Professional Documents
Culture Documents
Davis Stephen Jim Morrison Elete Legendaja Halala Hu
Davis Stephen Jim Morrison Elete Legendaja Halala Hu
Tartalom
Bevezetés
ELSŐ KÖNYV / JIMMY
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
MÁSODIK KÖNYV / JIM MORRISON
Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet
HARMADIK KÖNYV / JAMES DOUGLAS MORRISON
Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet
Epilógus
A szerző jegyzetei
Válogatott források
Bevezetés
MÁR ÉVTIZEDEK ÓTA HALOTT, de még mindig baj van vele.
Jim Morrison delejes figura volt a hatvanas évek Amerikájában: lázadó költő,
bőrszerelésbe öltözött istenség, aki gyorsan élt, fiatalon halt meg, s akinek Párizsban hagyott
holtteste sem volt egészen rendben – arról nem is beszélve, hogy már oda is a törvény elől
menekült. Fénykorában az írók és kritikusok majd' megszakadtak az igyekezettől, hogy ezt a
rendhagyó alakot valahogy sikerüljön beskatulyázni. („Egy angyal a kegyelem állapotában és
üzekedő kutya”, mondta róla valaki.) Korának legnagyobb amerikai rocksztárja volt, olyan
híresség, akiről rengeteget írt a sajtó, de életének, verseinek és zenéjének titkai még most,
három évtizeddel később is megfejtésre várnak.
Jim Morrison megkísérelte tűzbe borítani az éjszakát. A Doors szólóénekeseként,
öngyilkos küldetést teljesítő, keserű szavú igehirdetőként megpróbálta nemzedékét eltéríteni
az általa börtönnek látott társadalmi és szexuális konformitástól. Látnók volt, mester, költő,
iszákos és biszexuális mindenevő. Magát és a zenekar többi tagját „erotikus politikusok”-nak
nevezte, és makacsul arra buzdította hatalmas közönségüket – a veszélyes hatvanas évek
sűrűjében –, hogy törjenek át az érzékelés ajtóin egy magasabb szintű, transzcendens
tudatosság felé, s hagyják maguk mögött az elgépiesítő családi kondicionálást. A Doors-
koncertek vitték a sámánszertartásokhoz legközelebb a rock közönségét: harci dalok ritmusai
lüktettek, és az intimitás már fokozhatatlan volt. A Doors érezni és érzékeltetni tudta a
hatvanas évek végének nyugtalanító, fenyegető légkörét, amely úgy fojtogatott, mint a
könnygáz – és tette ezt hipnotikus erővel.
Jim Morrison 1965 és 1971 között megírt száz dalt, felvett hét platinalemezt, megírt és
kiadott négy verseskötetet, három filmet készített, lemezre vette a verseit, írt három
filmforgatókönyvet, és többtucatnyi jegyzetfüzetet töltött meg versekkel és feljegyzésekkel. A
Doorsszal kétszáznál is többször lépett fel. Szex-ikont csinált magából, a hatvanas évek
legnagyobb amerikai sztárját. A puritán Amerika minden fontos szexuális tabuját kikezdte, és
egy frenetikus politikai kirohanásában még magát a bosszúálló Nixon-kormányzatot is
megfenyegette, tiltakozásra, lázadásra szólítva fel közönségét.
Most már látszik, hogy Jim Morrison sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint azt akkoriban
gondolták róla. Bár 1971-ben bekövetkezett halála előtt a kritikusok egy bolondos, leszerepelt
Dionüszosz-figurának könyvelték el, azonban Morrison költői víziói nem koptak ki a rádiók
műsorából még harminc év múlva sem, sőt bevonultak az új évszázadba is. A klasszikus
rockzene klasszikus dalszövegei közé kerültek, és az új generációkra is hatással vannak,
nemcsak arra a nemzedékre, amelyik a legjobban értette Jim Morrison nagy műveinek
mélységét, organikus egységét és transzcendens jellegét.
Jim Morrison utolsó élő megtestesülése volt annak a lényegét tekintve késő romantikus
figurának, a démonok irányította költőnek, aki dühtől remegve tekint az őt körülvevő világra
és a kortársakra. A elborult tekintetű és merev arcú próféta, fekete bőrszerelésben. Vitatják
bár, de a legjobb költő volt, aki a legendás amerikai hatvanas évek kavalkádjából kikerült.
Évtizedek múltak el, s az idő ködéből Jim Morrison alakja kezd kiválni, mint az amerikai
hatvanas évek igazi poézisének megtestesülése. Szavai már három amerikai nemzedék agyába
vésődtek bele: a „Break On Through” sürgető üzenete, az „L. A. Woman” víziós költészete és
a „Riders On The Storm” misztikusan elsuttogott sorai. A klasszikus rockot játszó adók tőle
hangosak mindkét parton. Az arcképe minden kollégium falán ott van, és így ünneplik a
falfirkák: JIM MORRISON, AMERIKAI KÖLTŐ, 1943-1971. Az eladott Doors-albumok száma e
könyv megírásakor ötvenmilliónál tart, és egyre csak növekszik.
Ma, Jim Morrison halála után több mint harminc évvel fontos, eddig ismeretlen tények
kezdenek napvilágot látni zűrös életével, halálával és legendájával kapcsolatban. De a korábbi
kérdésekre még mindig nincs válasz. Ki volt ő valójában? Miért tette tönkre magát? Miért
hagyta cserben mindenki, aki ismerte?
ROCK-ISTENSÉGNEK LENNI a hatvanas években egyáltalán nem volt jó buli. A turnék
megalázó körülmények között zajlottak és szervezetlenül. A banda körül nyüzsgő csajok
csinosak voltak ugyan, de herpeszt meg trippert lehetett tőlük kapni. A kábítószerek meg az
alkohol elhülyítettek. A barátnőd, amíg te turnéztál, mindenkivel lefeküdt. A kritikusok
utáltak, ha túl népszerű lettél, és a sajtó, amely istenséget faragott belőled, egyik napról a
másikra ízekre szedett. A Doors olyan jó volt – már amikor jó volt –, mint amilyen a legjobb
rockzene lenni tud. De ha rosszak voltak, akkor nem volt náluk idegesítőbb hatásvadász banda
a földön. De senki sem adta vissza tisztábban a kor komplexitását és iróniáját, mint Jim
Morrison.
Ahogy ő megélte ezeket az időket, az érzékek teljes összezavarásával, de tudatosan – Jim
megértette a hatvanas évek lényegét: az új vallási víziók korát, a spirituális válságot, a
politikai nyugtalanságot, a faji lázadásokat, a merényleteket, és felismerte a ritka alkalmat is a
változtatásra és megújulásra. A hatvanas évek ígéretei sosem teljesültek, de egyes
kezdeményezések ma már jól láthatóan ebben a korban kezdtek körvonalazódni. így az
integráció, az emberi jogok érvényesülése, a „globális falu”, valamint Kelet és Nyugat
közeledése. Jim Morrison lélekben végigautóstoppolta ezt a vidéket, akár egy országúti
gyilkos, és rejtélyes módon a Doors-dalok sötét üzenete és nyers ereje még mindig képes
megfertőzni minden tizenévest. Melyikük ne hallaná meg, hogy a „People Are Strange”
szövege egy síron túlról küldött vigasztaló képeslap? És hány rocksztár sírjánál vannak évente
ismétlődő tüntetések?
EGYIK PUBLIKÁLATLAN SPIRÁLFÜZETÉBE körülbelül 1968-ban Jim kék tintával beírta
hitvallását: „Mindent, amit teszek, állandó iróniával szemlélek.”
Jim Morrison híres „Sárkánygyíkkirály”-szerepe is egy vicc volt, de komoly vicc, egy
kozmikus álarc. Az, hogy Jim folyton az amerikai sivatagot és annak csúszómászó-alvilágát
idézte, része volt annak az egzisztenciális igénynek, hogy az élettapasztalat részévé tegye a
fenyegető halál állandó jelenlétét. Egy másik jegyzetében azt írta: „Úgy gondolok a halálra,
mint az emberi élet tetőpontjára.”
John Densmore, a Doors dobosa, akit sokszor megijesztett és kiborított Jim Morrison
viselkedése, később rájött: a hatvanas években a többi kaliforniai zenekar is arról énekelt,
hogy az érzékelést magasabb szintre emelve egyfajta megvilágosodást kell elérni. Csakhogy a
Doors üzenete – írta Densmore – éppen hogy egyfajta „meg-sötétedés”-ről szólt.
Jim Morrison volt az a rocksztár, aki istenigazából úgy tudott megszólalni, ahogy akart.
Csakis ő lehetett az, akinek a brutális vietnami háború alatt meg kellett írnia egy olyan
felforgató, háborúellenes dalt, mint az „Unknown Soldier”, benne az erőszak és a
kétségbeesés pokoli sikolyaival. Generációjában Jim egyedül állt azzal, hogy hatása nem
pusztán költészetének erején és a kihangosítás révén elsöprő erejű produkción múlott, hanem
azon a hamisítatlan, megátalkodott lázadói alapálláson, ami erőt adott neki, hogy
szembehelyezkedjen a társadalommal, és megkérdőjelezze annak álszent és kisszerű erkölcsi
értékeit egy vészesen felbolydult korban.
A hatvanas évek rocksztárjai között egyedül Jim Morrison nem tekintette a feladatát
színjátéknak. „Az úgynevezett előadásaink számomra sosem voltak pusztán színjátékok”,
mondta. „Élet-halál kérdése volt mind, kommunikációs kísérlet, hogy sok-sok emberrel
megosszam a gondolataimat.”
Jim Morrison megragadta az amerikai hatvanas évek rettegését, és még ijesztőbbé, még
kétségbeejtőbbé formálta. Majd az egészből viccet csinált – és Jimnek ez a változékonyság
volt a lételeme, de ez úgy működött, mint egy rakétatöltet: egyszer csak kiégett. A
legmerészebb és legőrültebb rocksztárokat mindig a kábítószerek teszik tönkre. „A
megvilágosodásról mindig kiderül, hogy káprázat.” Amikor a lelke kifáradt, kiszívta belőle az
erőt a szerfüggőség, az őrület és a törvénnyel folytatott csatározás, Jim teste hamarosan a
lelkét követve távozott. Jim Morrison 1971-ben, huszonhét évesen történt tragikus halála az
utolsó volt a nagy rockcsillagok kihunytának sorozatában: az első áldozat Brian Jones volt
(Jim példaképe) 1969-ben, huszonhét évesen, majd őt követte Janis Joplin és Jimi Hendrix
szintén huszonhét évesen, 1970-ben. Ezután a rockmozgalom nem is tért többé magához.
Akik életben maradtak, folytatták, és új csillagok is születtek (majd meg is haltak), de a rock
történetének kitüntetett pillanata elmúlt, amikor Jim Morrison lángja kilobbant. Akiket az
istenek szeretnek, azok fiatalon halnak meg.
A SZÍNHÁZ SÖTÉT És FÜSTÖS. Kívül sivítanak a rendőrszirénák: a kint rekedt gyerekeket a
rendőrség könnygázzal próbálja szétoszlatni. Hirtelen forrón egy fehér fény tép a homályba,
és egy tömény sikoltással feltárul a kétségbeesés és düh örvénylő mélysége. Ma este a Doors
játszik, és Jim Morrison epikus hévvel ad elő, az énekes, aki olyan, akár egy pokolbéli,
fényhozó angyal. Ahogy a színpad szélén túlra pillant, kaotikus, rendetlen kavargást lát, a
tinédzserek odalent lüktető, rángatózó tömegét. Lehet, hogy az az energia, amit a zenekar
kisugároz, félelmetes, de ez semmi ahhoz képest, ami odalent, a közönség soraiban történik:
ott a káosz nem játék, és gyakran még veszettebbé válik, mint a színpadon. Jim Morrison a
koncerteket épp fordítva érzékelte, mint közönsége: estéről estére tanúja volt a tömeges
extázisnak, izgalomnak, kéjvágynak, rettegésnek és boldogságnak. Jim nagyon korán
megtanulta, hogy a koncerteken az igazi energia a közönségé. Ez a tudása vezetett ahhoz,
hogy ezeket a Bosch-szerű víziókat megörökítse a Feast of Friends című filmjében.
VAN VALAMI BORZALMAS, mélyen megindító és szörnyen emberi Jim Morrison tragikus
történetében. Első pillantásra nem mond mást, mint hogy a hirtelen jött nagy siker és a rosszul
használt szabadság hogyan tett tönkre egy fiatal amerikai költőt. De ha kicsit mélyebbre
nézünk, meglátjuk, hogy Jim Morrison kezdeti tombolása és őrjöngése átalakult: művészete
érettebb lett, a tapasztalással megjött a kifejezés pontossága, mely bántó élessége ellenére is
szép volt -és végzetesen profetikus. Ez a könyv arra vállalkozik, hogy a Jim Morrison emlékét
ez idáig bemaszatoló mítoszok és hazugságok helyett új, hiteles tudósításokat nyújtson, és
átértékelje az ismert tényeket és a légből kapott pletykákat is. A kibontakozó portré egy olyan
sérült, vadul szeretetre vágyó, együtt érző embert mutat, aki úrrá lett az önpusztításon,
mégpedig komor szépségű életműve révén, mely ma is hozzánk szól, és romantikus fénye,
spirituális ereje csorbítatlan. Ο Mr. Mojo – aki még ma is felkel. 1
Itt van-e mindenki?
A ceremónia kezdetét veszi.
ELSŐ KÖNYV
JIMMY
ELSŐ FEJEZET
A Sárkánygyíkkirály iskolaévei
A legnagyobbak szenvedélye a kockázat és a veszély keresése, s hogy magával a halállal
kockázzanak.
NIETZSCHE
SZÉTSZÓRVA INDIÁNOK
AKI EGY KICSIT IS MÉLYEBBEN ELMERÜL Jim Morrison életének tanulmányozásában, annak
látnia kell, hogy gyermekkorának története mennyire meghatározó, ha meg akarjuk érteni, mi
történet vele később. Egyrészt mert egész életében nagyon gyerekes maradt. (Persze ez
1
Mr. Mojo Risin': Jim Morrison nevének anagrammája, egyben az L. A. Woman című Doors-
szám egyik sora. (A szerk. megjegyzése)
általában is elmondható a rocksztárokról, akik nagyon fiatalon lesznek híresek és gazdagok.)
Másrészt amikor a Doors megalakult, és Jim a nyilvánosság elé lépett velük, azonnal
megszakította minden kapcsolatát a családjával, és soha többé nem is látta a szüleit.
Harmadrészt: már a korai előadásaikban megjelent az ősi Oidipusz-történet egy szemléletes,
merész átirata, amelyben Jim rajongók tízezreinek arról énekelt, hogy az apját megöli, az
anyját pedig megdugja.
Miért gyűlölte ennyire Jim Morrison a szüleit? Miért gyűlölte magát? Hogyan volt képes
ennyire tiszta amerikai zenét szülni a saját gyötrelméből? Miért kötött ki végül egy olyan őrült
barátnő mellett, aki még nála is erősebb karakter volt, s aki sikertelenül próbálta őt kordában
tartani – és aki végül lehet, hogy meg is ölte őt? Hogyan történhetett meg, hogy ez a klassz,
tehetséges srác – korosztályának egyik nagy művésze – szörnyeteggé változott, azután pedig
áldozatul dobta oda magát?
Ezekre a kérdésekre azért nehéz válaszolni, mert Jim Morrison élettörténetének egyik
legjobban takargatott része a zavaros és problematikus gyermekkor a II. világháború utáni
katonacsaládok védett, belterjes világában. A szülei, George S. Morrison admirális és Clara
Clark Morrison, sosem nyilatkoztak rossz hírű elsőszülött fiukról. Jim öccse és nővére, Andy
és Anne is hasonlóan elzárkóztak attól, hogy a testvérükről beszéljenek. Akár a vizsgálódó
tekintetektől való félelem, akár a magánélet féltése áll e mögött az eltökélt hallgatás mögött,
ha bárki a családnál Jim Morrisonról, az elhunyt rocksztárról és költőről érdeklődik,
kaliforniai ügyvédekbe botlik, akik azt állítják, hogy ők a hagyaték kezelői. A Morrison család
hallgatásának fala takarja Jim gyermekkorát a halála óta, s különösen a szomorú és feszült
kamaszkort.
Mindez nem meglepő, hiszen maga Jim Morrison is azt próbálta beadni a médiának, hogy
a szülei meghaltak, és hogy sosem volt testvére. Valószínűleg úgy gondolta, hogy ezzel
szívességet tesz a családjának.
Apja, George Steven Morrison, akit csak Steve-nek szólítottak, 1920-ban született
Georgiában, és a floridai Leesburgben nevelkedett. A Morrison család ősei skót bevándorlók,
akik a XVIII. század végén érkeztek Amerikába. A Morrison név néhány tudós szerint a
„Moorish” (=mór) szóból ered. A Római Birodalom korában az egyes a provinciákból
származó katonákat mindig távoli provinciákba vezényelték szolgálatra. így brit földről a
kelta csapatokat Marokkóba küldték, míg az észak-afrikai mórok rendfenntartóként
Britanniában állomásoztak. A különös angol hagyományokat, pl. a Morris-táncokat így a mór
táncokra vezetik vissza. Ebben a kontextusban a Morrison jelentheti azt, hogy „Moor's son”
(=a mór fia). Élete végén Jim legalább kétszer járt Marokkóban, és keresett valamit, amit
azonban megfogalmazni nem tudott útitársainak.
Steve Morrison szülei dolgos, istenfélő, italt kerülő déli presbiteriánusok voltak, és fiuk a
családi hagyományt követve az 1930-as évek végén jelentkezett az Egyesült Államok
Haditengerészeti Akadémiájára. Rendes fiatalember volt, alacsony termetű és komoly, aki a
hallgatásával is tekintélyt parancsolt. A II. világháború kezdetén, 1941-ben az ő osztályát is
gyorsan átzavarták a hadiérettségin, és Steve Morrisont Hawaiira küldték repülőskiképzésre.
Még ugyanabban az évben, közvetlenül Pearl Harbor japán megtámadása előtt találkozott egy
táncos rendezvényen Clara Clarke-kal. A sötétszőke, beszédes, nagyon csinos és kicsit molett
lány egy wisconsini ügyvéd lánya volt, egy párton kívüli politikusé, aki szakszervezeti
aktivisták védőügyvédje volt, és szocialista jelöltként még politikai hivatalért is ringbe szállt.
Érdekes, hogy Jim Morrison anyai nagyapja az amerikai radikalizmusnak ezt a nagy
hagyományú, populista, progresszív és szocialista vonulatát képviselte, a másként
gondolkodásnak és kritikának azt az áramlatát, amely erős politikai alapokról kérdőjelezte
meg a kétpárti államberendezkedést a Közép-Nyugatnak ezen az északi fertályán, és amely
vonulatból olyan politikusok kerültek ki, mint Robert la Follette.
Rövid és a háború miatt folyamatosnak nem mondható együtt járás után – mely fiatal párok
ezreire volt jellemző ez idő tájt – Steve Morrison és Clara Clarke 1942 áprilisában
összeházasodtak. A floridai Pensacolába költöztek, ahol Steve továbbra is részt vett a
repülőskiképzésben, majd egy aknákat telepítő hajón teljesített szolgálatot Alaszka partjainál.
Első gyermekük, akit James Douglas Morrisonnak neveztek, a floridai Melbourne-ben
született, Cape Canaveralhez közel 1943. december 8-án. Az ország életében korábban
ismeretlen volt az a lázas katonai készülődés, mely ezeket az időket jellemezte. Elsőszülött
fiukat a családban mindig Jimmynek szólították, és erre a névre élete végéig hallgatott –
legalábbis így hívták azok, akik bizalmas viszonyban voltak vele.
Az apa hamarosan már Hellcat vadászrepülőkön röpködött a Csendes-óceán déli tájain, és
az elkövetkező 18 hónapot szolgálatban töltötte. Amíg az apa a tengerentúlon volt, Clara a
férje szüleivel élt, Paul és Caroline Morrisonnal, akiknek a mexikói-öbölbeli Clearwaterben
mosodájuk volt. Jimmy a nagyszülei házában élt hároméves koráig, és gyerekkorában végig
Clearwater maradt a család bejegyzett lakhelye.
Steve Morrison a haditengerészet kitüntetett pilótájaként fejezte be a háborút, egy olyan
ambiciózus katonatisztként, aki a karrierjének szentelte az életét. A háború utáni első
megbízatása Washingtonba szólította, de neki eltökélt szándéka volt, hogy a
haditengerészetnél egyre magasabbra jusson a ranglétrán, így aztán ahogy az előléptetések
következtek és a feladatai változtak, kis családját igen rövid időn belül új és új helyekre
költöztette. 1947-ben jó érzékkel ismerte fel, hogy a gyors előmenetelt az új technológiák
jelentik, amelyek átformálják a világot – így hát a nukleáris fegyverzetek felé fordult abban a
korban, amikor Los Alamosban a hidrogénbomba kifejlesztésén dolgoztak, és próbarobbantást
tartottak az új-mexikóbeli sivatagban, a White Sands-i bázison. Steve Morrison új hivatalával
járt, hogy nagyon szigorú biztonsági szabályokat kellett betartania, és otthon sem beszélhetett
a munkájáról. A hivatali titkosítás miatt (a Morrison főhadnagy teendőire vonatkozó utalások
a mai napig cenzúrázva vannak a haditengerészet különben már publikált dokumentumaiban)
erről az időszakról csak annyit tudhatunk, hogy a Morrison család Albuquerque közelében
lakott egy haditengerészeti szálláson. Jim húga ott született, mikor Jim négyéves volt.
Nem tudjuk, hogy a húgocska érkezése traumatikus volt-e a csöndes egyke számára.
Történt viszont valami más Új-Mexikóban, ami nagyon erősen hatott Jimmyre. Egy kora
reggel a család a sivatagban autózott, valahol Albuquerque és Santa Fé között. Jim szerint a
kocsiban ott volt anyja és apja, valamint a nagyszülei. Egyszer csak az apja leállt az országút
szélén, és a nagypapával együtt kiszállt a kocsiból. Jim fölnézett, és meglátta egy alig
valamivel korábban történt frontális ütközés véres maradványait: egy személyautó és egy
teherautó ütközött össze, amely hopi vagy pueblo indiánokat szállított. „A hajnal országútján
szétszórva indiánok véreznek.” (Kísértetdal – Hobo fordítása) – fogalmaz Jim később híressé
vált visszaemlékezése. Halottak és sebesültek feküdtek az úton, és valahonnan egy
fájdalomtól üvöltő nő hisztérikus hangja hallatszott. Jimet a véres látvány arra késztette, hogy
megpróbáljon az apja után kiszállni a kocsiból, de az anyja nem engedte. Úgyhogy arcát az
ablakra tapasztva szemlélte Jim a halálos baleset vér áztatta tablóját. A nagyanyja fecsegett: ő
mindig azt hallotta, hogy az indiánok sosem sírnak, ezek az emberek viszont üvöltenek a
kíntól. Jimmy megborzongott, és igyekezett még egy pillantást vetni a vérfürdőre, amint apja
visszaült a kocsiba, és elindultak. Pár mérfölddel odébb egy benzinkútnál megálltak, és
felhívták az országúti segélyszolgálatot meg a mentőket. Jimmy láthatóan izgatott volt, és
folyton kérdezősködött. Annyira felizgatta magát, hogy végül az apja azt mondta neki:
„Jimmy, ez igazából nem történt meg. Csak egy rossz álom volt.”
De Jim sosem feledte el a haldokló indiánokat. „Először akkor fedeztem fel a halált”,
idézte föl az emléket sok évvel később egy elsötétített nyugat-hollywoodi stúdióban, ahol
forgott a magnószalag.
„Ott vagyok én, az a kis gyerek… és a gyerek, tudod, olyan, mint egy virág, a feje minden
szellőtől megrebben. De ahogy most visszagondolok, visszanézek, az a benyomásom, hogy
lehet, hogy akkor az egyik indián lelke vagy akár többüké is belebújt az agyamba. …De ez
nem egy kísértettörténet. Inkább olyasmi, ami tényleg jelent nekem valamit.”
A sivatagi országúton történtek után egyre többször fordult elő Jimmyvel, hogy éjszaka az
ágyába pisilt. Anyja ettől teljesen kiborult. Később, felnőttként Jimmy visszaemlékezett, hogy
mikor bepisilt, és utána átment a mamája ágyához, az anyja visszaküldte a szobájába, hogy
aludjon a nedves ágyban. Borzasztó szégyen volt. Jim megpróbálta eltitkolni, amikor
megtörtént, de az anyja mindig rájött. Már attól is félni kezdett, hogy a saját ágyában aludjon.
Néha a földön összekuporodva aludt el. (Az ágyba vizelésnek köze lehet ahhoz a gyerekkori
reumás lázrohamhoz, amiről Jim 1970-ben beszélt az orvosának, s amely betegség
meggyengíthette Jim szívét is.)
HA HINNI LEHET Jim Morrison bizalmas ügyvédjének, Jimmy korán megismerkedett a
szexszel. 1969-ben, amikor Jim obszcenitás és közszeméremsértés miatti tárgyalására
készültek – ami könnyen börtönbüntetéssel is végződhetett volna –, a Beverley Hills-i
ügyvéd, Max Fink kikérdezte Jimet szexuális előéletéről. Fink felesége, Margaret később
szalagra vette férje visszaemlékezését, és a gépelt változat szerint az ügyvéd megkérdezte
Jimet, miért épp szülőhelyén, Floridában tolta le a nadrágját a színpadon. Jim válasza így
hangzott: „Úgy éreztem, ezzel tudom jól kifejezni a szüleim iránti tiszteletemet.”
Fink megdöbbent, és ráébredt, hogy micsoda szakadék választja el Jimet a szüleitől.
Megkérdezte, hogy mit tettek vele. Jim erre a kézirat tanúsága szerint elmesélte az ágyba
vizelés történetét, és arról is említést tett, hogy kisfiúként molesztálta őt egy férfi. Azt nem
árulta el Max Finknek, hogy ki bántotta, csak annyit, hogy a családhoz közel álló valaki volt.
Fink elmondta, hogy amikor Jim megpróbált erről az anyjának beszélni, az anyja dühös lett rá,
hazugnak nevezte, és azt mondta, teljességgel kizárt, hogy ilyesmi megtörténhetett.
Fink szerint a történetet mesélve Jim elsírta magát, és annyit mondott: ezt sose bocsátja
meg az anyjának.
(Ami ezt a kéziratot illeti, a Morrison család ügyvédei kategorikusan tagadták ezeket az
eseteket, vagy hogy ez az „állítólagos bánásmód” megfelelne az igazságnak.)
1948-BAN A CSALÁD MEGINT KÖLTÖZÖTT: az észak-kaliforniai Los Altosba, itt lett iskolás
Jimmy Morrison, a félénk és pufók kisfiú, aki reggelente utált felszállni a buszra. A levegőben
volt a hidegháborús paranoia, a félelem a szovjetek nukleáris támadásától. Jimmy
korosztályába belenevelték a termonukleáris világégés állandó fenyegetését, és megkövetelték
tőlük a havi rendszerességgel ismétlődő légógyakorlatokon, hogy a menekülést és a
fedezékkeresést gyakorolják; néha a padok alatt guggoltak, máskor a besötétített iskolaépület
falai mentén sorakoztak, hogy ha az elképzelt atombomba porrá zúz mindent, ők legalább az
üvegcserepek hatósugarán kívül legyenek. A televízió – ami akkoriban kis képernyős volt és
fekete-fehér – mély benyomást tett Jimmyre. Másodikosként Jim és egy Jeff Morehouse nevű
haverja (aki szintén katonacsaládból jött, és akiknek költözködései nagyjából követték
Morrisonék költözéseit) lelkes nézői voltak a Dumont-féle Captain Video műsornak, és még
tagjai is lettek a műsor rajongói klubjának, a Video Rangersnek.
Jimmy öccse, Andrew Morrison itt, Los Altosban született a következő évben, 1949-ben.
Ekkor vették csak igazán kezdetüket ennek az eléggé tipikus katonacsaládnak a vándorlásai.
Visszaköltöztek Washingtonba, de csak egy évre, mert innen a kaliforniai Claremont-ba
mentek, és ott is csak addig maradtak, míg Steve Koreában szolgált. Jim itt a Longfellow
általános iskolába járt. Hatodikos korára zömök gyerek lett, egy kissé asztmás, de
természetéből adódóan vezéralkat; a legjobb kickballjátékos az iskolában, sőt a diáktanács
elnöke (ilyen minőségében neki kellett reggelente elmondania a diákszövetségi esküt a reggeli
gyülekezőn). Nemsokára azonban jelentkeztek a problémák. Kitették a cserkészcsapatból,
mert nem engedelmeskedett a parancsoknak, sőt szemtelen volt a csapatvezetőnővel.
1955-ben Morrisonék visszatértek Albuquerque-be, Új-Mexikóba, ahol a családtagok
emlékei szerint Jimmyn a változás jelei mutatkoztak: abbahagyta a zongoraleckéket, és
kerülte a családot. A sivatag szélén éltek, és Jimmyt lenyűgözték a misztikus, prehisztorikus
külsejű sivatagi hüllők, a gyíkok, kígyók, tatuk, amelyek ott nyüzsögtek a forró, száraz
vidéken. A legjobban a tüskés békagyíkokat szerette, ezeket a kicsi, pikkelyes sárkányokat a
villámgyors nyelvükkel és a rémes pillantásukkal. Becserkészte őket, kikutatta a fészküket,
könyveket olvasott róluk. Ezek a sivatagi hüllők lettek Jim személyes totemállatai, a
jegyzetfüzeteiben több tucatszor felbukkantak, hogy később a leendő Sárkánygyíkkirály
parancsára a nemzeti fetisizálódás útjára lépjenek.
1955-ben az apja – immár Morrison kapitányként – a U. S. S. Midway repülőgép-
anyahajóra került, és a család újra költözött: ezúttal San Franciscóba. Alamedában egy
külvárosi, nagy házba hurcolkodtak be, és Jimmy itt kezdte a középiskola első évét. A rock
and roll születésének korszaka volt ez, melyet a fiatalok eltévelyedéseinek mérföldkövei
jeleztek: Elvis cenzúrázott fellépése az Ed Sullivan Show-ban, Bill Haley ellenállhatatlan
„Rock Around the Clock”-ja, Little Richard vad dzsungelritmusai, Fats Domino zsigeri New
Orleans-i rhythm and blues zenéje, Chuck Berry ügyes, háromperces gimnazistahimnuszai, a
fekete bőrdzsekik és a rugós bicskák, az ötvenes évek ellenállhatatlan James Dean-kultusza –
és mindez a konformista Eisenhower-korszakban, a visszafojtott szexualitás, a politikai
feszültségek és a hidegháború apokaliptikus fenyegetése közepette.
A MINTAPÉLDÁNY
RÉGI TAPASZTALAT, hogy a katonacsaládokban nevelkedett gyermekek gyakran küzdenek
beilleszkedési és más viselkedési zavarokkal. Ezek a családok sokszor kénytelenek új helyre
költözni, és legtöbbször váratlanul. Nincs túl sok idő arra, hogy barátságok szövődjenek és
szilárduljanak meg, mielőtt a következő állomáshelyre kell menni. A hadseregben szolgáló,
ambiciózus apa rendszerint sokat van távol, az asszonyok vállalják tehát a gyereknevelést, és
ők küzdenek meg a gyökértelenség által kiváltott érzelmi gondokkal, alkoholizmussal. Jim
már négyszer költözött négyéves kora előtt, és nem kizárt, hogy a stabilitásnak ez a hiánya
alakította ki benne azt a nyughatatlanságot és az elidegenedettségnek azt az erős érzését, ami
élete végéig vele maradt. Felnőttként Jim Morrison gyakran nem tudta, hol alszik aznap, és
így érezte jól magát. 1967-re a „Light My Fire” jogdíjai már havi rendszerességgel érkeztek,
Jim mégsem vett házat, és lakást sem bérelt. Jobb szeretett a barátnőinél lakni vagy motelokba
bezuhanni vagy éppen a Doors-iroda elnyűtt kanapéján elájulni.
Jimmy problémás gyerek volt, és ez igen megviselte a mamát. Jimmy családon belüli
alapállását a sértődöttség jellemezte, hiszen apjának, az ambiciózus katonatisztnek a
haditengerészetet a családja elé kellett helyeznie. Ez volt a szokás a fegyveres testületeknél,
amit a családoknak is el kellett fogadniuk. Mivel az apa jórészt távol volt, az anya vette át a
családfő szerepét. Csak az anya ellen lehetett lázadni. Amikor az apja hazatért a szolgálatból,
Jim mindig azt hallotta, hogy az anyja keserű szavakkal panaszkodik rá az apjának, felsorolja
az összes ballépését, a gonoszkodásait meg a többi disznóságot.
Néhány évvel később Jimmy barátai nem nagyon értették, hogy Jimmy miért a szobája
falára (fejjel lefelé) felrajzszögezett Playboy-aktokra dobálta a darts-nyilakat.
Amikor hazajött az apja, gyakran volt feszült a légkör. A haditengerészetnél Steve-et
kedves, halk szavú, energikus és kiemelkedően intelligens tisztnek ismerték. Úgy tűnik
viszont, hogy otthon ez a harcedzett tengeri medve csak kurta parancsokat vakkantott oda a
gyerekeinek. Lehet-e csodálni, hogy tíz évvel később a fia alkotta meg a vietnami háború
korszakának legjelentősebb háborúellenes dalát, a „The Unknown Soldier”-t? Jim öccse
elmondta Jerry Hopkins interjújában, hogy otthon Clara ugráltatta Steve-et, egyértelműen ő
volt a főnök a családban. Még a házasság elején a házaspár megegyezett, hogy nem ütik meg
gyermekeiket, úgyhogy a büntetés szóban történt, ami – legalábbis Jimmy esetében – a
szabvány katonai letolás mellett a bűntudat felébresztéséből és megszégyenítésből állt. Andy
Morrison bevallotta, hogy ettől ő mindig elsírta magát, de Jim száraz szemekkel állta a
szidalmakat.
Jimmy viselkedése miatt állandóan botrányok pattantak ki otthon: az anyja ilyenkor egy
személyben villámhárító és ellenfél is volt. 1969-ben egy seattle-beli, kaotikus Doors-
koncerten a részeg és felpörgött Jim Morrison nagy nehezen leintette a zenekart, megállt a
buli, és akkor így fordult a közönséghez: „Olvastam, hogy a gyerekeknek mindenféle bajaik
vannak a szüleikkel. Na igen, a probléma valós. És most itt bevallom nektek, hogy… én sem
kaptam elég szeretetet gyerekkoromban!”
Gyermekkorában Jim eszes volt és jól beszélt, viszont piszkos volt a fantáziája és élénk a
képzelete – néha bizony mondott az iskolában olyasmit, ami bajba sodorta. Jellemző
időtöltése volt ekkoriban, hogy felvagdosta a Donald kacsa-képregényeket, majd Donaldot és
Daisyt különféle szexuális pozitúrákba rendezte, és új szöveget írt hozzá. Amikor a Mad
magazin 1956-ban beindult a maga szürrealisztikus paródiáival és kretén humorával, Jimmy
az első előfizetők közt volt. Rongyosra olvasta a Mad példányait, s közben harsányan előadta
a képek fölé írt üvöltéseket, hörgéseket és visításokat – ettől mindenki kiborult körülötte. A
szüleit teljesen megőrjítette esetlen modorával, meg azzal, hogy kerülte a szemkontaktust
mindenkivel – és közben gunyoros, pikírt megjegyzéseket tett. A haditengerészet társasági
összejövetelein kínosan érintette őket Jimmy vihogása és idétlenkedése (orrtúrás,
köpőcsövezés, gonoszkodó megjegyzések) – úgyhogy hamar rájöttek: jobb őt otthon hagyni,
amikor csak lehet.
Andy Morrison szerint Jimmy tizenhárom éves kora tájékán kezdett kegyetlenkedni a
testvéreivel. Ettől a legtöbbet az öccse szenvedett. Amikor Andy tévézett, Jimmy beoldalgott,
lefogta Andy fejét, legyűrte, a fejére ült, és az orra alá fingott. Vagy lekötözte, és lassan Andy
arcára eresztette a nyálát. Ha kint voltak, Jimmy felvett egy követ, és azt mondta: „Tízig
számolok.” Ami azt jelentette, hogy Andynek futnia kellett. A kissrác hamar megtanulta, hogy
Jimmy nem tréfál. Tényleg hozzávágja azt a követ. 1955-ben a Morrison család síelni ment,
amikor is Jimmy beültette az öccsét meg a húgát egy tobogánba, és elindult velük lefelé,
egyenesen megcélozva egy pajta oldalát. A szánkó begyorsult, de Jimmy nem fékezett.
Gyorsabban, még gyorsabban! A húga sírva fakadt. Az anyja kiabált. Steve Morrison is
megijedt, és nagyon gyorsan utánuk kellett erednie, hogy a gyerekei össze ne törjék magukat.
Az őrjöngő, elképedt apának Jimmy annyit mondott, hogy csak hülyéskedett.
Kézenfekvő az a vélekedés, hogy Jim Morrison a katonacsaládok instabilitásának szenvedő
alanya, jellegzetes mintapéldány. A gyökerek hiánya, az apa folytonos távolléte, az anya
következetlen szigorúsága, mindaz a nehézség, amivel az eszes, de társadalmilag izolált
gyerek találkozott, amikor elismerést szeretett volna kapni a barátaitól, a tanároktól vagy a
szüleitől – mindez megmagyarázhatja Jim hajlandóságát a lázadásra, melynek célja, hogy
megkapja a vágyott figyelmet. Vannak azonban olyan vélemények is, hogy ezek a vándorló
katonacsaládok egy nagyobb közösséget alkotnak, s akik ide tartoznak, egyfajta biztonságot
találnak itt. így sokkal inkább rugalmas alaptermészetű, alkalmazkodóképes gyerekek
kerülnek ki belőlük. Ezek a családok sokszor együtt költöztek, és a nők, akik a nagy
összevisszaságban egyben tartották a családokat, gyakran életre szóló – vagy akár
többgenerációs – barátságokat kötöttek.
Jimmy Morrison nyilvánvalóan kivételes gyerek volt, megkerülhetetlen jelenség. Igazán
senki sem tudta kordában tartani. Robbanékony, mint egy bomba. Jimmy nagyon korán
megtanulta, hogyan csikarja ki a vágyott elismerést az emberekből. Később, mikor az apja
feljebb lépett a ranglétrán, és több időt tudott otthon tölteni, visszaszerezte családfői szerepét:
szigorú szabályokat és fegyelmet vezetett be otthon – amit Andy és Jimmy egyaránt nagyon
utáltak.
Az 1990-ES ÉVEK PSZICHOLÓGIAI KUTATÁSAI több új elmélettel álltak elő a gyermekkori
fejlődés témájában, és ezek egyike, a kötődéselmélet (attachment theory) segíthet nekünk,
hogy megérthessük Jim Morrison viselkedésének későbbi, talányos elemeit. A kötődéselmélet
szerint azok a gyerekek, akik a szüleiktől közönyös bánásmódot kapnak, illetve akiket
elhanyagolnak, nehezen tudják érzelmeiket kontrollálni, és gyakran fordulnak drogokhoz és
alkoholhoz, hogy el tudjanak lazulni. Az ilyenek nem könnyen lépnek bizalmas kapcsolatba
másokkal, és létező kapcsolataikat sem könnyen tartják meg – előfordul az is, hogy
kezelhetetlenné válnak. Sokszor még rá is játszanak saját furcsaságaikra, hogy figyelmet
kapjanak, mert még a negatív odafigyelés is jobb a semminél.
A közönyösség, a törődés hiánya azt is eredményezheti kicsi gyerekeknél, hogy
belemenekülnek egy álomvilágba, és a nagyszerűségről, hírnévről ábrándoznak. Néhányan
idő előtt leválnak a családjukról. Vélt függetlenségük a hatalom és az érinthetetlenség érzetét
adja nekik, mintha sérthetetlenek volnának. Ahogy így, védtelenül növekednek, gyakran
válnak önpusztítóvá, illetve könnyen esnek áldozatául baleseteknek – mert rosszul mérik fel a
veszélyhelyzeteket.
Ugyan nem tudhatjuk biztosan, hogy Jim Morrisonra ráillik-e ezek közül bármi is, de akit
érdekel Jim Morrison, az a későbbi viselkedésével kapcsolatosan fel kell tegye a kérdést, hogy
vajon mi indította őt folyamatos lázadásra.
1955-BEN JIM MEGNÉZTE James Dean Ok nélkül lázadó (Rebel Without a Cause) című
filmjét. A Nicholas Ray rendezte film a forrongó ifjúság kultuszfilmje volt, melyben a
nyughatatlan főhős, Jim (akit alkoholista apja Jimbónak becéz) egy jómódú kaliforniai
iskolában szorongásokkal teli, konfliktusokkal és kétségbeeséssel terhelt légkörben
nevelkedik. James Dean rendkívül szuggesztíven alakítja e lázadó típust, s a történet olyan
különös Los Angeles-i helyszíneken zajlik, mint a Griffith Park-beli csillagvizsgáló. Sal
Mineo tragikus halála a film végén nagyon mély benyomást tett Jimmyre.
Ezzel a filmmel kezdődött Jim filmek iránti erős és szenvedélyes vonzódása, és az a
gyakran hangoztatott vágy, hogy szeretné megtanulni, hogyan kell filmet csinálni. Ez a film
az első, amelyik felbukkan Jim fennmaradt noteszaiban – és felbukkan James Dean következő
filmje is, az Óriás (Giant), amelyet a Dean halálos autóbalesete utáni évben hoztak ki.
Lehetséges, hogy a filmek, különösen az amerikai mozikat az ötvenes években elárasztó
westernek központi szerepet játszottak abban, hogy Jim írni kezdett. Első, azóta elveszett
verse, a „Pony Express” valószínűleg egy ilyen hollywoodi alkotáson alapszik, amit
Alamedában látott egy szombat délutáni matinén. Bizonyos, hogy Jim Alamedában kapta meg
a beatköltőbetegséget – egy életre.
A BEATKÖLTŐK
1956-TÓL 1958-ig MORRISONÉK AZ Alameda Avenue 1717.-ben laktak, egy nagy,
fatornyos, régi házban, az árnyas külvárosban, a haditengerészet legnagyobb repülőtere
közelében. Jim életének viszonylag nyugalmas időszaka volt ez – az anyja itt jól érezte magát,
a szomszédok nagyon szerették –, ami Jim Morrison művészi törekvéseire is jótékony hatással
volt.
Jimnek az öreg ház legfelső szintjén volt egy szobája, itt hallgatta Elvist meg Ricky
Nelsont, miközben a földszinten az anyja a saját zenéit, Harry Belafontét, Frank Sinatrát és a
South Pacific meg a My Fair Lady eredeti szereposztású albumait rakta föl. A keménykötésű,
sötét hajú, jóképű Jim népszerűnek volt mondható az iskolában: tudott poénkodni a
tanárokkal, akikre jó benyomást tett a tinédzsereknél ritkán tapasztalt olvasottsága és magas
intelligenciaszintje. Tizenhárom éves korában Norman Mailer volt a kedvenc írója – és teljes
terjedelmükben tudta idézni a Mad magazin paródiáit. Iskolai eredményei mégis tükrözik a
tanárok kellemetlen érzéseit, amit Jim hiperaktivitása okozott. Néhány órán különültették,
hogy ne piszkálja a többieket, és hangos közbeszólásaival, poénjaival ne zavarja meg a
tanítást.
A Mad magazin és a új „kretén humor” műfaj más képviselőinek hatására (Cracked, Sick,
Trump) Jim noteszlapjain a vázlatok egyre vadabbá és mélységesen cinikussá váltak.
Specialitásai a képtelen méretű nemi szervek és a hatalmas segglyukak voltak, melyekből
bőséggel áradtak a testnedvek: a szar, a menstruációs vér, a hüvelyváladék és az ondó. Az apja
nagy szalagos magnójával kamu rádióreklámokat készített, melyek a maszturbációt
népszerűsítették. (Az egyik ilyen szalag fennmaradt, és majdnem profi színvonalú, élethű
hangeffekték kísérik.) Ha ő vette fel otthon a telefont, akkor vagy a The Amos and Andyből
levett néger akcentussal szólt bele, vagy keleties kiejtéssel. Csendes padlásszobájában órákat
töltött azzal, hogy felvagdosta a képregényeket – és még sokkal obszcénabbakat rakott össze
belőlük, lepipálva kedvenc magazinjait:
LUCY: Adok ötven centet, ha megbaszol, Charlie Brown! CHARLIE BROWN: Vágd partiba
még a triciklidet is, és megegyeztünk, bébi!
Jim legjobb haverja Alamedában egy utcájukbeli, jó eszű srác volt, a vele egykorú Fud
Ford, aki éppoly nyughatatlan volt, és éppúgy szerette a poénokat, mint Jimmy. Jimnek
szabad bejárása volt a haditengerészet tornatermébe, uszodájába, atlétikai pályáira, és a fiúk
sokszor kerültek bajba, mert a tiszti uszoda műugródeszkáján hülyéskedtek, amitől a család
persze mindig kiakadt. (A Ford srác elmesélte, hogy az egyik ilyen alkalommal Jimet szíjjal
verte el az apja, mert néhány tisztfeleség panaszkodott, hogy inzultálták őket.) Alamedában
minden utca a tengerhez vezetett, úgyhogy a meleg hónapokban sokat strandoltak és
hülyéskedtek ott. Volt egy csinos lány, akivel együtt jártak úszni. Jim rájött, hogy kell
beosonni a lány családjának csónakházába: ott lestek meg, amikor a lány fürdőruhába bújt.
1957 szeptemberében Jimmy az alamedai gimnázium kilencedikese lett. Jóképű volt és
népszerű, tagja az iskolai úszócsapatnak (pillangóúszásban kiemelkedő volt). Az órákon
mindent tudott, bár a jelentkezést méltóságán alulinak tartotta. Karizmatikus bohóc volt,
bajkeverő, vicces és hangos, ügyes utánzó, és ha át kellett verni valakit, mindig volt egy-két
ötlete, s akinek szemét trükkjei Morrison-sztorikként tíz évig szájról szájra jártak az
iskolában, később pedig a médiában kötöttek ki.
Egyik kedvenc vicce az volt, hogy az iskola lépcsőházában ájulást színlelve összeesett, és
ott feküdt eszméletlenül, míg mindenki köré nem gyűlt. Ezt sokszor megcsinálta, és a
következő iskolájában sem hagyott föl vele – ezzel mindig és mindenütt a középpontba került.
De tényleg vicc volt-e? Az osztálytársak azt mesélik, hogy mindig nagyon sokáig feküdt ott
(Ford szerint: „úgy csinált, mintha meghalt volna”), és nem reagált az élesztési kísérletekre.
Amikor már elégedett volt kis színjátéka eredményével, felkelt, fölszedte a könyveit a földről,
megkapta a folyosósoktól az elmaradhatatlan késést, és szokásos fesztelen nagyképűségével
odébbállt.
Arra találta volna ki ezt a módszert, hogy némi szélhámoskodással elszökjön a megalázó,
zűrzavaros helyzetekből: kiterült a földön, míg sok kellemetlen perc kimaradt az életéből?
Vagy inkább olyasmi volt ez, amit a régiek „eskór”-nak, a királyok és próféták betegségének
neveztek? Aki csak egy kicsit is ismeri Jim Morrison későbbi életét és pályafutását, tudja,
hogy az eszméletvesztés, ájulás olykor mindennapos gyakorisággal fordult elő nála. Elájult és
összecsuklott próbákon, stúdiófelvételek közben, fotózáson; összeesett koncerteken,
felolvasóesteken, bárokban – de voltak ájulásai kocsikban, repülőtereken és repülés közben is.
Megrázó, teátrális összecsuklásai részeivé váltak a Doors színpadi show-jának, amit Jim
Morrison később a rock legjobb színpadi produkciójává fejlesztett.
De tényleg produkció volt-e? Mindent összevetve, az anekdoták és a felidézett látvány
élmények azt sugallják, hogy Jim Morrison egy enyhe, diagnosztizálatlan epilepsziában
szenvedett, amely talán tizennégy éves korában kezdődött, de lehet, hogy korábban. A
gimnáziumban sokszor hívatták be emiatt az igazgatói irodába. És persze mindenki Jim
Morrisonroi beszélt, és a sok eget verő baromságról, amikkel hülyére vett mindenkit.
Jim 1958 őszén kezdte a tizediket, de jobb szeretett lógni az iskolából, és San Francisco
beatniktörzshelyeit látogatta helyette. Az előző év két megrázó eseményt hozott Amerikának.
Először is a Szovjetunió felküldte az űrbe a szputnyikot, az első, Föld körül keringő műholdat.
Ez a szenzációs esemény Amerikának egyrészt önbizalomvesztést okozott, másrészt
megindult a magyarázkodás, hogy az oroszok kényszerítik Amerikát ki az űrbe. Ekkor
kezdődött a fegyverzetek egyensúlyáról szóló vita, ami elősegítette, hogy John Kennedy a
Fehér Házba kerüljön. A másik megrázó esemény Jack Kerouac második regénye, az Úton
megjelenése volt. Ez a tudatfolyameposz az egzisztenciálisan eszmélő fiatalokról, akik
Amerika végtelen autópályáin és a városok éjféli utcáin sodródnak, egy teljes generációt
fordított a beatszubkultúra felé. A könyvből bestseller lett, a média lecsapott rá – az ötvenes
évek szervezettséget mutató, konformista arculatán hatalmas rés támadt. A szputnyik keltette
feszültséget a beatniklazaság oldotta, felmutatva a tisztességes létezés egy másik lehetséges
módját a kései ötvenes években.
A beatköltők stílusuk gyökerét a francia szimbolistáknál, az egzisztencialista
filozófusoknál és a zen mestereinél keresték. Divat volt a jazz, a drogok, a másság és a
buddhizmus. Kimentek a divatból a szürke flanelöltönyök. Egyik napról a másikra népszerű
sztárok lettek az olyan figurák, mint Kerouac a nyugati parton, William Burroughs Párizsban
és Allen Ginsberg New Yorkban.
A beatköltők Dylan Thomasnak is örökösei voltak, a zseniális walesi költőnek, akinek
mágikus kelta lejtésű szavalása és részeges képei immár az akkoriban újnak számító
technológiával készült LP-lemezeken is terjedtek, nemcsak nyomtatott formában. Dylan
1953-ban Greenwich Village-ben belehalt krónikus alkoholizmusába. Ugyancsak nem volt
idegen tőlük az olyan radikális amerikai írók hagyománya, mint Walt Whitmané vagy Mark
Twainé, és a William Carlos Williams-féle modernista költészet sem (ez utóbbival Allen
Ginsberg különösen azonosult).
A beat-univerzumban Párizs volt a filozófia, New York a jazz és San Francisco a költészet.
Ginsberg szavaival ez volt „a San Francis-có-i reneszánsz”. A beatniksztárok szavalását, amit
bongóval kísértek, minden áldott este hallani lehetett a jazzklubokban. Allen Ginsberg San
Franciscóban mutatta be beat-eposzát, az Üvöltést, de más beatköltők is, akik közül sokan
felismerhetők az Úton szereplőiben (Robert Duncan, Robert Creeley, Tom Parkinson,
Lawrence Ferlin-ghetti, Gary Snyder, Kenneth Patchen, Philip Whalen, Kenneth Rex-roth,
Michael McClure), gyakran olvasták föl új műveiket kávéházakban, galériákban és
könyvesboltokban. A beatvilág harmadik központja San Francisco volt, egy olyan város, ahol
nem a sportolók voltak a helyi hősök, hanem a költők. San Franciscóban és a szomszédos
Sausalitóban és North Beachen a költészet volt az úr.
Mikor Jimmy és Fud leléptek a suliból, és a városba indultak, első állomásuk rendszerint
Ferlinghetti könyvesboltja volt a Columbus Avenue 261.-ben: a City Lights Books. A
kirakatban büszke felirat hirdette: „Betiltott könyvek”. Jimmy szeretett itt lődörögni
beatnikegyenruhájában (póló, szandál, farmer), azt remélve, hogy találkozik valamelyik
betérő beatköltővel. Egyszer alkalma volt Ferlinghettit egy hellóval köszönteni, és mikor az A
Coney Island of the Mind szerzője visszaköszönt, Jimmy elpirult az örömtől. Eljártak az
oaklandi Stairway Records lemezboltba is, ahol megvették Dylan Thomas „Caedmon”-
lemezeit meg Tom Lehrer és Lenny Bruce kabarélemezeit. Jimmyt Fud vitte el az oaklandi
Duo Records lemezboltba, ahol rhythm and blues lemezeket árultak; Jimmy itt hallotta
először a chicagói blues-sztárokat, Muddy Waterst meg Howlin' Wolfot és az olyan New
Orleans-i legendákat, mint Professor Longhair. Jimmy és Fud együtt olvasták az Útónt,
beleélték magukat a könyv beatgenerációs álmaiba, és véget nem érő beszélgetéseket
folytattak az autóstoppolás elképzelhetetlen gyönyörűségeiről, az olcsó mexikói kurvákról és
Amerika végtelen autópályáiról, melyeket a zen megvilágosodásának fellobbanó fényei
világítanak be.
Jimmy beleszeretett Dean Moriarty irdatlan amerikai energiájába, a Kerouac által
megrajzolt Deanbe, aki egyike azoknak, „…akik szédülten éltek, szédülten beszéltek,
mindentől a megváltást várták, sose ásítottak, és soha örök igazságokat nem mondtak, csak
kigyúltak és pattogtak, akár a sárga petárda, és hányták a szikrát a csillagokra…” (Kerouac:
Úton – Bartos Tibor fordítása). Jimmy sokat gyakorolta Dean kellemetlen és gyors nevetését
(„hí-hí-hí”), az anyja utálta is rendesen. Jimnek kezdett borostássá válni az arca, és
megpróbált rendes beatnikkecskeszakállat növeszteni, de aztán az anyja ráparancsolt, hogy
borotválkozzon meg, és vágassa le a haját is. Az anyja gyakran kiabált vele, de Jim csak
kinevette. Egyszer az anyja mérgében el akarta kapni, de Jim lefogta, és nevetve ráfirkált a
karjára egy tollal. Erre már Clarának is nevetnie kellett. „Ez nem fair!”, kiabálta a fiának.
Az ISKOLÁBAN JIMMY nem hagyott fel provokatív akcióival. Mivel annyira vicces volt és
furcsa, abba a kategóriába került, akire ráhagyták a hülye dolgait, és nem vonták értük
felelősségre. Ugyanakkor meglepő módon képes volt együttérzésre is. Egy osztálytársa,
Richard Slaymaker súlyos leukémiában szenvedett. Jimmy gyakran meglátogatta otthon
iskola után, vicclapokat és kabarélemezeket vitt neki, hogy tartsa benne a lelket. Elvitte
sétálni a kerekes székében, és közben szórakoztatta, ralizott vele. Fud úgy látta, hogy Jimmy,
akit a halál nagyon izgatott, azt figyelte, hogyan változik Richard színe a betegség
előrehaladtával. Amikor félévnyi majdnem mindennapos látogatás után Richard meghalt,
Jimmy vigasztalhatatlan volt.
1958 végén, az iskolaév közepén Steve Morrisont kapitánnyá léptették elő, és újra
máshová vezényelték. A szülők megmondták Jimmynek, hogy a család rögtön karácsony után
átköltözik a virginiai Alexandriába. Fud Ford emlékei szerint Jimmy totál kiakadt, és nem
akart menni. Az utolsó tanítási napon Jimmy odament az osztályfőnök asztalához,
bejelentette, hogy a családjuk elköltözik, és ő szeretne úgy távozni, hogy az emlékezetes
legyen. Ekkor meggyújtott egy petárdát, és kiballagott az osztályból, mielőtt az robbant volna.
Jimmy átment Fudékhoz elbúcsúzni aznap, amikor elmentek Alamedából. Utána beszállt a
kapitány ronda zöld Packardjába, és vissza se nézett, ahogy az apja elindult. „Jimmynek rossz
volt, mert nem akart Virginiába menni” – mesélte Fud Ford. „Nem sokszor sírtam
kölyökkoromban, de akkor igen. Elvitték tőlem a legjobb barátomat.”
Jimmy a család többi tagjánál korábban, még 1959 januárjában költözött át Virginiába,
hogy az új félévet már az ottani középiskolában kezdhesse. Pár hétig a Morehouse család
fogadta be, akiknek volt egy hasonló korú fiuk, Jeff. Öt évnek kellett még eltelnie, hogy
Jimmy végleg visszatérhessen imádott Kaliforniájába.
NIETZSCHE ÉS BO DIDDLEY
A VIRGINAIBELI ALEXANDRIA 1959-ben álmos külvárosa volt Washingtonnak. Leginkább
kormányalkalmazottak laktak itt a családjaikkal meg magasabb rangú katonatisztek, és bár
nem volt annyira proccos, mint a szomszédos Arlington, azért elég jó helynek számított.
Januárban költöztek be Morrisonék a Woodlawn Avenue 310.-be, ami egy kényelmes ház volt
a nívós Braddock Hights negyedben; ezt a házat példátlanul hosszú ideig, két és fél évig
nevezhette otthonának Jimmy. Ugyanebben a hónapban iratkozott be Jimmy a George
Washington középiskolába, hogy a tizediket befejezze. Itt megpróbált inkább csöndesen
elvegyülni, nem úgy, mint Alamedában, ahol a társait vagy elbűvölte, vagy kiborította. Az
itteni iskolai úszócsapathoz még próbaúszásra sem volt hajlandó elmenni. Annak a néhány
gyereknek, akik mégis megpróbáltak beszélgetni vele, azt mondta, hogy ő árvagyerek,
cigányok rabolták el. Idegesnek látszott, feszengett és szorongott, és amikor nem Alexandria
félreeső részein meg a dokkoknál kószált, vagy amikor nem a Main Streeten lopkodta a
vicclapokat meg az édességet, akkor leginkább olvasott, vagy a noteszébe rajzolgatott az
alagsori szobájában, aminek külön bejárata volt – úgyhogy Jimmy akkor jött és ment, amikor
akart. Egyik új haverjának azt mesélte, hogy néha hetekig sem találkozik a családjával.
Tíz évvel később egy interjúban a középiskolai éveiről szólva Jim rossz érzésekről számolt
be: „Volt valami… olyan érzésem, hogy nincs minden rendben. Ahogy egyre idősebb lettem,
úgy éreztem, mintha szemellenzőket raknának rám. Egy hosszú, egyre keskenyedő folyosón
tereltek végig engem is meg a barátaimat is. Ha az ember iskolába jár, az mindig lutri: sokat
profitálhat belőle – de nagyon sokat árthat is neki.”
Alamedában a középiskola laza volt és oldott a fajilag elkülönített oktatást folytató,
ókonzervatív, társadalmi hovatartozást szem előtt tartó George Washington középiskolához
képest. Az osztálytársak élénken emlékeznek rá, hogy Jimmy széleskörű olvasottsága és
választékos beszéde már kezdetben sok tanárt meglepett. Az első osztályzatok után rögtön a
kitűnők közé került. Aztán egy napon az ebédlőben egy tanár észrevette, hogy Jimmy a fekete
író, James Baldwin sokat vitatott könyvét, a Giovanni szobáját (Giovanni's Room) olvassa. A
tanár rászólt, hogy ezt a nigger szemetet ne merje többet behozni az iskola területére.
Valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor Jimmy minden érdeklődését elveszítette az iskola
iránt.
A magányos, szomorú Jimmy, aki a családjától is elzárkózott, szeretett sokáig fennmaradni,
és a rádiót hallgatta. Megbabonázták a pokol tüzét harsogó déli prédikátorok, és az iszonyú
hangos rock and roll adók lemezlovasai, akik a mexikói határszélről egész Észak-Amerikát
besugározták. Egy éjszaka Jimmynek az öngyilkosság járt a fejében, de akkor megszólalt a
rádióban Bo Diddley, aki a vicces „Crackin Up”-ot énekelte. Jimmynek nevetnie kellett,
jobban lett, és mégiscsak élhetőnek gondolta az életet. Huszonöt évesen egyik tizenéves
barátnőjének elmesélte, hogy aznap éjjel Bo Diddley, a fekete rock and rollnak ez a sokszínű,
közvetlen hangú feltalálója megmentette az életét.
„FRIEDRICH NIETZSCHE ÖLTE MEG JIM MORRISONT” – állította a Doors másik alapító tagja,
Ray Manzarek, aki azt mondta, hogy a szeme előtt zajlott le a dolog. A német filozófus
írásaiból és pályafutásából szűrte le Jimmy azt az eszmét, hogy mindentől, ami meg nem öl
bennünket, csak erősebbek leszünk.
Az Úton első bekezdésében Jack Kerouac úgy beszél a XIX. századi filozófusról,
Nietzschéről, mint könyve irányító szelleméről. Ezért aztán azon a nyáron Jimmy beleásta
magát Nietzsche lenyűgöző írásaiba és tragikus életének történetébe, és amit olvasott, az
alapvetően – ha nem végzetesen – változtatta meg gondolkodását. Talán túlzás volna azt
állítani, hogy Nietzsche ölte meg Jim Morrisont, de mindenképp az ő hatására indult el azon a
pályán, amely idővel szükségszerűen torkollott tragédiába.
Nietzsche volt az első modern író, aki túllépett kétezer év örökölt morális és metafizikai
hitén. Az általa megvetett keresztény alapelvek alternatívájaként kitalálta saját abszurd és
zavaros mitológiáját. Túlfűtött stílusban, annak a látnoknak a megingathatatlan hevével, akit
nem zavar, hogy nézetei gyakran ellentmondásosak, Nietzsche megpróbált szakítani a
hagyományos racionalizmussal, és új gondolkodásmódot hirdetett. Nietzsche szerint az
emberiséget és a történelem egészét csakis a géniusz születése igazolhatja, és a legmagasabb
célt a kultúra virágzása jelenti. Ez a veszélyes filozófiai kalandorság, mely Nietzsche zaklatott
retorikájába öltözött, olyan óriási hatású volt, hogy ötven évvel később egy még ennél is
sötétebb miszticizmusnak adott ihletet Németországban, mely Adolf Hitler révén jutott
hatalomra.
Csakhogy Nietzsche nem tudta élvezni briliáns eszmefuttatásai első igazi sikerét, mert az
itáliai Torinóban teljes testi és lelki összeomlás áldozata lett. 1889 januárjában elszörnyedve
volt tanúja annak, hogy egy kocsis az utcán megkorbácsolta lesántult lovát. Nietzsche a lelki
gyötrelemtől szenvedve összeesett, és ebből a traumából nem tudott kilábalni: élete utolsó
tizenegy évét megháborodott elmével élte le 1900-ban bekövetkezett haláláig. A
filozófiatörténet nagy rejtélye, hogy miképpen juthatott élete legkreatívabb szakaszából
váratlanul a szánalmas, teljes tehetetlenség állapotába. Újabb kori életrajzírói úgy vélik, hogy
szifiliszes volt, titokban homoszexuális, és mániás depresszióban szenvedett, ami aztán
krónikus elmebetegségbe ment át.
Jim egyik noteszének tanúsága szerint azon a nyáron kétszer olvasta el A tragédia
születését, majd tovább olvasott: Nietzschétől a Túl jón és rosszont, William S. Burroughstól a
Meztelen ebédet (The Naked Lunch), amire egy eldugott kis georgetowni könyvesboltban
bukkant rá, Norman Mailer Szarvaspark (The Deer Park) című könyvét, De Sade márki
írásait, John O'Hara Butterfield 8 című könyvét. De Jimmy Morrisont semmi sem érintette
meg olyan mélyen, mint a találkozás Nietzsche gondolataival. Nietzsche felnyitotta az ajtót a
modern gondolkodás számára – és felnyitotta egy ifjú virginiai író tudatának ajtaját is 1959-
ben.
MÁSODIK FEJEZET
A feltámadók névsorából húzz ki
A nevető maszk mögött ott a síró maszk A részegség maszkja mögött ott a bölcsességé A
bűnöző maszkja mögött a vándor maszkja van A forradalmár maszkja alatt a filmrendezőé
TERAYAMA SHUJI
VISSZA A FELADÓNAK
A FLORIDA STATE UNIVERSITY 1962-BEN egy második vonalbeli, a faji megkülönböztetés
elvei szerint működő oktatási gyár volt egy nemzeti ligás focicsapattal, és azt beszélték róla,
hogy irdatlan jókat lehet ott bulizni. A diákszövetség összejövetelein a rhythm and bluest
nyomatták – meg a sört. Miközben Nyugat-Londonban a Jimmy-vel egykorú Mick Jagger és
Keith Richard a Brian Jones által alapított és még mindig Rolling Stonesnak nevezett rhythm
and blues bandában nyomultak, Jimmy Hendrix pedig Kentuckyban, Fort Campbellben a ιοί-
es légi deszantosoknál szolgált ejtőernyősként, Jimmy Morrison megkezdte második egyetemi
évét a Florida S. U. falai között 1962 őszén.
Jimmy Morrison clearwateri barátaival, a Kallivokas testvérekkel költözött össze egy
külvárosi házba, ami egy mérföldnyire volt az egyetemtől. Ott lakott még velük Brian Gates
meg egy Bowman nevű, idősebb diák, aki már letöltötte az idejét a seregben, és a ház
gondnoka is volt. Jimmy úgy bánt a lakótársaival, mintha azok ember alatti lények volnának,
akik egy Übermensch számára szinte nem is léteznek. Eletében először szabadult meg a
családi felügyelettől, és azonnal beleesett egy passzív-agresszív alapállásba: kihasználta
azokat, akikkel együtt élt és dolgozott – és az önző hősnek ez a póza határozta meg azután is a
viselkedését. Csalt például a kártyában. Ha a hűtőben sört talált, megitta. Megette a többiek
kajáját. A lemezeiket nem rakta vissza a borítóikba. Kérdezés nélkül kölcsönvette tiszta
ruháikat, majd amikor levetette, azon büdösen a fürdőszoba lucskos padlóján hagyta őket. Ha
lakótársainak pénzük érkezett, és ő vette át a postát, lenyúlta a készpénzt. Kocsikat kért
kölcsön, és összetörve adta vissza őket. Halloweenkor a West Point-os szürke, csuklyás
köpönyegében nyitott ajtót a házaló gyerekeknek, akik azt állították, hogy a farkát mutatta
nekik (megmutatta, amije van). A haverok közül kiszemelt áldozataival mindenféle elmés
játékokat játszott, közben egyre a gyenge pontjaikat kereste, és a jegyzetfüzeteibe aprólékosan
leírta a reakcióikat. Amikor fejére olvasták, hogy egy utolsó mocsok szemét, csak nevetett
rajtuk.
„Jimmyt rohadtul nem érdekelte, amit mondtunk”, emlékezett egyikük. „De állati
szórakoztató volt. Még akkor is muszáj volt rajta röhögni, amikor féltünk tőle.”
Egy időre hát megalkudtak a jelenlétével, mert vicces volt, és nyilván zseniális a maga
lakonikus módján. A szobájában több száz könyv volt összevissza dobálva. Ha látogató
érkezett a besötétített szobába, Jimmy csukott szemmel felszólította, hogy vegyen fel egy
könyvet, bármelyiket, és olvassa fel az első mondatot belőle. Ebből ő megmondta a könyv
címét és szerzőjét. Egyszer sem tévedett. Mohón falta a kor népszerű szociológiáját, különös
tekintettel a tömegek pszichológiájára, aminek köze volt a drámához és a színházhoz. A
noteszaiban két kedvencét idézte, az egyik David Riesman A magányos tömeg című munkája,
amely az egyéniséggel kapcsolatos problémákat veszi sorra, és a tömegkultúra által a
személyes szabadságot fenyegető veszélyekre hívja fel a figyelmet. A másik Norman O.
Brown könyve, a Life Against Death, egy nagy hatású, 1959-es bestseller, amely kísérletet tett
arra, hogy az emberiség történelmét a pszichoanalízis módszereivel vizsgálja. Jimmyt erősen
érdekelték a társadalmi kontrollnak a hidegháború által felvetett kérdései, melyek a science-
fiction-mozgalomra is erősen hatottak; és érdekelték a beatszerzők, mint például William S.
Burroughs, akinek Nova Express című regényét szintén abban az évben olvasta el. Elias
Cannetti könyve, a Tömeg és hatalom azért tetszett neki, mert elemezte az előadó és a
közönség viszonyát, és Jim olyan technikákat tanult belőle, amiket néhány év múlva sikerrel
alkalmazott a Doors fiatal közönségét manipulálva. C. Wright Mills AZ uralkodó elit című
munkája kevés illúziót hagyott afelől, hogy igazából kik is irányítják az amerikai
demokráciát, és ez a könyv valószínűleg még rá is tett Jimmy ösztönös hatalomutálatára, ami
leginkább a katonai hatalomnak szólt. (Tizennyolcadik születésnapján, 1961 decemberében
részegen jelent meg a sorozóbizottság előtt, és fennmaradt a jegyzőkönyv arról, hogy milyen
csúnya, anyázós perpatvart kavart, és mielőtt a zsaruk odaértek volna, eltűnt.)
Jimmy nagy kedvét lelte a bizarr bohéméletformában a meglehetősen kockafejű,
konvencionális, WASP2-többségű Florida State Universityn. Homlokába fésülve hordta a haját
már a Beatles megjelenése előtt. Fémkeretes beatnikszemüveget hordott lencse nélkül.
Folyton a Joan Baez-lemezét nyúzta, és azzal tömte barátai fejét, hogy szerelmes a Harvard
Square-i mezítlábas folkénekes istennőbe. Cilinderben jelent meg különböző táncos és egyéb
rendezvényeken, és ezüsttárcából csokoládészivarokkal kínálgatta a lányokat. Mindenki
szeme láttára pisált, és elégedettnek látszott, ha felelősségre vonták emiatt. S amikor néhány
barátját is rábeszélve kipróbálták a tömegek manipulálására vonatkozó teóriáját, és
megzavartak egy feketék számára rendezett, nagy sátorban zajló egyházi szertartást, a
feldühödött papok elkapták és megverték. Rendszeresen leugrált az autópályán repesztő autók
közé a hídról. A téli fűtésszámla rá eső részét pofátlanul nem fizette ki, mondván, hogy neki a
nagyszülei küldtek egy elektromos takarót. A hazulról kapott pénzt kizárólag könyvekre volt
hajlandó költeni. Hetente vett egy zacskó krumplit, és ha éhes volt, megfőzött párat. A többiek
meg lakattal elzárták a kajájukat a szekrénybe, hogy Jimmy ne lophasson belőle.
1962 OKTÓBERE. A kubai rakétakrízis egybeesett az FSU hétvégi nyitóbáljával. Minthogy a
nyugati világ a nukleáris háború küszöbére sodródott, Jimmy már pénteken délben nekilátott
az ivásnak. Amikor megtudta, hogy csak akkor mehet táncolni aznap este, ha nyakkendőt köt,
nekilátott, s addig kötögette a nyakkendőjét, míg végül egészen röhejesre sikeredett. Mary
Werbelow nem ért rá aznap este, úgyhogy Jimmy facér volt. Chris Kallivokas elkövette azt a
hibát, hogy a barátnőjét egyedül hagyta Jimmyvel a házban, amíg ő elszaladt valamit
elintézni. Mire visszajött, a ház bejárati ajtajából kitört az üveg. Chris bátyja, Nick elmondta,
hogy miután Chris elment, a lány megkísérelt barátságosan viselkedni Jimmel, és azt mondta,
hogy tetszenek neki a nyakkendőjén a csomók. „Tetszenek a gumóim?”, motyogta Jim szinte
érthetetlenül. „Szóval a testemet akarod?” Aztán nekiállt T. S. Eliotot idézni, és nyakon
harapta a lányt. Amikor az sírni kezdett, Nick (a volt tengerészgyalogos) megfogta Jimmyt, és
kivágta az üvegajtón. Az meg őrjöngve elrohant. Idáig még nem látták Jimmyt ennyire
részegnek, és mindannyian eléggé utálatosnak találták a helyzetet.
Jimmy aznap csak ivott tovább, bele a szombatba. A focimeccsre egy félliteres Seagram's 7
whiskyvel érkezett, és félidőben elájult. Este a diákegyesület nagy buliján – még mindig
részegen – elkezdte heccelni a vesztes focicsapat tagjait. A csapat neve az volt, hogy
Seminoles, de Jimmy ragaszkodott hozzá, hogy néhány termetes játékost Semi-holes-nak (=
félseggek) tituláljon, avagy kis picsáknak, akik csak veszíteni tudnak. A lakótársai elrémülve
figyelték, hogy Jimmy felmászik egy padra, belekotor a nadrágjába, és bejelenti, hogy most
lehugyozza a seggfeleket. Nick Kallivokas rángatta el onnan, hogy a focisták meg ne öljék.
Begyömöszölték Jimmyt egy taxiba, és a sofőrnek megadták a címüket, hogy vigye haza.
Néhány óra múlva, mikor hazaértek, Jimmyt a kertben találták eszméletlenül és összeverve.
Nem volt nehéz kitalálni, mi történt: Jimmy valószínűleg összehányta a taxit, mire a taxis
megverte és kilökte a háznál. „Elképesztő volt”, mondta Chris Jimmy berúgásáról, „hogy
mennyit megivott. Ilyet még nem láttunk.”
Ekkoriban Jimmy kezdte megszeretni Elvis Presleyt. Elvis kitöltötte a karrierjét derékba
törő katonai szolgálatát, és éppen a visszatérésén ügyködtek mindenféle vacak hollywoodi
musicalek révén. Akárhányszor Elvist játszottak a rádióban, Jimmy mindenkit kussba
parancsolt a szobában vagy a kocsiban, hogy jól hallhassa Elvis érzelmesen rezegtetett
hangját. Egy éjjel, első Florida State University-trimeszterének vége felé egy Elvis-lemezt
hallgatott, nagyon hangosan. Amikor megkérték, hogy halkítsa le, nemet mondott. Újra és újra
megjegyzése)
visszarakta a tűt a „Return to Sender” című dal elejére. Úgyhogy ott helyben egy lakógyűlést
rögtönöztek, amelyen kiszavazták Jimmyt, és megkérték, hogy költözzön el.
GYILKOS AZ ÚTON
JIMMY NEM A NAGYSZÜLEIHEZ MENT HAZA a karácsonyi szünetben, inkább a Kallivokas
családdal töltötte az ünnepeket Clearwaterben. A testvérek mamája amatőr író volt, s Jimmy
addig-addig hízelegte befelé magát a választékos stílusával és műveltségével, míg végül
szívesen látott vendég lett. Jimmy nem szakadt meg az igyekezettől, hogy találkozzon a
családjával Kaliforniában, de minthogy tanulmányi eredményei nem romlottak, s illő
mennyiségben írt haza leveleket, az anyagi támogatás nem szűnt meg. Amikor 1963 elején a
következő trimeszter elkezdődött, Jimmy a könyveit átköltöztette egy öreg Airstream
lakókocsiba, ami egy düledező lánykollégiumra nézett a College Streeten, a diáknegyedben,
félúton az egyetem bejárata és az állam parlamenti épülete között. Az alumínium
lakókocsinak kátránypapírból volt a fedele, és pont be lehetett onnan látni a lánykollégium
hátulsó ablakain. Jimmy hamarosan beszerzett egy távcsövet, és rászokott az éjszakai
kukkolásra, amiről részletes jegyzeteket készített. A lakbére persze sokkal kevesebb volt, mint
amennyiről otthon tudtak, és a különbözetet könyvekre költötte, például megvette a J.
Hellertől a 22-es csapdáját, Kerouac Dbarma Bums című (magyarul Művésztelep címen
megjelent) regényét és Wilhelm Reich Az orgazmus szerepe című munkáját. (Jim példánya
ebből a könyvből fennmaradt, bőségesen ellátva kézzel írt széljegyzetekkel.)
Jimmyt most az órái már jobban érdekelték: a beszédművelés tanszéken dráma– és
színháztörténetet tanult, járt alapfokú színészmesterség-órákra, és sokat lődörgött a tanszék
lepusztult Conradi Színpada körül. Fennmaradt pár vázlata, amelyeket a díszlettervezés-
órákra készített, s minthogy igen ötletesek, jelest kapott a kurzusra. Tennessee Williams
Macska a forró bádogtetőn című darabjához egy vászonra vetített kis pontot képzelt el a
színpad hátterében, mely a cselekmény kibontakozásával párhuzamosan növekszik, míg végül
a harmadik felvonás végén kiderül, hogy ez az a gigantikus rákos sejt, amely Atyus, a
darabbeli családfő halálát okozza. Járt pszichológiaórákra is, és egy terjedelmes dolgozatot írt
a tömegek szexuális neurózisáról, melyet hosszú bibliográfiával egészített ki, benne Freud,
Jung, Aldous Huxley és George Orwell műveivel. Saját jövőjét vetíti előre, amikor a
dolgozatban említést tesz róla, hogy a zene képes lehet annyira rabul ejteni a közönséget,
hogy annak szexuális energiáit is átváltoztassa.
A tanárai észrevették, mennyire nyughatatlan, de azt hitték, azért, mert nincs, ami lekösse.
Pedig az igazi gond az volt, hogy Jimmy a moziba volt szerelmes, filmezést akart tanulni, de
Floridában erre nem nyílt lehetősége. Egyik professzora, aki korábban a University of
Californián (UCLA) tanított, azt tanácsolta neki, hogy jelentkezzen át oda a színházművészeti
tanszékre, ahol oktatnak filmezést is.
Ez felkeltette Jimmy érdeklődését, és máris Los Angelesbe készült, hogy beszerezzen az
iskoláról egy ismertetőt.
Jimmyt nem kellett sokáig győzködni, hogy Kaliforniáról álmodozzon. A családja már
úgyis ott lakott, és az amerikai poprádiók nap mint nap zengték Brian Wilson mitikus
Kaliforniájának dicséretét, amely csupa szörfözés, csajok és álló farkak. Abban az évben
jelent meg a Beach Boys három albuma is (Surfing USA, Surfer Girl és a Little Deuce Coup),
és ezek ellenállhatatlan szirénhangon csalogatták Jimmyt nyugatra. Később el is mondta egy
interjúban: „Egyértelmű: a Beach Boys csinált kedvet ahhoz, hogy vissza akarjak jönni
Kaliforniába.”
A TRIMESZTER VÉGÉN, 1963 áprilisában Jimmy rábeszélte Brian Gatest, hogy stoppoljon
vele el Kaliforniába. Morrison kapitány hajóját hosszú idő után most San Diegóba várták, és
Clara azt akarta, hogy a család teljes létszámban a parton integessen neki. Clara küldött
Jimmynek pénzt repülőjegyre, de Jimmy azt mondta Gatesnek, hogy „érezni akarja” Amerikát
keresztül-kasul, országúton akar menni. Gates az útról ezt mesélte: „Az utazásunk olyan
találkozásokból állt, amilyenekre Jimmyt ismerve számíthatott az ember, hiszen tőle
mindenkinek rögtön viszketni kezdett a tenyere.”
New Orleansban, ahol először megszálltak, Jim ragaszkodott hozzá, hogy egy
tömegszálláson aludjanak, hogy beszívhassák a Stanley Kowalski-atmoszférát. A francia
negyedben a Bourbon Street bárjait túl szelídnek és turistacsalogatónak találta. „El kell
mennünk a dolgok végső határáig”, mondta Briannek, „és aztán meg kell nézni, mi van azon
is túl”.
Az utcán kérdezősködve keresték az alja kocsmákat, és találtak is egy csendes mellékutcát
buzibárokkal. Ez már inkább tetszett, le is telepedtek egy sötét helyen, a Rézüst nevű
kocsmában, és söröket rendeltek. Jimmy hamarosan szóba elegyedett egy szép, szőke, nagy
mellű lánnyal, aki erős déli akcentussal beszélt, és szemlátomást tetszett neki Jim. Azonban
hamarosan megjelent a lány leszbikus barátnője, és mellbe szúrta Jimet. Szerencsére dzseki
volt rajta, úgyhogy egy karcolással és pár vércsöppel megúszta, de akkor sürgősen leléptek
onnan.
New Orleanstól nyugatra az egyik autópálya-feljáró előtt stoppoltak, amikor felvette őket
négy pasas egy rozsdás Chevrolettel, és mondták, hogy szálljanak be hátra. Pár mérföld után
az egyikük, egy félszemű tahó hátrafordult, és bejelentette, hogy ők most szabadultak a
börtönből. Brian majdnem összecsinálta magát, de a tapasztalt autóstoppos Jimmy csak
bámult a pasasra. Az meg rájuk fogott egy revolvert. „És gyilkosságért ültünk”, mondta a
félszemű a másik három röhögésétől kísérve. A sofőr előhúzott egy üveg whiskyt, és
ráparancsolt a srácokra, hogy igyanak, de ők nem kértek. Egy ideig csönd volt. Aztán a
félszemű megint hátrafordult, és megköszörülte a torkát. „Pont ilyen pasikat nyírhattunk volna
ki a sitt előtt.” Csönd. Már sötétedni kezdett, és Brian azt mondta, hogy ki szeretnének szállni,
úgyhogy a sofőr lehajtott az útról. Brian már azt hitte, végük van, de a pasasok csak rájuk
ordítottak, hogy pucoljanak kifelé a kocsiból. Jimmy semmit nem szólt az egészre, csak
kitette a kezét, hogy a következő kocsit megállítsa.
A következő éjszaka Kelet-Texasban Lyndon Johnsonnak, az alelnöknek az unokatestvére
vette fel őket, aki ragaszkodott hozzá, hogy az éjszakát töltsék az alelnök birtokán, az LBJ
Ranchon Johnson Cityben (Johnson akkor éppen Washingtonban volt). Másnap éjfélre
Juarezbe értek Mexikóban, ahol Jimmy kiélhette B. Traven-szerű álmait, amikor kiderült,
hogy koszos kis hoteljuk egyben bordély is. A 19 éves Jimmy Morrison azt hitte, hogy elnyeri
az intézmény legcsinosabb és legfiatalabb lánykájának kegyeit, egy igazi mexikói kurváét,
amilyenről az Útónban olvasott, de csalódnia kellett, mert a lány egy parádésan kiöltözött
hombréval távozott, akinek flancos autója volt. Phoenix mellett felvette őket egy csinos,
középkorú nő, és meghívta őket a lakására. „Volna néhány dolog, amit ti, fiúk,
megcsinálhatnátok nekem”, dorombolta. Jimmy benne volt, és azt felelte, hogy bármit
szívesen, amit csak akar, de Brian megijedt, és ragaszkodott hozzá, hogy rögtön
továbbinduljanak nyugatra, San Diego felé.
Clara Morrison be sem engedte Jimmyt a házba addig, amíg le nem vágatta a haját. Annak
sem örült, hogy Jimmy egy barátjával állított be, attól pedig egyenesen kiakadt, hogy
keresztülstoppoltak az országon. Néhány napig Jimmy otthon az anyjával csatázott, de az apja
hajója késett, úgyhogy Jimmy és Brian átmentek Los Angelesbe, ahol Brian unokatestvéreinél
szálltak meg. Brian úgy látta, hogy Jimmy pompásan érzi ott magát. Nagyon tetszett neki L.
A. lerobbant belvárosi üzleti negyede, és főleg az öreg Misszió közelében az Olivera Street
környékén a mexikói negyed meg a Pershing Square, ahol mindenféle prédikátorok próbálták
megtéríteni az ott gyülekező borisszákat meg csavargókat. Amikor az egyik ilyen szónok épp
szünetet tartott, Jimmy lenyúlta a kislétráját, felállt rá, és elkezdte a saját pokoltüzes
szónoklatát, míg a felbőszült prédikátor le nem lökte onnan. „Jimmy nem félt semmitől”,
mondta évekkel később Brian. „Nekem marhára tetszett az életöröme, meg az, ahogy minden
bizarr helyzet felvillanyozta.”
Morrison kapitány júniusban érkezett haza, és Brian levitte Jimmyt San Diegóba, hogy
találkozzon az apjával, amikor a hajója, a Bonne Homme Richard repülőgép-anyahajó kiköt.
Jimmy az apját két éve nem látta, és Briannak úgy tűnt, hogy igazi örömmel üdvözölték
egymást.
Jim egy hónapot töltött a családjával Coronadóban, de hiába győzködte a szüleit, hogy
engedjék beiratkozni a UCLA filmes képzésére. Könyörgött nekik, több alternatív javaslattal
is előállt, de Clara Morrison hajthatatlan volt. Jimmynek Floridában ingyenes oktatás járt,
mert oda volt a család hivatalosan bejelentkezve. Clara valószínűleg azt sem akarta, hogy az
akkor 14 éves kisebbik fia tartósan az ördögfajzat bátyja káros befolyása alá kerüljön. Végül
azzal fogta be Jimmy száját, hogy megfenyegette: nem támogatják tovább anyagilag. így
aztán 1963. június 18-án, a jelentkezés utolsó napján Jimmy megint Floridában volt, és
egyáltalán nem boldogan, de folytatta Tallahasseeben tanulmányait az F SU nyári
trimeszterében.
Annak a hónapnak a végén egy barátjával elstoppolt New Yorkba, ahol a Sloane House
YMCA-szállón aludtak, és meglátogatták Greenwich Village-et, és az 57. utcában a Carnegie
Books könyvesboltot: itt Jimmy beszerezte az Evergreen Review, valamint Paul Krassner
szatirikus újságja, a The Realist legfrissebb számait, (ebben pont olyan obszcén képregények
voltak, mint amilyeneket Jimmy középiskolás korában gyártott).
AZON A NYÁRON a fém lakókocsiban nagy volt a forróság, de Jimmy nem rontotta le a
jegyeit. Az „Európa története a középkorban” tárgyból egy nagyon jól sikerült dolgozatot írt
Hieronymus Bosch-ról, a rejtélyes holland festőről, aki elképesztően részletes
fantazmagóriákban úgy ábrázolta a késő középkor életét, mint az emberi kínszenvedés pokoli
kavalkádját. Jimmy rendszeresen vitába szállt a tanárokkal, az általa kedvelt órákon ő vitte a
szót, és meglehetősen tisztelték – féltek is tőle – intellektusa és beatnikstílusa miatt.
1963 szeptemberében azzal kezdte negyedik és egyben utolsó trimeszterét, hogy a
könyveivel áthurcolkodott a kopottas Cherokee Motelba, amely korábban a városi tisztviselők
és a helybéli kurvák városszéli találkahelye volt. Jimmy jól elvolt a 206-os szobában, élvezte,
hogy van rendes ágya és hogy szobalány szolgálja ki. A Cherokee lett az első azoknak az
olcsó moteloknak a hosszú sorában, amelyek élete hátralévő részében otthonául szolgáltak.
Ebben a hónapban elment Brian esküvőjére, ahol Mary Werbelow-val jelent meg, éppen ezért
kifogástalanul viselkedett – a szorongó vőlegény nem kis megkönnyebbülésére. Azután
átköltözött a könyvtárával egy lakásba, ahol néhány ismerős idősebb bölcsész és oktató lakott.
Később egy interjúban elmesélte, hogy ebben a lakásban próbált ki először drogot: ópiumot,
amitől először határtalan mámort érzett, majd a belét is kiokádta.
Mary a hétvégeken meglátogatta, ha tehette. Azon az őszön egy nagy jelmezbálon vettek
részt az FSU-n, és Jimmy kosztümét sokáig emlegették: harlekinnak öltözött, volt rendes
harisnyája, csengős sipkája és hegyes orrú papucsa, minden. A bulin vigyázott rá, hogy
senkivel ne beszélgessen, csak Maryvel.
Még ugyanabban a hónapban, szeptember 29-én a haverokkal Tallahassee-ben egy
focimeccsre tartottak meglehetősen kapatos állapotban. Megállt mellettük pár rendőrautó, és
Jimmy az egyik kocsiból ellopott egy esernyőt. Letartóztatták, és megvádolták lopással (egy
rendőrsisak is eltűnt valahogy), ittassággal, rendbontással és azzal, hogy a letartóztatásnak
ellenszegült. A rendőrőrsön ide-oda taszigálták, felpofozták, mert képtelen volt befogni a
száját, és letépte az ingéről a gombokat. Le is fotózták: egy zavaros tekintetű, zilált külsejű,
19 éves punk látható a képeken. Másnap, mert tudta, hogy igazán bajban van, segítséget kért
attól a professzortól, akinek a Bosch-dolgozatot írta. A tanár kezességet vállalt érte a
bíróságon, és Jimmyt egy ötvendolláros bírsággal elengedték. Az egyetem, tekintettel a jó
tanulmányi eredményére, próbaidőt engedélyezett neki.
Októberben Jimmy átjelentkezett a UCLA filmes képzésére – anélkül, hogy szólt volna az
anyjának. Hamarosan elfogadták a jelentkezését, sőt már a következő trimeszterre helyet
biztosítottak neki, 1964 januárjától.
Még azon az őszön Jimmy eljátszotta Gus szerepét Harold Pinter kétszereplős darabjában,
Az ételliftben, ami két bérgyilkosról szól, akik alig várják, hogy valakit megölhessenek.
Jimnek a két évvel korábbi contemporarybeli ukuleles szereplései óta ez volt az első
nyilvános fellépése. Jim a próbákat egykettőre anarchikus, abszurd kísérletezéssé változtatta,
obszcén rögtönzésekkel. Mindezt részben az ihlette, hogy akkor olvasta Antonin Artaud-t, a
kegyetlen színház atyamesterét. A stencilezett színlapon Jimet Stanislas Boleslawski néven
szerepeltették, ami összevonása két névnek: az orosz színész, Konsztantyin Sztanyiszlavszkij
nevének, aki újfajta módszert vezetett be a színjátszásban, és Richard Boleszlavszkij nevének,
aki a moszkvai Művész Színházban dolgozott együtt Sztanyiszlavszkijjal, mielőtt Amerikába
érkezett volna, hogy filmeket forgasson.
Az előadások előtt a függöny felgördülését váró másik diákszínésznek, Keith Carlsonnak
fogalma sem volt róla, hogy mire számíthat Jimmytől. Minden alkalommal másképp játszotta
a jeleneteket, és a szöveget is másképp mondta, néha improvizált, de soha nem ismételte
önmagát. A rendező maga adta Jimmynek Artaud írásait, de most állandó rettegésben élt
emiatt. Mindenki attól félt, hogy az obszcén próbákból valami beszivárog az előadásokba. „A
katasztrófa ott lógott a levegőben”, emlékezett vissza Carlson, mintegy előrevetítve a későbbi
Doors-koncertek hangulatát, „és az az érzése volt az embernek, hogy az események mindjárt
kicsúsznak az irányítása alól… Jimmel sose lehetett előre tervezni.” Az iskolai újságban
megjelent egy kép az előadásról: a hosszú hajú, pofaszakállas Jimmyt éppen leszidja Carlson
a színpadon. Jim – rá egyáltalán nem jellemző módon – kivágta a képet, és hazaküldte az
anyjának.
JOHN F. KENNEDY ELNÖK november 22-én, pénteken merénylet áldozata lett a texasi
Dallasban. Jim a híradást az egyetem diákcentrumában látta, éppoly döbbenten, mint bárki
más. Két nappal később azt nézte végig a tévében, ahogy a feltételezett gyilkost, Lee Harvey
Oswaldot agyonlövi egy dallasi striplokál tulajdonosa. Egyik füzetébe Jimmy feljegyezte,
hogy Oswald egy moziba próbált bemenekülni letartóztatása elől – ez minden bizonnyal
tetszett Jimmynek, hiszen amúgy is szívesen kapcsolta össze a filmet a morbiditással. A
Kennedy-gyilkosság emléke mélyen belevésődött Jim pszichéjébe, és gyakran bukkant föl a
jegyzetek közt, de dalszövegekben is. „Az elnök holtteste az autóban” a „Celebration of the
Lizard”-ban fontos motívummá vált, és a „Not to Touch the Earth”-ben is, amely az előbbi
hosszú költeményből keletkezett dalszöveg.
JIM MORRISON 1963 DECEMBER 8-ÁN HÚSZÉVES LETT. Kevesebb mint egy hónappal
később a Beach Boys kiadója, a Capitol Records megkezdte egy új angol zenekar, a Beatles
promócióját. A rádióadók játszani kezdték az első Beatles-lemezeket, a Love Me Dot és az I
Saw Her Standing There-t. Mintha csak valami szellemet idéznének meg, a Beatles 1964
elején New Yorkba érkezett, hogy jobb kedvre hangolja a depressziós Amerikát. Hozták a
másfél perces szerelmes dalaikat, hosszú hajukat, menő öltönyeiket, Chelsea-cipőjüket és
meghökkentő riposztjaikat, felrázva az amerikai fiatalokat a merénylet okozta levertségükből.
A fiatalos Kennedy elnököt mindenki szeme láttára lőtték fejbe, s az amerikai srácok hatalmas
várakozással tekintettek bármire, ami képes ebből a sokkos állapotból kimozdítani őket. A
Beatlesre mint messiásra tekintettek. A Beatlest hamarosan követte a Rolling Stones és a brit
invázió többi zenekara, akik -akárcsak Jim Morrison – úgy néztek Los Angelesre, mint a rock
and roll új Mekkájára.
Decemberben Jimmy elment Tallahassee-ből, de csak kevés barátjának és tanárának árulta
el, hogy nem is jön vissza. Jimmy és Mary arra készültek, hogy miután Mary júniusban
leérettségizett, Los Angelesbe megy, és keresnek egy lakást, hogy együtt élhessenek. Jimmy a
nagyszüleinél hagyta a könyveit, repülővel hazament Kaliforniába, és ott töltötte a karácsonyt
a szüleivel Coronadóban. Floridába legközelebb öt évvel később tért vissza, hogy elkövessen
egy szakmai öngyilkosságot.
AZ ÉRZÉKELÉS AJTÓI
A NOTESZLAPON, AMELYEN Jimmy a Kennedy-gyilkosságról beszámol, szerepel Aldous
Huxley neve is. Mégpedig azért, mert Huxley, a század kiemelkedő brit alkotója pont aznap
halt meg Los Angeles-i otthonában, amikor Kennedyt megölték. Ο azonban másképp távozott
az életből, mint az elnök: egy jókora adag LSD-25 hatása alatt. Jimmy hat héttel később Los
Angelesbe érkezett, és teljesen lenyűgözte az, ahogyan korábban Huxley látnoki hévvel
kereste a rövid úton elérhető megvilágosodást – Dél-Kaliforniában. Nem véletlen, hogy
Jimmy a tizennyolc hónappal később megalakított zenekar nevét Huxley legendás könyvéből
vette, amely ráébresztette a nyugati világot a kiterjesztett emberi tudat új határaira.
Huxley a Szép, új világ című, utópisztikus regényével elért világsiker után az Amerikai
Egyesült Államokba emigrált, és Kaliforniában telepedett le a negyvenes évek végén. Los
Angeles akkoriban a végtelen narancsligetek, a hatalmas ranch-földek meg olajkutak világa
volt, közelben a hollywoodi filmkolóniával, de létezett egy kicsi, de elszánt értelmiségi és
művészközösség is. Huxley a többi, hozzá hasonló brit bevándorlóval együtt ráérzett a
félsivatagi táj spirituális – sőt utópisztikus! – hangulatára. Az egész évben enyhe éghajlat, a
termékeny völgyek, melyeket csodálatos hegyláncok szegélyeznek, festői táj volt a
nyughatatlan álmodozóknak, akik özönlöttek az észak-amerikai kontinens délnyugati partjára,
mely a végső célpontja volt az Újvilágba vándorlóknak. Az amerikai filmipar a húszas
években költözött át New Yorkból Los Angelesbe, s ezzel megindult a leginkább jóképűnek
tartott emberek áradata is: ők Hollywoodban keresték az amerikai álom megvalósulását. A
második világháború után a szórakoztatóipar húzóágazatainak: a filmnek, a televíziónak és a
populáris zenének itt, Los Angelesben alakult ki a központja. Az Orange County egyik nagy
citrusfarmján 1955-ben megnyitott vidámparkkal, Disneylanddel Kalifornia végleg
„meseország” lett (ezt a Disney erőteljesen népszerűsítette is a televízióban).
Huxley szerint Los Angeles olyan, mint Velence volt a reneszánsz korában, amikor Ázsia
gazdagsága és bölcsessége áramlott Európába e független városállam révén.
1953”ban Huxley és brit barátja, a kutató-pszichiáter Humphrey Osmond megismerkedtek
a meszkalinnal. A pszichológus Havelock Ellis példáját követve folyamodtak e szerhez, aki
1898-ban lejegyezte, hogy a délnyugaton élő amerikai indiánok rituálisan használják a
meszkalt vagy a peyote-ot. A meszkal nevű, egyes kaktuszfajtákból nyert, enyhe hallucinogén
anyagból származik a szintetikus meszkalin, melynek hatóanyaga a peyote-ban is
megtalálható. Huxleynél és Osmondnál a meszkalintól túlfűtött látomások jelentkeztek,
időérzékelésük kitágult, és egy magasabb szintű tudatállapotot tapasztalhattak meg. Ez
indította Osmondot arra, hogy megalkossa a pszichedelikus szót, mely a hallucinogén anyagok
tudatra kifejtett hatását fejezi ki.
1954-ben Huxley The Doors of Perception (Az érzékelés ajtói) címmel kiadta kísérletei
eredményét, és ez az első írás, amely az emberi tudat korábban feltérképezetlen területeit
mutatta be – egy ilyen kaliberű szerző tollából. A korszakot fémjelző könyv címét Huxley
William Blake angol költőtől vette:
„Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen
valójában: végtelennek.” (BLAKE: MENNY ÉS POKOL HÁZASSÁGA, FORDÍTOTTA SZENCZI
MIKLÓS)
A beatköltők is kísérleteztek pszichedelikus drogokkal. A költő Gary Snyder már 1948-ban
szedett peyote-ot, amikor a Reed College falai között az amerikai indián kultúrát
tanulmányozta. Allen Ginsberg is kipróbálta 1959-ben New Yorkban, és a következő évben
Kerouac is Big Surben. 1960-ban Timothy Leary, a Harvard pszichológiaprofesszora mexikói
nyaralásából úgynevezett „varázsgombákkal” tért vissza, amelyek tartalmazták a psilocybin
nevű pszicho-tropikus anyagot. Ebből adott Ginsbergnek, Kerouacnak és Neal Cassadynek,
akiről Kerouac az Úton Dean Moriartyjét mintázta.
1964-ben, amikor Jimmy Los Angelesbe érkezett, Tim Leary kiadta első könyvét The
Psychedelic Experience (A pszichedelikus tapasztalat) címmel. A könyv alcíme („A tibeti
Holtak könyvén alapuló kézikönyv”) jelzi, hogy a pszichedelikus drogok köré szinte vallásos
közösségek szerveződtek, különösen San Franciscóban, ahol az LSD-25-öt az utcán árulták.
Még abban az évben Leary elszegődött az LSD prófétájának. „Ne bízz senkiben harmincon
fölül!” – hangzott csatakiáltása, majd megszületett híres, hipnotikus mantrája, a „Turn on.
Tune in. Drop out”. Leary később így magyarázta: „A Turn on azt jelentette, hogy az ember
aktiválja saját idegrendszeri és genetikus készleteit, a Tune in azt, hogy cselekedjen az őt
körülvevő világgal harmóniában, a Drop out pedig azt, hogy tudatosan tartsa magát távol az
olyan, egyébként nem önként vállalt kötelességektől, mint az iskola, a hadsereg és a
szervezett foglalkoztatás.”
De Jimmy Morrison számára az utóbbi még nem volt valós alternatíva. A kötelező katonai
szolgálat minden ép és egészséges amerikai férfit fenyegetett, és Jimmy tudta, hogy csak
akkor kaphat felmentést alóla, ha iskolába jár. Ebbéli szándékát csak megerősítette látogatása
az 1964 januárjában Long Beachnél horgonyzó U. S. S. Bonhomme Richard repülőgép-
anyahajó fedélzetén, melynek apja, Steve Morrison volt a parancsnoka.
Amikor Jimmy hazaérkezett Floridából, anyja ragaszkodott hozzá, hogy vágassa le a haját.
A hajón, mely egy nyugat-csendes-óceáni cirkálás után kötött ki, Jimmy tipikusan
egyetemista, konzervatív „Ivy League”-öltözékben jelent meg: khakinadrágban, frakk-ingben
és kardigánban a könyökrésznél bőrfoltokkal. Morrison kapitány egyetlen pillantást vetett
nyegle modorú, lomha járású fiára – az ambiciózus beatköltőre, az újhullámos filmek
rajongójára, a katonai szolgálattól húzódozó, lógós egyetemistára –, és elküldte a hajó
borbélyához egy újabb, katonásabb hajvágásra. A hadsereg fényképésze megörökítette ezt a
napot: Morrison kapitány kirendelte hajóját a nyílt tengerre. Jimmy végignézett egy
éleslövészet-gyakorlatot, és vonakodva bár, de ő is kipróbálta, milyen egy M16-os puskával
vízen mozgó célpontokra lőni.
A KÉK BUSZ
Jimmy Morrison 1964 januárjában érkezett a UCLA-re, beiratkozott a színházművészeti
tanszékre mint filmes hallgató, aki az első év második félévét kezdhette meg. (Nem tudjuk,
hogy végül a szülei állták-e az itteni tandíjat. Egy forrás szerint a nagyszülei segítették
anyagilag. Egy másik szerint Jim meg tudott csapolni egy alapítványt, amit az apja az
egyetemi oktatás támogatására tett még Jim születése idején.) Talált egy kis lakást a Goshen
Avenue-n, az akkor még csendes egyetemi faluban, Westwoodban, közel a UCLA-hez, ahol
az egyetemisták megszokott bohém életformája várta a campu-son és annak környékén. Hogy
könyvvásárlási szenvedélyét kiélhesse, szerzett magának egy részmunkaidős állást a Powell
könyvtárban, a hatalmas, vörös téglás, neomór stílusú épületben, amely az egyetem
négyszögletű, füves udvarán, a nagy előadóval, a Royce Hall-lal szemben állt. Ottani
csoporttársainak emlékei szerint Jim zömök testalkatú, kócos srác volt, aki ócska
teniszcipőben tolta ide-oda a könyvekkel rakott kiskocsit a könyvtárban. A UCLA óráinak
kezdetét és végét a Powell tornyának harangütései jelezték. Jimmy Morrison jegyzetfüzetének
tanúsága szerint évek óta először ez a harangszó váltott ki belőle egyfajta elégedettségérzetet.
Végre visszatért Kaliforniába: az egyetlen helyre, ahol igazán otthon érezte magát. Egy
éjszaka igen jó hangulatban néhány új barátjának eljátszotta a „légy ember „-jelenetét,
felmászott a harangtoronyba, és miközben a harang az éjfélt kongatta, ledobálta a magasból a
ruháit.
A „filmművészet” 1964-ben fiatal tudománynak számított, a filmes hallgató pedig rokon értelmű volt a
kriplivel, a sereg elől bujkálóval, a lógóssal. A UCLA filmes képzése néhány rozsdás, a világháborúból ott
maradt katonai fémbarakkban zajlott. A város túlfelén a University of Southern California filmes iskolája egy
öreg istállóban volt. De míg a USC arra képezte a helyi srácokat, hogy mindenféle műszaki munkát el tudjanak
végezni Hollywood moziiparában, addig a UCLA bohém hallgatóit a kortárs filmelmélet érdekelte, az
auteurizmus, a francia újhullámos filmek, az avantgárd mozik, az underground és kísérleti
filmek. A USC-n a hallgatók a Varietyt olvasták, a UCLA-n a Cahiers du Cinemát és a Film
Culture-t, amit New Yorkban adott ki a Jonas Mekas filmarchívum. A UCLA-s hallgatók, ha
imádkoztak, arccal a párizsi Cinémathèque Francais felé fordultak. Az itteni filmes iskolában
a hősök közé a francia újhullámosok tartoztak, Jean-Luc Godard és Francois Truffaut; aztán
Norman Mailer és John Cassavetes, akik tisztán irodalmi filmeket készítettek, távol a
hollywoodi gyakorlattól; Andy Warhol, aki a pop-artot átvitte a nem narratív filmekbe, olyan
alkotásokba, mint például az Empire, amely egyetlen nyolcórás felvétel a manhattani Empire
State Buildingről; valamint Stan Brakhage, aki a nyersfilmet úgy kezelte, mint a festő a
vásznát, néha karcolta vagy festett rá, hogy a filmvásznon absztrakt expresszionista képeket
jelenítsen meg.
A tanári kar érdekes keveréket alkotott: voltak itt félig-meddig nyugdíjba vonult
hollywoodi rendezők, mint Stanley Kramer, és volt legalább egy, a régi európai iskolát
képviselő rendező. Jimmy csalódott volt, mert Jean Renoir, A játékszabály alkotója éppen
akkor távozott a UCLA-ről, de a legendás Josef von Sternberg érkezése bőségesen kárpótolta
Renoir hiányáért. Jimmy végignézhette Sternberg klasszikus filmjeit, A kék angyalt, A
nőstényördögöt úgy, hogy közben a rendező teátrális, német akcentussal előadott
kommentárjait hallgatta. (Jim később elmondta, hogy a legnagyobb hatást az Anatahan tette
rá, Von Sternberg utolsó filmje.) Jimmy UCLA-s csoporttársa, Ray Manzarek is Sternberg-
tanítvány volt, és ő később is kihangsúlyozta a Doors német expresszionista gyökereit. Azt
mondta, hogy Jimmy jól megfigyelte Marlene Dietrichnek, Von Sternberg legnagyobb
sztárjának mosolytalan, fojtott tüzű testbeszédét, és át is vette azt, amikor a Doors korai
időszakában bőrszerelésben lépett színpadra.
A UCLA fakultása és a diákok is büszkék voltak rá, hogy modernebb esztétikát követnek,
mint Hollywood, ahol még mindig az ötvenes évek tupírozott hajú, piálós-csajozós kultúráját
képviselték, és csakugyan nem „találták el” az amerikai hatvanas éveket. Kicsit ironikus, hogy
Jimmy csoporttársai közül az egyetlen, aki auteurként (olyan rendezőként, aki alkotóként felel
a filmjéért) hírnévre jutott, Francis Ford Coppola volt.
Jimmynek tetszett a UCLA kulturális keveréke, szorgalmasan dolgozott, és jó jegyeket
szerzett. A barátainak azt mondta, azért szereti a filmes sulit, mert a filmtörténet még csak
hetvenéves. „Itt bárki lehet szakértő”, mondta. „Ezt imádom legjobban a filmekben.” Szabad
idejében felszállt a UCLA-hallgatókat a tengerpartra meg a Santa Monica-móló fényeihez
szállító kék buszra. Folyton valami könyvet bújt: John Renchy szívfacsaró, homokos
csibészekről szóló sagáját, a City of Nightot vagy Dave Wallis posztapokaliptikus regényét, az
Only Lovers Left Alive-ot. A rádióban nagy sláger volt a szaxofonos Stan Getz rettenetesen
rafinált „The Girl from Ipanema”-feldolgozása, mely némi ízelítőt adott a brazil
bossanovalüktetés-ből, ami a Doors első lemezét kezdi majd. Az Another Side of Bob Dylan
előrevetítette a posztbeat folkköltő küszöbönálló megtérését az elektronikus megszólaláshoz.
A Beatles az „I Want to Hold Your Hand”-del tombolt, és a lányok újra sikoltoztak a rock and
roll sztároktól. Ahogy Amerikában mindenki, Jimmy is megnézte a Beatles történelmi
jelentőségű első fellépését az Ed Sullivan Show-ban 1964 februárjában.
A színházművészeti tanszéken a filmművészeti csoport kicsi volt, mindössze pár tucat
hallgatóval, de Jimmynek hamarosan sikerült központi szerepet kivívnia egy csapat hozzá
hasonló aszociális egzisztencialista között. Törzshelyük a Lucky U volt, egy mexikói étterem,
ahol egy Pancho nevű szakács művészkedett a nyitott konyhában; hatalmas adag kajákat
adtak, amit az akkor épp vaskos, túlsúlyos Jimmy szeretett jó pár hideg Tecate sörrel
leöblíteni.
A UCLA-n szerzett barátok nagy része Jimmel maradtak élete végéig. Ott volt Dennis
Jakob, akit „Menyét”-nek hívott mindenki sunyi tekintete és sietős járása miatt. Éppoly
olvasott volt, mint Jimmy, és éjszakába nyúlóan el lehetett vele vitatkozni Nietzsche
finomságairól. Aztán ott volt a mozibolond, nagydarab John DeBella, aki egy New York-i
rendőr fia volt, és aki azzal kérkedett, hogy több könyvet lopott életében, mint amennyit
Dennis olvasott. Phil O'Leno szenvedélyes Orson Welles-rajongó volt, aki még ügyvéd
apukája kényelmes lakásában élt, s emiatt Jimmy gyakran ugratta. Paul Ferrara filmoperatőr
volt, aki jól tudta kezelni a 16 mm-es Bolex kamerát. Alain Ronay-nek francia származása
miatt hitele volt közöttük, és ráadásul egyszer találkozott Henri Langlois-val is, a
Cinematheque Française alapítójával. Frank Lisciandro vágó akart lenni, éles kritikusszeme
volt, és azonnal rabul ejtette Jimmy Morrison különös karizmája.
És ott volt Ray Manzarek.
Ray mindannyiuknál idősebb volt, mert ő már elvégzett egy egyetemet. 1939-ben született
egy nagy lengyel-amerikai családban Chicagóban; klasszikus zongorát tanult, és Al Benson
meg Big Bill Hill rádióműsoraiban a blues mestereit hallgatta: Muddy Waterst, Howlin
Wolfot, B. B. Kinget és Little Waltert. A DePauw Egyetemen végzett közgazdászként, aztán
két évet töltött a hadseregben, majd Kaliforniában csatlakozott a családjához, amikor
átköltöztek a Los Angelestől délre fekvő Manhattan Beachre. 1963-ban Ray a UCLA jogi
karára iratkozott be, de két hét után otthagyta, és inkább átment a filmes képzésre. Ray a
UCLA-n sztárnak számított, mert volt egy gyönyörű japán-amerikai barátnője, Dorothy
Fujikawa, meg egy zenekara, melyet két testvérével alapított Rick and the Ravens néven, s
amely rendszeresen lépett fel bárokban.
Ray menő fejnek számított azért is, mert összeütközésbe került a tanárokkal – és ő nyert.
Nagyon szerette Ingmar Bergmant és Michelangelo Antonionit, betett hát a tavaszi
vizsgafilmjébe egy szemérmes montázst, melyen az édes kis Fujikawa lány zuhanyozik. A
képsor ártalmatlan volt, ám az egyik professzor még így is túl szuggesztívnak ítélte, és úgy
rendelkezett, hogy a film csak akkor mutatható be az az évi Royce Hall-i reprezentatív
vetítésen – melyen a hallgatók legjobb munkáit vetítették le –, ha ezt a jelenetet kivágják
belőle. Ray nem engedett, ezzel zavarba ejtette az eset mérlegelésére összehívott bizottságot –
és végül megengedték neki, hogy vágatlanul mutassa be a filmjét. Ettől tisztelni kezdték az
iskolában. Rayt John DeBella mutatta be Jimmynek, és Jimmy szerepel is Ray 1964-es
filmjének bulijelenetében, egy évvel a Doors megalakulása előtt.
1964-BEN A TAVASZI SZÜNETBEN Jimmy két barátjával néhány napot végigdorbézolt
Tijuanában a rossz hírű Avenida de la Revoluciónon. Jimmy nagy kedvvel elegyedett
beszélgetésbe a járókelőkkel, jól berúgott a tequilától meg a sörtől, és jókat futott hajnalban az
utcán kóborló kutyafalkák elől menekülve, mikor a bárok bezártak.
Felix Venable volt a másik idősebb, végzett srác, akinek tartós hatása lett Jimmyre. Felix
már betöltötte a harmincötöt, a Berkeleyn végzett, és pont az a hatvanas évek eleji figura volt,
aki nagyon ismerős: a hivatásos diák és beatnik. Alacsony volt és sovány, fején a szőke haj
már fogyatkozott, és nyúzott arcából hegyes orr ugrott elő. Nagyon intelligens volt – és egy
teljes csődtömeg. Ray Manzarek, aki szintén ismerte Felixet, azt mondta róla: „Egy
kifejezetten rosszindulatú fasz volt.” Felix egy nyomorúságos kalyibában élt a lepusztult
Venice Beach szennyezett vizű csatornái mellett, tablettákat szedett, bort ivott rá, és a
kiszolgáltatott, éhes Jimmy Morrisonból, akit a kora miatt még nem szolgáltak ki a
kocsmákban, alkoholistát csinált.
Felixről a UCLA-n mindenki tudta, hogy egy seggfej. Jimmy Morrisonnak viszont tetszett,
és félig-meddig mesterének fogadta, mert Felix birtokában volt egyfajta beatbölcsességnek.
Felix követte a North Beach beatnikjeit, akik elhagyták San Francisco városát, amikor az
elkezdett túl kommersszé válni, és átköltöztek a számukra sokkal vonzóbb, lerobbant Venice
Beachre. Felix ismert egy csomó beatköltőt, és mindenféle beatlegendákkal kábította Jimmyt;
például elmesélte neki a költő Gregory Corso hőstettét, amikor beosont az alkoholtól
kómában fekvő Dylan Thomas kórházi szobájába, és haldoklását figyelte, amíg az éjszakás
nővér föl nem fedezte és ki nem dobta. Jimmy, hogy Felixszel kezdett csavarogni, hamarosan
rászokott, hogy Dylan Thomas-idézeteket mormoljon: „Ami rejtve van, le kell csupaszítani. A
sötétség levetkőzése után ott a tisztaság.” Vagy: „Számomra a költészetem egyetlen ok miatt
hasznos – vagy az kéne, hogy legyen. Dokumentálja magányos küszködésemet a sötétségből
valami kis fény felé.”
Lehet, hogy Felixtől kapott Jimmy először LSD-t, és tény, hogy hétvégeken egyre többször
látogattak ki a Los Angelestől délkeletre fekvő, kísértet járta sivatagba. Gyakran elautóztak a
sivatag közepén található Joshua Tree-be vagy a Santa Ana Canyonba, ahol az indiánok hite
szerint maga az ördög lakott. A Palm Springs környéki, rejtett kanyonok egyikében, Los
Angelestől háromórányira Jimmynek volt egy látványos, sámánszerű élménye, amely
felidézte benne a kisgyerekként átélt indián-autóbalesetet. Talán Felix volt az első, akinek
Jimmy beszámolt arról a sejtéséről, hogy egy vagy több indián lelke beszállt „gyermeki,
törékeny tojáshéj-koponyájába”, amikor a haldoklásukat nézte.
Goshen Avenue-i lakásába visszatérve Jimmy beleásta magát a sámánizmusba, mintha arra
akarta volna felhasználni, hogy egy másik személyiséget alakítson ki magának. A törzsi
kultúrákban a sámánok közvetítenek a törzs tagjai és a szellemvilág között, gyógyítják a
betegeket, és vigyázzák a családok közötti egyensúlyt. A sámánizmus mély hatással volt a
nyugati filozófiára és pszichológiára azóta, hogy szibériai hittérítők az 1700-as években
először találkoztak sámánokkal, és amióta az amerikai nyugat megnyílásával az indián
varázslók, javasemberek bekerültek a populáris kultúrába. A hatvanas években újjáéledt a
spirituális érdeklődés, és ennek fényében úgy tekintettek a sámánokra, mint a klasszikus ókort
megelőző vallási gyakorlat dicső, kései leszármazottaira. Timothy Leary a pszichedelikus
„utazást” már 1964-ben a sámán révületben – az istenekhez és onnan vissza – megtett
utazásához hasonlította.
Feltételezik, hogy Jimmy Felixtől hallott egy korábbi UCLA-s antropológushallgatóról, aki
komoly, alapos kutatómunkát végzett a mexikói Sonora-sivatagban egy jaki indián brujóval,
azaz sámánnal. Jimmy ismert valakit az antropológia tanszékről, és úgy tűnik, hogy
kapcsolatba lépett Carlos Castanedával, akinek 1968-as értekezése bestseller és az
ellenkultúra szent könyve lett: Don Juan tanításai: a tudás megszerzésének jaki módja.
Akkoriban a költő Michael Ford is a UCLA-re járt, és szerinte Morrison találkozott
Castanedával, de a találkozásnak semmilyen részlete nem ismeretes. Castaneda, akit tizenöt
évvel később megkérdeztek erről, egyáltalán nem emlékszik, hogy találkoztak volna. Jimmy
azonban 1964 nyarától lelki önéletrajzába fokozatosan beépíti az indián sámánok szavát.
TITKOS ÁBÉCÉK
1964 NYARA AZ AMERIKAI DÉLEN a „szabadság nyara” volt. A Ku-Klux-Klan
egyetemistákat gyilkolt, amíg azok fekete választókat regisztráltak Mississippi államban. De a
UCLA-n, ahol csak elenyészően kevés fekete hallgató tanult, Jimmy Morrison többek között
arról volt híres, hogy csontrészegen az egyetem területén „nigger”-t kiabált a feketékre – csak
hogy a jóérzésűeket provokálja. Jimmy konzervatív déli nevelést kapott, és úgy látszik,
megvolt benne a rasszisták feketékkel szembeni félelme, ami sajnálatos módon felszínre tört,
ha alkohol hatására elvesztette önkontrollját.
A nyári slágerek a Beach Boystól a „Fun Fun Fun” és az „I Get Around” voltak, meg a
Rolling Stones baljóslatú, bluesos-utazós „Tell Me” című száma. Dél-Kalifornia országútjain
az új, sportos Ford Mustangok jelentették a nagy slágert, de az utcákon sokan jártak piros
Honda motorokon és Vespa robogókon is. Jimmy Morrisont viszont mindig gyalog lehetett
látni, amint szokásos lomha járásával a kéglijétől a könyvtári munkahelyére tartott, hacsak
valamelyik barátnőjét meg nem fűzte, hogy vigye el autóval.
Azt a nyarat Coronadóban töltötte az anyjával, öccsével és a húgával, és egy új
jegyzetfüzetet kezdett, valószínűleg júliusban, Látomásos jegyzetek címmel. Későbbi első
könyvébe beleszerkesztette a spirálfüzet – és más füzetek – jegyzeteit, és benyomásai minden
kétséget kizáróan az éppen akkor olvasott, híres szimbolista prózaverskötet, az Színvázlatok
(Illuminations) hatására születtek, melyet a francia „enfant terrible”, Arthur Rimbaud írt.
Rimbaud az elátkozott költő tökéletes mintaképe volt Jim Morrison szemében, ahogy a
beatköltők számára is. A tizenkilencedik század egész romantikus agóniája összegződött
ebben a tizenéves zseniben, ebben az ösztönös, fölényesen szókimondó költőben, aki költői
életművének csaknem egészét 16 és 19 éves kora között írta, 21 évesen pedig végképp
szakított a költészettel. Szinte felmérhetetlen az a hatás, amit Jim Morrisonra tett. A
Színvázlatok sok ragyogó költői képe felbukkan később a Doors dalszövegeiben (az
Egyetemes Elme, a barátok lakomája, az arc a tükörben), és a The Lords and The New
Creatures költői tűnődései is nyilvánvalóan Rimbaud szürreális prózaversein alapulnak. A
leglényegesebb momentum azonban az, hogy Jimmy kritika nélkül elfogadta Rimbaud híres
költői programját, amely egy 1871-ben írott baráti levélből származik:
„Annak az embernek, aki költő akar lenni, első tanulmánya önmaga teljes megismerése:
megkeresni, kikémlelni, próbára tenni, megtanulni a saját lelkét. Amikor már megtanulta,
akkor művelnie kell… arról van szó, hogy lelkünket szörnyeteggé tegyük. Képzeljen el egy
embert, aki keléseket ültet el és ápol a saját arcán.
Azt mondom, hogy látnokká kell válnunk, látnokká kell tennünk magunkat.
A Költő azzal válik látnokká, hogy hosszú, roppant, meggondolt munkával összezavarja
összes érzékeit. A szeretet, szenvedés és őrület minden formáját; megkeresi Önmagát, kimer
magából minden mérget, és csak azok sűrített lényegét tarja meg magának… Elérkezik az
ismeretlenhez, s mikor végül félőrülten már elveszítené látomásainak értelmét, egyszerre
megpillantja őket!
S ha bele is pusztul abba, hogy e hallatlan és megnevezhetetlen dolgok között tántorog:
majd jönnek más rettentő munkások; s elkezdik ott, azon a láthatáron, ahol a másik
összeroskadt!”
(SOMLYÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA)
Ezeket a sorokat Jimmy alá is húzta a saját Színvázlatok kötetében, melyet a New
Directions adott ki. Tudatosan vagy öntudatlanul követni kezdte Rimbaud prométheuszi
kijelentését, hogy az igazi költő valóban tolvaja a tűznek. Rimbaud felhívásának
engedelmeskedve ő csakugyan összezavarta összes érzékeit, roppant, meggondolt munkával –
minden egyes nap, élete végéig. Első írásai, melyek ebben a szellemben születtek, túlfűtöttek,
lélegzetelállítóak. A Látomásos jegyzetek egy biztonságos körülmények között élő filmes
hallgató napi rendszerességgel írott észrevételeit tartalmazza a látás természetéről, a szem
képességeiről, a filmfelvevő tulajdonságairól, a mozi új alkímiájáról, a kukkoló titkairól, az
orvlövész szeméről, a televízió szörnyűségéről és arról, hogy az egész világot a hatalmában
tartja, szeánszokról, halott elnökökről, álomról, börtönökről, a sámánról, anyákról és
vérfertőzésről. Sokoldalnyi újrahasznosított filmelmélet és filmes legenda is van itt, melynek
zömét – később kiderült – John DeBellától hallotta. Ε jegyzetek egy része átszűrődött a
filmesztétikai dolgozatokba, melyeket utolsó iskolai évében írt.
Jimmy még azon a nyáron visszament Mexikóba Andy öccsével és a család egy idősebb
barátjával, egy nyugdíjas tengerésztiszttel. A szegényes Ensenadában Jimmy bevezette öccsét
a nők és a piálás világába: bárról bárra hurcolta, és minden nőt leszólított az utcán.
Oroszlánok kinn az utcán / tüzelő, veszett kutyák,.. Délre ment, átlépte a határt / káoszt
hagyott, felfordulást.
(CELEBRATION OF THE LIZARD)
Hazatérése után aztán Jimmy folyton lerészegedett, és botrányosan viselkedett a
haditengerészet támaszpontjának mozijában: kigúnyolta a katonás fegyelmet. Az anyja boldog
volt, amikor Jim még jóval a tanévkezdés előtt, augusztusban visszaindult a UCLA-re, hogy
felkészüljön az iskolára. Jimmy visszatért az óránként 1 dollár 25 centes könyvtári állásához,
de kidobták, mert új főnök jött, aki nem nézte el a késéseit.
1964 augusztusában a US S Bonhomme Richard Morrison kapitánnyal a Dél-kínai-
tengeren állomásozott két másik repülőgép-anyahajó, a USS Ticonderoga és a USS
Constellation társaságában. Miután az amerikai különleges alakulatok pár titkos, provokatív
támadást hajtottak végre észak-vietnami állások ellen, két amerikai torpedóromboló kapitánya
azt állította, hogy észak-vietnami őrhajók megtámadták őket a Tonkin-öbölben. Lyndon
Johnson elnök elrendelte, hogy indítsanak az anyahajók fedélzetéről megtorló bombázást. Pár
nappal később, augusztus 7-én a kongresszus elfogadta a Tonkin-öbölre vonatkozó
határozatot, mely teljes körű meghatalmazást adott Johnson kormányának, hogy a
kommunista északiakkal háborúzó Dél-Vietnamot segítse. Akkor aligha lehetett még látni –
sok kongresszustag és szenátor később arra hivatkozott, hogy megtévesztették őket –, de az
Egyesült Államok egy tíz évig tartó háborúskodásba kezdett, mely a nemzetet kettészakította,
milliók halálát okozta, vereséget hozott és az amerikai nemzet megszégyenülését. Csak
gyilkos iróniával értelmezhető az a tény, hogy míg Jim Morrison a rock háborúellenes
szószólójává vált („Áss sírt a vállad üregében megbújt ismeretlen katonának” 3 – The
Unknown Soldier), az apja a világ másik felén a kommunizmus elleni értelmetlen háborút
vívta.
1964 OKTÓBERÉBEN elkezdődtek a hatvanas évek diáklázadásai a Berkeleyn. A UCLA egy
apolitikus, bulizós egyetem volt, de a UC-Berkeley forrongott. A diákmenzán egy apróbb
szóváltás támadt a cenzúra témájában, amely később az emberi jogokért tartott ülősztrájkokba
és demonstrációkba torkollott, majd átterjedt más amerikai egyetemekre. Mario Savio, a
Szabad Szólás Mozgalom karizmatikus diák vezetője lett a háború utáni nemzedék első olyan
szószólója, aki nem volt előadóművész, akit Kalifornia adott Amerikának, ezzel előre jelezve
azt a politikai földindulást, amely négy éven belül bekövetkezett néhány amerikai egyetemen.
A SANTA ANA-I SZELEK minden nyárutón feltámadnak Dél-Kaliforniában. A csendes-
óceáni szelekkel ellentétben, melyek mindig átmossák Kaliforniát óceáni levegővel, a Santa
Ana-i szelek keletről érkeznek, a sivatagból, és visszahozzák Dél-Kalifornia szmogját a
feladónak. A Santa Ana-i szelek rossz hírekkel és bajokkal terhesek: tűzesetekkel a száraz
hegyekben, földrengésekkel, utcai bűnözéssel, autókarambolokkal, vízbefúlásokkal,
drogtúladagolásokkal, migrénekkel és általános rossz közérzettel. Az indiánok hite szerint
ezek a szelek a Santa Ana Canyonból jönnek: ezt a helyet Jimmy és Felix Venable
meglátogatta azon az őszön más rossz hírű helyekkel együtt Los Angeles környékén (mint
például, a Scorpion Woman Peak -Skorpióasszony szikla). Az elkövetkező hét évben mintha a
Santa Ana-i szelek nyugtalanságot hoznának Jimmynek, mert minden őszön valamilyen
krízishelyzet alakult ki az életében.
A HADITENGERÉSZET DOKUMENTUMAI SZERINT Morrison kapitány hajója 1964
novemberében visszatért Kaliforniába, de Jimmy úgy döntött, hogy a karácsonyt Jeff
Morehouse családjával tölti Los Altosban más srácokkal együtt, akiknek haditengerész-
családjaik szanaszét sodródtak, és akik együtt nőttek föl. Jimmy minden napját azzal a
mutatvánnyal kezdte, hogy reggelire megivott egy nagy pohár gint, ami azonban egyáltalán
nem látszott rajta. Jeff mamája, aki kiskorától ismerte Jimmyt, megszidta ezért, amire Jimmy
csak szokásos éles, nyerítő vihogásával válaszolt, és töltött magának még egyet. Pár nappal
később távozott, és Jeff Morehouse nem is látta soha többé.
Jimmy Morrison 1964. december 8-án lett huszonegy éves. Nem lehet tudni, hogy a
karácsonyi szünidőben találkozott-e a családjával, bár egy forrás szerint karácsony után
elment hozzájuk, és még tán Floridába is elrepült velük, hogy a nagyszülőket és Mary
Werbelow-t lássa. Az viszont biztos, hogy 1964 decembere után Jim Morrison soha többé nem
találkozott a szüleivel.
3
Hobo fordítása
HARMADIK FEJEZET
Megtanulni felejteni
Az élet célja az érzés – hogy érezzük, hogy létezünk, még ha fájdalomban is; ez az a
„sóvárgó üresség”, ami a Szerencsejátékhoz, a Csatába, az Utazásra hajszol minket –
mindenféle féktelen, de erős érzést nyújtó tevékenységbe, melyek fő vonzereje a
megvalósulásukat kísérő izgalom.
LORD BYRON
ÉLŐBEN A WHISKYBEN
A ROCKZENE SZÁMÁRA 1965 volt a nulladik év. Az évtized tengelye, „a hatvanas évek”
igazi kezdete, amikor a háborút követő demográfiai robbanás korszaka leváltotta a nyugati
romantikus hagyományt, és rendesen föltekerte a hangerőt. A Beatles és a Rolling Stones
Angliában éppen áthangolta a popzenét az új drogkultúra befogadására. Amerikában a
posztegzisztencialista korszakot Bob Dylan hősi himnuszai nyitották meg, olyanok, mint a
„Like a Rolling Stone” újszerű szövegével, villódzó költői képsoraival. Dylan fontos szerepet
vállalt a rockmozgalom kibontakozásában azzal, hogy – még ugyanebben az évben – egy
folkfesztiválon elektromos gitáron játszott, egy politikai állásfoglalás jelképévé téve ezt a
profán hangszert, és megmutatta, hogy elavultak „a régi magyarázatok és a harmatos
ésszerűség” – ahogy a beatköltő Michael McClure fogalmazott.
196 5-re minden együtt volt, amitől az évtized az lett, ami. Márciusban az amerikaiak
bombázni kezdték Észak-Vietnamot, ezzel országos és világméretű felhördülést váltottak ki,
és olyan politikai klímát teremtettek, ami fokozatosan megmérgezte a nemzetet. A pacifista
polgárjogi mozgalmat a fiatalabb aktivisták a feketék jogaiért folytatott elszánt küzdelemmé
változtatták. A fogamzásgátló tabletták megjelenése és a legális abortusz utat nyitott a
szexuális forradalomnak és a „szabad szerelem”-nek. Az átlagamerikaiak életét alapjaiban
rendítette meg a marihuána és pszichedelikus drogok megjelenése. Kalifornián és Londonon
keresztül beszivárogtak a keleti vallások: „a Dharma nyugatra tart”. Merényletek, felkelés és
lázadás előszele érződött. Az irodalomban a regény a béka feneke alatt volt, a mozi meg
sehol, illetve, mint kövér srác a kidobósban: már nem játszott. A zene, a divat és a pop art
képviselték a húzóerőt ebben a meghatározó fontosságú évben, amelyet Jim Morrison később
a „nagy energiák érkezéséivel jellemzett. Ennek az új popenergiának a zöme angol volt, vagy
a keleti partról származott, de Dél-Kaliforniában egy maroknyi fiatal zenész készülődött, hogy
kialakítsa a minőségi esztétika és a drogok új keverékét, a folkrockot. Az itt elinduló,
megállíthatatlan hullám hátán jutott fel a hírnév csúcsára Jim Morrison és a Doors is.
ENNEK AZ ÚJ JELENSÉGNEK, a Sunset Strip-kultúrának a születése rejtélyes módon
egybeesett Jim Morrison Los Angelesbe érkezésével. 1964 januárjában néhány chicagói pasas
megnyitotta a Sunset Boulevard-on a Whisky a Go Go nightclubot.
A Whisky Los Angeles éjszakai életében nyitást jelentett egy új irányba. A régebbi ízlésű,
úgynevezett „Rat Pack” nightclubok, mint például az El Mocambo és a Ciro, már hanyatlóban
voltak, mert az ötvenes évek végén Frank Sinatra és csapata átköltöztették produkcióikat a
pénzes Las Vegas-i szállodákba. 1963-ban egy klubtulajdonos és jazzrajongó, Elmer Valentine
(korábban chicagói rendőr) Párizsban járt, hogy ötleteket merítsen egy új típusú klubhoz, amit
Los Angelesben akart nyitni. A Szajna bal partján ráakadt a zsúfolt Whiskey a Go Go-ra, a
Castelra és más diszkókra, ahol idősebb és jól öltözött közönség táncolt a Motownra, a
Beatlesre és olyan francia popzenékre, melyek eredetileg tizenéveseknek készültek. Valentine
a popzenére táncoló felnőttek ötletével tért vissza Kaliforniába, és pár üzlettársával
megnyitotta egy régi Bank of Amerika-fiók helyén, a Sunset és a Clark sarkán a Whisky a Go
Go-t.
A Whisky megnyitásának pillanatától kezdve nagy siker volt. A közönséget egy fiatal
louisianai rockzenésszel, Johnny Riversszel csalogatták be, akit Valentine a rivális Gazzari
klubtól szipkázott el. Az élő zene szüneteiben egy DJ-lány 45-ös fordulatszámú kislemezeket
tett fel, amire a közönség táncolhatott. Ο egy kis, üvegfalú kalitkában dolgozott a tömeg
fölött, ami kényszermegoldás volt a helyszűke miatt. A lány, Patty Brockhurst eredetileg
cigarettát árult, de minthogy a leszerződtetett DJ nem jelent meg első nap, övé lett az állás.
Patty rojtos szélű, hasított szoknyát viselt, és amikor táncolni kezdett Smokey Robinsonra, a
Shirellesre, az „It's My Party”-ra, az „I Want to Hold Your Hand”-re, a „He's a Rebel”-re, a
„Downtown”-ra, a „What'd I Say?”-re – a tömeg beindult. így született meg a hatvanas évek
közepének jelképe, a „go-go girl”. Valentine azonnal szerzett még két táncoslányt. Az
egyikük, Joanie Labine találta ki a hivatalos go-go-girl-egyenruhát: rojtos miniszoknya,
rengeteg haj, semmi melltartó és rövid, magas sarkú, fehér lakkcsizma. 1964-ben a diszkóklub
újdonságnak számított Amerikában, és a hely azonnal megtelt a „Rat Pack”-korszak
swingereinek hosszú hajú utódaival és feltupírozott frizurájú barátnőikkel.
Amikor a Whisky beindult, a Sunset Boulevard ismét magára talált. A szakma öregjei, mint
Lou Adler, a lemezkiadási szakember, meg a Phil Spector-lemezeket népszerűsítő Sonny
Bono látták, hogy itt zakós-nyakkendős emberek járják a rock and rollt, és leszűrték a
tanulságot: egyre szélesebb a közönség. Eddig úgy érzetek, a popzene nem való
nightclubokba, ahol az italfogyasztás hozta a hasznot. Amikor azonban kijött Johnny Rivers
pár sikerlemeze, a Chuck Berry-féle „Memphis” és a „Maybelline” meg a „Live”-album, ezek
a város pezsgő fiataljai számára vonzerővel bírtak. A Whiskyt a nyitástól kezdve olyan
tömegek keresték föl, amelyek máshová nem jártak. A rock and roll újdonsága meg a vonagló
go-go girlök szexis látványa a filmsztárokat is ide vonzotta, és felkeltette a média figyelmét
is.
Egy Vito Poulekas nevű helybéli beatművész, aki már ekkor egy hippitörzzsel élt a Laurel
Canyon egy gerendaházában, rendkívül vonzó és igen hiányos öltözékú tinicsapatokat hozott
a Whiskybe. Vito táncos lábú lányai saját, újfajta táncot jártak, amelyben a ringó csípők és az
erotikus karmozdulatok szinte gúnyt űztek az olyan idegesen feszült New York-i táncokból,
mint például a „jerk”. Vito csapatába tartozott Rory Flynn, Erről Flynn lánya is; amikor lenge
ruhácskájában táncra perdült a Whiskyben, a férfiak visszafojtották a lélegzetüket, és az egész
világ Rory körül forgott.
Hollywoodból tódultak az emberek, hogy megnézzék a Whiskyt. A hollywoodi
akciófilmkirálynak, Steve McQueennek saját boxa volt itt. Ide járt Natalie Wood, Warren
Beatty, Julie Christie. A Life magazinnak állandó Whisky-rovata volt. Jack Paar innen
sugározta a The Tonight Show rádióműsorát. Cary Grantot lefényképezték, ahogy itt táncolt.
Amikor pedig a Beatles Los Angelesbe látogatott, maga Valentine fuvarozta a klubba John
Lennont és Paul McCartneyt, és az autóban ott ült a Whisky egyik törzsvendége, Jayne
Mansfield is. (John ugratni kezdte: „Ugyan már, nem is hiszem el, hogy igaziak!”, addig-
addig húzta, míg Jane meg nem mutatta a melleit.) A gyakran morcos, de szeretetre méltó
Elmer Valentine helyi hírességgé nőtte ki magát. Jack Nicholson elhíresült mondása szerint
Elmer úgy nézett ki, mint a hét törpe egyszerre.
Az új klubok úgy nőttek ki a földből, mint elvarázsolt erdőben a gombák. A Ciro is
átváltozott étteremből rock and roll klubbá. Az Action, a Galaxy, a Brave New World, a Fred
C. Dobbs, a Bido Lito, a Sea Witch és a Pandora's Box mind megpróbálkoztak
rockprodukciókkal 1965-ben, és Elmer Valentine is megnyitotta második klubját, a Tripet. A
televízió is meglovagolta az új irányzatot: az ABC csatorna Shindig című popműsora meg az
NBC-n a Hullaballoo egyaránt go-go-táncosokkal dolgozott, akik egyik napról a másikra
országszerte ismert sztárok lettek. A hétvégéken elkezdtek a Sunset Boulevard-ra özönleni a
San Fernando Valley és a jobb külvárosok fiataljai, fürtökben csüngtek a járdákon,
lehömpölyögtek a Stripre, megállították az autóforgalmat, ettől a kirendelt közlekedési
rendőrökön hisztéria lett úrrá, hirtelen feszültség és rossz érzés támadt a különben
balzsamosan simogató éjszakában, melyet a bikaerős, halkan berregő autók – GTO-k és
Stringrayek – fényszórói és a klubok színes neonjai világítottak be. Olyan nagy volt a tömeg,
hogy alig lehetett egyik klubból átjutni a másikba. Szenzációs volt a Strip, tele érzékiséggel,
exhibicionizmussal, és ahogy ezt a hangulatot továbbították a televízióközvetítések, mindez
egy új általános közérzetet teremtett országszerte.
A KLUBOKNAK FIATAL ZENÉSZEKRE volt szükségük, úgyhogy a kissé divatjamúlt és
mesterkélt Sunset Strip a Los Angeles-i folkmozgalom felé fordult, hogy ott találjon új
tehetségeket, akik majd fellendítik az üzletet. A folkklubokba friss vér áramlott, és Bob Dylan
hatására már ezek a zenészek is az elektromos hangszerek felé kacsingattak. Az ötvenes évek
bostoni és New York-i folkmegújulása – ami milliomossá tette a kaliforniai Kingston triót, és
divatba hozta a folkegyütteseket meg az utcai zenekarokat („jug bands”) – már kifulladóban
volt, amikor olyan új sztárok jelentek meg, mint Joan Baez és Bob Dylan. A Greenwich
Village folkzenészei, Jim McGuinn (a Lime-lightersből) és John Philips (a Mugwumpsból)
Los Angelesbe vándoroltak, ahol a helyi zenészekkel vegyültek el a Troubadourban a Santa
Monica Boulevard-on, az Ash Grove-ban a Third Streeten, a Ben Franksben a Sunseten és a
Golden Vanityben, ami kijjebb volt, a völgyben. Egymást érték itt az olyan kávézók, ahol
bármelyik zsenijelölt, aki elég bátor volt, felállhatott és játszhatott; itt kezdte pályáját például
az akkor még csak rockabilly-festőként ismert Captain Beefheart és a tizenéves slide-
gitárvirtuóz, Ry Cooder is.
Ebben a légkörben egyre-másra születtek az új zenekarok. Jim McGuinn találkozott David
Crosbyval és Gene Clarkkal, együtt megalakították a Jet Setét, és ők is gombafej frizurát
vágattak maguknak, mint a Beatles meg a Rolling Stones. Később a nevüket megváltoztatva
ők lettek a Byrds, és hétvégéken Sunset egy kopott bárjában, a Ciróban kezdték a
koncertjeiket. Egy este a Byrds ingyen játszott Vito Paulekasnak, mert valami okból
megszorult, és nem tudott fizetni, így később hálából Vito a Laurel Canyon-beli szépségeivel
átpártolt a Ciróba, amitől hirtelen a Ciro lett a felkapott hely, a Whiskynek pedig leáldozott a
csillaga. Ezek a ragyogó éjszakák, amikor a Byrds a Ciróban játszott, kicsalták Los Angeles
fiatalságát a Stripre, ahol az utcán táncoltak, táncoltak az autókon is, táncoltak vadul és
szabadon, hadonászó karokkal, szarvasbőr rojtos ruháikban, hosszú hajjal; mindenkit magasba
repített Jim McGuinn tizenkét húros gitárja és a missouribeli Gene Clark remek dalai.
A Byrds legendája már formálódott, hamarosan ők lettek a legfrissebb underground
szenzáció nyugaton és keleten is. A demoka-zettájukat Miles Davis ügynökénél adták le, aki
elvitte a Columbia Recordshoz New Yorkba. A Columbiánál az új tehetségek felfedezésére
alkalmazott Billy James dolgozott már Bob Dylannel New York-ban, és ő hívta föl Dylan
figyelmét McGuinn ötletére: hogy dolgozzák át Dylan pár dalát elektromos hangszerekre.
Ebből lett a folkrock, ami a rock feszes energiáját vegyítette a folk társadalmi
érzékenységével.
1965 májusában adta ki a Byrds Bob Dylan „Mr Tambourine Man” című dalának saját
feldolgozását, ami azonnali sikert hozott, és az amerikai slágerlisták első helyére került. A
Sunset Stripen mintha bomba robbant volna, mikor a Byrds megszólalt a rádióból. Egy
éjszaka alatt az egész Strip átalakult: a Sunseten többé nem lehetett kocsival végighajtani a
rágógumizó, tamburint csörgető, mezítlábas tömeg miatt. A „Mr Tambourine Man” örökre ott
is maradt volna a slágerlisták élén, ha egy hónappal később a Rolling Stones elő nem áll a
„Satisfaction”-nel.
NÁCIK A TÉVÉBEN
JIMMY MORRISON 1965 JANUÁRJÁBAN kezdte utolsó szemeszterét a UCLA-n. Mary
Werbelow nagyjából ekkor érkezett Los Angelesbe, de nem költözött Jimhez, inkább saját
lakást keresett. Az L. A. City College-ra járt, és hamarosan beállt go-go-táncosnak a Stripre
Gazzarihoz. Jimet bosszantotta a dolog, mert, mint a legtöbb finnyás és bohém egyetemista,
úgy gondolkodott, hogy a Sunset Strip csak a bakfisoknak meg a kockafejűeknek való.
Viszont Mary Werbelow-nak megvolt mindene, ami kellett: nagy mell, sötétvörös haj, és Ray
Manzarek szerint (aki ismerte őt) jól rázta, amit kellett. Az év végére Mary elnyerte „Az év
Miss Gazzarija” címet, Jimmy nem kis utálkozására. Kedvesét, az ártatlan floridai gimnazistát
elcsábította a Sunset Strip talmi csillogása. Eltávolodtak egymástól. Az ilyesmit nem lehet
feldolgozni.
Az iskolában Jimmy úgy viselkedett, mint egy frusztrált művész, akit akadályoznak abban,
hogy megvalósítsa az álmait. Filmet akart forgatni arról, ahogy Nietzsche nyálcsorgató
idiotizmusba süllyed, miután Torinóban szemtanúja lesz, hogyan ostoroznak meg egy lovat,
de sehogy sem tudta összehozni a filmet. Barátja, Phil O'Leno viszont készített egy
oktatófilmet a pszichológia tanszéknek, amelyben egy fiatal pár alsóneműre vetkőzik, és
szemérmesen ölelkeznek. Jim elkérte a filmben fel nem használt anyagot, és abból
megcsinálta a saját filmjét. „Nagyon gyorsan megvágta az anyagot”, idézte fel O'Leno, „és a
kész filmet látva bárki úgy érezte, hogy sokkal több történik meg. Sokkal több… Jellemző
volt rá, ahogy felhasznált valamit, és valami egészen mást hozott ki belőle. Gonosz volt… A
vetítésen elég rendes patália tört ki. Mindenki ordítozott vele, különösen akik erre a fakultásra
jártak.”
A jegyzetfüzeteiben Jim ebben az időben nagyon tömör verseket írt, melyekben egy
emberek fölötti elitet ábrázol, az Urakat („the Lords”), akik magasabb lelki szinten
működnek, mint az emberiség többi része, akik csak „…úgy látják a dolgokat, amint vannak”.
Az Urak észrevétlenül valamilyen társadalmi kontrollt gyakorolnak. Ez a gondolat, úgy tűnik,
William S. Burroughs Nova Mob című munkájából ered. Ezeken a noteszlapokon nemcsak
versek, hanem karikatúrák is szerepelnek az iskolatársairól: Alain Ronay-ről, Phil O'Lenóról
és Dennis Jákobról. A rajzok néhány ügyes vonással elkapják az alakok jellemző vonásait.
Ray Manzareket is lerajzolta zakóban-nyakkendőben, idétlen mosollyal, szemébe lógó
hajtinccsel, és olyan mozdulattal karolja át az őt mindenhová elkísérő barátnőjét, mint saját
tulajdonát; Dorothy Fujikawára szögegyenes fekete hajáról, ferde szeméről és szexis
szoknyájáról lehet ráismerni.
Jimmy mindenhová magával vitte Rimbaud Színvázlatok kötetének egy példányát, és egy
csomó diák filmjében szerepelt szokásos légyember-szerepében, ahogy magas
egyetemépületek mellvédjén mászkál, és hangosan olvassa Rimbaud rövid írásait, akár a
Truffaut-film-szereplő Antoine Doinel kaliforniai változata. Jimmynek sose volt valami jó
kézügyessége, és türelme is kevés volt a 16 mm-es film technikai munkálataihoz: a filmvégek
összeillesztése és ragasztása nemigen ment neki, úgyhogy a vágásai, a Godard inspirálta
hirtelen váltások egyszerűen szétszakadtak a vetítőgépben, amikor be akarta mutatni a
filmjeit. Egyszer olyan dühroham jött rá a filmlaborban, hogy széthajigálta a filmek
fémdobozait, és a bútorokat rugdosta. Senki sem tudta, mi baja, de nagy zajt csapott.
Jimmy rengeteg bort ivott, és arról volt híres, hogy tökéletes, cigarettának látszó jointokat
tudott sodorni. (A nyers, sárga, búzaszalma papírt vagy a ZigZag 225-ös rizspapírt szerette.
Senki sem értette, hogy nem tud filmet ragasztani, ha ilyen pompás jointokat képes sodorni.)
Amint a téli esőzések alábbhagytak, és az idő felmelegedett, sokat időztek a többi seregkerülő
filmessel az iskolához közeli, Gipsy Wagon nevű étkezőben vagy a Lucky U mexikói
étteremben. Jimmy trágár graffitiket firkált a vécé falára. Szokása volt, hogy megállt valahol,
és mélyen ülő szemével csak bámult, tűnődött, mint Marion Brando. Ο volt a csoport
színésze. Kövér volt, és legtöbbször részegnek látszott.
Viszont a csoporttársak egyöntetű tanúsága szerint Morrisont szokatlanul vonzották a
filmtörténet furcsa mellékösvényei. Ray Manzarek idézte fel, hogy egyszer Jimmy képes volt
egy éjszaka 450 mérföldet stoppolni a Berkeleyre, mert ott egyetlen alkalommal műsorra
tűzték francia egzisztencialista, Jean Genet rendkívül ritkán vetített homoerotikus
börtönfilmjét, az Un Chant d'Amourt. Csak a legelhivatottabb, legelszántabb mozirajongók
vállalkoztak ilyesmire Los Angelesben. „Jim nagyon tehetséges volt és rendkívül értelmes”,
mondta Phil O'Leno, „de még túl fiatal ahhoz, hogy bölcs legyen.”
Jimmy noteszében ez szerepel: „Vakságra gyógyír a kurva köpése.”
1965 MÁRCIUSÁBAN az amerikai kormány megkezdte Vietnam bombázását. Nagy erővel
folyt a katonai offenzíva, Jimmy kortársainak ezreit küldték az ázsiai dzsungel poklába, hogy
ott harcoljanak egy helyi földművesekből szerveződött, mindenre elszánt gerillahadsereg
ellen. Jimmy a tavaszt azzal töltötte, hogy a vizsgafilmjén dolgozott, ami feltétele volt annak,
hogy a UCLA-n filmes diplomát kapjon. Mary Werbelow nem volt hajlandó szerepelni benne,
mert 1. az új ügynöke nem tanácsolta neki, 2. alsóneműben kellett volna a kamera elé állnia,
3. amikor elment Jimmy lakására, ott találta egy másik lánnyal (a hifiből szóló Carmina
Burana – Jimmy egyik kedvenc zenéje – bombasztikus hangjaira próbálkoztak egymással),
úgyhogy a megzavart és dühös Jimmy inkább operatőrének (és egyben főszereplőjének), John
DeBellának szép, szőke német barátnőjét, Elkét kérte fel a szerepre. Forgatókönyv nem volt.
„Majd közben kitaláljuk” – mondta Jimmy DeBellának.
A cím nélküli eredeti filmet, mely gyakorlatilag egy munkakópia volt hangsávval, először a
filmes tanszék értékelő vetítésén forgatták le. A film többször elszakadt vetítés közben, amitől
a tanszékvezető, Colin Young elég ideges lett. Másodszor a másodévesek filmjeinek 1965
májusában tartott bemutatóján vetítették le az iskola egyik ócska fémbarakkjában. Jimmy
Morrisont vagy szerették, vagy utálták, így a helyiség tömve volt azokkal a diákokkal, akik a
jövő Truffaut-inak, Chris Markereinek és Andy Warholjainak már vagy negyven filmjét
végigülték. Jim filmjére az utolsók közt került sor. Körülbelül ötvenen nézték meg, de
mindenki másképp emlékszik vissza rá.
„A film elején”, mesélte Jim később, „a vászon sötét, és csak zajokat hallani: egy Erotica
című lemez hangjai keverednek azzal, ahogy egy katolikus rádióadásban egy pap meg a
gyerekek kántálják a katekizmust. A hangzás egészen primitív lett, mintha a dzsungelből
jönne.” DeBella úgy meséli, hogy volt azért a vásznon valami elmosódott monoszkópszerűség
a tévé Outer Limits című scifi-sorozatából. Aztán egy vágás, és fiatalemberek egy csoportja
jelenik meg (a film stábja), amint dohányoznak, és szemlátomást egy pornográf film
forgatására készülnek. A film itt elszakadt, aztán a fiatalok kezének árnyai töltik be a vásznat:
kegyetlen árnyjáték zajlik. Aztán Playboy-poszterekre dobálják a dartsot Jimmy lakásában,
miközben peyote-tól mámoros navahó indiánok kántálása hallatszik. Hátulról látható egy nő:
végigmegy az utcán, aztán eltűnik egy liftben. (Ezt a képsort Los Angeles rossz hírű belvárosi
utcáján vették fel.) Aztán Jimmy beleszív egy marihuánás cigarettába, hogy szinte az arca is
behorpad tőle. Ahogy kidülled a szeme, hirtelen vágással az atombomba-robbanás
képsorkliséje következik, aztán Jimmy nagyot kacsint a kamerába. (Néhányan úgy
emlékeznek, hogy éppen ezzel a jelenettel kezdődött a film.) Vágás után egy falábakon álló,
fekete-fehér tévé látszik, s ennek tetején ott ül a nagy, szőke Elke melltartóban, bugyiban,
harisnyatartóban és fekete harisnyában: a kék angyal paródiája, amint a kamera lassan lefelé
pásztáz. Aztán Elke meglovagolja a tévékészüléket, úgyhogy az ezt követő részek mintha a
lába közül jönnének. Ray Manzarek úgy meséli (ő is ott volt a vetítésen), hogy egy Rolling
Stones-dal ment, és jól lehetett hallani Jim ordítását: „Kapcsold be a tévét! Kapcsold be!”
DeBella keze benyúlik, bekapcsolja a tévét, majd a csatornát – véletlenül – a Victory at Sea
(Győzelem a tengeren) tévéműsor képsoraira állítja, ahol éppen náci rohamcsapatok
masíroznak a tisztelgő Adolf Hitler előtt, s felettük horogkeresztes zászlók lobognak. „Hadd
menjen!”, ordít Jimmy. „Tökéletes!”
És így tovább. Pornó. Kábítószerek. Televízió. Nácik. Szex. Zene. Irónia. A film elszakadt
egyszer, aztán megint, mire a közönség ellenségesen felmorajlott. Nagy nehezen mégis
sikerült a filmet áttuszkolni a vetítőn. Nem volt cselekménye, se eleje, se közepe, se vége. A
lány DeBella szemgolyóját nyalogatja, hogy megtisztítsa a filmkészítő szemét a tévé mérgező
képeitől. Azután kikapcsolják tévét, és a film egy fehér videosávval ér véget, amiből egy
fekete pont lesz.
Síri volt a csend, amikor véget ért Jim Morrison vizsgafilmje. A reakciók hirtelen,
kaotikusan törtek elő a fülledt vetítőteremben, ahol vágni lehetett a füstöt. Jim barátait
leszámítva a filmet senki sem értette – barátainak viszont annál inkább tetszett. Mindenki más
utálta, és ennek hangot is adtak. Jimmyt a UCLA-n sokan rosszindulatúnak tartották,
tehetségesnek, de szétszórtnak, aki kicsit zavart fejű is; aki szeret mindenkit provokálni,
átverni és aztán letorkolni. Mindezt most keményen visszakapta, nagy nyilvánosság előtt. A
tanárok közül többen azt mondták, hogy ennél rosszabb filmet diáktól még nem láttak. A nők
utálták a filmbeli meztelen lányok miatt. Konzultáns tanára, Ed Brokaw azt mondta
Jimmynek, hogy csalódott benne. Az egyik professzor pedig, akit a náci képsor nagyon
bántott, egyenesen nekitámadt Jimnek, és degeneráltnak nevezte őt is meg a filmjét is.
Mesélték, hogy egy órával később Jimmyt sírni látták egy telefonfülkében, amint egy
ismeretlen valakinek beszámolt a vele történtekről.
A filmjére elégségest kapott. Megmondta Ed Brokaw-nak és Colin Youngnak, hogy
otthagyja a képzést, de Young lebeszélte róla. „Jim egyszerűen beletett ebbe a filmbe egy
csomó dolgot, amit szeretett”, mesélte Ray Manzarek három évvel később az Eye
magazinnak. „A filmnek semmi köze nem volt semmihez. A UCLA-n mindenki utálta, pedig
egész jó volt.” Egy markáns kisebbség viszont megvédte Jim alkotását mint ügyes, nem
lineáris filmet. Nekik tetszett az alsóneműre vetkőzött Elke.
„Mondjuk, hogy nem is annyira film volt, mint inkább egy filmes esszé”, hangzott
Morrison száraz kommentárja később.
Akárhogy is, de Jim Morrison 1965 júniusában elvégezte tanulmányait a UCLA-n, és
diplomát kapott filmművészetből. Még mindig élt benne a keserűség, így aztán a végzősök
szokásos ceremóniáit kihagyta, helyette a venice-i strandon töltötte az időt. A diplomáját
Clara Morrison kapta kézhez Coronadóban. Jim Morrison legendás, vacak technikájú,
posztbeat vizsgafilmjét pedig nem ítélték méltónak arra, hogy cenzúrázva és újravágva
bemutassák az év legjobbjai közt a Royce Hal! -i vetítésen, hanem a többi, színvonalon aluli
alkotásra elpocsékolt celluloidszalaggal együtt kukába került, és elveszett az utókor számára.
megjegyzése)
szerk.), de a többiek leszavazták őt. A dal 1965 júniusában jött ki: rekedtes hangú lamentálás a
csajokról, a mosóporról meg a cigarettáról. Ezzel a dallal sikerült a kaliforniai együtteseket
nyár végéig lesöpörni a slágerlista éléről.
Jimmy Morrison ekkoriban kedvelte meg Brian Jonest, az angyalarcú hippit, aki három
évvel korábban megalapította a Stonest. Jimmy a noteszai tanúsága szerint lelkes híve lett
Briannek: több bejegyzés szól arról, hogy látta a tévében. Különösen az 1965-ös Shindig-
adásról írt sokat, ahol Brian rászólt a műsorvezetőre, hogy fogja be a száját, és hallgassák
inkább Howlin' Wolfot, a fergeteges chicagói blues-sztárt, aki a Stones vendégeként debütált
az országos televízió-hálózat adásában. Brian Jones szőke hajkoronája csillogott a
stúdiólámpák erős fényében, s a hatvanas évek közepének feketefehér képi világában szinte
isteni fényben tűnt fel, katódsugár-aurája, felkavaró, zsigeri, dionüszoszi kisugárzása volt
ebben a közegben. Nyers agresszivitása és erős karizmája nagy hatást tett Amerikára, hiszen
Mick Jaggerrel együtt ő volt a Stones frontembere.
Los Angelesben a Stones tagjai közül Briant lehetett a legtöbbet látni. Mick és Keith
visszavonultak a Hollywood Ambassador Hotelbe, ahol a következő lemezük, az Aftermath
dalait írták, Brian Jones viszont kiöltözött, és parádés látogatást tett a Stripen, ahol séta
közben vagy az üzletekben, klubokban megrohanták a rajongók, akik egyszerűen imádták az
angol pop és a menő londoni divatvilág isteni küldöttét. És nem csak a tinik meg a mexikói
prostituáltak voltak oda érte. Ha épp nem tartózkodott a stúdióban, a helyi zenerajongó
posztbeat művészek rajongták körül. Dennis Hopper, a fiatal színész és popart-gyűjtő
állandóan Brian nyomában volt a fényképezőgépével, akárcsak Wallace Berman, aki motorján
kivitte Briant egy fotózásra a Topanga Canyon-beli házába.
Brian intelligens volt, jól ki tudta fejezni magát, s bár hírhedt volt összeférhetetlenségéről,
képes volt elővenni a legjobb modorát, ha meg akarta kedveltetni magát. Most is ez történt,
mert szemlátomást elkápráztatta Hollywood: a kék úszómedencék, a fecskefarkú Cadillacek
és a Strip fölött, a hegyoldalban sorakozó villák.
Éjszaka, mint valami ifjú istenség, Brian L. A. utcáit rótta tablettáktól és szesztől
mámorosan, s ha túlzottan benyomott, rémes dolgokra volt képes. Jimmy ismert egy-két lányt
azok közül, akik hajnalban tántorogtak ki Brian rózsaszín medencés házából, és szörnyű
történeteket meséltek: szadizmusról, ütlegelésről, orgiákról és arról, hogy milyen rettenetesen
bánt velük ez a csillapíthatatlan étvágyú őrült, a Rolling Stones gitárosa.
Lehetséges, hogy Jimmy Morrison ekkoriban találkozhatott Brian Jonesszal. 1969-ben,
négy évvel később Jim egyik nagy költeményét Brian Jonesnak ajánlja, s a vers egyes
részletei arra vallanak, hogy személyes élmény állhat keletkezésük hátterében. 1965
májusában egy rajongója lefotózta Briant a Wallach Music Institute nevű hangszerboltban,
ahonnan a Stones felszerelésének egy része származott (például a „Satisfaction”-ben használt
Gibson gitártorzító). Brian divatos gallérú inget és csíkos vászonzakót visel a képen, rajongók
veszik körül, akik közül az egyik nagyon hasonlít Jimmy Morrisonra. Brian Jonesról
mindenki tudta, hogy suttogva beszél, ezzel az embereket arra késztette, hogy közelebb
menjenek hozzá, és figyeljenek arra, amit mond. Éppen azon a nyáron Jimmy környezetében
az emberek bosszankodva vették tudomásul, hogy Jimmy is felvette ezt a szokást.
SEMMI KÉTSÉG: Jim Morrisont Ray Manzarek fedezte föl. Ray DeBellán és O'Lenón
keresztül ismerte meg Jimmyt, és már 1965 telén felmerült benne, dolgozhatnának együtt.
Ray félprofi zenész volt, aki heti harminc dollárt keresett a testvérei (Rick és Jim Manzarek)
által alapított Rick and the Ravens nevű zenekarral. A Ra-vensben csillogó kék zakó, fodros
fehér ing és bakancs volt az egyenruha, Dick Dale instrumentális számait meg a „Louie
Louie”-t és a „Hoochie Coochie Man”-t játszották diákrendezvényeken, valamint kéthetente a
Turkey Joint West nevű Santa Monica-i bárban a Second Street és a Broadway
kereszteződésében. Mindegyik Manzarek fiú tanult zenét, úgyhogy értették a dolgukat.
Raynek erős volt a bal keze, mert sokat gyakorolta a „stride”-zongorázást, és az elektromos
zongoráján könnyedén idézett Debussytől, J. S. Bachtól, Bill Evanstől és Bud Powelltől –
ezekkel bolondította meg a rockszámokban játszott szólóit.
Volt a bandának lemezszerződése is, ki is adtak már néhány jellegtelen kislemezt a World
Pacific Aura lemeztársaságnál. Majdnem bekerültek a Shindig tévéműsorba is, végül azonban
meghiúsult a dolog. A felvételen „Sereamin' Ray Daniels, the Bearded Blues Shouter” néven
mutatkozott be a zenekar (Ray Daniel Manzarek parádés beatnik-kecskeszakállat viselt), és a
surf show közepén a legidősebb testvér – Bach-partitákat keverve Otis Spann-zongora-
motívumokkal – előadott egy chicagói rhythm and blues számot, ugyanannak a dolognak a
jazzes megközelítését, amit az akkor nagyon divatos Paul Butterfield Blues Band csinált
Chicagóban: a városi rhythm and bluest keverték a misztikus kelet modális hangjaival. A
Ravens érdekes jelenség volt, de középszerű. Saját számok és karizmatikus frontember nélkül
nem volt jövőjük. És Raynek pénzre is szüksége lett volna.
Ray komolyan füvezett, de adott az öltözködésére: zakót és nyakkendőt vett, amitől
idősebbnek látszott, és olyannak, mint aki valamelyik jobb egyetemre jár. Ambiciózus volt, és
komoly szerepre vágyott Los Angeles forrongó zenei életében. Ugyanakkor a kereső lelkek
közé tartozott, egyike az elsőknek, akik Maharishi Mahesh jógi meditációs központját
látogatták. Jazzrajongóként sokra tartotta John Coltrane-t, Thelonius Monkot, a Modern Jazz
Quartetet; ismerte a brazil bossa novát, és tudta, hogy ezek a bonyolult stílusok
kombinálhatók a rock and rollal, ahogy beépítették saját stílusukba azok is, akik folkot
játszottak. Ray meglátott valamit Jimmy esetlen, lázadó attitűdjében, ami szerinte igazi rock
and roll attitűd, és a tesvérei számára felfoghatatlan okokból folyton azzal próbálkozott, hogy
Jimmy Morrisont és a Ravenst összehozza.
Csakhogy Jimmyben semmilyen zenei tehetséget nem lehetett fölfedezni. Soha senki nem
hallotta még énekelni. A zongoraleckéit régen elfelejtette. Egyetlen hangszeren sem tudott
elfogadhatóan játszani, és bizonytalan volt a ritmusérzéke. Ráadásul visszahúzódó volt, sőt
betegesen félénk, amikor épp nem a mániás pillanatait élte. Ray azonban mégis meglátta
Jimben a rocksztárt, és gyakran felugrott hozzá Dorothyval. Jimnek kényelmes kis lakása volt
a Wiltshire és a San Vincente sarkán: az egyik falon végig könyvek meg felrajz-szögezett
Playboy-poszterek és a londoni modell Jean Shrimptonról készített fotók sorakoztak. A másik
falon egy hatalmas pop-art-kollázs volt, amin Jim éppen dolgozott: magazinokból kivágott
képek százaiból állította össze, és a készülő alkotáson Jean Shrimpton és Brian Jones többször
is szerepelt. Minthogy Jimmy semmit nem árult el a családjáról, a UCLA-n mindenkit
kíváncsivá tett, hogy honnan származik, kik a szülei. Dorothy Fujikawa úgy gondolta, hogy
Jim családja biztos jómódú, mert észrevette Jim ágyán a drága elektromos takarót.
Ray próbálta kitalálni Jimmyt, kereste azt a benne lappangó képességet, ami csak a
kedvező pillanatra vár, hogy kiteljesedjen. Egyszer, amikor a Ravensnek Sonnyt és Chert
kellett kísérnie egy főiskolai bálon, és az egyik gitáros nem tudott eljönni, Ray huszonöt
dollárt fizetett Jimmynek csak azért, hogy álljon ott, és fogjon egy elektromos gitárt. A Fender
Stratot nem kötötték be, de Jimmy egyfolytában pengette, és nagyon szigorú képet vágott
hozzá, vadul mászkált ide-oda a színpadon. Egyszer aztán május végén Ray egy alkalommal
UCLA-s ismerősei egy nagyobb csapatát hívta el Turkey Joint Westbe, ahol a Ravens
rendszeresen játszott. Éjféltájt, mikorra már mindenki berúgott, Ray bejelentette:
„Hölgyeim és uraim! Ma este különleges élményben lesz részünk… Eljött hozzánk,
egyenesen a UCLA filmes tanszékéről… Jim Morrison!”
Jim addig még soha nem énekelt színpadon, legalábbis nem tudott róla. Ray elmesélése
szerint Jimmy körülnézett a hülye vigyorával. Az emberek tapsoltak. Jimmy eleresztett egy
szokásos vihogást („hí-hí-hí!”), aztán felugrott a pici színpadra. Rick Manzarek elkezdte
játszani a „Louie Louie” bevezetőjét. Egyszer csak, váratlanul, kitört Jimmyből az az
istentelen, velőtrázó, lázadó üvöltés, ami gránátként robbant a táncparketten. Majd leszakadt a
ház, ahogy a dobos ütni kezdte a ritmust, a lányok meg ingruhában-szandálban rázni kezdtek,
mint a pogányok. Jimmy és Ray együtt énekelték: „Louie Lou-t, oh, baby – we gotta go.”
Erről az estéről utána évekig beszéltek.
Jimmynek is tetszett, és később meg is köszönte Raynek. Azt is rögtön hozzátette, hogy ő
most New Yorkba készül. Ray úgy érezte magát, mint akit hátba szúrtak. Jimmy azt mondta a
barátainak, azért megy New Yorkba, hogy ott felvegye a kapcsolatot Jonas Me-kasszal, az
underground filmkészítővel, és megpróbáljon vele együtt költői alternatív filmeket készíteni,
például olyat, amely Nietzsché-ről szólna, amint végignézi, ahogy a lovat ostorozzák.
A STRANDON
JIMMY SZÁMÁRA a rimbaud-i recept, az érzékek teljes összezavarása megkívánta a
mindennapos révületet. A művészek mindig is élen jártak a normális tudat mesterséges
kitágítása által feltáruló világok felfedezésében. Egy olyan Leary-követő LSD-használónak,
mint Jimmy, a révület egyáltalán nem arról szólt, hogy fel legyen dobva. Az LSD a pillanat
megragadásának kísérletévé vált, ami elszakadást jelentett a fizikai világtól. A strandon
sétálva Jimmy különös hangokat hallott, mintha egy pszichoprofetikus rádióadás szólna: ő
maga énekelt egy rockegyüttessel. Később ezzel a megérzésével kapcsolatban nagyon eltökélt
és megingathatatlan volt: kifejezetten hallásélményről beszélt, nem látomásról. Amikor nem
állt az LSD hatása alatt, néha Felix ócska kunyhóját látogatta egy venice-i csatornaholtág
partján, ahol együtt boroztak. De volt, hogy Phil O'Lenóval együtt vettek be LSD-t, és a
csatornák partján kószáltak mámorosan, olykor egymást ijesztgetve. Jim szívesen vezette Phil
kocsiját acid hatása alatt, kanyargott a széles Los Angeles-i sugárutakon, mint a Wilshire meg
a Sunset, vagy a belvárosi üzleti negyed utcáin cirkált, a sok régi irodaház, kétes hírű lebuj és
olcsó mozi között.
A hivatalos okiratok tanúsága szerint Jimmy 1965 júniusában behívót kapott, hogy jelenjen
meg egy sorozóbizottság előtt kötelező orvosi vizsgálatra, és hogy besorozzák az Amerikai
Egyesült Államok hadseregébe. Jimmy elment a Watts nevű fekete gettóba egy jósnőhöz, aki
olvasott a tenyeréből, de Jimmy senkinek nem volt hajlandó elmesélni a jóslatot. Jimmy
szemtanúja volt a Wattsban akkoriban zajló erőszakos faji zavargásoknak, az események a
noteszba írt verseibe is átszüremlettek. Egyszer – társai nem kis rémületére – nyilvánosan
niggerezni kezdett, amit a maga szürreális értelmezésében provokációnak szánt.
6
Göbölyös N. László fordítása.
Egy ragyogó, mámoros júliusi napon, déli egy óra tájban Jimmy a parti hullámokban sétált
az Ocean Park közelében, amikor meglátta a fövenyen ücsörgő Ray Manzareket. Ray ekkora
már a filmtudomány doktora lett, de nem volt állása és pénze sem. A barátnője fizette a Fraser
Streeten, egy garázs fölött lévő lakásuk bérét. Valaminek történnie kellett Ray életében – és
történt is.
Egy térdig a vízben gázoló látomás közeledett Rayjel szembe: Jimmy Morrison csapkodta
a hullámokat, rajta csak egy ócska short, körülbelül 180 centi magas, nincs hatvan kiló
(azelőtt 75 volt!), és a haja hosszú csigákban hullik a vállára, még a Byrds tagjainak selymes
fürtjeinél is hosszabban. Mint ahogy Aphrodité született Ciprus partjainál: a tenger habjaiból.
Ray odaintegetett Jimmynek, és megkérdezte:
„Hát te mit csinálsz itt? Azt hittem, elmentél New York Citybe.”
Jimmy odaült mellé, és a maga szokásos szűkszavúságával elmondta Raynek, hogy úgy
döntött, egy darabig a városban marad, és próbál nem bajba keveredni. Igazából, árulta el,
dalokat ír éppen. Ray megkérte, hogy énekeljen valamit, de Jimmy elfordította a tekintetét:
„A, Ray”, mondta, „nincs valami jó hangom”. Ray azt válaszolta, hogy Bob Dylannek
sincs túl sok, s ezen Jimmy egy pillanatra eltűnődött, és végül mégis rászánta magát az
éneklésre. Feltérdelt. Homokot vett mindkét kezébe, és amint szemét behunyva énekelni
kezdte a „Moonlight Drive”-ot, a homokszemek lassan peregtek az ujjai közül.
Let's swim to the moon, let's climb to the tide…
Ússzunk fel a holdig, kapaszkodjunk az árba…
Már csaknem az egész dal készen volt, a végén a végzetes, szexualitással átszőtt képsorral:
Gonna drawn tonight Going down, down, down.
Fulladást hoz az éj
A mély, a mély, mély, mély.
Ray megpróbálta elragadtatását szavakba önteni:
„Te, ez nekem nagyon tetszik. Elképesztő! Van még más is?”
„Igen… van még néhány.”
Jim megemlítette a „Summer's Almost Gone”-t (A nyárnak csaknem vége), aztán még egy
adag homokot kézbe véve elkezdte sutto-gós, Chet Baker-es, jazzes hangon búgni a „My Eyes
Have Seen You”-t (Szemeim láttak téged). A tempót a térdén ütötte, és gyorsított, ahogy a
fejében már meghangszerelt szám a csúcsponthoz közeledett.
Aztán a „Summer's Almost Gone”-t is elénekelte.
Ray később így emlékezett: „Mondtam neki: Jim, ezek a legjobb dalok, amit valaha
hallottam… A szövegeiddel, meg amit én mögé tudok tenni a billentyűn… Figyelj, össze kell
hoznunk egy bandát. Ezzel egymillió dollárt is meg fogunk keresni. „
Ray szerint Jim így válaszolt: „Ray, nekem is pont ez járt a fejemben.” Azután kicsit
később, de minden habozás nélkül kijelentette: „Doorsnak fogjuk hívni.”
„Csak így, hogy Doors?”, kérdezte Ray.
„Csak így, hogy Doors”, felelte Jim.
RAY ELÉGGÉ ÉSZNÉL VOLT AHHOZ, semhogy szem elől tévessze Jim Morrisont. Jim
görögös arcélét szemlélve rájött, hogy belebotlott az új Steve McQueenbe. Közölte Jimmyvel,
hogy befogadja a lakásába, és hogy azonnal költözzön a háztetőről a Fraser Streetre, ahol Ray
Dorothyval lakott. Jim szemlátomást megdöbbent, hogy valaki felajánlja neki, hogy
gondoskodik róla, és csak annyit tudott mondani: „Gyerünk, Ray!”, aztán meg egy hangos,
rebellis üvöltést eresztett el, amit mindenhol hallani lehetett azon a misztikus partszakaszon.
Jimmy tehát összepakolta a hálózsákját, pár ruhát, néhány könyvet (Fitzgerald, Mailer,
Céline, Tennessse Williams), az elektromos takarót és a távcsövet, és beköltözött Rayhez és
Dorothyhoz. Odaadták Jimnek a hálószobát, ők meg átköltöztek a nappaliba. Ray az
önéletrajzában úgy ír erről az együtt lakásról, mint amit a Jules és Jim című Truffaut-íilmben
szereplő angyal áldása kísért (a film egy szerelmi háromszögről szól). Minthogy Ray
könyvében a filmes utalások nagyon lényegre törőek, találgatásokra adhat okot azt illetően,
hogy a garázs fölötti lakásban kinek kivel lehetett viszonya.
Raynek nem volt zongorája, úgyhogy reggel, mikor Dorothyt elvitték a munkahelyére,
Jimmel elmentek a UCLA-re, hogy ott a zenei tanszék épületében próbálják az új dalokat. A
strandon már elénekelt dalokon kívül megvolt az „I Looked at You” (Rád néztem) és az „End
of the Night” (Az éjszaka vége) szövege és dallama. A „Go Insane” egy rapszerű szám volt a
pszichózisról, a rock and roll kultúra egy zaklatott vonulatához tartozott, amihez olyan
sikerszámok is, mint például a XIV Napóleon nevű csapattól a „They're Coming to Take Me
Away” (Azért jönnek, hogy elvigyenek). A „Chrystal Ship” (Az üveghajó) lágy, szerelmi
narkózisához, amit Jimmy leírt, Ray egy ereszkedő akkordmenetet talált ki, amely a
feszültséggel teli szövegnek baljóslatú, drámai színezetet adott. Ezzel foglalkoztak körülbelül
egy hónapig, még augusztusban is. Esténként néha lementek a homokosok törzshelyére, a
„Muscle Beach”-re, ahol gyűrűn és korláton gyakorlatoztak, amitől meg is izmosodtak.
Jimmy ekkor tényleg úgy nézett ki, mint egy vörös alakos görög váza atlétafigurája. Közben
azonban LSD-t is szedett Felixszel a csatorna partján. Felix erősen ivott, Ray pedig rühellte
őt, így ha Jim el akart tűnni, rendszerint Felixnél kötött ki.
Jim levelet küldött az apjának, aki most Londonban állomásozott. Megírta neki, hogy a
diploma megszerzése után nem sikerült állást találnia, és megírta új terveit is, hogy egy
zenekart alakít néhány olyan sráccal, akiket már ismer. Jim öccse szerint az apa azt válaszolta,
hogy négy évig járatták egyetemre, és Jimmynek soha senki nem vette észre a zenei
tehetségét, ez az egész tehát csak „trógerság”. Jim ezután nem írt többet az apjának. Andy
Morrison elmondta Jerry Hopkinsnak, hogy az apjuk meg is bánta később a dolgot.
Egy este Ray szóba hozta Jim családját. Jim azt mondta, hogy a szülei meghaltak. Ray
együttérző volt, és a részletekről kérdezősködött: baleset, betegség, gyilkosság? Jim
kelletlenül beismerte, hogy igazából élnek a szülei. De csak annyit árult el, hogy az apja a
haditengerészetnél szolgál.
„Most csináltak belőle admirálist”, mondta Jim Ray tanúsága szerint, „Vietnamban van”.
Steve Morrison volt akkor a flotta legfiatalabb admirálisa, és Vietnam helyett éppen
Londonban állomásozott. „Apa nagyon szigorú volt”, idézte föl Jim szavait Ray. „Úgy
kormányozta a családot is, mint valami hajót.”
Ray megkérdezte, miért mondja Jim mindenkinek azt, hogy a szülei meghaltak.
„Mert nem akarok már velük találkozni”, felelte Jim. Majd egy kis szünet után: „Soha
többé.”
Ray megdöbbent. Több szó nem esett.
DHARMA BUMS
1965 AUGUSZTUSÁNAK VÉGE. Ray Manzarek hálószobájában ott van a mezítlábas Jimmy
Morrison, nézi a tévében a saját számaikra tátogó popsztárokat a Shindig meg a Hollywood a
Go Go műsorában. Jimmy fejében pedig ott vannak azok a fantasztikus dalok, amelyeket
együtt írtak tovább. Ray úgy fogalmazta meg saját feladatát, hogy ebből a magát „író-
szociológus”-nak tartó srácból rockénekest faragjon. Elkezdték a „Break On Through”-t (Törj
át) próbálni Ray tesvéreivel Manzarekék Manhattan Beachen lévő garázsában, Ray pedig
nekifogott dobost keresni. Jazzdobost akart, olyat, aki lehetőség szerint képes úgy swingelni,
mint Max Roach, és úgy perget, mint Tony Williams. Kipróbáltak egypár jelentkezőt, de aztán
Ray a transzcendentális meditációs csoportjában talált valakit, aki szinte tökéletes volt.
A transzcendentális meditáció volt az első olyan ázsiai spirituális irányzat, amely
meghódította Amerikát a hatvanas években. A Maharishi Mahesh jógi által 1957-ben,
Indiában alapított Spirituális Újjászületési Mozgalom 1960-ban érkezett Los Angelesbe, és
innen terjedt el Amerikába és Európába, később azonosították a Beatlesszel, és végül egy
nemzetközi üzleti társaság lett belőle. De 1965-ben még transzcendentális meditáció
szervezetének köre kicsi volt, egy csapat elhivatott diákból állt. Maharishi az elmélyült
meditáció egy technikáját tanította, melyben a tanítvány egy, a mesterétől kapott személyes
mantrával meditál. Ezt az ősi, védikus szent iratokon alapuló technikát a jógi a saját
mesterétől hallotta, Guru Devtől. Amikor Maharishi 1964-ben letelepedett Los Angelesben,
személyes karizmája és egyéni stílusa sok fiatal zenészt vonzott (köztük a Beach Boys
zenészeit és a jazzista Charles Lloydot), akik a meditációs állapothoz szükséges teljes
relaxációban remek alternatívát találtak: ez fölöslegessé tette számukra a mérgező vegyszerek
szedését. 1968-ban már a Beatles is azt énekelte: „Jai Guru Dev…”
A transzcendentális meditáció növekvő népszerűségével párhuzamosan a dél-ázsiai zene
iránt is egyre nőtt az érdeklődés Nyugaton. A Los Angeles-i World Pacific Records (Dick
Bock cége) lemezt készített a városban megforduló híres indiai zenészmesterekkel, Ali Akbar
Khannal és a szitárművész Ravi Shankarral, és a lemezeiket belefoglalta a reprezentatív West
Coast jazzkatalógusba. Shankar gyönyörű ragaimprovizációi inspirálólag hatottak ifjú angol
tanítványára, George Harrisonra, Amerikában pedig Paul Butterfieldre és a Byrdsre: olyan
fiatal zenészekre, akik megérezték ennek a lélekkel teli zenének tonális rokonságát a blues-
zal. Néhány év múlva a raga-rock lett a szimbóluma annak a jelenségnek, amit az Alan
Wattshoz hasonló pre-beatfilozófusok megjövendöltek: a Dharma nyugatra tart. Ha azt
vesszük, hogy a Doors milyen ellentmondásos, démoni viszonyban volt a hatvanas években
uralkodó kaliforniai irányzatokkal, elég ironikus az a tény, hogy a négy tag közül hárman egy
dél-ázsiai spirituális irányzat követői voltak.
„Mindannyian a spirituális megvilágosodást kerestük”, nyilatkozta Ray egy
rádióinterjúban. „Még Jim is a maga módján.”
RAY A TRANSZCENDENTÁLIS MEDITÁCIÓHOZ Dick Bockon keresztül jutott el. Ray is Bock
cégénél vett fel lemezt, az Aura label alatt, és mivel az újdonságokra fogékony volt, azonnal
megérezte, milyen végtelen lehetőségeket rejt az indiai ragák transz-zenéje a nyugati
hallgatóság számára. Miután Bock megismertette a meditációval, beiratkozott egy meditációs
tanfolyamra a Pacific Palisadeson, ahol megkapta saját titkos mantráját, és ahol
összetalálkozott a Doors leendő dobosával, John Densmore-ral.
John huszonegy éves volt, és már három kaliforniai egyetemről maradt ki. Komoly srác
volt, érzékeny, feszült. A katolikus család Maine-ből származott, s a Nyugat Los Angeles-i
Olympic Boulevard-on húzódó sínek rosszabbik felén telepedett le. Képzett dobos volt, már a
gimnáziumban is játszott az iskolai zenekarban, felvonulásokon pedig a rezesbandában ő vitte
a nagydobot, mert remekül tudta tartani a tempót. Már négy éve játszott különféle Los
Angeles-i zenekarokban (például a Terry and the Twilightersben) esküvőkön és bármicvákon.
Könnyen megsértődött, de nem kellett félteni: szokva volt a bulik sörgőzös gorombaságaihoz.
Legfrissebb csapata, a Psychedelic Rangers jelezte érdeklődésének új irányát: az LSD-t és a
rhythm and bluest. Ray és John hamar megtalálták a közös hangot, mert ugyanazokat a
jazzdobos-kiválóságokat szerették: Elvin Jonest, aki John Coltrane-nel játszott, és Art Blakeyt
– úgyhogy Ray el is hívta Johnt a három darabból álló Gretsch dobszerelésével együtt a
következő próbára Rick garázsába.
John Densmore akkor találkozott Jim Morrisonnal először, amikor augusztus végén fújni
kezdtek keletről a száraz Santa Ana-i szelek. John autóval érkezett a Manhattan Beach-i
Manzarek-házhoz, ahol a Ravens/Doors próbált. Ray egy pianínón játszott, Rick gitáron, Jim
Manzarek meg harmonikán. „Ő Jim, az énekes”, mutatta be Johnnak Ray a mezítlábas srácot,
aki egy sötét sarokban gubbasztott, és valamit irkált. Koszos, sárga póló volt rajta és
khakinadrág. Felkelt, odalépett Johnhoz, udvariasan köszönt, aztán visszament a sötét
sarokba, és tovább irkált. John összerakta a szerelését, és elkezdtek próbálni.
Agyas srác, gondolta John. Jimmyn kék nagymamaszemüveg volt. Giccses, gondolta John.
Jim kerülte a szemkontaktust. Johnt ez idegesítette. Aztán Jim énekelni kezdett, kínlódva,
befelé, olyan gyenge hangon, hogy az egy fürdőszobában sem hangzott volna jól. Folyton a
mikrofonzsinórt csavargatta a karjára meg a csuklójára, cibálta, nem tudott mit kezdeni vele.
Még mindig nem nézett Johnra.
A dalok, az „End of the Night” es a „My Eyes Have Seen You” furán hangzottak.
Hmmm, gondolta John, ez nekem kínai.
Aztán amikor átváltottak Jimmy Reed bluesaira, például a „Bright Lights, Big City”-re,
Jimmy egy kicsit felélénkült, miközben Jim Manzarek a klasszikus hárfamotívumokat
játszotta. Egyszer átvették John kedvéért a „Break On Through”-t, aki rögtön ráérzett, hogy a
bevezetést feldobná, ha kávázna a pergőn. Jim hirtelen olyan erős, ugató bariton hangon adta
elő víziós sorait, hogy John egészen meglepődött. Ahogy Jimmy a garázsban jött-ment
eközben, John le sem tudta róla venni a szemét.
„Nem voltam biztos a dolgomban”, mesélte Densmore egy három évvel később készült
interjúban. „A dalaik tök érthetetlenek voltak nekem. Tényleg nem sokat fogtam föl belőlük,
de azt gondoltam: én a dobos vagyok, nem a szövegíró.”
A próba után aztán, amikor Jimmy már felszívódott, John azt mondta Raynek, hogy érdekli
a zenekar, de az énekessel nincs egészen kibékülve. „Hogy fogja ez az alak a közönséget
beindítani, ha egyfolytában azzal a hülye kábellel szarakodik?”, kérdezte. John megígérte,
hogy lejön még más próbákra is. Belépett a Doorsba.
Hamarosan egészen befogadták, ő meg lenyűgözve velük maradt, és még ő fuvarozta a
mezítlábas Jimmyt mindenhová. A sorozóbizottsághoz is ő vitte el, ahol az akkor már egy hete
kialvatlan, ajzószereken élő Jimmy mélyen belenézett a katonai orvos szemébe, és azt
mondta, hogy úgy érzi, neki kifejezetten homoszexuális hajlamai vannak. Az orvos abba a
rubrikába tette az ikszét, amely az admirális fiának katonai alkalmatlanságát jelölte. A
Sárkánygyíkkirály nem fogja a hazáját Vietnamban szolgálni.
A TITKOS FEGYVER
MINTHOGY A DEMÓVAL NEM JUTOTTAK SEMMIRE, Rick és Jim Manzarek kiszálltak a
Doorsból. Jimmyt egyáltalán nem értették, vissza akartak menni az iskolába, és nem voltak
annyira jó zenészek, hogy elinduljanak a profivá válás útján. John Densmore hozott egy Bill
Wolf nevű gitárost egy próbára, de Ray azt mondta rá, hogy nem illik a képbe. Úgyhogy John
egy nap korábbi zenekara, a Psychedelic Rangers gitárosát vitte el kocsiján Santa Monicába a
Doorshoz meghallgatásra, így történt, hogy a Doors titkos fegyvere csatlakozott a zenekarhoz.
Eleinte John Densmore nem volt biztos Robby Kriegerben. A Third Street-i meditációs
központban ismerték meg egymást. A sértődős természetű, egyszerűbb gondolkodású John
rögtön észrevette, hogy Robby jó kocsival jár, és a benzinkútnál kártyával fizet, ami 1965-ben
még ritkaság volt. A félénk természetű Robby nem volt túl magas, és hosszú, szögegyenes
hajat hordott. Egy ikertestvére volt, és jómódú családból származott, a szüleivel élt, Stu és
Marylyn Kriegerrel az előkelő Pacific Palisades városrészben, Santa Monicától északra.
Tizennégy évesen szörfözni kezdett, majd a blues következett a család zongoráján. Kicsapták
a Palisades High középiskolából, mert az ikertestvérével együtt füvezett, így átmentek a San
Francisco melletti Menlo Park magániskolába. Tizenhat évesen egy haver gitárján kezdett el
játszani, és egy év múlva megkapta mexikói flamencogitárját. Már tizenkilenc éves korára
felismerhető, egyéni gitárstílust fejlesztett ki a tanáraitól, Arnold Lessingtől és Frank Chintől
vett flamencoleckéknek köszönhetően. Nem pengetővel, hanem körömmel játszott: játéka így
lett spanyolosan könnyed.
1963-ban a „jug band”-ek bostoni reneszánsza a folkmozgalom része lett, és a University
of Californián, Santa Barbarában Robby is megalakította a maga csapatát, a Back Bay
Chamberpot Terrierst. Egy évvel később átnyergelt a UCLA-re, ahol pszichológiát tanult, és
sokat játszott bluest. Megnézte Chuck Berryt a Santa Monica-i Civic Auditorium színpadán,
és utána azonnal lecserélte a flamencogitárját egy fekete, elektromos Gibson SG-re, arra a
típusra, amelynek apró, ördögi ikerszarvai vannak. Eleinte még valamely jazzformációban
akart játszani, de végül 1964-ben, a Butterfield első lemezének meghallgatása után a rock and
roll mellett döntött. Menet közben a Ravi Shankar vezette Kinnara zeneiskolában tanult
szitározni, ismerkedett a saroddal és az indiai zene más hangszereivel. Robby Kriegernek kész
arzenálja volt gitárriffekből: tudott spanyolosat, bengálit és bluesosat is játszani, és a
meditációs tanfolyamon megismert John Densmore-ral örömzenélni kezdtek. Psychedelic
Rangers néven léptek fel néhányszor, és bluest játszottak. John volt az első, akitől Robby
LSD-t kapott, de aztán hamarosan Robby talált rá a legjobb acidforrásokra.
A Doors új próbahelyre költözött: a Santa Monica-i Greyhound-buszgarázs mögé, egy kis
házba, amit egy volt filmes iskolatárs, Hank Olguin bérelt. Itt már Jimmynek saját erősítője és
mikrofonja is volt. Hogy egyetlen próba se menjen le józanul, Jimmy rendszerint bejelentette:
„Egy kis munícióra van szükségünk”, és előhúzott egy szép búzaszalmás jointot. Nagyot.
Robby azonnal felvételt nyert a Doorsba, mihelyt a „Moonlight Drive” akkordváltásaira
elkezdett „bottleneck”-technikával akusztikusán slide-gitározni. Robby már a dal első
lejátszásakor bedobta a csúszkáló slide-ot, és Jimmy teljesen lement hídba tőle. Felnézett a
jegyzetfüzetéből, és azt mondta: „Jézusom, hol tanultál te így játszani? Ez a legszebb
gitárhang, amit életemben hallottam!” Elmondta Robbynak, hogy addig még senkit sem
hallott slide-technikával gitározni. Azt mondta, hogy ez a hangzás lehetne a banda névjegye,
és hogy Robby játsszon így minden dalban. Aztán Jimmy üvöltve elküldte a francba a kretén
Felix Venable-t, aki közben a konyhaasztalnál egy kupac ócska minőségű mexikói
marihuánából sodorgatta a jointokat, és folyton azzal nyaggatta Jimmyt, hogy hagyja ott az
unalmas próbát, és lépjenek le, szerezzenek valami rendes anyagot.
John hazavitte Robbyt, s útközben megkérdezte tőle: nem gondolja-e hogy Jimmy
veszélyesen őrült?
„De igen”, felelte Robby. „Az is lehet, hogy sztár lesz belőle. Nagy sztár. A kettő gyakran
együtt jár, nem igaz?”
Ray viszont Robby félénksége miatti aggodalmait osztotta meg Johnnal, merthogy olyan
üres tekinetettel játszott, és kicsit kótyagos, zavart viselkedése miatt, de az a gyönyörű,
hajlékony bottleneck-gitárszó, ami a keze alatt született, biztosította Robby Krieger helyét a
Doorsban. Jó döntés volt, mert Jimet leszámítva ő volt az egyetlen igazi művész a zenekarban,
és a Doors nagy számai közül sok az ő szerzeménye.
MINDEKÖZBEN JIMMY Ray és Dorothy lakásában lakott, de aludt máshol is: néha a
háztetőn, néha Felixnél, néha Carol Winter kanapéján vagy más csajoknál. A barátai
észrevették, hogy Jimmy szétválasztja az élete színtereit: a különféle barátait nem ereszti
össze, azok gyakran nem is tudnak egymásról. Néhányukhoz csak rekedten suttogva beszélt,
akár Brian Jones. Paul Ferrara, Jim volt filmes barátja és régi kollégája szerint: „Jim nagyrészt
titkos életet élt.” Gyakran még azok sem ismerték Jimmy sok homályos kapcsolatát, akik azt
hitték, hogy a legközelebb állnak hozzá. Jimmy élete végéig fenntartott magának menekülési
lehetőségeket, olyan rejtekhelyeket, ahová elbújhatott a kötelességek és a barátnője elől. Jim
Morrison hajlamos volt eltűnni.
Jimmy a maga módján informálódott a világ eseményeiről. Olvasta a Newsweeket és a
Downbeat magazint. Elolvasta, és újraolvasta Norman Mailer új regényét, Az amerikai álom
címűt, aminek azonnal érződött a hatása a versein. A könyv fejezetei, mint a „A Vision in the
Desert” (Sivatagi látomás) és a „The Lion and the Serpent” (Az oroszlán és a kígyó) rögtön
felbukkantak a dalszövegekben. A regényben erőteljes nyíltsággal ábrázolt anális közösülés a
főhős és a feleség bejárónője között felébreszthette, esetleg igazolhatta Jimmy saját, alakuló
erotikus ízlését.
Sok időt töltött moziban. Godard új filmjét, a Megvetést Los Angelesben azon az őszön
vetítették, a fennmaradt Morrison-noteszok említik is. Ezt a filmet néhányan a második
világháború utáni művészet legnagyobb alkotásának tekintik, az összes művészeti ágat
számításba véve. Brigitte Bardot is szerepel ebben a szívszorongató, filmtörténeti fontosságú
egzisztencialista szappanoperában, amit Capri szigetén forgattak. Jim lelkesedett a másik
szereplő, Jack Palance alakításáért, aki a nőcsábász amerikai filmproducert játszotta.
Jim majdnem mindennap bevette LSD-adagját – legalábbis ezt állította magáról. Nagy
készlete volt az Owsley Stanley-féle, korai termékből, a „White Lightning”-ból, ami úgy
nézett ki, mint az aszpirin. A drog hatására kiszámíthatatlanul viselkedett. Egy venice-i
kávézóban fölszedett és hazavitt Ray kéglijébe valami idegent, aki már teljesen szétdrogozta
az agyát. Jimmy kísérletezni kezdett vele, föltett neki egy Chet Baker-lemezt, és addig
kapcsolgatta le-föl a villanyt, míg a pasas fölkelt és elment. „Csak kíváncsi voltam, hogy
reagál”, mondta Jim a hüledező Raynek.
John ekkor kezdett félni Jimmytől. Ο furikázta Jimmyt mindenhová, egy este épp egy lány
házához vitte Beverley Hillsben. Joanna White csinos lány volt, akit Jim a UCLA-n ismert
meg, s aki megengedte neki, hogy használja a fürdőszobát, a kanapén aludjon, és egyszer-
egyszer kölcsönvegye az autót. John kitette Jimet a háznál, és elment, hogy vesz valami
üdítőt. Amikor visszaért, a konyhában találta őket: Jim épp durva fenyegetéseket suttogott a
hátracsavart kezű lány fülébe, és egy szeletelőkéssel nyesegette a lány blúzáról a gombokat.
Amikor John belépett, abbahagyta, amit csinált. „Csak játszunk egy kicsit”, mondta
kényszeredett vigyorral, amint eleresztette a rémült lány kezét. John nagyon gyorsan távozott,
feldúlták a látottak. A gondolat, hogy egy őrülttel van egy zenekarban, egyre gyakrabban
kísértette.
Densmore számára az együttes munka Morrisonnal a kezdetektől fogva traumatikus volt.
Félt Jimmytől, de azt is tudta – meg is írta később –, hogy Jim számára ez a zenekar volt az
egyetlen lehetőség, miután a családjával szakított. Densmore úgy figyelte Jimet, ahogy az
ember tehetetlenül, dermedten bámul egy karambolt: hogy mi történik a következő
pillanatban. John Densmore lábán makacs allergiás kiütések jelentek meg, amikor Jimmel
megismerkedett, és ez az idegi alapú dermatitis csak akkor múlt el, amikor Jim meghalt.
A DOORS HETENTE HÁROMSZOR PRÓBÁLT Hank Olguin házában körülbelül egy hónapon
át, míg a zajt meg nem elégelték a szomszédok: kihívták a rendőröket, és véget vetettek a
zenének. Egy elég lelombozott hangulatú zenekari találkozón még a feloszlás gondolatát is
felvetették. De szerencsére Kriegerék megengedték, hogy a pihenőszobájukban felállítsák a
zenekari felszerelést, és ott zongora is volt. A Palisades jó levegője és a burzsoá kényelem jót
tett a Doors-nak, itt kezdtek el összecsiszolódni, egymáshoz igazodni. Densmore szerint
decemberben történt, hogy Jimmy bejelentette: kellenek még dalok. Mindenkire ráparancsolt,
hogy menjen haza, és a következő próbára írjon egy új dalt. „Csak semmi különlegesség,
inkább olyan alapvető képekkel dolgozzatok, mint föld, levegő, tűz, víz.”
Két nap múlva, a következő Doors-próbán Jim rákérdezett, hogy írt-e valaki új dalt.
„Én írtam egyet”, mondta Robby. „Nem is rossz.”
„Mi a címe?”, kérdezte Ray.
„Light My Fire”, felelte Robby.
SIVATAGI LÁTOMÁS
1965 OKTÓBERE. Ray Manzarek talált egy új próbahelyet egy tengerparti házban a
Northstar és a Speedway sarkán Venice-ben, a Marina Channeltől északra. Igazi kaliforniai
szörfház volt ez, színes üveggel az ablaktáblákban, és csomós fenyődeszkából készült
belsővel. A ház kilencméteres, üvegezett frontja a tengerpartra nézett.
Az új orgonával és erősítőkkel a Doors igazi rock and roll zenekarhoz méltó, kihangosított
próbákat tarthatott. Jimmy olykor egy-egy gyűrött papírszalvétára írott új dallal jelent meg:
elkántálta-elénekelte a szöveget, és a többiek segítettek kitalálni a dallamot és a hangszerelést.
így született az Olivia soulfood-étterem által inspirált „Soul Kitchen”, amely egytelen esti
próba alatt határozott formát öltött. Ray ekkor látta igazolva korábbi jóslatát. „Mondtam
Jimnek: Ez az! Meg fogjuk csinálni! Marha jó zenét fogunk csinálni, és az emberek szeretni
fogják!”
Ray és Dorothy kivették ennek a háznak a hálószobáját, és Ray ragaszkodott hozzá, hogy a
többi zenekari tag is szálljon be a lakbérükbe. John tiltakozott, emiatt aztán Ray később
kicsinyesnek és utálatosnak titulálta.
Ray nagyon rosszallotta, hogy Jimmy viszont Felix Venable-lel és Phil O'Lenóval költözött
össze, és folytatta velük szüntelen és kimerítő dorbézolásait, melyek LSD-ről, veszélyes
növényi ajzószerekről (pl. belladonna, csattanó maszlag) és hatalmas mennyiségű szeszről
szóltak. Felix keze alatt Jimmy olyan ocsmány oldalát mutatta meg, amit Ray addig nem
ismert. Amikor Jimmy berúgott, többféle arcát villantotta fel egymás után: egyszer Jimbo volt,
a rasszista diákszövetségi srác, aztán a Dylan Thomas-féle romantikus kelta, majd a falu
bolondja, aztán Norman Mailer, majd a dagadt biciklista, a beatköltő és a déli úriember. Ray
hangot adott aggályainak, amikor Jimmy bejelentette, hogy Felixhez költözik, de Jimmy csak
nevetett ezen is. Hamarosan Jim, Felix és Phil annyira belezavarodtak a drogokba, hogy az
már a zenekart is érintette, mert Jimmy nem járt próbákra: vagy LSD-t vett be, vagy füvet
szívott, vagy berúgott -vagy mindhármat egyszerre művelte.
Azonban a semmirekellő drogos képét árnyalnunk kell, oda kell tennünk mellé azt a
kőkemény, színvonalas alkotómunkát, amit ugyanekkor végzett. A „Soul Kitchen” letisztult,
nagyon modern, szemtelen nyugalma csak olyan költőtől származhatott, aki mestere a
ritmusnak és a költői képeknek. Ahogyan a szövegben a „titkos ábécék” belevegyülnek a
„felejteni tanulok” figyelmeztetésébe, az a mozgósító és hipnotikus hatás szinte azonnal a
legjobb szövegek közé emelte ezt a dalt, a Beatles-, Stones- és Dylan-szövegek közé.
Amellett, hogy Jim Morrison nagyon fiatalon a kábítószerek rabja lett, olyan figyelemre méltó
költői képeket alkotott (a Doors első két lemezének ragyogó anyagát), amelyek beleivódtak
korosztályának tudatába, és hatásuk évtizedeken átívelő.
John Densmore emlékei szerint Jim ekkortájt fejezte be a „Crystal Ship”-et, ami egy
korábbi barátnőjével, valószínűleg Mary Werbe-low-val való szakításának emlékét őrzi.
ELÉRKEZETT AZ IDŐ, HOGY PÉNZT KERESSENEK, S ehhez be kellett szivárogniuk valamely
klubba a Stripen. A konvencióktól irtózó, filmszakon végzett Jimmy és Ray nagyon lenézték
ezt a turistákra, kispolgárokra és a Valley tizenéveseire berendezkedett világot. Csakhogy
mind a ketten le voltak égve, és egy, a Doorshoz hasonló kezdő zenekar számára csak az itteni
bárok adtak állandó megélhetési lehetőséget. 1965 novemberében meghallgatáson voltak a
Galaxyben, ahol azt mondták nekik, hogy szerezzenek egy basszusgitárost, különben senki
nem fog táncolni a zenéjükre. A Sunset keleti végén lévő Bitó Lidóban, ahol néha új
zenekarok is kipróbálhatták magukat, azzal zavarták el őket többször is, hogy túl fura a
zenéjük, és még a „Satisfaction”-t sem tudják lejátszani. Bill Gazzari be sem engedte Jimet a
klubjába meghallgatásra, mert mezítláb volt. Ez ment egy darabig. Gazzari így emlékszik:
„Egy nap Jim azt kérdezte: Most már bemehetek? Áthajoltam a bárpulton, és láttam, hogy az
egyik lábán van ugyan cipő, de a másikon semmi. Kérdezem: Elvesztetted az egyik cipődet?
Mire Jim: Nem, épp hogy szereztem egyet, hogy bejöhessek.”
Jim nélkül kipróbáltak egypár basszusgitárost, amitől egy kicsit úgy szóltak, mint az
Animais, de valahogy egyik sem volt jó. Úgy látszik, a Doors már ekkor az a zárt,
négyszemélyes banda volt, ahová nem fért be még egy zenész. Aztán egy sikertelen
meghallgatás után egy westchesteri klubban, ahol a Turtles volt a ház zenekara, Ray
észrevette, hogy a banda Vox Continental orgonájának (amilyet ő is használt) tetején ott lapul
egy Fender-Rhodes basszusbillentyű. Harminckét hangot tudott, és bal kézzel kellett játszani
rajta, boogie-woogie stílusban. Ray így emlékszik erre: „Bekapcsoltam az erősítőt,
kipróbáltam a kütyüt, és rájöttem, mi ez. Ez az”, mondtam. „Megvan a basszusgitárosunk.”
Másnap aztán a Wallach Music Cityben kiderült, hogy anyagi lehetőségeiket messze
meghaladja az a 250 dollár, amit a basszusbillentyűért kérnek. Három nappal később viszont
Robby besétált a tengerparti ház napfényes szobájába, kezében a vadonatúj billentyűvel, még
dobozban. Krieger apuka írt egy csekket a kisfiának, és azt mondta neki, hogy ha listás slágert
csinálnak a „Light My Fire”-ből, akkor nem is kell visszafizetniük az árát.
Ez a próbájuk emlékezetes maradt. John játéka elevenebb lett, hogy mögötte ott volt a
basszus, Jim pedig felkapta a rumbatököt, egyik kedvenc hangszerét, és körbetáncolta a
szobát, mint egy görcsökben vonagló dervis. Még soha ilyen jól nem szólt a Doors. „Most
már akár a Stonesszal is felvesszük a versenyt!”, mondta a többieknek Ray a rá jellemző
magabiztossággal. John és Robby mindeddig más zenekarokkal is játszottak, most viszont
Ray megkérte őket, hogy ezután összes energiájukat a Doorsnak szenteljék. „És úgy is lett”,
mondta Densmore. „Láttam, hogy Jim tényleg zseniális.”
Azon az őszön a Doors többfelé is fellépett: diákbulikon, egy esküvőn meg egy
szakszervezeti bálon. Még mindig Ray énekelt többet, mialatt Jim a közönségnek hátat
fordítva a zenekar négyszögében lassan próbált ráhangolódni a fellépésre. A bulikon játszott
kedvenc számaik ebben a korai időszakban a „Gloria”, a „Money” és Bo Diddley „Who Do
You Love” című dalai voltak. December 10-én a UCLA-n játszott a kibővített Doors a filmes
tanszék legjobb diákfilmekből tartott rendes Royce Hall-i vetítésén. A színpad mellett álltak,
és élő kísérőzenét szolgáltattak Ray Manzarek Who Am I and Where I Live című filmjéhez:
Ray fuvolázott, Robby gitározott, Jimmy pedig Densmore-ral és különféle barátnőkkel a
dobokat ütötte, csörgőket és tamburinokat rázott. (Bemutatták itt Felix Venable Les Anges
Dormants című filmjét is.)
Szilveszterkor Kriegerék barátainak házánál játszottak, és ott az éppen futó slágereket
kérték tőlük. Kérték a „Ticket to Ride”-ot és a „Satisfaction”-t is, mire Jimmy megkérdezte,
hogy talán zenegépnek nézik-e a Doorst. Erre valaki adott neki egy negyeddollárost, ezt Jim
magasra feldobta, a szájával elkapta, és lenyelte.
Az ÁLLANDÓ DROGOZÁSTÓL ÉS IVÁSTÓL EGZALTÁLT Jimmy ekkortájt felelevenítette az új-
mexikói országúton szerzett gyermekkori élményét. Sok barátjának beszélt róla, hogy az
indiánok szelleme valahogy beleköltözött. Azt tervezte, hogy keres egy sámánt, és
megkérdezi tőle, hogy is van ez. 1966 januárjában, éppen szilveszter után elhatározta, hogy
Carlos Castaneda nyomán elmegy a Sonora-sivatagba, Mexikóba, hogy indián sámánokkal
találkozzon, és kipróbálja a peyote-ot. Hogy kellőképp felkészüljenek az útra, LSD-t vettek
be, és a Fox Hills-i golfpályán élvezték végig a trip hatását. (Carol Wintert hívták fel
hajnalban, hogy menjen értük.) Aztán elkérték Phil bátyjának öreg autóját, és elindultak vele a
sivatag felé. A külvárosi Hawthorne-ban a sav hatása alatt utazó Jimmy meglátott egy
gyönyörű lányt a járdán, és kiugrott a kocsiból, hogy megcsókolja. Megállt egy rendőrautó. A
lányról kiderült, hogy csak tizennégy éves. Jimmy seggfejnek nevezte a rendőrt, és
provokálta, hogy tartóztassa le. Amikor a rendőr nem volt hajlandó reagálni a provokációra,
Jim a tőle megszokott szabadszájúsággal tyúkszarrágónak nevezte.
Mexikóba egyáltalán nem jutottak el. Eljutottak viszont Needles-be, Kalifornia és Arizona
határára, és kivettek egy motelszobát. Itt Jim egy kis néma szertartást végzett el. Kivett a
tárcájából egy csekket, a barátai előtt meggyújtotta, és hagyta, hogy a körmére égjen. Nem
mondta, milyen csekk volt, de Phil feltételezte, hogy ez lehetett az utolsó csekk a szüleitől.
Másnap Sandoz-savat szedtek be, amit Felix hozott, és úgy indultak gyalog a sivatagba.
Egy patakmedernél Phil szem elől tévesztette Jimet és Felixet. Amikor ők ketten órák múlva
visszatértek erről a kirándulásról, Phil már elment egyedül az autóval.
Hogy ezután mi is történt, senki sem tudja pontosan, csak azt, hogy Jimmy és Felix vágott
sebekkel, horzsolásokkal és szemük körül fekete monoklival tértek vissza Venice-be, mert a
visszaúton kegyetlenül elbántak velük. Egy változat szerint stoppoltak, valami falusi bunkók
felvették, majd összeverték őket. Felix azt mondta Jimmy egy barátjának, hogy rendőrök
tették. Ray arra tippel, hogy egy bárban kötöttek beléjük a hosszú hajuk miatt a mexikói autós
jampik. Felix kapott többet, de Jimmyt is összevagdosták és megtépték. Kábultnak látszott, de
ugyanakkor mintha nem is vele történt volna az egész. Ray felvetette, hogy nem ártana, ha
levágatná a haját. Erre Jimmy hirtelen ráüvöltött Rayre: „NEKEM NE MONDJA MEG
SENKI, MIT CSINÁLJAK!”, és az ajtót bevágva kirohant a házból.
Amikor Jimmy meg Felix félhalottan ugyan, de hazatértek, és Phil nem volt velük, az
emberek rákérdeztek: hát Phil hol van? Jimmy vontatott hangon válaszolt: „Hát, tudjátok,
mi… ööö, hogy is mondjam… megöltük Mexikóban, és eltemettük egy vízmosásban.” Phil
pár barátja ezt elhitte, és elmondták O'Leno ügyvéd apjának, aki bejelentette a fiát eltűnt
személyként, és tettlegesség miatt lefogatta Jimmyt Inglewoodban 1966. január 23-án.
Carol Winter tette le az óvadékot Jimmyért, és a vádat elejtették, mikor Phil néhány nap
múlva épségben előkerült.
MÁSODIK KÖNYV
JIM MORRISON
NEGYEDIK FEJEZET
A hátsó ajtónál
A tehetség azt csinál, amit akar. A géniusz csak azt, amit tud.
(EUGENE DELACROIX)
A VENICE-I BANDA
1966 MÁRCIUSÁBAN, amikor a tinik éjszakai őrjöngése a Sunset Stripen a tetőfokára
hágott, a Doors meghallgatásra készült egy nyirkos bárban ugyanott. A helyet London Fognak
hívták. A tulaj, Jesse James (azt állította magáról, hogy a hírhedt missouribeli útonálló
ükunokája), mikor meghallotta, hogy lemezszerződésük van, azt mondta Jimnek és Raynek,
hogy játszhatnak a bárban, és ha sokan bejönnek rájuk, ők lehetnek a ház új zenekara. A
fellépés előtt az összes UCLA-s haverjukat megkeresték, hogy jöjjenek el meghallgatni őket a
Fogba.
A Fog tulajdonképpen egy koszos kocsma volt. Korábban Unicom kávézó névre hallgatott,
a Hamburger Hamlet és a Galaxy között állt, körülbelül ötven méterre a Whiskytől a
Sunseten. Hosszú volt és keskeny, akár egy metrókocsi; a bárja is ugyanilyen hosszú, és a
terem végébe szorították be a kicsi, szokatlanul magas és fura formájú színpadot. Úgy
próbáltak londoni hangulatot teremteni, hogy angol zenei újságok és magazinok lapjait
ragasztották a falakra. Amikor a ház zenekara szünetet tartott, a testes, nagy mellű gogo-
táncosnő, Rhonda Lane vonaglott angol popslágerekre a vendégek feje fölött. Minthogy
tizenéveseket ilyen bárokba nem engedtek be, a közönség jórészt idősebb férfiakból:
matrózokból, kocsmatöltelékekből, idegen üzletemberekből – és kurvákból állt.
De a Doors első estéjén a helyet a zenekar barátai töltötték meg. A legjobb számaikat
játszották (a „Hello, I Love You”-t és a „Light My Fire”-t), majd az előadást rhythm and blues
feldolgozásokkal toldották meg, olyanokkal, mint a „Little Red Rooster”, valamint olyan
angol slágereket is eljátszottak, mint a „Gloria”. Forró volt a hangulat, és a bárba dőlt a pénz.
A tulaj megkérte őket, hogy játsszanak még. A kuncsaftoknak annyira tetszett a Doors, hogy
James azonnal leszerződtette őket új, szakszervezeten kívüli házi zenekarának: esténként négy
szettet kellett játszaniuk kilenctől hajnali kettőig, hetente négyszer (ez később heti hat
alkalomra változott). Hétközben fejenként öt dollárt kaptak, hétvégén pedig tízet. Nem volt túl
jó ajánlat, és még ezt a pénzt is csak ritkán kapták meg teljes egészében, de a London Fogban
töltött tíz hét alatt lett belőlük professzionális rockcsapat.
Másnap a Doors megjelent a London Fogban az első éjszakai munkájukra. A tulaj
kifüggesztett egy feliratot a bejárat fölé: A DOORS – VENICE-BŐL. Egy lélek se jött be.
Egész éjjel kongott a hely az ürességtől. Jesse James nem értette a dolgot, egészen addig, míg
valaki meg nem súgta neki, hogy a Doors egyetemi haverjai nem fognak visszajönni.
MÉGIS SOKAT HASZNÁLT A GYAKORLAT a Doorsnak – főleg Jim Morrisonnak. A London
Fogban kezdett átalakulni íróból zenésszé, és a közönségnek hátat fordító énekesből kezdett
kibújni az előadóművész. Rázta a rumbatököt, és megpróbált bluesos röffenéseket kicsalni a
szájharmonikából.
A zenekar is fejlődött. Robby Krieger megvette a „Back Door Man”, Willie Dixon
bluesklasszikusának felvételét (ifj. John Hammond előadásában), és John Densmore olyan
stenkes, dzsungelízű tam-kíséretet tett bele, hogy ez lett az egyik sikerszámuk az előadásokon.
Dorothy Fujikawától származik az ötlet, hogy próbálkozzanak meg az „Alabama Song”-gal
Bertolt Brecht és Kurt Weill Mahagóni város tündöklése és bukása című, 1927-es darabjából.
A rockos dobkíséret nagyon jól ment a dalhoz, és a szöveg egyik sora a „Vezess a
legközelebbi whiskybárba!”, pedig egyben tréfásan utalt arra, hogy a Doors sokkal
szívesebben játszana az utca egy másik klubjában, a Whisky a Go Go-ban, ahol a Sunset Strip
legnépszerűbb zenekarai, a Love és a Buffalo Springfield léptek fel.
A Love – amely fekete és fehér hippik korai acidrock-zenakara volt – heti öt alkalommal
játszott a Whiskyben, és az egész háztömböt körbeérte a tömeg, amely a Strip legnagyobb
szenzációjára gyűlt egybe. A frontember, Arthur Lee egy nem mindennapi, fekete jampi volt,
kifrizurázva, repkedő selyemsálakkal és a Carnaby Streetről származó ruhatárral. A faji
szempontból vegyes zenekar zenéje is sokszínű volt: punkos soul, pszichedelikus angol blues,
koktéljazz és pszeudomexikói zenék elegye volt ez kissé baljós, sejtelmes szövegekkel. A
Love kaotikus színpadi produkcióiról volt híres, de írtak ők igazán nagyszerű dalokat is,
például a „Seven and Seven Is”-t, és lemezszerződésük is volt az Elektra Recordsszal. Ott
folytatták ők, ahol a Byrds a kezdeti lendület után abbahagyta, és egészen addig ők voltak a fő
szám a Stripen, amíg néhány hónap múlva le nem váltotta őket a Doors.
Amikor a Doors szünetet tartott, John Densmore rendszeresen átsétált a Whiskyhez
(aminek a beugróját nem tudta kifizetni), és az ajtóból nézte, ahogy a Love a közönség
imádatában sütkérezve telt ház előtt játszik. „A Love-ban szerettem volna játszani”, mesélte
később Densmore. „Ők aztán igazán jól csinálták! De nem lehetett, a Doorsban voltam,
amelyen rontás ült.”
RAY ÉS DOROTHY még mindig a tengerparti ház földszintjén laktak, ahol a zenekar
próbahelye is volt. A Doors minden tagja beszállt a havi kétszáz dolláros házbérbe. Ez egyre
kevésbé tetszett a tagoknak, és Jim elhatározta, hogy megpiszkálja a dolgot. Egy hajnalon Jim
és Robby megjelentek a házban, dolgozott bennük egy kis acid, és két fiatal kurva is velük
volt, akiket a Fogban szedtek fel. Densmore úgy mesélte, hogy Jim élcelődni kezdett Ray és
Dorothy hangos szeretkezésein (hallhatta eleget a Santa Monica-i házban, ahol együtt laktak),
aztán meg nekilátott Ray féltett lemezgyűjteményének: a lemezeket kiszedte a borítókból, és
mint a frizbit, úgy hajigálta őket a szobában. Ray pont arra mászott ki az ágyból, hogy Jimmy
a Kind of Blue-t tapossa a csizmája sarkával. Ray csak egyetlen pillantást vetett a törött
lemezekre meg Jimmy ostoba képére, és visszament a hálószobába, behúzva maga mögött az
ajtót.
LASSAN EGY KIS RAJONGÓTÁBOR ALAKULT KI a Stripen a Doors körül, és akadtak olyanok,
akik először véletlenül estek be a Fogba, később azonban lelkes híveivé váltak az új venice-i
bandának. Jim még mindig utcai ruhában állt föl a színpadra – vászonnadrágban és hosszú
ujjú pulóverben –, de egyre többször fordult a közönség felé éneklés közben. A kemény
bluesok előadása közben, valamint attól, hogy egy-két versszakot minden este teli torokból
énekelt, megerősödtek a nyakizmai és a hangszálai, és lassan kialakult az az érzelmekben
gazdag bariton, amely képes volt kifejezni a dalszövegek finomságait.
Ki kellett tölteniük a négy szettet esténként, és hogy ne ismételjék magukat, a Doors egy
jazzes, improvizálós, bossa novás irányba alakította tovább stílusát. A „The End” egy
háromperces szerelmi balladának indult, és egy húszperces indiai ragát csináltak belőle. A
„Light My Fire”-t negyedóráig tudták húzni: Jim a középrészben kötetlen, szürreális verseket
rögtönzött. A „When the Music's Over” itt született a Fogban, hogy egy újabb negyedórát
kitöltsön. (Jim állítólag Jesse James szájából hallotta, amint a pultosnak mondta: „Ha a
zenének vége, oltsd el a lámpát!”)
Voltak aztán különböző szerzeményeik, amelyeket Latin szarság 1., illetve Latin szarság 2.
néven emlegettek, instrumentális számok, amelyek Gil Evans jazzhangszerelésein, illetve
John Coltrane „Afro Blue”-ján alapultak. Ezek félig kitöltöttek egy szettet, és hajnalban
nyomták őket az általában üres ház előtt.
A zenekar egyre jobban összeállt, Jim elhagyta a harmonikázást. Itt adta elő első színpadi
attrakcióját egy fekete selyemsállal a jazz-szólók közben: hol a fejére tekerte, hol a
mikrofonállványra akasztotta. Felix Venable-től ekkoriban olyan amil1nitrát-kapszulákat
kapott, amilyennel a szívbetegeket kezelik egy-egy rosszullétet követően. A kapszula
felnyitása után egy szippantásnyi ammóniát engedtek ki magukból, és egy félperces
ájulásszerű élményt okoztak. Jim szeretett azzal szórakozni, hogy a „Light My Fire” közben
az éppen szólózó zenész orra alatt nyitotta ki a kapszulát. Ha elakadt az improvizált verssel,
úgy saját magának nyitott ki egyet: ettől felakadt a szeme, és rárogyott a billentyűre. Ray meg
csak játszott-játszott, amíg Jim magához nem tért, és folytatták a menetet.
A Fogban nemegyszer csak egy-két vendég lézengett. Koszos volt a hely, és vágni lehetett
a füstöt. Jesse James le-lefaragott a pénzükből, mégis szerették, mert ingyen adta nekik a
kaját, és látták ők is, hogy nem megy valami fényesen a bolt.
AMIKOR NEM KELLETT a Fogban játszaniuk, akkor más, környékbeli helyeken léptek fel,
például a Van Nuys Teen Centerben a Valleyben. Játszottak egy partin is a Topanga Canyon-
beli Moonfire Ranchon. Itt lakott III. Lewis Beech Marvin, aki a Green Stamps szupermarket-
hálózat leendő örököse volt – emellett Andy Warhol, a popművész jó barátja. Marvin egy
nagy, kerek házat építtetett a birtokán, és abban az évben többször is elhívta a Doorst oda
zenélni. Jimnek nagyon tetszett a vad és festői Topanga Canyon, melyet akkoriban még nem
építettek be, és egészen úgy festett, mint a régi Kalifornia: sziklás vidék, és benne a vándor
vízipatkányok, mint egy régi bányászkolóniát lakó állatfaj.
Lewis Marvin különböző társadalmi mozgalmakban vett részt, például egy olyan kampányt
szervezett, hogy tiltsák be a játékfegyvereket az egyre borzasztóbb vietnami helyzetre való
tekintettel. Abban az évben, 1966-ban Robert McNamara védelmi miniszter azt nyilatkozta,
hogy csak azért kell újabb és újabb amerikai csapatokat küldeni Vietnamba, hogy meg tudják
védeni Dél-Vietnamot az északiak offenzívájától, s egyben burkoltan célzott rá, hogy Észak-
Vietnam a kommunista Kína érdekeit képviseli. Washingtonban Strom Thurmond, a veszett
kutyaként őrjöngő szenátor nukleáris fegyver bevetését követelte, hogy így vessenek véget a
háborúnak. Curtis LeMay ezredes, a fegyveres erők főparancsnoka arra biztatta Amerikát,
hogy „bombázza vissza Észak-Vietnamot a kőkorszakba”. Az amerikai egyetemeken a
háborút ellenző professzorok úgynevezett „teach-in” összejöveteleket szerveztek, melyekből a
következő évre teljes erővel kibontakozott a háborúellenes mozgalom.
A Doors 1966. április 23-án a Will Rogers State Parkban koncertet adott a játékfegyverek
betiltását szorgalmazó kampány javára.
AKIK HALLOTTÁK a Doors eredeti anyagát, azokra nagy hatást tett a „Crystal Ship” a
szerelem és narkózis csodálatosan romantikus, sötét víziójával. Robby Krieger megírta a
„Love Me Two Times”-t, s a zenekar ebből a záporozó hangok lenyűgöző pergőtüzet hozta ki.
Mikor a „Break On Through” tetőpontján Jim azt üvölti: „She gets… she gets… she gets…
Hiiiiigh” („Begerjed a lány”), a termet majd' szétveti a feszültség. Sokan kérdezték, hogy
van-e a Doorsnak lemeze, és nem értették, hogy miért nincs. A Doors is úgy érezte, hogy
készen állnak egy lemezre. Egyszer, a városban furikázva Jim megkérdezte Densmore-tól,
hogy szerinte a Doors lehet-e olyan nagy, mint a Rolling Stones. John azt hitte: Jim csak
viccel, de mikor ránézett, látta, hogy nem.
A Columbiánál viszont nem mozdult semmi. Egy este a Fogba bejött valaki, és
bemutatkozott nekik, hogy ő a producerük, de sose látták többé. John Densmore elment azon
a tavaszon Billy James-hez, de amíg rá várt, felfedezett egy listát, melyet a Columbia azokból
állított össze, akiket ejteni készült, s a Doors az első helyen állt. így aztán a zenekar kérte,
hogy azonnal bontsák fel a szerződésüket. James felhívta a figyelmüket, hogy a szerződés
szerint még egy hónapjuk hátravan, és ha ezt az időt kivárják, még egy kis pénzt is kapnak.
Jim azonban úgy érezte, egy másik cégnél jobb eséllyel indulnának, így James végül
elengedte őket. Pár hónap múlva Billy James is otthagyta a Columbiát, és az Elektra
Recordshoz szegődött, úgyhogy a Doorsnál kötött ki újra.
BEGERJED A LÁNY
A SUNSET STRIP KRÓNIKAÍRÓI SZERINT 1966 tavasza volt a hely fénykora. A Whiskyben a
Love játszott, a Galaxyben az Iron Butterfly, a Three Experience színpadán a Rhinoceros, a
Fogban pedig a Doors. Jimmy Greenspoon (a Three Dog Night zenésze) így emlékszik:
„Minden éjszaka a koncertek végeztével összegyűltünk a Fairfaxen a Cantor's Deliben, az
összes fazon meg a zenészek: Zappa emberei, a csajok mind, a Byrds, a Seeds, a Turtles, a
Buffalo Springfield, a Kaleidoscope, a Daily Flash, a Sons of Adam. Amikor Phil Spector
vagy Brian Wilson bejött, hatalmas ovációval fogadták őket.
De Morrison kilógott a sorból, mert olyan rohadtul jóképű volt. Meg aztán, ha akart,
nagyon hangos is tudott lenni. Már akkor is vonzotta a költői allűrökre bukó kis csajokat, akik
ott árválkodtak nagy szemeket meregetve és titokzatos mosolyukkal.”
A Doors már vagy egy hónapja dolgozott a Fog házi zenekaraként, amikor egyszer, későn
este egy káprázatosan szép, vörös hajú lány sétált be a Fogba, és leült meghallgatni a
zenekart. Pamela Coursonnak hívták. Tizenkilenc éves volt, és innen fogva kibogozhatatlanul
része lett Jim Morrison legendájának.
PAMELA COURSON LENYŰGÖZŐ LÁTVÁNY VOLT. Alig volt magasabb százhatvan centinél,
szép, vörösesbarna haját egyenesre fésülve és középen elválasztva viselte. A karcsú és apró
mellű lány mosolyát tökéletes fogak és büszke, kelta eredetre utaló arccsontok hangsúlyozták.
(Párizstól délnyugatra, mintegy harminc mérföldnyire található a Courson-kastély.) Bőre
tejfehér volt, majdhogynem áttetsző, és fahéjszínű, apró szeplők pettyezték; a tekintete pedig
a leglágyabb, lélekkel teli zöld. A megtestesült amerikai nőideál, Brian Wilson mitikus
kaliforniai lányának élő mintaképe – egy hippi hercegnő vagy egy légies, erdei tündér
kisugárzásával. Divatos ruhákat hordott, sőt a divat előtt járt: egzotikus anyagokból készült,
törzsi hímzésekkel vagy op-art-mintákkal díszített miniszoknyákban és ingruhákban, a lábán
szandál vagy magas szárú csizma. Kecses, törékeny megjelenése és látszólagos sebezhetősége
(amitől minden férfiban felébredt a vágy, hogy védelmébe vegye) acélos akaratot takart,
lázadást, mélységesen zavart pszichét, és egy olyan, domináns személyiséget, ami Pamela
Coursonnak a Doors háza táján sok ellenséget szerzett, amikor végül összejött Jim
Morrisonnal, és az ő életét is irányítani próbálta – sikertelenül.
Először John Densmore vette észre. Pam egy barátnőjével jött be a klubba egy éjszaka,
amikor a Stripen flangáltak. Az első szünetben John leült az asztalukhoz, és lökni kezdte
Pamnek a dumát. Jim ekkor a bárban sörözött. A következő szett kezdetén Jimmynek kellett
Johnt felrángatnia a színpadra („Hol a faszban vagy? Húzzál már fölfelé, baszd meg!”).
Záráskor John kereste Pamet, de az már elment. Két nappal később viszont újra megjelent a
barátnőjével. John megint ott termett mellette, de a lány zárásra ismét eltűnt.
Pam és Jim alighanem a hét közepén tartott UCLA-bulin találkoztak, néhány nappal
később. Pam tündöklően szép volt, nevetett, és egy másik pasival érkezett. Jim próbált a
közelébe kerülni, de Pam rá sem nézett. January Jansen (aki Jim barátja volt, és később a
színpadi bőrruháit készítette) ezt mesélte: „Jim látta Pamet a terem másik oldalán, és szeretett
volna megismerkedni vele, úgyhogy addig kérdezősködött, amíg talált valami ismerőst, aki
normálisan be tudta őket mutatni egymásnak.” Akkor beszélgettek egy kicsit, Pam elmondta,
hogy a Los Angeles Community College művészet szakos hallgatója. Jim elkérte a
telefonszámát, de Pam figyelmét elvonta valami, és végül nem adta meg.
A következő hétvégén, 1966 április elején Pamela Courson pénteken is meg szombaton is
elment a London Fogba. Szombaton ült le a beszélgető John Densmore és Pam mellé Jim
Morrison. Közös barátokról, asztrológiáról, az LSD-ről és ingatlanokról folyt a szó. Ezt a
találkozást Ray így próbálta meg visszaadni: „Abban a pillanatban, hogy egymás szemébe
néztek, a lelkük fellendült Merkúr botjára, kaduceusára, és szárnyat bontottak. Egyek voltak
azonnal. Az istenek szintjén, a kozmoszban.”
John Densmore is látta, hogy neki itt nincs keresnivalója.
A szett végeztével Jim és Pam átmentek a Cantor's-ba. Ott volt Frank Zappa, és vele meg a
Laurel Canyon-beli sleppjével üldögéltek egy darabig. Jim Morrison egy későbbi
barátnőjének elmondta, hogy amikor aznap éjjel felment Pamelához, az volt életében az első
igazi szeretkezés. Néhány nappal később randevúztak, és elmentek együtt megnézni Claude
Lelouch sikerfilmjét, az Egy férfi és egy nőt. Pamnek tetszett a film lágy rajzú romantikája,
mire Jim nagy fejtegetésbe fogott arról, hogy a zene manipulatív használatával mennyire
befolyásolni lehet a nézők érzéseit.
PAMELA SUSAN COURSON EGYIKE az amerikai hatvanas évek legtalányosabb alakjainak.
Mint Los Angeles legnagyobb rocksztárjának barátnője, ő is kialakította szerelemről,
rongyrázásról és kicsapon-gásról szóló saját legendáját, és nem maradt el Jim mögött, ami a
nyughatatlanságot és veszélyes életstílust illeti. Akik mindkettejüket jól ismerték, rájöttek,
hogy Pamela volt az erősebb kettejük közül; hogy Jim mindent megadott neki, amit csak
akart; s hogy Pam ismerte Jim minden titkát, különös tekintettel azokra, amikkel egy pillanat
alatt tönkretehette Jimet. Pamela rendelkezett a rocksztárfeleség minden jellegzetes allűrjével:
Mrs. Morrisonként mutatkozott be, jegygyűrűt hordott, és olyan veszettül szórta Jim pénzét,
mintha annak magánbankjából származna. Jim sosem vette feleségül, gyakran megcsalta
(Pam is őt), de mindig visszament hozzá. Róla írt, neki dedikálta a verseit, és végül mindenét
rá hagyta.
Jim Morrison halálosan imádta Pamela Coursont.
Pamela a kaliforniai Weedben született 1946. december 22-én, a Mount Shasta árnyékában,
amely hely híres volt az állítólag ott előforduló okkult és paranormális jelenségekről (ezt Jim
sosem mulasztotta el felemlegetni Pamnek). Columbus „Corky” Courson, az apja, aki
Texasból Kaliforniába költöztette a családot, szintén tengerésztiszt volt, mint Jim apja.
Később átváltott a tanításra, aminek kapcsán Orange Contyba költöztek, a Los Angelestől
délre eső vidékre, a külvárosi konzervativizmus melegágyába. Hogy a családot el tudja
tartani, az apa másodállást vállalt az Anaheimben 1955-ben megnyílt, hatalmas
Disneylandben.
Aki gyerekként ismerte Pamet és a húgát, Judyt, úgy emlékszik Pamre, mint egy zárkózott
kislányra, akinek a családja sem igen volt barátkozó. Pam aranyos volt, de vad; a
lánycserkészeket azért hagyta ott, mert utálta unalmas, barna színű egyenruhájukat. Az iskola
jól ment neki, egészen a felső tagozatig, amikor is a családot figyelmeztették: a lány kerüli az
iskolát.
A gimnáziumot is utálta. Kezdett nagyon megszépülni, az alakja akár egy nimfácskáé, a
haja meg hosszú és egyenes, mint a Beatles-barátnőké. Az Orange High gimnáziumban, ahol
az apja volt az iskolaigazgató, Pamelát okosnak, cinikusnak, fanyar humorúnak és kicsit
titokzatosnak tartották. Iskola után eltűnt: a barátainak azt mondta, hogy ruhákat tervez
otthon. Hétvégén meg elszökött hazulról, hogy a közeli Balboában meghallgassa a
szörfbandákat.
Tizenhat éves korában az osztályzatai meredeken zuhanni kezdtek, elterjedt róla, hogy
könnyű csaj, hogy kezelhetetlen, és hogy egy deviáns beatnik. Az apja pozícióját tekintve ez
bizony vörös posztó volt a szélsőjobbos Orange County politikai légkörében, ami 1964-ben
még kőkemény Goldwater-vidék volt. (Mondják, hogy Pamelát a gimnáziumból kiutálták,
elüldözték.) Nem is iratkozott be az Orange Highba a következő évre, helyette inkább átment
a Ca-pistrano Highba. De tavasszal onnan is kimaradt, és elszökött Los Angelesbe, ahol egy
barátnőjével egy olcsó lakást béreltek West Hollywoodban, a Sunset alatt.
Amikor Jim és ő találkoztak, Pamelának már volt némi előélete a Stripen, bár a róla még
ma is keringő pletykák egy részéről megállapíthatatlan, hogy igazak-e. Mesélik, hogy go-go-
táncos volt több klubban, de azt is, hogy party girlként működött az orgiákká fajuló bulikon. A
karcsú és tündéri kinézetű, alig ötvenkilós lánynak izgalmas, sztárokra jellemző megjelenése
volt, amitől, ha belépett valahova, mindenkinek elakadt a szava. Sok zenész vágyott rá, hogy
Pam a barátnője legyen: azt is beszélték – majd később tagadták is –, hogy Neil Young róla
írta híressé vált, „Cinnamon Girl” című rockdalát.
Amikor Jimmel találkozott, Pamnek több barátja is volt, akik akkor is a színen maradtak,
amikor már Pam Jimmel élt. Kettejüknek szerepe lett Jim életében (és halálában) is. Az egyik,
Tom Baker, vékony, kék szemű, fiatal színész volt, aki később esküdözött, hogy ő mutatta be
egymásnak a rossz csillagzat alatt született párost. Jim és ő barátok és ivócimborák lettek
annak ellenére, hogy mindketten ugyanazt a nőt szerették – vagy éppen azért. Ott volt azután
Jean de Breteuil, a húszéves francia arisztokrata, aki névleg a UCLA-n tanult. Valójában
azonban egy playboy volt és a felső tízezer drog-dealere. A hasis és ópium, amit árult,
feltehetően egy marokkói sofőrtől származott, aki a Los Angeles-i francia konzulátuson
dolgozott. A De Breteuil család tulajdonában volt az összes francia nyelvű újság Észak-
Afrikában. Néhány évvel korábban meghalt Jean apja, és akkor őrá szállt a „Breteuil vikomt”
cím, vagyis igazi francia gróf volt, hétszáz éves családfával. (Pamelának nagyon imponált,
hogy ilyen barátja van, a sznobéria gyakran mondatta vele, hogy Jean egy „igazi francia
királyi fenség”.) Nem úgy, mint Tom Baker, Jean de Breteuil akkor is Pam szeretője maradt,
amikor Pam Összejött Jimmel – különösen amikor a gróf elkezdte Pamet a hasisnál is
keményebb drogokkal traktálni.
Miután Pam és Jim összejöttek, Pam gyakran járt le a Fogba. Egy éjjel csak háromfős volt
a közönség: a vörös hajú lány és két részeg. A Doors meg kijött, és az utolsó szettet úgy
játszották le, mintha maga a Rolling Stones figyelné őket odalentről. Jim úgy ordított, mint a
párját kereső oroszlán, és olyan érzelmesen búgott, mint egy pokolbeli Bing Crosby. A
zenekar is irdatlanul pörgött. Ez volt valószínűleg az egyik legjobb Doors-előadás;
könyörtelen egzisztenciális szorongást közvetített – de csak Pam figyelt rá.
Ahogy más estéken is, Jim ragaszkodott hozzá, hogy gyalog menjenek haza. Pam
megkérdezte, hogy minek adja bele ennyire a szívét-lelkét, ha egyszer úgysincs ott senki. Pam
később egy barátjának (Paul Rothchildnak) elmesélte, hogy Jim ekkor ránézett, és a tőle
megszokott vontatott hanghordozással azt felelte: „Sose tudhatod, baby, hogy melyik menet
az utolsó.”
1966 májusában Jim egy barátjával a Santa Monica Boulevard egyik kocsmájában, a
Phone Boothban iszogatott. Jim egy spirálfüzetbe jegyezgetett valamit, és a barátja
megkérdezte, hogy mit ír. „Van most ez a kis csajom”, felelte Jim. „Gyönyörű lány.”
Csend volt, amíg Jim húzott egyet a második jeges whiskyjéből.
„És zűrös”, tette hozzá halkan.
WARHOL HOLLYWOODBAN
JIMNEK is VOLTAK MÁS BARÁTNŐI, úgyhogy folyt egy darabig a csiki-csuki Pamelával. Jim
néha Rhondával, a go-go-táncossal ment haza. A Shindig tévéműsor egyik táncoslányával is
eltöltött néhány éjszakát. A Vito egyik táncosát, Connie-t hátulról dugta. A Stripről egy másik
lány, Gay Blair is hazavitte párszor, és azt mondta Jimnek, hogy neki még ilyen rossz pasija
nem volt, mire Jim hozzávágott egy lámpát, aztán az ágyhoz kötözte a lányt, letépte a ruháit,
és addig köpdösött az arcába, míg a lány sírva nem fakadt. Utána berángatta a zuhany alá, és
elvitte vacsorázni a Barney's Beanerybe. Viszonya volt Pamela Zarubicával is, amiből később
hosszú barátság lett; ő volt az a lány, akit Frank Zappa megörökített Suzy Creamcheese-ként.
A lány a Whiskyben dolgozott, s közben angol irodalmat tanult a malibui Pepperdine
Universityn. Ő mesélte aztán később Jerry Hopkinsnak: „Csodálatos volt vele. Menstruáltam.
Nemigen tudta, hogy is van ez, de én sem. Olyan kis puritán volt! De nem is titkolta…”
Eve Babitz is egyike volt a szemérmetlen ribancoknak, akik buktak Jimre:
„Jimet 1966 elején ismertem meg, amikor épp lefogyott: szürke szarvasbőr öltöny volt
rajta, olyan, amit zsineggel varrtak össze, és nem volt alatta ing. Annyira helyes volt, hogy
egy nő sem érezhette magát biztonságban. Csak huszonkét éves volt. Annak az embernek a
frissessége és alázata jellemezte, aki egész életében kövér volt, aztán egyszer csak ő lett a
legklasszabb pasi.
Találkozásunk után három perccel én már felajánlkoztam neki, még mielőtt egyetlen
hangot is énekelt volna a London Fogban. »Vigyél haza«, mondtam neki, mihelyt bemutattak,
»csak nem akarsz itt maradni játszani?« »De«, mondta, »mi itt nem játszunk, hanem
dolgozunk.«
Másnap este Eve olyan rövid miniszoknyában érkezett a Fogba, hogy kilátszott mindene.
Az első randevún elmondta Jimnek, hogy az apja, aki hegedűs, aznap este éppen Pasadenában
játszik egy szimfonikus zenekarban. Erre Jim ragaszkodott hozzá, hogy a lány odavigye a
kocsiján, és pofákat vágott, amikor a lány a szünetben el akart jönni.
„Jimmel olyan volt az ágyban, mint Michelangelo Dávidjával, csak épp Jimnek kék szeme
volt. A bőre olyan fehér volt, az izmai olyan szépek – és olyan ártatlan volt.”
1966 MÁJUSÁNAK ELEJÉN a Doorsszal közölték, hogy a Fog veszteséges, és valószínűleg
be fog zárni. Jimmy flörtölni kezdett Ronnie Harannel, egy elegáns, szexis huszon-egynéhány
éves nővel, aki a Whisky promóciós munkáit végezte, és fellépőket toborzott a klubba. Jim
már egy ideje próbálta rávenni, hogy nézze meg a Doorst, de a nő nem nagyon ért rá a Foggal
és az ott játszó szerencsétlenekkel foglalkozni. De azért megígérte, hogy benéz majd.
A Doors játszott a Night Flightban is, a kicsi, hollywoodi Warner Playhouse színház
éjszakai kabaréjában. Itt heti két vagy három alkalommal Claudette-tel, az egzotikus
táncosnővel váltották egymást hajnali kettőtől négyig. Jimet felvitte magához Claudette is, aki
a híres Tropicana Motelben lakott. Ezt a motelt nagyon szerették a Holywoodba vágyó
színészjelöltek, a sztárokat hajkurászó turisták és a helybéli félvilági nők. (A motel
medencéjében nem volt víz.) Jim, ha pénze volt, ezentúl itt lakott.
JESSE JAMES MÁJUS HATODIKÁN felmondott a Doorsnak, s bár kéthetes felmondási időben
állapodtak meg, már a következő este kivágta őket, mert Jim verekedést provokált két részeg
és Joey, a kidobóember között. Kijöttek a rendőrök, és valami össze is törött a bárban. De még
aznap Ronnie Haran látta a műsor elejét, és tetszett neki a Doors. „Abban a percben, ahogy
énekelni kezdett, megéreztem, hogy Jim Morrisonból nagy sztár lehet”, mesélte később.
„Tiszta költészet volt; még soha nem hallottam ilyen szövegeket. Volt mit csiszolni a
zenekaron, de a soundot már megtalálták.”
Főnökeivel a Whiskyben közölte, hogy szerződtetniük kell a Doorst. Rávette a barátnőit,
hogy hívják fel Elmer Valentine-t, és kérjék tőle: a Doorst akarják látni a Whiskyben. így
történt, hogy május kilencedikén a Doors meghallgatásra ment a Whiskybe: a „Break On
Through”-t, a „Light My Fire”-t és a „Crystal Ship”-et játszották, és Valentine azonnal
szerződést ajánlott nekik: legyenek a hírneves klub házi zenekara heti majdnem ötszáz
dollárért. (Dens-more az emlékirataiban egyenesen azt állítja, hogy Elmer látatlanban fogadta
föl a zenekart.)
Jim néhány nap gondolkodási időt kért Ronnie-tól. És a Doors el is tűnt egy-két hétre.
„A Whisky a hollywoody swingerek helye volt”, mesélte később Ray. „Amikor a UCLA-re
jártunk, számunkra a Whisky mindannak ellentétét képviselte, amit művészinek tartottunk.
Mindenki röhögött rajta. Pont olyan csilli-villi volt, amilyen Hollywood, meg a Sunset Strip: a
Frank Sinatra-féle »nyál« rock and roll változata… És akkor ott találjuk magunkat a
Whiskyben mint a ház zenekara… Vicces.”
A Doors továbbra is játszott a Night Flightban; hosszú-hosszú változatokat a Latin szarság
ι .-bői, amihez Jimre nem is volt szükség, és játszottak pár este a Brave New Worldben is,
Hollywoodban. Ronnie Haran nem tudta, hol keresse őket: szólni akart, hogy vegyék fel a
munkát a Whiskyben. Nem kapott telefonszámot, amelyen elérhette volna őket, a London Fog
meg bezárt. Azt hallotta, hogy Jim Venice-ben a tengerparton alszik. Egyik tagnak sem volt
telefonja, és menedzserük sem volt. Végül Jim hívta föl Ronnie-t, hogy bejelentse: a Doors
elvállalja a munkát, és ha már úgyis beszélgetnek: nem akar-e Ronnie vacsorát főzni neki?
Jim ezzel egy egész hónapra odaköltözött Ronnie Haranhez, aki menedzselni kezdte a
Doorst. A Whisky ragaszkodott a szakszervezeti tagsághoz, úgyhogy Ronnie beléptette a
Doors-tagokat a zenészszakszervezetbe. Vett Jimnek új ruhákat egy katonai és
haditengerészeti ruhaboltban. „Még egy bilije se volt, amibe pisáljon”, emlékezett Ronnie. A
lány megszervezte a fellépéseiket, és ő juttatta őket először sajtónyilvánossághoz. Ronnie
Haran volt számukra a „nagy áttörés”.
Amíg Jim nála lakott, elszívta a lány összes füvét. Hüvelykujj vastagságú, tömött jointokat
sodort, és egymás után szívta őket, amíg volt belőle. Ronnie ilyen pasit még nem látott.
1966 MÁJUSA. Megérkezett Los Angelesbe Andy Warhol a csapatával, és Jim Morrisonnak
elszállt tőlük az agya. Később az övék is tőle.
Andy Warhol Amerika legismertebb művésze volt. Tíz évvel korábban költözött New
Yorkba Pittsburghből, és először reklámgrafikával szerzett nevet magának. Az ötvenes évek
művészetében az absztrakt expresszionista festészet dominált: olyan macho, duhaj és részeges
festők, mint Jackson Pollock és Willem de Kooning. A hatvanas évek úgynevezett pop-art-
művészei azonban elfordultak a befelé figyelő absztrakciótól, és magukévá tették a reklámok
és képregények feltűnő képvilágát. Jasper Johns és Roy Lichtenstein olyan köznapi dolgokat
festettek, amiket mindenki felismerhetett: zászlókat, rajzfilmjeleneteket, kólásüvegeket. Az
alkalmazott művészetnek olyan felmagasztalása kezdődött ezzel, amit a beatművészet hatása
alatt álló absztrakt művészek nagyon utáltak.
Andy Warhol leveskonzervfestményeinek 1962-es, első kiállítása Los Angelesben azonnal
szenzáció lett. Warhol a nemzet jelképeit másolta le: Jackie Kennedyt, Marilyn Monroe-t, a
Brillo-dobozt és a zöld postabélyegeket. Úgy, hogy radikálisan újnak hatottak, hiperreálisnak
és gyönyörűnek. „Ha már egyszer »megfertőzött« a pop”, írta Warhol, „egyetlen jelet sem
tudsz többé a régi módon látni. És ha már pop módra gondolkozol, Amerikát sem tudod a régi
módon látni.”
A Warholhoz hasonló pop-art-művészek mások voltak. Kimondatlan hitvallásuk az volt,
hogy az absztrakt expresszionistákat felváltó művészek ne hangsúlyozzák a férfiasságot,
inkább a homo-szexualitást vagy a szexuális ambivalenciát képviseljék. A pop-artnak ez a
homoszexuális beállítódása beszivárgott a popkultúrába, és már a Rolling Stones hatvanas
évek közepén kiadott ragyogó kislemezsorozatára is rányomta a bélyegét, kezdve a
„Satisfaction”-től a „Have You Seen Your Mother, Baby, Standing in the Shadow” című
daláig, majd a Velvet Undergroundtól David Bowie-n át a hetvenes évek diszkólázáig.
Miután Warhol meghódította a képzőművészet világát, 1963-ban filmezni kezdett. Epikus
filmprodukcióival, a Sleeppel és az Empire-rel olyasmit művelt a filmidő és a közönség
figyelmének kitágítása terén, amire előtte még senki nem vállalkozott. Ezek a filmek
hamarosan a kötelező néznivalók közé kerültek a UCLA-hez hasonló filmes iskolákban.
Ezután az olcsó pornófilmek nyelvét véve alapul Warhol társával, Paul Morrisseyvel
nekilátott, hogy egy 16 mm-es Bolex kamerával dokumentálják, amint a Warhol dicsőségének
fényébe csalogatott, kallódó kis éjjeli pillangók ezzel a lánggal kacérkodva a vesztükbe
repülnek: a Factoryban, az East 47th Streeten álló Warhol-stúdióban a lányok szexuális
fantáziáikat játszották el. A hatvanas évek bimbózó „underground” kultúrájának hősnői lettek
a „Warhol-szupersztárok”: Edie Sedgwick, Viva és Ultra Violet. A technika, amelyet Warhol
például a Chelsea Girls-ben használt, a hosszú, vágás nélküli képsorok, a film új nyelvtanát
teremtették meg. Körülbelül úgy, ahogyan Bob Dylan villódzó költői képei átalakították a
popzenét.
Warhol nagyon szerette volna a popzene energiáit is felhasználni valahogy. Bosszantotta,
hogy nem sikerült jó kapcsolatot kialakítania Dylannel és a Stonesszal, mert azok mindvégig
megtartották vele a három lépés távolságot. 1966 elején valaki azt tanácsolta Warholnak, hogy
egy olyan műsorszámmal álljon elő, ami befér egy klubba. Csak jelenjen meg minden este,
keltsen egy kis feltűnést valamivel, és máris dől a pénz. Warhol erre azt felelte, hogy rendben,
de szüksége van hozzá egy rockzenekarra.
Akkor Warhol egy barátja megtalálta a Velvet Undergroundot, egy helyi bandát, amely a
Village-ben játszott, és két fiatal frontembere is volt: Lou Reed és John Cale. Warhol emberei
kibérelték a Dom nevű helyet az East Village-ben a St. Mark's Place-en, és összeraktak ott egy
műsort, amelyben a média több eleme is jelen volt. A lüktető rockzenekart sztroboszkópok
villogása kísérte, és bejátszások Warhol underground filmjeiből (az Eat és a Vinyl címűekből),
valamint a Factory törzsvendégeiről és egyéb látogatókról készült, úgynevezett
„mozivászontesztek”. Ez a produkció minden este telt házat vonzott a Factoryba, de néhány
alkalom után Warhol és Mor-rissey úgy döntött, hogy szükség van még valakire Lou Reed
mellé, s némi komor varázzsal fűszerezve a produkciót, betették a műsorba azt a német
színésznőt, akit Brian Jones mutatott be nekik.
Ő volt Nico.
Valójában Christina Paffgennek hívták, huszonhét éves volt, elég magas, szőke, és volt egy
fia. A hangja mély volt és rekedtes.
Warhol azt írta róla, hogy úgy énekel, mint egy IBM számítógép, aminek német akcentusa
van. A Budapesten született filmszínésznő már ekkor nemzetközileg ismert volt, mert
szerepelt Federico Fellini Az édes élet című filmjében. A színpadon mozdulatlanul állva
énekelt; távoli és fagyos lénye jól illett a Velvet Underground primitív, monoton
dünnyögéséhez. Reed meg Cale rühellték a lányt, különösképp nehezményezték, hogy el kell
viselniük a zenekarban, de követték Morrissey utasításait, és csodaszép számokat írtak neki,
amelyek kifejezik a 66-os év élénk, ellentmondásos, érzelmes hangulatát: az „I'll Be Your
Mirror”-t, az „All Tomorrow's Parties”-t és a „Femme Fatale”-t.
Amikor a Velvet ezeken a legendás factorybeli estéken játszott, csatlakozott hozzájuk a
színpadon Gerard Malanga, Warhol fiatal művészeti asszisztense és pártfogoltja. A sötét,
zsúfolt és füstös teremben Malanga ott táncolt a zenekar előtt, mintha ő volna a szólóénekes:
különböző kellékeket használt, így hosszú nyelű zseblámpát vagy késeket. Aztán a szexis
Factory-lány, a jó mozgású és ruganyos kis barna Mary Woronov táncolni kezdett vele, s
ebből alakult ki aztán kettejük száma, egy szado-mazochisztikus jelenet, amelyben Malanga
eljátssza, mintha Maryt ostorozná. Malanga a színpadon kétrészes fekete bőrszerelést viselt,
és a Velvet verejtékes, dionüszoszi szertartást idéző zenéjére forgatta és csattogtatta az ostorát,
s mindez Manhattan kellős közepén történt. Andy művészetének értékelői, New York-iak és
európai utazók hamarosan seregestül jöttek, hogy lássák ezt a zenés, erotikus, drogos
underground bulit, melyet Warhol irányított, akár egy platinaszőke parókás török nagyvezír.
Ezt a műsort 1966 márciusában Warhol úgy hirdette, hogy „The Exploding Plastic
Inevitable” (A mindenképpen robbanó műanyag). Divatos avantgárd karnevál volt ez
rockzenekarral, szado-mazo táncosokkal, pszichedelikus fényhatásokkal, underground
filmrészletekkel, diaporámával, tiltott drogokkal és szupersztárokkal. A korabeli amerikai
kultúrában ennél izgalmasabb dolog nem létezett. Azon a tavaszon Hollywood a várakozás
lázában égett, mert Elmer Valentine leszerződtette Warhol show-ját az új, akkor nagyon
felkapott klubjába, a Tripbe.
A show Los Angeles-i premierje része volt a kaliforniai kultúrára zúdított össztűznek,
egybeesett ugyanis Warhol második önálló kiállításával a Ferus Galériában (melyen „ezüst
felhők”-nek titulált, héliummal töltött léggömbök szerepeltek). A show május 18-ától
szerepelt a Tripben, ahol már délután négytől Warhol-filmeket lehetett nézni. A Trip pici volt
és ízléses. „Flip out. Skip out. Trip out.” Korábban itt üzemelt a Crescendo nevű jazzklub, és a
hely némileg megőrizte eredeti jellegét. A Warhol-show premierjén ott szorongott Jim
Morrison is a hollywoodi hírességek mellett (ott volt Warren Beatty, Julie Christie, Natalie
Wood, Dennis Hopper, Peter Fonda, Jane Fonda és Roger Vadim, Jack Nicholson, valamint
John és Michelle Phillips). A Velvet zenéje lüktetett, Nico halotti énekre emlékeztető
dallamait búgta, a sztroboszkópok és a diaképek villogtak, Gerard Malanga pedig felment a
színpadra a szado-mazo bőrszerelésben, és nagy beleéléssel előadta az ostoros számot. Jim
Morrison-nak, aki valószínűleg nagy adag LSD-vei bombázta szét az agyát, tetszett a jelenet,
és azonnal tudta, hogy ő mire volna képes egy ilyen bőrszerelésben, mert Malangába nem
szorult sok tehetség.
Andy Warhol show-ja azonban Los Angelesben nem talált olyan jó fogadtatásra, mint New
Yorkban. A Strip közönségének nem nagyon tetszett a New York-iak művészkedése, ők már
látták Ken Kesey organikus, bacchanáliás Acid Test műsorait, amelyekhez képest Warhol
show-ja erőltetettnek és érzelmileg üresnek tűnt. A Los Angeles Times a Warhol-előadásról
Cher szavait idézte: „Ez aztán nem jó semmire, legföljebb öngyilkosság helyett.” Frank Zappa
The Mothers of Invention zenekara játszott a Warhol-show előtt, és Zappa nem csinált titkot
belőle, mennyire lenézi a New York-iak hamis, zavaros pszichedéliáját, melyet leginkább a
speedtabletták és barbiturátok, s nem az LSD-25 fűtött. Zappa ott is akarta hagyni az egészet a
zsúfolt nyitónap után. Valentine a Doorsszal helyettesítette volna őket, de ekkor történt, hogy
Ronnie Haran épp nem talált rájuk.
Két vagy három előadás után az erkölcsrendészet emberei bezárták a Tripet azzal a
kifogással, hogy túllépték a megengedett hangerőt, és hogy a dealerek szabadon árultak
odabenn drogot. Az „Exploding Plastic Inevitable” előadásait lemondták, de a baj már
megtörtént. Jim Morrison meglátta a Gerard Malanga bőrszerelésében és karakteres
előadásmódjában rejlő fétislehetőséget. Később Nicót is ellopta tőlük.
Warhol a tizennégy fős társulatával a Tropicanában szállt meg. Amikor az előadásuknak
befellegzett, Andy kibérelte a Castle-t, egy betonbunkerhez hasonló házat, amely a külvárosi
Los Feliz hegyi útján, a Glendower Avenue-n terpeszkedett. A házat a filmszínész John Philip
Law adta bérbe odalátogató zenekaroknak. (Korábban Bob Dylan is ott szállt meg.) A New
York-iaknak a következő, San Franciscó-i fellépésükig, május 27-éig temérdek szabad idejük
volt. A Castle-ban lakott hát Nico és Edie Sedgwick is (akinek a helyét Warhol mellett most
éppen Nico bitorolta mint ügyeletes múzsa), és ott vetélkedtek egymással a figyelemért és a
drogokért.
Jim Morrison gyakran látogatta meg őket, és figyelt minden apró mozzanatra, ami csak a
társulatban történt. Jimet bemutatták Warholnak, aki felajánlotta, hogy Jim szerepelhet az
egyik mozivászontesztjükben, erre azonban végül nem került sor. Ha Jimet barátai Andyről
kérdezték, csak annyit mondott, hogy Warhol sosem fejezi be a mondatait. Dotson Rader,
Warhol tanítványa azt állította később, hogy Edie furulyázott is Jimnek, de mások
megesküsznek rá, hogy nem. Sokan élénken emlékeznek arra, amikor az LSD-extázis
hevében Jim és Nico kettesben egyensúlyoztak a ház magas mellvédjén a holdfényben
meztelenül. Amikor a Warhol-csapat elhagyta Los Angelest, Jim rögtön megpróbált felkutatni
egy bőrnadrágot magának, Nico pedig őrülten beleszeretett.
MUTASD AZ UTAT
A DOORS 1966 MÁJUS 23-ÁN kezdte korszakos szereplését a Whisky a Go Go-ban, a
Sunset Boulevard 8901-es szám alatt. Velük együtt műsoron volt Captain Beefheart & the
Magic Band (benne a fiatal Ry Cooder gitározott) és az új, felfutó csapat, a Buffalo
Springfield. Az elkövetkező három és fél hónapban a Doors alapos képzést kapott a rock
klasszikusaiból, mert a popzene legjobbjai előtt játszottak. Eközben maguk is tűzokádó
rockcsapattá váltak, lemezszerződést kötöttek az egyik legjobb kiadóval, és kezdett elterjedni
róluk, hogy ők egy olyan, sötét hangzású, művészileg hiteles banda, akiknek a szólóénekese
potenciális szupersztár és egy leendő istenség.
Mindez persze nem ment túl gyorsan, és az sem segített, hogy a Whiskyről olyan kép élt a
köztudatban, hogy ide csak „kockafejűek” járnak. Hollywoodban a Tripet, az Ash Groove-ot
és a Troubadourt tartották menő helynek, a Whiskyt pedig megtöltötte a közönség második
vonala: külvárosi vállalkozók, maffiózókülsejű izom-agyúak meg zakós, nyakkendős
swingerek a tupírozott hajú nőikkel. Ráadásul ennek a go-go diszkóklubstílusnak 1966-ban
már nagyon 1964-es íze volt: lefutott.
Amikor a Doors először megjelent a Whisky színpadán, néhányan összetévesztették Ray
Manzareket John Sebastiannel, akinek vidám, a Lovin Spoonful által előadott popszámai (pl.
a „Do You Believe in Magic?”) nagy sikerrel szerepeltek a rádióban a Beatles „Nowhere
Man”-je mellett. Jim Morrison az első koncerteken láthatóan ideges volt. A Whiskybe járó
swingerek egy részének az volt a véleménye, hogy Jim éles sikolyai és ezek a beatköltős
szövegek modorosak és mesterkéltek, és hogy Jim sem érzi itt jól magát, meg a klub
közönségét is idegesíti.
De Captain Beefheartnak (valódi nevén Don van Vliet, aki festő is volt) tetszett a Doors, és
tetszett a pártfogójának, Frank Zappának is. Ha valamelyik Los Angeles-i zenekarnak volt
művészi integritása, akkor az a Zappa vezette The Mothers of Invention volt, benne igazi
zenészekkel. Zappa a Laurel Canyonban élt családjával. Épp azon a nyáron jelent meg a
Mothers első albuma, a Freakout, egy harcos antipop szatíra. Zappa, bár eredendően cinikus
volt, ráérzett arra, amivel Jim Morrison próbálkozott. Zappa aktívan reklámozta a Doorst, és
arról is tárgyalt velük, hogy szerződjenek majd az általa létrehozandó lemezcéggel.
A másik, a Doorsszal egy időben a Whiskyben fellépő zenekar a Buffalo Springfield volt;
még csak pár hónapja alakultak, és a Stripen kívül egyáltalán nem ismerte őket senki.
Üstökösszerű karrierjük azonban gyorsan beárnyékolta a Doorsét. Neil Youngról és Stephen
Stillsről nagyon hamar kiderült, hogy szupersztárok, és a zenekart leszerződtette az Atlantic
Records. (Jim Morrison kedvenc száma a „Mr. Soul” volt a szarvasbőr ruhás Neil Young
hosszú, transzban előadott gitárszólójával.) Júliusban az akkor még alig tíz hónapja alakult
együttes a Rolling Stones előtt játszott az Aftermath album Hollywood Bowl-beli bemutató
koncertjén. Néhány hónappal később ők lettek a Strip szószólói, amikor Stills „For What It's
Worth” című száma felkerült a slágerlistára, játszották a rádiók, és így az ország figyelmét a
Stripen történő zavargások brutális rendőri elfojtására irányította, ami sok keserűséget szült
azon az őszön.
Május utolsó hétvégéjén a Doors a Love előtt játszott. A Love-nek épp kiadás előtt állt
„My Little Red Book” című kislemeze az Elektra Recordsnál. Arthur Lee ekkor látta először
Jim Morrisont, és a találkozás nagy hatással volt rá. Meghívta Jimet a hollywoodi hegyekben
lévő házába, amit Jim egyik búvóhelyének tekintett ezután. Amikor Arthur Lee legközelebb
az Elektra főnökével, Jac Holzman-nal beszélt, megemlítette neki a Doorst, ezt az új bandát,
amely egy nap a legnagyobb szám lehet a Stripen.
ETTŐL FOGVA NEM JELENTETT GONDOT A BEILLESZKEDÉS a Doors számára. Jim pólóban és
fehér Lee Rider farmerban lépett fel, legalább húsz percen át a közönségnek háttal énekelt, és
egy fadarabot ütött egy dobverővel az instrumentális részek alatt. A Doors esténként két
egyórás szettet játszott. Kilenc körül, amikor még alig páran lézengtek a klubban, a „Break
On Through”-val kezdtek, ebben Jim mindig erősen kihangsúlyozta a cunt (=pina) szótagot az
„I found an island in your heart, country in your eyes” sorát énekelve. Aztán esténként kicsit
változó sorrendben folytatták: jött a „Take It as It Comes”, a „Moonlight Drive”, a „Twentieth
Century Fox” (ezt nagyon szerették Vito Poulekas vonagló, hosszú hajú, hiányos öltözékű
táncoslányai), az „I Looked at You”, a „Close to You” (ebben Ray énekelt), a „Money”, a
„Little Red Rooster” (ebben Robby megcsillogtatta slide-gitár-technikáját), az „Unhappy
Girl” és a „When the Music's Over”.
Aztán az est fő fellépői következtek, a Doors tagjai pedig leültek enni valamit, és berúgtak.
Jim Pamelával üldögélt; de ha a lány máshol járt, akkor Jim más lányokat fűzött, és
randevúkat beszélt meg a koncert utánra. Pam egyszer pont akkor sétált be, amikor Jim keze
Suzy Creamcheese miniszoknyája alatt járt, és Suzyt a barátai mentették meg attól, hogy
Pamela, aki egyébként a szemével is képes volt ölni, egy ollóval le ne szúrja.
Jim a második szettben gyakran végig csukott szemmel énekelt, mint egy transzba esett
sámán. Elsőnek sokszor az „Alabama Song”-ot játszották, melyben Jim dekadens, Lotte
Lenya-akcentussal énekelt. Utána jött a „My Eyes Have Seen You”, a „Summer's Almost
Gone” meg a „Light My Fire” egy hosszú, jazzes változata. A „Crystal Ship”-et utálták Vito
táncosai, mert annyira lassú volt, hogy nem tudtak rá táncolni. Utána a Doors belecsapott a
„Gloriá”-ba, amiben Jim szabad szájú rögtönzést adott elő arról, hogy miképp vesz rá egy
iskolás lányt, hogy furulyázzon neki. „Hey, little girl, howdja like to suck my mama?” (Hé,
kislány, nincs kedved szopogatni az anyucimat?)
Jim mocskos szája idegesítette Elmer Valentine-t és Phil Tanzinit, a Whisky menedzserét,
és állandó konfliktusforrás volt a zenekar és a klubvezetés között. Jim néha egy dal kellős
közepén odanézett Elmerre, és felordított: „BASZD MEG, ELMER!” Vagy csak azért kezdte
a trágárságokat lökni, hogy bosszantsa Tanzinit, aki meg is fenyegette a zenekart, hogy
kidobja őket, ha Morrison nem hagyja ezt abba. De Jim pontosan tudta, hogy erre nem kerül
sor, mert Valentine látta, hogy a Doorsra bejönnek az emberek. (Ráadásul Jim már bevette
magát Valentine házába is a Sunset fölött: ide bújt el, ha nem akarta, hogy Pamela vagy a
zenésztársak megtalálják.)
A „Gloria” nagy jammeléssel végződött, ami alatt a zenekar vissza tudta venni a tempót az
ezt követő „The End of the Night”-hoz. A finálé kezdetét a „Soul Kitchen” jelezte,
szövegében is („the clock says it's time to close now”), de még nem engedte el az embereket:
jött a ráadásszám, (mindig) a „The End”, amely ekkoriban még egy szerelmes dal volt a
szakításról, a közepén egy flamencogitár-szólóval, amire Jim rendszerint szabadon áradó
verseket rögtönzött vagy mások költeményeit adta elő. De a gyorsabb tempójú középrész,
melynek szövege „ride the snake” (üld meg a kígyót), s amelyben Jim egyre csak azt kántálta
a mikrofonba, hogy „fuck fuck fuck”, úgy kimerítette a táncolókat, hogy a főzenekaroknak a
nyár előrehaladtával egyre kevésbé volt kedvük a Doors után játszani.
Hamarosan híre ment, hogy a Whisky új zenakarát, a Doorst nem lehet kihagyni, látni kell.
A tizenévesek új nemzedéke Beverly Hills-ből és Narancs megye falvaiból a hétvégeken a
Sunset és a Clark kereszteződéséhez özönlött, eltorlaszolták az úttestet, megállították a
forgalmat, mert be akartak jutni a Whiskybe, hogy lássák a Doorst. Voltak esték, amikor Jim
nagyon bátortalannak látszott, sőt mintha félt volna a színpadon; különösen akkor, ha LSD
vett be. De két hét szereplés után lassan megjött a bátorsága, szembefordult a közönséggel,
próbált velük kapcsolatba lépni.
A Rolling Stone magazinnak 1971-ben ezt mesélte: „Időre volt szükségem, hogy rájöjjek: a
rock and roll előadása igazából egy színházi utazás. Akkor értettem meg, miről is szól a
történet.”
JÚNIUS MÁSODIKA. A Whiskybe két hétre leszerződött Van Morrison zenekarával, a Them
együttessel. A Them egy kemény, belfasti rhythm and blues banda volt, amely sikerlistára
került Nagy-Britanniában és Amerikában is olyan lemezekkel, mint a Gloria és a Here Comes
the Night. A Doors-tagok láthatták Van Morrisont, amint mocsokrészegen nekivadulva énekli
a fehér ír soulzenét, miközben mögötte a Them teljes erőbedobással a „Baby Please Don't
Go”-t, a „Boom Boom”-ot és a „Mystic Eyes”-t játszotta. A Whiskyben soha nem láttak még
ilyen szenvedélyes rock and roll produkciót. Van Morrison eszelősen bánt a
mikrofonállvánnyal: fellökte a levegőbe, és fejjel lefelé tartva énekelt bele, aztán meg
dühödten földhöz vágta.
A két Morrison, Van és Jim azonnal megértették egymást, jó párszor berúgtak együtt, és
találgatták, hogy vajon rokonok-e. A két zenekar is kedvelte egymást, úgyhogy a Them
záróbulija után, június 18-án a Doors is felrámolt a színpadra, és a Themmel együtt játszani
kezdték Wilson Pickett számát, az „In the Midnight Hour”-t. Ez így ment vagy egy félóráig, s
akkor átváltottak a „Gloriá”-ra, amiben Van és Jim felváltva énekelték a versszakokat, a G-L-
O-R-I-A refrént meg együtt. A klub a szakszervezeti törvény értelmében nem készíthetett
hangfelvételt, úgyhogy ez a történelmi örömzene elveszett az utókor számára, de fotók
tanúskodnak róla, ahogy a feketébe öltözött Jim és a kócos Van mámorosan énekelnek,
mögöttük a két, teljesen felpörgött dobossal.
A Themnek ez lett az egyetlen amerikai turnéja: a Doors ezután még két Los Angeles
környéki bulijukon volt az előzenekaruk. Miután visszatértek Nagy-Britanniába, Van
Morrison kilépett a csapatból, és Bostonba költözött, majd Woodstockba és végül
Kaliforniába. Eveken keresztül minden vele készült interjúban felemlegette, hogy fantasztikus
karrierjének egyik csúcspontja az az este volt, amikor a Them és a Doors együtt játszott a
Whiskyben.
JÚLIUS KÖZEPÉRE HÍRE MENT a Sunset Stripen Jim Morrison whisky-beli szeánszainak. A
UCLA diáklapja, a The Daily Bruin elismerő kritikát közölt, melyben Jimet így írja le: „…
Nyurga, mélyen ülő szemű, pokoli Ariéi, aki üvöltve zúdítja verseit és zenéjét a közönségre.”
Azután a befolyásos Los Angeles Times is előállt a maga tiszteletre méltó véleményével július
16-án, szombaton, amikor a Doors a Turtles előtt játszott a Whiskyben. A Turtles slágerlistás
lett Amerikában Bob Dylannek az „It Ain't Me Babe”-re írt folkrock-verziójával. Pete
Johnson kritikus a róluk írt cikke utolsó bekezdését az előzenekarnak szentelte:
„Az est másik felelőse a Doors, egy sikeréhes társaság, akiknek érdekes, eredeti a
hangzásuk, de valószínűleg a legrosszabb a színpadi megjelenésük valamennyi rock and roll
zenekar közül. Az énekes csukott szemmel érzeleg, az elektromos zongoránál a pianista úgy
hajol a hangszere fölé, mintha titkokat kutatna a billentyűk között, a gitáros összevissza
barangol a színpadon, a dobos meg mintha elveszett volna saját, külön világában.”
Jim ezt a kritikát a szívére vette. Lassan rászokott arra, hogy már az öltözőben behunyta a
szemét, elmerült a képzelgéseiben, s ebből csak a színpadon lépett ki, hogy ott „érzelegjen”. A
többi zenekari tag felváltva vezette Jimet a színpadra, mint egy vakot.
ELEKTRA-KOMPLEXUS
JIM MORRISON NÉHÁNY HÓNAPPALKÉSŐBB egyes újságoknak adott interjúiban
nosztalgikusán emlegette a Doors rendszeres fellépéseit a Whiskyben, különösen mert az ott
fellépő zenekarok rendkívül kreatív ösztönzőerőt jelentettek számukra. „A legérdekesebb
dalainknak hosszabb időre van szükségük, hogy kiforrjanak, miközben nap mint nap játsszuk
őket a klubokban, és így nyerik el végső formájukat”, mondta Jim 1967 elején. „Elkezdünk
játszani egy számot, amely egyszer csak átváltozik… valamiféle hipnotikus hangfolyammá.
Ez egyfajta szabadságot ad, hogy bármit megtegyek, ami csak eszembe jut -ott és akkor. Az
előadásoknak ezt a részét szeretem a legjobban. Összegyűjtöm a zenéből – és a közönségből –
érkező rezgéseket, és ezeket követem, akármerre is visznek. A zene hoz ebbe… a hipnotikus
lelkiállapotba. Akkor aztán szabad vagyok, hagyom, hogy a tudatalattim kiáradjon, mindegy,
merre. A zene nekem egyfajta biztonságot ad, és nagyon megkönnyíti, hogy kifejezzem
magamat.”
1966 AUGUSZTUSÁBAN A DOORS már harmadik hónapja időzött a Whiskyben, és jól
kihasználták a remek lehetőséget, hogy a saját anyagukat egy olyan klubban próbálják és
csiszolják, amely eltűrte Jim Morrison túlkapásait – amíg a pénztárgépek folyamatosan
csilingeltek. A Sunset Stripre járó srácoknak imponált Jim kisugárzása, melyből veszély áradt,
a spotlámpára függesztett, merev tekintete, dalszövegeinek pszichologizáló stílusa, állítólagos
nagyképűsége a színpadon – és a mocskos szája is. Elmer Valentine erről később ezt mondta:
„[Jim] bizonyos dolgokban megelőzte a saját korát, például a káromkodásban.”
Ha Jim késett, részeg volt vagy kezelhetetlen, még akkor is képes volt a Whisky főnökeit
elbűvölni a maga dekadens sármjával. Amikor Mario Magliori, az egyik menedzser ráordított
Jimre, mert az kihagyott egy teljes szettet, Jim megragadta Mario fejét, és szájon csókolta.
„Bizony, megpróbáltam kitenni őket, nem is egyszer „, mesélte Elmer Valentine, „de akkor
mindig csörögni kezdett a telefon, és sorra jelentkeztek be a legkedvesebb vendégeink, hogy
azt mondja: »Mikor jön vissza az a büdös, kanos gazember?« Hihetetlenek voltak ezek a
hívások, ráadásul egy előzenekar miatt…! Mit volt mit tenni? Minden este bejöttek a Doorsra
az emberek.”
1966. AUGUSZTUS ΊΟ-ÉN a Doors a Love előtt játszott a Whiskyben. Az első menet utáni
szünetben, körülbelül tizenegy óra tájban egy magas, konzervatívan öltözött New York-i úr
sétált be a klubba. Jac Holzman volt az, az Elektra Records főnöke, aki nemrég szállt le az
American Airlines 707-es New York-i járatáról. Holzman azért ugrott be a Whiskybe, hogy
megnézze a Love-ot, cégének egyetlen csapatát a Sunset Stripen. Holzman hátrament, hogy
üdvözölje Arthur Lee-t, aki elkapta Holzman karját, amikor az menni készült, és rekedten a
fülébe súgta: „Maradjon itt a Doorsra!”
A Doors szörnyű unalmasan játszott. Tudták, hogy Jac Holzman a közönség soraiban ül, és
mintha saját maguk ellen dolgoztak volna. Jim szinte teljesen elbújt a többi zenész mögött a
színpadon. Annyira unalmas volt a koncert, hogy Jac Holzman azt hitte, a Doors fő attrakciója
Ray Manzarek barokkos zongorajátéka. Holzman később elmondta: „Morrison semmiféle
hatást nem tett rám.” Az Elektra főnöke a szólóénekest kiforratlannak és visszahúzódónak
látta, és el is ment még a szett vége előtt. De Ronnie Haran utánaszaladt az utcára, és
megmutatta neki, milyen sokan várják, hogy a következő koncertre bejuthassanak. Ronnie
megígértette Holzman-nal, hogy másnap visszanéz.
Holzmant kíváncsivá tette a banda, amelyik csak azért sem erőltette meg magát, és
visszament a Whiskybe, de másnap sem tettek rá jó benyomást. Arthur Lee meg is mondta
Holzmannak, hogy belőle hiányzik valami. „Ezt a zenekart más szemmel kell nézni”, mondta
Lee.
Jac Holzman azt írja az 1991-ben kiadott visszaemlékezésében, hogy egymás után öt este
ment vissza a Whiskybe. Augusztus 13-án a Doors eljátszotta az Alabama Songot, és Jac
Holzmannak akkor esett le a tantusz. Ezek a Los Angeles-i srácok Brechtet énekelnek! A tini
lányokat a weimari köztársaság negyvenéves dalával szórakoztatják. Ezt nagyon eredetinek
találta: rock and roll és a kabaré együtt. Holzman azon az estén meghallotta a Doors
zenéjének „visszafogottságát, tisztaságát és egyszerűségét”. „Morrison egészen kiállt előre, és
ahogy a »The Alabama Song«-ot meg a »The End«-et játszották, szépen összeállt a kép”, írta.
A „The End”-ben, ahogy már néhány hete, Jim az instrumentális rész alatt azt kántálta,
hogy ,fíuck, fuck, fuck”: úgy köpte bele a mikrofonba, torokhangon, hogy szólama a
ritmusszekció egyik elemévé vált. A srácok nagyon élvezték, ahogy nőttön-nőtt a feszültség.
Másnap Jac Holzman felhívta New Jerseyben a cég sztárjainak producerét, Paul
Rothchildot, és arra kérte: üljön föl egy Los Angeles-i gépre. Jac Holzman szerződtetni akarta
a Doorst, és szüksége volt valakire, aki megítéli: elment-e az esze vagy sem.
JAC HOLZMAN egy Park Avenue-i orvos fia volt. Elénk érdeklődése a korai hi-fi
felvevőkészülékek iránt oda vezetett, hogy független lemezkiadót alapított 1950-ben, amikor
még csak egy szalagos magnó és egy robogó volt minden vagyona. A klasszikus zene és a
népzene érdekelte, ezért Elektra Recordsnak nevezte el a cégét a görög hősnőről, aki az apja,
Agamemnon meggyilkolását megbosszulva, megölte az anyját. 1955-ben az Elektra lemeze,
amelyen Theodre Bikel izraeli népdalokat énekelt, nagy siker lett. Holzman így meg tudta
lovagolni a folkmozgalmat, és konkurenciát teremtett a nagy cégeknek (a Vanguardnak és a
Folkwaysnek) azzal, hogy idősebb, jól öltözött folkénekesekkel dolgozott, például Bikellel és
ifjabb Oscar Branddel, akik a televízióba is bejutottak. Aztán a coloradói Judy Collins
leszerződött az Elektrához. Az ő lemezei tonnaszámra fogytak, mert a bostoni folkkirálynő,
Joan Baez zenéjének egyfajta kommersz változatát játszotta. 1963-ra az Elektra a folk
mérsékelt irányzatának elismert, független képviselője lett.
Két Holzman-kiadvány széles körben megnövelte az Elektra hitelét. Az egyik a Blues Rags
and Hollers című lemez volt, amelyen Bob Dylan egykori minnesotai zenésztársai, Koerner,
Ray és Glover zenéltek. Az ő lemezük volt a folkmozgalom legtöbbre tartott, legmenőbb
rockos lemeze. 1965-ben pedig az Elektra kiadta a The Paul Butterfield Blues Band című,
virtuóz albumot, annak a feketékből és fehérekből álló chicagói együttesnek a lemezét,
amelynek az amerikai zenekarok közül egyedül volt bátorsága ahhoz, hogy versenyre
keljenek a rhythm and blues hagyomány legkiválóbb művelőjének kikiáltott Rolling
Stonesszal. Butterfield új lemezén, az East-Westen a rhythm and blues szép, tiszta
ragamotívumokkal keveredett. Nagyon modern volt: benne a dharma, amely nyugatra tart – és
végül kiköt Dixie Midnight Lounge-ában.
Jac Holzman ezután megkaparintotta a Love-ot, és Arthur Lee-nek szinte korlátlan
lehetőségeket adott, hogy valóra válthassa egyedi, nagyra törő, gyakran baljóslatú álmait. A
lemezipar bennfentesei később mondták is, hogy a Doorsnak a legjobb helye az Elektránál
volt: egyetlen másik cégnél sem fejlődhetett volna így Jim Morrison csapata.
Paul Rothchild, az Elektra producere augusztus tizenötödikén délután érkezett Los
Angelesbe, és a Chateau Marmont Hotelba jelentkezett be. Jac Holzmannal vacsorázott, aztán
meg a főnökével a Whiskybe mentek, hogy megnézzék ezt az új zenekart. Miután üdvözölték
Arthur Lee-t (a Love első albumának is Rothchild volt a producere), a két New York-i
üzletember beült egy külön boxba, hogy onnan nézzék a Doors első szettjét.
Ami rettenetesre sikerült. A Doors csak sumákolt, nem zenélt. A közönség csak Jim hátát
látta, kivéve mikor a dalok között idegesítően sokáig a színpad előtt álló lányokat fűzte.
Egyiküket rá akarta venni, hogy várja meg a koncert után. Rothchild és Holzman összenéztek.
„Maradjunk még a következő szettre is!”, javasolta Paul.
Evekkel később Paul Rothchild így emlékezett arra az estére: „Tudtam, hogy a lemezcég
képviselője mindig a legrosszabb szetteket fogja ki, és igyekeztem észben tartani, hogy éppen
azért utaztam át a kontinenst, hogy őket halljam, így hát ott maradtam – és életem egyik
legjobb buliját láttam akkor, beleszámítva valamennyi zenekart, amit valaha hallottam… Az
az este dióhéjban megmutatta a jövőt, azt, hogy milyen tudott lenni a Doors: a legrosszabb és
a legjobb mind között.”
A Doors fellépése után Rothchild és Holzman hátramentek beszélni a zenekarral. Azaz
Rayjel, mert Jimnek más dolga akadt (egy hosszú hajú vörössel), a másik kettő pedig (Krieger
és Densmore) leginkább hallgattak.
Valaki már szólt nekik, hogy az Elektra Records főnöke akar velük beszélni. Ez óriási
dolognak számított, mert a Doors ugyanolyan nagy akart lenni, mint a Love. Jac Holzman
belépett a kicsi öltözőbe. A langaléta, százkilencvenes ember csontkeretes szemüveget
hordott. Kissé egy tudálékoskodó ember benyomását keltette, de jól fejezte ki magát, ő volt a
megtestesült Nagyiparos, látszott, hogy intelligens, és egy kissé túl előkelő – nem olyan, mint
a Los Angeles-i lemezkiadó cégek ujjperceiket ropogtató, rózsaszín gyűrűs idiótái. Holzman
nagyon őszintén elmondta a Doorsnak, hogy mennyire tetszik neki, amit csinálnak.
Jac Holzman pont az a domináns férfitípus volt, akit Jim legszívesebben kicsinált volna, s
ezt akár életcéljának is tekintette. Ha Holzman kicsit túl hivatalosan és fontoskodón
viselkedett is, annyi esze azért volt, hogy magával vigye a hatvanas évek egyik legnagyobb
dumaládáját.
Paul Rothchild New Yorkban már régóta benne volt a zenei életben. Zenésznek sem volt
rossz, de leginkább a zenei produkciók összekalapálásában jeleskedett. A harmicéves,
Brooklyn utcáiról származó, borzasztó intelligens hipszter srác tudta, hogyan értsen szót a
zenészekkel, és hogyan kell ösztönözni és inspirálni őket. Kertelés nélkül megmondta
Raynek, hogy bírja a Doorst, és a producerük akar lenni. Ő volt Butterfield meg a Love
producere, és most a Doorsszal akart dolgozni.
Ezután Holzman lemezszerződést kínált a Doorsnak. Jim Morrison éppen valami
csajoknak produkálta magát a klub előtt egy betonfal tetején. De bejött meghallgatni, hogy
Holzman mit ajánl: ötezer dollárt három albumért, plusz öt százalék szerzői jutalékot, míg az
Elektra a kiadási jogokból huszonöt százalékkal részesedik. (Holzman később hangsúlyozta,
hogy 1966-ban egy lemez nélküli csapat örülhetett egy ilyen nagylelkű ajánlatnak.) Ray azt
felelte Holzmannak és Rothchildnak, hogy egy kis gondolkozási időre van szükségük, amíg
eldöntik, mi legyen.
Jac Holzman akkor hazavitte magával New Yorkba a Doors demolemezének szalagra vett
anyagát. Otthon lejátszotta a hatéves kisfiának, Adamnek (aki mellesleg húsz évvel később
Miles Davis együttesében fog billentyűzni). Adam Holzman azonnal énekelgetni kezdte a
„Hello, I Love You”-t. Jac Holzmanban erősödött a meggyőződés, hogy ezt a csapatot az
Elektrának ki kell adnia.
A Doorsnak sem kellett sokat töprengenie. A whiskybeli dolog három hónap után kezdett
már kifáradni. Másik cég nem tett nekik kézzelfogható ajánlatot. Az Elektra híres lemezkiadó
volt Amerikában. A Doorsnak pedig már kétlemeznyi anyaga állt készen, csupa remek dal. A
sorsuk ezzel megpecsételődött.
A DOORS TAGJAI HETENTE 135 dollárt kaptak a Whiskyben, úgyhogy ebben az időszakban
Jim Morrison félig-meddig ott lakott a Tropicana Motelban egy kilencdolláros szobában.
Néha Pamelánál aludt, aki azt mesélte a barátainak, hogy Jim verseket olvas föl neki, amíg el
nem alszik. Pamela barátnője, Mirandi Babitz (Eve Babitz testvére) emlékszik rá, hogy
amikor Jim megkapta a Whiskyből az első fizetését, Pamela örömmámorban úszott, és
ragaszkodott hozzá, hogy az egészet költsék egy ünnepi vacsorára. Most viszont, hogy
Holzman megtette az ajánlatát, Jim szólt neki, hogy ha ezt a szerződést valóban nyélbe ütik,
akkor kereshet egy lakást a Laurel Canyonban, ahol a menő alakok éltek. Akkor
összeköltözhetnek, ahogy Pam akarta.
Közben Ray mindenfelé segítségért szaladgált. A Doors előtt ott volt egy szerződés, de se
menedzserük, se ügyvédjük nem volt. Billy Jamestől kért tanácsot, aki azt mondta neki, hogy
írják alá az Elektra szerződését. (Ezután nem sokkal Billy James is az Elektra új, Los Angeles-
i irodájának kezdett dolgozni.) Ronnie Haran felajánlotta, hogy az ő ügyvédje képviselhetné
őket, de ez nem jött össze, és Ronnie nem is dolgozott tovább a Doorsszal. Mikor Jim
elhurcolkodott tőle, azt mondta a lánynak: „Két éven belül meg fogok halni.”
Végül a Krieger apuka találta nekik Max Finket, azt a jó kapcsolatokkal rendelkező,
folyton szivarvéget rágcsáló, Beverly Hills-i ügyvédet, akit mintha a jóisten is nekik teremtett
volna. Ο kezdett a Doors nevében egyezkedni az Elektrával. Augusztus 20-án a Doors egy
előszerződést írt alá az Elektrával, ami lehetőséget teremtett arra, hogy elkezdjék a
lemezfelvételt, míg a rendes szerződésen még huzakodtak az ügyvédek. Max Fink akkor még
hónapokig tartotta bizonytalanságban Jac Holzmant afelől, hogy a Doors vajon aláírja-e
egyáltalán a végleges szerződést. (Nem is írták alá 1966 novemberéig.)
Max Fink eszes ember volt és jó ügyvéd, és rendesen viselkedett Jim Morrisonnal.
Kerülhetett bármilyen bajba, Jim mindig megtalálta a hozzáértő, két lábbal a földön álló
Finket, aki a maga módján képviselte is Jim érdekeit, még a kemény kéz politikáját is
bevetette, ha arra volt szükség. Max Finkben Jim Morrison annyira megbízott, hogy még
legtitkosabb magánügyei közül is megosztott vele néhányat.
A GYILKOS FELÉBREDT
JIM MORRISON KIKERESTE az „Elektra” címszót a mindig magával hordott, Edith
Hamilton-féle mitológiából. Az egyik jegyzetfüzetben leírta, hogy Elektra Agamemnon király
lánya volt, a Trójából győztesen hazatérő Agamemnoné, akit a felesége megölt a
hazaérkezésekor. De Elektra az öccsével megbosszulta apja halálát: megölte az anyját,
Klütaimnésztrát, és annak szeretőjét. Jim egy pszichológiát tanító ismerősét megkérdezte,
hogy mi az az úgynevezett Elektrakomplexus, és azt a választ kapta, hogy a saját apjába
beleszerető lány esetét nevezik így. Elbeszélgettek egy kicsit az Oidipusz-komplexusról is,
amely Szophoklész klasszikus görög tragédiájából ered, az Oidipusz királyból, melyben a
főhős beteljesíti az öröklött átkot: megöli apját, és feleségül veszi anyját. Jim az ismerősének
(aki később ismert pszichoanalitikus lett San Franciscóban) azt mondta, hogy szeretne kicsit
elmélyülni ebben a témában.
A DOORS-LEMEZSZERZŐDÉS KILÁTÁSAI és annak lehetősége, hogy egyévnyi koplalás és
adósságtörlesztés után tényleg el is készíthetik azt a lemezt, mintha teljesen kihúzták volna
Jim Morrison lába alól a talajt. „Teljesen megzavarodott”, emlékszik Ronnie Haran, „és
mindennap LSD-t vett be. Folyton a halállal foglalkozott, képtelen volt mértéket tartani.” Egy
westwoodi buliban egy UCLA-s csoporttárs, Richard Blackburn megkérdezte Jimet a Strip
legújabb szenzációjáról, a Doors lemezszerződéséről. „Ő meg az acidtől kábultan felém
fordult, a tompultsága egy pillanatra feloldódott, és valódi fáradtsággal annyit mondott: »Az
meglesz, haver.« Vártam, hogy mesél még valamit, de ő már kilépett az itt-és-mostból.”
Jim azokon a forró nyáréjszakákon a Whiskyből hazafelé sétálva a moteljába mindig
motyogott magában. Egyre csak azt hajtogatta: „Baszd meg az anyát. Öld meg az apát. Baszd
meg az anyát, öld meg az apát. Baszd meg az anyát, öld meg az apát. Baszdmegazanyátöld-
megazapát.”
Új és obszcén oidipuszi mantrát talált ki magának, és használta is: mondta-mondta a maga
féktelen módján, és az emberek körülötte arra gondoltak, hogy most aztán tényleg elment az
esze.
„Volt nekem ez a varázsigém”, mondta erről Jim később, „amivel be tudtam törni a
tudatalattiba. Feküdtem, és azt ismételgettem: »Baszd meg az anyát, öld meg az apát, baszd
meg az anyát, öld meg az apát.« Ha ezt ismételgeted, tényleg be tudsz bújni a fejedbe. Ez a
mantra soha nem válik értelmetlenné. Túlságosan elemi, ezért nem válik puszta hangsorrá,
mert amíg mondogatod, tudatodnál maradsz.”
Az AUGUSZTUS 21-ΕΙ VASÁRNAPON, annak a zsúfolt hétnek a végén, amikor a Doors aláírta
a karrierjüket megalapozó lemezszerződést, Jim nem jelent meg a Doors fellépésén a Love
előtt. A többiek végigcsinálták az első szettet nélküle, Ray énekelgetett, és jó sokáig játszották
a „Latin szarság 2.”-t, meg néhány ál-Coltrane-i rögtönzéssel is próbálkoztak, ameddig
lehetett. De utána Phil Tanzini elkapta Rayt a színpad mögötti lépcsőn, és emlékeztette rá,
hogy a szerződésben egy négytagú zenekar szerepel, ha tehát Morrison nem kerül elő, egy
vasat sem kapnak az estéért.
John és Ray elmentek hát a Tropicanába. A portás közölte velük, hogy Jimet már nem
találják a régi szobájában, mert előző éjszaka fel gyújtotta az ágyát. A Doors-tagok
bekopogtak az ajtaján. Semmi válasz. John dörömbölni kezdett, Ray meg kiabált: „Hé, Jim,
ébresztő! Fellépésünk van! Gyerünk, haver, az első szettet már lekésted! Tudjuk, hogy bent
vagy.”
Egy örökkévalóságig tartott, mire Jim alsónadrágban és cowboy-csizmában ajtót nyitott.
Büdös volt. Egy transzban utazó sámán távolba révedő pillantásával nézett rájuk. Csak lassan
nyitotta szóra a száját:
„Tíz… ezer… mikro.”
A másik kettő összenézett. Az LSD-25-ből már az ötszáz mikrogramm is több volt az
átlagos adagnál. Jim, ha igazat beszélt, már egy másik bolygón járt.
„Gyerünk, Jim! Vissza kell mennünk a klubba, különben nem kapjuk meg a pénzünket.”
„De nem megy… nem tudok. Próbáljátok meg nélkülem. Majd jelentkezem…”
Kábultan az ágyra rogyott, és kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, ahol jó néhány ampulla
bordó, folyékony LSD lapult.
„Kértek?”, kérdezte, és elterült az ágyon.
Először le kellett húzni a csizmáját, hogy a farmerét rá tudják adni. Még tíz percbe telt,
míg a csizmát visszahúzták a lábára. Ezalatt Jimből dőlt a Dean Moriarty-nevetés, és az anya
megbaszásáról, és az apa megöléséről szóló mondókáját ordította. Végül betuszkolták John
Volkswagen mikrobuszába, és visszamentek a Whiskybe. „Úgy zsongott, mint egy generátor”,
emlékezett Ray. „Érezni lehetett a belőle kiáramló energiát.”
Az öltözőben Jim mintha egy kicsit magához tért volna. Megivott pár sört, amitől kicsit
magára talált. Az egyik pincérlányt megkérte, hogy furulyázzon neki, de a lány kinevette, és
Jim is vele nevetett. Úgy nézett ki, elég jól van ahhoz, hogy a második szettet végigcsinálja,
de a kék szeme még mindig tűzben égett a fejében dolgozó LSD-vulkánoktól.
A Doors elfoglalta a színpadot. Jim három számon keresztül motyogott háttal a
közönségnek, akik kezdték már unni, és mozgolódás támadt. Akkor Jim mintha meglátta
volna a közönségben Jac Holzmant, az új „apukáját”. Meg akarta ölni. A saját apját, az
admirálist is meg akarta ölni. Jim odaszólt Raynek, hogy játsszák a „The End”-et. Ez
szokatlan volt, hiszen ezzel a számmal szokták zárni a szettet, és még vagy negyven perc
hátravolt – de Jim nem tágított.
A DOORS MÁR A LONDON FOGBAN töltött első idők óta a „The End”-del fejezte be a
fellépéseket. A banda tagjai úgy tudták, hogy Jim eredetileg a Mary Werbelow-val történt
szakítást örökítette meg benne. „Kezdetben egyszerű búcsúdal volt”, mesélte Jim egy
interjúban. „Csak az első versszak meg a refrén. De ahogy minden este játszottuk, rátaláltunk
benne valami különleges feelingre: a hosszan hullámzó, könnyed ritmusra, aztán arra a
különös gitárhangra, ami kicsit keleties, indiai hatású. Olyan dal volt, amibe mindenki beletett
valamit.”
A Fogban és a Whiskyben minden este előadott „The End” tizenöt perces finálévá nőtt. Az
egy teljes éven át csiszolt dalszöveg élénk képei: az aranybánya, a kék busz, a kígyó
meglovaglása (Jim metaforája az LSD-utazás végének kellemetlen fűrészfog-élményére) és a
megtébolyodott gyermekek képei után Jim rendszerint beatversrészleteket rögtönzött, és a
kedvenc költőitől szavalt. Densmore valamilyen kísérő ritmust ütött, Robby pedig
ragastílusban pengette a húrokat, hajlítgatta a hangokat, és indiai-andalúz fúziós arabeszkeket
játszott ki a húrokon. A szavak és a zene együtt érték el a megindító csúcspontot, aztán
kavarogva, összevissza akkordokban omlott össze minden, és végül a koitusz utáni halk
nevetgélés zárta a dalt, és ez a sor: „éjek, mikor halni akartunk”. A dal végén a Doors
egyszerűen lesétált a színpadról a megdöbbent közönség tapsától kísérve. Ráadásszámot soha
nem játszottak.
„Akkor még a »The End« az újabb számok közé tartozott, ezért mindig másképp
játszották”, emlékezett vissza Paul Rothchild. „Teret hagyott Jimnek az improvizáláshoz, itt
adhatta elő költői rögtönzéseit, a töredékeket meg mindent, amit csak úgy el akart mondani.
Teljesen képlékeny volt a szám, folyton változott. Ha észrevett a közönségben egy helyes
csajt, aki megtetszett neki, róla kezdett rögtönözni, és akkor aznap estére a lányt beleszőtte a
»The End«-be. Egészen addig így ment ez, míg Jim ki nem találta az új zárórészt, amivel
fölvettük. Utána már soha többé nem változott.”
Elkezdték hát aznap este is a „The End”-et, és végigvették a jól ismert versszakokat, majd
Robby Krieger belefogott a flamencós rögtönzésébe, amire Jim a saját dolgait mondta rá.
Jim csak állt, a szeme csukva. „Akkor valami bekattant”, mondta Jim később. „Abban a
pillanatban vágott belém, hogy miről szól az egész dal… hogy hová fejlődik logikusan.” A
zenekar egyenletesen tovább játszott, jobban, mint valaha, és a Whisky elcsendesedett. Az
emberek elhallgattak. A kassza sem csilingelt. A pincérlányok nem vettek fel újabb
italrendeléseket. A füstös helyiség valamilyen hipnotikus előérzettől volt terhes. A sötét
teremben egyetlen spotlámpa fényében megkezdődött a ceremónia.
A gyilkos hajnal előtt felkelt. Felhúzta a csizmát.
A gitár valahol egy apró, kecskék járta ösvényen bandukolt Dél-Spanyolországban.
Választott egy arcot az ősök portréi közül, és – lement a hallba.
Ray Manzarek Densmore-ra nézett, aztán meg Robbyra. Ezt még sosem hallották.
Jim aztán arról énekelt, hogy belépett a szobába, ahol a húga lakott. Majd az öccse
szobájába lépett. És továbbment a hallba.
A gitár hangja sötét morajjá változott, mint egy zavaros álom.
Majd Jim a szülei szobájához ért, és apjának annyit mondott: meg akarlak ölni.
Ray: „Ennél a pontnál értettem meg. Már láttam is. De mindenki a teremben. Azt
gondoltam: »Te jó ég! Az Oidipusz királyt játssza!« És a következő gondolatom az volt: »Te jó
ég! Tudom, mi következik.«
Jim egész közel húzta magához a mikrofont, hosszú szárú csizmáját megtámasztotta az
állványon, egy kis szünetet tartott, kinézett jobbra, és hangosan énekelte:
„Mama? Meg akarlak… BASZNI MAMA BASZNI MAMA BASZNI MAMA EGÉSZ
ÉJJEL BASZNI – EGÉSZ ÉJJEL BASZNI – EGÉSZ ÉJJEL-VÁÁÁÚÚÚÚ!!!
És Jim Morrison torkából az ősbűn istentelen üvöltése tört elő, ami a jelenlévőknek a
csontja velejéig hatolt. A zene eszeveszett, vérszomjas őrjöngésben tört ki, és a közönség,
amely először teljesen ledermedt a drámától, most vad, szabad, féktelen táncba kezdett. Jim a
kis színpad szélén állt, ott kántálta, hogy „ölni – baszni – ölni – baszni”, mialatt a zenekar
játszott, és felkészült a szám végére.
„Ez… itt… a… vég”, énekelte Jim, és a Doors lement a színpadról.
Taps nem volt, és különös csend ülte meg a termet.
Eközben Phil Tanzini őrjöngve próbálta felhívni Elmer Valentine Sunset fölötti házának
számát. „Elmer! Ez a kibaszott Morrison megőrült itt nekem, és azt énekli, hogy megbassza a
saját anyját! Jól hallod: hogy MEGBASSZA A SAJÁT ROHADT ANYJÁT! Ezért
becsukhatják a klubot. Mit csináljak?”
„Rángasd le arról a kurva színpadról”, morogta Valentine, „és törd el a lábát a
szarházinak”.
Az előadás után a Doors a színfalak mögött fújta ki magát, amikor Phil Tanzini megjelent a
lépcsőn, és már futás közben üvöltött:
„Undorító szarháziak! Mocskos szájú csürhe! Morrison – nem mondhatsz az anyádról
ilyen ocsmányságokat! Hogy: »Anyám, meg akarlak baszni!« Velem akarsz kibaszni? Egy
szaros perverz állat vagy! Beteg! Takarodjatok a picsába, de végleg!”
„Oké, Phil”, vigyorgott Jim. „De azért a pia továbbra is ingyen van, ugye?”
Tanzini leviharzott a lépcsőn.
„Hé, Phil!”, szólt utána Ray. „Sose hallottál még Oidipusz királyról?”
A DOORS TOVÁBBRA IS FELLÉPETT Los Angeles-i klubokban, de most fel kellett vegyenek
egy albumot, és ezután már nem lett részük abban a relatív luxusban, hogy hosszabb ideig
maradjanak egy helyen, mint amikor a Whiskyben játszottak. A „nagy pillanat” elmúlt, és az
1966-os szép nyár után a Doorsnak valami más alakot kellett öltenie, hogy tovább tudjon
lépni. Két évvel később, amikor Jim Morrison abban a képtelen helyzetben találta magát,
hogy steril stúdiókörülmények között kellett nem kis küzdelmek árán alkotnia, nosztalgikusán
idézte fel a Sunset Stripen töltött szép napokat:
„Emlékszem, a legizgalmasabb zenei kalandokat a klubokban éltük át. Nincs annál
nagyobb élvezet, mint közönség előtt zenélni. A próbán is lehet persze rögtönözni, de az holt
közeg: nincs visszajelzés. Hiányzik a feszültség… viszont közönség előtt, egy klubban, ott…
szabad vagy, azt csinálsz, amit akarsz. De kötelességednek érzed, hogy jó legyél, emiatt aztán
mégsem teszel meg bármit. Hiszen néznek… Képes voltam egész nap dolgozni, utána
hazamenni, lezuhanyozni, átöltözni – és aztán lenyomni két vagy három szettet a Whiskyben,
és imádtam! Úgy, mint ahogy az atléta szeret futni, hogy formában maradjon.”
AZ ÖTÖDIK TAG
A DOORS ÚJ PRODUCERE Jim Morrisonból rögtön valami tiszteletfélét váltott ki (bár néha
morgott rá), amikor a zenekar dolgozni kezdett az első lemez felvételén a Sunset Sound
Recording stúdióban 1966 szeptemberében, három héttel az után, hogy kidobták őket a
Whiskyből.
A harmincegy éves Paul A. Rothchild már bizonyított a szakmában, úgy nézett ki, mint egy
bölcs rabbi, ráadásul jó fej narkós és hipszter hírében állt. Rothchild New Jerseyben
klasszikus zenén nőtt fel, az édesanyja a Metropolitan Operánál énekelt. Tizenévesen a srác
Bruno Waltertől karmesterséget tanult, és később a folkmeg-újulást követve a Massachusetts
állambeli Cambridge-ben kötött ki, ahol Joan Baez mezítlábasán énekelt a harvardi diákoknak
a híres Club 47-ben. (Bob Dylan, mikor New Yorkon kívül is koncertezni kezdett, az első
néhány alkalommal itt lépett föl.) Az agilis és intelligens Rothchild hamarosan bekerült a
Club 47 főnökségébe, majd producerként elkészítette első lemezét a bluegrasshoz visszanyúló
Charles River Valley Boysszal. Lemezkereskedőként is dolgozott, hogy feleségét és gyerekeit
eltartsa, s közben kezdett az a hír elterjedni róla, hogy nagyon jó folkproducer. Rengeteget
beszélt, zenész barátait a jazzmuzsikusoktól eltanult jointkészítési technikájával kápráztatta el
– és általában azt a benyomást keltette, mint aki mindenre tudja a választ.
Bob Dylan és a Beatles 1963-as, illetve 1964-es művészi áttörését követően Rothchild
érthetően a rockzene felé fordult. Ο fedezte föl Paul Butterfield zenekarát, és az Elektránál ő
lett a producerük. Ezt követő munkája, a nehezen kezelhető Arthur Lee albuma a Love-val
kivételesen nagy ráérzést kívánt. A szakmában Rothchildnak volt a legjobb füle, otthonosan
mozgott a zenészek társaságában, és jó volt a dumája: keveredett benne a zenerajongó a
professzorral.
És a jointja is meggyőző volt. Jac Holzman mesélte róla: „Paul lazaságára jellemző volt,
hogy a művészek előtt sodorta a jointjait: kétharmad cigarettányi vastagságúra és tökéletes
csőformájúra. A kézművesség remekei voltak!” Ez imponált Jim Morrisonnak, aki szintén
ügyesen tudott sodorni. Rothchild a régi vágású füvesekhez tartozott, amennyiben a szert és a
hozzá való ezt-azt az akkoriban divatos diplomatatáskája rekeszeiben hordta. De le is fülelték
marihuána birtoklásáért, amikor a New Yersey-beli házába egy rejtélyes, fűvel teli táskát
hozott a postás, akit rögtön követtek a rendőrök. Rothchild tagadta, hogy a fű az övé lett
volna, és megesküdött Jac Holzmannak és másoknak, hogy valaki feldobta: valószínűleg egy
olyan zenész, akivel korábban dolgozott, és valamiért haragudott rá. Két év börtönt kapott,
amiből le is ült hét hónapot New Jerseyben, majd 1966 elején feltételesen szabadlábra
helyezték.
Próbaidős volt még akkor is, amikor Holzman felkérte, hogy legyen a Doors-album
producere. Rothchild eleinte vonakodott, mert látta énekesük eszelős viselkedését, és rögtön
tudta, hogy ezzel mennyi gond-baj jár. De Holzman emlékeztette arra, hogy az Elektra kiállt
mellette, míg a büntetését töltötte – és most ideje a szívességeket viszonozni. „Hát, ha így
nézzük…”, adta be végül a derekát Rothchild.
Holzmannak tanúskodnia kellett Rothchild mellett a bíróságon, és be kellett számolnia a
próbaidős jó magaviseletéről, hogy Paul elmehessen Los Angelesbe a The Doors lemez
munkálatait megkezdeni szeptemberben a Sunset Soundnál. A négysávos stúdiót egy Walt
Disney-főnök építtette, itt készült a legtöbb Disney-film zenéje, amit lemezen is kiadtak. A
Sunset Sound tulajdonosa, Tutti Camaratta egy nemrégiben felvett hangmérnököt, a
tizenkilenc éves Bruce Bot-nickot bízta meg, hogy a Doors felvételeinél segédkezzen: vele
lett teljes az a hatfős csapat, amelyik kialakította a Doors legendás, komoran fénylő, földmélyi
hangzását.
PAUL ROTHCHILD ÖSZTÖNÖSEN ráérzett arra, hogyan kell bánnia Jim Morrisonnal és a
Doorsszal. Rothchild a stúdióban fenevaddá változott, diktátorrá, aki semmiféle
visszapofázást nem tűrt el a stúdióban rendszerint teljesen tájékozatlan fiatal zenészektől.
Segítségére volt ebben a jó híre. „Paul Rothchild nevét láttuk egy Paul Butterfield-lemezen”,
mondta Robby Krieger, „és azt a lemezt imádtuk. Aztán meg a pasas éppen a börtönből
szabadult, úgyhogy azt gondoltuk, jó srác lehet.”
Jim Morrisonnal is sokat nyomott a latban, hogy Rothchild törvényen kívüli, meg aztán
Rothchild rendkívül nagy formátumú személyiség volt, nemigen lehetett vele vitatkozni. „Az
egyetlen pasas volt, aki az egész zenekart rettegésben tartotta”, mondta a zenekar roadja és
későbbi menedzsere, Bill Siddons. „Egész különlegesen tudott ordítozni, üvöltözni.
Megvoltak az eszközei, amivel elérte, amit akart, és tudott harcolni is. Olyan aprólékos volt,
hogy akármibe is fogott, annak ismerte minden molekuláját. Mint a németek. Mindig
mindenkit helyre tudott tenni. Ο volt »a főnök«. Ο volt »a producer«.” Ray Manzarek: „Paul
volt a legmenőbb, legklasszabb, legintelligensebb producer ezen a földön. Paul egylényegű
volt velünk. Paul nagy elme volt. Ismerte Bachot, Mingust és Monkot, Sabicast, a Jim
Kweskin Jug Bandet, Arthur Rimbaud-t és Federico Fellinit… Jim és Paul rögtön
megtetszettek egymásnak.” Paul Rothchild olyan keményen kézben tartotta az eseményeket,
és olyan precíz volt, hogy a Doors zseniális első lemezét alig több mint egy hét alatt sikerült
felvenni 1966 augusztusának végén.
A SUNSET SOUND STÚDIÓBAN napközben a Miki egér rajzfilmek hangfelvételein
dolgoztak. A Doors este érkezett, és jól telefüstölték a stúdiót cigarettával meg fűvel. Az „A”
stúdió tágas helyiségében kezdték a munkát, és elsőnek a „Moonlight Drive”-ot vették fel. A
dalok, amiket már öt hónapja csiszoltak a klubokban, gyorsan és lendületesen peregtek. A
Rolling Stones nagy hatású albuma, az Aftermath nyomában jártak: az Aftermath, ez a nyíltan
szadomazo-chisztikus mestermű nagy áttörést jelentett, és széles körben elismerésre talált a
tagadásnak ez a sötét, bluesos hangja. Ebben a stílusban a The Doors lemez lett a másik
komor mestermű.
Jól haladtak a felvételek, és Jim, akinek haja ekkor még a vállánál is alább ért, jól érezte
magát. Jól szórakozott, amikor a többiekkel együtt csizmáikban trappolva vették fel a
Rothchild által csak „náci hangzás”-nak nevezett hangeffektet, ami a „Twentieth Century
Fox”-ban, Jim okos és szeretetteljes Pamela Courson-portréjában a ritmussáv részét alkotta.
Az „I Looked at You” és az „End of the Night” a zenekar korai dalai voltak. Rothchild az első
dalnak a koncerteken használt, popos hangszerelését tette föl a lemezre, míg a másik art-
rockos hangzásvilágához Robby Krieger egy hullámzó, pszichedeli-kus bluesgitárszólót talált
ki (az utóbbi dal Jim egzisztencialista tisztelgése a hírhedt Céline előtt). A „Take It as It
Comes” Manzarek finom orgonaszólójával közel áll a Doors élő, klubbeli megszólalásához.
Jim később azt állította, hogy a dalt Maharishi Mahesh jóginak írta, de Jim világképében a
meditativ törekvést érvényteleníti a szövegben is megfogalmazott felszólítás: „specialize in
having fun”7.
Nem volt semmi gond egészen addig, míg neki nem láttak a „Light My Fire” rögzítésének.
A dal felvételével egy időben küzdött meg egymással egy szezonzáró meccsen a Los Angeles
Dodgers és a San Francisco Giants baseballcsapata. A meccsen a legendás játékos, Sandy
Koufax (annak a Tropicana Motelnak a tulajdonosa, ahol Jim lakott) volt a Dodgers
dobóembere, és a baseballbolond Bruce Botnick vette magának a bátorságot, és elrejtett egy
hordozható tévét a stúdió egyik sarkába, ahol az antennával be lehetett hozni valami
rendesebb képet. A hangot letekerte, és csak az láthatta a készüléket, aki a kontrollszobában
ült.
A „Light My Fire” szólóin dolgoztak. Rothchild behozott egy basszusgitáros
sessionzenészt, Larry Knechtelt, hogy funkysabb legyen az alap. A dal verse-motívuma a-moll
és fisz-moll akkordváltásra épül, s ezt Ray később „afféle Sonny és Cher-szám”-nak titulálta.
John a dobon latinos groove-ot játszott, keverve a kemény rockos négy negyeddel. A dalt
teljes egészében Robby jegyezte, kivéve a második versszakot, ahol Jim a „no time to wallow
in the mire” („nincs idő a dagonyára”) sort a „funeral pyre” („halotti máglya”) rímmel hozta
össze. A felvételhez Manzarek és Krieger jazzes szerkezetű szólókat raktak össze, mégpedig
John Coltrane legújabb lemezeinek, a Coltrane Time, az elé Coltrane, valamint a „My
Favourite Things” mintájára. A dal bevezetéséhez Manzarek felidézte, amit Bachról tanult, és
egy, a kvintkört követő barokkos szekvenciát talált ki oda, amit akár klavikordon is játszhatott
volna.
Amíg ők ezeket próbálgatták, Jim körbetáncolt a stúdióban, mozgott a zenére, próbált
ráhangolódni a groove-ra. A szeme sarkából észrevett a kontrollszoba üvegén valami
fénytükröződést. Jim odasétált és meglátta a tévét, s hogy a hangmérnök azt nézi. A hangulata
egy csapásra megváltozott, mint amikor hirtelen felhő árnya vetül a prérire. Jim kiborult:
felkapta a tévét, kitépte a kábelt a falból, két lépést hátrált, és megpróbálta a készüléket
keresztülvágni a kontrollszoba vastag üvegfalán.
A tévé visszapattant a masszív üvegről, és széttört a földön. Döbbent csend.
Fenyegető szünet után Jim azt morogta: „Picsába a tévével a stúdióból. Meg ne lássam
még egyszer.” A többiek vállat vontak, és dolgoztak tovább.
Következő este Jim és Pam néhány barátjukkal elhajtottak ahhoz a hírhedtté vált kanyarhoz
a kaliforniai Cholame-ban, ahol 1955-ben James Dean a Porschéjával karambolozott. Jim
azért zarándokolt el oda, mert meg akarta nézni, hol halt meg Dean, de csalódnia kellett, mert
megtudta, hogy bálványa nem is az úton, hanem egy közeli kórházban hunyt el a karambol
után néhány órával.
JELADÁS
1966 NOVEMBERE. Jim Morrison kedvére kószált New Yorkban. Minden filmet megnézett,
amit csak vetítettek: a The Tenth Victim-et, a Modesty Blaise-t. Gyalogosan portyázott a 4th
Avenue antikváriumaiban, ahol Genet-t, Brechtet, Mailért és LeRoi Jonest vásárolt. William
Burroughs új regényét, a The Soft Machine-t olvasta. Nagyon szívesen látott vendég volt
Andy Warhol belvárosi stúdiójában, a Factoryben, ahol a törzsvendégek bőségesen ellátták
drogokkal, Nico pedig sztárokat megillető furulyázással kedveskedett neki az alufóliával
burkolt fürdőszobában.
Andy Warhol, aki olyan selypes volt, mint egy kislány, szó szerint rimánkodott Jimnek:
hadd filmezze le Nicóval. (Úgy látszik, Nicó-nak ez ellen semmi kifogása nem volt.) „Baszást
nem, Andy”, nevetett Jim. Akkor Andy azért könyörgött, hogy csak hadd nézze, amikor a
nagy német nő profi módon furulyázik Jimnek. „Baszást nem, Andy.” Azt azért (szóban)
megígérte Jim, hogy hajlandó szerepelni a Baszásban, ha majd 1967 elején a munkálatok
elindulnak. Az amerikai underground legmenőbb filmje akkoriban éppen Andy Warhol
Chelsea Girls című alkotása volt, és Warhol meg Morrissey megpróbálták Jimet meggyőzni
róla – bár ő ezt maga is nagyon jól tudta –, hogy a New York-i avantgárd legnagyobb
megtiszteltetése az, ha valakit felkérnek: legyen a következő Warhol-produkció sztárja. A
forgatókönyv szerint a férfi főszereplő addig példátlan módon teljesen meztelenül, elölről lett
volna látható. A film másik szereplője Valerie Solanis volt.
Jim azt ígérte Warholnak és Morrisseynek, hogy ott lesz, amikor a Baszást forgatni kezdik
L. A.-ben szilveszter után. Később viszont meggondolta magát – vagy a Doors menedzserei
beszélték le róla. Mindenesetre maga helyett színész ivócimboráját, Tom Bakert küldte a
forgatásra – minden külön értesítés helyett. Warholék meglepődtek, de azért Bakerrel
forgatták le a filmet, aminek végül I, A Man lett a címe, és Warhol jobb filmjei közül való.
1966-BAN A LEMEZCÉGEK a zenés filmklipeket – a videoklip elődjét – vetették be, mert
égtek a vágytól, hogy termékeikkel bekerülhessenek a tévéműsorokba. Ebben az évben a
Beatles és a Rolling Stones is már rendszeresen filmklipeket készített a kiadott
kislemezekhez. Ekkor jósolta meg a figyelmes nagyközönség számára Marshall McLuhan, a
kanadai médiafilozófus a globális falu megszületését, és azt, hogy a tömegkommunikáció
meghódítja a valóságot. Jac Holzman sem akart kimaradni ebből, úgy döntött tehát, hogy
fllmklipet készítenek a Doors lemeznyitó dalából, a „Break On Through”-ból.
A klip producere az Elektra embere, Mark Abramson volt. A koromfekete, klubvilágítást
idéző díszlet előtt a színes filmre készült klip leginkább Jim arcát mutatta: kék szemét, vastag
ajkait – a hosszú hajú, gyönyörű, fiatal rocksztárt. Mellé néha bevágták a tweed-zakós, kék
inges, nyakkendős, professzoros külsejű Ray Manzare-ket. Az áttűnésekkel és hirtelen
vágásokkal megszerkesztett, háromperces klip a Doorst a szokásos napfényes kaliforniai
együttesek antitéziseként mutatta be, és megkísérelte a zord és antiszociális Rolling Stones
mellé helyezni, akiknek akkor már kijöttek komor tónusú albumaik, a December's Children és
az Aftermath. A „Break On Through” klipje éreztet valamit a Doors első kislemezének
pszichedelikus térítői lázából, de mivel a klip új műfajának piaca még nem alakult ki, csak
ritkán került adásba, amikor a lemez a következő évben megjelent.
1966. november 15-én írta alá a Doors a szerződést az Elektra Recordsszal. Villogtak a
vakuk, és a bőrzakós Jim mosolygó üzletemberekkel együtt készült nagyalakos fényképét
elküldték az elegáns lapoknak: a Billboardnak és a Cashboxnak. Az Elektra szerződése hét
albumra szólt az elkövetkező öt évben. A Doors egyúttal leszerződött az új menedzsereikkel
is: a zeneipar két Los Angeles-i mellékszereplőjével, akiktől az Elektra azt várta, hogy
képesek lesznek kezelni a szertelen Jim Morrisont.
A lemezipar úgy működött akkoriban (és így működik ma is), hogy a lemezcégek inkább a
zenészek menedzsereivel szerettek kapcsolatot tartani, akik biztosították, hogy a művészeik
rendben és időben megjelenjenek a stúdióban, illetve a koncerteken. A lemezcég a
menedzsercégnek küldte a tiszteletdíjakat, akik a pénzt aztán vagy szétosztották a zenekar
tagjai között, vagy nem. A Doors új menedzsereit kapkodva, az utolsó pillanatban választotta
ki a Whisky-vezetőség korhelyeiből álló bizottság, kiegészülve az ügyvéd Max Finkkel, aki új
volt a zeneiparban. Az egyik menedzser Salvatore Bonafede lett, aki a régi típusú East Coast-
zenét képviselte, és korábban olasz-amerikai popsztárokkal dolgozott, például Dionnal és a
Belmontsszal. A másik, Asher Dann pedig tekintélyes Beverly Hills-i ingatlankereskedő volt
és a Whisky törzsvendége, akiről naivan feltételezték, hogy tud majd bánni a kiszámíthatatlan,
garázda Jim Morrisonnal.
A „Sal és Ash” párossal az első perctől kezdve gondok voltak. Nem tudták, hogyan kell
egy új bandát bevezetni, és azonnal megpróbálták a Doorst kifaroltatni az Elektrával kötött
szerződésből -ezért aztán az Elektránál mindenki utálta is őket. Jac Holzman azt mondta
róluk, hogy „semmi jó nem származott tőlük”. Sal és Ash mindössze nagyjából egy évig
húzták, és utánuk a Doorsnak nem is lett rendes menedzsere egyáltalán.
PAUL ROTHCHILD meghívta New Jersey-i házába a zenekart hálaadás napi vacsorára. Jim
berúgott, és rászállt Paul feleségére: a fülébe sugdosott és a haját simogatta. Paul úgy tett,
mintha mi sem történt volna, de a konzervatív Densmore felháborodott. Később, miközben a
producer vitte őket vissza Manhattanbe, Jim elkezdte Paul hosszú haját cibálni, míg egyszer a
kocsi életveszélyesen meg nem csúszott a Holland Tunnelben. Erre már Paul is hangosan
rászólt Jimre, hogy hagyja abba. Akkor Jim átnyergelt Rayre, és az ő haját akarta kitépni, amit
Manzarek tűrt is, amíg vissza nem értek a szállodába. Ott Jim levetkőzött, és meztelenül kiállt
az ablakpárkányra, tizenkét emeletnyire a 57th Street fölött. Átkokat és verssorokat kiabált a
fagyos levegőbe vagy egy órán át, míg a többieknek sikerült rávenniük, hogy másszon vissza
a túlfűtött hotelszobába, ahol Jim egy lámpaernyőt tett a fejére, hosszan, sokáig pisált a
szőnyegre, majd kidőlt.
A DOORS DECEMBER ELEJÉN repült vissza Los Angelesbe, ahol a Sunset Stripen
megváltozott helyzet fogadta őket. Míg ők távol voltak, a tizenévesek életét gyökeresen
felforgatták a Stripen lezajlott zavargások, és azok rendőri elfojtása, a kedélyek pedig még
egyáltalán nem higgadtak le. Úgy kezdődött, hogy egy alkalommal a srácok kiözönlöttek a
Pandora's Boxból, és megállították a forgalmat, hogy egyik társuk letartóztatása miatt
tiltakozzanak. Az emberjogi mozgalmaktól kölcsönzött technikát vetették be: több százan
spontán módon leültek az úttestre a Sunset Boulevard-on. A rendőrök a szét-oszlatásukhoz
kutyákat és könnygázt vetettek be. Több éjszakán keresztül folytak ezután a zavargások, a
rendőrök egyre brutálisabban léptek fel, és ez felháborította a Stripre járó fiatalokból élő
zenekarokat is. Steve Stills egy maróan gúnyos hangvételű dallal reagált az eseményekre a
„For What It's Worth”-szel, és néhány hét múlva ez lett a Buffalo Springfield első listás
kislemeze.
A Doors abban a hónapban két hétvégén Los Angeles egyik jobb klubjában, a Sea
Witchben játszott. Itt személyesen azoktól hallhatták az események történetét, akik szemtanúi
voltak, ahogy a Sunset járdáin a keménykezű rohamrendőrök – a rendet helyreállítandó -
könnygázt vetettek be, ütötték és lökdöstek az ártatlan kölyköket. A klubban vagy a Cantor's
Deliben késő este ezek a sztorik az egyébként is hatalomellenes indulatoktól fűtött Jimet
kihozták sodrából. Paul Rothchildnak azt mondta, hogy vigasztalhatatlan, amiért a Doors
kimaradt ebből.
1966. december 8-án Jim a huszonharmadik születésnapját ünnepelte otthon Pamela
Coursonnal a Laurel Canyonban. Pamela most már jegygyűrűt hordott, és kezdte magát Mrs.
Morrisonnak nevezni. Autót béreltek, és kora este elindultak a Mulholland Drive-on, amely a
sziklás hollywoodi hegyek között nyugat felé kanyarog. Pam veszélyes, zavarodott
hangulatában volt, és szüntelenül azzal próbálkozott, hogy elkapja Jim kezéből a kormányt, és
a kocsit -csak úgy heccből – kivezesse az útszéli szakadék kavicsos szélére.
EKKORTÁJT KEZDTE AZ ELEKTRA megszervezni a Doors reklámkampányát. A fényképezés
előtt, ami Jimből legendát csinált, elmentek vele a sztárfodrászhoz, Jay Sebringhez a West
Hollywood-i Fairfax Avenue-ra, hogy csinálja meg a haját. Sebring volt a sztárok fodrásza,
aki a hosszú haj vágásának és formázásának új stílusát vezette be: kisméretű, olasz
hajszárítókkal dolgozott. A hajvágás itt igazi kényeztetést jelentett, még a hajmosó lányok is
mezítlábas filmcsillagnak néztek ki. Sebringhez járt Steve McQueen, Warren Beatty, Paul
Newman és Peter Fonda is. Maga Sebring is tökéletes hollywoodi di-vatfi volt, és a szalon
előtt parkoló AC Cobra Ford Mustang versenyautóját Jim Morrison azonnal megirigyelte.
Sebring csinálta Jim hosszú, makrancos, fürtös barna sörényéből azt a zilált frizurát, ami
olyan volt, mint Nagy Sándor márványból készült mellszobráé, amely akkoriban a malibui
Getty Múzeumban volt kiállítva. A híres fekete-fehér fotósorozatot Joel Brodsky készítette
Jimről: ezeken úgy néz ki, mint a klasszikus árja férfiasság csupasz mellű megtestesülése, egy
hipnotikusan bámuló adonisz, a nyakában gyöngysorral. Később aztán, amikor Jim
radikálisan megváltoztatta a külsejét, és elutasította azt a képet, amit Brodsky fotói sugalltak
róla, az Elektránál azzal poénkodtak, hogy Jim Morrison úgyis csak kábé húsz percig nézett ki
olyan jól. A fotók megjelenésekor, 1967 januárjában pedig az a vicc járta Hollywoodban,
hogy Jim Morrison pont olyan a képeken, mintha két homokos találta volna ki
telefonbeszélgetés közben.
Azután az Elektra a zenészekről cikkeket és életrajzi írásokat közölt. Ezekhez az adatokat
Sue Helms, az Elektra titkárnője gyűjtötte össze, Billy James szerkesztette meg, és adagolta a
Rolling Stone-t megelőző korszak tinimagazinjainak a „kik a kedvenceid?” és egyéb hülye
kérdőívek formájában. A másik három zenekartag életrajza hemzsegett a szokásos unalmas,
rajongók ízlése szerint megfogalmazott, sztereotip fordulatoktól (ámbár Densmore a zenekar
többi tagját csak úgy emlegette, hogy „azok a csúszómászók”); de Jim Morrison életrajza
különbözött mindentől, ami a sajtóban addig megjelent.
Jim olvasta McLuhant, és tudta – amint ezt később el is mondta –, hogy az interjú is egy
műfaj, amit ugyanúgy meg kell alkotni, mint minden más művet. Jim azt a kifejezést
használta, hogy „jeladás”, utalva ezzel az amerikai futballban a dobónak a csapattársaihoz
intézett, jól hallható utasításaira, amikor azok éppen a közelharcot vívják a labdáért. Jim
Morrison már ezt a legelső, az Elektra által gondozott életrajzát is arra használta, hogy
megkezdje káoszt és anarchiát terjesztő kampányát az amerikai fiatalok között a költészet és a
rockzene segítségével. Jim Morrison életrajza szándékosan kiforgatta a szokásos, vidám
hangvételű hippisajtóstílust (melynek Kaliforniában voltak a gyökerei), és önmagát komor,
titkokzatos és provokatív lázadónak és útkeresőnek mutatta be.
TELJES NÉV: James Douglas Morrison
SZÜLETÉSI HELY ÉS IDŐ: Melbourne, Florida állam, 1943. december 8.
KÜLSŐ: 178 cm (kb. három centit felfelé kerekítve), 66 kg, barna haj, zöldesszürke szem
SZÜLŐK: meghaltak
LAKÁS: Laurel Canyon, Los Angeles – éjszaka nagyon szép
ISKOLÁK: St. Petersburg Junior College, Florida State University, UCLA
ZENEKARBAN BETÖLTÖTT POZÍCIÓ: szólóénekes
KEDVENC VOKÁLIS ZENEKAROK: Beach Boys, Kinks, Love
ÉNEKESEK: Sinatra, Presley
SZÍNÉSZ ÉS SZÍNÉSZNŐ: Jack Palance (a kései hollywoodi westernek pszichopata
gazembere, illetve Godard Megvetésében a gyáva amerikai filmproducer alakítója), Sarah
Miles (lompos angol színésznő Joseph Losey A szolga című filmjében)
TÉVÉMŰSOR: a hírek
SZÍN: türkiz
ÉTEL: hús
IDŐTÖLTÉS: lóverseny
SPORT: úszás
MIRE FIGYELSZ EGY LÁNYBAN: a hajára, szemére, hangjára, beszédére
MIT SZERETSZ EGY RANDEVÚN CSINÁLNI: beszélgetni
TERVEK/AMBÍCIÓK: filmeket csinálni
Az Elektra-féle életrajz Jim művészi kiáltványával folytatódott:
Mondhatjuk véletlennek, hogy a munka, amit csinálok, pont nekem való. Olyan érzés,
mintha egy íjat 22 évig megfeszítve tartottak volna, amit most hirtelen elengedtek.
Elsősorban amerikai vagyok, másodsorban kaliforniai, harmadsorban Los Angeles-i lakos.
Mindig azok az eszmék vonzottak, amelyek a hatalom elleni lázadásról szóltak. Szeretem
azokat a gondolatokat, amelyek a fennálló rendtől való elszakadást, illetve annak megdöntését
célozzák. Minden érdekel, ami lázadás, rendetlenség, káosz – különösen azokat a
tevékenységeket szeretem, amelyeknek szemlátomást nincsen semmi értelme. Én úgy látom, ez
az út vezet a szabadsághoz. A külsőségekben megnyilvánuló lázadás elősegíti a belső
szabadságot. Én nem belülről indulok, hanem kívülről: a szellemi dolgokhoz a fizikai
valóságon keresztül közelítek.
Nyilas vagyok – ha az asztrológiának köze van a dologhoz –, a Kentaur, az Íjász, a Vadász.
De a legfontosabb, hogy mi meg a Doors létezünk.
Nyugatról jöttünk
Ez olyan, mint egy meghívás Nyugatra.
A Napnyugta, a Sunset
Ez itt a vég
Az éjszaka
A tenger
Az általunk sugallt világ egy új vadnyugat.
Egy érzéki, baljós világ.
Furcsán kísértő a nap útja, tudod, ugye?
A vég felé. Az első albumunkon mindenesetre
mindannyian az állatöv végét kutatjuk.
A Csendes-óceán
erőszak és béke
átmenet a fiatalság és a vénség között.
Jim Morrison anarchikus üzenetét az Elektra nem szívesen adta ki. John Densmore szerint
az életrajzok megszerkesztésén dolgozó dörzsölt, vén róka, Billy James azt morogta az orra
alatt: „Nagyon veszélyes lehet, ha Jim kezébe túl sok hatalom kerül.” Két év múlva Jim azt
mondta az őt interjúvoló Jerry Hopkinsnak, hogy az állítás, miszerint a szülei meghaltak, „egy
vicc” volt.
JIM MORRISON ÉS PAMELA COURSON A KARÁCSONYI ÜNNEPEKET együtt töltötték a
sivatagi város, Palm Springs egy motelszobájában. Napközben a pálmafák övezte titkos
kanyonokat járták be, ahol oázisszerű elzártságban az Agua Caliente indiánok laktak régen a
sivatag forróságától övezve. Éjszakánként Jim Ezra Pound cantóit olvasta fel Pamnek
gyertyafénynél.
Szilveszter estéjén a Doors egy magánháznál játszott Montecitó-ban, Santa Barbara egyik
külvárosában. Elérkezett a sorsdöntő, 1967-es év. Hamarosan kijön a The Doors, és Jim
Morrison magánéletének vége lesz, örökre.
ÖTÖDIK FEJEZET
A rock boszorkánymestere
„A kiváltott hatás ennek megfelelően felvillanyozó volt; az ő hírnevének nem kellett
végigjárnia a szokásos lépcsőfokokat, hanem egyszerre ott termett, akár a mesék
tündérpalotája, mely egyetlen éjszaka alatt nőtt ki a földből”
(THOMAS MOORE LORD BYRONRÓL)
GYERÜNK
JIM MORRISON ALVÁSI ZAVAROKKAL KÜZDÖTT. Pamelának, a barátnőjének azt mesélte,
hogy folyton napalmmal álmodik: a lángoló, tapadós, benzinszerű anyaggal, amivel az
amerikaiak a vietnami falvakat bombázták. A visszatérő álomban Jim nem tudott
megszabadulni a bőrére tapadó anyagtól, és az átégette a húsát. Ahogy a vietnami emberekét
is. Jim még többet ivott, azt mondta, azért, hogy el tudjon éjszaka aludni.
1967 januárjában a vietnami kommunisták, kihasználva, hogy az amerikai oldalon már
nem volt egyértelmű a háború támogatása, ellentámadásba mentek át. A Vietkong és az észak-
vietnami csapatok egyre sűrűbben csaptak le az amerikaiak védelmi állásaira, hogy felmérjék
erőiket a készülő offenzíva előtt. Amerika beavatkozása a vietnami polgárháborúba
vérfürdővé vált, és a televízió minden este közvetítette az eseményeket. A napalmtól a
dzsungel pusztasággá változott. A megölt vietkongokat trófeaként mutogatták, miután
kiráncigálták őket nyomorúságos fedezékeikből. Fiatal tengerészgyalogosok nádfedelű
falvakat gyújtottak fel a Zippo öngyújtóikkal. Undorító volt, groteszk és nagyon nem
amerikai. Jim Morrison a motelszobája tévéjén némán nézte ezt az embertelenséget és
erőszakot – és jegyzeteket készített.
Johnson elnök még több katonát vezényelt a vietnami hadszíntérre, leginkább tizenéves
újoncokat. A háború eldurvulásával, amikor ezek közül a srácok közül mind többet hoztak
haza zsákokban, Amerikán úrrá lett a keserű fájdalom és a nyugtalanság. Az 1966-os év
underground művészeti mozgalmaiból nőtt ki 1967 ellenkultúrája, ahogy a világháború utáni
nemzedék nagy része undorral elfordult az intézményes kultúrától. A Doors első lemeze is
része lett ennek a folyamatnak, mint a többi, ugyanebben az időszakban megjelent erőteljes
első lemez: a Buffalo Springfieldé, Eric Clapton Cream nevű zenekaráé, a Jefferson Airplane-
é és más San Franciscó-i bandáké.
Jimnek tetszett az Airplane lemeze, a Surrealistic Pillow, és a Doors az elkövetkező két
évben gyakran lépett fel velük közösen. Az Airplane egyik vezetője volt a San Francisco
Sound mozgalomnak, amely a város tánctermeiben játszó körülbelül tucatnyi zenekart foglalta
magába: pulzáló, pszichedelikus fényshow-val kísért, LSD-től átitatott kemény rockot
játszottak, amelynek az üzenete közvetve háborúellenes volt. Ezzel szemben a Doors egyetlen
Los Angeles-i csoportosuláshoz sem tartozott, nem úgy, mint például a Byrds meg a
Springfield, ahol a tagok a kommersz folkzene felől érkeztek. A Doors tagjai jazzisták voltak,
Coltrane-rajongók, a szólóénekesük meg egy posztbeat költő.
A Doors abból a szempontból is egyedülálló volt, hogy demokratikus elvek alapján
működtek. Jim ragaszkodott hozzá, hogy az összes pénzt – a szerzői jogdíjakat is – egyenlően
osszák szét négyük között; és minden döntésnek, ami befolyással volt a zenekarra,
egyhangúnak kellett lennie. 1967-ben a Doorsnak ez a különállás és egység is segített, hogy
gyorsan és megállíthatatlanul országos hírnévre küzdjek fel magukat, hogy megismertessék
erőteljes zenéjüket, komor, látnoki dalszövegeiket és karizmatikus énekesüket. Amerikának
elszáll az agya Jim Morrisontól ebben a zsúfolt, munkás, utazással, káosszal és kalanddal teli
évben.
JIM A FILMES HALLGATÓ minden szenvedélyével gyűlölte a televíziót, de mégis lenyűgözte
annak hatalma, hogy azonnal milliókhoz tud szólni. Újév napján, amikor az első
kislemezük, a „Break On Through” kijött, Jim életében először megjelent a tévében a
Shebang! című, helyi tánczenés tiniműsorban, amelynek az American Bandstandből ismert
Dick Clark volt a producere, a műsorvezetője pedig Casey Kasem disc-jockey. A „Break On
Through” egy szalagról szólt, és a Doors csak mímelte a játékot, akár egy csapat unott
egyetemista, és Jim sem igen erőlködött, hogy a dalt dramatizálja. De az Elektra gőzerővel
nyomta a Doors marketingjét, és ők is kötelességüknek érezték, hogy együttműködjenek. A
fotójuk ott díszelgett a hatalmas hirdetőtáblán a Sunset Boulevard La Cienega melletti
szakaszán. Ez volt az első alkalom, hogy egy lemezcég egy kiadványát ilyen hatalmas, kültéri
reklámhordozón hirdesse, ahol rendszerint inkább filmeket vagy cigarettát szoktak
reklámozni. Ugyanakkor annak jelzése is volt ez a lemezipar többi szereplője számára, hogy
az Elektra szokatlan módon, határozottan elkötelezte magát egy új csapat mellett. A
hirdetőtáblán – mely azt is jelezte, hogy az Elektra a zeneipar egyik nagy tényezőjévé nőtte ki
magát – a lemez Guy Webster által készített címlapfotója szerepelt, és ezek a szavak:
BREAK ON THROUGH
ÁTTÖRÉS
EGY FELVILLANYOZÓ ALBUMMAL
Jim és Pam aznap este már látták a hirdetést, amikor azt leleplezték: spotlámpák
világították meg a téli éjszakában. Jim elkábult és megzavarodott attól, hogy önmagát
félistenként kinagyítva látta a legendás Sunset Strip fölött – nem is szólt aznap már egyetlen
szót sem.
JIM MÉG MINDIG RÉSZBEN a turisták, kurvák és hollywoodi színészjelöltek lármás
moteljában, a Tropicanában lakott, de sok éjszakát Pam gyertyafényes lakásában töltött a
Laurel Canyon-beli, lerobbant zöld házban. Rendszerint délután kettő körül tért magához,
megborotválkozott, és bedobott egy sört – ha talált a hűtőben. Azután föltette a még meg sem
jelent The Doors bakelitlemezt, és úgy feltekerte a hangerőt, hogy a szomszédok még épp
hogy elviselték. Az első ilyen alkalommal felkeltette a szomszédban egy barátnőjénél
tartózkodó Pamela Miller figyelmét, aki Frank és Gail Zappa egyik – nem épp szégyellős –
tizenéves babysittere volt: most is csak egy bugyiban ücsörgött ott.
Pamela kisasszony így elevenítette fel a történteket: „Akkor én már vagy százszor láttam a
Doorst, és nagyon szerettem volna Jimet megismerni, mert még sosem láttam ilyen nyílt
szexualitást színpadon. És nagyon meglepett, amikor ezt a zenét hallottam a Country Store
mögötti zöld viskóból, mert tudtam, hogy a Doors ugyan már fölvett egy lemezt, de az még
nem jelent meg. Úgyhogy belebújtam a lila kis ruhámba, és mezítláb lesétáltam a házak
közötti lépcsőn, hogy megnézzem, ki az a szupermenő fazon, akinek már megvan a Doors
lemeze. Lábujjhegyen fölmentem a régi faverandára, és belestem azon az ablakon, ahonnan
éppen a »Crystal Ship« szólt. Ahogy a szemem hozzászokott a sötéthez, el kellett fojtanom
egy sikoltást, mert magát Jim Morrisont láttam meg, személyesen, kócos hajjal – és nem volt
más rajta, csak egy fekete alsógatya. Jaj… istenem!
Rettenetesen izgatott lettem, visszaszaladtam a kéglibe, ahol épp laktam, és megpróbáltam
kitalálni, mit is csináljak. Valamivel az előtt az Iron Butterfly basszusgitárosától, aki
napközben egy kórházban dolgozott, kaptam majdnem egy liter Trimar nevű nyugtatót. Ezt a
vajúdó nőknek adták, hogy a fájdalmaikat csillapítsák, és ha egy kicsit ráöntöttünk egy
zsebkendőre és beszívtuk, már attól is úgy éreztük magunkat, mint Alice, amikor bezuhant az
üregi nyúl járatába. Ez talán majd segít – gondoltam –, hogy megismerkedjek a szex-
ideálommal.
Megragadtam a Trimart, és lementem a lépcsőn, fel a verandára, és nagy bátran
bekopogtam. Mikor Jim ajtót nyitott, mosolyogva bemutatkoztam. »Mi van nálad?«, kérdezte
az üveg felé intve, amit szorongattam.
A következő, amire emlékszem, hogy szinte tökéletes hidat csinálok Jim ócska keleti
szőnyegén, és a lila miniruhám a fejemre borul. Nem emlékszem, hogy volt-e rajtam bugyi –
az is lehet, hogy nem volt. De egyszer csak előkerült a vörös hajú barátnője, akinek csinos
szeméből csak úgy perzselt a gyűlölet. Jimre néztem: behátrált a szoba egyik sötét sarkába, ott
várta, onnan akarta élvezni Pam várható hisztérikus féltékenységi jelenetét. Azt mormolta
neki: »Gyerünk… gyerünk, gyerünk!«
Meredek egy helyzet volt. Felálltam, és megkínáltam a vöröst egy kis Trimarral, de ő hátat
fordított, és azt mondta: jobban teszem, ha elmegyek. Visszamentem Sandy kéglijébe. Amikor
oda beléptem, még hallottam, ahogy Pamela azt visítja: »Ne merészelj fölmenni oda, Jim
Morrison! Ne merészelj!« De Jim már az ajtónknál volt, félénken mosolygott, és nagyon
kíváncsi volt, milyen lesz a Trimarból a második szippantás.
Túl az udvariaskodáson, a délután és az este további részét azzal töltöttük, hogy a padlón
ülve szippantgattuk az anyagot, nevettünk mindenen, és ismerkedtünk egymással. Hajnalra
kiürült az üveg, Jim akkor jó éjszakát kívánt nekünk, és udvariasan megköszönte Sandynek a
vendéglátást. Micsoda úr! Csalódott voltam, hogy hozzám sem ért, de most már, hogy
összebarátkoztunk, reményeim lehettek a jövőt illetően – persze csak ha a vörös nincs a
közelben.”
Az új lemez mestermű volt, rajta a „Break On Through” a legkeményebb nyitódal,
amellyel rocklemezt valaha is indítottak. Ennek ellenére a lemez eleinte mégsem fogyott
gyorsan. A „Break On Through” nemigen illett a top negyvenet játszó könnyed, reklámízű
rádióadásokba, melyekben a régi szép idők csapatai voltak még többségben: a Lovin Spoonful
és a Motown-lemezek; az Elektrának nehezen jött össze, hogy a lemezt játsszák a Los
Angeles-i KRLA-adón kívül is, ahol Dave Diamond volt a DJ, és szinte minden tíz percben
feltette. (A „Break On Through” még az első száz dal közé sem tört be, csak a 106. helyre
került.) A lemezek listáján is csak küszködött a The Doors. Nem lehetett könnyen eladni:
szokatlanul zseniális első album volt, sajátosan komor, organikus látásmóddal, és jó néhány
kemény rockfelvétellel, melyek azt bizonyították, hogy a Doors nem valami bágyadt artrock-
csapat.
A lemezt, ahogy a koncerteket is, a „The End” zárta. A „The End” lemezváltozatát azonnal
párhuzamba állították a Rolling Stones „Goin Home”-jával, azzal a hosszabb számmal, amely
a néhány hónappal korábban megjelent Aftermath záródala volt. A kritikusok nyomban látták,
hogy a misztikus utazást leíró és gyilkos szexualitással teli „The End” az egyik
legösszetettebb és legérdekesebb alkotás, amit ez a nemzedék produkált.
Mindezek ellenére ennek a zenének a közönsége akkoriban mégis leginkább az
egyetemistákra korlátozódott. A rockzene infrastruktúrája még nem létezett. Az újfajta,
formabontó FM-rádióadók, melyek – a top negyvenet ellensúlyozandó – teljes albumokat
játszottak le, Amerikában akkor még csak a progresszív városokban léteztek: Bostonban, San
Franciscóban és néhány egyetemi városban. A rockújságírás gyerekcipőben járt, csak a New
York-i Village People létezett, meg az új Rolling Stone San Franciscóban – más nem
foglalkozott komolyan a rockzenével. Ha a The Doors lassan találta meg a helyét az alakuló
ellenkultúrában, az csak azért lehetett, mert ő maga segített létrehozni ezt az ellenkultúrát,
miközben persze próbált bele is kerülni.
Jim Morrison nagyon megörült, amikor az Elektra egyik promóciós menedzsere arról
számolt be, hogy az amerikai hadsereg különösen nagy mennyiséget rendelt a The Doors
albumból, hogy azt Vietnamban árusítsák a postaállomásokon. Ez már a jövő jele volt.
AZ EMBERI TALÁLKOZÓ
1967. JANUÁR 5-ÉN, csütörtökön a Doors autóval felment San Franciscóba, hogy ott két
hétvégén a Fillmore Auditóriumban játsszanak. Bill Graham, a Fillmore híres impresszáriója
úgy kérte fel a Doorst, hogy soha nem hallott tőlük semmit, csak a Jim Morrisonról megjelent
fényképet látta. Joel Brodsky a fotón valóságos görög istent csinált Jimből, és Graham erre
harapott rá. Graham imádta Mick Jaggert, akiben az éles elméjű rocksztár megtestesülését
látta, és gyakran mondta az üzlettársainak, hogy szeretné megtalálni az amerikai Rolling
Stonest. Talán ez lesz az. (Jac Holzman később azt állította, hogy ő kérte Grahamet, hívja meg
a Doorst, de olyan keveset fizetett, hogy az még repülőjegyre is alig lett volna elég.)
Jim San Franciscóban volt a legboldogabb gyerekkorában, valakivel el is fuvaroztatta
magát a régi Morrison-házhoz Alamedában. San Francisco a Vízöntő jegyében, 1967-ben
éppen azon igyekezett, hogy egy egységes, új kultúra felépítésével újra kitalálja az amerikai
civilizációt. A városnak újfajta elképzelései voltak a képzőművészetről, a költészetről, a
zenéről, a filozófiáról, a lakásépítésről, a bioételek-ről, az LSD-ről és más kábítószerekről.
Millenárisra szervezetek, mint például a Diggers, ingyenes étkezést és gyógykezelést
nyújtottak. A zenekarok, mint például a Dead és az Airplane, együtt laktak öreg, viktoriánus
házakban. A Haight-Ashbury hippijei, a Berkeley radikálisai és az oaklandi Fekete Párduc
párt valamennyien a maguk módján új világokat kerestek, és új módon kívántak élni. A zenei
élet is kezdett elhíresülni a fény-show-knak, törzsi táncoknak és a titokzatos, transzperszonális
rítusoknak köszönhetően.
A Fillmore-ban a Doors új műsorral állt elő a Young Rascals és a Sopwith Camel előtt. A
drámai „When the Music's Over”-rel kezdtek, amiből lélegzetvétel nélkül, robbantak bele a
„Break On Through”-ba. A második részben Robby flamencoszólóját „Spanish Caravan”-ban
a „Crawling King Snake” hosszú bluesörömzenéje követte. Jól fogadták őket, és Bill Graham
azt mondta a Doorsnak, hogy játszhatnak a Fillmore-ban, amikor csak akarnak.
De a következő hétvégén Jim felszívódott. Megint ki voltak pla-kátozva a Fillmore-ban a
Grateful Deaddel és a chicagói blues-zenész, Junior Wells csapatával együtt. Péntek este,
amikor már közeledett a kezdés ideje, a Doors roadjait ugrasztották (Robby testvérét, Ront és
a tizenéves Long Beach-i szörfös Bill Siddonst), hogy találják meg Jimet, de az nem került elő
a fellépésre. A Fillmore egy veszélyes fekete negyed kellős közepén volt, és akadtak, akik
attól féltek, hogy Jimet a helyi bandák kapták el. A dühös Bill Graham arra kényszerült, hogy
a Doors-rajongóknak visszafizesse a jegyet. Másnap viszont Jim besétált Bill Graham
irodájába a Fillmore bejárata fölött, és szégyenlősen bocsánatot kért, mondván hogy
Sacramentóban volt egy lánnyal, berúgott, és háromszor végignézte egy moziban a
Casablancát. Grahamre nagy hatással volt Jim józan őszintesége, választékosan tisztelettudó
magatartása és beszédes pillantása, és erőt véve magán, elfojtotta kitörni készülő haragját.
Gra-hamet teljességgel lenyűgözte Jim. „Nekem ő volt az eszményi arc, hang”, mondta Bill
később, „és ő írta azokat a dalokat. És nem hordott alsóneműt! Marhára mellbe vágott…”
Aznap este aztán a Doors a maximumot hozta Bill Graham kedvéért. Robby flamencoszólója
közben, amikor a húrok úgy izzottak, hogy szinte a kif9 füstjének illatát árasztották, Jim térdre
rogyott Robby repkedő ujjai előtt, ahogy a piros Gibsonon játszott.
*Kifnek nevezik Marokkóban a cannabist és származékait. (A szerk. megjegyzése)
Az Elektra promóciós menedzsere, Steve Harris később azt állította, hogy Jim megpróbálta
őt rábeszélni San Franciscóban egy fals halálhírsztorira a sajtóban. „Félrevont egyszer, és azt
mondta: »Van egy marha jó ötletem. Mondjuk azt mindenkinek, hogy meghaltam.« Mire én:
»Az ötlet tényleg marha jó, Jim, csak még senki sem tudja, hogy te ki vagy.«
Jim Morrison türelmetlenül várta, hogy híres lehessen, mintha csak sejtette volna, hogy
nincs sok ideje. „Jimnek mindig kevés volt az, amit elértünk”, mondta Robby Krieger. „Az
volt a véleménye, hogy legalább akkorának kell lennünk, mint a Rolling Stones. Sosem tudtak
számára elég gyorsan történni a dolgok. Olyanokat mondogatott folyton, hogy: »Miért nem
megy ez gyorsabban? Nézd csak meg a Beatlest, azok sutty, már fent is voltak a csúcson!«
EGY SZÉP TÉLI SZOMBATON, január 14-én Jim és társai harmincezer másik környékbeli
hasonszőrűvel együtt részt vettek a Golden Gate Parkban tartott, idillikus „nagy emberi
találkozó”-n. A „törzsek gyűléséinek is nevezett fesztivál nagy lendülettel indította a később a
„szeretet nyará”-ba torkolló folyamatot: először ez hozta össze az ellenkultúra különböző
ágait, a virággyerekeket a háborúellenes szervezkedőkkel, a költőket a motorosokkal – a
Pokol Angyalainak tagjaival, akik híresek lettek arról, hogy ők vállalták a rendfenntartás
feladatát a fesztiválon, amire még egy békés tömegben is szükség volt.
Jim a színpad közelében helyezkedett el, és látta a legtöbb helyi zenekart: a Deadet, az
Airplane-t, Country Joe-t és a Fisht, a Char-latanst és a Quicksilver Messenger Service-t.
Dizzy Gillespie egy bigband élén lépett föl, a zenekarok közti szünetekben pedig a város
költői varázsolták el a hatalmas tömeget. Allen Ginsberg mantrákat kántált, és azt énekelte:
„Békét Amerikának, békét Vietnamnak!” Szavalt Gary Snyder, Lawrence Ferlinghetti és
Lenore Kandel. Timothy Leary a pszichedelikus imáit olvasta fel. Alan Watts a zenről beszélt.
Michael McClure előadta csípős, blank verse-ben írott költeményeit. Jim és mások LSD-től
fűtve a virággyerekek között kószáltak ezen a szép, kalandos napon, ami mintája lett az
évtized hátralévő részében rendezett nagyszabású rockfesztiváloknak, a popkultúra e nagy
eseményeinek.
Jimre nagy hatással volt az esemény, inspirálta. „A város egy szertartást keres, hogy a
töredékeit egyesítse”, nyilatkozta egy riporternek nem sokkal később. „A Doors is egy ilyen
szertartást keres, egy elektromos menyegzőféleséget.”
1967. JANUÁR 18-ÁN Jim New Yorkba repült. Másnap este kezdte a Doors az ondine-beli
második felépéssorozatát. Jim csíkos ingben és gyűrött farmerban fogott bele a „When the
Music's Over”-be egy olyan telt ház előtt, melynek közönsége ezt a dalt még nem ismerte,
mert nem volt rajta a lemezen. A divatos társaság abbahagyta a táncot, és figyelmesen
hallgatta a legelső olyan rockdalt, melynek szövegét az ökológia inspirálta („Mit tettek veled,
óh, Föld?” – Hobó fordítása), amely a megváltásért és szabadulásért fohászkodó
apokaliptikus kiáltással zárult. Ez után kilencven perccel, az elképesztő, végig szokatlanul
gyors tempójú előadás végén, a vulkánkitöréshez hasonlító „The End” csúcspontján Jim
vérfertőző dühében felugrott, és beverte a fejét a klub túl alacsony mennyezetébe. Öt percig
kicsit kába volt, aztán összeesett. A színpad előtt álló lányok azt hitték, ez is a műsor része. De
Ray látta, hogy Jim nem fest valami jól, mire a roadok kivitték a színpadról. Az öltözőben
sikerült magához térnie, sőt később, hogy még jobban magára találjon, egy csinos Warhol-
követő furulyázott is neki, de azt senki sem tudta New Yorkban, hogy az illető milyen nemű.
9
Kifnek nevezik Marokkóban a cannabist és származékait. (A szerk. megjegyzése)
Egy este felbukkant az Ondine-ban Tandy Martin is, aki hallott a Doors körüli felhajtásról.
Azóta nem látta Jimet, hogy az érettségizett. Tandy férjhez ment az underground hetilap, a
The East Village Other irodalmi szerkesztőjéhez, és most telefonon hívta fel Jimet, aki
megígérte, hogy felíratja a nevét a bejáratnál. Azonban végül mégsem íratta föl, így aztán
Tandynek meg kellett vennie a négydolláros jegyet, plusz kifizetnie az ötdolláros kötelező
fogyasztást is. Amikor megtalálta odabent Jimet, az semmitmondóan mosolygott, egyenesen
elnézett Tandy feje fölött, és azt mondta neki, hogy most üzleti megbeszélése van a fenntartott
VIP-irodában, de majd később megkeresi Tandyt. Nem kereste meg. Tandy nagyon furcsa
érzéssel ment haza a koncert után.
Ez a második ondine-beli fellépéssorozat indította el a Doors flörtjét az underground
sajtóval. A Village Voice befolyásos kritikusa, Richard Goldstein lelkesedve írt arról a
sejtelmességről és drámai légkörről, ami a Doors két lábon járó fallikus szimbólumát, Jim
Morrisont övezte. A Crawdaddy nevű fanzin dicsérte a Doors energiáját, hitét, és azt, amit a
lap főszerkesztője, Paul Williams hiteles szenvedélynek nevezett, és amit a többi amerikai
együttesnél hiányolt. (Jim figyelmesen olvasta ezt, az Elektra New York-i irodájában pedig
elkérte a neki érkezett rajongói leveleket, és teljes elragadtatással bogarászta végig őket. Az
érdeklődését felkeltő leveleket személyesen válaszolta meg.)
A zene szüneteiben a szokatlanul kedves Andy Warhol suttogott Jim fülébe, a maga
passzív-agresszív módján hízelgett, mert még mindig nem tett le róla, hogy Jimet meztelenül
állítsa a kamerák elé. Warhol egyik lakája, Eric Emerson lányokat szerzett, akik Jimmel
töltötték az éjszakát az Albert Hotelban, a 10 th Street és az 5th Avenue sarkán. Pár nap múlva
Jim Tandy Martinnal ment el Jac Holzmanhoz és családjához vacsorára a West 12th Streeten
lévő, rózsafa burkolatú lakásba, és szemlátomást nagyon tetszett neki Holzman kisfia, Adam.
Jim jóban akart lenni Jac Holzmannel, akinek uralkodói modora és üzleti hírneve olyan
tiszteletet váltott ki Jimből, amire csak nagyon kevés más embert érdemesített.
A NEW YORKBAN TÖLTÖTT TÍZ NAP UTÁN a Doors visszatért a Stripre, ezúttal Gazzarrihoz.
1967. február 11-én Jimet letartóztatták botrányos részegség miatt, mert rendőrökkel
kötözködött a Whisky előtt. A Doors aztán a Whisky új, San Franciscó-i klubjában játszott két
éjszaka, ahol topless go-go girlök táncoltak. Jim környezetében észrevették, hogy már nem
szed annyi LSD-t, mint korábban, viszont többet iszik.
Közben folyton jegyezgette a dalokat, amelyeket a fejében hallott: „People are strange,
when you're a stranger” – „Furcsa a nép, ha idegen vagy…” (Hobo fordítása), és ezekből állt
össze a következő lemez, a Strange Days alapanyaga.
Február 18-án aztán megint a Stripen szerepeltek, a Sunset és a Vine sarkán álló
Hullaballoo-ban, ami a swingkorszak Moulin Rouge-a volt. Aznap éjjel Jim megint találkozott
a kedves Pam Millerrel, aki még mindig – nagyjából – ártatlan volt, de megérte vele
foglalkozni.
A lány rockkurtizánnak született, nemsokára ő alapította meg a Zappa köré szerveződött
csajok klikkjét, a GTO-t (Girls Together Outrageously, kb.: Bőszen Összetartó Csajok).
Pamela még csak nemrég tudta meg, hogy a koncertet mindig megelőzi egy sound check,
amikor a zenekar beállítja a hangzást, ezért aztán már délután négykor megjelent a klub hátsó
bejáratánál. Végighallgatta, ahogy a Doors szerelését letesztelik, és beállítják a hangszinteket.
A lány saját tervezésű, fekete-fehér csíkos, harangszoknyás toalettet viselt, és az újra
megtöltött trimaros üveget szorongatva várt, remélve, hogy Jim Morrison egyszer csak
előkerül – a vörös hajú nélkül. Úgy is történt, Jim öt körül kijött, felcsípte Pamela kisasszonyt,
bevitte a színpad mögé, és keményen pettingelni kezdett vele, miközben a Trimart sem
hagyták ki. Pamela kisasszony később így írt erről: „Úgy olvadtam el a szájában, mint a méz.
A testem teljesen átváltozott ragacsos folyadékká, és Jim keze mintha égő lyukakat ütött volna
az arcomon, ahonnan még több méz ömlött ki.”
Valaki a színpadra hívta Jimet, hogy az éneket beállítsák, ezalatt Pam ott ült, és próbált
magához térni.
Mikor Jim visszajött, kézen fogta Pamelát, és felvitte magával egy rozoga létrán a sötét
padlástérbe, a klub fölötti tetőgerendákhoz. A sarokban régi spotlámpák rozsdásodtak. Jim
fogta Pamela rojtos pézsmabundáját, leterítette a földre, és ráfeküdtek. „Jim, drágám, én még
szűz vagyok…”, rebegte Pam.
„Micsoda arca volt!”, mondta később Pamela. „Az isten egyik legcsodálatosabb adománya
volt ez az arc, mellyel a rock and rollt megajándékozta. És ott volt, ott mozgott fölöttem, az
ajka szétnyílt, a szeme lehunyva…”
Azután a közös Trimar-ködön át, valahol messze alattuk meghallották a „When the Music's
Over” kezdőhangjait. Jim felült. „Hé, a francba! Én jövök!”, nevetett, és úgy csúszott le a
létrán, mint egy tűzoltópóznán. Pamela kisasszony követte őt, és egyszer csak a színpadon
találta magát a Doorsszal, a tömött Hullabalioo előtt, miközben Jimből kiszakadt a számot
indító rettenetes üvöltés. Valaki benyúlt Pamért, és lelökték a színpadról. Lentről aztán
végignézte, ahogy Jim teljes gőzzel, tökéletesen tisztán énekelte végig a koncertet.
A koncert után, hajnali kettőkor a lány ütött-kopott Oldsmobile-ján körbefurikáztak
Hollywoodban. A lány odabújt Jimhez, mintha járnának egymással. Pamela azt meséli, Jim
arról beszélt, hogy az egész rocksztárság csak egy színjáték, s hogy ő költőként akar híres
lenni. Azt is mondta, hogy a Trimar „árt a fejünknek”, és miközben a Tiny Naylor felé
tartottak, hogy valamit egyenek, megállt az út szélén, és kidobta a trimaros üveget az ablakon.
„Most már nem tudunk kísértésbe esni”, mondta a lánynak. Datolyás magos kenyeret
majszoltak, és narancslevet ittak, amint a nap a dombok fölé kúszott, azután elmentek az olcsó
motelba, ahol Jim éppen lakott, mert – mint mondta – éppen összeveszett a barátnőjével.
Pamela kisasszony: „…további simogatások után Jim kiszállt a kormány mögül, és azt
mondta: „Szeretnélek újra látni. Gyere el, látogass meg itt, vagy hívj, amikor csak akarsz.« De
amikor felhívtam, már kijelentkezett onnan. Micsoda pech!”
A MÁTRIX-SZALAGOK
A DOORS RENDSZERESEN FELLÉPETT 1967 februárjában Los Angelesben, leginkább
Gazzarri klubjában és a Hullaballoo-ban. Február 22-én a völgyben a Byrdsszel és a Buffalo
Springfielddel együtt jótékony célú koncertet adtak, hogy segítsék azt a szervezetet, amelyik a
rendőrség és a Stripre járó fiatalok közötti feszültségek rendezésén dolgozott. De a hosszú
hajú srácokat, akik a woodlandi dombok közt rendezett bulira tartottak, a rendőrök zaklatták,
és sokukat le is tartóztatták – ezt Jim Morrison nem mulasztotta el bejelenteni a színpadon
szarkasztikus hatalomellenes megjegyzések kíséretében. A Gazzarrinál adott egyik
koncertjüket megdicsérte a Los Angeles Times, és ez volt az első alkalom, hogy egy
„komoly” sajtóorgánum írt a Doorsról. A szerző megemlítette a „vibráló” zenekar drámai
hatását a zsúfolt nézőtéren táncoló srácokra, és idézte Jimet, miszerint az ő zenéjük „ősi és
személyes”.
Márciusban a Doors újra San Franciscóba ment, ahol egy olcsó motelban szálltak meg. Az
Avalon Ballroomban játszottak Country Joe-val és a Sparrow-val, és Jim ekkor adta elő
nyilvánosan először a Doorsszal a „Moonlight Drive”-ot, azt a kísértő dalt, amit legelőször
Raynek énekelt el a venice-i strandon. A számot kiegészítették egy félig improvizatív
középrésszel, amit csak „Halak a barátaidnak” címszóval emlegettek. A „Back Door Man”-
ben Jim szájharmonikázni próbált, de minthogy a hangszeres játékhoz nemigen volt tehetsége,
csak néhány siralmas nyekergés meg hörgés jött ki a hangszerből, s az is tempón kívül, hiába
próbált együtt játszani a gitárral. A koncertet szalagra vette az Avalon: ez lett a Doors
legkorábbi fennmaradt élő felvétele.
Az avalonbeli fellépés után még Friscóban maradtak, hogy öt estén át a Mátrixban
játsszanak, abban a kis zenés klubban, amely részben az Airplane énekeséé, Marty Baliné
volt. A klubnak csak száz főre szólt az engedélye, úgyhogy 1967 márciusának elején a Doors
koncertjei viszonylag visszafogottra sikerültek. Jim és a zenekar arra használták a helyet és a
város progressszív légkörét, hogy új anyagokat és új hangzást dolgozzanak ki. A Doors már
majdnem másfél éve létezett, és Jimnek az volt a véleménye – Raynek beszélt erről –, hogy új
irányban kellene továbbhaladniuk, határozottabban a blues irányába. (Jimet az is befolyásolta,
hogy akkoriban látta a Canned Heatet, azt a Los Angeles-i blues-rock együttest, amelyet egy
évvel az előtt alakított meg két lemezgyűjtő: Bob Hite és Al Wilson. A Canned Heat erőteljes,
modern verzióit játszotta a régi Skip James Delta bluesoknak, és Jimnek nagyon tetszett a
zenekar természetes megjelenése, az utcai öltözék, a szakáll és a maximális elkötelezettség,
hogy a régi bluesokat tisztán, sallangmentesen mutassák be.)
A Mátrixban a Doors új anyagokat próbált ki, ahogy egy évvel korábban a Whiskyben
dolgozgattak a számaikon. Úgyhogy a lényegre törő koncertjeik most oldott rhythm and blues
örömzenékkel bővültek, amikre Jim szövegeket rögtönzött. Sorokat vett át Lee Dorsey
dalából, a „Get Out of My Life Woman”-ből, és közbeiktatta egy új versét, „The Devil Is a
Woman”-t (Az ördög egy nő), aminek címe Von Sternberg egyik legnagyobb filmjének címére
rímel. Jim a saját ötleteit régi dalokba szőtte bele, így játszották a „King Bee”-t, a „King
Snake”-et, a „Who Do You Love?”-ot – ez utóbbit gyors tempóban, csúszkáló gitárszóval és
Jim pikírt közbeszólásával: „Szereted őt? Szereted őt? Szereted?”
Valószínű, hogy Jim tisztában volt vele: amíg ő máshol járt, a nője az ivócimborájával,
Tom Bakerrel kefélt a Laurel Canyon-beli zöld viskóban. Pam gondoskodott róla, hogy Jim
ezt megtudja – ez egyfajta bosszú volt Jim egy korábbi hűtlenségéért. Pamela ezt a kalandját
szándékosan nagy nyilvánosság előtt játszotta el, tüntetően nyalta-falta a pasasát a Stripen, és
a zenekarok környékén forgolódó csajok ezen csámcsogtak is jó ideig. „Tűnj az életemből,
asszony!”, szólt a dal. „Nem szeretsz te már engem.”
De Jim se volt szent. Az egész zenekart kitették miatta a motelből, mert egy (nagyon!)
fiatalkorú lányt próbált észrevétlenül kicsempészni a szobájából, ahol a lány az éjszakát
töltötte: együtt fürdött Jimmel, aki aztán a kádban elaludt.
JIM ÚJ DALOKAT ADOTT ELŐ a Mátrixban, másokat meg kiforgatott: új verseket és
látomásokat írt bele a dalokba. A nagyszerű „People Are Strange” is itt hangzott fel először,
amit Jim a Laurel Canyon egyik domboldalában írt, közel a házhoz, amelyben John és Robby
laktak. Az „Unhappy Girl” szerelmes és bosszúszomjas előadásban hangzott el. A fennmaradt
szalagok arról tanúskodnak, hogy a már megírt dalokba új költői alkotásokat illesztett be. A
„When the Music's Over” közepén két ilyen is volt, a „Who Scared You?” (Ki „ijesztett meg?)
és az „Everything Will Be Reported (At night your dreams will be recorded)” (Mindenről
jelentés készül – éjjel az álmaidat is rögzítik). A „The End” heves csúcspontját két versbetét
késleltette, amelyeket azon a tavaszon Jim többször is előadott, „Fali Down Now, Strange
Gods Are Approaching” (Vesd magad a földre, különös istenségek közelednek) – ez volt az
egyik. A másik, melyet az apa megölése utáni ponton illesztett be, így hangzott:
„Tudod-e mozdulatlanul nézni a lángoló képeket? Markold fel ezeket a hamvakat, emeld az
arcodhoz. Hadd égjen tisztán a füstölő. A lángok feljebb kúsznak a falakon. Ez a vége
mindennek, amit szeretünk – a nekünk kedves időknek.” A dobos itt dobta le a bombát, és:
„Mama? Meg akarlak…”
JIM TOVÁBB JÁRTA AZ ORSZÁGOT, közben pedig Pamela kitombolhatta magát, a Doors
ugyanis 1967 márciusában harmadszor is keletre repült, hogy az Ondine-ban töltsön három
hetet a klub házi zenekaraként. Minden híradás arról számolt be, hogy Jim tombolt, őrjöngött,
és elképesztő energiát vitt bele az előadásokba, amelyek a „Back Door Man”-nel kezdődtek,
majd utána rögtön berobbant a „Break On Through”. Ezek voltak a Doors legjobb
klubkoncertjei, és kellett is, hogy azok legyenek, mert az Elektra odacsődítette a sajtót a
bulikra. Jim Morrison, akit az ellentétes érzelmek rettenetesen dobáltak a nője és a cimborája
miatt, üvöltött a féltékeny dühtől, és ölni tudott volna. New York még ilyet nem látott.
A sajtó zabálta ezt: micsoda buli! A kereskedelmi magazinok – a Cash Box, a Billboard, a
Record World – lelkesedtek. Richard Goldstein a Village Voice-ban szinte szerelmet vallott
Jimnek, a szövegeit „művelt, tömör és baljóslatú anyag”-nak nevezte. A Doorsról azt írta
Goldstein, hogy „ők a Nagy Szám, imádják, irigylik őket, és beszélnek róluk. Már nem titok:
a Doorstól padlót fogsz majd te is.” Eleinte majdnem minden este ott volt Andy Warhol, mert
még mindig azt remélte, hogy Jim főszerepet vállal az új filmjében.
Jimen látszott, hogy ki van akadva, és sokat ivott. Az Ondine-ban hatalmas italszámlát
csinált. Szexuális vágyainak nem volt határa, mindenkit megpróbált megkefélni, aki arra járt.
Warhol leírja a POPism című memoárjában, hogy Jim a bárnál csitrikkel verette ki a farkát,
miközben döntötte magába a koktélokat meg a drogokat. Többször Warholék cipelték ki a
klubból, és fuvarozták haza a West 45íh Streetre, ahol lakott. Körbejárt az a történet is, hogy az
éppen mulató Jim Morrison sárrészegen és benarkózva megpróbálta betörni Jac Holzman
lakásának ajtaját hajnali négykor, mialatt a cég főnöke bent reszketett a családjával. Akik azt
állítják, hogy ott voltak Jimmel, mesélik, hogy Jim ráadásként még belehányt a liftbe. De
Holzman köti az ebet a karóhoz, hogy ez sosem történt meg, és nem is történhetett, mert egy
New York-i éjszakás portáson még egy berúgott Jim Morrison sem juthat át.
Jim rengeteget beszélt Pammel telefonon, amitől csak még rosszabb állapotba került.
Valószínűleg ez volt az a helyzet, amiben – mikor a Doors menedzserei azt mondták, hogy
Jim inkább ne vállaljon meztelenül filmszereplést.
EROTIKUS POLITIKUSOK
1967 JÚNIUSÁNAK ELEJÉN a Doors egy éjszakai járattal utazott New Yorkba, ahol néhány
lendületes előadással kápráztatták el azokat, akiknek megadatott a szerencse, hogy lássák
őket.
Ezek egyike június n-én, vasárnap este zajlott a Second Ave-nue-n, a Village Theaterben
(később, még abban az évben ebből lett a Fillmore East, miután Bill Graham megvette az
öreg, Low East Side-i vaudeville-színházat). A WOR nevű FM-rádió ünnepelte annak egyéves
évfordulóját, hogy a műsorukban albumokról szabadon választott számokat kezdtek játszani.
A sokszínű, ünnepi műsorban fellépett a Blues Project, a Chambers Brothers és Janis Ian. A
közönség tombolt, amikor Jim színpadra lépett, és a hangerőt úgy feltekerték erre a rangos
eseményre, hogy az öreg színház falai valóságosan is beleremegtek. Jim mindent bevetett:
kezdve a neo-Artaud-rockszínháztól a sámántáncon és a legédesebben búgó baritonján
keresztül (az „I Can't See Your Face”-ben) a vérforraló sikolyokig. Richard Goldstein azt írta:
„A keze párnát formáz a fülén, Morrison pufók kerub-arcán makrancos ajkak. Úgy áll ott,
mint egy Kenneth Anger-teremtmény, aztán odasompolyog a mikrofonhoz, ráfonódik – és
üvölt.”
Amikor a „People Are Strange” közben a hibás mikrofon gerjedt, Jim csavargatni kezdte,
és a keletkező elektromos zajok beépültek a zenébe. A „The End” elképesztő előadását látva,
amiben Jim pör-gött-forgott, mint a dervisek, miközben a zenekar különös, perzselő arab
hangnemekben fortyogott mögötte, a szigorú New York-i közönség állva tombolt. Néhányan
még bravóztak is, mint az operában.
A Doors-offenzíva a következő estén is folytatódott, ezúttal a Steve Paul's Scene nevű
helyen, ahol több este is felléptek június végéig. Ez egy pinceklub volt a 46 th Street és a Eight
Avenue sarkán, egy valóságos rockkatakomba, ahol a manhattani rockerek éppen formálódó
elit rétege és az odalátogató angol sztárok is felléptek, így Paul McCartney és Brian Jones is.
Jimi Hendrix gyakran beesett ide késő este a gitárjával, és hajnalig örömzenélt. Június 12-től a
helyet megtöltötték a Doors rajongói, akik a Village Theater-beli, hihetetlen koncerttől nagyon
fel voltak villanyozva.
És a Doors lecsapott. Rettentő hangosan szóltak, ráadásul a tempót is felpörgették: a „Light
My Fire”-t például sokkal gyorsabban játszották, mint a lemezen. A „Soul Kitchen” és a
„Back Door Man” szinte forrva lüktetett. A „Back Door Man” középrészébe Jim egész
sorokat szőtt bele, amelyekből összeállt a „Five to One”, és csukott szemmel elsuttogott egy
látomásos történetet (a későbbi „Coda Queen”-t), melyben elmondja, hogy egy fiatal lány
megerőszakolta őt Floridában az iskola után, amikor a lány szülei nem voltak otthon. „Én
nem akartam megtenni”, ismételte el estéről estére Jim.
PAMELA COURSON NEW YORKBA REPÜLT, és Jimmel meg a zenekarral együtt lakott a West
57 Street szállodájában. Jim ekkor – nyár elején – kezdte el írni azt a hosszú költeményt,
th
amely a „Celebration of the Lizard” címet kapta. Jim úgy beszélt róla, mint ami egy színdarab
és egy elektronikus szertartás keveréke, ironikus felhangokkal.
A Doors New York-i koncertjei az új rockzenei mozgalom térhódítását és valós értékelését
is elősegítették. A rock különbözött a rock and rolltól. A rock művészi volt és felnőtt, szemben
a közérthető és tini rock and rollal. A rock and roll apolitikus volt és szórakoztató, míg a rock
„kemény” és gyakran politikus, s néha olyan lelki távlatokat nyitott, melyek a zenén messze
túlmutattak, egészen a radikális politikáig és művészetig. A Doors kaliforniai hazája a
tömegtájékoztatás tekintetében még provinciának számított, úgyhogy mielőtt a Doors azon a
nyáron New Yorkba ment, a nemzeti médiumok még nem szerepeltettek olyan rockénekest,
mint Jim Morrison, aki dühödten reagál a környezetszennyezésre (a „When the Music's
Over”, „What Have They Done to the Earth?” betétjében, ami még nem jelent meg akkor
lemezen, de a zenekar élő koncertjeinek központi részét képezte). Jim Morrison ökológiai
témát is érintő rockzenéje nagy hatást tett.
A Doors azért is jókor érkezett New Yorkba, mert új energiával töltötte fel újságíróknak azt
a kis csoportját, akik viszont képesek voltak alakítani a zenei ízlést, és kedvenceiket országos
hírre tudták segíteni. Steve Paul, Gloria Stavers, Danny Fields és Lillian Roxon alkották a
publicistákból, szerkesztőkből és írókból álló csapat kemény magját, akik a rockot mint
médiajelenséget kitalálták, és ők mindannyian szerették a Doorst. (Ráadásul ezek a cinikus
New York-iak ki nem állhatták a szemforgató San Franciscó-i bandákat.) A New York-i FM-
rádiók kulcsemberei, mint Rosco Mercer, Jonathan Schwartz és Murray the K., játszani
kezdték műsoraikban a Doors-lemez számait. A Doors tulajdonképpen szülőatyjává vált a
rockújságírásnak azzal, hogy a divatos, ám gyakran értelmetlen pszichedelikus szövegírásba
intelligenciát és mélységet vitt.
A rock panteonja – Dylan, a Beatles, a Stones, a Beach Boys – már két éve semmit sem
lépett. A Doors új „rockszínháza”, amely most bevitte a rockba a klasszikus drámát, új
irodalmi lehetőségeket nyitott a popzenéről professzionálisan író kisszámú, ám nagy
befolyású kritikusnak. A Life magazin szkeptikus jazzkritikusát, Albert Gold-mant úgy
megpuhította a Doors, hogy váltott: a jazz helyett a popzenéről kezdett írni, és a New York
magazin korai számaiban az egekig magasztalta Jimet. Jim tulajdonképpen a tenyeréből etette
Richard Goldsteint és Paul Williamst, a két legfőbb rockkritikust, akik úgy írtak a Doors
szólóénekeséről, mint aki egyesíti magában Lord Byront és Szophoklészt. (Ezek a kritikusok
és mások is megkapták a Doors-lemez egy-egy példányát, s mellé az Elektra ajándékát, egy
kis hasist fadobozban.) Mike Jahn és Michael Lydon kritikusok is szokatlanul elismerően írtak
a Doorsról a New York Timesban.
Amint az idézeteket minden mennyiségben ismerő Jim Morrison interjúkat kezdett adni,
„gondolati írások” jelentek meg a Doorsról és a rockszínházról a sajtóban, s ezeket
gyöngysorként díszítették a költői mélységű mondások, amelyeket Jim maga fűzött föl.
„Mi igazából politikusok vagyunk. Mondhatni: erotikus politikusok.”
„Eredendően rock and roll banda vagyunk, bluesbanda, egyszerűen csak egy banda – de ez
nem minden. A Doors-koncert nyilvános találkozó, mi hívjuk el az embereket egy különleges
drámai párbeszédre és mulatságra. Amikor előadunk, egy világ megteremtésében veszünk
részt, és ezt a teremtést ünnepeljük együtt a közönséggel. Olyan ez, mint az élő testekkel
művelt szobrászat. Ennyi a politikai rész, de a mi hatalmunk szexuális. A koncertekből
szexuális politikát csinálunk. A szex velem kezdődik, kiárad, és elvarázsolja a színpadon
zenélőket. Az így születő zene átterjed a közönségre, és kapcsolatba lép velük. Ok aztán
hazamennek, és kapcsolatba lépnek a saját valóságukkal, én meg visszakapom az egészet,
amikor a valósággal kapcsolatba kerülök. így aztán ez az egész szexdolog egy hatalmas
tűzgolyóvá kerekedik.”
„Én képeket mutatok fel. Emlékeket ébresztek… a szabadságról. De mi csak kinyithatjuk a
kapukat: azokon át nem vonszolhatunk senkit.”
„A mi munkánk, az előadás nem más, mint egy kísérlet a metamorfózisra. Mint egy
tisztulási rituálé, alkímiai értelemben. Először meg kell legyen a rendetlenség, a káosz
időszaka: a visszatérés az ősi katasztrófához. Ebből kell az alkotóelemeket kitisztítani, és
megtalálni az új életcsírát, ami minden élőt, minden anyagot és az egész személyiséget
megtisztítja – míg végül, remélhetően, ott állsz majd te, úgy, hogy egyesítesz magadban
minden kettősséget és ellentétet. Akkor már nem lehet szó jóról és rosszról, csak valami
egyesítettről és tisztáról.”
Jim még akkor is értelmesen tudott beszélni, ha irdatlanul be volt rúgva. Egy fontosnak
mondott interjúban, amit az ideges és riadt Richard Goldsteinnek adott, alig lehetett érteni a
motyogását, olyan részeg volt: „Szóval, a sámán… olyan ember, aki rendszeresen kábítja
magát. Ο valószínűleg már eredetileg is… egyfajta különleges egyed. És transzba ejti magát:
tánccal, pörgessél, itallal, droggal – valahogy. Aztán szellemi utazást tesz és… ööö… leírja
ezt az utazást-a törzs többi tagjának.” Aki ezeket olvasta, megértette, amit Jim mondott: hogy
a Doors több, mint játék, több egyszerű rockzenekarnál. Jim jelzéseket adott, és az éppen
születő rockkultúra vevőkészülékei figyelmesen vették az adást.
Két évvel ez után kérdezték Jimet erről az „erotikus politikusok” címszóval folytatott
marketingről és a többi hasonló, reklámízű frázisról. Akkor így emlékezett: „Figyeltem a
médiát, úgy nőttem föl. A sajtótermékek mindig az asztalon hevertek otthon, úgyhogy olvasni
kezdtem őket. így tanultam meg a stílusukat, hogy hogyan közelítenek a valósághoz. Amikor
a zene területére léptem, az volt az érdekem, hogy bebiztosítsam ott a helyemet, úgyhogy
»behangoltam«, és ösztönösen ráéreztem, hogy is kell ezt csinálni. A sajtó figyelemfelkeltő
szókapcsolatokra vadászik, olyan idézetekre, amiket főcímnek lehet használni, amikre egy
cikket rá lehet építeni, aminek azonnali hatása lesz. Ez (az erotikus politikusok) olyan
szókapcsolat, ami tényleg jelent valamit, de hogy mit, azt lehetetlen megmagyarázni. Ha
megpróbálnám elmondani, mit is jelent a számomra, minden erejét elvesztené mint jelszó.”
JIM RENDSZERINT KÉSVE ÉRKEZETT a Doors fellépéseire, de Densmore-nak elmondta, hogy
Steve Paul műsorszámát, a „Noo Yawk”-ot nagyon viccesnek találja – emiatt nemegyszer
hamarabb odament a klubba, hogy hallja Steve-et.
A Scene olyan hely volt, amelynek a korlátai között Jim mégis szabadnak érezte magát.
Június 14-én eljött Jimi Hendrix, hogy
egnézze a Doorst, hogy aztán pár nappal később Montereyben örténelmet írjon színpadi
gitárégetésével. Paul Newman, a színész megkereste Jimet, hogy írjon egy dalt a készülő
filmjéhez, amit rendezni fog, a Rachel, Rachelhel.. (Nem lett a dologból semmi.) Tiny Timnek
(valódi nevén: Herbert Khaury), a gyászosan bizarr ukulele-játékosnak pedig, aki gyakran
lépett fel Johnny Carson Tonight című műsorában, és sokszor játszott a klubban a Doors előtt,
Jim maga ajánlotta, hogy írja át a „People Are Strange”-et. (Ebből se lett semmi.) Egyik este
Jim eljátszotta a mikrofon-lasszós jelenetet a „Light My Fire” közben. Az egyik pörgetésnél
csak két centivel hibázta el a dobos fejét. Erre a Doors egyik menedzsere, Asher Dann
megragadta Jimet, hogy hagyja abba, mire Jim úgy behúzott neki, hogy eleredt a vére. A
földre rántották egymást, és az aznapi bulinak ezzel vége is lett.
A „Light My Fire” a topra ért, minden percben játszotta valamelyik rádióállomás. Amikor
a Doors jegyeket kért a Butterfield Band Central Park-beli koncertjére, azt a tanácsot kapták,
hogy külön-külön érkezzenek, hogy ne rohanja le őket a tömeg. (Persze csak azért is együtt
vonult be az egész zenekar, hogy lássák, mi történik, de nem molesztálták őket.) Jim
ekkoriban kezdett leválni a többiektől, hosszú, magányos sétákat tett alsó Manhattan üres
utcáin. Egy este Paul Rothchild és az Elektra újságírója, Danny Fields elvitték Jimet egy kései
vacsorára a manhattani társasági élet legdivatosabb éttermébe, Max Kansas Cityjének híres
hátsó különtermébe a Park Avenue Southon. Maxnél a zenegép szünet nélkül a „Light My
Fire”-t játszotta, de az ott ülők (művészek, modellek, zenészek, üzletemberek, iparmágnások)
közül senki még csak föl se nézett Jimre, amint a bőrgatyájában beslattyogott. (Igaz, hogy a
hozzá hasonló manhattani „rosszfiú”-fazonok minden éjjel ott nyüzsögtek a Village nyugati
felén, a Christopher Streeten.) Paul és Danny barátai odajöttek az asztalukhoz, de Jim aznap
éjjel Maxnél nem volt hajlandó beszélni senkivel, és ez a felvett póz nemigen állt
összhangban Jim elégedetlenségével, amit a hírneve növekedésének sebességét illetően érzett.
EGY MÁSIK ÉJSZAKA a zenekar és néhány barát együtt vacsoráztak a Chinatownban, sok
sör mellett, igen jó hangulatban. Jim hirtelen abbahagyta az evést és egy idióta mosolyt
küldött Robby Krieger-nek, aki az asztal túlsó végén hangosan csámcsogott.
„Mit csinálsz, Jim?” kérdezte Pamela.
„Mindenki hagyja abba, amit csinál!” mondta Jim. „Mindenki mosolyogjon Robbyra!”
Eltelt egy perc, mindenki Robbyra mosolygott.
„Jim, miért csináljuk ezt?” kérdezte Pamela.
„Kíváncsi vagyok, hogy … abbahagyja-e a nyitott szájjal csámcsogást, és visszamosolyog-
e …nyitott szájjal.”
Kriegert nem zavarta, ha Jim piszkálta. Ő írta a „Light My Fire”-t, és tudta már, hogy
emiatt Jim utálja őt, és sosem fogja neki megbocsátani. Robby visszamosolygott, nyitott szája
teli félig rágott étellel. Mindenki nevetett. Jim csak megcsóválta a fejét, mert ő bizony adott
az asztalnál a jó modorra.
Mindenki látta, hogy Jim nem érzi jól magát, amikor velük van Pamela. Most, hogy a
„Light My Fire” bekerült a slágerlistás első tíz közé, csak arról tudott beszélni, hogy Jim majd
vesz neki egy házat. Sokat nyafogott, Jim minden figyelmét magának követelte, nyilvánosság
előtt betegesen félénk volt, és ráadásul még a zenekart is csepülni kezdte, mondván, hogy
mindez nem méltó Jim Morrisonhoz, akinek igazi hivatása a költészet és a film. Ezt a
véleményét aligha osztották a többiek, és mindenki megkönnyebbült, amikor Pamela Courson
a hónap közepén visszatért Los Angelesbe. A montereyi fesztivál idejére Steve Paul bezárta a
Scene-t, ezért Jim megpróbálta utolérni Nicót, mert a teuton debella nagyszabású társaságára
vágyott – de megtudta, hogy Nico Montereybe ment Brian Jones oldalán. Jimre tehát rátört a
depresszió, és még többet ivott, mint máskor. Ekkor ment a Doors Long Islandre, hogy az
ottani Action House nevű helyen lépjenek fel június 16-án.
Az Action House egy lehangoló táncos klub volt Long Beachen. Délután négykor értek
oda, de csak este nyolckor kezdődött az előadás. Jim gyorsan bedöntött egy tucat whiskyt a
bárnál, és kezdésig is rendületlenül ivott. A Doors koncertjének aztán hamar vége szakadt,
amikor Bill Siddons (aki korábban a California State Universityn tanult, és a szemeszterek
közben roadként dolgozott, míg aztán fel nem fogadták teljes munkaidőben, hogy legyen a
Doors „halált megvető” roadja) lerángatta Jimet a színpadról, amikor az a zsúfolt, fullasztó
levegőjű klub közönsége előtt megpróbálta lehúzni szoros fekete nadrágján a sliccet. A
színpad mögött John Densmore bejelentette, hogy kilép a zenekarból:
„Ezt nem vállalom! Hazamegyek! Nem akarom tovább csinálni ezt a szart!”
De senki sem vette komolyan. Mindene volt a Doors. Mindannyian Jim rabszolgái voltak,
egy olyan helyzet csapdájában, amit Freud doktor „ellenséges dependenciá”-nak nevezett.
Számukra már nem volt menekvés – és ezt tudták is.
Jim másnap, szombaton is már délután elkezdte az ivást, és a koncert kezdetére már az
eszméletlenségig lerészegedett. Amikor a Doors elkezdte a „Back Door Man”-t, Jim (aki ettől
a számtól már többször magához tért) csak beleböfögött a mikrofonba. Aztán kómában esett
össze, és ki kellett támogatni a színpadról. Ez volt a legrövidebb Doors-koncert, amit valaha
följegyeztek. Bill Siddons megkérdezte a csapost, hogy hány pohárral ivott Jim a buli előtt.
Huszonhattal, hangzott a válasz. Ezzel megdőlt az előző esti, Action House-beli, huszonegyes
rekord.
A rákövetkező napon a Doors három tagja berámolta a szerelést a bérelt VW minibuszba,
mert aznap este Philadelphiában volt fellépésük. Jimet nem igazán sikerült magához téríteni,
és még mindig abban a ruhában volt, amiben az Action House-ban berúgott. Kitámogatták a
kocsihoz, ráfektették az orgonára meg az erősítőkre, és hagyták, hogy visszasüllyedjen a
kómába. Csak akkor ébredt fel, amikor Philadelphiában a városháza előtt kinyitották a kisbusz
ajtaját a kipakoláshoz. Mindemellett Jim azon az estén briliáns teljesítményt nyújtott. A North
Market Streeten lévő kis előadóterembe csak mintegy száz jegyet adtak el, de a Doors pörgős,
hangos és izzasztó bulit nyomott. A „The End” fináléja olyan intenzívre sikerült, hogy a
közönség a Doors távozása után még fél órával is ott ült zúgó fejjel, kimerülten a „nyilvános
találkozó” után, amelyen részt vehettek. Sose lehetett tudni, mi várható Jim Morrisontól, ha
fellép.
Az ORSZÁG TÚLSÓ FELÉN, a kaliforniai sivatagban, Palm Springs közelében Frank Sinatra
erősen mérgelődött. Évekkel később mesélte el Sinatra inasa, hogy ahányszor csak Frank
meghallotta a „Light My Fire”-t a rádióban azon a nyáron, mindig borzasztó ideges lett, mert
úgy gondolta, hogy Jim Morrison selymes búgása pontosan az ő stílusának pofátlan lenyúlása.
„Érhetné már valami baleset ezt a pofát”, mondta állítólag Frank.
A SZERETET NYARA
AMIKOR A DOORS VISSZATÉRT NEW YORKBA, végig kellett hallgatniuk a Montereyről
szóló lelkendezéseket. A Who vitte a prímet. Hendrix egy isten. Otis Reeding lenyúlta a bulit
a fehérektől. A Doors azzal vigasztalódott, hogy a Creamet és a Trafikét sem hívták meg. (Két
év múlva Woodstockba sem hívták a Doorst, mert attól lehetett tartani, hogy Jim Morrison
letolja a gatyáját. De aztán kiderült, hogy mindegy lett volna: a közönség fele amúgy is
meztelen volt.)
A Doors a Scene-ben játszott minden este június 19. és július i-je között, és ezeken az
estéken Jim szenvedélyes és nagy hatású alakításokkal állt elő. (Egy este Howlin' Wolf is
beszállt hozzájuk, s ettől jócskán megdöbbentek és meg is ijedtek.) A zenekar gyors, kemény
rockot nyomott, s a „Light My Fire” jazzes láztól feszült. Jim egy csinos, East Village-i
butiktulajdonos lánnyal járt, aki kicsit idősebb volt nála. Moziba mentek, meg vacsorázni
párszor. Jim nem sokat beszélt, és folyton olvasott valamit. A lány azt mesélte, hogy nem is
nagyon szeretkeztek, mert a lány lakásában, az „A” Avenue-hoz közeli Fourth Streeten
nagyon nagy volt a forróság. Jim segített neki kifizetni a lakbért, mert a lánynak nem nagyon
ment a boltja azon a kora nyáron, 1967-ben.
Június 30-án a scene-beli bulijuk előtt megnézték a Central Parkban a Charles Lloyd
Quartet koncertjét, a zongoránál Keith Jarrett-tel. Ez volt az első jazzformáció, amelynek az
albumából egymillió példány fogyott (Forest Flower), és még Jim is – aki pedig nem volt
kifejezetten jazzrajongó – megbabonázva hallgatta a csapat fantasztikus összjátékát.
Steve Paul nagyon szerette a Doorst. Rendesen dolgoztak, a Scene történetének
legnagyobb tömegeit vonzották, de az egészben az volt a legjobb, hogy Jim segítségével Paul
szert tett arra a tekintélyre, ami régóta hiányzott neki. (A Scene-t egész fennállása során
erősen zaklatták és fejték a maffia különböző csoportjai.) Paul rendezett egy bulit a zenekar
tiszteletére az utolsó scene-beli fellépésük után: hajnali háromkor bezárta az ajtót, és kibontott
egy doboz meleg pezsgőt.
Jim egy sarokban üldögélt Nicóval. Valahogy a kezébe akadt egy óvszer, azt pukkadásig
felfújta, és eleresztette. Az a helyiség túlfelén landolt, egyenesen Ingrid Superstar
pezsgőspoharában – ő volt az, aki Nico helyét elfoglalni készült a Warhol-csillagok égboltján,
pont úgy, ahogyan Nico kiütötte a nyeregből Edie Sedgwicket a „Warhol szőke múzsája”
szerepkörből az előző évben. Jim később felvitte magához Nicót a zenekar kopott
szállodájába, a Great Northernbe. Densmore később ezt írta: „Még életemben nem hallottam
olyan csihi-puhit. Mintha szét akarták volna verni egymást. Aggódtam, de soha meg se
mertem kérdezni, hogy mi történt.”
1967. JÚLIUS. Jim Morrison arcképe gyorsabban terjedt, mint amilyen tempóban a „Light
My Fire” araszolt az amerikai slágerlistán a csalóka csúcs felé, maga mögött hagyva az „Up,
Up and Away”-t és a „Windy”-t. Közben a Doors fárasztó utazással töltötte az időt, és
mindenhol játszottak Dél-Kaliforniában meg a nyugati parton. Még mindig a Beatles Sgt.
Pepper albuma vezetett, de a kislemezek eladási listáján a Doors-dal, a „Fire” megelőzte a
Beatles kislemezét, a „With a Little Help From My Friends”-et. A Beatle-mánia kora ez, és a
tinédzser lányok a Doorst is lerohanták, először San Diegóban, miután a „The End” előadása
vad ünneplésbe torkollt a Balboa stadionban. Santa Clarában Jim a „Celebration of the
Lizard”-ból a „Names of the Kingdom” szakaszt apránként beépítette a „Back Door Man”
improvizációs középrészébe. A „The End” -be először tette be a „Stop the Car, I m Getting
Out” kezdetű szürreális álomjelenetet. Az előadás vége felé a drámaiságot fokozandó előadta
a „Get together one more time”-ot, amiből majd a „Five to One” egy része lett.
Oakland. San José. Sacramento. Anaheim – sokszor játszottak együtt a Jefferson Airplane-
nel. Grace Slick állandóan rajzokat készített Jimről. „The West is the best” („Legjobb a
nyugat”), énekelte az üvöltéstől reszelős hangon Jim. Az első pár dal után Jim gyakran
kilépett az előadó szerepköréből, és beszélgetésbe, heccelődésbe kezdett a színpad előtt álló
srácokkal, s ha vele piszkálódtak, nem maradt adós: „Tényleg? Akkor minek jöttél ide?”
„Mikor szartál egy jót utoljára?” (Ezen mindig röhögött a közönség.) „Nyald ki a seggem!” S
ha a színpad lábánál tényleg berágtak rá, meggyújtott cigarettákat pöckölt közéjük.
A DOORS ORSZÁGOS TÉVÉBEMUTATKOZÁSA július 22-én történt az ABC színes adásában, a
nyáron hetenként jelentkező American Bandstand műsorban. Ezt a régi-régi tévéműsort Jim
középiskolás korában mindig nézte, amikor még Chubby Checker meg Frankié Avalon voltak
a sztárok. A kamera a fekete ruhás, hosszú barkós Jimen időzött, amíg a Doors végigjátszotta
az áttetsző „Crystal Ship”-et. Aztán megjelent Dick Clark, és meginterjúvolta Jimet.
CLARK: AZ emberek úgy tudják, hogy San Franciscó-iak vagytok. Igaz ez?
JIM: Hát, nem. Igazából Los Angelesben alakultunk. De tényleg sokat játszunk San
Franciscóban.
CLARK: Akkor biztos ezért a félreértés. Miért van az, hogy olyan sok minden történik San
Franciscóban?
JIM: Legjobb a nyugat!
CLARK: Mi lesz az új lemezetek címe?
JIM: Azt hiszem, Strange Days.
CLARK: Köszönjük, s most halljuk a dalt, ami teljes zenei életünket lángba borította!
Hölgyeim és uraim: ismét a Doors!
Jim Morrison igyekezett jól playbackelni, szemét lehunyta, belevitt egy kis érzelmet,
színjátékot – mialatt a zenekar többi tagja a háttérben unottnak és amatőrnek látszott. Ezt a
nyári Bandstand műsort szinte senki nem látta, mert keleten szombat délután fél kettőkor
került adásba. Arra azért jó volt, hogy a csapatot felkészítse a két hónappal későbbi Ed
Sullivan Show-ban való élő fellépés viszontagságaira.
A DOORS FENNÁLLÁSÁNAK KÉT LEGJOBB koncertjét adta Seattle-ben július 23-án és 24-én.
Sok számot játszottak a még kiadatlan Strange Days anyagából a közönség feltétel nélküli
imádatától övezve. (Még a beállást is egy pisszenés nélkül követte figyelemmel a közönség
mindkét estén.) Jim egyszer sem állt le a dalok közt, és a „Lizard” új és új részleteit
elragadtatott taps fogadta. A Doors első Eagles Auditorium-beli koncertje után döbbent
kábulatban hazatámolygó egyik ifjú seattle-i Tim Robbins volt, a leendő író, aki a komikus
műfajban alkotott, s aki a Helix nevű underground lapot tudósította a koncertről.
Robbins felülmúlta önmagát: „A Doors. Stílusuk korai cunniling-vális, késő-patricid, ebéd
az Evergladesben, fekete-erdei véres hurka elektromos kenyérszeleten, Jean Genet a
totemoszlopon, művészek a barikádokon, az első fürdővizébe belefulladó csecsemő Edgar
Allan Poe, vérfürdő az ártatlanok között, a szatírok tarantella-tánca, a holdat lerántó Los
Angeles-i pogányok, amint lerántják a holdat… Jim Morrison felvillanyozó keveréke a
kegyelmi állapotú angyalnak és az üzekedő kutyának… Doorsék zenei ragadozók a zenei
vegetáriánusok földjén… A Doors szétüvölti az elsötétített előadóteremben, amit az
undergroundban mi mind halkan a szívünben suttogunk: We want the world and we want it…
NOW! (A világot akarjuk… de AZONNAL!)”
Jim Morrison kiáltása, a „Try to set the night on fire!” (Borítsd lángba az éjszakát!) – a
lázadás hangja – végigzengett Amerikán az ötvenezer watt teljesítményű AM-
rádióállomásokon, amikor a „Light My Fire” az első helyre került 1967 júliusának harmadik
hetében. (Jac Holzman: „Ez volt az első toplistás első helyezett kislemeze az Elektrának –
nekem!”) A Doors már két éve volt együtt.
A hónap utolsó hetében megint a Fillmore-ban játszottak. Jim a fellépésre egy trópusi
sisakkal érkezett, amire színes spirálok voltak festve, és sablonnal ráírva: „Morrison Special”.
Ajándékba hozta Bill Grahamnek, hogy bocsánatot kérjen tőle, amiért még júniusban
majdnem szétverte a fejét a mikrofonnal. Egy hét múlva valaki ellopta a sisakot Graham
irodájából.
FEKETE BŐRBEN
1967 NYARÁN Jim noszogatására a Doors elhatározta, hogy készítenek egy
rockdokumentumfilmet. A rajongók estéről estére ismétlődő, a szemük előtt lezajló
verekedéseitől és az extázisuktól lenyűgözött zenekar felismerte, hogy ezeket a Bosch-szerű
jeleneteket dokumentálni kell. Szereztek hát egypár 16 mm-es Bolex kamerát, és felfogadták
Jim volt UCLA-s csoporttársát, Paul Ferrarát operatőrnek abba a filmstábba, amely a
Doorsszal együtt keresztül-kasul bejárta Amerika mélységeit a következő évben. Az a képsor,
amelyen Jim a barátaival egy kaliforniai folyóban fürdik, és sziklák közt másznak, ebből az
időből származik.
Az is ekkortájt történt, hogy Jim egy fekete bőrruhát rendelt a barátjától és
ivócimborájától, January Jansentől, aki drága hippiruhákat készített méretre. „Sok
fellépőruháját csináltatta velem”, mondta Frank Lisciandrónak egy interjúban évekkel később.
„Valami bőrt szeretett volna, de amit kapni lehetett, az nem tetszett neki. Azt mondta, azok
úgy néznek ki, mint a linóleum.” Jim egy másik bőrszerkót is csináltatott, Mirandi Babitzcal:
ennek a nadrágnak az elején nem volt slicc, hanem úgy záródott, mint a matrózok nadrágjai.
Ez nagyon macho bőrszerelés volt, Jim Morrison a következő évben rendszerint ebben jelent
meg a nyilvánosság előtt, míg sutba nem vágta az egészet 1968 végén.
1967 AUGUSZTUSÁBAN, miközben a Doors a kontinens kért partja között ingázott egyik
fellépéstől a másikig, Jim Morrison szakított Pamela Coursonnal, és újrakezdte szenvedélyes
kapcsolatát Nicóval. A bombázó germán avantgárd szultána Los Felizben tartózkodott, John
Philip Law betonkastélyában, és próbálta megírni a dalokat az Elektra Recordsnál kiadandó
első szólólemezéhez. Warhol filmjében, a Chelsea Girlsben is ő volt az egyik főszereplő, amit
épp akkoriban készültek Los Angelesben bemutatni.
Jimnek nagyon tetszett Nico pikáns berlini akcentusa és hűvös, wagneri, rockoperába illő
kisugárzása; és rettentően imponált neki Nico kapcsolata Federico Fellinivel. Meg aztán Nico
engedte neki, hogy azt tegye vele, amit akar. Öt centivel magasabb volt Jimnél, és még
vállban is szélesebb. Jim elmondta neki, hogy ő az első nője, aki már szült. Valami olyasmit
mesélt Jim az egyik barátjának, hogy amikor Nico ráült az arcára – mert Nico azt szerette –,
majdnem megfojtották a szeméremajkak meg a sok szőr. Nico erős fizikumú volt, egy kicsit
idősebb Jimnél, és valószínűleg még nála is őrültebb. Rendkívüli intelligencia jellemezte, és
még mindig ott hordta a monoklit a szeme alatt, amit Brian Jonestól szerzett Montereyben.
Jim nyaggatta, hogy mindent meséljen el, amit Brian Jones mondott neki. Nico meg azzal
nyaggatta Jimet, hogy tanítsa meg, hogyan kell dalt írni.
Nico barátai szerint Nico tényleg teljes szívével szerette Jimet. Nőstény oroszláni hévvel
imádta, amitől maga is megijedt. Jim elvitte őt autón a sivatagbeli helyeire, miközben az
autórádióból bömbölt a „Light My Fire” meg Aretha Franklin „Respect” című száma; s az
indiánok Palm Springs környéki kanyonjaiban, a Joshua Tree National Monumentnél, a Death
Valleyben jó párszor vettek be LSD-t, és együtt utaztak. Amikor Jim mesélt neki a lányokról,
akiket régebben szeretett, Nico befestette a saját, áruvédjegyszámba menő egyenes, szőke
haját buja vörösre.
„Neki a vörös hajú tüncik voltak a fétisei”, emlékezett Nico. „Azok az ír tüncik.” (Nico
sajátos, kedveskedő módon élt az angol szlenggel, a tünet volt a szava a ,,tyúk”-ra.) „Ő volt az
első férfi, akibe szerelmes voltam. Annyira szerelmes voltam Jimbe, hogy egy idő után
befestettem vörösre a hajamat. A kedvében akartam járni. Ugye, hülyeség? Mint egy
bakfis…” Amikor Jim először meglátta a haját, elsírta magát, mesélte Nico később. Nico
kérte, hogy vegye feleségül. Jimnek ettől olyan nevethetnékje támadt, hogy leesett a székről,
Nico pedig megütötte.
„Vertük egymást, mert részegek voltunk, és mert élveztük az izgalmát”, mondta Nico. „De
mindig gyöngéden szeretkezett, érted? Pont az ellentéte volt Briannek (Jones). Jim Morrisonra
úgy gondoltam, akár a testvéremre, és reméltem, hogy együtt fogunk felnőni.”
Nico mesélte, hogy esténként együtt nézték a híreket. Oakland-ben a Fekete Párducok
nyíltan mutogatták a pisztolyaikat és puskáikat. (Az ötezer Fekete Párducból huszonnyolcat
aztán megöltek és hatvanötöt megsebesítettek a rendőrök. A Párducok több mint kétszázezer
adag ingyenreggelit adtak az éhes fekete iskolásoknak.)
A Vietnamban elesettek száma egyre csak nőtt, a helikopterek berregtek, nem szűntek az
atrocitások, ahogy a hazug propagandának sem szabott gátat semmi. Amerika a pokol,
magyarázta Jim Nicónak. Bizony, hamarosan pokoli leszámolás következett. Furcsa napok
közeledtek.
A dalszövegek, melyeket Nico és Jim együtt írtak, felkerültek Nico remek, 1968-as
albumára, a The Marble Indexre. A dalok címei egyértelműen mutatják Jim Morrison keze
nyomát; „Lawn of Dawns” (Hajnali pázsitok), „Frozen Warnings” (Fagyott vészjelek),
„Evening of Light” (A fény éjszakája). Nico bizonytalan volt magában, mert mindig mások
dalait énekelte, és mert angolul kellett írnia, egy számára idegen nyelven. „Jim adta meg
nekem az engedélyt, hogy íróvá legyek”, mesélte Nico később. „Azt mondta nekem:
»Engedélyezem, hogy megírd a saját verseidet és megkomponáld a saját dalaidat.« Lelki
testvérem volt, tudta, hogy képes vagyok rá. Az ő tekintélye támogatott. Az ő dala (»Light My
Fire«) volt Amerika legnépszerűbb dala!”
Jim egyszer sem említette Nicót a fennmaradt jegyzetfüzeteiben, de annak a hónapnak a
végén gyakran látták vele a kastélyban: néha meztelenül, az úszómedence fölötti mellvéden
egyensúlyozva a forró nyáréjszakákon. A kastély alsó szintjén más bentlakók, Dennis Hopper,
Peter Fonda és a forgatókönyvíró Terry Southern nem kevés fogorvosi minőségű kokaint
szippantgatva éppen egy filmforgatókönyv korai vázlatait vetették papírra – ebből lett aztán az
Easy Rider. Ez a menő, post-beat társaság felkapaszkodott bunkónak tartotta Jim Morrisont,
mert hírhedt volt és magamutogató, mert túlzásnak érezték a bőrgatyáját és bosszantónak a
megjátszott félénkségét. Az is piszkálta a csőrüket, hogy pont ő kefél a buja Nicóval. De a
kastély körül őgyelgő menő hipszterek közül egy azért leállt beszélgetni Jimmel: a költő és
drámaíró Michael McClure, aki egy kokaindealerről szóló regényen dolgozott. Morrisonnak
ez sokat jelentett, és elhívta McClure-t, hogy nézze meg a Doorst a stúdióban, ha majd újra
belefognak a lemezfelvételekbe.
Jim és Nico tehát foggal-körömmel csatáztak, vadul szeretkeztek, akár a tigrisek, és kékre-
zöldre verték egymást. Pam egy hónapon át nem is találkozott Jimmel, de persze tudta, hol
van és hogy kivel kefél – és ezt a nyilvános megszégyenítést nem fogadta ölbe tett kézzel.
Flörtölni kezdett Jim egyik barátjával. De nemcsak ezt szellőztette meg, hogy Jim fülébe
jusson, hanem azt is, hogy John Philip Law-val van viszonya. Ez nem volt semmi, hiszen
Law, aki Roger Vadim 1967-es sci-fi-vígjátékában, a Barbarellában Jane Fondával játszott,
első osztályú szexuális trófeának számított. Law később határozottan tagadta, hogy Pamela
Coursonnal bármiféle szexuális kapcsolata lett volna. Azt mondta, a Pam nővére révén
megismert lánnyal mindössze néhányszor együtt vacsorázott, azt is csak azért, hogy Jim
Morrison fülébe jusson.
Jim Morrison és Nico forró viszonya még tartott pár hétig, de aztán kifulladt. Jim
visszament Pamelához, mint mindig. Nico pedig még sötétebb vörösre festette a haját.
KÖZBEN A DOORS a hónap elején keletre repült. Jim az első osztályon úgy berúgott és
olyan lármás volt, hogy magának a pilótának kellett rendre utasítania. Erre Jim vigyázzállásba
ugrott. „Igen, uram!”, vakkantotta. Tisztelgett, leült, és elájult. Densmore: „Néha úgy éreztem,
hogy egy dühöngő őrülttel vagyok összezárva egy repülőn.”
Augusztus 9-én a New Hampshire-i Hampton Beach kaszinóban léptek föl egy olyan
előadással, ami tényleg lélegzetelállító volt. Az emberek el se akarták hinni, amit láttak: a
teljes erőből tomboló, oidipuszi, anarchikus Jim Morrisont. A következő két estén a Doors a
Crosstown Busban játszott, egy új bostoni klubban, amit gyorsan be is záratott a rendőrség a
Doors tumultuózus koncertjei után. Jim a színpadon Southern Comfortot vedelt, és olyan volt,
mint egy álló farkú Hamlet. (A fellépések között, délutánonként Jim a csöndes Harvard
Yardban üldögélt Cambridge-ben, az Elektra embere, Steve Harris vigyázott rá, míg ő a
„Celebration of the Lizard”-ot javítgatta egy nagy, szürke jegyzettömbben.) Ezek után
következett New York, ahol augusztus 12-én zajlott le az első csapnivaló koncertjük, melyet
még több hasonló is követett a későbbiekben: ezek tették tönkre a Doors karrierjét.
Paul Simon felismerte, ha egy költőtárssal találkozott. Meg aztán a Doors volt az első a
listán. Jac Holzman azt mondta Paul Simonnak, hogy a Doors lesz Amerika legjobb zenekara.
Ezért választotta a Simon és Garfunkel a queensbeli Forest Hills teniszstadionban tartandó,
nagy visszatéréskoncertjére előzenekarnak a Doorst maga Simon, aki már akkor vén rókának
számított a zeneiparban. Paul Simon és Art Garfunkel a folkrock listavezetői voltak, akiknek
„Mrs. Robinson”-ja az 1967-es év legsikeresebb filmjének, a Diploma előttnek volt a zenéje.
Mindketten Queensből származtak, úgyhogy tényleg a földijeik előtt készültek játszani, akik
mellesleg roppant szigorú közönség voltak. Két nyárral azelőtt Forest Hillsben kifütyülték
Bob Dylant, amikor az elektromos hangszerre váltott. Csak pár hónappal az augusztusi
koncert előtt a Jimi Hendrix Experience-t is lezavarták a színpadról, amikor fel mertek lépni a
Monkees előtt, ami csak a tévében létezett.
Jim Morrison garázda hangulatban érkezett Forest Hillsbe: senkinek sem nézett a szemébe,
és egyetlen albumot sem volt hajlandó autogrammal ellátni. Amikor Paul Simon a színpad
mögött beszélgetésbe elegyedett a Doors tagjaival, Jim vele is gorombán viselkedett.
Egyébként kaotikus volt a helyzet, mert a Doors szerelése késve ért oda, és Bill Siddons
kapkodva szerelte össze a dobokat, az erősítőket meg az orgonát, miközben tízezer ember arra
várt, hogy hallja őket. Sűrű volt a levegő a feszültségtől, Jim pedig ivott. Aztán eljött az idő,
hogy színpadra lépjenek.
„Hölgyeim és uraim! Los Angelesből, Kaliforniából itt A DOORS!” Némi taps után csönd.
Amint a Doors beállt, Jim mereven nézte a tömeget, és bosszankodott, mert a nyáresti
derengésben kellett fellépniük. „This is the end!”, kiáltotta, amikor a banda belevágott a
„Break Ort Through”-ba. Langyos taps. Jött a „Back Door Man”. Csak elszórt taps fogadta,
mert már mindenki arra várt, hogy Simon és Garfunkel „Feelin Groovy”-ját és a többi kedves
dalocskát hallhassa. A „Light My Fire” még mindig a toplista első helyezettje volt, és a
zenekar keményen és pörgősen adta elő, úgyhogy utána azért egy kicsit jobb visszajelzést
kaptak a közönségtől. De mikor a baljóslatú „The End” közben tömeges vándorlás kezdődött
a mellékhelyiségek irányába, Jim őrjöngeni kezdett, kiadva magából az összes gyűlöletet és
félelmet: földhöz vagdosta a mikrofonállványt és vagy egy percig üvöltött a végső kataklizma
alatt. Utána meghajolt, azt mondta: köszönjük, és a zenekar lement a színpadról, a teljes
demoralizáltság állapotában.
„A poklok poklát éltük át”, mesélte Ray később. „Pocsék buli volt. Jim azt mondta, ennél
rosszabb közönséggel még nem találkozott.”
Az esti koncert alatt Simon szemrehányást is tett a közönségnek amiatt, ahogy a Doorsszal
bántak, mondván, hogy bizony, nem könnyű egy fiatal zenekarnak. De akkor már a Doors
visszament a városba a szállodába, és Jim éppen a szomszédos ír bárban, a Blarney Stone-ban
döntögette magába a poharakat, filmszakadásig.
Az ELEKTRÁNÁL MINDENKI rettentő boldog volt, hogy a „Light My Fire” már három hete
egyfolytában a lista élén maradt. Rendeztek is egy fogadást a Doors tiszteletére a Park
Avenue-n lévő Delmonico Hotel borospincéjében, ahol átnyújtották a zenekarnak az
aranylemezt, és a Billboard magazin százas listáján az elsőnek járó, úgynevezett Hot Hundred
plakettet. Meghívták a zenekar összes New York-i barátját, meg az újságírókat és a rádiósokat
is. Jim mindenki teljes megdöbbenésére fehér inget és fekete nyakkendőt vett a
bőrszereléséhez. Józan volt, frissen borotvált, és hihetetlenül jól nézett ki a jellegzetesen szép
járomcsontjait csigákban keretező, hosszú, barna fürtjeivel, melyek a vállára hullottak. Most
az egyszer olyan volt, akár az újságokban megjelent fotói. A nők abbahagyták a beszélgetést,
amikor belépett a terembe. Villogtak a fotósok vakui: az Elektra teljes stábja fényképezkedni
akart Jimmel, és az összes manhattani DJ is.
Jim Andy Warholhoz és csapatához csatlakozott, akik egy nagy félkörívben foglaltak
helyet a terem hátulsó felében, s mellettük körben magas állványokon a szálloda
borgyűjteménye. Andy éppen az affektálós, kislányos oldalát mutatta, és egy nagy csomagot
adott át Jimnek, rózsaszín szalaggal átkötve, hogy a nagy alkalmat ezzel tegye emlékezetessé.
„Hát, ööö… köszönöm, Andy”, mondta Jim mesterkélt, „férfias” bariton hangon, amint az
ajándékot kivette a dobozból. Egy antik francia telefonkészülék reprodukciója volt, rajta egy
modern kagyló és egy „arany”-tárcsa. Borzalmasan nézett ki. Jim nevetett. „Ez… pont az,
amire mindig is vágytam!”
„Magát az Istent hívhatod fel rajta!”, suttogta Warhol Jim fülébe, miközben a Warhol-slepp
tagjai kuncogásban és tapsban törtek ki.
Jim sorban inni kezdte a pohár Courvoisier-ket, jó hangulatba került, és hangos is lett.
Amikor látta, hogy Jac Holzman lelép a buliból, s vele a többi elektrás, Jim átvette a
házigazdái szerepkört, és a pincérektől ételeket rendelt a vendégek számára, magának pedig
egy dugóhúzót és egy csomó borospoharat. Sorban nyitogatta a legdrágább borokat, és
töltögette őket a barátainak, miközben hangosan szólt a Doors lemeze, és a helyet rekedt
nevetés és a jointok füstje töltötte meg. Jim hamarosan az asztalokon sétált, nyomában
hullottak a poharak meg a tányérok, és ő csak egyre drágább borokért nyúlt a tartók felső
részére. A szálloda igazgatója hamarosan kihívta a rendőrséget, akik öt percen belül ott voltak,
és miden teketória nélkül kidobták a teljes társaságot.
Aznap éjjel még, amikor a nyári eső áztatta az utcákat, Jim egy limuzinban a belváros felé
tartott Warhollal, Danny Fieldsszel, Robby Kriegerrel és annak új barátnőjével, Lynn
Veresszel (egy jerseyi táncoslánnyal, aki az év elején még Jimmel járt). Jac Holzman lakásába
indultak, hogy a Doors új felvételeit meghallgassák. Az East Village-ben egy piros lámpánál
Jim leeresztette a limuzin elektronikusan működő ablakát, és odahívott egy lepusztult hippit.
„Hé, barátom, ez a tied!”, mondta, és átnyújtotta neki a ronda telefont a rózsaszín szalagos
dobozban. Warhol egy szót se szólt, elnézett másfelé. Ahogy a lámpa zöldre váltott, a limuzin
elsöpört onnan, Jim Morrison lehunyta a szemét és mosolygott.
ÉBREDJ!
1967. AUGUSZTUS 18-ÁN a Doors a virginiai Alexandriában egy görkorcsolyapályán
játszott; Jim itt járt középiskolába. (Ok voltak a fő műsorszám a tucatnyi helyi csapat után.)
Jim anyja már hónapok óta próbálta utolérni a fiát a lemeztársaságon keresztül, de
visszahívást sosem kapott. Jim öccse, Andy később azt mesélte, hogy Morrison admirálison
semmiféle érzelemmegnyilvánulást nem lehetett látni, amikor Andy először lejátszotta neki
elsőszülöttje oidipuszi őrjöngéseit.
Rögtön ezt követően a Doors visszament a Sunset Sound stúdióba, melynek kapacitását
időközben nyolcsávossá alakították át. A Doors köreiben ekkoriban nagyon megnövekedett a
stressz és a feszültség. A Strange Daysrt előzetesen beérkezett igénylések ötszázezerre rúgtak.
Ilyen még nem volt az Elektránál. A producer, Paul Rothchild már a fedélzeten volt fekete
tiszti sapkájában, a feszesre sodort jointokkal és a rekeszekre osztott táskával. Most olyat
kellett kihoznia a zenekarból, ami méltó folytatása a „Light My Fire”-nek, de az addig
elkészült új felvételek között az idegesen kapkodó Elektra egyetlen kislemezre méltó felvételt
sem talált. Jim Morrison és Robby Krieger jelentős nyomás alatt álltak: új, nagy számokat
vártak tőlük. Folyton azt hallották, hogy egy „lapos” Doors-album tönkreteheti a karrierjüket,
de a két planétás alak folyton csak olyan kellemetlen dalokkal állt elő, melyekből az 1967-es
év Amerikájának fura, vészterhes atmoszférája sugárzott: ahogy az öreg, szabad köztársaság
fájdalmak közt haldoklik; az általános morális émelygés; az amerikai életforma struktúrájának
rothadása; a lelki földcsuszamlások nyomán a félelem gáttalan áradása a drog és a szex
öngyilkos álomföldjén.
Paul Rothchild ráadásul azt is célul tűzte ki, hogy a nagyszerű Sgt. Pepper nyomában
haladva megpróbálkozik a korai szintetizátorok és samplerek új, gépi hangzásaival. Ahhoz is
ragaszkodott, hogy néhány új dalban a Doors basszusgitárral dolgozzon. Ezért behozta Doug
Lubahnt, aki már basszusgitározott az Elektra másik csapatával, a Clear Lighttal. Rothchild
úgy gondolta, hogy ettől az olyan kemény rockszámoknak, mint a „Love Me Two Times”,
erősebb lesz a húzása. (Ekkortól kezdve a Doors basszusgitárossal vette fel a dalait.) Végül a
Strange Days vitán felül a pályafutásuk legjobb lemeze lett, és ma is a rock egyik nagy
alkotásaként él tovább. Ugyanakkor ez lett a csapat legkevésbé eladható albuma, a
lemezforgalomban visszaesést hozott a The Doors hatalmas sikeréhez képest. Ez az új zene túl
érdes volt, a dalszövegek túl hátborzongatóak, és 1967 végén ez a szomorkás és ismeretlen
vágyakkal teli album csak ilyen fogadtatásra találhatott. A lemez kedvezőtlen értékelése pedig
rendkívül rossz hatással volt Jim Morrisonra.
Nem arról volt híres, hogy jól bírja a stresszt, és a Strange Days stúdiófelvételeinek idején,
szeptemberben és októberben keményen ivott. Paul Rothchild így emlékszik vissza: „Sosem
lehetett rá számítani. Sosem lehetett tudni, mivel áll elő: dr. Jekyll lesz-e aznap vagy Mr
Hyde? A higgadt, művelt tudós vagy a bekattant, részeg kamikázepilóta? Jim ilyen volt. Az
összes létező gombot végigpróbálta rajtad, hogy lássa: mire mit lépsz.”
A KÉT LEGKORÁBBAN elkészült szám a „People Are Strange” és az „Unhappy Girl” volt.
Az elsőt Jim egy olyan alkalommal írta, amikor depressziósán felment Robbyhoz a Laurel
Canyonba, és együtt felsétáltak az Appián Wayen ahhoz a kilátóhelyhez, ahonnan egész
Hollywoodot be lehetett látni. Robby egyedül sétált le, Jimet otthagyta a noteszával. Fél óra
múlva Jim a kész szöveggel és a dallammal jött vissza. A börtönképzetekkel teli „Unhappy
Girl” került a harmadik megjelent Doors-kislemez Β oldalára a fojtott orgonával a háttérben
és a Paul Beaver (az Elektra Moog-szintetizátor-varázsló-ja) által kevert gitárhangzással.
A felvételek tovább folytak a zenekar hétvégi fellépései között a következő két hónapban.
A „My Eyes Have Seen You”-t az eredeti demóról vették elő, felgyorsították, és olyan
hangszerelést tettek alá, ami a Rolling Stones „Let's Spend the Night Together”-jét idézte éles
hangzású, torzított zongoraszóval, dühödt gitárral, miközben Jim a „tévé-égbolt”-ot gyalázta.
A címadó szerzeményben, a „Strange Days”-ben Jim új, érzelmileg nyers hangvételű szöveget
írt, melynek paranoiás nyugtalanságát csak hangsúlyosabbá teszi a torzított, gépies hangon
megszólaló ének, a zavarodottság és a menekülés érzéseit sugalmazó előadásmód. A
„Moonlight Drive” ugyanaz a romantikus halál-utazás volt, amit Jim a strandon elénekelt
Raynek 1965-ben: ezt most a Moog szintetizátorral keltett apró hullámverés egészíti ki, meg
egy fantasztikus gitárszóló.
A koncerteken már vagy egy éve állandóan játszott „When the Music's Over” elnyerte
végső, öt epizódból álló formáját; Ray orgonabevezetőjével indult, ami Herbie Hancock nagy
sikerű számát, a „Watermelon Man”-t idézte. A következő részekből épül fel a darab: 1.
„Oltsd el a fényt / Táncolj a tűzön”, melyben dünnyögő ragagitár-párbaj hallható; 2. „Töröld a
nevem”, mely a hit tagadása szürreális képekkel körítve (az arc a tükörben, a baráti tor – azaz
Jim felfalja valamennyiüket – és a pillangó sikolya, ami viszont Dens-more közlése szerint
egy pornófilm címéből ered); 3. „Mit tettek a Földdel?” – ez egy duett énekhangra és dobra a
beatköltészet stílusában, amely a korszakra jellemző kiáltással ér véget: „A világot akarjuk, de
AZONNAL!”; 4. „Perzsa éj” – a zenekar itt ér a csúcspontra, az énekes pedig a feltámadók
listájára újra felírja a nevét, és erős lelki felindulással Jézus nevét kiáltja, hogy váltsa meg őt.
Visszatérés a fő témákhoz, de már lágyabban és kissé misztikus hangulatban, és egy operába
illő véggel: hirtelen lecsap a villám. Ez a dal a Doors egyik mestermüve volt és maradt, és az
album végén az „epikus” számnak fenntartott helyet jól betöltötte (az előző lemezen a „The
End” volt a zárószám). Jim ragaszkodott hozzá, hogy a „When the Music's Over”-t élőben
rögzítsék, ezért ennek a felvételét későbbre halasztották, amikor már az összes számmal
végeztek.
HÉTVÉGEKEN PEDIG FELLÉPÉSEK VOLTAK. A New Jersey-beli Ashbury Parkban szeptemben
2-án a tetőtől talpig fekete bőrszerelésben fellépő Jim először adta elő közönség előtt az
„Ébredj!” részt a „Celebration of the Lizard”-ból (a közönség soraiban ott volt az akkor
tizennyolc éves Bruce Spingsteen). A következő este Fort Worth közönségét rázta föl a néma
csendet követő démoni üvöltéssel („ÉBREDJ!”), miután az előzenekarok: a Box Tops, a
McCoys és az Electric Prunes levonultak. Az „Ébredj” színtiszta kegyetlen színház volt: a
részeg közönséget felrázta a tompa kábulatból a vörösen villogó riadókészültség állapotába.
Jimnek ez egyre jobban ment, ahogy nagyobb és nagyobb tömegek előtt léptek fel, és az
egyetemen olvasott dolgok (Canetti és Riesman) is eszébe jutottak. Kötekedő hangon
szólította meg a közönséget, játszott velük, s így tapasztalta ki, hogy mit tehet meg – és mit
nem – a rajongókkal, akik hat-hét dollárt is fizettek azért, hogy őt lássák.
Másnap a manhattani Village Theaterben a Vagrants és a rettentő stenkes, fehér és fekete
zenészekből álló Chambers Brothers csapata játszott előttük. A fél tizenegykor kezdődő
koncertre az Elektra összecsődítette az összes fontos kritikust, zenei újságírót, tinimagazin-
szerkesztőt és rádiós DJ-t New Yorkból. A Doors a „When the Music's Over”-rel kezdett, és
Jim elkapta az éppen felgördülő színpadi függöny szélét. Ahogy a zene belépett, elengedte,
leesve a talpára érkezett, és máris feltört a torkából a barbár üvöltés, mellyel az ének
kezdődik. A közönség egy emberként ugrott talpra – és úgy is maradtak az elkövetkező egy
órában. A Life magazinban a koncertet méltató Albert Goldman, aki nem volt éppen a túlzások
embere, „egy hihetetlen pillanat”-ot emlegetett. Az aznap este jelen lévő, hivatalból a zenével
foglalkozó emberek életében is emlékezetes maradt ez a pillanat.
A Doors ezután szünetet sem tárva vágott bele a „Horse Lati-tudes”-be, amit a „The End”
hosszú változata követett: Jim az Oidipusz királyos résznél végig térdelt, és baljóslatú hangon,
meglehetősen teátrális pózban suttogta el a sorokat. A zenekari robbanásra egy hatalmas
ugrást időzített, fel a levegőbe, majd összerogyott a posztkoitális lelkifurdalás nyomorúságos
pózába. A zenekari rögtönzés közben úgy pörgette a mikrofont, mintha egy elektromos
sámánrituálét végezne. Az este a „Light My Fire” gyors, erőteljes előadásával zárult. A taps és
éljenzés tíz teljes percig tartott, de ráadás nem volt.
EGY ÉJJEL JIM épp lefeküdni készült New York-i hotelszobájában. Az Elektra
reklámfelelőse és Paul Rothchild voltak vele. Jim rettentő részeg volt. Bőrnadrágja zsebéből
előhúzott egy papírszalvétát, amire egy új dalszöveget firkantott le. „The Unknown Soldier”.
Odanyújtotta a fecnit Paulnak. Visszafeküdt, majd gyorsan a szemétkosárért nyúlt, és hosszan
öklendezve belehányt. Aztán elájult és horkolni kezdett.
Az új ALBUM BORÍTÓJA kapcsán vita alakult ki, amikor a zenekar közölte az Elektrával,
hogy nem akarják sem az album címét, sem a zenekar nevét rátenni. „Utáltam az első
lemezünk borítóját”, mondta Jim John Carpenternek, az írónak az L. A. Free Presstől „Azt
mondtam, hogy ezen a borítón nem akarok rajta lenni. Tegyenek rá egy csajt! Vagy legyen
rajta egy pitypang vagy egy rajz. Végül aztán a cím miatt mindenki belement, hiszen elég
különös napokat éltünk. Erről volt szó. így volt jó.”
Jim az Elektra művészeti vezetőjének, Bill Harveynak elmondta, mit képzelt el ő a
borítóra: a zenekart, amint egy szobában ülnek és körülöttük vagy harminc kutya. Harvey
megkérdezte, hogy miért, mire Jim azt felelte, hogy azért, mert a dog (kutya) visszafelé
olvasva god (isten). Kompromisszumként aztán megegyeztek egy csoportképben, melyen
utcai mutatványosok vannak. „Tudod: mint a La Strada. Egy csapat Fellini-pofa.”
Valami ilyen hangulatot kapott el egy késő délelőtt a fotós Joel Brodsky egy régi New
York-i zsákutcában (amely egyébként magánterület), a Sniffen Courtban, az East 36 th Streettől
nem messze. Egy törpe, két akrobata, egy zsonglőr és egy erőművész ugrándoztak, és egy arra
járó taxis beállt a képre trombitásnak. Egy divatos modell, Zazel Wild hullámzó
selyemkaftánban (ez az egyetlen élénk színfolt a barátságtalan, szürke képen) azon töprengett,
hogy adjon-e pénzt az ijesztő képű törpének. A falon egy Doors-poszter, amire keresztbe
ráragasztva: STRANGE DAYS. A baljós és szürreális hangulatú lemezborító szokatlanul
bonyolultnak tűnt egy poplemezhez, de illett a lemez megrázó és kísérteties karneváli
rettegéséhez.
Bill Harvey meg is lepődött, de nagyon meg is könnyebbült, amikor az elkészült borítóra a
Doors rábólintott.
VIETKONG-ROCK
1967 UTOLSÓ HÓNAPJAIBAN Jim Morrison azzal volt elfoglalva, hogy színpadi fellépését
még sokoldalúbbá és még erőteljesebbé tegye, miközben a Doorsszal iskolai tornatermekben
és egyetemi sportpályákon játszottak egyre nagyobb és nagyobb tömegek előtt. Játszottak a
híres westporti Staples High Schoolban Connecticutban, ahol a Yardbirds és a Cream is
fellépett nem sokkal előttük. Szeptember 22-én a Brown Universityn az iskolai lap által
zseniálisnak nevezett buli után Jim a mikrofonállvánnyal szétszaggatta a bosszantó fény-
show-vásznat, mert a buli alatt végig lüktető, kusza spirálisokat vetítettek rá.
Másnap este a Long Island-i Stony Brook SUNY nevű helyén Jim azzal bosszantotta a
rettentő lelkes közönséget (Tim Buckley, az énekes már jól felhangolta őket), hogy hosszú
csendeket iktatott be, az előadás feszültségét fokozandó. Sokan egyszerűen elunták, és
kisétáltak. Mások türelmetlenkedni kezdtek, és bekiabáltak: „Hangosabban!” Ettől a térdén
kuporgó és csukott szemű Jim csak még tovább várt. Megpróbálta kifürkészni, melyik az a
pillanat, amikor a tömeg türelme végképp elfogy, és pont akkor tért ő is vissza a „Back Door
Man”-hez vagy a „The End”-hez. Ez az iskolai lap „Vietkong-rock”-nak titulálta a zenéjüket,
és félbehagyott fekete misének. A buli végén a színpad mögött Jim azt mondta Gloria
Staversnek: „Uralkodnod kell rajtuk. Ők nem uralkodhatnak rajtad. És ha még nem uralkodsz
rajtuk, akkor meg kell állni, és meg kell szerezni őket. Ez történt ma este. Érted?”
Szombat este, szeptember 30-án a denveri Family Dogban a Doors a Lothar and the Hand
People és Captain Beefheart után lépett színpadra. A zenekar keményen játszott, s a szokás
szerint fekete bőrbe öltözött Jim is a legjobb formáját hozta a színpad előtt tolongó kis csajok
nagy örömére. A „The End” második felét egy védőkorlátról fejjel lefelé lógva adta elő, és az
egyetlen spotlámpa fényében úgy nézett ki, akár egy Goya-festményen a kínvallatott.
Az 1967-ES Év OKTÓBERÉBEN fordult meg utoljára a Doors klubokban, s a búcsú egy
héten át tartott a New York-i Steve Paul's Scene-ben. Az alagsori klubba olyan sok Doors-
rajongó zsúfolódott be, hogy mozdulni sem lehetett. Jim a jobb kezével befogta a fülét: csak
így hallotta a saját hangját.
Október 6-án a California State egyetemi tornacsarnokát szintén hatalmas tömeg és izgatott
várakozás töltötte meg. Tomboló örömmel fogadták a bőrruhában beséltáló Jimet, amire a
„Soul Kitchen” hangrobbanása volt a válasz. Jim pumaszerű mozgással járt körbe a
színpadon, biztatta a zenészeket, rájuk kiabált: „Yeah! Hangosabban! Játssz! Még többet,
Robby!” Mindig időben ugrott vissza a mikrofonhoz, hogy „a nyers emberi rettegés áradjon
szét a terem fekete levegőjében”, írta a UCLA lapja, a Daily Bruin.
Október 8-án a Tulsában megrendezett Oklahoma State Fair utolsó napján játszott a Doors.
Jim már egy ideje a „The Celebration of the Lizard” című rockszínházi darab írásával és
átdolgozásával foglalkozott, melyre sokan nagy várakozással tekintettek. A zenekar úgy
tervezte, hogy a darab kitölti majd a harmadik Doors-album teljes Β oldalát. Tulsában előadta
ennek a darabnak az „Ébredj!” részét szinte teljes formájában, és átvezette a „Light My Fire”-
be. Kísérleteztek a világítással is: csak kék, piros és sárga spotokat használtak. A „Back Door
Man” előadása közben Jim kiszúrt valakit magának a közönségből, az egyik fiatal srácot a
tulsai Civic Assembly Auditorium negyedik sorában.
„Te, ott!”, mutatott rá, majd kurtán és baljóslatúan felnevetett, ahogy a színpad mögött
szokott. „Egyedül vagy. Táncolni akarsz… ÉS SENKI SEM SEGÍTHET RAJTAD!”
Később akik a tulsai koncert felvételét meghallgatták, rájöttek, hogy bár Jim egyetlen
emberhez beszélt, mégis a teljes közönségre gondolt, az egész nemzedékére. Jim volt a
hegyek közt táncoló tébolyult, az erdő széléről figyelő szempár. Neki nem volt elég, hogy a
közönség fizetett azért, hogy lássa őt. Jim azt akarta, hogy álljanak fel, és csináljanak is
valamit.
Október 11-én Cadillac limuzinok szállították őket Manhattanből a connecticuti Danbury
középiskolájába. A zenekar filmes stábja is velük utazott, és Albert Goldman, az író, interjút
készített Jimmel a New York magazin számára. Csakhogy Jim aznap végig Tom Bakerrel piált,
és a beszélgetésből nemigen sült ki semmi. A helyszínen Baker mutatta be a zenekart, miután
a nyársat nyelt iskola-igazgatónő arra figyelmeztette a nézőket, hogy ne álljanak fel a
székükről. A közönség pocsék volt: a legtöbben azért jöttek, mert a Four Seasons volt
meghirdetve, de ők lemondták. Jim persze dühöngött, a mikrofonnal hadonászott, amit aztán
vak dühében össze is tört, mikor előadott három (csak részben érthető) versszakot a „Lizard”-
ből a „The End” közben. (1998-ban még láthatók voltak a Danbury High színpadán a
horpadások, Jim ütéseinek nyomai.)
Október 12-én a Bostontól délre eső tengerparton Surf Nantasket egy telt házas, gyilkos
koncertet láthatott. Másnap Baltimore-ban a zenekar előadta az első lemez teljes anyagát, és
Jim egy vörös selyemsállal varázsolt a „The End” alatt, mielőtt össze nem esett a színpadon.
Percekig mozdulatlanul feküdt, miközben a zenekar tovább játszott. A közönség nem tudta,
hogy ez most az előadás része-e, mert Jim tényleg eszméletlennek látszott. De aztán fölkelt,
pörögni kezdett, és a dalt a sámántánccal fejezte be. Olyan lelkes és hosszan tartó tapsot
kaptak, hogy visszajöttek, és eljátszották ráadásképpen a „When the Music's Over”-t a még
megjelenésre váró albumról.
Október 14-én a nyugat-pennsylvaniai Susquehanna Egyetemen a végzett diákok
rendezvényén lépett fel a Doors. A sportpályán volt a koncert, és jól játszott a zenekar, de egy
olyan közönségnek, amely nem volt vevő rájuk. Jim káromkodott, sértegette a diákszövetségi
lányokat, és teljesen bepörgött a „Who Do You Love?” hosszú változatában. Másnap
visszarepültek Kaliforniába, ahol a Berkeley egyetemen játszottak, hogy a következő nap újra
New Yorkba repüljenek, egy fellépésre a Steve Paul's Scene-ben. Annyira rosszul voltak
megszervezve a fellépéseik, hogy előfordult: egy héten belül kétszer röpültek át a nyugati
partról a keletire, de a koncertezés volt az egyetlen állandó bevételi forrásuk. Úgyhogy
mindannyian a fáradtsággal küszködtek, akkor aludtak, amikor tudtak, és megpróbáltak
tudomást sem venni a motelszoba ajtaján zörgető tinilányok csapatairól.
John Densmore új barátnője, Julia Brose is úgy látta Jim Morrisont először egy reptéren
valahol a közép-nyugaton, hogy az épp részegen horkolt egy pad mögé belökve, a falnál. Bill
Siddons a biztonság kedvéért még el is torlaszolta a pad két végét két szemeteskukákkal, hogy
ha Jim magához tér, el ne szökhessen.
„Tessék” mondta Densmore utálkozva a lánynak. „Itt van a mi híres énekesünk.”
1967. OKTÓBER 20.: Ann Arborban a Detroithoz közeli University of Michigan évnyitó
hétvégi rendezvényét tartották. Jim Morrison olyan részegen lépett színpadra, hogy azt már a
zenésztársai is megsokallták. A beállás alatt Jim homályosan észlelte, hogy a közönség abból
a diákfajtából áll, amelynek fogalma sincs a Doorsról. Nekiállt szidalmazni a srácokat, és
gúnyosan azt kérdezte tőlük, hogy mi a fenét akarnak hallani: a „Louie, Louie”-t vagy mit?
Ray szerzett két markos legényt, akik lekísérték Jimet a színpadról, és bemondta, hogy majd
visszajönnek, ha Jim jobban lesz. Az öltözőben Jim egy kicsit magához tért, és rágyújtott egy
szivarra. A többiek bejöttek, és nézték. Ők voltak a Doors: senki se mondott semmit.
Mikor Jim elnyomta a szivart, visszamentek a színpadra. Jim olyan magas, visító hangon
kezdett énekelni, ami egy detroiti srácnak (Jimmy Osterbergnek, aki ott volt a bulin) a
rajzfilmszereplő Betty Boop hangját idézte. Jim így énekelt végig, felbőszítve a tömeget és a
zenekart. A közönség pfujolással reagált, és megdobálta őket. Jim nem is volt hajlandó a
„Light My Fire”-t elénekelni.
Százak hagyták ott a bulit, és a kiborult Densmore meg az undorodó Krieger is lement a
színpadról a koncert vége előtt. Akkor Jim John Lee Hooker-nótákba fogott, és a „Maggie
McGill” soraira rögtönzött szövegeket, míg Ray kitartóan vele játszott – egészen addig, amíg
a focisták meg a barátnőik el nem kezdték őket gyümölcskoktélos poharakkal dobálni.
Jimmy Osterbergre nagy hatással volt ez az anarchikus, minden szabályt felrúgó rockbuli.
Szinte rögtön ezután megalapította a saját zenekarát, a Psychedelic Stoogest, és végül a nevét
is megváltoztatva ő lett Iggy Pop.
A DOORS MÁSNAP ELREPÜLT egy koncertre a Colorado College-ba, majd másnap vissza
keletre, a massachusettsi Williams College-ba. A filmstábjuk felvett egy jóslatszámba menő
(és öntudatlanul metaforikus) beszélgetést, amikor Jim, Ray és Robby egy motelban a buli
előtt Michelob sört ittak és pókeroztak. Jim inkább kiszállt volna a játszámból, mintsem hogy
bedobjon még egy negyeddollárost.
RAY: Ne szállj már ki, nem tudjuk nélküled folytatni.
ROBBY: Ki akarnunk fosztani rendesen.
JIM: Hát, a helyzet az, hogy …elegem van már az egészből.
És a szokásos bosszantó vihogását hallatta, majd kifogyott a film. A kártyáról volt szó, de
mintha a zenekarról beszéltek volna.
A Williams College lapja szinte tökéletesen megragadta a Doors aznap esti előadásának
drámaiságát és hajmeresztő izgalmát: „Morrison kivette a mikrofont, és vakon tapogatózva
tántorgott a színpadon, miközben a »The End« szövege és sikoltások dőltek a szájából –
gonoszul, sátánian, elektromos tűzben égve. Aztán megbotlott, és elesett a színpadon
tornyosuló erősítő előtt, és ott zokogott magában. A gitáros megbökte a gitár nyakával.
Morrison feltérdelt, és karját az áhítat mozdulatával terjesztette ki a közönyös erősítő felé… A
közönség nem tudta, hogy tapsoljon-e vagy sem. A gitáros kihúzta a kábelt hangszeréből, az
orgonista is felkelt és távozott, a dobos utálkozó és undorodó mozdulattal hajította a földre a
dobverőket, Morrison pedig egyetlen intés vagy mosoly nélkül tűnt el a bársonyfüggöny
mögött.”
Másnap visszarepültek Los Angelesbe. Egyikük sem szólt egy szót sem. Ötnapi pihenő
után Jim összeszedte magát, és' a következő hat hét során a Doors alá és föl ingázott a nyugati
parton, és mindenütt jól játszottak. Jim is mindvégig kellemesebben érezte magát, mert
nagyobb megértésre is talált a közönség részéről. Újra Pamelánál lakott, és a „Celebration of
the Lizard”-on dolgozott: azt akarta, hogy a következő album reprezentatív darabja míves
költői nyelven szólaljon meg. Elkezdett egy szürreális forgatókönyvet is egy autóstoppos
gyilkosról, aki az amerikai sivatagban kóborol. Egy új dalszövegen dolgozott, amely egyben
alapjául szolgált volna egy színpadi műnek is, s amely cselekménye okán minden
valószínűség szerint heves vitákat váltott volna ki: egy Vietnamban harcoló katonáról szól, aki
megszökik, és kivégzőosztag előtt hal meg. Jimre nagy hatást tett, amikor egy fotón meglátta
az irodalmi példaképeit (Allen Ginsberget, William Burroughst, Norman Mailert, Terry
Southernt és Jean Genet-t), amint az ugyanabban a hónapban Washingtonban tartott,
nagyszabású háborúellenes tüntetésen az első sorokban masíroztak, és egy Don Quijote-i
kísérletet tettek arra, hogy kibillentsék a sarkából a Pentagont. Jim most arra készült, hogy ő
is markánsan letegye a garast. Az ő dala, a Doors által novemberben bemutatott „Unknown
Soldier” volt az egész vietnami időszak legdühödtebb protest songja, és minden bizonnyal a
legnagyobb hatású is.
Jim ekkorra már a Los Angeles-i pletykák állandó témájává vált. Amikor a zenekar nem
dolgozott, Jim napokra eltűnt, és az a szóbeszéd járta, hogy hol a Topanga Canyon-beli
homokos barátainál húzta meg magát, hol a titokban tartott tizenöt éves szeretőjével bújt el
egy motelban Pamela elől. Jim Morrison tudta, hogy kell elbújni, és azt is, hogy mely
ismerőseit nem célszerű összeereszteni. Az meg egyáltalán nem érdekelte, hogy ki furulyázik
neki éppen – amíg volt valaki, aki ezt megtegye. Jim Morrison felől mindenki csak találgatott.
OKTÓBER 27-ÉN a California Polytechnic State Universityn a Doors-ra váró lányok
nyüzsgő tömege körbevette a színpadot, melyen már ott állt tizenhat vörös szemű, duruzsoló,
metálszürke Acoustic erősítő négy négyes oszlopba rakva, egy görbe és kopott króm
mikrofonállvány, egy fekete-vörös Vox orgona, rajta egy ezüstszínű Fender
basszusbillentyűssel; és egy bordó Gibson SG gitár. A majdnem teljes sötétségben a füves
cigaretták sűrű füstje ült a termen. A lányok abbahagyták a nyüzsgést, mikor a Doors feltűnt
és behangolt. „Hölgyeim és uraim! Kérem, üdvözöljék a Doorst!” Megszólalt a félelmetes
karneváli orgonahang, miközben Jim odaballagott a mikrofonhoz, és átváltoztatta magát a
rettegés undorító mocskává, kimeredt hullaszemű fantommá, aki fekete bőrben vonaglik,
táncol, elájul, s miután élettelenül esett össze, feldobja magát, akár egy fekete hal.
Meggyújtott cigarettákat pöckölt az első sorokban álló lányok közé, szuggesztív
mozdulatokkal és szexuális utalásokkal izgatta őket. Huszonöt perc után a zenekar lement a
színpadról. A közönség nem tudta, hogy még lesz egy második menet, és sokan távoztak az
épületből. Az egész zenekar odaült aztán az egyetemi fiatalok örömtüzéhez. Jim Morrison
beszélgetett a diákokkal, és úgy látszott: jól érzi magát.
A Strange Days akkor ősszel jelent meg: inkább szürreális volt, mint a divatos
pszichedelikus vonalhoz tartozó. Feszült, kísérletező hangulata és pesszimista üzenete
veszteségeinkről és az emberi kapcsolatok bizonytalanságáról nem tudott olyan sok embert
megfogni, mint az első Doors-lemez. A listákon az album mindössze a negyedik helyre
kúszott fel. Mégis a Strange Days a Doors egyedülálló, legnagyobb mesterműve, az igazi
nagy album, mely hű tükre az elfuserált 1967-es évnek, annak az évnek, amikor a
nemzedékek egymás ellen fenekedtek, a „Nagy Társadalom” szociális haladása áldozatául
esett a gyűlölködésnek és a haragnak; úgy látszott, hogy Amerika a polgárháború küszöbén
áll.
Az albumról a Time és a Newsweek is közölt kritikát. A Time a Doorst „a Nagy Társadalom
fekete papjai”-nak nevezte, Jimet pedig „a rock Dionüszoszá”-nak. Ekkora figyelmet még a
Rolling Stones sem kapott. Példátlan kritikai vizsgálódásnak vetették alá a Strange Dayst, és
beazonosították a témáit: a zaklatott idők elidegenedett otthontalanságát; annak a lánynak, egy
szomorú lánynak a jóvátehetetlen elvesztését, akit sem kielégíteni, sem vigasztalni nem lehet;
a szerelemnek egyenlővé tételét azzal, amit a szemünkkel látunk, ahol „my eyes have seen
you” (láttak téged a szemeim) és „I can't see your face” (nem látom az arcodat). Jim
romantikus forgatókönyvei a látnók kutatásait mutatták be, sötét és szomorú egzisztenciális
félelmek között. (Jim egykori noteszában azt írta: „Élvezheted az életet messziről is. Nézheted
a dolgokat anélkül, hogy megkóstolnád őket. Ölelheted anyádat pusztán a szemeddel.”) A
„When the Music's Over” először könnyedén lefújta a feltámadást, majd üvöltő kínban
könyörgött Jézushoz megváltásért. A Doors hátborzongató orgonahangzásától, amit a korabeli
primitív szintetizátorokkal egészítettek ki, mindenkinek libabőrös lett (és lesz ma is) a háta.
Nem is csoda, hogy a Strange Days nem fogyott: zseniális mű volt -és teljességgel
„használhatatlan”.
„A Beatlestől és a Rolling Stonestól elszáll az agyad”, írta az underground L. A. Free
Press. „Ha már elszállt, akkor jön a Doors. A Doors olyan, mint mikor a köröm csikorog a
táblán.”
NEW HAVEN VÁROSÁBAN
A DOORS HÁBORÚELLENES HIMNUSZA, a „The Unknown Soldier” először 1967. november
16-án hangzott fel a San Franciscó-i Fillmore Auditóriumban, ahol a Doors a brit Procol
Harum előtt játszott. A dal nyílt provokáció volt. Az amerikai katonákat egyre jobban
szorongatták a vietnami kommunista felkelők a Mekong-deltában, a „vasháromszög”-ben és a
Khe Sanh-hegy dzsungelében, a „The Unknown Soldier” viszont azt ábrázolta, hogy a tévéből
milyennek látszik a háború – és egy katona halálát, bármelyik katonáét, akit öregemberek
küldtek a háború poklába a saját ideológiájuk védelmében. (Később a Doors a dal előadásába
beépített egy fiktív kivégzést.) A San Franciscó-i közönség néma csodálkozással fogadta a dal
nyilvános premierjét. A háborúellenes agitáció egy komoly alkotásáról volt szó, olyan műről,
ami azonnali figyelmet követelt magának a nemzedéktől, amelynek szólt. Csakis a Doors volt
képes egy ilyen elsöprő erejű, ennyire megdöbbentően végletes dalt (majd később filmet)
kihozni.
(Ugyanakkor ez volt a Doors utolsó fellépése a San Franciscó-i Fillmore-ban. A Winterland
Ballroomban is utoljára játszottak azon a hétvégén. A Doors kinőtte az ezekhez hasonló
táncos helyeket, és hamarosan, úttörő módon, hatalmas sportcsarnokokban kezdett
koncertezni.)
Los Angelesbe visszatérve Jim összeveszett Pamelával, aki egyre gyakrabban nyúlt
heroinhoz. Jim megint egy motelba költözött, és keményen inni kezdett, naponta berúgott a
filmes stáb tagjaival, főleg Paul Ferrarával és Babe Hill-lel. Babe szakállas, nagydarab, szőke,
motoros fazon volt, akit Ferrara hozott, hogy ő tartsa azt a mikrofont, amely a közönségzajt
vette, amikor filmeztek a kaotikus Doors-koncerteken. Babe Hill hamarosan bizalmasa lett
Jimnek, és testőrnek is bevált.
A következő hétvégén a Doors három estére a keleti partra repült, előttük a Nitty Gritty
Dirt Band játszott. Péntek este a manhattani Hunter College-ben Jim láthatóan fáradt volt, és
hülyén viselkedett a színpadon. Úgy nézett ki, mint egy fekete bőrbe öltözött, részeg isten, és
kiábrándítóan rossz produkciót nyújtott aznap este (pedig a közönség teli volt a New York-i
média embereivel). Az előadásnak csak az a része ért valamit, amikor a még alakuló kivégzési
jelenetet játszották el a „The Unknown Soldier”-ből. (Al Aronowitz a New York Timesban ezt
írta: „Jim Morrison arcán annak az embernek az arckifejezése ült, aki tudja: túlságosan
gyönyörű ahhoz, hogy valaha is része lehessen az igaz szerelemben.”) Később, a koncert után
Jim véletlenül leöntötte az italával azt a riporterlányt, aki megkérdezte tőle, hogy részeg volt-e
aznap este a színpadon.
„Tudod, én állandóan részeg vagyok” nevetett Jim, és mindenki vele nevetett.
A Doorst kísérő stáb a következő nap délutánján azzal volt elfoglalva, hogy Jim Morrison
anyjának közeledési kísérleteit meghiúsítsák. A Morrison család újra Washington közelében
lakott, és Clara Morrison megpróbálta Jimet meghívni a hálaadási vacsorára, de Jim tudomást
sem vett az üzeneteiről, és nem volt hajlandó visszahívni. Az anyja több üzenetet is hagyott,
hogy ő és Jim öccse, Andy ott lesznek aznap este a Washington Hilton-beli koncerten. Jim azt
mondta Bill Siddonsnak, hogy küldjenek jegyeket az anyjának, de tőle tartsák távol.
„Egyszerűen nem akarok találkozni velük”, mondta. A fiatal reklámszakembert, Rich Linnéit,
aki hamarosan dolgozni kezdett a Doorsszal, azzal bízták meg, hogy Clarát és Andyt egy
hotelszobában tartsa, míg a Doors fel nem megy a színpadra. John Densmore később
agresszívnak és követelődzőnek írta le Clarát (akit nyilván frusztrált, hogy mindenhol falakba
ütközik). Az életrajzíró Jerry Hopkins, aki az információit Bill Siddonstól szerezte, leírja,
hogy Jim észrevette anyját, aki az első sorban kapott helyet, és Jim végig őt nézte, miközben
heves átéléssel előadta a „The End” oidipuszi zárórészét. A koncert után Jimet kilopták a
teremből, és eltűnt. Az anyjával többé nem találkozott – és nem is beszélt vele.
A Doors munkás hétvégéi egyre inkább határozott formát öltöttek: a péntek esti bulira Jim
bepiált. A szombat este egy kicsit jobban sikerült. Vasárnaponként viszont, mint november 26-
án Hartfordban, egyszerűen fergetegesek voltak. A buli kezdetén a zenekar vagy öt percig
játszotta a „Soul Kitchen” bevezetőjét: Jimre vártak. Amikor végül kiballagott, az ünneplés
olyan hangos és elsöprő volt, hogy csendet kért. A terem hirtelen elcsöndesedett, igazolva Ray
gyakran hangoztatott csodálatát, hogy Jim milyen rendkívül ügyesen bánik a tömegekkel. Jim
belefogott a Venice Beachen álló „soul-food”-büfé történetébe, és majd' szétvetette a terem
falait, ahogy a hatalmas nézőtér egy emberként énekelte a refrént. Minden számot hosszan,
lelkesen megtapsoltak. A Hartford Times így kommentálta a koncertet: „Morrison a zenei
teljesítmény mércéjét magasra tette. Szívvel-lélekkel dolgozott.”
A Doors másnap visszarepült Los Angelesbe. A Nitty Gritty Dirt Band zenészei azt
nyilatkozták a Hartford Courant-nak, hogy rettentő macéras volt a Doorsszal együtt fellépni,
akik csak magukkal voltak elfoglalva, és folyton késtek. „A Doors szeret packázni a
közönségével: ijesztőek.”
A CANNED HEAT, Jim kedvenc bluesegyüttese volt az előzenekaruk a Long Beach-i Cal
State-en tartott koncerten 1967. december i-jén. A „The End”-ben Jim leesett a színpadról,
amikor kimondta, mit is akar a mamától. A közönség azt hitte, ez is az előadás része, és
tapsoltak. A december 3-án az oregoni Portlandben tartott koncertet a rendőrök leállították,
mert Jim a „Light My Fire” alatt leugrott a színpadról, és azt kezdte ordítozni, hogy a
zsaruknak van fegyverük, de nekünk meg hatalmunk van. A Memorial Coliseumban
eluralkodott a káosz és a zűrzavar. A teremvilágítást felkapcsolták. A rendőrök utasították
Jimet, hogy menjen vissza a színpadra, de ő a mikrofonon keresztül elkezdte heccelni a
tömeget, mire a rendőrök egyszerűen kihúzták a csatlakozót.
Aztán a Doors megint keletre repült egy újabb rázós hétvégére. Troyban (Trója) a
Renssealer Polytechnic iskola közömbös diákserege leginkább oda sem figyelt rájuk.
Semmire sem reagáltak: sem a „Break On Through”-ra, sem az „Alabama Song”-ra, sem a
„When the Music's Over”-re. A „Back Door Man” középrészében Jim elszavalta az új „Five
to One” szövegét, benne a diadalmas dicsekvéssel: „Övék a fegyver, miénk a dal” (Göbölyös
N. László fordítása), de ez sem érdekelt ott senkit. Egy óra elteltével Jim megunta a dolgot, és
elordította magát: „Ha ez itt Trója, akkor én a kibaszott görögökkel vagyok!” A Doors lement
a színpadról.
Jimnek aznap volt a huszonnegyedik születésnapja, és iszonyú dühös volt.
MÁSNAP AUTÓVAL MENTEK NEW HAVENBE. Jim mogorva volt és harapós, mert még
mindig bántotta az előző, troyi fellépés kudarca. Egy újabb elcseszett születésnap, és New
Havenben sem volt jobb a hangulat. A zsaruk is idegeskedtek, mert a Fekete Párducok a
városba érkeztek, és a rendőri brutalitás miatt kereseteket nyújtottak be a bírósághoz. Nem
sokkal azelőtt a rendőrség brutálisan szétzavart egy háborúellenes gyűlést a Yale mellett:
megvertek és letartóztattak tüntetőket. Még a helyi újságok is panaszkodtak, hogy ilyen
brutális rendőri intézkedésekre került sor a nem is olyan rég még csöndes egyetemi
városkában.
A koncertet egy hokipályán tartották a New Haven Arénában, és a New Haven College
diákszövetségei szponzorálták. Bill Siddons-nak a szerelés összeállításában segítségére volt
Vince Treanor, aki a massachusettsi Andowerben orgonaépítőként kereste a kenyerét, meg
négy barátja, akik látták a zenekar frenetikus koncertjét Hampton Beachen a nyár végén, és
most eljöttek New Havenbe, hogy megint megnézzék a Doorst. A buliról beszámolót akart
készíteni a Life magazintól egy csapat, köztük a Vietnamból éppen hazatért fotós-haditudósító
Tim Page (aki később modellje lett a Dennis Hopper alakította újságíró-hippinek az
Apokalipszis, raosíban). Page a kocsiban együtt utazott New Havenbe a barátjával, Mike
Zwerin-nel, a Village Voice kritikusával. Aznap este Jimmel együtt mindkettejüket
letartóztatják majd.
A 20.30-kor kezdődő koncert előtt Jim néhány emberrel elment vacsorázni. Egy lány, aki a
Southern Connecticut State Universityre járt, autogrammot kért Jimtől, és Jim meghívta őt a
bulira. Később a színpad mögött Jim és a lány elvonultak a zuhanyozóba, és éppen
csókolóztak, amikor egy New Haven-i rendőrtiszt rájuk nyitott. (Keresni kezdte a lányt a
barátja, és segítséget kért a színpadnál őrt álló rendőröktől.) A rendőr nem tudta, kicsoda Jim,
és durván ki akarta őket zavarni. Jim erre közölte vele, hogy nyalja ki a seggét.
„Hogy micsoda?!” „Szopjál le, faszfej! Húzzál innen a picsába, baszd meg!” A rendőr nem
kérdezett többet, lekapta az övéről a gázspray-t, és Jim szemébe fújta. Megvakítva és a
fájdalomtól űzve – akár Oidipusz Kolónoszban – Jim kirontott a zuhanyzóból, és véreres
szeméből patakzó könnyekkel tántorgott végig az öltözőfolyosón.
Mike Zwerin: „A színpad mögött nagy volt a tömeg, de erre még többen rohantak oda.
Valaki szólt a zenekarnak: »Ezek a disznók épp most fújták le könnygázzal az énekeseteket.«
Az emberek fel voltak háborodva, a rendőrök pedig lökdöstek és taszigálták őket vissza. Tim
Page fényképezett, ezért őt is jól meglökdösték. A Doors menedzsere – aki kinézett vagy
tizenhat évesnek – bevitte Jimet a fürdőszobába, és megpróbálta kimosni a szemét. A New
Haven-i rendőrségtől Kelly hadnagy egy vén, mogorva ír zsaru ide rontott be
– akár Sterling Hayden a Keresztapában –, és közölte, hogy azonnal letartóztatja Jimet. A
zenekar ügynöke, Dick Loren odaszólt neki, hogy az a kétezer egyetemista odakinn
valószínűleg nem hagyja szó nélkül, ha elmarad a koncert. Végül a rendőrök nagy nehezen
felfogták, hogy épp az este sztárjába kötöttek bele, és behívták a gáz-spray-s zsarut, aki
bocsánatot kért Jimtől. így a rendőrség azt gondolhatta, minden rendben – „ugye, nincs harag,
igaz, Jim?” –, de Morrison semmit se szólt erre, csak mosolygott az égő szemével, és kért egy
sört.
A buli kezdése egy órát csúszott. „Hölgyeim és uraim! Los Angelesből, Kaliforniából – a
Doors!” A négy számos első menetben a „Back Door Man” közepén Jim abbahagyta az
éneklést, és mesélni kezdett: „Egy kis történetet akarok elmondani nektek, ami itt esett meg…
nemrég, itt, New Havenben.” Densmore keményen ütötte tovább a tamon a ritmust. „Semmi
különöset nem csináltunk, csak álltunk és beszélgettünk, mikor ez a kis ember bejött… egy
kis ember kis, kék ruhában, kis, kék sapkában, és hátranyúlt, előhúzta a kis, fekete flakonját,
és belefújt vele a szemembe… én meg harminc percig nem láttam semmit.”
Mike Zwerin: „Jim beleépítette az előadásba a történteket. A teljes eseménysort részletesen
elmesélte halk hangon, déli akcentussal: a vacsorát, a lányt, hogy a zuhanyozóban együtt
voltak, és hogy a rendőr kezdte el molesztálni őket. Utánozta a bunkó zsaru durva beszédét,
amitől a színpad szélén őrt álló rendőröknek rögtön elborult az agyuk. Mikor Jim azt is
elmondta a közönségnek, hogy könnygázspray-vel lefújták, felháborodott kiabálás kezdődött.
Az első sorból a lányok némelyike szidalmazta a zsarukat: disznónak, szemétnek nevezték
őket. Rázós helyzet volt, és a zsaruk is bedühödtek.”
Jim ezután azonnal belefogott a „When the Music's Over”-be. A csúcsponton azt üvöltötte:
„AZ EGÉSZ KIBASZOTT VILÁGOT AKARJUK… DE AZONNAL!” Amikor Kelly
hadnagy meghallotta ezt a vérfagyasztó üvöltést, és látta azt is, hogy a tömeg az elragadtatott
lelkesedésében a színpad felé tódul, elrendelte, hogy kapcsolják föl a terem világítását. Aztán
föl is ment a színpadra, Jim vállára tette a kezét, és azt mondta neki: „Ezúttal kissé messzire
ment, fiatalember.” Ray felugrott, odament Jimhez, és súgott valamit neki. Jim tudomást sem
vett róla, és a dühös közönségnek azt ordította: „Akartok még mást is hallani?” és:
„Kapcsolják le a fényt! Kapcsolják le azt a kurva fényt!” Odatartotta Kelly hadnagynak a
mikrofont, és vontatott hangon provokálta: „Tessék! Mondja, amit akar! Ne kíméljen!”
De akkor már két rendőr két oldalról meg is ragadta Jimet, és lekényszerítették a
színpadról. A fehér kozákinges Bill Siddons megpróbált közbelépni, de Jim rászólt: „Hagyd,
Bill. Teszik a dolgukat. Ez van.” Vince Treanor utánuk ment a hátsó lépcsőre, és tanúja lett
annak, hogy két zsaru Jim hátát a veséi táján irdatlanul elpüfölte: rendesen megdolgozták.
Amikor a teherportához értek, a zsaruk leütötték Jimet, s mikor a földre került, megrugdosták
a lábát, aztán még a fejét is odaverték a rendőrkocsihoz. Jim szótlanul tűrte.
Treanor visszarohant. A Doors tagjai ott tipródtak. Bill Siddonson látszott, hogy
megbénították az események. „Menj a fogdához!”, tanácsolta neki az idősebb és bölcsebb
Treanor. „Amilyen gyorsan csak tudsz. Tégy meg mindent, amit csak lehet. Mi majd
vigyázunk a színpadra.”
Mike Zwerin: „A zsaruk szörnyen viselkedtek. Egykettőre kiürítették a termet, úgyhogy
kint egy rendes kis zavargás kezdődött.” Szóltak a szirénák. Jött a rendőri erősítés. A srácok
bevadultak, a kis csajok úgy átkozták a rendőröket, hogy jobban se kellett. A vietnami
leszállópályákról és tűzpárbajokból frissen hazatért fotós, Tim Page a Nikonját kattogtatta,
amikor a rendőrök őt is letartóztatták, együtt Zwerinnel és a Life egy újságírójával, aki viszont
jegyzeteket készített.
Vagy harmincan gyűltek össze a rendőrőrs előtt. Ott Jimet nyilvántartásba vették,
lefényképezték, közben folyamatosan gúnyolták a hosszú haja miatt. A vád ellene obszcén
viselkedés volt, valamint az, hogy a letartóztatásnak ellenállt. Ezerötszáz dolláros óvadék
ellenében engedték szabadon. (A letartóztatásáról szóló jegyzőkönyv Jimet független
énekesnek mondja, száznyolcvan centi magasnak – pedig alacsonyabb volt – és hatvanhat
kilósnak. Lakcímként Jim a menedzseriroda címét adta meg, a Sunset Boulevard 8721.-et.
Legközelebbi élő rokon: „nincs”.) Zwerint és a többieket rendzavarással vádolták. „Ami nem
volt több ócska szarrágásnál”, mondta Zwerin. „Pár hónap múlva megint New Havenben
jártunk, és addigra a vádakat ejtették.” A rendőrök pár srácnak is a szemébe fújtak, akik az
arénából átjöttek a rendőrőrs elé tiltakozni.
Jim Morrisonnak és a Life embereinek a letartóztatása országszerte bekerült a másnap
reggeli lapokba. A New York Times azt írta, hogy most tartóztattak le először egy rockénekest
a színpadon, előadás közben, és felidézte Lenny Bruce és más, renitens művészek rendőri
molesztálását. A sztori bekerült a Newsweek típusú lapokba is. A Life-ban néhány hónappal
később megjelentek Tim Page képei is a megdöbbent Jim Morrisonról, amint két egyenruhás
rendőrrel áll megszégyenítve a színpadon. A mértékadónak tartott sajtóorgánumok hamarosan
elkönyvelték bajkeverőnek a Doorst. A zenekar ügynöksége jelezte is, hogy a lekötött
fellépések némileg visszaestek. Először azóta, hogy a „Light My Fire” a lista első helyére
került még abban az évben.
ELSÜLLYEDT FÖLDRÉSZEK
MÁRCIUS 7-ÉN, 1968-BAN egy érthetetlen hír száguldott végig a United Press
International amerikai hírügynökség távíróin: JIM MORRISON MEGHALT… A TÖBBIT
KÉSŐBB. Másnap a UPI cáfolta a hírt, de akkor már sok rádióadóban elhangzott mint
hivatalos jelentés. Ez a morbid kacsa jobban megviselte Jimet, mint amennyire hajlandó volt
kimutatni. Állítólag azt mondta a barátainak: „Nem érdekel, hisz már úgyis halott vagyok.” A
barátnői, akik a gyertyafényes motelszobákban a tarot lapjait forgatták, amatőr horoszkópokat
készítettek, és I-Csing-lapocskákat nézegettek, azt mondták neki, hogy ez figyelmeztetés. Jim
szokás szerint csak nevetett rajtuk.
Néhány héttel később jelent meg a „Morrisonra várva”, Joan Didion letaglózó cikke a
Doorsról a Saturday Evening Postban, s ez az orgánum Amerikában egy önálló intézménynek
számított, a legnagyobb példányszámú magazin volt. Jimet persze bántotta, hogy nárcisztikus
seggfejnek ábrázolták, aki egy elmebeteg és dögunalmas lemezfelvételen basáskodik, de
megpróbált objektív maradni.
„Igen, olvastam a cikket”, válaszolta pár hónappal később az L. A. Free Press kérdésére.
„Valahogy sejtettem, hogy ilyesmit fog belőle kihozni… Ezek a csajok, ezek az újságírónők
mindig elhanyagoltnak érzik magukat, ha az ember nem ugrik a nyakukba. Végül is írt belőle
egy novellát. Annak nem volt rossz. Azt az érzést keltette az olvasóban, mintha ott lenne ő is.”
A másik, új színes magazin, az Eye viszont rokonszenvező, sokak által olvasott portrét
közölt Jimről Digby Diehltől, a Los Angeles Times filmkritikusától. Diehl sok időt töltött
Jimmel, és meglátta, mi van Jim kanos színpadi személyisége mögött: „Jim belelovalta magát
ezekbe az őrjöngésekbe. Én rendszeresen vele érkeztem a koncertekre, leültem a színpad
mögött, és őt figyelve azt láttam, hogy kábé egy óra alatt megszívta magát itallal vagy fűvel –
és ez az előadó ment ki a színpadra. Gyakran érkezett félénk költőként, és csak aztán változott
azzá a vad, teátrális, szexualitást sugárzó figurává.”
Diehl a cikkében idézte Lewis Carroll versét „James Morrison”-ról és az ő nemtörődöm
anyjáról, és megpróbálta Jimet úgy beállítani, mint misztikus megtestesítőjét azoknak az
erőknek, melyek „ritkán látják a nap világát”.
„Én azt hiszem, egész csomó kép és érzés lakik bennünk, amelyek a mindennapi életben
nemigen kapnak szabad utat”, mondta Jim Diehlnek. „Viszont amikor mégis előjönnek,
gyakran öltenek perverz formát. Ez a dolgok sötét oldala. Minél civilizáltabbá válunk a
felszínen, annál erősebben követelődzik a másik oldal. Gondolj úgy rá (a Doorsra), mint egy
szeánszra egy olyan környezetben, ami életellenessé vált: hideggé, korlátozóvá. Az emberek
úgy érzik: meghalnak ezen a rossz vidéken. Mi összegyűjtjük őket egy ilyen szeánszra, hogy
felidézzük, kiengeszteljük és elűzzük a holtak szellemét. A kántálással, tánccal, énekkel és a
zenével pont a betegséget próbáljuk gyógyítani, a harmóniát próbáljuk visszahozni a világba.
Néha úgy gondolok a rock and roll születésére, mint a görög drámáéra, ami a szérűskertben
született egy válságos aratási szezonban, és eleinte nem volt más, mint egy táncoló és éneklő
csapat istentisztelete. Aztán egy napon kiugrott középre egy megszállott, és elkezdte az istent
imitálni. Először pusztán ének volt és mozgás. Ahogy aztán kifejlődtek a városok, és egyre
többen foglalkoztak a pénzcsinálással, de a természettel valahogy mégis tartaniuk kellett a
kapcsolatot, akkor színészeket alkalmaztak maguk helyett. Szerintem a rocknak is ez a
funkciója…”
Jim Morrison és a zenéje hosszú távon túlélte a Saturday Evening post-ot, a Life-ot, az Eye-
t, a Crawdaddy-t és minden kritikust, akár istenként imádták, akár bolondnak nézték.
A TURNÉ 1968 MÁRCIUSÁBAN INDULT a New York állam északi részén lévő Colgate
University hokicsarnokában. Jim mikrofonja tönkrement a túlzott igénybevételtől, de mikor
végül megszerelték, a Doors előadta – koncerten először – a „Not to Touch the Earth”-öt a
„Celebration”-ből, és eljátszották a „The Unknown Soldier”-t a jelenettel együtt, ahol Jimet
hasba lőve „kivégzik” – a lányok sikítoztak.
Egy rochesteri buli után, március 17-én a zenekar késve érkezett a bostoni Back Bay
Theaterben meghirdetett két előadás közül az elsőre. A hosszú várakozás közben leengedtek
egy vetítővásznat, és levetítették a „The Unknown Soldier” filmet (koncerten először). Az
Elektra ugyan a turnéra már kiadta kislemezen ezt a dalt az album előtt, de uszító, lázító
tartalma miatt egyetlen nagy amerikai rádióadó sem játszotta. Csak az egyetemi rádiók, de
azok állandóan. A bostoni közönség, zömében egyetemisták, a film radikális politikai üzenetét
felállva ünnepelték, és kikövetelték, hogy másodszor is levetítsék. Amikor a zenekar végül
megérkezett, Jim bőrnadrágban lépett ki a színpadra, kétsoros, felhajtott gallérú
tengerészzakóban és divatos szalmakalapban, és a haja még soha nem volt ennyire hosszú. A
zenekar remekül játszott, de Jim nem vette komolyan a bulit, a „Light My Fire”-t például a
bostoni kiejtést parodizálva énekelte el.
De a második előadásra már felpörgött. A „When the Music's Over”-t kezdő sikolytól még
a kemény bostoni rendőrök is összerezzentek a koromsötét színpad előtt, amin csak egyetlen
spotlámpa világította meg a megszállott énekest. A „Back Door Man” közepén Jim belefogott
az új albumról a „Five to One”-ba, ami még több tapsot kapott a közönségtől. A „The End”-be
négy költői darabot is beleszőttek (az „Ensenada”, a „The Holy Shay”, az „Accident” és az
„Across the Sea”), és olyan zúzos előadásban csúcsosodott ki, hogy az ezrek, akik látták, még
hónapok múlva is emlegették.
A következő hétvégén, március 22-én és 23-án a Doors négy koncertet adott Bill Graham
új Fillmore Eastjében. Graham odavitte a Joshua Light Show-t San Franciscóból, és a
nyitózenekarok az Elektra art-rock-zenekarai voltak, az Ars Nova és a Chrome Syrcus.
A legelszántabb Doors-rajongók szerint ezek a Fillmore East-beli koncertek voltak a Doors
legjobb bulijai egész pályafutásuk során. Már 1966 óta játszottak New Yorkban, kialakult az
ottani rajongótáboruk, a média mögöttük állt, két lemezük is volt már az első öt között, és
mostanra úgy tekintették őket, mint testet öltött rockzenét. 1968 márciusában New Yorkban
akkora várakozás előzte meg ezeket a bulikat, amire még aligha volt példa. A tízezer darab
ötdolláros jegy egyetlen óra alatt kelt el, és azután darabját ötven dollárért lehetett csak
megszerezni.
Három Doors-tag kezdte a koncertet. Ray krémszínű, hajszálcsíkos zakóban, Robby tetőtől
talpig feketében, John pedig egy megbocsáthatatlan, vörös összeállításban. Ahogy a feszültség
fokozódott és a zene elérte a pszichikai csúcspontot, végül Jim is megjelent bőrnadrágban és
vörösesbarna ingben a tengerészzakó alatt, szemére húzva egy széles karimájú, barna
bőrkalap. Azonnal vad éljenzés tört ki, mihelyt a színpadra lépett, és jobb csizmáját a
mikrofonállványra téve megtámasztotta magát, majd a szájához emelte a mikrofont.
Mind a négy előadás a „When the Music's Over”-rel kezdődött, amit sokáig játszottak,
ezzel még erőteljesebb hatást váltva ki a tömött, füstös, elsötétített szímházban. A vágy és a
fenyegető komorság elképesztő sorozatává fűzték a „Break On Through”-t, az „Alabama
Song”-ot és a „Back Door Man”-t, illetve a „Five to One”-t. Aztán következett a „You're
Lost”. A „Love Me Two Times” után Jim a nagyképű filmes professzor szerepét öltötte
magára, aki azt tanácsolja az osztályának, hogy jól figyeljék meg a következő vetítést, mert
utána kérdéseket fog föltenni. Leereszkedett egy vászon, és levetítették a „The Unknown
Soldier”-t, ami itt is hosszú tapsot kapott, miközben a zenekar visszajött a színpadra, és
élőben előadta a kislemezen megjelent dalt, melyet máris letiltottak a slágerlistát csináló adók
műsoráról. A közönség végig figyelemmel kísérte, amint a Doors előadta a „Celebration of the
Lizard” részleteit. Ray Man-zarek: „A Fillmore Eastben volt egy világítóárok [a színpad
előtt], és jól sejtettem, hogy valami még történik aznap. Ő meg Jim] be volt nyomva rendesen,
naná… Én mindig úgy játszottam, hogy a hangszert néztem, így aztán nem sokat láttam abból,
amit művel. Egy ponton be kellett volna lépnie, de nem lépett be, akkor hát fölnéztem – de
nem láttam sehol. Es akkor, egyszer csak megjelent egy kéz, majd még egy: mászott kifelé az
árokból, és nem volt kutya baja sem.
A második bulin Jim sokáig váratott magára a „Music” hosszú bevezetője alatt. Aztán
amikor a zenekar fölvezette a vokális részt, Jim egy hatalmas távolugrással átrepült a
dobszerelés fölött, a mikrofonnál ért földet, és sikolya pont időben hangzott föl. Nagy
mutatvány volt, és az egész közönség ott helyben elélvezett. Egy kicsit később Jim a hátát
meggörbítve felsikoltott, mint akibe áramot vezettek. A közönség tagjai is felsikoltottak. Jim
elmosolyodott, és énekelt tovább. A „The Unknown Soldier” aznap esti vetítése a közönség
néhány tagját arra indította, hogy a buli előtt az utcán osztogatott röpcédulákra aktívan
reagáljanak. A cetliket a Youth International Party aktivistái osztották, melyen az első
úgynevezett „Yip-In”-t hirdették meg a Grand Central pályaudvarra éjfélre. A yippik be
akarták venni a pályaudvart, hogy így tiltakozzanak a háború ellen, és a nagy erőkkel kivonult
New York-i rendőrök a yippikhez csatlakozott néhány Doors-rajongót is véresre verték.
Szombat este Jim megint csendet és figyelmet kért a „The Unknown Soldier” vetítéséhez.
A vietnami csataterekről abban a hónapban különösen rossz hírek érkeztek, a Fillmore
szombat esti közönségének pedig leginkább csak bulizni volt kedve. A filmet kelletlen tapssal
fogadták. A koncert záródala a „Light My Fire” volt. A részeg és a hosszú hangszeres szólók
közben unatkozó Jim felkapott egy színpadra dobott nárciszcsokrot, és elkezdte vele
bosszantani először a szólózó Kriegert, aztán meg Densmore-t. Jim John arcát csiklandozta a
virágokkal, miközben a dobos apait-anyait megpróbált beleadni játékába. Végül Densmore
hirtelen odacsapott egyet Jim kezére az ütővel, amitől aztán teljesen elszállt Jim tréfás kedve.
Ráakasztotta a csokrot a kísérőcinre, s az végig ott lógott a koncert alatt, mint egy döglött
kanári.
Az aznapi késő esti buli felért egy szándékos gyújtogatással. „Five to One”. „Horse
Latitudes” zsigeri dühvel. Kakofón részek a „Lizard”-ből. A „Moonlight Drive” szépségesen,
olvadón. A gyors, perzselő „Light My Fire”. Ráadásként a „The End”-et játszották. Mikor a
hosszú második koncertet a közönség extázisban megtapsolta, és az élménnyel eltelve kifelé
áramlott a színházból, Bill Graham bejelentette, hogy ha valakinek van még kedve maradni, a
Doors játszik egy ráadást. A tömeg visszaözönlött, a Doors visszament a színpadra, Jim
kezében egy műanyag pohárral jelent meg, benne New York State pezsgő, és még egy órát
jammeltek (a „Money”-t stb. játszották). Ray elbohóckodott, amint előadott egy bluest, s
hosszú szöveget nyomott arról, hogy minden hippi tulajdonképpen konformista. Jim a
mikrofontól elfordulva odaszólt a hozzá legközelebb álló srácoknak, hogy Ray hülyeségeket
beszél. Ezután Jim részleteket adott elő a „Celebration”-ből, a „Texas Radio”-ból, sőt még az
„Orange County Suite”-ből is. A bulinak hajnali háromnegyed négykor lett vége.
Utána Bill Graham Jimet és a zenekart elvitte a Ratnerbe, a színház mellett lévő régi,
Lower East Side-i kóser étterembe túrós és krumplis palacsintát reggelizni. A Vogue számára
Jimről cikket készítő Albert Goldman meg is jegyezte, hogy Jim automatikusan az asztalfőre
ült, tehát biztosan domináns személyiség.
EZEKNEK A KONCERTEKNEK A KRITIKAI FOGADTATÁSA IS – várhatóan – extatikus volt. „A
Doors rég elsüllyedt földrészeket hoz felszínre valamennyiünk elméjében”, írta Goldman. A
Crawdaddy így áradozott: „Amikor énekel, emlékszünk még arra is, ami egymillió évvel
ezelőtt történt.”
A következő heteket a Doors azzal töltötte, hogy folytatta a munkát a már jó ideje készülő
albumukon, leszámítva egyetlen fellépést a Strip egyik új helyén, a Kaleidoscope-ban március
29-én. Az Elektra New Yorkból elküldte Richard Goldsteint, hogy beszámoljon: hogyan halad
a Doors az albummal. Jim egy cabrióval ment Goldstei-nért a szállodájához, az első ülésen
egy csajjal. Elvitte Goldsteint egy meditációs típusú helyre, amit úgy hívtak, hogy Garden of
Self-Rea-lization (Az Önmegvalósítás Kertje), és kötelességtudóan ellátta néhány frappáns
gondolattal:
„Tudod, van a tragédia természetéről egy olyan vélemény, amely azt tartja, hogy
Arisztotelész [a Poétikában] a katarzisról nem mint a közönség élményéről beszélt, inkább
arról van szó, hogy a színészek szabadulnak meg az érzelmektől. Értsd: a közönség csak
tanúja mindannak, ami a színpadon történik.”
„Nem tudom, miért szeretik azt hinni rólam, hogy szünet nélkül extázisban vagyok.
Szerintem sokan talán azt hiszik, hogy más is utazhat helyettük. Tudod, az énekes szerepében
megvan minden, amit szeretek. Az írás és a zene. Egy csomó színészet. Meg van benne még
valami… egy fizikai elem… az „itt és most” élménye. Amikor énekelek, én… Figurákat
találok ki.”
„Milyeneket?”
„Ó, hát rengeteget. Figurák százait.”
Aznap este Goldstein bemehetett a TTG Sound „Β” stúdiójába. A másik három Doors-tag
épp egy egyhetes meditációs lelkigyakorlatról tért vissza, ahol abban a megtiszteltetésben volt
részük, hogy magával a Maharishivel tölthettek egy órát. Végül Jim is megérkezett a kígyóbőr
zakójában és a szűk bőrnadrágjában. Goldstein: „Azonnal észrevesszük, hogy Jim beszívott.
Fel van töltve. Egész egyszerűen részeg, piától. Senki nincs meglepve… A keverőre tesz egy
félig üres literes borosüveget, és megissza valakinek a megmaradt sörét.”
Visszajátszottak a „Celebration”-t, hogy meghallgassák. Jim a magas sarkú csizmában
tántorgott körbe a stúdióban, és akadozó nyelvvel fecsegett, mint egy vén borissza: „Én
vagyok a nyugati félteke hülyéje… Haver… mert mikor valaki mond egy jót, nekem majd
szétmegy a kibaszott agyam… Namármost tanulok én… Te szereted az embereket, haver?
Mert én kurvára utálom őket… basszak meg… Nem kellenek nekem… Na jó, arra igen, hogy
legyen, aki azt a kibaszott krumplit kapálja.”
Ray ezt a pillanatot látta alkalmasnak arra, hogy közölje Jimmel: a „The Celebration of the
Lizard” mégsem illik az albumra. Egyszerűen nem áll össze. Goldstein leírta, hogy Jim úgy
süppedt bele a kígyóbőr zakóba, mint akiből kihúzták a dugót. Szörnyű csend volt egy
darabig.
Aztán Rothchild szólalt meg:
„Hé, Jim, holnap reggel gyere fel hozzám a noteszoddal, oké?”
„Aha” mondta leverten Jim. „Jó.”
Jim kiment, majd tíz perc múlva egy friss üveg Courvoisier konyakkal tért vissza. Bevette
magát az énekesfülkébe, és énekelni kezdte a „Five to One”-t. Sokat böfögött közben. A
többiek a stúdióban igyekeztek nem tudomást venni róla. Rothchild kikapcsolta a mikrofont.
„Jim úgy nézett ki, mintha a róla készült némafilmben játszana.” Hirtelen kirobbant a
fülkéből, most már igazán részegen, dühöngve. Mostanra értette meg, hogy a „The
Celebration of the Lizard”-ot nem találták elég jónak. Hogy a lemezcég nem akarja rátenni a
lemezre.
Dühében köpte a szavakat:
„Ha lenne egy fejszém… haver… most mindenkit megölnék… csak… a barátaimat nem!”
Senki nem reagált. Kísérteties volt a csönd. Aztán Jim megpróbálta a feszültséget oldani.
„Ööö… kéne nekem egy mexikói esküvői ing.”
Robby barátnője, Lynn megkérdezte, milyen méretet hord.
„M-eset, nagy nyakkal – Jim csak ennyit tudott.”
„Le kellene mérni pontosan.”
Jim megrázta a fejét:
„Á-á-á. Nem szeretem, ha méregetnek.”
Goldstein nem akart hinni a szemének. Az ideálja egy piás! Jim a haverjainál aludt vagy
motelban lakott. Az „irattárcája” nem állt másból, mint a jogosítványából meg egy Diner's
Card hitelkártyából, és ezeket két összegumizott kartonlap tartotta össze. A barátnője mással
kefélt. Jim és a többi Doors-tag szemlátomást utálták egymást. Goldstein húsz évvel később
írta meg, mit érzett aznap este:
„A halványról kiderült, hogy egy közönséges alkoholista, akiről a családja egyszerűen nem
vett tudomást. Elborzadok, látva a tehetetlenségét. Évekkel később jöttem rá, hogy a többi
zenész is elborzadt, amint tehetetlenül nézték egy régi barát önpusztítását. Látszólagos
közönyük valójában kétségbeesett erőfeszítés volt, hogy elnyomják magukban az ösztönös
vágyat, amely azt súgta, hogy hagyják Jimet magára, és tűnjenek el az életéből. Hiszen
szükségük van rá – mint mindannyiunknak. A Sárkánygyíkkirály mítosza túl fontos
mindegyikünk számára, s nem vagyunk képesek szembenézni a tényekkel, hogy mindez hová
sodorja Jimet – és Amerikát…”
A STÚDIÓBELI HANGULAT TÉNYLEG FESZÜLT VOLT, amikor Paul
Rothchild és a három másik eldöntötte: a „The Celebration of the Lizard” nem lesz kész
időben ahhoz, hogy a lemez nyári megjelenési határidejét tartani tudják. Jim ideges lett, és azt
mondta: nincs más kész anyaga. Rothchild elkérte tőle a noteszeit, és ásni kezdett bennük:
ennek több új dal lett az eredménye. A Dylan-stílusú „Love Street” Pam régi, Laurel Canyon-
beli lakásáról szólt. A „We Could Be So Good Together”-ben volt egy rész, melyet Thelonius
Monk „Straight, No Chaser” című számából nyúlt a zenekar. Az album címadó dalát, a
„Waiting for the Sun”-t végül lehagyták a lemezről. A „My Wild Love”, amit Bobby Neuwirth
javaslatára a capella énekeltek, végül összeláncolt rabok üvöltözése lett ütőhangszerek és
csörgőkígyó hangjának kíséretével. A „Not to Touch the Earth”-t megmentették a
„Celebration”-ből, és négyperces önálló számként felkerült az albumra, benne a rímes
verspár: „A Sárkány gyíkkirály vagyok. Azt teszek, amit akarok.”
A „Hello, I Love You” és a „Summer's Almost Gone” a Doors első demójáról lett
fölelevenítve. Robby Krieger írta a „Wintertime Love”-ot (egy keringő volt, melynek banális
szövegét Jim fogcsikorgatva énekelte) és a „Yes, the River Knows”-t (ez ugyanaz az eset volt,
csak rosszabb, mert Jimnek arról kellett énekelnie, hogy misztikus forralt borba fullad).
Robby írta a „Spanish Caravan”-t is, amely a pszichedelikus art-rock műfajába sorolható, és
amelyben szerepel egy, Isaac Albéniz spanyol zeneszerző „Partido No. i.” művéből lopott
átkötés.
Remélték, hogy három jó szám elviszi az albumot. A „Hello, I Love You” Jim legkorábbi
dalai közül való, és azt a melltartó nélküli, fiatal fekete szépséget ünnepelte, akit Jim és Ray a
venice-i strandon látott meg 1965 nyarán. A lemez „A” oldalát a kritikus „The Unknown
Soldier” zárta a háborútól megcsömörlött, tapsoló tömeg hangjával, „Vége a háborúnak!”
kiáltásokkal és baljós harangkongással. A lemez legvégső dala pedig a szinte már sátánista,
kénkőtől bűzlő „Five to One” lett, amiben Jim szinte vonaglik, míg elmondja szentnek aligha
nevezhető beszédét arról, hogy otthagyja heroinfüggő barátnőjét, és elmegy egy autóban,
szakadt idegenekkel bebaszni. A rock történetének ez volt az egyik legizgatottabb, érzéki
pillanata, és Jim Morrisonnak sem került rögzítésre ennél felkavaróbb előadása.
Jim boldogtalan volt, hogy a „The Celebration of the Lizard” nem került föl a lemezre.
Hogy kiengeszteljék, a nyáron kiadott lemez kihajtható borítóján megjelent a teljes szöveg.
Aki csak résztvett a Doors harmadik albumának készítésében, az vagy foghúzáshoz vagy
lidércnyomáshoz hasonlította a stúdiómunkát. Olyan rossz álom volt ez, amiből a Doors már
nem ébredt fel többé. A Waiting for the Sun majdnem tönkrevágta a zenekart.
A BŰNÖS DOORS
1968 MÁJUSA. A Doors május 10-én játszott először Chicagóban, a Coliseum színpadán. A
filmesek mindenhová követték őket. A kezdőszám a „Soul Kitchen” volt, amibe Jim
beillesztett sorokat a későbbi „Runnin' Blue” című dalból. Megszakította a „Break On
Through”-t is, hogy a „There You Sit” című versét elmondja közben, de aztán mint a
zsákmányra ugró oroszlán, úgy vetette bele magát a dalba megint. Utána a filmesekre
kacsintott, és megpróbált valamit elindítani.
Közelebb intette a tömeget a színpadhoz, és úgy nézett ki, mint akit meghipnotizáltak,
miközben a stáb a hömpölygő emberáradattal küszködő rendőröket filmezte. Jim aztán
eljátszott a tömeg dinamikájával: a „Crystal Ship” közben tízezer embert csendesített le úgy,
hogy a légy zümmögését is is meg lehetett volna hallani, aztán meg szinte az őrjöngésig
korbácsolta fel a hangulatot a kemény dalokkal („Back Door Man” és „Five to One”). Amikor
elkiáltotta magát, hogy „Ébredj!”, és elmondta a „Lizard” strófát, elektromosság vibrált a
levegőben. A „Light My Fire”-rel zártak, és a „The Unknown Soldier” volt a ráadás: az
előadás hűen kifejezte a dalban megfogalmazott üvöltő kínt, s mikor Jim a színpadon
összeesett, mint akit kivégeztek, a közönség megint csak sikoltozásban tört ki.
Sokáig feküdt ott, az első sorokban álló lányok sírva fakadtak. Meghalt volna? De felállt
megint, és pár perc múlva a Doors tomboló ünneplés közepette vonult le a színpadról. A
tömeg megrohamozta a színpadot, hogy megpróbáljon egy nagy zenekar eltűnt aurájának
közelében maradni, de a rendőrkordon valahogy mégis kitartott.
Másnap, szombat este a James Cotton Blues Band volt az előzenekaruk a detroiti Cobo
Arénában. Torontói koncertjükön az Earth Opera játszott előttük, és koncert közben Jim
mikrofonja olykor kihagyott. (A filmesek lámpái is kialudtak olykor.)
Paul Rothchild is szervezett egy találkozót a Doorsszal azon a héten: az „Orange Country
Suite” korai verzióit dolgozták ki, meg a „Who Scared You?”-t, hogy végre elkészüljenek a
lemezükkel. Dens-more tanácsot kért Rothchildtól, hogy szerinte mit tehetnének Jimmel. Jim
borotválatlanul, koszosan érkezett a stúdióba, hosszú haja ragacsosan lógott, a szeme vérben
úszott, és a ruháit érezhetően nem vetette le több napja már. Pocsék volt a hangulat, mint
akkoriban mindig, ha a Doors stúdióba vonult. Rothchild úgy döntött, hogy a zenekar
jelenlétében hozza szóba a dolgot.
„Jim!”, kezdte Paul. „Úgy érezzük, már nem akarsz tovább dolgozni ezen az albumon.
Meg kell kérdezzelek, haver: mit művelsz? Kihúzod magad mindenből. Rád se lehet ismerni.
El tudod nekünk mondani, hogy mi a franc történik veled?”
Densmore: „Jim hátrasimította zsíros fürtjeit, és megdörzsölte háromnapos borostáját. Egy
szóval sem válaszolt, és a néma feszültség csak fokozódott a teremben.” Jim egymagában
kisétált az előcsarnokba, Densmore égnek emelte a kezét, a másik kettő csak a fejét csóválta.
De másnap este Jim mindannyiuk nagy meglepetésére frissen mosdva, borotváitan jelent
meg, tiszta ruhában. Még a haját is levágta magának: összefogta hosszú fürtjeit egy gumival,
és ollóval lenyírta. Az eredmény olyan röhejes volt, hogy el kellett Jimet vinni Sebring
szalonjába: mentse, ami még menthető a hétvégi nagy San José-i fellépés előtt.
A zenekarok körül forgó grupie-k telefonvonalai azonnal égni kezdtek mindkét parton:
„Micsoda? Levágta? Az egészet? Mennyire rövidre?”
A DEAD. AZ AIRPLANE. AZ Animals. Country Joe. Big Brother. A Youngbloods. Taj
Mahal. Az Electric Flag. Ezek a zenekarok mind felléptek a fő műsorszám, a Doors mellett az
észak-kaliforniai folk-rock-fesztiválon, amit 1968. május 19-én, vasárnap tartottak San
Jóséban, Santa Clara megye vásárterén. A Doors késő délután lépett a színpadra, világosban.
Jim az új frizurával, kígyóbőr nadrágban, fehér mexikói ingben és kétsoros kék gyönggyel a
nyakában hátborzongató teljesítményt nyújtott – a fogadtatás azonban csak langyos volt, mert
a közönség már tíz zenekart látott előttük. Jim kiszúrta a színpad szélénél álló őszes
rockfotóst, Jim Marshallt, odament hozzá, és megkérdezte: „Hé, Marshall, akarsz egy képet?”,
majd meggyújtott cigarettával a szájában pózolt neki, hogy lefotózhassa.
A következő pénteken, május 24-én a Doors nevezetes koncertet adott egy tucsoni
baseballcsapat pályáján. A több ezer vaku villanásától felidegesített Jim a színpad előtt álló
tinilányokat hordta le, és egy cigit kért. Egy percen belül meggyújtott Marlborók százai
hullottak a színpadra. Nem sokkal később elment az áram. Csönd. Sötétség. Amikor újra
világos lett, Jim közelebb hívta a tömeget, és egyenként rámutatott azokra, akiket a színpadra
hívott magához. A „When the Music's Over”-ben eljátszotta a veszélyes mikrofonlasszózást,
és majdnem szétverte Ray fejét. Ahogy a közönség ledöntötte a kordont, a biztonsági őrök
körbeállták a zenekart, hogy a bulit folytatni lehessen, így aztán Jim úgy énekelte el a „Light
My Fire”-t a buli végén, hogy két tagbaszakadt tucsoni rendőr fogta közre.
Másnap, május 25-én Salt Lake Cityben léptek föl. Lagymatag közönség, és csak fél ház.
Jim megpróbálta felfűteni a srácokat goromba megjegyzéseivel, de semmi sem jött be.
„Mindenki megdöglött?”, kérdezte. „A francnak jöttetek akkor?”
A Doors négy számot játszott, aztán utálkozva levonult a színpadról, és sosem tért vissza
többet Utah államba.
1968 júniusában a Doors harmadik lemezének felvételeit befejezték, összefésülték, és
meglett a keverés is. Az első'kislemezt Jac Holzman fia választotta ki, a „Hello, I Love You”-
t, mert tetszett neki a dal ugrándozós, rágógumizós stílusa. Jimet idegesítette, hogy a lemez
édeskés lett, és teli van Robby lapos számaival, amelyekből hiányzott minden varázs. Tudta ő,
hogy mi a baj, ahogy el is magyarázta Jerry Hopkinsnak:
„Kezdetben a dalok úgy lettek, hogy én vagy Robby egy alapötlettel érkeztünk csak, a
szövegre meg a dallamra. Aztán a hangszerelés meg az egész estéről estére fejlődött, nap mint
nap hozzáadódott valami a próbákon és a klubokban. Amikor koncertezni kezdtünk meg
lemezeket csináltunk, és szerződés írta elő, hogy évente hány albumot kell felvennünk, és
hány kislemezt kiadnunk minden hat hónapban, akkor már ennek a természetes, spontán
alkotási folyamatnak esélye sem maradt. A dalokat a stúdióban kellett megalkotnunk. [Most]
Robby vagy én úgy jövünk a stúdióba, hogy a dal és a hangszerelés már kész a fejünkben,
ahelyett hogy lassanként dolgoznánk ki. Hogy az én munkám ennek látta-e kárát? Szerintem
igen. Hogyha csak lemezeket készítenénk, akkor ez valószínűleg nem számítana. De mást is
csinálunk, így aztán nem marad elég időnk, hogy a dolgok a maguk logikája szerint
történjenek.”
Jim beletörődött, hogy a hosszú versfüzérei nem kerültek a lemezre. Jim elmondta
Hopkinsnak, hogy a „The Celebration of the Lizard” azért nem jött össze, „…mert egyszerűen
a meglévő darabokat raktam egymás után. Nem volt ez igazi organikus fejlődés eredménye.
Azért nem jön össze, mert nem spontánul keletkezett. Egymás mellé kerültek ezek a versek
különböző alkalmakkor, ahelyett hogy egy magból nőttek volna ki. De még most is remélem,
hogy össze fog állni.”
Június 5-én az elhunyt elnök testvére, Robert Kennedy megnyerte a kaliforniai előzetes
elnökválasztást; kampányában a békét tűzte ki célként. Lyndon Johnson nem is indult, mert
félt, hogy a megosztott nemzet elutasítja őt és Vietnammal kapcsolatos, pusztulást hozó
politikáját. Kennedy aznap este az Ambassador Hotelban a támogatóinak mondott köszönetet,
és akkor lőtték le, amikor a hátsó ajtón épp távozni készült. Gyilkos év volt. Néhány nap
múlva Andy Warholt is majdnem megölte három lövéssel a sértődött Valerie Solanis (aki
szerepelt az I, A Manben). Warhol ugyan túlélte, de sosem lett már a régi.
EKKORTÁJT TÖRTÉNT, hogy Jim egy kötetlen interjút adott John Carpenternek, a Los
Angeles Free Press zenei szerkesztőjének. Carpenter legalább annyira szeretett inni, mint Jim,
és az interjú a Sunseten lévő Continental Hyatt House-ban kezdődött (Jim akkor ott lakott), az
elfogyasztott villásreggeli után, Bloody Marykkel. Később a vakító nyári napsütésben
végigsétáltak a Santa Monica Boulevard-on.
„Nagyon szeretem L. A.-t nyáron”, mondta Jim. Órákkal később Jim kedvenc
toplessbárjában kötöttek ki, a Phone Boothban. Amikor egy töltöttgalamb-forma lány épp
lehúzta a blúzát, és a Four Tops által énekelt Tim Hardin-számra, az „If I Were a Carpenter”-
re kezdett táncolni, a filmstábból Babe Hill is odaült beszélgetni.
BABE: „Szerinted milyen gyerekei lesznek ennek a csajnak?”
JIM: „A cicijüknek rosszat tesz, hogy így táncolnak. Kérdezd meg bármelyik
toplesstáncost! Ha tönkremegy a mellük, az olyan, mintha neked leesik a fejed. Ez a lány nem
erőlteti meg magát. Leginkább csak ácsorog ott. Az ég áldja meg ezt a helyet, és mindenkit,
aki benne van!… (Új táncos érkezik.) Ez meg túl vicces. Semmit nem vesz komolyan. Az az
érzésem, ha túl sok időt tökénél egy ilyen helyen, tönkretennéd a lelkedet. Teljesen
berozsdásodna. De erről inkább ne beszéljünk… De ez fura azért, nem? Az emberek bejönnek
ide, és az első pillantások után mindenki intézi a saját dolgait: beszélget, eszik, iszik. Tudod,
mi van? Ez a hely ugyanazért vonzó, mint a szomszédos bordély: a hangulata miatt, hogy jó
itt beszélgetni… Na, ez a lány a kedvencem! Ο láthatatlan. Úúúú! Mmmmm! De azt hiszem,
hiba a cicijüket közszemlére kitenni. Dramaturgiai hiba. Vékony fehérneműben kéne
táncolniuk, az több volna, sejtelmes… A Levi's farmeros csajokat szeretem. Ilyen a
gusztusom, akárki jön oda hozzám, szerintem az a klassz.”
A beszélgetés az írásra terelődött. Jim most már Black Russian-koktélokra váltott át.
JIM: „Az író mentalitása a kukkoló pszichológiájával rokon. Az újságírók sose beszélnek
magukról, nem úgy, mint a többi ember. Csak felszívnak mindent, mint a szivacs, és sose
mondanak semmit a saját lelkűkről… Mert szerintem több filozófia van néhány tizenhat éves
kiscsaj fejében, mint amiről te akár csak álmodni mersz. Azok a levelek a tinimagazinoknak…
néhány nagyon magányos, mély és őszinte. Sokat nem olvasom őket, de volt már, ami teljesen
kiakasztott. Nagyon nyitottak és őszinték.”
Amikor Tim Hardin feltűnt a pultnál, Jim szabályosan bemutatta az összes táncosnak.
Aztán az egyre részegebb Jim felugrott, és táncolni kezdett a lányokkal, és együtt bömbölt a
zenével. Babe odament hozzá, és csendesen azt mondta: „Jim, menjünk!” A pincérlány
kihozta a számlát (39 dollár 75 centről), amit Jim a bőrgatyá-jából kihalászott papírpénzekkel
fizetett ki. Átmentek az utca túloldalára a Barney's-ba, és tovább ittak.
A szalagra vett interjú gépelt változatát John Carpenter az előzetes megbeszélés értelmében
átadta Pamela Coursonnek, aki vagy száz bekezdést (részeg fecsegést) kihúzott belőle, mielőtt
megjelent volna. Jim viszont a margóra odaírt néhány dolgot, amit bele akart vetetni.
ABBAN A HÓNAPBAN, 1968 júniusában a Doors ötletszerű koncerteket adott Kalifornia-
szerte. Bobby Neuwirth három hónapos szerződése lejárt, így aztán Jim megint szabadon
garázdálkodott. Mondják, hogy volt egy futó kalandja egy jól ismert férfi prostituálttal, aki a
Stripen dolgozott. Ez az ember megzsarolta, hogy nyilvánosságra hozza Jim titkolt szexuális
hajlamait. Jim ügyvédje, Max Fink egy közvetítőt küldött, hogy találkozzon a pasassal, egy
magándetektívet, aki kemény munkákat is vállalt. A találkozó után a zsaroló véres sebekkel és
pár foggal megrövidítve maradt ott a Los Angeles-i reptér közelében, egy motel mögötti
fasorban, és a zsarolási kísérletnek ezzel vége is volt.
Június 15., a helyszín a Sacramento Memorial Auditorium. Jim teljes csendet parancsolt a
tömött csarnokban, majd csukott szemmel lógott csak a mikrofonon, s a feszültség egyre nőtt.
Hirtelen kieresztett egy vulkánkitörést megszégyenítő böfögést, ami meglepte a közönséget,
és tapsot aratott. A legjobb dal ezen az estén a „When the Music's Over” volt, s előadása
közben (a „fület a földhöz” résznél) Jim összeesett, rángatózni és vonaglani kezdett a
színpadon, mintha rohama volna. Ez eltartott egy darabig, és csak jóval később kelt föl, és
énekelte el, hogy „A világot akarjuk… DE AZONNAL!!!”
Június végén a Doors pocsék volt Santa Barbarában, majd adtak két közepes koncertet San
Diegóban. Július 5-re készültek, a Hollywood Bowl-beli nagy koncertre. A helyi KHJ
rádióadó-óriás által szponzorált nagy eseményt egy kibővített filmes stábbal akarták fölvenni,
sőt hangfelvételre is készültek egy esetleges koncertlemezhez. Mindenki már előre izgult, és
nagy volt a feszültség.
Jim állapota sem volt valami stabil. Megint szakított Pamelával egy, Pam lakásában
lezajlott, szörnyű veszekedés után. A szomszédok hallották, hogy Pamela azt kiabálja: Jimnek
ott kell hagynia a zenekart, mielőtt halálra issza magát. Jim azzal vágott vissza, hogy Pamela
pedig narkós kurvaként végzi, ha nem hagyja abba sürgősen a heroint. Pamela közölte
Jimmel, hogy vigye a szaros cuccát a lakásból, és már szórta is ki az ablakon Jim könyveit.
Jim egy csinos írónővel találkozgatott, Anne Moore-ral. Már összefutottak itt-ott, amikor
egy este, egy Elektra-sajtófogadáson a Whiskyben Jim kézen fogta, és azt mondta neki:
„Szia, Anne! Ma este ugye velem jössz haza?”
Később együtt elsétáltak a lány néhány utcányira lévő lakásához, mert Jim elfelejtette,
hogy hol hagyta a kocsit. A következő két évben Jim és Anne Moore hol együtt voltak, hol
külön: Jim mindig átjárt Anne-hez kajálni, ha Pamelával éppen összeveszett, és az kidobta.
Egyébként az Alta Cienega Motel lakója volt: ott élte az alkoholisták zavaros, kusza életét.
Tim Hardin Jim fürdőszobájában lőtte be magának a barna, kínai heroint. Jimnek kulcsa volt a
Doors irodájához, és néha ott aludt a földszinti kanapén. A Topanga Canyon lakói pedig
egészen megszokták már, hogy Jim a sötétkék Mustang-jával sokszor a posta előtt parkol,
kikönyököl az ablakon, és csak nézi-nézi a hegyeket, amint leszáll az este.
Pamela Courson pedig Marokkóba ment korábbi barátjával, Jean de Breteuil-jel, hogy a
butikja árukészletét ott vásárolt áruval töltse fel, „Vannak köntösei és vannak drogosai, lusta,
gyémántveretes lakájai…”10 – szólt az új dal, a „Love Street” szövege, ami Breteuil grófra és
az ő homoszexuális aranyifjú barátaira utalt, akik Pamela körül rezsegtek. (Jim a végső
változatban lecserélte a „drogosai”-t ,,majmai”-ra.) A hónap második felében Pamela nyílt
viszonyba kezdett a felkapott fiatal színésszel, Christopher Jonesszal, aki az alacsony
költségvetésű, hippitémájú filmben, a Wild in the Streetsben játszotta a főszerepet. A film egy
rocksztárról szólt (kicsit Jimre emlékeztetett), aki végül az Egyesült Államok elnöke lesz. A
jóképű, tökös srác folyton Pam gyéren bútorozott kéglijében tanyázott, ette Pam nyúlós
lasagnáját, Jim olvasófoteljében üldögélt, és a nőjét gyömöszölte. (A kis lakásban volt egy
hatalmas fotó Jimről a nappali falán, egy kristályhajó képe fölött. Pamela hűtője még tele volt
marhaszívvei, mert – ahogy Pamela el is mondta Christopher Jonesnak – Jim azt szereti.)
Pam összeszűrte a levet Paul Ferrarával is. „Jim elment valami rohadt turnéra”, mesélte
Ferrara, „engem meg [értsd: a filmes stábot] itthon hagytak. Szerintem Pam sejtette, hogy Jim
azt az éjszakát tuti mással tölti. Pam teljesen kiakadt attól, hogyha Jim kiteszi hazulról a lábát,
már nincs fölötte hatalma. Úgyhogy akkor elég magányosnak érezhette magát, meg szomorú
is volt, és biztos azt gondolta: No, ha Jim vele alszik [Anne Moore-ral], akkor én is csinálok
valamit. Mint aki visszafizet valamiért. Ezért hívott át engem vacsorára. Füvet szívtunk, és
egyszer csak ott volt mellettem, és odabújt, aztán egyik dolog vezetett a másikhoz. Nem
olyasmi ez, amire nagyon büszke volnék, de megtörtént.”
Pár nappal később Jim odaszólt Ferrarának:
– Hallottam, hogy együtt voltál Pamelával.
– Eee… hát igen, úgy valahogy. A párbeszéd nem folytatódott.
Jim nem állt bosszút Ferrarán, sőt az év második felében még oda is adott neki ötezer
dollárt, hogy egy filmet be tudjon fejezni. Pamela futó szerelmi kalandjai látszólag nem
zavarták Jimet, de ha ilyenkor türtőztette is magát, dühe előbb-utóbb felszínre tört: rémes
előadások formájában, önpusztító viselkedésben, önmaga és mindazok semmibevételében,
akik tőle függtek.
Hobo fordítása
10
a koncertezés gyakorlata egészen megváltozott: minden nagyobb lett, és kezdetét vette a
professzionalizmus korszaka. A nagy amerikai előadók, mint Jimi Hendrix meg a Doors,
kinőtték a tánctermeket, és olyan hatalmas sportcsarnokokban játszottak, amilyenekben a
Stonesnak is fel kellett lépnie, ha pénzt akartak keresni.
Mick Jaggernek fogalma sem volt róla, hogyan kell egy amerikai sportcsarnokban tálalni
egy rockbulit. Tito Burns ezért azt tanácsolta neki: menjen el Los Angelesbe, és nézze meg
július 5-én a Hollywood Bowlban, hogyan játszik tízezer ember előtt a Doors. Úgyhogy
amikor 1968. július 3-án Jagger befejezte a Beggar's Banquet keverését, barátnőjével,
Marianne Faithfullal és Jimmy Millerrel, a Stones producerével Los Angelesbe repült. Két
nap múlva Mick megjelent a Doors irodájában, és Jimet kereste.
Az utca túlfelén, az Alta Cienega Motel 32-es szobája előtt csengő fizetős telefont January
Jansen vette fel. Jim az ágyon feküdt, és a tévét nézte, de a hangot levette. Tim Hardin a
fürdőszobában épp heroinnal lőtte be magát.
Jansen így számol be az eseményről: „Teljes pánikban telefonáltak át az irodából:” »Itt van
Jagger! Már megy is át az utcán!« Mondom Jimnek: »Te, Jim… öö, Mick Jagger van az
irodában. Átjön ide.« Mire Jim: »Jól van.«
Kopogás hallatszott, nagyon halkan. Jim bólintott, én meg kinyitottam az ajtót. És [Jagger]
azt mondta: »Hello, én Mick vagyok.« Mire én: »Nahát, tényleg!« Majd kiugrottam a
bőrömből! Az energiát tapintani lehetett. És Mick bejött.”
Ha a londoni Chester Square-i, elegáns házban lakó Micknek voltak is fenntartásai Jim
szerény motelszobáját illetően, azt jól palástolta. „Mick kényelembe helyezte magát”,
emlékszik vissza Jansen. „Nem nézett körül utálkozva, hogy mi ez a nyomortanya. Jó helyen
volt, közel az irodához.”
A két rocksztár még sosem találkozott. Jagger öt hónappal idősebb volt Jimnél, és három
évvel korábban lett belőle sztár. Jim felállt, és kezet rázott Mickkel, aztán visszadőlt az ágyra:
pihent az esti Hollywood Bowl-i előadás előtt.
Mick megkérdezte Jimet: szokott-e előadás előtt meditálni?
Jim úgy nézett Mickre, mintha őrülttel beszélne:
„Meditálni? Na, azt nem. Arra ott van John és Robby.”
Mick a színpadi munkáról akart beszélgetni, mondta, hogy meg akarja tanulni, hogyan kell
nagy tömeget kezelni. Elmondta Jimnek, hogy a Stones tizenöt hónapja nem lépett föl sehol,
és egészen berozsdásodtak. Jim Brian Jones felől kérdezősködött. Mick égnek emelte a
szemét, és azt mondta, hogy Brian nincs könnyű helyzetben.
Vagy éve már, hogy a barátnője otthagyta Keith Richardsért. Mick azt mondta: szerinte
Brian Marokkóban van, ahol egy hegyi törzs zenéjét veszi szalagra, egy csapat zenészét, akik
egyben varázslók is. William Burroughs egy barátja, Brion Gysin mesélt róluk Briannek.
„Ismered Williamet?”, kérdezte Mick.
Jim a fejét rázta.
Jansen később Frank Lisciandrónak ezt mesélte: „A színpadi táncról beszélgettek. Mick azt
mondta: nincs kibékülve a saját mozgásával. Azt mondta, hogy a tánc az egyetlen dolog, amit
nem tud. Jim meg ő együtt keseregtek, hogy egyre nehezebben tudják jól érezni magukat a
színpadon, és nem tudnak már önfeledten táncolni. Minél nagyobb a helyszín, és minél több
az ember, annál nehezebb kapcsolatot találni velük. Mindent egyre jobban túl kell hajtani.
»Ha elesel a színpadon, akkor annak igazi esésnek kell lennie«, mondta Jim Micknek.
Együtt nevettek azon, hogy fel lett fújva minden. Mindketten filmcsillagokon meg
cowboyhősökön nőttek föl, és egyszer csak ők is ott találták magukat a reflektorfényben.
Mind a ketten egy kicsit szégyenlősen, kisfiúsán kezelték ezt a dolgot, de ugyanakkor nagyon
profin. És sütött róluk, hogy egymás tehetségét kölcsönösen nagyon tisztelik.”
Rebesgették azt is, hogy Mick ajándékba adott Jimnek egy kis LSD-t, amit előző nap
kapott egy Los Angeles-i barátjától; s hogy ezt Jim Mick távozása után rögtön be is szedte.
Tim Hardinnak, aki ezután kecmergett elő a fürdőszobából, elmondták, hogy épp most ment
el Mick Jagger. Az énekes, aki épp akkor szállt el a herointól, azt hitte, hogy szórakoznak
vele, és a francba küldte őket.
MIKOR JAGGER TÁVOZOTT, Jim felhívta Pamelát, hogy elmesélje neki a látogatást, és hogy
megkérje: jöjjön Pam kocsival érte, és vigye el a koncertre. Pam azt felelte, hogy Jim most ne
számítson rá, mert épp társaságban van. Azt is mondta neki, hogy ott kell hagynia a Doorst, és
valóban költővé kell válnia. Pam ezt már hónapok óta mondogatta Jimnek, mert utálta a
Doorst. Az volt a véleménye, hogy az egész mélyen Jim színvonala alatt van, és különben is
tönkremegy benne. Jim nem kezdett vitatkozni, csak emlékeztette Pamelát, hogy egyelőre a
Doors állja Pam számláit, a butikját, mindent. Pam mondta, hogy ott lesz a koncerten, és vele
megy Christopher Jones is.
A HOLLYWOOD BOWL, a tizennyolcezer ülőhelyes amfiteátrum 1922-ben épült a
Cahuenga-szorosban. Ez a festői hely a hegyekben, a város fölött ideális helyszín volt a Los
Angeles-i filharmonikusok vagy nagy operatársulatok számára (amelyeknek eredetileg
készült), de a kihangosított rockbulik rendezése problémákat vetett föl. A Doors technikusai
két nappal a buli előtt érkeztek, hogy felépítsék a szerelést: ötvennégy erősítőt raktak föl
végig a majdnem harmincméteres színpad előtt: ez akkora hangerőt eredményezett, hogy még
egy mérföldnyire is jól lehetett hallani. Volt a Doors csapatában egy új ember is: Harrison
Ford, aki színészi ambíciókat dédelgetett, de a bulikon ácsként dolgozott, és – meg nem
erősített hollywoodi szóbeszéd szerint – még az is a feladatai közé tartozott, hogy a
zenekarnak füvet szerezzen. Ο kezelte az egyik kamerát is a négy közül a koncert
filmfelvétele közben.
A koncertre minden jegy elkelt, és nagyon várták Los Angelesben. A KHJ rádiósai úgy
találták, hogy az összegyűlt tömeg még annál is zavarodottabb volt, mint amely néhány
hónappal korábban a Monkees koncertjére érkezett. A forró júliusi estén a Steppenwolf
kezdett új slágereivel: a „Born to Be Wild”-dal és a „Magic Carpet Ride”-dal. Utána a
Chambers Brothers csigázta tovább a tinédzsereket a hosszadalmas, pszichedelikus
számukkal, a „Time Has Come Today”-jel. Mick Jagger, aki a Doorsszal vacsorázott a buli
előtt, most a színpad mögött ücsörgött, és figyelte, hogy zajlanak a dolgok.
A Doors kilenc körül lépett színpadra az összegyűlt tömeg tumultuózus kavargása
közepette, és egy visszafogott előadást produkált, amivel mindenkinek csalódást okozott. A
rock lázító istene nem volt jelen. De hiányzott az erotikus politikus, az elektromos sámán és a
Sárkánygyíkkirály is: egyik sem került elő. Ehelyett Jim – mindenki megdöbbenésére –
énekelt: dalait pontosan intonálta, a színpadon egy helyben állt bőrnadrágban és marokkói
mellényében, csak nagyon keveset mozgott. A nyakában egy ezüstkereszt lógott, amit sose
láttak még rajta, és egyik cigarettát szívta a másik után, ami szintén nem volt rá jellemző.
Csak amikor üvöltenie kellett, akkor dőlt rá a mikrofonra, és eresztette ki a hangját – és csak
egyszer-kétszer engedte el magát annyira, hogy bemutassa az összegörnyedve eljárt
hopitáncát.
A másik három csak nézett egymásra meglepetten, ahogy Jim egymás után énekelte a
sikerszámaikat, valamint a többi dalt az éppen megjelent Waiting for the Sun-ról: a „Five to
One”-t, a „Hello, I Love You”-t, a „Spanish Caravan”-t es a „The Unknown Soldier”-t.
Minden dal után tinik százai követelték ordítva a „Light My Fire”-t. A „Celebration” két
részletét belevette a „Horse Latitudes”-be, és három új versét („Accident”, „Grasshopper”,
„Ensenada”) adta elő a „The End”-ben. Jim végig üres tekintettel bámult, kicsit mosolygott,
és meg sem próbált a közönséggel kapcsolatot teremteni.
Több oka is volt, hogy ilyen langyosra sikerült a buli. Az első sorban ott ült Mick Jagger,
Marianne Faithfull és Jimmy Miller – Jim magán érezhette Jagger könyörtelen tekintetét. Pár
sorral hátrébb meg Pamela bújt össze a pasijával. A nagy teljesítményű filmes lámpák fehér
forrósággal árasztották el a Doors rendszerint sötét színpadát. A Bowl hatalmas mérete is
nyilván feszélyezte Jimet, meg az éretlen, fiatal közönség, akik röhögtek a zenekaron,
mindenfélét bedobáltak, pfujoltak az új dalokra, és összevissza szaladgáltak a koncert közben.
Pam azt mondta Jonesnak, hogy ha Jim tényleg LSD-vel csinálta végig a bulit, akkor nem is
nyújtott rossz teljesítményt, mert zeneileg hibátlan volt az előadás – csak épp mindenki
hülyére unta magát közben. A srácok nyers rockszínházra számítottak, ami elmegy a valódi
emberáldozat határáig, s ehelyett egy élő tévéműsort kaptak. John Densmore eszeveszettül
dühös volt, amikor Robby megmondta neki, hogy Jim a színpadra lépés előtt bevett pár LSD-
tablettát.
Mick és Marianne leléptek a koncert után tartott fogadás előtt. Jimmy Miller később
elmesélte, hogy útközben a hotelba Mick Jagger panaszkodott, hogy a Doors unalmas volt. A
Hollywood Bowl-beli koncert üzletileg nagy sikernek bizonyult, de a Doors hírnevén nagy
csorbát ejtett. A Doors Ellen Sander (Jac Holzman barátnője) szavaival élve „komoly, helyi
presztízsveszteséget” szenvedett el: ugyanis a környékbeli gimnazisták mindenfelé csepülni
kezdték a zenekart. Mick Jagger pedig azt tanulta meg belőle: hogyan ne nézzen ki egy
nagyszabású rockkoncert.
Pamela és Christopher Jones a buli után hátramentek az öltözőhöz. Jones kint várt, míg
Pam bement. Egy idő múlva Pam kidugta a fejét, és behívta Jonest. Amikor Jones belépett,
Jim az ölébe rántotta Pamet, úgy, hogy Pam lábai szét voltak tárva. Jones ezt mesél-
te az esetről Patricia Butler írónőnek: „Jim csak ült ott, vigyorgott rám, az ölében Pam, aki
eléggé zavarban volt. De Jim tudott rólunk, és épp azon igyekezett, hogy engem provokáljon,
hogy csináljak jelenetet. De én csak álltam ott, és marhára visszavigyorogtam. Engem akart ő
kiborítani?”
AZ URAK
1968 JÚLIUSA. A Doors megint turnézott a filmes stábbal. Dallasban július 9-én Jim előadta
a majdnem teljes „Texas Radio and the Big Beat”-et, egy újfajta vers-dalt, amit a késő este
sugárzó Bible Belt rádió erélyes hangú prédikációi inspiráltak. Ugyanitt kigúnyolta a
színpadot őrző rendőröket, provokálta őket, hátha sikerül belőlük kiváltani valami látványos
reakciót, ami jól mutatna filmen.
Másnap este Houstonban spontán verskompozíciókat adott elő a „Back Door Man”
középrészében, felhasználva a szokott „Can the wind have it all?” es a „We tried so hard;
maybe we tried too hard” darabokat. A „When the Music's Over” költői betétjei között helyet
kapott a „Winter Photography” és a „Count the Dead and Wait Till Morning”, amelyek friss
jegyzetei között szerepeltek. Hogy a sokak által hallani akart „Crystal Ship” és „Light My
Fire” kiváltotta unalmat ellensúlyozza, Jim a zenekar élén egy kis rhythm and bluest nyomott:
a „Little Red Rooster”-t és a „Who Do You Love?”-ot. Ismét megdolgozta a rendőröket, azt
szerette volna, ha a srácok lerohanják a színpadot. A rendőrök erre végig felsorakoztak a
színpad szélénél, nem lehetett tőlük látni a zenekart. Jim kiüvöltött a közönségnek:
„Ha ti nem jöttök ide föl, akkor nekem kell átmennem rajtuk… Ez az utolsó esélyetek!”
A rendőrök még szorosabbra vonták a kordont a zenekar körül, és a bulinak vége lett.
A WAITING FOR THE SUN, mely a régi dalok, a sietősen írt töltelékszámok és könyörtelen
zsenialitás keveréke, az 1968-as év nyarának nagy albuma lett, miközben a városok gettói
továbbra is lángoltak, és a demokraták kongresszusán Chicagóban a rendőrök erőszakot
alkalmaztak. (A lemez égő rózsaszín borítóján a zenekar fotói szerepeltek, melyeket Paul
Ferrara és Guy Webster készített.) Azok a rádióadók, amelyek nem voltak hajlandók lejátszani
a szexuális töltetű „Love Me Two Times”-t és a radikális „The Unknown Soldier”-t, most
rácsaptak a „Hello, I Love You”-ra, a pszichedelikus zene és a rágógumipop tökéletes
hibridjére. Július végére a „Hello” első lett Amerikában a kislemezek listáján, a nagylemez
pedig augusztus végére lett az albumok között listavezető, és hat hétig el sem mozdult onnan.
Azután meg a világtalan latin-amerikai énekes, José Feliciano lett az első a listán a „Light My
Fire” jazzes feldolgozásával.
Még mindig a Doors volt Amerika legnagyobb bandája. Senki a közelükbe sem ért.
A stabil eladási statisztikákkal megtámogatva Jim azon a nyáron őrületes koncerteket
produkált. Seattle-ben és Vancouverben sikerült a zenekarral úgy felkorbácsolnia a hangulatot,
hogy a közönség elsöpörte a rendőrkordont, felözönlöttek a színpadra, és ott elragadtatott
táncot jártak Jim körül. „A megvilágosodás orgiája – csak így írható le, ami történt”,
vélekedett a Vancouver Sun.
Ám ezek az elsöprő bulik csak nyitányai voltak a következő hónap féktelen tobzódásainak,
melyeket a Doors keleten provokált ki.
MINDENKI ÚGY KÖNYVELTE EL, hogy Jim Morrison a Waiting for the Sun után már nem
törődött többé a Doorsszal: nem írt már dalokat, inkább egész álló nap ivott, és tehetségét
szétfecsegte a Santa Monica Boulevard bárjaiban. Az igazság azonban ennél összetettebb.
Való igaz, hogy gyakran rúgott be Tom Bakerrel a Phone Boothban vagy a Barney's
Beaneryben, és sokszor indult el Babe Hill-lel a kaliforniai 6o-as úton, hogy Palm Springsben
aztán napokra nyoma vesszen. De közben írt, dolgozott a versein.
1968. július 24-én befejezte és dátummal látta el két, kézzel írott versfüzérét. Az egyik a
The Lords (Az urak), melynek a „Feljegyzések a látásról” alcímet adta: ennek költői képei a
film és a média területéről származtak, és Jim már vagy három éve dolgozott rajta. A másik
alkotásban, a The New Creatures (Az új teremtmények) címűben költői interpretációkat
gyűjtött össze saját rocksztárszemélyiségéről és kalandjairól: önmagát tanulmányozva
térképezte föl az ünnepelt nemzeti legendává vált híresség lelkivilágát, ahogy Lord Byron óta
senki sem tudta. Ezek a néha fájón éleslátó, néha viszont banális és más versekre emlékeztető
darabok együtt írják le a kitaszított lázadó lelkivilágát, aki száműzte magát a túlfeszített
idegek és a kétségbeesés spirituális vidékére. Különösen sajátos volt az Uraknak az a
beállítása, hogy ők az emberi kultúra és viselkedés hiperreális irányítói, a láthatatlan főpapok,
akik az emberiség érdekében közbenjárnak a sorsnál és az isteneknél.
Jimnek föltett szándéka volt, hogy verseskötete jelenjen meg. Legépeltette a verseit Kathy
Lisciandróval, a zenekar titkárnőjével. Michael McClure azt javasolta Jimnek, hogy
magánkiadásban jelenjenek meg a versek, korlátozott példányszámban.
EKKOR, JÚLIUS VÉGÉN Jim megpróbált kilépni a Doorsból. Vissza akart menni Pamelához,
és a lány azt mondta: ha vele akar élni, ott kell hagynia a zenekart. Jim tudta, hogy ez
eszement ötlet, de testileg és szellemileg is teljesen kimerült. Egy jegyzetben azt írta, hogy
úgy érzi: a lelke elillan, és ez rémülettel tölti el. A barátai észrevették, hogy már nem nevet
annyit.
Egy nap besétált az irodába, csendben leült a kanapéra, Ray Manzarekre nézett, aztán
megszólalt:
„Ray, ki akarok szállni.”
Ray lelki szemei előtt azonnal összeomlott egész felépített világa. Végül, a pánikrohamát
legyűrve sikerült megkérdeznie:
„Miért?”
„Mert nem bírom tovább.”
Ray azt mondta, nem érti. Szerinte remekül mennek a dolgok. A titkárnő hozott Jimnek egy
hideg sört. Ray látta, hogy Jim fáradt. Hullafáradt.
„Mondom, Ray: nem bírom tovább.”
Ray győzködni próbálta Jimet: a Doors csak hétvégeken játszik, aztán mindenki hazamegy.
Jim szerint ez túl sok meló?
„Nem, haver.”
Ray megkérdezte, hogy a stúdióbeli munkával van-e Jimnek gondja. Túlságosan nagy
igénybevételt jelent egy lemezfelvétel?
Jim lehorgasztotta a fejét. Már lenyomta a sörét.
Azt mondta:
„Úgy érzem, nem bírom tovább.”
„De miért? Mi a baj?”
Jim felnézett Rayre:
„Azt hiszem, idegösszeomlásom van.”
Az irodában nagy lett a csend.
„Ne mondd már! Ez túlzás. Csak sokat iszol. Az kezd megártani.”
„Nem, Ray, hidd el, hogy idegösszeomlásom van, és ki akarok szállni.”
Ez még így ment egy darabig. Manzarek hízelgett Jimnek, azt mondta neki, hogy szereti,
és könyörgött, hogy adjon még fél évet a Doorsnak. Megígérte neki, hogy ha akkor is
ugyanígy érez, feloszlatják a zenekart. Kathy Lisciandro azt tanácsolta Jimnek, hogy menjen
haza, és aludjon pár napig. Az irodából nem fogják zavarni. Felejtse el a zenekart. Jim újra
csak azt mondta, hogy idegösszeomlása van, de a barátai nem vették komolyan, és féltek is
megérteni, amit mondott.
Amint Jim egyedül kilépett az ajtón, azt motyogta magában:
„Nem vagyok valami jól.”
A Doors-tagok és az alkalmazottak, akiket alaposan megijesztett az eset, Jim jelenetét
tipikus morrisoni trükknek könyvelték el, amivel csak fel akarja hívni magára a figyelmet. Jim
környezetében senki sem akarta elhinni, hogy tényleg idegösszeomlásban szenvedett, amiből
valószínűleg soha ki nem gyógyult, mert nem kezelték, és az itallal való öngyógyítás csak
súlyosbította betegségét, és olyan állapotot eredményezett, amit időszakos pszichózisnak lehet
nevezni.
EGY ESTE EGY SLÁGERLISTÁS CSAPAT JÁTSZOTT a Whiskyben, és Jim elment megnézni
őket. Ott volt Pamela Miller is néhány másik csaj társaságában a GITO-ból, és megpróbáltak
beszélgetni vele, de Jim részeg volt, és egyre csak ugyanazt hajtogatta: „Gyerünk. Szopjál le.
Most rögtön.” Később eltűnt egy boxban, amelyben már ott ült Eric Burdon, az Animals volt
énekese a barátnőjével, a szemközti Body Shop táncosnőjével. Jim jól érezte magát. Rendelt
egy sört, és mikor a lány valamit kérdezett tőle az egyik daláról, a pohár teljes tartalmát a lány
fejére öntötte.
Döbbent csönd. Senki sem mozdult. A lány csak nevetni tudott. Amikor elment mosakodni,
Burdon, aki az észak-angliai Newcastle-ban nőtt fel, ahol a kemény verekedések
mindennaposak voltak, megpróbálta finoman kezelni az esetet: „Mondtam neki: »Figyelj, Jim,
ez itt nem a műsor. Itt emberek közt vagy, nem a színpadon.« Mire nagyon bántani kezdte,
amit művelt, mint aki épp kijön egy transzból, és nagyon őszintén elnézést kért.”
Jim egy szempillantás alatt a színpadon termett, és a zenekar tagjai – közép-nyugati fiatal
srácok – teljesen megilletődtek: Jim Morrison egy színpadon velük! Jim azonban nem énekelt,
hanem kisajátította a mikrofont, és szavalni kezdte az abban az évben írt „Graveyard Poem”
(Sírvers) című költeményét. A zenekar lement a színpadról, Jim pedig nekiállt pocskondiázni
a közönséget a béketűrő hippitermészetük miatt.
„Azt hiszitek, hogy kurva nagy forradalmárok vagytok? Kurvára nem! Egy rakás szaros
nigger, az vagytok!”
És így tovább, miközben az emberek szájtátva bámultak.
„Bizony! Niggerek!”
A kidobóemberek főnöke, egy fekete exrendőr megragadta Jimet az ingénél fogva,
leráncigálta a színpadról, és kidobta a klubból. Valaki kihívta a rendőrséget, és azok már kint
várták Jimet. Egyikük megfogta, de Jim kitépte magát a kezéből és az inge a rendőr kezében
maradt. Ő elszaladt a Sunseten az autók között cikázva, a motorháztetőkön ugrált át, futott,
amerre látott, közben pedig megállás nélkül a „szaros niggereket” ócsárolta.
A rendőrök még csak utána sem szaladtak.
Ekkoriban tartotta az Elektra a csodálatos új stúdiójának és irodaépületének átadását
megünneplő fogadást. Jim a haverjaival jelent meg, teljesen részegen. Néhány újabb pohár
után azt kezdte mondogatni az orra alatt motyogva, hogy mindezért ő fizetett: a
perzsaszőnyegekért, a tölgyfa padlóért, a legmodernebb elektronikáért – az eladott Doors-
lemezekkel. Majd egy hirtelen mozdulattal felugrott az irodafőnöknő íróasztalára, és
csizmájával nekiesett az IBM Se-lectric írógépnek. „Vigyétek a francba ki innen!”, sikoltozták
az irodisták, és Jimet kituszkolták az utcára, ott belökték egy autóba, de ott is tovább
ordítozott, hogy ezért a sok szarért csak ő fizetett. (Igaza is volt.)
Egy reggel, amikor az Elektránál dolgozók megérkeztek az épülethez, azt látták, hogy
valaki nagyon furcsa pózban fekszik a ház előtti bokrok között. Hívni akarták a mentőket, de
Susanne Helms, az irodafőnöknő lebeszélte őket.
„Csak Jim az. Megint kiütötte magát. Ne nyúljatok hozzá! Ne is szóljatok hozzá!”
Jim aztán később magához tért, lesöpörte a koszt meg a leveleket a bőrruhájáról, és elsétált
reggelizni Duke büféjébe.
A DOORS EURÓPÁBAN
HÓNAPOKKAL KÉSŐBB Jim Jerry Hopkinsszal beszélgetett a kísérletekről, hogy filmre
vegyék a Doors-koncertek zavargásait:
„Egyszerűen marha izgalmas! (Jim felnevetett.) Még sokkal izgalmasabbnak is látszik (a
filmen), mint igazából. A film mindent sűrít. Ha a valóságnak valamilyen formát adunk,
intenzívebbnek fog látszani. Őszintén, sokszor rettentő izgalmas volt, és nagyon jó. Élvezem,
különben nem csinálnám.
De soha nem csúszott ki a kezünkből. Jó játék az egész. Mi szórakozunk, a srácok is
szórakoznak, és a rendőrök is. Fura egy háromszög ez… Néha felpörgetem magamat, és ezzel
az embereket is felhúzom. Minden alkalommal másképp éljük meg. A hangulat hőfoka, ami a
sportcsarnokban fogad, mindig más. Kimegyek a színpadra, és akkor találkozom ezzel az
energialökettel. Előre sosem lehet tudni, milyen lesz. így hát megpróbálom a valóság határait
kitapogatni.”
Hopkins megkérdezte: hogyan tapogatja ki a valóság határait?
„Addig feszíted a húrt egy szituációban, ameddig csak lehet. Logikusan kell nézni a
dolgokat. Ha nem volnának ott rendőrök, eszébe jutna bárkinek is, hogy felrontson a
színpadra? Mert nézd meg, mit csinálnak, ha végül feljutnak oda: teljesen békések. Az
égvilágon semmit nem csinálnak. Csak az motiválja őket a színpad megrohanására, hogy
kordon van. Ha nem volna kordon, nem volna motiváció… Nekem ez azért is érdekes, mert a
srácok így esélyt kapnak, hogy teszteljék a zsarukat. Mindenki látja a zsarukat: ott sétálnak
egyenruhában, fegyverrel, és úgy csinálnak, mintha ők volnának a legkeményebb fickók a
környéken. Nem csoda, ha mindenki szeretné kipróbálni: mi is történik, ha provokálják őket.
Akkor ugyan mit fognak csinálni? Szerintem ez jó dolog: a srácok kipróbálhatják, hogyan
működik a hatalom.”
JIM MORRISON ÉS PAMELA COURSON újra összejöttek azon a nyáron, szokás szerint. Jim
vett neki egy Jaguar XKE sportkocsit. Szólt a könyvelőnek, és Pamela újra hozzáférhetett Jim
pénzéhez – szórni is kezdte azonnal. Sok időt töltöttek együtt Pam elsötétített lakásában, és
zenét hallgattak: az Axis: Bold as Love-ot és Dr. John voodoo-rockalbumát, a Gris-Grist.
Hamarosan szörnyű történetek kezdtek keringeni erről a furcsa párról, akár ha a méreg a vérbe
jut. Pam utálta Jim iszákosságát, és azt, ha a haverokkal tivornyázott. Jim azt utálta, hogy Pam
heroinnal lövi magát, és ettől folyton elalszik. Pam egy étteremben ököllel esett Jimnek.
Otthon egy villával szúrta meg. Egy éjjel Jim kést tartott Pam torkához, és Pam kihívta a
rendőrséget. A helyszínre kiszálló fiatal rendőrök felismerték Jimet, és mindössze autogramot
kértek tőle, miközben Pam hangosan követelte, hogy tartóztassák le. A rendőrök nem
reagáltak, és csak annyit mondtak Jimnek, hogy viselkedjen rendesen. Már menni készültek,
amikor Jim álnokul megmutatta nekik a közlekedésibüntetés-csekkeket, melyeket Pam nem
fizetett be. A rendőrök betelefonáltak az őrsre, és azonnal letartóztatták Pamelát, amiért
többszöri felszólítás ellenére sem jelent meg a bíróságon. Jim pár óra múlva letette érte az
óvadékot, és újra behúzódtak szerelmi fészkükbe, a Norton Avenue emeleti lakásába.
Látták a tévében a chicagói rendőrök erőszakos fellépését a Demokrata Párt
kongresszusán, ahol az alelnököt, Hubert Humphreyt megválasztották a párt elnökjelöltjének.
A rendőrök mindenkit megvertek, akivel szembetalálkoztak az utcán: fiatalokat, tüntetőket,
kongresszusi küldötteket, újságírókat. Szégyent hoztak vele az egész országra.
A Doors tagjai nagyon izgatottak voltak, mert szeptemberre lett kitűzve első európai
turnéjuk. (Sok helyre velük együtt ment a Jefferson Airplane és a Canned Heat is.) Még
próbáltak is néhányszor, mert eltökélték magukat, hogy nem végeznek félmunkát Angliában,
Németországban, Hollandiában, Svédországban és Dániában. Az összes koncertre pillanatok
alatt elfogytak a jegyek. Jim felkérte Robert Go vert, hogy utazzon velük, és írjon a turnéról,
remélhetőleg az Esquire számára – ezt a lapot Jim a benne megjelent Norman Mailer-esszék
miatt nagyra becsülte. (Gover viszont a megtiszteltetést átengedte másnak.) Jim
újraszerkesztette és tovább csiszolgatta a „Texas Radio and the Big Beat (The WASP)”
versfüzért, hogy az megjelenhessen az európai turnéprogram részeként.
January Jansen új bőrruhát készített Jimnek széles, piros hajtókákkal, meg egy szegecselt
bőrövet is, nagy ezüstkarikákkal. A brit zenei sajtó – a Melody Maker és a New Musical
Express – szinte forrongott a lázas várakozástól. Olyan sokan jelezték előre, hogy interjút
szeretnének készíteni, hogy az Elektra londoni irodája inkább megszervezett egy
sajtótájékoztatót. A legtekintélyesebb független angol tévétársaság, a Granada Television
dokumentumfilmet akart forgatni a londoni koncertekről. A Beatles és a Rolling Stones is
rendelt jegyeket. Jim leborotválta a nyár folyamán növesztett szakállát, és frizurát is
csináltatott magának. A legmegnyerőbb küllemmel akart megjelenni azon a színen, ahol végül
is a Sárkánygyíkkirály utoljára hajolt meg.
AUGUSZTUS VÉGÉN keletre repültek: ekkor játszották utolsó bulijaikat a filmes stábbal
együtt. Augusztus 30-án, pénteken egy nagyon megkomponált, szinte operába illő
„Celebration of the Lizard”-előadást láthatott tőlük a marylandbeli Columbia közönsége.
Másnap este a New Jersey-beli Asbury Parkban Jim kisétált, és percekig csak állt némán a
mikrofonnál, a feszültség lenyűgöző volt. Egy észrevétlen jeladásra Densmore beletaposott a
„Break On Through”-ba és a Doors egy olyan rockshow-t produkált, hogy aki csak ott volt, el
nem felejti soha.
Következő nap Jim lekéste a repülőt Albanybe. Már nem volt hajlandó repterekre
szaladgálni. Ha nélküle szállt fel a járat, az valaki másnak a baja volt. Bill Siddonsnak
bérelnie kellett egy kisebb gépet, hogy Jimet meg a filmeseket eljuttassa Saratoga Springsbe
az aznap esti bulira. Mivel ez volt az utolsó koncert, amelyet filmre vettek, Jim igyekezett
nagyot alakítani. A beállás után megszólította őt egy római katolikus papi gallért viselő
evangéliumi prédikátor, és azt mondta Jimnek, hogy a rockkoncerten felszabaduló energia őt a
vallási élményre emlékezteti. Jim azt felelte erre, hogy amiről a Doors szól, az igazából egy
szekuláris vallásféle. Később, a Saratoga Performing Arts Centerben az öltözőben Jim leült
egy nagy koncertzongorához, és pár, Debussyre emlékeztető akkordot fogott le, majd
improvizált egy ódát Friedrich Nietzschéhez, amelyben tragikomikus modorban eljátszotta
Nietzsche szellemi összeomlását Torinóban – összevissza, kakofón zongoraszóval kísérve.
„Tizenöt év diliház, sírás-rívás és nevetés, nevetés…”
A Doors-tagok és barátnőik kicsit zavartan, de udvariasan megtapsolták, amikor befejezte.
Utána a színpadra mentek, és egy remek bulit nyomtak, amit a szenvedélyes „The End” zárt.
A zenekar nem volt hajlandó ráadást játszani, de kimentek még egyszer meghajolni a hosszú,
viharos vastapsra. Jim ekkor hirtelen kiugrott az első sorokba, és vagy egy tucat rendőr
kemény munkája kellett hozzá, hogy visszajuttassák a színpadra, és onnan a színfalak mögé.
A közönség a székeken állva még fél órán át kiabálta Jim nevét, majd kénytelenkelletlen
elhagyták a koncerttermet. Egy óra múlva a Schenectady reptéren Jim ragaszkodott hozzá,
hogy beálljon jammelni a reptéri váróban zenélő Siegal-Schwall Blues Bandbe.
A DOORS NÉHÁNY NAPOT NEW YORKBAN töltött, mielőtt szeptember 5-én Londonba
repültek volna. Jim felhívta Pamelát, és kérte, hogy csatlakozzon hozzá. Pamela leparkolta a
Jaguar XKE-t a Los Angeles-i reptér előtt egy parkolóóránál – melybe egyébként óránként
kell pénzt dobni –, és elrepült New Yorkba. Másnap a rendőrök elszállították onnan az autóját,
és a csomagtartóban fél kiló extra minőségű marihuánát találtak. Pamet le is tartóztatták,
amikor pár nap múlva megpróbálta visszaszerezni az autót, de Max Fink valahogyan kihúzta a
bajból.
A DOORS 1968-AS EURÓPAI TURNÉJA nem kis diadalmenet volt. Aligha lehetett, más,
hiszen az európai közönség már nagyon várta őket. A londoni szaklap, a Melody Maker így
tette közzé érkezésüket: „Készülj, Anglia! Jön Jim Morrison, hogy legázoljon… Mint Jagger
és a Stones, Jim Morrison is úgy jelenik meg, mint egy ötvenes évekbeli rockideál, szorosan
testre simuló bőrnadrágban, de ő valójában egy költő – nem is rossz… Közönsége jól tudja: ő
nem viccel.”
A Doors meghálálta a tömjénezést. Szinte minden buli és minden közvetítés nagyon jó
volt, és megerősítette azt a hírüket, hogy ők Amerika legmenőbb zenekara. A rövid turné
megmutatta, mire volt képes Jim Morrison még mindig – már ha igazán akarta. Ugyanakkor
ezek a bulik a Doors végét is jelentették, ahogy azt sejteni is lehetett. Jim ösztökélésére
hamarosan teljesen másfajta csapattá alakultak át.
Az Air India gépén érkeztek Londonba 1968. szeptember 2-án. A Granada tévé stábja várta
őket a Heathrow repülőtéren, és lefilmezte, ahogy a Doors kijön a vámtól. Szeptember 5-én a
Doors a BBC Top of the Pops tévéműsorában előadta a „Hello, I Love You”-t. Másnap,
pénteken, szeptember 6-án megtartották első, legendássá vált koncertjüket a Roundhouse-ban,
egy régi vasúti kocsiszínben Chalk Farmban, mely akusztikai szempontból nem volt
kifogástalan.
Az első buli délután elég jól lement, az éjszakai előadás viszont egyszerűen fenomenális
volt. Eredetileg fél tizenegyre hirdették, de az Airplane két és fél órás – döbbenetes – műsora
miatt csak éjjel egykor tudtak kezdeni. Anglia pop-arisztokratái közül sokan jelentek meg:
Paul McCartney, George Harrison, Mick Jagger, Keith Richards, a Cream, a Traffic és
mozisztárok is, mint Terence Stamp és Julie Christie. A Granada tévései minden dalt fölvettek,
és Jim olyan fojtott szenvedéllyel és kecsességgel adott elő, hogy azzal meglepte még a másik
hármat és az állandó Doors-stáb tagjait is.
Egy gyilkos „Five to One”-nal kezdtek, és utána még tizenhét dalon száguldottak keresztül.
A „The Unknown Soldier”-t nagy elragadtatással fogadta a hosszú hajú, fiatal közönség: az
angolok köztudomásúlag ellenezték Amerika jelenlétét Vietnamban. Jim beillesztette a
„Crawlin' King Snake”-et a „Back Door Man”-be, aztán a „Celebration of the Lizard”
rövidített, drámai előadása következett, amitől majd' leszakadt a ház. A „Hello, I Love You”-t
a „Moonlight Drive” követte: ebben Jim elszavalta a „Horse Latitudes”-t. A közönség hangos
ovációját követően a Doors visszajött, és örömzenébe fogott a „Money”-ra, egész addig, míg
a szeptemberi londoni pirkadat be nem ragyogott a Roundhouse üvegtetején – a reveláció
élményét adva minden jelenlévőnek.
Pár órás pihenés után a Doors délutáni sajtótájékoztatója következett a londoni Institute for
Contemporary Artban, ahol Jim okosan hárított bizonyos kérdéseket, és kerülte a direkt
politizálást: azt mondta, a „The Unknown Soldier”-féle dalok önmagukért beszélnek.
Densmore: „Jim elképesztette a riportereket a dumájával. Ο irányította a beszélgetést azzal,
hogy a mondatai között hosszú szüneteket tartott, míg mérlegelte a válaszait. Szinte hallani
lehetett a kerekek forgását, miközben az elviselhetőség határáig kivárt.”
Amikor egy riporter a Mick Jaggerrel való hasonlóságot kezdte firtatni, Jim azt felelte:
„Mindig is az volt a véleményem, hogy a hasonlítgatások fölöslegesek és otrombák.
Felmentenek a gondolkodás alól.” Egy másik kérdés a rajongói levelekre vonatkozott,
amelyeknek írói tanácsot kérnek Jimtől. „Fantasztikus leveleket kapok”, mondta Jim, egy
kicsit belemelegedve a témába. „De ezek inkább engem tanítanak arra, hogy hogyan éljek, s
nem arra valók hogy én tanítsam a levelek íróit. A rajongóim intelligens fiatalok. Nagyon
érzékeny emberek.”
Este megint két előadásuk volt a Roundhouse-ban. Előttük az Airplane játszott, meg az
angol rockénekes Terry Reid, és a Crazy World of Arthur Brown. Robby Kriegernek ekkorra
sikerült kihevernie a repülőút megpróbáltatásait, és a közönséget egy tüzes és eredeti
pszichedelikus gitárelőadással ajándékozta meg. A késő esti buli megint hajnalban ért véget, a
„The End” félórás változatával, s közben a közönség csöndben, dermedten figyelt, akár egy
ünnepi rítus szemtanúi.
Jim később azt nyilatkozta, hogy ez a második Roundhouse-buli volt a Doors legjobb
koncertje. A New Musical Expessnek mondta a következőket: „Fennállásunk egyik legjobb
közönsége volt. Az Államokban legalább annyira erős az emberekben az igény arra, hogy
szórakozzanak, mint amennyire a zene érdekli őket. De a Round-house-ba az emberek azért
jöttek, hogy meghallgassanak. Olyan volt, mintha a gyökerekhez tértünk volna vissza.
Inspirált minket.
Meglepett ez a közönség, mert egy kis ellenállásra számítottam, tartózkodásra. Kaptunk
olyan figyelmeztetést, hogy egy amerikai együttessel szemben akár ellenségesek is lehetnek.
De csodálatosak voltak, csak azt mondhatom. Valószínűleg ez volt életem legtájékozottabb,
legnyitottabb közönsége. Évek óta ezt a Roundhouse-bulit élveztem a legjobban.”
PAMELA COURSON CSATLAKOZOTT Jimhez Londonban, mielőtt a Doors továbbutazott a
kontinensre. Jim kiment elé a reptérre, és a turnén részt vevők úgy látták, hogy ők ketten
szokatlanul szoros, szeretetteljes és jó kapcsolatban voltak egymással. Pamela elhozta Jim
verseinek frissen legépelt kéziratát, és Jim órákat töltött azzal, hogy átolvasta és ceruzával
javítgatta őket. Pamela a butikjához ruhákat vásárolt a Carnaby Streeten meg a King's
Roadon, de Jim és ő régiségeket és különlegességeket is vásároltak a Portobello Roadon.
Pamela kibérelt egy lakást az exkluzív Eaton Square-en Belgra-viában, és ide fészkelte be
magát, míg a Doors szeptember 13-a után körbeturnézta Európát.
Aznap, 13-án délután egy szabadtéri tévéfelvételen a Doors a „Hello, I Love You”-t és a
„Light My Fire”-t playbackelte Frankfurtban a ZDF televízió 4-3-2-1 Hot und Sweet című
műsora számára. Másnap, 14-én két lármás bulit nyomtak a frankfurti Kongresshallé-ban,
ahol az előzenekar a Canned Heat volt, a barátaik. A közönségben több ezer amerikai katona
éljenzett teli torokból a „The Unknown Soldier”-re. A német fiatalok viszont bosszantóan
viselkedtek: csöndben ülték végig a bulit. Jim megpróbálta provokálni őket: a
mikrofonállvánnyal úgy tett, mintha fel akarná nyársalni az első sorokban ülőket, de senki
nem reagált rá. Hamarabb fejezték be, mint rendesen, és Densmore szerint csak udvarias
tapsot kaptak. Jim jókedve csak akkor tért vissza, amikor a fiatal szervezők egy gyönyörű,
Francesca nevű német lányt hoztak neki, hogy vele töltse az éjszakát, és mindannyian
átmentek egy izraeli tulajdonú nightclubba, a Das Kinkybe.
Másnap a Doors Amszterdamba repült. Egy légi utaskísérő autogramot kért Jimtől; mire
Jim egy verset írt neki egy hányás-zacskóra: „ó stewardess / figyelmes légy nagyon / bort
tölthetsz egy napon / a megfáradtnak.”
Délután a Doors az Airplane tagjaival együtt Amszterdam régi városrészében sétálgatott. A
csatornák fölött átkeltek a hidakon, s egyszer csak egy különös negyedben találták magukat:
színesen díszített boltokkal és kávézókkal volt tele, és San Franciscóra emlékeztetett. Az
utcán sétálva holland fiatalokkal találkoztak, akik friss hasist és mindenféle fajtájú és színű
tablettákat adtak nekik ajándékba. Ők diszkréten zsebre vágták a drogot (Amszterdam már
akkor híres volt a könnyű drogokkal szembeni toleranciájáról), de Jim Morrison válogatás
nélkül bekapott mindent, amit adtak neki. Grace Slick később azt mondta, hogy Jim aznap
vagy három gramm hasist és hat tablettát vett be.
Ettől aztán Jim el is szállt rendesen, mire este nyolckor az Airplane elkezdte a bulit a
tiszteletre méltó Concertgebouw szimfonikus koncertteremben. Jim unta magát a Doorsszal az
öltözőben, és mániásán túlmozgásos állapotát nem tudta másképp csillapítani, mint hogy
felpattant a színpadra az Airplane mellé a „Plastic Fantastic Lover” közben, és őrjöngő
dervistáncba fogott, amivel összekuszálta a gitárkábeleket, és teljesen kiakasztotta a zenekart.
Addig pörgött, míg el nem szédült, akkor aztán elesett. Hátratámogatták, ahol hányt egyet,
majd elájult.
Nem tudták felébreszteni. Gyengén lélegzett, a színe zöld volt, szörnyen nézett ki. A
szervező, aki félt, hogy Jim ott hal meg, mentőt hívott, és Jimet egy hordágyon kivitték, el egy
kórházba. Ott megvizsgálták, és azt mondták: másnapra kialussza. A Doors tehát szólóénekes
nélkül lépett a színpadra. Tájékoztatták a közönséget, hogy Jim megbetegedett, és
felajánlották, hogy a jegyeket visszaváltják, mégis ott maradt mindenki, hogy meghallgassák
a zenekart, ahogy Ray énekel Jim helyett. A zenekar két teljes bulit nyomott Jim nélkül. A
korabeli holland sajtó arról számolt be, hogy a Doors kitűnően játszott, a bulik sikeresek
voltak.
Jim másnap reggel pihenten és üdén ébredt, és kérdezte, hogy mi történt. John Densmore
büszkén újságolta Jimnek, hogy a Doors nélküle is boldogult.
1968. SZEPTEMBER 17. A Doors a brit bluescsapattal, a Savoy Brown-nal lépett föl
Dániában, a koppenhágai Falkoner színházban. A hollandiai rosszullét után magához tért Jim
megfeszített, agresszív bulit vezényelt, ami felkavarta a dán fiatalokat – a pszichodráma a
rockkoncerten számukra még szokatlan volt. Elámultak a „Texas Radió”-tól, amit Jim a
„Hello, I Love You” bevezetőjeként adott elő. Amikor a srácok ritmikusan tapsolni kezdtek a
számok közben, Jim leállította őket: „Ááá, ezt ne!”
A Doors a színpadon vitatta meg, hogy mi legyen a következő szám. Jim a „Little Red
Rooster”-re szavazott, de Ray és John nem akartak bluest játszani. Jim ingerült volt, de végül,
mikor Ray elkezdte a „Soul Kitchen”-t, csatlakozott. A „When the Music's Over” szinte
tökéletes előadásban hangzott el: Ray a jazzvibrafonos Miit Jackson „Bag's Groove”-ját
idézte a szólójában. Először itt hangzott fel a Doors két új dala: a „Wild Child” és a „Touch
Me” egy részlete. Robby a Beatles „Eleanor Rigby”-jének dallamát játszotta a „Light My
Fire”-beli szólójában. Jim ragaszkodott hozzá, hogy a „The End” alatt kapcsolják le a
világítást: a számot a zenekar sercegős, sci-fi stílusú bevezetéssel kezdte, és olyan
meggyőződéssel és intenzitással játszotta végig, amire később már csak ritkán volt példa.
Másnap a kialvatlanságtól feldagadt szemekkel Jim és a Doors már reggel tízkor a dán
televízió felvételén volt (Jim egy bárszéken ülve). Hat dalt vettek föl, köztük a „Texas
Radió”-t és a teljes „The Unknown Soldier”-t a jelenettel együtt. A nap folyamán később
Grace Slick bekopogott Jim hotelszobájának ajtaján. A turné alatt már jól megnézte magának
Jimet, de még nem volt alkalma kapcsolatba lépni vele. Ha valamit szólt Jimhez, az
félrefordította a tekintetét, és valami teljesen oda nem illőt mondott. „Lenyűgözött, ahogy az
agya egyik részéből átkapcsolt a másikba: mintha nem is volna szüksége képzettársításokra”,
emlékezett Grace később. „Hogy szép volt-e? Úgy nézett ki, mint egy megveszett Johnny
Depp, tökéletes külsejével és az absztrakció megszállottjaként.” Grace egy csomó szénrajzot
készített Jimről, épp az volt a bekopogásra az ürügy, hogy ezeket akarta megmutatni neki.
Jim ajtót nyitott, és Grace-re mosolygott.
„Hé, mi újság?”
Grace besétált, és a dohányzóasztalon egy tál epret látott meg. Jim fogott egyet,
összenyomta az ujjaival, és a cseppeket Grace-nek kínálta. Elkezdtek festeni a lepedőre a
lével. Aztán Jim felkelt, kinyitotta a fiókos szekrény felső fiókját, majd becsukta megint.
Aztán levetkőztek. Sok szó nem esett. „Jó felépítésű fiú volt, a farka kicsit nagyobb az
átlagosnál, és elég fiatal volt ahhoz, hogy a találkozás termékeny szótlanságát fenntartsa.
Ugyanakkor meglepően gyengéden viselkedett. Arra számítottam, hogy valami dühödt
hanyatt fekvős rítusban lesz részem. Elvarázsolt azzal a másvilági arckifejezéssel, és a csípője
egy pillanatra sem hagyta abba a táncot irányító hullámzást.
Nem tudom, meddig voltam ott, de tudtam, hogy el kell jöjjek, mielőtt lebukom – hisz
mindkettőnknek volt másik kapcsolata –, és különben is úgy éreztem magam, mint valami
betolakodó. Gyorsan felöltöztem. Jim látszólag nem figyelt, úgy feküdt az ágyon meztelenül,
csukott szemmel, mint aki alszik. Egyetlen izma sem mozdult, amikor megkérdezte: »Jönnél-
e megint?« »Csak ha megkérsz.«„
De Jim nem kérte meg.
A Doors európai turnéja szeptember 20-án, pénteken ért véget Svédországban,
Stockholmban. Az előzenekarok az Airplane, Terry Raid és a Savoy Brown voltak. Az első
koncerten felhangzott a ritkán előadott „Love Street” meg a „Wake Up!” és a „Celebration”-
ből a „The Hill Dwellers” rész. A második bulin eljátszották a „Bicska Maxi balladájá”-t az
„Alabama Song” előtt. Mindkét koncertet rögzítette későbbi sugárzás céljára a nagy svéd
poprádió, a Radiohuset.
Sok Doors-rajongó véleménye, hogy ezek a skandináviai koncertek voltak az utolsó igazi
Doors-bulik: az énekes bárddal, aki képességeinek teljes birtokában van, aki a vágy telivér
tárgya, a változások igazi, bőrbe öltözött szószólója, aki még mindig úgy néz ki, mint egy
romantikus lord, és nagyjából jól is ad elő. Hamarosan Jim Morrison olyan változtatásokat
kényszerített ki, amelyek után a Doors már nem tudott a régi maradni.
A KÖLTŐ TURNÉJA
A DOORS MÉG VISSZAREPÜLT Londonba a hazatérés előtt. Jimet a békés családi tűzhely
melege várta Pamela mellett a drágán bérelt, bebútorozott lakásban, melynek ablakai az Eaton
Gardens magánkertjeire néztek. Meghívták Ray és Dorothy Manzareket reggelire magukhoz,
és Raynek nagyon tetszett, hogy Jimet végre egyszer nyugodt lelkiállapotban látja: szalonnás
tojást készített nekik, narancslevével és teával kínálta őket. Ray azt írta, hogy ez volt a
leginkább felnőttes viselkedés, amit Jimtől és Pamtől valaha is látott. „Nagyon otthonosan
érezték magukat, és boldognak látszottak. »Idegösszeomlása« óta akkor láttam Jimet a
legnyugodtabbnak és legboldogabbnak.”
Szeptember 23-án Jim – valószínűleg George Harrison meghívására – meglátogatta a
Beatlest az EMI Abbey Road-i stúdiójában, ahol a White Album felvételei zajlottak. A
vájtfülű Beatles-szakértők állítják, hogy Jim hangja is hallható a háttérvokálban a „Happiness
Is a Warm Gun” lemezre nem került, archív felvételein, de a stúdió szemlátomást nagyon
részletes és pontos produkciós naplóiban Jim neve aznap mégsem szerepel.
Október 4-én Jim és Pamela megnézték a független ITV-hálózaton a Granada
dokumentumfilmjét, a The Doors Are Open-t (Az ajtók nyitva állnak). Ebben az anyagban tíz
dal szerepelt az utolsó Roundhouse-buliról, és beleszőtték a londoni sajtótájékoztató anyagát
meg egy Jimmel készült interjút is. A producerek ezenkívül képsorokat illesztettek bele
különböző háborúellenes demonstrációkról és Vietnamról: a Doors produkcióját keretként
használták, hogy beszámoljanak a politikai másként gondolkodásról és a generációs
ellentétekről. Jim később annyit jegyzett meg, hogy nem nagyon tetszett neki a film, de a brit
filmesek végül is a lehető legjobbat hozták ki a rendekezésükre álló anyagból.
Jim hosszú órákon át mászkált Londonban. A jegyzetfüzeteibe beleírta, merre járt: volt a
Chelsea Walkon, megnézte a Westminster Abbeyben a Poet's Cornert (a híres költők
nyugvóhelyét), a könyvesboltokat a Charing Cross Roadon, a Mayfairen és Spitalfieldsben és
a Leicester Square fényeit. Meghallgatott egy rongyos kalapú fiatal hegedűst a Royal Court
Theatre előtt a Sloane Square-en. Jim és Pam roast beefet és Yorkshire puddingot ettek a
Simpsonban, és moziban is voltak, látták a Rosemary's Babyt, a The Tripct, a Blow-Upot es a
Weekendet.
OKTÓBER KÖZEPÉN Jim egy fekete londoni taxival kiment a Heathrow-ra Michael McClure
elé, aki irodalmi ügyekben mentora és munkatársa volt. A Jimnél kilenc évvel idősebb
McClure a beatköltők legfiatalabbja volt – és közülük minden bizonnyal a legkevésbé
tehetséges –, de úgy nézett ki, mint egy hollywoodi sztár, és nagyon menő alak volt. San
Franciscóban élt a feleségével és a gyerekeivel, motorozott, és éppen akkor fejezte be
Freewheelin' Frank Reynolds-nak, a Hell's Angels vezetőjének emlékiratait, amin „néger”-
ként dolgozott. Pamela Courson húga, Judy éppen McClure ügynökével, Michael
Hamilburggal járt, és ő hozta megint össze a rocksztárt és a költőt. Jim és McClure már
beszéltek egymással korábban New Yorkban, amikor McClure darabjának, a Londonban
bemutatásra kerülő The Beardnek a filmadaptációjáról volt szó: Jimet kérték volna fel, hogy
szerepeljen a filmben. Az amerikai filmproducer, Elliott Kastner érdeklődött a dolog iránt, és
McClure megszervezett egy találkozót Kastner londoni irodájában.
Jim és McClure több napot töltöttek beszélgetéssel, és azzal, hogy nagy angol költőkhöz
kapcsolódó helyszíneket kerestek fel. A brit költővel, Christopher Logue-gal hármasban
elzarándokoltak oda, ahol William Blake lakott (ma egy kórház áll a helyén). McClure
megmutatott Jimnek egy verset, amit a repülőn írt Percy Shelleyről, mire Jim azonnal megírt
egy rögtönzött válaszverset.
„Szerettem Jimet”, mondta McClure a vele interjút készítő Frank Lisciandrónak. „Tetszett
az intelligenciája. Tetszett a stílusa. Tetszett, ahogy mozgott. Nagyon is kerek személyiség
volt, testileg és szellemileg egyaránt kiművelt, és az egész ember egy cél felé haladt. Érződött
rajta, hogy költő.”
McClure Jim és Pam belgraviai lakásában szállt meg, és egy este Pam szándékosan „ott
felejtette” Jim verseit az asztalon, hogy McClure elolvassa őket. El is olvasta őket, és nagyon
tetszettek neki. Reggel Jim aztán dühös volt Pamelára, és McClure-nak annyit mondott, hogy
a versek magántermészetűek, nem publikálásra szánja őket.
McClure: „Attól félt, hogy a verseket majd agyba-főbe fogják dicsérni, csak mert egy
rocksztár írásai, és pont azok nem fogják komolyan venni, akiknek pedig komolyan kéne
venniük. Emiatt javasoltam neki azt, hogy először magánkiadásban jelentesse meg a verseit…
Amikor olvastam őket, egész meghatódtam. Csodálatos első kötet volt. Nem a The Lordsot
láttam, hanem a The New Creaturest… ami egy imagisztikus kötet, utalásokkal a tizenhetedik
századi, Erzsébet kori drámákra, klasszikus mitológiai köntösben. Személyes, romantikus
alapállást képvisel, a tizenkilencedik századi – shelleyi és keatsi – értelemben. »Kígyóbőr
kabát, indián szemek, csillogó haj…« Az ő versei inkább narratívaknak mondhatók, nem is
annyira transzcendentális vízióknak. Akár egy ókori római költő is írhatta volna őket – ha nem
volnának mégis annyira angolok: vadászó istennők, íjak és nyilak, zöld hajú emberek, akik a
tengerparton sétálnak. Egy kicsit olyan, mint a science fiction. Egy kicsit olyan, mint egy
római költő versei, aki tizenkilencedik századi költészetet olvasott.”
Azt mondtam Jimnek: „Jim, ezek igazán kitűnőek. Ki kell adnod őket!” De ő aggódott.
Mire én: „Akkor add ki magánkiadásban.” „És akkor mit csináljak a kötetekkel?”, kérdezte.
„Add oda embereknek, nézd meg, milyen a fogadtatás, és utána döntsd el, hogy kerülhet-e
kereskedelmi forgalomba.”
Jim azt felelte, hogy majd gondolkozik rajta. Közben elolvasta a The Adept kéziratát,
McClure épp befejezett regényét egy kokain-dealerről, és nagyon tetszett neki.
McClure: „Misztikusnak mondható a történet, egy kalandregény egy hatvanas évekbeli
anarchista-idealista kokaindealerről, aki motorozik is; egy olyan idealista szociopata,
amilyenek a hatvanas években teremtek. A szereplőket az ismerőseimről mintáztam. Az
emberek hittek a drogokban, csak bizonyos fajta drogokat voltak hajlandók árulni, a kevésbé
ártalmas fajtákat. A kokain akkoriban másságot jelzett, ritka volt, de nem tartották a
társadalomra ártalmasnak. Voltak, akik vagyont szereztek a szerekből, és a pénzt arra
használták, hogy például színpadra állítsanak egy színdarabot. Nekem is volt egy darabom a
San Franciscó-i Straight Theaterben, amelyet egy ilyen fickó támogatott, mint a The Adept
főhőse.
Eredetileg arról volt szó, hogy Kastnerrel megbeszéljük, Jim fog játszani a The Beard
filmváltozatában, de miután Jimmel megbeszéltük, arra jutottunk, hogy 1968-ban csak
cenzúrázva lehetne filmre vinni a darabot. Ezért elvetettük az ötletet. Jimnek tetszett a The
Beard, és szívesen eljátszotta volna Billy the Kid szerepét benne, de amikor elolvasta a The
Adeptet, az még sokkal jobban tetszett neki, és inkább azt akarta megcsinálni.”
Kastner a londoni mozinegyedben, a Sohóban lévő irodájában fogadta Jimet és McClure-t.
Jim szakállas volt, és éppen kövér. McClure ápolatlannak látszott. Mindketten szörnyen
másnaposak voltak. Kastner rákérdezett a The Beardre. „Jim elmondta, hogy másképp
határoztunk”, emlékszik McClure. „Hogy nem a The Beardet akarjuk megcsinálni, hanem egy
másik filmet a The Adept-ből. Jim elegánsan elővezette a regényt Kastnernek. Nagy drámai
érzékkel mesélte el a cselekményt, részletesen, és semmit ki nem hagyott a történetből.”
De Kastnert ez a dolog nem érdekelte. A téma túlságosan hasonlított Dennis Hopper már
készülő kokaindealerfilmjére, az Easy Ridene, amelyről máris beszéltek hollywoodi filmes
körökben. Meg aztán a filmkészítőknek az 1967-es külsejű Jim kellett volna, nem a szakállas,
elborult tekintetű, motoros kinézetű, 1968-as költő. De Jim keményen meg volt győződve
arról, hogy számára a The Adept volna a tökéletes bemutatkozó film, és megnyugtatta
McClure-t, hogy majd talál ő Los Angelesben támogatót a filmhez.
JIM ÉS PAMELA október 20-án repültek vissza együtt Los Angelesbe. A várostól keletre
fekvő hegyeken és dombokon épp tűzvész pusztított, és a forró, száraz Santa Ana-i szelek
tovább szították a lángokat. Fojtogató volt a légkör.
A Doorsnak már el kellett volna kezdenie a negyedik albumát, de a zenekar dolgai nem
voltak rendben. Azon bosszankodtak, hogy a saját dokumentumfilmjükre költött harmincezer
dollár ablakon kidobott pénznek bizonyult. Ugyanis a Frank Lisciandro által megvágott Feast
of Friends anyaga alig lett háromnegyed óra, és ez legfeljebb egy reklámokkal feltupírozott,
egyórás tévéműsornak lett volna jó, de a szemcsés, remegő kamerás, anarchikus képsorok, ez
a nyers és kísérleti anyag sehogy sem fért bele az akkori amerikai tévézés stílusába, nem
kerülhetett volna adásba. A Feast ugyan remekül visszaadta az 1968-as Doors-koncertek
kaotikus tombolását, mégis aki csak látta, mindenki a drága pénzen elpocsékolt celluloidot
sajnálta benne. Jim akkor nézte meg, amikor hazatért Londonból, és neki más volt a
véleménye.
„Amikor először láttam a filmet, egész megdöbbentem”, mesélte Jerry Hopkinsnak néhány
hónap múlva. „Én ugye végig a színpadon álltam, mint a film egyik főszereplője, és csak a
saját szemszögemből láttam a dolgokat. A filmen szembesültem az eseményekkel, amelyekről
azt hittem, hogy némileg az ellenőrzésem alatt tartom őket, és láttam, hogyan is voltak
valójában… hát rá kellett jönnöm, hogy csak egy báb vagyok olyan erők sodrában,
amelyekről legfeljebb halvány sejtéseim vannak.
Szerintem sokkal több történt ott… sokkal több minden, mint amiről azt gondoltam, hogy
értem, mi folyik és miért… szóval a filmet látva arra jöttem rá, hogy a valóságnak csak egy
apró szeletét ismerem, a falból csak egy kis repedést látok. Egy egész stadionnyi ember volt
ott… Nem tudtam nem megdöbbenni rajta.”
De a többi Doors-tag is meg volt döbbenve, mert elúszott a pénzük. Azonnal fel akartak
hagyni a filmmel, de Ferrara és Lisciandro addig könyörögtek Jimnek, hogy hadd vágják meg
még egyszer a filmet, míg Jim belement. Kibérelt nekik egy irodát a Clear Thoughts
Buildingben a North La Cienega 947.-ben, szemben az Elektrával, és az lett a filmes stáb
vágószobája és klubhelyisége, Jim költségére.
NEM SOKKAL AZ UTÁN, hogy visszatértek Európából, Jimnek vizelési problémái támadtak.
Max Fink elküldte egy régi barátjához, dr. Arnold Derwinhez, egy nőgyógyászhoz(i), aki a
Wilshire Boulevard-on rendelt, és diszkréten kezelte a hírességeket, rendelési idő után.
Derwin egy közelebbről meg nem határozott húgycsőgyulladást diagnosztizált, egy nemi úton
terjedő betegséget, amit Jim valószínűleg a Frankfurtban megismert német lánykától kapott.
Pamela kiakadt, mikor Jim megmondta neki, hogy egyfajta trippere van, és Pam azzal is
meggyanúsította Jimet, hogy a bajt homoszexuálisoktól kapta el. Néhány nappal később Pam
visszaröpült Londonba Christopher Jonesszal, aki épp Anthony Hopkins oldalán készült
játszani a The Looking Glass Warban. Együtt jelentkeztek be a londoni Hiltonba, miközben
Jim Los Angelesben újra összejött Anne Moore-ral, és stúdióba vonult a Doorsszal.
Jim Morrison kiégett. Semmi új anyaga nem volt a Doors számára, de ez szemlátomást
nem is érdekelte, úgyhogy a The Soft Parade főleg Robby Krieger lemeze lett. Paul Rothchild
pedig éppen átment szarrágóba és agresszívbe: a stúdióidőből órákat képes volt elrabolni
azzal, hogy Bruce Botnickkal a hangszinteket állítgatták, meg a mikrofonoknak keresték a
helyét, és Jim megőrült az unalomtól. Rothchild ahhoz is ragaszkodott, hogy a Doors kövesse
a trendet, és a Beatles, a Byrds és a Blood, Sweat and Tears mintájára ők is használjanak a
lemezen fúvósszekciót, és még vonószenekart is egyes dalokban. Jim meg akkoriban a
legegyszerűbb rhythm and bluest akarta játszani, és rühellte, hogy a rockzene másfelé vette az
irányt.
Robby egyik új dala, a „Touch Me” egy veszekedésből született, amikor Robby barátnője,
Lynn kigúnyolta Kriegert: „Na, gyere, üss meg („hit me”), úgyse mersz! Nem félek tőled!”.
Ehelyett javasolta Jim Morrison a „Touch Me”-t (érints meg). Az új album felvételeinek
kezdetén Rothchild behozta a stúdióba Curtis Amyt, a harminckilenc éves fekete
jazzmuzsikust (aki játszott Dizzy Gillespie-vel és a World Pacific lemezein is), hogy fújjon
egy lendületes szaxofonszólót a „Touch Me” bevezetőjéhez. (Manzarek: „Csak annyit
mondtunk neki: játszd úgy, mint ahogy Coltrane játszaná.”) Egy másik korai felvétel volt a
döbbenetes erejű „Wild Child”, amelyben Jim szövege Robby zenéjével szólal meg.
Egy filmes stáb felvette, ahogy a „Wild Child” felvétele zajlott az Elektra színes tapétás
stúdiójában. Jim az elkülönített énekesfülkében énekelt cigarettázva, rajta egy hajszálcsíkos
Van Heusen ing. Robby a dal bonyolult gitár-riffjét keresgélte a bordó, kétszarvú Gibson SG
nyakán, és közben az énekszólam végét kifogásolta, ahol Jim kilép az énekes szerepéből, és
azt mondja: „Emlékszel, amikor Afrikában jártunk?”
„Ez a leghülyébb befejezés, amit életemben hallottam” mondta Krieger.
Jim részeg volt, és csak röhögött Robbyn:
„Mi olyan hülye rajta?”
Krieger: „Az, hogy semmi köze nincs a dal többi részéhez.”
Robby akadékoskodott, és bosszantani akarta Jimet, de a zenekar titkos fegyvereként ő
egyedül szállhatott ringbe Jimmel a művészi érték kérdéseiben.
Jim: „Ááá, emiatt ne fájjon a fejed!”
Ekkortájt járt a híres olasz filmrendező, Michelangelo Antonioni Los Angelesben, hogy
első amerikai nagyjátékfilmjét, a Zabriskie Pointot előkészítse: egy hangulatos, „hippik a
sivatagban” típusú sagát jó külsejű fiatal ismeretlenekkel és egy rá jellemzően átláthatatlan
cselekménnyel. Antonionit érdekelte a rockzene – elhíresült a Blow-Up egyik jelenete,
amelyben feltűnik a Jeff Beck-Jimmy Page gitárduó a Yardbirsből –, és a Doorshoz nem más
küldte őt, mint Mick Jagger. Antonioni úgy emlékszik, hogy az Elektra stúdiójában találkozott
Jim Morrisonnal, és egy olyan dalt kért tőle a filmje számára, amely bemutatná a kuszaságnak
azt a nagyszerű érzését, mely 1968-ban jellmezte Dél-Kaliforniát.
Jim és a Doors a felkérésre megírták kemény, kubista kompozíciójukat, a „EAmericá”-t,
amit Antonioni kurtán-furcsán visszadobott: nem kellett a tetszetős, de semmitmondó
filmjéhez, amit aztán 1970 végén hoztak ki.
EGÉSZ ŐSSZEL FÚJTAK A POKOLI SANTA ANA-I SZELEK, százharminc kilométeres
sebességgel süvöltöttek végig a kanyonokon, és visszanyomták a szmogot és a negativitás
szellemét a Los Angeles-i medencébe keletről. A San Gabriel hegyek csúcsán, Los Angelestől
keletre erdőtüzek tomboltak, melyek a széllel terjedtek. „Látom, hajad lángokban áll”, írta Jim
egy jegyzetfüzetben. „Hegyek tűzzel telnek. Jól tudod, hogy hazudnak, ha mondják: nem
szerettelek.”
Ha Pamela Courson nem ügyelt Jimre, könnyen elszabadult a pokol. Majdnem minden este
filmszakadásig ivott. A cimboráinak kellett hazavinniük, és belökniük az ágyba. Kitiltották a
Troubadour-ból, mert más zenészek produkciói közben mániásán sikoltozott, és mert megütött
egy pincérlányt, pedig az csak autogrammot szeretett volna tőle. Koslatott Nyugat-
Hollywoodban, vékony, fiús külsejű csajokat szedett föl, a moteljába vitte és különböző
perverziókra próbálta rávenni őket. (Gyakran fel sem állt neki.) Furikázott a városban az
összekalapált Mustangban, a Blue Ladyben, és sokszor olyan részegen vezetett a Pacific
Coast Highwayen, hogy nem is látott.
„Sokat veszekedtem Jimmel a hülyeségei miatt”, mesélte Paul Fer-rara Patricia Butler
írónőnek, „de mindig csak azt mondta rá: »Nem számít.« Mire én: »Hogy a fenébe ne
számítana, ha egyszer meg fogod ölni így magadat!«… Egy éjjel, mikor Jim vezetett (egy
Shelby Mustangja volt), azt hiszem, Babe (Hill) ült elöl, én meg hátul Frankkel (Lisciandro).
A Whisky a Go Go-tól ha keletre indulsz a Sunseten, a Halloway Drive-hoz jutsz, ami levezet
a La Cienegára. Ezen a szakaszon hat vagy hét forgalmi lámpa van. Jim viszont rálépett a
gázra, és az autó sivítva tépett át az összes kereszteződésen, hat vagy hét háztömbön át, és
nem érdekelte, milyen színt mutatnak a lámpák. Szó szerint a padlóig nyomta a gázpedált, és
kész. Tyű! Legalább százhatvannal mentünk. Az az autó ment rendesen!”
Jim a lemezfelvételekre rendszeresen üveg whiskykkel érkezett. Amikor vécére ment, John
Densmore és Vince Treanor megpróbálták az ital nagy részét kiönteni, hogy Jim legalább az
aznap esti munkát el tudja végezni.
HADD SÍRJON
JIM MORRISON ÉS A DOORS november első felében megint turnézni indult: a hétvégeken
közép-keleti városokban léptek fel. A Philadelphia Sullivan detektívügynökség hat
szekrényméretű fekete testőre védelmezte őket a rajongóiktól és a helyi rendőröktől. A
Doorsnak nagy szüksége volt a készpénzre, és a „Touch Me”, a következő kislemez, már
készen állt, hogy megjelenjen. A turnét viszont kapkodva szervezték meg, nem hirdették
eléggé a bulikat, és nem fogytak el a jegyek. (Jim Morrison pedig utált üres széksoroknak
játszani.)
A november elsejei, milwaukeebeli, profin lejátszott buli végén visszamentek a színpadra
ráadást adni. „O. K., O. K., O. K., baby”, ordította az őrjöngő tömegnek Jim. „Ami most jön,
attól leszakad a ház!” Robby bejátszotta a „Gloria” kezdő akkordjait, és a zenekar teljes
önfeledtséggel vetette magát a dalba. Két nappal később, Chicagóban, ahol a korábbi
fellépésük nagyon zajosra sikerült, Jim egy hipnotikus, szinte baljóslatú előadást produkált a
zenekar élén. Eljátszották Robby új dalát, a „Tell All The People”-t és a „Celabration of the
Lizard” majdnem teljes változatát. Ráadásként a „Light My Fire” következett a szellős,
rövidre fogott rádióverzióban, és ezután mindenki elégedetten tért haza.
Richard Nixont megválasztották az Egyesült Államok elnökévé november 5-én, kedden.
Ennek az eseménynek még lettek következményei Jim Morrison életében. A következő
csütörtökön a Doors az Arizona State Fairen játszott, ahol Jim nem takarékoskodott a
káromkodással és lába köze markolászásával, a közönséget arra buzdítva, hogy keljenek fel a
helyükről – mintha a színpadot őrző egyenruhás közlekedési rendőröket akarta volna csak
provokálni. A „Tell All the People” es a „When the Music's Over” között Jim Morrison
kiment a színpad szélére, és keserű hangon azt mondta:
„Hát van egy új elnökünk… (pfujolás, füttyszó) …Bizony …Még nem hibázott …eddig!…
De ha hibázik, elkapjuk… (taps, kiabálás, általános helyeslés) Bizony! Rögtön! Rögtön!
Rögtön! NEM KÉRÜNK MÉG NÉGY ÉVET EBBŐL A SZARBÓL!”
Hangos és hosszan tartó éljenzés fogadta az elhangzottakat. Több száz kölyök indult meg a
színpad felé, akiket az egyre ingerültebb rendőrök visszalökdöstek. Az erkélyről is özönlött a
nép a földszintre. Petárdákat és meggyújtott csillagszórókat hajigáltak fel a színpadra,
amelyeket el kellett oltani poroltóval. Valaki áramtalanította az erősítőket, és felgyújtották a
villanyokat, de minthogy a tízezres közönség dühödten követelte, a hang visszajött.
A rendőrök szorosabbra zárták soraikat, és a zenekar egy vad „The Unknown Soldier”-
előadással zárta a koncertet, miközben ruhadarabok százai repültek a színpadra. Jim nevetve
visszadobált, amennyit csak tudott, mielőtt eltűnt a függöny mögött. A csarnok előtt a bulit
követően vagy egy tucat srácot letartóztattak rendbontásért, és tíz gyereket kórházba
szállítottak kisebb sérülésekkel.
Ez azonban nem csupán egy anarchikus Doors-koncert volt a sok közül. Jim Morrison FBI-
dossziéjában szerepel egy jelentés erről a buliról, bár igen sokat közülük a cenzor feketével
kihúzott. Az FBI megnevezetlen informátora szemtanúkra és újságkivágásokra hivatkozva azt
állítja benne, hogy Jim Morrison közelebbről meg nem határozott fenyegetésekkel illette a
megválasztott elnököt, Nixont aznap este Phoenixben.
Jim Morrison kaotikus fellépése Arizonában (mocskos beszéd, politikai uszítás,
szemérmetlen mozdulatok) azokat a helybélieket is felingerelte, akik Rich Linnei mellett
beszálltak a koncert finanszírozásába, és valószínűleg vesztettek az üzleten. Elkezdték hát
kiszivárogtatni a jegyirodákon, a koncertszervezőkön és a biztosítótársaságok hírlevelein
keresztül, hogy egy Doors-koncert nem jó üzlet, mert felbosszantja a helyi hatóságokat, az
előadást obszcén mozzanatok tarkítják, megy az italozás a színpadon, és üres székeknek
játszanak. Egy turnézó csapat számára ez maga volt a halál.
A Doors következő közép-nyugati fellépései közül néhányat a meghirdetett
sportcsarnokhelyszínekről áttettek kisebb hokicsarnokokba. Ettől aztán – meg attól, hogy az
időjárás is rosszra fordult, plusz Jim Morrison szerelmi élete sem volt felhőtlen – Jim szörnyű
állapotba került. Ingerlékeny volt, szét is verte a mikrofonállványt a wisconsini Madisonban
november 8-án, pénteken. (A sajtó beszámolója szerint a ráadás, a „Celebration” után Jim
távozott, de az egyetemista korú közönség nem moccant ülőhelyéről, és megbabonázva
bámulta az üres színpadot.)
Másnap este St. Louisban egy vihar miatt sokan otthon maradtak. Úgy volt, hogy a Doors a
hatalmas Kiel Auditóriumban játszik, de gyorsan átszervezték a bulit a kisebb St Louis
Arénába. Jim be volt rúgva. A gyér közönség előtt egy üveg whiskyvel jelent meg a
színpadon, és bevezetésképp többször is „szaros vén pajtá”-nak titulálta helyet, majd egy
olyan részeg előadásba fogott, amitől már a zenekar is láthatóan undorodott. Jim csak bámulta
a lármás, felajzott közönséget, de nem vett róluk tudomást. Szinte végig csukott szemmel
énekelt, és szorosan az ajkához tartotta a mikrofont. A dalok többségét nem volt képes
befejezni. Fehér költőinge lógott rajta, a szakálla kuszán burjánzott, és tántorogva előadott,
botladozó sámánugrásai is elég komikusan hatottak.
Az elöl álló srácok észrevették, milyen feszült a hangulat a színpadon. Robbyn látszott az
idegesség, hátat fordított a közönségnek, és az erősítőjét méregette, miközben szomorúan
csóválta a fejét Jim részeg esetlenkedései miatt. Densmore őrjöngött a dühtől. Akik elöl álltak,
elkapták Jim hideg, üres tekintetét, és el kellett fordítaniuk róla a szemüket. Ray lehajtott
fejjel, teljes erőbedobással szólózott a „Light My Fire”-ben, mintegy azt az üzenetet
sugallván, hogy Jim lehet akármilyen szar, a közönség azért megkapja, amiért fizetett.
Jim egyre rosszabbul énekelt, már csak motyogta a dalszövegeket, és azzal idegesítette az
első sorokban álló tizenéveseket, hogy addig dörzsölte magát a mikrofonállvánnyal, amíg jól
látható erekciója nem támadt.
Egy nagydarab, motoros kinézetű fazon a két lányával állt az első sorban, és ráüvöltött
Jimre, hogy fejezze már be. Jim engedelmeskedett, otthagyta a mikrofonállványt, leült Ray
szólója közben a színpad szélére, és kezébe temette az arcát.
Egy tizenhét éves lány, Poe Sparrow ott ült a földszinten, a tizedik sor környékén. így
idézte fel a történteket: „Hirtelen egy ellenállhatatlan erő vitt Jimmy felé. Meggörbülve ült,
könyöke a térdén, fogta a fejét. Idegesen szorongattam a fényképezőgépemet, amikor
megálltam tőle egy méterre. A hajából izzadság csöpögött a bőrnadrágjára. Lassan felemelte a
fejét – és én megijedtem tőle. Egy végsőkig kimerült, rémült ember – egy gyermek arcát
láttam magam előtt. Szerettem volna elringatni a fáradt fejét, megnyugtatni… Az a pillanat,
amikor a tekintete találkozott az enyémmel, már az örökkévalóság része, az esendőség és
nyitottság pillanata, mely az ő fájdalmát egyenesen az agykérgembe marta bele.
Aztán átváltozott, olyan gyorsan, hogy hátra kellett hőkölnöm. Elmosolyodott, szavakat
mormolt, amiket nem hallottam a hangzavar miatt. De nem is volt fontos, mert Jimmy már
eltűnt, helyette ott termett a Sárkány gyíkkirály. Emlékszem a sokkra, arra, hogy gyorsan
elhátráltam, és nem tudtam róla levenni a szemem. A koncert többi részére egyáltalán nem
emlékszem. Azt sem tudom, hogy mentem haza.”
A turné utolsó előadása a vasárnap esti, minneapolisi buli volt. A reptéren egy nagyon
helyes és rettenetesen izgatott lány szaladt oda Jimhez autogramért. Jim a repülőgépen épp
egy részegséget próbált kialudni, és azt lökte oda neki: „Te még a saját szarodat is megennéd,
mi?” Densmore legszívesebben ott helyben megölte volna Jimet, de a lány barátja azt mondta
Jimnek: „Nincs baj, haver. Csak tedd, amit tenni kell.”
A zenekar már öt perce játszott, mikor Jim tomboló ünneplés közepette kijött a színre, és
szemügyre vette a közönséget. „O. K., O. K., hadd nézzelek meg titeket!” Az első sorok teli
voltak mosolygós, szőke srácokkal, úgyhogy a buli is jól sikerült. A „When the Music's Over”
közben Jim idiótán vihogni kezdett, és kabarészámokat adott elő, amivel nevetést és tapsot
aratott. Jim szinte mindig úgy beszélgetett a közönséggel, mint vele egyenrangúakkal, s csak
nagyon ritkán kezelte le őket. Rendszerint egyszerű kérdéseket tett fel, és figyelte a közönség
reakcióját.
Ezután hosszadalmas késlekedés következett, a srácok nyugtalankodni kezdtek, de végül
megoldódott az a valami, amire várni kellett, és kijött a színre a helybéli sztár, szintén az
Elektra művésze, Tony Glover a harmonikájával, és a Doorsszal együtt játszotta végig a bulit.
Aznap délután Glover készített interjút a zenekarral a Circus magazin számára. Jim és ő a
harmonikájával többször is együtt jammeltek a „Back Door Man”-ben és a „Love Me Two
Times”-ban, arní átfordult Elvis Presley „Mystery Train”-jébe: ezt a motívumot a zenekar
beillesztette azok közé a számok közé, amelyeket akkor vettek elő, ha a bulikon örömzenére
került sor.
A JIM MORRISON KÖRÜL a következő három hétben, 1968 novemberében zajló
eseményeket ma is részben homály fedi, részben pedig ellentmondóak a tanúvallomások.
Csak annyi bizonyos, hogy ez a három hét megváltoztatta mindazok életét, akiknek köze volt
hozzá.
A Doors tovább dolgozott az új albumon az Elektra stúdiójában. A „The Soft Parade”-et,
Jim epizódokból álló rockoperáját (ami lemaradt az előző lemezről) most újra elővették és
csiszolgatták. Jimnek nem tetszett a „Tell All the People” sután provokatív szövege. Robby
viszont nem volt hajlandó változtatni rajta, ezért Jim azzal állt elő, hogy innentől minden
dalnak a kiadói joga azé legyen, aki szerezte. A zenekaron belüli szolidaritásra nézve ez
komoly csapást jelentett. George Harrison eljött megnézni, hogyan veszik föl a „The Soft
Parade”-et, nézte, milyen mániákusan tekergeti a gombokat Paul Rothchild, és elejtett pár
fanyar megjegyzést, miszerint ez van olyan unalmas, mint a Beatles lemezfelvétele.
Jim ezután felszívódott. Egy nap egyszer csak nem jelent meg, és az ivócimborái vagy nem
tudták, hol van, vagy nem akarták elárulni, hogy Jim elrepült Londonba, hogy visszaszerezze
Pamelát. Pamela rossz passzban volt, szakított Christopher Jonesszal. Teljes mértékben
megbízott Jonesban, és azt gondolta, viszonya Jimmel már a múlté. Jones írt egy ártatlan
levelet az elvált feleségének, aki a kislánya anyja volt, és rábízta az ügynökére, hogy az vigye
el a postára. Csakhogy Pamela elcsípte a levelet, elolvasta, és árulásként fogta föl. Minden
összeomlott benne. Jean de Breteuil beszerzőitől heroint vásárolt, ugyanazoktól, akik Keith
Richardsnak is szállították az anyagot. De mikor Pamela pénze elfogyott, magára maradt, és
félni kezdett, felhívta Jimet. Jimet megijesztette az, ahogy Pamela beszélt, és amilyen gyorsan
csak tudott, Londonba ment.
Először nem találta Pamelát, így az annyira utált, lerobbant narkóstól, Breteuil vikomttól
kellett kérdezősködnie. Amikor megtalálta Pamelát, az annyit mondott, hogy csak akkor megy
vissza hozzá, ha Jim otthagyja a Doorst. A Bag O'Nailsben veszekedtek, a népszerű, drága
nightcluban. Dulakodtak is. Jim berúgott, sírni kezdett, elmondta Pamelát mindennek.
Éjféltájban Pamela az italát Jim képébe öntötte – néhányan megtapsolták –, és kiviharzott.
Egy óra múlva már ott kopogtatott a garázsból átalakított ház kapuján, amibe Jones költözött,
a Cadogan Square közelében.
„Es Jim hol van?” kérdezte Jones, mert már tudta, hogy Jim Londonba jött kibékülni
Pamelával. A nő mondta el neki. „Egyszerűen otthagytad kiborulva? Menj érte gyorsan!”
„Nincs kedvem” mondta Pamela és bement a házba, hogy ott maradjon éjszakára. „Hadd
sírjon. Élvezi.”
AZ IGAZSÁG ISTENNŐJE
JIM MORRISON ÉS PAMELA COURSON visszarepültek Los Angelesbe november utolsó
hetében. A Doors vesztett.
Bill Siddons szólt Jimnek először a Buick-reklámról. Jim azért ment be a Doors-irodába,
hogy a postáját elolvassa. A személyzet csodálkozott, hogy előkerült, de persze senki nem
merte megkérdezni, hol volt. Jimnek megint kinőtt a szakálla, és rosszul nézett ki, megviselte
a repülés. Az is lehet, hogy részeg is volt. Bill az irodájába vitte Jimet, és elújságolta neki a jó
hírt: a Doorsnak sikerült eladnia a „Light My Fire”-t a General Motorsnak a Buick
reklámkampányához. A reklámügyökségnek azonnali válasz kellett, és mikor nem találták
Jimet, a másik három gyorsan beleegyezését adta, Jim helyett pedig Max Fink írt alá mint Jim
törvényes megbízottja.
Jim szótlanul hallgatott, egyre növekvő dühvel, ahogy Bill szavaiból kibomlottak a
szerződés részletei: hogy az igencsak jókor érkező hatvanezer dollárt azért kapják, mert
eladták a jogot, hogy Robby Krieger dalát a rádióban és a tévében használhassák a Buick új,
nagy teljesítményű kocsijának, az 1970 Gran Sports GS455 reklámozásához: „Come on,
Buick, light my fire!” – ez lesz a dalból, s zeng majd szerte Amerikában az egyik parttól a
másikig. Jim Morrison csak ült, mint akit fejbe vertek. Nem tudta elhinni. Azt mondták neki,
hogy Jac Holzman hozta az üzletet. (Az Elektra is részesedett: húszezer dollárt kaptak.) A
zenekar és a menedzserstáb hamarosan rendkívüli ülést tartott. Jim szavait (harminc év
múlva) Ray Manzarek idézi:
„Nem volt jogotok aláírni nélkülem… Hogy miért? Mert mindent együtt csinálunk. Pont
ezt miért nélkülem csináltátok?… Hogy akkor mi van? Nem tudtatok volna megvárni?
BASSZÁTOK MEG!”
Néma csönd. Jim még soha nem ordított így velük. Őrjöngött a dühtől, és egyébként is
feldúltnak tűnt.
„Basszátok meg, srácok. Én azt hittem, testvérek vagyunk.”
„De hát azok vagyunk” próbálkozott Ray. „Semmi sem változott.”
Jim élesen nézett rá:
„Minden megváltozott, minden… mert már nem tudok bízni bennetek… Ti lepaktáltatok a
sátánnal.”
Erre Ray is kiborult: lehordta Jimet mindennek.
„Téged ismerlek, Ray” mondta Jim. „Te csak a pénzért csinálod.”
Egy pillanatra csönd lett. Aztán Robby mondta Jimnek, hogy itt
ár nincs mit tenni: ez egy aláírt szerződés.
„Tényleg? Azt kurvára nem ti döntitek el!”
Jim most már hülyeségeket beszélt, hogy a színpadon Buickokat fog kalapáccsal szétverni.
Mindenki ledermedt. Bill Siddons: „Úgy érezte, elárulták. A társai árulták el. Úgy érezte:
lefeküdtek az intézményes Amerikának, és őt meg sem kérdezték. Nem értette a dolgot.” Jim
felhívta Abe Somért, a zenekar ügyvédjét: „Fenyegesd meg őket perrel, mondj nekik bármit,
de csináld vissza azt a kurva szerződést!”
De már késő volt. A reklámfilmeket leforgatták, és be is mutatták, igaz, leginkább csak
délen és közép-nyugaton.
Bill Siddons: „Ennyi volt – itt véget ért az álom. Itt ért véget Jim kapcsolata a többiekkel.
Innentől szigorúan üzletről volt csak szó. Aznap mondta Jim, hogy: »Már nincsenek társaim.
Csak üzleti partnereim.«
A többiek meg Jimet nem értették. Más rockzenekarok minden este felléptek valahol, és
komoly pénzeket kerestek a turnézással. A Doors csak heti három bulit tudott adni hétvégeken
– ennél többet Jim Morrison nem bírt. Robby Krieger: „Miután lenyomtunk egy bulit, nekünk
[a másik háromnak] lógott a belünk. A szobánkba mentünk és kifeküdtünk. De Jim pörgött
tovább: ment buliról bulira, mulatott egész másnapig. Aztán jött a következő buli, és Jim még
mindig nem állt le. Ezért nem csináltunk soha hosszú turnékat. Mert Jim »elfáradt«.” A
Doorsnak kifejezetten úgy tűnt, hogy ezt a dolgot remekül orvosolhatják azzal, ha eladják
Robby dalát a Buicknak. Végül is volt még daluk bőven. Ebben pedig sok pénz volt. De
nagyon rosszul gondolták. Jim Morrison nem ment bele a kiárusításba.
Bill Siddons: „Tudtam, persze, hogy Jimnek egy csomó komoly problémája van. Azt nem
tudtam, hogy mik ezek, csak azt, hogy több alkoholt önt magába, mint bárki más… Én azt
gondoltam, hogy öngyilkos akar lenni, mert ezeknek az adagoknak más célja nem lehetett.
Jim a saját földjén, Jimlandben élt, és más nem is volt ott, csak Jim.”
JIMET ANNYIRA ELVADÍTOTTA És BÁNTOTTA, ami történt, hogy egy ideig az is kétséges
volt: elmegy-e egyáltalán felvenni a két számot a Doorsszal a CBS televízió 1968. december
4-ei műsorába, a legújabb zenei anyagokat leadó The Smothers Brothers Show-ba. De kár volt
aggódni: Jim Morrison is ugyanolyan szűkében volt a készpénznek, mint a többiek. Az új
lemezüket reklámozni kellett, és Jim pontosan érkezett a CBS Burbank stúdiójába, teljes
bőrszerelésben, borotváltan és belőtt frizurával. Később kiderült, hogy ez lett a
Sárkánygyíkkirály legutolsó tévészereplése.
Robby Krieger egy rettenetes monoklival érkezett, amit egy bárban, a biliárdasztal fölött
kitört veszekedésben szerzett. Jim egy jól elhelyezett megjegyzése robbantotta ki a bunyót, és
Jim is csak nehezen úszta meg, hogy laposra ne verjék. Futva kellett távoznia, és Babe Hill
elállta az ajtót üldözői elől. így a bent rekedt Robby Krieger kapta meg, amit Jimnek szántak.
Tom és Dick Smothers parodisztikus műsora a hatvanas évek elejének folkmegújulását
vette célba, annak külsőségeit gúnyolta ki. Tizennyolc hónapja futó műsoruk akkoriban
radikálisnak számított: már akkor elsütöttek benne Nixon-ellenes vicceket, amikor Nixon még
hivatalba sem lépett. Jellemzően kétélű volt a műsor tiszteletlen viccelődése, és a meghívott
vendégek sem fogták vissza a szarkazmusukat. Úgyhogy a Doors is teljes szívvel vett részt a
műsorban, a „Wild Child”-ot és a „Touch Me”-t adták elő, az utóbbiban kiegészültek a
Smothers Band szmokingos fúvósaival és vonósaival.
Az Elektra egy instrumentális, megkevert változatot adott ki a dalokból, erre Jim
Morrisonnak élőben kellett énekelnie – ami nem könnyű feladat: professzionális, a másodperc
törtrészéig pontos munkát igényel. Jimnek majdnem sikerült is. Az aranymikrofonba, a
tévékamera hideg, vörös szemébe nézve előadott „Wild Child” tökéletes lett. De a „Touch
Me” második versszakában Jim nagyon elszúrta a belépést. Miután a műsort előre felvették,
szó volt egy második felvételről, de a szaxofonos Curtis Amy olyan remek pantomimet adott
elő a szám jazzes bevezetője alatt, hogy végül a rendező azt mondta, nem kell másik felvétel.
A Smothers testvérek még örültek is, hogy sikerült egy olyan Doors-előadását elcsípniük,
melyet egy hiba tett életszerűvé. És valóban, a még decemberben lement CBS-adás
visszhangja szokatlanul kedvező volt. Jim a bőrszerelésben és a hosszú hajával úgy nézett ki,
mint egy szürke szemű Akhilleusz. Soha többé nem nézett ki ilyen jól.
A Doorsnak is ez volt az utolsó szereplése a kereskedelmi tévékben. A Smothers-show sem
tudta elkerülni a sorsát: levették a műsorról hat hónap múlva, amikor a protestsong-díva, Joan
Baez egy dalt énekelt börtönbe készülő férjének, David Harrisnek, aki nem volt hajlandó
Vietnamba menni harcolni.
1968. DECEMBER 8-ÁN Jim Morrison betöltötte a huszonötödik életévét. Az irodában
rendeztek neki egy kis ünneplést, tortával, gyertyákkal. Utána Jim Bill Siddons csinos, szőke
barátnőjével, Cherievel ment lefelé a lépcsőn. „Azt mondta nekem: »Na, huszonötig már
kihúztam. Szerinted bírom még harmincig?« És mindketten tudtuk, hogy nem fogja bírni.”
Pár nappal később Jim a tizenéves srácot, Danny Sugermant vitte magával Pamela
lakásába vacsorázni. Danny a Doors irodájában dolgozott, problémái voltak a gimnáziumban,
és a családjával sem jött jól ki. Mindig ott sürgölődött a Doors körül, Bill Siddons
megpróbálta elzavarni, de akkor Jim felfogadta, hogy segítsen neki megválaszolni a rengeteg
rajongói levelet. Átsétáltak Pamelához, aki Dannyt is azzal a fagyos tekintettel és nem titkolt
ellenszenvvel fogadta, mint mindenkit, akinek köze volt a Doorshoz. Danny látta, mennyi
könyve van Jimnek: beborították a falakat a padlótól a plafonig. Pamela először kiabált
Jimmel, hogy minek hozta ide vacsorára ezt a kölyköt, de aztán finom lasagnát tálalt föl,
utána ivott egy pohár bort, és mivel teli volt heroinnal, elbólintott az asztalnál, a feje szinte
belelógott a tányérba.
„Gyerünk, indulás!” súgta Jim, megragadva Danny dzsekijét. Parti felébredt, és megint
kiabálni kezdett, miközben ők már a lépcsőn szaladtak lefelé.
„Jim, hova a francba mész? Válaszolj! Az isten verjen meg! Jim!”
„Fuss!” tanácsolta Jim, „még mielőtt dobálni kezd. Ez a nő úgy tud dobálni, hogy azt el se
hiszed!”
Sugerman elmesélte, hogy a Whiskybe mentek, ahová Jim becsempészte őt, pedig még
kiskorú volt. A bárhoz telepedtek, ahol Jim rendelt négy dupla vodkát meg egy pohár tejet a
gyereknek. Tíz körül játszani kezdett Bo Diddley, a fekete ősrocker. Mihelyt az erősítőkből
megszólalt a Diddley-féle dzsungelhírmondó, Jim átugrott a korláton, a táncparkettre zuhant,
majd rátapadt a színpadra, ott kurjongatott és ordítozott. Megszerezte az egyik mikrofont, és
ordítva beszállt Bo éneke mellé. Beszélt is vele pár szót, de aztán egyik pillanatról a másikra
dühös lett a körülötte lévő srácokra, és elmondta őket mindennek („Niggerek! Szarjankók!”).
Persze kirúgták őket a Whiskyből. Jim az este hátralévő részét a Phone Boothban töltötte a
topless lányok nézegetésével, és végül az irodai kanapén aludt.
AZ 1968-AS ÉV mindenkinek megpróbáltatást jelentett, az egész világon. A véres 1968
legutolsó Doors-koncertjét december 14-én rendezték meg a Los Angeles Forumban,
Inglewoodban. A nagy csarnokba, amely a híres Los Angeles Lakers kosárcsapat otthona volt,
minden jegyet eladtak. A „Touch Me” már egy ideje szólt a rádióadókból, és szépen araszolt
fölfelé a listákon.
A koncert előtt adott interjúban Jim nem titkolta az aggodalmait: „Nem tudom, hogyan
tovább”, felelte, amikor a zenekar jövőjéről kérdezték. „Szerintem egy ideig még így
folytatjuk, ahogy eddig. Aztán, hogy a lendületünket visszaszerezzük, ki kéne szállni ebből az
egész üzletből. Talán majd elvonulunk egy szigetre együtt, és ott újra alkotunk valamit.”
A Doors előtt többen is felléptek. Egy primitív lanton játszó, hagyományos kínai zenészt,
akit Ray hozott, a közönség lezavart a színpadról. Kicsit jobban fogadták a Sweetwater nevű
coun'tryrock-zenekart. A szenzációs, szédítő rockabillydémon, Jerry Lee Lewis is fellépett a
„Great Balls of Fire”-rel meg a „Whole Lotta Shakin' Going On”-nal, de a tizenéves közönség
kifütyülte, akárhogy igyekezett.
„Hát én szívből kívánom, hogy KAPJATOK MIND INFARKTUST!”, köszönt el a
kölyköktől Lewis, és mérgesen távozott.
A Doors előadását is rosszul fogadta a közönség, mert új dalaikat fúvósszekcióval és
vonósötössel vezették elő. A „Tell All the People” nyitotta a koncertet, és utána alig tapsoltak.
A többi új dal meg a „Spanish Caravan” közben ásítozni kezdett a közönség, és folyton
bekiabálták, hogy a „Light My Fire”-t akarják. Ez folytatódott a „Touch Me” és a „Wild
Child” közben is. Amikor a zenekar végül kegyeskedett eljátszani a „Light My Fire”-t, a
közönség magára talált: sok-sok öngyújtó gyulladt meg a zenekar előtt tisztelegve. A Doors
mitha az életéért játszott volna a dalban, és hatalmas ovációval köszönték meg nekik, amikor
vége lett.
Ezt hosszabb szünet követte: Jim a lábát lógatva üldögélt a színpad szélén, és elég
gunyorosan azt kérdezgette a srácoktól, hogy igazából mit szeretnének hallani. A legtöbben
azt mondták, hogy a „Light My Fire”-t még egyszer.
A közönség meglepetésére Jim hirtelen azt kérdezte: „Itt van-e mindenki? A ceremónia
kezdetét veszi.” Ezután pedig a koncertet a teljes „Celebration of the Lizard” egy változatával
zárta. Jim lerázta magáról a közönség tiltakozásait, nem vett tudomást a bekiabálásokról, és
előre-hátra dülöngélve, lelkesen szavalt: meg-megváltoztatta a szöveget, és új költői képeket
iktatott be. Huszonöt perc elteltével, amikor belekezdett a záró, „Száműzetés háza” részbe,
Densmore, Krieger és végül Manzarek is lement a színpadról. Jim befejezte a hosszú
költeményt: „Holnap belépünk szülővárosomba / Készülni akarok”, és szinte teljes csend
övezte, amikor elment.
Nem volt taps, és nem volt ráadás sem. Tizennyolcezer gyerek bámult a színpadra, amikor
felgyulladt a fény, és aztán elvarázsoltan, suttogva szivárogtak el.
A koncert után Jim és Pamela a sötét, kiürült, hatalmas parkolóban az este díszvendégével,
Andy Morrisonnal, Jim öccsével focizni kezdett: sörösdobozokat rugdostak.
PAMELA COURSON BUTIKJA, a római igazságistennőről elnevezett Themis 1968
karácsonyára nyitott ki. Mindenki elképedt azon, hogy Jim mennyi pénzt ölt a boltba: a
berendezés nemes fákból készült, teli volt finom selymekkel, marokkói drapériákkal, és a
falakat pávatollak díszítették. Ha az ember a vakító kaliforniai napsütésből belépett a
Themisbe, a szemét szoktatnia kellett a barlangsötéthez, melyben illatos gyertyák világítottak.
A bolt a Clear Thoughts épület földszintjén helyezkedett el, ahol Jimnek és a sleppjének a
klubhelyisége is volt, de ők bizony nem léphettek be az üzletbe. A Themis szándékoltan
exkluzív volt és divatformáló, az akkori trendek előtt járt. Pamela testvére, Judy vezette az
üzletet, míg Pam és Breteuil vikomt Milánóba, Párizsba és Marakechbe jártak áruért.
Jim büszke volt Pamela talpraesettségére és energiájára. „Jim folyton adott neki: pénzt,
ruhát, kocsit, kutyát, amit csak akart”, emlékszik Paul Ferrara. „Teljesen a fejére nőtt. Ha
kitalált valamit, Jim felhívta Maxet (Max Fink), és azt mondta neki: »Add meg neki, amit
csak akar!« A pénz nem jelentett Jimnek semmit. Mindegy volt neki, hogy egy dollárt költ-e
Pamre vagy százezret, csak boldognak lássa.”
Amikor Pamela azzal állt elő, hogy szeretne egy vidéki házat, ahová néha elvonulhat, Jim
vett neki egy különálló faházat egy régi vendéglő mögött, fent a csöndes Topanga Canyonban.
Csak feleségül nem vette. „Mindeki tudta, hogy Jimnek Pam mindent megenged”, mesélte
később Pamela egy barátnője. „De Jim egy pillanatig nem bízott meg benne. Csak szerette.
Ennyi az egész.” A Doors könyvelője később kiszámolta, hogy Jim a butikra negyedmillió –
infláció előtti – dollárt költött. A bolt a hetvenes évek végén nagyon felkapott helye lett a Los
Angeles-i divatvilágnak (még Miles Davis is vett itt pár cuccot 1969-70-ben), de nyereséget
sosem hozott. Pamelának perverz gyönyörűsége telt abban, hogy jól megnyomta a ceruzát,
amikor a Doors-tagok feleségei vásároltak nála.
Jim és Pamela próbáltak egymáshoz ragaszkodni. Jim vele élt, amikor tudott. A
magánéletben és nyilvánosan is elzárkózóak voltak. Ha társasággal mentek vacsorázni, csak
egymáshoz beszéltek. Abban az évben John Densmore és a barátnője, Julia rendeztek egy
karácsonyi összejövetelt. Jim és Pam elmentek, de csak ültek csöndesen a lépcsőn egymás
mellett, mint egy megállapodott kertvárosi házaspár. Ezt mindenki nagyon kedvesnek találta.
HARMADIK KONYV
JAMES DOUGLAS MORRISON
HETEDIK FEJEZET
A zűrzavar fejedelme
A titkos ellenség, sok sanda szem, Mely megfigyel és ítél szüntelen, Az ostoba meg az irigy
kaján, Ez ám a had! Örömmel lopja meg, Dicsőséget ki sírjáig követ, S minden hibán örül, mit
megtalál Hős Géniusznak büszke homlokán, A jót takarva hazugságot ont, És Rágalomból
piramist emel…
(LORD BYRON)
A ROCK HALOTT
Az 1969-es év elején mintha hurrikán söpört volna végig a rockzene tájain, amikor a Led
Zeppelin földet ért Los Angelesben, és felforgatta a Whisky a Go Go-t Jimmy Page
atomrobbanásszerű gitárriff-jeivel és Robert Plant hisztérikus nyávogásával. A Led Zeppelin
hangos bemutatkozása azonnal a régi ócskaságok közé utalta a Doorst és a hozzá hasonlókat –
legalábbis ami a Strip tizenéves közönségének véleményét illeti. (Ugyanezt tette a Byrdsszel
és a Buffalo Springfielddel Gram Parsons sikeres új countrycsapata, a Flying Burrito
Brothers.) Nincs arra nézve bizonyíték, hogy Jim Morrison már ekkor megnézte volna a Led
Zeppelint, de járt a Whiskybe, és biztos, hogy hallott a Zeppelinről különböző barátnőitől.
Ekkori noteszában két bluesdal (a „Killing Floor” és a „How Many More Times”) címe is fel
van jegyezve, s ezeket a Led Zeppelin sokat játszotta amerikai turnéján. Többen is állítják,
hogy Jim Morrisont bosszantotta Plant hiperszexuális színpadi mozgása, és állítólag azt is
mondta, hogy ez a riffes-zúzós, hangerőmániás angol banda az általa ismert rock halálát
jelenti.
1969 januárjában a Doors az Elektra stúdiójában dolgozott, rettentő lassan, és Paul
Rothchild kényszeresen pakolta rá a fúvósokat meg a vonósokat a dalaikra. Jimet ettől fogva
nem érdekelte az egész, a többiek meg használhatatlanok voltak. Ez volt az az album, amin
Paul Rothchild maga lett a Doors, csak hogy kicsikarja a cég számára a „termék”-et.
Jim a filmforgatókönyvén dolgozott: ez egy gyilkos nomádról szólt, aki átkel a délnyugati
sivatagon. Eredetileg az volt a címe, hogy A stoppos – amerikai pasztoral (Hobo fordítása).
Úgy tűnik, a sivatagi hangulat képei és a legendás amerikai csavargókból és rosszéletűekből
álló szereplőgárda Michael McClure szürreális darabján, a The Beard-ön alapul. A történetbeli
stoppos gyilkos, Billy Cooke mindenkit megöl, aki csak felveszi az autójába: egy homokost,
egy seriffet, egy Vietnamban szolgált repülőst és annak a családját, plusz egy helyes pincérnőt
az út menti autósbüféből. A stoppos forgatókönyve utal Picassóra, a Rolling Stonesra, Che
Guevara holttestére és más hatvanas évek végi ikonokra. Miután elfogják és kivégzik, Billy
egy szürreális sivatagi örökkévalóságban találkozik három legendás hoboarchetípussal:
Dokival, Lady Bánattal és a Bohócfiúval. A forgatókönyv soha nem készült el, és csak
töredékes formában maradt fenn, de mégis ez szolgált kiindulásként ahhoz a rövid filmhez,
amibe Jim később az év folyamán belefogott, mikor már lett egy kis szabad ideje. így utólag
nézve A stoppos leplezetlenül bemutatja az 1969-es év Los Angelesének veszélyes, sodródó
közérzetét, melynek következménye lett az úgynevezett Manson család tömeggyilkossági
őrülete azon a nyáron.
Jim irkált egy „Dry Water” (Száraz víz) című jegyzetfüzetbe is, és az ebben található
számos, leginkább a halállal foglalkozó vers tükrözi személyiségének akkori válságát. (Jim
szóhasználatában a „száraz” költészet azokat a verseket jelentette, amelyeket felolvasásra
szánt, zenei kíséret nélkül.) A „Dry Water”-ben hemzsegnek a horrorisztikus képek: hóhérok,
sírkövek, „A bársony-szőrmés vallás IA kifent kés és pénz. „
Jimen látni lehetett, hogy még a szokottnál is rosszkedvűbb és depressziósabb. A csajaival,
mint például Pam Zarubicával és Gayle Enochsszal egyre hülyébben viselkedett: szidalmazta,
és a legnagyobb közönnyel alázta meg őket. A trükkjei közé tartozott, hogy felhívta az
egyiküket: jöjjön el hozzá a 32-es motelszobába, de mikor a lány megérkezett, Jimet már
ágyban találta valaki mással.
ELŐFORDULT, hogy egy-egy este Jim kihagyta a Doors unalmas lemezfelvételét, és helyette
a Whiskyben időzött. Egy este az Elektránál dolgozó David Anderlevel ment oda, aki riadtan
figyelte, hogy a rengeteg ital hatására beinduló enzimek hogyan változtatják a zárkózott,
szakállas költőt tomboló vérfarkassá, akit a szó szoros értelmében ki kellett dobni a zsúfolt
klubból. Anderle sem ment Jimmel kocsmába soha többé.
Ekkorra Pamelán kívül már csak egyetlen ember maradt, akinek Jimet sikerült
lenyugtatnia, amikor ezzel az elcseréltgyerek-műsor-számmal állt elő: Eric Burdon. Jim
tisztelte Burdont, a brit zenészinvázió legendás figuráját. Abban az évben egy brit riporternek
-meglehetősen szókimondóan – ezt nyilatkozta Burdonről: „Kedvelem azokat az embereket,
akik be tudnak rúgni velem, ahogy kell, mert megvan rá a jó okuk.”
Burdon egy házat bérelt Beverly Hillsben, épp annyit ivott, mint Jim, és legalább olyan
nyomorultul is érezte magát. Csakhogy ő -Jimmel ellentétben – tudta kezelni ezt a helyzetet.
Vagy inkább: tudta kezelni addig, amíg egy este Jim fel nem bukkant a házában egy csapat
alvilági hippivel, akik betelepedtek a nagy nappaliba orgiázni, és három álló napig ki sem
mozdultak onnan. A felbosszantott Burden, aki nem szerette, ha hülyének nézik, végül azt a
megoldást választotta, hogy egy puskával belelőtt a nappali ocsmány aranycsillárjába. Ki is
ürült a ház másodperceken belül.
ABBAN A HÓNAPBAN a Doorsnak csak egy koncertje volt, egy telt házas buli a húszezer
férőhelyes Madison Square Gardenben, New York Cityben, 1969. január 24-én, pénteken. Ez
volt a Doors legtöbb bevételt hozó koncertje. Jim pár nappal korábban érkezett New Yorkba
az UCLA -n megismert Alain Ronay-vel, és a Plaza Hotelben szálltak meg.
Egy este az Elektra Jim lakosztályába meghívott néhány rock-újságírót, köztük Patricia
Kennellyt, a Jazz and Pop magazin fiatal szerkesztőjét. (Kennellynek imponált, hogy Jim
felállt üdvözölni őt, amikor a szobába lépett.) Az már viszont nem imponált neki, sem a többi
újságírónak, amikor Jim berúgott, kivetkőzött úriember mivoltából, és megszégyenítette Elen
Sandert, az írónőt, aki egyszer Jimet valahol nyomtatásban „Mikiegér de Sade”-nak nevezte.
Ezt Jim nem tudta megbocsátani.
Jim és Ronay a Village-ben töltötték az estéket, inkognitóban iszogattak a Lions Headben,
a Cedar Tavernben és a McSorley's-ban. A koncertet megelőző éjjelen Jim részegen
félbeszakította Tiny Tim műsorát Max Kansas Cityjében: és eljátszotta, mintha leszopná.
Hajnali négykor még felhívta Robby Kriegert, és ezt mondta neki: „Itt Isten beszél. Úgy
döntöttem, hogy téged kirúglak a világból.”
A Madison Square Garden-beli koncertet a nagyszerű rhythm and soul zenekar, a Staple
Singers nyitotta. A három fúvóssal, vonósokkal és Harvey Brooks basszusgitárossal kiegészült
Doors először egy új számokkal megrakott szettet játszott („Soft Parade”, „Tell All the
People”, „Wild Child”), de jöttek a régi nagy slágereik is: a „Light My Fire”, a „Back Door
Man”, a „Five to One”. A bulit a Doors új fénytechnikusa, Chip Monck világította, valamint
olcsó fényképezőgépek villódzó vakui, amitől a hatalmas aréna különös, stroboszkópszerű
fényben fürdött. A szakállas, testes – és józan! – Jim Morrison a hely kedvezőtlen adottságait
feledtetni tudta intimitást sugárzó, szenvedélyes előadásával, ami mindenkit meglepett, akihez
már eljutottak az alkoholizmusáról terjengő hírek. A koncert felénél Jim kibújt a drága
bőrzakóból, és a közönség közé dobta. A srácok úgy tépték szét, mint az áldozatra szánt
kecskét.
Két dal között viccelődött a közönséggel. Az aréna bal oldalán ülőkre mutatva azt mondta
nagy komolyan:
„Ti… vagytok az… Élet!” Majd a másik oldalra mutatott: „Ti pedig… a Halál!”
Várakozásteljes csönd után jött a poén: „Én középen a kerítésen lovagolok… és szúrja a
tökömet!” Jim Morrisonnak ez volt az elképzelése a humorról 1969 elején. A koncertet a
„When the Music's Over” zárta a maga ijesztő esedezésével a megszabadulásért és a
megváltásért. A sárga fénykörben éneklő Jim (a zenekar mögötte kékben úszott) beillesztette a
dalba a „Stop the Car” című verset, amely egy mozgó járműből való kiugrást ír le: vagy
fantáziát vagy emléket. Mindig a kínlódó „üvöltéssel ért véget: „Nincs mód… kivárnom
minden… évszázadnyi léptét!”, és a zenekar ez után tért vissza az éppen játszott számhoz.
A Doors ugyan vitathatatlanul Los Angelesből származott, de mégis szinte New York-i
zenekarnak számítottak a három évvel korábbi, ondine-beli fellépéseik óta. Jim Morrison ezen
az estén az összes létező érzelemregisztert megszólaltatta, amivel sikerült a Doors médiabeli
képét bebetonozni, miszerint a zenekar egyike a világ legnagyobb rockzenekarainak. Éjjel, a
buli után Jim Morrison szánalmasan didergett kabátja nélkül egy kínai vendéglőben az északi
városrészben. Vacogó fogakkal döntött be egy tucatnyi sört.
Los ANGELESBEN Jim megint szabadulni akart a Doorstól. A barátnője szörnyen gyűlölte a
Doorst, és folyton piszkálta miatta. Jim-nek elmagyarázta az ügyvédje, hogy most rögtön nem
léphet ki a zenekarból, mert még három albumra vállalt kötelezettséget szerződésben, de
kellett is neki a pénz a barátnőjére, a piára és egyre inkább a kokainra is; és pénzbe kerültek a
haverokkal Palm Springsben eltöltött hétvégék is. De Jim eltökélte, hogy a másik háromtól –
amennyire csak lehetséges – különválik. Jim ragaszkodott hozzá, hogy a dalok szerzői joga
innentől azt illesse, aki a dalt írta, így majd nem lehet Jimet meggyanúsítani azzal, hogy ő írta
volna Robby gyatra dalszövegeit, mint például a „Wishful Sinful”-t meg a „Tell All the
People”-t. Ez azt is jelentette, hogy Jim potenciálisan nyereséges dalkiadási üzlete különválik
a zenekartól. Hogy ezt az ügyet ennyire kellett szorgalmazni, azt mutatja, hogy a Doors 1965-
ben kötött megállapodása (a mindenkit egyenlően megillető vétójogról és az egyenlően
eloszló jövedelemről) még nagyon is érvényben volt.
Jim egy végrendeletet is aláírt 1969. február 12-én az ügyvédje Beverly Hills-i irodájában.
Ekkor már jelentős vagyont mondhatott a magáénak, pletykák szerint befektetései is voltak
kaliforniai földekben és olajkutakban. Az okirat, melyet Max Fink készített, és amely Paul
Ferrarát nevezte meg tanúként, azt tartalmazta, hogy Jim Los Angeles megye lakosa, nőtlen és
gyermektelen, és teljes vagyonát Pamre hagyja – „a Los Angeles megyei Pamela S.
Coursonra”. Ha Pamela esetleg nem élné túl három hónappal Jimet, akkor Jim vagyonát
egyenlő arányban kétfelé osztva Jim öccse, Andrew Morrison és húga, Anne R. Morrison
kapják. James D. Morrison egyoldalas végrendelete végrehajtóinak Pamela Coursont és Max
Finket jelölte meg.
A MÁSIK HÁROM TAG és a zenekari stáb – mint rendesen – most sem voltak teljesen
tudatában Jim nyilvánvaló rossz érzéseinek és elégedetlenségének, a lelkiállapotáról pedig
még annyit sem sejtettek. A zenekar irodájában nagy volt a pezsgés: a következő Doors-turnét
szervezték, az eddigi legnagyobb szabásút és leginkább ambiciózusát, aminek a tervek szerint
1969. március elsején kellett kezdődnie Miamiban, és a fellépések két hónapon keresztül
kellett hogy kövessék egymást tizenhét városban. Vince Treanor megépített egy masszív,
korszerű hangrendszert, amelyet kamionnal tudtak szállítani egyik helyről a másikra, így
aztán nem függtek a helyi sportcsarnokok primitív hangosítóberendezéseitől.
A Doors volt az első zenekar, amely elég jelentős volt ahhoz, hogy úttörő módon egy
sportcsarnokos turnéra indulhatott, ahol mindegyik időpontban és helyen elkelt tízezer jegy a
koncertjükre – de volt, ahol húszezer is. A kisebb, fiatalabb zenekarok, mint a Fleetwood Mac,
az Allman Brothers és a Santana, még mindig tánctermekben játszottak, de a Doorsra és Jimi
Hendrixre már tömegek jöttek be: itt a jegyekből a művészeknek jutó bevétel is számottevő
volt – már ha a menedzsereknek sikerült kipasszírozniuk a zenekar jussát a rendszerint
szélhámos helyi szervezőkből. Ez lett volna a Doors első „igazi” turnéja, amelyen elválik,
hogy képes-e Jim Morrison többre is, mint hogy csak a hétvégeken dolgozzon. Kihasználva a
turnét, az Elektra 1969 februárjában lóhalálában kiadta Robby számát, a „Wishful Sinful”-t:
ez lett a megjelenésre váró album második kislemeze. (A „Touch Me”-nek sikerült fölkerülnie
az első tíz közé 1968 végére.)
Jim Morrison, amikor bement az emeleti irodába a külön asztalához, hogy elolvassa a
postáját, és telefonokat intézzen, tárgyilagos érdeklődéssel figyelte a nagy Doors-turné lázas
előkészületeit. Ha tudta is, mi fog bekövetkezni hamarosan, azt nem árulta el senkinek. A
turné első, floridai állomása után a zenekar pár napos szabadságot akart kivenni: egy kis
Karib-tengeri nyaralásra készültek. Jim, Robby és John lefoglaltak egy-egy házat Jamaica
északi partján, hogy a barátnőikkel lazítsanak egyet a hosszú, északkeleti és középnyugati
koncertkörút előtt.
1969. február 25-én a Doors a felvételein dolgozott a Sunset Sound stúdióban. Jim a
„When I Was Back in Seminary School”-t két változatban is felénekelte. Fenyegető, sztentori
hanghordozással adta elő a déli gospelrádiókból ismert dallamot. Felénekelte még a „Build
Me a Woman” című bluest, amely úgy is ismert, mint „The Devil is a Woman”, és Robert
Johnson „Me and the Devil” című dalából származik. Éppen akkor jelent meg Robert Johnson
kiadatlan felvételeiből egy új kalózlemez, és Jim azonnal átdolgozta a „Love in Vain”-t, amit a
Rolling Stones hamarosan le is nyúlt. Jim fölvette még a zenekar kíséretével a „Whisky,
Mystics and Men” című, rövid dalocskát is.
Aznap este a Doors és a kíséretük egy helyi mexikói étterembe ment, a Blue Boarba, ahol
egy különteremben alaposan bevacsoráztak, utána pedig sört és tequilát iszogattak.
Emelkedett hangulatban mentek vissza a stúdióba egy kis örömzenére. Jim elénekelte Elvis
dalát, a „Love Me Tender „-t, utána pedig a zenekar szabadon rögtönzött egy kis rhythm and
bluest, és Jim is improvizált valamit rá a rock and roll haláláról. Azt ismételgette, hogy „a
rock halott”, meg azt, hogy: „Ide figyelj! Egy szót se többet a forradalomról!”, mintegy
megátkozva a rock mozgalmát, úgy tekintve rá, mint aminek egyértelműen vége van.
„Hagyjuk a forradalmat, hagyjuk a tüntetést. Ne is beszéljünk róla. Inkább beszélek a rock
haláláról. A rock halála, az én halálom… És a rock halott… Halottak vagyunk! Bizony. A rock
halott!”
Beleszőtt egy emlékfoszlányt is. Egyszer csak kisgyerekké változott, aki meghallja, amint
az anyja panaszkodik róla az apjának. „Mamának nem tetszett, ahogy viselkedtem. Apa azt
mondja: »Meg kell verni, szívem.« És nekem ez nagyon fáj, nagyon fáj, nagyon fáj…”
Ez a negyvenöt perces „Rock is Dead” rhythm and blues jam Morrison kiábrándult, őszinte
búcsúja az őt halhatatlanná tevő rockmozgalomtól. Tükrözi mindazt az általános
hangulatváltozást, ami az 1969-es évben bekövetkezett az ifjúsági mozgalmakban. A hippik
Haight-Ashburyje lezüllött: koldusok, kiégett egzisztenciák es hazulról elszökött srácok
nyomornegyede lett. A slágerlistán a zúzós Led Zeppelin araszolt fölfelé. Ken Kesey
nyilvánosan megtagadta az LSD-t. A Nixon-kormány felpörgette a vietnami háborút, és
szédületes sebességgel rohant a vesztébe. A Doors elveszítette kapcsolatát az avantgárddal, és
ugyanazok az írók, akik az előző évben még hozsannáztak róluk, most utálkoztak. Az
egyetemistákat és bohém értelmiségieket, akik értették és értékelték a rockszínház hosszú
csendjeit és művi gesztusait, Jim Morrison eredeti közönségét most felváltották a bamba és
idétlen középiskolások, akik csordaként viselkedtek, vihogtak a „The End”-en, és felkiabáltak
előadás közben Jimnek: „Hé, meg akarsz baszni?” Ez több volt a soknál. Jim számára a rock
már tényleg halott volt.
Jim később ezt mesélte: „Kellett még egy dal a lemezre. Kotorásztunk az emlékeink közt,
gondolkoztunk: milyen dal legyen? Sorra szedtük elő ezeket a régi zenéket a stúdióban.
Bluesokat, rockklasszikusokat. Aztán egyszerűen csak elkezdtünk játszani, és végigmentünk a
rockzene egész történelmén: a blueson, a rock and rollon, a latin jazzen, a szörfzenén,
mindenen. Azt a címet adtam neki, hogy »Rock is Dead«. Szerintem soha senki nem fogja
hallani.”
A „Rock is Dead” jam-sessiont hivatalosan majdnem harminc évig nem adták ki, de több
kalózkiadása is volt, és a Doors-rajongók így megismerhették. Az erről az alkalomról készült
szalagon szerepel még a Doors előadásában Elvis „Mystery Train” című dala is, amely
hamarosan fő száma lett a Doors-koncerteknek, mikor Jim Morrison nyomására a zenekar
hagyományosabb, emberközelibb művészi vizekre evezett.
Hobo fordítása
11
egy háztetőről, éjszaka: a Phone Booth neonreklámja vörösen villogott. Azután Jimet egyetlen
igazi otthonában filmezték, az Alta Cienega Motelben. A fizetős telefonról hívta Michael
McClure-t San Franciscóban. McClure-nak gőze sem volt arról, hogy forog a film, és veszik a
hangját – hogy Jim nem komolyan beszél.
Jim: „Szia! Hogy vagy? Most értem vissza… L. A.-be… Egy ideig a sivatagban voltam…
Igen, egész a közepén… De figyelj, haver, most igazán komoly bajban vagyok. Mikor ott
voltam a sivatagban, akkor… Azt se tudom, hogy mondjam el… de az a helyzet… hogy
megöltem valakit… Ez a pasas felvett a kocsijába, és… kekeckedett, én meg… egyszerűen
nem tudtam elviselni, érted? És kinyírtam. Ez van.”
Frank Lisciandro évek múlva megkérdezte Michael McClure-t erről a telefonhívásról.
McClure: „Amikor Jim ilyeneket mondott, én nem feltétlenül hittem el neki – bár azt sem
mondhatom, hogy teljességgel kizárható lett volna a dolog. [Szerintem] szeretett volna
kötődni valakihez a filmeseken és a rock and roll világán kívül is… Azt gondolom, ha tényleg
megölt volna valakit, akkor biztosan akart volna beszélni velem. Én kilenc vagy tíz évvel
idősebb voltam nála. Úgy emlékszem, azt mondtam neki, hogy: »Nyugodj meg! Gondold át a
helyzetet! Ne veszítsd el a fejed!«. Szerintem tényleg ilyen állapotban lehetett… [Nem
tudtam], hogy a hívás nem átejtés-e… De Jimre nem volt jellemző az erőszak.”
RAY MANZAREK AZT ÁLLÍTJA, hogy egyszer, amikor Robbyék Pacific Palisades-beli
házában dolgoztak a Soft Parade dalain, kérdőre vonták Jimet a részegségei miatt. Ray az
emlékirataiban azt írja: mind a hárman azt mondták Jimnek, hogy túl sokat iszik, és nagy
valószínűséggel meg fogja ölni magát. Manzarek szerint Jim beismerte a problémát,
egyszerűen csak annyit mondott szomorúan: „Tudom, hogy túl sokat iszom. Megpróbálok
leállni róla.”
A Doorsnak ez elég volt. Jim tudta is, hogy csak ennyit akartak hallani tőle. Úgyhogy nem
állt le. Tovább vedelt Babe Hill-lel.
MAX FINKET, Jim Beverly Hills-i ügyvédjét megkereste március végén a Federal Bureau
of Investigation a Jim ellen felhozott bűnvádak ügyében. Az FBI egy szövetségi bíróval adatta
ki Jim ellen az elfogatóparancsot, megemlítvén, hogy Jim az egyik államból már a másikba
szökött. De hát nevetséges volt az egész, mert Jim már akkor elhagyta Floridát, mielőtt még
bármilyen vád létezett volna ellene, és Florida állam csak az április 18-ára keltezett
elfogatóparancsban (melyet ifj. Claude R. Kirk kormányzó írt alá) mondta ki, hogy Jim bujkál
az igazságszolgáltatás elől. Finknek az volt a megérzése, hogy valaki az FBI-tól
mindenképpen szeretné Jimet bevarrni. A helyzet nagyon komolyra fordult, és Jimre nézve
nagyon veszélyes lehetett.
1969. április 4-én, pénteken, vagy az azt megelőző, vagy a rákövetkező napon jelent meg
Jim Max Finkkel az FBI Los Angeles-i belvárosi irodájában, ahol Jimet letartóztatták. Az
előzetes megbeszélés értelmében az Egyesült Államok egy békebírája ott helyben szabadon is
engedte James Douglas Morrisont – egy aktív, szolgálatban álló admirális fiát, Amerika egyik
legismertebb, népszerű rocksztárját – ötezer dolláros óvadék ellenében.
A TISZTA ÖRÖM
Poshadt egy tavasz volt ez Nyugat-Hollywoodban. Nedvesség és klausztrofóbia érződött a
levegőben. A Doors 1969. áprilisi koncertturnéját lefújták. A zenekart feketelistára tette a
CHMA, a koncerttermek szakmai szövetsége. Senki sem hívta őket koncertet adni. Nem
találtak munkát. Jim – néha egy tizenéves lánykával – a Fountain Avenue-i Landmark
Motelben bujkált.
Jimnek volt egy tiszteletpéldánya Neil Young szólóalbumából, az Everybody Knows This Is
Nowhere-ből, és folyton azt hallgatta. (Egy havernak azt mondta, hogy szerinte a Cinnamon
Girl Pamela Cour-sonról szól.) Jim kokaint vásárolt. Többször is látták emiatt Stephen Stills
Laurel Canyon-beli házában. Norman Mailer szatirikus, tiltakozó regényét olvasta, a Why Are
We in Vietnam?-ot (Miért vagyunk mi Vietnamban?). Csatározott Pamelával, és
elképzelhetetlenül nagy összegeket költött a butik, a Themis fenntartására. Nézte a híreket, de
semmi jó nem történt. Gyakran felment a sötétkék Mustanggal a Topanga Canyonba, és csak
ült az autóban a posta mellett, sörözött, nézte a hegyeken a fények változását, hallgatta a
rádiót. Marvin Gaye dala volt a menő éppen, az „I Heard It Through the Grapevine”.
Iszogatott a sleppel, és ködös tekintettel bámulta a Phone Booth-beli táncoslányok ugráló
cicijét. Elcsípte Dennis Hopper kokainfilmjének, az Easy Ridernek egy bemutató előtti
vetítését, és az egyik jegyzetfüzetébe azt írta róla, hogy meghatónak találta (bár ez a
bejegyzés kissé kétértelmű).
Egy délután fölszedett egy tizennyolc éves lányt, Lana Elliottot a Santa Monica Boulevard-
on. Elvitte a lányt a család vidéki házába, kinn a völgyben, ahol Jim a lány öccseivel
labdázott, és a mamájával beszélgetett a kis étkezőben. A fényképeken, amelyek erről a
látogatásról készültek, Jimnek nagy a szakálla, de jól néz ki, rendes, ápolt – és nyugodtnak
látszik.
A „THE SOFT PARADE” ekkortájt kezdett beérni a lemezstúdióban. A „Parade” Jim átfogó
képét mutatja a korról, és rögzíti az egzaltáció és a hiábavalóság vegyes érzelmeit. Egyben ez
lett a Doors utolsó epikus alkotása, egy hétrészes darab, amit Paul Rothchild szerkesztett
össze sok különálló forrásból. A „Mikor még a szemináriumba jártam”-mal kezdődött, a
bibliás rádióprédikátor szövegével Jim felfogásában, üvöltő hangon előadva. A „Can you give
me a sanctuary?” (Kérlek, mutassatok egy szentélyt!) szívből szóló, megható akusztikus
könyörgés egy „soft asylum”-ért (szelíd menedék), és ez fejlődik át a „Peppermint miniskirts”
(Borsmenta miniszoknyák) gyors tempójú csörömpölésébe, ami a szándékoltan kihegyezett
felszólítással végződik: „Make love with your neighbour, till his wife gets home.” (Szeretkezz
a szomszédoddal, míg a felesége haza nem ér!). Ezután indul be a Doors rockja, keményen, és
Jim is beleéli magát: „This is the best part of the trip… pretty good, eh?” (Ez az utazás
legjobb része… klassz, mi?) Aztán átúsznak egy latinos hangulatú részbe, amiben felhangzik
Jim egzisztenciális kétségbeesésének gyönyörű, nagyon megindító megfogalmazása:
Átküzdjük az életet
Építjük a sírhelyet
A darab tovább épül, ahogy a Doors tovább játssza a rockot, és Jim olyan vakító, töredékes
szöveget kiabál, ami a „Horse Latitudes”-re emlékeztet, meg William Burroughs The Soft
Machine-jére és az amerikai beat nagyjainak poétikus intelmeire. Ahogy így összeállt Paul
Rothchild keze alatt a sok-sok felvételből, a „The Soft Parade” elégikus tükre lett a Sunset
Strip hangulatának a tragikus hatvanas években, és mindannak nagyon érzelmes foglalata,
amin Jim Morrison és a Doors az eltelt négy évben keresztülment.
1969. ÁPRILIS 27-ÉN a Doors New Yorkba repült, ahol két nap alatt felvettek egy műsort a
köztévé Critique című művészeti adása számára, amit a Channel 13 finanszírozott, és a
következő hónapban adtak le a PBS-hálózaton. Két hónapja ez a hét felvett dal volt a Doors
egyetlen szereplése. Jim szinte felismerhetetlen volt nagy szakállával, sötét napszemüvegben,
fekete farmerban és pólóban – és egy jól látható pocakkal. Élettelen volt a tekintete, talán
részeg is volt, és úgy énekelte a „Tell All the People”-t és a „Wishful Sinful”-t, mint egy
narkós rajzfilmfigura. A „Build Me a Woman” egy betétjében a „Sunday trucker”-re
(vasárnapi kamionsofőr) a „motherfucker” (szarházi) rímet találta mondani, valószínűleg
azért, hogy még egy lapáttal rátegyen az ellene felhozott floridai obszcenitásvádra. A Doors
jól játszotta az „Alabama Song”-ot és a „Back Door Man”-t, de Jim Morrison csak akkor tért
magához, amikor belefogtak a „The Soft Parade”-be, amely az amerikai élet értelmetlenségét
ábrázolja. Jim kiabált és gesztikulált: ez a döbbenetes, művészi videofelvétel lett Jim
legerőteljesebb filmen rögzített előadása.
Másnap, április 29-én a zenekar visszatért, hogy felvegyék a műsor beszélgetésrészét is.
Richard Goldstein kérdezgette őket, a zenekar helyi pártfogója, aki elintézte, hogy a
kegyvesztett együttest meghívják a műsorba. A hangszerek előtt ücsörögtek, Jim pedig
elrejtőzött a hosszú haja és a napszemüvege mögé, mint aki nem is akar jelen lenni. Ray és
John beszéltek leginkább, Jim csak akkor szólalt meg, amikor Ray egyenesen őt kérdezte.
Amikor arra a kérdésre kellett válaszolnia, hogy milyen tervei vannak, Jim tétova válasza
rengeteget elárult a vágyairól:
„Szeretnék írni egy dalt vagy egy hosszabb zenei darabot, ami csak a tiszta… öröm
kifejeződése. Tiszta… ami a létezést ünnepli, érted? Mint amikor a tavasz érkezik, vagy mikor
a nap felkel… ilyesmire gondolok. Tiszta, határtalan öröm. Szerintem ilyen darabunk még
nincs. Ami nekem lejön az egészből [a Doors zenéjéből], az egy súlyos, borongós hangulat.
Mint amikor valaki… nem érzi magát a helyén, nincs otthon, és ezért feszült: érzékel egy
csomó mindent, de nem biztos semmiben. Szeretnék most egy olyat, amiben az igazi
otthonosság érzése szólal meg.”
Később Jim arról is beszélt, hogy irigyli „az olyan költőket, akik felállnak, és elszavalják a
verseiket. Nekem a zene olyan kapaszkodó, ami lehetővé teszi, hogy könnyebben fejezzem ki
magamat. »Szárazon«, olvasva nem megy olyan jól. Én zenére szeretnék dolgozni.”
Jim meggyőzően beszélt a rock and roll eredetéről, mint ami a feketék muzsikájának és a
bluesnak a keveredése az Európából áthozott folkzenével, amit ő „a nyugat-virginiai,
mindennél magányosabb hangzás”-nak nevezett. Amikor a jövőről kérdezték, Jim 1969-ben
látnoki pontossággal megjövendölte a huszonöt évvel később kialakuló technozenét: „Egy
embert látok magam előtt egy csomó géppel – magnókkal, elektromos eszközökkel –, aki
énekel, beszél, és egy csomó gépet használ.”
Az „AN AMERICAN PRAYER”, Jim hosszú költeménye 1969. május elsején mutatkozott be
közönség előtt a Sacramento State Collegeben, Michael McClure egy felolvasóestjén. (Két
nappal később Jim Eric Burdonnel és egy blues-zenekarral fellépett a Whiskyben: három
számot játszottak.) Jim tovább csiszolta a költeményt, és május végén újra felolvasta: ezúttal
Norman Mailer szélmalomharckampányának támogatójaként, aki New York City
polgármestere akart lenni. Ez a Cinematheque 16-ban történt, egy kicsi, hollywoodi
vetítőteremben, ahol felolvasott még Michael McClure, Michael Ford, Tom Baker és Mary
Woronov. Jim idegesen feszengve részleteket olvasott az „An American Prayer „-bői, utána
pedig éjfélkor levetítették a Feast of Friendset és Warhol filmjét, az I, A Mant. Robby Krieger
is eljött, és ő meg Jim pár bluest rögtönöztek, és előadták Elvis „I Will Never Be Untrue”
(Sosem leszek hűtlen) című dalát.
Pletykálták, hogy Jim majd részt vesz Mailer New York-i kampányában, de erre nem került
sor. „Érdekelt engem a politikai szerveződés konkrét mechanizmusa”, mondta Jim a Rolling
Stone-nak pár héttel később. „Azt is gondolom, hogy ő nagyon jó polgármester lenne. Mailer
erkölcsi szempontból nagyon komollyá és komplexszé vált, és szerintem remek a
képzelőereje… Anarchista, kommunista, kapitalista. Férj, apa, szerető, konzervatív, politikus,
bálvány, író, értelmiségi. Több embercsoportot tud megszólítani, mint bármelyik másik
jelölt… És az is tetszik, hogy városállammá akarja tenni New Yorkot, mert New York
különleges hely. Kellene, hogy legyen politikai önállósága. Tudom, hogy a kampányban
minden segítség elkel, de kétlem, hogy nekem bármilyen hasznomat vehették volna.”
AZON A TAVASZON lektorálta Jim a – még a UCLA-n írt – filmes témájú írásainak
gyűjteményét, és egy másik, rövid írásokat és költeményeket tartalmazó kötet magánkiadását.
Ebben segítségére volt Michael McClure, aki megmutatta neki mintaként a Topangában lakó
képzőművész-író Wallace Berman néhány magánkiadású művét. Jim írásait a Doors titkárnői
gépelték le, és a Western Publishing nyomdába vitték Los Angelesben. Jim maga korrigálta a
levonatokat a Doors irodájában az asztalánál. A The Lords különálló lapokra lett nyomtatva,
melyek egy dombornyomásos, The Lords – Jegyzetek a filmről címmel ellátott dossziéban
voltak. A The New Creatures verseit vastag, barna kartonba kötötték, s a címet aranybetűkkel
nyomták a címlapra. A száz-száz példány mindkét kötetből James Douglas Morrison szerzői
kiadása volt. A nyomdából megérkező példányokat az iroda sarkában tornyozták fel, Jim
asztala mellett, és onnan osztogatták barátoknak és a Doors rajongóinak. (Ezeknek a ritka,
első kiadású példányoknak minden egyes darabja – különösen ha Jim szignálta is – több ezer
dollárt ér ma a könyvpiacon.)
Michael McClure pár példányt odaadott az ügynökének. Az elküldte őket egy
szerkesztőnek a New York-i Simon and Schuster kiadónál, aki azonnal megkérte a kiadási
jogot, és máris elkezdte szervezni a kötetek 1970-es megjelentetését. Jim Morrisont mindez
óriási boldogsággal töltötte el, pedig közben valószínűleg krónikus depresszióban szenvedett.
Az egyik jegyzetfüzetben azt írta, hogy ez a kezdete a „valódi” karrierjének.
Hobo fordítása
12
Ez volt az első alkalom, hogy egy rocksztár versét közölték egy országos kiadványban.
Százhetven, helyenként rímelő sort, mely alatt ez állt: © 1969 James Douglas Morrison.
A SZAKÉRTŐ
1969 JÚNIUSA. Míg a zenekar többi tagja pénzszűkében volt, Jim Morrison egy filmre
kapott előlegből élt.
„Egy forgatókönyvön dolgozom Michael McClure-ral”, mondta Jim Jerry Hopkinsnak.
„Az a címe, hogy The Adept, és Michael egyik kiadatlan regényén alapul. Ο gépel, előttünk a
regény, és alkotunk. Ez egy mai amerikai történet, ami engem egy kicsit a Sierra Madre
kincsére emlékeztet. Három pasas egy lelki kincs nyomában. Az egyiket Nicholasnak hívják,
és New Yorkban lakik. A másik a barátja, Rourke, aki forradalmárból lett neokapitalista
[kokaindealer], és mindkettejüknek hosszú a haja… Mexikóba repülnek, ott egy Derner nevű,
fekete pasassal találkoznak. Kimerészkednek a sivatagba, s egy határőrbe botlanak, aki félvér,
s akivel kíméletlenül elbánnak… no de nem mondom el az egész cselekményt. Most éppen
producert keresünk.”
Ez a forgatókönyv azért született meg, mert az elöregedő Hollywood új tehetségeket
keresett. 1969-ben a parkolókat üzemeltető cég, a Kinney National megvásárolta a
WarnerBros./Seven Artsot. A Kinney főnöke, Steve Ross stúdióvezetőnek Ted Ashleyt kérte
föl, aki korábban a Doors szervezője volt. Jim megmutatta Ashleynek az HWY elkészült
anyagát, de Ashleynek nem kellett. Jim ekkor egy, az MGM vezetőivel folytatott
megbeszélésen megemlítette McClure kokaindealeres kéziratát, és mivel a sztori egy kicsit
emlékeztetett az Easy Riderre, Jim és McClure készpénzelőleget kaptak, hogy Bill Belasco
producer ellenőrzésével írják meg a forgatókönyvet. (Todd Schiffman, az ügynök egyenesen
azt állítja, hogy ez annak a három filmre szóló szerződésnek volt a része, amit Jim
megbízásából ő kötött az MGM-mel.) Jim és McClure kétezer dollárért beszereztek vagy
negyed kiló tiszta kokaint, aminek felét egy MGM-vezető irodájának széfjében helyezték el,
mert túl nagy volt a kísértés, hogy azonnal nekiessenek.
McClure is beköltözött az Alta Cienega Motelba. Belasco kibérelt nekik egy kétszobás
irodát a Sunset Boulevard 9000. irodaépület legfelső szintjén, csak néhány háztömbnyire a
Whiskytől. Jim és McClure egyezséget kötöttek: napközben nem isznak – este hatig. Minden
reggel tízkor bevonultak az irodába a regénnyel. McClure szerint Jim egyszer sem késett el.
McClure így emlékszik: „Jim tanult a UCLA filmszakán, ezért szerinte egy részletes
vázlatot kellett volna készítenünk a forgatókönyv megírása előtt. Én viszont úgy gondoltam,
hogy ez nem fontos. Közvetlenül a regényből kezdtünk tehát dolgozni. De Jimnek lett igaza:
tényleg jobb lett volna, ha készítünk vázlatot… [egy idő után] azon vettük észre magunkat,
hogy csak beszélünk, beszélünk egymásnak: no, akkor fogadtunk egy titkárnőt, és neki
diktáltuk a szöveget. Három vagy négy hétig ez ment mindennap.”
Annyi kokaint nyomtak közben, hogy Jim depressziós hangulata láthatóan javulni kezdett.
Bill Siddons tanúsága szerint Jim egyszer nyolc nap alatt felszippantott negyed kiló kokaint,
ami rettenetesen nagy adag.
„Addig, amíg a The Adepten dolgoztunk, Jim nem kokózott”, mesélte McClure, „de előtte
vagy utána keményen nyomta magába. Nem úgy, mint a kokainisták, de ha hozzájutott pár
grammhoz, akkor adott belőle, és a maradékot eltüntette pár perc vagy pár óra alatt. Sok
kokaint nyomott… De ez jellemző volt rá. Ezt én Jim he-donisztikus mohóságának tudtam be.
Mohó volt – mert meg akart mindent tapasztalni. Ez volt az egyik dolog, amit csodáltam
benne: hogy mekkora intenzitással hajszolta a gyönyört, annak megtapasztalását.”
McClure szerint Jim sok időt töltött Pamelánál, aki a hétvégeken hazautazott a családhoz
San Franciscóba. Néhány hét alatt megírtak kétszáz oldalnyi történetet és dialógust. Hogy
végre a pénzükhöz jussanak, Jim egymaga meghúzta a kéziratot egy kokainos éjszakán, és
elkészítette belőle a gépelt, kilencvenoldalas forgatókönyvet, amit odaadott Belascónak. De
aztán nem történt semmi. Dennis Hopper Easy Rider című filmjét 1969 augusztusában
mutatták be, és nagy sikert aratott, ami viszont csökkentette az érdeklődést a hasonló témájú
filmek iránt. Ráadásul Jim Morrison ekkorra már úgy nézett ki, mintha keresztezték volna R.
Crumb guruját, „Mr. Natural”-t és Allen Ginsberget: szőrös volt, nagydarab és egyáltalán nem
kameraképes.
McClure: „Bár szellemileg teljesen ép volt, és képes volt a munkára összpontosítani, egyre
inkább nyomasztotta, hogy testileg erre nem képes. [1969 nyarán] Jimnek szembe kellett
azzal néznie, hogy nem fest már úgy, mint korábban… Szerintem ettől egy kicsit
kétségbeesett. De a kétségbeesést Jim ugyanúgy kezelte, akár a másnaposságot: tudomást sem
vett róla.”
Elfogyott a filmstúdiós kokain is. A project kimúlt. McClure szemtanúja volt, ahogy Jim
egyre inkább elengedi magát, ezért inkább nem is emlegette a dolgot. Még meg is
könnyebbült, amikor a producer az utolsó fizetés után elbocsátotta őket. Egy évvel később az
MGM főnöke, James Aubrey – aki azt jósolta korábban, hogy Jimből nagy filmsztár lesz –
nemet mondott a stúdió javaslatára, hogy újítsák meg Jim szerződését. Két évvel később a The
Adept regényként jelent meg, és jó kritikákat kapott. A regény kezdőmondatai kétségkívül
felidéznek egy ismerős képet:
Figyelj rám, kedves olvasóm, te drágalátos nyomorult seggfej, én imádott hipokritám – és
meghallhatod, milyen is egy egészséges, teljesen kifejlett hím állatnak lenni, akinek a seggéig
lóg a szőre, és pompásak az izmai. Az én hajam ugyan nem a seggemig ér, de a vállamat veri.
Sűrű, hullámos, barna… Oda szoktam nyúlni a hajamhoz és hátracsapom – mint a csajok –,
és úgy csinálok, mint aki nyűgös. De enélkül a művi gesztus nélkül úgy nézek ki, mint egy
jóképű ír vagy zsidó misztikus. Nőies vagyok, eléggé, és gyönyörű. Nemigen látszom
huszonötnél többnek.
(A Jim Morrison által a The Adeptből elkészített filmforgatókönyv a Michael McClure-
archívumban található a kanadai Simon Fraser Egyetemen.)
Hobo fordítása
13
közönség hajnali háromkor távozott. Az Elektra azonban elégedetlen volt az Aquarius-
koncertekkel. A Doors hangzását monotonnak találták. Jim helyenként sietett a
dalszövegekkel. Paul Rothchild aggódott, hogy nem is jön össze az élő lemez. A lemezcég
emberei szerint a Doors enerváltan szólt. Másnap délután, mielőtt még lebontották volna a
szerelésüket a színházban, tartottak egy zártkörű pótbulit, hogy legyen elég anyag az „élő”
lemezhez. Újra feljátszották a „Peace Frog”-ot, a „Blue Sunday”-t, a „Maggie M'Gill”-t, a
„Build Me a Woman”-t. Hosszan jammeltek egy blues-témára, és Jim erre rögtönzött néhány
paranoid sort, ami azután „The Assassination” címen vált ismertté.
Meghalt a Sárkánygyíkkirály! Éljen a Vén Blues-énekes! A koncerteket méltató kritikák
észrevették, hogy a Doors maga mögött hagyta a popsztárbaromságokat, és valami érettebb,
komolyabb dolgot céloztak meg.
Cash Box: „…ez volt a legjobb és legerőteljesebb előadásuk, amivel valaha is színpadra
álltak L. A.-ben.”
Los Angeles Herald-Examiner: „.. .meggyőző .. .igényes .. .briliáns.”
Los Angeles Free Press: „Ott volt Jim Morrison, de inkább a rabbiképzős diák, mintsem a
szex-isten, és ebben a bőrében inkább otthon érezte magát… Hogyan lehet megvádolni
Morrisont azzal, hogy rosszabbul énekel – csak mert az ellenséges alapállás és a szen-zualitás
átadta a helyét valami gazdagabb textúrájú dolognak, ami teljesebb és még inkább veszélyes?
Magát a Művészetet közelítették meg, függetlenül attól, hogy a rockkritikusokat mennyire
sértették, döbbentették, illetve rémisztették meg. Az a mérce, ami az ő művészetükre
érvényes, régebbi keletű és mélyebb.” (A zenekarnak nagyon tetszett ez a kritika, annyira,
hogy hamarosan meg is fogadták a szerzőjét, Harvey Perrt a Doors körüli pr-munkákra.)
A Doorsnak tehát megvolt az új fazonja: egy fehér rhythm and blues banda pszichedelikus
slágerekkel. Sokan már azt gondolták: a Doorsnak vége, de ebben az új köntösben még két
albumot készítettek, és éppen ez a két lemez tartalmazza leginkább időtálló számaikat, és Jim
időtlen képeit az amerikai éjszakából: az út menti fogadót, az autósztráda királynőjét, a béke-
békát és a viharlovast.
JÚLIUS 2 5-ÉN San Franciscóban a Cow Palace-ben Bill Graham konferálta be a Doorst az
előttük fellépő, bluest játszó, szintén az Elektrához szerződött Elvin Bishoppal és Lonnie
Mackkel együtt. A tizennégyezer jegy egy óra alatt gazdára talált. Másnap a Doors az Oregon
Egyetemen játszott, előttük pedig egy új zenekar, Alice Cooperé, akik a Doors korábbi
rockszínházát még talán egy fokkal alacsonyabb szintre vitték. Az ezt követő napon
Washingtonba repültek, hogy részt vegyenek a Seattle Pop Festivalon az éppen futó nagy
nevekkel: a Led Zeppelinnel, a Burritosszal, a Vanilla Fudge-dzsal, a Ten Years Afterrel,
Santanával, a Flockkal, Charles Lloyddal, a Byrdsszel, a Youngbloodsszal, a Spirittel, Bo
Diddleyvel, Chuck Berryvel és még sok mással együtt.
Jim helikopteren érkezett, és részeg volt. Ezt észrevette Gram Parsons híres roadfőnöke, az
„Úthenger” becenevű Phil Kaufman, aki beterelte Jimet abba a bérelt Cadillacbe, amelynek az
a szerep jutott, hogy a hasonlóképp benyomott és kokainnal kitömött Burri-tos-tagokat együtt
tartsa a buli kezdetéig. Kaufmannak kellett kitennie Jimet a Cadillacből a színpadnál pár óra
múlva, amikor a Doors fellépésének ideje elérkezett. A színpad mellett ott ácsorgott Robert
Plant, egy huszonegy éves angol fiatalember, aki a Led Zeppelin együttes frontembere volt.
Tíz hónappal korábban Róbertnek még nem volt annyi pénze, hogy megnézhesse a Doorst
Londonban. Az összes kaliforniai zenekart szerette, de leginkább a Doorst. Most viszont az ő
saját csapata volt a világelső. A Led Zeppelin abban az évben korábban a Whis-kyben és a
Sunset Stripen tarolt, majd szünet nélkül és zseniálisan turnézva meghódította Amerikát, most
pedig a második lemez, a LZII volt a világ legsikeresebb albuma, rajta olyan alapvető,
fantasztikus számokkal, mint a „Whole Lotta Love”. A Led Zeppelin az 1970-es éveknek
továbbra is meghatározója maradt, a rockmozgalom legnagyobb csapata a legjobb években.
Róbertnek egy elég rossz Doors-bulit sikerült kifognia. Jim leszólta a közönséget, mert
azok unatkoztak a „When the Music's Over” alatt. A közönség sem maradt adós:
káromkodással válaszoltak, és kiröhögték. Azt sem akarták elhinni, hogy ő „a Jim Morrison”.
Voltak, akik összekeverték a Canned Heat énekesével. Az első sorokban állók jól láthatták,
hogyan izgatja magát a mikrofonállványnyal. A „Light My Fire” közben megpróbált szavalni,
mire valaki hozzávágott egy papírpohár sört. Jim középső ujját feltartva beintett neki. Még
valaki beszólt neki, mire Jimnél is elszakadt a cérna:
„Hé, hé, hé, te nagy pofájú szarfej, ismételd csak meg, amit mondtál! Ereszd szabadon az
összes pitiáner gyűlöletet, ami odabent fortyog! Gyerünk – ÉN ELBÍROM!”
„Baszd meg!”, ordították tucatnyian.
„Ezt a szót akartam hallani”, mosolyodott el gúnyosan Jim. „Pont ezt a rövid szót.”
Azután huszonkétezer idegen előtt belefogott, hogy elmesélje élete történetét:
„Olvastam az újságban, hogy valami lélekbúvár azt mondta… hogy a hozzám hasonló
színpadi előadók mind őrültek.”
Taps. Jim felemelte a hangját:
„Azt írta az újság: azért, mert nem kaptak elég szeretetet gyerekkorukban.”
Aztán kiabálni kezdett:
„ÉN SEM KAPTAM ELÉG SZERETETET!”
A „The End” előadása után Jim a keresztre feszítés pózában, egyedül maradt a színpadon
egy vörös spotlámpa fényében. A többiek már levonultak, a közönség tapsa is abbamaradt, de
Jim három hosszú percen keresztül kitartott így, miközben a roadok már a következő
fellépőnek szerelték át a színpadot. Végül a vörös fény kialudt, Jim pedig lesétált a színpadról,
és rögtön beszállt a várakozó helikopterbe.
Utánuk a Led Zeppelin következett, akik hatórányira maguk mögött hagyták a tengerparti
szállodájukat, ahol verekedő groupie-k és döglött cápák várták őket. Csaknem három órán át
játszottak, és lenyűgözően varázsoltak elő mindent, ami a rockban szem-szájnak ingere.
Mikor a Zeppelin visszatért Londonba, Robert a Melody Maker című zenei szaklapnak ezt
mondta a Doorsról: „Szemlátomást részeg volt (Jim). Az egyik oldalon, a színpad szélén
egyensúlyozott, és majdnem beesett a nézők közé… Mérföldekkel mindenki feje fölött járt.
Mintha látná, hogy a Doors leszálló ágba jutott. Ez járhatott a fejében, mikor a színpadra
lépett, és azonnal olyasmiket kezdett beszélni, amiről gőze sem volt senkinek.”
Hobo fordítása
15
Hobo fordítása
16
nak a címéből.) A „Queen of the Highway” tetszetős dallamát Roby Krieger írta, a kaliforniai
álmodozás szép, elégikus szövegét pedig Jim: „A Madréhoz vigyél”. Ray Manzarek a
rendkívül megható „Queen”-ben („Pucér, mint egy gyerek / Ott kinn a mezőn”) a jazzes
hangzás végett az éppen divatos Fender Rhodes elektromos zongorán játszik, amit Miles
Davis is előszeretettel használt akkori zenekarában. A Doors kései darabjai közül ez az egyik
legszebb. Az „Indian Summer” egy esti raga, ami nagyjából a „The End” flamencogitáros
részein alapul. A lemezt a Lonnie Mack lüktető basszusmenetére épülő „Maggie M'Gill”
zárta, amelyben Jim Morrison szesztől rekedtes hangon kurjongatja el a szöveget, ami egyre
halkuló, részeg gajdolásba megy át, mintha a dalt a pokolba vezető út mentén álló fogadóban
vették volna föl.
A DOORS AZ IRODA FÖLDSZINTJÉN próbált abban a hónapban. A zenekar minél több
koncertet akart adni, és most egy új előadásmódot dolgoztak ki: szabadabbra, rögtönzősebbre
vették a figurât, megszabadultak az idejétmúlt rockszínházi konvencióktól, és olyanfajta
rhythm and blues és rockelőadást dolgoztak ki, ami leginkább az Allman Brothers és a Dead
örömzenés előadói stílusára emlékeztetett. Miközben persze minden alkalommal
kötelességtudón eljátszották a slágereiket és a bevált koncertdarabokat is, mint a „Back Door
Man” meg a „Five to One”, voltak olyan hosszú koncertegyvelegeik, mint a „People Get
Ready” című. Ez Curtis Mayfleld soulklasszikusával kezdődött, átfolyt Elvis „Mystery
Train”-jébe, és abból tovább az „Away in India”-ba, ami egy zenekari és vokális rögtönzés
volt a Whiskybeli időkből származó „Latin szarság 2.” alapján. Ebbe gyakran szőttek bele
más dalokat is: a „Crossroads”-ot, a Cream együttes által a Wheels of Fire című, friss
koncertlemezen átdolgozott, félelmetes Robert Johnson-bluest, Chuck Berry „Carol”-ját, amit
a '69-es turnén a Stones is folyton játszott, Barrett Strong „Money”-ját, a „Who Do You
Love”-ot, a „Heartbreak Hotel”-t, a „Little Red Roos-ter”-t, a kocsmazenekarok örökzöld
„Louie Louie”-ját és a „Universal Mind”-ot, aminek az ötletét Jim Rimbaud-tól vette: ez volt
a Színvázlatok egyik központi képe. Jim Morrison arra törekedett, és a többieket is afelé
terelte, hogy a Doors 1970-es koncertjei ne annyira a tragikus katarzisról szóljanak, hanem
inkább a felhőtlen szórakozásról, és arról, hogy „Nyomd meg jól, bébi, jól” – egész éjjel.
A ROADHOUSDE BLUES-TURNÉ 1970. január 17-én kezdődött. A Doors két estén négy
előadást adott a New York-i, négyezer férőhelyes színházban, a Felt Forumban a Madison
Square Garden alatt.
(Lonny Mack triója volt az előzenekaruk.) A legelső bulit egy fergeteges „Roadhouse
Blues”-zal kezdték, majd Jim odalépett a mikrofonhoz, akár egy prédikátor:
JIM: Jól van, jól van. (Tetszésnyilvánítás.) Hé, figyelem… figyelem… Figyeljetek! Nem
tudom, hányan hisztek az asztrológiában… EGY LÁNY AZ ELSŐ SORBAN: Te Nyilas vagy! JIM:
EZ igaz, baby, ez igaz. Nyilas vagyok, a legfilozofikusabb jegyből való. LÁNY: Szeretlek! Én
is Nyilas vagyok! JIM: Csak én nem hiszek az egészben. LÁNY: Én sem!
JIM: Szerintem egy jó nagy átbaszás az egész. (Zajos tetszésnyilvánítás.) De egyet
mondhatok. Egyet mondhatok. Azt nem tudom, hogy mi fog történni… DE ÉN BIZONY KI
AKAROM MULATNI MAGAMAT, MÉG MIELŐTT EZT A SZARGOLYÓT A LÁNGOK
EMÉSZTIK EL! (Zajos tetszésnyilvánítás.) JÓL VAN! JÓL VAN! (Ováció a zsúfolt
színházban.) Aznap este a Doors jó volt. Az első előadásban játszottak új dalokat, mint a
„Peace Frog”, a „Blue Sunday” és a „Ship of Fools”. A közönség, melynek tagjai mostanra
már a Zeppelin rajongótáborából kerültek ki, nem ismerte ezeket, és nem is tetszett nekik,
ahogy Jim a „Blue Sunday „-ben búgott. Hangosan követelték a „Light My Fire”-t, és majd
megőrültek, mikor végre megkapták. Ráadásként egy gyilkos „Soul Kitchen” hangzott el. Jim
a két buli között valamin felbosszantotta magát, de senki sem tudta, min, mert külön érkezett
a bulira, a saját társaságával, akik nem is engedtek be senkit az öltözőjébe. Amikor felment a
színpadra a második buli elején, azt morogta:
„Megint minden el lett baszva, mint rendesen!” Ezen a bulin a Doors rhythm and blues
kurzust tartott: elhangzott a „Crawlin' King Snake”, a „Build Me a Woman”, a „Back Door
Man”. Semmit sem játszottak a The Soft Parade dalaiból, bár kétszer is belefogtak a „Wild
Child” bevezetőjébe, de aztán feladták. (A Parade-ból adták el a legkevesebbet, és ez
szemlátomást bosszantotta őket, pedig már ez is aranylemez lett, a Doors negyedik
aranylemeze a sorban.) Jim szarkasztikus megjegyzésekkel illette New Yorkot, felvett például
egy csenevész jointot, amit a színpadra dobtak, és azt mondta rá, hogy ez bizony jellemző
New Yorkra. Miután pedig pár srácnak sikerült felszöknie a színpadra, és úgy kellett őket
Jimtől elrángatni, Jim azt mondta:
„Na, ez is jellemző New Yorkra. Csak a pasik rohanják meg a színpadot.”
A „The End” egy hátborzongató változatával zárták a bulit, ami úgy kezdődött, hogy Ray
csengőket rázott, Jim meg azt kiabálta whisky tol érdes hangon: „Hozzátok a halottaitokat!” –
akár egy hullaszállító a pestis idején. Mostanra már a dal történetét a spirituális utazásról, ami
apagyilkossággal és vérfertőzéssel ér véget, szinte viccnek lehetett felfogni. Amikor a gyilkos
hajnal előtt felébredt, az első sorokban a srácok már visították is: „Csizmát húzott!” Ilyen
miliőben lehetetlen volt komolyra fogni a dolgot, úgyhogy Jim egészen az ajtó kinyitásáig
ironikusra vette a figurát. Robby meg játszotta a szokásos „kecskék baktatnak Andalúziában”
betétet. „Hé, te vén bolond – meg akarlak ölni… Asszony? Meg akarlak… BASZNI, MAMA,
EGÉSZ ÉJJEL!” A zenekar egyszerre elnémult, azután szörnyű ricsajban tört ki, ezzel kísérve
Jim gyötrődő üvöltéseit és azt, ahogy Jim a színpadra zuhant, és szemlátomást szörnyű kínban
vonaglott.
A New York-i koncerteket rögzítették. Másnap, vasárnap este, január 18-án a Doors a
„Roadhouse Blues”-zal melegített be, meg a funkys, káprázatos „Peace Frog”-gal, aztán
eleresztették magukat olyan, ritkán játszott dolgokkal, mint a „Moonlight Drive” és a teljes
„Celebration of the Lizard”. Jim a nyugtalankodó közönséget tökéletesen lecsendesítette.
(„Csss! Jól van, na. Cssss! Egy kis tiszteletet! Mutassatok egy kis tiszteletet! Csss!”) A
tömeget mindig jól tudta kezelni. Amikor már olyan csönd volt, mint egy templomban, Jim
akkor fogott bele: „Amikor még a szemináriumba jártam…” A kitörő hangos, spontán taps
még Jim őrjöngő rádióprédikátor-hangját is elnyomta. Az erről a buliról készült szalagokon
hallani, hogy amikor Jim az „Alabama Song”-ban elénekelte, hogy „Én mondom: halnunk
kell”, a mikrofontól elfordulva azt mondja: „Remélem, nem…” A záró „Gloria”-örömzene
előtt Jim egyszerűen annyit mondott: „Fogadjatok szeretettel egy nagyon tehetséges embert!”
Ez volt John Sebastian, a helyi híresség, aki a Lovin' Spoonfullal készített korábban
slágereket. Játszott a Morrison Hotelen is, és az új szólólemezének Paul Rothchild volt a
producere. Sebastian hamarosan pár bulit adott a Bleecker Street-i Bitter Endben, és Jim el is
ment az egyikre pár nap múlva. Akik felismerték Jimet, ahogy gyapjúingben és Frye
csizmában a klub sarkában álldogállt, ledöbbentek, milyen üres a tekintete, és mennyire
kifejezéstelen és püffedt az arca az alkoholtól. A The Village Voice, amely korábban oly nagy
lel-kendezést csapott a Doors körül, most egészen más húrokat pengetett: „[Morrison] csak
árnyéka régi önmagának: az arca püffedt, a teste hájas, és valaha vállát verő haja bizony ritkul
a homlokán.”
Jim azon a héten lármásan és visszataszítóan berúgott Maxnél. Paul Morrissey szerint
átcsaptak fölötte a hullámok. Egyik New York-i nőismerőse elmondta Jimnek, hogy azt
beszélik róla a melegek köreiben, így Warhol társaságában (például Dotson Rader, aki a
pletykákat meg is jelentette), hogy Jim Morrison a pasikat szereti. Jim csak nevetett ezen, és
azt válaszolta a nőnek, hogy nem buzi.
A SÁRKÁNYGYÍKKIRÁLYNŐ
A NEW YORK-I KONCERTEK UTÁNI HÉTFŐ ESTE az Elektra nagyszabású fogadást adott a
Doors tiszteletére a New York Hilton tetején. A zenekar szerződése a céggel lejárt, és világos
volt, hogy más cégek is érdekődnek utánuk. Az Elektra szerette volna őket megtartani – a
fogadás is egy jelzés volt Jac Holzman részéről, hogy milyen nagyra értékeli a zenekart. A
vendégseregben nyüzsögtek a média emberei. Ide várták Andy Warholt, akinek néhány
követője hamar ki is ütötte magát. Jim karján ott lebegett Pamela, igazi Los Angeles-i
jelmezben: gyönyörű rátétes szoknyában, iráni papucsban és egy hímzett marokkói
mellényben. Megint ő volt a legszebb nő a teremben, de mégis mindenki Jim körül forgott:
odajöttek egy puszira vagy csak megveregetni a vállát. Jim józan maradt, és mindenkivel
kedves volt. Ok ketten az utolsók közt távoztak, és amikor kiléptek az ajtón, Pamela azt súgta
oda Holzmannak:
„Jac, ha jövőre már esetleg az Atlantiénál volnánk, kösz a csodálatos estét.”
Ebben a beszólásban Jim is benne volt. Holzman később így reagált erre: „Azt hittem, ott
halok meg.”
Ezen az estén vette föl Jim a kapcsolatot újra Patricia Kennelyvel, a havonta megjelenő
Jazz and Pop magazin szerkesztőjével. Ők ketten két évvel korábban már találkoztak a Plaza
Hotelben. Kennely huszonnégy éves volt, csinos, nagyon okos, az elengedhetetlen vörös
hajjal. Jim halála után Kennely megdöbbentő állításokkal állt elő. Az kétségtelen, hogy volt
1970-ben valamiféle kapcsolat közte és Jim között (lefotózták őket együtt a magazin
szerkesztőségében, és a Jazz and Pop 1970. szeptemberi számában megjelent Jim új verse, az
„Anatomy of Rock”) – de hogy a valóságnak mennyiben felel meg a Kennely által
szenvedélyes románcnak leírt kapcsolat, mely egy okkult, vérszerződéses esküvőbe torkollott,
azt még megbízható, pártatlan tanúkkal kellene igazolni.
Jim Los Angeles-i szexpartnerei erre az időszakra úgy emlékeznek, hogy Jim impotens
volt, és néha durva. Kennely viszont erősködik, hogy az ő ágyában egy csődör-úriember járt,
aki többszöri ismétlésre és maratoni szerelmeskedésre volt képes. Jim halála után azt is
mondta Jerry Hopkinsnak, hogy Jim egyszer kitépte belőle a pesszáriumot, mert idegesítette.
Jimről azt írja, hogy többnyire józan volt. Nyugat-Hollywoodban Jim menetrendszerűen
átszelte az utcát déltájban a Monaco Liquors italbolt irányában, de Kennely szerint mikor vele
volt New Yorkban, csak kokaint használtak meg egy kis füvet. A Los Angelesben általában
morózusnak, hallgatagnak és szűkszavúnak ismert Jim Kennelyvel Manhattanben egy elmés,
klasszikusokat sűrűn idézgető szóváltást és költői eszmefuttatást folytat – amikor csak kell.
Kennely azt mondja, hogy Jim feleségül vette őt egy gyertyafényes esküvői ceremónián,
amit az ősi vallás istennőjének, Wiccának papnői celebráltak. A rítusban szerepelt
vérszerződés, kardok, ráolvasások és mágikus körök. Meg is jelentetett egy fényképet egy
dokumentumról, az esküvő bejelentéséről, mely igazolja az 1970. június 24-én lezajlott
szertartást, s rajta van egy aláírás, ami Jim Morrisonénak látszik. (A papnők nevei ki vannak
takarva a publikált Példányokon, valószínűleg a személyi jogaik védelme érdekében.)
Kennely azt állítja, hogy a szertartás közben Jim elájult, és a földre esett. Amikor magához
tért, folytatták, és Kennely beszámol róla, hogy a mágikus körben Jim később hétszer tette őt
a magáévá két óra leforgása alatt.
Azt is állítja, hogy teherbe esett Jimtől. Kereste Jimet, de az megpróbált kitérni előle,
eltekintve egyetlen találkozástól, melyre Miamiban került sor Jim tárgyalásának idején.
Mondja, hogy Jim megígérte: a New York-i abortusz idején Kennely mellett lesz majd, de
nem tartotta meg az ígéretét. Állítólag Jim több levelet is írt neki, az egyikben egyenesen azt,
hogy el fogja hagyni Pamela Coursont Kennelyért.
Patricia Kennely később a nevének írásmódját Kennealyre változtatta, és 1993-ban újra
elmesélte és kibővítette a történetet a Strange Days című memoárjában. Ez a könyv egy olyan
Jim Morrison-képet vázolt föl – túlzó részletességgel –, amire Jim barátai közül senki sem
ismert rá. A könyv alaphangja végig harapós, mérges, titkolódzó és védekező. Egyes bizarr
állításait némileg zárójelbe tette azzal: lehet, hogy csak hallucinálta az egészet. Azt sem
titkolta, hogy a kérdéses időszakban marihuána, kokain és nyugtatók hatása alatt állt. Miután
felhagyott a zenei újságírással, misztikus szerelmi fantasytör-ténetek írásából élt.
Nem mindenki hiszi el Patricia Kennealy állításait. A Jim által állítólag neki írt levelekből
még egyet sem mutatott meg. Az Elektra akkori alkalmazottjai, akik Jimet és őt is ismerték, s
dolgoztak velük, csak azt tudják tanúsítani, hogy Kennealy bizonyos alkalmakkor jelen volt,
valamint hogy azt állította: terhes lett Jimtől. Az évek során Kennealy ügyesen befurakodott
Jim Morrison élettörténetébe a médián keresztül, először a No One Here Gets Out Alive-ban,
aztán pedig Oliver Stone 1991-es filmjében, a The Doorsban. Ebben a filmben Kennealy még
szerepel is: az egyik papnőt alakítja az állítólagos boszorkányesküvőn. (Még később további
névváltoztatásra került sor: Patricia Kennealy-Morrison lett belőle.)
A barátnők terhessége és az abortuszok napirenden voltak Jim életében, és az ügyvédjének
ekkor már több apasági keresettel kellett foglalkoznia. De egy okkult esküvő – az megint más
volt. Ha ez vagy Kennealy többi, Jim Morrisonra vonatkozó állítása valaha is meggyőző
módon igazolódik, akkor majd eldől, hogy ezek az élénk színekkei festett sztorik a történelem
részeivé válnak-e, vagy megmaradnak konfabulálásnak.
A Morrison Hotel 1970 februárjának elején jelent meg, és hatására a Doors pályája ismét
felfelé ívelt, mert mindössze két nap alatt félImillió példány fogyott belőle, és ezzel meglett a
Doors ötödik aranylemeze. Lonnie Mack és Ray Neapolitan voltak a basszusgitárosok. A
harmonikás John Sebastian G. Puglese néven szerepelt a lemezen, állítólag mert az édeskés
dalok szerzőjének nem nagyon hiányzott, hogy a nevét együtt emlegessék a Doorséval.
Február 5-én és 6-án a Doors Bill Graham Winterland Arénájában lépett föl, és ezek voltak a
legutolsó San Franciscó-i bulijaik. Jim teljes erőbedobással énekelt, Robby gitárja pedig olyan
hangos volt, hogy szinte felsebezte a hallgatók dobhártyáját. A következő estén a Long Beach
Arena telt meg a koncertjükre, ahol a Flying Burrito Brothers és a blues-sztár Albert King
játszott előttük. Amikor a Doors a színpadra lépett, Jim máris tüzet okádott. Belevetette magát
a „Roadhouse Blues”-ba, és aztán egy tizennyolc számos sorozat következett, melyet itt-ott
versekkel, tréfákkal és a szokásos hamis harmonikaröffenésekkel tűzdelt meg. A ráadás, a
„Soul Kitchen” után a közönség már indult kifelé, amikor Jim megjelent a színpadon egy
mikrofonnal:
„Oké, figyeljetek csak! Van olyan, akinek ma este korán kell hazaérnie?… Ugye,
szeretnétek még valamit hallani?”
Erre a fiatalok futva tértek vissza a helyükre, és a Doors még egy órát játszott.
Fennállásuknak ezt a leghosszabb koncertjét jóval egy óra után fejezték be. A
koncertteremben nyüzsögtek a civil ruhás rendőrök és az erkölcsrendészet emberei, de a
Doorst figyelmeztették erre, és Jim aznap este egyszer sem ejtette ki a száján, hogy „fuck”. A
buli után pedig mind a négy Doors-tag megjelent a sajtófogadáson. „Jobbak, mint valaha!”,
írta róluk az L. A. Free Press.
A következő hét végén megint adtak két jó bulit a clevelandi Allen Theaterben. Még két
hónap sem telt el azóta, hogy Altamontban a Pokol Angyalai megöltek egy fegyveres embert a
Rolling Stones-bulin a színpad lábánál, volt tehát egy kis izgalom, amikor a Pokol
Angyalainak helyi képviselői körülállták a színpadot. Pedig ők is csak bulizni és táncolni
akartak, mint mindenki más. Ezek a testes, szakállas motorosok azonosultak Jimmel, aki egy
kicsit úgy nézett ki, mint ők, úgy is öltözött, és nem titkolta, hogy a szabadság elveszett
ideáljait képviseli: út menti kocsmákról, az autópálya királynőiről énekelt, meg az amerikai
utak spirituális csábításáról. A „Roadhouse Blues” volt a kezdete a motorosok és a Doors
közötti erős rokonszenvnek, ami máig töretlen.
Két nappal később a Doors a Chicago Theaterben lépett fel, előttük pedig a Staple Singers.
Az első előadás jól ment, de Jim a másodikra berúgott, és a bulit költői tehetségének
fitogtatására használta, amit a közönség nem értett, és csalódottan távozott.
BENYOMÁSAIM AZ AKASZTÁSOMON
1970 AUGUSZTUSÁBAN a Doors két lemezből álló, Absolutely Live című, „élő” albuma már
araszolt fölfelé a listákon, hogy aztán a Doors hatodik aranylemeze legyen. Ám aligha
nevezhető igazán „élő”-nek. A számokat Paul Rothchild és Bruce Botnick legalább hat
különböző, 1969-ben és 1970-ben tartott buliról szedte össze (mintegy kétezerszer vágták-
ragasztottak az anyagot). Az interjúkban Jim sem lelkesedett túlságosan a lemezért: „Elég jól
visszaadja, hogyan szól a Doors egy elég jó estén… Volt, hogy először játszottunk valamit
színpadon, és becsúsztak hibák… de egy élő felvételen nincs mód a javítgatásra.”
Lehet, hogy Jim Morrison már úgy nézett ki, mint egy egészen elzüllött motoros, de még
mindig nagy hantás volt.
Paul Rothchild egészen másról számolt be Jerry Hopkinsnak: „Nem kellett volna kiadni [az
Absolutely Live-ot]. A Doors élőben, szalagon nem jól jött át… Élőben nem nyújtottak nagy
zenei élményt. Színpadilag és a mozgást tekintve izgalmas volt az előadásuk, de zenésznek
nem voltak elég jók. Túl sok volt a pontatlanság, túl sok a rossz játék. Robby gyakran teljesen
máshol járt, mint Ray. John sokszor elfelejtett belépni. Baj volt a mikrofonhasználattal is,
Jimet egyáltalán nem lehetett hallani.”
AUGUSZTUS 5-ÉN Jim még a szokásosnál is rosszkedvűbb volt. A nője sok heroint nyomott,
szinte már heroinistának volt mondható – reménytelennek látszott. Másnap Jimnek Miamiba
kellett repülnie a tárgyalására, ami rengeteg pénzt és energiát emésztett föl. A Village Voice-
ban jelent meg Howard Smith interjúja, amelyben Jim megpróbált filozofikusan hozzáállni a
dologhoz: „Vennem kéne egy öltönyt, hogy jó benyomást tegyek… Öltönyt, nyakkendőt…
Olyan… konzervatív, sötétkék öltönyt. És nem valami csiricsáré nyakkendőt, hanem… Igen.
Fölveszek egy öltönyt, bekapok pár nyugtatót, és megpróbálom jól érezni magam. Lehet,
hogy az egészről jegyzeteket készítek, és majd publikálom az Esquire-ben a benyomásaimat
az akasztásomról.”
Aznap éjjel a Palmsban nagyon beivott. Összeesett részegségében. Valaki, akivel együtt
ivott, elvitte a bárból, és egy nyugat-hollywoodi faház lépcsőjére lökte, amikor már képtelen
volt tovább menni. Reggel a házban lakó néni halálra rémült, mert azt hitte: vagy Charles
Manson vagy egy hulla fekszik az ajtaja előtt. A rendőrök letartóztatták Jimet botrányos
részegség miatt, majd elengedték. Ez volt a tizenegyedik és egyben utolsó letartóztatása.
Valaki megmosdatta, és felrakta egy Miamiba induló gépre.
AUGUSZTUS 6-ÁN Jim és a kísérete (Max Fink, Babe Hill, Tony Funches) Miamiba
repültek, ahol Miami Beachen a Carillon Resort Hotelban szálltak meg. Csatlakozott hozzájuk
Mike Gershman, egy publicista, akinek a cége a Rolling Stonest is képviselte. A Doorsból a
másik három, akiknek tanúként kellett megjelenniük Jim tárgyalásán, pár nappal később
jöttek. Úgy volt, hogy a tárgyalás hétfőn kezdődik, augusztus 10-én, de aztán még két napot
csúszott. A bíró Murray Goodman volt, egy republikánus, aki azon az őszön újra jelöltette
magát a választáson. Goodman botcsinálta politikus volt, akit Miami jogászköreiben vagy
gazembernek, vagy idiótának tartottak. Be is perelték később vesztegetés miatt, de
felmentették. (Max Fink később azt állította, hogy a bíró négyszemközt felajánlotta neki:
ötvenezer dollárral el tudják simítani az ügyet. Fink azt mondja, hogy visszautasította az
ajánlatot.)
Jim ügyének nem használt, hogy a bíró utálta Jim helyi ügyvédjét, Robert Josefsberget. De
az sem, hogy egy sajtókonferencián a hatvankét éves Max Fink Miamiról azt mondta, hogy
„az Egyesült Államok egyik legerkölcstelenebb városa”. A vád megyei képviselője egy
viszonylag modernebb felfogású, fiatal helyettes államügyész volt, Terrance McWilliams, aki
eljátszotta, hogy odavan Jimiért (dedikált Doors-lemezeket kért tőle) – közben mindent
elkövetett, hogy börtönbe juttassa. A bíró a legelején közölte, hogy nem fogja elhalasztani a
tárgyalást csak azért, mert a Doorsnak fellépései lesznek. A zenekar tehát kénytelen volt az
1970. szeptember elejére kitűzött európai turnét lemondani. A Metro Dade Bíróság épületében
zajló egész eseménysor bűzlött a korrupciótól. A dörzsölt miami jogász szakértők számára
nem volt kétséges: Jim Morrisont börtönbe fogják juttatni, mert a paranoiás Nixon-
kormányzat vigyázó szemét éppen erre az ügyre veti. Valaki eltökélte, hogy a Doorst
anyagilag és fizikailag megtöri, és az is hamar világossá vált, hogy a média egyetlen
szereplője sem fogja támogatni Jim Morrisont, pedig most tényleg szüksége lenne rá.
A hatfős esküdtszéket 1970. augusztus 14-én eskették föl. Aznap este Jim a kíséretével
elment megnézni John Fogarty kemény zenekarának, a Creedence Clearwater Revivalnak a
koncertjét Miami Beachen. Utána meg egy Hump nevű szálloda klubjában a Canned Heatet
látták. Bob Hite felhívta Jimet a színpadra, ahol majdnem egy órán át énekelt bluesokat
(köztük a „Back Door Man”-t).
Tévéstábok, rádióriporterek és rajongók hadán kellett áttörniük augusztus 17-én, hétfőn. (A
bíróság másik tárgyalótermében éppen az országosan ismert tolvaj, Murph the Surf betöréses
rablási ügyét tárgyalták.) Jim a védelem asztalánál ült, és jegyzetelt, amikor a tanúvallomás
elkezdődött. A vád ismertetése után (amikor is Max Fink hangsúlyozta, hogy a Jim ellen
felhozott vádak alaptalanok, és rosszízű helyi politikai érdekek állnak mögöttük) két tanú,
Betty Racine és Colleen Clary azt vallotta, hogy Jim Morrison elkövette a szeméremsértő
cselekményt – a bolti pénztáros Clary kisasszony szerint tíz másodpercen keresztül. A vád
másik tanújáról, aki a panasszal eredetileg a bírósághoz fordult, kiderült, hogy az
államügyészi hivatal dolgozója.
Max Fink a keresztkérdéseivel ízekre szedte a tanúk vallomásait, majd megkérte a
bíróságot, hadd mutasson be olyan bizonyítékokat, amelyek a „közmegegyezés”-t példázzák.
Az esküdteknek a Woodstock-filmben látható meztelenkedéssel és a Hair Miamiban készült
változatával érvelt. Másnap a fotós Jeff Simon, aki a koncerten végig másfél méterre ült
Jimtől, azt vallotta: ő nem látta, hogy Jim elővette volna a nemi szervét. Bizonyítékként
Simon száznál is több fotóját mutatták be. Augusztus 20-án Goodman bíró azt a határozatot
hozta, hogy a „közmegegyezés” ebben az ügyben irreleváns. Miután az esküdtszéket
elengedték, Max Fink kifigurázta a bíró határozatát, amivel a nézők körében tapsot aratott. De
a határozat ettől még érvényben maradt.
AZON A HÉTVÉGÉN A DOORS két koncertet adott Kaliforniában. Pénteken este a fiatalok
úgy zsúfolódtak össze a színpad előtt, mint karámban az állatok, és a Doors három órán
keresztül játszott. Jim elsöprő volt, vadul koncentrált, a „Celebration”-t gondosan artikulálva
adta elő, cigarettákat kért a közönségtől, és vagy négy liter sört benyomott közben. Másnap
este San Diegóban egy ordítással vezette be az estét: „Ez az egész a rock and rollal kezdődött,
és mára senki sem ura a helyzetnek!” A Doors megint remek bulit adott, amiről senki sem
sejthette, hogy ez volt az utolsó, hogy ez zárja le azt a korszakot, ami öt évvel azelőtt egy
reményteli, napsütéses nyári napon kezdődött Venice Beachen.
Goodman bíró vésztörvényszéke kedden, augusztus 25-én újra összeült. Egy rendőrnő azt a
tanúvallomást tette, hogy a rendőrök féltek Jimet letartóztatni, mert attól kellett tartaniuk,
hogy ezzel zavargást provokálnak. Max Fink rámutatott, hogy a koncert végeztével is
letartóztathatták volna Jimet, de semmi nem történt. Fink azt hangoztatta, hogy a „sajtó által
keltett hisztéria” miatt emelt végül vádat a rendőrség egy ártatlan művész ellen. Két nappal
később a vád képviselője lejátszotta az esküdtszéknek a hangfelvételt a koncertről, ami durva
hangvételű volt, lázító és kaotikus – de arra nézve semmiféle bizonyítékot nem tartalmazott,
hogy Jim megmutatta volna a nemi szervét.
Goodman bíró ezután a tárgyalást elnapolta, mert jött a hétvége, úgyhogy a Doors fel
tudott lépni az Anglia déli partjainál lévő Wight-szigeten rendezett fesztiválon: ez volt az
évtized egyik utolsó nagy szabadtéri rendezvénye. A már eleve elgyötört, kimerült Jim
Morrison Miamiból pénteken, augusztus 28-án repült Londonba, ahonnan másnap, 29-én
vitték a fesztivál helyszínére. Éppen időben érkezett, hogy a Doors esti előadásán fellépjen
egy akkora közönség előtt, mely az egyik legnagyobb volt, ami Európában valaha is
összegyűlt koncerten.
Az egy évvel korábbi Wight-szigeti fesztiválon Bob Dylan és a The Band voltak a sztárok
– nagy sikerrel. Még a Beatles és a Rolling Stones is odament, hogy megnézze őket. 1970-ben
a Doors és Jimi Hendrix jelentették a fő attrakciót, olyan nevek mellett, mint a Who, a Sly and
the Family Stone, Miles Davis, a Chicago, a Free, James Taylor, Joan Baez, Leonard Cohen és
még sokan mások. De már kezdettől nem stimmeltek a dolgok az East Afton farmon.
Kétszázezer fizető nézőt tereltek be a magas kerítések közé, amelyeket rendőrkutyákkal
őriztek. Közben még ugyanennyien ostromolták a helyszínt, a legkülönbözőbb helyeken
megpróbáltak beszökdösni, akiknek nem volt jegyük. Miközben Joni Mitchell a mára már
legendává vált Blue című albumának érzelmes dalait énekelte a színpadon, kitört a kerítést
ostromlók zavargása. Az egyik dühöngő felrontott a színpadra, elkapta a mikrofont és
beleordított: „Ez egy hippi koncentrációs tábor!” Joni Mitchell sírva fakadt. Végül aztán
befejezte szombat délutáni műsorát, utána jött Tiny Tim, majd Miles Davis a Bitches Brew
című lemezén játszó zenekarával. Aztán pedig az angol Ten Years After – a woodstocki
fesztivál sztárja – következett. Utánuk már a Doors léphetett volna a színpadra, de mindany-
nyian olyan fáradtak voltak, és annyira szenvedtek az időeltolódástól, hogy maguk elé
engedték az energikus brit triót, az Emerson, Lake and Palmert.
Jim Morrison már negyvennyolc órája nem aludt, és rendesen be is volt rúgva. Tiszta fehér
inget viselt a sötétkék, hímzett marokkói mellény alatt, és nagy volt a szakálla. A színpad
mögött megtalálta őt Murray Lerner, aki dokumentumfilmet készített a fesztiválról. Lerner
már találkozott Jimmel az atlantai filmfesztiválon egy évvel azelőtt. Most megkérdezte Jimet,
hogy fölveheti-e a Doors koncertjét. „Persze”, mondta Jim. „Filmezhetsz, de nem jók a
fényviszonyok”, mert a színpad nagyon sötét volt. Lerner azért fölvette a teljes koncertet (a
nagyon rossz fényben), ami augusztus 30-án hajnali kettőkor kezdődött a „Back Door Man”-
nel, és egy huzamban végigvette az első két album dalait, majd a „The End”-del fejeződött be,
amelyben különböző versbetétek szerepeltek. (Egyes becslések szerint aznap éjjel
hatszázezren nézték meg a koncertet, az addigi egyik legnagyobb létszámú közönség.) A
Doors több mint egy órát játszott, de az új dalok közül csak a „Ship of Fools” szerepelt. Jim
zsinórban szívta a cigarettákat, és végig a mikrofonállványon lógott, alig mozgott. Ha
figyelmesen végignézi valaki Murray Lerner képsorait, akkor látható, hogy Jim a teljes
koncert alatt csukva tartotta a szemét, mintegy automata vezérlésre kapcsolt: profin, de
alvajáróként csinálta végig a Doors Wight-szigeti előadását. „Ez volt az egyik legrosszabb
buli, amire emlékszem”, nyilatkozta Robby harminc évvel később a Mojo magazinnak. „Jimet
teljesen kikészítette a tárgyalás, és csak imitálta saját magát a színpadon. Ha meghallgatod,
amit játszottunk, egész jól hangzik, de ha megnézed (Lerner képsorait), Jim olyan, mintha…
kővé vált volna az arca. El nem mozdult a mikrofontól.” (A Doorst a Who követte egy
kirobbanó formában végigjátszott, maratoni előadással, aztán meg Sly Stone következett, aki
még akkor is nyomta a dögös funkot, amikor a kifáradt fesztivál fölött felkelt a nap.)
Jim egy helyi fogadóban aludt. Másnap este megjelent a színpad mögött, és egy szűkszavú
interjút adott néhány újságírónak, akik megdöbbenve hallották tőle, hogy az előző esti Doors-
koncert volt valószínűleg az utolsó, amin részt vett. Mikor megkérdezték, hogy ez azt jelenti-
e, hogy kilép a Doorsból, Jim azt felelte: „A jövő bizonytalan. Most egyszerűen nem készítek
terveket.” John Tobler riporternek Jim a filmes ambícióiról beszélt, miközben azt leste, hogy
követi Murray Lerner a lámpákkal a Jimi Hendrix Experience-t a színpadon. „Oda nézz!”,
mondta Jim hirtelen lelkesedéssel. „Ott egy igazi forgatás megy!”
Jim Morrison oldalról nézte a lángszínű ruhában tündöklő, „kék, vad, angyali zenét” játszó
Jimi Hendrixet egyik legnagyobb – és utolsó – koncertjén, aki új dalát, a „Machine Gun”-t
(Gépfegyver) ajánlotta „minden, Vietnamban harcoló lánctalpasnak”. A „Voodoo Chile”
vulkanikus visszatérése végén Hendrix intett a hatalmas tömegnek, és azt énekelte: „Ha e
világon már nem találkoznánk, találkozunk a következőn – ne késsetek!”
Hendrix három hét múlva halott volt.
AZ ÖRDÖG TUDJA
JIM MORRISON VISSZATÉRT Miamiba, hogy folytatódhasson ellene a törvényes eljárás
1970. szeptember 2-án. Az Wight-szigeti koncert lett volna a kezdete egy jó bevételt hozó
európai turnénak, amelynek során eljutottak volna Németországba, Olaszországba, Svájcba és
Párizsba. Azonban az összes koncertet le kellett mondani Jim tárgyalása miatt. A nyaralási
szezon végeztével Miamiban nyomott volt a légkör, elég ellenséges. A tárgyalás helyszínén
teljesen lehetetlen állapotok uralkodtak. Jimet a folyosón egyszer csak a sarokba szorította
egy hatalmas, kövér nő. „Jimmy! Jimmy!”, visította, és megölelte Jimet. A feszengő Jim aztán
elmondta az ügyvédjének, hogy ez volt az a gyönyörű gimnazista lány, akivel szeretkezve
nyolc évvel azelőtt elveszítette a szüzességét.
A vád szeptember 2-án pihent. Max Finknek hatvan, a vádat cáfoló tanúja volt. A bíró úgy
határozott, hogy csak tizenhetet vonultathat föl. Másnap a bíró tizenegy napos szünetet rendelt
el, amitől a zenekar szörnyen dühbe gurult, hiszen így potyára mondták le a nagy európai
bulikat. A per rengeteg anyagi és erkölcsi veszteséggel járt. Jim vissza akart menni L. A.-be,
mert Pamela hangja nem tetszett neki a telefonban: motyogva beszélt, és nevetőgörcs jött rá,
de az ügyvédek lebeszélték a hazautazásról.
Patricia Kennely is befutott Miamiba, azt állítva, hogy Jim őt feleségül vette, és hogy
terhes tőle. Babe kérdezte Jimet, hogy mi is az igazság. „Mit tudom én, mit csináltam”, felelte
Jim. „Be voltam rúgva. Még akár úgy is lehet, de érzelmileg biztos nem voltam benne.”
A Carillon Hotelban pokoli volt a feszültség, úgyhogy Jim a társaságával (Babe Hill-lel,
Frank Lisciandróval és Max Finkkel) néhány napra elvonult a Bahamákra halászni,
könnyűbúvárkodni és rumot inni. Miamiba visszatérve megnézték Elvis Presley koncertjét,
ami szinte már felért egy pápai ceremóniával a hatalmas Convention Centerben. Elvis az
Instamatic fényképezőgépek villanásai közepette páváskodott, és számos közismert pózába
vágta magát. Jimnek nagyon tetszett Elvis remek zenekara, a gitáros James Burton, a dobos
Ronnie Tutt és a basszusgitáros Jerry Scheff.
A helyi sajtó a szokásosnál is jobban megkergült Jim perétől. A Miami News azt írta: „A
barna, báránybőrrel bélelt velúrzakóban Morrison pont úgy nézett ki, mint egy napszámos, aki
borbélyhoz indul. Egyik azonosítatlan barátja nála sokkal pompázatosabban festett: egy
faliszőnyegből készült kabátban és szélesen harangozó szárú, rozsdaszínű nadrágban.” Az
újságok kezdő riportereket küldtek, hogy írjanak a perről, és ezek szinte rogyadozó térdekkel
közelítettek Jimhez a bíróság folyosóján, mesélte Mike Gershman, mintha Jim tabu volna
vagy más világból való. A kérdéseik felületesek voltak és rosszak, a tévéközvetítés lapos, és
senki nem vette észre, hogy
mögött politikai suskus van. Meg aztán Miamiban egy csomóan úgy gondolták, hogy Jim
Morrison azt kapja, amit megérdemelt – és talán pont ezt akarta.
Néhány hónap múlva Jim ezt mondta Ben Fong-Torresnek a Rolling Stone-tól: „Tudod, én
azt gondoltam, hogy ez az eset még akár példaszerű is lehet – de nem lett. Igazából nagyon
kevés figyelmet kapott országosan. És az az igazság, hogy még fel is lélegeztem ettől, mert a
nagy eszmék az eljárás során nemigen kerültek elő.”
EGY GIMNAZISTA, Steve Rosenberg szinte mindennap ott ült nézőént a tárgyaláson. A
tömegek kikoptak az egyre hosszabbra nyúló tárgyalássorozatról, ezért Jim észrevette a fiút a
folyosón, és válaszolt tisztelettudó kérdéseire, hogy milyen költészetet szeret (Rimbaud-t), és
milyen zenét hallgat (Pink Floydot). Egy szünetben Jim megkérdezte tőle, hogy van-e a
közelben Burger King, és Steve elvitte őt a legközelebbibe az anyja autójával, egy '63-as
Chrysler Newporttal. Jimnek tetszett a kocsi. „Klassz a légkondi”, mondta. „Jó sok levegőt
fúj.” Két Whoppert evett egy nagy shake-kel. „Kövér volt, szakállas és gyakran elbambult. El
kellett onnan rángatnom. Utána egyszerűen visszavittem a bíróságra.”
Pár nap múlva Rosenberg Jimet és Babe Hillt a Carillon bárjában találta. Aztán együtt
fölmentek Jim lakosztályába. Babe eltűnt, de visszajött két fiatal lánnyal. Steve úgy tizenhét
évesnek saccolta őket. Mindannyian füvet szívtak, és skót whiskyt ittak. Jim a két lánnyal
bement a hálószobába. Egyikük hamarosan kijött félmeztelenül, és intett Babe-nek, hogy
menjen be ő is. Az ajtó becsukódott mögöttük. Steve többet nem ment el a tárgyalásra.
A BÍRÓSÁG ÚJRA ÖSSZEÜLT SZEPTEMBER 14-én. A jogi eljárás és a védelem tanúinak
vallomásai annyira unalmasak voltak, hogy Jim már nem is jegyzetelt. Jim vallomása két nap
múlva következett, a másik háromé pedig az azt követő napon. A bíró egy barom volt, a sajtó
pedig nem vett tudomást a tárgyalásról. A Doors saját publicistája több tudósítást is küldött a
Rock magazinnak, de ezek csak hetekkel később jelentek meg. Szeptember 19-én Jim megint
nagyon maga alatt volt, amikor Jimi Hendrix halálhírét közölték Londonban. (Jim és Babe
éppen LSD-túrán voltak, amikor meghallották, hogy Hendrix meghalt.) A hivatalos változat
az volt, hogy Hendrix beszedett egy marék tablettát (Quaaludes), és kómás állapotban hányás
közben megfulladt. A zeneiparban viszont jól tudta mindenki, hogy Hendrix épp otthagyni
készült a menedzserét, így aztán halálában jóval többet ért bizonyos embereknek, mint élve.
A bíróságon az eljárás megszüntetésére irányuló elutasított kérelem után, valamint a
záróbeszédek és Goodman bíró szakmailag korrektnek aligha nevezhető felszólítása után,
hogy találják bűnösnek a vádlottat, az esküdtszék 1970. szeptember 20-án meghozta döntését.
Jim Morrisont bűnösnek találták a vádpontokban felsorolt alábbi vétségekben:
közszeméremsértés és „nagy nyilvánosság előtt elkövetett” trágár beszéd. Felmentették
viszont a botrányos részegség és fajtalan viselkedés bűntette alól.
Ennek aztán semmi értelme nem volt. Pusztán színjátéknak rendezték meg az egész pert.
(Goodman bíró egyszer, mialatt az esküdtszék éppen tanácskozni vonult vissza, maga is
nyilvánosan elismerte, hogy nincs arra nézve valódi bizonyíték, hogy Jim megmutatta volna a
nemi szervét.) Az ítélethirdetést októberre halasztották. Jim óvadékát ötvenezer dollárra
emelték, és most már majdnem biztos lehetett benne, hogy börtönbüntetést fognak kiszabni rá,
ami meghozza majd a bírónak, a nixoni törvényesség és rend őrzőjének az újraválasztást.
Az óvadékra vonatkozó határozatot vasárnap este közölték, hogy – a bankok zárva lévén –
Jim ne tudja előteremteni a pénzt, és be lehessen éjszakára zárni. Csakhogy Max Fink erre is
fel volt készülve. Több különböző címletű, érvényes banki csekkje volt kéznél, így a zsaruk
nem tudták Jimet rács mögé dugni.
Az ügyvédek azt mondták Jimnek: ne aggódjon. A fellebbviteli bíróságon majd megnyerik
a pert. A döntés meghozatala után Jim nyilatkozott a sajtónak. A Miami Heraldnak ezt
mondta: „Ettől nem fog megváltozni a stílusom. Fenntartom, hogy semmi rosszat nem ettem.”
Blazírt pofával még azt is hozzátette, hogy Ausztráliában akar turnézni, ahol közösségi
házakban fog fellépni a nagy koncert-termek helyett.
Max viszont azt tanácsolta Jimnek, hogy gyorsan tűnjön el Floridából. De Jim most nem
sietett haza Los Angelesbe. Pamela teljesen zétesett, és éppen kórházban volt: a túlzásba vitt
heroinozás miatt lultápláltság és kiszáradás jelentkezett nála. (Pamről azt mesélték a arátok,
hogy Jim távollétében szinte öngyilkos depresszióba esett.) Jim úgy döntött, hogy autóval
mennek vissza Kaliforniába, Babe Hill lesz az útitársa, és nem fognak sietni. Jim meg akarta
látogatni a régi helyeit, megálltak hát Clearwaterben, ahol Jim első éves egyetemista volt.
Mindkettejüket bekasztlizták pár órára, amikor Jim verekedést provokált egy kocsmában.
Miután kiszabadultak, Tallahassee felé vették az irányt, ahol Jim szokatlanul nosztalgikus
hangulatban megállt a motelnál, ahol az FSU hallgatójaként lakott.
Ezután egyenesen New Orleansba mentek, ahol elidőztek pár napig, és – Babe Hill
szavaival – úgy eláztak, „mint két rozmár”. A várost járva Jim vett egy képeslapot a St. Louis-
katedrálisnál, és feladta a Doors irodájának címezve. „Ne izguljatok!”, írta. „Közel a vég,
haha!” A képeslap Isten bárányának feláldozását ábrázolta. Jim elment a Congo Square-re,
arra a térre, ahol a régi rabszolgapiac volt, és ahol először hangzottak fel afrikai ritmusok
Amerikában. Egy éjszaka a francia negyed egyik kocsmájában felállt a helyéről, és együtt
jammelt a bluest játszó zenészekkel, majd miután elénekelte a vokális részt, udvariasan
köszönetet mondott nekik. (Éppen ezekből a zenészekből alakult meg később a Kansas
együttes, amely nagy sikerrel turnézott az 1970-es évek elején.)
Tennesseeben Jimet és Babe-et lemeszelték az úton, mert túllépték a megengedett
sebességet. Be kellett menniük a megyei bíróságra a rendőrrel, ahol a bíró száz dollár
készpénz ellenében elengedte őket.
1970 OKTÓBERÉBEN Jim Morrison a keleti Santa Ana-i szelek által szárazra sikált Los
Angelesbe érkezett. „Látom, ég a hajad”, írta korábban Jim. „Hegyek tűzzel telnek. Jól tudod,
hogy hazudnak, ha mondják: nem szerettelek.” Jim annyira szerette Pamela Coursont, hogy
majdnem végleg a földbe csapódott, amikor megtudta, hogy Pamela Franciaországba szökött
Jean de Breteuil-jel, miután a vikomt eladta Janis Joplinnak azt a heroinadagot, ami a halálát
okozta 1970. október 4-én a Landmark Motelban. Erre vonatkozóan ugyan csak közvetett a
bizonyíték, de meggyőző. A GTO-s csajok egyike aznap este ott volt Joplin motelszobájában,
és látta De Breteuilt, akiről tudott volt, hogy a legjobb, kínai heroint árulja. Janis Joplint
másnap a menedzsere találta meg: a karján még ott volt a szorító kötés, és merev kezében a
hat dollár, amit valószínűleg visszaadott neki a dealer. Joplin éppen egy szólóalbumot vett fel
Paul Rothchilddal, aminek később a Pearl címet adták: Joplint hívták így a barátai.
Jean de Breteuil kiborult, mikor meghallotta, hogy Joplin halott. Mint illegálisan az
országban tartózkodó külföldire, életfogytiglant lehetett volna kiszabni, ha a zsaruk
kapcsolatba hozzák a nevét az énekesnő halálával. Pamela Coursonhoz ment, hogy elmondja:
azonnal el kell hagynia az országot, és könyörgött neki, hogy menjen vele. Pamela egy hosszú
üzenetet hagyott Jimnek, amit az meg is talált, amikor a kutyájukat ment etetni. Jim kétszer
átolvasta az üzenetet, majd elégette a kályha fölött. Aznap este Jim és a társasága a Barney's
Beaneryben gyászolta Janis Joplint: ide az énekesnő is szívesen járt.
„Ti most azzal isztok együtt, aki a hármas sorszámot kapta”, mormolta Jim. „Igen. A
hármast.”
A CONTINENTAL „BALHÉHÁZ” kilakoltatta Jimet, amikor válaszul az egyik, felső emeleti
erkélyen hintázó emberről szóló bejelentésre kiszállt a rendőrség. A zsaruk megszimatolták a
füvet, amikor bementek a lakosztályba, és letartóztatták Babe Hillt kábítószer birtoklásáért.
Jim tehát átköltözött a sokkal rosszabb színvonalú Chateau Marmont Hotelba, ahol az egyik
tóparti bungalót foglalta el. Tim Hardin itt, a fürdőszobában lőtte be magát, és folyton véres
maradt utána a mosdókagyló. Jim nekiindult a városnak, hogy nőt szerezzen, régi
kapcsolatokat melegített fel, hogy valaki lefeküdjön vele. Voltak lányok, akik csak azért
mentek el vele, mert megsajnálták. Mások arról számoltak be, hogy Jim impotens volt – vagy
éppen brutális. Pénzt adott egy abortuszra, aztán még egyre. Rengeteg pénzt költött kokainra,
ami enyhítette az elfogyasztott, már mérgező mennyiségű alkohol tüneteit. Folyton vérzett az
orra. Naponta három doboz Marlborót szívott el, és köhögés után néha véreset köpött. De Jim
Morrison ekkor írta néhány legszebb dalszövegét is. A Doors hamarosan stúdióba készült,
hogy fölvegyenek egy lemezt Jac Holzmannak, amiért cserébe Holzman a szerzői jogot
fölemelte hétről tíz százalékra, sőt (egy példátlanul nagyvonalú gesztussal, ami az évek során
őt millióktól fosztotta meg) visszaadta a Doorsnak az Elektra részesedését a kiadói jogokból.
Jim mindeközben új versekkel és képekkel töltött meg több noteszt, és ennek a termésnek a
nagy része rendkívül zavart és vigasztalhatatlanul szomorú. A számos utalás az impotenciára,
rákra és a péniszére – együtt a Pameláról és Jimről keringő pletykákkal – felvetette annak
lehetőségét, hogy Jimnél pénisz- vagy hererákot diagnosztizáltak, esetleg valamilyen,
impotenciát okozó nemi betegséget, például szifiliszt. Erre vonatkozó bizonyíték nem került
elő, és a Jimről szóló terjedelmes orvosi dokumentációt továbbra is lakat alatt őrzik, de az
olyan verseket, mint a „Siratóének a faszom halálára” 17 és a hasonló elégiákat elég nehéz
mással magyarázni.
Jim ekkoriban határozta el, hogy elkészít egy újabb szóló versfelvételt. Ha sikerül jó
hangzást kikeverni, mondta a barátainak, akkor esetleg kiad egy verslemezt. Megkereste a
filmzenéket író Lalo Schifrint, hogy egyes versekhez készítsen nagyzenekari kíséretet.
Már a lemezborító is a fejében volt, amikor válaszolt egy képzőművészetet tanuló diák
levelére: T. E. Breitenbach elküldte Jimnek a festményeit. Látszik, hogy az album
előkészítésében Jim aktív és kreatív volt.
A válaszlevelet, melynek a keltezése 1970. október 9., valószínűleg Jim titkárnője, Kathy
Lisciandro gépelte le. Ebben Jim megkéri Breitenbachot, hogy készítsen egy triptichont,
aminek bal oldali tábláján legyen „egy holdfényben ragyogó tengerpart, ahol a víz szélén
végtelen sorokban fiatal, meztelen párok szaladnak, és egy pici újszülött vigyorog a világra,
jászolát sok ősz öregember állja körül.” A középső táblára Jim egy modern várost képzelt el:
„egy jövőbeli metropolis, délben, őrült nyüzsgésben”, a jobb oldali táblára pedig „amit az
autó szélvédőjén keresztül éjszaka látni lehet egy hosszú, egyenes, sivatagi autópályán”. A
Hobo fordítása
17
halálnak és újjászületésnek ezek az élénk képei tükrözik, hogy Jim is valamilyen újrakezdést
keresett. Jim azzal fejezte be a levelet, hogy ha Breitenbach úgy öt hónapon belül tudna
festeni „valamit, ami ezekhez a témákhoz kötődik”, Jim azt felhasználná.
A válaszlevélhez mellékelte a The New Creatures és az An American Prayer szignált első
kiadásait. Ebben a levélben Jim szemlátomást két akkor elkészült újabb versének, a „Vast
Radiant Beach”-nek és a „Come, They Crooned, the Ancient Ones”-nak a képeiben
gondolkodott. Τ. Ε. Breitenbach pár hónappal később fejezte be a triptichont, 1971-ben, de
akkor Kathytől azt a tájékoztatást kapta, hogy James Morrison egy időre Franciaországba
költözött át.
AZÉRT NEMCSAK BÚ ÉS BÁNAT volt Jim Morrison sorsa 1970 végén. A haverjai tanúsága
szerint Jim mindig humoránál volt, és szeretett hülyéskedni. John Densmore hippi esküvőjén
egész álló éjjel rhythm and bluesokat énekelt egy odakeveredett zenekarral. Jim az amerikai
focit is szerette, és bérlete volt a coliseumbeli Los Angeles Rams-meccsekre. Egyik
noteszában fennmaradt egy meccs eredménye, és mellette a bejegyzés: „RG és F4”, ami
valószínűleg a Rams védőjére, Roman Gábrielre vonatkozott és a hírneves „félelmetes
négyek”-ként emlegetett védőfelállásra, melynek tagja volt Deacon Jones és Roosevelt Grier
is. Jim néha sportcipőt és fejpántot húzott, és egyérintőzött Redondo Beachen barátaival, akik
azt mesélték, hogy még mindig tudott futni, ha akart, de mindenkinél előbb kifogyott a
szuszból. Huszonhat éves volt, de elment volna negyvennek. Ekkortájt egy barátságtalan
hangú újságcikkre válaszolva lediktált egy üzenetet a detroiti Creem rockmagazin
újságírójának, Dave Marshnak, mely így végződött: „Nem vagyok őrült. A szabadság érdekel.
Sok szerencsét! Jim Morrison.”
1970. október 14-én Jimmel szalagra vettek egy interjút a Circus rockmagazin számára.
Mivel a Doors besötétített irodájában folyton csöngtek a telefonok, Jim kivitte Sally
Stevenson írónőt a pici kertbe hátul, ahol volt egy kis tavacska, benne négy nagy aranyhal,
amelyek folyton feljöttek a víz színére, hogy egy kis figyelem nekik is jusson. Hamarosan
Jimi és Janis közelmúltban történt, megrázó haláleseteire terelődött a szó. Jim: „Szerintem a
kreatív energiáknak azt a heves kitörését, ami három vagy négy évvel ezelőtt történt, a nagyon
érzékeny művészek nehezen tudták ébren tartani. Szerintem ők nem elégedhettek meg, csak a
legmagasabb csúcsokkal. Amikor a valóság már nem tudja kielégíteni a belső vízióikat, akkor
depresszióba esnek. De… én mégsem gondolom, hogy emberek emiatt halnának meg. Lehet,
hogy aleset történik. Néha öngyilkosság. Néha pedig… gyilkosság. Sokféleképpen lehet
meghalni. Nem is tudom.”
A kérdésre, hogy szerinte ő hogyan fog meghalni, Jim azt felelte: ,Remélem, hogy
százhúsz évesen, úgy, hogy a humoromnál vagyok, egy szép, kényelmes ágyban. Nem
vágyom rá, hogy körbevegyenek, szeretnék csöndben elmenni. De… még kitartok, mert
meggyőződésem, hogy a tudománynak még a mi életünkben esélye van arra, hogy legyőzze a
halált.” Jim azt mondta, hogy nyolc hónapos börtönbüntetés néz ki rá, s hogy ez idegesíti. A
miami perről azt mondta: „Inkább politikai jellegű botrány volt, nem szexuális.” így folytatta:
„Azt hiszem, egyszerűen elegem lett abból a képből, amit rólam kreáltak, amiben néha
tudatosan, de leginkább tudat alatt közreműködtem én is. Egyszer csak sok lett a
gyomromnak, úgyhogy egy remek estén véget vetettem az egésznek… Megmondtam a
közönségnek, hogy kibaszott idióták, mert beállnak egy közönségbe. Akkor pontosan így
éreztem.” Amikor arra kérte az írónő, hogy beszéljen őszintén magáról, Jim azt mondta: „Azt
gondolom, hogy egy intelligens és érzékeny ember vagyok, akiben egy bohóc lelke lakik. Ez
késztet arra, hogy a legfontosabb pillanatokban mindig elszúrjam a dolgokat.”
Megbánt-e valamit? „Nem tagadom, végigbuliztam az elmúlt néhány évet. Annyi érdekes
emberrel találkoztam rövid időn belül, amennyit különben húsz év alatt sem ismertem volna
meg. Nem mondhatom, hogy megbántam volna. De ha újra kéne kezdeni, akkor szerintem
inkább a csöndes, elhúzódó művész életformáját választanám, aki a saját kertjét művelgeti.”
MR. MOJO RISIN' – MR. MOJO FELKEL
1970 OKTÓBERÉBEN, amikor Pamela Párizsban volt, Jim szenvedélyes viszonyt kezdett egy
barátja szexi feleségével. Gárdonyi Éva fiatal magyar nő volt, akinek a fékezhetetlenségéről
sokat beszéltek. Jimnél egy kicsivel idősebb volt, Budapesten a jogi egyetemre járt, mielőtt
Los Angelesbe érkezett volna a disszidens magyar filmrendező, Frank Gárdonyi
menyasszonyaként (Jim Frankkel az HWY forgatása közben találkozott). A karcsú, nagyon is
flörtölős, érzéki szépségű Éva elbűvölte Jimet (de mindenki mást is) nagyvilági, közép-
európai modorával. (Még Pamela Courson is kedvelte!) Jim Morrison kinézte magának Évát,
olyannyira, hogy már aznap megjelent a házában, amikor Éva férje kilépett a házasságukból.
Éva így emlékezett Frank Lisciandrónak: „Frank délután ötkor távozott. Tizenegykor
kopogtattak, és Jimmy volt az, két bőrönddel. A taxi már ment is. Vicces volt – a bőröndök –
merthogy sose vitt magával semmit.”
Volt Jimnél két üveg pezsgő is meg egy teli tégely kokain.
Éva: „Biztos, hogy jó sokat kellett innia… hogy vegye a bátorságot. Ahogy kinyitottam az
ajtót, azonnal betette a lábát a résbe – mintha nem volna biztos benne, hogy beengedem –,
csak tolt hátra, és azt mondogatta, hogy »szeretlek, szeretlek«. Egészen addig, míg ágyba nem
döntött. A nappaliban hagyta a bőröndöket, tulajdonképpen nagyon pofátlan volt. A
meglepetés erejével hatott rám. Hízelgett. Elkábultam… Azt mondta, már régóta tetszem neki,
de én ezt nem tudtam.”
Jim kedvelte Frank Gárdonyit, és Éva elmesélte, hogy Jimnek bűntudata volt, hogy a
barátja feleségével van kapcsolata, úgyhogy csak nagyon kevesen tudtak róla, hogy Jim
Évánál lakott az L. A. Woman felvétele közben. Jim a délutánokat a Doors ideiglenes
stúdiójában töltötte, és csak késő este ment vissza Évához. „Élvezte, hogy azt játssza: háza
van”, mesélte Éva később. „Rengetegszer mondta: milyen jó hazajönni, megvacsorázni, és
aztán bezárni az ajtót.” Egész éjszaka fennmaradtak, és akkor bújtak ágyba, amikor felkelt a
nap a dombok fölött. Amikor Jimnek volt ideje, moziba mentek vagy a Zuma Beachre a
Pacific Coast Highwayen. Jimnél mindig ott volt a jegyzetfüzet, és bármit csinált is éppen,
abbahagyta, amikor le kellett írnia valamit – leginkább verseket. Éva mesélte, hogy Jimnek az
ital miatt alvászavarai voltak, és gyakran jegyzetelt a noteszaiba, amikor nem tudott elaludni.
„Egyszer együtt vettünk be LSD-t”, emlékezett Éva. „Hosszú utazás volt, és Jim sokat írt,
egész éjjel.” Jim az alkotás lázában égett. Amikor hazament a lemezfelvételről, feltette a régi
Doors-lemezeket, és együtt énekelt velük. Elénekelte Évának az L. A. Woman dalait is: a
„Love Her Madly”-t, a „Hyacinth House”-t, és kíváncsi volt, Éva mit szól hozzájuk.
Éva azt is elmesélte, hogy Jim panaszkodott a Doorsra. „Tudod, addigra már egyikükkel
sem volt valami jóban. Mindegyikükben nagyot csalódott.” Éva beszámolt arról is, hogy Jim
mindig nagy szeretettel beszélt Pameláról. „Pamela gyors eszű volt. Gyermeki tisztaság volt
benne, nagyon jók voltak a megérzései, és olyan ártatlanság jellemezte, amit Jim nagyon
szeretett benne. Nagyon könnyen nevette el magát, és úgy nézett a világra, mint egy kedves
gyerek. Jim azt mondta: »Még gyerek volt, amikor találkoztunk, és felelősséget érzek érte,
mert azóta sem nőtt fel.« Pamela hitt Jimben, és ő ezért hálás volt. Tudom azt is, hogy egy
időben együtt éheztek. És Jim egy csomó mindent megbocsátott neki. Még amikor Pamela
olyan kibírhatatlan volt, hogy nem lehetett vele együtt lenni, Jim akkor is azt mondta: »Ő egy
kedves gyerek.« Jimnek arra volt szüksége, hogy gondoskodjon Pameláról. Valahogyan
mindig egymás felé gravitáltak, minden kis vargabetű után.”
Éva ezt mondta Jerry Hopkinsnak: „Nagyon jól összemelegedtünk. Egyikünk sem
számított erre. Ő szerette az életet és én is. Az yolt csak a rossz, hogy túl sokat kokóztunk,
amitől elborult az agyunk. …Ő azt gondolta: én még nála is őrültebb vagyok, és látni akarta,
meddig megyek el. Egy este hazajött pezsgővel meg kokainnal. Rájött, hogy ha én
kábítószerezem, akkor nagyon elszállok. Néha például… én Erdélyből származom, és…
mondtam neki, hogy szeretek vért inni. Mire ő: »Hát akkor miért nem iszunk egy kis vért?«
Éva talált valami rozsdás pengéket, elkezdte vagdosni a kezét, amit Jim mozdulatlanul,
döbbenten nézett. „Egyszer csak vér borította be az egész szobát”, mesélte Éva, „mi meg
őrülten táncoltunk a holdfényben. De aztán nagyon megijedtünk, hogy mindez hová vezethet,
mert a reggelek ezek után a tomboló éjszakák után nagyon lehangolóak. Felébredsz, és ott az
a rengeteg vértócsa…”
Évekkel a történtek után Éva egy dologban biztos volt. „Mondják, hogy Jimmy önpusztító
volt, és felemlegetik, hogy mi minden lehetett volna belőle – de ő szeretett élni. Nagy tervei
voltak az életével. Amikor túl vadul vezettem, belém kapaszkodott, és azt mondta: »Jaj, Éva,
ne ölj meg! Tudod, mennyire szeretek élni!«
A DOORSNAK MOST egyetlen albumra szóló szerződése volt az Elektrával, de egy
kedvezőtlen előjellel indult a lemezfelvétel. Paul Rothchild, aki a zenekar hat aranylemezének
volt a producere, eljött az első próbákra, és nem tetszett neki a zene, amit hallott. Egyébként is
elege volt mindenből, és boldogtalan volt, hogy egyedül kell befejeznie Janis Joplin albumát.
Hallgatta, ahogy a Doors a Sunset Soundnál húzza-nyúzza a „Riders on the Storm” jazzes
részeit, és azt gondolta: ez nem az új idők zenéje. Nem tetszett neki a „Love Her Madly” sem.
Az „L. A. Woman”-t egy lassú bluesként játszották le neki. Jim szemlátomást nem figyelt oda,
és nem énekelt jól. Paul Rothchild besétált a kontrollszobába, és megmondta a hangmérnök
Bruce Botnicknak, hogy ő ebben a lemezben nem fog részt venni.
Visszatérve a stúdiószobába Rothchild azt mondta a zenekarnak, hogy szerinte az új
zenéjük (négy vagy öt dal) nem izgalmas. Sajnálja, mondta, de úgy érzi, hogy nem tud még
egy lemezt készíteni velük. Az ötödik Doors-tag kiszállni készült. „Úgy éreztük magunkat,
mint akit fejbe vágtak”, mondta Robby később. „Merthogy ő csinálta az összes lemezünket, s
most nem tetszett neki a zene. Azt mondta a »Riders on the Storm«-ról, hogy »úgy szól, mint
a koktél-jazz«. Mi meg úgy voltunk, hogy »a francba, akkor most mihez kezdjünk?« Ilyen
helyzetben még nem voltunk addig.”
Csak Jim Morrison örült Rothchild döntésének. Vannak olyan vélemények, hogy Jim nem
is akart már többé Rothchilddal dolgozni, s gyakran panaszkodott, hogy Rothchild lassúsága,
szőrözése tönkretette a Doors spontaneitását, és miatta lett merev és feszült az egész
hangzásuk. Krieger mondta azt, hogy Rothchild úgy elhúzta mindig a felvételeket, hogy a
rettenetesen unatkozó és unalmában piáló Jim Morrison annyira berúgott közben, hogy már
énekelni sem tudott. De hogy Jim Morrison volt-e az, aki „megszabadult” Rothchildtól,
nyitott kérdés.
A zenekar gyorsan eldöntötte, hogy a maguk producerei lesznek, és Botnick lesz a
társproducer és hangmérnök. Aztán úgy határoztak, hogy a saját helyükön fogják a lemezt
elkészíteni. Az Elektra nem akarta, hogy a Doors leamortizálja a stúdiójukat, a Sunset Sound
meg drága volt. A Doors egy csomót spórolhatott azon, ha az irodájukban kialakítanak egy
olcsó stúdiót. Az Elektra két évvel azelőtt elhelyezett egy keverőpultot egy régi, észak-
kaliforniai farmépületbe, mert ott akartak felvenni valami „Memphis, Tennessee” típusú
country-rock csűrdöngölőt, amihez a zenét a tizenéves Jackson Browne vezette zenekar
szolgáltatta. Ezt a keverőpultot használta a Doors is az Aquarius Theaterben az élő
lemezfelvételhez, és most ezt állították be a Santa Monica Boulevard 8512. emeleti
helyiségébe, míg a mikrofonokat, a monitorládákat, a billentyűket odalent helyezték el. Hogy
tömörebb legyen a hangzás, még két zenészt hívtak. A basszusgitáros Jerry Scheff Elvis
Presleyvel turnézott és készített lemezt, Mark Benno pedig Leon Russell zenekarában
ritmusgitározott – igen jól. Az „L. A. Woman”-t és a „Love Her Madly”-t, a gyors dalokat
most ez a kemény rockot játszó szextett játszotta föl. Ez volt az a csapat, amelyik a rock
történetének egyik legnagyobb lemezét összekalapálta, mindössze pár hónap alatt. Néhány
héttel az után láttak munkához, hogy megszületett Jim perében az ítélet: a börtönbüntetés. A
briliáns „L. A. Woman” lassú bluesként kezdte földi pályafutását, amit Robby és Jim rakott
össze, és a Phone Booth sztriptíztáncosairól szólt: „még sosem láttak nőt ennyire egyedül” 18.
De az »L. A. Woman” Manzarek szerint a stúdióban robbant, akkor, amikor a basszusgitár
meg a ritmusgitár farba rúgta a Doorst. „Elszívtunk egy jointot, és egyszer csak rajta voltunk.
Azt akkor nagyon elkaptuk!” Adódott egy kis gond, amikor a basszusszólamot játszották fel a
„Riders”-höz, Scheff próbálgatta az ötleteit, aztán Manzarek szerint „…döbbenetesen elkapta!
Az a dal ott talált magára a stúdióban. Mindkét szám ott született.” Bruce Botnick ötlete volt,
hogy Jim énekeljen föl még egy, elsuttogott énekszólamot is. Ettől lett a „Riders” olyan
kísérteties, másvilágian misztikus hangulatú.
Jim egykettőre áthidalta azt a problémát, hogy nem volt elkülönített énekfülke: az
énekszólamot leginkább élőben vették föl a csempézett fürdőszobában. Amúgy is sokat
tartózkodott ott, mert Babe Hill állandóan oda hordta Jimnek kedvenc mexikói söreit, a
Tecatét, a Bohemiát és a Dos Equist a szemközti Monaco Liquors italboltból. Bill Siddons
később azt mondta, hogy az a harminchat sör volt Jim rekordja, amit az L. A. Woman
felvételén egy nap megivott.
Krieger arra emlékszik, hogy Jim sokat köhögött, mialatt készítették a lemezt. A tavasz
végén szerzett tüdőgyulladásából nem is gyógyult ki soha teljesen.
BIZONYOS SZEMPONTBÓL Paul Rothchildnak volt valami igazsága, ami a Doorsnak az
1970-es év végén játszott zenéjét illeti. A zene leginkább sablonos, fehér rhythm and blues
volt. A „The Change-ling”-nek jó groove-ja volt, amire Jim kiadta új jelszavát: „Nézz,
változom!” stb. A „Been Down So Long” egy viharos blues volt, melynek címét az elhunyt
Richard Farina regényének címe inspirálta, a Been Down So Long It Looks Like Up to Me. A
„Crawlin' King Snake” egészen úgy hangzott, mint a Hooker 'n Heat, csak nem volt olyan jó.
Egy másik blues, a „Cars Hiss by My Window” egy motel-beli sirám, és ebben szerepel a
vérfagyasztóan profetikus sor: „Megöl a sötétben majd egy frigid lány”19. A dal végén a
Doors egyik nagy pillanata hallható, amikor Jim részegen elénekel egy Little Walter-féle
harmonikasírást; annak a harmonikaszólónak különös, vokális megközelítését, amit Jim
Morrison mindig is szeretett volna eljátszani, csak nem tudott.
Robby Krieger gyors tempójú popdala, a „Love Her Madly”, amit Jim nagy
meggyőződéssel énekelt, lett az első, amit az Elektra kiválasztott kislemeznek. A „Hyacinth
House” szomorú folkrock-ballada, amelyben Jim bánatosan ad hangot a romantikus
újjászületés iránti vágyának. „Kell egy egészen új barát aki nem zavar”20. Robby szerint a cím
a szüleinek a házát jelenti, ahol a dal megszületett. Mások viszont rámutattak, hogy Oscar
Wilde és az ő társasága a hyacinth szót azokra a fiúkra haszálta, akikkel szexuális kapcsolatba
léptek, és hogy Jim akkoriban sokat olvasott Oscar Wilde-tól.
A „L'America” volt az a szám, ami nem kellett Michelangelo Antonioninak a Zabriskie
Pointba. A dalt kezdő maracák csörgőkígyóhangja és a gótikus hangulatú orgonaszó Amerikát
egy karneváli horror-show-ként idézi meg, de a szám kísérleti jellegű, esetleges. Ennél is
rosszabbul sikerült az „Orange County Suite”, Jim kudarcba fulladt kísérlete, hogy most is
egy, a „The End”-hez hasonló epikus záródarabot írjon a lemezhez. (Ray azt mondta róla:
„[Ez] Jim, ahogy zongoraakkordokban megszólal. Pamelának szólt, a kedvesének, aki Orange
Countyból jött.”) De a zene panaszos volt, a könnyesen szentimentális szövegek pedig egy
zsákutcába jutott kapcsolat rezignált elfogadásáról szóltak. A zenekar most sem kért az
„Orange County Suite”-ból, totális melléfogásnak tartották.
Hogyha valami igazán nagyszerűt keresünk az utolsó Doors-albumon, azt három hosszabb
dalban találjuk meg. A „The Wasp (Texas Radio and the Big Beat)” még 1968-ból való, de az
L. A. Womanhez újra fölvették. Ebben Jim tekintélyt parancsolón szavalja erőteljes beatképeit
a pogány Amerikának: „az erdei négerek”, „kábultan, szeplőtelenül”.
18
Hobo fordítása
19
Hobo fordítása
20
Hobo fordítása
A „Riders on the Storm” Jim Morrison végső egzisztenciális állásfoglalása. Egy Jim
gyerekkorában népszerű dalra rímel, Vaughn Monroe 1849-es slágerére, a „Riders in the
Sky”-ra. Az ember törékenységét és alapvető magányát megfogalmazó dal a mennydörgés és
eső hangjaival aláfestve egyértelmű figyelmeztetés is: nem szabad belehelyezkedni Jim
elmebeteg másik személyiségébe: a démoni stoppos, az országúti gyilkos szerepébe, mert
akkor „meghal a család”. A „Riders” egyben nagyon felkavaró, nyílt könyörgés a gyengéd,
asszonyi szerelemért. A „Riders on the Storm”-nál melankolikus de egyetlen másik
rockszerző sem.
Az album címadó dala és központi darabja volt az „L. A. Woman”. Autósdal, amelyben azt
írta le Jim Morrison, amit Los Angelesben, a sivatagban és a tengerparton vezetve látott.
Sztrádák, démoni futótüzek, az éj városa villant fel, miközben az elektromos zongora és a
ritmusgitár tüzelte a zenekart. Egy bolerótéma mutatta be a topless-bárt: „Motel, pénz,
gyilkosság, téboly, a jókedv most bánatba fordul. „ Itt bukkant fel a priaposzi21 „Mr. Mojo
Risin'” (a Jim Morrison név különös anagrammája), szertartásosan idéződött meg, mint az
elcserélt gyerek utolsó alakváltozata. Jim részeg, ironikus szerelmi hívogatásokat hallatott a
dal extatikus csúcspontjához közeledve, és a kétségbeesett diadal zokogó, semmit meg nem
bánó kiáltásaival fejezte be ezt az utolsó mesterművet.
HA A ZENÉNEK VÉGE
JIM MORRISON HUSZONHÉT ÉVES LETT 1970. december 8-án. Késő délután fogta a
legfrissebb jegyzetfüzeteit, és bevonult a Los Angeles nyugati részén lévő Village Recorders
stúdióba, ahol három órán keresztül felolvasott, énekelt, zongorázott, és rázta a tamburint. Ott
volt a hangmérnök, John Haeny meg egy gyönyörű ausztrál lány, Florentine Pabst és Frank és
Kathy Lisciandro. Frank itt készült fényképein a költőnek nagy a szakálla és nagyon hosszú a
haja, és egy futballmezt visel, amin a 66-os szám látható.
A felvételt Jim ezzel kezdi: „Oké, vegyünk föl egy kicsit, és aztán hallgassuk meg.” A
jegyzetfüzetekből és gépelt lapokról olvasta föl a verseket, az „Abban az évben nagy energiák
látogattak meg minket” kezdetűvel indított, és huszonkét verset és dalt szavalt és énekelt
végig. A „The American Night”-ot a zongoránál ülve vette föl, miközben akkordokat játszott.
Szerepelt még „A napok könyvéből”, a „Kísértetdal”22, a „White Blind Light” és a „The Holy
Shay”. Ahogyan a két évvel azelőtti versfelvételén, most is több dalt a capella énekelt, többek
között a „Bird of Prey”-t, a „Winter Photography”-t, az „Under Waterfall”-t és a „Woman in
the Window”-t.
Szinte mindegyik vers komor volt. Szexről, erőszakról, napalmról, vérző szüzekről és a
fenyegető halálról szóltak. A „Bird of Prey”-ben azt kérdezgeti: „Meg fogok halni?”
Használhatatlan nemi szerve állandó téma: „Faszomat feláldozom a csend oltárán.”
Egyszer csak kinyitottak egy üveg ír whiskeyt (Haeny szerint Lisciandróék vitték be, de
Frank ezt később tagadta), és a felvétel onnantól egy kicsit oldottabb lett. Szünetet tartottak,
és átsétáltak a Lucky U-ba, Jim régi, UCLA-s törzshelyére egy kis mexikói kajára meg sörre.
A stúdióba visszatérve Jim blues-szövegeket improvizált, majd megkérte Kathyt és
Florentine-t, hogy olvassanak fel egy terjedelmes új költeményt uniszónóban – ez egy ideig
eltartott, mire összejött. Amikor a visszajátszást hallgatták, Jim egyszer csak elájult.
Megtántorodott, és előreesett, elsodorva pár mikrofonállványt. Néhány, eszméletlenségben
töltött másodperc múltán Jim nevetve tért magához. Azt kiabálta: „Várjatok! Várjatok egy
percet! Indítsátok el megint! Nagyon jó!”
Jim még egy órát dolgozott, a verseit nyugodt, visszafogott hangon szavalta, amiből
kihallatszott egy kis melankólia és életuntság. Megint végighallgatta a felvételt, amin a két
21
Priaposz: kis-ázsiai eredetű görög-római termékenységisten, falloszszimbólum-mal
ábrázolják. (A fordító jegyzete)
22
Hobo fordításai
lány együtt olvas, és a reakcióját megörökítette a szalag: „Zseniális. Zseniális. Istenem! El se
hiszem. Ez hihetetlen volt.” Az egyik utolsó verssor, amit Jim felolvasott, ez volt: „A sorsodat
a szerelem sem másíthatja meg.”
HÁROM NAP MÚLVA, december n-én, pénteken a Doors elindult az utolsónak bizonyult
koncerthétvégéjére. A két péntek esti buli Texasban, a dallasi State Fair Music Hallban volt.
Az elsőn a Doors eljátszott pár új számot: a „Love Her Madly”-t, de ének nélkül, a „The
Changeling”-et és az „L. A. Woman”-t. Jim fáradtnak látszott, és agresszív is lett: dobozból
locsolta a sört. A két buli között felmerült, hogy Jim fel tud-e lépni – és hogy fellépjen-e – a
második előadáson. Nyúzottnak és kimerültnek látszott, és még a szokásosnál is részegebb
volt. De aztán Jimnek sikerült fölmennie a színpadra, igaz, a közönségnek háttal énekelt, és
végig a mikrofonállványba kapaszkodva, hogy össze ne essen. A zenekar gyorsan zavarta le a
dalokat, alig tartottak szünetet. A „Riders on the Storm” ekkor hangzott föl először – és
utoljára – közönség előtt. A záró „Light My Fire” alatt Jim megpróbálta körbetáncolni a
színpadot, de nekiment Robbynak, mindketten a földre zuhantak, és majdnem leestek a
színpadról is. Ráadás nem volt.
Másnap, december 12-én a Doorst a Warehouse színpadára várták, New Orleans híres
tánctermébe. Amikor a zenekar belefogott a „Soul Kitchen”-be, Jim mintha egy kicsit máshol
járt volna, de meggyőzően kiáltozta végig a szöveget, és a zsúfolásig telt házban mindenki
úgy érezte, hogy egy nagyon jó buli következik. Négy szám ment le, és akkor Jim Morrison
kezdett széthullani. Megpróbált elmondani pár borzasztó viccet: senki nem nevetett. Amikor a
zenekar megint belevágott egy dalba, ő elfelejtette a szöveget. A dalok közti szünetekben
tántorgott, mint akire hamarosan valamilyen roham tör rá, és a nagy teremben csönd lett,
ahogy a zeneértő közönség rádöbbent, hogy itt valami nagy baj van.
Aztán meg, a „Light My Fire” közepén Jim Morrison teljesen felmondta a szolgálatot.
Abbahagyta az éneklést, odabotorkált a dob emelvényéhez, és leült. A gitárszóló végénél nem
lépett be, mert nem tudott felkelni és odamenni a mikrofonhoz, mire a zenekar még egy
instrumentális szakaszt játszott, idegesen. Amikor Jimnek be kellett fejeznie a dalt, John
Densmore nem teketóriázott: Jim hátába lépett a csizmájával, és egy jókorát taszított rajta, így
állítva talpra Jimet.
Jimen, aki reszketett a stressztől és a dühtől, kínlódó őrjöngés vett erőt. Megragadta a
mikrofonállványt, és csapkodni kezdte vele a színpadot, újra és újra földhöz verte, a
deszkákból csak úgy röpködtek a szilánkok. Az elöl álló srácok rémülten nézték. A
mikrofonállvány is kettétört. Jim csak akkor hagyta abba, amikor Vince Treanor kijött az
erősítők mögül, és egy megnyugtató mozdulattal a vállára tette a kezét. Jim átölelte Vince-et,
belekapaszkodott, és úgy állt ott üveges szemmel, zihálva, amíg a többiek befejezték a dalt.
Akkor leejtette a mikrofont, és letámolygott a színpadról. Az előadásnak vége lett.
Meg a Doorsnak is.
Mindenkit mélyen megrázott, ami történt. Ray Manzarek később azt mondta, hogy akkor
egy okkult eseménynek volt tanúja, annak, hogy Jim életereje elszállt, szétoszlott a „csí”-je. A
zenekar a hard rock szinte minden elképzelhető lidércnyomásos élményét megélte már, de Jim
New Orleans-i, nyomorúságos összeomlásának rettenete a valóság ismeretlen oldalát mutatta
meg nekik. Szörnyű volt a limuzinban együtt visszamenni a Pontchartrain Hotelba. Jim
beszélgetni próbált, de a többiek némák maradtak. Amikor Jim kiszállt, Ray megszólalt:
„Oké. Itt a vége.”
Mielőtt másnap visszarepültek volna Los Angelesbe, a Doors és a menedzsereik
megegyeztek, hogy a koncerteket felfüggesztik. Jim Morrison többé nem lépett színpadra.
1970 DECEMBERE. Nixon Kambodzsát bombázta. Az országban a kétségbeesés volt az úr.
Bill Graham úgy döntött, hogy bezárja mindkét Fillmore-t, a Westet és az Eastet is, amivel a
rockmozgalomnak nagy vérveszteséget okozott. Az Elektra kiadta a 13 című lemezt, a Doors
első válogatásalbumát, ami azonnali sikernek bizo-lyult. A dalok varázsát és Jim Morrison
hangját valahogy továbbra s szerették az emberek. Jim Morrison az év hátralévő részét az L.
A. Omanen dolgozva töltötte.
Bruce Botnick produceri stílusa sokkal lazább volt, mint Paul Rothchildé, és Jim jól reagált
erre. Józannak látszott, amikor énekelnie kellett, és általában több felelősséget vállalt. A
címadó dal végén azt énekelte: „Vagy egy órája, hogy beszedtem a szert”, de a kiadott
dalszövegben már ez szerepelt: „Vagy egy órája értem a városba”.23
Jim jött-ment a Chateau Marmont, az Alta Cienega Motel, Éva háza és Pamela Norton
Avenue-n lévő, üres lakása között. Diane Gardiner, az Elektra publicistája, aki ott lakott a
földszinten, azt mesélte, hogy Jim sokszor némán ült a lakás egy sötét zugában, és csak nézte,
ahogy bejöttek az emberek meg kimentek. Mirandi Babitz szerint „puffadt volt és sápadt, és
furcsán nézett”. A Whiskyben egy lány autogramot kért tőle, mire azt írta neki: „Szeretettel:
Arthur Rimbaud”. Intelligens interjúkat adott, teli remek meglátásokkal és jó mondásokkal, de
az újságírók utána azt írták róla: ő már a múlté, és hogy ő a „rock nagyképű balhéhercege”.
Pamela Courson hazajött Franciaországból karácsony előtt, otthagyta Jean de Breteuil-t
Párizsban. Le volt strapálva, és lefogyott negyvenöt kilóra. De hamar visszatért az ereje, és
tovább nyaggatta Jimet, hogy végre lépjen ki a Doorsból, és menjen vele Franciaországba.
Gyakran emlegette, amit elképzelt: hogy Jim költő lesz, ő a múzsája, vesznek egy házat, és
végre boldogok lesznek. Ha Jim nem megy vele, ő egyedül is visszatér Párizsba, mondta.
Patricia Kennely azt állította, hogy december 22-én sikerült Pamela születésnapját
elrontania azzal, hogy Los Angelesbe repült, és közölte vele, hogy éppen elvetette Jim
gyerekét. (Kennely azt írja, hogy Diane Gardiner földszinti lakásában szállt meg, amikor ez
történt.) Pamela azonban eléggé észnél volt ahhoz, nehogy beszálljon ebbe az önsajnálós-
nyafogós viszontvádaskodásba, ehelyett egy szimplán közönyös, odavetett megjegyzéssel a
riválisa torkára forrasztotta a szót. Kennely nem tudta, de Pamela Coursonnak abban az öt
évben, amit együtt töltött Jim Morrisonnal, több saját abortusza is volt. Más csajok halott
gyerekeinél nagyobb gondjai is akadtak Pamelának a pasijával.
KILENCEDIK FEJEZET
Az utolsó tangó Párizsban
Az esély a miénk És messze még a vég (JIM MORRISON: RIDERS ON THE STORM) (HOBO
FORDÍTÁSA)
Hobo fordítása
23
A zenekar – és különösen Jim – kitartott amellett, hogy a Doors szünetelteti a fellépéseket.
Lemondtak egy angol turnét, és a zenekar ügynökségével közölték: a Doors sehol nem vállal
koncertet. Nem vetették fel a problémát nyíltan, de mindenki attól tartott, hogy Jim ki fog
lépni a zenekarból most, hogy kész a lemez. Az Elektrával kötött szerződés is már a múlté
volt. A Doorsnak le kellett nyelnie a békát: Pamela Courson hosszas aknamunkája, hogy Jimet
kiugrassa a zenekarból, végül sikerrel járt. John Haeny, a hangmérnök így emlékezett:
„Amikor Jim kiszállt a Doorsból, utána egyszer sem említette nekem, hogy szeretne
visszatérni. A költészetére koncentrált. A két első versfelvételünk után rájött, hogy rendeznie
kell a gondolatait. Ezért ment Párizsba. Fontosnak tartotta, hogy a világ felismerje benne a
költőt. Ezért is írt alá az Elektrával egy verslemezre szóló szerződést – de abban a Doors többi
tagja nem szerepelt.”
EKKORTÁJT, EGY SZÉP TÉLI DÉLUTÁNON Jim a barátaival a La Cienegán, a Garden District
Caféban múlatta az időt. Egy szomszédos asztalnál Joni Mitchell beszélgetett halkan a
menedzserével. Jim éppen egy interjút adott a Los Angeles Timestól érkezett Dan Knapp
írónak, akit meglepett, hogy Jim hosszú, barna hajában huszonhét éves kora ellenére ősz
hajszálakat lát. „A bőséges étkezésektől elhízott, de ez mintha csak kiemelné jó természetét és
halk, intelligens beszédét… Csak az a három vagy négy gyorsan lehajtott vodkás koktél, amit
sörökkel öblített le, mutatta, hogy a vele kapcsolatban emlegetett démonok tényleg jelen
vannak.”
Jim arról nem beszélhetett, hogy otthagyja a Doorst. Ezzel rontotta volna a készülő lemez
eladási statisztikáit. De azért így is elég sokatmondó volt, amikor a Doorsról kérdezték. „A
következő album… ööö… lehet, hogy csak a többieké lesz. A saját zenéjüket játsszák majd…
ööö… egyfajta instrumentális zenét. Afféle kemény bluest.” Telt a délután, és Jim a
társaságával belátogatott az irodába, ahol „a többiek” az új dalok keveréseit hallgatták vissza.
Jim unatkozott, öt percig maradt, addig egy, a Santa Monica Boulevard-ról ismert kóbor
kutyát simogatott. Utána a csapat lement az utcára, be a Palmsba, ahol poolt játszottak, és
tovább söröztek. Aztán a közeli Little Clubban Jim visszatért a vodkás koktélokhoz. Záráskor
a feje már csaknem a pultra bukott.
Ekkor egy pincérlány csatlakozott hozzájuk, kocsival a Chateau-ba mentek, ahol Jim az
egyik tóparti emeletes bungalóban lakott. Babe Hill elment, hogy füvet szerezzen. Jim
nevetve azt mondta: „Ha talál valahol egy kis kokaint, akkor napokig nem látjuk.” A
pincérlány Jimhez bújt, a blúza félig nyitva. Amikor mindenki bejött, im kibontott egy nagy
üveg Smirnoff vodkát, és a nagy részét meg is itta. Babe visszajött negyed kiló fűvel: azt
jórészt el is szívták. Tony Funches előkerült egy pólóban, amire a Coca-Cola jól ismert lógóját
idéző betűkkel az volt írva, hogy Cocaine.
Hajnali négykor megnéztek egy régi filmet a tévében, úgy, hogy levették a hangot. Egy
mexikói zenét sugárzó, határ menti adó bömbölt a rádióból. A pincérlány Jimre nézett, és
felment a hálószobába. Napkeltekor Jim kimászott a tetőre, és megpróbált az esőcsatornába
kapaszkodva belendülni a hálószobaablakon, de a csatorna eltörött, és Jim két szint
magasságból lezuhant. Az épület mögötti tároló tetejéről hanyatt esett le a betonjárdára.
Először levegőt sem kapott. Aztán nem tudott felállni. A barátai kiszaladtak hozzá, hogy
segítsenek. Jim azt mondta, ne hívjanak mentőt. A pincérnő lelépett. Funches ágyba fektette
Jimet, aki átaludta a következő napot, majd mellkasi fájdalmakkal ébredt, köhögött, és véreset
köpött. Jim arra gondolt, hogy a tüdeje sérülhetett meg. A lába is nagyon fájt. Orvoshoz vitték,
aki a vizsgálat során nem talált törést, csak bordazúzódásokat, így a kezelés sem állt másból,
mint hogy fájdalomcsillapítót írt fel, és megjegyezte, hogy Jim túléli. Jim Morrison még
heteken át sántított.
Densmore azt mondja, hogy Jimet teljesen hidegen hagyták az új album keverési
munkálatai. Jim úgy viselkedett, mint aki már nincs is a Doorsban. De azon a februári
megbeszélésen még részt vett, amelyen Jac Holzmannal arról döntöttek, hogy melyik szám
kerüljön a kislemezre a szinte már teljesen kész albumról. A Morrison Hotel jól fogyott, a
köztudatban tartotta a zenekar nevét, de arról nem készült kislemez, és a rádió sem nyomta a
számait. Az új lemezről a „Riders on the Storm” lett volna a kislemezre legalkalmasabb dal,
viszont túl hosszú volt a slágerlistás rádiók igényeihez. Holzman helyette Krieger „Love Her
Madly”-jét javasolta. Jim rábólintott: legyen az az első kislemez. Ezután ő meg Holzman
elmentek inni egyet. Jim a híresen visszahúzódó természetű cégigazgatónak élcelődve azt
mondta, hogy többször ki kellene mozdulnia, jobban el kellene engednie magát, az élet
végvidékein sem ártana megfordulnia. Holzman csak annyit válaszolt: „Lehet, Jim – én
azonban úgy gondolom, hogy nem jó korán elvérezni.”
Az L. A. Free Press egy interjújában Jim azt nyilatkozta: büszke rá, hogy ő meg a Doors
soha nem adta el magát. A zenekar végig megmaradt lázadónak, s ha ő most távozik, az
integritása sértetlen marad. Mintha csak Brian Jones, Jimi Hendrix és Janis Joplin nevében is
beszélne, Jim azt mondta: „Az úgynevezett előadásaink számomra sosem pusztán
»színjátékok« voltak. Élet-halál kérdése volt mind, kommunikációs kísérlet, hogy sok-sok
emberrel megosszam a gondolataimat.”
AZ UTOLSÓ INTERJÚ
1971 ELSŐ HÓNAPJAIBAN NEHÉZ IDŐK JÁRTAK Jim Morrisonra. Pamela, akit a vikomt
dobott, sértődötten duzzogott. Jim megállás nélkül ivott. Megint összetört egy autót.
Megsértette Danny Sugerman húgát: leszólta a melleit. Részegen betántorgott a Themisbe, ott
feldöntött pár polcot, mire egy feldühödött vásárló a retiküljével jól fejbe vágta, Pamela meg
hangosan szidalmazta.
Jim tett egy kísérletet, hogy felvegyenek egy amfetaminellenes rádióhirdetést a Doors
irodájában, de egyszerűen képtelen volt kimondani azt a mondatot, hogy „A speed öl.”
Megpróbált improvizálni valamit, de túl részeg volt hozzá, és csak olyan marhaságokra futotta
tőle, hogy: „Tartózkodj a speedtől, barátom! Inkább a nyugtatókat ajánlom!” Paul Rothchild
találkozott itt vele, és azt mondta: úgy nézett ki, akár egy megszállott.
1971. február 3-án Jim az Atlantic Records főnökének, Ahmet Ertegunnak a szállodai
bungalójában nézte a tévét Ahmet előkelő barátaival: a harmadik Holdra szállást
közvetítették. Miközben a képernyőn Alan Shepard és Edgar Mitchell a Hold felszínén
ugrándoztak (ezeket a képsorokat használta az MTV első lógója egy évtizeddel később), Jim
skót whiskyt vedelt, és meglehetősen tompának látszott. Közben azért próbált figyelni, mit
pletykál Ertegun a Rolling Stonesról, mert a zenekar épp akkor szerződött le a cégéhez.
A Stones otthagyja Angliát, mesélte Ertegun, az adó miatt. Az egész csapat
Franciaországba költözik, épp házakat keresnek maguknak a Riviérán, mert ott fogják
felvenni az új albumukat, száműzetésben. Elhangzott néhány csípős megjegyzés arról is, hogy
minél közelebb lakik valaki Marseille-hez, annál könnyebben jut heroinhoz. Jean de
Breteuilről is beszéltek, mert az a hír járta, hogy Keith Richards londoni házában húzza meg
magát.
Amikor Ertegun elmesélt egy ízetlen anekdotát, amelyben indiai törpék szerepeltek, Jim
felállt, kiegyenesedett, és azt kiáltotta:
„Azt hiszed, ti vagytok a nagymenők, mi? Hát nem! Mi, művészek vagyunk azok, nem
pedig ti, kapitalista disznók!”
Néma csönd lett, és Jim kisétált. Az emberek csak vállat vontak. Ugyan, kit érdekel, mit
gondol ez a seggfej ?
Jim később visszament, és bocsánatot kért Erteguntól.
BEN FONG-TORRES szerkesztőként dolgozott a Rolling Stone magazinnál, amelynek akkor
San Franciscóban volt a szerkesztősége. Ha Los Angelesben akadt dolga, Ben rendszerint
Diane Gardinernél, az Elektra újságírójánál szállt meg, Pamela Courson lakása alatt. Egy
februári napon Fong-Torres épp ott tartózkodott, amikor Jim Morrison bekopogott, mert
Pamelát kereste. Amerika legnagyobb rocksztárja gyakorlatilag felismerhetetlen volt: kövér,
torzonborz és sánta. Fong-Torres rögtön interjút kért tőle, és már be is kapcsolta olcsó Sony
kazettás magnóját. Jim elmondott pár disznó viccet, és beleegyezett, hogy a szalagra
beszéljen. A háttérben egy új country-rock-együttes idegesítő zenéje forgott. Pamela Courson
pár perc úlva megjött, és ő is beszállt a beszélgetésbe. Jimnek ez lett az utolsó interjúja.
Jim őszintén beszélt arról, hogy a Doorsnak vége. „Mi most… nem adunk koncerteket. Az
utolsó albumunkon dolgozunk. így van. Válaszúthoz érkeztünk. Tudod, a fiatalabbak számára
a Doors ma már anakronizmus. Minden generációnak új nevek kellenek, új jelképek és új
motortípusok.”
Fong-Torres megemlítette a Grand Funk Railroadot, amely 1971-ben Amerika legnagyobb
zenekara volt. Jim inkább az új énekes-dalszerzőkre terelte a szót, Joni Mitchellre és James
Taylorra, akik őt jobban érdekelték. „Van egy időszak, amikor szinkronban vagy a
közönségeddel – de azután mindketten kinőtök ebből a helyzetből. Erre figyelni kell. Nem
arról van szó, hogy te nőnéd ki a közönségedet. Hanem te is meg a közönség is kiöregszetek.
Akkor tovább kell lépni, és engedni, hogy a fiatalok csinálják tovább.”
A kérdésre, hogy ez mit is takar, Jim így válaszolt: „Meg akarok írni és rendezni egy
filmet. Már az egész a fejemben van.”
A beszélgetés a már elkészített HWY-re terelődött, ami sok filmfesztiválon szerepelt 1970-
ben, és San Franciscóban kifütyülték, mint széteső, zavaros öntömjénezést. Pamela Courson
vihogott és köhécselt. Kislányos hangján közbevetette: „Kevés volt benne a cselekmény.”
Az interjú egy időre megszakadt, mert Jim kaját és sört rendelt telefonon. „Hitelkártyát
elfogadnak?”, kérdezte. „Mi is ennek a helynek a pontos címe?”
Fong-Torres aztán az elhízásáról kérdezte Jimet.
„Ő nem kövér!”, tiltakozott nevetve Pamela. „Én pont így szeretem!”
„Sok sört iszom”, mondta Jim. „Lemezkészítés közben csak azt iszom. Energiát ad, és fenn
tudok lenni egész éjszaka. Hogy meghíztam, az nekem pusztán az idő múlásának a jele – hogy
úgy mondjam, a korral kikerekedünk.”
Pár ismerős érkezett, Jim pedig udvariasan elmagyarázta nekik, hogy azért nem áll föl,
mert megsérült a lába. Néhány perc múlva, amikor meghozták az ennivalót, a szalagon
kutyaugatás hallatszott. „Sage!”, kiáltott rá a kutyára Pam. „Csönd legyen!”
Fong-Torres Miamiról is kérdezősködött. Jim filozofikusan fogta föl az összeütközését a
törvénnyel. „Arról volt szó, hogy megpróbáltam az egészet redukálni az abszurditásnak egy
szintjére”, mondta. „És túl jól sikerült. Ha nem lennék rá képes, hogy [pénzzel] megvédjem
magamat, akkor már a hároméves börtönbüntetésemet töltenem.” Jim azt is mondta, hogy a
tárgyalásnak megvoltak a jó oldalai: évek óta először hosszabb időt töltött Los Angelestől
távol, és Nassauban még a könnyűbúvárkodást is kipróbálta, amit úgy jellemzett, hogy olyan,
mint a „lebegés az anyaméhben”.
A Doorsról szólván Jim ezt mesélte: „Különös időszakban futottunk mi be. Akkor már az
angolok megtették a magukét. (Pamela: »Igen, így van.«) Mi az angol rock megújulásának
farvizén jöttünk.
Az angolok sikere ez is, hogy önbizalmat adtak egy csomó itteni zenésznek. Azt mondtuk:
»Hé, a francba! Ilyet mi is tudunk!«„
A beszélgetés a rock helyszíneit érintő változásokra fordult. San Franciscóban a klubokban
már nem táncoltak az emberek. De sok helyet be is zártak a drogok miatt. Pamela azt kezdte
magyarázni, hogy a rock leszálló ágba jutott.
Jim így zárta le: „Az emberek most egy olyan zenekarra várnak, amelyik teljesen elveti a
múltat, és semmi köze nincs a szórakoztatóiparhoz. Azzal kellene indítania, hogy: »Mi ezt
akarjuk csinálni. De nem azért, mert egy csomó pénzt akarunk belőletek, a közönségből
kicsikarni.« A rockrajongók azt szeretnék érezni, hogy a zenekar is része a közösségüknek, és
nem valami mások által odatálalt dolog.”
EGY NYUGDÍJAS HOLLYWOODI ÜGYVÉD, aki annak idején együtt golfozott Max Finkkel, azt
mondta (2002-ben), hogy ő úgy tudja, Fink apott egy Jim Morrisonra vonatkozó
figyelmeztetést egy hónappal azelőtt, hogy Jim Párizsba ment – tehát 1971 februárjának
elején. A magát megnevezni nem kívánó ügyvéd szerint a figyelmeztetés egy másik, jól ismert
Beverly Hills-i ügyvéd, Mickey Rudin köreitől zármazott, akinek ügyfele volt Frank Sinatra
is, és akinek voltak összeköttetései a Nixon-kormányzatnál. A ma már nyugdíjas hollywoody
ügyvéd úgy tudja, hogy Fink fülest kapott: híres ügyfelét a börtönben ki akarják csinálni, vagy
megölik, vagy más módon, de kiiktatják – és a legjobb az volna, ha Jim nem várná meg a
fellebbezések végeredményét, hanem eltávozna az országból, amíg érvényes útlevele van.
Franciaországot javasolták úti célnak, mert a franciáknak nincs kiadatási szerződésük az
Egyesült Államokkal az úgynevezett szexuális bűcselekményekre vonatkozóan: itt tehát
meghúzhatja magát Jim. Ezt a fülest semmilyen közvetlen bizonyíték nem támasztja alá, és
írott dokumentum sincs róla. Csak Fink és Rudin köztiszteletben álló régi ismerősének szavai
vannak a birtokunkban, bármi is legyen ebben az ügyben az igazság, egy dolog biztos: Jim
Morrison egy hónapon belül már Párizsban volt, és ott inkognitóban egy bérházban lakott,
feltehetően James Douglas és/vagy Douglas James néven bejelentve.
1971· FEBRUÁR 9-ÉN hajnali hatkor egy erős földrengés első hullámai érték el
Hollywoodot. Pamela ágyban volt, Jim az olvasófoteljában aludt. A föld egyre erősebben
dübörgött. Jim sikoltozásra ébredt. Remegtek az épület falai. Jim és Pamela kiszaladtak a
Norton Avenue-ra, és azt látták, hogy a Hollywood fölötti dombok le-föl rázkódtak. Az ég
betegesen sárga színben úszott, néha villámok szabdalták. Ózon és rothadás kesernyés szaga
terjengett. A Richter-skála szerinti 6,5-es erősségű földrengés utórezgései még órákig
tartottak. A következő napokban a tévé a káosz és a pusztulás képeivel volt tele. Hatvanötén
meghaltak. A tévé előtt Pamela egyszer csak ránézett Jimre, és azt mondta: „Mennünk kell
innen – most, azonnal.”
Pamela február 14-én el is repült Párizsba. Előtte még autóval meglátogatták Pamela
szüleit Narancs megyében. Jim kivitte Pamelát a reptérre, föltette egy gépre, és megígérte
neki, hogy pár hét múlva találkoznak Párizsban. Pamela másnap az V Györgyről elnevezett
hotelba jelentkezett be, ismét felkereste Breteuil grófját, és hozzáfogott, hogy keressen
Jimnek egy lakhelyet.
Miután Pamela elment, Jim folytatta a korábbi életét: az éjszakák nagy részét Pam üres
lakásában töltötte, ahol az ágyat és az olvasófotelt kivéve minden bútort lepedőkkel takartak
le. A Los Angeles-i tél hidegre fordult, és mindenkit szorongás töltött el a földrengés miatt.
Jim nőtársaságra vágyott, átlapozta a noteszait, és felhívta az összes régi nő ismerősét, még
azokat is, akik szalvétára, gyufásdobozra vagy buszjegyre írva adták meg a számukat neki.
„Sokan feküdtek le vele azért, mert megesett rajta a szívük”, mondta egyik nő ismerőse.
„Annyira sajnálta mindenki!”
Március elején Jim bejelentette a Doors-tagoknak, hogy elutazik. A Doors irodájában azt
mondta hajdani bajtársainak, hogy szabadságot vesz ki, szüksége van a pihenésre. A kérdésre,
hogy nem várja-e meg, amíg az L. A. Woman keverése elkészül, Jim azt felelte, hogy az album
már így is majdnem teljesen kész, jól hangzik, és hogy ő tökéletesen megbízik bennük. Ezután
hosszú csönd következett, senki nem nézett a másikra.
Ray azt kérdezte, meddig lesz Jim távol. „Nem tudom”, válaszolta Jim. „Talán egy évig.”
Ray később megírta: „Mind azt kérdeztük: »Hová mész?«, mire Jim: »Párizsba.«„ Akkor
aztán Jim csendben elköszönt, és minden további formaságot mellőzve otthagyta a
keverőszobát. A Doors tagjai meg voltak döbbenve. Ray Manzarek az emlékirataiban azt írta:
„se köpni, se nyelni nem tudtunk”. Halvány sejtelmük sem volt arról, hogy mi történt Jimmel.
„VOLT EGY OLYAN ÉRZÉSEM”, nyilatkozta később Frank Lisciandro, „és azoknak is, akik
jól ismerték, hogy [Jim] végleg távozik, és olyan messzire megy L. A.-tői, amennyire csak
lehetséges. Elege volt a pályafutásának és az életének ebből a részéből.”
Utolsó Los Angeles-i napjaiban a szokásosnál józanabb volt, emberibb. Megkönnyebbülés
látszott rajta, hogy életének ez a nehéz szakasza lezárult. Még egy kicsit sántikált a sérülése
miatt. Rendbe tette az íróasztalát a Doors-irodában, és kifejezetten kedves volt a
személyzettel, mint aki azt szeretné, hogy így emlékezzenek rá. A Clear Thoughts
Buildingben a HWY Productions-irodát bezárták. Az Elektrával kötött szerződés teljesült. A
zenekar könyvelőjénél Jim megtette a szükséges intézkedéseket, hogy hosszabb külföldi
tartózkodás esetén se kerüljön pénzzavarba. Elment több filmvetítésre, ekkor látta a Stones
filmjét, a Gimme Sheltert (Adj menedéket), Donald Cammel Performance (Előadás) című
filmjét és George Lucas THX 118 című alkotását (amihez a zenét Lalo Schifrin írta).
Egy téli délutánon Bill Siddons Long Beach-i házában időzött, és Cherivel beszélgetett,
Bill vonzó feleségével, aki éppen első gyermeküket várta. Jim tréfálkozott Cherivel: miért
nem őt kérték fel keresztapának? Cheri biztosította, hogy a következő gyereknek ő lehet a
keresztapja. Úgy tűnt, Jimnek ez jólesett.
1971 MÁRCIUSÁBAN a Los Angeles-i rádiók Janis Joplin megindító számát, a „Me and
Bobby McGee”-t játszották, Jim Morrison pedig mindenkitől búcsúzkodott. Március 3-án
megjelent az Elektra kibővített irodáiban és felújított stúdiójában tartott partin. Jac Holzman
meglepetten fogadta. Jim viccel ütötte el a dolgot, azt mondta, hogy csak megnézi, mire adta a
pénzét. Később Jac Holzman pár embert – köztük Jimet – áthívott vacsorázni a Blue Boarba.
Jim a barátja, a komponista Fred Myrow mellett ült, aki megkérdezte: mikor jön vissza Los
Angelesbe? Jim azt válaszolta, hogy nem jön vissza.
Holzman: „Volt abban az estében valami elszomorító. Jim rendszerint csöndesen
viselkedett nagyobb társaságban, de aznap este még szótlanabb volt: csak félig volt jelen, félig
már máshol járt. Érződött a levegőben, hogy valami véget ért. Mikor kijöttünk az étteremből,
mindannyian elbúcsúztunk tőle. Hiszen az életünk jó részét együtt töltöttük a rock and roll
vakító lángcsóvájában. Jimmel megöleltük egymást, aztán ő egy kissé szégyellősen elfordult,
s elment. Néztem utána, és azon tűnődtem: vajon látom-e még?”
Egy másik estén Jim és Babe Hill ellátogattak Judyhoz, Pamela testvéréhez, aki vitte
tovább a Themist. Vacsora közben a csodákról beszélgettek, később meg Jim találomra
hívogatni kezdett embereket Judy telefonos noteszából, és mindenkitől megkérdezte, hogy
hisz-e a csodákban. A legtöbben lecsapták a telefont, de Judy egyik szomszédja lelkesen
válaszolt, hogy igen, ő nagyon is hisz a csodákban. Jim erre kiürítette a zsebeit – négy
húszdolláros volt nála –, és a pénzt becsúsztatta az ember ajtaja alatt. Újra felhívta, és csak
any-nyit mondott neki: „Csoda történt: ajándékot kapott.”
Néhány nap múlva Pamela Miller – a GTO „Miss Pamelá”-ja – a La Cienegán sétált, egy
reklámfilm szereplőválogatására tartott éppen. Jim Morrison egy kabrióval épp arra hajtott, a
barátai ültek még benne. Egy merész kanyarral megfordult a délutáni csúcsforgalomban. „El
akart búcsúzni tőlem”, emlékezett Miss Pamela. „És olyan aranyos volt, úgy teli volt élettel!
Már akkor jó ideje nem találkoztunk, és én megörültem, hogy: de jó, valami klassz történik
Jimmel. Mert az az igazság, hogy mielőtt elutazott Franciaországba, már eléggé rémes
állapotban volt, egy hülye alkoholista lett belőle, Hollywood szégyene. Mindenki csak
lesajnálta. Világosnak tűnt: azért megy el, hogy új életet kezdjen, és már látszott rajta, hogy el
is kezdte. Megvolt még ugyan a nagy szakálla, de már leadott a kilóiból, nagyon jól nézett ki,
és eleven volt, mi több, mosolygott. Azt mondtam: »Jim! Remekül nézel ki! Hogy vagy?«
Csak annyit felelt: »El akartam búcsúzni. Franciaországba megyek.«
JIM NEM SOK HOLMIT VITT MAGÁVAL. Elvitte két filmjének, a Feast of Friendsnek és az
HWY-nak egy-egy kópiáját, annyi jegyzetfüzetet, amennyit csak megtalált, a kiadatlan
verseinek gépelt kéziratait, a két magnószalagot a felvett versekkel, a Super 8-as
filmfelvevőjét, néhány példányt a versesköteteiből, a személyes fényképgyűjteményét (benne
a róla készült diákat, egy új Joan Baez-képet, a miami tárgyaláson készült fotókat, és pár
válogatott nagyméretű fényképet magáról), néhány értékes könyvet meg ruhákat. A
könyvtárát meg pár dossziéját Pam lakásán hagyta, és megbízta a Doors könyvelőjét, hogy
fizesse a lakbért, míg ők nincsenek otthon. A kutyát Judy Courson vette magához.
Jim halogatta az indulást. Egy barátnőjének abortusza volt. Jim előbb megpróbálta rávenni,
hogy tartsa meg a gyereket, de miután a lány nem volt rá hajlandó, Jim mellette maradt, amíg
túlesett a beavatkozáson. Egyérintőzött még egyet a barátaival. Az utolsó hétvégén, mielőtt
elment, Babe Hill meg ő fogták a Doors motoros jachtját, bepakoltak pár gramm kokaint meg
néhány csajt, és elhajóztak a Catalina-szigetre egy alkoholgőzös kiruccanásra. Az átkelés
viharos volt, de aztán egy olyan hotelszobát kaptak, amely az avaloni öbölre nézett, és egy
hatalmas, sörökkel kísért villás reggelit költöttek el a Big Mike nevű helyen, melynek drogos
híre volt.
Az utolsó, Los Angelesben töltött napok egyikén Jim újra találkozott Tom Bakerrel, akit
már vagy egy éve nem látott. Babe Hillt állandóan maga mellett tartotta. Március 8-án
elmentek megnézni az Ali-Frazier bokszmeccs közvetítését New Yorkból. Aztán megvívták a
saját bokszmeccsüket valami rosszarcúakkal, akikkel a Palmsban sikerült összeszólalkozni a
pool-asztal fölött. Sétálgattak Venice Beachen, és a Santa Monica Pier-re mentek ebédelni.
Aznap este telefonált Pamela Franciaországból az örömhírrel, hogy talált egy lakást, ahol
együtt élhetnének. Jim másnap reggel bejelentette a barátainak, hogy aznap éjjel indul
Párizsba. A Doors többi tagjával már nem találkozott. Ray később elmondta: meglepve
hallották, hogy Jim tényleg elutazott.
Babe vitte ki Jimet a repülőtérre. Az Air France gépének indulására vártak, és közben
beültek a koktélbárba. Frank és Kathy Lisci-andro meg Alain Ronay is ott voltak, hogy
szerencsét kívánjanak, és italokat rendeltek. Élénk beszélgetést folytattak. Jim arról az
álmáról beszélt, hogy vesz egy öreg templomot Dél-Franciaországban, és átalakítja: ott fog
lakni és írni. Mire a harmadik kört megitták, Jim gépe fel is szállt. Babe-nek kellett másnap
kivinnie megint, és felrakni a repülőre. A számítógépes nyilvántartások előtti korszakban az
égvilágon senkinek fel nem tűnt, hogy Jim Morrison illegálisan távozik az országból, az
óvadéki rendszabályokat megsértve elszökik a rá váró hat hónapos börtönbüntetés (és az ezzel
kapcsolatos fenyegetések) elől. Franciaország ekkor már biztonságos menedéke volt amerikai
fiatalok százainak, akik a vietnami behívó elől szöktek ide, de néhány legendás rocksztárnak
is, akik a büntetésszámba menő adóztatás elől menekültek, illetve a túlságosan puritán
igazságszolgáltatás elől, amely állítólagos erkölcstelen viselkedésük miatt akarta meghurcolni
őket. (Ha valakit Amerikában közszemérmet sértő cselekmény miatt ítéltek el, ez a francia
hatóságoknak még nem volt elégséges indok a kiadatásra.) Pamelának egy dologban igaza
volt. Jimnek, az első olyan rocksztárnak, aki kiszállt az egészből, Párizs volt a legmegfelelőbb
hely, hogy új karriert kezdjen a költészet és a film területén.
Jim Morrison 1971, március 12-én kora reggel érkezett az Orly repülőtérre. Taxival ment
az V György Hotelba, ahol megmutatták neki Pamela szobáját. A kopogásra senki sem
válaszolt. Amikor Jimet beengedte a portás, a szoba üres volt és hideg, mintha már egy ideje
nem lakná senki. Jim átment az utca túloldalára, a Bar Ale-xandre-ba, rendelt egy dupla
whiskyt, és várta Pamelát.
A FÉNY VÁROSA
A PÁRIZSI ARANYIFJAK bizonyos köreiben Pamelát „Pamela Morrison”-ként ismerték, a
híres amerikai rocksztár feleségeként. A Saint Germain drága helyein már ismerték a hűvös
kaliforniai szépséget, divatos ruháival, hosszú, egyenes hajával, kifogyhatatlan
hitelkártyájával: a Café de Flore-ben, a Les Deux Magots-ban és a Brasserie Lippben gyakran
látták őt a fiatal, jó kapcsolatokkal rendelkező Jean de Breteuil vikomt társaságában. Pamela
ismeretségi köre fiatal modellekből, színészekből és pár diplomatából állt, valamint a
kávéházakban lebzselő les minets-ből (homokos, divatos fiatalemberekből) és les michetons-
ból (jóképű, kifogástalanul öltözött, tip-top fiatal srácok, akik a Drugstore környékén jöttek-
mentek, és szolgálataikat a negyed divatos, de magányos hölgyeinek tartogatták). Jeanon
keresztül barátkozott össze Pamela a bakfiskülsejű modellel és színésznővel, Elizabeth
Lariviere-rel, művésznevén „Zozó”-val. Zozo egy nagy lakásban lakott a Szajna jobb partján,
és mikor Pamela meghallotta, hogy Zozót valami munka délre szólítja, elintézte, hogy amíg
Zozo távol van, a lakását Jim bérelje azon a tavaszon.
Valamikor 1971 márciusának közepén foglalta el Jim a negyedik emeleti lakás második
legnagyobb hálószobáját. A lakás a negyedik kerületben, egy szép Beaux Arts-épületben volt,
a Rue Beautrellis 17-es száma alatt. A hatalmas, kissé már lerobbant lakás teli volt a
nagypolgári élet kellékeivel. Márványkandallók, parketta, gipszstukkó körben a falakon – a
szalon plafonján pedig festett kék ég és pufók felhőcskék. Az itt-ott szivárgó fürdőszoba rossz
szagot árasztott (a régimódi francia csatornavezetékek miatt), volt benne egy bidé, egy vécé és
egy keskeny, csempézett fürdőkád kézi zuhannyal. (Zozo a saját szobáját lelakatolta, mielőtt
elutazott.) Jim szobájába besütött a kelő nap, és a bőrrel borított íróasztalt mindig arrébb húzta
a nagy ablak előtt. A nap múltával rendszerint íróasztalostul átköltözött a lakás hátsó
traktusába, hogy délután a hátsó udvarra tűző napban sütkérezzen. Szemben, az udvarban egy
zongorista lakott, akinek mindennapos gyakorlását Jim szerette hallgatni. A lakáshoz tartozó
lépcsőházi postaládára Jim egy kézírásos cédulát ragasztott: „James Douglas”.
A fennmaradt jegyzetfüzetek tanúsága szerint Jim rögtön nekiállt, hogy felfedezze Párizst.
Meglátogatta a barátját, Agnes Vardát a rue Daguerre 84. alatti otthonában. Jim egy kicsit
játszott Agnes kislányával, Rosalie-vel. De leginkább csak ücsörgött a kertben Ágnessel és
annak néhány barátjával. Varda később ezt mondta a német újságírónak, Rainer Moddermann-
nak: „(Jim) egyetlen fölösleges szót se szólt. Nem szeretett pletykálni. Akkortájt elég gyakran
találkoztunk, de nem mondhatnám, hogy sokat beszélgettünk volna. Tiszteletben tartottuk.
Amikor Párizsba jött, leginkább arra vágyott, hogy itt maradhasson inkognitóban, és a verseit
írhassa.” Jim elmondta Vardá-nak, hogy magával hozta mindkét filmjét, és szeretné, ha
Párizsban pár helyen ezeket levetíthetné. Varda azt felelte Jimnek, hogy erre valószínűleg még
várni kell egy kicsit az Amerika-ellenes politikai légkör miatt, s hozzátette, hogy majd
meglátja, mit tehet. Pamela később azt mondta Jimnek, hogy ő nem szereti Vardát. Mire Jim
any-nyit jegyzett meg, hogy ha Párizsban netán valami gond akadna, akkor Varda az, akiben
Pamela teljes mértékben megbízhat.
JIM ELEINTE JEGYZETEKET KÉSZÍTETT a marais-beli barangolásairól, a régi városrészről,
ahol lakott. A reneszánsz idején ez volt Párizs legelegánsabb negyede, de ekkorra divatos,
bohém környék lett belőle, melyből grandiózus épületek emelkedtek ki, a múlt tanúi. Jimet
vonzották a Bastille tér forgalmas kávéházai. Pamelával sokat járták a nyüzsgő, mára már
felszámolt Les Halles-t, a nagy termény– és bolhapiacot. A rue des Rosiers-n a zsidó
populáció volt izgalmas, a rue des Franc-Bourgeois-n a menő üzletek, a rue Saint-Antoine
környékén lévő középkori utcákon pedig a rengeteg kocsma, amelyekbe főleg homokosok és
leszbikusok jártak.
Pamela egy párizsi barátja, Victor Lamy néha elkísérte Jimet a sétáira. Ο mesélte hogy Jim
kora délután bukkant elő a házból, ahol lakott, kisétált a boulevard-ra, hogy megvegye az
International Herald Tribune-t. Kedvenc útvonalán visszasétált a rue Beautrellis-n, elhaladt a
Theatre Espace Marais előtt (ahol akkor éppen Beaumarchais darabját játszották, a Figaro
házasságát), tovább a nagy és vidáman lármás általános iskola, a l'École Massillon előtt, míg
a Szajnához nem ért. Ott a Pont Marie-n besétált a folyó közepén lévő szigetre, az Ile Saint-
Louis-ra. Abban az évben a tavasz korán jött, és a verőfényes napokon Jim gyakran üldögélt a
sziget csúcsán lévő söröző kinti asztalánál egy-két sör (Kronenbourg vagy Stella Artois)
mellett. így felfrissülve Jim átkelt a gyaloghídon az Ile de la Citére, ahol néha bement a
Notre-Dame-ba, hogy az egyik csöndes kápolnában gyertyát gyújtson.
Victor Lamy arra emlékszik, hogy Jim nagyon szerette az utcai zenészeket. Párizsban
mindenütt szólt a zene: amerikai srácok gitárokat nyúztak a place Saint-Michelen, európai
fiatalok hegedűket nyaggattak, az angol meg az ír utcai zenészek és a cigányok
tangóharmonikáztak a metróban. „Jim rendszerint minden pénzét odaadta ezeknek a jöttment
zenészeknek”, mesélte Lamy. „Megállt szinte mindegyiknél, hogy meghallgassa, és
mindegyiknek adott pár frankot, de akár nagy pénzt is, ha csak az volt nála. Itt őt senki sem
ismerte. Ez a szabadság új volt neki. Velúrzakót hordott, szép frakk-inget és kordnadrágot.
Pont úgy nézett ki, mint bármelyik huszonhét éves amerikai diák, aki a Sorbonne-on
posztgraduális képzésre jár.”
Jim aztán átkelt a bal partra. Néha végigsétált a folyóparton, és böngészett a könyves
standokon, máskor meg a Sorbonne-on vágott át, Párizs egyetemén, és itt is elidőzött a
számos könyvesboltban. Párizsban az 1968-as forradalmi események még mindig elevenen
hatottak, és Jim gyakran állt meg az utcán diákdemonstrációk miatt: lenyűgözve nézte, ahogy
ezek nemegyszer kisebbfajta utcai harcokba csaptak át. (A kormány éppen a Latin Negyed
utcáit aszfaltozta, mert a 68-as tüntetők felszedték a város hagyományos kockaköves
útburkolatát, hogy a rohamrendőröket megdobálják vele. 1971-ben Jim Morrison még láthatta
a régi párizsi utcákat, mielőtt azok végleg megváltoztak.) Jim néha beugrott Pamela
törzshelyére, a Café de Flore-ba, ami valamikor az egzisztencialista Sartre és De Beauvoir
kedvenc helye volt, néha pedig a Deux Magots-ba, ahonnan viszont egykor Hemingway és
Scott Fitzgerald szemlélték a szemközti Saint Germain-des-Près, a legöregebb párizsi
templom homlokzatát. Jim-nél mindig ott volt a spirálos jegyzetfüzet vagy egy újság, és
gyakran bújt a lapokba. (Azon a tavaszon sokszor felismerték őt, és le is fényképezték fiatal
amerikai turisták – egyszer amint épp szivarozott.) Jim ezután rendszerint visszament a folyó
másik partjára, felszállt az egyes metróra a Louvre-nál, kiszállt a Saint Paul állomáson, és
hazasétált a rue Saint-Antoine-on, ahol bevásárolt: egy üveg whiskyt, egy zacskó friss epret,
egy kis baguette-et.
Ha szép volt az idő, de nem volt kedve sétálni, akkor Jim gyakran időzött a csodálatos
Place des Vosges-on, ami két háztömbnyire volt a szobájától. Ez a tizenhetedik században
épült, vörös téglás lakóházakkal övezett tér általában teli volt gyerekekkel és a nevelőnőikkel,
és Jim órákig is elüldögélt itt: írogatott vagy csak elnézte a homokban játszó gyerekeket. Ez
Franciaország történelmének egyik legmozgalmasabb helye: volt itt lovagi torna, állt itt
királyi palota, vonultak erre reneszánsz katonai parádék. A tér egyik sarkában, a 6-os szám
Victor Hugo háza volt, a 8-as szám alatt viszont Théophile Gautier lakott, a Hasis
költeményének alkotója. Reggelenként, mikor Jim fölébredt – vagy magához tért –, gyakran
jött le a tér északnyugati sarkán álló Ma Bourgogne-ba kávéra és croissant-ra. Sok embernek
mondta azon a tavaszon – köztük Philip Daleczkynak is –, hogy a Place des Vosges a kedvenc
helye Párizsban.
PHILIP DALECZKY ZOZO BARÁTJA VOLT. Magas, szimpatikus, húsz év körüli. Jól beszélt
angolul, gitározott, és éppen egy majdnem halálos motorbalesetből lábadozott. Jim azonnal
megkedvelte. Amikor Zozo Párizsban volt, Jim és Philip sok időt töltöttek együtt a lakásban.
„Jim csöndes volt, nagyon csöndes, ezért mi is csöndesek lettünk körülötte”, meséli Philip.
„Úgy viselkedett, mint aki éppen felépülőben van valamiből, és most próbál megint erőre
kapni. A modorossága, ahogy nagyon lassan beszélt, szinte már nőiesnek hatott. Én nemigen
tudtam, ki ő, úgyhogy nagyon oldott volt a kapcsolatunk. Párszor elmentünk a lányokkal a
negyedben vacsorázni vagy csak egy kocsmába a Marais-ben vagy a Les Halles-ban. Jim és
Pam nem beszéltek franciául, ezért ők ketten mindig együtt voltak. De mi mindig jól
megértettük egymást, és én tényleg nagyon kedveltem.”
Egy nap Philip és Zozo eljöttek, hogy Zozo lezárt hálószobájában letegyék Zozo drága
szőrmebundáját. Mikor beléptek a lakásba, rögtön érezték, hogy nagyon feszült a hangulat,
mintha Jim és Pam veszekedtek volna. Zozo és Pam váltottak pár szót, mialatt Philip leült
Jimmel. Távozáskor, a lépcsőházban Zozo odasúgta Philipnek: „Pamelát épp most kefélte
meg egy micketon.” Philip megkérdezte, honnan tudja. „Most mondta el – mint nő a nőnek.”
EGY ÁPRILIS ELEJI DÉLUTÁNON Jim a l'Astroquet teraszán iddogált, a Saint Germain
boulevard egyik bisztrójában. A szomszéd asztalnál amerikaiak telepedtek le, és ő szóba
elegyedett velük. Azt mondta, hogy nyelvi nehézségei vannak Párizsban, és az ebből fakadó
izoláltság kezd az idegeire menni. Örült, hogy ismerős beszédet hall. Az amerikaiakról
kiderült, hogy a Clinic együttes tagjai, akik szerettek volna Európában is népszerűvé válni. A
zenekarvezető, Phil Trainer végül rákérdezett: ő-e Jim Morrison? Jim bólintott. Nem tudták,
hogy Párizsban van, mondták. „Nem is tudja senki”, mondta Jim. Előkerültek a gitárok, és
vagy egy órán át énekelgették együtt a bluesokat. Végül mindannyian Pamela egy
ismerősének lakásába keveredtek, ahol bort és whiskyt ittak. Jim rengeteg cigarettát szívott,
állandóan köhögött, és úgy berúgott, hogy végül be kellett tenni egy taxiba. Öt percre volt
szüksége, hogy eszébe jusson a címe.
Amikor Jim megérkezett Franciaországba, visszafogta az ivást, de egy hónap elmúltával
újrakezdte, és a folytonos, kényszeres dohányzás is egyre inkább éreztette a hatását. Amikor
Jim áprilisban vért köpött, Pamela elvitte Neuilly-be egy amerikai kórházba. A vizsgálat és a
mellkasröntgen semmilyen kóros elváltozást nem mutatott ki, de azt tanácsolták Jimnek, hogy
pihenjen, s ha lehet, utazzon melegebb éghajlatú vidékre.
Jim és Pam a Cote d'Azurre gondoltak, ahová a Rolling Stones épp akkoriban vonult
önkéntes száműzetésbe, a magas adók elől menekülve. Jim azonban inkább Spanyolországra
volt kíváncsi, még inkább Marokkóra, úgyhogy április ίο-én egy bérelt kocsiban délnek
indultak a buja és nedves európai tavaszban.
A MÓROK FÖLDJE
JIM MORRISON a bérelt Peugeot szedánt kényelmes tempóban vezette dél felé, Lyon
irányába, és utána fordultak Spanyolország felé. Franciaország délnyugati részén áthaladva
felvettek pár stoppos lányt, majd megaludtak Toulouse-ban. A borongós időnek vége lett,
amint átkeltek a Pireneusokon, és Katalóniában már napsütésben mentek tovább. Mindketten
filmeztek közben a Super 8-assal, és az egyik filmfelvételen, ami a madridi Prado múzeumban
készült, Jim látható, amint mozdulatlanul bámulja Hieronymus Bosch hatalmas festményét,
„A gyönyörök kertjé”-t, amiről még az egyetemen dolgozatot írt. Ezen elátkozott figurák
százai nyüzsögnek válogatott kínok között vergődve.24
Jim egy órán át ült a kép előtt, teljesen elvarázsolva. Andalúziába mentek tovább, ahová
Jim már évek óta el akart zarándokolni. Granadában megnézték az Alhambrát, a hatalmas mór
palotát, melyet kertjei, építészete és fasorai a világ egyik csodájává tettek. Jimre olyan nagy
hatással volt a költői hely, hogy mindenképpen vissza akart jönni több egymást követő napon
is. Pamela lefilmezte, ahogy a nagy, kőoroszlánok őrizte szökőkútnál ült. Jim felállt, arcán
elragadtatott mosoly, kitárt karral elindult a kamera felé, egészen addig, míg az utolsó
filmkockán már csak a szeme látszik.
A bérelt autót otthagyták valahol, amikor megtudták, hogy a biztosításuk csak a Gibraltári-
szorosig érvényes. Tangier-ben két helyen is laktak: a Hotel Minzeh volt az egyik, a másik
pedig Paul és Talitha Getty fényűző palotája. Paul a Getty Oil vállalat alapítójának volt a
legidősebb fia. Talitha pedig egy gyönyörű holland színésznő, aki Jean de Breteuil jó
barátnője meg a „kliense” is volt: a férje és ő ugyanis mindketten heroinisták voltak. (Talitha
Getty még abban az évben meghalt Rómában herointúladagolásban.) A város európai
részében vásárolgatva Jim megvette Paul Bowles regényét, a The Sheltering Sky-t az Avenue
Pasteurön a Librarie des Colonnes-ban.
Jim és Pamela repülővel mentek tovább Marrákeshbe, a sivatagi karavánok ősi
A kép triptichon, a jobb oldali szárnyon látható a pokol ábrázolása, valószínűleg erre
24
gondol a szerző. A triptichon másik két festménye a testi gyönyöröket ábrázolja. (A fordító
megjegyzése)
célállomására, ahol Breteuil komtessz lakott, Jean anyja, az ott élő franciák nagyasszonya. Az
óváros nyüzsgésétől távol eső egyik nagy birtokon élt, öreg pálmafákkal övezett oázisban, a
Taylor Villa luxuskörülményei között. Jean éppen akkor Keith Richards londoni házában
lapult, Madame de Breteuil azonban már ismerte Pamelát, és meleg fogadtatásban részesítette
őt is meg a „férjét” is. A villa toronyszobáját kapták meg, körpanorámával az Atlasz-hegység
hófödte csúcsaira. A komtessz elmesélte nekik, hogy a háború után Winston Churchill is
gyakran szállt meg abban a szobában, amikor festeni jött Marrákeshbe.
A ház egyik szolgája lett a kalauzuk, és ők napokat töltöttek el az ősi város, a „medina”
bazárjainak felfedezésével. Jim imádta a girbegurba, homokos utcákat, a sötét átjárókat, a
sárból tapasztott falakat. A nők mind fátyolt hordtak, a férfiak pedig úgynevezett dzsellabát,
hegyes csuklyával, ami elrejtette őket. A hangok és a szagok afrikaiak voltak, írta Jim egy
jegyzetfüzetben (amit aztán ott hagyott). Gyakran vacsoráztak a Djemaa el Fina, a „Holtak
tere” erős illatú, nyitott éttermeiben. Régen itt álltak meg a Szaharát keresztülszelő sószállító
karavánok, ma pedig buszpályaudvar és piactér van itt. Vacsora után akrobaták csapatait és
tradicionális zenét játszó zenekarokat néztek, akik versenyeztek a baksisért. Jim nagy
figyelemmel hallgatta a hivatásos mesemondókat, akik emelt hangon elbeszélt varázslós és
dzsinnes történeteikkel a vidékiek hatalmas tömegét vonzották. A fennmaradt Super 8-as
filmkockákon Jimet és Pamelát lovas szekéren viszik ki este a Menara-oázisba, miközben a
hegyek mögött épp megy le a nap.
A forró sivatagi levegőben Jimnek úszni támadt kedve, ezért átköltöztek a Hotel
Marrakechbe, ahol volt úszómedence. Egy délután Pamela épp lesétált a medencéhez, rajta a
bazárban frissen vásárolt, fehér selyemdzsellaba. Egy jó pasit vett észre, aki valami csajokkal
beszélgetett. Ahogy közelebb ment, rájött, hogy Jim az, aki az éjszaka meglepetésszerűen
leborotválta a szakállát. A haja hátra volt fésülve. Megint úgy nézett ki, mint régen. Később,
Kaliforniában Pamela azt mesélte a barátainak, hogy abban a káprázatos pillanatban ő megint
fülig beleszeretett Jimbe.
AZ ÚTJUK HÁROM HÉTIG TARTOTT. 1971. május 3-án Jim és Pam Marrakeshből
Casablancába repült, majd onnan Párizsba. Amikor hazamentek a lakásba, Zozo és pár barátja
ideiglenesen épp ott tanyáztak, ezért Jim és Pam kivettek egy szobát a l'Hotelben, egy kicsi,
drága szállodában a rue des Beaux-Artson. Ez a szálloda híres volt a diszkréciójáról, és sok
híresség érezte itt jól magát. Híres volt arról is, hogy az egyik szobájában halt meg Oscar
Wilde. (Utolsó szavai ezek voltak: „Vagy ez a tapéta megy innen – vagy én.”) Pamela nagy
gondban volt, mert Breteuil vikomt Londonban tartózkodott, neki viszont heroin kellett volna.
Jim azt mondta Zozo egyik barátjának, hogy nem akarja, hogy Pamela az utcán próbáljon meg
felhajtani magának heroint, és állítólag hozzátette: „Különben is, az ilyesmi férfidolog.” Nem
sokkal később Jim Morrison a Café de Flore-ban üldögélt egy barátjával, és odaköszönt nekik
a Paris Match egyik fotósa, mert ismerte Jim barátját. Pár perc múlva a barát odament a
fotóriporterhez, hogy megkérdezze, nem tudja-e, hol szerezhetnének heroint Jim
Morrisonnak?
A heroinnal élő, tehetős párizsiak általában a Rock and Roll Circusba jártak, késő éjszaka.
A Circus egy nagy diszkóklub volt a rue de Seine-en, amelyet a hatvanas évek nagy amerikai
tánctermeinek mintájára alakítottak ki. A falakra angol rocksztárokat festettek, bohócruhában
(például Jimi Hendrixet). A klub arról volt híres, hogy két évvel korábban ott játszott a Led
Zeppelin, ekkorra azonban elég rossz hírű hely lett belőle a sötét, alagsori vécék környékén
zajló drogkereskedelem és szexuális szolgáltatások miatt, de így is gyakran tömve volt
nagyvilági aranyifjakkal és francia filmszínészekkel. Az újfajta kínai heroint („China White”)
nyíltan árulták a klub sötét zugaiban. Jim egyik noteszbejegyzését halála után publikálták az
írásait gondozók: „A kínai narkósok végül úgyis elkapnak.”
Jim megszerezte Pamelának a heroint, de az önpusztításban ő sem maradt le. Míg Pamela a
heroinnal ütötte ki magát, ő rengeteget ivott, és még a l'Hotelban elővette szokásos
mutatványait. Egy esős hajnalon Jim kinyitotta a második emeleti szobájuk magas ablakát,
hogy egy kis levegőt engedjen be, majd fölállt az ablak előtti kovácsoltvas korlátra. Pam
éppen akkor nyitotta ki a szemét, amikor Jim elvesztette az egyensúlyát, vagy éppen magától
ugrott le, és leesett az ablakból. Hangos puffanás hallatszott. Pamela az ablakhoz szaladt, és
meglátta Jimet, aki kiterülve feküdt egy parkoló autó tetején. Amikor Pam leért az utcára, Jim
már a sarat törölgette a velúrzakójáról. Pam megpróbálta felvinni magával, hogy feküdjön
ágyba, míg ő orvost hív, de Jim azt mondta, hogy majd később találkoznak, és elment inni
valamit.
Pár hétig a l'Hotelban laktak, aztán visszaköltöztek a rue Beau-trellis-re. Alain Ronay, Jim
régi UCLA-s barátja májusban valamikor Párizsba érkezett, és csatlakozott hozzájuk. Ronay
beszélt franciául, és segítésükre volt, ha valamit el kellett intézni. Segített Jimnek felcipelni a
tűzifát a lépcsőkön, mert Jimnek nem volt elég meleg az épület, és azt mondta, hogy csak
akkor nem fázik, ha a tűz mellett ül. Pamela legtöbbször transzban volt, betépve. Jim
haragosnak látszott: frusztrálta, hogy Pamela nem is vele él igazából, hanem éli a saját
független életét a barátaival. Ahogy az idő melegebbre fordult, Jim szinte minden délután
kisétált a Place des Vosges-ra, leült a homokozók melletti platánok árnyékába, és írogatott a
spirálfüzeteibe. Egy nap, mikor kinyitotta a Herald Tribune-t, meglátta benne Edie
Sedgwicknek, Warhol régi múzsájának a nekrológját. Kaliforniában érte a halál, túl sok
barbiturátot vett be.
Hobo fordításai
25
című darabjára a Theatre de la Musique-be. Pamelának nem volt kedve elmenni, úgyhogy
helyette Alain Ronay ment el. Színpompás avantgárd előadás volt francia nyelven, amit
nagyon feldobott Wilson merész színpadi látásmódja, mely az építészetet a festészettel
kombinálta. (Wilsont később híressé tette együttműködése a zeneszerző Philip Glasszal,
akivel az Einstein a strandon című operán dolgoztak.) Azonban a cselekmény nagyon lassan
bontakozott ki, Jim elunta magát, és szomjas lett: el akart menni az első felvonás után. Ronay
rábeszélte, hogy maradjon, és aztán Jim is lenyűgözve nézte a darab végső jelenetét, melyben
a magukat holtnak tettető, meztelen színészek veszik körül a forradalmár Marat holttestét, akit
fürdőkádjában gyilkoltak meg. A darab után egy kávéházba mentek inni valamit. Jim
megköszönte Hervé Mullernek az estét. Hervé ekkor látta Jim Morrisont utoljára.
MAJD MEGVIGASZTALÓDIK
Az UTOLSÓ JEGYZETFÜZET, amibe Jim Morrison dolgozott, ma egy párizsi
magángyűjteményben van. A spirálkötésű gyorsírófüzetbe még L. A.-ben kezdett írni, mert az
első bejegyzés a Cahuenga autószalon telefonszáma: 466-3268. Az első húsz oldal teli van
írva Jim nagybetűs kézírásával. A sorakozó versszakokban alig van áthúzás, mintha a
jegyzetfüzet egy megformált, befejezett versfüzért tartalmazna.
Több lapon régebbi versek változatai szerepelnek, mint például a „The Ancient Ones”, a
„Winter Photography” és a „The Hitchhiker”. Más lapokon csak egy vagy két sor áll, de a
kézírás mindenütt kicsit más – ez mutatja, hogy valószínűleg napokig érlelődtek. A
jegyzetfüzetben egymás mellett vannak a csodálatos új költemények és az obszcén
bejegyzések: GECI-CSALI HEREZACSKÓ RT. és Baszás Szar Húgy Picsa. Egy addig
ismeretlen versben, az „Impossible Garden”-ben szerepel egy „gyönyörű vadember, mint én”
és „a világ legőrültebb kurvája”. Egy új dalszövegben, a „Now You Are in Danger”-ben
summázódik Jim párizsi idillje: „Szóljon hát a dal: március, április, május, június.” Az ezt
követő lapon egy rövid, bluesba illő dalszöveg áll: „Egyfélék vagyunk / Egyfélék vagyunk/
Csak nem közös, amit akarunk.”
A 17. oldalon egyetlen sor áll: Majd megvigasztalódik.
A jegyzetfüzet további lapjai is a szenvedély és a kínlódás különböző fázisait tükrözik.
A 18. oldalon: Mit mondhatok? Mit tehetek? Azt hittem, szerelmes vágyam pezsdítően hat
rád.
A 19. oldalon: ÖMMI Csodás szexuális klassz / Meghaltam végül
A 20. oldalon: Abban az évben / Nagy energiák látogatásának voltunk tanúi.
Ez a jegyzetfüzet Jim nejlonszatyrában lapult két magnószalaggal, Jim fényképes
dossziéjával és mindenféle papírokkal együtt, amikor Jim összefutott Phil Daleczkyval az
utcán. Jimnek az volt az érzése, hogy a „Orange County Suite” felvételén van valami érdekes,
de nem tudta meghallgatni a szalagot, mert csak kazettás magnója volt otthon.
Philip Daleczky: „Emlékszem, épp a rue de Rivolin sétáltam, amikor belebotlottam Jimbe.
Ittunk valamit együtt egy bárban, és elmondta, hogy át kéne neki venni egy kazettára azt a
szalagot, ami a táskájában van. Mondtam, hogy én tudok ebben segíteni, és átmentünk
hozzám (a rue Chalgrin 5.-be), az Etoile mellé, körülbelül ötperces sétára a bártól. Volt otthon
egy ministúdióm egy Revoxszal (szalagos magnó) és egy Ky-essel (kazettás magnó), ott át is
vettem neki rögtön. Ittunk még egyet, aztán Jim elrohant a kazettával, mint aki már alig várja,
hogy meghallgassa. Visszamentem a stúdiószobába, ahol megláttam Jim szatyrát a földön. Az
ablakhoz szaladtam, de Jim már majdnem a sarkon járt. Kiabáltam: „Hé, Jim! Ezt itt
hagytad!” Visszanézett a válla fölött, és visszakiabált: „Jól van, tartsd meg, később
találkozunk, szia!”
Philip betette egy fiókba a szatyrot. Másnap elutazott Saint Tropez-be Zozóval, aki ott
dolgozott egy filmforgatáson. Jim Mor-risonnal nem találkozott többé.
1971. JÚNIUS 28. Pamela egy kis vidéki levegőre vágyott, ezért egynapos kirándulásra
mentek Alain Ronay-vel a chantillyi lóversenyre. A festői Oise folyó mentén haladtak,
Párizstól északra. Borús és hűvös nap volt, mindenki pulóvert viselt. A változatos táj, amit a
gyorsan haladó autóból filmeztek, úgy nézett ki, mint az impresszionista festmények – csak
időben kiteljesedve. Ebédelni megálltak egy faluban, Saint Leu-ben, ahol Ronay a legutolsó
képeket készítette Jimről és Pameláról, amint összebújtak a kávéscsészéik fölött.
Mindkettőjüknek szomorú volt a tekintete, és meggyötörtnek látszottak az egymással
versengő önpusztítás miatt. De Jim szélesen mosolygott Ronay gépébe, aki pár percig követte
őket, amikor bementek vásárolni egy falusi bolhapiacra.
A KÖVETKEZŐ NAPON Robin Wertle Jimmel dolgozott. Megpróbált valakit elérni a
Cinematheque-ben, hogy Jim filmjeiről beszéljen vele, amelyekhez most már a Granada Tv-
től megkapott dokumentumfilm is csatlakozott, a The Doors Are Open, de nem mutatkozott
semmiféle érdeklődés. A Doors sosem játszott Franciaországban, hiszen a második európai
turné Jim pere miatt elmaradt. Az amerikai I rock pár ezer francia rajongójától eltekintve Jim
Morrisont nem ismerte senki száműzetése földjén.
Jim lediktált egy levelet is a Doors könyvelőjének, Bob Greene-nek, amit Robin Wertle
gépelt, keltezés nélkül, és 1971. június 28-án adott fel. Ebben Jim nagyon határozott: el akarja
vágni a szálakat, amelyek a korábbi életéhez kötik. Azt írja: „Párizs gyönyörű napsütésben,
egy izgalmas város, ami emberi lényeknek való”, és azt kérdezi: van-e lehetőség arra, hogy
„korlátlan ideig” itt maradhasson. Azt is kéri Greene-től, hogy küldjön meg neki egy példányt
a Doors társulási szerződéséből, és kéri a Doors aktuális pénzügyi egyenlegét is. Tájékoztatja
Greene-t, hogy Pamelával úgy döntöttek: a Themist átadják Pamela testvérének és az ő
férjének, mert szeretnének most már megszabadulni „mindenfajta kötelezettségtől”. A levél
záró sorai így hangzanak:
Sikerült valamit intézni a hitelkártyákkal? Akkor tudnánk jól használni őket, ha
mindkettőnk nevére lennének kiállítva. Mi a probléma? És kérem, küldje a csekkünket, mikor
ezt a levelet megkapta -a lakás számlái most fognak jönni. Kérem, küldjön 3000 dollárt (ez
mai pénzben körülbelül 25 000 dollárnak felel meg)! Adja át jókívánságainkat mindenkinek!
Még jelentkezem: Jim
Nico, Jim régi nagy fellángolása szintén Párizsban volt ekkor: a Champs-Elysées-hez közel
lakott a barátainál, és dalokat próbált írni. Június 29-én, pénteken este egy taxiban ült, amit az
Operánál megfogott egy piros lámpa, és akkor látta meg a boulevard-on sétáló Jim Morrisont.
Nico meglepődött: nem tudta, hogy Jim Párizsban van. Az volt a benyomása, hogy Jim jól néz
ki, bár egy kicsit testes. Eszébe jutott négy évvel korábbi viszonyuk minden szertelen-sége.
Letekerte az ablakot, hogy szóljon neki, de a lámpa zöldre váltott, a taxi kilőtt – az alkalmas
pillanat elszállt.
Június végén Alain Ronay kihurcolkodott Jim lakásából, mert Pamela visszajött a rue
Beautellis-be egy időre. Pamela hol ott lakott Jean de Breteuil párizsi lakásában, hol nem, de
most a züllött vikomt Marianne Faithfull-lal a sarkában érkezett Londonból, és hárman már
sokan voltak. Aztán Jean és Marianne mégis a l'Hotelba költöztek, és Jean hamarosan mindkét
nőt, Pamelát és Marianne-t is ellátta kínai heroinnal. A vikomt csáberejét növelte, hogy
megvolt neki a Rolling Stones megjelenés előtt álló, Sticky Fingers címú albuma, amit Jim
Morrison többször is végighallgatott, amikor azt Pamela egy éjszakára kölcsönkapta.
Alain Ronay, aki pár nap múlva már hazakészült Kaliforniába, Agnes Varda házába
költözött. (Varda házában vendégeskedett éppen Bernardo Bertolucci is, akivel Varda az
Utolsó tangó Párizsban forgatókönyvén dolgozott.) Ronay kiöntötte Vardának a szívét, és
elmesélte neki a Morrison-Courson páros komoly, talán végzetes gondját a heroinnal. Varda
azonnal azt mondta, hogy közbe kell lépniük. Ο Pamelát látta a bajok okozójának, ezért
felhívta Jimet, és odahívott a rue Beautreilles 17.-be egy elit jógagyógyítót, hogy
megkíséreljék orvosolni Pamela kóros heroinéhségét.
A gyógyítót Monique Godard-nak hívták. Nagyon keresett volt, s igen drágán dolgozott.
Karcsú volt és csinos, divatos miniszoknyában járt, és a jó hírét annak is köszönhette, hogy
több párizsi „fontos ember” mellett lelki tanácsadóként működött. Ronay-nek voltak azért
kétségei a gyógyító feltételezett erejét illetően, de ő végül is csak tolmácsként szerepelt most,
és remélte, hogy Monique Godard-nak sikerül valahogy Pamelát megmentenie önmagától.
Először Pamela ki sem akart jönni a fürdőszobából, úgyhogy Monique Jimmel beszélgetett
egy ideig Nietzschének az öngyilkosságról vallott nézeteiről, és más olyan témákról, melyek –
ahogy Godard észrevette – a Jimet szemlátomást nagyon foglalkoztató, fenyegető halállal
voltak kapcsolatosak. Amikor aztán Pamela végül megjelent a nappaliban, egy fehér
selyemdzsellabában lebegett, és visszataszítóan be volt nyomva – túl messze járt a valóságtól,
semhogy meg tudjon birkózni a helyzetével. Monique Godard-on elemi rettegés lett úrrá,
visszaborzadt Pamelától, aggódva elbúcsúzott Jim Morrisontól, megköszönte Alain Ronay
segítségét, és elmenekült a lakásból.
RENDKÍVÜL MEGBÍZHATATLAN FORRÁSOK SZERINT Jim Morrisonnal alighanem történt
valami borzasztó június egyik utolsó éjszakáján. Hervé Muller, akit később életveszélyesen
megfenyegettek, mikor magánnyomozást folytatott Jim utolsó napjairól, találkozott
heroinistákkal, akik megesküdtek rá, hogy Jim heroint vett a „Le Chinois” becenevű kínai
dealertől meg a francia Petit Robert-től a Rock and Roll Circus alagsori vécéjében. Azt
állították, hogy Jim még a vécében felszippantott egy jókora adagot, kifeküdt tőle és elkékült.
Valaki azt motyogta: „Il est mort.” Akikkel jött – „két pasas” –, kivitték Jimet onnan a
Circusnek a szomszédos Alcazar nightclubbal közös konyháján keresztül, és az Alcazar
bejáratán át jutottak ki a rue Mazarine-re. Berakták Jimet egy taxiba, felvitték a rue Beau-
trellis negyedik emeletére, ott belökték a fürdőkádba, majd megpattantak. Jimnek aztán
valahogy sikerült magához térnie.
Ez a bizonyíthatatlan, de sokat emlegetett történet – hogy Jim Morrison túladagolta magát
a Rock and Roll Circusben – része lett a helyi drogos szájhagyománynak, és most már örökre
bizonytalanná teszi azt, ami két nappal később valóban megtörtént Jimmel.
EPILÓGUS
Az álom hűvös foszlánya
♦
Jim Morrison – különös történet, hogy megfulladt volna egy párizsi fürdőkádban. Marha
fura eset. Én egy percig sem hittem el.
(WILLIAM S. BURROUGHS)
A szerző jegyzetei
2001 AUGUSZTUSÁBAN, egy hónappal az előtt, hogy Amerikát földrengésként rázta meg
egy új korszak érkezése, a Rolling Stone egy példányát olvastam egy azúrkék úszómedence
mellett Dél-Franciaországban, és akkor bukkantam rá Mikal Gilmore „The Unforgettable
Fire” (A felejthetetlen tűz) című tisztelgő írására, amit Jim Morrison párizsi halálának
harmincadik évfordulójára jelentetett meg. Ahelyett, hogy a Doorsszal kapcsolatos, jól ismert
közhelyeket szedte volna újra csokorba, Gilmore azt mutatta meg, hogy milyen heves szeretet
és együttérzés élt Jimben, és hogy lényének őrült és Öngyilkos megnyilvánulásait miként
váltotta meg azzal a komor és rendkívüli szépségű életművel, amely utána fennmaradt. A cikk
olvasását befejezve álom lepett meg, és felidéződött bennem, amikor először láttam Jim
Morrisont színpadra lépni egy mára már lebontott bostoni színházban, ahogy a Doors peyote-
látomásos zenéje lüktetett mögötte. Az előadás annyira felvillanyozott, s a mód, ahogy Jim a
rockkoncertet értelmezte, annyira különleges volt, hogy aznap este az életem gyökeresen
megváltozott. Ennek az energiának akartam a részévé válni onnantól mindennap, életem
végéig.
Akkor még nem tudtam, hogy Jim Morrisonnak mártírsors lesz osztályrésze.
Ott, Franciaországban újra és újra elolvastam Mikal cikkét, és elhatároztam, hogy
megvizsgálom közelebbről a Morrison-sztorit. Hiszen életével és a halálával kapcsolatban sok
kérdés maradt megválaszolatlan, viszont akik akkor ismerték őt, mára már idősebbek és
bölcsebbek lettek, valamint több új forrás is elérhetővé vált róla Los Angelesben és Párizsban
egyaránt. A 2001-et követő két évben olyan emberekkel készítettem interjúkat, akik ismerték
Jimet, illetve módom nyílt betekinteni különböző archívumokba és magángyűjteményekbe.
Jim az interjút művészeti műfajnak tartotta, és a vele készült interjúkban adott igényes
válaszai az idő múltával még mélyebb értelműnek bizonyultak. Alkalmam volt meghallgatni
Jim szinte összes rögzített felvételét, a kiadatlan anyagokat, az élő kalózfelvételeket és a
csodálatos versfelolvasásáról készült felvételt. Főleg francia gyűjtőktől kaptam meg Jim
televízióbeli szerepléseinek és kísérleti filmjeinek egy-egy kópiáját is. Ami viszont a
legfontosabb: saját szememmel láthattam Jim számos naplóját és jegyzetfüzetét, melyek ma
magánkézben vannak. A könyvemben ha Jimnek tulajdonítok egy gondolatot vagy érzést, azt
azért teszem, mert ő maga mondta rá egy szalagra vagy írta le a naplójában vagy jegyezte be
valamelyik füzetébe.
Jim Morrisonról és a Doorsról sok könyv jelent meg, s ezek közül nem mind szavahihető –
a könyvben mindig jelzem, hogy melyik forrás mennyire megbízható. Amióta magam is
szembesültem néhány tévedésemmel, sokkal inkább rokonszenvezek az írókkal. Számomra a
leghasznosabb Greg Shaw és David Walton könyve volt, a The Doors on the Road, azután
Frank Lisciandro munkája, az A Feast of Friends; valamint Patricia Butlernak Pamela
Coursonról írt életrajza, az Angels Dance and Angels Die. Meg kell említenem még Jerry
Hopkinst, akinek a Rolling Stone magazinnál végzett úttörő rockújságírói munkája nélkül ma
sokkal kevesebb hiteles tudásunk volna Jim Morrisonról.
Jim Morrison az utolsó, párizsi hónapokban összebarátkozott egy kisebb körrel. Ma
ezeknek az embereknek a visszaemlékezései jelentik az egyetlen kapcsot korunk egyik nagy
rejtélyéhez. Ezt a könyvet nem tudtam volna megírni Gilles Yéprémian, Hervé Muller és
Philip Daleczky nélkül. Jim a halála előtt pár nappal egy nejlonszatyorban otthagyta pár
személyes holmiját Philipnél, aki évtizedekkel később bukkant rá egy fiókban az elfelejtett
szatyorra. Benne voltak Jim utolsó jegyzetfüzetei, hangfelvételeinek magnószalagjai, Jim
saját fotógyujteménye – és Philip nagylelkűen megengedte, hogy ezeket mind megvizsgáljam.
Gilles Yéprémian legendás Doors-gyűjte-ménye hasonló, felbecsülhetetlen segítséget
jelentett. Hervé Párizsban Jimről készített fotói pedig önmagukban többkötetnyi könyvvel
érnek fel.
Szeretnék köszönetet mondani a JHA-nek és a lányoknak, Haná-nak és Howardnak, Chris
Davisnek, az American Airlinesnek (különösen John Spanónak), Bill Glassernek és a Topanga
Canyon okos kutyáinak, Helene Lee-nek, Mike Zwerinnek, Patrick Zerbibnek, Pamela des
Barres-nek, Victor Bockrisnek, David Daltonnak, Albert Goldmannak, Paul Rothchildnak,
Gary Strombergnek, Bob Gibson-nak, John Gabynek, Sugar Katznek, Guy Websternek,
Thérèse Muller-Stivalnak, Roy Pace-nek, Lev Braunsteinnek, Carol Stocker-nek, Anne-
Celeste Daleczkynek, W. M. F. Magicelnek, Peter Simonnak, Carly Simonnak, Joe Perrynek,
John Bionellinek, a Rolling Stone-nak, James Isaacsnek, David Winnernek, Maria
Evangelinel-lisnek, a Michaes Ochs Archívumnak (különösen Helen Ashfordnak és Paul
Chesnenek), a Rock Archívumának, a Vins des Pyrénées-nek, a Gli Angelinek, Michelangelo
Antonioninak és David Viglianónak, a Broadway Nagy Buddhájának.
Külön köszönettel tartozom rettenthetetlen kiadómnak, Bill Shinkernek, művelt
szerkesztőmnek, Brendan Cahillnek és a Gotham Books kiadó teljes, fantasztikus csapatának:
Patrick Mulligan-nek, Karen Mayernek, Lisa Johnsonnak, Melanie Kochnak, Aline Akelisnek,
Hector de Jeannak, Ray Lundgrennek, Susan Schwartz-nak, Bob Wojciechowskinak, Joseph
Millsnek, Sabrina Bowersnek, Rachelle Nashnernek. Legmelegebb köszönetem Lily
Davisnek.
Válogatott források
ARTAUD, ANTONIN: The Theater and Its Double. New York: Groove
Press, 1958. ASHCROFT, LINDA: Wild Child: Life With Jim Morrison. London:
Hodder & Stoughton, 1997. ASHCROFT, LINDA: Wild Child: Life With Jim Morrison. New
York:
Thunder's Mouth Press, 1997. BABITZ, EVE: „Jim Morrison Is Dead and Living in
Hollywood”.
Esquire, 1991. március. BLACKBURN, RICHARD: „Jim Morrison's School Days.”
Crawdaddy,
1976. május. BocKRis, VICTOR: publikálatlan magnószalag-beszélgetéséről készült
kézirat, melyben Albert Goldmannal beszélget Jim Morrisonról
1993-ban. BOETTCHER, THOMAS D.: Vietnam: The Valor and the Sorrow. Boston:
Little, Brown, 1985. BURROUGHS, WILLIAM: „7S Everybody Inf”. Stoned Immaculate,
Elektra, 2000. BUTLER, PATRICIA: Angels Dance and Angels Die. New York: Schirer,
1998. CARPENTER, JOHN: „Jim Morrison”. L. A. Free Press, 1968. július 19. CELINE,
LOUIS-FERDINAND: Journey to the End of the Night. Boston:
Little, Brown, 1934. CHARLESWORTH, CHRIS (szerk.): The Doors (kísérőfüzet
a megjelent lemezekhez). Elektra Entertainment Group, 1997. CHORUSH, BOB: „The
Lizard King Reforms”; L. A. Free Press, 1971.
január 15. CoovER, ROBERT: „A Hell of a Way to Peddle Poems”; An Hour for
Magic, szerkesztette Frank Lisciandro. New York, Delilah, 1982. MERCED VALDEZ CRUZ:
The Doors: Los Dias Extranos. Mexico City, Lopez, 1999.
CUSCUNA, MICHAEL: „Behind the Doors”. Downbeat, 1970. május 28. DALTON, DAVID:
Mr. Mojo Risin' (Jim Morrison). The Last Holy
Fool. New York, St. Martin's Press, 1991. DALTON, DAVID: „The Marble Index”. Gadfly,
2002. június. DENSMORE, JOHN: Riders on the Storm: My Life with Jim Morrison
and the Doors. New York, Delacorte Press, 1990. DENSMORE, JOHN: „Riders on the
Storm”. The Nation, 2002. július 8. DES BARRES, PAMELA: I'm with the Band. New York,
Beech Tree
Books, 1987. DES BARRES, PAMELA: Rock Bottom. New York, St. Martin's Press,
1996. DiDiON, JOAN: „Waiting for Morrison”. The Saturday Evening Post,
1968. március 9. DIEHL, DIGBY: „Jim Morrison: Love and the Demonic Psyche”. Eye,
1968. április. DIXON, WILLIE (Don Snowdennel): I Am the Blues. New York, Da
Capo, 1990. THE DOORS: Dance on Fire: Classic Performances and Greatest Hits
(1985). Universal City (Kalifornia), Universal Video, 1997. THE DOORS: The Doors Are
Open: The Roundhouse. London, 1968.
szeptember. Burbank (Kalifornia), Warner Reprise Video. THE DOORS: Feast of Friends
(1969), Párizs, kalózkiadású DVD. THE DOORS: Live in Europe 1968. Los Angeles, Eagle
Rock Video,
1999. THE DOORS: Live at the Hollywood Bowl (1968). Universal City
(Kalifornia), Universal Video, 1997. THE DOORS: NO One Here Gets Out Alive: The
Doors' Tribute to
Jim Morrison. Los Angeles, Eagle Vision (DVD) THE DOORS: The Soft Parade – A
Retrospective (1969). Universal
City (Kalifornia), Universal Video, 1997. FARINA, RICHARD: Been Down So Long It
Looks Up to Me. New
York, Dell, 1966. FONG-TORRES, BEN: „Jim Morrison's Got the Blues”. Rolling Stone,
1971. március 4. FowLiE, WALLACE: Rimbaud and Jim Morrison. Durham, Duke
University Press, 1993. GERSHMAN, MIKE: „Apathy for the Devil”. Rock, 1970. november
GiLMORE, MIKAL: „The Unforgettable Fire”. Rolling Stone, 2001. augusztus 30.
GINSBERG, ALLEN: Collected Poems 1947-1980. New York, Harper &c
Row, 1984. GOLDMAN ALBERT: Freakshow: Misadvantures in the Counterculture
1959-1971. New York, Cooper Square, 2001. GOLDSTEIN, RICHARD: „Pop Eye”. Village
Voice, 1967. március 23. GOLDSTEIN, RICHARD: „Pop Eye”. Village Voice, 1967. június 22.
GRACE, FRANCINE: „Vibrant Jazz Rock Group at Gazzarri's”. Los Angeles Times, 1967.
február 28. GRAHAM, BILL ÉS ROBERT GREENFIELD: Bill Graham Presents. New
York, Doubleday, 1992. HALBERT, JAMES: „This Is the End”. Classic Rock, 2003. július.
HOLZMAN, JAC ÉS GAVAN DAWS: Follow the Music. Santa Monica,
First Media Books HOPKINS, JERRY: The Lizard King. New York, Charles Scribner's
Sons, 1992. HOPKINS, JERRY: „The Rolling Stone Interview: Jim Morrison”.
Rolling Stone, 1969. július 26. HOPKINS, JERRY ÉS DANNY SUGERMAN: No One Here Gets
Out Alive. New York, Warner Books, 1980. HUXLEY, ALDOUS: The Doors of Perception I
Heaven & Hell. New
York, Harper Colophon, 1963. JAHN, MIKE: Jim Morrison and the Doors. New York,
Grosset Sc
Dunlap, 1969. JONES, DYLAN: Jim Morrison, Dark Star. New York, Viking Press, 1990.
KAMP, DAVID: „Live at the Whisky”. Vanity Fair, 2000. november. KAUFMAN, PHIL ÉS COLIN
WHITE: Road Mangier Deluxe. Glendale.
White/Boucke, 1993. KEROUAC, JACK: On The Road. New York, Viking Press, 1957.
KENNEALLY, PATRICIA: Strange Days. New York, Plume, 1993. LEARY, TIM: Psychedelic
Prayers. Kerhonkson N. Y, Poets Press, 1966. LESPRIT, BRUNO: „The Doors of the 21st
Century: Quand le Rock
S'adonne a la Necrophilie”. Le Monde, 2003. december 11. LIPTON, LAWRENCE: The Holy
Barbarians. New York, Groove Press,
LISCANDRO, FRANK: Jim Morrison: An Hour for Magic. New York,
Delilah, 1982. LISCIANDRO, FRANK: A Feast of Friends. New York, Warner Books,
1991. MAILER, NORMAN: An American Dream. New York, The Dial Press, 1965.
MAILER, NORMAN: Why Are We in Vietnam? New York, G. P.
Putnam, 1967. MANZAREK, RAY: Light My Fire: My Life With the Doors. New
York, Putnam, 1998. MARSH, DAVE: Before I Get Old – The Story of The Who. New
York, St. Martin's Press, 1983. MCCLURE, MICHAEL: The Adept. New York, Delacorte,
1971. MCCLURE, MICHAEL: The Beard. New York, Groove Press, 1967. MCCLURE, MICHAEL:
Lightning the Corners. Albuquerque,
University of New Mexico Press, 1993. MILNE, Α. Α.: When We Were Very Young. New
York, E. P. Dutton,
1924. MODDEMANN, RAINER: Doors. Koningswinter (Németország), Heel
Verlag, 1990. MODDEMANN, RAINER ÉS GILLES YÉPRÉMIAN: The Doors on Stage.
Geneva, Moving Sound Books, 1996. MORRISON, JIM: The American Night. New York,
Vintage, 1991. MORRISON, JIM: Arden Lointain. Paris, Christian Bourgois, 1988. MORRISON,
JIM: HWY (1969). Párizs, kalózkiadású DVD. MORRISON, JIM: The Lords and The New
Creatures. New York,
Simon and Schuster, 1970. MORRISON, JIM: Une Prière Américaine et Autres Ecrits. Paris,
Christian Bourgois, 1985. MORRISON, JIM: Seigneurs et Nouvelles Creatures. Paris,
Christian
Bourgois, 1976. MORRISON, JIM: Wilderness: The Lost Writings of Jim Morrison.
New York, Vintage, 1989. MULLER, HERVÉ: „Lord Jim”. Rock & Roll (Franciaország),
1979.
február. MULLER, HERVÉ: „Jim Morrison”. Globe (Franciaország), 1990.
október 15. ORTIZ, RICARDO: „L. A.Women: Jim Morrison és John Rechy.” The
Queer Sixties (szerk.: Patricia Smith), London Routledge, 1999. PAGLIA, CAMILLE: „Cults
and Cosmic Consciousness: Religious
Vision in the American Sixties.” Arion, 2003 tele. PERR, HARVEY: „Stage Doors”. L. A.
Free Press 1969. augusztus 8. PINTER, HAROLD: The Caretaker & The Dumbwaiter. New
York,
Groove Press, 1961. POWLEDGE, FRED: „Wicked Go the Doors”. Life, 1968. április 12.
PROCHNICKY, JERRY ÉS JOE RUSSO: Jim Morrison: My Eyes Have
Seen You. San Marcos, AM Graphics, 1996. REUZEAU, JEAN-YVES: Jim Morrison et les
Doors. Paris, Librio
Musique, 2001. RIMBAUD, ARTHUR: Illuminations. New York, New Directions, 1966.
RIORDAN, JAMES ÉS JERRY PROCHNICKY: Break On Through. New
York, Morrow, 1991. Rocco, JOHN (szerk.): The Doors Companion. New York, Schirmer,
1997. RONAY, ALAIN: „Jim and I / Friends until Death.” King (Olaszország),
1991. július RUSH, ROBERT: „The Doors in Philadelphia”. The Psychedelic News,
2000. július. SANDER, ELLEN: Trips: Rock Life in the Sixties. New York, Scribners,
1973· SHAW, GREG: The Doors on the Road. London, Omnibus, 1997. SPARROW, POE:
„The Doors: Re-visited.” The Unabridged Toe
Sparrow, internetes website, dátum nélkül. SLICK, GRACE ÉS ANDREA CAGAN: Somebody
to Love. New York,
Warner Books, 1998. STEVENSON, SALLI: „An Interview with Jim Morrison”. Circus,
1971.
január. SUGERMAN, DANNY ÉS BENJAMIN EDMONDS: The Doors: The
Illustrated History. New York, William Morrow, 1983. SUGERMAN, DANNY: Wonderland
Avenue. New York, Morrow, 1989. SUGERMAN, DANNY (szerk.): The Doors I Complete
Lyrics. New
York, Hyperion, 1991. TOBLER, JOHN ÉS ANDREW DOE: The Doors. London, Proteus,
1984. WAGER, GREGG: „Murray Lerner's Film Message to Love”. The
Doors Collector's Magazine, 2002. WALLIS, DAVE: Only Lovers Left Alive. New York, E.
P. Dutton, 1964. WARHOL, ANDY ES PAT HACKETT: POPism: The Warhol '60s. New
York, Harcourt Brace Jovanovich, 1980. „Warhollywood! Andy in L. A.” L. A. Weekly,
2002. május 24-30. WHITCOMB, IAN: Rock Odyssey: A Musician's Chronicle of the
Sixties. Garden City, Doubleday / Dolphin, 1983. ZWERIN, MICHAEL: „Jazz Journal.” The
Village Voice, 1968. március 7.