következő – forgatta a szemét.
– Megértem, és nagyon sajnálom. De újra csak azt mondhatom, hogy az ivartalanítás az egyetlen
megoldás a problémára, az pedig egy fontba kerül.
– Annyit én nem tudok fizetni.
Széttártam a karom.
– És azt kéri tőlem, hogy vállaljam el fele áron? Külön, csak magának? Nevetséges. Ez a műtét azt
jelenti, hogy eltávolítjuk a méhet és a petefészkeket, teljes altatásban. Egy ilyen műtéthez az anyag
sem jön ki tíz shillingből.
– Ó, milyen kegyetlen maga! – Elfordult, kinézett az ablakon, és rázkódni kezdett a válla. – Hát nem
esik meg a szíve egy szegény özvegyen?
Ez így ment már tíz perce, és lassan fel kellett fognom, hogy egy nálam erősebb jellemmel
kerültem szembe. Az órámra pillantottam – már el kellett volna indulnom, és egyre nyilvánvalóbbá
vált előttem, hogy ezt a csatát el fogom veszíteni.
Sóhajtottam. Lehet, hogy tényleg szegény özvegy.
– Rendben van, Mrs. Beck. Megcsinálom tíz shillingért, most az egyszer. Kedd délután megfelel?
Elpenderült az ablaktól, és mintegy varázsütésre mosoly jelent meg az arcán.
– Tökéletesen megfelel! Ez igazán kedves magától.
Elhúzott mellettem, én pedig követtem őt a folyosón.
– Még valamit! – mondtam, miközben kitártam előtte az ajtót. – Hétfő déltől ne adjon semmit enni
Georginának. Üres gyomorral kell behoznia.
– Behoznom? – Beckné maga volt a megdöbbenés szobra. – De hát nekem nincsen autóm! Úgy
gondoltam, hogy eljön érte!
– Úgy gondolta? De Rayton öt mérföldre van!
– Igen, utána pedig hazahozná. Én nem tudom megoldani a szállítást.
– Elhozni, megoperálni, és még vissza is vinni? Mindezt tíz shillingért?
Még mindig mosolygott, de már hideg fény villant a szemében.
– Nos, beleegyezett az árba: tíz shilling.
– De... de...
– Már megint kezdi? – Eltűnt a mosoly, és Beckné félrebillentette a fejét. – Én csak egy szegény...
– Rendben, rendben – mondtam gyorsan. – Kedden jelentkezem.
Amikor eljött a kedd délután, átkoztam magam a gyengeségemért. Ha behoznák azt a macskát,
kettőkor megoperálhatnám, és fél háromkor már indulhatnék is vizitelni a farmokra. Bánom is én, ha
fél órát veszteségesen dolgozom, de így meddig fog tartani?
Kifelé menet benéztem a nappali nyitott ajtaján. Úgy tudtam, hogy Tristan tanul, de mély álomba
merült kedvenc karosszékében. Bementem, lenéztem rá, elbűvölve attól a zavartalan nyugalomtól,
amelyet csak kivételesen jó alvóknál látni. Sima és békés volt az arca, akár egy csecsemőé, a
képregénynél kinyitott Daily Mirror a mellkasára esett, és a Woodbine kialudt lelógó kezében.
Gyöngéden megráztam.
– Nem volna kedved velem jönni, Triss? Egy macskáért megyek.
Lassan tért magához, nyújtózkodva és ásítva, de gyorsan visszanyerte alapjában nyájas természetét.
– Hát persze, Jim – mondta egy utolsót ásítva. – Kész örömmel.
Beckné a raytoni út közepe táján lakott, a bal oldalon. „Jázmin Lak” – olvastam a fényesre festett
kapun, és amikor beléptünk a kertbe, kinyílt a ház ajtaja, és az apró hölgy vidáman integetett felénk.
– Jó napot, uraim. Örülök, hogy megjöttek. – Bekísért minket a nappaliba, ahol a jó minőségű,
masszív bútorok nem éppen szegénységről árulkodtak. Egy mahagóni szekrény nyitott ajtaján át
poharak és palackok sorát pillantottam meg. Scotchot, Cherry brandyt és sherryt sikerült
azonosítanom, mielőtt a térdével benyomta volna az ajtót.
Rámutattam egy spárgával átkötött kartondobozra.
– Tehát abba tette bele? Nagyon helyes!
– Nem, áldja meg az Isten, ő a kertben van. Ott szokott játszani délután.
– A kertben? – kérdeztem idegesen. – Akkor hozza be kérem, mert sietnünk kell.
A kikövezett konyhán át jutottunk el a hátsó ajtóhoz. Az ilyen vidéki házak mögött többnyire
meglepően nagy földek vannak, és Mrs. Beck birtoka igencsak csinos volt. A szépen nyírt gyepet
virágágyak szegélyezték, a napfényben ragyogó színekben játszottak az almák és a körték a fák
lombjai között.
– Georgina! – fuvolázta Mrs. Beck. – Merre vagy, cicuskám?
Macskának nyoma sem volt, mire ő pajkos mosollyal fordult hozzám.
– Szerintem játszik velünk egy kicsit. Ő már csak ilyen, tudja.
– Valóban? – mondtam minden lelkesedés nélkül. – Hát, remélem, hogy hamarosan előkerül.
Tényleg nincs sok...
Abban a pillanatban egy nagyon kövér cirmos ugrott ki egy krizantémbokorból, átsüvített a
pázsiton és eltűnt a rododendronok között. Tristan szorosan a nyomában. A fiatalember bevetette
magát a növények közé, mire a macska kibukkant az ágyás túlsó végén, néhány szökelléssel átszelte a
gyepet, és fönn termett egy göcsörtös fán.
Tristannak harci tűz gyúlt a szemében, és fölkapott néhány lehullott almát a földről.
– Mindjárt leszedem onnan azt a csirkefogót – suttogta, és már célzott is.
Megragadtam a karját.
– Az ég szerelmére, Triss! – sziszegtem. – Ezt nem teheted. Dobd el az almákat!
– Tessék? Ja, igazad van. – Ledobta az almákat, és elindult a fa felé. – Akkor majd máshogyan
kapom el.
 – Várj egy kicsit! – húztam vissza a kabátjánál fogva. – Majd én. Te maradj a fa alatt, és próbáld
meg elkapni, ha leugrik.
Tristan csalódott képet vágott, de én fenyegető pillantást vetettem rá. A macska mozgásából arra
következtettem, hogy elég, ha a társam kissé túlzásba viszi az igyekezetet, és a macska meg sem áll a
szomszéd megyéig. Elkezdtem megmászni a fát.
Szeretem a macskákat, mindig is szerettem őket, és mivel úgy gondolom, hogy az állatok ezt
megérzik, általában a legnehezebb esetekkel is képes vagyok elbánni. Nem túlzás azt mondani, hogy
büszke vagyok a macskás technikámra; most sem számítottam problémákra.
Enyhén kifulladva értem el a legfelső ágig, és kinyújtottam a kezem az összegörbült állat felé.
– Cicc-cicc – hízelegtem ellenállhatatlan macskahívó hangomon. Georgina hidegen nézett rám, és
nem reagált, csak még jobban meggörbítette a hátát.
Még tovább nyújtózkodtam az ágon.
– Cicc-cicc. – Hangom akár az olvasztott méz, az ujjam a macska orra előtt. Most gyöngéden
megvakargatom a képét, és nyert ügyem van nála. Ez mindig beválik.
– Pfú! – fújt rám figyelmeztetően Georgina, de én nem hátráltam meg, hanem megérintettem a
szőrt az álla alatt.
– Pfú-pfú – Georgina prüszkölt, majd egy villámgyors balhorog, amely után véres seb maradt a
kézfejemen.
Dühös morgások közepette visszavonultam a sebeimet ápolni. Odalent Mrs. Beck gyöngyözően
kacagott.
– Jaj, ugye milyen kis csibész? Annyira játékos a szentem!
Felhorkantam és újra megindultam fölfelé az ágon. Ezúttal, gondoltam elszántam, ravaszabb
leszek. Most gyorsan elkapom a grabancát.
Mintha csak olvasna a gondolataimban, a kis állat odaszökkent az ág végére, amely meghajlott a
súlya alatt, ő pedig könnyedén leugrott a fűre.
Tristan azonnal pattant, teljes súlyával rávetette magát, és elkapta a hátsó lábát. Georgina hátra
pördült, és habozás nélkül belemélyesztette a fogát Tristan hüvelykujjába, de ő rugalmasnak
bizonyult.
Egyetlen fájdalmas üvöltés után villámsebesen fogást váltott, megragadta a macska nyakát, s egy
pillanattal később már magasra tartotta a vadul kapálózó jószágot a levegőben.
– Megvan, Jim! – jelentette boldogan. – Elkaptam.
– Ügyes vagy. El ne engedd! – mondtam fojtott hangom, és a lehető leggyorsabban lekúsztam a
fáról. Ami azt illeti, túl gyorsan, mert egy eltéveszthetetlen reccsenő hang azt jelezte, hogy egy
darabon kiszakadt a zakóm könyöke.
De most nem törődhettem ilyen bagatell ügyekkel. Futva betereltem Tristant a házba, és kinyitottam
a kartondobozt. Akkoriban még nem voltak speciális macskakosarak, ezért Georgina foglyul ejtése
igencsak nehézkesnek bizonyult, mert a macska hol itt, hol ott próbált kibújni, miközben keserves
nyávogással tiltakozott a megalázó bánásmód ellen.
Kimerítő tíz percbe tellett, amíg rácsuktuk a fedelet, de a sok méter erős spárgával körültekert
roskatag kartondobozt sem éreztem elég biztonságosnak, amikor kicipeltem a kocsiba.
Mrs. Beck fölemelte az ujját, midőn indulni készültünk. A mondandójára várva én a kikarmolt
kezemet vizsgálgattam gondosan, Tristan pedig a szájába vette a hüvelykujját.
– Doktor úr, remélem, gyöngéden fog bánni vele – mondta aggodalmasan. – Nagyon félénk, tudja.
Alig fél mérföldet tehettünk meg, amikor harci zajokat hallottam hátulról.
– Vissza! Menj vissza! Menj vissza, te rohadék! – Hátrapillantottam. Tristan bajban volt. Georginát
láthatóan nem ijesztette meg a kocsi mozgása, újra meg újra kidugta karmos mancsát a doboz résein.
Majd dühösen prüszkölő feje is megjelent, egészen a nyakáig. Tristan elszántan nyomogatta vissza az
előtüremkedő testrészeket, de kétségbeesett kiáltásai elárulták, hogy a csata vesztésre áll.
Utolsó sikolyát az elkerülhetetlenség érzésével fogadtam.
– Kiszabadult, Jim! Kiszabadult a rohadék!
Hát ez nagyszerű. Aki vezetett már olyan autót, amelyben egy hisztérikus macska garázdálkodik, az
el tudja képzelni a helyzetemet.
Ráborultam a volánra, ahogy a szőrös jószág hol balról, hol jobbról ugrott nekem, vagy
végigkarmolta a tetőt és a szélvédőt, miközben Tristan hiába próbálta elkapni.
De a könyörtelen sors nem érte be ennyivel. Egy pillanatra elnémult társam fújtatása és nyögése,
hogy vérfagyasztó sikolyt hallasson helyettük.
– Szarik a rohadék, Jim! Mindent összeszarik!
A macska nyilvánvalóan be akarta vetni minden rendelkezésre álló fegyverét, és Tristannak kár is
volt szólnia. Az orrom megelőzte a bejelentését, és lázasan tekertem lefelé az ablakot. De ugyanolyan
gyorsan már tekertem is visszafelé, ahogy elképzeltem, hogy Georgina megszökik és eltűnik a nagy,
büdös semmiben.
Az út további részére gondolni sem szeretek. Megpróbáltam szájon át lélegezni, Tristan pedig sűrű
felhőkben fújta a Woodbine füstjét, de a szag így is rettenetes volt. Közvetlenül Darrowby előtt
megállítottam a kocsit, és egyesült erővel hajszát indítottunk az állat ellen; néhány újabb sebesülés,
köztük egy, az orromon esett különösen fájdalmas karmolás árán sarokba szorítottuk, és visszazártuk
a dobozba.
Georgina még a műtőasztalon is bemutatott egy-két trükköt. Étert és oxigént használtunk az
altatáshoz, ő pedig képes volt visszatartani a lélegzetét, amíg a maszk a pofáján volt, aztán váratlanul
új erőre kapott, amikor azt hittük, hogy már alszik. Mindketten leizzadtunk, mire végül elnyugodott.
Gondolom, elkerülhetetlen volt az is, hogy nehéz műtétünk legyen. A macska méhtelenítése
meglehetősen célirányos művelet, és manapság számos ilyen műtétet végzünk minden komplikáció
nélkül, de a harmincas években, különösen a vidéki praxisban még ritka volt, ennélfogva sokkal
nagyobb vállalkozásnak számított.
Ezen a területen is kialakítottam a magam tapasztalatát arról, hogy mit tartok előnyösnek és
hátrányosnak. Például arra jöttem rá, hogy a sovány macska könnyebb eset, mint a kövér. Georgina
pedig rettenetesen kövér volt.
Amikor felnyitottam a hasát, tengernyi háj bukott elő mindent elborítva, és idegtépően sokáig
tartott, amíg kiemeltem a bél részeit vagy az omentumot a csipeszemmel, rosszkedvűen
megvizsgáltam, majd visszahelyeztem őket. Mire sikerült végül befognom a fémpofák közé a
rózsaszínű petefészket és kihúznom a méh puha szövetét, erős fáradtság lepett meg. Valójában
rutinműtét volt, én mégis mélységes kimerültséget éreztem, mire elhelyeztem az utolsó öltést is.
Betettem az alvó macskát a dobozba és odaintettem Tristant:
– Gyere, vigyük haza, mielőtt felébred! – Elindultam a folyosón, de ő a karomra tette a kezét.
– Jim – mondta ünnepélyesen. – Tudod, hogy a barátod vagyok.
– Hát persze, Tristan.
– Bármit megtennék érted, Jim.
– Ebben nem kételkedem.
Vett egy mély lélegzetet.
– Egyvalamit kivéve. Nem ülök be még egyszer abba a rohadt kocsiba.
Lemondóan bólintottam. Még csak nem is hibáztathattam érte.
– Rendben van – mondtam. – Akkor indulok egyedül.
Beszállás előtt fenyőillatú fertőtlenítővel fújtam be az utasteret, de nem sokat segített. Egyedül az a
remény éltetett, hogy Georgina nem ébred fel Rayton előtt, ám ez is meghalt bennem, amikor elértem
Darrowby piacterét. Felállt a szőr a hátamon, ahogy meghallottam a baljós kapirgálást a hátsó ülésre
helyezett dobozból. Olyan volt, mint a távoli méhzümmögés, de én tudtam, mit jelent: múlóban van az
altató hatása.
Ahogy kijutottam a városból, ráléptem a gázra. Ritkán tettem ilyet, mert valahányszor negyven
mérföld fölé vittem a sebességet, a motor és a karosszéria olyan zajos tiltakozásba kezdett, hogy
mindig attól féltem, mindjárt szétesik az egész. De most nem törődtem ezzel. Összeszorított foggal
száguldottam, tekintetemet előre szögezve, de nem láttam sem az országutat, sem a mellettem rohanó
kőfalakat; minden figyelmem a hátam mögé irányult, ahol egyre közelebbről és egyre dühösebben
hallatszott a kurrogás.
Amikor mérges nyivákolássá erősödött, amelyet a kartondobozt szaggató vad karmok zaja kísért,
elkezdtem remegni. Amikor behajtottam Raytonba, hátrapillantottam. Georgina már félig kinn volt a
dobozból. Hátranyúltam, megragadtam a nyakát, és amikor a fékre lépve megálltam a Jázmin Lak
kapujánál, a másik kezemmel az ölembe tettem a macskát.
Elernyedtem az ülésen, és hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal kieresztettem a visszatartott levegőt.
Merev arcvonásaim már-már mosolyba fordultak, amikor megláttam a kertben tevékenykedő Mrs.
Becket.
Örömkiáltással vette át tőlem Georginát, de rémült hápogásba kezdett, amikor felfedezte a
leborotvált területet és a két varratot a macska hasán.
– Jaj, drágaságom! Mit tettek veled azok a csúnya bácsik? – Magához ölelte az állatot, és rám
meredt.
– Az állatka jól van, Mrs. Beck, erről biztosíthatom – mondtam. – Ma este adjon neki egy kis tejet,
holnap pedig valami szilárd ételt. Nincs miért aggódnia.
Elbiggyesztette a száját.
– Akkor jó. Most pedig... – vetett rám egy oldalpillantást –, gondolom, kéri a pénzét?
– Nos, hát...
– Itt várjon. Mindjárt hozom. – Sarkon fordult, és bement a házba. Nekidőltem a bűzlő kocsinak, a
kezemen és az orromon sajogtak a karmolások, a zakóm könyökén lifegett a szakadás, és testileg-
lelkileg kimerültnek éreztem magam. Egész délután nem végeztem mást, mint egy macska
ivartalanítását, de tudtam, hogy ma már nem leszek képes többre.
Apatikusan figyeltem a kerti úton közelgő hölgyet. Erszény volt nála. A kapunál megállt és rám
nézett.
– Tíz shilling, ugye?
– Úgy van.
Egy ideig kotorászott az erszényben mielőtt – bánatos tekintettel – kiemelt volna egy tíz shillingest.
– Jaj, Georgina, Georgina, milyen sokba kerülsz te nekem! – sóhajtozott.
Óvakodva előre nyújtottam a kezem, de ő visszahúzta a bankjegyet.
– Egy pillanat, majdnem elfelejtettem. Ki kell majd vennie a varratokat, igaz?
– Igen, tíz nap múlva.
Elszántan szorította össze a száját.
– Nos, akkor rengeteg időm van még fizetni, hiszen úgyis visszajön.
– Vissza? De hát azt csak nem várja el...
– Mindig is azt tartottam, hogy nem helyes előre kifizetni egy munkát – mondta. – Lehet, hogy
addig valami szörnyűség történik Georginával.
– De... de...
– Nem, már döntöttem – mondta. Visszatette a pénzt, végleges elhatározással becsukta az erszényt,
és elindult a ház felé. A kerti út közepén járt, amikor mosolyogva visszanézett a válla fölött.
– Igen, ezt fogom tenni. Majd akkor fizetek, amikor visszajön.

19.

Lejárt az időnk Scarboroughban. A sors iróniája, hogy éppen akkor távoztunk, amikor a város már
a szebbik arcát mutatta.
Májusi napfényben sorakoztunk fel reggel hétkor a Grand Hotel előtt, ugyanúgy, ahogy a
yorkshire-i tél során tettük, többnyire sötétben, sokszor az arcunkba verő jeges esőben. De most
megsajdult a szívem, amikor a fejek fölött elnéztem a sziklák alatt egészen a szirtfokig elnyúló
gyönyörű öblöt, a hívogató fehér homokot, a víz szikrázó és ragyogó kék tükrét, beszívtam a tenger
mindent átható, sós, hínáros illatát, amely nyaralások emlékét idézte és mindazét a boldogságét,
amely elveszett a háborúban.
– Vi-gyázz! – dördült el felettünk Blackett repülő őrmester ordítása, ahogy ott álltunk egyenesen a
sorban, teljes menetfelszerelésben, a hátizsákunk kartonlapokkal kimerevítve, hogy kellőképpen
szabályos formát vegyen fel, a hajunk rövidre vágva, a bakancsunk fényesre suvickolva, a gombjaink
úgy ragyogtak, mint az arany. Tudtunkon kívül a Tízes Alapkiképző Osztag edzett és fegyelmezett
egységgé formált bennünket, amely alapvetően különbözött a hat hónappal ezelőtt besorozott szedett-
vedett, éretlen társaságtól. Mindannyian átmentünk a vizsgákon, és nem voltunk többé közlegények,
hanem repülő tiszthelyettesek, és Herriot közlegény napi három shillinges zsoldja egyszeriben a
szédítő hét shilling három pennys magasságba szökött.
– Jobbra át! – hangzott fel újra az üvöltés. – Balra in-dulj!
Magasra lendített karral, egyszerre lépve utoljára masíroztunk a Grand Hotel előtt. Vetettem egy
búcsúpillantást az impozáns épületre – mint egy ékszereitől megfosztott, méltóságteljes régi dáma –
és megfogadtam valamit. Egyszer még visszajövök ide, amikor vége lesz a háborúnak, és megnézem
a Grand Hotelt igaz valójában.
Megtartottam a fogadalmat. Évekkel később Helennel ültem a süppedős fotelokban a szálló
halljában, ahol annak idején a katonai rendőrök ordítoztak velünk. Teát és süteményt felszolgáló
pincérek suhantak a vastag szőnyegeken, miközben a zenekar a „Rose Marie” részleteit játszotta.
Este az elegáns étteremben vacsoráztunk, amelynek hosszú üvegfala a tengerre nézett. Ez a helyiség
volt az a hideg, nyitott terasz, ahol megtanultam olvasni a világítótorony Aldis lámpájának hunyorgó
fényjeleit, de most kellemes melegben ettük a roston sült nyelvhalat, és figyeltük a kikötő és a város
felvillanó fényeit az esti sötétedésben.
De mindez még csak a távoli jövő volt akkor, amikor menetelő lábunk visszhangot vert a
vasútállomásra vezető Huntriss Row kövén és a hosszú, kék sorok végleg elhagyták a teret. Nem
tudtuk, hová megyünk, minden bizonytalan volt.
Black Állatorvosi kézikönyve ott lapult a zsákomban, a kartonlapok között. Oda nem illő tárgy
volt, de a régi szép időkre emlékeztetett, és reményt adott arra, hogy egyszer még visszatérnek.

20.

– Már csak így megy a világon: szegénynek jut a robot, gazdagnak élvezet...
Terepgyakorlaton voltunk, sátrakban laktunk Shropshire távoli vidékén, és most valamennyiünket –
sok száz napbarnított férfit – összetereltek egy hatalmas sátortető alá, arra várva, hogy egy látogatóba
érkezett dandártábornok beszédet intézzen hozzánk.
A nagy ember előtt egy élveteg őrmester uralta a terepet, aki azzal múlatta az időt, hogy beszédes
mozdulatokkal kísért trágár nótákba avatott be minket.
– Gazdagnak az élvezet... – de az „élvezet” helyett ritmikusan döfölt a karjával.
 Figyelmemet a jobb oldalamon álló repülős vonta magára. Karcsú, rózsaszín képű fickó,
tizenkilenc éves lehetett, és ahogy föl-le ugrált, az arcába hullott puha, szőke haja. Lelkesen vetette
bele magát a mulatságba, teli torokból ordítva a csúnya szavakat, eszelős vigyorral utánozva az
őrmester mozdulatait. Ez a fiatalember, mint később megtudtam, egy püspök fia volt.
Ezt a kiképzést együtt csináltuk végig az oxfordi egyetem repülős századával. Miután három napon
át pucoltam a krumplit eme előkelő és jól nevelt fiatalemberek társaságában, nagyon jó ismeretségbe
kerültem velük. A közös krumplipucolás páratlan lehetőséget nyújt arra, hogy közelebb kerüljünk
embertársainkhoz, és miközben számtalan edényt töltöttünk meg munkánk gyümölcseivel a hosszú
órák során, ledőltek közöttünk a korlátok, és a harmadik nap végére már nem sok titkunk maradt
egymás előtt.
A püspök fia rendkívül mulatságosnak találta, hogy egy okleveles állatorvos otthagyja a praxisát,
hogy helyette gumók ezreiről hámozza le a héjat a haza szolgálatában. Én viszont az ő
bolondozásában leltem kedvemet. Kedves, szeretetre méltó fickó volt, de sóváran lesett minden
alkalomra, amikor sikamlós témák kerültek elő. Azt mondják, a lelkészfiúk mind megvadulnak egy
kicsit, amikor hosszú pórázra engedik őket, és úgy sejtem, hogy a püspöki palotából szabadulva még
ellenállhatatlanabb lehet a nagyvilág vonzereje.
Újra rápillantottam. Rengetegen ordítoztak körülötte, de az ő hangja, amint élvezettel formálta az
illetlen szavakat, kiemelkedett a többi közül, és a vezénylő őrmester leghívebb tanítványaként vett
részt a közös tevékenységben.
Annyira más volt itt, mint Darrowbyben. A RAF-nál már az első napokban megtapasztalt
káromkodások és gátlástalan társalgások döbbentettek rá arra, talán életemben először, hogy milyen
közösségből szakadtam ki. Mert sokszor gondoltam arra, hogy az emberiség történelmének talán
legkevésbé szabados társadalmát a harmincas évek vidéki Yorkshire-ének földművelői alkották. A
farmerek ki sem ejtettek a szájukon olyasmit, aminek bármi köze volt a szexhez és a testi
működésekhez.
Ez időnként megnehezítette a munkámat, mert ha az állat betegsége akár a legtávolabbi
kapcsolatban állt is a nemiséggel, akkor a gazdája nem bocsátkozott részletekbe, amikor Helen vagy
Miss Harbottle vette föl a telefont.
– Azt szeretném, ha kijönne a doktor úr, és megnézné a tehenemet – ez volt a legtöbb, ameddig
elmentek.
Ez a mostani eset elég jellemző volt, és én némileg bosszúsan pillantottam Mr. Hoppsra.
– Miért nem mondta meg, hogy nincs peteérése a tehénnek? Erre már van egy új injekció, de azt
nem hoztam magammal. Nem tarthatok mindent a kocsiban, ezt beláthatja.
A farmer a cipőjét tanulmányozta.
– Hát, egy hölgy vette föl a telefont, csak nem mondhattam meg neki, hogy Hópehely nem akar
bikázni. – Félénken nézett föl rám. – Azért tud rajta segíteni?
Sóhajtottam.
– Talán tudok. Hozzon egy vödör meleg vizet és szappant.
 Miközben beszappanoztam a karomat, némi csalódottságot éreztem. Szívesen kipróbáltam volna
azt az új Prolan injekciót. Másfelől viszont egy végbélen át elvégzett vizsgálat mindig tartogatott
izgalmakat.
– Fogja meg, kérem, a farkát – mondtam, és óvatosan becsúsztattam a kezem a záróizmok között.
Annak idején sok ilyen vizsgálatot végeztünk. A szakma csak a legutóbbi időkben jutott el odáig,
hogy a szarvasmarhák terméketlensége már nem megfejthetetlen rejtély: Akkoriban sok ilyen
vizsgálatot végeztünk, amelyek, mint mondtam, különös vonzerővel bírtak.
Siegfried a rá jellemző tömörséggel fogalmazta ezt meg valamelyik reggelen.
– James – mondta –, többet lehet tanulni egy tehén seggéből, mint egy tucat enciklopédiából.
És én pontosan tudtam, hogy mire gondolt, miközben befelé araszoltam az állatba. A végbél falán
át megragadtam a méhnyakat, annak mentén eljutottam a jobb méhkürtig. Tökéletesen rendesnek
találtam, akárcsak a petevezetéket. A következő pillanatban már a dió nagyságú petefészek köré
fonódtak az ujjaim; de ez a dió igencsak dudoros, konstatáltam magamban mosolyogva. A duzzanat
nem volt más, mint a corpus luteum, azaz a sárgatest, amely hatással volt a petefészek működésére,
megakadályozva a normális ciklus beindulását.
Finoman kitapogattam a duzzanat tövét, leválasztottam a petefészekről, és éreztem, ahogy eltűnik
valahol odabent. Nagyon helyes, pontosan erre volt szükség, én pedig boldogan pillantottam a
farmerra a tehén háta fölött.
– Azt hiszem, megoldottam a dolgot, Hopps gazda. Egy-két napon belül helyrejön, és már viheti is
hozzá a bikát.
Visszahúztam a csaknem a vállamig beszennyeződött karom, és nekiláttam a mosakodásnak. Ez
volt az a pillanat, amikor az állatorvosi hivatásról rózsaszín álmokat dédelgető fiatalemberek úgy
döntenek, hogy inkább ügyvédek vagy ápolónők lesznek. Számos tizenéves ifjú fordult meg
mellettem, hogy megismerkedjen a praxissal, és úgy találtam, hogy minél előbb megtapasztalják a
munkánk realitásait, annál jobb. Egy éhgyomorra végzett vemhességi vizsgálat vagy valami hasonló
nagyon alkalmas arra, hogy elválassza a tiszta búzát az ocsútól.
Azzal a jóleső gondolattal távoztam a tanyáról, hogy tényleg tettem valamit, és nem kis
megkönnyebbülést szerzett, hogy Hopps gazda szégyenlőssége ellenére sem volt fölösleges a vizit.
Akármilyen különös, de amint visszaértem a rendelőbe, máris új példán szemlélhettem ugyanazt a
tárgyat.
A kisbirtokos Pinkerton úr ült az irodában Miss Harbottle íróasztala mellett. Mellette a skót
juhászkutyája.
– Mit tehetek önért, Pinkerton úr? – kérdeztem, amikor becsuktam magam mögött az ajtót.
A farmer tétovázott.
– A kutyámról van szó... izé, nincs jól.
– Ezt hogy érti? Beteg? – Lehajoltam és megsimogattam a kócos fejet, és ahogy a kutya örömében
felugrott, a farka tamtamot vert az íróasztal oldalán.
– Nem, nem, amúgy jól van. – Látszott, hogy nagyon kényelmetlenül érzi magát.
 – Akkor mi a baj? Nekem teljesen egészségesnek tűnik.
– Igen, de kicsit aggódom. Tudja, a... – lopva Miss Harbottle felé sandított. – A ceruzája...
– Mit mond?
Enyhe pír lepte el Pinkerton sovány orcáját. Rémülten pillantott ismét Miss Harbottle felé.
– Hát... a ceruzája. Valami nincs rendben a ceruzájával. – És egyetlen rángatózó mozdulattal
valahová a kutya hasa felé mutatott az ujjával.
Odanéztem.
– Sajnálom, de én nem látok rajta semmi rendelleneset.
– Pedig van vele valami. – A farmer arca eltorzult kínos zavarában, és egészen közel hajolt
hozzám. – Van ott valami – suttogta rekedten. – Jön ki valami a... a ceruzájából.
Letérdeltem, jobban megnéztem, és egyszerre minden világos lett.
– Erre gondol? – mutattam rá az apró ondócsöppre a kutya fitymájának végén.
Mereven biccentett, az arca a legnagyobb zavart tükrözte. Felnevettem.
– Nincs miért aggódnia. Ez tökéletesen normális. Egyfajta túlfolyás. Fiatal kutyáról van szó, nem
igaz?
– De, még csak tizennyolc hónapos.
– Na hát, ez az. Teli van életörömmel. Bőséges koszt, kevés munka, nem így van?
– Hát, tényleg jól van tartva. Mindenből a legjobbat kapja. És igaza van, mert nem sok munkát adok
neki.
– Hát, csak erről van szó. – Kinyújtottam a kezemet. – Szigorítson egy kicsit az étrendjén, és tegyen
róla, hogy többet mozogjon, majd megoldja a dolgot.
Pinkerton rám bámult.
– De nem csinál semmit a... a... – és ismét ijedt tekintetet küldött a titkárnőm felé.
– Nem, nem – mondtam. – Biztosíthatom róla, hogy nincs semmi baja a... a ceruzájának. Nincs ott
semmi baj.
Láttam, hogy egyáltalán nem sikerült meggyőznöm, ezért bedobtam a trükköt.
– Tudja, mit, adok neki egy kis enyhe nyugtatót. Az is segít valamit.
Átmentem a gyógyszertárba és beleszámoltam néhány tablettát egy dobozba. Visszamentem az
irodába, és egy megnyugtató mosoly kíséretében átnyújtottam a farmernak, de annak csak még
elkeseredettebb kifejezést öltött az arca. Látható volt, hogy nem magyaráztam meg elég érthetően a
dolgot, és miközben végigkísértem a folyosón a bejáratig, megállás nélkül beszéltem, egyszerű
szavakba öntve a dolgot, amelyeket egészen biztosan megért.
Ahogy megállt a lépcső tetején, utoljára még biztatóan megveregettem a vállát, és noha szinte már
kifulladtam a fecsegésben, jobbnak láttam, ha a távozása előtt még egyszer összefoglalom számára a
dolgot.
– Ez tehát a helyzet – mondtam könnyed nevetéssel. – Csökkentse az ételt, futtassa meg sokszor,
este és reggel pedig adjon be neki egy-egy szem tablettát.
A farmernak úgy megnyúlt a képe, hogy attól féltem, mindjárt elerednek a könnyei; majd
leballagott a lépcsőn az utcára. Menet közben tett néhány bizonytalan mozdulatot, aztán sarkon
fordult, és panaszos hangon megszólalt.
– De doktor úr... mi van a ceruzájával?
Amikor pedig a kis Gilby nyögve elterült az istállója kövezetén, nekem az volt az első
gondolatom, hogy ez nem igazság, miért éppen vele kellett ennek történnie?
Mert benne végletesen testesült meg a korszakot jellemző természetes tapintat és zárkózottság. Még
külső megjelenésében is volt valami éteri; ötvenegynehány kiló, apró csontra feszülő bőre alatt nem
volt egy deka háj sem, és ötven éve dacára finom és ártatlan, szinte gyerekes volt az arca. Soha senki
nem hallotta még szitkozódni vagy vaskos kifejezéseket használni; voltaképpen ő volt az egyetlen
farmer, aki ténylegesen trágyának nevezte a tehénszart.
Ezen felül, szigorú metodistaként, nem ivott, és nem hódolt más világi örömöknek sem, továbbá
sohasem hazudott. Egészében véve annyira jó ember volt, hogy ha nem róla lett volna szó, hát
mélységes gyanút ébresztett volna bennem. Csakhogy módom volt megismerni Gilbyt. Helyes kis
ember volt, és makulátlanul tisztességes. Az életemet is rábíztam volna.
Ezért lettem olyan szomorú, amikor ott láttam feküdni a földön. Nagyon gyorsan történt az egész.
Éppen csak beléptünk az istállóba, és ő rámutatott a csaknem az ajtóval szemben álló, fekete Angus
tehénre.
– Ő az. Kicsit megfázhatott. – Tudta, hogy meg akarom majd mérni az állat lázát, és megragadta a
farkát, még mielőtt egyik lábával átlépte volna a csatornát, hogy beférkőzhessen a tehén és a
szomszédja közé. Ekkor történt a baleset, amikor Gilby a legrosszabb helyzetben, széles terpeszben
állt.
Nem lepődtem meg túlságosan, mert az a farok már akkor rosszindulatúan csapott egyet, amikor
beléptünk, és én amúgy is tartok egy kissé a fekete tehenektől. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem
örül váratlan megjelenésünknek, és villámsebesen rúgott ki a jobb hátsó lábával; pontosan a két
szétterpesztett lába találkozásánál rúgta telibe gazdáját éles patájával. A farmer csak egy ócska,
agyonmosott kezeslábast viselt, amely semmilyen védelmet nem nyújt az ilyen alattomos támadás
ellen.
Én megrázkódtam, amikor a tehén lába rémisztő döndüléssel ismét földet ért, de Gilby egyáltalán
nem mutatott érzelmeket. Úgy esett el, mint akit sortűz terített le, és mozdulatlanul hevert a kövön, két
kezét az ágyékára szorítva. Csak hosszú másodpercek múltán kezdett el halkan nyögdécselni.
Ahogy a segítségére siettem, úgy éreztem, nem helyes, hogy tanúja lettem ennek az emberi
méltósága ellen elkövetett merényletnek. Tudtam: a kis farmer szívesebben meghalt volna, semhogy
ebben a méltatlan pózban mutatkozzék, a földön fetrengve, fájdalmasan markolászva számára
megnevezhetetlen testrészét. Letérdeltem a kövezetre, és megveregettem a vállát, miközben ő a maga
néma harcát vívta a fájdalommal.
Egy idő múltán már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy felüljön, én pedig a karommal
támogattam, miközben verejték lepte zöldre vált arcát. Akkor kezdett kényelmetlenné válni a helyzet,
amikor a kezét ugyan elvette már a zavarba ejtő pontról, de nyilvánvaló volt, hogy mélységesen
szégyelli magát, amiért ilyen méltatlan állapotban mutatkozott előttem.
Furcsán tehetetlennek éreztem magam. A kis ember nem tudta levezetni az indulatait a szokásos
módon, azaz a jószág és általában a sors átkozásával, és azzal sem segíthetett magán, hogy egy-két
vaskos kifejezés kíséretében nevetéssel üti el a dolgot. Megesett az ilyesmi akkoriban, megesik ma is,
és rendszerint bővérű megjegyzésekkel szokás kommentálni, amelyek gyakran utalnak tréfásan az
áldozat jövőbeli szexuális életének kilátásaira. És sosem tévesztik el jótékony hatásukat.
De itt, Gilby istállójában csak kínos csend honolt. Egy idő után lassan visszatért a szín az arcába, és
a kis ember nagy nehezen feltápászkodott. Vett néhány mély lélegzetet, majd boldogtalanul nézett rám.
Láthatólag úgy gondolta, hogy magyarázattal, sőt bocsánatkéréssel tartozik ízléstelen viselkedéséért.
Teltek a percek, a feszültség nőttön nőtt. Gilby szája egyszer-kétszer megrándult, mintha szólni
akarna, de látszott, hogy nem találja a megfelelő szavakat. Végül úgy tűnt, mintha döntésre jutott
volna. Megköszörülte a torkát, megfontoltan körülnézett, majd a fülemhez vitte a száját. És egyetlen,
rekedten elsuttogott, bizalmas bejelentéssel világította meg az eseményt:
– A legkényesebb ponton talált el, doktor úr!
Említettem már korábban a yorkshire-iek testi működéseket illető szemérmességét, ami bizony
számos további gondom forrása lett.
Az egyik kisebb nehézség, amellyel valamennyi vidéki állatorvos szembekerül, hogy a hosszú
körutak során eljön az a pillanat, amikor vizelnie kell. Amikor Yorkshire-be érkeztem, mi sem tűnt
természetesebbnek, mint elvonulni a tehénistálló egyik sarkába, hogy ott könnyítsek magamon, és
felfoghatatlan volt számomra, hogy ez bárkit is zavarba hozhat a velem azonos neműek közül. De
hamarosan kiviláglott, hogy a farmerek ilyenkor feszengeni kezdenek, amiről toporgó lábuk,
kényszeres másfelé nézésük és hasonlók árulkodtak.
Kísérleteim, hogy nevetéssel üssem el a dolgot, rendre kudarcot vallottak. A vállam felett átvetett
tréfás megjegyzéseket: – „Csak kicsavarom kissé a répát”, vagy „Adok egy kicsit a lovaknak” –
komoly bólogatásokkal és helyeslő motyorgásokkal kísérték. Sokszor megesett, hogy érkezésemkor
rögtön be kellett surrannom valamelyik elhagyatott melléképületbe, de túl gyakori volt, hogy a
farmer utánam jött, rajtakapott és pipacspirosan húzódott vissza.
Maguk a farmerek is csak nehezítették a helyzetemet ama vendégszerető szokásukkal, hogy minden
alkalommal hatalmas bögre teákat nyomtak a kezembe. Időnként nem tudtam rászánni magam, hogy
ilyesmivel zavarba hozzam őket, és inkább a szabad ég alatt végeztem el a dolgomat. De még ez is
veszélyekkel járt, mert noha én mindig egy elhagyatott útszakaszt választottam, ahol az ember nem
járta lápvidék terült el előttem egészen a szemhatárig, hogy aztán másodpercek leforgása alatt
autóktól feketélljen az út, amelyek szédítő sebességgel közelednek felém, és persze mindegyiket nő
vezeti.
Csak szégyenkezve tudom felidézni azt az esetet, amikor egy autónyi középkorú asszonyság állt
meg mellettem, hogy hosszasan kérdezősködjék a Darrowbybe vezető legrövidebb útról, miközben
nekem árulkodó, sötét tócsa keletkezett a lábam körül.
De úgy gondolom, hogy minden szabályra van kivétel, és volt eset, amikor másképp reagáltak
szorult helyzetemre. Már elfogyasztottam a szokásos mennyiségű teát, és mindennek tetejébe egy
kedves fickó még pár üveg barna sört is kinyitott, miután véget ért a borjak kasztrálásának fáradságos
munkája a bádogtetejű istállóban. Mire megérkeztem az öreg Ainsleyhez, már erősen szólított a
természet.
De a farmon senki sem mutatkozott. Lábujjhegyen belopakodtam az istállóba, beslisszoltam az
egyik sarokba, és mély megkönnyebbüléssel megeresztettem a csapot. Még javában zubogtattam a
fölös folyadékot, amikor nehéz bakancsok zaját hallottam meg a hátam mögött. Az öreg felhúzott
vállal, zsebre dugott kézzel állt mellettem és figyelt.
Jaj nekem, már megint, gondoltam, de nem tehettem semmit. Elgyötört mosollyal pillantottam rá a
vállam fölött.
– Elnézést, hogy ilyesmire használom az istállóját, Ainsley gazda – mondtam, reményeim szerint
könnyed, tréfás tónusban. – De nem volt más választásom. Nagy úr a szükség. És az is lehet, hogy
gyönge a hólyagom.
Az öregember közömbösen bámult rám néhány pillanatig, majd komolyan bólogatni kezdett.
– Ja, tudom én, tudom én – mondta komoran. – Maga is olyan, mint én, doktor úr. Folyton pisálnia
köll.

21.

Apró képek sorjáznak az emlékezetemben. Az első napok a Skeldale-házban. Még a RAF előtt, még
Helen előtt...
Siegfrieddel reggeliztünk a nagy ebédlőben. Kollégám fölnézett a levélből, amelyet olvasott.
– James, emlékszel Stewie Brannanre?
Elmosolyodtam.
– Nehéz lenne elfelejteni. Nagy nap volt az ott a brawtoni lóversenyen. – Azóta is élénk emlékeket
őrzök Siegfried szeretetre méltó állatorvos barátjáról.
– Igen... az volt – ismerte el Siegfried egy rövid fejbólintással. – Nos, tőle kaptam ezt a levelet. Már
hat gyereke van, és jóllehet nem panaszkodik, én nem hinném, hogy habostorta lenne az élete egy
olyan szeméttelepen, mint Hensfield. Kivált ha az ember épp hogy csak megél a munkájából. –
Elgondolkodva húzogatta a fülcimpáját. – Tudod, James, igazán megérdemelne egy kis szabadságot.
Hajlandó lennél odamenni és átvenni a praxisát pár hétre, hogy nyaralni mehessen a családjával?
– Hát persze. Örömmel. De akkor te eléggé be leszel itt fogva, nem gondolod?
Siegfried legyintett.
– Még jót is tenne nekem. Amúgy sincs most nagy hajtás. Akkor még ma írok neki.
Stewie kapva kapott a lehetőségen, és pár nap múlva már úton is voltam Hensfieldbe. Yorkshire
Anglia legnagyobb grófsága, és valószínűleg a legváltozatosabb is. Alig hittem a szememnek, amikor
alig két órával azután, hogy elhagytam Darrowby ragyogó, zöld dombjait és kristálytiszta levegőjét,
gyárkémények erdejét láttam, amelyek barna füstöt eregettek az égnek.
 A West Riding-i iparvidéken jártam, olyan sötét és sátáni malmok mellett hajtottam el, amelyekről
nem is álmodtam volna, majd csúnya, jellegtelen házak hosszú sorai között, ahol a munkások éltek.
Minden fekete volt: a házak, a malmok, a falak, a fák, de még a környező dombok is, mindent
beszennyezett és bekormozott a füst, amelyet száz meg száz kürtő okádott a városra.
Stewie rendelője a város közepén volt: komor ház, kormos kövekből épült teraszon. Megnyomtam
a csengőt, és megnéztem a festett táblát a kapu mellett: Stewart Brannan okleveles állatorvos és
kutyaspecialista. – Eltűnődtem rajta, vajon mit szólna a Royal College ehhez az utóbbi minősítéshez,
de már nyílt is az ajtó, és ott állt előttem a kollégám.
Szinte betöltötte a kapunyílást. Kövérebb volt, mint valaha, de ettől eltekintve mit sem változott.
Ilyenkor, augusztusban nem számíthattam arra, hogy a sötétkék, bolyhos felöltője lesz rajta, de ezen
kívül éppen úgy festett, ahogy Darrowbyból emlékeztem rá: nagy, húsos, nyájas arc, a mindig
verejtéktől gyöngyöző homlokába lógó, zsíros fekete haj.
Megragadta a kezemet, és kitörő örömmel terelt be a házba.
– Jim! De jó, hogy itt vagy! – A vállamra tette a karját, úgy vezetett végig a sötét folyosón. –
Nagyon szép tőled, hogy vállaltad ezt a dolgot. A család izgalomban ég, mindannyian a városba
mentek, hogy bevásároljanak a nyaralásra. Kibéreltünk egy lakást Blackpoolban. – Örök mosolya
még szélesebb lett.
Bementünk egy hátsó szobába, ahol egy rozoga konyhaasztal állt a barna linóleumon. Az egyik
sarokban mosogatóvályút láttam, néhány polcot palackokkal, és egy fehérre festett szekrényt. A
levegőben enyhe karbol– és macskahúgyszag terjengett.
– Itt vizsgálom az állatokat – közölte Stewie elégedetten. Az órájára pillantott. – Öt óra húsz. Fél
hatkor kezdődik a rendelés. Addig mindent megmutatok.
Nem tartott sokáig, hiszen nem sok látnivaló akadt. Tudtam, hogy van egy divatosabb állatorvosi
rendelő is Hensfieldben, és Stewie megélhetése a város szegényeire épül. Az egész környezet
mintapéldája volt a filléres praxisnak. Úgy tűnt, hogy minden műszerből csak egy darab van neki: egy
egyenes varrótű, egy görbe tű, egy olló, egy fecskendő. Volt még egy alapvető orvosságokat
tartalmazó gyógyszertár, és egy mindenféle palackokból és köcsögökből álló üvegkészlet. A
palackok jó része igencsak különleges alakú volt – sose láttam még ilyen bizarr állatorvosi
felszerelést.
Stewie mintha csak olvasott volna a gondolataimban.
– Semmi rendkívüli, Jim. Nincs elegáns praxisom, és nem keresek sokat, de el tudom tartani a
családot, és ez a legfőbb.
Eltartani a családot – ismerős fordulat. Akkor is így fogalmazott, amikor először találkoztam vele
a brawtoni lóversenyen. Úgy tűnt, ez lehet élete vezércsillaga.
A szoba végét függöny zárta el, amelyet kollégám most félig elhúzott.
– És ez volna itt a váró – mosolygott, miközben én némi meglepődéssel néztem végig a három fal
mentén körberendezett, különféle faszékeken. – Nem szokott tömve lenni, nem állnak sorok az utcán,
de megvagyunk.
 Stewie néhány ügyfele már meg is érkezett: két kislány egy fekete kutyával, egy vászonsapkás
öregember egy kötélen vezetett terrierrel, egy kamaszfiú egy nyúllal a kosarában.
– Rendben – mondta a nagy ember. – Kezdjük el. – Fehér köpenybe bújt, széthúzta a függönyt és
kiszólt: – Kérem az első beteget.
A kislányok rátették a kutyát az asztalra. Az eb több fajta bonyolult keveréke volt, félelemtől
remegve állt az asztalon, és riadtan meredt a fehér köpenyre.
– Jól van, öregfiú – mormolta Stewie. – Nem akarlak én bántani. – Megsimogatta, megveregette a
reszkető fejet, majd a lányokhoz fordult. – Mi baja?
– Sántít az egyik lábára – felelte valamelyikük.
A közlést mintegy megerősítendő, a kiskutya fölemelte a mellső lábát, és szánalmas arckifejezéssel
előre nyújtotta. Stewie nagy kezébe fogta a végtagot, és végtelen gyöngédséggel megtapogatta. A
látvány azonnal szíven ütött: ennek a nagy medve embernek a gyöngédsége.
– Nem tört el semmije – mondta. – Csak megrándította a vállát. Próbáljátok pihentetni néhány
napig, este és reggel pedig kenjétek be ezzel.
Elvett egyet a furcsa formájú palackok közül, beletett valami fehér, híg kenőcsöt, és átnyújtotta.
Az egyik kislány odatartotta a kezét, és szétnyitotta az ujjait: egy shilling volt a tenyerében.
– Köszönöm – mondta Stewie minden meglepődés nélkül. – Viszontlátásra.
Számos további beteget vizsgált meg, és amikor már készült összehúzni a függönyt, két szurtos
utcagyerek lépett be a váró ajtaján. Ruháskosarat cipeltek, amely tele volt a legkülönfélébb
üvegáruval.
Stewie a kosár fölé hajolt, szószos üvegeket, uborkás üvegeket, ketchupos palackokat emelt ki
belőle, és szakértő szemmel vizsgálgatta őket. Jó idő elteltével aztán látszott, hogy döntésre jutott.
– Három penny – mondta.
– Hat penny – mondták egyszerre a kölykök.
– Négy penny – nyögte Stewie.
– Hat penny – ismételték kórusban a fiúk.
– Öt penny – közölte makacsul a kollegám.
– Hat penny! – A felkiáltás már-már diadalmasan hangzott. Stewie sóhajtott.
– Rendben van. – Átadta a pénzt, és elkezdte bepakolni az üvegeket a mosogató alá.
– Egyszerűen levakarom a címkéket, és jól kifőzöm őket, Jim.
– Értem.
– Jelentős megtakarítás.
– Igen, hogyne. – Hirtelen megoldódott hát a különös formájú palackok rejtélye.
Már fél hét volt, amikor az utolsó ügyfél is kilépett a függöny mögül. Figyeltem, ahogy Stewie
gondosan és hosszadalmasan megvizsgálja az állatokat, és amennyire korlátozott lehetőségei
engedik, szakértő kezelést nyújt nekik. Az árak egy és két shilling között mozogtak, és nem volt nehéz
megérteni, miért van az, hogy éppen csak a család eltartására futja.
Még valami feltűnt nekem: az emberek kivétel nélkül szerették őt. Nem „viselkedett”, hanem kedves
volt és figyelmes. Úgy éreztem, sokat tanultam tőle.
Az utolsó ügyfél egy választékos modorú és választékosan fogalmazó, testes hölgy volt.
– A múlt héten megharapták a kutyámat – közölte –, és attól félek, hogy elfertőződik a sebe.
– Valóban – bólintott Stewie komolyan. A banánujjak finom érintéssel tapogatták ki a megduzzadt
területet. – Tényleg elég csúnya. Ha nem kezeljük, tályogot kaphat.
Ráérősen hajtogatta félre a szőrt, és hidrogénperoxiddal tisztogatta meg a mély harapás nyomait.
Ezután beszórta hintőporral, majd gézpólyát tett rá, és kötéssel rögzítette. Végül beadott egy
staphylococcus elleni injekciót, és átadott a hölgynek egy akriflavin oldattal csurig megtöltött
szószos üveget.
– A címkén ott van a használati utasítás – mondta, és hátralépett, amikor a hölgy várakozóan
kinyitotta az erszényét.
Hosszú belső harc vette kezdetét, amely meg-megránduló arcában és rebbenő szemhéjában adott
hírt magáról, de végül kiegyenesítette a derekát.
– Ez annyi, mint – mondta eltökélten – három shilling hat penny.
Hatalmas összeg volt ez Stewie mércéjével mérve, de az állatorvosi szakmában valószínűleg ez
lehetett a minimális díj, és én sehogyan sem tudtam rájönni, mi lehetett az ő haszna benne.
Midőn a hölgy távozott, váratlan morajlás zúgott fel a házban. Stewie sejtelmes mosollyal pillantott
rám.
– Megjött Meg a gyerekekkel. Gyere, és ismerkedj meg velük!
Kimentünk az előszobába, ahol hihetetlen hangzavar fogadott bennünket. Gyerekek kiabáltak,
visítottak és nevettek, homokozó vödrök és lapátok zörögtek, egy nagy labda pattogott faltól falig, és
a hangzavart szűnni nem akaró csecsemősírás koronázta meg.
Stewie lazán benyúlt a tömegbe, és előhúzott belőle egy kicsi asszonyt.
– Íme, a feleségem – mondta csöndes büszkeséggel. Úgy nézett rá, mint kamaszfiú az ünnepelt
filmsztárra.
– Örvendek – mondtam.
Meg Brannan mosolyogva kezet fogott velem. Ha volt is benne bármi ragyogó, azt csak a férje
látta. Még őrizte az egykori báj romjait, de az arca nehéz évekről tanúskodott. Elképzeltem, milyen
élete lehet, amelyben egyszerre kell anyaként, háziasszonyként, szakácsnőként, titkárnőként és
asszisztensként helyt állnia.
– Ó, doktor úr, nagyon szép magától és Farnon doktortól, hogy így segítenek rajtunk. Annyira
várjuk már a nyaralást. – A szemében halvány kétségbeesés villant, de nem veszítette el a kedvességét.
Megrántottam a vállam.
– Örömmel teszem, Mrs. Brannan. Biztos vagyok benne, hogy élvezni fogom, és remélem, hogy
pompás vakációban lesz részük. – Komolyan gondoltam; látszott az asszonyon, hogy nagy szüksége
lenne kikapcsolódásra.
Bemutattak a gyerekeknek is, de nem nagyon sikerült őket megkülönböztetnem egymástól. Azt
hiszem, a kisbabán kívül, aki teli torokból, fáradhatatlanul bömbölt, három kisfiú és két kislány
lehetett, de nem esküdnék meg rá – ahhoz túl gyorsan mozogtak.
Csak a vacsoránál hallgattak el egy rövid időre, amíg Brannanné megetette őket egy üstszerű
edényből, amelyben ürühús, krumpli és sárgarépa úszkált. Nagyon finom volt, utána pedig hatalmas
adag tejes-rumos zselét kaptunk, lekvárral a tetején.
Amint a gyerkőcök sebesen belapátolták a kosztot, folytatták a játékot, és újrakezdődött a tombolás.
Az zavart a legjobban, hogy a két legnagyobb fiú egy jókora, új, színes labdát dobált egymásnak az
asztalon keresztül, miközben mi még vacsoráztunk. A szülők nem is reagáltak rá. Meg, érzésem
szerint azért nem, mert átmenetileg felhagyott a gyerekneveléssel, Stewie pedig soha nem is
próbálkozott meg vele. Csak akkor szólt rájuk, amikor közvetlenül az orrom mellett zúgott el a labda,
és kis híján kiverte a kezemből a zselével teli kanalat.
– Ejnye-bejnye! – mormolta szórakozottan, mire a dobálózás kicsit arrébb folytatódott.
Másnap reggel kikísértem a távozó családot. Stewie lecserélte a rozzant Austin hetesét egy
rozsdamarta, nagy Ford V nyolcasra. A kormánynál ülve integetett, és csöndes derűvel mosolygott
kifelé a repedezett oldalablakon át. A mellette ülő Megnek csak egy zaklatott mosolyra futotta, míg a
többi ablak mögött a kutyák és a gyerekek sokasága vadul küzdött az előnyösebb helyekért. Ahogy
elindult az autó, egy gyerekkocsi, számos bőrönd és egy kosár billegett veszélyesen a tetején, a
gyerekek ordítottak, a kutyák ugattak, a csecsemő bömbölt, majd mindannyian eltűntek.
Visszatérve a házba szokatlan csend vett körül, és a csendet egy kis rossz érzés kísérte. Pár hétig
nekem kell ellátnom a praxist, és a szerényen felszerelt rendelő nem volt éppen megnyugtató.
Egyszerűen hiányoznak a műszerek egy súlyosabb probléma megoldásához.
De aztán gyorsan meggyőztem magamat. Abból, amit eddig láttam, nem úgy tűnt, hogy komoly
gondokkal kellene számolnom. Stewie egyszer elmondta, hogy megélhetésének alapját a kandúrok
miskárolása adja, és úgy gondoltam, hogy ehhez legfeljebb néhány fülfekély és apróbb betegség
járulhat.
A délelőtti rendelés csak megerősítette ezt a benyomásomat: néhány egyszerű ember jelent meg
hasonlóképpen egyszerű házikedvencével, amely kisebb beavatkozásra szorult, én pedig boldogan
mértem bele az orvosságot a szószos palackokba és pástétomos üvegekbe Stewie szerény
gyógyszertárából.
Csak egy problémám adódott, mégpedig az asztallal, amely folyton össze akart dőlni, amikor
rátettem az állatokat. Valamely obskúrus okból összecsukható lábai voltak, amelyeket fémpeckek
rögzítettek az asztallap alatt, és ezek hajlamosak voltak elcsúszni a kritikus pillanatban, így aztán a
páciens hirtelen leszánkázott a földre. Egy idő után kiismertem a dolog működését, és vizsgálat
közben az egyik lábamat odaszorítottam a megbízhatatlan peckekhez.
Fél tizenegy felé járhatott, amikor a függönyt elhúzva azt láttam, hogy kiürült a váró, csak a sajátos
kutya-macska szag terjengett még a levegőben. Az ajtót bezárva rádöbbentem, hogy nem sok dolgom
maradt a délutáni rendelésig. Darrowbyben ilyenkor vágtam neki a hosszú körutaknak a vidéken, de
az itteni munka szinte kizárólag a helyi rendelésből állt.
Éppen azon tűnődtem, mivel fogom elütni az időt a határidőnaplóban szereplő egyetlen külső vizit
után, amikor megszólalt a csengő. A csengetést heves dörömbölés követte. Sietve félrehajtottam a
függönyt, és kinyitottam az ajtót. Jól öltözött fiatal pár állt a lépcső tetején. A férfi egy arany
labradort tartott a karjában, hátuk mögött, egy nagy, fényes autóhoz kötve lakókocsi parkolt a járda
mellett.
– Maga az állatorvos? – zihálta a lány Huszonéves lehetett, gesztenyebarna hajú, rendkívül vonzó,
de a szemében rettegés ült. Bólintottam.
– Igen, én vagyok. Mi a baj?
– A kutyánk. – A fiatalember hangja rekedt volt, az arca halott sápadt. – Elütötte egy autó.
Odapillantottam a mozdulatlan, sárga szőrű alakra.
– Súlyosan megsebesült?
Néhány másodpercig csönd volt, aztán a lány szólalt meg, szinte suttogva:
– Nézze meg a hátsó lábát!
Előre léptem, odapislantottam a férfi karjának hajlatára, és megfagyott bennem a vér. Az állat lába
bénán lógott a csánkról. Nem eltört, hanem térdből le volt metélve, és úgy tűnt, mintha csak egy darab
bőr tartaná a helyén. Az éles délelőtti napfényben fehéren és baljósan ragyogtak a kiálló fehér
csontok.
Eltartott egy darabig, amíg úrrá lettem az első döbbeneten, és ráébredtem, hogy csak állok ott, és
ostobán bámulom a kutyát. Amikor megszólaltam, idegenül hatott a hangom.
– Hozzák be – motyogtam, és miközben végigvezettem őket az illatozó várón, belém hasított a
felismerés, hogy mekkorát tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy itt sohasem történik semmi.

22.

Félrehúztam a függönyt, a fiatalember pedig becipelte és az asztalra tette az állatot.

Most már jól láttam az autóbaleset tipikus jeleit: az aranysárga bundába mélyen beleivódott piszkot,
a rengeteg horzsolást. De az a szétroncsolt láb nem volt tipikus. Soha azelőtt nem találkoztam még
ilyennel.
A lány felé fordítottam a tekintetemet:
– Hogyan történt?
– Egy pillanat alatt. – Könnyek lepték el a szemét. – Nyaralni indultunk a lakókocsival.
Hensfieldben nem akartunk megállni – (ezt meg tudtam érteni) –, csak újságot akartunk venni, de Kim
kiugrott a kocsiból, és akkor történt.
Ránéztem az asztalon mozdulatlanul elnyúló nagy kutyára. Gyöngéden végigsimítottam a remekbe
formált fejet.
– Szegény jószág – mormoltam, és akkor egy pillanatra rám emelte mogyoróbarna szemét, és
bágyadtan megcsóválta a farkát.
– Honnan jönnek? – kérdeztem.
– Surreyból – válaszolta a fiatalember. Pontosan úgy festett, ahogy a hely neve sugallta: jómódú
tőzsdeügynöknek.
Megdörzsöltem az államat.
– Értem... – Mint fény az alagút végén, hirtelen megcsillant előttem a menekülés útja. – Talán ha
ideiglenesen összevarrnám, visszavihetnék a saját állatorvosukhoz.
A férfi gyorsan ránézett a feleségére, aztán vissza rám:
– És mit csinálnának ott vele? Amputálnák a lábát?
Hallgattam. Ha egy állatot ilyen állapotban bevisznek egy jól ellátott déli rendelőbe, amely képzett
személyzettel és teljes sebészeti felszereléssel rendelkezik, akkor valószínűleg ez fog történni. Ez az
egyetlen észszerű eljárás.
– Igen – mondtam rekedten. – Igaza van. – Vizsgálni kezdtem a kutyát. A horzsolások a bőrön
jelentéktelenek voltak. Sokkos állapotba került, de a rózsaszín nyálkahártya arra utalt, hogy nincs
belső vérzése. A szörnyen szétroncsolt lábon kívül nem szenvedett komoly sérülést.
Elborzadva néztem a lábtő izület fényesen csillogó felszínét. Szinte obszcén látvány egy eleven
állaton. Mintha brutális kezek törték volna le a csánkját.
Lázas kutatásba kezdtem a helyiségben, fiókokat húztam ki, szekrényeket nyitogattam, fém– és
papírdobozokban kotorásztam. Minden egyes felfedezés megdobogtatta a szívemet: bélhúr egy
spirituszos üvegben, egy csomag kötszer, egy szórófejes palack jodoformmal, és – igazi kincsként –
egy üveg barbiturát érzéstelenítő.
Leginkább persze antibiotikumra lett volna szükségem, de azt hiába is kerestem volna, mert még
nem találták föl. Nagyon reméltem, hogy találok legalább egy-két uncia sulphanilamidot, ám ebben
csalódnom kellett, mert Stewie készlete ehhez nem volt elég gazdag. Viszont egy dobozban orvosi
gipszre bukkantam, amiről eszembe jutott egy megoldás.
Akkoriban, a harmincas évek végén a spanyol polgárháború még élénken élt az emberek
emlékezetében. Az utolsó idők kaotikus állapotában már nem voltak megfelelő orvosszerek a súlyos
sebesülések ellátására. Gyakori eset volt, hogy begipszelték és úgy hagyták őket, a némiképp cinikus,
„hadd főjön a saját levében” formula jegyében. Néha meglepően jó eredménnyel.
Fogtam a kötszert. Már tudtam, hogy mit fogok csinálni. Az eltökéltség lázában égve szúrtam bele
a tűt a radiális vénába, és lassan befecskendeztem az altatószert. Kim pislogott, lustán ásított, majd
álomba merült. Gyorsan a kezem ügyébe rendeztem szegényes készletemet, majd a megfelelő
helyzetbe akartam fordítani a kutyát. De megfeledkeztem az asztalról, és amint megemeltem az állat
hátsó felét, az egész szerkezet megbillent, és a kutya megállíthatatlanul szánkázott lefelé az asztalról.
– Kapja el! – Kétségbeesett kiáltásomra a fiatalember megragadta a tehetetlen jószágot, én
visszaillesztettem a peckeket a résbe, és újra szintbe hoztam az asztallapot.
– Támassza meg a lábával – ziháltam, majd a lányhoz fordultam. – Volna olyan kedves ugyanezt
tenni a másik végével? Az asztalnak nem szabad még egyszer felbillennie, miután elkezdtem.
 Némán engedelmeskedtek, és ahogy rájuk néztem, amint mindkettő alulról nyomta fölfelé az asztalt
a lábával, mélységesen elszégyelltem magam. Mit gondolhatnak, miféle hely ez?
De innentől hosszú időre megfeledkeztem mindenről. Először is visszaillesztettem a helyére az
ízületet, becsúsztatva a lábtő forgó éleit a sípcsont térd felőli végének barázdáiba, pontosan úgy,
ahogyan azt olyan sokszor gyakoroltam a főiskola anatómiai laborjában. Némi reményt adott, hogy
az ínszalagok egy része sértetlen volt, és, ami ennél is fontosabb, jó néhány ép véredény futott le a
végtag alsó részébe.
Egy szót sem szóltam, amíg meg nem tisztítottam és fertőtlenítettem a területet, majd jodoformot
pumpáltam minden egyes hasadékba, és hozzákezdtem a varráshoz. Fáradhatatlanul öltögettem,
összevarrva a szétszakadt ínszalagokat, izületi tokot, izomhüvelyt. Meleg délelőtt volt, és ahogyan a
nap betűzött a rendelő ablakán, veríték ütközött ki a homlokomon. Mire a bőrt is összevarrtam, már
kis patakként csordogált végig az orromon, és cseppenként hullott le az orrom hegyéről. Majd ismét
jodoform következett, ezután a kötözés, végül a gipszelés, amely szilárd burkot képezett a csánktól
kezdve végig az egész lábon.
Kiegyenesedtem, és szembe fordultam a fiatal párral. Meg sem moccantak kényelmetlen
testhelyzetükben, amellyel egyenesen tartották az asztalt, de én úgy pillantottam rájuk, mintha először
látnám őket.
Megtöröltem a homlokomat és nagyot sóhajtottam:
– Nos, ennyi volt. A magam részéről így hagynám egy hétig, és azután keressék fel a helyi
állatorvost.
Egy pillanatig hallgattak, majd a lány szólalt meg.
– Jobban szeretném, ha maga nézné meg. – A férje egyetértően bólintott.
– Igazán? – kérdeztem elképedve. Azt hittem, soha többé nem akarnak visszajönni hozzám, a
szagos várómba meg a roskatag asztalomhoz.
– Hát persze, ez csak természetes – mondta a férfi. – Sokat kínlódott vele. Bármi történjék, mi
rendkívül hálásak vagyunk önnek, Brannan doktor.
– Én nem Brannan vagyok, ő szabadságon van. Csak ideiglenesen helyettesítem, és Herriotnak
hívnak.
A fiatalember a kezét nyújtotta.
– Még egyszer köszönjük, doktor úr. Én Peter Gillard vagyok, ő pedig a feleségem, Marjorie.
Kezet ráztunk, majd karjába vette a kutyát és kivitte az autóhoz. A következő néhány napban nem
ment ki a fejemből Kim lába. Volt, hogy úgy éreztem, őrültség volt kezelnem egy olyan lábat, amelyet
már csak egy bőrdarab tartott a helyén. Soha nem találkoztam még csak hasonlóval sem, és üres
perceimben folyton az a csánkízület és a felmérhetetlen következmények lebegtek előttem.
Jó sok ilyen percem akadt, mivel Stewie-nek nyugodt praxisa volt. A napi háromszori rendelésen
kívül csak kevés munka várt rám, és itt teljesen ismeretlen volt a reggeli előtti hívás, ami oly sok
kellemetlenséget szerzett nekem Darrowbyben.
Brannanék Mrs. Holroyd gondjaira bízták a házat és engem is. Az ápolatlan külsejű, koros özvegy
virágmintás otthonkában mászkált a házban, és szertepotyogtatta a hamut az örökké a szájában fityegő
cigarettáról. Nem volt korán kelő, amihez gyorsan hozzászoktam, és az első néhány reggel után,
amikor nyomát sem láttam, megtanultam reggelit készíteni magamnak; ez így is maradt.
Ám más tekintetben nagyon is gondomat viselte. Született szakácstehetség volt, rendszeresen nagy
adag, finom kosztot tálalt elém, „Nesze, aranyom!” felkiáltással, majd közönyösen figyelte, ahogy
eszem. Egyedül az özvegy szerves részét képező cigaretta végén hosszúra növő hamu zavart, amely
folyton ott reszketett az ételem fölött.
Mrs. Holroyd vette át a telefonüzeneteket is, amikor én távol voltam. Nem volt túl sok külső vizit,
de kettő közülük megmaradt az emlékezetemben.
Az elsőnél azt olvastam Mrs. Holroyd gondos, hátrafelé dőlő kézírásával a jegyzettömbön:
„Kimenni Mr. Pimrovhoz, megnézni a bulldogot”.
– Pimrov? – kérdeztem tőle. – Orosz ez az úriember?
– Nemtom, aranyom; nem kérdeztem.
– Értem, de nem tűnt idegennek? Arra gondolok, hogy nem törte-e az angolt?
– Nem a', aranyom. Éppen olyan yorkshire-i, mint én.
– Mindegy, ne is törődjön vele, Mrs. Holroyd. Hol lakik?
Meglepetten nézett rám.
– Honnan tudjam? Nem mondta.
– De... de Mrs. Holroyd, hogyan menjek ki hozzá, ha nem tudom, hol lakik?
– Hát, azt már magának kell tudnia, aranyom.
Kész voltam.
– De hát csak megmondta magának.
– Nem a', fiatalember, ű csak annyit mondott, hogy Pimrov. Aszondta, ebbűl tunni fogja. – Felszegte
az állát, a cigaretta megremegett a szájában, és mereven nézett szembe velem. Talán Stewie-vel is
voltak hasonló esetei, de nem hagyott bennem kétséget afelől, hogy részéről vége a beszélgetésnek.
Napközben megpróbáltam nem gondolni rá, de nyugtalanított az a tudat, hogy valahol a környéken
vár rám egy kezelésre szoruló bulldog. Csak abban reménykedhettem, hogy nem súlyos az állapota.
Este hétkor a telefon vetett véget a félelmeimnek.
– Az állatorvossal beszélek? – A hang mogorva volt és rossz kedvű.
– Igen, én vagyok az.
– Nos, egy álló napja várom magát. Mikor jön már ki, hogy megnézze a rühös bulldogomat?
Fény gyúlt az agyamban. Csakhogy... az akcentus... nyoma sincs benne a Kremlnek, sem a végtelen
sztyeppéknek.
– Végtelenül sajnálom – hebegtem. – Attól tartok, adódott egy kis félreértés. Én csak helyettesítem
Brannan doktort, és nem ismerem a körzetét. Remélem, hogy nincs komoly baja a kutyának.
– Nincs, nincs, csak köhög egy kicsit, és szeretném, ha megnézné.
 – Persze, hogyne, máris megyek, Mr... izé...
– Pym vagyok, és rögtön a posta mellett van a házam a Roff nevű faluban.
– Roffot mondott?
– Ja, két mérföldre van Hensfieldtől.
Megkönnyebbülten sóhajtottam.
– Nagyszerű, Mr. Pym, mindjárt ott vagyok.
– Köszönöm – mondta sokkal barátságosabb hangon. – Na, most mán tuggya, ki vagyok. Pym
Roffból.
Minden világos lett. Pym Roffból, hát persze! Mitől is lenne orosz akcentusa?
Mrs. Holroyd számos rejtélyes üzenetet közvetített, de némi fejtörés után rendszerint sikerült őket
megfejtenem. De a hét második felében egy igen furcsa beírás ütötte meg a szemem. Csak ennyi volt:
Johnson, 12 Back Lane Tiszta Harry szifilisz”.
Hosszan birkóztam a szöveggel, mielőtt óvatosan megkörnyékeztem Mrs. Holroydot.
Éppen fánktésztát dagasztott, és fel sem nézett, amikor beléptem a konyhába.
– Mrs. Holroyd – dörzsöltem idegesen a kezemet. – Ha jól értem, azt írta ide, hogy menjek ki Mr.
Johnsonhoz.
– Úgy van, aranyom.
– Nos, izé... remek, de nem egészen értem a másik részét... a Tiszta Harry szifiliszt.
Oldalról felém sandított.
– Hát így kell azt a szót leírni, vagy nem? Egyszer megnéztem odahaza egy orvosi könyvben –
válaszolta védekezően.
– Igen, hogyne, nagyon helyesen írta le. Nem az a baj, hanem a Tiszta... meg a Harry.
Vészterhesen villant meg a szeme és a képembe fújta a füstöt.
– Hát pedig ezt mondta az a fickó. Háromszor is elismételte. Nem téveszthettem el.
– Értem. És említette, hogy milyen állatról van szó?
– Nem a'. Azt mondta, amit oda írtam. És semmi egyebet.
Hosszú hamucsík hullott a vájdlingba, amelyet Holroydné azonmód beledolgozott a tésztába.
– Megteszem, ami tőlem telik, tudja!
– Hát persze hogy tudom, Mrs. Holroyd – mondtam gyorsan. – Már indulok is a Back Lane-re.
Mr. Johnson pedig másodpercek alatt helyre tette a dolgokat, amikor kiérkezve odavezetett az
ólhoz.
– A disznómmal van baj, főnök. Nagy, veres, foltok gyüttek ki rajta. Asszem, disznó erysipelas.
Csak annyi történt, hogy ő ariszipilesznek ejtette az orbáncot, és amúgy is kásásan beszélt. Nem
tudtam hibáztatni Mrs. Holroydot. Ehhez hasonló apróságok színesítették a hetet, de bennem csak
egyre nőtt a feszültség, ahogy közeledett Kim visszatérésének napja. És attól csak még nyugtalanabb
lettem, hogy Gillardék nem jelentek meg a hetedik napon a délelőtti rendelésen. Amikor délutánra
sem jöttek meg, arra a következtetésre jutottam, hogy okosabbnak látták visszamenni délre, és
felkeresni egy korszerűbb rendelőt. De fél hatkor mégiscsak megérkeztek.
Tudtam, még mielőtt elhúztam volna a függönyt. Megelőzte őket a pusztulás szaga, betöltötte az
egész rendelőt, és amikor kiléptem a függöny mögül, szinte mellbe csapott a rothadó hús förtelmes
szaga.
Gangréna, azaz üszkösödés. Az ettől való félelem üldözött egész héten, és most itt van.
Vagy fél tucat ember ült a váróban, és mindenki a lehető legmesszebbre igyekezett elhúzódni a
fiatal házaspártól, akik feszült mosollyal tekintettek rám. Kim megpróbált felemelkedni, amikor
meglátott, de én csak azt a hasznavehetetlenül lógó végtagot láttam, amelyet felázott cafatokban
borított az egykor szilárd gipsz.
Hát persze hogy Gillardék voltak az utolsók, és én kénytelen voltam előbb megvizsgálni a többi
beteget. Nyomorúságos állapotban, szégyentől gyötörve végeztem a kezeléseket és adtam ki az
utasításokat. Mit tettem azzal a gyönyörű kutyával odakint? Őrült voltam, hogy egyáltalán
próbálkoztam. Az elüszkösödött láb azt jelentette, hogy talán már az amputálással is elkéstünk, ha
meg akarjuk menteni az életét. Minden bizonnyal vérfertőzésben fog elpusztulni, és én mi a francot
kezdhetek vele ebben a hitvány rendelőben?
Amikor végre Gillardékre került a sor, bejöttek a kettőjük között sántikáló Kimmel, és
szenvedéseimet csak tetézte, amikor újra szembesülnöm kellett azzal, hogy mennyire szép ez a kutya.
Lehajoltam a nagy, arany színű fejhez. Kim egy pillanatra rám emelte barátságos tekintetét és
megcsóválta a farkát.
– Rendben – mondtam Peter Gillardnek a mellem előtt összefogott karral. – Önök fogják meg
hátul, és tegyük föl az asztalra.
Ahogy az asztalra emeltük a nehéz állatot, a rozoga tákolmány azonnal szétesett, de ezúttal már a
fiatalok résen voltak, és jól képzett szakemberekként kitámasztották a lábukkal a peckeket, amíg az
asztallap egyenesbe nem került.
Megpiszkáltam a gipszet az oldalán fekvő Kim lábán. Általában idő és türelem kellett hozzá, hogy
egy speciális fűrésszel eltávolítsam a gipszet, de ez itt nem volt más, csak bűzlő pép. Remegett a
kezem, amint ollóval levágtam róla a kötést, és leemeltem.
Felkészültem a legrosszabbra: a kihűlt, elhalt végtag, a zöldes hús látványára, ám itt a mindent
elborító genny és a savós váladék ellenére maga a hús meglepő módon egészséges rózsaszín volt.
Kezembe vettem a lábat, és nagyot dobbant a szívem, mert meleg volt, akárcsak a lábszár, egészen a
csánkig. Nem is volt elüszkösödve.
Hirtelen gyengeségemben az asztalnak kellett támaszkodnom.
– Elnézést kérek a szörnyű szagért. A genny és a váladék egy héten át erjedt a gipsz alatt, de a
csúnya látvány ellenére nem olyan rossz a helyzet, mint hittem.
– Gondolja... gondolja, hogy meg tudja menteni a lábát? – kérdezte remegő hangon Marjorie
Gillard.
 – Nem tudom. Az igazat megvallva, nem tudom. Annyi minden történhet. De annyit mondhatok,
hogy idáig jól ment a dolog.
Alaposan megtisztítottam a sérült részt alkohollal, befújtam jodoformmal, friss gézt tettem rá, és
két újabb gipszkötést.
– Most már sokkal jobban fogod érezni magad, Kim – mondtam, és a nagy kutya a neve hallatán
megkopogtatta farkával az asztalt. A gazdáihoz fordultam: – Azt szeretném, ha még egy hétig rajta
maradna a gipsz. Mik a terveik?
– Itt maradunk Hensfield környékén – válaszolta Peter Gillard. – Találtunk egy helyet a
lakókocsinak a folyó mellett, egészen kellemes.
– Nagyszerű, akkor jövő szombaton találkozunk. – Figyeltem, ahogy Kim kifelé biceg, magasra
tartva a lábát a friss, fehér kötéssel, és amikor visszamentem a házba, forró hullámként öntött el a
megkönnyebbülés.
De az agyam egy hátsó rekeszében megszólalt egy figyelmeztető hang. Messze van még ennek az
ügynek a vége...

23.

A második hét eseménytelenül telt el. Kaptam egy kissé illetlen képeslapot Stewie-től és a
blackpooli torony látképét a feleségével. Perzselően meleg nyár volt, és ők életük legjobb vakációját
élvezték. Megpróbáltam elképzelni, hogyan múlathatják az időt, de a bizonyítékra – egy tengerparti
fényképész felvételére – még várnom kellett néhány hetet. Az egész család a tengerben állt, és
boldogan vigyorgott bele a lencsébe, miközben hullámok csapkodtak a bokájuk körül. A gyerekek
vödrökkel és lapátokkal felszerelkezve, a bébi a víz felé nyújtózkodott görbe lábacskájával, de Stewie
bűvölt el a legjobban. Megelégedett mosoly ragyogott a képén a fején megcsomózott zsebkendő alatt,
széles nadrágtartó rögzítette a bő flanellnadrágot, amely lábszárközépig fel volt hajtva. A nyaraló brit
családapa archetípusa.
Hensfieldi tartózkodásom utolsó eseménye a helyi agárversenyen tett látogatás volt. Stewie
megbízatásához tartozott, hogy minden második pénteken megvizsgálja a kutyákat.
A hensfieldi sportpálya egy természetes mélyedésben épült a kormos hegyek között, és rozoga
deszkapalánk körítette.
Hűvös este volt, és amikor odahajtottam a bejárathoz, meghallottam a recsegő hangszórók
bömbölését. George Formby énekelte a „When I'm Cleaning Windows” című számot, és pengette
hozzá híres ukuleléjét.
Sokféle agárverseny van. Személyes tapasztalatom még diákkoromból származik, amikor
csatlakoztam a Nemzeti Agárverseny Klub égisze alatt működő állatorvosokhoz, de ez itt nem volt
hivatalos vagy „jegyzett” futtatás, és igencsak másképp festett. Tudom, hogy számos nevezetes,
magasan jegyzett verseny létezik, ez viszont szánalmas képet mutatott. Ez a hely, gondoltam fanyarul,
éppen beleillik Stewie praxisába.
 Először meg kellett jelennem az igazgató irodájában. Coker úr kemény tekintetű férfiú volt fényes,
halszálkás öltönyben, kurtán odabiccentett, és csak azután kezdett el méregetni.
– Itteni feladata merőben formális – közölte kényszeredett mosollyal. – Semmivel sem kell
törődnie.
Az volt a benyomásom, hogy csendes elégedettséggel vizsgálgat tetőtől talpig, beleértve gyűrött
zakómat és nadrágomat, nyilvánvaló fiatalságomat és feltehető tapasztalatlanságomat. Még akkor is
mosolygott, amikor elnyomta a szivarját.
– Nos, remélem, kellemes estéje lesz.
– Köszönöm – feleltem, és távoztam.
Találkoztam a bíróval, az időmérővel és más hivatalos személyekkel, majd bementem a bárba,
amelynek hosszú üvegfala a versenypályára nézett. Hirtelen megéreztem, hogy idegen környezetben
vagyok. A helyiség gyorsan megtelt, és a körülöttem gyülekező arcokat egészen más fából faragták,
mint Darrowbyben a falusiakat. Itt teveszőr kabátos kövér férfiak alkották a többséget, festett
szőkeségekkel a karjukon. Sipista külsejű figurák tanulmányozták a versenylapokat, és bámulták
meredten a totalizatőr táblán villogó számokat.
Az órámra néztem. Itt volt az ideje, hogy megnézzem az első versenyen induló kutyákat. – „Amikor
ablakot tisztítok” – bömbölte George Fornby, miközben megkerültem a pályát, hogy eljussak a
kifutóhoz, egy kikövezett, drótsövénnyel kerített ketrechez. Öt kutyát vezettek körbe, én pedig
középen álltam, és egy-két percig figyeltem őket. Aztán leállítottam a sétát, és egyenként odamentem
hozzájuk, megvizsgáltam a szemüket, ellenőriztem a nyálelválasztást, majd végül megtapogattam a
hasukat.
Valamennyi egészségesnek és normálisnak tűnt, kivéve a négyes számút, amelyiknek kissé puffadt
volt a hasa. Az agarak csak keveset kapnak enni a verseny reggelén, azután már semmit, így
odafordultam az emberhez, aki pórázon tartotta az állatot:
– Kapott enni ez a kutya az utóbbi egy-két órában? – kérdeztem.
– Nem – válaszolta. – Semmit nem evett reggeli óta.
Ahogy újra végigfuttattam az ujjaimat a hasfalon, olyan érzésem volt, mintha a bámészkodók
szokatlanul feszült figyelemmel követnének. De elhessegettem azzal, hogy csak képzelődöm, és
átmentem a következő állathoz.
A négyes számú volt a második favorit, de attól a pillanattól, hogy rajthoz állt, csak vánszorgott.
Utolsónak végzett, és a pálya túloldaláról méltatlankodó zúgás hallatszott a sötétben. Sikerült
kivennem néhány megjegyzést is, amit idáig hozott az esti levegő.
– Nyisd ki azt a francos szemedet, te állatorvos! – kiáltotta valaki. És itt, a hosszú, kivilágított
bárban azt láttam, hogy az emberek egymást bökdösik, és engem néznek.
Elfutott a harag. Lehet, hogy a lenti urak közül egyesek úgy gondolják, hogy hasznot húzhatnak
Stewie távollétéből. Úgy látszik, engem könnyű esetnek ítéltek.
Következő látogatásomkor a kifutóban barátságos biccentések és vigyorok fogadtak mindenfelől.
Határozottan joviális volt a légkör. Amikor megnéztem a kutyákat, mindet rendben találtam, amíg el
nem jutottam az ötös számúhoz. Ezúttal nem lehetett tévedés. A hasfal feszesen gömbölyödött kutató
ujjaim alatt, és az állat halkan felnyögött, amikor megmarkoltam.
– Ezt a kutyát ki kell zárni a versenyből – mondtam. – Tele van a hasa.
A tulajdonos ott állt a kifutófiú mellett.
– Az lehetetlen! – tört ki. – Nem kapott semmit!
Fölegyenesedtem, és farkasszemet néztem volna vele, de ő nem állta a tekintetemet. Ismertem pár
trükköt: néhány font hús a verseny előtt; egy tál zsemlemorzsa tejjel leöntve – a morzsa rövid idő
alatt szépen megszívja magát.
– Akarja, hogy meghánytassam? – és már indultam is. – Van a kocsimban mosószóda. Gyorsan
kideríthetjük.
Az ember fölemelte a kezét.
– Nem, nem, nem akarom, hogy vacakoljon a kutyámmal. – Sötét pillantást vetett rám és mogorván
elvonult.
Alig értem vissza a bárba, amikor megszólalt a hangosbeszélő:
– Az állatorvost várják az igazgatói irodában.
Coker felnézett az asztala mögül, és a szivar gomolygó füstjén át méregetett.
– Eltiltott egy kutyát a versenytől.
– Így van, sajnálom, de tele volt a hasa.
– De a nemjóját...! – mutatott rám az ujjával, aztán meggondolta magát, és torz mosoly ült ki az
arcára. – Nézze, doktor úr, ezekben a helyzetekben észszerűen kell eljárnunk. Nem kétlem, hogy érti a
dolgát, de nem gondolja, hogy esetleg tévedhetett? – Széles kört írt le a szivarral. – Végül is
mindannyian tévedhetünk, ezért talán volna olyan kedves felülbírálni magát. – És még szélesebb
mosolyt küldött felém.
– Nem, sajnálom, Coker úr, de ez lehetetlen.
Hosszú szünet következett.
– Ez az utolsó szava?
– Ez.
Eltűnt a mosoly, és Coker fenyegető pillantást vetett rám.
– Hát ide figyeljen! – mondta. – Tönkretette ezt a versenyszámot, és ez komoly dolog. Ne forduljon
elő még egyszer, megértette? – Heves mozdulattal kioltotta a szivarját, és előretolta az állát. –
Remélem, nem lesz több gondunk magával.
– Én is remélem, Coker úr – mondtam, és távoztam.
A következő vizitnél valahogy hosszúnak tűnt az út a kifutóig. Már nagyon sötét volt, de tisztán
hallottam a tömeg zúgását, a bukmékerek kiáltásait és a még mindig teljes hangerővel bömbölő
George-ot az ukuleléjével:
– Ó, csak hideg szél ne fújjon! – dalolta.
 Ezúttal a kettes számú kutya volt az. Ereztem a feszültséget, miközben vizsgáltam, és
megállapítottam, hogy ennek is ugyanúgy gömbölyödik a hasa.
– Ezt vegyék ki! – mondtam, és a sötét pillantásoktól eltekintve senki sem ellenkezett.
Azt mondják, a rossz hír gyors lábakon jár, és én éppen csak elindultam visszafelé, amikor
George-ot kikapcsolták, és a hangosbeszélő az igazgatói irodába szólított.
Coker most nem ült ott az asztalánál. Idegesen járkált föl-alá a szobában, és amikor meglátott, tett
még egy gyors kört, mielőtt leállt volna. Harag tükröződött az arcán, és nyilvánvaló volt, hogy
eldöntötte: legjobb lesz, ha keményen lép föl.
– Mi a fészkes fenét képzel maga? – förmedt rám. – Tönkre akarja tenni az egész versenyt?
– Nem – válaszoltam. – Csak kitiltottam még egy kutyát, mert nem volt alkalmas a futtatásra. Ez a
dolgom. Ezért vagyok itt.
Sötét bíborvörösre vált az arca.
– Nem hiszem, hogy tudja, miért van itt. Brannan doktor szabadságra megy, és rábíz minket egy
ilyen magafajta okostojásra, aki elkezd itt szívóskodni, és elrontja az emberek mulatságát! De várjon
csak, majd én mindent elmondok neki!
– Brannan doktor is azt tette volna, amit én. Bármelyik állatorvos ezt tenné.
– Mesebeszéd! Ne akarjon engem kioktatni, magának még ott a tojáshéj a seggén. – Lassan
megindult felém. – De annyit mondok, hogy elég volt! Vegye tudomásul, egyszer és mindenkorra,
hogy elég volt ebből a képtelenségből! Hagyja abba!
Hevesen dobogott a szívem, amikor lementem ellenőrizni a kutyákat a következő verseny előtt.
Miközben az állatokat vizsgáltam, a tulajdonosok és a kifutófiúk hipnotikus tekintettel meredtek rám,
mint valami különös torzszülöttre. Csak akkor vált normálissá a pulzusom, amikor megállapítottam,
hogy ezúttal nincsenek teli hasak, és távozóban megkönnyebbülten pillantottam végig a felsorakozott
állatokon. Ekkor vettem észre, hogy az egyes számú kicsit furcsán viselkedik. Visszamentem,
lehajoltam hozzá, és megpróbáltam rájönni, mi volt az, ami felkeltette a figyelmemet. Aztán
felismertem az okát: a kutya álmosnak látszott. A feje lefelé billent, és egészében apatikusnak tűnt.
Fölemeltem az állát, és belenéztem a szemébe. A pupillák kitágultak, és időnként kissé megrándult a
szeme. Semmi kétségem nem lehetett afelől, hogy valamilyen nyugtatót kapott. Elkábították.
A kifutóban tartózkodó emberek nagy csöndben voltak, amikor fölegyenesedtem. Néhány
pillanatig a fényesen kivilágított, zöld arénát bámultam a drótkerítésen át, és éreztem az arcomon az
éjszaka hűvös levegőjét. Továbbra is George énekelt a hangszórókból.
– Ó, Mr. Wu! – trillázta. – Most mit tegyek?
Hát én tudtam, hogy mit kell tennem. Megveregettem a kutya hátát.
– Ezt vegyék ki! – mondtam.
Nem vártam meg, amíg újra szólítanak, és már félúton jártam az igazgatói iroda felé, amikor az
egész sportpályáját betöltve felharsantak a hívó szavak.
Amikor kinyitottam az ajtót, félig-meddig arra számítottam, hogy Coker rám rohan és letámad, de
meglepődve láttam, hogy ott ül az asztalnál, és a tenyerébe temeti az arcát. Egy ideig csak álldogáltam
a szőnyegen, amíg végre felém fordította kísértetiesen sápadt arcát.
– Igaz ez? – suttogta kétségbeesetten. – Újra megtette?
Bólintottam:
– Sajnos, muszáj volt.
Coker ajka megremegett, de nem szólt semmit, és egy rám vetett kurta, hitetlenkedő pillantás után
újra a tenyerébe rejtette az arcát.
Vártam még egy-két percig, de amikor nem mozdult, rájöttem, hogy vége az audienciának, és
elhagytam a szobát.
A következő futam előtt semmit nem tapasztaltam a kutyákon, és ahogy kiléptem a kennelből,
különös nyugalom szállt meg. Magam sem értettem, amíg meg nem szólalt a hangosbeszélő:
– Az állatorvost kérik... – De ezúttal a kifutóba szólítottak, és én arra gondoltam, hogy
megsérülhetett valamelyik kutya. Akárhogy is, kimondott megkönnyebbülést jelentene, ha adódna itt
valami igazi állatorvosi teendőm.
De amikor megérkeztem, nyomát sem láttam állatoknak; csak két ember támogatott egy kövér
harmadikat.
– Miről van szó? – kérdeztem tőlük.
– Ambrose leesett a lépcsőn a lelátón, és lehorzsolta a térdét.
Rábámultam.
– De hiszen én állatorvos vagyok!
– Más orvos nincs a pályán – motyogta. – Gondoltuk, maga is el tudná látni.
Láttam: ez már csak egy ilyen különleges este.
– Ültessék le arra a padra – mondtam.
Feltűrtem a nadrágszárát, amely alatt visszataszítóan hájas, gödrös térd tárult elém. Ambrose tompa
nyögést hallatott, amint megérintettem a jelentéktelen horzsolást a térdkalácsán.
– Semmi komoly – mondtam. – Csak egy kis helyen ledörzsölődött a bőre.
Ambrose reszketve nézett fel rám.
– Igen, de baj lehet belőle, nem? Nem akarok vérmérgezést kapni.
– Rendben van, teszek rá valamit. – Belenéztem Stewie orvosi táskájába. A választék szerény volt,
de találtam jódtinktúrát, amelyből rácsöpögtettem egy keveset egy gézpólyára, és rászorítottam a
sebre.
Ambrose éles kiáltásban tört ki.
– Jesszusom, ez fáj! Mit csinál maga velem? – Előrelendült a lába, és telibe találta a könyökömet.
Na hiszen, még az emberi pácienseim is rúgnak. Megnyugtatóan mosolyogtam rá:
– Ne aggódjék, nem fog sokáig csípni. Máris bekötözöm.
Bekötöztem a térdét, lehajtottam a nadrágszárát, és megveregettem a kövér férfi vállát.
 – Tessék, olyan lesz, akár új korában.
Leszállt a padról, bólintott, aztán fájdalmas grimasszal a képén indulni készült. De mintha hirtelen
eszébe jutott volna valami, és egy marék aprót vett elő a zsebéből. Mutatóujjával turkált egy darabig
az érmék között, majd kiemelt egyet és a kezembe nyomta.
– Tessék – mondta.
A pénzre néztem. Egy hatpennys volt, az egyetlen honoráriumom, amelyet a saját fajtám
kezeléséért kaptam. Hosszan és ostobán meredtem rá egy ideig, majd azzal az éppen megformált
gondolattal pillantottam föl, hogy Ambrose fejéhez vágom a paraszolvenciáját, de a férfi már
visszabicegett a tömegbe, és eltűnt a szemem elől.
A bárban apatikusan bambultam kifelé az üvegen át a pályán felvonuló kutyákra, amikor egy kezet
éreztem a vállamon. Megfordultam, és ráismertem arra a férfira, akit már korábban kiszúrtam
magamnak. Egy három férfiból és három nőből álló csoporthoz tartozott; a férfiak sötét, szűk öltönyt
viseltek és idegennek látszottak, a nők hangosak voltak és túlöltözöttek. Volt bennük valami baljós, és
emlékszem, az jutott róluk az eszembe, hogy minden további nélkül elmennének gengsztereknek.
A férfi az enyémhez tolta a képét, és én közelről láthattam fekete, szúrós szemét és ragadozó
mosolyát.
– Formában van a hármas? – suttogta.
Nem értettem a kérdést. Úgy tűnt, tudja, hogy én vagyok az állatorvos, és az csak nyilvánvaló, hogy
ha jóváhagytam az állat versenyeztetését, akkor egészségesnek kellett találnom.
– Igen – válaszoltam. – Jó formában van.
A férfi vidoran bólintott, és értő pillantást vetett rám félig lehunyt szemhéja alól. Visszament, és
rövid, bensőséges tárgyalásba bocsátkozott a barátaival, majd mindannyian felém fordultak, és
helyeslően néztek rám.
Össze voltam zavarodva, de aztán beugrott, hogy alighanem úgy vették, mintha bizalmas tippet
adtam volna nekik. Mind a mai napig nem vagyok ebben biztos, de erről lehetett szó, mert amikor a
hármas helyezés nélkül fejezte be a versenyt, drámai változás állt be a magatartásukban, és sötét
pillantásokat vetettek rám, ami csak megerősített abban a hitben, hogy gengszterekkel állok szemben.
Fő, hogy az este hátralévő részében már nem akadt gondom a kifutóban. Nem kellett kizárni több
kutyát, szerencsére, hiszen így is éppen elég ellenséget szereztem egyetlen este leforgása alatt.
Az utolsó futtatás után körülnéztem a hosszú bárban. A legtöbb asztal foglalt volt, az emberek
bejöttek még egy utolsó italra, de felfedeztem egy szabad helyet, és kimerülten roskadtam le a székre.
Stewie megkért, hogy maradjak még egy félórát a verseny vége után, hogy megbizonyosodjam róla,
minden kutya épségben távozik-e, én pedig betartottam a szavam, noha semmi másra nem vágytam
jobban, mint eltűnni innen, és sohasem térni vissza.
George még mindig rezegtette a hangját a megafonokban.
– Fél tízkor ágyba bújok – búgta, és én csak egyet tudtam érteni vele.
A bárpultnál csoportosultak azok az emberek, akikkel összeütközésbe keveredtem: Coker és a többi
hivatalosság, meg a kutyatulajdonosok. Nagyban ment a bökdösődés meg a suttogás, és nem volt
nehéz kitalálnom, hogy miről folyik a tárgyalás. A bűnbanda is megtette a magáét vad
oldalpillantásaival, és szinte éreztem, ahogy elborítanak az ellenséges hullámok.
Komor gondolataimnak egy bukméker és a segédje vetett véget. A buki lehuppant velem szemben
egy székre, és az asztalra borította egy nagy bőrtáska tartalmát. Soha életemben nem láttam annyi
pénzt. Ötös, egyfontos és tízshillinges bankók hegye meredezett az orrom előtt, az aprópénz kis
patakjai és mellékágai pedig körülfolyták a hegy lábát.
A két férfi elkezdte módszeresen szétválogatni és megszámolni a zsákmányt, míg én hipnotizálva
bámultam. A hegy már a felére csökkent, amikor a buki elkapta a pillantásomat. Azt hihette, hogy
irigyen nézem, mert szegény vagyok és nyomorult, mivel egy elgurult félkoronás mögé helyezte az
ujját, és rutinos mozdulattal elém pöckölte az asztalon.
– Vegyen magának egy italt, fiam – mondta.
Az utóbbi órában másodszor sértettek meg pénzzel, és most is hátrahőköltem, akárcsak az első
alkalommal. A buki közönyösen nézett rám egy pillanatig, aztán elvigyorodott. Vonzóan csúnya,
nyájas arca volt, ami elsőre megtetszett nekem, és hirtelen hálát éreztem iránta, nem a pénz miatt,
hanem a barátságos mosolyáért. Ez volt az egyetlen barátságos arc ma este.
Visszamosolyogtam.
– Köszönöm – mondtam neki. Fogtam a félkoronást, és odamentem a bárpulthoz.
Másnap reggel azzal a tudattal ébredtem, hogy ez lesz az utolsó napom Hensfieldben. Stewie
érkezése délre volt várható.
Amikor a délelőtti rendeléskor széthúztam a már ismerőssé vált függönyt, még mindig enyhén
nyomottnak éreztem magam, másnaposan kóvályogva a tegnapi, rosszul sikerült este után az
agárversenyen.
De amikor kipillantottam a váróba, egyből felderült a kedvem. Csak egy állatot láttam a szedett-
vedett székek között, de az Kim volt, az erős, aranyszínű, gyönyörű kutya. Ott ült a gazdái között, és
heves farkcsóválással, nevető szájjal szökkent fel a láttomra.
Nyoma sem volt a szagnak, amely korábban úgy elborzasztott, és amikor a kutyára tekintettem,
valami egészen mást szimatoltam meg – a siker édes illatát. Mert az a láb érintette a földet; nem
helyezte rá a súlyát, de határozottan kopogott vele a padlón, miközben körülöttem ugrándozott.
Egy pillanat alatt újra a régi voltam megint, Coker és a tegnap este történtek úgy foszlottak
semmivé, mint egy rossz álom.
Alig vártam, hogy elkezdhessem a vizsgálatot.
– Tegyék az asztalra – kurjantottam, majd elnevettem magam, mert Gillardék automatikusan
odanyomták a lábukat a kilazulni kész peckek alá. Mostanra jól beletanultak.
Vissza kellett fognom magam, hogy ne lejtsek örömtáncot, amikor levettem a gipszet. Volt még ott
egy kis váladék, de amikor letöröltem, egészséges, sarjadzó szövetet láttam mindenütt. Rózsaszínű,
friss hús fogta körül az ízületet, beborítva és elrejtve a sebesülés helyét.
– Most már megmenekül a lába? – kérdezte halkan Marjorie Gillard.
Mosolyogva néztem rá:
 – Igen. Most már semmi kétség. – Meg, vakartam a nagy kutya állát, és Kim boldogan söpört végig
farkával az asztalon. – Valószínűleg merev marad az ízület, de ez nem oly nagy baj, ugye?
Feltettem rá Stewie utolsó gipszkötését, azután leemeltük a kutyát az asztalról.
– Hát, ennyi volt – mondtam. – Két hét múlva vigyék el őt az állatorvosukhoz. Úgy gondolom,
hogy azután már nem lesz szüksége kötözésre.
Gillardék elindultak déli otthonuk felé, és néhány órával később megérkezett Stewie a családdal. A
gyerekek barnára sültek, a most is elszántan bömbölő csecsemő szintén kapott egy kis színt. Megnek
lehámlott a bőr az orráról, de csodálatosan kipihentnek tűnt. Stewie, nyitott nyakú ingben és rákvörös
képpel, láthatólag felszedett pár kilót.
– Ez a nyaralás megmentette az életünket, Jim – mondta. – Azt sem tudom, hogyan köszönjem meg
neked, és kérlek, tolmácsold Siegfriednek, hogy mennyire hálásak vagyunk. – Gyöngéden nézett
végig a házat elárasztó, zajos aprónépen, majd újra hozzám fordult.
– Minden rendben volt a praxissal?
– Igen, Stewie. Persze voltak kudarcok is a sikerek mellett.
Felnevetett.
– Ez már csak így szokott lenni.
– Hát igen, de most már minden rendben van.
És valóban rendjén lévőnek látszott minden, amint kihajtottam a füstből. Figyeltem, ahogy egyre
zsugorodtak, majd elmaradtak mögöttem a házak, mígnem tisztán és szabadon kitárult előttem az
egész világ, és megpillantottam a Darrowby körül emelkedő dombok zöld körvonalait.
Úgy gondolom, mindannyian hajlamosak vagyunk rá, hogy csak a jóra emlékezzünk, de mint
kiderült, nekem nem is volt más választásom. Karácsonykor levelet kaptam Gillardéktól, benne egy
fotósorozat egy nagy, aranyszínű kutyáról, amint kinyitja a kaput, magasra ugrik a labdáért, büszkén
szalad egy bottal a szájában. A lábában nyoma sincs merevségnek, írták, tökéletesen egész-séges.
Így hát, akárhányszor Hensfield jut az eszembe, mindig Kim az, akire a leginkább emlékszem.

24.

A RAF-ban folyton ordítoztak. Az altisztek szinte megállás nélkül kiabáltak velem vagy
másvalakivel, és jó néhányuknak jelentékeny hangereje volt. De nem hiszem, hogy hangerő dolgában
bármelyikük is túlszárnyalta volna Len Hampsont.
Len farmjára tartottam, de hirtelen késztetésnek engedve leállítottam a kocsit, és egy pillanatra a
kormánykerékre hajtottam a fejemet. Forró, csöndes nyári késő délutánra járt, és ez volt a völgység
egyik legbékésebb zuga, a környező dombok megvédték a heves szelektől, amelyek mindent
elaszaltak a hanga és a szívós mocsári fű kivételével.
Itt nagy fák, dús lombú tölgyek, szilek és szikomorfák álltak fenségesen a zöld horpadásokban és
mélyedésekben, ágaik meg sem rezzentek a szélcsendes levegőben.
 Amerre csak elláttam a füves síkon, sehol semmi mozgás, nesz sem hallatszott, csak egy méh
zümmögése és a távoli birkabégetés.
A nyitott ablakon át belopództak a nyár aromái, a meleg fű, a lóhere és a rejtett virágok illata. De az
autó belsejében versenyre kellett szállniuk a mindent átható tehénszaggal. Az előző órám ugyanis
azzal telt, hogy beoltottam ötven rideg marhát, és most itt ültem piszkos bricsesznadrágban, átizzadt
ingben, és álmosan néztem a békés tájat.
Kinyitottam az ajtót, mire Sam kiugrott, és berohant a közeli erdőbe. Követtem őt a hűs árnyékba, a
lehullott fenyőtűből és levelekből felhalmozódott avar titokzatos, nyirkos illatába, amely a sűrűn álló
fatörzsek sötét szívéből származott. Valahonnan a magas ágak közül a világ legmegnyugtatóbb
hangját, az örvösgalamb búgását hallottam.
Aztán, noha a farm két mérföldre volt innen, Len Hampson hangját. Nem a jószágot hívta haza,
vagy efféle. Csak a családjával társalgott, a maga megszokott, folyton üvöltő módján.
Behajtottam a farmra, és ő kinyitotta a kaput, hogy beengedjen az udvarba.
– Jó napot, Hampson gazda – mondtam.
– NAHÁT, DOKTOR ÚR! – bömbölte. – CSODÁS NAPUNK VAN!
A hangorkán hátravetett egy lépéssel, de a gazda három fia elégedetten mosolygott. Nem vitás,
hogy hozzászoktak.
Tisztes távolságban maradtam.
– Azt kérte, hogy nézzem meg az egyik disznaját.
– IGEN, EGY JÓ ZSÍRSERTÉST. BAJA VAN! MÁR KÉT NAPJA NEM ESZIK!
Bementünk a disznóólba, és mindjárt észrevettem a beteget. A nagy, fehér jószágok legtöbbje
hátrahúzódott az idegen láttán, de egyikük mozdulatlanul állt a sarokban.
Ritka eset, hogy egy disznó ellenállás nélkül hagyja megmérni a lázát, de ez meg se moccant,
amikor a végbelébe dugtam a lázmérőt. Csak hőemelkedése volt, mégis az enyészet légköre lengte
körül az állatot: a háta kissé meggörnyedt, nem akart mozogni, és beesett, rémült volt a szeme.
Len Hampson vörös képére pillantottam, aki behajolt az ól palánkja felett.
– Hirtelen kezdődött ez, vagy fokozatosan? – kérdeztem.
– EGÉSZEN HIRTELEN! – A zárt térben fülsiketítő volt a teli torokból elüvöltött válasz. – HÉTFŐ
ESTE MÉG MAKKEGÉSZSÉGES VOLT, KEDD REGGELRE MEG MÁR ÍGY NÉZETT KI!
Megtapogattam a disznó hasát. Az izomzat feszes volt, kemény, mint a deszka, így bajos volt
kitapintanom a gyomortartalmat, de érintésre puhának tűnt az egész terület.
– Találkoztam már ilyennel – mondtam. – Ennek a disznónak bélszakadása van. Akkor fordul elő,
amikor verekszenek vagy birkóznak egymással, különösen tele hassal.
– MOST MI LESZ VELE?
– Hát, a gyomortartalom bejut a hasüregbe, és hashártyagyulladást okoz. Boncoltam már fel ilyen
disznókat, mind tele voltak összenövésekkel. Összenőttek a hasi szervek. Attól félek, hogy nagyon
kicsi a gyógyulás esélye.
 Hampson levette a sapkáját, megvakarta kopasz fejét, majd visszatette a kiszolgált tökfödőt.
– A ROSSEBB EGYE MEG! PEDIG MILYEN JÓ DISZNÓ! NINCS SEMMI REMÉNY? –
Mélységes csalódottsága dacára még mindig teli torokból ordított.
– Attól tartok, hogy nincs. Az ilyen disznók rendszerint alig esznek, és végelgyengülésben
pusztulnak el. Tényleg az volna a legjobb, ha most levágná.
– NEM, EZ NEM TETSZIK NEKEM! NEM SZERETEM MEGADNI MAGAM. NEM TEHETNÉNK
VALAMIT? AMÍG ÉLÜNK, REMÉLÜNK, NEM IGAZ!?
Elmosolyodtam.
– Én is úgy gondolom, hogy mindig van remény, Hampson gazda.
– HÁT AKKOR RAJTA, PRÓBÁLJUK MEG!
– Rendben van – vontam meg a vállam. – Nincsenek erős fájdalmai, inkább csak rosszul érzi
magát, így, gondolom, nem okozunk kárt a kezeléssel. Itt hagyok magának egy adag port.
Miközben kifelé igyekeztem az akolból, nem lehetett nem észrevennem, milyen pompás formában
van a többi disznó.
– Szavamra – mondtam –, ezek a disznók nagyon jól néznek ki. Sose láttam még remekebb kondát.
Jól tarthatja őket.
Ez hiba volt. A lelkesedés csak újabb decibeleket adott a farmer hangerejéhez.
– ÚGY BIZA! – bömbölte. – JÓ KOSZTON KELL TARTANI A JÓSZÁGOT, HOGY HASZNOT
HAJTSON!
Még akkor is zúgott a fejem, amikor elértem a kocsit, és felnyitottam a csomagtartót. Átadtam neki
egy csomaggal az én jól bevált sulphonamid poromból. Sokszor művelt már csodákat az
érdekemben, de most nem sokat vártam tőle.
A sors iróniája, hogy az ordítás bajnokától egyből a suttogás bajnokához vitt az utam. Mert Elijah
Wentworth mindig csak sotto voce társalgott.
Wentworthre locsolócsővel a kezében találtam rá a tehénistállóban. Jöttömre megfordult, és a
megszokott, komoly arckifejezéssel nézett rám. Magas, sovány férfi volt, nagyon pontosan és
körültekintően fogalmazott, és noha kemény paraszti munkát végzett, ez nem látszott a megjelenésén.
A benyomást csak erősítette az öltözködése, amely inkább illett volna egy irodai alkalmazotthoz, mint
egy farmerhoz.
A fején újnak látszó puhakalap ült. Alaposan megfigyelhettem, hiszen olyan közel jött hozzám,
hogy csaknem összeért az orrunk. Gyorsan körbepillantott.
– Doktor úr – suttogta –, tényleg súlyos az eset. – Mindig úgy beszélt, mintha ünnepélyes és titkos
közlés volna minden szava.
– Ezt szomorúan hallom. Mi a baj?
– Arról a szép nagy bikáról van szó, doktor úr. Hirtelen lebetegedett. – Még közelebb hajolt, hogy
egyenesen a fülembe suttoghasson. – TBC-re gyanakszom. – És megnyúlt arccal lépett hátra.
– Ez valóban rosszul hangzik – mondtam. – Hol van az állat?
 A farmer begörbítette az ujját, és odavezetett egy különálló rekeszhez. A bika keresztezett herefordi
fajta volt, amelynek négy és fél mázsát kellett volna nyomnia, de ösztövérnek és elaszottnak tűnt. Meg
tudtam érteni Wentworth aggodalmát, de nekem volt már annyi klinikai tapasztalatom, hogy
kételkedjem a TBC-ben.
– Köhög? – kérdeztem.
– Nem, sose köhög, de kicsit rángatózik.
Alaposan megnéztem az állatot, és felfedeztem néhány tünetet – ödémát az állkapcson, a pókhasú
kinézetet, a nyálkahártya sápadtságát –, amely megerősítette a diagnózist.
– Azt hiszem, májmételye van, Wentworth gazda. Mintát veszek a trágyából, és megvizsgáltatom,
vannak-e benne mételypeték, de azonnal el akarom kezdeni a kezelést.
– Májmétely? Hol kapott volna olyat?
– Rendszerint egy nedves legelőn kapják. Hová hajtotta ki mostanában?
A farmer kimutatott az ajtón.
– Amoda. Mindjárt odavezetem.
Pár száz métert tettünk meg, átmentünk egy-két kapun, és kiértünk a nagy, sík mezőre a domb
lábánál. A tocsogós talaj, a nedves fűcsomók világossá tették a történteket.
– Éppen ilyen helyeken lehet megkapni – mondtam. – Mint tudja, ez egy élősködő, ami a májat
támadja meg, de az életciklusa egyik szakaszában csigában élősködik, csigák pedig csak ott vannak,
ahol víz van.
Lassan és ünnepélyesen bólogatott, majd körülnézett, és én tudtam, hogy mondani akar valamit.
Újra nagyon közel hajolt, majd aggodalmasan pásztázni kezdte a vidéket. Mérföldeken át üresen nyúlt
el körülöttünk a füves síkság, de ő mintha ennek ellenére attól tartott volna, hogy kihallgatnak
bennünket.
Csaknem összesimult az arcunk, úgy suttogta a szavakat a fülembe:
– Tudom én, ki tehet erről.
– Tényleg? Ki az?
Előbb gyorsan ellenőrizte, hogy nem bújt-e ki valaki a földből, aztán újra megcsapott meleg
lehelete.
– A földbirtokos.
– Mire gondol?
– Semmit nem fog tenni az érdekemben. – Előbb szembe fordult velem, jelentős pillantást vetett
rám, és csak azután tért vissza a fülemhez: – Évek óta ígéri, hogy lecsapoltatja ezt a mezőt, de nem tett
semmit.
Hátraléptem.
– Értem, de ezen nem tudok segíteni, Wentworth gazda. De azért van egy-két dolog, amit
megtehetünk. Rézszulfáttal ki lehet pusztítani a csigákat, majd később elmagyarázom a módját, de
addig is gyógyszert adok a bikájának.
 Volt velem a kocsiban hexaclorethan, azt belekevertem egy palack vízbe, és beadtam az állatnak.
Hatalmas teste dacára nem mutatott ellenállást, amikor megfogtam az alsó állkapcsát, és leöntöttem a
torkán az orvosságot.
– Nagyon gyenge, igaz? – kérdeztem.
A farmer űzött tekintetet vetett rám.
– Az. Attól félek, hogy ennek már befellegzett.
– Ne adja fel a reményt, Mr. Wentworth! Tudom, hogy most ijesztően néz ki, de ha valóban
májmételye van, akkor a kezelés sokat fog javítani rajta. Értesítsen az állapotáról.
Úgy egy hónappal később történt, piacnapon, hogy a kövezeten felállított bódék között sétáltam. A
Drovers' Arms bejárata előtt a szokásos farmergyülekezet: beszélgettek egymással, üzletet kötöttek a
marhahajcsárokkal és a gabonakereskedőkkel, miközben a teret betöltötték az árusok kiáltásai.
Különösen a cukorkás bódé tulajdonosa vonta magára a figyelmemet. Papírzacskó volt a kezében,
amelyet telerakott mindenféle édességgel, és megállás nélkül kommentálta a műveletet rezes hangján.
– Finom mentadrazsék! Ízletes likőrös bonbonok! Mit szólna egy kis savanyúcukorhoz? Pár szelet
csokoládéhoz? Tegyünk még hozzá egy kis tejkaramellát! Egy szép darab törökmézet! – Majd
diadalmasan magasra emelte a megtömött zacskót: – Tessék! Tessék! Ide! Ide!
Lenyűgöző, gondoltam, miközben továbbmentem. Hogy csinálja? Éppen a Drovers ajtaja előtt
haladtam el, amikor egy ismerős hang utánam ordított.
– HÉ, DOKTOR ÚR! – Semmi kétség, ez Len Hampson. Vörös képpel és vidáman ugrott elém. –
EMLÉKSZIK ARRA A DISZNÓRA, AMIT GYÓGYÍTOTT NÁLAM? – Láthatóan legurított már
néhány piaci sört, és hangosabban bömbölt, mint valaha.
Az egy csoportba verődött farmerek a fülüket hegyezték. Semmi sincs olyan izgalmas, mint egy
másik farmer jószágainak a betegsége.
– Hát persze, Mr. Hampson – válaszoltam.
– HÁT AZ NEM GYÓGYULT MEG!
– Valóban? Sajnálom.
– NEM AZ. SOSE LÁTTAM MÉG DISZNÓT OLYAN GYORSAN KIMÚLNI!
– Ez történt?
– EGÉSZEN LEASZOTT RÓLA A HÚS!
– Milyen kár. De, ha vissza tud emlékezni, én ezt jósoltam...
– CSONTTÁ-BŐRRÉ ASZOTT! – A süvöltő hang végigsöpört a piactéren, elnyomva az árusok
kiáltásait. A cukorkás bódéban álló férfi félbehagyta tevékenységét, és a többieknél is élénkebben
figyelt.
Feszengve néztem körül.
– Nos, Mr. Hampson, én akkor figyelmeztettem magát...
– OLYAN VOLT, AKÁR EGY KÉT LÁBON JÁRÓ CSONTVÁZ! SOSE LÁTTAM MÉG ILYET!
 Rájöttem, hogy Len a legkevésbé sem panaszkodik. Csak elmeséli nekem a dolgot, de ezzel együtt
is azt szerettem volna, ha abbahagyja.
– Nos, köszönöm, hogy elmondta nekem – feleltem. – De most már tényleg mennem...
– NEM TUDOM, MI VOLT AZ A POR, AMIT ADOTT NEKI!
Megköszörültem a torkomat.
– Valójában az...
– BÁRMI VOLT IS, SEMMIT SEM HASZNÁLT NEKI!
– Értem. Nos, mint említettem, sietnem kell...
– A MÚLT HÉTEN KIHÍVTAM MALLOCKOT, HOGY CSAPJA FEJBE.
– Jaj, istenem...
– KUTYAELEDELKÉNT VÉGEZTE AZ A SZEGÉNY JÓSZÁG!
– Hát ez bizony...
– HÁT, ÖRÜLÖK, HOGY TALÁLKOZTUNK, DOKTOR ÚR!
Sarkon fordult és elment, rezegő csendet hagyva maga után.
Azzal a kényelmetlen érzéssel, hogy a figyelem középpontjába kerültem, sietős távozásra szántam
el magam, amikor valaki finoman megfogta a karomat. Odafordulva Elijah Wentworthöt pillantottam
meg.
– Doktor úr – suttogta. – A bikáról van szó.
Rámeredtem, megütközve ettől a véletlen egybeeséstől. A farmerek is csak bámultak, de
várakozóan.
– Parancsoljon, Wentworth gazda!
– Hát akkor elmondom magának. – Nagyon közel jött és belelehelt a fülembe. – Kész csoda volt.
Rögtön jobban lett, miután maga kezelte.
Hátra léptem.
– Ó, ez nagyszerű! De volna kedves hangosabban beszélni, alig hallom, amit mond! –
Reménykedve tekintettem körbe.
De ő utánam jött, és a vállamra fektette az állát.
– Igen, nem tudom, hogy mit adott neki, de csodás egy szer volt, alig hittem a szememnek. Napról
napra javult az állapota.
– Remek! De beszéljen már egy kicsit hangosabban! – kérleltem.
– Kövérebb lett, mint valaha. – Az alig hallható suttogás gyönge szellőként birizgálta az arcomat. –
Biztos vagyok benne, hogy nagydíjat fog kapni a vásáron.
Ismét hátrébb léptem.
– Igen... igen... mit is mondott?
– Biztos voltam benne, hogy meg fog dögleni, doktor úr, de maga megmentette a tudományával –
mondta, de minden szavát pianissimóban sóhajtotta bele az arcomba.
A farmerek nem hallottak semmit, elvesztették az érdeklődésüket, és ismét egymás közt kezdtek el
társalogni. És, miközben a cukorkaárus újfent töltögetni kezdte a zacskókat és fennhangon kínálgatni
a portékáját, Wentworth megint közelebb lépett, és halkan a fülembe súgta a titkát: – Ez volt a
legbriliánsabb és legcsodálatosabb gyógyítás, amit valaha láttam.

25.

Nem mindennapi dolog, hogy az ember öregnek érzi magát a huszonegynéhány évével, de velem
éppen ez történt. A RAF-ban szerzett barátaim között volt pár korombeli is, de többnyire tizennyolc-
tizenkilenc éves fiúk vettek körül.
Mintha a sorozó bizottság ezt az életkort tekintette volna ideálisnak a pilóták, navigátorok és légi
tüzérek kiképzésére, és én sokat morfondíroztam azon, vajon hogyan jutottunk be ide mi, idősebb
úriemberek.
Sokat hecceltek ezek a fiúk. Nem elég, hogy házas voltam, de már apa is, amiért vénembernek
tekintettek, és az egészben az volt a legszomorúbb, hogy én is öregnek éreztem magamat a
társaságukban. Mindannyian remekül mulattak: futottak a helybeli lányok után, ittak, táncoltak,
összejövetelekre jártak, elragadta őket az a léha gondtalanság, amely a háborús időket jellemzi.
Gyakran gondoltam arra, hogy ha pár évvel korábban történik mindez, ugyanezt tenném én is.
De most már nem tetszett nekem. Énem egyik fele ott maradt Darrowbyben. Napközben elegendő
nyomás nehezedett rám ahhoz, hogy lekösse a gondolataimat, de esténként, amikor nyugton hagytak,
másra sem vágytam, mint azokra az egyszerű dolgokra, amikkel Helennel szoktuk tölteni az időt: a
hosszú kártyacsatákra kis garzonlakásunk kandallója előtt, az izgalmas játszmákra a „Lőj a
félpennyssel” táblán; még karikákat is szoktunk dobálni egy falra szögezett deszkából kiálló
fogasokra. Gyerekjátékok egy fárasztó munkával töltött nap után, de sok év távolából visszatekintve
is tudom, hogy azóta sem volt olyan jó életem.
Egyik éjjel, elalvás előtt történt, hogy Helen szóba hozta Granville Bennettet.
– Jim – mormolta álmosan. – Bennett ma megint telefonált. A felesége pedig a múlt héten. Annyira
szeretnék, ha velük vacsoráznánk.
– Igen... igen... – Pillanatnyilag nem akartam semmiről társalogni.
Olyan jó volt így. A kihunyó lángok fényeket és árnyakat táncoltattak a mennyezeten, Oscar Rabin a
„Deep Purple”-t játszotta az ágyunk melletti rádióban, amit Ewan Rosstól kaptunk nászajándékba, és
csak nemrégiben arattam váratlan győzelmet a „Lőj a félpennyssel”-ben. Helen nagyon értett ehhez a
játékhoz, rutinos mozdulatokkal irányította a pénzdarabot a táblán, és összpontosítás közben
csücsörített a szájával. Persze ő gyerekkora óta játszotta, én meg csak kezdő voltam, így nem csoda,
hogy csak ritkán sikerült nyernem. De ma este igen, és most remekül éreztem magam.
A feleségem megbökött a térdével.
– Jim, nem értelek. Miért nem lépsz már ebben az ügyben? Pedig azt mondtad, hogy kedveled
Granville-t.
– Hát persze, remek fickó, igazán remek. – Mindenki kedvelte Granville-t, de ugyanakkor sok
életerős férfi beosont egy mellékutcába, ha közeledni látta. Nem szívesen mondtam volna el
Helennek, hogy akárhányszor összefutok vele, az a vége, hogy berúgok. Pontosan tudtam, hogy
Granville nem akar semmi rosszat, ez az egész csak a végtelen nagylelkűségének a természetes
következménye. De akkor is.
– És azt mondtad, hogy a felesége is nagyon helyes.
– Zoe? Igen, aranyos. – Az is volt, de hála a férjének, soha sem találkozott velem másféle
állapotban, mint részegen. A lábujjaim begörbültek a takaró alatt. Zoe szép volt, kedves és okos – az a
fajta nő, nem éppen arra vágysz, hogy tántorogva és csukladozva lásson. Éreztem, hogy az arcom
vöröslik a szégyentől a sötétben.
– Hát akkor – folytatta Helen, azzal a konoksággal, amely a legaranyosabb nőkből sem hiányzik: –
Miért nem fogadjuk el a meghívásukat? Szívesen találkoznék velük, és kicsit kellemetlen is, hogy
folyton idetelefonálnak.
Az oldalamra fordultam.
– Rendben, valamelyik nap majd elmegyünk hozzájuk, ígérem.
De ha nem nőtt volna ki az a kis szemölcs Sam ajkán, nem hiszem, hogy elmentünk volna. Akkor
vettem észre a borsószemnél nem nagyobb kinövést, amikor sutyiban egy csokis keksszel etettem a
vadászkopónkat. Tipikus jóindulatú tumor volt, és ha bárki más kutyájáról lett volna szó, gyors helyi
érzéstelenítés után egy pillanat alatt lecsípem. De mivel Sam volt az, elsápadtam és fölhívtam
Granville-t.
A saját állataimért ugyanúgy aggódtam mindig, mint egy idős hölgy, és azt gyanítom, hogy a
legtöbb kollégám is így van vele. Szorongva hallgattam a csöngetést a vonal másik végén, majd
megszólalt a jól ismert, erőteljes hang.
– Itt Bennett!
– Halló, Granville, én...
– Jim! – Hízelgő volt a kitörő öröm. – Hol bujkáltál eddig, pajtás?
Nem tudhatta, hogy milyen közel jár az igazsághoz. Elmeséltem Sam dolgát.
– Nem hangzik vészesnek, öregfiú, de szívesen megnézem. Tudod, mit? Már mióta próbálunk
idecsalni, mi lenne, ha magaddal hoznád a kutyát?
– Hát... – Egy egész este Granville kezei között: elég hátborzongató kilátásnak tűnt.
– Ne köntörfalazz, Jim. Van egy kitűnő indiai étterem Newcastleban. Zoe és én boldogan vinnénk el
oda mindkettőtöket. Itt volna az ideje, hogy találkozzunk a feleségeddel, nem igaz?
– Igen... hogyne... indiai étterem?
– Igen, pajtás. Fantasztikus curryk, enyhe, közepes és erős, mint a lórúgás. Hagymás bhaji, bárány,
isteni nankenyér...
Az agyam sebesen járt.
 – Vonzóan hangzik, Granville. – Ez így elég biztonságosnak tűnik. Granville veszélyesebb volt a
saját felségterületén, és ha Newcastle-ba megyünk, az negyvenöt perc oda, negyvenöt vissza. Az
étteremben eltöltünk mondjuk másfél órát. Tehát az este nagy részében biztonságban lennék. A
házában egy keveset időznénk, indulás előtt – egyedül ez adott okot aggodalomra.
Hátborzongató volt, de mintha csak olvasott volna a gondolataimban.
– Mielőtt elindulunk, kimegyünk egy kicsit a kertembe.
– A kertedbe? – Ezt némiképp furcsállottam, mert éppen november volt.
– Igen, öregfiú.
Istenem, talán büszke a kései krizantémjaira. De úgy éreztem, hogy innen sem fenyeget komolyabb
veszély
– Rendben van, Granville. Mit szólsz a szerda estéhez?
– Remek, remek, remek, alig várjuk, hogy láthassuk Helent.
Szerdán az a fajta tiszta, fagyos késő őszi idő volt, amely délutánra párássá változik, és este hatra
az egész vidéket olyan sűrű köd lepte el, amilyet még Yorkshire-ben is ritkán látni.
Ahogy a kis kocsinkkal belehajtottunk a ködbe, az orrom majdnem a szélvédőt verte, és az üvegnek
motyogtam oda.
– Az Isten szerelmére, Helen, nem érünk ma este Newcastle-ba! Tudom, hogy Granville jól vezet,
de most tíz méterre sem látni.
Csaknem lépésben tettük meg a húsz mérföldes utat Bennették házáig, és komolyan fellélegeztem,
amikor megpillantottam a sötétségből kibontakozó, ragyogóan megvilágított bejáratot.
Granville, hatalmasan és jelentékenyen, mint mindig, a hallban várt ránk kitárt karral. Sosem
lehetett őt szégyenlősséggel vádolni, és most medveként nyalábolta át a feleségemet.
– Helen, cicuskám! – mondta, és hosszú, szerető csókot nyomott az arcára. Aztán felbukott
levegőért, egy percig nagy tetszéssel méregette Helent, majd újra megcsókolta.
Én közben illedelmesen kezet fogtam Zoéval, aztán bemutattuk egymásnak a két lányt. Mondhatom,
jól mutattak egymás mellett. A vonzó nő az ég ajándéka, de két vonzó nő együtt a legritkább adomány.
Helen sötét hajú és kék szemű, Zoe barna és szürkészöld a szeme, de mindkettő kedves és mosolygós.
Zoe a szokásos hatást tette rám. Most is feltámadt bennem a régi vágy, hogy a legjobb formámat
mutassam előtte, sőt annál is jobbat. Lopva belepillantottam az előszobai tükörbe. Makulátlan
öltönyben, tiszta ingben, frissen borotválva: biztos voltam benne, hogy a jóképű, fiatal állatorvos, a
magas erkölcsiségű és kifogástalan magaviseletű újdonsült férj kívánatos képét sugárzom.
Magamban hálaimát rebegtem, hogy egyszer végre színjózanon és normálisan jelenhetek meg Zoe
előtt. Ma este kitörlök minden rossz benyomást az emlékezetéből.
– Zoe, édesem! – fuvolázta Granville. – Vidd ki Helent a kertbe, amíg én megnézem Jim kutyáját.
Összerándultam. A kertbe, ebben a ködben? Nem értettem a dolgot, de túlságosan aggódtam
Samért, így nemigen törődtem vele. Kinyitottam a kocsi ajtaját, és a kopó berobogott a házba.
Kollégám örömmel üdvözölte:
 – Gyere csak, gyere, barátocskám! – Aztán kieresztette a hangját: – Phoebles! Victoria! Gyertek
gyorsan, ismerkedjetek meg Sammel!
Betotyogott a hájas staffordshire bullterrier, szorosan a nyomában a yorkshire terrier, aki fogait
villogtatva üdvözölte nyájasan a jelenlevőket.
Miután a kutyák megismerkedtek és kölcsönös bókokat váltottak, Granville a karjába vette Samet.
– Erre gondoltál, Jim? Emiatt aggódtál?
Némán bólintottam.
– Te jó ég, veszek egy nagy levegőt, és máris eltüntetem onnan a nyavalyást! – Hitetlenkedve
vigyorgott rám. – Jim, öregfiú, miért vagy úgy oda a kutyádért?
– Miért hívod Phoebét Phoeblesnek? – vágtam vissza gyorsan.
– Hát tudod... – Granville megköszörülte a torkát. – Hozom a felszerelésemet. Várj egy percet.
Eltűnt, majd egy fecskendővel és ollóval tért vissza. Fél köbcenti elég volt a helyi érzéstelenítéshez,
ezután lecsípte a szemölcsöt, tett rá egy kis vérzéscsillapítót, és elengedte a kutyát. A műtét mindössze
két percet vett igénybe, de még e rövid beavatkozás alatt is megmutatkozott Granville kivételes
kézügyessége.
– Tíz guinea lesz, doktor úr! – közölte, majd nagyot nevetett. – Gyere, menjünk ki a kertbe. Sam
nagyon jól fogja érezni magát a kutyáimmal.
Kivezetett a hátsó ajtón, és a sűrű ködben elbotorkáltunk egy sziklakert, majd néhány rózsaágyás
mellett. Azon tűnődtem, hogy a fenébe gondolhatta, hogy bármit is megmutathat ilyen időben, amikor
megérkeztünk egy kőből épült kerti lakhoz. Kitárta előttem az ajtót, és én beléptem Aladdin
kivilágított, ragyogó barlangjába.
A szó szoros értelmében mindennel felszerelt bár volt. A túlsó végében fényes pult sörcsapokkal,
mögötte palackok sora az összes elképzelhető italféleséggel. Középen pattogott a tűz, és
vadásznyomatok, rajzok, színes plakátok néztek le ránk a falakról. Tökéletesen eredeti volt.
Elképedt arcom láttán Granville nagyot nevetett.
– Na, mit szólsz, Jim? Gondoltam, nem volna rossz ötlet berendezni egy saját kocsmát a kertben.
Egész kellemes, nem?
– Igen... valóban... elbűvölő.
– Hát akkor – csusszant be kollégám a pult mögé –, mit isztok?
Helen és Zoe sherryt kért, én pedig gyorsan kikötöttem egy elég ártalmatlan ital mellett.
– Gin-tonikot kérek, Granville.
A lányok rendes mennyiségű sherryt kaptak, de amikor a nagy ember odatartotta a poharamat a
falon elhelyezett gines üveghez, mintha csillapíthatatlan remegés vett volna erőt a kezén. A palack
azzal a fajta dugóval volt felszerelve, amely a pohár pereméhez nyomva pontosan egy adagot ad ki.
De Granville beledugta az üveg nyakát a pohárba, és úgy járt le-fel a karja, mintha görcsöt kapott
volna. Nyilvánvaló volt, hogy egy adag gin helyett legalább hat lesz az eredmény, és már tiltakozni
akartam, amikor elvette a poharat, és gyorsan tonikot, jeget és citromkarikát adott hozzá.
 Tartózkodva néztem.
– Szép nagy adag, nem igaz?
– Ugyan, pajtás, szinte csak tonik van benne. Hát, egészségünkre, nagyszerű, hogy eljöttetek.
És tényleg az volt. Granville-ék nagylelkű, szívélyes emberek és állatorvos család, akárcsak mi.
Hirtelen elöntött a hála azért a barátságért, amelyet mindig is mutatott irántam, és amint
belekortyoltam az italba, amely mellbevágóan erős volt, most is csak azt éreztem, amit máskor: hogy
egy ilyen baráti kapcsolat az egyik legnagyobb ajándék, amit a foglalkozásomnak köszönhetek.
Granville a kezét nyújtotta.
– Na, még egyet, pajtás.
– Nos, nem volna ideje indulni? Szörnyű időnk van, igazából fogalmam sincs, hogy jutunk el
Newcastle-ba ebben a ködben.
– Ugyan már, öregfiú! – Átvette tőlem a poharat, a gines üvegért nyúlt, és újra csak görcsös
rohamot kapott a felsőkarja. – Nem ügy, Jim. Egyenesen végig az északi úton, amit úgy ismerek, mint
a tenyeremet, alig félóra az egész.
Mind a négyen a tűz körül álltunk. A lányoknak persze rengeteg mondanivalójuk volt egymásnak,
míg Granville meg én, mint minden állatorvos, a szakmáról beszélgettünk. Csodálatos, milyen
könnyűnek tűnik az állatorvosi praxis egy meleg szobában, jó társaságban és némi alkohollal a
gyomorban.
– Még egyet az útra, Jim – mondta kollégám.
– Tényleg nem, Granville, elég volt – válaszoltam határozottan. – Induljunk.
– Ejnye, Jim! – A jól ismert, sértett kifejezés jelent meg az arcán. – Nem kell rohanni. Nézd, iszunk
még egy utolsó pohárral, és közben mesélek neked arról a kitűnő étteremről.
Újra odament a gines palackhoz, és ezúttal olyan sokáig tartott a roham, hogy már arra
gyanakodtam, nem volt-e Granville régebben maláriás.
Pohárral a kézben belefogott az előadásba.
– Nem csak a curryjük jó, hanem az egész konyha. – Az ajkához vitte az ujjait és elismerően
cuppantott a levegőbe. – Hihetetlen ízek, a kelet minden fűszere, Jim.
Hosszú fejtegetésbe kezdett, amelynek szívesen végét vetettem volna, mert egyre éhesebb lettem
tőle. Nehéz napom volt a farmokon, és az esti lakomára számítva csak nagyon keveset ettem, és
miközben a kollégám élénk taglejtésekkel kísérve festette le előttem a ritka fűszerekkel ízesített
húsokat és halakat, amelyekhez sáfrányos rizst szolgálnak fel, majdnem elcsöppent a nyálam.
Fellélegeztem, amikor sikerült kivégeznem a harmadik nagy pohár italt is, Granville pedig
megkerülte a bárpultot, mintha indulni készülne. Már kifelé tartottunk, amikor egy férfi bukkant fel az
ajtóban.
– Raymond! – kiáltott fel boldogan Granville. – Gyere be, szeretném, ha megismerkednél Jim
Herriottal. Jim, ő az egyik szomszédom, és nagyon szeret kertészkedni, igaz, Raymond?
A férfi válaszként felvihogott.
 – Úgy van, öregfiú! Gyönyörű ez a kert!
A barátom máris a pult mögött termett.
– Igazán innunk kell egyet Raymonddal.
Úgy éreztem magam, mint aki csapdába esett, ő pedig újra odatartotta a poharamat a palackhoz,
újabb görcs vett rajta erőt, de úgy látszott, hogy a lányok nem bánják a dolgot. Még mindig
elmerülten társalogtak, nem véve tudomást az idő múlásáról és a mardosó éhségről.
Raymond már menni készült, amikor beugrott Tubby Pinder. Ő is lelkes kertész volt, és már meg
sem lepődtem azon, hogy szintén nagy darab, vörös képű és szívélyes ember.
Tubbyval is innunk kellett egyet, és némi riadalommal észleltem, hogy a Parkinson-kór tüneteinek
ismételt bemutatása után Granville új gines palackot volt kénytelen kibontani a kiürült régi helyett. Ha
az első tele volt, akkor én ittam ki csaknem az egészet.
Alig tudtam elhinni, amikor végül belebújtunk a kabátunkba a hallban. Granville szinte dorombolt
elégedettségében.
– Tetszeni fog nektek az a hely. Én pedig élvezettel vezetlek majd be benneteket az étlap
rejtelmeibe.
Odakint a köd sűrűbb volt, mint valaha. Kollégám kihozta a garázsból a hatalmas Bentleyt, és
ünnepélyesen befelé terelt minket, Helent és Zoét hátra ültette, úgy kotkodácsolva körülöttük, mint
egy tyúkanyó, majd engem segített be az utasülésre, akár egy nyomorék vénembert, a lehető
legkényelmesebbre állítva be a székemet, eligazgatta a kabátomat, megmutatta, hogyan működik a
szivargyújtó, kivilágította a kesztyűtartót, és megérdeklődte, melyik rádióműsort hallgatnám a
legszívesebben.
Végül maga is helyet foglalt a kormánykerék mögött, testesen és méltóságosan. A, szélvédőn túl
egy pillanatra kettévált a köd, és láthatóvá tette a meredek, csaknem függőlegesen leszakadó füves
töltést a házzal szemben, majd összecsukódott, mint egy mocskos, sárga függöny, újra láthatatlanná
téve mindent.
– Granville – mondtam. – Sose jutunk el Newcastle-ba ebben a ködben. Több mint harminc
mérföld.
Felém fordult és gyöngéden rám mosolygott.
– Tényleg nincs miért aggódnod, pajtás. Fél órán belül ott leszünk, és dúskálni fogunk a remek
ételekben. Tandoori csirke, a kelet minden fűszere, öregfiú! Ne fájjon a fejed, tényleg ismerem az
utat. Ki van zárva, hogy eltévedjek.
Beindította a motort, magabiztosan gázt adott, de sajnos ahelyett, hogy a jól bejáratott utat
választotta volna, egyenesen fölhajtott a füves töltésre. Úgy tűnt, észre sem veszi, hogy a nagy kocsi
orra egyre magasabbra emelkedik, de amikor elértük a negyvenöt fokos szöget, Zoe halkan
megszólalt hátulról:
– Granville, drágám, a fűre hajtottál!
Kollégám némi meglepetéssel pillantott körül.
– A legkevésbé sem, szerelmem. Emlékezz csak vissza, itt egy kicsit meredek az út. – És nem vette
le a lábát a pedálról.
Nem szóltam semmit, miközben a lábam fölfelé, a fejem hátrafelé billent. Volt egy pont, amikor
majdnem függőlegesen állt a Bentley, már azt hittem, hogy fejreállunk, majd újra Zoe hangját
hallottam:
– Granville, drágám! – Volt egy csöppnyi türelmetlenség a tónusában. – Felhajtasz a töltésre.
Ezúttal a férje hajlandónak látszott egy kis engedményre.
– Igen... igen, cicám – mormolta, miközben ott lógtunk ég és föld között, mind a négyen fölfelé
nézve a ködrejtette égre. – Lehet, hogy letértem egy kicsit.
Rálépett a fékre, mire a kocsi ijesztő sebességgel repült visszafelé a sötétségbe. Egy döccenés és a
hátulról jövő csikorgó hang állított meg bennünket.
Megint Zoe szólalt meg:
– Nekimentél Mrs. Thompson falának, drágám!
– Tényleg, édesem? Egy pillanat. Mindjárt sínen leszünk. – Töretlen önbizalommal engedte fel a
kuplungot, és nagy erővel törtünk előre. De csak két másodpercig. Tompa csattanás hangzott fel a
homályból, amelyet üveg– és fémcsikorgás követett.
– Drágám! – csivitelte Zoe. – Ez a harminc mérföld per órás tábla volt.
– Valóban, angyalkám? – Granville megdörgölte kezével az ablakot. – Tudod, Jim, a látási
viszonyok nem ideálisak. – Kis szünetet tartott. – Talán nem volna rossz ötlet, ha elhalasztanánk ezt az
utazást a legközelebbi alkalomra.
Visszamanőverezett a nagy autóval a garázsba, és mi kiszálltunk. Gondolom, mintegy öt métert
tehettünk meg a Newcastle-ba vezető útból.
Visszatérve a kerti bárba Granville hamarost újra formába lendült. Cseppet sem bántam, mert
korábbi aggodalmaim tökéletesen elenyésztek. Boldog ködben lebegtem, és nem tanúsítottam
ellenállást, amikor kollégám további adagokat rázott ki nekem a gines palackból.
Hirtelen felemelte a kezét.
– Biztos vagyok benne, hogy mindenki éhes. Együnk hot dogot!
– Hot dogot? – kiáltottam. – Ragyogó ötlet! – Bár csak igen távolról emlékeztetett a tandoori
csirkére, én most már mindenre nyitott voltam, ami ehető.
– Zoe, édesem! – szólt Granville. – Jól jönne az a nagy szafaládékonzerv, ha felmelegítenéd.
A felesége indult a konyhába, de Helen megfogta a karomat.
– Jim – mondta –, szafaládé...?
Tudtam, mire gondol. Elég jó az emésztésem, de van néhány dolog, amit nem ehetem. Egyetlen
szafaládé is elég, hogy felborítsa az egész anyagcserémet, de abban a pillanatban ez elhanyagolható
apróságnak tűnt.
– Jaj, ne aggódj már, Helen! – suttogtam, és magamhoz öleltem. – Nem fog megártani.
Amikor Zoe visszatért a koszttal, Granville elemében érezte magát: hosszában kettévágta a
fűszeres, füstölt kolbászkákat, mustárt kent rájuk, és betette őket egy kiflibe.
 Ahogy az elsőbe beleharaptam, úgy éreztem, sosem ettem még ennél finomabbat. Boldogan
rágcsáltam, és nehezemre esett megértenem korábbi, nevetséges előítéletemet.
– Na, még egyet, öregfiú? – nyújtott oda Granville egy megtöltött kiflit.
– Naná! Fantasztikus íze van. A legjobb hot dog, amit valaha ettem! – Gyorsan befaltam, és már
vettem is el a harmadikat.
Azt hiszem, már az ötödiken is túl voltam, amikor a barátom oldalba vágott.
– Jim, pajtikám – mondta tele szájjal. – Nem kéne ezt az ételt egy kis sörrel leöblíteni? Mit szólsz
hozzá?
Széles mozdulatot tettem:
– Dehogynem! Nem illik hozzá ez a rohadt gin!
Granville csapolt két pintet. Erős, ízes ale volt, amely hűs hullámokban folyt végig felizgatott
nyálkahártyámon, hogy úgy éreztem, éppen erre vágytam egész életemben. Fejenként három pintet
ittunk meg, hozzá lement még egy-két hot dog, és én egészen eufórikus állapotba kerültem.
Helen időről időre felém küldött nyugtalan pillantásai a legkevésbé sem aggasztottak. Jelezni
próbálta, hogy ideje lenne hazamenni, de én abszurdnak tartottam az ötletet. Remekül éreztem
magam, gyönyörűnek láttam a világot, és ez a privát kocsma volt a világ legkedvesebb zuga.
Granville letette a félig megevett hot dogját.
– Zoe, kincsem, de jól esne most valami édesség! Nem hoznál nekünk abból a nyalánkságból, amit
tegnap készítettél?
Zoe egy tál dúsan krémezett süteményt tett elénk. Nem vagyok édesszájú, és rendes körülmények
között ki szoktam hagyni az étkezéseknek ezt a részét, de most gyönyörűséggel haraptam bele Zoe
egyik művébe. Mutatósan volt elkészítve, és csokoládét, marcipánt, karamellt és még mást is éreztem
benne.
A harmadik sütemény fogyasztása közben kezdtem rosszul érezni magam. Ráébredtem, hogy már
nem csevegek vidáman, hanem már csak Granville beszél, és miközben ostoba képpel hallgattam,
meglepődve észleltem, hogy két arcot látok az arca helyén, amelyek hol szétválnak, hol
összeolvadnak. Megdöbbentő jelenség volt, és akárkire néztem, ugyanezt tapasztaltam.
És már egyáltalán nem éreztem olyan egészségesnek magam. Már nem áramlott olyan fürgén a vér
az ereimben, kimerült voltam, és hányinger kerülgetett.
Addigra már elvesztettem az időérzékemet. Nem kétséges, hogy a társalgás tovább folyt közöttünk,
de semmire sem emlékszem belőle; a következő emlékem az, hogy a társaság feloszlott. Granville
felsegítette Helenre a kabátot, és megkezdődött a vidám búcsúzkodás.
– Kész vagy, Jim? – kérdezte élénken a barátom.
Bólintottam, lassan feltornáztam magam, és amikor megtántorodtam, Granville átkarolt, és úgy
támogatott el az ajtóig. Odakint felszállt a köd, fényesen ragyogtak a csillagok a falu felett, de a tiszta,
hűvös levegő csak fokozta a rosszullétemet; úgy botorkáltam ki a sötétbe, mint egy alvajáró. Amikor
odaértem a kocsihoz, hosszú, heves görcs futott végig rajtam, rémületesen idézve eszembe a
szafaládét, a gint meg a többit. Felnyögtem, és ráborultam a kocsi tetejére.
– Talán jobb volna, ha maga vezetne, Helen – mondta a kollégám, Ki akarta nyitni az ajtót, amikor
a tehetetlenség szörnyű érzésével csúszni kezdtem lefelé.
Granville megragadta a vállamat.
– Jobb lesz hátra ültetni – jelentette ki, és megkezdte betuszkolásomat az ülésre. – Zoe, édesem,
Helen, drágám, fogjátok meg kétfelől a lábát! Remek, most én átkerülök a túlsó oldalra, és behúzom.
Megkerülte a kocsit, kinyitotta az ajtót, és a vállamnál fogva rángatott.
– Húzza kicsit maga felé, drága Helen! Most egy kicsit énfelém! Egy csipetnyit magad felé, Zoe
cicám! Most egy kicsit vissza! Remek, remek!
Láthatólag élvezte a munkát. Úgy működött, mint egy bútorszállító szakember, és a fejemet megülő
ködön át keserűen eltűnődtem, vajon hány magatehetetlen alakot tuszkolt már be a kocsijába a vele
töltött este után.
Végül helyre kerültem, félig elnyúlva a hátsó ülésen. Az arcom nekiszorult az ablaknak, és kívülről
nézve igencsak groteszk látványt nyújthattam belapult orrommal és üveges fél szememmel, amellyel
kifelé meredtem az éjszakába.
Nagy nehezen sikerült fókuszálnom, így láthattam, amint Zoe aggodalmasan néz rám. Megpróbált
búcsút inteni, de nekem csak az arcom rándult meg válaszképpen.
Granville gyöngéden megcsókolta Helent, majd becsapta a kocsiajtót. Távozóban még belesett rám
és meglendítette a karját:
– Remélem, hamarosan viszontlátlak, Jim. Pompás este volt! – Nagy arcán boldog mosoly terült
szét, és miközben kihajtottunk, az volt az utolsó benyomásom, hogy Granville rendkívül elégedett.
26.

Távol Darrowbytól, egészen más körülmények között módom volt messzebbről és

tárgyilagosabban megítélni bizonyos dolgokat. Számos kérdést tettem föl magamnak. Például: mitől
is volt olyan sikeres a munkakapcsolatom Siegfrieddel?
Máig is csodálkozom ezen, holott már harmincöt éve űzzük együtt boldogan az ipart. Tudom, hogy
rögtön ösztönös rokonszenvet éreztem iránta, amikor megpillantottam a Skeldale-ház kertjében azon
az első délutánon, de úgy érzem, más oka is van, hogy ilyen jól kijövünk egymással.
Talán azért, mert ellentétesek vagyunk. Siegfriedet folyvást arra készteti nyughatatlan természete,
hogy próbálja megváltoztatni a dolgokat, míg én irtózom minden változástól. Őt a legtöbben briliáns
elmének tartják, engem még a legjobb barátaim sem neveznének annak. Ő fáradhatatlanul ontja a
legkülönfélébb – kitűnő, kétes és hajmeresztő – ötleteket. Nekem viszont ritkán támadnak ötleteim. Ő
szeret vadászni, célba lőni és horgászni; én jobban szeretem a futballt, a krikettet és a teniszt. És még
folytathatnám – például külsőleg is ellentétesek vagyunk –, mégis jól megértettük egymást.
Ez persze nem jelenti azt, hogy nem voltak köztünk konfliktusok. Az évek során számos apróságon
különböztünk össze.
Az egyik, ha jól emlékszem, a műanyag kálciumfecskendő volt. Ez újdonságnak számított, így
Siegfriednek tetszett, míg én ugyanebből az okból mélységes gyanakvással fogadtam.
Kételyeimet csak erősítette, hogy nehezen boldogultam vele. Azóta már leküzdöttem a
problémákat, de kezdetben túl kiszámíthatatlannak találtam ezt az eszközt, és inkább mellőztem.
Kollégám kérdőre vont, amikor meglátta, hogy a rendelő csapjánál mosom el a fecskendőmet.
– Az Isten szerelmére, James, te még mindig ezt a régi vackot használod?
– Igen.
– Ki sem próbáltad az újat?
– De igen.
– És?
– Nem boldogulok vele, Siegfried.
– Ezt meg hogy érted?
Kiráztam a vizet a csőből, összehajtogattam és beletettem a tokjába.
– Hát, amikor a legutóbb használtam, szanaszét spriccelt a kalcium. Sok vesződség van vele. A
kabátomat is bepiszkítottam.
– De James! – nevetett hitetlenkedve. – Ez őrültség! Hiszen egy gyerek is elboldogulna vele. Nekem
semmi problémát nem okoz.
– Elhiszem – mondtam. – De ismersz. Nekem nincs semmi technikai érzékem.
– Az ég szerelmére, ehhez nem kell technikai érzék! Direkt hülyéknek készült.
– De nem nekem. Elegem van belőle.
 Kollégám a vállamra tette a kezét, és türelmes arckifejezéssel méregetett.
– James, James, kitartóbbnak kellene lenned! – Felemelte az ujját. – Tudod, felmerül itt egy másik
szempont is.
– Éspedig?
– A fertőtlenítés kérdése. Honnan tudod, hogy tiszta az a hosszú gumicső, amit használsz?
– Nos, használat után mindig elmosom, kifőzött tűt használok, és...
– De hát nem látod be, hogy olyasmivel vesződsz, ami már eleve adott a műanyag kiszerelésben?
Minden tasakban azonnali használatra kész, steril eszköz van!
– Ezt mind tudom, de mi haszna, ha nem vagyok képes a tehenekre alkalmazni? – kérdeztem
panaszosan.
– Mesebeszéd, James! – Siegfried most komoly képet öltött. – Csak egy kis alkalmazkodásra volna
szükség a részedről, és hangsúlyoznám, hogy ez a makacsság reakciós gondolkodásra vall.
Nyomatékosan figyelmeztetlek, hogy haladnunk kell a korral, és valahányszor azt az elavult eszközt
használod, retrográd módon viselkedsz.
Ott álltunk farkasszemet nézve, mint már annyiszor, kölcsönös egyet nem értésben, mígnem
Siegfried váratlanul elmosolyodott.
– Figyelj csak, ha jól tudom, te most ahhoz a tejlázas tehénhez készülsz, amelyiket John Tillotéknál
kezeltem. Ha jól értem, még nem jött rendbe.
– Így van.
– Nos, megtennéd nekem, hogy kipróbálod rajta ezt az új eszközt?
Gondolkoztam egy pillanatig.
– Rendben van, Siegfried, adok neki még egy sanszot.
Amikor kiértem a farmra, biztonságos magányban találtam rá a tehénre az egyik legelőn, egy
boglárkáktól hímes rét közepén.
– Néhányszor megpróbált lábra állni – mondta a farmer. – De nem nagyon sikerült neki.
– Valószínűleg kell még ide egy injekció. – Odamentem a kocsihoz, amelyen bukdácsolva és
zötykölődve hajtottam idáig a mező buckáin és barázdáin át, és kivettem az egyik műanyag tasakot a
csomagtartóból.
Mr. Tillot felvonta a szemöldökét, amikor meglátta, mi van a kezemben.
– Ez az az új dolog?
– Igen, Mr. Tillot, a legújabb találmány. Tökéletesen steril.
– Bánom is én, nekem akkor se teccik!
– Nem?
– Nem!
– De... miért nem?
– Megmondom magának. Farnon doktor ezt használta az egyik reggel. Belefröcskölt a szemembe,
jutott a fülembe is, a maradék meg a nadrágjára folyt. Nem hinném, hogy a tehénbe is jutott vóna
belűle!
Eszembe jut egy másik eset is, amikor Siegfried beavatkozott a dolgomba. Egy idős nyugdíjas kis
keverék kutyát vezetett végig a folyosón a nyakára kötött kötélen. Rácsaptam a vizsgálóasztalra.
– Ide tegye fel, legyen szíves – mondtam.
Az öreg lassan lehajolt, nyögve és fújtatva.
– Várjon egy kicsit! – veregettem meg a vállát. – Majd én. – És feltettem a kis kutyát az asztallapra.
– Köszönöm, uram. – A férfi felegyenesedett és megdörzsölte a hátát, majd a lábát. – Isiászom van,
és nem nagyon bírok emelni. Bailey vagyok, és ott lakom a tanácsi házakban.
– Rendben, Mr. Bailey, mi a gond?
– Köhög. Folyton köhög. És utána öklendezik.
– Értem. Mennyi idős?
– A múlt hónapban volt tíz éves.
– Igen... – Megmértem a lázát és hosszan kopogtattam a mellkasát. Miközben a sztetoszkóppal
hallgatóztam, bejött Siegfried, és kotorászni kezdett a szekrényben.
– Krónikus bronchitisze van, Mr. Bailey – mondtam. – Sok öreg kutya szenved tőle, akárcsak az
idős emberek.
Felnevetett.
– Az ám, időnként magam is kehes vagyok.
– De remélem, hogy nincs nagyon rossz állapotban.
– Nem, nem.
– Szerencsére a kutyája sem. Adok neki egy injekciót és néhány tablettát, az majd segít rajta
valamit. De attól tartok, hogy nem fog teljesen elmúlni a köhögése. Hozza őt vissza, ha rosszabbra
fordul a helyzet.
Élénken bólintott.
– Igen, uram. Nagyon köszönöm, uram.
Siegfried még akkor is a szekrényben matatott, amikor beadtam az injekciót, és kiszámoltam húsz
szemet az új MCB 693 tablettákból.
Az öregember érdeklődéssel figyelte, azután a zsebébe tette őket.
– Mennyivel tartozom, doktor úr?
Ránéztem a nagy gonddal megkötött, viseltes nyakkendőre, a kirojtosodott inggallérra, az elnyűtt,
régi zakóra. Bailey nadrágja a térdén meg folt foltozva, de egy lyukon át kivillant a rózsaszín bőr.
– Semmivel, Mr. Bailey. Csak ügyeljen rá.
– Hogyan?
– Nem kerül semmibe.
 – De...
– Ne aggódjék emiatt, tényleg. Csak figyeljen oda, hogy rendszeresen beadja neki a tablettákat.
– Persze, uram, és nagyon köszönöm. Nem hittem volna...
– Tudom, tudom, Mr. Bailey. Hát, a viszontlátásra, és hozza őt vissza, ha pár napon belül nem
javulna az állapota.
Alig halt el az öregember csoszogó lépteinek zaja, amikor Siegfried kibújt a szekrényből. Egy
lovakhoz való fogászati csipeszt tolt a képembe.
– Istenemre, azt hittem, már sose találom meg. Biztos vagyok benne, hogy direkt eldugod előlem a
dolgokat, James!
Elmosolyodtam, de nem szóltam semmit, és miközben visszahelyeztem a fecskendőt az állványra, a
kollégám új témát nyitott.
– James, nem szívesen említem, de nem vall meggondolatlanságra a részedről, hogy ingyen
dolgozol?
Meglepetve néztem rá.
– Ez egy idős nyugdíjas. Látom rajta, hogy szűkölködik.
– Talán igen, de azt tudnod kéne, hogy ez nem ingyenes szolgáltatás.
– De hát csak a legritkább esetben, Siegfried... csak az ilyen esetekben...
– Nem, James, még esetenként sem. Ez egyszerűen ellentmond a józan észnek.
– De láttam, hogy te is... többször is láttam!
– Hogy én? – Elkerekedett a szeme a döbbenettől. – Soha! Én túlságosan is józanul gondolkodom
ahhoz, hogy ilyet tegyek. Minden rettenetesen drága lett. Példának okáért, nem MCB 693 tablettákat
osztogattál most el? Az Isten szerelmére, tudod te, mennyibe kerül annak darabja? Három pennybe.
Ez így nem helyes; sohasem dolgozhatsz fizetség nélkül.
– De a fene egye meg, te is megteszed! – törtem ki. – A múlt héten is...
Siegfried megálljt intett felemelt kezével.
– Kérlek, James, kérlek. Sokat képzelődsz, az a te bajod.
Nagyon elkeseredetten pillanthattam rá, mert közelebb lépett, és megveregette a vállamat.
– Higgy nekem, fiacskám, én megértelek. Téged a lehető legjobb szándék vezérelt, és én is éreztem
már kísértést, hogy ugyanezt tegyem. De határozottnak kell lenned. Nehéz időket élünk, és meg kell
keményítened magadat, ha talpon akarsz maradni. Ehhez tartsd magad a jövőben. Csak semmi Robin
Hood-tempó, mert ezt nem engedhetjük meg magunknak.
Bólintottam, és kissé zavarodottan folytattam a munkámat, de gyorsan elfelejtettem az incidenst.
Eszembe sem jutott volna többé, ha egy hét múlva meg nem jelenik újra Bailey.
Ismét ott volt a vizsgálóasztalon a kis kutya, és Siegfried injekciót adott be neki. Nem akartam
beleavatkozni, ezért kifordultam a folyosóra, és bementem a ház frontján lévő irodába, hogy beírjak
valamit az orvosi naplóba. Nyári délután volt, nyitva állt az ablak, és a félig elhúzott függönyön át
kiláttam a bejárat előtti lépcsőkre.
 Írás közben hallottam, hogy Siegfried és az öreg a kijárat felé tart. Megálltak a lépcsőn. A kis kutya
a madzag végén éppen úgy festett, mint korábban.
– Rendben van, Mr. Bailey – mondta a kollégám. – Csak ugyanazt mondhatom magának, amit
Herriot doktor. Attól tartok, hogy élete végéig megmarad a köhögése, de ha rosszabbul lesz, akkor
hozza be vizsgálatra.
– Így lesz, uram – mondta az öreg, és a zsebébe nyúlt. – És mennyi lesz a fizetség, kérem?
– A fizetség, ja, igen... a fizetség... – Siegfried néhányszor megköszörülte a torkát, de mintha még
ezután sem tudott volna beszélni. Hol a keverék kutyára nézett, hol a viseltes ruhájú öregre. Aztán
lopva hátralesett, majd rekedt hangon suttogta: – Nem kell fizetnie, Mr. Bailey.
– De doktor úr, nem járja, hogy...
– Psszt! Psszt! – Integetett Siegfried az öreg orra előtt. – Egy szót se erről! Nem akarom, hogy
bárki is megtudja.
Miután elhallgattatta Baileyt, elővarázsolt egy nagy zacskót.
– Száz M&B tabletta van benne – mondta, és nyugtalan pillantást vetett a háta mögé. – Hosszú távon
szüksége lesz rá, úgyhogy most jól ellátom belőle.
Láttam, hogy kollégám is észrevette a lyukat a nadrág térdén, mivel előbb sokáig nézett lefelé,
majd a zsebébe nyúlt.
– Várjon egy kicsit! – Tele volt a keze mindenféle tárggyal. Néhány pénzérme kiesett és legurult a
lépcsőn, miközben válogatott az ollók, lázmérők, madzagok és sörnyitók között. Végül sikerrel járt a
keresésben, és előhúzott egy bankjegyet.
– Tessék, itt van egy font! – suttogta, és megint idegesen hárította el az öreg megszólalási
kísérleteit.
Bailey rájött, hogy hasztalan vitatkoznia, és zsebre tette a pénzt.
– Hát, köszönöm, doktor úr. Majd elviszem belőle Scarboroughba az asszonyt.
– Jól teszi, öregem – mormolta Siegfried és bűntudatosan nézett körbe. – És most menjen!
Az öregember ünnepélyesen megemelte a sapkáját, és nehézkesen kicsoszogott az utcára.
– Hé, várjon csak! – szólt utána a kollégám. – Mi baja van? Nagyon nehezen mozog.
– Ez az átkozott isiász. Sokáig tart, amíg lassan megteszem azt a hosszú utat.
– És gyalog megy a tanácsi házakig? – dörzsölgette az állát tanácstalanul Siegfried. – Szép út. –
Még utoljára belesett a folyosóra, aztán intett a kezével.
– Nézze, itt áll a kocsim – suttogta. – Üljön be gyorsan, hazaviszem.
Volt néhány heves és gyors vitánk is.
Az ebédlőasztalnál ültem, a könyökömet dörgölve és hajlítgatva. Siegfried, aki lelkesen szeletelte a
rostonsült ürühúst, felpillantott a munkájából.
– Mi a baj, James? Reuma?
– Nem, egy tehén megöklelt a szarvával ma reggel. Egyenesen a könyökcsontomon talált.
 – Kellemetlen. El akartad kapni az orrát?
– Nem, injekciót adtam be neki.
Kollégám egy szelet húst tett a tányéromra, de megállt a keze a levegőben.
– Injekciót? Odafönt?
– Igen, a nyakába.
– Oda szoktad beadni?
– Igen, mindig. Miért?
– Mert, ha megengeded, hogy beleszóljak, az elég kényes hely. Én a farukba szoktam adni.
– Igen? – Szedtem ki magamnak egy adag tört krumplit. – És mi a baj a nyakkal?
– Nos, megkaptad rá a választ, nemde? Hogy mást ne mondjak, túlságosan közel van a szarvához.
– Oké, de a fara meg túlságosan közel van a hátsó lábához.
– Ugyan már, James, magad is jól tudod, hogy a tehenek nagyon ritkán rúgnak a farukba adott
injekció után.
– Meglehet, de abból egy is elég.
– És a rohadt szarvából mennyi az elég?
Nem válaszoltam, Siegfried pedig jól meglocsolta a pecsenyeszafttal mind a kettőnk tányérját, és
nekiláttunk az evésnek. De alig nyelte le az első falatot, máris folytatta a támadást.
– Van még valami, hogy a far kézre esik. A te módszeredhez be kell nyomakodni a tehenek közé.
– Igen, és?
– Csak annyi, hogy összepréselhetik a bordáidat, és ráléphetnek a lábadra.
– Igaz – vettem el egy kis zöldbabot a tálról. – A te módszereddel meg jó esély van arra, hogy a
képedbe pottyanjon a tehéntrágya.
– Mesebeszéd, James, csak kifogásokat keresel! – Vadul belevágott az ürühúsba.
– Egyáltalán nem – mondtam. – Komolyan gondolom. Mellesleg te sem találsz meggyőző érveket
a nyak ellen.
– Hogy nem találok? Mert eddig nem is kerestem. De most elkezdem. Például a nyak sokkal
érzékenyebb.
– A far sokkal jobban ki van téve a fertőződésnek – vetettem ellen.
– A nyak izomzata sokszor gyenge – vágott vissza Siegfried. – Nem találsz rajta megfelelő
felületet, ahová belenyomhatnád a tűt.
– Viszont ott nincsen útban a farok – morogtam.
– A farok? Mi az ördögről beszélsz?
– A rohadt farokról! Akkor nincs gond, ha tartja valaki, de ha nem, akkor olyan, mint egy
fenyegetően suhogó korbács.
Siegfried gyorsan megrágta és lenyelte a falatot a szájában.
 – Korbács? Az Isten szerelmére, mi dolgod lehet neked a farokkal?
– Akad egy pár – replikáztam. – Lehet, hogy te szereted, de én nagyon nem, ha a képembe csapkod
egy tehénszaros farok.
Súlyos csend állt be, majd kollégám vészjósló nyugalommal szólalt meg.
– Van még valami a farokkal?
– Igen, van. Vannak tehenek, amelyek kiverik a kezedből a fecskendőt a farkukkal. Egyszer az
egyik a falnak csapta a nagy, 50 köbcentis injekciós tűmet, ahol az ripityára tört. Minden teli lett
üvegcseréppel.
Siegfried kissé elvörösödött, és letette az evőeszközt.
– James, nem szívesen alkalmazok rád ilyen kifejezéseket, de kénytelen vagyok közölni veled,
hogy szemenszedett ostobaságokat, marhaságokat és zöldségeket beszélsz.
Zord tekintetet vetettem rá.
– Szóval ez a véleményed?
– Ez, James.
– Hát jó.
– Jó.
– Oké.
– Rendben van.
És némán folytattuk az étkezést.
De a rákövetkező napokban folyton az eszembe jutott a beszélgetésünk. Siegfried nem mindennapi
meggyőző erővel rendelkezett, és engem nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy lehet valami abban,
amit mondott.
Egy héttel később történt, hogy fecskendővel a kézben megtorpantam, mielőtt befurakodtam volna
két tehén közé. Az állatok, mint mindig, most is megsejtették a szándékomat, és csontos hátsójukat
egymásnak feszítve eltorlaszolták előttem az utat. Szavamra mondom, Siegfriednek igaza lehet! Miért
verekedjem be magam közéjük, amikor a másik végük itt kínálja magát az orrom előtt?
Döntöttem.
– Fogja meg, kérem, a farkát – mondtam a farmernak, és belenyomtam a tűt a tehén farába.
A tehén meg sem moccant, és amikor beadtam az injekciót, majd kihúztam a tűt, enyhe
szégyenérzet fogott el. A farizom szilárd felülete, a far könnyű hozzáférhetősége – tökéletesen igaza
volt a kollégámnak, én pedig megveszekedett bolond vagyok. Tudtam már, hogyan fogok eljárni a
jövőben.
A farmer nevetve lépett át a szennyvízelvezető csatornán.
– Furcsa, hogy maguk mind a maguk módján csinálják.
– Ezt meg hogy érti?
– Hát, itt járt tegnap Farnon doktor, és injekciót adott annak a másik tehénnek.
 – Igen? – Hirtelen fény gyúlt az agyamban. Lehetséges, hogy nem Siegfried az egyetlen rábeszélő
tehetség a praxisunkban...? – És mi történt?
– Csak annyi, hogy neki más a szisztémája. Ő nyakba adja az injekciót.

27.

A lapát nyelére támaszkodtam, letöröltem a szemembe csorgó verítéket, és végignéztem a poros

zöld fűben körülöttem álldogáló férfiak százain.
Még mindig tartott a terepgyakorlat. Legalábbis ők így nevezték. Én viszont azt gyanítottam, hogy
egyszerűen nem tudják, mit kezdjenek ennyi kiképzésre vezényelt repülőssel, és ezt a módszert azért
találta ki valaki, hogy ne legyünk láb alatt.
Akárhogy volt is, éppen víztárolót építettünk valahol Shropshireben, ahol egész sátorváros nőtt ki
a földből, amely az elhelyezésünket szolgálta. Senki sem volt tökéletesen biztos a víztárolóban, de
nyilvánvalónak tűnt, hogy építünk valamit. Kaptunk kék vászonruhát, csákányt, lapátot, és ötletszerűen
ástunk a köves domboldalban órákon át.
De én nekikeseredve arra számítottam, hogy lesz ez még rosszabb is. Az idő csodálatos volt, és mi
élveztük, hogy egész nap a szabadban vagyunk. Lenéztem a dombról, végigpásztázva tekintetemmel
az édesen illatozó vidéket; szelídebb táj volt ez, mint a Yorkshire-ben magam mögött hagyott
meredek hegygerincek és mocsarak, és végtelenül megnyugtató.
A fákon túl idelátszó városi háztetők is sok jót ígértek. A tűző napon töltött órák után, amikor a
kövekből felszálló por cserepesre szárította az ajkunkat, gargantuai szomjúság vett rajtunk erőt,
amelyet gondosan eltettünk estére, amikor kiengedtek minket a táborból, hogy aztán a hűvös
tavernákban, a falusiak társaságában csillapítsuk sok-sok pint mennyei almaborral. Nem hinném,
hogy ma is kapni még olyat.
Engem zavart egy kicsit, hogy sátorban kell aludnom. Minden reggel, amikor felébredtem a sátor
vékony falán áttűző napsütésre, úgy éreztem, mintha újra a Firth of Clyde fölötti dombok közt lennék,
amikor még csak nem is álmodtunk a háborúról. Erre utalt a forró vászon árasztotta sátorszag, a
földre terített gumiszőnyeg, a letaposott fű és a zümmögő legyek is, amelyek felhőkben köröztek a
sátorpózna fölött. Egy pillanat alatt visszakerültem Rosneathbe, és amikor kinyitottam a szemem, azt
vártam, hogy Alex Taylort és Eddie Hutchinsont, a gyerekkori barátaimat pillantom meg magam
mellett a hálózsákokban.
Húsvéttól októberig ugyanis minden hétvégén kempingezni jártunk Rosneathbe, magunk mögött
hagyva Glasgow füstjét és szennyét; és itt, Shropshire-ben, a felkavaró sátorszagban is azt a kis
fenyőerdőt láttam magam előtt a sátron túl és a patakig futó zöld hegyoldalakat, még messzebb a
Gareloch hosszú, kék, csillogó tükrét Argyll nagy hegyei alatt. Mára közönséges hellyé vált Rosneath
és a Gareloch, de nekem kisfiú koromban valóságos tündérország volt, ahol a világ minden csodáját
és szépségét megtaláltam.
Különös volt a visszatérésem tizenéves korom idejébe, hiszen Alex a Közel-Keleten volt, Eddie
Burmában, én pedig egy másik sátorban, egészen más fiatalemberek társaságában. Mégis olyan volt,
mintha eltűnt volna a közben eltelt idő, és Darrowby, Helen, állatorvosi pályám minden küzdelme
nem is létezett volna. Pedig a Darrowbyben töltött évek voltak a legfontosabbak az életemben.
Felültem és leráztam magamról a látomást, azon tűnődve, mennyire összezavarta a gondolataimat a
háború.
De hangsúlyozom, hogy Shropshire-ben egészen jól éreztem magam. Az egyetlen bajom a
víztároló volt, vagy az az egyéb valami, amit a hegyoldalban ástunk. Nem tudtam igazán lelkesedni
érte. Ezért hegyeztem úgy a fülemet, amikor az őrmesterünk egy reggel bejelentést tett:
– A helyi farmerek segítséget kérnek az aratáshoz – közölte a reggeli sorakozónál. – Van önként
jelentkező?
Elsőnek tettem föl a kezemet, és pár pillanatnyi tétovázás után többen is követték a példámat, de a
legjobb barátaim közül egyik sem jelentkezett. Amikor megszervezték a dolgot, engem egy Edwards
nevű farmerhez osztottak be három másik repülőssel együtt, akik egy másik szakaszban voltak, és
nem ismertem őket.
Edwards másnap megérkezett, és beültetett bennünket egy tipikus, ódivatú farmerkocsiba. Én elöl,
mellette kaptam helyet, a másik három pedig hátul. Semmi mást nem kérdezett, csak a nevünket,
mintha úgy gondolta volna, hogy semmi köze a civil életünkhöz. Harmincöt éves lehetett,
koromfekete haja és napégette arca volt, amelyből szinte kivilágított fehér foga és égszínkék szeme.
Jóindulatú vigyorral nézett ránk, amikor begurultunk a farmjára.
– Hát itt volnánk, fiúk – mondta. – Itt várja magukat a munka.
De én alig figyeltem rá. A környezetet pásztáztam, amely néhány hónapja még szerves része volt az
életemnek. A kövezett udvart, a tehénistállóba, a csűrbe, a disznóólba és a lóistállóba vezető ajtók
sorát. Egy öregember a trágyát hordta ki az istállóból, és amikor felénk szállt az érett tehéngané
illata, az egyik társam elfintorította az orrát. De én úgy szívtam be, mint a parfümöt.
A farmer kivezetett minket a mezőre, ahol egy kombájn dolgozott, hosszú, aranyló gabonakévéket
hagyva maga után.
– Rakott már valaki kévét maguk közül? – kérdezte. Némán ráztuk a fejünket.
– Nem baj, hamar beletanulnak. Maga jöjjön velem, Jim!
Szétszéledtünk a tágas mezőn, három társam egy-egy idősebb férfi felügyeletére bízva, én pedig
Edwards keze alatt. Nem tartott sokáig, míg rájöttem, hogy nekem jutott a neheze.
A farmer felemelt két kévét, a hóna alá csapta őket, arrébb ment pár lépéssel, és keresztben
egymásnak támasztotta őket. Én követtem a példáját, amíg nyolc kévéből össze nem állt a köteg.
Megmutatta, hogyan kell belenyomni a földbe, hogy egyenesen álljon, és időnként meglökdöste a
térdével, hogy kiegyensúlyozza.
Én igyekeztem, ahogy tudtam, de sokszor ledőltek a kévéim, úgy kellett utánuk ugranom és
visszatennem őket. És észrevettem, hogy Edwards kétszer olyan gyorsan dolgozik, mint a három
öregember. Mi már majdnem végeztünk a sorral, amikor ők még alig a felénél tartottak, sajgó karom
és hátam pedig jelezte, hogy komoly megpróbáltatásnak vagyok kitéve.
Így folytattuk még vagy két óra hosszat; lehajolni, felemelni, lehajolni, felemelni, és haladni előre
pillanatnyi megállás nélkül. Amikor megismertem a falusi életet, az volt róla a legerősebb
benyomásom, hogy a földművelés a kenyérkeresés legnehezebb módja, és ezt most magam is
megtapasztalhattam. Közel jártam ahhoz, hogy végigzuhanjak a tarlón, amikor Edwardsné felbukkant
a mezőn a kisfiával és a kislányával. Kosarakat cipeltek, amelyek a tízórainkat tartalmazták: ropogós
almás lepényt és almaboros korsókat.
A farmer csúfondárosan figyelte, ahogy boldogan lerogyok, és úgy vetem rá magam az italra, mint
a szomjhalál szélére került sivatagi vándor. Felséges volt a saját sajtolású almabor, és én behunyt
szemmel nyeldekeltem. De jó is volna, gondoltam, kifeküdni most a napra egy gallonnal a kezem
ügyében ebből a pompás italból, de Edwardsnak más tervei voltak. Én még mindig a lepényt
rágcsáltam, amikor ő már visszatért a kévékhez.
– Jól van, fiam, folytassuk – vetette oda, és én visszaálltam a taposómalomba.
A déli szünetben kenyeret, sajtot és újabb adag almabort kaptunk, majd dolgoztunk tovább inunk
szakadtáig. Mindig is hálás voltam a RAF-nak, mert sokat tett a fizikai erőnlétemért. Amikor behívtak,
már éppen a legjobb úton voltam afelé, hogy eltunyuljak Helen kényeztető keze alatt. Túl sok jó koszt
és a fotel adta örömök felfedezése: kezdtem elhízni. De a RAF mindent megváltoztatott, és most már
nem hiszem, hogy valaha is elhagyom magam.
Biztos vagyok benne, hogy a Scarboroughban töltött hat hónap után nem maradt rajtam egyetlen
fölösleges deka sem. Menetelés, alakizás, kiképzés, futás – minden gond nélkül le tudtam futni öt
mérföldet akár a tengerparton, a magas parton, a sziklák között. Tényleg jó erőben voltam, amikor
megérkeztem Shropshire-be. De nem olyan jó erőben, mint Edwards.
Ő csupa izom volt. Nem nőtt túl nagyra, de megvolt benne ugyanaz az acélos kitartás, mint a
yorkshire-i farmerokban. Fáradhatatlannak tűnt, alig izzadt meg, miközben haladt előre a sorban, a
kifakult, gallértalan ing ujjából kidagadtak barna karjának izmai, és megerőltetés nélkül szaporázott
kissé görbe lábain.
Az egyetlen értelmes dolog az lett volna, ha megmondom neki kereken, hogy nem tudok lépést
tartani vele, de a büszkeség ördöge rákényszerített, hogy ne maradjak el tőle. Az ebédszünetben enyhe
szánalommal nézett rám, ahogy ott álltam hátamra tapadt inggel, nyitott szájjal kapkodva a levegőt.
– Jól dolgozik, Jim – mondta, majd, mintha csak most venné észre a kimerültségemet, félszegen
megemelte a lábát. – Tudom én, hogy maguk, városi fiúk nincsenek hozzászokva ehhez a munkához
és... nos... ez nem erő kérdése, hanem érteni kell a módját.
Amikor aznap este visszavitt minket a táborba, hallottam, hogyan nyögdécselnek a társaim a hátsó
ülésen. Ők is megkínlódtak, de nem annyira, mint én.
Néhány nap múltán már kezdtem kitanulni a csínját-bínját, és noha még mindig a végsőkig
igénybevett, az összeesés réme nem fenyegetett többé.
Edwards konstatálta a fejlődésemet, és játékosan hátba vágott.
– Na, mit mondtam? Csak érteni kell a módját!
De újabb megpróbáltatás várt rám, amikor megkezdtük a kévekötegek asztagba rakását. Fel kellett
villázni a kévéket a kordéra, odafönt összekötözni őket, aztán újra ledobálni, bár egyre magasabbra,
ahogy nőtt az asztag. Döbbenten tapasztaltam, hogy a kévézés ehhez képest könnyű munka.
 Edwardsné is részt vett ebben a munkafázisban. Fönn állt az asztag tetején, és szakértő mozdulattal
továbbadta a kévéket a férjének, aki elrendezte őket. Én, mint képzetlen munkaerő, odalenn álltam és
robotoltam, mint még soha. Majd' beszakadt a hátam, és a vasvilla nyele feltörte a tenyeremet.
Mégsem voltam elég gyors Edwards tempójához, aki kénytelen volt leugrani mellém segíteni; ő is
vasvillát ragadott, és laza csuklómozdulatokkal dobálta felfelé a kévéket.
Ugyanúgy nézett rám, mint korábban, és ugyanazokkal a szavakkal bátorított:
– Remekül halad, Jim. Csak érteni kell a módját.
De több tekintetben is kárpótolva voltam. Leginkább azzal, hogy újra falusi emberek között
lehettem. Edwardsné a maga cseppet sem látványos módján igyekezett vendégszerető fogadtatásban
részesíteni ezt a négy megzavarodott, otthonától messzire került fiút, és minden este pompás
vacsorával vendégelt meg bennünket. Sötét hajú volt, akár a férje, a szeme nagy, a szája mosolygós,
az alakja karcsú és formás. Nem is igen tudott volna elhízni, hiszen meg sem állt a munkában. Ha nem
kint a földeken hordta a gabonát, mint akármelyik férfi, akkor sütött-főzött, ellátta a gyerekeket és
tisztán tartotta a nagy tanyaházat.
Nagyon vártam és azóta sem felejtettem el azokat az esti étkezéseket. Párolgó nyúlpástétom frissen
szedett zöldbabbal és krumplival. Áfonyalepények, almás piték bőven megöntözve sűrű krémmel.
Házi kenyér és házi sajt.
Mind a négyen élveztük a változatosságot a RAF kosztja után. Azt mondták, hogy az egész
seregben a repülősök kapják a legjobb ellátást, és én ezt el is hittem, de egy idő után már nem ízlett
annyira. Lehet, hogy a tömegkonyha miatt, de kezdtem ráunni.
A farm asztalánál ülve figyeltem a körülöttünk serénykedő Edwardsnét, a közönyösen faló férjét és
a két gyereket: a tízéves kislányt, akin látszott, hogy éppen olyan vonzó lesz, mint az anyja, és a
mokány, barna bőrű, nyolcéves fiúcskát, és újra meg újra megállapítottam, milyen jófajta népek ezek.
A tudós közgazdászok, akik azzal jönnek, hogy nincs szükség brit mezőgazdaságra, és hogy
nemzeti parkokká kellene átalakítani a farmjainkat, nem akarnak tudomást venni arról az elég
nyilvánvaló veszélyről, hogy akkor egy ellenséges ország egy hét alatt kiéheztethetne és megadásra
kényszeríthetne minket. Számomra mégis az volna a legnagyobb tragédia, ha az Edwardsékhoz
hasonló emberek fajtája kihalna.
Egy késő délutánon erőtlenebbnek éreztem magam, mint valaha. Mellettem Edwards gazda úgy
dobálta a kévéket, mintha nem is lenne súlyuk, míg én nyögtem és erőlködtem. A farmert később
elhívták egy borjadzó tehénhez, és ahogy fürgén lepattant az asztagról, megveregette a villára hajló
vállamat.
– Oda se neki, Jim! – nevetett. – Csak érteni kell a módját.
Egy óra múlva bementünk enni a konyhába, és Edwardsné közölte, hogy a férje még mindig a
tehén mellett van. Gondjai támadtak az elletéssel.
Határozatlanul tébláboltam az ajtóban.
– Nem baj, ha kimegyek megnézni, hogy halad?
Elmosolyodott.
 – Menjen csak, ha akar. Addig melegen tartom az ételét.
Átvágtam az udvaron és bementem az istállóba. Az egyik öregember egy nagy testű, rövid szarvú
vörös tehén farkát tartotta, és közben zavartalanul pöfékelt a pipájából. A derékig levetkőzött Edwards
karja vállig benne volt a tehénben. De ez most egy másik Edwards volt. Háta és mellkasa izzadságtól
fénylett, verejték gyöngyözött a homlokán, és cseppekbe gyűlve csöpögött le az orra hegyén. Nyitott
szájjal zihált, és úgy nyögött, mintha rettenetes harc dúlna a bensejében.
Ködös tekintettel nézett felém. Először mintha meg sem látott volna, annyira elmerült a
küzdelemben, aztán felismert.
– Hahó, Jim! – lihegte elfulladva. – Nagy munkában vagyok.
– Sajnálattal hallom. Mi a baj?
Válaszolni akart, de hirtelen eltorzult az arca.
– Jaj! Ez a vén bajkeverő! Megint agyonlapítja a karomat. El fogja törni, még mielőtt bármit
végeznék! – Elhallgatott, lehajtotta a fejét, amíg erőt gyűjtött, aztán megint rám nézett. – Rosszul
fekszik a borjú, Jim. Csak a farka van a szülőcsatornában, és nem tudom elkapni a hátsó lábát.
Farfekvés. A kedvenc magánszámom, de a farmereknek mindig beletörik a bicskájuk. Nem
hibáztathatom őket érte, hiszen nekik nem volt alkalmuk tanulmányozni Franz Benesch „Állatorvosi
szülészet” című klasszikus művét, amely kristálytiszta magyarázatot ad az ellés mechanizmusáról.
Egy mondata örökre belevésődött az emlékezetembe: „Antagonisztikus erők egyidejű kifejtésére van
szükség”.
Benesch rámutat, hogy az inadekvát fekvések korrekciója érdekében egyszerre kell húzni és tolni,
ami viszont lehetetlen, amikor az ember egyik keze benne van az erőlködő tehénben.
Mintha csak a gondolatmenetemet akarná igazolni, Edwards újra kitört:
– A fenébe, megint elszalasztottam! Megállás nélkül tolom elfele a csánkját, de mire
megragadhatnám a lábát, az öreg tehén mindent visszalök nekem. Egy órája küszködök már vele, és
kezdek kikészülni.
Sosem hittem volna, hogy ilyet fogok hallani ettől a kemény kis embertől, de most láthatóan
kínlódott. Nagy darab, erős tehén volt, a háta akár egy ebédlőasztal, és könnyedén visszaverte a
farmer minden próbálkozását. Yorkshire-ben nem sok rövid szarvú vörös tehenet látni, de az a
néhány konok volt és erős, mint egy elefánt; már a gondolata is elcsüggesztett, hogy egy teljes óráig
harcoljak vele.
Edwards kihúzta a karját, és egy pillanatra ráborult az állat szőrös hátsó felére. A tehenet nem
zavarta az apró emberi lény működése, de a farmer halálosan kimerült. Rázogatni kezdte érzéketlenül
lógó ujjait, majd rám nézett.
– Istenemre! – nyögte. – Egészen elzsibbasztott. Alig érzem a karomat.
Nekem nem kellett magyaráznia. Számtalanszor tapasztaltam meg ugyanezt. Az olyan rideg
tudományos kifejezések közepette, mint pozícióba helyezés”, „visszaemelés”, „rossz fekvés” és
„ellenirányú nyomás”, maga Benesch is kénytelen volt megjegyezni, hogy „az orvost erősen igénybe
veszi”. Edwards nyilván mélységesen egyetértett volna vele.
 A farmer kifújta magát, és odament a padlóra tett melegvizes vödörhöz. Megmosta a karját, majd
visszatért a tehénhez, de az arcáról rettegést lehetett leolvasni.
– Tudja, mit? – szólaltam meg. – Engedje meg, hogy segítsek.
Bágyadtan elmosolyodott.
– Köszönöm, Jim, de ebben nem tud segíteni. Nem tudjuk áthelyezni a lábait.
– Pontosan erről van szó. Én meg tudom csinálni.
– Micsoda?
– Ha segít egy kicsit. Van itt kéznél zsineg?
– Igen, több méter is, de értse meg, fiam, hogy ehhez a munkához tapasztalat kell. Magának
fogalma sincs...
Elhallgatott, mert látta, hogy már bújok is ki az ingemből. Túl fáradt volt ahhoz, hogy elkezdjen
vitatkozni.
Az inget felakasztottam egy szögre a falban, a vödör fölé hajoltam, beszappanoztam a karomat, és
amint megéreztem a fertőtlenítő szagát, ellenállhatatlanul megrohantak az emlékek. Kinyújtottam a
kezem, és Edwards szó nélkül beletetette a hosszú kötelet.
Megmártottam a vízben, aztán gyorsan hurokcsomót kötöttem az egyik végére, és becsúsztattam a
kezemet a tehénbe. És valóban, ott volt a farok az ismerős helyen, a borjú medencecsontjai között.
Igen, én direkt szerettem a farfekvéses eseteket, és szinte kéjes élvezettel futattam végig a kezem a
szőrös végtagon, amíg el nem értem az apró lábig. Egy pillanat műve volt rátenni a hurkot a csűdjére
és meghúzni, miközben kivezettem a kötél szabad végét a patás ujjak között.
– Fogja meg – mondtam a farmernak –, és húzza egyenletesen, amikor szólok.
Rátettem a kezem a csánkra, és elkezdtem tolni befelé, a méh belsejébe.
– Most húzza! – mondtam. – De óvatosan! Ne rángassa!
Mint az alvajáró, tette, amit mondtam, és a láb másodpercek alatt kicsúszott a vulvából.
– Az ördögbe is! – mondta Edwards.
– Most a másikat! – vetettem oda, miközben leemeltem a hurkot. Megismételtem a műveletet, a
farmer pedig elkerekedett szemmel húzta a kötelet. Egy pillanat múlva a másik sárga és nyirkos kis
pata is csatlakozott a párjához.
– Ördög és pokol! – kiáltott fel Edwards.
– Rendben – mondtam. – Fogja meg az egyik lábát, és néhány rántással kihúzzuk belőle.
Mindketten megragadtunk egy-egy lábat, hátra dőltünk, de a nagy tehén elvégezte helyettünk a
munkát, mert egyetlen erőteljes lökéssel a karomba pottyantotta a nedves, ficánkoló kisborjút.
Megtántorodtam, és lehuppantam vele a szalmára.
– Szép, nagy bikaborjú, Mr. Edwards – mondtam. – Jó lenne, ha kicsit ledörgölné.
A farmer hitetlenkedő pillantást vetett rám, majd csomóba fogott némi szénát és szárogatni kezdte a
kis jószágot.
 – Megmutatom, mit kell tennie – mondtam –, ha legközelebb farfekvéssel akad dolga. Egyszerre
kell húzni és tolni, ezért kell a kötél. Miközben maga visszafelé nyomja a csánkot a kezével, addig
valaki más húzza a lábat, de jegyezze meg, hogy a borjú pataujjai között kell kivezetnie a kötelet,
mert ez fontos. Ez felemeli az éles kis patát, és így nem sérti meg a hüvelyfalat.
A farmer némán bólintott, és folytatta a dörgölést. Amikor befejezte, tanácstalanul rám meredt, és
hangtalanul mozgott az ajka, mielőtt meg tudott volna szólalni:
– Mi a... honnan a fenéből tudja maga mindezt?
Megmondtam neki.
– Maga csirkefogó! Persze erről mélyen hallgatott!
– Eddig nem kérdezte.
Megvakarta a fejét.
– Hát, nem akarom kikérdezni a fiúkat, akik eljönnek segíteni. Vannak, akik nem szeretik... –
elhalkult a hangja.
Megtörülköztünk, és szó nélkül belebújtunk az ingünkbe. Mielőtt kimentünk volna, visszanézett a
borjúra, aki már buzgón kísérletezett a talpra állással, miközben az anyja nyalogatta.
– Eleven kis jószág – mondta. – És kis híján elveszítettük. Igazán hálás vagyok. – A vállamra tette a
karját. – Na, akkor menjünk, állatorvos uram, és együk meg a vacsorát.
Az udvar közepén megállt és bánatosan pislogott rám.
– Képzelem, mekkora bolondnak nézett, hogy egy teljes óráig küszködtem vele, majd bele nem
döglöttem, aztán jött maga, és pár perc alatt megoldotta. Pipogya kislánynak érzem magam.
– Egyáltalán nem az, Edwards gazda – válaszoltam. – Ez... – egy pillanatig tétováztam – ez nem erő
kérdése, csak érteni kell a módját.
Bólintott, aztán megmerevedett, és hosszú másodpercekig meredten bámult rám. Hirtelen
kivillantak a fogai, ahogy egyre szélesebb vigyor terült el a barna képén, amely hangos hahotába
torkollott. Még akkor is megállíthatatlanul nevetett, amikor megérkeztünk a házhoz, és kinyitottam a
konyha ajtaját. Nekidőlt a falnak, és a szemét törölgette.
– Ördögfióka! – mondta. – Most visszaadta a kölcsönt, ugye?

28.

Végül elindítottak bennünket a repülőiskolába. Windsorban volt, ami nem tűnt távolinak a térképen,
de ez tipikus háborús utazásnak bizonyult, folytonos megállásokkal, átszállásokkal és végtelen
várakozásokkal. Egész éjszaka mentünk, és csak sűrű megszakításokkal tudtunk aludni. Egy kis
névtelen állomás várótermének asztalánál sikerült egy órai pihentető szundikáláshoz jutom, és a
kemény, párna nélküli nyughely dacára boldogan álmodtam vissza magam Darrowbybe.
A Nether Lees farm felé zötyögtem a hepehupás úton, markolva a rángatózó kormánykereket. Már
láttam odalent a házat, megfakult, vörös cserepei kikandikáltak az árnyat adó fák lombja közül, és a
tanyaépületek mögött bozótos domboldal emelkedett a mocsárig.
Odafönt gyérebben elszórva, satnyán nőttek a fák. Még magasabban csak kő és kavics volt, a
dombtetőn pedig a lápvidék terült el hívogatóan a napfényben a maga érintetlen, zavartalan
magányában.
A tágas zöld térségen sebhelynek látszott az a terület, ahonnét réges-régen kibányászták a köveket a
masszív farmházak megépítéséhez és a tartós falakhoz, amelyek évszázadok óta tűrték a zord időjárás
szüntelen ostromát. Azok a házak és azok a hosszan kígyózó falak bizonyára még akkor is ott fognak
állni, amikor nekem már az emlékem is elenyészett.
Helen is ott volt velem az autóban. Szerettem, ha velem jött a körútjaimra, és a farmon tett vizit után
megmásztuk a domboldalt. Zihálva szívtuk be a haraszt illatát, és egyre izgatottabbak lettünk, ahogy
közeledtünk a csúcshoz.
Aztán fenn voltunk a dombtetőn, szemben a tágas lápvidékkel, és a tiszta yorkshire-i szél
felhőárnyakat kergetett a zöld és a barna foltok fölött. Helen keze meleg volt az enyémben, így
bolyogtunk a hanga közt, zöld szigetecskéken keltünk át, melyeket bársonypázsittá rágcsáltak a legelő
birkák. Helen fölmutatott az ujjával az égre, ahonnét egy póling magányos kiáltása szállt végig a vad
táj fölött, és az arcába hulló sötét hajtincs mögül csodálattal ragyogott ki a szeme.
Arra ébredtem, hogy valaki finoman rázza a vállamat, visszatérítve a sziszegő gőz, a csattogó
bakancsok közé. Az asztallap nyomta a csípőmet, a hátizsákomon fekve elmerevedett a nyakam.
– Megjött a vonat, Jim! – Egy repülős társam nézett le rám. – Nem szívesen keltettelek fel:
mosolyogtál álmodban.
Két órával később, izzadtan, borotválatlanul, kialvatlanul, menetfelszereléssel megpakolva
kivonszoltuk magunkat a windsori repülőtérre. Egy barakkban ülve csak félig figyeltünk oda a
tizedesre, aki fogadó beszédet tartott nekünk. Aztán hirtelen ráeszméltem a szavaira.
– Van még valami – mondta. – Ne felejtsék el, hogy mindig legyen maguknál a dögcédulájuk. Múlt
héten két bombatámadást kaptunk, néhány fickó a felismerhetetlenségig megégett, és egyiknél sem
volt dögcédula. Nem tudtuk, melyik melyik. – Kérlelően tárta szét a karját. – Az ilyesmi rengeteg
munkát ad nekünk, tehát ne felejtsék el, amit mondtam.
Egy pillanat alatt valamennyien magunkhoz tértünk, és feszülten figyeltünk. Alighanem mások is
úgy gondolkoztak, mint én – eddig a pillanatig csak játéknak tűnt, hogy repülősök vagyunk.
Kinézve az ablakon láttam a lobogó szélzsákot, a hosszan, laposan elnyúló zöld térséget, a
szétszórtan álló repülőgépeket, a tűzoltókocsit, az alacsony faházikók összevissza csoportját. Itt
kezdődött el minden.

29.

Nagyon más egyenruha volt ez. A vidéki állatorvos gumicsizmája és térdnadrágja a múlt ködébe
veszett, amikor belebújtam a bő repülősruhába, felhúztam a birkabőr bakancsot és a kesztyűt –
először a selyemből készültet, rá az ormótlan nagyot. Annyira új volt mindez, és én határozott
büszkeséget éreztem.
A bőrsisak és a szemüveg következett, majd az ejtőernyő: a szíjakat átvetettem a vállamon, utána a
lábam között, és becsatoltam a mellemen, mielőtt kibotorkáltam volna a repülős barakkból a
napsütötte füves térségre.
Ott várt rám Woodham repülőfőhadnagy. Ő lesz az oktatóm, de olyan neheztelő pillantást vetett
rám, mint akit nem lelkesít ez a kilátás. Sötét hajával, kisfiús külsejével erősen emlékeztetett azokra a
képekre, amelyeket az angliai csata pilótáiról láttam, és valóban – akár valamennyi instruktorunk – át
is élte történelmünk eme válságos korszakát. Ide mintegy nyaralni küldték őket a roppant
vállalkozások után, de ők állítólag pikniknek érezték ehhez képest az ellenséggel való közelharcot.
Rettenthetetlenül néztek szembe a Luftwaffe haderejével, de tőlünk pánikba estek.
Miközben átvágtunk a gyepen, az egyik barátomat láttam leszállni. A kis kétfedeles gép lelassult, és
őrülten körözni kezdett az égen. Épp hogy elkerült egy facsoportot, majd a földtől ötven lábnyira úgy
zuhant le, mint egy kő, kerekeivel a talajnak ütődve magasra pattant, még egyszer a földhöz vágódott,
majd némi kanyargás után megállt. A hátsó ülésből kiemelkedő sisakos fej megrándult, bólintott,
mintha valami éles megjegyzést intézett volna az első ülésből kilátszó fejhez. Woodham
repülőfőhadnagy arca kifejezéstelen volt, de én tudtam, hogy mire gondol. Most rá vár ugyanez.
A Tiger Moth nagyon kicsinek és magányosnak tűnt a széles zöld mezőn. Felmásztam, becsatoltam
magam az ülésbe, az oktatóm pedig beült mögém. Végigment velem a kötelező lépéseken, amelyeket
hamarosan álmomban is fújni fogok, mint egy verset. A szerelő megforgatta néhányszor a propellert,
hogy beindítsa. Azután „Kontakt!”, a szerelő megpörgette a légcsavart, felbőgött a motor, a kerekek
elől kivették a bakokat, és mi elindultunk, bukdácsolva a füvön, majd hirtelen és szinte hihetetlenül
fölemelkedtünk, felszárnyaltunk a nyári égre, magasan az elszórt barakkok fölé, amíg ki nem tárult
alattunk Dél-Anglia szelíd vidékének mintázata.
Egyszerre ujjongás fogott el, nemcsak azért, mert élveztem az új élményt, hanem azért is, mert
olyan régóta vártam már erre a pillanatra. A kiképzés, a menetgyakorlatok és a navigációs leckék
hónapjai mind azt a célt szolgálták, hogy egyszer a levegőbe emelkedjem, és íme, most megtörtént.
Woodham főhadnagy hangját hallottam az interkomban:
– Mostantól maga vezet. Fogja a botkormányt, és tartsa erősen! Figyelje a mesterséges horizontot,
és tartsa az irányt! Látja azt a felhőt előttünk? Célozza be, és igazítsa hozzá a gép orrát!
Megmarkoltam a botkormányt kesztyűs kezemmel. Ez nagyszerű. És nem is nehéz. Azt mondták,
hogy a repülés nem nagy ügy, és igazuk volt. Gyerekjáték. Menet közben lepillantottam az ascoti
lóversenypálya mélyen alattunk fekvő dísztribünjére.
Boldog mosoly terült el a képemen, amikor egy hang reccsent a fülembe:
– Nyugalom, az isten szerelmére! Mi a fenét szórakozik?
Nem értettem, mire céloz. Tökéletesen nyugodtnak éreztem magam, és azt hittem, jól csinálom, de
belenézve a tükörbe azt láttam, hogy az oktatóm meredt szemmel néz rám a szemüvege mögül.
– Nem, nem, nem! Piszkosul nem jó ez így! Nyugodjon meg, nem hallja, nyugodjon meg!
– Igen, uram – nyökögtem, és abban a pillanatban nagyon ideges lettem. El sem tudtam képzelni, mi
baja lehet a hadnagynak, de miközben fokozódó kétségbeeséssel meredtem hol a mesterséges
horizontra, hol a repülőgépnek a felhőre irányuló orrára, a hang az interkomban egyre dühösebb lett.
Én nem érzékeltem, hogy bármi gond lenne, mégsem hallottam mást, csak szitkozódást és
nyögéseket, amelyek végül sikolyban tetőztek: – Vegye le róla a francos kezét, érti?!
Már nem élveztem a repülést, sőt kezdtem nyomorultul érezni magam. És mint mindig, amikor
bajba kerültem, Helen és a magam mögött hagyott, boldogabb életem jutott eszembe. A nyitott
ülésben mennydörgött a szél a fülembe, életszerűvé téve az agyamban formálódó képeket.
Ott is üvöltött a szél, de kívülről verte a manzárdlakás ablakát. November elején jártunk, és az
áldott ősz brutális hirtelenséggel váltott át sarki hidegbe. Két hete áztatta már a jeges eső a yorkshire-i
Völgység szürke városkáit és falvait, kacsaúsztatókká változtatva a mezőket és cuppogós sártengerré
a farmok udvarát.
Mindenki náthás volt. Egyesek influenzáról beszéltek, de akármi volt is, megtizedelte a lakosságot.
Fél Darrowby ágynak esett, a másik fele meg egymásra prüszkölt.
Magam is borotvaélen táncoltam, a tűznél kuporogva, antiszeptikus tablettákat szopogatva, és
mindig összerándultam, valahányszor nyelnem kellett. Kapart a torkom, és vészjóslóan viszketett
belül az orrom. Borzongtam, miközben az eső dobolva zúdította a vizet az ablaküvegre. Egyedül
láttam el a praxist. Siegfried elutazott néhány napra, és nem engedhettem meg magamnak, hogy beteg
legyek.
Minden a mai estétől függött. Ha idehaza maradhatnék, aztán aludhatnék egy jót, le tudnám gyűrni a
kórt, de ahogy rápillantottam az éjjeliszekrényen álló telefonra, olyannak láttam, mint egy kushadó,
ugrásra készülő vadállatot.
Helen a kandalló túloldalán ült, és kötött. Ő nem volt megfázva sohasem kapta el. És én már
házasságunknak azokban az első napjaiban is úgy éreztem, hogy ez nem igazság. Még most,
harmincöt évvel később is így áll a dolog: ha elkezd folyni az orrom, megneheztelek rá, amiért nem
hajlandó velem szenvedni.
Közelebb húztam a székemet a tűzhöz. Az ilyen vidéki praxis sok éjszakai munkával jár, de talán
most szerencsém lesz. Nyolc óra volt, és eddig még semmi; hátha a sors úgy rendeli, hogy ebben a
szánalmas állapotban ne űzessem ki a nyirkos sötétségbe.
Helen befejezett egy sort, és fölemelte a félkész művet. Nekem kötött pulóvert.
– Hogy tetszik, Jim? – kérdezte.
Mosolyogtam. Volt valami a mozdulatában, ami mintha közös életünk foglalata lett volna.
Kinyitottam a számat, hogy azt mondjam neki, egyszerűen nagyszerű, amikor felberregett a telefon,
de olyan hirtelen, hogy elharaptam a nyelvemet.
Reszketve emeltem föl a kagylót, miközben borjadzó tehenek rettentő látomásai vonultak el
előttem. Egy óra ing nélkül végképp eldöntené a sorsomat.
– Snowden vagyok Long Pasture-ből – recsegte egy hang.
– Hallgatom, Mr. Snowden! – Erősen megmarkoltam a kagylót. Egy pillanat múlva feltárul a
végzetem.
 – Van itt egy nagy bornyú. Rosszul néz ki, és nagyon nyög. Kijönne?
Mélységes megkönnyebbülést éreztem. Valószínűleg gyomorpanaszai vannak. Rosszabb is lehetett
volna.
– Rendben, húsz percen belül ott vagyok – mondtam.
Ahogy visszafordultam barátságos, meleg kis szobánk felé, rámtört az élet igazságtalanságának
érzése.
– Ki kell mennem, Helen.
– Jaj, ne!
– De, igen, és attól tartok, hogy náthás leszek – nyafogtam. – És hallod, hogy esik?
– Igen, jól fel kell öltöznöd, Jim.
Mogorván néztem rá.
– Az a hely tíz mérföldnyire van, és jó időben is elég barátságtalan. Sehol egy meleg zug. –
Rámutattam kaparó torkomra. – Más se hiányzik nekem, mint kimenni. Biztos, hogy lázam van. –
Nem tudom, hogy minden állatorvos a feleségét hibáztatja-e, amikor nem kívánt hívást kap, de isten
bocsássa meg, én egész életemben így voltam vele.
Helen nem neheztelt, csak rám mosolygott.
– Tényleg sajnálom, Jim, de reméljük, hogy nem fog sokáig tartani. És kapsz egy csésze forró
levest, amikor megjössz.
Sértetten bólintottam. Igen, legalább van mire várnom. Helen ma marhahúslevest főzött, jó sűrűt,
sok hússal, zellerrel és sárgarépával, olyan finomat, amely a halottat is föltámasztja. Megcsókoltam a
feleségemet, és kikecmeregtem az éjszakába.
A Long Pasture tanya a kicsiny Dowset faluhoz tartozott, és én már sokszor végighajtottam a hozzá
vezető keskeny úton. Felfelé kanyargott a vad vidéken, és nyári napokon a kopasz, magányos hegyek
valami derűs szépséget árasztottak; fátlanok, ridegek voltak, de tiszta szél söpört végig a mérföldeken
elnyúló mezőkön.
Ám ma este, ahogy boldogtalanul pislogtam kifelé a bepárásodott szélvédőn a láthatatlan vidékre,
közel nyomult a fekete tömeg, és el tudtam képzelni a magasba szökő, könnyező kőfalak csúcsait,
ahol eső veri a lápvidéket, eláztatva a hangát és a harasztot, felkavarva és folyékony sárrá változtatva
a mocsári víz sötét tükrét.
Amikor megpillantottam Snowdent, ráébredtem, hogy én még valójában egész jól vagyok. Ő
láthatóan már egy ideje küszködhetett a mindenkit leverő betegséggel, de, miként a többi farmer, ő
sem hagyhatta abba egy pillanatra sem a nehéz munkát. Nedvedző szemmel nézett rám, reszelős
köhögés tört föl belőle, amibe majdnem beleszakadt, és bevezetett a tanyaépületek közé. Magasba
emelte a kezében tartott olajlámpást, amikor beléptünk egy huzatos pajtába; a gyönge fényben
különféle terményeket vettem ki, köztük egy halomban krumplit, egy másikban marharépát, az egyik
sarokban pedig egy összetákolt ketrecben állt a betegem.
Nem az a kéthetes borjúbébi volt, amire számítottam, hanem egy kis termetű, hat hónapos állat, már
csaknem tinó korú, de nem túl fejlett, a „rossz fajta” minden jelével: sovány volt és pókhasú, világos
vöröstarka bőre túllógott a hasán.
– Mindég rossz bornyú vót – zihálta Snowden két köhögés között. – Sose bírt meghízni. Ma délután
elállt kicsit az eső, akkor kiengedtem a friss levegőre, és tessék, így néz ki.
Bemásztam a rekeszbe, és miközben becsúsztattam a lázmérőt a végbélbe, tanulmányoztam a kis
jószágot. Nem mutatott ellenállást, amikor gyöngéden arrébb toltam, lecsüggesztette a fejét, és beesett
szemével apatikusan bámult maga elé a földre. De az a hang volt a legrosszabb, amit kiadott.
Rosszabb volt, mintha korgott volna a gyomra – inkább hosszú, fájdalmas nyögéseket hallatott újra
meg újra.
– Nagyon úgy néz ki, hogy a gyomrával van baj – mondtam. – Melyik legelőn volt délután?
– Semelyiken, csak a gyümölcsös körül engedtem járkálni pár órát.
– Értem. – Megnéztem a lázmérőt. A normálisnál alacsonyabb hőmérsékletet mutatott. –
Gondolom, hozzáfért ott valamennyi gyümölcshöz.
Snowdenre rátört egy újabb köhögőroham, és neki kellett dőlnie a rekesz falának, amíg ismét
lélegzethez nem jutott.
– Ja, teli van a fű almával meg körtével. Idén igazán jó vót a termés.
Rányomtam a sztetoszkópot a hasfalra, és az egészséges gyomor normális hullámzása és
bugyborékolása helyett csak halotti csendet észleltem. Kitapogattam az oldalát, és a tipikus puffadásos
telítettségre ismertem.
– Nos, Mr. Snowden, azt hiszem, teli van a hasa gyümölccsel, amitől teljesen megrekedt az
emésztése. Rossz állapotban van.
A farmer megrántotta a vállát.
– Hát, ha felfúvódott egy kicsit, majd egy jó adag lenolaj kipurgálja.
– Sajnos, ez nem ilyen egyszerű eset – mondtam. – Súlyos az állapota.
– Hát akkor mi legyen vele? – Megtörölte az orrát, és mogorván nézett rám.
Tétováztam. Kegyetlenül hideg volt az öreg épületben, kezdtem elgémberedni, és fájt a torkom.
Helen, a manzárdlakás és a meleg kandalló gondolata elviselhetetlenül vonzó volt. De volt már
dolgom ilyen elzáródásokkal, és hiába próbáltam meg hashajtóval kezelni őket. Ennek az állatnak
már kis híján a halálos szintre zuhant a hőmérséklete, és beesett a szeme – ha nem teszek valamilyen
radikális lépést, reggelre elpusztul.
– Csak egyféleképpen menthetjük meg – mondtam. – Mégpedig rumenotómiával.
– Mivel?
– Műtéttel. Fel kell nyitni az első gyomrot, és kiszedni belőle mindent, aminek ott semmi
keresnivalója.
– Biztos benne? Nem lehet, hogy egy jó pint lenolaj is meghajtja? Az sokkal eccerűbb vóna.
Az már biztos. Egy pillanatra úgy ragyogott fel előttem Helen és a kandalló, mint gyémánt a
barlangban, de aztán ránéztem a borjúra. Vézna volt, hosszú szőrű, teljesen jelentéktelennek látszott,
végtelenül sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak. A világ legkönnyebb dolga volna a sorsára hagyni a
sötétben, hadd nyögdécseljen itt hajnalig,
– Egészen biztos vagyok benne, Snowden gazda. Annyira gyönge, hogy azt hiszem, helyi
érzéstelenítéssel fogom csinálni, de ehhez szükségünk lesz némi segítségre.
A farmer lassan bólintott.
– Rendben van, akkor lemegyek a faluba, és áthívom George Hindleyt. – Újabb gyötrelmes
köhögés. – De a fenébe, hogy pont ma este kell ezt csinálni! Biztos, hogy torokgyulladásom van.
A bronchitis elég gyakori betegség volt a farmerek között, és semmi kétség, hogy az öreg is ettől
szenvedett, de távozása után lanyhult az együttérzésem, mert magával vitte a lámpást, én meg ott
maradtam a vaksötétben.
Sokféle istálló van. Némelyik kicsi, barátságos, szénaillatú, de ez itt borzalmas volt. Jártam már itt
nyári délutánokon, de a málló falak és korhadt gerendák nyirkos homálya akkor is úgy fogott körül,
mint egy ragacsos lepedő, és odafent, a pókhálós szarufák között semmibe veszett a nyár minden
melege és puhasága. Úgy véltem, hogy akik csillogó szemű elképzeléseket táplálnak a tanyasi életről,
azoknak be kéne nézniük ebbe a pajtába, mert ez igencsak szemléletes képet ad a paraszti világ komor
és kellemetlen másik oldaláról.
Most magamra maradtam ezen a helyen, hallgattam, hogyan rángatja a szél az ajtót, miközben
fütyültek körülöttem a minden irányból betörő légvonatok, és a törött tetőcserepek résein át jeges
vízcsöppek hullottak vigasztalanul a fejemre és a nyakamba. És ahogy múltak a percek, egyik
lábamról a másikra ugráltam abban a hiú reményben, hogy ettől majd fölmelegszem.
A völgységi farmer nem sietős fajta, nem is számítottam gyors visszatérésre, de az áthatolhatatlan
sötétségben eltöltött negyedóra után keserű gondolataim támadtak. Hol a pokolban van ez az ember?
Talán teát főznek maguknak George Hindley-vel, vagy leültek egy gyors dominópartira? Már
remegett a lábam, mire feltűnt az olajlámpás a bejáratban, és Snowden beterelte a szomszédját.
– Jó reggelt, George – mondtam. – Hogy van?
– Nem valami jól, doktor úr – szipogta a jövevény. – Nem elkapott ez a... ha-ha-hapci!... rohadt
nátha? – Beletrombitált egy vörös zsebkendőbe, és könnyes szemmel pillantott rám.
Körülnéztem.
– Nos, akkor fogjunk hozzá. Szükségünk lesz egy műtőasztalra. Behoznának néhány szénabálát?
A két férfi kibaktatott, majd visszatért, két-két szénabálát cipelve. Amikor egymásra rakták őket, a
magasság éppen megfelelt, de elég roskatag tákolmány volt.
– Kéne valami deszka a tetejére. – Ráleheltem fagyos ujjaimra és toporogtam a lábammal. – Nincs
valami ötletük?
Snowden megdörzsölte az állát.
– De, rátehetnénk egy ajtót. – Kicsoszogott az udvarra a lámpással, én pedig figyeltem, hogyan
küszködik, hogy leemelje a tehénistálló ajtaját a sarokvasakról. George kiment, hogy segítsen neki,
és miközben a két férfi szorgoskodott, én komoran gondoltam arra, hogy az állatorvosi műtétekkel
semmi bajom nincs, de az előkészületek a sírba visznek.
Végre a két ember visszabotladozott a pajtába, ráfektette az ajtót a bálák tetejére: készen állt a műtő.
 – Fektessük föl – ziháltam.
Felemeltük a tehetetlen kis jószágot a rögtönzött asztalra, és a jobb oldalára fektettük. Snowden a
fejét tartotta, George pedig, a másik végén állva, a farkát.
Gyorsan kiraktam a műszereimet, levettem a kabátomat és a zakómat, majd felgyűrtem az ingem
ujját.
– A francba! Nincs meleg víz! Hozna nekem, Mr. Snowden?
Most én tartottam a fejet, és újabb végtelen várakozás következett, amíg a farmer bement a házba.
Ezúttal még rosszabb volt, mert közben már levetettem magamról a meleg ruhát, és belém mart a
hideg, miközben elképzeltem a farm konyháját, a meleg víz lassú kimeregetését a vízmelegítőből a
vödörbe, majd a komótos visszautat a pajtába.
Amikor Snowden végre megérkezett, fertőtlenítőt tettem a vödörbe, és erőteljesen lecsutakoltam a
karomat. Aztán lenyírtam a szőrt a borjú bal oldaláról, és helyi érzéstelenítőt szívtam a fecskendőbe.
De injekciózás közben újabb nehézség tépázta meg reményeimet.
– Alig látok valamit – néztem oda tehetetlenségre kárhoztatva a répaszeletelő tetejére állított
olajlámpásra. – Rossz helyen van az a lámpa.
Snowden szó nélkül otthagyta a helyét, és rákötött egy hosszú kötelet egy gerendára. A végét
átvetette egy másikon, rögzítette, és ezzel a módszerrel sikerült felfüggesztenie a lámpát a borjú fölé.
Sokat segített, de sokáig is tartott, és mire végzett vele, nekem már minden reményem elszállt, hogy
megúszhatom a náthát. Teljesen átfagytam, és égető érzés gyötörte a mellkasomat. Tudtam:
hamarosan ugyanolyan állapotba kerülök, mint a segédeim. A bronchitis elkerülhetetlen.
Mindegy, legalább elkezdhettem végre. Rekordsebességgel bemetszettem a bőrt, az izmokat, a
peritoneumot és a hasfalat. Egyik karomat mélyen bedugtam a megnyitott szervbe, áthatoltam a
gyomortartalom erjedő masszáján, és egyszeriben megoldódott minden gondom. A bendő alján több
réteg alma és körte feküdt, egyik-másik megrágva, de a többségük egészben és érintetlenül. A
szarvasmarhák nagy falásokkal nyelik le a táplálékot, és csak utóbb rágják meg kényelmesen, de
nincs az az állat, amelyik vissza tudná kérődzni ezeket a gyümölcsöket.
Boldogan pillantottam fel.
– Pontosan úgy van, ahogy gondoltam. Tele van nyers gyümölccsel a gyomra.
– Kh-kh! – válaszolta Snowden. Sokféle köhögés van; ez itt hatalmas volt és mindent betöltő,
elindult a szöges bakancs sarkától, és meg sem állt az arcomig. Eddig nem tűnt föl, mennyire
kiszolgáltatott helyzetben vagyok, hiszen a borjú fejéhez hajló farmernek csak pár centire volt a feje
az enyémtől. – Khh-kh! – hangzott fel újra, és megindult ellenem a második vírustámadás. Snowden
láthatólag nem volt tisztában (vagy nem törődött) a cseppfertőzéssel, én pedig, mindkét kezemmel a
páciensben, nem tehettem ellene semmit.
Ösztönösen elfordítottam az arcomat a másik irányba.
– Hap-ci! – vette át a „szót” George. Ez nem köhögés volt, hanem tüsszögés, de ugyanúgy
kórokozókat zúdított rám. Rá kellett ébrednem, hogy nincs menekvés. Reménytelenül csapdába estem
kettejük között.
 De, mint említettem, harci szellememet jelentősen növelte a siker. Fürgén kapkodtam kifelé a
bajhozó gyümölcsöket, és perceken belül almák és körték borították a pajta padlóját.
– Ebből már boltot lehetne nyitni – nevettem.
– Kh-kh! – válaszolta Snowden.
– Hap-ci! – kontrázott George, csak hogy ki ne maradjon. Amikor az utolsó almát és körtét is
belegurítottam a sötétségbe, újra bemosakodtam, és nekiláttam a varrásnak. Ez a leghosszadalmasabb
és legfárasztóbb része a rumenotómiának. A diagnózis és a felfedezés izgalmai kihunytak, eljött az
ideje az oldott csevegésnek, a vidám történeteknek, amelyekkel el lehet ütni az időt.
De itt, a lámpa sárga fénykörében, ahol belekapott a lábamba a környező homályból támadó szél,
miközben újra meg újra jeges esőpatakocskák csorogtak végig a hátamon, nem jutott eszembe
egyetlen mulatságos történet sem, s a maguk bajával elfoglalt sorstársaimnak sem volt kedvük az
évődéshez.
Félig már visszavarrtam a bőrt, amikor bizsergést éreztem az orromban. Abba kellett hagynom a
munkát, és kiegyenesedtem.
– Ha – ha – hapci! – Majd a karommal megdörzsöltem az orromat.
– Kezdi már – jelentette be George komor elégedettséggel.
– Igen, elkapta – helyeselt Snowden, látható derültséggel.
Nem aggódtam túlságosan. Már régóta eldöntöttem magamban, hogy vesztettem. A hosszas
ingujjban fagyoskodás a két oldalról záporozó kórokozók nélkül is megtette a magáét. Megadtam
magam a sorsomnak, sőt, miután elhelyeztem az utolsó öltést, és segítettem levenni a borjút az
asztalról, elégedettség töltött el. A szörnyű nyögdécselés megszűnt, és a kis jószág úgy nézett körül,
mintha visszatért volna valahonnan. Nem volt éppen vidám, de én tudtam, hogy már nincsenek
fájdalmai, és nem is fog kimúlni.
– Tartsa jól, Snowden gazda! – mondtam, és nekiláttam lemosni a műszereket a vödörben. –
Tegyen köré zsákokat, hogy meg ne fázzon! Két hét múlva eljövök kiszedni a varratokat.
Az a két hét nagyon lassan telt el. A megfázás után, ahogy számítottam rá, elszabadult a pokol,
megjött az elkerülhetetlen bronchitis és a hozzá társuló köhögés, amely a Snowdenével vetekedett.
Snowden sosem volt túlzottan lelkes, de azt vártam volna, hogy mutat némi örömet, amikor
megjelentem a varratszedésre. Hiszen a borjú egészséges volt és eleven, olyannyira, hogy
hajkurásznom kellett.
A mellkasomban égő tűz dacára könnyűvé tett a siker mámora.
– Lám – kezdtem túláradóan –, milyen jól van! Egy szép napon még jó bika válik belőle.
A farmer kedvetlenül rántotta fel a vállát.
– Igen, az meglehet. De arra a sok hűhóra nem lett vóna szükség.
– Micsoda?
– Ja, beszéltem rúla egy-két emberrel, és ők aszonták, hogy fölösleges vót felnyitni. Elég lett vóna
neki egy pint olaj, ahogy én mondtam.
 – Snowden gazda, biztosíthatom, hogy...
– És most majd fizethetem a nagy számlát. – És mélyen a zsebébe dugta mindkét kezét.
– Higgye el, meg kellett csinálni.
– Nem, egyáltalán nem. – Sarkon fordult, de távozóban még visszanézett a válla felett:
– Jobb lett vóna, ha ki se gyün.
Három kört tettem meg Woodham repülőfőhadnaggyal, és a harmadik alatt már egészen nyugodtan
viselkedett. Nyilvánvaló volt, hogy jól csinálom, és én újra élvezni kezdtem a dolgot. A repülés
csodálatos.
Megint megszólalt a hang az interkomban:
– Megengedem, hogy most egyedül landoljon. Elmondtam magának, hogyan kell csinálni. Tehát
rajta, maga vezet.
– Én vezetek – válaszoltam. Valóban elmondta – újra meg újra –, hogyan kell csinálni, és biztos
voltam benne, hogy nem lesz semmi gond.
Ahogy lefelé ereszkedtünk, előbb a fák csúcsai tünedeztek föl, majd megjelent alattunk a repülőtér
füve. Eljött az igazság pillanata. Óvatosan visszahúztam a botkormányt, azután a megfelelőnek ítélt
pillanatban elrántottam magam felé. Talán egy picit elsiettem, mert párszor nekicsapódtunk a földnek,
emiatt megfeledkeztem a lábkormányrúdról, és irányvesztetten száguldoztunk a talajon, mire sikerült
megállnunk.
Amikor leállt a motor, nagy levegőt vettem. Ez volt az első landolásom, és nem is ment olyan
rosszul. Mióta felszálltunk, egyre jobban vezettem, és bíztam benne, hogy első kísérletemmel jó
benyomást tettem az oktatómra. Kimásztunk a gépből, majd néhány szótlan lépés után Woodham
főhadnagy megállt és hozzám fordult.
– Hogy hívják? – kérdezte.
Tessék, nem megmondtam? Tudja, hogy jól csináltam. Érdeklődik irántam.
– Herriot vagyok, uram – válaszoltam büszkén.
Néhány másodpercig méregetett.
– Nos, Herriot – morogta –, ez rettenetes volt.
Sarkon fordult, és otthagyott. Lebámultam a nagy birkabőr bakancsba bújtatott lábamra. Igen, csak
az egyenruha más, de a dolgok nem sokat változtak.

30.

– Nagy az isten állatkertje, nem igaz, pajtás?

A repülős rám vigyorgott a barakk asztala fölött. Végighallgattuk egy harmadik társunk
monológját, aki az imént távozott, miután ismertette a terveit az előléptetése esetére. Azt a benyomást
keltette bennünk, hogy jóformán egyedül fogja megnyerni a háborút.
Valóban sokféle ember volt a RAF-nál, és az iménti „zrikálás” mindennapos volt ott, ahol
különböző típusú emberek verődtek össze. Az állatok is sokfélék. Vannak, akik úgy gondolják, hogy
a farmokon kezelt páciensek mind egyformák, ám a tehenek, malacok, birkák és lovak éppúgy
lehetnek szeszélyesek, szelídek, gonoszak, kezesek, undokok és kedvesek.
Volt például egy bizonyos, Gertrude nevű disznó, de mielőtt rátérnék, előbb Mr. Barge-ról kell
beszélnem.
Manapság ügynököknek nevezzük azokat a fiatalembereket, akik a gyógyszergyárak megbízásából
felkeresik az állatorvosokat, de álmában sem jutott volna eszébe senkinek, hogy Barge-ra alkalmazza
ezt a megjelölést. Pedig egyértelműen a Cargill és Fiai Finomvegyiművek ügynöke volt 1850 óta, és
már annyira öreg, hogy alighanem kezdettől fogva nekik dolgozhatott.
Tél végi fagyos délelőtt volt, amikor kinyitottam a Skeldale-ház kapuját, és megpillantottam a
lépcső tetején álló Barge-ot. Néhány centire megemelte fekete puhakalapját ezüstös hajának gyér
fürtjei felett, és jóindulatú mosoly ült ki rózsaszín arcára. Mindig úgy üdvözölt, mint a legkedvesebb
fiát, én pedig kitüntetésnek vettem, mert Barge úr kivételes tiszteletnek örvendett.
– Doktor úr! – mormolta, és kissé meghajolt. A meghajlás roppant méltóságteljes volt, és jól illett a
sötét felöltőhöz, a csíkos nadrághoz és a fényes bőrből készült aktatáskához.
– Fáradjon be, Mr. Barge! – mondtam, és bevezettem a házba. Mindig déltájban érkezett, és
ottmaradt ebédre. Ifjú főnököm, Siegfried Farnon, akit nem volt könnyű lenyűgözni, hasonló
tisztelettel bánt vele, és e látogatások valójában ünnepi alkalmaknak számítottak.
A mai ügynök berobban, röviden eltársalog az orvossal az antibiotikumokról és szteroidokról,
odavet egy-két szót az árengedményekről, meg néhány prospektust az asztalra, és elsiet. Bizonyos
értelemben még sajnálom is ezeket a fiatalembereket, mert, néhány kivételtől eltekintve, mind
ugyanazokat a cikkeket árulják.
Ezzel szemben Barge – ahogyan akkoriban még mindenki – vastag katalógust cipelt magával,
amely tele volt egzotikus orvosszerekkel, és mindegyiket egyetlen cég gyártotta.
Az ebédlőben Siegfried kihúzta az asztalfőn álló széket:
– Foglaljon helyet, Mr. Barge!
– Nagyon kedves. – Az öregúr kurtán biccentett a fejével, és elfoglalta a helyét.
Szokás szerint az étkezés alatt szó sem eset üzletről, és Barge csak a kávé felszolgálása után tette ki
az asztalra a termékjegyzéket, de olyan hanyagul, mintha a látogatásnak ez a momentuma csak
jelentéktelen mellékkörülmény volna.
Siegfried és én végigböngésztük a füzetet, ízlelgetve a varázslatos elnevezéseket, amelyeket a
tudomány szele mára kisöpört a szakmánkból. Közben a főnököm időről időre leadott egy rendelést.
– Azt hiszem, nem ártana pár tucat szirupos orvosság, Mr. Barge.
– Nagyon köszönöm. – Az öregúr kinyitott egy bőrkötéses noteszt, és ezüsttollal beírta a
megrendelést.
– És kezdünk kifogyni a lázcsillapítóból is, nem igaz, James? – nézett rám Siegfried. – Igen, abból
is kérünk egy tételt.
– Roppant hálás vagyok – lehelte Barge, miközben szorgalmasan írt.
 A katalógust lapozgatva főnököm sorra közölte a kéréseit. Fél gallon salétromsav, ugyanannyi
formalin, kasztráló fogók, bróm, fakátrány – csupa olyasmi, amit ma már nem használunk –, és
Barge komoly bólintással és egy „Igazán köszönöm”-mel vagy „Nagyon köszönöm”-mel nyugtázta
őket, majd működésbe hozta az ezüst tollat.
Siegfried végül hátradőlt a székén.
– Nos, Mr. Barge, azt hiszem, ez minden, hacsak nincs számunkra valami újdonsága.
– Történetesen van, doktor úr – ragyogott fel a szeme. – Ajánlani tudom önnek legújabb
termékünket, egy csodálatos nyugtatót, a neve Relaxa.
Abban a pillanatban felkaptuk a fejünket Siegfrieddel. Minden állatorvos heves érdeklődést mutat a
nyugtatók iránt. Áldásként fogadunk bármit, ami könnyebben kezelhetővé teszi a pácienseinket. Barge
ecsetelni kezdte a Relaxa egyedülálló tulajdonságait, mi pedig további információkat kértünk.
– Mi a helyzet a rossz anyakocákkal? – érdeklődtem. – Tudja, azokkal, amelyek rátámadnak a
kicsinyeikre. Nem hinném, hogy azoknak is használ.
– Drága fiatalúr! – Barge ehelyt olyan sajnálkozó mosolyt küldött felém, amilyennel egy püspök
tekintene a vétkes segédlelkészre –, a Relaxát pontosan erre fejlesztették ki. Elég egyetlen injekció a
megellett kocának, és megszűnik a probléma.
– Ez nagyszerű – mondtam. – És hatással van az autózást rosszul tűrő kutyákra is?
Az öreg arc nemes vonásain csöndes diadalérzet ragyogott fel.
– Még egy klasszikus indikáció, doktor úr! A tabletta kiszerelésű Relaxa pontosan erre a célra
készült.
– Pompás. – Siegfried kiitta a kávéját, és felállt. – Küldjön belőle egy nagyobb mennyiséget. És
most, ha megbocsát, indulnunk kell a délutáni körútra, Mr. Barge. Nagyon köszönjük a látogatást.
Kezet ráztunk egymással, Barge ismét megemelte a puhakalapját a lépcső tetején, és ezzel véget ért
az ünnepélyes vizit.
Egy héten belül megjött az áru a Cargill és Fiaitól. Annak idején mindig teásládákban szállították ki
a gyógyszereket, és amikor leemeltem a fatetőt, érdeklődéssel tanulmányoztam a Relaxa szépen
becsomagolt fioláit és tablettáit. Rejtelmes módon nyomban igény is mutatkozott az új termékre.
Még aznap bejelentkezett hozzám Ronald Beresford, a városi bank egyik igazgatója.
– Doktor úr! – mondta. – Mint tudja, hosszú évekig dolgoztam itt, de most felajánlották egy
nagyobb bankfiók vezetését az ország déli részén, így holnap elindulunk Portsmouthba. – Hórihorgas
magasából nézett le rám azzal a mosolytalan tekintettel, amely olyannyira jellemző volt rá.
– Portsmouth? Az bizony messze van.
– Bizony, vagy háromszáz mérföld. És van egy problémám.
– Csak nem?
– De igen, sajnos. Nemrég vettem egy féléves cocker spánielt. Remek kutya, de az igazat
megvallva, furcsán viselkedik az autóban.
– Mit ért ez alatt?
 Tétovázott.
– Nos, éppen odakint van. Ha van egy perce, megmutatnám.
– Természetesen – mondtam –, máris mehetünk.
Kimentünk a kocsihoz. Az utasülésen helyet foglaló Beresfordné épp olyan kövér volt, mint
amilyen sovány a férje, de ugyanaz a szigorú, ellentmondást nem tűrő modor jellemezte. Hűvösen
biccentett felém, de a bájos kis jószág az ölében annál lelkesebb fogadtatásban részesített.
Megsimogattam a hosszú, selymes füleket.
– Aranyos kis fickó.
Beresford lapos pillantást vetett rám.
– Igen. Coco a neve, és tényleg nagyon helyes. Addig nincs is baj vele, amíg be nem indul a motor.
Beszálltam hátulra, ő pedig elindította a kocsit. És azonnal kiderült, hogy miről is beszélt. A spániel
megmerevedett, fölszegte a fejét, hogy az orra a tető felé irányult. Csücsörített az ajkával, és a
legmagasabb regiszterben kezdett el üvölteni.
– Húú, húú, hhú! – süvöltött Coco.
Tényleg megdöbbentem, mert soha nem találkoztam még ilyen súlyos esettel. Nem tudom, hogy a
vonyítás tökéletesen szabályos ritmusa, az élessége, fülsértő tónusa vagy szűnni nem akarása volt-e
az, ami az agyamra ment, de tény, hogy elég volt két percet autózni a városban, és már zúgott tőle a
fejem. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, amikor végre visszaértünk a rendelő elé.
Beresford leállította a motort, és mintha ezzel a hangot is lekapcsolta volna, mert a kis állat abban a
pillanatban megnyugodott, és nyalogatni kezdte a kezemet.
– Igen – mondtam –, ez kétségtelenül probléma.
Idegesen igazgatta a nyakkendőjét.
– És minél tovább autózunk, annál hangosabb lesz. Menjünk még egy kicsit, hogy lássa...
– Nem, nem – vágtam közbe gyorsan. – Erre semmi szükség. Pontosan értem, hogy mire gondolt.
De azt mondja, hogy Coco csak nemrégóta van önöknél. Szinte még kölyök. Biztos vagyok benne,
hogy idővel megszokja az autózást.
– Ez nagyon valószínű. – Beresford hangjában neheztelést éreztem. – De én a holnapi napról
beszélek. Portsmouthba kell mennem a feleségemmel és ezzel a kutyával, de az a tabletta, amivel
próbálkoztunk, semmit sem használ.
Egy teljes nap azzal a borzasztó üvöltéssel elképzelhetetlen volt, de abban a pillanatban megjelent
előttem Barge képe. Kiterjesztett szárnyakkal lebegett előttem, mint egy koros őrangyal. Micsoda
hihetetlen szerencse!
– Történetesen – kezdtem megnyugtató mosollyal – van egy új orvosság erre a problémára, és
véletlenül éppen ma kaptunk belőle egy adagot. Jöjjön be, és máris odaadom.
– Hála az égnek – vizsgálgatta Beresford a tablettákat. – Tehát fél órával indulás előtt beadok neki
egyet, és az mindent megold?
– Pontosan – válaszoltam derűsen. – És adok még pár szemet a további utazásokhoz.
 – Roppant hálás vagyok, nagy gondot vett le a vállamról.
Beresford kiment a kocsihoz, én pedig figyeltem, ahogy beindítja a motort. Erre, mintegy
válaszként, a hátsó ülésen fölemelkedett a kis barna fej, és megnyíltak az ajkak.
– Húú-húú-húú-húú! – üvöltötte Coco, a gazdája pedig kétségbeesett pillantást vetett rám, miközben
elhajtottak.
Egy ideig még ott maradtam a lépcsőn, és hitetlenkedve füleltem. Darrowbyben sokan nem
szerették Beresfordot, valószínűleg a hűvös modora miatt, de én úgy véltem, hogy nem rossz ember,
és szívből együtt éreztem vele. A kocsi már rég eltűnt szem elől a Trengate sarkon túl, de Coco még
mindig hallható volt.
– Húú-húú-húú-húú!
Aznap este hét óra körül Will Hollin hívott telefonon.
– Gertrude elkezdett malacozni! – közölte izgatottan. – És harapdálja a kölykeit!
Ez bizony rossz hír volt. A kocák időnként rátámadtak a kismalacokra a szülés után, és el is
pusztították volna, ha nem helyezik őket biztonságba. És ez persze azt jelentette, hogy szoptatásról szó
sem lehet.
Nehéz ügy volt ez mindig, különösen ebben az esetben, mivel Gertrude fajtiszta koca volt – drága
jószág, amelyet azért szerzett be Will Hollin, hogy javítsa a sertések vérvonalát.
– Hány malacot ellett eddig? – kérdeztem.
– Négyet, és mindre rátámadt. – Feszült volt a hangja.
Ekkor jutott eszembe a Relaxa, és újra csak áldani tudtam érte Barge-ot.
Belemosolyogtam a kagylóba.
– Van egy új termék, amit bevethetek, Hollin gazda. Éppen ma érkezett. Máris indulok.
Átbaktattam a gyógyszertárunkba, kinyitottam a fiolákat tartalmazó dobozt, és gyors pillantást
vetettem a használati utasításra. Igen, itt van: tíz köbcenti intramuszkulárisan, és a koca húsz perc
múlva elfogadja a malacokat.
Hollin farmja nem esett messze, de amíg vezettem a sötétben, elmélázhattam azon, hogyan
avatkozott be a sors keze a mai eseményekbe. A Relaxa reggel érkezett meg, és azóta már két sürgős
igény mutatkozott rá. Semmi kétség, Barge-ot az ég küldte – talán mint két lábon járó bizonyítékát
annak, hogy az életünkben minden eleve elrendeltetett. Erre a gondolatra bizseregni kezdett a tarkóm.
Alig vártam, hogy beadhassam a kocának az injekciót, és fürgén bemásztam az ólba. Gertrude nem
fogadta lelkesen a combjába szúrt tűt, és fenyegető röfögéssel vetette rám magát. De mielőtt
menekülőre fogtam volna, még bele bírtam nyomni a tíz köbcentit.
– És most csak ki kell várni a húsz percet? – kérdezte Hollin a korlátnak dőlve, aggodalmasan
méregetve a disznaját. Ötvenegynehány éves, keményen dolgozó kisbirtokos volt, és én tudtam,
milyen sokat jelent neki ez az állat.
Már a számon volt a megnyugtató válasz, amikor Gertrude egy újabb rózsaszín kismalacot ellett. A
farmer behajolt az ólba, és gyöngéden odatolta az apró jószágot az oldalán fekvő koca emlőjéhez, de
amint a malacka orra hozzáért a csecshez, a nagy disznó morogva és sárga fogait villogtatva pattant
fel.
A farmer gyorsan kikapta a malackát, és betette a testvérei mellé egy magas kartondobozba.
– Látja, mit csinál, doktor úr?
– Persze, hogy látom. Hány malac van már a dobozban?
– Hat. Szép nagyok mind.
Megnéztem a kis állatokat. Valamennyinek klasszikus, nyújtott testű alakja volt.
– Tényleg szépek. És úgy fest, mintha még nem lenne vége az ellésnek.
A gazda bólintott, és tovább vártunk.
Nagyon hosszúnak tűnt az a húsz perces várakozás, de végül megfogtam néhány malackát, és
bemásztam az ólba. Oda akartam tenni őket az anyjukhoz, amikor az egyik felvisított. Gertrude erre
felbőszült üvöltést hallatott, száját kitátva támadásba lendült, én pedig olyan fürgén menekültem, hogy
magam is meglepődtem.
– Nem tűnik valami álmosnak – mondta Hollin.
– Hát nem... valóban. Talán várnunk kellene még egy kicsit.
Adtunk neki még tíz percet, majd újra próbálkoztam – ugyanazzal az eredménnyel. Felszívtam még
tíz köbcenti Relaxát, majd egy órával később beadtam egy harmadik injekciót is. Kilenc órára
Gertrude tizenöt szép kismalacot ellett, és hatszor kergetett ki engem és a kölykeit az ólból. Ha ez
egyáltalán lehetséges, valamivel inkább élénkebb és elevenebb volt, mint amikor megérkeztem.
– Na, megtisztult – mondta Hollin gyászosan. – Úgy néz ki, hogy befejezte az ellést. – Szomorú
pillantást vetett a dobozba. – És most itt van tizenöt kismalacom anyatej nélkül. El fognak pusztulni
nekem.
– Nem úgy van a'! – A hang a nyitott ajtó felől jött. – Nem fogod elveszíteni űket.
Megfordultam. Hollin papa állt az ajtóban, manóképén a szokásos mosollyal. Bevonult az ólba, és
megbökdöste Gertrude oldalát a botjával.
A disznó morgással és fenyegető pillantással válaszolt, de az öregember arcán csak még szélesebb
lett a mosoly.
– Mingyán gatyába rázom a vén disznót – mondta.
– Gatyába rázza? – kérdeztem feszengve. – Hogyan?
– Le kell őt nyugtatni, tuggya.
Vettem egy nagy levegőt.
– Na igen, Mr. Hollin, én is pontosan ezen dolgozom.
– Csakhogy nem jól csinájja, fiatalember.
Összehúzott szemmel néztem rá. A mindentudó ember, aki felelőtlen tanácsokat osztogat nehéz
helyzetben, jól ismert figura minden állatorvos számára, akit el kell tudni viselni, de Hollin papa
esetében nem éreztem a szokásos bosszúságot. Kedveltem őt. Remek ember volt, egy remek család
feje. Négy fia közül Will volt a legidősebb, és számos unokája is itt gazdálkodott a környéken.
Akárhogyan is, de nyomorultul éreztem magam. Egyszerűen nem voltam abban a helyzetben, hogy
okoskodjam.
– A legújabb gyógyszert adtam be neki – motyogtam.
Az öreg a fejét rázta.
– Nem gyógyszer köll neki, hanem ser.
– Mi?
– Ser, fiatalember. Egy kevés jó ser. – Odafordult a fiához. – Van egy tiszta vödröd, Will fiam?
– Igen, van egy frissen kifőzött vödör a tehénistállóban.
– Jól van, akkor én elugrok a kocsmába. Nemsoká jövök. – Hollin papa sarkon fordult, és sietve
eltűnt a sötétségben. Lehetett már vagy nyolcvan éves, de hátulról nem látszott többnek huszonötnél –
egyenes tartású volt, széles vállú és délceg.
Will Hollin és én nem sokat tudtunk mondani egymásnak. Ő átadta magát a csalódottságának, én
pedig a szégyenemnek. Nagy megkönnyebbüléssel fogadtuk, amikor visszatért Hollin papa egy
zománcozott vödörrel, ami csurig volt töltve a barna lével.
– Istenemre – kuncogott –, látnotok kellett volna azokat az arcokat a Szekér és Lovakban.
Szerintem sose hallottak még kétgallonos rendelésről.
Eltátottam a számat.
– Két gallon sört hozott?
– Úgy van, fiatalember, és mindet meg fogja inni a koca. – Ismét a fiához fordult: – Régóta nem
kapott már inni, igaz, Will?
– Igaz. Meg akartam itatni, amikor végzett a malacozással, de még nem adtam neki.
Hollin papa megfogta a vödröt.
– Akkor már jó szomjas lehet.
Behajolt a deszkafal mögött, és sötét vízesésként zúdította bele a sört az üres vályúba.
Gertrude gyanakodva közeledett, és beleszagolt a furcsa folyadékba. Rövid habozás után beledugta
az orrát, kortyolt egyet, és másodperceken belül szorgos lefetyelés hangjai töltötték be az ólat.
– Szavamra, ízlik neki! – kiáltotta Will.
– Még szép – közölte a papa derűsen. – Ez John Smith legjobb söre.
A disznó meglepően rövid idő alatt végzett a két gallonnal, majd tisztára nyalta az egész vályút,
mielőtt otthagyta volna. Semmi késztetést nem mutatott arra, hogy visszaheveredjék a szalmára,
hanem járkálni kezdett az ólban. Időnként odament a vályúhoz, hogy megnézze, nem fakadt-e még
egy kis sör benne, és fel-felnézett a palánk fölött behajló három arcra.
Az egyik alkalommal elkaptam a pillantását, és hitetlenkedve konstatáltam, hogy a korábban
vészjóslóan villogó tekintetben most nyájas derű honol. Némi jóindulattal még azt is mondhattam
volna, hogy a disznó mosolyog.
 Ahogy múltak a percek, egyre bizonytalanabbá vált a mozgása. Időnként megbotlott, és kis híján
elesett, végül eltéveszthetetlen csuklást hallatva lerogyott a szalmára, majd az oldalára hengeredett.
Hollin papa kifejezéstelenül vizsgálgatta néhány másodpercig, hamisan fütyörészve, azután benyúlt
az ólba, és megbökte botjával a koca húsos combját, de a mozdulatlanul heverő állat csak halk és
kéjes mormolással reagált.
Gertrude merevrészeg volt.
Az öregember a kartondobozra mutatott.
– Most már beteheted hozzá a kicsiket.
Will bement az ólba néhány kismalaccal, majd még egyszer fordult. Mint minden újszülöttnek, a
malackáknak sem kellett elmagyarázni, hogy mit tegyenek. Tizenöt éhes kis száj vetette rá magát a
csöcsökre, én pedig vegyes érzelmekkel szemléltem a látványt, amelyet reményeim szerint a modern
állatorvos-tudománynak kellett volna megteremtenie: a malackák hosszú, rózsaszín sorát, amint
szívják magukba az életadó folyadékot.
Nos, én kudarcot vallottam, és ezt egy nyolcvanéves öregember dörgölte az orrom alá két gallon
erős sörrel. Nem volt túl felemelő érzés. Zavartam csuktam össze a Relaxa fioláit tartalmazó dobozt,
és feltűnés nélkül elindultam a kocsim felé, amikor Will Hollin utánam szólt:
– Jöjjön be egy kávéra, mielőtt elmenne, doktor úr! – Barátságos volt a hangja, és semmi nem utalt
benne arra, hogy egész este nem sok hasznomat vették.
Bementem a konyhába és leültem az asztalhoz. Will oldalba bökött:
– Hé, ezt nézze meg!
Elém tartotta a vödröt, amelynek az alján még jó adag sör lötyögött.
– Jobb lesz, mint a kávé, kitelik belőle néhány pohárral. Igyunk egyet!
Miközben a poharakat kereste, megérkezett Hollin papa. Felakasztotta a kalapját és a botját a
fogasra, és összedörgölte a kezét.
– Nekem is adj egy poharat, Will – mondta. – Úgy számoltam ki az adagot, hogy maradjon
hármunknak is.
Másnap reggel hajlamos lettem volna keserűen rágódni ezen a megszégyenítő élményen, de még
reggeli előtt kihívtak egy méhelőeséses tehénhez, és nincs jobb orvosság a sötét gondolatokra, mint
egy órai megfeszített munka.
Reggel nyolc óra volt, amikor visszahajtottam Darrowbybe, és lefékeztem a piactéri benzinkútnál,
amely épp akkor nyitott. Kellemesen üres aggyal figyeltem Bob Coopert, ahogy betölti a tankba a
benzint, amikor meghallottam a hangot a távolból.
– Húúú-húúú-húúú-húúú!
Remegve pásztáztam körbe a teret. Sehol egy autó, de a borzalmas vonyítás ellenállhatatlanul
közeledett, majd befordult a sarkon Beresford kocsija, és egyenesen felém tartott.
Behúzódtam a benzinkút mögé, de mindhiába. Észrevettek, és a kockaköveken zötykölődő autó
pontosan mellettem fékezett le.
 – Húúú-húúú-húúú-húúú! – Ilyen közelségből elviselhetetlen volt a hang.
Kikukucskáltam a kút mögül, és a bankigazgató kigúvadt szeme meredt rám a letekert ablakon át.
Leállította a motort, mire Coco nyomban abbahagyta az üvöltést, és barátságosan csóválta a farkát
üdvözlésképpen.
Ám a gazdája cseppet sem látszott barátságosnak.
– Jó reggelt, doktor úr! – mondta komor képpel.
– Jó reggelt – válaszoltam rekedten, és kényszeredett mosollyal odahajoltam az ablakhoz. – Önnek
is, Mrs. Beresford!
A hölgy hervasztó pillantást vetett rám, és mondani készült valamit, de a férje megelőzte:
– Beadtam egyet azokból a csodálatos új tablettákból, ahogyan tanácsolta. – Az álla enyhén
reszketett.
– Valóban?
– Valóban, és mivel nem hatott, beadtam még egyet. – Szünetet tartott. – Mivel ez sem járt
eredménnyel, megpróbálkoztam egy harmadikkal, majd egy negyedikkel.
Nyeltem egyet.
– Tényleg?
– Tényleg. – Hideg tekintetet vetett rám. – És arra a következtetésre jutottam, hogy ez a tabletta nem
ér semmit.
– Nos... izé... nagyon úgy fest...
Fölemelte a kezét.
– Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodására. Épp elég időt vesztettem már, és még háromszáz
mérföld áll előttem.
– Őszintén sajnálom... – kezdtem, de már felhúzta az ablakot. Beindította a motort, mire Coco abban
a pillanatban az üvöltő farkas kicsinyített szobrává merevedett: orrot föl, ajkakat csücsöríteni. Néztem
a teret megkerülő kocsi után, ahogy eltűnt a dél felé vezető út kanyarulatában. De még azután is
hosszan hallottam Coco vonyítását.
– Húúú-húúú-húúú-húúú!
Hirtelen gyengeség tört rám, neki kellett támaszkodnom a benzinkútnak. Szívből sajnáltam
Beresfordot. Mint mondtam, meg voltam győződve arról, hogy rendes ember. Sőt, meglehetősen
kedveltem őt, de ezzel együtt hálás voltam a sorsnak, hogy valószínűleg soha többé nem találkozom
vele.
Barge látogatásaira rendszerint három havonta került sor, és legközelebb csak június közepén
foglalta el a helyét az ebédlőasztalnál. Ezüstös feje ragyogott a nyári napfényben, miközben a kávéját
kortyolgatta, és udvariasságokat mormolt. Az étkezés végén megtörölte a száját a damasztszalvétával,
és látható sietség nélkül kitette a terítőre a brosúráját.
Siegfried elvette és föltette a szokásos kérdést:
– Van valami újdonsága, Mr. Barge?
 – Drága uram – az idős gentleman mosolya azt sugallta, hogy bár fel nem foghatja, miért, mégis
szeretetre hangolja az ifjúság bohósága. – A Cargill and Fiai soha nem indítana útnak új termékek
nélkül, melyeknek többsége speciális, és valamennyi hatásos. Ezúttal is számos remek gyógyszert
ajánlhatok önöknek.
Kiadhattam valami fojtott hangot, mert felém fordult és kérdőn tekintett rám.
– Mondott valamit, fiatalúr?
Nyeltem néhányat, kinyitottam a számat, de elborítottak a jóindulat hullámai, és tehetetlennek
bizonyultam ennyi emberi méltósággal szemben.
– Nem... valójában nem, Mr. Barge – válaszoltam. Tudtam, hogy sosem lennék képes akár egy
rossz szót is ejteni a Relaxáról...

31.

Most, hogy a repülős iskolában szembekerültünk a való élettel, még erősebbek lettek azok a
kötelékek, amelyek a társaimmal összefűztek.
Bajtársiasságunk erősen hasonlított Siegfrieddel és állatorvos hallgató öccsével, Tristannal való
kapcsolatomra. Csak odahaza, Darrowbyben nem a repülési gyakorlatok tartottak nyomás alatt,
hanem az állatorvosi praxis mindennapi kihívásai. Létünket a hirtelen és váratlan riasztások
kormányozták.
Tristan azonban nem hagyta magát. Egy este kettesben ültünk a Skeldale-ház nagyszobájában,
amikor fülsértő hangon megszólalt a telefon.
Tristan kinyúlt a székéből, és fölvette a kagylót.
– Halló, ki az? – érdeklődött.
Figyelmesen hallgatott pár másodpercig, majd megrázta a fejét.
– Nem, nem, nagyon sajnálom, de Mr. Farnon nincs itthon. Igen, igen, megmondom neki, ha
hazajön. Pá-pá.
Tristan kényelmesen elhelyezkedett a Daily Mirror mögött, és éppen rá akart gyújtani egy
Woodbine-ra, amikor ismét megszólalt a telefon.
– Ja, ja, szép jóestét, hogy van? Hogy mondja?
Csak egy mély hangú morajt hallottam a vonal másik végén, és Tristan hirtelen felegyenesedett
ültében. Az újság és a cigaretta a földre esett.
– Igen, Mr. Mount – mondta készségesen. – Ez csak természetes, Mr. Mount, haladéktalanul átadom
az üzenetét. Nagyon köszönöm a hívását, viszonthallásra.
Visszaomlott a székébe, és fölfújta az arcát.
– Mr. Mount volt az.
– Rájöttem. És azt is láttam, hogy letörölte a mosolyt a képedről, Triss.
– Hát, igen... kissé váratlanul ért. – Fölvette a Woodbine-t, és elgondolkozva rágyújtott.
 – Kétségtelen – mondtam. – Egyébként mit akart?
– Holnap reggel meg kell nézni az egyik igáslovát. Valami baj van a hátsó lábával.
Feljegyeztem egy noteszlapra, majd ismét a fiatalemberhez fordultam.
– Nem tudom, hogy szakítasz rá időt mozgalmas szerelmi életedben, de mintha ennek a gazdának a
lánya körül legyeskednél, jól mondom?
Tristan kivette a cigarettát a szájából és a parazsat kezdte tanulmányozni.
– Igen, ami azt illeti, tényleg randevúztam párszor Deborah Mounttal. Miért kérded?
– Semmi különös. Elég tiszteletet parancsoló méretei vannak az öregnek, nem gondolod?
Magam elé képzeltem a Mounttal való utolsó találkozásomat. Illett hozzá a neve: valóban
hegytömbként tornyosult a többiek fölé. Meghaladta a százkilencven centit, a vállain, amelyek
olyanok voltak, akár a lápvidék nagy kőtömbjei, amelyekre a farmja épült, sziklaként ült a feje kiugró
állával, pofacsontjaival és szemöldökével. Sose láttam az övénél nagyobb kezet, vagy háromszor
akkora volt, mint az enyém.
– Hát, nem is tudom – felelte Tristan. – nem rossz ember.
– Egyetértek, egy szavam sem lehet rá. – Mount mélyen vallásos volt, és szigorú, de igazságos
ember hírében állt. – Éppen csak nem szeretném, ha odajönne hozzám, és azt kérné, hogy ne játsszam
a lánya érzelmeivel.
Tristan nyelt egyet, és futó ijedtség villant meg a szemében.
– Ez nevetséges. Deborah és én pusztán baráti kapcsolatban vagyunk.
– Nos, ezt örömmel hallom – mondtam. – Állítólag nagyon vigyáz rá az apja, és nem szívesen
érezném a nyakam körül azokat a hatalmas mancsokat.
Tristan hűvös pillantást vetett rám.
– Szadista állat vagy, Jim. Csak mert néha élvezem kicsit a női társaságot...
– Felejtsd el, Triss, csak tréfáltam. Nincs miért aggódnod. Ígérem, hogy holnap egy szóval sem
fogom említeni az öreg Mountnak, hogy bevetted Deborah-t a háremedbe. – Elhajoltam a felém
repülő párna elől, és átmentem a gyógyszertárunkba, hogy összekészüljek a holnapi körútra.
De másnap reggel, amikor megláttam a tanyaépületből kilépő Mountot, rá kellett ébrednem, hogy a
tréfám telibe talált. Alakja egy pillanatig betöltötte az ajtónyílást, majd döngő léptekkel átvágott a
kikövezett udvaron, s amikor fölém tornyosult, elzárta előlem a napot, és jókora területet árnyékba
borított körülöttem.
– Az a fiatalember, Tristan – kezdte minden bevezető nélkül –, kicsit furcsán beszélt tegnap este a
telefonban. Miféle szerzet?
Felnéztem a fölém magasodó nagy fejre. Rezzenéstelen szürke szempár meredt rám a kiálló
szemöldök alól.
– Tristan? – kérdeztem remegve. – Ó, remek srác. Tényleg rendes gyerek.
– Hm. – A hatalmas férfiú nem vette le rólam a szemét, és kétkedve dörzsölte az állát banánszerű
ujjával. – Nem iszik?
 Mount köztudottan ellensége volt az alkoholnak, és nem lett volna bölcs dolog azt válaszolnom,
hogy Tristan népszerű és megbecsült figura a helyi műintézetek legtöbbjének.
– Ó, izé... – motyogtam. – Alig valamicskét... a legszigorúbb mértékletességgel.
Abban a percben Deborah lépett ki a házból, és elindult az udvar felé.
Virágos kartonruhát viselt. Tizenkilenc éves volt, ragyogó aranyhaja a vállát verdeste, és a falusi
lányok kicsattanóan egészséges szépsége sugárzott róla. Mentében rámmosolygott, nekem pedig
megdobbant a szívem a felvillanó fehér fogak és meleg barna szempár láttán. Akkor még nem
ismertem Helent, és élénk érdeklődést tanúsítottam minden csinos lány iránt. Utánafordulva mustrálni
kezdtem a lábát.
Ekkor éreztem meg az apa szinte tapinthatóan rám nehezedő tekintetét. Visszafordultam, és új
kifejezést láttam feltűnni a szemében – sötét rosszallást, amely megfagyasztotta bennem a vért, és
határozott döntésre késztetett. Deborah igazi kis csinibaba, tényleg nagyon jól néz ki, de nem, nem,
soha... Én nem vagyok olyan bátor, mint Tristan.
Mount hirtelen elfordult.
– A ló az istállóban van – morogta. Akkoriban, a harmincas évek végén már sok igáslovat
kiszorított a földekről a traktor, de a legtöbb farmer megtartott néhányat; talán mert mindig lovakkal
dolgoztak, és hozzátartoztak az életükhöz, de talán csak azért, mert büszkék voltak ezekre a szép
állatokra, mint amilyen most előttem állt.
Pompás közép-angliai tenyésztés, testvérek között is megvan tizennyolc marok. A csupa izomerő
szobra volt, de amikor a gazdája beszélt, a nagy, fehér foltos fej mélységes szelídséggel fordult
felénk.
A farmer megveregette az oldalát.
– Jó fajta ez a Bobby, de kicsit aggódom érte. Először azt a furcsa szagot vettem észre a hátsó lába
körül, azért néztem meg jobban. Sose láttam még ilyet.
Lehajoltam, és megmarkoltam a hosszú, szálas szőrt a ló csüdje alatt. Bobby nem ellenkezett,
amikor a térdemre helyeztem nagy, lapát alakú lábát. Betöltötte az ölemet, de nem a mérete volt az,
ami megdöbbentett. Nem csak Mount gazda nem látott még ilyet. A talp nyers, nedves massza volt,
amelyből bűzös váladék szivárgott, de ami még ennél is jobban elborzasztott, az a beteg pata minden
repedéséből kitüremkedő kinövések tömege volt.
Olyanok voltak, mint a mérges kalapos gombák – hosszú szemölcsök elszarusodott fedőréteggel.
Olvastam már erről a könyveimben: anyarozsnak hívják, de azt álmomban sem hittem volna, hogy
ilyen tömegben fordulhat elő. Egymást kergették a gondolataim, miközben a ló háta mögött
hajladozva felemeltem a másik lábat is. Ugyanolyan volt. Ugyanolyan szörnyű.
– Mi ez? – kérdezte Mount, és újra magamon éreztem rezzenéstelen, szúrós tekintetét.
Fölegyenesedtem és megdörzsöltem a kezem.
– Patafekély, de nagyon csúnya eset. – Mindent tudtam a betegség elméletéről, sőt tele voltam töltve
elmélettel, de átvinni ezeket a gyakorlatba ennél az állatnál, az kicsit más.
– Hogyan akarja meggyógyítani? – Mountnak megvolt az a kellemetlen tulajdonsága, hogy
azonnal a lényegre tért.
– Nos, látja, itt le kell vágni azt a sok fölösleges szarut meg a kinövéseket, aztán leégetni a felszínt
– válaszoltam, és így elmondva egész könnyűnek tűnt.
– Magától nem javulna meg?
– Nem, ha így hagyja, akkor szétesik a talpa, és előbb-utóbb ki fog türemkedni a csont. És a szaru
mögött felgyűlt váladék miatt le fog válni a pata.
A farmer bólintott.
– Akkor nem fog tudni járni, és az Bobby végét jelentené.
– Sajnos, igen.
– Hát, rendben van. – Mount felvetette a fejét, mint aki döntő elhatározásra jutott. – Mikor akarja
megcsinálni?
Csúnya kérdés volt, hiszen én pillanatnyilag nem az időponton, hanem a módszeren törtem a
fejemet.
– Nos, lássuk csak... – A farmer közbevágott.
– Egész héten a szénagyűjtéssel leszünk elfoglalva, magának pedig segítségre lesz szüksége. Mit
szólna jövő hétfőhöz?
Elborított a megkönnyebbülés hulláma. Hála az égnek, hogy nem a holnapot mondta. Legalább
kaptam egy kis gondolkodási időt.
– Jó lesz, Mr. Mount. Nekem is megfelel. Vasárnap már ne adjon neki enni, mert el kell majd
altatnom.
Miközben kihajtottam a farmról, sötét érzések kerítettek hatalmukba. Nem fogom-e elpusztítani ezt
a gyönyörű állatot a tudatlanságommal? A patafekély mindig is kellemetlen betegség volt, és eléggé
gyakori az igáslovak korában, de ez itt elütött a szokásos esetektől. Nem kétséges, hogy a kortársaim
láttak már Bobby lábához hasonlót, de a modern idők ifjú állatorvosait inkább egy elsárgult lapra
emlékeztetnék a patkolókovácsok hajdani kézikönyvéből.
Mint mindig, ha bonyolult esetem akadt, haladéktalanul töprengeni kezdtem rajta. Vezetés közben
számos eljárást futtattam végig a fejemben. Ledöntené azt a hatalmas lovat egy kloroformos maszk?
Vagy össze kell szednem Mount valamennyi emberét, és kötelekkel a földre vinnünk? De az olyan
lenne, mintha a Szent Pál-katedrálist akarnánk ledönteni. És azután még mennyi ideig tartana, amíg
eltávolítanám az összes kinövést, azokat a szörnyű burjánzásokat?
Tíz percen belül nyirkos lett a tenyerem, és kísértés fogott el, hogy Siegfriednek passzoljam át az
ügyet. De visszatartott az a meggondolás, hogy nemcsak a farmerek bizalmát kell megnyernem,
hanem az új főnökömét is. Nem lenne nagy véleménye egy önálló munkára képtelen segéderőről.
Azt tettem, amit akkor szoktam, amikor nyugtalanít valami: lehajtottam az útról, kiszálltam a
kocsiból, és elindultam egy ösvényen befelé a lápra. Az ösvény a Mount-farmra néző vizenyős
fennsík alatt futott, és amikor már messze magam mögött hagytam az utat, elterültem a fűben, és
lenéztem a mélyen alattam fekvő napsütötte völgybe.
 A legtöbb helyen hallani valamit – madárcsicsergést, távoli motorzajt –, de itt tökéletes volt a
csend, csak a szél sóhajtott a hegytetőn, megzörgetve körülöttem a harasztot.
A farm a vad vidék egyik védett pontján feküdt; dús, széles mezők, ahol jó legelőre talált a csorda,
és a lekaszált fű szabályos rendekben sorakozott.
Megnyugtató látvány volt; idefent, a széljárta magasban, áldott békére találtam. Béke honolt a sok
mérföld hosszan elnyúló lápvidéken, békét lehelt a csönd, a csomós fű és a fekete, tőzeges föld.
A széna bódító illata lengett a meleg nyári légben, és újra csak azt éreztem, hogy elszállnak a
gondjaim. Még ma, annyi év után is áldom a jó sorsomat, hogy oly sokszor találok lelki nyugalomra
odafönt, a magasban.
Szelíd eltökéltséggel álltam talpra. Majd csak megoldom valahogy. Bizonyára meg tudom csinálni,
és nem is kell Siegfriedet zaklatnom vele.
Neki amúgy is más járt az eszében, amikor ebédnél találkoztam vele.
– Benéztem délelőtt Granville Bennett rendelőjébe Hartingtonban – mondta, és kivett magának egy
adag újkrumplit, amit aznap szedtek a kertben. – És meg kell mondanom, nagy hatást tett rám a
várószoba. Az a sok képeslap. Tudom, hogy az itteniek nem igénylik a szórakoztatást, de sok farmer
fordul meg a várónkban. – Mártást öntött a tányérja szélére. – Tristan, rád bízom a dolgot. Nézz be
Garlowhoz, és rendelj meg néhány alkalmas hetilapot, rendben?
– Oké – válaszolta a diák öccs. – Még ma délután elintézem.
– Remek – folytatta boldogan a rágást Siegfried. – Minden területen haladnunk kell a korral. Egyél
még egy kis krumplit, James, tényleg nagyon jó.
Tristan azonnal akcióba lépett, és két nap múlva ízléses folyóirat választék jelent meg a váró
asztalán és polcain: The Illustrated London News, Farmer's Weekly, The Farmer and Stockbreeder,
Punch, De mint mindig, Tristan most sem tudta megállni, hogy vissza ne éljen a helyzettel.
– Ezt nézd meg, Jim! – suttogta egy délután, és bevezetett az ajtón. – Találtam egy kis ártatlan
szórakozást.
– Mármint? – néztem körül értetlenkedve.
Tristan nem felelt, hanem odamutatott az egyik polcra. A jámbor lapok között volt egy német
naturista magazin, tetőtől talpig meztelen emberek fotójával a címlapon. Még a mai szabados
légkörben is fejcsóválást váltana ki, de a harmincas évek vidéki Yorkshire-jében kész botrány volt.
– Ezt meg honnan a csudából szerezted? – hápogtam, és gyorsan belelapoztam. Belül is ugyanaz
volt. – És mi az ördögnek?
Tristan elfojtott egy kuncogást.
– Egy évfolyamtársam adta. Jó móka titokban belesni ide, és azt látni, ahogy egy szolid polgár
nézegeti, amikor azt hiszi, hogy senki sem látja. Volt néhány igazán sikeres felfedezésem. A legjobb
fogás eddig egy városi tanácsnok, egy békebíró és egy laikus pap.
A fejem ráztam.
– Attól félek, hogy a tűzzel játszol. Mi lesz, ha Siegfried rájön?
 – Ettől nem tartok – mondta. – Ritkán jön be ide, és akkor is sietősen. Különben is, jól el van dugva.
Vállat vontam. Tristan éles ésszel volt megáldva, amit irigyeltem tőle, de ő többnyire rosszra
használta. Ám pillanatnyilag nem volt időm a kis trükkjeire. Lázasan dolgozott az agyam.
Fejben éjjel és nappal már számtalan módszerrel kábítottam el és ezerszer operáltam meg a lovat.
Nappal, miközben a kocsit vezettem, még istenes volt, de az ágyban végrehajtott műtétek elég
furcsára sikeredtek. Végig az volt az érzésem, hogy nem stimmel valami, hogy fatális hiba csúszott a
számításba, amikor úgy képzeltem, hogy egyetlen operációval eltávolíthatom a rémes kinövéseket.
Végül feladtam a büszkeséget.
– Siegfried! – mondtam egyik délután, amikor ráérősebb volt a praxis. – Van egy elég bonyolult
lóesetem.
Főnökömnek felcsillant a szeme, és a szája fölött mosolyra húzódott a kis, homokszínű bajusz. A
„ló” varázsszó mindig megtette a hatását.
– Valóban, James? Meséld el.
Elmondtam neki.
– Igen... igen – mormolta. – Talán az lesz a legjobb, ha együtt nézzük meg.
A Mount-farm elhagyatott volt, amikor megérkeztünk. Mindenki a mezőn dolgozott nagy erőkkel,
amíg be nem esteledett.
– Hol van? – kérdezte Siegfried.
– Odabent. – És bevezettem az istállóba.
Főnököm felemelte a ló hátsó lábát, és halkan füttyentett. Majd átment a másikhoz, és azt is
megvizsgálta. Egy teljes percen át bámulta a rothadó, bűzlő patából kitüremkedő undok gombákat.
Felegyenesedve kifejezéstelenül nézett rám.
Eltelt pár másodperc, mire megszólalt:
– És te csak úgy ki akartál ide ugrani hétfőn, ledönteni ezt a nagy lovat a fűbe, és megcsinálni a
dolgot?
– Igen – válaszoltam. – Ezt terveztem.
Különös mosoly jelent meg munkaadóm arcán. Csodálkozást, együttérzést, derűt és némi
elismerést fedeztem fel benne. Végül felnevetett és megrázta a fejét.
– Ah, az ifjonti bohóság – mormolta.
– Ezt meg hogy érted? – Végtére csak hat évvel voltam fiatalabb Siegfriednél.
Hozzám lépett, és megveregette a vállamat.
– Nem gúnyolódni akarok, James. Ez a legrosszabb patafekély, amivel életemben találkoztam,
pedig láttam már jó néhányat.
– Úgy érted, nem tudom egy menetben elvégezni?
– Pontosan erről van szó. Ez itt jó hat hetes munka, James.
– Hat hetes?
 – Igen, és három ember kell hozzá. Be kell vinnünk ezt a lovat a Skeldale-ház egyik üres állásába,
aztán mi ketten meg egy patkolókovács nekiláthatunk a munkának. És minden nap le kell kezelnünk a
lábát a kalodában.
– Értem.
– Igen, igen – Siegfried belemelegedett a témába. – A legerősebb maratóra lesz szükség, azaz
salétromsavra, és különleges patkó kell a lábára, ami enyhíti a talpra nehezedő nyomást. –
Elhallgatott, alighanem azért, mert látta rajtam, hogy kezdek megzavarodni, és visszafogottabb
hangnemben folytatta: – Higgy nekem, James, ezt kell csinálni. Ellenkező esetben le kéne lőni ezt a
gyönyörű lovat, mert ilyen állapotban nem húzná sokáig.
Bobbyra néztem, aki ismét felénk fordította fehér foltos fejét. A belé fúródó golyó gondolata
elviselhetetlen volt.
– Rendben, legyen, ahogy mondod, Siegfried – motyogtam, és ekkor Mount hatalmas alakja
sötétítette el az istálló bejáratát.
– Jó napot kívánok, Mr. Mount – mondta a főnököm. – Remélem, elégedett a szénaterméssel.
– Köszönöm, Farnon doktor, nagyon jól haladunk. Szerencsénk van az időjárással. – A nagy ember
kíváncsian nézett egyikünkről a másikunkra, mire Siegfried gyorsan folytatta.
– Herriot doktor megkért, hogy jöjjek ki megnézni a lovát. Átgondolta a dolgot, és úgy döntött,
hogy jobb lenne, ha nálunk kezelnénk néhány héten át. Én pedig egyetértek vele. Nagyon súlyos eset,
és a folyamatos kezelés növelné a gyógyulás esélyét.
Isten áldjon meg, Siegfried, gondoltam. Arra számítottam, hogy komplett tökfilkóként kerülök ki
ebből az ügyből, de hirtelen minden a legjobban alakult, és csak gratulálni tudtam magamnak már
nem először, hogy olyan munkaadót fogtam ki, aki sosem áztat el engem. Mount levette a kalapját, és
a karjával letörölte a verítéket a homlokáról.
– Persze, ha mind a ketten úgy gondolják, legyen úgy, ahogy Bobbynak a legjobb. Ő a kedvenc
lovam.
– Igen, remek állat, Mount gazda. – Siegfried körbejárta a nagy lovat, megpaskolta, megsimogatta,
majd a kocsihoz menet könnyedén társalgott a farmerral. Nekem mindig nehezemre esett
beszélgetnem ezzel az imponáló méretű férfiúval, aki kollégám társaságában meglepően beszédesnek
mutatkozott. Egyszer-kétszer kis híján még el is mosolyodott.
Bobby másnap megérkezett a Skeldale-ház udvarába, és amikor felmértem a kezeléssel járó
kemény munka mennyiségét, rájöttem, mennyire esztelen kísérlet lett volna, hogy egy ember egy
menetben végezze el.
Pat Smith, a patkolókovács is munkába állt a teljes felszerelésével együtt, és hárman felváltva
távolítottuk el a burjánzó kinövéseket és a beteg szövetet, amíg csak az egészséges szaru maradt meg.
Siegfried a savval kiégette a területet, majd kenderkóc-kötegekbe bugyolálta a talpat, amit Pat a láb
alá fölhelyezett fémlappal rögzített. A kezelés sikeréhez szükség volt a nyomást enyhítő kenderkócra
is.
Egy hét elteltével már magam végeztem a napi leégetést. Ekkor kezdtem el belátni a kaloda
hasznosságát, amelynek masszív deszkáit mélyen beleverték az udvar köveibe. Nagyon
megkönnyítette a kezelést, hogy bevezethettem Bobbyt a kalodába, befogtam a lábát, és olyan
helyzetben rögzítettem, amilyenben csak akartam.
Pat Jenner időnként átjött ellenőrizni a patkókat, és éppen együtt dolgoztunk az udvaron, amikor
meghallottam a kis Austinom ismerős hangját a ház mögötti gyepen. Kitárult a nagy, kétszárnyú kapu,
és amikor felnéztem, megpillantottam a felénk tartó kocsit. Pat is azt nézte, kigúvadt szemmel.
– A rohadt életbe! – kiáltotta, és nem tudtam hibáztatni érte, mert az autóban nem volt senki.
Legalábbis úgy látszott, hiszen üres ülésekkel közeledett a gyepen.
Egy sofőr nélkül száguldó autó nem mindennapi látvány, és Pat percekig csak tátogni tudott. Aztán,
éppen amikor meg akartam neki magyarázni a dolgot, Tristan éles kurjantással felugrott a padlóról. –
Halihó! – visította.
Pat ledobta a kalapácsát, és hátrahőkölt.
– Az ég szerelmére! – sápítozott.
Engem nem nyűgözött le a produkció, mert már jól ismertem. Ha az udvarban voltam, és
meghallottam a kiáltozást, tudtam, hogy Tristan jön a kocsival az utcáról a ház mögé, és ezt olyan
sokszor megtette, hogy óhatatlanul unalmassá vált számára, és mindenféle rendhagyó manőverekkel
kezdett el kísérletezni.
Némi gyakorlás után elsajátította a „sofőr nélküli” technikát. Lábával a gázpedálon, egyik kézzel a
kormányon kuporgott a padlón, és kis híján halálra rémített, amikor először láttam. De mostanra
hozzászoktam, és blazírtan fogadtam a mutatványt.
Pár nap múlva tanúja lehettem Tristan másik kis mókájának is. Ahogy befordultam a Skeldale-ház
folyosóján, azt láttam, hogy a váró résnyire nyitott ajtajánál leskelődik.
– Úgy néz ki, hogy fogtam egy áldozatot – suttogta. – Lássuk, mi történik. – Halkan megtolta az
ajtót, és lábujjhegyen beljebb óvakodott. A nyíláson bekukucskálva láthattam, hogy valóban sikerrel
járt.
Egy férfi állt háttal neki, mélyen elmerülve a nudista magazinban. Lassan forgatta a lapokat, és
olykor mintegy elbűvölten a franciaablakból beáradó fény felé tartotta a képeket, hogy ide-oda
ingatva a fejét, minden szögből szemügyre vehesse őket. Úgy festett, mintha legszívesebben itt töltené
az egész napot, de amikor meghallotta Tristan tökéletesen időzített köhécselését, úgy dobta el a
képeslapot, mintha megégette volna a kezét, gyorsan felkapott egy Farmer's Weekly-t, és megfordult.
Ekkor derült ki, hogy Tristan győzelme felér egy vereséggel. Mount volt az.
A nagydarab farmer Tristan fölé tornyosult, és összeszorított fogai közül dörmögte mély
basszushangján:
– Hát maga az? – Gyors pillantást vetett a zavarbaejtő magazinra, majd vissza a fiatalemberre, és
barázdált arcában fenyegetően szűkült össze a szeme.
– Igen... igen... igen, Mr. Mount – válaszolta Tristan határozatlanul. – Hogy van, Mr. Mount?
– Jól.
– Remek... remek... nagyszerű. – Tristan hátrált néhány lépést. – És hogy van Deborah?
 A bozontos szemöldök alatt még keskenyebbé vált a szemrés.
– Ő is jól van.
Végtelennek tetsző csend telepedett rájuk, és én megszántam a fiatalembert. Nem volt valami
felemelő találkozás.
Tristannak végre sikerült magára erőltetnie egy bágyadt mosolyt.
– Nos akkor... izé... mit tehetünk önért, Mr. Mount?
– Jöttem megnézni a lovamat.
– Igen, hát persze, természetesen. Azt hiszem, Herriot doktor itt van valahol.
A hosszú kerten át kivezettem a nagy embert az udvarra. Tristannal való találkozása nyilvánvalóan
megtette a hatását, amely nem volt kedvező a fiatalemberre nézve. A farmernak még akkor is
villámlott a tekintete, amikor kinyitottam a boksz ajtaját.
De azonnal megenyhült az arckifejezése, amint megpillantotta a boldogan szénát rágcsáló Bobbyt.
Odament és megveregette a nyakát.
– Hogy van?
– Ó, nagyon jól. – Fölemeltem a hátsó lábát és megmutattam neki a fémlapot. – Levehetem, ha látni
szeretné.
– Nem, nem, nem akarok beleavatkozni a munkába. Nekem elég annyi, hogy minden rendben van.
Még néhány hétig folytattuk a maratást, mígnem Siegfried végre elégedetten konstatálta, hogy
nyoma sem maradt a betegségnek. Ekkor felhívta Mountot, hogy másnap reggel elviheti a lovát.
Mindig jólesik egy kis siker, így büszkén álltam a főnököm háta mögött, amikor fölemelte Bobby
lábát, és megmutatta az eredményt az állat gazdájának. Az üszkös talpszövet helyén tiszta, sima volt a
felszín, jele sem volt váladéknak.
Mount nem volt az a könnyen lelkesedő típus, de most láthatóan le volt nyűgözve. Szaporán
bólogatott, majd így szólt:
– Hát ez igazi győzelem. Nagyon elégedett vagyok.
Siegfried visszahelyezte a ló lábát a földre, és megnyerő mosollyal fölegyenesedett. Derűs
hangulat lengte be az udvart, amikor a hátsó gyep felől meghallottam a kocsi hangját.
Tiltakozva rándultam össze. Jaj, ne, Tristan, ne most; kérlek. Hát nem tudod... Lábujjaimat
begörbítve várakoztam, de láttam, hogy minden elveszett, amikor az autó áthajtott a kétszárnyú kapun.
Látszólag nem vezette senki.
A közelgő katasztrófa szörnyű tudatában figyeltem, ahogy megáll pár lépésnyire Siegfriedtől és
Mounttól, akik hitetlenkedve meresztették a szemüket.
Pár másodpercig nem történt semmi, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül, rugóként pattant
ki Tristan feje az ablakon.
– Juhé! – süvöltötte, de menten ráfagyott a boldog vigyor a képére, amikor felfogta, hogy a bátyja
és Mount arca mered vissza rá. Siegfried felháborodott arckifejezését már ismertem, de a farmeré
egyértelműen fenyegetőbb volt. A kőarcban csak keskeny rés volt a szeme, állkapcsa előreugrott, és
vadul remegett szemöldökének bozontja. Semmi kétségem nem maradt, hogy végső elhatározásra
jutott Tristannal kapcsolatban.
Úgy éreztem, hogy a fiatalember már eleget szenvedett, ezért egy-két hétig kerültem a témát, de
aztán egyszer a Skeldale-ház nagyszobájában üldögélve csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy nem
találkozik többé Deborah-val.
– Úgy tűnik, megtiltotta neki az apja – mondta.
Együttérzően néztem rá, de nem szóltam semmit. Végül is, ez a kapcsolat eleve balcsillagzat alatt
született.

32.

„Körök és döccenők”, így hívták. Fölszállás, körözés a mező felett, majd landolás, újra meg újra.
Egy ezzel töltött teljes óra a fülembe bömbölő Woodham repülőfőhadnaggyal több volt, mint elég, és
nagy megkönnyebbülést éreztem, amikor végre kiszállhattam a gépből.
Távozó oktatómhoz odalépett egy másik tiszt.
– Hogy boldogulsz vele, Woody? – kérdezte tőle mosolyogva.
Woodham repülőfőhadnagy nem lassította le a lépteit és a fejét sem fordította felé.
– Ne is kérdezd – felelte nagyot sóhajtva, és ezzel el volt intézve a dolog.
Tudtam, hogy nem nekem szánta őket, mégis megütöttek a szavai. Meg sem jött a kedvem, amíg be
nem léptem a barakkba, ahol repülős társaim vidám üdvözlése fogadott.
– Helló, Jim! Hogy ment, Jim? – hangjuk úgy hatott rám, mint a balzsam.
Végignéztem a priccseken elnyúló, olvasó vagy dohányzó fiatalembereken, és rájöttem, hogy
szükségem van rájuk és a barátságukra. Az állatok is így vannak vele. Szükségük van barátokra.
Láttak már két állatot együtt a mezőn? Lehet, hogy nem is ugyanahhoz a fajhoz tartoznak – mondjuk
egy póni meg egy birka –, mégis együtt vannak. Mindig elbűvölt ez az állatok közötti bajtársiasság, és
gyakran eszembe jut Jack Sanders két kutyája, mint a kölcsönös odaadás legjobb példái.
Az egyiket Jingónak hívták, és amíg befecskendeztem az érzéstelenítőt a szögesdrót tépte seb
mellé, az erős bullterrier csak egyet nyüszített. Aztán úgy döntött, hogy megadja magát a sorsának, és
egykedvűen meredt maga elé, miközben én belenyomtam a tűt.
Ezalatt elválaszthatatlan barátja, a Skipper nevű corgi gyöngéden harapdálta Jingo hátsó lábát.
Furcsa volt, hogy két kutya van egyszerre az asztalon, de ismertem a kettejük közötti kapcsolatot, és
nem tettem megjegyzést, amikor a gazdájuk mindkettőt fölrakta az asztalra.
Miután lekezeltem a seb körüli területet, megkezdtem a varrást, Jingo pedig észrevehetően ellazult,
amikor rájött, hogy nem érez semmit.
– Ebből majd megtanulod, Jing, hogy a jövőben kerüld el a szögesdrót-kerítéseket – mondtam.
Jack Sanders felnevetett.
– Kétlem, doktor úr. Azt hittem, tiszta a levegő, amikor ma reggel szabadon engedtem, de ő
meglátott egy kutyát a kerítés túloldalán, és úgy lőtt ki, mint a nyíl. Szerencsére agár volt, és nem
tudta elkapni.
– Folyton frászt hozol a gazdádra, Jing – simogattam meg a betegemet, és a nagy római arcélű fej
fülig érő vigyorral fordult felém; miközben a farkával boldogan söpört végig az asztalon.
– Igen, ez elég meglepő, nem? – kérdezte a gazdája. – Mindig verekedni akar, az embereknek meg
a gyerekeknek még sincs rá egy rossz szavuk. Ű a világ legjobb természetű kutyája.
Befejeztem a varrást, és bedobtam a tűt egy tálba az állványon.
– Hát ne felejtse el, hogy a bullterrier eredetileg angol harci kutya, és Jing csak az ősi ösztöneinek
engedelmeskedik.
– Tudom én azt. Csak állandóan résen kell lennem, amikor leveszem róla a pórázt. Egyetlen kutya
sem lehet tőle biztonságban.
– Kivéve ezt az egyet, Jack – mutattam nevetve a kis corgira, aki ráunt a barátja lábára, és most a
fülét rágcsálta.
– Igen, ez fantasztikus. Azt hiszem, leharaphatná Jing fülét is anélkül, hogy büntetéstől kellene
tartania.
Valóban csodálatos volt. A corgi tizenegy éves múlt, és a mozdulatok merevségében, a romló
látásban már kezdett kiütközni rajta a kora, míg a bullterrier mindössze három évesen ereje teljében
volt. Szögletes, hordószerű mellkasával a pompás állat olyan volt, akár egy csont– és izomköteg. De
amikor túlságosan elfajult a fülharapdálás, beérte azzal, hogy odafordult és gyöngéden hatalmas
állkapcsai közé vette Skipper fejét, amíg a kis jószág visszavonulót nem fújt. Az az állkapocs olyan,
akár egy acélcsapda, de szerető öleléssel fogta át az apró fejet.
Tíz nap múlva a gazdájuk visszahozta a kutyákat a rendelőbe, hogy kiszedhessem a varratokat.
Aggodalmasnak látszott, amikor feltette őket az asztalra.
– Jingo egyáltalán nincs jól, Doktor úr– mondta. – Már napok óta nem eszik, és siralmas látványt
nyújt. Megbetegedhet attól, ha elfertőződik a sebe?
– Hát persze. – Alaposan megvizsgáltam az összevarrt területet az oldalán, végigtapogatva
ujjaimmal a hosszú sebet. – De itt a leghalványabb nyoma sincs fertőzésnek. Se duzzanat, se fájdalom.
Szépen gyógyul.
Hátraléptem, és végignéztem a bullterrieren. Furcsán lehangolt volt, lógatta a farkát, és teljes
érdektelenséggel meredt maga elé. Apátiáján mit sem enyhített az egyik mancsát szorgalmasan
harapdáló barátja.
Skippernek láthatóan nem tetszett, hogy ennyire semmibe veszik. Áttette működését a társa másik
testrészére, és most a nagy kutya fülét kezdte el rágcsálni. Mivel erőfeszítései továbbra sem jártak
eredménnyel, beleerősített, és egyre nagyobbakat harapott, egyik oldalról a másikra rángatva a
masszív fejet, de Jingo úgy viselkedett, mintha ott sem lenne.
– Hé; elég lesz, Skipper – mondtam. – Jing most nincs olyan hangulatban, hogy gorombáskodj
vele. – Gyöngéden felemeltem, és letettem a padlóra, ahol sértett járkálásba kezdett az asztal lábai
között.
 Alaposan megvizsgáltam a bullterriert, de csak a magas lázat tudtam megállapítani.
– Negyven fok, Jack. Nagyon beteg, efelől semmi kétség.
– De mi a baja?
– Ilyen magas lázzal csakis akut fertőzése lehet. De pillanatnyilag nehéz megmondani az okát. –
Megsimogattam a széles fejet, és miközben végigfuttattam ujjaimat a fehér bundán, sebesen járt az
agyam.
Az állat egy pillanatra felkapta a farkát, és rám, majd a gazdájára emelte barátságos tekintetét. A
szemnek ez a mozgása volt az, ami megragadta a figyelmemet. Gyorsan felhúztam a szemhéját. A
kötőhártya normális rózsaszínűnek tűnt, de az ínhártya sima fehérjében felfedeztem egy nagyon
halvány sárga árnyalatot.
– Sárgasága van – mondtam. – Észrevett valami furcsát a vizeletén?
Sanders bólintott.
– Igen, most, hogy mondja. Láttam, hogy fölemeli a lábát a kertben, és kicsit sötétnek tűnt a
vizelete.
– A vesepigmentek miatt. – Finoman megtapogattam a hasát, mire a kutya kissé összerándult. –
Igen, határozottan lágy a terület.
– Sárgaság? – Bámult rám a gazdája az asztal túlsó oldaláról. – Hol kaphatta meg?
Megdörzsöltem az államat.
– Nos, ha ilyen állapotban látok egy kutyát, két dolog jut először az eszembe: a foszformérgezés és
a leptospirosis. A magas lázat tekintve most az utóbbira tippelek.
– Egy másik kutyától kaphatta el?
– Lehetséges, de valószínűbb, hogy patkánytól. Érintkezik patkányokkal?
– Időnként igen. Elég sok van belőlük a régi csirkeólban a réten túl, és Jing néha bemászik oda
utánuk.
– Ez lesz az – mondtam. – Nem hiszem, hogy érdemes lenne tovább kutatnunk az okát.
Lassan bólintott.
– Egyébként is, az egy dolog, hogy tudjuk, mi a baja. Az a lényeg, hogy elkezdje meggyógyítani.
Egy percig némán néztem rá. Nem olyan egyszerű dolog ez. Nem akartam őt elkeseríteni, de
tudtam róla, hogy a helyi iskolának ez a negyven éves tanára kivételesen értelmes és éles eszű ember.
Úgy éreztem, hogy meg kell mondanom neki a teljes igazságot.
– Jack – kezdtem. – Ezt szörnyen nehéz kezelni. Ha van valami, amit gyűlölök, az a kutyák
sárgasága.
– Úgy érti, hogy súlyos?
– Sajnos, igen. Nagyon magas a halálozási arány.
Együtt éreztem vele, amikor megláttam az arcán megjelenő fájdalmat és szorongást, de jobb, ha
most előkészítem, mint ha váratlanul érné a sokk, mert tudtam, hogy Jingo pár nap alatt elpusztulhat.
Még most, harminc évvel később is összerándulok, amikor meglátom azt a sárga elszíneződést egy
kutya szemében. A penicillinnek és a többi antibiotikumnak van némi hatása a leptospirosist okozó
organizmusra, de a betegség még mindig túl gyakran végzetes kimenetelű.
– Értem... értem... – szedte össze magát Jack. – De azért csak tehet valamit?
– Hogyne, persze – mondtam gyorsan. – Beadok neki egy nagy adag ellenszérumot, és kap néhány
szájon át szedhető gyógyszert is. Nem teljesen reménytelen a helyzet.
Befecskendeztem a szérumot, abban a tudatban, hogy nem sokat fog segíteni ebben a stádiumban,
de ennél többet nem tehettem. Skippernek is adtam egy injekciót, de neki legalább azzal a boldog
érzéssel, hogy meg fogja védeni a fertőzéstől.
– Még valamit, Jack – tettem hozzá. – Ezt a betegséget az ember is elkaphatja, ezért kérem, hogy
Jingo gondozásakor tartsák be a higiéniai rendszabályokat.
Bólintott, és levette a bullterriert az asztalról. A nagy kutya, akár a legtöbb páciensem, igyekezett
minél előbb megszabadulni a rendelő fehér köpenyes, fertőtlenítő szagú levegőjéből. Ahogy
végigügetett a folyosón, a gazdája lelkesen fordult hozzám.
– Ezt nézze meg! Nem is látszik olyan betegnek, nem igaz?
Nem válaszoltam. Teljes szívemből reméltem, hogy igaza van, de a lelkem mélyén azért nagyon
tartottam attól, hogy ez a gyönyörű állat halálra van ítélve. Akárhogy is, hamarosan kiderül.
Már másnap kiderült. Jack Sanders még reggel kilenc előtt odatelefonált.
– Jing nincs túl jól – mondta, de a hangja remegése meghazudtolta könnyed szavait.
– Ó – nyögtem fel, és elfogott a keserűség jól ismert érzése. – Mi van vele?
– Attól tartok, hogy nagy baj van. Nem akar enni... csak fekszik... szinte élettelenül. És időnként
hány.
Az történt, amit vártam, mégis azon kaptam magam, hogy belerúgok a mellettem álló asztalba.
– Rendben, máris indulok.
Jing ezúttal nem fogadott farkcsóválással. A tűz előtt kuporgott, és kifejezéstelenül bámulta a
szenet. A szeme fehérje narancssárgára színeződött, és továbbra is égbe szökött a láza. Beadtam egy
újabb adag szérumot, de a nagy kutya meg sem rezzent, amikor beleszúrtam a tűt. Távozás előtt
végigsimítottam a puha, fehér szőrét, Skipper pedig szokás szerint odabújt a barátjához, de Jingónak
másutt jártak a gondolatai, és átadta magát saját nyomorúságának.
Naponta kimentem hozzá, és a negyedik napon már majdnem kómás állapotban találtam. A
kötőhártya, a szemfehérje és a száj nyálkahártyája piszkos csokoládészínű volt.
– Szenved? – kérdezte Jack Sanders.
Egy pillanatig tétováztam.
– Nem, nem hiszem, hogy fájdalmai volnának. Rosszullét, émelygés, az igen, de ez minden.
– Akkor szeretnék még próbálkozni – mondta. – Még nem akarom, hogy elaltassa, noha tudom,
hogy reménytelennek látja. Igaz?
Tétova mozdulatot tettem. És Skippert figyeltem, aki zavarodottnak tűnt. Felhagyott a barátja
nyaggatásával, és csak tanácstalanul szagolgatta. Mindössze egyszer harapott nagyon finoman a
fülébe.
A reménytelenség érzésével eltelve végeztem a munkám, és azzal a kínos előérzettel távoztam,
hogy Jingót nem látom többé élve.
És noha számítottam rá, Jack Sanders másnap reggeli telefonja tönkretette a napomat.
– Jing meghalt az éjjel, Doktor úr. Gondoltam, jobb, ha tudja. Azt mondta, hogy visszajön ma
délelőtt. – Megpróbált tárgyilagos maradni.
– Sajnálom, Jack – mondtam. – De várható volt...
– Igen, tudom. És köszönöm mindazt, amit tett.
Attól csak rosszabb lett, amikor az emberek igyekeztek jól viselni a dolgot. Sanderséknek nem volt
gyerekük, és imádták az állataikat. Tudtam, mit éreznek.
Álltam a telefonkagylóval a kezemben.
– Gondoljon arra, Jack, hogy ott van még maguknak Skipper. – Kicsit sután hangzott, de a
megmaradt kutya tényleg vigaszt jelenthetett, noha már öreg volt.
– Így van – válaszolta. – Nagyon örülünk Skippernek.
Folytattam a munkámat. A betegek időnként meghalnak, és szinte megkönnyebbülés, amikor vége
van, kivált olyan esetben, mint Jingóé, amikor tudni lehet, hogy a vég elkerülhetetlen.
De mégsem lett vége. Egy hét sem telt bele, és Jack Sanders megint telefonált.
– Skipperről van szó – mondta. – Mintha ugyanolyan állapotban lenne, mint Jing.
Hideg kéz markolt bele a gyomromba, és nagyot csavart rajta.
– De... ez lehetetlen! Védőoltást adtam neki!
– Hát, én nem tudom, de siralmas állapotban van, és alig eszik. Rohamosan gyengül.
Kirohantam, és bevágódtam a kocsiba. Amíg kihajtottam a város szélére, ahol Sandersék laktak,
vadul vert a szívem, és rémképek sorjáztak a fejemben. Hogyan kaphatta meg a fertőzést?
Gyógyszerként nem sokat vártam a szérumtól, de védőoltásként tökéletesen megbíztam benne. A
biztonság kedvéért még egy második injekciót is beadtam neki. Szörnyű volt elképzelnem, hogy most
ezek az emberek mindkét kutyájukat elveszítik, de az a gondolat végképp elviselhetetlen volt, hogy a
második haláleset az én lelkemen szárad.
A kis corgi szerencsétlenül bóklászott a szőnyegen, amikor megérkeztem, Óvatosan föltettem őt a
konyhaasztalra. Szinte felrántottam a szemhéját aggodalmamban, de nyoma sem volt sárgaságnak
sem a szeme fehérjén, sem a száj nyálkahártyáján. A hőmérséklete is tökéletesen normális volt,
úgyhogy fellégezhettem.
– Nincs leptospirosisa – mondtam.
Sandersné összecsapta a kezét.
– Ó, hála az égnek! Biztosak voltunk benne, hogy ez ugyanaz a betegség. Olyan rémesen néz ki.
Tüzetesen megvizsgáltam a kis állatot, és amikor befejeztem, visszatettem a sztetoszkópot a
zsebembe.
 – Nos, nem találtam semmi komolyat. Kicsit zörög a szíve, de ez már megvan egy ideje. Végül is
öreg már.
– Gondolja, hogy Jing miatt van így oda? – kérdezte Sandersné.
– Igen, hiszen olyan jó barátok voltak. Elveszettnek érezheti magát.
– De ebből majd kigyógyul, ugye?
– Hát persze. Hagyok itt pár szem enyhe nyugtatót neki, ez biztosan segíteni fog.
Pár nappal később a piacon találkoztam Jackkel.
– Hogy van Skipper? – kérdeztem.
Megnyúlt a képe.
– Nagyjából ugyanúgy. Talán kicsit rosszabbul. Az a baj, hogy gyakorlatilag nem eszik, nagyon
lesoványodott.
Nem tudtam, mit tehetnék még, de másnap, amikor arra jártam, benéztem Sandersékhez.
Megdöbbentett a kis corgi látványa. Éltes kora dacára azelőtt eleven és pimasz volt, és amíg Jing
élt, vitán felül ő volt a főnök kettejük között. De most rettenetesen leromlott. Tompán nézett rám,
amikor beléptem, aztán nehézkesen bemászott a kosarába és összegömbölyödött, mintha ki akarná
zárni a külvilágot.
Újra megvizsgáltam. A szívzörej kicsit rosszabbnak tűnt, de semmi mást nem találtam azon kívül,
hogy nagyon öregnek és megviseltnek látszott.
– Tudja, kezdek kételkedni benne, hogy tényleg a barátját siratja-e – mondtam. – Inkább arról lehet
szó, hogy erőt vett rajta a kora. Végül is tizenkét éves lesz a tavaszon, nem igaz?
Sandersné bólintott.
– De igen. Gondolja, hogy... ez már a vég?
– Lehetséges. – Tudtam, mi jár a fejében. Néhány hete még két egészséges kutya futkosott és játszott
ebben a házban, de hamarosan már egy sem lesz.
– És semmit nem tehetünk ellene?
– Megpróbálkozom egy digitalis kúrával a szívére. És esetleg behozhatna egy vizeletmintát is.
Látni szeretném, hogyan működik a veséje.
Elemeztem a vizeletet. Volt benne némi fehérje, de nem több, mint amennyire egy ilyen korú kutya
esetében számítani lehet. Tehát a vesebajt kizárhattam.
Ahogy teltek a napok, több mindennel megpróbálkoztam: vitaminokkal, vastablettával, szerves
foszfátokkal, de a kis állatnak folyamatosan romlott az állapota. Úgy egy hónappal Jing halála után
ismét házhoz hívtak.
Skipper a kosarában feküdt, és amikor szólítottam, lassan fölemelte a fejét. Sovány és elgyötört
volt a képe, zavaros szemmel nézett rám, de nem ismert meg.
– Gyere ide, pajtás – hívtam bátorító hangon. – Hadd lássam, hogyan mászol ki onnan.
Jack Sanders megrázta a fejét.
 – Nem fog menni, doktor úr. Soha nem jön már ki a kosarából, és ha kivesszük is, túl gyenge
ahhoz, hogy járjon. És még valami... éjszaka összepiszkítja a konyhát. Azelőtt sosem csinált ilyet.
Mintha megkondították volna a vészharangot. Minden, amit csak mondott, a szenilitás utolsó
stádiumában lévő kutyára utalt. Kerestem a megfelelő szavakat.
– Sajnálom, Jack, de ez nagyon úgy hangzik, mintha az út végére ért volna a kisöreg. Nem hinném,
hogy a bánat ilyet okozhatna.
Egy ideig hallgatott. Ránézett a feleségére, aztán a szánalmas kis jószágra.
– Hát persze, ez nekünk is megfordult a fejünkben. De reménykedtünk, hogy hátha elkezd enni.
Mit... mit javasol?
Nem tudtam rászánni magam a végzetes szavak kimondására.
– Úgy érzem, nem nézhetjük tétlenül, ahogy szenved. Szinte csak csont és bőr, és nem hiszem, hogy
talál még bármi örömet az életben.
– Értem – mondta Sanders. – És egyetértek. Egész nap csak hever, nem érdekli semmi. – Szünetet
tartott, és megint ránézett a feleségére. – Tudja mit, doktor úr? Hadd aludjunk rá még egyet. Tényleg
azt gondolja, hogy nincs remény?
– Igen, Jack. Az öreg kutyák gyakran válnak ilyenné a végén. Skippernek elfogyott az ereje... attól
tartok, befejezte.
Jack nagy levegőt vett.
– Rendben van, ha nem jelentkezünk holnap reggel nyolcig, akkor kérem, hogy jöjjön ki és altassa
el.
Nemigen reménykedtem a hívásukban és nem is futott be. Házasságunknak abban a kezdeti
szakaszában Helen titkárnőként dolgozott egy malomban. Többnyire együtt indultunk el, együtt
másztunk le a hosszú lépcsőn a manzárdlakásból, és az ajtóban köszöntünk el, majd elindultam a napi
körútra.
Aznap reggel is megkaptam a szokásos búcsúcsókot, mielőtt kiléptünk volna az utcára, de Helen
utána kutatóan nézett rám.
– Nagyon szótlan voltál a reggelinél, Jim. Mi a baj?
– Semmi különös. Csak a munka – mondtam. De amikor továbbra sem vette le rólam a szemét,
gyorsan elmeséltem neki Sandersék esetét.
A karomra tette a kezét.
– Szörnyű ez, James, de nem hagyhatod, hogy a szomorú esetek így lehangoljanak. Nem bírnád
sokáig.
– Persze, tudom. De lágy szívű vagyok, ez az én bajom. Néha arra gondolok, hogy nem lett volna
szabad állatorvosnak mennem.
– Ebben tévedsz – mondta. – El sem tudnálak képzelni másnak. Most pedig megteszed, amit meg
kell tenned. – Újra megcsókolt, majd megfordult, és leszaladt a lépcsőn.
Már jócskán benne jártunk a délelőttben, amikor lefékeztem Sandersék háza előtt. Felnyitottam a
csomagtartót, és kivettem a fecskendőt és az üvegcsét a koncentrált altatóval, amely békésen és
fájdalommentesen tesz pontot az öreg kutya életének végére.
Az első dolog, amit a konyhába lépve megpillantottam, a kövön totyogó fehér, kövér kutyakölyök
volt.
Elképedve néztem le rá.
– Hát ez meg mi?
Sandersné feszülten mosolygott.
– Beszélgettünk tegnap Jackkel. Nem tudtuk volna elviselni, hogy egyáltalán ne legyen kutyánk,
ezért elmentünk Mrs. Palmerhez, akitől Jingót is vettük, és kiderült, hogy éppen van egy eladó alma.
Úgy éreztük, ez nem lehet véletlen. És neki is a Jingo nevet adtuk.
– Ragyogó ötlet! – Fölemeltem a kölyköt, aki kapálózott a kezemben, kövér ember módjára
szuszogott, és megpróbált képen nyalni. Úgy éreztem, hogy ez az új fejlemény megkönnyíti kínos
feladatomat. – Véleményem szerint nagyon okosan döntöttek.
Diszkréten kivettem a zsebemből az altatós üveget és a tűt, és már éppen fel akartam szívni a
barbiturátot, amikor megláttam, hogy Skipper fölemeli a fejét. A kosár szélére támasztva az állát
mintha a kölyköt figyelte volna. Nehézkesen követte a szemével az apró jószágot, amint odamegy a
tálkához, és szorgalmasan lefetyelni kezdi a tejet. Volt valami az érdeklődő tekintetében, ami már
régóta hiányzott belőle.
Némán figyeltem, ahogy a corgi komoly erőfeszítések árán talpra áll. Szinte kizuhant a kosárból,
és reszketeg lábain imbolygott a padlón. Miután elvonszolta magát a kölyökig, tántorogva megállt,
úgy maradt egy ideig, önmaga ösztövér karikatúrájaként, és miközben hitetlenkedve nézem,
előrenyúlt és a szájába vette a kis fehér fület.
A kölyökkutyákra nem jellemző a sztoikus nyugalom: Második Jingo élesen felvisított, amikor
elkapták a fülét. De Skipper nem zavartatta magát, odaadó buzgalommal folytatta a harapdálást.
Visszasüllyesztettem a zsebembe a fecskendőt és a fiolát.
– Adjanak neki enni – mondtam halkan.
Sandersné kisietett a kamrába, és egy csészealjra tett néhány falat hússal tért vissza. Skipper egy
kicsit még folytatta a fülmajszolást, azután ráérősen végigszaglászta a kölyköt tetőtől talpig, mielőtt a
csészealjhoz fordult volna. Alig volt ereje rágni, de a szájába vett egy adag húst, és lassan őrölni
kezdte az állkapcsai között.
– Jóságos ég! – tört ki Jack Sandersből. – Napok óta először eszik!
A felesége megragadta a karomat.
– Mi ez, doktor úr? Mi csak azért vettük a kölyköt, hogy ne maradjon a ház kutya nélkül.
– Nos, nekem úgy tűnik, mintha újra ketten lennének. – Az ajtóhoz mentem, és visszamosolyogtam
a két emberre, akik megbűvölten nézték, ahogy a corgi lenyeli a falatot, és elszántam nekilát a
következő húsdarabnak. – Viszlát, akkor én mennék is.
Úgy nyolc hónappal később Jack Sanders jelent meg a rendelőben, és feltette az asztalra Jingo
Kettőt. Szép állattá fejlődött, a fajtájára jellemző széles mellkassal és erőteljes lábakkal. Barátságos
arca és farkcsóválása határozottan emlékeztetett az elődjére.
– Egy kis ekcéma van a talppárnái között – mondta Jack, majd lehajolt és fölemelte Skippert.
Abban a pillanatban nem tudott érdekelni a betegem. Minden figyelmem a kövérkés, csillogó
szemű corgira irányult, aki régi életereje és virgoncsága teljében harapdálta a nagy kutya hátsó lábát.
– Nézze meg az ember! – mormoltam. – Mintha visszaforgatták volna az idő kerekét.
Jack Sanders felnevetett.
– Igen. Nagy barátok lettek, úgy, mint rég.
– Gyere csak ide, Skipper! – Elkaptam a kis corgit, és megvizsgáltam. Amikor végeztem, még
visszatartottam egy pillanatra, miközben ő megpróbálta visszaverekedni magát a barátjához. – Tudja,
biztos vagyok benne, hogy még évekig elélhet.
– Komolyan? – Jack Sandersnek pajkos fény csillant meg a szemében. – De nekem úgy rémlik,
mintha a múltkor azt mondta volna, hogy lejárt az ideje, vége van.
Fölemeltem a kezemet.
– Tudom, tudom. De néha olyan jólesik tévedni.
33.

– Az a fiatal Herriot rohadtú' nehézfejű.

Egy ilyen megjegyzés nem szokta erősíteni az ember morálját, és egy pillanatra még a jó sör is
megecetesedett a számban. Egymagamban ültem be egy szolid korsóra a Korona és Horgony egyik
sarkába egy kólikás betegtől hazafelé menet, és az ajtón át tisztán hallottam a szavakat a söntésből.
Feltehetően azért jutott eszembe ez a régi eset, mert arra a következtetésre jutottam, hogy
Woodham főhadnagy, a repülőoktatóm, nem tartja valami sokra az intelligenciámat.
Kissé arrébb ültem, hogy beleshessek a fényesen kivilágított helyiségbe. Seth Pilling volt a beszélő,
alkalmi munkás és jól ismert figura Darrowbyben. Munkásnak mondták, valójában minden alap
nélkül, mert testes figurája és húsos, vörös képe gyakoribb látvány volt a munkaközvetítőben, ahol
fölvette a segélyét.
– Há' nem tud az semmit. Fogalma sincs a kutyákrú'. – A nagy darab férfi egy hajtásra vagy fél pint
sört zúdított le a torkán.
– A tehenekhő eléggé ért – szólt közbe valaki.
– Lehet, de én most nem a francos tehenekrő beszélek – vágott vissza Seth. – Hanem a kutyákrúl.
Azokhó aztán érteni kell.
Most egy harmadik ember szólalt meg:
– De hát állatorvos, nem?
– A' hát, én is tudom, de sokféle állatorvos van, és ez kontár. Mesélhetnék ezt-azt rúla.
Azt mondják, hogy aki hallgatózik, az sose hall jót magáról, és tudtam, hogy okosabb volna
menten elpályáznom innen, nem pedig végighallgatnom, miként tépázza meg Pilling a tekintélyemet a
söntés népes közönsége előtt. De persze maradtam. Maradtam, és morbid kíváncsisággal hegyeztem a
fülemet.
– Mit mesélhetnél, Seth? – a társaság épp olyan kíváncsi volt, mint én.
– Na hát – kezdte –, azok a népek, akik hozzám hozták el a kutyájukat, elmondták, mennyi bajt
csinált.
– Te aztán mindent tudsz a kutyákról, nem igaz, Seth?
Talán csak bebeszéltem magamnak, hogy a megjegyzésnek gúnyos felhangja volt, de ha volt is,
Pillingről lepergett. Széles, ostoba képe önelégült vigyorra húzódott.
– Úgy hidd el, hogy nincs olyan, amit én ne tudnék róluk. Velük tőtöttem az egész életemet, és
kitanultam a dógot. – Megint belehúzott a sörébe. – Meg tele van a házam könyvekkel, és mindet
elóvastam. Mindent tudok a betegségükről meg a gyógyításukról.
Ismét közbeszólt valaki:
– Sose mondtál még csődöt kutyaügyben, Seth?
Csönd támadt.
 – Hát nem akarom azt mondani, hogy nem – felelte taktikusan. – Nagyon ritka az az eset, de ha arra
kerülne a sor, akkó' se ehhez a Herriothó' mennék. – Megrázta a fejét. – Nem én, inkább átugornék
Brawtonba, oszt Dennaby Broome-mal tanácskoznám meg a dógot. Nagyon jó barátom.
Csendesen iszogattam a sörömet ott a zugolyban. Dennaby Broome egyike volt azoknak a
sarlatánoknak, akik oly bőven teremtek még azokban az időkben. Az építőiparban kezdett – egészen
pontosan vakolómunkásként –, majd rejtélyes módon és minden iskolai végzettség nélkül átnyergelt
az állatorvoslásra, amiből vígan megélt.
Nem vádolhattam ezért, hiszen mindenkinek élnie kell valamiből. Ami azt illeti, csak a legritkább
esetben zavarta a köreimet, mivel Brawton jórészt kívül esett a körzetünkön, de az ottani kollégáknak
volt róla egy-két rossz szavuk.
– Pontosan ezt tenném – ismételte Seth. – Nagy barátok vagyunk Dennabyvel, és sokat tárgyalunk
kutyaügyben. Egyszer még a saját kutyámat is hozzá vittem el, jó, mi?
Lábujjhegyre állva lestem be a söntésbe. Sikerült is megpillantanom a Seth lábánál ülő holland
kopót. Csinos jószág volt dús, csillogó bundával. A nagy ember lehajolt, és megveregette a rókaszerű
fejet. – Értékes állat. Nem bíznám olyan emberre, mint az a Herriot.
– De hát mi a fene bajod van Herriottal? – kérdezte valaki.
– Mingyá' elmondom azt is. – Seth végigsimított a kutya fején. – Nem sokra vitte eddig.
Többet már nem akartam hallani. Letettem a poharamat, és kiosontam az éjszakába.
Az eset után jobban odafigyeltem Seth Pillingre. Gyakran lehetett őt látni a városban, mert (dacára
a számos területen felhalmozott mérhetetlen tudásának) többnyire munka nélkül volt. Amúgy nemcsak
a kutyákhoz értett, hanem a politikában, a kertészkedésben, a madarászatban, a nemzetgazdaságban, a
krikettben, a horgászatban és számos más témában is ő osztotta az észt a Korona és Horgonyban.
Nem sok olyan tárgy akadt, amelyet ne tudott volna könnyedén átfogni kivételes intellektusával, ezzel
szemben a munkaadói rendre igen hamar megelégelték a szolgálatait.
Rendszerint a kutyájával csatangolt, és a szép állat már-már az inkompetenciám jelképévé vált a
szememben. Ösztönösen igyekeztem elkerülni a találkozást, de egy délelőtt egyenesen beléjük
futottam.
A piactéri buszmegállóban történt, ahol jó páran várták a brawtoni járatot. Köztük Seth Pilling és a
holland kopó. A postára tartottam, és ahogy pár lépésnyi távolságban elhaladtam mellettük,
önkéntelenül is megtorpantam és rájuk meredtem. Alig lehetett ráismerni a kutyára.
A sűrű, felálló, hamuszürke bunda, amelyet olyan jól ismertem, megritkult és fényét vesztette. A
fajtára jellemző, vastag gallér a nyaka körül szinte teljesen eltűnt.
– A kutyámat nézi? – Pilling szorosabbra vette a pórázt, és védelmezően közelebb húzta magához a
kis állatot, mintha attól félne, hogy megérintem ragályos kezemmel.
– Igen... elnézést, de lehetetlen volt nem észrevennem. Bőrbetegsége van?
A nagy ember megvető tekintetet vetett rám.
– Igen, de jelentéktelen. Éppen Brawtonba mék vele, hogy megmutassam Dennaby Broome-nak.
– Értem.
 – Igen, gondútam, jobb, ha lássa valaki, aki ért a kutyákho'. – Vigyorogva hordozta körül a szemét
a buszmegállóban várakozókon, akik érdeklődve figyelték a jelenetet. – Mer' ez egy értékes kutya ám.
– Valóban az – mondtam.
Még jobban fölemelte a hangját.
– De én is kezelem űtet a saját szeremmel. – Fölösleges volt mondania. A kutyát erős kátrányszag
lengte körül, és a szőrén zsíros foltok éktelenkedtek. – De biztos, ami biztos – folytatta Pilling. – Még
szerencse, hogy itten van Dennaby Broome, akihő' fordúni lehet.
– Hát persze.
Seth elégedetten nézett végig a közönségén.
– Különösen, ha ilyen értékes kutyája van az embernek. Az ilyet nem viszi az ember holmi
kispistához.
– Nos – mondtam –, remélem, hogy rendbe jön.
– Abban biztos lehet. – A nagy ember élvezte a közjátékot, és önelégülten nevetett. – Emiatt aztán ne
fájjon a feje!
A találkozás nem derítette fel a napomat, de eggyel több okot adott arra, hogy figyeljem Pillinget.
A rákövetkező két hétben a legnagyobb érdeklődéssel követtem a mozgását, mivel a kutyája riasztó
gyorsasággal veszítette el a szőrét. És ez a legkevesebb: az állat egész viselkedése megváltozott,
nyoma sem maradt a régi, fürge járásának, hanem úgy vonszolta magát, mint akibe már csak hálni jár
a lélek.
A végén már elborzadva konstatáltam, hogy a nagy ember egy megnyírt birkára emlékeztető állatot
vezet a pórázán. Ez lett a gyönyörű holland kopóból, de amikor megindultam feléje, a gazdája
észrevett, és elsietett az ellenkező irányba, maga után húzva a szerencsétlen jószágot.
Ám néhány nappal később sikerült közelről is megnéznem a kutyát. A Skeldale-ház várójában ült,
és ezúttal nem a gazdája, hanem annak a felesége volt vele.
Mrs. Pilling nagyon egyenesen ült, és amikor megkértem, hogy fáradjon be a rendelőbe, felugrott,
elmasírozott mellettem és gyors léptekkel haladt végig a folyosón. Nagyon alacsony volt, de széles
csípejű és testes, mindig gyorsan járt, erőteljesen lökve előre a fejét és az állát minden lépésnél.
Sohasem mosolygott.
Hallottam, hogy Seth Pilling csak házon kívül olyan nagyszájú, otthon az asszony az úr. És ahogy
felém fordult az arc az összeszorított szájjal és a vadul villogó tekintettel, nem is tudtam csodálkozni
a dolgon.
Lehajolt, átfogta a kopót erős karjaival, és föltette az asztalra.
– Nézze csak meg a kutyámat, doktor úr! – dörrent rám. Megnéztem. És meghűlt bennem a vér.
– Te jó ég!
A kis állat csaknem teljesen megkopaszodott. A bőre száraz, pikkelyes és ráncos volt, a fejét meg
úgy lógatta, mintha elkábították volna.
– Most meglepődött, igaz? – csattant fel az asszony. – Nem is csoda. Szörnyű állapotban van, ugye?
 – Sajnos, igen. Nem ismertem volna rá.
– Nem, senki sem ismerne rá. Imádom ezt a kutyát, és most nézze meg! – Szünetet tartott, és
párszor fölhorkant. – És azt is tudom, hogy ki a felelős ezért!
– Nos...
– Igen. A férjem. – Elhallgatott, és zihálva nézett fel rám. – Mi a véleménye a férjemről, doktor úr?
– Valójában alig ismerem. Én...
– Hát én ismerem, és tudom, hogy egy tökfilkó. Egy nagy tökfej. Azt hiszi, mindent tud, közben
meg semmit se. Addig kísérletezett az én jó kutyámmal, amíg tönkre nem tette.
Nem válaszoltam. A holland kopót néztem. Most először volt alkalmam rendesen megvizsgálni, és
biztos voltam benne, hogy tudom a baj okát.
Pillingné előretolt állal folytatta:
– A férjem először azt mondta, hogy ekcéma. Az?
– Nem.
– Aztán azt mondta, hogy rüh. Az?
– Az sem.
– És maga tudja, hogy mi ez?
– Igen.
– Megmondaná nekem?
– Hát persze. Mixödéma.
– Mixö...
– Várjon egy percet – mondtam. – Egészen biztos akarok lenni a dolgomban. – Elővettem a
sztetoszkópot, és rátettem a kutya mellkasára. És ott volt a bradycardia, amire számítottam, a lassú,
nagyon lassú szívverés. – Igen, az. Kétség sem férhet hozzá.
– Hogy is mondta?
– Mixödéma. Pajzsmirigy-elégtelenség. Egy mirigy a nyakban nem működik megfelelően.
– És emiatt hullott ki a szőre?
– Igen. Ez okozza a bőr jellegzetes pikkelyességét és ráncosságát is.
– Igen, de még a fél életét is átalussza. Erre mit mond?
– Újabb tipikus tünet. Ez a betegség nagyon letargikussá teszi a kutyákat, felemészti minden
energiájukat.
Az asszony megérintette a kutya csupasz, száraz bőrét, amelyet hajdan dús szőr ékesített.
– És meg tudja gyógyítani?
– Igen.
– Nos, doktor úr, ne értsen félre, de nem lehet, hogy téved? Biztos benne, hogy arról a mix... izéről
van szó?
 – Természetesen. Egyértelmű az eset.
– Talán magának egyértelmű. – Elvörösödött és mintha a fogát csikorgatta volna. – De az én
nagyokos férjemnek nem volt az. A semmirekellő! Ha arra gondolok, hogy miken ment keresztül a
kutyám, hát meg tudnám ölni.
– Nos, feltételezem, Mrs. Pilling, a férje azt hitte, hogy jót tesz neki.
– Nem érdekel, mit hitt. Az a sültbolond megkínozta ezt a szegény kutyát. De kerüljön csak a kezem
közé...
Elláttam Pillingnét tablettákkal.
– Ez itt pajzsmirigykivonat, adjon be neki egy-egy szemet este és reggel. – Adtam egy üveg
káliumjodidot is, mert úgy tapasztaltam, hogy jót tesz ilyen esetekben.
Kételkedve nézett fel rám.
– Biztos benne, hogy nem kell semmivel kezelni a bőrét?
– Nem – válaszoltam. – A bőr kezelése semmit sem használ.
– Úgy érti... – bíborvörösre vált az arca és újra felhorkant. – Úgy érti, hogy az a sok üveg mocskos
kenőcs, amit a férjem rákent, csak merő időpocsékolás volt?
– Sajnos, igen.
– Én megölöm azt az embert! – tört ki. – Az a sok ragacsos, zsíros vacak! És az a csodabogár
brawtoni fickó is küldött valami rémes folyadékot, sárga volt és minden bűzlött tőle. Teljesen
tönkretette a szőnyegemet és a bútorhuzatot!
Kén, bálnaolaj és karbolsav, gondoltam. Kitűnő, régi alapanyagok, de ez esetben semmire sem jók,
viszont jó nagy kárt tudnak tenni a környezetben.
Pillingné letette a kutyát a földre, végigrobogott a folyosón, leszegett fejjel, begörbítve széles
vállait. Hallottam, hogy egész úton morog magában.
– Istenemre, csak érjek haza. Most megkapja a magáét, de meg ám!
Természetesen érdekelt a páciensem gyógyulása, de mivel két héten át egyszer sem láttam, arra a
következtetésre jutottam, hogy Seth Pilling kerül engem. Egyszer őt véltem látni a kutyájával
besurranni egy mellékutcába, de nem lehettem biztos a dolgomban.
Legközelebb véletlenül találkoztam össze velük. Éppen megkerültem a piacteret a kocsimmal,
amikor az egyik bódénál megláttam a férfit a kutyájával.
Kibámultam az ablakon, és elállt a lélegzetem. Már ez alatt a rövid idő alatt egészséges, új szőr
fedte az állat bőrét, és szinte a régi élénkségével szedegette a lábát.
A gazdája hátrakapta a fejét, amikor lelassítottam mellettük. Űzött pillantást vetett rám, majd
megrántotta a pórázt, és elsietett.
El tudtam képzelni a lelkében dúló vihart, az ellentétes érzések küzdelmét. Semmi kétség, szerette
volna, ha meggyógyul a kutyája, de nem így. És mint kiderült, minden összeesküdött szegény ember
ellen, mert a gyógyulás hihetetlenül gyors volt. Láttam már néhány látványos kigyógyulást a
mixödémából, de egyik sem volt ilyen drámai.
 Több forrásból is értesültem Seth Pilling szenvedéseiről. Hallottam például, hogy törzshelyet
változtatott, és újabban a Vörös Medvébe jár esténként. Egy ilyen kis helyen, mint Darrowby, gyorsan
terjednek a hírek, és volt egy olyan gyanúm, hogy a farmerek a Korona és Horgonyban megengedtek
maguknak egy kis ártatlan yorkshire-i szórakozást szakértőnk rovására.
De a legfőbb mártírium odahaza várta. Mintegy hat héttel az első vizsgálat után Pillingné
visszahozta a kutyát a rendelőbe.
Most is könnyedén emelte föl az asztalra, majd a szokásos komor és mosolytalan arccal nézett rám.
– Doktor úr – mondta –, csak azért jöttem, hogy megköszönjem, meg aztán gondoltam, kíváncsi rá,
hogy mi lett a kutyámmal.
– Valóban, Mrs. Pilling. Kedves magától, hogy eljött. – Csodálattal néztem a dús bunda fényes, új
szőrét, a ragyogó szempárt, az élénk arckifejezést. – Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy ismét a régi.
Bólintott.
– Én is így gondolom, és hálás vagyok azért, amit tett.
Kikísértem a kapuhoz, és amikor kivezette a kutyát az utcára, még egyszer felém fordította kerek
kis képét. Amikor az enyémbe mélyesztette szúrós szemét, igazán fenyegetőnek tűnt.
– Még valamit – mondta. – Sosem bocsátom meg az emberemnek, amit a kutyával csinált.
Istenemre, megkapta tőlem a magáét. És még nincs vége!
Ahogy elindult az utcán, a kis állat fürgén kocogott mellette, engem pedig örömteli érzések
töltöttek el. Mindig szívmelengető látvány egy ilyen csodás gyógyulás, de ezúttal tanultam meg, miért
mondják: legszebb öröm a káröröm.

34.

– Ma pedig – mondta Woodham repülő főhadnagy – megpróbálkozunk néhány új dologgal.

Dugóhúzóval, szárnybillentéssel és azzal, hogyan lehet kijönni a zuhanórepülésből. – Hangja
gyöngéd volt, és mielőtt föltette volna a sisakját, felém fordította sötét, szépen metszett, mosolygós
arcát. Amíg átbaktattunk a gyepen, arra gondoltam, hogy milyen jó gyerek ez. Akár barátok is
lehetnénk.
De mindig ilyen volt a földön. És mindig egészen más a levegőben, Azóta sem értem. A repülés
egyáltalán nem jelentett gondot, és miközben pörögtünk, zuhantunk és vitorláztunk a nyári égbolton,
minden utasítása egyszerűnek és könnyen kivitelezhetőnek tűnt. De hamarosan, ahogy az lenni
szokott, jött a feketeleves.
– Nem megmondtam, hogy húzza ellenkező irányba az oldalkormányt és billentse meg a szárnyat?
– üvöltötte bele az interkomba.
– Igen, uram – válaszoltam, a helyett a sokkal ideillőbbnek tűnő felelet helyett, hogy: „Miért,
szerinted most mit csinálok, te barom?” – amit a civil életben mondtam volna.
Kigúvadt szemekkel meredt rám a tükörben.
– Na, mi a francért nem csinálja? – A hang éles visításba csapott át.
 – Elnézést, uram.
– Na, emelje fel a gépet! Újra megpróbáljuk. És az Isten szerelmére, szedje már össze magát!
Ismét ugyanazok a dugóhúzók és zuhanórepülések. A legkisebb nehézséget sem okozta, hogy
kijöjjek belőlük, de néha arra kellett gondolnom, hogy az oktatóm elvesztette az eszét.
Bőszült ordítások visszhangoztak a fülemben:
– Oldalkormányt egészen vissza és hozza egyenesbe a botkormányt! Egyenesbe! Nem hallja!? Te
jó ég!
Persze előbb-utóbb pánikba estem és kapkodni kezdtem. Egyik pillanatban egy vasútállomás
pörgött előttem szédítő iramban, azután semmi, csak az üres ég, majd másodperceken belül mezők és
fák rohantak felém. Észveszejtő sebességgel váltották egymást a dolgok, csak a villogó szem a
tükörben és a vad üvöltés nem változott.
– Hozza egyenesbe, maga szerencsétlen! Célozza meg azt a felhőt! Figyelje a mesterséges
horizontot! Nem tudja, mire való a magasságmérő? Megmondtam, hogy maradjon ezer lábon, de
mintha a falnak beszélnék!
Egy idő után egyfajta tompultság vett rajtam erőt, értelmetlen szavak zsongtak a fejemben, az egyik
mondat tökéletesen ellentmondott a másiknak. Kétségbeesetten igyekeztem követni az utasításokat, de
egyre jobban összezavarodtam.
Máskor is éreztem már ezt. Ismerős emlékek gomolyogtak az agyamban, aztán beugrott. Olyan
volt ez, mintha Birtwhistle-éknél lettem volna.
Birtwhistle-ékkel az volt a baj, hogy mindannyian egyszerre beszéltek. A gazda folyton az
állatairól értekezett, a felesége a családi ügyekre összpontosított, míg Lent, az erős, tizennyolc éves
fiút csakis a futball érdekelte.
Nellie-t vizsgáltam éppen, azt a nagy fehér tehenet, amelyik mindig az ajtóval szemben állt a szürke
kőistállóban. Néhány hete lesántult, és egyáltalán nem tetszett nekem a kinézete.
– Volna szíves fölemelni a lábát, Len? – kértem. Nagyszerű, hogy itt van ez az izmos óriás, aki el
tudja kapni az állat hátsó lábát, és nem kell fáradságos munkával fölemelni a gerendán átvetett
kötéllel.
A pata a nagy kezekben nyugodott, és láthattam, hogy félelmem nem volt alaptalan. A hasadt
körmök közötti rész tiszta volt, de az interphalangeális izület körül jellegzetes duzzanat mutatkozott.
Fölnéztem kuporgó testhelyzetemből.
– Látja ezt; Mr. Birtwhistle? Fölfelé terjed a gyulladás.
– Ja, ja... – A farmer odanyomta az ujját a gyulladt területre, és Nellie összerándult. – Eléggé
fölhúzódott mán azon a lábán, ni. Gondútam, hogy ez csak egy kis patabűz és tettem rá...
– Az ördögbe is! – vágott közbe Len. – A fiúk szép győzelmet arattak Hellerby ellen szombaton.
Johnnie Nudd berámolt nekik egy párat, és...
-...tettem marószódát a körme közibe. – Mr. Birtwhistle mintha nem is hallotta volna a fiát, de hát ez
mindig így ment. – Minden reggel és este tettem rá. Én mondom, hogy nincs antúl jobb. Fog egy
tyúktollat és...
-...nem volnék meglepve, ha most szombaton is sikerülne neki – folytatta Len zavartalanul. – Csúcs
az a csatár, amikor...
– …csak belemártya abba a folyadékba, és aztán bedugja a tollat a paták közibe. Olyan az, akár...
-...a jobb lábára kapja a labdát. Csak megcélozza és...
Fölemeltem a kezemet.
– Álljunk meg egy pillanatra! Mr. Birtwhistle, meg kell értenie, hogy ennek a tehénnek nem
patabűze van. Ez itt gennyes izületi gyulladás, itt ni, közvetlenül a pata mellett. Nem akarok túlzásokba
esni, de elgennyesedett az izületi üreg, és ez nagyon csúnya dolog.
Birtwhistle lassan bólintott.
– Úgy érti, hogy ez valami sipoly? Akkor legjobb volna fölvágni. Akkor kigyün a genny és...
-...mint a rakéta – folytatta Len. – Én mondom magának, hogy Johnnie egyszer még megnyeri a
bajnokságot a Darlingtonnak, és akkor...
Mindig is úgy gondoltam, hogy illik ránézni arra, aki beszél hozzánk, de ha ketten beszélnek
egyszerre, az némiképp megnehezíti a dolgot, különösen ha az egyikük előttünk guggol, a másik meg
a hátunk mögött áll.
– Köszönöm, Len – mondtam. – Most már leteheti a lábát. – Fölegyenesedtem, és valahová kettejük
közé irányítottam a tekintetemet. – Ezzel a betegséggel az a baj, hogy nem lehet egyszerű felvágással
kikezelni. Nagyon gyakori, hogy szétbomlasztja az izület puha felszínét, az pedig pokolian fájdalmas.
Nellie csak egyetérthetett velem. A külső köröm volt gyulladt, és szegény széles terpeszben állt,
hogy a belső körömrészre helyezhesse a testsúlyát.
A gazda feltette az elmaradhatatlan kérdést:
– És mihez fogunk kezdeni vele?
Abban a kínos meggyőződésben, hogy nem sokat számít, mit teszünk, próbáltam megfelelni:
– Sulphanilamid hintőport adok neki, és arra kérem, hogy naponta háromszor borogassa.
– Borogatás? – ragyogott fel a farmer. – Ahhó' nagyon értek. Mindig is...
– Ha a Darlington szerződtetné Johnnie Nuddot, fogadok, hogy...
– Várjon egy kicsit, Len – mondtam. – Milyen dunsztkötést használ, Mr. Birtwhistle?
– Tehénganajt – válaszolta a farmer magabiztosan. – Semmi nem húzza ki úgy a rosszat, mint a jó
tehénszar! Használtam én már aztat...
-...Átjárnék inkább Darlingtonba ahelyett, hogy a Vércsék meccseit nézzem – vágott közbe Len. –
Kíváncsi volnék, hogy boldogul Johnnie a profik között, mert...
Mosolyt erőltettem magamra. Magam is kedvelem a futballt, és meghatónak találtam, hogy Len a
nemzeti bajnokság tágasabb panorámájával szemben előnyben részesít egy falusi csapatot, amelyik
húsz néző előtt játszik.
– Igen, igen, Len, tökéletesen megértelek. – Majd az apjához fordultam. – Én egészen másfajta
dunsztkötésre gondoltam, Mr. Birtwhistle.
A farmernak megnyúlt a képe és legörbült a szája.
– Hát, én ugyan nem tanákoztam még antúl jobbal, mint a tehénganaj, pedig egész életemben
jószágot tartottam.
Összeszorítottam a fogamat. Ez az ősi orvosszer nagy tiszteletnek örvendett a harmincas évek
völgységi farmereinek körében, és az volt a bökkenő, hogy gyakran valóban hatásosnak bizonyult.
Semmi kétség, hogy a meggyűlt területen alkalmazott szarvasmarha-trágya jelentős hámmennyiséget
bocsát ki, ráadásul gyulladásgátló hatása is van. Akkoriban számos hagyományos gyógymóddal
kellett megismerkednem, szívtam is a fogamat, de a tehéntrágyát soha nem írtam elő, és ezen most
sem akartam változtatni.
– Talán igen – mondtam határozottan –, de én most inkább a kaolinra gondoltam. Küldjön el érte
valakit a rendelőbe. Csak melegítse fel egy fazék forró vízben, és tegye rá a lábára. Órákon át tartja a
meleget.
Birtwhistle nem mutatkozott túlzottan lelkesnek, ezért újabb kísérletet tettem.
– De ha akarja, használhat korpát is. Látom, hogy van ott egy Zsákkal.
Erre felderült egy kicsit.
– Ja... az mán jó lesz.
– Rendben, tegyen rá napjában háromszor meleg korpát, használja a hintőport, és néhány nap
múlva visszajövök, hogy megnézzem. – Tudtam, hogy a farmer megteszi, amit mondtam, mert
lelkiismeretes állattenyésztő volt, de volt már dolgom ilyen esetekkel, és nem nagyon örültem nekik.
Talán nincs is még egy betegség, ami olyan gyorsan legyengít egy jó tehenet, mint a fájós láb. Nagy,
kövér állatok csonttá-bőrré asznak néhány hét leforgása alatt a gennyes izületi gyulladással járó
fájdalmak miatt. De azért reménykedtem.
– Meglesz, doktor úr– mondta Birtwhistle. – És most gyüjjön be a házba. Az asszony főzött
magának egy jó teát.
Ritkán utasítok vissza egy ilyen meghívást, de abban a tudatban léptem be a konyhába, hogy most
fordulnak csak igazán keményre a dolgok.
– Tessék, doktor úr– mondta a farmer felesége, és ragyogó mosollyal nyújtotta felém a gőzölgő
bögrét. – Találkoztam tegnap a kis feleségével a piacon, és elmondta, hogy...
– És gondújja, hogy az a maga hintőpora csudát tesz vele? – Nézett rám aggodalmasan a férje. –
Nagyon remélem, mer' a Nellie igen jó tejelő. A legutóbbi fejéskor adott az vagy...
– A Vércsék Dibham ellen játszanak a Hulton-kupában – kapcsolódott be Len is. – Az lesz csak a
meccs! A múltkor is...
Birtwhistle-né levegővétel nélkül folytatta:
-...milyen szépen berendezkedtek ott a Skeldale-ház fölső emeletén. Kellemes lehet odafönt azzal a
szép kilátással, hogy...
-...öt gallont, és amikor lebornyazott...
 -...kis híján legyőztek minket, de a fenébe is, én mondom, hogy...
-...egész Darrowbyt belátják onnan. De egy ilyen kövér asszonynak, mint én, nem lenne az jó.
Mondom is a feleségének, hogy csak annak való olyan helyen lakni, aki fiatal és sovány: Az a sok
lépcső és...
Nagyot kortyoltam a bögréből. Ezzel végre sikerült egy pontra függesztenem a szememet és
összpontosítanom a figyelmemet, miközben szünet nélkül folyt körülöttem a beszéd. Rendkívül
fárasztónak találtam, hogy egyszerre kövessem mind a három Birtwhistle-t, és az persze végképp
lehetetlen volt, hogy egy időben nézzek rá mindegyikre és megfelelő arckifejezéssel fogadjam eltérő
mondanivalójukat.
Ami leginkább meglepett, hogy egyikük sem haragudott a másikra azért, mert a szavába vágott.
Soha nem mondtak olyat, hogy; „Most én beszélek, ha nem vetted volna észre”, vagy „Ne szakíts
félbe!”, vagy „az Isten szerelmére, fogd már be!”. Tökéletes összhangban éltek egymással, miközben
mind a hárman egyszerre beszéltek, és egyikük sem szentelt egy parányi figyelmet sem a másik
szavainak.
Amikor a rákövetkező héten újra megnéztem a tehenet, még rosszabb állapotban találtam.
Birtwhistle gazda hiába követte híven az utasításaimat, Nellie alig bírt bicegni is, amikor behozta őt a
legelőről.
Len is ott volt, hogy tartsa a lábát, én pedig komoran szemléltem a megnövekedett duzzanatot. A
pata tövéből egyenesen terjedt fölfelé a körmök hasadékáig, és a tehén az ujjam legenyhébb
érintésére is fájdalmasan rántotta fel a lábát.
Nem sokat mondtam, mert tudtam, milyen sors vár Nellie-re, és tudtam azt is, hogy Birtwhistle nem
nagyon fog örülni, ha közlöm vele. Amikor legközelebb, a hét végén, ismét kimentem, csak rá kellett
néznem a farmer arcára, hogy lássam: minden félelmem valóra vált. Magába volt roskadva és némán
vezetett be az istállóba.
Nellie most már csak három lábon állt: annyit sem kockáztatott meg, hogy gyulladt lábával egy
pillanatra hozzáérjen a köves padlóhoz. És ami ennél is rosszabb, a kiszáradás előrehaladott
állapotában volt: a két héttel ezelőtti ragyogó szőrű, egészséges állat csontsoványra aszott.
– Félek, hogy elpusztul – motyogta Birtwhistle.
A tehenek hátsó lábát nehéz fölemelni, de ma nem volt szükség segítségre, mert Nellie-t már
semmi nem érdekelte. Megvizsgáltam a feldagadt körmöt. Hatalmasra duzzadt, és a csúnya, nagy
daganatból genny szivárgott.
– Látom, hogy a hasítékból jön – mutatott oda a farmer az ujjával a rothadó területre. – De hiába
folyik ki, nem javul tűle.
– Nos, erre nem is lehetett számítani – válaszoltam. – Emlékezzék vissza, megmondtam, hogy az
izületen belül van a baj.
– Hát, megesik az ilyen – mondta. – Jobb volna kihívni Mallockot. Alig ad ez már tejet, szegény
öreg jószág, kiszáradt, mint a kóró.
Mindig meg kellett várnom, hogy emlegetni kezdjék a dögnyúzó embert, mielőtt elmondhattam
volna, hogy mi a teendő. Az első pillanattól fogva operálni kellett volna, de csak az időmet
pocsékoltam volna a farmer győzködésével. A szarvasmarha körmének amputációja mindig
borzalommal töltötte el a farmereket, és tudtam, hogy még most sem lesz könnyű meggyőznöm
Birtwhistle-t.
– Nincs itt szükség mészárosra – mondtam. – Van rá más megoldás is.
– Más megoldás? De `iszen már mindent megpróbáltunk.
Lehajoltam és újra fölemeltem a lábat.
– Nézzen ide. – megmarkoltam a belső körmöt és könnyedén megfordítottam. – Ez a fele
tökéletesen egészséges. Semmi baja. Elbírná Nellie teljes súlyát.
– Ja, de hát... mi van azzal a másikkal, amelyik beteg?
– El tudnám távolítani.
– Úgy érti, hogy... levágni?
– Igen.
Hevesen rázta a fejét:
– Nem, nem, azt nem akarom. Eleget szenvedett már. Sokkal jobb lesz, ha elküldetek Jeff
Mallockért, aztán végezze a dógát.
Már megint. A farmerek nem éppen anyámasszony katonái, de ebben a beavatkozásban van valami,
ami elborzasztja őket.
– De Mr. Birtwhistle! – mondtam. – Hát nem érti? Ettől azonnal megszűnne a fájdalom! Enyhülne a
nyomás, és a teljes súlyát a másik körömre tudná helyezni.
– Azt mondtam, nem, doktor úr és komolyan is gondúltam. Maga mindent megtett, de én nem
hagyom levágatni a lábát, és kész.
Sarkon fordult és elindult.
Tehetetlenül néztem utána. Semmit nem gyűlölök úgy, mint rábeszélni valakit arra, hogy
operáltassa meg az állatát; egyszerűen azért, mert ha bármi rosszul sikerül, akkor én leszek a hibás.
De mivel biztos voltam benne, hogy egyetlen órai munkával vissza tudnám adni ennek a jó tehénnek a
régi egészségét, nem hagyhattam annyiban a dolgot.
Kivágtattam az istállóból. A farmer már az udvar közepén járt, útban a telefon felé.
Zihálva értem utol, amikor belépni készült a tanyaház ajtaján.
– Mr. Birtwhistle, figyeljen rám egy percet! Én egy szóval sem mondtam azt, hogy le kell vágni a
lábát. Csak az egyik körmét.
– Hát az a fél lába, nem igaz? – nézett le a saját lábára. – Nekem az is túl sok.
– De a tehén meg sem érezné – rimánkodtam. – Teljes érzéstelenítésben csinálnám. És egészen
biztos vagyok benne, hogy sikerülne.
– Doktor úr, én ezt el sem tudom képzelni. Nem teccik az ötlet. És még ha sikerülne is, csak egy
nyomorék tehenet nyernék vele.
 – A legkevésbé sem. Nőne ott neki egy kis szarucsökevény, és akár fogadni is mernék, hogy észre
sem lehet majd venni a dolgot.
Hosszú, lapos pillantást vetett rám, és éreztem, hogy gyöngül.
– Mr. Birtwhistle! – ütöttem tovább a vasat. – Nellie egy hónapon belül ugyanolyan kövér tehén
lenne, és öt gallon tejet adna naponta.
Ostobaságokat beszéltem – nem ajánlom a módszert egyetlen állatorvosnak sem –, de mintha
valami őrület szállt volna meg. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy kutyatápot csináljanak ebből
a tehénből, amikor meggyőződésem, hogy helyre tudom hozni. És volt még valami: megízleltem már
azt a (talán gyerekes) örömöt, amikor sikerült megszüntetnem egy állat kínjait, és látványos
gyógyulást elérnem. A szarvasmarha-sebészetben nem sok olyan operáció akad, amellyel ez elérhető,
de a körömamputáció speciel ezek közé tartozik.
– Mikor akarja csinálni? – kérdezte.
– Holnap.
– Rendben. Mennyi segítség kell hozzá?
– Semennyi, csak maga és Len. Tízkor itt leszek.
Másnap melegen sütötte a nap a hátamat, amikor kipakoltam a felszerelésemet egy kis réten a ház
közelében. Sok nagy állatot operáltam már ilyen környezetben; illatos, zöld mezőben, háttérben a
farm szürke kőépületei, még távolabb a dombok szelíd halmai, amelyek lágyan simultak bele a fehér
bárányfelhős égbe.
Sokáig tartott, amíg kivezették Nellie-t, holott nem kellett sokat jönnie, de amikor megláttam a
csontos madárijesztőt, ahogy kínok közt vonszolja magát, a levegőben lógatva hasznavehetetlen
lábát, egyszerre esztelenségnek tűntek tegnapi merész szavaim.
– Rendben van – mondtam. – Állítsák ide. Itt jó lesz. – Nem messze, a fűben feküdt a tálcám a
fűrésszel, a kloroformmal, a kötszerekkel, a tamponokkal és a jodoformmal. Elhoztam a hosszú
kötelemet is, amellyel földre szoktuk vinni a szarvasmarhákat, de volt egy olyan érzésem, hogy
Nellie-nél nem lesz rá szükség.
Igazam volt. A pofájára tettem a maszkot, kloroformot öntöttem a szivacsra, és a nagy, fehér tehén
szinte hálásan rogyott le a hűvös zöld pázsitra.
– A Vércsék nagy meccset játszottak szerda este – kuncogott vidáman Len. – Johnnie Nudd nem
rúgott gólt, de Len Bottomley...
– Remélem, jót cselekszünk – motyogta Birtwhistle. – Ahogy ez kitámolygott ide, hát azt
mondanám, hogy merő időpocsékolás az egész...
-...bebombázott nekik párat. – Len arca felderült az emléktől. – Szerencsések a Vércsék, hogy két
olyan játékosuk van, mint...
– Tartsa erősen azt a lábat, Len! – mordultam rá, végre az ő játékszabályaikat követve. – Maga
meg, Mr. Birtwhistle, tartsa lenn a fejét! Nem hinném ugyan, hogy mozogni fog, de ha mégis, akkor
több kloroformot adunk neki.
A tehenek jól reagálnak a kloroformos altatásra, de nem szeretem, ha túl sokáig tart az
érzéstelenítő hatása, mert visszakérődzhetik az ételt. Sietnem kellett.
Gyorsan elkötöttem a patát, olyan erősen, hogy elszorítsam az ereket, majd hátranyúltam a tálcára
a fűrészért. A könyvek tele vannak a körömamputáció alapos leírásaival, amelyekben sok szó esik
ívelt bemetszésekről, bőrtükrözésről, amely feltárja az erek hálózatát, meg hasonlókról. De én több
száz körmöt távolítottam el teljes sikerrel, és elég volt hozzá néhány gyors, határozott vágás.
Nagy levegőt vettem:
– Tartsa erősen, Len. – És munkához láttam. Néhány pillanatig csönd volt, csak a fém ritmikus
csikorgása hallatszott a csonton, majd ott feküdt a beteg köröm a fűben. Sima szarucsonk maradt a
helyén, amelynek néhány kapilláris eréből vér spriccelt elő. Egy görbe ollóval gyorsan eltávolítottam
a csontmaradványokat a második ujjpercről, azután felemeltem a lábat.
– Ezt nézzék meg! – kiáltottam. – Már csaknem szétrothadt! – És megmutattam a felbomlott
szövetet az izületben és körülötte. – Látják ezt a sok gennyet? Nem csoda, hogy szenvedett. – Hamar
felitattam a vért, megtisztogattam a felszínt, és beszórtam jodoformmal, majd vastag gézpólyát tettem
rá, és felkészültem a kötözésre.
Miközben letéptem a papirost a fehér géztekercsekről, egyszerre bűntudat fogott el. Annyira
belemelegedtem a munkámba, hogy goromba voltam velük. Nem is válaszoltam Lennek, amikor a
kedvenc csapatáról mesélt. De most, a kötözés percei alatt sort keríthetek egy kis barátságos évődésre.
– Hé, Len – mondtam –, amikor a Vércsékről beszél, sohasem emlegeti azt, amikor öt-nullára
kikaptak a Willertontól. Hogy is volt az?
A fiatalember azzal válaszolt, hogy habozás nélkül rám vetette magát, és vadul a homlokomba
öklelt. A dróthajú, busa fej támadása olyan volt, mintha egy gyapjas bika jött volna nekem; hanyatt
zuhantam a fűben. Először csillagokat láttam, de aztán elvesztettem az eszméletemet. Mielőtt
öntudatlanságba zuhantam volna, utoljára még elképedést és hitetlenkedést éreztem.
Magam is szerettem a futballt, de azt soha nem gondoltam volna, hogy Lent tettlegességre
ragadtatja a Vércsék iránti rajongása. Mindig olyan udvarias és szelíd fiúnak tűnt.
Úgy sejtem, hogy csak pár másodpercig voltam eszméletlen, de az a gyanúm, hogy sokkal tovább
feküdtem volna kiterülve a hűvös talajon, ha nem dörömböl bennem a tudat, hogy egy műtét kellős
közepén volnék, vagy mi.
Nellie még mindig békésen aludt a zöld hegyek karéjában. Birtwhistle gazda fogta a nyakát, de
közben aggodalmasan nézett rám. Len pedig arccal lefelé, ájultan feküdt a tehén hátán.
– Nem sérült meg, Doktor úr? – érdeklődött Birtwhistle.
– Nem... nem... semmi komoly. Mi történt?
– Szólnom kellett vóna. Nem bírja a vért látni. Ez a nagy anyámasszony katonája. – A farmer riadt
pillantást vetett szendergő fiára. – De sose láttam még ilyen hirtelen kinyúlni. Egyenesen felöklelte
magát.
Oldalra hengerítettem a fiatalember tehetetlen testét, és folytattam a munkát. Lassan és gondosan
végeztem a kötözést, mert fennállt a posztoperatív vérzés veszélye. Több réteg cinkoxidos
ragtapasszal koronáztam meg a művemet, majd a farmerhoz fordultam.
 – Most már leveheti róla a maszkot, Mr. Birtwhistle. Végeztünk.
Már a felszerelésemet mostam a vödörben, amikor Len felült, csaknem ugyanolyan hirtelen,
ahogyan elzuhant. Halálosam sápadt volt, de a megszokott barátságos mosolyával nézett rám.
– Mit is mondott a Vércsékről, Doktor úr?
– Semmit, Len – válaszoltam gyorsan. – Abszolúte semmit.
Három nap múlva visszamentem és levettem az eredeti kötést, ami kőkemény volt a rászáradt
vértől és váladéktól. Újra behintőporoztam a csonkot, tiszta pólyát tettem rá, és bekötöztem.
– Most már sokkal jobban érzi magát – mondtam, és Nellie tényleg jóval elégedettebbnek tűnt. Már
rá is támaszkodott egy kicsit az operált lábára – elég bizonytalanul, mintha maga sem tudná elhinni,
hogy az a szörnyűség elmúlt az életéből.
Amikor végeztem, nagyot fohászkodtam magamban. Egy dolog tehetné tönkre az operáció sikerét,
ha a gyulladás átterjedne a másik körömre. Akkor valóban nincs más hátra, mint a mészáros, és
nyomában a rettenetes csalódás.
De Nellie-nek nem ez lett a sorsa. Amikor a második kötést is levettem, csaknem begyógyult már a
lába, és utána csak sokára láttam újra, vagy öt héttel a műtét után.
Végeztem Birtwhistle malacainak beoltásával, majd – mintegy mellékesen – megkérdeztem tőle: –
És hogy van Nellie?
– Gyüjjön és nézze meg maga – válaszolta a farmer. – Pont az út menti legelőn van.
Kettesben vágtunk át a réten, ott állt a fehér tehén a társai között, lehatott fejjel, buzgón ropogtatva.
És jó sok füvet elropogtathatott azóta, hogy utoljára láttam, mert igencsak meghízott.
– Gyere, Nellie! – A farmer megbökte az oldalát a hüvelykujjával, mire a tehén tett néhány lépést,
azután megállt, és nekilátott egy újabb fűcsomónak. Sántaságnak a leghalványabb nyoma sem
mutatkozott rajta.
– Hát ez nagyszerű – mondtam. – És tejel is már?
– Mi az hogy! Megint megaggya az öt gallont! – Kivett a zsebéből egy alaposan megtömött
dohányszelencét, felnyitotta és elővarázsolt belőle egy ősrégi órát. – Tíz óra van, fiatalember. Len
most megy be a házba teát inni meg harapni valamit. Bejönne egy csészére?
Behúztam a nyakamat, és követtem őt a házba, ahol azonnal kitört a szóáradat.
– Valami nagyon vicces történt szombaton – mondta Len harsogó nevetéssel. – Walter Gimmett
volt a bíró, és két büntetőt is megadott a Vércsék ellen. És tudja, mit csináltak a fiúk? Fogták és...
– Jaj, hát nem szomorú, ami az öreg Brenttel történt? – billentette oldalra a fejét Mrs. Birtwhistle,
miközben ájtatos tekintetet vetett rám. – Szombaton temettük, és...
– Tudja, doktor úr– csatlakozott a férje is. – Azt gondútam, hogy csak a bolongyát járattya velem,
amikor aszonta, hogy fog még öt gallont adni a Nellie. Soha nem...
-...fenéken billentették a szerencsétlent. Na, az se ad több büntetőt a Vércsék ellen. De azt látnia
kellett volna...
-...ma lett volna a kilencvenedik születésnapja annak a szegény öregnek. Szerették őt a faluban, és
nagyon sokan kijöttek a temetésére. A tiszteletes azt mondta, hogy...
-...hittem vóna. Gondútam, talán magára szed egy kis húst, oszt' akkó levágjuk. De milyen hálás
vagyok magának...
Ahogy ott álltam és elfehéredő ujjpercekkel markoltam a bögrét, véletlenül megpillantottam az
arcomat a mosogató fölötti repedt tükörben. Ijesztő volt, mert üveges tekintettel meredtem a
semmibe, és szinte a felismerhetetlenségig eltorzultak a vonásaim. Valami idióta mosoly ült ki az
arcomra: nem csoda, hiszen egyszerre próbáltam lereagálni Walter bíró vicces fenéken billentését,
szegény Mr. Brent szomorú halálát és Birtwhistle gazda megható háláját Nellie operációjának
sikeréért.
Olyannyira elkedvetlenített a saját látványom, hogy hamarosan kimentettem magam, és távoztam. A
férfiak még javában falták Birtwhistle-né almás süteményeit, de akkor sem maradt abba az élénk
társalgás, amikor eljöttem. Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, hirtelen nagy béke szállt meg.
A megnyugvás érzése akkor is velem maradt, amikor beszálltam a kocsiba, kihajtottam az udvarból,
és rátértem a keskeny mellékútra. Még akkor is, amikor száz méter megtétele után leállítottam az
autót és letekertem az ablakot, hogy még egy pillantást vessek a betegemre.
Nellie most a fűben hevert. Teleette magát, és kényelmesen ledőlve kérődzött. Nincs
megnyugtatóbb látvány a farmokon dolgozó állatorvosnak, mint ez a lassú, komótos őrlés.
Egészséget jelez és megelégedettséget. A tehén rám pillantott a kőfal fölött, és a fehér fej, a nagy,
jámbor szemek csak fokozták a jelenet békéjét, kiemelték a csöndet, amely a tanyaház bábeli
nyelvzavara után körülfogott.
Nellie nem tudott beszélni, de azok a lassan mozgó állkapcsok mindent elmondtak nekem, amit
csak tudni akartam.

35.

Nem sok dolog van, ami úgy meg tud indítani, mint egy könyörgő kutya. Azt; amelyikről szó van,
egy lámpavashoz kötötték ki egy windsori üzlet előtt. A kutya mereven a bolt ajtajára szögezte a
tekintetét, csak arra várva, hogy kijöjjön a gazdája, és néma könyörgésként újra meg újra két lábra
ágaskodva pitizett.
A repülést délutánra halasztották. Így mindannyian hozzájutottunk egy kis pihenéshez, és szó mi
szó, az oktatóink is kilazíthatták feszülő idegeiket, de nekem elég volt ránéznem arra a kutyára, hogy
elfelejtsem a RAF összes nyűgét, és visszaképzeljem magam Darrowbybe.
Akkor vettük észre a kis kutyát a bódék között, amikor a piactéren ődöngtünk Siegfrieddel.
Ha nem akadt dolgunk a rendelőben, gyakran sétáltunk ki a piactérre, hogy váltsunk pár szót a
Drovers' Arms bejárata körül gyülekező farmerekkel. Néha egy-egy kintlevőségünket is sikerült
behajtanunk, vagy néhány megrendelést szereznünk a következő hétre – és ha semmi ilyesmi nem
történt, legalább élveztük a szabad levegőt.
A kis kutya azzal hívta fel magára a figyelmünket, hogy leült a süteményes bódé előtt, és pitizett.
 – Nézd csak! – mondta Siegfried. – Kíváncsi lennék, honnan került ide.
Közben a bódé tulajdonosa odadobott neki egy süteményt, amit a kutya mohón bekapott, de amikor
a férfi kijött a pult mögül, és feléje nyújtotta a kezét, a kis állat elszaladt.
Kisvártatva megállt egy másik bódénál, ahol háztáji termékeket árultak. Tojást, sajtot, vajat,
süteményt és fánkot. Habozás nélkül letelepedett, két lábra állt és kinyújtott manccsal, könyörgő
tekintettel várakozott.
Megböktem Siegfriedet:
– Oda nézz, megint kunyerál!
Kollégám bólintott.
– Igen, elbűvölő kis jószág, nem igaz? Milyen fajtának nézed?
– Szerintem keverék. Olyan, mint egy kis barna juhászkutya, de más is van benne, talán terrier.
Nem sok időbe telt, hogy odadobjanak neki egy falatot. Ezúttal közelebb mentünk hozzá, és
behízelgő hangon megszólítottam:
– Hahó, kiskutya! –, és egy méterre tőle leguggoltam. – Gyere ide, hadd nézzelek meg!
Felém fordult, és egy pillanatra rám emelte barátságos, barna szemét és kivételesen bájos kis
pofáját. Szavaimra válaszul megcsóválta a bojtos farkát, de amint pár centit közelítettem hozzá,
elfordult és minden sietség nélkül elindult a piaci tömegben, amíg szem elől nem veszítettük. Nem
akartam terveket szőni a találkozásunkról, mert nem tudtam igazán eligazodni Siegfried kisállatokkal
kapcsolatos nézetein. Elsősorban a lovak érdekelték, és sokszor mulattatta, hogy én mennyire
odavagyok a kutyákért és a macskákért.
Tény, hogy akkoriban Siegfried erősen ellenezte a házi kedvencek tartásának még a gondolatát is.
Meglehetősen ingerülten reagált a témára, megveszekedett ostobaságnak nevezte – ezzel szemben az
autójában öt válogatott eb utazott vele mindenhová. Most, harmincöt évvel később, már igen erősen
pártolja a kisállattartást, de már csak egy kutyája van. Tehát nehéz lett volna kiszámítanom a
reakcióját, így inkább visszafogtam magam, és nem követtem a kis állatot.
Ahogy álltam ott, egy fiatal rendőr jött oda hozzám.
– Egész délelőtt figyeltem, hogy koldul az a kis kutya a bódék között – mondta. – De nekem sem
sikerült közelebb jutnom hozzá, mint magának.
– Igen, elég furcsa. Láthatóan barátkozó, mégis fél. Kíváncsi vagyok, ki lehet a gazdája.
– Szerintem kóbor kutya, doktor úr. Érdekelnek a kutyák, és azt gondolom, hogy mindegyiket
ismerem a környéken. De ezt még sohasem láttam.
Bólintottam.
– Biztos, hogy igaza van. Sok minden történhetett. Talán rosszul bántak vele és megszökött, vagy
kidobták egy kocsiból.
– Igen – válaszolta. – Vannak ilyen kedves népek. Elfacsarodik a szívem, ha eszembe jut, hogy
képesek kitenni egy védtelen állatot, hogy éljen meg, ahogy tud. Többször is megpróbáltam
megfogni, de nem sikerült.
 Egész nap nem tudtam kiverni a fejemből a kutyát; még este, az ágyban sem szabadulhattam a kis
barna jószág képétől, aki magányosan bolyong a nagyvilágban és úgy kér segítséget, ahogy tud.
Akkoriban még agglegény voltam, és azon a héten, péntek este alaposan kicsíptük magunkat
Siegfrieddel, mert a tíz mérföldre lévő East Hirdsley vadászbáljába készültünk. Az öltözködés abban
az időben nehéz feladat volt, mert még a keményített ingmellek és a magas, merev gallérok járták,
így a gombokkal vesződő Siegfried szobájából válogatott szitkok szűrődtek ki.
Én még nála is rosszabb helyzetben voltam, mert kinőttem az öltönyömet, és miután sikerült
begombolnom a fojtogatóan szoros gallért, még bele kellett préselnem magam a szmokingba, amely
hónaljban kegyetlenül vágott. Amikor, minden nehézséget legyőzve, végre teljes díszben voltam, és
óvatosan meg akartam próbálkozni néhány lélegzetvétellel, megszólalt a telefon. Az a fiatal rendőr
jelentkezett, akivel a téren beszélgettem.
– Itt van nálunk az a kutya, doktor úr! Tudja, amelyik a piactéren koldult.
– Tényleg? Ezek szerint valakinek sikerült megfognia.
Csönd lett a vonalban.
– Nem, nem éppen. Az út mentén talált rá az egyik emberünk a várostól egy mérföldnyire, és
behozta ide. Baleset érte.
Szóltam Siegfriednek, aki az órájára nézett.
– Mindig ilyenkor adódik valami, nem igaz, James? Amikor éppen indulni akarunk. Kilenc óra
van, és már úton kéne lennünk. – Gondolkozott egy pillanatig. – Mindegy, ugorj oda és nézd meg, én
itt várlak. Jobb volna, ha együtt mehetnénk el abba a bálba.
Útban a rendőrőrsre forrón kívántam, hogy ne legyen túl sok tennivalóm. Ez a vadászbál sokat
jelentett a főnökömnek, mert ott összegyűlt a vadásztársaság az egész környékről, és bár Siegfried
alig táncolt, mindig remekül érezte magát, mert végre rokonlelkekkel társaloghatott és iszogathatott.
Ezen kívül pedig meg volt győződve róla, hogy üzleti szempontból is előnyös a társasági érintkezés a
kliensekkel.
A kennelek az őrs mögött, az udvar végében voltak. A rendőr odavezetett, és kinyitotta előttem az
ajtót. A kis kutya nagyon csöndesen feküdt az egy szál égővel megvilágított helyiségben, és amikor
lehajoltam és megsimogattam barna bundáját, a farkával bágyadtan végigsöpört a szalmaágyon.
– Farkat csóválni mindenesetre még tud – mondtam.
A rendőr bólintott.
– Hát, semmi kétség, hogy barátságos kis jószág.
Megpróbáltam őt lehetőleg úgy megvizsgálni, hogy ne érjek hozzá. Nem akartam fájdalmat okozni
neki, és elsőre nem látszott, hogy mennyire súlyos a sérülése. De bizonyos dolgok így is
nyilvánvalóak voltak: számos horzsolást láttam, és ahogy behajlott a hátsó lába, az eltéveszthetetlenül
törésre utalt, ráadásul véres volt a szája.
Ez egy fogsérüléstől is lehetett, ezért gyöngéden felemeltem a fejét, hogy belenézhessek a szájába.
A jobb oldalán feküdt, és ahogy elfordítottam a fejét, úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak
volna.
 A jobb szeme kifordult az üregéből, és úgy lógott a pofacsont fölött, mint valami szörnyű kinövés,
egy nagy, csillogó gömb a szemfehérje mögé begyűrődött szemhéjakkal.
Úgy tűnt, hogy nagyon régóta guggolok már ott a perverz látványtól lenyűgözve; teltek a
másodpercek, és én csak bámultam bele a kis kutya képébe, ő pedig visszanézett rám – az ép, barna
szeméből bizalom sugárzott, míg a másik, torz szemgolyó kifejezéstelenül meredt a semmibe.
A rendőr hangja törte meg a révületemet.
– Csúnya állapotban van, igaz?
– Igen... igen... egy autó üthette el, és a sebekből ítélve még vonszolhatta is egy darabig.
– Mi a véleménye, doktor úr?
Tudtam, mire céloz. Az egyetlen ésszerű dolog az lett volna, ha kiiktatjuk ezt a senkinek sem kellő
teremtményt a világból. Súlyosan megsebesült, ráadásul valószínűleg nem tartozik sehová. Egy nagy
adag gyorsan ható altató, és megszűnnének a fájdalmai, én pedig mehetnék a bálomba.
De a rendőr nem mondott semmi ilyesmit. Talán ő is belenézett abba a mélységes bizalmat tükröző
fél szembe.
Gyorsan fölálltam.
– Használhatnám a telefont?
A vonal másik végén türelmetlenség hallatszott Siegfried hangjában:
– A pokolba, James, már fél tíz van! Ha oda akarunk érni, azonnal el kell indulnunk, különben
megette a fene az egészet. Egy kóbor kutya, súlyos sebekkel? Nem értem, mi itt a probléma.
– Tudom, Siegfried. Sajnálom, hogy feltartalak, de nem tudok dönteni. Szeretném, ha idejönnél és
megnéznéd.
Csönd, majd egy hosszú sóhaj.
– Rendben van, James. Öt percen belül ott vagyok.
Belépése kisebb felbolydulást okozott a rendőrőrsön. Siegfried még a munkaruhájában is
választékos külsővel rendelkezett, de amikor frissen mosdva és borotválkozva, a ragyogó fehér ing
és fekete nyakkendő fölé vetett teveszőr felöltőben beviharzott az őrsre, úgy festett, akár egy earl.
Tiszteletteljes pillantások kereszttüzében vonult ki az udvarra egy rendőr vezetésével.
– Erre tessék, uram – mondta a fiatalember, és megint átvágtunk az udvaron.
Siegfried nem szólt semmit. Lehajolt a kutyához, és ugyanúgy érintés nélkül kezdte vizsgálgatni,
akárcsak én. Majd óvatosan fölemelte a fejét, és meglátta a szörnyű szemet.
– Istenem! – mondta részvéttel, és a hang hallatán a hosszú, borzas farok végigsöpört a padlón.
Siegfried néhány másodpercig szótlanul bámult a kutya képébe; a csöndben csak a szalma zizegése
hallatszott, ahogy az állat a farkát csóválta.
Főnököm végül fölegyenesedett.
– Vigyük be – mormolta.
A rendelőben elaltattuk a kis jószágot, és amikor már öntudatlanul feküdt az asztalon, végre
alaposan megvizsgálhattuk. Pár perc múltán Siegfried visszahelyezte a sztetoszkópot a fehér köpenye
zsebébe, és mindkét tenyerét kitámasztotta az asztalon.
– Kifordult szemgolyó, combcsonttörés, ismeretlen számú horzsolás, törött körmök. Ez legalább
éjfélig el fog tartani kettőnknek.
Nem válaszoltam.
A főnököm meglazította a fekete nyakkendőt, és kigombolta a legfelső inggombját. Lefejtette
magáról a gallért, és felakasztotta a műtőslámpa keresztrúdjára.
– Micsoda megkönnyebbülés! – motyogta, és elkezdte kipakolni a varróeszközöket.
Ránéztem az asztal felett.
– És mi lesz a vadászbállal?
– A fenébe a vadászbállal! – felelte Siegfried. – Lássunk munkához!
Hozzáláttunk, és ez jó időre lefoglalt minket. Én is felakasztottam a galléromat a kollégámé mellé,
majd a szemmel kezdtük. Tudtam, hogy ugyanarra gondolunk mind a ketten: mielőtt bármit mást
csinálnánk, ettől a borzadálytól kell megszabadulnunk.
Én benedvesítettem a nagy szemgolyót, és széthúztam a szemhéjakat, míg Siegfried finoman
visszamesterkedte a szemet az üregébe.
Fellégeztem, amikor a helyére került, és már csak a szaruhártya volt látható.
Siegfried elégedetten kuncogott.
– Szinte úgy fest, mint egy rendes szem, nem igaz? – Fogta az opthalmoszkópot, és belenézett.
– Nem látok nagyobb kárt, még az is lehet, hogy olyan lesz, mint régen. De a biztonság kedvéért
pár napra összevarrjuk a szemhéjakat.
A törött sípcsont két fele csúnyán elvált egymástól, és sokat kellett bajlódnunk, amíg sikerült
pontosan összeillesztenünk őket, mielőtt begipszeltük volna a végtagot. De végül ezzel is megvoltunk,
és nekiláthattunk a számos vágás és horzsolás összeöltésének.
A munkának ezt a részét már külön-külön végeztük, és hosszú ideig nem hallatszott más a műtőben,
mint az ollók csattogása, amelyekkel levágtuk a barna szőrt a sebek körül. Tudtuk, hogy szinte
bizonyosan fizetség nélkül dolgozunk, de a legzavaróbb mégis az a gondolat volt, hogy végül
hiábavalónak bizonyulhat minden erőfeszítésünk, mert el kell az állatot altatnunk. Egyelőre azonban a
rendőrség felügyelete alatt állt; csak ha tíz napig senki sem jelentkezik érte, akkor jön az eutanázia.
De ha az egykori tulajdonosokat valóban érdekelte volna a sorsa, akkor miért nem próbáltak
kérdezősködni utána a rendőrségnél, még mielőtt...
Éjfél múlt, mire befejeztük a munkát és elmostuk a műszereket. Siegfried beledobta az utolsó
varrótűt is a tálba, és szemügyre vette az alvó állatot.
– Azt hiszem, kezd magához térni – mondta. – Vigyük át a tűzhöz, és igyunk egyet, amíg felébred.
Pokrócra tettük, majd átcipeltük a kutyát a nappaliba, és lefektettük a szőnyegen a vörösen izzó
széndarabok előtt. Kollégám felnyúlt a kandallópárkány fölötti üvegajtós szekrénybe, elővette a
whiskys üveget és két poharat. Itallal a kézben, gallér nélkül, még mindig ingujjban, fehér,
keményített ingmellben és paszomántos nadrágban voltunk, ami az elszalasztott bálra emlékeztetett
minket; hátradőltünk a székben a kandalló két oldalán, míg kettőnk között békésen aludt a betegünk.
Már sokkal megnyugtatóbb látványt nyújtott. Egyik szemét lezárták a védő öltések, a hátsó lába
mereven nyúlt el a fehér gipszben, de rendes, tiszta, ápolt külsőt mutatott. Úgy festett, mintha tartozna
valahová – noha efelől persze komoly kétségeink voltak.
Csaknem hajnali egy óra lett, és már jócskán a fenekére néztünk a palacknak, amikor megmozdult
a kócos, barna fej.
Siegfried előrehajolt, és megérintette az állat egyik fülét, mire a farka azonnal végigsöpört a
szőnyegen, és rózsaszínű nyelvével megnyalta Siegfried ujjait.
– Mennyire aranyos ez a kis kutya – mormolta kollégám, de valahogy messziről jött a hangja.
Tudtam, hogy ő is aggódik.
Két nappal később kiszedtem a varratokat a szemhéjból, és örömmel fedeztem fel alattuk az ép
szemet.
A fiatal rendőr velem együtt örült.
– Nézze meg az ember! – kiáltott föl. – Meg nem lehet mondani, hogy bármi baj érte.
– Igen, csodálatosan rendbe jött. És eltűnt az összes duzzanat és bevérzés is. – Egy pillanatig
tétováztam. – Érdeklődött már utána valaki?
Megrázta a fejét.
– Még senki. De van még nyolc napunk, és mi addig is gondját viseljük.
Többször is felkerestem a rendőrőrsöt, és a kis állat leplezetlen örömmel üdvözölt. Minden
félelme elpárolgott, begipszelt lábára állva rám támaszkodott a mancsával, és hevesen csóválta a
farkát.
De ahogy telt az idő, úgy erősödtek bennem a rossz sejtelmek, és a tizedik napon szinte rettegve
léptem be a rendőrőrsre. Nem hallottam semmit. A lépés elkerülhetetlen volt. Elaltatni egy öreg vagy
gyógyíthatatlan beteg kutyát gyakran könyörületes cselekedet, de egy fiatal, egészséges kutya estében
elviselhetetlen. Gyűlöltem, de ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyek alól nem bújhat ki az
állatorvos.
A fiatal rendőr ott állt az ajtóban.
– Még mindig semmi hír? – kérdeztem, mire megrázta a fejét. Bementem a kennelbe, és a kis,
kócos jószág megint felugrott rám, s ragyogó szemmel, nyitott szájjal az arcomba nevetett.
Gyorsan elfordultam.
– Azonnal meg kell tennem, különben nem leszek képes rá.
– Doktor úr– a rendőr a karomra tette a kezét –, úgy gondoltam, hogy magamhoz veszem.
– Igen? – bámultam rá.
– Úgy van. Sok kóbor kutya fordul meg itt, és hiába sajnálom őket, nem szerezhetünk
mindegyiknek otthont, igaz?
– Sajnos, igaz – válaszoltam. – Nekem is ez a problémám.
 Lassan bólogatott.
– De valahogy ez más, és úgy érzem, hogy a legjobbkor érkezett. Van két kislányom, akik
állandóan rágják a fülemet, hogy szerezzek nekik egy kutyát. Ez a kis jószág éppen jó lenne.
Forró megkönnyebbülés öntött el.
– Tökéletesen egyetértek. Valóban nagyon jó természetű kutya. Lefogadom, hogy remekül ki fog
jönni a gyerekekkel.
– Jó, akkor ez el van intézve. Gondoltam, hogy azért kikérem a tanácsát. – És boldogan
mosolygott.
Úgy néztem rám, mintha most látnám először.
– Hogy hívják?
– Phelps – válaszolta –, Phelps közrendőr.
Jóképű, fiatal fickó volt, tiszta arcú, vidám, kék szemű, és szolid megbízhatóságot árasztott maga
körül. Alig tudtam megállni, hogy ne kezdjem el szorongatni a kezét és veregetni a vállát. De sikerült
megőriznem orvosi méltóságomat.
– Nos, ez remek. – Lehajoltam és megsimogattam a kis kutyát. – Ne felejtse el behozni a rendelőbe
tíz nap múlva, hogy kivegyük a varratokat, és egy hónap után a gipszet is leveszem.
Végül Siegfried szedte ki a varratokat, és én csak négy héttel később láttam viszont a páciensünket.
Phelps közrendőr nemcsak a kutyát, hanem a négy– és hatéves kislányokat is magával hozta.
– Azt mondta, hogy ilyentájt lehet levenni róla a gipszet – közölte, és én bólintottam.
Lenézett a gyerekekre.
– Akkor rajta, tegyétek fel az asztalra.
A kislányok lelkesen nyalábolták át új kedvencüket, és miközben ráemelték az asztalra, a kutya
boldogan csóválta a farkát, és széles mosolyra húzódott a szája.
– Úgy tűnik, bevált a terve – mondtam.
Elmosolyodott.
– Az nem kifejezés. Imádják egymást. El sem tudom mondani, mennyi örömöt szerez nekünk.
Családtag lett nálunk.
Fogtam a kis fűrészemet, és nyiszálni kezdtem a gipszet.
– Ez fordítva is igaz lehet – mondtam. – Egy kutyának szerető otthonra van szüksége.
– Hát, ennél szeretőbbre aligha találhatott volna. – Végigsimított a barna bundán, és nevetve
szólította meg a kis kutyát.
– Így jár az, kisöreg, aki koldulni mer a piacon: a törvény kezére jut!

36.

Amikor beléptem a RAF-hoz, volt egy titkos félelmem. Egész életemben szédülős voltam, és még
ma is elég lenéznem akár a legkisebb magasságból, hogy elfogjon ez a félelmetes pánikérzés. Mi lesz
akkor, gondoltam, ha majd repülni fogok?
Nem lett semmi. A legteljesebb nyugalommal tudtam letekinteni a nyitott pilótaülésből az alattam
elterülő sok száz méteres mélységbe, tehát a félelmem alaptalannak bizonyult.
Állatorvosi praxisomban is voltak azonban félelmeim; eleinte a Mezőgazdasági Minisztériumtól
való rettegés szorította leginkább a szívemet.
Lehet, hogy különösen hangzik, de így igaz. A papírmunka ijesztett meg – az a rengeteg
nyomtatvány. Ami a minisztériumi munka gyakorlati részét illeti, szerénytelenül kijelenthetem: azzal
sosem volt gondom. Gondolataim gyakorta forogtak a tuberkulin-tesztek körül, amelyeket el kellett
végeznem – lenyírni egy kis területet pontosan a megfelelő helyen az állat nyakán, bevezetni a tűt a
vastag bőrbe, és befecskendezni egytized köbcenti oltást.
Hill gazda farmján történt, hogy elégedetten figyeltem az injekciós tű nyomán megjelenő
intrakután „borsót”. Ha ez feltűnt a bőr alatt, akkor tudtam, hogy rendben elvégeztem a feladatot.
– Ez a hatvanötös – mondta a farmer, majd enyhén sértett kifejezés jelent meg az arcán, amikor
látta, hogy ellenőrzöm a számot az állat fülében.
– Csak az idejét vesztegeti, doktor úr. Megvan a teljes lista, minden a legnagyobb rendben. Direkt
magának írtam le, hogy magával vihesse.
Nekem azért voltak kételyeim. Minden farmer meg volt győződve arról, hogy hibátlan az állomány
nyilvántartása, de én többször is pórul jártam már. Mintha sajátos tehetségem lett volna ahhoz, hogy
az összes lehetséges adminisztrációs hibát elkövessem, és ehhez nem volt szükségem a farmerek
segítségére.
De mégis... nagy volt a kísértés. Ránéztem a durva ujjak között tartott hosszú számsorra. Ha
elfogadnám a listát, rengeteg időt takaríthatnék meg. Még több mint ötven állat várt rám itt, és további
két csordát kellett volna tesztelnem még ebéd előtt.
Az órámra pillantottam. A fenébe is! Tetemes csúszásban voltam, és a tehetetlen bosszúság jól
ismert érzése fogott el.
– Rendben, Mr. Hill, elfogadom és nagyon köszönöm. – A zsebembe tettem a papírost és elindultam
az istállóban, viharsebesen megnyírva és beoltva az állatokat.
Egy héttel később a következő rémisztő üzenet várt a határidőnaplómban: „Hívja fel a
minisztériumot!” E Miss Harbottle kézírásával bejegyzett mondat mindannyiszor megfagyasztotta
bennem a vért. Egyszerűen csak annyit jelentett, hogy telefonálnom kell a Mezőgazdasági
Minisztérium helyi hivatalába, de valahányszor a titkárnőnk leírta ezeket a szavakat, tudtam, hogy
már megint bajban vagyok. Remegő kézzel nyúltam a kagyló felé.
Most is, mint mindig, Kitty Pattison vette fel a telefont, és sajnálkozást éreztem ki a hangjából. Ez a
kedves lány irányította az iroda személyzetét, és mindent tudott a vétkeimről. Igaz, hogy ha valami
apró-cseprő dologról volt szó, akkor néha ő maga hozta a tudomásomra, de ha igazán súlyos bűnt
követtem el, akkor a főnökével, Charles Harcourt körzeti felügyelővel kellett beszélnem.
– Á, doktor úr! – üdvözölt Kitty vidáman. Tudtam, hogy együtt érez velem, de ez mit sem segített
rajtam. – Mr. Harcourt szeretne magával beszélni.
Na tessék! Ettől a baljós mondattól mindig elállt a szívverésem.
– Köszönöm – mondtam rekedtem, és egy örökkévalóságig vártam, amíg odakapcsoltak.
– Herriot! – dörgött bele a hang a telefonba. Nyeltem egyet.
– Jó napot, Mr. Harcourt! Hogy van?
– Megmondhatom önnek, hogy vagyok. Rohadt ideges vagyok, ha éppen tudni akarja! Nagyon is el
tudtam képzelni a jóképű, kolerikusan elszíneződött arcot, amint még vörösebbre változik, és
szikrákat hány a szeme. – Sőt, rohadtul dühös vagyok!
– Jaj, istenem!
– Maga csak ne jajgasson. Legutóbb is ezt tette, amikor állítólag azt a Frankland-tehenet tesztelte,
amelyik akkor már két éve megdöglött! Ez igen figyelemre méltó volt, kíváncsi lennék, hogy
csinálta. Most pedig ellenőrzöm a High View-i Hill-farmon végzett tesztjét, és itt van két tehén, a 74-
es és a 103-as, akiket maga, úgymond, beoltott. De a nyilvántartásunkból kiderül, hogy mind a kettőt
eladták hat hónappal ezelőtt a brawtoni állatvásáron. Egyszóval maga újabb orvosi csodát produkált!
– Sajnálom...
– Ne sajnálja, barátom, ez igazán fantasztikus teljesítmény volt magától! Itt vannak előttem a
számok, a bőrvastagság, az összes adat. Látom, hogy mindkét állatot vékony bőrűnek találta, jóllehet
abban az időben tíz kilométerre voltak onnét. Ilyen messzire ellátni nem csekélység!
– Nos, én...
– Elég, Herriot. Ne mentegetőzzék. Elegem van ebből a komédiából. Még egyszer és utoljára
közlöm magával, és remélem, hogy megértett. – Szünetet tartott, és én szinte láttam, hogyan húzza ki
széles vállát, miközben belemordul a telefonba: – Nézzen bele az álllatnak abba a rohadt fülébe!
Sietve válaszoltam:
– Ezt fogom tenni, Mr. Harcourt, biztosíthatom róla, hogy mostantól...
– Rendben, rendben, de van itt még valami.
– Még valami?
– Igen, még nem fejeztem be. – A hang fáradt színezetet öltött. – Megkérhetem, hogy próbáljon
visszaemlékezni, melyik tehenet helyezte a TB-rendelet hatálya alá a Low Parks-i Wilson-farmon?
A tenyerembe vájtam a körmömet. Veszélyes vizek felé hajóztunk.
– Igen. Emlékszem rá.
– Hát akkor, Herriot fiam, emlékszik-e arra a kis beszélgetésre, amelyet a nyomtatványokról
folytattunk? – Charles megpróbált türelmes lenni, mert jól nevelt ember volt, de ez sokba került neki.
– Nem mondtam akkor, hogy nyújtson be valamit?
– De igen, persze.
– Akkor miért nem küldte be a mészáros tanúsítványát?
– A tanúsítványt... nem küldtem...?
 – Nem, nem küldte – mondta. – És ezt őszintén szólva nem értem. Lépésről lépésre végigvettem
magával legutóbb, amikor szintén elfelejtette benyújtani az értékbecslési megállapodás egy példányát.
– Jaj, tényleg sajnálom.
Mély sóhaj hallatszott a vonal másik végén.
– És ehhez nincs mit hozzátenni. – Elhallgatott. – Megmondom, mit fogunk csinálni. Menjünk
végig még egyszer a folyamaton, rendben van?
– Igen, hát persze.
– Helyes – mondta. – Először is, ha fertőzött állatot talál, kitölti a B 205-ös űrlapot, amely az állat
elzárását és elkülönítését előíró végzés. Ezután – és hallottam, ahogyan az ujján számolja a felsorolt
pontokat – következik a B 207-es űrlap C változatának kitöltése, a felszólítás az állat levágására. Majd
a B 208-as D változata, azaz a halotti bizonyítvány. Azután a B 196-os, az állatorvosi felügyelő
jelentése. Azután a B 209-es, az értékbecslési megállapodás, míg abban az esetben, ha a tulajdonos
ellenkezik, ott van a B 213-as, az értékbecslő kirendelése. Azután a B 212-es, az értesítés a
tulajdonosnak a vágás helyéről és idejéről, végül a B 230-as a kötelező tisztításról és fertőtlenítésről.
A fenébe, ezt egy gyerek is meg tudja jegyezni. Pofonegyszerű, nem igaz?
– Igen, igen, hogyne, tökéletesen. – Nekem a legkevésbé sem volt egyszerű, de ezt bölcsen
elhallgattam. Harcourt eddigre szépen lenyugodott, nem akartam újra feltüzelni.
– Nos, nagyon köszönöm, Mr. Harcourt – mondtam. – Igyekezni fogok, hogy többé ne legyen
semmi gond. – Azzal az érzéssel tettem le a telefont, hogy sokkal rosszabbul is alakulhattak volna a
dolgok, de ezzel együtt még jó ideig feszültek az idegeim. Az volt a legfőbb baj, hogy a
minisztériumi munkára kétségbeejtően szüksége volt a gyakorló állatorvosnak. Azokban a
bizonytalan időkben ez volt az első számú kereseti forrásunk: a TB-rendelet végrehajtása. Amikor
fertőzött tehenet talált az állatorvos, kötelessége volt gondoskodnia arról, hogy az állatot azonnal
levágják, mert a teje veszélyt jelentett az emberekre. Ez egyszerűen hangzik, de sajnos a törvény azt is
előírta, hogy minden egyes boldogtalan állat balsorsának egész tengernyi nyomtatvány kitöltésével
kell emléket állítani.
Nemcsak az volt a gond, hogy olyan sok űrlap volt, de ráadásul ezeket döbbenetesen sok helyre
kellett megküldeni. Néha az volt a benyomásom, hogy csak nagyon kevesen vannak Angliában, akik
nem kapnak belőlük. Charles Harcourt mellett az érintett farmer, a rendőrség, a minisztériumi
főosztály, a mészáros és a helyi hatóság is szerepelt a címzettek között. És csaknem mindig sikerült
megfeledkeznem valamelyikükről. Visszatérő rémálmaimban a piactér közepén láttam magamat,
amint hisztérikusan nevetve nyomtatványokat szórok szét az arra járók között. Ráadásul a mai
eszemmel nehéz elhinnem, miért is csináltam, amikor e sok testi-lelki megpróbáltatás mindössze egy
guinea tizenhat pennyt hozott a konyhára egy-egy elhalálozott jószág után.
Alig két nappal a kerületi felügyelővel folytatott eszmecsere után újabb tehenet kellett a TB-
rendelet hatálya alá helyeznem. Amikor az űrlapok kitöltésére került a sor, aggodalommal eltelve
ültem le a rendelő asztalához, újra meg újra végigmentem minden papíron, majd sorba rendeztem és
egyenként borítékoltam őket. Ezúttal nem lehetett bennük hiba.
Magam vittem el a postára, és néma fohász kíséretében dobtam be őket a postaládába. Charles
másnap reggel megkapja, és hamarosan kiderül, ha megint elkövettem valamit. Amikor két nap is
eseménytelenül telt el, már azt hittem, hogy biztonságban vagyok, de amikor a harmadik nap
délelőttjén két vizit között beugrottam a rendelőbe, a következő üzenet fogadott: „Hívja fel a
minisztériumot!”
Kitty Pattison hangja feszültnek tűnt. És még csak meg sem próbálta leplezni.
– Ó, igen, doktor úr– mondta sietősen. – Mr. Harcourt kért meg, hogy telefonáljak magának. Máris
kapcsolom.
Csaknem megállt a szívem, miközben a szokásos üvöltésre vártam, de amikor egy nyugodt hang
szólalt meg a vonalban, csak még jobban megrémültem.
– Jó napot, Herriot. – Charles kurta volt és személytelen. – Arról a tehénről szeretnék magával
beszélni, amelyikre a legutóbb alkalmazta a rendeletet.
– Igen? – nyögtem.
– De nem telefonon át. Azt szeretném, ha bejönne ide a hivatalba.
– A... hivatalba?
– Igen, méghozzá most rögtön, ha lehet.
Letettem a telefont, és remegő térdekkel mentem ki a kocsihoz. Charles Harcourt ezúttal valóban ki
van borulva. Valami visszafojtott dühöt éreztem a hangjában, és hogy be kell mennem a hivatalba... ez
csak a legsúlyosabb kihágás esetén fordult elő.
Húsz perccel később már a minisztérium kirendeltségének folyosóján visszhangoztak a lépteim.
Mereven mozogtam, akár a halálraítélt, miközben elhaladtam az ablakok előtt, amelyek mögött a
gépírónők dolgoztak, majd megálltam a folyosó végén a „Kerületi felügyelő” feliratú ajtónál.
Vettem egy utolsó, szorongó lélegzetet, és bekopogtam.
– Jöjjön be. – A hang még mindig nyugodt és fegyelmezett volt. Charles mosolytalanul nézett fel az
íróasztalától, amikor beléptem. Hellyel kínált, de közben jeges pillantást vetett rám.
– Herriot! – kezdte. – Most aztán tényleg benne van a slamasztikában!
Charles annak idején őrnagy volt a pandzsábi lövészeknél, és ebben a pillanatban úgy nézett ki
mintha még mindig az volna. Jó külsejű férfi, tiszta arcú, pirospozsgás, erőteljes arccsonttal a
határozott áll fölött. A vészterhesen villogó szempárba nézve az ötlött fel bennem, hogy csak egy
bolond húzna ujjat egy ilyen emberrel – és közben megvolt az a rossz sejtelmem, hogy én pontosan
ezt tettem. Kiszáradt torokkal várakoztam.
– Tudja, Herriot – folytatta –, a legutóbbi telefonbeszélgetésünk után a TB-nyomtatványok-ról, azt
hittem, hogy végre egy kis nyugtom lesz magától.
– Nyugta...?
– Igen, tudom, hogy ostobaság volt részemről, de miután nem sajnáltam az időt, hogy végigmenjek
magával a folyamaton, tényleg azt gondoltam, hogy odafigyel rám.
– Én odafigyeltem!
– Igen? Remek. – Hervasztó pillantást vetett rám. – Ez esetben feltételezem, hogy még nagyobb
ostobaság volt tőlem arra számítani, hogy betartja az utasításaimat. Balgaságomban azt hittem, hogy
érdekli mindaz, amit elmondtam.
– Mr. Harcourt, én tényleg...
– Akkor miért – dörrent rám minden előzetes figyelmeztetés nélkül, akkorát csapva nagy öklével
az asztalra, hogy táncba kezdtek a tollak és a tintatartók –, mi a fészkes fenéért szórakozik velem?
Ellenálltam a vágynak, hogy megfutamodjam.
– Szórakozom... nem egészen értem...
– Nem?! – Továbbra is az asztalt verte. – Akkor majd elmondom magának. Az egyik állatorvosi
felügyelő kint járt azon a farmon, és azt tapasztalta, hogy maga nem rendelte el a tisztítást és
fertőtlenítést.
– Nem tettem volna?
– Nem, bizony hogy nem tette! Nem a farmernek juttatta el a felszólítást, hanem ideküldte nekem.
Azt akarta talán, hogy én menjek ki és fertőtlenítsem azt a helyet, igen? Szeretné, ha megjelennék ott,
fognám a slagot és... csak mondja, ha ez a kívánsága, mert máris indulok!
– Jaj, nem, nem, dehogy!
Harcourt láthatóan nem volt megelégedve a hatalmas zajjal, mert most már mindkét kezével verte
az asztalt, fülsiketítően dobolva a fán, miközben vadul szikrázott a szeme.
– Herriot! – bömbölte. – Már csak egy dolgot szeretnék megtudni magától. Kell magának ez a
rohadt munka, vagy sem? Csak mondja meg, és én kiadom valaki másnak. Akkor talán
mindkettőnknek nyugodtabb lehetne az élete!
– Kérem, Mr. Harcourt, szavamat adom önnek, hogy... én... mi... mi tényleg akarjuk ezt a munkát. –
És ezt a legteljesebb őszinteséggel mondhattam.
A nagy ember visszasüppedt a székébe, és néhány pillanatig némán méregetett. Aztán az órájára
nézett.
– Tíz perccel múlt dél – mormolta. – Itt az ideje, hogy igyunk egy sört ebéd előtt a Vörös
Oroszlánban.
A kocsmában nagyot húzott a poharából, gondosan visszatette maga elé az asztalra, aztán elgyötört
tekintettel fordult felém.
– Tudja, Herriot, néha szívből kívánom, hogy hagyjon fel ezzel a dologgal. Látja, mennyire ki tud
hozni a sodromból.
Hittem neki. Az arca mintha veszített volna egy kicsit a színéből, és enyhén reszketett a keze,
amikor ismét fölemelte a poharat.
– Őszintén sajnálom, Mr. Harcourt, nem tudom, hogyan fordulhatott elő. Ezúttal mindent
megpróbáltam, hogy jól menjen, és a jövőben is mindent el fogok követni, hogy ne okozzak galibát.
Bólintott néhányat, majd megragadta a vállamat.
– Jó, jó... igyunk rá még egyet.
Odament a pulthoz, meghozta az italokat, majd egy barna borítékot húzott elő a zsebéből.
 – Egy kis nászajándék, Herriot. Hallottam, hogy nemrégiben nősült, fogadja el ezt a feleségemtől
és tőlem a jókívánságainkkal együtt.
Nem tudtam, mit mondjak. Kibontottam a csomagolópapírt, és egy kis barométert pillantottam
meg.
Elöntött a szégyen, és kinyögtem pár köszönő szót. Ez az ember a minisztérium területi
kirendeltségének volt a vezetője, én pedig az ő legújabb és legalacsonyabb rangú beosztottja. Ez még
hagyján, de biztos voltam abban, hogy több gondot okoztam neki, mint az összes alárendeltje
együttvéve – olyan voltam, mint egy elemi csapás. Semmilyen értelmes oka nem lehetett annak, hogy
barométert ajándékozzon nekem.
Ez az élmény csak fokozta rettegésemet a nyomtatványoktól, olyannyira, hogy forrón reméltem: jó
sokáig nem lesz dolgom tüdővészes állattal. Ám úgy rendelte a sors, hogy a következő napokban
egymást érték a klinikai vizsgálatok, és én az elkerülhetetlenség érzésével szemrevételeztem Mr.
Moverley ayrshire-i tehenét.
A halk köhécselés állított meg, és késztetett arra, hogy alaposabban is megnézzem, ami nagyon
gyorsan lelohasztotta a kedvemet. Újabb eset: a csontos testre ráfeszül a bőr, a légzése kissé szapora,
és hallom azt a mély hangú köhögést is. Szerencsére ma már nem találkozni ilyen tehénnel, de
akkoriban nagyon is gyakori volt ez a betegség.
Megkerültem az állatot, és megvizsgáltam a fejénél a falat. A durva köveken tisztán látszottak az
árulkodó köpetek. Gyorsan mintát vettem belőlük egy üveglapra.
A rendelőbe visszaérkezve a Ziehl-Nielson-eljárással kezeltem a mintát, majd betettem a
tárgylemezt a mikroszkóp alá. A tuberkulózis-bacillusok apró, vörös, irizáló, halálos csoportjai csak
úgy nyüzsögtek a sejtekben. Nem mintha szükségem lett volna a bizonyítékra, de ott volt előttem.
Moverley gazda persze nem volt boldog, amikor másnap reggel közöltem vele, hogy le kell vágni
a tehenét.
– Semmi komoly, csak meghűlt egy kicsit – morogta. A farmerek sohasem örültek, ha egy
magamfajta alacsony rangú bürokrata kivonta a forgalomból egy tejelő tehenüket. – De sejtem, hogy
nincs értelme vitatkozni.
– Biztosíthatom, Mr. Moverley, hogy nincs semmi kétség. Tegnap este megvizsgáltam a mintát, és...
– Jó, ne is beszéljünk róla. – A farmer türelmetlenül legyintett. – Ha az a rohadt kormány aszondja,
hogy a tehénnek vesznie kell, akkor az úgy is lesz. De kártérítést, azt kapok, nem igaz?
– Igen, persze.
– Mennyit?
Gyors fejszámolást végeztem. A rendelet szerint az állat értékét úgy kell megszabni, mintha
jelenlegi állapotában hirdetnék meg eladásra. A minimális ár öt font, és semmi kétség, hogy ez a
kiszáradt tehén ebbe a kategóriába esik.
– A rendelet értelmében öt fontot – mondtam.
– Francokat! – válaszolta Moverley.
– Kijelölhetünk egy értékbecslőt, ha tőlem nem fogadja el.
 – Ugyan, essünk túl rajta. – Láthatóan utálkozott, én pedig nem tartottam okos dolognak közölni
vele, hogy csak egy részét kapja meg az öt fontnak, a halotti bizonyítványtól függően.
– Rendben van – mondtam. – Akkor szólok Jeff Mallocknak, hogy minél előbb jelentkezzen a
tehénért.
Kevésbé zavart, hogy népszerűtlenné váltam Moverleynél, mint a rám váró félelmetes
nyomtatványok kitöltése. A puszta gondolatától is elöntött a veríték, hogy újabb téves küldeményt
indítok útnak Charles Harcourt hivatalába.
Aztán megszállt az ihlet. Az ilyesmi nem túl gyakran esik meg velem, de most briliáns ötletem
támadt. Addig nem postázom a nyomtatványokat, amíg nem ellenőriztetem Kitty Pattisonnal.
Alig vártam, hogy beindíthassam a tervet. Szinte vidáman raktam ki magam elé az űrlapok hosszú
sorát, aláírtam őket és megcímeztem a különböző rendeltetési helyekre szánt borítékokat. Majd
felhívtam a minisztérium kirendeltségét.
Kitty kedves volt és türelmes. Biztos vagyok benne, hogy megértette: én ugyan lelkiismeretesen
végzem a munkámat, de az adminisztrációhoz analfabéta vagyok, és együtt érzett velem.
Amikor végeztem a lista beolvasásával, Kitty gratulált nekem. Szép munka, doktor úr, ezúttal
semmit nem kevert össze. Most már csak a mészáros aláírására és a halotti bizonyítványra van
szüksége, és be van fejezve a nagy mű.
– Az isten áldja meg, Kitty – mondtam. – Megnyugtatta a lelkemet.
Valóban ezt tette. A megkönnyebbülés boldog érzése áradt szét bennem. Az a tudat, hogy ezúttal
nem kell Charles visszahívásától tartanom, olyan volt, mint a felhők között áttörő nap. Dalolni volt
kedvem, miközben befordultam Mallock udvarába, és elintéztem vele, hogy elszállítsa a tehenet.
– Holnapra legyen meg, Jeff, hogy ellenőrizhessem – mondtam, és könnyű szívvel indultam
utamra.
Nem értettem, mit akarhat Moverley, amikor másnap a farm bejáratából integetett felém. Közelebb
érve láttam, hogy rendkívül felindult.
– Hé! – kiáltotta. – Most jövök a piacról, és mondja az asszony, hogy itt járt Mallock!
Mosolyogtam.
– Így van, Mr. Moverley. Hát nem emlékszik, mit mondtam, hogy ide fogom küldeni a tehénért?
– Ja, tudom én azt – szünetet tartott és rám bámult. – De nem jó tehenet vitt el!
– Nem jót... hogyhogy?
– Hát úgy, hogy nem azt a tehenet vitte el, hanem a legjobbat a csordámbúl! Egy fajtiszta ayrshire-
it! A múlt héten vettem Dumfriesban, és csak ma reggel érkezett meg.
Páni rémület fogott el. Azt mondtam a mészárosnak, hogy azt a tehenet hozza el, amelyik el van
különítve a többitől egy állásban az udvaron. Namármost természetesen az új állat is külön állásba
került, amikor megérkezett. Ijesztő tisztasággal láttam magam előtt, ahogy Jeff és az embere feltereli
a rámpán a kocsijára.
– Ezért maga a felelős! – Rázta felém az ujját fenyegetően a farmer. – Ha megöleti a jó tehenemet,
azér' maga fog felelni!
Nem kellett mondania. Nekem kell felelnem, méghozzá jó pár ember, köztük Charles Harcourt
előtt.
– Azonnal telefonálni kell a mészárszékre! – hápogtam.
A farmer legyintett.
– Már megpróbáltam, de nem vették föl. Én mondom magának, Mallock le fogja vágni, mielőtt
közbeléphetnénk. Tuggya, mit fizettem azért a tehénért?!
– Ne törődjön most ezzel! Merre ment Mallock?
– Aszongya az asszony, hogy Grampton fele, vagy tíz perccel ezelőtt.
Beindítottam a motort.
– Talán más állatokat is be kell gyűjtenie. Utána megyek.
Összeszorított foggal, kigúvadt szemmel repesztettem a gramptoni úton. A most fenyegető
katasztrófa minden eddigit fölülmúlt. A rossz űrlap is elég nagy baj, de a rossz tehén jóvátehetetlen.
Mégis megtörtént. Charles ezért keresztre fog feszíteni. Jó ember, de ezek után nem lesz más
választása, mert a minisztériumi fölöttesei úgyis megneszelik ezt szörnyű baklövést, és vért akarnak
majd látni.
Vadul, de mindhiába pásztáztam a gramptoni farmok bejáratát, amikor elhajtottam előttük, és
amikor kiértem a faluból a nyílt országútra, már elviselhetetlenre nőtt bennem a feszültség. Azt
mondogattam magamnak, hogy fölösleges reménykednem, amikor a messze távolban, egy
facsoporton túl megpillantottam Mallock furgonjának ismerős tetejét.
Magas, fakeretes jármű volt, nem téveszthettem el. Egy diadalüvöltést elfojtva ráléptem a gázra, és
a vadász megszállott lelkesedésével vetettem magam a zsákmány után. De nagyon messze volt, és egy
mérföld után rá kellett jönnöm, hogy szem elől veszítettem.
Az évek során nagyon sok minden rögzült az emlékezetemben, de a Nagy Tehénhajsza vésődött
belém a legmélyebben. Még ma is érzem azt a rettenetet. Újra meg újra megpillantottam a furgont az
ösvények és mellékutak labirintusában, de mire odaértem a helyszínre, a zsákmány már eltűnt egy
domb mögött, vagy alábukott a széles tájék egy mélyedésében. Folyton csalódnom kellett abban a
várakozásomban, hogy néhány falu bejárása után Mallock egyszer csak visszafordul Darrowby felé.
Nem tette, mert nyilván más dolga is volt errefelé.
Úgy éreztem, hogy nagyon hosszúra nyúlik az üldözés, és a legkevésbé sem találtam
szórakoztatónak. Jeges rémület szorította el a szívemet, és szélsőséges érzések – a remény és a
kétségbeesés – között hányódva már közel jártam a teljes kimerüléshez. Már mélységesen neki
voltam keseredve, amikor végre egy egyenes útszakaszon megláttam magam előtt a magas teherautót.
Most megvagy! A legnagyobb sebességre sarkallva kis kocsimat elébe vágtam, és addig nyomtam
a dudát, amíg meg nem állt. Elfulladva húzódtam le az útszélre és odaszaladtam, hogy
megmagyarázzam neki a dolgot. De ahogy feltekintettem a vezetőfülkébe, lehervadt a mosoly az
arcomról. Nem Jeff Mallock volt az. Nem a megfelelő embert követtem.
A „dögös ember” vezette a kocsit. Pontosan olyan típusú furgonja volt, mint Mallocknak, azzal
járta a vidéket Yorkshire-szerte és összeszedte mindazt, ami a döglött állatokból nem kellett a
mészárosoknak. Különös foglalkozás volt, és különös volt az ember is, aki űzte. Szúrós szeme
kíváncsian villogott a kopott katonasapka alól.
– Mi van, főnök? – Kivette a cigarettát a szájából és baráti közvetlenséggel kiköpött az útra.
Rekedt hangon szólaltam meg:
– Én... elnézést kérek. Összetévesztettem az autóját a Jeff Mallockéval.
Nem változott az arckifejezése, de enyhén megrándult a szája sarka.
– Ha Jeffet keresi, hát szerintem már visszaérhetett az udvarába. – Megint kiköpött, majd visszatette
a szájába a cigarettát.
Tompán bólintottam. Az biztos, hogy Jeff már visszaért – jó régóta. Nem a megfelelő járművet
üldöztem több mint egy órán át, a tehén már régen megdöglött, és most ott lóg a kampón. A mészáros
gyorsan és ügyesen dolgozott, és nem vesztegette az idejét, amikor beszállította a neki rendelt
állatokat.
– Hát, akkor én megyek is – mondta a dögös ember. – Viszlát, főnök. – Rám kacsintott, beindította a
motort, és a nagy jármú eldübörgött.
Visszamentem a kocsimhoz. Most már nem volt miért sietnem. És különös módon most, hogy már
minden elveszett, felengedett bennem a feszültség. Voltaképpen nagy nyugalom fogott el, és vezetés
közben hideg tárgyilagossággal kezdtem el felmérni a jövőmet. Az holtbiztos, hogy kihajítanak a
minisztériumi szolgálatból, és most azon tűnődtem könnyedén, vajon ünnepélyes keretek között
fogják-e megtenni: például szertartásosan széttépik a körzeti állatorvosi működési engedélyemet,
vagy valami ilyesmi?
Megpróbáltam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy esetleg a minisztériumon kívül mást is
érdekelhet-e eme legújabb sikerem. Mondjuk mi a helyzet a Royal College-dzsal? Az is kizárhatja az
embert egy ilyen ballépésért? Hát, nem lehetetlen, és derűs lelkiállapotomban eljátszottam néhány
ötlettel, hogy milyen alternatív foglalkozások közül választhatnék. Gyakran megfordult bennem,
milyen érdekes lenne antikváriumot nyitni, és most, hogy komolyan is fontolóra vettem a dolgot,
biztos voltam abban, hogy erre valóságos esélyem volna Darrowbyben. Jóleső érzéssel láttam
magam a poros kötetek sorai között. Ha úri kedvem úgy diktálja, leemelek egyet a polcról, vagy csak
bámulok ki az ablakon az utcára biztonságos kis világomból, ahol nincsenek formanyomtatványok,
telefonok és főleg nem olyan értelmű üzenetek, hogy hívjam fel a minisztériumot!
Darrowbyben minden sietség nélkül hajtottam be a mészáros udvarába. A kéményéből fekete füstöt
eregető komor kis épület előtt hagytam a kocsit. Benyomtam a lengőajtót, és megláttam Jeffet: egy
halom tehénbőrön üldögélt, és egy szelet almás lepényt tartott vérfoltos ujjai között. És igen, ott volt,
éppen a háta mögött ott lógott a kampóról két fél marha, a földön pedig a tüdők, a belek és más belső
szervek – nyilván Moverley gazda fajtiszta ayrshire-i tehenének szomorú maradványai.
– Helló, Jeff! – mondtam.
– Nahát, doktor úr! – Jeff boldog mosolyt küldött felém, amely igaz tükre volt személyiségének. –
Éppen falatozom egy kicsit. Szeretek ilyenkor harapni valamit. – Belemélyesztette fogát a tésztába, és
nagy odaadással rágott.
 – Értem. – Bánatosan pásztáztam a felfüggesztett tetemet. Kutyaeledel lesz belőle, és annak is kevés.
Az ayrshire-i nem kövér fajta. Azon tűnődtem, hogyan adjam tudtára a dolgot, de ő szólalt meg
elsőnek.
– Sajnálom, hogy már most megjött, doktor úr– mondta és megragadott egy zsíros teásbögrét.
– Miért?
– Hát, el akartam készülni az állattal, mire megjön, de egy kicsit korán érkezett.
Rábámultam.
– De... hiszen látom, hogy elkészült – és körbemutattam.
– Nem, nem, ez nem az – mondta.
– Úgy érti... hogy ez nem Moverley tehene?
– Pontosan. – Nagyot húzott a bögréből, és megtörölte a száját a keze fejével. – Először ezzel
kellett végeznem. Moverley tehene még odakint van a kocsiban.
– És él?
Ezen a kérdésen kissé meghökkent.
– Hát persze. Hozzá se nyúltam. Szép tehén amúgy, ahhoz képest, hogy kényszervágni kell.
Kis híján elájultam a megkönnyebbüléstől.
– Nem kell kényszervágni, Jeff. Nem a jó tehenet hozta el.
– Nem a jót? – Mallock soha semmin nem lepődött meg, de most láthatóan érdekelték a további
részletek. Elmondtam neki az egész esetet. Amikor befejeztem, rázkódni kezdett a válla, és a
rózsaszínű arcban megvillantak a szép, kék szemek.
– Azt a mindenségit! – motyogta, és halkan nevetni kezdett. Nem volt semmi mértéktelen a
vidámságában, és a legkevésbé sem hozta ki a sodrából mindaz, amit elmondtam. Hogy csak az idejét
vesztegette, vagy hogy a farmer mérges volt, az őt egyáltalán nem zavarta.
Újra ránézve Jeff Mallockra, ahogy már annyiszor, most is elképedtem azon, hogy a beteg állatok
tetemei és a kórokozó baktériumok között eltöltött életpálya micsoda lelki nyugalmat plántált belé.
– Visszamegy és kicseréli a tehenet? – kérdeztem.
– Persze, máris. Nem történt semmi baj. Szerencsére nem szeretem elsietni az evést. – Elégedetten
böffentett. – És maga hogy van mindig, doktor úr? Ennie kéne valamit, hogy ne veszítse el az erejét.
Elővett még egy bögrét, letört egy jókora darabot a lepényből, és felém nyújtotta.
– Nem... nem... nagyon köszönöm, Jeff, igazán kedves magától, de nem... most nem tudnék enni...
Megvonta a vállát, rám mosolygott, majd a pipájáért nyúlt, ami egy birka koponyáján nyugodott.
Kihúzott néhány kilógó dohányszálat, gyufát vett elő, rágyújtott, majd kényelmesen visszatelepedett a
bőrökre.
– Hát akkor viszlát később – mondta. – Ha estére idejön, minden készen fogja várni. – Lehunyta a
szemét, és újra megrázkódott a válla. – Remélem, hogy most már a jó tehenet hozom el!
Több mint húsz éve is meglehet már annak, hogy utoljára a TB-rendelet hatálya alá helyeztem egy
tehenet, mert a betegség gyakorlatilag megszűnt létezni. A „Hívja fel a minisztériumot!” üzenet nem
fagyasztja már meg bennem a vért, és a lelki békémet feldúló, rettenetes űrlapok használatlanul,
megsárgulva pihennek valahol egy fiók mélyén.
Mindez már rég eltűnt az életemből. Eltűnt Charles Harcourt is, de azért naponta gondolok rá,
valahányszor rápillantok a kis barométerre, ami még mindig ott lóg a falamon.

37.

– Ó, doktor úr! – mondta üdvözülten Mrs. Ridge. – Múlt éjjel valaki ellopta a kocsinkat. – És
ragyogó mosollyal nézett rám.
A barakkban feküdtem a priccsemen Winkfieldben, és a rádiót hallgattam, amelyben arról
győzködték az embereket, hogy a háborús időkre való tekintettel ne használják a kocsijukat, amikor
ennek a hölgynek a furcsa viselkedése jutott eszembe gyakorló állatorvos koromból.
A házuk ajtajában álltam.
– Mrs. Ridge, szörnyen sajnálom. Hogyan...
– Igen, igen, alig várom, hogy elmondhassam magának! – A hangja remegett az izgalomtól és az
örömtől. – Valami csavargók kószáltak erre tegnap éjjel, de én vagyok a bolond, miért kellett nyitva
hagynom az autót?
– Értem. Milyen kellemetlen!
– De jöjjön már be! – kuncogott. – Bocsásson meg, hogy itt ácsorogtatom az ajtóban, de azt se
tudom, hol áll a fejem!
Beléptem vele a hallba.
– Hát, ez nagyon is érthető. Elég megrázó élmény lehetett.
– Megrázó? De hiszen maga nem is tudja, hogy miről beszélek. Csodálatos volt!
– Micsoda?
– Az hát! – Tapsikolni kezdett, és fölnézett a mennyezetre. – Tudja, mi történt?
– Nos, ami azt illeti... – mondtam. – Hiszen épp most mesélte el.
– De nem, még a felét sem mondtam el.
– Nem?
– Nem bizony. De üljön már le! Tudom, hogy az egészet hallani akarja.
Hogy megmagyarázzam a dolgot, vissza kell mennem arra a tíz nappal korábbi délutánra, amikor
Mrs. Ridge könnyek között csöngetett be a Skeldale-házba.
– A kiskutyámat baleset érte – hüppögte. A háta mögé pillantottam.
– Hol van?
– A kocsiban. Nem tudtam, hogy meg szabad-e mozdítani.
Átvágtam a járdán és kinyitottam az ajtót. Joshua, a cairn-terrier nagyon csöndesen feküdt a hátsó
ülésre terített takarón.
– Mi történt vele? – kérdeztem.
Eltakarta a szemét.
– Ó, szörnyűség! Tudja, gyakran játszik azon a réten a házunkkal szemben, és amikor egy félórája
kergetni kezdett egy nyulat, egy traktor kerekei alá rohant.
Az asszonyról a mozdulatlan állatra néztem, majd vissza Mrs. Ridge arcára.
– Átmentek rajta a kerekek?
Bólintott, és könnyek záporoztak a két orcáján.
Megfogtam a karját.
– Mrs. Ridge, ez nagyon fontos! Abszolúte biztos abban, átment a testén a kerék?
– Igen, ez egészen biztos. A szemem láttára történt. Azt hittem, hogy már nem is él, amikor
odafutottam hozzá, hogy felemeljem. – Nagyot sóhajtott. – Attól félek, hogy ezt nem éli túl, igaz?
Nem akartam elkeseríteni, de nem tűnt valószínűnek, hogy egy ilyen kis kutya túlélje a súlyos
traktorral való találkozást. A törött csontokon kívül még komoly belső károsodást is kellett
szenvednie. Szomorú látvány volt a kis homokszínű kutya, amint ott feküdt némán és érzéketlenül,
pedig milyen sokszor láttam őt rohangálni és szökellni a réten.
– Megvizsgálom – mondtam.
Bemásztam a kocsiba, és leültem mellé. A legnagyobb óvatossággal tapogattam meg a végtagjait,
minden másodpercben a reccsenő hangot várva, amely törést jelez. Nagyon lassan alácsúsztattam a
kezemet, megérintve minden apró testrészét. Joshua csak arra reagált, amikor megmozdítottam a
derekát.
A legkedvezőbb jel a szem kötőszövetének és a száj nyálkahártyájának rózsaszíne volt, ezért
reménytelibb hangulatban fordultam vissza Mrs. Ridge-hez.
– Csodával határos módon úgy tűnik, hogy nincs belső vérzése, és nem tört el egyik lába sem.
Szinte bizonyos vagyok benne, hogy eltört a medencecsontja, de ez nem olyan rettenetes.
Letörölte arcáról a könnyeket és tágra nyílt szemmel nézett vissza rám.
– Tényleg úgy gondolja, hogy életben marad?
– Nos, nem akarok hiú reményeket kelteni, de pillanatnyilag nem találom nyomát komoly
sérülésnek.
– De ez nem túl valószínű.
Széttártam a karomat.
– Egyetértek, de ha mégis megúszta, akkor csak arra tudok gondolni, hogy puha volt a talaj, és ez
mentette meg, amikor a kerék átgördült rajta. Mindenesetre röntgeneztessük meg, hogy
meggyőződhessünk a dologról.
Akkoriban nem volt saját röntgen-gépünk, ahogy a legtöbb nagy állatorvosi rendelőnek sem, de a
helyi kórház szükség esetén kisegített bennünket. Most is oda vittem el Joshuát, és a felvétel
megerősítette a medencecsont-törés diagnózisát.
 – Nem sokat tehetünk – mondtam a kutya gazdájának. – Ez a fajta törés rendszerint magától
gyógyul. Valószínűleg nehézséget okoz majd neki egy ideig, hogy a hátsó lábára álljon, és több hétig
gyenge lesz a hátsó fele, de a pihenés és az idő meg fogja hozni a gyógyulást.
– Ez nagyszerű! – Figyelte, ahogy visszafektettem a kis állatot a hátsó ülésre. – Gondolom, akkor
nincs mit tenni, csak várni.
– Magam is így gondolom.
A félelmeim, hogy Joshua talán mégis szenvedett valamilyen belső károsodást, végképpen
semmivé foszlottak, amikor két nappal később újra megvizsgáltam. A nyálkahártya egészségesen
rózsaszínű volt, és minden létfontosságú szerve rendesen működött.
Mrs. Ridge azonban még mindig aggódott.
– Olyan bánatos kis jószág lett belőle – mondta. – Nézzen csak rá, alig van benne élet.
– Nos, meg kell értenie, hogy megsebesült, és fájdalmai lehetnek a balesete után. És erős sokk is
érte. Türelmesnek kell lennie.
Miközben beszéltem, a kis kutya felállt, pár lépést elbotladozott a szőnyegen, majd ismét lerogyott.
Nem mutatott érdeklődést irántam, sem a környezete iránt.
Távozásom előtt átadtam a gazdájának néhány szalicilát tablettát.
– Ez javítani fog a rossz közérzetén – mondtam. – Értesítsen, ha nem javul az állapota.
Értesített – mégpedig negyvennyolc órán belül.
– Szeretném, ha kijönne és újra megnézné Joshuát – mondta a telefonban. – Egyáltalán nem vagyok
nyugodt.
A kis állat olyan volt, mint legutóbb. Lenéztem rá, ahogy apatikusan hevert a szőnyegen, mancsára
hajtott fejjel, a tűzbe bámulva.
– Gyere ide, Joshua, öregfiú – mondtam. – Most már biztosan jobban érzed magad. – Lehajoltam
és megsimogattam a drótszőrű bundát, de sem a szavaimra., sem a simogatásra nem reagált. Mintha
ott sem lettem volna.
Mrs. Ridge szorongva fordult hozzám:
– Folyton ilyen. Pedig tudja, hogy igazából milyen szokott lenni.
– Igen, csupa energia. – Újra felidéztem a lábam körül ugrándozó, érdeklődő tekintetű kutyát. –
Valóban nagyon különös.
– És van még valami – folytatta. – Nem ad ki egyetlen hangot sem. És tudja, ez az, ami a legjobban
aggaszt, mert mindig olyan jó jelzőkutya volt. Jelezte, amikor megérkezett a reggeli posta, megugatta
a tejesembert, a szemetest, mindenkit. Sose volt nagy ugató, de mindig tudatta velünk, ha valaki
közeledett.
– Igen... – Erre is jól emlékeztem. A hangorkánra, amely fogadott, valahányszor megnyomtam a
csengőt.
– És most csak ez a síri csend. Az emberek jönnek-mennek, és ő még csak fel sem néz. – Lassan
ingatta a fejét. – Ó, bárcsak ugatna! Csak egyszer! Azt hiszem, az már azt jelentené, hogy jobban van.
 – Valószínűleg – mondtam.
– Nem gondolja, hogy valami más baja is lehet? – kérdezte. Gondolkoztam egy darabig.
– Nem, meggyőződésem, hogy nem. Legalábbis nem fizikailag. Rettenetesen megijedt, és most
magába zárkózik. De idővel majd feloldódik.
Azzal az érzéssel távoztam, hogy ezt nemcsak Mrs. Ridge, hanem a magam meggyőzésére is
mondtam. És ahogy múltak a napok, a telefonban pedig csak rossz híreket hallottam a kis kutya
állapotáról, lassan megcsappant a magabiztosságom.
Egy héttel a baleset után Mrs. Ridge rimánkodva kérte, hogy újból menjek ki hozzájuk. Joshua mit
sem változott. Apatikus, a farkát behúzza, a tekintete bánatos – és még mindig néma.
A gazdasszonya láthatóan ideges volt.
– Doktor úr! – mondta. – Mit tegyünk? Már aludni sem tudok a nyugtalanságtól.
Elővettem a sztetoszkópot és a lázmérőt, és újra megvizsgáltam a kis állatot. Majd alaposan
végigtapogattam a fejétől a farkáig. Amikor befejeztem, feltornáztam magam a szőnyegről, és
ránéztem Mrs. Ridge-re.
– Nem találtam semmi újat. Egyszerűen türelemmel kell lennie.
– De ezt már mondta, és én úgy érzem, hogy nem bírom már sokáig.
– Még mindig nem ugat?
A fejét rázta.
– Nem, pedig ez az, amit a legjobban várok. Eszik egy keveset, járkál egy keveset, de soha egy
hangot nem hallunk tőle. Tudom, hogy nem nyugtalankodnék többet, ha ugatni hallanám, csak
egyszer is, de így nem tudok szabadulni attól a szörnyű érzéstől, hogy meg fog halni...
Reméltem, hogy a következő látogatásom már vidámabb lesz, de miközben nagy
megkönnyebbüléssel tapasztaltam Mrs. Ridge emelkedett hangulatát, némileg meglepőnek is találtam.
Ültem a szalon legkényelmetlenebb székén, és vártam.
– Hát, remélem, hogy hamarosan visszakapja a kocsiját – mondtam. Nagyvonalúan legyintett.
– Ó, majd csak megkerül valahol, ebben biztos vagyok.
– De addig is... el tudom képzelni, mennyire ideges lehet.
– Ideges? A legkevésbé sem! Boldog vagyok!
– Boldog? Mert ellopták a kocsiját?
– Nem, dehogy. Joshua miatt.
– Joshua miatt?
– Igen. – Leült velem szemben egy székre és előre hajolt. – Tudja, mi történt, amikor azok az
emberek elhajtottak a kocsival?
– Nem, mondja már meg!
– Ugatott, doktor úr! Joshua ugatott!
38.

A winkfieldi repülőiskolában annyira jó volt a koszt, hogy azt regélték: a bázis közelében lakó
repülősök inkább nem mennek egy napos eltávozásra, nehogy lemaradjanak valamilyen
ételkülönlegességről. Lehet, hogy nehéz elhinni, de nekem gyakran megfordult a fejemben, hogy a
háborús idők Nagy-Britanniájában nem sok embernek volt olyan jó dolga, mint annak a maroknyi
fiatalembernek, aki a Windsor melletti füves síkságon elszórt fabarakkokban éldegélt.
Nem mintha francia séfek főztek volna ránk. Két őszülő, idősebb férfi volt a szakács – két
vászonsapkás, pipázó civil, akik mosolytalanul és hallgatagon végezték a munkájukat.
Azt beszélték róluk, hogy első világháborús tábori szakácsok, de bárhonnan származtak is, igazi
művészek voltak. Az egyszerű raguk és lepények új értelmet nyertek a kezük alatt, és még a
krumplijuk állaga is tökéletes volt.
Ezért hatott meglepetésként, amikor a bal oldali szomszédom ledobta a kanalát ebéd közben, eltolta
maga elől a tányért és felnyögött. Kecskelábú asztaloknál ettünk, hosszú sorokban, és én közvetlenül
jobbra ültem a fiatalembertől.
– Mi a baj? – kérdeztem tőle. – Nem ízlik ez a remek bundás alma?
– Nem a kajával van a gond. – Pár másodpercre a kezébe temette az arcát, azután rám emelte
elkínzott tekintetét: – Ma délelőtt körözéseket és emeléseket gyakoroltunk Routledge-dzsal, és
kihajtotta a belemet, nem engedett egy perc megállást sem.
Egyszerre az én ebédem is elveszítette az ízét. Tudtam, hogy miről van szó. Woodham
repülőfőhadnagy ugyanazt csinálta velem. Társam egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett rám, majd
maga elé meredt.
– Egy valamiben biztos vagyok, Jim. Sose lesz belőlem pilóta.
Szavai megfagyasztották bennem a vért. Azt a meggyőződést fogalmazta meg, amely fokozatosan
rajtam is úrrá lett. Mintha képtelen volnék előrejutni – bármit tettem, az rossz volt, és kezdtem
elveszíteni a hitemet. Mint minden társam, én is azt reméltem, hogy pilóta lesz belőlem, de minden,
Woodham repülőfőhadnaggyal végrehajtott gyakorlat után nevetségesebbnek tűnt az az elképzelésem,
hogy valaha is egyedül vezethetek egy repülőgépet. És ma délután 2-kor ismét órám volt.
Amikor jelentkeztem a főhadnagynál, ugyanolyan nyugodt és barátságos volt, mint mindig –
egészen addig, amíg fel nem szálltunk, és el nem kezdődött az ordítozás.
– Nyugi! Az isten szerelmére, nyugodjék már meg! –, vagy: – Nem megmondtam, hogy hozza
egyenesbe a botkormányt?! Hát süket maga? – És végül, az első kör után, amikor némi zökkenő után
megálltunk a gyepen: – Ez aztán siralmas egy leszállás volt! Próbálja meg újra!
A második kör alatt Woodham feltűnően csendes volt. És jóllehet megkönnyebbülést kellett volna
éreznem, én inkább baljósnak találtam ezt a szokatlan békességet. Ez csak egyetlen dolgot jelenthetett:
végképp eldöntötte, hogy reménytelen eset vagyok. Amikor földet értünk, rám szólt, hogy állítsam le
a motort, és kimászott a vezetőülésből. Hozzáláttam, hogy kikössem magam és utána menjek, de
intett, hogy még várjak.
 – Maradjon ott, ahol van – mondta. – Most fel fog szállni.
Rámeredtem a repülős szemüvegen keresztül.
– Micsoda?
– Azt mondtam, hogy szálljon fel.
– Úgy érti, hogy egyedül? Én egyedül...
– Hát persze. Aztán keressen meg a barakkban, ha leszállt és begurult. – Sarkon fordult, és elindult
a füvön. Vissza sem nézett. Néhány perc múlva odajött hozzám egy szerelő, miközben én reszketve
kuporogtam az ülésben. Kiköpött a földre, majd mélységes undorral nézett rám.
– Figyelj, pajtás – mondta. – Ez itt egy jó gép, amiben ülsz.
Egyetértően bólintottam.
– Nos hát, nem szeretném... nem szeretném összetörve látni, érted?
– Értem.
Vetett rám egy utolsó megvető pillantást, majd odament a propellerhez.
Pániktól sújtva sem felejtettem el a rutinműveleteket, amelyeket olyan alaposan belém vertek.
Sosem gondoltam, hogy egyszer még élesben lesz szükségem rájuk, de most automatikusan
ellenőriztem a vezérművet – az oldalkormányt, a csűrőlapot, az emelőt. Üzemanyag be, kapcsoló ki,
szelep elzárva, majd kapcsoló be, szelep kissé megnyitva.
– Kontakt! – kiáltottam.
A szerelő megforgatta a légcsavart és a motor felbőgött. Teljesen megnyitottam a szelepet, és a
Tiger Moth előrelódult a gyepen. Ahogy növeltem a sebességet, előrehúztam a botkormányt, hogy
megemeljem a gép farkát, majd, ahogy újra visszatoltam, megszűnt a bukdácsolás, és simán
felemelkedtünk a levegőbe, magunk alatt hagyva a repülőtér végében álló hosszú ebédlőbarakkot.
Ujjongó diadalérzés szállt meg. A lehetetlen valóra vált. Fenn voltam a magasban, egyedül
repültem, végre igazán én repültem! Mindeddig annyira biztos voltam a kudarcban, hogy most
hatalmas megkönnyebbülés öntött el. Valójában úgy átjárta minden porcikámat, hogy hosszú ideig
csak lebegtem odafönt, és magamban vigyorogtam; mint a bolond.
Amikor végre magamhoz tértem, boldogan néztem le. Ideje volna most már megfordulni, de amint
lefelé bámultam, kijózanított a rideg valóság. Egyetlen tereptárgyat sem ismertem föl az alattam
elterülő nagy tablón. És valahogy minden kisebbnek látszott a szokottnál. Kiszáradt torokkal
pillantottam rá a magasságmérőre. Több mint hatszáz méter magasan voltam.
És egyszerre belém vágott, hogy Woodham repülőfőhadnagy ordibálása nem volt értelmetlen:
okosan beszélt, jó tanácsokat adott, és abban a pillanatban, amint először szálltam fel egyedül, mindet
figyelmen kívül hagytam. Nem néztem ki magam előtt egy felhőt, nem figyeltem a mesterséges
horizontot. Nem tartottam a szememet a magasságmérőn. És eltévedtem.
Szörnyű érzés volt, a tökéletes elszigeteltség érzése, miközben kétségbeesetten pásztáztam a széles
vidéket egyetlen ismerős tereptárgy után kutatva. Mit kell tennem ebben a helyzetben? Repüljem be
egész Dél-Angliát, amíg nem találok egy legelőt, ami elég nagy ahhoz, hogy leszállhassak, azután
induljak szánalmas utamra, vissza Winkfieldbe? De így tökéletes idiótaként fogok feltűnni, és még
arra is kitűnő esélyeim vannak, hogy összetörjem a szerelő imádott repülőgépét, sőt talán még
magamat is.
Az volt a gyanúm, hogy így vagy úgy, de ez a repülés mindenképpen emlékezetes lesz. Furcsa
dolgok történtek már néhány bajtársammal is – sokan tengeri betegek lettek és elhányták magukat a
pilótaülésben, az egyik belehajtott a sövénybe, egy másik az első önálló repülésén egyre csak
körözött a reptér fölött – hétszer kerülte meg, mire összeszedte a bátorságát a landoláshoz, miközben
az oktatója vért izzadt és szitkozódott odalent. De még senki nem tévedt el úgy, mint most én. Senki
nem tűnt el a semmiben és tért vissza gyalogszerrel, repülőgép nélkül.
A rám váró sors látomása rémisztő távlatokat nyitott előttem, a szívem már majd kiugrott a
helyéről, amikor messze balra megpillantottam az ascoti lóversenypálya nagytribünjének ismerős
tömegét. Csaknem elsírtam magam örömömben, arra vettem az irányt, és perceken belül már ott
röpültem a teteje fölött, ahogy már annyiszor tettem.
És odalent, mélyen alattam és kellemetlenül gyorsan közeledve feltűnt a repülőteret övező
facsoport, és azon túl a széles zöld mező fölött lobogó szélzsák. De még mindig túl magasan voltam
– innen soha nem tudnám időben levinni a gépet, hogy elérjem a leszállósávot, tehát még egy kört
kellett tennem.
Belém hasított a küszöbön álló megszégyenülés réme. Mindenki engem fog figyelni odalentről, és
páran majd jót nevetnek, hogy Herriot több száz lábbal túlment a célon, és kénytelen újabb kört tenni
a felhők között. De min is töröm én a fejemet?
Hiszen – hála Woodham repülőfőhadnagynak – tudom én a módját, hogyan veszíthetek gyorsan a
magasságomból.
Ellentétes pozícióba tenni az oldalkormányt és a botkormányt. Százszor is elmondta, hogyan kell
megbillenteni a szárnyat, amit most tiszta erővel megtettem, s amelynek hatására a kis gép úgy
tekergett, akár egy repülő rák, és megindult lefelé, egyenesen a fák irányába.
És szavamra, bevált! Rohant felém a zöld liget, és mire észhez kaptam volna, már kis híján az
ágakat súroltam. Egyenesbe hoztam a gépet, és irányt vettem a hosszú leszállósáv felé. Ötven láb
magasságban ráfordultam, majd fokozatosan visszahúztam a botkormányt, és már ott is voltam a föld
fölött, amikor a kormány a hasamnak csapódott. A futómű épp csak megremegett, amikor
érintkezésbe került a földdel, én pedig egyenesben tartottam a botkormányt, amíg meg nem állt a gép.
Akkor begurultam, kimásztam a pilótaülésből és elindultam a barakkba.
Woodham repülőfőhadnagy az asztalnál ült, csészével a kezében, és felnézett rám, amikor
beléptem. Már levetette a repülőruhát, és a katonazubbonyt viselte a szárnyakkal, amelyekről
valamennyien álmodtunk, és a Hadi Érdemkereszttel.
– Á, Herriot! Éppen kávézom. Velem tart?
– Köszönöm, uram.
Leültem, ő pedig egy csészét tolt elém.
– Láttam a landolását – mondta. – Ragyogó, egészen ragyogó volt.
 – Köszönöm, uram.
– És azt a szárnybillentést is. – A szája sarka felfelé görbült. – Valóban jól sikerült, mesterien.
A kávéskanna után nyúlt, közben folytatta:
– Igazán remekül csinálta, Herriot. Szólórepülés kilenc óra oktatás után. Ragyogó. De én ebben
soha, egy percig sem kételkedtem.
A csészém fölé tartotta a kannát.
– Hogy szereti a kávét, feketén vagy fehéren?
39.

Én voltam a harmadik az ötven fős egységünkből, aki már egyedül repült, ami különös
büszkeséggel töltött el, mivel a legtöbb társam mindössze tizennyolc vagy tizenkilenc éves volt. Nem
mondták ugyan, de sokszor volt olyan benyomásom, hogy úgy érzik: egy magamfajta korosodó
úriembernek, akinek már felesége és gyereke van, semmi keresnivalója a repülős kiképzésen.
Bizonyos szempontból persze igazuk is volt. Valószínűleg én jobban kötődtem az otthonomhoz, mint
ők. Amikor a reggeli sorakozónál az őrmesterünk kiosztotta a postát, én eltettem a leveleimet, hogy
kivárjam, amíg pár percre egyedül maradhatok, és majd csak akkor olvassam el, mekkorára nőtt,
mennyit hízott a kis Jimmy, milyen megnyilvánulásait mutatja a kivételes intelligenciának, sőt
lángelmének, amelyet Helen neki tulajdonított.
Elszalasztottam a csecsemőkorát, és ez mélyen elszomorított. Még ma is sajnálom, mert ez csak
egyszer adatik meg az életben, és nagyon rövid ideig tart. De megvan még az a levélköteg, amelyet a
büszke anya írt, hogy követni tudjam a kicsi fejlődésének minden bámulatos állomását, és amikor
újraolvasom őket, szinte olyan, mintha a magam szemével láttam volna mindezt.
Akkoriban ezek a levelek már-már fájdalmasan idézték elém az otthon kényelmét, noha voltak
esetek, amikor korántsem volt olyan kellemes az élet Darrowbyben...
Azt hiszem, a kora reggeli hívások télvíz idején, azok voltak a legrosszabbak. Nagyon is
mindennapi élmény volt álmos szemmel belépni egy tehénistállóba hajnali hatkor egy borjaztatásra,
de Blackburn gazda farmján más volt a helyzet, méghozzá több okból is.
Először is, rendszerint egy aggodalmas képű farmer fogadott, aki beszámolt a vajúdás kezdetéről
és a borjú fekvéséről, de itt úgy éreztem magam, akár egy hívatlan látogató. Másodszor,
hozzászoktam a farekeszekre osztott, kikövezett istállókhoz, amelyekben néhány tehén álldogál és
egyetlen olajlámpás világít, itt pedig hosszú, széles betonutca terült el a szemem előtt a ragyogó
villanyfényben, amelynek mentén látszólag végtelen sorban álltak a tehenek a tekergő csövekkel
összekötött fémbokszokban. Harmadszor, a kora reggel békéje helyett vödrök csörgése, a fejőgépek
ritmikus pumpálása és egy bömbölő rádió fogadott. És fehér köpenyes, fehér sapkás férfiak
nyüzsögtek mindenütt, akik ügyet sem vetettek rám.
Az új, nagy tejgazdaságok egyikében voltam. A tehén mellett, a fejőszéken kuporgó egyetlen figura
helyett, aki halk „ne, te, ne!” biztatásokkal csalja elő a tejet az állatból, itt személytelen sürgés-forgást
láttam.
Beléptem és megálltam az ajtóban, miközben odakint hideg hó szitált a fekete égből. Otthagytam a
meleg ágyat és az asszonyt, hogy idejöjjek, és még csak köszönésre sem méltattak. Aztán észrevettem
a tulajdonost, aki egy vödörrel sietett el mellettem. Ugyanolyan fürgén mozgott, mint az emberei.
– Hé, Mr. Blackburn! – kiáltottam. – Maga telefonált, hogy borjazik az egyik tehene?
Megállt, és egy pillanatig megrovóan nézett rám.
– Ja, igen... igen... ott találja jobbra. – Egy világos tarka tehén felé mutatott, valahol az istálló
közepe táján. Nem volt nehéz ráismerni, mert ez volt az egyetlen állat, amelyik feküdt.
– Mióta tart? – kérdeztem, de mire megfordultam, Blackburn már eltűnt. Utána szaladtam, és a tejes
ház sarkánál értem el, hogy ismét feltehessem neki a kérdést.
– Ja, tegnap este kellett volna megborjaznia. Valami baja lehet.
A hűtőberendezésen át a köpülőbe öntötte a tejet.
– Belenézett már?
– Nem, nem volt rá időm. – Űzött pillantást küldött felém. – Kicsit megkéstünk ma reggel a fejéssel.
Nem várathatjuk meg a tejesembert.
Értettem a sietség okát: a sofőrök, akik begyűjtötték a tejet a nagy tejgyárak számára, igen vad
férfiak voltak. Rendes körülmények között talán nyájas férjek és apák, de szörnyű dühkitörésekre
voltak képesek, ha egy percig is megváratták őket. Nem hibáztattam őket érte, hiszen hatalmas
területet kellett bejárniuk, számos farmot felkeresniük, de láttam már olyat, hogy kihozták őket a
sodrukból, és akkor félelmetesek tudtak lenni.
– Rendben van – mondtam. – Kaphatok meleg vizet, szappant és törölközőt?
Blackburn egy fejmozdulattal a tejes ház egyik sarkába mutatott.
– Magának kell összeszednie, ami kell. Ott mindent megtalál. Nekem most itt van dolgom –
mondta, azzal gyorsan faképnél hagyott. Láthatólag jobban tartott a tejesembertől, mint tőlem.
Megtöltöttem egy vödröt, kerestem egy szappant, és átvetettem a vállamon egy törülközőt. Amikor
visszatértem a betegemhez, hiába kerestem a táblát a nevével. Akkoriban a legtöbb tehénnek ott állt a
neve a rekeszén, de itt sehol egy Riska, Alíz vagy Virág, csak számok.
Mielőtt levetettem volna a zakómat, belepillantottam a fülébe, ahol a krémfehér bőr felszínén
tisztán látszottak a tetovált számjegyek. Ő volt a nyolcvanhetes.
Még nagyobb bajba kerültem, amikor már levetettem az ingemet is. Egy efféle modern istállóban
nincsenek falba vert szögek, ahová föl lehetne akasztani az ember holmiját. Kénytelen voltam egy
csomóba fogni a ruháimat és átmenni velük a tejesházba. Ott találtam egy zsákot, amit egy hosszú
spárgával magam elé köthettem.
Továbbra sem törődött velem senki, így visszamentem, beszappanoztam a karomat és beledugtam a
tehénbe. Hosszan be kellett vezetnem, mire elértem a borjút, amely elég különös volt ahhoz képest,
hogy már tegnap éjjel világra kellett volna jönnie. A kis állat feje búbját érintettem meg először; az
orra lefelé mutatott, ahelyett hogy a vaginán át a külvilág felé nyomakodott volna, míg a lábait maga
alá húzta.
És észrevettem valami mást is. A karom bevezetése nem váltott ki semmilyen feszítő mozgást a
tehénből, meg sem próbált lábra állni. Valami más baja is volt ennek a Nyolcvanhetesnek.
Ahogy ott feküdtem a betonon, vállig még mindig benne a tehénben, fölemeltem a fejemet és
végigtekintettem a halványpiros és fehér foltos, szőrös háton, és amikor elértem a nyakig, már
tudtam, hogy nem kell tovább keresnem. Tisztán látszott oldalt a csomó. A mellére támaszkodó
Nyolcvanhetes nyúzottan és érdeklődés nélkül meredt maga elé a falra, de az a kis csomó a nyakában
mindent elárult nekem.
Felálltam, megtörültem a karomat, és Blackburn keresésére indultam. Egy kövér barna jószág
mellett hajladozva találtam rá: a fejőgépet szerelte le a tőgyéről. A vállára tettem a kezemet.
 – Tejláza van – mondtam.
– Ajjaj! – válaszolta, majd fölemelte a vödröt, ott hagyott és elindult az istálló ajtaja felé.
Én a nyomában.
– Ezért nem tud nyomni. A méhe elvesztette a tónusát. Sosem borjadzik meg, ha nem kap kalciumot.
– Értem. – Még mindig nem nézett rám. – De ad neki, ugye?
– Igen – mondtam a gazda távolodó hátának.
Odakint a sötétben még mindig szállingózott a hó, és én eljátszottam a gondolattal, hogy
fölöltözöm. De akkor újra le kellett volna vetkőznöm, tehát úgy döntöttem, hogy nyomban nekilátok.
Kinyitottam a kocsi csomagtartóját, és úgy tűnt, hogy nagyon sok időbe telt, amíg megtaláltam az
üvegeket és a szelepes csövet, miközben a hópelyhek belepték meztelen bőrömet.
Az istállóba visszatérve ráérő ember után néztem, aki a segítségemre lehetne, de a lázas
tevékenység mit sem csillapult. Egyedül kell hát az oldalára hengerítenem a tehenet és beinjekciózni a
tejeret. A siker attól függött, mennyire kómás az állat.
Eléggé az lehetett, mert amikor nekivetettem a lábamat az acélcsőnek, és mindkét kezemmel
nekifeszültem a vállának, ellenállás nélkül átfordult.
Az egyetlen gondot az okozta, hogy a földön elterülve bekerültem a jobb oldali szomszéd tehén
alá, és az ingerlékenynek tűnő jószág nem túlságosan örült, amikor két gumicsizmás láb kapálózott a
hátsójánál. Nem kevés fájdalommal járt, amikor rálépett a bokámra, majd néhány jól irányzott rúgást
helyezett el a combomon, de nem mertem mozdulni, mert a kalcium szépen csordogált.
Amikor kiürült a palack, visszatérdeltettem páciensemet az előbbi helyzetébe, majd újabb üveg
kalciumot, magnéziumot és foszfort juttattam be a bőre alá. Mire befejeztem és szétoszlattam a
beadott folyadékot, a Nyolcvanhetes határozottan boldogabban festett.
Nem siettem a felszerelésem elmosásával és elpakolásával, sem a karom ismételt
beszappanozásával, mert tudtam, hogy a beteg percről percre jobban visszanyeri az erejét.
Az intravénás kalcium villámszerű hatása mindig is csöndes örömöt szerzett nekem, és amikor
visszadugtam a karomat, jelentős változást tapasztaltam. A korábban renyhe méh beszívta a kezemet,
és amikor a tehén hosszú, görcsös erőlködésbe kezdett, hátrafordította a fejét, rámnézett, és fojtott
bőgésre nyitotta a száját. Nem a fájdalom hangja volt, hanem mintha csak azt akarta volna mondani:
– Ismét itt vagyok a vártán.
– Jól van, öreglány – válaszoltam. – Nem megyek el innen, amíg be nem fejezzük.
Máskor talán féltem volna, hogy meghallják, amint beszélgetek egy tehénnel, de itt a nagy
csörömpölésben és a folyamatosan üvöltő rádió zajában erre nem volt semmi esély.
Tudtam, hogy vissza kell irányítanom a borjút a helyes pozícióba, és ez időbe telik, de elfogott az a
különös érzés, hogy csapatot alkotunk az állattal, hiszen a jelen körülmények között senki a
legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította irántunk. Ahogy feküdtem ott arccal a betonon, ami idővel
egyre keményebbnek tűnt, az arra járók pedig folyton belebotlottak kilógó végtagjaimba, nagyon
egyedül éreztem magam. Csak ketten voltunk, a Nyolcvanhetes meg én.
 Az alkalom ünnepélyessége is hiányzott. A nehéz borjaztatásokért sokszor nyújtott kárpótlást az a
tudat, hogy igazi kis dráma részese vagyok. Az aggódó farmer, a bámészkodó munkások, a borjú, sőt
talán az anya elvesztésének veszélye mindig lenyűgöző előadás volt, és kétségtelenül az állatorvos
játszotta benne a főszerepet. Lehet, hogy amúgy gazember volt, de itt mégis sztár. Most meg csúszó-
mászó nulla vagyok, a „futottak még” kategóriából. Így álltak a dolgok.
És mégis... mégis... ugyanaz a munka várt rám. Megemeltem a borjú alsó állkapcsát, és ahogy a
tehén tolt rajta egyet, átjuttattam a medence peremén. Majd megragadtam az apró lábakat, és
miközben egy újabb görcsös erőfeszítés felém lökte a kis teremtményt, kiegyenesítettem őket. Most
már határozottan jó úton volt kifelé.
Nem siettettem a dolgokat – csak feküdtem ott, és hagytam, hogy a tehén dolgozzék. Az volt a
legrosszabb pillanat, amikor odajött egy ember, hogy rátegye a fejőgépet a jobbomon álló,
temperamentumos tehén tőgyére. Ahogy a munkás be akart lépni mellé, az állat fordult egyet,
fölemelte a farkát, és beterítette trágyával a hátamat.
A munkás visszanyomta a helyére, rátette a fejőgépet, majd fölkapta a slagot, ami munkára készen
tekergőzött az istálló padlóján. Egy pillanattal később jeges víz zúdult rám a vállamtól a csípőmig,
azután a segítőkész munkás még meg is szárogatott egy tőgytörlő kendővel.
– Nagyon köszönöm – tátogtam. És tényleg hálás voltam neki. Ezen a reggelen ez volt az első
figyelmes gesztus, amelyben részesültem.
Fél óra múlva a borjú lábai megjelentek a vulvában, s utánuk egy nedves orr, melynek orrlyukai
megnyugtatóan remegtek. De nagy volt az a láb – bikaborjú lesz ez, és igencsak szűk helyen át kell a
világra segítenem.
Felültem, és két kezembe kaptam a csúszós csánkokat. Hátradőltem, a lábamat nekivetettem a
szennycsatornának, és újra megszólítottam a Nyolcvanhetest.
– Rajta, öreglány! Néhány erős tolás, és megvagyunk.
A tehén a hasfal nagy erejű összehúzásával válaszolt, mire a borjú felém szánkázott, és miközben
húztam kifelé, egy pillanatra feltűnt előttem a széles homlok és egy kissé zavaros szempár. Azt
reméltem, hogy a füle is átcsúszik, de a tehén ismét elernyedt, és a borjúfej eltűnt odabent.
– Na még egyszer, öreglány! – rimánkodtam, és ezúttal úgy tűnt, a tehén is eldöntötte, hogy elég
volt a játszadozásból, fejezzük be a dolgot. Hosszan megfeszült, ami előrelendítette a borjú fejét és
vállát, én húzni kezdtem, és csak egy pillanatra fogott el a szokásos pánik, hogy a csípője beszorul a
medencébe. De ez a borjú nem akadt el, hanem szépen belecsúszott az ölembe.
Némiképp elfulladva tápászkodtam fel, hogy szétválasszam a hátsó lábakat. És tényleg ott volt az
apró here; helyre kis bikaborjat segítettem a világra. Szénát markoltam ki a bálából, megszárogattam,
és a kis jószág perceken belül felült, szimatolni kezdett, és érdeklődéssel tekintett körül.
És nem ő volt az egyetlen érdeklődő. Az anyja – amíg a lánc engedte – hátratekerte a fejét, és
elbűvölten nézte a kis jövevényt, majd fülsiketítő bőgést hallatott. Újra megragadtam a mellső lábakat
és odahúztam a borjút a tehén elé, aki rövid vizsgálódás után hozzálátott, hogy fejétől a farkáig végig
nyalogassa. Azután, miközben én gyönyörködve néztem őket, a tehén lábra állt, hogy a kis jószág
minden eldugott részéhez hozzáférhessen.
 Mosolyogtam magamban. Összehoztuk. A tehén leküzdötte a tejlázat, és szült egy eleven kis
bikaborjat. A Nyolcvanhetes rendbe jött.
Blackburn odajött, megállt mellettem, én pedig tudatára ébredtem, hogy megszűnt körülöttem a
nyüzsgés.
A farmer levette fehér kalapját és letörölte homlokáról a verítéket.
– Kihajtottuk magunkat, szavamra! Kevés volt az ember ma reggel, és biztos voltam benne, hogy
lekéssük a tejesembert. Félelmetes alak, nem vár egy percet sem, volt, hogy traktorral kellett utána
vinnem a tejet.
Ahogy befejezte a mondókáját, egy tyúk röppent le éles kárálással a jászolról. Blackburn odanyúlt,
és kiemelt a szénából egy frissen tojt, még meleg tojást.
Egy pillanatig vizsgálgatta, aztán hozzám fordult.
– Reggelizett már?
– Természetesen nem.
– Hát, mondja meg az asszonykának, hogy ezt süsse meg magának – mondta, és odaadta a tojást.
– Nagyon köszönöm, Mr. Blackburn. Biztosan ízleni fog.
Bólintott, és mozdulatlanul nézte a tehenet és a borjat. A tejgazdaság működtetése az egyik
legnehezebb kenyérkereset, és ez a kora hajnali felfordulás mindennapos volt a gazda életében. De
tudtam, hogy elégedett a munkámmal, mert hirtelen hozzám fordult, és boldog vigyor jelent meg a
barázdált arcán. Minden figyelmeztetés nélkül barátságosan mellbe bökött.
– Jó öreg Jim! – mondta, és otthagyott.
Felöltöztem, beszálltam a kocsiba, és a tojást gondosan rátettem a műszerfalra, majd nagy
nehézségek árán elhelyezkedtem az ülésen, mert a locsoláskor befolyt a gatyámba a piszkos víz, ami
elég kényelmetlenné tette a kuporgást.
Miközben hazafelé hajtottam, a sötétség szürkére ritkult az új nap beköszöntét jelezve, és lassan
kiemelkedett a dombok fehér tömege a halvány, puha és elmondhatatlanul hideg fényben.
Figyeltem a műszerfalon ide-odaguruló tojást, és mosolyogtam magamban. Felidéztem Blackburn
váratlan vigyorát, még a bökését is éreztem a mellkasomon, és mélységes megnyugvás töltött el: a
rendszer változhat, de a tehenek, a borjak és a yorkshire-i farmerek ugyanazok maradnak.

40.

A napi hét shilling három pennys zsoldomból, amiből még lejött a feleségem és a gyerekem
eltartásának összege, akkor sem tudtam volna nagy életet élni, ha akarok, de egyik este Windsorban
úgy döntöttem, hogy kirúgok a hámból és iszom egy pohár sört. Amikor benyomtam a kocsmaajtót,
egy férfit pillantottam meg elsőnek a bárpult sarkánál, egy kis kutyával a széke alatt.
Egy ilyen kis jószág látványa azonnal visszaröpített régi életembe, és szinte hallottam George
Wilks, a kikiáltó hangját a darrowbyi Drovers’ Armsban.
 – Szerintem ez a legjobb „pub terrier”, akit valaha láttam. – Lehajolt a bárpultnál, és megveregette
Theo borzas fejét, aki a gazdája széke alatt hevert.
Belegondoltam, hogy ez a pub terrier nem is rossz elnevezés. Theo apró volt, majdnem tiszta
fehér, bár néhány fekete sávval az oldalán, és orrán egy szőrpamaccsal, ami tagadhatatlanul bájossá,
ám még inkább rejtélyessé tette.
Mélyen egyetértettem azzal a skót kollégával, aki nemrégiben, amikor egy hölgy mindenáron a
véleményét akarta hallani a kutyája fajtájáról és vérvonaláról, végül így felelt:
– Asszonyom, azt hiszem: a törpe, barna kutya besorolás illene rá a legjobban.
Ugyanezen az alapon Theót törpe, fehér kutyának lehetne nevezni, de Yorkshire-ben jobban értenék
a „pub terrier” minősítést. Paul Cotterell, a gazdája lenézett rá a magas bárszékről.
– Hallod, mit mondanak rólad, öregfiú? – mormolta egykedvűen, és az ismerős hangot hallva a kis
állat fürgén felpattant a helyéről, és hevesen csóválta a farkát.
Theo életének tekintélyes részét töltötte ama négy fémláb között, amelyik a gazdája székét tartotta.
És én gyakran gondoltam úgy, hogy ez mindkettejük részéről elvesztegetett idő. Én is sokszor vittem
magammal a kocsmába a saját kutyámat, Samet, ahol ő is lekuporodott a székem mellé, de míg ez
nálam alkalmi látogatás volt – legfeljebb hetente egyszer vagy kétszer –, addig Paul Cotterell
esetében szigorú rituálé. Minden este nyolctól ott ült a Drovers' Arms bárpultjának végében, előtte a
pintes korsó, szájában a kis görbe pipája.
Egy magafajta fiatalembernek – a harmincas éveinek végén járó agglegény volt – az ő
képzettségével és intelligenciájával elég üresnek tűnt ez az életmód.
Amikor odaléptem a pulthoz, megszólított:
– Helló, Jim, hadd hívjam meg egy italra!
– Ez nagyon kedves magától, Paul – válaszoltam. – Meginnék egy sört.
– Remek. – Fesztelen udvariassággal fordult a csaposlányhoz: – Megengedi, hogy zavarjam,
Moyra?
Iszogattuk a sörünket és beszélgettünk. Ezúttal a brawtoni zenei fesztivál volt a téma, amiről
áttértünk általában a zenére. Mint minden más tárgyban, ami szóba került közöttünk, ebben is nagy
jártasságot árult el.
– Tehát nem túlzottan rajong Bachért? – érdeklődött könnyedén.
– Nem, nem igazán. Van, amit szeretek tőle, de jobban kedvelem az érzelmesebb zenéket: Elgart,
Beethovent, Mozartot. Meg Csajkovszkijt. Gondolom, maguk, szakértők őt eléggé lenézik?
Vállat vont, megszívta a pipáját, és fél szemöldökét felvonva, bágyadt mosollyal nézett rám.
Gyakran reagált így, és nekem az volt az érzésem, hogy monoklit kellene viselnie. De nem kezdett el
áradozni Bachról, noha úgy vettem ki, hogy ő a kedvenc zeneszerzője. Sohasem árult el lelkesedést
semmi iránt, és fura arckifejezéssel hallgatta az én ömlengésemet Elgar hegedűversenyéről.
Paul Cotterell Dél-Angliából származott, de a helybeliek ezt már rég megbocsátották neki, mert
szívélyes volt és szórakoztató, mindig kész bárkit meghívni egy italra a Drovers' sarkában.
Számomra abban rejlett a vonzereje, hogy annyira angol volt: könnyed és fesztelen. Sosem jött
izgalomba, mindig udvarias volt és mélységesen tartózkodó.
– Ha már itt van, Jim – mondta –, nem tenné meg, hogy megnézi Theo lábát?
– Dehogynem. – Az állatorvos egyik foglalkozási ártalma, hogy bárhol jelenik meg társaságban,
biztosra veheti, hogy tanácsokat kell adnia és tüneteket meghallgatnia. – Emeljük föl!
– Ugorj ide, öregfiú! – Paul a térdére ütött, a kis kutya fölugrott, megült a gazdája ölében, és
örömtől ragyogó szemmel tekintett rá. Én meg csak arra tudtam gondolni, amire oly gyakran, hogy
Theónak filmekben kéne szerepelnie. Tökéletes kutyasztár volt azzal a mókás szőrpamaccsal a nevető
képén. Az emberek szerte a világon jó pénzt fizetnének, hogy ilyen kutyát lássanak a moziban.
– Jól van, Theo – mondtam, és átvettem a gazdájától. – Mi a gond?
Paul a jobb mellső lába felé bökött a pipájával.
– Az ott. Az utóbbi néhány napban kicsit sántít rá.
– Értem. – A hátára fordítottam a kis jószágot, azután felnevettem. – Ó, csak letört az egyik körme,
és lelóg az a kis darab. Beakadhatott valami kőbe. Várj csak egy kicsit! – A zsebembe nyúltam az
ollóért, amit mindig magamnál hordtam. Egy gyors mozdulat, és már meg is voltunk.
– Ennyi az egész? – kérdezte Paul.
– Igen.
Gúnyosan felvonta a szemöldökét, és Theóra nézett.
– Hát ezért kellett akkora hűhót csapnod? Buta öreg kutya. – Pattintott az ujjával. – Vissza a
helyedre!
A kis állat engedelmesen leszökkent a szőnyegre, és eltűnt a szék alatti menedékében. És abban a
pillanatban megvilágosodott előttem Paul jelleme – a sokat csodált és irigyelt vonzerejének a titka.
Hogy igazából semmit nem vesz komolyan. Természetesen szerette a kutyáját. Mindenhová magával
vitte, rendszeresen megfutatta a folyónál, de nyoma sem volt benne annak a szorongásnak, annak a
már-már kétségbeesett aggodalomnak, amelyet oly sokszor láttam az ügyfeleim szemében, amikor
akár a legártalmatlanabb probléma miatt megmutatták nekem a kedvencüket. Ők nagyon is komolyan
vették a dolgot. És magam is így voltam ezzel, ha a saját állataimról volt szó.
Paulnak persze igaza volt. Mennyivel könnyebb és kellemesebb így élni. Az aggodalom
sebezhetővé tesz minket, míg ő gondtalanul élte világát. Ez a vonzó könnyedség, a fesztelen jómodor,
a zavartalanság mindez abból eredt, hogy valójában semmi nem érintette túl mélyen.
A jelleméről alkotott gyorsfénykép ellenére változatlanul irigyeltem őt. Rajtam nagyon is könnyen
eluralkodnak az érzéseim; jó lehet olyannak lenni, mint Paul. És minél többet gondolkoztam rajta,
annál inkább összeállt a kép. Sosem vette a fáradságot, hogy feleséget keressen magának. Még Bach
is beleillett a formába azzal a matematikai zenéjével.
– Azt hiszem, inni kell még egyet erre a fontos műtétre, Jim – villantotta rám tartózkodó mosolyát.
– Vagy magasabb honoráriumra gondolt?
Elnevettem magam. Bár olyan lehetnék, mint ő. Mindannyian mások vagyunk, és ennek
megfelelően viselkedünk, de a második poharamba bámulva megint csak az ő gondtalan élete járt a
fejemben. Jó állása volt a brawtoni kormányhivatalnál, nem voltak családi kötelezettségei, és minden
este itt itta a sört ugyanezen a széken, a kutyájával a lábánál. Nem volt az égvilágon semmi gondja.
Akárhogy is, hozzátartozott Darrowby világához, része volt valaminek, amit szerettem, és mivel
mindig gyűlöltem a változást, bizonyos értelemben megnyugtató volt tudni, hogy bármelyik este
megyek is be a Drovers' Armsba, ott fogom találni Paul Cotterellt a sarokban, és Theo szőrös képe
fog kikandikálni a széke alól.
Pontosan ezért kukkantottam be egyik este, nem sokkal zárás előtt.
– Lehet, hogy bélférge van? – A rá jellemző módon, mintegy mellékesen vetette fel a kérdést.
– Nem tudom, Paul. Miből gondolja?
Megszívta a pipáját.
– Ó, csak mintha kicsit fogyott volna mostanában. Ide, Theo!
A kis kutya fölugrott a gazdája térdére, vidáman, mint mindig, és amikor megfogtam és az ölembe
tettem, megnyalta a kezemet. De én is láttam, hogy kiállnak a bordái.
– Hm, valóban – mondtam. – Talán tényleg fogyott valamicskét. Látott férgeket a székletében?
– Azt éppen nem.
– És kis fehér pálcikákat a hátsója körül?
– Nem, Jim – rázta meg a fejét mosolyogva. – De annyira nem is figyeltem, öregfiú.
– Oké – mondtam. – Azért féregtelenítsük a biztonság kedvéért. Holnap este hozok neki pár
tablettát. Itt lesznek?
Felszaladt a szemöldöke.
– Azt hiszem, ez több mint valószínű.
Theo megkapta a féregtablettákat, aztán az ezt követő hetekben túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy
benézzek a Droversbe. Legközelebbi látogatásom egy szombat estére esett, és sikerült
belecsöppennem a Sportklub báljának kellős közepébe. A táncteremből ritmikus dübörgés hallatszott,
a kis söntés zsúfolásig megtelt, a szegény dominósok egy sarokban szorongtak a szmokingos férfiak
és estélyi ruhás hölgyek gyűrűjében.
A zajban és melegben elverekedtem magam a bárpultig, és az járt a fejemben, hogy alig lehet
ráismerni erre a máskor csöndes helyre. De egy valami nem változott – Paul Cotterell most is ott ült a
székén a pult sarkában.
Mellé nyomakodtam, és láttam, hogy a megszokott tweedzakóját viseli.
– Maga nem táncol, Paul?
Félig lehunyt szemmel lassan megrázta a fejét, és rám mosolygott görbe pipája felett:
– Nem nekem való, öregfiú – mormolta. – Túl fárasztó.
Amikor lepillantottam, láttam, hogy más is van, ami nem változott. Ott ült Theo, és megpróbálta
behúzni az orrát a kaszáló lábak elől. Most én rendeltem két sört, és megpróbáltunk beszélgetni, de
nehéz volt túlkiabálnunk a bábeli zűrzavart. Karok nyúltak be közöttünk a pult felé, vörös képek
nyomakodtak felénk üdvözlő szavakat ordítva. Inkább csak bámészkodással töltöttük az időt.
 Aztán Paul közelebb hajolt, és egyenesen a fülembe beszélt:
– Beadtam Theónak azokat a tablettákat, de még jobban lefogyott.
– Tényleg? – üvöltöttem vissza. – Ez szokatlan.
– Igen... esetleg nem nézné meg?
Bólintottam, mire ő pattintott az ujjával, és a kis kutya abban a pillanatban a térdére szökkent.
Átvettem az ölembe, és azonnal észleltem, hogy mennyivel könnyebb lett.
– Igaza van. Tényleg tovább fogyott.
A térdemen egyensúlyozva a kutyát lehúztam az egyik szemhéját, és láttam, hogy halvány a
kötőhártyája.
Ismét elüvöltöttem magam:
– Vérszegény! – Végigtapogattam a fejét, és az álla alatt fölfedeztem a jócskán megnagyobbodott
nyirokmirigyeket. Ez különös volt. Lehet, hogy szájüreg– vagy torokgyulladása van? Kétségbeesetten
néztem körül, és hevesen kívántam, bárcsak Paul ne mindig a kocsmában konzultálna velem a
kutyájáról. Szerettem volna megvizsgálni az állatot, de nem rakhattam fel a bárpultra a poharak közé.
Próbáltam jobb fogást találni rajta, hogy belenézhessek a torkába, amikor a mellső lábai mögé
tévedt a kezem, és amikor megérintettem a hónaljmirigyet, egyszerre elállt a szívverésem. Az is meg
volt duzzadva. Kitapogattam a lágyékot, és az ottani mirigy is tojás nagyságúra nőtt. Vadul
tapogatóztam tovább, és azt kellett tapasztalnom, hogy valamennyi nyirokmirigye többszöröse volt a
normális méretnek.
Hodgkin-kór! Néhány pillanatig nem is érzékeltem a kiabálást és a nevetést, a zene harsány zaját.
Azután Paulra néztem, aki a pipájából pöfékelve, hűvös nyugalommal nézett vissza rám. Hogyan
mondjam meg neki ebben a környezetben? Azt kérdezné, hogy mi az a Hodgkin-kór, és akkor el kéne
magyaráznom, hogy nyirokrák, azaz halálos betegség.
Vágtattak a gondolataim, miközben simogattam a kócos fejet, és Theo felém fordította mókás kis
képét. Emberek tülekedtek mögöttünk, kezek nyúltak át a gines és whiskys poharakért, söröket
emeltek fel az orrom előtt, egy kövér ember a nyakam köré fonta a karját.
Közelebb hajoltam:
– Paul!
– Igen, Jim?
– Elhozná... elhozná Theót holnap délelőtt a rendelőmbe? Vasárnap tíz óra tájban.
Egy pillanatra fölfelé rándult a szemöldök, majd bólintott.
– Rendben, öregfiú.
Nem vesződtem azzal, hogy kiigyam az italomat. Az ajtó felé nyomakodtam, és a tömeg
összezárult körülöttem. Visszanéztem. Éppen akkor tűnt el a kis kutya farka a szék alatt.
Másnap korán reggel ébredtem, már hajnali hatkor hánykolódni kezdtem az ágyban, aztán csak
bámultam a plafont.
Még azután is, hogy fölkeltem és bevittem Helennek a teát, végtelennek tűnt a várakozás, amíg el
nem jött a rettegett pillanat – amikor ott álltam a rendelőben Paullal szemben, közöttünk az asztalon
Theo.
Egyenesen megmondtam neki. Nem tudtam jobbat kitalálni. Mit sem változott az arckifejezése, de
kivette a pipát a szájából, erősen rám nézett, majd a kutyára, s megint vissza rám.
Ó – mondta végül. – Értem.
Nem mondtam rá semmit, ő pedig lassan végigfuttatta a kezét a kis állat hátán.
– Egészen biztos benne, Jim?
– Tökéletesen. És szörnyen sajnálom.
– Nem gyógyítható?
– Többféle enyhítőszer is van, de én nem tapasztaltam, hogy bármelyik is segített volna. A
végeredmény mindig ugyanaz.
– Igen... – bólintott lassan. – De nem látszik annyira betegnek. Mi történik, ha nem teszünk semmit?
Pár másodpercig hallgattam.
– Nos, Paul, a belső mirigyek megnövekedése többféle következménnyel jár. Ödéma, azaz
hasvízkór alakul ki a hasüregben. Tulajdonképpen már most is mutatkozik rajta a pókhasúság.
– Igen... Most, hogy mondja, én is látom. És még?
– Ahogy a nyirokmirigyek egyre nagyobbak lesznek, fulladozni fog.
– Ezt már észrevettem. Elég egy rövid séta, és már liheg.
– És egyre soványabb és leromlottabb lesz.
Paul a cipőjét bámulta egy ideig, aztán megint rám emelte a tekintetét.
– Tehát az a lényeg, hogy szörnyen fogja érezni magát a hátralévő életében. – Nyelt egyet. – És
mennyi ideje van még?
– Néhány hete. Ez változó. Talán három hónapja.
– Nos, Jim – hátra simította a haját. – Én ezt nem hagyhatom. Én felelek érte. El kell altatnia, még
mielőtt igazi fájdalmai lesznek. Egyetért velem?
– Igen, Paul, ez a leghumánusabb megoldás.
– Megcsinálná most rögtön... amint kiteszem a lábam az ajtón?
– Igen – válaszoltam. – És megígérem, hogy semmit nem fog érezni.
Furcsán eltökélt kifejezés jelent meg az arcán. Visszatette a pipát a szájába, de kicsúszott, így
inkább eltette a zsebébe. Majd odahajolt, és megveregette a kutya fejét. Az állat feléje fordította mókás
képét a szőrpamaccsal az orrán, és néhány másodpercig csak nézték egymást.
– Viszlát, öregfiú – motyogta Paul aztán, és gyorsan kiment a szobából.
Betartottam az ígéretemet.
– Jó fiú, jó öreg Theo – mormoltam és újra meg újra megsimogattam a fejét meg a füleit, míg a
kis állat békésen el nem aludt. Ugyanúgy gyűlöltem ezt, mint bármelyik állatorvos, de mindig
megnyugvást jelentett az a tudat, hogy ezek a menthetetlen állatok egy baráti hangot hallanak és egy
simogató kezet éreznek utoljára.
Talán szentimentális vagyok. Nem úgy, mint Paul. Ő gyakorlatiasan és tökéletesen racionálisan
cselekedett. Képes volt a legokosabb lépést választani, mert nem hagyta, hogy úrrá legyenek rajta az
érzelmek.
Később, a vasárnapi ebéd közben, amelyet most nem tudtam úgy élvezni, ahogy szoktam,
elmondtam Helennek Theo esetét.
Mondanom kellett valamit, mert pompás sültet alkotott a gázkarikán, ami az egyetlen főzési
lehetőségünk volt, én pedig nem méltányoltam eléggé a tehetségét.
Ültünk az asztalnál, és én lenéztem rá. Most nekem jutott a magas szék.
– Tudod, Helen – kezdtem –, nagy leckét kaptam ma. Abból, ahogyan Paul viselkedett. Én az ő
helyében bizonytalankodtam volna, megpróbáltam volna elodázni az elkerülhetetlent.
Helen gondolkodott egy percig.
– Hát, nagyon sokan ugyanezt tették volna.
– Igen, de ő nem ezt tette. – Leraktam a kést és a villát, s csak bámultam a falat. – Felnőtt módra
viselkedett. Úgy gondolom, hogy Paul egyike azoknak a személyiségeknek, akikről annyit olvasunk.
Kiegyensúlyozott, tökéletesen adekvát.
– Elég, Jim, folytasd az ebédet. Tudom, hogy szomorú dolog, de meg kellett tenni, és most nem
szabad vádolnod magadat. Paul az Paul, te pedig te vagy.
Visszatértem az ételemhez, de nem tudtam elnyomni magamban az alkalmatlanság elhatalmasodó
érzését. Aztán oldalra pillantottam, és láttam, hogy a feleségem mosolyog rajtam.
Hirtelen megnyugodtam. Úgy tűnt, legalább ő cseppet sem bánja, hogy ilyen vagyok.
Ez volt vasárnap, kedd délelőtt pedig egy adag szemölcsirtó folyadékot adtam át Sangster
gazdának, aki néhány tejelő tehenet tartott az állomás mellett.
– Kenje be ezzel a tőgyét reggel és este, fejés után – mondtam. – Azt fogja tapasztalni, hogy egy-két
hét múlva leesnek a szemölcsök.
– Köszönöm. – Átadott egy félkoronást, amit betettem az asztalfiókba, miközben megjegyezte: –
Szomorú dolog, ami Paul Cotterelllel történt, nem igaz?
– Mire gondol?
– Azt hittem, hallott róla – mondta. – Meghalt.
– Meghalt?! – bámultam rá ostobán. – Hogyhogy?
– Ma reggel találtak rá. Végzett magával.
Két kézzel támaszkodtam az asztalra.
– Úgy érti... úgy érti, hogy öngyilkos lett?
– Ja, azt mondják. Bevett egy csomó gyógyszert. Az egész város erről beszél.
Azon kaptam magam, hogy meredten bámulom a naplóban a hívások listáját, anélkül, hogy látnám
őket, és mintha nagyon messziről hallanám a farmer hangját.
 – Mondhatom, szomorú eset. Jó gyerek volt. Amennyire én tudom, mindenki kedvelte.
Még aznap Paul lakása felé vitt az utam, és a kapuban megpillantottam a szállásadónőjét, Mrs.
Claytont. Megálltam és kiszálltam a kocsiból.
– Mrs. Clayton! – mondtam. – Egyszerűen nem tudom elhinni.
– Én sem, doktor úr, ez szörnyű! – Sápadt volt az arca, a szeme vörösre sírva. – Hat éve lakott
nálam, olyan volt, mintha a fiam lenne.
– De hát miért...
– Mert elveszítette a kutyáját. Nem bírta elviselni.
Elborított a kétségbeesés hulláma. Mrs. Clayton a karomra tette a kezét.
– Ne így fogja fel, doktor úr! Nem a maga hibája volt. Paul mindent elmondott nekem. Senki nem
tudta volna megmenteni Theót. Az emberek is belehalnak az ilyenbe, nemhogy a kutyák.
Tompán bólintottam, és ő folytatta:
– De elmondok magának bizalmasan valamit, doktor úr. Paul nem bírt annyit elviselni, mint maga
vagy én. Ilyen volt az alkata, tudja, depresszióban szenvedett.
– Depresszióban? Paul?
– Igen, régóta kezelték már vele, és rendszeresen gyógyszereket szedett. Bátran viselte a dolgot, de
évek óta idegrendszeri problémákkal küzdött.
– Idegrendszeri problémák... Álmomban sem gondoltam volna...
– Nem, senki nem gondolta volna, pedig ez volt az igazság. Boldogtalan gyerekkora volt, ahogy
kivettem. Talán ezért szerette annyira a kutyáját. Túlságosan is ragaszkodott hozzá.
– Igen... igen...
Claytonné elővett egy összegyűrt zsebkendőt, és kifújta az orrát. Hát, ahogy mondtam, nehéz élete
volt szegény fiúnak, de hősiesen viselte.
Nemigen volt már mit mondani. Kihajtottam a városból, és a békés, zöld hegyek éles kontrasztot
mutattak mindazzal, ami feldúlja az emberi lelket. Ennyit az emberismeretemről. Nem is tévedhettem
volna nagyobbat, de Paul annyira bátran vívta a maga titkos harcát, hogy mindenkit megtévesztett
vele.
Eltűnődtem azon a leckén, amelyet tévhitem szerint feladott nekem, pedig valójában egy másik
leckét kaptam, amelyet azóta sem felejtettem el: számtalan olyan ember van, mint Paul, aki nem az,
akinek látszik.

41.

A Paul Cotterell halála okozta megrázkódtatást sokáig nem tudtam kiheverni, sőt, azt kell
mondanom, hogy azóta is bennem van, mert hiába cserélődött ki azóta a Drovers közönsége, ahol
most én vagyok az egyik legrégebbi törzsvendég, még ma is magam előtt látom a pult sarkában álló
bárszéken azt a hanyag figurát és a szék alól kikandikáló bozontos fejet.
 Olyan élmény volt ez, amelyet soha többé nem akartam átélni, ám közvetlenül azután oktalanul
mégis beleszaladtam egy hasonlóba. Egy hét sem telhetett el Paul temetése óta, amikor Andrew Vine
behozta a foxterrierjét a rendelőbe.
Föltettem a kis kutyát az asztalra, és gondosan megvizsgáltam mind a két szemét.
– Sajnos, ez csak romlott – állapítottam meg.
A férfi minden előzetes figyelmeztetés nélkül ráborult az asztalra, és a kezébe temette az arcát.
A vállára tettem a kezemet.
– Mi baj, Andrew? Mi bántja ennyire?
Először nem válaszolt, hanem úgy maradt összeroskadva a kutyája mellett, és egész testét rázta a
zokogás.
Amikor végre megszólalt, a tenyerének beszélt és rekedt, kétségbeesett volt a hangja:
– Nem bírom elviselni! Ha Digger megvakul, én megölöm magam!
Elborzadva és hitetlenkedve meredtem a lehajtott fejre. Nem történhet meg még egyszer, ráadásul
rögtön Paul halála után! Pedig sok hasonlóság volt köztük. Andrew is a harmincas éveiben járó
agglegény volt, és ez a terrier az elválaszthatatlan társa. Bérelt lakásban élt, látszólag gondtalanul,
noha félénk, szerény ember volt, törékeny külsejű, ösztövér testtel és sápadt orcával.
Jó néhány hónappal ezelőtt beszélt először Digger panaszairól.
– Azért nevezem így, mert kölyökkora óta nagy lyukakat ás a kertben – mondta bátortalan
mosollyal, és szinte félve nézett rám nagy, barna szemével.
Elnevettem magam.
– Remélem, nem azért hozta be, hogy ebből kigyógyítsam, mert ilyen betegséget nem ismer a
tudomány.
– Nem, nem, valami másról van szó. A szeméről. Azzal is kölyökkora óta vannak gondok.
– Tényleg? Mondja el, kérem.
– Nos, amikor megvettem, már akkor is gennyes volt a szeme, de a tenyésztő azt mondta, hogy
csak belekerülhetett valami, ami irritálja, és hamarosan rendbe fog jönni. Így is történt. De sohasem
jött rendbe egészen. Valami kis kellemetlensége mindig van a szemével.
– Hogy érti ezt?
– A szőnyeghez szokta dörzsölni a fejét, és pislog a napfényben.
– Értem. – Magamhoz húztam a kis állat pofáját, és jól megnéztem a szemhéjakat. Már akkor
beindult az agyam, amikor a gazdája beszélt, és biztos voltam benne, hogy vagy entropiont (befelé
forduló szemhéjat) vagy distichiasist (a szemgolyót dörzsölő harmadik sor szempillát) fogok találni,
de egyikre sem utalt semmi. A szaruhártya felszíne is normálisnak tűnt, kivéve talán a lencsék és az
írisz mélyét, amelyet a szokásosnál nehezebben lehetett kivenni.
Kivettem a szekrényből a szemtükröt.
– Mennyi idős most?
 – Körülbelül egy éves.
– Tehát mintegy tíz hónapja lépett ez föl?
– Igen, nagyjából. De változik az erőssége. Többnyire nincs gond vele, de vannak napok, amikor
csak fekszik a kosarában félig lehunyt szemmel, és látni rajta, hogy nem stimmel valami. Nem
hinném, hogy fájdalmai vannak. Inkább kellemetlenség, ahogy mondtam.
Bólintottam, és szívből reméltem, hogy okosnak látszom, mert sajnos egyik tünet sem volt
ismerős. Bekapcsoltam a kis lámpát az ophtalmoszkópon, és belebámultam a legvarázslatosabb és
legfinomabb szerv mélységeibe, a lencsén át a retina ragyogó szerkezetébe a látóközponttal és az
ágas-bogas vérerekkel. Nem fedeztem fel semmilyen rendellenességet.
– Ás még lyukakat? – kérdeztem. Amikor tanácstalan vagyok, gyakran kapaszkodom
szalmaszálakba, és megfordult bennem, hogy nem talaj-irritációtól szenved-e a kutya.
Andrew a fejét rázta:
– Nem, most már csak nagyon ritkán, és a rossz napjainak semmi közük nincs az ásáshoz.
– Valóban? – kérdeztem az államat dörzsölve. Láttam, hogy ő előttem jár egy lépéssel, és
kényelmetlenül éreztem magam, mert nem volt semmilyen elképzelésem. Az emberek gyakran hozták
be a kutyájukat „szembajjal”, de azoknak rendre megtaláltam az okát. – És a mait is rossz napnak
nevezné?
– Nos, reggel így gondoltam, de azóta mintha javult volna egy kicsit. Most is sokat pislog, nem
gondolja?
– Igen, talán így van. – Digger mintha nem szívesen nyitotta volna tágra a szemét a rendelő ablakán
beáradó napsütésben. Időről időre le is csukta egy-két másodpercre, mintha bántaná valami. De a
fenébe is, nem láttam semmi nyomot, amelyen elindulhattam volna.
Nem mondtam meg a gazdájának, hogy fogalmam sincs, mi lehet a kutyájával. Az ilyen
vallomások nem erősítik az orvos iránti bizalmat. Ehelyett lázas szakmai tevékenységbe menekültem.
– Adok magának egy folyadékot – mondtam élénken. – Csepegtessen a szemébe naponta
háromszor. És értesítsen, hogy javul-e. Lehet, hogy valamilyen elhúzódó fertőzéssel állunk szemben.
Átadtam egy üvegcse két százalékos bórsavat, és megveregettem Digger fejét.
– Remélem, ez majd rendbe hoz, öregfiú – mondtam, ő pedig válaszképpen megcsóválta a
farokcsonkját. Lelkes kis állat volt, bájos, jó természetű és formás példánya simaszőrű fajtájának,
hosszú fejjel és nyakkal, hegyes orral és szép, egyenes lábakkal.
Leugrott az asztalról és izgatottan ugrált a gazdája lába körül. Felnevettem.
– Szeretne már menni, mint a legtöbb páciensem. – Lehajoltam, és játékosan megveregettem az
oldalát. – Szavamra, nagyon jó formában van!
– Valóban – mosolygott büszkén Andrew – Sokszor eszembe jut, hogy a szemétől eltekintve
tökéletesen működő kis gépezet. Ha látná őt a réten! Úgy fut, mint egy agár!
– El tudom képzelni. Jelentkezzen majd, jó? – intettem nekik búcsút az ajtóban, majd visszatértem a
munkámhoz, boldog tudatlanságban afelől, hogy pályám egyik legkínosabb és legfájdalmasabb esete
előtt állok.
Az első látogatás után különös figyelemmel követtem Diggert és gazdáját. Andrew, ez az érzékeny,
szeretetre méltó ember, egy mezőgazdasági vegyszereket gyártó cégnek volt a képviselője, és
hozzám hasonlóan állandóan utazgatott Darrowby körzetében. Mindig vele volt a kutyája, és én
futólag korábban is észleltem, hogy a kis állat folyton ott bámul kifelé az ablakon, mancsát hol a
műszerfalra téve, hol a sebességváltót kezelő gazdája kezén nyugtatva.
De most, hogy személyesen is érdekeltté váltam, felfigyeltem arra a nyilvánvaló élvezetre is,
amellyel a kis kutya fogadta be környezetének minden részletét. Semmit nem mulasztott volna el napi
körútjaik során. Előttük az utat, a mellettük elsuhanó házakat, embereket, fákat és földeket – ezekből
állt számára a világ.
Összetalálkoztam velük egyszer, amikor Samet futtattam a hegyek széljárta csúcsát koronázó
lápvidéken. De akkor május volt, kellemes a levegő, és az egy hetes napsütés felszárította a hangában
kanyargó ösvényeket. Láttam, hogy Digger villámként cikázik a bársonyos talajon, és amikor
észrevette Samet, odarohant hozzá, incselkedve megállt előtte egy pillanatra, majd visszaszaladt
Andrewhoz, aki egy kis természetes tisztáson állt a barna bozót közepén.
Dús virágjában állt a sárga zanót, és a kis kutya újra meg újra körbeszáguldozta a terepet, átadva
magát az egészség és a gyorsaság élvezetének.
– Ezt nevezem életörömnek – jegyeztem meg.
Andrew félénken mosolygott.
– Igen, gyönyörű – mormolta.
– Hogy van a szeme? – kérdeztem.
Vállat vont.
– Néha jól, néha nem olyan jól. Nagyjából ugyanúgy, mint korábban. De az igaz, hogy láthatólag
sokat segít, amikor a szemébe csöpögtetek.
– De még mindig vannak olyan napjai, amikor elesettnek tűnik?
– Igen... azt kell mondanom, hogy igen. Néhanapján még kínlódik vele.
Újra elfogott a tehetetlen bosszúság.
– Menjünk vissza a kocsihoz! – mondtam. – Vetnék rá egy pillantást.
Föltettem Diggert a motorháztetőre, és ismét megvizsgáltam. A szemhéjakon nem láttam semmi
rendellenességet – mert az járt a fejemben, nem néztem-e el valamit legutóbb –, de ahogy az éles
napfény megvilágította a szemgolyót, nagyon jelentéktelen homályosságot észleltem a szaruhártyán.
Enyhe keratitisz volt, amelyet akkor nem vettem észre. De miért? Miért?
– Adnék neki valami erősebb folyadékot. – Kotorászni kezdtem a csomagtartóban. – Itt kell lennie
valahol. Próbálkozzunk meg az ezüstnitráttal.
Egy héttel később Andrew behozta őt a rendelőbe. A szaruhártya elszíneződése megszűnt –
valószínűleg az ezüstnitrát hatására –, de a mélyebben rejlő baj változatlanul megmaradt. Valami még
mindig nem volt rendjén. Valami, amit nem tudtam diagnosztizálni.
 Ekkor kezdtem el komolyan aggódni. Ahogy múltak a hetek, úgy bombáztam a kutya szemét
mindennel, ami csak létezett: higanyoxiddal, chinosollal, cinkszulfiddal, ichtiollal és megannyi más
szerrel, ami azóta eltűnt a történelem süllyesztőjében.
Nem álltak még rendelkezésemre a modern antibiotikumok és szteroidok, amelyek amúgy sem
segítettek volna. Ma már tudom. Az igazi rémálom akkor vette kezdetét, amikor felfedeztem a
szaruhártyát ellepő első pigmentsejteket. Fenyegető barna foltok tűntek fel a limbuson, és sötét
nyúlványokat bocsátottak arra az érzékeny hártyára, amely Digger világra nyíló ablaka volt. Láttam
már ilyen sejteket korábban is. És átlátszatlanok voltak.
A következő hónap során harcba szálltam velük szánalmas fegyverzetemmel, miközben lassan, de
megállíthatatlanul terjeszkedtek befelé, elhomályosítva és beszűkítve Digger látóterét. Andrew is
észrevette őket, és amikor behozta a kis kutyát a rendelőbe, aggodalmasan tördelte a kezét.
– Tudja, egyre kevesebbet és kevesebbet lát, doktor úr. Pontosan tudom. Még mindig kinéz a kocsi
ablakán, de azelőtt mindent megugatott, ami nem tetszett neki, például az idegen kutyákat, most pedig
nem veszi már észre őket. Lassan elveszíti a látását.
Üvölteni szerettem volna, vagy belerúgni az asztalba, de mivel úgysem segített volna, csak
ránéztem.
– Az a barna dolog okozza, igaz? – kérdezte. – Mi az?
– Pigmentes keratitisznek hívják, Andrew. Akkor szokott fellépni, amikor a szaruhártya, ami a
szemgolyó külsejét borítja, hosszú időn át gyulladásban volt, és nagyon nehéz kezelni. De
megteszem, ami tőlem telik.
De ez nem volt elég. A lassú, lopakodó terjeszkedés könyörtelenül folytatódott, és ahogy a
pigmentsejtek egyre sűrűbben és vastagabban lepték és sötétítették el a felszínt, úgy ereszkedett szürke
függöny Digger és a világ minden dolga közé, amelyet azelőtt olyan mohó érdeklődéssel figyelt.
Engem pedig egyre mardosott az aggodalom, és tehetetlen kínok között vártam az elkerülhetetlent.
Az első vizsgálat után öt hónappal észleltem először, hogy Andrew összeomlott. Ekkor már alig
látszott valami a kutya szaruhártyájának eredeti szerkezetéből; barnásfekete homály borult rá,
amelyen csak apró pontok engedték át egy-egy villanásra a látványt. Vészesen közeledett a vakság.
Újra megveregettem a férfi vállát.
– Nézze, Andrew. Jöjjön ide, és üljön le. – Odahúztam neki a rendelő egyetlen faszékét.
Odavánszorgott, és szinte lerogyott a székre. Tenyerébe temetett fejjel ült ott, és csak nagy néha
emelte rám könnyáztatta szemét, feldúlt arcát.
– Nem bírom elviselni a gondolatát – zihálta. – Egy ilyen barátságos kis lény, mint Digger, aki
mindenkit szeret. Mivel érdemelte ki ezt a sorsot?
– Semmivel, Andrew. Vannak az életben ilyen szomorú dolgok. Szörnyen sajnálom.
Jobbra-balra ingatta a fejét.
– Jaj, istenem, neki a legrosszabb. Látta őt a kocsiban, mennyire kíváncsi volt mindenre. Mit sem ér
már neki az élet, ha elveszíti a látását. És akkor én sem akarok tovább élni!
– Nem beszélhet így, Andrew – mondtam. – Ez erős túlzás. – Tétováztam. – Kérem, ne vegye
sértésnek, de orvoshoz kellene fordulnia.
– Állandóan orvoshoz járok – válaszolta tompán. – Most is tele vagyok gyógyszerekkel. Az orvos
szerint depresszióm van.
A szó megkondította bennem a gyászharangot. És nem sokkal Paul halála után rettenetes pánikot
küldött rám.
– Mióta tart már ez az állapot?
– Hetek óta. És egyre csak rosszabb lesz.
– Korábban is átélt már ilyet?
– Nem, soha. – A kezét tördelte és maga elé meredt. – Az orvos azt mondja, hogy ha rendszeresen
szedem a tablettákat, akkor ki fogok gyógyulni belőle, de én már nem bírom tovább.
– De az orvosnak igaza van, Andrew. Ki kell tartania, és akkor rendbe fog jönni.
– Nem hiszem – motyogta. – Minden nap egy évnek tűnik. Semmit nem tudok élvezni. És minden
reggel, amikor fölébredek, rettegek szembenézni az élettel.
Nem tudtam, mit mondjak, hogyan segíthetnék.
– Adhatok egy pohár vizet?
– Nem... köszönöm, nem.
Felém fordította holtsápadt arcát, sötét szemét, és megrémültem, milyen üres a tekintete.
– Mi értelme van az egésznek? Tudom, hogy szerencsétlen leszek egész életemben.
Nem vagyok pszichiáter, de volt annyi eszem, hogy felfogjam: egy Andrew állapotában lévő
embernek hiába is mondanám, hogy szedje össze magát. Hirtelen megszállt az intuíció.
– Jól van – mondtam. – Legyen szerencsétlen egész életében, de egyelőre fontos dolga van:
törődnie kell a kutyájával.
– Törődnöm vele? Hát mit tehetnék érte? Meg fog vakulni. Senki nem segíthet rajta.
– Ebben téved, Andrew. Pontosan itt kezdődik a maga feladata. Rá lesz utalva a maga segítségére.
– Hogy érti ezt?
– Nos, ismeri azokat a helyeket, ahol sétáltatja. Úgy kell szoktatnia, hogy mindig ugyanazokon az
ösvényeken és csapásokon járjon, ahol az ismerős terepen biztonsággal futkoshat. És tartsa távol a
gödröktől és árkoktól.
Eltorzult az arca.
– De hát többé nem fogja élvezni a sétát.
– De igen – mondtam. – Meg fog lepődni, mennyire.
– De hát...
– És ott van az a szép, tágas rét a háza mögött, ahol szaladgálni szokott. Állandóan szemmel kell
tartania, és gondoskodnia arról, hogy ne legyen semmi a fűben, aminek nekimehet. És a szemcseppek.
Maga mondta, hogy jobban érzi magát tőlük. Ki fog neki csöpögtetni, ha maga nem?
– De doktor úr... maga látta, hogyan nézelődött ott mellettem a kocsiban…
 – Ezután is nézelődni fog.
– Úgy is, hogy már nem lát?
– Igen. – A karjára tettem a kezemet. – Értse meg, Andrew, amikor egy állat elveszíti a látását,
akkor nem fogja fel, hogy mi történt vele. Szörnyű dolog, tudom, de az állatnak ez nem okoz olyan
lelki kínokat, mint az embernek.
Felállt és hosszú, szaggatott sóhaj tört föl belőle.
– De nekem lelki kínokat okoz. Olyan régóta rettegek már ettől. Se éjjelem, se nappalom, folyton
ez jár a fejemben. Annyira kegyetlen és igazságtalan, hogy ilyesmi történjék egy védtelen állattal...
egy kis teremtéssel, aki soha senkinek sem ártott! – Ismét tördelni kezdte a kezét, és fel-alá járt a
rendelőben.
– Maga kínozza saját magát! – mondtam élesen. – Részben ez is a baja. Önmaga megbüntetésére
használja fel Diggert, ahelyett, hogy a hasznára fordítaná.
– De mit tehetnék olyat, ami tényleg használ? Mindaz, amiről itt beszél... ezek még nem teszik
boldoggá az életét.
– De igen, azzá tehetik. Diggerre még hosszú, boldog évek várnak, ha maga is úgy akarja. Csakis
magán múlik.
Mintha álmodna, úgy hajolt le hozzá, karjára vette a kis kutyát és kivonszolta magát a kapuhoz.
Ahogy ment le a lépcsőn az utcára, utána szóltam.
– És látogassa továbbra is az orvosát, Andrew! Rendszeresen szedje a tablettákat. És ne feledje –
emeltem fel a hangom, hogy szinte már kiáltottam –, ne feledje, hogy kötelességei vannak a
kutyájával szemben!
Paul halála után borotvaélen táncoltam, de ezúttal nem sokkoltak tragikus hírekkel. Viszont
gyakran láttam Andrew Vine-t: időnként a városban vezette pórázon Diggert, máskor az autójából
kandikált ki a kis állat feje, mindig a szélvédő mögött, de legtöbbször a folyó menti réten, ahol a
tanácsomat követve ugyanazokat a jó, tágas sétautakat járták újra meg újra.
Akkor is a folyónál voltak, amikor egy szép napon megállítottam őket:
– Hogy mennek a dolgok, Andrew?
Mosolytalanul nézett rám.
– Hát, egész jól eligazodik. Én meg rajta tartom a szememet. És mindig elkerülöm vele a szemközti
rétet, mert az tele van süppedős részekkel.
– Igen bölcsen teszi. És maga hogy van?
– Tényleg tudni akarja?
– Hát persze.
Megpróbált mosolyogni.
– Nos, ma egész jó napom van. Általában feszült vagyok, és szörnyen boldogtalan. A rossz
napjaimon meg szorongó, kétségbeesett és végtelenül magányos.
– Sajnálom, Andrew.
 Vállat vont.
– Ne higgye, hogy sajnáltatni akarom magam. Maga kérdezte. Egyébként van egy szisztémám.
Minden reggel megnézem magam a tükörben, és azt mondom: „Oké, Vine, kezdődik egy újabb
rettenetes nap, de te meg fogod tenni a kötelességedet, és gondoskodni fogsz a kutyádról.”
– Nem rossz ez, Andrew. És el fog múlni. Egy nap minden megváltozik, és ismét jól fogja érezni
magát.
– Ezt mondja az orvos is. – Lapos pillantást vetett rám. – De addig... – Lenézett a kutyájára. – Gyere,
Digger!
Megfordult, és hirtelen elsietett a nyomában ügető kis kutyával, de volt valami a válla tartásában, az
előre szegezett fejében, ami reményt adott. Rettenthetetlen elszántság sugárzott belőle.
Reményeim valóra váltak. Andrew is, Digger is sikerrel vette az akadályt. Pár hónap elteltével már
biztos voltam a dolgomban, de az utolsó képet egy két évvel későbbi találkozásunkról őrzi az
emlékezetem. Egy fennsíkon láttam meg őket Darrowby fölött, ugyanott, ahol először pillantottam
meg a zanótosban boldogan rohangászó Diggert.
Most sem tűnt különösebben elesettnek: önfeledten futkosott a puha, zöld talajon, szaglászta a
növényeket, és mélységes elégedettséggel emelte föl a lábát a hegyoldalnak felfutó löszfal tövében.
Andrew nevetett, amikor megpillantott. Meghízott, és egészen más embernek látszott.
– Digger minden centiméterét ismeri ennek a terepnek – közölte. – Azt hiszem, ez a kedvenc helye,
látja, milyen jól érzi magát.
Bólintottam.
– Boldog kis kutyának látszik.
– Igen, valóban boldog. Jó élete van, és megmondom őszintén, néha el is felejtem, hogy nem lát. –
Szünetet tartott. – Igaza volt aznap a rendelőben. Maga megmondta előre, hogy így lesz.
– Hát ez nagyszerű, Andrew – mondtam. – És maga is boldog, ugye?
– Az vagyok, doktor úr. Hála istennek, az vagyok. – Árnyék futott át az arcán. – Ha arra gondolok,
milyen volt régebben, el sem akarom hinni, mennyire szerencsés vagyok. Mintha egy sötét völgyben
jártam volna, ahonnét lépésről lépésre kapaszkodtam ki a napfényre.
– Értem. És most ugyanolyan jól érzi magát, mint annak előtte. – Elmosolyodott. – Nem, jobban,
mint annak előtte. Ez a szörnyű élmény megváltoztatott. Emlékszik, mit mondott? Hogy gyötröm
magamat. Rájöttem, hogy mást se tettem egész idő alatt. Az élet minden kis nehézségét erre
használtam.
– Nekem nem kell magyaráznia, Andrew – mondtam derűsen. – Magam is hajlamos vagyok erre.
– Hát igen, azt hiszem, vagyunk így egy páran. De én már kiismertem ezt a dolgot, és tudom, hová
vezet. Sokat segített, hogy gondoskodnom kellett Diggerről. – Felragyogott az arca, és a fűbe
mutatott. – Ezt nézze meg!
A kis kutya egy régi kerítést vizsgálgatott; a megmaradt, korhadt palánkok valószínűleg egy
juhaklot fogtak körül egykoron, és miközben figyeltük, Digger minden nehézség nélkül ugrott át a
rések között a túloldalra.
– Remek! – mondtam elismerően. – El sem hinné az ember, hogy bármi baja van.
Andrew hozzám fordult.
– Doktor úr, én nem győzök csodálkozni, ha ilyesmivel találkozom. Képes lehet erre egy vak
kutya? Mit gondol... mit gondol, lehetséges volna, hogy mégis lát egy kicsit?
Haboztam.
– Talán láthat valamit a pigmentrétegen át, de nem sokat, egy villanásnyi fényt és árnyékot, talán.
Tényleg nem tudom. De akárhogy is, olyan jól kiismerte már a terepet, hogy nem sokat számít.
– Igen... igen – mosolygott Andrew bölcsen. – Hát akkor mi mennénk is. Gyere, Digger!
Pattintott az ujjával, és elindult az ösvényen, amely élénkzöld szalagként kanyargott a hanga közt,
tisztán és élesen mutatva a napos égbolt felé. A kutyája előtte szaladt, nem is ügetésben, hanem igazi
vágtában.
Nem csináltam titkot abból, hogy annak idején nem sikerült rájönnöm Digger megvakulásának
okára, de a szemgyógyászat modern felfedezéseinek fényében arra hajlok, hogy a keratitisz egy
különleges változatától szenvedett. Ezt akkoriban még nem ismerték, de még ha tudtam volna róla,
akkor sem igen segíthettem volna. Itt a szaruhártya szárazságáról van szó, ami akkor lép fel, ha nem
termelődik elég könny. Manapság mesterséges könnyek becsöpögtetésével kezelik, vagy egy
komplikált műtéttel, amelynek során a szemhez terelik a nyálvezetéket. De mindezek ellenére még ma
is elhatalmasodik az a szörnyű pigmentáció.
Ha visszatekintek erre a történetre, hálát adok az égnek. Sok minden segíthet az embereknek, hogy
kimásszanak a depresszióból. Elsősorban a családjuk – az a tudat, hogy a feleségük és a gyerekeik
rájuk vannak utalva –, néha egy ügy, amiért munkálkodnak, de Andrew esetében a kutyája volt az.
Gyakran gondolok arra a sötét völgyre, amely bezárult körülötte, és meggyőződésem, hogy
Digger pórázába kapaszkodva sikerült kijutnia belőle.

42.

Most, hogy túl voltam az első szólórepülésemen, kezdtem csak értékelni az oktatóm erényeit.
Semmi kétség, Woodham repülő főhadnagy nagyon jó tanár volt.
Háború volt, nem lehetett hát finomkodni. Neki az volt a dolga, hogy halogatás nélkül felküldje a
levegőbe a zöldfülű ifjakat, és pontosan ezt tette velem.
Annak idején én is tanárnak képzeltem magam azokkal a fiúkkal szemben, akik a praxist
tanulmányozni jöttek Darrowbybe. Ebben a szerepben látom most magamat, amint elnézően
mosolygok az egyik diákomon.
– Ilyesmit nemigen látni a vidéki praxisban, David – mondtam. Ő volt az egyik fiatalember, aki
esetenként elkísért a körutakra. Tizenöt éves volt, és akárcsak a többiek, ő is azt hitte, hogy állatorvos
szeretne lenni. De pillanatnyilag kissé zavartnak tűnt.
Igazán nem hibáztathattam érte. Először járt itt, és arra számított, hogy kemény és zűrös nap vár rá
a yorkshire-i Völgység egyik nagy állatorvosi körzetében, aztán megjelent ez a hölgy a pudlival és
Emmeline-nel. A hölgy útját a rendelőbe vezető folyosón át sípoló hangok jelezték, amelyet egy kis
gumibaba adott ki. Lucy minden sípolásra megtett néhány vonakodó lépést, amíg egy utolsó pumpálás
fel nem csalta a vizsgálóasztalra. Ott állt remegve, és üres tekintettel nézett maga köré.
– Sehova sem akar menni Emmeline nélkül – magyarázta a hölgy.
– Emmeline?
– A baba. – Fölemelte a gumijátékot. – Amióta elkezdődtek a bajok, Lucy rendkívül ragaszkodik
hozzá.
– Értem. És mi a baj?
– Nos, két hete mehet ez már. Olyan egykedvű és furcsa, alig eszik valamit.
Elvettem a lázmérőt a hátam mögött álló kocsiról.
– Rendben, akkor vizsgáljuk meg. Ha egy kutya nem eszik, akkor ott tényleg baj van.
A hőmérséklete normális volt. Gondosan meghallgattam a mellkasát a sztetoszkóppal, de nem
találtam semmi rendelleneset. Egyenletesen vert a szíve. Óvatosan végigtapogattam a hasát, minden
eredmény nélkül.
A hölgy megsimogatta Lucy göndör feje búbját, és a kis állat szomorúan tekintett rá nedves
szemével.
– Most már igazán aggódom érte. Nem akar sétálni sem. Emmeline nélkül ki sem tudjuk csalogatni
a házból.
– Tényleg?
– Egy lépést sem hajlandó tenni, csak ha csipogtatjuk Emmeline-t, és ezért csak kettesben lehet őket
kivinni. De még ilyenkor is csak vonszolja magát, mint egy öreg kutya, pedig alig három éves. Tudja,
milyen eleven volt azelőtt.
Bólintottam. Tudtam. A kis pudli tele volt energiával. Láttam őt rohangálni a folyó menti réten,
labdát kergetett, és hatalmasakat ugrott a levegőbe. Valamilyen súlyos betegségben kellett szenvednie,
de pillanatnyilag tanácstalan voltam.
Nem bántam volna, ha a hölgy abbahagyja a csipogtatást Emmeline-nel. Gyors pillantást vetettem
Davidre. Csak az imént magyaráztam el neki, hogy ez egy tudományos pálya, és nagyon jónak kell
lennie fizikából, kémiából és biológiából, ha be akar jutni az állatorvosi iskolába. A mostani jelenet
nem nagyon illett bele ebbe a képbe.
Talán tudományosabb alapra kellene helyeznem a társalgást.
– Milyen tünetei vannak még? – kérdeztem. – Köhögés, székrekedés, hasmenés? Szokott vonyítani
fájdalmában?
A hölgy a fejét rázta.
– Nem, semmi ilyesmi. Csak totyorog, szánnivaló tekintettel néz ránk és Emmeline-t keresi.
Atyaég, már megint. Megköszörültem a torkomat.
– Soha nem hány? Étkezések után sem?
 – Soha. Ha eszik egy keveset, utána rögtön megkeresi Emmeline-t, és beviszi a kosarába.
– Valóban? Nos, úgy látom, hogy itt nincs különösebb tennivaló. Biztos benne, hogy nem szokott
sántítani?
A hölgy mintha oda sem figyelt volna rám.
– És amikor bevitte Emmeline-t a kosarába, akkor körbejár és a takaróját húzogatja, mintha
fekvőhelyet készítene a játékbabának.
A fogamat csikorgattam. Sose hagyja már abba? Aztán villámfény gyúlt az agyamban.
– Várjon egy percet – mondtam. – Azt mondja, hogy fekvőhelyet csinál?
– Igen, hosszan kaparászik, aztán lefekteti Emmeline-t.
– Igen, igen. – A következő kérdés mindent eldönt. – Mikor tüzelt utoljára?
A hölgy megütögette az arcát az ujjával.
– Lássuk csak. Május közepén, úgy kilenc héttel ezelőtt.
Megoldódott a rejtély.
– Fordítsa meg, legyen szíves!
Miközben a hátára fektetett Lucy nagy odaadással bámulta a rendelő mennyezetét, én kitapogattam
az emlőmirigyeit. Meg voltak duzzadva. Finoman megnyomtam az egyik emlőbimbót, és megjelent
egy tejcsöpp.
– Álterhesség – mondtam.
– Az meg mi az ördög? – nézett rám elkerekedő szemmel a hölgy.
– Ó, egyáltalán nem ritkaság egy szukánál. Azt képzeli, hogy kölykei lesznek, és amikor itt lenne
az ideje, ilyesmiket kezd el csinálni. A fekvőhelykészítés tipikus tünet, de némelyiknek még a hasa is
kigömbölyödik. És mindenféle furcsa dolgot művel.
– Isten az égben, milyen különös! – nevetett a hölgy: – Lucy, te buta kis jószág, fölöslegesen
ijesztgetsz minket. – Rám nézett az asztal felett. – Meddig tart ez az állapot?
Megnyitottam a melegvizet, és mosni kezdtem a kezem.
– Nem sokáig. Adok neki pár szem tablettát. Ha egy héten belül nem javul a helyzet, hozza őt
vissza. De nincs miért aggódnia, még ha kicsit tovább tartana is, a végén mindenképpen olyan lesz
megint, mint régen.
Odamentem a gyógyszertárhoz, egy dobozba számoltam a pirulákat és átnyújtottam. A hölgy
megköszönte, majd kedvencéhez fordult, aki a köves padlón ülve álmodozva bámult a levegőbe.
– Gyere, Lucy – mondta, de a pudli ügyet sem vetett rá. – Lucy! Nem hallottad? Indulás! – Fürgén
kilépett a folyosóra, de a kis állat csak oldalra billentette a fejét, és mintha egy belülről jövő muzsika
hangjainak adta volna át magát. Egy perc múlva visszatért a gazdája, és elkeseredetten nézett rá. –
Igazán utálatos vagy: Úgy látom, nincs más megoldás. – Kinyitotta a táskáját és elővette a gumibabát.
Emmeline sípolásba kezdett, mire a pudli nedvesen úszó, rajongó szemmel tekintett föl rá. – Csip-
csip, csip-csip. – A hang távolodott a folyosón és Lucy megbűvölten követte, amíg el nem tűntek az
átjáró kanyarulatában.
 Mentegetőző vigyorral fordultam Davidhez:
– Jól van – mondtam –, ideje indulnunk. Tudom, hogy a farmon folyó munka érdekli, és
biztosíthatom arról, hogy az tökéletesen más lesz, mint amit itt látott.
Már a kocsiban ülve folytattam.
– Kérem, ne értsen félre. Szó sincs róla, hogy lenézem a kisállatok gyógyítását. Sőt, azt kell
mondanom, hogy ez nagy tudást követelő ága a hivatásunknak, és a magam részéről úgy gondolom,
hogy a kisállat-gyógyászat hatalmas kihívást jelent. De kérem, hogy ne Emmeline-ről ítéljen. Annyi
az egész, hogy volt egy mókás esetünk, mielőtt körútra indulunk.
– Hová megyünk? – kérdezte a legényke.
– Nos, Mr. Rington hívott ki, mert a dalmata szukájának teljesen megváltozott a viselkedése.
Annyira különös dolgokat művel, hogy nem is akarta behozni a rendelőbe.
– Mit gondol, mi baja lehet?
Gondolkoztam egy pillanatig.
– Kicsit ostobán hangzik, de ami először eszembe jutott, az a veszettség. Ez a legszörnyűbb
kutyabetegség, de hála az égnek, eddig sikerült távol tartanunk ettől a vidéktől, hála a szigorú
karanténnek. De a főiskolán annyira belénk verték az ismérveit, hogy nem tudom kiűzni a fejemből,
jóllehet nem számítok arra, hogy találkozom vele. De a dalmata esetében bármi szóba jöhet.
Remélem, hogy még nem vadult meg, mert ebben az esetben el kéne altatnom, amit gyűlölök.
Rington első szavai nem derítettek fel.
– Tessa most már igazán megvadult, doktor úr! Levertséggel és morgással kezdődött néhány napja,
és őszintén szólva most már nem merném idegenek közé vinni. Ma reggel elkapta a postás bokáját.
Rendkívül kínos.
Rosszkedvű lettem.
– Tehát megharapott valakit. Ez hihetetlen, hiszen olyan szelíd volt. Mindig azt csináltam vele, amit
akartam.
– Tudom, tudom – mormolta. – A gyerekeket is imádta. Magam sem értem. De jöjjön, és nézze
meg.
A dalmata a nappali sarkában ült, és mogorván pillantott ránk, amikor beléptünk. Ő volt az egyik
legkedvesebb páciensem, ezért nyugodt szívvel közeledtem feléje.
– Helló, Tessa! – mondtam, és kinyújtottam a kezemet. Rendszerint farokcsóválással és
kéznyalással köszöntött, de ma tökéletesen mozdulatlan maradt, és hangtalanul húzta szét az ajkát,
hogy kimutassa az ínyét. Nem közönséges morgás volt: mintha zsinóron járt volna a felső ajka. Volt
benne valami ijesztő.
– Mi a hézag, öreglány? – érdeklődtem, de megint csak a fogát mutatta válaszképpen. És ahogy
értetlenül rámeredtem, láttam, hogy valami ősi gyűlölet süt a szeméből. Tessára nem lehetett
ráismerni.
– Doktor úr... – Szólt rám aggodalmasan a gazdája. – Én a maga helyében nem mennék hozzá
közelebb.
Hátráltam egy lépést.
– Igen, igaza lehet. Nem hiszem, hogy együttműködne, ha meg akarnám vizsgálni. De mindegy is,
mondja el, mit tapasztalt.
– Nos, nem nagyon tudok mit hozzátenni – mondta tanácstalanul Rington. – Annyira más lett...
Ilyen.
– Jó az étvágya?
– Igen, azzal nincs gond. Mindent megeszik, amit elé tesznek.
– Egyáltalán nincsenek szokatlan tünetei?
– Semmi, eltekintve a megváltozott vérmérsékletétől. A családtagok még elboldogulnak vele, de
szinte bizonyos vagyok abban, hogy minden idegent megharapna, aki a közelébe merészkedik.
Hátrasimítottam a hajamat.
– Történt változás a családi körülményekben? Újszülött? Változás a személyzetben? Idegenek
megjelenése a háznál?
– Nem, semmi ilyesmi. Minden a régi.
– Azért kérdem, mert időnként féltékenység vagy utálat miatt viselkednek így az állatok.
– Sajnálom – tárta szét a kezét Rington. – Itt minden úgy van, mint azelőtt. De ma délelőtt az jutott
eszébe a feleségemnek, hogy Tessa talán még mindig neheztel ránk azért, mert három hétig idebent
tartottuk, amíg tüzelt. De ez már régen volt, úgy két hónapja.
Sarkon fordultam és ránéztem.
– Két hónapja?
– Igen, nagyjából.
Lehetséges, hogy megint? Intettem a gazdájának:
– Volna kedves felállítani a két hátsó lábára?
– Így? – Átkulcsolta a dalmata mellkasát, felemelte és szembe fordította velem.
Arról volt szó, amire gyanakodtam. A legkevésbé sem lepődtem meg, amikor megláttam a két sor
megduzzadt emlőbimbót. Nem volt rá szükség, de előrehajoltam és megnyomtam az egyik bimbót,
amelyből fehér sugár tört elő.
– Tele van tejjel – mondtam.
– Tejjel?
– Igen, álterhessége van. Ez a szokatlanabb tünetek egyike, de adok önnek néhány tablettát, és Tessa
rövidesen ugyanolyan szelíd lesz, mint régen.
Amikor visszaültünk a kocsiba, nagyon is el tudtam képzelni, mit gondol magában a tanítványom.
Azon tűnődhet, hogy jön ide a kémia, a fizika meg a biológia?
– Sajnálom, David – mondtam. – Én nem győzök beszélni magának az állatorvos életének
változatosságáról, miközben most két egyforma esetet látott. De máris meglátogatjuk a farmokat, és,
mint mondtam, egészen más dolgokat fog tapasztalni. Úgy értem, ez a kettő tisztán pszichológiai eset
volt. A vidéki praxisra nem ez a jellemző. Kicsit nyers, de valóságos és földközeli.
Ahogy behajtottunk a farm udvarára, megpillantottuk a farmert, aki egy zsákot cipelt.
Kiszálltunk Daviddel.
– Beteg az egyik disznaja, Fisher gazda?
– Ja, egy nagy koca. Ideát van. – Bevezetett minket az ólba, és rámutatott egy hatalmas, fehér
disznóra, amelyik az oldalán hevert.
– Mán napok óta beteg – mondta. – Alig eszik, fitymálja az ételit. Oszt folyton csak döglik.
Gondolom, ereje sincs lábra állani.
Miközben beszélt, én bedugtam a lázmérőt a disznó végbelébe. Most kihúztam, de azt láttam, hogy
normális a hőmérséklete. Meghallgattam a mellkast, végigtapogattam a hasfalat, és nőttön nőtt
bennem a zavar. Semmi rendellenes. Belenéztem a vályúba. Csordultig tele volt friss moslékkal és
vízzel – érintetlenül. Pedig nincs az a disznó, amelyik ne szeretne enni.
Megböktem a combját az öklömmel.
– Gyerünk, állj föl! – És nagyot csaptam az oldalára. Egy egészséges disznó felpattant volna, de ez
meg se mozdult.
Igyekeztem elrejteni a tanácstalanságomat. Mert itt nagyon nem volt rendjén valami.
– Korábban is volt már beteg, Mr. Fisher?
– Nem a, ez aztán soha, mindig is eleven coca vót. Föl nem érem ésszel.
Magam is így voltam vele.
– Az a gyanús – mondtam –, hogy nem úgy fest, mint egy beteg állat. Nem reszket, nem ideges,
csak fekszik itt, és nem törődik a világgal.
– Úgy, ahogy mondja, doktor úr. Él ez, mint Marci Hevesen, de se nem mozdul, se nem eszik. Elég
fura, nem?
Bizony fura volt. Leguggoltam, és úgy figyeltem a nagy kocát. Előrenyúlt, és az orrával finoman
megbökdöste a szalmát a feje körül. Beteg disznó nem tesz ilyet. Ez a jó közérzet jele. És azok a kis
nyögések, amelyek a mellkasa mélyéről törtek föl. Mélységes megelégedettséget fejeztek ki, és volt
valami ismerős ezekben a hangokban... motoszkált valami a fejemben, de még nem jöttem rá, mi az.
Pedig ugyanerre utalt, amikor a koca még jobban az oldalára hengeredett, mintha odakínálná telt
hasát.
Milyen sokszor tanúja voltam én már ennek – a boldog hangoknak, az óvatos mozdulatoknak. És
akkor rájöttem. Hát persze! Úgy viselkedett, mint egy megellett disznó, csak éppen nem voltak
malacai.
Elfogott a hitetlenkedés. Ez nem lehet, könyörgök, harmadszor már ne! Sötét volt az ólban, nem
láthattam jól az emlőmirigyeket. A farmerhoz fordultam:
– Nyissa már meg kicsit azt az ajtót, legyen szíves!
Ahogy beáradt a napfény, minden világossá vált. Merő rutin volt kitapintani a megduzzadt
csöcsöket, és látni a nyomásra a falra fröccsenő tejet.
Lemondóan egyenesedtem föl, és arra készültem, hogy előálljak a szokásos bejelentéssel, amikor
David megelőzött.
– Álterhesség? – kérdezte. Tompán bólintottam.
– Az meg mi? – érdeklődött Fisher.
– Nos, a kocája azt képzeli, hogy viselős – mondtam. – Sőt mi több, hogy már meg is ellett, és most
szoptatja a képzeletbeli kicsinyeit. Ugye maga is látja?
A farmer halkan füttyentett.
– Igen... igen, igaza lesz. Éppen azt teszi... és még teccik is neki. – Levette a sapkáját, megvakarta a
feje búbját, majd visszatette a sapkát. – Hát, ez nekem magas. Ki hallott még ilyet?
Davidnek persze ez már nem volt újdonság. Fejből tudta a leckét, úgyhogy nem akartam újabb
kiselőadással fárasztani.
– Nincs miért aggódnia, Mr. Fisher – mondtam gyorsan. – Küldjön be valakit a rendelőbe, és majd
adok valamit, amit a moslékjába kell keverni. Hamarosan rendbe jön.
Ahogy mentem kifelé az ólból, a disznó a legmélyebb elégedettség hangján felsóhajtott, és
óvatosan, nehogy kárt tegyen képzelt családjában, helyzetet változtatott. Visszanéztem rá, és szinte
magam is láttam a lelkesen szopó rózsaszín malackák hosszú sorát. Megráztam a fejem, hogy
elűzzem a látomást, és kimentem a kocsihoz.
Már nyitottam az ajtót, amikor futva megérkezett a farmer felesége.
– Most telefonáltak a rendelőből, doktor úr. Azt kérik, hogy menjen ki Mr. Rogershez a Keleti
Farmra. Van ott egy borjadzó tehén.
A körút kellős közepén előálló vészhelyzet rendszerint bosszantó volt, de ma megkönnyebbüléssel
fogadtam a hírt. Megígértem ennek a gyereknek, hogy megmutatom neki az igazi falusi praxist, és
már kezdtem kínosan érezni magam.
– Na, David – mondtam felszabadult nevetéssel, amikor elhajtottunk. – Bizonyára úgy gondolja,
hogy minden páciensem neurotikus. De most valami valóságosat fog látni. A borjadzó tehénben nincs
semmi megfoghatatlan. Ez a mi földhözragadt munkánk kemény része. Gyakran komoly fizikai
erőfeszítést igényel megküzdeni egy nagy tehénnel, de nem szabad elfelejtenie, hogy az állatorvost
csak akkor hívják ki, ha rosszul helyezkedik el a borjú.
A Keleti Farm fekvése mintha csak a szavaimat támasztotta volna alá. Hegyoldalban zötykölődtünk
fölfelé egy szűk csapáson, amelyet nem gépjárművekre terveztek, és megrándultam, amikor a
kipufogó beleütközött a kiálló kövekbe.
A farm csaknem a meredély szélén billegett, mögötte a lápvidéktől elhódított, ugaron hagyott
földek nyúltak el egészen a horizontig. A kopott kövek és a törött tetőcserepek a szürke ház koráról
tanúskodtak.
Rámutattam a ma már alig látható számjegyekre, amelyeket a kapu fölötti kőgerendába véstek.
– Mit mond magának az a dátum, David?
 – 1666, a nagy londoni tűzvész – vágta rá azonnal.
– Helyes. Furcsa elgondolni, hogy ezen a helyen építkeztek akkor, amikor az öreg London leégett.
Rogers egy gőzölgő vödörrel és törölközővel jött elénk.
– Kinn van a mezőn, doktor úr, de nyugodt tehén az, könnyű lefogni.
– Rendben. – Követtem a gazdát a kapun át. Ez is kisebb bosszúság volt, hogy a farmer nem hozta
be nekem a tehenet, de megint csak úgy éreztem, hogy ha David állatorvos akar lenni, akkor tudnia
kell, hogy a munkánk egy része a szabadban folyik, gyakran hidegben és esőben.
Még most, ezen a júliusi délelőttön is hűvös szellő csiklandozta a mellemet, amikor kibújtam az
ingemből. A Völgység magasabb részein soha nem volt túl meleg, de én otthon éreztem itt magamat.
Otthonos volt a türelmesen álldogáló tehén, amelyet a farmer tartott a kötőféken, a magas fűbe állított
vödör, az a néhány, szélgyötörte, csenevész fa az élénkzöld mezőben. Végre a saját elememben lát ez
a fiú, gondoltam.
Vállig beszappanoztam a karomat.
– Tartsa a farkát, David! Most mindjárt kiderítem, miféle munka vár ránk.
Ahogy becsúsztattam a kezemet a tehénbe, az jutott eszembe, hogy nem is bánnám, ha nehéz
borjadzás lenne. Ha látja a kölyök, hogyan gürcölök, akkor legalább hiteles képe lesz a rá váró
életről.
– Néha eltart egy óráig vagy tovább is – mondtam. – De jutalmul világra segíthetsz egy új élőlényt.
Látni a földön tekergő újszülött borjat az egyik legnagyobb gyönyörűség ebben a hivatásban.
Előre nyúltam, a fejem tele lehetőségekkel. Keresztbe áll? Hátranéz a feje? Farfekvés? De ahogy a
nyitott méhszájon át benyomultam az uterusba, mind jobban nőtt a megdöbbenésem. Üres volt.
Visszahúztam a karomat, és egy pillanatig ráborultam a szőrös hátra. A nap történései egyre
valószerűtlenebbeknek tűntek. Aztán fölnéztem a farmerra.
– Ebben a tehénben nincsen borjú, Mr. Rogers!
– Mi!?
– Nincs itt semmi. Már korábban megborjadzott.
A farmer körbenézett, végigpásztázva a füves térséget.
– Hát akkor hol a rossebbe van? Múlt éjjel fájásai vótak, oszt gondútam, hogy borjadzani fog, de
reggel semmit se tanáltam.
Egy kiáltás vonta magára a figyelmét.
– Hé, Willie! Figyejj mán, Willie! – Bob Sellars volt az, a szomszéd farmról. A húsz méterre lévő
kőkerítésnek támaszkodott.
– Mi van, Bob?
– Gondútam, jobb, ha tudod. Láttam ma reggel, hogy a tehened eldugja a bornyát.
– Eldugja? Mit nem mondasz?
– Nem tréfálok ám, Willie. Eldugta amott az árokba, és amikor a bornyú ki akart gyönni, mindig
visszanyomta.
– De... de én ezt nem értem. Sose hallottam még ilyet. Hát maga, doktor úr?
Ráztam a fejemet, de a dolog valahogy beleillett az egész napi munkámat átható fantáziavilágba.
Bob Sellars átmászott a falon.
– Jó van, ha nem hiszel nekem, akkor megmutatom. – Elindult a rét túlsó vége felé, ahol a fal
tövében egy kiszáradt árok futott. – Itt van, ni! – mondta diadalmasan.
És valóban ott volt. Az apró vöröstarka borjút félig elrejtette a magas növényzet. Kényelmesen
összegömbölyödött fűágyában, és mellső lábaira hajtotta a fejét.
Amikor a kis állat meglátta az anyját, feltápászkodott, és ügyetlenül ki akart mászni az árokból, de
mire felkapaszkodott volna, a tehén, elszabadulva a kötőfékről, leszegte a fejét és gyöngéden
visszanyomta.
Bob izgatottan hadonászott.
– Ottan vannak, hát nem megmontam, hogy eldugta!
Rogers nem szólt semmit, én pedig széttártam a karomat, de a kikapaszkodással még kétszer
próbálkozó borjat az anyja ismét határozottan visszatolta a fejével az árokba.
– Hát, alig hiszek a szememnek – mormolta a farmer, félig önmagának. – Öt borja vót mán neki, és
mindet elvettük tűle azon nyomban, ahogy mindenki teszi. Lehet, hogy ezt meg akarta tartani
magának. Nem tudom... nem tudom... – Tanácstalanul elhallgatott.
Később, miközben visszafelé zötyögtünk a köves úton, David hozzám fordult.
– Gondolja, hogy az a tehén tényleg eldugta a borját? Hogy megtarthassa magának?
Reménytelenül meredtem a szélvédőre.
– Hát, mindenki azt válaszolná erre, hogy lehetetlen, de látta, mi történt. Én is csak azt mondhatom,
amit Rogers gazda, hogy nem tudom. – Elhallgattam, mert a kocsi beleszaladt egy keréknyomba, és
nagyot rántott rajtunk. – De furcsa dolgokkal találkozik néha az ember a mi pályánkon.
A diák elgondolkozva bólintott.
– Igen, nekem is úgy tűnik, hogy furcsa élet a maguké.

43.

– Volna kedve kockázni a halállal?

Cramond repülőszázados rámnézett, és pajkos mosoly jelent meg koboldarcán. Repülős
öltözékben ültem az asztal mellett, vártam, hogy vizsgára szólítsanak, de most gyorsan felálltam.
– Úgy érti... hogy menjek önnel, uram?
– De még mennyire!
– Nos, éppen arra várok, hogy...
– Tudom én azt. – Fölényesen legyintett. – De nem kell úgy sietni. Addig van még ideje egy kis
mulatságra is.
– Ahogy parancsolja, uram – mondtam, és követtem őt kifelé a barakkból. Senki sem tudta
biztosan, milyen beosztásban van Cramond repülőszázados az iskolánkban. Nem tartozott az oktatók
közé – jóval idősebb volt náluk –, de a tiszttársai nyilvánvaló respektussal voltak iránta, és úgy tűnt,
mintha egyfajta szabadúszói státuszt töltene be.
Időről időre leereszkedett egy-egy gyanútlan pilóta-tanonchoz a szokásos kérdéssel: – „Volna
kedve kockázni a halállal?” –, amelyet mindannyiszor sétarepülés követett szédítő
akrobatamutatványokkal, amelyek a földről nézve ámulatot keltettek, ám a levegőben inkább
rosszullétet.
Az ilyen menetek után többször láttam, hogy a jelöltek elzöldült arccal szédelegnek ki a Tiger
Mothból, és nemigen volt rá magyarázat, hogy miért műveli ezt velünk a százados. De ahhoz nem fért
kétség, hogy briliáns pilóta volt. Azt beszélték, hogy akrobata volt Alan Cobham híres légi
cirkuszában, de a RAF-ban rengeteg pletyka járta – például az is, hogy brómozzák a teát –, úgyhogy
nem tudhattam, mi az igazság.
Tény viszont, hogy kellemes várakozásokkal szálltam be a gépbe. Történjék bármi, én nem leszek
rosszul, hiszen kitűnő gyomorral vagyok megáldva, amelynek nem árt a mozgás. A mértéktelenség
katasztrofális hatással tudott lenni az emésztőrendszeremre, de máskülönben védett voltam. Hajóztam
én már kis lélekvesztőben kilences erősségű szélben, amikor a hivatásos legénység is kínok közt
fetrengett a priccsén, míg a szárazföldi patkány Herriot élvezettel hízott a napi négyszeri étkezésen.
Hamarosan jó okom lett örülni ennek az adománynak, mert Cramond repülőszázados ijesztően
vezette a kis gépet: felvitte a magasba, majd úgy vitorlázott lefelé, mint a hulló őszi levelek,
hurkokkal és dugóhúzókkal tarkítva. Többnyire élveztem a dolgot, mert a százados szeretetre méltó
ember volt, és derűsen, barátságosan mosolygott rám a tükörből.
Repertoárja bemutatását folyamatos megjegyzésekkel kísérte.
– Most jön Cramond híres macskajaj-kúrája – jelentette be egy vad manőver előtt, amelynek a
fejjel lefelé repülés volt az alapeleme. Egy magamfajta kezdőnek furcsa élmény volt, hogy csak a
szíjak tartanak, miközben felnézek a tanyaházakra és lenézek a felhős égre.
Ez volt az egyetlen eset, amikor nem éreztem túl jól magam, mert a pilótafülke oldalához sodrott
drótkötéllel hozzáerősített vászonszíjak idegesítően pattogtak és nyikorogtak, miközben fejjel lefelé
lógtam. Elég messze volt a föld, és biztos, ami biztos, az egyik kezemet rajta tartottam az ejtőernyő
kioldóján.
Azon tűnődtem, vajon meddig maradunk ebben a helyzetben, amikor megfordította és
zuhanórepülésbe vitte a gépet. Süvítettünk egyre lefelé, orrunkkal egyenesen becélozva a földet, és én
már eldöntöttem, hogy bele fogunk állni a talajba, amikor Cramond egyenesbe hozta a repülőt, és
elsuhantunk egy hosszú búzamező fölött, de olyan alacsonyan, hogy a kerekeink súrolták az arany
kalászokat.
– Ez szép volt, nem igaz? – mormolta Cramond repülőszázados. Szép volt, valóban. Akkoriban
még nem műtrágyáztak, és a gabonatáblában növő vadvirágok illata beáradt a nyitott pilótafülkébe. A
mámorító illat eszembe juttatta azt az időt, amikor piknikeztünk Helennel.
 A pikniknek számos előzménye volt. Azzal kezdődött, hogy rajtakaptam Helent a kamrában, amint
lopkodja a kásának való zabot. Ott állt kezében a zacskóval, kanalazta a szájába a darát, és
bűntudatosan bámult rám, amikor lebuktattam.
– Már megint! – kiáltottam. Kiragadtam a zacskót a kezéből. – Majdnem üres! Mennyit eszel meg
egy héten?
Döbbent arccal nézett rám, és a fejét rázta:
– Nem tudom.
– De Helen, ez nyers zabdara! Nem volna szabad így enned, pláne nem egy egész zacskóval! El
fogod rontani a gyomrodat.
– Eddig nem volt tőle semmi bajom. – Remegett a kanál a kezében, és láttam rajta, hogy szeretne
még enni belőle.
– De miért nem főzöd meg és eszel rendes kását? Az még jót is tenne neked.
– Nem kívánom a rendes kását – közölte duzzogva.
Lemondó pillantást vetettem rá, és otthagytam. Nem volt tapasztalatom a terhes nőkkel, de
hallottam már az efféle kívánósságról, és tudtam, hogy tiszteletben kell tartani. Helen esetében a
naranccsal kezdődött a dolog. Narancs reggel, délben és este, de annak még örültem is, hiszen tele
van vitaminnal, ezért csak hasznára lehetett. De nem tartott soká a narancs-korszak, mert jött a zab, és
én elkezdtem aggódni.
Fölösleges volt. Egy-két hét múlva a zab elveszítette minden vonzerejét, és Helen átállt a tejsodóra.
Jó sűrűre főzte, rengeteg tejjel, és noha pohár helyett kancsószámra itta, meg voltam győződve róla,
hogy áldásos hatása van.
A tejsodó-korszak eltartott egy darabig. Bármit csináltam is a kis manzárdlakásban, Helen mintha
mindig ott hajladozott volna a tejsodós edény fölött, és kanalazta befelé rendületlenül, miközben
magába merült tekintettel nézett rám. Amikor a kertben dolgoztam, csak fel kellett pillantanom a tető
alatti kis ablakra, hogy meglássam kifelé tekintő, elragadtatott arcát és kezében a le-föl járó tejsodós
kanalat.
Egy ilyen tápláló eledel csak hasznára lehet a feleségemnek és a magzatnak, gondoltam, de még
mielőtt hármat számoltam volna, beütött a szag-katasztrófa.
Tökéletesen váratlanul jött. Mindketten elfogadtuk, hogy az étkezőhelyünk meglehetősen primitív.
Az egész csak csupasz deszkákból, egy fapadból a fal mellett és egy gázkarikából állt. De elég is volt
ennyi, ezért rázott meg annyira, amikor Helen panaszkodni kezdett.
Ebédeltünk éppen, amikor körülnézett és gyanakvón szimatolni kezdett.
– Olyan furcsa szag van itt – mondta.
– Furcsa szag? Mire gondolsz? – Teljesen meg voltam zavarodva, mert ha volt valami, ami kicsit
idegesített ifjú feleségemben, hát az, hogy túl sok időt töltött a lakásunk súrolásával és takarításával.
Ott ugyan nem lehetett semmilyen szag.
De valahogy mégis csak volt, minden áldott nap. Valahányszor megmásztuk a konyhánkba vezető
sok lépcsőt, hogy leüljünk ebédelni, Helen szinte azonnal elfintorította az orrát, ahogy becsuktuk
magunk mögött az ajtót. A hét végén aztán robbant a bomba.
– Jim! – jelentette be gyászosan. – Én egyszerűen nem tudok itt enni! Nem bírom ezt a szagot.
Ez súlyos gond volt. Az ebéd volt a napi főétkezésünk, és Helen egy ideje már alig reggelizett. Még
a tejsodó számomra oly megnyugtató fogyasztása is alábbhagyott. Ha ez így megy tovább, Helen
alultáplált lesz. Ritka ötleteim egyike mentette meg a helyzetet.
– Járjunk el ebédelni – mondtam.
– Hová?
– A Lilac Caféba. Azt mondják, nagyon jó.
Bizonytalanul bólintott.
– Rendben van, próbáljuk meg. Mert itt képtelen vagyok enni.
Pár héten át abban a meggyőződésben éltem, hogy a probléma megoldódott. A Lilacben remek volt
a koszt, és még a szűkös anyagi keretünket sem terhelte meg túlságosan. Egy shilling hat pennyért
levest, húst, krumplit, kétféle zöldséget, almás lepényt és szószt, kávét és kekszet kaptunk. Helennek
minden ízlett, én pedig büszke voltam magamra.
A Lilac csak piaci napokon volt tele, amikor a farmerek az asszonyaikkal zsúfolásig megtöltötték a
helyet, és egy ilyen napon ütött be a krach. A kávémat szürcsölgettem és társalogtam a szomszéd
asztalnál ülő dundi hölgyekkel, amikor a feleségem megbökött.
– Jim! – suttogta, és én mindjárt rosszat sejtettem, amikor megláttam a már jól ismert, űzött
tekintetét –, olyan furcsa szag van itt.
Rábámultam.
– Miféle szag? Ugyanaz, mint otthon?
– Nem – rázta meg a fejét elkeseredetten. – De furcsa.
– De Helen, csak képzelődsz. – Hátraszegtem a fejem és színpadiasan beleszimatoltam a levegőbe.
– Én semmit sem érzek.
De ő már ment is kifelé, én pedig lemondóan konstatáltam, hogy vége a Lilac-korszaknak.
A következő napokban kipróbáltuk a Dickon Street Cafét. Sokkal kisebb volt, a koszt pedig
határozottan lehangoló, de Helen elégedettnek tűnt, tehát én is az voltam. Végtére is, mondtam
magamnak, miközben egy kemény húsdarabon rágódtam, ő vár gyereket, nekem meg az a dolgom,
hogy a kedvére tegyek. Abban reménykedtem, hogy a dolgok nem fordulnak még rosszabbra, amikor
odahajolt hozzám az asztal fölött.
– Érzed? – kérdezte elkerekedő szemmel.
Éreztem, mégpedig kétségbeesést.
– Mire gondolsz?
– Olyan furcsa szag van itt. Nem tudom elhinni, hogy te... – Megrovóan nézett rám.
– Nem, én tényleg nem – mondtam. – De annyi baj legyen, holnap keresünk egy új helyet.
Darrowbyben nem volt túl sok vendéglő, úgyhogy már csak egy maradt. Egyszerűen csak a
tulajdonos, Mrs. Ackerley nevén emlegették, egy apró helyiség volt az egész az asszony mellékutcai
házában. A konyha mindent alulmúlt, és Mrs. Ackerley maga sem lehetett túlzott bizalommal iránta,
mert minden ajánlatához hozzáfűzte:
– Vagy mégse?
– Mit szólnának a májhoz, vagy mégse? Hát a bundás virslihez, vagy mégse? – A desszerttel
ugyanez volt a helyzet: – Gyümölcsrizs, vagy mégse?
Minden rosszul volt elkészítve, nem győztem csodálkozni a hűséges törzsvendégeken: egy
öregemberen, aki a cipőboltban dolgozott, egy középkorú vénlány tanítónőn és egy sápadt,
gyomorbajos küllemű fiatalemberen, akiben a bank egyik tisztviselőjére ismertem. Mindennap itt
ettek, és én rádöbbentem, hogy Darrowby társadalmának ezidáig ismeretlen rétege mutatkozott meg
előttem.
Helen némiképp humorosnak találta a helyzetet.
– Akkor megyünk a „Vagy Mégsé”-be? – kérdezte minden délben, én pedig ezt jó jelnek
tekintettem. De nem tudtam elűzni a sötét gyanút, hogy Mrs. Ackerley helye sem lesz hosszú életű.
Éppen valami különösen lehangoló küllemű káposztát piszkálgattam a tányéromon, amikor
meghallottam, hogy Helen nagy levegőt vesz. Kihúzta magát ültében, és úgy szimatolt bele a
levegőbe, mint a szagot fogott kopó.
– Jim – mormolta fenyegetően –, olyan furcsa...
Fölemeltem a kezemet.
– Oké, oké, nem is kell mondanod. Menjünk.
Kritikussá vált a helyzet. Nem maradt több étterem, de evés nélkül mégsem élhettünk. Helen jött rá
a megoldásra.
– Gyönyörű idő van – mondta, és belém karolt. – Holnap rendezzünk pikniket.
Darrowby egyik nagy előnye, hogy nem kell messzire menni, ha az ember el akarja hagyni a
várost. Másnap letelepedtünk egy füves töltésen, és kicsomagoltuk a szendvicseket. Kellemesen sütött
a szeptemberi nap, nekivetettük a hátunkat az átmelegedett szürke köveknek, és álmodozva néztük az
alattunk rohanó folyót.
A töltésen túl arany búzatábla ringatózott, és könnyű szellő rezgette az érett kalászokat, terelte
felénk a növények édes illatát. Helen felszeletelt egy paradicsomot, sót szórt rá és mély
megelégedettséggel sóhajtott.
– Olyan jó illat van itt! – mondta.

44.

Az orvos letette az esetem leírását tartalmazó dossziét, és barátságos mosollyal nézett rám az asztal
felett.
– Sajnálom, Herriot, de meg kell műtenünk magát.
 A szavak, akármilyen tapintatosan mondta is, arculcsapásként értek. A repülőiskola után a
Manchester melletti Heaton Parkban állomásoztunk, és úgy hallottam, hogy két napon belül
megkapom a pilótai kinevezésemet. Végre úgy tűnt, hogy minden sínen van.
– Műteni? Ez biztos?
– Sajnos, tökéletesen biztos – mondta, és látszott rajta, hogy érti a dolgát. Repülő alezredes volt, a
civil életben szinte bizonyosan specialista, és egy közönséges orvosi vizsgálat után kerültem hozzá.
– Itt van ez a régi műtéti heg, amit a leletek közt említenek – folytatta. – Már átesett sebészeti
beavatkozáson, igaz?
– Igen, néhány évvel ezelőtt.
– Nos, attól tartok, hogy újra jelentkezik az a dolog, és kezelést igényel.
Éreztem, hogy kifogytam a szavakból, már csak egy kérdésem maradt.
– Mikor?
– Haladéktalanul. Napokon belül.
Rábámultam.
– De az egységem a hét végén indul a tengeren túlra.
– Hát, ez sajnálatos. – Széttárta a karját és újra rám mosolygott. – De ők maga nélkül is
elindulhatnak. Maga pedig kórházban lesz.
Hirtelen rámtört a veszteség érzése: valami véget ért számomra, és ez az érzés akkor is velem
maradt, amikor elhagytam a repülő alezredes irodáját. Fájdalommal töltött el a felismerés, hogy az az
ötven ember, akivel végigizzadtam az utat idáig, akivel közösen éltem át megannyi új élményemet, a
barátom lett. Az első idomítás a londoni St. John's Woodban, a kemény kiképzés a scarborough-i
táborban, a „ráerősítő edzés” Shropshire-ben és végül a repülőleckék Winkfieldben; mindez
összekötött bennünket, és ma már nem egyénként gondoltam magamra, hanem egy csoport tagjaként.
Alig is tudtam felfogni, hogy mostantól magamra maradok.
A többiek is sajnálkoztak, legkedvesebb pajtásaim már-már gyászos képpel néztek rám, de túl
elfoglaltak voltak ahhoz, hogy sok figyelmet szentelhessenek nekem. Ide-oda rohangáltatták őket,
eligazításokon vettek részt, felszerelést kellett vételezniük, lázban égett az egész egység – kivéve
engem. Én csak ültem az ágyam szélén a hullámpala barakkban, míg körülöttem tetőfokára hágott az
izgalom.
Azt hittem, fel sem fog tűnni a távozásom, de amikor megkaptam a parancsot és felkészültem az
indulásra, a zsákom zsebébe rejtve egy borítékot találtam, tele értékes kuponokkal, amelyeket
cigarettára lehetett beváltani azokban a nehéz időkben. Úgy tűnt, hogy szinte mindenki hozzájárult, és
ez az utolsó gesztus elszorította a torkomat, miközben magányosan baktattam át a táboron.
A kórház Creden Hillben volt, Hereford mellett, és most úgy gondolom: a katonaélet egyik
vigasza, hogy az ember nem érezheti magát túl sokáig egyedül. A hosszú kórterem ágyai tele voltak
olyan fiatalemberekkel, akiket hozzám hasonlóan elszakítottak a bajtársaiktól, és most alig várták,
hogy barátságokat köthessenek.
Az operációm előtti néhány nap során elég jól megismertük egymást. A bal oldali ágyon fekvő
beteg azzal töltötte az idejét, hogy szívfájdító verseket írt a barátnőjének, és ragaszkodott hozzá, hogy
strófáról strófára nekem is felolvassa őket. A jobb oldali társam szemlélődő típusnak tűnt. Mindenki
Sammynek hívta, amire ő csak morgással válaszolt.
Amikor megtudta, hogy állatorvos vagyok, kihajolt az ágyból, és magához intett.
– Elegem van már azokból, akik Sammynek hívnak – közölte erős birminghami tájszólásban. –
Merthogy nem Sammy a nevem, hanem Desmond.
– Tényleg? De akkor miért hívnak úgy?
Még közelebb hajolt.
– Pontosan erről akarok veled beszélni. Te állatorvos vagy, te értesz ezekhez a dolgokhoz. Azért
hívnak úgy, mert valami baj van velem. Amiatt vagyok itt.
– De miért vagy itt? Mi a bajod?
Körülnézett, majd bizalmasan odasúgta:
– Túl nagy a golyóm.
– Micsoda?
– Az egyik golyóm hatalmasra nőtt.
– Ó, értem, vagyis nem értem...
– Elmondom, miről van szó. Itt a kórteremben mindenki azt mondja, hogy az orvosok le fogják
vágni... hogy olyan leszek, mint Sammy Hall.
Bólintottam. A főiskolai emlékek idéződtek fel bennem. Akkoriban volt egy ilyen népszerű
dalocska: „Sammy Hall a nevem, csak egy golyóm van nekem...”
– De ez ostobaság, hiszen csak ugratnak – mondtam. – A megnagyobbodott herének számtalan oka
lehet. Emlékszel, minek nevezték az orvosok?
Összeráncolta a homlokát.
– Fura nevet mondtak. Valami vori vagy vari...
– Úgy érted, varicocele?
– Az az! – emelte föl a kezét. – Pontosan ezt mondták.
– Nos, akkor nincs miért aggódni – feleltem. – Herezacskó-visszértágulat. Egyszerű kis
beavatkozás. Semmiség az egész.
– Azt mondod, hogy nem fogják levágni a golyómat?
– Úgy van. Csak kiszednek belőle néhány fölösleges véredényt, ez minden. Ne félj.
Hátrazuhant a párnára, és lángoló tekintettel meredt a plafonra.
– Köszönöm, pajtás – lehelte. – Megmentetted az életemet. Holnap visznek műteni, és én már napok
óta rettegek.
Egész nap olyan volt, mintha kicserélték volna, mindenkivel nevetett és tréfálkozott, és másnap
reggel, amikor megérkezett a nővér, hogy beadja neki a műtét előtti injekciót, utoljára még könyörgő
szemmel nézett rám.
 – Nem csaptál be, pajtás, igaz? Nem fogják...
Fölemeltem a kezemet.
– Biztosíthatlak, Sammy... akarom mondani, Desmond, hogy nincs miért aggódnod. A szavamat
adom rá.
Újra az a boldog mosoly terült szét az arcán, és ott is maradt, amíg be nem tolta a kerekes
hordágyat egy szanitéc, hogy átszállítsa a műtőbe. Reggelenként a „vérkocsi” nagy forgalmat
bonyolított, és az volt a szokás, hogy mindenkit megéljeneztek, mielőtt kigurították volna. Az
áldozatok legtöbbje bágyadt integetéssel válaszolt, mielőtt becsapódott volna mögötte a lengőajtó, de
amikor azt láttam, hogy Desmond széles vigyorral búcsúzik, és magasba emeli a hüvelykujját, úgy
éreztem, hogy tényleg tettem érte valamit.
Másnap reggel én is sorra kerültem. Nyolc óra körül megkaptam az injekciómat, és mire megjött a
kocsi, már kellemesen szédelegtem. Lehúzták rólam a pizsamát, és belebújtattak egy
hálóingszerűségbe, amelyet pertlikkel kötöttek meg a nyakamon, és rám adtak egy vastag
gyapjúzoknit. Ahogy a szanitéc kifelé gördített, felharsant a szobatársak bátorító kórusa, nekem pedig
sikerült a rituális karlengetéssel távoznom.
Következett a lehangoló utazás a fehér csempés folyosókon, majd kocsistól betoltak az
aneszteziológiára. Amint beértünk, kinyílt a szemközti ajtó, és teleszívott fecskendővel egy orvos
közeledett felém. Egy ijesztő pillantásra feltárult előttem a műtő, a hosszú asztal fölött égő lámpákkal
és a várakozó sebészekkel.
Az orvos felgyűrte a ruhám ujját, és sebbenzinnel bedörgölte a karomat. Úgy döntöttem, hogy
eleget láttam, és lehunytam a szememet, de egy kiáltásra ismét felnyitottam.
– Te jó ég, csak nem Jim Herriot?
Felnéztem a fecskendős emberre. Teddy McQueen volt az, az iskolatársam, akivel azóta nem
találkoztam.
A torkom kiszáradt az injekciótól, de úgy éreztem, hogy muszáj mondanom valamit.
– Hahó, Teddy! – nyögtem ki.
Elkerekedett a szeme.
– Mi a fenét keresel te itt?
– Mégis, mit gondolsz? – kérdeztem vissza. – Meg fognak operálni.
– Azt tudom, hiszen én vagyok itt az altatóorvos, de emlékszem, hogy az iskolában állatorvosnak
készültél.
– Úgy van. Állatorvos vagyok.
– Igen? – Megdöbbenés ült ki az arcára. – És mi az ördögöt keres egy állatorvos a RAF-nál?
Jó kérdés volt.
– Pár shillinget, Teddy – válaszoltam.
Újra nevetni kezdett. Láthatólag roppant mulatságosnak találta a helyzetet.
– Hát, Jim, én ezt nem tudom felfogni. – Fölém hajolt és csillapíthatatlanul vihogott. – El tudod
képzelni, hogy így találkozunk annyi év után? – Az egész teste rázkódott a nevetéstől, és a könnyeit
törölgette.
Én meg feküdtem a „vérkocsin” a hálóingemben és a gyapjúzoknimban, és csattanós válasz után
kutattam eltompult agyamban, amikor kiszólt egy hang a műtőből.
– Mi tart annyi ideig, McQueen? Nem várhatunk itt egész délelőtt!
Teddy abbahagyta a röhögést.
– Bocsáss meg, öreg cimbora – mondta. – De várnak odabent. – Belenyomta a tűt a karomba, és az
volt az utolsó emlékem, ahogy mosolygó képe eltűnik a szemem elől.
Három hetet töltöttem Creden Hillben, és a vége felé a majdnem gyógyultaknak megengedték,
hogy bejárjanak a közeli városkába, Herefordba. Ez elég kínos volt, mivel a kórházi kék-fehér csíkos
inget és vörös nyakkendőt kellett viselnünk, és a tiszteletteljes pillantásokból nyilvánvaló volt, hogy
az emberek háborús sebesülteknek néznek minket.
Amikor egy első világháborús veterán odajött hozzám, és megkérdezte:
– Hol szerezted a sebedet, pajtás? –, soha többé nem mentem be a városba.
A hála érzetével hagytam el a RAF kórházát – különösen a keményen dolgozó, vidám ápolónőknek
voltam hálás. Sokat korholtak minket, hogy fecsegünk lámpaoltás után, meg cigarettázunk a takaró
alatt, vagy rendetlen az ágyunk, de én nem győztem csodálni az odaadásukat.
Feküdtem az ágyon, és eltűnődtem azon, mi késztet arra egy lányt, hogy a betegápolás nehéz
munkáját válassza. Mert törődik az emberek sorsával? Mert működik benne a természetes
gondoskodási ösztön? Bármi legyen is, abban biztos voltam, hogy erre születni kell.
Bizonyos állatok személyiségében is megvan ez a vonás, amelynek eleven példája volt Judy, Eric
Abbot juhászkutyája.
Először akkor találkoztam Judyval, amikor Eric tinójának „fanyelvét” kezeltem. Fiatal jószág volt,
és a farmer sajnálkozva vallotta be, hogy elhanyagolta, mert olyan volt, akár egy négy lábon járó
csontváz.
– A fenébe is! – morogta Eric. – Kiment a többivel a távoli legelőre, és nekem észre kellett vóna
vennem. Álmomba’ se gondútam, hogy ilyen állapotba kerül.
Amikor actinobacillosis támadja meg a nyelvet, az azonnali kezelést igényel, amikor megjelennek
a nyáladzás tünetei és a duzzanat az alsó állkapocs alatt. Ellenkező esetben a nyelv egyre keményebb
lesz, míg végül kitüremkedik a szájból, és olyan merevvé nem válik, mint a fadarab – innen a
betegség népi elnevezése.
Ez a csontsovány kis jószág már ebbe a stádiumba jutott, és nemcsak hogy szánalmas, de kissé
komikus látványt is nyújtott, amikor úgy tett, mintha fel akarna öklelni. Ezzel a nyelvvel egyszerűen
nem tudott enni, és a szó szoros értelmében az éhhalál küszöbére került. De mintha már ez sem
érdekelte volna.
– Van egy lehetőség, Eric – mondtam. – Minden gond nélkül beadok neki egy intravénás injekciót,
mert úgysincs már ereje ellenállni.
A korszak új és hatásos gyógymódja volt a vénába fecskendezett nátriumjodid. Az eredmény
igazán látványos volt. Korábban a farmerek jódtinktúrával ecsetelték a nyelvet, és a fárasztó kezelés
vagy használt, vagy nem. A nátriumjodid csodálatos javulást eredményezett, és napokon belül
megmutatkozott a hatása.
Bevezettem a tűt a nyaki érbe, és fejjel lefelé fordítottam az átlátszó folyadékot tartalmazó üvegcsét.
8 grammot szoktam feloldani 200 ml desztillált vízben, és nem tartott sokáig, amíg lefolyt. Már
csaknem kiürült az üveg, amikor észrevettem Judyt.
Tudatában voltam annak, hogy végig ott ül mellettem egy nagy kutya, de az injekciózás során
egyre közelebb nyomult a fekete orr, míg épp hogy hozzá nem ért a tűhöz. Azután az orr a
legnagyobb alapossággal oda-vissza megszaglászta az üvegbe vezető gumicsövet. Amikor kihúztam
a tűt, az orr a beinjekciózott bőrfelületet kezdte el vizsgálgatni. Majd kinyúlt egy nyelv, és
módszeresen nyalogatni kezdte a tinó nyakát.
Leguggoltam és úgy figyeltem. Az állat részéről több volt ez, mint puszta kíváncsiság; a kutya
egész viselkedése intenzív érdeklődést és aggodalmat fejezett ki.
– Tudja, Eric – mondtam –, az a benyomásom, hogy ez a kutya nemcsak figyel engem, hanem
ellenőrzi is a munkámat.
A farmer felnevetett.
– Ebben igaza van. Fura öreg szuka ez a Judy, olyan, mint egy ápolónő. Ha bárhol baj van, azonnal
szolgálatba lép. Erővel sem lehetne távol tartani.
Judy a neve hallatára gyorsan felpillantott. Formás jószág volt; a színe más, mint a rendes skót
juhászoké, mert a szokásos fekete és fehér bundát változatos árnyalatú barna és szürke sávok
tarkították. Lehet, hogy keverék volt, de a végeredmény vonzóra sikerült, és a hatást csak fokozta a
ragyogó szempár, a barátságos mosolyra álló száj.
Megdörgöltem a füle tövét, amelyre hatalmas farkcsóválással válaszolt – nemcsak a farkát
csóválta, hanem az egész hátsó felét.
– Úgy látom, jó természete van.
– Nagyon is – mondta a farmer. – És ez még semmi. Bután hangzik, de azt gondolom, hogy ez a
Judy gondot akar viselni a farm összes jószágára.
Bólintottam.
– Elhiszem. És most fektessük a tinót a mellére.
Lehajoltunk, és a gerince alá csúsztatva a kezünket hasra fordítottuk a tinót. Mindkét oldalról
kitámasztottuk szénabálákkal, majd ráterítettünk egy lópokrócot.
Ebben a helyzetben már nem látszott olyan csenevésznek, mint korábban, de kiaszott feje a szájából
kilógó merev és hasznavehetetlen nyelvvel, meg a szalmára folytonosan csorgó nyál nem sok jót
ígért. Kíváncsi voltam, viszontlátom-e még elevenen.
Judy azonban nem akarta osztani a pesszimizmusomat. A pokróc és a bálák kimerítő szagvizsgálata
után a tinó fejéhez került, bátorítóan megnyalta a borzas fejebúbját, majd kényelmesen elhelyezkedett
az állattal szemben, akár a szemét a betegen tartó éjszakás nővér.
– Ott fog maradni? – néztem vissza az ajtó résén át.
 – El se mozdul onnan, amíg a tinó meg nem gyógyul vagy ki nem múlik – válaszolta Eric. –
Ilyenkor van elemében.
– Nos, sose lehet tudni, talán azzal, hogy ott ül, erősíti benne az élniakarást. A tinónak tényleg
segítségre van szüksége. Próbálja életben tartani tejjel és zabkásával, amíg hatni nem kezd az
injekció. Ha megissza, nagyon jót fog tenni neki, ha nem, akkor itassa üvegből. De óvatosan, nehogy
megfulladjon!
Egy ilyen eset a szokásosnál is izgalmasabb tud lenni, mert tényleg hatásos gyógyszer volt rá –
nem sok efféle létezett annak idején. Így alig vártam, hogy visszamenjek megnézni, sikerült-e
kirángatnom az állatot a halál torkából. De tudtam, hogy időt kell adnom az orvosságnak, ezért öt
napig távol maradtam.
Amikor végigmentem az udvaron az istálló felé, tudtam, hogy itt már nem lesz helye kételynek.
Vagy megdöglött, vagy a legjobb úton van a gyógyuláshoz.
Lépteim zaja a kockaköveken nem maradt észrevétlen. A félajtó fölött megjelent Judy feje a
kihegyezett fülekkel. Győzelmi mámor fogott el. Ha a „nővérke” még a helyén van, akkor a betegnek
életben kell lennie. És gyanúmat csak erősítette, hogy egy másodpercre eltűnt a nagy kutya, majd
minden erőfeszítés nélkül átrepült az ajtó felett, ugrándozni kezdett körülöttem, és lelkesen csóválta a
farkát. Mindent megtett, hogy értésemre adja: kitűnően alakulnak a dolgok.
Odabent a tinó még mindig a szalmán hevert, de amikor felém fordult, láttam, hogy egy
szénacsomó van a szájában. Maga a nyelv eltűnt az ajkak között.
– Hát ez győzelem, nem igaz? – kérdezte az udvarról belépő Eric.
– Kétség nem fér hozzá – feleltem. – A nyelve sokkal puhább, és látom, hogy már az evéssel is
próbálkozik.
– Az nem nagyon megy még neki, de szépen issza a tejet meg a zabkását. Időnként már lábra is áll,
de még nagyon gyenge.
Elővettem a következő üveg nátriumjodidot, és megismételtem a kezelést, miközben a vadul
szimatoló Judy megint csak odadugta az orrát a tűhöz. Le nem vette a szemét a beinjekciózott
felületről, és annyira koncentrált, olyan hevesen szívta be a gyógyszer szagát, hogy benne rekedt a
levegő, és egy nagyot kellett fújnia, mielőtt folytatta volna a vizsgálódást.
Amikor befejeztem, újra elfoglalta helyét a tinó fejénél, és távozóban észrevettem, hogy a
szalmában erősen himbálja a hátsó felét. Ez némiképp zavarba ejtett, amíg rá nem jöttem, hogy csak a
farkát csóválja ültében.
– Nos, Judy elégedett a dolgok állásával – jegyeztem meg.
A farmer bólintott.
– Igen. Szereti hasznossá tenni magát. Tudja, minden újszülött bornyat megnyalogat, amint a
világra gyün, és ugyanezt teszi a kiscicákkal is.
– Kész bába, nem?
– Rá lehet mondani. És van még egy fura dolga. Kint lakik a jószággal az istállóban. Szép, meleg
kutyaólja van, de oda se dugja az orrát. Ott tölti az éjszakákat a jószág közt a szalmán.
 Egy héttel később néztem meg újra a tinót: ezúttal már úgy rohangált körbe az istállóban, mint egy
versenyló, amikor megközelítettem. Amikor sikerült végre sarokba szorítanom, és elkaptam az orrát,
lihegtem, de boldog voltam. Becsúsztattam az ujjaimat a szájába: a nyelv rugalmas volt, már
majdnem egészséges.
– Beadok még egy injekciót, Eric – mondtam. – A fanyelv átkozottul makacs betegség, ha nem
sikerül tökéletesen kikezelni. – Elkezdtem kitekerni a gumicsövet. – Jut eszembe, sehol sem látom
Judyt.
– Szerintem úgy gondújja, hogy ez mán meggyógyult, meg különben is mással van elfoglalva.
Nézzen csak oda!
Átnéztem az alacsony ajtó felett. Judy fontoskodva ügetett át az udvaron. Valami volt a szájában,
valami sárga és pelyhes.
Még jobban kihajoltam.
– Mit visz?
– Egy csirkét.
– Csirkét?
– Igen, vagy egy fészekalja szaladgál ottan. Még csak egy hónaposak, és úgy látszik, az öreg szuka
azt gondújja, hogy jobb helyen vannak az istállóban. Ágyat csinált nekik odabe', és megpróbálja
összeterelni őket. De az aprójószág nem haggya magát.
Figyeltem Judyt, ahogy eltűnik az istállóban. Kisvártatva újra felbukkant, és egy csapat kiscsirke
felé tartott, amelyek boldogan kapirgáltak a kövek között. Gyengéden fölkapta az egyiket, és bevitte
az istállóba, de amint belépett, megjelent az ajtóban az előző csirke, hogy visszatotyogjon a társaihoz.
Nehéz idők jártak Judyra, de én tudtam, hogy nem adja fel, mert ilyen a természete.
Judy, a kutyanővérke, szolgálatban van.

45.

A RAF-kórházban szerzett tapasztalataim elgondolkodtattak. Állatorvosként hozzászoktam, hogy a

kés az én kezemben van, ami kedvemre való is volt.
Eszembe jutott, mennyire boldog voltam azon a délelőttön, pár évvel korábban, ahogy egy dagadt
fülre tettem a késemet. Tristan kimerülten támaszkodott a könyökére, míg a másik kezével az
altatómaszkot szorította egy öntudatlan kutya orrára, amikor megjelent Siegfried.
Rövid pillantást vetett a páciensre:
– Á, ez az a hematómás eset, amelyikről beszéltél, James? – Azután az öccsét vette szemügyre az
asztal másik oldalán. – Te jó ég, remekül festesz ma reggel! Mikor jöttél haza az éjjel?
Tristan ráemelte sápadt arcát. Véreres szeme alig látszott ki a duzzadt szemhéjak résén.
– Nem is tudom pontosan. Meglehetősen későn, azt hiszem.
– Meglehetősen későn! Én hajnali négykor érkeztem vissza egy disznóelletésről, és akkor még
nem voltál itthon. Mellesleg hol a fenében voltál?
– Az italmérési engedéllyel rendelkező vendéglősök bálján. Nagyon jól sikerült.
– Azt elhiszem! – horkant fel Siegfried. – Te aztán egy alkalmat sem hagysz ki, igaz? A
dartsdobálók vacsorája, a harangozók partija, a galambászok táncestje, most pedig az italmérési
engedéllyel rendelkező vendéglősök bálja. Ha ivászatot rendeznek valahol, te feltétlenül értesülsz
róla.
Tristan a támadások kereszttüzében mindig megőrizte a méltóságát, és úgy vonta maga köré, mint
viseltes köpenyt.
– Ami azt illeti – mondta –, számos barátom van az engedéllyel rendelkező italmérők között.
A bátyja elvörösödött.
– Azt meghiszem! Az a gyanúm, hogy te lehetsz a legjobb fogyasztójuk.
Tristan nem felelt, hanem gondosan ellenőrizte az éteres palackba áramló oxigént.
– Még valamit – folytatta Siegfried. – Vagy egy tucat különböző nő körül látlak legyeskedni.
Miközben a vizsgádra kellene készülnöd.
– Ez erős túlzás. – A fiatalember fájdalmas tekintetet vetett rá. – Beismerem, hogy időnként
szívesen időzöm női társaságban, akárcsak te.
Tristan úgy vélte, hogy a támadás a legjobb védekezés, és ezúttal talált, mivel Siegfriedet csinos
lányok egész hada tartotta állandó ostrom alatt a Skeldale-házban.
De ezzel csak átmenetileg tudta visszaverni a fivére rohamát.
– Ne velem foglalkozz! – kiáltotta. – Én letettem a vizsgáimat. Most rólad van szó! Nem téged
láttalak a Drovers' új csaposlányával valamelyik este? Gyorsan besurrantál egy boltajtón, de rohadtul
biztos vagyok benne, hogy te voltál az.
Tristan megköszörülte a torkát.
– Az bizony meglehet. Újabban összebarátkoztam Lydiával, igazán helyes lány.
– Nem mondtam, hogy nem az. Én azt mondtam, hogy itthon akarlak látni esténként a könyveid
mellett, ahelyett, hogy italoznál és a nőket hajkurásznád. Világos?
– De még mennyire. – A fiatalember kecsesen lehajtotta a fejét, és elfordította az altatókészülék
gombját.
A bátyja fenyegetően meredt rá még néhány pillanatig, nehezen szedve a levegőt. Ezek a
fegyelmezések sokat kivettek belőle. Aztán sarkon fordult, és sebesen távozott.
Tristanról azonnal lehullott a látszat-méltóság, mihelyt az ajtó becsukódott.
– Figyelj már egy percig az altatóra, Jim! – nyögte. Odament a mosogatóvályúhoz, töltött magának
egy nagy korsó hideg vizet, és hatalmas kortyokban nyelte. Aztán benedvesített a csap alatt egy
törlőkendőt, és a halántékára szorította.
– Bárcsak ne most jött volna ide. Nincs hangulatom az emelt hanghoz és a goromba szavakhoz. –
Elővett egy nagy üveg aszpirint, s lenyelt pár szemet egy újabb gargantuai mennyiségű vízzel. –
Rendben, Jim – mormolta az asztalhoz lépve, és újra átvette a maszkot –, folytassuk.
 Visszahajoltam az alvó kutya fölé. Egy Hamish nevű skót terrier volt az, két nappal ezelőtt hozta be
a gazdája, Miss Westerman.
A nyugdíjas tanítónőről mindig az volt a benyomásom, hogy nem sok gondja lehetett az osztálya
fegyelmezésével. Egyenesen az enyémbe mélyesztette szúrós, halványkék szemét, tudatosítva bennem,
hogy ugyanolyan magas, mint én, és az izmos vállak között leszegett szögletes álla csak fokozta
jelenléte súlyát.
– Doktor úr – közölte katonásan –, szeretném, ha megnézné Hamisht. Nagyon remélem, hogy nem
komoly a dolog, de erősen megduzzadt és érzékeny a füle. Nem lehet rákos, ugye? – Egy pillanatra
megrebbent a kemény tekintet.
– Nem, ez egészen valószínűtlen. – Fölemeltem a kis kutya állát, és megnéztem a bal fülét, amely
ráborult a fél pofájára. Az állatnak ferde volt a képe, mintha megnyúlt volna a fájdalomtól.
Óvatosan megemeltem a fület, és megérintettem a duzzanatot a mutatóujjammal. Hamish rám nézett
és felnyüszített.
– Igen, tudom, öreg cimbora. Érzékeny, ugye? – Ahogy Miss Westerman felé fordultam, kis híján
beleütköztem a fémes szürke haj keretezte fejébe, amelyet egészen közel tolt a kis kutyához.
– Fül-hematómája van – mondtam.
– Az meg mi?
– Akkor keletkezik, amikor a bőr és a fülkagyló porcogója közötti kis vérerek megpattannak, és az
áramló vér miatt akut pangás alakul ki.
Megveregette a kutya borzas, fekete bundáját.
– De mi okozza?
– Általában üszög. Nem rázogatta a fejét mostanában?
– De igen, most, hogy mondja. Mintha a fülébe került volna valami, amitől szeretne megszabadulni.
– Nos, ettől pattannak meg a vérerek. Látom is, hogy enyhén üszkös a füle, pedig ez nem jellemző
a fajtájára.
Bólintott.
– Értem? És hogyan lehet ezt gyógyítani?
– Sajnos, csak műtéttel.
– Jaj nekem! – A szájához kapta a kezét. – Erre nem számítottam.
– Nincs miért aggódnia – mondtam. – Annyi az egész, hogy lecsapoljuk a vért, aztán összeöltjük a
fül rétegeit. Ha nem végezzük el gyorsan, sokat fog szenvedni, és végül karfiolfüle lesz, amit nem
akarhatunk, hiszen olyan helyes kis jószág.
Őszintén beszéltem. Hamish peckes járású, takaros kis kutya volt. A skót terrier igazán vonzó
teremtés, gyakran sajnálkozom, hogy manapság alig látni néhányat.
Némi habozás után Westerman kisasszony belenyugodott a dologba, és megegyeztünk, hogy két
nap múlva lesz az operáció. Amikor behozta a kutyát, a karomba tette, aztán újra meg újra
megsimogatta a fejét, miközben hol Tristanra, hol meg rám nézett.
 – Vigyáznak rá, ugye? – kérdezte felvetett állal, és a szemembe mélyesztette halványkék szemét.
Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint egy rajtakapott kisfiú, és az a gyanúm, hogy a kollégám is
így volt vele, mert nagyot sóhajtott, miután a hölgy távozott.
– Szavamra, Jim, ez aztán határozott nő – motyogta. – Nem szeretnék tengelyt akasztani vele.
Bólintottam.
– Igen, és nagyon nagyra van a kutyájával, tehát kifogástalan munkát kell végeznünk.
Siegfried távozása után felemeltem a fület, amely egy duzzadt kúphoz hasonlított, és
belemetszettem a bőr mélyebb rétegébe. Ahogy előtört a felgyülemlett vér, felfogtam egy
zománcozott tálkába, majd több nagy vérrögöt távolítottam el a sebből.
– Nem csoda, hogy szenvedett ez a szegény kis állat – mondtam együttérzően. – De ha fölébred,
már sokkal jobban fogja érezni magát.
Sulphanilamidot szórtam a bőr és a porc közé, majd megkezdtem a rétegek összevarrását, egy sor
kapcsot is elhelyezve az öltések között. Amikor először operáltam fül-hematómát, gézt tettem belülre,
azután kötéssel rögzítettem a fület a fejhez. A gazdák gyakran húztak kis sapkát a kutyára, hogy
helyén tartsák a kötést, de egy elevenebb kutya általában gyorsan megszabadult tőle. A kapcsok jobb
megoldást jelentettek, mert együtt tartották a rétegeket, csökkentve a torzulás kockázatát.
Hamish déltájban ébredt fel az altatásból, és noha még eléggé kába volt, máris látszott rajta a
megkönnyebbülés, miután lelohadt a duzzanat a fülén. Miss Westermannek egész nap dolga volt, és a
megbeszélés szerint csak este jött volna érte. A kis kutya összegömbölyödött a kosarában, és angyali
türelemmel várakozott.
Teánál Siegfried az öccsére pillantott az asztal felett.
– Néhány órára átmegyek Brawtonba, Tristan – mondta. – Azt szeretném, ha itthon maradnál, és
átadnád Miss Westermannek a kutyáját, amikor megérkezik. Nem tudom pontosan, mikor jön. –
Kikotort egy kanál dzsemet. – Tartsd rajta a szemed a páciensen, és közben tanulj is. Itt az ideje, hogy
itthon tölts egy estét.
Tristan bólintott.
– Rendben, ezt fogom tenni. – De láttam rajta, hogy nem túl lelkes.
Amikor Siegfried elhajtott, Tristan megdörzsölte az állát, és tűnődve nézett ki a franciaablakon a
sötétedő kertbe.
– Hát, ez rendkívül kellemetlen, Jim.
– Miért?
– Nos, Lydia éppen ma szabadnapos, és azt ígértem neki, hogy érte megyek. – Halkan fütyörészett a
bajusza alatt. – Kár volna elvesztegetni ezt a lehetőséget, amikor ilyen szépen kezdenek alakulni a
dolgok. Határozottan úgy érzem, hogy kedvel engem az a lány. Mondhatnám úgy is, hogy a
tenyeremből eszik.
Kérdőn néztem rá.
– Istenemre, azt hittem, hogy jól fog jönni egy kis nyugalom és a korai lefekvés a tegnap éjszaka
után!
– Csak nem nekem – mondta. – Alig várom, hogy újra kívül legyek.
És tényleg frissnek és üdének tűnt, a szeme csillogott, az arca kipirult.
– Nézd, Jim – folytatta. – Ugye nem számíthatok arra, hogy te majd őrzöd ezt a kutyát?
Széttártam a karomat.
– Sajnálom, Triss. Vissza kell mennem Ted Binns tehenéhez, egyenesen a Völgység tetejére.
Legalább két óráig távol leszek.
Néhány másodpercig hallgatott, aztán fölemelte az ujját.
– Azt hiszem, megtaláltam a megoldást. Egyszerű, de nagyszerű. Ide fogom hozni Lydiát.
– Micsoda? A házba?
– Igen, mégpedig ebbe a szobába. Hamisht kosarastól odateszem a tűz elé, mi meg a pamlagra
ülünk Lydiával. Csodálatos! Mi lehetne ennél kellemesebb egy téli estén? Ráadásul pénzbe se kerül.
– De Triss! Hiszen csak ma délelőtt szidott le Siegfried! Mi lesz, ha korábban ér haza, és rajtakap
benneteket?
Tristan rágyújtott egy Woodbine-ra, és nagy füstfelhőt eregetett.
– Erre semmi esély. Miért aggódsz minden apróság miatt, Jim? Siegfried Brawtonból mindig
későn szokott hazajönni. Ez nem lehet probléma.
– Nos, érezd jól magad – mondtam. – De én azt hiszem, hogy kihívod magad ellen a sorsot. Amúgy
sem ártana, ha foglalkoznál egy keveset a bakteriológiával. Nyakadon a vizsga.
Angyali mosollyal nézett rám a füstfelhőből.
– Ó, majd gyorsan átolvasom az egészet, ha itt lesz az ideje.
Nem szállhattam vitába vele. Én mindent hatszor végigolvastam, amíg végre belém vésődött, de az
ő agyával egy gyors átfutás is elég lehet. Mentem a dolgomra.
Nyolc óra körül érkeztem haza, és nem Tristan járt a fejemben, amikor kinyitottam a kaput. Ted
Binns tehenének nem használt a kezelés, és felmerült bennem, hogy rossz úton járok. Ha nem voltam
biztos a dolgomban, inkább utánanéztem, a könyvek pedig a nappaliban voltak a polcon. Végigsiettem
a folyosón, és belöktem az ajtót. Egy pillanatig döbbentem álltam és megpróbáltam összeszedni a
gondolataimat. A pamlagot odahúzták a tűzhöz, a levegőben vágni lehetett a parfümillattal keveredő
dohányfüstöt, de senki sem volt a szobában.
A legzavarbaejtőbb dolog a franciaablak elé húzott hosszú függöny volt, amely lassan hullámzott.
Félrehúztam, és kinéztem a kertbe. Léptek zaját hallottam valahonnan a homályból, tompa puffanást,
elfojtott kiáltást, majd dobogást, amelyet egy éles sikoly követett. Egy darabig csak fülelve álltam ott,
de amikor hozzászokott a szemem a sötétséghez, elindultam a magas téglafal tövében a hátsó udvarra
vezető hosszú ösvényen. A kertajtó nyitva állt, akárcsak a hátsó gyep kettős kapuja, de nem észleltem
mozgást.
Lassan visszaindultam a magas, régi házból sugárzó meleg fény felé. Már éppen be akartam csukni
a franciaablakot, amikor lopakodó lépteket és türelmetlen suttogást hallottam.
 – Te vagy az, Jim?
– Triss! Hová a fenébe szöktél?
A fiatalember lábujjhegyen óvakodott be utánam a szobába, és aggodalmasan nézett körbe.
– Tehát te jöttél meg, nem Siegfried.
– Igen, most érkeztem.
Lerogyott a pamlagra, és a karjára fektette a fejét.
– A fenébe! Én csak ledőltem ide néhány percre Lydiával. Békében a világgal. Minden csodálatos
volt. Aztán meghallottam, hogy nyílik a kapu...
– De tudtad, hogy én vagyok az.
– Igen, kiáltottam is neked, de valamiért az jutott eszembe, hogy te jó ég, és ha mégis Siegfried az?
Mintha az ő lépteire ismertem volna a folyosón.
– És mi történt azután?
A hajába túrt az ujjaival.
– Hát, pánikba estem. Édes dolgokat suttogtam Lydia fülébe, aztán a következő másodpercben
megragadtam, ledobtam a pamlagról és kilöktem a franciaablakon.
– Puffanást hallottam...
– Igen, Lydia nekiment a sziklakertnek.
– Aztán meg éles kiáltásokat...
Felsóhajtott és becsukta a szemét.
– Az is Lydia volt, a rózsabokrokban. Szegény kislány, nem ismeri a kertünket.
– Jézusom, Tristan – mondtam. – Szörnyen sajnálom. Nem lett volna szabad így rád törnöm. De
elgondolkoztam valamin.
Fáradtan felemelkedett, és a vállamra tette a kezét.
– Nem a te hibád, Jim, nem tehetsz róla. Te figyelmeztettél. – A cigarettája után nyúlt. – Nem tudom,
hogy nézzek ezek után annak a lánynak a szemébe. Kitessékeltem a rétre, és azt mondtam neki, hogy
rohanjon haza, ahogy tud. Biztos azt hiszi, hogy tök hülye vagyok. – Tompán felnyögött.
Megpróbáltam vidámnak mutatkozni.
– Ó, majd csak kibékíted. Utólag már csak nevetni fogsz az egészen.
De Tristan nem figyelt rám. Rettegés ült a tekintetében, ahogy átbámult a vállam fölött. Lassan
fölemelte reszkető ujját, és a kandalló felé mutatott. Kinyílt a szája, de csak másodpercek múlva bírt
megszólalni.
– Úristen, Jim, eltűnt! – hápogta.
Egy pillanatig azt hittem, hogy elvette az eszét a sokk.
– Eltűnt? Mi tűnt el?
– Az a rohadt kutya! Amikor kirohantam, még ott volt. Pontosan ott!
 Lenéztem az üres kosárra, és mintha egy hideg kéz markolta volna meg a torkomat.
– Jaj, csak ezt ne! A nyitott ablakon át juthatott ki. Bajban vagyunk!
Kirohantunk a kertbe, és átkutattuk – mindhiába. Visszamentünk lámpáért, és még egyszer
átkutattuk a kertet, majd az udvaron és a ház mögötti gyepen kiabáltuk a kis kutya nevét, de egyre
fogyatkozó reménnyel.
Tíz perc próbálkozás után visszatértünk a fényesen megvilágított szobába, és egymásra bámultunk.
Tristan öntötte először szavakba a gondolatainkat.
– Mit fogunk mondani Miss Westermannek, ha megjön?
A fejemet ráztam. Visszariadtam attól a kilátástól, hogy tudomására kell hoznunk a hölgynek:
elveszett a kutyája.
Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő, és Tristan nagyot ugrott rémületében.
– Te jó ég! – tátogott. – Ez ő lesz! Menj ki hozzá, Jim. Mondd el, hogy én tehetek róla, vagy amit
akarsz, de én nem merek eléállni.
Behúztam a vállamat és végigmentem a hosszú folyosó kőlapjain, hogy ajtót nyissak. Nem Miss
Westerman volt az, hanem egy formás, platinaszőke lány, aki mérgesen meredt rám.
– Hol van Tristan? – vetette oda olyan hangon, amiből rá kellett jönnöm, hogy nem csak egy
határozott hölggyel kell elbánnunk ma este.
– Nos, ő...
– Tudom, hogy bent van! – Ahogy elviharzott mellettem, láttam, hogy sáros a nyaka, és szörnyen
borzas a frizurája. Követtem őt a szobába, ahol nekitámadt a barátomnak.
– Nézd meg a harisnyámat! – tört ki belőle. – Tönkrement!
Tristan idegesen szemlélte a formás lábakat.
– Sajnálom, Lydia, majd veszek neked egy másikat. Becsületszavamra, drágám.
– El is várom, te gazember! – válaszolta. – És ne nevezz drágádnak! Soha életemben nem sértettek
meg ennyire. Mit képzelsz te magadról?
– Félreértés történt. Hadd magyarázzam meg... – Tristan merész elszánással mosolyt erőltetett az
arcára, és közelebb lépett hozzá, de a nő kitért előle.
– Ne nyúlj hozzám! – közölte fagyosan. – Mára már elegem van belőled.
Kirohant, Tristan pedig a kandallópárkányra hajtotta a fejét.
– Vége a szerelmi kapcsolatnak, Jim. – Aztán megrázta magát. – De meg kell találnunk azt a kutyát.
Gyere.
Én mentem az egyik irányba, ő a másikba. Holdtalan éjszaka volt, és egy fekete kutyát kerestünk az
áthatolhatatlan sötétségben. Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy reménytelen, mégis muszáj volt
megpróbálnunk.
Egy olyan kis városban, mint Darrowby, gyorsan ki lehet érni az országútra, ahol nincs semmi
világítás; botladozva haladtam előre, és reménytelenül pásztáztam a láthatatlan vidéket.
Tevékenységem hiábavalósága egyre nyilvánvalóbbá vált.
Időnként kereszteztem Tristan hatókörét, és ilyenkor hallottam, hogyan visszhangzanak
kétségbeesett kiáltásai az elhagyatott vidéken. – Haa-mish! Haa-mish! Haa-mish!
Fél óra múltán a Skeldale-házban találkoztunk. Tristan rám nézett, és amikor megráztam a fejem,
láthatóan magába roskadt. Úgy hullámzott a mellkasa, mintha légszomj gyötörné. Nyilvánvaló, hogy
ő rohangált, míg én csak baktattam, ami megítélésem szerint elég természetes volt az adott
helyzetben. Mindketten bajban voltunk, de a végső, megsemmisítő csapás mégiscsak őt fogja sújtani.
– Nos, jobb, ha visszamegyünk az útra – zihálta, és akkor ismét megszólalt a kapucsengő.
Azonnal kifutott a szín az arcából és belemarkolt a karomba.
– Ez csakis Miss Westerman lehet. Te jó ég, már jön is!
Gyors léptek koppantak a folyosón, és kinyílt a nappali ajtaja. De nem Miss Westermann jött,
hanem ismét Lydia. A pamlaghoz masírozott, benyúlt alája, és kihalászta a retiküljét. Egy szót sem
szólt, de olyan pillantást vetett távozóban Tristanra, ami megfagyasztotta benne a vért.
– Micsoda éjszaka! – nyögte, és a halántékára szorította a tenyerét. – Nem bírom tovább.
A következő órában számtalan kísérletet tettünk, de nem leltük meg Hamisht, és bárkit kérdeztünk,
senki nem látta. Végül egy karszékbe rogyva találtam Tristant elnyílt szájjal, a teljes kimerültség
összes jelével. Megráztam a fejemet, ő is megrázta az övét, és akkor megszólalt a telefon.
Felvettem a kagylót, hallgattam egy percig, majd a fiatalemberhez fordultam.
– Beteghez kell mennem, Triss. Mr. Drew öreg pónija megint kólikás.
A szék mélyéről kinyúlt egy kar.
– Nem teheted meg, hogy itt hagysz, Jim.
– Sajnálom, de muszáj. Nem leszek el sokáig. Közel van.
– De mi lesz, ha megjön Miss Westerman?
Széttártam a karomat.
– Akkor elnézést kell kérned tőle. Hamish előbb-utóbb elő fog kerülni, legkésőbb reggelig.
– Te könnyen beszélsz... – Az ujjaival benyúlt a gallérja alá. – És még valami... mi lesz
Siegfrieddel? Mi lesz, ha megjön, és megkérdezi, hol van a kutya? Mit mondjak neki?
– Ó, emiatt igazán kár aggódnod – válaszoltam könnyedén. – Mondd azt, hogy túlságosan el voltál
foglalva a pamlagon a Drovers csaposlányával ahhoz, hogy ilyesmire figyelni tudtál volna. Meg
fogja érteni.
De kudarcot vallottam a feszültség oldására tett kísérletemmel. A fiatalember hideg tekintettel
nézett rám, és remegő kézzel cigarettára gyújtott.
– Azt hiszem, említettem már neked, Jim, hogy van benned valami csúnya kíméletlenség.
Mr. Drew pónija már csaknem rendbe jött, amikor kiérkeztem, de azért kapott egy enyhe nyugtató
injekciót, mielőtt távoztam volna. Hazafelé menet valami szöget ütött a fejembe, és tettem egy kitérőt
a városszéli modern bungalósorhoz, ahol Miss Westerman is lakott. Leparkoltam, és odamentem a
tízes számú házhoz.
 Ott találtam Hamisht a tornácon, kényelmesen összegömbölyödve a lábtörlőn. Amikor föléje
hajoltam, némiképp meglepetten nézett föl rám.
– Gyere, öreg fiú – mondtam. – Neked több eszed van, mint nekünk. Hát miért nem gondoltunk erre
korábban?
Elhelyeztem az utasülésen, s amikor elhajtottam, föltette a mancsát a műszerfalra, és érdeklődve
nézett ki a reflektorok fényétől megvilágított útra. Kötélidegzetű kis jószág, nem mondom.
A Skeldale-ház előtt a karomba vettem, és már nyitni akartam a kaput, amikor megtorpantam.
Tristan rengeteg borsot tört már az orrom alá – hamis telefonhívások, a kísértet a hálószobámban és
még sorolhatnám –, és hiába voltunk jó barátok, egy alkalmat sem hagyott ki, hogy a bolondját
járassa velem. Ebben a helyzetben, ha fordítva lennének kiosztva a szerepek, kíméletlen lenne velem.
Rátettem az ujjam a csengőgombra, és hosszú másodpercekig nyomtam.
Egy ideig sem hangot; sem mozgást nem érzékeltem odabentről, és nagyon is el tudtam képzelni a
gyáva alakot, ahogy megpróbálja összeszedni a bátorságát az ajtónyitáshoz. Aztán meggyulladt a
villany az átjáróban, és ahogy kíváncsian belestem az üvegen át, egy orr jelent meg a folyosó túlsó
végén, amelyet némi idő múlva egy ijedt szempár követett. Majd fokozatosan képbe került az egész
feje, és amikor ráismert a vigyorgó képemre, dühödt kiáltást hallatott, és öklét rázva rohant végig az
átjárón.
Tényleg azt hittem, hogy elkeseredésében képes volna rám támadni, de amikor meglátta Hamisht,
elpárolgott a haragja. Megragadta a szőrös kis teremtést, és becézgetni kezdte.
– Jó kis kutya, aranyos kis kutya – duruzsolt neki, miközben bevitte a nappaliba. – Milyen
gyönyörű kutyus vagy te! – Gyöngéden betette a kosárba, és Hamish, egy amolyan „nocsak, már
megint itt vagyok” tekintettel a lábára hajtotta a fejét, majd azonnal elaludt.
Tristan erőtlenül zuhant bele egy karosszékbe, és égő szemmel meredt rám.
– Meg vagyunk mentve, Jim – suttogta. – De ez után az éjszaka után én már soha többé nem leszek a
régi. Mérföldeket rohangáltam, és majdnem elment a hangom a sok ordibálástól. Azt kell mondanom,
hogy ki vagyok ütve.
Én is hatalmas megkönnyebbülést éreztem, és amikor tíz perc múlva megérkezett Miss Westerman,
az is tudatosult bennem, hogy micsoda katasztrófa hárult el a fejünk felől.
– Ó, drágaságom! – kiáltott fel, amikor Hamish körbeugrálta kitátott szájjal, vad farkcsóválások
közepette. – Annyira aggódtam érted egész nap!
Tartózkodóan vizsgálgatta a fület a kapcsokkal.
– Ó, sokkal jobban néz ki anélkül a szörnyű daganat nélkül. Igazán szép munkát végeztek.
Köszönöm, doktor úr, és magának is, fiatalember.
Tristan, aki rogyadozó lábbal állt föl, most könnyedén meghajolt, én pedig kikísértem a hölgyet.
– Hozza vissza hat hét múlva, hogy kiszedjem a varratokat! – szóltam utána, majd beszaladtam a
szobába.
– Siegfried most fékezett le odakint! Tegyél úgy, mintha tanulnál.
 Tristan odarohant a könyvespolchoz, lekapta Gaiger és Davis Bakteriológiáját, majd egy
jegyzetfüzettel visszaült a karszékbe. Amikor belépett a bátyja, ő már mélyen elmerült a
tanulmányaiban.
Siegfried a tűzhöz ment, hogy megmelegítse a kezét. Kipirult és szalonspicces volt.
– Az imént beszéltem Miss Westermannel – mondta. – Nagyon elégedett. Jó munkát végeztetek
mind a ketten.
– Köszönöm – mondtam, de Tristan túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy válaszoljon, a könyv
lapjait forgatta, és szorgalmasan jegyzetelt a füzetébe.
Siegfried odalépett a fiatalember széke mögé, és belepillantott a nyitott könyvbe.
– Ó, igen, a clostridium septique – mormolta elnéző mosollyal. – Ez fontos dolog. Úgy látszik,
újra meg újra előjön a vizsgákon. – Futólag az öccse vállára tette a kezét. – Örülök, hogy tanulni
látlak. Túl sokat maradoztál ki mostanában, és ez csak ártalmadra volt. De egy könyvek mellett töltött
este igazán jót tesz neked.
Ásított, nyújtózkodott, és az ajtó felé indult.
– Megyek lefeküdni. Kissé álmos vagyok. – A kilincsre tette a kezét, és visszafordult. – Tudod,
Tristan, szinte irigyellek. Semmi sem ér fel egy otthon töltött nyugodt estével.
46.

Amikor elbocsátottak a kórházból, arra számítottam, hogy egyenesen elindítanak a tengerentúlra,

és azon tűnődtem, visszakerülhetek-e a régi egységemhez, a barátaim közé.
Ám meglepve értesültem arról, hogy két hétre be kell vonulnom egy szanatóriumba, mielőtt
további intézkedést hoznának. Puddlestone-ban, Leominster mellett volt a szanatórium egy szép
udvarházban, amelyet több hektáros, gyönyörű kertek vettek körül. Egy jó kedélyű, idős matróna
vezette, akivel mi, szerencsés repülősök, kellemes krokettjátszmákat vívtunk; vagy sétálgattunk az
erdő hűvösében; itt könnyű volt azt képzelni, hogy nincs is háború. Két hét itteni gyógykezelés után
éreztem, hogy visszatér belém az erő. Nemsokára, gondoltam, visszatérhetek a feladatomhoz.
Puddlestone-ból Manchesterbe és megint a Heaton Parkba kerültem; ezúttal fölöttébb furcsa volt,
hogy a kiterjedt barakktáborban állomásozó több ezer kékruhás között egy sincs, aki ismerne engem.
Kivéve persze a repülő alezredest, aki beutalt a kórházba. Érkezésemkor ismét előtte kellett
megjelennem, ő pedig rögtön a tárgyra tért.
– Herriot – mondta –, maga sajnos soha többé nem repülhet.
– De... megoperáltak... már sokkal jobban vagyok.
– Tudom, de többé nem lehet első osztályú egészségügyi besorolása. Hivatalosan
visszaminősítették, és biztos vagyok benne, hogy megérti: minden pilótának első osztályúnak kell
lennie.
– Igen... persze.
Belepillantott a kezében tartott aktába.
– Látom, hogy állatorvos. Hmmm... ez problémát jelent. A visszaminősített repülősöket általában a
földi személyzethez osztják be, de a magáé kiemelt foglalkozás. Tényleg nem teljesíthet szolgálatot
másutt, csak a repülősöknél. Igen... igen... majd meglátjuk.
Mindez tökéletesen személytelen és hivatalos volt. Az a néhány szó annak az embernek a szájából
nem adott teret a vitára, és egy csapásra végett vetett a jövőmnek a RAF-nál.
Szinte bizonyos voltam abban, hogy ha nem repülhetek, akkor le fognak szerelni, és miközben
távoztam a repülő alezredes irodájából, és lassan visszaindultam a barakkomba a park túlsó végében,
mérlegre tettem hozzájárulásomat a brit honvédelemhez.
Nem adtam le egyetlen éles lövést sem. Krumplihegyeket hámoztam meg, tömérdek csajkát
mosogattam el, árkokat ástam, disznókat etettem, mérföldeket meneteltem, szünet nélkül alakiztam, és
végül, csodával határos módon, megtanultam repülni – mindezt semmiért. Elhaladtam a nagy étkezde
mellett, és a hangszórókból a fülembe bömbölt a RAF indulója.
Az ismerős hangok eszembe juttatták az élményeimet, a sok barátomat, és hirtelen szörnyen
magányosnak éreztem magamat. Beszélgetni szerettem volna valakivel. Új érzés volt ez számomra, és
ott, abban a valószerűtlen környezetben, kezdtem ráébredni arra, mennyire élveztem annak idején a
farmerokkal való csevegést az állatorvosi vizitek során.
A vidéki praxis egyik legkellemesebb oldala ez, de az ember közben nem feledkezhet meg a
munkáról sem, különben nagy bajba kerülhet. Nem sokon múlt például, hogy Dugglebynél nem
kerültem a legnagyobb bajba. Kisbirtokos volt, aki néhány anyakocát tartott Darrowbyn kívül, a
vasúti síneken túl található, düledező ólakban, és felhizlalta a malacaikat.
Emellett bolondja volt a krikettnek, mindent tudott a játék elméletéről és történetéről, és képes volt
órákig beszélni róla. Sose unta el. Én hálás hallgatója voltam, mivel a krikett mindig is elbűvölt, bár
Skóciában nőttem fel, ahol nemigen játsszák. Ahogy a malacok között járkáltam, csak a figyelmem
egy részét összpontosítottam az állatkákra – a másik felét az a nagy zöld, ovális pálya kötötte le
Headingleyben, ahol Yorkshire hősei küzdöttek.
– Istenemre, látnia kellett volna Len Huttont szombaton – közölte mélységes tisztelettel. –
Száznyolcvan, és közben esélyt sem adott az ellenfélnek. Fantasztikus volt nézni. – És meggyőzően
utánozta a nagy ember visszaütését.
– Igen, el tudom képzelni – bólogattam mosolyogva. – Azt mondja, Mr. Duggleby, hogy lesántultak
ezek a malacok?
– Ja, feltűnt ma reggel, hogy egyik-másik húzza a lábát. És tudja, Maurice Leyland is majdnem
olyan jó volt. Nem akkora nagymenő, mint Len, tudja, de szavamra, felér vele.
– Igen, bátor kis játékos az a Maurice – mondtam. Lehajoltam, a farkánál fogva felkaptam egy
malackát és bedugtam a végbelébe a lázmérőt. – Emlékszik rá, meg Eddie Paynterre azon a
barátságos meccsen Ausztrália ellen?
Merengő mosoly jelent meg az arcán.
– Hogy emlékszem-e? Istenemre, hát el lehet azt felejteni? Nagy nap volt az.
Kihúztam a hőmérőt.
– Lázas ez a kis jószág. Valami fertőzés lesz itt, talán izületi gyulladás. – Tovább haladtam az apró,
rózsaszín lábak között. – De furcsa ez az egész, hiszen nincsenek megdagadva az ízületek.
– Szerintem Bill Bowes mindjárt a meccs elején ki fogja ütni Somersetet. Ez a pálya nagyon
fekszik neki.
– Igen, ő tényleg nagy játékos – mondtam. – Szeretem nézni az ilyen gyors dobókat. Gondolom,
maga mindet látta már, Larwoodot, Voce-t, G. O. Allent meg a többit...
– Igen, láttam. Egész nap el tudnám nézni őket.
Megragadtam egy másik sánta malackát, és megvizsgáltam.
– Ez is elég különös, Mr. Duggleby. Legalább a fele a malacoknak sántának tűnik ebben az ólban,
de nem találom az okát.
– Hát, talán az lesz az oka, amit említett. Izületi gyulladás. Arra meg adhat nekik egy injekciót, nem
igaz? Addig is elmesélem magának, hogy volt, amikor Wilfred Rhodes nyolc wicketet ért el egyetlen
délutánon.
Teleszívtam a fecskendőt.
– Rendben van, legjobb lesz, ha mindet beoltom. Van magánál egy tintaceruza?
A farmer bólintott, én pedig fölemeltem az egyik kis állatot, amely azonnal tiltakozó sivalkodásba
fogott.
– Soha nem láttam még a jó öreg Wilfredhez foghatót! – kiáltotta túl Duggleby a hangzavart. – Fél
három volt, és zuhogni kezdett az eső a pályán, amikor a csapatkapitány átadta neki a labdát.
Mosolyogtam és fölemeltem a fecskendőt. Olyan kellemesen telt az idő ezeket az emlékeket
hallgatva. A legnagyobb elégedettséggel készültem belenyomni a tűt a rózsaszínű combocskába,
amikor az egyik kismalac harapdálni kezdte a gumicsizmám sarkát. Lenéztem a lábamat körbefogó
kis állatokra, amelyek mind fölfelé bámultak rám, megriadva a társuk éles visításától.
Még mindig Wilfred Rhodeson járt az eszem, amikor észrevettem valamit, ami úgy nézett ki, mint
egy kis fehér csomó az egyik felfelé kunkorodó orrocska végén. És megláttam egy másikat, meg egy
harmadikat is. Egészen mostanáig nem láthattam a képüket, mert össze-vissza szaladgáltak előlem, de
most egyszerre megszólalt a vészcsengő a fejemben. Lenyúltam és elkaptam egy malacot; amikor
megnyomtam a duzzanatot az orrán, jeges szél támadt körülöttem, elűzve a krikett, a napfény és a
zöld fű kellemes képét. Nem csomó volt az, hanem ciszta, egy érzékeny hólyag, amely már enyhe
nyomásra is kipukkadt.
Éreztem, hogy remeg a karom, ahogy megfordítottam a malackát, hogy megvizsgáljam az apró
patákat. További cisztákat fedeztem fel, laposabbakat és kiterjedtebbeket, de mind ugyanarról a
borzalmas történetről meséltek.
Kiszáradt szájjal vettem föl még két malacot. Ugyanabban az állapotban voltak. Ahogy a farmer
felé fordultam, éreztem, hogy meggörnyeszt a szánalom, már-már a bűntudat nyomasztó súlya. Ő
még mindig mosolygott, s alig várta, hogy folytathassa a történetét, én viszont a legrosszabb hírrel
készültem szolgálni neki, amit csak állatorvos mondhat egy tenyésztőnek.
– Mr. Duggleby! – kezdtem. – Sajnos, telefonálnom kell a Mezőgazdasági Minisztériumba.
– A minisztériumba? Minek?
– Hogy közöljem velük a száj– és körömfájás gyanúját.
– Száj– és körömfájás? Az lehetetlen!
– Sajnos, erről van szó.
– Biztos benne?
– Nem az én dolgom ezt kimondani, Mr. Duggleby. Ezt majd egy minisztériumi hivatalnok fogja
megtenni. De nekem most azonnal oda kell telefonálnom.
Valószínűtlen volt, hogy telefon legyen ezen a helyen, de Duggleby kicsiben szénszállítással is
foglalkozott a környéken. Gyorsan elértem a minisztériumot, és sikerült beszélnem Neville
Craggszel, az egyik főállású tisztviselővel.
Felnyögött.
– Ez rémesen hangzik, Jim. Mindegy, maradjon ott, amíg oda nem érek!
Duggleby kérdőn nézett rám a farm konyhájában.
– Most mi lesz?
– Most itt kell velem maradnia egy darabig – mondtam. – Nem mehetek el innen, amíg engedélyt
nem kapok rá.
Egy pillanatig hallgatott.
– Mi lesz, ha igaza van?
– Attól félek, hogy le fogják vágni a malacait.
– Mindet?
– Így szól a törvény, nagyon sajnálom. De kártérítést fog kapni.
Megvakarta a fejét.
– De lehet, hogy meggyógyulnának. Miért kell mindet levágni?
– Tökéletesen igaza van – tártam szét a karomat. – Sok állat valóban meggyógyul, de a száj– és
körömfájás igen erősen fertőző. Amíg ezeket gyógyítjuk, addig átterjedhet a járvány a szomszédos
farmokra, majd tovább az egész megyére.
– Igen, de hát a költségek... Ez a sok levágás több ezer fontba is belekerülhet.
– Egyetértek, de e nélkül még többe is kerülhetne. Az elhullott állatok értékén túl számítsa bele a
tejveszteséget és a húsveszteséget a tehenek, disznók, birkák esetében. Több millióra jönne ki minden
évben. Még szerencse, hogy Nagy-Britannia szigetország.
– Azt hiszem, igaza van. – A pipájáért nyúlt. – És egészen biztos benne, hogy ez az?
– Igen.
– Hát akkor ez van – mormolta. – Van ilyen.
A régi yorkshire-i mondás. Hányszor hallottam már olyan körülmények között elhangzani,
amelyek közt a legtöbb városi ember, beleértve magamat is, a falba verné a fejét. Duggleby kisbirtoka
egy időre halálosan csöndes lesz, de ő csak megszívja a pipáját, és ennyit mond: – Van ilyen.
Nem tartott sokáig, hogy a minisztériumban meghozzák a döntést. A fertőzés forrása csaknem
bizonyosan valamilyen importált húskészítmény lehetett, amelyet Duggleby nem főzött meg elég
alaposan, amikor moslékot készített belőle. A diagnózist megerősítették, és tizenöt mérföld sugarú
körben zárlatot rendeltek el. Én fertőtlenítettem magamat és az autómat, majd hazamentem.
Levetkőztem, a ruháimat elvitték kifüstölni, én pedig beültem egy forró fertőtlenítő fürdőbe.
A gőzben heverve elmerengtem azon, hogy mi történhetett volna. Ha nem veszem észre a
betegséget, és vidáman folytatom az utamat, pusztulás és katasztrófa járt volna a nyomomban. Mindig
lemostam a csizmámat, amikor távoztam egy farmról, de azok a kismalacok megrágcsálták a hosszú
kabátom szegélyét, aztán ott van a fecskendőm és a lázmérőm is. A következő utam Terence Bailey
kétszáz, rövidszarvú tejelő tehénből álló pedigrés csordájához vitt volna; a híres tejgazdaságot
nemzedékek megfeszített munkája teremtette meg. Az egész világból érkeztek oda vásárolni, és én
mindent tönkretehettem volna.
Azután ott volt maga Duggleby. Elképzeltem, ahogy bejárja a környéket a szeneskocsijával, és
közben terjeszti a ragályt. Az is valószínű, hogy kivitt volna néhány malacot a vásárra, ahonnét egész
Yorkshire-re és azon túl is elterjedhetett volna a fertőzés. Könnyű volt elképzelni egy nagy járvány –
egy milliókat felemésztő, országos katasztrófa – kitörésének kezdetét.
 Ha mostanáig nem izzadtam volna, akkor most a puszta gondolatától is kiütött volna rajtam a víz.
Beléphettem volna azon állatorvosok szerencsétlen társaságába, akik elmulasztották időben
fölismerni a száj– és körömfájást.
Ismertem közülük néhányat, és vérzett értük a szívem. Olyan könnyen megtörténhet az ilyesmi.
Elfoglalt emberek próbálnak megvizsgálni rugdalódzó, kapálódzó állatokat sötét épületekben,
miközben az eszük félig talán már a következő hívásokon jár. És a többi kockázati tényező: a
tökéletes váratlanság, az atipikus esetek, a számos figyelem-elterelő körülmény. Az én figyelmemet a
krikett terelte el, és ez csaknem a vesztemet okozta. De megmenekültem, és alámerülve a forró
vízben, néma hálaimát rebegtem magamban.
Később, teljesen új ruházatban és műszerekkel, folytattam körutamat, és belépve Terence Bailey
hosszú istállójába, ismét áldottam a jószerencsémet. A lelkiismeretesen gondozott, gyönyörű állatok
hosszú sora, a csánkok között magasan feszülő, kemény tőgyek, a formás fejek; a szalmában álló
erős lábak – a tökéletes szarvasmarha mintapéldányai testesültek meg ezekben a pótolhatatlan
jószágokban.
Amint megerősítik a száj– és körömfájás jelenlétét egy körzetben, feszült várakozás kezdődik. A
farmerek, az állatorvosok, de legfőképp a minisztérium tisztviselői azt lesik, hogy nem terjedt-e
tovább a járvány már a diagnózis előtt, és felkészülnek a telefonhívásokra, amelyek az életüket
feldúló és rettegett járvány kiterjedt pusztítását adják hírül.
A városlakóknak a száj– és körömfájás kitörése valami távoli dolog, amiről az újságokban
olvasnak. De a falusiaknak azt jelenti, hogy mészárszékké és halotti máglyává változnak át a békés
farmok.
Vártunk Darrowbyben. És ahogy múltak a napok, és nem kaptunk ijesztő híreket sánta vagy
nyáladzó állatokról, úgy tűnt, hogy a Duggleby-farmon történt epizód csak annyi volt, aminek
reméltük: elszigetelt eset, amelyet egy kisebb mennyiségű import hústermék okozott.
Szinte úsztam a fertőtlenítőben minden egyes farmon, erős Lysololdattal locsoltam a lábbelimet és
a védőruhámat, amitől már bűzlött a kocsim, és bizony mindig fintorogtak, ha beléptem egy boltba, a
postára vagy a bankba.
Közel két hét múltán már jó okkal kezdtem biztonságban érezni magamat, de amikor hívást kaptam
a híres Bailey-farmról, meghűlt bennem a vér.
Maga Terence Bailey telefonált.
– Kijönne megnézni a teheneimet, doktor úr? Az egyiknek hólyagok vannak a tőgyin.
– Hólyagok! – Hatalmasat ugrott a szívem. – Nyáladzik is, vagy lesántult?
– Nem, nem, csak azok a csúnya hólyagok. Valami folyadék van bennük.
Elszorult torokkal tettem le a kagylót. Egyetlen csúnya hólyag is épp elég lenne. Néha így kezdődik
a teheneknél. Szinte rohantam a kocsihoz, és egész úton úgy cikáztak a gondolataim, mint a villám.
Bailey-ék farmjára mentem ki közvetlenül Duggleby után. Lehet, hogy én vittem át a fertőzést? De
hiszen közben átöltöztem, megfürödtem, új lázmérőt és műszereket vettem magamhoz! Mi mást
kellett volna még tennem? És a kocsim kerekei? Hiszen azokat is fertőtlenítettem, egyszerűen nem
lehetek én a hibás, de... de...
A gazda felesége fogadott.
– Akkor vettem észre, doktor úr, amikor ma reggel megfejtem ezt a tehenet. – A csordát még
mindig kézzel fejték, és a keményen dolgozó család hagyományai szerint Mrs. Bailey is kivette a
részét az esti és a reggeli fejésből a férjével és a munkásaikkal együtt.
– Amint kézbe vettem a csöcsét, láttam, hogy bántja valami – folytatta. – Azután sok kis hólyagot
fedeztem fel, meg egy nagyot. Azért sikerült megfejnem, és a legtöbb kis hólyag kipukkadt, de a nagy
még mindig ott van.
Lehajoltam és alaposan megvizsgáltam a tőgyet. Úgy volt, ahogy mondta – sok apró, kifakadt
ciszta és egy érintetlen, nedvedző nagyobb. A látvány magáért beszélt, és szó nélkül folytatva a
munkámat, megfogtam a tehén orrát és lehúztam a fejét. Kifeszítettem a száját, és kétségbeesetten
vizslattam az ajkait, az arcát, a fogínyét. Azt hiszem, el is ájultam volna, ha bármit találok, de minden
tiszta volt és normális.
Egyenként felemeltem mind a két mellső lábát, és szappanos vízzel letisztítottam a patákat – semmi.
Kötelet hurkoltam a hátsó lábára, átvetettem egy gerendán, és egy férfi segítségével felhúztuk a talpát.
További dörzsölés és vizsgálat következett, eredménytelenül, aztán ugyanezt megismételtem a másik
hátsó lábával is. Mire végeztem, megizzadtam, de nem lettem okosabb.
Megmértem a tehén lázát, és kissé magasnak találtam, majd fel s alá kezdtem járni az istállóban.
– A többi tehénnel nincs valami baj? – kérdeztem.
Mrs. Bailey a fejét rázta.
– Nem, csak ezzel az eggyel. – Jó külsejű, harmincas nő volt, a szabadban dolgozók pirospozsgás
arcával. – Mit gondol, mi lehet ez?
Nem mertem megmondani neki. Itt van egy jószág cisztával a tőgyén egy száj– és körömfájás
zárlat alá vett körzet kellős közepén. Egyszerűen nem vállalhattam a kockázatot. Értesítenem kell a
minisztériumot.
De még ekkor sem voltam képes kimondani a rettenetes szavakat. Csak annyit bírtam kinyögni:
– Megengedi, hogy telefonáljak?
Meglepettnek látszott, de gyorsan elmosolyodott.
– Hát persze. Jöjjön be a házba.
Ahogy végigmentem az istállón, újra megnéztem a gyönyörű teheneket, és odakint, a karám
udvarán a fiatal üszőket és a kisborjakat. Mindegyiken látszott a Bailey-vérvonal, amelyet generációk
szorgos tenyésztése és válogatása teremtett meg és tett tökéletessé. De egy emberre is veszélyes
kórokozó nincs tekintettel az ilyen dolgokra, és ha igazolódnak a félelmeim, akkor pár óra leforgása
alatt mindez eltűnik a föld színéről.
Bementünk a farm konyhájára, és Mrs. Bailey egy ajtóra mutatott a helyiség végében.
– Ott van a telefon az első szobában – mondta.
Lerúgtam a gumicsizmámat, és harisnyás lábbal lépegettem a kövön, amikor csaknem átestem
Gileson, a család egyéves vasgyúróján, aki az utamba totyogott. Lehajoltam, hogy arrébb tegyem, ő
pedig a világ legszélesebb vigyorával nézett föl rám.
Az anyja felnevetett.
– Vigyázzon vele! Eleven kis ördög, és most fáj a karja, amióta himlőoltást kapott.
– Szegénykém – mondtam szórakozottan, és megsimogattam a fejét, majd kinyitottam az ajtót,
miközben már a rám váró, kellemetlen telefonhíváson járt a fejem. Alig pár lépést tettem meg a
szőnyegen, amikor hirtelen megtorpantam.
Sarkon fordultam és visszanéztem a konyha felé.
– Himlőoltást mondott?
– Igen, az összes többi gyerek is kapott a maga idejében, de egyiket sem viselte meg ennyire.
Minden nap ki kell cserélnem a kötését.
– Kicseréli a kötését... és aztán megfeji a tehenet?
– Igen, ahogy mondja.
Egyszerre fény gyúlt bennem, és napfény áradt szét a sötét, zaklatott világban. Visszamentem a
konyhába, és becsuktam magam után az ajtót.
Mrs. Bailey egy pillanatig némán nézett rám, aztán tétován megszólalt:
– Nem akar telefonálni?
– Nem... nem... – válaszoltam. – Meggondoltam magam.
– Értem. – Felvonta a szemöldökét, és nem tudott mit mondani. Aztán elmosolyodott, és fölemelte a
teáskannát. – Nos, nem inna meg egy csésze teát?
– Köszönöm, az jól jönne. – Boldogan rogytam le az egyik nehéz faszékre.
Mrs. Bailey föltette a teát, és hozzám fordult.
– Jut eszembe, meg se mondta még, hogy mi baja a tehénnek.
– Igen, persze, elnézést – mondtam könnyedén, mintha csak elfelejtettem volna. – Himlős. És úgy
néz ki, hogy magától kapta el.
– Tőlem? Hát ezt meg hogy érti?
– Nos, a vakcina, amivel beoltják a gyerekeket, tehénhimlő-vírusból készül. Maga vitte át a kezével
a kicsiről a tehénre. – Mosolyogtam, és élveztem a kivételes pillanatot.
Kissé elnyílt a szája, azután kuncogni kezdett.
– Jaj nekem, nem is tudom, mit fog szólni a férjem! Életemben nem hallottam még ilyenről. – A
szeméhez kapta az ujjait. – Pedig mindig úgy vigyázok. Csak mostanában kicsit sok a gond szegény
fiacskám karja miatt.
– Nem komoly a dolog – mondtam. – Van egy kenőcsöm odakint az autóban, ami elég gyorsan
meggyógyítja.
Ittam a teát, és közben Gilest figyeltem. Az alatt a rövid idő alatt felforgatta a konyhát, s most éppen
azzal volt elfoglalva, hogy kirámolja a sarokban álló szekrényt. Lehajolt, kidugta a kis fenekét, és
mélységes odaadással dobálta maga mögé az edényeket, fedőket, keféket, amíg ki nem ürítette a
polcokat. Akkor körülnézett, újabb elfoglaltságot keresve, és amikor felfedezte az én kinyújtott
lábamat, odatotyogott.
A zokniba bújtatott lábujjaim vonták magukra a figyelmét, és ahogy mozgatni kezdtem őket,
odakapott kövér kis kezével. Amikor végül megragadta az öregujjamat, vigyorogva felnézett rám,
kivillantva négy apró fogát.
Őszinte szeretettel mosolyogtam vissza rá, miközben szétáradt bennem a megkönnyebbülés. Nem
pusztán hálás voltam neki – igazán kedvemet leltem benne. És kedvelem máig. Giles ma már az
ügyfelem, termetes farmer saját családdal, mindent tud a fajtiszta tehenekről, de megőrizte barátságos
természetét és széles vigyorát; talán csak annyit változott, hogy immár több foga van.
De azt sose fogja megtudni, milyen közel álltam ahhoz, hogy a himlőoltása szívrohamot váltson ki
belőlem.

47.

Körülnéztem a bakancshalmok és feltornyozott inghegyek között, az üres polcsorokon és

rekeszeken. A Heaton Park-i raktárba osztottak be, élő bizonyságául annak, hogy a RAF számára
komoly problémát jelentek.
A nagy hadigépezet ekkor már meglehetősen olajozottan működött, folyamatosan ontotta a
pilótákat, navigátorokat és géppuskásokat, illetve különböző kisegítő feladatokat jelölt ki nekik, ha
nem feleltek meg a követelményeknek. Az óramű pontosságú szerkezet zavartalanul üzemelt, hacsak
nem zökkentette ki valami a ritmusából.
Én bizony homokszem voltam a gépezetben, és a visszajelzésekből minduntalan arra a
következtetésre jutottam, hogy bizonyos fokú fejtörést okozok az adminisztrációnak. Azt nem
feltételezem, hogy Mr. Churchillnek álmatlan éjszakái lettek volna miattam, de miután nem
repülhettem és nem kerülhettem be a földi személyzetbe sem, nyilvánvaló volt, hogy kissé nehéz eset
vagyok. Láthatóan senkinek nem volt még dolga kiképzett állatorvossal a légierőnél.
Az persze elkerülhetetlennek tűnt, hogy előbb-utóbb visszaküldenek a praxisomba, de láttam, hogy
a RAF-nak bele fog telni némi időbe, amíg kibocsát a civil életbe. Ehhez végig kellett járnom a
megfelelő lépcsőfokokat, noha némelyik tökéletesen értelmetlennek tűnt.
Az egyik elbeszélgetés három tiszt előtt folyt. Nagyon kedvesek voltak, ültek egy asztal mögött, és
barátságosan, megnyugtatóan mosolyogtak. Láthatóan az volt a feladatuk, hogy megfelelő földi
elfoglaltságot találjanak nekem. Azt hiszem, pszichológusok lehettek, mert mindenfélét kérdeztek
tőlem, bólogattak és egész idő alatt nyájasan mosolyogtak.
– Nos, Herriot – mondta a középső tiszt. – Meg fog oldani néhány alkalmassági tesztet. Két napot
vesz igénybe, holnap kezdi, és úgy vélem, hogy a végére mindent tudni fogunk magáról. – És
nevetett. – Nincs miért aggódnia. Még az is lehet, hogy élvezni fogja.
Valóban élveztem. Hosszú ív papírosokat töltöttem ki a válaszaimmal, diagrammokat rajzoltam,
különböző alakú fadarabokat illesztettem be lyukakba. Egész szórakoztató volt.
 További két napot kellett várnom, amíg visszaidéztek a bizottság elé. A három tiszt, ha lehet, még
barátságosabb volt, mint azelőtt, és egyfajta fojtott izgalmat érzékeltem rajtuk. Szélesen mosolyogtak,
miközben a középső beszélt.
– Herriot, tényleg rájöttünk valamire magával kapcsolatban – mondta.
– Valóban?
– Igen. Rájöttünk, hogy kivételes műszaki érzéke van.
Rábámultam. Megdöbbentő hír volt, mert addig úgy tudtam: ha létezik műszaki analfabéta, hát
James Herriot az. Utálom a motorokat, kerekeket, dugattyúkat és fogaskerekeket. Képtelen vagyok
bármit megjavítani, és ha egy szerelő megpróbál elmagyarázni nekem egy problémát, hát biztosan
nem értem meg.
Közöltem ezt a tisztekkel, mire a három mosoly némiképp megfagyott.
– De hát – mondta a bal szélső tiszt – maga nyilván autót vezet, mert erre szüksége van a hivatása
gyakorlásához.
– Igen, uram. Évek óta vezetek autót, de fogalmam sincs, hogyan működik, és ha lerobban,
segítséget kell hívnom.
– Értem, értem. – A mosolyok még halványabbak lettek, és a három fej összehajolva suttogni
kezdett egymással.
Végül a középső előrehajolt az asztal felett.
– Tudja, mit, Herriot? Nem akar meteorológus lenni?
– De, az nagyon tetszene – válaszoltam.
Együtt éreztem velük, hiszen annyira kedvesek voltak hozzám, az alkalmassági tesztekben viszont
azóta sincs bizalmam.
Arra persze a leghalványabb esély sem volt, hogy csakugyan meteorológus legyek, és feltételezem,
hogy végül így lettem raktáros. Életem egyik legbizarrabb korszaka volt ez, szerencsére rövid, de
mozgalmas. Közölték, hogy jelentkezzem Weekes tizedesnél a raktári barakkban, én pedig
nekivágtam a Heaton Park-i utak labirintusának, ahol most csupa idegen közlekedett.
Weekes tizedes kövér volt, és egy pillanat alatt felmért szakértő szemével.
– Herriot? Hát itt hasznossá teheti magát. Valójában nem lesz sok dolga. Ez nem a főraktár.
Elsősorban a mosodából érkező ruhákat és a megjavított lábbeliket tároljuk itt.
Miközben beszélt, megjelent egy szőke fiatalember.
– Morgan közlegény, jelentkezem – mondta. – A bakancsomért jöttem. Újratalpalták.
Weekes odafordította a fejét, és akkor pillantottam meg a cipők valóságos hegyét.
– Ott lesz. Mindegyiken rajta van a címke.
A fiatalember meglepettnek tűnt, de bement a pult mögé, és válogatni kezdett a sok száz egyforma,
fekete lábbeli között. Közel egy órájába került, míg megtalálta a sajátját, miközben a tizedes a
legteljesebb közönnyel cigarettázott. Amikor a közlegény végre előásta a bakancsot, Weekes szó
nélkül kipipálta a nevet egy hosszú listán.
 – Na, ezt fogja maga csinálni – közölte velem. – Semmi az egész.
Nem túlzott. Nem sok mozgás volt abban a raktárban. Elég volt egy-két nap, hogy rájöjjek,
micsoda édes életet teremtett itt magának Weekes. A raktárosság tiszteletreméltó foglalkozás, de nem
úgy, ahogyan ő csinálta. A megszámlálhatatlan rekesz, polc és falfülke a nagy barakkban mind el volt
látva betűkkel és számokkal, és minden bizonnyal azokban kellett volna rendszerezni a raktárba
érkező szállítmányokat, hogy könnyebben megtalálják őket. Csak hát ehhez dolgozni is kellett volna,
amit pedig a tizedes láthatóan nem szeretett.
Amikor megjöttek a cipők, csak leborították őket a padlóra, míg a mosott ruha zsineggel átkötött,
egymásra rakott csomagjai, legfelül az inggel, kék hegyeket képeztek, amelyek már-már a
mennyezetig értek.
Három nap elteltével nem bírtam tovább.
– Nézze – mondtam –, jobban telne az idő, ha volna valami dolgom. Nem bánja, ha elkezdem
felrakni ezeket a polcokra? Sokkal könnyebb lenne aztán megkeresni.
Weekes tovább tanulmányozta a képeslapot – nagyon szeretett olvasni –, és először azt hittem, hogy
nem is hallotta, mit mondtam. Azután a szája sarkába tolta a cigarettát, és rám pillantott a füstfelhőn
át.
– Egyszer és mindenkorra jegyezze meg, bajtárs – vetette oda –, hogy ha akarok valamit, akkor
majd szólok, hogy csinálja meg. Itt én vagyok a főnök, és én adom a parancsokat, értette? – És újra
elmerült a magazinban.
Lerogytam a székembe. Semmi kétség, megsértettem a munkafelügyelőmet, aki azt várja tőlem,
hogy minden maradjon csak úgy, ahogy van.
Persze a „felügyelő” megnevezés nem igazán illett Weekesre, mert másnap, egy utolsó agymosás
után eltűnt, és a reggelenkénti öt perces eligazításon túl nem is jelent meg többé. Nem volt semmi
dolgom, csak ücsörögtem a fapult mögött, kipipáltam a bejövő és kimenő bakancsokat és ingeket, s
olyan érzésem volt, hogy csak egy vagyok a sok, nem megfelelő helyen lévő ember közt, aki
rabszolgasorsra jutott.
Végtelenül kínos volt figyelnem a holmijukat kereső fiúkat, és egy életre meggyőződhettem a brit
fajta hosszútűréséről. Mivel én voltam ott, úgy gondolták, hogy én vagyok felelős az egész
rendszerért, de annak dacára, hogy alacsony rangban voltam, senki nem bántalmazott fizikailag. A
legtöbben csak dohogtak és morgolódtak kutatás közben, és egy nagydarab fickó odajött egyszer a
pulthoz és így szólt:
– Rendbe rakhatnád ezeket a bakancsokat, ahelyett hogy itt mereszted a fenekedet, te lusta dög! – De
nem vágott orrba, amit őszintén csodáltam.
Akkor is zavaró érzés volt, hogy számos rendes fiatalember osztozik a véleményében, és azon
kaptam magam, hogy megállás nélkül behízelgően mosolygok.
Csak egyszer fordult elő, hogy kis híján meglincseltek. Egy délután váratlanul egész tömeg jelent
meg a raktár előtt. Rendkívüli eltávozást kaptak, és több száz ember gyülekezett odakint a betonon és
a füvön. A tiszta ruhájukat akarták – méghozzá gyorsan, mert indult a vonatuk.
 Egy pillanatra pánik tört rám. Nem engedhetem be mindet, hogy küzdjenek meg az ingükért. Aztán
megvilágosodásom támadt. Felragadtam egy kupac lapos csomagot az asztalról, és kikiáltottam a
címkére írt nevet.
– Walters! – És valahonnan a hullámzó fejek közül egy készséges hang visszafelelt:
– Jelen!
Beirányoztam a forrást, a hüvelyk– és a mutatóujjam közé fogtam a csomagot, és egy fonákütéssel
átröpítettem a tömeg fölött.
– Reilly! – Jelen!
– McDonald! – Jelen!
– Gibson! – Jelen!
Egészen belejöttem, hibátlanul lődöztem a kék pakkokat a tulajdonosok felé, de meglehetősen lassú
módszere volt ez a kiosztásnak. Az a malőr is megesett olykor-olykor, hogy röptében kioldódott a
zsineg, és a gallérok lehulltak a fölfelé tartott arcokra. Néha az ingek szabadultak ki a csomagolásból,
és a földre estek.
Nem sok idő múlva a készséges hangok haragossá váltak. Miközben elröpítettem és célba juttattam
a lövedékeket, sértések özöne zúdult rám.
– Lekéstem miattad a vonatomat, te semmirekellő gazember! – Rohadt lógós, fogdába akarsz
kerülni?
Akadtak aztán erősebb kifejezések is, amelyeket inkább nem örökítenék meg, de különösen eleven
emlékem maradt meg egy fiatalemberről, aki a porból szedte össze a holmiját, majd nagy léptekkel
megindult felém. Odatolta az arcát az enyémhez. Jóllehet a harag eltorzította a vonásait, láttam rajta,
hogy amúgy kedves, jóarcú fiú. Udvarias srácnak képzeltem, aki sohasem káromkodik, de ahogy a
szemembe fúrta a tekintetét, remegett a szája és rángatózott az arca.
– Ez... ez... – dadogta –, ez egy rohadék rendszer! – Ezt vágta a képembe, majd távozott.
Tökéletesen egyetértettem vele, de folytattam a csomagok fáradságos kiosztását, miközben valahol
az agyamban folyton azt kérdezte egy hang: hogy jön ehhez James Herriot, az Állatorvosok Királyi
Társaságának tagja és a RAF kiképzett pilótája?
Fél óra elteltével látszólag mit sem csökkent a tömeg nagysága, és növekvő nyugtalanságot
érzékeltem a várakozó arcok soraiban. Hirtelen egy emberként megindultak, és egyetlen, hatalmas
hullámban zúdult rám a sűrű embermassza. Hátrahőköltem, magamhoz szorítva egy kupac inget,
abban a meggyőződésben, hogy ez az a pillanat, amikor nekem jönnek és megvernek. De a félelmem
alaptalannak bizonyult. Csak gyorsabb kiosztást akartak, és vagy tízen berontottak mellém a pult
mögé, és követték a példámat.
Míg eddig csak egyesével vitorláztak a csomagok a levegőben, most elsötétítette az eget a sok
repülő tárgy. A lövedékek nem egyszer összeütköztek röptükben. Gallérok úsztak, zsebkendők
libegtek, alsógatyák ejtőernyőztek kecsesen a légben, de az elviselhetetlenül hosszúra nyúlt kaotikus
szakasz után a legutolsó repülős is összeszedte a szétszóródott holmiját, és megvető pillantást vetve
rám távozott.
 Egyedül maradtam a barakkban azzal a szomorú felismeréssel, hogy igencsak alacsony a
presztízsem, és azzal a hasonlóképp szomorú meggyőződéssel, hogy a RAF még mindig nem tudja,
mit is kezdjen velem.

48.

A pokol tornácán töltött időmbe csak az hozott átmeneti megkönnyebbülést, hogy néha kiengedtek
a táborból Manchesterbe. Gondolom, újdonsült apaságomnak tudható be, hogy mindig megnéztem
magamnak az utcán látott babakocsikat. Többnyire nők tolták őket, de előfordult az is, hogy férfit
láttam babakocsival.
Feltételezem, hogy városban nem szokatlan ez a látvány, de egy elhagyatott lápvidéki úton
megérdemel egy pillantást. Különösen, ha egy hatalmas kutya ül a babakocsiban.
Pontosan erre lettem figyelmes Darrowby fölött, a hegyekben valamelyik délelőtt, és lelassítottam,
amikor elhajtottam mellettük. Láttam már korábban is a furcsa párt – sőt elég gyakran az utóbbi
néhány hétben –, és tudtam, hogy a férfi a kutyával csak nemrég költözhetett a környékre.
Ahogy elhaladt mellettük a kocsi, a férfi megfordult, elmosolyodott, és fölemelte a kezét. Ritka
kedves mosolyt láttam azon a nagyon barna arcon. Egy negyvenéves arcon, gondoltam, míg az
ugyanolyan barna nyakán nem láttam sem gallért, sem nyakkendőt, csak egy kopott csíkos inget,
amelyet a hideg idő ellenére sem gombolt össze a mellkasán.
Óhatatlanul találgatni kezdtem, ki vagy mi lehet. A szalonnás szarvasbőr golfdzsekiből,
kordnadrágból és masszív bakancsból álló öltözék nem sokat árult el. Egyesek talán az alacsonyabb
néposztályba sorolták volna, de valami méltóságot és energiát sugárzott magából, ami ellentmondott
ennek a minősítésnek.
Letekertem az ablakot, és az éles yorkshire-i szél belemart az arcomba.
– Csípős időnk van ma – mondtam.
A férfi meglepettnek tűnt.
– Igen – válaszolta –, én is úgy érzem.
Ránéztem az öreg, rozsdás babakocsira és benne az egyenes háttal ülő nagy állatra. Kuvasz és kopó
keveréke volt, és büszke tekintettel nézett vissza rám.
– Szép kutya – mondtam.
– Igen, Jake-nek hívják. – A férfi megint elmosolyodott, kimutatva szabályos fogsorát. – Nagyszerű
pajtás.
Búcsút intettem és elhajtottam. A tükörben még láttam a felszegett fejjel, fürgén lépkedő széles
vállú alakot és a babakocsiban szoborszerűen ülő Jake barna foltos, nagy testét.
Nem kellett sokáig várnom, hogy ismét találkozzam a különös párossal. Egy igásló fogazatát
vizsgáltam éppen egy farm udvarán, amikor az istálló feletti hegyoldalban térdelő alakot láttam meg
egy kőfal előtt. Mellette babakocsi, a fűben pedig egy nagy kutya üldögélt türelmesen.
– Nézzen csak oda egy pillanatra! – mutattam a hegyre. – Nem tudja, ki az ott?
 A farmer nevetve válaszolta:
– Roddy Travers. Nem ismeri?
– Nem igazán. Váltottunk néhány szót valamelyik nap az úton, ez minden.
– Persze, az úton – bólintott. – Ott lehet találkozni vele.
– De mit csinál? Honnan került ide?
– Valahonnét Yorkshire-ből, de pontosan nem tudom, és nem hinném, hogy bárki tudja. De egyet
mondhatok: nagyon ügyes keze van.
– Igen – feleltem, figyelve milyen szakértelemmel rakja egymásra a lapos köveket, hogy kijavítson
egy lyukat a falban. – Nem sokan értenek ahhoz, amit most csinál.
– Így van. A falazás szakértelmet kíván, de kihalófélben van ez a mesterség. Roddynak jó keze van
hozzá, de máshoz is ért: kerítést emelni, árkot ásni, nyájat őrizni, nála egyre megy.
Felemeltem a fográspolyt, és reszelni kezdtem néhány éles peremet a ló rágófogain.
– És mennyi ideig marad itt?
– Hát, amint végez azzal a fallal, továbbáll. Tudnék még neki munkát adni, de soha nem marad meg
sokáig egy helyen.
– De hol van az otthona?
– Sehol – nevetett fel megint a farmer. – Roddy már csak ilyen. Minden értéke ott van abban a
babakocsiban.
A következő néhány hétben megenyhült a csípős tavaszi levegő, és a napfényben kivirágzott a
kankalin a füves töltéseken. Gyakran láttam távolról Roddyt, hol az úton, hol ásóval a kézben,
szorgos munka közben az árokparton a földek mentén. Jake mindig vele volt, mellette ugrándozott,
vagy csak figyelte, ahogyan dolgozik. De nem futottunk össze, amíg ki nem mentem Pawson
gazdához, hogy beoltsam a birkáit vesesorvadás ellen.
Háromszázan voltak; egyenként beterelték őket egy kis rekeszbe, ahol Roddy tartotta nekem az
állatokat. Úgy láttam, ebben is szakértő. A vad hegyi birkák úgy süvítettek el mellette, mint a
puskagolyó, de ő minden nehézség nélkül megragadta őket a gyapjuknál, akár ugrás közben is, és
úgy tartotta a mellső lábukat, hogy szabaddá váljék az a kis csupasz terület a térdük táján, amelyet
mintha csak az állatorvos tűjének teremtett volna az anyatermészet.
Odakint, a széljárta domboldalban jellegzetes testtartásában ült a nagy kuvasz, és nem túl nagy
érdeklődéssel figyelte a farm rekeszek körül ólálkodó kutyáit, de eszébe sem jutott csatlakozni
hozzájuk.
– Nagyon fegyelmezett kutya – mondtam.
Roddy mosolygott.
– Igen, Jake soha nem rohangál össze-vissza, nem ijesztgeti az embereket. Tudja, ott kell ülnie,
amíg nem végzek, és ott is marad.
– És ahogy elnézem, ezt nem is bánja – pillantottam át a kuvaszra, aki akár a megelégedés szobra
lehetett volna. – Csodálatos élete lehet, beutazza magával a fél világot.
 – Úgy is van – szólt közbe Pawson, aki újabb birkákat terelt a rekeszhez. – Nincs semmi gondja,
akárcsak a gazdájának.
Roddy nem szólt egy szót sem, de amikor berohant a következő birka, fölegyenesedett és nagyot
fújt. Keményen dolgozott mostanáig, kis patakokban folyt az izzadtság a homlokán, de ahogy
körbenézett a széles lápvidéken, úgy éreztem, mélységes derű tükröződik az arcán. Kisvártatva
megszólalt:
– Azt hiszem, igaza van. Nem nagyon van miért aggódnunk, nekem meg Jake-nek.
Pawson hamiskásan mosolygott.
– Szavamra, Roddy, ezt jól megmondta. Se feleség, se gyerekek, se életbiztosítás, se hitelkeret a
bankban, igencsak nyugodt élete lehet.
– Én is úgy gondolom – mondta Roddy. – Viszont pénzem sincs.
A farmer kérdően nézett rá.
– Hát akkor hogy is van ez? Mégiscsak nagyobb biztonságban érezné magát, ha volna egy kis
megtakarított pénze, nem?
– Nem, nem. Azt nem viheti magával az ember az útján, és ameddig megvan a megélhetése, addig
mindene megvan, ami szükséges.
Nem mondott semmi újat, mégis egy életre megjegyeztem a szavait, mert olyantól hallottam,
akinek a szájából mindez hitelesen hangzott.
Amikor befejeztem az oltást, és a birkák boldogan széledtek ismét szét a szabad mezőben,
odafordultam Roddyhoz.
– Hát, köszönöm szépen. Sokkal gyorsabban ment így a munka, hogy olyan ügyesen tartotta őket. –
Elővettem egy csomag Gold Flake-et. – Nem kér egy cigarettát?
– Nem, köszönöm, doktor úr. Nem dohányzom.
– Nem?
– Nem, és nem is iszom. – Kedvesen rám mosolygott, és sugárzott róla a fizikai és szellemi
tisztaság. Nem iszik, nem dohányzik, mindig a szabad ég alatt van, nincsenek földi javai és ambíciói –
és mindezt ott láttam a ragyogó szempárban, az üde bőrében és erős, izmos alakjában. Nem volt
robusztus, de elpusztíthatatlannak látszott.
– Gyere vacsorázni, Jake – mondta, és a nagy kuvasz örömmel pattant. Odamentem, és
megszólítottam a kutyát, ő pedig heves farkcsóválással válaszolt, és fölnézett rám formás, barátságos
képével.
Megsimogattam a hosszú, hegyes fejét, és megdörgöltem a füle tövét.
– Gyönyörű kutyája van, Roddy, és nagyszerű pajtás, ahogy maga mondta.
Bementem a házba kezet mosni, és az ajtóból visszanéztem rájuk. A fal védelmében ültek; Roddy
egy termoszt és ételt vett elő, Jake pedig izgatottan figyelte. Sütött rájuk a fényes nap, de a szél
elfütyült a fejük fölött a fal tetején. Teljes kényelemben és nyugalomban érezhették magukat.
– Független ember, tudja – jegyezte meg a farmer felesége, amikor megálltam a mosogató mellett.
– Szívesen látnánk vacsorára, de ő inkább odakint eszik a kutyájával.
Bólintottam.
– És hol alszik, miközben a farmokat járja?
– Bárhol – válaszolta. – Szénapajtában, csűrben, néha a szabadban, de amikor nálunk van, akkor
odafönt az egyik szobában. Pontosan tudom, hogy bármelyik farmer beengedné őt a házába, mert
mindig makulátlanul tiszta.
– Értem. – Leakasztottam a törölközőt az ajtóról. – Érdekes figura, igaz?
Elmélázva mosolygott.
– Bizony az. Csak ő meg a kutyája! – Kiemelt a sütőből egy szelet ínycsiklandózó, forró sonkát, és
letette az asztalra. – De mondok én magának valamit. Rendes fickó az. Roddy Traverst mindenki
szereti, mert igazán jó ember.
Roddy egész nyáron itt maradt Darrowby környékén, és már hozzászoktam a látványához a
farmokon, vagy babakocsit tolva az út mentén. Amikor esett az eső, földig érő, viseltes
gabardinkabátot húzott, máskülönben az ismerős golfdzseki és kordnadrág volt rajta. Nem tudom, hol
szedte össze a ruhatárát. Fogadni mertem volna, hogy sosem járt golfozni életében, és ez csak az
egyik apró rejtély volt, amely körülvette.
Egy október eleji napon kora reggel pillantottam meg egy hegyi ösvényen. Kőkeményen fagyott az
éjszaka, és a falakon túl a zsombékos legelőkön minden egyes fűszálat zúzmara lepett.
A szememig be voltam bugyolálva és a térdemhez kellett ütögetnem kesztyűs kezemet, hogy
megmozgassam elgémberedett ujjaimat, de amikor lefékeztem és letekertem az ablakot, azt láttam,
hogy Roddyn most sincs összegombolva a gallér nélküli ing.
– Jó reggelt, doktor úr– mondta. – Örülök, hogy látom. – Elhallgatott, és rám villantotta derűs
mosolyát.
– Van még néhány hétre szóló munkám az út mentén, aztán odébbállok.
– Értem. – Eléggé ismertem már ahhoz, hogy ne kérdezzem meg, hová tart. Inkább lenéztem Jake-
re, aki a növényzetet szagolgatta. – Látom, ma négy lábon közlekedik.
Roddy nevetett.
– Igen, néha sétálni szeret, néha meg kocsizni. Ahogy a kedve tartja.
– Jól van, Roddy – mondtam. – Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. Minden jót!
Integetett, és könnyű léptekkel elindult a fagyos úton, én pedig úgy éreztem, hogy szegényebb lesz
nélküle az életem.
De tévedtem. Még aznap este nyolc óra körül megszólalt a kapucsengő. Ajtót nyitottam, és Roddyt
láttam meg a lépcső tetején. Háta mögött, alig kivehetően a párás sötétségben, parkolt az
elmaradhatatlan babakocsi.
– Szeretném, ha megnézné a kutyámat, doktor úr– mondta.
– Miért, valami baj van?
– Nem tudom pontosan. Valamilyen rohamai vannak... eszméletét veszti...
 – Eszméletét veszti? Ezt nehéz elhinni Jake-ről. Tényleg, hol van?
A háta mögé mutatott.
– A kocsiban, egy takaró alatt.
– Rendben van – mondtam, és kitártam az ajtót. – Hozza be!
Roddy biztos kézzel kormányozta fel a rozsdás, öreg járművet a lépcsőkön, majd zörögve,
nyikorogva végigtolta a folyosón, be a rendelőbe. Ott, a fényesen kivilágított helyiségben lehajtotta a
tetejét, és felemelte a takarót, amely alatt Jake feküdt.
Párnaként a nevezetes gabardinkabát szolgált a feje alatt, körülötte pedig gazdája földi javai kaptak
helyet: madzaggal átkötve egy váltás ing és zokni, egy csomag tea, egy termosz, kés, kanál és egy
katonai oldalzsák.
A nagy kutya rémült szemmel nézett fel rám, és amikor megsimogattam, éreztem, hogy egész
testében reszket.
– Hagyjuk ott egy kicsit, Roddy – mondtam. – És mesélje el pontosan, hogy mit tapasztalt.
Összedörzsölte a tenyerét és remegtek az ujjai.
– Hát, csak ma délután kezdődött. Kutya baja se volt, játszott a réten, aztán kitört rajta egy roham.
– Hogy nézett ez ki?
– Mintha megragadták és aztán az oldalára fordították volna. Feküdt ott egy darabig, levegőért
kapkodott és nyáladzott. Már azt hittem, hogy ott helyben kimúlik. – Elkerekedett a szeme, és
legörbült a szája a szörnyű emlék hatása alatt.
– Mennyi ideig tartott?
– Csak pár pillanatig. Aztán felkelt, és meg nem mondta volna senki, hogy mi történt vele.
– De megismétlődött?
– Igen, újra meg újra. Halálra rémített vele. De a kettő között megint normális volt. Teljesen
normális, doktor úr!
Nagyon úgy hangzott, hogy kezdődő epilepsziáról van szó.
– Mennyi idős a kutya? – kérdeztem.
– Öt múlt februárban.
Nos, ehhez kicsit idős már. Elővettem a sztetoszkópomat, és meghallgattam a szívét. Erősen
figyeltem, de csak a megriadt állat gyorsabb szívverését hallottam. Semmi abnormálisat. A hőmérő
sem jelzett lázat.
– Tegyük át őt az asztalra, Roddy! Maga hátul fogja!
A nagy állat tehetetlen volt a karunkban, amikor ráemeltük az asztal sima lapjára, de miután
lefektettük, félénken körülnézett, majd lassan, óvatos mozdulatokkal felült. Miközben néztük,
odakapott, megnyalta a gazdája arcát, és megbillegette a farkát a hátsó lábai között.
– Ehhez mit szól? – kiáltott fel a férfi. – Megint jól van! Mintha semmi baja nem lett volna.
És valóban, Jake gyorsan visszanyerte az öntudatát. Néhányszor vágyakozva pillantott le a padlóra,
majd hirtelen leugrott, odafutott a gazdájához, és a mellére tette a mancsát.
Figyeltem a két lábon álló kutyát, amint lelkesen csóválja a farkát.
– Hát, ez igazi megkönnyebbülést jelent. Nem tetszett, ahogy az előbb kinézett, de akármi okozta is,
úgy tűnik, hogy most már rendben...
A boldog áradozás bennem szakadt. Rámeredtem a kuvaszra. Mellső lába már megint a földön volt,
a szája kitátva, mintha levegőért kapkodna. Zihálva, fuldokolva összeesett a padlón, nekiverődött a
babakocsi kerekeinek, és az oldalára zuhant.
– Ördög és pokol! Gyorsan... tegyük fel újra! – Megragadtam az állat törzsét, és visszafektettük az
asztalra.
Hitetlenkedve bámultam az előttem fekvő nagy testet. Most nem kapkodott levegőért – egyáltalán
nem lélegzett, öntudatlan volt. Megfogtam a belső combját, és kitapintottam a pulzust. Még vert,
gyorsan és gyengén, de már nem lélegzett.
Itt halhat meg nekem bármelyik pillanatban, és én állok csak tehetetlenül, csődöt mondott minden
tudományom. Végül kitört belőlem a tehetetlen harag, és tenyeremmel meglapogattam a kutya
bordáit.
– Jake! – üvöltöttem. – Jake, mi van veled?
Mintegy válaszképpen a kuvasz azon nyomban többször is nagy levegőt vett, felnyílt a szemhéja, és
eszméletére térve nézelődni kezdett, de még mindig halálosan meg volt rémülve, és bénán feküdt,
miközben gyöngéden megsimogattam a fejét.
Hosszú csönd állt be, míg az állat rettegése lassan alább nem hagyott, azután felült az asztalon, és
ránk szegezte a tekintetét.
– Hát ez az – mondta halkan Roddy – Pontosan ugyanígy történik. El nem tudom képzelni, mi ez,
pedig azt hittem, hogy értek valamit a kutyákhoz.
Nem szóltam egy szót sem. Magam sem értettem semmit, pedig én állatorvos volnék.
Végül annyit mondtam:
– Roddy, ez nem roham volt. A kutya szabályosan fuldoklott. Valami akadályozza a légzését. –
Kivettem a fejlámpát a fölső zsebemből. – Megvizsgálom a torkát.
Szétfeszítettem Jake állkapcsát, leszorítottam a nyelvét a mutatóujjammal, és bevilágítottam a
torkába. Jó természetű kutya volt, aki nem tiltakozott, amikor a szájában matattam, de hiába láttam be
a fényben a légcsőbe, nem találtam semmi oda nem valót. Pedig kétségbeesetten reménykedtem egy
megakadt csontocskában, de nem volt ott más, csak a rózsaszín nyelv, az egészséges mandulák és a
ragyogó fogak. Minden tökéletesnek tűnt.
Kicsit félrebillentettem a fejét, amikor éreztem, hogy ismét megmerevedik, és már hallottam is
Roddy kiáltását:
– Megint elájul!
Valóban úgy történt. Iszonyodva meredtem a lehanyatló barnafoltos testre, amely újra végigzuhant
az asztalon. És megint tágra nyílt a száj, nyálbuborékok jelentek meg az ajkakon. És ismét leállt a
légzés, mozdulatlanná vált a bordaketrec. Ahogy múltak a másodpercek, ránehezedtem a
tenyeremmel a mellkasára, de ezúttal ez nem használt. Lehúztam az alsó szemhéjat a kimeredő
szemgolyóról – a kötőhártya kék volt, Jake tehát nem él már sokáig. Lesújtott a dolog tragikuma. Ő
nemcsak egy kutya, hanem a családját jelenti ennek az embernek, és itt haldoklik a szemem előtt.
Abban a pillanatban hallottam meg a gyenge hangot. Fojtott köhögés volt, amely alig is mozdította
a kutya ajkait.
– A fenébe! – kiáltottam. – Fuldoklik! Mégiscsak kell ott lennie valaminek.
Újra megragadtam a fejét, a szájába toltam a lámpámat, és amíg élek, hálás leszek a sorsnak, hogy
ugyanabban a másodpercben ismét felköhögött a kutya, feltárultak a gégeporcok, és megpillanthattam
minden baj okozóját. Odabent, a gégefedő mögött a másodperc tört részére megláttam egy sima,
kerek tárgyat, nem nagyobbat, mint egy borsószem.
– Azt hiszem, egy kavics lesz az – rebegtem. – A gégéjében.
– Úgy érti, hogy az ádámcsutkájában?
– Pontosan, és úgy működik ott, mint egy golyós szelep, újra meg újra elzárva a légcsövet. –
Megráztam a kutya fejét. – Látja, most egy pillanatra elmozdítottam. Mindjárt magához tér.
Jake lassan visszanyerte az eszméletét, és egyenletesen lélegzett. Roddy végigsimított a fején, a
hátán és az izmos hátsó lábakon.
– De... de... megint meg fog történni, igaz?
Bólintottam.
– Sajnos, igen.
– És nem lehet, hogy egyszer túl sokáig tart, és abba bele fog pusztulni? – Nagyon sápadt lett.
– Pontosan ez a helyzet, Roddy. Ki kell szednem azt a kavicsot.
– De hogyan?
– Gégemetszéssel. Méghozzá rögtön. Nincs más megoldás.
– Rendben. – Nyelt egyet. – Csinálja. Nem hiszem, hogy kibírnám, ha újra elájulna.
Tudtam, mit érez. Remegni kezdett a térdem, és szentül meg voltam győződve arról, hogy ha Jake
még egyszer összeesik, azt én se bírom ki.
Ollót ragadtam, és levágtam a szőrt a kutya nyakáról. Nem mertem általános anesztéziát
alkalmazni, ezért helyi érzéstelenítővel fújtam be a területet, mielőtt fertőtlenítettem volna.
Szerencsére voltak frissen kifőzött műszereim a sterilizálóban, csak kivettem a tálcát és rátettem az
asztal mellett álló kocsira.
– Tartsa erősen a fejét! – mondtam rekedten, és megragadtam egy szikét.
Átvágtam a bőrt, az izomburkot, a sterno-hyoid és az omo-hyoid izmok vékony rétegeit, míg fel
nem tárult a gége ventrális felszíne. Ez volt az, amit még soha nem csináltam élő kutyával, de a
kétségbeesés legyőzte bennem a bizonytalanságot, és másodpercek leforgása alatt átmetszettem a
vékony hártyát és megnéztem a belsejét.
Ott volt. Valóban egy kavics, szürke, síkos és apró, de ahhoz elég nagy, hogy öljön.
 Gyorsan és tisztán ki kellett halásznom, anélkül, hogy belenyomnám a légcsőbe. Hátranyúltam és
kotorászni kezdtem a tálcán, amíg nem találtam egy széles csipeszt, amelyet a sebre irányítottam. A
nagy sebészek keze, efelől nem volt kétségem, nem remeg úgy, mint az enyém, de nem is lihegnek
annyira, mint én. Összeszorítottam hát a fogamat, bevezettem a csipeszt, és a kezem varázslatos
biztonsággal tartotta az eszközt, miközben befogtam vele a kavicsot.
Még a lihegést is abbahagytam. Ami azt illeti, egyáltalán nem vettem levegőt, miközben lassan,
óvatosan kiemeltem a fényes kis tárgyat a nyíláson át, és halk koppanással leejtettem az asztalra.
– Ez az? – kérdezte Roddy szinte suttogva.
– Ez. – Tűt és varróselymet vettem elő. – Most már minden rendben lesz.
Az összevarrás csak néhány percet vett igénybe, és mire befejeztem, Jake teljesen éber lett,
ragyogott a szeme, és türelmetlenül mozgatta a mancsát, bármire készen állva. Úgy tűnt: tudja, hogy
véget értek a megpróbáltatásai.
Roddy tíz nap múlva visszahozta, hogy kiszedjem a varratokat. Ez pontosan arra a napra esett,
amikor távozni készült Darrowbyből, és miután kihúztam azt a néhány selyemszálat a szépen
begyógyult sebből, kikísértem őt az ajtóig, miközben Jake a lábunk körül futkározott.
A Skeldale-ház előtti járdán ott állt egész rozsdás pompájában az ősöreg babakocsi. Roddy
hátrahajtotta a fedelét.
– Ugorj, pajtás! – mondta, és a nagy kutya minden erőfeszítés nélkül odaszökkent a megszokott
helyére.
Roddy mindkét kezével megmarkolta a fogantyút, és ahogy az őszi nap hirtelen áttört a felhőkön,
megvilágította az immár ismerős, a mindennapi élet részét képező jelenetet. A golfdzseki, a nyitott
ing a barna mellkason, a kocsiban ülő szép állat, amint természetes méltósággal nézeget maga köré.
– Hát viszontlátásra, Roddy – mondtam. – Gondolom, visszatér még ide egy napon.
Megfordult és újra láthattam a mosolyt az arcán.
– Én is azt hiszem, hogy még visszajövök.
Tolni kezdte a kocsit, a különös jármű nyikorogva megindult, Jake kissé megingott, és így
távolodtak az utcán. Megjelent előttem az a kép, amit akkor éjjel láttam, amikor Roddy a rendelőben
felemelte a kocsitakarót. Az oldalzsák, benne a borotva, a törölköző, a szappan és még pár dolog. A
csomag tea és a termosz. És még valami: egy kicsike nyakörv Talán Jake-é volt kölyökkorában, talán
egy másik kedves kutyáé. Újabb kis titok a különös ember körül. Igaza volt a farmernek: Roddy
összes földi javai ott voltak abban a babakocsiban.
És úgy tűnt, nem is vágyott többre, mert amikor befordult a sarkon, és eltűnt a szemem elől, még
hallottam, ahogy fütyörészik.

49.

Eastchurchbe küldtek Sheppey szigetén, de tudtam, hogy ez már az utolsó állomás.

Ahogy végignéztem az emberek rendetlen során, tudtam, hogy itt nem leszek tagja a dísz-
századnak. Belesajdult a szívem, hogy mit szóltak volna ehhez a látványhoz a scarboroughi kiképző
központban. Eszembe jutottak a kék emberoszlopok a Grand Hotel előtt, amikor mindenki vigyázzban
állt, nem nézve se jobbra, se balra. Fénylett a bakancsunk, a gombjaink mintha csak aranyból lettek
volna, és meg sem moccantunk, miközben a repülő őrmester körbevezette a tisztet a reggeli
sorakozón.
Én ugyanúgy nyögtem, mint a többiek a szigorú fegyelem alatt, a rengeteg dörzsölés és fényesítés,
csuklóztatás, menetelés és fenyítés miatt, de most, hogy már vége, helyesnek és értelmesnek tűnt fel
előttem, sőt hiányzott.
Az itteni repülősök cseverésztek egymás között, időnként a cigarettájukba is beleszívtak lopva,
miközben velünk szemben az őrmester felolvasta a nevünket egy listáról, és kijelölte a napi
kényelmes feladatunkat.
Ezen a reggelen sokáig tartott a névsorolvasás az ív papírosokra rótt ceruzás megjegyzések miatt.
Egy nagydarab ír egyre türelmetlenebb lett, és végül kitört belőle a bosszúság:
– Az ég szerelmére, őrmester, kíméljen meg minket ettől. Már fáj a lábam a sok állástól!
Az őrmester még csak fel sem nézett.
– Fogja be a száját, Brady – válaszolta. – Akkor léphet le, amikor én mondom, egy perccel sem
előbb.
Így mentek a dolgok Eastchurchben, a RAF nagy elosztótáborában, ahonnan az értesüléseim szerint
végül is kiselejtezték a fölösleges embereket. Mindenféle rendű és rangú repülőssel volt tele a tábor,
akik egyvalamiben megegyeztek: mindannyian vártak. Néhányan az új beosztásukra, de a legtöbben
arra, hogy leszereljék őket.
Az egész helyet a lemondás hangulata uralta. Elfogadtuk, hogy előbb-utóbb mindenki sorra kerül.
Fenntartották a fegyelem látszatát, de a legnagyobb jóindulattal gyakorolták. És, mint mondtam,
mindenki várt valamire.
Úgy látszott, hogy a kis Ned Finch ott a yorkshire-i Völgység legtávolabbi sarkában szintén vár
valamire. Eszembe jutott, hogyan kiabált vele a főnöke.
– Az ég szerelmére, csinálj már valamit! Semmi hasznodat nem veszem!
Daggett gazda megragadott egy elugrani készülő borjat, és igen dühösnek tűnt.
Ned közömbösen nézett vissza rá. Az arca nem fejezett ki semmilyen érzelmet, de a halványkék
szempárból most is azt olvastam ki, amit már annyiszor: mintha arra várna, hogy történjék valami,
noha erre nem sok reménye van. Lanyha kísérletet tett rá, hogy elkapjon egy borjat, de az elszáguldott
mellette; ekkor egy másiknak a nyaka köré fonta a karját, mire a három hónapos, mokány kis állat
maga után húzta pár méteren, majd lerázta magáról, és Ned elterült a szalmában.
– Ó, a fene egye meg, itt van egy másik, doktor úr! – kiáltotta Daggett, felém tolva a szőrös nyakat.
– Úgy néz ki, hogy mindet nekem kell elkapnom!
Beinjekcióztam az állatot. Húsz borjat kellett beoltanom tüdőgyulladás ellen, és Ned csak kínlódott.
Apró termetével és vékony, madárcsontú végtagjaival mindig is olyan benyomást keltett, hogy nem a
neki megfelelő munkát végzi; pedig egész életében tanyamunkás volt, és most már elmúlt hatvan
éves, őszül, kopaszodik, kissé meggörnyedt, de még mindig küszködik.
Daggett kinyújtotta a karját, és amikor elhúzott mellette az egyik borzas jószág, nagy keze közé
ragadta a fejét, majd megmarkolta a fülét. A kis állat láthatóan rájött, hogy fölösleges kapálóznia, és
ellenállás nélkül hagyta, hogy beleszúrjam a tűt. Az istálló túlsó végében Ned belenyomta a térdét az
egyik borjú oldalába, és tessék-lássék a fal felé szorította. Nem sokat ért el vele, és a főnöke
megsemmisítő pillantással jutalmazta.
Úgy fejeztük be a munkát, hogy a kis ember alig is segített benne, és amikor kiléptünk az udvarra,
Daggett megtörölte a homlokát. Hideg novemberi nap volt, mégis alaposan megizzadt, és egy
pillanatra a falnak dőlt, ahogy a kopár lápvidék felől fújó szél belekapott hórihorgas, majd'
százkilencven centi magas testébe.
– Szavamra, mihaszna kis ember ez – nyögte. – Nem tudom, mit kezdjek vele. – Morgott magában
egy darabig, aztán felkiáltott: – Hé, Ned!
A kis ember, aki eddig céltalanul toporgott a kövezeten, odafordította hegyes képét, és megadó,
mégis várakozással teli szemmel nézett rá.
– Vidd be azokat a gabonás zsákokat a magtárba! – rendelkezett a főnöke.
Ned szó nélkül ment a kocsihoz, és nagy erőlködve a vállára vett egy zsákot. Ahogy kínlódva
vonszolta föl magát a kőlépcsőkön, törékeny kis lábai remegtek és meghajlottak a súly alatt.
Daggett a fejét csóválta, majd hozzám fordult:
– Tuggya, mi a baj vele?
– Nem. Mire gondol?
– Hát hogy tuggya-e, mér nem képes elkapni a bornyakat?
Én úgy véltem, hogy Ned nem elég nagy vagy nem elég erős hozzá, és az ügyességnek is híján van,
de csak ingattam a fejemet.
– Nem – mondtam. – Miért?
– Hát majd én megmondom. – Daggett lopva körülnézett az udvaron, mielőtt halkan megszólalt
volna. – Túlságosan szereti a fényes életet.
– Mi?
– Aszondom, hogy odavan a fényes életér'.
– Fényes élet? Itt?
Daggett közelebb hajolt.
– Minden este átjár Bristonba.
– Bristonba? – Elnéztem a magányos farmon túl a három mérföldre, a Völgység túloldalán lévő
falu felé. Ez volt az egyetlen település ezen a kopár vidéken, ahol néhány ősrégi ház bújt meg sötéten
és némán a zöld hegyoldalban. Magam elé idéztem, ahogy esténként sárgán pislákol az olajmécsesek
lángja az ablakokban, de ezeket igazán nem lehetett fényesnek nevezni.
– Nem értem.
– Hát... eljár a kocsmába.
 – Á, szóval a kocsmába.
Daggett lassan és jelentőségteljesen bólintott, de én még mindig nem értettem. A Hulton Arms
egyszerű kocsma volt, ahol megihatott az ember egy-két pohár sört, és ahol néhány öregember
dominózott esténként. Az én elképzelésem szerint nem egészen ilyen egy bűntanya.
– És be szokott rúgni? – kérdeztem.
– Nem, nem – rázta a fejét a farmer. – Nem errűl van szó. Hanem az éjszakázásrul.
– Későn jár haza?
– De még mennyire! – Elkerekedett a szeme a mélyen ülő üregekben. – Néha fél tízig vagy tízig is
kimarad!
– A mindenit, valóban?
– Ez olyan igaz, ahogy itt állok. És ez még semmi. Mer' másnap osztán nem tud fölkelni. Én mán
elvégeztem a félnapi munkát, mire ő egyáltalán hozzáfog. Akár hiszi, akár nem, de néha reggel hét is
van már, mire dologho lát!
– Te jó ég!
Daggett fáradtan vállat vont.
– Hát most mán tuggya. Gyüjjön be a házba, biztos szeretne kezet mosni.
A hatalmas, köves konyhában odahajoltam a régi mosogató barna kővályúja fölé. A Scar Farm
négyszáz éves volt, és a különböző bérlők nem sokat változtattak rajta VIII. Henrik kora óta.
Göcsörtös gerendák, durva, meszelt falak és nehéz faszékek. De a kényelem sosem volt döntő
szempont Daggettnek vagy a feleségének, aki most forró vizet mert a tűzhely szélébe süllyesztett
primitív tartályból a mosdódézsába.
Facipőben kopogott a kövezeten, a haját szorosan hátrafésülte barázdált arcából, és kis kontyba
csavarta a feje tetején, a dereka körül nyers, zsákvászon kötény. Nem voltak gyerekei, de örökös
munkából állt az élete; megállás nélkül dolgozott a házban vagy a házon kívül.
A helyiség egyik sarkából falépcső vezetett a mennyezetbe vágott nyíláshoz: odafönt a padláson
aludt Ned. Közel ötven éve lakott ott a kis ember, azóta, hogy még gyerekként, közvetlenül az iskola
után munkába állt a mostani Daggett gazda apjánál. És egész idő alatt nem jutott messzebbre
Darrowbynél, és nem csinált semmi mást a napi munkáján kívül. Se felesége, se barátja; így élte le az
életét, amely vég nélküli fejésből, etetésből, ganajozásból állt, na meg a várakozásból. Azt gyanítom,
hogy egyre fogyó reménnyel várta, hogy történjék vele valami.
Az autó kilincsével a kezemben visszanéztem a Scar Farmra, a megroskadt tetőre, a nagy
kőgerendára az ajtó fölött. Hűséges képet adott lakóinak kemény életéről. A kis Ned nem volt az
állatgondozók gyöngye, és tökéletesen érthető volt a főnöke bosszúsága.
Daggett nem volt kegyetlen vagy igazságtalan ember. Őt és a feleségét megkeményítette és szárazra
aszalta a létfenntartás könyörtelen ridegsége a magas Pennine-hegység e magányos zugában.
Itt nem volt kényelem, nem volt cicoma. A kőfalak, a gyér fű, a korcs fák, a keskeny út, amelyet
tehéntrágya borított. Itt minden az alapvető dolgokra szorítkozott, és kész csoda, hogy a völgységiek
legtöbbje Daggettékkel ellentétben vidám és jó kedélyű ember volt.
De ahogy elhajtottam, magával ragadott a táj komor szépsége. Az ereszkedő hegyoldalak
varázslatosan életre keltek, ahogy a felhőkön áthatolt egy napsugár, meleg arany fénnyel árasztva el a
kopár hajlatokat. Hirtelen szemembe ötlött a zöld számtalan finom árnyalata, a magas csúcsokról
lefelé terjeszkedő száraz haraszt bronzbarna színe, mindennapi élőhelyem egész nyugodt fensége.
Nem kellett messzire mennem a következő hívásra. Csak egy mérföldnyire volt, mégis egészen
más légkör fogadott. Miss Tremayne, egy gazdag déli hölgy megvásárolt egy düledező udvarházat,
és sok ezer fontos költséggel luxuslakássá alakította. Ahogy csikorogtak a lépteim a kavicsos úton,
felnéztem a nagy, ólomüveggel berakott ablakokra, a sima, frissen festett kövekre.
Elsie nyitott ajtót. Ő volt Miss Tremayne szakács– és házvezetőnője, és én nagyon kedveltem.
Ötven éves lehetett, nem magasabb százötven centinél, és olyan gömbölyű, akár egy labda; a lába
kurta és görbe a szoros, fekete ruhában.
– Jó napot, Elsie – mondtam, mire gyöngyöző kacagásban tört ki. Nem annyira a figyelemre méltó
külsejét, mint inkább ezt kedveltem benne. Harsányan nevetett mindenen, még a saját szavain is.
– Jöjjön be, doktor úr, ha-ha-ha! – mondta. – Kicsit szeles idő van ma, he-he, de azt hiszem,
délutánra elül, hi-hi-hi!
Valahogy túlzottnak tűnt ez a nagy jókedv, és tulajdonképpen nem is nagyon lehetett érteni, amit
Elsie mond, de az összbenyomás szívderítő volt. Bevezetett a szalonba, ahol az úrnője némi
nehézséggel emelkedett föl a székből az üdvözlésemre.
Miss Tremayne idős hölgy volt, akit félig nyomorékká tett az ízületi gyulladás, de különösebb
panasz nélkül viselte az állapotát.
– Á, doktor úr! – mondta. – Milyen jó, hogy eljött! – Félrebillentette a fejét, és olyan ragyogó
mosollyal nézett rám, mintha régóta nem lett volna már része ilyen örömteli eseményben.
Ő is túláradóan boldog személyiség volt, és mivel három kutyája, két macskája és egy koros
szamara is volt, számos alkalmam volt megismerkedni vele, amióta fél éve a Völgységbe költözött.
A mostani vizit célja a szamár túlnőtt patájának a rendbe hozása volt, és ehhez egy csípőfogót és
egy kovácskést tartottam a jobb kezemben.
– Ó, tegye már le azokat a csúnya szerszámokat – mondta. – Elsie majd behozza a teát, biztos
vagyok benne, hogy van ideje egy csészére.
Készségesen helyet foglaltam az egyik pompás, kárpitozott széken, és körülnéztem a kényelmes
szobában, amíg vissza nem tért Elsie, úgy gördülve végig a szőnyegen, mintha kerekeken gurulna.
Letette a tálcát a mellettem álló asztalra.
– Tessék a teája – mondta, és úgy erőt vett rajta a nevetés, hogy meg kellett kapaszkodnia a székem
hátában. Nyaka mintha nem is lett volna, és egész kövér kis teste rázkódott a nevetéstől.
Amikor összeszedte magát, visszagurult a konyhába, és hallottam, hogy zörög az edényekkel.
Furcsa temperamentuma mellett remek szakács volt, és mindenben hatékony, amihez csak hozzányúlt.
Kellemes tíz percet töltöttem Miss Tremayne és a tea társaságában, majd kimentem és felkerestem a
szamarat. Amikor végeztem, megkerültem a házat, és elhaladva a konyha előtt, megláttam Elsie-t a
nyitott ablakban.
– Nagyon köszönöm a teát, Elsie – mondtam.
Az apró termetű nőnek meg kellett kapaszkodnia a mosogató szélében, hogy tartani tudja magát. –
Ha-ha-ha, nem tesz semmit. Semmiség, he-he-he, az egész, ha-ha, hi-hi-hi!
Tűnődve szálltam be a kocsiba, és amikor elhajtottam, az a zavarbaejtő gondolat járt a fejemben,
hogy mi lesz, ha egyszer tényleg valami szellemeset találok mondani Elsie-nek. A végén még kárt
teszek benne...
Nem sokkal később megint ki kellett mennem Mr. Daggetthez, hogy megnézzek egy tehenet,
amelyik nem akart felállni. A farmer szerint megbénult.
Szemetelő esőben autóztam kifelé; már kezdett sötétedni, amikor délután négy óra körül
megérkeztem.
Megvizsgálva a tehenet, arra a következtetésre jutottam, hogy pusztán csak rossz testhelyzetben
fekszik a helyén, és beszorulhatott a lába a rekesz törött deszkái közé.
– Azt hiszem, csak durcáskodik, Mr. Daggett – mondtam. – Néhányszor megpróbált felállni, és
most úgy döntött, hogy elege van. Vannak ilyen tehenek.
– Lehet, hogy igaza van – válaszolta a farmer. – Ez mindég is buta tehén volt.
– És elég nagy darab is. Nem lesz könnyű megmozdítani. – Leemeltem egy kötelet az istálló
faláról, és a csánkjai köré kötöztem. – Én hátulról nyomom a lábát, maguk pedig Neddel elölről
húzzák!
– Húzzuk? – Daggett keserű pillantást vetett a kis emberre. – Ez még a rizspuding bőrit se tuggya
lehúzni.
Ned nem szólt semmit, csak tompán bámult maga elé, a kezét lelógatta a törzse mellett. Úgy tűnt,
mint akit nem érdekel az egész, mintha itt sem lenne. Bizonyára másutt járt az esze, már ha a tekintete
– amely üres volt, céltalan, és mint mindig, várakozó – a gondolatait tükrözte vissza egyáltalán.
Bementem a rekesz végébe, és erőteljesen meglöktem a tehén lábait, míg a két férfi húzta.
Legalábbis Daggett húzta, nyitott szájjal, lihegve az erőlködéstől, míg Ned bávatagon tartotta a
kötelet.
Centiméterről centiméterre fordult meg a nagy állat, amíg sikerült majdnem a rekesz közepére
vontatni, és már kiáltani akartam, hogy elég, amikor a kötél elszakadt, és Daggett hanyatt vágódott a
kemény kövezeten. Ned persze nem esett el, hiszen ő nem iparkodott, és a földön elnyúló főnöke
tehetetlen dühvel meredt rá.
– Te kis gazember, hagytad, hogy egymagam erőlköggyek! Nem is tudom, mér bajlódok veled, te
rohadék mihaszna!
Abban a pillanatban a tehén, ahogy számítottam rá, lábra állt, a farmer pedig ráripakodott a kis
emberre:
– Indujj mán, a fene vigyen el, hozzál szalmát, és dörgöld meg a lábát! Biztosan elmacskásodott.
Ned ügyetlenül felmarkolt egy kevés szalmát, és lagymatagon masszírozni kezdte a tehenet.
Daggett fölült, és a hátát fájlalva odament az állathoz, hogy ellenőrizze, nem szorult-e meg a lánc a
nyaka körül. Még mielőtt ellépett volna mellőle, a nagy állat hirtelen megfordult, és egyenesen a
farmer lábára lépett patás csülkével.
Ha nehéz bakancsot viselt volna, akkor ez nem lett volna akkora tragédia, de az az ősöreg, szakadt
gumicsizma egyáltalán nem nyújtott védelmet.
– Au! Au! Au! – üvöltött fel Daggett, és öklével verte a tehén szőrös hátát. – Szájj le rúlam, te
istenverése! – De hiába erőlködött, hiába lökdöste, nem tudta megmozdítani az öt mázsás jószágot.
Csak akkor szabadult meg, amikor a tehén arrébb csúsztatta a lábát, és tapasztalatból tudtam, hogy
ez a csúsztatás a legrosszabb az egészben.
Daggett fél lábon ugrált, kezében dajkálva sebesült lábfejét.
– A rohadt életbe! – hörögte. – Ó, a rohadt életbe!
Ekkor pillantottam oda véletlenül Nedre, és elképedve láttam, hogy az apatikus kis arcot egyszerre
boldog vigyorra húzza szét a frenetikus jókedv. Arra sem emlékszem, hogy valaha mosolyogni
láttam volna, és kiülhetett a döbbenet a képemre, mert a főnöke gyorsan odakapta a fejét, és rábámult.
Ekkor, mintegy varázsütésre, visszakerült a bánatos maszk Ned arcára, és folytatta a dörzsölgetést.
Daggett kisántikált velem a kocsihoz, és amikor be akartam szállani, oldalba bökött.
– Nézze csak! – suttogta.
Ned tejes sajtárral a kézben, szokatlanul energikusan mozgott az istállóban.
A főnöke fanyarul elmosolyodott.
– Ez az egyetlen alkalom, amikor igyekszik. Alig várja, hogy mehessen a kocsmába.
– Igen, de hát azt mondta, hogy nem részeges. Akkor mi rossz van abban?
A besüppedt szempár megrovóan nézett rám.
– Látom mán, hogy nem hisz nekem. Pedig rossz vége lesz, ha így folytatja.
– De hát egy-két pohár sör még nem...
– De nem csak arrúl van szó. – Óvatosan körülnézett. – Nők is vannak!
Hitetlenkedve nevettem.
– Ne mondja már, Mr. Daggett, miféle nők?
– Ott a kocsmában – mormolta. – A Bradley-lyányok.
– A földbirtokos lányai? Hát, ezt már tényleg nem tudom elhinni.
– Rendben van, azt hisz, amit akar. De ő szemet vetett rájuk. Tudom, én csak eccer jártam abban a
kocsmában, de láttam, amit láttam.
Nem tudtam, mit válaszolhatnék erre, de alkalmam sem lett volna rá, mert a gazda sarkon fordult,
és bement a házba.
Egyedül maradva a hideg sötétségben néztem a tanyaház fölém tornyosuló, ösztövér sziluettjét. A
kihunyó novemberi fényben eső verte a durva köveket, szél kapott belé a kéményből szállingózó
vékony füstgomolyba, tépett pamatokat szaggatva belőle a nyugati égbolt halványuló kékjébe. A hegy
uralta az egész tájat, fenyegető, alaktalan, fekete tömegével.
A konyhaablakon át láttam az olajmécsesből a csupasz asztalra vetülő halvány fényt, a barátságtalan
tűzhelyet a haldokló, erőtlen lángokkal. Ezek jelentették Ned Finch fényes életét, és én meg tudtam
érteni az érzéseit. A Scar Farm után olyan lehetett neki Briston, mint másnak Monte-Carlo.
Ez a kép annyira élénken megőrződött az emlékezetemben, hogy az aznapi két vizitem után
elhatároztam: teszek hazafelé egy néhány mérföldes kitérőt. Átvágtam a Völgységen, és fél kilenc
tájban behajtottam Bristonba. Nem volt könnyű megtalálni a Hulton Armst, mert nem volt kivilágítva
a bejárata, és cégére sem volt. De én makacsul kerestem, mert kíváncsi voltam, mi állhat Daggett
vádló szavainak hátterében.
Végre felfedeztem a kocsmát. Olyan ajtaja volt, mint egy közönséges háznak, csak egy kopott
fatáblát akasztottak föléje. Odabent folyt a szokásos dominóparti, és néhány farmer beszélgetett
halkan egymással. A Bradley-lányok, két egyszerű, de kellemes arcú negyvenes nő a tűzhely két
oldalán foglaltak helyet, és ott volt Ned is egy pohár sörrel.
Leültem mellé.
– Jó estét, Ned!
– Nahát, doktor úr! – mormolta szórakozottan, és különös, várakozó tekintettel nézett rám.
Az egyik Bradley-hölgy letette a kötését és odajött.
– Egy pint barnát kérek – mondtam. – Maga mit iszik, Ned?
– Köszönöm, semmit, doktor úr. Elég lesz ez nekem. Már a második pohárnál tartok, és tudja, nem
vagyok valami nagy ivó.
Miss Bradley felnevetett.
– Igen. Soha nem iszik többet két pohárnál, de ez a kettő jól esik neki, nem igaz, Ned?
– Igaz bizony. – Felnézett a nőre, aki kedvesen mosolygott vissza rá, mielőtt elindult volna a
sörömért.
Ned belekortyolt a poharába.
– Igazából csak a társaság kedvéért járok ide, doktor úr.
– Hát persze – mondtam. Tudtam, hogy mire gondol. Valószínű, hogy többnyire magában üldögélt,
de itt meleg, kényelmes, barátságos légkör volt körülötte. Egy nagy fahasábból pattogó szikrák
szálltak föl a széles kéménybe, villanylámpák világítottak, és whisky-reklámokkal telefestett tükrök
szórták a fényt. Egészen más volt ez, mint a Scar Farm.
A kis ember nem beszélt sokat. Még egy óráig iszogatta a sörét, miközben kopogtak a dominók az
asztalon, és én lehajtottam még egy pinttel. A Bradley-lányok kötögettek, nagy fekete kannában teát
főztek a tűzön, és amikor fel kellett állniuk, hogy kiszolgálják a vendégeket, Ned mellett elhaladva
néha játékosan megsimogatták az arcát.
Mire kiitta az utolsó csöppet is, és távozni készült, háromnegyed tízet mutatott az óra, és neki még
át kellett kerülnie a Völgység túlsó oldalára. Ned ma éjjel is kimaradt.
Korai tavaszi kedd, ebédidő. Helen keddenként mindig húst sütött és vesepástétomot készített,
nekem pedig egész délelőtt ezen járt az eszem. Ezen a délelőttön a szokásosnál is nagyobb vonzerőt
gyakorolt rám az ebéd gondolata, mert megkezdődött a bárányoztatás, s miközben ingujjban
dolgoztam a csípős szélben, egyre éhesebb lettem.
Helen felszeletelte a mesterművét, és a tányéromra halmozta az ízes falatokat.
– Ma reggel a piacon találkoztam Miss Tremayne-nel, Jim.
– Igen? – Olvadoztam a gyönyörtől, miközben a feleségem abbahagyta a pástétom lapátolását,
felvágott pár szem hajában főtt krumplit és házivaj-darabkákat szórt a gőzölgő felületre.
– Igen, azt kérte, hogy menj el hozzá ma délután, ha lesz időd, mert csöpögtetni kellene
Wilberforce fülébe.
– Ez mindenképpen belefér az időmbe – mondtam. Wilberforce Miss Tremayne öreg cirmosa volt,
és pontosan ilyen munkára vágytam a kimerítő délelőtt után.
Éppen a számhoz emeltem a megrakott villát, amikor Helen folytatta.
– Ó, és mesélt valami érdekeset is:
– Valóban? – kérdeztem szórakozottan, és rágni kezdtem az ételt.
– Arról a kis nőről, aki nála dolgozik. Elsie-ről. Ismered?
Bólintottam és újabb falatot tettem a számba.
– Hát persze.
– Nos, elég meglepő, gondolom, de Elsie férjhez megy.
Félrenyeltem a pástétomot.
– Micsoda?
– Tényleg. Lehet, hogy a vőlegényt is ismered.
– Miért, ki az?
– Az egyik szomszédos farmon dolgozik. Ned Finch a neve.
Ezúttal teljesen elakadt a lélegzetem, és Helennek hátba kellett veregetnie, miközben én köpködtem
és öklendeztem. Amikor sikerült végre megszabadulnom egy torkomon akadt krumplihéj-darabkától,
csak akkor bírtam rekedten kinyögni:
– Ned Finch?
– Igen, ezt a nevet mondta.
Úgy ettem végig az ebédet, mintha álmodnék, de mire befejeztem, már el tudtam fogadni a
megdöbbentő hírt. Úgy Helen, mint Miss Tremayne értelmes ember – nem tévedhettek ekkorát. És
mégis... a valószínűtlenség érzésétől még akkor sem szabadulhattam, amikor lefékeztem az öreg
udvarház előtt.
Szokás szerint Elsie nyitott ajtót. Egy pillanatig rajta felejtettem a szemem.
– Mit hallok, Elsie?
Kuncogni kezdett, de rövidesen már egész gömbölyű testét rázta a nevetés.
A vállára tettem a kezem.
 – Igaz ez?
A nevetgélés hatalmas kacagórohamba torkollt, és ha nem fogja a kilincset, hát biztos vagyok
benne, hogy elesett volna.
– Igen, de még mennyire – hápogta. – Végre megtaláltam a nekem való férfit, és össze fogunk
házasodni! – Kénytelen volt az ajtónak támaszkodni, hogy lábon maradjon.
– Nos, ezt örömmel hallom, Elsie. Remélem, hogy boldogok lesznek.
Nem volt ereje megszólalni, csak bólogatott, továbbra is az ajtóba kapaszkodva. Majd bevezetett a
szalonba.
– Üljön le, hi-hi-hi! – vihogta. – Hozom a teát, ha-ha-ha!
Miss Tremayne elnyílt ajkakkal és csillogó szemmel fogadott.
– Ó, doktor úr, hallotta már?
– Igen, de hogyan...
– Úgy kezdődött az egész, hogy néhány friss tojást kértem Mr. Daggett-től. Ned hozta el őket a
biciklijén, és ez eldöntötte a sorsukat.
– Hiszen ez csodálatos!
– Igen, és a szemem előtt történt minden. Ned besétált ezen az ajtón a kosarával, Elsie éppen akkor
szedte le az asztalt, és... doktor úr... – Miss Tremayne összecsapta a kezét, lelkesen mosolygott, és
forgatta a szemét. – Ó, doktor úr, szerelem volt az első látásra!
– Igen, igen, ez nagyszerű! – helyeseltem.
– És attól a naptól Ned gyakran járt errefelé, most pedig minden este ott ül Elsie-nél a konyhában.
Hát nem romantikus?
– De, nagyon is. És mikor határozták el, hogy összeházasodnak?
– Ó, Ned egy hónap múlva felvetette a kérdést, és én annyira boldog vagyok, mert Ned olyan
aranyos kis ember, nem gondolja?
– De, valóban – mondtam. – Nagyon jóravaló.
Elsie közben kuncogva, vihorászva megjelent a teával, majd eltakarva az arcát a kezével kiszaladt
nagy zavarában. Miss Tremayne kitöltötte a teát, én pedig beültem az egyik karosszékbe, és az ölembe
vettem Wilberforce-ot.
A nagy macska dorombolt, miközben az üszkös fülébe csöpögtettem a folyadékot. Krónikus volt a
fülbaja – nem volt nagyon rossz állapotban, de időnként fájt neki, és ilyenkor kezelni kellett. Mivel
Miss Tremayne nem szívesen bajlódott a csöpögtetéssel, kénytelen voltam a szolgálatára állni.
Ahogy kifordítottam a macska fülét, és gyöngéden bedörzsöltem az olajos szerrel, kéjesen
felnyögött, és a kezemhez dörgölte a fejét. Szerette, ha bekentem ezt a számára elérhetetlen, érzékeny
területet, és amikor befejeztem, összegömbölyödött a térdemen.
Hátradőltem, és belekortyoltam a teámba. Abban a pillanatban, a fájós hátammal és vállammal, a
rengeteg, szabad ég alatti kézmosástól kivörösödött és berepedezett kezemmel, ezt éreztem az
állatorvosi pálya legkellemesebb részének.
 Miss Tremayne folytatta:
– Az esküvő után rendezünk egy kis ünnepséget, és a boldog pár birtokba veszi a rezidenciáját.
– Úgy érti, hogy itt fognak lakni a házban?
– Igen, természetesen. Rengeteg szoba van ebben a nagy öreg kastélyban, és berendeztem nekik két
szobát a keleti szárnyban. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól meglesznek ott. Ó, annyira izgatott
vagyok!
Újratöltötte a csészémet.
– Mielőtt elmegy, kérje meg Elsie-t, hogy mutassa meg magának a jövendő lakosztályát.
Kifelé menet a kis asszony elkalauzolt a ház túlsó végébe.
– Ez az, hi-hi-hi! – mondta. – Itt fogunk ülni esténként, ez meg, ha-ha-ha, jaj istenem, a
hálószobánk! – Szédülten kóválygott egy darabig, aztán megtörölgette a szemét, és a véleményemet
kérdezte.
– Tényleg nagyon kedves, Elsie – mondtam.
Élénk színű szőnyegek, virágmintás bútorhuzatok és egy szép mahagóni támlás ágy alkotta a
berendezést. Mindez igencsak távol állt a Daggették padlásától.
És ahogy Elsie-re néztem, rájöttem, mit szerethet Ned a menyasszonyában. A nevetést, a
melegséget, az életkedvet és – efelől nem volt kétségem – a szépséget és a ragyogást.
Abban a bárányoztatási időszakban szinte az összes farmot végigjártam, és a maga idejében
benéztem Daggetthez is. Egy szép ikerpár születésénél segédkeztem, de még ez sem tudta felderíteni.
Fölemelte a fűről a törülközőt, és felém nyújtotta.
– Hát, mit is mondhatnék Nedről? Összeszűrte a levet egy nővel, pont úgy, ahogy megjósoltam. –
Megvetően felhorkant. – Ide vezetett a sok kujtorgás és szoknyavadászat, de én előre tudtam, hogy
rossz vége lesz ennek.
A napsütötte réten át visszaballagtam a farmra, és amint elhaladtam az istálló ajtaja előtt, Ned éppen
akkor tolta ki onnan a talicskát.
– Jó napot, Ned – köszöntöttem.
Futó pillantást vetett rám.
– Hogy van, doktor úr?
De valami változást érzékeltem benne, és eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy mi az: végre
eltűnt a szeméből a várakozás, amelyet olyan régóta láttam már benne, hogy egészen megszoktam.
Hiszen mégis megtörtént az, amire várt.

50.

Az Eastchurchben összeverődött embertömeg dacára elszigeteltnek és magányosnak éreztem

magam. Ez az öreg Pottsot juttatta eszembe állatorvosi napjaimból. Ő is hasonlóan érezhetett.
 – Hogy van, doktor úr? – szólított meg egy nap.
Hétköznapi kérdés, de az öregember sóvárgó, már-már kétségbeesett hangja nyomatékossá és
jelentőségteljessé tette.
Szinte minden nap találkoztam vele. Kiszámíthatatlan életembe nem volt könnyű bármilyen
rendszerességet vinni, de ebéd előtt szívesen kószáltam a folyóparton Sam nevű vadászkopóm
társaságában. Ilyenkor szoktunk találkozni Potts-szal és Nippel, öreg juhászkutyájával – ők is erre
szerettek sétálni. Az öregnek ott állt a háza a folyómenti földeken túl, és sokat csavargott erre.
Sok visszavonult farmer megtartott egy darabka földet és néhány jószágot, hogy legyen mivel
elfoglalnia magát, és meg tudja könnyíteni az átmenetet a munkás élet és a hirtelen rászakadt
semmittevés között, de Potts egy olyan faházba költözött, amelynek csak egy kis kertje volt, és látszott
rajta, hogy nem nagyon tudja mivel kitölteni az idejét.
Valószínűleg az egészségi állapota kényszerítette erre. Amikor megállt előttem, a botjára
támaszkodott, és elkékült arca, nehéz légzése elárulta, hogy beteg a szíve.
– Köszönöm, jól, Mr. Potts – válaszoltam. – És ön hogy érzi magát?
– Tűrhetően, fiam. Csak hamar elfogy a levegőm. – Köhögött néhányat, aztán föltette az
elmaradhatatlan kérdést: – Aztán mivel töltötte a mai délelőttöt? – És feszült, érdeklődő tekintettel
nézett rám. Nyilvánvaló volt, hogy valóban kíváncsi rá.
Gondolkodtam egy pillanatig.
– Nos, lássuk csak – mindig igyekeztem részletes választ adni, mert tudtam, hogy sokat jelent neki.
Visszaidézi a régi életét, amely nagyon hiányzott neki. – Volt néhány purgálásom, megnéztem egy
lesántult bikát, két tehenet kezeltem tőgygyulladással, egyet meg tejlázzal.
Hevesen bólogatással követte minden szavamat.
– A mindenit! – kiáltott fel. – Átkozott egy dolog az a tejláz. Legénykoromba úgy hullottak tűlle a
jó tehenek, akár a legyek. A legjobb tejelőket vitte el a harmadik vagy a negyedik bornyadzásuk után.
Nem bírtak lábra állni, és hiába próbálkoztunk bármivel, megdöglöttek, egytől egyig.
– Igen – mondtam. – Fájdalmas lehetett ez akkoriban!
– De aztán... – mosolyodott el derűsen és megbökte a mellkasomat a mutatóujjával –, azután
elkezdtük felfújni a tőgyüket egy biciklipumpával, és úgy higgye el, hogy talpra álltak és elindultak.
Kész csoda volt. – Szeme lázasan csillogott az emlékezéstől.
– Tudom, Mr. Potts, én is felfújtam egy párat, csak én nem biciklipumpát használtam. Volt ehhez
egy kis felszerelésem.
A fekete doboz a fényes hengerekkel és a szűrővel azóta a házi múzeumba került, és ott is van a
legjobb helyen. Megoldottam vele néhány nehéz helyzetet, de soha nem tudtam kiűzni a tudatomból a
lappangó félelmet, hogy tuberkulózist terjesztek vele. Hallottam már ilyet, és örültem, amikor
megjelent a kalcium-bórglukonát.
Míg én beszéltem, Sam és Nip mellettünk játszott a fűben. Figyeltem, ahogy a kopó körbeugrálja az
öreg állatot, miközben Nip merev tagokkal kapkod utána a mancsával, és boldogan csóválja a farkát.
Látszott rajta, hogy ugyanúgy élvezi ezeket a találkozásokat, mint a gazdája, és erre a kis időre
mintha levetné a ránehezedő évek súlyát, ahogy ott hemperegnek a földön Sammel, játékosan
harapdálva egymást.
Elsétáltam az öreg farmerral a kis fahídig, ahonnan hazafelé indultam. Figyeltem őket, amint lassan
átbaktatnak a keskeny pallókon a folyó túlsó partjára. Samet és engem szorított az idő, de nekik nem
volt semmi dolguk.
Más alkalmakkor is láttam Pottsot, például piaci napokon céltalanul ténferegni a bódék között,
vagy ott állni a farmerek körének szélén, akik a Drovers' Arms előtt gyülekeztek, hogy találkozzanak
a marhakupecekkel, a takarmány-kereskedőkkel, vagy csak egymást közt beszélgessenek a dolgokról.
De láttam őt az állatvásáron is, ahogy a botjára támaszkodva egykedvűen figyelte, amint a kikiáltó
pergő nyelvvel elhadarja az eladott és megvett állatok adatait. És végig tudtam, hogy milyen üresség
lakhat benne, mert neki egy tehene, egy szál birkája sem áll a rekeszek hosszú sorában. Nem vett már
részt semmiben, öreg volt és megviselt.
A halála előtti napon is találkoztam vele. A szokásos helyen, a folyóparton állva néztem egy
zsombékos szigetről felszálló szürke gémet, amint lustán átrepül a földek felett.
Az öreg megállt előttem, és a két kutya baráti birkózásba kezdett.
– Hogy van, doktor úr? – Potts szünetet tartott, és a bot fölé görnyedt, amellyel egy fél évszázadon
át járta a farmját. – Mi jót csinált ma?
Talán egy árnyalattal kékebb volt most az arca, és sípolva vette a levegőt felfúvódott ajkai között,
de máskülönben nem láttam rajta, hogy rosszabb lenne az állapota a szokásosnál.
– Máris elmondom, Mr. Potts – feleltem. – Kicsit fáradt vagyok. Jó nehéz csikóztatásom volt ma
reggel, több mint két órán át tartott, és fáj belé minden porcikám.
– Csikóztatás? Biztos rosszul fekütt az a csikó, ugyi?
– Igen, keresztbe feküdt, és sokat kellett küszködnöm, amíg megfordítottam.
– Szavamra, az tényleg nehéz munka. – Elmosolyodott, ahogy felidézte magában. – Emlékszik-e
még arra az igáslúra, améket nálam elletett? Nem sokkal aztán lehetett, hogy dógozni gyütt
Darrowbybe.
– De még mennyire, hogy emlékszem – válaszoltam. És arra is emlékszem, milyen szíves volt
hozzám az öregember. Látta, hogy fiatal vagyok még, zöldfülű és bizonytalan, s vette a fáradtságot,
hogy a maga nyugodt módján önbizalmat öntsön belém. – Igen – folytattam –, vasárnap késő éjjel
volt, és jó sokat küszködtünk vele, maga meg én, de végül sikerrel jártunk, nem igaz?
Kihúzta magát, és egy pillanatra túlnézett rajtam, valamire, amit én nem láthattam.
– Pontosan így volt. Szép munkát végeztünk mi ketten. Akkor még volt erőm húzni-vonyni.
– Volt bizony. Ehhez nem férhet kétség.
Nehezen szívta be és fújta ki a levegőt jellegzetesen fittyedt ajkai közt. Aztán különös méltósággal
fordult hozzám:
– Szép idők vótak azok, doktor úr, ugye?
– Azok voltak, Mr. Potts, valóban.
 – Igen, igen. – Lassan bólintott. – Sok szép napom vót nekem. Nehéz, de szép. – Lenézett a
kutyájára. – És az öreg Nip végig ott vót velem, nem igaz, kisöreg?
Szavai felidézték bennem azt a napot, amikor először találkoztam Mr. Potts-szal. Egy kisszéken
kuporgott, az egyik tehenét fejte, sapkás feje neki-nekiütődött az állat szőrös oldalának, ahogy a
tőgyét húzogatta, és Nip egy követ ejtett a cipője orrára. A farmer lenyúlt érte, két ujja közé fogva
fölemelte a követ, és kihajította a nyitott ajtón át az udvarba. Nip boldogan vetette magát utána, és
másodperceken belül visszarohant vele, újra a cipőre helyezte a követ, és reménykedve lihegett. Nem
kellett csalódnia. A gazdája automatikusan megismételte a dobást, és látszott, hogy mindig ezt teszi.
Miközben hosszan figyeltem a játékot, rájöttem, hogy ez mindennapos szertartás lehet kettejük között.
A végtelen türelem és ragaszkodás benyomását keltette bennem a jelenet.
– Hát akkor, doktor úr, mi elindulunk – mondta Potts, visszarántva engem a jelenbe. – Gyere, Nip!
– Intett a botjával, és én addig néztem utánuk, amíg egy földre hajló fűzfaág el nem rejtette a szemem
elől az öreget és a kutyáját.
Ekkor láttam őt utoljára. Másnap a benzinkutas mellékesen megjegyezte:
– Na, az öreg Mr. Pottsnak is betelt az ideje.
Ennyi volt az egész. Nem volt nagy hűhó, csak egy maroknyi régi barát jött el a temetésre.
Engem fájdalmasan érintett. Megint eltűnt egy ismerős arc, amelynek mozgalmas életemben is
megéreztem a hiányát. Tudtam, hogy a napi beszélgetéseink jobb kedvre derítették, de elkeserített az a
tudat, hogy mostantól már semmit nem tehetek Mr. Pottsért.
Úgy két héttel később történt, hogy amint kinyitottam Sam előtt a rétre vezető kaput, rápillantottam
az órámra. Fél egy – rengeteg időnk van még az ebéd előtti sétára, és a hosszú, füves térség üresen
terült el előttünk. Aztán balról észrevettem egy magányos kutyát. Nip volt az, és miközben figyeltem,
elindult, tett néhány határozatlan lépést a fűben, majd megfordult, és visszaült a hátsó kert kapujába.
A szokott útvonal helyett most a ház felé kerültem, amíg oda nem értem az öreg kutyához.
Céltalanul nézelődött maga körül, de a láttunkra mintha új élet költözött volna belé: megszaglászta
Samet, engem pedig farkcsóválással üdvözölt.
A kapu túloldalán Mrs. Potts palántázott, nehézkesen hajladozva az ültetőkanállal.
– Hogy van, Mrs. Potts? – kérdeztem.
Erőlködve egyenesítette ki a derekát.
– Köszönöm a kérdését, doktor úr, megvagyok. – Odajött hozzám, és rátámaszkodott a kapura. –
Látom, az öreg kutyát nézi. Biztos vagyok benne, hogy hiányzik neki a gazdája.
Nem szóltam semmit, ő meg folytatta.
– Rendesen eszik, és én sok jó ételt adok neki, de én nem tudom elvinni sétálni. – Megnyomogatta a
hátát. – Reumás vagyok, doktor úr, és épp elég nekem elvégezni a házi meg a kerti munkát.
– Meg tudom érteni – mondtam. – És gondolom, egyedül nem megy el sétálni.
– Nem, úgy nem. Azon az ösvényen járt mindennap. – Rámutatott egy kitaposott, kanyargós
földútra a fű között. – De most nem megy messzebb néhány méternél.
 – Hát igen, a kutyák is igénylik a társaságot, akárcsak mi. – Lehajoltam és megsimogattam az öreg
állat fejét és fülét. – Nem volna kedved velünk tartani, Nip?
Elindultam az ösvényen, ő pedig habozás nélkül követett. Ott ügetett Sam oldalán vidáman lengő
farokkal.
– Ezt nézze meg! – kiáltott fel az idős hölgy. – Hát nem nagyszerű?
Nip kedvenc útvonalát követve lementünk a folyóhoz, ahol sötéten és némán hullámzott a víz a
göcsörtös fűzfák ágai alatt. Azután átkeltünk a hídon, és velünk szemben kiszélesedett a folyó sekély,
kavicsos medre, majd mormolva, fecsegve surrant tovább a kövek között.
Béke volt itt, csak a víz hangja és a madarak csipogása hallatszott, s ahol szétvált a leveles ágak
függönye, idelátszottak a zöld domboldalak.
Figyeltem az előttem ugrándozó két kutyát, és gyorsan döntöttem: rendszeressé teszem ezeket a
sétákat. Attól a naptól fogva megváltoztattam az útvonalamat, és először mindig a Potts-házhoz
mentem. Nip újra boldog volt, Samnek is tetszett az ötlet, nekem pedig különös megnyugvást hozott,
hogy mégiscsak tehetek még valamit Mr. Pottsért.

51.

Tudtam, hogy életemben véget ért egy fejezet, amikor becsaptam magam mögött a fülke ajtaját, és
bepréselődtem egy szabad helyre a kövér polgári szolgálatos nő és az alvó tizedes közé.
Gondolom, teljesen szabályosan bocsátottak el a seregből. Elvették a kék egyenruhámat és kiutaltak
helyette egy „leszerelő ruhát”, azaz egy durva, barna szövetből készült öltönyt bíbor csíkokkal,
amelyben úgy festettem, mint egy régi vágású gengszter, viszont megtarthattam a RAF-tól kapott
inget, nyakkendőt és a fényes bakancsot, amelyek már annyira hozzám nőttek.
Néhány holmim, köztük az Állatorvosi kézikönyv, ott volt a fejem fölötti csomagtartóba tett kis
papírbőröndben, amelyet oly nagy előszeretettel használtak a hadsereg alacsonyabb rangú tagjai. Ez
volt mindem vagyonom, pedig jó hasznát vettem volna egy felöltőnek, hiszen hideg volt a vonaton, és
hosszú út várt rám Eastchurchtől Darrowbyig.
Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg elpöfögtünk és elzötyögtünk Londonig, ahol hosszan kellett
várakoznom, mire felszállhattam egy észak felé tartó vonatra. Éjfélre járt, mire elindultunk, és azután
még hét óra hosszat ültem elgémberedett lábbal, vacogó foggal a hidegben és a sötétben.
Az utolsó útszakaszt busszal tettem meg, ugyanazzal a zörgő kis járművel, amellyel az első
munkahelyemre mentem sok évvel ezelőtt. Még a sofőr is ugyanaz volt, és mintha megállt volna az
idő, amikor a hajnali fényben kiemelkedtek a kék messzeségből a hegyek, és megpillantottam az
ismerős farmépületeket, a füves lejtőkön kanyargó kőfalakat és a fák karéját a folyó mentén.
Fényes nappal volt már, amikor szedelődzködni kezdtem a piactéren, és elolvastam a sarki bolt
tábláját: Darrowbyi Értékesítési Szövetkezet. A nap már magasra hágott, felmelegítve a házak öreg
tetőcserepeit a zöldellő hegyhátak hátterében. Leszálltam, a busz pedig folytatta útját, otthagyva
engem a bőröndömmel a megállóban.
 Minden olyan volt, mint rég. Az illatos levegő, a csönd és a kockakövek; sehol senki, csak néhány
öreg ember ült az óratorony alatt. Az egyikük rám nézett.
– Nahát, doktor úr! – mondta halkan, mintha csak tegnap találkoztunk volna.
Előttem a Trengate, amely a zöldségesen túl eltűnt szem elől a kanyarban. A csendes utcák
legtöbbjét eltakarta előlem a templom, és hiába, hogy rég nem jártam már erre, csukott szemmel is
láttam a Skeldale-házat, az öreg téglafalakon felkúszó borostyánnal keretezett kis ablakokkal a tető
alatt.
Ez volt az a hely, ahol újra kell kezdenem az életemet; ahol ki kell derítenem, mi mindent
felejtettem, és beválok-e még állatorvosnak. De most nem oda tartok, még nem...
Sok minden történt ama első nap óta, hogy munkát keresve megérkeztem Darrowbybe, és most
egyszerre ráébredtem, hogy nem sokat változott a helyzetem: Nem volt más földi javam, mint az öreg
bőrönd meg az öltöny, amit viseltem, és nagyjából ennyit birtoklok most is. Kivéve egyetlen,
csodálatos dolgot. Ott volt nekem Helen és Jimmy.
Ez mindent megváltoztatott. Nem volt pénzem, sem házam, amelyet a magaménak mondhatnék, de
bármely tető, amely alatt ott él a feleségem és a fiam, személyes és különleges hely a számomra.
Velük van Sam is, és várnak rám. A városon kívül laknak, ami jókora gyalogút innét – néztem le
bakancsom tompa orrára, amely kikandikált a bíborcsíkos nadrág alól. A RAF nemcsak repülni
tanított meg, hanem menetelni is; mit nekem az a néhány mérföld?
Felragadtam papírmasé bőröndömet, és elindultam a téren át bal-jobb, bal-jobb – a hazafelé vezető
úton.
 Tartalom
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
29.
30.
31.
32.
33.
34.
35.
36.
37.
38.
39.
40.
41.
42.
43.
44.
45.
46.
47.
48.
49.
50.
51.