JENNY HAN

it's not summer

without you
Nincs nyár nélküled

Nyár-trilógia
2. rész

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014
 Irta: Jenny Han
A mű eredeti címe: It's Not Summer Without You

A művet eredetileg kiadta:

Simon & Schuster BFYR, an imprint of Simon & Schuster Children's Publishing Division, 1230 Avenue of the Americas,
New York, New York 10020.

Fordította: Tóth István

A szöveget gondozta: Leiéné Nagy Márta

Copyright © 20010 by Jenny Han

This translation published by arrangement with
Folio Literary Management, LLC and Prava i Prevodi Literary Agency.

Cover design by Lucy Ruth Cummins.

Cover photograph copyright © 2010 by Michael Frost

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 373 908 2

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Szuperákné Vörös Eszter, Réti Attila
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában — akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást —
nem sokszorosítható.
J + S örökké
 Első fejezet
JÚLIUS 2.

FORRÓ NYÁRI NAP KÖSZÖNTÖTT RÁNK COUSINSBAN. A medence partján fekszem, és egy
magazinnal takarom el az arcom. Anyám a verandán pasziánszozik, Susannah bent a konyhában
szorgoskodik. Valószínűleg nemsokára megjelenik egy pohár napon érlelt teával és egy könyvvel,
amit illene elolvasnom. Valami romantikussal.
Conrad, Jeremiah és Steven egész reggel kint szörföztek az éjszakai vihar után. Elsőként
Conrad és Jeremiah ér haza. Már azelőtt hallom a hangjukat, hogy felbukkannának. Feljönnek a
lépcsőn és azon élcelődnek, hogy Stevenről hogyan sodorta le egy fölöttébb vad hullám a
fürdőgatyáját. Conrad öles léptekkel közelít, majd leveszi arcomról az átizzadt magazint és rám
vigyorog.
- Mindenféle írás lett az arcodon - mondja.
- És mi áll bennük? - hunyorgok.
Mellém térdelve azt feleli:
- Mi is az? Hadd nézzem!
Azzal a komoly Conrad-féle arckifejezéssel fürkészi az arcomat. Egész közel hajol és megcsókol. A
szája hideg és sós az óceán után.
Ekkor Jeremiah megszólal:
- El kéne vonulnotok, srácok! - De tudom, hogy csak viccből mondja. Rám kacsint, miközben
hátulról megragadja Conradot, és a medencébe hajítja.
Utána veti magát, és onnan kiabálja:
- Gyerünk, Belly!
Persze én is beleugrom a vízbe. Kellemes. Még a kellemesnél is kellemesebb. Mint mindig,
most is Cousins az egyetlen hely, ahol lenni szeretnék.

- Hahó! Hallottad, amit eddig mondtam?

Kinyitottam a szemem. Taylor csettintgetett az orrom előtt.
- Bocs! Mit is mondtál?
Ez nem Cousins. Conrad és én már nem vagyunk együtt, és Susannah meghalt. Többé már
semmi sem lesz ugyanolyan. Már — Hány napja? Pontosan hány napja is? — két hónapja, hogy
Susannah meghalt, és még mindig képtelen vagyok elhinni. Képtelen vagyok felfogni. Amikor
meghal valaki, akit szeretünk, azt nem érezzük valóságosnak. Olyan, mintha valaki mással
történne. Valaki más életében. Soha nem értettem az elvont dolgokat. Mit jelent, amikor valaki
ténylegesen és igazából elmegy?
Sokszor behunytam a szemem és azt ismételgettem magamban: Ez nem igaz, nem igaz, nem
valós! Nem az én életem. De az enyém volt - a mostani életem. Az azutáni életem.
Marcy Yoo kertjében napoztunk. A fiúk a medencében bolondoztak, mi lányok pedig
strandtörülközőkön feküdtünk egymás mellett. Én Marcyvel voltam jóban, de a többi lány, Katie,
Evelyn és a többiek inkább Taylor barátai voltak.
Már most 30 fok fölé emelkedett a hőmérséklet, és még csak dél múlt. Nagyon meleg nap lesz.
Hason feküdtem, és éreztem, ahogy az izzadság gyöngyözik a hátamon. Kezdtem torkig lenni a
napozással. Július másodikát írtuk, de én már most számoltam a napokat, hogy mikor lesz vége a
nyárnak.
- Azt mondtam, hogy mit fogsz viselni Justin buliján — ismételte Taylor. Szorosan az én törülközöm
mellé terítette le az övét, mintha egy nagy strandlepedőn feküdnénk.
- Nem tudom - válaszoltam, és feléje fordítottam a fejem.
Taylor orrán is gyöngyözött az izzadság. Mindig az orra kezdett el először izzadni.
- Én azt a nyári ruhát veszem fel, amit anyucival vettünk az outletben - jelentette ki.
Ismét lehunytam a szemem. Napszemüveg volt rajtam, úgyhogy Taylor semmiképp sem tudta
megállapítani, nyitva van-e.
- Melyiket?
- Tudod, azt a pöttyös nyakba kötőset. Úgy két napja mutattam neked.
Taylor türelmetlenül sóhajtott.
- Ja igen — mondtam, bár még mindig nem emlékeztem rá, és tudtam, ő is tisztában van ezzel.
Valami másról kezdtem el beszélni, arról, hogy milyen csinos a ruha, amikor hirtelen jéghideg
fém érintését éreztem a nyakamon. Felsikoltottam. Cory Wheeler guggolt mellettem, csöpögő
dobozos kólával a kezében. Nagyon jól szórakozott.
Felültem és a nyakamat törölgettem, miközben dühös pillantásokat lövelltem felé. Annyira
elegem lett a mai napból. Csak haza akartam menni.
- Jól vagy, Cory?
Még mindig nevetett, amitől egyre dühösebb lettem.
- Istenem, hogy lehetsz ilyen idétlen? - mondtam.
- Ügy néztél ki, mint akinek nagyon melege van — védekezett. — Próbáltalak lehűteni.
Nem válaszoltam, csak a nyakamat fogtam. Éreztem, ahogy az arcom megmerevedik és az
összes lány engem bámul.
Ekkor Corynak mintha lehervadt volna az arcáról a mosoly, és így szólt:
- Bocs! Kéred a kólát?
Megráztam a fejem, mire ő vállat vont és visszament a többiekhez. Odanéztem, és azt láttam,
hogy Katie és Evelyn arcára kiül az a mit kényeskedik már megint grimasz, és elszégyelltem
magam. Utálatosnak lenni Coryval olyan volt, mint csúnyán bánni egy német- juhász-kölyökkel.
Semmi értelme. De már késő. Próbáltam elkapni Cory tekintetét, de nem nézett vissza.
Taylor halkan odasúgta:
- Csak viccelt, Belly.
Visszafeküdtem a törülközőre, immár hanyatt. Mély lélegzetet vettem, és lassan engedtem ki.
Marcy iPodjától megfájdult a fejem, olyan hangosan szólt. És ami azt illeti, megszomjaztam.
Elfogadhattam volna a kólát Corytól.
Taylor fölém hajolt és feltolta a napszemüvegem, hogy lássa a szemem. Merőn nézett rám.
- Dühös vagy?
- Nem. Csak túl meleg van.
A kézfejemmel letöröltem az izzadtságot a homlokomról.
- Ne haragudj rá! Cory nem tehet róla, hogy ilyen hülyén viselkedik veled. Tetszel neki.
- Nem tetszem neki — mondtam, és elfordítottam a tekintetemet.
De valahol tényleg tetszhettem neki, és ezt én is tudtam. Csak re,énykedtem benne, hogy nem.
- Dehogy nem! Teljesen odáig van érted. Szerintem adhatnál neki egy esélyt. Legalább elfelejtenéd
azt a „tudod kit”.
Teljesen elfordultam tőle, mire így folytatta:
-Mit szólnál hozzá, ha az esti bulira parkettafonassal befonnám a hajadat? Oldalról kezdeném és
feltűzném, mint a múltkor.
- Rendben.
- Mit veszel fel?
- Nem tudom.
- Jól kell kinézned, mert mindenki ott lesz — jelentette ki Taylor.
- Korán átjövök, és együtt kicsinosítjuk magunkat.
Justin Ettelbrick hatalmas szülinapi bulit tartott minden júliusban már nyolcadiktól kezdve, de
júliusban én már rég Cousins Beachen voltam, és az otthon, az iskola és az iskolai barátok
mérföldekre kerültek tőlem. Soha nem számított, hogy kimaradtam belőle, még akkor sem, amikor
Taylor elmesélte, hogy az egyik évben Justin szülei kölcsönöztek egy vattacukorgépet, vagy hogy
éjfélkor elképesztő tűzijátékot rendeztek a tónál.
Ez volt az első nyár, hogy otthon leszek Justin bulijakor, és az első nyár, hogy nem megyek
vissza Cousinsba. Nekem csak ez az utóbbi számított. Emiatt búsultam. Mindig azt hittem, hogy
életem mindien egyes nyarát ott töltöm majd. A nyaraló volt az egyetlen hely, ahová vágytam. Az
egyetlen hely, ahova mindig is vágytam.
- Akkor, ugye, eljössz? - kérdezte Taylor.
- Persze. Megígértem.
 Taylor felhúzta az orrát.
- Tudom, de... - Elhallgatott. - Mindegy.
Tudtam, hogy azt szeretné, hogy minden olyan legyen, mint régen. Ez viszont képtelenség. Én
soha nem leszek már olyan, mint régen.
Régen hittem benne. Azt gondoltam, hogy ha nagyon akarom, ha nagyon vágyom rá, minden
úgy lesz, ahogy lennie kell. Sorsszerű — ahogy Susannah mondta. Minden születésnapomra
Conrad volt a kívánságom, minden egyes hullócsillagnál, szempillánál, szökőkútba dobott fillérnél
őrá gondoltam, akit szerettem. Azt hittem, ez mindig így lesz.
Taylor azt szerette volna, ha elfelejtem őt, ha egyszerűen kitörlöm az emlékezetemből.
Állandóan ilyeneket mondott: „Mindenkinek túl kell lépnie az első szerelmén, az csak átmeneti
dolog.” De Conrad nem csak az első szerelmem volt. Nem valami átmeneti. Annál sokkal többet
jelentett. Ő, Jeremiah és Susannah volt a családom. Ők hármán örökre összekapcsolódtak
bennem. Egyikük sem létezhetett a többiek nélkül.
Ha elfelejtem Conradot, ha kizárom a szívemből, ha úgy teszek, mintha sosem szerettem volna,
az olyan lenne, mintha Susannahval tenném ugyanezt. Arra viszont képtelen lennék.
 Második fejezet

RÉGEN ÚGY VOLT, hogy ahogy az iskola véget ért júniusban, bepakoltunk a kocsiba és Cousins
felé vettük az irányt. Anyám előző nap mindig elment bevásárolni, rengeteg almalevet, müzli
szeletet, naptejet és teljes kiőrlésű gabonapelyhet vásárolt, és amikor cukros finomságokért
könyörögtem, mindig azt felelte: „Ne aggódj, Becknél egy csomó olyan gabonapehely lesz, amitől
kirohad a fogad!” Természetesen neki volt igaza. Susannah - anyámnak Beck - imádta a gyerekei
gabonapelyheit, mint ahogy én is. A nyaralóban rengeteg fajtát kipróbáltunk. Soha nem volt idejük
megromlani.
Olyan nyár is volt, amikor a fiúk gabonapelyhet reggeliztek, ebédeltek és vacsoráztak. Steven, a
bátyám a Frosted Flakest szerette, Je- iciniah a Cap’n Cruncht, Conrad a Corn Popst. Jeremiah és
Conrad Beck fiai voltak, és mindannyian imádták a gabonapelyhet. Ami engem illet, mindig a
maradékot ettem, jó sok cukorral a tetején.
Egész életemben Cousinsba jártunk. Soha, egyetlenegyszer se hagytunk ki egyetlen nyarat
sem. Majdnem tizenhét évig játszottam azt, hogy utolérjem végre a fiúkat, abban reménykedve és
azután áhítozva, hogy egy szép napon elég nagy leszek ahhoz, hogy bevegyenek maguk köze. A
nyári fiúcsapatba. Végre megtörtént, es most már túl késő. Az utolsó nyarunk utolsó éjszakáján
megfogadtuk a medencében, hogy mindig vissza fogunk térni ide. Ijesztő, milyen könnyen
megszegjük az ígéreteket. Mint ezt is.
Amikor múlt nyáron hazajöttem, vártam. Az augusztus szeptemberbe fordult, elkezdődött az
iskola, és még mindig vártam. Nem mintha Conrad és én bármit is ígértünk volna egymásnak. Nem
mintha ő lett volna a szerelmem. Mindössze egy csók csattant el köztünk. Főiskolára készült, ahol
kismillió lány vár rá. Lányok, akik szabadon jönnek-mennek, lányok a koleszből, mind helyesebb és
csinosabb nálam, rejtelmesek és újszerűek, amilyen én sosem leszek.
Folyamatosan rá gondoltam: hogy mit jelent ez az egész, hogy mit is jelentünk most
egymásnak. Mert nem mehetünk már vissza. Tudtam, hogy én nem. Ami köztünk - köztem és
Conrad, köztem és Jeremiah között — történt, mindent megváltoztatott. Tehát amikor eltelt az
augusztus és a szeptember, és a telefon még mindig nem csörrent meg, csak annyit kellett
tennem, hogy visszaemlékezzek, ahogy utolsó éjjel nézett rám, és tudtam, van még remény. Tud-
tam, hogy nem én találtam ki az egészet. Ilyet ki sem lehet találni.
Anyám úgy tudta, Conrad beköltözött a kollégiumba, van egy idegesítő szobatársa New
Jersey-ből, és Susannah aggódik, hogy nem kap eleget enni. Mindezt csak úgy félvállról vetette
oda, hogy ne sértse meg a büszkeségemet. Soha nem kérdeztem tőle semmit. Ami azt illeti,
tudtam, hogy fel fog hívni. Tudtam. Csak várnom kellett.
A hívás szeptember második hetében futott be, három héttel azután, hogy utoljára láttam.
Eperfagyit ettem a nappaliban, és Stevennel a távirányítón veszekedtünk. Hétfő este kilenc óra
volt, tökéletes a tévézéshez. Megszólalt a telefon, de sem Steven, sem én nem mozdultunk érte.
Aki elmegy, hogy felvegye, elveszti a tévé feletti csatát.
Anyám vette fel a dolgozószobájában. Átjött a nappaliba és azt mondta: „Belly, téged keresnek.
Conrad az.” Aztán rám kacsintott.
Megremegtem az izgalomtól. Újra hallottam az óceán hangját. A morajlását, a zúgást a
dobhártyámon. Mint egy álomban. Minden aranyszínű volt. Vártam, és most elnyertem a jutalmam.
Soha nem éreztem még ilyen jónak a józanságot, a türelmességet.
Steven vetett véget az álmodozásnak.
- Miért hívna Conrad téged? - kérdezte a szemöldökét ráncolva.
Nem foglalkoztam vele. Elvettem anyámtól a telefont. Otthagytam Stevent, a távirányítót, az
olvadozó fagyit. Semmi sem érdekelt.
Hagytam, hogy Conrad várjon, amíg a lépcsőhöz értem. Leültem és csak utána szólaltam meg:
- Szia!
Próbáltam nem mosolyogni, mert tudtam, hogy még a telefonon át is érezni fogja.
- Szia! Mi a helyzet?
- Nem túl sok.
- Képzeld, a szobatársam még nálad is hangosabban horkol.
Másnap este is felhívott, majd az azt követő este is. Órákig beszélgetünk. Amikor csöngött a
telefon, és nem Stevent, hanem engem kerestek, Steven először nem értette.
- Minek hívogat Conrad téged? - érdeklődött.
- Mit gondolsz? Mert szeret. Szeretjük egymást.
Steven szinte undorral mondta:
- Elment az esze.
- Annyira kizárt, hogy Conrad Fisher szeressen engem? - kérdeztem, és dacosan összefontam a
karom.
Még csak gondolkodnia sem kellett a válaszon:
- Igen - mondta. - Teljesen kizárt.
Őszintén szólva, az is volt.
Olyan volt, mint egy álom. Irreális. Mindazon - éveken, egész nyarakon át tartó - sóvárgás,
epekedés és vágyakozás után felhívott engem. Szeretett beszélgetni velem. Megnevettettem, akár
akarta, akár nem. Megértettem, min megy keresztül, mivel valamennyire én is pontosan ugyanazon
mentem keresztül. Csak néhányan voltunk a világon, akik így szerették Susannah-t. Azt
gondoltam, ennyi elég.
Valami volt köztünk. Valami, amit nem lehetett világosan meghatározni, de ott volt. Igaziból.
Néhányszor levezetett három és fél órát az iskolától a házunkig. Egyszer nálunk is aludt, mert
annyira későre járt, hogy anyám nem akarta, hogy visszainduljon. Conrad a vendégszobát kapta,
én pedig órákig feküdtem ébren az ágyamban, és az járt a fejemben, hogy itt alszik nálunk, egész
közel hozzám.
Ha Steven nem lógott volna állandóan rajtunk, tudom, hogy Conrad legalább megpróbál
megcsókolni. De úgy, hogy a bátyám állandóan ott volt, ez szinte lehetetlenné vált. Conraddal
leültünk tévét nézni, és Steven mindig épp közénk telepedett le. Olyan dolgokról beszélgetett
Conraddal, amiről semmit sem tudok, vagy nem érdekel, mint például fociról. Egyszer vacsora után
megkérdeztem Conradtól, lenne-e kedve valami édességhez a Brustersnél, mire Steven azonnal
rávágta: „Jól hangzik.” Dühös pillantást vetettem rá, de csak vigyorgott. S ekkor Conrad kézen
fogott, ott Steven előtt, és azt mondta: „Menjünk mindannyian!” így együtt mentünk, még anyám is
jött. Hihetetlen volt, hogy úgy randizok valakivel, hogy közben anyám és a bátyám ott ül a hátsó
ülésen.
De tényleg, mindez csak még szebbé tette azt a bámulatos decemberi éjszakát, amikor
Conraddal visszamentünk Cousinsba – csak mi ketten. A tökéletes éjszakák ritkák, de ez az volt.
Olyan éjszaka, amit érdemes kivárni. Boldog vagyok, hogy együtt töltöttük. Mivel májusra
mindennek vége lett.
 Harmadik fejezet

KORÁN ELJÖTTEM MARCYÉKTÓL. Taylornak azt mondtam, azért, hogy kipihenhessem magam
Justin bulijára. Ez részben igaz volt. Pihenni akartam, de a buli nem érdekelt. Ahogy hazaértem,
felvettem a nagy Cousins-feliratú pólómat, teletöltöttem egy üveget szőlőlével és jéggel, és addig
néztem a tévét, amíg belefájdult a fejem.
Békés, áldott csend uralkodott a házban. Csak a tévé hangját és a légkondi ki -
bekapcsolásának kattogását lehetett hallani. Egyedül voltam. Steven a Best Buynál vállalt nyári
munkát. Egy nagy LCD tévére gyűjtött, amit ősszel magával vihet a fősulira. Anyám otthon volt, de
egész napra bezárkózott a dolgozószobájába, hogy „utolérje” magát — ahogy mondta.
Megértettem. Az ő helyében én is egyedül szerettem volna lenni.
Taylor úgy hat körül jött át, a rikítóan rózsaszín Victoria’s Secretes sminktáskájával
felszerelkezve. Belépett a nappaliba és meglátott, ahogy ott fekszem a kanapén a cousinsos
pólómban.
- Belly, még csak le sem zuhanyoztál? — húzta fel rosszallóan a szemöldökét.
- Reggel már zuhanyoztam - válaszoltam, de nem mozdultam.
- aha, aztán egész nap kint feküdtél a napon.
Megragadta a karom, és hagytam, hogy felhúzzon.
- Gyerünk, irány a zuhany!
Köveltem fel az emeletre, majd ő bement a szobámba, én pedig az emeleti fürdőszobába.
Életemben nem zuhanyoztam még le ilyen gyorsan. Miután egyedül maradt a szobámban, Taylor
mindent szemügye vett és mindenhez hozzányúlt, mintha csak otthon lenne.
Amikor kijöttem a fürdőből, a padlón ült a tükör előtt. Gyakorlott mozdulatokkal púderozta az
arcát.
- Szeretnéd, hogy téged is kisminkeljelek?
- Kösz, nem. Kérlek, csukd be a szemed, amíg felöltözök.
Taylor grimaszolt egyet, majd behunyta a szemét.
- Milyen prűd vagy, Belly! — mondta.
- Nem érdekel - jelentettem ki, miközben felvettem a bugyimat és a melltartómat. Aztán
visszavettem a cousinsos pólót. — Most már idenézhetsz!
Taylor hatalmasra nyitotta a szemét és felvitte rájuk a szemfestéket.
- Kifesthetem a körmöd - ajánlotta fel. - Három új színem is van.
- Á, semmi értelme!
Feltartottam a kezem. Minden körmömet tövig rágtam.
Taylor fintorgott.
- Na jó, és mit veszel fel?
- Ezt - mondtam, és próbáltam titkolni a mosolyom, miközben a cousinsos pólómra mutattam.
Olyan sokat hordtam, hogy tele volt kis lyukakkal a nyaka körül, és úgy megpuhult, mint egy
babatörülköző. Bárcsak ez lehetne rajtam
- Nagyon vicces — jelentette ki Taylor, és térden csúszva a szekrényemhez araszolt. Felállt és
kutatni kezdett benne, ide-oda tologatva a fogasokat, mintha nem ismerné betéve minden egyes
ruhadarabomat. Általában nem törődtem vele, de aznap valahogy minden idegesített.
- Ne foglalkozz ezzel! - szóltam rá. - Sortot és trikót veszek fel.
- Belly, az emberek ki szoktak öltözni Justin bulijára. Te még egyszer sem voltál, úgyhogy nem
tudhatod, de nem feszíthetsz egy elnyűtt sortban.
Taylor elővette a fehér nyári ruhámat. Legutoljára tavaly volt rajtam, azon a bulin, ahol
megismerkedtem Cammel. Susannah azt mondta róla, úgy kiemeli a barnaságomat, mint egy
képkeret.
Elvettem a ruhát Taylortól és visszaakasztottam a szekrénybe.
- Foltos - mondtam. - Keresek egy másikat.
Taylor visszatelepedett a tükör elé.
- Na jó, akkor vedd fel a virágos fekete ruhádat! Abban elképesztő a cicid!
- Kényelmetlen, túl szűk - mondtam.
- Legyél csinos, lécei!
Nagyot sóhajtva kiakasztottam a vállfát, és felvettem a ruhát. Taylorral időnként könnyebb úgy,
ha az ember beadja a derekát. Kisgyerekkorunk óta barátok, legjobb barátok vagyunk. Már olyan
régóta, hogy inkább egyfajta megszokássá vált, olyasvalamivé, amibe egy idő után nincs
beleszólása az embernek.
- Látod, milyen dögös? - Felhúzta a ruha cipzárját. — Na, most beszéljük át a haditervet!
- Miféle haditervet?
- Szerintem össze kéne jönnöd Cory Wheelerrel a bulin.
- Taylor...
Egy kézmozdulattal leállított.
- Csak hallgass meg! Cory nagyon kedves és nagyon helyes. Ha kigyúrná valamennyire a testét
és egy kicsit határozottabb lenne, olyan lehetne, mint egy igazi modell.
- Kérlek! — fújtattam mérgesen.
- Na jó, de van olyan helyes, mint a C betűs. - Taylor soha nem mondta ki a nevét. Ő volt a
„tudod ki” vagy a „C betűs”.
- Taylor, ne sürgess! Nem lehetek túl rajta csak azért, mert te úgy akarod.
- Nem próbálnád meg legalább? - hízelgett. - Cory lehetne a „nagy visszatérésed”. Biztos ő sem
bánná.
 - Ha még egyszer előállsz Coryval, nem megyek el a buliba- mondtam, és komolyan is
gondoltam. Valójában reménykedtem benne, hogy megint előhozza, és így meglesz a kifogásom,
miért nem megyek el.
KI kerekedett a szeme.
- Rendben, rendben! Bocsánat! Lakatot tettem a számra.
Ekkor elővette a sminktáskáját és leült az ágyam szélére, én pedig a lábához telepedtem.
Megkereste a fésűt és elválasztotta a hajam. Gyorsan, biztos kézzel befonta, és amikor elkészült, a
fonatokat keresztbe feltűzte a fejem tetejére. Egyikünk sem szólalt meg közben, amíg ki nem
jelentette:
- Szeretem, amikor így van feltűzve a hajad. Ügy nézel ki, mint egy indián, mint egy cseroki
hercegnő.
Kibuggyant belőlem a nevetés, de gyorsan visszafojtottam. Taylor elkapta a tekintetemet a
tükörben és azt mondta:
— Rendben van, ha nevetsz, tudod? Rendben van, ha jól érezd magad.
- Tudom - válaszoltam, de nem így volt.

Indulás előtt megálltam anyám dolgozószobája előtt. Az asztalánál ült, előtte dossziék és
papírhalmok. Susannah anyámat hagyta meg a végrendelete végrehajtójának, amivel, gondolom,
rengeteg papírmunka járt együtt. Anyám sokszor konzultált telefonon Susannah ügyvédjével, újra
és újra átbeszélve a dolgokat. Tökéletesen akarta elvégezni a munkát — Beck végakarata szerint.
Susannah mindkettőnkre, Stevenre és rám is, hagyott némi pénzt a tandíjra. Rám ezen kívül
ékszereket is. Egy zafír teniszkarkötőt, amiről elképzelni sem tudtam, hogy valaha felveszem, és
egy gyémánt nyakláncot az esküvőmre - ez kifejezett kérése volt. Opál fülbevalókat és egy opál
gyűrűt. Azok voltak a kedvenceim.
— Anya?
Anyám felnézett.
— Igen?
— Vacsoráztál már? - Tudtam, hogy nem. Azóta ki sem tette innen a lábát, hogy hazajöttem.
— Nem vagyok éhes — mondta. — Ha nincs semmi ennivaló a hűtőben, rendelhetsz egy
pizzát, ha szeretnél.
— Készíthetek neked egy szendvicset — ajánlottam fel. A hét elején elmentem bevásárolni.
Stevennel felváltva vásároltunk. Gyanítom, anyám még azt sem fogta fel, hogy most van a július
negyedikéi hétvége.
— Nem kérek. Majd később lejövök és készítek magamnak valamit.
 — Rendben. - Haboztam. - Taylorral buliba megyünk. Nem jövök túl későn.
Egyik részem reménykedett abban, hogy megkér, maradjak otthon. Másik részem szívesen
felajánlotta volna, hogy otthon maradjak vele. Együtt nézzük a mozicsatornát és pattogatott
kukoricát majszolunk.
De anyám újra a papírjaiba temetkezett. A golyóstolla végét rágcsálta.
- Jól hangzik — mondta. — Vigyázz magadra!
Becsuktam magam mögött az ajtót.
Taylor a konyhában várt és a telefonján üzent valakinek.
- Siessünk, menjünk már!
- Mindjárt, csak még el kell intéznem valamit.
A hűtőhöz léptem és elővettem a pulykás szendvicshez való dolgokat: mustár, sajt, fehér
kenyér.
- Belly, a bulin lesz kaja. Ne egyél most!
- Anyámnak készítem - mondtam.
Miután elkészítettem, tányérra tettem, letakartam és a konyhai pulton hagytam, hogy
észrevegye.

JUSTIN bulija tényleg olyan volt, mint amilyennek Taylor beharangozta. A fél osztály megjelent rajta,
és Justin szülei félrevonultak. Lampionok sorakoztak a kertben, és a hangszórók csak úgy
remegtek, olyan hangos volt a zene. A lányok azonnal táncolni kezdtek.
A kertben állt egy nagy hordó és egy piros hűtőszekrény. Justin a grill mögött egy CSÓKOLD
MEG A SÉFET-feliratú kötényben forgatta a marhahúst és a virslit.
Mintha bárkinek is kedve támadna hozzá - fintorgott Taylor. Év elején eljátszadozott Justinnal,
mielőtt megállapodott volna a barátja, Davis mellett. Néhányszor randiztak, aztán lapátra tette az
idősebb srácért.
Elfelejtettem befújni magam szúnyogriasztóval, és a szúnyogok nagyon csíptek. Állandóan le
kellett hajolnom, hogy megvakarjam a lábam, de még jól is jött. Örültem, hogy valamivel
lefoglalhatom magam. Féltem, hogy a szemem véletlenül találkozik Coryéval, aki a medence
partján lebzselt.
Mindenki piros műanyag pohárból itta a sört. Taylor mindkettőnknek alkoholos üdítőt hozott.
Nekem Fuzzy Navelt, ami édes volt és műanyagízű. Két kortyot ittam belőle, aztán kidobtam.
Taylor észrevette Davist a sörös célbadobós asztalnál, és ujját az ajkára téve jelezte, hogy
lepjük meg. Kézen fogott, a srác mögé lopóztunk, majd Taylor hátulról átölelte.
- Ide süss! - mondta Taylor.
 Davis megfordult, és olyan csókolózásba kezdtek, mintha nem csupán néhány órája váltak
volna el egymástól. Egy percig csak álltam ott, kínosan feszengve kapaszkodtam a táskámba, és
próbáltam máshová nézni.
A fiú neve igazából Ben Davis, de mindenki Davisnek hívta. Davis tényleg helyes volt -
gödröcskékkel az arcán és tengerzöld szemével. És alacsony, ami miatt Taylor először azt mondta,
szóba se jöhet nála, de később kijelentette, hogy nem sokat nyom a latban. Nem szerettem velük
menni az iskolába, mert állandóan fogták egymás kezét, én meg úgy ültem mögöttük, mint egy kis
pisis. Legalább havonta egyszer szakítottak, és még csak április óta jártak. Az egyik szakításkor
Davis sírva felhívta Taylort, hogy szeretne kibékülni, Taylor pedig kihangosította. Bűntudatom volt,
hogy végighallgattam, ugyanakkor féltékenységet éreztem, és lenyűgözött, hogy Taylor olyan
fontos neki, hogy sír miatta.
- Pete-nek pisilnie kell - jelentette be Davis, és átölelte Taylor derekát.. Itt maradsz velem, és
játszol, amíg vissza nem jön?
Taylor rám pillantott és megrázta a fejét. Kibontakozott az ölelésből.
- Nem hagyhatom magára Bellyt.
Csúnyán néztem rá.
- Taylor, nem kell vigyázni rám, mint egy kisbabára! Játsszál csak!
- Biztos?
- Biztos.
Esétáltam, mielőtt vitába szállhatott volna velem. Odaköszöntem Marcynak, Frankie-nek, akivel
régen egy iskolabusszal jártunk, Alice-nek, aki a legjobb barátnőm volt az oviban, és Simonnak,
akivel együtt vezettük az osztálynaplót. A legtöbbjüket egész életemben ismertem, mégis, soha
nem hiányzott még ennyire Cousins.
A szemem sarkából láttam, hogy Taylor Coryval beszélget, és megszaporáztam a lépteimet,
mielőtt odahív. Fogtam egy kólát és a trambulin felé vettem az irányt. Üres volt, úgyhogy lerúgtam
a strandpapucsom és felmásztam rá. Befeküdtem pontosan a közepére, és gondosan lesimítottam
a szoknyámat. Csillagok ragyogtak az égen, mint apró gyémántok. Kortyoltam a kólámból,
böfögtem párat, és körbenéztem, hallotta-e valaki. De mindenki a ház körül lebzselt. Ekkor
megpróbáltam megszámolni a csillagokat, ami épp akkora butaság, mintha az ember a
homokszemeket venné számba. Mégis ezt tettem, hogy valamivel lefoglaljam magam. Azon
tűnődtem, mikor tudok kisurranni innen, hogy hazamenjek. Az én autómmal jöttünk, de Taylort
majd Davis hazaviszi. Aztán azon méláztam, furcsán néznének-e rám, ha elcsomagolnék néhány
hot dogot későbbre.
Már legalább két órája nem jutott eszembe Susannah. Taylornak talán igaza van, és tényleg itt
van most a helyem. Ha folyamatosan Cousins után vágyakozom, ha állandóan a múltba nézek,
örök boldogtalanság vár rám.
 Miközben ezen gondolkoztam, Cory Wheeler felmászott a trambulinra, és elindult a közepe felé,
ahol feküdtem. Letelepedett mellém és azt kérdezte:
- Mi a helyzet Conklin?
Mióta hívjuk Coryval egymást a vezetéknevünkön? Soha az életben!
Túlléptem a dolgon és azt feleltem:
-Mi a helyzet Wheeler? - Próbáltam nem ránézni és inkább a csillagok számolására
koncentrálni, és elfelejteni, milyen közel van hozzám.
Cory hirtelen felkönyökölve megkérdezte:
- Jól szórakozol?
- Persze - mondtam, miközben görcs állt a gyomromba. A Cory- tól való meneküléstől
gyomorfekélyem lett.
- Láttál mar hullócsillagot?
- Még nem.
Coryból kölni-, sör- és izzadságszag áradt, ami furcsa módon nem is volt rossz kombináció. A
tücskök hangosan ciripeltek és a buli olyan messzinek tűnt.
- Szóval Conklin...
- Igen?
- Még mindig azzal a sráccal randizol, akivel a bálon összefutottunk? Akinek össze van nőve a
szemöldöke?
Elmosolyodtam. Nem tudtam megállni.
- Conradnak nincs is összenőve a szemöldöke. És nem... Ami azt illeti, szakítottunk.
- Klassz - mondta, és a szó furcsán megállt a levegőben.
Ez a pillanat olyan volt, amikor a dolgok bárhogy alakulhatnak. Ha egy kissé balra fordítom a
fejem, megcsókolhattam volna. Behunyhattam volna a szemem és hagyhattam volna, hogy
elvesszek Cory Wheelerben. Elindulhattam volna a felejtés útján. Legalábbis úgy tehettem volna.
S bár Cory helyes volt, és kedves is, mégsem Conrad volt. A közelébe sem ért. Egyszerű srác,
mint amilyen a tüsire vágott haja –tiszta vonalak, mind egy irányba fut. Nem olyan, mint Conrad.
Conrad egyetlen pillantásával, egyetlen mosolyával képes felkavarni.
Cory játékosan megpöccintette a karom.
- Szóval, Conklin... talán mi kerten...
Felültem és kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott:
- Juj de kell pisilnem! Később találkozunk, Cory!
Nagy nehezen, de a lehető leggyorsabban lemásztam a trambulinról, megkerestem a papucsom és
elindultam a ház felé. Kiszúrtam Tylort a medence partján, és azonnal irányt változtattam.
- Beszélnem kell veled! - sziszegtem.
Karon ragadtam és magammal húztam a harapnivalókkal megrakott asztal felé.
 - Nincs még öt másodperce sem, hogy Cory Wheeler majdnem randira hívott.
- És? Mit mondtál neki? - Taylor szeme csak úgy ragyogott, és nagyon nem tetszett az
önelégültség az arcán. Mintha minden a tervei szerint alakulna.
- Azt mondtam, pisilnem kell - válaszoltam.
- Belly, vidd vissza a segged a trambulinhoz, és mondj igent neki!
- Taylor, befejeznéd végre? Megmondtam, hogy nem érdekel Cory. Láttam, hogy korábban
beszéltél vele. Te vetted rá, hogy randira hívjon?
Megvonta a vállát.
- Ami azt illeti... egész évben hajtott rád, és csak a drága idejét vesztegette. Finoman talán én is
erre buzdítottam. Annyira helyesek voltatok együtt a trambulinon!
Megráztam a fejem.
- Bárcsak ne tettél volna ilyet!
- Én csak próbálom elterelni a figyelmedet bizonyos dolgokról.
- Nincs szükségem a segítségedre — mondtam.
- Dehogy nincs! - vágta rá Taylor.
Egy percig csak merőn néztük egymást. Voltak napok, mint amilyen ez, amikor legszívesebben
kitekertem volna a nyakát. Állandóan basáskodott fölöttem. Kezdett baromira elegem lenni
Taylorból, hogy ebbe vagy abba az irányba terel, hogy úgy öltöztet, mintha az egyik szerencsétlen
rongybabája lennék. Mindig is ilyen volt a kapcsolatunk.
De ami azt illeti, végre megtaláltam a valódi kifogást, ami miatt elmehettem, és ettől
megkönnyebbültem.
- Azt hiszem, haza kell mennem.
- Miről beszélsz? Még csak most jöttünk.
- Egyszerűen nincs kedvem itt lenni, érted?
Szerintem neki is kezdett elege lenni belőlem, mert azt mondta:
- Ez egyre unalmasabb Belly! Hónapok óta szomorú vagy. Ez nem egészséges... Anyukám
szerint járnod kéne valakivel.
- Mi van? Te rólam beszélgetsz az anyukáddal? - Ellenséges pillantást vetettem rá. - Üzenem
anyukádnak, hogy a lelki tanácsait tartsa meg Ellennek!
Taylor levegő után kapkodott.
- El sem hiszem, hogy ezt mondtad.
Ellen, a macskájuk, időszakos mániás depressziós pszichózisban szenvedett - legalábbis
Taylor anyja szerint. Egész télen antidepresszánst szedettek vele, és ha tavasszal még mindig
mélabús volt, elküldték egy suttogóhoz. Semmi sem használt. Véleményem szerint Ellen
egyszerűen csak unatkozott.
Mély levegőt vettem.
 - Hónapokig hallgattam a sirámaidat Ellen miatt, aztán meghalt Susanah, és te azt akarod, hogy
egyszerűen lépjek tovább Coryval, játszak sörrel célba dobálóst, és felejtsem el Susannah-t?
Sajnálom, de képtelen vagyok rá!
Taylor gyorsan körbenézett, majd közelebb hajolt hozzám és azt mondta:
Ne csinálj úgy, mintha Susannah lenne az egyetlen, aki miatt szomorkodsz, Belly! Conrad miatt
is szomorú vagy, és ezt te is tudod.
El sem hiszem, hogy ezt mondta. Ez fájt. Fájt, mert igaz volt. De akkor is övön aluli ütésnek
éreztem. Apám azt szokta mondani Taylorra, hogy fékezhetetlen. Az is volt. De történjék bármi,
Taylor Jewel akkor is a barátnőm volt, mint ahogy én meg az öve.
Az sem volt kevésbé utálatos, amit válaszoltam:
- Nem lehet mindenki olyan, mint te, Taylor!
- De legalább megpróbálhatnád! - Igyekezett mosolyt csalni az arcára. - Figyelj, sajnálom a
Cory-dolgot! Csak szeretném, hogy boldog légy!
- Tudom.
Átölelt, én pedig hagytam.
- Meglátod, elképesztő nyár lesz!
- Elképesztő - ismételtem. Nem vártam semmi elképesztőt. Csak szerettem volna túlélni.
Átvészelni. Ha ez a nyár ilyen is lesz, a következő már biztosan könnyebb. Annak kell lennie!
Úgyhogy maradtam még egy kicsit. A verandán ültünk Davisszel és Taylorral, és végignéztük,
ahogy Cory egy másodikos lánnyal flörtöl. Ettem egy hot dogot. Aztán hazamentem.

A szendvics még mindig ott volt a konyhapulton, letakarva. Betettem a hűtőbe, és elindultam felfelé
a lépcsőn. Anyám hálószobájában égett a villany, de nem nyitottam be jó éjszakát kívánni.
Egyenesen a szobámba mentem, és visszavettem a cousinsos pólómat. Kibontottam a fonást,
megmostam a fogam és az arcom. Aztán bebújtam a takaró alá és gondolkodtam. Az járt a
fejemben: Tehát ilyen most az élet. Susannah nélkül, a fiúk nélkül.
Már két hónapja. Túléltem a júniust. Azt gondoltam: Túl tudom élni. Eljárok moziba Taylorral és
Davisszel, úszom Marcyék medencéjében, akár még Cory Wheelerrel is randizgatok. Ha így
teszek, minden rendben lesz. Talán ha hagyom, hogy elfelejtsem, milyen jó volt régen, annál
könnyebb lesz.
De amikor elaludtam, Susannahról és a nyaralóról álmodtam, és még álmomban is pontosan
tudtam, milyen jó volt régen. Mennyire a helyén volt minden. És nem számít, az ember mit tesz,
vagy milyen keményen próbálkozik, az nem gátolhatja meg abban, hogy álmodjon.
 Negyedig fejezet
JEREMIAH

A z EMBERT TELJESEN FELKAVARJA, amikor sírni látja az apját. Talán nem mindenki van így ezzel.
Talán vannak olyan apák, akiket nem zavar, ha sírnak, akiknek nem idegenek a saját érzéseik. Az
én apám nem ilyen. Nem az a sírós típus, és minket se bátorított soha arra, hogy sírjunk. De a
kórházban, és utána a ravatalozóban úgy sírt, mint egy elveszett kisgyerek.
Anyám hajnalban halt meg. Minden olyan gyorsan történt, hogy beletelt egy időbe, mire
felfogtam, és ráébredtem, hogy valóban meghalt. Az embert nem taglózza le azonnal a hír. Viszont
aznap éjjel - az első éjjel nélküle - csak én és Conrad voltunk a házban. Ez volt az első eset, hogy
napokig egyedül maradtunk.
A házban hatalmas volt a csend. Apánk a ravatalozóban virrasztott Laurellel. A rokonok
hotelban szálltak meg. Csak én és Conrad. A emeberek egész álló nap jöttek-mentek a házban, és
most csupán ketten maradtunk.
A konyhaasztalnál ültünk. Mindenféle ennivalót kaptunk. Gyümölcskosarakat, szendvicses
tálakat, egy kávétortát. Egy nagy doboz linzert a Costcótól.
Letörtem egy darabot a kávétortából és a számba tömtem. Száraz volt. Aztán egy másik
darabot, és azt is legyűrtem.
- Kérsz? - kérdeztem Conradot.
- Nem - válaszolta. Tejet ivott. Azon gondolkoztam, jó-e még az a tej. Nem emlékszem, hogy
bárki is bevásárolt volna mostanában.
- Mi lesz holnap? - érdeklődtem. - Mindenki ide jön?
Conrad megvonta a vállát.
- Valószínűleg - mondta. A tej ott fehérlett a szája fölött.
Mindössze ennyit szóltunk egymáshoz. Felment a szobájába, én meg rendbe tettem a konyhát.
Aztán elfáradtam és én is elindultam felfelé. Gondoltam rá, hogy Conrad szobájába megyek, mert
bár nem szóltunk egymáshoz, jobb volt együtt lenni - kevésbé magányos. Egy pillanatra megálltam
a folyósón, és már épp kopogni készültem az ajtaján, amikor meghallottam, hogy sír. Fuldoklott a
zokogástól. Nem mentem be hozzá. Békén hagytam. Tudtam, hogy ezt szeretné. A saját
szobámba mentem és lefeküdtem. Én is sírtam.
 Ötödik fejezet

A TEMETÉSEN A RÉGI SZEMÜVEGEM VOLT RAJTAM, a piros műanyag keretes. Olyan érzés
volt, mintha egy régi, kinőtt kabátomat vettem volna fel. Kicsit szédültem benne, de nem érdekelt.
Susannahnak mindig tetszettem ebben a szemüvegben. Azt mondta úgy festek, mint aki tudja, mit
akar, mint aki elindult valahová, és pontosan tudja, hogyan jut el oda. A hajamat félig feltűztem,
mert Susannah úgy szerette. Azt mondta, kiemeli az arcomat.
Mintha így lett volna rendjén - hogy úgy fessek, ahogy neki a légiókban tetszettem. Még ha
tudtam, hogy mindazt csak azért mondta, hogy jól érezzem magam a bőrömben, akkor is igaznak
hangzott. Mindent elhittem, amit Susannah mondott. Még azt is, amikor azt állította, soha nem
megy el. Szerintem mindannyian elhittük, még anyám is. Meglepődtünk, amikor megtörtént, és
amikor elkerülhetetlenné, ténnyé vált, akkor sem hittük el igazán. Lehetetlennek tűnt. A mi
Susannahnkkal, a mi Beckünkkel nem történhet ilyesmi. Az ember mindig hall olyanokról, akik
túlélik, akik meghazudtolják az esélyeiket. Biztos voltam benne, hogy ő közéjük tartozik. Még ha az
esély egy a millióhoz is. Ő az az egy.
Gyors ütemben fordultak rosszra a dolgok. Olyan gyorsan, hogy anyámnak ingáznia kellett
Susannah bostoni háza és a mi házunk között, először csak kéthetente hétvégén, majd egyre
gyakrabban. Szabadságot kellett kivennie. Susannahéknál saját szobája volt.
Hajnalban telefonáltak. Kint még sötét volt. Rossz hír, természetesen — csak a rossz hír nem
várhat. Amint meghallottam a telefoncsörgést, még álmomban, azonnal tudtam: Susannah elment.
Ott feküdtem az ágyamban és vártam, hogy anyám bejöjjön és elmondja. A szobájában
motoszkált, aztán lezuhanyozott.
Amikor nem jött át, én mentem át hozzá. Vizes hajjal csomagolt. Rám nézett, a tekintete üres és
fáradt volt.
- Beck elment - mondta. Semmi többet.
Éreztem, hogy összeszorul a szívem és az erő kimegy a lábamból. Lerogytam a földre, a falnak
támaszkodtam, hogy ne dőljek el. Azt gondoltam, tudom, milyen az, amikor az embernek
összetörik a szíve. Azt hittem, olyan, mint amikor ott álltam egyedül a bálban. De az semmi nem
volt ehhez képest! Ilyen az, amikor valakinek összetörik a szíve. A fájdalom a mellkasban, a
hasogatás a fejben. A tudat, hogy semmi sem lesz többé ugyanolyan. Azt hiszem, mindez
viszonylagos. Az ember azt hiszi, ismeri a szerelmet, ismeri a valódi fájdalmat, aztán kiderül, hogy
mégsem. Fogalma sincs semmiről.
Nem emlékszem, mikor kezdtem el sírni. De amikor elindultak a könnyeim, többé nem bírtam
abbahagyni. Nem kaptam levegőt.
Anyám odajött hozzám, letérdelt, átölelt és ringatott. De ő nem sírt. Ott sem volt - mint egy
magányos nyílvessző vagy egy üres kikötő.

Aznap visszautazott Bostonba. Csak azért jött haza, hogy megnézze, jól vagyok-e és ruhát váltson.
Azt gondolta, több idő van még hátra. Ott kellett volna lennie, amikor Susannah meghalt. Már csak
a fiúk miatt is. Biztos vagyok benne, hogy az ő fejében is ezek a gondolatok kavarogtak.
A „legtanítónénisebb” hangján meghagyta Stevennek és nekem, hogy két nap múlva, a temetés
napján, menjünk utána. Nem akarta, hogy ott lábatlankodjunk az előkészületek alatt; sok mindent
el kellett addig intézni. Elvarrni a szálakat.
Anyámat jelölték ki a végrendelet végrehajtójának, és természetesen Susannah tökéletesen
tisztában volt ezzel, amikor őt választotta. Az igazság az, hogy nála jobbat találni sem lehetett
volna. Mielőtt Susannah meghalt, mindent alaposan átbeszéltek. De ami még énnél is fontosabb,
hogy anyám akkor volt a legjobb formában, amikor feladata volt. Amikor szükség volt rá, soha nem
esett szét. Mindig a helyzet magaslatán állt. Bárcsak örököltem volna tőle ezt a gént! Mert én
viszont elvesztem. Fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal.
Azt gondoltam, felhívom Conradot. Néhányszor már tárcsáztam a számát. Mégis képtelen
voltam rá. Nem tudtam, mit mondhatnék. Féltem, hogy valami oda nem illő csúszik ki a számon,
hogy még jobban elrontom a dolgokat. Aztán eszembe jutott, hogy felhívom Jeremiah-t, de a
félelem visszatartott. Éreztem, hogy abban a pillanatban, hogy felhívom, abban a pillanatban, hogy
hangosan kimondom, igaz lesz. Akkor Susannah tényleg elmegy.

Az autóban, a temetésre menet, leginkább hallgattunk. Steven egyetlen öltönye, az, amelyiket csak
bálokon viselt, műanyag ruhavédő zsákban lógott a hátsó ülés fölött. Engem még az sem érdekelt,
hogy leakasszam a ruhámat.
- Mit fogunk mondani nekik? — szólaltam meg végre.
- Fogalmam sincs. vallotta be Steven. — Az egyetlen temetés, amin voltam, Shirle néni
temetése volt, és ő öregen halt meg.
Én túl kicsi voltam akkor, hogy emlékeznék rá.
- Hol fogunk aludni? Susannahéknál?
- Gőzöm sincs.
- Szerinted Mr. Fisher hogy viseli? - Arra nem bírtam rávenni magam, hogy Conradot és
Jeremiah-t is elképzeljem. Még nem.
- Whiskyvel - hangzott Steven válasza.
 Ezek után nem kérdeztem semmit.
A temetőtől ötven kilométerre lévő benzinkútnál átöltöztünk. Amint megláttam Steven vasalt
öltönyét, rögtön megbántam, hogy nem akasztottam fel a ruhámat. Az autó hátsó ülésén
megpróbáltam kisimítani a kezemmel, de hiába. Anyám mondta már, hogy a műselyem
reménytelen; hallgatnom kellett volna rá. És fel is kellett volna próbálnom előtte, mivel legutoljára
három éve volt rajtam az egyetem fogadásán, ahol anyám dolgozik, és kinőttem.
Korán érkeztünk, időben ahhoz, hogy megkeressük anyámat, aki sürgött-forgott, a virágokat
rendezgette, és Mr. Browne-nal, a temetkezési vállalkozóval egyeztetett. Ahogy meglátott,
mérgesen ráncolta a homlokát.
- Ki kellett volna vasalnod ezt a ruhát, Belly!
A számba haraptam, nehogy olyat mondjak, amit aztán később megbánok.
- Nem volt időm rá — szabadkoztam, bár ez nem volt igaz. Rengeteg időm volt. Megrángattam
a ruha alját, hogy hosszabbnak tűnjön.
Anyám röviden csak annyit mondott:
- Menjetek és keressétek meg a fiúkat! Belly, beszélj Conraddal!
Sicvennel összenéztünk. Mit is mondhatnék neki? Már egy hónapja volt a bál, és azóta nem
beszéltünk.
Egy oldalsó teremben találtunk rájuk, politúrozott padok és pár zsebkendős dobozok között.
Jeremiah leszegett fejjel állt, mintha imádkozna, amit még soha nem láttam tőle. Conrad egyenes
háttal, mereven ült és a semmibe bámult.
- Sziasztok! - szólalt meg Steven a torkát köszörülve. Odalépett hozzájuk, és erősen átölelte
őket.
Eszembe jutott, hogy még soha nem láttam Jeremiah-t öltönyben, így kissé feszesnek tűnt rajta
- kényelmetlenül érezte magát, állandóan igazgatta a nyakánál. A cipője azonban újnak látszott.
Eltűnődtem, vajon anyám segített-e kiválasztani.
Amikor rám került a sor, Jeremiah-hoz siettem, és jó erősen átöleltem. Merevnek éreztem.
- Kösz, hogy eljöttél - mondta, és a hangja furcsán hivatalosan csengett.
Belém hasított, hogy haragszik rám, de gyorsan elvetettem. Még a gondolattól is bűntudatom
támadt. Ez itt Susannah temetése, Jeremiah miért is foglalkozna velem?
Ügyetlenül, körkörös mozdulatokkal simogattam a hátát. A szeme hihetetlenül kék volt, s ez azt
jelentette, hogy sírt.
- Igazán sajnálom - mondtam, de abban a pillanatban meg is bántam, mert a szavak annyira
nem illettek oda. Nem tudták kifejelni, amit valóban szerettem volna, amit igazából éreztem. A
„sajnálom” éppannyira reménytelen, mint a műselyem.
Majd Conradra néztem. Merev hattal ült ismét, feher inge egyetlen hatalmas gyűrődés.
- Szia! - mondtam, és leültem mellé.
 - Szia!
Nem tudtam eldönteni, megöleljem vagy békén hagyjam. Megszorítottam a vállát, de nem szólt
semmit. Mintha kővé dermedt volna. ígéretet tettem magamnak: egész nap nem mozdulok el
mellőle. Ott leszek mellette, mint egy pillér, egy támasz - mint amilyen anyám.
Anyám, Steven és én a negyedik sorban ültünk, Conrad és Jeremiah unokatestvérei, Mr. Fisher
testvére és a felesége mögött, aki túl sok parfümöt használt. Azt gondoltam, anyám az első sorban
kap majd helyet, és amikor a fülébe súgtam, tüsszentett egyet és azt mondta, nem számít. Talán
igaza volt. Majd levette a blézerét, és a meztelen lábamra terítette.
Egyszer hátranéztem, és megláttam apámat hátul. Valamiért nem számítottam rá, hogy eljön.
Ami furcsa, hiszen ő is ismerte Susannah-t, így teljesen ésszerű volt, hogy ott legyen a temetésén.
Finoman odaintettem neki, ő pedig visszaintett.
— Itt van apa — súgtam oda anyámnak.
- Persze hogy itt van - hagyta jóvá anyám, de nem fordult hátra. Jeremiah és Conrad iskolai
barátai egy sorban ültek, szinte leghátul. Feszengtek; kínosan érezték magukat. A fiúk a fejüket
lógatták, a lányok idegesen sugdolóztak.
A szertartás hosszúra nyúlt. A búcsúztató beszédet egy férfi mondta, akit soha nem láttam
azelőtt. Szép dolgokat sorolt fel Susannahról. Kedves, együtt érző, bájos, ami mind igaz volt,
mégis úgy hangzott, mintha soha nem találkozott volna vele. Odahajoltam anyámhoz, hogy a
fülébe súgjam, de ő egyetértőén bólogatott minden egyes mondat után.
Azt hittem, már nem fogok sírni, mégis sírtam. Sokat. Mr. Fisher felállt, és köszönetet mondott
azért, hogy eljöttünk, és bejelentette, hogy mindenkit szívesen lát náluk a temetés után. A hangja
elcsuklott néhányszor, de sikerült végigmondania, amit akart. Amikor utoljára találkoztunk,
napbarnított, magabiztos és délceg ember volt, a temetés napján viszont úgy festett, mint aki
eltévedt egy hóviharban: előreesett váll, sápadt arc. Végiggondoltam, milyen nehéz lehet kiállni
mindenki elé, aki szerette Susannah-t. Megcsalta, elhagyta, amikor a leginkább szüksége volt rá,
míg végül egyszer csak újra élőkerült. Az utolsó néhány hétben fogta a kezét. Talán ő is azt hitte,
több idejük lesz még.
Zárt koporsó volt. Susannah azt mondta anyámnak, nem akarja, hogy mindenki szájtátva
bámulja, amikor nem a legjobban fest.
A halottak hamisnak tűnnek, magyarázta, mintha viaszból lennének. Emlékeztettem magam rá,
hogy a koporsóban lévő személy nem Susannah, hogy nem számít, hogy néz ki, mert ő már úgyis
elment.
Amikor a beszéd véget ért, közösen elmondtunk egy miatyánkot, elénekeltünk egy búcsúztató
éneket, és az emberek egymás után részvétet nyilvánítottak. Furcsamód felnőttnek éreztem itt
magam, anyám és a bátyám mellett. Mr. Fisher lehajolt, és könnyes szemmel mereven átölelt.
Kezet fogott Stevennel, majd amikor átölelte anyámat, anyám súgott valamit a fülébe, amire
rábólintott.
Amikor megöleltem Jeremiah-t, olyan hevesen zokogtunk mindketten, hogy egymást kellett
támogatnunk. Rázkódott a válla.
Amikor megöleltem Conradot, akartam valami vigasztalót mondani neki, ami több annál, hogy
„sajnálom”, de olyan gyorsan tovább kellett lépnem, hogy ennél többre nem futotta. Hatalmas sor
állt mögöttem, akik mind részvétet szerettek volna nyilvánítani.
A sír nem volt messze. A cipősarkam belesüllyedt a földbe; biztosan esett előző nap. Mielőtt
leengedték volna Susannah-t a nedves földbe, Conrad és Jeremiah egy-egy szál fehér rózsát
dobott a koporsóra, majd mi, többiek is virágokkal hintettük tele. Én egy rózsaszín bazsarózsát
választottam. Közben valaki egy egyházi éneket énekelt. A végén Jeremiah nem mozdult. Mereven
állt ott, ahol majd Susannah sírja fog emelkedni, és zokogott. Anyám ment oda hozzá. Megfogta a
kezét, és gyengéden beszélt hozzá.

Susannahéknál Jeremiah, Steven és én felosontunk Jeremiah szobájába. Ott ültünk az ágyán az

ünneplőruhánkban.
- Hol van Conrad? - kérdeztem, nem feledve a fogadalmamat, hogy mellette maradok, amit
viszont megnehezített, hogy folyamatosan eltűnt.
- Hagyjuk békén egy kicsit! - javasolta Jeremiah. - Éhesek vagytok, srácok?
Az voltam, de nem akartam mondani.
- És te?
- Aha, valamennyire. Van lent kaja.
A hangja megremegett a „lent” szónál. Tudtam, hogy nem akar lemenni, és találkozni azzal a
sok emberrel, látni a szánalmat a szemükben. Milyen szomorú! - sopánkodnának. - Két ilyen fiút
hagyott itt! Jeremiah barátai nem jöttek el hozzájuk; a temetés után elmentek. Csak felnőttek voltak
lent.
- Majd én lemegyek - ajánlottam fel.
- Köszi! - hálálkodott.
Felkeltem és becsuktam magam mögött az ajtót. A folyosón megálltam, hogy megnézzem a
családi fotókat, melyeket mind egyszerű fekete képkeretbe tettek. Az egyiken Conrad
csokornyakkendőben állt, és hiányzott egy foga elől. Egy másikon Jeremiah nyolc- vagy kilencéves
lehetett, a Red Sox sapkával a fején, amit egész nyáron nem volt hajlandó levenni. Azt állította,
szerencsesapka - három hónapig éjjel-nappal viselte. Időnként Susannah kimosta és
visszacsempészte a szobájába, amikor aludt.
Lent a felnőttek jöttek-mentek, kávéztak és halkan beszélgettek. Anyám a büféasztalnál állva
tortát szeletelt idegeneknek. Nekem legalábbis idegenek voltak. Eltűnődtem, vajon ő ismeri-e
ezeket az embereket, és vajon ők tudják-e, anyám ki volt Susannah-nak — hogy a legjobb
barátnője, akivel szinte egész életükben együtt töltötték a nyarakat.
Fogtam két tányért, anyám pedig segített megpakolni őket.
- Srácok, rendben vagytok odafent? - kérdezte, miközben egy szelet érett sajtot tett a tányérra.
Bólintottam, és gyorsan visszacsúsztattam a sajtot.
- Jeremiah nem szereti a márványsajtot — magyaráztam, majd kivettem egy adag kekszet és
egy fürt szőlőt. - Nem láttad Conradot?
- Szerintem az alagsorban van — mondta anyám, és a sajttálat rendezgetve hozzátette: —
Miért nem nézed meg, és viszel neki ennivalót? Ezt én felviszem a fiúknak.
- Rendben.
Tányérral a kezemben átmentem a nappalin, épp amikor Jeremiah és Steven lejött az
emeletről. Ott álltam és végignéztem, ahogy Jeremiah különböző emberekkel beszélget, hagyja,
hogy megölelgessék, a kezét szorongassák. Találkozott a pillantásunk, és finoman odaintettem
neki. Ő ugyanezt tette, bár látszott rajta, hogy szabadulni szeretne egy hölgytől, aki karon ragadta.
Susannah büszke lenne rá.
Ezután az alagsor felé vettem az irányt, ahol mindent szőnyeg borított, és amely hangszigetelt
volt. Susannah csináltatta meg, amikor Conrad elektromos gitáron kezdett játszani.
Sötét volt, Conrad nem kapcsolta fel a villanyt. Vártam, hogy a szemem hozzászokjon a
félhomályhoz, lassan és tapogatózva lépkedtem lefelé a lépcsőkön.
Hamar rátaláltam. A kanapén feküdt, a feje egy lány ölében. A lány a hajával játszott, mintha
összetartoznának. Bár a nyár még csak most kezdődött el, a bőre napbarnított volt. A cipőjét
levette, és csupasz lábát feltette a dohányzóasztalra. Conrad pedig simogatta. Hirtelen
összerándultam, egész kicsivé váltam.
A lányt láttam már a temetésen is. Csinosnak tűnt, és eltűnődtem, ki lehet. Ázsiainak, talán
indiainak gondoltam. Sötét haja és barna szeme volt, fekete miniszoknyát és fekete-fehér pöttyös
blúzt viselt. A hajában meg fekete hajpántot.
Ő vett észre először.
- Szia! - mondta.
Conrad ekkor nézett fel és látott meg, ahogy ott állok az ajtóban, kezemben a tányérral. Felült.
- Kaja, nekünk? — kérdezte, de közben nem igazán nézett rám.
- Anyám küldte - mondtam, de a hangom inkább halk motyogásnak tűnt. A tányért letettem a
dohányzóasztalra. Egy másodpercig bizonytalanul álltam, hogy mit is csináljak.
- Kösz - szólalt meg a lány olyan hangon, mintha inkább azt mondaná: Most már elmehetsz.
Nem csúnyán, de tisztán érzékeltetve, hogy zavarok.
Lassan kihátráltam a szobából, de amint a lépcsőhöz értem, rohanni kezdtem.
Végigszáguldottam a nappalin, és hallottam, hogy Conrad a nyomomban lohol.
- Állj már meg! - kiáltott rám.
Majdnem átértem a halon, amikor utolért és megragadta a karom.
- Mit akarsz? - kérdeztem, és leráztam magamról a kezét. - Engedj el!
- Ő Aubrey - mondta.
Aubrey, a lány, aki összetörte Conrad szívét. Másképp képzeltem el. Szőkének. Ez a lány
szebb volt, mint amilyennek elképzeltem. Soha nem vehetem fel a versenyt egy ilyen lánnyal.
- Bocs, hogy megzavartam a meghitt együttléteteket — mondtam.
- Ne legyél már gyerekes!
Az életben vannak olyan pillanatok, amelyeket teljes szívünkből megbánunk. Egyszerűen
kitörölnénk. Ha tehetnénk, önmagunkat is kitörölnénk, hogy azt a pillanatot nem létezővé tegyük.
Amit ekkor mondtam, ezen pillanatok egyike volt.
Édesanyja temetése napján, annak a fiúnak, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem,
képes voltam azt mondani:
- Menj a pokolba!
Ez volt a legrosszabb, amit valaha bárkinek is mondtam. Nem mintha ezek a szavak nem
csúsztak volna ki néha a számon. Viszont az arckifejezését soha nem fogom elfelejteni. A
pillantása ölni tudott. Ez megerősítette bennem mindazt a megvetésre méltó dolgot, amit magamról
gondoltam, amiről az ember azt reméli, amiért imádkozik, hogy soha ne derüljön ki róla. Mert ha
kiderül, mindenki megismeri a valódi énedet, és akkor meg fognak vetni.
- Tudhattam volna, hogy ilyen vagy - mondta.
Szánalmasan megkérdeztem:
- Hogy érted?
- Felejtsd el!
- Nem, mondd meg!
Hátat fordított, hogy otthagyjon, de megállítottam. Elálltam az ólját.
- Mondd meg! - követeltem egyre hangosabban.
Rám nézett és így felelt:
- Tudtam, hogy rossz ötlet kikezdeni veled. Gyerek vagy még. Hatalmas hiba volt.
- Nem hiszek neked - mondtam.
Az emberek felénk fordultak. Anyám is ott állt a nappaliban és olyanokkal beszélgetett, akiket
nem ismertem. Felpillantott, amikor meghallotta a hangom. Képtelen voltam a szemébe nézni,
annyira szégyelltem magam.
Tudtam, hogy most az lenne helyes, ha otthagynám. Tudtam, hogy azt kellene tennem. Abban
a pillanatban mintha ott lebegtem volna saját magam felett, és láttam, ahogy a szobában mindenki
felém fordul. De amikor Conrad csak megvonta a vállat és újra elindult kifelé, olyan dühös lettem,
és olyan kicsinek éreztem magam. Le akartam állítani magam, de képtelen voltam.
- Gyűlöllek — mondtam.
Conrad visszafordult és bólintott, mintha pontosan ezt várta volna tőlem.
- Rendben.
Elfogott a rosszullét attól, ahogy akkor rám nézett - szánakozva, megcsömörlötten, mint aki túl
van az egészen.
- Látni sem akarlak többé! - kiabáltam, majd félrelöktem, és olyan gyorsan rohantam fel a
lépcsőn, hogy az utolsó foknál megbotlottam. Alaposan beütöttem a térdem. Mintha valaki utánam
rohant volna. Alig láttam a könnyeimtől. Feltápászkodtam és beszaladtam a vendégszobába.
Levettem a szemüvegem, az ágyra vetettem magam és sírtam.
Nem Conrad volt az, akit gyűlöltem, hanem saját magamat.
Apám utánam jött egy idő után. Kopogtatott néhányszor, és amikor nem válaszoltam, bejött és
leült az ágyam szélére.
- Jól vagy? - kérdezte. A hangja olyan gyengéd volt, hogy a szemem újra könnybe lábadt.
Senkinek nem kellene kedvesnek lenni hozzám. Nem érdemlem meg.
Hátat fordítottam neki.
- Anya haragszik rám?
- Dehogy! - mondta. - Gyere le és köszönj el mindenkitől!
- Képtelen vagyok rá.
Hogyan mehetnék le azok után, hogy ilyen jelenetet rendeztem? Lehetetlen.
Megszégyenültem, én magam égettem így le magam.
- Mi történt Conrad és közted, Belly? Veszekedtetek? Szakítottatok?
A „szakítottatok” szó olyan furcsán hangzott apám szájából. Erről nem lehet vele beszélni.
Egyszerűen túl bizarr.
- Apa, én ilyesmit nem tudok megbeszélni veled. Nem mennél ki? Eügyedül akarok maradni.
- Rendben - mondta, de a hangja sértettségről árulkodott. - Szeretnéd, ha idehívnám anyádat?
Ő volt az utolsó, akit látni akartam.
- Kérlek, ne! - vágtam rá azonnal.
Megnyikordult az ágy, amint apám felállt, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Az egyetlen, akit szerettem volna, hogy mellettem legyen, Susannah volt. Egyedül ő. És akkor
belém hasított a felismerés: soha többé nem leszek senki kis kedvence. Nem leszek már gyerek,
legalábbis nem úgy. Mindez elmúlt. Susannah tényleg elment.
Reméltem, hogy Conrad megfogadja, amit mondtam, és nem kell látnom többé. Ha újra a szemébe
kellene néznem, ha újra úgy nézne rám, mint akkor, teljesen összetörné a szívem.
 Hatodik fejezet
JÚLIUS 3.

AMIKOR MÁSNAP KORÁN REGGEL MEGSZÓLALT A TELEFON, az első gondolatom az volt:

A kora reggeli hívások mindig rosszat jelentenek. Valamennyire igazam lett.
Azt hiszem, még félálomban voltam, amikor meghallottam a hangját. Egy rövid ideig azt hittem,
Conrad az, és a lélegzetem is elakadt. Conrad újra felhívott — ennyi elég is volt ahhoz, hogy
elfelejtsek lélegezni. De nem ő volt az, hanem Jeremiah.
Elvégre is testvérek, hasonló a hangjuk. Hasonló, de nem ugyanolyan. Jeremiah szólt bele a
telefonba:
- Belly, itt Jeremiah. Conrad elment.
- Mit értesz azon, hogy „elment”?
Hirtelen kiment az álom a szememből, szívem a torkomban dobogóit. Az elment egy új
jelentéssel kapcsolódott össze bennem, mint azelőtt soha. Valami véglegessel.
- Néhány nappal ezelőtt véget ért a nyári szakmai gyakorlata, de nem jött haza. Nem tudod, hol
van?
- Nem.
Conrad és én nem beszéltünk Susannah temetése óta.
- Nem ment el két vizsgára. Soha nem tenne ilyet!
Jeremiah kétségbeesettnek, sőt rémültnek tűnt. Nem hallottam még ilyennek. Mindig könnyed
volt, nevetett és semmit nem vett komolyan. Ebben viszont igaza volt: Conrad soha nem tenne
ilyet, soha nem menne el úgy, hogy nem szól senkinek. Legalábbis a régi Conrad nem. Az, akibe
tízéves korom óta szerelmes voltam. Ő biztosan nem.
Felültem és megdörzsöltem a szemem.
- Apád tudja?
- Aha. Ki is borult. Képtelen kezelni az ilyesmit.
Az „ilyesmi mindig is Susannah, és nem Mr. Fisher területe volt.
- Mit akarsz tenni, Jere?
Igyekeztem, hogy a hangom úgy csengjen, mint anyámé. Nyugodtan, ésszerűen. Mintha nem
rémültem volna halálra már a gondolattól is, hogy Conrad elment. Nem igazán amiatt, hogy bajba
kerülhetett, hanem hogy ha elment, ha tényleg elment, akkor talán soha nem jön vissza. Ettől
viszont kimondhatatlanul megrémültem.
- Nem tudom - sóhajtott hatalmasat Jeremiah. - A mobilja napok óta ki van kapcsolva. Szerinted
tudsz nekem segíteni abban, hogy megtaláljuk?
Azonnal rávágtam:
 - Persze! Persze hogy tudok.
Abban a pillanatban teljesen egyértelmű volt. Kaptam egy esélyt, hogy rendbe hozzam
Conraddal a dolgokat. Azonnal átláttam, hogy pontosan erre vártam, bár nem tudtam róla. Mintha
az utóbbi két hónapban alvajáróként közlekedtem volna, de most végre felébredtem. Lett végre
célom, tervem!
Legutoljára szörnyű dolgokat mondtam neki. Megbocsáthatatlan dolgokat. Talán ha valahogy
segítek, rendbe tudom hozni azt, amit elrontottam.
Ennek ellenére, bár annak a gondolata is halálra rémített, hogy Conrad elment, és erős vágyat
éreztem, hogy jóvátegyem a dolgokat, félelemmel töltött el, hogy újra a közelébe kerülhetek. Az
egész világon senki nem volt rám olyan hatással, mint Conrad Fisher.
Amint Jeremiah-val befejeztük a beszélgetést, rohangálni kezdtem a szobámban, bugyikat és
pólókat dobálva egy nagy utazótáskába. Mennyi időbe telik, hogy megtaláljuk? Vajon jól van? Ugye
érezném, ha valami baja lenne? Eltettem a fogkefémet és a hajkefémet! És a
kontaktlencse-folyadékot.
Anyám a konyhában vasalt. Gondterhelten bámult a semmibe.
- Anya! - szólítottam meg.
Riadtan nézett rám.
- Mi az? Mi történt?
Már kifundáltam, mit fogok mondani.
- Taylor teljesen összeomlott, miután Davisszel megint szakítottak. Ma éjjel nála alszom, és
talán még holnap is, attól függően, hogy lesz.
A lélegzetemet visszafojtva vártam, hogy mit fog mondani. Anyám azonnal megérzi a
hazugságot, úgy, ahogy senki más. Ez több az anyai megérzésnél, olyan, mint egy beépített
hazugságérzékelő. Most viszont nem gyulladt ki a piros lámpa, nem kapott vészjeleket. Az arca
rezzenéstelen maradt.
- Rendben - mondta, és folytatta a vasalást.
Majd hozzátette:
- Próbálj holnapra hazajönni. Halat készítek.
Keményítőt spriccelt a hosszú nadrágomra. Szabad voltam. Megkönnyebbülést kellett volna
éreznem, de nem így történt. Nem igazán.
- Igyekszem — mondtam.
Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy elmondom neki az igazat. Biztosan megértené.
Segíteni akarna. Mindkét fiút szerette. Anyám volt az, aki bevitte Conradot a baleseti sebészetre,
miután gördeszkázás közben eltörte a karját, mivel Susannah annyira remegett, hogy képtelen volt
vezetni. Anyám kiegyensúlyozott és megbízható. Mindig tudja, mit kell tenni.
Legalábbis régen tudta. Most már nem voltam annyira biztos benne. Amikor Susannah
betegsége kiújult, anyám mintha robotpilóta-üzemmódba kapcsolt volna, és tette, amit tennie
kellett. Alig volt jelen. Volt, hogy amikor lejöttem az emeletről, épp kivörösödött szemmel söpörte az
előszobát, és akkor megrémültem. Nem volt az a sírós típus. Így látni őt, emberként és nem
egyszerűen az anyámként - ettől szinte elvesztettem a belé vetett bizalmamat.
Anyám letette a vasalót. A konyhapultról felvette a táskáját, és előhúzta a pénztárcáját.
- Hívd meg Taylort egy fagyira a nevemben - mondta, és átnyújtott egy húszast.
- Kösz, anya!
Elvettem a pénzt és begyűrtem a zsebembe. Ez később még jól jön a tankolásnál.
- Érezd jól magad!
Anyám ismét nem volt jelen. Ugyanazt a nadrágot vasalta megint, amelyikkel az előbb már
végzett.
A kocsiban, a háztól távolodva, végre megengedtem magamnak, hogy átérezzem. A
megkönnyebbülést. Nem bírok a hallgatag, szomorú anyámmal lenni - ma nem. Utáltam egyedül
hagyni, ugyanakkor utáltam a közelében lenni, mert arra emlékeztetett, amit a leginkább szerettem
volna elfelejteni. Susannah elment, soha többé nem jön vissza, és egyikünk sem lesz már olyan,
mint régen.
 Hetedik fejezet

TAYLORÉK SZINTE SOHA NEM ZÁRTÁK BE A BEJÁRATI AJTÓT. AZ emeletre vezető lépcső, a hosszú
korláttal és a fényes falépcsőkkel ugyanolyan ismerős volt számomra, mint az otthoni.
Miután beléptem a házba, azonnal a szobája felé vettem az irányt.
Taylor hason fekve nézegetett egy bulvárlapot. Amint meglátott, felült és azt kérdezte:
- Mazochista vagy?
A táskámat a földre dobtam és leültem mellé. Idefelé felhívtam és elmeséltem neki mindent, bár
nem akartam.
- Minek mész el keresni őt? - tudakolta. - Már nem is jártok.
Sóhajtottam.
- Mintha valaha is jártunk volna.
- Pontosan erről van szó.
Úgy másik képes újságot kezdett el lapozgatni, és elém tolta.
Idenézz! El tudnálak képzelni ebben a bikiniben. A pánt nélküli fehér toppal. Baromi jól állna,
amikor le vagy sülve.
- Jeremiah mindjárt itt lesz - mondtam egy pillantást vetve az újságra. El sem tudtam képzelni
magam abban a bikiniben, viszont Taylort annál inkább.
- Úgyis Jeremiah-t kellett volna választanod - jelentette ki. - Conrad alapvetően nem normális.
Már többször megbeszéltük Taylorral, hogy nem volt könnyű választani közülük. Soha nem volt
az. Nem mintha lett volna választásom - nem igazán.
- Conrad nem őrült, Taylor.
Taylor soha nem tudta megbocsátani neki, hogy azon a nyáron, amikor tizennégy évesen
elvittem őt Cousinsba, Conrad nem rajongott érte. Megszokta, hogy az összes fiúnak tetszik, és
nem viselte jól, ha valaki keresztülnézett rajta. Mert Conrad pontosan ezt tette. Jeremiah viszont
nem.
Amint Taylor rávillantotta nagy, barna szemét, Jeremiah az övé lett. Az ő Jeremyje- ahogy
incselkedve becézgette, amit a fiúk szeretnek. Jeremiah is ezerrel benne volt a dologban, amíg
Taylor lapátra nem tette a bátyám, Steven kedvéért.
Taylor lebiggyesztette az ajkát.
- Na jó, talán ez egy kissé túl erős. Talán nem őrült. És akkor mi van? Állandóan csak rá fogsz
várni? Amikor épp kellesz neki?
- Nem! De most bajban van! Most még inkább szüksége van a barátaira - védtem, és közben
egy szálat babráltam a szőnyegen. - Nem számít, mi történt köztünk, mindig is barátok leszünk.
Rosszallóan felhúzta a szemöldökét.
 - Mindegy! Az egyetlen ok, amiért ezen a témán lovagolok az, hogy le tudd végre zárni.
- Lezárni?
- Igen. Szerintem ez az egyetlen módja. Szemtől szemben meg kell mondanod Conradnak,
hogy vége, hogy nem játszod többé ezt a játékot. Akkor és csakis akkor tudod elhagyni ezt az
idiótát!
-Taylor, azért én sem vagyok teljesen ártatlan a dologban. - Nyeltem egy nagyot. - Legutóbb,
amikor találkoztunk, szörnyen viselkedtem.
- Mindegy! A lényeg az, hogy tovább kell lépned. Az élet naposabb oldalára. - Mélyen a
szemembe nézett. - Például Coryval. Akinél, ami azt illeti, kétlem, hogy bármi esélyed is maradt a
múlt éjszaka után.
A múlt éjszaka mintha évezredekkel ezelőtt történt volna. Próbáltam a lehető legbűnbánóbb
képet vágni.
- Figyelj, kösz, hogy itt hagyhatom nálad az autómat. Ha anyám idetelefonálna...
- Belly, kérlek! Bízzál már bennem ennyire! Nálam jobban senki nem tud szülőknek hazudni.
Veled ellentétben. — Taylor felhúzta az orrát. - Ugye holnap estére időben itt leszel? Nem
felejtetted el, hogy Davis szüleinek a hajójára vagyunk hivatalosak? Megígérted.
- Az csak nyolckor vagy kilenckor esedékes. Addig biztosan visszaérek. Különben is — hívtam
fel a figyelmét rá —, soha nem ígértem neked semmit.
- Akkor most ígérd meg! - követelőzött Taylor. - Ígérd meg, hogy ott leszel!
Fintorogtam egyet.
- Miért olyan fontos neked, hogy visszajöjjek? Hogy újra rám uszítsd Cory Wheelert? Nincs
szükséged rám. Neked ott van Davis.
- De igenis szükségem van rád, még ha nagyon rossz legjobb barátnő vagy is! A pasik nem
ugyanolyanok, mint a legjobb barátnők, és ezt te is tudod. Nemsokára úgyis főiskolára megyünk.
És mi van, ha más iskolába kerülünk? Akkor mi lesz?
Taylor merőn nézett rám, a szemében szemrehányással.
- Rendben. Megígérem.
Taylor még mindig nagyon a szívén viselte, hogy ugyanabba az iskolába menjünk tovább,
ahogy azt régen megbeszéltük. Felém nyújtotta a kezét, és összeakasztottuk a kisujjunkat.
- Ez lesz rajtad? - kérdezte hirtelen.
Lepillantottam a szürke ujjatlan pólóra, és bólintottam. Olyan hevesen kezdte el rázni a fejét,
hogy a szőke fürtjei csak úgy suhogtak.
- Ez lesz rajtad, amikor először találkozol Conraddal?
- Nem randevúra megyek, Taylor!
- Amikor az ember az exével találkozik, jobban kell kinéznie, mint előtte bármikor. Vedd ezt
úgy, mint a szakítás első szabályát. Azt kell gondolnia: „A fenébe! Ezt elszúrtam!” Csak így lehet.
 Ez eddig eszembe sem jutott.
- Nem érdekel, mit gondol - mondtam.
Taylor máris az utazótáskámban turkált.
- Csak bugyit és pólót tettél be, meg ezt a régi ujjatlant. Juj! Olyan ronda! Már rég ki kellett
volna dobnod!
- Fejezd be! — szóltam rá. — Ne kutass a cuccaim között!
Taylor felpattant, és az arca kipirult az izgalomtól.
- Hadd pakoljak be neked, Belly! Kérlek, olyan boldoggá tennél!
- Nem! - jelentettem ki a tőlem telhető leghatározottabban. Taylorral keményen kellett bánni. -
Valószínűleg holnapra visszaérek. Nincs másra szükségem.
Taylor nem foglalkozott velem, hanem eltűnt a gardróbszobájában.
Ekkor megszólalt a mobilom, Jeremiah hívott. Mielőtt felvettem volna, Taylor után szóltam:
- Komolyan gondolom, Tay!
- Ne aggódj, ez az én dolgom! Csak képzeld azt, hogy egy jó tündér teszi veled! — kiabálta.
Felvettem a telefonom.
- Szia! Hol vagy?
- Egész közel. Úgy egy órányira. Tayloreknal vagy?
- Aha. Újra útbaigazítsalak?
- Nem kell, tudom az utat. - Egy pillanatig elhallgatott, azt hittem, már le is tette, aztán
megszólalt: - Köszönöm, hogy megteszed.
- Ne viccelj! — mondtam.
Elgondolkodtam, hogy valami mást kellene válaszolnom - hogy ő az egyik legjobb barátom, és
egy részem szinte örül annak, hogy okunk van valamiért találkozni. Beck fiai nélkül nem is lenne
nyár a nyár.
Mégis képtelen voltam összerakni a fejemben a szavakat, és mire kifundáltam volna, mit
mondanék, Jeremiah letette.
Amikor Taylor végre előkerült a gardróbból, épp a táskámat cipzárazta össze.
- Kész! - jelentette ki széles mosollyal az arcán.
Taylor...
Próbáltam megszerezni tőle a táskát.
- Nem! Csak várjál, amíg oda nem értél! Hálás leszel nekem. Nagyon nagylelkű voltam, bár
éppen megszökni készülsz előlem. Elengedtem a fülem mellett az utolsó megjegyzést, és azt
válaszoltam:
- Köszönöm, Tay!
- Nincs mit - mondta a tükrös szekrény előtt állva, a haját igazgatva. - Látod, mennyire
szükséged van rám? - Felém fordult, és csípőre tette a kezét. - Különben is, hogy akarjátok
megtalálni Conradot? Hiszen csak annyit tudtok, hogy valahol egy híd alatt vert tanyát.
Nem sok hitelt adtam ennek a megállapításnak, és azt válaszoltam:
- Biztos vagyok benne, hogy Jeremiah-nak van valami elképzelése.
Jeremiah egy óra múlva meg is jelent, ahogy mondta. A nappali ablakából lestük, amint az
autójával felkanyarodik Taylorék köríves kocsifelhajtójára.
- Édes istenem, milyen helyes! - jelentette ki Taylor, és gyorsan egy kis szájfényt kent a szájára.
- Miért nem mondtad, hogy ilyen helyes lett?
Amikor utoljára találkozott Jeremiah-val, a fiú egy fejjel alacsonyabb volt nála és nagyon
vékony. Nem csoda, hogy inkább Stevent választotta. Nekem viszont éppolyan volt, mint a régi
Jeremiah.
Felvettem a táskám, és elindultam kifelé, Taylorral szorosan a nyomomban.
Amikor kitártam a bejárati ajtót, Jeremiah ott állt a lépcsőn a Red Soxos sapkájában. Rövidebb
volt a haja, mint amikor legutóbb találkoztunk. Furcsa volt ott látni őt Taylor ajtajában. Szinte
szürreális.
- Épp most akartalak hívni - mondta, és levette a sapkáját. Az a fajta fiú volt, akit nem érdekelt,
hogy a haját lelapítja-e a sapka, vagy hogy hülyén néz-e ki. Ez volt az egyik olyan megnyerő
tulajdonsága, amit csodáltam benne, mert én szinte folyamatosan attól rettegtem, hogy kínos
helyzetbe hozom magam.
Szerettem volna megölelni, de valamilyen okból kifolyólag - talán mert nem mozdult felém,
vagy, mert hirtelen elbátortalanodtam — visszahúzódtam. Inkább azt mondtam:
- Tényleg gyorsan ideértél.
- Repesztettem, mint egy őrült - mondta, majd odaköszönt Taylornak..
A lány lábujjhegyen pipiskedve megölelte, én pedig megbántam, hogy nem tettem meg az
előbb.
Taylor hátralépett és elégedetten mustrálta, majd megállapította:
- Jeremy, jól nézel ki. - Rámosolygott és várta, hogy a srác viszonozza a bókot, de amikor nem
mondott semmit, a szemére vetette.
- Most neked kellene mondanod valamit!
Jeremiah elnevette magát.
- A jó öreg Taylor. Tudod, hogy jól nézel ki. Semmi szükséged a megerősítésemre.
Önelégülten mosolyogtak egymásra.
- Jobb lesz útra kelnünk - szólaltam meg.
Jeremiah elvette a vállamról a táskát, és elindultunk az autója felé. Miközben helyet csinált a
csomagtartóban, Taylor karon ragadott hogy, azt mondta:
- Hívjál, ha odaértél, bárhová mentek is, Hamubelly!
Régen, amikor még kicsik voltunk és Taylornak a Hamupipőke volt a mániája, állandóan így
hívott. Az egerekkel együtt énekelte: Hamubelly, Hamubelly.
Hirtelen nagy szeretetet éreztem iránta. Nosztalgia, a közös emlékek - sokat számítanak.
Többet, mint hittem. Hiányozni fog jövőre, amikor más középiskolába megyünk.
- Kösz, hogy itt hagyhattam az autómat, Tay!
Bólintott. Majd szájával a következő szót formálta: LEZÁRNI.
- Szia, Taylor! - köszönt el Jeremiah, majd beszállt az autóba.
Én is beültem. Rettenetes volt a rumli, mint mindig. Üres vizespalackok mindenütt a padlón és a
hátsó ülésen.
- Szia! - kiabáltam, amint kigördültünk a ház elől.
Taylor ott állt, integetett, és minket nézett. Visszakiabált:
- Ne feledkezz meg az ígéretedről, Belly!
- Mit ígértél? - kérdezte Jeremiah a visszapillantó tükörbe nézve.
- Azt, hogy időben visszaérek a barátja július negyedikéi bulijára. Egy hajón tartják.
Jeremiah bólintott.
- Ne aggódj, időben visszaérsz. Remélhetőleg már ma estére.
- Ó, rendben - mondtam.
Akkor nem is lesz szükség a táskára - gondoltam.
- Taylor ugyanúgy néz ki - jegyezte meg egyszer csak.
- Aha, szerintem is.
Ezután egyikünk sem szólt egy árva szót sem. Egyszerűen csak hallgattunk.
 Nyolcadik fejezet
JEREMIAH

HAJSZÁLPONTOSAN MEG TUDOM MONDANI, mikor változott meg minden. Múlt nyáron történt. Connal a
verandán üldögéltünk, és épp azt ecseteltem neki, milyen nagy barom az új edzőnk.
- Egyszerűen viseld el! — javasolta.
Könnyű azt mondani. Conrad addigra abbahagyta a focit.
- Nem érted, az a fickó nem normális — kezdtem bele újra, de már nem figyelt rám. Az autójuk
akkor gördült be a kocsifelhajtóra. Elsőként Steven szállt ki, majd Laurel. Megkérdezte, hol van
anya, aztán megölelt. Utánam Conradot is. Már épp meg akartam kérdezni tőle: „Hé, és hol van
Belly Button?”, amikor megláttam.
Azaz Conrad látta meg először. Laurel válla fölött. Őt nézte. Elindult felénk. A haja csak úgy
hullámzott körülötte, és a lába mintha megnyúlt volna. Sortot és koszos tornacipőt viselt, és a
melltartó pántja kilógott az ujjatlan felső alól. Esküszöm, addig soha nem tűnt fel a melltartópántja.
Az arckifejezésében volt valami szokatlan, amit korábban nem vettem észre. Mintha egyszerre
lenne szégyenlős és félénk, ugyanakkor büszke is.
Néztem, ahogy Conrad megöleli, és vártam, hogy én következzek. Meg akartam kérdezni, mi
járt a fejében, mi tükröződött az arcán, de végül nem tettem. Conrad elé léptem, felkaptam, és
valami hülyeséget mondtam neki. Megnevettettem, amitől újra a régi Belly lett. Megkönnyebbültem,
mert nem akartam, hogy más legyen, csakis Belly.
Egész életemben ismertem. Soha nem tekintettem rá úgy, mint egy lányra. Közénk tartozott. A
barátom volt. Az, hogy másképp láttam, még ha csak egy másodpercre is, teljesen felkavart.
Apám szokta mondani, hogy az életben mindig eljön az a pillanat, amikor egyszer csak
másképp alakulnak a dolgok. A pillanat, amikor minden más lesz. Abban a pillanatban ezzel aligha
van tisztában az ember. A másodperc töredéke alatt megváltozik minden. Ez ébresztőén hat az
emberre, visszahozza az életbe. Én ezt arra a pillanatra vezetem vissza.
Talán el is feledkeztem volna róla - arról, amikor az autójuk begördült és ez a lány kiszállt
belőle. A lány, akit alig ismertem fel. Ez lehetett az egyik ilyen pillanat. Tudod, amikor valaki
magával ragadja a tekintetedet, vagy amikor az utcán megcsapja az orrod egy parfümillat.
Továbbmész és elfelejted. Én is elfeledkezhettem volna róla. Minden visszatérhetett volna a
rendes kerékvágásba.
De ekkor jött el az a sorsfordító pillanat.
Egyik éjszaka, talán a nyár első hetében, Bellyvel a medencénél hülyéskedtünk, és épp nagyot
kacagott valamin, amit mondtam. Már nem emlékszem, mit. Szerettem megnevettetni. Jó érzés
volt, hogy sokat nevetett, miközben ehhez nekem nem volt szükségem semmi különösebb
mutatványra. „Jere, te vagy a világon a legviccesebb!” — szokta mondani.
Ez volt életem egyik legnagyobb bókja. De nem ekkor változtak meg a dolgok.
Utána történt. Épp csúcsformában voltam: Conradot utánoztam, ..mikor reggel felébred. Igazi
Frankenstein! Ekkor Conrad kijött a házból, és leült Belly mellé a nyugágyra. Felemelte a lófarkát
és megkérdezte:
- Mi olyan vicces?
Belly felnézett rá, és ami igaz, az igaz, elpirult. Kipirult arccal, csillogó szemmel válaszolta:
- Már nem emlékszem.
Összerándult a gyomrom. Olyan érzés volt, mintha valaki gyomorszájon vágott volna. Féltékeny
voltam, őrülten féltékeny. Conradra. És amikor Belly kicsit később felkelt, hogy hozzon magának
egy üdítőt, láttam, hogy Conrad követi a tekintetével és szinte émelyegtem.
Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy a dolgok soha nem lesznek már olyanok, mint régen.
Meg akartam mondani Conradnak, hogy nincs joga ehhez. Hogy mindvégig tudomást sem vett
Bellyről, és most nem dönthet egyszerűen úgy, hogy elveszi, mert ahhoz támadt kedve.
Ő mindannyiunké. Anyám imádta. A titkos lányának nevezte. Egész évben alig várta, hogy
láthassa. Steven, bár sokszor megnehezítette az életét, tényleg vigyázott rá. Mindenki odafigyelt
Bellyre, de ő nem vette észre. Túlságosan lefoglalta Conrad. Mert amióta csak az eszünket tudjuk,
mindig Conradot szerette.
Csak annyit éreztem, hogy szeretném, ha rám is úgy nézne. Aznap elvesztem. Jobban
szerettem, mint egy barátot. Talán még bele is szerettem.
Voltak más lányok is, de egyik sem ért fel Bellyvel.

Nem akartam felhívni, hogy segítsen. Haragudtam rá. Nem csak amiatt, hogy Conradot választotta.
Az már régi történet. Mindig is Conradot választotta. De barátok voltunk. Hányszor hívott fel azóta,
hogy anyám meghalt? Kétszer? Küldött néhány SMS-t és e-mailt?
De ahogy ott ültem mellette a kocsiban, és éreztem azt a tipikus Belly Conklin illatot (Ivory
szappan, kókusz és cukor), ahogy felhúzta az orrát gondolkodás közben, a félénk mosolya és a
lerágott körmei... És ahogy a nevemet mondta...
Amikor előrehajolt, hogy beállítsa a légkondit, a haja a lábamhoz ért, és olyan puha volt. Minden
újra előjött bennem. Nehezen tudtam haragudni rá és távolságtartónak lenni, ahogy elterveztem.
Szinte lehetetlen volt, esküszöm. A közelében nem akartam mást, csak felkapni, átölelni és
csókolni a végtelenségig. Talán akkor végül elfelejti majd azt a seggfej bátyámat.
 Kilencedik fejezet

- AKKOR HOVÁ MEGYÜNK? - kérdeztem Jeremiah-t. Próbáltam elkapni a tekintetét, rávenni, hogy
felém forduljon, ha csak egy másodpercre is. Olyan volt, mintha még nem nézett volna a
szemembe, mióta megérkezett, és ettől nyugtalan lettem. Tudnom kellett, hogy minden rendben
van-e köztünk.
- Nem tudom - válaszolta. - Nem beszéltem Connal már egy ideje. Fogalmam nincs, hová
mehetett. Reméltem, hogy neked lesz valami elképzelésed.
Ami azt illeti, nekem sem volt. Nem igazán. Sőt, egyáltalán semmi. Megköszörültem a torkom.
- Conrad és én nem beszéltünk egymással május óta.
Jercmiah rám pillantott, de nem szólt semmit. Eltűnődtem, vajon Conrad mit mondhatott neki.
Valószínűleg nem sokat.
Folytattam, mert ő továbbra is hallgatott.
- Felhívtad a szobatársát?
- Nincs meg a száma, és még a nevét sem tudom.
- Ericnek hívják - vágtam rá. Örültem, hogy legalább ennyivel segíthetek. - Ő volt a szobatársa
egész évben, majd együtt maradtak a nyári gyakorlat idejére is. Szerintem oda kellene mennünk.
A Brownba. Beszélünk Eriekel, meg másokkal a kollégiumban. Az ember soha nem tudhatja, lehet,
hogy Conrad bent lakik valahol.
- Ez jól hangzik. - Miközben a visszapillantó tükörbe nézett, és sávot váltott, megkérdezte: -
Szóval meglátogattad Conradot a suliban?
- Nem - mondtam és elfordultam az ablak felé. Elég kínos volt bevallani. - És te?
- Apámmal segítettünk neki beköltözni a kollégiumba. - Szinte kelletlenül tette hozzá: - Kösz,
hogy eljöttél.
- Természetes - mondtam.
- Laurelnek nem volt ellenvetése?
- Persze, hogy nem - hazudtam. - Örülök, hogy jöhettem.
Régen egész évben alig vártam, hogy láthassam Conradot. Úgy vártam a nyarat, mint mások a
karácsonyt. Képtelen voltam másra gondolni. Még most is, amikor mindennek vége, még most is
mindig csak ő járt a fejemben.
Később bekapcsoltam a rádiót, hogy kitöltsem a Jeremiah és köztem lévő csendet.
Egyszer mintha valamibe belekezdett volna.
- Mondtál valamit? — kérdeztem.
- Semmit - válaszolta.
Egy ideig csendben autóztunk. Régen Jeremiah és én soha nem fogytunk ki a témából, most
viszont ott ültünk, és egy szót sem szóltunk egymáshoz.
Végül azt mondta:
- Találkoztam Nonával a múlt héten. Megálltam az öregek otthonánál, ahol dolgozik.
Nona ápolta Susannah-t az utolsó időben. Találkoztam vele néhányszor. Sokat viccelődött,
ugyanakkor erős asszony volt. Alacsony , sovány, vékony karokkal és lábakkal, de láttam, hogy
úgy nyalábolja fel Susannah-t, mintha pihekönnyű volna. Ami, a vége felé, azt hiszem, úgy is
lehetett.
 Tizedik fejezet

AMIKOR SUSANNAH MEGINT NAGYON BETEG LETT, senki nem árulta el nekem. Sem
Conrad, sem az anyám, de még SUsannah sem. Minden nagyon gyorsan történt.
Mindent megtettem, hogy ne kelljen még egyszer utoljára látnom. Anyámnak azt mondtam,
hogy fontos mértanvizsgám lesz, amely nagymértékben meghatározza a félévi jegyem. Bármit
kitaláltam volna, hogy megússzam.
- Egész hétvégén tanulni fogok. Nem tudok jönni. Talán jövő hétvégén — szabadkoztam a
telefonban. Igyekeztem, hogy a hangom könnyednek és ne kétségbeesettnek tűnjön. - Rendben?
- Nem! Nincs rendben! - vágta rá anyám azonnal. - Ezen a hétvégén jössz. Susannah látni akar.
-De...
- Nincs de! - A hangja élesen csengett. - Már megvettem a vonatjegyedet. Akkor holnap
találkozunk!
A vonatúton erősen törtem a fejemet, hogy mit is mondhatod Susannah-nak, amikor
találkozunk. Hogy milyen nehéz a mértan, hogy Taylor szerelmes, hogy osztálytitkár akarok lenni -
ami nem is volt igaz. Nem akartam az lenni, de tudtam, hogy Susannh örülne neki. Mindenféléről
beszélnék neki, és nem kérdeznék semmit Conradról.
Anyám várt az állomáson. Amikor beszálltam az autóba, megjegyezte:
- Örülök, hogy eljöttél.
Majd hozzátette:
- Ne aggódj, Conrad nincs itthon.
Nem válaszoltam, csak bámultam kifele az ablakon. Valamiért haragudtam amiatt, hogy el
kellett jönnöm. De anyámat mintha ez nem zavarta volna. Tovább folytatta:
- És ami fontos még: előre szólok, hogy nem fest valami jól. Fáradt. Nagyon fáradt, de alig várja,
hogy lásson.
Amint kimondta azt, hogy „nem fest jól , lehunytam a szemem.
Utáltam magam, hogy félek a vele való találkozástól, hogy nem látogatom meg gyakrabban. De én
nem voltam olyan, mint anyám, aki erős és kemény, mint az acél. Susannah-t így látni túl kegyetlen
volt számomra. Olyan, mintha az, aki egykor ő volt, fokozatosan darabokra hullana. Ha így
szembesülök vele, az egész valósággá válik.
 

Amikor felhajtottunk a kocsi beállóra, Nona épp a ház előtt cigarettázott. Néhány hete találkoztam
már vele, amikor Susannah-t először hazahozták. Félelmetes kézfogása volt. Amikor kiszálltunk az
autóból, épp a kezét fertőtlenítette és a köpenyét szagtalanította, mint egy tinédzser, aki titokban
cigizik, bár Susannah egyáltalán nem bánta hébe-hóba is rágyújtott, de már nem. Csak néhanap-
ján szívott füvet.
- Jó reggelt! - integetett Nona felénk.
- Jó reggelt! - kiabáltunk vissza.
Az elülső verandán üldögélt.
- Jó látni téged — mondta nekem. Majd anyámhoz fordulva hozzátette: — Susannah felöltözve
vár benneteket a nappaliban.
Anyám leült Nona mellé.
- Belly, te mész be elsőnek. Nekem beszédem van Nonával.
Tudtam, hogy úgy érti, ő is elszívna egy cigarettát. Nagyon jó barátságba kerültek.
Nona egyszerre volt gyakorlatias és rendkívül spirituális. Egyszer elhívta anyámat a
templomba, és bár anyám egyáltalán nem vallásos, vele tartott. Először azt gondoltam, hogy csak
Nona kedvéért, de amikor otthon is eljárt a templomba, ráébredtem, hogy többről van szó.
Valamiféle lelki békét keresett.
- Egyedül? - kérdeztem, de már meg is bántam. Nem szerettem volna, ha bármelyikük úgy ítéli
meg, hogy félek. Én már úgyis elítéltem magam.
- Vár téged - mondta anyám.
Igen, engem várt. A nappaliban ült és rendes ruhát viselt, nem pizsamát. Ki volt festve. A
barackszínű pirosító erősen elütött sápadt arcától. Összeszedte magát — miattam. Hogy ne
rémítsen meg. Szóval úgy tettem, mint aki nincs megrémülve.
- Legkedvesebb lányom! - szólalt meg, és ölelésre nyitotta a karját.
Megöleltem, a lehető legfinomabban, és azt mondtam, sokkal jobban néz ki. Hazugság volt.
Azt válaszolta, Jeremiah csak késő este fog hazajönni, és egész délután a miénk, lányoké lesz
a ház.
Ekkor belépett anyám, de nem akart zavarni. Csak bejött a nappaliba köszönni, majd a
konyhába ment, hogy feltegye az ebédet.
Amint anyám kiment, Susannah odafordult hozzám:
- Ha nyugtalanít, hogy összefuthatsz Conraddal, nem kell aggódnod, drágám! Nem jön haza
a hétvégén.
Nagyot nyeltem.
- Elmondta neked?
Mintha elmosolyodott volna.
 - Az a fiú nem mond nekem semmit. Anyád említette, hogy a bál nem úgy sikerült... ahogy
reméltük. Sajnálom, életem!
- Szakított velem - vallottam be. Ennél bonyolultabb volt, de ha a lényeget nézzük, ez történt.
Ez történt, mert ő így akarta. Mindig ő jött, ő döntötte el, hogy együtt vagyunk-e vagy sem.
Susannah a két kezébe fogta a kezem.
- Ne gyűlöld őt! - kérlelt.
- Nem gyűlölöm - hazudtam. Mindenkinél jobban gyűlöltem. Mindenkinél jobban szerettem.
Mert nekem ő volt minden. És ezt is gyűlöltem.
- Connie nehéz időszakon megy keresztül. Ez túl sok most neki.
Megállt egy pillanatra és kisimította a hajamat az arcomból, majd elidőzött a homlokomnál,
mintha nekem lenne lázam, mintha én lennék beteg, és engem kellene vigasztalni.
- Ne hagyd, hogy ellökjön magától! Szüksége van rád. Szeret téged, ugye, tudod?
Megráztam a fejem.
- Nincs szüksége rám. - És magamban még hozzátettem: Egyedül önmagát szereti. És
téged.
Úgy tett, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam.
- Szereted őt?
Amikor nem válaszoltam, bólintott, mintha igent mondtam volna.
- Megtennél valamit a kedvemért?
Lassan bólintottam.
- Miattam vigyázz rá! Megteszed?
- Nem lesz rám szükség, Susannah, itt leszel te, hogy vigyázz rá — mondtam, miközben
igyekeztem, hogy a hangomon ne érződjön a kétségbeesettség. Nem sikerült.
- Az én lányom vagy, Belly - mosolygott Susannah.
Ebéd után lepihent, és csak késő délután kelt fel. Ingerült és zavart volt. Egyszer pofon ütötte
anyámat, ami halálra rémített. Susannah soha nem ütött meg senkit. Nona megpróbálta lefekteti,
és Susannah először ellenkezett, de aztán beadta a derekat. A hálószobájába menet bátortalanul
rám kacsintott.
Jeremiah körülbelül vacsorára ért haza. Megnyugtató volt látni. A jelenlétében minden
könnyebb lett. Már csak attól kevesebb lett a feszültség.
Bejött a konyhába.
- Mi ez az égett szag már megint? Ja, Laurel főz. Szia, Laure!
Anyám meglegyintette egy konyharuhával. Elugrott előle, és játékosan emelgetni kezdte a
fedőket.
- Szia, Jere!
Egy hokedlin ülve babot pucoltam éppen. Rám pillantott.
 - Szia! Hogy vagy?
Odajött hozzám, és gyorsan megölelt. Próbáltam elkapni a tekintetét, hogy rájöjjek, hogy van,
de nem nézett rám. Folyamatosan jött-ment, Nonával és anyámmal viccelődött.
Valahogy a régi Jeremiah volt, mindamellett láttam, mennyit változott. Mennyivel idősebb lett. A
viccei és a mosolya nem volt olyan könnyed. Többé semmi sem volt könnyű.
 Tizenegyedik fejezet

VÉGTELENSÉGNEK TŰNT, mire Jeremiah újra megszólalt. Úgy tettem éppen, mintha aludnék, ő
pedig a kormányon dobolt az ujjaival. Hirtelen azt mondta:
- Ez volt a báli dalunk.
Kipattant a szemem és megkérdeztem:
- Hány bálon voltál?
- Összesen? Ötön.
- Mi? Nem hiszem el! - mondtam, pedig elhittem. Persze, hogy már öt bálon volt. Ő az a srác,
akivel mindenki bálba akar menni.
Tudja, hogy kell még a legjelentéktelenebb lányból is bálkirálynőt csinálni.
Jeremiah az ujjain kezdte számolni.
- Kilencedikben kettőn voltam, az enyémen és Flora Martinezén a Sacred Heartban. Ebben az
évben az enyémen és másik kettőn. Sophia Franklinnel a...
- Jó, jó! Elég! Szóval kapós vagy.
Előrehajoltam, hogy beállítsam a légkondit.
- Vennem kellett egy szmokingot, mert úgy olcsóbb, mintha minden alkalommal bérelnék -
mondta. Egyenesen maga elé nézett, és olyasmit mondott, amire a legkevésbé számítottam:
- Jól néztél ki a tiéden. Tetszett a ruhád.
Rámeredtem. Conrad megmutatta neki a fotónkat? Mondott neki bármit is?
- Honnan tudod?
- Anyám bekereteztette az egyik képet.
Nem vártam, hogy előhozakodik Susannah-val. Azt hittem, a bál biztonságos téma lesz.
- Hallottam, hogy az egyik bálodon te lettél a bálkirály.
- Aha.
- Biztos, jó móka volt.
- Nagy hecc!
Inkább Jeremiah-t kellett volna elhívnom. Ha őt hívom, minden másképp alakul. Odaillő
dolgokat mondott volna. Ö lett volna a parkett ördöge, az összes vicces figurával, amit az MTV előtt
gyakorolt. Emlékezett volna rá, hogy a százszorszép a kedvenc virágom. Összehaverkodott volna
Taylor pasijavai, Davisszel, és az összes lány csakis őt bámulta volna, és mindenki vele szeretett
volna járni.
 Tizenkettedik fejezet

AZ ELEJÉTŐL FOGVA TUDTAM, hogy nem lesz könnyű meggyőzni Conradot. Nem volt az a
bálozós típus. De ami azt illeti, nem érdekelt. Nagyon akartam, hogy velem legyen, hogy ő legyen a
partnerem. Hét hónap telt el azóta, hogy először megcsókolt, két hónap, mióta utoljára láttam, és
egy hét, mióta utoljára felhívott.
Ha az ember valakinek a párja egy bálon, az nagyon is egyértelmű, nagyon is valós helyzet. A
képzeletemben élt valami a bálról, hogy milyennek is kellene lennie. Hogy fog rám nézni, lassúzás
közben hogy öleli át a derekam. Utána hogy eszünk sült krumplit és rántott sajtot, és hogy nézzük a
naplementét az autója tetején ülve. Mindent elterveztem.
Amikor aznap este felhívtam, nagyon elfoglaltnak tűnt. De én nem tágítottam.
- Mit csinálsz április első hétvégéjén? - kérdeztem.
Az április szónál még a hangom is megremegett. Nagyon izgultam, nehogy nemet mondjon.
Tulajdonképpen, mélyen legbelül reméltem, hogy elutasít.
Óvatosan visszakérdezett:
- Miért?
- Akkor lesz a bál.
Sóhajtott.
- Belly, én ki nem állhatom a táncmulatságokat.
- Tudom, de ez az én bálam lesz, és nagyon szeretnék elmenni, és nagyon szeretném, ha
eljönnél velem.
Minek kell mindent ennyire megnehezítenie?
- Most a koleszban vagyok - emlékeztetett rá. - Még a sajátomra sem akartam elmenni.
Könnyedén azt feleltem:
- Látod, akkor még egy ok, hogy az enyémen ott légy.
- Nem mehetnél a barátaiddal?
Nem szóltam semmit.
- Ne haragudj, de tényleg nincs kedvem menni. Jönnek a vizsgák, és kemény egy éjszaka alatt
levezetni.
Szóval képtelen ezt az egyetlen dolgot megtenni értem. Nincs kedve. Rendben.
- Semmi gond — mondtam. — Rengeteg más sráccal is elmehetek. Megoldom.
Hallottam, ahogy a vonal másik végén beindul az agya.
- Ne aggódj! Elviszlek - jelentette ki végül.
-Tudod, mit? Ne fájjon emiatt a fejed! Cory Wheeler szívesen elvinne. Majd azt mondom neki,
hogy meggondoltam magam és vele megyek.
 - Ki a fene az a Cory Wheeler?
Elmosolyodtam. Na most megfogtam! Legalábbis azt hittem.
- Cory Wheeler egy csapatban focizik Stevennel. Jól táncol, és magasabb nálad.
- Akkor legalább felveheted a magas sarkú cipődet - mondta.
- Fel is veszem!
Letettem. Túl sokat kértem tőle azzal, hogy egyetlen rohadt estére legyen a partnerem? És ami azt
illeti, hazudtam Cory Wheelert illetően. Nem is hívott el a bálba. De tudtam, hogy megtenné, ha
értésére adnám, hogy szeretném.
Az ágyban sírva fakadtam a paplan alatt. Elterveztem ezt a tökéletes báli estét - Conrad
öltönyben, én pedig a lila ruhámban, amiért annyit könyörögtem anyámnak két éve. Conrad még
soha nem látott kiöltözve vagy magas sarkúban. Nagyon-nagyon szerettem volna.

Később felhívott és egyenesen rámondta az üzenetrögzítőmre: „Szia! Ne haragudj az előbbi miatt!

Ne Cory Wheelerrel vagy más fickóval menj! Jövök. És attól még felveheted a magas sarkúdat.”
Legalább harmincszor meghallgattam. De még így sem hallottam meg, amit igazából mondani
szeretett volna: nem akarja, hogy más sráccal menjek, de ő sem akar velem jönni.
A lila ruhámat vettem fel. Anyám boldog volt, láttam rajta. Azt a gyöngysort viseltem, amit
Susannah-tól kaptam a tizenhatodik születésnapomra, és ez még boldogabbá tette. Taylor és a
többi lány drága fodrászszalonokban készíttették a frizurájukat, de én úgy döntöttem, hogy magam
készítem el. Lazán behullámosítottam a hajam; hátul anyám segített. Szerintem tízedikes
koromban fésült meg utoljára, amikor minden nap befonva hordtam a hajam. Ügyesen bánt a
hajsütővassal, mint általában mindennel.
Amint meghallottam az autója hangját, az ablakhoz rohantam. Gyönyörű volt az öltönyében!
Fekete öltöny volt, még soha nem láttam rajta.
Lerohantam a lépcsőn, és hatalmasra tártam az ajtót, mielőtt becsöngetett volna. Fülig ért a
szám és ölelésre lendült a karom, amikor azt mondta:
- Jól nézel ki.
- Kösz. - A karom lehanyatlott. - Te is.
Legalább száz fotót készítettünk a házban. Susannah kérte, hogy örökítsük meg Conradot
abban az öltönyben és engem a lila ruhámban. Anyám közben folyamatosan Susannah-val beszélt
telefonon. Aztán átadta Conradnak. bármit mondhatott, Conrad mindenre azt válaszolta: „ígerem.
Eltűnődtem, vajon mit ígérget ennyire.
Azon is elgondolkoztam, vajon egy szép napon Taylorral pont ilyenek leszünk-e: mindent
megbeszélünk telefonon, miközben a gyerekeink a balra készülődnek. Anyám és Susannah
barátsága átívelt évtizedeken, gyerekeken és férjeken. Vajon Taylor és az én barátságom is ilyen
lesz? Tartós és kifürkészhetetlen? Valahogy nem hittem benne. Ami közöttük volt, az nem
sokaknak adatik meg.
Amikor rám került a sor, Susannah megkérdezte:
- Olyan a hajad, ahogy megbeszéltük?
- Igen.
- Mondta Conrad, hogy csinos vagy?
- Igen - mondtam, bár ez nem volt teljesen igaz.
- Tökéletes estétek lesz! - ígérte.
Anyám beállított fotókat készített rólunk a bejárat előtt, a lépcsőnél és a kandallónál. Steven is
ott volt a lánnyal, akit elhívott a bálba, Claire Choval. Végigmulatták az egészet, és amikor rájuk
kerüli a sor, Steven hátulról átölelte Claire-t, ő pedig a vállára hajtotta a fejét.
Olyan könnyedén. A mi fotóinkon Conrad mereven állt mellettem, egyik keze a vállamon.
- Minden rendben? - súgtam a fülébe.
- Aha - mondta, és rám mosolygott, de nem hittem neki. Valami megváltozott köztünk. Csak
nem tudtam, mi.
A gomblyukába tűztem egy orchideát. Ő elfelejtette az én virágomat.. A koleszban hagyta, a kis
hűtő tetején - magyarázkodott. Nem voltam sem szomorú, sem dühös. Kínosan éreztem magam.
Egész idő alatt annyi mindent képzeltem magamról és Conradról, arról, hogy egy pár vagyunk.
Mégis könyörögnöm kellett neki, hogy eljöjjön velem a bálba, és még a virágomat is elfelejtette
elhozni.
Láttam rajta, hogy szörnyen érzi magát emiatt, főleg amikor Steven elővette a Claire-nek szánt,
apró rózsaszín rózsákból készült , csuklódíszt, amely jól illett a ruhájához, és még egy csokrot is.
Claire kihúzott egy szál rózsát a csokrából és nekem adta.
- Tessék! - mondta. - Legyen ez a te virágod.
Rámosolyogtam, hogy lássa, milyen hálás vagyok.
- Köszi, de nem akarom kilyukasztani a ruhámat.
Rossz duma! Nem hitt nekem, de azért úgy tett.
- És mit szólnál, ha a hajadba tűznénk? Szerintem nagyon csinos lenne.
- Az jó!
Claire Cho kedves lány volt. Reméltem, hogy Steven és ő nem szakítanak, hogy örökre együtt
maradnak.
A virággal történt incidens után Conrad még feszültebbé vált. Az limóhoz menet megragadta a
csuklómat és odasúgta:
- Sajnálom, hogy elfelejtettem! Emlékeznem kellett volna rá.
Nyeltem egy nagyot. Rámosolyogtam, de a számát összeszorítottam.
 - Milyen volt?
- Egy szál fehér orchidea. Anyám választotta.
- Semmi baj, az utolsó éves bálomon majd kettőt hozol, és mind két csuklómon lesz egy-egy.
Néztem az arcát, miközben ezt mondtam. Ugye még mindig együtt leszünk jövőre? Igazából ezt
szerettem volna megtudni.
Az arca semmit nem árult el. Karon fogott, és azt válaszolta:
- Ahogy akarod, Belly.
Az autóban Steven a visszapillantó tükörben méregetett minket.
- Srác, el sem hiszem, hogy közös randink van, ráadásul neked a kishúgommal.
Megrázta a fejét és felnevetett.
Conrad nem szólt semmit.
Már akkor éreztem, hogy a dolgok kezdenek kicsúszni a kezemből.

A bált egyszerre két évfolyam számára rendezték - ez volt nálunk az iskolai hagyomány-, ami
valahol kellemes, mert az ember egymás után két bálba is elmehet. A végzősök dönthettek a bál
arculatáról, és ebben az évben a régi Hollywoodot választották. Berendezték a Water Clubot, vörös
szőnyeggel és „paparazzókkal”.
A rendezők egy teljes díszletet rendeltek. Rengeteg pénzbe került, erre gyűjtöttek egész
tavasszal. Régi filmplakátok díszítették a falakat, és a villogó Hollywood-feliratot is kirakták. A
táncparkett olyan volt, mintha egy díszletbe csöppent volna az ember, reflektorokkal és háromlábú
kamerákkal. Az egyik oldalon még egy rendezői széket is felállítottak.
Taylorral és Davisszel ültünk egy asztalnál. Taylor olyan magassarkú cipőt vett fel, hogy egy
magasságba került Davisszel.
Conrad megölelte Taylort, de nem próbált szóba elegyedni egyikükkel sem. Kényelmetlenül
feszengett az öltönyében. Amikor Davis széttárta a zakóját, és megmutatta Conradnak az
ezüstszínű laposüveget, összerezzentem. Talán ő már túl idős ehhez.
Ekkor megpillantottam Cory Wheelert a táncparkett közepén, körülötte emberek, köztük Steven
és Claire. Brékelt.
Odahajoltam Conradhoz, és a fülébe súgtam:
- Az ott Cory.
- Ki az a Cory? - kérdezett vissza.
Nem hittem el, hogy nem emlékezett rá. Képtelen voltam elhinni. Egy percig csak bámultam rá,
az arcát fürkészve, majd visszabillentem a helyemre.
- Senki - mondtam.
 Néhány perc múlva Taylor megragadta a karom, és bejelentette a fiúnak, hogy kimegyünk a
mosdóba. Ami azt illeti, megkönnyebbültem.
A tükör előtt feltett még egy réteg szájfényt, és odasúgta:
- A bál után Davisszel a bátyja szobájába megyünk.
- Minek? - kérdeztem, és közben a táskámban keresgéltem a saját szájfényemet.
Taylor odanyújtotta az övét.
- Tudod, miért. Hogy együtt legyünk.
A nyomaték kedvéért hatalmasra nyitotta a szemét.
- Tényleg? Szuper! - mondtam lassan. - Nem tudtam, hogy ennyire szereted.
- Mert annyira lefoglal a saját drámád Conraddal. Ami igaz, az igaz, jól néz ki, de miért ilyen
unalmas? Veszekedtetek?
- Nem...
Képtelen voltam a szemébe nézni, úgyhogy inkább a szájfényre összpontosítottam.
- Belly, ne hagyd magad! Ez ma a te bálod. Úgy értem, jártok, nem? — Beletúrt a hajába, majd
a tükör előtt pózolva csücsörített. — Legalább táncoljon veled!
Amikor visszaértünk az asztalunkhoz, Conrad és Davis az egyetemek közötti bajnokságokról
beszélgetett, és egy kicsit fellélegeztem. Mr. Fisher legjobb barátja az egyik leghíresebb amerikai
egyetemi kosárlabdacsapat tagja volt, és mind Conrad, mind Jeremiah lelkes szurkolók. Conrad
órákig tudott beszélni a kosárlabdáról.
Egy lassú szám következett, Taylor megragadta Davist, és elindultak a táncparkett felé.
Néztem, ahogy táncolnak: Taylor feje Davis vállán, a fiú keze Taylor csípőjén. Nem sok kell már
hozzá, hogy Taylor elveszítse a szüzességét. Mindig azt mondta, ő lesz az első.
- Szomjas vagy? - kérdezte Conrad.
- Nem - válaszoltam. - Nem akarsz táncolni?
Habozott.
- Muszáj?
Mosolyt erőltettem az arcomra.
- Gyere! Állítólag te tanítottál meg lassúzni, nem emlékszel?
Conrad felállt, és odanyújtotta a kezét.
- Akkor menjünk!
Megfogtam a kezét, és követtem a táncparkett közepére. Lassúztunk, és örültem, hogy üvölt a
zene, mert így nem hallhatta, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről.
- Örülök, hogy eljöttél! - mondtam a tekintetét keresve.
- Mi?
Hangosabban kiabáltam:
- Azt mondtam, örülök, hogy eljöttél.
 - Én is.
A hangja különösen csengett. Soha nem felejtem el, ahogy szívnen ütött.
Még ha ott is állt velem szemben - átfogtam a nyakát, és ő átölelte a derekamat -, soha nem
éreztem ennyire távolinak.
Visszaültünk az asztalhoz.
- Nem akarsz elmenni innen? - kérdezte.
- A bál utáni buli csak éjfélkor kezdődik - mondtam, és közben a nyakláncommal játszottam. Az
ujjaim köré tekertem. Képtelen voltam Conradra nézni.
- Úgy értenem, ahol kettesben lehetünk. Ahol beszelhetünk.
Hírtelen elfogott a szédülés. Ha Conrad el akar menni valahová, ahol kettesben lehetünk és
beszélhetünk, az csakis azt jelentheti, hogy szakítani akar. Tudtam.
- Ne menjünk sehová, maradjunk még! — javasoltam, miközben erősen figyeltem rá, hogy a
hangomon ne hallatszódjon a kétségbeesés.
- Rendben - egyezett bele.
Ott ültünk és néztük a körülöttünk táncoló fénylő arcokat, ahogy a lányokon elmosódik a festék.
Kihúztam a hajamból a rózsát, és a táskámra tettem.
Miután hallgattunk egy darabig, megkérdeztem tőle:
- Anyukád kért meg, hogy gyere?
Megszakadt a szívem, de tudnom kellett.
- Nem - mondta, de túl sokáig várt a válasszal.

A parkolóban finom cseppekben esett az eső. A hajam - aminek a hullámosításával töltöttem az

egész délutánt - máris kezdte elveszíteni a tartását. Az autóhoz sétáltunk, amikor Conrad azt
mondta:
— A fejfájás megőrjít.
Megtorpantam.
— Szeretnéd, hogy visszamenjek és kérjek valakitől egy aszpirint?
— Nem kell, köszi, tudod mit, inkább visszamennék a suliba. Hétfőn lesz egy vizsgám. Belefér,
ha nem maradok a bál utáni buliban? De akár haza is vihetnélek.
Végig nem nézett a szemembe.
— Azt hittem, itt maradsz éjszakára.
Conrad a kocsi kulccsal bíbelődött, és azt motyogta:
- Tudom, de most mégis azt gondolom, vissza kellene mennem...
A hangja elcsuklott.
 — De én nem akarom, hogy elmenj — mondtam, és gyűlöltem a hangom, amiért olyan, mintha
könyörögnék.
Kezét a hátsó zsebébe préselve csak annyit mondott:
— Sajnálom.
Ott álltunk a parkolóban és azt gondoltam: Ha most beszállunk az autóba, mindennek vége.
Kitesz a kapunk előtt, visszamegy a főiskolára, és soha nem jön vissza. És ennyi.
— Mi történt? - kérdeztem, és éreztem, ahogy eluralkodik rajtam a félelem. — Valami rosszat
tettem?
Félrenézett.
— Nem. Ez nem rólad szól. Semmi köze hozzád.
Megragadtam a karját, amitől összerándult.
— Hozzám beszélnél, kérlek? Elmondanád, mi folyik itt?
Conrad nem válaszolt. Legszívesebben már a kocsiban ült volna.
Egyre távolabb innen. Egyre távolabb tőlem. Legszívesebben megütöttem volna.
- Rendben - szögeztem le. - Ha te nem mered kimondani, akkor majd én!
- Mit nem merek kimondani?
- Hogy vége! Hogy, bármi volt is köztünk, annak vége. Ugye így van?
Sírva fakadtam, folyni kezdett az orrom, és az egész összekeveredett az esővel. A kézfejemmel
letöröltem az arcom.
Habozott. Láttam, hogy tétovázik, mérlegeli, amit mondani akar.
- Belly...
- Ne! - kiáltottam, és hátrálni kezdtem. - Ne mondj semmit!
- Várjál már! - szólt utánam. - Ne így váljunk el!
- Te vagy az, aki így válik el!
Hátat fordítottam neki, és gyors léptekkel elindultam visszafelé, amennyire azok a béna
cipősarkak engedték.
- Várj! - ordította.
Meg sem fordultam. Egyre jobban szaporáztam a lépteimet. Aztán hallottam, ahogy beleöklöz
egyet a motorháztetőbe. Majdnem megálltam.
Talán megálltam volna, ha utánam siet. De nem jött. Beszállt az autóba, és elhajtott, ahogy
mondta.

Másnap reggel Steven bejött a szobámba és leült az íróasztalomhoz. Akkor ért haza. Még mindig a
szmokingját viselte.
 - Alszom - mondtam, és átfordultam a másik oldalamra.
- Tudom, hogy nem alszol. - Megállt egy pillanatra. - Conrad miatt nem érdemes szomorkodni,
ugye, tudod?
Tudtam, hogy ezt fájdalmas kimondania, és imádtam érte. Steven Conrad első számú
csodálója — mindig is az volt. Amikor felállt és kiment, elismételtem magamban: Nem érdemes.
Dél körül lementem, és anyám megkérdezte:
- Minden rendben?
Leültem a konyhaasztalhoz és rátettem a fejem. A fa hűvösen simult a homlokomhoz.
Felnéztem rá, és azt válaszoltam:
- Szóval Stevennek eljárt a szája.
Óvatosan fejezte ki magát.
- Nem egészen. Megkérdeztem tőle, Conrad miért nem maradt éjszakára, ahogy elterveztük.
- Szakítottunk - jelentettem ki. Érdekes volt ezt hangosan kimondani, mert ha szakítottunk, az
azt jelenti, hogy valaha együtt voltunk. Tényleg együtt.
Anyám leült velem szemben. Sóhajtott egy nagyot.
- Féltem, hogy ez fog történni.
- Hogy érted?
- Úgy, hogy itt többről van szó, mint Conradról és rólad. Bonyolultabb. Több embernek is köze
van hozzá.
Rá akartam kiabálni, hogy vegye észre, milyen érzéketlen, milyen kegyetlen, és hogy nem látja,
épp most tört össze a szívem? De amint felpillantottam az arcára, visszaszívtam az egészet. Igazat
mondott. Az ostoba szívemnél sokkal több mindenről volt itt szó, ami aggodalomra adott okot.
Először is ott volt Susannah. Nagyon csalódott lesz. Nem szerettem csalódást okozni neki.
- Ne aggódj Beck miatt! - szólalt meg anyám szelíd hangon. - Majd én beszélek vele. Készítsek
neked valami ennivalót?
Megköszöntem.
Később, amikor megint egyedül maradtam a szobámban, azt gondoltam, jobb ez így. Hogy
végig azt várta, hogy lezárjuk, így jobb, ha én mondtam ki először. Semmi sem volt igaz az
egészből. Ha felhív, és újra járni akar velem, ha beállít egy csokor virággal vagy lejátssza a
dalunkat... - volt egyáltalán dalunk? Mit tudom én, de ha legkisebb lépést is teszi felém, azonnal,
boldogan visszafogadom.
De Conrad nem hívott fel.
Amikor kiderült, hogy Susannah nincs jobban, hogy egyre rosszabbul van, felhívtam - egyszer.
Nem vette fel, én pedig nem hagytam üzenetet. Ha felvette volna, vagy ha visszahív, fogalmam
sincs, mit mondtam volna.
És ennyi volt. Vége.
 Tizenharmadik fejezet
JEREMIAH

AMIKOR ANYÁM RÁJÖTT, hogy Conrad és Belly bálba készül, teljesen feldobódott. Az örömtől mintha
megmámorosodott volna. Az ember azt hihette, házasodni készülnek, vagy ilyesmi. Már régóta
nem láttam ilyen boldognak, és az egyik felem örült, hogy Conrad boldoggá tudja tenni. De
leginkább féltékenységet éreztem. Anyám folyamatosan hívogatta, olyan dolgokra emlékeztetve,
hogy ne felejtse el időben megrendelni a szmokingot. Felvetette, hogy talán kölcsönvehetné az
enyémet, de azt mondtam, kizárt, hogy az jó lenne rá. Ebben maradtunk, amitől megnyugodtam.
Különben is bálba megyek aznap este egy lánnyal a Collegiate-ről, úgyhogy semmiképp sem
tudom kölcsönadni. A helyzet az, hogy még ha nem mennék, akkor sem szeretném, hogy azt
viselje.
Megígértette vele, hogy kedves lesz hozzá, tökéletes úriember.
- Olyan éjszaka legyen, amit soha életében nem felejt el!
Amikor a bal után másnap délután hazaértem, Conrad autója ott állt a kocsifelhajtón, amit
furcsálltam. Azt hittem, Laureléknél marad éjszakára, és onnan egyenesen visszamegy a
kollégiumba. Megálltam a szobája előtt, de aludt, és nemsokára én is beájultam.
Aznap este kínait rendeltünk, mert anya azt mondta, megkívánta, de végül egy falatot sem evett
belőle.
A tévészobában, a kanapén ülve ettünk, ami a betegsége előtt soha nem fordult elő.
- Tehát? - nézett Conradra türelmetlenül. Egész nap nem láttam ilyen energikusnak.
Bátyám épp egy tavaszi tekercset tömött a szájába, mintha sietne valahová. És a szennyesét is
hazahozta, mintha elvárná, hogy anyám kimossa.
- Tehát mi?
- Egész nap várattál, hogy halljak végre a bálról. Mindent tudni akarok!
- Ja, hogy arról...
Az arca feszélyezettségről árulkodott, és tudtam, hogy nem akar beszélni róla. Biztos voltam
benne, hogy történt valami, ami az egészet tönkretette.
- Naná hogy arról — ugratta anyám. — Gyerünk, Connie, mesélj már! Milyen volt a ruhájában?
Táncoltatok? Mindent hallani akarok! Még mindig arra várok, hogy Laurel átküldje a fotókat.
- Rendben volt - mondta Conrad.
- Ennyi? - kérdeztem vissza. Haragudtam rá aznap este, valahogy minden zavart. El kellett
vinnie Bellyt a bálba, és úgy csinált, mintha ez valami nagy feladat lenne. Ha nekem kellett volna,
én nem így állok hozzá.
Conrad tudomást sem vett rólam.
 - Igazán csinos volt. A lila ruháját vette fel.
Anyám mosolyogva nyugtázta.
- Pontosan tudom, melyik az. És a virág hogy illet hozzá?
Conrad feszengeni kezdett.
- Jól festett.
- Végül melyiket választottad: a kitűzőst vagy a csuklódíszt?
- A kitűzőst.
- És táncoltatok?
- Igen, sokat. Minden számra.
- És milyen arculatot választottak?
- Nem emlékszem - vallotta be Conrad. Anyám csalódottan nézett rá, úgyhogy gyorsan
hozzátette: - Azt hiszem, „Éjszaka a kontinensen”. Olyan, mint egy európai körút. A hatalmas
Eiffel-torony karácsonyi fényekkel, és a londoni híd, amin átsétálhatott az ember. És a pisai ferde
torony.
Rámeredtem. Az „Éjszaka a kontinensen” a mi iskolánk tavalyi báljának volt az arculata.
Tudom, mert ott voltam.
De anyám valószínűleg elfelejtette már, mert azt mondta:
- Ó, ez jól hangzik! Bárcsak ott lehettem volna Laureinél, hogy segítsek Bellynek a
készülődésben! Felhívom Laure-t ma este, és megkérem, hogy küldje át minél előbb a fotókat.
Szerinted mikor kapjátok meg azokat, amelyeket a profi fotós készített? Szeretném bekereteztetni
őket.
- Nem tudom - felelte Conrad.
- Kérdezd meg Bellytől! Megteszed? — Letette a tányérját a dohányzóasztalra és
hátrahanyatlott a párnákra. Hirtelen kimerültnek látszott.
- Megteszem.
- Szerintem lefekszem - szólalt meg anyám. - Jere, elpakolsz?
- Persze, anya! - mondtam, és felsegítettem.
Mindkettőnket arcon csókolt, és bement a hálószobájába. A dolgozószobát felköltöztettük az
emeletre, a hálószobáját pedig lehoztuk, hogy ne kelljen állandóan lépcsőznie.
Amikor kiment, gúnyosan megkérdeztem:
- Szóval egész éjjel táncoltatok, ugye?
- Hagyj békén! - mondta Conrad, és elterült a kanapén.
- Elmentél egyáltalán a bálba, vagy arról is hazudtál anyának? Dühös pillantást vetett rám.
- Igenis elmentem!
- Na jó, de valahogy mégsem tudom elhinni, hogy egész éjjel táncoltatok.
Kis rohadéknak éreztem magam, mégsem tudtam leállítani magam.
- Hogy lehetsz ekkora barom? Minek foglalkozol a bállal? Megvontam a vállam.
- Csak remélem, hogy nem tetted teljesen tönkre Belly estéjét. Különben is, mit csinálsz itthon?
Azt vártam, hogy dühös lesz, valójában szerettem is volna, de csak annyit mondott:
- Nem lehet mindenki bálkirály. - Pakolni kezdte az ennivaló, dobozokat. - Befejezted? - kérdezte.
- Be
 Tizennegyedik fejezet

AMIKOR ODAÉRTÜNK A KAMPUSZRA, minden tele volt fiatalokkal. A lányok sortban és bikini
felsőben feküdtek a fűben, a fiúk pedig csapatokban frizbiztek. Épp az előtt az épület előtt találtunk
parkolóhelyet, ahol Conrad szobája is volt, és besurrantunk az épületbe, amikor egy lány mosott
ruhákkal teli kosárral kilépett onnan. Annyira fiatalnak, szinte elveszettnek éreztem magam
- még soha nem jártam ilyen helyen. Más volt, mint amilyennek elképzeltem. Hangosabb.
Nyüzsgőbb.
Jeremiah ismerte az utat, úgyhogy igyekeznem kellett, hogy lépést tartsak vele. Kettesével
szedte a lépcsőket, és a harmadik emeleten megállt. Egy fényesen kivilágított előcsarnokba értünk,
ahol a lift melletti falon, a hirdetőtáblán, egy plakáton az állt: BESZÉLJÜNK A SZEXRŐL, BÉBI! A
táblára ismertetőket tűztek a nemi úton terjedő betegségekről és a mellvizsgálatról, és neonszínű
óvszerekkel rakták körbe. „Vegyél egyet!” - szólítottak fel mindenkit. „Vagy hármat! — írta mellé
valaki viccesen.
Conrad szobája ajtaján ott állt a neve, alatta pedig egy másik: Eric Trusky.
A szobatársa zömök, izmos srác volt, vörösesbarna hajjal. Tornagatyában és pólóban nyitott
ajtót.
- Mi a helyzet? - kérdezte, és tekintete megállapodott rajtam. Egy I n kasra emlékeztetett.
Ahelyett, hogy hízelgőnek éreztem volna, hogy egy főiskolás srác így méreget, teljesen
kiborított. Legszívesebben elbújtam volna Jeremiah háta mögé, mint ahogy régen, amikor
ötévesen még nagyon szégyenlős voltam, és mindig anyám szoknyája alá bújtam.
Emlékeztetetnem kellett magam arra, hogy tizenhat, már majdnem tizenhét éves vagyok. Túl idős
ahhoz, hogy megijedjek egy Eric Trusky nevű fickótól. Bár Conrad említette, hogy Eric állandóan
durva pornóvideókkal bombázza, és egész nap a számítógépen lóg. Kivéve akkor, amikor
szappanoperákat néz a tévében kettőtől négyig.
Jeremiah megköszörülte a torkát.
- Conrad öccse vagyok, ő pedig... a barátunk. Nem tudod véletlenül, merre találjuk?
Eric kitárta az ajtót és beengedett minket.
- Fogalmam sincs, srác! Egyszer csak elhúzott. Ari felhívott téged?
- Ki az az Ari?
- Az RA, a diákfelügyelő.
- Ari az RA - ismételtem utána, és Jeremiah szája mosolyra húzódott.
- Te ki vagy? — fordult felem Eric.
- Belly - válaszoltam, várva a felismerés legcsekélyebb jelére, valamire, ami jelzi, hogy
Conrad beszélt rólam, hogy legalább megemlített. Természetesen semmi.
 - Belly? Nagyon helyes! Én Eric vagyok — mondta, és lazán a falnak támaszkodott.
- Hmm, szia!
- Tehát Conrad nem mondott semmit, mielőtt elhúzott? - szólt közbe Jeremiah.
- Alig beszél. Olyan, mint egy android. - Majd rám vigyorgott. - Na jó, csinos lányokkal szóba
áll.
Felkavarodott a gyomrom. Milyen csinos lányokkal? Jeremiah fújtatott egy nagyot, és
összekulcsolta a kezét a tarkóján. Elővette a telefonját, hogy megnézze, hátha ott találja meg a
választ.
Leültem Conrad ágyára. Sötétkék lepedő, sötétkék paplan. Nem volt bevetve. Conrad mindig
beágyazott a nyaralóban. Rendet tartott maga körül.
Szóval itt él most. Ilyen az élete.
Nem sok személyes dolgot lehetett felfedezni a szobában. Se tévé, se magnó, se képek a falon.
Az én képemet semmiképp, de még Susannah és az apja képét sem. Csupán a számítógépe, a
ruhái, néhány pár cipője és a könyvei voltak ott.
- Srácok, épp indulni készültem. A szüléimhez megyek. Győződjetek meg róla, hogy az ajtót
bezártátok, ha elmentek, rendben? És ha megtaláljátok C-t, mondjátok meg neki, hogy tartozik
húsz dolcsival a pizzáért!
- Ne aggódj, srác! Megmondjuk. - Látszott Jeremiah-n, hogy nem kedveli Ericet, mert a szája
furcsa mosolyra húzódott, amikor ezt mondta. Leült Conrad íróasztalához, és felmérte a szobát.
Valaki kopogott az ajtón, és Eric odaballagott, hogy kinyissa. Egy lány volt, hosszú ujjú ingben
és cicanadrágban, napszemüveggel a feje búbján.
- Nem láttad a pulcsimat? - kérdezte. Körbepillantott, mintha keresne valamit. Vagy valakit.
Vajon együtt jártak?- tűnődtem. Ez volt az első gondolatom. A második pedig az: Csinosabb
vagyok nála. Elszégyelltem magam, hogy ilyesmi jut az eszembe, de nem tehettem róla. Az
igazság az, hogy egyáltalán nem volt fontos, ki a csinosabb, ő vagy én. Conrad úgysem szeret
engem.
Jeremiah felpattant.
- Con barátja vagy? Nem tudod, hová ment?
Kíváncsian méregetett minket. Láttam rajta, hogy Jeremiah tetszik neki, ahogy elsimította a
haját a füle mögött és levette a napszemüvegét.
- Aha, igen. Szia! Sophie vagyok. És te?
- Az öccse. - Jeremiah odalépett hozzá, és kezet fogtak. Még ha feszült volt is, nem sajnálta
az időt, hogy végigmérje a lányt és megajándékozza egy tipikus Jeremiah-mosollyal, amivel
teljesen levette a lábáról.
- A mindenit! Srácok, ti egyáltalán nem is hasonlítotok egymásra? - Sophie az a fajta lány volt,
aki minden mondat végén felvitte a hangját. Már most éreztem, hogy ha ismernénk egymást,
biztosan ki nem állhatnám.
- De, sok mindenben - felelte Jeremiah. - Mondott neked valamit Con, Sophie?
A lánynak tetszett, ahogy Jeremiah a nevét mondja. Azt válaszolta:
- Azt hiszem, említette, hogy kimegy az óceánhoz szörfözni, vagy mit tudom én? Teljesen
őrült.
Jeremiah rám nézett. Az óceánhoz. A nyaralóba ment.

Amikor Jeremiah felhívta az apját, Conrad ágyán ültem és úgy tettem, mintha nem figyelnék. Azt
mondta Mr. Fishernek, hogy minden rendben, és Conrad teljesen jól van Cousinsban. Rólam nem
tett említést.
- Apa, elmegyek érte, nem nagy ügy - mondta.
Mr. Fisher reagált erre valamit, amire Jeremiah válaszul annyit mondott:
- De apa...
Majd vetett egy pillantást rám és hang nélkül artikulálta: Mindjárt visszajövök.
Kiment a folyosóra és becsukta maga mögött az ajtót.
Ahogy egyedül maradtam, végignyúltam Conrad ágyán és a plafont bámultam. Szóval itt aludt
minden éjjel. Egész életemben ismertem, mégis rejtély maradt számomra. Talány.
Felálltam, és az íróasztalához mentem. Óvatosan kihúztam egy fiókot és egy dobozban tollakat,
könyveket és papírt találtam. Conrad mindig vigyázott a dolgaira. Kémkedsz utána —
figyelmeztettem magam. Bizonyítékot kerestem. Mint Belly Conklin, a mesterdetektív.
A második fiókban meg is találtam. Egy világoskék Tiffany-dobozt, hátra elrejtve. Még amikor
kinyitottam, akkor is tudtam, hogy ezt nem szabadna, de képtelen voltam megállni. Kis
ékszerdoboz volt, benne egy nyaklánccal és egy medállal. Kivettem és lelógattam a tenyeremen.
Először azt hittem, egy nyolcast ábrázol, és hogy talán egy olyan lánnyal járt, aki jégkorizott - őt is
utáltam! Majd közelebbről is megnéztem. Vízszintesen már nem nyolcas volt.
A végtelen jel.

Azonnal tudtam. Nem annak vette, akivel korizni járt, vagy Sophie-nak a koleszból. Nekem. Itt a
bizonyíték. Bizonyíték arra, hogy tényleg fontos vagyok neki.
Conrad jó volt matekból. Ami azt illeti, mindenből jó volt, de matekból kivételesen jó.
Néhány héttel azután, hogy elkezdtünk telefonon beszélgetni egymással, amikor
mindennapossá váltak a hívásai, ugyanakkor mit sem veszítettek az izgalmukból, elmondtam neki,
mennyire utálom a geometriát, és milyen rosszul megy. Akkor azonnal bűntudatom támadt miatta -
a matek miatt panaszkodok, amikor Susannah rákos. Az én gondjaim annyira jelentéktelennek és
aprónak, olyan kisiskolásnak tűntek ahhoz képest, amin Conradnak keresztül kellett mennie.
- Bocsánat - mondtam.
- Miért?
- Amiért a flancos geometriajegyemről beszélek, amikor... - elcsuklott a hangom - anyukád
beteg.
- Ne kérj bocsánatot! Bármit elmondhatsz nekem. - Megállt egy pillanatra. - És Belly, anyám
jobban van. Ebben a hónapban felszedett két kilót.
A hangjában csengő reménytől úgy elérzékenyültem, hogy sírni tudtam volna.
- Igen, anyám említette tegnap. Ez jó hír!
- Na, akkor ide figyelj! A tanárod megtanította már a trigonometriát?
Onnantól kezdve Conrad - telefonon - korrepetált matekból. Először nem figyeltem oda igazán,
csak szerettem hallani a hangját, és ahogy magyaráz. De aztán fogas kérdéseket tett fel, és nem
akartam kedvét szegni. Így kezdődött a közös tanulásunk. Abból, ahogy anyám negédesen
mosolygott, amikor késő este megszólalt a telefon, rögtön tudtam, hogy szerelmes csevegésre
gondol, és nem világosítottam fel. Így könnyebb volt. Különben is jó érzéssel töltött el, hogy egy
párnak hisznek bennünket. Bevallom, hagytam, hogy ezt higgyék. Én akartam. Tudtam, hogy nem
igaz, még nem az, de ott vibrált a lehetőség érzése. Egyszer, majd, valamikor. És közben külön
matektanárom volt, és tényleg kezdtem érteni a geometria csínját-bínját. Conradnak tehetsége volt
hozzá, hogy a lehetetlen dolgoknak értelmet adjon, és soha nem szerettem jobban, mint azokon az
estéken, amit a matek magyarázásával töltött velem a telefonon, újra és újra, amíg végre
megértettem.

Jeremiah visszajött a szobába. A nyakláncot gyorsan a markomba zártam, mielőtt észrevette

volna.
- Szóval mi a helyzet? - kérdeztem. - Apád dühös? Mit mondott?
- Ő akart menni Cousinsba, de rábeszéltem, hadd menjek én. Kizárt dolog, hogy Conrad
hallgatna most rá. Ha apám menne, az csak még jobban kiborítaná. - Jeremiah leült az ágyra. -
Szóval úgy tűnik, mégis elmegyünk idén nyáron Cousinsba.
Amint ezt kimondta, valósággá vált. Azaz bennem vált azzá. Láthatom Conradot, és ez nem
valami távoli dolog immár, hanem egyre közelebb kerülök hozzá. Hirtelen mintha elfelejtettem
volna a Conrad megmentésére szövögetett terveimet, és kifakadtam:
- Talán engem kitehetnél útközben..
Jeremiah rám meredt.
- Viccelsz? Én ezt nem tudom egyedül megoldani. Fogalmad sincs róla, milyen szörnyű. Amióta
anyám újra megbetegedett, Conrad őrült önpusztításba kezdett. Egyáltalán nem érdekli semmi. —
Jeremiah megállt, majd azt mondta: - De tudom, hogy az még mindig érdekli, te mit gondolsz róla.
Megnedvesítettem a számat; mintha teljesen kiszáradt volna.
- Ebben nem vagyok olyan biztos - mondtam.
- De én igen. Ismerem a bátyámat. Kérlek, eljönnél velem?
Amikor eszembe jutott, mit mondtam legutoljára Conradnak, elöntött a szégyen és mardosni
kezdett a bűntudat. Az ember nem „mond ilyet annak, akinek éppen akkor halt meg az édesanyja.
Képtelenség. Hogy tudnék a szemébe nézni? Képtelen vagyok ra.
Ekkor Jeremiah megjegyezte:
- Időben visszaviszlek a hajós bulira, ha amiatt aggódsz éppen.
Ez a mondat annyira nem volt jellemző rá, hogy hirtelen kibillentett a „jaj, de szégyellem
magam” történetből, és döbbentem rámeredtem.
- Azt gondolod, hogy a legkevésbé is izgat az a hülye július negyedikei buli?
Rám sandított.
- Igenis szereted a tűzijátékot.
- Fogd be! - kiáltottam rá, amire széles mosoly volt a válasz. - Rendben. Te győztél. Jövök!
- Akkor minden rendben. - Felállt. - Pisilek egyet, mielőtt indulunk. Belly?
- Igen?
Jeremiah önelégülten vigyorgott.
- Tudtam, hogy beadod a derekad. Nem tehettél mást. Hozzávágtam egy párnát, mire
félreugrott, és győzedelmesen az ajtóhoz futott.
- Siess azzal a pisiléssel, te kis mitugrász!
Amikor kiment, feltettem a nyakláncot, és becsúsztattam az ujjatlan pólóm alá. Egy kis végtelen
jel maradt a tenyeremen, olyan erősen szorítottam össze a kezem.
Miért tettem fel? Miért nem tettem a zsebembe, vagy vissza a dobozába? Nem tudom
megmagyarázni. Csak azt éreztem, hogy nagyon- nagyon szeretném felvenni. Olyan érzés volt,
mintha hozzám tartozna.
 Tizenötödik fejezet

MIELŐTT ELINDULTUNK VOLNA VISSZA AZ AUTÓHOZ, összeszedtem Conrad füzeteit,

jegyzeteit és a laptopját, és bepakoltam egy North Face hátizsákba, amit a szekrényben találtam.
— így tud majd készülni a hétfői vizsgákra — mondtam, és odanyújtottam Jeremiah-nak a
laptopot.
Rám kacsintott.
- Szeretem az észjárásodat, Belly Conklin.
Kifele menet megálltunk Ari irodájánál. Az ajtó nyitva volt, Ari ott ült az asztalánál. Jeremiah
bedugta a fejét és bekiáltott:
- Szia, Ari! Conrad öccse vagyok, Jeremiah. Megtaláltuk Conradot. Kösz, hogy szóltál, srác!
Ari arca felragyogott.
— Természetes!
Jeremiah könnyen szerzett új barátokat. Mindenki jóban akart lenni Jeremiah Fisherrel.
Elindultunk. Egyenesen Cousins felé tartottunk, és ez volt minden. Lehúztuk az ablakokat, és
felhangosítottuk a rádiót.
Nem sokat beszélgettünk, de most nem is bántam. Azt hiszem, mindkettőnk fejében kavarogtak
a gondolatok. Én a magam részéről arra gondoltam, amikor utoljára tettem meg ezt az utat. Csak
akkor nem Jeremiah ült mellettem, hanem Conrad.
 Tizenhatodik fejezet

KÉTSÉGTELENÜL AZ VOLT ÉLETEM EGYIK LEGSZEBB ESTÉJE. Akárcsak az a szilveszter Disney

Worldben. A szüleim még együtt éltek. Kilencéves voltam. A Hamupipőke-palota fölötti tűzijátékot
néztük, és még Stevennek sem volt ellenvetése.
Amikor felhívott, nem ismertem meg a hangját. Részben azért, mert nem számítottam rá,
részben pedig azért, mert félig aludtam. Azt mondta: „Kocsiban ülök, és úton vagyok hozzád.
Láthatlak?”
Éjjel fél egy volt. Boston öt és fél órára van tőlünk, tehát egész éjjel vezetnie kellett. Engem
akart látni.
Azt válaszoltam neki, álljon meg az utcánkban egy kicsit lejjebb, és a sarkon találkozunk,
miután anyám lefeküdt aludni. Azt felelte, ott lesz.
Lekapcsoltam a villanyt, és az ablaknál vártam, az autó fényszóróit lesve. Amint megláttam,
legszívesebben lerohantam volna hozzá, de várnom kellett. Hallottam, hogy anyám még mindig
járkál a szobájában, és tudtam, hogy legalább fél órát olvas az ágyban, mielőtt elalszik. Igazi
kínszenvedés volt így várakozni, miközben tudtam, hogy ott ül, de nem mehetek le. Őrült ötletnek
hangzott, mivel Cousinsban ilyenkor dermesztő hideg van. De amikor felvetette, jó értelemben tűnt
esztelenségnek.

A sötétben tapogatózva magamra tekertem a sálam, amit még nagyi kötött nekem karácsonyra.
Aztán becsuktam a szobám ajtaját, és lábujjhegyen lépkedtem anyám ajtajáig. A fülemet a
kulcslyukhoz tartottam. A villany nem égett már, és hallottam a lágy szuszogását. Steven
szerencsére nem volt még otthon, mivel ő éppolyan felszínesen alszik, mint apánk.
Anyám végre elaludt, a ház nyugodt és csendes volt. A karácsonyfánk még ott állt a nappaliban,
és egész éjszaka égtek rajta a fények, amitől az embernek olyan érzése támadt, hogy még mindig
karácsony van — mintha Jézuska bármelyik pillanatban újabb ajándékokkal állíthatna be. Nem
foglalkoztam azzal, hogy anyámnak üzenetet hagyjak. Majd reggel felhívom, amikor felébred, és
fogalma sem lesz, hol vagyok.
Lekúsztam a lépcsőn, kikerülve a nyikorgó lépcsőfokot középtájon, de amint kiértem a házból,
az utolsó lépcsőkön már átugrottam, és rohantam át a zúzmarás füvön. Csikorgótt a talpam alatt.
Elfelejtettem kabátot venni. A sálra és a sapkára még emlékeztem, de a kabát kiment a fejemből.
Az autója ott állt a sarkon, pontosan ott, ahol megbeszéltük. Sötét volt benne, nem gyújtott
lámpát. Kinyitottam az anyósülés ajtaját, mintha már olyan sokszor megtettem volna. Pedig nem!
Bedugtam a fejem, de még nem szálltam be. Először látni akartam. Tél volt, és szürke kabátot
viselt. Az arcát kicsípte a hideg, és a barnaság már lekopott róla, de egyébként ugyanúgy festett.
- Szia! - köszöntem, és beültem mellé.
- Nincs rajtad kabát — jegyezte meg.
- Nincs olyan hideg - mondtam, pedig nagyon hideg volt, még dideregtem is.
- Vedd fel! - nyújtotta felém a kabátját.
Felvettem. Meleg volt, és nem áradt belőle cigarettaszag. Csak az ő szaga. Akkor végre
abbahagyta a dohányzást. A gondolattól elmosolyodtam.
Conrad beindította a motort.
- El sem hiszem, hogy tényleg itt vagy - mondtam neki.
A hangja szinte félénken csengett, amikor azt válaszolta:
- Én sem. - Majd egy pillanatig tétovázott. - Még mindig eljönnél velem?
El sem hittem, hogy ezt képes megkérdezni. Bárhová elmennék vele.
- Igen - válaszoltam neki.
Olyan érzés volt, mintha ezen a szón, ezen a pillanaton kívül semmi más nem létezett volna.
Csak mi ketten. Minden, ami a múlt nyáron történt, és az összes azt megelőző nyáron, ide mutatott.
Erre a pillanatra.

Olyan volt mellette ülni, mintha egy hihetetlen ajándékot kaptam volna. Életem legszebb
karácsonyi ajándékát. Hiszen rám mosolygott, nem volt sem komoly, sem ünnepélyes, sem
szomorú, amilyen általában lenni szokott. Épp ellenkezőleg! Könnyed, élettel teli - a legjobb
formáját hozta.
— Azt hiszem, orvos leszek — jelentette ki, és közben oldalvást rám pillantott.
- Tényleg? Remek!
Az orvostudomány elképesztő! Egy ideig azt gondoltam, a kutatás érdekel jobban, de most már
inkább hús-vér emberekkel szeretnék dolgozni.
Haboztam egy pillanatig, majd megkérdeztem:
- Anyukád miatt?
Bólintott.
- Hallottad, hogy jobban van? A gyógyszerektől. Nagyon jól reagál az új kezelésre. Anyád
említette?
- Aha - mondtam, bár nem volt igaz. Anyám valószínűleg nem akart hiú reményeket táplálni
bennem. Ez jellemző volt rá. Nem engedte elragadtatni magát, amíg nem volt biztos a dolgában.
Én nem ilyen vagyok. Azonnal könnyedebbnek, boldogabbnak éreztem magam. Susannah a
gyógyulás útjára lépett! Conraddal vagyok! Minden úgy alakul, ahogy kell!
Odahajoltam hozzá és megszorítottam a karját.
- Ennél jobb hírt nem is hozhattál volna!
Komolyan gondoltam. Conrad rám mosolygott, és arcáról csak úgy sugárzott a remény.

Amikor beléptünk a házba, rettenetes hideg fogadott bennünket, feltekertük a fűtést, és Conrad
begyújtotta a kandallót. Néztem, ahogy ott guggol a tűz előtt, és óvatosan piszkálja. Fogadok, hogy
Boogie-val, a kutyájával lehetett ilyen gyengéd. Biztos vagyok benne, hogy egy ágyban aludt vele.
Az ágy gondolatától hirtelen nyugtalanság fogott el. Semmi okom nem volt rá, mert miután
elrendezte a tüzet, Conrad a fotelbe ült, és nem mellém, a kanapéra. Egyszerre csak átfutott az
agyamon: ő is izgul. Ő, aki soha nem volt ideges. Soha.
- Miért olyan messze ültél le? - kérdeztem tőle, miközben a szívem a fülemben kalapált. El sem
tudom hinni, hogy vettem a bátorságot és kimondtam azt, amire gondoltam.
Conradon is látszott, hogy meglepődött. Odajött és leült mellém. Közelebb húzódtam hozzá.
Szerettem volna, hogy átöleljen. Szerettem volna, hogy azt tegye velem, amit eddig csak a tévében
láttam, vagy amiről Taylor mesélt. Na jó, talán nem mindent, de egy részét.
- Nem akarlak megijeszteni - szólalt meg Conrad halkan.
- Nem félek - suttogtam, ami nem volt igaz. Meg voltam rémülve - nem tőle, hanem attól, amit
éreztem. Időnként túlcsordult bennem az érzés. Amit iránta éreztem, nagyobb volt a világnál,
nagyobb bárminél.
- Akkor jó.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd megcsókolt.
Lassan, sokáig csókolt, és bár egyszer már csókolóztunk, soha nem hittem, hogy ez ilyen is
lehet. Nem kapkodta el; olyan lágyan túrt bele a hajamba, mintha szélharangokat simogatna.
Vele csókolózni, vele lenni olyan volt... mint a hűs limonádé - édes, kellemes, élvezetes, mintha
a végtelenséget ízlelné meg az ember. Átvillant az agyamon, hogy nem akarom, hogy valaha is
abbahagyja. Örökké ezt szeretném.
Órákig - de az is lehet, hogy csak percekig - csókolóztunk így a kanapén. Akkor éjjel nem történt
más. Olyan finoman ért hozzám, mintha egy karácsonyfadísz lennék, és félne, nehogy
összeroppantson.
Egyszer a fülembe súgta:
- Jól vagy?
A tenyerem alatt éreztem, hogy éppolyan gyorsan ver a szíve, mint az enyém. Az arcara
pillantottam, és valamiért nagy boldogsággal töltött el, hogy csukva a szeme. A szempillája
hosszabb volt az enyémnél.
Ő aludt el először. Hallottam valahol, hogy addig nem szabad elaludni, amíg ég a tűz, úgyhogy
megvártam, hogy leégjen. Egy ideig néztem, ahogy Conrad alszik. Olyan volt, mint egy kisfiú,
ahogy a haja belelógott a homlokába, és a szempillája az arcát súrolta. Nem emlékszem, hogy
láttam-e már ennyire kölyökképűnek. Amikor biztosan tudtam, hogy elaludt, a füléhez hajoltam és
belesúgtam: „Conrad, nekem csak te vagy! Mindig is te voltál!”

Anyám teljesen kiborult, amikor reggel nem talált otthon. Nem hallottam, hogy kétszer is hívott,
mert még aludtam. Amikor harmadszor telefonált, dühösen, hirtelen azzal vágtam vissza:
- Nem találtad meg az üzenetemet?
Aztán eszembe jutott, hogy nem is hagytam üzenetet.
A dühtől szinte csak morogni tudott.
- Nem láttam semmilyen üzenetet! Soha többé ne merészelj az éjszaka közepén úgy elmenni
itthonról, hogy nem szólsz nekem! Értetted, Belly?
- És ha csak éjszakai lófráláshoz támad kedvem? - viccelődtem.
Anyámat mindig meg tudtam nevettetni. Egy jó időben elhangzott vicctől mintha elpárolgott
volna a haragja. A kedvenc Patsy Cline-dalát kezdtem énekelni: „Sétálni indultam, éjfél után, a
holdfényben...”
- Egyáltalán nem vicces! Hol vagy? - A hangja élesen csengett.
Tétováztam. Anyám semmit nem utált jobban a hazugságnál. Különben is rájönne. Mintha
hatodik érzékkel rendelkezne.
- Hát... Cousinsban.
Hallottam, ahogy nagy levegőt vesz.
- Kivel?
Rápillantottam. Feszülten figyelt. Szerettem volna, ha nem hallja.
- Conraddal - mondtam, és lehalkítottam a hangom.
Anyám reakciója meglepett. Hallottam, ahogy újra levegőt vesz, de ezúttal inkább sóhajtásnak,
megkönnyebbült sóhajnak tűnt.
- Conraddal vagy? — kérdezett vissza.
- Igen.
- Hogy van? - Különös kérdésnek hangzott, miközben annyira haragudott rám.
Rámosolyogtam Conradra, és megkönnyebbülten legyeztem az arcom. Conrad rám kacsintott.
- Remekül! - mondtam, és éreztem, hogy lemegy rólam a feszültség.
 - Nagyon jó - szólalt meg anyám, de mintha csak magában beszélne. - Belly, azt szeretném,
hogy estére itthon légy. Világos?
- Igen. - Hálás voltam neki, mert azt hittem, azonnal hazarendel.
- Mondd meg Conradnak, hogy óvatosan vezessen! — Megállt egy pillanatra. - És Belly?
- Igen, Laurel? - Anyám mindig elmosolyodott, amikor a keresztnevén szólítottam.
- Érezd jól magad! Hosszú-hosszú ideig ez lesz az utolsó kimenőd! Sóhajtottam egyet.
- Szobafogság?
Ez újdonságnak számított; anyám még soha nem ítélt szobafogságra, bár eddig nem is adtam
okot rá.
- Nagyon hülye kérdés!
Most, hogy már nem volt dühös rám, nem tudtam kihagyni:
- Nem te mondtad, hogy nincs olyan, hogy hülye kérdés?
Letette. De tudtam, hogy sikerült mosolyt csalni az arcara.
Becsuktam a mobilom, és Conradhoz fordultam.
- És most mit csinálunk?
- Amihez csak kedvünk van.
- Le szeretnék menni a partra.

Úgyhogy így is tettünk. Melegen felöltöztünk, és a gardróbban talált gumicsizmában

végigrohantunk a parton. Én Susannah-ét vettem fel, ami két számmal nagyobb volt a lábamnál, és
állandóan elcsúsztam benne a homokon. Kétszer is fenékre estem. Végigkacagtam az egészet, de
nem igazán hallottam, olyan hangosan süvített a szél. Amikor visszamentünk a házba, a fagyos
kezembe fogtam Conrad arcát. Ahelyett, hogy eltolt volna, azt mondta:
- Jaj de jó!
Elnevettem magam, és azt válaszoltam:
- Azért, mert érzéketlen vagy.
Két kezemet a zsebébe csúsztatta, és olyan lágy hangon mondta, hogy eltűnődtem, vajon jól
hallottam-e:
- Minden másra lehet. De rád nem.
Közben nem nézett rám, amiből tudtam, hogy komolyan gondolja.
Nem voltam biztos benne, mit válaszoljak erre, így inkább lábujjhegyre álltam és megpusziltam.
Az arca hideg és puha volt.
Elmosolyodott, majd elindult a nappali felé.
- Nem fázol? - kérdezte.
- Egy kicsit - mondtam, és elpirultam.
- Újra megrakom a tüzet.
Amíg ő a tűzzel foglalatoskodott, a kamrában találtam egy doboz régi Swiss Miss forró
csokoládét, a Twinings teák és anyám Chock full o’Nuts kávéja mellett. Susannah szokott forró
csokit készíteni nekünk az esős estéken, amikor lehűlt a levegő. Tejet használt hozzá, ami
természetesen nem volt a házban, úgyhogy én forró vízzel készítettem.
Ahogy ott ültem a kanapén és a forró csokimat kavargatva figyeltem a szétmálló
mályvacukrokat, éreztem, hogy a szívem majd’ ki ugrik a helyéből. Amikor Conraddal voltam,
mintha állandóan levegő után kapkodtam volna.
Még mindig a tűzzel bíbelődött. Papírgombócokat gyártott, a parazsat piszkálta, a tűz előtt
guggolva kereste a megfelelő testhelyzetei.
- Kéred a kakaódat? - kérdeztem.
Hátrapillantott.
- Persze, köszi.
Leült mellém a kanapéra és a Simpson családos bögréből ivott. Mindig az volt a kedvence.
- Ennek az íze...
- Elképesztő?
- Áporodott.
Egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés.
- Csak hogy tudd, a kakaó a specialitásom. Köszönöm a bókot! - Ittam egy kortyot az enyémből,
és tényleg kissé áporodottnak tűnt.
Elkezdte közelről fürkészni az arcom, még a fejemet is félrebillentette. Majd nekiállt a
hüvelykujjával dörzsölgetni, mintha kormot akarna letörölni.
- Kakaós lett az arcom? - kérdeztem hirtelen, mintha valami baj lenne.
- Nem - mondta. - Csak valami piszok, bocs, szeplő...
Elnevettem magam, és rácsaptam a karjára. Ekkor elkapta a kezem, és magához húzott.
Elsimította a hajamat a szememből, én pedig attól féltem, meghallja, hogy a lélegzetem elakad az
érintésétől.
Odakint egyre sötétebb lett. Conrad felsóhajtott.
- Jobb, ha most hazaviszlek.
Rápillantottam az órámra. Öt óra volt.
- Aha... szerintem is mennünk kéne.
Egyikünk sem mozdult. Az arcom felé nyúlt, és csavargatni kezdte a hajamat az ujjai körül.
- Imádom, hogy ilyen puha a hajad - mondta.
- Köszönöm - suttogtam. Soha nem jutott eszembe, hogy különleges lenne a hajam.
Egyszerűen haj. Ráadásul barna, ami nem olyan különleges, mint a szőke, a fekete vagy a vörös.
De ahogy a hajamat nézte... ahogy engem nézett. Mintha megigézné, mintha soha nem tudná
megunni, hogy simogassa.
Újra csókolóztunk, de ez most más volt, mint előző nap. Hiányzott belőle mindennemű lassúság
vagy lustaság. Ahogy rám nézett - az a sürgetés, az a kívánás, az az akarás... olyan volt, mint egy
kábítószer. Akarom – akarom - akarom. Ez az akarás leginkább belőlem áradt.
Amikor közelebb húztam magamhoz, és a kezem becsúsztattam az inge alá, megborzongott.
- Túl hideg a kezem? - kérdeztem.
- Nem - mondta. Majd kibontakozott az ölelésből és felült. Az arca kipirult, a haja
összeborzolódott. - Nem akarom siettetni a dolgokat.
Én is felültem.
- De azt hittem, hogy te már... - Nem tudtam, hogyan fejezzem be a mondatot. Annyira kínos
volt. Még soha nem kerültem ilyen helyzetbe.
Conrad még jobban elpirult.
- Igen, én már igen. De te még nem.
- Értem — mondtam, tekintetemet a zoknimra szegezve. Majd a szemébe néztem. - Honnan
tudod, hogy én még nem?
Céklavörösen hebegte:
- Csak azt gondoltam... úgy értem, csak feltételeztem...
- Azt gondoltad, hogy még soha nem csináltam, ugye?
- Hát igen. Azaz hogy nem.
- Nem szabadna mindenfélét feltételezned rólam — mondtam.
- Sajnálom. - Habozott. - Szóval akkor már...?
Csak néztem rá.
Amikor megint meg akart szólalni, leállítottam.
- Nem. Még a közelébe se kerültem.
Majd odahajoltam hozzá és megpusziltam. Hatalmas örömet éreztem, hogy megtehetem, hogy
bármikor megcsókolhatom.
- Nagyon szeretlek - súgtam a fülébe, és abban a pillanatban annyira boldog és hálás voltam
azért, hogy ott lehetek.
Komoly arccal mondta:
- Én csak... mindig tudni akarom, hogy jól vagy-e. Fontos.
- Jól vagyok. Még annál is jobban.
Conrad bólintott.
- Rendben — mondta. Felállt, és odanyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. - Akkor most
hazaviszlek
 

Aznap csak éjfél után értem haza. Az út mellett megálltunk egy helyen vacsorázni. Palacsintát és
sült krumplit kértem, és ő fizetett. Amikor hazaértem, anyám rettenetesen mérges volt. De nem
bántam.
Soha nem bántam meg, egyetlen pillanatig sem. Hogyan bánhatnánk meg életünk egyik legszebb
éjszakáját? Lehetetlen. Az ember minden szóra, minden pillantásra emlékszik. Még ha fáj, akkor
sem felejti el.
 Tizenhetedik fejezet

KERESZTÜLSZÁGULDOTTUNK A KISVÁROSON, a régi helyek - a minigolfpálya és a ráktanya - mellett,

és Jeremiah végig fütyörészett. Azt kívántam, bárcsak lelassítana, és örökké ezeket az utcákat
rónánk. Ami persze képtelenség. Szinte már ott is voltunk.
A táskámból elővettem egy kis tégely szájfényt és felkentem egy réteget a számra. Az
ujjaimmal átfésültem a hajamat. Teljesen összegubancolódott, mert az ablak le volt húzva.
Éreztem, hogy Jeremiah a szemével követi a mozdulataimat. Valószínűleg rosszallóan csóválta a
fejét, és azt gondolta, milyen buta liba vagyok. Meg akartam mondani neki, hogy tudom, mekkora
liba vagyok. Egy kicsit sem jobb Taylornál. De mégsem találkozhattam Conraddal egy ilyen
szénaboglyával a fejemen.
Amikor megpillantottam az autóját a kocsifelhajtón, éreztem, hogy összeszorul a szívem. Itt
van! Jeremiah egy szempillantás alatt kiugrott az autóból és megiramodott a ház felé. Kettesével
szedte a lépcsőket, alig értem utol.
Furcsa, de a ház ugyanolyan szagot árasztott. Valamiért másra számítottam. Talán amiatt,
hogy Susannah elment, azt gondoltam, minden más lesz. De nem így történt. Szinte
reménykedtem benne, hogy könnyedén elénk libben az egyik otthonkájában, vagy a konyhában
találjuk.
Conrad képes volt bosszús képpel fogadni bennünket. Épp akkor ért vissza a
hullámlovaglásból, vizes hajjal és szörfruhában. Megrémültem tőle. Bár még csak két hónap telt el
az utolsó találkozásunk óta, olyan volt, mintha kísérletet látnék. Az első szerelem kísértetét.
Egyeden pillantást vetett rám, mielőtt Jeremiah-hoz fordult volna.
- Mi a fenét keresel itt? — kérdezte tőle.
- Eljöttem, hogy visszavigyelek a suliba — válaszolta Jeremiah, és a hangján hallatszott, hogy
igyekszik lazának és nyugodtnak tűnni.
- Mindent elszúrtál, srác. Apa teljesen kikelt magából.
Conrad leintette.
- Mondd meg neki, hogy azt csinál, amit akar, akkor sem megyek innen sehová!
- Con, két órát kihagytál, és hétfőn kezdődnek a vizsgáid. Nem léphetsz le csak úgy! Ki fognak
rúgni a nyári gyakorlatról.
- Az az én bajom. És ő mit keres itt? - Nem nézett rám, amikor ezt kérdezte, mégis olyan volt,
mintha kést forgatott volna a szívemben.
Hátrálni kezdtem az elhúzható üvegajtó felé. Alig kaptam levegőt.
- Magammal hoztam, hogy segítsen - felelte Jeremiah. Rám nézett, majd vett egy mély
lélegzetet. - Figyelj! Elhoztuk a könyveidet meg mindent. Tudsz tanulni ma este és holnap, aztán
együtt visszamegyünk a suliba.
- Menjetek a francba! Nem érdekel! - Conrad elindult a kanapé felé, és közben lehántotta
magáról a vizes szörfruhát. A válla már kezdett lebarnulni. Leült a kanapéra, bár még mindig vizes
volt.
- Mi a bajod? - kérdezte Jeremiah, de a hangja szinte remegett.
— Most éppen ez a bajom. Te és ő. Hogy itt vagytok. — Conrad most először nézett a
szemembe, amióta megérkeztünk. - Mién akarsz segíteni nekem? Minek vagy itt egyáltalán?
Szólásra nyitottam a szám, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Conrad egyetlen pillantásával,
egyetlen szavával képes volt megsemmisíteni - mint mindig.
Türelmesen várt, hogy mondjak valamit, és amikor nem sikerült, megszólalt:
— Azt hittem, soha többé nem akarsz látni. Gyűlölsz, nem emlékszel?
A hangja szarkasztikusan, lekicsinylőén csengett.
— Nem gyűlöllek! - szakadt ki belőlem, majd rohanni kezdtem kifelé. Szélesre tártam a
tolóajtót, és kiszaladtam a verandára. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, lefutottam a
lépcsőn, ki a partra.
Csupán arra volt szükségem, hogy ott legyek. Az óceánpart majd megnyugtat. Semmi, de
semmi sem lehet kellemesebb a talpam alatt csikorgó homoknál - mely egyszerre szilárd és
mozgó, állandó és örökké változó. Nyár volt.
Leültem a homokba és néztem, ahogy a hullámok kiáradnak a partra és szétterülnek, mint a
vékony fehér cukormáz a süti tetején. Hiba volt idejönnöm. Semmi olyat nem tudok tenni vagy
mondani, ami kitörölné a múltat. Amilyen megvetéssel mondta azt, hogy „ő”. Még a nevemet sem
ejtette ki a száján.
Egy idő után visszamentem a házhoz. Jeremiah-t egyedül találtam a konyhában. Conrad sehol.
— Na, ez jól ment! — jelentette ki.
— Nem lett volna szabad idejönnöm.
Jeremiah mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam.
- A fejem teszem rá, hogy csak sört találunk a hűtőben - mondta. - Fogadunk?
Meg akart nevettetni, de nem sikerült. Képtelen voltam nevetni.
- Csak egy idióta fogadna erre.
A szám szélét harapdáltam. Igyekeztem, hogy el ne sírjam magam.
- Ne hagyd, hogy kiakasszon! - folytatta. Megfogta a copfom és a csuklója köré tekerte, mint
egy kígyót.
- Nem tehetek róla. - Ahogy rám nézett... mintha semmit nem jelentenék neki, vagy még a
semminél is kevesebbet.
- Idióta. Nem gondolja komolyan, amit mond. - Jeremiah gyengéden oldalba bökött. -
Megbántad, hogy eljöttél?
 - Igen.
Jeremiah pimaszul mosolygott rám.
- Én viszont nem. Örülök, hogy itt vagy. Boldog vagyok, hogy nem egyedül kell megküzdenem
ezzel a szarral.
Mivel láttam rajta, hogy igyekszik, én is próbálkoztam. A hűtőhöz mentem és olyan mozdulattal
nyitottam ki, mintha egy elegáns show-műsorban szerepelnék, estélyiben és magas sarkúban.
- Ta-da-da-dam! - viccelődtem. Nem tévedett. Tényleg csak dobozos sör sorakozott benne. Ha
Susannah így találná a hiper-szuper hűtőszekrényét, biztosan elképedne. - És most mit fogunk
csinálni?
Kibámult az ablakon, a part felé.
- Valószínűleg itt kell töltenünk az éjszakát. Megdolgozom Conradot, és velünk fog jönni. Csak
egy kis időre van szükségem. - Megállt egy pillanatra. - Mit szólsz hozzá? Te elmész valami
vacsoráért, én meg itt maradok, hogy beszéljek Connal.
Éreztem, hogy Jeremiah el akar küldeni, és örültem is neki. Ki kellett szabadulnom ebből a
házból, messze kellett kerülnöm Conradtól.
- Kagylós szendvics jó lesz? — kérdeztem.
Jeremiah bólintott, és láttam rajta, hogy megkönnyebbült.
- Jól hangzik. Amit te szeretnél.
Elő akarta venni a pénztárcáját, de leállítottam.
- Majd én.
Megrázta a fejét.
- Nem akarom, hogy te fizess. - Odanyújtott két összehajtott húszast és az autója kulcsait. -
Már az is nagy dolog, hogy idáig eljöttél.
- Én döntöttem így.
- Mert jó ember vagy, és segíteni akartál Connak.
- És neked is - mondtam. - Azaz még most is segíteni akarok. Nem kell egyedül megküzdened
ezzel.
Egy pillanatra megváltozott az arca, és olyan lett, mint az apja.
- Ki más küzdene meg vele?
Rám mosolygott, és újra a régi Jeremiah lett. Susannah mosolygós, ragyogó fia. Az ő kis
angyala.

Jeremiah autóján tanultam meg sebességet váltani. Jó érzés volt megint a vezetőülésben ülni.
Nem kapcsoltam be a légkondit, hanem inkább lehúztam az ablakokat és beengedtem a sós
levegőt. Lassan vezettem a városig, és a régi baptista templom mellett parkoltam le.
Gyerekek rohangáltak fürdőruhában és sortban, a szüleik hosszú nadrágban, és golden
retriever kutyusok póráz nélkül. Nagy valószínűséggel legtöbbjüknek ez volt az első hétvégéje a
vakációból. Egyszerűen érezni lehetett a levegőben. Elmosolyodtam egy kisfiú láttán, aki két
nagyobb lány után szaladt, miközben azt kiabálta: „Várjatok! A strandpapucsa hangosan csattogott
a járdán. A lányok egyre gyorsabban szedték a lábukat; hátra sem néztek.
Először a boltba tértem be, ahol régen hosszú órákat töltöttem azzal, hogy válogassak a
rengetegféle cukorka között. Ez a választás minden egyes alkalommal életbevágóan fontosnak
tűnt. A fiúk vaktában kapkodtak belőlük, egy kanállal ebből, egy marékkal abból.
Én megfontoltan cselekedtem: tíz darab nagy svéd hal, öt maláta golyó, egy közepes kanál körtés
Jelly Belly. A régi idők emlékére megtöltöttem egy zacskót. Jeremiah-nak Gooberseket, Conradnak
egy Clark Bart, és bár ő ott sem volt, Stevennek egy Lemonheadet vettem. Mintha emlékművet
emeltem volna a cousinsi gyermekkorunk tiszteletére, amikor még a cukorkák kiválasztása
jelentette a nap fénypontját.
A sorban álltam, amikor valaki a nevemen szólított:
- Belly?
Hátrafordultam. Maureen O’Riley állt mögöttem, akinek különleges kalapboltja volt a városban,
a Maureen’s Millinery. Idősebb volt a szüleimnél, és jó barátja anyámnak és Susannah-nak. Nagy
odafigyeléssel készítette a kalapjait.
Összeölelkeztünk. Még mindig ugyanaz az illat áradt belőle: Murphy olajos szappan.
- Hogy van anyád? Hogy van Susannah? — kérdezte.
- Anyám jól van - válaszoltam, majd előrébb léptem egyet a sorban, eltávolodva Maureentól.
Utánam lépett.
- És Susannah?
Megköszörültem a torkom.
- Kiújult a rákja és meghalt.
Maureen napbarnított arcara kiült a rettenet.
- Nem tudtam. Nagyon sajnálom! Nagyon szerettem. Mikor történt?
- Május elején. - Mindjárt én következek, és akkor kimehetek, és nem kell tovább beszélgetnem.
Ekkor Maureen megragadta a kezem, de az első reakcióm az volt, hogy elrántottam, bár mindig
is kedveltem őt. Egyszerűen csak nem akartam Susannah haláláról beszélgetni egy boltban úgy,
mintha semmiségekről diskurálnánk. Susannah-ról volt szó. Maureen megérezhette ezt, mert
elengedte a kezem.
— Bárcsak tudtam volna! Kérlek, tolmácsold részvétemet a fiúk és anyád felé. És Belly, kérlek,
gyere el hozzám a boltba! Készítünk neked egy kalapot. Úgy gondolom, itt az ideje, hogy kalapot
viselj, szalagosat.
 — Még soha nem volt kalapom — szabadkoztam a pénztárcámmal babrálva.
- Itt az ideje - erősítette meg Maureen. - Amiben elindulhatsz az utadon. Gyere el, és bízd csak
rám! Ajándék.
Lassan sétáltam végig a városkán, megálltam a könyvesboltnál és a szörfboltnál. Céltalanul
kószáltam, és időnként a cukorkás zacskóba nyúltam. Nem szerettem volna még valakivel
összefutni, de a házba sem siettem vissza. Egyértelmű, hogy Conrad nem örül nekem. Mit
csinálhattam rosszul? Ahogy rám nézett... nehezebb volt, mint elképzeltem. Újra látni őt. Újra ott
lenni abban a házban. Ezerszer nehezebb.

Amikor a zsíros szendvicses zacskóval a kezemben visszaértem, Jeremiah és Conrad kint ült a
medence mellett és sörözött. A nap épp lemenőben volt. Gyönyörű naplementére volt kilátásunk.
Az asztalra dobtam a kulcsokat és a zacskót, és belevetettem magam egy nyugágyba
- Lökjetek ide egy sört! - mondtam, nem mintha különösebben szerettem volna a sört. Inkább
közéjük akartam tartozni, olyan módón, ahogy csak néhány sör képes összehozni az embereket.
Épp úgy, mint régen, amikor kizárólag arra vágytam, hogy bevegyenek maguk közé.
Azt vártam, hogy Contad ellenségesen fog méregetni, és elutasítóan rám förmed, hogy ő
biztosan nem hoz nekem sört. Amikor nem így történt, meg is lepett a csalódottságom. Jeremiah
odaballagott a hűtőhöz és kivett belőle egy sört. Rám kacsintott.
- Mióta iszik a mi kis Belly Buttonunk? - kérdezte.
- Már majdnem tizenhét vagyok - emlékeztettem. - Nem gondolod, hogy túl öreg ahhoz, hogy így
nevezz?
- Tudom, hány éves vagy.
Contad odanyúlt a zacskóhoz és kivett belőle egy szendvicset, mohón beleharapott.
Eltűnődtem, vajon evett-e egyáltalán egész nap.
- Szívesen! - jegyeztem meg. Ezt nem tudtam kihagyni. Egyszer sem nézett rám, amióta
visszaértem. Azt akartam, hogy észrevegyen.
Morgott valami köszönetfélét, amire Jeremiah vészjósló pillantást vetett felém. Mintha azt üzenné:
Ne borítsd ki, amikor végre jól alakulnak a dolgok!
Jeremiah mobilja rezegni kezdett az asztalon, de nem nyúlt ette, hogy felvegye.
- Nem megyek el ebből a házból. Mondd meg neki.
Felkaptam a fejem. Hogy érti, hogy nem megy el innen soha. Mereven bámultam Conradot, de
az arca szenvtelen maradt, mint mindig.
Jeremiah felállt, felvette a telefonját és bement a házba. Behúzta maga mögött a tolóajtót.
Conraddal - most először – kettesben maradtunk. Feszültség vibrált közöttünk, és azon tűnődtem,
vajon megbánta-e, amit korábban mondott. Azon tűnődtem, mondanom kellene-e bármit is, hogy
megpróbáljam rendbe hozni a dolgokai De mit? Fogalmam sem volt, mondhatnék-e bármit is.
Tehát meg sem próbáltam. Inkább hagytam, hogy elillanjon a pillanat, sóhajtottam egy nagyot
és hátradőltem a nyugágyban. Az ég rózsaszín és arany színekben pompázott. Olyan érzésem
támadt, hogy a világon nincs ennél gyönyörűbb, hogy semmi sem érhet fel ezzel a naplementével,
mely mindennél ezerszer csodálatosabb. Éreztem, hogy a nap feszültségét magával sodorja az
óceán. Mindig emlékezni akartam erre, ha esetleg úgy alakul, hogy nem jövök ide vissza soha
többé. Az ember nem tudhatja, mikor lát utoljára egy helyet. Vagy egy embert.
 Tizennyolcadik fejezet

EGY IDEIG EGYÜTT ÜLTÜNK A TÉVÉ ELŐTT. Jeremiah egyszer sem próbált Conraddal beszélni, és
egyetlen szó sem esett az iskoláról vagy Mr. Fisherről. Azon tűnődtem, vajon arra vár-e, hogy ismét
kettesben maradjanak.
Kipréseltem magamból egy ásítást. Nem címeztem senkinek, csak bejelentettem:
- Nagyon fáradt vagyok.
Amint kimondtam, rájöttem, hogy tényleg így van. Mintha életem leghosszabb napján lettem
volna túl. Még ha nagyrészt autóban ülve töltöttük is, úgy éreztem, minden erőm elhagyott.
- Lefekszem - szólaltam meg ismét, és megint ásítottam egyet, ami ezúttal valódi volt.
— Jó éjt! — köszönt el Jeremiah. Conrad hallgatott.
Amint felértem a szobámba, kinyitottam az utazótáskámat és elborzadtam a tartalmától: benne
volt Taylor vadiúj kockás bikinije, a telitalpú magas sarkú szandálja, a fehér csipkeruhája, a sortja,
amit az apja csak „farmerbugyinak” hívott, néhány selyemtrikó, és a hatalmas póló helyett, amit
már annyira szerettem volna felvenni az alváshoz, egy kis piros szívekkel telerakott rózsaszín
pizsama.
Ezen kívül apró sortok és hozzájuk illő ujjatlan pólók. Legszívesebben megfojtottam volna. Azt
hittem, hogy csak kiegészíti azt, amit bepakoltam, és nem vesz ki mindent. Az én ruháimból csak a
bugyik maradtak.
Már a gondolattól is, hogy ebben a pizsamában kell flangálnom a házban, és reggel ebben kell
fogat mosnom, legszívesebben lekevertem volna neki egyet. Tudtam, hogy Taylor jót akart. Azt
hitte, szívességet tesz nekem. Az, hogy egy estére nélkülözi a magas sarkúját, valódi
önzetlenségnek számított a részéről. De attól még dühös voltam rá.
Ugyanez volt a helyzet a Corys történettel is. Taylor mindent úgy tett, ahogy jónak tartotta, és
nem érdekelte a véleményem. Ugyanakkor ez nem csak az ő hibája volt - én voltam az, aki
hagytam.
Fogmosás után felvettem Taylor pizsamáját és ágyba bújtam. Épp azon tanakodtam, hogy
elalvás előtt olvassak-e néhány oldalt a polcomon lévő régi, puha fedelű könyvek egyikéből, amikor
kopogtattak az ajtón. A nyakamig felhúztam a takarót, és kiszóltam:
- Gyere be!
Jeremiah volt az. Becsukta maga mögött az ajtót, és leült az ágyam végére.
- Szia! - suttogta.
Lejjebb engedtem a takarót, hiszen csak Jeremiah volt az.
- Szia! Mi a helyzet? Beszéltél vele?
- Még nem. Ma este megpuhítom, és holnap újra megpróbálom. Először csak előkészítem a
talajt és elvetem a magokat. - Úgy nézett rám, mintha egy összeesküvést forralnánk éppen. -
Tudod, milyen.
Tudtam.
- Rendben. Jól hangzik.
Felemelte a kezét, hogy belecsapjak.
- Ne izgulj! Megcsináljuk.
Összeütöttük a tenyerünket.
- Megcsináljuk! - ismételtem, bár a hangomban kétség bujkált, Jeremiah viszont csak mosolygott,
mintha máris nyert ügyünk lenne.
 Tizenkilencedik fejezet
JEREMIAH

AMIKOR BELLY FELMENT LEFEKÜDNI, tudtam, hogy azt akarja, maradjak lent Conraddal és próbáljak
beszélni a fejével. Onnan tudtam, mert amikor kicsik voltunk, egymáson gyakoroltuk a hatodik
érzékes észlelést. Belly meg volt győződve róla, hogy képes vagyok olvasni a gondolataiban, ó
pedig az enyémekben. Az igazság az, hogy csak én tudtam olvasni Bellyében. Amikor valami
hazugságra készült, a bal szemével hunyorított egy kicsit, és amikor izgult, behorpadt az arca,
mielőtt megszólalt volna. Könnyen ki lehetett ismerni. Ez mindig is így volt.

Conradra pillantottam.
- Van kedved reggel korán felkelni, és kimenni szörfözni?
- Feltétlenül - mondta.
Holnap majd beszelek neki az iskoláról, és arról, hogy milyen fontos visszamennie. Minden
rendben lesz.
Néztük egy ideig a tévét, aztán amikor Conrad elaludt a kanapén, felmentem a szobámba. A
folyosón megláttam, hogy Bellynél még ég a villany. Halkan bekopogtam. Olyan hülyén éreztem
magam emiatt. Kiskorunkban egyszerűen ki-be rohangáltunk egymás szobájába. Azt kívántam,
bárcsak most is ilyen természetes lenne.
- Gyere be! — mondta.
Bementem és leültem az ágya végére. Amikor észrevettem, hogy már pizsamában van,
majdnem sarkon fordultam. Emlékeztetni kellett magam arra, hogy már ezerszer láttam őt
pizsamában, és hogy ebben nincs semmi különleges. De régen ő is egy hatalmas pólóban szokott
aludni, mint mi, most viszont valami szűk rózsaszín felső volt rajta, vékony pánttal. Eltűnődtem,
vajon ebben kényelmes lehet aludni.
 Huszadik fejezet
JÚLIUS 4.

AMIKOR MÁSNAP REGGEL FELÉBREDTEM, nem keltem fel azonnal az ágyból. Csak feküdtem és úgy
tettem, mintha a mai csupán egy szokványos reggel lenne a nyaralóban. Az ágyneműmnek
éppolyan illata volt, mint mindig, a Junior nevű plüss jegesmedvém pedig ugyanott ült a
fésülködőasztalon. Mint mindig. Susannah és anyám lement a partra sétálni, és a fiúk a konyhában
megeszik az összes áfonyás muffint, és nekem csak anyám Kashi-féle gabonapelyhe marad. Tejet
is alig hagynak, a narancsléről már nem is beszélve. Ettől rettenetesen dühbe gurultam régen,
most viszont csak elmosolyodtam.
De mindez csak képzelgés. Pontosan tudtam. Nem volt itt sem anyám, sem a bátyám, sem
Susannah.
Annak ellenére, hogy előző este korán lefeküdtem, sokáig aludtam. Már majdnem tizenegy óra
volt. Tizenkét órát aludtam. Hetek óta nem pihentem ilyen sokat.
Felkeltem, és az ablakhoz mentem. Mindig jobban éreztem magam, amikor innen kinéztem. Azt
kívántam, bárcsak minden ablak az óceánra nézne, hogy mérföldeken át csak homokot és vizet
lehessen látni. A parton megpillantottam Jeremiah-t és Conradot, amint fekete szörfruhájukban
egyensúlyoztak a deszkákon. Olyan ismerős látvány volt! Ettől elöntött a remény. Tálán
Jeremiah-nak tényleg igaza van. Talán Conrad végül csakugyan hazajön velünk.
És azután én is hazamegyek, távol leszek tőle, és mindentől, ami rá emlékeztet. Az otthoni
szomszédunk medencéjének a partján fogok feküdni, és gyorséttermekben ütöm el az időt
Taylorral. A nyár hamar elszáll, és elfelejtem, milyen is volt régen.
Ez most tényleg az utolsó alkalom.
Mindenekelőtt felhívtam Taylort. Elmondtam, hogy mind Cousinsban vagyunk, és meg kell
győznünk Conradot, hogy visszamenjen a suliba, és befejezze a nyári gyakorlatát.
Taylor első reakciója az volt:
- Belly, tudod te, mit csinálsz?
- Hogy érted?
- Tudod, hogy értem. Ilyen idióta helyzetet! Itthon kellene lenned, itt a helyed!
Sóhajtottam egyet. Nem számított, hányszor kértem rá, hogy ne használja az „idióta” szót, nem
szokott le róla. Ráadásul volt egy Down-kóros unokatestvére. Szerintem direkt azért mondta, hogy
engem bosszantson.
- Mit érdekel téged, ha Conrad kimarad a suliból? - folytatta. - Hadd legyen lúzer, ha azt akarja!
Bár tudtam, hogy senki nem hallhat minket, mégis suttogóra fogtam.
- Sok mindenen megy most keresztül. Szüksége van ránk.
 - Az öccsére van szüksége. Aki - már bocs, hogy ezt mondom - sokkal jobb pasi, mint ő!
Conradnak nincs szüksége rád. Megcsalt, már elfelejtetted?
Most már tényleg suttogtam:
- Nem csalt meg, és ezt te is tudod. Akkorra már szakítottunk. Nem mintha előtte igaziból
jártunk volna...
Az utolsó mondatot nehéz volt kimondani.
- Na jó, nem csalt meg, hanem kidobott rögtön a bál után. Milyen lenyűgöző srác! Rohadt
köcsög!
Mintha meg sem hallottam volna.
- Megtennéd, kérlek, hogy fedezel, ha anyám esetleg telefonál?
Mérgesen szipákolt.
- Szerinted nem én vagyok a leghűségesebb barátnőd?
- Köszönöm! Ja, és örök halam, hogy kivetted az összes ruhám.
- Szívesen! - mondta elégedetten. - És, Belly?
- Igen?
- Ne feledkezz meg az elsődleges feladatról!
- Ami azt illeti, Jeremiah dolgozik az ügyön...
- Nem arról, te féleszű! A feladatról beszelek. El kell érned, hogy Conrad újra téged akarjon,
aztán keményen vissza kell utasítanod. Gorombán.
Örültem, hogy a telefonon keresztül nem látja a grimaszaimat. De ami azt illeti, volt a szavaiban
némi igazság. Taylornak még soha senki nem okozott fájdalmat, mert mindig ő irányított. Az
történt, amit ő akart. A fiúk akarták őt, és nem fordítva. Erre a Micsoda nő! egyik, jól ismert sorát
idézte, amit a prostituált mond a filmben: „Én mondom meg, hogy kivel, mikor és hogyan.”
Nem mintha az elképzelést nem találtam volna vonzónak. Csak- hogy ez nem így működik. Az,
hogy Conrad felfigyeljen rám, bármilyen rövid időre is, már az első alkalommal is csaknem
leheletlennek tűnt. Másodszor sem fog működni.
Miután Taylorral befejeztük a beszélgetést, felhívtam anyámat. Azt mondtam neki, hogy aznap
este is Tayloréknál maradok, mert még mindig nincs teljesen jól. Anyám helyeselt.
- Jó barátnő vagy - mondta.
A hangjából lehetett érezni a megkönnyebbülést, amikor megkért, hogy adjam át az üdvözletét
Taylor szüleinek.
Kétségbe sem vonta a hazugságot. Hallani lehetett, hogy semmi más nem érdekli, csak hogy
egyedül lehessen a fájdalmával.
 

Lezuhanyoztam, és felvettem azt, amit Taylor kiválasztott nekem, egy csipkés ujjatlan felsőt és a
híres-neves sortját.
Vizes hajjal ballagtam le a lépcsőn, a sortot húzgálva. A fiúk addigra visszaértek, és a
konyhaasztalnál ültek. Csokis-fahéjas muffint ettek, amiért Susannah képes volt minden reggel
korán elmenni a boltba.
- Ide süss! - tolta elém Jeremiah a fehér papírzacskót.
Kivettem belőle egy muffint és a felet a szamba tömtem. Még meleg volt.
- Nagyon fincsi! - állapítottam meg tele szájjal. - Szóval... mi a helyzet?
Jeremiah reménykedve pillantott Conradra.
— Hamarosan el kéne indulnotok, srácok, ha ki akarjátok kerülni a július negyedikéi
csúcsforgalmat - jelentette ki a bátyja. Jeremiah arckifejezését látva elszorult a szívem.
— Nélküled nem megyünk sehová — mondta.
Conrad kifújta a levegőt.
- Ide figyelj, Jere, nagyra értékelem, hogy eljöttél idáig, de amim látod, jól vagyok. Tökéletesen
kézben tartom a dolgokat.
- Egy nagy frászt! Con, ha nem mész vissza a hétfői vizsgáidra, akkor kirúgnak. Csak azért
vagy nyári gyakorlaton, mert a múlt félévben sem fejeztél be mindent. Mi történik, ha nem mész
vissza?
- Emiatt ne nyugtalankodj! Majd én megoldom.
- Állandóan ezt mondogatod, srác, de lószart sem oldottál meg. Eddig csak annyit tettél, hogy
elmenekültél.
Abból, ahogy Conrad rámeredt, tudtam, hogy Jeremiah betalált ezzel a mondattal. Conrad régi
értékrendszere ott lapult eltemetve a dühe alatt. A régi Conrad soha semmit nem adna fel.
Most én következtem. Mély lélegzetet vettem, és azt kérdeztem tőle:
- Szóval hogy leszel orvos egyetemi diploma nélkül, Conrad?
Későn kapcsolt, de aztán nagy szemeket meresztett rám. Mereven álltam a tekintetét. Igen,
kimondtam. Kimondtam, amit ki kellett mondanom, még ha fájt is neki.
Ezt tőle tanultam, szinte minden egyes játszmánkban ezt alkalmazta: a gyengeség első jelére
az ember teljes erővel nekimegy a másiknak. Támad, és bármilyen rendelkezésre álló eszközt
felhasznál ellene. Nem adja fel. Kíméletlenül.
- Soha nem mondtam, hogy orvos leszek - vágott vissza. - Fogalmad sincs, miről beszélsz.
- Akkor világosíts fel minket! - A szívem a torkomban dobogott.
Egyikünk sem szólt egy szót sem. Egy percig azt hittem, talán közelebb kerültünk hozzá.
Végül Conrad felállt.
 - Nincs mit mondanom. Én maradok. Kösz a muffint, Jere! - Majd odafordult hozzám, és azt
mondta: - Tiszta cukor a képed. Egy mozdulattal kitárta a veranda ajtaját.
Amikor kiment, Jeremiah felüvöltött:
- A francba!
- Azt hittem, meg fogod győzni - mondtam, és a hangomból több szemrehányás áradt, mint
amennyit szándékosan gondoltam.
- Nem mehetsz neki Conradnak túl keményen, mert attól csak bezáródik - jelentette ki,
miközben összegyűrte a papírzacskót.
- Már rég bezáródott.
Jeremiah-t néztem, aki megsemmisülten állt ott. Rosszul éreztem magam, amiért ingerülten
szóltam hozzá. Megsimogattam a karjat, és biztatóan mondtam:
- Ne aggódj, van még időnk! Ma még csak szombat van, nem igaz?
- Igaz - mondta, de nem úgy hangzott, mint aki komolyan is gondolja.
Ezek után egyikünk sem szólt semmit. Mint mindig, most is Conrad határozta meg, hogy milyen
hangulat uralkodik a házban, hogy mindenki más hogyan érzi magát. Addig semmi sem lesz
rendben, amíg Conrad nincs rendben.
 Huszonegyedik fejezet

A FÜRDŐSZOBÁBAN TÖRTÉNT, amikor a cukrot mostam le az arcomról, hogy először

szembesültem vele. Nem volt felakasztva törülköző, úgyhogy kinyitottam a szekrényt, és a
strandtörülközők alatti polcon megtaláltam Susannah széles karimájú szalmakalapját. Amelyiket
mindig a strandon viselt. Nagyon vigyázott a bőrére. Vigyázott.
Könnyebbséget jelentett, ha nem gondoltam Susannah-ra, ha tudatosan nem gondoltam rá,
mert akkor nem is ment el igaziból. Csak valahol máshol volt. A halála óta ez volt a taktikám: nem
gondolni rá. Otthon könnyebb volt, de itt, a nyaralóban minden rá emlékeztetett.
Kivettem a kalapját, a kezemben tartottam egy másodpercig, majd visszacsúsztattam a polcra.
Becsuktam a szekrényajtót, és olyan fájdalmat éreztem a mellkasomban, hogy alig kaptam levegőt.
Túl sok volt. Itt lenni, ebben a házban - túl nehéz.
Felrohantam a lépcsőn, leakasztottam Conrad nyakláncát és felvettem Taylor bikinijét. Nem
érdekelt, milyen hülyén nézek ki benne. Csak minél előbb a vízben akartam lenni. Ott, ahol
semmire sem kell gondolnom, ahol semmi más nem létezik. Ahol úszom, végigfekszem a vízen,
be- és kilélegzek, és csak vagyok.
A régi Ralph Laurenes mackós törülközőm a megszokott helyén volt. A vállamra terítettem, mint
egy takarót, és elindultam kifelé. Jeremiah épp egy tojásos szendvicset evett, és nagyokat kortyolt
egy dobozos tejből.
- Szia! - üdvözölt.
- Szia! Úszom egyet.
Nem kérdeztem meg, hol van Conrad, és Jeremiah-t sem hívtam, hogy csatlakozzon hozzám.
Szükségem volt egy kis egyedüllétre.
Elhúztam a tolóajtót, majd becsuktam magam mögött anélkül, hogy vártam volna rá. A
törülközőmet egy nyugágyra dobtam, és kecsesen belevetettem magam a vízbe. Nem bukkantam
fel azonnal levegőért, hanem a víz alatt maradtam, és a legutolsó másodpercig visszatartottam a
lélegzetemet.
Amikor a felszínre jöttem, azt éreztem, mintha újra tudnék lélegezni, mintha ellazultak volna az
izmaim. Fel-alá úsztam. Itt semmi más nem létezett. Itt nem kellett gondolkodnom. Minden egyes
alkalommal, amint lebuktam a víz alá, a lehető legtovább tartottam vissza a lélegzetemet.
A víz alatt hallottam, ahogy Jeremiah a nevemen szólítgat. Kelletlenül merültem fel a felszínre.
Jeremiah a medence mellett guggolt.
- Elmegyek egy rövid időre. Hazafelé talán hozok egy pizzát a Nello’stól.
Kisimítottam a hajam a szememből.
- Hiszen most ettél egy szendvicset. Előtte meg egy csomó muffint.
 - Növésben vagyok, és az különben is másfél óraja volt.
Másfél órája? Másfél órája úszom? Mintha percek teltek volna el.
- Ó! - csodálkoztam.
Ránéztem az ujjaimra, és tényleg teljesen kiszívta őket a víz.
- Csak így tovább! — mondta Jeremiah tisztelegve.
Elrúgtam magam a medence szélétől és odakiáltottam neki: „Csá!”, majd olyan gyorsan
úsztam, ahogy csak bírtam, és a medence másik oldalán gyorsan átfordultam, hátha még mindig
néz. Mindig is csodálta a fordulásaimat.
Még egy órát maradtam a vízben. Amikor az utolsó kör után a felszínre jöttem levegőért,
megláttam Conradot abban a nyugágyban, amelyikben a törülközőmet hagytam. Szó nélkül felém
nyújtotta.
Kimásztam a medencéből. Hirtelen reszketni kezdtem. Elvettem a törülközőt és magam köré
csavartam. Nem nézett rám.
- Még mindig az olimpián érzed magad? - kérdezte.
Összerezzentem, majd megráztam a fejem és leültem mellé.
- Nem - mondtam, és a szó bizonytalanul csengett. Felhúztam a térdemet a hasamhoz. - Már
nem.
-Amikor úszol... - kezdett bele. Azt hittem, nem folytatja, de aztán azt mondta: — Az sem tűnne
fel, ha leégne a ház. Annyira elmerülsz abban, amit csinálsz, mintha valahol máshol lennél.
A hangjában egyszerre bujkált irigység és tisztelet. Mintha már hosszú ideje, évek óta figyelne.
Ami, szerintem, igaz is volt.
Válaszra nyitottam a szám, de már felállt és elindult vissza a ház felé. Amint becsukta a
tolóajtót, utána kiáltottam:
- Pont ezért szeretem.
 Huszonkettedik fejezet

FELMENTEM A SZOBÁMBA, hogy átöltözzek, amikor megszólalt a mobilom. Steven csengőhangja

egy Taylor Swift-dal volt, amelyről azt állította, hogy utálja, de titokban szerette. Átvillant az
agyamon, hogy nem veszem fel. Akkor viszont addig hívogat, amíg úgyis beadom a derekam.
Képes volt az ember idegeire menni.
- Igen? - szóltam bele úgy, mintha nem tudnám, hogy Steven az.
- Szia! - mondta. - Nem tudom, merre jársz, de azt igen, hogy nem Taylorral vagy.
- Honnan tudod? — suttogtam.
- Összefutottam vele a plázában, és még nálad is rosszabbul tud füllenteni. Hol a fenében
vagy?
Beleharaptam az alsó ajkamba, aztán kinyögtem:
- A nyaralóban. Cousinsban.
- Mi van? - ordította. - Mit keresel ott?
- Hosszú történet. Jeremiah-nak szüksége volt rám Conrad miatt.
- És téged hívott? - A bátyám hangjában hitetlenkedés és csöppnyi féltékenység bujkált.
- Aha. - Éreztem, hogy majd meghal a kíváncsiságtól, de a büszkesége nem engedi, hogy
tovább kérdezzen. Steven gyűlölte, ha kimarad valamiből. Egy pillanatig hallgatott, és tudtam, hogy
azon tűnődik éppen, milyen közös nyári dolgokból hagytuk ki éppen. Végül azt mondta:
- Anya ki lesz akadva.
- Mit érdekel az téged?
- Engem nem érdekel, de anyát fogja.
- Steven, nyugi! Nemsokára otthon leszek. Már csak egy utolsó dolog van hátra.
- Milyen utolsó dolog? - Megőrjítette, hogy tudok valamit, amit ő nem, hogy most az egyszer ő
az, aki kilóg a csapatból. Azt hittem, nagyobb élvezetet találok ebben, de furcsamód megsajnáltam.
Így ahelyett, hogy a szokásos kárörvendő hangon válaszoltam volna, azt mondtam:
- Conrad otthagyta a nyári gyakorlatot, és időben vissza kell vinnünk, hogy le tudja tenni a hétfői
vizsgáit.
Ez az utolsó dolog, amit megteszek érte. Visszaviszem a suliba, aztán szabad lesz ő is, én is.
Miután Stevennel elköszöntünk egymástól, egy autó hangját hallottam a ház elől. Kinéztem az
ablakon, és egy ismeretlen piros Hondát láttam a kocsifelhajtón. A nyaralóban szinte soha nem
fogadtunk vendégeket.
Gyorsan elrendeztem a hajam, és lesiettem a lépcsőn. Még mindig a törülköző volt rajtam.
Megtorpantam, amikor megpillantottam Conradot, aki épp akkor nyitotta ki az ajtót. Egy filigrán
hölgy lépett be rajta, borzas kontyba rendezett festett szőke hajjal. Fekete nadrágot és ezüstszínű
blúzt viselt. Körmei színe illett a ruhájához. Egy hatalmas mappát és egy kulcscsomót tartott a
kezében.
- Jó napot! — mondta. Meglepődött Conrad láttán, mintha neki több joga lenne a házban lenni,
mint a fiúnak.
- Jó napot! - üdvözölte Conrad. - Segíthetek?
- Ön biztosan Conrad — válaszolta a nő. — Telefonon beszeltünk. Sandy Donatti vagyok, az
édesapja ingatlanközvetítője.
Conrad hallgatott.
- Azt állította, az édesapja elállt a ház eladásától — fenyegette meg ,az ujjával viccesen
Conradot.
Amikor Conrad erre sem mondott semmit, körbenézett és meglátott engem a lépcső alján.
Összevonta a szemöldökét.
- Csak ellenőrizni jöttem a házat, minden rendben van-e, hogy elkezdhessük a pakolást.
- Ja igen, elküldtem a költöztetőket - vetette oda Conrad mellékesen.
- Nagyon örülnék, ha nem tett volna ilyet - jelentette ki a nő, és a szája egészen elkeskenyedett.
Conrad vállat vont, ezért hozzátette. — Engem úgy tájékoztattak, hogy a házat ki fogjak üríteni.
- Téves információt kapott. Én itt leszek egész nyáron. - Rám mutatott. — Ő Belly.
- Belly? - kérdezett vissza a nő.
- Aha. A barátnőm.
Azt hiszem, hallani lehetett, ahogy elakad a lélegzetem.
Conrad összefonta a karját, és a falnak támaszkodott.
- Maga és apám egyébkent hogy találkoztak? — érdeklődött.
Sandy Donatti elpirult.
- Amikor úgy döntött, hogy el akarja adni a házat — válaszolta ingerülten.
- Nos, az a helyzet, Sandy, hogy ez a ház nem eladó. Ami azt illeti, ez az anyám háza. Ezt nem
említette apám?
- De igen.
- Akkor gyanítom, azt is közölte, hogy anyám meghalt.
Sandy tétovázott. A haragja mintha elpárolgott volna a halott anya említésére. Olyan kínosan
érezte magát, hogy hátrálni kezdett az ajtó felé.
- Igen, említette. Fogadja őszinte részvétemet.
- Köszönöm, Sandy. Ez sokat jelent nekem.
A szemét még egyszer, utoljára körbejáratta a szobán.
- Rendben, újra át fogom beszélni a dolgot az édesapjával, azután visszajövök - mondta.
- Tegyen úgy! És ne felejtse tudtára adni, hogy a ház nem eladó. A nő lebiggyesztette az
ajkát, aztán szólásra nyitotta a száját, de végül meggondolta magát. Conrad kitárta előtte az ajtót,
és elment.
Hatalmasat sóhajtottam. Millió gondolat cikázott a fejemben — szégyellem bevallani, hogy mind
közül a barátnő vezette a sort. Conrad nem nézett rám, amikor odavetette:
- Ne szólj Jeremiah-nak a házról!
- Miért ne? - kérdeztem. A gondolataim még mindig a „barátnő” szó körül jártak.
Olyan sokára válaszolt, hogy már elindultam felfelé a lépcsőn, amikor utánam szólt:
- Majd én elmondom neki. Még nem akarom, hogy megtudja. Apánkról...
Megtorpantam. Gondolkodás nélkül kérdeztem vissza:
- Ezt hogy érted?
- Tudod, hogy értem. - Conrad merőn nézett rám.
Azt hiszem, tudtam. Meg akarta kímélni Jeremiah-t attól, hogy az apja egy seggfej. Nem mintha
Jeremiah ne lett volna ezzel ugyanúgy tisztában. Nem az az ostoba kölyök, akinek fogalma sincs
semmiről. Joga van megtudni, ha a házat el akarják adni.
Conrad valószínűleg olvasni tudott az arckifejezésemből, mert gúnyos, nemtörődöm hangon
odavetette:
- Megteszed ezt nekem, Belly? Nem kotyogod ki a titkot a legjobb barátodnak? Tudom, hogy
nektek nincsenek titkaitok egymás előtt, de ezt az egyet magadban tudnád tartani?
Amikor dühös pillantást vetettem rá, és közel álltam ahhoz, hogy a fejére olvassam, mit
csináljon a titkával, esdeklő hangon hozzátette:
- Kérlek!
- Rendben. Most az egyszer.
- Köszönöm! - mondta, majd elviharzott mellettem, fel a szobájába. Magára csukta az ajtót, és
bekapcsolta a légkondicionálót.
Döbbenten álltam.
Beletelt egy időbe, hogy felfogjam. Conrad nem csak azért menekült el, hogy a hullámokon
lovagoljon. Nem a menekülés kedvéért hagyott ott mindent. Azért jött ide, hogy megmentse a
házat.
 Huszonharmadik fejezet

AZNAP DÉLUTÁN JEREMIAH ÉS CONRAD újra kiment szörfözni. Azt gondoltam, talán Conrad
beszélni akar az öccsének a házról, úgy, hogy kettesben vannak. És talán Jeremiah is újra
megpróbál beszélni Conraddal a suliról, bizalmasan egymás között. Részemről rendben volt.
Boldog voltam, hogy mindennek szemtanúja lehetek.
A verandáról figyeltem őket. Egy nyugágyban ültem, törülközőbe csavarva. Van abban valami
nagyon megnyugtató, ahogy anyánk — mint egy köntöst — ránk teríti a törülközőt, amikor vizesen
kijövünk a medencéből. Még ha anyám nem is volt ott, ez ugyanolyan kellemes és meghitt érzés
volt. Fájdalmasan ismerős, olyannyira, hogy azt kívántam, bárcsak még mindig nyolcéves
lehetnék. Amikor még nem létezett az életemben halál, válás vagy szívfájdalom. A nyolc év
egyszerűen csak nyolc évet jelentett. Hot dog, mogyoróvaj, szúnyogcsípés, szálka, bicikli,
hullámlovaglás. Kócos haj, napbarnított váll, esti mese, és lefekvés fél tízkor.
Egy ideig elvoltam ezekkel a melankolikus gondolatokkal. Valahol a szabadban sütögettek, és
érezni lehetett a faszén illatát. Eltűnődtem, vajon Rubensteinék vagy Tolerék grilleznek-e. Vajon
fasírtot vagy bélszínt sütnek-e. Rájöttem, hogy megéheztem.
Beballagtam a konyhába, de semmi ehetőt nem találtam. Csak Clonrad sörét. Taylortól
hallottam egyszer, hogy a sör folyékony kenyér, tiszta szénhidrát. Azt gondoltam, hogy még ha
utálom is az ízét, legalább jól fogok lakni tőle.
Fogtam egyet, és visszamentem a verandára. Leültem a nyugágyba és kinyitottam a sört. A
hangja nagyon megnyugtató volt. Furcsán éreztem magam itt egyedül. Nem volt rossz, csak
valahogy szokatlan. Életem minden nyarát itt töltöttem, mégis egy kezemen meg tudtam számolni,
hányszor voltam egyedül ebben a házban. Idősebbnek éreztem magam. Ami valószínűleg így is
volt, bár nem emlékeztem rá, hogy tavaly nyáron is így éreztem volna.
Nagyot kortyoltam a sörből, és örültem, hogy Jeremiah és Conrad nincs ott, mert olyan fancsali
képet vágtam, hogy tudtam, kigúnyoltak volna miatta.
A második kortynál tartottam, amikor valaki megköszörülte a torkát mögöttem. Hátranéztem, és
majdnem a torkomon akadt a sör. Mr. Fisher volt az.
- Szia, Belly! - üdvözölt. Öltönyben volt, mint aki egyenesen munkából jött, ami - bár szombat
volt - valószínűleg így is lehetett. Az öltönye valahogy mindig makulátlan volt, még a hosszú autóút
után is.
- Üdv, Mr. Fisher! - mondtam, de a hangom idegesen remegett.
Az első gondolatom az volt: Be kellett volna ültetnünk Conradot az autóba, és kényszeríteni rá,
hogy visszamenjen az iskolába, és letegye azokat a hülye vizsgákat. Hatalmas hiba volt időt adni
neki. Most már láttam. Sürgetnem kellett volna Jeremiah-t, hogy legyen erőszakosabb vele.
 Mr. Fisher rosszallóan felhúzta az egyik szemöldökét a söröm láttán, és akkor vettem észre,
hogy olyan erősen markolom a dobozt, hogy elgémberedtek az ujjaim. Letettem a földre, mire a
hajam az arcomba hullott, aminek örültem. Jó volt elrejtőzni, kigondolni, mit is mondjak Mr.
Fishernek.
Azt tettem, amit mindig: a fiúk mellé álltam.
- Hát, Conrad és Jeremiah épp nincs itthon... - A fejemben cikáztak a gondolatok. Bármelyik
pillanatban visszajöhetnek.
Mr. Fisher nem mondott erre semmit, csak bólintott és a tarkóját dörzsölgette. Majd a
verandához sétált, és leült a mellettem lévő nyugágyba. Felvette a sörömet és jól meghúzta.
- Hogy van Conrad? - kérdezte, és a sört a karfájára tette.
- Jól - vágtam rá azonnal. Majd ostobának éreztem magam, hiszen egyáltalán nem is volt jól.
Most halt meg az édesanyja. Otthagyta az iskolát. Hogyan lehetne jól? Hogyan lehetne
bármelyikünk is jól? De azt hiszem, bizonyos értelemben jól volt, mert új cél lebegett a szeme előtt.
Az életének új értelmet talált. Volt egy célja, volt egy ellensége. Ezek kiváló ösztönző erők. Még ha
ez az ellenség a saját apja is.
- Nem tudom, mit gondol magáról ez a kölyök - jelentette ki M r. Fisher fejcsóválva.
Mit válaszolhattam erre? Soha nem tudtam, mit gondol Conrad. Biztos vagyok benne, hogy
nem sokan tudták. De én akkor is őt védtem. Őt óvtam.
Mr. Fisherrel csendben ültünk egymás mellett. Nem barátságos és könnyed csendben, hanem
feszült és rémes csendben. Neki soha nem volt mondandója a számomra, én pedig soha nem
tudtam, mit mondhatnék neki. Végül megköszörülte a torkát, és megkérdezte:
- Hogy megy a suli?
- Befejeződött — feleltem, de közben a szám szélét harapdáltam és úgy éreztem magam, mint
egy tizenkét éves. - Ősztől felsős leszek.
Tudod már, melyik főiskolára fogsz menni?
- Nem igazán. - Rossz válasz. Azonnal tudtam, mert ez volt az egyik dolog, amiről Mr. Fisher
szívesen beszélgetett. Úgy értem, a megfelelő főiskoláról.
Ezek után újra hallgatásba merültünk.
Ismerős érzés volt - a rettegés a küszöbön álló katasztrófától. Hogy bajban vagyok. Hogy
mindannyian bajban vagyunk.
 Huszonnegyedik fejezet

TEJTURMIX. A tejturmix volt Mr. Fisher specialitása. Amikor megjelent a nyaralóban, állandóan
tejturmixot készített. Vett egy karton fagyit, Stevennek és Conradnak csokoládésat, Jeremiah- nak
epreset, nekem pedig vanília-csokoládét vegyesen, mint amilyen a Wendy’sben árulnak. Jó
töményen! De Mr. Fisher finomabb tejturmixot készített a wendy’sesnél. Volt egy szuper
turmixgépe, amihez rajta kívül senki sem nyúlhatott. Nem mintha megtiltotta volna, de pontosan
tudtuk, hogy nem szabad. Soha nem is próbálkoztunk. Amíg Jeremiah-nak egyszer csak
jégkásához nem támadt kedve.
Cousinsban nem lehetett jó fajta jégkását kapni, és még ha turmixszal el is voltunk látva,
időnként megkívántuk a jégkását. Ritka forró napokon egyikünk vágyakozva megszólalt: „Srácok,
jégkását akarok!”, és akkor egész nap másra sem tudtunk gondolni. Úgyhogy amikor Jeremiah
felvetette a jégkása ötletét, a kocka el volt vetve. Ő kilencéves volt, én nyolc, és a világ legjobb
elképzelésének tűnt.
Szemezni kezdtünk a turmixgéppel, amelyet felraktak előlünk a legmagasabb polcra. Tudtuk,
hogy az kell hozzá, és alapjában véve, égtünk a vágytól, hogy használhassuk. A kimondatlan
szabály sem akadályozhatott meg benne.
Csak mi ketten voltunk otthon. Soha senki nem fogja megtudni.
- Milyen ízűt kérsz? - kérdezte végül Jeremiah.
Minden eldőlt. Így kellett lennie. Egyszerre éreztem félelmet és izgalmat, hogy valami tiltott
dolgot teszünk. Ritkán szegtem meg a szabályokat, de ez jó alkalomnak tűnt.
- Meggyeset — válaszoltam.
Jeremiah keresgélni kezdett a szekrényben, és amikor nem talált meggyet, megkérdezte.
Mi a második kedvenc ízed?
- Szőlő - vágtam rá.
Felállt egy hokedlira, és levette a turmixgépet a felső polcról. Beleöntött egy egész zacskó
szőlőt és hozzáadótt két nagy kanál cukrot. Hagyta, hogy összekeverjem. Majd a jégautomata
felét a gépbe ürítette, amíg csurig nem lett, és rákattintotta a tetőt, ahogy mar több ezerszer látta
Mr. Fishertől.
- Rezgő vagy frappé? - kérdezte. ,
Vállat vontam. Soha nem figyeltem annyira, amikor Mr. Fisher turmixot készített.
- Inkább frappé - mondtam, mert tetszet, a szó hangzása. Jjeremiah tehát a „frappé" gombot
nyomta meg, és a turmix berregve elkezdte felaprítani a benne lévő dolgokat. De csak az edény
alján, így Jeremiah megnyomta a „felenged" gombot is. Úgy egy perc után a turmixgépből égett,
gumiszag kezdett áradni és felsejlett bennem, hátha nem bír el azzal a sok jéggel.
- Jobban össze kell kevernünk - mondtam. - Segítsünk neki. Levettük a gép tetejét, és egy nagy
fakanállal jól összekevertem az egészet.
- Látod? - kérdeztem elégedetten.
Visszatettem a tetejét, de valószínűleg nem jól, mert amikor Jeremiah újra megnyomta a „frappe”
gombot, a jégkásánk mindent beterített a konyhában. Minket, a fehér konyhapultot, a padlót és Mr.
Fisher barna bőrtáskáját.
Rémülten néztünk egymásra.
- Hozzál gyorsan papírtörlőt! - ordította Jeremiah, és kihúzta a turmixgépet a konnektorból. Én
a táskát próbáltam menteni, és a pólóm aljával törölgetni kezdtem róla a jégkását. A bőr máris
foltos lett, és rettenetesen ragadt.
- Jó ég! - suttogta maga elé Jeremiah. - Ez a kedvenc táskája. Ami igaz is volt. A rézcsatba
belegravírozták a monogramját, és talán még a turmixgépénél is többet jelentett neki.
Szörnyen éreztem magam. Könnyek mardosták a szemem. Az egész az én hibám volt.
- Sajnálom! - mondtam.
Jeremiah négykézláb törölgette a padlót. Rám nézett. Jégkása csöpögött a homlokáról.
- Nem a te hibád.
- De igen! - dörzsöltem tovább elszántan a táskát. A pólóm egyre barnább lett az igyekezettől.
- Na jó, egy kicsit... - értett egyet velem Jeremiah. Az ujjával letörölt az arcomról egy adag
jégkását és lenyalta. - Legalább finom.
Papírtörlővel a lábunk alatt csúszkáltunk a padlón és kacarásztunk, amikor a többiek hazaértek.
Hatalmas papírzacskókkal a kezükben léptek be a konyhába, amilyenbe a homárt szokták
csomagolni. Steven és Conrad fagylaltot nyalt.
Mr. Fisher szólalt meg először:
- Mi a fene ez?
Jeremiah összeszedte magát.
- Mi csak...
Remegő kézzel nyújtottam oda Mr. Fishernek a táskáját.
- Sajnálom! - suttogtam. - Véletlen volt.
Kivette a kezemből és a maszatos bőrt nézegette.
- Miért használtátok a turmixgépemet? - kérdezte, de közben Jeremiah-ra nézett. Vörös volt a
nyaka a méregtől. - Tudjátok, hogy nem használhatjátok!
Jeremiah bólintott.
- Sajnálom! — mondta.
- Az én hibám volt - tettem hozzá halkan.
- Ó, Belly! - rázta a fejét mérgesen anyám. Letérdelt, hogy összeszedje az átázott papírtörlőket.
Susannah elment a felmosórongyért.
 Mr. Fisher hatalmasat fújtatott.
- Miért nem hallgatsz soha rám? Az isten szerelmére! Nem megmondtam, hogy soha ne
hasznaid azt a turmixgépét?
Jeremiah az ajkába harapott, és a szája remegéséből láttam, hogy mindjárt elsírja magát.
- Válaszolj, ha hozzád beszélek!
Susannah megjelent a felmosóronggyal és a vödörrel.
- Adam, véletlen volt. Hagyd már! - mondta, és átölelte Jeremiah-t.
- Suze, ha csecsemőként kezeled, soha nem tanul meg semmit. Csecsemő marad. - Mr. Fisher
újra Jeremiah-hoz fordult. - Jere, megmondtam vagy sem, hogy ti gyerekek nem használhatjátok a
turmixgépet?
Jeremiah szeme megtelt könnyel, sűrűn pislogott, de néhány könnycsepp mégis végiggördült
az arcán. Aztán még több. Borzasztó volt. Rettenetesen szégyelltem magam Jeremiah miatt, és
szörnyű bűntudatom támadt, hogy az egész miattam történik. Ugyanakkor hatalmas kő esett le a
szívemről, hogy nem én kerültem bajba, és nem én bőgök itt mindenki előtt.
S ekkor megszólalt Conrad:
- De apa, soha nem mondtad.
Tiszta maszat volt a csokifagyitól.
Mr. Fisher megfordult és értetlenül nézett rá.
- Mi?
- Soha nem mondtad. Tudtuk, hogy nem szabad, de soha nem mondtad ki.
Conrad rémültnek tűnt, de a hangja tárgyilagosan csengett.
Mr. Fisher dühösen megrázta a fejét, és ismét Jeremiah-hoz fordult.
- Takarítsd fel! - szólt rá gorombán. Láttam rajta, hogy zavarba jött.
Susannah ellenséges pillantást vetett rá, és hirtelen mozdulattal belökte Jeremiah-t a
fürdőszobába. Anyám — egyenes és merev háttal - a konyhapultot törölgette.
— Steven, vidd fel a húgodat a fürdőbe! — utasította ellentmondást nem tűrő hangon. Steven
karon fogva felvitt a lépcsőn.
— Szerinted bajba kerültem? — kérdeztem a bátyámat.
Durván ledörzsölte az arcomat egy darab nedves vécépapírral.
- Igen. De nem akkora bajba, mint Mr. Fisher. Anya ízekre fogja szedni.
- Az mit jelent?
Steven megvonta a vállát.
— Csak úgy hallottam. Azt jelenti, hogy ő van bajban.
Miután letörölte a képemet, Stevennel visszalopództunk a lépcső tetejéig. Anyám és Mr. Fisher
veszekedett éppen. Tágra nyílt szemmel bámultunk egymásra, amikor anyánk hangja egyszer
csak felcsattant:
 - Akkora seggarc tudsz lenni, Adam!
Majdnem felkiáltottam, amikor Steven befogta a szám és beráncigált a fiúk szobájába.
Becsukta utánunk az ajtót. Szeme csillogott az izgalomtól. Anyánk jól helyre tette Mr. Fishert.
— Anya seggarcnak nevezte Mr. Fishert — mondtam, bár azt sem tudtam, mi az a seggarc.
Viccesen hangzott. Elképzeltem Mr. Fisher nagy feje helyén egy feneket, és ettől vihorászni
kezdtem.
Mindez egyszerre volt izgalmas és félelmetes. A nyaralóban szinte soha nem kerültünk bajba,
legalábbis nem nagy bajba. Mintha egy szinte teljesen „bajok nélküli övezetbe” kerültünk volna.
Anyáink ellazultak a nyaralóban. Míg otthon Steven általában megkapta a magáét, ha
visszabeszélt, itt mintha anyánk nem izgatta volna fel magát rajta. Valószínűleg azért, mert a
cousinsi házban nem mi gyerekek álltunk a középpontban. Anyámat lefoglalták más dolgok,
például a cserepes növények, vagy a galériák látogatása és a könyvek. Túl sok dolga akadt ahhoz,
hogy mérges vagy ideges legyen. Soha nem mi kötöttük le a teljes figyelmét.
Ez egyszerre volt jó is, meg rossz is. Jó, mert mindent megúsztunk. Senkit nem érdekelt igazán,
ha este későn még kint játszottunk a parton, vagy ha kétszer vettünk az édességből. Rossz abból a
szempontból, hogy volt egy olyan homályos érzésem, mintha Stevennel itt nem is lennénk olyan
fontosak, mintha anyánk fejét más dolgok töltenék ki - olyan emlékek, amelyeknek még nem
voltunk részei, még a mi létezésünk előtti életéből. Valamint titkos lelki élete, ahová sem
Stevennek, sem nekem nem volt belépésünk. Ez éppolyan volt, mint amikor nélkülünk utazott —
tudtam, hogy nem igazán hiányzunk neki, és nem sokszor gondol ránk.
Még a gondolattól is irtóztam, de ez volt az igazság. Anyáink tőlünk független életet éltek itt. És
gyanítom, mi gyerekek is tőlük független életet éltünk.
 Huszonötödik fejezet

AMIKOR JEREMIAH ÉS CONRAD felsétált a partról deszkáikkal a hónuk alatt, az az őrült ötletem
támadt, hogy figyelmeztetnem kellene őket valahogy. Füttyjellel, vagy mit tudom én. Fütyülni nem
tudtam, és különben is már túl késő volt.
Letették a deszkákat a veranda alá, majd feljöttek a lépcsőn, ahol ültünk. Conrad egész teste
megmerevedett, és láttam, ahogy Jeremiah azt motyogja az orra alatt: a francba! Végül ő volt az,
aki megszólalt.
- Szia, apa!
Conrad beviharzott a házba kettőnk között. Mr. Fisher utánament, mi meg csak néztünk
egymásra Jeremiah-val. Odahajolt hozzám, és a fülembe súgta:
— Mit szólnál hozzá, ha ideállnál a kocsival, amíg én hozom a motyót, aztán kereket oldanánk?
Vihogni kezdtem, majd gyorsan a szám elé kaptam a kezemet. Nem hiszem, hogy Mr. Fisher
díjazta volna a vihogást, amikor ilyen komoly dolgokról van szó. Felálltam, és még szorosabbra
tekertem magam körül a törülközőt, egészen fel a hónaljamig. Majd mi is bementünk a házba.
Conrad és Mr. Fisher a konyhában állt. Conrad épp egy sört nyitott ki, és még csak nem is
nézett az apjára.
- Mi a fenét szórakoztok itt, gyerekek? - kérdezte Mr. Fisher.
A hangja túl hangosan és természetellenesen csengett a házban. Körbejáratta a tekintetét a
konyhán és a nappalin.
Jeremiah megszólalt:
- Apa...
Mr. Fisher egyenesen Jeremiah szemébe nézve folytatta:
- Sandy Donatti felhívott ma reggel, és elmondta, mi történt. Neked vissza kellett volna vinned
Conradot az iskolába, nem pedig itt maradni és... bulizni és beleavatkozni a ház eladásába.
Jeremiah értetlenül pislogott.
- Ki az a Sandy Donatti?
- Az ingatlanügynökünk - vágta rá Conrad.
Akkor vettem észre, hogy tátva maradt a szám, és gyorsan becsuktam. Szorosan összefontam
magam előtt a karomat, és próbáltam láthatatlanná válni. Talán még most sem lenne késő, hogy
Jeremiah- val kereket oldjunk. Hátha Jeremiah soha nem jön rá, hogy én is tudtam a házeladásról.
Változtatna bármin is, ha kiderülne, hogy csak ma délután tudtam meg? Kételkedtem benne.
Jeremiah Conradra nézett, majd vissza az édesapjára.
- Azt sem tudtam, hogy van ingatlanügynökünk. Soha nem említetted, hogy el akarod adni a
házat.
 - Ez egy lehetőség.
- Soha nem mondtad, hogy komolyan megfordult a fejedben.
Conrad közbevágott, de egyedül Jeremiah-hoz intézte a szavait.
- Nem számít. Nem fogja eladni a házat. — Kimért mozdulattal kortyolt egyet a söréből,
miközben mindannyian arra vártunk, mi fog még következni. - Nem az övé, hogy eladhatná.
- De igen - jelentette ki Mr. Fisher, és nehezen kapkodta a leve gőt. - Nem magamért teszem. A
pénz a tiétek lesz, fiúk.
- Azt hiszed, engem érdekel a pénz? - Conrad végre ránézett, de a tekintete hűvös maradt. - Én
nem vagyok olyan, mint te. Leszarom a pénzt. Engem a ház érdekel. Anya háza.
- Conrad...
- Neked semmi keresnivalód nincs itt. Menj el!
Mr. Fisher nyelt egy nagyot; az ádámcsutkája fel-alá járt.
- Nem megyek el!
- Mondd meg Sandynek, ne fáradjon azzal, hogy visszajön. - A „Sandy” szót úgy ejtette ki, mint
egy sértést. Valószínűleg annak is szánta.
- Az apád vagyok - szólalt meg Mr. Fisher rekedt hangon. - És anyátok rám hagyta a döntést.Ő
ezt akarta volna.
Conrad sima, kemény páncélja megreccsent, és remegő hangon mondta:
- Ne beszélj arról, hogy ő mit akart volna!
- A feleségem volt, az istenit! Én is elvesztettem!
Lehet, hogy igaz volt, de abban a pillanatban ennél rosszabbat nem tudott volna mondani
Conradnak. Kirobbant. Akkorát csapott az öklével a falba, hogy összerándultam. Megdöbbentett,
hogy nem hagyott lyukat.
- Te nem elvesztetted, hanem elhagytad őt! Fogalmad sincs arról, hogy ő mit akart volna! Soha
nem voltál vele! Semmirekellő apa és még semmirekellőbb férj voltál! Ne is próbáld most a helyes
dolgot tenni! Te mindent csak elcsesztél!
- Con, hallgass! Fogd már be! — szólt közbe Jeremiah.
Conrad hirtelen felé fordult és tovább ordított:
- Még mindig őt véded? Pontosan emiatt nem mondtuk el neked!
- Mondtuk? - kérdezett vissza Jeremiah. Rám nézett, és sértett tekintete belém hasított.
Próbáltam elmondani, megmagyarázni, de csak odáig jutottam:
- Esküszöm, hogy én csak ma tudtam meg... - Ekkor Mr. Fisher közbevágott.
- Nem csak neked fáj, Conrad! Nem beszélhetsz így velem!
- Dehogynem!
Hirtelen halálos csend lett, és Mr. Fisher olyan dühösen meredt Conradra, mint aki meg akarja
ütni. Merőn néztek egymásra, és tudtam, hogy nem Conrad lesz az, aki meghátrál.
 Mr. Fisher elfordította a tekintetet.
- A költöztetők vissza fognak jönni, Conrad. Ez a helyzet. A dühkitörésed mit sem változtat
ezen.
Nem sokkal ezután elment. Azt mondta, reggel visszajön, és a hangja vészjóslóan csengett.
Egy szállodában tölti az éjszakát, tette hozzá. Egyértelmű volt, alig várja, hogy elhagyhassa már a
házat.
Ott álltunk hárman a konyhában, és hallgattunk. Leginkább én. Nekem ott sem kellett volna
lennem. Ez egyszer azt kívántam, bárcsak otthon lennék anyámmal, Stevennel és Taylorral - távol
innen.
Jeremiah szólalt meg elsőként.
- Nem hiszem el, hogy tényleg eladja a házat - mondta, szinte magának.
- Elhiheted! — dörrent ra Conrad.
- Nekem miért nem mondtátok el? — kérdezte.
Conrad egy pillantást vetett rám, mielőtt azt válaszolta:
- Nem gondoltam, hogy tudnod kellene róla.
Jeremiah összehúzta a szemet.
- Hogy érted? Ez a ház az enyém is.
- Jere, én is csak nemrég jöttem rá - kezdett bele Conrad, miközben lógó fejjel
nekitámaszkodott a konyhapultnak. - Hazamentem néhány ruháért, amikor Sandy, az
ingatlanügynök telefonált, és üzenetet hagyott a rögzítőn. Azt mondta, a költöztetők nemsokára
elviszik a cuccokat. Visszamentem a suliba, összepakoltam és azonnal idejöttem.
Conrad azért hagyta ott az iskolát meg mindent, hogy a nyaralóba jöjjön, és mi azt hittük, egy
lúzer, akit meg kell mentenünk. Amikor a valóságban ő volt az, aki a házat jött megmenteni.
Bűntudatot éreztem, hogy ezt nem is feltételeztem róla, és tudtam, Jeremiah is így van ezzel.
Gyors pillantást váltottunk, és biztos voltam benne, hogy ugyanaz jár a fejünkben. Aztán azt
hiszem, eszébe jutott, hogy ki van akadva rám, és elfordította a tekintetét.
- Akkor ennyi? - kérdezte.
Conrad nem válaszolt azonnal. Felnézett.
- Aha, úgy tűnik.
- Hát, nagy feladat mindezt megoldani, Con.
- Egyedül kellett! — csattant fel Conrad. — Semmi segítséget nem kaptam tőled.
- Ha esetleg elmondtad volna...
- Akkor mit tettél volna? - szakította félbe Conrad.
- Beszélhettem volna apával.
- Igen, pontosan! — Conrad hangjából csak úgy sütött a megvetés.
- Ezt hogy a fenébe érted?
 - Úgy értem, hogy annyira igyekszel bevágódni nála, hogy nem is látod, milyen valójában.
Jeremiah nem válaszolt rögtön, és féltem, nehogy elfajuljanak a dolgok. Conrad verekedni
akart, de most arra volt legkevésbé szükség, hogy egymásnak essenek a konyhapadlón,
összetörjenek valamit és egymást. Ezúttal azonban nem volt ott anyám, hogy leállítsa őket.
Csak én voltam, de jóformán mintha ott sem lettem volna.
- Ő az apánk - jelentette ki Jeremiah. A hangja kimért és nyugodt volt, és megkönnyebbülten
sóhajtottam, hogy nem fognak összeverekedni, mert Jeremiah nem megy bele. Csodáltam érte.
De Conrad undorral rázta a fejét.
- Szemétláda — mondta.
- Ne nevezd így!
- Milyen ember az, aki megcsalja, aztán elhagyja a feleségét, amikor rákos beteg? Milyen
ember tesz ilyet? Rá se bírok nézni. Rosszul vagyok tőle, ahogy a mártírt, a gyászoló özvegyet
játssza. De hol volt, amikor anyának szüksége volt rá, mi, Jere?
- Nem tudom, Con. Te hol voltál?
Olyan csend lett, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett. Conrad összerándult,
Jeremiah visszaszívta a lélegzetét, miután ezt kimondta. Tényleg vissza akarta szívni, látni lehetett
rajta, amikor Conrad odavetette:
- Ez övön aluli ütés volt.
- Sajnálom! - mondta Jeremiah.
Conrad vállat vont, mintha lerázná magáról az egészet.
S ekkor Jeremiah tovább folytatta:
- Miért nem vagy képes elengedni? Miért kell minden szarhoz ragaszkodnod, ami valaha is
történt veled?
- Mert, veled ellentétben, én a valóságban élek. Te inkább teremtesz magadnak egy
fantáziavilágot, csak ne kelljen olyannak látni az embereket, amilyenek valójában. - Ezt úgy
mondta, hogy el kellett gondolkoznom, kiről is beszél igazából.
Jeremiah dühbe gurult. Rám nézett, aztán vissza Conradra, és azt mondta:
- Egyszerűen féltékeny vagy. Ismerd el!
- Féltékeny?
- Féltékeny apára és rám, hogy igazi kapcsolat van köztünk. Most már nem minden rólad szól,
és ez megőrjít.
Conrad felnevetett, de kegyetlenül és félelmetesen.
- Micsoda baromság! - Majd hozzám fordult. - Hallod ezt, Belly? Jeremiah azt hiszi, féltékeny
vagyok.
Jeremiah úgy nézett rám, mintha azt mondaná: Állj mellém! és tudtam, hogy ha megteszem,
megbocsátja, hogy nem szóltam neki a házról. Utáltam Conradot, hogy ilyen helyzetbe hozott,
hogy választás elé állított. Fogalmam sem volt, kinek az oldalán állok. Mindkettőjüknek igaza volt,
és mindketten tévedtek.
Azt hiszem, nem válaszoltam időben, mert Jeremiah elfordította rólam a szemét, és azt mondta:
- Akkora seggfej vagy, Conrad! Csak azt akarod elérni, hogy mindenki olyan boldogtalan
legyen, mint te.
Ezután kiment, és becsapta maga mögött a bejárati ajtót.
Úgy éreztem, utána kellene mennem. Mintha cserbenhagytam volna, amikor a leginkább
szüksége volt rám.
- Seggfej vagyok, Belly? - kérdezte Conrad. Kinyitott még egy sört, és bár közömbösnek
próbálta mutatni magát, a keze remegett.
- Igen - mondtam. - Az vagy.
Az ablakhoz léptem, és néztem, ahogy Jeremiah beszáll az autójába. Túl késő volt utánamenni,
mert már kanyarodott is kifelé. Bár kiakadt, a biztonsági övét bekapcsolta.
- Vissza fog jönni - jegyezte meg Conrad.
Haboztam, majd azt mondtam:
- Nem lett volna szabad ilyet mondanod neki.
- Talán nem.
- Nem lett volna szabad megkérned arra, hogy titkolózzam előtte. Conrad a vállát vonogatta,
mint aki már túllépett az egészen, de amikor visszapillantott az ablak felé, tudtam, hogy aggódik.
Felém dobott egy sört; elkaptam. Felpattintottam a tetejét és jól meghúztam. Most már csak egy
kicsit éreztem rossz ízűnek. Kezdtem megszokni. Hangosan cuppantottam hozzá.
Conrad nézett és vicces képet vágyott.
- Szóval megszeretted a sört?
Vállat vontam.
- Nincs bajom vele - mondtam, és igazi felnőttnek éreztem magam. De aztán hozzátettem: -
Azért a Cherry Coke-ot jobban szeretem.
Szinte mosolyogva mondta:
- A mi jó „öreg” Bellynk. Fogadok, ha megvágnád magad valahol, cukor folyna belőled.
- Így igaz. „Cukor és méz, minden mi szép.”
- Na, ebben nem vagyok biztos — jegyezte meg Conrad.
Ezután mindketten hallgattunk. Ittam még egy korty sört, majd a dobozt letettem Conrad mellé.
- Azt hiszem, tényleg belegyalogoltál Jeremiah érzéseibe.
- Szüksége volt rá, hogy tisztább képet kapjon a valóságról - vetette oda.
- Nem így kellett volna.
- Szerintem te vagy az, aki semmibe vetted Jeremiah érzéseit. Szólásra nyitottam a szám,
aztán becsuktam. Ha megkérdeztem volna, mit ért ezen, megmondaná, és azt nem akartam.
Inkább felhajtottam a söröm.
- Most mi legyen?
Conrad nem engedett olyan könnyen a szorításából.
- Mi legyen veled és Jeremiah-val, vagy mi legyen veled és velem? Incselkedett velem, ami
miatt nagyon haragudtam. Éreztem, hogy elpirulok.
- Úgy értem: mi legyen a házzal?
Nekitámaszkodott háttal a konyhapultnak.
- Nem igazán tudunk mit tenni. Vagyis szerezhetnék egy ügyvédet. Tizennyolc éves vagyok.
Megpróbálhatnám az időt húzni. De kétlem, hogy bármit is elérnék vele. Apám konok ember. És
pénzsóvár.
Tétován azt mondtam:
- Nem hiszem, hogy a... pénzsóvárság vezérli, Conrad.
Az arca mintha megmerevedett volna.
- Hidd el nekem! A pénz miatt teszi.
Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá:
- Mi a helyzet a nyári gyakorlatoddal?
- Most az érdekel a legkevésbé.
- De...
- Csak felejtsd el, Belly! - Kisétált a konyhából, elhúzta a tolóajtót, és otthagyott.
A beszélgetésnek vége szakadt.
 Huszonhatodik fejezet
JEREMIAH

EGESZ ÉLETEMBEN FELNÉZTEM CONRADRA. Mindig Ő Volt az okosabb, a gyorsabb -

egyszóval a jobb. Az igazság az, hogy soha nem irigykedtem rá. Conrad ilyen volt; nem tehetett
róla, hogy mindenben jó. Nem tehetett róla, hogy mindig ő nyert unóban, a versenyeken, hogy
mindig ő kapta a legjobb jegyeket. Talán az egyik részemnek szüksége volt valakire, akire
felnézhetett. A nagy testvérre, aki képtelen veszíteni.
De tizenhárom lehettem, amikor történt valami. A nappaliban birkóztunk, már vagy fél órája.
Apám mindig megpróbált rávenni minket a birkózásra. A főiskolán tagja volt a birkózócsapatnak, és
szeretett új technikákat tanítani nekünk. Mi bent birkóztunk, anyánk pedig a konyhában szalonnába
tekert kagylót készített, mert vendégeket vártunk estére, és az volt apám kedvence.
- Kulcsolj rá, Con! - biztatta apám Conradot.
Nagyon belemelegedtünk. Már levertük anyám egyik ezüst gyertyatartóját. Conrad nehezen
szedte a levegőt; arra számított, hogy könnyen legyőz. De én egyre jobb voltam, és nem adtam fel.
Rákulcsolt a fejemre, amikor elkaptam a térdét, és mindketten a földre kerültünk. Éreztem, hogy
megvan, hogy majdnem legyőztem. Én fogok nyerni! Apám nagyon büszke lesz rám!
Amikor leszorítottam, apám annyit mondott:
- Connie, megmondtam, hogy tartsd behajlítva a térdedet!
Felnéztem, és megláttam apám arcán azt az arckifejezést, ami akkor ült ki rá, amikor Conrad
nem jól csinált valamit - idegesen összehúzta a szemét. Rám soha nem nézett így.
Azt nem mondta: „Ügyes vagy, Jere!”, csak Conradot kritizálta, felsorolva mindazt, amit jobban
tehetett volna. És Conrad mindent el is fogadott - kivörösödött képpel bólogatott, és az izzadtság
lefolyt a homlokáról. Majd biccentett egyet felém, és elismerően kijelentette:
- Ügyes vagy, Jere!
Apám csak ekkor mondta ki:
- Igen, ügyes vagy, Jere!
Hirtelen sírni támadt kedvem. Soha többé nem akartam legyőzni Conradot. Nem érte meg.

A sok minden után, ami a házban történt, beültem az autóba és elindultam. Nem tudtam, hová, és
az egyik felem vissza sem akart menni többé. Egyik részem ott akarta hagyni Conradot, hadd
küzdjön meg ezzel az egész kezelhetetlen helyzettel egyedül, épp, ahogy ő akarta. Hadd segítsen
neki Belly! Oldják meg ketten! Fél órán keresztül csak vezettem.
 De már akkor is tudtam, hogy végül vissza fogok fordulni. Nem mehetek így el. Ez Con stílusa,
nem az enyém. És tényleg övön aluli ütés volt azt mondani neki, hogy nem volt ott anyánkkal. Nem
tudhatta, hogy meg fog halni. Iskolában volt. Nem tehetett róla. Nem volt otthon, amikor a dolgok
megint rosszra fordultak. Minden olyan gyorsan történt. Nem tudhatta. Ha tudta volna, akkor otthon
marad. Biztosan így lett volna.
Apánk soha nem nyerte volna el „az év apja” díjat. Selejtes apa volt, annyi biztos. De a végén,
amikor fontos volt, hazajött. Azt mondta, amit kellett. Boldoggá tette anyánkat. Conrad nem bírta
elviselni. Nem akarta elviselni.
Nem mentem vissza azonnal a házba.
Először megálltam a pizzázónál. Vacsoraidő volt, és a házban semmi kaja. Ismertem a srácot,
Mikey-t, aki a rendelést felvette. Rendeltem tőle egy hatalmas pizzát, majd megkérdeztem, hogy
Ron pizzát szállít-e ki éppen. Mikey igennel válaszolt, és azt mondta, Ron hamarosan visszaér,
várjam meg.
Ron egész évben Cousinsban lakott. Napközben még mindig suliba járt, valamilyen
szakiskolába, esténként pedig pizzafutárként dolgozott. Rendes srác volt. Amióta az eszem tudom,
mindig sört vett a kiskorú kölköknek. Egy húszasért megtette ezt a szívességet.
Csak az motoszkált bennem, hogy ha ez lesz itt az utolsó éjszakánk, azt nem tölthetjük így el.

Amikor visszaértem a házhoz, Conradot az elülső verandán találtam. Tudtam, hogy rám vár;
tudtam, hogy rosszul érzi magát amiatt, amit mondott. Ráfeküdtem a dudára, kidugtam a fejem az
ablakon és kikiabáltam neki:
- Gyere, segíts ezeket bevinni!
Odasétált az autóhoz, lecsekkolta a sörösrekeszeket és a zacskóban lévő italokat.
- Ron? — kérdezte.
- Aha. - Kivettem a sört, és a kezébe nyomtam. - Ma bulizunk
 Huszonhetedik fejezet

A VESZEKEDÉS UTÁN, MIUTÁN MR. FlSHER ELMENT, bezárkóztam a szobámba. Nem

akartam lent lenni, amikor Jeremiah visszajön, hátha Conrad megint elölről kezdi az egészet. Ők
ketten szinte soha nem veszekedtek, nem úgy, mint Steven és én. Amióta csak ismerem őket,
összesen úgy háromszor láttam őket civakodni. Jeremiah felnézett Conradra, Conrad pedig
odafigyelt Jeremiah-ra. Ilyen egyszerű.
Elkezdtem a fiókokat húzogatni és a szekrényajtókat nyitogatni, hátha találok még valamit, ami
az enyém. Anyám nagyon szigorúan vette, hogy minden egyes alkalommal, amikor nyár végén
hazamentünk, mindent elvigyünk, de az ember soha nem tudhatja. Azt gondoltam, jobb, ha
megnézem. Mr. Fisher valószínűleg azt az utasítást fogja adni a költöztetőknek, hogy dobjanak ki
minden limlomot.
Az íróasztalfiók alján egy régi naplóra bukkantam, még a Harriet, a kém időszakomból.
Rózsaszín, zöld és sárga szövegkiemelőt használtam hozzá. Napokig követtem a fiúkat és mindent
lejegyeztem, amíg Stevent az őrületbe nem kergettem, és be nem árult anyának.
Ilyeneket írtam:
Június 28.
Rajtakaptam Jeremiah-t, hogy a tükör előtt táncol, amikor azt hitte senki sem
látja.Nem szép tőlem!
Július 30.
Conrad megint megette az összes fagyit, pedig nem is szabadna neki. Akkor sem
árultam be.
Július 1.
Steven minden ok nélkül belém rúgott.

És így tovább. Július közepére meguntam és abbahagytam. Milyen kis hisztérika voltam
akkoriban! Nyolcéves önmagam imádta volna, ha beveszik ebbe az utolsó nagy buliba, és élvezte
volna, hogy együtt lóghat a fiúkkal, miközben Stevennek otthon kell maradnia.
Találtam néhány más kacatot is, mint például egy félig teli cseresznyés ajakfényt és poros
hajpántokat. A polcon ott sorakoztak a régi mesekönyveim, mögöttük eldugva a V. C. Andrews
lányregények. Ügy döntöttem, mindet otthagyom.
Az egyetlen dolog, amit magammal kellett vinnem, Junior, az öreg plüssmackó volt, amit
Conrad ezer éve nyert nekem a sétányon. Nem engedhettem, hogy Juniort, mint valami szemetet,
kihajítsák. Egyszer régen nagyon sokat jelentett nekem.
Egy ideig a szobámban pakolgattam, a régi dolgaimat nézegettem. Volt még valami, amit
érdemesnek véltem megtartani. Egy játék távcső. Emlékszem arra a napra, amikor apám megvette
nekem. A sétány egyik kis antik boltjában akadtunk rá, és bár drága volt, azt mondta, nekem való.
Egy időben megszállottan foglalkoztattak a csillagok, az üstökösök, a csillagzatok, és azt gondolta,
csillagász lesz belőlem. Aztán kiderült, hogy csak ideig-óráig tartott, de addig nagyon élveztem.
Szerettem, ahogy akkoriban apám rám nézett, mint aki büszke, hogy rá hasonlítok - tényleg az apja
lánya.
Időnként még most is így néz rám - amikor erős tabasco szószt kérek az étteremben, vagy
amikor kérés nélkül a kedvenc rádiócsatornájára váltok. A tabasco szószt szeretem, a kedvenc
rádiócsatornáját nem annyira. Azért teszem meg neki, mert tudom, hogy ettől büszkeség tölti el.
Örültem, hogy ő volt az apukám és nem Mr. Fisher. Ő soha nem kiabált volna rám vagy szidott
volna le, de nem is gurult volna dühbe a kiborult jégkása miatt. Nem olyan ember. Soha nem
értékeltem eléggé, milyen.
 Huszonnyolcadik fejezet

APÁM RITKÁN JÖTT EL A NYARALÓBA, talán augusztusban, egyetlen hétvégére, de annál többre soha.
Akkor fel sem merült bennem, hogy vajon miért nem. Egyik alkalommal úgy esett, hogy apám és
Mr. Fisher ugyanazon a hétvégén futottak be. Nem mintha túl sok közös lett volna bennük, barátok
lettek volna, vagy ilyesmi. Különbözőbbek már nem is lehettek volna. Mr. Fisher szeretett beszélni
és be nem állt a szája, míg apám csak akkor szólalt meg, ha mondandója akadt. Mr. Fisher
állandóan a sportcsatornát nézte, miközben apám szinte alig nézett tévét - de semmi esetre sem
sportot.
A szülők egy elegáns étterembe készültek Dyerstownba. Szombat esténként élő zene volt, és
lehetett táncolni. Furcsa volt elképzelni a szüléimét a táncparketten. Soha nem láttam őket táncolni
azelőtt, de biztos voltam benne, hogy Susannah és Mr. Fisher mindig táncolnak. Egyszer
szemtanúja voltam - a nappaliban. Emlékszem, hogy Conrad elpirult és elfordult.
Susannah ágyán hasaltam, és figyeltem, ahogy anyám és Susannah a szülői háló
fürdőszobájában készülődik.
Susannah rávette anyámat, hogy az ő egyik piros ruháját vegye fel, mély nyakkivágással.
- Mit gondolsz, Beck? - kérdezte Susannah-t bizonytalanul. Látszott, hogy furcsán érzi magát
benne. Általában nadrágban járt.
— Szerintem elképesztően nézel ki! Meg kellene tartanod! A piros nagyon illik hozzád, Laure.
— Susannah a tükör előtt állt, és tágra nyitott szemmel göndörítette a szempilláját.
Amikor nem volt senki a szobában, én is megpróbálkoztam a szempilla göndörítéssel.
Anyámnak nem volt göndörítője. Pontosan tudtam, mit rejt a zöld műanyag (valamilyen
kozmetikai termék mellé ajándékként odabiggyesztett) neszesszere: egy Burt’s Bees ajakírt, egy
kávébarna szemceruzát, egy rózsaszín és zöld Maybelline szempillaspirált és egy flakon
napkrémet. Unalmas.
Susannah szépítőszeres táskája viszont igazi kincsesbányának számított. Sötétkék kígyóbőrből
készült, nehéz arany kapoccsal, melybe belegravírozták a neve kezdőbetűit. Kis szemhéjfestékek,
ecsetek és parfümminták voltak benne. Susannah soha nem dobott el semmit. Szerettem szín
szerint sorba rakni és rendezgetni a dolgait. Volt, hogy adott nekem egy rúzst vagy egy
szemhéjfesték mintát, de nem túl sötétet.
- Belly, szeretnéd, hogy kifessem a szemedet? - kérdezte.
- Igen! - pattantam fel az ágyon.
- Beck, kérlek, ne fesd ki megint olyan kis kurvásra! - mondta anyám, a vizes haját fésülve.
Susannah grimaszolt egyet.
- Azt füstös szemnek hívják, Laure.
 - Igen anya, az a füstös szem — szajkóztam én is.
Susannah odaintett magához.
- Gyere ide, Belly!
A fürdőbe rohantam és felmásztam a pultra. Szerettem ott ülni, a lábamat lóbálni, és úgy figyelni
mindenre, mintha már én is nagylány lennék.
Belemártott egy vékony ecsetet a fekete szemhéjtusba.
- Csukd be a szemed! — utasított.
Engedelmeskedtem, és Susannah biztos kézzel végighúzta az ecsetet a szempillám vonalán.
Majd felvitte a szemhéjfestéket, én pedig izgatottan izegtem-mozogtam. Imádtam, amikor kifestette
a szemem, és alig vártam, hogy láthassam a végeredményt.
- Fogtok ma táncolni Mr. Fisherrel? - kérdeztem.
Susannah elnevette magát.
- Nem tudom. Talán.
- Anya, és te meg apa?
Anyám is jót kacagott.
- Nem tudom. Valószínűleg nem. Apád nem szeret táncolni.
- Apa unalmas - jelentettem ki, miközben igyekeztem megfordulni, és meglesni az új
külsőmet. Susannah finoman megfogta a vállamat és kiegyenesítette a hátam.
- Nem unalmas - mondta anyám. - Csak más dolgok érdeklik. Szereted, amikor a
csillagképeket magyarázza neked, nem?
Vállat vontam.
- De.
- És nagyon türelmes, mindig végighallgatja a történeteidet - emlékeztetett anyám.
- Ez igaz. De mi köze ennek ahhoz, hogy unalmas?
- Gyanítom, nem sok. De ahhoz köze van, hogy - szerintem - jó apa.
Nagyon is az - helyeselt Susannah, és anyámmal összenéztek a fejem fölött. - Megnézheted
magad!
A tükör felé fordultam. A szemem igazán füstös, szürke és rejtelmes volt. Úgy éreztem, nekem
kellene ma este táncolni mennem.
- Látod, hogy nem is úgy néz ki, mint egy kis kokott - jelentette ki Susannah győzedelmesen.
- Olyan, mint akinek jól behúztak - hangzott anyám válasza.
- Nem is igaz! Rejtelmesnek nézek ki. Mint egy grófnő. - Leugrottam a pultról. — Köszönöm,
Susannah!
- Amikor csak akarod, édesem!
Csókot dobtunk egymásnak, mint két úrhölgy, majd kézén fogott és a tükrös szekrényéhez
vezetett. Elővette az ékszerdobozát.
 - Belly, neked van a legjobb ízlésed. Segítenél kiválasztani, hogy mit viseljek ma este?
Leültem az ágyára a kis fadobozkával, és figyelmesen nézegettem az ékszereit. Végre
megtaláltam, amit kerestem: az opál fülbevalókat a hozzáillő opál gyűrűvel.
- Ezeket vedd fel! - nyújtottam az ékszereket Susannah felé a tenyeremben.
Susannah engedelmesen becsatolta a fülbevalókat, amikor anyám megjegyezte:
- Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg megy a ruhádhoz. Visszatekintve én sem gondolom,
hogy ment hozza, de mindennél jobban imádtam azokat az opál ékszereket. Úgyhogy azt vála-
szoltam:
- Anya, mit tudsz te az eleganciáról?
Hírtelen megijedtem, hogy dühös lesz, de kicsúszott a számon, és végül is igaz volt. Anyám
éppannyit tudott az ékszerekről, mint a szépítőszerekről.
De Susannah-ból kitört a nevetés, és anyám vele nevetett.
- Menj és mondd meg a férfiaknak, hogy öt percen belül indulhatunk, grofnő! — rendelkezett
anyám.
Felugrottam az ágyról, és látványosán pukedliztem egyet.
- Igenis, anya!
Ezen mindketten jót kacagtak.
- Menj, te kis huncut! - szólt rám anyám.
Lerohantam a lépcsőn. Gyerekkoromban, bárhová kellett mennem, mindig futva tettem meg az
utat.
- Mindjárt készen lesznek! - kiabáltam.
Mr. Fisher épp az új horgászbotját mutogatta apámnak. Apám megkönnyebbülten nézett fel
rám.
- Belly, mit tettek veled? - kérdezte.
- Susannah kifestette a szemem. Tetszik?
Apám közelebb intett magához, és komoly tekintettel fürkészte az arcom.
- Nem is tudom. Sokkal idősebbnek tűnsz a korodnál.
- Tényleg?
- Igen, sokkal-sokkal idősebbnek.
Próbáltam titkolni az örömömet, ahogy odabújtam apámhoz. El sem tudtam volna képzelni
ennél nagyobb bókot.
Nemsokára mind a négyen elmentek, az apák vasalt nadrágban és ingben, az anyák nyári
ruhában. Mr. Fisher és apám nem festettek rendkívülinek ebben az öltözékben. Apám búcsúzóul
megölelt és azt mondta, hogy ha még ébren leszek, amikor hazajönnek, akkor kiülünk a medence
partjára hullócsillagokat nézni. Anyám erre megjegyezte, hogy valószínűleg túl későn érnek vissza,
de apám rám kacsintott.
 Kifelé menet odasúgott valamit anyámnak, amitől ő a szája elé kapta a kezét és jóízűen
felnevetett. Vajon mit mondhatott?
Ez volt az egyik utolsó alkalom, amikor még úgy emlékszem rajuk, hogy boldogok voltak. Ma
már azt kívánom, bárcsak jobban kiélveztem volna azt a pillanatot.

A szüleim mindketten stabil emberek — olyan unalmasak, amennyire csak szülők unalmasak
lehetnek. Soha nem veszekedtek. Taylor szüleivel ellentétben. Amikor ott aludtam náluk és Mr.
Jewel későn jött haza, az anyja dühösen nekiesett, toporzékolt és edényeket vágott a földhöz. A
vacsoraasztalnál ültünk, és én egyre lejjebb csúsztam a székemben, miközben Taylor
folyamatosan hülyeségekről beszélt. Például, hogy Veronika Gerardon ugyanaz a zokni volt-e két
napig a tornaórán, vagy hogy jelentkezzünk-e vízosztónak az egyetemi focicsapatban, ahol
elsőévesek voltunk.
Amikor elváltak a szülei, megkérdeztem Taylort, hogy - ha csak kicsit is, de —
megkönnyebbült-e. Nemmel válaszolt. Azt mondta, hogy bár állandóan veszekedtek, akkor is egy
család voltak. „A te szüleid még csak nem is veszekedtek” — mondta, és a hangja lekicsinylően
csengett.
Tudtam, mire gondol. Ezen én is sokat töprengtem.
Hogy lehet az, hogy két ember, akik egykor szenvedélyesen szerették egymást, még csak nem
is veszekednek? Hogy ne legyen annyira fontos nekik, hogy kiadják magunkból az érzéseiket?
Hogy nem csak egymással nem küzdenek meg, de a házasságukért sem. Szerették valaha
egymást? Érzett anyám valaha apám iránt úgy, ahogy én érzek Conrad iránt - a szerelemtől
megmámorosodva, megtébolyodva? Annyira élőnek és elevennek? Ezek a kérdések
foglalkoztattak.
Nem akartam ugyanazokat a hibákat elkövetni, amelyeket a szüleim elkövettek. Nem akartam,
hogy a szerelmem egyszer csak, min, egy régi sebhely, eltűnjön. Örökké érezni akartam, hogy
égjen és fájjon.
 Huszonkilencedik fejezet

AMIKOR VÉGÜL LEMENTEM, kint már sötét volt, és időközben Jeremiah is visszajött. Conraddal a
kanapén ültek és tévét nézték, mintha mi sem történt volna. Azt hiszem, a fiúknál ez így van.
Amikor Taylorral összevesztünk, legalább egy hétig haragudtunk egymásra, és a hatalmi harcunkat
úgy éltük ki, hogy versengtünk, melyik barátnőnket tudjuk magunk mellé állítani. „Kinek a pártján
állsz?” - kérdezgettük Katie-t vagy Marcyt. Kígyót-békát kiabáltunk egymásra, amit vissza sem
lehet szívni, aztán kisírtuk magunkat és kibékültünk. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy
Conrad és Jeremiah kisírta magát, majd kibékültek, amíg én a szobámban voltam.
Eltűnődtem rajta, vajon Jeremiah nekem is megbocsátott-e, amiért nem mondtam el a titkot,
amiért nem álltam mellé — az ő oldalára. Mert így volt: társakként, csapatként jöttünk ide, és
amikor szüksége volt rám, akkor cserbenhagytam. Ott ácsorogtam a lépcső alján egy ideig, és nem
tudtam eldönteni, vajon odamenjek-e hozzájuk vagy sem, amikor Jeremiah felnézett, és láttam,
hogy minden rendben. Megbocsátott. Rám mosolygott, azzal az igazi Jeremiah - mosollyal, amitől
még a jéghegyek is elolvadnak. Visszamosolyogtam rá, és nagyon hálás voltam.
- Éppen most akartam felmenni érted - mondta. - Bulizunk.
A dohányzóasztalon egy pizzás dobozt pillantottam meg.
- Pizzabuli? — kérdeztem.
Susannah állandóan pizzabulikat tartott nekünk, gyerekeknek. Soha nem azt mondta: „pizza
lesz vacsorára”, hanem „pizzabuli lesz". A mai csak annyiban különbözött a régi buliktól, hogy sör
is volt hozzá. Meg tequila.
Tehát ennyi. Ez az utolsó éjszakánk. Sokkal valódibbnak tűnt volna, ha Steven is ott van. Még
tökéletesebbnek éreztem volna, ha mind a négyen újra együtt vagyunk.
- Találkoztam néhány sráccal a városban. Később átjönnek és hoznak egy hordót.
- Egy hordót? — kérdeztem vissza.
- Aha! Tudod, söröshordót.
- Ja igen! - mondtam. - Egy hordót.
Aztán leültem a földre és kinyitottam a pizzás dobozt. Egyetlen szeletet, ráadásul egy kis
szeletet hagytak nekem.
- Fiúk, ti olyan mohó disznók vagytok! - méltatlankodtam a pizzát a számba tömve.
- Jaj, bocs! - szabadkozott Jeremiah. Kiment a konyhába, és három pohárral tért vissza. Az
egyiket a könyökhajlatában egyensúlyozta. Az volt az enyém. — Egészségetekre! — emelte meg a
poharát, és Conradnak is átnyújtotta az övét.
Gyanakvóan szaglásztam. Világosbarna folyadék volt, és egy lime- szelet úszott a tetején.
- Erős szaga van - állapítottam meg.
 - Mert tequila! - trillázta, a poharát koccintásra emelve. - Az utolsó éjszakára!
- Az utolsó éjszakára! — visszhangoztuk.
Mindketten egyszerre felhajtották a magukét, miközben én apró kortyokat ittam az enyémből.
Nem is volt olyan rossz. Még soha nem kóstoltam előtte tequilát. Gyorsan felhörpintettem.
- Egész jó! - állapítottam meg. - Egyáltalán nem erős.
Jeremiah-ból kitört a nevetés.
- Mert a tiéd kilencvenöt százalékban víz.
Conrad is elnevette magát, én meg csak bámultam rájuk.
- Ez nem igazságos! Ugyanazt akarom inni, amit ti, srácok!
- Bocs, de kiskorúakat nem szolgálunk ki - jelentette ki Jeremiah, és elvágódott mellettem a
földön.
A vállába öklöztem.
- Te is kiskorú vagy, agyalágyult. Mind azok vagyunk.
- Na jó, de te tényleg kiskorú vagy - mondta. - Anyám megölne ezért.
Ez volt az első alkalom, hogy valamelyikünk megemlítette Susannah-t. Gyors pillantást
vetettem Conradra, de az arca kifejezéstelen maradt. Nagyot sóhajtottam. Aztán támadt egy
ötletem, tálán életem legjobb ötlete. Felpattantam és kinyitottam a tévészekrény ajtaját.
Végigfuttattam az ujjamat a DVD-k és házi videók során - mind gondosan felcímkézve Susannah
dőlt betűivel. Megtaláltam, amit kerestem.
- Mit csinálsz? — érdeklődött Jeremiah.
- Várjatok! - mondtam háttal nekik. Bekapcsoltam a tévét és betettem a videót.
A képernyőn megjelent Conrad, tizenkét evesen. Nadrágtartóban és pattanásokkal az arcán.
Egy kinti pokrócon feküdt és morcos képet vágott. Azon a nyáron senkinek sem engedte
fényképezni magát.
Mr. Fisher tartotta a filmfelvevőt, mint mindig, és épp arra próbálta rávenni:
- Gyerünk már! Mondd azt, hogy „boldog július negyedikét", Connie!
Jeremiah-val egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés. Conrad dühösen meredt ránk. A
távirányítóért nyúlt, de Jeremiali gyorsabb volt nála. A feje fölé tartotta, és annyira nevetett, hogy
alig kapott levegőt. Birkózni kezdtek, de aztán egyszer csak abba hagyták.
A filmfelvevő immár Susannah-ra irányult, aki a hatalmas szalmakalapját és a hosszú, fehér
ingét viselte a fürdőruha felett.
— Suze, drágám, hogy érzed magad a nemzetünk születése napján?
Susannah grimaszokat vágott.
— Hagyjál, Adam! A gyerekeket vedd inkább!
S ekkor - a hatalmas kalap alól - elmosolyodott, lassan a szíve mélyéről. Annak a nőnek a
mosolyával, aki mélyen és igazán szereti azt, aki a kamerát a kezében tartja.
 Conrad nem küzdött tovább a távirányítóért, egy pillanatig csak nézte a felvételt, majd azt
mondta:
- Kapcsoljátok ki!
- Ne hülyéskedj, srác! Hadd nézzük! - kérte Jeremiah.
Conrad nem mondott semmit, de a szemét nem vette le a képernyőről.
És ekkor a filmfelvevő már engem vett, és Jeremiah-ból megint kitört a kacagás. Conradból is.
Pontosan erre vártam. Tudtam, hogy ezen jót fognak nevetni.
Rajtam, ahogy ott állok a hatalmas szemüvegemben és a szivárványszínű bikinimben. A hasam
akkora volt, hogy alig látszott a bikinialsó. Mint egy négyévesnek. Torkom szakadtából visítva
menekültem Steven és Jeremiah elől. Állítólag egy medúzával kergettek, amiről később kiderült,
hogy csak hínár volt.
Jeremiah haját teljesen kiszívta a nap, és pontosan olyan volt, ahogy az emlékeimben élt.
- Bells, úgy néztél ki, mint egy strandlabda - nevetett fuldokolva.
Ezen én is nevettem.
- Nézzétek! Az a nyár fantasztikus volt. Minden nyarunk tényleg fantasztikus volt itt.
A fantasztikus meg sem közelíti azt, hogy milyenek voltak itt a nyarak.
Conrad csendben felállt és behozta a tequilát. Mindenkinek öntött egy keveset, s ezúttal az
enyémbe sem került víz.
Egyszerre hajtottuk fel, de nekem annyira égette a torkom, hogy könnyezni kezdtem. Conrad és
Jeremiah ismét jól szórakozott.
- Szívd ki a lime levét! - tanácsolta Conrad, úgyhogy azt tettem.
Hamarosan szétáradt bennem a melegség, a bágyadtság és egyfajta jó érzés. Hanyatt
feküdtem, a hajam szétterült a földön, és a plafont bámultam, ahogy a ventillátor körbe forog.
Amikor Conrad felállt és kiment a mosdóba, Jeremiah elfoglalta a helyét.
- Figyelj, Belly! - mondta. - Felelsz vagy mersz?
- Ne hülyéskedj!
- Na, játssz velem, Belly, kérlek!
Grimaszoltam egyet és felültem.
- Mersz.
A szemében ott bujkált az a huncut fény, amit azóta nem láttam, hogy Susannah betegsége újra
kiújult.
- Csókolj meg úgy, ahogy régen! Sok mindent tanultam azóta.
Elnevettem magam. Bármit vártam tőle, de ezt nem.
Jeremiah odatartotta az arcát, amin megint nevetnem kelleti. Odahajoltam hozzá, és egy
hatalmas cuppanós puszit nyomtam az arcára.
- Hé, ez nem volt igazi csók! - tiltakozott.
 - Nem határoztad meg pontosan - mondtam, de közben az arcom lángolni kezdett.
- Gyerünk már, Belly! Régen nem így csókolóztunk.
Ekkor lépett be Conrad. Kezét a farmerjába törölte.
- Miről beszélsz, Jere? Nincs barátnőd?
Jeremiah-ra néztem, akinek szintén lángolt az arca.
- Van barátnőd? - kérdeztem, és közben a hangom vádlón csengett, amitől visszariadtam.
Mintha Jeremiah-nak bármivel is el kellett volna számolnia. Nem tartozott hozzám. De mindig azt
éreztette velem, mintha úgy lenne.
Mióta együtt vagyunk már, és egyszer sem említette, hogy van barátnője. Képtelen voltam
elhinni. Valószínű nem én voltam az egyetlen, aki titkolózott, és a gondolat elszomorított.
- Szakítottunk. Ő Tulane-be megy tovább, én meg a közelben maradok. Úgy döntöttünk, nincs
értelme együtt maradni. — Mereven nézte Conradot, majd visszapillantott rám. - És különben is,
hol együtt voltunk, hol nem. Őrült a csaj.
Nagyon nem tetszett, hogy egy őrült csajjal randizgatott, akit annyira szeretett, hogy újra és újra
összejött vele.
- Na jó, és hogy hívják? - kérdeztem.
Habozott.
- Mara — bökte ki végül.
Az alkoholtól felbátorodva megkérdeztem:
- Szereted?
Ez alkalommal nem tétovázott:
Bekaptam a pizza maradékát, és Conradhoz fordultam.
- Most én jövök. Felelsz vagy mersz?
A kanapén hasalt.
- Nem mondtam, hogy játszom.
- Gyáva nyúl! - kiáltottuk Jeremiah-val egyszerre.
- Olyanok vagytok, mint a kétévesek - dünnyögte maga elé Conrad
Jeremiah felpattant és belekezdett a híres kacsatancába.
- Felelsz vagy mersz? - ismételtem meg a kérdést.
- Felelsz - nyögött fel Conrad. ... ,
Annyira, megörültem, hogy Conrad hajlandó játszani velünk, de egyetlen jó kérdés sem jutott
eszembe. Úgy értem, ezer dolgot meg akartam kérdezni tőle. Azt, hogy mi történt köztünk, hogy
szertetett-e valaha, hogy valóságos volt-e az egész. De képtelen voltam ezeket megkérdezni. A
teguila tompává tett, de nem ennyrte. Inkább azt kérdeztem:
- Emlékszel arra a nyárra, amikor tetszett neked az a lány, aki a sétányon dolgozott? Angié?
- Nem - felelte, de tudtam, hogy hazudik. - Mi van vele.
- Összejöttél vele?
Conrad végre felemelte a fejét a kanapéról.
- Nem — mondta.
- Nem hiszek neked.
- Egyszer próbálkoztam. De keményen leállított, és azt monta, ő nem az a fajta lány. Azt hiszem,
Jehova tanúja volt, vagy valami ilyesmi. .
Jeremiah és én hahotázni kezdtünk. Jeremah annyira nevetet, hogy kétrét görnyedt és térdre esett.
- Te jó ég! Ez félelmetes! - kapkodott levegő után.
Tényleg az volt. Tudtam, hogy a rekesz sör miatt van, de Conrad akkor is feloldódott és
elmondott dolgokat — félelmetes volt! Igazi csoda.
Conrad felkönyökölt.
- Na jó, most én jövök - mondta.
Úgy nézett rám, mintha csak ketten lennénk a szobában, és hirtelen megrémültem.
Mindamellett izgalmat éreztem. De aztán Jeremiah-ra pillantottam, ahogy kettőnkre bámul, és
ugyanilyen hirtelen mindkét érzés elszállt.
Komolyan kijelentettem:
- No-no! Tőlem nem kérdezhetsz, mert én kérdeztem tőled. Ez a szabály.
- A szabály? - ismételte utánam.
- Aha — mondtam, és a fejem a kanapéra hajtottam.
- A legkevésbé sem érdekel, hogy mit akartam kérdezni?
- Nem. Egy kicsit sem. — Ez hazugság volt. Persze, hogy érdekelt. Majd meghaltam a
kíváncsiságtól.
Előrenyúltam es töltöttem magamnak a tecjuilából, majd remegő térddel felálltam. Szédültem.
- Az utolsó éjszakánkra!
- Arra már ittunk, nem emlékszel? — gúnyolódott Jeremiah.
Kinyújtottam rá a nyelvem.
- És akkor mi van? - A tequilától megint felbátorodtam. Ki tudtam mondani, amit valójában ki
akartam mondani. Amire egész este gondoltam. - Ezt mindenkire, akik nincsenek itt ma este!
Anyámra, Stevenre és leginkább Susannah-ra! Rendben?
Conrad rám nézett. Egy pillanatig féltem, mit fog mondani. De aztán ő is megemelte a poharát,
és Jeremiah is. Egyszerre ittuk ki a poharunkat. Az ital folyékony tűzként égette a torkom.
Köhintettem.
Amikor visszaültem, megkérdeztem Jeremiah-tól:
- Szóval, kik jönnek a buliba?
Megvonta a vállát.
- Néhány srác a klubból, tavalyról. Szólnak másoknak is. Ja, és Mikey, Pete meg a srácok.
 Elgondolkoztam, ki az a „Mikey, Pete meg a srácok”. És azon is, vajon illene-e kitakarítanom,
mielőtt ideérnek.
- Mikor?
Megvonta a vállát.
- Tízkor? Tizenegykor?
Felpattantam.
- Már majdnem kilenc óra! Fel kell öltöznöm.
- Nem vagy felöltözve? - jegyezte meg Conrad.
Nem foglalkoztam vele, csak felszáguldottam a szobámba.
 Harmincadik fejezet

Az EGÉSZ UTAZÓTÁSKÁM TARTALMÁT KISZÓRTAM A FÖLDRE, amikor Taylor felhívott.

Ami, ha jól emlékszem, szombaton történt, bár sokkal régebbnek tűnt. Majd hirtelen eszembe ötlött,
hogy július negyedike van, és ott kellene lennem a hajón Taylorral, Davisszel és a többiekkel.
Hoppá!
Szia, Taylor! — szóltam bele a telefonba.
- Szia, hol vagy? - Taylor nem tűnt mérgesnek, ami megijesztett.
- Hat, még mindig Cousinsban. Sajnálom, hogy nem értem vissza időben a hajós bulira. - A
ruhakupacból előhúztam egy féloldalas sifonblúzt, és felpróbáltam. Taylor mindig úgy hordta, hogy
a haját az egyik oldalra fésülte.
- Egész nap esett, úgyhogy elhalasztottuk. Helyette Cory rendez ma bulit a bátyja kérójában.
És ti?
- Azt hiszem, mi is bulizni fogunk. Jeremiah rengeteg sört meg tequilát meg mindenfélét hozott
- mondtam a blúzomat igazgatva. Nem voltam biztos benne, mennyi látszódjon ki a vállamból.
- Bulizni? - visított. - Én is ott akarok lenni!
Próbáltam belegyömöszölni a lábam Taylor egyik teletalpú szandáljába. Bárcsak ne említettem
volna a bulit! Vagy a tequilát! Az utóbbi időben Taylor élt-halt az új hóbortért: a párok úgy isszák a
tequilát, hogy először egymás szájából kiszívják a lime levét, majd egymás testéről lenyalják a sót,
és csak utána hajtják fel a tequilát.
— És mi lesz Cory bulijával? - kérdeztem. - Úgy hallottam, a bátyjánál jakuzzi is van. Imádod a
jakuzzikat.
— Ó, igen. A fenébe! De én veletek is akarok bulizni, srácok! Az óceánparti bulik a legtutibbak.
Különben is azt hallottam Rachel Spirótól, hogy jön egy csomó elsőéves ribanc, úgyhogy lehet,
hogy nem is érdemes odamenni. Édes istenem! Be kéne ülnöm az autóba, és irány Cousins!
— Amire ideérnél, már vége lenne a bulinak. Szerintem most már Coryékhoz kellene menned.
Hallottam, ahogy egy autó felkanyarodik a kocsifelhajtóra. Már itt is vannak. Szóval nem
hazudtam Taylornak.
Már épp mondani akartam neki, hogy mennem kell, amikor kis egérke hangon megkérdezte:
— Szóval, nem akarod, hogy odamenjek?
— Nem mondtam ilyet! — tiltakoztam.
— Alapjában véve pontosan ezt mondtad.
-Taylor... - kezdtem bele, de nem tudtam, hogy folytassam. Mert igaza volt. Nem akartam, hogy
idejöjjön. Ha idejön, akkor minden róla szól, ahogy mindig is lenni szokott. Ez volt az utolsó
éjszakám Cousinsban és ebben a házban. Soha többé nem leszek itt. Azt akartam, hogy a ma
éjszaka rólam, Conradról és Jeremiah-ról szóljon.
Taylor várta, hogy mondjak valamit, hogy legalább tagadni próbáljam, és amikor nem tettem,
felcsattant.
- El sem hiszem, milyen önző vagy, Belly!
-Én?
- Igen, te! A nyaralót és a nyári srácokat mind magadnak tartogatod, és semmit nem akarsz
megosztani velem. Úgy volt, hogy végre együtt töltjük a nyarat, de téged ez sem érdekel! Csak az
érdekel, hogy Cousinsban legyél - velük! - Annyira rosszindulatúan hangzott. De ahelyett, hogy
bűntudatot keltett volna bennem, mint általában, csak felbosszantott.
- Taylor - mondtam.
- Ne merészeld így mondani a nevemet!
- Hogyan?
- Mintha kis pisis lennék.
-Akkor nem kéne úgy viselkedned csak azért, mert nem hívtak meg valahová. - Ahogy
kimondtam, meg is bántam.
- Cseszd meg, Belly! Ez már több a soknál! Hitvány legjobb barátnő vagy, ugye, tudod?
Kifújtam a levegőt.
- Taylor... fogd már be!
Levegő után kapkodott.
- Ne merészeld nekem azt mondani, hogy fogjam be! Én csak segítettem neked, Belly.
Végighallgattam az összes Conrados szarságodat, és még csak nem is panaszkodtam. Amikor
szakítottatok, ki volt az, aki a kezéből etetett és kirángatott az ágyból? Én! És még csak nem is
értékelted. Már egy kicsit sem vagy jó fej.
Gúnyosan válaszoltam:
- A francba, Taylor! Sajnálom, hogy már egy kicsit sem vagyok jó fej. Ez könnyen megtörténik,
ha az embernek meghal valakije, akit szeret.
- Ne csináld! Ne hivatkozz mindig erre! Azóta szaladsz Conrad után, amióta ismerlek. Ez már
beteges! Lépj túl rajta! Nem szeret téged. Lehet, hogy soha nem is szeretett.
Talán ez volt a leggaládabb dolog, amit valaha is mondott nekem. Valószínűleg bocsánatot kért
volna érte, ha nem vágok azonnal vissza.
- Én legalább nem egy olyan fickónak adtam a szüzességemet, aki borotválja a lábát!
Elállt a lélegzete. Egyszer Taylor bizalmasan elárulta nekem, hogy Davis borotválja a lábát az
úszócsapat miatt. Egy pillanatra elhallgatott, aztán azt mondta:
- Jobban tennéd, ha nem vennéd fel a szandálomat ma este!
- Késő, már felvettem! - Aztán letettem a telefont.
Képtelen voltam elhinni. Taylor volt a hitvány barát, és nem én. Ő volt önző. Annyira dühös
voltam rá, hogy remegett a kezem, amikor kihúztam a szemem a szemceruzával, úgyhogy le kellett
törölnöm, és újrakezdenem. Taylor blúza és szandálja volt rajtam, és a hajamat is az egyik oldalra
fésültem. Azért, mert tudtam, hogy ezzel kiakasztanám.
És végül felcsatoltam Conrad nyakláncát. Bedugtam a blúzom alá, és lementem a többiekhez.
 Harmincegyedik fejezet

- SZIA! — köszöntöttem a Led Zeppelin-pólós srácot az ajtóban.

- Jó a csizmád! - mondtam egy lánynak, aki cowboy csizmát viselt.
Körbejártam a szobát, italokat osztogattam és kidobáltam az üres dobozokat. Conrad összefont
karral figyelt.
- Mit csinálsz? - kérdezte.
- Próbálom otthonossá varázsolni a helyet - magyaráztam, és közben Taylor felsőjét igazgattam
magamon. Susannah kitűnő háziasszony volt. Tehetsége volt hozzá, hogy az emberek úgy
érezzék, szívesen látják őket. Taylor szavai még mindig a fülemben csengtek. Nem én vagyok
önző. Jó barát és jó házigazda vagyok. Majd megmutatom neki!
Amikor Travis, a videotékás srác feltette a lábát a dohányzóasztalra, és majdnem lerúgta a
vázát, ráförmedtem:
- Vigyázz! És vedd le a lábad az asztalról! - Majd utólag még hozzátettem: — Lécei!
A konyhába indultam újabb italokért, amikor megpillantottam. A lányt tavaly nyárról. Nicole-t, aki
tetszett Conradnak, és aki épp a konyhában beszélgetett Jeremiah-val. Most nem volt rajta a piros
baseballsapkája, de a parfümjét bárhol felismerte, volna. Tömény vanilia és hervadt rózsa illatát
árasztotta. Conrad ugyanakkor vehette észre, mint én, mert elállt a lélegzete és azt motyogta maga
elé: „A rohadt életbe!”
- Összetörted a szívét? – érdeklődtem. Igyekeztem könnyednek és incselkedőnek hangzani.
Úgy tűnt sikerült, mert kézen fogott és egy üveg tequilával a kezében elindult kifelé. Követtem,
mint aki transtba esett, vagy alva jár, mert olyan volt, mindegy álom, ahogy keze a kezembe simult.
Már majdnem kiosontunk, amikor Jeremiah észrevett minket. Elszorult a szívem. Integetett és
odakiáltott:
- Srácok! Gyertek, köszönjetek!
Conrad elengedte a kezemet, de a tequilát nem.
- Szia, Nicole - indult el a lány felé. Felkaptam néhány doboz sört és utánamentem.
- Ó, szia Conrad! - álmélkodott Nicole, és úgy tett, mintha nem látott volna már előtte is minket.
Lábujjhegyre állva átölelte Conradot.
Jeremiah elkapta a tekintetemet, és viccesen felhúzta a szemöldökét. Rám vigyorgott.
- Belly ugye emlékszel Nicole-ra?
- Persze. - mondtam, és Nicole-ra mosolyogtam. Tökéletes háziasszony - emlékeztettem magam.
Önzetlen.
Tétován visszamosolygott. Odanyújtottam neki az egyik sört.
— Egészségedre! — köszöntöttem. ,
- Egészségedre! - visszhangozta, összekoccintottuk a sörös dobozainakat, és meghúztuk. Én
gyorsan felhörpintettem az enyémet. Majd utána még egyet.
Hirtelen túl csendesnek tűnt a ház, úgyhogy bekapcsoltam a magnót. Jól felhangosítottam a
zenét és lerúgtam a cipőmet. Susannah mindig azt mondta, hogy tánc nélkül nem buli a buli.
Megragadtam Jeremiah-t, egyik karomat a nyaka köré fontam, és táncolni kezdtem.
- Belly... — tiltakozott.
- Táncolj, Jere! - ordítottam.
Végül táncolni kezdett. Jól tancolt. Mások is csatlakoztak hozzánk, meg Nicole is. Conrad nem,
de nem törődtem vele. Még csak észre sem vettem.
Úgy táncoltam, mintha 1999-et írnánk. Mintha a szívem darabokra tört volna, ami valamennyire
igaz is volt. Leginkább a hajamat lóbáltam körbe-körbe.
Teljesen kimelegedtem, amikor megkérdeztem Jeremiah-t:
- Úszhatunk még egy utolsót a medencében?
- Francokat! Az óceánban fogunk úszni!
- Igen! - Fantasztikus ötletnek tűnt. Tökéletesnek.
- Azt nem! — jelentette ki Conrad, mint aki a semmiből kerül elő hirtelen. Egyszer csak ott állt
mellettem. — Belly részeg. Nem úszhat.
Görbe szemmel néztem rá.
- De úszni akarok - mondtam.
- És akkor mi van? - nevetett.
- Figyelj! Tényleg jól úszom, és nem vagyok részeg! - Próbáltam egyenesen járni, hogy ezt
bebizonyítsam.
- Sajnálom - mondta -, de az vagy.
Unalmas, bárgyú Conrad! Mindig a legrosszabbkor tör rá a nagy fene komolyság.
- Egyáltalán nem vagy vicces! - Jeremiah-ra néztem, aki közben leült a földre. — Nem vicces!
És különben sem ő itt a főnök! Nem így van, srácok?
Mielőtt Jeremiah vagy bárki más válaszolni tudott volna, a tolóajtóhoz rohantam,
lebukdácsoltam a lépcsőn és sprintelni kezdtem a part felé. Úgy éreztem magam, mint egy
üstökös, egy fénycsík az égen, mintha nagyon régen használtam volna az izmaimat, és csodálatos
érzés lenne megfeszíteni őket és száguldani.
A kivilágított ház, benne azzal a rengeteg emberrel, mintha mérföldekre került volna tőlem.
Tudtam, hogy utánam fog jönni. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, ő az. Mégis
megfordultam.
- Gyere vissza a házba! — utasított Conrad. Az üveg tequila még mindig a kezében volt.
Elvettem tőle és meghúztam, mintha egész életemben ezt tettem volna, mintha az a fajta lány
lennék, aki mindig üvegből iszik.
 Büszke voltam magamra, hogy nem jött egyből vissza. Széles mosollyal a képemen elindultam
a víz felé. Próbálgattam a határaimat.
— Belly - figyelmeztetett -, előre megmondom neked, hogy nem fogom a hulládat kihúzni az
óceánból, ha belefulladsz.
Grimaszoltam, majd belemártottam a lábujjamat a vízbe. A víz hidegebb volt, mint gondoltam.
Hirtelen nem is tűnt olyan jó ötletnek az úszás. De nem szívesen futamodtam volna meg. Nem
szívesen adtam volna meg magam Conradnak.
— Meg fogsz állítani?
Sóhajtott egyet és visszanézett a ház felé.
Továbbmentem. Még egyszer meghúztam a tequilát. Bármit megtettem volna, csak rám
figyeljen.
-Tudod, hogy jobban úszom, mint te. Sokkal-sokkal gyorsabban. Valószínűleg akkor sem tudnál
elkapni, ha akarnál.
Újra felém fordult.
— Nem megyek utánad — mondta.
- Tényleg? Tényleg nem? - Léptem egy nagyot, aztán még egyet. A víz a térdemig ért. Apály
volt, és reszketni kezdtem. Tényleg hülye voltam. Már nem is akartam úszni. Fogalmam sem volt,
mit csinálok. Messze, a part másik felén valaki kilőtt egy tűzijátékot. Mintha egy rakétát sütöttek
volna el. Úgy nézett ki, mint egy ezüst szomorúfűz. Néztem, ahogy aláhull az óceánba.
És épp, amikor kezdtem csalódottnak érezni magam, amikor kezdtem beletörődni, hogy nem
érdeklem, elindult felém. Felkapott és felemelt, magasan a válla fölé. Azonnal behajítottam az
üveget az óceánba.
- Tegyél le! - sikítottam, és ököllel vertem a hátát.
- Belly, részeg vagy.
- Azonnal tegyél le!
Most az egyszer hallgatott rám. Ledobott, és a homokban egyenesen a fenekemre estem.
- Aú! Ez fájt!
Nem fájt annyira, de mérges voltam, és ami még rosszabb, szégyelltem magam. Homokot
rúgtam felé, de a szél az egészet visszafújta a képembe.
- Barom! - ordítottam a homokot köpködve.
Conrad megrázta a fejét és elfordult tőlem. A farmerja vizes volt. Elindult visszafelé. Tényleg
távolodott tőlem. Megint mindent elrontottam.
Amikor felálltam, annyira szédültem, hogy majdnem hanyatt estem.
- Várj! - kiabáltam, és közben remegett a térdem. Kisimítottam a homokos hajam az arcomból
és vettem egy mély lélegzetet. Ki kell mondanom, el kell mondanom neki. Ez az utolsó esélyem.
Megfordult. Az arca olyan volt, mint aki teljesen bezáródott.
 - Kérlek, várj egy kicsit! Mondanom kell valamit. Nagyon sajnálom, ahogy azon a bizonyos
napon viselkedtem. - A hangom egyszerre volt indulatos és kétségbeesett, és eleredtek a
könnyeim. Utáltam magam ezért, de nem tudtam uralkodni rajtuk. Folytatnom kellett, mert ez az
egyetlen esélyem maradt. - A temetés napján... borzalmasan viselkedtem veled. Visszataszító
voltam, és nagyon szégyellem magam miatta. Egyáltalán nem így akartam. Tényleg, igazán ott
akartam lenni veled. Azért mentem, hogy megkeresselek. Conrad pislogott egyet, majd még egyet.
- Semmi gond.
Letöröltem az arcom és az orrom.
- Tényleg így gondolod? Megbocsátasz?
- Igen - mondta. - Megbocsátok. De most hagyd abba a sírást, rendben?
Közelebb léptem hozzá, egyre közelebb, és ő nem hátrált előlem. Olyan közel álltunk, hogy
megcsókolhattuk volna egymást. Visszatartottam a lélegzetemet, és erősen kívántam, hogy
bárcsak minden olyan lenne, mint azelőtt.
Még egy lépést tettem, amikor azt mondta:
- Menjünk vissza, jó?
Conrad meg sem várta a válaszomat. Elindult, és én követtem.
Úgy éreztem, mindjárt elhányom magam.
Ennyi volt; elszállt a pillanat. Majdnem ott volt, amikor szinte bármi megtörténhetett volna. De ő úgy
döntött, hogy ennyi.

A háznál a többiek ruhástul fürödtek a medencében. Néhány lány csillagszórót lengetett. Clay
Bertolet, a szomszéd, atlétatrikóban lebegett a víz szélén. Elkapta a bokámat.
- Gyere, Belly, ússz egyet velem!
- Engedj el! - kiáltottam rá, lerúgtam a kezét, és közben jól lefröcsköltem.
Átvergődtem az emberek között, vissza a házba. Véletlenül ráléptem egy lány lábára, aki
felsikoltott.
- Bocsánat! - mondtam, de a hangom mintha az óceán mélyéről jött volna. Annyira szédültem,
hogy csak ágyba akartam kerülni minél előbb.
Négykézláb másztam fel a lépcsőn, mint egy rák, épp, mint kislánykoromban. Bezuhantam az
ágyamba, de olyan volt, mint ahogy a filmekben lenni szokott: minden forgott velem. Forgott az ágy
is, és egyszer csak eszembe jutott az a sok hülyeség, amit összehordtam, és sírva fakadtam.
Bolondot csináltam magamból a parton. Olyan kétségbeejtő volt az egész - az, hogy Susannah
elment, a gondolat, hogy a ház többé nem a miénk, és hogy megint adtam Conradnak egy esélyt,
hogy elutasítson. Taylornak igaza volt. Tényleg mazochista vagyok.
 Az oldalamon feküdtem, felhúztam és szorosan magamhoz öleltem mindkét térdemet, és
zokogtam. Minden rosszra fordult, de leginkább én. Hirtelen csak az anyukámat akartam.
Kinyúltam az éjjeliszekrényemen lévő telefonomért. A számok megjelentek a sötétben. Anyám
a negyedik csengetésre felvette.
A hangja álmosan, de közben olyan ismerősen csengett, hogy még inkább sírva fakadtam. A
világon mindennél jobban vágytam arra, hogy a telefonon keresztül idehozzam őt.
- Anya! - mondtam, de a hangom inkább károgásnak tűnt.
- Belly? Mi a baj? Hol vagy?
- Susannah-éknál. A nyaralóban.
- Micsoda? Mit keresel a nyaralóban?
- Mr. Fisher el fogja adni. El fogja adni, és Conrad nagyon dühös, de Mr. Fishert ez egyáltalán
nem érdekli. Csak meg akar szabadulni tőle. Meg akar szabadulni az ő emlékétől.
- Nyugi, Belly! Nem értem, amit mondasz.
- Csak gyere ide, jó? Kérlek, gyere ide és hozd rendbe a dolgokat! Ekkor leraktam, mert a
telefon hirtelen nagyon nehéznek tűnt a kezemben. Úgy éreztem magam, mintha körhintán ülnék,
de közben egyáltalán nem élveztem. Valaki tűzijátékokat lőtt ki odakint. Mintha a fejem is
szétrobbant volna velük. Behunytam a szemem, de csak még rosszabb lett. Aztán elnehezült a
szemhéjam, és hamarosan elaludtam.
 Harminckettedik fejezet
JEREMIAH

NEM SOKKAL AZUTÁN, HOGY BELLY FELMENT LEFEKÜDNI, mindenkit hazaküldtem, és

Conraddal egyedül maradtunk a házban. Hason feküdt a kanapén. Azóta ott feküdt, hogy Bellyvel
visszajöttek a partról. Mindketten vizesek és homokosak voltak. Belly teljesen ki volt ütve, és
látszott rajta, hogy sírt. Vörös volt a szeme. Conrad tehetett róla, ehhez semmi kétség nem fért.
Az emberek behordták a házba a homokot, ami mindent beterített. Üvegek és dobozok
hevertek mindenfelé, és valaki vizes törülközőben ült le a kanapéra, úgyhogy a díszpárnán
hatalmas narancsszínű folt éktelenkedett. Megfordítottam.
— A ház romokban hever — mondtam, és belezuhantam a bőrfotelbe. Apa ki fog akadni, ha ezt
meglátja holnap.
Conrad ki sem nyitotta a szemét.
- És akkor mi van? Majd reggel rendet rakunk.
Mereven néztem, és egyszerűen csak elöntött a méreg. Elegem volt abból, hogy állandóan az ő
mocskát takarítom.
- Órákig fog tartani.
Ekkor kinyitotta a szemét.
- Te hívtál meg embereket.
Ebben volt némi igazság. A buli az én ötletem volt. Nem is a mocsok miatt akadtam ki igazán,
hanem Belly miatt. Azaz kettőjük miatt. Felkavarodott a gyomrom.
- Vizes a gatyád - mondtam. - Tiszta homok tőled a kanapé.
Conrad felült és a szemét dörzsölte.
- Mi bajod van? - kérdezte.
Nem bírtam tovább. Fel akartam állni, de aztán ülve maradtam.
- Mi a fene történt odakint?
- Semmi.
- Hogy érted azt, hogy semmi?
- A semmi azt jelenti, hogy semmi. Ne foglalkozz vele, Jere!
Nem bírtam elviselni, amikor ilyen volt, közönyös és szenvtelen, különösen, ha dühös voltam rá. Ez
mindig is jellemző volt rá, de mostanában egyre gyakoribbá vált. Amikor meghalt anyánk, Conrad
megváltozott. Többé már egyáltalán nem törődött senkivel és semmivel. Elgondolkoztam azon,
vajon ez Bellyre is vonatkozik-e.
Tudnom kellett. Hogy mi van köztük, hogy mit érez iránta, hogy mit akar tenni. Megőrjíti az
embert, ha nem tud semmit.
 Úgyhogy nyíltan feltettem neki a kérdést:
- Még mindig szereted őt?
Rám meredt. Látni lehetett rajta, hogy halálra rémítettem. Soha nem beszéltünk Bellyről azelőtt,
legalábbis így nem. Valószínűleg jól tettem, hogy ilyen váratlanul szegeztem neki a kérdést. Talán
így igazat mond.
Ha igennel válaszol, akkor ennyi volt. Akkor elengedem Bellyt. El tudnám fogadni.
Mindenképpen próbálkoznék, akkor is, ha nem Conradról lenne szó. Adnék neki egy utolsó esélyt.
Ahelyett, hogy válaszolt volna a kérdésemre, visszakérdezett.
- És te?
Éreztem, hogy elvörösödök.
- Nem én vittem el abba a rohadt bálba.
Conrad végiggondolta, mielőtt azt felelte volna:
- Csak azért vittem el, mert megkért rá.
- Con, szereted őt vagy sem? — Tétováztam néhány másodpercig, aztán belevágtam. — Mert
én igen. Szeretem őt. Tényleg szeretem. És te?
A szeme sem rezdült, még csak nem is habozott.
- Nem.
Ez teljesen kiakasztott.
Mekkora seggfej! Szereti őt. Mindennél jobban szereti. De nem vallja be, képtelen felvállalni.
Conrad soha nem lesz az a fajta fickó, akire Bellynek szüksége van. Akire számítani lehet, akire
alapozni lehet. Ha hagyná, én az lennék neki.
Nagyon haragudtam rá, de meg kell vallanom, meg is könnyebbültem. Nem számit, hányszor
gázol a lelkébe, tudtam, hogy ha vissza akarja kapni, Belly az övé lesz. Mindig is az volt.
De talán most, hogy Conrad nem áll az utunkban, Belly engem is észrevesz.
 Harmincharmadik fejezet
JÚLIUS 5.

- BELLY!
Megpróbáltam befelé fordulni, de megint meghallottam, csak még hangosabban.
- Belly! - Valaki ébresztgetett.
Kinyitottam a szemem. Anyám volt az. Sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt, és a szája
vékony csikka szűkült. Az otthoni melegítője volt rajta, az, amiben soha nem hagyta el a házat,
még akkor sem, ha tornázni ment. Mi a fenét keres itt a nyaralóban?
Valami pittyegett, amire először azt hittem, hogy az ébresztőóra, de aztán rájöttem, hogy
levertem a telefont és a foglalt jelzés az. S ekkor hirtelen minden eszembe jutott. Részegen
anyámat tárcsáztam. Én hívtam ide.
Felültem, de a fejem annyira zúgott, mintha a szívem kalapált volna benne. Szóval ilyen a
másnaposság. Bent felejtettem a kontaktlencsémet, és égett a szemem. Az ágyam tele volt
homokkal, valamennyi még a talpamon is maradt belőle.
Anyám felállt, de csak homályosan érzékeltem.
- Öt perced van, hogy összepakolj!
- Mi? Várjál!
— Indulunk.
— Nem mehetek még el. Meg kell...
Mintha meg sem hallotta volna, mintha csak hangtalanul tátognék. Elkezdte összekapkodni a
cuccaimat a földről, és behajigálni Taylor szandálját és sortját az utazótáskámba.
— Anya, állj már le! Csak egy percre!
— Öt perc múlva indulunk — ismételte meg, és körbenézett a szobában.
— Csak figyelj rám! El kellett jönnöm. Jeremiah-nak és Conradnak szüksége volt rám.
Anyám arckifejezésétől belém fagyott a szó. Még soha nem láttam ilyen mérgesnek.
— És annak nem érezted szükségét, hogy ezt elmondd nekem? Beck megkért, hogy vigyázzak
a fiúkra, de hogy tehetném, ha azt sem tudom, hogy szükségük van a segítségemre? Ha bajban
lennének, közölnöd kellene velem! Helyette inkább azt választod, hogy hazudsz. Hazudtál!
— Nem akartam hazudni... — kezdtem bele, de nem hagyta.
— Isten tudja, mit műveltél itt...
Rámeredtem. Képtelen voltam elhinni, hogy ilyet mondott.
— Hogy érted azt, hogy Isten tudja, mit műveltem?
Anyám felém fordult, és a szemében féktelen düh tombolt.
— Mire gondolhatnék? Szöktél már ide Conraddal ezelőtt is, hogy együtt töltsétek az éjszakát.
Akkor te mondd meg! Mit csinálsz itt vele? Mert nekem úgy tűnik, azért hazudtál, hogy idejöhess,
leihasd magad és a szerelmeddel szórakozhass.
Gyűlöltem. Annyira gyűlöltem.
— Conrad nem a szerelmem. Neked fogalmad nincs semmiről!
Anyám homlokán kidagadt az ér.
- Hajnali négykor telefonálsz, részegen. Hívom a mobilodat, de a hangposta jelentkezik. Hívom
a házat, de állandóan foglalt. Egész éjjel vezetek és halálra aggódom magam miattad, és amikor
ideérek,a házat teljes romjaiban találom. Sörös dobozok és szemét mindenhol. Szerinted mi az
ördögöt művelsz, Isabel? Tudod te egyáltalán?
A házban nagyon vékonyak voltak a falak, úgyhogy valószínűleg mindenki hallott minket.
- Majd összetakarítunk. Ez volt az utolsó éjszakánk. Érted? Mr. Fisher eladja a házat. Érdekel
téged ez egyáltalán?
Összeszorította a száját és megrázta a fejét.
- Tényleg úgy gondolod, hogy segítesz azzal, ha beleártod magad mások dolgába? Ez nem a
mi dolgunk! Hányszor kell még elmagyaráznom neked?
— Igenis a mi dolgunk! Susannah meg akarta volna menteni ezt a házat!
— Ne beszélj nekem arról, hogy Susannah mit akart volna! — csattant fel anyám. — És most
öltözz fel és pakolj össze! Indulunk.
- Nem. - Magamra húztam a takaróm.
- Micsoda?
— Azt mondtam, nem. Nem megyek! — Olyan dacosan néztem fel anyámra, ahogy csak
tudtam, de közben éreztem, hogy remeg az állam.
Az ágyamhoz lépett, és lerántotta rólam a takarót. Megragadta a karom, kirángatott az ágyból
és az ajtó felé lökdösött, miközben én próbáltam visszahúzni magam.
— Nem vihetsz így el! — zokogtam. — Nem mondhatod meg, mit csináljak! Nincs jogod hozzá!
A könnyeim nem hatották meg anyámat. Csak még dühösebb lett.
- Úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett kölyök. Képtelen vagy túllépni a saját fájdalmadon, és
másra is gondolni? Ez nem csak rólad szól. Mindannyian elvesztettük Becket. Az önsajnálat nem
segít.
A szavai annyira fájtak, hogy ezerszeresen akartam visszaadni. Úgyhogy azzal vágtam vissza,
amivel a legnagyobb fájdalmat tudtam okozni.
— Bárcsak Susannah lett volna az anyám, és nem te!
Hányszor játszottam el a gondolattal, hányszor vágytam rá titokban? Kiskoromban mindig
Susannah-hoz szaladtam és nem hozzá. Sokszor tűnődtem el azon, milyen lenne, ha olyan
anyukám lenne, mint Susannah, aki önmagamért szeret, és akinek nem okoz csalódást mindaz,
amiben nem felelek meg az elvárásainak.
 Zihálva vettem a levegőt, amíg anyám reakcióját vártam - hogy elsírja magát végre, hogy
üvöltsön velem.
Egyiket sem tette. Csak annyit mondott:
— Rossz lehet neked!
Még amikor mindent elkövettem, akkor sem tudtam anyámból kicsikarni a kívánt reakciót.
Kifürkészhetetlen maradt.
- Susannah soha nem fogja megbocsátani ezt neked, ugye, tudod! Hogy nem véded meg a
házát. Hogy cserbenhagyod a fiait.
Anyám karja előrelendült. Akkora pofont kaptam, hogy elvesztettem az egyensúlyomat.
Váratlanul ért. Az arcom elé kaptam a kezem, és azonnal sírva fakadtam, miközben az egyik felem
elégedettséget érzett. Végre megkaptam, amit akartam. A bizonyítékot, hogy mégiscsak vannak
érzései.
Anyám elsápadt. Soha nem ütött meg azelőtt. Soha életemben.
Vártam, hogy bocsánatot kérjen. Hogy azt mondja, nem akart bántani, nem is gondolta
komolyan, amiket mondott. Ha kimondja,akkor én is máshogy viselkedtem volna. Mert sajnáltam.
És én sem gondoltam komolyan.
Amikor nem szólt semmit, elfordultam tőle. Még mindig az arcomat fogtam. Majd botladozva
kirohantam a szobából.
Jeremiah a folyosón állt és tátott szájjal bámult. Úgy nézett rám, mint aki nem ismer meg,
mintha nem tudná, ki ez a lány, aki így kiabált az anyjával és ilyen szörnyű dolgokat mondott.
- Várj! - nyúlt ki felém, hogy megállítson.
Félresodortam és lesiettem a lépcsőn.
A nappaliban Conrad az üres sörös dobozokat hajigálta éppen egy kék szemeteszsákba. Nem
nézett rám. Tudtam, hogy ő is hallott mindent.
Kirohantam a hátsó ajtón és majdnem leestem a partra vezető lépcsőkön. Lerogytam a
homokba, égő arcomat még mindig a kezembe rejtve. S ekkor elhánytam magam.
Meghallottam Jeremiah lépteit a hátam mögött. Azonnal tudtam, hogy ő az, mert Conradnak
egyértelmű lett volna, hogy ne kövessen.
- Egyedül akarok lenni! - mondtam a számat törölgetve. Nem fordultam meg. Nem akartam,
hogy lássa az arcomat.
-Belly... - szólalt meg. Leült mellém és homokot szórt a hányásra.
Amikor nem folytatta, ránéztem.
- Tessék?
A száját harapdálta. Majd megérintette az arcomat. Az ujja meleg volt. Annyira szomorúnak
tűnt. Azt mondta:
- Haza kellene menned anyáddal.
 Bármit is vártam tőle, ezt biztosan nem. Ennyi nehézséget vállalva eljöttem idáig csak azért,
hogy neki és Conradnak segítsek, és most azt akarja, hogy elmenjek? Könnyek gyűltek a
szemembe, de letöröltem őket.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert Laurel tényleg dühös. Mindennek vége, és az egész az én hibám. Soha nem kellett volna
megkérjelek, hogy ide gyere. Sajnálom!
- Nem megyek sehová.
- Nemsokára mindannyiunknak mennie kell.
- És ennyi?
Megvonta a vállát.
- Ügy tűnik.
Ott ültünk a homokban egy ideig. Még soha nem éreztem magam ennyire elveszettnek.
Sírdogáltam, és Jeremiah nem szólt semmit, amiért nagyon hálás voltam neki. Nincs annál
rosszabb, mint amikor az ember barátja végignézi, hogy sír, miután jól kiveszekedte magát az
anyjával. Amikor kisírtam magam, felállt és odanyújtotta a kezét.
- Menjünk! - húzott fel.
Visszamentünk a házba. Conrad nem volt sehol, de a nappaliban tisztaság uralkodott. Anyám
épp a konyhát mosta fel. Amikor megpillantott, megállt. Visszatette a felmosó fát a vödörbe és a
falnak támaszkodva, ott, Jeremiah előtt azt mondta:
- Sajnálom!
Jeremiah-ra néztem, aki kihátrált a konyhából és felment az emeletre. Majdnem megállítottam.
Nem akartam kettesben maradni anyámmal. Féltem tőle.
Anyám folytatta:
- Igazad van. Nem figyeltem oda rád. Annyira felemésztett a saját fájdalmam, hogy
elszigetelődtem tőled. Sajnálom!
- Anya... - kezdtem bele. El akartam mondani, hogy én is sajnálom azt a sok szörnyűséget, ami
kitört belőlem, hogy bárcsak visszaszívhatnám, de felemelte a kezét és leállított.
- Én csak... kiborultam. Amióta Beck meghalt, nem találom a lelki békémet. - Teljesen nekidőlt a
falnak. - Még annyi idős sem voltam, mint te most, amióta idejárok Beckkel. Szeretem ezt a házat.
Ezt te is tudod.
- Tudom - mondtam. - És nem gondoltam komolyan az előbbieket.
Anyám bólintott.
- Üljünk le egy percre, jó?
Leült a konyhaasztalhoz, én pedig egy másik székre, vele szemben.
- Nem lett volna szabad megütnöm téged - csuklott el a hangja. - Ne haragudj rám!
- Még soha nem ütöttél meg.
 - Tudom.
Anyám átnyúlt az asztal fölött, és szorosan a két kezébe fogta a kezemet. Először
megmerevedtem, de aztán hagytam, hadd vigasztaljon meg. Mert láttam, hogy ez neki is vigaszt
nyújt. Így ültünk sokáig, legalábbis nekem nagyon hosszú időnek tűnt.
Amikor elengedte a kezem, annyit mondott:
- Hazudtál nekem, Belly. Soha többé ne hazudj nekem!
- Nem akartam. De Conrad és Jeremiah sokat jelent nekem. Szükségük volt rám, így azonnal
jöttem.
- Bárcsak elmondtad volna! Beck fiai nekem is sokat jelentenek. Ha történik valami, arról
tudnom kell, rendben?
Bólintottam.
Majd hozzátette:
- Összepakoltál? Ki akarom kerülni a vasárnapi csúcsforgalmat hazafelé.
Rámeredtem.
- Anya! Nem mehetünk így el. Ahogy most állnak a dolgok. Nem engedheted, hogy Mr. Fisher
eladja a házat. Egyszerűen nem teheted!
Anyám sóhajtott.
- Fogalmam sincs, mit is mondhatnék neki, hogy meggondolja magát, Belly. Adammal sok
mindenben nem értünk egyet. Nem akadályozhatom meg, hogy eladja a házat, ha egyszer már a
fejébe vette.
- De igen! Tudom, hogy képes vagy rá. Hallgatni fog rád. Conradnak és Jeremiah-nak szüksége
van erre a házra. Az övék.
Az arcomat rátettem az asztalra. A fa hűvös és sima volt. Anyám megsimogatta a fejemet és
beletúrt a kócos hajamba.
- Felhívom - jelentette ki végül. - Most menj és zuhanyozz le!
Reménykedve néztem fel rá. Láttam, ahogy a szája megkeményedik, a szeme egész
keskenyre szűkül, és tudtam, hogy nincs még minden veszve.
Ha valaki rendbe tudja hozni a dolgokat, akkor az az anyám.
 Harmindnegyedik fejezet
JEREMIAH

RÉGEN TÖRTÉNT - azt hiszem, tizenhárom lehettem, Belly meg tizenegy, vagy akkor töltötte be a
tizenkettőt. Elkapott valamilyen nyári náthát, és nagyon vacakul érezte magát. A kanapén feküdt
napokig, ugyanabban a csúnya pizsamában, és körülötte mindenhol piszkos papír zsebkendők
hevertek. A betegségére való tekintettel bármit megnézhetett a tévében. Egyedül szőlőfagyit evett,
és amikor én is kértem egyet, anyám azt mondta, meg kell hagyni Bellynek. Bár addigra már
hármat megevett. Be kellett érnem valamilyen másik fagyival.
Délután volt, Conrad és Steven autóstoppal bement a sétányra, amiről nem volt szabad
tudnom. Az anyák abban a hitben voltak, hogy elbicikliztek a horgászboltba műanyag gilisztákért.
Én éppen szörfözni készültem Clay-jel, és fürdőnadrágban, törülközővel a nyakamban elindultam
kifelé, amikor anyámba botlottam a konyhában.
- Mire készülsz, Jere? - kérdezte.
A szörfösök üdvözlésére emeltem a kezem, azaz kinyújtottam a hüvelyk- és a kisujjamat, a
többi ujjam pedig behajlítottam.
- Szörfözni megyek Clay-jel. Na, szia!
Már épp nyitni készültem a tolóajtót, amikor anyám utánam szólt.
- Hé! Tudod, mit?
Gyanakvóan kérdeztem:
- Mit?
- Kedves lenne tőled, ha ma itthon maradnál és felvidítanád Bellyt. Szegénynek nagy szüksége
lenne rá.
- Jaj, anya!
- Jeremiah, kérlek!
Sóhajtottam egy nagyot. Nem akartam otthon maradni és Bellyt felvidítani. Clay-jel akartam
szörfözni.
Amikor nem válaszoltam, anyám hozzátette:
- Este grillezhetnénk odakint. Te lennél a „burgerfelelős”.
Megint sóhajtottam, most még hangosabban. Anyám még mindig abban a tudatban élt, hogy
ritka élvezetet jelent nekem, ha hagyja, hogy begyújtsam a grillt és forgassam rajta a
hamburgereket. Nem mintha nem élveztem volna, de akkor is. Kinyitottam a számat, hogy azt
mondjam: „kösz nem”, de akkor megláttam azt a gyöngéd, boldog arckifejezést, mintha biztos
lenne benne, hogy igent mondok, és azt válaszoltam:
- Rendben.
 Felmentem átöltözni, majd leültem Bellyhez a tévé elé. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy a
lehető legmesszebb kerüljek tőle, mert más sem hiányzott, mint hogy elkapjam, és én is kidőljek
egy hétre.
- Hogyhogy még mindig itthon vagy? - kérdezte az orrát fújva.
- Túl meleg van odakint — mondtam. — Akarsz filmet nézni?
- Nincs olyan meleg.
- Honnan tudod, ha nem is voltál odakint?
Összehúzta a szemét.
- Anyukád mondta, hogy maradj itthon velem?
- Nem.
- Hah! - Belly megragadta a távirányítót és csatornát váltott. - Tudom, hogy hazudsz.
- Nem hazudok!
Hangosan trombitált egyet, és azt mondta:
- Tudod, hogy megérzem az ilyesmit, ugye?
- Nem jól érzed. Ideadnád a távirányítót?
Megrázta a fejét és védelmezőén a mellkasához szorította.
- Nem! Tele van a bacilusaimmal. Bocs! Van még pirítós kenyér?
Pirítós kenyérnek azt a kenyeret hívtuk, amit anyám a piacról hozott: vastagon szeletelt, fehér
és kicsit édes kenyér volt. Én ettem meg az utolsó három szeletet reggelire. Rengeteg vajat és
szederdzsemet tettem rá, és gyorsan magamba tömtem, mielőtt a többiek felkeltek volna. Négyen
voltunk gyerekek, meg a két felnőtt, úgyhogy a kenyér mindig gyorsan fogyott. Az embernek
gyorsan kellett cselekednie.
- Mind elfogyott - mondtam.
- Conrad és Steven olyan falánk disznók! — szipogott.
Bűnbánóan csak annyit mondtam:
- Azt hittem, egyedül a szőlőfagyit kívánod.
Megvonta a vállát.
- Ma reggel úgy ébredtem, hogy pirítós kenyeret kívántam. Talán jobban leszek.
Nekem nem úgy tűnt. A szeme bedagadt és az arca nagyon sápadt volt. Szerintem napok óta
nem mosott hajat sem, mert az egész összeragadt és kócos volt.
- Esetleg le kéne zuhanyoznod - javasoltam. - Anya azt mondja, az ember mindig jobban érzi
magát zuhanyzás után.
- Úgy érted, büdös vagyok?
- Dehogy. - Kibámultam az ablakon. Szépen sütött a nap, egyetlen felhő sem volt az égen. Clay
valószínűleg jól szórakozik. Mint ahogy Steven és Conrad is. Conrad reggel kiürítette a régi
malacperselyét, és talált benne egy csomó aprót, úgyhogy szerintem egész nap kint lesznek a
sétányon. Eltűnődtem, vajon Clay meddig marad odakint. Talán néhány óra múlva még ott találom;
akkor még mindig világos van.
Belly alighanem rajtakapott, hogy kifelé bámulok az ablakon, mert - a taknyos hangján - azt
mondta:
- Menj nyugodtan, ha akarsz!
— Mondtam, hogy nem megyek — vágtam rá azonnal. Mély lélegzetet vettem. Anyám nagyon
nem örülne, ha felzaklatnám Bellyt, amikor úgyis olyan beteg. És tényleg magányosnak tűnt. Ami
azt illeti, sajnáltam, hogy bent kell lennie egész álló nap. A nyári betegség a legnagyobb szívás.
Úgyhogy megkérdeztem tőle:
- Akarod, hogy megtanítsalak pókerezni?
— Nem is tudsz pókerezni — gúnyolódott. — Conrad mindig megver.
- Rendben - mondtam és felálltam. Már nem is sajnáltam annyira.
— Nem baj. Azért megtaníthatsz — tette hozzá gyorsan.
Visszaültem.
- Add ide a kártyát! - rendelkeztem mogorván.
Éreztem, hogy Belly kínosan érzi magát, mert azt mondta:
— Ne ülj túl közel! Nehogy elkapd!
— Semmi gond. Soha nem kapom el.
— Conrad sem — jegyezte meg Belly, mire én grimaszoltam egyet. Belly ugyanúgy istenítette
Conradot, mint Stevent.
- Conrad igenis elkapja. Egész télen beteg. Gyenge az immunrendszere - jelentettem ki, bár
fogalmam sem volt, hogy ez igaz-e vagy sem.
Megvonta a vállát, de láttam rajta, hogy nem hisz nekem. A kezembe nyomta a kártyát.
- Osszál! - mondta.
Egész délután pókereztünk, és ami azt illeti, nagyon jól szórakoztunk. Két nap múlva én is
beteg lettem, de nem izgatott annyira. Belly otthon maradt velem, és folyamatosan pókereztünk,
vagy a Simpson családot néztük.
 Harmincötödik fejezet
JEREMIAH

MiHELYT MEGHALLOTTAM, hogy Belly feljön a lépcsőn, kimentem hozzá.

— Szóval? Mi a helyzet?
- Anyám felhívja apátokat - jelentette ki komolyan
- Tényleg? Azta!
- Igen, úgyhogy nem kell feladni. Nincs ez még lejátszva.
Rám mosolygott azzal a tipikus „Bellys” mosolyával, amikor felhúzza az orrát.
Hátba veregettem, és jóformán levágtattam a lépcsőn. Laurel a konyhapultot törölgette. Amikor
meglátott, azt mondta:
- Apád átjön reggelizni.
-Ide?
Bólintott.
- Elmennél a boltba néhány dologért, amit szeret? Tojásért és szalonnáért. Muffinporért. És
azokért a nagy grépfrútokért.
Laurel utált főzni. Az biztos, hogy soha életében nem készített apámnak rendes, „emberes”
reggelit.
- Miért sütsz neki szalonnát és tojást? - kérdeztem.
- Mert gyerek, és a gyerekek nehezen kezelhetők, ha nem kapnak enni - felelte a maga száraz
módján.
Egyszer csak kibukott belőlem:
- Néha ki nem állhatom.
Tétovázott, mielőtt kimondta:
- Néha én sem.
Vártam, hogy hozzáteszi: „Mégiscsak az apád , ahogy anyám szokta, de Laurel nem tette. Nem
hazudott. Nem mondott ki olyat, amit nem gondolt komolyan.
- Na most indulj! - Csak ennyit tett hozzá.
Erősen magamhoz öleltem, de a teste merev maradt. Kicsit még fel is emeltem, ahogy anyámat
szoktam.
- Kösz, Laure! - mondtam. - Tényleg köszönöm!
- Bármit megtennék értetek, fiúk. Ezt ti is tudjátok.
- Honnan tudtad, hogy ide kell jönnöd?
- Belly felhívott - mondta. Majd mérgesen összehúzta a szemét. - Részegen.
A fenébe!
 - Laure...
- Ne „Laureozzál”! Hogy engedhetted meg, hogy igyon? Megbízom benned, Jeremiah. Ugye
tudod?
Most már én is szörnyen éreztem magam. A legkevésbé sem akartam Bellyt bajba sodorni, és
még a gondolatától is irtóztam, hogy Laurel így vélekedik rólam. Világéletemben próbáltam
vigyázni Bellyre, nem úgy, mint Conrad. Ha valaki rossz hatással van rá, az csakis Conrad, és nem
én. Még akkor is, ha én hoztam a tequilát.
- Nagyon sajnálom! - mondtam. - Annyi történt, hogy mivel apánk eladja a házat és ez volt az
utolsó éjszakánk itt, kicsit elszaladt velünk a ló. Esküszöm, Laure, soha nem fordul elő még
egyszer!
Felhúzta a szemöldökét.
- Soha nem fordul elő még egyszer? Ne tégy olyan ígéretet, amit nem tudsz megtartani, édes!
- Résen leszek, hogy ne történjen meg - ígértem.
- Majd meglátjuk - biggyesztette le az ajkát.
Megkönnyebbültem, amikor grimaszolva rám mosolygott.
- Siess a boltba, jó?
- Igenis, uram!
Azt akartam, hogy tényleg rám mosolyogjon. Tudtam, hogy ha próbálkozom, ha tovább
viccelődök, akkor meglesz. Könnyen mosolyt lehetett csalni az arcára.
És ezúttal csakugyan visszamosolygott rám.
 Harminchatodik fejezet

ANYÁMNAK IGAZA VOLT. A zuhany tényleg jót tett. Az arcomat a forró vízbe tartottam, és hagytam,
hogy a víz végigcsorogjon a testemen. Sokkal, de sokkal jobban éreztem magam.
Tusolás után újjászületve mentem le a többiekhez. Anyám közben kirúzsozta magát. Halkan
beszélgettek valamiről Conraddal.
Elhallgattak, amikor megjelentem az ajtóban.
- Sokkal jobb - jelentette ki anyám.
- Hol van Jeremiah? - kérdeztem.
- Visszament a boltba. Elfelejtette a grépfrútot.
A sütő órája jelzett, és anyám egy konyharuhával kivette a muffinokat. A másik kezével
véletlenül hozzáért a forro muffinsütőhöz, felsikoltott és elejtette a tepsit. Az összes muffin „pofával
lefelé” a földre esett.
- A francba!
Conrad, megelőzve engem, megkérdezte, jól van-e.
- Semmi baj - mondta anyám, miközben a hideg víz alá tartotta a kezét.
Majd a konyharuhával felszedte a tepsit a földről, és a pultra tette. Leültem az egyik bárszékre
és néztem, ahogy egy kosárba rakosgatja a mufhnokat.
- Ez a mi kis titkunk — súgta oda nekem.
A muffinoknak ki kellett volna hűlniük, mielőtt kiveszi őket, de nem szóltam. Néhány összelapult,
de a legtöbb jól nézett ki.
- Vegyél! - mondta.
Kivettem egyet. Tűzforró volt és apró darabokra esett szét, de az íze rendben volt. Gyorsan
befaltam.
Amikor befejeztem, anyám megkért minket, hogy Conraddal vigyük ki a szelektív szemetet.
Conrad szó nélkül felkapott két nehéz zsákot, és otthagyta nekem azt, ami csak félig volt tele.
Követtem a kocsifelhajtó végében álló szelektív gyűjtőkhöz.
- Te hívtad fel? - kérdezte.
- Azt hiszem, én. - Azt vártam, hogy csecsemőnek fog nevezni, aki abban a pillanatban az
anyukáját követeli, ahogy a dolgok kezdenek félelmetessé válni.
De nem tette.
- Köszönöm! — Csak ennyit mondott.
Rámeredtem.
- Időnként meg tudsz lepni.
Nem nézett rám, amikor azt válaszolta:
 - Te viszont szinte soha nem okozol meglepetést. Még mindig ugyanolyan vagy.
Dühösen néztem rá.
- Nagyon köszönöm!
Beleöntöttem a zsák tartalmát a konténerbe, és kicsit erősebben tettem vissza rá a fedelet.
- Nem. Úgy értem...
Vártam, hogy mondjon valamit, és mintha neki is durálta volna magát, de ekkor Jeremiah autója
bukkant fel az utcában. Végignéztük, ahogy beparkol, és egy bevásárlótáskával kipattan az
autóból. Hatalmas léptekkel közeledett felénk, a szeme csak úgy csillogott.
- Szia! - szólt oda nekem a táskát lóbálva.
- Szia! - mondtam, de közben képtelen voltam a szemébe nézni. A zuhanyban hirtelen
mindenre tisztán visszaemlékeztem. Arra, hogy táncolni rángattam Jeremiah-t, hogy elrohantam
Conrad elöl, hogy felkapott és ledobott a homokba. Milyen megalázó! Milyen szörnyű, hogy így
viselkedtem előttük!
Ekkor Jeremiah megszorította a kezemet, és amikor felnéztem rá, olyan édesen mondta azt,
hogy „köszönöm”, hogy az már fájt.
Hárman együtt sétáltunk vissza a házhoz. A Police „Message in a Bottle” című száma szólt
odabent, olyan hangosan, hogy a fejem újra lüktetni kezdett és csak arra vágytam, hogy
visszafekhessek.
- Le lehetne halkítani a zenét? - kérdeztem a halántékomat dörzsölgetve.
- Nem - jelentette ki anyám, és elvette Jeremiah-tól a bevásárlótáskát. Egy hatalmas grépfrútot
odadobott Conradnak.
- Csavard ki a levét! - rendelkezett a citrusprésre mutatva.
A citrusprés Mr. Fisheré volt, egyike azoknak a hatalmas és bonyolult szerkezeteknek, amit a
késő esti teleshopok hirdetnek.
- Neki? Neki nem csavarom ki! - jelentette ki bosszúsan Conrad.
- De igen! - mondta anyám, majd felém fordult: - Mr. Fisher átjön reggelire.
Örömömben felsikítottam. Odarohantam hozzá és átöleltem.
- Csak reggelire - figyelmeztetett. - Ne táplálj hiú reményeket! De már túl késő volt. Tudtam,
hogy anyám elintézi, hogy másképp döntsön. Biztos voltam benne. Mint ahogy Jeremiah és
Conrad is. Hittek anyámban, velem együtt. Annyira, hogy Conrad azonnal félbevágta a grépfrútot.
Anyám helyeslően bólintott, mint egy őrmester. Majd mi következtünk:
- Jere, terítsd meg az asztalt, és Belly, te pedig süsd meg a tojást! Feltörtem a tojásokat
egy tálba, amíg anyám kisütötte a szalonnát Susannah öntöttvas serpenyőjében. A zsírját benne
hagyta a tojásnak. Ahogy összekevertem a tojást és a zsírt, a szagtól felkavarodott a gyomrom.
Nem vettem levegőt, de láttam, hogy anyámnak mosoly bujkál az arcán.
- Jól érzed magad, Belly? - kérdezte.
 Összeszorított szájjal bólintottam.
- Mikorra tervezed a legközelebbi ivászatot? - vetette oda félvállról.
Erősen megráztam a fejem.
— Soha többé!
Mire Mr. Fisher fél óra múlva megérkezett, már mindennel elkészültünk. Amikor meglátta az
asztalt, meglepetten kiáltott fel:
— A mindenit! Ez remekül fest, Laure. Köszönöm!
Jelentőségteljes pillantást váltottak, ahogy csak a felnőttek tudnak.
Anyám úgy mosolygott, mint Mona Lisa. Mr. Fishernek fogalma sem volt, mi vár rá.
— Üljünk asztalhoz! — javasolta anyám.
Mindannyian leültünk. Anyám Mr. Fisher mellé, Jeremiah vele szemben. Én Conrad mellé.
- Szedjetek! - biztatott minket.
Néztem, ahogy Mr. Fisher kivesz egy szép nagy adag tojást és négy szelet szalonnát. Imádta a
szalonnát, különösen úgy, ahogy anyám készítette: megpirítva és ropogósra sütve. Továbbadtam a
szalonnát és a tojást, és csak egy muffint vettem.
Anyám kitöltött egy nagy pohár grépfrútlevet Mr. Fishernek.
- Frissen préselt, az elsőszülötted jóvoltából - nyújtotta felé.
Mr. Fisher - bár kissé bizalmatlanul, de - elvette. Nem lehetett hibáztatni érte. Az egyetlen
ember, aki valaha is gyümölcslevet készített neki, Susannah volt.
De hamar visszanyerte a lélekjelenlétét. Egy falat tojást lapátolt a szájába, és közben
anyámhoz fordult:
- Nagyon köszönöm, hogy idejöttél segíteni, Laurel! Nagyra értékelem. — Majd mosolyogva
ránk nézett. - A srácok nem igazán akarták meghallgatni, amit mondani akartam. Örülök, hogy
valaki a pártomat fogja.
Anyám éppolyan kedvesen mosolygott vissza rá.
- Ó, én nem azért vagyok itt, hogy a pártodat fogjam, Adam. Azért jöttem, hogy Beck fiai mögé
álljak.
Mr. Fisher arcáról lehervadt a mosoly. Letette a villáját.
- Laure...
- Nem adhatod el ezt a házat, Adam. Ezt te is tudod. Túl sokat jelent a gyerekeknek. Nagy hibát
követnél el.
Anyám nyugodt és tárgyilagos maradt.
Mr. Fisher Conradra és Jeremiah-ra nézett, majd vissza anyámra.
- Már döntöttem, Laurel. Ne állíts be úgy engem, mintha én lennék itt a rossz fiú!
Anyám mély lélegzetet vett.
- Én semminek nem állítalak be, csak segíteni próbálok.
 Mi, gyerekek teljesen mozdulatlanul ültünk, Mr. Fisher válaszára várva. Látszott, hogy nehezére
esik megőrizni a nyugalmát. Elvörösödött.
- Ezt nagyra értékelem, de már döntöttem. Eladom a házat. És, őszintén szólva, Laurel,
ebben neked nincs szavazati jogod. Sajnálom. Tudom, hogy Suze mindig azt éreztette veled, hogy
közöd van ehhez a házhoz, de igazából semmi közöd hozzá.
Szinte elállt a lélegzetem. Anyámra pillantottam, és láttam, hogy ő is elvörösödik a dühtől.
— Ó, en tisztában vagyok ezzel — mondta. — Ez a ház teljes egészében Becké. Mindig is az
volt. Ez volt a kedvenc helye. Ezért kellene megtartani a fiúknak.
Mr. Fisher felállt és hátratolta a székét.
— Nem fogok vitát nyitni erről, Laurel!
— Adam, ülj le!
— Nem, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
Anyám szeme szinte szikrákat szórt.
— Azt mondtam, ülj le, Adam! — Mr. Fishernek még a szája is tátva maradt. Mind szájtátva
bámultuk. Aztán ránk szólt: - Gyerekek, kifelé!
Conrad vissza akart szólni valamit, de aztán rájött, hogy jobb, ha hallgat, különösen, amikor
meglátta anyám arckifejezését, és hogy az apja visszaül. Ami engem illet, a lehető leggyorsabban
menekültem kifelé. Egymást tuszkolva hagytuk el a konyhát, és leültünk a lépcső tetején, hogy
mindent jól halljunk.
Nem kellett sokáig várnunk. Mr. Fisher hangja csattant fel először:
— Mi a fenét képzelsz, Laurel? Tényleg azt hitted, rá tudsz venni, hogy meggondoljam
magam?
— Már ne is haragudj, Adam, de menj te a büdös francba!
A szám elé kaptam a kezem. Conradnak csillogott a szeme, és elragadtatással csóválta a fejet.
Jeremiah azonban olyan arcot vágott, mint aki mindjárt elsírja magát. Megragadtam a karját és
megszorítottam. Amikor megpróbálta elhúzni, még erősebben fogtam.
- Ez a ház mindennél többet jelentett Becknek. Nem tudnál túllépni a saját fájdalmadon, hogy
meglásd, mit is jelent a fiúknak? Szükségük van rá. Szükségük van rá. Nem tudom elhinni, hogy
ilyen kegyetlen vagy, Adam.
Mr. Fisher nem válaszolt.
- Ez a ház Susannah-é. Nem a tiéd. Ne akard, hogy megakadályozzalak benne, Adam! Mert
meg fogom tenni. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ez a ház megmaradjon Beck fiainak.
- Mit fogsz tenni, Laurel? - kérdezte Mr. Fisher, és a hangja nagyon fáradtnak tűnt.
- Amit meg kell tennem.
Mr. Fisher elfojtott hangon azt mondta:
- Ő itt van. Mindenhol itt van.
 Lehet, hogy sírt. Majdnem megsajnáltam. Szerintem anyám is így érzett, mert szinte
gyengéden szólt hozzá:
- Tudom. De Adam? Jó férjnek soha nem lehetett nevezni téged. De ő szeretett. Tényleg!
Visszafogadott. Próbáltam lebeszélni róla, Isten a tanúm rá, de nem hallgatott rám, mert amikor
nagyon akart valamit, az úgy is lett. És téged nagyon erősen akart, Adam. Légy méltó a
szeretetére! Bizonyítsd be, hogy én tévedtem!
Mr. Fisher mondott valamit, amit nem értettem jól. És ekkor anyám hangja hallatszott:
- Tedd meg ezt az utolsó dolgot érte! Rendben?
Conradra néztem, aki halkan, szinte maga elé motyogta:
- Laurel elképesztő.
Még soha senkitől nem hallottam, hogy így jellemezze anyámat, különösen nem Conradtól.
Soha nem gondoltam rá úgy, mint aki „elképesztő”. De abban a pillanatban tényleg az volt.
Kétségkívül.
- Tényleg az. És Susannah is az volt — mondtam.
Conrad egy percig csak nézett rám, majd felállt és a szobájába ment. Nem várta meg Mr. Fisher
válaszát. Szükségtelen volt. Anyám győzött. Keresztülvitte az akaratát.
Kicsit később, amikor már biztonságosnak tűnt, Jeremiah-val visszamerészkedtünk a
konyhába. Anyám és Mr. Fisher együtt kávézott, olyan felnőttesen. Mr. Fisher szeme kivörösödött,
de anyámé győzedelmesen csillogott. Amikor meglátott minket, Mr. Fishei azt kérdezte:
- Conrad hol van?
Hányszor hallottam már ezt a kérdést tőle: „Conrad hol van”? Ezerszer? Milliószor?
- Fent - felelte Jeremiah.
- Menj fel érte, kérlek, Jere!
Jeremiah tétovázott, majd anyámra pillantott, aki bólintott. Felsietett a lépcsőn, és néhány
perccel később ott állt Conrad is. Az arca gyanakvó és bizalmatlan.
- Van egy ajánlatom a számodra - mérte végig Mr. Fisher. Ez már megint a régi Mr. Fisher volt,
aki alkudozik, aki tárgyal. Imádta a megállapodásokat. Velünk, gyerekekkel is állandóan
egyezkedett. Például, elvisz minket gokartozni, ha kisöpörjük a homokot a garázsból. Vagy elviszi a
fiúkat horgászni, ha kitakarítják az összes szerszámos ládát.
Conrad óvatosan megkérdezte:
- Mit akarsz? Az értékpapírjaimat?
Mr. Fisher állkapcsa megfeszült.
- Nem. Azt akarom, hogy holnap visszamenj az iskolába. Azt akarom, hogy letedd a vizsgáidat.
Ha megteszed, a ház a tiéd. Tiéd és Jeremiah-é.
Jeremiah ujjongásban tört ki. Férfiasán megölelte Mr. Fishert, aki kedvesen hátba veregette.
- És hol van a turpisság? - kérdezte Conrad.
 - Nincs turpisság. De legalább közepesre kell teljesítened. Az elégséges és az elégtelen nem
elfogadható. - Mr. Fisher mindig büszke volt arra, hogy előnyös üzleteket köt. — Megegyeztünk?
Conrad habozott. Azonnal tudtam, mi baja. Semmivel sem akart tartozni az apjának. Még ha ez
is volt a célja, még ha ezért is jött ide. Semmit nem akart elfogadni tőle.
- Nem készültem - jelentette ki. - Lehet, hogy nem megyek át a vizsgákon.
Csak próbára tette az apját. Arra még nem volt példa, hogy Conrad „ne ment volna át”. Jónál
rosszabb jegyet sem kapott soha, de még az is ritkaságszámba ment.
- Akkor nincs alku! — mondta Mr. Fisher. — Ezek a feltételeim. Jeremiah sürgetni kezdte a
dolgot:
- Con, csak mondj igent, srác! Majd segítünk a tanulásban. Ugye, Belly?
Conrad rám nézett, én pedig anyámra pillantottam.
- Segíthetek neki, anya?
Anyám bólintott.
- Maradhatsz, de holnap haza kell jönnöd.
- Fogadd el! - kérleltem én is Conradot.
- Rendben - egyezett bele végre.
- Akkor adj rá kezet, mint férfi a férfinak! - nyújtotta felé a kezét Mr. Fisher.
Conrad kelletlenül elfogadta, és kezet ráztak. Anyám elkapta a pillantásomat, és azt artikulálta:
„Akkor adj rá kezet, mint férfi a férfinak!” és tudtam, arra gondol, milyen szexista Mr. Fisher. De ez
senkit nem érdekelt. Győztünk.
- Kösz, apa! — szólalt meg Jeremiah. — Tényleg köszönöm!
Újra átölelte az apját, és Mr. Fisher is átölelte őt.
- Vissza kell mennem a városba - jelentette be. Majd felém biccentett: - Köszönöm, hogy
segítettél Conradnak, Belly!
- Nincs mit - mondtam, bár nem igazán tudtam, mire mondom, hiszen semmit sem tettem.
Anyám fél óra alatt többet segített Conradnak, mint én egész idő alatt, amióta csak ismerem.

Miután Mr. Fisher elment, anyámmal elkezdtük leöblíteni a tányérokat. Segítettem neki, és együtt
pakoltuk be a mosogatógépet. Egy másodpercre a vállára hajtottam a fejem.
- Köszönöm! - mondtam.
- Nincs mit.
- Igazán brutális voltál, anya!
- Ne mondj ilyet! — szólt rám, de a szája mosolyra húzódott.
- Ezt mindenkinek hallania kellett volna!
 Ezek után csendben helyükre tettük az edényeket, és anyám arcára kiült az a szomorú
kifejezés, amiből tudtam, hogy Susannah-ra gondol. Azt kívántam, bárcsak mondhatnék valamit,
amitől eltűnik róla a bánat, de időnként egyszerűen nem találjuk a megfelelő szavakat.
Mind a hárman kikísértük az autóhoz.
- Ugye fiúk holnap hazahozzátok Bellyt? - kérdezte, és táskáját az anyósülésre dobta.
- Feltétlenül - ígérte meg Jeremiah.
Ekkor Conrad szólalt meg:
- Laurel... - Tétovázott egy kicsit. - Ugye visszajössz?
Anyám meglepetten fordult felé. Meghatódott.
- Szeretnéd, hogy egy ilyen idős némber itt sertepertéljen? - kérdezte. - Persze, visszajövök,
amikor csak hívtok.
- Mikor? - kérdezte Conrad. Annyira fiatalnak és sebezhetőnek tűnt, hogy belesajdult a szívem.
Gyanítom, anyám ugyanígy érezhetett, mert kinyújtotta a kezét és megsimogatta az arcát.
Anyám soha nem volt az a simogatós fajta. Egyszerűen nem volt olyan. Susannah viszont igen.
- Még a nyár vége előtt visszajövök, hogy rendben hagyjuk itt télire a házat.
Anyám beszállt az autóba. Feltette a napszemüvegét és lehúzta az ablakot, úgy integetett,
miközben kigördült a kocsifelhajtóról.
- Akkor nemsokára találkozunk! - kiabálta.
Jeremiah integetett, és Conrad utánakiáltott:
- Akkor még találkozunk!
Anyám egyszer elmesélte nekem, hogy amikor Conrad nagyon kicsi volt, az „én Laurámnak”
hívta őt. „Hol az én Lauram? — hajtogatta, miközben állandóan a nyomában járt. Mindenhová
követte, még a vécére is. A barátnőjének nevezte, rákokat és kagylókat hozott neki az óceánból, és
a lába elé tette. Amikor anyám elmesélte, azt gondoltam magamban: Mit nem adnék azért, ha
Conrad Fisher a barátnőjének nevezne és kagylókat hozna nekem!
- Biztos vagyok benne, hogy már nem emlékszik rá - mosolyodon el anyám ellágyulva.
- Miért nem kérdezed meg tőle? - Imádtam a kis Conradról szóló történeteket. Imádtam
incselkedni vele, mivel ez nagyon ritkán fordult elő.
- Nem. Attól kínosan érezné magát - jelentette ki anyám.
- És akkor mi van? Pont az a lényeg - erősködtem.
- Conrad érzékeny. És nagyon büszke. Ne fosszuk meg a büszkeségétől!
Ahogy ezt mondta, abból éreztem, milyen jól ismeri őt. Megérti őt, úgy, ahogy én nem.
Féltékeny voltam - mindkettőjükre.
- És én milyen voltam? - kérdeztem.
- Te? Te az én kicsi lányom vagy.
- De milyen voltam? - erősködtem.
 - Mindig a fiúk után szaladtál. Nagyon édes volt, ahogy folyamatosan a nyomukban loholtál, és
megpróbáltad lenyűgözni őket. - Anyám jót derült ezen. - Rávettek, hogy táncolj, és mindenféle
mutatvánnyal állj elő.
- Mint egy kiskutya? - Még a gondolattól is felszaladt a szemöldököm.
Leintett.
- Ó, nagyon aranyos voltál! Csak azt akartad, hogy bevegyenek maguk közé.
 Harminchetedik fejezet
JEREMIAH

AZNAP, AMIKOR LAUREL MEGÉRKEZETT HOZZÁNK, a házban teljes káosz uralkodott, és én

alsónadrágban vasaltam a fehér ingemet. Máris elkéstem a végzősök bankettjéről, és ettől nagyon
rossz kedvem támadt. Anyám alig beszélt aznap. Még Nona sem tudta szóra bírni.
Nekem kellett volna Maráért menni, aki utálta, ha elkések. Folyamatosan duzzogott és
zsörtölődött, amíg oda nem értem.
Le kellett tennem a vasalót egy pillanatra, hogy megfordítsam az inget, és közben jól
megégettem a karomat.
- A rohadt életbe! - üvöltöttem. Tényleg baromira fájt.
Ekkor bukkant fel Laurel. Bejött a nappaliba és meglátott, ahogy alsógatyában, fájdalmas
képpel szorítom a karomat.
- Folyass rá hideg vizet! - utasított. A konyhába szaladtam, és a csap alá tartottam a karom
néhány percig. Amire visszajöttem, Laurel már végzett az inggel és a nadrágomat kezdte vasalni.
- Élére vasaljam? - kérdezte.
- Lécei! Hát te hogy kerülsz ide, Laurel? Kedd van. — Általában hétvégére jött, és a
vendégszobában lakott.
- Átjöttem, hogy megnézzem, minden rendben van-e - válaszolta az utolsó simításokat végezve
a nadrágon. — Ma délután nincs semmi dolgom.
- Anyám megint elaludt — mondtam. — Amióta új gyógyszert kap, állandóan alszik.
- Az jó - jelentette ki Laurel. - És veled mi a helyzet? Mire föl öltözöl így ki?
Leültem a kanapéra, hogy felvegyem a zoknimat.
- Ma este van a végzősök bankettje.
Laurel odanyújtotta az ingem és a nadrágom.
- Hány órakor kezdődik? - kérdezte.
A hallban lévő nagy állóórára pillantottam.
- Tíz perce kezdődött - állapítottam meg, miközben belebújtam a nadrágba.
-Akkor jobban teszed, ha indulsz.
- Köszönöm, hogy kivasaltad a cuccomat!
Felkaptam a kulcsaimat, amikor meghallottam, hogy anyám szólít a szobájából. Az ajtaja felé
fordultam, amikor Laurel megszólalt:
- Menj csak a bankettre, Jere! Majd én elrendezem.
Tétováztam.
- Biztos?
 - Teljesen. Tűnés!

Maráékig száguldottam. Abban a pillanatban kijött a házból, ahogy meghallotta az autó hangját. A
piros ruha volt rajta, amit szeretek, és tényleg jól festett rajta. Már épp mondani akartam, amikor
megjegyezte:
- Elkéstél.
Nem válaszoltam rá semmit.
Mara nem szólt hozzám egész este, még akkor sem, amikor megnyertük a „Leghelyesebb pár”
versenyt. Utána nem volt kedve elmenni Patan bulijára, de nekem sem. Mindvégig anyámra
gondoltam, és bűntudatot éreztem, hogy ilyen sokáig távol maradok.
Amikor hazavittem Marát, nem szállt ki rögtön, ami azt jelentette, hogy beszélni akar velem.
Leállítottam a motort.
- Szóval mi a helyzet? Még mindig haragszol rám, amiért elkéstem, Mar?
Sértettség ült ki az arcára.
- Csak tudni akarom, együtt maradunk-e. Megmondanád, mit akarsz? Hogy mi legyen?
- Őszintén szólva, képtelen vagyok most erre gondolni.
- Tudom. Ne haragudj!
- De ha arra kéne válaszolnom, vajon együtt leszünk-e még ősszel, amikor mind a kerten új
suliba megyünk, jó messzire egymástól... - haboztam, aztán végül kimondtam: - Akkor valószínűleg
azt mondanám: nem.
Mara sírva fakadt, én pedig igazi seggfejnek éreztem magam. Egyszerűen csak hazudnom
kellett volna valamit.
- Pont így gondoltam én is - mondta. Majd megpuszilt és beszaladt a házba.
Így szakítottunk. Ha teljesen őszinte vagyok, be kell vallanom, hogy megkönnyebbülést
éreztem, amiért nem kell többé Marára gondolnom. Egyedül anyám körül jártak a gondolataim.
Amikor hazaértem, anyám és Laurel még mindig ébren volt; kártyáztak és zenét hallgattak.
Napok óta először hallottam anyámat nevetni.
Laurel nem ment haza másnap. Egész héten nálunk maradt. Akkor nem is tűnődtem el ezen,
hogy mi van a munkájával és az otthoni dolgaival.
Hálás voltam, hogy ott van velünk egy felnőtt.
 Harmincnyolcadik fejezet

HÁRMAN EGYÜTT SÉTÁLTUNK VISSZA A HÁZHOZ. A nap forrón sütötte a hátamat, és azt gondoltam,
milyen jó lenne kifeküdni a partra, végigaludni az egész délutánt, és lebarnulva felébredni. De erre
most nem volt idő - fel kell készítenünk Conradot a holnapi vizsgákra.
A házban Conrad a kanapéra vetette magát, míg Jeremiah elnyúlt a padlón.
- Annyira elfáradtam - nyögte.
Amit anyám értünk - értem - tett, felbecsülhetetlen volt. Most rajtam állt, hogyan hálálom meg.
- Talpra! - nógattam a fiúkat.
Egyikük sem mozdult. Conrad lehunyta a szemét, úgyhogy hozzávágtam egy párnát,
Jeremiah-t pedig finoman hasba rúgtam.
- El kell kezdenünk tanulni, lusta disznók! Keljetek már fel!
Conrad kinyitotta a szemét.
- Túl fáradt vagyok a tanuláshoz. Először aludnom kell egyet, hogy erőt gyűjtsék.
- Nekem is - tette hozzá Jeremiah.
Összefontam a karomat, s dühös pillantást vetettem rájuk.
- Én is fáradt vagyok, de nem látjátok, hány óra van? Már egy. Egész éjjel tanulnunk kell, és
aztán hajnalban indulunk.
Conrad megvonta a vállát, és azt mondta:
- Kényszer hatására teljesítek a legjobban.
- De...
- Komolyan, Belly. Nekem ez így nem megy. Hagyj egy órát aludni!
Jeremiah már félig aludt is. Felsóhajtottam. Kettejük ellen nem tudtam harcba szállni.
- Rendben. Egy óra, de egy perccel sem több!
Büszkén kivonultam a konyhába és töltöttem magamnak egy pohár kólát. Csábítónak éreztem,
hogy én is szundítsak egyet, de akkor nem járnék elöl jó példával.
Míg ők ketten aludtak, én mindent előkészítettem a tervek szerint. Kivettem Conrad könyveit az
autóból, lehoztam a laptopját a szobájából, és a konyhát tanulószobává alakítottam át.
Gondoskodtam a megfelelő világításról, tárgyak szerint csoportosítottam a tankönyveket és
dossziékat, s tollakat és papírt vettem elő. Végül főztem egy nagy adag kávét. Bár nem kávézok,
tudtam, hogy jó kávét készítek, mert anyámnak minden reggel én főztem a feketét. Majd Jeremiah
autójával a McDonald’sba indultam sajtburgerért. A fiúk imádták a sajtburgert. Régen
versenyeztek, ki tud többet megenni belőle. A sajtburgerek úgy sorakoztak egymáson, mint a
palacsinták. Időnként én is játszhattam. Egyszer még nyertem is. Kilencet legyűrtem.
Fél órával tovább hagytam őket aludni, de csak azért, mert annyi kellett, mire mindennel
elkészültem. Majd megtöltöttem Susannah permetező flakonját, amellyel a kényesebb virágait
szokta locsolta, és először Conradra irányítottam - egyenesen a képébe.
- Hé! - nyitotta ki a szómét azonnal. A pólója aljával letörölte a vizet, de még egyszer
lespricceltem, csak úgy.
- Ébredj és ragyogj! - énekeltem.
Ezután Jeremiah következett. Őt is lespricceltem, de ezzel őt nem lehetett felébreszteni. Ő volt
az, akit világéletében képtelenség volt felkelteni. Akár egy ágyút is elsüthettünk volna a füle mellett.
Folyamatosan spricceltem, de csak a másik oldalára fordult. Ekkor levettem a spriccelő fejét, és a
flakon tartalmát a hátára öntöttem.
Végre kinyitotta a szemét és nyújtózkodott egy nagyot. Lassan elmosolyodott, mintha örök
életében így keltegették volna.
- Jó reggelt! - mondta. Talán nehezen lehetett felébreszteni, de amikor végre sikerült, legalább
sosem zsémbeskedett.
- A reggel már messze jár. Majdnem három óra. Fél órával tovább hagytalak benneteket aludni,
úgyhogy hálásak lehettek nekem! - csattantam fel.
- Az is vagyok - jelentette ki Jeremiah. Felém nyújtotta a karját, hogy húzzam fel. Kelletlenül
segítettem neki felülni.
- Gyerünk már!
Utánam jöttek a konyhába.
- Azta! - kiáltott fel Conrad, ahogy körbenézett.
Jeremiah összecsapta a kezét meglepetésében, majd az egyiket feltartotta, hogy csapjak bele.
- Elképesztő vagy! - ámuldozott. Az orrához emelte a zsírfoltos zacskót és széles vigyot ült ki az
arcára. - Igen! Fincsi mektis sajtbutgerek! Bárhol felismerném ezt a szagot!
Belecsaptam a kezébe.
- Még nem! A jutalom később következik. Conrad tanul, és utána kap enni.
Jeremiah rosszalló arcot vágott.
- És én?
- Conrad tanul, és majd te is kapsz enni.
Conrad felvonta a szemöldökét.
- Szóval jutalom. És még mit kapok?
Elpirultam.
- Csak a sajtburgereket.
Fürkészően nézett rám, mintha azt mérlegelné, tovább alkudozzon-e, vagy sem. Éreztem, hogy
a tekintetétől még inkább elönt a forróság.
- Annyira tetszik ez a jutalomrendszer, hogy azt hiszem, át fogok menni a vizsgán - jelentette ki
végül.
 - Miről beszélsz? - kérdezett rá Jeremiah.
Conrad vállat vont.
- Egyedül jobban megy a tanulás, úgyhogy megoldom. Elmehettek, srácok.
Jeremiah méltatlankodva rázta a fejét.
- A szokásos. Képtelen vagy segítséget kérni. Rossz lehet, de mi akkor sem megyünk sehová.
- Mit tudtok ti az elsőévesek lélektanáról? - fonta össze a karját Conrad.
Jeremiah felpattant.
- Majd elmélyedünk benne! - Rám kacsintott. - Bells, nem kezdhetnénk az evéssel? Zsírra van
szükségem.
Úgy éreztem magam, mint aki megnyerte a csatát. Mintha legyőzhetetlen lennék. Benyúltam a
zacskóba és kivettem három szendvicset.
- Fejenként egy. És kész.
Amikor Conrad hátat fordított nekünk, mert a szekrényben matatott a tabasco szósz után,
Jeremiah megint feltartotta a tenyerét, hogy csapjak bele. Halkan hozzáérintettem a kezemet az
övéhez, és egymásra vigyorogtunk. Jeremiah-val mindig is jó csapatot alkottunk.
Csendben megettük a sajtburgereinket. Alighogy lenyeltük az utolsó falatot, megkérdeztem:
- Hogyan akarod, Conrad?
- Mivel én egyáltalán nem akarom, rátok hagyom a döntést - jelentette ki. Még mindig mustáros
volt a szája.
- Rendben. - Fel voltam készülve erre a válaszra. - Te olvasol. Én jegyzetelek. Jeremiah kiemeli
a lényeget.
- Jere-nek fogalma nincs, hogyan kell kiemelni a lényeget - gúnyolódott.
- Hé! — kiáltott fel Jeremiah, majd felém fordulva azt mondta: - Igaza van. Tényleg béna vagyok
a kiemelésben. Képes vagyok az egész oldalt aláhúzni. Én jegyzetelek, és te emeled ki a lényeget,
Bells.
Elővettem egy adag jegyzetkártyát és átnyújtottam Jeremiah-nak. Hihetetlen volt, de Conrad
hallgatott ránk. Kikereste a kupacból a pszichológia tankönyvét és olvasni kezdte.
Ahogy ott ült az asztalnál és a homlokát ráncolva tanult, úgy festett, mint a régi Conrad. Akit
még érdekeltek az olyan dolgok, mint a vizsgák és a vasalt ing, és az, hogy ne késsen el. A helyzet
iróniája az volt, hogy Jeremiah soha nem volt igazán jó diák. Utált tanulni és utálta az
osztályzatokat. A tanulás mindig is Conrad felségterületéhez tartozott. A kezdetektől ő volt az, aki
például kémiai kísérleteket végzett, és nekünk kellett asszisztálni hozzá. Emlékszem, amikor
felfedezte magának az „abszurd” szót, és állandóan azt mondogatta. „Milyen abszurd”. Vagy
amikor a kedvenc sértése a „tökfej” lett. Azt is sokat hajtogatta. Azon a nyáron, amikor tízéves volt,
megpróbálta végigrágni magát az Encyclopedia Britannicán. A következő nyáron már a Q betűnél
tartott.
 Hirtelen belém hasított az érzés, hogy hiányzik. Mindig is hiányzott. Ha mélyebben magamba
tekintettem, ott volt ez az érzés. Folyamatosan. S bár csak fél méterre ült tőlem, jobban hiányzott,
mint bármikor.
A szempilláim alól lestem és azt gondoltam magamban : Gyere vissza hozzám! Te légy az, akit
szeretek, és akit soha nem felejtek el!
 Harminckilencedik fejezet

VÉGEZTÜNK A PSZICHOLÓGIÁVAL, és Conrad épp az angoldol dozatát írta, fejhallgatóval a fülén,

amikor berregni kezdett a mobilom. Taylor volt az. Nem voltam biztos benne, azért hív-e, hogy
bocsánatot kérjen, vagy hogy azonnal visszakövetelje a cuccait. Talán mindkettő. Kinyomtam a
telefonom.
Mindazzal a drámával, ami a házban történt, egyetlen egyszer sem jutott eszembe, mennyire
összevesztünk. Csak néhány napot töltöttem a nyaralóban, de mint máskor, most is elfeledkeztem
Taylorról és az otthoni dolgokról. Csakis az számított, hogy itt legyek. S ez mindig is így volt.
Viszont nagyon fájt, amiket mondott. Talán igaz volt, mégsem vagyok biztos benne, hogy meg
tudok neki bocsátani.
Sötétedett már, amikor Jeremiah odahajolt hozzám, és a fülembe súgta:
- Ha akarsz, ma este hazamehetsz. Elviheted az autómat. Érte tudok menni holnap, miután
Conrad levizsgázott. Elmehetnénk valahová, ha van kedved.
- Ó, nem akarok elmenni. Majd holnap veletek, srácok.
- Biztos vagy benne?
— Persze hogy biztos vagyok. Nem akarod, hogy veletek jöjjek? — Kezdett rosszulesni, mintha
Jeremiah azt próbálná sugallni, hogy nem vagyunk egy család.
— Dehogynem akarom! — Megállt egy pillanatra, mint aki mondani akar még valamit.
— Félsz, hogy Mara megharagszik rád? — bökdöstem meg a szövegkiemelővel. Csak félig
szántam ugratásnak. Még most sem fért a fejembe, hogy nem beszélt a barátnőjéről. Nem voltam
biztos benne, miért fontos ez nekem, de igenis az volt. Állítólag közel állunk egymáshoz.
Legalábbis régen közel álltunk. Tudnom kellett volna róla, ha lett volna barátnője. És különben is,
mióta „szakítottak”? A lány már a temetésre sem ment el, legalábbis nem hiszem, hogy ott volt.
Jeremiah biztosan nem mutatta be senkinek. Milyen barátnő az, aki nem megy el a párja
édesanyjának temetésére? Még Conrad exe is eljött.
Jeremiah Conradra pillantott és még halkabban súgta:
— Mondtam már, hogy Mara és én nem vagyunk már együtt. - Amikor nem szóltam semmit,
még hozzátette: - Gyerünk már, Belly! Ne haragudj!
— Képtelen vagyok elhinni, hogy egy szóval sem említetted - fakadtam ki, és egy egész
bekezdést kiemeltem. Nem néztem rá. — Nem hiszem el, hogy titkolóztál.
— Nem volt mit elmondanom, esküszöm!
— Hah! - duzzogtam, de azért jobban éreztem magam. Gyors pillantást vetettem Jeremiah-ra,
aki gondterhelten fürkészte az arcom.
— Rendben?
 — Na jó! Különben sem rám tartozik. Csak azt gondoltam, ilyesmit elmondanál.
Megnyugodva hátradőlt a széken.
- Nem volt olyan komoly, hidd el! Csak egy lány volt a sok közül. Nem olyan, mint amilyen
Conrad és...
Összerezzentem, mire hirtelen elhallgatott.
Nem olyan, mint amilyen Conrad és Aubrey kapcsolata volt. Conrad szerette őt. Valamikor
régen teljesen bele volt habarodva. Úgy, ahogy belém soha. Semmikor. De én akkor is szerettem
Conradot. Régebb óta és hűségesebben szerettem bárki másnál. Valószínűleg soha senkit nem
fogok így szeretni, s ez, hogy őszinte legyek, szinte megnyugvást jelentett számomra.
 Negyvenedik fejezet
JÚLIUS 6.

AMIKOR MÁSNAP REGGEL FELÉBREDTEM, az első dolgom az volt, hogy kinézzek az

ablakomon. Ki tudja, hányszor láthatom még ezt a tájat? Felnőttünk. Nemsokára én is főiskolára
megyek. Viszont az jó és megnyugtató érzés, hogy a ház mindig itt lesz. Nem megy el.
Az ablakban álltám, és képtelen voltam eldönteni, hol ér véget az ég, és hol kezdődik az óceán.
Már el is felejtettem, milyen ködösek itt a reggelek. Ott álltam és próbáltam magamba inni a
látványt, hogy soha ne felejtsem el.
Majd odaszaladtam Jeremiah és Conrad szobájához, és dörömböltem az ajtajukon.
- Ébresztő! Nemsokára indulás! - kiabáltam a lépcsőn lefelé menet. Egy pohár narancsléért
indultam, de ott találtam Conradot a konyhaasztalnál, éppen úgy, ahogy hajnali négykor ott
hagytam. Már felöltözött, és jegyzetelt valamit egy füzetbe.
Gyorsan hátrálni kezdtem kifelé, de felnézett.
- Aranyos pizsi! - jegyezte meg.
Elpirultam. Még mindig Taylor hülye pizsamája volt rajtam. Morcosan csak annyit mondtam:
- Húsz perc múlva indulunk, úgyhogy készülj el!
A lépcsőn felfelé menet még hallottam Conrad válaszát:
- Már készen állok.
Ha ezt állította, akkor így is volt. Át fog menni a vizsgákon. Valószínűleg kitűnően fog teljesíteni.
Soha nem bukott el olyasmin, amire elszánta magát.

Egy órával később már majdnem elindultunk. Éppen az elhúzható üvegajtót csuktam be, amikor
Conrad megszólalt mögöttem:
- Szerinted?
Megfordultam és már a nyelvem hegyén volt, hogy megkérdezzem: „Szerintem mi?”, amikor
hirtelen Jeremiah tűnt elő a semmiből.
- Igen! A régi idők emlékére — jelentette ki.
Jaj ne!
- Kizárt dolog! - tiltakoztam. - Biztos, hogy nem!
Aztán már csak arra emlékszem, hogy Jeremiah elkapta mindkét lábam, Conrad mindkét
karom, és ide-oda lóbáltak a levegőben. Jeremiah „Belly - csobbanás” csatakiáltásával jó nagyot
lendítettek rajtam. A medencébe zuhantam, és közben az futott végig az agyamon: Legalább
egyvalamiben egyetértenek végre!
A felszínre bukkanva dühösen ordítottam:
- Barmok! - Ettől csak még jobb kedvre derültek.
Vissza kellett mennem a házba, hogy levegyem a csuromvizes ruhákat, és felvegyem azt, ami
első nap volt rajtam: Taylor csipkeruháját és telitalpú szandálját. Kicsavartam a hajamból a vizet,
és közben nehezemre esett haragudni rájuk. Még el is mosolyodtam. Valószínűleg ez volt életem
utolsó „Belly – csobbanása”, és Steven kimaradt belőle.

Jeremiah ötlete volt, hogy egy autóval menjünk, így Conrad útközben is tud tanulni. Conrad meg
sem próbált előre ülni; rögtön a hátsó ülésen rendezkedett be és a jegyzeteit lapozgatta.
Ahogy az várható volt, a háztól távolodva elsírtam magam. Örültem, hogy elöl ülök, és a
napszemüveg eltakarja a szemem, így a fiúk nem szekáltak miatta. De imádtam ezt a házat, és
nagyon nem szerettem, amikor itt kellett hagyni. Többet jelentett nekem egy egyszerű háznál.
Minden nyár, minden csónakázás, minden naplemente ehhez a helyhez kötődött. És persze
Susannah is.
Szinte teljesen csöndben ültünk egymás mellett, amikor egy Britney Spears-dal csendült fel a
rádióban. Jól felhangosítottam. Mondanom sem kell, hogy Conrad utálta Britney Spearst, de nem
foglalkoztam vele. Hangosan énekelni kezdtem, majd Jeremiah is csatlakozott.
— Ó, bébi, bébi! Nem kellett volna elengedjelek! — harsogtam, és közben riszáltam magam.
- Mutasd, mit szeretnél, hogy legyen! — jött Jeremiah sora, aki a vállát rázta.
A dal váltott és Justin Timberlake következett. Jeremiah remekül utánozta Justin Timberlake-et.
Annyira átadta magát a dalnak és olyan könnyedén énekelte, hogy irigyeltem.
Azt énekelte:
— És áruld el nekem, hogy került ez a szép kis arc ebbe a szép kis történetbe! - A szívemre
tettem a kezem és úgy csináltam, mint aki odáig van érte - mint egy igazi rajongó.
- Gyorsan-gyorsan lassíts, bármerre is menekülnél, kislány!
A refrénben újra csatlakoztam hozzá:
- Ez nem lehet csupán nyári szerelem...
Conrad ránk mordult hátulról:
- Srácok, lehalkítanátok, lécei, a zenét? Tanulni próbálok, ha elfelejtettétek volna.
Hátrafordultam és azt kérdeztem:
- Ó, bocsánat! Zavarunk?
Résnyire szűkült a szeme.
Jeremiah szó nélkül halkabbra vette a zenét. Úgy egy óra telt el így csendben, amikor
megkérdezte:
- Nem kell pisilned vagy valami? Megállunk a következő benzinkútnál.
Megráztam a fejem.
- Nem, de szomjas vagyok.
Begördültünk a benzinkúthoz, és amíg Jeremiah tankolt és Conrad hátul szunyókált, én
beszaladtam a boltba. Jeremiah-nak és magamnak Slurpee jégkását vettem, fele kóla, fele
cseresznye ízben. Évekbe tellett, mire ezt az ízvilágot tökéletesítettem.
A kocsiban odanyújtottam Jeremiah-nak a Slurpee-jét. Mosolyra derült az arca.
- Hű! Koszi, Bells! Milyen ízűt hoztál nekem?
- Kóstold meg, majd meglátod!
Nagyot kortyolt a jégkásából, majd elégedetten bólintott.
- Fele kóla, fele cseresznye. A specialitásod. Finom!
- Hé, emlékszel, amikor... - kezdtem bele, de közbevágott.
- Aha! Apám azóta sem engedi, hogy bárki is hozzányúljon a turmixgépéhez.
Feltettem a lábam a műszerfalra, és hátradőlve kortyolgattam a jégkásámat. Azt gondoltam
magamban: A boldogság nem más, mint egy jégkása, forró rózsaszín szívószállal.
A hátsó ülésen egyszer csak ingerülten megszólalt Conrad:
— Hol az enyém?
— Azt hittem, alszol — mondtam. — És a jégkását azonnal meg kell inni, különben elolvad,
úgyhogy... nem láttam értelmét.
Conrad mérges pillantást vetett rám.
— Akkor legalább adj egy kortyot!
— De utalod a Slurpee-t! — Ez igaz is volt. Soha életében nem szerette a cukros üdítőket.
— Nem érdekel! Szomjas vagyok.
Odanyújtottam neki a poharamat, és hátrafordulva vártam, hogy milyen arcot fog vágni, de csak
ivott belőle néhány kortyot és visszaadta. Aztán megjegyezte:
— Azt hittem, a kakaó a specialitásod.
Merőn néztem rá. Tényleg ezt mondta? Emlékszik rá? Abból, ahogy felhúzta az egyik
szemöldökét, tudtam, hogy igen. És akkor én fordítottam el a fejem.
Mert emlékeztem rá. Minden eszembe jutott.
 Negyvennegyedik fejezet

AMIKOR CONRAD BEMENT VIZSGÁZNI, Jeremiah-val pulykahúsos avokádós szendvicseket vettünk

teljes kiőrlésű kenyérből, és a fűben ülve megettük. Én végeztem először; nagyon éhes voltam.
Az utolsó falat után Jeremiah összegyűrte a fóliát, és pontosan betalált vele a szemetesbe.
Visszadőlt mellém a fűbe, és egyszer csak azt kérdezte:
- Miért nem látogattál meg, miután anyám meghalt?
- Hiszen, de hát... elmentem a temetésre - hebegtem.
Jeremiah merev tekintettel nézett rám.
- Nem arra gondoltam.
- Hát, azt hittem, hogy még nem akarsz találkozni.
- Nem igaz. Te nem akartál találkozni. Én szívesen láttalak volna. Igaza volt. Nem akartam
elmenni hozzájuk. Nem akartam még a házuk közelébe sem menni. Susannah-nak még a
gondolatára is fájdalom nyilallt a szívembe; túl soknak éreztem. De az, hogy Jeremiah arra várt,
hogy felhívjam, hogy szüksége volt valakire, akivel beszélhetett volna - ez nagyon fájt.
- Igazad van - vallottam be. - Meg kellett volna látogassalak.
Jeremiah volt az, akire mindenki számíthatott. Conrad. Susannah. Én. És ő kire számíthatott?
Senkire. Azt akartam, tudja, hogy most már itt vagyok neki.
Felnézett az égre.
- Nehéz, tudod? Mert szeretnék beszélni róla. De Conrad nem akar, apámmal pedig nem tudok
ilyesmiről beszélgetni. És te sem voltál ott. Mindannyian szeretjük őt, mégsem tudunk beszélni róla.
- Mit szeretnél elmondani?
Hátrahanyatlott a feje, mintha elgondolkodna.
- Azt, hogy hiányzik. Tényleg hiányzik. Még csak két hónapja, hogy elment, de sokkal
hosszabbnak tűnik. Ugyanakkor olyan érzés, mintha csak most, mintha csak tegnap történt volna.
Bólintottam. Én pontosan ugyanígy éreztem.
- Szerinted most boldog lenne?
Úgy értette, örülne annak, hogy Conrad eljött vizsgázni, hogy segítettünk neki.
- Aha.
- Szerintem is. - Jeremiah tétovázott. - És most mi lesz?
- Hogy érted?
- Úgy értem, visszajössz még a nyáron?
- Persze! Amikor anyám eljön, elkísérem.
Bólintott.
- Akkor jó. Mert, tudod, apámnak nem volt igaza. Ez a ház a tiéd is. És Laure-é, meg Stevené.
Mindannyiunké.
Hirtelen rám tört egy erős érzés: meg szeretném, meg akarom cirógatni az arcát. Hogy tudja,
hogy érezze, milyen sokat jelentenek nekem a szavai. Mert a szavak olykor szánalmasan
képtelenek kifejezni azt, amit szeretnénk. Tisztában voltam vele, mégis megpróbáltam.
- Köszönöm! Ez sokat jelent nekem.
Megvonta a vállát.
- Egyszerűen ez az igazság.
Akkor pillantottuk meg Conradot, ahogy öles léptekkel közeledik felénk. Felállva vártuk.
- Nem úgy tűnik, hogy jó hírt hoz? Mert nekem határozottan az az érzésem.
Nekem is az volt.
Conrad csillogó szemmel lépett oda hozzánk.
- Végeztem vele! — jelentette ki győzedelmesen. Ez volt az első alkalom Susannah halála
óta, hogy mosolyogni láttam, jókedvűen, gondtalanul mosolyogni. Jeremiah-val olyan keményen
csapták össze a kezüket, hogy csak úgy csattant. És ekkor Conrad rám mosolygott, felkapott és
olyan gyorsan megforgatott, hogy utána majdnem elestem.
Nevetve kiabáltam:
- Na látod! Ugye megmondtam?
Átvetett a vállán, mintha pillekönnyű volnék, épp, mint két nappal azelőtt. Ide-oda cikázva
szaladt velem, akárcsak egy focimeccsen a labdával, én pedig végig azt sikoltoztam, hogy tegyen
le, és közben a ruhám alját húzogattam.
Lerakott. Finoman engedett le a földre.
- Köszönöm - mondta, a keze még mindig a derekamon. - Hogy eljöttél.
Mielőtt bármit mondhattam volna, Jeremiah odalépett hozzánk.
- Még van egy vizsgád, Con.
A hangja feszültségről árulkodott. Megigazítottam a ruhámat.
Conrad az órájára pillantott.
- Tényleg. Megyek is a pszichológia tanszékre. Ez gyors lesz. Kábé egy óra múlva találkozunk,
srácok.
A hátát néztem, ahogy távolodik, és millió kérdés cikázott a fejemben. Szédültem, de nem csak
attól, hogy megpörgetett. Jeremiah váratlanul megszólalt:
- Elmegyek a mosdóba. Találkozzunk az autónál!
Előszedte a kocsikulcsot a zsebéből, és odadobta.
- Megvárjalak? - kérdeztem, de már ott sem volt.
Vissza sem fordult.
- Nem, csak menj oda!
Nem mentem egyenesen az autóhoz, hanem megálltam a kampusz üzleténél. Vettem
magamnak egy üdítőt és egy BROWN- feliratú kapucnis felsőt. Bár nem is volt hideg, felvettem.

Jeremiah-val az autóban ültünk és rádiót hallgattuk. Kezdett sötétedni. A nyitott ablakon keresztül
behallatszott egy madár éneke. Conrad hamarosan végez az utolsó vizsgájával.
- Apropó, csinos a pulcsid - szólalt meg Jeremiah.
- Kösz. Mindig is akartam egy BROWN-ost.
Jeremiah bólintott.
- Emlékszem.
A nyakláncommal játszottam; a kisujjam köré tekertem.
- Azon tűnődöm... - Nem fejeztem be a mondatot, vártam, hogy Jeremiah érdeklődéssel
forduljon felém, hogy vajon min is tűnődöm, de nem szólt semmit. Nem kérdezett semmit.
Hallgatott.
Nagyot sóhajtottam, és az ablakon kifelé bámulva megkérdeztem tőle:
- Beszélt valaha rólam? Úgy értem, mondott neked bármit is?
- Hagyd abba! - csattant fel.
- Mit? - fordultam felé zavarodottan.
- Ne kérdezz ilyenekről! Ne kérdezz róla! - Jeremiah durva hangnemet használt. Olyan hangon
szólalt meg, ahogy még soha életemben. Így sem velem, sem — emlékeim szerint — mással nem
beszelt még. Az állkapcsa dühösen rángatózott.
Visszahőköltem és lejjebb csúsztam az ülésén. Olyan érzés volt, mintha pofon ütött volna.
- Mi van veled? - kérdeztem.
Belekezdett, talán bocsánatot akart kérni, tálán nem, majd hirtelen elhallgatott, odahajolt
hozzám és magához vont. Mintha a gravitáció rántott volna magához. Megcsókolt, erősen. Az arca
borostás volt, kidörzsölte a bőröm. Az első gondolatom az volt: Szerintem nem volt ma ideje
megborotválkozni, majd - visszacsókoltam. Lehunytam a szemem, és beletúrtam abba a puha,
szőke hajába. Úgy csókolt, mint aki fuldoklik, és mintha én jelenteném számára a levegőt.
Szenvedélyesen, kétségbeesetten. Még soha nem éreztem ilyet.
Erre mondják, hogy olyan, mintha megállt volna az idő. Mintha abban a pillanatban rajtunk kívül
nem létezett volna semmi más. Csak mi ketten.
Amikor elengedett, a pupillája hatalmasra tágult és a semmibe révedt. Pislogott egyet, majd
megköszörülte a torkát.
— Belly — mondta fátyolos hangon. Nem mondott mást, csak a nevemet.
— Te még mindig... - Szeretsz. Akarsz. Gondolsz rám.
— Igen. Igen, még mindig — mondta vadul.
 S ekkor újra csókolózni kezdtünk.

Valami neszt hallhattunk, mert mindketten egyszerre néztünk fel.

Azonnal szétrebbentünk. Conrad volt az, és ridegen nézett minket. Az autó mellett állt. Falfehér
arccal.
- Ne hagyjátok abba! Én vagyok az, aki zavarok.
Hirtelen mozdulattal megfordult és elindult. Jeremiah-val néma döbbenettel néztünk egymásra.
Majd feltéptem az ajtót, és kiugrottam az autóból. Egyetlen pillantást sem vetettem hátra.
A nevet kiabálva szaladtam utána, de Conrad nem nézett vissza. Karon ragadtam, és akkor
végre rám villant a szeme, de annyi gyűlölet volt benne, hogy visszahőköltem. Még akkor is, ha
valahol, be kell vallanom, pont ezt akartam. Sebet ejteni a szívén, ahogy ő is sebet ejtett az
enyémen. Vagy talán több érzést előcsalni belőle annál, minthogy csak sajnálatot és
közömbösséget érezzen irántam. Hogy érezzen valamit, akármit!
— Szóval most már Jeremiah-t szereted? — Szarkasztikus és kegyetlen akart lenni, ami
sikerült is neki, de ugyanakkor szomorúság is érződött a hangján. Mint akinek fontos, mit
válaszolok.
Ez először örömmel töltött el, majd bánatossá tett.
- Nem tudom - válaszoltam. - Mit számít az neked, ha igen?
Rám meredt, majd közel hajolt és a nyakláncomért nyúlt. Amit egész nap a ruhám alatt
rejtegettem.
— Ha Jeremiah-t szereted, akkor miért az én nyakláncomat viseled?
Megnedvesítettem az ajkamat.
— Akkor találtam meg, amikor a szobádban pakoltunk. Semmit sem jelent.
- Tudod jól, mit jelent.
Megráztam a fejem.
- Nem tudom. - Persze, hogy tudtam. Pontosan emlékszem, amikor a végtelenséget
magyarázta nekem. A végtelenséget, amikor egyik pillanat a másikba ér. Nekem vette a
nyakláncot. Ő is tudta, mit jelent.
- Akkor add vissza! - Kinyújtotta felém a kezét, és láttam, hogy remeg.
- Nem! - ellenkeztem.
- Nem a tiéd. Soha nem adtam neked. Egyszerűen elvetted.
Végre megértettem. Végre világossá vált. Nem az a fontos, hogy mit gondol, hanem az, hogy
mit tesz. Hogy mit mutat ki belőle. A mögöttes szándék már nem volt elég. Nekem már nem. Többé
már nem. Nem elég, hogy mélyen legbelül szeret. Azt ki is kell mondani, ki is kell mutatni. És ezt
Conrad nem tette meg. Nem kellőképpen.
Éreztem, hogy azt várja tőlem, majd vitatkozni, tiltakozni, érvelni fogok. De nem tettem.
Végtelennek tűnő ideig küzdöttem a nyaklánc kapcsával. Ami nem volt meglepő, hiszen az én
kezem is remegett. Végre kioldottam és visszaadtam neki.
A pillanat töredékére meglepetés ült ki az arcára, majd, mint mindig, újra bezárult,
kifejezéstelenné vált. Lehet, hogy csak beképzeltem. Hogy bármit is érzett.
A nyakláncot a zsebébe csúsztatta.
- Most menj el! - kiáltott rám.
Amikor nem mozdultam, éles hangon rám rivallt:
- Menj már!
Mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Mintha kővé váltam volna.
-Menj Jeremiah-hoz! Neki kellesz. Nekem nem. Soha nem is kellettél.
Futm kezdtem, de a lábaim egymásba gabalyodtak, és csak botladoztam.
 Negyvenkettedik fejezet

N EM MENTEM VISSZA RÖGTÖN AZ AUTÓHOZ. Lehetetlennek tűnő döntések tornyosultak előttem.

Hogyan nézzek Jeremiah szemébe a történtek után? Azután, hogy csókolóztunk, azután, hogy
Conrad után szaladtam? Gondolatok cikáztak a fejemben. Állandóan a szám elé kaptam a kezem.
Majd a kulcscsontomhoz nyúltam, ahol addig a nyaklánc volt. Körbejártam a kampuszt, de egy idő
múlva elindultam az autóhoz. Mi más választásom lehetett? Nem mehettem el egy szó nélkül. És
különben sem tudtam volna máshogy hazajutni.
Azt hiszem, Conrad is ezt gondolhatta, mert mire visszaértem az autóhoz, már ott várt a hátsó
ülésen, lehúzott ablakkal. Jeremiah a motorháztetőn ült.
- Szia! — mondta.
- Szia! - Tétováztam, mint aki nem biztos abban, mi fog következni. Ez egyszer cserbenhagyott
a hatodik érzékem vele kapcsolatban. Fogalmam sem volt, mi jár a fejében. Az arcáról
mindenesetre nem lehetett leolvasni.
Lecsúszott a motorháztetőről.
- Indulhatunk haza?
Bólintottam, mire odadobta a kulcsait. - Te vezetsz - jelentette ki.

A kocsiban Conrad szándékosan semmibe vett. Mintha nem is léteznék, és mindazok ellenére,
amit mondtam neki, legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Soha nem lett volna
szabad idejönnöm. Egyikünk sem szólt a másikhoz. Mindkettőjüket elveszítettem.
Mit szólna Susannah, ha látná, ahogy itt ülünk a pácban? Olyan csalódott lenne. Egyáltalán
nem segítettem. Csak még jobban tönkretettem mindent.
Épp amikor azt hittük, hogy jól alakulnak a dolgok, minden darabokra hullott.
Úgy éreztem, egy örökkévalóság óta itt ülök már ebben az autóban, amikor esni kezdett.
Először kövér esőcseppek hullottak az égből, majd hatalmas felhőszakadás kerekedett.
- Látsz valamit? - kérdezte Jeremiah.
- Aha - hazudtam, bár az orromig sem láttam. Az ablaktörlő őrült ütemben járt ide-oda.
Az autók egyre lassabban vánszorogtak, majd szinte leálltak. Sziréna fényei villogtak előttünk.
- Biztos baleset történt - jegyezte meg Jeremiah.
Több mint egy órán keresztül ültünk a dugóban, amikor jégeső zúdult le ránk.
Conrad arcát fürkésztem a visszapillantó tükörben, de semmilyen érzelem nem látszott rajta.
Akár valahol máshol is lehetett volna.
 - Lehúzódjak? - kérdeztem.
- Aha. Menj ki a következő kijáraton, és nézzük meg, van-e valahol egy benzinkút! — Jeremiah
az órajara pillantott. Fél tizenegy volt.

Az eső csak nem akart csendesedni. A benzinkút parkolójában ültünk, számomra úgy tűnt, már
több ezer éve. Hangosan esett, de olyan csendben voltunk, hogy amikor megkordult a gyomrom,
biztos voltam benne, hogy mindketten hallották.
Jeremiah kipattant az autóból, és beszaladt a benzinkút boltjába. Amikor visszaért, a haja a
fejére tapadt és csöpögött belőle a víz. Hozzám dobott egy csomag mogyoróvajat és sajtos
kekszet, de közben nem nézett rám.
- Néhány mérföldnyire van egy motel - mondta, és karjával le- törölgette a homlokát.
- Várjuk itt meg, amíg eláll! - szólalt meg Conrad. Első ízben, mióta elindultunk.
- Srác, a pályát teljesen lezárták. Semmi értelme. Szerintem dőljünk le néhány órára, aztán
reggel menjünk tovább.
Conrad nem szólt semmit.
Én sem, mert az evéssel voltam elfoglalva. Fényes narancsszínű keksz volt, sós és ropogós, és
egyiket a másik után tömtem a számba. Meg nem kínáltam őket.
- Belly, te mit szeretnél? - kérdezte Jeremiah roppant udvariasan, mintha egy kedves
unokatestvér lennék. Mintha néhány órája a szája nem tapadt volna az enyémre.
Lenyeltem az utolsó kekszet.
- Nekem mindegy. Tégy, amit jónak látsz!
Éjfél volt, mire a motelhez értünk.
A fürdőszobába mentem, hogy felhívjam anyámat. Elmeséltem, mi történt, és azonnal rávágta:
- Érted jövök.
Minden porcikám azt kívánta: Igen, kérlek, gyere most azonnali, de olyan fáradt volt a hangja,
és annyi mindent tett már értem, hogy inkább azt mondtam:
- Nem kell, anya, minden rendben.
- Semmi gond, Belly, nem vagy messze.
- Tényleg minden rendben. Holnap reggel korán indulunk.
Ásított egy nagyot.
- A motel biztonságos helyen van?
- Igen — válaszoltam, bár fogalmam sem volt, hol vagyunk pontosan, vagy, hogy tényleg
biztonságos-e. Elég biztonságosnak tűnt.
- Csak feküdj le és kelj fel korán! Hívjál, ha már elindultatok!
 Miután letettük, a falnak dőltem és azon gondolkoztam, hogy jutottam idáig.
Átvettem Taylor pizsamáját, és fölé az új kapucnis pulcsimat.
Jó sokáig mostam a fogam, aztán kivettem a kontaktlencsémet. Nem érdekelt, hogy esetleg a
fiúk is várnak a fürdőre. Csak egyedül akartam lenni, távol tőlük. Amikor végeztem, Jeremiah-t és
Conra- dot a földön találtam, az ágy két oldalán feküdtek. Mindkettőnek volt már párnája és
takarója.
- Srácok, nektek kéne az ágyon aludni! - mondtam, bár nem gondoltam teljesen komolyan. - Ti
ketten vagytok. Majd én alszom a földön.
Conrad látványosan ügyet sem vetett rám, de Jeremiah azt felelte:
- Nem, az ágy a tiéd. Te vagy a lány.
Rendes körülmények között vitába szálltam volna vele, már csak elvből is. Mi köze annak, hogy
lány vagyok ahhoz, hogy a földön alszom-e vagy sem? Lány vagyok, de nem nyomorék. Mégsem
tiltakoztam. Túl fáradt voltam. És különben is az ágyra vágytam.
Bemásztam, és magamra húztam a takarót. Jeremiah beállította ébresztőre a mobilját, és
lekapcsolta a villanyt. Egyikünk sem kívánt jó éjszakát a másiknak, vagy javasolta azt, hogy nézzük
meg, adnak-e valami jót a tévében.
Próbáltam elaludni, de nem tudtam. Azon tűnődtem magamban, mikor aludtunk utoljára együtt
így hárman. Először nem jutott eszembe, de aztán visszaemlékeztem.
Felvertünk egy sátrat a parton, és addig-addig rimánkodtam, hogy kint aludhassak velük, míg
végül anyám rávette őket, hogy bevegyenek a buliba. Én, Steven, Jeremiah és Conrad. Órákig
unóztunk, és Steven elismerően csapott a tenyerembe, amikor egymás után kétszer nyertem.
Hirtelen annyira hiányzott a bátyám, hogy majdnem elsírtam magam. Egyik felem azt gondolta,
hogy ha Steven itt lenne, nem alakulnak ennyire szörnyen a dolgok. Talán semmi szörnyűség nem
történik, mert meg mindig a fiúk után futnék ahelyett, hogy közéjük állnék.
De minden megváltozott, és soha nem lesz olyan, mint régen.
Az ágyban feküdtem és ez járt a fejemben, amikor meghallottam Jeremiah horkolását.
Bosszantó volt. Jeremiah bárhol, bármikor elaludt, ahogy a feje a párnához ért. Látszólag nem
okozott túl sok álmatlan éjszakát neki az, ami történt. Úgy gondoltam, nekem sem kellene
foglalkoznom vele. Úgyhogy hátat fordítottam neki.
És ekkor meghallottam Conrad hangját, ahogy halkan azt súgja:
- Amit korábban mondtam, hogy soha nem is kellettel, azt nem úgy értettem.
Elakadt a lélegzetem. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, vagy, hogy kellene-e bármit is
mondanom. Csak annyit tudtam, hogy mindig is erre vártam. Erre a pillanatra. Pontosan erre.
Szólni akartam, de újra azt hallottam:
- Nem úgy értettem.
Visszatartottam a lélegzetemet, hogy meghalljam, ha mond még valamit, de csupán annyit tett
hozzá:
- Jó éjt, Belly!
Ezek után természetesen nem tudtam elaludni. Túl sok minden kavargott bennem. Mire
gondolt? Hogy szeretné, hogy is mondjam, ha együtt lennénk? Igaziból? Egész életemben erre
vágytam, de akkor megjelent előttem Jeremiah arca az autóban: az a nyitottság, az a fajta akarás.
Hogy szüksége van rám. Abban a pillanatban én is akartam őt, szükségem volt rá, jobban, mint
addig bármikor. Vajon mindig is így volt? De a mai nap után már abban sem voltam biztos, hogy
szeret-e még. Talán már túl késő.
Meg itt van Conrad is. Nem úgy értettem. Lehunytam a szemem, és újra meg újra a szavai
csengtek a fülemben. Kísértett a hangja a sötétben, és megremegtette a szívem.
Alig vettem levegőt, egyenként ismételgetve a szavakat. A fiúk már aludtak, de én teljesen
éberen és ébren feküdtem. Olyan volt, mint egy hihetetlen álom, és féltem elaludni, mert ha
felébredek, az egész elillan.
 Negyvenharmadik fejezet
JÚLIUS 7.

MÉG AZELŐTT FELÉBREDTEM, hogy Jeremiah ébresztője megszólalt volna. Lezuhanyoztam, fogat
mostam és visszavettem az előző napi ruhámat.
Amikor kijöttem a fürdőszobából, Jeremiah éppen telefonált, Conrad pedig a takaróját
hajtogatta. Vártam, hogy rám nézzen. Ha megtenné, ha rám mosolyogna, ha mondana valamit,
tudnám, mit tegyek.
De Conrad fel sem pillantott. Visszatette a pokrócokat a szekrénybe, majd felvette a cipőjét.
Kifűzte, és szorosabbra kötötte a cipőfűzőt. Még mindig vártam, de nem nézett fel.
- Szia! - köszöntem rá.
Végre felemelte a fejét.
- Szia! - mondta. - Egy barátom jön értem.
- Miért? - kérdeztem.
- Úgy egyszerűbb. Visszamegyünk Cousinsba a kocsimért, és J hazavisz téged.
- Ó! - nyögtem ki. Annyira meglepődtem, hogy kellett egy kis idő, mire a csalódottság és a teljes
hitetlenség kiült az arcomra.
Ott álltunk egymással szemben, és nem szóltunk semmit. De ez a semmi mindent elárult. A
szemében nyoma sem volt annak, ami korábban történt köztünk, és éreztem, hogy valami hirtelen
elpattan bennem.
Szóval ennyi volt. Végre szakítottunk.
Ránéztem, és olyan szomorúság fogott el, mert belém hasított a gondolat: Soha többé nem
fogok úgy nézni rád. Soha nem leszek már az a lány. Az a lány, aki minden alkalommal
visszaszalad hozzád, amikor ellököd magadtól. Az a lány, aki mindenféleképpen szeret.
Még csak haragudni sem tudtam rá, mert egyszerűen ilyen volt. Mindig is ilyen volt. Soha nem
is állított mást. Ilyen, aki ad, és aztán visszavesz. A gyomorszájamban megjelent az a jól ismert
fájdalom, a hiábavalóság, a sajnálkozás érzése, amit csak ő tudott okozni. Soha többé nem
akartam ezt érezni. Soha, de soha többé.
Talán emiatt kellett idejönnöm, hogy megbizonyosodjak róla. Hogy el tudjak köszönni tőle.
Ránéztem és azt gondoltam magamban: Ha nagyon bátor vagy nagyon őszinte lennék, akkor
megmondanám neki. Kimondanám, hogy tudja, és én is tudjam, hogy ne szívhassam többé vissza.
De nem voltam sem elég bátor, sem elég őszinte, úgyhogy csak néztem rá. És azt hiszem,
különben is tudott mindent.
Elengedlek. Kiteszlek a szívemből. Mert ha nem teszem meg most, akkor soha nem fogom
megtenni.
 Én fordítottam el elsőként a tekintetemet.
Jeremiah befejezte a beszélgetést, és Conradhoz fordult.
— Dan elindult már érted?
— Aha. Majd kint megvárom.
Ekkor Jeremiah felém fordult.
— És te mit szeretnél?
- Veled menni - válaszoltam. A kezembe fogtam az utazótáskámat és Taylor szandálját.
Jeremiah felállt és elvette tőlem a táskát.
- Akkor menjünk! - Odaszólt Conradnak: - Otthon találkozunk.
Eltűnődtem, vajon melyik otthonra gondol, a nyaralóra vagy az igazi házukra. De valószínűleg
mindegy volt.
- Szia, Conrad! - Kisétáltam az ajtón Taylor szandáljával a kezemben. Még csak azzal sem
vesződtem, hogy felvegyem. Nem néztem vissza. És akkor eltöltött az elégedettség érzése, hogy
én vagyok az, aki elsőként kilép innen.
A parkolón sétáltunk végig, amikor Jeremiah megjegyezte:
- Talán jobb lenne, ha felvennéd a szandálodat. Nehogy elvágja valami a lábad.
Megvontam a vállam.
- Ez Taylor szandálja - mondtam, mintha ennek bármi köze is lenne hozzá. - Túl kicsi nekem.
- Akarsz vezetni? — kérdezte.
Végiggondoltam és azt feleltem:
- Nem, kösz. Te vezess!
- De szereted vezetni az autómat - mondta, miközben megkerülte a kocsit, és kinyitotta nekem
az első ajtót.
- Tudom. De ma nincs kedvem hozzá.
- Szeretnél megreggelizni?
- Nem. Csak haza szeretnék menni.
Nemsokára már úton voltunk. Teljesen lehúztam az ablakomat és kidugtam a fejem. Egyszerűen
hagytam, hadd lobogjon a hajam a szélben. Steven egyszer azt mondta, hogy mindenféle bogár
belemegy a lányok hajába ilyenkor, de nem érdekelt. Szerettem ezt az érzést. Szabadnak éreztem
tőle magam.
Jeremiah rám nézett, és megjegyezte:
- Az öreg kutyánkra, Boogie-ra emlékeztetsz. Ő szeretett úgy utazni, hogy kitartotta a fejét az
ablakon.
Még mindig udvariasan, távolságtartó hangon beszélt.
- Nem mondtál semmit. Arról, ami történt - pillantottam rá. A szívem a torkomban dobogott.
- Mit mondhatnék még?
 - Nem tudom. Sok mindent.
- Belly... — kezdett bele, majd elhallgatott, és nagyot sóhajtott. Megrázta a fejét.
- Mi az? Mit akartál mondani?
- Semmit.
Megfogtam a kezét, és ujjaimat az ujjai közé csúsztattam. Már hosszú ideje nem éreztem
ennyire helyénvalónak egyetlen mozdulatomat sem.
Féltem, hogy elengedi a kezem, de nem tette. Végig fogtuk egymás kezét, amíg haza nem
értem.
 

Néhány évvel később

AMIKOR RÉGEN ELKÉPZELTEM AZT, hogy mindörökké, mindig ugyanarra a fiúra gondoltam. Az
álmaimban eldőlt a jövőm. Teljes bizonyossággal.
Nem így képzeltem el. Magamat, ahogy a fehér ruhámban rohanok az autóhoz, a zuhogó
esőben. Őt, ahogy előttem szalad, és kinyitja nekem az ajtót.
- Biztos vagy benne? - kérdezi.
- Nem - mondom, és beszállok.
A jövő homályos.
De legalább az enyém.

  