Allen Newman & Eric Muldoom

DÚVADAK

Urzate és Codric
története

1.

Urzate

A hóhér a város szélén lakott, egy vályogtéglákból rakott, zsúpfedeles házban.

A hóhért Jamir Urzaténak hívták, de ezen a néven - rég halott anyján kívül - soha, senki
nem szólította. Moleztrán származása révén fekete bőrrel verte meg az ég, és ezért
nevezték szurtosképünek, vadembernek, majompofának, de legfőképpen hóhérnak. Ily
módon a foglalkozása, melyet nem ő választott - inkább fordítva történt a dolog, a
mesterség választotta őt -, hozzánőtt, mint fához a levelek, s már a nevét sem vallhatta a
sajátjának. Jamir Urzate magának való fickó volt, s többnyire úgy tett, mintha észre sem
venné, hogy az emberek eltisztulnak az útjából. A városlakók nem egyszerűen félreálltak,
hanem elmenekültek előle: amikor szürke darócköpenyébe burkolózva Csarag utcáit járta,
egyesek még a sikátor falára is feltapadtak, nehogy a hóhér megérintse őket, hisz' azzal
iszonyú balszerencse terhét vennék a nyakukba. Ha egy korsó sört akart legurítani a
torkán, mindenki eltakarodott az asztala közeléből, még akkor is, ha zsúfolásig telt a
fogadó. A kocsmárosok emiatt nem látták szívesesen, de elküldeni sem merték: féltek az
átoktól, amit egy moleztrán könnyen rájuk mondhatott. Jamir Urzate már tudta, mit
érezhetnek a kígyópapok, akik Mytheron földjén élet s halál urai, hiszen amikor az
emberek szemébe nézett, ott nem látott mást, csak rettegést, és... igen, tiszteletet.
Salambar1 papjai bizonyára elégedetten nyugtázták, hogy az alávetettek félnek tőlük,
ám ahogy telt az idő, Urzate egyre inkább elviselhetetlennek érezte kitaszítottságát.
Lassan az úr-szolga viszonyon kívül más hasonlat is eszébe jutott, amikor a helyzetén
töprengett.

1 A Kígyópapok így nevezik Seliah-t, és a nyelvükön a név azt jelenti: a Változás Úrnője.

Leprásnak érezte magát.

Kitaszítottnak.
Egyre többször ébredt arra, hogy hiányolja az emberek társaságát, legfőképp az
asszonyokét. Hiába ajánlott hatalmas summát néhány együtt töltendő fertályóráért,
egyetlen városi lotyó sem volt hajlandó ágyba bújni vele. Másoknak bezzeg, a ringyók akár
egy rézkanyiért is furulyáztak, de a hóhér pénze nem kellett nekik! Ez felbőszítette
Urzatét, de átkozódáson kívül csak egyetlen dolgot tehetett ellene: kijárta a városi
tanácsnál, hogy havonta egyszer ellovagolhasson Tedzserinbe, és az ottani örömlányok
ölében csillapítsa ágyéka sajgását.
A hóhér azt is nehezen viselte, hogy Csarag lakói összesúgnak a háta mögött.
Szokásává lett, hogy váratlanul megforduljon, és vasvilla-tekintetét az emberekre vesse:
Urzate haragja láttán a nyomorult patkányok szűköltek félelmükben, és egy pillanat alatt
szétrebbentek, mintha vadászölyv csapott volna közéjük. Tudták, hogy bármikor a hóhér
kezei közé kerülhetnek, és csak őrajta múlik, hány csapással végez az elítélttel. Egy
erőteljes suhintás a tenyérnyi széles pallossal gyors és kíméletes halált jelentett, de
kettő... Attól függött minden, milyen súlyos sebet ejtett elsőre a nehéz fegyver, és mennyi
idő telik el a második csapás előtt. Az elmúlástól való, bénító rettegés, mely úrrá lesz a
halálraítélt felett, míg a hideg vas érintésére vár, s közben a vére elfolyik lassan: ez a vég
borzalmasabbnak tűnt bárminél.
Urzate lelkében üresség tombolt, és mesterségében sem lelt megnyugvásra. A
csaragbeliek azt hitték, hogy a hóhér élvezetét leli a munkájában, és nem tud betelni a
bárd pengéjére fröccsenő vér látványával. Nem így volt. Egyszerűen tette a dolgát, mint a
mészáros, aki darabokra bontja a marhát. Akik hátrakötött kézzel letérdepeltek elé, mind
megérdemelték a halált. A város elöljárói döntöttek sorsukról, ők szabták ki a halálos
ítéletet. Urzate csak végrehajtotta mások akaratát - legalábbis a hóhér ezzel próbálta
nyugtatni a lelkiismeretét. Kevés sikerrel.
Mesterségéhez nélkülözhetetlen szerszámát, a hatalmas pallost a kamrában tartotta,
hogy ne is lássa, és csak akkor szedte elő, ha a városi őrség parancsnoka felkereste azzal,
hogy munka várja.
Ahogy szaporodtak a ráncok a homlokán, úgy lett Jamir Urzate egyre mogorvább.
Ifjúkorában büszke volt kötélként feszülő izmaira, és nem lázadozott a számára kiszabott
sors ellen, ám a negyvenedik tél felé közeledve egyre többször gondolt arra, hogyan
alakult volna az élete, ha a józan eszére hallgat, és nem ragadja ki mostohaapja reszkető
kezéből annak fegyverét. Nem kedvelte az iszákos, emberi ronccsá vált férfit, akivel anyja
összekötötte a sorsát, mégis átvette tőle a pallost. Így már soha nem tudhatja meg,
milyen lenne emberek között élni, a gyerekeivel játszani, miközben odabent a házban a
felesége az ebédet főzi, és milyen lenne minden este... asszonnyal hálni.
Ha ilyen hangulat tört rá, és eluralkodott rajta a reményvesztettség érzése,
felkerekedett, vállára kanyarította szürke daróccsuháját, arcába húzta a kopott kámzsát,
és elballagott a legközelebbi fogadóig, a Délceg Kakasig.
Mytheron időszámítás szerint a 85. Ciklus utolsó, a Szent Kobra eljövetelének 999-ik
évét írták, annak is harminckettedik napját, és Jamir Urzate ott üldögélt a fogadó
sarokasztalánál, magányosan, mint máskor. Odakint elhalt az éjszakai őrjárat utcaköveken
csattanó csizmáinak visszhangja, és a második harmad kezdetekor érkezett vendégek
lassan hazatántorogtak - akik pedig maradtak, egyre üvegesebb szemekkel meredtek
söröskupájuk fenekére, vagy vigyorba merevedett arccal csúsztak le az asztal alá. Urzate
is jócskán felöntött már a garatra, ám agya annyira nem volt még ködös, hogy el ne
jutottak volna hozzá az ismeretlen nő szavai:
- Leülhetek?
A moleztrán csaknem kiköpte a sört meglepetésében, aztán mégis inkább a lenyelése
mellett döntött.
- Nem tudod, ki vagyok? - morogta végül. - Én vagyok a...
- A hóhér. Tudom.
A lány mosolyogva széket húzott magának, és leült a férfival szemben. Urzate bambán
meredt rá, és azon gondolkodott, hogy vajon az ismeretlen tényleg olyan gyönyörű, mint
amilyennek látja, vagy csupán az elfogyasztott, töméntelen mennyiségű alkohol űz gonosz
tréfát vele. Ha hihetett a szemének, a lány úgy nézett ki, akárha az álmaiból lépett volna
elő: a mellei ígéretesen gömbölyödtek a szarvasbőr zeke alatt, a combján és fenekén
majd' szétrepedt a feszes nadrág, és rövidre vágott, fekete haj keretezte szív alakú arcát.
A jövevény szemöldökének íve alatt úgy csillogott hihetetlenül kék szeme, mint a sebesen
rohanó hegyi patak vize.
- Mit akarsz? - morrant rá vendégére Urzate, mivel elszokott már attól, hogy bárkihez
kedvesen szóljon.
- Láttam, hogy egyedül gubbasztasz ennél az asztalnál, és gondoltam, ideülök.
- Te... - a hóhér nehezen formálta szavakká a gondolatait -, nem félsz tőlem?
 - Mitől félnék? Attól, hogy a balszerencséd átragadhat rám? Nos, az istenek eddig sem
kedveltek túlzottan, így nem hiszem, hogy többet árthatnál nekem.
- Az jó...
A lány bólintott, és intett a fogadósnak. A zsíros kötényes, pocakos fickó szent
borzadállyal figyelte az istentelen nőszemélyt, aki nem átallott a hóhér mellé ülni.
Ráadásul a nő sört rendelt, és mindjárt két korsóval: egyet magának és egyet a
szurtosképünek.
Vargas, a fogadós felsóhajtott - Szegény lány! Fiatal és gyönyörű: jobb sorsra érdemes.
Kár, hogy a nyavalyás hóhér miatt nem éri meg a következő hetet. Nyomorultul végzi
majd, mint mindenki, aki félvállról vette az átkot. Soha nem ismeri meg az anyai
örömöket... -, aztán vigyázva, nehogy túl közel lépjen a majompofához, az asztalra
csúsztatta a nehéz fémkupákat.
A lány Jamir elé tolta az egyik kupát, a sajátját pedig az ajkához emelte.
- Ideje, hogy bemutatkozzam - mondta, miután kecses mozdulattal megtörölte a száját.
- Anyámtól az Islana nevet kaptam, melyhez a de Merdun cím járul apám révén.
- Azt mondtad, ismersz engem. Akkor azt is tudod, hogy Jamir Urzaténak hívnak. Az én
nevemhez nem tartozik semmiféle nemesi rang.
Islana elmosolyodott. És Urzate bosszúsan nyugtázta, hogy amikor a lány mosolyog,
még gyönyörűbbé válik.
- Apám nevét örököltem csupán, de nem kaptam hozzá se földet, se szolgát.
Islana közel hajolt hozzá, és Urzate megdöbbenve tapasztalta, hogy a lány szemének
kék írisze óriásira tágult: betöltötte az eget, elborította a földet, eggyé vált a világgal. Nem
volt más, nem létezett semmi a hegyi patak hullámain kívül. A hóhér hiába próbált
másfelé nézni, a fogadó és a vendégek eltűntek, s hiába tudta, hogy éjszaka van, nem
látott mást, csak a vakító kékséget. Jamir Urzate elveszett a lány tekintetében, és ez volt
az utolsó emléke erről az éjszakáról...

Másnap reggel Urzate türelmetlen dörömbölésre ébredt. Először azt sem tudta, mi a
neve, kinek az ágyában fekszik, álmodik-e, vagy ébren van. A koponyáját törpék püfölték
belülről, súlyos pörölycsapásokkal, és a fájdalomtól nem bírt gondolkodni. Jó időbe telt,
mire összeszedte magát, és öntudatra ébredve el tudta különíteni egymástól a tölgyajtón
dörömbölő ököl hangját a fejében munkálkodó törpék lármájától.
Aggastyánként csoszogott el az ajtóig - a lába minduntalan össze akart csuklani alatta,
a szájából nyál csordult a földre, a keze reszketegen mozdult a kilincs felé. Aztán megállt
félúton. Furcsállotta a dolgot, mert nem emlékezett rá, hogy a keresztrudat is a helyére
tolta volna, más alkalmakkor, ha részegen tántorgott haza, mindig elfeledkezett róla.
Ahogy a farúd kicsúszott az ajtófélfához erősített vashámból, az ajtót belökték, s Urzate
bénult csigaként próbált félrelépni a behatoló útjából. Kevés sikerrel. A fejét sikerült
elrántania, de az ajtólap telibe találta a bal vállát. Csont reccsent, a hóhér mégsem érzett
fájdalmat - talán később fog, ha eléggé kitisztul az agya.
- Mi tartott ennyi ideig? - kérdezte a küszöböt átlépő, viharfelhőként tornyosuló alak.
Urzate behunyta a szemét, aztán újra kinyitotta. Pislogott néhányat, s végre tisztulni
kezdett a kép, formát nyertek a ködlepte, homályos arcvonások. Colonnais, a városi őrség
kapitánya állt az ajtóban. Látogatása azt jelentette, hogy újabb megbízást hozott a városi
tanácstól, ezért Jamir egyáltalán nem örült a felbukkanásának.
- Bocsásson meg, kapitány... - motyogta mégis tisztelettudóan. - Az éjjel kissé
felöntöttem a garatra, és későn értem haza.
- Azt látom. A sötét képedre van írva a másnaposság. Le merném fogadni, hogy halálra
vedelted magad, aztán végigokádtad az utcát, mint a lakodalmas kutya!
- Az előbbi meglehet, hogy igaz, de az utóbbira nem vennék mérget...
- Márpedig hihetsz nekem, hóhér! Nézd meg a csizmatalpamat, s megtalálod rajta az
utcán rátapadt moslék maradékát!
 - Nem kellett volna lerövidítened az utat, át a disznóólon - mormogta Urzate, és hátat
fordított vendégének.
- Mit motyogsz, szurtosképű? Nem hallom!
- Azt mondtam, hogy megmosakszom. Úgy emlékszem, tegnap délután hoztam be
vizet.
- Siess! Ha magadhoz tértél, rángasd magadra a szakadt gönceidet, és ne feledkezz
meg a pallosról sem. Egy óra múlva nyilvános kivégzés lesz a főtéren!
- Ilyen hamar?
- A halálraítélt főbenjáró bűnt követett el. Minden tanácsos ott lesz, mert megjelenik
majd egy kígyópap is, személyesen. Úgyhogy igyekezz!
Jamir Urzate nem húzta sokáig az időt. A kötelesség beitta magát a csontjaiba, akár
álmából felébresztve is tudta, hová akasztotta durva daróccsuháját, a kamrában pedig
még vakon is megtalálta volna mestersége jelképét, a széles pengéjű fegyvert. Néhány
maréknyi poshadt vizet löttyintett az arcába - inni óvakodott belőle, mert olyan színe volt,
mintha előző este már használta volna -, belebújt a szürke köpenybe, majd vállára vetette
a pallost, és intett az őrkapitánynak, hogy indulhatnak. Megszokásból behúzta maga
mögött az ajtót, pedig nem kellett félnie a tolvajoktól. Egyrészt, nem volt mit elvinniük,
másrészt a hóhér kifosztásával senki nem tette volna kockára a lelki üdvét, még akár a
gazdag zsákmány reményében sem.
Csarag lakói kinn álltak a házaik előtt, és izgatottan várták, mikor tűnik fel végre az utca
végén a hóhér. Urzate megpróbálta kihúzni magát, de tudta, hogy másnaposan még egy
gyerek számára sem nyújt félelmetes látványt. Mégis, maga a tudat, hogy ő a hóhér,
elegendő volt: az emberek elsápadva kapták félre a fejüket, ha véletlenül összetalálkozott
a tekintetük, a máskor vadóc kölykök pedig némán meghúzódtak anyjuk szoknyája
mögött, és onnan leskeltek kifelé.
A főtér felé közeledve egyre sűrűbben álltak az út szélén az emberek, elég népes
közönség gyűlt össze, hogy tanúja legyen a szentélygyalázó kivégzésének.
Jamir Urzatét soha nem érdekelte az áldozata kiléte. Nem ismerte a halálraítéltet, ezért
nem érzett iránta sem sajnálatot, sem gyűlöletet. Soha nem kérdezte, hogy mit követett
el, miért sújtották a lehető legsúlyosabb büntetéssel, csak tette a dolgát. Olajozottan. Az
emberek persze úgy vélték, nagyobb örömmel sújt le egy gyilkosra, mint egy
felségsértőre, de ez nem volt igaz. Urzate jobban érezte magát, ha nem került közel az
áldozatához, ha személytelen volt az egész esemény, akárha a kertben, szalmabábon
gyakorolna. Persze, amikor a báb sikoltott, és nyakcsonkjából szertefröcskölt a vére, az
illúzió rögtön szertefoszlott, de akkor már rendszerint késő volt. A pallos lesújtott, és
véget vetett mindenféle töprengésnek.
A hóhér nem szándékosan kínozta áldozatait, igyekezett mindig egyetlen csapással
végezni velük. Szerette a tiszta munkát. Ha hibázott, az később még hosszú ideig
kísértette az álmaiban. Ezerszer visszajátszotta magában, hogyan kellett volna lesújtania,
mit rontott el közben. Rossz helyen metszett a húsba a penge, megcsúszott a keze a
bőrszíjjal körbetekert markolaton, vagy a halálraítélt mozdult meg váratlanul - bármi
közbejöhetett, mégis nagyon ritkán került sor második csapásra. Ez büszkeséggel töltötte
el Urzatét: húsz év alatt csak tucatnyi áldozatnak kellett elszenvednie a lassú halál kínját.
A hóhér felhágott a főtér közepén épített emelvényre. A lépcsők minden lépésnél
megreccsentek alatta: régóta állt már a fából ácsolt dobogó, azóta számtalan láb tapodta
a korhadt deszkákat.
A közönség visszafojtott lélegzettel figyelte, amikor Urzate elfoglalta helyét az alvadt vér
pettyezte színpad jobb oldalán.
A legújabb áldozat fiatal fiú volt, még szakáll sem pelyhedzett az állán. Felvetett fejjel,
félelem nélkül vette szemügyre a vesztőhely köré gyűlt tömeget. Az embereket
feldühítette az ifjú viselkedése: rohadt gyümölcsök, tojások repültek az elítélt felé, majd
ezernyi torokból hangzottak fel a szidalmak.
 A városi tanács vezetője lépett az emelvényre, és feltartott kézzel csendet kért. A tömeg
kiáltásai elhaltak, de ez nem a pocakos, bársonyba öltözött férfinak volt köszönhető,
hanem a mögötte álló, barna kámzsája rejtekébe húzódó alaknak.
Gharr'Shiirah, a kígyópap.
Nem szólt semmit, csak szoborként állt a tanácsos mögött, de már a jelenléte elég volt
ahhoz, hogy elhaljon a szó az emberek ajkain.
- Ez a férfi, kinek neve Anton de Viseu, a legsúlyosabb bűnt követte el, amit el lehet
követni Mytheronban!
A tanácsos hangja erőteljes volt, és elfojtott érzelmektől rezgett.
Bizonyosan a tükör előtt gyakorolt! - futott át Urzate agyán, és az arca gúnyos vigyorba
torzult.
- Betört Salambar papjainak tornyába, és el akarta lopni szent ereklyénket, Sharlav
Szemét! Tettéért a halál túl enyhe büntetés, ám mi mégis kegyet gyakoroltunk vele
szemben, s megadjuk neki a lehetőséget, hogy könnyen és gyorsan távozzék a túlvilágra!
Ott majd elszámol tetteivel a Szent Kobra színe előtt!
A tömeg felrikoltott. Mindenkin úrrá lett a vérszomj, holtan akarták látni a
szentélygyalázót, nézni, ahogy gőzölgő vére a deszkákra fröccsen.
- Bakó, tedd a dolgodat! - intett színpadiasan a tanácsos, és Urzate előre lépett.
Két városi őr koszos zsákot húzott a halálraítélt fejére, összekötözték a kezét a háta
mögött, majd a színpad közepére vezették, és ott térdre kényszerítették.
- Elengedjük? - kérdezte a hóhért egyik segédje, miközben foghíjas vigyorát
rávillantotta. A fickó szemmel láthatóan örömmel tette a dolgát. Talán még a szolgálatát is
elcserélte azért, hogy itt lehessen.
- Ugye, nem fogsz megmozdulni? - hajolt közel a fiatal fiúhoz Urzate.
- Nem! - A hang tompán szűrődött át a vásznon, de nem érzett benne félelem.
A hóhér intett a városi őröknek, hogy lépjenek hátrébb, aztán az éles pengét az elítélt
tarkójához érintette. A mozdulat kettős célt szolgált. Egyrészt ekkor célozta be, hová is
kell majd sújtania, másrészt próbára tette áldozatát. Ha a fiatal fiú megrezzen a hideg vas
érintésétől, akkor Urzate visszaparancsolja a foghíjas vigyorú városi őrt, hogy a csuklójára
tekert szíjnál fogva tartsa vissza a halálraítéltet.
A fiatal fiú meg sem rezzent.
Jamir Urzate a magasba emelte kétélű pallosát. A téren összeverődött tömeg
lélegzetvisszafojtva várt. A hóhér ezt, az izgalommal teli várakozást kedvelte a leginkább.
A jobb válla fölött hátralendített pengével egy pillanatig ő volt élet és halál ura, ám miután
lecsapott, már csak a halálé. Urzatét most mégsem a szokásos felemelő érzés
környékezte: ehelyett szokatlan erősséggel tőrt rá a fejfájás. A koponyáját összetartó
abroncsok elpattantak, és a fájdalom bíbor ködbe burkolta az agyát. Szédült és émelygett,
a szeme előtt sötét karikák táncoltak, és a legszívesebben hagyta volna az egész kivégzést
a fenébe. Mégsem tehette meg. Erezte a pallos súlyát, azt, ahogy izmai megfeszülnek, és
tudta, hogy már nem bírja sokáig a fegyvert rezzenetlen kézzel a magasba tartani.
Átkozott fejfájás!
A széles penge ezüstösen fénylő ívet írt le a levegőben, és lecsapott!
A kiömlő vér vörösre festette a fegyver élét, és a tömeg felhördült. Egyedül Urzate látta,
hogy jócskán elméretezte a vágást: a pallos csupán megkarcolta a bőrt, mert valójában a
fegyver lapjával találta el a célpontként szolgáló nyakat.
- Bakó, fejezd be, amit elkezdtél! - szólt a tanácsos méltóságteljesnek szánt hangon, és
látszott rajta, hogy élvezi a tömeg figyelmét. Talán még örült is, hogy a színjátéknak nem
szakadt túl hamar vége.
A hóhér ismét a feje fölé emelte a pallost. Behunyta a szemét, aztán kinyitotta, de a
szédülés, ami rátört, nem akart csillapulni. Görcs rántotta össze a gyomrát, csomóba
gyűrte, kásává sajtolta, és Urzate majdnem felsikoltott a rátörő fájdalomtól. Életében
először dühből sújtott le áldozatára: minél hamarabb túl akart esni a dolgon.
Rosszul tette.
 Megint hibázott.
A második csapás erőteljesebb volt ugyan, de épp ezért még inkább elméretezett, és
kevésbé sikerült, mint az első: az elítélt nyakcsigolyái helyett annak jobb vállát zúzta
össze a pallos.
A fiatal fiú majdnem elvágódott az ütéstől, de aztán visszanyerte az egyensúlyát. Ott
térdepelt az emelvény közepén, és nem adta jelét fájdalmának, egy hang sem hagyta el
az ajkát.
- Vigyázz, szurtosképű! - suttogta Urzate felé a tanácsos eltorzult arccal. - Harmadikra
ne merj hibázni!
A hóhér legszívesebben a kezébe adta volna a pallosát, hogy fejezze be helyette a
munkát, ha annyira akarja, de inkább lenyelte a dühét, és megpróbált megnyugodni. Nem
szabad hibáznia. Ősi törvény szerint, ha az elítélt a harmadik sújtást is túléli, feloldozást
nyer bűnei alól. Urzate tudta, hogyha a fiú életben marad, az az ő hóhéri pályafutása, és
talán élete végét is jelenti. A városi tanácsosok őt hibáztatják majd, túl gyengének és túl
öregnek ítélik az ellátandó feladathoz. Semmi kétség, találnak majd mást a helyére, talán
éppen a foghíjas vigyorú városi őrt, aki ha vért lát, az ajkát rágja izgalmában.
Urzate szemügyre vette fegyverét. Vér fröccsent a markolatra, s a keze csúszott a
vércsatakos, izzadságfoltos bőrszíjakon. Gondosan a daróccsuhája szegélyébe törölte a
tenyerét, majd a pallos markolatát is, aztán felkészült a harmadik csapásra.
A tömeg érzelmei gyorsan változnak: az emberek máris szánni kezdték az elítéltet.
Elvétve néhány hang a fiú szabadon bocsátását követelte, mások pedig embertelennek
nyilvánították, hogy két csapással nem sikerült végezni a szerencsétlennel. A városlakók
többsége azonban némán figyelt.
A hóhér nagy levegőt vett, aztán a pallos hátralendült. Urzate ügyelt az egyensúlyra, és
megpróbált nem törődni a koponyáját darabokra hasító fájdalommal. Izmai pattanásig
feszültek, s érezte, hogy most tökéletesen felkészült, és nem fog hibázni.
A hóhér lesújtott.
A fénylő penge halálos körívet írt le a levegőben, és bizonyosan bevégzi dolgát, ha... Ha
az elítélt meg nem moccan. Nem a félelem miatt tehette, talán inkább azért, mert túl
hosszú idő telt el a második és a harmadik csapás között, vagy talán mert kezdett
kényelmetlenné válni a térdeplés a véráztatta, kemény deszkákon. A lényegen mindez
nem változtatott: a penge belehasított a nyak puha bőrébe, és felhasította azt, de a fejet
nem választotta el a testtől.
A halálraítéltet a földre taszította az ütés ereje, és a városi őröknek kellett odaugrani,
hogy visszakényszerítsék előző helyzetébe.
Az emberek felhördültek. Mindenki tudta, mit jelent, ha három csapással nem sikerül
végezni az elítélttel: szabadon kell bocsátani. Emberemlékezet óta, vagyis mióta Jamir volt
a hóhér, nem került sor efféle csúfságra.
A városi tanácsos verítékes homlokát törölgetve pillantott a kígyópap felé, mintha tőle
várna utasítást, hogy mit tegyen. Gharr'Shiirah azonban hallgatott. A pocakos férfi végül
kényszeredetten visszafordult, és intett a hóhérnak. A szentélygyalázónak nem jár
kegyelem. Sújts le rá még egyszer!
Ezt nem kellett volna mondania. A nézőközönség ugyan megszabadult már a rohadt
gyümölcsöktől, de könnyen talált mást helyette. A városlakók száradt kutyaszart, lyukas
cipőt, botokat, kődarabokat, és minden, a földön vagy a zsebükben talált mozdítható
tárgyat a sápadtan álldogáló tanácsos felé hajigáltak. A bársonyba öltözött páva a kezével
próbálta védeni magát, de ez hiábavaló erőfeszítés volt. A tanácsos végül értett a szóból.
- Anton de Viseu a bűnöd megbocsáthatatlan, de az ősi szokásoknak megfelelően
kegyelemben részesítelek! - hirdette ki sietve, aztán lesietett a dobogóról.
Urzate a kígyópap felé fordult, hogy lássa, ő vajon mit tesz ebben a helyzetben, de
Gharr'Shiirah-nak csak hűlt helyét szemrevételezhette. A hóhérnak fogalma sem volt,
hogy mikor és főleg hogyan, de a kígyópap egyszerűen eltűnt.
 A két városi őr megragadta az ájultnak tűnő elítélt kezét-lábát, és lecipelték a fiút a
dobogóról. A hóhér lehajtott fejjel követte őket, és már az sem lepte meg, hogy a lépcső
aljában Colonnais és katonái várták.
Az őrkapitány bemutatkozásképpen hátulról a térdhajlatába rúgott, s ettől Urzate
támasztékát vesztett toronyként dőlt el. Colonnais lehajolt, és a porban fekvő hóhér
képébe suttogta:
- Nem is tudod, majompofa, milyen rég várom ezt a pillanatot! - Aztán felegyenesedett,
és intett embereinek: -Vessétek tömlöcbe a rohadékot!

2.

CODRIC

Zuhogott.
Az eső előbb csak formátlan tócsákba gyűlt, amelyeket kikerült, vagy könnyedén
átugrott, de amint feltöltötte a szennyvízárkokat, a tócsák összefolytak és sebesen zubogó
mocsokfolyammá dagadtak, nyakig eláztatva a csizmáit. Halkan szitkozódott, elátkozva az
esőt, jobban zavarta azonban valami más: hosszú percek óta újra és újra a háta mögé
pislogott, mintha bizony látnia kellene ott valakit. Bárhová is nézett, az utca tökéletesen
kihalt volt, a megérzés azonban, hogy követik, mégsem hagyta nyugodni. A szemetelő eső
ólomszürke függönyt terített a házak közé, a beugrókban összecsomósodott a sötétség.
Ilyen helyeken bárki elbújhatott úgy, hogy észrevétlen maradjon; persze az is lehet, hogy
csak képzelődöm, dörmögte magában.
Jobbra fordult, szűk utcácskában szaporázta tovább a lépteit. Néha felbámult a feje
fölött cinkosán összeboruló bérházakra, de csak nedves égi áldást kapott az arcába.
Ilyenkor kedvtelve gondolt a gőzölgő fürdővízre, ami a fogadóban várja, és ez gyorsabb
tempóra ösztökélte.
Bőrig ázott, míg végre megállt a Délceg Kakas viharvert épülete előtt, ahol a párafoltos
ablakok mögül meleg, barátságos fény szivárgott ki az esőáztatta utcára. Miközben kirázta
a köpönyegébe ragadt víz nagy részét, körbejártatta pillantását a közelben düledező
házakon, de mivel semmi érdeklődésre számot tartó dolgot nem látott, meglökte a durva
faajtót, és belépett a fogadóba.
Néhány szemhunyással később odakint, a sötét falak tövében megmozdult valami, ami
egészen mostanáig egy szobor moccanatlan árnyékának látszott. Ez a valami most furcsán
billegő mozgással iramodott meg a Délceg Kakas felé, s amerre elhaladt, az
üvegkalitkában lobogó utcai lámpások félszegen elhalványultak, mintha csak készakarva
bújtatni akarnák a settenkedőt. Aztán amilyen váratlanul érkezett, oly' hirtelenséggel
olvadt bele a fogadó udvarát felfaló sötétségbe.

A Kakasban telt ház volt. Még a pincelépcsőn és az ablakokban is ültek, de némi

lökdösődés után kerített magának egy helyet a tűzhely mellett. Amíg átszelte a zsúfolásig
telt helyiséget, néhányan tüzetesebben szemügyre vették, a legtöbb vendég tekintete
azonban átsiklott felette. Aki viszont megnézte magának, fiatal, légiesen mozgó, nyurga
testalkatú férfit látott. Ruházata megkopott, az út porától megszürkült, de a felületes
személő így is láthatta, hogy valaha a legnemesebb anyagból készült, amire csak a
pénzesebb uraknak telik. A legtöbben talán vándor-nemesnek nézték, amolyan szerencse
lovagjának, aki elkótyavetyélte a vagyonát, és most városról-városra járva kísérti a
szerencséjét, amíg csak hitelezői megelégszenek családja puszta nevével, és beledugnak
némi kézpénzt az erszényébe. Aztán ha a hitelezők elfogynak, ez a ficsúr is hamar a
sikátorok mocskában találja magát, esetleg egy útszéli fán, ha önkezével köti fel magát,
gondolhatták.
A férfiölelést jól ismerő fehércselédek már több figyelmet szenteltek neki, mivel
meglátták a benne rejtőző oroszlánt: erős vállait, masszív, ruganyos járását, a szürke
szemek mélyén lobogó hidegtűz izzását. Elsőre talán az arcvonásait is megnyerőnek
találták, de a férfi szája szegletében ülő, örökösen gunyoros mosoly hamar lelohasztotta
az érdeklődésüket. Beképzelt nyápic! - súgtak össze mögötte, megvetően lebiggyesztve
ajkukat, és gyorsan hátat is fordítottak neki.
Azok a gonosztevők, akik zsákmányt láttak benne, szintén megbámulták: egy hozzá
hasonló, elkallódott ficsúr, aki haszontalanul járja a világot, mindig ígéretes prédának tűnt.
Az ilyen pojáca semmihez sem ért, legfeljebb a szoknyák és a boroskupák emelgetéséhez,
viszont az erszénye sohasem lapos. Másként fogalmazva: eszményi áldozat a maguk fajta
zsebtolvajoknak, torokmetszőknek.
Most is csak ilyenek szenteltek neki nagyobb figyelmet, de az idegen nem adta jelét,
hogy észrevette volna érdeklődésüket. Nem időzött sokáig a kandalló mellett, csak amíg át
nem melegítette elgémberedett ujjait, majd a söntéspulthoz lépett, ahol a fogadós -
pocakos, barátságtalan fickó - törölgetett egy söröskupát, valami iszonyatosan koszos
rongydarabbal.
- Mi kéne, he?
- Egy kupára való a legjobb borodból, aztán egy kiadós vacsora és egy szoba, ahol
megalhatok. A szoba az udvarra nézzen.
A fogadós fintorgott, mintha kutyaszarba tenyerelt volna.
- Vargas fogadójában semmit sem kapsz hitelre, idegen. Előre fizess, vagy hordd el
magad!
A férfi tekintete egy pillanatra elfelhősödött, aztán farkas módjára elvigyorodott.
Vargasnak lúdbőrös lett a háta ettől a vigyortól.
- Nesze, itt van. Tedd el! Egy aranyból mire futja? - A pénzérme alig koppant a pulton,
máris a fogadós lapátkezébe vándorolt.
- Egy egész hétig megszállhatsz nálam. Reggeli és vacsora, meg abrak a lovadnak. A
sör ingyen van, a többiért fizetned kell. Ha minden nap akarsz fürdővizet, napjában
egyszer, az további két ezüst lesz.
- Nincs lovam. A vacsorát a szobában fogyasztom el. Utána lefürdöm. Nesze, itt van
még két ezüst.
A fogadós szája széles vigyorra húzódott, látva, hogy ilyen balfácánra akadt, aki csak
úgy szórja az aranyat-ezüstöt. Biccentett, majd intett az egyik felszolgálónak, hogy kísérje
fel a szobákhoz a vendéget. Miután az idegen eltűnt a lépcsőfeljáróban, jókedvűen
megtapogatta a köpönyege zsebébe elrejtett pénzérméket, majd a földre sercintett.
Gyűlölte a hasonló ingyenélőket, akiket céltalanul sodor magával az élet De amíg van
mivel fizetniük, addig virágzik az üzlet is.
Gyorsan magához hívta Elizát, a legszemrevalóbb lányát. A fürdővízhez nő is dukál.
Eliza majd kiszedi a ficsúrból az utolsó garasokat is: ehhez nagyon ért. Ha valaki egyszer
megprütyköli, olyan nincs, hogy ne akarná még egyszer. Hát igen: igazi főnyeremény ez a
lány! Vargas mar előre dörzsölte a markát...

A lakószobák szintjén egyetlen fáklya lobogott rőt, egyre halványuló fénnyel.

Idegesítően nagy volt a csend. Ha akadt is más szállóvendég ezen a kora esti órán, még
bizonyára odalent múlatta az időt.
- Ez lesz az ön szobája, uram.
A férfi végigmérte a megszeppent arcú gyereket, aki le sem vette a pillantását az övén
himbálózó fattyúkardról. Megborzolta a kölyök üstökét, majd a kezébe nyomott pár
rézgarast. Aztán gondolt egyet, és elővont az erszényéből egy ezüsttallért.
 - Jó füled van-e, fiam?
A kölyök elkerekedő szemekkel bámulta a pénzérmét.
- Ööö, persze. Mindenre, amit csak hallania kell. Gozdti megbízható. Nagyon is az.
- Akkor légy figyelmes, Gozdti! Ha valaki érdeklődik utánam, szólj rögvest! Ha ügyes
vagy, többet is kaphatsz belőle. Nesze, tedd el!
A felszolgálófiú azonnal zsebre vágta szerzeményét, majd szemét lesütve sietősen
elhátrált, mintha attól félne, az idegen esetleg meggondolja magát.
- Úgy lesz, uram.
- No, eridj!
A férfi magára maradt gondolataival, amelyek újra és újra visszakalandoztak a sötét
utcára, s az utána lopakodó láthatatlan vagy képzelt alakra. Valami nyomasztotta a lelke
legmélyén, de nem tudta volna megmondani, pontosan mi az.
Miután betolta maga mögött az ajtót, hosszasan elpiszmogott a gyertyákkal, de végül
apró, barátságos fénylángok haraptak bele a sötétségbe. Ledobta magát az ócska
heverőre, s nagyot húzott az asztalra helyezett kancsóból. A víz friss volt, kellemesen
hűsítette a torkát.
- Túl korán fekssszel, fra Codric!
A kupa csörömpölve a földre hullott, a lovag kezében pedig varázslatos gyorsasággal ott
termett a kard. Az idegen a szoba ablak felőli sarkában állt, a zárt paletták előtt, hátát
hanyagul a falnak vetve. Valószínűleg kezdettől fogva itt lapult a szobában. Hogyhogy nem
vette észre?
Eltartott egy percig, amíg a dergán kényszeredetten felfogta, kivel is van dolga. Fagyos
merevséggel villogó hüllőszemek, nyálkától csillogó, pikkelyes bőr, karmos végű ujjak:
- Salambar papja! Egy átkozott kígyópap! - Fenyegetően felmordult. Mégis nehéz volt
palástolnia, hogy szíve a torkában dobog: mindenki rettegett Salambar papjainak
hatalmától, akik sötét mágiájukkal egész Mytheront a kezükben tartották.
- Mit akarsz tőlem, szörnyeteg?
- Nyugalom fiacskám, nyugalom! Ne olyan hevessszen! Ssssssz... Jól meg fogjuk érteni
egymást.
A dergán lazított valamit a fegyver fogásán, de továbbra sem vette le tekintetét a
Kígyóról. Arcára jól láthatóan kiült az undor.
- Semmi dolgom veled! Nincs annyi pénz, amennyiért szóba állnék egy ilyen
torzszülöttel.
A kígyópap hüllőszeme most határozottan fenyegetőbbnek tűnt, mint az előbb.
- Jól vigyásssszzz, mit beszélsz! Üzletet ajánlok neked, de ha feldühítesssz, hamar meg
fogod bánni! Hamarább, mint azt gondolnád. Érzem a szagodon, hogy félsz tőlem, ne is
tagadd! És ezt, okosan teszed... ssszzz...
A lény időnként kiöltötte a nyelvét, habár a dergán úgy hallotta, Salambar papjai
emberek módjára is képesek beszélni. Amikor nem sziszegett, mélyről jövő, öblös
hangjába furcsa, fojtott recsegés vegyült: olyan volt, mintha egy átszúrt torkú ember
próbálna megszólalni.
- Mondd hát, mit akarsz! De jobb, ha tudod: kevés időm van a magadfajtára.
Salambar papja szétnyitotta ajkát, kiöltve azt a hosszú, villás végű húsdarabot, ami a
nyelve volt. Talán nevetett.
- Úgy hallottam, kiválóan forgatod a kardodat, dergán.
- Ahhoz talán elég jól, hogy ne egy sikátorban végezzem.
- Igen. Bár még semmi sem lehetetlen, sszzz... ssszz - vicsorgott a lény, és az ember
elfelhősödő homloka láthatóan elégedettséggel töltötte el. - Azt is mondják rólad, hogy
csillogó aranyakért mindenre kapható vagy. És jól végzed el a rád bízott munkát. Igaz-e
ez?
- Meglehet. De nagyon megválogatom a megbízóimat. Ahogy a munkát is. Úgyhogy, ha
valami ocsmányságon töröd a fejedet, jobb, ha elfelejtesz és...
 - Megállj, tscsak ne olyan hevesen! - A kígyópap lustán ellökte magát a faltól. Ahogy
mozdult, mellkasán szétnyílt az éjszínű palást, s a gyertyalángok fénye nyálkás, csupasz
bőrfelületen csillant. - Semmi olyat nem kérek tőled, amitől megbotránkoznál. Bár lehet,
hogy a te fekete lelkednek nem is tudnék olyat mondani...
- Kezdesz untatni. Bökd ki végre, mit forgatsz a fejedben!
- Merész vagy. Vagy inkább bolond. Igen, inkább bolond. De éppen ez kell nekem! A
csaragi márványbányában csak az őrültek és a bolondok maradhatnak életben.
Codric rosszat szimatolt.
A kígyópap kényelembe helyezkedett a szoba egyetlen székén, és tovább beszélt.
- Menj el a csaragi bányába, és keress meg egy embert: a neve Arangas di Moreguard!
Drén nemes ember; magabiztos, tiszteletet parancsoló. És persze dölyfös, mint minden
drén. Keresd meg és barátkozz össssze vele! Légy te a jobb keze! Intézd úgy, hogy a
barátságába fogadjon! Esssz nagyon fontos. Ha a bizalmába fogadott, szöktesd meg! Ha
kijutottatok, hagyd, hogy Arangas vezessen! Neked csak annyi a dolgot, hogy kövesd őt...
Valószínű, hogy valakik majd az életére törnek. Neked az lesz a dolgod, hogy megvédd őt!
Semmiképpen nem halhat meg! Egy életbevágóan fontos dolgot kell véghez vinnie, hogy
mit, azt ne firtasd! Arról nincs információnk, hol kell a kötelességét teljesítenie, de essssz
ne is érdekeljen! Csak kövesd, mintha az árnyéka lennél! Olyan helyre fog elvezetni, ahol
garmadában állnak a különféle drágaságok: kincsek, amelyek egy életre gazdaggá
tehetnek!... És mi is ott leszünk majd, ha eljön az ideje, és a szolgálataidért busásan
megjutalmazunk. Hatalmunkban áll, hogy a kincseken kívül mással is a kedvedben
járjunk: szinte bármit kérhetsz, amit csak akarsz.
- Várj csak! Haladjunk szépen sorjában. Ha jól tudom, a márványbányába csak azokat
dugják be, akik valami égbekiáltó gaztettet követtek el. Én miként kerülök be oda?
- Használd a fantáziádat, lovag! Mi sem egyszerűbb: rátámadsz Salambar papjaira. Nem
ölöd meg őket, csak rájuk ijesztesz. Már ez is éppen elég ahhoz, hogy kényszermunkára
ítéljenek. Jó esetben: rosszabb esetben a fejednek is búcsút inthetsz...
A kígyóképű gurgulázó hangon kacagott, Codric viszont elröhögte magát.
- Hogy én megtámadom Salambar papjait? Ez több mint nevetséges. Őrültség lenne!...
Mármint... úgy értem, ha többen lennének, őrültség lenne. Egy tucat kígyópap még nekem
is kemény ellenfél.
Salambar papja megmosolyogta a lovag elszólását, de szóvá nem tette.
- Csak hárman lennének, és én úgy intézem, hogy megkíméljék az életedet. Te pedig a
bányába kerülsz, nem pedig a bakó elé. Gharr'Shiirah erre a szavát adja. Így már elég
méltányosan hangzik?
- Mit számít nekem egy hazug nyelvű kígyó szava? - fakadt ki dühösen Codric, és
közben eltűnődött, vajon sikerülne-e meglepnie a hüllőlényt. Elég lenne egy kiszámított,
villámgyors lendítés, és felnyársalhatná a kardja végére. Elég közel van ahhoz, hogy
megtegye. Biztos van nála néhány értékes holmi is. De mi történik, ha rajtaveszt? Még a
nyakába csődítené a város összes dögjét!... Elvetette az őrült tervet, de a gondolat nem
hagyta nyugodni: miért pont én?
Látva a dergán habozását, Gharr'Shiirah még hozzátette.
- Sssszzz... No jó. Nem kellenek nekünk Salambar szentségesss papjai. Megteszi akár a
fogadós is. Vagy akár a lánya, az az Eliza. Neked való fajta, és ha jól sejtem, Vargas
rövidesen hozzád szalajtja. Egy hevessssz ölelkezés, és ropp... Máris megvan az áldozat.
Codric úgy nézett a hüllőre, mint akinek felfordult a gyomra.
- Úgy hiszem, elszámítottad magad. Nem gyilkos vagyok, hanem egyszerű zsoldos.
Abból viszont a válogatósabb fajta.
- Az én mércém szerint a kettő között nincs lényeges különbség. De belátom persssze;
más terveid vannak vele. Megértem.
- Eh! - Codric legyintett. Hiszen még nem is látta azt az Elizát.... - Felbérelhetnél valaki
mást. Ehhez a feladathoz elég lenne egy jó képességű tolvaj. Azok szívósak, mint a
görény. És ragaszkodóak, főként, ha sokat markolnak a végén. De egy tehetséges színész
is megtenné, aki jól bírja a szenvedést. Vagy bárki. Miért kellek neked pont én?
- Azért, mert drén vér folyik az ereidben. Csak rád kell nézni. A származásod az
árulód... és a mi sikerünk záloga is egyben. Felettébb ritka mifelénk a fajtád; felettébb.
Éppen ezért van szükségünk rád, hogy Moreguard a bizalmába fogadjon. Ha valakinek
sikerülhet ez, hát akkor te vagy az!... Gondolkodj! Drén mivoltod sokszor bajba kevert,
igazam van? Most itt a lehetőség, hogy fordíts a sorsod irányán. Most a származásod az
előnyödre válhat. Gazdagabb lehetsz, mint azt képzeled!
- Csak fele részben vagyok drén. - Codric igyekezett húzni az időt. A pap igazat beszélt.
De akkor is: mi előnye származhat ebből az egész, sötét ügyből? Megbízhat-e a
Kígyókban? Valószínűtlennek tűnt. - Gondolkodnom kell. Ha Csarag bányáira gondolok,
elfog a hányinger. Okádnivalóan rossz híre van.
- Ez így is van. De te túl fogod élni. Ssszívós vagy. Ezért kellesz nekünk... Sssszzz... És
mert drén vagy. Arangas is drén, és egyedül van. Nagyon nagy szüksége van egy drén
szövetségesre, akinek kiöntheti a szívét, akivel megoszthatja a gondolatait.
- Valamiért nagyon fontos nektek ez az ember. Miért nem faggatjátok ki? Hiszen
megtehetnétek.
- Óh, nem. Már megtették mások, és képtelenség megtörni. Nekünk sincs meg hozzá a
hatalmunk. Elégedj meg ennyivel!
Codric hosszasan merengett.
- Sokba fog ez kerülni nektek... Persze, csak feltételesen mondom. Nem túl vonzóak a
lehetőségek: túl nagy a kockázat.
- Khm. Bármennyit kérhetsz, megkapod.
- Ez máris gyanús - villant ravaszul a dergán szeme.
- Nekünk sokat megér ez az ügy. Éssszz... van még valami apróság is. - A kígyólény
előhalászott egy karperecet, amit megvillantott a lovag gyanakvó tekintete előtt. - Ezt
mindvégig viselned kell. Biztosíték ahhoz, hogy ne a magad feje után menj! Essz hogy
kellően motivált legyél. Ugye, érted, mire gondolok?
Codric dühösen felhördült.
- Hát persze... Nem üzletelünk. Mindenféle varázsholmit nem aggatok csak úgy
magamra. Ki tudja: még megátkozol, vagy valamiféle rontást bocsátasz rám. Esetleg
magam is gyíkká változok idővel. Azt mondom, felejtsük el ezt a találkozást!
- Jól gondold meg, mielőtt kimondod a végső szót! Meglehet, elsőre talán soknak tűnik,
amit kérek, de mondom: bármit megadunk neked, ha sikerrel jársz. Bármit... Ssszzz...
Persze, azért királyságot nem tudunk adni a kezedbe... Talán majd csak idővel...
- Felettébb mókás - gúnyolódott a lovag, mégis kezébe vette az ékszert, és értő
szemmel megforgatta. A súlya vagy tíz, tizenkét ezüstöt nyomhatott, ekképpen nem volt
értéktelennek tekinthető. Mégis, jóval többre számított; elvégre Salambar papjai
mérhetetlenül gazdagok. Igaz, az ékszert néhány furcsa rovás is díszítette, ami
valószínűleg felkeltené egy mágiatudó érdeklődését. Igen: lehet, hogy egy mágiatudó
tízszeres árat is megadna érte. Ez azonban, még mindig túl kevés...
- Mit tud ez a karpánt? Túl egyszerűnek tűnik. Gharr'Shiirah ravaszul pislogott nagy
hüllőszemével.
- Az egyszerű dolgok a legtöbbször sokkal értékesebbek, mint agyondíszített társaik. De
ez esetben valóban egy közönséges tárgyról van szó. Közönséges Salambar papjainak, te
viszont később ennek is nagy hasznát veheted. Akinek odaajándékozod, többé nem tud
elrejtőzni előled: a karpánt mindig megmutatja neked, hol tartózkodik éppen. Ennyit tud,
nem többet.
- Semmi többet? Nehéz elhinni.
- No jó. A gondolataid egy részét is érzékelni tudjuk. De tényleg csak ennyi. Ez utóbbi
azért kell, hogy tudjuk, mikor térsz le az általunk helyesnek vélt útról. Azaz, mikor
szándékozol letérni arról...
 Mert? Mi lesz akkor? Codric idegesen forgatta ujjai között az ékszert. Szeretett volna
belelátni a hüllő fejébe; akár úgy is, hogy szétloccsantja, mint valami túlérett tököt.
- Ám legyen - vágta rá aztán, hosszas gondolkodás után. - Tegyünk hát máris egy
próbát a szavahihetőségedről. A fele jutalmat előre kérem, biztosítéknak. Ezerötszáz
aranyat, itt és most. Ez neked nem okozhat gondot.
- Ugyan már. Még ha oda is adnám? A bányában mire mennél egy ekkora vagyonnal?
Sssszzzz...
- Minek vinném a bányába? Elrejtem. Van pár biztos helyem, ahol senki sem akadhat rá.
Legfeljebb csak a magadfajta.
- Feleslegesen aggódsz. Nem szokásom alkudni, így hát megkapod egyben a háromezer
aranyat. De nem itt és nem most. De lásd, hogy nem akarlak megtéveszteni: itt van előre
háromszáz aranydukát. Ssse több, ssse kevesebb. Elégedj meg ennyivel: ez is egy
vagyon, a magadfajta rablónak... Ssszzzz, sssszzz. És ha jól végzed a munkád, még
tízszer ennyit kapsz, csak hogy elégedett legyél. És egy rézgarassal sem többet. Nekem
ennyit ér meg ez az üzlet.
Codric eltűnődött a hallottakon. Legszívesebben átdöfte volna a pillantásával Salambar
papját, de háromszáz arany mégiscsak tekintélyes összeg! Jóval nagyobb, mint amit egész
számkivetése alatt összeszedett-rabolt az elmúlt öt év során. Ha jól gazdálkodik vele,
hosszú ideig nem lesz gondja a megélhetésre. El kell fogadnia: többet úgysem tudna
kierőszakolni ebből a kígyódémonból, legfeljebb csak kevesebbet kapna, amennyire gőgös
és sértődékeny a fajtájuk. És a végén ráadásul mesés háromezer arannyal lesz
gazdagabb. Hihetetlennek tűnt, hogy mindezért csupán néhány torkot kell elvágnia.
Kurtán biccentett a kígyópap felé, a felé nyújtott erszényt pedig gyorsan a zakója
belsejébe tömte. A melléhez simuló szerzemény hirtelen még merészebbé tette; vakmerőn
megragadta Salambar papjának pikkelyes végtagját, közelebb vonta magához, és a
képébe sziszegte:
- Megegyeztünk, Kígyó. De ha átversz, nincs olyan isten vagy démon, aki képes lenne
megvédeni a bosszúmtól. Ezt jól jegyezd meg!
Gharr'Shiirah pikkelyes ujjai görcsösen ökölbe szorultak. Most először iszonyú harag
gomolygott elő a hüllőszemek mélyéről, s ez a láthatatlan erőnlét légkalapácsként sújtotta
mellbe Codricot, aki egyensúlyát veszítve hátrébb tántorodott. A hüllő szeme hipnotikus
erővel kötötte gúzsba a lovag akaratát.
- Gharr'Shiirah, Salambar Első Thunja mindig állja a szavát. Viszont gyűlöli, ha
megfenyegetik. Meg ne próbáld még egyszer, ha élni akarsz!
A delejes erő, ami vastag kötélként feszült meg a torkán, csak lassan, nagyon lassan
engedett a szorításból. Mire eltűntek a szeme előtt ugrándozó szikrák, és újra lélegzethez
jutott, Salambar papja már nem volt a szobában. A karperec magányosan csillogott a
szoba közepén gubbasztó asztalkán.
Kopogtak.
A dergán sietősen zsebébe csúsztatta az asztalon heverő karpántot, csak aztán lépett az
ajtóhoz.
- Ki vagy, és mit akarsz? - Saját maga is meglepődött, milyen rekedt, erőtlen a hangja.
- A nevem Eliza, uram. Vargas lánya vagyok. Előkészítettük a fürdővizét. Ha megengedi,
odakísérem önt.
- Helyes. Rögvest megyek.
Codric pár pillanatig tanácstalanul állt, és azon tűnődött, vajon mitévő legyen a
karpereccel és az erszénnyel. Aztán kilépett az ajtón, mindkét szerzeményét magánál
tartva.
Eliza vonzó, fiatal teremtés volt, beszédesen tüzes tekintettel és kellemesen formás
idomokkal. Az arca kevésbé volt ugyan tetszetős, Codric inkább csak „érdekesnek”
minősítette volna, de testének több része sokat ígért a mai éjszakára.
- Máris indulhatunk, hölgyem. Ha nem okoz gondot, a fegyvert is magamnál tartom -
csapkodta meg kardja markolatát.
 Eliza elmosolyodott, és volt ebben a mosolyban valami, ami a prédáját becserkésző
vadmacskát juttatta a férfi eszébe. A lány készségesen meghajolt előtte, s közben pántos
blúza - hogy-hogy nem - még többet megmutatott keményen duzzadó kebleiből.
- Egy férfi mindig legyen tettre kész, lovag uram - búgta, s közben szeme sarkából
bámult fel Codricra. - Főként, ami a fegyvere forgatását illeti.
- Csalfa a nézésed, te lány!
- Csalfa az, aki hasonló megjegyzést tesz egy hozzám hasonlóan erkölcsös leányra -
vágott vissza amaz, de melegbarna szeme dévajul mosolygott közben. A lovag jókedvűen
felmordult.
- Nos, meglátjuk, hogy csak szájhős vagy-e, avagy valóban szakértője lennél a
lovagok... khm, fegyverzetének. Szóval rám fér a forró fürdő, és hasznát veszem aa... a
segítségednek.
- Már ha ott maradok, és segédkezek kegyelmednek.
- De hát miért ne maradnál ott?
Eliza felkacagott.
- Oh, igaz is. Hát miért is ne? Talán van az úrnak olyan fegyvere is, amivel még senkinél
sem találkoztam.
- Az bíz' megeshet - válaszolta Codric, de magában még hozzátette: bár, az apád ravasz
képét és a te hamis nézésedet alapul véve, ennek az esélye szinte elenyésző. -Nos,
menjünk hát, mielőtt kihűlne az a bizonyos... kád.
- Nem hűl az ki olyan hamar, nagyságos úr. Majd meglássa.
- Igen. Egészen biztos vagyok benne, hogy meg fogom látni...

3.

Találkozás

Urzate kezét-lábát a hideg falhoz láncolták az őrök, aztán magára hagyták. A hóhér
próbaképpen megcsörgette a csuklóját lehúzó nehéz vasakat, de a karpántokat frissen
olajozták, és egy rozsdafolt sem látszott rajtuk, a láncszemeket pedig ujjnyi vastag acélból
kovácsolták, csak felhevítve lehetett volna meghajlítani, vagy szétszakítani őket.
Megvizsgálta a falba ágyazott csapokat is, de hiába feszegette azokat, meg sem
moccantak: jól befalazták mindkettőt. Urzate végül kimerülten a köveknek vetette a hátát,
és várt. Mást úgysem tehetett.
A furcsa, szédülésszerű érzés nem akart elmúlni. A feje nehéz volt, a gondolatai
zavarosak. Amikor meg akart ragadni egy képet vagy emléket, az sikamlós halként
kicsúszott a markából, és nem hagyott mást maga után, csak szürke kavargást. A hóhér
mégis megpróbált gondolkodni, és lassan, lépésről-lépésre sikerült összeillesztenie a
gondolatszilánkokat. Tudta, hogy a váratlanul rátört fejfájás nem természetes, és most
már azt is sejtette, hogy mi válthatta ki.
A lány... Tegnap este a fogadóban... Ő tehetett valamit a poharába. A sör furcsa ízű
volt: már akkor is érezte, mégis megitta. Vagy csak magát csapja be ezzel? Kibúvót keres,
mert nem bírja elviselni a szégyent? Mást hibáztat önmaga helyett?
Urzate biztos volt abban, hogy nem téved. Islana felbukkanása nem lehetett véletlen. A
lány bizonyára tudott arról, hogy a szentélygyalázót... nem emlékezett a nevére... elfogták
a kígyópapok, és meg akarta akadályozni a kivégzést. Sikerült neki, és ebben Urzate
ugyanolyan vétkes volt, mint ö. Elvakította a lány szépsége, és jámbor birkaként besétált
a csapdába! Hah! Milyen ostoba volt! Hogy nevethet most rajta Islana! Ó, a nyomorult
némber!
- Miért csikorgatod a fogad, majompofa?
A hóhér felnézett, és látta, hogy a rácsokon túl Colonnais kapitány áll. Az őrparancsnok
intett a mögötte álló foglárnak, aki hajlongva kereste a megfelelő kulcsot az övén függő
karikán, majd amikor megtalálta azt, a zárba illesztette. Halk kattanás hallatszott, és az
ajtó kitárult.
- Zárd be mögöttem! - vetette hátra a válla fölött Colonnais, és belépett a cellába. - Ha
ordítást hallasz, ne törődj vele! Majd szólítalak, ha végeztem.
- Ahogy kívánja, kapitány! - bólintott a foglár, és miután elfordította a kulcsot,
hajlongva elsántikált a lépcsősor aljánál felállított asztala felé.
A folyosón, a falikarokban lobogó fáklyák hátulról világították meg a medvetermetű
őrparancsnok alakját, és a férfi amorf árnyéka a fogoly mellett vetült a falra. Colonnais
nyaka rövid volt és vaskos, ezért a két kerek, sötét folt egybeforrt, mintha a feje a
törzséből nőtt volna ki.
A kapitány olyan közel lépett a fogolyhoz, hogy az arcán tisztán kirajzolódott a szemétől
az álláig húzódó forradás vöröslő nyoma. Kard metszhetett a bőrébe, és a nem túl mély
sebet olyan kontár módon varrták össze, hogy a heg megmaradt.
- A sors fintora lett volna, majompofa, ha a mai hibádért halálra ítélnek. Ó, a hóhért
nyakazzák! Szép látvány lett volna. Mondom, volna, mert a városi tanács
megkegyelmezett neked. Nagyobb hasznodat veszik a márványbányában!
Colonnais durván felröhögött, mintha ez lenne a legmulatságosabb történet, amit valaha
hallott.
Urzate nem szólt, csak némán bámulta az előtte tornyosuló alakot. Nem gondolta, hogy
a kapitány ennyire gyűlöli őt. Fogalma sem volt, mivel érdemelte ki az utálatát, hiszen
amennyire tudta, soha nem ártott neki. Eleinte még beszéltek egymással - a kapitány azt
akarta tudni, mit érez ő akkor, amikor lecsap a pallossal -, de miután Urzate a munkáját
illetően nem volt túl szószátyár, ennek folytán Colonnais közlései hamarosan csak az
elvégzendő feladatra korlátozódtak.
- Meg sem kérded, miért jöttem? - tolta közelebb az arcát a kapitány, és ekkor a hóhér
megérezte a leheletében a gabonapálinka erjedt bűzét.
- Miért jöttél?
- Azért, hogy elbúcsúzzak tőled - válaszolt vigyorogva Colonnais, és az övén lógó
bőrerszénybe túrt. - Holnaptól nem látom többet azt az ocsmány pofádat, ezért
szeretném, ha megfelelőképpen emlékeznél rám.
A kapitány egy pár kesztyűt húzott elő, és egymás után, óvatosan a cserzett bőrbe
bújtatta az ujjait. Elővigyázatossága indokolt volt, mert a kesztyű kézfejet burkoló részét,
egészen az ujjbegyekig, szögekkel verték ki. A csillogó szegecsek tövénél a bőr
sötétbarnává színeződött a beleivódott vérfoltok miatt.
- Ma este üvölteni fogsz! - jósolta Colonnais, és teljes erőből behúzott egyet a hóhérnak.
A fémszegek feltépték Urzate bőrét, és vér öntötte el az arcát. Számíthatott volna rá,
mégis meglepte a támadás. Első dühében megindult előre, hogy megfojtsa a kapitányt, de
a lánc visszarántotta, és majdnem kificamodott a karja. Colonnais ekkor ütötte meg
másodszor.
A hóhér tétován felemelte a kezét, hogy védje a fejét, erre kapott egy irtózatosat a
gyomrába. Aztán amikor összegörnyedt, felütés jött, ami majdnem eltörte az orrcsontját.
Urzate felnyögött.
Nem akart örömet szerezni a kapitánynak, de amikor a homlokából ömlő vértől félig
vakon a falnak tántorodott, úgy gondolta, hamarabb szabadul, ha megfeledkezik a
büszkeségéről. Ha összeszorítja a fogát, és tűr, akkor Colonnais halálra veri, ha viszont
megadja neki az örömet, hogy megtörni látja, akkor egyszer talán még visszaadhatja a
kölcsönt.
 Urzate kiáltott és üvöltött, hörgött és nyüszített, a kapitány mégsem hagyta abba az
ütlegelését. Módszeresen verte áldozatát, lélektelen egyhangúsággal sújtott le újra és
újra. A hóhér egy ideig számolta az ütéseket és rúgásokat, de valahol kéttucat tájékán
elvétette a számolást. Aztán már csak az arcába, oldalába, gyomrába hasító fájdalomra
emlékezett. Aztán már arra sem...

Codric mélyen beszippantotta a hűs éjszakai levegőt, ami felkúszott az ujjasa szárán, és
lúdbőrösre fagyasztotta hátán a bőrt. A fogadó udvarán állt, behúzódva az árnyékszéknél
megülő sötétségbe, és már jó ideje a csillagokkal telehintett égboltot bámulta. A fürdő
fülledt levegője után kedvére való volt ez a felfrissülés, de felidézve Eliza meggyízű ajkait,
mégis inkább visszakívánkozott a lány karjai közé. Vagy ha oda nem is lesz még egyszer
bejárása a mai éjszakára, a szoba melege jól esne; teljesen átfagyott idekint.
Ahogy átvágott az udvaron az ajtó felé, a szitáló köd mohón körbenyalábolta és
csomóssá sűrűsödött körülötte. Az éjszaka megtelt élettel teli lüktetéssel, és a lábainál
úszkáló ködkígyók mintha figyelmeztetni akarták volna valami láthatatlan veszedelemre.
Vigyássszzz, vigyássszz! -súgták, és szinte hallani vélte a fagyos nyelvek szisszenését.
Kígyók...
Újból rátört az a megfoghatatlan balsejtelem, amit már a fogadóba érkezése előtt is
érzett. Nyomasztó súlya most szinte elviselhetetlen volt, ezért...
- Ne siess úgy, barátocskám! Nincs itt senki, aki elől el kell szaladnod. Maradj csak,
beszélni támadt kedvem.
Az udvart betöltő feketeségből három tagbaszakadt férfi lépett elő. Közrefogták, és
barátságtalan arccal méregették. Kezüket az övükön nyugtatták, tőrük vagy kardjuk
mellett. A fogadó ajtaja elérhetetlen messzeségbe került.
- Most nincs kedvem társalogni. Legfeljebb asztalnál, egy jó bor mellett.
- Mért? A drének isznak is valamit? Halljátok, fiúk? Eddig úgy tudtam, az ilyenek a saját
szarukon élnek; nem is kell nekik más. A büszkeségük jól lakatja őket.
- Elég legyen! Nem vagyok drén. Ha az lennék, most kivágnám a mocskos nyelvedet.
- No lám. Mégiscsak kiderül, hogy drén. Mert hogy ki akarod vágni, ugye? - A
legközelebb álló fickó, aki a banda vezetőjének tűnt, durván felröhögött. - Nesze. Itt van
egy kés. Próbáld meg vele! Nosza, rajta!
A rókaképű alak kezében nagy hirtelen megvillant egy tőr, amit készségesen a dergán
felé nyújtott. Codric figyelmét nem kerülte el, hogy másik két támadója megfeszül, és
ujjaik óvatosan az oldalukra aggatott fegyverek felé araszolnak. Nem akart bajba
keveredni. Miért is akarnék, gondolta. Ám ezek itt mindenáron a halálukat akarják...
Furcsa bizsergést érzett a kezében, és ez a bizsergés átterjedt a mellkasára, majd ott
megszorult a szíve körül. Érezte, amint agyába szökik a vér, és hogy szaporábban veszi a
levegőt; nagy önuralmába telt, hogy ne nyúljon a kardja markolata után.
- Tedd el azt a tőrt! Megbeszéljük odabent.
- Félsz mi? Beszartál, drén? Igen: ide érzem.
A felkínált tőr váratlanul megpördült, ahogy a bandavezér ujjai fogást váltottak rajta, és
fémes villanással szökkent Codric gyomra felé.
A dergán számított a támadásra: testsúlyát áthelyezve fürgén kifordult a döfés útjából,
és a visszafelé lendülő kar után kapott. Meg is ragadta, támadója azonban gyakorlott
mozdulattal kisiklott a szorítófogásból: testsúlyához mérten meglepő gyorsasággal
eltáncolt, miközben két társa előrelendült. Kirántotta a kardját, s ezzel a mozdulattal
egyikük tőrét félreütötte, majd egy váratlan fordítással végigvágott a másikon. Szövet és
hús szakadt: támadója sebzett vadként felnyüszített, ahogy a gyorsan villanó penge
beleszaladt a mellkasába: most egy darabig nyugta lesz tőle.
Eközben a bandavezér fürgén a hátába került, és megmártotta benne a tőrét. A fickó
meglepődött, amikor csak a széthasadó bőrmellény zaját hallotta, majd mindjárt ezután a
sodronyingen elcsúszó acél fémes sírását. Codric kihasználta a másik döbbenetét, és azt,
hogy alábecsülték: kardot markoló keze nagy ívben hátralendült, és még be is érte a
hátrálót: csak annyit lehetett látni, hogy a nagyhangú melák ujjai közül kifordul a tőr,
mindkét kezével a szájához kap, ujjait elönti a vér, majd fájdalmas hörgéssel a földre
roskad.
A másik két fickó, látva a vezér elestét, nem menekült el, inkább vérszemet kapott. Az
támadott elsőként, akit már megsebzett - talán fűtötte a bosszúvágy, vagy a fájdalom
vette el az eszét -, s kardjával lendületesen felé döfött. Ő kirobbanó lendülettel félrecsapta
az arca felé szúró acélhegyet, majd megállíthatatlanul előre tört: láthatatlan indulat
hajtotta-űzte neki a másiknak, amit egyetlen parancs szított: Ölj! Ölj! ÖLJ! Nem tudott
ellenállni az agya legmélyén lüktető akaratnak.
Ellenfele meghátrált, szinte már kétrét görnyedt a forgószélszerű csapások alatt,
amelyek szünet nélkül ostromolták. Egyetlen rosszul kiszámított mozdulat választotta el a
haláltól.
A gazember társa, látva a másik szorult helyzetét, dobótőrt ragadott. Későn: a falnak
szorított férfi kezében kettétört a halántékához emelt acél, Codric tovább szaladó kardja
pedig az orráig hatolva félbevágta a fejét. A fegyver beszorult a megrepedt
koponyacsonkba: Codric mély torokhangon felbődült, és a földre vetette magát. A hajítótőr
elzúgott a füle mellett és nekikoppant a kőfalnak, ártalmatlanul a földre hullva. Nyomban
felragadta a fegyvert, hogy a gazdája ellen fordítsa, de amaz szélsebesen kereket oldott:
szabályosan kidöntötte a fogadó udvarát határoló deszkakerítés egy darabját, és a
roncsokon átugorva beleveszett az éjszakába.
Codric magára maradt vérgőzös gondolataival. Nekivetette hátát a falnak, és
értetlenkedve bámulta a csuklóját. Azt a helyet, ahová nem sokkal ezelőtt a kígyópap
karkötőjét felcsatolta. A karkötő hihetetlen módon eltűnt. Azaz, mivel ki tudta tapintani a
fémdarab széleit, úgy tűnt, belerágta magát a húsába. Képtelenség! A felületes szemlélő
talán sohasem venné észre, hogy ott van a bőre alatt, de ő jól érezte a csontjára tapadó
fém hideg szorítását.
- Átkozott Gharr'Shiirah! - formálták ajkai a halk szavakat. Keserű gombócot érzett a
torkában, ahogy tekintetével áldozatait szemlélte. Ölt már embert, nem is egyet; a
legelsőt számon tartotta, de a többinek a számát sem tudta.
Ahány ütközetet zsoldosként megjárt, az lett volna kész csoda, ha nem tapadna vér a
kezéhez. És csatában nem számolja az ember, hányan maradnak utána holtan. Az ott,
egészen más.
Nem sokáig emészthette magát a történteken. Salambar papja gondoskodott arról, hogy
betartsa a megállapodás rá eső részét. Mert kétsége sem volt afelől, hogy a színjáték
bábuit, akik valószínűleg nem is tudták, mire vállalkoztak, a kígyópap mozgatta.
A fogadó hátsó ajtaján kiözönlöttek a városi őrség katonái, és pillanatok alatt
ellenőrzésük alá vonták az udvart. Valószínűleg mások is meghallották a küzdelem zajait,
s most a katonák árnyékában ezek is az udvarra merészkedtek. Fél szemmel látta, hogy
Eliza és a kölyök is köztük van: semmiféle szánakozást nem látott az arcukon. Miért is
látnék? - Savanyúan elmosolyodott.
- Felállni!
Szigorú, kérlelhetetlen pillantás szegeződött rá, ahogy a fölébe magasodó tisztre nézett.
Feltápászkodott, bár úgy érezte, ólomból vannak a végtagjai, a feje helyén pedig egy
szédelgő sziklatömböt hordoz. Ketten közrefogták, ő pedig engedelmesen tűrte, hogy
zsebeit kiforgassák és átmotozzák. Amikor végeztek ezzel, durván előre lökték az ajtó felé.
Nyílpuskák szegeződtek rá. Az őrség parancsnoka közel tolta hozzá az arcát; láthatóan
élvezte a helyzetet.
- Itt helyben ki kellene, hogy nyírjalak, fakófejű. De majd megteszik helyettem mások.
Gyerünk! Lódulj!
Még hátranézett, ahol a két hullát sejtette, hátha felfedezi valamelyik sötét sarokban a
kígyópap alakját; csalódnia kellett. Ahogy megindult az őrség gyűrűjében, gondolatai már
a kőfejtő körül jártak: ezekben a percekben igen komoran látta maga előtt a jövendőt.
 Colonnais kapitányt hajnaltájt verték fel az álmából. Átkozódva kikászálódott az
ágyából, ahová csizmástól heveredett le, felkötötte derekára a kardját, aztán rámorrant a
foglárra.
- Mi történt?
- Lázadás, kapitány!
Colonnais megrázta a fejét. Nem igazán fogta fel a szavakat, ezért visszakérdezett.
- Miféle lázadás?
- A rabok nem akarnak a márványbányába menni.
- Mi az, hogy nem akarnak?! Beszélj érthetően, ember!
A foglár idegesen beharapta a szája szélét.
- Kettesével össze akartuk bilincselni őket. A hóhérral kezdtük a menetet, ahogy a
kapitány úr meghagyta, de senki nem akart a szurtosképű párja lenni. Azt mondták, hogy
balszerencsét hoz rájuk, meg azt, hogy nem éri meg a másnapot, akit a majompofa
megérint, aztán... - A foglár látta a kapitány elszürkülő arcán, hogy az mindjárt elveszti a
türelmét, ezért gyorsan befejezte a mondatot: - Aztán meg ha-hasonló sü-
sületlenségeket.
- Elég! - ordította Colonnais, és félrelökte a hebegő foglárt az útjából. - Majd én
elrendezem ezt a csürhét!
A kapitány kicsörtetett a börtönfolyosóra, és elordította magát.
- Rohadékok! Ki mondta nektek, hogy van választási lehetőségetek?
Senki nem felelt, a rabok lesunyt fejjel lapítottak a celláikban. Urzate állt egyedül a
folyosón, formátlanná dagadt, alvadt vér lepte arccal. A ruhája cafatokban lógott rajta,
mégis tartotta magát, bár úgy tűnt, hogy bármely pillanatban összeeshet. A lábait bilincs
kötötte össze, de mellette a fémkoloncok nyitva hevertek, és mögötte sem állt senki. Vele
kezdték a transzport összeállítását, de a foglárok tovább már nem jutottak.
Colonnais odacsörtetett a legközelebbi cellához, és bebámult a sötétbe.
- Ah, Gorton és Merimac! Egy házasságtörő kurafi meg egy nyálasképű zsebtolvaj
köcsög. Melyikőtők akar a hóhér társa lenni?
Gorton volt a megszólítottak közül a merészebb, mert megköszörülte a torkát, és
válaszolt a gúnyos hangú kérdésre.
- Kapitány, tudja maga is, hogy a bányában ugyanúgy bilincselik össze a rabokat, ahogy
a transzporttal érkeznek. Ha most a hóhér mellé állok, akkor végig vele kell majd
dolgoznom!
- És van ez ellen valami kifogásod? - kérdezte nyájaskodva Colonnais.
Gorton nem vette észre a visszafojtott haragot az őrparancsnok hangjában. Nemesi
családból származott, de elkövette azt a hibát, hogy nálánál előkelőbb famíliába nősült be,
sőt, mi több, csúnya nőt vett feleségül. Az apósa megorrolt rá azért, mert a boldogságot
máshol kereste, és miután rajtakapták egy városszerte ismert kurtizánnal, elintézte, hogy
hűtlen veje a márványbányába kerüljön.
- Kapitány, senki nem akar a hóhér párja lenni. Ha bárki vállalkozna rá, ezzel azt
kockáztatná, hogy elkárhozik a lelke, soha nem lel megnyugvást a túlvilágon, és a Szent
Kobra kitaszítja még az örök körforgásból is!
- Ostobaság! - horkant fel Colonnais.
Belökte a már nyitott ajtót, lassú léptekkel besétált a cellába, és amikor a házasságtörő
elé ért, teljes erőből a férfi arcába vágott.
Az ütés ereje a kőfalnak repítette a rabot, és Gorton feje egy kiálló sziklatömbhöz
csattant. Reccsenés hallatszott, és ezt a hangot semmi mással nem lehetett
összetéveszteni. A házasságtörő koponyája tojáshéjként roppant össze, és a férfi
rozsdavörös csíkot húzva maga után a falon, tehetetlen rongycsomóként csúszott a földre.
A lába rúgott még néhányat, aztán a test végleg elcsendesedett
 Sötétbarna folt terjedt szét Gorton nadrágjának szárán, ágyéktájon. Az izmok
elernyedtek, a húgyhólyag kiürült.
- Nézd meg, él-e még! - üvöltött rá Colonnais a sarokban ijedt egérként meghúzódó
zsebtolvajra.
Merimac odaóvakodott cellatársához, megvizsgálta a mozdulatlan testet, aztán
megcsóválta a fejét, és közölte a nyilvánvaló tényt:
- Halott!
A kapitány dühösen fújt egyet.
- A rohadt életbe. Elég a szarakodásból! Merimac húzd e' előlem a beled, és állj a hóhér
mellé!
- Nem.
Colonnais felvonta a szemöldökét.
- Mit mondtál?
A zsebtolvaj nem mert az őrparancsnok szemébe nézni, csak maga elé suttogva
ismételte meg, amit az előbb mondott:
- Azt mondtam, hogy: NEM. Megölhet engem is, de akkor sem mondok mást!
A kapitány keze ökölbe szorult, és közel lépett a zsebtolvajhoz. Merimac a vállai közé
húzta a fejét, és úgy várta az ütést. Az ökölcsapás azonban nem jött.
Colonnais ehelyett dúvadként kicsörtetett a cellából, és magához intette a legidősebb
foglárt.
- Tegnap éjfél előtt behoztak egy külhonit, valami Codric nevezetű rohadékot. Odafent,
a kínzókamra mellett vár a kihallgatásra, most azonban nincs kedvem vele foglalkozni.
Hozzátok le, és bilincseljétek a majompofa mellé, de senki ne merészeljen arról pofázni,
hogy mi volt a társa mestersége! Akkor nem fog ugrálni.
- Kitűnő ötlet, kapitány! - hajtotta meg a fejét a foglár. - De mi lesz, ha a rabok közül
valakinek eljár a szája?
Az őrparancsnok válasz helyett végigsétált a börtönfolyosón, és közben néhányszor
megzörgette a rácsokat.
- Pofa alapállásba, mocsadékok! Értitek, amit mondok? Aki lélegzetvételen kívül más
okból kinyitja, annak az öklömmel tömöm be a száját. Elhiszem, hogy nem szívesen
mentek a márványbányába, de ez még mindig jobb, mint ha egyből a hullaházba vinnének
benneteket. Úgyhogy csend legyen, egy sóhajtást se halljak, míg el nem indultok!
Halotti csend támadt. A rabok közül senki nem mert feleselni a kapitánnyal, ezért szinte
kiáltásnak hallatszott, amikor Urzate megszólalt:
- És nekem mit tudsz ajánlani?
Colonnais odalépett hozzá, egészen közel, hogy az orruk szinte összeért.
- A legegyszerűbb az lenne, ha itt helyben kinyuvasztanálak, majompofa! Akkor minden
gondom megoldódna. Úgyhogy ne bőszíts fel!
A foglárok közül ketten elkezdték összebilincselni a foglyokat, másik kettő pedig
felsietett a lépcsőn. A transzport már indulásra készen állt, amikor az eltávozott őrök
visszatértek. Karcsú, mégis izmos, fakóhajú férfit tereltek maguk előtt. Az idegen
jóképűnek volt mondható, de sötét pillantása és beesett arca zorddá tették vonásait.
Codric az összebilincselt rabok láttán megtorpant, és az őrparancsnok felé fordult.
- Hol marad a tárgyalás?
Colonnais homloka ráncba szaladt - kezdett elege lenni a nyakas elítéltekből -, mégis
válaszolt.
- A távollétedben megejtettük. Szerencsédre a bíró jókedvében volt: tíz év
kényszermunkára ítélt. Állj be a sorba!
A dergán nem ellenkezett tovább, hagyta, hogy a nagydarab, fekete bőrű fickó mellé
bilincseljék. A társa moleztránnak látszott, bár nem volt annyira sötét bőrű, és vonásai
alapján inkább kevertvérűnek tűnt. Valaki jól elbánhatott vele, mert a felsőtestét, valamint
egész arcát sebek és véraláfutások tarkították.
Két foglár a transzport élére állt, és hangosan vezényelni kezdett:
 - Bal lábbal indulj! Bal, jobb, bal, jobb, bal, jobb.
A menet végigbotladozott a folyosón, aztán elindult felfelé a lépcsőn. Két foglár hátra
maradt a parancsnokkal együtt.
- Ez nehéz szülés volt! - mondta egyikük. - Kapitány úr nélkül nem bírtunk volna a
mocskokkal. De Merimacot nem visszük a bányába? Mit kezdjünk vele?
A zsebtolvajnak nem jutott társ, és most a vasrácshoz szorította az arcát, úgy bámult a
lépcsőfordulóban eltűnő foglyok után.
Colonnais megvonta a vállát.
- Mindannyian láttuk, mi történt. Merimac megölte a cellatársát. Ilyen megátalkodott
bűnözőnek nem sok hasznát veszik a márványbányában. Itt marad, míg a városi tanács
nem dönt a további sorsáról. Az ítélet azonban nem lehet más, mint halál.
- Ne, uram! - sikoltotta a zsebtolvaj, aki hallotta a szóváltást. - Ne tegye ezt velem!
- Elkéstél, Merimac! - vigyorgott gúnyosan a kapitány. - Az előbb még választhattál élet
és halál között. Ha jól emlékszem, nemet mondtál, s ezzel önként hajtottad a fejed a
tőkére...

4.

A MÁRVÁNYBÁNYÁBAN

A rabok szótlanul tették meg a kőfejtőig vezető utat. Nem is igen akaródzott beszélniük,
elnémította őket a rájuk váró, elkerülhetetlen sors gondolata. Mindannyian azt latolgatták,
vajon valóban olyan szörnyű hely-e a márványbánya, mint amilyennek mondják. Amíg a
börtöncellában ültek, távolinak tűnt a rájuk váró büntetés, most azonban meg kellett
békélniük a gondolattal, hogy ezentúl majd rabszolgákká, lélektelen páriákká
alacsonyodnak.
Az elítélteket végighajtották az ébredező külvároson, ki a keleti városkapun, aztán a
menet felkapaszkodott a dombhátra, ahonnan eléjük tárult a márványbánya látványa.
Hatalmas seb tátongott a Földanya testén, mintha a húsából kihasítottak volna egy
hatalmas darabot, vagy talán szörnyeteg fiat szült, mely kirágta magát a méhéből. A
vaskos bordák fehéren villantak a borzalmas vájat oldalain és mélyén, s a lecsupaszított
csontokat egymáshoz bilincselt hangyák tisztogatták. Kifejtették a fehéren erezett
márványt, durva kockákat hasítottak belőlük, aztán a kőtömböket felvonszolták a
domboldalon a kordékig, melyek egyenesen a kőfaragó műhelyekbe siettek velük.
A mytheroni márvány az egyik legkeresettebb árucikknek számított Maldiberan szerte. A
szobrászok és építészek, ha igazán gazdag mecénásra leltek, ragaszkodtak ahhoz, hogy a
legjobb anyagból dolgozhassanak. A vevőket nem érdekelte, kik, honnan és milyen módon
szerzik, csengő aranyakkal fizettek minden márványtömbért.
Codric felmérte a terepet, hisz' először látott életében kőfejtőt. Amikor Gharr'Shiirah
beszélt erről, akkor nem pontosan ilyennek képzelte. A gödör aljáról felszállt a por, és
koszos függönyként lebegett a mélyben dolgozók feje felett. A homokszemcsék minden
bizonnyal megnehezítik a légzést, az izzadt hátra tapadnak, és mindenhová befurakodnak.
Hőség, mocsok és embertelen munka.
Nem, egyáltalán nem ilyen ocsmány helynek képzelte a márványbányát.
- Idegen vagyok errefelé - fordult a dergán a társa felé. - A nevem Codric. Megosztanád
velem, mit tudsz erről a helyről? Mit kell tennem, ha életben akarok maradni?
- Hamarosan rájössz magadtól is mindenre.
- Én most szeretném hallani...
 Urzate megvonta a vállát.
- A csaragi kőfejtőből élve még senki nem távozott. Átlagosan egy-két évig húzzák az
emberek. Az erősebbek öt évig is eltengődhetnek, de mire kiszenvednek, mind csonttá és
bőrré soványodnak, s megváltásnak érzik a halált. Láttam, amikor eltemettek néhány
szívósabb rabot. Egy akkora méretű sírba, ahová rendszerint a köznép temetkezik, tízet-
húszat is bedobáltak közülük. Ha már nem tud dolgozni az ember, az őrök nem törődnek
vele, igaz, előtte sem sokat, ha rendben végzi a munkát.
- Szóval öt év...
- Nekem igen. De belőled nem nézek ki egy évnél többet.
Codric összevonta a szemöldökét
- Ezt meg honnan veszed?
- Látszik rajtad, hogy nem szoktál hozzá a kemény munkához. Nemesnek születtél, nem
igaz?
- És ha igen? - kérdezte Codric ellenségesen, aztán amikor végigmérte elkékült arcú,
vérmocskos társát, a dühe lelohadt. - Azért undorodsz tőlem, mert veled is egy nemesen
született bánt el ilyen csúnyán?
Urzate nem felelt, és kisvártatva felcsendült a városi őrök hangja.
- Elég a bámészkodásból! Ti ott elöl, majompofa és liszteshajú, induljatok végre!
Codric keze ökölbe szorult, de aztán emlékeztette magát arra, hogy ő most fogoly, ezért
engedelmeskedett a parancsnak. Magában azonban elhatározta, hogy háromezer aranynál
többet fog kérni a végén. Gharr'Shiirah nem fizethet eleget ahhoz, hogy elfeledkezzen
arról, hogyan bántak vele.
Szótlanul tették meg a bánya mélyébe vezető út felét, miközben mellettük az elítéltek
felfelé vonszolták a fehéren csillogó márványtömböket. A mérnökök sínpályát építettek,
amely alá két-három lépésenként talpfákat ágyaztak. Az emberek a derekukon és vállukon
átvetett szíjak segítségével vonszolták maguk után a csillét, mivel könnyebb volt húzni,
mint tolni a megrakott kocsit, de így sem lehetett egyszerű feladat eljuttatni azt az
odafent várakozó szekerekhez, melyek aztán a kőfaragó műhelyekbe szállították a
megmunkálatlan tömböket. A rabok a sarkukat megvetve, rákként araszoltak felfelé,
miközben izmaik pattanásig feszültek a bőrhámban. Néhányuk valóban olyan csontsovány
volt, mint amilyennek a moleztrán lefestette.
- Miért nem lovakat használnak a csillehúzásra? - kérdezte értetlenül a dergán.
Urzate felhorkant. Hangja épp úgy lehetett nevetés is, mint dühös fujtatás.
- Azért, mert nem a kitermelés a fontos, hanem a büntetés. Halálra dolgoztatják a
rabokat.
Amíg Codric figyelte, a szerencsétlen foglyok egyike megcsúszott, és a kövekkel teli
csille görögve megindult lefelé. Por kavarodott fel, üvöltés harsant. Nem lehetett látni, mi
történt, ám az őrök egyike - félmeztelen, brutális arcú alak - rögtön a hibát elkövető rab
mellett termett, és lecsapott rá a korbácsával.
- Te kétbalkezes barom! Ha valakinek baja esett, az ő munkáját is te végzed el helyette!
Mozgás, induljatok a csille után, és húzzátok fel!
- Úgy vélem, nem fogom megkedvelni ezt a helyet! - mondta kesernyés félmosoly
kíséretében Codric. Társa azonban nem tartotta mulatságosnak a megjegyzését.
- Nem azért hoztak ide, hogy jól érezd magad...
- Felesleges emlékeztetned erre. - Dühösen végigmérte a moleztránt. - Már-már
megszántalak, amiért beverték a képedet, de látom, nincs miért sajnáljalak.
- Nincs szükségem a szánalmadra. Ráadásként adok egy tanácsot, mert úgy látom,
szükséged lesz rá: fogd be a szád, és gondolkodás nélkül tedd azt, amit az őrök
mondanak! Akkor túl fogod élni. Legalábbis a mai napot.
Codric erre inkább nem szólt semmit. A moleztrán minden szava derékba törte azon
fáradozását, hogy megpróbálja kevésbé borúsan látni a rá váró megpróbáltatásokat.
Szinte érezte, ahogy a fickóból áradó keserűség rá is átragad. Nem akart beletörődni a
sorsába, a balsejtelem ennek ellenére rátelepedett a mellkasára, és fojtogatni kezdte.
Csak remélhette, hogy hamar megtalálja Moreguardot, és könnyen kiszedi majd belőle a
titkát. Minél kevesebb időt akart a márványbányában tölteni, mert a lelke mélyén tudta,
hogy a moleztránnak igaza van: egy évnél nem húzza tovább...
Urzatét idegesítette a dergán ficsúr, akivel összebilincselték. Világéletében utálta a
nemeseket, náluk jobban csak a kalandozókat rühellte. Egyik várostól a másikig
sodródnak, és azt hiszik magukról, hogy sérthetetlenek. Aztán persze mind elhullanak, de
erről a bárdok a róluk költött dalokban elfelejtenek megemlékezni.
A moleztrán apja maga is kalandozó volt. Egy éjszakát töltött az anyjával, Leonával,
aztán odébbállt, hogy tovább hajszolja szerencséjét. Nem törődött azzal, hogy a kurta
együttlét gyümölcseként kilenc hónap múlva fia született. Soha nem látogatta meg Leonát,
talán nem is jutott el hozzá a húr, hogy annak a lopva eltöltött éjszakának ilyen
következményei lettek. Ha viszont mindenről tudott, és mégsem jött el, akkor még
kevésbé érdemli meg a tiszteletet.
Urzate anyja jómódú polgárcsaládból származott, és a köreikben egy fekete bőrű
zabigyerek a lehető legnagyobb szégyennek számított. Leonát kitagadta a családja, és ha
meg akart élni, csak egy dolgot tehetett: áruba bocsátotta a testét. Jamir tíz éves korára
anyja megkeseredett, idő előtt megöregedett asszonnyá vált. Kiveszett belőle a szeretet,
és a gyerekére sem tudott másként tekinteni, mint balszerencséje okozójára. Amikor
Leona már nem talált olyan férfit, aki fizetett volna a vele töltendő éjszakáért, nem maradt
más választása, mint összekötni a sorsát Csarag hóhéráéval. A szégyen azonban örökké
rágta a lelkét, és végül ez, vagy talán egy szajhaként szerzett betegsége vitte el.
Hát ezért gyűlölte mindennél jobban a kalandozókat Urzate.
A hóhér tudta, hogy az első néhány nap kibírhatatlanul nehéz lesz a kőfejtőben, és
társával egymásra lesznek utalva, mégsem tudott felülemelkedni ellenszenvén. Codric
pedig egyáltalán nem tűnt kellemes társaságnak, s ezzel nem könnyítette meg a dolgát.
- Megállj, csürhe! - harsant egy hang a porfüggöny mögül, és ahogy a szállongó homok
leülepedett, a hóhér már egy nagydarab, bőrvértes fickó alakját is ki tudta venni.
Az őr hájas volt, mint egy túlhízott disznó, a szűk bőrmellény és a nadrágszíj között
lélegzetért küzdve buggyantak elő a hájhurkák. Kuglibábuhoz hasonlatos fejét kopaszra
borotváltatta, koponyájára így fehér por ülepedett, amelybe izzadságpatakok húztak
szürke csíkokat.
- A nevem: Emoloch, de ti csak uramnak szólíthattok. Aki erről elfeledkezik, korbáccsal
frissítem fel az emlékezetét. Néhány szabályt fogok most veletek megosztani. Egy: nem
kár értetek. Ti csak töltelék vagytok, pótolható salakanyag. Tehát ne panaszkodjatok, ne
rimánkodjatok, ne nyavalyogjatok! Tartsátok a pofátokat! Kettő: akármit hallotok az én
vagy az embereim szájából, az parancs! Aki nem engedelmeskedik azonnal, azt korbáccsal
bírjuk rá. Azt hiszitek, ez nem túl kemény büntetés? Majd megtapasztaljátok, mennyire bír
viszketni a széthasadt bőrbe tapadt por. Aki lassú, az megússza ennyivel, de aki
visszapofázik, vagy kezet emel bármelyik emberemre, az jobb, ha ott helyben kiloccsantja
az agyvelejét egy kődarabbal! A lázadókat saját kezűleg nyúzom meg, aztán sót dörzsölök
a sebbe... Vannak forrófejű rohadékok, akik semmiből nem tanulnak: nekik azt
tanácsolom, mielőtt elragadtatnák másukat, kérdezzék meg bármelyik, egy hónapnál
régebben itt gürcölő igavonó barmot, érdemes-e hőzöngeni. Az lesz a válasz, hogy nem. S
hogy el ne felejtsem: a harmadik szabály az, hogy ne törjétek a fejeteket a szökésen!
Innen nem lehet megszökni. A tervezgetés helyett dolgozzatok, és akkor jól kijövünk majd
egymással! Most pedig, tűnjetek a szemem elől!

Az első nap rosszabb volt, mint amire Urzate számított. A fakóhajú dergánnal
bilincselték össze, és a szállítómunkásokhoz osztották be. A börtönben szerzett sebei az
első órában felszakadtak, és a vérpatakok rozsdaszín sávokban alvadtak rá a testére. S ha
ez nem lett volna elég, a szíjak a hátába vágtak, s a nap végére égővörösre duzzadt
húscsomók villantak elő a széthasadt bőr alól. A sebeibe szürke mocsok ragadt, és
elviselhetetlenül viszketett mindene. Legszívesebben letépte volna a saját arcát, és addig
vakarja a mellkasát, amíg a bőr cafatokban nem lóg róla. Iszonyatos önuralomra volt
szüksége, hogy ne tegye meg. Ehelyett inkább a márványtömbökön töltötte ki a dühét:
Codricnak nem is kellett segítenie, a hóhér egyedül is felvonszolta a rámpán a nehéz
köveket, egészen a meredély széléig.
Délre Urzate úgy érezte, hogy kettéroppan a dereka, és egyetlen, lángoló lepedőbe
csavart fájdalomgóc a teste. Olyan kimerült volt, hogy már gondolkodni sem bírt: ha
rászóltak, hogy húzd, akkor húzta, és ha azt hallotta, hogy megállj, akkor megállt. Arra
tért magához, hogy egy koszos bádogedényt nyomnak a kezébe, aztán valami meleg
löttyöt zúdítottak a táljába, amiből a kezére is fröccsent. Lenyalta a zsíros lét - olyan íze
volt, mint a mosléknak -, mégis leerőltette a levest a torkán, mert tudta, hogy jobbat
hiába várna, enni pedig kell, hogy legyen ereje dolgozni.
- Undorító ez az ocsmányság! És még ezt nevezik ételnek...
Urzate felnézett, és ráeszmélt, hogy Codric ül mellette, a kezében az övéhez hasonló
bádogedényt tartva. A tál színültig tele volt a zsíros löttyel, látszott, hogy egy kanállal sem
merítettek még belőle.
- Nem a te finnyás ízlésednek való, igaz-e? Kihagyták belőle a szegfűszeget...
Codric összevont szemöldökkel méregette társát, mintha azon gondolkodna,
megsértődjön-e. Végül aztán elvigyorodott.
- A szegfűszeg hiányát elviselném, de a húsét nem.
- Főtt ebben hús, az ízén érezni. Kutya lehetett. Nagytestű, szőrös fajta.
Codric arcából kifutott a vér: maga elé képzelt egy megnyúzott dögöt, és nem sok
hiányzott hozzá, hogy elokádja magát. A seregben ennél mocskosabb dolgokat is legyűrt
már a torkán, de az rég volt; azóta megint hozzászokott az úri koszthoz. Az éhség erősen
mardosta a gyomrát, de most képtelen lett volna enni a zavaros moslékból.
- Nesze! - mondta, és a hóhér kezébe nyomta a bádogedényt. - Te többet dolgoztál,
több jár neked.
Urzate kivillantotta a fogsorát. Az arcára alvadt vércsíkok miatt úgy nézett most ki, akár
egy emberevő tigris. Úgy vetette rá magát a tányérra, mint éhes disznó a moslékos
vályúra, és pillanatok alatt belapátolta a levesnek nevezett ételt.
A dergán közben arra gondolt, hogy alig egy napja a Délceg Kakasban zaftos
csirkesültet és foszlós cipót vacsorázott, az egészet pedig habzó sörrel öblítette le. A fél
kezét odaadta volna most egy ilyen pazar lakomáért! Azt a kezét persze, amelyikre az
átkozott Gharr'Shiirah csuklópántja rászorult...
- Talpra, tetves csürhe! - dörrent váratlanul Emoloch hangja, és a bányafelügyelő a
miheztartás végett még a korbácsát is meglendítette. Aki nem tisztult gyorsan az útjából,
azt eltalálták a suhogó bőrcsíkok.
A rabok morogva talpra kászálódtak, miközben néhány szerencsésebb társuk, akik az
ételosztásban is segédkeztek, összeszedte a földön hagyott edényeket.
A munka folytatódott, és csak eztán következett a neheze. A nap az égbolt tetején
trónolt, és szinte merőlegesen tűzött le a kőfejtőben dolgozókra. A márványbánya
katlanná változott, és a hőség egyre fokozódott. A sziklák, a föld, a homok, minden
ontotta magából a meleget. A nap gyilkos sugarai elől az őrök is elfutottak, és az
árnyékban Kerestek maguknak menedéket. Az elítéltek azonban nem pihenhettek.
Verítékezve fejtették tovább a követ, megpakolták a csillét, aztán szóltak a szállítóknak,
akik átvetették a hátukon a szíjakat, és megindultak felfelé a lejtőn.
Urzate elvesztette a kapcsolatát a külvilággal. Cserepesre szikkadt a szája, és homályos
árnyakon kívül semmit nem látott. Tudta, hogy napszúrást kapott, de a tudat nem
enyhítette a fejfájását. Szédült és majd' szétrobbant a koponyája, mégis dolgozott tovább.
Óránként vizet kaptak, ekkor pihenhettek is néhány szívdobbanásnyi ideig, amíg közelebb
nem lépett a korbácsos felügyelő. Ekkor a vízhordó elinalt, és folytatniuk kellett a munkát.
Az enyhet hozó éjszaka kínkeservesen érkezett el, nem sokkal azelőtt, hogy a hóhér
összerogyott volna.
 Napnyugta előtt az őrök mindenkit összetereltek és megszámoltak. Aztán felügyelték a
vacsora kiosztást, s miután a rabok befejezték az étkezést, beterelték őket a meredély
oldalába vájt barlangokba. A bejárat előtt azonban le kellett dobniuk minden szerszámot,
és a csákányok, pörölyök, fűrészek és kalapácsok nagy halomba gyűltek.
A föld mélyén kellemes hűvös honolt. Codric és Urzate kerestek maguknak egy üres
sarkot, aztán fáradtan eldőltek. Nem szóltak egymáshoz: nem maradt erejük ahhoz sem,
hogy beszéljenek. Mégsem pihenhettek sokáig. Kisvártatva egy menyétképű emberke
érkezett - félszemű társát maga után húzva, mintha annak nem akaródzna vele tartani -,
és bemutatkozásképpen oldalba rúgta a hóhért.
- Kelj fel, behemót, ez a mi helyünk! Ha leteszed valahová a hájas seggedet, előbb
kérdezd meg, hogy szabad-e!
Urzate felült. Az arcáról mást nem lehetett leolvasni, csak halálos fáradságot.
- Képes lennél verekedni egy tenyérnyi föld miatt?
A menyétképű ekkor felismerte, hogy kivel húzott ujjat.
- Neeeeem - hebegte. - Elnézésedet kérem... Máris megyünk és keresünk másik helyet
magunknak. Ugye, nem is rúgtalak meg igazán? Nem fog elsorvadni a lábam, vagy
ilyesmi...
- Ettől nem kell tartanod. Jó éjszakát!
A hóhér visszafeküdt, a menyétképű pedig társával együtt, hajlongva távozott.
Codric elgondolkodva nézett utánuk, aztán megbökte Urzatét.
- Mi ütött belé? Ki vagy te, hogy ennyire megijedt tőled?
- Filotasnak hívják. A testvérét megrövidítettem egy fejjel. Érd be ennyivel. Fáradt
vagyok. Majd holnap beszélünk - motyogta a hóhér, és átfordult a másik oldalára.

A második nap reggelén Urzate iszonyatos izomlázzal ébredt. A tagjai nem

engedelmeskedtek elméje parancsának, és amikor végre talpra vergődött, a fájdalomtól
lépni is alig bírt. Mégsem jelenthetett beteget. Az őrök ott álltak a barlang kijáratánál,
hogy megszámolják a rabokat, s ha valaki hiányzott, utánamentek, és kirángatták a
napfényre. Aztán pedig következett az Emoloch által beígért büntetés, az élve megnyúzás,
így hát nem lehetett csodálkozni azon, hogy mindenki sietve botladozott ki a sötétből.
Csak az maradt odabenn, aki az éjszaka során elhalálozott.
Codric is kedvetlenül látott neki a munkának. Tudta, hogy társa vadállati ereje nélkül
már rég összecsuklott volna, de ezt maga előtt sem akarta beismerni. Egyvalamiből
meríthetett csak erőt: abból, hogy előző este, vacsora közben felfedezte az elítéltek
tömegében Arangas di Moreguardot. Amikor a fogdában azon töprengett, miként kerüljön
kapcsolatba a drén nemessel, úgy döntött, hogy egy hétig elkerüli, úgy tesz majd, mintha
nem venné észre, s csak aztán keresi Moreguard társaságát, de a bányában töltött
egyetlen nap rábírta terve megváltoztatására. Lehet, hogy gyanút kelt majd a
közeledésével, de nem akart, és nem mert tovább várni. A gyilkos napsugarak és a
márványtömbök cipelése hamarosan kiszívják az erejét, s belőle is olyan járkáló csontváz
válik, mint a több hónapja itt levőkből.
Déltájban újabb transzport érkezett. Csupán néhányan lézengtek a mellettük sétáló őrök
között, és úgy tűnt, hogy csak a lánc tartja vissza őket attól, hogy össze ne rogyjanak.
- Gyengélkedő... - köpött ki egy fickó Codric mellett, menyétképű volt az, aki előző este
átengedte nekik a fekvőhelyét. A Filotasnak nevezett férfi a dergán kérdő tekintetét látva
még hozzátette: - Nem húzzák mán sokáig.
Urzate bólintott, mint aki érti a dolgot. A bányafelügyelőnek addig voltak fontosak a
rabok, amíg dolgozni bírtak. Aki túlságosan legyengült, az a szemétdombra került, aki
azonban emelni bírta még a kezét, az rövid ápolás után visszatérhetett a kőfejtőbe. A
gyengélkedők között voltak csontig lesoványodott, beesett szemű, lázas tekintetű férfiak,
megkorbácsolt, cafatokban lógó bőrű rabok és olyanok is, akiknek rögzítőkötést helyeztek
fel törött végtagjára. Leghátul egy mocskos gézzel betekert nyakú alak kullogott.
 Urzate azonnal ráismert: ő volt az a fiú, akinek nem sikerült három csapással
elválasztani a fejét a nyakától. Miatta került ide. A hóhér soha nem sajnálta egyik
áldozatát sem, hiszen mindannyian megérdemelték a halált, de nem is gyűlölte őket, mivel
ellene semmit nem vétettek. Most azonban, ahogy megpillantotta a fiút, furcsa érzések
támadtak fel benne. Először a sértődöttsége által táplált harag hatalmasodott el rajta, amit
sorsa rosszra fordulása felett érzett, de ezt hamarosan elmosta a szánalom és a
megbánás.
A börtönben, falhoz láncolva és később, a bányában, a monoton munka közben jutott
ideje gondolkodni. Urzate végre ráébredt arra, hogy korábbi életében nem volt más,
csupán egy eszköz. Egy eszköz, aki nem kérdezett, nem ellenkezett, hanem tette, amit
mondtak neki. A pallos meghosszabbítása: ennyi volt, semmi több. Korábban ezt
öntudatlanul elfogadta, mert kényelmessé tette az életét. Hiszen nem ő mondta ki az
ítéletet, és nem kellett, hogy érdekelje, valóban bűnös-e az, akire lesújt majd a kétélű
penge. S mivel nem rendelkezett önálló akarattal, milyen jogon kérte számon istenén,
hogy kiközösítve, magányosan kell élnie? A szerszám, ha nincs rá szükség, ott hever a
műhely sarkában, senki nem néz felé, és senkit nem érdekel a holléte. Ha pedig nem
alkalmas a feladatra, mert kicsorbult az éle, akkor el lehet hajítani, és egy újat kell
szerezni helyette. Urzate megkésve bár, de felismerte, hogy éveken át behunyt szemmel
járt a világban.
Először jött a megvilágosodás, aztán a düh, hogy semmibe vették, végül pedig a
bűntudat. Számtalan elítélt halála száradt a lelkén, több embert ölt meg, mint egy tucat
fejvadász. Gyilkos volt, s tengernyi vér tapadt a kezéhez. A hóhér lelkiismerete, amely
eddig szunnyadt, most végre megszólalt. Azt mondta, hogy meg kell tudnia, a fiatal fiú
vajon mivel érdemelte ki az ítéletet, amit végül nem hajtottak végre rajta. Vajon
Mark'yhennon szándékosan kegyelmezett meg neki? Ha a válasz igen, akkor hálát kell
adnia a sorsnak, hogy nem terheli a lelkét még egy ártatlan ember halála. Talán nem
kárhozik el a lelke, talán jóvátehet még valamit az elkövetett bűnei közül...
Codric hangja szakította ki a tűnődésből.
- Úgy bámulod azt a fiút, mintha ismernéd!
- Valóban ismerem. Beszélni akarok vele. Ha hamarabb nem megy, akkor az
ebédosztáskor.
- Nocsak. És engem meg sem kérdezel, veled tartok-e? Mi van, ha én is láttam egy
ismerőst, és köszönni szeretnék neki?
- Megteheted...
- Ez már jobban hangzik.
- Miután én beszéltem a fiúval.
- No persze. Még mit nem? - fortyant fel Codric. - Az öreg drénhez megyünk oda
először!
- Nem vitatkozom. Előbb az én dolgomat intézzük el.
- Sokat képzelsz magadról. Túl sokat - sziszegte fogai közt Codric, és ökölbe szorította a
kezét. - Még beverhetem azt a sötét képedet.
Urzate szeme vörösen lángolt, és úgy meredt a dergánra, mintha szét akarná tépni.
Nyugodt ember hírében állt, de ezúttal mindennél fontosabbnak érezte, hogy szót váltson
egykori áldozatával. Máskor talán engedett volna, most azonban nem állt szándékában.
- Megőrültetek? - suttogta mellettük Filotas, a szomszédjuk. - Verekedésért
mindkettőtöket megkorbácsolnak!
A hóhér szemében azonnal kialudt a tűz, mintha elfújták volna.
- Igazad van. Őrültség lenne kihívnunk magunk ellen az őrök haragját. Döntsenek az
istenek!
- Mire gondolsz?
- Sorsoljunk!
Codric bólintott, aztán lehajolt, felemelt egy apró kavicsot, amit a háta mögött jobb
markából a balba csúsztatott, és vissza.
 - Ha eltalálod, melyik kezemben van a kő, akkor te mondod meg, hogy mit csináljunk.
Ha viszont nem találod el, akkor engedelmeskedsz nekem.
- Elég már a kevergetésből! - mordult rá Urzate.
- Majd én eldöntöm, mikor elég! - szólt a dergán, és a háta mögött óvatosan a
derékövébe csúsztatta a kavicsot. Leejteni nem merte, mert a koppanás elárulta volna, de
így is jó helyre került. Még néhányszor a látszat kedvéért úgy tett, mintha ide-oda
rakosgatná a kődarabot, aztán kinyújtotta mindkét, ökölbe szorított kezét, és a fejével
intett:
- Válassz!
- Tehát, ha eltalálom, melyik kezedben van a kavics, akkor oda ülünk le ebédidőben,
ahová én mondom?
- Igen.
A hóhér Codric bal kezét választotta, de nem csak rámutatott, hanem meg is markolta,
úgy, hogy társa ne tudja azt kinyitni.
- Eressz el, vadbarom! - fortyant fel a dergán, és megpróbálta kiszabadítani magát a
hóhér szorításából.
- Elengedlek - mondta Urzate -, de előbb mutasd a másik tenyered!
Codric vonakodva engedelmeskedett. A jobb keze üres volt.
- Úgy, hát akkor én nyertem! - lökte el a dergánt magától Urzate, és ahhoz sem
ragaszkodott, hogy társa megmutassa a másik markát, ami természetesen szintén üres
volt.
- Jön! - suttogta Filotas, és nem kellett hozzátennie, hogy kire gondol.
Codric morogva hátrasandított, és látta, hogy Emoloch valóban feléjük tart, ezért
ellazította az izmait. A hóhér rámosolygott a közeledő parancsnokra, aki ezt látva
felemelte a korbácsát, de aztán szó nélkül haladt el mellettük.
- Most megúsztad, moleztrán! - nevetett halkan Codric, ám ebben a nevetésben sötét,
kimondatlan fenyegetés bujkált. - De legközelebb meglásd, beverem azt az ostoba
képedet...

Urzate úgy érezte, hogy megállt az idő. A nap egy ujjnyival sem mozdult arrébb a
horizonton, és az őrök által vetett árnyékok sem nyúltak meg. Mintha a kígyópapok
elhatározták volna, hogy a végsőkig kizsigerelik a rabokat, s ezért megállították az égi
vándort útközben, épp azelőtt, hogy a pályája csúcsára hágott volna. A hóhér egyre
lassabban vonszolta a márványtömbökkel teli csillét felfelé: minden egyes izzadságcseppel
fogyott az ereje, és már ahhoz is fáradt volt, hogy rászóljon Codricra, ne játssza a
kisasszonyt, szedje össze magát.
Örökkévalóságnak tűnt, mire megkongatták a rezes hangú harangot, jelezve, hogy
megérkezett az ebéd.
- Megállni! Vissza, pofátlan csürhe! Csak sorban, rohadékok! - kiabálták az őrök, és
korbáccsal tartották vissza a kondér felé tóduló tömeget.
A rabok lassan kettes sorba rendeződtek, és az előttük csoszogok által felvert port
nyeldekelve vártak, amíg az ebédosztókhoz nem értek. Codric és Urzate is megkapták a
maguk adagját, aztán a hóhér egyenesen arra indult, amerre a fiatal fiút látta elvonulni. A
dergán elhúzta a szája szélét, de követte társát.
A halálraítéltre végül egy magas szikla árnyékában találtak rá. Urzate eltervezte
magában, hogy mit mond majd, hogyan fog bocsánatot kérni, de amikor megállt a fiú
előtt, és az felpillantott rá, minden szó elszállt a fejéből. Csak állt ott, és bambán nézett,
mintha egy kiadós ivászatból ébredt volna, s nem tudná, hogyan került oda, arra a helyre,
ahol még sosem járt.
- Ez a nagy melák azt akarja kérdezni, hogy leülhetünk-e? - szólt közbe Codric, aki
megelégelte a két férfi között feszülő csendet.
- Üljetek oda, ahová akartok. Nem az enyém a bánya - vonta meg a vállát a fiú.
 Codric ledobta magát a poros földre, de a hóhér továbbra is állva maradt.
- Én... - mondta Urzate, aztán egy kétségbeesett pillantás kíséretében becsukta a
száját. - Én... - próbálkozott újra, de befejeznie most sem sikerült.
A fiú nem könnyítette meg a dolgát. Kifürkészhetetlen tekintettel bámult vissza rá.
Szeméből semmit nem lehetett kiolvasni, se gyűlöletet, se bátorítást.
- Nyögd má' ki! - böfögte Anton társa, egy kopaszodó, hájas alak. Urzate ismerte
látásból: Ballardónak hívták, korábban kereskedőként kereste a kenyerét, s azért ítéltek
kényszermunkára, mert becsapta a vásárlókat. Ez még nem lett volna olyan súlyos bűn,
hogy a márványbányába küldjék érte, de az egyik rászedett vevő valamelyik városi
tanácsos felesége volt.
- Sajnálom - nyögte ki végül Urzate.
- Ha volt is harag bennem, már csillapodott, és rég megbocsátottam - mondta halkan a
fiú. - A kígyópapok a bűnösek mindenért: ők ítéltek halálra engem, és ők használtak ki
téged is.
Urzate letelepedett az értetlenül figyelő Codric mellé.
- Mi történt köztetek? - kérdezte a dergán.
- Nem érdekes.
Ballardo felvihogott.
- Hihihihi! Még hogy nem érdekes! Ez a majomképű, aki itt ül melletted, a város hóhéra
volt, és azért került ide, a kőfejtőbe, mert három csapással nem bírta elválasztani Anton
fejét a testétől!
- Hát ezért tisztult el tegnap este a menyétképű a közeledből, mintha pestises volnál!
- Ahogy mondod.
Az egykori kereskedő megint nem bírt csendben maradni:
- Hé, te liszteshajú, nem félsz, hogy a hóhér átragasztja rád a balszerencsét, és
elkárhozik a lelked? - kérdezte.
- A lelkem így is, úgy is elkárhozik... - rántotta meg a vállát Codric, de miközben
beszélt, pillantása megtelt a téli éj fagyosságával. - De ha még egyszer liszteshajúnak
nevezel, eltöröm az egyik kezed, hogy ne tudj dolgozni. A többit rábízom Emoloch-ra. Ha
mindenképpen szólítani akarsz valahogy, hívj Codricnak!
Ballardo nem válaszolt, csak a szeme villogott gyűlöletes lánggal. A legszívesebben
otthagyta volna az egész tetves bagázst, az álmodozó ficsúrt, a majomképű hóhért, akinek
a lélegzete is fertőző, meg a beképzelt, liszteshajú rohadékot, de a bilincs miatt nem
tehette.
- Akkor itt az ideje, hogy én is bemutatkozzam - mondta a fiú. - A nevem Anton de
Viseu.
- Jamir Urzate.
Megszólalt az őrök sípja. Az éles hang azt jelezte, hogy vége az ebédszünetnek. A hóhér
tányérja még félig tele volt, de nem bánta, hogy nem evéssel töltötte az idejét. Felállt, és
indult volna vissza a rámpákhoz, ám Anton hangja megállította.
- Örülök, hogy találkoztunk Jamir Urzate, és annak is, hogy elmondhattam: nem
gyűlöllek azért, amit tenned kellett...
Urzate bólintott, mert szólni nem bírt: gombóc nyomult fel a torkában, és a keserű íz
eltömítette a száját.

Codricnak végül nem kellett lelepleznie magát, és a gyanút sem keltette fel, mivel
Moreguard kereste meg őt.
A drén nemest egy magas, savanyúképű alakkal bilincselték össze, aki állandóan
pislogott, mintha por ment volna a szemébe. A páros a barlang bejáratánál várt a
dergánra, és amikor elhaladtak mellettük, Moreguard megragadta Codric karját.
- Várj, heroy! - szólt az idősebb, hóhajú férfi, furcsa, régies akcentussal beszélve a
drovát nyelvet.
 - Nem illet ez a név. Anyám drén volt ugyan, de apám dergán, és csupán krefor, nem
nemes.
Codric áldotta az anyját azért, hogy megtanította drovátul. Most jól jött a nyelvtudása,
bár korántsem beülte olyan folyékonyan, mint a közöst vagy a dergánt. Moreguard mégis
boldognak látszott, hogy szót válthat valakivel, s a márványbányában már az sem
érdekelte, ha nem rangbélivel hozta össze a sorsa Elegendő, hogy talált valakit, akivel
emberi nyelven beszélhet.
- A nevem Arangas di Moreguard - nyújtotta a kezét a drén nemes.
- Az államalapító tíz arkhon-család egyikének leszármazottja?
Moreguard bólintott.
- Dergán Codric, szolgálatodra, dire.
A drén nemes egyre sűrűbben pislogó társa ekkor elérkezettnek látta az időt a
közbeszólásra.
- Mit makogtok itt össze? Úgy beszéljetek, hogy én is értsem! - hörögte közös nyelven.
- Megtanítsam az illemre? - kérdezte Codric, de Moreguard a fejével nemet intett, és
átváltott ő is közösre.
- A társam, Ventolero. Tolvaj és hamiskártyás.
- Az én sötét képű barátomat pedig Jamir Urzaténak hívják, és valamikor hóhérként
kereste a kenyerét.
- A majomarcút nekem nem kell bemutatni... - húzta fel az orrát Ventolero.
Urzate hamar eldöntötte magában, hogy nem kedveli a fickót.
- Miért kerültetek ide? - kérdezte Moreguard.
- Magam zsoldos volnék, s véletlenül vetődtem Mytheronba. Úgy adódott, hogy a
fogadóban néhány alak belém kötött, s mivel nem tehettem mást, megöltem őket.
Tárgyalás nélkül elítéltek, és a letartóztatásom másnapján már itt is voltam a
márványbányában...
Urzate egy ideig figyelemmel kísérte a beszélgetést, de aztán a fáradtság és a sebláz
úrrá lett rajta, így már csak szófoszlányok jutottak el a tudatáig. Akár nyitott szemmel,
állva is elaludt volna, de erővel megpróbálta ébren tartani magát, legalább addig, amíg
leheveredhet a fekhelyére. Hiába várt: Codric csak nem akart elbúcsúzni a drén nemestől,
akivel máris úgy társalogtak, mintha rég nem látott barátok, mi több, rokonok lennének.
Moreguardot főként a Mytheronon kívüli világ érdekelte, és a dergán zsoldos
kifogyhatatlannak bizonyult a történetekből. Moreguard hitetlenkedve rázta a fejét, amikor
megtudta, hogy a Drén birodalom az Északi-tengeren túli vidéket foglalja csak magában,
ám az a hír elégedettséggel töltötte el, hogy a drén seregek partra szálltak Zhílianon, és
megállíthatatlanul törnek előre.
A hóhér előbb furcsállotta hogy a hóhajú nemes semmit nem hallott a közelmúlt
eseményeiről, de végül arra jutott magában, hogy Moreguard valahol messze, rabságban
tengette az életét, esetleg a délvidéki őserdőben élt. Ha viszont arra számít, hogy fajtársai
majd eljönnek érte, és kiszabadítják, sokáig kell még várnia - és azt nem valószínű, hogy
megéri. Hisz' elég néhány év, és a nemes idős kora ellenére is egyenes derekát megtöri
majd a bányabeli munka.
Urzate arra riadt, hogy Codric megrántotta a kettejüket összekötő láncot. Moreguard és
társa már eltűntek valamerre, s mindenfelől hortyogás hallatszott: az elítélteket, ahogy
lehajtották a fejüket, máris elnyomta az álom.
A moleztrán elbotladozott a bemélyedésig, ahol előző este aludtak, de mielőtt
csatlakozhatott volna a horkolók kórusához, Filotas kúszott oda hozzá, és a fülébe
suttogta:
- A helyetekben vigyáznék Ventoleróval! Ő Zenzini egyik embere!
Codric szemöldöke kérdőn a homlokára szaladt.
- No és ki a fene az a Zenzini? - kérdezte kíváncsian.
 - Rablóvezér. Jobb, ha messziről elkerülitek, mert a bányában ő az úr. Ha valaki nem
tetszik neki, azt vagy az őrök korbácsolják halálra valamilyen mondvacsinált indokkal,
vagy elvágott torokkal találják meg másnap reggel...

Az elkövetkező két hét megedzette Urzatét. Megerősödött, és a lélekölő munka már

nem merítette ki annyira, mint az első napon. A hátán az alvadt vér borította sebek eleinte
újra felszakadtak, de lassan sikerült elsajátítania a csillehúzás megfelelő módját, és akkor
már tudta úgy váltogatni a hámot, hogy ne okozzon pokoli fájdalmat minden mozdulat. A
munka egyre könnyebben ment, ám a hóhér tudta, hogy ez csak a látszat. A teste
hozzászokott az embert próbáló erőfeszítéshez, de hamarosan kimerülnek majd az
erőtartalékai. Lefogyott, az alakja szikárrá és inassá vált, de az elégtelen táplálkozás miatt
lassan majd nem csak a zsírpárnáit veszíti el, hanem elsorvadnak az izmai, és aztán
csonttá soványodik maga is.
Tudta, hogy addig kellene megszöknie a bányából, amíg még van ereje és elszánása,
ám arról fogalma sem volt, hogyan tegye. A csilléket fent kipakolták, oda nem volt értelme
elbújni, nappal mindenütt felügyelők nyüzsögtek, este pedig a barlangba terelték a
rabokat, ahonnan nem volt kiút. Esetleg a gyengélkedőn kellene körülnézni, vagy az
ételosztók közé kellene bekerülni. Mindkettő reménytelen vállalkozásnak tetszett, mivel a
gyengélkedőre csak a félholtakat küldték, az ételosztásban pedig Zenzini emberei
segédkeztek.
Urzate nem saját életét féltette, amikor eldöntötte, hogy jobb lenne minél előbb
kikerülni a pokolból. Ő ugyanis mindaddig vezeklésnek tartotta a munkát, míg észre nem
vette Antonon a közeledő vég jeleit, s rá nem ébredt, hogy a fiú szervezete korántsem
olyan erős, mint az övé. Tízegynéhány nap a kőfejtőben elegendő volt ahhoz, hogy
összeroppantsa Antont. A fiú arca nyúzott lett, a szeme vizenyős tekintetű és beesett,
ezen kívül néha már beszélni sem bírt, csak ült némán, miközben Ballardónak járt a szája.
- Azt mondom, az őrök nyerészkednek rajtunk! Nem elég, hogy halálra dolgoztatnak
minket, de még szart is etetnek velünk... Még a moslék is jobb ízű, amit a disznó elé
vetnek!
- Ha nem akarod megenni, add nekem... - morrant rá Urzate.
Erre a pókhasú kereskedő gyorsan magához húzta a tányérját, és kanalazni kezdte a
szállongó portól szürkére színeződött levest.
- Nem azért mondtam. Csak tudom, hogy kitől vásárolnak az őrök. A városi tanácstól
felveszik a pénzt, amit az ellátásunkra szánnak... - Ballardo nyelt egyet, aztán folytatta. -
Szóval felveszik a pénzt, és megfelezik a kereskedőkkel. A lelkiismeretlen kalmárok
megszabadulnak a kukacos hústól, penészes kenyértől és rothadó gyümölcsöktől, de
legalább olcsón adják. A rabok pedig nem panaszkodnak. Tudom jól, hogy megy ez...
- Talán, mert te is benne voltál valamikor az üzletben? - kérdezte Codric.
Ballardo arcán álszent sajnálkozás ömlött szét.
- Nem, én aztán nem! Én soha nem csaptam be a vevőimet!
- Gondolom, ezért kerültél a márványbányába....
- Mondtam már, hogy miért kerültem ide. Bosszúból, mert nem fizettem a városi
tanácsnak sápot. Ártatlan és becsületes kereskedő vagyok!
- Ha te mondod...
- Sigismund tanúsíthatja! Ugye, cimbora? Az ősz hajú elítélt bólintott.
Sigismund fél éve volt már a bányában: előtte pocakos, Ballardóhoz hasonló termetű
fickó lehetett, de hat hónap alatt lefogyott, a bőr szinte lötyögött sovány testén, és a haja
is idő előtt megőszült. A kereskedő a harmadik napon talált rá egykori cimborájára a rabok
között, s azóta az ebédet rendszerint hatosban költötték el. Sigismundnak valamikor jól
menő fogadója volt a külvárosban. Soha nem került összeütközésbe a törvénnyel, ám
amikor a felesége a lányával együtt elhagyta, elvesztette a fejét. Mindenkit kizavart a
fogadóból, és felgyújtotta az épületet. Balszerencséjére mire megfékezték a lángokat, a
szomszédos házak is porig égtek, így nemcsak nincstelenné vált, de ráadásként elítélték,
és a márványbányába küldték.
Sigismund minden nap panaszkodott egy sort arról, hogy ő milyen szerencsétlen flótás,
és ilyenkor Urzate csak egyetértően bólogatott. A hóhér reggeltől estig a szökésre gondolt,
ezért meg sem hallotta a kocsmáros sirámait, ám Codricot más fából faragták. A
kényszermunka kezdte felőrölni az idegeit, és legalább az ebédjét szerette volna
nyugalomban elkölteni.
A dergán egy hétig bírta, aztán letorkollta Sigismundot, mondván, hogy unja már a
nyavalygását. A kocsmáros akkor elhallgatott, de másnap újra elmerült az önsajnálatban,
erre a dergánt elöntötte az indulat, és szájba vágta. Csupán egyetlen ütés csattant,
ráadásul a sziklatömb is takarta őket az őrök elől, így nem lett következménye a dolognak.
Hacsak az nem, hogy Sigismund attól kezdve gyűlölködő pillantásokkal méregette
Codricot. A dergán hamar megbánta tettét, hiszen csak egy újabb ellenséget szerzett
magának. De végül megnyugtatta magát: most legalább nem kell naphosszat a fogadós
fecsegését hallgatnia.
A kocsmáros most is előbb Codricra nézett, és miután látta rajta, hogy nem akarja
bántani, csak aztán mert megszólalni.
- Nekem sosem volt panaszom Ballardóra.
- Na ugye, megmondtam? - húzta ki magát a kereskedő diadalmasan.
- Megmondtad. Mi mind becsületes fickók vagyunk, és véletlenül kerültünk ide.
Megszólalt az ebédszünet végét jelző sípszó, és a hang beleszakasztotta Ballardóba a
választ.
Sigismund bilincstársa, a törött orrú khamedi nomád ugrott fel elsőként, mintha alig
várná, hogy dolgozni kezdhessen. Lehet, hogy így is volt. Senki nem tudta, hogyan került
Mytheronba, és miféle bűnt követett el, amiért a kőfejtőbe száműzték. Őt hiába kérdezték,
mivel egy szót sem beszélt közös nyelven. Az őrök a parancsszavakat is csak korbáccsal
tudtak megértetni vele, de a fickó gyorsan tanult, mert nem érdekelte semmi más, csak a
túlélés. Arca mindig érzelemmentes volt, mintha nem fogná fel a helyzetét. Urzate belőle
nézte ki egyedül, hogy ki fogja bírni az öt évet, ameddig a legerősebb rabok húzni
szokták. A khamedi nomád elzárta a lelkét egy titkos rekeszbe, és a kezdeti megalázó
bánásmód után még az őrök is békén hagyták.
Urzate búcsút intett Antonnak, aztán Codric nyomában elindult a márványtömbökkel
megrakott csille felé. Váratlanul eszébe ötlött valami, ezért megszaporázta a lépteit, hogy
beérje a dergánt.
- Este körbe kellene néznünk a barlangban! - súgta a hóhér társa fülébe.
- Miért tennénk?
- Mert semmi más módot nem látok a szökésre. A hegyet bizonyára behálózzák a
vízvájta járatok. Lehet, hogy valahol a barlang falán túl egy másik terem található,
amelyből alagút vezet a felszínre.
- Jól hangzik, de arra gondoltál, hogyan törjük át a sziklafalat?
- Előbb találjuk meg az üreget, aztán ráérünk azon töprengeni, miként jutassuk be a
szerszámokat!
- És hogyan találjuk meg az üreget?
- Megkopogtatjuk a falat. Ha a túloldalt szikla van, másképp kong, mintha nem.
- Őrültségnek hangzik, de nem bánom. Miután elváltunk Moreguardtól, körbejárhatjuk a
termet. Megfelel?
Kialakult egyfajta kimondatlan egyezség Urzate és Codric között. Az ebédszünetben
Antonnal voltak, míg este a drén nemes társaságát keresték. A barlangban Filotas és
félszemű társa gyakran csatlakoztak hozzájuk, és mivel általában csendben maradtak,
senkinek nem akadt kifogása a jelenlétük ellen.
- Rendben. Addigra már mindenki aludni fog.
Az idő ismét lassan telt, legalábbis úgy érezték. Örökkévalóságnak tűnt, mire végre
megszólalt a vacsorát jelző harang. Urzate alig várta, hogy ledobhassák a szerszámokat,
és beljebb kerüljenek a barlang hűvösébe. Itt még végig kellett ülnie Codric és Moreguard
eszmecseréjét, de aztán végre felfedezőútra indulhattak.
Félholtan heverő, álomtalan alvásba merült testeken léptek át, ahogy a sötét üreg túlsó
vége felé igyekeztek, arra a részre, amely legtávolabb esett a bejárattól. Urzate itt kezdte
a kutatást, de hiába kopogtatta végig több helyen a falat, a várt visszhangot nem hallotta.
Néhány óra után Codric megunta az üregkeresést, ráadásul az aludni akarók közül
néhányan még rájuk is mordultak, hogy takarodjanak vissza a helyükre, ezért Urzate
feladta a tervét.
De megfogadta, hogy másnap újra kezdi. Bízott benne, hogy ha alapos munkát végez, a
szerencse istennője is pártfogásába veszi, és megtalálja azt a helyet, ahol a falat áttörve
egy másik terembe juthatnak.
Arra gondolni sem mert, mi van akkor, ha a szomszédos barlangból nem vezet út a
felszínre...
A bányába kerülésük huszadik napján találkoztak először Zenzinivel.
Codric épp a drén nemessel beszélgetett, amikor megjelent a megnyerő arcú,
napbarnított rablóvezér, oldalán hatalmas termetű, Hentes névre hallgató testőrével.
A közeledő férfi láttán Filotas behúzott nyakkal megpróbált eloldalogni - félszemű társa
nem értette, miért rángatják -, de Hentes intett neki, hogy maradjon, erre a menyétképű
fickó gyorsan visszaült a helyére.
Zenzini felmérte, hogy van-e hívatlan vendég hallótávolságon belül, aztán letelepedett
közéjük.
- Gondolom, tudjátok, ki vagyok, és én is ismerlek benneteket. Hagyjuk hát a
bemutatkozást!
Urzate kíváncsian várt. Vetett egy pillantást Codricra is, de annak arcáról nem lehetett
leolvasni, hogy mit gondol a rablóvezér látogatásáról.
- Ajánlatom van a számotokra - mondta Zenzini. - Moreguard barátom ragaszkodott
hozzá, hogy vele tartsatok, ezért jöttem el hozzátok, és nem másért. No meg azt sem
hagyhattam, hogy felkeltsétek mások figyelmét is az éjszakai kopogásotokkal. Húzzátok
meg magatokat két napig, mert aztán megszökünk innen, és ti is velünk jöhettek.
- Szökés? - kérdezte meglepetten Urzate, ám Hentes dühösen felmordult, erre a hóhér
lehalkította a hangját. - De hogyan?
- A cimborád nem árulta el?
Urzate tanácstalanul Codricra pillantott, aztán vissza a rablóvezérre. Zenzini
elvigyorodott.
- Úgy, szóval téged sem avatott be. Akkor talán nem kell attól tartanom, hogy az őrök
fülébe is eljut a híre. Gondolom, megértitek az óvatosságomat: Nem akarok koloncot
cipelni, és a szószátyár alakoktól jobb időben megszabadulni...
A hóhér ekkor értette meg, hogy csak egy hajszálon múlott az életük. Codric bizonyára
a drén nemestől hallott a szökésről, és drovát nyelven beszélhették meg a részleteket. Azt
hitték, hogy senki más nem érti rajtuk kívül a szavaikat, de tévedtek, a rablóvezér
valahogy tudomást szerzett a dologról. Zenzininek ezek után két választása maradt:
magával viszi őket, vagy mindkettejüket elteszi láb alól. Egyelőre úgy döntött, hogy
életben maradnak, de később jó lesz vigyázni, nehogy meggondolja magát.
- És te mit szólsz, Filotas, szeretnél csatlakozni hozzánk?
A menyétképű fickó nyelt egyet.
- Igen, szeretnék - nyekeregte.
Társa, a félszemű Ogghavan is bólintott.
- Én is.
- Téged senki nem kérdezett. De mivel együtt vagy Filotasszal, elviszünk.
- Mi a terved? - kérdezte Urzate.
- Az embereim megtalálták azt a helyet, ahol legvékonyabb a sziklafal, és nem kell az
egész barlangot szétbontanunk, hogy átjussunk rajta. Jól sejtetted egyébként, a
csempészek több járatot ismernek, amely a túloldalon nyílik, és a hegy gyomrába vezet,
de mivel csak az árut tárolták benne, elmulasztották feltérképezni őket. Egyszóval ügy
tűnik, megvan a szabadulás útja, és két nap múlva elindulunk rajta.
- Hogyan töritek át a falat?
Zenzini elvigyorodott.
- Hát a szerszámokkal, amikkel napközben a márványtömböket fejtitek. Az őröknek azt
mondtam, fegyvernek kellenek, hogy a barlangban fenntartsam a rendet. Néhány aranyért
szemet hunytak fölötte. A parancsnokuknak, Emoloch-nak is megvan a maga üzlete a
romlott hússal, így az őrök sem állnak ellen, ha pénzt kínál nekik az ember...
- Tehát két nap múlva indulunk?
- Pontosabban holnapután, éjszaka. Amint betereltek benneteket a barlangba,
keressetek meg! Ha nem jöttök, nem várunk rátok.
Zenzini felállt, indulni készült. A maga részéről befejezettnek tekintette a beszélgetést.
- Még valami - hörögte a Hentes. - Tartsátok a rohadt áfátokat, senkinek ne szóljatok!
Ha más is tudomást szesz a szökésről, rohadtul kinyírlak benneteket!

5.

ÁRULÁS

Elérkezett a szökés napja. Urzate korábban megpróbált négyszemközt beszélni

Antonnal, de ez két ok miatt nem sikerült. Egyrészt Ballardónak éles volt füle, és a
cimborája, Sigismund is folyton ott lebzselt körülötte, másrészt Codric visszafogta a
nagydarab moleztránt, amikor az ebédnél a fiú felé indult.
- Tudom, mit tervezel! - suttogta Codric. - És annyit mondok, jobb, ha elfelejted!
- Antont nem hagyhatom itt!
- Ne légy őrült! Nem vetted észre, hogy szemmel tartanak minket? Elég egy rossz
mozdulat, és végünk. Zenzini alig várja, hogy oka legyen kinyírni bennünket!
- Ki figyel?
- Jobbra ketten a kondérnál, és a szikla mögül Filotas. Csak óvatosan!
Urzate szeméről lehullott a hályog. Eddig csak Anton járt az eszében, s ezért nem figyelt
fel a körülöttük ólálkodó Filotasra, és távolabb néhány ételosztóra, akik olyan lassan
dolgoztak, hogy közben kihűlt a leves, amit mertek.
- Jól van, látom őket. Mit javasolsz?
- Este, indulás előtt talán megfeledkeznek rólunk. Ha mindenképpen szólni akarsz
Antonnak, akkor kell megkeresnünk.
Urzate bólintott, és visszaült Codric mellé, aki már a tányér aljából kanalazta a seszínű
moslékot. Sietnie kellett, ha ő is végezni akart az adagjával.
Hamarosan megszólalt a síp, mehettek vissza dolgozni.
A munka aznap könnyebbnek tűnt, mint máskor, mivel tudták, hogy csak napnyugtáig
kell kibírniuk, aztán végre maguk mögött hagyhatják a márványbánya poklát. Azt hitték, a
szökési tervbe nem csúszhat hiba, ám a sors keresztülhúzta a számításaikat.
A második csillét húzták felfelé, amikor a hóhér felfigyelt a kőfejtő túlfelén kitört
zavargásra. Végső erőfeszítéssel sikerült feljuttatni a kövekkel megrakott kocsit az
emelkedőn, így Urzaténak volt egy pillanatnyi ideje, hogy megforduljon, és
szemrevételezze, mi történhetett odalent. Emoloch hájas alakját messziről felismerte, és
azt is ki tudta venni, hogy birkaként álló rabok csoportosulnak körülötte, miközben
mindenfelől őrök rohannak a helyszínre. A bányaparancsnok kilencágú korbácsot emelt a
feje fölé, aztán lesújtott vele. A foglyok erre eltisztultak a közeléből, és Urzate végre
meglátta, hogy ki fekszik a földön.
 Anton de Viseu.
Az ő hátán csattantak a korbács szíjai.
A moleztrán gondolkodás nélkül cselekedett. A visszafojtott dühtől némán lerohant a
lejtőn. Codric nem tehetett mást, követte, és megpróbált lépést tartani vele.
Emoloch harmadszor csapott le, amikor a hóhér hátulról nekirontott. A
bányaparancsnokot meglepte a támadás, és a váratlan lökéstől hasmánt terült el a földön.
Szeme-szája megtelt porral, és csak tátogni tudott.
Urzate rávetette magát ellenfele hátára, és a könyökhajlatába szorította annak fejét.
Hangos roppanás hallatszott, ahogy a hóhér felfelé rántotta a fuldokló Emoloch fejét.
A bányaparancsnok rángatózó végtagjai elernyedtek, és a hájas férfi mozdulatlanul
fekve maradt a földön.
Az őrök csak ekkor kaptak észbe, mintha eddig mozdulatlanság-varázs bénította volna a
tagjaikat. Egyszerre hárman rontottak parancsnokuk gyilkosára, és Urzate hiába gördült le
a holttestről, a suhogó szíjak így is a hátába martak.
Codric tudta, hogy most nem maradhat tétlen, cselekednie kell. Nem mintha sokat
számított volna neki a szurtosképű társa élete, de vele együtt őt is meg fogják nyúzni az
örök, efelől nem volt kétsége. Vagy azért, mert nem tartotta vissza a moleztránt, vagy
azért, mert így tartja kedvük.
A dergán követhetetlenül gyors mozdulattal lehajolt Emoloch-hoz, és kirántotta a férfi
gladiusát az oldalára felcsatolt kardhüvelyből. Az alkarnyi hosszú pengéjű szúró-vágó kard
a következő pillanatban máris markolatig merült a legközelebb álló őr gyomrába. Codric
nem várta meg, míg ellenfele összeesik, kiszabadította a gladiust a hús fogságából, és újra
döfött. Harcmodora fürgén előreszaladó szúrásokra, gyors visszaperdítésekre épült, és
nagy gyakorlottságra vallott: nem védekezett, csak villámsebesen támadott, igyekezvén
azonnal szívvonal felett megsebezni a támadót. Gyakorlott vívó hamar rátapintott volna a
technika támadható pontjaira, de az elpuhult őröknek szemernyi esélyük sem volt ellene.
Soha nem szúrt kétszer ugyanazon ellenfél felé, a karját pedig épp csak addig rántotta
hátra, hogy annyi lendületet vegyen, mint amennyi a bőrvért átdöféséhez szükséges.
Hamarosan tágas félkör maradt üresen Codric és Urzate körül, mivel minden őr jobbnak
látta, ha elhátrál a bőszen vagdalkozó dergán és az öklével harcoló moleztrán elől. A két
fogoly lábánál már féltucatnyi ellenfelük hevert holtan, vagy eszméletlenségbe szédülve, a
szürke porban pedig bíborszín vérpatakok kanyarogtak.
A bányában mindenhol megállt a munka, és a rabok rohantak, hogy lássák, társaik
miként bánnak el kínzóikkal. A beesett, fáradt arcokon bosszúszomj látszott: mindannyian
arra vágytak, hogy egyszer visszavághassanak az őröknek a megalázó bánásmódért, a
suhogó korbácsütésekért, az ehetetlen moslékért, amit eléjük löktek.
- És most hogyan tovább? - kérdezte Codric, miközben markában a vértől csöpögő
gladiusszal körbefordult. Most leginkább a vackába szorított, szőrét borzoló fehér farkasra
emlékeztetett, aki elszánta magát arra, hogy foggal-körömmel küzd az életéért.
Urzate válasz helyett felkapta a közelben heverő pörölyt, amivel a rabok a
márványtömböket törték, és lesújtott a kettejüket elválasztó láncra. Két ütés kellett csak,
no meg a hóhér vadállati ereje: az ujjnyi vastag láncszemek elpattantak, és Urzate máris
szabad volt.
- Megölünk minden őrt! - harsogta a moleztrán győzedelmesen, miközben a feje fölé
emelte, és megrázta a nehéz szerszámot. - A saját korbácsaikkal fojtjuk meg őket!
Szavaira hiénacsorda üvöltése válaszolt. A rabok mind diadalittasan az ég felé rázták az
öklüket. Talán a vérszag őrjítette meg őket, talán valóban elhitték, hogy eljött számukra a
szabadulás napja - Urzate nem tudta, de nem is érdekelte. Lesújtott a pöröllyel, és újabb
láncot zúzott szét a szerszám fejével.
- Szabad vagy! - kiáltotta a hóhér, aztán körbenézett. - Ki a következő?
Többen is egyszerre mozdultak, ezért Codric jobbnak látta túlordítani a zűrzavart.
- Kapjátok fel a szerszámaitokat, és verjétek le a bilincseiteket! Ne várjatok másra, a
szabadság a ti kezetekben van!
 Az őrök ekkor megpróbálkoztak a közbeavatkozással, de már elkéstek. A lázadást nem
lehetett megállítani. Hiába támadtak karddal a rabokra, azok többé már nem rettegtek
tőlük. Most már volt mit veszíteniük, és nem bénította meg őket a félelem.
A gyűlölet és a szabadságvágy erőt adott a foglyoknak, ráadásul sokkal többen voltak,
mint támadóik. Az örvénylő tömeg körbefolyta a kétségbeesetten vagdalkozó őröket, hogy
aztán lecsapjanak a csákányok és a kalapácsok. Bordák szakadtak be, koponyák
roppantak össze az ütések erejétől, és a katonák sorra elhullottak. Alig néhányan, a
leggyávábbak élték csak túl a harcot, ők idejében megfutottak, és négykézláb
kapaszkodtak fel a rámpákon, hogy minél előbb felérjenek a peremre, és hátuk mögött
hagyják a bánya poklát.
A rabok diadalittasan ölelgették egymást. Alig fertályóra alatt végeztek kínzóikkal, és
megszabadultak láncaiktól is. Urzate bármerre fordult, mosolygó és üvöltő arcokat látott,
amelyeket megszürkített az állandóan szállongó por. Mindenki a hóhér hátát veregette,
elfeledkezve az átokról, amelyet ez az érintés hozhat rájuk. Ebben a pillanatban mindent
elfeledtek, csak a győzelem számított.
Codric volt talán az egyetlen, aki nem osztozott a foglyok lelkét átjáró örömben. A
dergán áttört a hóhér körül csoportosulok tömegén, és társa fülébe ordította:
- Még nem győztünk! Ahhoz, hogy ezt elmondhassuk, ki kell jutnunk a teknőből... De
előbb szedd le ezt a vaspántot a bokámról!
Urzate kerített egy vésőt, és mindkettejük lábáról lefeszítette a bilincs maradékát. A
vasgyűrű belsejét alvadt vér és rozsda lepte, ideje volt megszabadulni tőle.
Codric elégedetten bólintott.
- Ez megvolna. Induljunk azonnal felfelé!
A rabok még mindig nem tudtak betelni a bosszúval: az őrök formátlanná torzult
holttestét ütlegelték, s ettől nemhogy csillapult volna, de még növekedett is a dühük. A
hóhér tudta, hogy a hangzavarban úgysem hallanák a szavait, ezért a pörölyét rázva
egyszerűen megindult előre, és a lassan feleszmélő emberek követték.
Félúton jártak már a meredély oldalán, amikor odafönt megjelentek az ezüstvértes
gárdisták.
A közelben lehetett a barakkjuk, vagy errefelé gyakorlatozhattak, hogy ilyen hamar a
helyszínre értek. Codric szemét árnyékolva nézett fel rájuk. Hallott már a Kígyópapok
testőrségéről, de személyesen még egyikükkel sem találkozott. Lélektelenek. így hívták
őket.
A gárdisták felsorakoztak a tányér alakú mélyedés peremén, egy lépésnyire egymástól.
A hátuk mögül tűző nap a lejtőre vetette hosszan megnyúlt árnyékukat. A testőrök most
nem hozták magukkal nehéz, derékig érő pajzsaikat, de helyette számszeríjakat
szorongattak a kezükben, mintha előre felkészültek volna a lázadásra. Codric látta, hogy
magasan, a csípőjük jobb oldalára ugyanolyan gladiust öveztek, mint amilyet ő is
szorongatott a markában - a falanx-harcban ennek vették a legnagyobb hasznát -, és
amikor feljebb vándorolt a pillantása, azt is észrevette, hogy a harcosok homlokából
csiszoltlapú, fekete drágakő türemkedik elő. Állítólag ebből merítik emberfeletti erejüket,
és ennek köszönhetően uralkodnak felettük és irányítják őket a Kígyópapok. Félelem
nélküli, legyőzhetetlen harcosokká váltak, de közben elvesztették emberi lelküket.
A dergán felmérte a meredély pereméig hátralévő távolságot: nem volt esélyük, hogy
időben felérjenek. Mégis mászott tovább, a fogait összeszorítva, mert tudta, hogy
meghátrálni kész öngyilkosság volna.
A gárdisták egyszerre szorították a földnek számszeríjaik kengyelét, és egyszerre húzták
hátra az íjhúrokat.
A felfelé kapaszkodó rabok első sora már csak pár lépésre járt tőlük, amikor a testőrök
vállhoz emelték a fegyvereiket, és meghúzták az elsütőkart.
A hatás azonnali és félelmetes volt. A nyílvesszők letarolták a támadók első sorát.
Letarolták, és több lépéssel hátravetették azok testét, akiket eltaláltak. A halottak
legördültek a domboldalon, és a mögöttük haladók közül többeket is magukkal sodortak.
 Codric mindenfelől hallotta a húsba csapódó lövedékek puffanó hangját, de ő maga
sértetlen maradt.
Ha a rabok olyan fegyelmezettek lettek volna, mint ellenfeleik, akkor most tovább
nyomulnak előre, és kihasználják azt az időt, amíg a számszeríjakat újratöltik. A hirtelen
szerzett bátorság azonban ugyanilyen könnyen elillant, és a foglyok, akik többsége soha
nem harcolt, és nem is kapott katonai kiképzést, most megfutottak.
- Ostobák! - szűrte a fogai közt a szitkot Codric, és magára maradva törtetett felfelé.
Urzate tanácstalanul megtorpant. Látta a meredély oldalán visszafelé hömpölygő
tömeget, és látta a dergánt is, aki már csak egy lépésre állt a legközelebbi gárdistától. A
moleztrán ráébredt, hogy a harc elveszett, de nem akart belenyugodni a vereségbe. Ő is
előrelendült.
Az ezüstvértes testőrök nem foglalkoztak a feléjük tartó két férfival, csak a fejükben
visszhangzó, néma parancsszóra figyeltek. Olajozott, gépies mozdulatokkal felajzották a
számszeríjaikat, és a vesszőt is a vájatba csúsztattak.
Codric tudta, hogy a páncélba öltözött ellenféllel szemtől-szemben nem lenne esélye,
ezért oldalról támadott, az előtte álló férfi hónalját véve célba A dergán előreszúrt, olyan
erővel tolva előre a pengét, hogy annak hegye vért freccsentve lökődött elő a vállgödörből.
A testőr megingott, és számszeríjának lövedéke ártalmatlanul süvített el az ég felé.
Urzate kissé még távolabb állt ellenfelétől, de a fegyvere hosszabb volt: meglendítette a
pörölyt, és a csapásával nemcsak a gárdista homlokából előmeredő fekete drágakövet
zúzta szilánkokká, de a homlokcsontot is sikerült megrepesztenie. Az ezüstvértes férfi
arcát vér öntötte el, és bábuként omlott össze, mintha elmetszették volna a tagjait
mozgató zsinórokat. Urzate megpróbált félreugrani az elzuhanó holttest útjából, de nem
volt szerencséje. Hallotta az íjhúrok pattanását, és a füle mellett elsüvítő lövedékeket,
aztán egy fekete folt takarta el a világot előle, és elvesztette a talajt a lába alól. Aztán
görögve megindult lefelé...
Codric épp a második gárdistának döfte át a torkát, azzal a szándékkal, hogy feltolja a
pengét ellenfele agyáig, de a szeme sarkából észlelte a hóhér lebukfencezését. Most, hogy
magára maradt, fájó bizonyosság öntötte el: bármit tesz is, pillanatok alatt teletűzdelik
vesszőkkel. Ugyanis újabb csapat Lélektelen közeledett, és már kevés esélyt adott annak,
hogy rajtuk is sértetlenül átvághatná magát. Egyetlen út kínálkozott a menekülésre: a
hegyet behálózó alagútrendszeren át kell kiszökniük, ahogy azt előzőleg tervezték.
Hirtelen nem maradt más választás: durván megragadta legközelebbi ellenfelét, és
magával rántotta a mélybe!
Urzate, bár előbb indult, csupán egy pillanattal hamarabb terült el a teknő mélyét
beterítő porban, mint ahogy társa megérkezett. A dergán mindvégig az ezüstvértes
gárdista mellkasán feküdt, és szinte leszánkózott vele a domboldalon, míg a hóhér
holttesteken gördült át, közben a fejét is többször beverte a kiálló kövekbe és talpfákba,
ezért vérző arccal, fájdalomtól sziszegve tápászkodott fel.
- Nyakunkon a következő sortűz! - kiáltott futtában a szédelgő moleztrán felé Codric. -
Kapj fel egy holttestet, és húzd a seggedet fedezékbe!
A menekülő rabok lába által felvert por még mindig nem ülepedett le, és függönyként
kavargott körülöttük. Urzate csak homályosan látta a magasban álló, ezüstszínű
oszlopokat, de azért azt tette, amit a dergán tanácsolt. Pajzsként maga elé tartotta az
egyik rab társai által eltaposott testét, és fejét behúzva várt.
A nyílvesszők mérges darazsakként szelték át a szürke porfelhőt, és jégesőként
koppanva csapódtak be a gödör mélyén. Az Urzate által markolt test megrándult: úgy
látszik, maradt még benne élet, amely most végleg elszállt. Az egyik lövedék véres csíkot
húzott a hóhér arcára, más baja azonban nem esett.
- Most pedig futás! Rohanj, ahogy csak bírsz: a barlangban találkozunk! - ordította
Codric, és maga járva elöl jó példával, nyurga lábait sebesen szedve megiramodott a
távolban sötétlő nyílás felé.
 Urzate félredobta a halott férfi testét, és megpróbálta utolérni társát. Mivel nehezebb és
robosztusabb alkat volt, mint a dergán, ez hiábavaló erőfeszítésnek látszott, mégis teljes
erejét beleadta, mert tudta, hogy az életéért rohan. Minden lélegzetvétel fájt, mert a
porszemek eltömítették az orrát, és kiszárították a száját, mégis futott tovább. A rövidtáv
végtelennek tetszett, és az utolsó lépéseket már zihálva tette meg. Hallani vélte az
elpattanó íjhúrok hangját, vagy lehet, hogy csak a képzelete űzött tréfát vele, de nem
mert kockáztatni: bevetette magát a barlangba. Két tátott szájjal bámuló rabot sodort el,
de amikor feltápászkodott, nem érezte, hogy eltalálták volna.
Codric megvárta, míg a hóhér feltápászkodik, aztán intett neki, hogy kövesse.
Amerre elhaladtak, az emberek némán utat nyitottak nekik. Az arcokon újra fáradtság
és tanácstalanság lett úrrá, a rabok nem tudtak, hogy mit tegyenek. Tétován álltak hát,
szinte félholtan lézengve, mint a vágóhídra hajtott marhák.
Urzate megszánta őket.
- Van kiút! - kiáltotta az arcukba. - Alagút vezet a felszínre. Mind megmenekülhetünk,
gyertek utánam!
Nem reagáltak. A pusztulás képei letargiába taszították őket, s az élettelen szemekben
nem csillant meg az értelem fénye. Codric látott már ilyen kiüresedett tekinteteket: csata
után a birkamód összeterelt, megvert sereg katonái bámultak így maguk elé, mintha
semmit sem látnának. Röpke pillanatra felderengett előtte egy néhai fegyvertárs emléke -
tömpe orrú, vörös hajú alak, arcán szeplőkkel -, és annak üveges pillantása, amikor
megtudja, hogy távollétében felégették a faluját, családját pedig lemészárolták...
- Hagyd őket! - rántotta meg Urzate karját a dergán. - Ha magukhoz térnek, majd
követnek minket. Most semmi olyat nem tudsz tenni, ami visszarázná beléjük a lelket.
- Nem láttad Antont? - kérdezte a hóhér.
- Még reménykedsz, hogy túlélte a mészárlást?
- Nem tudom, de nem megyek el nélküle.
Codric dühében beharapta ajkát, és készült, hogy letorkollja társát, amikor meghallotta
a kalapácsütéseket. A menekülőknek már nem kellett vigyázniuk a zajra, így teljes erővel
dolgozhattak azon, hogy áttörjék és kidöntsék a falat, ami az alagúthoz vezet. A
dergánnak szólnia sem kellett, Urzate máris megindult a hangok irányába.
Legalább tucatnyian munkálkodtak a barlang végében, és szerencsére a közelben
meglátták Antont és Moreguardot is. A fiú hátát a sziklafalnak vetve ült, a drén nemes
pedig ott térdelt mellette.
- Súlyos a sebed? - lépett közelebb Urzate.
Anton fáradtan elmosolyodott.
- Túlélem. Emoloch háromszor végigvágott rajtam az ostorával, de aztán Ballardo
behúzott a barlangba, úgyhogy nagyobb bajom nem esett.
- Nem sokat néztem ki a kurafiból, de most minden bűne meg van bocsátva!
Visszhangzó döndülés hallatszott, és pár lépésre Zenzini hangja harsant.
- Na még egyszer, és szabad lesz az út!
Urzate megfordult, és látta, hogy a Hentes, a khamedi nomád és még vagy tíz ember
teljes erővel lesújtanak, de a sziklafal kitartott. Odasietett hozzájuk, és kikapta a pörölyt a
fáradtan hátratántorodó Sigismund kezéből.
- Lépj arrébb te is, Filotas! - szólt rá a mellette álló menyétképűre, aztán
nekiveselkedett.
A kalapácsok, csákányok és pörölyök még háromszor sújtottak le, aztán a sziklafal
beroppant, és kődarabok gördültek át a túloldalra.
- A rohadt életbe! - szitkozódott Hentes, és a földre ejtette a kalapácsát. - Ez rohadt
kemény munka volt!
Ventolero elégedetten bólintott.
- De megérte!
- Elég a szövegből! - szólt rájuk a rablóvezér, és intett nagydarab testőrének. - Hozd
Moreguardot, és induljunk azonnal!
 Négy fáklya volt náluk, de csak kettőt gyújtottak meg: az egyiket Zenzini ragadta fel, a
másik Codricnak jutott. Ők ketten haladtak az élen, s aztán következett Hentes és
Ventolero, akik Moreguardot fogták közre, aztán Ballardo, Sigismund, a khamedi nomád,
Filotas, a félszemű Ogghavan, az Antont támogató Urzate. Azok közül, akiket a moleztrán
a barátainak mondhatott, mindenki túlélte a lázadást. Ki szerencsével, ki pedig gyávasága
folytán, mint Filotas, Ballardo és Sigismund, akik inkább behúzódtak a barlangba,
minthogy fegyverrel a kézben megrohanják a Lélekteleneket.
A barlang túloldalán csaknem akkora üregre bukkantak, mint amelyben aludtak. A
hatalmas terem mennyezetéig nem ért fel a fáklyákból áradó fény, csak lefelé lógó, víztől
csepegő sztalaktitok lándzsaszerű hegyét látták. Találomra megindultak előre, és a
túloldalon rövid keresés után síkos, márvánnyal erezett falú folyosóra bukkantak. Alig
tettek meg néhány lépést az ismeretlen járatban, amikor a hátuk mögött halálsikolyok
harsantak, olyan közel, hogy a menekülök közül néhányan megtorpantak és
hátrafordultak, azt várva, hogy égő tekintetű gárdistákkal találják szembe magukat. De
szerencsére csak a visszhang erősítette fel a haldoklók kiáltását.
- A szerencsétleneket mind lemészárolják... - suttogta maga elé Anton.
- Ne gondolj rájuk! - mondta Urzate. - Ők már lélekben halottak voltak. Kiveszett
belőlük a tűz. Jobb így, mint ha még néhány évig kínlódnak a bányában.
Mentek tovább, de öntudatlanul is megszaporázták a lépteiket. Tudták, hogy üldözni
fogják őket, és azt is, hogy üldözőik nem ismernek majd könyörületet. Az istenek eddig
mellettük álltak, mert az alagút elég széles volt, és néhány kanyart leszámítva szinte
nyílegyenesen futott. Hamarosan azonban elértek egy útelágazásig. Az egyik folyosó
meredeken felfelé vitt tovább, míg a másik vízszintesnek tetszett, de fogalmuk sem volt
arról, hogy távolabb mi vár rájuk.
- Most merre? - fordult Codric a rablóvezér felé.
Valószínű, hogy Zenzini maga sem tudta, de ezt nem akarta beismerni emberei előtt. A
jobboldali, emelkedő utat választotta, és szó nélkül meg is indult rajta. Vissza sem nézett,
mintha biztos lenne benne, hogy mindenki követi.
Néhány percig kapaszkodtak felfelé a járatban, aztán Zenzini szitkozódása hallatszott a
menet éléről.
- Vissza, gyorsan! - sziszegte Codric. - Zsákutca!
Csürheként indultak meg lefelé, néhányan inkább csúszva, mint lépkedve, hogy minél
hamarabb kiérjenek az elzárt folyosóból.
Időben érkeztek. A távolból hallották ugyan a nehéz katonacsizmák robaját, de a
gárdisták még nem érték be őket. Többen esztelenül berohantak a bal kéz felé eső sötét
járatba, de Urzate bevárta Codricot. Tudta, hogy fáklya nélkül nincs értelme elindulni.
- Most már erősebbnek érzem magam, elengedhetsz! - suttogta Anton, mintha félne,
hogy az üldözőik is meghallják.
- Fogod bírni?
- Igen.
Ismét Zenzini állt az élre, Codric pedig hátra maradt, hogy váltson pár szót a hóhérral.
- Nem bízom a fickóban! - morogta a dergán, miután úgy ítélte meg, hogy a rablóvezér
és emberei már nem hallhatják.
- Mondott valamit?
- Csak annyit, hogy túl sokan vagyunk, és túl nagy zajt csapunk.
- Bíznunk kell benne, mert ha egyszer sikerül kijutnunk, odakint még inkább rá leszünk
utalva.
- Én is épp' ettől tartok...
Codric elhallgatott, és több szó nem esett közöttük.
Az út egyre meredekebb lett, és már négykézláb kellett előreküzdeniük magunkat. A
hátuk mögül most nem hallották az üldözők zaját, de Urzate tudta, hogy nem sikerült
lerázniuk őket. Ha meg is torpantak az útelágazásnál, bizonyára kettéosztották a
csapatukat, és követik őket.
Codric sokadszorra tűnődött el azon, hogy háromezer arany milyen iszonyúan kevés is
mindazért a megpróbáltatásért, amit ki kell állnia. Ha minden alkalommal, amikor ilyen
gondolatok fordultak meg a fejében, ötszáz aranyat hozzácsapott volna a kialkudott
summához, már egy egész királyság is kitelt volna belőle. Mert könnyű azt mondani, hogy
szöktesse meg Moreguardot, de más dolog véghezvinni, amikor egy ezredre való gárdista
csahol az ember nyomában.
- Ez nem lehet igaz! - köpött ki Ventolero.
- Mi történt? - kérdezte Anton.
- Már megint több irányba válik szét az út!
Zenzini is visszafordult, és eléjük állt.
- Mi legyen?
Codric megfontolta a választ.
- Váljunk szét! Négy fáklya van, osszuk ketté a csapatot.
- Én is ezt akartam javasolni. Hentes, Ventolero és Moreguard velem jönnek, a többiek
közül azt viszel, akit akarsz.
A dergánnak nem tetszett, hogy el kell válnia Moreguardtól, de nem akarta kimutatni,
hogy mennyire ragaszkodik a drén nemes társaságához, másrészt abban bízott, hogy akár
több folyosó is a felszínre vezet, vagy az is lehet, hogy egy idő után újra összetalálkoznak,
és együtt futnak tovább.
- Rendben. Ki tart velem?
Egyedül Anton és Urzate vállalkoztak arra, hogy követik Codricot, a többiek inkább a
rablóvezérhez csatlakoztak.
További vitára már nem maradt idejük. Zenzini bevetette magát a jobboldali alagútba,
Codric pedig választhatott két másik nyílás közül.
- A változatosság kedvéért menjünk lefelé! - mondta a dergán, és a középső folyosón
indult tovább.
A járat enyhén lejtett, ezért gyorsan haladtak. Rohanó lépteiket visszhangozták a falak,
s a táncoló fáklyaláng fekete árnyékokat rajzolt a mennyezetre. Az alagút egy idő után
összeszűkült, és már csak meggörnyedve tudtak benne haladni. Urzatét félelem kínozta:
tudta, ha megint zsákutcába futnak, és vissza kell fordulniuk, akkor a Lélektelenek fogják
várni őket.
A hóhér félelme kezdett beigazolódni. A mennyezet egyre közelebb került a folyosó
talajához, és a rájuk nehezedő sziklák először térdre kényszerítették őket, aztán pedig már
csak hason csúszva haladhattak tovább. Codric a lábaival tolta előre magát, mert egyik
kezével maga elé tartotta a fáklyát, míg a másikkal a kiálló köveket tapogatta. Anton
haladt mögötte, míg a sort Urzate zárta. A hóhér találta a legszűkebbnek a járatot,
ráadásul a pörölyét sem akarta hátrahagyni, ezért egyik markában annak nyelét
szorongatta.
- A csúszás-mászásnak legalább annyi előnye van, hogy a páncélos testőrök nem
tudnak követni! - mondta lihegve Anton. - Ha mégis megpróbálják, beszorulnak!
- Akárcsak én! - morogta Urzate, de azért kínnal-keservvel tovább húzta a testét előre.
Úgy látszik, valóban túljutottak már a nehezén, mert az alagút tágulni kezdett, s végül
egy újabb hatalmas terembe torkollott. Codric megvárta, míg társai kimásznak a
kéménykürtőnek is szűk járatból, aztán meggyújtotta a derékövébe tűzött tartalék fáklyát,
és a hóhérnak nyújtotta. Mindketten a magasba emelték a lángoló fahasábot, hogy
körbenézhessenek.
Urzate felnézett, s attól, amit látott, az arca eltorzult, és megszorult a keze a vállára
vetett pöröly nyelén.
A barlang közepe táján, egy kiugró márványtalapzaton ezüstvértes gárdisták álltak, és
őket nézték.
 A testőrök háta mögött sötét nyílás látszott, ahonnan egyre újabb üldözők sereglettek
elő. Úgy látszik, a harmadik, baloldali járat ugyanabba a terembe vezetett, csak kissé
magasabban volt a kijárata. A gárdisták máris a lefelé vezető utat keresték, hogy
elfoghassák őket.
- Na tisztuljunk innen, de gyorsan! - morogta Codric, és sebesen megindult az ellenkező
irányba, hogy minél távolabb kerüljön üldözőiktől.
Átvágtak a visszhangzó termen. Többször megbotlottak a sziklatömbökben és a lassan
növekvő, gyökérszerű sztalagmitokban, Urzate a bokáját is megütötte, de nem állhatott
meg, hogy megvizsgálja, mennyire komoly a sérülése. Mögöttük kardcsörgés és a testőrök
üvöltése hallatszott. Érezték, hogy közel van már a prédájuk, és felajzotta őket, hogy a
végéhez közeledik a vadászat.
Teljesen véletlenül találtak rá a túloldalon folytatódó alagútra. A nagy rohanásban
mindkettőjük fáklyája kialudt, és ezért figyeltek fel a távolban lobogó lángra. Arrafelé
vették az útjukat, és hamarosan beérték Zenzini csapatának utóvédjét.
Amikor Filotas meglátta az élen rohanó dergánt, maga is megszaporázta a lépteit, mivel
sejtette, hogy nem ok nélkül menekülnek lélekszakadva. Zenzini káromkodott egyet - úgy
tűnt, nem örül, hogy látja őket -, de ő is futásnak eredt.
Annyi előnyük volt a Lélektelenekkel szemben, hogy őket nem lassították a nehéz
páncélok, ezért sikerült maguk mögött hagyniuk üldözőiket. Codricnak nem volt kétsége
afelől, hogy a gárdisták keményen kitartanak, és a hajsza megpróbáltatásait még
vértezetben is jobban bírják, mint társai. Ha valami nem állítja meg őket, előbb-utóbb
beérik a menekülőket.
Urzate majd' kiköpte a tüdejét. Nem volt hozzászokva a rohanáshoz, ráadásul még
mindig szorongatta a pörölyét, Mintha a szeretője lenne, akitől semmi pénzért nem akar
Megválni. Ennek köszönhetően ő volt a sereghajtó, és még a pókhasú Ballardo is
megelőzte, akinek erőt adott a félelem.
A folyosó kissé összeszűkült, és a mennyezetről leszakadt cseppkődarabok nehezítették
az előrejutást.
Anton váratlanul felkiáltott.
Urzate beérte a fiút, és felsegítette a földről.
- Jól vagy? - kérdezte tőle.
- Igen. Csak a térdem fáj.
Elindultak, de látszott, hogy Anton bármennyire is akarja, már képtelen tartani az
iramot.
- Menj tovább! - kiáltott rá Urzate, és megvetette a lábát.
- Mit akarsz csinálni?
- Beomlasztom a folyosót!
A moleztrán meg sem várta, hogy a fiú mit szól erre, máris meglendítette a pörölyét, és
teljes erővel lecsapott. Bízott benne, hogy a mennyezet itt nem olyan tömör és kemény,
mint máshol, hiszen számos szikladarab szakadt már le róla - egy ilyenben botlott meg
Anton is. A fal megremegett, de csak ujjnyi darabon pattogzott le a kő, ott, ahol a pöröly
feje lecsapott. Urzate ismét meglendítette a szerszámot, és fogcsikorgató dühvel támadt
neki a boltozatnak. A mennyezeten repedések futottak végig, de a szikla kitartott.
Fáklyaláng közeledett, és a kezdetben szentjánosbogár méretű fénykör egyre
nagyobbodott. Urzate újra és újra lecsapott, mintha nem akarná elismerni, hogy az
élettelen kő erősebb lehet nála. Nem gondolt már arra, hogy a gárdisták pillanatokon belül
beérik, csak a márvány számított, az ellenség, amit le kellett győznie. Zuhogtak az ütések,
és a boltozat beleremegett a moleztrán dühébe. Kard nyúlt Urzate felé, de ekkor a
mennyezet felsikoltott, és hatalmas sziklakoloncok hullottak alá, hogy maguk alá
temessenek mindenkit, aki nem ugrik félre időben. A hóhér belefeledkezett a rombolásba,
így csak a szerencséjének köszönhette azt, hogy őt elkerülték a leomló kődarabok.
Kellett egy kis idő, hogy magához térjen. Megvárta, míg leülepszik a por, aztán
megrázta magát, és leszegett fejjel megindult a társai után.
 Urzate utolsóként mászott ki a napfényre. Háta mögött nem hallotta a katonacsizmák
visszhangzó dobogását, úgy tűnt, a sziklaomlás valóban feltartóztatta üldözőiket. De
végleg nem szabadultak meg tőlük: a gárdisták tudják, hogy a rabok nem sokáig
rejtőzködhetnek a föld alatt, valahol a felszínre kell jönniük, s ezért végigkutatják majd a
környéket, míg meg nem találják a szabadba vezető nyílást.
A hóhér lába megcsúszott a kavicsos lejtőn, erre egy kéz nyúlt felé, amelyet hálásan
megragadott. Codric volt az, aki segített neki talpra állni.
Az alagút beomlását követően már senki nem tévedt el, és mindannyian túlélték a
szökést. Zenzini vigyorogva bámult vissza a csenevész bokrok borította hegyoldalra,
amelynek túloldalán a márványbánya terült el, mögötte pedig tétován álldogált két
embere, Hentes és Ventolero. Codric a drén nemes mellé húzódott, olyan közel, mintha
Moreguardban rég elveszettnek hitt testvérét találta volna meg, és most már soha nem
akarná magára hagyni; Sigismund a khamedi nomád vállára támaszkodott, míg a
kopaszodó kereskedő, Ballardo, zihálva hevert a földön, és tágra nyílt szemével az egekbe
tekintett.
- Elég a pihenésből! Kövessetek! - szólt végül Zenzini, és elindult lefelé a domboldalon.
- Hová megyünk? - tudakolta Codric.
A rablóvezér nem fordult hátra, úgy válaszolt:
- Arra, a fák között lovak várnak ránk.
Zenzini igazat szólt. Hamarosan elérték a völgyben kígyózó ösvényt, és azon túl sűrű
erdő állta útjukat. A közeledtükre a fák közül két, vadászgúnyás férfi bújt elő, maguk után
négy-négy lovat vezetve.
Urzatén balsejtelem lett úrrá. A két erdőjáróval együtt tizennégyen jutottak a nyolc
hátasra. Egyértelműnek tűnt, hogy mindannyian nem tudnak elmenekülni. Vajon hogyan
választják majd ki a szerencséseket? Esetleg van valamilyen más terve is a rablóvezérnek?
- Korábban jöttetek, mint vártuk - mondta az egyik erdőjáró.
- Így alakult.
Zenzini egyenesen a két, rájuk váró férfihoz lépett, aztán a legbüszkébb tartású paripa
nyerge mellől leakasztott égy kardot. Félig kivonta a pengét, és megszemlélte tükörképét
a fegyver folyékony ezüstként csillogó felszínén. A rablóvezér Hentes névre hallgató
testőre hatalmas pallost csatolt a hátára, Ventolero pedig egy rapírt választott, míg a két
vadászgúnyás számszeríjakat húztak elő a bőrzsákokból, és megfontolt mozdulatokkal
felajzották a fegyvereket.
- Van még valahol ló elrejtve? - kérdezte Codric, gyanakvóan pislogva a rablóvezérre. -
Nekem úgy tűnik, túl sokan vagyunk!
Zenzini elvigyorodott.
- Jól látod a helyzetet: valóban túl sokan vagyunk. A természet törvényére kell bíznunk
magunkat. Az pedig úgy szól: az erős megmarad, a gyenge elhullik.
Az erdőjárók a szökött rabokra fogták számszeríjaikat, miközben a rablóvezér két
testőre megragadta Moreguard karját, és felsegítették a legközelebbi ló hátára. A drén
nemes csak a nyeregben ülve értette meg, hogy mi Zenzini szándéka.
- Codricot is vigyük magunkkal! - szólt parancsoláshoz szokott hangon.
Zenzini megrázta a fejét.
- Vele sem tehetek kivételt. Nem bízom benne, nem tartozik közénk. Ha túléli a próbát,
akkor majd utánunk jön.
A dergán lépett egyet előre, de amikor látta, hogy két nyílvessző irányul a mellkasa felé,
megtorpant, és fogcsikorgatva nézett farkasszemet ellenfeleivel.
Codric társai bénultan figyelték, ahogy a vadászgúnyások, Zenzini, Hentes és Ventolero
nyeregbe szállnak. A szökevények nem tehettek semmit, hiszen Urzate pörölyén kívül
egyiküknél sem volt fegyver, egyébként is megdöbbentette őket a váratlan fordulat, és az,
hogy számszeríjat fogtak rájuk a rablóvezér emberei. Amikor már-már elhitték, hogy
szerencsésen megmenekültek, kiderült, hogy tévedtek: elárulták és kihasználták őket.
 Ezért egyezett hát olyan könnyen bele Zenzini, hogy a kiválasztott keveseken kívül
mások is vele tartsanak! -gondolta Urzate. - Esze ágában sem volt minket koloncként
magával cipelni!
Zenzini intett, s erre a vadászgúnyások két tőrt hajítottak a bokrok közé.
- Ne mondjátok, hogy nem vagyok nagylelkű! Két hátast itt hagyok nektek. Aki akar,
utánam jöhet: Tedzserinben találkozunk! - kiáltotta, és lova véknyába vágta a sarkát.
Moreguard tétovázott: a válla fölött hátrafelé tekintgetett, és nem akart elindulni, de
Ventolero a mén farára csapott, mire az állat megugrott. A hat férfi elporzott az ösvényen,
a távolban kanyargó országút felé.
A szökevények tétován egymásra pillantottak. Nyolcan maradtak két lóra: egy
almásderes ménre és egy foltos kancára.
Filotas mozdult elsőként. A legközelebbi hátashoz futott, de mielőtt a lábát a kengyelbe
akaszthatta volna, Ogghavan, a félszemű fickó utolérte, és a földre teperte egykori társát.
Ugyanígy járt Codric is, azzal a különbséggel, hogy ketten vetették rá magukat: Sigismund
és a khamedi nomád. Előbbit talán a bosszúvágy fűtötte, a nomád azonban sosem adta
jelét, hogy gyűlölné a dergánt.
Ballardo és Anton azonban nem estek egymásnak, inkább a bokrok felé indultak, hogy
megkeressék a tőröket. Csak Urzate maradt a helyén, a pörölyére támaszkodva.
A moleztrán, ha akarja, szétverhette volna a földön hempergők koponyáját, de ez meg
sem fordult a fejében: nem szándékozott védtelen emberekre támadni. Miután Anton
megbocsátott neki, megfogadta, hogy ok nélkül soha többé nem öl embert, és fogadalmát
nem akarta ilyen hamar megszegni. Így hát a hóhér nem használta ki a helyzet:
mozdulatlanul állt, és viszolyogva figyelte, ahogy Filotas ellenfele torkát szorongatja; és
akkor sem lépett közbe, amikor látta, hogy a khamedi nomád követ emel a magasba,
hogy azzal loccsantsa ki a dergán agyvelejét.
A sűrűből ekkor bukkant elő Anton, és a kezében meztelen penge csillogott. Mögötte a
pókhasú kereskedő közeledett, de nála nem volt fegyver, és az arcáról sem lehetett
leolvasni, sikerrel járt-e a keresés során.
Filotas áldozatának rángatózása csillapult, mire a menyétképű fickó elengedte a
jobblétre szenderült alak torkát. Codric is felegyenesedett, és bár bal szemöldöke fölött
tépett szélű seb húzódott, s a véres bőrdarab a szemébe lógott; sikerűit végeznie egyik
ellenfelével: Sigismund, a kocsmáros szétvetett tagokkal fekve maradt a földön, és arcából
ítélve az életéhez hasonlatosan a halála is fájdalmas lehetett. A khamedi nomád azonban
harcra készen állt a dergánnal szemben, és vértől csöpögő kődarabot markolt a kezében.
- Ne vessetek meg, de nekem szükségem van az egyik lóra! - szólt Anton, és megindult
a hátasok felé. - Népem szabadsága, és a kígyópapok elleni harc sokkal fontosabb
bármelyikünk életénél, ezt be kell látnotok. Én nem kerülhetek élve az ellenség kezére!
Anton keze remegett, ám maga a tőr látványa elég volt ahhoz, hogy Codric és a törött
orrú nomád, akivel korábban egymás életét igyekeztek kioltani, félrelépjenek az útjából.
Urzate biztosra vette, hogy a meghátrálásuk csak látszat: a fiút nem hagyják majd
elmenekülni, csupán a megfelelő alkalomra várnak, hogy ráronthassanak. A hóhér
undorodva gondolt arra, hogy mind olyanokká váltak, mint az állatok, ölni akartak, mert
ha nem teszik, megdöglenek.
Zenzini biztos élvezné, ha látná, amint lemészároljuk egymást!
Filotas kihasználva azt, hogy a figyelem a másik ló körül csoportosulókra terelődött,
megpróbált felkapaszkodni az előtte legelésző hátas nyergébe. Vesztére azonban nem volt
gyakorlott lovas, és mire átlendítette a lábát a foltos kanca háta felett, Ballardo beérte. A
kopaszodó kereskedő kezében tőr villant - eddig rejtegette, de most eljött az ideje, hogy
használja -, és a pengét markolatig Filotas hátába vágta. A menyétképű fickó ruháján
vérfolt terjedt szét. Utolsó erejével megrántotta a kantárt, és görcsösen kapaszkodott,
amikor a ló megugrott. Sikerült nyeregben maradnia: a kanca nyakára dőlve elindult az
ösvényen.
Az események innentől kezdve szélvészgyorsasággal követték egymást.
 Codric rárontott Antonra. Nem akarta megölni a fiút, csak a tőrt akarta kicsavarni a
kezéből, de végzetesen alábecsülte ellenfelét, s csak hajszál híja volt, hogy rajta nem
vesztett. Az utolsó pillanatban sikerült félreugrania az ezüstösen csillogó ívet leíró penge
elől. Ekkor a khamedi nomád is a támadás mellett döntött, és ő nem fogta vissza magát:
gyilkolni akart. A törött orrú fickó két lépéssel átszelte az őt a fiútól elválasztó távolságot,
és a kezében szorongatott kődarabbal lesújtott!
Anton halántékát érte az ütés. A fiú tántorogva tett még két tétova lépést, aztán a
földre rogyott.
Az almásderes mén orrlyukai kitágultak, és a vérszagtól ijedten arrébb táncolt.
Urzate szívét jeges ujjak szorították marokra. Nem mert belegondolni, mi történik
akkor, ha Anton meghal. Amikor összeesni látta, akkor ébredt rá, hogy a fiú fontosabbá
vált számára a saját életénél, fontosabbá minden értelmetlen fogadalomnál. A tagjait
béklyóba kötő, láthatatlan bilincsek lehullottak róla, és a hóhér üvöltve, magasra emelt
pöröllyel rontott rá a gyilkosra.
A khamedi nomád meglepetten kapta fel a fejét a hangra. Elsőként a ló irányába
pillantott - látta, hogy túl messze van -, aztán Codric felé fordult. Ha segítséget várt tőle,
akkor rá kellett döbbennie, hogy hiába. A dergán jobbnak látta, ha eltisztul az őrült
moleztrán útjából: inkább Ballardo után iramodott, aki megpróbálta utolérni a megrémült
kancát, amelynek a nyergében tehetetlen zsákként ringott Filotas holtteste. Codric úgy
ítélte meg, hogy több esélye van a hájas kereskedő ellenében, és hagyta, hogy a többiek
egymást közt rendezzék el az ügyüket.
Urzate dühe önpusztító fegyverré vált. Minden erejét beleadta a csapásba, de ellenfele
félrelépett előle, és a pöröly elzúgott annak válla mellett. A hóhér majdnem orra esett a
lendülettől, és beletelt néhány pillanatba, míg visszanyerte az egyensúlyát. Az így nyert
időt a nomád arra használta fel, hogy lehajoljon, és kiragadja a tőrt Anton erőtlen ujjai
közül. Most már ő sem volt fegyvertelen.
- Megöllek! - hörögte Urzate, és ismét a feje fölé lendítette a nehéz szerszámot.
A khamedi is mondott valamit a saját nyelvén, ami leginkább torokköszörülésre
emlékeztetett, de a fickó vigyorgott közben.
A hóhér lesújtott, és a pöröly süvítve repesztette ketté a levegőt. A nomád azonban
számított a mozdulatra, mert a csapás ismét olyan nagy ívű volt, hogy időben el tudott
hajolni előre. A pöröly vasfeje homokot freccsentve fúródott a földbe. Urzate megpróbálta
kiszabadítani fegyverét, hogy újra támadhasson, de elkésett.
A khamedi a számtalan párbaj során edződött harcosok gyorsaságával lendült előre, és
a tőrével Urzate szívét kereste. A hóhér két megoldás közül válaszhatott: vagy hátraugrik,
és veszni hagyja a pörölyét, vagy bízik abban, hogy a döfés nem lesz halálos.
A moleztrán nem tudott dönteni. Hátralépett ugyan, de nem engedte el esetlen fegyvere
nyelét. Érezte, hogy a tőr a mellkasába mélyed, és izzó fájdalom sugárzott szét a sebből.
A nomád keze azonban túl rövid volt, a penge nem hatolt mélyre, és Urzate meglepetten
vette tudomásul, hogy még mindig életben van, és még mindig bír mozogni. Úgy látszik,
Mark'yhennon korainak találta, hogy magához szólítsa. Urzate későbbre hagyta a
hálálkodást, ehelyett újból meglendítette a nehéz szerszámot.
A khamedi kétségbeesve próbált félrelépni a csapás útjából, de ezúttal hiába. A pöröly
kinyújtott karja alatt találta el a fickót. A vasból öntött fej szilánkokra robbantotta, és a
hasüregbe tolta a bordákat, amelyek törött végei szétszabdalták a belső szerveket. A
nomád elvágódott, és mivel a pöröly bennragadt az oldalán tátongó rettenetes sebben, az
eldőlő test kirántotta a fegyvert Urzate kezei közül.
A hóhér azonban nem foglalkozott a pöröly visszaszerzésével, ehelyett letérdelt Anton
mellé, és megvizsgálta a pulzusát. A fiú még élt: eszméletlen volt ugyan, de az
érverésével nem volt gond. Urzate megkönnyebbülten felsóhajtott.
Lódobogás hallatszott.
 A hóhér felpillantott, és látta, hogy Codric közeledik felé vágtatva. A dergán egy
gyakorlott lovas biztonságával, az utolsó pillanatban fogta vissza a foltos kancát, alig egy
lépéssel Urzate előtt.
- Csúnya halála volt, rondább, mint Ballardónak vagy Sigismundnak, de látom, te is
megsebesültél! - jegyezte meg a dergán sötéten vigyorogva, miután egy pillantással
felmérte a helyzetet.
Urzate a még mindig vérhabot öklendező nomád felé pillantott - ilyen sebbel rég fel
kellett volna dobnia a talpát, mégis, kétségbeesetten kapaszkodott az életbe -, aztán
szemügyre vette a mellkasa közepén terjengő vérfoltot.
- Csak egy karcolás. Túlélem.
- Ez a tény örömmel tölt el. Szállj nyeregbe és induljunk! Az üldözőink már tudják,
merre keressenek, vagy csak a kelet felé vezető utat akarják lezárni, egyre megy: láttam
őket a völgyben. Errefelé tartanak, és hamarosan ideérnek.
- Azért jöttél visszaértem, hogy figyelmeztess?
Codric ismét elmosolyodott.
- Ezért is, meg azért, mert az elmúlt napokban megszoktam a sötét képedet. Nem
vagyunk már összebilincselve, de azért továbbra is ugyanarra visz az utunk.
- Antont is magunkkal kell vinnünk, nem hagyhatjuk itt.
- Felejtsd el! Két ember túlságosan megterhelné a lovad. Könnyedén utolérnének, és az
áldozatod értelmetlenné válna. Mindkettőtöket elkapnának. Egyedül azonban van esélyed
a megmenekülésre.
- Nem megyek sehová Anton nélkül! - mondta Urzate, és megvetette a lábát.
Codric megvonta a vállát.
- A te döntésed. Ha el akarod dobni magadtól az életed, tedd azt. Én máris indulok.
Mark'yhennon áldjon!
A hóhér azonban nem hagyta ennyiben a dolgot. Felnyúlt, megragadta Codric derekát,
és lerántotta a dergánt a nyeregből.
Codricot váratlanul érte az alattomos támadás. Mielőtt a tőréhez kaphatott volna, már a
levegőben volt, és...
Túl keményen ért földet. A hátára érkezett, és az összes levegő kiszorult a tüdejéből.
Kétségbeesve próbált feltápászkodni, de ekkor egy hatalmas, fekete ököl csapódott az
arcába. Hányinger tört rá, és a fájdalommal egy időben meghallotta arccsontja
reccsenését. Küzdött az eszméletvesztés ellen, de nem volt esélye: a második ütést a
halántékára kapta.
- Bocsáss meg! - mondta Urzate az ájult férfinak, pedig tudta, hogy az már nem hallja a
szavait.
A hóhér megvizsgálta áldozatát, mivel félt, hogy esetleg túl nagyot ütött - szerencsére
Codric még lélegzett -, aztán a fiúhoz sietett.
Anton épp akkor kezdett ébredezni, de még nem tudta, hogy hol van. Urzate felhúzta a
földről, és a félig öntudatlan fiút a békésen álldogáló foltos kancához támogatta. Segített
neki nyeregbe szállni, aztán próbaképpen elengedte, hogy lássa, meg tud-e maradni a ló
hátán. Anton a hátas nyakára dőlt, de a térdeivel szorította a kanca oldalát, látszott, hogy
elboldogul majd magától is.
Urzate a lovához lépett, de amikor lábát a kengyelbe dugta, egy gondolat villant át az
agyán. Nem hagyhatta a dergánt eszméletlenül heverni, az út mellett, ahol azonnal
észrevennék. Visszasietett, és a tehetetlen testet gyorsan behúzta a bokrok közé.
Ha szerencséje van, eltűnhet majd az erdőben.
- Mi történt? - hallotta Urzate a fiú kérdését, amikor előbukkant a sűrűből.
- Zenzini egymásnak ugrasztott bennünket. Itt hagyott két lovat nyolcunknak, ő pedig
az embereivel együtt elvágtatott. Téged egy kődarabbal ütöttek le, ezért nem emlékszel
semmire.
- De ki ölte meg ezeket az embereket? - mutatott a fiú a földön heverő, élettelen
testekre.
 A hóhér látta, hogy Anton pillantása még mindig zavaros, ezért nem mesélte el a
történteket, inkább az egyszerűbb megoldást választotta.
- Én végeztem velük - mondta, aztán visszakérdezett. - Képes vagy már lovagolni?
- Azt hiszem.
- Jó. Induljunk azonnal, mert az üldözők már a nyakunkon vannak.
Urzate vágtába ugratta a lovát, és hátranézett. A fiú egy pillanatig tétovázott, aztán
követte őt. A távolban kígyózó országút felé indultak, arra, amerre Zenzini eltűnt az
embereivel együtt.

6.

A HEGYEK KÖZÖTT

Codric beszélgetés hangjaira eszmélt fel. Először azt sem tudta, hol van, aztán
villámcsapásként érte a felismerés: a szurtosképű moleztrán lerántotta nehezen
megszerzett lováról, majd leütötte.
A düh vörös ködként borította el az agyát, mégis volt annyi önuralma, hogy elfojtsa
háborgó érzéseit. Előbb csak óvatosan megtapogatta felszakadt ajkát, majd miután
minden fogát a helyén találta, megkönnyebbülten felkönyökölt. Bokrok között feküdt, alig
pár lépésnyire attól a helytől, ahol felszínre túrták magukat a barlangból. Ésszerűnek tűnt,
hogy míg eszméletlen volt, Jamir kereket oldott, így is volt: a barlang körül nyoma sem
volt a menekülőknek, ellenben négy fegyveres őr állt a hasadéknál, azok közül, akik a
nyomukba eredtek. Hevesen vitatkoztak egymással, valószínűleg azon tanakodtak, miféle
összecsapás zajlott le a menekülők között. Őt még nem fedezték fel, következésképp:
még nem kutatták át tüzetesen az egész környéket. Bármelyik pillanatban rátalálhatnak, ő
pedig tehetetlen lesz a túlerővel szemben.
A gondolat hatására eluralkodott rajta a gyűlölet. Nem elég, hogy ilyen nyomorult
helyzetben van, kiszolgáltatva a Sors kényére-kedvére, de amíg arra várakozik, hogy a
katonák eltakarodjanak, a hóhér tetemes előnyre tesz szert. Hát igen: legbelül fűtötte a
bosszúvágy, hogy a nyomába eredjen, és betörje a képét, amiért ilyen csúnyán
kijátszotta. A megtorlás fontosabb volt most a számára, mint Moreguard, vagy az, hogy a
saját életéért aggódjon. Az fel sem tűnt neki, hogy Urzate bevonszolta a bozótosba,
ahonnan nagyobb esélye nyílt a menekülésre.
- Ne mozdulj, szarházi! - Nyílpuska kattant a füle mellett, oly' közel, hogy lélegezni is
elfelejtett. - Hé! Megtaláltam az egyiket! - reccsent egy elégedett hang a háta mögött,
mire a barlangnál várakozók azonnal abbahagyták a vitatkozást, és a hangok irányába
fordultak.
Ösztönösen cselekedett: fürgén oldalra dobta magát, s amikor leért a földre, jobb
kezével megragadta támadója bokáját, s nagyot rántott rajta. Az őr nem számított
hasonló reakcióra: vaktában elsütötte a nyílpuskát, és rémülten belemarkolt a levegőbe,
kapaszkodót keresve. Talált is egyet, de már csak estében: a dergán üstökébe
csimpaszkodott bele, és ezzel őt is magára rántotta.
Szabályosan rátenyerelt a férfi tőrére, amit rögvest ki is rántott a tokjából. Ellenfele
ekkor meglendítette a kezében szorongatott nyílpuskát, és az arca felé sújtott. A tőrdöfés
és az ütés egyszerre értek célba: az őr elvékonyodott hangon felsikoltott, ahogy a kés
belefúródott a lágyékába. Codric számára a nappalból váratlan hirtelenséggel éjszaka lett,
és szikrázó karikák forogtak-pörögtek a szeme előtt. Szédelegve dőlt bele az avarba, de
félig vakon, négykézláb is azon volt, hogy minél messzebb kerüljön ellenfelétől.
 Dühös vaddisznóként csörtetett előre a bozótosban, miközben az ágak megpróbálták
visszahúzni, a lába pedig minduntalan beleakadt valami gyökérdarabba vagy folyondárba.
A látása kezdett kitisztulni, de még mindig négykézláb fúrta előre magát az
aljnövényzetben. Az őrök kiáltozása olyan közelről hallatszott, hogy minden pillanatban a
nyakára léphettek. Üldözői sokkal többen voltak, mint azt kezdetben sejtette:
mindenünnen fegyverek csörgését hallotta, jobbról szitkozódást, izgatott kiáltozást, balról
ordítozást, a háta mögött csaholást...
Csaholást. Kutyák is a nyomomban vannak, nyugtázta idegesen. Összeszorította a
fogát, belekapaszkodott egy csenevész fácskába, és immár két lábra állva rohant tovább,
először kissé bizonytalan léptekkel, aztán már fürgén, mint valami álmából felriasztott
szarvas.
Rátalált egy csendesen csobogó patakra, amibe belegázolt, s amíg lehetett, követte a
folyását. Kénytelen volt aztán hamar búcsút inteni neki, mivel a hangok alapján üldözői
elébe kerültek. Az erdő sűrűbb része felé fordult, és egy meredeken emelkedő dombon
szaladt felfelé, egyre nehezülő végtagokkal, ziháló mellkassal. Megpillantott a domb alján
két fegyverest, akik éppen átugrottak a patak felett. Ők is észrevették a szökevényt, és
diadalittasan kurjongattak.
- Ott szalad! Köréje, köréje!
Egy kutya vérszemet kapva kaffogott fel, valahol a bal keze felől. A feje mellett
szisszenve elsüvített egy vessző, és még látta, amint célt tévesztve nekicsattan egy mohos
fatörzsnek.
- Kapd el, Füles! Rá, rá!
- Höj, höj!
- Fogják már, fogják már! Hej, Mindjá' meglesz!
Codric úgy szaladt, oly' viharos gyorsasággal és olyan elszántsággal, mint még talán
soha életében. Szélsebesen tért ki az elébe ugró fák útjából: itt balra, ott jobbra, amott
ugrás, aztán lehajol, megint ugrás, fel, jobbra, megint jobbra. Nem hagyatkozott másra,
csak a szemére, és valami láthatatlan belső hangra, ami ösztönösen terelgette az elébe
kerülő akadályok közt, és mindig figyelmeztette, ha túl közel került egy-egy üldözőhöz.
Valahol a tudata legmélyén őrülten kiáltozott egy másik hang, ami arra akarta rávenni,
hogy adja fel, forduljon hátra, és nézzen szembe az üldözőivel, akik ott loholnak a
sarkában. Nem hallgatott erre az alattomos hangra, mivel tudta, amennyiben megállna,
azonnal éles tépőfogak marnának a lábikrájába, és súlyos vesszők döntenék le a lábáról.
Érezte, hogy a hátában vannak, éppen csak karnyújtásnyira, s ettől felállt a tarkóján a
szőr. Nem engedte azonban eluralkodni magán ezt az érzést: a másik hangra figyelt, ami
szusszanásnyi pihenést sem engedélyezett a számára. Arra a hangra, ami talán maga volt
az erdő, ami valamiért megpróbálta elmenekíteni ellenségei elől.
Mert nem létezett most más, csak az erdő: a derékvastagságú fatörzsek, amiket
kerülgetni kell, a bogyókat billegető bokrok, a nadrágjába kapaszkodó indák. Bizonyos
értelemben úgy érezte, ő is részese most a vadonnak: nem több, csak egy állat, vagy egy
kóbor fuvallat, de ősidőktől fogva itt jár, és most ösvényt keres magának a szabadulás, a
fák nélküli külvilág felé. De miféle szabadulás, miféle külvilág felé?
Olyan hirtelen fogyott el a talaj a lábai alól, hogy megdöbbeni sem maradt ideje. A
vadon nem figyelmeztette, mi több, kedves szóval hívta, s magával húzta-rántotta a
mélybe. Rászedte, hamis útra csábította. Miközben zuhant, a gyomra felugrott a torkába,
mégis, valamiféle furcsa elégedettséget érzett. Aztán, mintha valaki megrázta volna azt a
bizonyos homokórát, és az idő, ami eddig megállni látszott, most újra meglódult - a
homokszemcsék őrjítő gyorsaságban peregtek, hogy behozzák a lemaradást. A hideg szél
az arcába csapott, tisztára seperve a gondolatait, miközben a belső szervei ki akartak
szakadni belőle, mégpedig a száján keresztül. Üvöltött, ahogy csak bírt. Halálra vált
kiáltását jéghideg hullámok fojtották el.
 Urzate nem ismerte a vidéket, fogalma sem volt arról, hogy Mytheron mely részén
járhatnak. Egész életében Csaragban élt, és amikor kilovagolt, az északi füves lankákon
fárasztotta ki a hátasát, s az ország déli határán tornyosuló hegyeket messze elkerülte.
Soha nem kockáztatta meg, hogy végigjárja a meredek ösvényeket, hiszen a kőtörmelék
és a kavicsok tönkretették volna a lova patáját, és ha az lesántul, csak a hentes vette
volna meg, jóval áron alul, néhány ezüstért. Anyja egyszer azt mondta Urzaténak, hogy
azért vonzzák őt a végtelen mezők, mert apja is hasonló vidékről, a füves szavannákról
származott, s benne van a vérében a szélben hajladozó fűszálak szeretete.
A hóhér ezért nem szándékozott letérni a kanyargó, számtalan láb egyengette földútról,
mely a dombhátról a völgybe vezetett. A hegyek között lehet, hogy egérutat nyerhetett
volna, ám ugyanígy el is tévedhetett. Maradt hát az országút, amelyről legalább tudta,
hová visz. Háta mögött a messzeségben porfelhő kavargott: Codricnak igaza volt, az
üldözők egy órányival jártak mögöttük. Urzate és társa csak kelet felé menekülhetett,
arra, amerre Zenzini távozott.
Üldözöttek voltak, a hóhér mégsem hajszolta halálra a lovát, s nem csak azért, mert
nem akarta utolérni a rablóvezért, hanem mert Anton elég bizonytalanul ült a nyeregben.
A fiú nem panaszkodott ugyan, összeszorított fogakkal kapaszkodott a kantár bőrszíjába,
ennek ellenére mégis úgy imbolygott a lova hátán, mint aki előző este jócskán felöntött a
garatra.
Jó ideig némán ügettek, Anton csak egyszer nyitotta ki a száját, s akkor azt kérdezte:
- Mi lesz Codrickal?
Urzate nem akart a dergánra gondolni. Nem volt a barátja, nem tartozott neki
semmivel. Aljas módon hátulról ütötte le ugyan, de ha nem így tesz, meg kellett volna
ölnie. Választania kellett Codric és Anton között. Nem volt nehéz döntés.
- Túléli. Kemény feje van, és tud vigyázni magára.
Anton bólintott, a hóhér azonban korántsem volt olyan biztos a dolgában, mint azt kifelé
mutatta. A márványbányából eddig még senkinek sem sikerült megszöknie. Az őrök
átkutatják majd az erdőt, és hajtóvadászatot indítanak a dergán után. Mennyi esélye lehet
Codricnak gyalogosan, egy szál tőrrel felfegyverkezve száz vagy még több katona ellen?
Nem sok.
A hegyek föléjük tornyosultak, mivel az út lassan délre kanyarodott, és egyenesen a
Farkastorok felé vezetett. Hátrapillantva már nem látták az üldözők lovai által felvert
porfelhőt, a dombhát eltakarta azt előlük. A terep most viszonylag laposan nyújtózott,
ezért vágtába ugratták a paripáikat. Addig hajszolták a lovakat, míg azok fáradni nem
kezdtek. Urzate a hátasa első botlására megálljt intett, és lépésre váltott. Anton is
visszafogta a lovát, és félkört leírva visszakanyarodott.
- Miért álltunk meg?
Urzate leugrott a nyeregből, és megpaskolta hátasa farát. Az állat remegő inakkal állt
mellette: oldala ritmustalanul emelkedett és süllyedt, az orrlyukai kitágultak, s nyakán
patakokban csorgott alá az izzadság.
- Láthatod: ha a lovaink nem pihennek, hamarosan összerogynak alattunk, vagy ami
még rosszabb, kibírják a kaptatóig, s csak aztán szédülnek le velünk együtt a szakadékba.
- Nem félsz, hogy utolérnek?
- Nem. Az üldözőink lovai fáradtabbak lehetnek, mint a mieink. Egyrészt fegyveres-
vértes férfiakat kell hordozniuk, másrészt messzebbről jönnek, hosszabb ideje hajszolják
őket.
Anton lekászálódott a nyeregből.
- És most, hogyan tovább?
- Gyalogolunk, amíg erőre nem kapnak a hátasaink, aztán napnyugtáig ismét
meghajtjuk őket. Ismered a vidéket? Van ötleted, hol húzhatnánk meg magunkat
éjszakára?
A fiú lemondóan megrázta a fejét.
 - Tudom, merre járunk, de errefelé hegyi kecskéken kívül más nem él. A hegyeken túl,
a khittarán határ mentén van néhány falu, de azok legalább másfél napi lovaglásra
találhatók.
- Akkor a szabad ég alatt alszunk.
Kantárszáron vezetve a lovakat, nekiindultak a kaptatónak. Az út még itt is elég széles
volt, mert karavánok jártak erre: a földet középen a paták laposra döngölték, két szélén
pedig sekély vájatok húzódtak ott, ahol a szekerek kerekei futottak. A dombhátra
felkapaszkodva kereszteződéshez értek. A kitaposott út észak felé, Tedzserinbe vezetett,
Urzate mégis a déli irányban folytatódó, járatlannak tűnő ösvényt választotta.
- Várj! - torpant meg Anton. - Honnan tudod, hogy Zenzini erre menekült? Azt hittem,
őt követjük.
A hóhér felvonta a szemöldökét.
- Nem szándékozom újra találkozni Zenzinivel! - válaszolta. - Mielőtt magunkra hagyott
bennünket, azt mondta, Tedzserinbe tart, épp ezért jobban tesszük, ha mi viszont a másik
irányba indulunk. Ily módon az üldözőket is megoszthatjuk. Ki tudja, az is lehet, hogy a
mögöttünk jövők mind a rablóvezér nyomába erednek, és rólunk megfeledkeznek.
- A Kígyópapok nem felejtenek. Senki nem csúszhat ki a kezük közül, és az én fejemre
különösen fáj a foguk. Neked nem kell ezt bizonygatnom.
Urzate bólintott.
- Veled nincs elszámolnivalójuk - folytatta a fiú. - Ha nélkülem menekülsz tovább,
egymagádban lehet, hogy egérutat nyerhetsz. Én azonban Zenzini után megyek.
A hóhér annyira megdöbbent, hogy átkozódni is elfelejtett, s csak annyit bírt kinyögni:
- Mit akarsz tőle?
- Nem a rablóvezér a fontos, hanem Moreguard. Ne kérdezd, miért, mert én sem tudom,
csak érzem, hogy követnem kell! Miután Codric ebéd közben említette a nevét, én is
találkoztam vele. Amikor elmondtam neki, hogy az életemet arra tettem fel, hogy
megszabadítsam Mytheront a Kígyópapoktól, mesélt nekem egy másik világról. Egy
világról, ahol a drének az urak, és a Kígyók csak a sötétben mernek előbújni a vackukról.
- Álomvilág! - Urzate hangja keserűen csengett.
- Nem az! - tiltakozott Anton. - Attól, hogy te nem tudod elképzelni, ez a világ valahol,
valamikor létezett, és újra létezni fog! Arra rendeltettem, hogy elhozzam a szabadságot a
Mytheronban élő emberek számára. Moreguard a kulcs, ő meg tudja mondani, hogyan
tehetem ezt meg. Ő az egyetlen, aki tudja, hogyan győzhetjük le a Kígyókat!
A hóhér látta, hogy fiatal társa szemei lázasan fénylenek, és ajka kiszáradt az
izgatottságtól. Olyan könnyű lett volna sutba dobni a józanságot, s hagyni, hogy a
lelkesedés hulláma átcsapjon felette, és elsöpörje a lelkét mardosó kételyt! De nem
tehette, neki higgadtnak kellett maradnia, épelméjűnek, mert kettejük helyett kellett
gondolkodnia. Ha Antont magára hagyja, a fiú a vesztébe rohan. Mindig is forrófejű volt,
ennek köszönhette, hogy a hóhér kezére adták. S ha nincs a titokzatos lány - akiről
szégyellt szót ejteni -, Anton most egy fejjel rövidebb lenne.
Urzate elhatározásra jutott: vigyázni fog Antonra, mert ha a fiú meghal, értelmetlenné
válik minden, amit eddig tett érte. Háromszor sújtott le rá gyilkos szándékkal, s ezt az
adósságot törlesztenie kell: életet kell adnia a halálért cserébe.
- Rendben van, veled tartok - mondta. - Megkeressük Moreguardot, aztán...
A hóhér váratlanul félbehagyta a mondatot, és fél térdre ereszkedett, majd
megvizsgálta a talajt. Nem volt igazán jó nyomolvasó, a lovakhoz azonban értett, és éles
volt a szeme. Egy félkör alakú bemélyedést talált, amely déli irányba mutatott. Az
útkereszteződésben túl szikkadt volt a föld, ezért kissé távolabb folytatta a kutatást. Meg
kellett bizonyosodnia.
Anton türelmetlenül toporgott.
- Mit csinálsz?
- Nyomokat keresek.
- Miért? Zenzini azt mondta, hogy Tedzserinben találkozunk.
 - Hazudott a kurafi! Eddig én is úgy hittem, hogy Zenzini észak felé lovagolt tovább, de
most már meggyőződtem az ellenkezőjéről. Gyere, nézd meg te is!
Anton odasétált, ahol a hóhér térdelt, és érdeklődve lehajolt. A puha földben tisztán
látszott egy pata lenyomata.
- Zenzini a hegyekbe tart - mondta Urzate.
- Biztos vagy benne?
- Igen. Néhány hátas nemrég haladt el erre, ha a nyom régi lenne, már kiszáradt volna.
Ráadásul ott, távolabb, az a lólepény is frissnek tűnik. Szekérnyomok nincsenek, ezek csak
ők lehettek.
- Nem vitatkozom, te biztos jobban értesz hozzá.
Urzate vigyorogva bólintott.
- Akkor irány: Dél!
A hátasok időközben kipihenték magukat, így hát a hóhér és társa nyeregbe szálltak.
Csendben haladtak, csak a patadobogás visszhangja verődött vissza az út menti sziklákról.
Hamarosan magas falú szurdokban találták magukat. A napkorong eltűnt a farkasfogként
magasba szökő hegycsúcsok mögött, és az égbolt narancsvörösen izzott a fejük felett. A
köveken csikorduló, földön dobbanó paták csattogó hangja körbevette az utazókat, s ők
kényszeredetten fordultak hátra, mert hiába tudták, hogy üldözőik lemaradtak, mégis úgy
tűnt, mintha egy hatalmas sereg lenne a sarkukban.
Az éjszaka gyorsan köszöntött rájuk. A sziklafalak között nappal is hűvös homály honolt,
most pedig már az orrukig sem láttak a sötétben, pedig odafent még csak halványan
derengett a hold, és a csillagok szeme sem gyúlt ki.
Urzate visszavett az iramból, szinte lépésben haladt előre.
- Nem állunk meg? - kérdezte Anton.
- Addig nem, míg utol nem érjük Zenzinit.
A fiú nem kérdezett többet, szemét meresztve figyelte maga előtt az utat, nehogy az
állat megbotoljon, vagy üregbe lépjen, és kitörje a lábát. Egy idő után már az orrukig sem
láttak. Ekkor Urzate leszállt a nyeregből, de nem azért, hogy megpihenjen - lovát vezetve,
gyalog haladt tovább. Amikor megbotlott, elmormolt néhány szitokszót, de fáradhatatlanul
lépdelt előre.
Erőfeszítésük végül nem volt hiábavaló. Éjféltájban ragyogó fényfoltot pillantottak meg a
távolban, mely hajladozni és táncolni látszott.
Tábortűz lángja.
- És most? Egyenesen odamegyünk?
Urzate bólintott, aztán ráeszmélt, hogy társa aligha látta a mozdulatot. A hold nem
adott elég világosságot, csupán annyit, hogy egymás derengő körvonalait ki tudják venni.
- Nincs értelme az óvatoskodásnak. Hiába próbálnánk meg lopakodni, minden kőbe
belerúgnánk, és mérföldekről meghallanák a csörtetésünket. Amúgy is számítanak az
üldözőink jöttére, bizonyára állítottak őröket.
Urzate leakasztotta a nyereg mellől a pörölyt, és a vállára vetette.
- Nem félsz, hogy csapdába sétálunk?
- Nem tehetünk mást. Te akartál Moreguarddal találkozni. Talán Zenzini nem tart igazán
tőlünk, és nem fog itt helyben végezni velünk. Mindenesetre zárkózz fel mellém, és te is
kívül vezesd a lovad!
Anton engedelmeskedett. A két férfi egymás mellett, egymást támogatva haladt tovább,
az egyre közelebb lobogó lángok felé.

A sebes sodrású folyó, ahová belehullott, mogorván dobálta, forgatta a dergánt:

ízlelgette egy darabig, de mégsem tetszhetett neki, amit bekebelezett, mert egy idő után a
felszínre köpte. Ebben sem volt túl nagy köszönet: a hullámok gúnyolódva csapkodták ide-
oda, néha elborították, hogy fulladozva kapálózzon levegőért, az életéért, aztán végül
elengedték, hogy fagyos nyelvükkel újra és újra végignyalják, eltömítve az orrát, a száját.
 Ezt a kíméletlen játékot még számtalanszor eljátszották vele, de végül ráuntak, és
hagyták, hadd sodródjon a hátukon, ha még bírja szusszal. Az is lehet, hogy megérezték:
a férfi ereje elfogyott, s így már nincs különösebb dicsősége az efféle mulatságnak.
Nem tévedtek sokat, mert Codric tehetetlen uszadékként hánykolódott a vízben, ami
szabályosan kiszívta belőle az életet: érzékelte a körülötte harsogó hullámokat, néha látott
a feje fölé borulni ágakat, szomorúan bólogató lombokat, de annyi ereje volt csak, hogy a
felszínen tartsa magát. Később már annyi sem.
A part néhol elérhető közelségbe került, de ott sem volt más, csak mérgesen felé
meredező sziklák. Megpróbált elkapni ágdarabokat, amelyek arra bíztatták, nyúljon értük:
ezek is csak gonosz tréfát űztek vele, hiszen még csak megérinteni sem tudta őket.
A folyó medre egyre szűkült, sodrása érezhetően felerősödött, hullámai vadul
csapkodták a parti sziklafövenyt. A félelmetes zúgást, ami hosszan morajló égzengésként
terült szét a víz felett, nem lehetett mással összetéveszteni: vízeséshez közeledett, ahol a
víztömeg vélhetően iszonyatos mélységekbe zubog alá. Erejének legutolját arra használta
fel, hogy kísérletet tegyen a part megközelítésére, bár már eluralkodott rajta egyfajta
közönyösség: beletörődött az elkerülhetetlenbe.
Az elsőként kiszemelt sziklanyúlványt nem sikerült elérnie; a másodikról hordalékfa
nyújtogatta göcsörtös ujjait a folyó közepe felé, ezt igyekezett elérni, kevés sikerrel. A
harmadik célpont egy kampós végű ágdarab volt, ami határozottan közeledett az arca felé.
RAGADD MEG! RAGADD MEG! - súgta egy furcsa-idegen hang, ami valahonnan mégis
ismerősnek tűnt. Meg kellett volna lepődnie, de ez az ágdarab is éppolyan természetesnek
tűnt, mint a folyó, vagy az, hogy pillanatokon belül halálra zúzza magát valamilyen
sziklán. Most valahogy a halál gondolata sem tűnt idegennek a számára.
RAGADD MEG!...
Az ágdarab végét azonban egy ember fogta, akinek feltett szándéka volt, hogy őt
kihalássza. Görcsösen kapaszkodott bele a felkínált lehetőségbe; vagy esetleg az ág
kapaszkodott az ő ruhájába? Ezt nem tudta volna megmondani. Mielőtt kivonszolták a
vízből, még közelről találkozott néhány sziklával, de ezeket a találkozásokat csak tompa
sajgásként élte meg. Mivel a kezét már nem tudta mozdítani, nagyon várta, hogy
megmentője fölé hajoljon, és ő végre az ismeretlen arcába pillanthasson. Kíváncsi volt,
vajon melyik üldözője érte be.
Végül úgy tűnt egyik sem: egy bájos női arc tekintett le rá, s a szemekből nem
sugárzott más, csak szánakozás és aggódás. Sóhajtott, és lehunyta a szemét: utolsó
gondolata az volt, hogy szeretne ezzel az arccal álmodni.

Zenzini valóban időben meghallotta, hogy vendégeik érkezek. Az ide-oda verődő

visszhangok miatt nem tudhatta, hányan közelednek az úton, de azt biztosra vette, hogy
nem az üldözők érték be őket - az jóval nagyobb robajjal járna -, s nem is közönséges
kereskedők botladoznak a sötétben, hiszen a magukfajták már jóval előbb letáboroztak
volna. Kész istenkísértés éjszaka nekiindulni a hegyi ösvényeknek.
Zenzini intett két emberének.
-- Goncalves! Te és Rimon bújjatok el az út két oldalán, a bokrok között, és ne
feledkezzetek meg a számszeríjatokról sem! Én, Ventolero és Hentes Moreguarddal együtt
maradunk, és itt, a tűz mellett várjuk be a vendégeinket. Ne felejtsétek: ha felemelem az
ökölbe szorított bal kezem, csak akkor lőjetek! Mindent értettek? Az íjászok bólintottak.
- Ha megadod a jelt, leszedjük őket!
Goncalves és társa felkapták a fegyvereiket, no meg a rövidszárú nyílvesszőkkel teli
tegezeket, aztán elnyelte őket az éjszaka sötétje. Kisvártatva ágak zörgése hallatszott,
majd minden elcsendesült.
A csapda készen állt.
Zenzini letelepedett a földre, a keze ügyébe helyezte a kardját, és várt.
- Kik lehetnek a rohadékok? - kérdezte halkan Hentes.
 - Mindjárt kiderül... - szűrte a szavakat a fogai között Zenzini.
A patadobogás egyre közeledett, és hamarosan a lángok fénykörébe értek a
jövevények. Lassan, kényelmesen lépdeltek, könnyű célpontot kínálva az íjászoknak,
Zenzini mégis elharapott egy zaftos káromkodást. Anton és a moleztrán hóhér ugyanis az
út közepén haladtak, kantárszáron vezetett hátasaik árnyékában. Szinte a lovakkal
egyszerre léptek, és azok teljesen eltakarták gazdáikat a bokrok között megbúvó
orvlövészek szeme elől.
Zenzini felállt, és karddal a kézben elállta a jövevények útját.
- Mit kerestek itt? - kérdezte ellenségesen.
Urzate szája széles mosolyra húzódott, és fekete arcából elővillantak gyöngyházfényű
fogai.
- Hagytál nekünk két lovat, és felajánlottad, hogy csatlakozhatunk hozzád. Nos, utánad
jöttünk: veled tartunk, ha nincs ellenedre.
- A többiekkel mi történt?
- Sejtheted. Nem tudtak megegyezni a lovakon, és legyilkolták egymást. Mi maradtunk
egyedül életben.
- Codric is meghalt? - szólt közbe váratlanul a tábortűz túloldalán ülő Moreguard.
A hóhér egy pillanatig habozott - ez nem kerülte el a rablóvezér figyelmét -, aztán
válaszolt. - Ő túlélte. Megsebesült, és az erdőbe menekült.
- Rendben. Ha már így esett, nem küldelek el benneteket. Gyertek, üljetek le a tűz
mellé, és egyetek! - intett nekik Zenzini. - A vacsoránkból maradt még, jut nektek is.
Anton már indult volna, ám a hóhér megmarkolta a vállát, és visszatartotta társát.
- Elfogadjuk a meghívást - mondta Urzate. - Ám ne vedd bizalmatlanságnak, de
szeretném, ha a bokrok között rejtőző két embered is előjönne. Őket is szeretnénk
üdvözölni.
Zenzini szemöldöke ráncba szaladt, de gyorsan visszanyerte az önuralmát.
- Nem tudhattam, ki közeledik - mondta mosolyogva. - Mivel a veszély elmúlt,
természetes, hogy most már fölösleges az elővigyázatosság.
A rablóvezér a levegőbe emelte az ökölbe szorított bal kezét.
- Fiúk, üdvözöljétek a barátainkat!
Zenzini a számszeríjak kattanására várt, de nem hallott semmit. Türelmét vesztve
kiáltotta:
- Mi lesz már?
- Nem tiszta a cél! - hallatszott Goncalves hangja a bokrok közül.
- Akkor is lőjetek!
Thumpfff!
A húsba csapódó nyílvessző tompa hangja.
A lovak nyerítettek, és felágaskodtak fájdalmukban. Urzate elengedte a hátasa
gyeplőjét, és az a fájdalomtól félőrülten vágtatva lódult meg előre. Társa fújtatva követte.
A rablóvezér félreugrott a megvadult almásderes mén útjából, de Ventolerónak és
Hentesnek már nem volt ilyen szerencséje. Mindkettejüket elsodorták a lovak, ráadásul
Ventolero a paták alá került, és már nem kelt fel többet. A tolvaj összezúzott arccal hevert
a homokban, és a feje körül vértócsa terjengett.
Urzate tudta, hogy száz szívdobbanásnál nincs több ideje. Ennyi idő kell, hogy a bokrok
között rejtőzők újra felajzzák a számszeríjaikat. Két kézzel megragadta a pöröly nyelét, és
támadott!
Zenzini a pengéjét derékmagasságban tartva, egy helyben állva várta be a hóhért. A
mozdulatlanság azonban csak csel volt, mert amint Urzate megfelelő közelségbe ért, a
rablóvezér kardja a lecsapó kobra gyorsaságával lendült előre, és áldozata oldalába mart.
Urzate kifordult a penge útjából, s ennek köszönhetően az éles fém elcsúszott a
csípőcsontján, de így is tenyérnyi mélyen végighasította a bőrét. A sebből sugárzó
fájdalom még jobban feldühítette. Lecsapott a pöröllyel, hogy kásává zúzza ellenfele
koponyáját, ám Zenzini számított a támadásra.
 A rablóvezér hátravetette magát, majd a földre kerülve átfordult a fején, és ismét talpra
érkezve nézett farkasszemet Urzatéval. A véres kard ott csillogott a kezében, az
akrobatikus mozdulatsor közben egy pillanatra sem engedte el a fegyver markolatát.
A hóhér összeszorított fogakkal újra rárontott Zenzinire. Arra azonban nem számított,
hogy most már nem egy, hanem két ellenféllel kell megküzdenie. Hentes időközben
feltápászkodott a földről, és oldalról közeledett, míg a rablóvezér két kézzel fogott rá
kardja markolatára. Bizonyára gyilkos csapásra készült, le akarta fejezni a hóhért: mindig
is hajlott a színpadiasságra.
Urzate ráébredt, hogy esetlen fegyverével a kezében, két ellenféllel szemben,
sebesülten nincs sok esélye. Ha egyikükkel végez is, a másik hátba döfi. Mégis támadnia
kellett, cselekedni, mielőtt az íjászok teletűzdelik nyílvesszőkkel.
A moleztrán két lépéssel elérte a rablóvezért, és lesújtott. A pöröly súlya képezte a
fegyver előnyét és hátrányát is egyben: ha célba talált, mindent tönkrezúzott, de ha
egyszer meglendítették, akkor már nem lehetett módosítani a pályáján. Zenzini ismét az
utolsó pillanatig kivárt, és csak akkor mozdult, amikor a súlyos fegyver már a feje felé
zúgott. Ekkor könnyed mozdulattal, akár egy táncos, elfordította a vállát, s ezzel egyben
lendületet vett a halálos csapáshoz.
Urzate azonban nem állt meg. Hagyta, hogy a pöröly kihulljon a kezéből, és fújtató
bikaként rontott rá ellenfelére. Mielőtt Zenzini lesújthatott volna, derékon kapta, és
elsodorta a rablóvezért. A kemény földre zuhantak mindketten. Mivel a rablóvezér került
alulra, ő látta az esésnek nagyobb kárát: arca megrándult fájdalmában, és a lélegzete is
kihagyott. A hóhér rögtön ellenfele nyakát kereste, és vaskos ujjaival körbefonta Zenzini
torkát.
Hentes látva vezére szorult helyzetét, rögtön a segítségére sietett, ám ekkor rikoltva
érkezett Anton, aki eddig szinte bénultan figyelte a moleztrán élet-halál harcát. A fiú tőrt
szorongatott a kezében: gyatra fegyver a rabló által markolt pallos ellenében. Hentes - aki
nem véletlenül kapta csúfnevét - támadója szánalmas igyekezetén vigyorogva előrelépett,
és hátrahúzta a tenyérnyi széles pengét, hogy Anton gyomrába mártsa fegyverét, és
kibelezze a fiút, ahogy a marhát szokás a vágóhídon.
A földre került Zenzini tüdejéből az ütközéskor kiszorult minden levegő, és most
kétségbeesetten küzdött lélegzetért. Először a vastag, fekete ujjakat akarta lefeszegetni a
nyakáról, de hamar belátta, hogy erre nincs semmi esélye, aztán öklével a hóhér oldalát
ütötte, ott, ahol a kardja korábban végighasította.
Urzate felnyögött a fájdalomtól. Nem akart mást, csak azt, hogy ellenfele megdögöljön
végre, és megszabaduljon az izzó, agyába felsugárzó kíntól. Pusztító dühtől hajtva
előrehajolt, és erős fogaival elmarta Zenzini orrát. Metszőfogai összesajtolták a puha húst,
és vért fakasztottak az orrcimpákból.
Anton nem rettent meg a Hentes vigyorától, öngyilkos lendülettel nekirontott
ellenfelének. Mielőtt azonban belerohant volna az előrenyújtott pallosba, váratlan dolog
történt. Moreguard, aki a tűz mellett ült, kinyújtotta a lábát, és összeakasztotta a fiú
bokáját. Anton orra bukott, és állával szinte felszántotta a földet. Amikor elvágódott,
elejtette a tőrét és a szája megtelt homokkal, mégis hálás lehetett a drén nemesnek,
hiszen egy mozdulattal kétszer mentette meg az életét. A fiú estében elkerülte a pallossal
való találkozást, és ezzel egyidejűleg a füle mellett nem szél, hanem egy számszeríj-
lövedék süvített el.
Hentes egy pillanatig töprengett, hogy kit belezzen ki - áldozat akadt bőven: az álnok
Moreguard, az esztelen, tőrrel hadonászó ifjonc és a nagydarab moleztrán, aki a vezére
torkát szorongatta -, s végül az utóbbi mellett döntött, mert a másik kettőt
veszélytelennek ítélte. Választását nagyban befolyásolta, hogy Zenzini arca szemmel
láthatóan elszürkült, és egy vízi hulláéhoz vált hasonlatossá.
Hentes néhány lépéssel átszelte az őt a küzdőktől elválasztó távolságot. A magasba
emelte fegyverét, hogy derékban szelje ketté Urzatét, amikor a szeme sarkából mozgásra
figyelt fel.
 Anton támadott megint: ez alkalommal nem tőrrel, mivel a fegyverét nem találta, s
ezért inkább egy lángoló fahasábot ragadott fel a máglya széléről.
Hentes megfordult, de ezzel csak annyit ért el, hogy az izzó husáng a tarkója helyett az
arcába csapódott. Perzselő forróságot érzett, midőn a sercegő lángok a bőrébe martak. A
szemöldöke és zsíros, homlokába hulló haja rögtön tüzet fogott, s orrfacsaró bűz áradt
minden pórusából. A rabló üvöltve tántorodott hátra, és pallosát is eldobta, hogy két
kézzel olthassa a húsát faló lángokat.
Anton azonban nem hagyta elmenekülni. Megtaszította a tántorgó, szeme világát
vesztett Hentest, és a nagydarab férfi a máglya közepébe zuhant. Súlya alatt
összeroppantak a fahasábok, a felsőteste szinte eltűnt a szerteszálló szikrák és a dühösen
magasba csapó lángok között. A férfi kapálódzott ugyan, ez azonban mit sem változtatott
a lényegen: ha nem segít rajta valaki, elevenen ég meg.
- Húzd ki azonnal, különben végzek veled! - harsant Anton háta mögött a kiáltás, és a
fiúnak nem kellett hátrafordulnia, hogy rájöjjön, ki szólt.
Az egyik íjász a fegyvere újbóli felhúzásával foglalatoskodott, de társa számszeríja még
töltve volt, ő nem eresztette még útjára a második lövedéket.
Anton indult, hogy engedelmeskedjen a felszólításnak, jókor meghallotta az elsütő
billentyű kattanását. Várta a hátába hasító fájdalmat, ám nem érzett semmit. Értetlenül
megfordult, és látta, hogy Urzate elengedte a rablóvezér torkát, és görcsös mozdulattal a
lapockája felett előmeredő, tollas végű vessző felé kap. Nem érte el, s ezért felvonyított,
akár egy sebesült farkas.
A fiú kezében már csak parázslott a máglyából kiragadott fadarab, mégis rárontott az
íjászra. A rabló épp a számszeríj kengyelébe dugta a lábát, és azon igyekezett, hogy két
kézzel megemelve az íjhúrt, felajzza a fegyverét.
Goncalves felpillantott, de vesztére tette. Anton teljes erejéből lesújtott a fél karnyi
hosszú husánggal. Ellenfele homlokát érte az ütés, és a rabló meg is tántorodott. A fiú újra
lesújtott, aztán újra és újra. Goncalves arca vérbe borult, és végső kétségbeesésében
átkarolta támadóját, megpróbálván az oldalához szorítani annak kezét.
Kiáltás harsant.
- Vigyázz, a másik íjász!
Anton hallotta Moreguard figyelmeztetését, és amilyen gyorsan tudott, megperdült a
tengelye körül, miközben pajzsként maga elé tartotta ellenfelét.
Thumpfff!
A rabló teste megrándult, s aztán elernyedt Anton karjaiban. A fiú enyhe szúrást érzett,
mintha valami megkarcolta volna a bőrét. Amikor lepillantott, látta, hogy a számszeríj-
lövedék hegye mered elő ellenfele mellkasának bal feléből. A vessző átütötte a férfi testét,
s miközben áthaladt az izmokon, cafatokra robbantotta szét az áldozat szívét.
A fiú elengedte a tehetetlen testet, és hagyta, hogy az a földre csússzon.
Körbenézett, hogy köszönetet mondjon a Moreguardnak, amiért megmentette az életét,
ám az öregnek nyomát sem látta. Korábban békésen üldögélt a tűz mellett, miközben
körülötte egymást mészárolták az emberek, most azonban hűlt helye volt. Anton nem ért
rá a drén nemes eltűnésével foglalkozni, más dolga akadt. Gyorsan felkapta a Hentes
elejtett pallosát - nehezebb volt, mint várta -, és elindult, hogy megkeresse az utolsó
életben levő íjászt, amikor halálsikoly harsant a bokrok közül.
Anton gyanakodva megtorpant. Kisvártatva Moreguard bukkant elő a sötétből.
- Bevégeztetett - szólt a drén nemes, és véres tőrét a földbe szúrta, hogy megtisztítsa a
pengéjét.
- Te kinek a pártján állsz? - kérdezte a fiú összeszűkült szemmel.
- A magamén. S ez jelenleg azt jelenti, hogy nem kell tartanod tőlem. Nézd meg inkább,
hogy él-e még a moleztrán.
Urzate, mintha csak erre várt volna, nagyot nyögve felült.
- Még élek - mondta fintorogva -, de elég vacakul érzem magam. Kihúznátok ezt a
nyílvesszőt a hátamból?
 Anton és Moreguard egyszerre siettek a hóhér segítségére. A drén nemes Urzate háta
mögé került, és szemügyre vette a lapocka felett kiálló szárat.
- Szerencséd van: a vessző csak a húst ütötte át. Ha egy kicsit lejjebb hatol be, most
nemigen beszélgetnénk. Az íj félrehordott, vagy az íjász elsiette a célzást. Talán mert
Zenzini életét akarta megmenteni.
- Azzal már elkésett. Kiszorítottam a szuszt belőle.
Anton egy pillantást vetett a rablóvezér szederjes képére, aztán rögtön elfordította a
fejét, nehogy elhányja magát.
Moreguard megkerülte a hóhért, hogy a túloldalról is szemügyre vegye a kulcscsont
alatt előremeredő fémhegyet.
- Iszonyúan fáj, húzd már KIIII!. - üvöltött Urzate, amikor a drén nemes váratlan
mozdulattal letörte a nyílvessző végét.
A következő pillanatban a hóhér elvesztette az eszméletét, és ájultan bukott előre.
- Így könnyebb dolgunk lesz! - szólt vigyorogva Moreguard, és kirántotta a tollas szárat
a hóhér vállából.
A vér, amely eddig csak patakzott, most vastag sugárban kezdett ömleni a sebből.
- A fenébe! - káromkodott a drén nemes, és a tőrét odanyújtotta a tátott szájjal figyelő
Antonnak. - Tartsd a tűzbe, amíg el nem kezd vörösödni a pengéje! Siess!
A fiú a még mindig lobogó máglyához futott, félrehengerítette a Hentes szénfeketére
égett, perzselt disznóként bűzlő testét, aztán a lángok fölé tartotta a tőrt. Amikor a penge
felhevült, visszasietett Moreguardhoz, és vigyázva a kezébe adta a fegyvert.
A drén nemes kíméletlenül kiégette a sebet, és még az orrát sem fintorította el, amikor
megcsapta a sülő hús szaga.
A vérzés lassan csillapodott.
Urzate egy pillanatra magához tért, üvöltött egyet, aztán ismét visszasüppedt az
eszméletlenségbe.
- Jó, most fordítsuk meg!
A hátára fordították a hóhért, és Moreguard a kimeneti nyílást is fertőtlenítette.
- Megmarad? - kérdezte Anton.
Az öreg drén elvigyorodott.
- Ha rajtam múlik, akkor igen. Ismerek egy-két varázsigét. Igaz, vénségemre a legtöbb
kihullott a fejemből, de egy gyógyítóvarázs talán még menni fog.
Moreguard érthetetlen szavakat kezdett el mormolni, miközben a bal tenyerét Urzate
lapockájára, míg a jobbat a vállcsontjára tapasztotta. Néhány pillanatig eltartott a dolog,
aztán a nemes fáradtan hátradőlt.
- Kész. Hagyjuk most egy ideig pihenni! Reggelre visszanyeri majd ereje nagy részét.
- Miért volt szükség a seb kiégetésére? - kérdezte kíváncsian Anton. - E nélkül is meg
tudtad volna gyógyítani, vagy nem?
Moreguard a fiúra kacsintott.
- Nem szoktam félmunkát végezni. Mivel nem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog a
varázslat, minden mást is bevetettem. De elég a kérdésekből. Elfáradtam. Én is lefekszem,
de te még fiatal vagy, és vár rád egy feladat. Húzd félre a halottakat, és görgesd bele őket
a szakadékba!
Anton nem szólt semmit, nem mondta, hogy ő is kimerült a küzdelemben, inkább
munkához látott. Elsőként Hentes lábait fogta a hóna alá, és megindult vele a meredély
széle felé, aztán izzadtan visszatért, és összegyűjtötte a többi hullát is. Egymás után
hullott a mélybe Zenzini, Goncalves és Rimon teste. A második íjásznak, akit Moreguard
intézett el, fültől-fülig elmetszették a torkát, egyetlen sima mozdulattal. Anton jól
összevérezte a ruháját, amikor felnyalábolta a fickót.
Amikor a fiú visszatért a pislákoló tábortűzhöz, Urzate és a drén nemes már javában
szuszogtak. Anton leült melléjük, és azon tűnődött, hogy mit tegyen. Fáradt volt, de végül
győzött a kötelességtudat: a derekára csatolta Zenzini kardövét, és behúzódott egy szikla
árnyékába, hogy ott őrködjön.
 Vörhenyesen pattogó lángok képe fogadta Codricot, amikor felocsúdott kábultságából.
Az éjszaka körbefolyta és halálról sugdosott a fülébe. Hogy megmeneküljön a gonosz
suttogástól, közelebb kúszott az izzó fahasábokhoz, és szinte teljesen belefeledkezett a
röpködő fényszikrák látványába. A gerincébe markoló jeges ujjak lassan lefoszlottak róla,
mintha csak levegőből és sötétségből lettek volna. Ekkor végre felfedezte, hogy vele
szemközt, a tűz túloldalán köpönyegébe burkolózó alak figyeli minden mozdulatát. Az
ismeretlen arcvonásait jótékony félhomály leplezte, de szeme élénken csillogott, ahogy őt
fürkészte.
- Felteszem, te húztál ki a folyóból.
Maga is meglepődött, milyen érdesen és milyen üresen csattannak a szavai. Az idegen
hallgatott, mintha megnémult volna. A csend kezdett idegesítően hosszúra nyúlni. A
közelben felhuhogott egy bagoly, erre nyugtalanul fészkelődni kezdett, egyre csak a
kámzsás idegent bámulva.
- Vagy tévednék? Bárki is légy, válaszolj! Vagy tán néma vagy?
-- - Nem. Nem vagyok néma. - A hang határozottnak tűnt, s ami meglepő volt, egy
nőhöz tartozott. - De nem lehetek biztos abban, hogy jót cselekedtem.
- Nem egészen értelek. Megmentetted az életemet. Hálával tartozom érte.
- Persze. Amennyiben valamit is lehet adni a szavadra.
Codric akaratlanul is felmordult, mire az idegen gyorsan folytatta.
- Ne érts félre, de nem ismerlek! Megmentettelek, mert akkor éppen úgy láttam jónak.
Ha nem teszem meg, talán a halálomig marcangolt volna a lelkiismeret, hogy veszni
hagytam egy embert, amikor segíthettem volna rajta. Viszont nem tudhatom, ki is vagy
valójában. Csarag bányáiba csak a legelvetemültebb gazemberek kerülnek. Márpedig látva
az üldözőidet, felteszem, onnan szöktél el. Nagy kockázatot vállaltam.
A dergán tett egy kísérletet a felülésre, ami sikerült is, bár az egész teste izomláztól
lüktetett.
- Nos, Csaragba olyanok is bekerülnek, akiknek nem lenne ott a helye, de valaki tett
róla, hogy mégis ott legyenek. Ez utóbbi társasághoz tartozom.
- Persze... Magam is ezt mondanám.
- Ha nem bízol bennem, akár vissza is ugorhatok a folyóba. Nem lesz kellemes ugyan,
de...
- Ugyan... Hagyd már! Éppen arról próbálok meggyőződni, hogy kiféle-miféle vagy. Nem
szegezek pengét a torkodnak... vagy igen?
- Nem. De miből gondolod, hogy pár szóból megismerhetsz? Lehet, hogy mégiscsak egy
agyafúrt gonosztevő vagyok. Sosem jössz rá, és egyszer csak a tőrömmel a hátadban
ébredsz.
- Ezzel tisztában vagyok. Egyébként meg nincs is tőröd. Minden fegyvered nálam van.
Csak úgy, a biztonság kedvéért.
- Értem. Nos, akkor beszéljünk másról. Ezen a környéken semmiféle kereskedelmi út
nincs. Úgy tudom, még csak egy ösvény sem. Mit keres itt errefelé egy magadfajta,
védtelen nő?
- Védtelen nő? Valóban annak tűnök?
Az ismeretlen ledobta magáról a csuklyát, és a tűzhöz húzódott. Codric egy bájos, fiatal
nőt látott maga előtt, akinek az arca nagyon is ismerősnek tűnt. A folyóparton elég volt
egy pillantás ahhoz, hogy belevésődjön az emlékei közé. De látott mást is: egy apró kézi
íjpuskát, amit a lány az ölében nyugtatott. A fegyverből kiálló tüskés acélhegy most is az ő
mellének szegeződött.
- Rendben. Nem vagy védtelen. De akkor is furcsa.
- Aha. Bizonyára. Van itt egy kis hús. Talán ennél valamit. Be kell osztanunk, de ez az
adag estére elegendő lesz mindkettőnknek, hogy jóllakjunk.
- Mindkettőknek?
 - Miért? Te nem eszel? Úgyis jó.
- Dehogy. Azaz dehogynem. Farkaséhes vagyok. Úgy értettem..., szóval úgy tűnt, hogy
már a holnapról beszélsz, kettőnkről, és... Eh, hagyjuk.
A bájos idegen elmosolyodott, és az egyik nyársért nyúlt, amin ropogósra sült hús
illatozott. Codric az íjpuskára bökött.
- Mit is mondtál előbb arról a pengéről? Amit a torkomnak szegezel.
- A nevem Islana. Islana de Merdun.
- Ah. Értem. Engem hívj csak Codricnak.
- Codric. Ez dergán név. Elég messziről származol.
- Igen. A kérdés már csak az, hol fognak elhantolni. Egy csaragi folyó partján, vagy
másutt.
- Ez ne izgasson! Ha jól látom, még élsz, a nyílpuskámtól pedig nem kell tartanod.
Egyelőre. Inkább egyél! Az kevésbé fárasztó. Tessék, fogd meg! - Islana lehúzott egy jól
átsült húsdarabot a nyársról, és a férfi felé hajította. Ő elkapta, és azonnal falni kezdte.
Jóízű volt, a hús szinte szétomlott a szájában, és a lány valamilyen fűszerrel is
meghintette, ami még ízletesebbé tette. Előkerült egy kis sajt, egy keserűgyökér és némi
bor is. Codric hálásan fogadta az ételt. Amíg éhségét csillapította, Islana nem beszélt, csak
a parazsat kapirgálta egy ágdarabbal; a saját adagját csak ízlelgette, mint aki nemrég már
teletömte a hasát. Az íjpuska továbbra is a dergánra szegeződött, de inkább már csak
lustán, féloldalasan.
Miután felette a vacsora zömét, bocsánatkérő mosollyal, jóllakottan elterült a földön.
Nem látott megrovást a nő szemében, ez felbiztatta.
- Nem hagy nyugodni a kérdés: mi dolga egy ilyen vonzó és magányos nőnek a Csarag
környéki vadonban? Nem hiszem, hogy cél nélkül kóborolsz erre.
- És ha mégis?
- Akkor tévedtem. Bár ritkán tévedek.
- Oh. Micsoda önteltség.
- Távolról sem. Ez az igazság. Ritkán tévedek, de akkor nagyot. Csoda, hogy még élek.
- A dergán felszabadultan nevetett, bár igyekezett halkra fogni a hangját. Islanának ez is
sok volt.
- Hé, te! Csendesebben! - ripakodott rá, de a szeme mosolygott. - Még ide tévednek az
üldözőid. Igaz is: miként sikerült kijutnod a bányából? Úgy hallottam, szinte lehetetlen
onnan megszökni.
- Mint látod, mégsem. Az igazság az, hogy nem egyedül jöttem. - Codric arca
elfelhősödött. - Volt velem még néhány kardforgató ember. Egy barlangi járaton jöttünk. A
szerencsésebbek elmenekültek, amikor a felszínre értünk, a kevésbé szerencsések hátra
maradtak. Ahogy én is.
- Hm. Részleteznéd?
Codric csodálkozva meredt a lányra.
- Miért érdekel?
- Talán, mert keresek valakit, aki szintén Csaragban tartózkodott.
A dergán ravaszul elhúzta a száját.
- Tudtam én, hogy nem lehet véletlen. Azért vagy itt, mert vártál valakire. Talán
olyasvalakire, aki velem együtt kijutott a bányából.
- Talán. És mi lenne, ha így lenne?
- Visszakérném a fegyvereimet, és a többi szökevény nyomába erednék. Mondjuk úgy,
egyesekkel elszámolnivalóm akad. És persze téged is magammal vinnélek.
- Hát persze. Nem is fordítva: máris vezető akarsz lenni. Hamar igyekszel átvenni az
irányítást.
- Ugyan. Nem úgy gondoltam.
Islana hosszasan tűnődött, láthatóan azon rágódott, mennyi bizalmas információt
osszon meg a férfival. Codric kedvtelve bámulta a nő arcán a lángok játékát, amelyek még
titokzatosabbá varázsolták megmentőjét. Könnyen át tudta volna adni magát a
késztetésnek, ami arra biztatta, húzódjon közelebb hozzá. A lány körül azonban valamiféle
láthatatlan erőfal feszült, ami visszatartotta és lehűtötte előtörő vágyait. Meglehet, csak
képzelődött, de valami azt súgta, a lánynál semmi esélye nem lenne; csak magára
haragítaná. Összevonta magán a hátára vetett köpönyeget, és a vörhenyes lángokba fúrta
a tekintetét. Végül Islana szólalt meg:
- Egy fiút keresek, aki nagyon fontos nekem. Anton de Viseu. Úgy sejtem, ő is veled
volt, amikor fellázadtatok és elhagytátok a bányát.
Codricnak meg kellett volna lepődnie, mégis rezzenetlen maradt.
- Sokat tudsz egy olyan dologról, ami pár órával ezelőtt még csak néhány ember féltve
őrzött titka volt.
- Igen. Meg kell elégedned annyival, hogy Antonnal nagyon szoros a kapcsolatom. Ezért
is vagyok itt. Bár túl későn érkeztem. És a véletlen nem hozzá, hanem hozzád vezetett. -
A lány hangja csalódott volt, de harag nem rezdült benne.
A dergán sóhajtott. Pillantásával a lány tekintetét kereste, de az a lángokat bámulta.
- Mindenkinek megvannak a saját titkai... Anton valóban velem volt. Ő és még
néhányan lovakkal menekültek el. Fontos lenne beérnem őket. Antonnal semmi dolgom,
másvalaki azonban tartozik nekem. Felteszem, te meg tudod mondani, merre mentek.
- Keletnek tartanak. Nekünk is van lovunk, de így is jó félnapi előnyük lesz, mire
hajnalban elindulunk.
Islana és a dergán tekintete összefonódtak. Codric a köszönetjeleként meghajtotta a
fejét.
- Adósod vagyok. Igyekszem majd a hasznodra lenni.
A lány válasz nélkül hagyta: térdeit a melléhez húzva összegömbölyödött a tűz mellett,
és a takarójába bújt. Később még odaszólt a férfinak:
- Éjfélkor ébressz fel, utána én őrködöm. A csaragiak nem merészkednek le ide, de
azért tartsd nyitva a szemed. Pirkadatkor indulunk.
- Miért nem jönnek le ide? Hol vagyunk?
- Ez a Tsaon völgye. A fák mögött hatezer harcos fekszik temetetlenül. Már vagy hatvan
éve, hajói emlékszem. Mindenki fél a szellemektől.
Codric morgott valamit az orra alatt.
- És vannak itt ilyenek?
A takaró alól halk, ütemes szuszogás hallatszott. A dergán bosszúsan kuporodott le
őrhelyére, vállait egy mohos, terebélyes fatörzsnek vetve. Nem kerülte el a figyelmét,
hogy az íjpuska továbbra is a lány kezében maradt, s bár a takaró alatt rejtőzött, hegyével
most is a szívét kereste. A hold foghíjas korongja felkapaszkodott a fák lombjai fölé, onnan
bámult le a sötét erdőségre és a zsarátnok mellett kucorgó két alakra. Codric egészen
éjközépig a forróságtól szétpukkanó fahasábok pattogását számolta.

Anton a sülő hús illatára ébredt. Ez a szag más volt, mint az előző esti, amelynek az
emléke még mindig csavarta az orrát. Moreguard és Urzate egymás mellett ültek, és
nyársra húzott kolbászdarabokat pirítottak a láng fölött.
Anton bűntudattal gondolt arra, hogy elaludt, de az éhség legyűrte a szégyenérzetét.
Eszébe jutott, hogy előző este sem evett, ezért korgó gyomorral elindult a társai felé.
- Mondtam én, hogy reggelire előkerülsz! - fogadta Urzate, és kivillantotta fehérlő
fogsorát.
- Hogy érzed magad?
- Soha nem voltam jobban! Igaz, állítólag van egy csúnya heg a hátamon, de nem
zavar, mert nem látom.
A hóhér a fiú kezébe nyomta a zsírtól csöpögő nyársat.
- Legyen a tiéd. Én már ettem, és nem kopik fel az állam, amíg sütök másikat.
Anton nem ellenkezett, elfogadta a kolbászt és a kenyeret.
 Mindhárman a gondolataikba merülve ettek, egész addig nem szóltak egymáshoz, míg
az utolsó falatot le nem nyelték, és le nem szopogatták a zsírt az ujjaikról.
- Jó lenne egy korty bor... - mondta ekkor Urzate.
Moreguard meg sem várta a mondat végét, máris nyújtotta felé a kulacsot.
- Minden kívánságod így teljesüljön!
A hóhér meghúzta a butykost, aztán elégedetten csettintett.
- Fenséges. Zenzinié volt?
Moreguard bólintott.
- Volt ízlése a kurafinak!
Urzate ivott még egy kortyot, aztán továbbadta Antonnak a kulacsot. Megvárta, míg a
fiú is oltja a szomját, s csak aztán kérdezte meg:
- Hogyan tovább?
Moreguard megvonta a vállát.
- Továbbra is üldözöttek vagyunk. A legjobb lenne, ha különválnánk, akkor
valamelyikünk megmenekülne.
- Nem, én veled tartok! - szólt hevesen Anton. - Hallani akarom újra a történetet, amit a
Nagydrén Birodalomról meséltél.
- Te hiszel nekem?
- Igen.
- Zenzini őrültnek tartott. Színleg bólogatott, amikor a múltról beszéltem neki, de
egyedül az érdekelte, honnan szereztem az ezer évesnél is régibb arany ékszereket,
amelyekért ma hatalmas vagyonokat is megadnának.
- És honnan szerezted? - szólt közbe Urzate.
Moreguard megvető pillantással mérte végig a hóhért, de mivel látta Anton lázas
tekintetét, folytatta.
- Lehet, hogy a moleztrán barátod sem hiszi el, de azok az ékszerek... egy fejpánt,
karpánt és nyaklánc... az enyémek voltak. Hosszú ideje mind a családom tulajdona, a
nemességünk jelképei, s nem kellett értük ősi kripták mélyét feltúrnom. Ha jól sejtem,
mytheron időszámítás szerint jelenleg a 85. ciklus végét írjuk, drén időszámítás szerint
pedig 6666-ot, a Jégnász konstelláció évét. Én azonban 999 évvel korábbról, a 82. ciklus
végéről jöttem.
A bejelentést csend fogadta. Végül a hóhérnak sikerült kinyögnie a kérdést:
- Hogyan?
- Miért, s hogyan történt, én sem értem. Talán a Jégnász konstelláció az oka. Megnyílt
egy kapu, amin keresztül idejutottam.
- Kezdd az elején a történeted! - kérte Anton.
- Nos, legyen. Elmondok mindent, és ti eldönthetitek, hitelt adtok-e a szavamnak, vagy
sem. Guarniborg visszavételére vezettünk büntető hadjáratot. A város fellázadt igazságos
uralmunk ellen, mert a Féreg Népe... ti Kígyóknak nevezitek őket... aljas suttogása
megzavarta az emberek fejét. Guarniborg lakói ellenünk fordultak, és lemészárolták a drén
helyőrséget: ezt azonban Maldiberan kormányzója nem nézhette tétlenül. Bár Kargil Yhron
Dél-Gerondar elfoglalására indult, és a hadserege követte őt, mégis maradtunk annyian,
hogy megmutassuk a Férgeknek, ki az úr Maldiberanon. Az egyik hadoszlop észak felől
közeledett... ebbe osztották be három fiamat: Smert, Zudát és Rolofot... a másik pedig
délről. Magam az utóbbi sereggel tartottam. Felderítő egységet vezettem a lekhtani
hegyek között, mivel azt a feladatot kaptam, hogy találjak rövidebb utat, átjárót a
guarniborgi síkságra. Örömmel vállaltam a küldetést, mert abban bíztam, hogy így
hamarabb találkozhatom a fiaimmal, ám ostoba sietségemért majdnem az életemmel
fizettem. Váratlanul ütöttek rajtunk a hegyek közt tengődő ogárok. Ezek a brutális
vadállatok nem szövetségesei senkinek, mindenkit ellenségüknek tekintenek, aki behatol a
sziklarengetegbe. Ocsmány korcsok. Elég az hozzá, hogy lándzsákat dobáltak és köveket
görgettek ránk: az embereim sorra elhullottak, engem azonban megvadult lovam
elragadott. A csődör egyenesen a tömör sziklafalnak rohant, de mielőtt levetettem volna
magam a hátáról, észrevettem, hogy keskeny hasadék nyílik a hegy oldalában. A hátasom
végigvágtatott a szűk falak között... a vállamat véresre horzsolták a kövek... miközben a
fejem fölött visszhangoztak az ogárok torokhangú vakkantásai... Félelmetes élmény volt:
épp ezért, amikor kijutottam a szurdokból, nem visszafelé indultam, hanem az ösvényt
követve északnak kanyarodtam. A hegyek ismerősnek tűntek, ám amikor a síkságra
értem, ott a drén seregnek nyomát sem láttam. Tovább haladtam az ösvényen, és az
országban, amit ti Fereknek hívtok, falvakra bukkantam, pedig ezt a vidéket az én
időmben a gilfek és a drének végtelen háborúi senkiföldjévé változtatták. A falvakat főként
emberek lakták, akik drovátul nem, csak közös nyelven beszéltek, és soha nem hallották
Kargil Yhronnak, a világ urának hírét. Furcsának találtam mindezt, hiszen Maldiberan már
évszázadok óta a Nagydrén Birodalom része... volt, és a Hódító nevét mindenkinek
rettegnie kellett. Lehet, hogy a csata véget ért, és a drének veszítettek? Nyugtalanná
váltam, de még mindig nem sejtettem az igazságot. Ki okolhatna engem ezért, hisz' ép
ésszel felfoghatatlan, ami történt. Mivel a Kígyópapok korábban a tengerparti részen
vonták össze a seregeiket, úgy véltem, hogy az enyéim nyugat felé vonulhattak vissza.
Arra haladtam hát én is... Jeges hegyormokon keltem át, egyre magasabbra hágtam a
nyaktörő ösvényeken. Hamarosan annyira eltévedtem, hogy sejtelmem sem volt, merre
járok. Vissza nem fordulhattam, mert az utat elzárta előlem egy váratlanul lezúduló lavina.
Csak előre mehettem. Nem részletezem tovább a nyomorúságos heteket, míg átküzdöttem
magam az égig érő hegyek között, elég annyi, hogy az élelmem elfogyott, a ruhám
elrongyolódott, és hajszálon múlt, hogy nem hagytam ott a fogamat. Szerencsére minden
megpróbáltatást túléltem, és végre ismét barátságosabb vidékre érkeztem. Hamarosan
elértem az első várost, Csaragot. Mielőtt igazán felmérhettem volna, hová is jutottam,
megpillantottam egy áruló Kígyópapot, aki úgy sétált az utcán, mintha ő lenne az úr, s
nem a drének. Elragadott a düh, és nekirontottam. Végeztem volna vele, ha a városi őrség
fel nem bukkan, és a katonák a földre nem tepernek... A történet folytatását már
ismeritek: a márványbányába kerültem, és ott lassanként rádöbbentem arra, hogy a Drén
birodalom majd' ezer éve összeomlott, és én egy másik korba kerültem. Nehéz volt
elfogadnom a tényt, hogy ezer évet lovagoltam előre az időben, de ettől még ez az
igazság. Minden úgy történt, ahogy elmeséltem: megtaláltam a legendás Időszurdokot,
nem lehet rá más magyarázat.
- Ha ez valóban így esett, hová tartasz? Mit akarsz tenni?
- Vissza akarok jutni a saját koromba. Úgy vélem, az Időszurdok nem zárult be, mivel a
Jégnász konstelláció éve meg nem ért véget. Ha megtalálom a hasadékot, és most a
másik végéről lovagolok be, akkor talán újra a Nagydrén irodalom földjét fogom taposni, s
nem itt élek majd, ebben a korcs fajok uralta világban!
- Abban a korban, azt mondod, a Kígyók nem urak, hanem szolgák? - kérdezte mohó
érdeklődéssel Anton.
- Úgy van. A Kígyók a Gyíklények rokonai, akik Dél-Zhíliant lakják, és különösen
gyűlöletesek számunkra... a drének számára. A Féreg Népe okozta nagy királynőnk,
Roxelan vesztét, s ezt sosem feledjük el. Azt hittük, a Kígyópapokat sikerült végleg
kiirtanunk, de az 5667-es év végén nagy tömegben bújtak elő a föld alól és a mocsarak
mélyéről, s hatalmas sereget gyűjtöttek ellenünk. A végső csatára hamarosan sor kerül
Guarniborg falai alatt, ezért kell visszajutnom a hírekkel, amiket magamban hordozok.
Igaz, ezer év nagy idő, és senki nem emlékszik már, mi okozta a Nagydrén Birodalom
bukását, de talán ha sikerül figyelmeztetnem Kargil Yhront, minden másképp alakul.
- S mi lesz, ha a terved nem sikerül?
A drén nemes lehajtotta a fejét.
- Akkor a háborút elveszítjük, és eljön ez a kor, amelyben élünk. A korcs népek egymást
irtják, miközben a drének a Fagyföldekre szorultak vissza...
Urzate úgy érezte, hogy ideje témát váltani.
- Miért segítettél nekünk Zenzini ellenében?
 - Úgy hiszem, Zenzini a Kígyópapok kémje volt. Máskülönben honnan tudott volna az
arany fejpántomról és más ékszereimről, melyeket elvettek tőlem? A Kígyók ugyan
kivallattak és megpróbálták szétzúzni az agyam mentális védelmét, de mielőtt elindultam
volna a felderítőútra, a kermonpapok olyan mágiát bocsátottak rám, mely különösen
Salambar papjai ellen véd, ezért semmire sem jutottak. A kínzással úgyszintén nem tudtak
megtörni... lehet, nem is nagyon igyekeztek, mert élve volt rám szükségük. Gondolom,
ezért döntöttek úgy, hogy egy kém útján szedik ki belőlem a titkomat. Zenzini a
bizalmamba akart férkőzni, s azt hitte, nem veszem észre a mesterkedését. A Kígyópapok
bízták meg a kifaggatásommal, és biztos vagyok benne, hogy a szökés is eleve eltervezett
volt.
Urzate meglepetten füttyentett.
- Ha a Kígyópapok ennyi mindent bevetettek, akkor valóban nagyon fontos lehetsz a
számukra...
- Azt meghiszem. A Kígyók ugyan korcsok, de nem ostobák. Bizonyára rájöttek, hogy az
ékszerek vésetei ezer évesnél régebbiek. Az ő fejükben is megfordult, hogy talán az
Időszurdokon keresztül érkeztem, és a maguk javára szerették volna fordítani a helyzetet.
Ti egyáltalán nem birtok fontossággal a számukra, ezért ha különválunk, jó eséllyel élve
megúszhatjátok, mert engem üldöznek tovább.
- Nem hagyunk magadra, veled tartunk! - mondta határozottan Anton. - Ha a múltban a
drének legyőzik a Kígyók seregét, akkor a jövőben, vagyis most, nem uralkodhatnak
rajtunk ezek a szörnyetegek!
- Ez igaz - bólintott Moreguard. - De mi szükségem lenne nekem rátok?
- Én ismerem a hegyeken túli vidéket - válaszolta Anton. - Lehet, hogy kelet felé
haladva ismét visszatalálnál oda, ahonnan jöttél, de az is lehet, hogy az úton a fagy és a
lavinák legyűrnének. Ha rám hallgatsz, velem tartasz, és megkerüljük a fereki hegyeket.
Segítek megtalálni az Időszurdokot, és ha esetleg ogárokba botlunk, jól jöhet még
számodra két testőr.
- Meggyőztél. Együtt megyünk tovább.
Urzate felállt, és leporolta a nadrágját.
- Akkor ne vesztegessük az időt, induljunk!

7.

Drabazs ajándéka

Bár a csetepatéban két ló odaveszett, a rablók hátasai egy híján megmaradtak. Lehet,
hogy azt az egyet a megsebesült, nyílvesszőtalálattól félőrült állatok ragadták magukkal,
vagy csak elfelejtették rendesen megkötni, mindenesetre reggel nem találták a helyén.
Urzate és Moreguard megvizsgálták a lovakat, és a három legkitartóbbnak tűnőt
felnyergelték. Anton közben átvizsgálta Zenzini és emberei holmiját: nem hiába, mert egy
bőrzacskóban hat aranyra és harminc ezüstre bukkant. A kisebb vagyonnak számító
összeget egyenlően elosztották, aztán útnak indultak. A két tartaléklovat kötőszáron
vezették maguk után.
Délig nem álltak meg pihenni. Akkor is csupán azért, hogy egyenek valamit, és lovat
váltsanak. Moreguard és Urzate új hátasra szálltak, míg Anton a maradék három közül a
legkevésbé fáradt állatot választotta. Még néhány órán át jó iramban haladtak tovább,
aztán meredek emelkedőhöz értek.
 - Itt kellene feljutnunk? - kérdezte szemöldökét megemelve Urzate.
Anton nem érezte a kétkedést a hóhér hangjában, ezért bólintott.
- Ez a khittarán határ. A hágón túl füves síkság terül el, amelyen ha tovább folytatnánk
az utunkat dél felé, akkor hamarosan fehér sivatagba torkollana. Mi azonban nem
megyünk el addig: keleti irányban haladunk, így könnyen megkerülhetjük a fereki,
hósapkás hegyeket, melyek csúcsai az eget súrolják. Nem kell síkos, keskeny ösvényeken
lovagolnunk, és nem fenyegetnek minket a csontfájdító hideg, a lavinák és a szakadékok,
melyek már több khittarán seregnek is a vesztét okozták. Két-három napi lovaglás után
visszakanyarodunk majd észak felé, és a lekhtani völgyek között megkeressük az
Időszurdokot.
- Tervnek szép, majd meglátjuk mi lesz belőle! - rázta a fejét a hóhér, és a menet élére
állt.
A kaptató még meredekebb volt, mint amilyennek első pillantásra látszott. Számtalan
apró kavics, kőgörgeteg és emberfejnyi sziklatömbök nehezítették az előrejutást. Nem volt
elegendő, hogy csúszós lejtőn haladtak felfelé, még a formátlan kőakadályokat is
kerülgetniük kellett. Hamarosan leszálltak a lovakról, mert azok félúton megmakacsolták
magukat, és nem voltak hajlandók továbbmenni. Moreguard előre sietett, mivel csak egy
lovat vezetett maga után, s őt követte Anton és Urzate, akik két-két állatot rángattak a
kantáruknál fogva. A lovak fujtattak, toporzékoltak, és időről-időre megpróbáltak kitörni,
kemény kézzel kellett hát tartani őket.
A moleztrán halk szavakat dünnyögött, de a hang, amely máskor megnyugtatta az
állatokat, most hatástalannak bizonyult. Kínkeserves fáradsággal küzdöttek magukat
előre, és maguk sem akarták elhinni, amikor végre feljutottak a sziklaplatóra, ahonnan
eléjük tárult a végtelenbe nyúló khittarán szavanna látványa. A szemhatáron néhány
homokszín épület látszott, főként vályogviskók. Egy határ menti település házai.
- A szabadság földje! - mondta Anton. - Az a falu pedig, ha nem tévedek, Gavodzsa.
Urzate nem szólt, csupán bólintott, mert a drén nemessel együtt csak lihegni bírtak. A
hóhér és az öreg Moreguard csatakosabb volt, mint a lovak, amelyek sörénye lucskosan
tapadt a nyakukra.
Egy ideig versenyt fújtattak az állatokkal, aztán Urzate összeszedte magát.
- Én itt maradok... Ti menjetek tovább... És várjatok be a faluban!
- Miért maradnál?
- Innen messzire látni... Tudni akarom, hányan vannak... És milyen messze járnak... az
üldözőink.
- Nem rossz ötlet - nyögte Moreguard. - Itt hagyunk egy pihent lovat... Azzal könnyen
lerázod majd az emelkedőtől kifulladt katonákat.
- Mindenesetre sokan nem lehetnek a Kígyók szolgái, mert ha nagyobb sereggel
lépnének khittarán területre, azzal háborút robbanthatnának ki.
- Meglátjuk - szólt Urzate, aztán intett. - Menjetek!
Anton és a drén nemes a vezetéklovakkal elindultak. A hóhér addig bámult utánuk, míg
fekete ponttá nem zsugorodtak a távolba nyújtózó hínárzöld mezőn.
A nap már lenyugodni készült, és nyoma sem látszott az üldözőknek. Urzate úgy
döntött, hogy addig vár, míg a narancsvörös izzás szürkeséggé fakul, s ha már nem lát az
orránál tovább, elindul a társai után. A katonák, ha jönnek is, kénytelenek lesznek estére
letáborozni, mert a sötétben nem merik felhajszolni fáradt lovaikat a meredélyen.
A hóhér indulni készült, s már a nyerget és a szíjakat igazgatta, amikor a távolban
mozgásra figyelt fel. A szeme éles volt, mint a sivatagi sólyomé, ám így is meresztenie
kellett, hogy a leszálló szürkületben kivegye a közeledő emberek alakját. Ketten voltak,
ehhez nem fért kétség. Aztán hamarosan felismerte egyiküket. A fakó hajat és a büszke
tartást nem lehetett eltéveszteni: Codric volt az.
A hóhérnak fogalma sem volt, hogyan menekült meg a dergán, de a tény egyszerre
megkönnyebbüléssel és bosszúsággal töltötte el. Örült annak, hogy Codric túlélte a
kalandot, de sejtette azt is, hogy a dergánt a bosszú hajtja, és nehéz lesz lerázni a
nyakukról. Nem olyan fickónak tűnt, aki megbocsát az ellene vétkezőknek.
Urzate káromkodott egyet, aztán nyeregbe szállt. Félnapi előnyük volt Codrickal
szemben, és a hóhér elhatározta, hogy a dergán számára emlékezetessé teszi a hajszát.
- Szedd össze magad, barátom, ha az én fejemre fáj a fogad! - dörmögte maga elé, és a
lova véknyába vágta a sarkát.

- Mesélj nekem a Kígyókról! - kérte Anton a boroskupáját szorongatva.

A gavodzsai fogadóban ültek, amely nem sokban különbözött a Mytheronban
megszokott társaitól. A helyiséget fából ácsolt székekkel, padokkal és asztalokkal
rendezték be - tölgy helyett azonban pálmafát használtak az ácsok -, a mennyezetről
gyertyaviasz-lepedékes szekérkerék függött alá, a pult mögött hájas kocsmáros törölgette
a poharakat, a többi mocskos asztalnál pedig helybeli földművesek és kereskedők foglaltak
helyet. A fogadó törzsközönségét barna bőrű férfiak alkották, napégette arcú, szikár
vonású, turbános haramiák. Érdeklődő pillantásokkal méregették a fiatal mytheronit és a
fehérhajú drént, de egyelőre békén hagyták őket.
- Nem sokat tudok róluk - válaszolt Moreguard. - Korcsok. A Gyíklények valamikor még
értelemmel sem rendelkeztek, és a mocsárban dagonyáztak, de aztán jött egy száműzött
guarni mágus, Scyssath, és megadta nekik a felemelkedés lehetőségét. Roxelan királynő
számára még kemény falatnak bizonyultak, de Kargil Yhron legyőzte őket és visszaűzte a
fajtájukat a mocsárba, oda, ahonnan jöttek. A Kígyók ezen Gyíklények rokonai, akiket a
gilfek az emberekkel kereszteztek. A teremtés révén emberszerűbbek és ügyesebbek
lettek ugyan, de vesztettek is az ocsmány egyesítésen: elfeledték a Kő Énekét.
- Mi ez a... Kő Éneke?
- Mágia. A Gyíklények ennek hatására kővé dermednek, és a közönséges fegyverek
számára sebezhetetlenné válnak.
Anton elgondolkodva megdörgölte az állát.
- Lehet, hogy a Kígyók elfeledték a Kő Énekét, ám e nélkül is számos más varázslatot
ismernek. Kevesen vannak, mindegyikükre ezer ember jut Mytheronban, mégis ők az
urak, és mi vagyunk a szolgák... Szerinted igaz a szóbeszéd, hogy halhatatlanok?
- Nem. Hosszú ideig élnek ugyan, és a fajtájuk nem túl szapora, de ha halálos sebet
kapnak, ugyanúgy kilehelik a lelküket, mint bárki más.
- Ez megnyugtató. Veled akarok tartani, látni akarom a végzetüket!
- Látni fogod. A drének legyőzhetetlenek. Senki nem tud megállítani bennünket. Arra
rendeltettünk, hogy uraljuk a világot. A Nagydrén Birodalom örökké élni fog!
Anton nem szólt közbe, pedig már a nyelve hegyén volt, hogy a legyőzhetetlen drének
ideje lejárt, és már csak a Fagyföldek fölött uralkodnak, ám visszanyelte a mondandóját.
Nem akarta magára haragítani a drén nemest, az egyetlent, aki elhozhatja a szabadságot
Mytheron számára. Nem tudta, hogyan fog módosulni a jövendő, ha a múltban a drének
leverik a Kígyópapok lázadását, de akárhogy alakuljon is, csak jobb sors várhat az
emberekre, mint a jelenlegi szolgaság.
Fiatal khittarán fiú tört át a pipafüstös termen a sarokasztalig, és a kezében két
megrakott tányért egyensúlyozott. Letette a vacsorájukat a kopott faasztalra, aztán közös
nyelven, alig érthető, déli akcentussal megkérdezte:
- Kérnek még valamit?
- Igen. Még egy kancsó bort és egy széket. A barátunkra várunk, aki reméljük,
hamarosan megérkezik.
A fiú bólintott, aztán az asztalok között kígyózva elindult a pult felé.
Moreguard kanalával a tányérba túrt, és megkavarta az ételt. Szeletekre vágott
burgonya, sáfrány, paradicsom, paprika, egyéb fűszerek bukkantak fel, és középen
bárányhús gőzölgött a zsíros lében.
- Úgy hívják: tadzsin - mondta Anton mosolyogva. - Egyél belőle bátran!
 A drén nemes megkóstolta az ételt, aztán merített még egy kanállal.
- Egész jó.
Csendben elfogyasztották a vacsorájukat, és a maradékot korpás kenyérrel törölték ki a
tányérból.
Amikor végeztek, felbukkant a khittarán fiú, kezében egy székkel, és mögötte Urzate
közeledett.
- Hozz még egy poharat! - szólt a hóhér, és leült.
- Mi történt?
- Napnyugtáig vártam, de nem jött senki. Sikerült leráznunk az üldözőinket.
Urzate úgy gondolta, nem tesz említést Codricról, mert a drén nemes ki tudja miért, de
ragaszkodik a dergánhoz, és ha tudná, hogy a fickó a nyomukban van, még a végén úgy
döntene, hogy bevárja. Codric bosszúálló fajta, s a hóhérnak szemernyi kétsége sem volt,
hogy Moreguard kit választana, ha közte és a dergán között kellene döntenie.
- Akkor több mint egy fél nap előnyünk van velük szemben. Nyugodtan alhatunk, ma
este még nem üthetnek rajtunk.
- Ahogy mondod! - szólt Urzate, de aztán elhallgatott, mert felbukkant a khittarán
felszolgáló, és összeszedte a tányérokat. - Hozz nekem is egy adagot abból, amit a
barátaim ettek!
Megittak még néhány kupa bort.
A hóhér látta, hogy Anton feje már kezd elnehezedni, és alig bírja nyitva tartani a
szemét. Fárasztó nap állt mögöttük, és a fiúnak a hígítatlan lőre is erősnek bizonyult.
- Nem kell megvárnotok, amíg megvacsorázok! - mondta Urzate. - Feküdjetek le
nyugodtan.
Moreguard rögtön felpattant, pénzt vetett az asztalra, majd segített Antonnak is talpra
állni.
- Ne maradj soká', mert holnap korán indulunk!
- Ne félts! Bírni fogom az utat.
A drén nemes társával együtt eltűnt a lépcső irányában, Urzate pedig hozzálátott az
időközben megérkezett tadzsin elfogyasztásához. Miközben evett, felmérte a füstbe
burkolózó helyiséget. Könnyen el tudta különíteni az átutazókat a helyiektől, annál is
inkább, mivel a kereskedők lassan elszállingóztak, és csak a naplopó söpredék maradt a
fogadóban.
Urzate befejezte a vacsorát, kifizette a khittarán fiút, aztán áttört az asztalok között,
míg el nem ért a korábban kinézett, nagydarab, körszakállas fickóhoz.
A vörös turbános khittarán felpillantott, és kivette a pipacsutorát a szájából.
- Mit akarsz, dzsaur?
A hóhér figyelmen kívül hagyta a sértést, és a kérdésre kérdéssel felelt.
- Minden este itt ülsz?
- Miért, tudsz más szórakozást?
- Erős embernek tűnsz.
A körszakállas fickó büszkén kidomborította a mellkasát.
- Mer' az is vagyok.
- Ha nem lenne ellenedre egy kis testmozgás, megfizetném az idődet.
- Verekedni akarsz?
- Nem, eszemben sincs! Tudom, hogy nincs esélyem ellened.
- Jól mondod!
- Az uram, a drén nemes unokaöccséről lenne szó. Holnap dél körül fog megérkezni ide,
és minden bizonnyal betér majd ebédelni, meg pihent lovakra is szüksége lesz. Azt
szeretném, ha néhány ember ellátná a baját. Nem kell megölni, csak néhány ökölcsapást
kiosztani azzal, hogy Moreguard küldi.
- Ez tetszik nekem: Moreguard küldi! - vigyorgott a khittarán. - De még nem mondtad,
miért érné ez meg nekem?
Urzate az erszényébe túrt, és egy aranyat varázsolt elő.
 - Úgy gondolom, az unalom elűzésére is jó egy kis testmozgás, de ráadásként ezt is fel
tudom ajánlani.
A vörös turbános számítóan elhúzta a száját.
- A barátaim is szívesen részt vennének a mókában. Tegyél hozzá még három aranyat,
és megkötöttük az üzletet.
Urzate magában szitkozódott egyet: elfeledkezett a délvidékiek kapzsiságáról, és arról,
hogy minden helyzetben alkudoznak.
- A társaid ugyanolyan erősek, mint te?
- Honnét veszed? - fortyant fel a khittarán. - A faluban én vagyok a legerősebb!
- Akkor miért járna nekik ugyanannyi bér, mint neked? Szerintem egy-egy ezüst
megfelelő fizetség a segítségükért.
A körszakállas fickó most már rájött, hogy csapdába sétált, de már nem
visszakozhatott, ezért igyekezett jó képet vágni hozzá.
- Megsértenéd őket egy ezüsttel. Legyen inkább kilenc, természetesen fejenként.
- Teljesen kifosztasz! Ilyen sokat nem ér meg az uramnak az unokaöccse móresre
tanítása! Mit szólnál két ezüsthöz?
- Dzsalálra mondom, nyolcnál kevesebbért a kezüket sem mozdítják!
- Mit mondjak az uramnak? - siránkozott Urzate. - Semmiképp sem adhatok többet,
mert akkor nekem végem! Egy aranyat bízott rám a nemesúr, és ha többe kerül a
segítségetek, azt a béremből vonja le!
- Nos, ha már így esett, öt-öt ezüstért talán rá tudom beszélni a barátaimat.
- Legyen három fejenként, és akkor mindenki elégedett lehet!
A khittarán még ellenkezett egy darabig, de aztán rábólintott az ajánlatra. Beleköpött a
markába, majd kinyújtotta a kezét. Urzate belecsapott a nyitott tenyérbe.
- Majd elfelejtettem! - szólt ekkor a vörös turbános. - Honnan fogjuk megismerni az
urad unokaöccsét?
- Hát onnan, hogy ugyanolyan fakó hajú és porcelánfehér bőrű. Nem hiszem, hogy
sűrűn járnak errefelé hasonló népek.
- Ammá' szent igaz - hümmögött a khittarán.
Urzate tudta, hogy nemigen bízhat meg a délvidéki naplopókban, mégis leszámolta az
asztalra a kialkudott összeget. Az adott szó nem sokat jelent a hadzsok számára, de
unaloműzésnek jól jön számukra egy kis verekedés, s erre talán még ingyen is kaphatóak.

Másnap korán reggel, amikor elhagyták a szállásukat, a vörös turbános és társai az

asztalra borulva hortyogtak. Amikor elhaladtak mellette, a körszakállas khittarán
váratlanul felemelte a fejét, és kásás hangon azt motyogta:
- Vedd úgy, hogy az unokaöcséd el van intézve, dzsaur. Dzsalálra mondom.
Moreguard értetlenül nézett Urzatéra. - Mit zagyvál itt ez a szerencsétlen?
- Az unokaöccsét emlegette. Valakivel összekeverhetett bennünket.
A drén nemes lesajnálón megrázta a fejét, aztán kilépett az ajtón. A hóhér követte.
Odakint három pihent ló várta őket. Moreguard ugyanis eladta fáradt és túlhajszolt
hátasaikat, s újakat vásárolt helyettük. Egy keveset vesztett az üzleten, de hát öt lóval
úgysem tudtak volna mit kezdeni.
Nyeregbe szálltak, és elindultak.
Urzate sejtette, hogy néhány kocsmai verőlegény nem állíthatja meg Codricot, ezért
egész délelőtt, amíg a poros úton ügettek, azon töprengett, hogyan rázhatná le végleg a
nyakukról a dergánt.
Anton a déli pihenő alatt észre is vette a hóhér szótlanságát, és megkérdezte:
- Miért vagy ilyen komor?
- Tessék?
- Merev arccal bámulsz magad elé. Gondolkodsz valamin?
 - Nos, igen. Azon, hogy milyen furcsa fordulatai vannak a sorsnak. Nemrég még nem
törődtem mással, csak magammal, egyik napról a másikra éltem. Aztán összevertek, a
márványbányába küldtek, megszöktem, és most a múltba lovagolok egy fiatal fiú és egy
öregedő drén társaságában...
- A nevem Arangas di Moreguard! - húzta ki magát büszkén a nemes. - Most eltekintek
a formaságoktól, de tudd, ha az én időmben élnél, a fejedbe kerülne, ha nem használnád a
dire megszólítást. A hozzád hasonló korcsok egyébként is csak hason csúszva
járulhatnának elém!
Urzate összepréselte az ajkait, és nem szólt egy szót sem.
- Bocsáss meg, dire! - mondta a hóhér helyett Anton, és Moreguard kegyesen bólintott.
Egy pálmafa árnyékában telepedtek le, és míg a lovak a száraz füvet rágcsálták,
előszedték a fogadóban csomagolt ételt. A batyuban sült bárányhús és a kessra, a lapos,
kerek, árpacipó volt. Némán falatoztak egy ideig. Moreguard keveset evett, és a
maradékot komótosan elcsomagolta. Utána elővette a kulacsát, és a fa törzsének dőlve
álmatag hangon megszólalt.
- Furcsa.
- Mi furcsa?
- Az, hogy nem üldöznek.
- Lehet, hogy lemaradtak, vagy rossz irányba indultak.
- Lehet - hagyta rá Antonra a drén nemes. - Én azonban mást sejtek. A Kígyók álnok,
csúszómászó népség. Meglapulnak a kövek között az árnyékban, és akkor marnak beléd,
amikor nem számítasz rá.
- És ez mit jelent? - kérdezte ellenségesen Urzate.
A drén rávillantotta savószínű szemét.
- Azt akarják, hogy biztonságban érezzük magunkat, és óvatlanná váljunk. Még nem
tudom, mit forralnak, de állandóan résen kell lennünk. Nincs rajtatok bármilyen tárgy,
ékszer, fegyver, mely alapján tárgykereső mágiával követni tudnának?
A hóhér gondolatban végigvette a felszerelését.
- Nincs. A ruhámon kívül mindent Zenzini embereitől szereztem.
- És a pöröly?
- Azt a bányából hoztam.
- Szabadulj meg tőle!
Urzate nyelt egyet, aztán bólintott. Felállt, a lovához lépett, és leemelte a nyeregkápára
akasztott pörölyt. A következő pillanatban a nehéz tárgy süvítve átszelte a levegőt, és jó
húsz lépéssel távolabb, porfelhőt verve puffant a földön.
- Most már indulhatunk?

A fogadós kiszaladt a ház elé az öblös kiáltásra. Két idegen várakozott a lóitatónál.
Egyikük, a nyúlánk, szúrós tekintetű férfi a csapzott hátú lovakat itatta, társa, egy
ruganyos léptű, széparcú nő a bejárat felé igyekezett.
- Legyenek üdvözölve Gavodzsában, Drabazs házában! - hajtott fejet illedelmesen az
érkezők felé. A nő jómódúnak tűnt, de a fakóhajú férfi vonásai is nemesi származásra
vallottak, habár ruhája tépett és megviselt volt. - Térjenek be, és fogyasszanak valamit!
Dzsalálra mondom, a feleségem főztjének nagyon jó híre van.
A fiatal nő közelebb lépett és üdvözlésképpen elmosolyodott. Drabazst kevés tartotta
vissza attól, hogy ne nyalja végig a szája szélét: az utóbbi években nem látott itt
megfordulni efféle fehérbőrű, zsenge szépséget.
- Köszönjük a meleg fogadtatást, fogadós uram, de az utunk sietős. Csak némi élelmet
és italt vásárolnánk, s abrakot a lovaknak.
Drabazs mosolya megkeseredett valamelyest, de a szeme továbbra is élénk fénnyel
csillogott. Valami azt súgta neki, a két idegen még a hasznára válik.
 - Csak, tessék, tessék. Amíg átgondolja a nemes hölgy, mit szeretne, engedje meg,
hogy a ház vendégül lássa egy italra. Csak, tessék, lépjen előre!
Islana pillantása Codric alakját kereste az itatónál, de a dergán már ott állt közvetlenül
mögötte, mintha csak az árnyéka lenne.
- Nemcsak a nemes hölgy szomjas, de én magam is. Úgyhogy két korsóval kérünk abból
az italból.
Drabazs nyomban ellenszenvesnek találta a fickót, ahogy az közelebb tolta arcát az
övéhez. A deres hajú férfi pimaszul vigyorgott, de volt ebben a nézésben valami rideg
magabiztosság is, ami csírájában elfojtotta a fogadós csípősnek induló válaszát. Drabazs
nyelt egyet, igyekezett barátságos ábrázatot vágni, és ajtót nyitott az érkezők előtt.
- Máris intézkedem.
A kopaszodó, zsírosképű fogadós megelőzte Codricot, és közvetlenül Islana után lépett
be az ajtón, tömpe ujjaival a lányt terelgetve a söntéspult felé. Islana arcára kiült a
bizalmatlansággal vegyes undor, de nem rázta le kéretlen kísérőjét. A dergán lecövekelt az
ajtóban, és merengve bámult a bizarr páros után. Fél szemmel visszasandított a
lóitatóhoz: látott ott lebzselni egy rosszarcú, fogait piszkáló alakot. Ahogy visszanézett a
fogadó félhomályos belseje felé, baljós előérzet töltötte el. Gondolkozott, hangot adjon-e a
megérzésnek, aztán letett erről.
Ahogy belépett az épületbe, nyomban ráhullott a házban megtelepedett sejtelmes
mélabú. A síksági nap perzselő fénye néhol betűzött a sötét terembe, ott, ahol a rozettákat
résnyire felvonták. Ezeken a helyeken porszemek kergették egymást, mintha csak az
éltető világosságnak örvendeznének. A pusztaságban felforrósodott levegő megszorult a
falak közt, és fullasztóvá vált; nehezére esett elhinni, hogy valaki hosszú órákig képes
lehet idebent lélegezni. Ahogy a söntés felé lépdelt, szinte hallani vélte, amint
felszakadozik az öreg, szúrágta asztalok között lebegő, álmos csendlepel.
Mégsem volt minden élet nélkül való. A legtávolabbi sarokban négy lerongyolódott,
züllött kinézetű alak üldögélt az elébük rakott kupák mellett. Napbarnított bőrű hadzs
férfiak voltak, fejükön turbánnal, borfoltos, mocskos ujjasokban. A szemük alatt sötétlő,
duzzadt karikák arról árulkodtak, hogy az éjszakát ivással és talán mulatozással töltötték.
Nyílt ellenszenvvel méregették az újonnan érkezettet.
Codric igyekezett nem tudomást venni a társaságról. Nem volt egyszerű dolga: rajtuk
kívül senki nem volt a fogadóban ezen a kora délelőtti órán.
- A legjobb borodból adj, fogadós! - szólt utána vendéglátójuknak, aki éppen eltűnt az
egyik ajtóban.
Islana megrángatta az ingujját, mintha figyelmeztetni akarná valamire. A dergán kérdőn
rábámult, amikor dörmögő hang reccsent rá a hadzsok felől.
- Héj, te!
Codric tekintete megrebbent, de nem méltatta válaszra a kötekedőt. A hadzsok azonban
nem hagyták ennyiben a dolgot. Hallotta, amint felemelkednek az asztaltól, és közelebb
lépnek. Lopva a lányra pislantott, aki nehezen tudta leplezni rémültségét. Codric keze
észrevétlenül az oldalára aggatott tőr felé rebbent.
- Süket vagy tán, dzsaur? A füledet is teleszórták liszttel?
Durva röhögés bukott ki a khittaránokból. A dergán tekintete keményen megvillant,
ahogy a köréjük gyűlő társalgót végigmérte. A tagbaszakadt, körszakállas férfi látszott a
vezetőjüknek; sütött róla az a fajta ostobaság, ami rendszerint a bivalyerős emberek
sajátja. Magabiztossága átragadt másik három társára is.
Codric óvatosan ellépett a pulttól, félig takarva, elbujtatva vállával Islanát. Idegessége
egy pillanatra úrrá lett rajta: előbb kellett volna eszmélnie, nem akkor, amikor már
közrefogták.
- Nekem szóltál?
- Ki másnak? A hurival is beszédem lesz, de csak miután veled végeztem. A
hullaképűeket nem kedveljük errefelé. Ő viszont más. Őt nagyon is kedvelni fogjuk.
 Újabb röfögés, immár visszafogottabb, számítóbb: mint amikor a szavak mögött lapuló
sötét szándék már érzékletes, izgató formát ölt a gondolatokban.
- A Tsaon völgyéből jövök. És még itt vagyok. Mond ez neked valamit? - A dergán
hirtelen nem tudott mit válaszolni. Remélte, hogy a holtak völgye talán megfélemlítheti a
hadzsot, és eltántoríthatja szándékától. Ha időt nyer, talán kibeszéli magát a szorult
helyzetből.
- Semmit nem mond. De ha arra gondósz, hogy járt-e valaki előtted, aki ugyanilyen
hullaképű volt: hát igen. Itt járt. A neve... Morgárd. És ezt küldi neked...
A turbános ökle villámgyorsan meglendült, hogy belesújtson a dergán képébe. Ha talál,
csontszilánkos péppé zúzza a zsoldos orrát, rosszabb esetben szétrepeszti az arccsontját.
Codricot váratlanul érte a hadzs gyorsasága: nem számított rá, hogy egy ekkora óriás
fürge is tud lenni. A reflexei azonban olajozottan működtek: mintha rugón járna a lába,
térdét beroggyantotta, lehúzva a fejét az ütés elől, így annak csak a szele érintette.
Eközben oldalra dobta magát, nehogy támadója maga alá gyűrje. A hadzs ökle túlszaladt a
célponton, és az egész férfi egyensúlyát veszítve dőlt előre a söntéspult felé. Islana
szerencsétlenségére: a lány túl későn próbált elhajolni: a hadzs kézfeje belerobbant a
vállába, odaszegezte a pulthoz, majd egy szívdobbanással később maga a mázsás test is
nekifeszült, ledöntve őt a lábáról; még hallani vélte a dergán kiáltását, arcában érezte a
khittarán bűzlő leheletét, aztán feje tetejére állt előtte a világ.
Codric egy szemvillanás alatt felmérte a helyzetet, és ugyanarra a következtetésre
jutott, mint az első szavak elcsattanásakor. Négy támadóval nem veheti fel a versenyt,
még akkor sem, ha esetleg jártasabbnak bizonyulna náluk a verekedésben. A hadzsok
közül ketten görbe pengéjű kést rántottak elő övükből. A dergán szeme fagyosan
elsötétült - nem puszta ökölharcról van szó: ezek az életükre törnek! Egyetlen megoldás
kínálkozott...
A körszakállas emberóriás gyorsan visszanyerte egyensúlyát. Fölényes önbizalmát sem
veszítette el: még arra is futotta az idejéből, hogy egy foghíjas, sokat ígérő vigyorral
ajándékozza meg a liszteshajúhoz tartozó nőt, aki végül elalélt a karjai között.
Zsákmányát elengedte, és vadul villogó tekintettel, morogva fordult meg, hogy
megkeresse és szétmorzsolja a mytheroni kutyát. Valószínűleg már nem lesz vele sok
tennivalója, hiszen a társai...
- Sóhajtani se merj, ha nem akarod, hogy átvágjam a torkodat! - A hadzs savószín
szeme kidülledt a döbbenettől, de mozdulatlan maradt. - Ti pedig ott maradtok, ha nem
akarjátok a vezéreteket holtan látni.
A megszégyenített férfi társai tanácstalanul meredtek hol a dergánra, hol vezetőjükre.
Egyikük végül visszacsúsztatta övébe a kését, mire a többiek is lazítottak testtartásukon,
és vonakodva bár, de elrakták fegyvereiket. Csak úgy sütött róluk a csalódottság.
Alábecsülték az idegent, aki gyorsabb volt náluk, és ezt nehéz volt megemészteniük. A
vakmerő most Bügaj háta mögött áll, lábát úgy helyezve, hogy bármikor gáncsot
vethessen a nagydarab hadzsnak. Jobbjával késhegyet bök Bügaj gigájának, baljával
pedig annak vállát markolja. Kiszolgáltatott egy helyzet: elég egy lökés, és Bügaj feje
lebucskázik a nyakáról.
- Hogy hívnak, hadzs?
Bügaj keményen összeszorította a száját, és szinte ordított róla, hogy agya lázasan
dolgozik valamiféle megoldáson. Codric megnyomta a tőr hegyét, mire a férfi idegesen
felszisszent. Ezzel talán elvette a kedvét a további merengéstől.
- HOGY HÍVNAK? Nem kérdezem még egyszer. Az életemre törtél: ennél kisebb dologért
is meg kellene halnod.
- Akkor hát mire vársz? - recsegte az óriás. - Húzd meg azt a kést!
A dergán jól ismerte ezt a fajta hozzáállást. A khittarán disznó a tekintélyét félti. Ha kell,
talán az életét is odadobja, csak hogy úrrá legyen a számára kínos helyzeten. Mert mit
szólnak mindehhez a falubéliek? Körberöhögik majd: oda a tisztelet, oda a tekintély.
Képtelen is másra gondolni: ha pedig tovább követelőzik, előbb vagy utóbb, de valóban
végeznie kell vele, máskülönben ő húzza a rövidebbet. Ezt azonban nem akarta: más
taktikát választott.
- Valami Morgárdot emlegettél. Miért bérelt fel azzal, hogy megölj?
A hadzs csak nem akart megszólalni, de egy újabb apró vérserkenés a torkán már
megoldotta a nyelvét.
- Nem bérelt az fel. A harcosa volt az. Egy sötét ember. Pénzt adott, hogy kiverjük
belőled a lelket.
- Sötét ember... - Codric mérgesen ráncolta a homlokát. - Nagydarab, malacképű férfi,
fekete szemekkel, életunt ábrázattal... Egy moleztrán.
- Az, az. Az vót. Ő kérte, hogy ijesszünk rád.
- Tőrökkel?
- Nem. - A hadzs kényelmetlenül feszengett, de ezzel csak azt érte el, hogy a dergán
vasmarka még jobban összeszorult a vállán. - De megteccett az asszony. Gondótam, talán
többet is kaphatunk az aranynál. Hiszen, tudod. Csak egy asszony, na. Megbeszétük volna
a dolgot egymás közt.
- Hát persze. - A dergán oldalra sandított. Islana ébredezett, a fogadós pedig éppen
ekkor jelent meg a konyhába átvezető ajtóban. Döbbenetében elejtette a kezében
szorongatott kancsót, ami a földre hullott és összetört, szétfolyatva vöröses tartalmát.
Codric akaratlanul is nyelt egyet a hűs bor gondolatára.
A fogadós sápítozása gyorsan visszarángatta a valóságba.
- Dzsalal ahmarl Az istenek nevére! Mi történik itt?
- Nyughass, fogadós uram! És te is, melák! - Bügajt majd' szétfeszítette a vágy, hogy
végre megszabaduljon a nyakába csimpaszkodó fehér démontól, akinek olyan erős a
szorítása, mint egy medvének. - Nyughassatok! Jól vagy, Islana?
A nő imbolyogva bár, de lábra állt. Tekintetéből lassan kitisztult a zavarodottság. Most
hogy észhez tért, gyűlölködő pillantással méregette a hadzsokat.
- Jól vagyok. Takarodjunk ebből a koszfészekből!
- Ó. Ne, ne! Nem úgy az, nemes hölgy! - A fogadós rémültnek tűnt. - Higgye el,
elrendezzük mi itt a dolgokat magunk közt! Ez a Bügaj mindig keresi a bajt, de nem rossz
ember. Ne menjenek el! Nem lesz itt semmi baj.
- Felesleges erőlködni. Ennyi elég volt az itteni vendégszeretetből. A hölgy ennivalót
kért, bort és abrakot a lovaknak. Készítsd elő ezeket, rögvest! Egy hétre valót adj!
Megfizetjük?! - Ez utóbbi inkább kérdés volt, amit Islanának szegezett. Neki
természetesen egyetlen rézgarasa sem volt.
Islana bólintott.
- Mennyivel tartozunk?
Drabazs idegesen tördelte a kezét, de látva a mytheroniak arcát, nem számíthatott
egyéb ajánlatra. Gyors fejszámolást végzett.
- Nyolc ezüst lesz, de csak nektek.
- Itt van hat. Többet nem tudok adni. - A nő súlyos ezüstpénzeket szórt a pultra. A
mozdulatot mindenünnen mohó tekintetek lestek, de Drabazs sietősen zsebre vágta a
fényes korongokat. Codric már felemelte volna a hangját, hogy a hadzsokkal érdemes
tovább alkudni, aztán lenyelte a szót. - Mindent vigyél a lovakhoz.
Drabazs elégedettnek tűnt. Talán túlontúl is.
- Úgy lesz, fiana. Ha megenged egy megjegyzést: harcos egy nőszemély maga. A
hadzsoknál nehéz élete lenne. Ha nem egy bég háremében végezné, akkor...
- Hallgass már! Senki sem kíváncsi az idétlen észrevételeidre! - A dergán indulatosan
hátrafeszítette Bügaj hátát, mire a nagydarab férfi felhördült. Codric sürgető pillantást
vetett Islanára. - Induljunk. Te meg fogadós, tedd a dolgodat! Azaz, várj csak! Van ott egy
kard a pult fölött. Az ott, arra a vasdarabra akasztva. Kopott darab, de látom, gondját
viseled. Nagy hasznát venném. Eladó?
Drabazs szeme ravaszul megvillant, aztán hirtelen rátelepedett az arcára valamiféle
értelmezhetetlen félmosoly.
 - Megtisztelsz vele, ha megveszed. Amúgy is sérelem ért benneteket, és nem
szeretném, ha elégedetlenül távoznátok. A kard a nagyapámé volt. Kiváló darab, és...
- Ennyi elég. Mennyi lesz?
- Talán... Ámbár, ha arra gondolok... Igen... Neked ingyen lesz. Igen. Méltatlanság
lenne, ha pénzt kérnék érte. - Levette a fegyvert a falról, és néhány hosszú pillanatig
kedvesen, atyáskodóan méregette. A tekintetében zavarodottság ült. - Úgy... Úgy...
érzem, nálad jó kezekben lesz. Én... nem is értek a fegyverekhez, és csak három lányom
van. Ha érted, amire gondolok. Innét meg úgy sem fog hiányozni. Nesze. Vedd el!
- Majd én elveszem. - Islana kivette a fogadós kezéből a kardot, majd a kijárat felé
lépett vele. A szurtosképű khittaránok eltakarodtak az útjából.
- Köszönöm, Drabazs. Te jó ember vagy. Vigyázni fogok rá - válaszolta a dergán
őszintén, bár maga is meg volt lepődve. Úgy tűnt, a fogadós megbolondult, de ez a
helyzeten mit sem változtatott. Immár van egy saját, használhatónak tűnő fegyvere.
A fogadós nézése még furcsán opálos volt, de értőn biccentett, majd elsietett a kifizetett
készletekért. Codric óvatosan megtaszította a bandavezért.
- Most pedig kimegyünk. De előbb szólj a negyedik emberednek, aki ott kint lapul, hogy
takarodjon el az ajtóból! Ide érzem a bűzét.
Bügaj elnyomott egy káromkodást, társai arca pedig az eddiginél is jobban elsötétült.
- Arub. Hallottad! Tedd azt, amit mond.
Az ajtó felcsapódott, és a borostás képű negyedik fickó gyűlölködő arccal besétált a
többiek mellé. Amikor szabad volt az út, Islana és Codric kivezették foglyukat a szabadba.
A lovaknál Codric ellökte magától a hadzs vezért, aki a nyakát tapogatva, dühösen villogó
szemekkel lépett vissza a fogadó és várakozó társai felé. Islana nyílpuskát szegezett a
csoportra, a dergán pedig Drabazs fegyverét mustrálgatta. Nem kellett sokáig
várakozniuk, és a fogadós mindent elébük hozott. Felpattantak a lovak nyergébe. Bügaj
felemelte a hangját.
- Mi a neved, dzsaur? Csak hogy tuggyam.
- Codric.
A hadzs értetlenül meredt rá.
- Cadrik? Farkas? Így neveznek a hadzsok között?
- Nem - válaszolta egykedvűen, ahogy megragadta a lova kantárszárát. Aztán mást
gondolt, látva az óriás képén átsuhanó reménykedést. Hadd legyen meg az öröme. -Nem
csak a hadzsok neveznek így. De ők aggatták rám. Vigyázz, ha sokat emlegeted, hamar
megjárhatod. Sok rosszakaróm van, és ők nem olyan elnézőek, mint én. Nem haboznak,
ha ölni kell. Dzsalál legyen veletek, bugrisok!
Ahogy a nő és a fehérhajú emberördög elvágtattak, Bügaj büszkén az értetlenkedő
hadzsokra nézett.
- No, erre innunk kell. Hallottátok, mit mondott. Sokkal rosszabbul is járhattunk vóna.
Na, befelé. Ma Drabazs legjobb borát isszuk, és én fizetek!
Erre már mindenkinek szélesre húzódott a szája. Codric és Islana mögött már jócskán
elmaradoztak Gavodzsa roskatag vályogházai, amikor a nő megszólalt.
- Mit gondolsz?
- Miről?
- Minderről. Főként arról, hogyan vetted rá a fogadóst, hogy neked ajándékozza a
kardot.
- Nem tudom, miről beszélsz. Egyszerűen nekem adta, és kész.
Codric akaratlanul is megtapintotta a csuklóját, ahol a karpánt lapult. Mintha érzett
volna valami különös melegséget a karján, amikor Drabazzsal a fegyver eladásáról beszélt.
De az is lehet, hogy téved.
- Vagy úgy. Egy hadzs tényleg csak úgy neked ad egy kardot... Hagyjuk. Valami
Morgárdot emlegettél ott bent.
Codric megkönnyebbülten fellélegzett.
 - Igen. A fickó, akire ráijesztettünk, azt mondta... Morgárd bízta meg azzal, hogy jól
elverjenek. Nehezen hihető. Sőt, egyáltalán nem hiszem el. Az én moleztrán... barátom
volt az, aki a nyakunkba uszította őket Tudja, hogy követjük. Ez nem könnyíti meg a
dolgunkat. És nincs egyedül. Jó lett volna még kifaggatni a fogadóst, ha másként
alakulnak a dolgok. Mindenesetre nem sokkal járhatnak előttünk. De felteszem, te akár azt
is meg tudnád mondani, hányan vannak. Hiszen ott van a moleztránnal a te ismeretlen
társad is. Mert ha nincs, akkor ugye nem követnénk közösen a nyomaikat. Jól gondolom?
Islana nagyon keveset beszélt arról a titokzatos idegenről, akit keres. Ha erre terelődött
a szó, mindig kihúzta magát a társalgásból. Codric erősen gyanította, hogy arról a nyápic
kölyökről van szó, akit a moleztrán is körberajong.
- Nem tudom, kivel utazik. De a jelekből ítélve egy az utunk. Egyelőre. Bár ha a te
ismerősöd egyfolytában akadályozza a haladásunkat, meglehet, hogy érdemesebb lesz
külön válnunk...
- Ez nem hangzik túl bíztatóan. És egyébként is: karddal a kezemben már hathatósabb
segítségedre lehetek.
A lány felkacagott.
- Ki mondta, hogy a segítségedre szorulok?
- Nekem úgy tűnt, a fogadóban nagy bajban lettél volna nélkülem.
- Ahogy te is abban voltál.
- Jó eséllyel elbántam volna velük.
- Talán. Kés volt náluk. És négyen voltak.
- Igen. Azért mondtam, hogy jó eséllyel.
Islana gúnyosan felnevetett.
- Egy javíthatatlan, beképzelt alak vagy. Minden dergán ilyen? - Választ sem várva
elrúgatott a zsoldos mellől.
- És minden nő ilyen csípős nyelvű? - hümmögött magában Codric, aztán felcsatlakozott
a másik mögé. Megint a moleztrán ködlött fel a szeme előtt, amint az a markába röhög.
Előre kiélvezte a pillanatot, amikor végre találkozhat vele, karddal a kezében. Könnyű
győzelem volt neki hátulról, alattomosan leütnie a barlangnál. De majd megmutatja annak
a konokfejű hóhérnak, hogy szemtől szemben vért kell izzadnia ahhoz, hogy elbánjon vele!

8.

Az Elátkozott Oázis

Urzate, Moreguard és Anton néhány órával később belovagoltak egy düledező,

vályogtéglákból rakott, fehérre meszelt, házak alkotta faluba. Valamikor sokan lakhatták a
települést, de mára szinte teljesen elnéptelenedett. A göcsörtös, földbeszúrt ágakból álló
kerítéseken embernyi foghíjak tátongtak, amelyeken át minden háziállat rég
megszökhetett. A roggyant viskók üresen álltak, korhadt ajtók nyikorogtak
sarokpántjaikon, és belül a sötétben semmi nem mozdult. Nem játszottak gyerekek az
udvarban, nem ültek turbános khittaránok a padokon, nem siettek fekete csadorba bújt
nők korsóval a fejükön a kúthoz.
A szél port kergetett a kihalt utcákon.
Már-már azt hitték, hogy kísértetfaluba tévedtek, mivel sehol nem lelték életnek
nyomát, amikor a fogadóhoz érve emberekkel találkoztak. Az épület ablakait itt is
bedeszkázták, de a szélcserzett arcú khittarán és három fia a jöttükre elősiettek az
árnyékos, belső szobákból.
 - Dzsalál hozott benneteket! - köszöntötte őket a sunyi tekintetű, vékonydongájú fickó.
- Miben lehetek a szolgálatotokra?
- Adj enni-inni a lovaknak, míg megpihenünk.
- Látom, fáradtak az állatok, uram. Azt mondom, ma már ne menjenek tovább, töltsétek
nálam az éjszakát!
Urzate felsandított az égre. A nap már lefelé hanyatlott, de még hátravolt néhány óra
alkonyatig. Ha ezt az időt elvesztegetik, Codric és társa könnyen beérheti őket.
Szerencsére Moreguard más okból kifolyólag, de szintén nem
akart megpihenni: hajtotta a vágy előre, hogy minél hamarabb elélje az Időszurdokot.
- Sietős a dolgunk. Ha a hátasainkat elláttad, máris indulunk. Van esetleg pihent lovad
az istállóban? Megvennénk.
A fogadós bólintott.
- Akad. Két gyönyörű állat, amelyek darabjáért tíz aranyat is megadnának a maslaami
piacon!
- Remek. Mindjárt szemrevételezzük őket, de előbb innánk egy kupa bort.
A három fiú elvezette a hátasokat, az utazók pedig elégedetten beléptek a fogadóba. A
mosoly azon nyomban lehervadt az arcukról, amint meglátták a helyiséget. Az omladozó
épület láttán sejtették, hogy nem számíthatnak keleti kényelemre, de a homályba
burkolózó, roggyant, koszos belső minden várakozásukat alulmúlta. Ennek ellenére nem
futamodtak meg, helyet foglaltak a pulthoz legközelebbi asztalnál. Nem volt sok értelme
válogatni, mindegyik asztal mocskos volt, a lapját por lepte, mely mégsem tudta eltakarni
a deszkára száradt, azonosíthatatlan eredetű foltokat. Valamikor többen járhattak ide,
mert az évek során a kiömlött bor mély csatornákat vájt a pudvás fába. A székek
tiltakozva recsegtek, ahogy az utazók rájuk nehezedtek, de a lábak, bár inogtak, egyelőre
még nem törtek ki. Az egész hely dohszagot árasztott magából, mintha száz év óta
egyszer sem szellőztették, és nem is takarították volna.
Bort rendeltek, aztán bizalmatlanul méregették a mosatlan cserépkupák zavaros
tartalmát. Az egyik edény fülére még pókháló is tapadt. Moreguard undorodva félretolta az
italát, ám Urzate hatalmas bátorságról téve tanúbizonyságot, megízlelte a kupa tartalmát.
- Na milyen?
A hóhér elhúzta a száját.
- Pont olyan, mint amire a kinézete alapján számíthat az ember. Savanyú és erőtlen. A
legrosszabb lőre, amit életemben ittam.
Anton erre elvette a szájától a poharat, és az asztal szélére helyezte, a drén nemes
cserépkupája mellé. A fogadós ezt látva odalépett az asztalukhoz.
- Nem ízlik a bor? - kérdezte.
- Nem vagyunk szomjasak - válaszolt udvariasan Anton.
- Esetleg valami étket felszolgálhatok? Kebab, tadzsirí!
- Nem, köszönjük. Mint említettem, sietős az utunk, azonnal indulunk tovább.
A fogadós arcára borús árnyék vetült, de gyorsan tovatűnt, és újra felöltötte mosolygós
arckifejezését.
- Nem akarok rosszat önöknek, ezért azt tanácsolom, maradjanak itt éjszakára.
- Nem kértem a tanácsát! - szólt merev arccal Moreguard.
A fogadós bólintott.
- Ahogy akarják. A borért, amit elfogyasztottak két ezüst jár.
Arcátlanul magas árat mondott, ha egy rézkanyit kér ezért a lőréért, az is sok lett volna.
Moreguard arca azonban meg sem rezzent, amikor két ezüstöt vetett a mocskos
asztallapra.
- Kupánként két ezüst! - tette hozzá mohón a sunyi tekintetű khittarán.
- Csak az egyikből ittunk. A másik kettőt öntsd vissza a hordóba.
A fogadóson szája ellenkezésre nyílott, de Moreguard rávillantotta savószínű tekintetét,
és csendesen annyit szólt:
- Jól gondold meg, mit mondasz!
 A khittarán erre kényszeredetten elmosolyodott.
- Ritkák errefelé a vendégek, és az én nagylelkűségem messze földön híres - mondta, és
a zsebébe süllyesztette a két ezüstöt, aztán teátrális mozdulattal intett. - Jöjjenek, uraim,
nézzék meg a tüzes vérű paripákat! Csak az önök számára tartogattam őket!
Amikor a szuvas gerendákból ácsolt istállóba értek, mindannyiuk lába földbe
gyökerezett a döbbenettől. Azt hitték, hogy a bor után már nem jöhet rosszabb, de a két
véresre vert gebe látványára nem voltak felkészülve. Urzate látott már rosszul tartott
lovat, de ilyen állapotban lévőket még nem. Az állatok bőre cafatokban lógott a hátukról,
mintha vedlenének, és mély sebek szántották az oldalukat. Valamikor büszke csődörök
lehettek, de aztán nem lovaglásra, hanem eke- és szekérhúzásra használták őket: s mivel
nem voltak ilyesmihez szokva, korbáccsal és bottal késztették őket engedelmességre. A
hóhérnak minden önuralmát össze kellett szednie, hogy ne törje ki puszta kézzel a
vigyorgó khittarán nyakát.
- Igazi telivérek! - mondta a fogadós. - Eleinte túl büszkék voltak, ám most már
engedelmesek!
A drén nemes lemondóan intett, de mielőtt szólhatott volna, Urzate megelőzte.
- Megvesszük őket. Kapsz értük egy aranyat. A kettőért együtt.
A khittarán felhorkant.
- Ne tégy tönkre, uram! Tíz aranyért adhatnám el e paripák darabját a maslaami piacon!
- Hát akkor vidd el őket oda! Én nem alkuszom. Kell az arany, vagy nem?
A fogadós számítón végigmérte őket, aztán meghunyászkodva bólintott.
Urzate a porba vetette a fénylő pénzdarabot, de az az élére esett, és begurult a saroglya
alá. Amíg a sunyi tekintetű khittarán térden csúszva kutatott az arany után, a hóhér
eloldotta a lovakat, és a drén nemes után vezette őket, aki a kút felé indult. A hóhért kissé
bosszantotta, hogy ilyen könnyen megszabadult az utolsó aranyától, de elég volt a
gebékre pillantania, és máris úgy érezte, hogy megérte. Többé nem tudott volna
nyugodtan aludni, ha hagyja, hogy tovább kínozzák őket.
A fogadós fiai időközben megitatták, lecsutakolták a fáradt hátasokat, és némi száraz
gazt is vetettek eléjük, amit a lovak kelletlenül bökdöstek az orrukkal. Amikor a
khittaránok meglátták a kút felé közeledőket, feldobták a nyerget az állatok hátára, és
meghúzták a szíjakat. Moreguard megvárta, míg végeznek, aztán kivette a kantárt az
egyik fiú kezéből, és nyeregbe szállt. A társai is követték a példáját.
A fogadós legkisebb fia azonban eléjük állt, és nem hagyta őket elindulni. A nap elől
árnyékolva arcát, felnézett rájuk.
- Vigyázzanak, jó urak! - mondta komoly arccal. - Nem messze innen
útkereszteződéshez érnek. Ha dél felé indulnak, hamarosan egy oázist találnak. Nehogy
letáborozzanak! Menjenek tovább, mert az a hely ulama'es vadzsi!
- Fogd be a szád! - szólt rá sötéten a testvére. - Ne rémisztgesd az utazókat
dajkamesékkel!
- Ha te nem hiszel benne, miért nem töltesz el egy estét az Elátkozott Oázisban?
- Beverjem a pofádat?
- Azt próbáld meg!
A két fiú egymásnak esett, és ide-oda hemperegve birkóztak a földön.
Moreguard kikerülte őket, és gyorsabb haladásra ösztökélte a lovát. Hamarosan elhaltak
a hátuk mögött a verekedés hangjai.
Amikor kiértek a lepusztult és lakatlan házak árnyékából, Anton fellélegzett.
- Nyomasztó egy hely volt! - mondta.
- Szemlátomást mások is így vélekednek, és messzire elkerülik az utazók ezt a falut.
- Valamikor többen lakhatták. Vajon hová lettek az emberek?
- Lehet, hogy feldobták a talpukat, vagy elmenekültek. Mit mondott az a fiú? Ne
táborozzunk le a tónál, mert az a hely ulámáeszvádzsi? Mit jelent ez?
Anton megvonta a vállát.
 - Nem igazán tudok hadzsul, de emlékeim szerint valami olyasmit jelenthet, hogy az
„Elveszett Csontok”.
- Ennek nem sok értelme van.
- Tudom. Lehet, hogy nem pontos a fordítás.

Gavodzsát elhagyva Codricon és Islanán úrrá lett valamiféle sürgető késztetés, ami vad
vágtára késztette őket. Mielőbb be akarták érni az előttük haladó csapatot. Kisebb
pihenőkkel ugyan, de egész nap lázas tempót diktáltak az állatoknak. Néha, amikor
útkereszteződéshez értek, vagy a poros szekérút kővel felszórt, sivár pusztaság arcát
öltötte magára, megálltak, és nyomok után kutattak. Egy ízben Codric friss lóürüléket
talált, máskor felfedezték azt a helyet, ahol az előttük járók néhány tagja könnyített
magán. Félreérthetetlen jelek voltak ezek, amelyek azt bizonyították: talán ha félnapi
hátrányuk van, vagy inkább már annyi sem. Codric rátalált a moleztrán elhajított
fegyverére. Meglepve forgatta kezében a súlyos pörölyt.
- Vajon miért hajította el? - kérdezte inkább csak magától.
- A barátodé?
- A moleztráné, akit keresek. Nem értem, miért szabadult meg tőle.
- Talán jobbat talált ennél.
- Itt, a sivatag közepén? Nehezen hiszem.
- Talán valami jeladás.
- De mit akar vele a tudtunkra adni? - A dergán tanácstalannak tűnt.
- Induljunk!
Codric sokat sejtetően elhúzta a száját:
- Majd tőle személyesen fogom megkérdezni - jelentette ki, azzal a nyeregtáskához
erősítette szerzeményét. - Vagy az is lehet, hogy eladom. Jó pénzt kapok érte.
- Ahogy akarod. Menjünk!
A táj alig változott, eltekintve az eltérő formájú sziklaalakzatokat: a nap forrósága
remegő hőhullámokat tornyozott a talaj fölé, amelyek még tovább erősítették a csillogó
homokszemcsék vakító fényét. A síkság vigasztalansága ránehezült a lelkükre: alig szóltak
egymáshoz, inkább saját gondolataikba merültek. A tikkasztó hőség cserepesre szárította
az ajkukat, a körülöttük kavargó porfelhő utat talált a testükhöz, és véresre dörzsölte a
bőrüket. Álló nap viszkettek, és a hőség ellen az átforrósodott víz sem sokat segített.
Akárcsak ők maguk, a lovak is jócskán kifáradtak, mire a nap lenyugodni készült. Mintha
egy vérrel teli edényt borítottak volna ki a síkság felett: vörhenyes pír ömlött szét a
lámatáron, s az árnyékok beleolvadtak a mindent elborító feketeségbe, ami gyorsan
terjedt körülöttük. Nem álltak meg, mert Islana úgy tudta, lennie kell a közelben egy
nagyobb falunak. A kikerekedett képű hold már magasan járt a fejük felett, de a falunak
nyoma sem volt. Már azt hitték, a nyílt pusztaságban kell éjszakázniuk, amikor végre
feltünedeztek egy kisebb település első házai.
Halott némaság ereszkedett a vidékre: ahogy beértek a házak közé, rossz érzés
kerítette a hatalmába őket. Az épületek siralmas látványt nyújtottak: falaik sok helyütt
összeroskadtak, mennyezetük leomlott, az üresen ásító ablakokon és ajtókon ki-be járkált
a hideg éjszakai szél. Az egész település elhagyatott volt, leszámítva a falu közepén álló
épületet. Valaha talán fogadó lehetett, legalábbis több jel erre utalt. Ezt a házat is csak a
jóakarat tartotta össze, de a kidülledő falakat több helyen megtámasztották, és újra
bevakolták mésszel. A tetőn ennek ellenére fekete hasadékok tátották öblös szájukat: a
meztelen gerendák között betűzött a hold ezüstös fénye.
- Van itt valaki? Hahó! - Islana felemelte a hangját, miközben Codric megzörgette az
ajtót. - Hall valaki?
- Nem állhat üresen - jegyezte meg halkan a dergán. - Az istállóban állatok vannak. És
te is láttad a nyomokat. Hogy nyomatékot adjon elgondolásának, ő is nekieresztette
hangját.
 - Szállást szeretnék éjszakára. Egyszerű utazók vagyunk. Szállást... Utazók...
vagyunk... vagyunk... vagyunk... A szavak körbe-körbejártak az elhagyatott házfalak közt,
visszhangot verve az éjszakban.
Nagy sokára fény pislákolt fel az ablakok mögött; a derengés elől félszegen, sietősen
iszkolt a sötétség.
- Ki az, aki ilyen kései órán zargat?
- Mint mondtam, átutazók vagyunk. Szállásra és lovakra van szükségünk. És némi
meleg ételért is hálásak lennénk.
- A hála kevés. Nekem is élnem kell valamiből.
Codric bosszúsan a lányra nézett. A mogorva válasz nem volt az ínyére, amellett, hogy
meg is lepődött.
- Kinyitod az ajtót, vagy sem?
Az ajtónak nevezett fatákolmány recsegve feltárult, és a résben megjelent egy csontos,
szélcserzett arc. A ház gazdája az ugráló gyertyalángnál aszott, pudvás fogú vénségnek
tűnt, elég undorító ábrázattal ahhoz, hogy Islana nyomban elhátráljon előle két lépést. A
legellenszenvesebb mégis a khittarán tekintete volt: sunyi, sóvárgó pillantással méregette
a jövevényeket. Codricot egy foltos bőrű, vén hiénára emlékeztette.
- Vezetéklovakra van szükségünk. És szállásra.
A férfi tüzetesen szemrevételezte őket, sokat elidőzve a ruházatukon, a fegyvereiken és
a mögöttük toporzékoló lovakon.
- Látom, rendesen elfáradtak.
- Jól látod. - Codricot egyre inkább dühítette a hadzs. - Mi hát a válaszod?
A férfi sajnálkozó kifejezéssel elmosolyodott, miközben a szeme ravaszul villogott.
- Attól tartok, nem tudok segíteni. A fiam nagybeteg lett. Lázas, és kelések vannak a
testén. Mindenütt. Nem lenne ajánlatos itt éjszakázniuk. A maguk érdekében mondom.
- Nahát. Roppant sajnálatos. Akkor csak a lovaidat vennénk meg.
- Nincsenek lovaim. Volt két gyönyörű telivérem, de délután túladtam rajtuk. Igazán
szép állatok voltak. Hasonlóak a magukéhoz. - A hadzs reszelős hangon felnevetett.
A dergán bosszúsan fújtatott.
- Kik vették meg a lovakat?
- Hárman voltak. Három férfi. Dél felé lovagoltak. Van arra egy oázis.
- Azt mondod hárman? Volt velük egy moleztrán?
- Volt hát. Nagydarab ember volt. Ő vette meg a lovakat.
- Fene, a mocskos képét! - Codric mérgesen Islanához fordult. - Az a fekete lelkű hóhér
tudja, hogy fáradt lovakkal nem érjük utol egyhamar.
Islana a hadzshoz fordult.
- A társai hogy néztek ki?
A hadzs nagyokat pislogott.
- Hm. Talán emlékszem rá, de az is lehet, hogy nem.
A lány az erszényéért nyúlt, miközben a vén khittarán mohón leste minden mozdulatát.
Codric azonban lefogta Islana kezét.
- Megmondod te e nélkül is.
A hadzs arcán sötét árnyék suhant át.
- Nincs kedvem társalogni. A a fiam már vár. Jó utat! - röffentette, azzal bevágta az
ajtót. A gyertya fénye még egy ideig kiszivárgott a falak repedései között, aztán
derengése elhalványult: a sötétség újból rájuk nehezedett.
- Ez mire volt jó? - Islana tekintete bosszúságtól remegett.
- Csak a bolondját járatta velünk. Úgysem kaptunk volna tőle semmit. Amúgy meg, úgy
is tudod, hogy Anton velük van. A moleztránt levakarni sem lehet arról a tejfölös képű
suhancról.
A lány elsápadt. Keze jól láthatóan rászorult az íjpuskára, amitől sohasem vált meg.
- Ne merj így beszélni róla!
A dergánt majd' szétvetette a düh. De volt annyi esze, hogy ne hergelje tovább a nőt.
 - Bánom is én! Induljunk. Nincs kedvem itt időzni. Inkább alszom a szabad ég alatt,
mint ezen a kísértet-tanyán!
- Akkor sem volt szép tőled. Mit tudsz te Antonról?
- Épp eleget. De hagyjuk. Belátom, megbántottalak. Elégedett vagy? Indulhatnánk
végre?
Islana összeszorított ajkakkal pattant fel a nyeregbe.
- Éppolyan faragatlan tuskó vagy, mint a legtöbb férfi. Már bánom, hogy
megmentettelek.
Codric elhúzta a száját.
- Csak várj. Lehet, hogy egyszer te szorulsz majd az én segítségemre.
- Még csak az kellene!
- Pszt! Idegenek!
Islana felragadta a nyílpuskát, és a házra szegezte. Codric vette észre először a hadzs
kölyköt, aki a padlás egyik repedésén dugta ki a fejét, s onnan szólt hozzájuk.
- Mit akarsz, gyerkőc?
- Egy jó tanácsot adni. Ha már az apám ilyen mogorva volt.
- Nincs szükségűnk a jó tanácsaidra.
- Elég legyen, Codric! - Islana mérgesen kifakadt. - Hallgatunk, kölyök.
- Ne aludjatok a faluban! Nagyon veszélyes lenne.
- Akkor mit javasolsz?
- Az oázist hamar eléritek. A kereszteződésnél forduljatok majd délnek. Talán a társaitok
is ott vannak. Nem sokkal jártak itt előttetek.
- Köszönjük.
- Urdsi. Igazán nincs mit. - A hadzs suhanc feje eltűnt a fekete repedésben.
- Hé, te! - Codric még szólongatta párszor, de nem érkezett válasz. - Szófogadatlan
kölyke! - zsörtölődött magában. - Ez sem jobb az apjánál.
- Dehogynem. Legalább valami hasznosat is megtudtunk tőle.
- Esetleg. Nekem erős kételyeim vannak.
- Nekem viszont nincsenek. Egy gyerek nem hazudik. És különben is: nézz szét!
Visszataszító ez a hely. Én hiszek neki. Sokkal jobb lesz, ha az oázisban éjszakázunk. De
ha akarsz, hát maradj. Egyedül is boldogulok. Hajnalban tovább indulok: addig érj oda te
is. A lovamat nem szívesen hagynám nálad.
Islana elügetett, de a dergán maradt még, és tovább szitkozódott, miközben markából
abrakot adott a lovának.
- Ez az ostoba hiszékenység... Naiv vagy, mint minden nő. De már megszokhattam
volna. Én meg egy rászedett bolond vagyok. Átkozott legyen az a perc, amikor betettem a
lábamat Csaragba! És az az óra is, amikor azzal az üresfejű hóhérral összeláncoltak. Eh...
Na gyerünk, Foltos. Lódulj! Na, még a végén azt hiszi, valóban itt maradunk. Gyí!

A moleztrán és társai alig valamivel napnyugta előtt érték el a fogadós fia által említett
útkereszteződést. Az északi út Férek felé vitt, az elszegényedett, gyéren lakott országba,
melynek területét végestelen-végig hegyek borítják. Fereket elkerülik az utazók, s a
keskeny ösvényeken ritkán haladtak karavánok, mert a kereskedők inkább kelet felé
kerülnek, vagy délre, Khittara szívébe tartanak.
Anton gondolkodás nélkül indult tovább, ám Urzate mellé léptetett, és megragadta a fiú
hátasának zabláját.
- Van egy ötletem, hogyan rázhatnánk le az üldözőinket, ha mégis utánunk jönnének.
- Hallgatlak! - húzta fel a szemöldökét Moreguard.
- Nem tudom, mi vár ránk az Elátkozott Oázisban, de bármi legyen is az, ha arrafelé
kerülünk, csapdába csalhatjuk azokat, akik a nyomunkban koslatnak.
- Hacsak mi is ott nem hagyjuk a fogunkat! - rázta a fejét Anton.
A drén nemesnek azonban tetszett az ötlet.
 - Ha elég óvatosak leszünk, nekünk nem eshet bántódásunk. Egy kis kitérőt megér a
dolog.
Dél felé haladtak tovább, és amikor már kezdett megsűrűsödni a sötét, végre elérték a
pálmafákkal övezett tavat. Tüzet raktak a száraz pálmalevelekből és a bokrok ágaiból,
aztán egyik kezükben fáklyával, a másikban kivont karddal körbejártak a vízparton, de
semmi veszély jelét nem tapasztalták. A homokból néhol fehéren ragyogó csontdarabok
vége állt ki, és amikor egy helyen lábukkal megkaparták a felszínt, sírgödörre bukkantak.
Ruhafoszlányok, lábszárcsontok és lótetemek hevertek a veremben, mintha valaki sietve
kaparta volna el a holttesteket, azért, hogy látványuk el ne rettentse az utazókat.
Urzate mondta ki mindannyiuk gyanúját.
- A fogadós és a fiai tehették. Összegyűjtötték az utazók értékeit, a maradványaikat
pedig elföldelték. Gyanús volt nekem, hogy egyáltalán nem alkudozott, amikor megvettem
tőle a lovakat. Tudta, hogy ha itt hagyjuk a fogunkat, ő majd kizsebelheti a hulláinkat.
- Lehetséges, hogy a fogadós nemcsak a csontokat hantolta el, de saját kezűleg végzett
az utazókkal.
- A lovakat is ő mészárolta volna le? És kibelezte az áldozatait? Alig hiszem. Ha
megnézed a csontokat, azokról leszopogatta a húst valaki, vagy valami.
- Ezek szerint nem kell félnünk attól, hogy a khittaránok rajtunk akarnak ütni, mihelyt
álomba szenderedtünk?
- Nem hiszem! - rázta a fejét a hóhér. - Túl gyávák ahhoz. A fogadós és a fiai csak
összegyűjtik az értékeket.
- Nem tetszik nekem ez a hely! - szólt közbe Anton. - Borsódzik tőle a hátam.
- Nekem is - ismerte be Urzate. - Jobban járunk, ha kissé távolabb verünk tábort.
A csapda felállításáról sem feledkeztek meg. A két újonnan vett gebét kikötötték, és a
máglyát nem taposták el, mert a hóhér úgy gondolta, hogy az Elátkozott Oázis gyilkosait
így tudják a leginkább megtéveszteni. Aztán egymás nyomaiba lépve távolabb vezették a
hátasokat, olyan messzire, míg a vízparton lobogó tűz lángja már csak öklömnyi vörös
foltnak tetszett.
Éjfélig mindannyian éberen vártak, de mivel nem történt semmi szokatlan, Antont
őrségbe állították, társai pedig fejükre húzták a pokrócot.
A fiú feje le-lecsuklott ültében, ezért inkább felállt, és lassan sétálni kezdett. Egy érzés
nem hagyta nyugodni, és nem tudott rájönni, hogy mi az, amit ennyire szokatlannak tart.
Aztán ráébredt: teljes csend honolt a környéken. A pálmafák levelei ugyan susogtak az
enyhe szélben, ám a bogarak nem ciripeltek, a rágcsálók nem motoztak a homokban, és
vadállatok sem jöttek inni a vízhez. Mintha minden élőlény elhallgatott, vagy elrejtőzött
volna. Miféle szörnyeteg lehet az, ami minden állatot elűzött az oázisból?
Anton nem tudott válaszolni a saját kérdésére, de mint más alkalmakkor is, amikor
másvalamin járt az agya, beugrott egy rég elfeledett emlék. Tudta már, hogy mit jelent az
ulama 'es vadzsi szó.
Visszasietett a társaihoz, és felrázta a hóhért.
- Mi... Mit akarsz? - kérdezte álmosan Urzate.
- Rájöttem, mit jelent hadzs nyelven az a kifejezés, amit a fogadós fia használt!
- Igen? Akkor mondd el, és aztán hagyj aludni!
- Az Esztelenek Csontjai. Ezt jelenti. Nem Elveszettek, hanem Esztelenek!
- Ezért keltettél fel? - nyögte a hóhér, de mielőtt a fiú válaszolhatott volna, felnyerített
az egyik vízparton kikötött ló.
A csődör hangjában elviselhetetlen fájdalom és félelem rezgett, és a vérfagyasztó hang
hallatán még Moreguard szeme is felpattant. A drén nemes felült, és társaival együtt
megdermedve fülelt, míg a nyerítés vinnyogássá nem csendesedett, és el nem haltak a
visszhangjai.
- Mi a fene lehet ez?
Újabb sikoly harsant, a második ló szinte emberi hangon kiáltott kegyelemért.
- Nem tudom, de tűnjünk innen azonnal!
 A lovakat a gyors indulásra számítva, a lecsutakolás után újra felnyergelték, és
előrelátásuknak hála, most csupán pillanatokba telt, mire útra készen álltak. Gyorsan
meghúzták a szíjakat, és nyeregbe szálltak. A hátasokat nem kellett biztatni, társaik
halálhörgését hallva már idegesen toporzékoltak, így amikor eloldották őket, vágtatva
indultak meg előre.
Urzate ugratott az élre, és megpróbálta kemény kézzel az úton tartani a lovát. Így is
életveszélyes vállalkozásnak tűnt belevágtatni a sötétségbe, de kisebb esély kínálkozott
arra, hogy kitöri a nyakát, ha nem tér le a kitaposott ösvényről. Moreguard haladt a hóhér
mögött, lova nyakára hajolva, míg Anton kissé lemaradva követte társait.
A hold tányérja csaknem telten ragyogott a fejük fölött, ezért a fiú megkockáztatott a
válla felett egy pillantást, hogy lássa, voltaképpen mi elől is menekülnek. Nem sok
mindent tudott kivenni a homályban, de úgy tűnt, a vízfelszín felpúposodott, és fekete
hullámok futottak a partra. A szurokszerű anyag beburkolta a kikötött gebéket, és amikor
lesiklott róluk, már csak az állatok csontjai fehérlettek a sápadt holdfényben. Egy pillanatig
a lovak még álltak, aztán a csontváz - összetartó izmok híján - a földre omlott. Az oázis
lakójának éhsége azonban nem csillapult, nem elégedett meg az eléje vetett áldozattal. A
tóparti dűnék megmozdultak, és az életre kelt homokdombok a menekülő emberek után
siklottak. A vonagló szörnyeteg nem hagyta kicsúszni prédáit a markából, és fekete
karjaival
utánuk nyúlt, hogy kiszívja a vérüket, és leszopogassa a húst a csontjaikról.
Anton a félelemtől eszét vesztve, sarkával a lova oldalát rugdosta. Az állatra átragadt
lovasa tébolya, és minden erejét összeszedve, kétségbeesetten vágtatva elhúzott
Moreguard mellett. A drén nemes oldalra pillantott, és látva Anton szemében az őrület
fényét, arra következtetett, hogy maga a Káosz Istene lohol a nyomukban.
Nem sokat tévedett.
Egymással versengve hajszolták a lovaikat, nem törődve azzal, hogy ha ilyen iramot
diktálnak, akkor azok hamarosan összerogytak alattuk.
Urzate hátasa adta fel a leghamarabb, mivel az ő terhe volt a legsúlyosabb. A hóhér
keményen ért földet: amikor habzó szájú állat lábai összecsuklottak, a moleztrán karját
kitárva lerepült a hátáról. Háromszor meghengeredett a homokban, aztán mozdulatlanul
fekve maradt.
Moreguard ezt látva visszafogta a lovát, ám Anton lassítás nélkül elvágtatott mellette,
és eltűnt az éjszakában. A drén nemes először nyugtalanul hátrapillantott, de miután látta,
hogy az oázis rég elmaradt mögöttük, és senki nem közeledik feléjük a sápadt fényben
úszó úton, visszafordult a hóhér felé.
- Élsz? - vetette oda neki. Urzate kinyitotta a szemét.
- Alig! - mondta, aztán port köhögve felült. Moreguard leugrott a lováról, és az oldalán
fekvő, törött lábú hátashoz lépett. Nem kellett nagy szakértelem hozzá, hogy
megállapítsa, a mén már nem fog talpra állni.
- Kár érte...
Urzate talpra küzdötte magát, és kissé szédelegve a ziháló lóhoz sántikált. Bal karja
könyökhajlatába fogta hátasa fejét, míg a jobb kezével az övéhez nyúlt, és tőrt húzott elő.
- Gondolom, ezt nem akarod végignézni, dire. Keresd meg Antont, mindjárt én is
indulok utánatok.
Moreguard a lovát vezetve eltávolodott, míg Urzate a tőr hegyét az állat nyakához
illesztette. Egy döfés és egy erős rántás elég volt.
Aztán a hóhér csak ült, a vérhabot köhögő, meg-megránduló tagokkal heverő lovát
nyugtatgatva, míg annak rángatózása nem csillapult, és ki nem szenvedett.

A kereszteződésnél érte be a lányt. Islana a nyomokat vizsgálta: a hold fényénél

kiválóan ki lehetett venni a lovak által felrúgott port és a hátra maradt gödröcskéket.
- Dél felé mentek tovább. Ahogy a gyerek mondta. Öt ló.
 A dergán mormogott valamit az orra alatt, de lehetetlenség volt megérteni, mit akar.
Szótlanul lépdeltek tovább. Egyre nehezebb volt legyűrni a fáradtságot, ahogy a hátasok
járása is bizonytalanná vált: szinte szédelegtek a kimerültségtől. Az oázis apró, sötétnél is
sötétebb folt volt a végtelen pusztaságban, amely folt a távolság lefaragásával egyre
terebélyesedett. Közelről sem volt barátságosabb, mint amit a hold fénye távolról sejtetni
engedett belőle. A fejük felett pálmafák sustorogtak, ahogy leveleiket megcibálta az éji
szél. Egy nagyobb, fákkal szegélyezett gödörben mozdulatlan víz csillogott. Bár
felkészültek rá, hogy embereket találnak, az oázis elhagyatottnak látszott. Codric hamar
megtalálta az előttük járók táborhelyét: a parázs már kihűlt. A tűzrakás körül a távozók
feltúrták a homokot: a lábnyomok a felismerhetetlenségig összemosódtak. Talán meg
akarták téveszteni őket? Esetleg különváltak? Codric csak annyira értett a
nyomolvasáshoz, mint a lány. A szétrugdosott föld nem sokat mondott a számára, bár
gyanakvóvá tette. Túl sötét volt ahhoz, hogy többet kivehessen a nyomokból. Majd reggel
tüzetesen megvizsgálják a környéket: most Pihenniük kell!
Islana száraz leveleket és fadarabokat gyűjtött, amiből tüzet raktak. Nem ott, ahol a
másik társaság, hanem egy szélvédettebb domb oldalában, közel a tó partjához. A lángok
vígan ropogtak már, és a hasukat is teletömték, Codricot azonban nem hagyta nyugodni a
lelkiismerete. Újra és újra oldalra tekintgetett, miközben Islana a lovakkal volt elfoglalva.
- Mit keresel?
A zsoldos hümmögött egy sort.
- Furcsa ez a hely. Nem hagy nyugodni az a vén hadzs ott a faluban. És a gyerek. Ott
meg a széttúrt föld... Túl sok jel, ami veszélyre int. Körbenézek még egyszer; talán
távolabb is.
Felragadott egy fáklyát, meggyújtotta, és övébe tűzte a Gavodzsában szerzett fegyvert.
- Menj csak! Én megleszek itt a tűz mellett. De ne menj túl messzire! Még el találsz
tévedni.
Codric már csak fél füllel hallotta a lány csipkelődését, és nem is méltatta válaszra.
Egyre távolabb került a lobogó tűz fényétől. A tó partján indult meg, először csak lassan,
tanácstalanul, aztán sietősen felhágott egy kisebb homokdombra. Valaki már járt erre
előtte: talán épp a moleztrán szaglászta körül a táborhelyet, akárcsak ő... A pálmaerdő
unottan bólogatott körülötte. Amott, mintha lenne valami...
Halkan felmordult, amikor Gharr'Shiirah, a Kígyó karpántja erősen bizseregni kezdett a
csuklóján, s forróságot sugározott szét az ereibe.
Átkozott fémdarab!
Hosszasan bámulta a csuklóját. A hold csalóka fénye azt akarta elhitetni vele, hogy a
csontjára tapadó fém lüktet. Egyszer már érzett ilyet. Hol is? A folyónál, amikor a lány
kihalászta? Vagy másutt? És a hadzs fogadóban...
Elmerült a gondolatokban. A karpánt minden esetben figyelmeztette valamire. Ahogy
most is. Most is...
Összeszoruló torokkal közelebb lépett, hogy megvizsgálja a különös halmot, amit
észrevett: a felismeréstől elkerekedett a szeme. Lecsupaszított, friss csontok: két ló
csontváza. Mellettük furcsa, száraz nyálkával fedett árok a homokban, amely a tóhoz
vezet. Mintha valami nagyra nőtt csúszómászó féreg vájta volna. Valami óriásira felpuffadt
féreg. Ezért hát a sietség, ami távozásra vagy inkább menekülésre késztette a moleztránt
és társait. A szétrúgott föld: rémülten rohangászó emberek, vágtába ugrasztott állatok.
Úgy pattant fel, mint akit álmából riasztottak:
- Islana! - Rohanvást megindult a tó felé, miközben a nő nevét kiáltozta. Megbotlott
valamiféle ágdarabban, és elejtette a fáklyát. Gyorsan fölkapta, mielőtt a lángok kihunytak
volna. Nem ágdarab volt az, amiben elakadt, hanem egy földből kiálló lábszárcsont.
Mellette sárgálló csontok halmaza és egy félig homokba ásott emberi koponya. Az üres
szemgödrök fenyegetően meredtek rá. -Islana! - kiáltotta újra. Szélsebesen rohant, és
csakhamar megpillantotta az általuk rakott tábortüzet.
- Mit ordítozol? Megvesztél?
 A lány a vízben úszkált, láthatóan élvezte a hűs habok nyújtotta felfrissülést. A hold
kajánul vigyorgott a feje felett. Islana értetlenül, gyanakodva meredt a férfira.
- Ha megkérhetlek, fordulj el!
- Azonnal gyere ki a vízből!
- Ugyan már. Nagyon kellemes a víz. És előtted amúgy sem tennék ilyet.
Codric szeme lázas fényben égett.
- Nem mondom még egyszer, asszony. Ha kedves az életed, MÁSSZ KI! MOST!
Olyan hidegség, olyan borzalom sütött a férfi szavaiból, hogy Islana maga is
megrettent.
- Nem értelek.
Codric dühösen káromkodott. Lehányta magáról a fegyverövet, és belegázolt a vízbe,
hogy erővel húzza ki a nőt.
- Mit képzelsz? Ne gyere közelebb! - Látva, hogy a férfi kőkemény arccal, villogó
tekintettel közeledik, riadtan hátrálni kezdett. - Megvesztél? Takarodj ki a vízből! Nem...
Islana hirtelen csobogást hallott. Megfordult, a háta mögé nézett, ahol egy hatalmasra
duzzadt hullámot látott, ami felpúpozza a tó vizét. A hullámhegy rohanvást közelített felé,
hogy maga alá temesse. Kiáltásra nyitotta az ajkát, ám ekkor a dergán erős karjai
fonódtak köré, amelyek megemelték, és kifelé húzták. Tehetetlenül bámulta azt az óriásira
duzzadt sötét tömeget, ami..., ami...
- G Y E R Ü N K M Á R!
Codric nehezen boldogult a nővel, aki még mindig mozdulatlanul feküdt a karjaiban;
sokkal gyorsabbak lettek volna, ha végre talpra áll. De úgy tűnt, szobormerevvé
dermesztette a félelem.
Nem akart visszanézni: hallotta a víz morajlását, ahogy fröcsögve hullámokat dagaszt a
hátuk mögött. Halottá, és...
Gyerünk! Gyorsabban! Gyorsabban! MÉG, MÉG! Még egy lépés...
Islana felsikoltott, metszőn, fájdalmasan. A dergán rántott egyet a lányon, akkorát,
hogy majd elszédült bele. Miután ekképpen sikerült kilöknie terhét a fövényre, ő maga
megpördült, hogy farkasszemet nézzen a rémséggel, ami a nyomukba eredt.
Szemvillanás alatt maga alá gyűrte a félelem. A vízből kirobbanó lény egy hatalmas,
éjfekete masszának látszott. Hullámzott és fortyogott, száz és száz nyúlványt eregetett
magából, amelyek sisteregve kavarták fel a fekete tó vizét. A rémséget körüllengő
dögletes bűz mellbe taszította, és csaknem a földre döntötte.
Inkább csak azt ösztöneire hagyatkozott, amikor arca elé rántotta a fáklyát, kardjával
pedig maga elé sújtott. A lény feléje lendülő csápja sisteregve szétfolyt a lángokban, és a
cseppfolyós, nyálkás anyag egy része szétfröccsent a mellkasán. Kardja valami puha
anyagba hasított. Ahogy visszahúzta fegyvert markoló kezét, rettenetes forróság öntötte
el. Rábámult a karjára, amit teljesen ellepett a fekete nyák. Eszelősön felüvöltött, és nem
tudva mit csinál, a fáklyát saját karja alá tartotta. A lángok azonnal belemartak a
szurokszerű masszába, ami milliónyi apró darabra esett szét, felfedve csupasz bőrét. Az
ingujja eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, a karját pedig több helyütt véres
marások csúfították, ott, ahol a szörnyeteg lenyúzta-lemarta a bőrét. A lángok néhány
helyen duzzadt hólyagokat fakasztottak, de egyben megsütötték a sebszéleket is.
Codric homlokán majd' szétpattantak az erek, ahogy világgá üvöltötte fájdalmát. Eszét
vesztve újra és újra meglengette maga előtt a fáklyát, a karddal pedig cséphadaróként
vagdalt mindent, amit csak ért. A lény igyekezett körbekeríteni: mindenünnen nyálkás
falak emelkedtek, elvágva a menekülés útját.
- Ugorj! - hallotta valahonnan a lányt kiáltozni, aki végre megtalálta a hangját.
Nem várt további biztatásra. Még szétfröccsentett a lángokkal egy sebesen felé villanó
nyalábot, aztán nagy lendületet vett, és kiszökkent arra, amerre a lányt és a tábortüzet
sejtette. Érezte, ahogy a lüktető massza mohón körbevonja, és sisteregve elkezdi
lehámozni róla a ruhát és a bőrt. Belefeküdt a homokba, s közben vadul szorította a
kezébe ragadt tárgyakat, veszettül csapkodva maga körül: mindhiába. Elsőként a lábánál
érezte meg, amint százezernyi apró tűszúrás döfköd bele az izmaiba: most rágják le a
húst a csontjairól. Felsikoltott.
Ekkor vörös, sercegve izzó lángtenger szaladt át a testén. Csak egy pillanatig tartott az
egész, de a lángok lesöpörték róla a szörnyeteg csápjait, ő pedig fellélegezhetett.
Lélekszakadva négykézlábra állt, úgy mászott mind távolabb a tó partjától. Amerre
elhaladt, a homok forró volt a keze alatt. Vagy a keze hólyagosodott volna fel? Érezte a
ruhájából szivárgó füstöt és az égett hús bűzét. Őrülten kavarogtak a fejében a
gondolatok, és csak remélni tudta, hogy nem az ő húsa égett szénné. Egyelőre képtelen
volt megkülönböztetni a bőrét a ruhája foszlányaitól vagy a ráragadó mocskos masszáról.
A szeme sarkából látta, hogy újabb tűzfergeteg morajlik el mögötte a tó felé. Meg mert
volna esküdni rá, hogy hallja a szörnyeteg keserves sikolyát.
Végre sikerült úgy összeszednie magát, hogy képes volt talpra állni. A látvány, ami
elébe tárult, mindörökre beleégett az emlékezetébe. Islana a tábortűz mögött állt,
anyaszült meztelenül, vadul, dühösen villogó tekintettel. Csontfehéren világító,
szoborszerű testével és a szenvedélyes haraggal, ami egész lényéből sugárzott, olyan volt
most, mint valami ősidők előtti, rettenthetetlen istenasszony. Karjai minden
szívdobbanásban sürgetően belecsaptak a tábortűz lángjai közé, a lángok pedig
engedelmesen követték a mozdulat irányát: kiöltötték vörös nyelvüket, méteres
tűzcsóvákká dagadtak, és mindent elemésztű lángfolyamban öntötték el a vízből
kimagasló teremtményt. A lény csápjai minden egyes hullám után veszítettek valamit
erejükből, s magából a masszából is több helyütt fekete, sűrű füst gomolygott elő; a tó
vize fortyogva habzott körülötte. Islana hangja túlharsogta a lény vergődését, ahogy
dühösen biztatta a lángokat: falják fel ellenségét.
Codric úrrá lett a lábait béklyóba szorító dermedtségen, és a kardjáért nyúlt, ami ott
hevert a közelében. Ujjai majdnem ráolvadtak a markolatra. Gyorsan letépett egy darabot
a nadrágja szárából, ami cafatokban lógott rajta, ezt szorította a fémre. Bármit is csinál
Islana, nem tarthatnak ki örökké. Amilyen gyorsan csak lehet, el kell hagyniuk ezt az
átkozott helyet!
Bár még hevesen szedte a levegőt, sikerült összekaparnia néhány ruhadarabot, amit a
lány szórt el a tábortűz mellett. Néhány csomagot is magára aggatott, amiben vizet és
élelmet sejtett. A lovakat kereste a tekintetével: azok halálra váltan, vérben forgó
szemekkel rángatták kötőfékjeiket. Képtelenség lett volna abban bízni, hogy egyiküket
sikerül a lány mellé vezetni: a lányt kellett elragadnia a tűz mellől.
Egy újabb tűzhullámot kővetően megragadta a nőt, erőnek erejével magával ráncigálta
és szinte fölhajította az egyik ló hátára. Islana szemében az őrület lángja táncolt, tüdejébe
sípolva áramlott ki-be a levegő, de felfogta a férfi szándékát. Belevágták sarkukat a lovak
véknyába, a megbokrosodott állatok pedig szédületes iramban röpítették őket egyre
messzebb az oázistól.
Amikor már úgy ítélte meg, elég messzire jutottak, megfékezte a lovakat. A saját hátasa
vészesen hörgött, és egyensúlyát keresve imbolygott alatta. Amikor leugrott róla, az állat
erőtlenül a földre kushadt, majd az oldalára dőlt. Öt is alig tartották meg a lábai: a
küzdelem kiszívta minden erejét; még most is reszketett.
- Ez már nem áll lábra többet - nyögte, keservesen kinyomva a szavakat a fogai közt.
- Rettenetesen nézel ki, dergán. Helyén van minden csontod? - Ezek voltak a lány
legelső szavai, de a férfi nem válaszolt, bár jól esett neki az érdeklődés. De mit is
mondhatott volna? Azt, hogy ilyen gyengének évek óta nem érezte magát? Ugyan. Mit
érne vele? Sajnálatra nincs szüksége.
- Mi a fene volt ez, a tóparton? - kérdezte inkább.
- Nem tudom. Mintha rengeteg vérszívó pióca összeolvadt volna egyetlen lénnyé...
Codric lerángatta az állat hátáról a takarót, amit éjszakára ráterített, aztán ellépett
mellőle.
- Szegény pára. Nincs erőm megölni. Nem tudom megtenni.
- Majd kimúlik magától. Nem tehetsz érte semmit. És nem is bírom a vér látványát.
 A dergán a másik lovat próbálta nyugtatni. Ez az állat sem volt jobb formában: ha
szerencséjük van, talán megéri a hajnalt. Talán. Márpedig hátas nélkül esélyük sincs, hogy
beérjék a moleztránt. És amúgy is: gyalogosan fél nap alatt szétégeti őket a nap.
Hirtelen nagyon sötéten látta maga előtt a jövendőt, és a pokolba kívánta magát a
moleztránnal, Moreguarddal és az egész átkozott küldetéssel együtt. Haragját ki kellett
töltenie valakin.
- Hova tetted a szemed? Azt mondtad, a tűz körül maradsz. Erre bemégy fürdeni egy
istenverte, átkozott tóba!
Islana szemrehányó pillantást vetett rá, miközben szemérmesen magára húzta a férfi
által átnyújtott ruhákat. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Codric, lopva bár, de hosszasan
elidőzik rajta, testének domborulatait bámulva.
- Elfogott a vágyakozás. Olyan rég fürödtem, hogy képtelen voltam ellenállni a
kísértésnek - hebegte alig hallhatóan. A férfi nem is sejti, mennyire megviselte a tűzzel
való viaskodás. És a félelem: a félelem még mindig ott időzött a csontjaiban, és képtelen
volt onnan elűzni.
- A vágyakozás... Nevetséges. És ennyit az igazmondó hadzs gyerekekről. Valamennyi
hadzs ravasz, számító patkány!
- Ne általánosíts!
A dergán dühösen, lemondóan legyintett. A markából vizet locsolt a ló szájára, a hátára
pedig takarót terített.
- Induljunk. Lépésben megyünk a ló mellett, nyitva tartva a szemünket. Nem
biztonságos itt letáborozni. Közel a hajnal, majd akkor pihenünk.
- Meg sem köszönöd, hogy megmentettelek?
- Még nem láttam, minden testrészem megvan-e. És az is lehet, hogy a fél testem
leégett. Ezt kellene megköszönnöm?
- Hát igen. Nem is számítottam másra. Amúgy, másodszor mentettem meg az életed.
De többször nem fogom, mert kiismertelek: hálátlan tuskó vagy.
- Nocsak. És az nem számít, hogy kihúztalak a vízből. Ha nem megyek érted, a
csontjaid már a tó fenekén hevernének.
- Ha sokat beszélsz, fogom a lovamat, és magadra hagylak. Ne felejtsd el, hogy miként
indult a mi kis... kalandunk egymással!
- Te meg tartsd az eszedben, hogy a nyílpuskád már nincs a kezedben. Jó kis darab
amúgy. De úgy vélem, nálam jobb helyen lesz, egyelőre.
- Te rohadt gazember! Visszaélsz a helyzettel? - A lány feldühített hárpiaként kapott a
dergán keze után, amiben az eltulajdonított fegyvert tartotta, de nem érhette el. - Vagy
meg akarsz sülni te is, mint az a démon? Ha? Még megtehetem. Van annyi tűz bennem.
Codric mélyen hallgatott.
- Ha? Megkukultál?
- Veled már tréfálkozni sem lehet.
- Tréfálkozni? Nincs kedvem a tréfához. - Islana elfúló hangon, minden ízében reszketve
kiáltozott. - Egy lovam megdöglött, oda a felszerelésünk java része, oda a ruhám, te meg
dühítesz az otrombaságoddal! Érted, amit mondok?
- Még nem döglött meg a ló. Nesze, itt a fegyvered. Sajnos, elégetted a húrt. Remélem,
van nálad másik, mert így hasznavehetetlen.
Most Islanán volt a hallgatás sora.
- Reménytelen eset vagy.
- Persze. És tényleg érdekes volt, amit a tűzzel műveltél. Még sosem láttam ilyet. Ahogy
ott állsz, mezítelenül, a lángok ugrálnak előtted, és...
- És?
- Mindegy. Felejtsd el! A te Antonod és az én fekete képű moleztránom már jócskán
előttünk járnak.
- Ne gyere nekem Antonnal! - fujt dühösen a lány.
Codric elindult, maga mögött hagyva a saját levében fortyogó nőt.
 - Lassan fogunk menni, mert nem tudhatjuk biztosan, merre mentek. Hajnalban
megkeressük a nyomaikat. Bár ez a lassú haladás nem esik nehezemre. Sajog és éget
mindenem.
- Remélem, az agyad nem égett ki teljesen. Ha mégis, majd tudasd velem.
A dergán megállt, és maga elé engedte a nőt, aki kantárszáron vezette egyetlen
lovukat. Még hátranézett arra a halomra, ami utolsókat rúgott a hátuk mögött. Magában
szűkszavúan elbúcsúzott az állattól; jó társa volt. Kár érte. Bárcsak segíthetne! Az állatok
mindig jó társak: nem akarják a halálodat, nem akarnak kiforgatni a pénzedből, nem
követelőznek, nem ébresztenek kételyeket és megválaszolhatatlan kérdéseket az
emberben. És főként: nem kell hallgatni folyamatosan a zsörtölődésüket.
- Majd szólni fogok - dörmögte inkább csak magának. Alig várta már, hogy a hajnal első
pírja megfesse a láthatárt...

9.

A RATTERNEK ODÚJA

Urzate és társai hajnalig gyalogoltak. Amíg a nap fel nem kelt, nem mertek megállni,
mivel nem lehettek biztosak benne, hogy a szörnyeteg, mely az Elátkozott Oázis partján
rájuk rontott, valóban felhagyott az üldözésükkel. Amikor a nap fénye rést talált a
hegycsúcsok között, elcsigázottan úgy döntöttek, hogy megpihentek. Ott heveredtek le,
ahol éppen álltak, csak a lovakat kötötték ki, de még őrt sem állítottak. Majdnem délig
aludtak, és talán tovább is húzzák a lóbőrt, ha a hőség és vakító fény ki nem veri az álmot
a szemükből.
Moreguard ásítva felült, és körbenézett. Végtelen síkságon hevertek, kihalt, sziklákkal
tarkított vidéken, ahol a fű is csak az árnyékban nőtt, mert a nap szikkadt-vörösre
perzselte a földet mindenhol, ahová gyilkos sugarai elértek. A távolban mintha hegyek
emelkedtek volna, de hogy milyen messze, azt nem lehetett megállapítani, mivel a
hőségtől remegni látszó levegő megcsalta az ember szemét.
- Hol vagyunk?
- Úgy sejtem, az esztelen vágta ellenére nem tértünk el az iránytól, és most már ideje
északnak fordulnunk. Itt a hegyek már nem olyan magasak, hamar átjuthatunk rajtuk a
síkságra. A hegyoromról talán már Guarniborg városát is megpillanthatjuk.
- Mark'yhennon beszéljen belőled! - ásította Urzate, és hátát ropogtatva kiegyenesedett.
A kessra, amit magukkal hoztak, már kiszáradt, ennek ellenére megrágták a szikkadt
agyaghoz hasonlatossá vált korpalepényt, aztán langyos vízzel öblítették le. A kulacs
felmelegedett a napon, szinte égette Urzate tenyerét, amikor a szájához emelte.
Két lovuk maradt, ezért a hóhérnak gyalogolnia kellett. Urzate minden fegyverét és
felszerelését felpakolta Anton hátasára, mert úgy ítélte meg, hogy az élte túl a legjobb
állapotban az előző éjszakai halálvágtát, aztán útnak indultak.
A lovak lassan poroszkáltak, de a hóhérnak néhány óra múlva elege lett a gyaloglásból.
Mivel leghátul haladt, alakját szinte tetőtől-talpig beburkolta a paták által felvert por: az
apró szemcséjű homok eldugította az orrlyukát, fekete csíkokat rajzolt izzadt homlokára,
viszketést okozva beférkőzött a ruhája alá, és a szája is cserepesre száradt tőle, mivel az
állandó köpködéstől és harákolástól elfogyott a nyála. Ha ez nem lett volna elég, ott volt
még az iszonyatos, embert próbáló hőség. Hiába tekerte ingét turbánként a feje köré, dél
felé már hullámokban törtek rá a szédülésrohamok, a szeme előtt összefolyt a világ, és
szinte vakon botladozott előre. Úgy érezte, hogy a bőre elhamvad, a zsír leolvad a
csontjairól, az izmok összeaszalódnak, és ő járkáló csontvázként már csak azért vonszolja
magát tovább, mert ha megáll, akkor porrá omlik, és megszűnik létezni. Legszívesebben a
föld alá, egy hűvös barlang mélyére rejtőzött volna, de a kietlen síkságon nem volt semmi,
ami árnyat s menedéket kínált volna a gyilkos napsugarak elől.
A hóhér nem vette észre, mikor változott meg körülötte a táj. Arra figyelt fel, hogy a
hőség csillapul, és formátlan sziklatömeg tornyosul föléje. Moreguard megálljt intett, és
Antonnal együtt leszálltak a lovukról. Urzate szó nélkül a földre rogyott, mint a
marionettfigura, amelyet a bábos a sarokba vetett.
Víz csorgott a szájába.
Lenyelte. A víz tovább ömlött. Mintha egy vízesés alatt heverne, tátott szájjal.
Köhögve felült.
- Azt hittem, már beadtad a kulcsot! - hallotta Anton hangját nagyon messziről.
- Nemsokára...
- Ne add fel! Ebben a kulacsban valamiféle gyógyital van. Moreguard szerint megküzd a
lázzal. Meglátjuk, igazat szólt-e.
Urzate a hang felé fordult, és meglepve tapasztalta, hogy nem egy, de három drén
nemes tornyosul előtte, és néz le rá megvetően. Behunyta a szemét, aztán újra kinyitotta.
Semmi változás. A fehérhajú drének alakja remegni kezdett, mintha mindannyian
délibábok lennének. Hűs szellő érintését érezte a tarkóján, és hirtelen csillapult a
gondolatait tompító zsongás. A két szélső alak megindult középre, és beleolvadt az ott álló
Moreguard testébe.
- Most már... - nyögte Urzate - jól vagyok.
- Szedd össze magad minél hamarabb, mert mutatni akarok valamit.
A hóhér bólintott, de ettől megint szédülés-roham tört rá, amin csak nehezen sikerült
úrrá lennie. Ismét ivott, majd megmosta az arcát, és csak ezután érezte elég erősnek
magát ahhoz, hogy talpra álljon. A lábai megremegtek ugyan, de elbírták a súlyát.
Roggyant léptekkel elindult a drén nemes nyomában, aki kivezette a sziklafalak közül.
Dombháton álltak, és a következő kaptató tetején egy vályogtéglákból rakott, több emelet
magas épület vöröslött. Az alapja ugyan kő volt, de a többi része döngölt agyag. Ablak
sehol nem látszott rajta, a fal szemlátomást vastag volt, és a négyszögletes alaprajzú
„erőd" sarkain pártázatos tornyok emelkedtek.
- Anton azt mondja, hogy a helybeliek irhermnek. nevezik a hasonló építményeket.
- Mi ez, valamiféle erődítmény?
Moreguard mosolyogva megrázta a fejét.
- Nem. Gabonatároló.
- És ezt akartad megmutatni nekem?
- Nem csak ezt. Vizsgáld meg te is a nyomokat!
Urzate lehajolt, és szemügyre vette a drén nemes által mutatott helyet. Az ösvény
kavicsos volt, nem sok jelet hagytak maguk után az erre haladók, de az egyik sziklatömb
mögött, a homokban apró talpak lenyomata látszott. A nap kiszárította a nyomokat,
úgyhogy azok több naposak lehettek, de kétségkívül felismerhetőek maradtak. Óriásra
nőtt patkányok hagynak ilyet maguk után.
- Ratternek! - egyenesedett fel Urzate.
Moreguard bólintott.
- Én is úgy véltem, csak meg akartam bizonyosodni.
- Lesben álltak, és akkor csaptak le az óvatlan utazókra, amikor azok fellélegeztek, hogy
végre kiértek a sziklák árnyékából.
- Utálom a fajtájukat! - köpött egyet nemeshez méltatlan módon Moreguard.
Urzate meg tudta érteni társa érzéseit. A patkányembereket Yvorl legvérszomjasabb
teremtményeinek tartotta mindenki, aki már találkozott velük. És ez nem volt nehéz, mivel
a ratternek a világ minden szegletébe bevették magukat, mindenhol találtak maguknak
búvóhelyet. Csak az ölés és a pusztítás éltette őket. Mindig csapatokba verődve támadtak,
és ha tehették, hátulról rontottak rá áldozatukra. Általában egykezes gyilokszerszámokat,
főként recézett élű kardokat használtak, de fegyver híján karmaikkal és apró, de éles
fogaikkal marcangolták szét áldozataikat, és harc közben fel lefetyelték még élő ellenfelük
vérét.
- Gondolod, hogy a gabonatárolóban húzták meg magukat?
- Biztosra veszem. Előbb legyilkolták a termény őrzőit, aztán kifosztották a magtárat,
végül bevették magukat a falak közé, hogy elveszejtsék az erre tévedő utazókat.
Urzate felsandított az égre. A nap lenyugodni készült, narancs sugarai végigömlöttek
irherm oldalán, s ettől úgy tűnt, mintha az agyagfalak vérben áznának.
- Ha sietünk, mire leszáll az éj, messze magunk mögött hagyhatjuk a tanyájukat. A
ratternek éjszakai lények, a nappali fényben nem látnak jól, most is bizonyára a vackukra
húzódva pihennek.
- Elég erősnek érzed magad?
- Az ital használt. Bírni fogom! - bólintott eltökélten Urzate.
Anton és a drén nemes újra lóra szálltak. Hiába erősködött a fiatal fiú, Urzate nem
cserélt helyet vele, ragaszkodott a gyalogláshoz. Jó fertályóra múlva elérték a vastag
falakat. Az ablak nélküli építmény vak szörnyetegként tornyosult föléjük. Anton tekintete
ide-oda rebbent, de bárhogy meresztette a szemét, egyetlen ratternt sem sikerült
megpillantania.
- Ha lenne velem egy tucatnyi drén harcos, kifüstölném őket a tanyájukról! - dühöngött
magában Arangas di Moreguard, de nem állt meg, tovább ösztökélte hátasát az ösvényen.
A lovak patái fülsértő hangot adva koppantak a kemény talajon, de ez ellen nem
tehettek semmit. Lépésben haladtak előre. Önkéntelenül is visszatartották a lélegzetüket,
és a lovak is idegesen fujtattak, mintha orrukat bántotta volna az ember számára alig
érezhető patkányszag. Szerencsére a tornyok pártázata mögött semmi nem moccant, és
gond nélkül léptettek el az irherm mellett.
Kőhajításnyira távolodtak már a gabonatárolótól, amikor Urzate felemelte a kezét, és
megálljt intett.
- Folytassátok az utat, én visszamegyek!
- Mit akarsz tenni? Urzate elvigyorodott.
- Felzavarom a méhkast. Ha a tervem beválik, a ratternek többé nem követik el azt a
hibát, hogy nappal nem hagynak őrséget a falakon. Ha mégis üldöznének minket, az
utánunk jövőknek át kell verekedniük magukat a patkányembereken, hacsak nem akarják
végleg elveszteni a nyomunkat.
A drén nemes jóváhagyólag bólintott, csak Anton ellenkezett, mondván, hogy őrültség,
amit a hóhér tenni akar. Urzate meghallgatta a fiú érveit, aztán leakasztotta Hentes
egykori pallosát a nyereg mellől, és futva elindult visszafelé az úton.
A hóhér nem nézett hátra, de hallotta a patkócsattogást, és ebből rájött, hogy magára
maradt. Moreguard a biztonságot választotta: távolabb akart kerülni, ha esetleg mégsem
sikerül a hóhér terve, és a patkányemberek kiözönlenek a falak mögül, hogy üldözőbe
vegyék őket.
Urzate hamarosan elérte az irherm egyetlen bejáratát. Kicsit kifújta magát, megvárta,
amíg a lihegése csillapul, aztán elszántan átlépett a vörös agyagból tapasztott boltozat
alatt.
Szűk, belső térre jutott.
Körülötte, több emeletmagasságban, egymás tetejére épített kamrák sorakoztak, de
egyiknek sem volt ablaka, és csak a padlóba vágott nyílásokon keresztül lehetett egyik
helyiségből a másikat megközelíteni. Belülről a gabonatároló ugyanúgy erődre
emlékeztetett, mint odakintről: amikor az ellenséges harcosok elfoglalják az udvart, akkor
döbbennek csak rá, hogy az épületekből is ki kell még füstölniük a védőket. A túlerő itt mit
sem számított, mert a gabonatároló belsejébe csak a sarokban álló őrtornyok kapui
kínáltak bejutási lehetőséget. Persze, ha az irherm valóban katonai létesítményként épült
volna, akkor a magasban hagynak néhány lőrést, mivel ablakok hiányában a védők sem
tudták tűz alá venni a támadókat.
Urzate elindult a keleti torony felé. Árnyéka megnyúlt, és jóval előtte érte el az
agyagfalban tátongó sötét nyílást. Az építők valaha faajtóval rekeszthették ki a külvilágot,
de most a festett ajtókeretek között szabadon lehetett járni-kelni, és semmi nem állta
útját a tömény hullámokban áradó, dögletes patkánybűznek. A ratternek az almukba
halmoztak minden szemetet, a fekvőhelyükre gyűjtötték össze az élelmet és az
ürüléküket, s ezzel magukon kívül minden élőlény számára hosszú időre lakhatatlanná
tették a területet, ahol meghúzták magukat.
A hóhér belépett a gabonatárolóba, de a szagtól vissza is rettent rögtön.
Letekerte a fejéről a turbánt, és az orra elé kötötte. Az oszlásnak indult szeméthegy
bűze így sem volt sokkal elviselhetőbb, de pár lépést meg tudott tenni, mielőtt a rongyot
teljesen átitatta volna.
Sötét volt az odúban, idő kellett, míg a szeme hozzászokott a fény hiányához. Ahogy
lassan, lábával és kezével tapogatózva haladt előre, a tárgyak végre formát nyertek, és
alakjuk kibontakozott a homályból. Már korábban is hallotta maga körül a halk szuszogást,
és most már a hang forrását is látta. Körülötte mindenhol, a földön, a falak mentén, félig a
szemétkupacok által takarva, számolatlan szőrös test hevert. Éltek, de szunnyadtak, erről
tanúskodott ütemesen emelkedő és behorpadó oldaluk. A ratternek keze ügyében csorba
kardok és kések hevertek, de karmukat most behúzták, és ettől szinte békés lényeknek
tűntek. A látszat azonban nem tévesztette meg Urzatét. Tudta, hogy ha ezek a
patkányképű szörnyetegek előbújnak az odújukból, akkor senkinek és semminek nem
kegyelmeznek.
Az áporodott dögszag szinte fojtogatta, ennek ellenére átbújt egy alacsony szemöldökfa
alatt, és tovább haladt befelé. Váratlanul valami reccsent a talpa alatt. Lepillantott.
Egy emberi koponya volt. Alig ökölnyi méretű: egy kisgyermek, talán csecsemő
koponyája.
A csont tojáshéjként roppant össze, amint a csizma vasalt sarka ránehezedett, és a
hang mennydörgésként hasított bele a halotti csendbe. A patkányemberek mocorogni
kezdtek, némelyikük még az orrát is feltartotta, úgy szimatolt.
Urzate nem mert több kockázatot vállalni. Elég mélyre hatolt már az odúba, s tettével
bizonyára megfelelőképp felbőszíti a ratterneket. Hát még azzal, amit ezután tenni készül!
Pallosa sikoltva szaladt ki a hüvelyéből, és tétovázás nélkül sújtott le vele a legközelebbi,
ébredező állat testére.
A fénylő penge olyan erővel zúdult le, hogy elroppantotta áldozata gerincét, és két
darabra hasította az ocsmány, szőrös testet. A patkányember úgy távozott a világból,
hogy azt sem tudta, ki végzett vele.
A hóhér folytatta a mészárlást. Egymás után csapott le az ébredező ratternekre,
kibelezte, megcsonkította, és lefejezte őket. Már legalább egy tucattal végzett közülük,
mire azok felfogták, hogy gyilkos hatolt be az odúba, és fegyvert ragadtak, hogy védjék
magukat.
Hátborzongató visítás kelt az agyagfalak között.
Mindenfelé vörös szemek parázslottak, szinte megelevenedett, karmokat és fogakat
növesztett a sötétség.
Urzate sarkon fordult, és megindult a távoli, napsugarak által körberajzolt kijárat felé.
Az első ajtót gyorsan elérte, át is bújt a szemöldökfa alatt, de aztán szembesülnie kellett
azzal a ténnyel, hogy borzalmas hibát követett el. Túl messze bemerészkedett az
irhermbe, és túl sok patkányembert hagyott a hátában.
Elölről, hátulról és oldalról, egymást letaposva törtettek felé a ratternek. Olyan sokan
voltak, hogy meg sem tudta őket számolni: ellenfelei serege egyetlen, hömpölygő
bundatengernek látszott, és a mocskos-barna, bűzlő ár elnyeléssel fenyegette.
A patkányemberek háta mögött elérhetetlen messzeségben világított a kijárat fény-
négyszöge.
 A hóhér káromkodott egyet, aztán előrelendült. Tudta, hogy ha nem sikerül kitörnie az
udvarra, akkor minden oldalról körbeveszik támadói, s pillanatok alatt legyűri őt a túlerő.
Aztán pedig az ő koponyájával fognak játszadozni a patkánygyerekek.
Urzate kaszaként használta a pallosát, ám hiába vágott véres rendet maga előtt:
minden halálra sújtott ellenfele helyére kettő akadt. Hamarosan annyi rattern nyüzsgött
körülötte, hogy képtelen volt hátralendíteni a fegyverét. Hagyta földre hullani a nehéz
pengét, és a testi erejére hagyatkozott. A patkányemberek a hatalmas termetű moleztrán
férfi melléig sem értek, ezért amikor Urzate közéjük rontott, könnyedén elsodorta és földre
döntötte őket. A hömpölygő tömeg szinte kettévált a hóhér előtt, és ő úgy törtetett előre,
mintha egy iszappal teli medencében küzdene a túlélésért.
A ratternek sivítottak és kaffogtak, de a fekete óriás tovább vonszolta magát, és ők nem
tudták megállítani. A nagy tömörülésben a patkányemberek sem tudták a kardjukat
használni, ezért csak karmukkal és fogukkal estek neki a behatolónak.
Urzate már kartávolságra járt a kijárattól, amikor nem bírta tovább. Annyian
kapaszkodtak belé - átölelték a derekát, rángatták a karjait, a combjába haraptak, a
hátára másztak, a nyakába csimpaszkodtak -, annyian tépték s marcangolták, hogy
egyszerűen összerogyott a súly alatt, még egy utolsó lépésre maradt ereje, aztán
villámsújtotta tölgyfaként dőlt a földre.
Az az utolsó lépés az életet jelentette számára.
Amikor elvágódott, a felsőteste a küszöbön kívülre került, és a lenyugvó nap fénye a
ratternek szemébe vágott. Az éjszakai lények önkéntelenül is az arcuk elé kapták
mancsukat, és így Urzate egy végső erőfeszítéssel le tudta őket rúgni és rázni magáról.
A hóhér kitámolygott az udvarra. A teste számtalan patkányfog és -karom tépte sebből
vérzett, a ruhájából facsarni lehetett volna saját és ellenfelei vérét, a pallosát is
elvesztette, de legalább élt. Mögötte egymás után bújtak elő vackukról a ratternek, és
vérszomjasan vetették magukat a nyugalmukat megzavaró ember után.
Urzate nem várta meg, míg beérik. Hosszabb lába kínálta gyorsaságát kihasználva a
kapu felé iramodott, és hamarosan maga mögött hagyta a patkányemberek odúját. Amint
kijutott a szűk udvarról a gabonatároló előtt elhaladó útra, még egyszer visszanézett.
A ratternek felhágtak a falakra, de mivel a nap még nem nyugodott le egészen, ezért
nem özönlöttek elő az irherm védelméből, csak odafentről rázták az öklüket a behatoló
felé, és ha lehet, még a korábbinál is fülsértőbb hangon visítoztak.
A mellvéd mögött feltűnő lények testét tetőtől-talpig dús, barna szőrzet fedte, arcuk
valóban egy óriásira nőtt patkányéhoz volt hasonlatos, és mélyen ülő, parázsvörös szemük
gonoszul villogott szemgödrükben.
Köveket és lándzsákat hajigáltak a behatoló után, de a lövedékek többsége
ártalmatlanul csapódott a földbe, mivel Urzate már maga mögött hagyta a tanyájukat, és
kijutott az alacsony, elkorcsosult izomzatú lények dobótávolságából.
A hóhér futva haladt tovább az ösvényen. Hamarosan a gabonatároló tömbje eltűnt az
útkanyarulatban, s a harci kiáltás visszhangjai is elültek mögötte.

Jó fertályórányi rohanás után érte utol a szakadék szélén várakozó társait. Moreguard és
Anton egy sziklatömbön ültek, és csak a jöttére álltak fel. Amint Urzate közelebb ért, akkor
látta meg, hogy mekkora hasadék nyílik előttük a hegyoldalban, és a feneketlen mélység
fölött csak egy több száz évesnek tűnő kötélhíd ível át.
- Vacakul nézel ki! - fogadta a drén nemes a hóhért.
- Tudom.
- Kemény csata lehetett...
- Majdnem otthagytam a fogam. Legközelebb Antonra hallgatok.
- Ennek örülök! - mosolygott a fiú, aztán folytatta: - A túloldalon van egy patak, ott
majd lemosakodhatsz. Induljunk!
Urzate kétkedve felmérte a kötélhidat.
 - Ezen akarsz átkelni?
- A Bátrak Útja - mondta Anton a földbe gyökerezett lábbal álló hóhérnak. - A
hasadékot, ami felett átível, a folyó vájta ki a mészkőhegyből. A medret határoló két
sziklafal ezer láb magasra emelkedik, és helyenként mindössze ötven láb választja el őket
egymástól.
- Én rá nem teszem a lábam...
Moreguard elvigyorodott.
- Most már értem, miért nevezik a Bátrak Útjának.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy gyáva vagyok?
- Te mondtad, nem én.
Urzate még egyszer felmérte a kötélhidat. Vastag lenkötélből sodorták a két
tartósodronyt, melyet egy-egy kőpillérhez rögzítettek a hasadék ellentétes oldalain. A
vezérszálakhoz, újból csak lenkötelekkel, átfúrt falapokat erősítettek. Ám mind a
kötélzetén, mind a pallókon nyomot hagyott az idő, s az egyébként is ingatag alkotmány
szétszakadni látszott.
- A lovakat itt hagyjuk, és egyenként kelünk át - mondta Anton. - Jamir, te leszel az
utolsó, így erőt meríthetsz abból, hogy mi sértetlenül átértünk!
- Nem lenne jobb inkább másik átkelőhelyet keresnünk?
- Nem. Messze délen építettek egy gyaloghidat kőből, de az kétnapos kerülőt jelentene,
ráadásul visszafelé a ratternek erődje mellett kellene elhaladnunk. És hát abból ítélve,
ahogy kinézel, nem hiszem, hogy sok kedved lenne visszafordulni.
- Ezt eltaláltad - bólintott a hóhér. - Sikerült őket eléggé felhergelnem.
- Akkor ne húzzuk tovább az időt! Pakoljunk össze minden holmit, ami szükséges és
magunkkal tudjuk vinni, aztán induljunk!
Anton lépett rá elsőként a tenyérnyi széles deszkára. Szél alig fújt, a kötélhíd mégis
kilengett, és a fiúnak meg kellett állnia, hogy csillapuljon kissé az ingatag alkotmány
remegése. Óvatosan, pallóról-pallóra lépkedve haladt tovább, és hamarosan már a
szakadék túloldaláról integetett vissza társainak.
- Vigyázzatok, középen néhány deszka korhadt, recsegett alattam! - kiáltotta Anton.
A drén nemes bólintott, hogy érti, aztán megigazította a vállán átvetett zsákot, és
elindult a fiú nyomában.
Moreguard olyan nyugodtan lépdelt, mintha csak szilárd földúton haladna. Urzate már-
már kezdett megnyugodni, amikor fa roppant. A korhadt deszka pörögve hullott alá a
mélybe, és a drén lába térdig eltűnt a palló helyén támadt nyílásban. Moreguard azonban
erősen kapaszkodott a vezérszálba, ezért vissza tudta küzdeni magát a hídra. Átlépett a
sötéten ásító nyílás felett, és a hátralévő úton már más szerencsétlenség nem esett meg
vele.
Mindenki átkelt, most Urzatén volt a sor. A hóhér hátrapillantott a válla fölött: azt várta,
hogy a leszálló szürkületben patkányemberek hordáját látja majd utánuk özönleni, de
senki nem közeledett az úton. Talán ez segített volna, hogy könnyebben elszánja magát.
- Gyere már, mire vársz! - kiáltotta felé Anton, és hangja visszhangozva verődött vissza
a szakadék faláról. - Ne félj, nem lesz baj!
A hóhér kifújta a levegőt, vállára vette a borostömlőt - Anton e nélkül indult el,
Moreguardnak meg esze ágában sem volt, hogy magával vigye -, aztán lábát óvatosan az
első, mohazöld pallóra csúsztatta. Teljes súlyával ránehezedett: a fadarab felnyögött
alatta, de kitartott. Urzate felbátorodva még egyet lépett előre, és elégedetten tapasztalta,
hogy a híd masszívabb, mint amilyennek első ránézésre tűnt. Lassan, vigyázva folytatta az
útját. Először mindig a csizmája orrát helyezte a következő deszkára, s minden lépés előtt
megállt, hogy erőt gyűjtsön, és kifújja a levegőt. A tenyere izzadt, és csúszott kezében a
lenkötél, melyet olyan erővel szorított, hogy belefehéredtek az ujjai.
Már túljutott a táv felén, de azon kívül, hogy a himbálódzástól szédülni kezdett, semmi
baj nem érte.
 - Most vigyázz, ott jön majd a törött palló! - hallotta Anton hangját, de nem emelte fel a
fejét, csak a lába elé figyelt.
A következő fadarab közepe hiányzott, mintha valaki megette volna, de szélei még
mindig ott lógtak, a lyukakon átfűzött kötélcsomó nem engedte lehullani őket a semmibe.
Urzate nagy lendületet véve átlépett a nyílás felett, és bal lábát is gyorsan maga után
húzta, hogy minél hamarabb maga mögött hagyja a veszélyes szakaszt.
Ekkor hagyta el a szerencse.
A palló, amin állt, szintén korhadt volt: Moreguard súlyát még elbírta, ám a hóhér túl
nehéznek bizonyult. Urzate talpa alól hirtelen eltűnt a talaj, és mire a füléig elért a
kettéroppanó fa hangja, már derékig elnyelte a hatalmas rés. Utolsó pillanatban kapott a
merevítő szálak után, de ujjai lecsúsztak a síkos kötélről, és csak a karnyújtásnyira lévő,
következő pallóban sikerült megkapaszkodnia.
A hóhér válláról a borostömlő a szakadékba hullott. Urzate nem hallotta a csobbanást,
az odalent kanyargó folyó zúgása is csak távolról ért el hozzá. Kétségbeesetten
kapaszkodott a fadarabba, és nem mert lepillantani, mert tudta, hogy rögtön elszédülne,
és a mélység magába szippantaná.
- Tarts ki! - kiáltotta Anton, és ezzel egyidejűleg a híd jobbra-balra kilengett, jelezve,
hogy valaki megindult rajta.
- Maradj, ahol vagy! - szólt vissza Urzate, aki érezte, hogy himbálódzó teste miatt jóval
nagyobb erővel kell kapaszkodnia.
A palló, amit mindkét kezével magához szorított, most megroppant. Egyelőre még nem
törött el, de nem sok hiányzott hozzá.
A hóhér érezte, hogy elkínzott izmai tiltakoznak a megerőltetés ellen. A pallót markoló
ujjai elfehéredtek. Még néhány szívdobbanás, és görcs áll a tagjaiba. Ha a deszka kitart is,
ő már nem bírja tovább.
- Add a kezed!
Urzate felnézett, és Anton arcát pillantotta meg maga fölött.
- Vége... Nem bírom... - nyögte.
- Ne add fel ilyen könnyen! Nyújtsd a kezed!
A hóhér érezte, hogy a korhadt fadarab széle elmorzsolódik az ujjai szorításában, és a
kapaszkodó mindjárt kicsúszik a markából. Mégsem bírt mozdulni.
- Gyerünk már! Mások életét ugye könnyebb elvenni, mint a sajátodért megküzdeni?
- Rohadék! - hörögte Urzate, és jobb kezével elengedte a pallót.
Ujjai először a semmibe markoltak, aztán egy kéz fonódott a csuklójára, és így már ő is
meg tudott kapaszkodni. Nem tudta, honnan vette a maradék erőt, de most már, Anton
segítségével fel bírta magát húzni, és újra a hídon állt.
Anton miután látta, hogy megmenekült, elengedte a hóhért, és pallóról-pallóra lépkedve
elindult a túlpart felé. Urzate gondolkodás nélkül követte, és nemsokára szilárd talajt
érzett a talpa alatt.
- Ez rosszabb volt, mint a ratternek odújában... - mondta, miután kifújta magát. -
Köszönöm.
Anton elvigyorodott.
- Erre jók a barátok.
Urzate ellenállt a késztetésnek, hogy erőtlenül a földre roskadjon, inkább előhúzta a
kését az övéből, és megindult a híd felé.
- Mit akarsz tenni? - kérdezte Moreguard.
- Elvágom a köteleket, hogy senki ne tudjon követni bennünket!
- Várj! - fogta meg a kezét a drén nemes, és arcán számító vigyor ömlött szét. - Csak
félig metsszük át a szálakat, úgy, hogy első pillanatra ne látsszon rajta, hogy
megrongálták. Amikor az üldözőink a hídra teszik lábukat akkor fog leszakadni alattuk, és
lehet, hogy ily módon jó néhányuktól megszabadulunk...
 Islana érdeklődve bámulta az előttük tornyosuló, komor épületet.
- Mi lehet ez? Erőd?
- Erőd semmiképp. Talán egy tároló. Úgy rémlik, mar láttam ilyet valahol. Bármi is, a
nyomok arra vezetnek. Menjünk.
Islana tovább akadékoskodott.
- Nem tűnik gondozottnak. Rossz érzésem van.
Codric unottan megfordult.
- Nekem folyamatosan rossz érzésem van. A jobb karom, amit összeégettél,
folyamatosan lángol, a talpam felhólyagosodott a homokon. Soroljam még?
- Ki kíváncsi rá? Én nem.
- Amikor reggel megtaláltuk a nyomokat, te voltál az első, aki sietségre noszogattál.
Most elbizonytalanodtál? Már nem akarod követni őket?
- Nem erről van szó. Kiforgatod a szavaimat. Túl sokat aludtál, vagy megártott neked a
déli nap. Azt mondtam: rossz előérzetem van. Neked sosem volt még ilyen érzésed?
- Amióta veled vagyok, folyamatosan ezt érzem. - Látva a lány elfelhősödő arcát, még
hozzátette. - Bár az is igaz, hogy már Csaragban megkörnyékezett. De én nem hallgattam
rá.
- Akkor ideje, hogy hallgass rá! Menj előre, és szaglászd körül az épületet! Nyakunkon
az este: nem akarok a szabadban éjszakázni. Ha biztonságos a hely, itt maradunk.
Antonék is megpihentek. Be fogjuk hozni őket, de nem ma éjszaka.
Codric kezdte úgy érezni magát, mint egykor a mytheroni seregben. Majdhogynem
kényszert érzett, hogy katonásan tisztelegjen.
- Igenis. Máris. Már itt sem vagyok.
A nő még mondani akart valamit, de elharapta a szót. Codric megragadta a kardját, de
a moleztrán pörölyét sem hagyta hátra. Gondja volt arra, hogy ezt feltétlenül elmenekítse
a táborból. Valahogy jobban ösztönözte a haladásra, és ébren tartotta benne a feketén
izzó lángot, ami a hóhér nyomába űzte. Furcsállva vette ugyanis észre, hogy egyre
kevésbé hajtja a bosszúvágy; nem ártott hát felszítani valamivel. Igazából már csak a
küldetés hajtotta előre. Ebből is főként az, hogy végre megszabaduljon a csuklópánttól és
a Kígyóktól. Akár úgy, hogy lemetszi Gharr'Shiirah ocsmány fejét. Igen: ez nagyon vonzó
lehetőség volt, ami egyre inkább ott motoszkált a fejében. És persze előtte az aranyát is
átveszi: bőven rászolgált.
Megint visszakalandozott gondolatban a moleztrán tagbaszakadt alakjához. Reggel a
nyomokból világosan kiderült, hogy szánt szándékkal akarták őket a tó partjára vezetni,
azért, hogy a szörnyeteg felfalja őket. Ezek szerint Urzate tart tőle. Vagy esetleg az
üldözőktől fél? Nem. A hóhér nagyon is érzi, hogy ő van a nyomában és nem más. A
csaragiak már rég felhagytak volna az üldözéssel. És milyen jól teszi, hogy fél! Codric
keserűen elmosolyodott. Elvégre egy félig összeégett, félig megnyomorodott alak jár a
nyomában. Akárhogy is nézzük, igen félelmetes üldözőről van szó.
A tároló baljóslatú épülete úgy tornyosult előtte, mint valami gubbasztó, prédára ugró
szörnyeteg; szinte rádőlni látszott a fejére. Emlékeztette a tóban kushadó rémségre is,
csak ez jóval testesebb, húsosabb volt annál.
Váratlanul patkányürülék bűzét sodorta az orrába a szél. Semmivel nem tudta
összetéveszteni: ezerszer szagolta már a feldúlt, saját szennyükben rothadó városokban,
ahová a háborús idők vetették. Ratternek! Utálatos dögök! Lehet, hogy a moleztrán itt is
előkészített valami meglepetést? Az oázisban történtek után nem tűnt lehetetlennek.
Óvatosan osont tovább, megbújva a falak vetette sötét árnyékban.

Islana türelmetlenül bámulta a kőépület körvonalait, ami lassan egybeolvadt a körülötte

terjengő, tintaszín feketeséggel. Egyre lejjebb mászott a nap vörhenyes karéja - már csak
egy gyorsan fogyatkozó, véres sarló maradt belőle -, őt pedig mindinkább markába
szorította a félelem. Jó félórája is megvolt már annak, hogy a dergánt elnyelte a sűrűsödő
félhomály. Rettegéssel töltötte el a gondolat, hogy egyedül kell tovább mennie. Vagy ami
még szörnyűbb, egyedül kell szembenéznie a rá leselkedő veszedelmekkel. Pedig milyen
magabiztos volt még, amikor Csaragban behálózta a moleztrán hóhért! És milyen jól
alakultak a dolgok kezdetben! A bányánál pedig minden rosszra fordult. Vagy legalábbis,
úgy hitte, sokkal könnyebb dolga lesz. Még a testét is odadobta néhány embernek, csak
hogy Antont megmentse. Undorodva hessegette el magától ezeket a sötét gondolatokat.
Gyűlölte önmagát.
Már nem ugyanaz a lány, aki Csaragba érkezése előtt volt. Már nem az a hősszerelmes
típus, aki képes megváltani a világot. Túl sokat áldozott fel önmagából, az elveiből, a
múltjából, és mindezt egyetlen férfiért, aki még csak nem is tudja, kinek vagy minek
köszönheti a szerencséjét. Nem sejti, hogy egyáltalán a nyomában jár. A fiú nem érzi,
hogy gondolatban ott van vele. Nem érezheti, mert nincs meg hozzá a képessége. Még az
elején hitegette önmagát, hogy talán van olyan erős a szerelmük, hogy mindketten
észleljék a láthatatlan fonalat, ami egybefűzi őket. Ma már letett erről a képtelen
ábrándról. Anton nincs birtokában az erőnek, ami képessé teheti rá. Vagy talán a
szerelmük bukott el a próbán? Nem. Erre gondolni sem akart. És már csak pár nap,
esetleg pár óra választja el Antontól. Nemsokára minden kitisztul. Nemsokára.
Jöhetne már ez a dergán!
Csalódott a férfiban. Jó értelemben csalódott. Codric nyers volt és érzéketlen a maga
módján, akárcsak egy északföldi nomád, mégis volt benne valami legbelül, ami jóval a
többi hasonszőrű zsoldos fölé emelte. Tisztesség, önfeláldozás? Nem tudta volna
megfogalmazni. Kevés időt töltött vele ahhoz, hogy teljesen kiismerje. Bár ez esetében
úgy tűnt a számára, Codricot nem is lehet teljesen megismerni, holott a neveltetése miatt
világéletében férfiak között forgott; volt éppen elég ideje megszemlélni a fajtájukat. A
dergán azonban más. Vannak dolgok, amiket eltitkol, és sohasem fed fel: ő megérzi az
ilyesmit. És mindig tud meglepetést okozni. Igen. Talán kedveli ezt a férfit, és talán éppen
ezt a vonását kedveli a leginkább benne.
De vajon hol késhet már?!
- Pszt! Csendesen! Csak én vagyok.
Islana kővé dermedt, ahogy a férfi ujjai megérintették a vállát; a szíve majd' kiugrott a
torkán.
- Az istenekre: rám ijesztettél, te disznó! - súgta, halálra vált hangon.
- Csitt. A patkányemberek csak úgy hemzsegnek ebben az épületben. Már többször
találkoztam hasonlókkal. Túl korán mozgolódnak: valami vagy valaki nagyon
felbosszantotta őket. Igyekeznünk kell. Van előttünk egy emelkedő, ami a hegyekbe vezet,
de szorosan a tároló mellett. És nincs más út. Induljunk. Maradj szorosan mögöttem, és
nem árt, ha előhúzód a tőrödet...
Minden igyekezetükkel azon voltak, hogy csendesen, hang nélkül léptessenek el a tároló
épülete mellett. A fekete monstrum teteje lassan egy magasságba került velük, de hiába
meresztették a szemüket, egyetlen ratternt sem láttak mozgolódni. A bűz azonban
fojtogató volt: Codric érzékeny orra vérszagot vélt felfedezni benne, akárcsak az előbb,
amikor az épület körül szaglászott.
- Mindjárt túljutunk a nehezén - súgta a lány felé, hogy egy kis lelket öntsön belé. Úgy
vette észre, hogy Islana mostanra felemésztette erőtartalékai java részét. Bárki is legyen,
ez az út őt is a végletekig kizsigerelte.
A lány szótlanul bólintott. A nap végleg alábukott a hegyek karéja mögé, átláthatatlan
sötétséget döntve a világra. Eltartott néhány percig, amíg az első csillagok felszikráztak,
és gyenge világosságot szórtak szét a tároló öblös, magányos tömbjére. Ekkor hangzott fel
az első sivalkodás, amit több száz másik követett. Az épület gyomrából kaffogó, visító
horda özönlött elő, mint valami fekete, szőrös nyúlvány: a látvány rettenetes volt, és
mindkettőjüket megdermesztette.
- Gyerünk! Eddig tartott az előnyünk. Futnunk kell az életünkért.
Codric maga elé lökte a lányt.
 - Rohanj! Ülj fel a lóra és meg se állj! Én feltartom őket.
Islana szeme villámokat szórt.
- Soha. Nem ezért húztalak ki a vízből. Mindketten megyünk, vagy egyikünk sem!
Codric nem állt le vitatkozni.
- Makacs bolond! - sziszegte, aztán felugrott a ló hátára, maga mögé ültetve a lányt. Az
állat megérezte a veszélyt; eddig is elég nehéz volt kötőféken tartani. Most, hogy
szabadjára engedték, és még noszogatták is, fürgén meglódult. Codric aggodalmasan
pislogott a háta mögé. Az ösvény aljában vörös ragadozószemek parázslottak, ahogy a
ratternek a nyomukba eredtek. Egy egész tengerre való horda hullámzott ott, sötéten
kavarogva.
Kezdetben elég nagy előnyre tettek szert, de a patkányok nem adták fel és dühösen
visítozva egyre csak ott loholtak a nyomukban. Elhajítottak a menekülők után néhány
dárdát, de ezek célt tévesztve zúgtak bele az éjszakába. A ló az emelkedő vége felé
teljesen kifulladt, de Codric kíméletlenül tovább hajszolta. Nyakában érzete Islana forró
fújtatását, és ez csak még tovább dühítette. A lány iszonyatosan félt, és ez a félelem
kezdett rá is átragadni. Ha nem tesz valamit ellene, mindketten elvesznek. A ratternek
gyenge küzdő felek, de rengetegen vannak, és jól ismerik az ösvényt. Ha beérik őket,
teljesen esélytelenek lesznek ellenük. Islana is érezhette ezt, mert a karjaival úgy
szorította őt, hogy szabályosan kipréselte a levegőt a mellkasából.
A kaptató tetején a ló kidőlt alóluk, és csak a férfi reflexeinek köszönhették, hogy nem
kerültek az állat alá. Codric felpattant a földről és vicsorogva szembe nézett a sarkukban
tülekedő hordával. A két legfürgébb patkányt fél szívdobbanás alatt ledöntötte: egyiknek
szétloccsantotta az agyát, a másikat félbehasította. Négyen-öten jelentek meg előtte, hogy
a két hulla tetemét átugorva a nyakára vessék magukat. A dergán agyát elöntötte a
gyilkos ölni akarás; alig hallotta a lány kiáltozását, mint ahogy alig vett tudomást a vállát
rángató kezekről, amint azok erőszakosan hátrafelé húzzák-vonszolják.
- Egy híd, Codric. Egy híd! Megmenekültünk! Gyere, gyere már!
- Menj! Már túl késő! - látva, hogy a lány moccanatlanul áll, ráordított. - INDULJ!
Az egyik rattern gonoszul felröfögött, és sebesen feléje szökkent, görbe kést lóbálva a
kezében. Meglendítette a pörölyt, ami teljes erővel nekireccsent a patkány homlokának: a
szétlapított fej gusztustalan cuppanással bucskázott alá a lábaihoz. Két másik támadó
ugrott felé: egyiket a visszahúzott pöröly legyintette meg - ez hanyatt-homlok
bukfencezett vissza a mögötte tolakodók közé -, míg társát a sebesen szisszenő hadzs
penge köszöntötte. A rattern visítozva kapott felnyitott mellkasához, amiből vastag
sugárban fröcskölt a vér.
- Gyere!
A férfi imbolygó talajt érzett a lába alatt: vetett egy fél pillantást a csizmája
maradványaihoz: korhadt deszkákat látott.
- Ez öngyilkosság! Le fog szakadni alattunk.
- Inkább ez, mint a patkányok - kiáltotta a nő, de a férfi nem osztozott a véleményében.
- Rohanj! - kiáltotta, és visszaugrott a sziklapárkányra.
Egyszerre hárman rontottak rá, de ezek már óvatosabbak voltak. Kettő lándzsával
döfködött előre, egy harmadik kövekkel hajigálta. A kövek egy részét Codric sikeresen
elkerülte, de míg a lándzsák hegyét próbálta leütni, egy szikladarab mégis elcsattant a
homlokán. Megingott, a szeme előtt néhány szívdobbanás erejéig összenyaklott a világ. A
ratternek felüvöltöttek, és merészen előre törtek. Egyikük lándzsáját vaktában leverte, ám
egy újabb döfés megvágta a kezét, s ujjai közül kifordult a pöröly. A követ hajigáló
patkányember ráugrott, és belecsimpaszkodott a combjába. A dergán a kard
markolatgombjával iszonyatosat sújtott a lény szőrös feje búbjára, amitől az elernyedt és
lecsúszott a lábához. Már négyen-öten tolongtak körülötte, és mindenhol belekarmoltak,
belemartak, ahol csak érték. Meglendítettre a kardot, szúrt-vágott, döfött, egy ízben a
saját lábát is felhasította, de a ratterneket lerázta magáról. Ám a legyilkoltak helyébe tíz
másik ugrott: vörösen parázslott körülötte az éjszaka, ahogy körbevették. A lemetszett,
még rángatózó végtagokon taposva rekedten a képükbe nevetett.
- Gyertek, csak! Még megízlelhetitek a kardomat. Mire vártok?
A ratterneket nem kellett biztatni: egy emberként rontottak rá, késeiket, lándzsáikat,
karmukat villogtatva; olyan sűrű volt ez az acélerdő, hogy belekáprázott a látványba.
Tudta, hogy az első hullám ledönti majd a lábáról, de még akkor is vicsorgott, amikor
szabályosan maguk alá temették. A kardja elakadt valamelyik patkányban, így csak az
öklét tudta használni, amíg fél térden állt. Aztán már azt sem.
Már azt hitte, ez a vég, amikor nappali világosság ömlött szét a feje fölött.
Fény.
Erősebb és ezüstösebb a delelő nap gyilkos sugarainál, ami vakító fénygömböt rajzol a
teste köré.
ISLANA!
Codric torkán keserű, vérízű nyálköpet szaladt ki szavak helyett.
- ISLANA!
A ratternek úgy visítottak a fényben, mintha nyúzták volna őket. Sokan vakon
tapogatózva a szakadékba zuhantak, mások egymást szaggatták, a legtöbben azonban
esztelenül próbáltak letaposni a körülöttük lévőket, és igyekeztek minél messzebb kerülni
a borzalmas világosságtól. Eleinte Codric sem látott túl sokat, de ahhoz eleget, hogy
megtalálja elragadott fegyverét. A vakon botladozó ratternek között szörnyű mészárlást
végzett, de Islana sürgető kiáltozása észhez térítette.
- Siess! Már nem bírom sokáig.
Codric hátat fordított a menekülő ratterneknek, és a hídra lépett. Islana jó tízlépésnyire
állt mögötte, egyik kezével a foszladozó kötélhágcsót markolászva. Szabadon lévő bal
kezéből fényes ezüstszál lebegett a szakadék peremén világító fénygömbhöz, táplálva
annak erejét. Codric felzárkózott melléje, bár erősen imbolygott-remegett a lába alatt a
függőhíd. Kardját visszadugta az övébe, hogy segíthessen a lánynak.
- Gyere! Add a kezed! Óvatosan.
Ebben a pillanatban a kötélhágcsó vészesen megingott, majd tisztán ki lehetett venni a
kötelek ostorcsattanáshoz hasonlatos hangját, amint elpattannak a túloldalon. Codricnak
felkiáltani sem maradt ideje: a függőhíd egyik oldala leszakadt, ők pedig szélsebesen
hullottak alá a sötéten ásító mélységbe, görcsösen kapaszkodva egymásba...

10.

A Nap Csarnoka

A hegyek föléjük tornyosultak, és Urzate úgy érezte magát, mintha még mindig a
csaragi börtönben volna. Ha az eget akarta látni, fel kellett szegnie a fejét, mert
egyébként csak a kopár sziklákat bámulhatta. Az ösvény annyira összeszűkült, hogy egy
ember is alig fért el a meredek falak között, amelyek föléjük tornyosultak, és szétlapítással
fenyegették őket. A moleztránnak hiányzott a füves puszta, ahol messzire elláthatott, és
észrevehette, ha veszély fenyegeti. Még a sivatagban is szívesebben baktatott volna,
vállalva, hogy újra felfő a feje, mint a félhomályos völgykatlanban, ahol bármikor rajtuk
üthettek.
Csendben haladtak: az utazók ziháló lélegzetvételén és a léptek alatt csikorduló
kavicsok zaján kívül más hang nem hallatszott. Anton egy idő után megelégelte a
némaságot.
 - Szerintem már mélyen benn járunk Lekhtanban. Az a társai fölé magasodó hegy az
Ishtyan. Csupán néhány napi járásra lehet Guarniborg, ahol a drének megvívták a
sorsdöntő csatát a Kígyókkal.
- Ez jó hír. Mikor érjük el azt a szurdokot, amiről beszéltél, dire? - kérdezte Urzate.
Moreguard nem fordult hátra, csak megrántotta a vállát.
- Nem tudom. A völgyszorost, ha ráakadok, biztosan felismerem, mert az egyik végén
lófej alakú szikla áll, míg a másik oldalán patak vájt utat magának, ám hogy merre
található, abban nem vagyok biztos. Valahol a guarniborgi síkság közelében lehet, de
egyik kő olyan, mint a másik, ráadásul legutóbb éppen üldöztek, amikor rábukkantam, és
nem értem rá nézelődni. De ha folytatjuk az utunkat, előbb-utóbb megtaláljuk.
- Időnk az van. Legalább egy hét, amíg az üldözőink átvergődnek a Kriegspire-folyón.
Ha mind bele nem fúlnak...
Mentek hát előre, kissé zihálva, mert fogytán volt a levegő. Napnyugtáig csak enni álltak
meg, egy hajszálérként csörgedező forrás partján. Megmosakodtak, és ittak is a vízből.
Moreguard megjegyezte, mennyivel jobb lenne egy korty bor, kár, hogy a tömlőt Urzate a
folyóba ejtette...
A hóhér nem felelt. Elmorzsolta a kétszersültjét és alaposan megrágta a szárított húst,
aztán már állt is fel, hogy a vállára dobja a zsákját. Társai is gyorsan befejezték az
étkezést, és indultak tovább.
Az ösvény meredeken, olykor sziklalépcsőkön vezetett a hegy oldalába vájva. Egy
katlanból kapaszkodtak kifelé, körülöttük ötezer méteres hegyek. Tömör, smaragdzöld
bársony borította a lejtőket, amelyekben kristályszínű csíkokat húztak a lezúduló patakok.
Mögöttük Lekhtan legmagasabb csúcsa, a csaknem hatezer méter magas Ishtyan
hósapkája látszott.
A hegyek között gyorsan tört rájuk a sötétség. Egyik pillanatról a másikra narancsszínre
színeződött az ég, aztán megnyúltak az árnyékok, és a leszálló szürkeségben már az
orrukig is alig láttak. Moreguard belerúgott egy kiálló kődarabba, ezért szitkozódva
megállt.
- Nincs értelme tovább menni! Táborozzunk le valahol.
- Itt, az úton? - nézett körül Urzate.
- Ugyanolyan jó, mint bárhol másutt. Itt legalább kevesebb a kavics, ami a hátunkat
nyomja.
- Várjatok! - szólt közbe Anton. - Ott feljebb látok egy sötét foltot, szerintem
barlangnyílás lesz.
- Jó ötlet. Menjünk, amíg még látunk valamit!
- És ha a barlangot medve vagy más vadállat lakja?
- Majd kifüstöljük! - mondta Moreguard, és vigyorogva végigmérte a moleztránt. -
Előreküldünk téged: a ratternek után nem okozhat számodra gondot puszta kézzel elbánni
egy medvével...
Urzate szó nélkül ellépett a drén nemes mellett, és követte a hegyoldalon felfelé
kapaszkodó Antont.
A fiúnak igaza lett, valóban barlangot látott, amit a megsűrűsödő sötét ellenére
megtaláltak, ráadásul vadállatnak sem lelték nyomát. Urzate átkutatta az üreget, de már
az első levegővételnél érezte, hogy nincs mitől tartaniuk. Ha a barlang lakott lett volna,
akkor ürülékszagtól bűzlene, ráadásul szétszórt csontokat látna mindenhol. Az üreget
azonban tisztának találta, talán túlságosan is, mintha valaki kitakarította volna.
Ostobaság! Ki tett volna ilyet, és miért? Urzate elhessegette a kényelmetlen érzést, és
további kutatás helyett visszatért a társaihoz.
- Ezt a helyet eddig elkerülték a vadállatok. Az üldözőktől sem kell tartanunk, így akár
tüzet is rakhatnánk... - mondta a moleztrán. - Ha lenne tűzifánk.
- De nincs. Egyél valamit, aztán feküdjünk le. Nehéz napunk volt, és holnap sem lesz
könnyebb.
 Urzate leült a barlang szájában, és a csillagokat bámulta, amelyek ugyanolyan fényesen
ragyogtak, mint Csaragban. Mindeddig eszébe sem jutott az otthona, amit elhagyott. Nem
gyötörte a honvágy, mert nem veszített semmit. Régi életét levedlette, s még maga sem
tudta, milyen új élet vár rá.
Váratlanul hideg fuvallat csapta meg a nyakszirtjét. Dohszag. Mintha egy mélybe nyíló
ajtót kinyitottak volna.
Huzat lenne? Az lehetetlen! A barlang mégis lakott?
Ültében megfordult, és megkapta a választ ki nem mondott kérdésére.
Apró, tömzsi harcosok álltak a háta mögött, s termetükhöz mérten hatalmas markukban
bárdokat és buzogányokat szorongattak. Testüket páncéling fedte, a fejükbe pedig
mindenféle fajtájú, de állvédő nélküli fémsisakot nyomtak, így a fejfedő alól akadály nélkül
gördült elő hosszú szakálluk.
Törpék!
Urzate hallotta, hogy sok törpe él Lekhtanban, akik az ősi törp királyság maradékának
tekintik magukat, de nem hitte volna, hogy össze is találkozik néhánnyal a fajtájukból.
- Mahoutra, ide nézzetek! - kiáltott az egyik harcos alig érthető akcentussal. - Ez a fickó
korommal kente be magát!
- Hadd nézzem!
- Vigyázzatok, engedjetek előre!
- Én is látni akarom!
Minden törpe a moleztrán köré gyűlt, és senki nem foglalkozott a kardja felé tapogatózó
Moreguarddal és az értetlenül bámuló Antonnal.
- Azt hitted, hogy ha feketére mázolod magad, akkor el tudsz bújni előlünk? - kérdezte
az egyik törpe gúnyosan. - Elfelejtetted, hogy mi a sötétben is látunk?
- Nem felejtettem el - mondta Urzate. - Nem kentem be magam semmivel, ilyen a
bőröm színe.
- Elég a hazudozásból, kutya! - hörögte egy különösen hosszú és ősz szakállú törpe. -
Töröld le a kormot az arcodról, vagy Mahoutra mondom, én teszem meg!
- Moleztrán vagyok, és a népem minden tagja fekete bőrű. Ha akarnám sem tudnám
fehérré varázsolni magam. Nem láttatok még barna hadzsot vagy sárga jidorit?
Az ősz szakállú harcos azonban nem hitt neki, és keményen megdörzsölte a hóhér
arcbőrét. Társai is csatlakoztak hozzá, de ha a kormot akarták eltüntetni, nem jártak
sikerrel. Urzate arca kipirult kissé, de a feketeség nem jött le róla.
- Hagyjátok őt békén! - csattant egy hang a törpék háta mögött. - Mondjátok, korcsok,
mit akartok tőlünk, aztán tűnjetek el!
Moreguard kivont pengével állt a megforduló tömzsi harcosok előtt. Magabiztosnak és
dölyfösnek látszott, de Urzate tudta, hogy tucatnyi feldühödött törpével szemben még egy
kardművésznek sem lenne esélye, ezért gyorsan feltartotta a kezét.
- Nem akarunk harcolni! Békés utazók vagyunk. Tedd le a kardod, dire!
- Soha! - válaszolt a drén nemes.
Anton is úgy vélte, hogy ideje megszólalnia.
- Tedd, amit Jamir mond, Arangas uram! Ha békét kötünk a törpékkel, talán segítenek
megtalálni a szurdokot, amit keresünk. Bizonyára úgy ismerik a hegyvidéket, mint a
tenyerüket!
Ez az érv végre hatott. Moreguard óvatosan a földre helyezte a pengéjét.
A törpék csak erre vártak. Mielőtt a nagyúr felegyenesedhetett volna, tucatnyi harcos
ugrott a nyakába, és a földre teperték, majd megkötözték.
- Átkozott korcsok! Mit képzeltek! Én egy tisztavérű, az államalapító tíz arkhon családba
tartozó drén nemes vagyok! Engedjetek el azonnal! - üvöltözött Moreguard, de csak addig,
amíg be nem tömték a száját. Ezután már csak hörögni tudott.
Az ősz szakállú törpe Urzatéra mutatott a buzogányával.
- Velünk jöttök! A saját lábatokon, amíg nem ellenkeztek, de ha nem teszitek pontosan
azt, amit mondok, akkor megkötözünk benneteket is, mint a nagyszájú társatokat!
 A hóhér inkább az első megoldást választotta, ezért követte a törpéket a barlang
végébe. Itt egy hatalmas szikla állt korábban, de belülről valamiféle mechanikus szerkezet
félregördíthette, mert most egy alagút sötét szája ásított a helyén. Urzate belépett, és a
nyíláson besorjázva követte őt a törpék maradéka is. Aztán csikorgó zaj hallatszott, és az
alagút száját takaró kőtömb a helyére csúszott.
A menekülés egyetlen útja bezárult mögöttük.

Szűk cellába vetették őket, és hosszú ideig feléjük sem néztek.

Anton kioldozta Moreguard kötelékeit, és a pecket is kiszedte társa szájából. A drén
nemes ezután dúlva-fúlva járt fel-alá a zárkában, és néhányszor a falba is belerúgott.
Végül azonban lenyugodott, és csak néha szitkozódott egyet.
Urzate nem tudta, hogy a törpék mit akarnak tőlük, és miért bánnak úgy velük, mintha
ellenségek lennének. Azon kívül, hogy Moreguard kardot emelt rájuk, nem követtek el
semmit az aprónép ellen. Érthetetlen hát, miért hagyják megrohadni őket egy hideg
tömlöcben.
A föld mélyén, a sötétben lehetetlen volt számon tartani az idő múlását. Magában
számolni nem volt kedve, így csak fokozódó éhsége jelezte, hogy már legalább fél napja
tartják őket fogságban.
Váratlanul közelgő léptek zaja hallatszott, aztán nyílott a fogda ajtaja, és a belépő,
mokány törpék kiráncigálták őket a félhomályos folyosóra. Az alagút falában átlátszó
kristályok ragyogtak, s ezek fénye űzte el valamennyire a sötétséget. A törpék nem
szóltak hozzájuk, csak intettek, és rabjaikat maguk előtt terelve megindultak.
Hosszú, kanyargós tárnákban haladtak, amelyeket a törpék saját termetükhöz mérten
vájtak ki a sziklából, ezért az embereknek meg kellett hajolniuk, ha nem akarták minden
lépésnél beverni a fejüket. Különösen Urzate érezte kényelmetlenül magát, mert szinte
négykézlábra kellett ereszkednie az alagútban. Időről-időre útkereszteződésekhez értek,
és az oldaljáratokból gyermeksírás vagy asszonyi perlekedés hallatszott, jelezve, hogy a
földalatti törpe település szívében járhatnak. Urzate meg sem próbálta megjegyezni az
utat, mivel fogalma sem volt, hogy a fogdától miként jutna vissza a barlangig, ahol foglyul
ejtették őket. S ha oda is találna, nem tudna mit kezdeni a kijáratot elzáró szerkezettel,
mivel nem ismerte annak működését...
A folyosó végén váratlanul szikrázó fénykör tűnt fel, és ahogy közeledtek, az aranyszín
gyűrű egyre tágult. Urzate először arra gondolt, hogy a tárna szája a szabadba nyílik, de
aztán elvetette az ötletet. Nagyon mélyen járhatnak a föld mélyében, soktonnányi szikla
és föld választja el őket a felszíntől: lehetetlen hát, hogy ilyen hamar kijussanak.
Az alagút hosszú volt, de végül csak elérték a végét, s aztán kiléptek a vakító
ragyogásba. A fény bántotta a szemüket, de nem ezért torpantak meg. Hatalmas terembe
jutottak, amely fölött több égitest is ragyogott, és a fénysugarak félkörbe állított, törpe
harcosokról mintázott arany-szobrokat világítottak meg. A hatalmas alakok szeme helyén
izzani látszottak a borsószem méretű smaragdok, a szoborcsoport szegélyezte térség
közepén pedig egy obszidiánból faragott trónszék állt.
Urzate felpillantott, és elismerően bólintott. Lenyűgözte a törpe mérnökök zsenialitása.
Vulkánkürtőben álltak, amelynek salakos falai szemmel követhetetlen magasba íveltek.
Lehetetlen lett volna, hogy a Nap beragyogja a tróntermet, ezért tükrökkel juttatták le az
égi vándor fényét odafentről, és aztán a hatalmas ezüstfelületek lent szétszórták a
világosságot.
- A Nap Csarnoka! - mondta büszkén kísérőjük, de azért nem állta meg, hogy ne
taszítson egyet foglyain.
Ahogy közelebb értek, észrevették, hogy az obszidián trónszék mélyén hajlott hátú
törpe kucorog. Mögötte tanácsadók és harcosok gyűltek össze, akik azonban óvakodtak
attól, hogy a szobrok közé lépjenek - csak a foglyokat taszították a napfény megvilágította
kör közepébe. A király lehunyt szemmel pihent. Nagyon öreg lehetett már, erről
tanúskodott bokáig érő szakálla, és bizonyára hiú is volt, mert vörösre festette arcának
ékét. A festék azonban néhol lepattogzott, és alóla hófehér kenderszálak villantak elő.
A trónszék mellett álló egyik harcos gyengéden megrázta az uralkodót, aki erre
kinyitotta a szemét. Egy pillanatig álmosan meredt maga elé, de amint megpillantotta a
jövevényeket, rögtön kihúzta magát.
- Dham-bar király vagyok! - mondta a törpe meglepően életerős hangon. - Elnézést a
kellemetlen fogadtatásért. A harcosaim nem akartak felzavarni elfogásotok hírével, ezért
kellett ilyen hosszan raboskodnotok. De most köszöntelek benneteket a birodalmamban!
- Hódolat néked, Dham-bar király! - hajolt meg Anton.
Urzate, valamint Moreguard is követte a fiú példáját, bár a drén nemes épp hogy csak
megbiccentette a fejét.
- Az én nevem Anton de Viseu, a társaim pedig Jamir Urzate és dire Arangas di
Moreguard.
- Ritka a vendég mifelénk, főleg ilyenek, mint ti Vagytok. Egy fekete bőrű moleztrán,
egy fehér hajú drén és egy ifjú mytheron.
- Ismersz minket? - kérdezte meglepetten Urzate.
- Igen. Megjövendölték a jöttötöket. Valaki azonban még hiányzik: remélem, hamarosan
ő is megérkezik.
- Ha számítottál ránk, miért vetettek tömlöcbe a harcosaid?
- Mert egyedül én ismerem a jóslatot, s ők mindenkit elfognak, aki lábával tapodja a
törp birodalom területét.
Moreguard előrelépett, hogy megmondja, a törpöknek nincs országa, mert egész
Maldiberan a Délvidék kivételével a Nagydrén Birodalom része, ám a háta mögött
hangzavar támadt, és amikor meglátta, hogy mi a ribillió oka, benne szakadtak a szavak.
A terembe ugyanis egy másik alagúton két újabb foglyot kísértek be, és az élen haladó
férfit senki mással nem lehetett összetéveszteni. Codric volt az, a dergán. Társa egy
rövidre vágott, feketehajú nő volt, akiben a hóhér Islana de Merdunra ismert, a lányra, aki
elkábította a kivégzés előtt.
- Most fogtuk el ezt a két embert, királyom, és parancsod szerint rögtön eléd vezettük
őket! - jelentette a törpe harcosok vezére.
- Islana! - suttogta hitetlenkedve Anton. - És Codric. Mindkettőtöket halottnak hittelek...
- Mondtam, hogy kemény a fickó koponyája! - morogta Urzate, aki a dergán ellen
elkövetett merényletek ellenére megkönnyebbült, hogy életben látja egykori bilincstársát.
Codricot azonban nem töltötte el kitörő lelkesedéssel Urzate látványa, mert kiszakította
magát a törpék markából, és meglódult a hóhér felé.
- Megvagy hát, te rohadék! Remélem, nagyon vártál: most elszámolunk!
Mielőtt azonban elérhette volna a hóhért, több harcos ugrott a nyakába, és hiába
küzdött úgy, mint egy megvadult vadkan, hamarosan a földre szorították.
- Megérkezett, akit vártam. Arra viszont nem számítottam, hogy egymás torkának
ugrotok! - Nézett az elsőként érkezett rabokra a király. - Azt hittem, barátok vagytok. Mi
történt köztetek?
- Együtt szöktünk meg a csaragi márványbányából, de aztán elváltak útjaink.
Leütöttem, mert szükségem volt a lovára... - hajtotta le a fejét a hóhér.
- És a fogadóról, az oázisról, a ratternekről és a függőhídról megfeledkezel? - hallatszott
Codric elfojtott hangja a törpékből álló hegy alól.
- Ostoba játék volt. Reméltem, hogy egyik sem okoz számodra gondot...
- Nem is okozott, malacképű!
- Elég! - kiáltott a törpe uralkodó. - Ha elfelejtettétek volna, a színem előtt álltok, s
tőlem függ a további sorsotok!
Anton letérdelt, mintha valamely nagyhatalmú úr jóindulatát szándékozná elnyerni.
- Bocsáss meg, Dham-bar király, nem gonosz szándék vezetett minket Birodalmadba.
Csupán átutazóban vagyunk. Engedj hát szabadon, mert a küldetésünk fontos: a világ
sorsa a tét!
 Moreguard vette át a szót.
- Meg kell találnunk egy szurdokot, amelynek egyik végén lófej alakú szikla áll, míg a
másik oldalán patak vájt utat magának.
- Igen, ismerem azt a helyet, amit keresel, fehér hajú ember! - mondta a törpék
uralkodója, és végigsimított hosszú, vörös szakállán. - Mi úgy hívjuk, hogy a Mindent
Elnyelő Hasadék, mivel egyetlen törpe sem tért még vissza, aki beóvakodott a szurdokba.
Nektek sem ajánlom, hogy megpróbáljátok ezt az utat, mert minden bizonnyal a
vesztetekbe rohantok!
- Bízd rám, hogy eldöntsem, mit teszek, és mit nem! - húzta ki magát Moreguard.
Amikor Anton meglátta a bosszúság felparázsló szikráját Dham-bar szemében, felállt, és
megragadta társa karját. Bízott benne, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy lecsillapítsa.
- Kérlek, nagy király, ne neheztelj a társamra büszkeségéért! Türelmetlen már, s indulni
akar, mert a veszély őt nem rettenti vissza!
A drén nemes megrázta a fejét, és maga elé dörmögte, alig hallhatóan:
- Pár koszos hegyi ogár leshet ránk a túloldalon. Nem vagyunk nyúlszívű, korcs törpék,
miért ijednénk hát meg tőlük?
Dham-barnak élesebb lehetett a füle, mint azt aggastyán kinézetéből gondolni lehetett
volna, mivel vigyor ömlött szét az arcán, és intett a testőreinek:
- Húsz vesszőcsapást neki itt helyben, a tiszteletlenségért!
Moreguard az övéhez kapott, de amikor ráébredt, hogy kardja nem lóg az oldalán,
dühösen felmordult.
- Annak, aki hozzám ér, beverem a képét!
Anton is a drén nemes pártjára kelt.
- Nem túl súlyos büntetés ez, nagy király?
- Nem. Sok van a társatok rovásán. De legyen, tíz vesszőcsapásra mérséklem a
büntetést. Ez személyes ügy, ti jobb, ha kimaradtok belőle!
A törpe testőrök Moreguardra rontottak, és bár az keményen küzdött - támadói közül
hármat is a földre küldött -, végül legyűrte a túlerő. Codric és társai tanácstalanul néztek
egymásra, nem tudták, mit tegyenek. A megvesszőzés ugyan túl szigorú büntetésnek
tűnt, de nem volt halálos. Végül, mivel nem akarták magukra haragítani a törpéket,
nyugton maradtak.
A drén nemes átkozódott és harapott, ezért betömték a száját, s eztán már csak a
szeme villogott fenyegetően. A büntetést a törpék gyorsan végrehajtották rajta. A tíz
vesszőcsapás nem volt sok, de a fájdalomnál sokkal nagyobbnak bizonyult a megaláztatás.
Az utolsó suhintás után az uralkodó elbocsátóan intett.
- A jóslatban mindannyian szerepeltek, ezért szabadon távozhattok. Holnap reggel
néhány harcosom a legrövidebb úton, a föld alatt elvezet benneteket a Mindent Elnyelő
Hasadék közelébe. Addig legyetek a vendégeim: egyetek-igyatok, és pihenjétek ki
magatokat!
- Dham-bar király, a jóslatról nem mondanál többet? - kérdezte Anton.
- Egy kérdésedre válaszolok. Mit akarsz tudni?
- Azt, hogy vajon sikeres lesz-e a küldetésünk?
- Ez csak rajtatok múlik. Most menjetek!
Anton nem látszott túl boldognak a válasz hallatán, mégis meghajtotta a fejét.
- Köszönjük, nemes király!
A csapat tagjai felálltak, és elhagyták a termet. Elsőként és a korcs törpéket átkozva
Moreguard távozott - az uralkodó most úgy tett, mintha meg sem hallaná a szavait -,
aztán követték a többiek. Az egyik törpe testőr azonban az utolsónak maradó Urzatét
visszatartotta.
- Várj, uram! - állt a nagydarab moleztrán elé a mokány törpe. - Dham-bar király veled
külön is szólni kíván.
Urzate az emelvényhez sétált, és kíváncsian bámult fel az obszidián székben üldögélő
uralkodóra. Dham-bar a markában szorongatott bőrtekercset a mellette álló testőre
kezébe nyomta. A törpe lesietett a lépcsőkön, és az írást átadta a trón lábánál várakozó
hóhérnak.
Urzate kíváncsian kisimította a tekercset, de a cserzett bőrre festett szavakat nem tudta
elolvasni, mert nem ismerte a törpe írásjeleket. Az apró tintapacák leginkább légypiszokra
emlékeztettek.
A hóhér értetlenül felpillantott.
- Mire szolgál ez az írás?
- Menlevél - mondta egyszerűen Dham-bar király. - A fehérhajú drén azt hiszi, hogy az
ő népe felsőbbrendű, és mindörökké uralkodni fog a „korcsok” fölött. Meghagytam őt a
hitében, de azt tudnod kell, hogy ezer évvel ezelőtt, mi lekhtani törpék számosabban
voltunk, és sokkal harciasabbak, mint mostanság. Ha esetleg belefutnátok egy őrjáratba,
nem biztos, hogy az uralkodó elé kísérnek, mint most történt, inkább ott helyben
felkoncolnak. Manapság már megbékéltünk a drénekkel, főképp azért, mert színét sem
látjuk a fajtájuknak, de ezer éve nem tekintettük őket a barátainknak. Ha ezt a menlevelet
felmutatod, a törpék megkímélik az életeteket, és segítenek nektek, ha tudnak!
- Miért pont nekem adod ezt a tekercset? Miért fontos ennyire az életünk?
- Az első kérdésre egyszerű a válasz: mert benned bízom. Mi, törpék többet tudunk egy
emberről, mint ami kívülről szemmel látható. Te érdemes vagy a bizalmamra. És hogy a
második kérdésedre is feleljek, azt szeretném, ha népem békében élné le az életét. Még
nem tudod, de a küldetésetek a törpék számára is jelentőséggel bír. Sok múlik rajtatok,
nagyon sok.
- Ezek szerint a sorsunk előre meg van írva?
- Lehetséges. Az idő leginkább egy saját farkába harapó kígyóra emlékeztet, ezért nem
tudom megmondani, hol a kezdet és hol a vég. Ami megtörtént, megváltozhat, ami
megváltozott, az lehet, hogy eleve így történt.
- Nem értem.
- Most még, vagy már nem?
Urzate nem válaszolt, csak a száját húzta el.
- Értelmetlen kérdésekre nem lehet értelmes válaszokat adni.
- Tévedsz, s hamarosan belátod, vagy már be is láttad, jóval hamarabb, mint én -
mosolygott Dham-bar. - De másról is szót akarok ejteni veled. Szeretnélek megkérni
valamire.
- Igen?
- Láttam, hogy Codric neheztel rád. Ha átadod neki ezt a nyakláncot, talán megenyhül.
Urzate átvette a vékony ezüstláncot, amire borostyánkövet fűztek. A megkeményedett,
átlátszó gyanta egy apró, skorpiószerű rovart zárt magába.
- Mire jó ez?
- A viselőjét megóvja a Kígyómágia ellen.
A király fáradtan hátradőlt a székében, és lehunyta a szemét. A következő pillanatban
horkolni kezdett, és a hangjába beleremegett a Nap Csarnoka.
- Dham-bar király lepihent - lépett Urzatéhoz az egyik testőr. - Kövess, és a társaidhoz
vezetlek...
Mire Urzate megérkezett, társai már javában falatoztak, és tele szájjal mesélték
egymásnak a kalandjaikat. Az asztal, ahol leültették őket, alacsony volt, akárcsak a sámli,
de nem látszott, hogy ez zavarná a többieket.
Islana épp ott tartott, hogyan kerültek a törpék fogságába:
- Leszakadt alattunk a függőhíd, és nekicsapódtunk a sziklafalnak. Meglehet,
megroppant néhány bordánk, de nem engedtük el a kötélhágcsót, s aztán sikerült
felmásznunk a híd maradékán. Teljesen az erőnk végére értünk, ezért eszünkbe se jutott
ellenállni, amikor odafenn két tucat felfegyverzett törpével találtuk szembe magunkat...
Codric egy húsos cubákkal a kezében intett a hóhérnak, hogy foglaljon helyet, aztán
tovább marcangolta fogaival az ismeretlen, csirkéhez hasonlatos állat combját. Szeme
azonban állhatatosan rátapadt a moleztrán alakjára, és egy pillanatig sem eresztette.
 A moleztrán letelepedett a törpe méretű ülőalkalmatosságra, ami megreccsent a súlya
alatt, aztán közelebb húzta az egyik tálat.
- Már nem akarod kihasítani a szívem? - kérdezte Urzate a dergánt.
Az asztal körül elhalt a beszélgetés, és mindenki Codric válaszát várta. A zsoldos
lenyelte a szájában forgatott húsdarabot, s csak aztán válaszolt.
- Hazudnék, ha azt mondanám, nem neheztelek rád. Rendesen megkeserítetted az
utunkat. Ha nem pártol mellénk a szerencse, már nem lennénk itt. Ám ha jobban
belegondolok, én sem tettem volna másként. Már ha annyira hozzá lettem volna nőve
ehhez az Antonhoz, mint te. - Azzal a vele szemközt ülő, fiatal férfira bökött.
Urzate széttárta a kezét.
- Nincs mentségem. Választanom kellett közted és közötte.
- Tudom - bólintott Codric, miközben vonásai meglágyultak, s szemében megtelepedett
valamiféle talányos félmosoly. - És ha nem így teszel, talán sosem találkozom Islanával,
aki megmentette a bőrömet. Ez valahol a te érdemed. - Anton érdeklődve a lány felé
fordult, de Islana kerülte a pillantását. - Úgyhogy megértelek, de ne várdd tőlem, hogy
mindent elfeledjek! Azóta is sajog a fejem, hogy hátulról leütöttél...
A hóhér kivillantotta fogsorát, és mohón kapott egy nagyobb húsdarab után.
- Akkor hát, kezdetnek ennyi is elég... Még valami, míg el nem felejtem: ezt a láncot
Dham-bar király küldi neked.
- Nekem? - A dergán kíváncsian nyúlt az ékszer után, aztán ajkát lebiggyesztve vette
szemügyre a borostyánmedált.
Arangas di Moreguard harsányan felnevetett.
- A nagy királytól csak ilyen értéktelen ajándékra futja?
- Állítólag megvéd Salambar papjainak mágiája ellen.
Codric arca jól láthatóan felderült.
- Nos, akkor örömmel elfogadom. Még lehetséges, hogy hasznát veszem - biccentett a
moleztrán felé.
Moreguard még szólásra nyitotta az ajkát, de meggondolta magát és mégis inkább a
boroskupa után nyúlt.
Urzate sült húst és fekete kenyeret szerzett magának - utóbbiról kiderült, hogy szárított
gombafej -, aztán ő is nekilátott a vacsorának. Az ajtón törpe asszonyok sorjáztak be,
demizsont egyensúlyozva a fejükön, aztán a hasas edényekből pálinkát öntöttek a
poharakba. Amikor a hóhér belekóstolt, az ital majd' szétégette a nyelőcsövét. Amikor
kiköhögte magát, megvizsgálta a fémkupát, mivel nem hitte el, hogy azt nem marta szét a
méregerős törpepálinka.
Mivel Codric is csendben falatozott, Islana elmesélte a történet kezdetét is. Urzate
abból, amit hallott, rájött, hogy Anton és a lány együtt indultak a Kígyó-szentély
kifosztására, mivel hitték, hogy a papok Sharlav Szeméből merítik mágikus erejüket. Mivel
sorsot húztak, hogy ki menjen elsőnek, a lány az árnyékban meghúzódva odalent várt,
míg Anton egy varázsgyűrű segítségével fellebegett a márványtorony csúcsáig. Váratlanul
sípszó harsant, és mindenfelől őrök rohantak a torony felé, ezért Islana jobbnak látta
elmenekülni. Másnap tudta meg, hogy a fiút nyilvánosan fogják lefejezni, s ekkor jutott
arra az elhatározásra, hogy megkeresi a hóhért, és elkábítja, hogy az ne tudja
végrehajtani az ítéletet.
- Erről egy szót sem szóltál! - nézett Anton fürkészően Urzatéra.
A moleztrán megrántotta a vállát.
- Nem vagyok rá túl büszke. Lehet, hogy sokat ittam, másképp nem lehettem olyan
féleszű, hogy nem veszem észre, amikor a kupámba beleszórnak valamit.
- Igen, Islana könnyen el tudja vonni egy férfi figyelmét! - nevetett Anton, és
előrehajolva egy könnyű csókot nyomott a lány homlokára. Islana kedvesen mosolyogva
fogadta a közeledést, bár fél szemmel akaratlanul is a dergánra sandított, ám az minden
figyelmét a kezében szorongatott húsos csontnak szentelte. De csak a vak nem láthatta,
hogy a férfi arcán sötét árnyék hullámzott át.
 A lány a moleztrán felé fordult.
- Annyi lótuszport kevertem az italodba, hogy attól három napig öntudatlanul kellett
volna feküdnöd. De úgy látszik, alábecsültelek, mert mégis fel bírtál kelni. Bocsáss meg
érte... - mondta bűnbánóan.
- Azt hitted, ha én nem leszek jelen, elhalasztják a kivégzést?
- Igen.
Urzate megrázta a fejét.
- Szerencséd, hogy így alakult. Találtak volna mást a helyemre, mint ahogy a hibám
után meg is tették, és egy tisztafejű hóhér nem hibázza el a csapást...

Reggel három törpe kereste fel őket a szállásukon, és sorra felrázta mindannyiukat.
Nem volt sok csomagjuk - még azután sem, hogy visszakapták a fegyvereiket -, így
gyorsan összekészültek. Alig várták már, hogy kijussanak a hegy gyomrából, és friss
levegőt lélegezhessenek be, ezért nem kellett siettetni őket. Amikor elindultak, állandóan a
törpe harcosok sarkára léptek, s vezetőik kénytelenek voltak egyre gyorsabb iramot
diktálni.
Hosszan botladoztak a félhomályos vágatok útvesztőjében. Urzate már kezdte azt hinni,
hogy soha nem tud kiegyenesedni, és egész életét hajlott háttal kell majd leélnie, ám
végül fény áradt be az alagút végén.
- Ha kiértek a barlangból, arra menjetek tovább, amerre a vörös korong nyugodni tér,
és akkor meglelitek a Mindent Elnyelő Hasadékot. Mahout vezesse léptetek! - szólt a
vezetőjük, aztán a törpék búcsút intettek, és elnyelte őket a sötétség.
A moleztrán egy darabig még bámult utánuk, de mivel semmiféle nesz nem hallatszott a
mélyből - a törpék olyan hangtalanul távoztak, akárha szellemek lennének -, követte a
világos nyílás felé törtető társait.
Elsőként Codric lépett ki a napfényre.
- Yvorl egyetlen szemére, hát ezek hogy a fenébe kerültek ide? - kiáltott fel rögtön a
dergán, és megállt, mintha villám sújtotta volna.
Hamarosan a csapat többi tagja is kilépett a szabadba, és elég volt egy pillantást
vetniük az előttük nyújtózó síkságra, hogy Codrichoz hasonlóan szitokszavak szaladjanak
ki a szájukon.
A völgyben hatalmas hadsereg táborozott: a földbeszúrt póznákon zászlók lobogtak, és
a napszítta ponyvák erdeje messze, a távolba veszve hullámzott. Katonák ültek és
kockáztak, vagy járkáltak a sebtében levert sátrak között, néhol étel rotyogott a
háromlábú állványokra aggatott bográcsokban. A sereget jórészt emberek alkották, de
hogy kit szolgálnak, ahhoz nem fért kétség. A szél rángatta vásznakra a fekete
napkorongot, a Kígyópapok jelét festették.
A tábor közepén hatalmas, elefántcsont berakásos tükör magasodott, ám a belsejében,
ahol a környék képének kellett volna visszaverődnie a fénylő felületen, átlátszó,
halványkék hártya feszült, mintha a tó vízébe bámulnának. A tükrön átpillantva egy
városra nyílt kilátás, egy városra, amit mindannyian jól ismertek, mert Csaragnak hívták.
A túloldali kép kissé remegni látszott, akár a délibáb: a vastag falak hullámzottak, a
karcsú, égbe törő fehér márványtornyok pedig ledőléssel fenyegetve lengtek jobbra-balra.
Valószínű azonban, hogy csak a víztükörhöz hasonlatos felület csapta be a szemüket,
mert a sarkig tárt kapuszárnyak között hosszú oszlopokba rendeződve vonultak ki a
katonák, és arcukon a félelem legkisebb jele nélkül masíroztak bele a kék derengésbe,
hogy aztán Lekhtan közepén bukkanjanak elő a tükörből. A menetoszlopok mellett lovasok
száguldoztak fel s alá, és a számukra kijelölt táborhelyre irányították az egységeket.
Codric hitetlenkedve bámulta az irtózatos térkapu méreteit, és eljátszadozott a
gondolattal: vajon mennyi esszenciára, mennyi Kígyópapra lehetett szükség ahhoz, hogy
ezt a gigászi varázstárgyat létrehozzák. Ekkor fedezte fel az elefántcsont keret mellett
várakozó barna csuhás alakokat. Lehettek vagy százan, és az árnyékot vető kámzsa alól
eltorzult, zöld pikkelyes hüllőarcok villantak elő. A Kígyópapokat teljesen lefoglalta a
varázslat fenntartása, ezért nem figyeltek fel a hegyoldalban felbukkanó kis csapatra.
Moreguard eszmélt közülük a leghamarabb. Megrántotta a dergán karját, és ezzel
kiszakította őt a révületből.
- Húzódjunk fedezékbe!
Codric hátat fordított a látványnak, és visszahátrált a barlangnyílás rejtekébe.
Hamarosan a többiek is köré gyűltek.
- A Kígyók minden emberüket mozgósították! - jelentette ki Anton. - Láttam a síkon a
karzsibeli és a tedzserini seregek lobogóit is, minden katona, városi őr és kígyópap itt
nyüzsög Lekhtan közepén! Mit akarhatnak vajon? Hódítani?
Moreguard megrázta a fejét.
- Nem hiszem. Valószínűbb az, hogy minket követtek.
- De hát erre nem lehettek képesek! Vagy mégis?
- Nem ismerem ugyan a Kígyópapok varázslatait, de azt hiszem, hogy ha ekkora
térkaput nyitottak, akkor erre nyomós okuk lehetett. Valamelyikünkbe láthatatlan jelet
égettek, de az is lehet, hogy egyszerűen kiderítették, hol bukkantam fel először, amikor
átjutottam ebbe az időbe...
Codric a homlokát ráncolta. Azon gondolkozott, elárulja-e a társainak, hogy az ő révén
találtak rájuk a Kígyók, és ő az áruló, aki talán a vesztüket okozza. NE TEDD! NE TEDD! -
lüktetett az agyában valami ismeretlen-ismerős, erőszakos hang. Aztán mégis úgy döntött,
hogy bár egyáltalán nem bízik már Gharr'Shiirah szavában, mégsem fedi fel a küldetését
Moreguard előtt. Jobb, ha kivárja a történések végét: ha most kiterítené a lapjait,
nyomban a torkának esnének. És kinek lenne jó mindez? Senkinek. És az sem lényegtelen,
hogy az ő esetében háromezer aranydukát a tét; nem szabad elhamarkodottan
cselekednie...
Anton a drén nemes vállára tette a kezét.
- Felesleges bizalmatlanságot szítani. Nincs közöttünk áruló. Én inkább úgy hiszem,
hogy a Kígyók ismerik az ezer évvel korábbi csata helyét. Távolabb, északra fekszik
Guarniborg, és a város falai alatt rontottak egymásnak a hadak.
- Te azt mondod, dire, hogy miattunk vonult ide ez a hatalmas sereg - jegyezte meg
Codric. - De vajon mi a szándékuk? Ahhoz, hogy minket elfogjanak, felesleges tízezer
embert mozgósítani!
Moreguard kesernyésen elmosolyodott.
- Egy szóval sem mondtam, hogy bennünket akarnak elkapni...
- Hanem?
- Tegyük fel, hogy a Kígyók rájöttek, hogy én a múltból, mytheroni időszámítás szerint a
82. ciklus végéről érkeztem. Ki tudja, mi módon, de létrejött egy alagút a múlt és a jelen
között, és én átlovagoltam rajta. Ha nem is a Kígyók nyitották ezt a kaput, de tudják,
hogy létezik. Ők bizonyára úgy emlékeznek vissza arra a korra, mint a Féreg Népének
legdicsőségesebb időszakára. Akkor teremtődött meg a lehetősége egy hatalmas
birodalom létrehozásának, mely a mai Mytheron nyugati határaitól a tengerpartig húzódott
volna, s Fereken, Lekhtanon, Khameden, Miterónián kívül magában foglalja Persiont és
Khittarát is. Ám Anton emlékei szerint a guarniborgi csatában a Kígyók végzetes vereséget
szenvedtek, és nem maradtak elegen, hogy nagyravágyó terveiket valóra váltsák. Ezért
ma már csak két ország nyög az uralmuk alatt. Nos, a Féreg Népe nyilvánvalóan azt
tervezi, hogy megváltoztatja a történelmet. Ha megtalálják az Időszurdokot, a seregüket
erősítésként átdobhatják a múltba, és hátba támadhatják a Guarniborgot ostromló drén
sereget.
- Ha sikerrel járnak, nem csak Mytheron és Miterónia, hanem ezer év elteltével egész
Maldiberan a Kígyópapok igája alatt fog nyögni! Mit tehetnénk, hogy meghiúsítsuk aljas
tervüket? - kérdezte letörten Anton.
 - Semmit - válaszolta Moreguard helyett Urzate. - Mármint semmit sem kell tennünk. Ha
ülünk és várunk, akkor előbb-utóbb felhagynak az Időszurdok keresésével, és
visszavonják a csapataikat. A történelem menete így változatlan marad.
Codric ingerülten megrázta a fejét.
- Semmi kedvem ahhoz, hogy csak üljek és várjak!
- Mint ahogy nekem sem - bólintott a drén nemes. - Mióta Anton elmondta, hogy Kargil
Yhront, a királyomat tőrbe csalták Gerondaron, azóta nincs maradásom. Vissza kell
térnem, és meg kell vinnem a hírt, mert Kargil Yhron nélkül a Nagydrén Birodalom
összeomlik!
- Akkor mit akarsz tenni?
- A korcs törpék szerint ettől a kijárattól az Időszurdok kőhajításnyira van, arra, amerre
a nap lenyugszik. Ha igaz, hogy egy alagút nyílt az időben, amely révén kapcsolat jött
létre a ti korotok és az enyém között, akkor nem mindegy, hogy a szoros melyik végén
lépünk be, és milyen irányban megyünk végig az úton. Ezer évvel korábban én Kelet felől
érkeztem a lovamon, most azonban meg kell kerülnünk a hegyet, hogy ezzel ellentétes
oldalról hatolhassunk be a szurdokba.
- És ha tévedsz? - kérdezte Anton.
- Nem hiszem, hogy tévednék. Az Időszurdok egyik vége a 82. ciklusba, a másik vége a
85. ciklusba nyílik. Ha nem a megfelelő irányból indulva haladunk végig rajta, akkor nem
történik semmi. Keletről nyugatra most csupán egyszerű hasadék, Nyugatról keletre
viszont ezer évet ugorhatunk vissza az időben. Ugyanez igaz a múltban, csak éppen
fordítva.
- A legrövidebb út a síkságon át vezet - mondta Codric. - El kell osonnunk az odalenn
táborozó sereg mellett, aztán délre kanyarodva megkereshetjük a szurdokot.
- Akkor így teszünk! - szegte fel az állát Moreguard. - Nincs értelme arra várnunk, hogy
a Féreg Népe elkotródjon az utunkból. Amint besötétedik, indulunk tovább.

11.

A GUARNIBORGI CSATA

Amint a napkorong eltűnt a láthatár mögött, és alkonyi homály borult a síkra, a kis
csapat leereszkedett a lejtőn. Urzate tartott attól, hogy csapdába sétálnak, de szerencsére
Moreguardnak lett igaza. A Kígyósereg csapatai még mindig özönlöttek át a kapun, s a
kapcsolat fenntartása lefoglalta a papokat. A katonák a meneteléstől fáradtak és éhesek
voltak, ezért ha állítottak is őröket, azok nem távolodtak el messze a tábor szélétől. Talán
arra gondoltak, senki nem merne megtámadni egy ekkora sereget - s ebben kétségkívül
igazuk is volt.
A tábortüzek lobogó lángjai megvilágították a fel-alá sétáló strázsákat, így nem volt
nehéz feladat elsurranni mellettük. Ha kavics koppant valamelyikük lépése nyomán, félig
meggörnyedve, mozdulatlanul megálltak, de felesleges volt az óvatosság: a tábor zsivaja
elnyomott minden más hangot.
Közel egyórányi óvatos lopódzás után végre felegyenesedhettek, és gyorsíthattak a
lépteiken, mert maguk mögött hagyták a Kígyósereget. Rögtön Moreguard állt az élre, és a
telihold sápatag fényét kihasználva erős iramot diktált, szinte futott az ösvényen.
Egy ideig a dombhátakra felkapaszkodva, a hirtelen magasba törő hegyekkel
párhuzamosan haladtak. Bokrok között törtek utat maguknak, kidőlt fatörzseket ugrottak
át, hogy lerövidítsék az utat. Amikor újra elérték a keskeny, járhatatlan ösvényt, délre
kanyarodtak, be a hegyek közé. A drén nemes tévedhetetlen biztonsággal vezette őket,
mintha tényleg tudná, merrefelé kell menniük.
Sötét sziklafalak magasodtak föléjük, a lábuknál pedig patak csörgedezett. Néhol a vizes
köveken kellett lépkedniük, vigyázva, hogy meg ne csússzanak, mert elfogyott az út a
lábuk alól, de aztán az ösvény megint előkerült, és tovább botladozhattak előre. Az átjáró
összeszűkült, és szinte oldalazva kellett haladniuk, ha nem akarták lenyúzni kezükről-
lábukról a bőrt.
- Ott a lófej alakú szikla! - mondta váratlanul Moreguard. Szavai visszhangozva
verődtek vissza a katlan falairól.
Urzate felpillantott, és valóban látott egy magányosan álló kődarabot, amely lófejre
emlékeztetett, de mivel árnyékot vettettek rá a hegyek, éppúgy lehetett bármi más is.
Csoda, hogy a drén egyáltalán észrevette.
- Ezek szerint - suttogta Anton. - Már az Időszurdokban járunk?
- Át is mentünk rajta. Ott már a kijárat vár ránk. Gyerünk tovább!
Codric nem szólt, csak morrant egyet. Nehezére esett elhinnie, hogy ennyi lenne az
egész. Félvakon botorkál a sötétben, és váratlanul ezer évvel korábban találja magát, a
múltban... Valami egészen másra számított, de hogy mi lenne az, talán maga sem tudta
volna megfogalmazni.
- Túl könnyű ez így! - visszhangozta a dergán gondolatait Moreguard, azzal
meglassította a lépteit, és keze a kardmarkolat felé mozdult. - Valami veszély les ránk,
érzem.
A hegyoldalt fürkészve haladtak. A fegyvereiket nem vonták ki, nehogy a pengék
csillogása elárulja őket, de azért felkészültek a támadásra. Embernyi magas kőtömbök
hevertek mindenütt, az ösvényen és a patakmederben. A víz kanyarogva haladt a sziklák
tövében, új medret vájva magának. Minden pillanatban arra számítottak, hogy a
következő sziklatömb mögül ellenséges harcosok rontanak rájuk, de ahogy megkerülték,
az élettelen kődarab másik oldalán senkit nem találtak.
Urzate azon töprengett, hogyan kerültek a hatalmas tömbök az útjukba. Talán
valamikor folyó haladt erre, és az sodorta idáig a köveket? Hamar megkapta a választ a
kérdésére.
Váratlanul formátlan árnyék takarta el a holdat, és egy kőtömb repült közéjük! A
sziklakolonc süvítve érkezett, és mire felocsúdhattak volna, már be is csapódott. A talaj
megremegett a lábuk alatt. Mindannyian oldalra vetették magukat, s Urzate még Antont is
magával rántotta a földre.
- Fel, ostobák! - kiáltott rájuk Moreguard. - Ezek ogárok, ha egy helyben maradunk,
szétlapítanak a kövekkel!
Talpra kászálódtak hát, és futásnak eredtek. Nem mertek felpillantani, de Urzate a
szeme sarkából észrevette a csillagokkal telehintett égbolt előtt kirajzolódó, tagbaszakadt
alakokat, akik a hegy oldalából kiszakított sziklatömböket emeltek a fejük fölé, akárha
szobrok lennének. De nem voltak azok, mert terhüket alázúdították, és az úton haladók
csak a szerencséjüknek köszönhették, hogy a lefelé görgő kőlavina nem temette őket
maga alá.
Lidérces menekülés volt ez, rohanás a sötétben. Verseny, amelyen az életük volt a tét.
A legdühítőbbnek azt érezték, hogy nem védhették magukat, nem szállhattak szembe
ellenfeleikkel: a kard mit sem ért a feléjük zúgó lövedékek ellen, s a futáson kívül mást
nem tehettek. Csak a gyorsaságukban és abban bízhattak, hogy a Sors Könyvében nem ez
a végzet van megírva számukra. Mivel nem maradtak egy helyben, az ogárok nehezebben
találhatták el őket, ráadásul az úton heverő sziklák fedezéket is nyújtottak. Számtalanszor
előfordult, hogy az őket széttrancsírozással fenyegető kőkolonc egy másik tömbnek
ütközött, és lepattant róla. Ilyenkor gyorsan el kellett inalni a közelből, mert a kimozdított
szikla görögve mozdult arrébb, és elsodort mindent, ami az útjába került.
Óráknak tetszett, mire elérték a szurdok végét. Itt már kevesebb kőtömb hevert: nyílt
térségre jutottak, ám az ogárok lövedékei sem mind repültek el idáig. Mégsem mertek
megállni, rohantak tovább. Lihegve küzdöttek magukat előre a göröngyös ösvényen.
Szemük jobbra-balra illanva valamiféle menedék után kutatott, így szinte egyszerre vették
észre az út szélén az alacsony termetű törpét, aki előlépett az árnyékból.
A törpe intett feléjük, és a következő pillanatban alakja beleolvadt a hegyoldalba.
Gondolkodás nélkül követték. Ahogy közelebb értek, meglátták a barlang bejáratát is, ahol
a fickó eltűnt, és egy kissé lelassítva berohantak a sötét nyílás torkán.
Odabenn a törpe várta őket, akire elég volt egy pillantást vetniük, hogy lássák, nagyon
fiatal még, szinte suhanc. Arcát ugyanis nem keretezte dús szőrzetű szakáll, csupán némi
borosta, és a szeme körül sem mélyültek még el a ráncok.
Egy ideig mindannyian csak álltak, levegő után kapkodva, de miután kilihegték
magukat, Urzate előrelépett, és kinyújtotta a kezét.
- Bárki légy is, köszönjük. Az életünket mentetted meg.
A törpe suhanc felvihogott.
- Korán örülni fekete ember! - kiáltotta alig érthető közös nyelven, és továbbra is
vigyorogva a hátuk mögé mutatott. - Fordulni meg, és lássátok!
Codric sarokba szorított farkasként perdült meg a sarkán, s közben a kardja is a kezébe
röppent. A szakállatlan kis fickó nem hazudott: a barlang bejáratán törpe harcosok
masíroztak be, páncélban, fegyvereiket a kezükben szorongatva.
Csapda!
- Gyertek hát! - vicsorgott ellenfeleire Codric. - Csak arra vigyázzatok, el ne veszítsétek
a fejeteket!
- Tudtam, hogy a korcsokban nem lehet megbízni! - morogta Moreguard, és ő is kivonta
a kardját.
Urzate felemelte mindkét kezét, s az egyikben egy bőrdarabot lobogtatott.
- Várjatok! Dham-bar király menlevelet adott nekünk! Itt van, olvassátok el! Ne
tegyetek semmit, amit később megbánnátok!
- Dham-bar király? - kérdezte a törpe suhanc. - Hát az meg lenni ki?
- A törpe uralkodó! Nem ismeritek?
A barlang bejáratát elálló harcosok vezetője megrázta a fejét.
- Sose hallottuk hírét. A mi királyunkat Vogh-ronnak hívják.
- Akkor is olvassátok el! - kiáltotta szinte hisztérikus hangon Urzate, és gyorsan
kibontotta a tekercset. - Láthatjátok, törpe nyelven írták!
- Vedd el tőle! - intett a fejével a törpe parancsnok a suhanc felé.
A szakállatlan törpe óvatosan közelebb lépett, kitépte a hóhér kezéből a cserzett
bőrdarabot, és gyorsan hátrahúzódott.
A suhanc néhány pillanatig tanulmányozta a tekercset, aztán diadalittasan azt rikoltotta:
- Írás mondani, hogy azonnal felkoncolni ezeket az embereket!
Urzate ereiben megfagyott a vér. Elvesztek. Dham-bar király a vesztüket akarta, de
nem szándékozott bepiszkítani a kezét? Mi értelme ennek? Talán sosem tudja meg, mi jár
egy törpe agyában...
- Hagyd abba a bohóckodást, Úl-dag! - szólt rá a fiúra a törpe parancsnok. - Nem is
tudsz olvasni! Hozd ide azonnal azt a tekercset!
A suhanc elszontyolodott arccal megkerülte az embereket, és a menlevelet a harcosok
vezetőjének kezébe nyomta.
- Mindjárt meglátni, hogy mondani igazat! Én ismerni betűket, embereknek meg kell
halni!
- Jól van, lássuk...
Codric nem igazán tudott a törpék arcából olvasni, mert vonásaikat szakáll rejtette, de a
mozdulatok mindent elárultak. A parancsnok kétszer futotta át a sorokat, mintha nem
hinne a szemének, és közben gondterhelten a homlokát vakarta. Végül hagyta
összetekeredni a bőrdarabot, és hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Azonnal a király elé kell kísérnünk ezeket az embereket.
- Mi állni az írásban? Ugye, igazam lenni?
 - Nem. Tegyétek el a fegyvereiteket! - mondta a törpe embereinek, aztán visszafordult
az utazók felé. - A nevem Omroan-gar, és nincs mitől tartanotok. Bár nehezemre esik
elhinni, de a menlevél valódi. Igaz hát, hogy a jövőből jöttetek?
- Igen. A Mindent Elnyelő Hasadékon keresztül.
- Hihetetlen... Vogh-ron király sosem bocsátaná meg, ha nem találkozhatna
személyesen veletek: csupán ezért kérem, hogy kövessetek. Biztosíthatlak benneteket,
hogy nem esik bántódásotok.
Codric vonakodva ugyan, de visszacsúsztatta a kardját a hüvelyébe, és Moreguard
követte a példáját.
A következő pillanatban megmozdult a barlang túlsó végén egy hatalmas sziklatömb, és
feltárult mögötte a hegy mélyébe vezető nyílás. Úl-dag, a törpe suhanc indult, hogy
mindenkit megelőzve a menet élére álljon, ám amikor elhaladt Moreguard mellett, a drén
nemes teljes erőből seggbe rúgta.
- Majdnem felkoncoltak miattad, ostoba korcs!
A suhanc elvágódott, de szinte rögtön felpattant, és neki akart ugrani Moreguardnak. A
törpe parancsnok azonban elkapta az inget a nyakánál, és visszatartotta a fiút.
- Engedj, hadd verjem laposra! - kapálózott a harcos szorításában Úl-dag.
- Higgadj le! - szólt rá keményen Omroan-gar. - Ezek az emberek a király vendégei. Aki
ártani mer nekik, annak el kell számolnia tettével Mahout előtt!
A suhanc szinte varázsütésre megnyugodott, és amikor végre a törpék vezetője
elengedte, megigazította a ruháját. Vetett még egy gyűlölettel teli pillantást Moreguardra,
de aztán szó nélkül megindult előre.
Omroan-gar az utazók felé fordult.
- Megértem az indulatotokat, de kérlek, bocsássatok meg Úl-dagnak! Fiatal még, és
meggondolatlan. Az érdeketekben remélem, hogy több összetűzésre nem kerül sor
közöttünk...
Hamarosan ugyanabban a vulkánkürtőben, a trónteremben álltak, mint alig két napja,
az elindulásuk előtt. A visszhangzó csarnok most azonban félhomályba burkolózott, nyoma
sem volt a hatalmas tükröknek, amelyek a nap fényét a mélybe juttatták volna - csupán a
folyosók oldalában látott drágakövek csillogása űzte el a sötétséget -, és aranyszobrok
sem álltak félkörben a királyi szék körül-Egyedül az obszidián trón volt a helyén, és az
uralkodó, aki ugyanúgy hátradőlve fogadta őket. A törpének azonban vörös helyett fekete
volt a szakálla, mely csak a mellkasáig ért, és a termete is erőtől duzzadt, nem fonnyadt
úgy össze, mint Dham-bar királyé.
- Üdvözöllek Omroan-gar! - szólt az uralkodó, és intett a törpe harcosnak, hogy lépjen
közelebb. - Kik ezek az emberek mögötted?
- Vogh-ron király, a Mindent Elnyelő Hasadékból kerültek elő ezek a jövevények.
Majdnem végeztünk velük, mint minden betolakodóval, ám egyikük, a fekete bőrű férfi,
egy menlevelet mutatott fel.
- Menlevelet? - kérdezte kíváncsian az uralkodó. - Ki írta?
- Dham-bar király. Úgy tűnik, ő lesz az utódod, felség, ezer év múltán.
- Hadd lássam!
Vogh-ron hosszan tanulmányozta a tekercset, háromszor is átfutva a tartalmát, aztán ő
is hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Az írás valódi.
- Mi áll benne? - kérdezte Anton kíváncsian.
- Ami rátok tartozik, annyi, hogy segítselek benneteket, és jutassalak el Guarniborgig.
- Akkor induljunk azonnal! - morrant fel a drén nemes. - Minden késlekedés végzetes
lehet!
Vogh-ron király bólintott.
- Lehet, de most éjszaka van. Pihenjetek le és Omroan-gar hajnalban elkísér benneteket
a guarniborgi kijáratig!
 Urzate döbbenten megtorpant. Társai arcára nézett, de olybá tűnt, mintha tükörbe
bámult volna. Egyikük sem tudta kivonni magát a látvány hatása alól.
Ugyanazon a sziklaplatón álltak, mint előző nap, amikor Dham-bar király elbocsátotta
őket. Akkor a hegyek lábánál a Kígyók serege hullámzott, most viszont a síkság üres volt,
távolabb azonban a drének sátorpóznáin lógó zászlók vásznát rángatta a szél. A
szemhatáron fehér márványtornyok emelkedtek - négy sápadt ujjként nyúlva a napkorong
felé -, azt jelezve, hogy Guarniborg ostromlott városa sem lehet messze.
- Megérkeztünk! - kiáltotta a szélbe Moreguard, és szökellve iramodott lefelé az
omladékos lejtőn.
Islana felnyögött, és összegörnyedt.
- Valami baj van, kedvesem? - kérdezte tőle Anton, és közelebb lépett.
A fiú nem láthatta, hogy Codric arca megrándul. A dergán már indult volna, hogy
átkarolja a lányt, Anton azonban megelőzte. Codric tudta, hogy Islana valójában nem őt
szereti, de önérzete nehezen viselte a mellőzöttséget, és nem akarta elfelejteni, hogy mi
történt kettőjük között.
- Köszönöm... De jól vagyok - hebegte a lány, és megpróbált mosolyt erőltetni az
arcára. - Elcsaphattam a gyomrom a törpe ételekkel. Ennyi az egész.
- Támaszkodj rám! Óvatosan induljunk lefelé.
Codricnak ekkor lett elege az egészből. Otthagyta őket, és nekiiramodott, hogy utolérje
Moreguardot.
Urzate maradt, és segített Antonnak. Islana bal karját a fiú, jobb karját a moleztrán
vette a nyakába, és így könnyedén ereszkedtek le a hegyoldalon. A Guarniborgba vezető
úton aztán a lány erőre kapott, és lassan sétálva ugyan, de sikerült velük lépést tartania.
Mire megérkeztek a drén táborba, az őrök már eléjük jöttek, és azonnal a hadvezéri
sátorba kísérték őket. Ott már összegyűltek a hadvezérek és kermonpapok, így az újonnan
érkezettek alig fértek el az ismeretlen írásjelekkel hímzett ponyva alatt. Codric elismerően
méregette a drén harcosok ezüst indákkal borított finom vértezetet és a díszes tokokban
pihenő fegyvereket. Urzate azonban a férfiak arcát tanulmányozta inkább, melyről
mérhetetlen büszkeség és gőg sugárzott. Úgy néztek le az eléjük vezetett emberekre,
mintha félistenek lennének. A moleztrán most már értette, milyen érzéseket kellett
leküzdenie Moreguardnak, míg elfogadta őket társainak.
- Ők a fiaim - mutatott rá büszkén Arangas nagyúr három dölyfös tekintetű férfira. - A
legidősebb Smer, a bajuszos Zuda, a legkisebb Rolof. Mellettük pedig a sereg
birkózóbajnoka, a legjobb barátjuk, Gilber. Fiaim ismerjétek meg azokat, akik segítettek
utamon: Codric, a dergán, Jamir Urzate, ki egykor...
Az egyik kermonpap ajkát lebiggyesztve intett neki, hogy megálljon.
- A bemutatás ráér később! A legfontosabb teendőnk most, hogy elérjük királyunkat,
Kargil Yhront, és tájékoztassuk az őt fenyegető veszélyről. Aztán pedig fel kell
sorakoztatnunk a sereget, hogy felkészüljünk a Féreg Népének támadására.
- Gondolod, Indarsen, hogy jönni fognak, át az időn, hogy hátba támadjanak?
- Nem gondolom, tudom. Máris érzem a mágiájuk erejét. Egyre erősebb, mintha... -
kermonpap hirtelen felvetette a fejét, akár a vadászeb, amelynek orrát megcsapja prédája
szaga. - A fókusz itt van a sátorban!
- Hogyan? - kérdezte Moreguard döbbenten.
- Ostoba dhoinok! - kiáltotta hisztérikus hangon Indarsen. - Idehoztad a Kígyópapok
fókuszát a táborunkba!
- Hol van? Kinél?
Codric leküzdötte az agyában dörömbölő késztetést - NE TEDD! NE TEDD! -, és
felmutatta a csuklóját a karpereccel, amit még a Délceg Kakasban Salambar papja
ajándékozott neki. Ő pedig gyanútlanul felhúzta azt... Úgy érezte, a halántéka majd'
szétrobban. Iszonyatos erővel parancsolt rá az idegen hang, és igyekezett a befolyása alá
vonni, de óriási akaraterővel szembeszegült vele és legyűrte.
 - Ez lenne az? - nyögte, viaskodva a szavakkal. Meg kellett kapaszkodnia a moleztrán
vállában, nehogy elessen a hirtelen rátörő szédüléstől.
A kermonpap gyanakodva közelebb lépett, és tévedhetetlen biztossággal megragadta az
arany ékszert, amely mindenki más számára láthatatlan volt. Indarsen elvakkantott
néhány varázsszót, majd könnyedén lehúzta a karpántot Codric csuklójáról, s aztán egy
pillanatnyi vizsgálat után bosszúsan a sátor végébe hajította azt.
- Ócska vacak! Mágikus tárgy ugyan, de nem elég erős a mágiája ahhoz, hogy korokon
átívelő kaput nyithassanak a segítségével.
Islana váratlanul felkiáltott, és összegörnyedt a fájdalomtól.
Indarsen szeme összeszűkült, és úgy lépett a lánytól hátrébb, mintha az ragályos
betegségben szenvedne.
- Ő az! - harsogta a kermonpap. - Öljétek meg azonnal!
- Nem lehet! Biztosan tévedsz! - mondta Anton, és a drének, valamint a szenvedő lány
közé lépett.
A hadvezéri sátorban tartózkodó harcosok kardjai sikoltva szaladtak ki a hüvelyekből.
- A szentélynél a Kígyók elfogtak... - nyögte Islana. - Nem sikerült megszöknöm előlük.
Megkínoztak, de aztán elengedtek...
Codric homloka elborult: hirtelen megértette, hogy Salambar papjai semmit sem bíztak
a véletlenre. Nekiadták ugyan a karperecet, de nem bíztak benne, ezért tudtán kívül
Islanát is felhasználták...
Indarsen dühöngött.
- Ostoba ribanc! Azért engedtek el, mert a testedbe rejtették a mágikus fókuszt,
melynek segítségével kaput nyithatnak bárhová, még a múltba is! - A kermonpap szinte
tébolyodottan üvöltötte a szavakat. - A kapcsolat mindjárt létrejön! Végezzetek vele!
Urzate egy pillanatig nem tudta, mit csináljon. Amikor azonban a drének megindultak
előre, és Anton szembeszállt velük, ő is felemelte a törpéktől kapott pallosát, hogy a fiú
oldalán bekapcsolódjon a küzdelembe.
Harcra azonban nem került sor.
Islana felsikoltott, és a következő pillanatban a teste apró cafatokra robbant szét!
Vérzuhatag fröccsent a sátorponyvára - a moleztrán soha nem hitte volna, hogy ennyi
vér folyik az ember ereiben -, bőrfoszlányok és húscafatok repültek mindenfelé, és egy
nyálkás szemgolyó Urzate homlokán koppant. Antont elsodorta a varázslat szele, mint
ahogy minden közelben álló hátratántorodott, mert a helyen, ahol korábban a lány állt,
egy lila gömb jelent meg, melynek felszínét villámok nyaldosták.
A vakítóan fénylő kapu egyre tágult, és néhány szívdobbanással később már az is
látszott, hogy mi van a túloldalán. Amikor Urzate átnézett a hártyaként feszülő felszínen,
Kígyópapok bámultak vissza rá - villás nyelvük izgatottan járt ki-be torz pofájukban -,
mögöttük pedig hatalmas sereg várakozott, tömött sorokban.
Ami ezután következett, az meghaladta az emberi elme felfogóképességét.
Sistergő varázslatok szelték át a levegőt, mágikus teremtmények jelentek meg a
semmiből, hogy karmaikat villogtatva előrerontsanak, aztán gőzfelhővé porladjanak szét.
Föld- és vízelementálok feszültek egymásnak kérlelhetetlen dühvel. Az egyik pillanatban
hóvihar kavargott a sátorban, aztán tűzvirág nyílt a magasban, és lángra kapott a fejük
fölött feszülő ponyva.
A kapun elsőként átlépő Kígyópap jégszoborrá dermedt, és amikor eldőlt, apró
darabokra hullott szét. A következő Féreg azonban, bár fagymarta bal oldala megbénult,
átjutott, és sorra követték őt a társai. A kermonpapok egyikének váratlanul véres csík
jelent meg a torkán, majd a koponyája elrepült, mintha egy láthatatlan szörnyeteg tépte
volna le a fejét. Indarsen ezernyi jégcsapot lőtt ki társa gyilkosára, és az elégedetten
vigyorgó Kígyó testéből vérszökőkutak fakadtak. Ott, ahol az ujjnyi hosszú jégszilánkok
átütötték Salambar papjának húsát, át lehetett látni rajta, akár a szitán. A Kígyó egy
pillanatig még állva maradt, aztán megingott, és elhanyatlott, de máris új ellenfél lépett a
helyére.
 A küzdelem egyre hevesebben tombolt. Mint egy fantasztikus orchidea, tűzvirág nyílott
a levegőben, amelyet jeges szél hervasztott el. A szél üvöltött, és a hang egyre erősödött,
olyan szintet érve el, hogy majd' beszakadt az emberek dobhártyája. Sziklák hullottak az
égből, de mielőtt földet értek volna, elolvadtak és hamuvá porzottak szét: a fehér-vörös
szikrák úgy pattogtak, mintha egy kovácsműhelyből szöktek volna meg. Mindenfelé a
káosz lett úrrá, hurrikánok és tűzfalak rontottak egymásnak.
Mivel a mágiahasználók nem fordítottak figyelmet a körülöttük állókra, Urzate jobbnak
látta, ha eltágul a közelükből. Megragadta hát az ájultan fekvő Anton karját, és a fiút
maga után húzva kihátrált a hadvezéri sátor maradványai közül.
Kiérve látta, hogy az egész tábor felbolydult. A drén harcosok fegyvereik után kaptak,
és rohanvást megindultak, hogy szembeszálljanak a jövőből előözönlő ellenséggel. Talán
sikerrel járhattak volna, ekkor azonban kürtök rivalgása hallatszott a távolból, és
kitárultak Guarniborg városának hatalmas kapui. A falak mögül pedig előözönlöttek az
ostromlott város védői, hogy oldalba kapják ellenségeiket.
A drén parancsnokok ordibálva rohangáltak a sorok között, és próbálták rendbe szedni
megzavarodott embereiket. Egyszerre kellett felvenniük a harcot a tábor közepén tomboló
iszonyattal, és a Guarniborgból kitörőkkel.
- Mi történt? - kérdezte erőtlen hangon Anton, és Urzate nem foglalkozott tovább azzal,
hogy felmérje a csata állását.
- Islana meghalt. A Kígyópapok valamiféle fókuszt rejtettek el a testében, amiről ő
maga sem tudott. Ennek révén tudtak követni bennünket, és megnyithatták a Kaput a
seregeik előtt.
- Ó Islana! - nyögte a fiú. - Mindent feláldoztál az ügyért, és aztán te okoztad a
vesztünket. Mindenki meghalt, aki mellém állt, nincs értelme már az életemnek...
- Ezt meg hogy érted?
- Nem fogtad fel? Minden elveszett! Salambar papjai átözönlenek ide a múltba, és
megváltoztatják Maldiberan történelmét...
- Nem úgy ismerlek, mint aki könnyedén feladja. Hova lett a hited? Nem te mondtad,
hogy amíg élsz és lélegzel, küzdeni fogsz a Kígyók ellen?! És ezek kinek a szavai: ha nem
adod fel a harcot, soha nem győzhetnek le?!
Anton arcán lázrózsák gyúltak a moleztrán szavai hallatán. Visszatért a tagjaiba az erő,
mert újra hinni kezdett önmagában. Felállt, és a kardját is kivonta.
- Igazad van, barátom. Menjünk, és fürösszük meg a pengénket a Kígyók vérében, ha
ugyan nem más folyik az ereikben...
Urzate felemelte a pallosát, és követte a fiút, aki egyenesen a csata sűrűjébe tartott. A
hóhér a szeme sarkából megpillantotta Codricot, amint két karddal a kezében
megszállottként forgolódik, pörög-szökken az ellenfelek gyűrűjében. A legtöbben, akik
kardtávolságnyira megközelítették, azonnal felnyitott mellkassal vagy széthasított testtel
zuhantak a földre. A dergán némán vicsorgott, miközben szemében egy vulkán perzselő
tüze lángolt. Amerre megvetette a lábát, csak holtak vagy nyöszörgő sebesültek maradtak
körülötte, ugyanakkor ő maga is talpig vérben ázott: azt lehetetlen volt megállapítani,
hogy vajon a saját vagy ellenfelei vére szárad-e a ruházatán.
Többet Urzate nem látott, mert saját magát kellett védenie. Penge villant a nyaka felé,
és hátra kellett lépnie, nehogy elválassza a fejét a testétől. A kardhegy a hóhér torka előtt
suhant el, talán meg is karcolta ádámcsutkája felett a bőrt. A csaragi katona
kétségbeesetten próbálta visszafogni a pengéjét, hogy aztán egy csuklómozdulattal
megfordítva, visszakézből megismételhesse a csapását, de Urzate nem hagyott erre időt.
A hatalmas pallos lezúdult, és tojáshéjként roppantotta be a katona koponyáját.
A moleztrán lerázta a pengéről a rátapadt agyvelődarabokat, és új ellenfél után nézett.
Anton pár lépéssel előtte járt, és nem figyelt a hátára, pedig egyik sebesült ellenfele felkelt
a földről, és arra készült, hogy hátba döfje a fiút.
Urzate üvöltve lendült előre, és a váratlan kiáltás egy pillanatra megzavarta a csaragi
katonát. A fickó hátrakapta a fejét, aztán úgy döntött, hogy mégis inkább az előtte állóval
végez. Előreszúrt, de kardja nem érte el kiszemelt áldozatát, mert rettenetes erejű csapás
találta el hátulról, és a kiontott vértől iszamós földre taszította.
A moleztrán tovább törtetett előre, és közben pallosával jobbra-balra sújtott. Az
Antonnal harcoló katonákat meglepetésként érte a felbukkanása, így mire visszahúzhatták
volna a karjukat, már nem volt mit visszahúzniuk. A leszelt végtagok még vonaglottak,
amikor a földre hullottak, a vérveszteségtől sápadt harcosok pedig tántorogva menekültek
a hóhér útjából.
- Ez az! - kiáltotta Anton megrészegülve. - Aprítsuk fel őket!
A fiú a hadvezéri sátor felé törtetett, ahol Moreguard vezetésével drén csapatok
ostromolták a Kígyópapok körül tömörülő testőröket. Urzate látta, hogy ezek azok a
gárdisták, akik a márványbányában leverték a felkelést. Illetve, ha nem is ugyanazok, de
nekik is fekete gyémántot ültettek a homlokuk közepébe, és ugyanolyan élettelen arccal,
de olajozott mozdulatokkal küzdöttek, mint kőfejtőbeli társaik.
A drének bennük emberükre akadtak. Hiába törtek előre az Acélgárda tetőtől-talpig
fénylő vértezetbe bújt elitharcosai, a testőrök állták a vasemberek rohamát, és rövid
kardjaikkal megtalálták a páncélruha réseit. A drének egyre nagyobb dühvel rohamoztak,
ám hullámuk megtört a Lélektelenek pajzsfalán. A pajzsok mögül pedig elővillantak a
gladiusok, és vért fakasztottak, ha sikerült behatolniuk az illesztések között.
Moreguard maga vért nélkül küzdött, de mellette álltak fiai is, így a kermon mágiájának
köszönhetően nem fogta őket a fegyver. A drén nemes üvöltve vetette rá magát a
pengékre - úgy látszik, fájdalmat azért érzett, ha sebet nem is kapott -, és mielőtt a
gladiusokat kihúzhatták volna a testéből, ő is lecsapott. Ezzel a taktikával végül sikerült
megbontani a gárdisták pajzsfalát. Moreguard és fiai benyomultak a hirtelen támadt résbe,
és az Acélgárda ékként követte őket.
A Kígyópap látta, hogy veszélyben forog az élete, ezért meteoresőt zúdított ellenfeleire.
Az égből hulló sistergő lövedékek átégették a páncélt, és izzó fájdalmat okozva rágták be
magukat a bőr alá. Az „áldásból” a hüllőfajzat körül állók közül mindenkinek jutott, ebből
kifolyólag a Lélektelenek ugyanúgy üvöltve próbálták letépni magukról a ruhát, mint az
Acélgárda közelben lévő emberei. A kermon-mágia által védett drén fivéreknek azonban
nem ártott a varázslat - illetve az arcuk eltorzult ugyan a fájdalomtól, de a testükön nem
látszott sebesülés.
Arangas di Moreguard lecsapott, ám pengéje csendülve pattant le Salambar papjának
arcáról. A Kígyót is mágia védte, amely kőnél keményebbé tette a bőrét.
Anton és nyomában Urzate ekkor kapcsolódtak be a küzdelembe. A fiú combon szúrt
egy testőrt, aztán továbblépett, mert tudta, hogy a hóhér pallosa befejezi majd a véres
munkát.
A Kígyó körül már féltucatnyi drén harcos csoportosult, de hiába zuhogtak a csapások,
nem tudták megsebezni a jövőből érkezett ellenfelüket. Salambar papja a kezével
hadonászott, és bár nem ért el senkit, akire karmos mancsával rámutatott, annak véres
csík szántotta keresztbe a mellkasát. Amikor közelebb lépett, Urzate is megérezte a Kígyó
hatalmát. Nem látott semmit, csak érezte, hogy éles karom tép a húsába, és a kiömlő vér
átáztatta a bőrvértjét. Dühösen lesújtott a pallosával, de az ő csapása ugyanolyan
hatástalannak bizonyult, mint a többieké. Salambar papja ennek ellenére a hóhért ítélhette
legveszélyesebb ellenfelének, mert bár elfordult, most visszakapta a fejét, és karmos
kezével feléje intett.
A láthatatlan szörnyeteg ezúttal kitépte volna Urzate beleit, ha Anton nem ugrik eléje. A
fiú gyomra szinte berobbant, és a lengőbordák széttárt ujjakként meredtek ki a
széthasogatott bőr alól.
A moleztrán megtartotta a karjaiba hanyatló fiút.
- Miért tetted? - kérdezte tőle könnyeivel küszködve.
- Többé nem kell vigyáznod rám... Ölj meg minden Kígyót... - suttogta Anton, és ezek
voltak az utolsó szavai.
 Urzate a földre eresztette az élettelen testet, és teljes erőből hátralendítette a pallosát.
Úgy csapott le, mintha még mindig ő lenne a csaragi hóhér. A széles penge a lengőt
hasítva egyenesen a Kígyópap nyakába vágódott! A kard éle megcsikordult, aztán a pallos
átvágta a vastag bőrt és a nyakcsigolyát.
A hüllőfej pörögve szállt el a levegőben, s ott, ahol a koponya elvált a testtől, zöld színű,
mocskos lé buzogott fel.
- Genny folyik hát az ereikben, és nem embervér... - motyogta maga elé Urzate, és
fáradtan leengedte a pallosát.
Kéz nehezedett a vállára.
- Szedd össze magad! - hallotta a hóhér Moreguard hangját. - Számtalan ellenséget kell
még levágnunk!
- Hagyd az emberkorcsot! - szólt rá Arangasra legidősebb fia. - Magunk is végeztünk
volna a Féreggel!
Moreguard embereivel együtt elrohant valamerre, míg Urzate ott maradt azon a helyen,
ahol Anton elesett.
A hóhér nem tudta, mennyi idő telt el. Bár harc tombolt körülötte, emberek haltak meg,
vagy kaptak szörnyű sebet, nem vette észre, mert megszűnt számára a külvilág. Ott állt a
tomboló őrület közepén, a pallosára támaszkodva, és a békés arccal heverő fiút nézte.
Anton hitt egy szebb világban, amelyet elhozhat az emberek számára, s nem félt az életét
áldozni érte. Miért halott ő, és miért élnek mások, akik nem érdemlik meg az istenek
kegyelmét? Urzate nem tudott válaszolni a kérdésre. S azt sem tudta, mihez kezdjen,
hogyan legyen úrrá lelke ürességén. A fiú halálával elvesztette élete értelmét, s nem
tudott tovább lépni. Eddig minden egyszerűnek tűnt: amikor hóhérként élt, nem
foglalkozott a holnappal, amikor csatlakozott Antonhoz, nem érdekelte többé a múlt. Most
mindkettő elveszett számára, a jelenben pedig nem talált semmit, amiért érdemes lenne
élnie.
- Mi a gond, majompofa? A kis barátod végül feldobta a talpát?
A kérdés hidegzuhanyként érte Urzatét. A hang visszarántotta a valóságba: újra hallotta
a haldoklók halálsikolyait és a rikoltó kürtöket.
Felnézett.
Colonnais, a csaragi őrség kapitánya állt előtte.
- Hagyj most! - mondta neki fáradtan.
Colonnais megrázta a fejét.
- Nem tehetem. Régóta várom, hogy a véredet ontsam, majompofa!
- A börtönben nem volt elég?
- Az csak a kezdet. Azt hittem, a bányában szenvedni fogsz, de te megszöktél. Most
meg kell öljelek. Emeld fel a kardod, hadd legyen egy kis örömöm a halálodban!
A hóhér Anton utolsó kívánságát hallotta visszhangozni a fejében: Ölj meg minden
Kígyót! Van hát valami, amit még megtehet érte. Ez is van olyan életcél, mint a többi. S
talán az sem baj, ha egy kígyólelkű emberrel kezdi a bosszúállást...
Urzate megragadta a pallosát, és megindult az őrparancsnok felé. Amikor összecsaptak,
a hóhér pengéje szinte lángoszloppá vált, amely harsogva, tüzet köpve mindent felfal, ami
az útjába kerül. Colonnais meghátrált ellenfele izzó dühe elől, és lépésről-lépésre engedte
át a területet. Csuklója azonban sebesen járt, és minden vágást sikerült hárítania.
Aztán, miután az őrparancsnok tíz lépést hátrált, megvetette a lábát, és állásából nem
lehetett kimozdítani. A hárításai keményebbek lettek, a riposztjai pedig gyorsabbak, s a
váratlan támadások kizökkentették Urzatét a ritmusából.
A pengék egymáson csattantak, miközben a küzdők izzadtsága csendes esőként áztatta
a földet, aztán Colonnais megkezdte az előrenyomulást, és lassan meghátrálásra késztette
ellenfelét. Lépés, lépés után az őrparancsnok visszanyerte az eredeti pozícióját, amit
korábban feladott.
- Csak ennyire vagy képes, majompofa? - kérdezte ekkor Colonnais vigyorogva.
 A moleztrán hideg dühvel újra támadott. A pallos minden bizonnyal lefejezte volna
ellenfelét, de fém csattant fémen, ahogy az őrparancsnok ismét felfogta a csapást. Egy
pillanatra szétváltak, aztán ismét egymásnak rontottak. Vágás-vágást követett, de
egyiküknek sem sikerült bevinnie végzetes találatot. Kettejük közül Urzate volt az erősebb,
Colonnais viszont a tapasztaltabb és harcedzettebb.
Csak egymásra figyeltek, így azt sem vették észre, hogy a drén sorok a két oldalról
rájuk nehezedő nyomás alatt összeroppantak, és az északi harcosok lassan hátrálni
kezdtek. A hóhér és az őrparancsnok hamarosan ismét a csata sűrűjében találta magát,
ahogy drének és guarniborgi katonák örvénylettek körülöttük. Senki nem avatkozott a
küzdelmükbe, nem akarták megfosztani méltóságától a gigászok párviadalát.
Urzate kezdett fáradni. A csata kezdetétől harcolt, ráadásul az Antont elpusztító
Kígyópap kivégzése elszívta az erejét. A mellkasán ejtett seb erősen vérzett, és minden
bíborvörös cséppel ő is egyre gyengült. Colonnais már azt is megengedhette magának,
hogy játsszon az áldozatával, mint macska az egérrel. Minden csapásával kisebb sebet
ejtett, egy sekély vágást a hóhér vállán, derekán vagy combján, s minden sikeres találat
után Urzate arcába vigyorgott.
- Megdöglesz, majompofa! - köpte a szavakat az őrparancsnok. - Érzed már, ahogy
elhagy az erőd? Lassanként cafatokra szabdallak, s a végén levágom a fejed is. Jó lesz az
ebédlő falára trófeának!
A drének megfogyatkoztak körülöttük, de néhányan megvetették a lábukat: úgy
döntöttek, inkább meghalnak, de nem hátrálnak tovább.
Colonnais alattomos csapása féltérdre kényszerítette Urzatét, ráadásul a hóhér a
pallosát is elejtette.
- Isten veled, rohadék!
Az őrparancsnok kardja a magasba emelkedett. Mielőtt azonban lesújthatott volna, egy
tűzlabda robbant a közelben, és élő fáklyává változtatta.
A forró széllökés mindkettejüket elsodorta...

12.

Szellemek a ködben

Urzate arra ébredt, hogy fázik. A tüdejébe áramló levegő késpengeként vágott, a foga
vacogott, a tagjai reszkettek, a szívén fagyos dermedtség ült. Iszonyatos hideg volt,
mintha jégverembe lökték volna.
Ez lenne a túlvilág? - kérdezte magától, aztán rögtön nemmel felelt saját kérdésére.
Mozdulni ugyan nem tudott, és egy formátlan tárgy eltakarta a kilátást, a ránehezedő
valami rései között mégis ismerős csillagképeket látott odafönn.
Maldiberan ege. Él, és éjszaka van.
Innen már nem sok időbe telt, mire rádöbbent, hogy a guarniborgi csatatéren hever,
egy nagy rakás holttest alatt, élve eltemetve. Mégis fázott: a hegyek között, ha leszáll az
éj, csontig hatol a hideg.
A csata! Csoda történt, vagy a Kígyók nyerték?
Megpróbált megmozdulni, hogy megdörzsölje zsibbadó karját, ám rettenetes súly
nyomta a mellét, és ez szinte teljesen megbénította. Kétségbeesetten dobálta magát, de
teste egy tapodtat sem mozdult. Külső segítség nélkül moccanni sem tudott.
 Ha ez így marad, a fogvacogtató hideg vagy az éhség végez majd vele. Megpróbált
segítségért kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Krákogott egyet, és újra kiáltott, most
nagyobb sikerrel.
- Segítség! Van a közelben valaki?
Hallgatózott, de szavára csak a süket csend felelt.
- Segítsen valaki! Itt vagyok! Élek!
Ismét semmi.
Urzate addig ordított, amíg végképp be nem rekedt, aztán csak feküdt a ránehezedő,
hideg testek halma alatt.
Már-már lemondott arról, hogy bárki felfigyel rá, amikor az őt átölelő hulla vér
pecsételte szemhéja felpattant, és a csaragi katona megszólalt:
- Vizet...
A hang rekedt volt, mégis ismerős. Colonnais hangja.
Hirtelen minden emléke visszatért. Látta magát, ahogy ott áll a haldokló Anton felett,
látta az őrparancsnok vigyorba torzult arcát, látta a Colonnais háta mögött felragyogó
második napot, és érezte arcán a tűzgolyó forróságát...
- Vizet kérsz? Azzal nem szolgálhatok... Akkor sem adnék, ha lenne, rohadék! - morogta
Urzate.
Az őrparancsnok nem válaszolt.
Távolról farkasüvöltést sodort feléjük a szél.
- Élsz még? - kérdezte a hóhér, mert úgy érezte, hogy jelen helyzetében a vészterhes
csendnél minden jobb.
- Vizet... - hörögte ismét Colonnais, aztán elhallgatott.
- Hát ez nem volt túl értelmes beszélgetés...
Dübb! Dübb! Dübb!
A föld megrázkódott, mintha egy túlsúlyos vadbivaly közeledne, aztán szuszogás és
kaffogó, állati hang ért el a hóhérhoz.
Urzate maga sem tudta miért, de a hideg ellenére verejték csordult le a homlokán.
A hullarakás megmozdult, és a holttestekből rakott hegy ledőlt. Az emberek arrébb
hengeredtek, és végre a hóhér meglátta, hogy ki az, aki a megmentésére érkezett. S
amikor belebámult a hold tányérját eltakaró, rémálomba illően ocsmány lény merev
pillantású hüllőszemeibe, már nem csak a hidegtől lúdbőrözött a háta.
A bestia, amely föléje hajolt, leginkább egy felegyenesedett, két lábon járó békára
emlékeztetett. Széles szájából tűhegyes fogak villantak elő, és amikor vartyogott,
megrezdült az álla alatt üres zsákként lötyögő tokája. A szörnyeteg két hátsó lábára
nehézkedve vonszolta magát előre, mivel hatalmas pocakja a földet súrolta, és csodának
tűnt, hogy egyáltalán lépni bír. A gerince meggörbült, mintha erőskezű kovács hajlította
volna meg, akár egy patkót, és e torzulásnak köszönhetően mellső, karmos mancsban
végződő karjai a bokájáig értek.
Hullazabáló!
Urzate hallott már a fajtájukról, de mesének vélte a létüket. A mytheroni emberek
mindenféle szörnyeket képzeltek a fehér márványtornyok belsejébe, oda, ahová soha
egyikük sem tette be a lábát. Ezen lények egyike volt a hullazabáló, amelyet Salambar
hívei a csata után életben maradottak elpusztítása céljából alkottak. A Kígyópapok, ha
háborúba vonultak, nem vittek magukkal felcsereket, és nem ejtettek foglyokat. Azt
beszélték, hogy amikor leszáll az éj, akkor szabadon engedik a hullazabálókat, hogy
elcsendesedjen végre a csatamező, és ne zavarja meg a nyugalmukat a haldoklók
hörgése. A szörnyetegeket csalhatatlanul magához vonzotta az élők ereiben keringő meleg
vér. A kihűlt, hideg és merev tetemekre ügyet sem vetettek, azokat viszont felkutatták,
akikben még pislákolt az élet szikrája. A Kígyók biztosak lehettek benne, hogy egyetlen
rejtőzködő ellenségük sem maradt életben ott, ahol a rémeket bevetették.
A hullazabáló két mellső mancsával ragadta meg, és vonszolta arrébb a tetemeket.
Drének és csaragi katonák megégett maradványait dobta félre, hogy az alattuk rejtőző,
melegvérű teremtményhez eljusson. A kihűlt, merev hús nem érdekelte, ő nem alvadt vért
akart kortyolni.
Urzate leküzdötte a rettenetes ábrázat láttán rátört bénító iszonyatot, és mozdulni
akart, de hiába dobálták le róla a mellére nehezedő súly nagy részét, a karja még mindig
zsibbadt volt, és alig engedelmeskedett az akaratának. Úgy emlékezett, hogy mielőtt éjbe
fordult volna a világ, pallost szorongatott - vagy elvesztette? -, de most a keze üres volt,
és ujjai csak a földbe markoltak.
A hullazabáló föléje hajolt, és bűzös lehelete a hóhér arcába vágott. Urzate azonnal
elfeledkezett a fegyverről, és arról, hogy harcolni akart, védeni az életét: most már csak a
menekülés járt az eszében.
- Nem pusztulhatok el így! - sikoltotta némán, de magában mélyen tudta, hogy hiába.
Az istenek nem törődnek a halandókkal, és nem ismerik a „kegyes” halál fogalmát. Minden
és mindenki szörnyű véget ér.
Mielőtt bármit tehetett volna, a hullazabáló előrenyúlt, és a négyujjú, karmos kezek
eltakarták a holdat Urzate szeme elől. Olyan közel voltak arcához a szörny ujjai, hogy a
hóhér látta a közöttük feszülő úszóhártyákat és a körömágyba ragadt, szikkadt
húscafatokat. A lény előretolta ocsmány pofáját, és ajkai közül elővillantak vésőszerű,
apró fogai.
- Ne, óh ne! Neeeeeeeeeeeeee.......Arrrgghhh....
Colonnais hangja elfúlt, amikor a hullazabáló a hátára fordította őt, és agyaraival a férfi
védtelen nyakába mart.
Urzate hányingerrel küszködve figyelte a szörnyeteg lakmározását. Mozdulni nem bírt,
így azon kívül, hogy behunyta a szemét, nem tehetett semmit. Mégsem fordította el a
fejét. Nem bosszúvágyból tette, mivel semmi felemelőt nem talált embertársa halálában -
senki, még az őrkapitány sem érdemelt ilyen szörnyű sorsot -, inkább tudni akarta, milyen
sors vár rá, ezért nézte végig Colonnais haláltusáját. A lény előbb hagyta, hogy a tűhegyes
fogak által szakított sebekből szivárgó vér vörösre fesse a szája szélét, és benedvesítse az
ínyét, aztán szürcsölni kezdett, mint aki nem bírja kivárni, míg lehűl a túl forró leves.
Ahogy a hóhér a táplálkozó hullazabálót figyelte, bűntudat öntötte el. Amikor ugyanis a
szörny lecsapott, az első gondolata az öröm és a megkönnyebbülés volt. Örült annak, hogy
valaki más halt meg helyette, és megkönnyebbült, amiért pár szívdobbanásnyi haladékot
kapott Mark'yhennontól. Szégyellte magát ezekért a gondolatokért, hiszen másvalakinek
meg kellett halnia, hogy ő egy kicsivel tovább élhessen.
Miért történt így, nem tudta, de nem akart méltatlanná válni a Rend istenének
kegyelmére. A vér kezdett visszatérni zsibbadt ujjaiba, és ő kétségbeesetten kutatni
kezdett maga körül valami fegyverként használható tárgy után.
Az őrkapitány sebeiből már alig bugyogott a vér, ezért a hullazabáló összecsattantotta
állkapcsait, és fejének egyetlen mozdulatával feltépte a férfi torkát! Bőr szakadt, csont
reccsent, és féltenyérnyi húscafatok borította gége liffegett a szörnyeteg széles pofájában.
A lény kiköpte zsákmányát, és az áldozata nyakán feltáruló nyers hús fölé hajolt, majd
hosszú nyelvét kutatóan a mély sebbe dugta.
Urzate tudta, hogy most már ő következik. A hullazabáló végzett az áldozatával, de
feneketlen éhségét ezzel még alig csillapította.
A hóhér merev ujjai rátaláltak az övén függő tőr markolatára. Kirántotta a fegyvert a
hüvelyéből, pedig maga is tudta, hogy azzal nem sokat árthat ellenfelének. Mégis,
valahogy biztonságot adott, amikor a bőrrel bevont markolat a kezébe simult: nem érezte
már magát fegyvertelennek és kiszolgáltatottnak.
A hullazabáló félrehengerítette Colonnais porhüvelyét, és kivicsorította sárgára
színeződött fogsorát. Következő áldozatát meg sem kellett fordítania, háton hevert előtte,
fedetlen torokkal, kiugró ádámcsutkával. Micsoda lakoma!
A lény előrehajolt.
Urzate teljes erejéből felfelé döfött, egyenesen a szörnyeteg kidülledő, üveges szemébe!
 A hullazabálót meglepte a támadás. Amikor a fémpenge belemélyedt a kocsonyás
anyagba, a kreatúra fájdalmasan felhördült, és méretét meghazudtoló fürgeséggel
hátraugrott, ám a bal szeme világát már nem sikerült megmentenie. A szörnyeteg ugrált,
és kaffogva rázta a fejét, mintha ezzel el tudná űzni az égető fájdalmat. Ökölnyi agyával
lassan azért felfogta, hogy a két kezű, két lábú prédája vakította meg a fémfullánkjával, és
a düh segített úrrá lenni a kín fölött. Fejét félrefordította, és ép jobb szemével meglátta a
tettest, amint kétségbeesetten, kúszva próbál menekülni előle. Hasát a földön húzva
megindult felé, hogy széttépje, és az utolsó cseppig kiszívja a vérét.
A hóhér már kimászott a gödörből, és átküzdötte magát a szétdobált holttestek halmán,
amikor meghallotta a háta mögött a döngő lépteket. Megfordult, és maga elé tartotta a
tőrt. A szörnyeteg meglendítette földig érő karját.
Urzate hiába szúrt előre, a csapás elsodorta, és elvesztette a talajt a lába alól.
Tíz lábbal arrébb ért földet, de becsapódását szerencsére néhány kiontott belű hulla
tompította.
A moleztrán talpra küzdötte magát. Szédült és zúgott a feje: alig bírt gondolkodni.
Látta, hogy egy gazdátlan kard hever a lába előtt, de beletelt egy kis időbe, mire
tudatosult benne, hogy mit is kezdhetne vele. Végül felkapta a fegyvert, de ekkor már a
hullazabáló beérte, és torz teste ismét áldozata fölé tornyosult.
A hóhér ordítva előrelendült.
- Megdöglesz, szörnyeteg!
Urzate kinyújtotta a kezét, hogy a pengéjét a hullazabáló megmaradt szemébe mártsa,
de valami kemény az útját állta, és érezte, hogy a lába elszakad a talajtól. Ismét szállt,
repült a semmibe, de mielőtt élvezni kezdte volna, hogy süvít a füle mellett a szél, már
meg is érkezett. Most egy félig összedőlt sátor állta útját, és ő az egyik tartóvasnak
ütközött.
A pózna kidőlt, és a szakadt vászon szemfedélként borult rá Urzatéra.
A hóhér küzdött, hogy kikeveredjen a romos sátor fogságából, és közben rettegve várta
a rettenetes csapást, mely kettéroppantja gerincét. A kardját valahol elvesztette, de a tőre
megvolt még - ragaszkodott hozzá, akár az életéhez -, és azzal hasított utat magának.
Amikor előbújt a vászon alól, megkönnyebbülten nyugtázta, hogy ellenfele nem követte.
Nem követhette, mivel az életéért kellett küzdenie. Féltucatnyi fehérhajú harcos vette
körül a kreatúrát, akár a vadászebek a sarokba szorított medvét. Amikor a hullazabáló
valamelyik támadója felé csapott, az félreszökkent az útjából, és a túloldalt álló társai
tövig merítették kardjukat a szörnyeteg védtelen oldalába. Erre természetesen a lény
dühösen a fájdalmat okozó pondrók ellen fordult, mire azon ellenfelek fémfullánkja
mélyedt a hátába, akikről megfeledkezett.
A hat férfi összehangolt gyorsasággal mozgott: döftek, eltáncoltak, újra támadtak, aztán
visszavonultak. A hullazabáló nem tudott mit tenni ellenük. Hatalmas teste egyre több
sebből vérzett, és hamarosan szánalomra méltóan tántorgott jobbra-balra.
A végső csapást a legkarcsúbb, társaitól eltérően inkább fakó, mint fehér hajú férfi vitte
be: kihasználva, hogy a szörnyeteg bal szemére vak, elsiklott a levegőben kaszáló karmok
alatt, és egyetlen jól irányzott mozdulattal végighasította a kreatúra hatalmas, földet
súroló pocakját.
A karcsú férfi a vállán átfordulva kerülte el a visszafelé lendülő mancsot, és épp időben
hengeredett arrébb, mert a következő pillanatban a bőrt szétszabdaló nyíláson vízesésként
zubogva ömlött elő a rengeteg vér, amit a hullazabáló aznap éjszaka beszürcsölt. A vörös
áradat végig-hömpölygött a mezőn, és a fehér hajú harcosoknak igencsak szedniük kellett
a lábukat, hogy el ne sodorja őket a vérözön.
A kipukkadt hasú szörnyeteg a földre omlott, és kétségbeesetten próbálta felszürcsölni a
rengeteg vért. Úgy látszik, ökölnyi agyával nem fogta fel, hogy őbelőle távozott ennyi
folyadék, mert utolsó erejével is azon igyekezett, hogy minél többet nyeljen az éltető
nedűből.
 A szörnyeteg szörcsögése egyre csendesült, aztán tagjai megremegtek, és végleg
kiszenvedett.
A fehér hajú harcosok megindultak Urzate felé, és amikor ölelésnyi távolságba értek, ő
csak akkor vette észre, hogy a vezetőjük Codric, a száműzött dergán. Mögötte pedig
Moreguard és fiai közeledtek.
Halottnak vélte mindannyiukat, ezért széles vigyorral az arcán üdvözölte őket:
- Jöhettetek volna hamarabb!
Codric megrázta fakó fürtjeit.
- Sejtettem, hogy életben vagy... Téged nehéz elpusztítani, de nem tudtam, merre
keresselek. Utoljára a csatatérnek ezen a részén láttalak, ám hajnalig sem találtunk volna
meg, ha a hullazabáló el nem vezet hozzád. Úgyhogy légy hálás ennek a dögnek, mert ez
hozott újra össze bennünket!
Urzate megölelte a dergánt, aztán sorra a többieket. Ott voltak mindannyian: Arangas
nagyúr és három fia, Smer, Zuda, Rolof, no meg a barátjuk, Gilber. Most egyikük sem
húzódott el az érintése elől, bár érezte, hogy a fiatal drének izma megfeszül, amikor
átkarolja őket. Még mindig emberkorcsnak tartották.
- Mi lett a csata vége? Mások is megmenekültek rajtatok kívül?
Codric keserűen mosolygott, miközben a hóhér vállára helyezte a kezét.
- Ne reménykedj! A dréneket mind egy szálig leölték. Mi is csak a vakszerencsének
köszönhetjük, hogy még élünk. Egyre előrébb vágtuk magunkat, át az ellenség sorain, de
mindig újabb csaragi egységek állták utunkat, míg mi csak egyre fogyatkoztunk. A karunk
már elzsibbadt, a szánk kiszikkadt, és már lépni sem bírtunk a fáradtságtól. Csak idő
kérdése volt, mikor kerülünk a földre, a többiek mellé. De azért derekas munkát
végeztünk: úgy hullottak a Kígyó férgei, mint az érett kalász aratáskor! Hah! Látnod
kellett volna! Mégis, már csak tucatnyian, ha maradtunk, amikor egy törpeosztag hátba
kapta a Kígyók seregét. Ennyi elegendő volt ahhoz, hogy kitartsunk. Én mondom neked,
emlékezetes ütközet volt!... Arangas nagyúr és a fiai előbb nem akartak velem tartani: azt
mondogatták, a harc halálig tart. Aztán sikerült meggyőznöm őket, hogy újabb négy halott
drén a csatamezőn már igen keveset számít. Sokkal többet tehetnek, ha életben
maradnak, s akkor állnak bosszút, amikor a Kígyók álmukban sem számítanak rá.
A törpék fedezték a visszavonulásunkat is, de mint később megtudtuk, Vogh-ron király
csak ezt az egy osztagot küldte a drének megsegítésére. Nem csodálkozom: azokért
kellett harcolniuk, akik lenézik, és korcsnak nevezik a népüket. No igen...
- És most mihez akartok kezdeni? Miért mentettetek meg?
Codric elvigyorodott.
- Nem a két fekete szemedért tettük, elhiheted! A törpék szabták ezt az árat, amikor
becsületből megkérdeztem, mivel viszonozhatnám a segítségüket...
- Nem értem. Mit akarnak tőlem a törpék?
- Majd elmondja Vogh-ron király személyesen. Tarts velem: ott vár a csatamező szélén,
a sziklák árnyékában!

Vogh-ron király nem volt egyedül, úgy tűnt, hogy egész népét magával hozta. A
sötétben nem lehetett felmérni, mennyi törpe harcos sorakozott fel mögötte, acélsisakban,
bőrvértben, szekercével és kalapácsokkal felfegyverkezve, de nagyon sokan lehettek. És
amikor Urzate közelebb ért, látta, hogy emberek is állnak a közelben. Riadt szemű
városlakók és parasztok, akik azonban elszántan markolták a kiegyenesített kaszákat,
cséphadarókat és más, szedett-vedett fegyvereket a kezükben.
A hóhér fejében egymást kergették a gondolatok, de egyelőre nem adott hangot
kételyeinek, inkább meghajolt az uralkodó felé.
- Üdvözöllek, Vogh-ron király! Köszönöm, hogy nem hagytál nyomorultul elpusztulni a
csatamezőn!
- Ne nekem, hanem Dham-barnak köszönd!
 - Hogyan?
- Ő írta a menlevélben, hogy támogassunk téged, mert elhozod a szabadságot népünk
számára.
Urzate úgy érezte, mintha egy mázsás pöröllyel csapták volna kupán. Érezte, hogy az
Időfolyó hullámokat vet körülötte, és magával akarja sodorni. A Kígyópapok
megváltoztatták a múltat, neki pedig vissza kell terelnie a történelmet az eredeti medrébe.
Dham-bar király tudta, hová visz a Mindent Elnyelő Hasadék, és látta a Kígyók seregét a
síkon. Sejtette, hogy a drének elvesztik a guarniborgi csatát, és biztosítani akarta a népe
túlélését. Vagy esetleg Salambar papjai azzal, amit tettek, nem változtattak meg semmit,
mert eleve így történt minden? Dham-bar nem volt jós, csupán ismerte a múltat? Urzate
csak azért van itt, mert itt kell lennie, hogy minden úgy történjen, ahogy az elrendeltetett?
Kész őrület!
- Azt is megírta Dham-bar, hogy mit tegyünk?
A király megrázta a fejét.
- Nem. A levélben csak az áll, hogy hatalmas csata lesz a síkon, és te fogod győzelemre
vezetni a törpék és emberek egyesített seregét. Nem akarjuk, hogy a drének helyett a
Féreg Népe uralkodjon rajtunk!
- Mennyi katonád van?
- Tízezer törpe és feleennyi ember.
- Az kevés lesz. A síkon majd' kétszer ekkora sereg táborozik, és akkor még nem
beszéltünk a Kígyópapokról és a guarniborgi helyőrségről!
- A Kígyópapokat bízd ránk! - vetette közbe Codric. - A márványtornyaikba vonultak
vissza pihenni, mert kimerítette őket az ütközet. A társaimmal meglepjük őket, és végzünk
velük!
- Őrültség! Nem tudom mennyien maradtak, de fél tucatnál... ennyien vagytok ti...
biztos többen!
Codric megrántotta a vállát.
- Nem kell minden hüllőfajzatot megölnünk. Négy torony áll Guarniborgban, s
Moreguard szerint a háromszög közepén, a legmagasabb épületben őrzik a papok Sharlav,
a Szent Kobra Szemét.
- Emlékszem rá, Anton is ezt akarta megszerezni Csaragban.
- Nem véletlenül. Állítólag Salambar papjai nagyrészt ebből merítik a varázserejüket.
Behatolunk a márványtoronyba és megsemmisítjük. Tucatnyi Kígyónál több ellenfélre nem
számítunk, mert a kermonpapok nem adták olcsón az életüket. Ketten jutnak
mindegyikünkre: jó eséllyel nyerésre visszük az ügyet... - vigyorgott a dergán, s
szemében hideg tűz csapott fel. - Jó eséllyel...
- Nincs szükséged segítségre?
- Nincs. Mi hatan elegendően leszünk. Ha többen mennénk, már a városfalon
átmászáskor meggyűlne a bajunk a városi őrséggel.
Urzate elgondolkodott. Végigvette magában a lehetőségeket. Őrültségnek tűnt az egész
terv, mind a drének küldetése, mind az, hogy nekirontsanak egy túlerőben lévő seregnek.
A hóhér nem is vette volna a fáradságot, hogy végiggondolja a stratégiát, ha nem hiszi el,
hogy esetleg minden úgy történik, ahogy annak történnie kell. Dham-bar király bízott
benne, mert tudta, hogy győzelemre vezeti ősei seregét.
- Az esélyek ellenünk szólnak. Tennünk kell arról, hogy a szerencse a mi pártunkra
álljon... - mondta végül-
- Mire gondolsz? - kérdezte Vogh-ron király.
- A Kígyók katonái szervezettek és harcedzettek. Viszont fáradtak az egész napos
harctól, és ide hallatszik a részeg gajdolásuk. Meglepjük őket. A hajnali szürkületben
támadunk!
Ott álltak a központi torony tövében. A karcsú márványépület sápadt-fehéren szökött az
égbe, s úgy tetszett, kupolája a csillagokat súrolja.
 Codric finoman megérintette a torony oldalát. Ujjai hideg, tükörsima felületet
tapintottak, és nem találta a márványlapok illesztéseit. Mintha egyetlen tömbből faragták
volna az egészet.
- Hogy az ördögbe fogjuk ezt megmászni? - bukott ki belőle akaratlanul a kérdés.
- Sehogy. A kupoláig egyébként sincsenek ablakok, ahol bejuthatnánk.
- Ajtót sem látok. Van egyáltalán bejárat?
- Van, csak a föld alatt. A Kígyók csúszó-mászó népség, a nyálkás, sötét helyeken érzik
jól magukat. Ha elég alaposan keressük, találni fogunk egy nyílást, ahol a felszínre szoktak
jönni...
- Ide! - kiáltotta máris Smer, a legidősebb, szalmasárga szakállú fiú.
- Csendesebben! - reccsent rá Moreguard, de azért a mutatott helyre sietett.
A kockakövekkel kirakott tér szélén kovácsoltvas korongot süllyesztettek a földbe,
amelynek a tetejére ujjnyi vastag sár száradt. A két legnagyobb termetű drén, Gilber és
Zuda feszültek neki a csatornafedélnek, és bár fogukat csikorgatták az erőfeszítéstől, a
korong csikorogva megmozdult, és sikerült odébb csúsztatni az utcaköveken.
A dergán kétkedve pillantott le a sötét mélységbe vesző, rozsdás vaslépcsőkre.
- Nem úgy néz ki, mint amit gyakran használnának...
- Ez csak a látszat! - mondta Moreguard, és félelem nélkül, elsőként mászott le a falba
ágyazott rudakon.
A fiai sorra követték a drén nemest, és Codric sem akart sokkal lemaradni.
A dergán körbenézett, mielőtt alászállt volna, de nem látta őrjárat nyomát, pedig azt
hitte, a kockaöveken súrlódó csatornafedél hangja idecsalja majd őket. Sehol senki. Igaz,
a városfalon is elvétve láttak sétáló katonát, valószínű, hogy mind borgőzös álmukat
alusszák valahol.
Codric fürgén leereszkedett a lépcsőkön.
Toccs! - hallatszott a mélyből.
Aztán újra: Toccs. Toccs. Toccs.
A dergán nem foglalkozott vele, mit jelent a hang, egészen addig, míg meg nem
érkezett ő is, és bokáig nem merült a csatorna mocskába.
- A pokolba! - szitkozódott Codric. - Már látom, hogy nem fogok rajongani ezért a
járatért! Kígyóknak és gilisztáknak való ez, de nem embernek.
- Csendesebben, barátom! Nem tölt el áhítattal a csatornarendszer? Pedig a guarnik
építették valaha, csakúgy, mint a márványtornyokat. A város új urai, a hiénák, a múlt
fosztogatói, e csodás romokra építették lakhelyüket, s hogy önmaguk nagyságával
kérkedjenek, elnevezték Guarniborgnak.
- A guarnik is itt közlekedtek netán ebben a fekete szutyokban?
- Nem. Őket Napszekér repítette a magasba, ezért van az egyik bejárat odafent. Mi
viszont rákényszerülünk, hogy a Kígyók útját kövessük.
Moreguard tüzet csiholt, és meggyújtott egy fáklyát.
Vinnyogás, kaparászás és sok apró csobbanás hallatszott, ahogy a mélység lényei
elmenekültek a váratlanul fellobbant fény elől. Codric önkéntelenül a kardjához kapott.
- Patkányok és más rágcsálók... - legyintett Arangas nagyúr. - Ne törődj velük, lesz még
jóval veszélyesebb ellenségünk náluknál!
A dergán is előhalászta az öve mellé tűzött, olajos ronggyal betekert végű fahasábot, és
a már égő lánggal meggyújtotta.
Indultak volna tovább, ám Moreguard hangja megállította őket.
- Gilber, add oda az egyik kesztyűdet Codricnak.
- Miért tenném?
- Mert neki is szüksége lesz rá.
- Nem jobban, mint nekem.
Moreguard felmordult, erre a tömzsi drén lehúzta a bal kezéről a szarvasbőr kesztyűt, és
átnyújtotta. Természetesen, ahogy odacaplatott a dergánhoz, szennyes lé fröccsent annak
lábszárára, de Codric nem tette szóvá a dolgot.
 - Mire jó ez? -kérdezte inkább a nagyúrtól.
- Megsokszorozza az öklöd erejét. Jól jön majd, ha elveszíted a kardodat.
A dergán felhúzta a kesztyűt, és meglepetésére, bár az első pillantásra nagynak tűnt,
mégis úgy simult a kezére, mintha rá szabták volna.
- Köszönöm - mondta Codric, de már senki nem figyelt rá.
Elindultak.
A fekete, olajosan csillogó víz a csizmájuk szára körül örvénylett, és érezték, ahogy a
talpuk nyálkás-nyúlós mocsokba tapad a csatorna fenekén. A város minden szemete
összegyűlt idelent, és Codric bele sem mert gondolni, mi mindent dobálhattak a lakók az
eltelt századok alatt a Guarniborg alatt kanyargó járatokba. Halvány sejtése azért lehetett,
mert minden lépésük nyomán, amikor kiszabadították lábukat az iszap fogságából,
bűzfelhő böffent fel a vízfelszín alól. Erjedt savó, rohadt záptojás, összecsomósodott
ételmaradék, oszladozó hullák hányingerkeltő szaga.
Csendben haladtak a döglött kutyatetemeket és ürülékhalmokat kerülgetve.
Mindannyian takarékoskodtak a levegővétellel, még beszélgetés céljából sem akarták
kinyitni a szájukat.
Codric úgy érezte, mintha mocsárban vonszolná magát előre, amely a felszínre
öklendezte mindazt, amit valaha elnyelt. A gondolat egyáltalán nem segített elviselni a
helyzetet, sőt, még rontott is rajta. A felszínen a csatorna-nyílás nem volt messze a
márványtorony talapzatától, ám ezen a rövid távon háromszor kellett legyűrnie gyomra
háborgását, hogy ki ne adja magából vacsorája megemésztett maradékát.
A dergán arca teljesen elszürkült, mire elértek a fehéren derengő bejáratig. Társai
fáklyáinak lángja már odabent lobogott, ezért ő is átlépett a boltív alatt, és felsietett a
lépcsőkön.
Egy kisebb teremben találta magát, ahol Smer és Zuda épp a kardjuk pengéjét
törölgették. Két Kígyópap teteme hevert a lábuknál, kibelezve.
- Két őrt állítottak. Többre számítottam - mondta elgondolkodva Moreguard.
- Lehet, hogy kevesebben maradtak, mint gondoltuk.
- Meglátjuk. Menjünk tovább.
Codric néhányszor jó mélyet lélegzett: a torony levegője áporodott volt, és határozottan
meleg, mégis kellemesebb, mint a csatorna gyomorforgató bűze.
Enyhén ívelő lépcsősoron hágtak egyre feljebb. Csizmájuk cuppogott a lekoptatott szélű
köveken. Codric tudta, hogy a csigalépcső a torony fala mentén fut végig, akárha egy
fatörzsre tekeredő óriáskígyó volna. A fokok alacsonyabbnak tűnek, mint amelyekhez
hozzászokott, ezért kettesével vette őket. Útközben több, tömör kőajtó mellett haladtak
el, de Moreguard mindig továbbot intett. A torony kupolája felé igyekezett, hiszen ott várt
rájuk Sharlav, a Szent Kobra Szeme.
Az épület közepe táján a lépcsősor véget ért, és egy terembe torkollott. Ahogy óvatosan
bepillantottak a boltív alatt, látták, hogy az út a túloldalon folytatódik, de ahhoz, hogy
odáig eljussanak, át kellett vágniuk a félhomályos, szobrokkal teli csarnokon. Több száz,
talán ezer szobor várt rájuk rendezetlen sorokban, és mögöttük akár egy századnyi katona
is elbújhatott.
- Nincs itt senki, menjük! - súgta rövid szemlélődés után a dergán, és a csapat élére
állt.
Behatoltak a terembe.
Codric először csak arra figyelt fel, hogy valamennyi szobor ugyanazt az ocsmány lényt
ábrázolja, ám hamarosan ráébredt, hogy nem véletlenül kerülgeti undor, ha rátéved
némelyikre a tekintete. Hiszen látott már, sőt meg is ölt egyet a fajtájukból.
Hullazabálók. Quatuszák. így hívják őket.
Azért nem ismert rájuk rögtön, mert annak a szörnyetegnek, amellyel megküzdött,
zsákszerű, földet súroló pocakja volt, tele vérrel, ezek pedig karcsúnak, szinte már
soványnak tűntek.
 A szobrok annyira élethű másolatok voltak, hogy Codric öntudatlanul is behúzta a
nyakát, ha elhaladt egy kinyújtott, karmos mancs alatt. Fogalma sem volt, miért alkották
meg a borzalmas szörny mását kőből, és főként miért ilyen sokat? A Kígyópapok
kedvelhetik ezeket a lényeket... Nem kétséges hát, hogy ők engedik szabadjára őket a
holtakkal borított csatamezőn, hogy végleg elhallgattassák a sebesültek segélykiáltásait és
a haldoklók hörgését. Nem mintha eddig kétsége lett volna efelől, de más elképzelni, és
más megbizonyosodni valamiről.
A terem közepén járhattak, amikor mozgást vett észre a szeme sarkából.
A szobrok lennének?
Ez lehetetlen!
Elméje tiltakozott a gondolat ellen, mégis megszaporázta a lépteit.
Épp elhaladt egy hullazabáló mellett - annyian voltak, hogy nem tudta kikerülni őket -,
amikor a lény szemhéjai felpattantak, és a vizenyős tekintet meredten belebámult az
arcába.
Hirtelen legyintette meg a felismerés: iszonyatos hibát követett el. A Kígyók pikkelyes
teste alig sugároz hőt, ereikben hidegen csörgedezik a gennyes váladék, ezért a
hüllőfajzatok veszély nélkül haladhatnak át a csarnokon. Ám akkor, ha a hullazabálók
megérzik az emberi testek forróságát, életre kelnek. Nem kőszobrok voltak, csupán
aludtak. Dermedt álomban töltötték életük nagy részét, és így tartották vissza őket uraik
az állandó zabálástól.
A dergán maga elé lendítette fegyvereit, és gyors, kettős vágással aprította fel az első,
felé nyúló szörnyeteg kezét. A következő lénynek a lábát vette célba: erőteljes csapással
elmetszette a combokon fodrozódó inakat, és míg a rémség fájdalmas hangon nyüszítve
elzuhant, egy harmadiknak félresöpörte a mancsát, majd kurta, szélsebes vágással
szétrobbantotta a mellkasát. Ez volt az a pillanat, amikor az egész terem megtelt otromba
árnyékokkal, és a hullazabálók mindenfelől meglódultak felé...

Jóval elmúlt már éjfél, amikor útnak indultak. Urzate terve az volt, hogy a csatamezőn
átvágva, oldalba kapják a Kígyópapok győzelemtől és bortól ittas hadát, ehhez azonban
kerülőt kellett tenniük. A hóhér az orráig sem látott, s félt attól, hogy a mögötte haladó
sereg utat téveszt és szétszóródik, de a törpék szeme élesebb volt az övénél, ráadásul a
távolban vöröslő tábortüzek lángja jelezte az irányt, amit nem lehetett eltéveszteni.
A király szavai jártak Urzate eszében.
Nem számított rá, hogy amikor Vogh-ron végiglépked a törpe harcosok sora előtt,
hozzáfordul, és azt mondja:
- Te vagy a sereg vezére.
A hóhér válla megroggyant a felelősség súlya alatt. Nem akart hadvezér lenni, életében
sosem parancsolt még másoknak, a megbízást mégsem utasíthatta el. Ő tervezte meg a
támadást, neki kell hát vezetnie a sereget is: a győzelembe vagy a pusztulásba.
- Nem tartasz velünk? - kérdezte mégis a királyt.
- Túl öreg vagyok már a gyalogláshoz - válaszolt Vogh-ron. - Az asszonyokkal és ifjakkal
együtt itt várunk benneteket.
Urzate megrázta a fejét, így próbálva meg száműzni az emléket. Elég felelősség egy
haldokló fiú utolsó kívánságát teljesíteni, nem hiányzott neki, hogy még tízezernyi törpe és
ember élete is rajta múljon.
A hegyek lábánál elterülő, köves talajú lejtőn gyorsan haladtak, de aztán nehéz terep
következett: a temetetlen holtakkal tarkított mező, amelyen csak botladozva lehetett
átjutni. A moleztrán mindenfelől hallotta az elfojtott szitokszavakat, az egymáshoz
koccanó fegyverek hangját, de nem szólt rá társaira, hogy csendesebben haladjanak:
tudták ők is, hogy az életük múlhat azon, ha idő előtt meghallják őket. A meglepetés volt
a legfontosabb, s talán egyetlen fegyverük. Ha nem csapnak nagyobb zajt, nem lehet
gond. A csatatér felől senki nem számít támadásra, főleg azt követően, hogy a drén sereg
megsemmisült. Ha a Kígyók állítottak is őröket, és azok nem itták le magukat a sárga
földig, a harcmező felől jövő hangokat a hullazabálóknak vagy szellemeknek tulajdonítják
majd. Urzate hallott már történeteket holt lelkekről, amelyek nem tudnak elszakadni az
oszladozó testtől, és minden éjjel újra meg újra megvívják a csatát. A hóhér maga sem
tudta, hogy mit gondoljon a szellemek felől, de ha lát más lehetőséget a győzelemre,
eszébe sem jutott volna, hogy ilyen helyre vezesse az embereit.
Üveges szemű, kiontott belű férfiakon lépett át, néha megcsúszott az alvadt vértől
iszamós földön, és orrát eltömítette a fél napja rothadó testekből áradó, lassan
kibírhatatlanná fokozódó, édeskés, émelyítő szag. A testek jéghidegek és merevek voltak,
pedig egykor mozogtak, szerettek és éltek. Valahogy szentségtörésnek érezte, hogy most
közöttük jár, bordák roppannak be a léptei alatt, és levágott fejeket rúg arrébb, ha beléjük
botlik. Megfogadta, hogy ha túléli a harcot, minden halottat eltemettet, s talán így
jóváteheti, hogy megzavarta a nyugalmukat.
A Kígyósereg tábortüzei egyre fényesebbek lobogtak, s már a lángok körül dülöngélő és
fekvő alakok sátorponyvára vetülő árnyékát is ki lehetett venni. Hideg volt az éjszaka,
mégis sokan inkább a tűz mellett heveredtek le, minthogy a sátorban keressenek egy
helyet maguknak.
Urzate megérintette a mellette haladó törpe karját - Omroan-gar volt az, a harcos, aki
Vogh-ron király elé kísérte őket -, és a fülébe súgta:
- Hasra! Innentől kúszunk! - A szájából szürke felhőként gomolygott elő a lehelete. - A
terv változatlan: a tábor szélén megállunk, és a hajnali szürkületben, némán támadunk.
Add tovább!
Urzate várt, hogy a parancsát mindenki megkapja. Váratlanul egy alak ütközött neki
hátulról.
- A fenébe! - motyogta az ismeretlen.
Astrik volt az, a környékbeli parasztok vezére. Neki nem itt, az arcvonalban, hanem fél
mérfölddel hátrébb lett volna a helye.
- Túl gyorsan haladtok! - mondta neki Urzate. Dühében hangosabban beszélt, mint
akarta. - Ti vagytok a tartalék. Egy lépést se tovább, maradjatok itt!
- Miért maradnánk? Harcolni akarunk!
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük. A törpék jobban látnak a sötétben, ők alkotják a
támadás első hullámát. Fertályórával később jössz te és az embereid, s ennek a rohamnak
végzetesnek kell lennie. Kiverjük őket a táborból.
- És ha már hamarabb megfutnak?
- Ne félj, marad nektek is ellenség! Ezek elszánt, képzett katonák, akiknek az agyába
égették az engedelmességet. A vezéreik parancsára hamar összeszedik majd magukat, de
ekkor nekik rohantok, és eldöntitek a csatát. Rendben?
Astrik bólintott, de nem látszott túl lelkesnek.
Urzate nem ért rá, hogy hosszabban foglalkozzon társa sértett önérzetével - Astrik úgy
érezte, lefokozták őt és az embereit azzal, hogy csak tartalékként számítanak rájuk -,
mert az ég alján feltűnt egy halvány, szürke sáv. Hamarosan pirkadni kezd.
- Induljunk! - súgta Omroan-garnak, azzal négykézlábra ereszkedett, végül a földre
hasalt.
Rövid távot kellett hason csúszva megtenniük, de ez volt az út legmocskosabb része. Itt
dühöngött a harc a legnagyobb hévvel, előző nap itt rontottak egymásnak a seregek.
Távolabb csak a menekülők lemészárolt tetemei hevertek, ám az arcvonalban az
egymásnak feszülő harcosok feltúrták a földet, így sárban és vérben kellett előre
küzdeniük magukat. Urzate jobbra és balra rákként mozgó alakokat látott. Mivel
mindenkinek tartania kellett az őt a társától elválasztó távolságot, ezért nem lehetett
kikerülni, ha egy szétloccsantott fejű katona vagy egy felhasított gyomrú ló akadt az
ember útjába. Egymásba gabalyodott testeken, hideget lehelő, bezúzott vérteken át, törött
fegyverek és levágott végtagok között kúsztak előre. A hóhér arca és mellkasa csupa
mocsok lett, a térde és könyöke pedig lehorzsolódott, mire elérték a Kígyósereg táborát.
 A sátrak szinte karnyújtásnyira álltak, a győztesek csupán annyit tettek a környék
megtisztítása érdekében, hogy pár lépésnél távolabb húzták a holtakat.
Urzate felemelte a kezét, s megálljt intett. Körülötte mindenhol elhalt a mozgás zaja, és
újra csend telepedett a holtakkal borított síkra. A hóhérnak elege volt a fagyos földön való
heverésből. Kicsit megmozgatta a tagjait, hogy el ne gémberedjenek, aztán kiadta a
támadási parancsot.

Vonagló, rángatódzó kar hullott Codric lába elé, és a csonk vége füstölgött, akárha sav
marná. A dergán félrecsapott egy, felé bökő karmos kezet, majd másik fegyverével
kényszeredetten előre szúrt: a kard hegye átütötte ellenfelét és a hátából bukott elő.
A hullazabálók teljesen körbevették. Annyian tülekedtek feléje, hogy egymást
akadályozták. A hajlott hátú teremtmények eltakarták a kilátást a dergán elől, így fogalma
sem volt arról, hogy mi történt a társaival. Egy pillanatra az is megfordult Codric fejében,
hogy magára hagyták, s nyomorultul itt fog elpusztulni: hiszen csak egy emberkorcs, egy
szennyezett vérű fél-drén.
Ne ess pánikba! Csak a küzdelemre figyelj! - intette magát.
Most már csak úgy tarthatta fel a hullazabálók rohamát, ha fogát összeszorítva, szinte
szélmalomtáncot járva szökkent jobbra-balra közöttük, mint valami őrült berserker. Ő
azonban nagyon is tudatában volt a mozdulatainak: körbe-körbeforgott, rövid, erőszakos
félköríveket rajzolva maga köré, amelyek egy lapított fejű nyolcas alakját formázták. A
lendítések végpontjaiban mindig nagyot húzott a fegyvereken, miközben a halálos pengeív
nyálkás végtagokat hasított ketté: karok és ujjak röpködtek körülötte a levegőben,
fájdalmas nyüszítések kíséretében. A villámsebes forgás egyelőre távol tartotta a rázúduló
szörnyetegeket, de a visszakozókat letaposták a többiek, és egyre nehezebb volt nyitva
hagyott résekre találnia. A sebzett lények kupaca egyre nagyobb falat emelt köré, ami
egyre szorultabb helyzetbe kényszerítette. Ki kell vágnia magát a gyűrűből!
Zúgtak, szisszentek, lesújtottak, újra vért ittak a pengék.
Más talán nem tudta volna tíz szívdobbanásnál tovább feltartóztatni a szörnyetegeket,
ám Codric a mytheroni seregtől szívósságot és gyémánt keménységű akaratot kapott
örökül, nemesi családja pedig kiokította a test-test elleni fegyveres küzdelem minden apró
fortélyára. Árnyékába sem léphetett volna egy igazi kardművésznek, de a zsoldosok között
elsőrangú harcosnak számított. Most egyedül a dergánoknál eltanult technikának
köszönhette, hogy életben maradt. Kitartott, bár minden erőtartalékát felemésztette a
küzdelem. Hiába zihált nyitott szájjal, így sem jutott elég levegőhöz. A homlokáról keskeny
izzadságpatak csordult alá, a sós lé belecsípett a szemébe.
Ki kell jutnia! De vajon hol lehet a kijárat...?!
Halvány elképzelése sem volt róla. Rég elvesztette az irányérzékét, így egyelőre nem
mert határozottan elindulni egyik irányba sem, nehogy a terem távolabbi vége felé vegye
az útját. Inkább védte a pozícióját, és a csodában reménykedett.
Mozdulatai meglassúbbodtak, és egy fürgén rebbenő mancs átsiklott a védelmén. Éles
fájdalom hasított a bal vállába, és hallotta a húst feltépő körmök nyálkásan cuppanó
hangját. Az egész mégis távolinak, nem létezőnek tűnt. Négy hosszú ujj markolt az arca
felé, és le kellett buknia, ha el akarta kerülni, hogy letépje a fejét. A földre kerülve vett
egy hatalmas lendületet, és egyetlen dühös suhintással három lábat sikerült bokánál
átvágnia. A testek elzuhantak, és egy pillanatra ígéretes rés támadt a hullazabálók
tömegében. A dergán riadt vadmacskaként előrevetette magát, és félig mászva, félig
kúszva sikerült kitörnie ellenfelei szorításából.
Óriási szerencséje volt: a terem kijárata csupán pár lépésnyire volt tőle.
Amilyen gyorsan csak tudott, elbotladozott odáig, és szinte átesett a márvány boltív
alatt.
- Megjöttél végre, dhoin! Az utolsó pillanatban! - hallott egy mélyen reccsenő hangot, és
két, csatornalétől mocskos nemezcsizmába bújtatott láb állt meg a feje mellett.
 Codric hörögve felpillantott. Smer nézett le rá fagyoskék, hűvös tekintettel.
Arangas nagyúr félretolta fiát, és felsegítette a földről a ziháló dergánt.
- Vigyázzatok... A hullazabálók... - nyögte Codric, kardja hegyével sürgetően a háta
mögé bökve.
- Ne aggódj miattuk! Nem hagyhatják el a csarnokot, a boltívbe vésett rúnák
gondoskodnak róla.
A dergán megkönnyebbülten bólintott, s ekkor észrevette, hogy még mindig a kezében
szorongatja két kardját. Bal markában szinte ropogott a gavodzsai fogadós fegyverének
markolata, olyan erővel sajtolták össze azt kesztyűs ujjai.
- Jól vagy? Indulhatunk tovább?
Codric a hüvelyükbe csúsztatta a pengéket.
- Igen - mondta, s hogy nyomatékot adjon elfúló hangjának, határozottan bólintott
hozzá.
Most Zuda állt az élre, testvérei és Gilber kíséretében, míg Arangas nagyúr hátra maradt
Codriccal.
- Hogyan kerültetek elém a teremben? - tudakolta a dergán.
- Amint a szobrok megelevenedtek, egymásnak vetettük a hátunkat, és a kijárat felé
vettük az irányt. Bizonyára melletted haladtunk el, de annyi hullazabáló nyüzsgött
mindenfelé, hogy nem állhattunk meg, ha nem akartunk mi is odabenn ragadni. A kermon
megvédett bennünket, de rajtad nem segített volna. Elégedett vagy a válasszal?
A dergán fagyos hangsúllyal válaszolt:
- Nem mondhatnám. Mindenesetre nem árt tudni, hogy áll a helyzet, mielőtt valami
esztelenségre ragadtatnám magamat a fiaid védelmében...

Tagromád fázósan húzta szorosabbra a maga köré tekert pokrócot. Csaragban soha
nem volt ilyen hideg, s nem szokott még hozzá a hegyvidéki éjszakákhoz. Kora este sokat
és gyorsan ivott, hogy felmelegítse a tagjait. Soha nem bírta a manópálinkát, most sem
emlékezett rá, hogy mikor feküdt le, és mit tett, vagy mondott előtte, mindenesetre egy
sátorban tért magához. A vállára vetette a pokrócot, amin aludt - hideg volt az is, mint a
fold, amelyre terítették -, és kibotladozott a sátorból. A szája száraz és büdös volt,
ráadásul a sav kaparta a torkát, ezért nekiállt, hogy valami innivalót keressen. Több üres
kulacs után talált egy félig teltet, s elégedetten leült a lassan kialvó tűznél gubbasztó őr
mellé. A fickó szenderegni látszott, de Tagromádot nem zavarta, hogy nem szólnak hozzá.
Vetett néhány fahasábot a vörösen izzó parázsra, aztán meghúzta a kulacsot, és
elégedetten felmordult, amikor a maró ital végigömlött a torkán.
Most már jobban érezte magát. Arra gondolt, hogy talán hamarosan indulnak vissza
Csaragba. Elege volt a hegyvidékből: melegre és egy kis unalomra vágyott. Nem értette az
eseményeket, és igazából nem is érdekelte, mi történt. Az őrmester annyit mondott, hogy
háborúba vonulnak, s ő nem kérdezett semmit. Társaival együtt belemasírozott a hatalmas
tükörbe - valamiféle kígyópraktika lehetett -, és itt találta magát, az egekig tornyosuló
hegycsúcsok között. Egyre többen jöttek a tükrön keresztül, s úgy tűnt, hogy minden
katona, akit a Kígyópapok összebírtak szedni, ott nyüzsög a táborban, pedig ellenfélnek
híre-hamva sem volt. Másnap aztán a semmiből megjelent egy lilán ragyogó nyílás -
akárha durva acéllal hasították volna ki a levegő szövetéből -, és azon keresztül
egyenesen a csata forgatagába masíroztak. Elkezdődött az öldöklő küzdelem és már nem
lehetett meghátrálni, harcolni kellett. Tagromád nem látott még drént életében, és most
egy egész sereg jött ellenük. Jól harcoltak, de legyőzték őket, mert Salambar követői
túlerőben voltak. Sokan otthagyták a fogukat a társai közül - Colonnais, a városi őrség
kapitánya is elesett -, ezért Tagromád nem érzett elégedettséget, ellentétben a
Kígyópapokkal, akik alig tudták palástolni az örömüket. Mindenesetre a katonák egyetlen
alkalmat sem mulasztottak el, hogy megünnepeljék, ha megmenekültek a halál torkából, s
most is ezt tették. Végül is, az ilyen murikért és a zsoldért érdemes katonának állni.
 Zaj hallatszott a csatatér felől - talán korábban is hallotta, csak túl kába volt ahhoz,
hogy felfogja - és Tagromád fülelni kezdett. Valami mozgott a hajnali szürkületben, aztán
csend támadt.
Az őr megmozdult mellette, és ásított egyet.
- Hallottad? - kérdezte tőle Tagromád.
- Mit?
- Valaki jár a holtak között. A fickó álmosan elvigyorodott.
- Ne szarj be! A kísértetek órája véget ért, s mindjárt felkel a nap.
Tagromád továbbra is meredten bámult az előző napi ütközet helye felé, de nem látott
semmit. Sűrű köd gomolygott fehér lepelként a csatamező fölött, s olybá tűnt, mintha az
eltávozott lelkekből szőtték volna. Nem láttak semmit, de egyre biztosabban érezték, hogy
valami mozog a ködben, és egyre közelebb oson hozzájuk.
- Most én is hallom! - mondta az őr feszülten.
Mindketten bénultan figyelték, ahogy a tejfehér, valószínűtlenül sűrű levesből imbolygó
szellemalakok törnek elő.
- Istenem! - suttogta Tagromád.
A görnyedt alakok egyre közelebb értek: ruhájuk mocskos volt, arcukat vér lepte. Jöttek
és jöttek, ezernyien. A markukban baltákat és buzogányokat szorongattak.
- Ne, óh ne! - kiáltotta rémülten az őr, és fel akart ugrani.
Egy csatabárd sújtott le a fejére, és bár a fémsisak tompította az ütést, a bárd
beszakította a koponyáját.
Tagromád kétségbeesetten kardot rántott, bár tudta, hogy a holtak ellen nincs értelme
harcolni. Nem is volt. Mielőtt lesújthatott volna, egy penge merült a gyomrába, és
belészakította a fájdalomkiáltást.
Tagromád úgy halt meg, hogy azt hitte, az előző nap lemészároltak szellemei végeztek
vele.

13.

KÍGYÓVEREM

Urzate egyetlen, gyors mozdulattal keresztüldöfte az őrt, akinek így kiáltani sem maradt
ideje. A vér spriccelve tört elő a mély sebből, amikor a hóhér kirántotta a pallosát. A
fegyvert, bár hegyes volt, nem döfésre tervezték, s nehezére esett kiszabadítani a hús
fogságából. A haldokló katona a földre zuhant, és a teste köré tekert pokrócon vörös folt
terjedt szét. Urzate nem tudta feledni a fickó tekintetét: iszonyatot látott benne, s
halálfélelmet. Ez azonban csak egy pillanatra torpantotta meg, máris rohant tovább, a
sátor nyílásában feltűnt alak felé.
Ennek a katonának sem jutott ideje kiáltani. Mire kipislogta volna az álmot a szeméből,
egy tenyérnyi széles penge vágódott az arcába, és törte szilánkosra az orrnyergét.
Urzate elvágott néhány sátortartó kötelet, mire a ponyva támasztékát vesztve
vitorlázott alá. Alatta dühös emberek mozdultak, és a hóhér lesújtott.
Tízszer emelkedett a levegőbe, és tízszer zúdult alá a nehéz penge, s minden csapásával
halált osztott. A ponyva szétrepedt, és alatta a pallos eleven húsba mart. Hamarosan
minden mozgás abbamaradt, és a sátor maradványa véres szemfedélként borult rá a
holtan heverő katonákra.
Mindenfelől halálsikoly harsant, s nemsokára megfújták a riadót jelző kürtöt is: a hóhér
tudta, az ütközet valójában csak most veszi kezdetét.
 A váratlan támadás készületlenül érte a Kígyópapok seregét. A katonák az előző napi
harctól és az éjszakai dorbézolástól fáradtan hevertek, ráadásul kezdetben azt hitték, hogy
a holtak szellemei törtek rájuk, így az ellenállásra gondolni sem mertek. Az emberek
értetlenül bújtak elő sátraikból, aztán másnaposságtól kábán igyekeztek magukra ölteni a
vértjeiket, vagy a kardjukat és pajzsukat keresték. Tisztjeik megpróbáltak életet lehelni a
csürhébe, de mire ez sikerült nekik, a törpesereg szervezett ellenállás híján a tábor
harmadát már elfoglalta, és aki nem futott meg előlük, az hamarosan holtan hevert a
földön. A törpék orkánként törtek rá a táborra, földre döntötték a sátrakat, és nyomukban
csak véres, bezúzott koponyájú tetemek maradtak.
Urzate hatalmas pallosát a feje fölé emelve űzte-hajtotta a menekülőket: nem az
ölésvágy hajtotta, inkább a szándék, hogy a félelemtől kába katonáknak ne jusson idejük
gondolkodni, és az ellenállásra hajló társaikat is magukkal ragadják. A tábor közepén
azonban a fővezéri sátorból Kígyópapok sereglettek elő - legalább egy tucatnyian -, és míg
néhányan parancsokat osztogatva próbálták összefogni a sereget, a többiek a korábban
látott hatalmas tükör felállításával foglalatoskodtak. Egyre több katona gyűlt össze a domb
tetején, a fővezéri sátor körül, és felvonult a testőrgárda is, akik eddig még nem vettek
részt a harcban.
A hóhér felismerte a papok szándékát: tartani fogják a dombot, miközben Guarniborgból
friss csapatokat vezényelnek a helyszínre, amelyekkel megfordíthatják a csata sorsát.
Urzate körbefordult, és meglátta, hogy jobbján Astrik tör előre, kiegyenesített kaszáját
lengetve, míg balra Omroan-gar, a törpe hadvezér forgatja a feje fölött tüskés-fejű
buzogányát.
- Nem tudtunk várni! - kacsintott a langaléta földműves, de Urzate sötét arcát látva
csillapult a jókedve.
Astrikot és embereit látva a düh feltolult a moleztránban, de kénytelen-kelletlen lenyelte
a haragját.
- Szólj néhány emberednek, és kövessetek! Meg kell akadályoznunk a Kígyópapokat a
tervük végrehajtásában!
A törpe hadvezér is meghallotta a szavait, mert a harc pillanatnyi szünetét kihasználva
felé fordult:
- Mitől félsz?
- Én már láttam, mire képesek a Kígyók! Segítséget hoznak a csatatérre. Tarts velem te
is, mert nem győzhetünk, ha nem végzünk velük!

Gharr'Shiirah mélytüzű pillantását a nőstényre vetette.

- Biztosssz vagy benne?
- Tudod, hogy én felelek a quatuszákért, Első Thun. Ssszz.... Érzékeltem, amikor
felébredtek álmukból, és azt is, amikor megtorpantak a védőrúnák előtt. Idegenek jártak
közöttük, sszzz... melegvérű idegenek. Elküldtem ugyan két papot, hogy vessenek rájuk
egy pillantást, de e nélkül is biztos vagyok benne, hogy behatolókkal van dolgunk.
- Túlélhették a quatuszák rohamát? Aghra'Erlagh megrántotta a vállát.
- Lehetségesssz. Ha drén mágusok is vannak közöttük, akkor talán.
- Nintscsenek már drén mágusok! - kacagott sziszegve Gharr'Shiirah. - Mind
ottvesssztek tegnap, a csatatéren...
- Akkor ki olyan merész, hogy a fészkünkben törjön ránk?
- Csak egy ilyen embert ismerek: fra Codric, a dergán. Ssssssz.. .A hulláját nem leltük
meg asz ütközet után, igaz, nem is nagyon kerestük. De talán ő túlélhette a mészárlást, és
bosszút akar állni. Ó, az esssztelen bolond!
- Iderendeled a többi toronyból sszzzz... a papokat?
- Nem tehetem. A síkon táborozó seregünket is megtámadták.
Aghra'Erlagh szinte hátrahőkölt dühében.
- Kicsoda?
 - Törpék és parasztok. Korcs népség, de sokan vannak, nagyon sokan. Salambar
minden hívére szükség van, hogy mind egy szálig végezzünk velük. Ők sokkal
fontosabbak, mint néhány zsivány és tolvaj, akik behatoltak a toronyba!
- Akkor mit szándékozol tenni?
- Én itt maradok a Szent Kobra Szemével, Olvagg'ha pedig felkoncolja a betolakodókat.
Jöjjenek csak az ostobák, hamarosan mind a Kígyóverembe hullanak!
- Codricot is meg akarod ölni? Ssssssz...- kérdezte a kígyó nőstény csalódott hangon. -
Őt nekem ígérted...
Gharr'Shiirah ismét felkacagott.
- Való igaz, drágasssszágom, Codricot neked ígértem, de minden ígéretet én szem tudok
betartani. Majd más módon kárpótollak a veszteségért...

Omroan-gamak sikerült egy századnyi törpét összeszednie, és ék alakban törtek előre a

dombon felállított tükör felé. Egyre keményebb ellenállásba ütköztek, mivel ellenfeleik már
leküzdötték félelmüket: felszállt a köd, így már maguk is felismerték, hogy nem az előző
nap lemészárolt drének tértek vissza, hiszen a támadók jóval alacsonyabbak és
zömökebbek voltak.
Minden talpalatnyi hely meghódításáért vérrel kellett fizetni. A törpék az elővédként
felállított városi őrökön és zsoldosokon még átküzdötték magukat, de aztán az ezüstvértes
gárdisták várták őket. A Kígyópapok testőrei önmagukban is veszélyes harcosok voltak,
ráadásul a homlokukba ültetett fekete kő kiégetett a lelkűkből minden érzelmet. Nem
féltek semmitől, és a láthatatlan kapocs révén, amely összekötötte őket, egyszerre
cselekedtek, akárha egyetlen akarat mozgatná őket. A törpék még soha nem találkoztak
ilyen fegyelmezett és kemény ellenféllel.
A Lélektelenek összezárták soraikat a Kígyópapok körül, és ezzel élő acélfalat alkottak,
amelyről lepattantak a támadók. A törpék hiába döngették csatabárdjaikkal a nehéz
pajzsokat, a védelmet nem sikerült megbontaniuk. A gárdisták egymást támogatták, a bal
karjukon függő pajzzsal a mellettük állót is védték, s a fekete napkorong jelét hordozó
fémlapok közötti réseken rendre elővillant egy rövidkard, és felnyársalta a túl közel
merészkedő támadót. A Lélektelenek a meghátráló városi őröknek sem kegyelmeztek. A
törpesereg a pajzsfalhoz szorította a menekülőket, de azon nem tárult fel nyílás, így a
mytheroni katonák vagy a testőrök pengéin véreztek el, vagy a hátuk mögül érkező
csapás terítette le őket.
A csata holtpontra jutott. Urzate elkeseredetten forgatta a pallosát, és megpróbált a
pajzsok közötti résen betalálni, de hiába vágott le kezet és lábat, a falanx kitartott, s az
elesettek helyére új ember nyomult előre hátulról.
A hóhér ismerte ezt a harcmodort, de még soha nem találkozott olyan katonákkal, akik
ezt ennyire tökéletesen alkalmazták volna. Több sor állt fel egymás mögött, és mindegyik
acélfalat épített a pajzsaiból. Az első sor a hátát a mögötte állók pajzsának vetette, a
másodikat pedig a harmadik támasztotta meg hátulról. Az emberek ereje így
összeadódott, és nem lehetett kivetni őket az állásaikból.
A menekülők tömege és a törpék vadsága ugyan fokozatosan hátrébb szorította a
testőröket, de egyre nagyobb véráldozatot kellett hozni minden egyes lépésért, s Urzate
tudta, hogy ha a roham lendülete kifullad, a pajzsfal megindul előre, és kérlelhetetlenül
földbe döngöli, ledarálja az ellene szegülőket. Csak egy másik, hasonlóképp harcoló sereg
tarthatná fel a lélekteleneket, amikor is a harc tolóháborúvá válna. Most nagy szükség lett
volna a hátulról érkező erősítésre, de Astrikra és a parasztokra nem számíthatott, mivel ők
a tervezettnél korábban bekapcsolódtak a csatába. Nem maradt tartalék, amit bevethetett
volna.
Urzate hatalmas termete révén átlátott a pajzsok pereme fölött, és látta, hogy a
hatalmas tükör felszíne meglágyul, akárha megolvadt volna, és kéken kezd el ragyogni. A
térkapu mindjárt működésbe lép, és akkor özönleni kezd az ellenség.
 A moleztrán tudta, hogyan lehet legyőzni a falanxharcosokat: oldalba, esetleg hátba kell
támadni őket, vagy meg kell bontani a pajzsfalat, és a rést tovább tágítani. A gond viszont
az volt, hogy a sikeres rajtaütés ellenére a törpék nem kerültek létszámfölénybe, így nem
tudták átkarolni a Lélekteleneket, a pajzsfal áttörésére pedig nem volt esélyük. Ráadásul
az időből is kifogytak.
A tükörből előlépett az első guarniborgi katona.
- Visszavonulás! Vissza a barlangokhoz! - kiáltotta Urzate, és lassan hátrálni kezdett.
- Megőrültél? - kérdezte értetlen arccal Astrik. - El akarsz menekülni, amikor a győzelem
a miénk?! Erejük végén járnak a mocskok, most kell szétzúzni őket!
A hóhér dühösen megrázta a fejét.
- Ostobább vagy, mint gondoltam. Ha nem hátrálunk meg, mind itt veszünk!
Megszólalt egy kürt, és a törpék rendezetten megkezdték a visszavonulást. A falanx
egyelőre nem követte őket, a testőrök tartották a helyüket, mivel cselt gyanítottak.
Pajzzsal a kézben amúgy is nehéz üldözni az ellent, és egyelőre nem akarták megbontani
a soraikat.
Astrik azonban nem hallgatott a kürtszóra. Elege volt a beszari törpékből és abból, hogy
egy ostoba moleztrán parancsolgasson neki. Épp azért harcolt, hogy megszabaduljon
minden, a földművesek vérét szívó uraságtól, nem volt szüksége arra, hogy mások
mondják meg, mit tegyen. Vakmerően előrelendült, és a kaszájával beszúrt az előtte
feltáruló résen. A penge megakadt valamiben, és nem tudta kirántani. Nem hagyta veszni
a fegyverét, s ez okozta a halálát. Erőlködve rángatta a fanyelet, amikor két kard vágódott
ki a pajzsok fedezékéből, és mindkettő a testébe mélyedt.
A földműves térdre rogyott, és elhomályosuló tekintettel felnézett a fölé tornyosuló
ezüstvértes katonára. Vérmocskos penge sújtott le rá, de ő már nem látta, csak a
rettenetes fájdalmat érezte, ahogy koponyája beroppant, és a csontszilánkok az agyába
fúródtak.
Urzate látta a parasztvezér elestét, de nem állt meg. Ostoba fickó! Nem hallgatott rá, és
rajtavesztett. Lándzsahajításnyi távolságra jártak már a dombtetőt védő falanxtól, amikor
a Lélektelenek lassan megindultak előre. A moleztrán ekkor hátat fordított az ellenségnek,
és futásnak eredt a távolban magasodó hegyek felé.
A visszavonulás rendezetlen meneküléssé vált. A törpék és a parasztok eddig
valamelyest egyenes sorokban hátráltak, de most mind a nyakuk közé szedték a lábukat,
és inuk szakadtából igyekeztek, hogy elérjék a barlangok menedékét. Rendezetlen
csürheként vágtak át a tábor romjain, aztán akár a visszavonuló tenger árhulláma,
toronyiránt a hegyek felé özönlöttek.
A csata elveszett.

Egyre magasabbra hágtak a csigalépcsőn. Fáradhatatlanul, egyre csak mentek, feljebb

és feljebb. A kovácsoltvas falikarokban minden fordulóban fáklyák lobogtak, soha ki nem
alvó lánggal, de a makulátlan fehér márványfalon egyetlen ajtót, beugrót, rúnát vagy
domborművet sem láttak, semmit, ami egyedivé tette volna a helyet, és egy idő után
kezdték úgy érezni, hogy egy helyben topognak.
Codric szinte fellélegzett, amikor az egyik lépcsőfordulóban szembetalálták magukat két
meglepett Kígyópappal.
Smer felhördült, akár egy sebzett vadkan, és felemelt karddal a megtorpant
hüllőfajzatokra vetette magát. Salambar papjainak ennyi elegendő volt, hogy sarkon
forduljanak, és futva induljanak vissza arra, amerről jöttek.
Egy ideig a hajsza reménytelennek tetszett, mert a Kígyópapoknak a rémület erőt adott,
és rövid lábukat sebesen szedve sikerült tartaniuk az őket üldözőiktől elválasztó
távolságot, aztán egyikük megbotlott, vagy ráléphetett barna köpenye szegélyére, mert
váratlanul elvágódott, és gurulva megindult lefelé. A hüllőfajzat társa egy pillanatra
megtorpant, de aztán rohant tovább.
 Smer és Zuda is lesújtottak a közéjük vágódó papra, de a kegyelemdöfést végül Rolof
adta meg a Kígyónak. Ekkor érkezett meg Codric és Moreguard. - Gyorsan, a másik után!
- kiáltotta az öreg nemes. - Ha hagyjuk megszökni, fellármáz mindenkit! A menekülő
Kígyópap után vetették magukat. A hüllőfajzat jobban ismerte náluk a torony belsejét,
mert nem lassított, és minden erejét összeszedte, nehogy beérjék. Néhány fordulóval
később üldözői is meglátták, hová igyekezett. A lépcsősor ismét egy terembe vezetett, s
Codricot mellbe csapta a nem túl távoli élmény: a tágas térség nem sok jót jelent.
A drének a boltíves nyíláson át rögvest berontottak a csarnokba, a dergán azonban
csapdát gyanított, ezért lelassította a lépteit, és inkább a fal mellé húzódva, farkasként
szimatolva haladt előre.
Társai már félúton lehettek a kijárat felé, amikor a túloldalt, a falból kiugró ballusztrád
magasában megjelent egy Kígyópap, és széttárt karral három, sziszegéstől érthetetlen
szót kiáltott.
A következő pillanatban eltűnt a terem padlója, mintha csupán illúzióvarázs lett volna,
és a belépők ráébredtek, hogy mindeddig a levegőben sétáltak, de ezt nem vették, nem
vehették észre.
A drének és az előlük menekülő pap a mélybe zuhantak.
A Kígyó volt közülük az egyetlen, aki sejtette, mi vár rájuk odalenn, mert úgy sikoltott,
akár a torkon szúrt disznó, és ettől a hangtól majd' beszakadt Codric dobhártyája.
A dergán is elvesztette a talajt a lába alól, de mivel a falhoz simulva haladt, sikerült
megkapaszkodnia egy kovácsoltvas falikarban, és most ott függött az alatta feltárult
mélység fölött.
A fáklyaláng a szeme előtt lobogott, ezért amikor először lepillantott, homályos
szürkeségen kívül semmit nem látott. A homály lassan tisztult, és hamarosan már a padló
pikkelymintázatát is ki tudta venni.
Moreguard és fiai a zuhanástól kábán felültek, és a sima falon felkapaszkodni akaró
Kígyópapot nézték. Nem értették, mitől rémült meg szerencsétlen fickó ennyire, miért
vájja újra meg újra a körmeit a márványba. Hiába csúszott vissza, mindig újra
próbálkozott.
Amikor végül megtudták a választ, ők is menekültek volna, de már elkéstek.
A padló megmozdult, és kiderült, hogy az építők nem pikkelymintás kőlapokat raktak le,
hanem ezernyi, tízezernyi, vagy tán százezernyi kígyót gyűjtöttek össze a teremben, s
mindet a leghalálosabb fajtákból. A kobrák, viperák, anakondák mind egymáson
tekeregtek, egyetlen tömeggé összefonódva, és amikor megmozdultak, a száraz pikkelyek
hátborzongató hanggal súrlódtak egymáshoz.
- Üdvösszöllek benneteket a Kígyóveremben! Ssszzz... - nevetett a balusztrádon álló
alak. - Fussatok asz életetekért, kis patkányok!
Codric nem ért rá tovább társai végzetével foglalkozni, mivel ő sem függeszkedhetett
örökké a falikaron: ki kellett jutnia a teremből. Szerencséjére Salambar papja az odalent
zajló eseményeket követte figyelemmel, s észre sem vette, hogy a társaitól leszakadt
dergán nem esett bele a gondosan eltervezett csapdába.
Codric bal kézzel függeszkedve tartotta magát, miközben a jobbal kinyúlt, és elkapta a
következő fáklyatartót. A karja csaknem kiszakadt a mutatvány közben, és izmai
elkínzottan tiltakoztak a megerőltetés ellen, mégsem állhatott meg, hogy összeszedje és
kifújja magát.
Fogait összeszorítva mászott tovább.

Quis'sah, a Kígyópap a társa felé fordult.

- Ez nem sszúílelt visszavonulás! - sziszegte. - Feladták a harcot.
Azzir'oh bólintott.
- Akkor üldözzük és semmisítsük meg őket!
 - Ne hagyjuk meg inkább asz életüket, sssszz... hogy mindenfelé elvigyék a csúfos
vereség hírét?
- Néhány patkány mindig életben marad, akárhogy igyekssszel is kiirtani őket. Ennyi
lázadót viszont semmiképp nem hagyhatunk életben. Ránk törtek és meg akartak ölni,
végeznünk kell velük. Sszorítsuk be őket az odúikba!
- Ész mi legyen a tükörrel?
- Zárd be a kaput, elegen vagyunk ahhoz, sszzz... hogy eltiporjuk a korcsokat!
Quis'sah kiadta a parancsot, és a falanx megindult előre.
Az emberek, akik megpróbálták feltartóztatni őket, mind elestek, elsodorta őket az
előrelendülő acélfal. Nehéz csizmák tapodtak a földre került sebesülteken és holtakon, s
amerre a gárdisták elhaladtak, földbe döngölték ellenfeleiket.
A törpék időközben jókora előnyre tettek szert, a Lélektelenek és a Kígyósereg
megmaradt egységei azonban követték a menekülő ellenséget, hosszan elnyúló sorokban,
hogy megfosszák őket az oldalirányú kitörés lehetőségétől. A törpék rövid lábuk és nehéz
fegyvereik miatt lassan haladtak, így a teljes páncélzatban előretörő testőrök tartották
velük a lépést.
Egyre közeledtek a hegyek, ahol a menekülőknek dönteniük kell majd: vagy elbújnak
odúikba, és reszketve meglapulnak, vagy megfordulnak, és mind elesnek a Lélektelenek
csapásai alatt.

- Maradjatok mozdulatlan! - mondta Moreguard a fiainak, akik megpróbálták megőrizni

az egyensúlyukat az ingatag talajon.
Talpuk alatt a hüllők tömege egyre izgatottabban hullámzott és vonaglott.
- Mi értelme? Úgyis megérzik a testmeleget, és belénk marnak!
- Azt kérded, mi értelme? Talán egy pillanattal több élet jut neked.
- Nem vágyom rá...
- Fogd be végre a szád, Smer, és hagyj gondolkodni!
Mielőtt Moreguard kiötölhetett volna valamit, csikorogva feltárult egy kör alakú nyílás,
pár lépésre előttük a falban.
- Ez csapda! - mondta mély meggyőződéssel Zuda.
- Ritkán szólsz, de akkor feleslegesen - nézett rá idősebb testvére. - Mindannyian
tudjuk, hogy csapda.
- Még sincs más választásunk. Ha itt maradunk, a kígyók tengerében, előbb-utóbb
halálra marnak. Egy idő után a kermon sem tud megvédeni bennünket, lassan, kínlódva
pusztulunk majd el.
- Akkor mire várunk?
A hátuk mögött elhallgatott a Kígyópap sikoltása. A hüllőfajzatba a teste köré tekeredő
óriáskígyó fojtotta belé a fájdalomkiáltást. Bordák roppanása hallatszott: a szerencsétlen
fickó arca elszürkült és szája szélén gennyes hab csordult alá.
- Túl sok emberi vonás van a fajtájában, mégis túl kevés ahhoz, hogy több legyen
félresikerült korcsnál...
Moreguard többet nem törődött a pappal, inkább elindult a falban ásító nyílás felé. A fiai
követték.
Tekergő kígyókon tapodtak, és közben számtalan hüllő kapott a bokájuk felé, de eddig
nemezcsizmájuk megvédte őket. Az egyik kiéhezett vipera olyan erővel harapott a vastag
anyagba, hogy állkapcsát nem bírta kiszabadítani, és szalagként tekergett a csizma sarka
mögött. Az állat dühödten köpködte a mérgét, amíg bírta, aztán már csak sziszegett, és a
fejét rángatta.
Arangas nagyúr volt az első, aki átlépett a kerek nyíláson, aztán félre kellett ugrania
rögtön, mert a nehéz kőlap lezúdult, és ha nem gördül beljebb, formátlanná sajtolja a
tagjait.
- Apa! - kiáltotta Rolof, a legkisebb fiú. - Mi történt veled? Jól vagy?
 A Moreguard testvérek a falhoz tapadtak, és úgy várták Arangas válaszát.
- Nincs semmi bajom, de egyre forróbb a levegő, mintha kívülről lángnyelvek
nyaldosnák a cellámat. Ha nem jutok ki innen, akkor elevenen megégek...

Urzate az elsők között ért el a barlangokhoz, ahol Vogh-ron király várt rá a

tanácsosaival. Az uralkodó nem tűnt meglepettnek, hogy seregét visszavonulni látja.
Mintha számított volna efféle fordulatra.
- Húzódjunk... be... a barlangokba! - lihegte a moleztrán, mivel tudta, milyen nehéz
hadrendbe állítani egy menekülő, hitét vesztett sereget.
Vogh-ron azonban a fejét rázta.
- Nem. Kifüstölnének bennünket. Itt vetjük meg a lábunkat.
- Itt? Ebben a katlanban?
- Igen. Nincs hová hátrálnunk. Győzünk, vagy meghalunk.
A hóhér értetlenül megrázta a fejét.
- Tudsz valamit, amit én nem? Dham-bar esetleg megírta, hogy győzni fogunk?
- Abban a jövőben, amelyikben ő él, a Kígyópapok elbuktak, de ettől még más fordulatot
is vehet a történelem. Dham-bar nem isten, és nem irányíthatja az eseményeket Minden
most dől el, ebben a pillanatban. A jövőt mi alakítjuk.
- Azt mondod, hogy ha itt elveszítjük a csatát, akkor másképp alakul Worluk
történelme?
A király elvigyorodott.
- Mit gondolsz, a Kígyók nem ezért harcolnak?
- De, csak nehéz elhinni. A múlt kőbe van vésve. Nem változtatható meg.
- Nem tűnt még fel, hogy rajtad kívül mindenki másképp gondolja? Hamarosan
meglátjuk, kinek van igaza.
Lassan mindegyik törpe megérkezett, s királyukat látva megtorpantak. Néhányuk
menekülés közben eldobálta a fegyverét, de Vogh-ron gondoskodott róla, hogy ne üres
kézzel kelljen harcolniuk. A tárnákból a törpe asszonyok felhordtak minden használható
csatabárdot, fejszét és buzogányt, s azokat hatalmas halomba szórták a barlang bejárata
előtt. A fegyverüket vesztett törpéknek volt miből válogatniuk.
Vogh-ron király is fejébe nyomta vaspántokkal megerősített sisakját, és egy könnyű,
ezüsttel futtatott nyelű bárdot vett magához.
Felesége, Ganela térdig érő láncvértben került elő, és buzogányt markolva megállt az
uralkodó mellett.
- Mit képzelsz, asszony! - mordult rá a törpekirály. - A háború nem nőknek, hanem
férfiaknak való!
- Ki mondja ezt?
- Én mondom, Vogh-ron, a férjed és urad!
Ganela dühösen felhorkant.
- Márpedig az asszonyokkal úgy döntöttünk, hogy most nem maradunk ki ebből a
szórakozásból!
- Meghalhatsz, vagy meg is sebesülhetsz. Ez sem rémiszt meg?
- És téged?
- Én férfi vagyok!
- No hiszen, ezzel ne hencegj olyan nagyon!
- Elhallgass, asszony, különben...
- Különben?
Urzate vigyorogva figyelte a szóváltást, és közben majdnem megfeledkezett arról, hogy
az ellenséges sereg közeledik. De csak majdnem.
- Van egy javaslatom! - szólt közbe. - Az asszonyokra a szirtek tetején van szükség,
hogy onnan görgessenek sziklákat az ellenségre. Mi itt vetjük meg a lábunkat, és
engedjük, hogy a Kígyók serege ellenállás nélkül behatoljon a völgybe.
 - Miért nem a nyílásnál vesszük fel velük a harcot? Az sokkal szűkebb, és ott nem
érvényesülhet a számbeli fölényük!
- A testőrök falanxa megállíthatatlan, visszanyomnának bennünket. A völgy olyan, mint
egy zsák. Ahogy hátrálnánk, egyre nagyobb arcvonalon kellene védekeznünk, viszont ha
itt vesszük fel a harcot, ők kerülnek egérfogóba. Ha sikerül visszavernünk a támadásukat,
a szűk nyílásnál összetorlódnak, és nem tudnak elmenekülni. Pánik tör majd ki, és
egymást tiporják le nagy igyekezetükben.
- Ez tetszik nekem! - bólintott a király.
- Azt meghiszem! - csattant fel Ganela. - Mi másszuk meg a sziklákat, míg ti idelenn
álldogáltok!
- Elég már, asszony! Te akartál harcolni. Ha hasznunkra akarsz lenni, akkor menj, és
vidd az asszonyokat is, ha már nincs jobb dolguk, mint elrontani a férfiak szórakozását!
Ganela magában dünnyögve elrohant, és hamarosan meglátták az asszonyok élén,
ahogy a kecskéknek is meredek ösvényen a szirt teteje felé tartottak. Néha meg kellett
kapaszkodniuk, hogy vissza ne csússzanak, ilyenkor a törpe férfiak vigyorogva egymás
felé bólogattak.
- Nem rossz asszony ő! - hunyorított Urzatéra a király. - Csak makacs, mint egy öszvér.
Attól félek, legközelebb azt találja ki, hogy együtt akar sörözni velem!
- Remélhetőleg nem ízlik majd neki.
- Remélhetőleg.

Codric elérte az utolsó fáklyatartót, és innen már csak karnyújtásnyi távolságra volt a
ballusztrádot alátámasztó vastraverz. Miközben ott függeszkedett és erőt gyűjtött a
folytatáshoz, sziszegő hangot hallott odafentről.
- Siess az Első Thunhoz, és mondd meg neki, a drének a Kígyóveremben végezték.
Sssszz... Én itt maradok, gyönyörködni a végzetükben...
Távolodó léptek koppantak.
Codric nem akart, és nem mert tovább várni.
Gyors mozdulatokkal felkapaszkodott a ballusztrád oldalán, aztán átvetette magát a
korláton.
A Kígyópap megfordult, és villámgyorsan felemelte karmos kezét.
- Elpusztulsszz!
Hömpölygő lángzuhatag suhant a dergán felé, hogy eleméssze, de a lángok alighogy
ruhájába kaptak, szinte azonnal kihunytak. Csak a Codric nyakában lógó, borostyándíszes
lánc forrósodott fel egy kissé.
A törpéktől kapott mágikus ékszer megvédte őt!
Salambar papja döbbenten hőkölt hátra.
Codricot nem lepte meg ennyire a dolog: bár elégedettséggel nyugtázta, hogy életben
maradt, a pillanatnyi döbbenet hatása elmúlt, ő pedig fürgén kihúzta-lendítette a kardot az
oldalán függő kardhüvelyből, és a lendület erejét kihasználva lesújtott.
Az ezüstös kígyónyelvként felvillanó penge feltépte a hüllőfajzat mellkasát. A váladékkal
pettyezett acél éppen a félkörív végén járt, amikor sebes mozdulattal előrántotta a másik
fegyvert is, és azt markolatig tolta előre a megsebzett pap gyomrába. Ellenfele teste
görcsösen összerándult, a mélyre hasító sebekből zöld gennyszökőkutak törtek elő. Codric
meredten figyelte a vércsatornában végigfutó nyákot. Különös undor fogta el a mocskos
pengéket látva: a haldokló paphoz lépett, és annak csuhájába törölte a kardokat. Ezután
egyetlen rúgás kellett csak a Kígyó mellkasába, és a hüllőfajzat átbucskázott a ballusztrád
korlátján.
Codric ezután lesietett a lépcsőkön a termet lezáró boltíves kijáratig, mert az közelebb
volt a verem aljához. Lehasalt, és fejét a meredély fölé lógatva keresni kezdte a dréneket
odalent.
 Úgy tűnt, Gilber már a halálán volt: teste görcsbe merevedett, de kesztyűs öklével még
mindig csapkodott maga körül. Minden kígyót azonban nem üthetett agyon, és a hüllők
már most is halálos adag mérget fecskendeztek a szervezetébe. A testvérek a fal mellett
csoportosultak, a fájdalomtól kába arccal, és derékig elmerültek a vonagló hüllők
tengerében. Arangas di Moreguardot sehol sem látta, csak a fájdalomkiáltásait hallotta
tompán, távolról. Mintha kőfal választaná el őket. Codric tudta, hogy a drén nemesnek
iszonyatos kínt kell kiállnia, ha ilyen embertelen sikoltásra ragadtatta magát.
- Smer, Zuda, Rolof! Az isteneteket! Figyeljetek rám! - kiáltott le a dergán. - Álljatok
egymás vállára, megpróbállak kihúzni benneteket!
A drén fivérek egy pillanatig haboztak, de aztán apjuk elkínzott hangja hallatszott a
felhevült kőajtó túloldaláról:
- Menjetek! Már csak a kermon... tart életben. Hagyjatok végre meghalni...
Zuda szája keskeny vonallá szűkült össze.
- Gyerünk, csináljuk, amit a dergán javasolt!
Zuda volt a legnagyobb termetű, ezért az ő vállára állt Smer, és aztán Rolof is mászni
kezdett a hátukon felfelé. Hamarosan a legfiatalabb fiú megvetette a lábát bátyja vállán,
és felegyenesedve kinyújtotta a karját.
Még így sem érte el a Kígyóverem peremét.

A völgykatlan bejáratánál feltűnt a Kígyópapok serege. A had vezérei valószínűleg arra

számítottak, hogy egy szedett-vedett, hitét vesztett ellenséggel találják szembe magukat,
ezért a törpék csatarendjét látva megtorpantak, és nem jöttek beljebb.
Quis'sah a jövőből érkezett társához fordult. Azzir'oh ebben a korban még meg sem
született, évei számát tekintve mégis idősebb volt nála.
- Mit tegyünk? Ssszzz... Nincs hová hátrálniuk, ezért a halálukig küzdeni fognak.
- Mi is csak addig harcolunk. Amíg ők mind el nem pussztulnak.
Quis'sah bólintott. Még egyszer felmérte a velük szemben álló sereget, aztán szemét
árnyékolva a sziklák magasát kémlelte.
- A szirt tetején mozgást látok: csapdába akarnak csalni.
- Megrettentél, ssszzz?
Quis'sah nyelt egyet. A félelem Salambar papjainak legnagyobb ellensége: ha valaki
ennek jeleit mutatja, az nem lehet méltó arra, hogy beavassák a magasabb
misztériumokba.
- Nem. Ténymegállapítás volt csupán. Sszzz...
- Akkor vezényelj támadást!
Codric látta, hogy csupán egy alkarnyi távolság választja el a kezét Rolof kinyújtott
ujjaitól.
- Tartsatok ki! - mondta, és felült.
Gyors mozdulattal lecsatolta a kardövét, félredobta a kardhüvelyeket, és a szíjat aztán
lenyújtotta a drén fivérnek.
Rolof megragadta az öv csatos végét, és a csuklója köré hurkolta.
- Húzd!
A dergán engedelmeskedett. Izmai megfeszültek, és a vállába hasító fájdalom ellenére
kitartott addig, amíg Rolof feje fel nem bukkant a Kígyóverem pereme fölött. Ekkor fél
kézzel előrenyúlt a drén válla alá, és segített neki kimászni.
Rolof kifújta a visszatartott levegőt, aztán megkérdezte:
- Mi lesz a testvéreimmel?
- Nem tudom. Erre nem gondoltam.
Lenéztek a verembe, azt latolgatva, mit tehetnének a többiekért, de a sors megoldotta a
gondot. A maga kegyetlen, embertelen módján.
A kermon köteléke meggyengült, és Smer arca megvonaglott.
- Apa halott! - suttogta Rolof odafent.
 A második fivér lábszárán királykobrák és pápaszemes kígyók csúsztak felfelé, még
többen már a combjába, sarkába haraptak, és bőre alá fecskendezték halálos mérgüket.
Akkora adag méreg keringett már az ereiben, ami egy teljes falu kiirtásához elegendő lett
volna. Zuda nem is bírta tovább: a lába összecsuklott, és a vállán egyensúlyozó Smerrel
együtt arccal zuhant az izgatottan sziszegő hüllők közé.
Rolof odafent a mellkasát markolászta, hiszen a kermon mágiája révén megérezte
testvérei halálát. Egyedül ő maradt életben a családjából, ő lett az örökös.
Codric fejét rázva figyelte a rángatózó dréneket - egyikük ordításra nyitott állkapcsába
már befészkelte magát egy homoki vipera -, aztán felegyenesedett.
- Szedd össze magad, és légy végre férfi! - mondta az összegömbölyödve nyöszörgő
Rolóinak. - A testvéreid halottak, de téged megmentettek, mert a bosszú fontosabb
mindennél.
A drén nem mozdult, mintha nem hallotta volna.
Codric megvonta a vállát. Nem volt ideje arra, hogy egy összetört lelkű fickót
pesztráljon. Felcsatolta a kardövét, és elindult a csigalépcsőn.
A torony kupolája most már tényleg nem lehet messze...
Egy fordulót haladt, amikor meghallotta maga mögött a sietős lépteket. Codric
elmosolyodott: a kölyök végül mégis legyűrte a gyászt, és úgy döntött, hogy vele tart.
Még kétszer érezték úgy, hogy egy nagy kört írtak le a torony tengelye körül, amikor
végre egy folyosóra ásított rá a csigalépcső.
A dergán megtorpant. Kétszer sétáltak eddig óvatlanul csapdába, és most nem akart
esztelenül egy újabba rohanni. Megállt a homályba burkolódzó szakasz előtt - odabenn, a
boltozatos alagútban nem lobogott egyetlen fáklya sem -, és megpróbálta kitalálni, milyen
veszély leshet rájuk.
- Miért álltál meg? - kérdezte suttogva Rolof.
- Nézz be te is!
Codric félreállt társa útjából.
- Nos?
- Nem látom, mitől félsz?
- Az alagút oldala tele van ujjnyi vastag tüskékkel, a falak pedig lélegezni látszanak,
mintha élő hús borítaná őket. Azok a tüskék közötti kerek nyílások pedig olyanok, akár a
kitátott, fogatlan szájak.
- Nekem sem tetszik, de mi a gond vele?
- Nem tudom. Csupán legyünk óvatosak, haladjunk mindig középen, a lehető
legtávolabb ezektől.
- Rendben.
Codric mindkét kardját maga előtt tartva hatolt be az alagútba. A félhomályos folyosó
lüktetni látszott körülötte, és ez még inkább megerősítette hitében, hogy a falakat borító
valami él. Úgy érezte magát, mintha egy gigászi lény nyelőcsövében haladna előre, arra
várva, hogy megemésszék.
Feltűnt az alagút vége, és már-már fellélegezett, amikor egy kámzsás alak zárta el a
túloldalon beáradó fáklyafény útját. A Kígyópap varázsszavakat mormogott maga elé, és a
következő pillanatban a dergánt mellbe találta egy mennykőcsapás!
A nyaklánc azonban ismét felizzott Codric nyakában, és a villámnyaláb sercegve kihunyt
a levegőben. A támadás azonban elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Rolof a fal mellé
ugorjon, mivel minél kisebb célpontot akart nyújtani a következő csapáshoz.
- Mit csinálsz, te őrült! - förmedt rá a dergán. - Gyere vissza középre, és maradj
mögöttem! Nem árthat nekünk!
Rolof tett egy lépést Codric felé, ám ekkor tapadókorongokban végződő, húsos csápok
robbantak ki a szájszerű nyílásokból, és a polipkarok a drén férfi teste köré tekeredtek.
- Mi a... - nyögte Rolof, de másra már nem jutott ideje.
A csápok a falhoz rántották a drén testét, és a hegyes tüskék felnyársalták áldozatukat.
Az egyik csontkinövés Rolof tarkója tájékán hatolt be, így a férfi nem sokat szenvedett.
Még több polipkar kígyózott elő mindenfelől, és teljesen körbefonták a halottat. Rolof most
már úgy nézett ki, mintha bebábozódott volna.
Codric dühösen felmordult: elveszítette utolsó társát.
Egyedül maradt.

14.

Sharlav Szeme

A Kígyók serege olajozott gépezetként nyomult előre. A katonák a bal karjukon vitték a
pajzsot, amivel fedezték a mellettük haladót is, míg jobbjukban rövidkardjukat markolták.
Ahogy a feléje közeledő acélfalat figyelte, félelem szökött Urzate szívébe. Nem tudta,
hogyan fogják megállítani a Lélekteleneket. A Kígyópapok testőrei felmorzsolják a
törpéket, hacsak az asszonyok által alázúdított sziklák meg nem bontják a soraikat.
A falanxharcosok egyszerre léptek, és egyszerre ütődtek egymáshoz a pajzsok peremei.
Már a völgykatlan közepén jártak, s utolsó egységeik most sorjáztak be az összeszűkölő
falak kőzött.
Fentről elkezdtek hullani a kövek, de mielőtt bezúzhatták volna a katonák fejét,
láthatatlan akadályba ütköztek, és függve maradtak a levegőben, mintha méhviaszba
ragadtak volna.
- Utálom a mágiát! - morogta Vogh-ron.
- Attól félek, még nem láttuk a legrosszabbat.
Urzaténak igaza lett. A Kígyópapok nem elégedtek meg azzal, hogy mágikus hálóval
védték az embereiket, hanem ők is támadásba lendültek. Villámnyalábok és tűzcsóvák
nyújtóztak a szirt tetején álló asszonyok felé, és ahová becsapódtak, ott megolvadt a
szikla, és a kemény gránit bugyborékolva elpárolgott. Néhol sziklaomlás indult meg, és a
törpe nők karjaikkal hadonászva, elhajított kócbaba-ként hullottak alá a mélybe. S talán
még ők jártak jobban, mert akit eltalált a Kígyók varázslövedéke, az szörnyűségesen
összeégett, vagy hamu is alig maradt belőle. Halálsikolyok visszhangoztak a sziklafalak
között. Talán Ganela is odaveszett.
A hóhér tudta, hogy mi játszódik most le Vogh-ron lelkében, ezért megszorította a király
vállát.
- Ne veszítsd el a fejed: ne vezényelj még rohamot! Az asszonyokért nem tehetsz
semmit, csak magadat is elveszejtenéd. Várjunk, amíg közelebb érnek.
- Ennyire ostobának tartasz? Én is látom, mi a szándékuk. Vedd le rólam a kezed! -
morrant rá dühösen a király, de a szemében könnycsepp csillogott.

Codric ordítva lendült előre.

A Kígyópap újabb varázslattal próbálkozott, de ellenfelét a meteoreső sem tudta
megállítani. A dergán sebzett bivalyként rontott rá a meglepett hüllőre, és a kardot
markolatig beledöfte a lény mellkasába. Salambar papjának megüvegesedő szemében
mélyről jövő hitetlenség tükröződött, amikor a nyálkás testnedvektől iszamós pengét
kirántották a testéből, és a földre csúszott. Nem hitte el, hogy a mágiája végül kudarcot
vallott.
Két újabb Kígyópap került elő a lépcsőfordulóból, és ők okulva társuk hibájából, puszta
karommal vetették rá magukat a dergánra.
 Codric ravasz és kíméletlen ellenfélnek bizonyult. Olyan közel engedte magához az
ellenfeleit, amennyire csak lehetett, aztán szélsebes mozdulatokkal meglendült, szédítően
táncoltatva a pengéket, elcsúszva, elforogva áldozatai között. A kardokat szorosan az
oldalához szorította, s szinte csak elhúzta őket maga mellett, összevagdosva a
kígyólényeket, majd amikor a hátukba került, súlyos csapásokkal zúzta le végtagjaikat - a
kesztyűs kezével különösen mély, csontig hatoló sebeket ejtett. Salambar papjai már sok
embert lemészároltak a saját kezükkel, de azok csupán áldozati báránynak számítottak a
pengét villogtató, fakóhajú ördöghöz képest. A Kígyópapok hamarosan ráébredtek, hogy
ellenfelüket még csak megsebezni sem igen tudják, nemhogy kitéphetnék a szívét, ahogy
azt korábban tervezték. Két levágott kar már a földön tekergett, aztán melléjük zuhant az
egyik hüllőfajzat fejetlen teste is, míg a koponyája elgurult valamerre.
Az utolsó Kígyópap testébe is csupasz vasdarab mélyedt, de ő mégis előrelendült, hogy
feltépje ellenfele torkát.
Codric higgadtan eltáncolt az arca felé tapogatódzó kéz elől, de a karmok beleakadtak a
láncszemekbe, és egyetlen rántással letépték a nyakába aggatott ékszert.
- Ostoba hüllő! - mordult fel a dergán, és indult, hogy visszaszerezze a törpekirály
ajándékát, amikor meglepetten tapasztalta, hogy nem tud mozdulni.
Megmerevedett.
Újabb Kígyó bukkant elő a lépcsőfordulóból, és sziszegve-nevetve közeledett.
- Meglepődtél, ugye, fra Codric?! Ssszzz...
A dergán nem válaszolt, igaz, nem is tudott volna, mert a száját sem bírta mozdítani.
- Mozdulatlanságvarázst bocsátottam rád. Elvesssztetted a nyakláncod, nem maradt hát
semmi, ami megvédjen.
A hüllőfajzat közelebb lépett - oda sem pillantott, amikor elhaladt társai hullája mellett
-, és megoldotta a köpenye övét. A nehéz anyag vitorlázva hullott a földre.
Codric meglepődve látta, hogy ellenfele nem férfi. A Kígyónő alakját még akár csinosnak
is mondhatta volna, bár a mellbimbói hiányoztak, ehelyett kemény szarupikkelyek fedték a
mellkasát, de a pikkelyek lefelé haladva egyre apróbbá és színtelenebbé váltak. A nőstény
bokája vaskos volt, és sárkányszerű, karmos lábban végződött, a combja és a feneke
azonban kívánatosan gömbölyödött. Egészen emberszerű volt.
A Kígyónő olyan közel lépett a dergánhoz, hogy az arcuk szinte összeért.
- Gharr'Shiirah nekem ígért téged, fra Codric. Ha tudni akarod, azért, mert ssszeretnék
veled utódot nemzeni.
Codric érezte, hogy egy villás nyelv simít végig az arcán. Szerette volna a Kígyónő
arcába vágni - azt ugyan várhatod, te dög! -, de ajkai még mindig görcsbe dermedtek, és
a varázslat szorítása nem engedett.
A dergán tehetetlenül tűrte, hogy a papnő kicsatolja a kardövét, és a bokájáig húzza le
a nadrágját. Nem tudott lenézni, mert a nyaka merevsége miatt még mindig a kezet
bámulta, mely a szakadt ezüstláncot markolta, mégis érezte, hogy a karmos ujjak azzal a
lágysággal és szakértelemmel, amit nem feltételezett volna róluk, bizonyos szervét
simogatják. Melegség terjengett az alteste körül, és míg a teste többi része mozdulatlan
maradt, ott alul érezte, hogy a varázslat feloldásra került. Puha ajkak szorultak most rá
egyre izmosodó férfiasságára, és egy villás nyelv siklott fel-alá rajta. Igyekezett ellenállni,
tengeren úszó jéghegyekre és hósipkás hegyormokra gondolni, később még a hullazabálók
ocsmány képét is felidézte, de egyszerűen nem ment. A Kígyónő értette a dolgát: olyasmit
művelt izmos nyelvével, amivel még a nordesi ringyókat is megszégyenítette volna.
- Látom, fra Codric, te is vágysssz az új élményekre! Alig várod már, hogy belém
hatolhass, ugye? Előbb azonban pozíciót kellene változtatnunk. Sssszz... Igaz, egy kicsi
fájni fog, de aztán majd a gyönyörrel kárpótollak!
A Kígyónő hanyatt lökte Codricot, aki kidöntött, nehéz fatörzsként vágódott el. Meztelen
feneke nagyot csattant a hideg köveken, és a lapockáit is beütötte. A fájdalom igenis élő
volt, és egész testébe kisugárzott.
 Mielőtt azonban a fájdalom úrrá lett volna minden tagja felett, a hüllőfajzat ismét
kezelésbe vette, és az ereiben vágtató tűz tompa sajgássá változtatta a kínt. A Kígyónő
egy ideig még a szájával izgatta, aztán szemből guggolt rá.
Codric legszívesebben a fogait csikorgatta volna, de az érzés kellemes volt,
megtévesztésig hasonló ahhoz, amiben számtalanszor része volt. Mégis, a tudat, hogy
éppen megerőszakolják, megkeserítette a szájízét. A legsötétebb, legkülönösebb
rémálmaiban sem élt át hasonlóan visszataszító dolgot. Gondolatban mindenféle
istenekhez fohászkodott, csak hogy könyörüljenek meg rajta.
A Kígyónő előrehajolt, két karmos kezével megtámaszkodott a dergán mellkasán, aztán
mozogni kezdett. A combjain rugózva lökte fel a csípőjét olyan magasra, hogy Codric
majdnem kicsúszott a combok közötti, lucskos nyílásból, aztán olyan erővel engedte le a
testét, mintha fel akarná nyársalni magát.
Codric sikoltani szeretett volna az élvezettől és a szörnyű megaláztatástól.
Fel-le. Fel-le. A Kígyónő szájában izgatottan járt villás nyelve, és a lihegése is egyre
erősödött.
- Ez az! Ssszz... Még! Még! Még! Sokáig bírod, ugye?
Az aktus folytatódott, és Codric érezte, hogy valami kirobbanni készül belőle. A teste
ívbe feszült.
- Igen! - sikoltott fel a Kígyónő.
- AÁÁAH! - szakadt ki Codricból is, és hirtelen ráébredt, hogy a mozdulatlanságvarázs
megszűnt.
A dergán felült, és bal keze kesztyűs ujjai ökölbe szorultak. A teste még remegett az
utórángásoktól, de ökle nem tévesztette el a célját, és az elhomályosult tekintetű Kígyónő
arcába vágódott. A kesztyű ereje még Codricot is meglepte: olyan hatása volt, mintha egy
súlyos pöröllyel sújtott volna le. A hüllőfajzat márványkeménységű koponyája jól
hallhatóan megroppant, és a csapás messzire lökte a testét. A kígyóasszony elterült a fal
tövében: felhasadt szája sarkából vérpatak buggyant elő, feje élettelenül oldalra nyaklott.
Codric nehézkesen, remegő lábakkal talpra állt, és magára rángatta ruháit.
- Remélem, élvezted, te dög! - nézett le a mozdulatlan testre. - Legalább lesz mire
emlékezned a túlvilágon. Már ha van nektek olyan... - recsegte gyűlölettől izzó
pillantással, majd arcon köpte a papnőt. Aztán megkereste a nyakából letépett láncot, és
megindult felfelé a lépcsőn, ahonnan a Kígyónő rátámadt...

A falanx egyre közelebb nyomult, már a testőrök kegyetlen arcvonásait is kivehették a

pajzsok pereme fölött. Néhány pillanat, és a sorok egymásnak feszülnek.
- Most jön a meglepetés! - mondta Vogh-ron, azzal jelt adott a mögötte állóknak.
A barlang torkából gigászi fémalkalmatosság gördült elő, ami ráadásul még forgott is, és
kúp alakú fején éles pengék csillogtak. Első pillantásra mélység szülte féregnek tűnt,
amely iszonyatos fogaival porrá őröli a földet, mielőtt megzabálná, és teste hátsó nyílásán
kipréselné. Csakhogy ez nem állat volt, hanem egy mesterséges tákolmány, melyet két
tucat törpe tolt oldalt és hátulról.
- Mi a fene ez? - hökkent meg Urzate.
- Alagútfúró. Azt hitted, hogy csákányokkal és lapáttal ástuk ki a hegyet behálózó
tárnákat? Néhol olyan kemény kövek állták utunkat, hogy ekkora szerszámokkal is
nehezen boldogultunk. Itt az ideje, hogy meglássuk, mit ér az alagútfúró az acélfal ellen!
A Kígyósereget nem rettentette meg a látvány, jöttek tovább előre. Mielőtt azonban a
sorok összetalálkoztak volna, a lejtőn legördültek a nehéz kocsikra szerelt gépek, és olyan
erővel vágódtak a Lélektelenek közé, mint a tekegolyó, amely elsodorja a bábukat.
Pajzsok görbültek meg, és roppantak ketté, emberi végtagok forgácsolódtak
használhatatlanná, véreső fröccsent az oldalt állókra. A fémalkalmatosságok egyre lassulva
gördültek tovább, de a kaszáló pengék továbbra is fejeket repítettek a levegőbe és a
gépek nyomában nem maradt más, csak húspéppé és csonttörmelékké sajtolt holttestek,
no meg nyöszörgő sebesültek.
Egyszerre három alagútfúró rohant a fémfalnak, és tömegükkel akkora nyílást
szakítottak rajta, amelyet képtelenség volt betömni.
- Ez volt a csoda, amiben reménykedtél? - kérdezte Vogh-ron.
A hóhér válasz helyett előrelendült. Hatalmas pallosát a közelharcra készülve fejszére
cserélte, s most vérengző vadállatként rontott az ellenség sűrűjébe.
Az ezüstvértes testőrök már nem vették semmi hasznát nagyméretű pajzsaiknak, sőt,
az inkább akadályozta őket a harcban. A törpék a résbe hatolva oldalról rontottak a
nagydarab katonákra, és azok nem tudták védeni magukat. A hadrend szétszakadozott, és
már a falanx belsejében tombolt a küzdelem. A támadók fölénybe kerültek, mivel a
kritikus pontokon oldalba kapták a Lélekteleneket, akiknek a sorban távolabb álló társaik
nem tudtak segíteni, hiszen a rések környékén folyt a harc, nekik pedig tartaniuk kellett a
helyüket.
- Az ékkövet üssétek! - harsogta Urzate. - Zúzzátok szét a homlokukba ültetett fekete
gyémántot!
Egyre több testőr dobta földre a pajzsát, hogy inkább karddal védje az életét. A törpék
ellen azonban közelharcban kevés esélyük volt. A zömök fickók rövid karjukkal nem
akadályozták egymást, és nem kellett akkora lendületet venniük, hogy lesújthassanak.
Urzate amennyire fel tudta mérni, azt látta, hogy ott, ahol az alagútfúrók megbontották a
sorokat, szinte szétszakadt a falanx, és most már csak a fekete ékkövek által rájuk
erőltetett fegyelem tartotta össze a gárdistákat.
A fegyelem, amelyet a Kígyópapok diktáltak.

A dergán szinte el sem merte hinni, hogy útja végére ért. A torony kupolájában járt, és
már csak egyetlen szobát kellett átkutatnia. Őrökkel sehol nem találkozott, pedig az előbbi
megaláztatás után örömmel a fejüket vette volna. Mégis azt sejtette, hogy Salambar
papjai nem hagyják őrizetlenül legnagyobb kincsüket, Sharlav, a Szent Kobra Szemét.
Megtapogatta a mellényzsebében az ezüstláncot és a borostyánmedált. A nyakába nem
tudta visszaakasztani az ékszert, mivel a lánc elszakadt, de remélte, hogy így is megvédi
majd a Kígyók mágiájától.
Nincs értelme tovább várakozni.
Izzadó tenyerét megtörölte a nadrágjában, aztán ujjai újfent kardja markolatára
szorultak.
Belépett a szobába.
Odabent nem lobogott egyetlen fáklya sem, ezért kellett egy kis idő, amíg a szeme
hozzászokott a sötétséghez. Először az asztalon, bársonypárnán pihenő, ökölnyi méretű
ékkő vonta magára a figyelmét. Ekkora rubintot még nem látott életében. Ráadásul az
ékkő csiszolt volt, így a dergán el sem tudta képzelni, mekkora lehetett csiszolatlanul. Az
ezernyi kristálylap olyan szikrázó vörösen világított, mintha máglya lobogna a kő
belsejében.
Öntudatlanul is lépett egyet előre, hogy kézbe fogja ezt a csodát.
- Csodálatos, igaz, fra Codric?
A mélyről jövő, öblös hangba furcsa, fojtott recsegés vegyült: olyan volt, mintha egy
átszúrt torkú ember próbálna megszólalni.
Ugyanaz a hang, amelyik a Délceg Kakasbeli szobája sarkában harsant fel először.
- Gharr'Shiirah!
- Hízelgő, hogy megismerssszz, fra Codric.
A Kígyópap a sarokban, egy könyvet tartó állvány előtt állt, a rubint fénykörén kívül, de
most közelebb lépett.
- Elismerésre méltó az élni vágyásod ész a bosszúvágyad. Sssszzz... Azért jöttél, hogy
végezz velem?
 - Túl sokat képzelsz magadról. Sharlav Szemét akarom, és azt, hogy elkotródj végre a
föld színéről, egész fajtáddal együtt! Nem számít, hogy te élsz-e, vagy halott vagy. Ha
félreállsz, életben hagylak, de ha harcra kerül a sor, megöllek.
Gharr'Shiirah felnevetett.
- Ssszzz... Csak ennyit akarsz? Sharlav Szemét? Akkor gyere, és vedd el!
Codric előrelendült. Nem a Kígyópap, hanem az ékkő felé, ám Gharr'Shiirah elállta az
útját. A dergán egyik kardjával a pap feje felé sújtott, a másikat pedig mellmagasságban
lökte előre. Mindkét penge lepattant a Kígyó testéről, mintha kőfalnak ütközött volna. A
következő pillanatban megvillantak Gharr'Shiirah karmai, és véres csíkot szántottak Codric
jobb alkarjára, egészen közel a csuklójához.
A dergán elejtette egyik kardját, és görcsbe ránduló arccal hátraugrott.
Egy pillantást vetett a kezére: a vér hevesen patakzott a sebből, de szerencsére a
verőerét nem hasították fel a karmok.
Indult, hogy ismét próbára tegye ellenfele védelmét, amikor a Kígyópap feléje intett, és
láthatatlan pengék mélyedtek a testébe.
Codric összegörnyedt a fájdalomtól, és a második kard is a kőre hullott.
- Látod, fra Codric, milyen ostobaságot műveltél? Ssszzz... Megfenyegetted Salambar
Első Thunját, aztán pedig fegyvertelenül nekitámadtál! - A Kígyópap álságos
szomorúsággal az arcán megrázta a fejét. - Ostoba vagy, sokkal ostobább, mint hittem.
Eddig segítetted az ügyünket, a te karkötőd aktiválta a fókuszt: hasznos szerszám voltál,
de most már meg kell öljelek.
Codric vágyakozó pillantást vetett a földön heverő pengéje felé. Talán, ha alácsúsztatná
a csizmája hegyét, akkor felrúghatná a levegőbe, és ismét kézbe kaphatná.
Megpróbálta húzni az időt.
- És a háromezer arany, amit ígértél? Azzal mi lesz?
Gharr'Shiirah felkacagott.
- Nem találkoztam még hozzád hasonló, mulatságos fickóval, fra Codric. Kicsit sajnálom
is, ssszz... hogy többé nem társaloghatok veled...
A Kígyó ismét intett, és a láthatatlan karmok Codric oldalába martak, olyan mélyen,
hogy a ruhával együtt a bőrt is letépték a csontjairól.
A dergán ráébredt, hogy a pappal nem harcolhat, ezért botladozva megindult Sharlav
Szeme felé.
Kibírhatatlan fájdalom hasított a hátába, úgy érezte, a pengék a gerincén csikordulnak,
és széthasogatják az izmait. A tekintete ködösen elhomályosult, mégis sikerült néhány
lépést megtennie.
Gharr'Shiirah dühösen közelebb lépett.
- Elpussztíthatatlan vagy, többet kibírsz, mint gondoltam. De most kitépem a szíved, és
a szádba tömöm!
A Kígyópap kezével Codric mellkasára mutatott, és összeszorította a markát, mintha
ujjaival valóban a férfi szívét akarná körbezárni.
Gharr'Shiirah azt várta, hogy a lüktető húsdarab kirobban a dergán bordáinak
börtönéből, ám csalódnia kellett.
Semmi nem történt.
A Kígyó újra próbálkozott.
Egyedül Codric tudta, hogy a pap miért vallott kudarcot: a mágiától védő nyaklánc
ugyanis a mellényzsebében lapult, a szíve fölött.
A dergán kihasználta ellenfele megdöbbenését. Egyetlen hatalmas lépéssel leküzdötte a
még hátralévő távolságot, és bal kezébe szorította a belső tűzzel ragyogó ékkövet.
- Megállj! - kiáltott rá kétségbeesetten Gharr'Shiirah. - Mit akarssszz tenni vele?
- Szétmorzsolom! - mondta Codric, és így is tett.
A kesztyű erejének még Sharlav Szeme sem tudott ellenállni. Olyan érzés volt, mintha
csak egy összegyűrt papírgalacsint tartana a kezében. Ujjaival összesajtolta az egészet,
aztán a földre szórta a vörösen csillanó rubint-szilánkokat.
 A Kígyó zokogva a földre vetette magát, és megpróbálta összeszedni az ékkő darabjait.
Nem törődött semmivel, csak azzal, hogy újra egymáshoz illessze a szilánkokat. Codric
undorodva végigmérte a térden csúszó papot, aztán megkereste a gavodzsai hadzs
kardját, és egy szívdobbanás erejéig fellobbanó tekintettel elidőzött rajta. Gharr'Shiirah
akkor sem nézett fel, amikor a fakóhajú emberférfi megállt mellette. - Talán te adtad a
kezembe - sziszegte a dergán, majd lesújtott, és egyetlen csapással elválasztotta a
Kígyópap fejét a törzsétől.

A hóhér megrázta magát, és a védekezéssel nem törődve csörtetett tovább előre.

Körülötte tengerként hullámzott az embertömeg, de mivel ő járt az élen, nem kellett
figyelemmel lennie senkire. Minden fejre lesújtott, és minden csapása halálos volt. A
kezében forgatott fejsze már életlenné vált a használattól, s már csak a súlyával zúzta be
a koponyákat, a nyél pedig csúszott a kezében, mivel a fa már nem bírta felinni a rengeteg
vért. Vörös köd ereszkedett a szemére, ölni és pusztítani akart. Jobbra-balra csapva tört át
az előtte állókon, mint aki sebezhetetlennek hiszi magát, és egyáltalán nem törődött azzal,
hogy a háta mögött vele tartanak-e még a társai. Arca vérben fürdött, a hajába
agyvelődarabkák ragadtak. Annak, aki szembekerült vele, már maga a látvány is elegendő
volt ahhoz, hogy megremegjen a keze, és elvétse a döfést.
Urzate váratlanul egy barna kámzsát látott felemelkedni maga előtt, amelynek
árnyékából hideg hüllőszemek villantak feléje.
Ölj meg minden Kígyót!
Lesújtott rá, hogy állkapcsig hasítsa az ocsmány ábrázatot, ám a fejsze éle
megcsikordult, akárha márványdarabba ütközött volna.
A hóhér agyának hátuljában egy hang azt suttogta, hogy a Kígyók elfeledték a Kő
Énekét, ellenfele mégis ismert valamiféle védővarázslatot, ami megakadályozta, hogy
megsebezzék.
Urzate újra lecsapott. Egyenesen az eltorzult, pikkelyes arc közepébe. Az eredmény
ugyanaz lett, a fémpenge ártalmatlanul pattant vissza, s majdnem saját arcát zúzta be
vele.
A moleztrán nem adta fel, újra nagy lendületet vett, ám a pap megelőzte. A Kígyó
elcsökevényesedett, rövid keze kinyúlt, és a sárkánykarmok mély csíkot szántottak a
hóhér mellkasára.
Urzate felkiáltott fájdalmában, és hátrált egy lépést.
Árnyék vetült rá, és amikor felpillantott, egy szikladarab hullott alá az égből. Salambar
papjai az életükért küzdöttek, és már nem értek rá fenntartani a sereget védő, láthatatlan
pajzsot. A törpe asszonyok által korábban alázúdított sziklákat most már nem volt, ami
megállítsa.
A hóhér újabb rohamra szánta el magát. Elhajította használhatatlanná vált fejszéjét, és
puszta kézzel rontott rá a nála egy fejjel alacsonyabb hüllőfajzatra. A pap hosszú karmai
újabb sebeket ejtettek Urzatén, de a moleztrán most nem hátrált meg, és sikerült
testközelbe férkőznie. Elsiklott a Kígyó teste mellett, és egyetlen gyors mozdulattal a
könyökhajlatába szorította ellenfele nyakát. A hüllőfajzatot meglephette a támadás, mert
dühösen felszisszent, de aztán gyorsan felismerte reménytelen helyzetét, mert testét
dobálva, karjaival kapálódzva megpróbált kiszabadulni a halálos ölelésből. Éles karmok
mélyedtek Urzate hátába, és szinte letépték a húst a moleztrán lapockáiról, de ő nem
lazított a szorításán. Kérlelhetetlen lassúsággal egyre hátrébb hajlította az ocsmány
hüllőfejet, és hatalmas erejének még a Kígyó ivadéka sem állhatott ellen. Reccsenés
hallatszott, és a pap karmos mancsai erőtlenül hullottak az oldala mellé. Urzate még tekert
egyet a hüllőfajzat fején, hogy biztos legyen a halálában, s csak aztán engedte el a
mozdulatlan testet.
 A pap elterült a földön, és bár a hasán feküdt, üveges szeme az egekbe meredt.
Halálában lecsúszott róla a csuklya, és felfedte zöld pikkelyek borította ábrázatát, amely
halálos vicsorba fagyott.
Urzate köpött egyet, aztán új ellenfél után kutatva körülnézett.
A Kígyósereg végre megtört, és a katonák a futásban kerestek menedéket. Most ők
voltak azok, akik elszórták fegyvereiket, és rendezetlen csürheként mentették az életüket.
Salambar papjai azonban a helyükön maradtak, és ahogy varázsvédelmük megszűnt,
sorra elestek a körülöttük forgolódó törpék csapásai alatt. Volt egy alkalom, amikor
mindannyian megrázkódtak, mintha valami szörnyű eseményről értesültek volna
egyidejűleg, s ez jelentette a fordulópontot. Több Kígyó ekkor leengedte a mentális
pajzsát, és megpróbált elteleportálni. Elvétve némelyiküknek sikerült is elmenekülnie, de a
többiek koponyája abban a pillanatban beszakadt, ahogy a mágikus védelmük elenyészett.
A fogcsikorgatva harcoló törpék olyanok voltak, mint a falkában vadászó préri kutyák,
rávetették magukat áldozatukra, és addig nem tágítottak, amíg mindegyikük ki nem
hasított magának egy darabot a hüllőfajzatból.
Urzate rengeteg vért vesztett, és lépni is alig bírt, mégis megvárta, míg az utolsó
Kígyópap aláhanyatlik, aztán lehunyta a szemét. A föld magához húzta, és ő nem állt
többé ellen a hívásnak.
Aludni akart.
Örökké talán.

Az ébredés fájdalommal járt. Mindene sajgott, s ebből rájött, hogy még mindig életben
van. Felszisszent, mire egy homályos arc hajolt fölé.
- Nincs akkora szerencsénk, hogy elpatkoljon! - mondta egy hang, amely visszhangozva
verődött vissza a falakról.
Codric hangja.
Urzate torka kiszáradt, mégis sikerült halk szavakat formálnia.
- Nincs annál rosszabb, mint a te pofádat látni ébredéskor...
Aztán újra elvesztette az eszméletét.

Amikor másodszor tért magához, sikerült annyi ideig ébren maradnia, hogy egy tányér
meleg erőlevest öntsenek a szájába. Lenyelte, és bár az étel felfelé kívánkozott, jobban
érezte magát.
- Mi történt? - kérdezte a kerekképű törpe nőtől, akinek... meg mert volna esküdni rá...
borosta sarjadt az arcán.
- A Kígyópap karma által ejtett seb elfertőződött. Súlyos sebláz gyötört, de most már túl
vagy a nehezén.
A moleztrán egyáltalán nem érezte, hogy túl lenne a nehezén, ennek ellenére
megpróbált bólintani.
- Ha te mondod, bizonyára így van...
Néhány nap múlva Vogh-ron király is meglátogatta, s ő számolt be az eseményekről.
Urzate megtudta, hogy a csatában a Kígyók seregét szinte teljesen tönkrezúzták, bár a
törpék veszteségei is súlyosak voltak. Annál is inkább fájdalmas volt ez, mivel a törpe nem
egy szapora faj, ráadásul a halottak hosszú életüket sem élhették végig.
- Sok ifjú elesett, míg a magamfajta vénségek szinte karcolás nélkül túlélték az
ütközetet - mondta szomorúan az uralkodó. - De hát mit lehet tenni, ez Mahout akarata.
- A feleséged?
- Ő is jól van, de már bánom, mert azóta nem hagy nekem békét. Állandóan a fülemet
rágja, hogy állítsak fel női osztagot, amelynek ő lenne a parancsnoka. Ki hallott már ilyet!
A hóhér szája vigyorba görbült, de még ez is fájdalommal járt.
- Akkor teljes a siker?
 - Mondhatjuk. A Kígyók elhagyták a tornyaikat, és azóta a városlakók mind lerombolták
őket. Mindezt Codricnak köszönhetjük, aki a vackán pusztította el a szörnyeteget. Egyedül
tért vissza Guarniborgból, sebekkel tarkítva, de azért nem olyan rossz állapotban, mint
ahogy rád találtunk.
- Szívós fickó ez a dergán.
- Az, és makacs, akár a feleségem. Vissza akar térni a saját idejébe. Azt mondja, hogy
dolga van ott, és téged is vinni akar magával. Ki tudja, meddig áll még nyitva az
Időszurdok, ezért mindennap megkérdezi, milyen erős vagy, lóra tudsz-e már ülni.
Türelmetlen, mint minden ember.
- Akkor nem váratom sokáig. Mondd meg neki, hogy három nap múlva indulhatunk...
Három nappal később Urzate valóban kikelt az ágyból, és ápolói ellenkezésével nem
törődve magára öltötte a ruháját, majd kitámolygott a gyengélkedőnek kinevezett
barlangból.
Odakint Codric várt rá, két felnyergelt, málnával megrakott lóval. Az apró nép minden
tagja összegyűlt, hogy elbúcsúzzon a vándoroktól, akik a jövőből jöttek, hogy megóvják a
múltat. A dergán kiismerhetetlen arckifejezéssel tűrte, hogy a törpék apraja-nagyja ott
nyüzsögjön körülötte, és a vértezetet, valamint fegyvereit simogassák.
Urzate odafordult Vogh-ron királyhoz, és megszorította annak kérges kezét.
- Eddig még nem volt alkalmam megköszönni, hogy mellénk álltatok. Nem tudom, mit
mondhatnék: kétszer mentetted meg az életem. Ezt soha nem felejtem el.
- Mi is sokkal tartozunk nektek. A Kígyók és a drének elpusztultak, most már senki nem
fog zaklatni minket a hegyeink között. Elhatároztam, hogy a törpe hősök mellett
elkészítjük Codric és a te aranyszobrodat is, melyeket aztán a trónteremben állítunk fel. A
mérnökeim erre azzal a javaslattal álltak elő, hogy hatalmas tükrökkel vezessük le a nap
fényét a hegy gyomrába. Ez lesz majd a Nap Csarnoka, mely örök időkre hirdeti a
guarniborgi győzelem hírét!
Urzate lehunyta a szemét. Érezte maga körül az idő áramlását. Hát ezért volt olyan
ismerős a szélen álló két aranyszobor, amikor Dham-bar király elé vezették őket!
Emlékezetből készíthették az alakokat, mert az arcvonások alig hasonlítottak rájuk,
ráadásul minden szobor egyforma magas volt, ezért nem gondolt rá korábban, hogy
embereket ábrázolhatnak. Ezek szerint minden előre meg volt írva?
A gondolat nem hagyta nyugodni.
- Egyvalamit nem értek. A Kígyók hittek abban, hogy megváltoztathatják a történelmet.
Legyőzték a dréneket, aztán mégis elpusztítottuk őket, s ezzel végül minden változatlan
maradt. Én pedig nem tudom, valóban nagy veszély fenyegetett-e, és csak a szerencsének
köszönhető, hogy helyrehoztuk a hüllőfajzatok által elkövetett hibát, vagy esetleg minden
pontosan így történt a múltban is, és mi csak eljátszottuk az előre megírt szerepünket?
Az uralkodó elvigyorodott.
- Ki tudhatja? Csak Mahout mondhatná el, vajon minden úgy történt-e, ahogy az a
csillagokban meg volt írva. Illetve van még valaki, aki ismeri az igazságot.
- Ki az?
- Dham-bar király.
Urzate elgondolkodva megdörzsölte az állát.
- Talán még ő sem tud válaszolni a kérdéseimre. Csak az ismerheti a válaszokat, aki
szemtanúja volt az eseményeknek.
- Dham-bar mindent látott. Találkoztál vele most is, és beszéltél vele a jövőben.
- A király itt? Nem látom sehol.
Vogh-ron mosolyogva az egyik szikla felé intett, ahol az a suhanc ült, akivel elsőként
találkoztak az Időszurdokból előlovagolva. Akkor majdnem tragédiába torkollott a
találkozás, mivel Moreguard rúgással próbálta jobb belátásra bírni a korcs kölyköt.
- Most még Úl-dagnak hívják, s nem király, csak kétszáz év múlva lesz az. Felvett neve
egyébként, a Dham-bar azt jelenti törpe nyelven, hogy Hosszú Életű.
 - A fenébe! - rázta a fejét hitetlenkedve Urzate. - Mindig elfelejtem, hogy ti törpék,
sokkal tovább éltek, mint az emberek!
- Ez igaz, de Dham-bar közöttünk is valódi matuzsálem. Ma még ő sem tudja, miféle
mágia áldja vagy átkozza meg a hosszú élettel, de az biztos, hogy öregkorára sem válik
feledékennyé, különben nem adta volna neked a menlevelet.
- Azt én is tanúsíthatom, hogy nem felejt. Olyan bűnért vesszőzte meg Moreguardot,
amit a drén nemes még el sem követett. Illetve igen, de ezer évvel korábban... Mindegy.
Érted, hogy gondolom.
- Értem, és jó utat.
A dergán közelebb lépett:
- Én is búcsúzom, de előtte szeretném visszaadni az ajándékot - mondta, és az
elszakadt ezüstláncot Vogh-ron felé nyújtotta. - Nincs már rá szükségem többé.
Forrasszátok egybe, s aztán add oda Dham-barnak! Talán egyszer még jól jöhet valaki
másnak is...
- Ühüm... Félretesszük a számodra, Codric uram, és te fogod majd visszakapni, időben.
A király eltette a láncot és a borostyánmedált, a zsoldos értetlenkedő tekintetétől
kísérve.
- Várj egy pillanatot! - szólt közbe Urzate. - Azt látom, hogy a te birtokodban van a
mágikus nyaklánc, hiszen most kaptad Codrictól, te pedig Dham-barnak adod, aki rajtam
keresztül a jövőben visszajuttatja majd Codrichoz. De ki készítette a láncot eredetileg?
Vogh-ron király szája a füléig szaladt.
- Senki nem készítette. Nyugodj bele, a lánc önmagától létezik! Ez egyike azon
titkoknak, amit soha nem fogunk megérteni. Elég annyit tudnod, hogy szükség volt rá a
Kígyópapok legyőzéséhez, és el is jutott a megfelelő személyhez.
- Elegem van a rejtélyekből! - morogta a hóhér, a dergán pedig egyetértően bólogatott
hozzá.
Urzate sziszegve nyeregbe kínlódta magát, és végre elindultak.
A törpe gyerkőcök jó darabon mellettük futottak, és integettek, de aztán Codric
gyorsabb iramra ösztökélte a lovát, és végre maguk maradtak a sziklás ösvényen.
Urzate tudta, hogy félnapi lovaglás áll még előttük - Kelet felől kellett behatolniuk az
Időszurdokba -, de neki már most sajgott minden tagja. Maradhatott volna itt is, ezer
évvel a saját kora előtt, ám a lelke mélyén tudta, hogy ő nem ide tartozik.
- Itt hősök lennénk, de a saját koromban jobban eligazodom... - morogta Codric, mintha
kitalálta volna társa gondolatait.
A nap a hátuk mögött nyugodott le, és a vörösen ragyogó sziklafalon hosszan megnyúlt
az árnyékuk.

Epilógus

Urzate soha nem tért vissza Csaragba. Miután az Időszurdokból kilovagolva sikerült
elmenekülniük az ogárok elől, elvált Codrictól, hogy Khittarán és a Drujbourki Kalifátuson
keresztülvágva eljusson a Moleztrán Birodalomba. Miközben a végeláthatatlan szavannán
ügetett, eszébe jutott az utolsó szóváltása a dergánnal.
- Tarts velem Csaragba! - mondta Codric. - A Délceg Kakas fogadóban elrejtettem
háromszáz aranydukátot. Megkeresem, aztán majd együtt elköltjük.
- Honnan van neked ennyi pénzed?
A dergán nem szívesen árulta volna el, hogy egy Kígyópaptól kapta, ezért inkább
megrántotta a vállát.
- Ez maradjon az én titkom. De ha velem tartasz, ételre-italra nem lesz gondod, mert
azt én fizetem.
 - Megtisztelő az ajánlatod, de nem élhetek vele. Moleztrán földre tartok, hogy
megtaláljam apámat, ha él, vagy annak rokonait.
- És az Antonnak tett ígéreted?
Urzate lehajtotta a fejét.
- Anton azt kérte, hogy öljek meg minden Kígyót. De ez az ő utolsó kívánsága volt, nem
az enyém. Amíg a betegágyban feküdtem, volt időm gondolkodni. Eddig mások akarata
szerint éltem, sosem gondoltam magamra. Egy halott bosszújának beteljesítése nem az én
életcélom. Időbe tellett, de ráébredtem, hogy végre azt akarom tenni, amit én fontosnak
tartok.
- Sok szerencsét, barátom! - mondta Codric, bár az utóbbi szót szinte csak az orra alatt
dörmögte.
Urzate még sokáig nézett a távolodó, fakóhajú férfi után, aztán megindult dél felé.
Codric napnyugtakor lovagolt be Csaragba, nem sokkal kapuzárás előtt, amikor már
megsűrűsödött a félhomály. Nem akarta, hogy a Kígyópapok fülébe jusson érkezésének
híre, ezért egyenesen a Délceg Kakasba ment. Vargas, a fogadós, ha meglepődött is a
felbukkanásán, nem mutatta, és örömmel tette el az ezüstöket, amelyeket Codric eléje
szórt. A dergán a látszat kedvéért előbb felment a szobájába, de aztán újra lejött, és a
fogadó mögé került. Az árnyékszékre igyekezett, annak környékén rejtette ugyanis el az
aranyakat, amelyeket Gharr'Shiirah-tól kapott. Hiába túrta azonban fel a földet ujjaival, a
dukátoknak nyomát sem találta.
Végül felhagyott a kereséssel, és csalódottan felment a szobájába.
Kisvártatva Eliza, a fogadós szemrevaló lánya kopogtatott az ajtaján.
- Mit akarsz, te lány? - kérdezte tőle Codric mogorván.
- Előkészítettem a vizét, lovag uram - mosolygott Eliza. - Gondoltam, talán megfürödne
a hosszú út után, s talán másra is vágyik.
- Jól gondoltad! - bólintott rá a dergán, aztán hirtelen sejtelmes hangon megkérdezte: -
Mondd csak, hol van a felszolgálófiú? Gozdti a neve, ha jól emlékszem. Sehol nem láttam,
pedig legutóbb mindenhol ott lábatlankodott.
- Nagy szerencse érte Gozdtit, uram! Örökölt egy távoli nagybácsi után, és most övé a
Vidám Patkány fogadó, nem messze innét, Tedzserin városában.
- Ez tényleg nagy szerencse! - bólintott Codric, és felcsatolta a kardövét.
- Máris távozik, uram? - kérdezte a lány hamis, ámbár kissé bánatos tekintettel.
- Szívesen maradnék, de előbb meg kell látogatnom fiatal barátomat, Gozdtit. Rábíztam
néhány személyes tárgyat, mielőtt a márványbányába küldtek, és most visszakérem tőle...

VÉGE

51. Zelazny: Ellenfelek

52. Pratchett: Mórt
53. Stone: A bosszú démona
54. Sheenard: Parázs-varázs
55. Howard: Ne ássatok nekem sírt
56. Muldoom: Sötét Angyalok
57. Pratchett: Bűbájos bajok
58. Knight: Vérnász
59. Sheenard: Egy ghoul vacsorája
60. Anderson: A Tengernép gyermekei
61. Fayard: A Magnólia Nővérei
62. Pratchett: Egyenjogú rítusok
63. Newman: Interregnum
64. Parker Zlone örökösei
65. Brathseth: 666 nap Édenben
66. Pratchett: Vészbanyák
67. Bán: Az Ezeréves Háború
68. Fayard: Yvorl halott
69. Campbell: Bölcsődal
70. Bán: A Vérszemű Csillag
71. Bán: A Hadak Ura
72. Pratchett: Piramisok
73. Bán: Gadur kapui
74. Pratchett: Őrség! Őrség!
75. Simmons: Szomorú ábrándok
76. Parker Aranyliliom
77. Muldoom: Codric
78. Pratchett: Erik
79. Parker. Észak császára
80. Rowland & Newman: A Sötét Iste 81.Payent: Yamael
82. Parker Ezüstkorona
83. Pratchett: Mozgó képek
84. Campbell: Siratóének
85. Salina: Fénymarék
86. Parker Noumar parancsára
87. Rascal: Született Hős (klubkönyv)
88. Newman: Terra Mithica
89. Caldwell: Fekete lángok
90. Parker A könyörület éjszakája
91. Rowland: Az Idő Vasfoga
92. Salina: S'Almeyna
93. Mills: Korg Poláris
94. Pratchett: A Kaszás
95. Baxter-Johnson: A Sors Gyermekei
96. Parker A próféta
97. Fayard: Az Ayvari Mágus
98. Howard: Almúria
99. Warden: A Fehér Tör (klubkönyv)
100. Száz mini fantasy történet
101. Bán Mór Jég és Vér
102. Newman & Muldoom: Dúvadak

Előkészületben:
Terry Pratchett: Boszorkányok mindenütt
Benjámin Rascal: Oríc háború
Susan Salina: Sárkányvirág