Vajon miért nincsenek jó anyák a mesékben, és az apák miért olyan

jók szinte minden mesében? – teszi fel a kérdést a kötet Előszavában a

neves mesekutató és meseterapeuta, aki nagy sikerű Mesék nőkről –
férfiaknak és Mesék férfiakról – nőknek című kötetei után ezúttal
apáknak és fiúknak, anyáknak és lányoknak válogatott történeteket a
világ mesekincséből. Tette ezt azzal a céllal, hogy a meséken keresztül
is bemutassa, milyen nehéz anyának és apának (no és persze leánynak
és fiúnak) lenni, mennyi nehézséggel és próbatétellel kell megküzdeni
egy jól működő szülő-gyermek kapcsolat érdekében is. A mesekutató
állítása szerint a mesék egészen másképp beszélnek az apáról, mint az
anyáról: például a népmesékben alig találni jó anyákat – ha vannak is,
mindjárt a mese elején meghalnak, bár a síron túlról továbbra is
gondját viselik gyermekeiknek – , a jó apák viszont egyáltalán nem
ritkák. A jó apa alakja épp olyan fontos és meghatározó egy gyermek
életében, mint a jó anyáé. A mesebeli jó apák megőrzik és virágzásban
adják át a birodalmat fiaiknak, és jó előre gondoskodnak az örökség
igazságos elosztásáról. A jó apák atyai áldással indítják útnak azokat a
gyermekeket, akik „szerencsét próbálni indulnak”, és segítenek jó
házastársat találni azoknak, akik erre vágynak. Lényeges vonása a
mesebeli (és a valóságos) apáknak, hogy mindig a megértés felé
egyengetik az , és igyekeznek elejét venni a tévedéseknek. Vagyis az
apa a mesében sem más, mint a mérték, a mérce, a tartás, a biztonság
és a bizalom hordozója, a törvény, a kötelesség szimbóluma. Mindaz,
amit egy apa a gyermekeire hagyományoz a mesékben, leírható
egyetlen szóval: felelősség. Felelősség a bennünk és a rajtunk kívül
létező birodalmakért, amelyekből nem hiányozhat egyetlen aranyalma,
aranyköles vagy szépen szóló aranymadár sem.
 MESÉK
APÁKRÓL

MAGVETŐ
BUDAPEST

Válogatta és szerkesztette
BOLDIZSÁR ILDIKÓ

© Boldizsár Ildikó, 2008

A kiadás időpontjáig nem sikerült valamennyi jogtulajdonost
fellelnünk, ezért a fordítói jogdíjat elkülönített számlán kezeljük a
jogosultak jelentkezésig.
 ELŐSZÓ
Az apákkal és az anyákkal kapcsolatos mesék gyűjtése kapcsán
hamar világossá vált számomra, hogy a legősibb mesék egészen
másképp viszonyulnak az apa alakjához, mint az anyáéhoz, és ez a
különbség markánsan megjelenik minden nép meséiben. Már az is
meglepő, hogy a mesékben alig találni jó anyákat – ha vannak is,
mindjárt a mese elején meghalnak, bár a síron túlról továbbra is
gondját viselik gyermekeiknek –, a jó apák viszont egyáltalán nem
ritkák. Vajon miért nincsenek jó anyák a mesékben, és az apák miért
olyan jók szinte minden mesében?
Az anyához fűződő kapcsolat mindenki életében a legfontosabb, és
a fogantatás pillanatától meghatározó. Anyának lenni, anyává válni
nem könnyű, sosem is volt az, és ezt a nehézséget a mesék sem
hallgatják el. Több ezer mese szól arról az ambivalenciáról, amellyel
az anyák kötődnek gyermekeikhez, és több ezer mese mutatja meg
ennek másik oldalát is: a gyerekek ambivalens viszonyát
édesanyjukhoz. A „mostoha” alakja kiválóan érzékelteti ezt az
ellentmondásos viszonyt, valamint az anya – legalább – két arcát: a
szerető, kedves, odaadó anyáét, és a haragos, szenvedélyes, sötét
indulatokkal terhelt másikét. Az utóbbiból mintha több került volna a
mesékbe, s ennek oka elsősorban az, hogy a mesék mindig
problémákkal foglalkoznak. A valóságban általában nem a jó anya
jelent problémát, hanem a jó anya hiánya. A mesék – legyen szó
szerelemről, életről vagy halálról – nem azt vetítik elénk, ami rendben
működik, hanem azt, amit rendbe kell – mert rendbe lehet – hozni.
Milyen is az a rendbe hozandó anya-gyerek viszony a mesék
szerint? Nos, a mesékben gyakran bukkannak fel azok a domináns
anyák, akik „felfalják” fiaikat, vagy rossz anyósként a fiaiknak,
menyeiknek is rosszat tesznek; féltékenyek saját lányukra, akit
korlátoznak szabadságában, elzárják előle a kérőket, azaz
megnehezítik számára a párválasztást; vagy éppen túlságosan
összefonódnak a lányukkal, s ez a szimbiózis létrehoz egy
jellegzetesen női elakadást; és az is előfordul, hogy arra veszik rá az
apát, hogy szabaduljanak meg a gyerekektől. „Rossz” anyának lenni a
mesében legalább két egymásnak ellentmondó dolgot jelent: egyrészt
olykor elkerülhetetlenül rossznak kell lenni, hogy valami kimozduljon
a holtpontról, meginduljon a fejlődés, életre keljenek a kővé vált
emberek és tovább lendüljenek a bemerevedett helyzetek, másrészt
persze a mesebeli rossz anya azzal is szembesíti a mese hallgatóját,
hogy milyen tragikus eseményeket indíthat el, ha valaki nem azonosul
az anyajóságos oldalával, elzárja maga elől annak a tapasztalásnak a
lehetőségét, hogy önzetlenül kísérje és segítse egy másik élet
kibontakozását a legelső pillanattól kezdve. Ezért találunk az anyákról
szóló mesékben olyan archetipikus anyafigurákat is, akik nemcsak a
haláluk után segítik a gyermekeiket, hanem azt is megmutatják,
hogyan lehet elengedni őket a szülői házból, ha eljön ennek az ideje.
Természetesen hamuban sült pogácsával, ami elsősorban lelki és
szellemi táplálékot jelent: az otthon melegét, a szülők szeretetét és
valamennyi ős jelenlétét abban a bizonyos útitarisznyában. A támaszt
nyújtó anyák bölcs öregasszonyok és ősanyák képében is gyakran
bukkannak fel a mesékben, hogy a legnehezebb pillanatokban a hős
segítségére siessenek tanáccsal vagy a próbák elvégzéséhez szükséges
eszközök átadásával.
Persze a mesebeli apáknak sem csak egy arcuk van, ők sem mindig
jók. Szép számmal akadnak közöttük olyanok, akik meggondolatlanul
elígérik gyermeküket a gonosznak; saját lányukat akarják feleségül
venni; nem védik meg gyermekeiket a mostoha ármánykodásától;
hirtelen haragból elkergetik lányaikat-fiaikat otthonról vagy épp
ellenkezőleg: minden erővel igyekeznek magukhoz láncolni őket. Az
azonban mindenképpen figyelemre méltó, hogy gonosz mostohaapa
egyetlen mesében sem szerepel…

A jó apa alakja épp olyan fontos és meghatározó egy gyermek

életében, mint a jó anyáé. A mesebeli jó apák megőrzik és virágzásban
adják át a birodalmat fiaiknak, és jó előre gondoskodnak az örökség
igazságos elosztásáról. A jó apák atyai áldással indítják útnak azokat a
gyermekeket, akik „szerencsét próbálni indulnak”, és segítenek jó
házastársat találni azoknak, akik erre vágynak. Lényeges aspektusa a
mesebeli (és a valóságos) apáknak, hogy mindig a megértés felé
egyengetik az utat, és igyekeznek elejét venni a tévedéseknek. Vagyis
– Jung szavaival élve – az apa a mesében sem lehet más, mint a
mérték, a mérce, a tartás, a biztonság és a bizalom hordozója, a
törvény, a kötelesség szimbóluma. Mindaz, amit egy apa a
gyermekeire hagyományoz a mesékben, leírható egyetlen szóval:
felelősség. Felelősség a bennünk és a rajtunk kívül létező
birodalmakért, amelyekből nem hiányozhat egyetlen aranyalma,
aranyköles vagy szépen szóló aranymadár sem.

Boldizsár Ildikó
 AZ APA LÁNDZSÁJA

ét ifjú ember történetét mesélem most el.

Mindennap, amikor a piacra indultak, az apjuk meghagyta nekik,
hogy nőt meg ne érintsenek, nőt meg ne szeressenek.
Egy nap a hét fiú megint a piacra ment. A legifjabb megszeretett egy
nőt, egy szépséges leányt. A lány is megszerette a fiút, és egymáséi
lettek.
Amikor a fiúk hazatértek a piacról, apjuk elébük tartotta a
lándzsáját, és azt mondta nekik, esküdjenek meg a lándzsára, hogy nőt
nem érintettek, nőt meg nem szerettek. Azt, aki nőt érintett vagy nőt
megszeretett, a lándzsa azonnal átdöfi.
Hát jó. Amikor a legkisebb fiú a lánnyal egyesült, rajta volt egy
karperec; levette a perecet, hogy a lánynak adja. Oda is adta, és
meghagyta neki, hogy hazatérve vegye le a karperecet, és tegye friss
tejbe. Másnap hajnalban menjen, és nézze meg a tejet, és ha látja, hogy
a tej vérré vált, abból tudhatja, hogy szerelmese meghalt. Ha azonban a
tej nem változott el, abból tudhatja, hogy ő él. Azzal elváltak.
Az apa tehát nyújtotta a lándzsát. A legidősebb fiú megragadta, és
így énekelt:

Röppenj, röppenj, Szumanguru,

röppenj, Szumanguru, piacra mentem,
ha nőt érintettem, röppenj, Szumanguru,
röppenj, Szumanguru, döjj át engem, lándzsa,
röppeni, Szumanguru, röppenj, Szumanguru,
döfj át engem, vérem ontsd ki,
röppeni, Szumanguru,

A legidősebb testvér nagyot ugrott, és a lándzsa nem bántotta. Jött

ifjabb testvére, és így énekelt:
 Röppenj, röppenj, Szumanguru,
röppenj, Szumanguru, piacra mentem,
ha nőt érintettem, röppenj, Szumanguru,
röppenj, Szumanguru, döfj át engem, lándzsa,
röppenj, Szumanguru, röppenj, Szumanguru,
döfj át engem, vérem ontsd ki,
röppenj, Szumanguru.

Az idősebb testvérek mind jöttek, sorban, mind énekeltek és

ugrottak, és a lándzsa nem tett kárt bennük. Végül sorra került a
legkisebb fiú.
– Apám – mondta –, várj, amíg leveszem a köpenyemet, mert így
nem tudok ugrani.
Levetette köpenyét, a földre tette, és így énekelt:

Röppenj, röppenj, Szumanguru,

röppenj, Szumanguru, piacra mentem,
ha nőt érintettem, röppenj, Szumanguru,
röppenj, Szumanguru, döjj át engem, lándzsa,
röppenj, Szumanguru, röppenj, Szumanguru,
döf át engem, vérem ontsd ki,
röppenj, Szumanguru.
De ugrani nem mert.
– Apám – mondta –, várj, amíg leveszem a sapkám, és a földre
teszem.
Levette a sapkáját, és a földre tette. Mégsem szánta el magát az
ugrásra.
– Apám – mondta –, várj, amíg leveszem a nadrágomat.
Levette a nadrágját, és a földre tette.
– Lám csak – mondta az apja –, talán bizony nővel volt dolgod?
De a fiú tagadta, hogy nőt érintett volna.
– Akkor hát ugorj! – parancsolta az apja. A fiú pedig újra
belefogott az énekbe:
 Röppenj, röppenj, Szumanguru,
röppenj, Szumanguru, piacra mentem,
ha nőt érintettem, röppenj, Szumanguru,
röppenj, Szumanguru, döf át engem, lándzsa,
röppenj, Szumanguru, röppenj, Szumanguru,
döf át engem, vérem ontsd ki,
röppenj, Szumanguru.

És ugrott. A lándzsa abban a pillanatban átdöfte és megölte.

Apja pedig roppant haragra gerjedt, megtiltotta fiainak, hogy
eltemessék a halottat, inkább meghagyta, hogy vonszolják el, és vessék
a szemétdombra. Elvonszolták hát, és a szemétdombra vetették.
Másnap reggel szerelmese felnyitotta a tejesedényt, és látta, hogy a
tej mélyvörös, a tej bizony vérré vált.
Sírva fakadt a lány, aztán elment a bozótosba a kígyókhoz. Látta,
hogy a kígyók épp egymást öldösik. Volt ott egy apró levél. Ha azt a
megölt kígyók orrához érintették, tüstént életre támadtak.
A leány letépte a levélkét, és a kebléhez szorítva elment a
szemétdombhoz. Ott rátalált a fiú tetemére. A levélkét a fiú orrához
érintette, és az tüstént talpra ugrott.
Azon nyomban összeházasodtak.
Ahol ezt a mesét leltem, oda leteszem.

A KÉT APA
 gy szép napon, amikor forrón tűzött a nap, észrevette
Manggarangguring Begu, a pulyaszedő szellem, hogy egy ember
fürödni készül a gyerekével. Mikor bementek a vízbe, odaugrott a
pulyaszedő, megfogta a gyereket, és gyorsan eliszkolt vele. Látta az
apa, hogy merre ment a szellem, kimászott hát a vízből, futott a
pulyaszedő után. Utol is érte. Kérte vissza a fiát, de a szellem egyre
csak ezt hajtogatta:
– Nem adom! Ez az én gyerekem! Mire a gyerek apja:
– Akkor menjünk a falufőnökhöz, majd ő megmondja, melyikünké a
gyerek.
Mire a szellem:
– Menjünk csak. De ez az én gyerekem. Nem is láttam a te
gyerekedet!
El is mentek a rádzsához.
Elmondta a gyerek apja szépen, hogy mi történt. De a szellem, aki a
gyerek apjának az alakját öltötte fel, hogy ne lehessen puszta szemmel
megkülönböztetni őket, persze a maga igazát erősítgette. Összehívták a
főnökök tanácsát, nekik kellett ítéletet mondaniuk.
A gyerek apja megkínálta bétellel a főnököket, és a bételrágás után
szép pontosan elmondta, hogyan rabolták el a gyerekét
A rádzsa azt parancsolta, hogy tegyék bele a fiút egy üstbe.
Aztán megparancsolta a gyerek apjának, hogy fogja az üstöt, vigye
fel egy dombra, és hozza vissza.
Meg is tette a gyerek apja, amit a rádzsa parancsolt. Megemelte az
üstöt, elindult vele fel a dombra. Közben egyre csak ezt mondogatta:
– Jaj, de nehéz ez a cipekedés! De nem baj, visszakapom a
gyerekemet.
Visszavitte az üstöt a főnökök elé. Most a pulyaszedőn volt a sor.
Ö is megemelte az üstöt, elindult vele fel a dombra. Közben egyre
csak ezt mondogatta:
– Jaj, de nehéz ez a cipekedés! De nem baj, nem kapja vissza az apa
a gyerekét.
 Ö is visszavitte az üstöt a főnökök elé.
Azután kiküldték a teremből az apát meg Manggarangguringot.
Kiszedték az üstből a gyereket, megkérdezték tőle, ki mit mondott
cipekedés közben. Rögtön tudták, hogy a pulyaszedő hazudik, nem ő a
gyerek apja.
Csak azt nem tudták, hogyan emésszék el ezt a gonosz szellemet.
Azt parancsolták, hogy a gyerek apja másszon bele egy fúvócsőbe.
Mondta a gyerek apja, hogy szűk neki az a fúvócső, de csak sürgették,
hogy másszon bele. Kiabált a gyerek apja:
– Most már látom, hogy nem akarjátok visszaadni a gyerekemet!
Hiába, vesztettem, ebbe a csőbe nem férek bele.
Örvendezett a szellem:
– Hallottátok? Hallottátok? Majd én megmutatom, hogy a gyerek az
én gyerekem!
Ezzel máris becsúszott a fúvócsőbe, éppen elfért benne. Aztán meg
méhhé változott, el is tűnt a fúvócső legmélyén.
A főnökök most már visszaadták a gyereket az apjának. Az apa meg
gyorsan betömte a fúvócső két végét. Megfulladt a pulyaszedő.
Hát így halt meg a gonosz szellem, okulhat is a történetből
mindenki: nem szabad azt tenni, amit Manggarangguring Begu tett,
nem szabad azt mondani valaki más gyerekére, hogy a miénk.

ANYÁMASSZONY FIACSKÁJA

egházasodott egy ember. A felesége teherbe esett, gyereket

szült, fiúgyereket. Kivitte magával a mezőre. Ott is nőtt fel a fiú, kint a
mezőn. Mindig az anyjával dolgozott, szép szál legény lett belőle. Az
anyja főzött rá, a legény meg kint dolgozott a mezőn. Szép szál, erős
legény volt, az anyja etette, ő meg csak dolgozott kint a mezőn.
Egyszer emberek jártak a mezőn. Látták a legényt, és azt mondták:
– Milyen szép szál, erős legény! És azt kérdezték tőle:
 – Hát asszonyt nem veszel magadnak? De a legény azt felelte:
– Nem én. Én csak enni szeretek. És az anyám ad ennem: sokat is,
jót is.
Egy napon kiment a mezőre a fiú apja is. Azt mondta a fiú apja:
– Hát asszonyt nem veszel magadnak? Legyen neked is fiad! Gyere,
menjünk be a faluba!
Bementek a faluba. Az apa lenyírta a fia haját. Amikor ezzel
megvolt, szép gyöngyöket ajándékozott neki. Gyöngyfüzért akasztott a
nyakába. Gyöngyfüzért kötött a lábára meg a bokájára. Gyűrűt,
karperecet húzott a karjára. Vörös festékkel kente be a testét, új
ágyékkötőt adott rá, és azt mondta:
– Menj, keress asszonyt magadnak, hogy neked is fiad lehessen.
Elment a fiú. Ment-mendegélt, nézegette a lányokat. Akadt is egy
lány, aki tetszett neki. Elvitte a lányt az apja házába, és azt mondta:
– Ezt a lányt elvenném.
– Jól teszed – mondta az apja.
Elvitte az apa a fiát meg a lányt a kunyhóba. Azt mondta az apa:
– Ez a te kunyhód. Vidd be a lányt a kunyhóba, vedd el, amijét el
kell venni, tedd meg, amit meg kell tenni, hogy teherbe essen.
Bevitte a fiú a lányt a kunyhóba, lefektette az ágyra, ő maga meg
kiszaladt a kunyhóból, meg sem állt, míg az anyjához nem ért, ki a
mezőre. Azt mondta az anyjának:
– Éhes vagyok, anyám, adj valamit ennem.
Adott az anyja, a fiú meg ott maradt nála, kint a mezőn. A lány is
kiszaladt a kunyhóból, meg sem állt, míg a fiú apjához nem ért. Azt
mondta a lány a fiú apjának:
– Nem vette el a fiú, amit el kellett volna vennie, nem tette meg,
amit meg kellett volna tennie. Bevitt a kunyhóba, de aztán elszaladt.
Útnak eredt a fiú apja. Meg sem állt, míg a feleségéhez nem ért, ki a
mezőre. Azt kérdezte a feleségétől:
– Itt van a fiam?
– Itt van a fiad – felelte a felesége. – Tegnap este jött ide, és azt
mondta: „Éhes vagyok, anyám, adj valamit ennem.” Adtam neki, ő
pedig megette, és itt is maradt.
Mondta rá a fiú apja:
– A fiam tegnap megházasodott. De nem vette el a lánytól, amit el
kellett volna vennie, nem tette meg, amit meg kellett volna tennie. Ide
szaladt hozzád, és enni kért tőled. Nem mehet ez így tovább. Azt
mondom, hogy ezután ne adj neki enni, vagy csak rossz ételt adj. Majd
akkor hazaszalad a feleségéhez.
– Jól van – felelte az asszony. Hazament az ember.
Nemsokára megint előkerült a fiú, és azt mondta az anyjának:
– Éhes vagyok, anyám, adj valamit ennem.
– Vettél tegnap asszonyt magadnak, vagy sem? – kérdezte az anyja.
– Vettem – mondta a fiú.
– Hát ha vettél – felelte az anyja –, akkor csak menj hozzá, ezentúl ő
ad neked enned.
Elment a fiú. Az apjához ment, és mondta neki:
– Nem akar az anyám ennem, adni!
– Vettél tegnap asszonyt magadnak, vagy sem? – kérdezte az apja. –
És elvetted-e, amit el kell venni, megtetted-e, amit meg kell tenni?
– Asszonyt vettem, de tőle semmit el nem vettem, vele semmit meg
nem tettem – mondta a fiú.
– Menj csak a feleségedhez – mondta az apja. – Vedd el tőle, amit el
kell venni, tedd meg, amit meg kell tenni. Aztán mondd meg neki,
hogy adjon valami jó ételt enned. Ha te jóllakatod, ő is jóllakat téged.
Hazament a fiú a feleségéhez. Elvette tőle, amit el kell venni,
megtette, amit meg kell tenni. Megmosakodott az asszony, jó ételt
főzött. A fiú csak nézte. Odavitte az asszony ajó ételt. Megette a fiú.
Amikor már mindent megevett, azt mondta:
– Gyere be a házba! Tegyük meg még egyszer meg még egyszer,
amit meg kell tenni.
Teherbe is esett az asszony, gyereket szült, fiúgyereket.
Igen, az apa dolga, hogy embert és házasembert faragjon a fiából,
mert az anyjától csak enni tanul meg az ember.
 SZAJ ERTINE MÉRGEN

izony, ez még akkor esett, amikor a Szüt-Hol tó csak kis

pocsolya volt, a magas Szümber-Ula hegyek pedig alig voltak
nagyobbak a vakondtúrásnál.
Egy fekete sziklafal tövében élt rongyos nemezkunyhójában az öreg
Kara Kaptagaj a feleségével. Egyebük sem volt néhány kecskénél.
Ezeket őrizgette az öreg a hegyekben és sztyeppéken, no meg ürgét
fogdosott, a felesége pedig rőzsét szedegetett az erdőn, s
ánizsgyökérből teát főzögetett.
Egy reggel az öregasszony nagy örömmel ébredt. Azt álmodta, hogy
gyermeke születik – végre-valahára megtudja, mi az, megismerni azt
az örömet, amit a csúszó-mászó kisgyermek szerez a szülői szívnek.
Mindent elmesélt sebtiben az urának, aki azt mondta neki:
– Ha fiatalkorodban nem szültél, vénségedre már nem fogsz szülni.
Hogy megbizonyosodjék álma felől, az öregasszony újra lefeküdt
aludni. Másnap reggel meséli az urának, hogy álmában elnyerte nyolc
Uzuttu-törzs minden kincsét.
S íme, egy idő múlva csakugyan áldott állapotba került az asszony.
Az öreg nem járt ki többé legeltetni a kecskéit, nem futkosott az ürgék
után, hanem öreg feleségének viselte gondját.
Végül aztán az öregasszony ideje elérkezett, s így szólt urához:
– Körül kellene járnod a csapdákat, tőröket, mert új-holdkor fogok
szülni. Illő volna, hogy húst hozzál levesnek születendő fiad
tiszteletére, s prém is kellene pólyának.
Újholdkor fiút szült az öregasszony. A gyermek reggeltől reggelig
nem napokat nőtt, hanem esztendőket. Elmúlt egy éjszaka – betelt egy
esztendeje. Eltelt két éjszaka – két év múlt el felette.
Az öregek elnevezték Szaj Ertine Mergennek, annak a tiszteletére,
hogy mielőtt még világra jött volna, az anyja látta álmában a nyolc
Uzuttu-törzs kincsét.
 A gyermek igazi férfivá serdült, apját mindenben helyettesítette,
vadat ejtett s táplálta szüleit. Egy alkalommal, vadászat közben talált
egy gyönyörű drágakövet. Hazamegy, mutatja a szüleinek, s az anyja
azt mondja neki:
– Ez az a varázserejű kő, amely a nyolc Uzuttu-törzsé. Azok arra le,
dél felé laknak. Ha elmégy oda, jó életed lesz.
– Akkor máris megyek! – mondta a fiú.
Mielőtt elindult volna, jóllakott ürgehússal, teleitta magát
vörösfenyő-teával, s búcsút vett a szüleitől, mondván:
– Ennem, innom adtatok, szépen felneveltetek. Búcsúzom tőletek,
szülőanyám s apám.
A két öreg szülő zokogni kezdett, s ellátták fiukat úti tanácsokkal:
– Ügyelj magadra mindig, fiam. Nehéz létezni idegen földön, idegen
emberek között a falat is keserű. Nagyon meredek a cobolyos
hegyoldal, idegen országban nem tréfadolog az élet. Vigyázz, hogy el
ne pusztítsanak, rossz nyelvek ki ne kezdjenek.
Így búcsúzott szüleitől Szaj Ertine Mérgen s útra készült. Felöltötte
posztózekéjét s útnak eredt, pedig még lába sem izmosodott meg, fején
a haj is még göndör fürtű volt.
Sokára-e, hamar-e – elvetődött Doskun kánhoz, öt világ, hét ország
daliái gyülekeztek ott, hogy megmérkőzzenek egymással.
Szaj Ertine belépett a kán jurtájába, az meg mindjárt ráripakodott.
– Mit keresel itt, te éhenkórász toprongyos? Azt feleli Szaj Ertine:
– Mondják, hogy nincs nálad gazdagabb, kán. Hadd maradjak nálad
csordát őrizni.
Doskun kán csak ordít:
– Hordd el magad, nincs nálam a te számodra semmi.
Szaj Ertine így felelt nyugodtan:
– Ha bejön valaki a jurtádba, az ki is talál innen. A kán erre még
mérgesebb lett:
– Szolgák! Töltsetek írót ennek a fickónak, hadd takarodjon innét.
Ahogy megitta az írót Szaj Ertine, rögtön ki is fordult a jurtából.
Odakint varázsköve segítségével láthatatlanná változott, visszament a
kánhoz s hallgatózni kezdett. Doskun kán éppen a versengést
magyarázta az egybegyűlteknek. Aki közülük hét hágón, hét folyón túl
hajít egy akkora követ, mint a kétéves üsző, annak adja a lányát
feleségül, azé lesz az Arany hercegnő.
Szaj Ertine ezt meghallva, azonnal odaszaladt ezekhez a kövekhez,
kipróbálni erejét. Kiderült, hogy el tudja hajítani őket. Akkor elindult,
hogy megkeresse az Arany hercegnő jurtáját. Látja, hogy ott áll egy
üvegtorony – magasabb, mint kilenc jurta – s őrzi kilenc rettenthetetlen
óriás. Láthatatlanul bement az Arany hercegnőhöz. Az óriások csak azt
látták, hogy kinyílott és becsukódott az ajtó.
Arany zsámolyon ült az Arany hercegnő, napsugárba, holdsugárba
öltözve. Kétoldalról kétszáz szép leány vigyázta.
Szaj Ertine hangosan kacagott és szólott:
– Ilyen tündéri szépség talán meg sem látja a szegény legényt?
Az Arany hercegnőt megijesztette a láthatatlan Szaj
Ertine hangja, összekiabálta a szétszaladt lányokat és a kilenc óriást.
Erre Szaj Ertine visszaváltozott láthatóvá, s az Arany hercegnő
megnyugodott. Megtetszettek egymásnak, s már édes szavak estek
közöttük.
Másnap kezdődött a vitézek versengése. Szaj Ertine odamegy a
kánhoz, s kérdi tőle:
– Kán, beléphetek-e én is a versengők közé? A kán gőgösen felelt:
– Mindenki, aki férfinak tartja magát s tegez van az oldalán, részt
vehet a küzdelemben.
Próbálgatták erejüket a vitézek, de egy sem tudta elhajítani a követ a
célig.
A sorban Szaj Ertine maradt legutolsónak. Bal kezével felkapta
könnyedén a kétéves üsző nagyságú követ, átlökte a jobb kezébe, s egy
éles rikoltással hét hágón, hét folyón túl hajította.
Megdöbbentek a vitézek:
– Ki mérkőzhetnék ilyen erős emberrel? – s széledezni kezdtek. Szaj
Ertine pedig a második követ is könnyedén elhajította.
 A kán erre akkorát ordított, káromkodott, hogy megreszketett a föld,
s csupa szakadékra hasadozott szét, minden élő földre bukott, csak
Szaj Ertinének nem szállt inába a bátorsága, szeme meg sem rebbent,
lába nem reszketett.
Ekkor a kán rákiáltott a lányára:
– Miféle vő lesz ez? Sose hittem volna, hogy ilyen komisz sorsra
jutsz: élni egy ördög tudja, ki fia-borja koldussal.
Ki is kergette lányát az üvegtoronyból és megparancsolta, hogy jó
messze, a birodalmán kívül állítsanak fel a fiataloknak egy ócska
kalibát. Hozomány helyett adott nekik egy vén, vak kecskét, amelynek
már az orra is kezdett hidegedni.
Így kezdték életüket a fiatalok.
Gondolt egyet Szaj Ertine, átváltozott láthatatlanná, s bement a
kánhoz, hogy megtudakolja, milyen gondolatokat forgat fejében az
apósa. Ott ült a kán a feleségével, előttük bőségesen megterített asztal,
s azon tanácskoztak, hogyan lehetne elpusztítani Szaj Ertine Mergent.
Hallja ezt a vő s gondolja magában: „Ha ez így van, kán, előbb
küldelek én téged a másvilágra, mint te engem!” – Ezzel odalépett
láthatatlanul a kán mellé, kihúzta hüvelyéből a kardját, sújtott egy
erősét, s a kán feje legurult a válláról.
Megrémült szörnyen a kánné, jajveszékelt, de sosem tudta meg, ki
ölte meg a kánt.
Új kánnak megválasztották a kán négy segítője közül az egyiket.
Szaj Ertine meg így gondolkodott: „Egyik népnyúzó olyan, mint a
másik, egyik kán olyan, mint a másik.” Az új kánnak is leütötte a fejét.
Ismét új kánt választottak, de ő sem érte meg a másnap reggelt. Így
bánt el minden új kánnal Szaj Ertine. Már senki sem maradt, akit az
uralkodói székbe ültessenek. Megtették hát kánnak Szaj Ertinét.
Ahogy három hónap elmúlt, s a kánnak semmi baja nem történt, a nép
örömünnepet ült s vigadozott, lakomázott. Szaj Ertine Mérgen
szétosztotta a nép közt Doskun kán minden vagyonát, marháját, maga
pedig boldogan élt élete végéig feleségével, az Arany hercegnővel.
 MESE EGY APÁRÓL,
AKI MINDENÁRON KISLÁNYT AKART

olt egyszer egy ember meg egy asszony, de gyerekük nem

született. Tanyájuk mögött hegyek húzódtak. Az ember igen jó vadász
volt. Annyi vadat ejtett el vízen és szárazon, amennyit csak akart.
Elmesélte a feleségének, hogy a vízi és szárazföldi állatoknak
kicsinyeik vannak. És egyre azt emlegették:
– Mi is szert tehetnénk egy kisgyerekre.
Aztán jött a tél, és az asszony várandós lett. Csakhogy a
gyermeknek nem akaródzott megszületnie. Egy éjszaka aztán az
asszony megpróbálta a gyereket kiszedni. Ezalatt az ember kint állt a
bejárat előtt. Mikor a gyerek világra jött, az apa megkérdezte, fiú-e
vagy lány. Az asszony megmondta:
– Kisfiú.
Erre az ember elkezdett kiabálni:
– Hogyhogy? Minek nekünk fiú?
Az asszony minden igyekezetével azon volt, hogy felnevelje a fiát,
bár az apa ugyancsak gyűlölte. A gyerek lassacskán felcseperedett. Az
apjában is nőttön-nőtt a gyűlölet. A fiú felserdült, már értett madarak
és minden más állat elejtéséhez. És egyre szebb és erősebb lett.
Ekkor már az apját is elkísérhette a vadászatra. Egy alkalommal,
amikor együtt vadászgattak, az apa egyedül tért haza a feleségéhez.
Szavát se lehetett venni.
Az asszony soha egy szóval nem beszélt erről. Mikor az ember
észrevette, hogy felesége nem teszi szóvá a dolgot, újra megszerette.
És az asszony ismét gyermeket várt. Mikor kiszedte magzatát a
testéből, az ura megint csak kint álldogált a bejáró előtt. Ez is fiú lett,
és az apa egészen kétségbeesett:
– Micsoda dolog ez? Miért születik nekünk mindig fiúgyermekünk?
 Az asszony mindent elkövetett, hogy felnevelje a fiát. Ez is derék
legénnyé serdült. És amikor az apja egyszer magával vitte a
vadászatra, nélküle tért vissza. Aztán megint ridegen bánt a
feleségével.
De az asszony harmadszor is állapotos lett. Mikor eljött az ideje, az
ember kiment a bejárat elé és ott várta a gyermek eljövetelét. A
gyermek megszületett – és kislány lett. Az ember bekiáltott az
asszonyhoz:
– Fiú vagy lány?
– Kislány – felelte az asszony.
– Ez már igen! – örvendezett az ember.
Nagyon szerette a leánykáját és mindent elkövetett, hogy a
kedvében járjon. Amikor nagyobbra nőtt, az apja meghagyta, készítsen
magának egy rénborjú bőréből prémátalvetőt és a csuklyájára rakja fel
egy szarvas agancsát. Ahogy nőtt, növekedett, a lány minden évben
újat készített magának, és mindig nagyobb agancsot tett a csuklyájára.
Mikor a csuklyát a fejére húzta, szakasztott olyan volt, akár egy
rénszarvas.
Egy alkalommal messzire elvetődött, vadparajt keresett. A második
fiú pedig ugyanazon a napon indult íjjal és nyíllal
rénszarvasvadászatra. Rénszarvasnak azonban egész nap nyomát se
látta. Egyszer csak megpillantott egy magányos vadat. Közelébe
lopózott, felajzotta az íját – ám egyszer csak az állat felegyenesedett,
és a vadász meglátta, hogy az bizony egy leány.
Odament hozzá és szeretkezett vele. A leány így szólt a legényhez:
– Anyám mindig mondta, hogy keressek magamnak valakit. –
Ahogy nézegették egymást, észrevették, hogy hasonlítanak egymásra.
Ekkor a vadász meghagyta neki, hogy hamarosan jöjjön újra arra a
helyre, ahol találkoztak.
A leány hazament a szüleihez és elmesélte, hogy találkozott egy
legénnyel, aki hasonlít hozzá.
A vadász pedig visszament a bátyjához és megkérte, hogy tartson
vele. Aztán kettesben elmentek oda, ahol találkozott a leánnyal. A lány
már várta őket.
Ott aztán a két fivér így szólt hozzá:
– Mondd meg apádnak, hogy jöjjön ide. Amikor ideér, nézz fel az
égre, és ha felhőt látsz, mondd meg neki, hogy azt a felhőt akarod.
így is történt. Az apa elindult a felhő után. Mikor már jó ideje
ballagott a nyomában, az egyik fivér elment a leányért és beszólt neki:
– Gyere ki! – A lány ki is jött, és mindketten odaszaladtak a fivérek
csónakjához.
Alighogy beszálltak, megérkezett az apjuk. Odakiáltott nekik:
– A leányom a ti húgotok.
– Mit nem mondasz! – kiáltott vissza az egyik fiú.
Ezzel kifutottak a tengerre, a parttól messzire, és arrafelé tartottak,
ahol a fivérek tanyája volt. Ott éltek, sokasodtak, és idővel falu is nőtt
azon a helyen. Az apjukat pedig elfelejtették.
Ha hibát követtem el valahol, kerüljön vissza a maga helyére,
mentől hamarabb és mentől kisebb zajjal.

MESE EGY LEÁNYRÓL,

AKIT AZ APJA NEM AKART FÉRJHEZ ADNI

olt egyszer egy falu s abban egy törzsfő. Derékjó vadász volt,
de a legjobban mégiscsak egy gyermekre vágyott. Tavasszal is, nyáron
is vadászni járt. Egy alkalommal, hogy vadlesre ment, felesége
lefeküdt, végigtapogatta a testét, és a keze valami csomót érzett. Mikor
az ember megjött, az asszony ezzel fogadta:
– Ma reggel, hogy elmentél hazulról, le kellett feküdnöm, és valami
keménységet éreztem a testemben.
Az ember így felelt:
– Gyermek lesz ez, asszony, vagy hozzá hasonló. Bánj vele
gyöngéden.
 A gyermek bizony meg is született, mégpedig egy kislány. Apja
mégjobb vadász lett, mint annak előtte. A lány gyorsan növekedett és
már zsenge korában is erős termetű volt. Akadt egy fiúpajtása, akit
nagyon szeretett.
Ennek a fiúnak az édesanyja egyszer meglátogatta a leány szüleit. A
leány abban bízott, hogy az asszony magával viszi. Anyja ezzel
fogadta a vendéget:
– Miért jöttél?
Az asszony így szólt:
– A fiam el szeretné venni a lányotokat feleségül. Az anya erre azt
válaszolta:
– Én nem szólok semmit, de az apja majd megmondja, mi legyen
vele.
A lányának meghagyta:
– Hívd ide édesapádat!
Elment hát a lány az apjáért. Mikor az megjött, a felesége elmondta
neki:
– Ez az asszony a lányunkat kéri a fiának. Az apa kereken rávágta:
– Nem szívesen adom oda, magam is tudom még ruházni.
Ekkor a fiú édesanyja ezzel búcsúzott:
– Hát, ha így van, bele kell törődnünk. Végtére más lány is akad a
faluban.
Mikor a lány ezt meghallotta, ilyen gondolat fordult meg fejében:
„Bizony megöregszel, édesapám, és nem bírsz majd ruházni engem.
De akkor, még ha rám parancsoltok is, hogy menjek férjhez, én senki
fiához nem megyek.”
Múltak az évek. A leány apja elöregedett, egyre kevesebb fókát
ejtett, rénszarvast pedig már egyet sem. Egyszer aztán így szólt a
lányához:
– Most már pedig férjhez kell menned! De a lány a szemébe
mondta:
– Dehogy megyek férjhez! Hiszen te még ruházol engem! – Apja
régi szavaira gondolt, arra a feleletére, amikor szeretett volna férjhez
menni.
Az egyik napon elment az apja, megpróbált rénszarvast fogni.
Hazatérve így szólt a lányához:
– Rengeteg sok bogyóra bukkantam ott, ahol vadásztam.
– Jól van, holnap veled megyek, és szedek bogyót – felelte a leány.
Felkészülődött hát másnapra, zsebét megrakta útravalóval és előszedett
egy fókabendőt, abba akarta gyűjteni a bogyót.
Amint megvirradt, el is indultak, és nemsokára elérték azt a
bizonyos vadászhelyet. Csakugyan temérdek bogyó termett azon a
tájon. A leány szedett is belőle annyit, amennyit csak elbírt. Végül az
apja hazaküldte:
– Menj már, holnap is szedhetsz még bogyót!
A lány haza is ment, és estére bogyót vacsoráztak, majd lefeküdtek,
elaludtak. Éjszaka azonban felriadt a lány, és sehol sem látta az apját.
Ám a tetőnyílás nyitva volt. Majd megvette a hideg. De mikor ki akart
menni, hogy kívülről becsukja a tetőnyílást, rádöbbent arra, hogy a
bejárat bizony be van zárva. Erre elkezdett sírni. Sírt és sírt, és
zokogásából ének lett:

Tengeri sirály odaát,

Tengeri sirály odaát,
Kinyitod-e a házamat?
Tengeri sirály odaát,
Kinyitod-e a házamat?

Ahogy így énekelt, zajt hallott odakintről. Lábdobogást. Egy egér

kandikált be a tetőnyíláson és azt mondta:
– Szeretlek! Hallod-e! Hozzám jössz-e, kedveském? De a lány így
felelt neki:
– Sose szeress engem, ne akarj te feleségül, nagyon is hosszú a
farkad. – Ekkor az egér eltűnt.
A leány pedig tovább énekelt a sirályhoz. Egyszer csak megint
lépteket hallott odakint. Egy róka nézett be hozzá a tetőnyíláson és
lekiáltott hozzá:
– Szeretlek, kedveském! Hozzám jössz-e? De a leány kurtán
odavetette:
– Sose szeress engem, ne is akarj feleségül! – Ekkor eltűnt a róka is.
A leány pedig tovább énekelt. És újra lépteket hallott, és egy nagy
barnamedve nézett be a tetőnyíláson és megszólította:
– Szeretlek én, hallod-e! Hozzám jössz-e feleségül? De a leány
feleletre sem méltatta. Hanem a medve csak megkérdezte újra:
– Szeretlek én, hallod-e! Hozzám jössz-e feleségül?
A leány mintha megnémult volna. Csak sokára bökte ki:
– Igen.
Ezzel a medve eltűnt az ablakból, majd nagy lármát csapott kint a
ház előtt. Kisvártatva pedig bejött helyette egy igen-igen kövér ember.
A leány elment vele a barnamedve otthonába és ott összeházasodtak.
Éjjelenként, mikor aludtak, az ember néha átváltozott
barnamedvévé. Az asszony ilyenkor nagyon félt, de soha el nem
szökött.
Egyszer aztán kisfia született. Ekkortól kezdve az ember nem
változott többé medvévé, de a fia igen. S a lehelete is nagyon
kellemetlen volt
Amikor a férfiak elmentek hazulról, az asszony egyre csak új
csizmákat készített magának, több párat, hogy hosszabb utazásra is
fussa. Hogy a csizmák elkészültek, egyik éjszaka, míg a többiek
mélyen aludtak, kiosont a házból és felmászott a legmagasabb fa
legtetejére. Alig fészkelte be magát odafent, máris jött az öreg
barnamedve és felkiabált hozzá:
– Miért nem mentél el, mielőtt a gyerek megszületett? – Azzal
nekiment a fáknak és egy szálig mind kidöntötte. Dühében nekiesett
annak az egy fának is, amelyiknek a tetejében ott ült az asszony, de ez
a fa nem dőlt ki.
Mikor a medve megküzdött valamennyi fával, elhordta magát.
Ekkor az asszony leereszkedett, és a házuk előtt vivő folyó partján
megindult felfelé. Hosszú utat tett meg így. Végül is egy iglura
bukkant. Bebújt a bejáraton. Ekkor megszólalt odabent egy asszony:
– Kisunokám, nézz ki, vajon ki van itt.
Egy csöpp leányka bújt elő, és megszólította:
– Gyere be! – Ezzel befordultak a kunyhóba. Bent egy asszony
ekképpen fogadta:
– A medve bizony egy-kettőre elkap. Tovább kell menned! De nem
a bejáraton át, hanem csak erre! – Szólt a csöpp leánynak, hogy nyissa
ki a másik kijáratot, melyet gyékényszőnyeg takart. Az asszony azon
ki is ment, és egy másik világba jutott.
Ahogy ment, mendegélt, meglátott egy iglut. Bement, hát egy
öregembert talált ott, amint éppen fát aprított. Az öregember
ráförmedt:
– Hallod-e, de rossz szagod van! Bújj csak ki ezen a falnyíláson! –
Az asszony odament a gyékényhez, felemelte, és átlépett egy másik
világba.
Ment, mendegélt, amíg egy igluhoz nem ért. Betoppant oda, és egy
öregasszonyra bukkant, aki éppen fonalakat sodort inakból. Ahogy ott
álldogált, az öregasszony egyszerre megszólalt:
– Hallod-e, nagyon rossz szagod van ám, ki kell menned ezen a
falon! – Az asszony körülnézett, meglátott az egyik falon egy
gyékényszőnyeget, megemelte, és kiment.
És megint csak egy másik világba került.
Ment, mendegélt, megint egy iglura akadt. Leereszkedett a
bejáraton. Hallja ám, amint bent egy asszony így szólt:
– Jön valaki. Nézz csak ki és tudd meg, ki az.
Egy csöpp kislány bújt elő. Hogy meglátta az asszonyt,
visszaszaladt a nagyanyjához, és elmondta, hogy kit látott. Az
öregasszony, meg így biztatta:
– Mondd meg neki, ha fáradt, szívesen látjuk. A kislány térült-
fordult és hívta az asszonyt:
– Ha fáradt vagy, szívesen látunk.
– Bizony fáradt vagyok – felelte rá, és bement a kislánnyal.
 Bent az öregasszony ezzel fogadta:
– A medve közben visszatért a lakóhelyére. – És elmondta azt is,
hogy egy faluba csöppent, és hogy ennek a falunak törzsfője is van.
Ennek a törzsfőnek pedig van egy lánya, aki vadász a javából. Aki
idegen vetődik a faluba, azt mind kihívja egy versenyre.
– Megfigyelted annak idején, hogyan vadászta apád a fókákat és
rénszarvasokat? – kérdezte tőle.
Az asszony sokáig maradt ebben a házban. Ezalatt az öregasszony
beszélt neki a többi faluról is, amelyet majd útba ejt.
Egyszer aztán útnak indult az asszony a dombokon túlra. Ahogy
ment, mendegélt, a domb lábánál megpillantott egy falut. Bevárta az
éjszakát. A falu szélén szemébe tűnt egy kis iglu. Azt gondolta
magában: „Itt biztosan a legszegényebbek laknak. Hozzájuk térek be.”
Amint besötétedett, leereszkedett a dombról, és bebújt a ház
bejárójába. Odabent megszólal ám egy öregasszony:
– Eriggy csak, nézd meg, ki van itt! Valaki bebújt a bejáróba.
Egy csöpp kisleány mászott ki, és ahogy meglátta az asszonyt,
sarkon fordult, és azt mondta a nagyanyjának:
– Áll ott kint egy asszony, akit még sohasem láttam ebben a faluban.
A nagyanyja meghagyta:
– Mondd meg neki, ha fáradt, szívesen látjuk! A kislány újra
előbújt, és azzal biztatta:
– Ha fáradt vagy, szívesen látunk. Az asszony így felelt:
– Bizony, nagyon fáradt vagyok már! – Aztán együtt bementek a
kunyhóba.
Bent egy öregasszony tanyázott s így fogadta:
– Ha a törzsfő lánya meghallja, hogy itt vagy, tőrbe akar majd csalni
és megkérdez: Kettőnk közül melyik ejti el hamarabb a rénszarvast
vagy a fókát?
Az asszony csak ennyit felelt rá:
– Nem baj.
Néhány nappal rá egy legényke tért be hozzájuk, és így szólt az
asszonyhoz:
 – Nagy versenyt rendezünk, most dől el, ki ejti el az első fókát.
Az asszony fogta a kesztyűjét, és útra készülődött. Ekkor az
öregasszony kiokosította:
– Vadászat közben evezz át ahhoz a szigetfokhoz. Ahogy kitette a
lábát a házból, a főnök leánya már az ünneplőház előtt várta. Kezében
tartotta a szigonyt és a hozzá való bőrszíjat Az asszony egyenesen
feléje tartott.
A főnök leánya így köszöntötte:
– No, hadd lássuk, melyikünk ejti el hamarább a fókát. Nesze, itt a
szigony meg a szíj.
Az asszony elvette a szigonyt. Aztán ment a maga útjára.
Odaevezett a szigetfokhoz. Ott meglátott egy fókát, elejtette, kivette a
hólyagját és visszaevezett. A faluba érve felfújta a hólyagot és
kiakasztotta az ünneplőházban, majd hazament az öregasszonyhoz és
nekiállt enni. Még evett, amikor jöttek az emberek és mondogatták,
hogy megjött ugyan a főnökleány is, de bizony nem fogott egyebet,
csak egy fókaborjút.
Egyszer aztán megint csak felkereste a legényke, és így szólt hozzá:
– Verseny lesz most, hogy ki ejt először egy rénszarvast.
Ahogy az asszony útra készülődött, az öreganyó kiokosította:
– Arra a dombra menj fel. Ott majd találsz rénszarvasokat.
Amint kilépett a házból, meglátta a főnökleányt. Ugyanott állt, ahol
múltkor. Megint csak odament hozzá. A főnökleány ezzel fogadta:
– No, vajon melyikünk ejti el hamarább a rénszarvast? Nesze, itt van
az íj meg a nyíl.
Az asszony elvette az íjat meg a nyilat, és elment a maga útjára.
Felment a dombra, ott csakugyan meglátott néhány rénszarvast, egyet
elejtett, kiszedte a faggyúját, és visszaindult a faluba.
A faggyút bevitte az ünneplőházba, aztán hazament az
öregasszonyhoz, hogy egyen valamit.
Még javában ettek, mikor hozták a hírt, hogy a főnök-leány is
megérkezett, de bezzeg nem lőtt egyebet, csak egy szarvasborjút.
Ekkor a nagyanyó azt mondotta:
 – Meg fog ölni, ha nem vagy gyors futó. Most majd kihív
versenyfutásra a férfiháznál.
Néhány nap múlva az asszonyt felkereste a legényke, és tudtára
adta:
– A főnökleány azt üzeni, hogy keresd fel.
Mikor az asszony felkészült az útra, az öreganyó kiokosította:
– Ha már kevés híján megfogott, üss a melledre, és gondolj a
héjamadárra.
Az asszony felkereste a főnökleányt a házában. Kettesben aztán
elmentek a férfiházba. A tűzgödröt letakarták. A ház tele volt
kíváncsiskodókkal, ezek mind látni akarták a versenyfutást. A
főnökleány odafordult a lányhoz, akit az apja nem akart férjhez adni:
– Meg kell hagyni, ügyes vadász vagy. De próbálj újra legyőzni!
Fussunk most versenyt! De tudd meg, hogy ha megfoglak, belöklek a
tűzgödörbe.
Ekkor futni kezdtek, körös-körbe. Mikor a főnökleány már majdnem
megfogta, az asszony úgy tett, ahogy az öreganyó tanácsolta: a mellére
csapott, és a héjamadarat hívta. És ekkor rohanni kezdett ám, mint a
szél, és dehogy fáradt volna bele. Végül is ő fogta el a főnökleányt és
belökte a tűzgödörbe. Nagyot csattant, ahogy a fenekét érte. Ekkor a
lány apja, a törzsfő megszólalt:
– Lökjél le engem is!
Az asszony meg elkapta, és se szó, se beszéd, lelökte őt is, és aztán
sorra mindenkit, aki osztozni akart a főnökleány sorsában.
A nagy viszontagságok után pedig végül mégis férjhez ment egy
idevalósi emberhez.
Ha hibát követtem el valahol, kerüljön vissza a maga helyére,
mentől hamarabb és mentől kisebb zajjal.

APA ÉS FIA
 olt egyszer messze északon egy ember, aki igen szűkében volt
az ennivalónak. Ezért mindennap rén vadászatra indult. De még csak
nyomát sem látta egynek sem. Mikor egyszer aztán megint lesen volt,
hát egyenest feléje tartott egy rénszarvas. Elöl hófehér volt, hátul
koromfekete. És ahogy közeledett, látni lehetett, hogy szarvasagancsot
hord, de arca van, akárcsak az embernek. A vadász szörnyen
megrémült a bűvös állattól és a hátsóját akarta megcélozni az elöl
emberformája miatt. Meg is nyilazta, el is találta, de elölről. Össze is
roskadt holtan. Mikor odaért hozzá és meglátta az állat emberarcát,
nem merte megnyúzni, inkább otthagyta.
Hazafelé az járt az eszében: hátha ez valami rossz jel volt? Nagyon
megijedt. Ahogy ment, egyre jobban és jobban úrrá lett rajta a rémület,
úgyhogy végül még a falujába se mert visszatérni. Halásztanyájára
sietett, megfordította a kajakját, és alámászott. Ott kucorgott
rejtekhelyén és rettentően félt, hogy valamelyik gonosz szellem üldözi.
Azt kívánta, bárcsak tüstént meghalna. És csakugyan érezte is, hogy
ereje fogytán van.
Közben odaát a faluban a kisfia kinn mászkált az iglujuk előtt és
éppen látta, mikor az apja eltűnt a halásztanyán. Játszani akart vele, és
négykézláb átmászott hozzá. Éppen akkorra ér oda, mikor az apja már
halálán volt. Amint az apa megpillantotta kedves gyermekét, újra öröm
költözött a szívébe. Eszébe jutott a felesége, a fivérei, kézen fogta
gyermekét, és visszaballagott a falujába.

ALNAZAR BAKI

olt vala réges-rég egy Dzsanibek nevű kán. Volt neki nyolc fia.
Nyolc fia közül az elsőnek már őszbe vegyülő szakálla, az utolsónak
fekete szakálla volt, de még nem házasította ki őket. Összeült eme úr
nyolc fia, s három nap tanácskozott, mondván:
 – Miképpen mondjuk meg atyánknak, hogy nekünk asszonyt
keressen?
Gondolnak ezt is, gondolnak azt is, végül előkerítik Alnazar Bakit.
Megérkezvén, azt kérdi Alnazar Baki:
– Mi végre hívattatok?
– Mi egy anyától nyolcan vagyunk, közülünk az első immár őszbe
vegyült szakállú, az utolsó is fekete szakállú lett. Te egy anyától
egymagad vagy. A bajszod már barna. Ez ideig egyikünknek sincs
felesége. Bármerre járunk, így csúfolnak bennünket: „ím, itt jön
Dzsanibek úr nyolc bitang csődöre.” Azért hívtunk, mert nem tudjuk,
miképpen mondjuk meg atyánknak, hogy keressen nekünk asszonyt.
Alnazar Baki ezt a tanácsot adta nekik:
– Induljatok el lány után ti magatok, és járjatok házról házra. Apátok
majd tudomást szerez erről, észbe kap, s megszerzi nektek az asszonyt.
A nyolc testvér így is tett. Megérkezett közben a kán egyik társa, s
elmondta a kánnak, hogy a fiai lánykeresőben járnak. Dzsanibek kán
ekkor a combjára csapott, mondván:
– A nemjóját, de feledékeny vagyok! Hát nem elfeledtem, hogy a
fiaimnak asszonyt szerezzek! – Majd így folytatta: – Ha nyolcuknak
nyolc helyről kéretvén más-más leányt szerzek, az életem is elmúlik,
ezért nyolcuknak egy helyről fogok leányt szerezni! – S azzal már
indult is, hogy leányokat keressen.
Ám a kerek világ négy sarkát végigjárván sem talált olyan emberre,
akinek nyolc lánya lett volna. Egy este aztán egy gazda házához
érkezett, ott letelepedett, s hát ahogy körülnézett, az egyik oszlop
tetején hét fülönfüggőt látott fölakasztva.
– Aj, be kár – gondolta –, az egyik fiamnak csak nem jut feleség. – S
a jobb szeme sírt, a bal szeme nevetett.
Meglátta ezt a gazda felesége, s ráförmedt:
– Ó, hogy a szádat a vér lepje el, szólj már, hogy mi lelt, mit
siránkozol! – S galléron ragadván kétfelől képen törölte.
– Ó, jaj, gazdasszony, van nekem nyolc fiam, de az oszlop tetején
csak hét fülönfüggőt látok. Hát ez az, amiért sírok is, nevetek is.
 – Szádat a fekete vér lepje el – mondta erre a gazdasszony –, hisz
nekem kilenc lányom van! Csakhogy kettejük nem tette le a
fülönfüggőt, úgy ment el.
A kán észbe kapott, hogy elfeledkezett második felesége fiáról,
Alnazar Bakiról:
– Jaj, gazdasszony, nekem is kilenc fiam van – mondta. Megszólalt
ekkor a gazda:
– Én a lányaim menyasszonyi vakságaként jószágot nem fogadok el.
Hanem teremts az ajtóm elé egy tejtavat meg egy vajtavat, s egyikből a
halacskák a másikba átugráljanak. Aztán teremts egy arany nyárfát
meg egy ezüst nyárfát, s egyikről a fülemülék a másikra dalolva
átszálldossanak. Legyen egy akkora aranytrón, hogy a faromat
ráillesztvén beleülhessek. Ajtóm előtt fakassz egy folyóvizet, innenső s
túlsó partján lókikötő cölöpök sorakozzanak. Ha nekem mindezt
ideteremted, viheted a lányaimat.
Dzsanibek kán elindult hazafelé: „A vajtavat, tejtavat ha
előteremtem, halacskát hol találok? A nyárfát ha előteremtem,
fülemülét hol találok? A folyóvizet ha odafordítom, kikötőcölöpöt
miként állítok sorba?” – töprengett szomorúan. Hazatértekor Alnazar
Baki már aludt, így szólt az alvó fiához:
– Kelj föl, Alnazar Baki, vedd a melletted lévő kantárt, apád hóka
poroszka lovát fogd be és ülj föl rá, nyargalj vele ide-oda, füröszd meg
fekete verítékben, s köszöntsd apádat. Az először majd túlfelé pillant.
Túlfelől köszöntsd, akkor meg idepillant. Innenfelől ha köszöntöd,
megszólal majd: „Vedd fejét a gazembernek!” Mondjad neki: „Tak-
szir, egy kérésem van.” Azt mondja majd: „Beszélj.” „Bízza rám
dolgát, ami eddig búsította, s én bevégzem harmadnapra.” Ha így
szólsz, álmodban majd tanácsot ad.
Amint Alnazar Baki álmából fölébredt, ott hevert mellette egy
kantár. Vette a kantárt, futásnak eredt, befogta apjának hóka
poroszkáját, s azt verejtékben fürösztvén apjához nyargalt. Köszönt
neki, de apja túlfelé tekintett. Köszöntötte akkor innenfelől, mire az
megszólalt:
 – Vedd fejét a gazembernek!
Ennek hallatán így szólt Alnazar Baki:
– Takszir, egy kérésem van.
– Beszélj, mi a kérésed! – mondta az apja.
– E tenni való dolgot ha rám bízod, én bevégzem harmadnapra.
Dzsanibek kán erre így szólt:
– Ha be nem végzed, a fejedet veszem!
Három napig a fiú egy kapavágást sem tett. „Igazat láttam-é avagy
hamisat?” – gondolta, majd harmadnapon fölment a dombra, s lefeküdt
aludni. Hallja ám ismét álmában a tanácsot:
– Kelj föl, Alnazar Baki! Apád szürke ökrének egyik szemét vájd ki,
és mondd azt: „Vajtó légy!” Dobd el aztán a szemet, és vájd ki a
másikat is, miközben mondd azt: „Tejtó légy!” Dobd el azt is, majd
törd le az ökör egyik szarvát, s mondd azt: „Arany nyárfa légy!”, s
dobd el a szarvat! A másik szarvát letörvén mondd azt, hogy „Ezüst
nyárfa légy! Egyik fülemüléd a másikra szálldosson!”, s dobd el ezt a
szarvat is. Akkor az ökör beleit szedd ki, s mondd azt: „Házad arannyá
változzék!”, s dobd el a beleket is. Ezután kilenc kanál vérét
fölmerítvén mondd azt, hogy „Farbeleférő mozsár nagyságú arany
legyen!”, s locsold szét a vért. A melletted lévő száraz fütyköst fogd
meg, ülj föl rá, mondd azt, hogy „Csú!”, és indulj! Kétfelé ne bámulj,
a sorakozó kikötőcölöpöket ne számláld, folyóvíz fakad föl majd, s a
kikötőcölöpök az innenső és túlsó partján fölsorakoznak.
A fiú véghezvitte mindazt, amit álmában hallott. Miután minden
teljesült, a gazda egy embert küldött Dzsanibek kánhoz, mondván:
– Minden megvan. Jöjjön, s a menyeit vigye el.
Dzsanibek kán nyolc fiát vitte magával, Alnazar Bakiról ismét
elfeledkezett. Így indult útnak, de hirtelen eszébe jutott: „Fiaimnak
eleje, mindnyájuk legkülönbje Alnazar Baki, e dolgot is ő vitte végbe,
biz' el nem jön, ha magam nem megyek érte”, gondolta s visszafordult.
– Hol van Alnazar Baki? – kérdezte az anyjától.
– Épp az imént ment el, mondván: „Apámmal tartok” – felelte az
asszony.
 Belépett az apa a házba, s látta, hogy Alnazar Baki ott ül a trónján.
– Jössz-é, fiam? – kérdezte tőle.
– Ha én is elmegyek, te is elmész, a trónod üresen maradjon-é? –
mondta Alnazar Baki. – Fiaid nagyja a nagyját, kisebbje a kisebbjét
fogja megkapni, nekem meg ideadják majd legkisebbik lányukat,
Kendzsekét. Apósom ad majd nekem egy fekete acélreszelőt. Jól őrizd
meg, s hozd el nekem. Visszatérőben egy csöndesen csordogáló, zöld
fű közül fölfakadó forrásra találtok. Ott meg ne háljatok!
Elment nászához Dzsanibek kán, s harminc nap múlatván, negyven
nap ríkatván, elvitte a gazda leányait. Násza a nagy leányát a
nagyjának, kisebb lányát a kisebbjének, legkisebbik lányát,
Kendzsekét Alnazar Bakinak adta.
Vitte hát menyeit Dzsanibek kán, s hazatérőben eljutott a csöndesen
csordogáló, zöld fű közül fölfakadó forráshoz. Ekkor Kendzseke így
szólt:
– Ez a hely gonosz tündérek mulatóhelye, apám itt meg ne szálljon.
Ám a nyolc fiú azt mondta:
– Vigye csak magával a furfangos menyét! Lónak alkalmas hely ez,
itt bizony megtelepszünk.
Reggel, amidőn fiai s menyei még aludtak, Dzsanibek kán lement a
vízhez, hogy a lovakat megitassa. Ahogy lovait a vízhez hajtotta, a
vízen egy kondér nagyságú fekete tüdő úszkált. Ijedten horkantva
meghőköltek a lovai, nem ittak a vízből. „Ej – gondolta –, az átkozott
csikósok levágták valamelyik lovat s a tüdejét a vízbe dobták.”
Leszállt lováról, hogy a tüdőt a vízből kivegye s elhajítsa, ám ekkor
fölpattant egy hétfejű ördöngös öregasszony, karon ragadta, fölemelte,
aztán a földhöz teremtette, majd a mellére ülve megszólalt:
– Aj, te vén huncut, mit adsz nekem?
– Legelőm teli lovakkal, azt adom neked – mondta amaz.
– Aj, te vén huncut, holtod után az a sok ló kié lenne, ha nem az
enyém? – S úgy megsanyargatta Dzsanibe-ket, hogy az majd
belepusztult.
– Töméntelen sok tevém van, azt adom neked – mondta.
 – Aj, te vén huncut, holtod után kié lenne, ha nem az enyém? – s
még tovább sanyargatta.
– Teli karám juhom van, azt adom neked – szólt amaz
kétségbeesetten.
– Aj, te vén huncut, holtod után kié lenne, ha nem az enyém?
– Hatszárnyú hajlékom van, azt adom neked.
– Aj, te vén huncut, holtod után kié lenne, ha nem az enyém?
– Nyolc fiamat, nyolc menyemet odaadom!
– Aj, te vén huncut, holtod után kié lenne, ha nem az enyém?
Félig holtan, ereje fogytán végül ezt mondta Dzsanibek kán:
– Fiaimnak eleje, mindnyájuk legkülönbje az én Alnazar Bakim. Őt
adom neked.
– Aj, te vén huncut – szólt az ördöngös öregasszony –, előbb is
megadhattad volna. Miképpen adod nekem Alnazar Bakit?
– Van egy fekete acélreszelője, amit az apósa adott neki – felelte
Dzsanibek kán –, azt ügyesen megszerzem, s a tűzhely aljához
támasztom, mielőtt elmennék. Fortéllyal aztán őt magad elkaphatod.
Hajtotta a lovait Dzsanibek kán, s odaszólt a menyének:
– Lányom, vedd már elő s dobd ide a reszelőt, ennek az átkozott
lónak szálka ment a lábába.
A menye egyfelől sírva, másfelől nevetve elővette a reszelőt, s
odadobta neki. O pedig elindította a fiait, maga meg a ló lábában lévő
szálkát kiszedte, a reszelőt a tűzhely tövéhez támasztotta, majd elindult
hazafelé.
Miután Kendzseke hazaérkezett, Alnazar Baki megkérdezte tőle:
– Hol van a fekete acélreszelő, amit az apósom küldött?
– A reszelőt apád elvette – válaszolt Kendzseke. Alnazar Baki
apjához ment, és megkérdezte:
– Apám, hol van a fekete acélreszelőm, amit az apósom adott?
– Aj, Allah vegye el az eszemet! Szálka ment az átkozott ló lábába,
azt reszeltem ki vele, s aztán a tűzhely tövéhez támasztottam s
ottfelejtettem – mondta.
 Alnazar Baki rögtön útnak akart indulni, ám menyasszonykája,
Kendzseke visszatartotta:
– Ma feküdj csak le, holnap majd elmész.
Aznap le is feküdt hát, s csak másnap reggel indult arra a
táborhelyre, ahol a reszelő maradt. Amint megérkezett, a kőtűzhely
tövében ott üldögélt egy karólábszárú, piszkafalábú, rókapofájú,
farkasszemű vén boszorkány.
– Asszalam alejküm, anyóka! – mondta neki.
– Alejkime szálam, fiacskám! Ha nem köszöntél volna, fiam, biz'
elsápasztottalak volna.
– Ha nem fogadtad volna, anyóka, biz' ellankasztottalak volna.
– Mi végre jöttél, fiam?
– Itt maradt a reszelőm, anyó, a reszelőért jöttem.
– Ej, fiam, a reszelődet én vettem el. Megbíználak téged egy
munkával – mondta.
– Ej, anyó, lovam nincs, subám nincs, felszerelésem sincs. Hogyan
lennék hát alkalmas erre a dologra? Ha el akarsz nyelni, hát nyelj. Ha
nem nyelsz el, add a re-szelőmet!
– Jaj, fiam, dehogy nyellek én el téged – köntörfalazott a
vénasszony –, te erre a dologra igen alkalmas vagy.
„Hát ez nem megy másképp” – gondolta Alnazar Baki, s miután a
reszelőjét megkapta, a vénasszony nyomába szegődött.
A vénasszony elvitte a fiút a vaskapus városhoz, s megbízta:
– Hozd el nekem a föld alatt lakó Ajgan leányát. Alnazar Baki
elindult Ajgan leányáért, a szépséges Altinajért. Hamarosan leszállt a
föld alá. Ahogy a föld alatt ment-mendegélt, látta ám, hogy egy odúját
ásó egérre egy vércse leselkedik. Ágból íjat, nádból nyilat készített
Alnazar Baki, s lelőtte a vércsét. Az egér odafutott hozzá:
– Barátom, te jót tettél velem. Ha bajba kerülsz, csak perzseld meg
ezt, s én a segítségedre leszek! – S azzal kitépte egy szempilláját s
odaadta neki.
Továbbindult Alnazar Baki, és hamarosan leszállt a föld alá. Amikor
eljutott Ajgan városának határáig, megperzselte az egér szempilláját.
Megjelent az egér:
– Miféle gond-baj környékez, barátom? – kérdezte.
– Áss nekem egy föld alatti utat, amelyben elfér egy ember, s
amelyen át kijutok Ajgan leányának, Altinaj-nak házához – mondta
Alnazar Baki.
– Jól van, barátom – szólt az egér, s éjt nappallá téve addig ásott,
mígnem meghozta a hírt: – Bevégeztem.
Éjszaka Alnazar a föld alatt eljutott a szépséges Altinajhoz.
Megsimította az alvó leány arcát is, haját is jobb felől, majd kihúzta
egy szál haját, elrejtette, s eltávozott.
Altinaj mindennap megmérte magát negyven leánypajtásával együtt.
Másnap reggel, mérés közben, észrevette, hogy egy szál haja hiányzik.
Egy szál hajának súlyával ugyanis Altinaj nehezebb szokott lenni a
negyven leánynál. Aznap viszont, amint a mérlegre ereszkedett,
ugyanannyit nyomott rajta, mint a többiek.
Ébren figyelt a leány, s egyszer csak valami zaj-zörej ütötte meg a
fülét. Tovább figyelt, hát hamarosan egy legény bukkant elő. Arcon
csókolta bal felől, haját simította bal felől, ám ekkor Altinaj
megragadta:
– Hát te ki vagy, és mit akarsz? – kérdezte.
– Én a föld színén lakó Dzsanibek kán fia vagyok. Hallottam
hírnevedet, azért jöttem. Az este már voltam nálad, de nem tudtalak
fölébreszteni, megcsókoltam hát jobb felől az orcádat, s kihúztam a
hajadból jobb felől egy szálat, mielőtt elmentem – mondta Alnazar
Baki, majd megragadta a lányt, s a rézboszorkányhoz indult.
Jó néhány napi utat megtettek már, amidőn Alnazar Baki egyszer
elsóhajtotta magát.
– Miért sóhajtottál? – kérdezte Altinaj.
– Nem lehetek én a tied, s nem lehetsz te az enyém – felelte Alnazar
Baki.
– Ugyan, miért is válnánk el egymástól?
– Engem egy rézboszorkány bízott meg, hogy elvigyelek hozzá, az ő
hatalma révén jutottam el hozzád.
 – Aj, be kár! Ha erről az apám házában szóltál volna! Van apámnak
egy Mika nevű madara. Ha elhoztuk volna, kivájná a boszorkány
szemét s megölné. Ám most menjünk csak előre egy földből kiálló
zöld kőszikláig. Ha odaérünk, selyemből kötelet sodrok, s jó erősen
kötözz oda engem ahhoz a kősziklához. Te aztán menj tovább. Amikor
a boszorkány megkérdi: „Elhoztad-e?”, mondd azt: „Elhoztam.” Ha
megkérdi: „Hol van?” Csak annyit szólj: „Itt meg itt.” Akkor majd
kígyóvá változik, s tekeregve, kúszva elindul hozzám, te meg kezdjél
rá így: „Az apád sírját! Vesszen meg, aki az ilyen féregfajzattal jót
tesz!” Ő ekkor hátrafordul s megkérdi: „Mi történt?” Ha azt mondod:
„Éhes vagyok”, odahajít majd egy kulcsot, mondván: „Nesze a kulcs,
eredj magad, s egyél.” Ha belépsz a várba, a bejárattal szemközt lesz
egy szürke vályogház. Ládák lesznek benne, középütt pedig lesz egy
juh nagyságú szürke láda. Rögtön rúgj bele, törd föl. Ha feltörted,
találsz benne egy kézfej nagyságú ládikát. A kézfej nagyságú ládikát
törd fel egy rúgással. Hét fekete madárfióka lesz benne: ez a
boszorkány lelke. Hamar tépd le a fejüket, s öld meg őket – mondta.
Alnazar elment a rézboszorkányhoz.
– Elhoztad-é? – kérdezte az.
– Elhoztam, itt meg itt van – mondta ő.
A vénasszony kígyóvá változott, s tekeregve, kúszva elindult.
– Ó – kezdte rá a fiú –, hogy veszne meg, aki e féreggel jót tesz!
Jövök ide éhezve-fáradozva, gyalogszerrel meg lóháton, te meg csak
nekivágsz anélkül, hogy az ételt szóba hoznád.
– Nesze – szólt vissza a vénasszony –, vedd elő magad az ételt, s
egyél! – Azzal odahajította neki a kulcsot.
Alnazar kinyitotta a kaput, s belépett a szemközt lévő szürke házba,
szétrúgta a juh nagyságú szürke ládát, feltörte a benne lévő kézfejnyi
ládikát, majd az abban lévő hét fekete madárfióka fejét leszakította, s
elindult visszafelé a lányhoz. Eloldozta a kősziklától a lányt, s
összeölelkeztek.
Akkoriban történt, hogy egy városnak meghalt a kánja. Miután a
kánnak nem volt fiúgyermeke, ezt a végrendeletet hagyta:
„Röptessétek föl a madaramat, s akire leszáll, az legyen a kán!” Három
napig a kán madara senkire le nem szállt. Harmadnapon viszont
kirepült a városból, s arra a nyárfára szállt le, amelyiken Alnazar Baki
tanyázott. Amikor odamentek a nyárfához, hogy kivágják, Alnazar
Baki ereszkedett le róla.
– Íme, az új kán! – kiáltották, s Alnazar Bakit kánná emelték.
Miután kán lett belőle, Alnazar Baki vígan és elégedetten élt tovább
országa népével.

AZ ÖREGSÉG NÉLKÜLI FIATALSÁG

ÉS A HALÁL NÉLKÜLI ÉLET

gyszer volt, hol nem volt, mert ha nem lett volna, el sem
mesélném, amikor a nyárfa körtét termett, a rekettye pedig ibolyát,
amikor a farkasok és a bárányok egymás nyakába borultak,
megcsókolták egymást és testvérekké lettek, amikor a bolha egyik
lábára kilencvenkilenc font súlyú vasból készítettek patkót, és így
ugrott az égig, hogy mesét hozzon:

Amikor a falra irkált a légy,

Hazug volt az, ki nem hitte a mesét.

Volt egyszer egy hatalmas császár és császárné; szépek s fiatalok

voltak mindketten, s elkövettek már mindent, amit lehetett, hogy
gyermekük szülessen: jártak orvosoknál és bölcseknél, hogy ha kell, a
csillagokból olvassák ki, lesz-e gyermekük, de minden hiábavaló volt.
Végül is a császár, meghallván, hogy van az egyik szomszéd faluban
valami mindentudó vénember, elküldött érte. De az így felelt a császár
küldötteinek: „Akinek szüksége van, rájöjjön maga.” A császár és a
császárné fel is kerekedett, s néhány nagyúr, katona és szolga
kíséretében elment az apóka házához. Az apóka messziről meglátta
őket, elébük ment, hogy fogadja a vendégeket, s így szólt:
 – Hozott Isten. Mit akarsz megtudni, császár? Óhajtásod
szomorúságot hoz reád.
– Nem azért jöttem, hogy efelől érdeklődjem – felelt a császár –,
hanem, hogy ha volna, adnál valami orvosságot, amitől gyermekünk
lehessen.
– Van – felelte az apó –, de csak egy gyermeketek lehet. Ez is
tündérlegény lesz, kedves gyermek, s nem sok örömötök lesz benne.
A császár s a császárné az orvossággal boldogan tért vissza a
palotába, s a császárné néhány nap múlva már érezte: gyermeke fog
születni. Ennek a hírnek az egész birodalom, az egész udvar, minden
alattvaló egyformán örvendezett. De a gyermek, mielőtt még eljött
volna születése órája, sírni kezdett, és nem akadt orvos, aki el tudta
volna csendesíteni. Erre a császár elkezdte neki ígérgetni a világ
minden kincsét-aranyát, de még ez sem volt képes elhallgattatni.
– Hallgass, fiacskám – mondta ekkor az apja –, neked adom ezt és
ezt a birodalmat; hallgass el, fiacskám, hozzád adom ezt és ezt a
császárlányt, és még sok minden egyebet adok!
De a gyerek csak nem hallgatott el. Apja végül így könyörgött:
– Hallgass, szerelmes fiam, mert neked adom az öregség nélküli
fiatalságot, és a halál nélküli életet!
Erre a gyermek menten elhallgatott, s megszületett. A szolgák
kürtökkel és dobokkal hirdették ki az örömhírt, s egy álló hétig tartó
vigasság kezdődött az egész birodalomban.
A gyermek, amint növekedett, egyre ügyesebb és vakmerőbb lett.
Iskolába járatták, és bölcsekkel taníttatták; ami tanulnivalóhoz más
gyermeknek egy év kell, megtanulta egy hónap alatt. Apja, a császár
olvadozott a boldogságtól. Az egész birodalmat büszkeség töltötte el,
hogy hamarosan olyan bölcs és igazságos császáruk lészen, mint
Salamon. De egy időtől fogva a gyermekkel valami történhetett, mert
szomorú és réveteg lett. S egy napon, amikor éppen betöltötte
tizenötödik esztendejét, a császár birodalma bojárjaival és
főembereivel nagyasztalnál lakmározva ünnepelte, Tündérlegény
felállt, s így szólt;
 – Apám, itt az ideje, hogy megadd, amit születésemkor ígértél.
A császár ennek hallatán nagyon elszomorodott, s így szólt:
– Jól van, jól, fiacskám, de hát honnan adhassak neked ilyen
lehetetlen dolgokat? Mert ha akkor ígértem is, csak azért tettem, hogy
megnyugtassalak.
– Nos, ha te nem adhatod meg, apám, magam leszek kénytelen
addig járni e széles világot, amíg meg nem találom…
Erre a császár s amennyi bojár csak ott volt, mind-mind térdre
ereszkedett, s úgy kérlelte a fiút, hogy ne hagyja el a birodalmát.
„Atyád most már öregember, téged szándékozunk trónjára ültetni, s a
földkerekség legszebb császárleányát hozzuk neked feleségül” –
mondták a bojárok. De a fiút semmi hatalommal el nem téríthették
feltett szándékától: hajthatatlan maradt, mint a kőszikla. Végül az apja,
látva konokságát, hozzájárult az induláshoz, s parancsot adott,
készítsenek neki útravalót, s mindent, ami kell.
Ezután Tündérlegény bement a császári istállóba, ahol a birodalom
legszebb ménjei voltak, s választani akart egyet. De mihelyt a lovakra
tette a kezét, s a farkuknál fogva megragadta őket, azok egymás után
mind lerogytak. Már éppen ki akart fordulni az istállóból, de azért még
egyszer körülnézett, s hát megpillantott a sarokban egy takonykóros,
ótvaros gebét, s odament. Ahogy megfogta a gebe farkát, az
hátrafordul, s megszólalt:
– Mit parancsolsz, édes gazdám? Hála legyen az Istennek, aki
megengedte, hogy végre ismét egy vitéz tegye rám a kezét.
S lábát megcövekelve, egyenes maradt, mint a fáklya. Ekkor
Tündérlegény elmondta, mire szánta el magát, s a ló így felelt:
– Hogy vágyad teljesülhessen, el kell kérned atyádtól azt a pallost,
dárdát, íjat, tegezt és gúnyát, amelyet legénykorában viselt. Engem
pedig hat hétig gondozz saját kezeddel, és tejben főtt árpával etess.
A fiú az apjához sietett, és elkérte tőle a pallost, az íjat, a tegezt és a
gúnyát. A császár hívatta a hopmestert, s megparancsolta, nyissa ki az
összes öreg ládát, hadd válassza ki belőlük a fia azt, ami neki tetszik.
Tündérlegény három nap és három éjjel kotorászott, mire az egyik
öreg láda fenekén megtalálta az apja ifjúkorában viselt ruháit és
fegyvereit; piszkosan és rozsdásan hevertek ott. Saját kezével látott
neki, hogy megtisztítson mindent, s hat-hét múlva a fegyverek és a
ruhák is úgy ragyogtak, mint a tükör. Közben a lóról is gondoskodott,
és tejben főtt árpával etette. Volt elég tennivalója; de nem is bánta, fő,
hogy el tudta végezni…
Amikor a ló hallotta Tündérlegénytől, hogy a ruha és a fegyver
készen ragyog, csak megrázkódott, és egy szempillantás múlva úgy állt
már ott, ahogy az anyja ellette: erősen és négy szárnnyal!
Tündérlegény fölkiáltott:
– Három nap múlva indulunk!
– Élj sokáig, kedves gazdám; már ma kész volnék, ha parancsolnád
– felelte a ló.
Harmadnap reggel csupa gyász volt a birodalom, csupa gyász az
udvar. Tündérlegény tetőtől talpig vitézi öltözékben, kezében a
pallossal felugrott a kiválasztott lóra, elbúcsúzott az apjától, anyjától,
minden nagy és kis bojártól, minden udvarbéli katonától és szolgától,
akik könnyes szemmel kérték, tegyen le erről az utazásról, nehogy a
fejébe kerüljön valahogyan. De ő megsarkantyúzta a lovát, s
nyomában az útravalós szekerekkel s vagy kétszáz kíséretül adott
vitézzel, szélsebesen ki-száguldott a kapun.
Ahogy az apja birodalmából kiért, egy pusztaságba jutott, ahol
minden vagyonát szétosztotta a vitézek közt, elköszönt, s visszaküldte
őket a palotába; csak annyi útravalót tartott meg, amennyit a lova elbírt
Aztán elindult napkelet felé, s ment, ment három nap s három éjjel,
amíg egy széles rónára nem ért, amely tele volt embercsonttal.
Ahogy itt megállt egy kicsit pihenni, megszólalt a lova:
– Tudd meg, gazdám, hogy most egy gonosz boszorkány
birodalmában vagyunk; de az olyan gonosz, hogy eddig még
mindenkit megölt, aki a birodalmába betette a lábát. Ez is olyan
asszony volt valaha, mint a többi, de szüleit addig kínozta, míg meg
nem átkozták. Átkuk megfogant, s őt boszorkánnyá változtatta. Most
éppen a gyermekeivel van, de holnap, ott, né, abban az erdőben
találkozni fogunk vele, amikor jön, hogy téged elpusztítson.
Félelmetesen nagy, de ne ijedj meg, csak készülj fel rá, hogy
megnyilazd, a dárdát pedig tartsd kezed ügyében, hogy használhasd,
ha szükség lesz rá.
Lepihentek, de felváltva őrködtek egész éjjel.
Alig pitymallott, fölkerekedtek, hogy átvágjanak az erdőn.
Tündérlegény fölnyergelte s fölkantározta a lovát, a kengyelt jobban
megszorította, mint máskor, s útnak eredt. Egyszer csak szörnyű
dübörgést hallott. A ló azt mondta:
– Légy résen, gazdám, mert közeledik a boszorkány.
Jött, jött, s jöttében a fákat földre döntötte, úgy száguldott. De a ló
szélsebesen fölébe emelkedett, és Tündérlegény nyíllal ellőtte egyik
lábát. Már épp a másik lábát célozta meg, amikor felkiáltott a
boszorkány:
– Megállj, Tündérlegény, hisz nem bántalak én!
De Tündérlegény nem hitt a szavának. Ekkor a boszorkányírást
adott róla a saját vérével.
– Éljen a lovad, Tündérlegény – tette még hozzá –, mert bizony
mondom, táltos az! Mert ha nem az volna, sülve megettelek volna, így
azonban te győztél le engem. Tudd meg, hogy a mai napig halandó
emberfia át nem merte lépni határaimat; egynémely kolontos, aki erre
vetemedett, éppen hogy addig a mezőig jutott, ahol azt a temérdek
csontot láttad…
A boszorkány meghívta magához Tündérlegényt, megvendégelte, s
úgy kezelte, ahogyan utasembert illendő. Lakmározás közben a
boszorkány annyit nyavalygott az ellőtt lába miatt, hogy Tündérlegény
végül elővette tarisznyájából a lábat, s a helyére illesztette, úgy, hogy
az rögtön visszaforradt.
A boszorkány nagy boldogságában háromnapos lakomát csapott, s
azt mondta Tündérlegénynek, hogy válasszon magának feleséget a
három szép lánya közül; ő azonban elhárította, s azt mondta, hogy nem
feleséget keresni indult útnak, hanem azért, hogy megtalálja az öregség
nélküli fiatalságot, és a halál nélküli életet, amit az apja ígért neki
hajdanán. Azt mondta erre a boszorkány:
– Ilyen lóval és ennyi vitézséggel meg is találod!
Három nap elteltével a legény felszedelőzködött, elbúcsúzott, s útra
kelt. Ment, ment, meg nem állt, jó hosszú utat bejárt. Alighogy átlépte
a boszorkány határát, gyönyörű szép mezőre ért, amelynek egyik
oldalát virágos fű borította, a másikat azonban kiaszott parlag.
Odafordult a lovához:
– Mitől perzselődött meg ez a fű? Mire a ló így felelt:
– A Skorpió birodalmában járunk, kedves gazdám, ő a boszorkány
nénje, gonoszságban nem is férnek meg egymás mellett. Szüleik átka
elérte őket, ezért váltak szörnyetegekké. Maguk közt is fenekednek
életre-halálra, a legszívesebben elragadnák egymás országát. Amikor a
Skorpióra rájön a nehézség, tüzet és szurkot hány; egyszer, amikor
hadakozott a nénjével, hogy a földjéről kiűzze, felperzselte a füvet,
ahol elhaladt. A Skorpió a nénjénél is rosszabb, ráadásul három feje
van. Pihenjünk meg, gazdám, s holnap kora reggel felkészülünk ellene.
Amikor reggel fölébrednek, hát egyszer csak olyan üvöltést és
sivítást hallanak, amilyent még soha!
– Légy résen, gazdám, mert lám, a Skorpió közeledik.
Jött is a Skorpió szélsebesen, egyik állkapcsa a földön, másik az
égen, s úgy okádta a lángot. De a ló gyorsan, mint a nyíl, fölébe
röppent, majd leereszkedett, s oldalba kapta, Tündérlegény pedig fogta
az íját, s az egyik fejét ellőtte. Akkor a Skorpió könyörgésre fogta:
kegyelmezzen neki, hisz esze ágában sincs bántani. S hogy bizalmat
keltsen, saját vérével adott írást erről. A Skorpió ezután megvendégelte
Tündérlegényt, még különbül, mint a boszorkány, s a legény neki is
visszaadta ellőtt fejét. Csak három nap múlva indultak tovább.
A Skorpió határán túljutva addig mentek, mendegéltek, míg egy
csupa virág rétre nem értek, ahol örökös tavasz volt. Csodálatosan szép
volt mindegyik virágszál, s olyan édes illatú, hogy az ember elkábult
tőle; alig cirógató fuvalom lengedezett, s ők letelepedtek egy kis
pihenőre. A ló megszólalt:
 – Eddig csak eljutottunk valahogy, gazdám; de hátravan még egy
hopp! Nagy veszedelemmel kell megküzdenünk. S ha Isten
segedelmével ezen is túl vagyunk, akkor hős a nevünk. Nem messzire
előttünk áll az a palota, melyben az öregség nélküli fiatalság és a halál
nélküli élet lakozik. De ezt a palotát sűrű, magas rengeteg övezi, s
abban ott vannak a világ legveszedelmesebb vadállatai. Szemüket le
sem hunyva éjjel-nappal őrködnek, és oly irtóztatóak, hogy szinte
képtelenség velük megverekedni. Az erdőt lehetetlenség is átszelnünk;
ezért hát az lesz a legjobb, ha megpróbálunk általszökkenni rajta.
Miután vagy két napig pihentek, nekigyürkőztek. A ló lélegzetét
visszafojtva így szólt:
– Gazdám, most aztán szorítsd meg a hevedert, ahogy csak tudod,
szorítsd erősen a kengyelt, s kapaszkodj meg jól a sörényemben is,
lábadat pedig tartsd szorosan véknyamon, nehogy röptömben zavarjon.
Azzal felemelkedett, s egy szempillantás alatt máris az erdő
közepében volt.
– Gazdám – szólt hátra –, épp most van az ideje az erdei vadak
etetésének; egytől egyig az udvarba gyűltek. Siessünk!
– Siessünk! – felelte Tündérlegény. – S az Isten könyörüljön
rajtunk!
Még magasabbra emelkedtek, s egyszer csak látták a palotát, de
olyan ragyogásban, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.
Átrepültek az erdő felett; s amikor már-már leszálltak a palota
lépcsőjére, lábbal éppenhogy súroltak egy fatetőt, mire megmozdult
nagy hirtelen az egész erdő, s az állatok üvölteni kezdtek. Nagy sietve
leszálltak hát; még szerencse, hogy a palota úrnője éppen etette
odakünt a csibéit (mert így hívta az erdő fenevadjait!), különben a
vadak elpusztították volna őket.
Megörült jöttüknek a palota úrnője, s megmentette őket. Megörült,
mert nem látott arrafelé e napig teremtett embert. Lecsillapította a
vadakat, s a helyükre kergette őket. Az úrnő sudár, gyönyörű termetű,
törékeny tündér volt – szerencsétlenségére. Mert mihelyt
Tündérlegény megpillantotta, majdhogy kővé nem meredt
bámulatában. De a tündér szelíden nézett rá, s így szólt:
– Isten hozott, Tündérlegény! Mit keresel itt?
– Keresem az öregség nélküli fiatalságot, és a halál nélküli életet –
válaszolta a legény.
– Hát, ha keresed, itt megtalálod.
Tündérlegény leszállt a lóról, s belépett a palotába. Odabent még két
nőt talált, az egyik szebb volt, mint a másik. A tündér nővérei voltak.
A tündérek megkérték, maradjon velük ezentúl, mert, amint mondták,
életük szörnyű unalomban telt, örökös egyedüllétben. Ő sem mondatta
kétszer, hanem ott maradt, és hamarosan egybekelt a legkisebb
leánnyal.
Esküvőjükön a palota úrnői megengedték neki, hogy kedve szerint
szabadon járjon-keljen az egész környéken; csak egy völgytől tiltották
el, s meg is mutatták, melyik az. Oda be ne tegye a lábát, mondták
neki, különben megbánja; mert ez a völgy nem más, mint a Siralom
Völgye.
Tündérlegény számlálatlan sok szép percet töltött el ott, anélkül,
hogy észrevette volna, mert olyan fiatal maradt, amilyen volt. Járt-kelt
az erdőben, s nem volt semmi gondja. Aranyos palotákban mulatozott;
csendben és békességben élt hitvesével és sógornőivel. Gyönyörködött
a virágok szépségében, a levegő édességében és tisztaságában.
Gyakran járt el vadászni is.
Hát egy napon egy nyúl szökik fel előtte; rálő egyszer, kétszer, s
nem találja; bosszúsan veti magát utána, harmadszor is lő, s most már
eltalálja. De nagy izgalmában nem vigyázott a boldogtalan, s a nyulat
hajkurászva belépett a Siralom Völgyébe.
Fogta a nyulat, s hazaindult. De mi történt? Hirtelen vágy fogta el az
anyja s az apja után. Bár a tündéreknek nem merte elmondani, mi
történt, azok mégis rájöttek a nyugtalanságáról, szomorúságáról.
– Ó, szerencsétlenje, hát beléptél a Siralom Völgyébe! – mondták a
tündérek kétségbeesve.
 – Bizony beléptem, kedveseim; s lelkemre, akaratlan tettem ezt a
balgaságot. Most pedig tetőtől talpig olvadok a szüleim utáni
vágyakozástól, de titeket sem akarózik itt hagynom. Néhány szép
napot töltöttem nálatok, és semmire sem lehet panaszom. Csak éppen
látni akarom még egyszer a szüleimet, aztán fordulok is vissza, hogy
sohase hagyjalak el többé benneteket.
– Ne hagyj itt bennünket, kedves! Szüleid már száz esztendeje nem
élnek, s attól félünk, ha hazamész, te sem jössz többé vissza. Maradj
velünk! Mert szívünk azt súgja, odaveszel!
De hiába könyörgött neki a három tündér meg a lova is, a szülei
utáni vágyakozást nem volt hatalmuk lecsillapítani, égette a testét-
lelkét. Végül a ló így szólt:
– Jól van, gazdám, ha már nem hajlasz szavamra, vedd tudomásul,
ha valami baj történik veled, csak magadra, vess. De ha elfogadod
ajánlatomat, hazaviszlek.
– Elfogadom, hálás szívvel, mondd csak, hogyan legyen!
– Amikor megérkezünk atyád palotájához, te rögtön leszállsz, én
meg fordulok is vissza, még ha csak egy órát tökénél is ott…
– Jól van – mondta Tündérlegény.
Útnak is indultak, és csakhamar arra a tájra érkeztek, ahol a Skorpió
birodalma volt. Hát a helyén városokat találtak! Az erdők mezővé
változtak. Kérdezősködni kezdett ettől is, attól is a Skorpió tanyája
felől, de mindenki azt felelte, hogy csak a nagyapáik hallottak ük-
apáiktól egy s más hasonló meséket…
– Hát ez hogyan lehetséges? – álmélkodott Tündérlegény. – Hisz
csak tegnapelőtt haladtam itt át! – S mindent elmondott, amit
elmondhatott.
Az emberek csak nevettek rajta, mint valami holdkóroson vagy
ébren álmodozón, ő pedig sértődötten indult tovább, s még azt sem
vette észre, hogy a haja s a szakálla megőszült.
A boszorkány birodalmába érkezve is kérdezősködni kezdett, de ott
is ugyanezt válaszolták neki az emberek. Fel nem foghatta, mint
változhattak meg ennyire néhány nap alatt a dolgok, s ismét csak
sértődötten indult tovább, immár övig érő szakállal s reszkető lábakkal,
míg végre megérkezett apja birodalmába. Itt is más emberek, más
városok várták, minden megváltozott a felismerhetetlenségig. Nagy
nehezen elvergődött a palotáig, ahol született.
Alighogy leszállt, a ló megcsókolta a kezét, s így szólt:
– Isten megáldjon, gazdám, én visszamegyek oda, ahonnan
elindultam. Ha jönni akarsz te is, ülj fel tüstént, induljunk. Szeretnék
hamarosan visszatérni.
De a legény nem ült vissza a lóra, hanem elindult a palota felé. A
romba dőlt és burjánnal benőtt kerítés láttán nagyot sóhajtott, s
könnybe lábadt szemmel igyekezett felidézni, miként tündökölt itt
egykor minden, s hogyan teltek el itt gyermekévei. Fürkészőn járt be
kétszer is, háromszor is minden szobát, minden múltjára emlékeztető
zugot; még az istállót is, amelyben a lovára bukkant. Aztán lebotorkált
a pincébe, melynek gádorát eltorlaszolta a leomló törmelék.
Térdig érő szakállal matatott jobbra-balra, szemhéját ujjaival
emelgette, hogy lásson valamit, de egy korhadt ládánál egyebet nem
talált. Kinyitotta – nem volt benne semmi. Ahogy a titkos rekesz
fedelét fölemelte, erőtlen hangot hallott:
– Csakhogy végre megjöttél, mert ha még késlekedtél volna, én is
elpusztultam volna.
Azzal a Halál, aki a titkos rekeszben, összegörbülten és töpörödötten
kuporgott, úgy arcon legyintette, hogy a legény holtan rogyott össze, s
porrá is lett abban a szempillantásban.

AZ ARANYMADÁR
 olt egyszer egy király, aki olyan gyönyörű templomot építtetett,
hogy közel s távolban nem találta senki párját. Egy szép napon azután
messze távolból jött egy vándor, és hosszan bámulta a csodaszép
épületet. A király odament hozzá, és megkérdezte tőle, hogy tetszik
neki a templom. A vándor így válaszolt:
– Ez a legszebb templom, amelyet valaha is láttam, csupán
egyetlenegy dolog hiányzik belőle: az aranymadár, amelyik
gyöngyöket hullat a csőréből, amikor énekel.
A király erre megkérdezte tőle, hol található ez a madár.
– Azt nem tudom – felelte a vándor. – Én is csak a hírét hallottam!
Ettől kezdve a királynak nem volt többé nyugta, mert folyton-
folyvást arra kellett gondolnia, hogyan is tehetne szert az
aranymadárra. Aztán egy napon odajött hozzá a legidősebb fia, és így
szólt:
– Atyám, én útra kelek, és megpróbálom megkeresni az
aranymadarat.
Megörült erre a király, legjobb lovát adta oda a fiának, és úgy
engedte útjára. A fiú csakhamar egy erdőbe ért, és tüzet gyújtott. Alig
lobbant fel a tűz lángja, odafutott hozzá egy róka, és jajgatni kezdett:

– Jaj, az isten hidege majd megvesz!

– Hát rakj tüzet és melegedj!

– mondta a királyfi, és azzal elővette az útravalóját. A róka újra

megszólalt:

– Jaj, a gyomrom az éhségtől hogy korog!

– Hát keress magadnak élelmet, és lakjál jól!

– szólt oda a királyfi, s erre a róka elszaladt.

A királyfi felkerekedett és továbbment. Hamarosan felélte egész
útravalóját, és rossz társaságba keveredett; először a lovát adta el,
aztán eladósodott, és végül kénytelen volt elszegődni egy
vendégfogadóba szolgának.
Kis idő múlva a második királyfi is útra kelt, hogy megkeresse az
aranymadarat. Atyja neki is adott egy remek paripát, és alaposan
feltarisznyázta, de ez a fiú is ugyanúgy járt, akárcsak a bátyja.
Mikor tüzet rakott az erdőben, odajött hozzá a róka, és elkezdett
jajgatni:

– Jaj, az isten hidege majd megvesz!

Jaj, jaj, a gyomrom éhen vesz!
– Hát rakj tüzet, és melegedj,
S keress magadnak élelmet!

– mondta neki a királyfi. Aztán továbbindult, rossz társaságba

keveredett, nyakára hágott a pénzének, majd eladta a paripáját,
adósságokba verte magát, s végül kénytelen volt elszegődni egy
vendégfogadóba szolgának.
Ekkor a legkisebbik királyfi is atyja elé járult, és így szólt hozzá:
– Atyám, hadd induljak el én is, hogy megkeressem neked az
aranymadarat!
– Hová gondolsz? Ha a bátyáid nem jártak szerencsével, neked még
kevésbé sikerülne!
A fiú azonban addig könyörgött, míg a király végül útjára engedte.
De ennek a fiúnak már csak egy rossz lovat adott és kevéske pénzt,
mert azt gondolta magában, hogy úgyis annyi, mintha eleve az ablakon
dobná ki az egészet.
A fiú ellovagolt, de alig ért ki a városból, a lova összeroskadt, így
hát gyalog indult tovább, s ment, míg csak az erdőbe nem ért. Ott
azután tüzet rakott magának. Ekkor megjelent a róka, és így kiáltott
feléje:

– Jaj, az isten hidege majd megvesz!

– Akkor hát jöjj ide, és melegedj!
 Mikor pedig a fiú elővette az ennivalóját, így jajveszékelt a róka:

– Jaj, jaj, de szörnyű éhes vagyok!

– Akkor hát jöjj, neked is adok! – mondta a fiú. Erre a róka egészen
közeljött a tűzhöz, együtt evett a fiúval, és ott aludt mellette reggelig.
Mikor azután a fiú felébredt, és tovább akart indulni, a róka azt mondta
neki:
– A testvéreid nem könyörültek meg rajtam, így hát nem is tudták
megszerezni az aranymadarat. De mivel te részvéttel voltál irántam,
adok neked egy jó tanácsot, és segítségedre leszek. Indulj csak tovább,
az erdőn át. Hét napig kell menned, s akkor majd kiérsz egy nagy rétre.
A rét túlsó szélén áll egy hatalmas kastély, menj be oda, és majd
meglátod, hogy mit kell tenned.
Végül pedig még egy ezüstsípot is adott neki ezekkel a szavakkal:
– Ha nagy-nagy veszélyben leszel, és képtelen arra, hogy segíts
magadon, fújj ebbe bele, s akkor én nyomban ott termek, és segítek
neked! – Ezzel a róka beszaladt az erdőbe, a fiú pedig ment tovább a
maga útján.
Hét napig ment, akkor kiért a rétre, és meglátta a kastélyt.
Odasietett, és bátran bement. A kastélyban egy szép fiatal lányt talált,
aki sírva fakadt, mikor a fiút meglátta, és így szólt hozzá:
– Hogyan kerülsz ide? Az én uram a hétfejű sárkány, s az menten
megöl, amint meglát!
– Én bizony nem félek tőle, hanem megküzdök véle! Ott függött a
falon egy hatalmas kard. A fiú nyomban lekapta, és elkezdett vele
gyakorlatozni.
Aztán egyszer csak jött ám a sárkány tüzet okádva. A fiú gyorsan
megsuhintotta a kardot, és egyetlen csapással a sárkány mind a hét
fejét levágta.
Megörült erre a leány, nyomban asztalt terített, és kérte a fiút, hogy
maradjon nála. A királyfi azonban azt felelte, hogy erről szó sem lehet,
mert neki előbb meg kell keresnie az aranymadarat. Megkérdezte a
leányt, nem tudná-e megmondani, merre találhatna rá?
– Nekem bizony sejtelmem sincs róla – mondta a leány. – De menj
csak át oda, ahhoz a másik kastélyhoz, ott lakik a húgom, talán ő tud
neked valamit mondani.
Búcsúzóul adott a fiúnak egy rézalmát, és így szólt hozzá:
– Ha megforgatod ezt az almát, én nyomban hozzád repülök!
Mikor a fiú odaért a második kastélyhoz, ott újra csak egy szép
fiatal leányt talált, aki sírva fakadt a királyfi láttán:
– Jaj, neked! Az én uram a kilencfejű sárkány, ha az hazajön, vége
az életednek!
– Én bizony nem félek tőle, hanem megküzdök véle! Azzal lekapta
a falon függő kardot, meglóbálta a levegőben, és gyakorlatozott vele.
Egyszer csak aztán jött ám a sárkány, mint valami szélvihar, és
közben tüzet okádott. A fiú felemelte a kardot, és egyetlen csapással a
sárkány mind a kilenc fejét levágta.
A leány nagyon megörült. Nyomban asztalt terített, és kérte a fiút,
hogy maradjon nála örökre. A királyfi azonban így felelt:
– Nem maradhatok én itt, mert meg kell keresnem az aranymadarat.
Meg tudod-e mondani nekem, merre találom?
– Akkor hát menj a kishúgomhoz, aki ott lakik, abban a kastélyban.
Ö majd segít neked!
Azzal egy ezüstkörtét adott a fiúnak ezekkel a szavakkal:
– Ha ezt megforgatod, nyomban odarepülök hozzád!
Mikor a fiú megérkezett a harmadik kastélyba, gyönyörű szép leányt
talált ott. A leány sírva fakadt, mikor meglátta a királyfit, és így szólt:
– Hogyan kerülsz te ide? Az én uram a tizenkét fejű sárkány. Ha
hazajön, vége az életednek!
– Nem félek tőle – felelte a királyfi. – Két sárkányt már megöltem,
hát majd ezzel is csak elbánok valahogyan.
A falon ott függött egy kard, azt lekapta, és megsuhogtatta a
levegőben.
 Hát egyszer csak jött ám a sárkány nagy dérrel-dúrral. A királyfi
meglóbálta a kardját, és egyetlen csapással levágta a sárkány tizenegy
fejét. De mire a tizenkettediket is lecsapta, a másik tizenegy újra
kinőtt, és mire azokat megint levágta, addigra kinőtt a tizenkettedik.
Eltartott egész alkonyatig, míg végre sikerült mind a tizenkét
sárkányfejet egyszerre levágnia.
Módfelett megörült ennek a szép leány, nyomban asztalt terített a
fiúnak, és arra kérte, maradjon nála örökre.
– Szívesen eleget tennék a kérésednek, előbb azonban meg kell
szereznem az aranymadarat, hogy hazavigyem atyámnak. Meg tudod-e
mondani nekem, hol lelek rá?
– Tudom biz' én. Minden évben egyszer eljön ide, leszáll erre a fára
az ablak alatt és énekel. De csak egyetlenegy olyan napja van az
évnek, amikor idejön, újesztendő reggelén, napfölkelte előtt. Az
aranymadár az enyém, és én neked adom, csak várd meg, amíg eljön.
A királyfi szívesen ráállt, hogy megvárja a madár jöttét. A leány
azonban annyira megszerette a fiút, hogy nem akarta többé elengedni
maga mellől.
Mikor tehát elérkezett újév hajnala, bedugta a fiú mindkét fülét, így
azután mikor az aranymadár odarepült, és elkezdett énekelni, nem
hallott a királyfi semmit; felkelt a nap, és a madár tovaszállt.
– Hol a madár? Miért nem jön? – kiáltott fel szomorúan a fiú, mikor
felébredt.
– Itt volt, és elénekelte dalát. Nézd csak, itt láthatod bizonyíték
gyanánt a gyöngyöket a fa tövében. Mivel azonban te elaludtad a
jöttét, most még egy évig várnod kell.
Mit tehetett mást a királyfi, ott kellett maradnia, de korábbi jókedve
tovatűnt. Mikor a leány látta, hogy menynyire bánkódik a királyfi,
mivel nem térhet haza atyjához, többé már nem akarta visszatartani, s a
következő újév reggelén ő maga ébresztette fel.
A madár jött, letelepedett a fára, és elkezdett énekelni. Körös-körül
minden csakhamar tele lett gyönggyel. A leány ekkor kezére csalogatta
a madarat, bezárta egy aranykalitkába, és átnyújtotta a kalitkát a
királyfinak. És hogy gyorsan hazaérhessen, adott neki egy hatlábú
paripát, amelyen senki más nem tudott volna lovagolni, csak a királyfi.
Végül pedig megajándékozta egy aranyszilvával, és így szólt hozzá:
– Ha ezt megforgatod, nyomban hozzád repülök.
A királyfi repülve száguldott hazafelé a hatlábú paripán. Estére
kelve egy vendégfogadóhoz ért, ahol a bátyja pincér volt, és nagyon-
nagyon rossz sorban tengődött. A kis királyfi nyomban felismerte
testvérét, és elmesélte neki, hogyan szerezte meg az aranymadarat,
amelyet most hazavisz. Azt akarta, hogy a bátyja is vele együtt menjen
haza.
– Ó, de szeretnék veled menni! – mondta a fivére. – De hát sokkal
tartozom a gazdának.
– Én kifizetem az adósságodat – jelentette ki az öccse. Vásárolt a
bátyjának is egy paripát, azután együtt lovagoltak tovább, és a
legközelebbi estén ismét betértek egy vendégfogadóba. A legidősebb
testvérük itt volt istállószolga, és éppen akkor hagyta alaposan helybe
a gazdája, amikor a testvérei bevágtattak az udvarra. Megismerték a
bátyjukat, és a legkisebbik fiú megszólalt:
– Gyere velünk együtt haza! Nézd, itt viszem az aranymadarat.
– Szívesen veletek mennék, de a gazdám követeli, hogy
leszolgáljam a három lova árát, amelyeket tönkretettem.
– Bízd ezt rám, én kifizetem neki a három ló árát! – mondta a kis
királyfi.
A következő reggelen kifizette a gazdának bátyja tartozását, vásárolt
neki is egy lovat, és hárman együtt lovagoltak tovább. Ahogy így
ügettek egymás mellett, megszólalt a legfiatalabb királyfi:
– Atyánk olyan nagyon bízott bennetek, hát most majd meglátja,
hogy mégis én hozom el neki az aranymadarat!
Erre a fivéreit elfogta a düh, és egymás között megbeszélték, hogy
megölik az öccsüket. Éjszaka, mikor a kis királyfi aludt, kiszúrták két
szemét, kezét-lábát levágták, aztán beledobták egy mély kútba. Mikor
ezt elvégezték, fogták a gyönyörű paripát és a kalitkát az
aranymadárral, és atyjukhoz siettek vele. Miután nagy diadallal
bevonultak, azt mondták:
– Nézd csak, atyánk, sok fáradsággal és veszélyek közepette sikerült
megszereznünk az aranymadarat!
Megörült erre az apjuk, és azon nyomban a templomba vitette a
kalitkát, megparancsolva, hogy helyezzék az oltárra. A madár azonban
szárnyait szomorúan lecsüggesztve gubbasztott, és nem énekelt. A
gyönyörű hatlábú paripa pedig senkit sem engedett a közelébe, még
kevésbé tűrte, hogy bárki is a hátára üljön.
A megcsonkított fiú eközben a kút mélyén feküdt, és nem tudta,
hogyan is segíthetne a baján. Ekkor a rézalma véletlenül kiesett a
zsebéből, a szájához ért, és megfordult. Abban a pillanatban odarepült
a három megmentett leány közül a legidősebb rézköpenyében, és
megkérdezte a királyfit, hogy mit csinál itt.
– Nézd, hogyan jártam!
– A hajnali harmat gyógyír a levágott lábadra – szólt a leány és azzal
elrepült. Hozott harmatot, megkente vele a királyfi lábát, s lám, az
nyomban meggyógyult, és a királyfi fürgébben lépegetett, mint valaha.
A leány pedig eltűnt.
Ekkor rálépett az ezüstkörtére, amely időközben ugyancsak kiesett a
zsebéből, és megperdült. Hát nyomban odarepült ezüstköpenyében a
második leány akit megmentett, és megkérdezte, mi baj van.
– Nézd, hogyan jártam! – mondta a királyfi.
– A hajnali harmat meggyógyítja levágott karodat. – Ezt mondva a
leány elrepült, hozott harmatot, bekente vele a fiút úgy, hogy annak a
két karja egyszeriben újra ép lett, s izmosabb, mint valaha. A leány
azonban a következő pillanatban eltűnt.
Ekkor a királyfi belenyúlt a zsebébe, elővette az aranyszilvát, és
megforgatta. Abban a pillanatban odarepült hozzá a legfiatalabb leány
aranyköpenyében, és megkérdezte, mi baja van?
– Hiszen látod!
– A hajnali harmat visszaadja elvesztett szemed világát – szólt a
leány, és azzal elrepült. Hozott magával harmatot, megkente vele a
királyfi két szemgödrét, s az nyomban újra egészséges, szép szemekkel
nézett a világba, s teljes szépségében látta maga előtt állni a leányt.
Mielőtt azonban annyira magához tért volna, hogy megölelhesse, az
már el is tűnt.
Most vette csak észre a királyfi, hogy hol van. Hogyan jusson ki
ebből a mély kútból? Ekkor a zsebében megtalálta a rókától kapott
ezüstsípot, és belefújt. Nyomban ott termett a róka, és megkérdezte
tőle, mi baja van.
– Hiszen látod, hogy képtelen vagyok kijutni innen! – mondta a
királyfi.
Erre a róka beleugrott a kútba, és így szólt:
– Kapaszkodjál meg jól a bozontos farkamban! Alig ragadta meg a
királyfi a róka farkát, az kiugrott a kútból, és maga után húzta a fiút.
Azt mondta neki odakint:
– Most már egyedül is boldogulsz! – Azzal beszaladt az erdőbe.
A fiú gyalog vándorolt tovább, és estére haza is ért. Atyja nem
nagyon örvendezett a fia érkezésének, mivel az nem hozott neki
semmit sem. A királyfi azonban elmesélt mindent, ami vele történt:
hogyan szerezte meg az aranymadarat, hogyan tett szert a hatlábú
csodaparipára, hogyan váltotta ki fivéreit, ám milyen hálátlanok voltak
azok hozzá, és milyen kegyetlenül bántak vele. Végül azt is elmondta,
hogyan menekült meg. Az öreg király azonban nem hitt neki.
Ekkor így szólt a királyfi:
– Be fogom neked bizonyítani, hogy igazat mondtam. Hiszen
kétségtelen, hogy az szerezte meg közülünk valójában az
aranymadarat, aki képes felszállni a csodaparipa hátára és lovagolni
tud rajta, és akinek közeledtére az aranymadár felemeli szárnyát a
templomban, és énekelni kezd.
– Igen, az biztos, hogy így megtudjuk, melyikőtök az igazi hős –
mondta az öreg király.
Először a két idősebb fivér próbálkozott. De a ló a közelébe sem
engedte őket, az aranymadár pedig továbbra is csak leeresztett
szárnyakkal gubbasztott a templomban, és eszébe sem jutott énekelni,
amikor beléptek.
Ezután a legkisebbik királyfi tett próbát. Mikor a paripa meglátta,
felnyerített örömében, és olyan jámboran állt, mint egy kisbárány, míg
a fiú a hátára pattant; aztán egy darabig föl-alá lovagolt a királyfi, majd
leszállt a nyeregből, és a templomba indult. Alig lépett a küszöbre, az
aranymadár máris levegőbe emelte a két szárnyát, és olyan
csodaszépen kezdett énekelni, hogy a királynak a szemét elfutotta a
könny örömében és fájdalmában. Legkisebbik fia nyakába borult, és
így szólt hozzá:
– Bocsásd meg nekem, hogy kevesebbre becsültelek a két bátyádnál.
Most pedig fogd ezeket az álnok, gonosz testvéreket, és tégy velük,
amit akarsz.
– Nyomban olyan bosszút állok, hogy egész életükben boldogan
gondoljanak rám!
Azzal elővette a rézalmát, megforgatta; nyomban odarepült a
legidősebb leány a rézköpenyében. A leány olyan szép volt, hogy a
királyfi édesanyja így kiáltott fel láttára:
– Ejnye, fiam, de jól választottál!
De a fiú kézen fogta a lányt, odavezette idősebbik bátyjához, és
megkérdezte:
– Akarod, hogy ő legyen a feleséged? Nem akadt boldogabb ember
a bátyjánál.
Most azután megpörgette az ezüstkörtét, és repülve érkezett az
ezüstköpenyes leány, aki még szebb volt, mint a másik.
– Hát akkor ezt vedd el feleségül – szólalt meg újra az anyja –, mert
ennél szebbet már nem találhatsz.
A fiú azonban ezt a leányt is kézen fogta, odavezette középső
bátyjához, és megkérdezte:
– Akarod őt feleségül venni?
A bátyja képtelen volt nemet mondani.
Ekkor megpörgette az aranyszilvát, és repülve jött nyomban a
legfiatalabb leány. Válláról aranyköpeny hullámzott alá, tele
drágakövekkel és az aranymadár gyöngyeivel, hogy a csillagos égbolt
se ragyoghatott volna szebben. Az öreg királyné elámult ezen a
csodálatos szépségen, és kötőjében fogta fel a leányt, nehogy a
kemény földre ereszkedve megüsse magát a törékeny teremtés.
– Jobban tudod, fiam, hogy kit válasszál, mint én? –szólt a
legkisebbik fiához. – Mert ennél szebb leány nincsen a Nap alatt!
Ezt a harmadik leányt azután a kis királyfi vette el feleségül, és évek
hosszú során át éltek megelégedetten s boldogan.
Mikor azonban sok év múltán meghalt a szépséges királyné, vele
együtt eltűnt a hatlábú paripa is, meg a templomból az aranymadár, s
ezt a két csodálatos lényt azóta sem látta többé soha senki.
 AZ APAI SZÓ

égen egy Asimkán nevű bájnak egyetlen fia volt. Asimkán nem
tartozott a leghíresebb nagygazdák közé: száz-egynéhány
aprómarhából s csupán ötven lóból állt az egész vagyona. Halála előtt
eme végrendeletet hagyta a fiára: – Fiam, a halálommal reád szálló
vagyon nem fog téged fölvetni. Hanem hagyok neked örökül hét
tanácsot.
Az első: A kán vezírjével ne barátkozz. A második: Újgazdag
embernek adósa ne légy. A harmadik: Zsémbes asszonyra titkot ne
bízz. A negyedik: Háládatlan ne légy. Az ötödik: Reggeli étekre
várton-várj, de estéli étekre ne várakozz. A hatodik: Bizakodj a
szerencsében. A hetedik: Részrehajló ne légy.
Miután ezeket elmondta, eltávozott az élők sorából. A fiú bánattól
beesett orcával gyászolta apja halálát.
Ám egy napon gondolt egyet a fiú, s elhatározta: „Kipróbálom apám
hét tanácsát.” Adott hát a kán vezírjének ezer aranyat, s
összebarátkozott vele, mondván:
– Apám hogy meghalt, magamra maradtam. Fölfelé ha törekednék, a
támaszom, lefelé ha esnék, a gyámolítóm légy. Az apámtól örökölt
jószágból-vagyonból neked is, nekem is futja.
Kivárt még egy napot a fiú, majd ezt gondolta magában:
„Kipróbálom apám második tanácsát is”, s egy újonnan
meggazdagodott bájtól ezer aranyat vett kölcsön – úgymond – három
napra.
Egy másik nap odaszólt nyugodtan a feleségének, mintha csak titkot
fedne föl előtte:
– Leszámolnivalóm van egy bizonyos báj fiával, a báj-bacsávú.
Megyek s levágom a fejét, te meg áss egy gödröt a dzsük alá, s tedd
majd oda.
 Azzal elment hazulról. Sötéttel tért haza egy vörös valamivel, az
asszony meg gödröt ásott neki s beledobta.
Másnap reggel látta, hogy jön a vezír. „Kipróbálom apám egyik
tanácsát” – gondolta, majd elkezdte verni
a feleségét. A vezír közbeavatkozott, de nem tudta kibékíteni őket.
– Vérszomjas ember ez! – háborgott az asszony. – Az este is
megölte a bájbacsát!
„Sajnos, igazat mondott az apám” – gondolta a fiú ennek hallatán, s
visszahőkölve leült. A vezír pedig – rá sem hederítve barátja
jajveszékelésére – nekiesett a fiúnak, hogy elhajtsa a kánhoz. Még ki
sem léptek a házból, amikor megjelent a báj, az ezer arany hitelezője, s
galléron ragadta a fiút:
– Ide a pénzemmel! – követelte. – Én is megyek a kánhoz! – s
hozzájuk csatlakozott.
így aztán négyesben mentek a kánhoz. Vezírje szavát
végighallgatván, a kán kérdőre vonta a fiút:
– Igaz-é, hogy a bájbacsát megölted?
A fiú töviről hegyire elsorolta a történteket, majd így szólt:
– Ha a bájbacsát idehívja, a saját szemével meggyőződhetik róla,
hogy igaz-é a szavam, avagy hamis.
Hívatta hát a kán az imént holtnak mondott bájbacsát, mire az
épségben-egészségben, nagyot köszönve hamarosan meg is érkezett. A
fiú pedig kiásta a gödröt, s abból egy kecskefej került elő. A kán ezek
után a bájtól kölcsönzött pénzt elengedte, a vezírt meg az asszonyt
elkergette, a fiút meg fölfogadta első vezírjévé.
Egy hónap sem telt bele, s meghalt a kán felesége. A kán újra
megházasodott, s egy fiatal lányt vett el. A fiatalasszony szemet vetett
a fiúra, s lépten-nyomon szóba elegyedett vele, ám annak eszébe jutott:
„Apám azt mondta volt: ne légy háládatlan” – s nem engedett a
csábításnak. Ekkor az asszony eltökélte magát, hogy bosszút áll a fiún,
s megrágalmazta őt, mondván:
– Kán uram, e vezíred szemében tűz, szavában bors van, folyton a
nyomomban jár, s a fülembe sugdos. Csak a vesztedet ne okozza
végül!
Elhitte a kán a felesége szavát, s úgy döntött, hogy a fiút megöleti.
Hívatta a kenyérsütőt, s ráparancsolt:
– Reggel bárki is menne hozzád a házunkból, vesd a kemencébe!
Másnap reggel így szólt a kán a fiúhoz:
– Eredj a kenyérsütőhöz, s hozz kenyeret.
Az elindul gyanútlanul. Ahogy megyén, látja, hogy a hajnali
derengésben füst száll fölfelé egy házból, s egy öregasszony a
tündükön át az út felé tekint. A fiú láttán örvendezve mondta az öreg
szüle:
– Fiacskám, ma péntekre virradt. Az én egyetlen gyermekem már
meghalt, olvass hát a Koránból az emlékére, s egyél egy falást, mielőtt
továbbmennél.
A fiú arra gondolt: ha ottmarad nála, lekésik a kenyérről, ha viszont
a kán haragjától való féltében nem ül be hozzá, úgy az öreg szülét
bántja meg. Ekkor eszébe jutottak apja szavai: „Reggeli étekre várton-
várj, de esti étekre ne várakozz.” Elfogadta hát az öregasszony
meghívását, s belépett utána a házba.
Ezenközben a kán felesége a fiú nyomába eredt: „Halála előtt még
egyszer megnézem” – gondolta kárörömmel. A kenyérsütő viszont
ekképp vélekedett: „Ez az, az ember, akit a kán mondott” – s az
asszonyt a kemencébe vetvén megégette.
A fiú a Koránt olvasgatva késő délelőttig elfalatozgatott az
öregasszonynál. Futva ment azután a kenyérsütőhöz, átvette tőle a
kenyeret s vitte a kánnak. Amikor a kán meglátta, hogy a fiúnak a haja
szála sem görbült, igen elcsodálkozott: „Nyilvánvaló, hogy nem lehet
hitvány ember – gondolta –, aki még a halált is épségben megúszta.”
Ám amikor a feleségét hívta, hogy mondaná el az igazat, kiderült,
hogy az nincs sehol. A fiú ekkor apróra elmesélte, hogy s mint történt
a dolog, majd így szólt:
– Apám azt mondotta: „Ne légy háládatlan”, így hát én háládatlan
nem lehetek.
 A kán tökéletesen egyetértett vele, s amit maga tett, azért igen
szégyellte magát.
Egy napon híre terjedt a nép között, hogy érdemes elutazni
kereskedés végett Mizir városába, mert – úgymond – a vagyon s a
jószág ott jó pénzen cserél gazdát. Eljutott ez a hír a kánhoz is, ő pedig
– egyfelől azért, hogy körülnézzen azon a tájon, másfelől a kereskedés
miatt – maga mellé vette a vezír fiút meg a dzsigitjeit, s fölkerekedett
Mizir városa felé.
Sivatag lapályon haladtak keresztül, ahol még víz sem volt. A kínzó
szomjúság az embereket s az állatokat egyaránt elgyötörte. Végül
hosszas bolyongás után elvergődtek egy pusztai kúthoz. Ám akik
leereszkedtek, hogy vizet hozzanak föl, azoknak csak a fej nélküli
testét sikerült kihúzni a kútból. Ennek láttán a kán dzsigitjei
riadalomba estek. A szerencsében bizakodván megszólalt ekkor a fiú:
– Majd én leszállok a kútba.
A kán némi ellenkezés után beleegyezett. A kútba ereszkedvén már
épp vizet akart meríteni, amikor a kút fenekén üldögélő két asszony
egyike megszólította:
– Mielőtt vizet merítenél, döntsd el a vitánkat.
– Miről vitatkoztok? – kérdezi a fiú, s ahogy odapillant, látja, hogy
egyikük előtt egy béka, a másikuk előtt meg egy kígyó hever. Egyikük
meglöki a kígyót, az összetekeredve könyörögni-rimánkodni kezd,
mire a másik nekiesik a békának. Közben ez a második asszony azt
mondja:
– A kígyó az én gyermekem, a béka meg azé a másiké. Melyik a
jobb a kettő közül?
Elgondolkodik a fiú: „Apám azt mondta volt: Részrehajló ne légy” –
s fennhangon így szól:
– Ki-ki a magáét fényes holdnak látja.
E válasz mindkét asszonynak egyaránt a kedvére volt:
– Jól mondtad, ez a helyes! Hogy eddig is miért veszekedtünk ezen!
– S nyomban megengedték, hogy a kútból vizet merítsen.
 Miután vizet vett, a fiú sértetlenül előkerült a kútból. Onnét aztán
addig mentek, mígnem eljutottak Mizir városába. Ott a fiú úgy forgatta
a pénzt, hogy egy pénzen kettőt nyert vissza. Hazaértük után ekképpen
szólt hozzá a kán:
– Pártatlanságod révén te alkalmas vagy rá, hogy kán váljék belőled.
– S a fiú javára lemondott a kánságról.

AZ UTOLSÓ APAI TANÁCS

gy vagyonos gazdának egyetlenegy fia volt. A fiú elérte azt a

kort, amikor már házasodásra gondolhatott. Az öreg apa félt, hogy
hamarosan meghal, ezért magához hívta a fiát, és elmondta utolsó
kívánságát. – Három tanácsot adok neked, fiam, halálom előtt. Tartsd
eszedben, amit mondok. Az első tanácsom ez: Ne menj vendégségbe
háromszor egymás után ugyanahhoz a házhoz, ha közben nem hívtad
őket vendégül. A másik ez: Ne adj kölcsön vemhes kancát. A
harmadik ez: Ne keress feleséget másik községben.
A fiú megígérte, hogy nem felejti el és megtartja az apa utolsó
tanácsait.
A gazda nemsokára meghalt, s most a fiú gazdálkodott a birtokon.
De bizony nem tartotta észben az apa tanácsait – talán nem is akarta
észben tartani. A fiút, hogy egymaga volt a birtok tulajdonosa,
kezdetben sokfelé hívták vendégségbe a környéken, és a fiú el is ment
mindenhova, ahova csak hívták. Igen ám, ő maga szívesen járt
vendégségbe, de eszébe sem jutott, hogy neki is illenék meghívni a
vendéglátókat. Mikor apja halála után először hívták vendégségbe, egy
gazdag házba, finom ételekkel kínálták, és búzakenyeret adtak az
asztalra. A fiú zsebre tett egy darab kenyeret. Mikor másodszor is
meghívták ugyanarra a helyre, csak a rendes ételekkel kínálták, és
rozskenyeret tettek az asztalra. A fiú a rozskenyérből is zsebre tett egy
darabot. Mikor pedig harmadszor hívták ugyanarra a helyre, silány
ételt adtak, és pelyvakenyér került az asztalra. De egy darabkát ebből a
kenyérből is betett a zsebébe. Többször már nem is hívták ehhez a
házhoz. A fiú a kenyérdarabokat szépen megőrizte.
Egyszer az egyik zsellér lovat kért kölcsön a fiatal gazdától, hogy
fát szállítson haza az erdőből. A gazda azt mondta a zsellérnek, hogy
vigye csak el az istállóból a vemhes kancát, ezt már úgysem lehet
kocsiba fogni, nem való már nagyobb utakra. A zsellér elvitte a kancát,
de az erdőben olyan nagy hó volt és annyi száraz ág, hogy a kanca
csak nagy erőlködéssel tudott mozogni, s még az est beállta előtt
elvetélt. A zsellér hazavitte a lovat, és elmondta a gazdának, hogy mi
történt. A gazda felbőszült, szidta, gyalázta a zsellért, aki bajt csinált,
és ráparancsolt, hogy hozza haza a csikót az erdőből. A zsellér
megtalálta az élettelen csikót – akkora volt, mint egy macska –, és
elvitte a gazdának. A fiatal gazdának eszébe jutott az apai tanács: Ne
adj kölcsön vemhes kancát. Elszállt a haragja, s maga sem tudta miért,
a csikót megtartotta.
A gazdát most már sehova sem hívták vendégségbe, és ő sem hívott
soha vendéget. Lassanként megunta az egyedüllétet, és tudakozódni
kezdett, hátha gazdag feleséget szerezhetne magának. Hallotta azután,
hogy a szomszéd községben van egy eladó leány, méghozzá egy
gazdag leány. Elment hozzájuk, megkérte a leányt, meg is kapta.
Megtartották az eljegyzést, és kitűzték a lakodalom napját.
Akkoriban az volt a szokás, hogy a vőlegény menyasszonyi cipőt
csináltatott a jövendőbelijének, a menyasszony pedig inget varrt és
harisnyát kötött a vőlegényének. Így hát ez a vőlegény is csináltatott
menyasszonyának cipőt, és azt el is vitte a menyasszonyának. Mikor a
házhoz érkezett, ott találta a fiatal szabót, aki az esküvői ruhákat
varrta. Úgy látszott, hogy a szabó nagyon jó barátságban van a
menyasszonnyal. Ez nem tetszett a vőlegénynek, de eltitkolta a
bosszúságát, pedig sejtette, hogy van valami a leány és a legény
között. Hiába tartóztatták, hiába kérte a menyasszony apja is, hogy
maradjon ott éjszakára, a vőlegény hazament. Csak annyit mondott,
hogy fontos dolga van, még ma este otthon kell lennie. Nem is ígért
semmi mást, csak azt, hogy a jövő héten újra eljön. Mikor hazafelé
ment, betért egy kunyhóba, és bekötötte a lovát az istállóba. Az
öregembertől egy rongyos kabátot meg egy rongyos nadrágot kért
kölcsön, a maga ruháját a kunyhóban hagyta. Magára vette az
öregember rongyos gönceit – egy rossz sapkát is kapott, meg egy botot
–, olyan volt, mint egy öreg koldus.
Azután így koldusnak öltözve visszament gyalog a
menyasszonyáékhoz, és éjszakai szállást kért, mondván, hogy már
késő este van, és nem bír tovább gyalogolni. A gazdasszony szállást
adott az idegen vándornak, és mondta neki, hogy feküdjék csak le
aludni a kemence padkájára. A vőlegényt senki sem ismerte fel a
háznál, ő pedig – mint ahogy remélte is – mindent látott és hallott. A
leány az egész estét a kisszobában töltötte a szabóval. Az ajtó nem volt
egészen betéve, és így a vőlegény jól hallotta, hogy mi történik a
szobában. A szabó megcsipkedte a leányt, és a leánynak tetszett a
dolog.
– Jöhetek, ha majd csend lesz? – kérdezte a szabó.
– Csak meg ne hallják a szüleim – válaszolta a leány.
– Ne félj semmit, becsapjuk az öregeket.
– Hát nem bánom.
Azután a szabó kijött a szobából, hogy megmelegítse a vasalóját.
Látta az öreg koldust a kemence padkáján, de ő sem ismerte fel.
– Ki ez az öregember a kemence padkáján, hogy került ide? –
kérdezte a leánytól.
– Mit tudom én. Semmi közöm hozzá. Törődöm is az ilyen öreg
koldusokkal!
A koldus alig tudta visszafojtani a nevetését.
Mindenki aludni ment, a leány is lefeküdt a nagyszobában; a szabó a
kisszobában maradt. Mikor minden elcsendesedett, a kisszoba ajtaja
lassan kinyílt, a szabó lábujjhegyen a leány ágyához ment, és azonnal
lefeküdt a leány mellé. Az igazi vőlegény egész éjszaka figyelhette az
ágyból hallatszó csendes turbékolást. Virradatkor a szabó
visszalopódzott a kisszobába. Előző este a leány megmutatta a
szabónak a menyasszonyi cipőjét, és a cipő ott maradt az ajtófélfánál, a
kisszoba előtt. A vőlegény, mikor reggel elment, az egyik cipőt
észrevétlenül bedugta a zsebébe. Azután megköszönte az éjszakai
szállást, és már ment is, nehogy észrevegyék a cipő eltűnését. Egy idő
múlva rájöttek, hogy hiányzik az egyik cipő. Gyanították, hogy az öreg
koldus vitte el, de azt se tudták, hogy felfelé ment-e vagy lefelé, s így
nem tudtak utána menni. A faluban is tudakozódtak, hogy nem láttak-e
egy ilyen meg ilyen öreg koldust, de senki sem tudott róla semmit.
Néhány nap múlva a vőlegény újra eljött a menyasszonyához, és
akkor a menyasszony elpanaszolta, hogy egy gonosz, öreg koldus
ellopta az egyik menyasszonyi cipőjét. A vőlegény vigasztalta:
– Ne törődj vele! Mit számít egy cipő, ha nem történt nagyobb baj.
Majd csináltatok másik cipőt. Nincs semmi baj.
A menyasszony vidám volt, mint mindig, nem is sejtette, hogy a
vőlegény tudja, miféle játék folyik közte és a szabó között. A vőlegény
is jókedvet színlelt, pedig a szívében mást érzett. Az esküvőig már
csak néhány nap volt, és a vőlegény sietett haza, hogy idejében
elkészülhessen a cipő.
A lakodalom napján a vőlegény elhozta a menyasszonyának az új
cipőt, de a régit is bedugta a táskájába. Ott volt a táskában az elvetélt
csikó bőre is, meg azok a kenyérdarabok, amelyeket a vendégségekben
zsebébe dugott. Akkoriban az volt a szokás, hogy esküvő előtt is
asztalhoz ültek, s így volt ez most is. Evés közben történeteket
beszéltek el, mindenki mondott egy történetet. Mikor a vőlegény került
sorra, ezt mondotta:
– Nem tudok mesét mondani, de elbeszélek egy igaz történetet, s ez
éppen olyan mulatságos, mint egy kitalált történet.
A menyasszony biztatta a vőlegényt:
– Halljuk azt a mulatságos történetet!
A vendégek előre nevettek, és ők is biztatták a vőlegényt, hogy
mondja már. A vőlegény a torkát köszörülte, és jó nagy hangon, hogy
mindenki hallhassa, beszélni kezdett:
 – Apám a halálos ágyán három tanácsot adott nekem. Az első ez
volt: Ne menj egymás után háromszor ugyanahhoz a családhoz
vendégségbe, ha közben nem hívod meg őket magadhoz. Aztán az
apám meghalt, én pedig megfeledkeztem a tanácsairól, egymás után
háromszor mentem el egy házhoz. Először ilyen kenyeret adtak az
asztalra – és megmutatta a vendégeknek a darab búzakenyeret –,
másodszor ilyen kenyeret kaptam – és most elővette a rozskenyér
darabját, és azt is megmutatta a vendégeknek. – Harmadszor is
meghívtak vendégségbe, el is mentem, de ekkor már csak silány
ételeket adtak, és ilyen kenyér került az asztalra – és megmutatta a
pelyvakenyeret. – Az apám másik tanácsa ez volt: Ne adj kölcsön
vemhes kancát senkinek. Egy zsellér jött egyszer hozzám, lovat kért,
hogy fát szállítson haza, én kölcsönadtam a vemhes kancámat, mert
nem is gondoltam, hogy baj lesz belőle. A kanca elvetélt, a zsellérnek
megparancsoltam, hogy hozza haza az elvetélt csikót az erdőből. A
zsellér el is hozta, s csak akkor jutott eszembe az apám tanácsa, akkor
értettem meg, hogy én vagyok a hibás és nem a zsellér. Itt van a csikó
bőre, így elhihetitek, hogy igazat mondtam.
A vőlegény elővette a csikóbőrt, és megmutatta a vendégeknek. A
vendégek jót nevettek, és nagyon mulatságosnak találták a történetet.
A vőlegény folytatta:
– De most jön a java. A legmulatságosabb történetet még nem
mondtam el.
A menyasszony kérte, hogy mondja már, és büszke volt rá, hogy
milyen érdekes dolgok történtek a vőlegényével.
A vőlegény folytatta:
– Az apám harmadik tanácsa az volt: Ne hozz feleséget a szomszéd
községből.
A menyasszony elpirult, de a vőlegény úgy tett, mintha észre sem
venné, hogy a menyasszonya vörös, mint a kakastaréj, és nagy hangon
beszélt tovább:
– Én nem hittem az apám szavának, eljöttem a szomszéd községbe,
és eljegyeztem egy leányt, de azután rájöttem valamire. Eszembe jutott
apám tanácsa, és próbára tettem a menyasszonyomat. Koldusnak
öltözve jöttem, nem ismert fel senki, és megengedték, hogy a kemence
padkáján aludhassam. Este láttam és hallottam, hogy másvalaki
ugyanolyan cipőben jár, mint én. Éjszaka láttam és hallottam, hogy a
szabólegény nem tétlenkedett a menyasszonyom ágyában. Nevettem
magamban: én a kemencepadkán szorongok, más meg leszedi a tejfelt
a bögrémben levő aludttejről. Volt annyi eszem, hogy bizonyítékról
gondoskodjam. Ők még ágyban voltak, mikor elloptam a
menyasszonyom egyik cipőjét. Reggel gyorsan odébbálltam, nehogy
felismerjenek. Itt a cipő, itt a bizonyíték, hogy igazat mondok – azzal a
vőlegény elővette a cipőt, és megmutatta a vendégeknek. – Én nem
esküszöm meg ezzel a menyasszonnyal. Aki leszedte a tejfelt, egye
meg az aludttejet is!
A menyasszony úgy megijedt, hogy majdnem lefordult a székről. A
vendégek összenéztek: a falubeliek hallották a háziaktól, hogy ellopták
a menyasszony egyik cipőjét, de ki gondolta volna, hogy a vőlegény a
tolvaj. A vőlegény hazament, a lakodalom elmaradt, a menyasszony
senkinek sem kellett, s hiába haragudtak a rokonok, hozzá kellett adni
a szabóhoz.
A fiatal gazda, a volt vőlegény pedig elvette a szolgálóját. A
rokonok sopánkodtak emiatt, de ő csak ennyit mondott:
– Olyan tejes bögrét akarok, amibe senki más nem mártotta bele a
kalácsát Ha a gazdag házaknál nincs ilyen, van a szegényeknél!
Csak most értette meg a fiatal gazda, hogy milyen bölcs ember volt
az ő öreg édesapja. Másokat is arra intett, hogy tartsák eszükben az
apja tanácsait.

ATYAI TANÁCSOK
A HÁZASULANDÓ FIÚNAK

iam, olyan lányt végy, akinek van anyja meg apja.

 Anyja és apja nem akarják a lányukat éhenkórász legényhez adni.
Ezért aztán kelj fel jó korán, hogy rendesen elvégezhesd a dolgod.
Házasságod után csak így építhetsz magadnak hamarosan házat, és így
lesz majd szép földed. Annak bizony nemigen örvend a feleséged, ha
nagyon kis földed van, hiszen nem akar éhezni. Meg aztán düledező
kunyhóban sem lakna szívesen.
Aztán ne feledkezz meg Ősatyáinkról, mert csak akkor leszel
boldog. Ha illendően megemlékezel róluk, meghosszabbítják
életünket, véges napjainkat. Ha Atyánk fénye eljut a sötétség
birodalmába, járd végig a sötét helyeket, és mindenfelé szórj ködöt,
hogy aztán békén pihenhess. Ha ezt nem teszed meg, akkor a
láthatatlan lényektől, akik errefelé hemzsegnek, bizony nem lesz
nyugodalmad.
Így parancsolták atyáink, ezért kell a házunk táját végigjárni és
mindenfelé ködöt szórni. És hogy ezt megtehessük, Hakaira Ru Ete
azért teremtette a dohányt meg a pipát, hiszen ő már előre tudta,
milyen szokásai lesznek az embereknek; szóval Atyánk tudta, hogy ez
hatásos lesz, és mi bízunk benne.
Ne veszekedj a feleségeddel minden, csip-csup, dolog miatt.
Felebarátaiddal igyekezz békességben élni. Soha ne gerjedj elsőnek
haragra. Ne utánozd embertársaidat, ne bántsd a nyomorékokat, hiszen
fogyatékosságuk nem tartozik másra. Ugye szeretnéd, ha lennének
gyermekeid? Aki pedig csúfot űz felebarátaiból, annak bizony
fogyatékos gyermekei születnek. Felejtsd el embertársaid hibáit, mert
csak akkor lesznek egészséges gyermekeid.
Ezért aztán, ha a feleséged teherbe esik, ne feledd el figyelmeztetni:
– Ne csúfolódj másokkal; alázattal viseltess embertársaid iránt,
fogadd őket szeretettel házadban, hogy szép fiaid szülessenek.
Ha gyereked születik, sohase hagyd, hogy éhezzen, hiszen a te
gyönyörűségedre jött a világra. Ne is büntesd, hanem jó szóval neveld,
ne haragudj meg rá, és ne bánj vele rosszul. Mert csak így lesz több
fiad, és azok mind szépen növekednek majd.
 Ha a gyereket szélgörcs gyötri, dörzsöld be meleg hamuval, az segít
rajta.
Aztán, mikor már totyog, dörzsöld be szarvas-csontvelővel, hogy
minél előbb meginduljon.
Ha a gyereked olyan beteg, hogy nem tudod, mi baja, akkor
imádkozz azokhoz, akik a földre küldték. A fohászkodáshoz hited
tanúbizonyságaként használj füstöt. És így könyörögj Ősatyánkhoz:
– Igen elszomorít engem, Atyám, a gyerekem betegsége. Én
szegény ördög! Ezért fordulok hát tehozzád, Nya-mandú Ru Ete,
Nyamandú Csi Ete. Add, hogy jobban legyen gyermekem, és vigyázz
rá eztán is, hogy ne essen baja. Igaz atyánk, Hakaira, oszlasd el
fölülem és az enyémek fölül a ködöt, hogy ne essen bántódásunk.
Az asszony pedig, miután megszülte gyermekét, ne egyen húst,
nehéz ételt, mézet meg sót. Egy holdtöltéig tegyen így. Mi pedig ne
engedjük, hogy nehéz munkát végezzen, mert azt a gyerek sínyli meg.
Igen vigyázzunk tehát.
A gyerek bajára az orvosság a földben terem. Hozz hát egy párszor
földet, és rakd a gyerek hasára.
Aztán az eresz alól is hozz esőmosta földet, és tedd a gyerek
köldökére. Ettől hamar meggyógyul.
Ha attól félsz, hogy a láthatatlan lények megrontják
a gyereket, hát keress kuanyetí-méhviaszt, csinálj belőle gyertyát,
éjjel gyújtsd meg, és tedd a feje mellé, így aztán nem esik baja.
Ha a házadban mérges kígyót találsz, az azt jelenti, hogy a gyereket
veszély fenyegeti. Akkor öld meg az állatot, aztán nyugat felé hajítsd
el, hogy ne essék meg a baj.
A serdülő lányok ne nyúljanak soha két egyforma tárgyhoz. Mert ha
megteszik, a Gonosz kicseréli a jó lelküket. Ezért a viselős asszony is
óvakodjék tőle, nehogy tökéletlen gyereket hozzon a világra. Ha egy
asszonynak ikrei születnek, ne szoptassa, hanem messzire távolítsa el
őket magától.
 A MEGSZOLGÁLT PÉNZ

olt egy embernek egy lusta fia. Az apa látástól vakulásig

dolgozott, a fia napkeltétől napszálltáig lustálkodott. Nem is tudta, mi
a munka, nem értett hozzá; azt ette, azt itta, amit készen tettek elébe,
olyan ruhákban járt, amit más keze varrt. De az apja pénzét se kímélte:
számolatlanul költötte. Megelégelte ezt az apja. Elhatározta, hogy
munkára fogja, takarékosságra szoktatja a fiát. Elvitte hát a szomszéd
faluba, és béresnek adta egy esztendőre, egy aranypénzért. Nem volt
ínyére a legénynek a béreskedés, de nem mert ellenszegülni az
apjának. A gazdája azonban megtudta, hogy a lusta legény jómódú
szülők fia, és azt gondolta magában:
„Miért dolgoztassam ezt a legényt úgy, mint a többi béresemet?
Bizonyosan nem azért adták hozzám. Ha agyondolgoztatom, még
megharagszik rám az apja!”
És nem fogta munkára a legényt. Jól táplálta, ruházta a fiatal
naplopót.
Letelt az esztendő, a gazda kiadta a legénynek az aranypénzt,
amiben megegyeztek, és útnak bocsátotta.
Hazatért a legény.
– No, fiú, dolgoztál-e? – kérdezte az apja.
– Dolgoztam.
– Megkaptad-e a béredet?
– Megkaptam.
– Add csak ide!
A legény odaadta az apjának a bérét, az aranyat.
Az apa fogta a pénzt, még csak meg se nézte, belehajította a
folyóba. A legény még csak nem is csodálkozott, nem is törődött apja
különös tettével. Meg aztán nem is volt az nagy pénz – egy árva arany
mindössze.
– No, fiam – monda ezután az apja –, dolgozz még egy esztendőt!
 És elvitte a fiát egy másik faluba, egy másik gazdához. Ezzel a
gazdával is megállapodott, hogy a fia kereken egy esztendeig dolgozik
nála, és egy aranypénzt kap a munkájáért. Akár az első, ez a gazda is
azt gondolta: „Meglehet, azért hozta ide ezt a legényt az apja, hogy
kipuhatolja, milyen ember vagyok. Nem, nem fogom munkára a
legényt, mert még azt mondják, hogy könyörtelen vagyok!”
Nem kényszerítette a legényt, hogy dolgozzék, az meg úgy élt,
ahogy neki tetszett. De jól tartotta a lustát, szépen is öltöztette.
Amikor az esztendő letelt, odaadta neki az aranyat, és útnak
eresztette.
Hazament a legény, az apja elé állt.
– No, fiam, dolgoztál-e? – kérdezte az apja.
– Dolgoztam.
– Kaptál-e fizetséget a munkádért?
– Kaptam.
– Add csak ide.
Odaadta a legény az aranyat. Az apja fogta, és ezt is beledobta a
folyóba. Rá se figyelt a fiú, még csak meg se kérdezte, miért dobta az
apja a folyóba a pénzt. Látta az apja, hogy nem úgy fordult a dolog,
ahogy ő akarta.
A harmadik esztendőben egy messzi faluba vitte a fiát, és ott is
béresnek adta.
– Látom – mondta a gazdának –, hogy szegény ember vagy, ezért
nem is kérek pénzt a fiam munkájáért. Dolgozzék ingyen!
Sejtette a gazda: oka van annak, hogy ezt a legényt beszegődtette
hozzá az apja. Már az első napon keményen megdolgoztatta béresét,
percnyi pihenőt se engedett neki. Csak este adott neki enni, amikor
lenyugodott a nap.
Így telt egyik nap a másik után; a gazda már pirkadatkor talpon volt,
dolga után látott, és felkeltette a bérest is. Fáradhatatlanul dolgozott
maga is, és a legényt se hagyta tétlenkedni.
Nehezére esett a lusta legénynek a munka: nyögött, sóhajtozott,
verejtékezett, de a gazda úgy tett, mintha észre se venné. Csak azt
hajtogatta:
– Ahogy én dolgozom, úgy dolgozz te is! Semmibe se maradj el
mögöttem! Ne légy lusta! Ne légy ingyenélő!
Látta a lusta legény, hogy nem tud kibújni a munka alól.
Egy idő múlva úgy beleszokott a munkába, hogy már nógatni se
kellett. A gazda azelőtt hajtotta, szidta, most pedig még meg is dicsérte
néha.
Dolgozott a legény egy esztendeig, kérges lett a tenyere, elnyűtte
szép ruháját.
Amikor az esztendő letelt, azt mondta a gazda:
– Apád nem kért fizetséget a munkádért, de olyan derekasan
dolgoztál, hogy nem bocsáthatlak el üres kézzel. Itt van két arany. Vidd
haza!
Hazaért a fiú. Az apja ránézett, csöndesen a bajuszába mosolygott és
megkérdezte:
– No, dolgoztál-e, fiam?
– Dolgoztam.
– Aztán jól-e? –jól.
– Fizetett a gazda a munkádért?
– Két aranyat adott.
– No, add csak ide!
Odaadta a legény a két aranyat. Az apja fogta, és meglendítette a
karját, hogy a folyóba vesse a pénzt, de a fiú odaugrott hozzá, és
elkapta a kezét. Az apja ránézett és megkérdezte:
– Miért ijedtél meg olyan nagyon? A fiú akkor felkiáltott:
– Ne dobd, apám, a folyóba ezt a két aranyat! Nehéz munkával
szereztem!
Elmosolyodott az apja, és azt mondta:
– Látom, fiam, hogy megszolgáltad ezt a pénzt! Amit pedig
megszolgált az ember, azt nem szórja hiába! Érted-e most már?
– Értem, apám!
 A NÉGY KŐVÉ VÁLT HERCEG

alamikor réges-régen volt egy király, annak volt négy szép

legény fia. Az öreg király azt akarta, hogy fiai mindig tudják, mi
történik az országban, mert úgy gondolta, hogy csak abból lehet jó
király, aki ismeri a birodalom minden ügyes-bajos dolgát. Ezért
szigorúan meghagyta négy fiának, hogy éjjel is, nappal is egymást
váltva tartsanak őrjáratot a birodalom minden táján.
Egy szép reggelen, mikor a legidősebb herceg őrjárat közben egy tó
partjára érkezett, meglátott egy jógit. A jógi a parton ült, a
messzeségbe bámult, mellette meg négy szép paripa legelészett. A
herceg megszólította a jógit:
– Honnan jöttél, ó, jógi? Honnan jöttél, s mire vársz?
– Reád vártam, herceg – válaszolt a jógi.
– Hiszen nem is tudod, ki áll előtted! A király legidősebb fia
vagyok; apám parancsára járom az országot, hogy lássak, tapasztaljak,
s idővel bölcs uralkodó legyen belőlem. Szólj hát, jógi, mit kívánsz
tőlem. Éhes vagy-e? Szomjas vagy-e?
– Nem éhezem, nem szomjazom; de te, herceg, vajon nem kívánsz
tőlem valamit?
A királyfi csodálkozva nézett a jógira: a bölcs mintha csak a
gondolataiban olvasott volna.
– Engedd meg, ó, jógi, hogy felüljek az egyik paripádra! Még
sohasem láttam ilyen pompás lovakat!
– Válaszd ki azt, amelyik legjobban megnyerte tetszésedet –
válaszolta a bölcs. – Csak azt ígérd meg, hogy napnyugtával
visszatérsz hozzám, s elmeséled, mit láttál, mit hallottál útközben.
 A herceg lóhátra pattant, a ló szélsebes vágtába kezdett, s csak akkor
állt meg, amikor a dzsungel szélén egy dúsan termő veteményes
kerthez ért. A veteményest minden oldalról erős kerítés fogta körül. A
herceg kis ideig gyönyörködve nézte a kertet, s már éppen ment volna
tovább, mikor látja ám, hogy a kerítésdúcok mind sarlóvá váltak, s
kíméletlenül vágják, kaszabolják a termést. A dúsan termő kert
hamarosan letarolt pusztasággá változott.
A herceg megfordította a lovát, s mire a nap lenyugodott, visszatért
a tó partjára, ahol a jógi most is a messzeséget fürkészve üldögélt.
– Szép volt-e az utad, herceg? – kérdezte. – S ugyan mit láttál,
tapasztaltál lovaglás közben?
– Szép volt az út – válaszolt a herceg –, de a paripa oly szélsebesen
vágtatott, hogy vajmi keveset láttam, s amit láttam, azt sem értettem.
Láttam egy kertet, amelyet minden oldalról áthatolhatatlan kerítés vett
körül, a kerítés dúcai egyszerre csak sarlóvá váltak, s lekaszabolták a
kert növényeit.
– S vajon mit jelent ez? – kérdezte a jógi.
– Nem tudom… nem értem…
– Nem tudod? – nézett rá szomorúan a jógi. – Pedig uralkodó akarsz
lenni, értened kellene mindazt, ami a birodalmadban történik, s még e
példázatot sem érted. Nem, nem lehetsz uralkodó, nem vagy méltó a
trónra, változz kővé!
Alighogy elhangzottak e szavak, a legidősebb királyfi kővé
változott.
A következő nap reggelén a középső fiú bátyja keresésére indult.
Amikor a tó partjára ért, meglátta a jógit és a körülötte legelésző négy
pompás lovat. Ő is beszélgetésbe elegyedett a bölccsel; s mint bátyja, ő
is arra kérte, engedné meg, hogy felüljön egyik lovára. a jógi neki is
meghagyta, hogy mire a nap lenyugszik, térjen vissza, s mondja el, mit
látott, mit hallott.
A paripa szélsebesen vágtatott a herceggel, s csak akkor állt meg,
amikor a dzsungel széléhez ért. A herceg körülnézett, s látta, hogy a
dzsungel mentén kanyargó ösvényen erős, izmos, de rút arcú legény
ballagott, mellette meg egy apró, gyönge gyermek lépdelt, nyakában
nehéz kenyereszsákkal, kezében teli korsóval. Időnként mindketten
meg-megálltak, a gyermek ételt, italt adott a legénynek, aztán ismét
mentek tovább: a legény vidáman fütyörészett, s a gyermek keservesen
nyögött a nehéz teher alatt.
A herceg megfordította lovát, s mire a nap lenyugodott, visszatért a
tó partjára, a jógihoz.
– Meddig jutottál, mit láttál, mit tapasztaltál, herceg? – kérdezte a
jógi.
– Eljutottam a dzsungel széléig – válaszolt a herceg –, de amit ott
láttam, azt semmiképpen sem értettem. A dzsungel menti ösvényen
erős, izmos legény ballagott fütyörészve, mellette meg egy gyönge
gyermek lépdelt, s időnként ételt, italt adott a legénynek, aztán mentek
tovább.
– S vajon mit jelent ez? – kérdezte a jógi.
– Nem tudom… nem értem…
– Nem tudod? – nézett rá szomorúan a jógi. – Pedig bátyádhoz
hasonlóan te is uralkodó akarsz lenni, értened kellene mindazt, ami a
birodalmadban történik, s még ezt a példázatot sem érted. Nem vagy
méltó a trónra, változz kővé!
Amint elhangzottak e szavak, a herceg kővé változott. A harmadik
nap reggelén a harmadik herceg indult két bátyja keresésére. A tó
partján ő is beszélgetésbe elegyedett a bölccsel, ő is kérte, engedné
meg, hogy kipróbálja egyik pompás lovát. A jógi a harmadik
hercegnek is meghagyta, hogy mire a nap lenyugszik, térjen vissza, s
mondja el, mit látott, mit hallott.
A paripa szélsebesen vágtatott a herceggel a dzsungel széléig, s ott
megállt. A herceg körülnézett, s a dzsungel szélén megpillantott egy
embert, aki hatalmas köteg fát cipelt a hátán. Roskadozott nehéz terhe
alatt, mégis lépten-nyomon megállt, s felszedte az útjába kerülő
gallyakat is.
Napnyugtára a harmadik herceg is visszatért a tó partjára a jógihoz,
elmondta neki, mit látott, de ő sem tudta megmondani, mit jelent az,
amit látott, s a jógi őt is kővé változtatta.
A negyedik nap reggelén a negyedik, a legkisebb herceg állt meg a
tó partján, A jógi előtt. A negyedik herceg is megcsodálta a pompás
paripákat, ő is kérte a bölcset, engedné meg neki, hogy kipróbálja
egyik lovát. A jógi a negyedik hercegnek is meghagyta, hogy térjen
vissza, mire a nap lenyugszik, s mondja el, mit látott, mit hallott.
A negyedik herceggel is a dzsungel széléig vágtatott a paripa, s ott
hirtelen megállt. A herceg csillogó vizű tavat látott maga előtt, a tó
körül meg kiszáradt, apróbb tavak medrét. A nagy tó csillogó vize
egyszerre csak a kiszáradt medrek felé áramlott, helyén hamarosan
puszta homok maradt, a kisebb tavak megteltek, de tükrük nem
csillogott, valamennyiben sötéten, zavarosan kavargott a víz.
Napnyugtával a negyedik herceg is visszaérkezett a jógihoz,
elmondotta neki, mit látott, de a látottak jelentését ő sem tudta
megmagyarázni, s A jógi őt is kőszoborrá változtatta.
Az öreg király meg várta, várta, de hiába várta haza a fiait, egyik
nap múlt a másik után, de a hercegekről senki nem tudott, senki nem
hallott semmit. Az öreg király négy fia keresésére indult. Útjában ő is
elvetődött a tó partjára, a jógihoz, aki most is a messzeséget fürkészte,
mintha várna valakit.
– Jógi – szólította meg a király –, nem láttad az én négy szép legény
fiamat? Őrjáratra indult mind a négy, s egyikük sem tért vissza
hozzám.
A jógi a négy kőszoborra mutatott.
– Király, itt a négy fiad! Kővé változtattam őket, mert nem méltó az
uralkodásra az, akinek elméje nem érti meg azt, amit a szeme lát. De
feloldom a varázslatot, ismét élő emberekké lesznek, ha te, király,
megmagyarázod azt, amit ők láttak, de nem értettek.
– Mit láttak a fiaim, ó, jógi? Mondd el nekem, hadd fejtsem meg az
értelmét!
– A legidősebb herceg egy kertet látott, melyet áthatolhatatlan, erős
kerítés fogott körül. A kerítés dúcai egyszerre csak sarlóvá váltak, s
letarolták a dús termést. Legidősebb fiad nem értette meg a példázatot.
 – Pedig érthető – válaszolt a király. – A kíméletlen sarlóvá lett
kerítésoszlop azt az embert példázza, akire pénzt bíztak, hogy
gondosan megőrizze, de ahelyett, hogy vigyázna rá, eltékozolja, vagy
elrejti az elől, aki gondjaira bízta.
Alighogy elhangzottak a király szavai, megelevenedett az egyik
kőszobor, s a legidősebb herceg épen, egészségesen az apja előtt állott.
– A második fiad – folytatta a jógi – egy rút arcú, erős, izmos
legényt látott, akit gyenge gyermek kísért és táplált a dzsungel mentén
vezető nehéz úton. Fiad nem értette meg a példázatot.
– Pedig érthető. Az izmos legény csúf orcája példázta azt, hogy
milyen nagy csúfság, ha az erős a gyengén élősködik.
E pillanatban megelevenedett a második kőszobor, s a király
második fia épen, egészségesen állott apja előtt.
– A harmadik fiad egy embert látott a dzsungel szélén, egy embert,
aki hatalmas köteg fát cipelt a hátán. Terhe alatt már majd
összeroskadt, mégis fölszedett minden útjába kerülő gallyat, s a terhe
egyre nehezedett.
– Vannak emberek, akiknek sosem elég a gazdagságuk – mondotta a
király. – Halálra kínozza magát az ilyen, csak hogy néhány garassal
gyarapítsa vagyonát. Ezt jelenti a példázat.
Azon nyomban megelevenedett a harmadik kőszobor, s a harmadik
herceg épen, egészségesen állott atyja előtt.
– A negyedik, a legkisebb fiad csillogó vizű tavat látott. A tó kisebb
medrekbe engedte vizét, mely zavarosan, sötéten kavargott az új
medrekben. Fiad nem értette e példázatot.
– Pedig világosan beszél – mondotta a király. – Ha érdemtelenre
pazarolja az ember szívének és eszének kincseit, hiába áldozta életét,
tudását és javait másokra, sem hálát nem kap érte, sem a világ nem
lesz szebb, nem lesz jobb: az érdemtelenre pazarolt áldozat csak annyit
ér, mint a mocsaras medrekben kavargó tisztátalan víz.
Azon nyomban megelevenedett a negyedik kőszobor, s a legifjabb
herceg épen, egészségesen állott atyja előtt.
 – És most térj haza, ó, király – mondotta A jógi –, s ezentúl arra
törekedj, hogy fiaid ne csak lássák, hanem értsék is, ami
birodalmadban történik, mert csak az lehet méltó az uralkodásra, aki
nemcsak lát, hanem ért is.

A HUSZONÖT TESTVÉR

ol volt, hol nem volt, de valahol a kerek világon volt egy apa,
akinek huszonöt fia volt. Bizony, kimondani is sok, hát még annyi
fiúnak enni, adni, azokat ruházni, taníttatni, elég gond az egy apának.
De igaz az is, hogy ahol huszonöt férfi fog a munkához, van, ám annak
látszatja.
No, elég az hozzá, hogy se az apa a huszonöt fiúra, se a huszonöt fiú
az apára nem panaszkodott, éltek, ahogy tudtak. De a fiúk azt a
fogadást tették, amikor már emberszámba kerültek, hogy ők mind a
huszonötén egyszerre fognak megnősülni, mégpedig olyan házból,
ahol huszonöt leánytestvér van; s abban is testvériesen megegyeztek,
hogy kor szerint fogják elvenni a leányokat, vagyis a legidősebb fiú a
legidősebb leányt, s így fokozatosan lefelé, hogy a legfiatalabb leány a
legfiatalabb fiúnak jusson.
Mikor ezt így egymás közt megbeszélték és elintézték, bementek az
apjukhoz, a legidősebb volt a szószóló:
– Édesapám, mi házasodni akarunk, mégpedig egyszerre s olyan
házból, ahol huszonöt leány van. Mi nem járhatunk a világba huszonöt
felé, azért menjen édesapánk, és keressen nekünk a világon egy olyan
apát, akinek huszonöt eladó lánya van, mert mi mind a huszonöt leányt
elvesszük. Azt tudjuk, hogy nem lesz könnyű dolog huszonöt leányt
egy fészekben találni, és ez sok fáradságba is fog kerülni, azért hát jó
lesz, ha édesapám vesz magának az útra egy pár vasbocskort, és vesz
magához egy tarisznya pénzt.
 – Édes fiam, én megteszem szívesen, amire kértek, s ha Isten úgy
akarja, talán meg is találom azt a huszonöt leányt nektek, de hogy
mikorra kerülök vissza, azt nem tudom.
A fiúk elbúcsúztak tőle, az öreg apa pedig elindult. Bejárta már egy
év alatt a világot keresztbe is, hosszába is, de bizony nem akadt még
olyan apára, akinek éppen huszonöt leánya lett volna. Volt sok helyen,
ahol huszonhárom vagy huszonnégy leányt talált, de huszonöt nem
volt sehol. Mikor már a pénze is elfogyott, meg a vasbocskora is
elkopott, szomorúan ballagott hazafelé, s útközben betért egy faluba.
Minthogy éppen vasárnap volt, hát szegény feje bement egy
templomba hálát adni az Istennek, hogy eddigi útját erőben,
egészségben megjárhatta. Mise után bement a kocsmába, és ott
megreggelizett.
Amint így lelkét és testét megvigasztalva továbbmenne az úton, a
falu végén mindjárt két ekét lát szántani, s éppen vasárnapon.
Közelebb megy, és megismeri az egyik eke szarva mellett azt a papot,
aki misét mondott a templomban. Megbotránkozik az öreg, s így
szólítja meg a papot:
– Tisztelendő atyám, hogy teheti azt vasárnapon, hogy ország-világ
szeme láttára szánt, és ezzel a népnek rossz példát mutat!
A pap így válaszolt:
– Haj, édes barátom, én kénytelen vagyok vasárnap is szántani, mert
nekem huszonöt leányom van, azokra pedig ugyancsak kell
gazdálkodni, hogy férjhez tudjanak menni, és földönfutók ne legyenek.
Megörül az öregember a szónak, s azt találja erre mondani:
– No, édes tisztelendő úr, annyi baj legyen! Nekem megvan
huszonöt fiam. Úgyis abban járok már egy év óta, hogy hol találnék
egy fészekben huszonöt leányt, mert a fiaim csak úgy akarnak
megnősülni, ha egy házban huszonöt leánytestvér van. Mit gondol,
ideadná-e a lányait az én fiaimnak?
– Kész örömmel – felelte a pap.
Nem is ceremóniáztak sokat, hanem elfogadták kölcsönösen a
fiatalok összeházasítását. Kitűzték a napot is, amikorra a huszonöt
fiúnak át kell jönni a huszonöt leánnyal megtartani az esküvőt és a
lakodalmat. Az öregember így már vígan ballagott hazafelé.
Otthon a fiúk mód nélkül örültek a ritka szerencsének, s nem tudtak
eléggé hálálkodni öreg apjuk szerencsés visszatérésén. Készültek is a
lakodalomra. Minden fiú, de még az öreg apjuk is lóhátra ült, s úgy
indultak el huszonhatan menyasszonyt hozni. Mikor már jókora utat
megtettek, s pihenhettek egy kicsit, megszólalt a legfiatalabb fiú, aki
táltos volt:
– Megálljatok csak, fiúk! Egyre nem gondoltunk otthon. Hiszen
nekünk csak egy szobánk van odahaza, ha majd hazahozzuk a
feleségeinket, hol férünk el annyian abban az egy szobában?
Gondoltam én valamit. Nekem jobb lesz visszatérni, s a faluban
összevásárolni vagy tíz lakóházat, ahova a feleségeinket elhelyezzük.
Ti csak menjetek, és hozzátok haza az én lovamon az én jegyesemet is.
Hanem, fiúk, mondok nektek még valamit, de jól eszetekbe véssétek
ám, amit mondok, mert ha nem úgy lesz, amint elmondom, nagy baj
kerekedik abból. Amikor jöttök hazafelé, sehol se maradjatok
éjszakára, akármilyen későre jár is az idő, hanem menjetek tovább és
tovább, míg csak a lovam meg nem áll a jegyesemmel. Ott bátran
leszállhattok a lovakról, és ott éjszakázhattok, mert az a hely tiszta
lesz. Akárhol egyebütt fogtok megállni, mindenütt a Lucifer földjén
lesztek, s ha ezen a földön éjszakáztok, nagyon rosszul jártok.
Miután a huszonnégy testvér az öreg apjukkal továbblovagolt, a
legfiatalabb visszatért a falujába.
A többiek aztán elérkeztek a paphoz, ott megcsinálták a nagy
esküvőt, lagzit csaptak, nagyokat táncoltak, s mindezek után
mindegyik fiú felültette a maga feleségét a lovára, a legkisebb fiú
lovára felült egyedül a legkisebbik leány, s ő vezette legelöl a
násznépet hazafelé.
Mentek, mendegéltek, s egy nagy pusztára értek, ahol igen kövér
legelőt találtak. Minthogy falut nem láttak se közel, se távol, s
nemigen hitték már, hogy éjszakára valami hajlék alá juthassanak,
abban állapodtak meg, hogy itt maradnak, ahol olyan kövér, jó föld
van. Leszálltak hát lovaikról, tüzet raktak, a lovakat pedig kicsapták a
rétre legelni. Elfeledkeztek már róla, hogy mit kötött lelkükre a
legfiatalabb testvér.
De a legfiatalabb testvér jegyese nem maradt ám velük, mert a lova
tovább vitte valami jó puskalövésnyire, s ott állt meg. A leány is
leszállt a lóról, és itt éjszakázott egymagában. Ez a hely már nem volt
a Lucifer birtokában, de a másik, ahol a huszonnégy testvér leszállt, az
a Lucifer birtoka volt. A testvérek észre sem vették, hogy a
legfiatalabb testvér jegyese nincs köztük.
Másnap, amint a huszonnégy fiatal pár felébredt – uram teremtőm
ne hagyj el! –, úgy megijedtek, hogy alig tudtak szóhoz jutni. A rét,
ahol aludtak, körül volt tüzes fallal véve, s nem tudtak onnan
megszabadulni. Csak most jutott eszükbe a legfiatalabb testvér
mondása, mert észrevették, hogy annak a jegyese nincs köztük. Amint
így tépelődnének, hogy mi lesz már most velük, egyszer csak ott
termett Lucifer, s nagy mérgesen rájuk kiáltott:
– Hát kutyázom adta, ki engedte meg nektek, hogy az én rétemen
tanyát üssetek? Most mindjárt kiveszem belőletek a lelket.
Ezek halálra rémülten nekiestek, hogy bocsássa meg az elkövetett
hibát, de már este volt, nem tudtak merre menni. Majd jóvá teszik ők
azt így meg úgy, bizony meg nem bánja, ha elengedi őket. Lucifer
végighallgatta a könyörgésüket, jólesett fekete lelkének, hogy ezek a
szegények úgy gyötrődnek a bensejükben, s mikor már látta, hogy a
veríték is kiverte arcukat, megszólalt:
– No, egy feltétel alatt megbocsátok, s visszaadom nektek az életet,
ha adtok írást róla, hogy otthon maradt legfiatalabb testvéreteket
nekem adjátok. Inkább áldozzátok fel őt magatok közül, mintsem hogy
negyvenkilencen a halál fiai legyetek. Ha ajánlatomat el nem
fogadjátok, itt vesztek lovastól együtt.
Haj, de nehéz szívvel adták ki Lucifernek azt az írást, amelyben
kötelezik magukat, hogy otthon maradt testvérüket ezennel általadják
Lucifernek. Nagyobb bizonyosság okáért még az öregnek is alá kellett
azt írni.
 Mikor ez így rendbejött, Lucifer egyet fújt a tüzes falak felé, s azok
elenyésztek rögtön, a násznép pedig folytatta tovább az útját. Egy jó
puskalövésnyire megtalálták a legfiatalabb testvér jegyesét, s
mondogatták magukban: „Hej, itt kellett volna nekünk voltaképpen
éjszakázni és nem amott!” De a történtekről nem szóltak semmit a
sógornőnek.
Az otthon maradt fiú azonnal megtudta, hogy őt testvérei eladták
Lucifernek. Mivelhogy táltos volt, kitalált ő előre mindent, s
elgondolta magában, hogy inkább ő megy el az ördöghöz, mintsem az
ördög vigye őt el. El is indult azonnal.
Ment, mendegélt nagy sebesen, egyszer találkozott a testvéreivel. A
jegyese már messziről mosolygott felé, mint leendő férjére. De a
legény, amint közelébe ért, kirántotta a kardját, és levágta a leány fejét
egy suhintásra. Testvéreinek s atyjának keserű szemrehányást tett,
amiért őt eladták Lucifernek, s azzal el sem búcsúzva tőlük, felkapott
lovára és elnyargalt.
Eljutott végre arra a helyre, ahol a testvérei éjszakáztak. Egy nagy,
magas kősziklát talált ott, felmászott hát a kőszikla tetejére, szétnézni,
hogy mit lát onnan. Hát éppen a kőszikla csúcsán egy bölcsőt látott,
abban pedig egy szépséges szép leányt, aki, egyéb dolga nem lévén,
ringatta magát a bölcsőben. Közelebb ment hozzá a fiú, a leány is
észrevette őt, s megszólította:
– Mit keresel itt, jófiú?
– Lucifer kastélyát – felelte a fiú. – A testvéreim eladtak Lucifernek,
de inkább én jöttem el hozzá, mint hogy ő maga hozzon ide.
A leánynak megtetszett a fiú, s így folytatta a beszédét:
– Látod, én Lucifernek vagyok a leánya. Anyám meghalt, a
mostohaanyám nem akart a háznál tűrni, s emiatt apám elűzött a
házától, azóta itt kell laknom. Én nagyon jól ismerem az apám
természetét. Ha te most elmégy hozzá, ő azonnal megfoszt életedtől.
De én képes vagyok az életedet megmenteni, ha esküvel ígéred, hogy
én leszek a feleséged, te pedig az én férjem.
 A fiúnak tetszett ez az ajánlat s megesküdött azonnal, hogy feleségül
veszi Lucifer leányát, csak segítse ki Lucifer karmai közül.
Amint beesteledett, azt mondja a leány a fiúnak:
– Most elmégy atyámhoz, és bemutatod nála magad, hogy te vagy
az a fiú, akit a huszonnégy testvértől megvásárolt. Erre ő kínálni fog
téged étellel-itallal, de te se ne egyél, se ne igyál, hanem kérj
magadnak munkát, mondván, hogy nagyon szeretsz dolgozni. Ez igen
fog neki tetszeni, és téged megszeret, ha fogja látni, hogy munkát
kérsz magadnak, de ennivalót nem. A munkától ne félj, mert én
segíteni foglak minden munkában. Az egész szolgálatod mindössze
három éjszaka lesz. Ha ezen a szolgálaton átesel, ne félj, nem lesz
többé semmi bajod. De a három éjszakai munkát csak azért kapod,
hogy apám az életedtől megfosszon. Lesz ő irántad haragos is, hanem
azért mindig nyájasan fog veled beszélni.
Így ellátva sok jó tanáccsal, a fiú elment Luciferhez, s bemutatta
neki magát, hogy ő az a fiú, akit a huszonnégy testvér eladott. Nem
akart otthon tovább maradni, s eljött jószántából ide. Ha valami dolog
lenne, szívesen ajánlja magát.
– Ezt már szeretem – mondta Lucifer –, nagyon szép tőled, hogy
mindjárt munkát is kérsz. Úgy látszik, dolgos fiú vagy. Ilyen szolga
kell nekem. Hanem hát ráérünk még arra, előbb egyél-igyál!
– Köszönöm szíves jóakaratát – felelte a fiú –, nem vagyok most se
éhes, se szomjas, inkább szeretnék valamit dolgozni ahelyett.
– Derék fiú vagy! No, nem erőltetlek hát, ha egyáltalán nem akarsz
se enni, se inni. Ha dolgozni akarsz, hát itt, ebben a nagy tölgyes
erdőben az éjjel csinálj egy szőlőtelepet húsz mérföld hosszúságban és
öt mérföld szélességben. A tölgyfákat kiirtod gyökerestől, és ölbe
rakod. Az üresen maradt helyet feltöröd, meglapátolod, és holnap
reggel nyolc óráig szőlőtőkékkel beülteted, a szőlőket megérlelteted, s
nekem három tányéron három különböző fajta szőlőgerezdet behozol.
Egyúttal bejelented, hogy a szőlőskert készen van, sőt a közepén egy
kastély nagyságú borház is épült. Ha mindezt így, ahogy elmondtam,
meg nem teszed, ne is kívánkozzál, fiam, tovább élni!
 Hát, hiszen kívánkozott volna a szegény fiú élni, de ilyen munkát
nem hallott ő még soha, s bizony ennek hallatára kicsibe múlt, hogy
halálra nem vált, meg aztán, gondolta, előbb-utóbb úgyis halál fia lesz.
Úgy ment ki a házból, mint akit egy nagy bottal fejbe ütöttek, annak is
a bunkós végivel, s nem lát se előre, se hátra, úgy elszédült. Kint
azonban a friss levegőn magához tért, s ment nagy búsan, keseregve a
kősziklán lakó leányhoz, s elmondta neki apróra, hogy micsoda
munkát adott ki neki az éjjelre Lucifer.
A leány vigasztalta, hogy ne féljen, majd kisegíti ő, csak legyen
nyugodt, és feküdjék le aludni. Azután a leány kivett a zsebéből egy
sípot, belefújt háromszor, s egy szempillantás alatt annyi ördög termett
ott, mint az égen a csillag.
– Mit parancsolsz, úrnőnk? – kérdezték az ördögök.
– Azt parancsolom, hogy ennek az erdőnek a helyén húsz mérföld
hosszúságban és öt mérföld szélességben egy szőlőskert teremjen az
éjjel. Minden fa tövestől ki legyen tépve, ölbe rakva és a szőlőskert
közepén egy kastély nagyságú borház álljon. A szőlő reggeli nyolc
óráig beérjen.
– Meglesz parancsod szerint! – felelték az ördögök. Hát bizony az a
sok fene ördög nekiállt a nagy erdőnek, kinyűtte a fákat, mint a
kendert szokás, ölbe rakták, a földet feltörték, felszántották,
szőlőtőkékkel beültették, a közepén egy kastély nagyságú borházat is
építettek, s reggeli nyolc óráig készen volt minden. Reggel a leány
felkölti a fiút, s mondja neki:
– No, fiú, ott a szőlő készen, nesze három tányér, szakíts le három
különböző fajta szőlőfürtöt, tedd a tányérra, s vidd be apámnak! Majd
fogja kérdezni tőled, hogy kitől tanultad ezt a mesterséget, te feleld
neki, hogy az Istentől, és ne egyél, ne igyál nála semmit.
Így kitanítva, a fiú fogta a három tányért, elment a szőlőbe,
kiválasztott három különböző fajta szőlőt, mindegyikből egy fürtöt
leszakított, rátette a tányérokra, és bevitte Lucifernek,
Hej, de nem tetszett Lucifernek sehogy sem, hogy a fiú olyan
takarosan elvégezte a rábízott munkát, mert most már el sem vehette
az életét, hanem azért nem haragudott egy cseppet sem. Kínálta a fiút
erősen, hogy egyék, igyék, de az így felelt neki:
– Köszönöm szíves jóakaratát, de nem tudok se enni, se inni,
annyira el vagyok fáradva az éjjeli munkától.
– Ugyan hallod-e, mondd csak meg nekem, ki tanított téged erre a
munkára, amit olyan derekasan elvégeztél? – kérdi Lucifer.
– Az Isten – válaszolt a fiú.
– No, jól van, elmehetsz, de este itt légy megint újabb parancsomat
meghallgatni!
A fiú otthagyta hát Lucifert, kiment a kősziklán lakó leányhoz,
lefeküdt, és aludt egész estig csendesen. Este elment Luciferhez, aki a
következő parancsot adta neki:
– Holnap reggeli nyolc óráig egy harminc mérföld hosszú hidat
fogsz építeni madártrágyából. A híd két széle be legyen ültetve
különféle fajtájú fákkal öt ölnyi távolságra egymástól. Minden fa
virágjában legyen, és a tetején más-más fajtájú madárka fütyüljön. Ha
parancsomat nem teljesíted, holnap halál fia vagy.
Nagyon elszomorodott erre a parancsra szegény fiú, azt sem tudta,
hogy menjen ki a szobából, még a kilincset sem találta. De aztán
mégiscsak kitalált, és sírva fakadt az istenadta szegény fiú, mert ilyen
munkát véghezvinni, ha a lelke kiszakad, akkor sem tud. Elpanaszolta
hát menyasszonyának szörnyű baját, s az azonnal meg is vigasztalta őt.
– Sohase búsulj, édes szerelmem, majd segítek én rajtad, csak
feküdjél le, és aludjál békében.
A leány elővette varázssípját, háromszor belefújt, s egyszerre annyi
ördög termett ott, mint az erdőn a falevél.
– Mit parancsolsz, úrnőnk? – kérdezték az ördögök.
– Azt parancsolom – mondta a leány –, hogy reggel nyolc óráig
építsetek egy harminc mérföld hosszú hidat madártrágyából, a híd két
széle be legyen ültetve öt ölnyi távolságban egymástól különféle
fajtájú fákkal, a fák virágozzanak, s minden fa tetején egy-egy
madárka fütyüljön, de annyiféle fajta legyen a madár, ahányféle a fa,
 – Meglesz parancsod szerint – felelték az ördögök. Azzal, mint a
csirkék, szanaszét szaladtak a világba, s reggelre készen volt a híd,
parancsolat szerint.
Lucifer amint a kastélyból kilépett, s meglátta a hidat a virágzó
fákkal, és meghallgatta a fütyörésző madarakat, elcsudálkozott
szörnyen a fiú nagy mesterségén. Meg is kérdezte mindjárt tőle:
– Ejnye, fiú, mondd meg hát, ki tanított téged erre a nagy
mesterségre?
– Maga az Isten! – válaszolt a fiú kurtán.
– Jól van, no! De aztán este itt légy megint meghallani parancsomat!
Estefelé a fiú beállított Luciferhez, aki őt nyájasan fogadta.
Kedveskedni akart neki, és váltig kínálta étellel, itallal. De a fiú nem
akart se enni, se inni, hanem munkát kért. Lucifer nagyon megdicsérte
őt jó magaviseletéért, mert hiába, az ajó szolga, aki se nem eszik, se
nem iszik, és mégis munkát kér, hogy dolgozhassák. Ki is adta neki az
éjjeli munkát azonnal.
– No, szolgám, az éjjel egy vén kancát fogsz az istállóban őrizni
reggelig, de úgy vigyázz ám, hogy valaki el ne lopja, mert akkor véged
van.
A fiú örömmel ment jegyeséhez, s nagy magabiztosan elmondta,
hogy ma könnyű munkát kapott, mert csak egy vén kancát kell őrizni
az istállóban reggelig, hogy valaki el ne lopja.
De a lány így felelt erre:
– Jaj, szerelmem, ez az éjszaka lesz neked a legterhesebb, mert az a
vén kanca az én mostohaanyám, s mihelyt beteszed a lábadat az
istállóba, azonnal meg fog ölni, mivel az apám másként nem tudott
rajtad kifogni, és életedet nem tudta elvenni. Hanem megszabadulsz te
ebből a bajból is, ha rám hallgatsz. Eredj most a kovácshoz, és
csináltass magadnak egy vasbotot, hegyes vassarkantyút és vaskantárt,
azzal gyere vissza. Én itt majd begöngyöllek húsz bivalybőrbe, a két
bőr közeit kitöltőm hamuval, a bőrök ki lesznek rakva gombostűvel,
így fölfegyverkezve bemégy az istállóba, erre az én mostohám
elnyeríti magát, s azonnal hozzád ugrik, fogja rólad a bivalybőröket
harapdálni. Te azalatt a vasbottal üsd a szemét, száját, ahogy csak
bírod. Mikor már a huszadik bivalybőrt is leszaggatta rólad, vesd rá a
vaskantárt, és ülj rá, szorítsd meg jól a két lábaddal, és sarkantyúzd
meg úgy, hogy a bele is forduljon ki. Egyik kezeddel húzd erősen a
kantárt, a másikkal pedig a vasbotot forgatva üsd, amíg csak bírod.
Mikor elesik alattad, te még akkor is csak üsd mindaddig, amíg csak
szuszogását hallod. Hanem akkor aztán szaladj egyenesen hozzám,
hogy utol ne érjen.
Úgy is volt. A fiú csináltatott magának a kovácsnál egy vasbotot,
vassarkantyút és vaskantárt. Azzal hazajött. A jegyese bevarrta őt húsz
bivalybőrbe, azután elbocsátotta. Mikor belépett az istállóba, a vén
kanca nagyot nyerített, a fiúhoz ugrott, fogaival kezdte a bivalybőrt
leharapdálni róla, mialatt a fiú vasbottal ugyancsak ütlegelte a vén
kanca szemét, száját. Három órai harc után kiverte a kanca két szemét,
s mikor a kanca mind a húsz bivalybőrt letépte róla, akkor a fiú
ügyesen rávetette a vaskantárt, felugrott rá, vassarkantyú közé fogta a
kancát, s addig sarkantyúzta, míg csak a belét ki nem eresztette, azalatt
a vasbottal a fejét ütötte annyira, hogy a kanca utoljára összerogyott
alatta. De még azután is verte vagy egy fél óráig. Akkor hirtelen
kiugrott az istállóból, és szaladt egyenesen a jegyeséhez elmondani
neki az egész viaskodást.
– Hallod-e, én úgy látom, hogy nem elég jól verted te meg a kancát,
kellett volna még őkelmét vagy egy óráig ütnöd, hogy döglött volna
meg egészen. Így életben maradt, mert csak tettette magát, mintha
dögölve volna. No, de ne beszéljünk sokat, ülj fel reám, és fussunk,
mert ő már tudja, hogy én adtam neked a tanácsokat, s azért vagy ő,
vagy atyám üldözni fog minket.
Az összevert kanca pedig bement reggel a férjéhez, Luciferhez, s
elbeszélte neki, hogy mi történt vele az éjjel. Azt is elmondta, hogy az
elűzött mostohaleány volt az, aki a fiút tanácsokkal ellátta, valamint
annak is ő az oka, hogy ő most így össze van verve. Azért csak
szaporán utánuk, fogja el őket, és semmisítse meg mind a kettőt.
 A leány felkapta a hátára a fiút, és elrepült vele. Azalatt az apja,
felesége unszolására, szintén felrepült a levegőbe, és üldözőbe vette
őket Már jó ideje repültek, egyszer csak megszólal a leány:
– Nézz csak hátra, nem jön-e valaki utánunk?
– Látok egy kék felhőt sebesen jönni.
– No, ha kék felhő, akkor az, az én apám. De járjunk túl az eszén!
Te átváltozol egy vén emberré, én pedig egy tábla köles leszek. Te a
kölesről fogod a madarakat hessegetni, s odajön hozzád az apám, és
azt fogja tőled kérdezni, hogy nem láttál-e egy fiút meg egy leányt erre
jönni. Te válaszold neki, hogy akkor láttad, amikor az első barázdát
vágtad ehhez a köles vetéshez. Az apám azt fogja hinni, hogy minket
úgysem érhet utol, hát vissza fog fordulni, mi pedig visszaváltozunk és
továbbrepülünk.
Úgy is történt. A fiúból vén ember lett, a leányból egy tábla köles.
Odaér Lucifer, s kérdi a vén embertől:
– Hallja kegyelmed, nem látott erre menni egy fiút meg egy fiatal
leányt?
– Láttam biz' én, amikor a köles vetéshez az első barázdát vágtam.
– No, az bizony jó régen lehetett – mondta Lucifer. Elgondolta
magában, hogy ha az olyan nagyon régen volt, akkor utol sem érheti
őket, minek fárassza hát magát haszontalanul. Sarkon fordult, és
hazament. Otthon elbeszélte a feleségének, hogyan járt.
– Ó, te vén szamár – rivallt rá a felesége –, hiszen az a vén ember a
fiú, a tábla köles meg a leányod volt. Eredj, szaladj utánuk tüstént!
Erre a szóra Lucifer egy kicsit meg is neheztelt.
– Hej, asszony, ha én szamár vagyok, s te okosabbnak tartod
magadat, hát csak szaladj te utánuk!
De az asszony nem engedett, mondván, hogy ő nem mehet, mert
össze van verve.
Lucifer tehát jobbnak látta sebesen elvonulni felesége szeme elől, s
újra a fiatalok után eredt.
A két fiatal pedig átváltozott előbbi alakjába, s megint repültek pár
napig. S mikor a leány már megsejdítette, hogy valaki üldözi őket, azt
mondja a fiúnak:
– Nézz csak hátra, nem jön-e valaki utánunk?
– Látok egy kék felhőt sebesen jönni, mint a szélvész.
– Ez az apám, mindjárt utolér, hanem hogy el ne foghasson, te
változzál át molnárrá, én pedig átváltozom ócska malommá, melyről
már a zsindelyek is hullanak. Eljön hozzád az apám, s fogja tőled
kérdezni, hogy nem láttál-e egy fiút meg egy leányt erre menni. Te azt
feleld neki, hogy láttam, mikor ehhez a malomhoz az első talpfát
hoztam. Az atyám ezt igen régi dolognak fogja találni, s visszatér, mi
meg visszaváltozunk és továbbrepülünk.
Úgy is történt nemsokára. A fiúból vén molnár lett, a leányból ócska
malom. Amint odaért Lucifer, kérdi nagy sietve:
– Hallja kegyelmed, nem látott erre menni egy fiút meg egy leányt?
– Láttam biz' én, mikor ehhez a malomhoz az első talpfát hoztam.
– No, az bizony jó régen lehetett – mondta Lucifer. Elgondolta
magában, hogy olyan régen mehettek azok a fiatalok arra, hogy
lehetetlen őket utolérni. Fogta magát, és visszament. De otthon a
felesége, amint meglátta az arcát, mindjárt kitalálta, hogy üres kézzel
jött vissza. Ki is fakadt rá:
– Már látom, hogy ostoba vagy, s magamnak kell utánuk mennem!
Azzal, mint a szélvész, kicsapott a házból, és rohant nagy méreggel
a fiatalok után, mert már azalatt kigyógyult az ütlegekből.
A két fiatal visszaváltozott előbbi alakjába, s még nagyobb
sebességgel kezdett repülni. Egyszer azt mondja a leány:
– Nézz csak hátra, nem látsz-e valamit?
– De látok egy nagy veres felhőt, amely mint a szélvész, fut
utánunk.
– Ez az én mostohám, ő már vigyázóbb lesz, mint az apám. De azért
elbánunk vele is, s fogadom, hogy nem tér vissza többé soha. Hamar
alakulj át récének, én meg átváltozom tengernek. Mostohám megismer
a récében téged, s engem is a tenger alakjában. Téged fog hívni
magához e szavakkal: „Táj, táj, táj!” Te menj feléje, aztán fuss el tőle,
s csalogasd be egészen a tenger közepéig, ott aztán majd megfullad.
 Úgy is lett. A fiú átváltozott récének, a leány meg tengernek.
Egyszer csak ott terem Luciferné, s kezdi a récét csalogatni, mondván:
– Táj, táj, táj!
A réce hol eléje került, hol megbillentette a farkát s elúszott.
Luciferné pedig mindenütt utána, be egész a tenger közepéig. Ekkor,
hirtelen a tenger nagy hullámokat vetett, s Lucifernét eltemette örökre.
Így szabadult meg a két fiatal szerelmes a vén boszorkától. Most a
fiatalok visszaváltoztak és elrepültek abba a faluba, ahol a fiú lakott.
Nagy öröm lett otthon, a szülők és a huszonnégy testvér
feleségeikkel együtt siettek a hazakerült vándor fiút üdvözölni és
csókolni szerencsés megszabadulásáért. Még nagyobb öröm töltötte el
őket a szép leány láttára, aki a fiút megszabadította, és magához
láncolta szerelmével.
Siettek is másnap a paphoz, aki összeeskette őket. Nagy lakodalmat
csaptak, s még most is élnek, ha meg nem haltak.

A CSODASZARVAS

ol volt, hol nem volt, messze keleten volt, volt egy híres,
hatalmas fejedelem. Tudom, hallottátok hírét, nevét: Nimród volt a
neve. Ennek előtte sok ezer esztendővel élt ez a Nimród, de híre
fennmaradt. Mert Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak
a két deli szép vitéznek, akiknek utódai a hunok és magyarok.
Tudjátok-e, miről volt híres Nimród fejedelem? Arról, hogy abban
az időben, de még azelőtt is, de még azután is, nem volt emberfia, aki
úgy értse s úgy szeresse a vadászatot, mint ő. Így hallottam én a
nagyapámtól, a nagyapám is a nagyapjától. Reggel, ha fölkelt, s
eligazgatta országának mindenféle dolgát, nyakába vette a nyilát,
fölkapott a paripájára, vágtatott, mint a sebes szél, még annál is
sebesebben, hegyeken-völgyeken, árkon-bokron keresztül, s lóhátról
lőtte le a repülő madarat. Amely madárra ő ráfogta a nyilát, nem
énekelt, nem röpült az többé.
Nimród egymagában szeretett vadászni, de amint a fiai egy kicsit
fölcseperedtek, vitte ezeket is magával. Különösen a két idősebb,
Hunor és Magyar mindig ott nyargaltak az oldalán, s próbálgatták ők is
röptében lelőni a madarakat.
Hej, volt nagy örömben Nimród, mikor látta, hogy apja fia mind a
kettő: Hunor is, Magyar is. Nagy ritkán, ha elhibáztak egy-egy
madarat, s mondta is Nimród magában nemegyszer: még különb
vadászok lesznek ezek a fiúk, ha embernyi emberré nevekednek.
Örült ezen az öreg Nimród, hadd legyenek csak különbek a fiai,
mint ő. Hadd menjen hírük hetedhét országon is túl.
Telt-múlt az idő, Hunor és Magyar nagy, erős legényekké, deli szép
vitézekké cseperedett, hogy Nimródnak, ha rájuk tekintett, nevetett
mind a két szeme a nagy szívbéli örömtől.
Gondolta magában Nimród: „Na, ezeket a fiúkat már a maguk
szárnyára is ereszthetem. Hadd lakjanak külön sátorban, akkor
menjenek vadászni, amikor kedvük tartja, s ott járjanak, ahová a
szívük húzza.”
Mondta is a fiainak:
– Édes gyermekeim, én már öreg ember vagyok, nem vihetlek
mindig vadászatra, amikor nektek tetszenék, lakjatok ezentúl külön
sátorban. Adok annyi földet, annyi erdőt, annyi lovat, ökröt s
mindenféle jószágot, hogy élhettek gond nélkül, s ha majd behunyom a
szememet, tiétek lesz az ország: osszátok meg a földjét, gondját
egymás közt becsületesen.
Megköszönték a fiúk édesapjuk nagy jóakaratát, másnap
kiköltözködének a szülői sátorból, s egy szép, lankás dombnak a
tetején, egymástól nem messze, két sátrat állítanak föl, s ott
megtelepedének cselédjeikkel.
Eleinte csak a sátraktól nem messze jártak vadászni, de később mind
messzibb, messzibb elkalandozának. Hanem azért estére mindig
hazakerekedtek, aztán beszóltak az édesapjukhoz, elmesélték, hol,
merre jártak, hány vadat lőttek, hányat hibáztak el. De egy este, mikor
éppen a lobogó tűz körül ültek s falatoztak, megszólalt Hunor, és azt
mondta az öccsének:
– Te, Magyar, egyet mondok, kettő lesz belőle.
– Mondjad, Hunor bátyám, én örömest hallgatom, mert tőled még
mindig csak jót hallottam.
– Az a mondandóm, öcsém, hogy holnap reggel induljunk hosszabb
útra. Nézzük meg, mi van az országunk határán túl! Hátha ott még
több a vad! Nagyobbak a folyók, s több a hal! Nézzük meg!
– Már régen forgatom én is ezt a fejemben – monda Magyar –, csak
féltem elmondani. Itt már ismerünk minden bokrot, erdőnek, mezőnek
minden zegét-zugát, talán azt is tudjuk, hány bölény, medve, szarvas,
hány sas, sólyom s egyéb madár van az erdeinkben.
– No, azt könnyen számon tarthatjuk, mert erősen fogyatkoznak a
vadak. Ami igaz, igaz: az édesapánk sok vadat lelőtt, de mi is.
Megegyeztek, hogy pitymallatkor indulnak, mégpedig nyugat felé.
Magukkal visznek ötven-ötven legényt, a legerősebbeket, a
legbátrabbakat, s vissza sem jönnek, míg a hó le nem szakad.
Pitymallatkor csakugyan fölkerekedtek, s útközben vadászgatván,
mentek, mendegéltek elébb, elébb. Ahol az éjszaka meglepte őket, ott
szállást vertek, megháltak, s reggel ismét továbbmentek.
Már rég túl voltak az országuk határán, s minél tovább mentek,
annál jobban tetszett nekik az erdő-mező. Szemmel be nem látható,
végtelen nagy rónaságon vitt keresztül az útjuk, s közben-közben
rengeteg erdőségekbe jutottak, amelyek tele voltak vadakkal.
Hej, ez kellett nekik! Itt aztán volt mire vadászni. Szerették volna,
ha most itt volna az édesapjuk is, hadd látná, mi tenger vad van itt.
Bizonyosan kedvet kapna megint a vadászatra. Meg is sokallották már,
annyi volt a vad. Bölénybikák, szarvasok, őzek ott legelésztek a
tisztásokon, de nem bántották őket. Jobban esett, ha egy-egy vadat
külön vehettek üldözőbe. Aztán elcsatangoltak reggeltől estelig.
Hanem egyszer láttak aztán egy olyan vadat, amilyet még soha. Egy
szarvas volt, amilyen csodaszépet még emberi szem nem látott. A két
ágas-bogas szarva össze volt fonódva, s lebegett a feje fölött, mint egy
koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott, mint a fekete gyémánt. A
dereka karcsú, hajlékony, mint a lengő nádszál, a lába vékony, s
szaladván nem látszott érinteni a földet.
– Nézd, öcsém, Magyar, csodaszép egy szarvas! – kiáltott Hunor.
– Csodaszép, csodaszép! – kiáltott Magyar is –, még nem láttam
ehhez hasonlatost.
– Utána!
Szaladott a csodaszép szarvas, mint a sebes szélvész, utána Hunor és
Magyar s velük száz deli legény. Tisztásról sűrűbe, sűrűből tisztásra,
hegyeken föl, vizeken keresztül. Hol eltűnt, hol felbukkant a csodaszép
szarvas: csalta, csalogatta Hunort és Magyart.
Habos lett a vitézek paripáinak háta, mind lassúbb, lassúbb lett a
vágtatásuk, de Hunor és Magyar nem hagyták félbe az üldözést.
Biztatták a lovukat: szaladj, szaladj, édes lovam!
Reggeltől alkonyatig űzték a csodaszép szarvast. El akarták fogni
elevenen, hogy hazavigyék édesapjuknak. Mert az idegen földön sem
feledték az édes jó apát… De hiába. Leszállt a nap, alkonyodott, s a
csodaszép szarvas eltűnt az ingoványos helyen, a sűrű nádas
rejtekében. Ide már nem követhették: ott vesznének mindannyian.
Bizonyosan ott veszett a csodaszép szarvas is.
De ha a csodaszép szarvast meg sem is foghatták, elvezette őket az
olyan szép földre, amilyet még nem láttak. Egy szépséges szép sziget
volt ez, körös-körül, ameddig a szemük elért, erdők és folyóvizek.
Övig gázoltak a fűben, virágban. Nagy terebélyes fák adtak pompás
gyümölcsöt és enyhe árnyékot. A vizeknek színén kicsiny és nagy
halaknak ezrei úszkáltak, s játszadoztak a nap verőfényében.
– De szeretnék itt maradni örökre! – mondta Hunor áradozó szívvel.
– Hát te, öcsém, Magyar?
– Én is, bátyám, én is!
– De vajon mit szól majd az édesapánk?
– Az igaz. Holnap visszamegyünk, s tanácsát kérjük. Másnap
csakugyan felszedelőzködtek, s indultak vissza az édesapjuk
országába. Visszatérőben csak annyi vadat ejtettek el, amennyire
szükségük volt ebédre, vacsorára. Hét nap s hét éjjel tartott az útjuk.
Csak most látták, hogy milyen messze elkalandoztak hazulról. Az öreg
Nimród sátrában feküdt, mikor beléptek. Szomorú volt, nagyon
szomorú. Gyönge hangon kérdezte:
– Hol voltatok? Kétszer hét napja s éje, hogy nem láttalak
benneteket. Pedig érzem, hogy nem sokáig élek.
Mondta Hunor:
– Bocsáss meg, édes jó apám, vadászkedvünk messze vitt. De lásd,
visszajöttünk elmondani, hogy találtunk egy szép, nagyon szép
országot, ahol megtelepedni nagy kedvünk volna mindkettőnknek.
– S az én országom nem kell tinéktek? – kérdé Nimród bánatosan.
– Apám – szólt most Magyar –, van neked rajtunk kívül még több
fiad is, hadd legyen ez az ország az övék. Add ránk áldásodat, s ereszd
szabadjára két idősebb fiadat.
Nimród szeme könnyel telt meg, s remegő hangon szólt:
– Jertek hát, térdeljetek elém, hadd teszem fejetekre reszkető
kezemet.
Letérdeltek a fiúk, s az öreg megáldá őket:
– Eredjetek, az Isten vezéreljen benneteket! Áldás, szerencse
kísérjen, amerre jártok!
Ezt mondta Nimród, s homlokon csókolta Hunort és Magyart. Még
egyszer megpihent rajtuk tekintete, aztán behunyta szemét, s Hunor és
Magyar karjai közt nemes lelkét kilehelte.
Meghalt Nimród, fiai eltemették nagy pompával. Hunor és Magyar a
temetés után útra keltek, s testvéreiknek hagyván az országot, mentek,
mendegéltek ama csodaszép sziget felé.
Hét nap s hét éjjel tartott az út most is, s mikor megérkeztek,
leborultak a földre, s hálát rebegtek az Istennek, áldották a
csodaszarvast, mely e gyönyörű vidékre csalta, csalogatta őket.
Már több napja voltak a szép szigeten, s csodálkoztak, hogy a
maguk emberein kívül más embert nem látnak. Azt mondta Hunor:
– Öcsém, nézzünk széjjel, hátha találunk valami lelkes állatra is!
 – Jól van, bátyám, menjünk.
Fölkerekedtek a száz vitézzel, s sokáig kalandoztak, csatangoltak a
nagy rónaságon.
Hát egyszer mit látnak! Szemük-szájuk elállott a nagy
csodálkozástól. Egy nagy csapat leány, egyik szebb a másiknál, táncolt
karikába, körbe egy csörgedező forrásnak a tövében. Szépen
összefogództak, lehettek százan, ha nem többen, s úgy keringtek
körbe, középen pedig két leány lejtett, de olyan szép mind a kettő,
hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem.
Hunor és Magyar összenéztek, a többi vitézek sem különben; nem
szóltak semmit, de azért tudták, hogy egyet gondolnak mind.
Egyszeribe közrefogták a táncoló leányokat, ki-ki egy leányt fölkapott
a nyergébe, s azzal – uzsgyi neki, vesd el magad! – elvágtattak sebes
szélnél sebesebben.
Hunor és Magyar azt a két leányt kapták föl a nyergükbe, akik a kör
közepén táncoltak. Mikor a sátrukhoz értek, ott szép gyöngén
leemelték a leányokat a nyeregből, és bevitték a sátrukba.
Aközben magukhoz tértek a leányok is. Reszkettek a félelemtől, de
Hunor és Magyar olyan szép szavakkal engesztelték, vigasztalták őket,
hogy lassankint nekibátorodtak, s nem is bánták, hogy elrabolta őket
ez a két deli szép fiú. De a többi leány sem bánta.
Hunor és Magyar csak most tudták meg, hogy az a két leány, akiket
ők elraboltak: az alánok fejedelmének, Dúlnak a leányai. Annál jobb!
Fejedelmi vérből való feleségük lesz hát. De a leányok is örültek,
mikor megtudták, hogy a világhíres Nimród fiai veszik őket feleségül.
Mondta Hunor az ő párjának:
– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket!
Mondta Magyar is az ő választottjának: – Te az enyém, én a tied,
ásó, kapa válasszon el minket!
Visszamondták a lányok is ezt szóról szóra. Ez volt az ő esküjük.
Még aznap nagy lakodalmat laktak. Egyszerre volt a lakodalma
Hunornak és Magyarnak s száz vitézüknek.
 Az Isten megáldotta frigyüket, s szaporodtak ivadékról ivadékra.
Idők múltán már nem volt elég a szép sziget Hunor és Magyar
nemzetségének.
Tovább kellett vándorolniuk.
Új hazát, nagyobbat kellett keresniük, annyira elszaporodtak hunok
és magyarok.
Merre mentek, hová jutottak, elmondom nektek később.

A BECSÜLETES FIÚ

olt valaha egy híres tolvaj, s volt neki egyetlen fia. Amidőn a
fiú legénykorba lépett, az apja magához szólította:
– Fiam – mondta neki –, ha szeretsz engem, okvetlenül tolvajjá kell
lenned. Ez a leghasznosabb mesterség.
– Nem, apám – válaszolta a fiú –, ha tolvaj lesz belőlem, senki nem
fog becsülni. Inkább majd becsületesen dolgozom.
Haragra gerjedt a tolvaj:
– Miféle dolog ez – mondta dühösen –, hogy a fiú nem követi az
apja útját? Egyszer szóltam, s a szavamat meg nem másítom! Menj el
még ma éjszaka Dzsósbáj-hoz, s lopd el a fekete ökrét! Ha meg nem
teszed, takarodj a házamból!
A fiú kifordult a jurtából, elment a bájhoz, s megvette tőle hozómra
a fekete ökröt, azzal az ígérettel, hogy ősszel az új termésből majd
kifizeti az árát.
Hazavezette az ökröt, s apja igen örvendezett, amiért a fia teljesítette
a parancsát. Az ökröt aztán levágták, a húsát megfőzték, s nekiültek
falatozni.
– Apám – szólalt meg a fiú –, mielőtt hozzálátnánk az evéshez,
méretkezzünk meg. Majd ha megettük az összes húst, ismét
megméretkezünk, s így meg fogjuk tudni, mennyivel gyarapodtunk.
– Rendben van – mondta az apja, s azzal megméretkeztek.
 Két hét múltán, amidőn a hús már mind elfogyott, mindketten újból
mérlegre álltak. Kiderült, hogy az apa súlya annyi maradt, mint
korábban volt, a fiú viszont meghízott.
Mód fölött elcsodálkozott az apa:
– Mit jelentsen ez, fiam? – kérdezte. – Hisz mindketten ugyanannyit
ettünk!
– Nincs ebben semmi meglepő – válaszolta amaz. – Amikor te az
ellopott ökör húsát etted, folyton az járt az eszedben, hogy meg ne
büntessenek a tolvajságért. Magam viszont nyugodtan ettem, félelem
és szorongás nélkül, az ökröt ugyanis én megvásároltam Dzsósbájtól, s
így a húsa a hasznomra vált.
Elgondolkozott az apja, aztán így szólt:
– Jól tetted, hogy nem követted a tanácsomat, s becsületes ember
maradtál. Éljünk hát együtt immár tisztességben.

A FORTÉLYOS TUDOMÁNY

olt egyszer egy öregember meg egy öregasszony, volt egy fiuk.
Az öreg szegény volt, ezért taníttatni akarta a fiát, hogy fiatalon
vigaszuk, öregségükben támaszuk legyen, haláluk után pedig
megsirassa őket. De hát mit tehetett volna, hisz semmi vagyonkája
nem volt! Járták a városokat, hátha valaki felfogadja a fiút tanoncnak,
de senki nem volt hajlandó ingyen tanítani. Hazaért az öreg, sírtak-
ríttak az öregasszonnyal, búslakodtak a szegénységük miatt, végül az
öreg ismét elvitte a fiát a városba. Amint odaértek, szembejött velük
egy ember és azt kérdezte az öregtől:
– Miért búslakodsz, öregapó?
– Hogyne búslakodnék! – felelte az öreg. – Jártam a fiammal
mindenfele, de senki nem akarja ingyen tanítani, pénzem meg nincs!
– Akkor add nekem a fiút! – mondta az ember. – Három év alatt
minden fortélyra kitanítom. Pontosan három év múlva, ezen a napon,
ebben az órában, gyere el a fiadért! De vigyázz! Ha időre érkezel és
megismered a fiadat, visszaveheted; de ha nem, nálam marad! Az öreg
annyira megörült, hogy meg se kérdezte, ki is a szembejövő férfi –
pedig varázsló volt –, hol lakik, mire tanítaná a fiát? Odaadta neki a
fiút és hazament. Otthon örömében mindent elmondott az
öregasszonynak.
Eltelt három év, és az öregember elfelejtette, melyik nap adta
taníttatni a fiát és nem tudta, most mit tegyen. A fia viszont a határidő
letelte előtt egy nappal kismadárrá változott és hazaröpült, a földpadra
hemperedett és daliás legényként lépett be a házba. Meghajolt az apja
előtt és elmondta neki, hogy másnap telik le a határidő, amikor az
öregnek érte kell jönnie. Azt is elmondta, hova kell mennie, és hogy
ismerheti meg őt.
– A gazdámnak nem én vagyok az egyetlen tanítványa – magyarázta
–, még tizenegy segédje van, akik örökre nála maradtak, mert a szüleik
nem ismerték fel őket.
Ha te sem ismersz föl, én leszek a tizenkettedik. Holnap, amikor
értem jössz, a mester mindannyiónkat fehér galamb formájában
kiereszt – nem tudod megkülönböztetni a szárnyunkat, farktollunkat,
fejünket. De te csak figyelj: mindegyik galamb magasan fog röpülni,
én meg egyszer csak mind fölé emelkedem! A gazda megkérdezi tőled,
hogy felismered-e a fiadat? Te mutass arra a galambra, amely a
legmagasabban röpül. Azután tizenkét csődört vezet eléd – mind
egyszínű, egyforma magas, a sörényük ugyanarra az oldalra hajlik.
Amint elhaladsz a csődörök mellett, ügyelj jól: egyszer csak lépek
egyet a jobb lábammal. A mester megkérdezi: felismered-e a fiadat?
Bátran mutass rám! Majd eléd vezet tizenkét daliát – mind azonos
termetű, haja-hangja hasonló, arcuk, ruhájuk egyforma. Amint
elhaladsz a daliák mellett, figyelj arra, hogy a jobb arcomra egyszer
csak ráül egy legyecske. A gazda megint megkérdezi: felismered-e a
fiadat? Te ismét mutass rám!
Miután a fiú befejezte, elbúcsúzott az apjától, kiment a házból, a
földpadhoz ütötte magát, madárrá változott és visszaszállt a
gazdájához. Reggel fölkelt az öreg, összeszedte magát és elment a
fiáért. Elérkezett a varázslóhoz.
– No, öreg – mondja a varázsló –, minden fortélyra kitanítottam a
fiadat. De ha nem ismered fel, akkor örökre nálam marad.
Azzal kieresztett tizenkét fehér galambot – a szárnyuk, a farktolluk,
a fejük színegyforma, majd így szólt:
– Na, öreg, válaszd ki közülük a fiadat!
De hogyan is tudná kiválasztani az apa, ha teljesen hasonlóak
egymáshoz! Nézi-nézi az öreg, s amikor az egyik galamb a többinél
magasabbra emelkedett, rámutatott:
– No, azt hiszem, ő az én fiam!
– Felismerted, öregapó! – felelte a varázsló.
Következőre tizenkét csődört vezetett elő – mind egyforma, még a
sörényük is egy oldalra hajlik. Körbejárja az öreg a csődöröket,
nézegeti, a gazda meg kérdezi:
– No mi az, öregapó! Felismered a fiadat?
– Még nem, várj egy picit!
Aztán mikor észrevette, hogy az egyik csődör a jobb lábával
toppantott, rögtön rámutatott:
– Ő az én fiam!
– Felismerted, öregapó!
Harmadszorra tizenkét daliát vezetett elő – a termetük, hajuk,
hangjuk, arcuk szakasztott mása a többinek, mintha egy anya szülte
volna őket. Az öreg elhaladt a daliák mellett, de semmit nem vett
észre, elhaladt még egyszer, de most sem látott semmit, de amikor
harmadszorra nézte meg őket, meglátta az egyik dalia arcán a legyet és
megszólalt:
– Szerintem ő az!
– Felismerted, öregapó!
Nem volt mit tenni, visszaadta a varázsló az öregnek a fiát, ők pedig
hazamentek. Mentek-mendegéltek, szembejött velük egy uraság.
– Édesapám! – szólt a fiú. – Én kutyává változom; az úr majd meg
akar venni, te adj el, de a pórázt ne add oda, mert akkor nem térek
vissza hozzád!
Így szólt, és azon nyomban a földre vetette magát, és kutyává
változott. Az uraság meglátta, hogy az öreg egy kutyát vezet, nekiállt
alkudni rá: nem a kutya tetszett meg neki, hanem a nyakörv meg a
póráz. Száz rubelt kínált érte, de az öreg háromszázat kért. Így
alkudoztak, míg végül az úr kétszáz rubelt adott a kutyáért. De amikor
az öreg le akarta venni a pórázt, az uraság megmakacsolta magát és
nem engedte.
– Én nem a pórázt, hanem a kutyát adtam el – felelte az öregember.
Az úr viszont így szólt:
– Hazudsz! Aki megvette a kutyát, az megvette a pórázt is.
Az öreg gondolkozott egy darabig – hiszen nyakörv nélkül tényleg
nem lehet kutyát venni! –, és odaadta azt is. Az uraság fogta, maga
mellé ültette a kutyát, az öreg meg elvette a pénzt és hazament.
Az uraság haladt tovább az útján, mikor hirtelen, ki tudja honnét,
szembe szaladt velük egy nyúl. Azt gondolta magában: „Elengedjem-e
a nyúl után a kutyát, hogy lássam, mennyire fürge?” Hát amint
eleresztette, a nyúl elfutott az egyik irányba, a kutya meg a másikba.
Beszaladt az erdőbe. Várta az uraság vissza, de hiába, üres kézzel
hajtott el. A kutya meg daliává változott. Közben az öregember ment a
széles úton és azon töprengett, hogy menjen így haza, mit mondjon az
öregasszonynak, hol veszítette el a fiát? De a fia már utol is érte.
– Ej, édesapám! – szólott. – Miért adott el a pórázzal együtt? Ha
nem szaladt volna arra egy nyúl, nem tértem volna vissza, hanem
elveszek!
Hazamentek, éldegéltek csöndesen. Telt-múlt az idő, amikor egy
vasárnap így szólt a fiú az apjához:
– Édesapám! Én most madárrá változom. Vigyél ki a piacra és adj
el, de a kalitkát ne add el, különben nem térek haza!
Azzal földhöz vágta magát, madárrá változott, az öreg meg
kalitkába zárta és elvitte a piacra. Körbevették az öreget az emberek,
egymás szavába vágva alkudoztak: annyira megtetszett a madár
mindenkinek! Jött a varázsló is, azonnal felismerte az öreget és rájött,
milyen madár ül a kalitkában. Egyre több pénzt kínáltak érte, de a
varázsló mindenkinél többet. Az öreg nekiadta a madarat, de a kalitkát
nem akarta. A varázsló így-úgy próbálkozott, de az öreg semmit nem
fogadott el. A varázsló beletörődött, egy kendőbe betette a madarat és
hazavitte. Otthon azt mondja a lányának:
– Na, lányom, visszaszereztem a mi kópénkat!
– És hol van?
A varázsló erre kibontotta a kendőt, de a madár elröpült, nyoma sem
maradt! Ismét vasárnapra virradt. Így szólt a fiú az apjához:
– Édesapám! Ma lóvá változom, de vigyázz, a kantárt el ne add
velem, mert akkor nem térek haza!
Azzal a földre vetette magát és lóvá változott, az öregember meg
elvitte a piacra, hogy eladja. Körülvették az öreget a kereskedők, mind
lókupecek: egyre többért licitálták, de a varázsló most is mindenki
másnál többet adott érte. Az öreg eladta a lovát, de a kantárt
megtartotta.
– De akkor hogyan vezetem el a lovat? – kérdezte a varázsló. –
Legalább hadd vezessem haza az udvarig, ott majd visszakapod a
kantárt, nekem nem kell!
Ekkor minden lókupec rátámadt az öregre, hogy mit képzel magáról,
így nem megy! Ha eladta a lovat, adja oda a kantárt is. Mit csináljon
most már az öreg? Odaadta a kantárt is.
A varázsló az udvarára vezette a lovat, beállította az istállóba,
szorosan a gyűrűre kötötte, a fejét magasra húzta, úgy, hogy a ló csak a
hátsó lábaira tudott támaszkodni, az elülsők nem érték a földet.
– Na, lányom – mondja ismét a varázsló –, most aztán tényleg
visszaszereztem a kópénkat.
– És hol van?
– Az istállóban.
A varázsló lánya odaszaladt megnézni; megsajnálta a derék legényt,
hosszabbra akarta ereszteni a gyeplőt, kioldozta-kibogozta, közben a ló
kiszabadult és elvágtatott hegyen-völgyön is túlra. Szaladt a lány az
apjához:
 – Édesapám, bocsáss meg! – kérlelte. – Az ördög bújt belém,
elengedtem a lovat!
A varázsló a földre vetette magát, szürke farkassá változott és
üldözőbe vette a lovat, és már majdnem utolérte. A ló egy folyóhoz ért,
a földre hemperedett, sügér-ré változott, és zsupsz! belecsobbant a
folyóba, a farkas meg utána, csuka képében. Sebesen siklott a sügér,
elérte a mólót, ahol a fiatal lányok a fehérneműt mosták, aranygyűrűvé
változott és a varázsló lányának lába elé gurult. A varázsló lánya
felkapta a gyűrűt és elrejtette. A varázsló ekkor emberformát öltött.
Kérlelni kezdte: – Add vissza az aranygyűrűmet!
– Fogd! – mondta a lány és a földre hajította a gyűrűt. Amint a
gyűrű földet ért, apró magvak formájában szóródott szét. A varázsló
ekkor kakassá változott és csipegetni kezdte, közben az egyik
magocska héjává változott, és jaj, lett a kakasnak: széttépte a héja!
Itt a mese mára, vodkát igyunk rája!

A KICSI BOJTÁR

gyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl volt,

volt egy szép kicsi királyfi. Ennek a kicsi királyfinak az édesanyja
egyszer erősen megbetegedett, s hiába hozatták el a világon ahány
híres doktor volt, egy sem tudta meggyógyítani.
Volt az udvarban egy ördöngös szüle, s ez azt mondta egyszer az
udvarbélieknek:
– Hiszen csak engem kérdeznének, úgy meggyógyítanám a
királynét, hogy a feje sem fájna többet.
Vitték mindjárt a király elé az ördöngös szülét, hadd mutassa meg,
mit tud.
– No, te öregasszony – monda a király –, azt hallottam, hogy meg
tudnád gyógyítani a feleségemet. Mondd el, mit tudsz!
 – Felséges királyom – mondta az ördöngös szüle –, a királyné addig
meg nem gyógyul, míg a királyfi szívéből s a bal kezének a kicsi
ujjából rántottát nem csinálnak, s azt meg nem eszi.
Haj, megborzadott a király ettől a beszédtől! Hogy ő az egyetlen fiát
megölje! Kikergette az ördöngös szülét a palotából, de még az
országából is.
Hanem hiába kergette ki, a királynénak elmondotta a szobaleánya,
hogy mit mondott az ördöngös szüle.
– Jaj, Istenem, Istenem – sírt a királyné –, inkább haljak meg,
semhogy a drága fiamat megöljék miattam!
Na, telt-múlt az idő, s a királyné mindennap rosszabbul lett. Búsult a
király rettenetesen, mert erősen szerette a feleségét, s nem tudta,
mitévő legyen. Egyszer mégis azt gondolta: fiú helyett fiút adhat az
Isten, kivéteti fiának szívét, levágatja bal kezének a kicsi ujját, ha
másként az anyja meg nem gyógyulhat. Behívatta hűséges vadászát, s
megparancsolta, hogy vigye el a királyúrfit az erdőbe, vegye ki a
szívét, vágja le a bal kezének a kicsi ujját, mert csak az ebből készült
rántottától gyógyul meg a királyné.
Hej, sírt a vadász, könyörgött a királynak, hogy ne hallgasson az
ördöngös szüle szavára, gonosz annak teste-lelke, de hiába könyörgött,
a király elfordult, s azt mondta:
– Amit mondtam, mondtam.
Mondta, mondta, de majd megszakadt a szíve a mondásban.
Hát jól van, a vadász elvitte magával a király úrfit az erdőbe, mintha
vadászni mennének. Mikor beértek a sűrű rengetegbe, sírva fakadt a
vadász, s elmondta, hogy mit parancsolt neki a király.
Megszomorodott a királyfi, s felsóhajtott a magas egekre:
– Istenem, Istenem, miért tudott hinni édesapám az ördöngös szüle
szavának! Az a gonosz lélek haragudott rám, azért tanácsolta, hogy
szívemet kivegyék, ujjamat levágják!
Ahogy ezt mondta a királyfi, elszalad egy nyúl előtte. Hirtelen
lekapja válláról kicsi Hintáját, s meglövi a nyulat. Azt mondja most a
vadásznak:
 – Hallod-e, barátom, valamit gondoltam. Mindegy, akár az én
szívemet viszed haza, akár ennek a nyúlnak a szívét. Hagyd meg az
életemet, a bal kezem kicsi ujját szívesen odaadom.
A vadász egyszeriben ráállott: kivette a nyúl szívét, levágta a kicsi
királyfi bal kezének a kicsi ujját, aztán keserves sírással elbúcsúztak
egymástól. A vadász ment hazafelé, a királyfi ment tovább a rengeteg
erdőben nagy búsan. Bement az esztenába, ott találta az öreg juhászt, s
szerencsés jó napot kívánt neki.
– Adjon Isten – fogadta a juhász –, hát te miféle járatban vagy,
legényke?
– Én bizony szolgálatot keresnék, ha találnék – mondta a király úrfi.
Az öreg juhász gondolta, hogy ez a legényke éppen neki való lesz,
ügyes forma is, még flintája is van: megfogadja bojtárnak.
Már egy fél esztendeje szolgált a kicsi bojtár, mikor egyszer elküldi
a juhász, hogy hozzon vizet a patakról. Elmegy a kicsi bojtár, s hát a
patak partján egy öregasszonyt talál. Megszólítja az öregasszony:
– Jere ide, legényke, nézz a fejembe, jótétei helyébe jót várj!
A kicsi bojtárnak jó szíve volt, belenézett az öregasszony fejébe, de
emiatt elkésett, s a juhász erősen megszidta. Másnap is a patakra
küldték, s ismét csak ott találta az öregasszonyt. Addig istenkedett neki
az asszony, hogy megint belenézett a fejébe! Mikor visszament az
esztenára, a juhász megverte, hogy olyan sokáig odabódorgott.
Harmadnap már azt mondta, hogy ha idejében vissza nem kerül, az
életével játszik. De harmadnap is csak ott találta az öregasszonyt, s ez
ismételten elkezdett istenkedni, hogy nézzen egy kicsit a fejébe. A
kicsi bojtár vonogatódzott, hogy ő bizony nem teszi, mert neki kedves
az élete.
– Ne félj semmit, te legényke – biztatta az öregasszony –, nesze,
adok neked egy botot, ha ezzel megkoppintod a térdedet, akkora nagy
ember lesz belőled, hogy még egy óriással is kiállhatsz.
A kicsi bojtár megbátorodott erre a mondásra, és újra belenézett az
öregasszony fejébe. Ez megköszönte szépen a jóságát, s azzal kezébe
adta a botot. Visszament a kis bojtár az esztenához, s hát a juhász már
messziről káromkodik, fenyegetődzik, hogy: vigyázz, te macskabéka,
mert most addig ütlek, míg kiadod a szuszodat! Hanem a kicsi bojtár
csak koppintott egyet a térdére, s egyszeriben nagy ember lett belőle, s
úgy elagyabugyálta a juhászt, hogy az elnyúlott a földön.
No, most már csakugyan valóst elindult világgá. Ment, mendegélt,
hegyen-völgyön által, hetedhét ország ellen, s elért egy kakassarkon
forgó aranypalotához. Ebben az aranypalotában lakott a veres király.
Bement a kicsi bojtár a királyhoz, s elmondta, hogy ő szolgálatba
szeretne állani. Azt mondta a veres király:
– No, éppen jó órában jöttél, mert most csaptam el a
juhpásztoromat, befogadlak a helyére. Hanem azt mondom én neked,
hogy mikor a juhokkal az ezüstmezőhöz érsz, állj meg velük, mert ha
által találnának menni a réten, rútul jársz.
Másnap jó reggel kihajtotta a juhokat a kicsi bojtár a mezőre. Mikor
úgy dél felé lehetett az idő, elértek az ezüstmező határáig. Gondolta
magában a bojtár: „Én bizony átalcsapom a juhokat az ezüstmezőre,
hadd lássam: mi az isten csudája van ott?”
No, át is mentek. Hát annyi ezüstliliom volt ott, hogy a szemével
nem is tudta belátni. O bizony – gondolta – leszakaszt egyet, van itt
elég, hál' Istennek. Így is tett. Nagyot csendült erre az ezüstmező, s
abban a minutában ott termett az ezüstmező királya: a hétfejű sárkány.
Megijedt a kicsi bojtár, de hirtelen eszébe jutott a botja.
Megkoppintotta vele a térdét, hát azonnal nagy-nagy ember lett belőle,
s olyat sózott a hétfejű sárkányra, hogy az félig elájult. Istenkedett,
könyörgött a sárkány, hogy csak hagyja meg az életét, és adott neki
egy ezüstkantárt. Azt mondta, hogy azt csak rázintsa meg, ha valami
baja lesz az életben, s rögvest egy sereg ezüstkatona áll segedelmére.
Hazatéríti a juhokat estére a kicsi bojtár, s mikor a kapun bemegy,
csak elébe fut a három királykisasszony, s nagy hízelkedéssel kérik,
hogy adja nekik az ezüstliliomot. Mert hogy szavamat össze ne
keverjem, a kicsi bojtár a kalapjába tűzte az ezüstliliomot, s a
királykisasszonyok már messziről meglátták. A kicsi bojtár azt
mondta, hogy ő annak adja a liliomot, aki megmutatja magát térdig.
 A két nagyobbik leány nagy szégyenkezve befutott a házba, de a
kisebbik megmutatta magát, s az övé lett az ezüstliliom.
Elégedett volt a veres király, mert azt hitte, hogy a kicsi bojtár színét
sem látta az ezüstrétnek. Maga elé hívatta, s azt mondta neki:
– Az első napot jól végezed, hát jól végezd a másodikat is! Holnap
másfelé kell hajtanod a juhokat. Arrafelé van az aranyrét. De ismét
csak azt mondom neked, hogy ide se merj átalmenni, mert rossz véged
lesz.
A kicsi bojtár pedig alig várta, hogy az aranyrétig elérjenek a juhok,
tüstént átalcsapott rajta. Hát az aranyrétet csupa aranyliliom borította.
Egyszeriben leszakasztott egyet, s a kalapjába tűzte.
Aj, lelkem, Istenem! Mintha csak a föld megindult volna, olyat
csendült-bondult az aranyrét! Jött a tizennégy fejű sárkány, hetven
singnyire szakadt a láng a torkából.
– Jere, csak jere – monda a kicsi bojtár –, emberedre találsz!
Azzal megkoppintotta a térdét a bottal, s máris nagy ember lett
belőle, fordult a sárkánynak, s olyant húzott rá, hogy az csak
elfenteredett. Bezzeg istenkedett ez is. Csak az életét hagyja meg, ad
neki egy aranykantárt, s ha bajban lesz az életben, csak rázintsa meg, s
mindjárt egy ármádia aranykatona áll a segedelmére.
Megkegyelmezett ennek is a legény, az aranykantárt elvette, s indult
hazafelé a juhokkal. Mikor befordult a kapun, ismét csak elébe futott a
három királykisasszony, s kérték, hogy adja nekik az arany liliomot.
De ő bizony azt mondta, hogy csak annak adja, aki megmutatja neki a
bal mellét. A két nagyobb leány elfutott nagy dérrel-dúrral, hanem a
kisebbik csak felrántotta a ruháját, s megmutatatta a bal mellét.
Mindjárt neki is adta a fiú az aranyliliomot.
No, harmadnap reggel újra kihajtotta a juhokat. Most megint
másfelé kellett menniük, s a király ismét megparancsolta, hogy ne
merjen átalcsapni a gyémántrétre, mert nem éri meg a holnapot. Meg is
ígérte, hogy még a tájékára sem néz, de csak azt várta, hogy a
gyémántrét határáig érjen, mindjárt átalcsapott rajta. Hát ezt csupa
gyémántliliom borította! Egyszeribe leszakasztott egyet, kalapjába
tűzte, de csendült is olyant a rét, hogy szinte megsiketült belé. Hej, jött
a huszonegy fejű sárkány, mint a fergeteg, hét mérföldre fújta a
torkából a lángot, és kitátotta mind a huszonegy száját, pedig egyet is
elég lett volna.
– Jere, csak jere – mormogott a kicsi bojtár –, ütök reád is egyet,
mint a másik kettőre, s tudom, attól koldulsz!
Azzal megkoppintotta botjával a térdét, nagy-nagy ember lett belőle,
s úgy oldalba ütötte a sárkányt, hogy az mindjárt felfordult. Aj,
könyörgött, hogy kegyelmezzen életének, mert hetvenhét neveletlen
gyermeke van. Ő is adott neki egy gyémántkantárt, s mondta neki,
hogy azt csak rázintsa meg, ha baja lesz az életben, s egy ármádia
gyémántkatona lesz a segedelmére. Megkegyelmezett ennek is a kicsi
bojtár. A gyémántkantárt elvette, a juhokat összeszedte, s estére szépen
hazaballagtak.
No, a három szép királykisasszony a sebes szélnél is sebesebben
futott a kicsi bojtár elébe, ki az utcára! Mert a gyémántliliom úgy
ragyogott, mintha az egész várban millió gyertyát gyújtottak volna.
Kérték a liliomot, hízelegtek, még meg is cirógatták, de a kicsi bojtár
most azt mondta, hogy csak annak adja a három leány közül, aki
megmutatja a jobb mellét. A két nagyobb ismét elfutott nagy dérrel-
dúrral, a kisebbik pedig egyet mosolyodék, felrántotta a ruháját,
megmutatta a jobb mellét, s övé lett a gyémántliliom is.
Telt-múlt az idő. Egyszer a veres király kihirdette az egész világban,
hogy amely herceg el akarja venni az ő valamelyik leányát, jöjjön az
udvarba, hadd válasszanak a leányai közülök. Jött herceg annyi, de
annyi, hogy meg se lehetett számolni. Hát aztán még milyen gúnyában
voltak azok! Csupa színarany volt még a patkószeg is a csizmájukon, s
minden zsebükben egy-egy aranyóra ketyegett.
Kiállt a veres király a tornácra, mellette a három leánya, s a
hercegek az udvaron állottak meg. Illegették-billegették magukat, mert
mindegyik tetszeni akart. Hát a két nagyobb leány csakhamar
kiválasztotta magának az urát, de a kisebb megmakacsolta magát, s azt
mondta, ő csak ahhoz megy feleségül, aki kitalálja, hogy mifélejegyek
vannak az ő testén.
Találgatták a hercegurak mindenképpen, de egy sem volt képes
eltalálni, hogy micsoda jegyek lehetnek a kicsi királykisasszony testén.
Eleget mondta a király a leányának, hogy ne bolondozzék, hanem itt az
ideje, válasszon a sok szép hercegfi közül, de a kicsi királykisasszony
megkötötte magát, s azt mondotta, hogy ő csak ahhoz megy, aki
kitalálja a jegyeket, akárki fia-borja legyen az.
– Úgy-e – kiáltott a király –, megállj, leány, mindjárt hívatok én
neked legényeket!
S azzal csakugyan előhívatta valamennyi béresét, aki csak az
udvarban volt, hogy azok is próbálkozzanak. De ezek sem tudták
kitalálni.
– Van-e még valami lelkes állat az udvaromban? – kérdezte a király
nagy bosszúsággal.
Előállt az öreg béres, s azt mondta:
– Felséges királyom, életem-halálom a kezedben, a kicsi bojtáron
kívül senki lélek nincsen.
– Hát szólítsátok elő a kicsi bojtárt, hadd álljon elé a tudományával,
találja ki, miféle jegyek vannak a kicsi királykisasszony testén.
Előjött a kicsi bojtár, s azt mondta:
– Felséges királyom, én úgy sajdítom, hogy a kisasszonynak a két
térdén van két aranycsillag, a mellén pedig két gyémántcsillag.
Kérdezte a király:
– Úgy van-e, leányom?
– Úgy, felséges apámuram – feleli a leány.
– No, ha úgy van, a kicsi bojtár felesége vagy ez órától fogva.
– Bizony nem bánom én, felséges apámuram.
Aj, bezzeg volt nagy álmélkodás, szörnyülködés! A hercegek nagy
bosszúsággal távoztak, hogy egy rongyos bojtár így csúffá tette őket.
A király pedig, mit volt tennie, mit nem, összeadta az ifjú párt, de a
palotában nem adott nekik helyet. Azt mondta:
– Jó lesz nektek a lúdpajtában is.
 A másik két vejét bezzeg a palotában tartotta, s nagy vendégséget
csapott a tiszteletükre.
No, eltelik egy esztendő, eltelik két esztendő. Egyszer csak a fekete
király háborút üzent a veres királynak. Megijedt a veres király, mert a
serege szerteszéjjel volt az ország minden szegletében. Amennyit
lehetett, összeparancsolt, s a két nagyobb vejére bízta, a kisebbikre
ügyet sem vetett. Nem búsult ezen a kicsi vej, fölült ő is egy rossz
gebére, s elindult a háborúba. Kacagta mindenki, de ő fel sem vette.
Összeütközött a két sereg, de hát a veres királyé csak nagy hirtelen
megfutamodott.
Megrázintotta ekkor a kicsi bojtár az ezüstkantárját, hát – láss
csudát! – egyszeriben ezüstszőrű paripa lett a gebéből, s egy ármádia
ezüstmundéros katona termett ott, mind csupa ezüstszőrű paripákon!
Kiáltott egyet a kicsi bojtár:
– Uram, Jézus, segélj!
Azzal nekivágtatott a fekete király seregének, s a katonáival egy
szempillantásra mind egy szálig lekaszabolta azt. Erre az ezüstsereg
eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, a kicsi bojtár ezüstszőrű
paripájából ismét girhes-görhes gebe lett, s mindjárt belé is omlott a
süppedékbe. Éppen arra futott el a két nagyobb vej a meghátrált
sereggel Eleget kérte a kicsi bojtár, hogy húzzák ki a süppedékből, a
sógorai kikacagták, s azzal továbbvágtattak. Mikor hazaértek,
eldicsekedtek az apósuknak, hogy nekik milyen szép seregük van, s
hogy mind egy szálig megölték a fekete király seregét.
Másnap még nagyobb sereget küldött a fekete király, s ismét
megverték a veres királyét. A kicsi bojtár most az aranykantárt
rázintotta meg, s mind egy szálig leölette a fekete király katonáit, aztán
megint csak beleomlott a süppedékbe. Kérte a sógorait, hogy húzzák
ki, ne hagyják ott veszni fiatal életét, de ezek most is jót kacagtak rajta,
s azzal hazavágtattak. Bezzeg volt dicsekedés otthon!
Harmadnap akkora sereget küldött a fekete király, hogy mint egy
fekete felleg, úgy ellepte a veres király országát. Meg sem tudtak állani
előtte a veres király katonái. Mikor nyargaltak visszafelé, a kicsi bojtár
még mindig ott kínlódott a süppedékben.
Odakiáltott nekik:
– Akarjátok, hogy mind egy szálig leölessem a fekete király
katonáit?! No, erre még jobban kikacagták.
No hiszen, megmérgelődött a kicsi bojtár, megrázintotta a
gyémántkantárt, s hát olyan ragyogó gyémántparipa lett a gebéből, s
hát olyan gyémántgúnya kerekedett az ő testire, és olyan
gyémántmundéros sereg állt elé, hogy a veres király serege majd
megvakult a nézésben! Neki a fekete király katonáinak, s egy csapásra
mind lekaszabolták őket, hogy még hírmondó sem maradt belőlük.
Bezzeg most nem kacagták a kevély hercegek a kicsi bojtárt, hanem
a gyémántszőrű paripával együtt a vállukra vették, s úgy vitték haza.
Otthon pedig a veres király színe előtt megkövették szépen. A veres
király most már nemcsak a leányát adta oda jó szívvel, hanem kezére
adta az egész királyságát is. Nagy lakodalmat csaptak, s még ma is
élnek, ha meg nem haltak.

A KÉTSZÍVŰ KIRÁLYFI

allottátok-e hírét a fekete királynak? Túl volt ennek az országa

még az Óperenciás-tengeren is, s akkora volt, hogy az áldott nap soha,
de soha le nem nyugodott rajta. De nem lehetett semmi szívbéli
gyönyörűsége nagy országában a fekete királynak, mert egyetlenegy
fia volt, de ennek – akár hiszitek, akár nem – olyan érzékeny szíve
volt, hogyha egy félszeg embert vagy oktalan állatot látott, mindjárt
sírva fakadott. Sírás volt szegénynek éjjele-nappala, nem esett jól neki
sem az étel, sem az ital. Ha meglátott egy vak koldust, a szíve csak
elfacsarodott, a könnye keservesen hullott, s mindig meg-
megfohászkodott:
 – Istenem, Istenem, mért is van, hogy ez a lélek nem szemlélheti a
Napot, Holdat s a ragyogó csillagokat?
Ha egy oktalan állatot pillantott meg, akkor is rítt, rőkölt, mint egy
kicsi gyermek.
Aj, teremtő Istenem, elbúsulta magát a fekete király. Mit ér neki az,
az irdatlan nagy ország, mit a nagy sereg cifra katona, ha nem lesz az ő
halála után, aki azoknak parancsol? Hiszen ha az ő fia meglát egy béna
katonát, mindjárt ellágyul, kiejti a kardot a kezéből, s szertezüllődik az
a nagy sereg.
No, telik-múlik az idő. Egyszer csak bemegy a kicsi inas a fekete
királyhoz, s jelenti, hogy az udvarba egy olyan csudadoktor érkezett,
aki meggyógyítaná a felséges királyúrfit. Megörvend a fekete király, s
mondja:
– Azonnal hívjátok ide! Ha meggyógyítja az én drága fiamat,
mindent neki adok, amit csak a szíve kíván.
Bemegyen a csudadoktor, s elmondja nagy szaporán, hogy ő egy
kerek esztendő leforgása alatt meggyógyítja a királyúrfit, csak engedje
meg a király, hogy magával vihesse. Nehezére esett ez a fekete
királynak, de belenyugodott. A csudadoktor pedig elvitte magával az
érzékeny szívű királyúrfit Bergengóciába. Mire az esztendő kitelt, a
királyúrfinak a régi helyett új szíve volt. A csudadoktor kivette a régit,
s egészen más szívet tett helyébe.
Hálálkodott a királyúrfi, s kérdezte, hogy mit fizessen az új szívéért?
Azt mondta a csudadoktor:
– Ne fizess most nekem semmit, felséges királyúr-fi, hanem ígérd
meg, hogy mától fogvást, annyi zsák aranyat adsz énnekem, ahány
ember sírva fakad temiattad.
A királyúrfi meg is ígérte, s azzal elindult hazafelé, az apja
országába. De édes jó Istenem, bezzeg más volt ez az új szíve a
réginél! Amint ment, mendegélt, meglátott az út közepén egy
juhászkutyát. Ellőtték a két hátsó lábát, ott fetrengett az út porában, ott
vinnyogott, s keservesen nézett a királyúrfira. Még egy esztendővel
ennek előtte sírt volna a királyúrfi, fölvette, hazavitte volna, hogy
ápolják otthon, de most csak félrerúgta az útjából nagy kegyetlenül, és
továbbment.
Nemsokára hazaért az apja országába, annak is a rezidenciájába.
Nem messze az apja palotájától egy vak koldust talált, aki kenyeret
kért Isten nevében. De a keményszívű királyúrfi nemhogy alamizsnát
adott volna, hanem még elkergette a szegény vak koldust, s botjával
húzott is vagy kettőt a hátára. Hazament, belépett a palotába, apja-
anyja elejibe szaladtak, nyakába borultak, örvendeztek,
kérdezősködtek: hogy telt az esztendő a csudadoktornál, meggyógyult-
e?
A királyúrfi pedig nagy mostohán eltaszította magától apját-anyját, s
éktelenül lármázott, hogy őt ne háborgassák mindenféle haszontalan
kérdéssel.
Aj, sírt a király, de még jobban a királyné! Mi lett az ő szívéről
szakadt édes gyermekéből! Milyen érzékeny, jószívű volt, s milyen
kőkemény lett! És ez így ment minden áldott nap. A királyúrfi minden
lelket megríkatott mostoha viselkedésével. A csudadoktor pedig
mindennap pontosan eljött, s felvette a maga zsák aranyát. Egyszer
csak azt látta a király, hogy ha ez így folytatódik, az egész ország
koldusbotra jut. Már alig lehetett egy zsák aranyat összeszedni.
A királyúrfi maga is megsokallta a dolgot, s azt mondta egy nap a
csudadoktornak:
– Hallod-e, te csudadoktor! Én, már tovább nem győzlek fizetni
téged, amennyi arany volt az apám országában, mind a te kincses
kamarádba került. Azt mondom én neked, add vissza a régi szívemet.
Azt feleié pedig erre a csudadoktor:
– Felséges királyúrfi! Tanuld meg, hogy szív helyébe lehet új szívet
tenni, de a régit visszaszerezni – soha!

A SZEGÉNY EMBER HAT FIACSKÁJA

 olt egyszer egy szegény ember. De olyan szegény volt, mint a
templom egere, talán még annál is szegényebb. Hiszen még a nagy
szegénysége nem is lett volna olyan szertelen nagy baj, ha hat
neveletlen gyermeke nincs. Mivel dugja be a száját ezeknek? Jaj,
mennyit éheztek ezek a szegény gyermekek! Búsult, évelődött a
szegény ember erősen: mit csináljon, merre facsarodjék? Szeme láttára
mind éhen vesznek ezek a gyermekek. Bú volt éjjele, bú volt nappala.
A szemét sem tudta lehunyni, s éjjel is csak azon tűnődött a
feleségével, mit csináljanak ezekkel az éhező gyermekekkel. Egyszer
aztán egy éjjel azt mondta a szegény ember:
– Hallod-e, feleség, én nem nézhetem tovább, hogy a gyermekeim
itthon éhezzenek; elviszem az erdőbe, s otthagyom őket, legalább nem
a szemem láttára halnak éhen.
Sírt a szegény asszony, hogy így kelljen elveszni az ő szívéről
szakadt magzatjainak, de mit csináljon? Nem volt mit adni nekik sem
égen, sem földön, még csak egy morzsa kenyér sem.
Reggel aztán a szegény ember fejszét vetett a vállára, s elindult a hat
gyermekével az erdőbe. Mikor beértek a kellős közepébe, egy fa alá
állította a gyermekeket, s meghagyta, hogy várják meg, amíg
visszajön. A gyermekek vártak is alkonyatig, de az apjuk csak nem
jött. Azt mondta a legkisebb fiú:
– Ne várjuk többet az apánkat, nem jő már vissza. Bizonyosan
hazament, s azt hiszi, hogy mi is hazamentünk.
Elindultak ők is hazafelé. Szerencsére útközben megjegyeztek egy-
egy bogos, horgas fát, s így szépen hazataláltak.
Csudálkozott a szegény ember, hogy ezek a csepp gyermekek
maguktól hazataláltak, örült is, búsult is.
De éjjel tovább évelődött, s azt mondta a feleségének:
– Visszajöttek a gyermekek, feleség. Pedig én nem nézhetem tovább
az éhezésüket. Most már hajnalban költöm fel őket, s úgy viszem az
erdőbe mindet, hogy vissza ne találhassanak.
 Úgy is tett a szegény ember, miként beszélte. De a legkisebb fiú
hallotta az apja beszédét, s mielőtt elindultak volna, besurrant a
kamrába, ott volt még egy zsákocska korpa, ezt hóna alá fogta, s úgy
indult az erdőbe. Amint mentek, mendegéltek, leszórt egy-egy marék
korpát, hogy majd aztán ennek a nyomán hazamehessenek. Mire
megvirradt, már az erdő közepében voltak, még azon is túl, mert még
messzebb vitte őket az apjuk, nehogy valamiképpen visszataláljanak.
Most is egy fa alá állította őket, s meghagyta, hogy onnét el ne
mozduljanak, míg ő vissza nem jön. A gyermekek nem is mozdultak
el, hanem szépen leheveredtek, s egész nap úgy aludtak, mint a bunda.
Estefelé fölébredtek, s akkor így szól a legkisebb fiú:
– No, az apánk megint nem jött vissza, s nem is jön. Mi csak
induljunk haza egyedül.
De a többi fiú sírva fakadt. Hogy találjanak haza, mikor ma sötétben
jöttek el, s nem jegyezhették meg az utat?
– Ne búsuljatok – monda a legkisebb fiú –, volt énnekem eszem, s
korpát hintettem el, ahol eljöttünk.
Erre egy kicsit megvigasztalódtak a gyermekek, de csakhamar ismét
elszontyolodtak, mert híre-pora sem volt a korpának. Róka, farkas
vagy valamiféle vadállat fölnyalta mind egy falásig.
Már most igazán nem tudták, hogy merre forduljanak. Mentek,
mendegéltek torony irányában. Hát egyszer csak egy szikrányi
világosságot láttak a nagy sötétségben. Közelébb-közelébb mentek a
világossághoz, az pedig nőtt, nőtt, míg egyszer csak látták, hogy
gyertya világít egy kis házikónak az ablakában. Egyenest odamentek, s
benyitottak a házba. Egy éktelen csúf öregasszony ült az asztalnál,
akinek az orra a földet verte, s a fél arcán több ránc volt, mint száz
asszonynak a szoknyáján. Köszöntek a fiúk illendőképpen:
– Adjon isten jó estét, öreganyó! Hát, hogy s mint szolgál az
egészsége?
– Adjon isten nektek is, édes fiaim! Hát én vagyok, ahogy vagyok,
de ti hogy jöttetek ide, mikor minden jó lélek kerüli ezt a házat? O, ó,
lelkem, gyermekeim, fussatok innét, mert az én gazdám a világhíres
emberevő, s ha itt talál benneteket, reggelig egy porcika sem lesz
belőletek.
Mondta a legkisebb fiú:
– Mindegy már minekünk, lelkem, öreganyám! Csak adjon nekünk
szállást, s vacsorát. Álló hete, hogy egy befaló falást nem ettünk,
legalább lakjunk jól egyszer világéletünkben. Azután hadd egyen meg
a világhíres emberevő.
Megesett az öreganyó szíve a gyermekeken, s azt mondta:
– Hát jól van, lelkem, gyermekeim, maradjatok itt, egyetek-igyatok,
feküdjetek le, s ha csak képes leszek, elbolondítom a gazdámat, hogy
észre ne vegyen.
A gyermekek jót ettek-ittak, s az öreganyó lefektette őket egy
karikás ágyba. De ebben az ágyban aludt már hat gyermek: az
emberevő fiai. Az öreganyó lábtól fektette egymásnak a tizenkét
gyermeket, s a gazdája gyermekeinek a fejébe sapkát húzott, hogy az
emberevő össze ne tévessze őket, ha mégis megéhezne. Mire az
emberevő hazajött, a gyermekek mind aludtak, de az emberevő
mindjárt elkezdett szimatolni.
– Hé, öreganyó – mondta –, idegen szagot érzek.
– Nincs itt senki, lelkem, gazdám – mondta az öreganyó.
Az emberevő hitte vagy nem, lefeküdt. Egyszer csak megint
megszólal:
– Már akármit beszél kend, én idegen szagot érzek. Hiszen mindjárt
meglátom én!
Megijedt az öreganyó, hogy most majd mérgében őt is megeszi a
gazdája. Mit csináljon? Akárhogy fájt a szíve, megvallotta a
gazdájának, hogy van itt hat szegény gyermek. Kérte szépen, ne bántsa
őket, úgy sem esik azokból egy jó falat, csak bőrük meg csontjuk –
hiszen álló hete, hogy ma ettek először.
Hej, megmérgelődött az emberevő. Még azt akarja az öreganyó,
hogy ő éhen vesszen! De bizony mind fölfalja azokat a gyermekeket!
Hallotta pedig mindezt a beszédet a legkisebb fiú. Míg az emberevő
fölkelt az ágyából, hirtelen lehúzta az emberevő fiainak a fejéről a
sapkákat, s a maga s testvérei fejére húzta. Aztán horkolt tovább,
mintha ő aludnék a legmélyebben. Hát jön az emberevő, s
végigtapogatja a fejüket, azután meg a saját fiainak a fejét. Egyszerre
csak: nyissz! nyissz! mind a hat fiának elnyisszentette a nyakát. Azt
hitte, hogy ezek az idegen gyermekek, mert nem volt sapka a fejükön.
Mindjárt meg is ette mind a hatot, s úgy elaludt, mint a bunda.
A legkisebb fiú csak ezt várta! Mindjárt fölkeltette a testvéreit, hogy
tovább induljanak, mert itt ég a föld a talpuk alatt! Szépen kisurrantak
az emberevő házából, s uzsgyi, neki, vesd el magad! – szaladtak
árkon-bokron keresztül, ahogy csak győzték. Déltájban megállottak, s
egy körtefa alá leheveredtek, mert már olyan fáradtak voltak, hogy
tovább nem tudtak menni. Reggel azonban felébredt az emberevő is, s
nagyot ordított, amikor látta, hogy a saját gyermekeit ette meg, s az
idegen gyermekeknek hűlt helye van. Mindjárt felhúzta a csizmáját,
amelyben egyszerre hét mérföldet léphetett, s szaladt a gyermekek
után, mint a sebes szélvész. A gyermekek már mind elaludtak a körtefa
alatt, csak a legkisebbik nem, aki azonnal észrevette, amint az
emberevő közeledett. Hirtelen fölköltötte a testvéreit, elbújtatta őket a
magas fűben, ő pedig felmászott a körtefára.
Hát az emberevő éppen a körtefa alatt állott meg. Ott leheveredett, s
mindjárt el is aludt. Úgy horkolt, hogy a fa csak úgy ingadozott belé. A
fiúnak sem kellett egyéb, szépen lemászott a fáról, nagy üggyel-bajjal
leráncigálta az emberevő lábáról a csizmát, aztán felhúzta a maga
lábára, éppen a derekáig ért, s szaladt vissza az emberevő házába.
Befutott a házba nagy lelkendezve, s mondta az öreganyókának:
– Jaj, lelkem, öreganyám, a kend gazdáját megtámadták a tolvajok, s
addig el sem eresztik, míg egy zsák aranyat nem ad nekik. Engem
küldött vissza, hogy elhozzam az aranyat.
Az öreganyó hitte a gyermek beszédét, mint a szentírást, hiszen az
emberevő csizmájában volt. Mindjárt lefutott a pincébe, felhozott
onnan egy zsák aranyat, s biztatta a fiút: csak siessen, siessen, nehogy
megöljék a gazdáját.
 Az emberevő még mindig aludt, mikor a gyermek odaért a zsák
arannyal.
Hirtelen összeszedte a testvéreit, s mentek hazafelé nagy sebesen.
Eközben az emberevő fölébredt, s mikor látta, hogy a csizmáját
ellopták, nagy mérgében megpukkadt. A hat gyermek pedig szépen
hazaért, de mikor az apjuk meglátta őket, elkezdett kiabálni:
– Hát még most sem vesztetek oda?! Jaj, istenem, jaj, mit
csináljak?!
Hanem amint a zsák aranyat elébe öntötték, egyszeriben elmúlt a
bánata, el a haragja, s sorba ölelte, csókolta a gyermekeket. Bezzeg
most már nem volt baj a háznál. A szegény ember úgy
meggazdagodott, hogy akár mind a két zsebében aranyórát hordhatott.
Itt a vége, fuss el véle.

MOMOTARO, A BARACKFIÚ

olt egyszer egy apóka meg egy anyóka. Nem messze a falutól
egy kis házikóban laktak. Apóka minden reggel eljárt az erdőbe fát
szedni, anyóka otthon maradt, és gondoskodott a kis gazdaságról.
Mind a ketten serényen dolgoztak, és nem is ment rosszul a soruk.
Nyugodtan és elégedetten éldegélhettek volna, ha szüntelenül nem
bánkódtak volna amiatt, hogy nincs gyerekük, és öreg napjaikra
teljesen egyedül maradtak.
De szép is volna, ha egy fiúcska futkározna itt, vagy egy kislány
játszadozna körülöttem, gondolta gyakran anyóka, miközben az udvart
söpörte.
És amikor apóka nagy rőzsenyalábbal a hátán hazafelé ballagott az
erdőből, mindig arról ábrándozott, hogy elébe fut a kisfia, és köszönti
munkából megtérő apját. De hiába, nem volt gyerekük, így hát ki-ki
végezte a maga munkáját, és ábrándjaiban keresett vigaszt.
 Egyszer kora reggel – mint mindig – anyóka kis batyuba kötötte
férjének az elemózsiát, és amikor apóka elment, összeszedte a
szennyes ruhát, és elindult a folyóhoz, hogy kimossa. Mosott, sulykolt,
öblögetett, facsart. Oly serényen dolgozott, hogy a háta is megfájdult
bele.
– Egy kicsit megpihenek – mondta magában. Felállt, és
kiegyenesítette a derekát.
– Ni csak, mi úszik ott a folyón? – kiáltott fel csodálkozva, és
kezével beárnyékolta a szemét, hogy jobban lásson. Hát látja, hogy egy
nagy piros barack úszik lassan a part felé.
Igazán barack volna? És ekkora? Hiszen a baracknak még nincs is
itt az ideje, gondolja, de nem rest, megragad egy botot, és kihalássza a
barackot. Már a kezében is van a gyümölcs, és úgy illatozik, hogy
anyóka szinte beleszédül.
Milyen íze lehet egy ilyen illatos baracknak? Anyóka beleharap.
Uramisten, milyen édes és puha, szinte, elolvad az ember szájában.
Addig-addig kóstolgatta, dicsérgette a barackot, míg meg nem ette az
egészet. Ekkor eszébe jutott apóka:
– Szép kis feleség vagyok én! Jóízűen megettem az egész barackot,
és apókának semmit se hagytam belőle. Pedig milyen jólesne neki,
mikor fáradtan megjön az erdőből! Hová tettem az eszem, hogy erre
nem gondoltam!
Anyóka sopánkodott, bosszankodott, de hiába, a barack már a
gyomrában volt.
– Bárcsak ideúszna még egy – sóhajtott fel reménykedve.
Abbahagyta a mosást, megállt a parton, és merőn nézte a víz
felszínét, nem úszik-e feléje még egy barack, hogy eltehesse apókának.
És ahogy nézi, nézi a folyót, egyszer csak megint piroslani lát valamit.
Nahát! Megint egy piros barack közeledik feléje, még nagyobb, mint
az első.
– Jaj, csak el ne ússzon – kiáltott fel ijedten anyóka, gyorsan feltűrte
az alsószoknyáját, belegázolt a vízbe, és egy hosszú bottal a barack
után nyúlt. Majdhogy bele nem esett a folyóba, de végül mégis
kihalászta a gyümölcsöt.
– Ez a barack még illatosabb és pirosabb annál, amelyet az imént
megettem. Nagyot néz majd apóka.
Összeszedte a ruhát, belerakta a kosárba, a barackot a kimosott ruha
tetejére tette, és sietett haza. Otthon a polcra tette, hogy apóka ne
vegye mindjárt észre, és nekilátott a vacsorakészítésnek.
Alkonyatkor apóka nagy köteg rőzsével a hátán hazajött. Akkora
volt az a rőzseköteg, hogy apóka alig látszott ki alóla. Lerakta a rőzsét
az udvar egy zugába, levetette szandálját, és belépett a konyhába.
– Minek van itt olyan jó illata? – kérdezte már az ajtóban. – Mintha
barackot érezne az orrom, de annak még nincs itt az ideje.
– Pedig barack, igazán barack – nevetett anyóka. – A folyóból
halásztam ki.
És elmesélte apókának, hogyan pillantotta meg a barackot a víz
színén. Csak azt felejtette el megmondani, hogy ő már egyet megevett.
– Különös barack ez – csodálkozott apóka. – Hol egy kés, mindjárt
kettévágjuk, és megosztozunk ezen a finom falaton.
De hiába próbálta a késsel kettévágni. Megköszörülte a kést, de a
barack ellenállt, mintha a legkeményebb fából lett volna.
– Átmegyek a szomszédba fűrészért.
Apóka elment a fűrészért, de útközben teljesen megfeledkezett arról,
mit akart voltaképpen.
Nyilván anyóka azért küldött a szomszédba, hogy egy tál
rizsgombócot kérjek kölcsön, gondolta. Egész nap mosott, nem volt
ideje vacsorát főzni. Kölcsönkért hát egy tál rizsgombócot.
– Anyóka holnap frisset ad érte – ígérte, és indult hazafelé. Csak
mikor kinyitotta a konyhaajtót, és megpillantotta a nagy piros barackot
jutott eszébe a fűrész.
– Anyóka, képzeld el, hogy összekevertem mindent. Fűrész helyett
rizsgombócot hoztam. Vissza kell mennem.
De alighogy kimondta az utolsó szót, a barack hirtelen magától
kettévált, és egy pici fiúcska ugrott ki belőle. Oly szép volt, hogy öröm
volt ránézni. Nevetett, és vidáman kiáltotta:
– Momotaro vagyok, Japán legnagyobb Barackfiúja.
Anyóka és apóka alig tudtak szóhoz jutni meglepetésükben, de
hamarosan felocsúdtak ámulatukból, és arcuk örömre derült:
– Hát mégis van fiunk, a kis Momotaro, Japán legnagyobb
Barackfiúja!
Simogatták Momotarót, kézről kézre adogatták, és törték a fejüket,
mi jót készítsenek neki.
– Mit ennél, Momotaro?
– Főzzenek nékem jó zsíros hallevest.
És anyóka mindennap főzött neki zsíros hallevest, és finom köles-
meg rizskását is. Momotaro nőtt, mintha húznák. Anyóka csészében
tálalta neki az ételt, és Momotaro tüstént akkora lett, mint a csésze.
Aztán serpenyőben tette eléje, és Momotaro akkora lett, mint a
serpenyő. És mivel a kisfiúnak farkasétvágya volt, anyóka üstben
kezdett neki főzni – és Momotaro azon nyomban olyan nagyra nőtt,
mint az üst. Így aztán anyóka meg apóka észre sem vette, és
hamarosan egy jól megtermett legény élt a házukban, aki után
mindenki megfordult. Fekete haja a homlokába hullott, szeme szikrát
szórt, és olyan ereje volt, mint egy vasgyúrónak. S mivel anyóka és
apóka nemcsak jóltartották, hanem jól is nevelték, Momotaro minden
munkát ügyesen végzett, és mindenkivel udvariasan és szívélyesen
beszélt. Szerette is őt a faluban mindenki, s az emberek örültek, hogy a
két öregnek ilyen erős támasza akadt.
Egy este, amikor Momotaro apókával együtt hazajött az erdőből,
lerakták a rőzsét, és vacsorához ültek, Momotaro tisztelettudóan így
szólt a két öreghez:
– Apóka, anyóka, köszönöm, hogy oly nagy gonddal és szeretettel
fölneveltek. Erős ifjú vagyok, de itt csak hiába pazarolom az erőmet.
Fát szedni az erdőben, majd a városban eladni, ez nekem nem elég.
Valami olyat szeretnék véghezvinni, ami az emberek javára válna.
– Mit akarsz hát csinálni, Momotaro? – kérdezte apóka.
 – Elhatároztam, hogy elmegyek a Démonok szigetére, és
elpusztítom a démonokat, akik oly sok bajt hoznak az emberekre.
Varrjon nekem, anyóka, az útra új tüszőt és nadrágot, főzzön köles-,
gesztenye- és árpagombócot, de olyat, amelynél finomabb nincs egész
Japánban.
Alighogy befejezte, anyóka keserves sírásra fakadt.
– Momotaróm, édes Momotaróm! Nézz ránk, öregek vagyunk már,
és nincs rajtad kívül senkink. Mitévők leszünk, ha valami bajod esik.
Ne menj el tőlünk. A Démonok szigete nagyon veszélyes, nincs ember,
aki élve visszakerül onnan. Biztosan odavesznél. Ne menj sehová,
Momotaro – könyörgött zokogva anyóka.
Apóka is nagyon elkomorodott, és szomorú hangon így szólt:
– Szeretett fiam, anyókának igaza van, hogy le akar beszélni erről az
útról. Jól teszed, ha szót fogadsz neki. Nem is tudod, milyen veszélyek
leselkednek ott rád. A démonok alattomosak és gonoszak, és senkin
sem könyörülnek. Elmondok neked valamit, amiről eddig még
sohasem beszéltem. Jobb rá se gondolni. Én és anyóka valamikor
régen ott laktunk, ahol most a Démonok szigete van. Gyönyörű szép
vidék volt az: termékeny földek és vadban gazdag erdők. Az emberek
boldogan éltek ott néhány faluban mindaddig, amíg egyszer meg nem
támadták a szigetet a démonok. Fölfalták az embereket, a termékeny
föld parlagon maradt, a vad elmenekült az erdőkből. Mi ketten
anyókával csak szerencsés véletlennek köszönhetjük, hogy
megmenekültünk, aztán ideköltöztünk, és a falubeliek szívesen
befogadtak. Ne menj, Momotaro, hiszen itt is hasznára lehetsz az
embereknek.
Momotarót azonban semmivel sem lehetett szándékától eltéríteni.
És most, amikor megtudta, hogy anyókának meg apókának is
szenvedést okoztak a démonok, a bosszúvágy is fűteni kezdte.
– Erős vagyok, és apókáék ügyességre és bátorságra neveltek. Ne
féltsenek, legyőzöm én az ördögöket, meglátják.
Annyira kitartott szándéka mellett, hogy a végén az öregeknek
engedniük kellett. Anyóka tehát hozzálátott, hogy új tüszőt és nadrágot
varrjon. S amíg köles-, gesztenye- és árpagombócot főzött, amelynek
nincs párja egész Japánban, apóka elővett a ládából egy régi, ütött-
kopott teáskannát és egy gyönyörű díszítésű kardot, amely a legjobb
acélból készült.
– Ez a kard és a teáskanna minden, amit régi otthonunkból sikerült
megmentenünk. Kösd föl őseim régi kardját, jó szolgálatot tesz majd a
démonok ellen vívott harcban. – Aztán leemelte a teáskanna fedőjét, és
így folytatta:
– Ezt a fedőt is vidd magaddal. Nézd meg jól: meg van rajta jelölve
a Démonok szigetére vezető út. Egy nagy fennsík közepén magas
szikla áll. A szikla alatt lyuk tátong, s a lyukban kötél függ. Ereszkedj
le a kötélen, és egyenesen a Démonok szigetére jutsz.
Momotaro megköszönte az ajándékot, felcsatolta a kardot, fogta a
tarisznyát, amely tele volt köles-, gesztenye- és árpagombóccal,
amelynél finomabb nincs egész Japánban, beletette a fedőt is, és
elbúcsúzott apókától meg anyókától. Az öregek szerencsés utat
kívántak neki, kikísérték az udvar végéig, és addig néztek utána, amíg
csak el nem tűnt a szemük elől.
Momotaro vidáman vágott neki az útnak. Örült a nehéz feladatnak,
hogy végre próbára teheti erejét és eszét. Ment, mendegélt, míg egy
faluhoz ért. Ekkor egy fehér kutya futott elébe.
– Jó napot, Momotaro, hová mégy?
– A Démonok szigetére, elpusztítani azokat a szörnyetegeket.
– És mi van a tarisznyádban?
– Köles-, gesztenye- és árpagombóc, amelynél nincs finomabb
egész Japánban. Anyóka főzte.
– Adj egyet megkóstolni abból a gombócból, amelyről azt állítod,
hogy a legfinomabb egész Japánban – kérte a fehér kutya,
– Szíves örömest adok, de azt kívánom, állj be hozzám katonának.
A kutya beleegyezett, kapott egy kölesgombócot, amelynél nem volt
jobb egész Japánban, és Momotaro oldalán ő is útnak indult. Mentek,
mendegéltek, amíg egy erdő szélére nem értek. Itt elébük repült egy
fácán, és köszöntötte őket:
 – Jó napot, ifjú, jó napot, kutyus, kik vagytok, és hová mentek?
– Én Momotaro, a barackból lett fiú vagyok, ez meg Siro kutyus, a
katonám. A Démonok szigetére megyünk elpusztítani a
szörnyetegeket.
– És mit viszel a tarisznyádban?
– Köles-, gesztenye- és árpagombócot, amelynél nincs finomabb
egész Japánban. Anyóka készítette.
– Adnál nekem egyet abból a finom gombócból? – kérdezte mohón
a fácán.
– Adok, persze hogy adok, de állj be hozzám katonának.
A fácán beleegyezett, kapott egy gesztenyegombócot, amelynél
nincs finomabb egész Japánban, és csatlakozott Momotaróhoz. Most
már hármasban folytatták az utat. Mentek, mendegéltek, s egyszer csak
a sűrű erdőben eléjük toppant egy majom.
– Hova mentek – kiáltotta már messziről –, és kicsodák, micsodák
vagytok?
– Momotaro, a barackból lett fiú vagyok, és ezek itt a katonáim:
Siro kutya meg a fácán. A Démonok szigetére megyünk, hogy
kifüstöljük onnan a démonokat.
– És mi van a tarisznyádban?
– Köles-, gesztenye- és árpagombóc. Anyóka főzte, és a
legfinomabb egész Japánban.
– Sohasem ettem még olyan gombócot, amely a legfinomabb egész
Japánban. De szívesen megkóstolnám! Adj legalább egyet! – kunyerált
a majom.
– Szíves örömest adok, ha a katonám leszel.
A majom beleegyezett, és kapott egy kölesgombócot, amelynek
nincs párja egész Japánban.
– Ha már ennyien vagyunk – mondta Momotaro –, el kell osztanunk
egymás között a feladatokat. Én leszek a tábornokotok, Siro kutya a
szárnysegédem, ti, fácán és majom, pedig a közlegényeim.
Az állatok beleegyeztek, és mivel mindannyian nagyon elfáradtak a
hosszú úttól, leültek egy fa alá, és mindenki kapott egy
kölesgombócot. Jóízűen megették, ami érthető is, hiszen párját
ritkította egész Japánban. Miután jóllaktak és megpihentek, folytatták
útjukat. Körös-körül sűrű erdő sötétlett, egy lépésre se lehetett látni.
Hol dombokra kapaszkodtak fel, hol mélységekbe ereszkedtek le, és
amikor már annyira kimerültek, hogy alig vonszolták magukat,
hirtelen szétvált előttük az erdő, és egy nagy, kopár fennsík tárult
eléjük, csupa kő, sehol egyetlen zöld cserje. Momotaro megállt, kivette
a tarisznyából a fedőt, és így szólt:
– Ez lesz az a fennsík, amelyről apóka beszélt. A közepén egy nagy
sziklának kell lennie, oda kell eljutnunk. Csakhogy a fennsík olyan
terjedelmes, beláthatatlan, hogy nem tudhatjuk, hol a közepe. Sokáig
bolyonghatnánk ebben a kőtengerben, amíg megtalálnánk az utat.
Repülj fel, fácán, olyan magasra, hogy meglásd a fennsík közepén álló
nagy fekete sziklát. Aztán vezess oda bennünket.
De még mielőtt nekivágtak volna a köves fennsíknak, megpihentek
az árnyas erdő szélén, ettek Japán legjobb gesztenyegombócából, aztán
jókedvűen elindultak. A fácán előttük röpült, és mutatta nekik az utat.
Mentek, mendegéltek, a nap sugarai perzselték a kopár fennsíkot,
sehol egy icipici árnyék. A fácán hovatovább lassabban lengette
szárnyait, alig bírt olyan magasan röpülni, hogy ne tévessze szem elől
a fekete sziklát. Siro kutya földig lógó nyelvvel, zihálva loholt. A
majom sem ugrándozott már, oly lassan vonszolta magát, hogy a
többieknek időnként be kellett őt várniuk, hogy el ne maradjon tőlük.
Momotaro kendőt kötött a homlokára, hogy a verejték ne csurogjon a
szemébe, és epedve tekingetett előre, nem látja-e meg a hőn óhajtott
célt. Végre megpillantották a hatalmas fekete sziklát, amely
magányosan emelkedett a fennsík közepén. Megszaporázták lépteiket,
és nemsokára leültek a szikla árnyékában.
– Nos – szólt Momotaro –, e szikla alatt egy üregnek kell lennie, s
az üregben egy kötél függ, amelyen egyenesen a Démonok szigetére
ereszkedünk le. Ott pedig élet-halál harc vár ránk. De hogy erőt
gyűjtsünk hozzá, előbb megesszük anyóka árpagombócát, amelynél
nincs jobb egész Japánban.
 Ezzel a tarisznyából előszedték az árpagombócot, jóllaktak, aztán
pihentek egy kicsit, majd új erőre kapva elgördítették helyéről a
hatalmas fekete sziklát. Alatta valóban mélyfekete üreg tátongott, és
benne egy kötél csüngött. Elsőnek a majom ereszkedett le rajta, majd
Momotaro, aki az üres tarisznyába tette Siro kutyát, és a tarisznyát a
vállára vetette. Utolsónak, óvatosan lengetve szárnyát, a fácán szállt le.
Sokáig ereszkedtek lefelé a koromsötétben. Már-már azt hitték, se
vége, se hossza a mélységnek, de aztán hirtelen az üreg fenekére értek.
Előttük erős tölgyfagerendákból épített hatalmas erőd emelkedett,
amely rengett a démonok üvöltésétől és rikoltozásától. Momotaro és
katonái felkészültek a harcra, s a majom megdöngette a hatalmas
vaskaput.
– Ki meri döngetni a kapunkat? – hangzott bentről, és egy
szempillantás alatt temérdek apró vörös démon rajzott ki
mindenünnen.
– Én, Momotaro, Japán legnagyobb Barackfiúja. Eljöttem a
barátaimmal a szigetetekre, hogy elpusztítsalak benneteket – felelte
Momotaro, azon nyomban kirántotta kardját, és kaszabolni kezdett. A
fácán csőrével az apró démonok szemének esett, Siro kutya pedig a
lábukat harapdálta. Az apró vörös démonok rémülten futottak vissza az
erődbe, de a majom nagyokat ugorva utánuk eredt, vadul cibálta a
szőrüket, s nem tudtak hová menekülni előle. Csak néhány apró vörös
démonnak sikerült visszajutnia az erődbe, s ők is hanyatt-homlok
rohantak a főterembe, és jelentették, mi történt.
Az erődben a nagy zöld démonok éppen javában dáridóztak.
Gyékényeken heverészve dőzsöltek, élükön vezérükkel, a fekete
démonnal. Vadul forgatták óriási kék szemüket, és hosszú orruk
majdnem belelógott kitátott szájukba. Szaporán ürítgették a rizsborral
teli nagy csöbröket, és lerágott embercsontokat dobáltak maguk mögé.
A teremben akkora volt a lárma, hogy a zöld démonok közül senki sem
hallotta, mi történik odakint. Jó ideig tartott, amíg az ajtón berontó,
kifulladt, halálra rémült, apró vörös démonokat egyáltalán észrevették.
 – Hogy merészeltek zavarni bennünket lakoma közben? Szemtelen
banda! – bőszült fel a vezér, a fekete démon. – Takarodjatok innen!
– Momotaro betört az erődbe, és rettenetes katonáival
mindannyiunkat el akar pusztítani! – siránkoztak az apró vörös
démonok.
– Elpusztítani bennünket, a legrettegettebb démonokat? Hahaha, rég
nem hallottunk ennél jobb tréfát. Hol van az a vakmerő fickó? Friss
falat után még jobban ízlik a bor! – rikoltoztak egymást túlharsogva a
zöld démonok, és a hasukat fogták nevettükben.
– Itt vagyok! – hangzott fel hirtelen egy kiáltás, és az ajtóban
társaival együtt Momotaro állt, s tiszta, csengő hangon folytatta:
– Momotaro vagyok, Japán legnagyobb Barackfiúja, akit finom
kásával és zsíros hallevessel tápláltak. Barátaimmal együtt azért jöttem
ide, hogy elbánjak veletek, és bosszút álljak az emberekért, akiket
elpusztítottatok. Megettük együtt anyóka köles-, gesztenye- és
árpagombócait, amelyeknél nincs finomabb egész japánban, és most
mindegyikünkben annyi erő van, mint tízezer férfiban. Rajta, álljatok
ki ellenünk!
A démonok megrémültek a merész beszéd hallatára.
Legszívesebben kegyelmet kértek volna, mert nem akartak harcba
bocsátkozni ilyen erős ellenféllel. Ajándékokat kínáltak. Azt mondták,
teljesítik Momotaróék minden feltételét, csak menjenek el
békességben. Közben azonban azt gondolták: ha elfogadják
ajánlatunkat, és eltávoznak, úgyis mindent visszaszerzünk. Csakhogy
Momotaro átlátott a szándékukon, és ügyet sem vetett siránkozásukra
és könyörgésükre. Kardot rántott, és barátaival együtt a démonokra
támadt. Micsoda csata volt az! A zöld démonok igyekeztek kikerülni
Momotaro kardját, és valahányszor a kutya lábikrájukba harapott,
rémülten felugrottak, de alighogy sikerült szabadulniuk tőle, a fácán
csőrével a szemüknek esett, vagdosta a fejüket, és oly gyorsan
csapkodott szárnyával az arcuk előtt, hogy semmit sem láttak. A
majom csöbröket vagdosott a menekülő démonokhoz, hogy csak úgy
recsegtek-ropogtak a csontjaik, és akit elfogott közülük, annak
lenyúzta a bőrét. Senki sem menekült a karmai közül. A kétségbeesett
démonoknak úgy tűnt fel, mintha tízezer kard csapott volna le rájuk
egyszerre, és nekik nincs hová elrejtőzniük. A földön tízezer kutya
futkos, és valamennyi vadul harapdálja a lábukat, s a levegőben tízezer
fácán kering, és éles csőrével hasogatja koponyájukat. A menekülőket
pedig tízezer majom üldözi, és nyúzza le róluk a bőrt. Végül
Momotaro levágta a legborzalmasabb démon fejét, aztán a fekete
vezérét is, és a harc véget ért.
A fáradt, de győztes csapat tagjai átkutatták az erődöt. A ládákban
talált kincseket szekérre rakták, és felkészültek az útra. De mielőtt
elhagyták a szigetet, felgyújtották a hatalmas erődöt, hogy a gonosz
démonoknak nyomuk se maradjon.
A falubeliek ámultak-bámultak, amikor egy szép napon furcsa
menetet láttak közeledni az úton: elöl egy kutya meg egy fácán jól
megrakott szekeret húz, amelyet hátulról teljes erejéből egy majom tol.
Mögöttük pedig karddal az oldalán egy délceg ifjú halad, és már
messziről vidáman mosolyog.
– Hiszen ez Momotaro a mi falunkból! – ismerték fel végül az
emberek, és siettek hírül adni az öregeknek, hogy fiuk szerencsésen
megjött. Leírhatatlan volt apóka és anyóka öröme, amikor házuk
udvarán viszontlátták és szívükre ölelték fiukat, Japán legnagyobb
Barackfiúját. Nem tudták róla levenni szemüket, és egyre csak arról
faggatták, hogyan győzte le a démonokat.
Momotaro hőstettéről tudomást szerzett a japán császár is, s a
felszabadított sziget helytartójává nevezte ki
őt. Momotaro nemsokára menyasszonyt is talált magának, a
legszebb lányt Japánban, magához vette öreg nevelőszüleit, és
valamennyien boldogan éltek, amíg meg nem haltak, Siro kutya, a
fácán és a majom gyakran látogatták meg őket, és minden alkalommal
jól belaktak anyóka gombócaival, amelyeknél finomabbat nem
készítettek egész Japánban.
 NE OSZD SZÉT A VAGYONODAT,
AMÍG ÉLSZ

gyszer egy apa, mikor öregedni kezdett, mindent, amije csak

volt, elosztott három fia között. A fiúk egy ideig úgy-ahogy
gondoskodtak az apjukról, később azonban kezdték elhanyagolni. Csak
azért nem dobták ki, mert azt mégis szégyellték volna, de csináltak
neki egy kis kuckót a lépcső alatt, oda betették, időnként adtak neki
valami ennivalót, ami éppen eszükbe jutott, de bort és pálinkát egyszer
sem. A menyei pedig egyáltalán rá sem néztek, gondolták, előbb-utóbb
úgyis megeszik a tetvek. Az egész falu csodálkozott, hogy az öreg
olyan rongyos, koszos és meggyötört, és sokan mondogatták:
– Úgy kell neki, hadd járjon így. Ha nem osztotta volna szét a
vagyonát a fiai között, akkor most gondoskodnának róla.
Ennek az embernek volt egy zsidó szomszédja. A zsidó megsajnálta
az öreget, magához hívta, és azt mondta neki:
– Én segítek neked, hogy a fiaid gondoskodjanak rólad, de fogadd
meg, amit mondok. Vedd ezt a pénzt, tízezer garas, vidd haza és
esténként számlálgasd. De nehogy becsapjál később; ha mondom,
visszaadd ám!
Az öreg fogta a pénzt, hazavitte, és minden este számolgatta, ahogy
a zsidó tanácsolta.
Egy este az egyik menye, mikor a lépcsőn lefelé ment valamiért,
meghallotta, hogy pénz csörög. Benézett az ablakon s látta a halom
aranyat, amint az apósa számlálgatta. Visszafordult, s ment egyenesen
a férjéhez:
– Gyere, nézd meg, milyen sok pénze van apádnak.
– Honnan vette volna? – kérdezte az.
– Nem tudom, de mikor mentem lefelé, hallottam, hogy pénz csörög
a lépcső alatt. Hallgatóztam, nézegettem, s láttam, amint az apád egy
nagy kupac aranyat számlál. Menj, nézd meg magad is, ha nem hiszed!
 A férje lement, s mikor látta, hogy a felesége igazat mondott,
gyorsan elszaladt, és szólt a másik két testvérének is.
– Nahát! – mondták a testvérei. – Hogy még pénze van az
apánknak! Most aztán gondoskodjunk róla, nehogy elköltse, inkább
ránk hagyja.
Reggel, mikor az öreg felébredt és körülnézett, látja ám, hogy az
egyik menye vizet hoz neki, hogy mosakodjon meg, a másik meg
pálinkát forral és azzal kínálgatja, a harmadik pedig egy tyúkot sütött
meg, azt hozta be reggelire.
– Apám – mondta az idősebbik menye –, olyan régen mostál már
fejet, gyere ide, én megmosom, szégyen így járni.
– Nesze, vedd föl ezt a tiszta inget – mondta a középső –, nem látod,
milyen koszos már, ami rajtad van?
– Add ide a ruhádat, hadd mossam ki – mondta a legkisebbik menye
–, nem tudom nézni, hogy ilyen piszkosan jársz. És gyere föl hozzánk
ma, ebédeljünk együtt.
Az öreg menyei szinte versenyeztek egymással, hogy melyikük
járjon jobban az apósa kedvében.
Kisvártatva aztán jöttek a fiai is. Azok is hízelegtek, hívták, menjen
föl hozzájuk, ne vakoskodjon itt a kuckóban, mert hideg is, piszkos is,
és ha esetleg pénze lenne, még majd ellopják tőle. Egyszóval,
mindenáron rá akarták beszélni, hogy legyen velük.
– Nekem itt nagyon jó, fiaim. Megszoktam már, hogy egyedül
vagyok, nem viselem el, ha gyerekek nyüzsögnek körülöttem, meg hát
nem is tudnék le-föl mászkálni a lépcsőn. Öreg vagyok én már, itt
fogok meghalni, fiaim.
– Hát, ha így van – mondta a legnagyobbik fiú –, akkor csak maradj,
de ha van még valami pénzed, vagy más, ne tartsd itt, mert az ajtót
nem lehet bezárni. Még bejön valaki, és ellopja. Inkább add ide, mi
majd eldugjuk a ládába.
– Hej, fiam, ami maradt, az mind itt van a fejem alatt, egy korsóban.
Ha meghalok, az is a tiétek lesz. Amíg élek, addig nálam marad, aztán
ha elmegyek, vihetitek, legyen a szerencsétek.
 Attól kezdve az öregről rendesen gondoskodtak. Időben kimosták a
ruháit, időben tálaltak neki, így apám, úgy apám, s nem engedték,
hogy egy haja szála is meggörbüljön. A gyerekek korábban kinevették
meg bántották, most aztán ők is versengtek, hogy melyikük vigye neki
az ételt, a bort, a pálinkát vagy mást. Így éldegélt aztán az öreg. A
pénzt visszaadta a zsidónak, aztán fogott egy ökörtülköt, beledugta egy
korsóba, és eldugta a feje alá. Mikor a halála órája közeledett, a fiai
összegyűltek, és faggatták a pénz felől.
– Mindent, amim csak volt, szétosztottam közöttetek, s az is a tiétek
lesz, ami a korsóban van. De amíg nem telik el az első esztendő, ne
nyúljatok hozzá. Ha eltelik az első esztendő, vegyétek elő, és osszátok
el testvériesen. Esküdjetek meg, hogy nem szegitek meg a szavatokat!
A fiai megesküdtek. Mikor az apjuk meghalt, szép temetést
rendeztek neki, negyven misét mondattak, minden szombaton ételt
vittek a sírjára, aztán megemlékeztek róla a harmadik, a kilencedik, a
negyvenedik napon, meg az első fél év után, ahogy az isten rendelte.
Az első évfordulón aztán, mikor visszajöttek a temetőből,
kinyitották a kuckóját a lépcső alatt, és elővették a korsót. Remegő
kézzel vették ki belőle a szarvat.
De nem találtak benne semmit.

MIÉRT NEM ÖLIK MEG AZ ÖREGEKET

örtént egyszer, hogy a fiatal cár megparancsolta, öljék meg az

öregeket, mivel nem bírnak már dolgozni, és semmi hasznot nem
hajtanak az országnak. Az öreg cár, a fiatal apja, kérte, ne tegyen ilyen
rosszat, kérlelte, ijesztgette, hogy elveszi tőle az országot, és elüldözi,
de a fiatal nem hallgatott rá, mert azt hitte, ha cár – mindent szabad
neki.
Az apja egy-két hónapig hallgatott, majd kijelentette, hogy elmegy,
megnézi, mit okozott a fia. De hát a fiatal férfi olyan, mint a tüzes
csikó, nem lehet megfékezni! A fiatal cárt, aki azt mondta, hogy az
öregeket meg kell ölni, már senki sem tudta megakadályozni.
Parancsot adott: ha bárki is életben hagyja az apját vagy az anyját,
vegyék fejét, űzzék el a gyermekeit, és gyújtsák fel a házát. Zúgolódott
a nép, de mitévők lehettek – leöldösték az öregeket. Csak egy ember, a
főurak egyike, aki nagyon szerette az apját, nem akarta megölni az
öreget, hanem titkos rejtekhelyet ásott neki a pajta alatt, és ott bújtatta
el. Mindennap lement az apjához, elmondta neki, mi újság van az
országban, és apja tanácsot adott neki, hogyan vegye fel a versenyt az
udvari emberekkel, és miként nyerje meg az ifjú cár jóindulatát.
Az ifjú cár pedig, amikor már minden öregembert megöletett, kiadta
a parancsot, gyűjtsék össze a katonákat, vegyék körül az országot, és
ellenőrizzenek minden házat, nem bújt-e el valahol öregember. Az
öreg cár, fia parancsát hallva, megkérdezte tőle, hogy vajon a fiatal
emberekkel tudja-e majd kormányozni az országot, mert ha nem, akkor
mit sem ér az ország katonasága.
Gondolkozott a fiatal cár, törte a fejét, végül összegyűjtötte a
főurakat, és azt mondta nekik:
– Holnap reggel, amikor feljön a nap, gyertek a palotába, és
mondjátok meg nekem, mennyi kötelet lehet a homokból fonni!
Amikor ezt a főurak hallották, nagy gondban voltak, lehorgasztott
fejjel mentek haza. Egyre azon töprengtek, honnan találják ki a választ
erre a nehéz kérdésre. Az az ember, aki az apját elrejtette, a palotából
egyenesen apjához futott, a pajta alá, és azt mondta:
– Hát, apám, a cár most már bennünket is megöl!
– Miért ölne meg – kérdezte az apja –, hiszen fiatalok vagytok,
erősek, jók a munkára és a háborúra egyaránt!
– De bizony megöl! – felelte a fia. – Ma minden udvari embert
behívatott, és azt mondta, holnap reggel menjünk a palotába, és
mondjuk meg, mennyi kötelet lehet fonni a homokból. Ezt senki sem
tudja! Mindannyiunkat leölet!
– Ne félj, fiam! – felelte az öregember. – Nem nehéz dolog ez.
Holnap reggel felkelsz, elmégy a palotába, és azt mondod a cárnak,
hozasson egy kocsi homokot. Azután felszólítod, hogy tartsa a
homokot addig, amíg te megfonod a kötelet.
Reggel összegyűlt a palotában az összes udvari ember, és a cár
rögtön megkérdezte, ki tud választ adni kérdésére. Lehorgasztották
fejüket a főurak, és röstelkedve hallgattak. Akkor az életben maradt
öregember fia megszólalt:
– Tisztelt cár, parancsold meg, hogy hozzanak ide egy kocsi
homokot, és én megmutatom neked, hogyan lehet belőle kötelet fonni.
A cár azonnal utasítást adott, és szolgái egy szempillantás alatt
odavitték a homokot.
– Most pedig, tisztelt cár – szólt az élő öreg fia –, tartsd a homokot
addig, amíg megfonom belőle a kötelet.
A cár belátta, hogy ez okos válasz, és megbocsátott az udvari
embereknek. Mivel azonban a régi mondás szerint háromszor kell az
embernek mindenről megbizonyosodnia, néhány nap múlva újra
összegyűjtötte a főurakat, és így szólt:
– Holnap reggel, virradat előtt, egytől egyig mindnyájan itt legyetek,
és mondjátok meg nekem, hol kel föl először a Nap!
Megint lekókadt a főurak feje, elgondolkoztak, tudták, hogy ez is
fogas kérdés, nem könnyű rá a felelet. Az apját rejtegető fiú azonnal a
pajtához ment, és így szólt az apjához:
– Hát, apám, még nagyobb szerencsétlenség zúdult ránk! Hogy mi
lesz velünk, azt csak a jó isten tudja!
– Ugyan már, ne félj, fiam! Könnyű dolog ez! – mondta az öreg. –
Reggel, mihelyt a palotába érsz, azt mondod a cárnak, hogy nézzen
nyugatra, a magas, kopár hegycsúcsokra, és ott látja meg először a
Napot!
Reggel a főurak egytől egyig elmentek a palotába, a cár odament
közéjük, és megkérdezte őket. A főurak leszegték fejüket, és
hallgattak. Végre nagy nehezen kinyögték a választ:
– A Nap először keleten kel föl!
– A Nap először nyugaton kel föl! – hangzott az apját rejtegető fiú
válasza. – Nézd meg, tisztelt cár, a kopár hegycsúcsokat, amelyek
mögött lenyugszik a nap!
Mindnyájan nyugatra néztek, a hegycsúcsok fölé, és azt látták, hogy
bár a Nap még nem kelt föl, a kopár hegycsúcsok ragyogtak a
sugaraitól. A cár megértette, hogy ez az ifjú a legokosabb embere, és
így szólt az öreg cárhoz:
– Látod, apám, a fiataloknak is van eszük, és lehet az öregek nélkül
is élni! Azokkal csak baj van, és semmi hasznot sem hajtanak!
Az apja, ezt hallván, meghalt bánatában, és a fiatal cár magára
maradt a kormányzás gondjaival.
Sok év telt el. A nép élt, ahogy tudott. A fiatalok a dolog könnyebb
végét fogták, szántották a földet, ügyeltek az állatokra. De száraz évek
jöttek. Amit elvetettek, nem kelt ki, ami pedig kikelt, azt elverte a jég.
Rossz évek jártak. A nép majdnem éhen halt. Akinek búzája volt,
megfőzte és megette, és semmi sem maradt vetőmagnak. A cár
megijedt – mit csináljon az éhes néppel? Összegyűjtötte országa
főurait, és azt mondta nekik:
– Egy hetet adok nektek, azalatt szerezzetek búzát vetőmagnak,
ahonnan csak tudtok, a fából vagy a kőből, nekem mindegy!
A főurak nagy gondban voltak, és mindenkitől megkérdezték, hol
találhatnának vetőmagnak valót, de senki sem tudta nekik
megmondani. Az a főúr, aki az apját rejtegette, volt a legnagyobb
gondban. Napról napra jobban aggodalmaskodott, már nem is evett,
nem is aludt, lefogyott, és úgy járt-kelt, mint aki szédeleg. A kiszabott
napok pedig gyorsan múltak, eltelt az egész hét. Az utolsó napon
felkereste apját, hogy még egyszer lássa, és elbúcsúzzon tőle, mivel
nem látja többé, hiszen a cár levágatja mindannyiuk fejét, akár a
csirkéknek.
Az öreg igencsak megijedt lesoványodott, megtört fiát látva, arra
gondolt, vajon nem betegedett-e meg valami rossz betegségben, és
rögtön azt kérdezte:
– Fiam, nem vagy te beteg? Mid fáj?
– Nem vagyok beteg – felelte a fia –, de a cár ma levágatja a
fejemet, akár egy csirkének!
 – De már miért ölne meg, fiam, hiszen nem vétettél ellene?
– Nem vétettem ellene semmit se, apám, de elfogyott a búza az
egész országban, és nem tudunk honnan vetőmagot szerezni, nem
tudunk búzát vetni, ha pedig nincs kenyér, nép sincs! A cár ránk
parancsolt, hogy a kő alól vagy a fa alól, mindegy, honnan, de
találjunk magot a vetéshez, mert ha nem találunk, megölet bennünket!
Ma van az utolsó nap, és senki sem tudott kigondolni semmit sem!
Az öreg a fiára nézett, elnevette magát, és így szólt:
– Hát ez rémített meg, fiam? Hát ez a legkönnyebb! Mondd meg a
cárnak, parancsolja meg országa minden emberének, hogy túrják föl a
hangyabolyokat, találnak ott búzát vetőmagnak!
A fiú nagyon megörült, és azonnal a palotába sietett.
Ott találta a többi főurat, azok még nála is jobban búslakodtak.
Elmondták a cárnak, hogy sehol sem tudtak vetőmagot szerezni. És
a cár megparancsolta katonáinak, hogy vágják le a főurak fejét.
– Állj meg, tisztelt cár! Ne ölesd meg az ország első embereit! –
szólt az elrejtett öregember fia. – Tudom, hogy hol lehet búzát találni!
– Hol? – kérdezte a cár örvendezve. – Hol lehet búzát találni, ki
mondta meg neked?
– A hangyabolyokban, tisztelt cár, a hangyabolyokban találunk
gabonát.
– Mondd meg nekem, honnan tudod ezt! – szólt a cár. –Ki adott
neked ilyen eszes tanácsot? Te okos és megfontolt ember vagy, és már
azelőtt is csak te mondtad meg híven a választ, amikor a homokból
font kötélről meg a napkeltéről kérdeztelek titeket, és most is csak te
tudod a megoldást. Neked magadnak jutott-e ez eszedbe, vagy valaki
talán megtanított rá?
– Nem merem én, tisztelt cár, megmondani neked. Ha megmondom,
megöletsz engem, és felgyújtatod a házamat!
A cár megfogadta, hogy nem tesz semmi rosszat ellene, csak
mondja meg neki az igazat.
– Amikor megöregedett az apám, tisztelt cár – mondta akkor a főúr
–, nem volt lelkem megölni. Elrejtettem, és mindmáig őriztem. Ö
tanított meg, hogyan válaszoljak a találós kérdésekre, és azt is ő
mondta meg, hogy hol találhatunk búzát vetőmagnak. Amikor nehéz
helyzetbe kerülök, és nem tudom, mit tegyek, hát elmegyek apámhoz,
és ő csak nevet a gondjaimon, és azt mondja: „Hát ez könnyű dolog!”
– Mától fogva – felelte a cár – parancsolom, hogy ne öljék meg az
öregeket, hanem minden fiatal tisztelje őket. Mivel, ha sor kerül rá, ők
is hasznot hajtanak az országnak!
S attól kezdve nem ölik meg az öregembereket, hanem hagyják,
hogy akkor haljanak meg, amikor elérkezik haláluk órája.
A cár utasítást adott, hogy az egész országban túrják fel a
hangyabolyokat. Sok búzát találtak, és felhasználták vetőmagnak.
Azóta is mindmáig vigyáznak rá, hogy legyen miből vetniük, mivel ha
nincs kenyér, nép sincsen.

A KŐKIRÁLYFI

gaz-e, nem igaz-e, ki tudná azt megmondani? Élt egyszer egy

király meg egy királyné. Késő öregkorukig nem született gyermekük.
Sokat keseregtek emiatt. Végre született egy fiuk. A király majd eszét
vesztette örömében, folyton fia életéért reszketett, egyre attól félt,
hogy valami szerencsétlenség éri, valami baj történik vele. Építtetett
egy magas tornyot, abban tartotta a királyfit. Ült, üldögélt a királyfi a
toronyban, unatkozott. Nem sétálgathatott, nem lovagolhatott.
Csak a Nap kukkantott be minden reggel a torony ablakán.
Megszerette a Nap a királyfit – minden reggel őrá vetette első sugarait,
rámosolygott, megpróbálta felvidítani.
De a királyfi észre sem vette a Napot. Felkelt, odament a kis
toronyablakhoz, kikönyökölt rajta, lenézett a földre, a király kertjére,
de a Napra egyszer sem pillantott fel.
Tűrte ezt a Nap egy darabig, végül megbántódott:
 „Nem járja ez! Minden reggel felébresztem, kedveskedem neki, neki
küldöm első sugaraimat, melengetem fényemmel, ő meg rám se néz!”
Megharagudott a Nap. Egy reggel átdöfte a királyfit sugarával, és kővé
változtatta.
Nagy volt a szomorúság, a siránkozás a király palotájában.
– Mi történt? Ki az oka? Ki nem vigyázott rá?
Kiabáltak, sírtak, életre próbálták kelteni a királyfit, de az csak
feküdt, mint a kő, nem látott, nem hallott semmit.
A király gyönyörű palotát építtetett a rengeteg erdőben,
aranysövénnyel keríttette körül, szolgák seregét állította a fia őrzésére.
Nappal a királyfi élettelenül feküdt, de éjjel megelevenedett és felkelt.
Amint azonban megérintették az első napsugarak, újra kővé meredt.
Hogyan, hogy nem, volt egy fiacskája – öklömnyi legényke, de
helyén volt az esze.
Amikor a fiú felserdült, megkérdezte az anyjától:
– Hol van az apám?
Sírva fakadt az ifjú királyné, sokáig nem akart válaszolni. Végül egy
gyönyörű szobába vezette a fiát. A drága szőnyegeken ott feküdt
mozdulatlanul a kőkirályfi.
– Itt van az apád, gyermekem.
És elmondta a fiának, mi történt az apjával. Elgondolkozott a fiú.
– Nem lehetne segíteni a bajunkon, anyácskám? Azt mondta neki az
anyja:
– Úgy beszélik, gyermekem, hogy csak a Nap anyja segíthetne
rajtunk. Egyedül ő tudakolhatja ki a fiától, hogyan lehet életre kelteni
édesapádat. Csakhogy hozzá igen nehéz eljutni.
– Én elmegyek hozzá, ha felnövök – mondta a fiú. Sóhajtott az anya,
megcsókolta a fiát, nem szólt semmit.
A fiú pedig attól a naptól fogva nem feledte el szándékát.
Telt, múlt az idő, erős, szép szál ifjú lett a fiúból. Egy napon az
anyja elé állt, és azt mondta neki:
– Útra kelek, anyácskám, megkeresem a Nap anyját. Tanácsot kérek
tőle, mit tegyünk nagy bajunkban.
 Marasztalta az ifjú királyné:
– Fiatal vagy még, gyermekem! Korai még a próbálkozás!
De az ifjú azt mondta:
– Nem nézhetem tovább búslakodástokat. Megpróbálok segíteni
apámon.
Egyszerű ruhába öltözött, kenyeret tett a tarisznyájába, és elindult
messzi útra. Sík mezőn vezetett az útja. Parasztok dolgoztak a mezőn,
szántottak. Kilenc pár ökör volt az ekéjük elé fogva. Vasból volt az
eke, az iga, a hám, minden szerszám. Hajszolták volna a parasztok az
ökröket, ütötték, verték őket, de azok alig vánszorogtak.
Verejtékeztek a parasztok, kifáradtak az ökrök, mégis alig szántottak
fel egész nap egy talpalatnyi földet.
Odament hozzájuk az ifjú. Megsajnálta őket.
– Üdvözlet nektek! – köszöntötte őket.
– Neked is – fogadták a parasztok.
– Nem segíthetek-e valamiben?
– Hová, merre tartasz? – kérdezték tőle.
– A Nap anyjához megyek – felelte az ifjú. És elmondta a
parasztoknak, mi járatban van. Azt mondták a parasztok:
– Ha segíteni akarsz rajtunk, kérdezd meg a Nap anyjától, miért nem
tudjuk felszántani a földünket. Kínlódunk vele, mégis egy helyben
topogunk.
– Jól van, megkérdezem – felelte az ifjú és továbbment.
Ment, ment, egyszer csak egy nagyjuhnyájjal találkozott. Terelték a
pásztorok a juhokat, de azok alig vánszorogtak; mindegyiknek földig
csüggött a gyapja, majd megfulladtak a hőségtől, alig húzták-vonták a
lábukat.
– Üdvözlet nektek – köszöntötte az ifjú a pásztorokat.
– Neked is.
– Nem segíthetek-e valamiben?
– Hová, merre tartasz? – kérdezték a pásztorok. Elpanaszolta nekik
az ifjú a nagy baját. Azt mondták a pásztorok:
 – Ha olyan jó ember vagy, és segíteni akarsz rajtunk, ugyan kérdezd
meg a Nap anyjától, mit csináljunk a juhainkkal. Alig tudnak mozogni
nehéz gyapjúktól. Csak kínlódnak, s bennünket is halálra fárasztanak.
– Jól van, megkérdezem – felelte az ifjú és továbbindult.
Ahogy ment, mendegélt, egy szarvast pillantott meg az út közepén.
A szarvas a földbe fúrta az orrát – olyan nagy, olyan nehéz agancsa
volt, hogy fel sem tudta emelni a fejét. Odalépett az ifjú a szarvashoz,
megkérdezte tőle:
– Mi történt veled, szarvas? Nem segíthetek-e rajtad?
– Nagy az én bajom, jó ember! Olyan nagyra megnőtt az agancsom,
s olyan nehéz, hogy tapodtat, se tudok mozdulni. Ha megtalálod a Nap
anyját, kérdezd meg tőle, mitévő legyek. Nem élhetek így tovább.
– Jól van, megkérdezem – válaszolta az ifjú. – Meddig ér az
agancsod?
– A felhőkön is túl, egészen az égig – felelte a szarvas.
– Nem kapaszkodhatom-e föl rajta az égbe?
– Fölkapaszkodhatsz, ha nem félsz.
– Én nem félek semmitől – mondta az ifjú. Azzal megragadta a
szarvas agancsának alsó ágbogait, s mászni kezdett az agancson
felfelé, mint valami létrán. Mászott, kapaszkodott, végül felért az égbe.
Elindult az égben, kereste a Nap anyjához vezető utat.
Körülötte felhők gomolyogtak, dörgött az ég, jobbra-balra villámok
lobbantak – meg akarták ijeszteni a bátor ifjút.
De az csak ment, ment, nem gondolt másra, csak azokra, akiken
segíteni akart. Kővé vált apjára gondolt a legtöbbet.
Végül egy aranypalota elé ért.
Magas hegyen, felhők között állt a palota, öreganyó könyökölt ki az
ablakán: a Nap anyja. Körülötte aranyos fény. Az öreganyó nyájasan
néz az ifjúra, megkérdi tőle:
– Mi szél hozott, fiacskám? Mi járatban vagy? Elpanaszolta neki
baját az ifjú. Beszélt azokról is, akikkel útjában találkozott.
– Megpróbálok segítségedre lenni, fiam – mondta az öregasszony. –
Most nincs itthon a Nap. Amint visszatér, kitudakolok tőle mindent.
Feküdj addig itt, nehogy észrevegyen a Nap.
Ráfújt az ifjúra, rózsagyökérré változtatta, és kitette az ablakba.
Estefelé hazaérkezett a Nap. Az anyja leültette, ételt tett elébe, s azt
mondta neki:
– Rég nem beszélgettünk, fiam. Te egész nap fenn jársz az égen,
nézed a földet. Mesélj valami érdekeset: hogy élnek az emberek, mi
újság náluk?
– Mit meséljek hát? – mondta a Nap. – Volt egy királynak egy fia.
Szerettem a királyfit, reggelente az ő ablakán küldtem be első
sugaraimat, melengettem, becézgettem, de ő rám se akart nézni. Hát
fogtam magam, és kővé változtattam.
– És most örökre úgy marad? – kérdezte az öreganyó.
– Nem – felelte a Nap –, életre lehet kelteni. Ha visz neki valaki
abból a vízből, amiben reggel mosakodni szoktam, és meghinti vele,
újra megelevenedik a kőkirályfi, és olyan lesz, mint a többi ember.
– Mi érdekeset láttál még a földön? – kérdezte tovább az anyja.
– Láttam egy sereg ostoba parasztot. Ökrökkel próbálják szántani a
földjüket, az ökrökön pedig minden vasból van: a hám, az iga, a
szerszám, vasból az eke is. Nehéz nekik a vas, azért nem bírják a
szántást. Ha szíjból készítenék a hámot, fából a jármot, csak az eke
lenne vasból: tüstént könnyebben húznának az ökrök.
– No, aztán mit láttál még? – kérdezte az öregasszony.
– Láttam még egy sereg ostoba pásztort – mondta a Nap. – Juhokat
legeltetnek, a juhoknak pedig annyi a gyapjúk, hogy alig bírnak
vánszorogni. Ha a pásztorok ollót fognának, és megnyírnák a juhaikat,
a juhok is megkönnyebbülnének, meg a gyapjúból is sok hasznos
dolgot készíthetnének.
– Látod, mennyi érdekes dolog történik a földön – mondta az
öreganyó.
– Láttam még egyebet is – folytatta a Nap. – Láttam egy szarvast.
Ott áll az út közepén, az agancsa belefúródik az égboltba, s a szarvas
nem tud elmozdulni a helyéről. Szenved maga is, meg az agancsából
se lát hasznot senki. Pedig ha a szarvas megmosdana friss májusi
vízben, elhullana az agancsa. Maga megkönnyebbülne, az agancsából
pedig sok hasznos holmit készíthetnének az emberek.
Elálmosodott a Nap. Lefeküdt, és aludt egész éjjel.
Reggel felkelt, megmosakodott, aztán újra elindult égi útjára.
A Nap anyja kezébe vette a rózsagyökeret, ráfújt, s megint a
szépséges ifjú állt előtte, a király unokája.
– Hallottad-e, amit a Nap mondott? – kérdezte az anyóka.
– Hallottam bizony – felelte az ifjú.
– Fogd hát, itt a Nap mosdóvize, hintsd meg vele az apádat, s az
életre kel. Útközben pedig mondd el az embereknek meg a szarvasnak,
amit a Naptól megtudtál.
Az ifjú elvette a Nap mosdóvizével megtöltött kancsót, köszönetet
mondott a jóságos anyókának, és a szarvasagancson gyorsan
leereszkedett a földre.
– No, mit mondott a Nap? – kérdezte a szarvas.
Az ifjú elmondta neki, amit a Naptól megtudott.
Megörült a szarvas, elfutott a friss májusi víz forrásához,
megmosdott benne, és nyomban lehullott fejéről a súlyos agancs.
Megkönnyebbült a szarvas, az emberek pedig szép csonttárgyakat
faragtak az agancsából.
Továbbment az ifjú, találkozott a hosszúgyapjas juhok pásztoraival.
– No, megtudtál-e valamit a Nap anyjától? – kérdezték a pásztorok.
Az ifjú elmondta nekik, amit a Naptól hallott. Megörültek a
pásztorok, ollót készítettek, megnyírták a juhokat. Azok nyomban
felvidultak, az emberek pedig azóta is gyapjúból szövik a meleg
ruhákat. Ahogy az ifjú továbbment, látta, hogy a parasztok még mindig
az ökrökkel bajlódnak.
– No, hoztál-e nekünk jó tanácsot az égből? – kérdezték a parasztok.
Elmondta nekik az ifjú, mit tudott meg az égben. Megörültek a
parasztok, kicserélték az ökrökön a szerszámot, s most már könnyen
ment a munka; estére az egész földet felszántották.
Az ifjú pedig sietett haza. Szaladt a palotába. Ott már azt hitték, sose
látják többé. Az anyja megölelte, aztán a kővé vált apja szobájába
vezette.
Az ifjú megmártotta kezét a bűvös erejű vízben, és a vizet ráhintette
az apjára.
Talpra ugrott nyomban a királyfi, kipirult az arca, csillogott a szeme.
Életre kelt. Megölelte feleségét, fiát, aztán szüleihez sietett. Az öreg
király vidám lakomát csapott. Három nap, három éjjel vigadoztak.
Aranyalma pottyanjon a tenyerébe, aki ezt a mesét meghallgatta.

BREGANTINO, BREGANTÍN

gy rekkenő nyári napon, nem tudni, melyik évben, egy

bizonyos Dingda-dingdá nevű hajadon, délutáni pihenőjéből fölkelve,
azt mondta atyjának, aki király volt: – Király apám, férjhez akarok
menni. Ó, Dingdadingdá szinte sosem beszélt addig! Félénk,
szófogadó, illedelmes volt, amióta csak megszületett, ekkor történt
első ízben, hogy valami vágy határozott kimondására merészkedett.
Első ízben!
A király, aki nagyon szerette a lányát, hiszen mindaddig alig-alig
volt terhére, jogosnak ítélte lánya óhajtását, és így felelt neki:
– Jogos kérés! Most azonnal nekilátok, hogy férjet keressek neked,
olyat, aki kedvedre való, és akit te magad választasz majd,
Dingdadingdá. Ne türelmetlenkedj.
És a jó király a függőágyából, amely a banánligetben volt
kifüggesztve – ott hűvösebb lévén – odaszólt egy tábornoknak, és
megparancsolta, hogy szólaljanak meg az utcákon a nagy eseményeket
hírül adó kürtök, verjék föl mély álmából a pihenőtől béna kisvárost:
jöjjenek késedelem nélkül a palotába mind a jó legények.
A királyné, Dingdadingdá anyja, fényűző és finnyás néger nő volt.
Mindenbe beleütötte az orrát, és mindig az ő akaratának kellett
érvényesülni.
 – Micsoda!? – mondta haragosan rágva a szivarját, aztán rá is tiport,
mintha az volna a bűnös, aki miatt ekkora izgalom támadt, – Az én
lányom csak úgy menjen feleségül valakihez, a legelső jöttmenthez?
Hát ebbe én nem megyek bele! Ki látott már ilyet! Az én lányom
érdemekben dús emberhez való, olyanhoz, aki mindarról tanúságot is
tesz mielőttünk!
– Érdemekben, miféle érdemekben? – ásított a király. –Egy
egészséges, erőteljes férfi kell. Én azt mondom, hogy
Dingdadingdának egy erős férfihoz kell hozzámennie, aki jó keményen
oda tud sózni.
– Add akkor Zandé apó öszvéréhez, amely egy rúgással
összedöntötte a házat!
Erőt vett a királyon az álmosság, és mivel biztosan tudta, asszonya
már éppen arra készül, hogy egy nagyon is egyszerű kérdésből véget
nem érő perpatvart csináljon, kinyújtózott a függőágyban, és erélyesen
hátat fordított neki, mondván, intézzen úgy mindent, ahogy a
legmegfelelőbbnek tartja, és hagyja őt aludni, míg csak a tengerről
enyhet adó szellő nem érkezik,
– Na tessék. Ez mindig is az én dolgom volt! Hát ki hordta
Dingdadingdát kilenc hónapig a méhében, te vagy én? Bizony én
egymagam! Hozzád és hozzám méltó férje lesz. Mintha a lány vadállat
volna, párzó szuka, minden jólneveltség nélkül! És mintha nem
származnánk te is, én is az első Elefánttól, aki az erdőt lakta, és
megalapította – nem azért, mert erős, hanem mert bölcs volt –
Kokozúmba királyságát! A mi vőnknek mindkét erénnyel ékeskednie
kell.
Hangosan ekképp elmélkedett, miközben Dingdadingdá lankadt,
égő szemmel figyelte a kiskapuból a fiatal, izmos, meztelen férfiak
áradatát, mindazokat, akik már a palotához közeledtek mélyeket
lélegezve. A királyné elrendelte, hogy újra szólaltassák meg a nagy
eseményeket hírül adó kürtöket, a férfiakat pedig elküldték,
magyarázatot se adtak nekik. És a férfiak elmentek, miként jöttek,
mondván: – Ez sértés, ez nem komoly dolog.
 Intézkedett ezután a királyné a férje nevében, hogy annak adják
feleségül a lányukat, aki táncra tudja bírni őt magát, akinek már görcs
állt a térdébe, meg a királyt, aki viaszt töm majd a fülébe.
Amint a királyi parancs ismertté vált, nem akadt az egész országban
olyan férfi, aki ne hitte volna, hogy éppen ő a sors kegyeltje, s nincs
nála alkalmasabb, aki a király leányáért versenghetne.
A versengés megkezdésére kijelölt napon, kora reggel, a király és a
királyné nagy szertartásosan kiment az erkélyre, és letelepedtek
egymással szemben egy-egy zsámolyra, arcukat meg sem mutatták a
kérőknek, akik összegyűltek a palota előtt. Az első, aki kiállt a
küzdőtérre, egy bizonyos „Vájj-Nekem-Üreget-Mert-Nem-Férek-Be”
nevű legény volt, hangja vastag, akár a sekrestye almáriuma. Bár a
palota remegett bele, rezgett tőle az egész kisváros, a királyi pár
figyelmét, egy cseppet sem tudta magára vonni, és a versenybíró
intésére kénytelen volt átadni helyét a következő jelöltnek, aki egy
szellem tanácsára élő madarakat nyelt le, két csúfolódó rigót és két vak
kanárit. Ám alighogy kinyitotta a száját, megfeledkezett a szellem jó
tanácsáról, aki pedig nagyon is a lelkére kötötte, hogy csak félig nyissa
ki ajkát, és tartózkodjék a legkisebb erőlködéstől is… A madarak
bizony azonnal megszöktek… és így sem ő, sem az, aki egy
harmonikával következett utána, nem jártak több szerencsével. Miként
azok az énekesek sem, akik hárfákkal érkeztek északról, délről,
szivacsos tengerekről, keletről és nyugatról. Fent az erkélyen a király
és a királyné két kőszoborra hasonlított. Dingdadingdá meg csak
unatkozott, úgy látszott, teljesen füstbe megy annak a nyári napnak
ártatlan vágyakozása, amikor kijelentette, hogy férjhez szeretne menni.
Földigiliszta, aki akkoriban nem volt megvetendő lény, nagyobb
undort sem keltett, mint egyik-másik ember, véletlenül tudomást
szerzett a versengésről, elindult hát a királyság határáról, átkúszott a
kérők sorai közt, és megállt egy dobbal, legeslegelöl. Anélkül, hogy
bárki várta volna, az új nap hajnalán énekelni és dobolni kezdett:

Szendenge kirito, szendenge zóra,

 Szendenge, zóra!
Kerekete ketinke!

És a királyné elégedett fintort vágott.

Este kilenckor a király megvakarta a füle tövét.
És tízkor a viasz megolvadt, nemsokára pedig fölengedtek a
királyné ízületei. Mindaddig szigorú arccal ültek ott, ám most a nép
felé fordultak, mosolyogva…
Tizenegykor kézen fogva lementek a lépcsőkön, és táncot lejtettek a
dob körül. Tizenkettőkor a király és a királyné nagy élvezettel
táncoltak az utcán, aztán Földigilisztát győztesnek és örökösüknek
hirdették ki.
Amikor vége szakadt a jókívánságoknak, amelyekből kiérződött a
csalódottság és az irigykedés, s családi körben magukra maradtak, azt
mondta a király a vejének:
– Vedd el a miénkből, ami neked a legjobban tetszik. Válassz annyi
rabszolgát, amennyire csak szükséged van.
– Köszönöm, apósuram – mondta Földigiliszta. – Semmit sem
kívánok, szolgálatomra elég egy ember. Van is valakim, akiben
tökéletesen megbízom. A Bika!
Valóban, a Bika évek óta hűségesén szolgált már Földigilisztánál,
aki még borjúkorában vásárolta meg egyik utazása közben. A házban,
amelyet a király jelölt ki gyermekeinek, most a Bika végzett el minden
tennivalót. Főzött és felszolgált az asztalnál, mint ahogy törölgetett,
takarított, mosott, teregette és vasalta is a ruhát anélkül, hogy
méltóságából akár egy csipetnyit is veszített volna. Vigyázott a kerti
veteményre, dolgozott a mezőn, enni adott a tyúkoknak, legelni vitte
az állatokat, üzeneteket közvetített, buzgón oltalmazta törékeny
gazdáját. És amikor az szükségesnek tartotta, a Bika hűséggel és a
legnagyobb elismerésre méltó odaadással teljesítette helyette
házastársi kötelezettségeit. Éppúgy, mint amikor valamelyik
szomszédos nép háborút izent vagy lázadókat kellett megsemmisíteni,
harcolni indult ura nevében, és szerencsével járt.
 Történt pedig, hogy Földigiliszta, amikor házassága harmadik
évében egészségét gyöngülőben érezte – alig látott már, nem tudta
elviselni a napfényt, sem a levegőt, folyton csak köhögött tőle –,
elhatározta, hogy végleg elhagyja a föld felszínét… Bikát hívta, és így
szólt hozzá:
– Nem kell nekem már ez! Én nem lehetek boldog másutt, csak a
föld alatt. A tapadós sötétben, amitől egészségem és boldogságom
függ… Szolgálataid jutalmául rád hagyom asszonyomat, javaimat,
dobomat, mindent rád hagyok feltétel nélkül. Légy te Kokozúmba
királya, ha eljön majd az ideje, vagy akár előbb is, ha siettetni akarod a
dolgot. Élj boldogan, kedvedre. Majd ha egyszer hálából vágyat érzel,
hogy hajdani uradat lásd, kapard meg patáddal a földet… Földigiliszta
majd tanácsot, példát ad neked. Vagy keress engem tenmagadban.
Mindig számíthatsz rám. Isten áldjon…!
Dingdadingdá, aki háziköntöst varrva hallgatta végig ezeket a
szavakat, föl sem emelve szemét a varrásról, meg sem próbálta
lebeszélni urát szándékáról, de – engedelmes természetű lévén – a
hűséges Bika sem. A király meg a királyné, akiket odahívtak, és
akikkel mindent megtárgyaltak, nagy-nagy megelégedéssel vették
tudomásul Földigiliszta döntését, aki ráadásul utódot is hagyott hátra,
egy csodálatos, rendkívüli képességekkel megáldott Bikát.
– Elvégre – mondta a királyné megfeledkezve magáról – leányom
férje isten kegyelméből győzött ugyan a vetélkedésben, de azért nem
más, csak egy Földigiliszta. Egy féreg! Ami pedig a királyt illeti,
akárhányszor csak találkozott a nyámnyilával, fölbőszítette veje
határozatlan megjelenése, félénk, szomorúsággal teli arckifejezése –
bizony annyira sápadt és sovány volt, hol összeomlott, hol meg kihúzta
magát peckesen, de leginkább melankolikus tekintete hozta ki sodrából
a királyt, hogyha rápillantott, nem tudta magába fojtani a szitkozódás
szavait, amelyek aztán szerencsére megszabadították – persze csak az
új találkozásig – haragjától, amit vejének jelenléte, betegeskedései, no
meg a rokoni kapcsolat miatt érzett…
 Valóban: Földigiliszta igen gyorsan eltűnt egy repedés nyílásán,
összezsugorodva és fölvéve azt az alakot, ami valójában járt neki, és
amilyennek ma is ismerik, és ha lehet, kikerülik. Azelőtt fehér
emberke volt, jelentéktelen arcú, finom, keserű ajkú, bajuszos, kopasz,
löttyedt mellű, kurta lábú és karú, olyannyira, hogy úgy tűnt föl,
mintha mindig ülne, még akkor is, ha ágaskodva állt, mintha fűzőt
hordana, és állandóan csak szomorkodott. Bika első cselekedete pedig
az volt, hogy fölakasztotta a királyt egy guasimafára, és a keselyűk
kényére-kedvére bízta,
A királynét egy bűzös tömlöcbe zárta – tömlöcbe vagy latrinába, ki
tudja –, ahol az minden ennivalótól megfosztva tengődött egy ideig,
végül arra kényszerült, hogy saját magát falja föl, lábánál kezdve,
keserves rágcsálással, s megmérgezve lehelte ki lelkét a legjogosabb
felháborodásának tetőpontján.
Bika ezután föltette a papagáj-tollkoronát, magára aggatta a
nyakláncokat, és kénye-kedve szerint uralkodni kezdett.
Dingdadingdának minden évben fia született, de a Bikának nem volt
elég egy asszony, sem öt, sem tíz, hát kijelentette, hogy Kokozúmba
minden asszonya egész életére szólóan hozzá tartozik. Imitt-amott
tiltakoztak is a rendelet miatt, s Bika el akarta kerülni, hogy a
tiltakozáshoz mások is csatlakozzanak, lévén a rossz példa ragadós,
ezért parancsba adta, öljék meg – és ő maga lett a hóhér – a királyság
minden férfiemberét, s még saját fiaival sem tett kivételt. Ettől kezdve,
valahányszor számtalan ágyasának egyike fiúgyermeket hozott a
világra, megrótta az illetőt viselkedéséért, szigorúan megbüntette,
végezetül pedig lefejezte a porontyát.
Szegény asszonyok, akik nem tudták, hogyan kerülhetnék el, hogy
időről időre fiúgyermekeket hozzanak világra, igazán nagyon keserű
pillanatokat éltek át. Míg csak hozzá nem szoktak… Bikakirály évente
több ezer gyereket fejezett le, és szokásává vált, hogy hajnal
hasadtakor, a kelő nappal együtt fölment egy dombra, amely a völgyek
fölé emelkedett, és a magasban hivalkodva bőgte szét a diadalordítást:
 Én, én, én, én, én, én!
Nincs a világon más férfi, csak én,
Én, én, én!

Csak az asszonyok, az ő odaadó asszonynépe válaszolt szavára

helyeslően, térden állva.
A Bika ezután diadalittasan leereszkedett, hogy folytassa
mindennapi életét. Abban a nagyon biztos tudatban, hogy soha senki
sem fog rácáfolni arra, hogy ő a Férfi, az Egyetlen és vitathatatlan
Úr…
Szanune, a pirított mandula színű, önfejű asszony, aki éppen füles
kosarat font, borzadva hallgatta ezt az éneket. Hat fia született eddig,
égő szemével látta, amint mind a hatnak egyetlen vágással
elmetszették a nyakát, és az egyik lábuknál fogva belehajították őket a
szemétládába, akár a döglött macskakölyköket. Nem egyszer kelt már
föl rögtön utána gyékényéről, gyászos fájdalommal, erőtlenül, hogy
felmossa a vért, amellyel azok az ártatlanok, méhének boldogtalan
gyümölcsei oly bőségesen beszennyezték a földet. És torkig volt már
ezzel a szokással! Olyannyira, hogy amikor megbizonyosodott róla,
hogy már hetedszer is várandós, senkinek sem vallotta be. Megint
fiúgyermek lesz – ismerte magát –, és Kokozúmba tele volt
feljelentőkkel meg kémnőkkel, akik a Bika tudomására hozták
asszonyainak minden lépését. Többnyire vénasszonyok, akik
kétségbeejtő módon őrködtek a fiatalok felett, kedvüket lelték abban,
ha valamilyen ürüggyel gyötörhették őket… Nem dívott itt a bizalom.
Szanune, annak ellenére, hogy már annyiszor anya lett, még a
serdülőkorban járt, melle apró és lappadt volt, ő maga vékonypénzű,
mozdulatai fesztelenül rugalmasak, hasa szokatlanul lapos, úgyhogy
állapotát mindeddig semmi sem árulta el. Egyik nap fogfájást
színlelve, olyan hangon, amely még a követ is meglágyította volna,
engedélyt kért a Bikától, hogy a forráshoz mehessen. Oda, ahol a
liliomok virága kibomlott holdtölte után, s ettől a víznek gyógyító
ereje támadt. Bika szórakozottan azt mondta neki: – Eredj, Szanune.
Enyhíts kínodon…
Szanune, aki gyűlölte a Bikát, és nem tudta magába fojtani
gyűlöletét, vágyat érzett, hogy ott kiabálja világgá ezt az érzését, ahol
senki se hallja, minden kockázat nélkül fenyegethesse meg Bikát, s
utána egymagában lehessen, vad és lázadó magányban. Nem ment hát
a forráshoz, inkább a folyón túlra ment, keresztül az öreg elhagyatott
hídon, jó messzire a folyó másik oldalára. Sebesen haladt, de szinte
észre sem vette. Hamar odaért a rettegett erdő határához; anyja
szelleme irányította lépteit, anyjáé, aki életében a vas szentjeit imádta:
a nyíl, az íj, a szeg, a lánc és a patkó öt védőszentjét. Itt állt meg
Szanune, megrettenve, hogy olyan messzire jutott.
Két délceg, gyönyörű szép néger jelent meg előtte, az egyiknek
karabély lógott a vállán, és egy kutya meg egy homlokán keresztet
viselő szarvas kísérte. A másik íjjal és nyíllal volt fölfegyverkezve,
vadmacskabőr csüngött válláról, és kötényt viselt.
Szanune megérintette a földet, aztán ujjbegyére véve belőle,
megcsókolta, a férfiak lába elé borult, és eszméletét vesztette…
Amikor kinyitotta a szemét, egy szobában találta magát, körös-körül
éjszaka, égetett lomb és guajaba-gyümölcs dús illata szállt – mintha
csak az imént sok-sok néger gyűlt volna össze itt –, egy oltár
szemközt, amely két friss, nemrég vágott, falnak támasztott
nyárfaágból és két vadmacskabőrből állott. A földön néhány lefödött
levesestál, egy lópatkó, két nagy tál rizzsel, babbal és pattogatott
kukoricával. Szanune mellett egy fejkendős vénasszony huszonegy,
kendőbe gyűjtött, apró, tompa fényű, fehér elefántcsont csigára
vigyázott, újra meg újra megszámolta őket, félve, nehogy valamelyik
elvesszen. Amikor a vénasszony meggyőződött róla, hogy egyik sem
hiányzik, megérintette Szanune vállát, és átnyújtott neki egy kötegnyi
különböző színű vászondarabkát, azzal elbúcsúzott tőle.
Eltelt pár hónap, és Szanune már azt számlálgatta, mennyi ideje van
még hátra a szülésig: aztán az utolsó hét első napján kivett egy
vérvörös vászondarabkát a kötegből, lázasan ajkához emelte, és a
vászonra lehelve könyörgését, odatette azt egy nyárfa lábához…
A nyárfa csupazaj-csúcsán ült Csango[1], a világ parancsolója.
Nélküle nincs varázslat.
Másodnapon a tengerpartra ment, és két rézgarassal belevetette a
vízbe Jemajá[2] istenség kék vásznát.
Harmadnap a folyóhoz ment: Ocsún[3] istenség a folyóban fürdik,
amikor kijön a vízből, kihívóan és gőgösen, aranytálcára talál majd,
rajta a legválogatottabb nyalánkságokkal. Aki tudja, hogyan kell őt
imádni, gyümölcseit odaviszi neki a folyóhoz… Ocsún néha
tökkoronájával felékesítve bárkájában evezget. Ha híve
gondatlanságból vagy nemtörődömségből az áldozati ajándékot csak
úgy otthagyja valahol, messze a folyóparttól, akkor haragra lobban és
öl. Szanune édes narancsokat adott neki; a sárga vásznat a vízre
terítette, és a mélybe dobott három rézgarast, föl is riasztott velük
néhány élénkvörös színű rákot. Éppen delelőn volt a nap
A negyedik napon kukoricát pörkölt, vett másik három rézgarast, és
Ogún[4] sötétlila vásznát bal kezével egy ösvényre hajította.
Az ötödik napon, balra fordulva eldobta Orula[5] zöld vásznát,
amikor senki sem látta, egy utcasarkon, az éjszaka sötétjében.
A hatodikon – négy lépés előre, négy lépés hátra –, ugyancsak a bal
kezével, egy útkereszteződés közepére tette Odaiburuk[6] kávébarna
színű vásznát.
És a hetediken Obatalát[7] hívta, neki beszélt, akit a fehér vászon rejt,
a fehér vászon, amely nem engedi át a Napot… Obatalá az árnyékban
dolgozik… Kókuszolajba mártotta a vásznat, és megdörgölte vele a
hasát.
Megfürdött nyárfa, altamiza, babér, tömjén, szentborbálafű és
szinguaraja főzetében, amelyet pálinkával és vadmézzel derített, s
dohányt is füstölt fölötte, hogy sikerrel járjon.
Lefekvéskor pedig egy edény fölé hajolva, amelyben egy kevés víz
meg egy kevéske szentelt higany volt, ezt mondta:
– Szentelt higany, szentelt, amire kérlek, tedd meg!
 És meg is szülte Szanune fiúgyermekét, a Bika pedig
vénasszonyhóhérainak egyikét küldte hozzá. Csakhogy ezúttal, amikor
a vénasszony kését az újszülött bikaborjú nyakába mártotta, Szanune
még arra is képes volt, hogy engesztelő alázattal rámosolyogjon,
bocsánatot esedezve lázongásáért – „De mama, hát tehetek én róla?” –,
akaratlan makacsságáért, amellyel gazdája törvényeit ismét áthágta.
Alighogy a rettenetes asszony befejezte tennivalóit és
Csoszogva elment, Szanune odaszaladt a hulladék halomhoz,
kiszedte belőle fia holttestét, és örvendezve hörpölt fel egy csésze
tyúklevest…
Szanune tovább fonta a kosarakat, sovány, egyenes és ügyes maradt,
igyekezett jóvátenni hibáját, és ha messzire ment a mezőkön, ürügyül
azt mondta, kosárnak való nádat vágni megy, hogy még jobban
iparkodhasson. Egyik ilyen szökése alkalmából elvitte az erdőbe-
kosárba rejtett, megölt újszülöttét, akit Ogún újjáélesztett, és
vadmézzel kente be tagjait. És Ogún azt mondta Szanunénak:
– Térj vissza a faluba, idejében. Ha a fiad tízévesen egyetlen
ökleléssel kidönt majd egy pálmát, huszonévesen pedig egy szeibafát,
hallani fog akkor a világ felőle.
Röviddel ezután holtan találták Szanunét, kezében egy csengettyűt
tartott. Holtan, mosolyogva, úgyhogy senki se akarta elhinni,
akárhányszor is megnézték, csak furcsállták a dolgot. Még hogy
ennyire elégedett egy holttest!
Teltek-múltak az évek…
Kokozúmbában csak nők születtek a Bika akaratából, mindig csak
nők. Némelyek növekvő félben vagy már süldő lányok voltak, mások
már idősebbek – a vénasszonyok pedig mind kihaltak. Semmi sem
változott Kokozúmbában, hacsak az nem számít újdonságnak, hogy
egy bizonyos időtől kezdve kiiktatták a mindennapi nyelvből a
hímnemet, kivéve, amikor a Bikáról esett szó. Például: ha kalapáccsal
szegeztek arrafelé, „martillo” helyett „martillát”, ha pedig tűzhelyen
főztek, nem „fogónt”, hanem „fogónát” mondtak, és nem
„machetével”, hanem „machetával” gyomláltak. Nőneműek lettek a
hímnemű szavak: a láb, a haj, a szem, a mell, a nyak, a kéz tíz ujja stb.:
senki se nevezte az eget „Cielónak”, hanem „Cielának”. Tiszta égbolt
– „Ciela abierta” – így mondták.
Jött egy ciklon, mikor senki sem várta, és mindent a feje tetejére
állított. Rémülettel emlegették hát, és sokáig beszéltek annak a
„ciklonának” haragjáról, amely annyi életet oltott ki.
Éppígy elnőiesedtek a legnemnélkülibb tárgyak: sosem voltak
annyira asszonyosak és belenyugvók az agyaglábosok, sosem volt
annyira nőies a csípőre tett kezű agyagkorsók hajlata, sosem voltak a
nagy agyagedények annyira nyugodt és hasas mamuskák.
Megváltoztatták már természetüket a kések is – meghasonlottak –
annyiszor nevezték őket „cuchillo” helyett „cuchillának”… Végül
pedig, ha mindennek ellenére az asszonyok olykor-olykor nem tudták
megállni, hogy ne sóhajtsanak így: „Diós mío”, „Istenem”, ennek sem
volt semmi akadálya, mert a Bika úgy vélte, és meg is volt rá a jó oka,
hogy csakis őróla lehet szó. Ily módon Kokozúmbában csak Istent
lehetett férfiként emlegetni, Isten és Bika pedig egy és ugyanaz volt.
Ennek tudatában járt fel továbbra is mindennap a csúcsra, hogy az
ébredő völgyek fölött bőgve hirdesse fejedelmi gőgjét:

Én, én, én, én, én,

Én, én, én, én, én,
Nincs a világon más férfi, csak én.
Én, én, én!

Egyik reggel azonban, amikor az egyedüli, a vitathatatlan, a

páratlan, az egyetlen és mindenható éppen nyilvánvaló dicsőségét tette
közhírré a magasban, egyszerre a láthatár egyik pontja felől, arról az
útról, amerre távozott az éj, fiatalsággal, erővel teli hang válaszolt
szavára, egy diadalmas hím hangja, amely megtörte a fél évszázados
hódoló némaságot:

Én, én, én én,

 Én, én, én, én,
Én magam vagyok, Bregantino Bregantín.

És a Bikakirály megrettent, nem akart hinni a fülének (pedig

hallotta, és a háta is beleborzongott a színaranycsengésű ordításba), s
miközben birodalmának mind a négy sarkába elhatolt a káprázó
döbbenet, ő még jobban felfújta magát, és kevélyen megismételte
dicshimnuszát:

Én, én, én, én,

Én, én, én, én,
Férfi nincs más a világon, csak én,
Én, én, én!

Csakhogy egy másik bika, egy hatalmas bika ugrált át a sövényeken,

a termőföldeken, letiporva mindent, ami csak útjába akadt; főként a
pálmaligeteknek rontott neki; szarvain táncoltatta, gyökerestül kitépve
a királypálmákat és a hatalmas szeibafákat, az évszázados szeiba-
fákat! Sikítoztak a nők, kellemetlen sipákolásuk tűzbe hozta a
királyt… Természetes dolog elmenekülni egy vad bika elől, ésszerű
cselekedet lett volna, olyan, ami mindenkinél megértésre számíthat.
Megengedhető. Kokozúmba népe azonban nem kezdett rendezetlen,
nevetséges menekülésbe, hogy életét a patáktól megmentse, sőt,
mindannyian ízig-vérig asszonyként, készen álltak arra, hogy kéjesen
elszenvedjenek mindent, akár kisebb-nagyobb ökleléseket is. Kába
csodálattal adóztak, és kacéran örvendeztek a váratlanul megjelent
bika vakmerőségének és kecsességének.

Én, én, én, én,

Én, én, én, én,
Én magam vagyok, Szilárd Hegy, Szilárd Hegy.

Bikakirály csúnya, vérbe borult pillantással, nagyobb gyűlölettel és

haraggal asszonyai, mint az orcátlan betolakodó iránt, felmérte a
távolságot, ami ellenfelétől elválasztotta. Ugyanaz a termet, ugyanaz a
fejedelmi nagyság, de a másik… fiatal!
De mindez csupán egy elborzasztóan szép pillanat műve volt…
Egymásnak rontottak, és a síkság közepén por- és tűz-felhőt vertek
fel, ami eltakarta őket a nők szeme elől, akik boldogak voltak, hogy
jelen lehettek a hátborzongató viadalnál, végül is – lágy hitvesi és
anyai szívük büszkén ezt dobogta nekik – nem másért, csakis az ő
tiszteletükre kezdett harcba az a két természetfölötti erővel rendelkező
nagyúr.
Hallották az összecsapások dühödt zaját, a szarvak csikordulását…
A szemeket, a szíveket magával ragadta a vad hév forgószele. És
ahogy a látvány kitisztult, ott hevert a vén Bika kinyúlva, testéből
vérpatakok csörgedeztek… A fiatal Bika pedig tovább és tovább
támadta, dühösen amiatt, hogy nem ölheti meg sokszor egymás után.
Ekkor az asszonyok térdre borultak a győztes előtt, és így kiabáltak:
– Te vagy a mi urunk… az egyetlen, Bregantino Bregantín. Nincs
más férfi a világon, csak te, Szilárd Hegy, Szilárd Hegy. Űr nélkül nem
tudunk élni!
De Bregantino – ó, csodák csodája! – nem kívánt semmi egyebet,
csak véget vetni a zsarnokságnak, amit apja hosszú, hosszú
esztendőkön át gyakorolt. Előkelően köszönetet mondott nekik, és
minden gőg nélkül megengedte, hogy megsimogassák a hátát, aztán
elment férfiakat keresni… Minden asszonynak egyet.
így aztán a természet újból visszanyerte jogait, és Kokozúmbában
ismét születtek fiúgyermekek.
 A BÍBORSZÍNŰ VIRÁG

gyszer volt, hol nem volt, nekeresd országban, sehol sincs

királyságban élt egyszer egy gazdag kereskedő, híres-nevezetes ember.
Temérdek kincse volt ennek a kereskedőnek, tengeren túli drága
áruja, igazgyöngye, drágaköve, aranya, ezüstje. Volt ezen kívül a
kereskedőnek három lánya, mind a három olyan szép, mint a festett
kép, de a legkisebbik volt a legszebb a három közül. Jobban szerette a
kereskedő a három lányát, mint minden kincsét, igazgyöngyét,
drágakövét, aranyát, ezüstjét, mégpedig azért, mert a kereskedő
özvegyember volt, és nem volt senkije ezen a világon a három lányán
kívül, akit szerethetett volna. Szerette a két nagyobbikat is, de a
legkisebbiket szerette a legjobban, mert az volt a legszebb a három
közül, és a legkedvesebb is.
Egy szép napon a kereskedő messzi, messzi útra készült, át kellett
kelnie az Óperenciás-tengeren, hetedhét országon. Elindulása előtt
magához hívatta három szerelmetes lányát, és így szólt hozzájuk:
– Én édes lányaim, én kedves lányaim, én szépséges lányaim, el kell
utaznom az Óperenciás-tengeren is túlra, hetedhét országon is túlta.
Sok ideig leszek-e távol vagy kevés ideig, nem tudom, de meghagyom
nektek, hogy távollétem idején éljetek becsületben és békességben, és
ha becsületben és békességben éltek nélkülem, akkor hozok
mindhármótoknak olyan ajándékot, amilyent kívántok. Adok nektek
hatom nap gondolkodási időt, azután mondjátok meg nekem, mi a
kívánságotok.
Három nap, három éjjel gondolkodtak a leányok, azután apjuk elé
álltak, és az megkérdezte tőlük, milyen ajándékot kívánnak. A
legidősebb leány földig hajolt apja előtt, és így szólt:
– Édes jó apámuram! Ne hozz nékem arannyal, ezüsttel hímzett
szövetet, se fekete cobolyprémet, se igazgyöngyöt: hanem hozz te
nékem aranyos, ékköves koszorút, amelyik úgy világít, mint a telihold,
mint a tűző nap, s az éjszakát úgy megvilágosítja, mintha fényes
nappal lenne.
A derék kereskedő kis ideig gondolkodott, majd így válaszolt a
legidősebbiknek:
– Jól van, én édes lányom, én kedves lányom, én szépséges lányom,
hozok én neked olyan koszorút, amilyent kívánsz, tudok a tengeren túl
egy embert, aki megszerzi nekem azt a koszorút. Mert el vagyon az
rejtve a tengeren túli királynő kincseskamrájában, és a kincseskamra el
vagyon rejtve a nagy kőhegy gyomrában, három mérföld mélyen,
három vasajtó mögött, három német lakat alatt. Nehéz munka lesz, de
az én nagy gazdagságom minden akadályt legyőz.
A középső leány is földig hajolt édesapja előtt, és így szólt:
– Édes jó apámuram! Ne hozz nékem arannyal, ezüsttel hímzett
szövetet, se szibériai coboly fekete prémjét, se igazgyöngy nyakéket,
se aranyos, ékköves koszorút, hanem hozz te nékem kelet kristályából
készült tükröt, épet, hibátlant, amelybe ha belenézek, meglássam az
egész föld minden szépségét, és amelybe ha belenézek, sose
öregedjem, hanem egyre csak növekedjék szűzi szépségem.
Erősen elgondolkozott erre a derék kereskedő, majd ekképpen
válaszolt középső lányának:
– Jól van, én édes lányom, én kedves lányom, én szépséges lányom,
megszerzem neked a kristálytükröt. Mert tudom, hogy az a tükör a
perzsa király lányáé, az ifjú királyleányé, akinek szépsége
kimondhatatlan, leírhatatlan, elképzelhetetlen. Azt a tükröt magas
kővárban őrzik, hét vasajtó mögött, hét német lakat alatt, és a vár egy
sziklás hegyen épült, amelynek magassága háromszáz mérföld,
háromezer lépcső vezet fel hozzája, és mindegyik lépcsőfokon éjjel-
nappal egy perzsa katona áll őrt kivont szablyával, és a vasajtók
kulcsát a királylány az övén hordja. De tudok én a tengeren túl egy
embert, aki majd megszerzi nekem azt a tükröt. Nagyobbat kértél, mint
a nénéd, de az én nagy gazdagságom minden akadályt legyőz.
A legkisebbik leány is földig hajolt apja előtt, és így szólt:
 – Édes jó apámuram! Ne hozz nékem arannyal, ezüsttel hímzett
szövetet, se szibériai cobolyprémet, se drága igazgyöngyöt, se aranyos,
ékköves koszorút, se kristálytükröt, hanem hozd el nekem a bíborszínű
virágot, amelynél szebb az egész földön nincsen.
Igen-igen erősen elgondolkodott erre a derék kereskedő; hogy
mennyi ideig gondolkodott, azt nem tudnám megmondani, elég az
hozzá, hogy amikor már bevégezte a gondolkodást, megölelte,
megcsókolta legkisebbik, legkedvesebb lányát, és így szólt hozzá:
– Nehezebb munkát bíztál rám, mint a nénéid, mert aki tudja, mit
keres, hogyne találná meg, de hogyan találjam meg azt, amit magam
sem ismerek? Bíborszín virágot nem nehéz találni, de honnan tudjam,
hogy melyik a legszebb az egész kerek világon? Rajta leszek, hogy
megtaláljam, de azért ne számíts az ajándékra.
Ezzel elbocsátotta édes leányait, kedves leányait, szépséges leányait
a derék kereskedő, és azok visszamentek ágyasházukba. Maga meg
nekiállt készülődni hosszú útjára, nehéz útjára távoli, tengeren túli
országokba. Hogy mennyi ideig készülődött? Azt én nem tudom
megmondani: ami a mesében kurta, elvégezni hosszú munka. Elég az
hozzá, hogy végtére is elindult hosszú útjára.
Soká utazott a derék kereskedő, beutazott rengeteg idegen földet,
tengeren túli országot, soha nem látott királyságot; eladta áruját
háromszoros áron, újat vásárolt helyette harmadáron, árut árura cserélt,
s egyre több ezüst-meg aranypénze halmozódott össze; megrakott egy
hajót aranypénzzel, és azt hazaküldte. Megtalálta a megígért ajándékot
legidősebb lánya számára: a drágaköves koszorút, amely úgy világított
a sötét éjszakában, mintha fényes nappal lenne. Megtalálta középső
lánya részére is a megígért ajándékot: a kristálytükröt, amelyben
megláthatta az egész világ minden szépségét, és aki belenéz, sohasem
öregszik meg, hanem szűzi szépsége mindegyre gyarapszik. Csak
legkisebbik és legkedvesebb lánya részére nem találta a megígért
ajándékot: a bíborszínű virágot, amelynél szebb a kerek földön
nincsen.
 Cárok, királyok, szultánok kertjében látott a kereskedő temérdek
bíborszínű virágot, olyan szépet, hogy száj nem tudná elmondani, toll
nem tudná leírni szépségüket, de senki sem vállalt kezességet érte,
hogy szebb az egész kerek világon nincsen, és ő maga sem hitte. Ment,
mendegélt hát hűséges szolgáival sivatag homokján, erdő sűrűjében, és
amint mendegélt, egyszerre csak gonosz rablók támadták meg, pogány
törökök, indusok. Amikor a derék kereskedő látta, hogy a veszélyt el
nem kerülheti, otthagyta karavánját, minden kincseit és hűséges
szolgáit, és bemenekült a sűrű erdő kellős közepébe.
„Tépjenek szét inkább a vadállatok – gondolta magában –, mintsem
pogány rablók kezére jussak, s életemet rabságban tengessem.”
Sokáig bolyongott a rengeteg erdőben, és minél tovább ment, annál
szélesebb lett az út, mintha a fák kitérnének előle, és a bokrok
széjjelválnának léptei előtt. Hátrapillant: olyan sűrű az erdő, hogy
karját se tudná bedugni a lomb közé; jobbra pillant: csupa tönk meg
fatörzs, még a nyúl se bírná átugrani; balra pillant: arra még sűrűbb a
rengeteg. Elámul a derék kereskedő, sehogyan sem érti, miféle csoda
történik vele, de csak megy, mendegél tovább, s az út egyre simább,
egyre szélesebb a lába alatt.
Teljes napig vándorolt, reggeltől estig, nem hallja vadállat bőgését,
sem kígyó sziszegését, sem bagoly huhogását, sem madár csicsergését:
mintha minden kihalt volna körülötte. Leszállt az éj, körös-körül olyan
sűrű a sötétség, hogy az ember az orráig se lát, lába alatt az út mégis
mintha világítana. Így megy, mendegél legalább éjfélig, és akkor maga
előtt vörös fényt pillant meg, mintha tűzvész volna:
„Ég az erdő – gondolja magában –, minek menjek arra tovább, a
biztos halálba?”
Hátrafordul – hát az erdő olyan sűrű, hogy egyet se tud lépni; jobbra
fordul, balra térül –, de hiába. Megint előreindul: sima, széles az út.
„Megállok itt egy helyben – gondolja magában –, hátha a tűz
másfelé terjed, kikerül engem, vagy talán egészen kialszik,”
Megállt, várt, de nem úgy történt: a tűzvész mintha egyenest feléje
jönne, s mintha körös-körül is világosodnék. Addig-addig
gondolkozott, amíg elhatározta, mégiscsak továbbmegy. Kétszer senki
sem hal meg, egyszeri halálát meg amúgy se kerüli el senki. Elindult
hát a kereskedő. Minél tovább ment, annál világosabb lett körülötte,
amíg végül olyan világos volt, mint fényes nappal, de tűzvész
ropogása, pattogása nem hallatszott.
Végül a kereskedő széles tisztásra ért. A tisztás közepén házat
pillantott meg, de nem is ház volt az, hanem inkább kastély, de nem is
kastély, hanem legalábbis királyi palota, és az a palota csupa tűz, csupa
ezüst, arany meg drágakő, ég és világít, de lángja nem látszik sehol;
mégis olyan, mint a fényes nap, az ember szeme fáj, ha belenéz. A
palota valamennyi ablaka tárva-nyitva, s bentről olyan csuda szép
muzsika szól, amelyhez hasonlót még sohasem hallott a kereskedő.
A szélesre tárt kapun át belép a nagy udvarba; az út fehér
márvánnyal kövezve, kétoldalt szökőkutak lövellik a vizet, kisebbek,
nagyobbak, mindenfélék. Bemegy a kereskedő a palotába, felmegy a
karmazsin posztóval borított lépcsőn az aranyos korlátba kapaszkodva.
Belép az első szobába – nem talál senkit; bemegy a másodikba, a
harmadikba – senki; az ötödikbe, a tizedikbe – sehol senki, s mindenütt
hihetetlen, soha nem látott királyi pompa, csupa arany, ezüst, keleti
kristály, mamut- meg elefántcsont.
Elálmélkodik a derék kereskedő ekkora gazdagság láttán s még
kétszeresen azon, hogy a gazdát sehol sem leli. De nemcsak gazda,
szolga sincsen sehol, a zene pedig szünet nélkül szól. A kereskedő
pedig ezt gondolja magában:
„Minden szép, csak ennivaló nincs sehol” – és abban a pillanatban
étellel-itallal roskadásig megrakott asztal terem előtte: aranyos, ezüstös
edényben finom, édes étel, tengerentúli bor, mézes ital, miegymás. A
kereskedő minden gondolkodás nélkül leült az asztalhoz, evett-ivott
kedve szerint, mivelhogy teljes huszonnégy óráig nem evett előtte; az
étel olyan finom, amilyent még soha életében nem ízlelt, s ő sivatagon,
erdőben jártában-keltében bizony erősen megéhezett. Felállt az asztal
mellől, s hát nincs, kinek egészségére kívánja, nincs, kinek
megköszönje a szíves vendéglátást. Alighogy feláll, s egyet pislant –
az asztal az étellel együtt úgy eltűnt, mintha ott se lett volna; a muzsika
meg csak szól tovább. Elálmélkodik a derék kereskedő ezen a soha
nem látott csodán, járkál a pompásan díszített termekben,
gyönyörködik mindenben s közben, azt gondolja magában:
„De jó lenne most egy jót aludni!” – s hát egyszerre csak faragott
ágy terem előtte, színaranyból, a lába kristály, kárpitja ezüst, rojtja
igazgyöngy, s rajta akkora dunna, mint a hegy, finom, puha
hattyútollból.
Elálmélkodik a kereskedő ezen az újabb csodán, belefekszik a
magas ágyba, összehúzza az ezüstfüggönyt, s látja, hogy az lágy és
finom, akár a selyem. A teremben sötét lett, mintha alkonyodnék, a
muzsika meg mintha nagyon messziről szólna. Azt gondolja magában
a kereskedő:
„Hej, bár láthatnám a leányaimat, legalább álmomban!” – és abban a
pillanatban mélyen elaludt.
Amikor fölébredt, a Nap már magasan állt a fák fölött. Felébred, s
hirtelen mégse tud magához térni: egész éjjel leányait látta álmában,
kedves leányait, édes leányait, szépséges leányait; s a két nagyobbikat,
a legidősebbiket meg a középsőt úgy látta, hogy vidámak, jókedvűek,
és bánatos csak egyik, a legkisebbik és a legkedvesebb. Úgy látta
álmában, hogy a két nagyobbiknak gazdag vőlegénye van, és férjhez
készül, anélkül hogy bevárná az ő atyai áldását; de a legkisebbik, aki
olyan szép, akár a festett kép, hallani sem akar vőlegényről, amíg
édesatyja haza nem tér. És a derék kereskedő szívét egyszerre töltötte
el az öröm és a bánat.
Felkelt a magas ágyról; ruhája már elő volt készítve,
kristálymedencébe vízsugár csobogott alá. A kereskedő megmosdott,
felöltözött, és már nem is csodálkozott az újabb csodán: tea, kávé már
az asztalon állt, hozzá mindenféle sütemény, harapnivaló. A kereskedő
imádkozott, utána megreggelizett, majd ismét járkálni kezdett a palota
termeiben, hogy fényes nappal is gyönyörködjék szépségükben. Most
mindent még szebbnek talált, mint előző este. A nyitott ablakon
keresztül meglátta, hogy a palota körül dús és csodálatos kertek
terülnek el, s leírhatatlan szépségű virágok virítanak. Kedve támadt a
kertben sétálni.
Lement hát a palotából egy másik, zöld márványból, csillogó
malachitból való lépcsőn – a korlátja ennek is színaranyból volt, amely
egyenesen levezetett a lombos kertbe. Sétálgat a kereskedő a kertben, s
szemét-száját eltátja gyönyörűségében: a fákon érett, pirosló
gyümölcs, az embernek még a nyála is összefut, amikor meglátja;
mindenfelé csodálatos, tarka virágok nyílnak, dús szirmúak, illatosak;
a fák között soha nem látott madarak röpködnek, mintha csak zöld
meg veres bársonyból volnának, arannyal-ezüsttel kihímezve;
szállonganak és mennyei dallamokat énekelnek; olyan magas
szökőkutak látszanak mindenfelé, hogy az ember feje elszédül, ha csak
megpróbál felnézni rájuk; kristályos köveken üdítő források vize
csörgedezik.
Ide-oda járkál a derék kereskedő, és szemét-száját eltátja
ámulatában, azt se tudja hová nézzen, merre füleljen először. Mennyi
ideig sétálgat így a kertben, azt nem tudom; ami a mesében kurta,
elvégezni hosszú munka. S hirtelen mit lát maga előtt? Zöldellő
dombocskán bíborszínű virág virít, de olyan szép, hogy azt nyelv el
nem mondhatja, toll le nem írhatja. A derék kereskedőnek még a
szívverése is elállt; közelebb lépett a virághoz, illata olyan erős, hogy
az egész kertben szétárad. A kereskedőnek keze-lába megremegett, s
örömtől elfúló hangon így szólt:
– Íme, a bíborszín virág, amelynél szebb a földkerekségen nincsen,
ez az, amelyet tőlem kért legkisebbik, legkedvesebb leányom.
Ezt mondván, a kereskedő odalépett, és leszakította a bíborszínű
virágot. Abban a szempillantásban a derült égből villám csapott alá,
mennydörgés remegtette meg a földet, és ijesztő tünemény termett a
kereskedő előtt, mintha a föld alól nőtt volna ki: se nem állat, se nem
ember, hanem valamiféle rettenetes csodaszörny, lompos és szőrös; és
a szörnyeteg rettenetes hangon rárivallt a kereskedőre:
– Mit tettél? Hogy merészelted leszakítani kertemben az én tiltott,
legkedvesebb virágomat? Jobban féltettem, mint a szemem világát,
nap, nap után gyönyörködtem látásában, te pedig megfosztasz engem
életem egyetlen gyönyörűségétől. Én vagyok a palota és a kert ura.
Úgy fogadtalak téged, mint kedves, meghívott vendégemet, etettelek,
itattalak, altattalak, te pedig így fizetsz a jóságomért? Tudd meg hát,
mi lesz a büntetésed: idő előtt kell meghalnod, keserves halállal!
És minden oldalról fenyegető hangok megszámlálhatatlan sokasága
visszhangozta:
– Idő előtt kell meghalnod, keserves halállal!
A derék kereskedőnek a rémülettől vacogott a foga; körülnézett és –
uramisten, hát látja, hogy mindenfelől, minden fa és bokor mögül, a
víz alól, a föld alól iszonyatos szörnyetegek, ördögi lények
megszámlálhatatlan serege kúszik-mászik feléje. Térdre hullott a
palota hatalmas ura előtt, a lompos-szőrös szörnyeteg előtt, úgy
kérlelte panaszos hangon:
– Akátki légy is, kegyelmetes uram, erdei szörny, avagy tengeri
csoda (minek szólítsalak, nem tudom, nem is tudhatom), ne pusztíts el
engem, amiért akaratlanul is nagyot vétkeztem ellened, ne uszítsd rám
rémséges szolgáidat, hogy megbüntessenek és széttépjenek, hanem
engedd meg, hogy előbb egy szót szóljak hozzád. Három leányom van
énnekem, mind a három szépséges és kedves; ajándékot ígértem nekik
utamról, a legidősebbiknek drága ékköves koszorút, a középsőnek
kristálytükröt, a legkisebbiknek pedig bíborszín virágot, amelynél
szebb nincs a föld kerekén. A két nagyobbik ajándékát már megleltem,
de a legkisebbikét sehogyan se tudtam megtalálni. Most megláttam itt
a te kertedben az ajándékot: a bíborszín virágot, amelynél szebb nincs
a föld kerekén. Úgy gondoltam, hogy olyan dúsgazdag, hatalmas
nagyúr, mint amilyen te vagy, nem fogja sajnálni tőlem azt a kicsiny
bíborszín virágocskát, amelyet legkisebbik leányom kívánt, a
legkedvesebbik. Bevallom és szánom-bánom bűnömet, hatalmas úr.
Bocsáss meg nékem, ostoba és meggondolatlan embernek, engedj haza
édes leányaimhoz, és ajándékozd nekem a bíborszínű virágot, hogy
hazavihessem legkisebbik leányomnak, a legkedvesebbnek.
Megfizetek érte arannyal, adok, amennyit csak kívánsz.
 Akkora hahota rázta meg az erdőt, akár a mennydörgés, és ekként
válaszolt a kereskedőnek az erdei szörnyeteg:
– Nem kell nekem a te aranyad: magamnak is annyi van, hogy nem
tudom, mit kezdjek vele. Ne remélj tőlem kegyelmet, darabokra
szaggatnak téged hűséges szolgáim. De azért mégis van egy módja
számodra a menekvésnek. Hazaengedlek bántatlanul, meg is
jutalmazlak tenger sok kinccsel, és a bíborszínű virágot is neked adom
ajándékba, ha kereskedői becsületszavadat adod, és kezed aláírásával
megerősíted, hogy magad helyett elküldöd hozzám szépséges és
kedves leányaid egyikét. Nem lesz semmi bántódása, becsületben és
kényelemben fog itt élni, éppen úgy, mint ahogyan te éltél palotámban.
Csak éppen hogy meguntam már az egyedüllétet, és társat kívánok
magányomba.
A kereskedő a földre vetette magát, keserű könnyeivel áztatta a
talajt, kétségbeesetten pillantott az erdei szörnyre; azután meg eszébe
jutottak szépséges, kedves leányai, és csak annál jobban kesergett
jajveszékelt, mivel igen-igen rémséges volt az erdei szörnyeteg.
Sokáig zokogott, siránkozott így a derék kereskedő, majd végre
megszólalt panaszos hangon:
– Kegyelmetes uram, erdei szörnyeteg vagy tengeri csoda! Mitévő
legyek, ha szépséges és kedves leányaim önakaratukból nem
kívánkoznak hozzád eljönni.1 Nem köthetem meg lábukat, kezüket,
nem küldhetem el őket hozzád erőnek erejével! Meg azután milyen
úton utazzanak hozzád? Én pontosan két évig jöttem idáig, de hogy
merrefelé, milyen utakon, bizony nem emlékszem!
Az erdei szörnyeteg így felelt erre:
– Rabszolganőt nem kívánok. Úgy akarom, hogy leányod önként,
irántad való szeretetből és a maga akaratából jöjjön ide. Ha pedig
egyik lányod sem hajlandó erre a maga akaratából, akkor magad gyere
vissza, és halálnak halálával lakolsz. Arra pedig semmi gondod ne
legyen, hogy miképpen találod meg az utat hozzám: íme, adok neked
egy gyűrűt az ujjamról, aki ezt jobb kezének kis-ujjára húzza, egy
szempillantás alatt ott van, ahol lenni kíván. Három napot, három éjjelt
adok neked, hogy otthon légy.
Gondolkodóba esett a kereskedő azon, amit az erdei szörnyeteg
mondott neki; sokáig gondolkozott, és végül így szólt magában: „Jobb
lesz, ha előbb viszontlátom leányaimat, rájuk adom atyai áldásomat, és
ha nem akarnak megváltani engem a haláltól, legalább felkészülök reá,
és azután jövök vissza az erdei szörnyeteghez, a tengeri csodához.”
Mivel hamisságot nem forgatott eszében, mindjárt el is mondta az
erdei szörnyetegnek, hogy miképpen gondolja a dolgot. A szörnyeteg
amúgy is ismerte titkos gondolatait; s mivel látta, hogy becsületes
emberrel van dolga, írást sem vett tőle, hanem csak lehúzta ujjáról
aranygyűrűjét, és átnyújtotta a derék kereskedőnek.
Alig húzta fel a kereskedő a gyűrűt jobb keze kisujját a, amikor
máris tágas udvarának kapujában állt. Ugyanakkor érkezett haza
gazdag karavánja is hűséges szolgáival, akik háromszor annyi aranyat
meg mindenféle árut hoztak magukkal, mint amennyivel elhagyta őket.
Nagy lárma, szaladgálás támadt az egész házban, felugrált a három
leány hímző rámája mellől – ahol éppen selyemkendőt varrtak ki
arannyal, ezüsttel –, ölelték, csókolták apjukat, gyengéd szóval
becézgették, s a két nagyobbik jobban hízelgett néki, mint a
legkisebbik. Látták azért mind a hárman, hogy édesapjuk nem vidám,
hanem valami titkos bánat emészti szívét. A két idősebb leány
kérdezgetni kezdte, nem vesztette-e el hatalmas vagyonát; de a
legkisebbik nem gondolt a vagyonra, s így szólt édesapjához:
– Nem kell énnekem a te gazdagságod, a vagyont meg lehet szerezni
és el lehet veszteni; de arra kérlek, tárd fel előttem szíved búbánatát.
A derék kereskedő így felelt leányainak:
– Nem vesztettem én el nagy vagyonomat; sőt inkább háromszor-
négyszer annyit szereztem. Más az én bánatom, de azt majd holnap
beszélem el nektek, ma pedig vigadjunk.
Előhozatta azután vasveretes úti ládáit, és elővette belőlük
legidősebb leánya részére az aranykoszorút arábiai aranyból, amely
tűzben meg nem ég, vízben meg nem rozsdáll, körös-körül
drágakövekkel kiverve; elővette azután középső leánya ajándékát, a
legszebb keleti kristályból készült tükröt; végül elővette a
legkisebbiknek szánt ajándékot – aranykancsóban a bíborszínű virágot.
A két nagyobbik leány az örömtől majd megtébolyult, beszaladt
termeibe a maga ajándékával, és ott mulatozott, nem tudott betelni
vele. De a legkisebbik, legkedvesebb leány, amikor meglátta a
bíborszín virágot, egész testében megremegett, és zokogni kezdett,
mintha szívét valami összeszorítaná. Amikor pedig édesapja imígy
szólt hozzá:
– Édes lányom, legkedvesebb lányom, miért nem fogadod el tőlem a
virágot, amelyet kívántál? Hiszen ennél szebb nincs a föld kerekén! –
akkor szinte vonakodva fogadta el a bíborszínű virágot, megcsókolta
édesapja kezét, maga meg keservesen sírt, zokogott tovább.
Nemsokára odaszaladtak az idősebb leányok is; kipróbálták
ajándékaikat, és nem győztek hálálkodni apjuknak. Eközben a szolgák
hímzett abrosszal terítették meg a nehéz tölgyfa asztalt, édes ételt,
mézes italt tálaltak fel; leültek, ettek-ittak, pihentek, kedves
beszélgetéssel szórakoztak.
Estére vendégek érkeztek, a ház megtelt kedves rokonokkal,
ismerősökkel, hízelgőkkel, tányérnyalókkal. Éjfélig tartott a vigasság,
és olyan lakoma volt, amilyent a derék kereskedő a maga házában még
sohasem látott; még csak elképzelni sem tudta, mi honnan került, és a
vendégek se győztek csodálkozni az arany- meg ezüstedényen meg a
sok csodálatos ételen, amilyenhez foghatót még soha életükben nem
ettek.
Másnap reggel a kereskedő magához hívatta legidősebb lányát,
töviről hegyire mindent elmondott neki, ami vele történt, s
megkérdezte, hajlandó-e megváltani apját a keserű haláltól és elmenni
az erdei szörnyeteg palotájába. De a legidősebb leány kereken
megtagadta, és kijelentette:
– Az a leány váltsa meg apját, akié a bíborszínű virág.
A becsületes kereskedő ekkor magához hívatta második leányát, a
középsőt, tövitől hegyire mindent elbeszélt neki, ami vele történt, s
megkérdezte, hajlandó-e megváltani apját a keserű haláltól és elmenni
az erdei szörnyeteghez a palotába. De a középső leány is kereken
megtagadta apja kérését, és kijelentette:
– Az a leány váltsa meg apját, akié a bíborszínű virág. A tisztes
kereskedő ekkor magához hívatta harmadik, legkisebbik leányát,
töviről hegyire elbeszélt neki mindent, ami vele történt, de még be sem
fejezhette beszédét, amikor legkisebbik, legkedvesebb leánya térdre
borult előtte, és úgy könyörgött neki:
– Édes jó apámuram, kérlek szépen, add reám áldásodat, megyek az
erdei szörnyeteghez, a tengeri csodához, és nála fogok élni. Nekem
hoztad a bíborszínű virágot, az én kötelességem, hogy megváltsalak.
Könnyezni kezdett ekkor a derék kereskedő, megölelte legkisebbik,
legkedvesebb lányát, és így szólt hozzá:
– Én édes lányom, én kedves lányom, én szépséges lányom, atyai
áldásomat adom tereád, amiért megváltod apádat a keserű haláltól, és
önként, a magad akaratából elmégy a rémséges erdei szörnyeteghez
vagy tengeri csodához. Palotában fogsz élni nála, nagy gazdagságban
és kényelemben; de hogy hol van az a palota – azt senki sem tudja,
nem vezet odajárható út, se lóháton, se gyalog el nem jut oda ember
fia, de még gyors lábú vad vagy a szárnyas madár sem. Nem fogjuk
hallani híredet, se te a mienket. És hogyan fogom leélni keserves
életemet, ha nem látom arcodat, nem hallom kedves hangodat? Örökre
el kell válnom tőled, mintha elevenen a föld alá temetnélek.
Így válaszolt erre a legkisebbik, legkedvesebb leány:
– Ne sírj, ne búslakodj, édes jó apámuram. Gazdagságban,
kényelemben telik majd életem; az erdei szörnytől vagy tengeri
csodától én meg nem ijedek, hűséggel, becsülettel fogom szolgálni,
teljesíteni fogom minden parancsát, úgy lehet, a végén még
megkönyörül rajtam. Ne sirass el elevenen, mintha meghaltam volna,
ha Isten is úgy akarja, visszatérek hozzád.
De a derék kereskedő csak sírt, zokogott, nem vigasztalta meg őt
leánya beszéde. Odaszaladtak a leány nénjei, a legidősebbik meg a
középső; sírásuktól visszhangzik az egész ház, annyira sajnálják
szeretett húgukat. De a legkisebbik leány arcán nyoma sincsen
bánatnak, nem sír, nem jajong, hanem készül a nagy útra, a messzi
ismeretlenbe. Magával viszi a bíborszínű virágot is aranyos
kancsójában.
Eltelt a harmadik nap is meg a harmadik éjszaka, elérkezett az óra,
amelyben a derék kereskedőnek el kell búcsúznia legkisebbik,
legkedvesebb leányától. Megöleli, megcsókolja, forró könnyeivel
megöntözi, atyai áldásának keresztjelét veti reá. Azután kis
vasszekrénykéből előveszi az erdei szörnyeteg gyűrűjét, ráhúzza a
legkisebbik leány jobb kezének kisujjára – és abban a
szempillantásban a leány el is tűnt onnan minden holmijával
egyetemben.
Amikor felocsúdott a leány, az erdei szörnyeteg palotájában találta
magát, magas, kőből épült teremben, a kristálylábú, cifra aranyágyban,
a hattyútoll dunna alatt, mintha onnan soha ki nem mozdult volna, s
egész életét ott élte volna le; mintha éppen csak lefeküdt volna ágyába
éjszaka, nyugodalomra, s most felébredt volna. Majd csodálatos
muzsika hangzott fel, amelyhez hasonlót még soha életében nem
hallott.
Felkelt a puha ágyból, s hát látja, hogy minden holmija ott van
mellette, szépen elrendezve malachit asztalokon, ott áll a bíborszínű
virág is aranyos kancsójában; s van még abban a teremben sokféle
jószág, bútor, miegymás, van mire ülni, feküdni, van mibe öltözni, van
mit csodálni. A szoba egyik fala tiszta tükör, a másik aranyozott, a
harmadik ezüst, a negyedik elefántcsont, rubinkövekkel ékes. „Ez
alighanem az én hálószobám” – gondolta a leány. Azután eszébe jutott,
hogy megnézi az egész palotát; végigsétált az óriási termeken, hosszú
ideig járkált, és megcsodált minden csodát; egyik terem szebb volt,
mint a másik, és valamennyi szebb volt, mint ahogyan a derék
kereskedő, édes jó atyjaura elmesélte néki. Kivette az aranyozott
kancsóból a bíborszín virágot, azzal kiment a kertbe. A madarak
mennyei dalukat énekelték neki, a fák, bokrok, virágok ágaikkal
integettek feléje, s mintegy meghajoltak előtte, amerre járt. Feljebb
szöktek a szökőkutak, hangosabban csörgedeztek a források; végül
megtalálta azt a tarkálló halmocskát is, ahonnan a derék kereskedő a
bíborszínű virágot leszakította. Akkor a leány elővette a bíborszínű
virágot, és vissza akarta ültetni a régi helyére, de a virág magától
kiröppent kezéből, és egyszeriben visszanőtt a szárára: szebben
virított, mint bármikor azelőtt.
Elcsodálkozott a leány ezen a nagy csodán, és örvendezett az ő
kedves, bíborszínű virágocskájának. Azután visszament palotabéli
termeibe, hát az egyikben terített asztal várja, telve minden jóval;
„Úgy látszik, az erdei szörnyeteg nem haragszik reám, hanem kegyes
uram lesz” – gondolta magában a leány, de alig gondolta végig, amikor
a fehér márványfalon lángbetűk jelentek meg:
„Nem urad vagyok, hanem engedelmes rabszolgád. Úrnőm vagy,
mindent teljesítek, amit csak megkívánsz, vagy ami eszedbe jut.”
A leány elolvasta a lángbetűket, s mire végigolvasta, úgy eltűntek a
fehér márványfalról, mintha soha ott sem lettek volna. Akkor eszébe
jutott, milyen jó lenne, ha levelet írhatna édes jó atyjaurának, s hírt
adhatna magáról. Alighogy ezt végiggondolta, már előtte feküdt a
papiros, mellette aranytoll. És a leány ezt a levelet írta édes jó
atyjaurának és szeretett testvéreinek:
„Ne sírjatok, ne búslakodjatok miattam, úgy élek az erdei
szörnyeteg palotájában, mintha királylány lennék; őt magát nem látom,
hangját nem hallom, fehér márványfalon lángbetűkkel ír nekem; tud
mindent, ami a gondolatomban van, és abban a szempillantásban
teljesíti minden kívánságomat. Nem akarja, hogy uramnak nevezzem,
hanem ő nevez engem úrnőjének.”
Alig ért tá aláírni és lepecsételni levelét, amikor az már el is tűnt
kezéből és szeme elől, mintha soha ott nem lett volna. A muzsika
hangosabban szólt, az asztalon finom étel, mézes ital jelent meg, az
edény mind színaranyból való. A leány egészen vidáman ült az
asztalhoz, noha még soha életében nem ebédelt egyedül; evett, ivott,
megpihent, hallgatta a muzsikát. Amikor jóllakott, lefeküdt aludni; a
muzsika most halkabban, messzebbről szólt, nehogy álmát
megzavarja.
Pihenés után vidáman ébredt, és ismét kiment a kertbe sétálni, mivel
ebéd előtt még a felét sem járta be. Fák, bokrok, virágok mind
meghajoltak előtte, az érett gyümölcs, körte, barack, zamatos alma
szinte magától kéredzkedett a szájába. Hosszú ideig járkált ide-oda a
kertben, amíg be nem esteledett, akkor visszament termeibe, és látja:
az asztal megint terítve, megrakva finom étellel, mézes itallal, s
mindegyik más, mint ami délben volt.
Vacsora után bement abba a fehér márványterembe, ahol a
lángbetűket olvasta a falon, s hát ugyanazon a falon most is lángbetűs
felirat várja:
„Meg van-e elégedve úrnőm kertjével és palotájával, a
vendéglátással és a szolgálattévő személyzettel?”
Örömteli hangon válaszolt erre a kereskedő szépséges fiatal leánya:
„Ne szólíts engem úrnődnek, hanem légy te mindig az én jóságos
uram, aki kegyelmes és irgalmas hozzám. Sohasem teszek a te
akaratod ellen. Köszönöm vendégszeretetedet: magas termeidnél,
lombos kertjeidnél szebbet az egész nagyvilágon nem találni, hogyne
lennék hát megelégedve? Soha életemben nem láttam még ilyen
csodákat. Még magamhoz se tértem az ámulatból. Csak egy a baj:
félek én egyedül aludni, magas termeidben nincs egyetlen teremtett
lélek rajtam kívül!”
Ismét lángoló szavak jelentek meg a falon:
„Ne félj, szépséges úrnőm, nem fogsz egyedül nyugovóra térni, már
vár téged hűséges és kedves szobalányod. De rajta kívül is vannak még
sokan az én termeimben, csak te nem látod, nem hallod őket; de mind
valamennyien, velem együtt, éjjel és nappal fölötted őrködnek, még a
fúvó széltől is óvnak, porszemtől is védenek.”
Visszavonult hát ágyasházába a kereskedő szépséges leánya, s íme,
amint belép termébe, ott látja állani ágya mellett hűséges és kedves
szobalányát, aki se élő, se holt az ijedelemtől. Roppantul megörült
úrnőjének, kezét csókolgatta, lábát ölelgette. Úrnője is megörült
hűséges szobalányának, mindjárt kérdezgetni kezdte atyjaura, nővérei
meg egész cselédsége felől; az után maga nekiállt elbeszélni rendre,
hogy mi történt vele azóta. Hajnalhasadásig nem is jött álom a leányok
szemére.
Így élt, éldegélt a palotában a kereskedő fiatal leánya, aki olyan szép
volt, mint a festett kép. Mindennap új, szebbnél szebb ruha várta őt, de
olyan drága és pompás, hogy azt száj el nem beszélheti, toll le nem
írhatja; mindennap új, válogatott szórakozást eszelt ki számára
láthatatlan házigazdája: hajókázást a tavon, sétakocsikázást az erdőben
zenekísérettel, olyan kocsiban, amely elé ló nem volt fogva, és a
rengeteg erdő széjjel vált előtte, utat engedett, széles, tükörsima
sétautat nyitott kocsija előtt. Máskor kézimunkával foglalatoskodott a
kereskedő szépséges lánya, amilyenben a fiatal leányok jeleskednek:
nyakba való kendőt varrt ki ezüsttel, arannyal, rojtot fűzött belé drága
igazgyöngyből, ajándékba küldte jó atyja urának, a legszebbiket pedig
drága gazdájának adta ajándékba, az erdei szörnyetegnek vagy tengeri
csodának. És napról napra gyakrabban járt a fehér márványterembe,
hogy kedveskedő szavakat váltson jóságos gazdájával, és lángbetűs
válaszait olvassa a falon.
Nem tudnám megmondani, mennyi ideje élt már a kereskedő lánya
az erdei szörny palotájában: ami a mesében kurta, elvégezni hosszú
munka. Elég az hozzá, lassanként hozzászokott új életéhez, már nem
csodálkozott semmin, semmitől sem ijedt meg; megszokta, hogy
láthatatlan szolgák serege szolgálja ki, eteti-itatja, lesi minden
kívánságát, hintóját nem húzza ló, s láthatatlan muzsika játszik. És
megszerette láthatatlanjóságos gazdáját, látta, hogy nem hiába szólítja
őt úrnőjének, csakugyan jobban szereti talán önmagánál is; és azt
kívánta, bár hallaná hangját, bár beszélhetne vele anélkül, hogy a fehér
márványterembe bemenjen, lángbetűs feliratait a falon olvassa.
Kérlelni kezdte hát jóságos gazdáját, hogy beszélgessen vele; de az
erdei szörnyeteg sokáig nem teljesítette a kérést, attól félt, nagyon
megrémül majd a lány az ő hangjától. De a leány addig-addig
könyörgött jóságos gazdájának, amíg az nem tudott tovább ellenállni
kérésének, s utoljára írta fel mondanivalóját lángbetűkkel a fehér
márványterem falára: „Menj le ma délután a lombos kertbe, ülj le
kedvenc lugasodba, a virágok közé, és mondd ki e szavakat: – Szólj
hozzám, hűséges rabszolgám.”
Nem sok idővel ezután a kereskedő szépséges leánya leszaladt a
lombos kertbe, leült kedvenc lugasába, a virágok közé, leült a
selyemmel, brokáttal borított lócára; szívecskéje úgy vert, mint az
elfogott madárkáé, hangja el-elfulladt, amikor megszólalt:
– Ne félj, én drága, jóságos uram, hogy megijesztesz hangoddal;
nagy jóságod után nem ijedek én meg a vadállat bőgésétől sem.
Beszélj hozzám bátran.
Most úgy hallotta, mintha a lugas mögött valaki mélyen felsóhajtott
volna. Azután szörnyű, vad, hörgő és üvöltő hang szólalt meg – pedig
még csak halkan, suttogva beszélt! Megremegett a kereskedő
szépséges lánya, amikor meghallotta az erdei szörnyeteg hangját, de
erőt vett rémületén, és nem mutatta, hogy megijedt, és nemsokára
megnyugodott, amikor barátságos és gyengéd szavait, bölcs és okos
beszédét meghallotta; s amint hallgatta, öröm töltötte el szívét.
Attól fogva naphosszat folyt köztük a beszélgetés – a lombos
kertben séta közben, a rengeteg erdőben kocsikázás közben meg a
palota magas termeiben. Csak megkérdi a kereskedő szépséges leánya:
– Itt vagy-é, drága, jóságos uram! És az erdei szörnyeteg ráfeleli:
– Itt vagyok, szépséges úrnőm, itt van a te alázatos rabszolgád, a te
hűséges barátod.
És a leány már nem ijedt meg szörnyű, vad hangjától, vég nélkül
folyt közöttük a gyengéd beszélgetés.
Sok idő telt-e el így, vagy kevés, nem tudom – ami a mesében kurta,
elvégezni hosszú munka –, elég az hozzá, hogy a kereskedő szépséges
leánya a végén megkívánta, hogy saját szeméve lássa az erdei
szörnyeteget; és attól fogva egyre kérte, kérlelte gazdáját, mutatkozzék
meg előtte. Sokáig nem állt rá az erdei szörnyeteg, igen-igen félt, hogy
megrémíti a leányt, hiszen olyan szörnyűséges látvány volt, hogy azt
száj el nem beszéli, toll le nem írja; nemcsak az emberek, hanem még
az erdei vadállatok is megijedtek láttára, és odújukba bújtak előle.
Azért így szólt a leányhoz az erdei szörnyeteg:
– Ne kívánd azt tőlem kérő szavakkal, szépséges úrnőm, aki szebb
vagy, mint a festett kép, ne kívánd, hogy megmutatkozzam előtted
arcom rútságában, alakom szörnyűségében. Hangomat megszoktad
már, barátságban, egyetértésben élünk, egymástól soha el nem válunk,
szeretettel hálálod meg kimondhatatlan szerelmemet irántad; de ha
meglátsz engem olyannak, amilyen vagyok – fertelmes és visszataszító
–, akkor meggyűlölsz engem mindörökre, elűzöl magad mellől,
márpedig ha el kell válnom tőled, megöl a búbánat.
De a kereskedő szépséges leánya eleresztette a füle mellett az ilyen
beszédeket, és csak még jobban könyörgött, fogadkozott, hogy nem
ijed meg a legfertelmesebb szörnyetegtől sem, és soha nem űzi el
maga mellől jóságos urát. Ilyen szavakkal kérlelte:
– Ha öregember vagy, légy a nagyapám; ha középkorú vagy, légy a
bácsikám, ha fiatal vagy, légy választott testvérem, s amíg élek, légy
szívbéli barátom.
Soká, soká nem hajlott az erdei szörnyeteg a leánykérő szavára, de
végül is nem tudott ellenállni könyörgésének, s azért így szólt hozzá:
– Nem tudom megtagadni kérésedet, mert jobban szeretlek, mint
saját magamat. Teljesítem kívánságodat, noha tudom, hogy ezzel véget
vetek boldogságomnak, és vesztembe rohanok. Menj le az árnyas
kertbe esti szürkületkor, amikor a piros nap már lenyugodott az erdő
mögött, és mondd e szavakat: „Jelenj meg előttem, hűséges barátom!”
Akkor megmutatkozom előtted arcom rútságában, alakom
szörnyűségében. Ha pedig akkor már nem bírod ki tovább, hogy velem
élj, nem akarom, hogy örök rabságban sínylődj: ágyasházadban,
párnád alatt megtalálod aranygyűrűmet, húzd fel a jobb kezed kisujjára
– és abban a szempillantásban otthon leszel jó atyádnál, és soha többé
nem is hallasz felőlem.
Nem félt, nem remegett a kereskedő szépséges leánya; erősen bízott
önmagában. Egyetlen percig sem késlekedett tovább, hanem leszaladt
az árnyas kertbe, hogy ott várja be a sorsdöntő órát. És amikor leszállt
az esti szürkület, és a piros nap lenyugodott az erdő mögött, a leány
így szólt: „Jelenj meg előttem, hűséges barátom!” És megmutatkozott
előtte az erdei szörnyeteg; csak messziről mutatkozott, csak áthaladt az
úton, és eltűnt a bokrok között, de a kereskedő szépséges leánya előtt
elsötétült a világ, összecsapta hófehér kezét, egyet sikoltott, és
eszméletlenül terült el a földön. Mert rémséges látvány volt az erdei
szörnyeteg, karja hosszú, görbe, kezén vadállati karmok, lába patához
hasonló, testén elöl-hátul óriási púp, akár a tevéé, s tetőtől talpig
szőrös, szájából vadkan agyara fehérlik, orra görbe, mint a hegyi sas
csőre, a szeme meg bagolyszemhez hasonló.
Hosszú ideig feküdt eszméletlenül a kereskedő szépséges leánya.
Amikor magához tért, hallja: sír valaki mellette, keservesen zokog, és
panaszos hangon így beszél:
– Végem van, tönkretettél engem, én szerelmes szépségem, nem
láthatom többé gyönyörű orcádat, hangomat se fogod meghallgatni
többé, nem marad más hátra, mint korai halállal meghalnom.
A leány elszégyellte magát, és megsajnálta az erdei szörnyeteget.
Erőt vett rettenetes félelmén, gyenge leányszívén, hangja remegésén:
– Ne félj semmit, drága, jóságos uram, nem ijedek meg többé
szörnyű alakodtól, nem válok el tőled, nem felejtem el irántam való
jóságodat. Mutatkozz meg előttem ismét előbbi alakodban, csak
először ijedtem meg annyira.
Ismét megmutatkozott hát előtte az erdei szörnyeteg rémséges,
undok és fertelmes alakjában, csak közeledni nem mert a leányhoz,
akármennyire hívta; így sétáltak késő éjszakáig, és beszélgettek
okosan, kedvesen, mint azelőtt; és nem félt már egy szikrát sem a
kereskedő szépséges leánya. Másnap reggel napfényben is meglátta az
erdei szörnyeteget, és noha először megrettent, amikor végignézett
rajta, nem mutatta félelmét, és hamarosan meg is feledkezett róla
egészen. Még többet beszélgettek most egymással, mint azelőtt; egész
nap együtt voltak, soha el nem váltak egymástól, együtt ebédeltek,
együtt vacsoráztak, együtt ízlelték a finom ételt, mézes italt, együtt
sétáltak a lombos kertben, együtt kocsikáztak a rengeteg erdőn a
hintóban, amelyet nem húzott ló.
Hosszú, hosszú idő telt el így: ami a mesében kurta, elvégezni
hosszú munka. Egyszer az után azt álmodta a kereskedő szépséges
leánya, hogy édesapja nagybetegen fekszik. Búskomorságba esett a
leány, búskomoran, könnyezve találta őt az erdei szörnyeteg,
megdöbbent, és faggatni kezdte, miért könnyezik, miért búsul.
Elmondta neki a leány rossz álmát, és kérte, engedje meg, hogy
hazalátogasson édes jó apjához, kedves testvéreihez, így felelt néki az
erdei szörny:
– Nem kell ahhoz az én engedélyem! Ott fekszik a párnád alatt az én
aranygyűrűm, húzd fel jobb kezed kis-ujjára, és abban a
szempillantásban már otthon is vagy apád házában. Maradj nála,
ameddig tetszik, csak egyet mondok neked: ha három nap, három éjjel
múlva nem jössz vissza hozzám, akkor én már nem élek tovább ezen a
világon, hanem abban a percben meghalok, mert jobban szeretlek
téged, mint saját magamat, és nem tudok nélküled élni.
A leány erősen fogadkozott, esküdözött, hogy pontosan három nap,
három éjjel múltával visszatér a szörnyeteg palotájába. Elbúcsúzott
drága, jóságos gazdájától, jobb keze kisujjára húzta az aranygyűrűt, és
abban a szempillantásban már a derék kereskedő tágas udvarában
találta magát. Odament a magas kőház széles kapujához, addigra már
nagy lármával, kiáltozással köréje sereglett az udvari cselédség.
Nővérei is kiszaladtak a házból, és nem győzték csodálni szépségét,
öltözékének királyi pompáját. Kézen fogva vezették édesapjuk elé, aki
betegen feküdt, betegeskedve és bánatosan, mert éjjel és nappal csak
legkisebbik leányára gondolt forró könnyek között. Magánkívül volt az
örömtől a derék kereskedő, amikor megpillantotta szépséges leányát, a
legkisebbiket és legkedvesebbiket; nem győzte csodálni szépségét,
öltözékének királyi pompáját.
Sokáig ölelgették, csókolgatták egymást, kedves beszélgetéssel
mulatoztak.
 Azután elbeszélte a leány édes apja urának meg nővéreinek, hogy s
mint él az erdei szörnyetegnél, mindent elmondott töviről hegyire,
semmit sem hallgatott el. Megörült a derék kereskedő, hallván, milyen
gazdagon, királyi módban él az ő leánya, elámult rajta, hogy
hozzászokott gazdája látásához, és nem ijed meg többé rémséges
alakjától, ő maga még most is remegett, mint a nyárfalevél, ha csak
eszébe jutott. Nénjei pedig, amikor meghallották, milyen határtalan
gazdagságban él legkisebbik húguk, s milyen hatalma van gazdája
fölött, mintha az nem is ura, hanem rabszolgája lenne – irigykedni
kezdtek.
Az első nap úgy telt el, mintha csak egy óra lett volna, a második
eltelt, mintha egyetlen perc lett volna. Harmadnap a két idősebb
elkezdte rábeszélni húgát, hogy ne menjen vissza az erdei
szörnyeteghez. „Gebedjen meg, minek is él az ilyen…”
Megharagudott nénjeire a kedves vendég, a legkisebbik leány, és ilyen
szavakkal válaszolt nekik:
– Ha én drágajóságos gazdámnak minden kedvességéért és forró
szerelméért rút halállal fizetek, akkor nem érdemlem meg, hogy
magam éljek ezen a világon, csak azt érdemlem, hogy a vadállatok elé
vessenek, és azok széttépjenek engem.
Édesapja, a derék kereskedő megdicsérte őt helyes beszédéért, és
elhatározták, hogy a leány pontosan egy órával a határidő letelte előtt
visszatér kedves gazdájához, az erdei szörnyeteghez. De a két
idősebbik leány erősen bosszankodott ezt hallván, és ezért fortélyos,
gonosz tervet eszelt ki: fogták magukat, és a ház valamennyi óráját egy
órával hátraigazították. Sem a derék kereskedő, sem hűséges
cselédsége nem tudott erről a gonosz cselről.
Amikor elérkezett a búcsú valóságos perce, a kereskedő
legfiatalabbik szépséges leányának remegni kezd a szíve, mintha
valami hajszolná; folyvást az órára pillant, hol az egyikre, hol a
másikra – volt ott angol óra, német óra, mindenféle kitűnő és pontos
szerkezet –, de még mindig nem érkezett el az indulás ideje. Nővérei
szóval tartják, hol erről, hol amarról kérdezgetik. De a legkisebbik
leány szíve mégsem bírta ki tovább: elbúcsúzott a szépséges, kedves
leány édesapjától, a derék kereskedőtől, megkapta atyai áldását,
elbúcsúzott szeretett nénjeitől, a hűséges szolgáktól, az udvari
cselédségtől, és egyetlenegy perccel a végzetes óra letelte előtt jobb
keze kisujjára húzta az aranygyűrűt. Abban a szempillantásban már a
fehér kőpalotában találta magát, az erdei szörnyeteg termeiben.
Nagyon elcsodálkozott, hogy miért nem fogadja őt gazdája, s ezért így
kiáltott hangos szóval:
– Hol vagy, drága jó gazdám, hűséges barátom? Miért nem jössz
elém? Egy teljes órával és egy perccel a kitűzött idő előtt tértem vissza
hozzád!
Se válasz, se üdvözlő köszöntés; továbbra is néma csönd honolt a
palotában. A lombos kertben a madarak hallgattak, nem énekelték
többé mennyei dalaikat, a szökőkutak nem suhogtak, az üde források
vize nem csörgedezett, még a muzsika sem szólt a magas termekben.
Megremegett a kereskedő szépséges leányának szíve, mert rosszat
sejtett. Végigszaladt a magas termeken, a lombos kerteken, hangos
szóval szólította drága jó gazdáját – se hang, se válasz, sehol semmi
nesz. Felszaladt a tarka virágos halmocskára, amelynek tetején
kedvence, a csodálatos bíborszínű virágocska nyílt; hát látja, hogy az
erdei szörnyeteg ott fekszik a dombocskán, ocsmány mancsában
szorongatva a bíborszínű virágot. Előbb azt hitte, hogy a szörny
elaludt, miközben várta őt, s most mély álomba merült. Elkezdte
óvatosan költögetni – nem ébredt fel; hangosabban szólt rá, végül
megrázta szőrös karját – akkor látta csak, hogy nincs benne élet, holtan
terül el a földön.,.
A szépséges leány tiszta szeme elborult, karcsú lába megremegett,
térdre borult, hófehér karjával átfogta jóságos gazdája ocsmány,
fertelmesen rút fejét, és keservesen felsírt:
– Ébredj, kelj fel, szívbéli barátom, mert úgy szeretlek téged, mint
választott jegyesemet!
Alig ejtette ki ezeket a szavakat, amikor minden oldalról villámok
cikáztak, mennydörgés rázta meg a földet, a virágos halmocskába
szörnyű robajjal belecsapott
a mennykő, és a kereskedő szépséges leánya eszméletlenül hullott a
földre. Mennyi ideig feküdt ott eszméletlenül – ki tudná azt
megmondani; elég az hozzá, hogy amikor felocsúdott, a fehér
márványteremben találta magát, aranyos, drágakövekkel kirakott
trónuson ült, mellette pedig egy fiatal királyfi, olyan szép, mint a
festett kép, fején korona, és karjával átölelve tartja a leányt. Előttük áll
édesapja, két nővérével, körös-körül térdel az udvari nép, mind arany-
meg ezüst szőttes ruhákban. És a csodaszép, fiatal, koronás királyfi így
szól hozzája:
– Szépséges úrnőm! Megszerettél engem fertelmes szörnyeteg
alakomban, hálából jóságomért és szerelmemért irántad, szeress meg
emberi alakban, légy az én választott jegyesem. Tudd meg: egy gonosz
boszorkány megharagudott egykor boldogult atyámra, aki híres,
hatalmas nagy király volt, elrabolt engem, aki akkor még kicsiny
gyermek voltam. Ördögi varázslattal, tisztátalan bűbájjal rémséges
szörnyeteggé változtatott és megátkozott; mondván, hogy addig kell
élnem ebben az ocsmány és minden ember, minden istenteremtménye
előtt utálatos alakban, amíg akad egy szép fiatal leány, akármilyen
rendű és rangú legyen is, aki szörnyeteg alakomban megszeret engem,
és hites feleségem kíván lenni. Akkor a boszorkány varázslata
megtörik, és visszakapom régi emberalakomat. Pontosan harminc
esztendeig éltem szörnyeteg alakjában, elvarázsolt palotámba tizenegy
szép leányt csalogattam be, te voltál a tizenkettedik. Egyik se szeretett
meg engem gyengédségemért és szívességemért, jó lelkemért. Te
voltál az első, aki megszeretted az utálatos és fertelmes szörnyeteget
gyengédségéért és szívességéért, gondosságáért és jó lelkéért;
megszerettél engem, hálából kimondhatatlan szerelmemért teirántad, s
ezért most király felesége leszel, hatalmas birodalom királynéja.
Mindenki elámult a hallottakon, az udvaroncok a földig hajoltak. A
derék kereskedő áldását adta legkisebbik, legkedvesebb leányát a és a
fiatal királyra. Sorra járultak eléjük szerencsét kívánni irigykedő
nénjei, hűséges szolgái, bojárok és lovagok meg az egész udvartartás.
Azután hamarosan megtartották a lakodalmat, folyt a sör meg a bor,
magam is ott voltam, hajnalig táncoltam. És még ma is élnek, ha meg
nem haltak.
 AZ ARANYHAL

gyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, a

hármas üveghegyen is túl, túl onnan túl… Megálljatok csak, nem jól
kezdettem… Hát: volt egyszer egy király. Magyar király volt az, mert
Budán lakott. Melyik volt, nem tudom, elég az, hogy egyszer ez a
király az Óperenciás-tengeren túljárt háborúba, s amikor onnét
visszaindult, a tengerben meglátott egy aranyhalacskát.
– Hej – mondta a király –, ha ezt hazavihetném a leányomnak!
Nosza, egyszeriben hálót eresztenek a tengerbe tízen is, húszan is, s
kifogták az aranyhalacskát.
Vagy örült, vagy nem a király, de a királykisasszonynak, mikor
meglátta az aranyhalacskát, még a könnye is kicsordult szertelen
örömében.
Aranytálba tette az aranyhalacskát, s nézte, nézte, folyton nézte,
amint úszkált, fickándozott a vízben. Hanem egyszerre csak nőni
kezdett a halacska, nőtt, nőtt, s akkorára növekedett, hogy nem fért el a
tálban,
– Jaj, Istenem, nagyobb tál kéne! – mondotta a királykisasszony. –
Édesapám, van-e nagyobb aranytál?
– Van, lelkem, leányom, száz is, de egyebet mondok én neked.
Ásatok a Margit-szigeten halastavat, annak a fenekét, oldalát
kristályüveggel kirakatom, ott lesz csak igazi jó helye.
Még egy nap sem telt belé, nagy tavat ásatott a király, a tónak
fenekét, oldalát kristályüveggel kirakatta, csináltatott rá aranycsorgót,
azon csorgott a tóba a Duna vize. Az aranyhalat a tóba eresztették, de
aznaptól fogvást nem is volt a palotában maradása a
királykisasszonynak: minden áldott nap átcsónakázott a szigetre, s
nézte, nézte az aranyhalat.
Na, telt-múlt az idő. Egyszer rettentő égiháború kerekedett, csurgott
az eső, mintha dézsával öntenek, megáradt a Duna, kicsapott a
szigetre, s úgy elsöpört mindent, de mindent, hogy csak a kopasz föld
maradott. Az ám, elvitte az aranyhalat is.
Búsult a királykisasszony, éjjel-nappal hullott a könnye, mint a
záporeső, hiába vigasztalták, hiába hoztak minden szépet, minden
ékeset, ami csak volt kerek e földön – azt mondta:
– Sírok, sírok, mindig sírok, amíg az én kedves aranyhalam meg
nem kerül.
Mondjam, ne mondjam, ha nem mondom, úgyis tudjátok: búsult a
király is, félt, hogy kifogy egyetlen leányából. Nosza, kihirdettette az
országban, hogy aki megtalálja az aranyhalat, s elevenen Budára
hozza, annak annyi aranyat ád, hogy a hetvenhetedik unokája is
négylovas hintón járhat.
Bezzeg hogy halászni indult minden lélek, még az is, aki annak
előtte nem halászott, különösen a Duna s a Tisza mentén. Csak egy
halászlegény akadt, egy Tisza menti halászlegény, aki egész nap a
Tiszán csónakázott, de a hálóját ki nem vetette, csak búsult,
szomorkodott. Azért búsult, azért szomorkodott ez a halászlegény,
mert nem adták neki azt a leányt, akit szeretett, s aki igaz szeretettel
volt őhozzá. Meghiszem, hogy nem adták: nagyúri kisasszony volt az a
leány, Tisza mentén a leggazdagabb földesúrnak a leánya!
No, ha a király búsult a leánya miatt, búsult ám a halászlegény miatt
is az apja. Eleget mondta, de hiába mondta:
– Tedd le az eszedet arról a leányról, fiam! Nem való az szegény
legénynek.
Beszélhetett annak, akár a süketnek, nem hallotta, s minden este
üres tarisznyával tért haza. Bizony, ha üres tarisznyával, annál több
halat fogott az öreg. Egy nap azonban megesett, hogy csak egy halat
fogott, hanem ez elég is volt, mert akár hiszitek, akár nem, az aranyhal
volt ez.
Hej, uramteremtőm, volt öröm, de mekkora!
– No, fiam, ne búsulj – mondotta az öreg –, kifogtam az aranyhalat!
Jere, vigyük Budára.
 Mindjárt nekicihelődtek, s addig mentek, mendegéltek, míg Budára
nem értek. Ott mindjárt a király színe elé vezették, s mikor a király
meglátta az aranyhalat, nagyot kiáltott, hogy megrezdült belé a palota.
Abban a pillanatban beszaladt a királykisasszony, s alig tudták
felmosdatni, úgy elájult a szertelen örömtől.
Bezzeg volt becsülete az öreg halásznak meg a fiának. A király az
asztalához ültette, s három napig el sem eresztette. Akkor méretett a
kincseskamarából hat szekér aranyat: mind a hat elé hat ökröt fogtak, s
úgy vitték a Tisza mentére, a vén halász kunyhójához. Hm, de az arany
mellett még egy falut is adott a király az öreg halásznak, s nemességre
emelte a jobbágysorból! Mindjárt más nevet is adott a falunak a király.
Azt mondta: mától fogva Halász legyen a falu neve, de még a tied is,
öreg!
No, mikor ezt megtudta a földesúr, egy szó nem sok, annyit sem
szólt a fiatalok dolgába, hanem nagy hirtelen papot hívatott, s csaptak
olyan lakodalmat, hogy hét álló hétig nem szakadott vége. Akkor a
fiatalok dióhéjba kerekedtek, s a Tiszán leereszkedtek.
Így volt, vége volt, mese volt.

BEKA KIRÁLY ÉS VASHENRIK

ajdanában, amikor a kívánságoknak még foganatja volt, élt egy

király, akinek minden leánya szép volt, de a legkisebb oly szépséges,
hogy elámult még a Nap is, valahányszor az orcájára sütött, pedig az
sok mindent látott már. A királyi palota mellett sűrű erdő sötétlett, és
az erdőben, egy öreg hársfa tövében volt egy forrás; ha mármost nagy
volt a hőség, a királyleány kiment az erdőbe, s kiült a hűs forrásnak
szélire; ha pedig elunta magát, elővett egy aranygolyót, feldobta és
elkapta, és ez volt kedvenc mulatsága.
Történt pedig egyszer, hogy a királyleány az aranygolyót nem tudta
elkapni, hanem a golyó lepottyant, és belegurult egyenest a vízbe. A
királyleány hiába figyelte, merre gurul, a golyó eltűnt, és a kútfő mély
volt, annyira mély, hogy nem is látszott az alja. Akkor sírva fakadt a
királyleány, és egyre keservesebben sírt, és teljesen vigasztalhatatlan
volt. És amint ott sírdogált, valaki megszólította:
– Mi bajod, királyleány? Hiszen úgy zokogsz, hogy a kő is
meglágyulna tőle!
A királylány körülnézett, honnét is jön a hang; egyszerre csak
megpillantott egy békát, amint kidugja rút, busa fejét a vízből.
– Ah, te vagy az, te öreg vízlapátoló! – mondta. – Én bizony az
aranygolyómat siratom, amely belepottyant a forrásba.
– Nyugodj meg, ne sírj – felelte a béka –, én segíthetek rajtad, ámde
mit adsz, ha kihozom a játékszeredet?
– Amit csak akarsz, kedves béka – így ő –, ruháimat, gyöngyeimet
és drágaköveimet, sőt az aranykoronát is a fejemről.
A béka így válaszolt:
– A ruhád, a gyöngyöd, a drágaköveid és koronád nem kellenek, de
ha szeretni fogsz, ha társad és játszópajtásod lehetek, ha melletted
ülhetek asztalkádnál, ehetem aranytányérkádból, ihatom pohárkádból,
alhatom ágyacskádban: ha mindezt megígéred, akkor lemerülök és
felhozom neked az aranygolyót.
– Ó, igen – így a királyleány –, megígérek mindent, amit akarsz,
csak hozd vissza az aranygolyómat!
Csakhogy azt gondolta: mit is fecseg ez az ostoba béka, hiszen a
vízben kuksol a többiek között, ott kuruttyol, és úgysem lehet senki
emberfiának a társa.
A béka, hallván az ígéretet, lebukott a víz alá, majd egy idő múlva
felbukkant, szájában a golyóval, amelyet kilökött a pázsitra. A
királyleányt elöntötte az öröm, amint viszontlátta szép játékszerét,
felkapta, és elszaladt vele.
– Várj, várj! – kiáltott a béka. – Vigy magaddal, nem tudok oly
gyorsan szaladni, mint te!
De mit használt, hogy torkaszakadtából vartyogott a királyleány
után! Az már meg sem hallotta: hazafutott, és csakhamar el is
feledkezett a szegény békáról, aki mászhatott vissza forrásába.
Másnap, amikor a királyleány a királlyal és az egész udvarral az
asztalnál ült, és aranytányérkájáról eszegetett, egyszerre csak – liccs-
loccs, liccs-loccs – valaki föl-caplatott a márványlépcsőn, s amikor
fölért, bekopogott, és így kiáltott: – Legkisebb királylány, engedj be! A
lány odaszaladt: látni akarta, ki van odakünn, de amint ajtót nyitott, hát
a béka kuporgott előtte! Mire ő sebten becsapta az ajtót, és visszaült az
asztalhoz, reszketve félelmében. Észrevette a király, mily hevesen
dobog leánya szíve, s kérdezte tőle:
– Mit félsz, gyermekem, tán egy óriás áll az ajtó előtt, és el akar
vinni téged?
– Oh, nem – felelte ő –, nem óriás az, hanem egy undok béka.
– Mit akar tőled az a béka?
– Oh, kedves atyám, amikor tegnap az erdőben a forrásnál
játszadoztam, aranygolyóm a vízbe pottyant. S mert annyira sírtam, a
béka kihozta nekem, s mert any-nyira kívánta, megígértem neki, hogy
a társam lesz, de kicsit sem hihettem, hogy ki tud jönni vizéből.
Mármost itt van ő, és bekéredzkedik hozzám.
Közben a béka másodszor is bekopogott, és így kiáltott:

Legkisebb királylány,
engedj be!
Nem emlékszel, mit ígértél
tegnap a forrás hűs vizénél?
Legkisebb királylány,
engedj bel

A király pedig így szólt:

– Amit megígértél, meg is kell tartanod; eredj és engedd be.
A királyleány odament, ajtót nyitott, mire a béka beszökdécselt,
végig a királyleány sarkában, egészen annak székéig. Ott megállt, és
így kiáltott:
– Emelj magadhoz!
 A királyleány vonakodott, mígnem reá parancsolt az atyja. Alighogy
fönt volt a széken a béka, máris az asztalra kéredzkedett, és amikor
már ott ült, így szólt:
– Most pedig told közelebb aranytányérkádat, hogy együtt
eszegessünk!
Ő ezt is megtette, de látszott, hogy nem szívesen. A béka jó
étvággyal evett, ám a királyleánynak majd minden falat a torkán akadt.
Végül így szólt a béka:
– Immár jóllaktam, és most fáradt vagyok, vigyél hát a
hálókamarádba, vesd meg selyemágyikódat, hogy nyugovóra
térhessünk.
A királyleány sírva fakadt, mert irtózott a hideg békától, és
megérinteni sem merte; s most fektesse az ő szép tiszta ágyacskájába?
De a király haragra lobbant, és azt mondta:
– Aki segített, amikor bajban voltál, azt később se nézd le! Mire a
királyleány megfogta két ujjal a békát, fölvitte, s letette a sarokba.
Csakhogy amikor ágyba bújt, a béka odamászott, s így szólt:
– Fáradt vagyok, ott akarok aludni, ahol te: emelj magadhoz, vagy
megmondlak az apádnak!
Ettől gurult csak igazán dühbe a királyleány! Felkapta a békát, és
teljes erejéből a falhoz vágta:
– Most aztán pihenhetsz, te undok béka!
De amint az lehullott, már nem béka volt, hanem szép szemű, nyájas
pillantású királyfi. A király akarata szerint ő lett a királyleány kedves
és hites társa. És elmesélte a királyleánynak, hogy egy gonosz
boszorkány elátkozta volt őt, és a forrásból senki más nem
szabadíthatta meg, csak ő, a királyleány, és hogy másnap együtt
mennének az ő birodalmába. Azzal elaludtak, s másnap reggel, amint
fölébredtek a napsütésre, jött egy hintó nyolc fehér lóval,
mindegyiknek fehér strucctoll volt a fején, és aranyláncok díszítették
őket, és hátul a hágcsón állt az ifjú király szolgája, ő volt a hűséges
Henrik. A hűséges Henrik annyira elbúsult, amiért béka képében
sínylődik a gazdája, hogy három vaspántot veretett a szívére, nehogy
szétpattanjon a fájdalomtól és a bánattól. A kocsi pedig azért jött, hogy
az ifjú királyt hazavigye birodalmába; a hűséges Henrik
mindkettejüket a hintóba segítette, majd ismét hátulra állt, örvendezve
ura megszabadulásán. És amint haladtak valamennyit, hall a királyfi
hátul egy roppanást, mintha eltört volna valami. Hátrakiáltott:

Henrik, törik a tengely? –

Uram, a pánt repedt el,
amely szívemet közrefogta,
mert az bánatnak volt a foglya,
amíg a forrás aljadéka
volt otthonod, s te benne béka.

Még egyszer, majd még egyszer hallatszott útközben a roppanás, és

a királyfi mindahányszor azt hitte, törik a tengely, pedig csak a
pántokat hallotta, amint lepattannak a hűséges Henrik szívéről, mert
ura immár megszabadult, és immár boldog volt.

A LEVÁGOTT KEZŰ LEÁNY

olt egyszer egy molnár, aki lassacskán elszegényedett, és már

semmi egyebe nem volt, mint a malma és egy almafa mögötte.
Egyszer, amikor elment az erdőbe fáért, odalépett hozzá egy
öregember, akit ő még sohasem látott, és azt mondta:
– Minek vesződöl favágással? Gazdaggá teszlek, ha nekem ígéred
azt, ami a malmod mögött áll.
– Mi más lehet az, mint az almafám? – gondolta a molnár, igent
mondott, és odaígérte az idegennek. Az pedig felkacagott gúnyosan, és
azt mondta:
– Három év múlva eljövök, és elviszem, ami engem illet.
Azzal elment. Amikor a molnár hazaért, felesége odaszaladt hozzá,
és megkérdezte:
 – Mondd csak, te molnár, honnét jön a házunkba ez a hirtelen
gazdagság? Almárium és láda egyszerre csak tele van, pedig senki fia
nem töltötte. Nem is tudom, hogyan lehetséges ez.
A molnár így felelt:
– Mindez egy idegen embertől való, akivel az erdőben találkoztam,
és nagy kincseket kínált, én pedig neki ígértem cserébe, ami a malom
mögött áll: azt a nagy almafát ugyan odaadhatjuk a kincsekért.
– Óh, te szerencsétlen – szólt az asszony ijedten –, az ördög volt,
akivel találkoztál, és nem az almafára gondolt, hanem a leányunkra,
aki a malom mögött állt, és az udvart seperte.
A molnár leánya szép volt és jámbor, s a három év során
istenfélelemben és bűntelenül élt. Amikor pedig letelt az idő, és eljött
annak napja, hogy a Gonosz elvigye őt, ő tisztára mosakodott, és
krétával kört vont maga köré. Az ördög megérkezettje korán, de nem
férkőzhetett a leányhoz. Haragosan mondta a molnárnak:
– Végy el tőle minden vizet, nehogy meg tudjon mosakodni,
máskülönben semmi hatalmam fölötte.
A molnár félt az ördögtől, és engedelmeskedett. Másnap reggel
megint eljött az ördög, de a leány a könnyeit hullajtotta a kezére, és így
az tiszta maradt. Az ördög megint csak nem férkőzhetett hozzá, és így
szólt haragjában a molnárhoz:
– Vágd le mindkét kezét, különben semmit sem tudok ártani neki.
A molnár megrémült, és azt válaszolta:
– Hogyan is vághatnám le tulajdon gyermekem kezét!
Akkor a Gonosz megfenyegette, mondván:
– Ha nem teszed meg, akkor te vagy az enyém, és téged viszlek el.
Az apa félt az ördögtől, és megígérte, hogy engedelmeskedni fog.
Odament a leánykához, és azt mondta:
– Gyermekem, ha nem vágom le mindkét kezedet, engem visz el az
ördög, és én annyira féltem tőle, hogy megígértem. Segíts meg a
bajban, és bocsásd meg a gonosztettet, amit elkövetek rajtad.
A leány pedig azt válaszolta:
 – Kedves apám, tégy velem, amit akarsz, a gyermeked vagyok.
Akkor odanyújtotta mindkét kezét, és hagyta, hogy az apja levágja
őket. Az ördög harmadszor is eljött, de a leányka olyan sokáig sírt, és
annyi könnyet hullajtott a csonkjaira, hogy azok teljesen tiszták lettek.
Akkor az ördögnek takarodnia kellett, mert minden jogát elveszítette a
leányra.
A molnár azt mondta leányának:
– Akkora vagyont nyertem általad, hogy életed fogytáig tejben-
vajban fürdetlek.
A leány azonban azt válaszolta:
– Itt nincs maradásom, elmegyek. Majdcsak lesznek együtt érző
emberek, akik adnak annyit, amennyi nekem kell.
Azzal a hátára köttette megcsonkított karját, és napkeltekor útnak
indult. Ment-mendegélt egész nap, míg rá nem esteledett. Akkor a
király kertjéhez ért, és a holdfényben látta, hogy szép gyümölcsökkel
teli fák állnak ott; de nem tudott bemenni a kertbe, mert a kertet víz
foglalta körül. És mert egész nap úton volt, és nem evett egy falatot
sem, és gyötörte az éhség, azt gondolta: „Óh, bárcsak bent volnék, és
ehetnék a gyümölcsökből, másként éhen kell vesznem.” Letérdepelt, és
az Úristent szólítva imádkozott. Egyszerre csak jött egy angyal,
becsukott egy zsilipet a vízben, úgyhogy az árokban elapadt a víz, és a
leány átmehetett. Mármost bement a kertbe, s az angyal is vele.
Meglátott egy fát, azon gyümölcsök voltak, szép körték, de meg voltak
számolva mind. Ő pedig odament, és az egyik körtét lelegelte a
szájával, hogy az éhségét elverje, de a többihez nem nyúlt. Ezt
meglátta a kertész, de mivel az angyalt is ott látta, megijedt, azt hitte,
hogy a leány egy szellem, ezért hallgatott, nem mert kiáltozni, sem a
szellemet megszólítani. Amikor a leány a körtét megette, jóllakott, és
elment, hogy elrejtőzzék a bokrok között. Másnap reggel jött a király,
akié a kert volt, megszámolta a körtéket, és látta, hogy egy hiányzik, és
megkérdezte a kertészt, hová lett: a fa alatt nincs, és a fán sincs. Azt
felelte a kertész:
 – Éjszaka jött egy szellem, akinek nem volt keze, az legelte le a
szájával.
A király megkérdezte:
– Hogyan jöhetett át a szellem a vízen? És hová ment, miután a
körtét megette?
A kertész azt válaszolta:
– Valaki lejött az égből hófehér ruhában, becsukta a zsilipet, és
elrekesztette a vizet, hogy a szellem átmehessen az árkon. És mert
biztosan angyal volt, annyira féltem, hogy nem kérdeztem, és nem is
kiáltottam. Amikor pedig a szellem a körtét megette, visszament. A
király pedig azt mondta:
– Ha úgy áll a dolog, ahogyan elbeszélted, most éjjel veled
őrködöm.
Amikor besötétedett, a király lejött a kertbe, s hozott magával egy
papot, akinek majd a szellemet meg kellett szólítania. Mindhárman
leültek egy fa alá, és figyeltek. Éjfél körül kimászott a leány a
bozótból, a fához lépett, és megint lelegelt egy körtét a szájával;
mellette pedig ott állt a fehér ruhás angyal. Akkor előlépett a pap, és
megkérdezte:
– Istentől jöttél, avagy a világból? Szellem volnál, avagy ember?
A leány azt válaszolta:
– Nem vagyok én szellem, hanem egy szegény, emberi lény,
mindenkitől elhagyatva, csak Istentől nem.
A király azt mondta:
– Ha elhagyott is az egész világ, én el nem hagylak. Magával vitte
királyi palotájába, s mert a leány olyan szép és jámbor volt, szívből
megszerette, csináltatott neki ezüstből kezet, és feleségül vette.
Egy év múlva háborúba kellett mennie a királynak, akkor az anyjára
bízta az ifjú királynét, mondván:
– Ha gyermekágyba kerül, jól tartsátok, és gondosan ápoljátok, s
rögtön írjátok meg egy levélben, mi történt.
Mármost a királyné szült egy szép fiúcskát. A király anyja megírta
fiának tüstént az örömhírt. Csakhogy a hírnök útközben megpihent egy
pataknál, és mert kifáradt a hosszú úttól, elaludt. Akkor jött az ördög,
aki mindig is ártani akart a jámbor királynénak, és kicserélte a levelet
egy másikkal, amelyben az állt, hogy a királyné egy váltott fattyat
hozott a világra. Amikor a király elolvasta a levelet, megijedt, és
nagyon elszomorodott, de azért azt válaszolta, hogy tartsák jól a
királynét, és ápolják, amíg ő haza nem érkezik. A hírnök elindult a
levéllel hazafelé; útközben ugyanott állt meg pihenni, s megint elaludt.
Ismét jött az ördög, s egy másik levelet csempészett a zsebébe,
amelyben az állt, hogy meg kell ölni a királynét a gyermekkel együtt.
A király anyja iszonyúan megrémült, amikor a levelet elolvasta, nem
akarta elhinni, s még egyszer írt a királynak, de nem kapott másféle
választ, mert az ördög mindannyiszor hamis levelet csempészett az
igazi helyébe; sőt az utolsó levélben még az is meg volt írva, hogy
bizonyságképpen őrizzék meg a királyné nyelvét és szemét.
De az anya sírva fakadt, amiért ártatlan vért kellett volna ontania;
éjszaka hozatott egy szarvastehenet, annak vágta ki a nyelvét és a
szemét, és azt rakta félre. Aztán így szólt a királynéhoz:
– Nem bírlak megöletni, ahogyan a király parancsolja, de itt nem
maradhatsz tovább: eredj a gyerekeddel világgá, s ne gyere vissza soha
többé.
Felkötötte a gyermeket a királyné hátára, s a szegény asszony nagy
könnyhullatással útnak indult. Elérkezett egy nagy, sűrű vadonba, ott
térdre borult, és Istenhez imádkozott, és az Úr angyala megjelent
előtte, s egy kis házikóhoz vezette, amelyen egy tábla volt a következő
felirattal: „Itt bárki ellakhat”. A házikóból kijött egy hófehér szűz, és
így szólt:
– Isten hozott, királyné asszony –, azzal bevezette őt. Leoldozta a
kisfiút a hátáról, s odatartotta a mellére, hogy szopjék, majd lefektette
a fiúcskát egy megvetett, szép kis ágyba.
Akkor így szólt a szegény asszony:
– Honnan tudod, hogy én királyné voltam? A fehér szűz azt
válaszolta:
 – Én angyal vagyok, Isten küldött, hogy a gyermekedet és téged
gondozzalak,
A királyné pedig hét évig maradt a házban, ahol jó sora volt, és Isten
oly kegyes volt hozzá jámborsága miatt, hogy levágott kezei kinőttek.
Végül a király hazatért a háborúból, s első dolga volt, hogy látni
akarta feleségét és gyermekét. Anyja pedig sírva fakadt, mondván:
– Te gonosz ember, miért írtad nekem, hogy fosszak meg életétől két
ártatlan lelket? – és megmutatta neki a két levelet, amelyet a Gonosz
hamisított, majd így folytatta: – Megtettem, amit parancsoltál –, s
felmutatta a bizonyságokat, a nyelvet és a szemgolyókat. Akkor a
király olyan keservesen kezdte siratni szegény feleségét és fiacskáját,
hogy az anyja megkönyörült rajta, és azt mondta:
– Ne bánkódj, él a feleséged. Egy szarvasünőt ölettem le titokban, és
abból vettem a bizonyságjeleket, a feleségednek pedig hátára kötöttem
a gyereket, s meghagytam neki, menjen világgá, és azt is
megígértettem vele, hogy soha nem tér vissza, mivel annyira haragszol
rá. Azt felelte a király:
– Addig megyek, ameddig ér a kék ég, és nem eszem, és nem iszom,
ameddig meg nem találom a kedves feleségemet és a gyermekemet, ha
nem vesztek el vagy nem haltak éhen azóta.
Útnak indult a király, jó hét évig mendegélt, kereste az övéit
kőszálak tetején és barlangok mélyén, de nem találta őket, és már azt
gondolta, hogy étlen-szomjan pusztultak. Nem evett és nem ivott
mindvégig, de Isten életben tartotta. Végül elérkezett egy nagy
vadonba, s talált ott egy házikót, amelyre ki volt írva: „Itt bárki
ellakhat”. Kijött a fehér szűz, a királyt kézen fogta, bekísérte, s azt
mondta:
– Isten hozott, király úr! – majd megkérdezte tőle, honnét jön. A
király azt válaszolta:
– Jó hét éve bolyongok, és keresem a feleségemet és a
gyermekemet, de nem találom őket.
Az angyal ételt-italt kínált neki, de a király nem nyúlt semmihez,
csak egy kicsit meg akart pihenni. Le is feküdt aludni, s egy kendőt
terített az arcára.
Az angyal benyitott a kamrába, ahol ült a királyné a fiával, akit
Sokfájdalmúnak nevezett el. Az angyal így szólt a királynéhoz:
– Menj ki a gyermekeddel együtt, mert itt a férjed.
A királyné odament, ahol a király feküdt, és a kendő lehullott a
király arcáról. A királyné pedig azt mondta:
– Sokfájdalmú, vedd föl az atyád kendőjét, és takard vissza az arcát!
A gyermek fölvette a kendőt, és visszaterítette a király arcára.
Meghallotta őket álmában a király, s még egyszer lecsúsztatta a
kendőt. Erre a fiúcska türelmét vesztette, s azt mondta:
– Édesanyám, hogyan is takarhatnám vissza az atyám arcát, ha
nincsen atyám sehol a világon? Hiszen úgy tanultam imádkozni: mi
atyánk, ki vagy a mennyekben! Te magad mondtad, hogy az atyám a
mennyekben van, és hogy ő a Jóisten. Ezt a vadembert még soha nem
láttam, ő nem az én atyám.
Amikor a király ezt meghallotta, fölkelt, és megkérdezte az
asszonyt, hogy kicsoda. O azt válaszolta:
– Én a feleséged vagyok, ez pedig a fiad, Sokfájdalmú. De a király
látta, hogy megvan a keze, s azt mondta:
– Az én feleségemnek ezüstből volt a keze. Az asszony azt
válaszolta:
– Isten kegyelméből kinőtt az igazi kezem.
Az angyal pedig bement a kamrába, s kihozta megmutatni a
királynak az ezüstkezeket. Ekkor bizonyosodott meg a király, hogy ők
a kedves felesége s a kedves gyermeke, és megcsókolta őket, és
felvidult, és azt mondta:
– Súlyos kő hullott le a szívemről.
Akkor még egyszer együtt étkeztek Isten angyalával, majd
hazamentek a király öreg édesanyjához. Mindenütt nagy volt az öröm,
s a király és a királyné még egyszer házasságot kötöttek, s boldogan
éltek, míg meg nem haltak.
 A SÓ AZ ÉTELBEN

olt egyszer, hol nem volt, mert ha nem lett volna, nem szólna
mese róla; amikor még körtét termett a topolya és árvácskát a fűzfa;
amikor a medvének még hosszú volt a farka; amikor a farkasok s a
bárányok egymás nyakába borultak, és összecsókolóztak, mint jó
testvérek; amikor kilencvenkilenc oka súlyú vasból vertek patkót a
bolha lábára, s úgy ugrott fel az égig, hogy mesét hozzon el nekünk;

mikor még a légy írni tudott falra,

huncut, aki hinni nem akarja…

Volt egyszer egy király és annak három leánya. A király özvegyen

maradt, és szíve minden szeretetét leányaira pazarolta.
Miután a leányok megnőttek, s látták, mennyi törődéssel nevelte,
tanította, óvta őket minden bajtól, rossztól, ők is minden tőlük telhetőt
elkövettek, hogy apjuk elfelejtse édesanyjuk halála miatti bánatát.
Egyik nap mi jut eszébe a királynak: megkérdi a legnagyobbik
leányától:
– Hogy szeretsz te engem, édes leányom?
– Hogy szeresselek, édesapám? Úgy szeretlek, mint a mézet –
felelte, miután kis ideig gondolkozott, hogy vajon mi lehet legédesebb
a világon.
Ennyit tudott kisütni, hát ezt mondta.
– Isten tartson meg, hogy sokáig örülhessek neked, édes leányom.
Megkérdezte a középső leányától is:
– Hát te, édes leányom, hogy szeretsz engem?
– Mint a cukrot, édesapám!
Nem telt ettől sem többre, hát ezt válaszolta.
– Adjon Isten néked is minden jót. Sok örömöm teljék benned.
Látnivaló, hogy a két leány hízelgő volt, s szánt szándékkal több
szeretetet mutatott szülője iránt, mint amennyit érzett.
 De a király semminek sem örült jobban, mint annak, hogy a
nagyobbik leányai ennyire szeretik. Azt hitte, hogy a szülők iránti
szeretet nem lehet más, csak édes, mint a cukor meg a méz.
Végül a legkisebbik leányára vetette tekintetét, aki bátortalanul
arrébb húzódott, és tőle is megkérdezte:
– Hát te, leányom, hogy szeretsz?
– Mint a sót az ételben, édesapám! – felelte derűs arccal, s miközben
gyermeki szeretettel mosolygott, pironkodva lesütötte szemét, hogy ő
is meg mert szólalni.
Szegényke azért pironkodott, hogy apja, legkisebbik létére, őt is
szóra méltatta. Nővérei, mikor meghallották a feleletét, félrefordították
az arcukat, és kitört belőlük a nevetés. Apjuk pedig összevont
szemöldökkel haragosan reáripakodott:
– Jössz te közelebb, meggondolatlanja, hadd értsünk szót! Nem
hallottad, mint szeretnek engem a nénéid?
Miért nem követted példájukat, hogy megmondd, mily édesen
szereted atyádat? Ezért küszködök én, ezért viselem gondotokat, ezért
részesítelek olyan nevelésben, hogy hozzátok hasonló leány még egy
ne legyen a világon? Takarodj a szemem elől, sóstul, mindenestül!
A legkisebbik királykisasszony, látva, hogy megharagította apját,
majd a föld alá süllyedt bánatában; mégis bátorságot vett, és azt
mondta:
– Bocsáss meg, édesapám, nem akartalak megharagítani. Csupán azt
gondoltam az én együgyű eszemmel, hogy a szeretetem, ha nem is
előbbre való a nénéim szereteténél, de nem is marad mögötte, ér
annyit, mint a cukor meg a méz…
– Halljunk oda – vágott szavába az apja –, még van merszed a
nénéid ellen áskálódni! Takarodj a szemem elől, szégyentelen
perszóna, hogy a nevedet se halljam többé!
És hogy így belefojtotta a szót, otthagyta sírva.
A nénjei meg akarták vigasztalni, de szurkálódó szavakkal, úgyhogy
sokkal több rosszat tettek vele, mint jót.
 Miután látta, hogy nénjei sincsenek jó szívvel hozzá, a legkisebbik
királykisasszony feltette magában, hogy világgá megy, majd csak
megsegíti az Isten.
Nem vitt mást magával a szülői házból, csupán egy rend ócska,
kopott ruhát, s faluról falura vándorolva, eljutott egy másik király
udvarába.
Odaérkezve, leült a kapuba.
A kulcsárné meglátta, odament, és kérdezte, mi járatban van. Azt
felelte, hogy ő egy szegény árva leány,
és szívesen beszegődne szolgálónak, ha volna számára hely.
A kulcsárnénak éppen akkor ment el a kisegítője, s szeretett volna
mást fogadni helyette. Jobban szemügyre vette a leányt, és úgy találta,
hogy alkalmas lenne.
Megkérdezte a királykisasszonytól, mit kérne a szolgálataiért, mire
az azt felelte, hogy nem kér bért, hanem miután szolgált már egy ideig,
adjon neki a kulcsárné annyit, amennyit majd megérdemel.
A kulcsárné örömmel hallotta a feleletet, s felfogadta maga mellé
kisegítőnek. Megmondta, mit kell csinálnia, s kezébe nyomott egy
jókora kulcscsomót a sok közül. A leány szófogadó volt, és
szorgalmas. Rendezni, takarítani kezdett a szobákban, sifonokban,
amelyeknek a kulcsait kézhez kapta, s a legapróbb holminak is
megtalálta a helyét. És mivel értett a kenyérdagasztáshoz, az édességek
meg mindenféle nyalánkság elkészítéséhez, amikkel tömve vannak a
királyi éléskamrák, csakhamar az ő gondjaira bízták az udvari
konyhatitkokat. De hogy is ne értett volna mindezekhez? Hiszen
királykisasszony volt, vagy mi a szösz!
Nem volt rá panasza senkinek, mert ő mindent, de mindent
igazságosan tett mérlegre és osztott el, úgyhogy senki sem vádolhatta
részrehajlással.
Sohasem fordult elő, hogy hiábavaló trécseléssel töltse az időt az
udvarbeli asszonyságokkal, emberekkel vagy az idegenekkel, akik
azért jöttek, hogy ellessék a konyhai titkokat, mértékeket. Soha a száját
meggondolatlan szó el nem hagyta, de meg sem hallotta az effélét más
szájából, restellte is volna, és mindig talált illő szavakat, amelyekkel
elhallgattatta a legmocskosabb nyelvűeket is.
Nem pletykálkodott az udvari szolgákkal, szolgálókkal, hanem ha
egy kis szabadidőt szakíthatott magának, azt olvasással töltötte.
De tisztelte is mindenki viselkedéséért, s nem akadt, aki csepp
kivetnivalót is talált volna benne.
Szorgalmának és szerénységének híre csakhamar a királyné fülébe is
eljutott. Látni kívánta. Mikor magához hívatta, a királykisasszony
megmutatta, hogy érti a módját, miként beszéljen tiszta szívből,
képmutatás nélkül és mégsem túlzott merészséggel.
A királyné kezdte megszeretni. De gyanította, hogy a kulcsárné
kisegítője nem lehet akármilyen szülők gyermeke.
S hogy megszerette, maga mellé vette.
Ha a királyné ment valahova, a leány is vele tartott; ha a királyné
dolgozni kezdett, ő is hozzálátott. De meg kell adni, mint a
gyöngyszem, olyan volt, ami kikerült a keze alól. De legeslegfőképpen
az okos beszéde tetszett a királynénak. Mit szaporítsuk a szót? A
királyné nemsokára megválni sem tudott tőle. Úgy szerette, mintha a
saját leánya lett volna.
Maga a király is csodájára járt a királyné nagy ragaszkodásának
ehhez a leányhoz. A királynak volt egy fia. Mivel egyetlen gyermek
volt, apja, anyja úgy tekintett reá, mint a Napra. Az égvilágon
mindennél jobban szerették.
Történt egyszer, hogy a király háborúba ment, s magával vitte a fiát
is; hadd szokjék a csatákhoz. Nem tudom aztán, hogy esett, mint esett,
de elég az hozzá, hogy a királyfit sebesülten hozták haza.
Láttatok volna sírást, rívást, zokogást. Az anyja fűt-fát összeszedett,
csakhogy minél előbb meggyógyítsa. Ejt nappallá téve virrasztott
fölötte. Ha pedig a fáradtság leverte lábáról, egyetlen hű emberét, a
komornáját állította ágya mellé, és így az egyik vagy a másik sosem
mozdult el a királyfi mellől.
A leány okos, szelíd szavai, édes, őszinte vigasztalása és szendesége
olyan érzéseket ébresztettek a beteg szívében, amihez foghatót az még
sohasem érzett. Legfőképpen pedig azért szerette meg őt a királyfi,
akár a testvérhúgát, mert olyan szépen tudott bánni a sebeivel: ha
bekötözte, elegendő volt, hogy csupán érintse őket, és azok már nem is
fájtak.
Később, amikor már jobban lett, egyik nap ebéd után a királyfi
édesanyjával beszélgetett és azt mondta neki:
– Mondok egyet, édesanyám. Nagy kedvem lenne megházasodni.
– Jól van fiam, jól van. Jobb is fiatalon megházasodni, mint később,
öreg fővel huncutkodni. Majd találok neked egy jóravaló, rendes
királykisasszonyt.
– Én már találtam magamnak, édesanyám.
– Ki az? Ismerem-e?
– Attól tartok, megharagszol, ha megmondom. Mert én az igazat
megvallva, a felséged komornáját szemeltem ki magamnak. Igaz
lelkemből szeretem őt, édesanyám.
Ahány királyleányt meg hercegkisasszonyt láttam eddig, egyik sem
tetszett még úgy, mint ő. Csak számára van hely a szívemben.
Ellenkezett eleinte a királyné, szabódott, ám nem volt mód reá, hogy
lebeszélje fiát erről a házasságról.
De végtére is belátta, hogy másképp nem is lehet, hisz fia
választottja okos, szelíd, éles eszű, s mindenekelőtt szemérmes,
tisztességes, jóravaló – hát beleegyezett. Most már csak az maradt
hátra, hogy a királyt is rávegyék: fogadja el a fia választását.
Ez pedig nem ment túl nehezen, mert a fiú is, az anyja is térdre
hullva kérték, s annyit dicsérték a leányt, hogy többet már nem is
lehetett volna.
Megtartották hát a királyfi meg a komorna kézfogóját, és kitűzték a
lakodalom napját is.
Mikor megkezdődött a lagzira való hívogatás, a menyasszony kérve-
kérte, hogy hívják meg ezt, s ezt a királyt is, de azt nem árulta el, hogy
ő annak a királynak a leánya.
Az örömszülők szívesen teljesítették a kívánságát, és azt a királyt is
meginvitálták a lakodalomba.
 Az esküvő napján ott volt minden vendég a lagzin. Kezdetét vette a
dínomdánom, s tartott is – mint királyoknál szokás – egész áldott nap
szakadatlanul.
Estére hatalmas asztalt terítettek, volt rajta százféle étel, ital meg
sok más finom falat, hogy mind a tíz ujját megnyalhatta utána, aki
evett belőle.
A menyasszony személyesen adta ki a parancsot a szakácsoknak,
mit főzzenek, süssenek. Az egyik vendégnek azonban maga készített
külön mindegyik fogásból. Aztán megparancsolta az egyik hűséges
szolgának, hogy vigyázzon, s mind csak ezeket a fogásokat tegye a
király elé, akit az ő kérésére hívtak meg a lakodalomba. De ügyeljen,
nehogy más vendég is belekóstoljon, mert abból szörnyű nagy baj és
háborúság lehet.
A hűséges szolga úgy tett mindent, ahogy parancsba kapta.
A vendégek helyet foglaltak az asztalnál, hozzáláttak az evéshez-
iváshoz, s olyan mulatásba kezdtek, hogy azt el sem lehet mondani.
A meghívott király, azazhogy a menyasszony apja, evett is, meg
nem is.
Mióta megérkezett, mindegyre a menyasszonyt vizsgálgatta a szeme
sarkából, mert mintha súgott volna neki valamit a szíve, de maga sem
hitte.
A menyasszony erősen hasonlított az ő leányára, de nem fért sehogy
a fejébe, miként lett belőle egy királyfi felesége, és így inkább
hallgatott.
De meg a sok szenvedés és viszontagság meg is változtatta a leányt,
az apja másként emlékezett reá.
A többiek farkasétvágyától neki is nagy kedve kerekedett az
evéshez. Nekilátott a falatozásnak, de alig kóstolt az ételbe, abba is
hagyta. Az ételfelhordó szolga szinte érintetlenül hordta el előle a
tálakat.
A király csak nézte, hogy a csudába lehet, hogy az asztalnál ülők
jóízűen falják az ételeket, amelyeket ő annyira íztelennek talált.
 Fogta magát és megkérdezte a jobb oldali szomszédjától. Az azt
felelte, hogy ilyen finom ételt nem evett, mióta az eszét tudja. Kivett
egy falatot a király is a szomszéd király tányérjából, s látta, hogy az
tényleg jó. Ugyanígy tett a balkéz felőli szomszédjával is.
A nyála csurgott szomszédai finom falatai után, úgy kívánta, az
éhség csikarta a hasát, ő is enni szeretett volna, de a kihozott fogásokat
képtelen volt lenyelni.
Tűrt, tűrt egy darabig, időnként szégyenből be is kapott egy-egy
falatot, hogy asztaltársai ki ne nevessék. De végül is nem tudott tovább
uralkodni magán, hanem felkiáltott, és dörgő hangon azt kérdezte:
– Hallod-é, királytársam! Azért hívtál el a fiad lakodalmára, hogy
csúffá tégy?
– Isten ments és őrizz, felség! Hogy is jut ilyesmi eszedbe? Láthatja
mindenki, aki jelen van: éppen olyan tisztelettel bánok veled is, mint a
többi királlyal, senkivel sem teszek kivételt.
– Már megbocsáss, királyom, de mindenkinek ízletes az étele, csak
az enyém ehetetlen.
Egyszeriből haragra gyulladt az após-király, s megparancsolta,
álljanak elő a szakácsok, adjanak számot, a bűnösöket pedig fejezzék
le.
Tudjátok, mi történt?
Csak az, hogy a menyasszony egy csipetnyi só nélkül, csak mézzel
és cukorral készítette el apjának a fogásokat. Még a sótartót is
porcukorral rakta tele, s hiába vett szegény király a kése hegyével
belőle, azt gondolva, hogy só van benne, az étele ahelyett, hogy
ízesebb lett volna, százszorta édesebb, százszorta ehetetlenebb lett.
Felállott akkor a menyasszony, és ekképp szólott apósához:
– Magam készítettem az ételeket a királynak, aki megharagudott, és
lám, miért: ez a király az én édesapám. Hárman voltunk gyermekei,
három leány. Egyik nap megkérdezte tőlünk, hogyan szeretjük. Az
egyik néném azt felelte, úgy szereti, mint a mézet, a másik meg, mint a
cukrot. Én azt mondtam, úgy szeretem, mint a sót az ételben. Erre
apám szörnyen megharagudott, és elkergetett a háztól. Isten azonban
gondomat viselte, s munkám, szorgalmam és becsületességem révén
idejutottam, ahol most láttok. Be akartam hát bizonyítani az apámnak,
hogy méz meg cukor nélkül megél az ember, de só nélkül nem. Azért
főztem neki sótlanul. Ítéljék meg felségeitek királyi ésszel, kinek volt
igaza.
Az asztalnál ülők egyhangúan azt kiáltották, hogy igazságtalanság
volt elkergetni a leányt a szülői háztól.
A leány apja pedig beismerte, hogy akkor lebecsülte leánya
észjárását, és bocsánatot kért tőle.
A leány kezet csókolt apjának, és ő is bocsánatot kért, ha tettével
netalán megbántotta volna.
Akkor aztán olyan vidám mulatságot csaptak, hogy híre ment az
egész országban.
Ott voltam én is a lagzin, evvel a kopasz fickóval, aki itt lapul most
is kelmétek közt, tisztelt bojárok. Csak úgy hajigálóztak a
lakodalmasok a sok konccal, és ahányat eldobtak, egytől egyig a
kopasz kobakján koppant.
Magam pedig nyeregbe kaptam, s a mesét kendteknek elmondtam.
S megnyergeltem egy kurta fakanalat, éljen soká, ki mesémre
hallgat.
És megnyergeltem egy nyurga orsót is, hát csak éljen a mesemondó
is.

A KIRÁLY, AKI MEG AKARTA

TARTANI A LÁNYÁT
 gy lányról fogok mesélni, aki a király lánya volt, és
csodálatosan szép. Amikor a lánynak kitelt a melle, a király bezárta őt
a saját udvarán egy házba, és az egészet fallal vétette körül. Teremtett
lélek be nem léphetett oda. Nem is volt más ott, csak egy öregasszony,
ő élt a lány mellett. Senki férfi az országban meg nem kaphatta azt a
lányt.
Volt a közelben egy férfi, aki a hálókunyhójába zárkózott, és gödröt
vájt a földbe, ásott, ásott, amíg a lány háza alá nem ért. Alagutat ásott a
földben, ásta, ásta, azon átjutott a lányhoz. Amikor leszállt az éjszaka,
lemászott az alagútba, ment, ment és ment, és elért a lányhoz. Így
történt bizony. És teherbe ejtette a lányt.
Amint a lány teherbe esett, az anyja a királyhoz ment, és így szólt:
– Király atyám, király atyám, lányodat fal keríti, a falat másik fal
keríti, a lányod mégis teherbe esett. A király így szólt:

– Hozzátok elém az öregasszonyt. Le kell vágni a fejét, és az

unokája fejét is.
Az unoka pedig így beszélt:
– Király atyám, király anyám, nem én voltam! Vágasd le
nagyanyám fejét, de ne vágasd le az enyémet. Mondja el a lányod, ki
ejtette teherbe őt!
A király kifaggatta a lányát, de az azt mondta, nem ismeri a férfit.
És ez így ment, és már készültek megölni az öregasszonyt. Volt ott
egy varázsló, aki azt mondta:
– Király atyám, király anyám, ne ölesd meg őt. Akárhogy is, egy
nap megismered a tettest.
A lány pedig megszült, és a gyereke nőtt, nőtt, hamarosan járni
kezdett. Amint már járt a gyerek, a király összehívta az ország népét,
és így szólt:
– Az a férfi, aki lányomat teherbe ejtette, most megkaphatja a
gyerekét.
Mindenki odagyűlt és megállt. A lányához pedig így szólt a király:
 – Megismered a férfit, aki teherbe ejtett?
Akkor a férfiak sokasága mind leült, a lány pedig így énekelt a
fiának:

Menj, keresd és hívd apádat,

hívd, apád sörényes hangyász,
hangyász, és a földet ássa!
Menj, keresd és hívd apádat!
Hívd, apád sörényes hangyász,
hangyász, és a földet ássa!

A gyerek futott, futott, futott. Egyenként megnézte minden férfi

arcát, és futott tovább. Anyja pedig énekelt neki:

Menj, keresd és hívd apádat,

hívd, apád sörényes hangyász,
hangyász, és a földet ássa!
Menj, keresd és hívd apádat!
Hívd, apád sörényes hangyász,
hangyász, és a földet ássa!

A gyerek futott, futott, át a férfiak sokaságán. Az apja a leghátulsó

sorban ült, a gyerek hozzászaladt, és a karjaiba vetette magát. A férfi
felállt, csípőjére ültette a kicsit, és a királyhoz ment.
– Hogyan jutottál a lányomhoz? – kérdezte tőle a király.
– Nem hallottad, lányod mit énekelt? – felelte a férfi. A király akkor
hívta a lányát, hogy énekét ismételje el.
A lány énekelt:

Menj, keresd és hívd apádat,

hívd, apád sörényes hangyász,
hangyász, és a földet ássa!
Menj, keresd és hívd apádat!
 Hívd, apád sörényes hangyász,
hangyász, és a földet ássa!

– Te ástál hát alagutat a földben? – kérdezte a király.

– Úgy bizony – felelte a férfi –, gödröt ástam kunyhómban, és
onnan alagutat, hogy lányodhoz jussak. Király atyám, király anyám, ha
mégoly szép is a te lányod, soha nem lehet ő melletted a te ágyadban,
valaki más fiához kell adnod őt.
És az időtől fogva senki sem tartja magának a lányát.
Én pedig ott hagyom a mesét, ahol rátaláltam.

A BEZÁRT SZÉP LEÁNY,

AKIT FELFALT A HIÉNA

allottam egy históriát.

Volt egyszer egy országban egy király, és született egy lánya,
Nambarama lett a neve. Olyan gyönyörűségesen szép volt a lány, hogy
a király maga akarta feleségül venni. A lány bátyjai is őt akarták
asszonyuknak.
Nambarama anyja ekkor megriadt; a földjén összeütött egy kunyhót,
és abba rejtette a lányát. Reszketett a lányáért, azért készített neki ilyen
menedéket. Ellátta enni- és innivalóval, és a leány mindig kulcsra zárta
a kunyhó ajtaját.
Valahányszor eledelt és innivalót hozott a lányának, az anya így
énekelt:

Nambarama, Nambarama, nyiss ajtót,

nemes vérű Nambarama, nyiss ajtót,
sose tudja meg a király, hogy nagylány lett Nambarama!
Ti vojongo, ti vajanga,
ti vojongo, ti vajanga!
 A lány kinyitotta az ajtót, anyja átadta neki az eledelt és az
innivalót, és elment. Másnap újra jött, és a lány újra megnyitotta neki
az ajtót. Így táplálta leányát az anya.
Egy vén hiénaszuka egyszer kileste ezt, és elhatározta, hogy felfalja
a lányt. A kunyhó elé állt, és így énekelt:

Nambarama, Nambarama, nyiss ajtót,

Nambarama, Nambarama, nyiss ajtót,
sose tudja meg a király, hogy nagylány lett Nambarama!

A lány nem felelt, és a vén hiéna elkotródott. Jött az anyja aztán, és

így énekelt:

Nambarama, Nambarama, nyiss ajtót,

Nambarama, Nambarama, nyiss ajtót,
sose tudja meg a király, hogy nagylány lett Nambarama!
Ti vojongo, ti vajanga,
ti vojongo, ti vajanga.

A lány kinyitotta a kunyhó ajtaját, anyja pedig odaadta az eledelt és

az innivalót. Nambarama evett és ivott, anyja pedig elment.
Másnap a hiéna elment a kovácshoz, hogy csengővé kalapálja a
hangját, aztán a kunyhó elé állt:

Nambarama, Nambarama, nyiss ajtót,

Nambarama, Nambarama, nyiss ajtót,
sose tudja meg a király, hogy nagylány lett Nambarama!
Ti vojongo, ti vajanga,
ti vojongo, ti vajanga.

A lány ajtót nyitott, a hiéna beugrott, és felfalta őt. Összerakta a lány

karjait és lábait, és otthagyta, jól láthatóan, aztán kiugrott és elfutott.
Jött az anyja, és szólította a lányt, de senki sem felelt neki.
Kinyitotta hát maga az ajtót, és meglátta a karokat meg a lábakat. Sírva
futott a királyhoz, és így szólt:
– Megkaptad, amit kerestél, a lányodat felfalta a hiéna!
Ahol ezt a mesét leltem, oda leteszem.
 A KIRÁLY, AKI A LÁNYÁT
KÍVÁNTA FELESÉGÜL

olt egyszer egy király, s ennek a királynak egy olyan gyönyörű

szép felesége volt, hogy a földkerekségen párját nem lehetett találni.
Annak a gyönyörű szép királynénak a Nap sütött a homlokán, s két
csillag ragyogott a vállán. Egy gyönyörű leánygyermeknek adott életet
a királynő, aki szépségben hasonlított az édesanyjához. Amikor a lány
tizenhat éves lett, az édesanyja megbetegedett. A királyné a halálos
ágyán meghagyta a férjének:
– Kedves férjem, te még fiatal vagy, úgyis tudom, hogy meg fogsz
házasodni, de én meghagyom neked, hogy csak olyan nőt vegyél el
feleségül, akinek az én cipőm a lábára illik.
A férje megígérte, hogy úgy fog cselekedni, amint a felesége
meghagyta neki. A következő héten meghalt a gyönyörű királyné, és
eltemették. A király betartotta az egyévi gyászidőt. Az egy év letelte
után azonban újra meg akart nősülni. Mulatságokat rendezett, és
minden nővel felpróbáltatta a meghalt királyné cipőjét, hogy
ígéretéhez híven azt vegye el feleségül, akinek lábára illik a topánka.
De bizony nem került egyetlen nő sem, akinek a lábára illett volna a
cipő! Ekkor a király összejárta a külországokat is, de sehol sem talált
olyan nőt kerek e világon, akinek a lábára illett volna a cipellő.
Nagyon szomorú volt a király, hogy nem talál magának olyan
feleséget, amilyet keres.
Következett a húsvéti ünnep, s a király elment a templomba. A
lánya gyengének érezte magát, és nem tartott vele. Ahogy otthon
egyedül unatkozott, egyszer csak kinyitotta az édesanyja szekrényét, és
kutakodni kezdett benne. Hirtelen kezébe akadt az édesanyja cipője.
Nézte a cipőt, és ezt gondolta magában: „Ejnye, Istenem, ezt az
édesapám még nem is mutatta nekem, pedig milyen szép cipő, tán az
én lábamra is jó lesz.” Leült a lány, és felpróbálta a cipőt, de az a cipő
úgy illett a lábára, mintha neki szabták volna, és a leány hosszasan
gyönyörködött a szép cipőben. Sétálgatott a szobában, amikor egyszer
csak belépett az édesapja:
– Mit csinálsz, édes lányom?
– Semmit, édesapám. Még nem is mondta nekem, hogy ebben a
szekrényben milyen gyönyörű szép cipő van. Nézze, apám, úgy illik a
lábamra, mintha rá szabták volna.
Akkor a királynak megvillant a szeme:
– Hát, leányom, fájdalom kiejteni a számom, de te vagy az én
menyasszonyom.
A leány majd' összeesett, amikor ezt meghallotta:
– Mit mondasz, apám? Hát hogy gondolod te azt?
– Hát úgy gondolom, édes lányom, hogy az édesanyád meghagyta
nekem a halálos ágyán, hogy azt vegyem el feleségül, akinek ez a pár
cipő a lábára illik.
– Jól van, apám, ha így van, adjon nekem gondolkodási időt.
– Jól van, lányom, adok.
Ekkor bement a lány a szobájába, és hozzá fogott keservesen sírni.
Amikor eljött az este, kiment az édesanyja sírjához, letérdepelt, és sírt.
Fohászra emelte a száját, fohászkodott, imádkozott, és kérte az
édesanyját:
– Anyám, mondd, mitévő legyek?
Akkor a szomorúfűz ágon megjelent három fehér galamb, és
elmondta a lánynak, hogy mit csináljon. Megköszönte a lány a jó
Istennek, hogy meghallgatta kérését, fölkelt, és elment haza. Másnap
reggel kérdezte az édesapja:
– Na, leányom, meggondoltad magad?
– Apám, csináltasson nekem egy olyan ruhát, amelyik úgy süt, mint
júniusban a Nap az égen, de ez a ruha egy dióhéjba beleférjen.
Megcsináltatta a király a lányának azt a ruhát, de rémséges nagy
költségbe került. Amikor a ruhát átadta a lányának, azt kérdezte tőle:
– Na, leányom, itt a ruha, most már meggondolod magad?
 – Nem, apám, előbb csináltasson nekem egy öltözet ruhát, amely
olyan legyen, mint télen a hó, amikor a Hold rávilágít. De egy dióhéjba
ez a ruha is beleférjen.
Amikor a király megcsináltatta a ruhát, átadta a lánynak, és
megkérdezte tőle:
– Na, leányom, meggondoltad most már magad?
– Nem, apám! Most csináltasson nekem egy öltözet ruhát, amely
úgy ragyog, mint tiszta éjjel az égen a csillagok, és egy dióhéjba az is
beleférjen.
Amikor kész volt a ruha, átadta a király a lányának, s azt mondta
neki:
– Na, meggondoltad magad, leányom?
– Még nem, apám! Most csináltasson nekem girind-szőrből egy kis
ködmönt.
Mikor az is kész lett, átadta a lányának:
– Na, leányom, meggondoltad magad?
– Még nem, apám, még egyet tegyen meg, és ha az meglesz, a
felesége leszek.
– Mi lesz az még, lányom?
– Hívja össze az ország boszorkányait, és csináltasson nekem egy
kis széket, de az a kisszék csak akkora legyen, mint egy gyufás
skatulya, és olyan tulajdonsága legyen, hogy ha én ráülök, és azt
mondom neki, hogy: „kisszékem, hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok”,
már ott is legyek.
Megcsináltatta a király ezt is, és átadta a leányának,
– Na, lányom, most már a feleségem leszel?
– Holnap megtartjuk a lakodalmat, apám.
A király elégedetten aludni tért, bár nem lehetett valami nyugodt
alvása, mert mindarra, amit a leánya tőle kért, az ország kincse kevés
volt, ezért külországi kölcsönöket vett föl, tömérdek sokat. A
királylány pedig akkor este lement a konyhára, egy mosogató lánytól
elkért egy öltözet piszkos ruhát, azt felvitte a lakosztályára, és belebújt.
Felvette a girindszőrből készült kis ködmönt, elővette a kisszéket,
ráült, és azt mondta:
– Hipp-hopp, kisszékem, ott legyek, ahol akarok! – És egy nagyon
messze országba, egy királyi főváros külső szélén akart leszállni.
Amikor az édesatyja fölfedezte, hogy nincs lány, esküt mondott,
hogy addig nem fog nyugodni, amíg a leányát meg nem bosszulja
amiatt, hogy őt földönfutóvá tette.
A lány pedig leszállt a kisszékéről, sétálgatott a főváros külső
szélén, a királyi nyaralókastély mellett. Itt egy gyönyörű királyfi
uralkodott. A királylány bement a királyi palota udvarába piszkos
ruhájában. Az udvarmesterrel találta magát szembe, és kérdezte tőle,
hogy nem volna-e őreá szüksége, nem fogadná-e meg valami
szolgálatra.
– Phü, phü – mondja az udvarmester –, miért vagy ilyen büdös?
Másnak nem fogadhatlak föl, mint pulykapásztornak.
– Jó lesz az a szolgálat – mondja a királylány.
Az udvar hátsó részében, a baromfiak között, volt egy kis szoba,
amely a pulykapásztoré volt. Elfoglalta az állását a lány, és másnap
szépen kihajtotta a pulykákat legelészni, így teltek a lány napjai, egyik
a másik után.
A királyfi egyszer csak nősülni akart. Kihirdette az országában,
hogy mindazok a lányok, akik úgy gondolják, érdemesek arra, hogy a
királyfiú elvegye őket feleségül, jöjjenek a palotába. Nagy mulatságot
rendezett a város egyik termében, ahová meghívta a lányokat. A
pulykapásztor megtudta, hogy a királyfiú nősülni akar, és amikor a fiú
belovagolt a városba, épp az út mellett legeltette a pulykáit. A királyfi
elővette lovagló pálcáját, és a lovát futásra kényszerítette, de amikor
odacsapott a lóra a pálcájával, az kiesett a kezéből. Odaszaladt a
pulykapásztor, fölkapta a pálcát, és fölnyújtotta a királyfinak. A
királyfi nagyon haragudott:
– Te, te, te büdös, hogy merészeltél hozzányúlni a pálcámhoz?
A pulykapásztor nem szólt semmit. A királyfi elment, a lány meg
hazaterelte a pulykáit. Bement a szobájába, magára zárta az ajtót,
levetkőzött, szépen megmosakodott, megfésülködött, és magára öltötte
a csillagszínű ruhát. És amikor már tudta, hogy a mulatság
megkezdődött, ráült a kisszékre, és azt mondta:
– Hipp-hopp, kisszékem, én is a királyi mulatságban legyek. – És
már ott is volt. A kisszéket a zsebébe tette, és bement a nagy terembe.
Amikor a lány belépett a terembe, mindenkinek a szeme megakadt
rajta, mert olyan szép nőt még soha senki nem látott. Amikor a királyfi
meglátta a szép nőt, rögtön odament, és felkérte táncolni. Tánc után
leültek egy asztalhoz és beszélgetni kezdtek. Kérdezte a királyfi a
lánytól:
– Mondd csak, kedves kisasszony, honnan kerültél ide?
– Én kérem – felelte a királykisasszony –, Botvári vagyok.
– Botvári – ismételte a királyfi –, még nem tudom, hol van. Hát
mondd, kedves királykisasszony, lennél-e a feleségem?
– Igen, örömest.
Ismét táncolni mentek. Amikor befejeződött a tánc, a lány egy
óvatlan pillanatban kivette a zsebéből a kisszéket, és azt mondta:
– Hipp-hopp, kisszékem, otthon legyek. Abban a pillanatban a lány
eltűnt a teremből. Kereste a királyfi, kereste a nép, az egész termet
tűvé tették érte, de sehol sem találták. A királyfi a mulatságot nagy
szomorúan berekesztette, és kihirdette, hogy másnap este folytatják a
táncot.
Másnap, amikor estefelé a királyfi a városba ért, a pulykapásztor
ismét ott legeltetett az út mellett. Amikor a királyfi arra lovagolt,
elővette a lovon a zsebkendőjét, de a zsebkendő leesett. Hamar
odaszaladt a pulykapásztor, felvette a kendőt, és felnyújtotta.
– Lány, lány, hogy merészeltél hozzányúlni a zsebkendőmhöz? –
kiáltott rá a királyfi.
De a pulykapásztor nem szólt semmit. A királyfi elment. A
pulykapásztor hazaterelte a pulykáit, bement a szobájába,
megmosakodott, és felöltözött holdszín ruhájába. Elővette a
varázsszéket, és azt mondta:
 – Hipp-hopp, kisszékem, ismét a mulatságban legyek! – És már ott
is volt.
Amíg meg nem érkezett, a királyfi idegesen le és föl sétált a
teremben, és várta, hogy megérkezzen a csodaszép nő. Amikor
megérkezett, s belépett a terembe, királyfi azt sem tudta, mit csináljon
örömében. Hiszen ez a királylány még szebb, mint az előző napi!
Odament mindjárt, meghajolt előtte udvariasan, kezet nyújtott neki, és
felkérte táncolni. Tánc után helyet foglaltak egy asztalnál, és kérdezte
a királyfi:
– Mondd csak, kedves kisasszony, honnan kerültél ide?
Azt mondta a királykisasszony:
– Én Kendővári vagyok.
– Kendővári? A tegnapi Botvári volt, ez meg Kendővári; arról se
tudom, hol van, meg erről se tudom, hol van. Mondd, kedves
királykisasszony, lennél-e a feleségem?
– Lennék szíves-örömest – felelte a királykisasszony.
– Na, akkor táncoljunk még egyet.
Elmentek, és megint táncoltak. Egy óvatlan pillanatban a
királykisasszony elővette a varázsszéket, és azt mondta:
– Hipp-hopp, kisszékem, otthon legyek. – Azzal ismét eltűnt.
Bánatában a királyfi nem tudott hová lenni. „Jaj, miért is nem
tudtam én jobban vigyázni!” De hiába sopánkodott, ez már csak így
volt. Berekesztette a mulatságot a
Királyfi, és újra kihirdette, hogy másnap este folytatódik a tánc.
Nagy bánatosan hazament a királyfi, és várta a következő estét.
Elhatározta magában, hogy most már vigyázni fog. Egy század
katonaságot rendelt ki az épület őrzésére, és kiadta parancsba, hogy a
kapun senkit nem szabad kiereszteni.
Másnap este, mikor ismét lovagolt a város felé, a pulykapásztor
megint csak ott legeltetett az úton. Amikor a királyfi közeledett,
sarkantyúba kapta a lovát, s vágtázni kezdett. A ló megbotlott egy
kicsit, és a királyfinak leesett a sapka a fejéről. Odaugrott a
pulykapásztor, felvette, és felnyújtotta a királyfinak.
 – Jaj, jaj, jaj, miért nyúltál hozzá, te büdös lélek! – üvöltötte a
királyfi.
A pulykapásztor nem szólt semmit. A királyfi elment, a
pulykapásztor pedig hazament. Bement a szobájába, megmosakodott,
és felöltözött a napszínű ruhájába. Mikor azt felvette, maga alá tette a
kisszéket:
– Hipp-hopp, kisszékem, a mulatságon legyek. Amikor bement a
terembe, szemvakító fényesség támadt. Amikor a királyfi meglátta,
örömében nem tudott mit tenni. Gyorsan odament hozzá,
bemutatkozott neki, és felkérte táncolni. Tánc után leültek az
asztalhoz, és beszélgettek.
– Kedves királykisasszony, leszel-e a feleségem? – kérdezte a
királyfi.
– Leszek – felelte a királykisasszony.
– Váltsunk hát gyűrűt.
Gyűrűt cseréltek. Gyűrűcsere után kérdezte a királyfi:
– Mondd csak, kedves királykisasszony, honnan kerültél ide?
– Én, kérem – feleli a királykisasszony –, Sapkavári vagyok.
– Hm, az első volt a Botvári, a másik a Kendővári, ez meg
Sapkavári, azt sem tudom, hol vannak ezek a helyek. Ne hagyj el
engem, kedves királykisasszony, mert meghalok, ha elhagysz.
– Dehogy, dehogy hagylak el, én is szeretnék már férjhez menni.
– Akkor gyerünk, kisasszony, táncoljunk.
Ismét táncoltak. Tánc után egy óvatlan pillanatban, amikor csak
félrenézett a királyfi, elővette a kisszéket a királykisasszony:
– Hipp-hopp, kisszékem, otthon legyek.
Amikor a királyfi visszafordult, már nem látott senkit, nem látta a
csodaszép nőt. A szíve majd megszakadt, el is ájult. A mulatságot
egyszer és mindenkorra bezárták, és a királyfit betegen, kocsiban
szállították a királyi kastélyba. Tudós orvosok jelentek meg a királyi
kastélyban, de a királyfin nem lehetett segíteni, mert a szerelem betege
volt, ezen pedig orvossággal segíteni nem lehet. A pulykapásztor is
tudta, hogy a királyfi nagybeteg, és azt is tudta, hogy a szerelem
betege.
Reggel azt mondta a pulykapásztor az udvarmesternek:
– Nagyon rosszul érzem magam, a hideg ráz, nem tudom ma a
pulykákat kihajtani.
Tizenegy óra felé a pulykapásztor lement a konyhára:
– Jaj, de nagyon fázok, jaj, de nagyon rosszul vagyok, engedjék
meg, kérem, hogy megmelegedjek egy kicsit – mondta a szakácsnak.
A szakács megsajnálta a pulykapásztort:
– Na, húzódj oda az ajtó mellé, te büdös.
Meghúzódott az ajtó mellett a pulykapásztor. Közben elérkezett az
ebédidő. Kitálalták a levest egy tálba a királynak. Egy óvatlan
pillanatban odafordult a pulykapásztor, és a gyűrűt, amelyet a
királyfitól kapott, a leveses tálba csúsztatta, aztán kiosont a konyhából.
Az inas bevitte a levest a király szobájába. Azt mondta a király az
inasának:
– Na, szedjél egy fél tányér levest.
Amikor az inas a leveses kanalat beletette a levesestálba, az első
merítésnél a kanálba került a gyűrű. Amikor kiöntötte a tányérba a
levest a gyűrűvel együtt, elkiáltotta magát az inas:
– Jaj, Istenem, valami van ebben a levesben! Azt mondta a királyfi:
– Mutasd.
Odanyújtotta a királyfinak a tányért, az kivette a levesből a gyűrűt.
Egyet dobbant a szíve, rebbent a szeme, és hívatta az udvarmestert:
– Azonnal kutasd föl a királyi palotát, és ha idegent találsz a
palotában, azonnal hozd ide.
Fölkutatták az egész királyi palotát, de bizony idegent nem találtak.
Akkor azt mondta a király az udvarmesternek:
– Kérdezd meg a szakácsot, hogy láttak-e idegent a konyhában ma
délelőtt! Mondjátok meg, kijárt ott, mert ha nem mondjátok meg,
börtönbe vettetlek benneteket.
Az udvarmester lement a konyhára, és kérdezte a szakácsot:
 – Mondd meg, hogy ki volt ma délelőtt a konyhában, mert ha
megmondod, nem lesz baj, de ha nem, mindnyájan börtönbe kerülünk.
Erre azt mondta a szakács:
– Itt ma nem volt senki más, mint a pulykapásztor. Azt mondta,
hogy rázza a hideg, beteg, engedjük meg, hogy megmelegedjen.
Megengedtük, és észre se vettük, amikor a konyhát elhagyta.
Az udvarmester rögtön felment a királyfihoz, és elmondta neki,
hogy a szakács mit mondott. Azt mondta a király az udvarmesternek:
– Eredj, és hozd elém azt a pulykapásztort.
Mikor az udvarmester elindult a pulykák felé, a leány meglátta, és
rögtön beugrott a szobájába, hogy magához vegye a dióhéjakat.
Amikor odaért az udvarmester, azt mondta a lánynak:
– Mit csináltál, te büdös, börtönbe akarsz vettetni? Gyere rögtön a
király elébe.
Felmentek a király elébe. Ránézett a király a pulykapásztorra, mire a
lány azt mondta a királynak:
– Na, nem engedem már tovább fájni a szívedet. Adj nekem gyorsan
egy szobát!
Rámutatott a király egy ajtóra:
– Ott van, eredj be.
Bement a leány, magára zárta az ajtót, és levette magáról a piszkos
ruhát. Magára öltötte a napszín ruhát. A királyfi a kulcslyukon nézte,
és amikor meglátta, hogy a pulykapásztor magára vette azt a gyönyörű
ruhát, nem bírta kivárni, hogy a lány kinyissa az ajtót, hanem gyorsan
betörte, és úgy ugrott a királykisasszony nyakába:
– Hát, édes szívem, meggyógyultam, keljünk egybe minél előbb,
tartsuk meg az esküvőt.
Azt mondta a lány a királyfinak:
– Megesküszök veled, feleséged leszek, mert szeretlek, csak azt
fogadd meg, hogy teljesíteni fogod a kérésemet. Amint megesküdtünk,
olyan szigorú őrséget tartasz a kapunál, hogy egyetlen koldus, egyetlen
vándor se jöhessen be ott. Mert ha egyszer is valaki beteszi a lábát ide,
a mi boldogságunknak vége.
 Megtartották a lakodalmat, és boldog életet éltek. Második évben
egy gyönyörű szép gyermeknek adott életet a királynő, negyedik évben
egy másik fiúnak, és szépen éldegéltek így négyesben.
Amikor a második fiú egyéves lett, az udvarmester meghalt. Új
udvarmestert nevezett ki a király, akinek elfelejtett szólni a szigorú
őrségről. Egy reggel, amikor fölébredt a király, elindult a felesége
lakosztálya felé, és hát ott látta a két gyermekét vérben feküdve,
holtan. Mind a két gyermeknek el volt vágva a nyaka egy késsel.
Bement a felesége szobájába, hát ott alszik a felesége, véres kés a
kezében, és a keze is csupa vér. Összecsapta a király a két kezét: hát ez
meg mit csinált?
Felébredt a felesége, látta a kezében a véres kést, és látta, hogy a
keze csupa vér. Elájult az asszony. Akkor azt mondta neki az ura:
– Miért követted el ezt a rettenetes gyilkosságot?
Azonnal őrséget hívatott a király, és börtönbe vettette a feleségét. A
felesége sírt, kegyetlenül sírt, mert fájt neki két szép gyermeke halála,
s mert tudta, hogy bűntelen, nem ő követte el a gyilkosságot, de nem
hallgatta meg őt senki, mert a király iszonyatos haraggal volt iránta.
Össze is hívatta a minisztereit:
– Mondjátok meg, mit érdemel az, az asszony, aki a két
gyermekének késsel elvágja a nyakát?
Felelték a miniszterek:
– A legkegyetlenebb halált.
Ott állt a hátuk mögött egy idegen ember, aki azt mondta a
királynak:
– Király uram, bízd rám a kivégzést, a legkegyetlenebb módon
fogom kivégezni a királynét, mert én hóhér voltam.
A király rábízta az idegenre a kivégzést. Azt mondta erre az idegen:
– Adj nekem egy nagy hordót.
Kapott az idegen egy hordót, amelyet televeretett szögekkel: a
szögek belülről öt-hat hüvelyknyire kiálltak a hordóból:
– Na, most add ide az elítéltet – mondta a királynak az idegen.
Felhozatta a király a feleségét a börtönből. Azt mondta neki:
 – Amiért gyilkosságot követtél el, a legkegyetlenebb halállal fogsz
kimúlni.
Erre azt felelte a felesége:
– Ha meg kell halnom, akkor add ide a két gyermekemet is, hogy
velük együtt menjek, és magam mellett érezzem őket, amikor
meghalok.
Becsomagolta a két gyermeket az anya, és az idegen magához vette
a királynőt. Fölmentek egy magaslatra, amely nem messze volt a
királyi palotához. És amikor fölértek a magaslatra, így szólt az idegen
a királynőhöz:
– Na, látod, a bosszúm utolért. Megismersz-e? Én vagyok az apád.
Engem tönkretettél, földönfutó lettem miattad. De addig jártam, amíg
megtaláltalak, most már meg kell halnod. Tedd le azt a csomagod, és
ülj bele ebbe a hordóba.
Azt mondta a lány az apjának:
– Hát, hogyha egyszer már meg kell halnom, csak azt mutasd meg,
hogy üljek bele ebbe a hordóba.
Lehajolt a lány apja, és mutatta a lánynak:
– Hát így, ide.
Akkor a királynő lelökte az apját a hordóval együtt, úgy megrúgta,
hogy egy szempillantás alatt halott lett a lány apja. Akkor a királyné
felvette a két gyermekét, és mélyen bement a király erdejébe.
Ráesteledett. Gondolkodott, hogy ugyan hová menjen, ugyan hol töltse
el az éjszakát. Nem messze megpislantott egy kis házikót, odament.
Bement a házba, de nem volt ott senki. Szegényesen bútorozták be, két
gyermekágy is állt benne, meg egy nagyobb ágy, és minden egyéb, ami
csak kell egy házba. Letette két gyermekét az anya az ágyra, és
széjjelnézett. A lakásban volt egy kamra, hát ott volt mindenféle a
világon, ide csak egy gazdasszony kellett, aki tud főzni. Hozzá is
fogott, csinált magának egy kis vacsorát, és úgy gondolkozott, hogy
„Na, majd holnap, világosban eltemetem a két gyermeket.” Lefeküdt
és elaludt.
Korán reggel a nagyobbik fiú keltegette az édesanyját:
 – Anyám, kelj föl, mert én már nagyon éhes vagyok. Amikor a
királyné fölkelt, meglátta a gyermekeket élve, örömében nem tudott
mit tenni, csak sírt, és sírt. Az Isten visszaadta a két gyermekét az
anyának, aki nem volt bűnös. És az Isten rendelte ezt a kis házat is az ő
fönntartásukra, az Isten gondoskodott nekik mindenről. Akkor a
királyné belenyugodott a sorsába, és nevelgette a két gyermeket az
erdő mélyén. Amikor az egyéves kisfiú is beszélni kezdett, azt
kérdezte az édesanyjától:
– Anyám, hát csak mi vagyunk hárman a világon? Nincs több
ember? Milyen rossz nekünk, ugye, anyám? Hát nekem nincs apám?
– Dehogynem, fiam, van neked is, én vagyok az anyád, és a jó Isten
az apád.
Így tengették az életüket az erdőben.
Közben a király nagyon szomorú lett, amikor magához tért, és
nagyon megbánta, hogy elhamarkodta a felesége kivégzését. Meg is
fogadta magában, hogy ő nem is nősül meg soha. De nagyon
visszavonult életet élt. Két év leteltével azt mondta a kocsisának:
– Fogjál be, elmegyünk az erdőbe.
Elmentek az erdőbe vadászni kettesben. Vadászgatott a király, lőtt
egy pár fácánt, pár foglyot, miközben egyre beljebb és beljebb mentek
az erdő mélyére. Egyszer azt mondta a király a kocsisának, hogy
forduljanak vissza, indulniuk kell haza. De a kocsis eltévesztette az
utat, és összevissza bolyongtak az erdőben, nem tudtak útra vergődni.
Lassan beesteledett. Akkor meglátott a király egy kis világosságot.
– Látod te ott azt a kis világosságot? – kérdezte a kocsisától a király.
Felelte a kocsis:
– Látom, király atyám.
– Na, tartsál abba az irányba. Biztosan valami vadászom lakik ott.
Amikor odaértek, azt mondta a király a kocsisának:
– Eredj be, nézd meg, ki lakik itt.
Bement a kocsis, és látta, hogy egy szép nő van odabenn két
gyermekével. Mondta a királynak:
 – Király atyám, egy nő van odabent és két gyermek. Leszállt a
király a kocsiból, és bement a házba. Illedelmesen köszönt, a királyné
fogadta.
– Mondja, kérem – szólt a király –, nem lenne szíves éjszakára
helyet adni nekem és a kocsisomnak? Eltévedtünk az erdőben, és nem
tudunk hazamenni.
A királyné megismerte a férjét, és azt mondta neki:
– Szívesen, foglaljon helyet.
Mindjárt adott mosdóvizet a férjének, kényelembe tette a királyt, és
nemsokára készen volt a vacsora is. Mindnyájan leültek az asztalhoz,
és elfogyasztották az ételt.
A király fáradt volt, és a királyné átadta a királynak a saját ágyát,
hogy feküdjön oda. A kocsisnak az ajtó mellett csinált helyet, és az is
lefeküdt. A király pár perc múlva elaludt, az asszony pedig a két
gyermekével foglalkozott. Amikor a király elaludt, álmában az egyik
karját lecsúsztatta az ágy szélén. Odaszólt a királyné a fiának:
– Eredj fiam, tedd föl apád karját, ne csüngjön. Azt válaszolta a
gyermek az anyjának:
– Anyám, hát te azt mondtad nekem, hogy az én atyám az Isten.
– Igen fiam, azt mondtam, hogy az Isten az atyád, de az Isten után ő
a második atyád.
Elment a gyermek, feltette az apja karját az ágyra. A kocsis nem
aludt, hallotta, hogy mit mondott az asszony.
Másnap reggel, mikor felkeltek, amíg a király mosakodott és
öltözködött, a királyné elkészítette a reggelit. Megreggeliztek, a király
megköszönte az éjjeli szállást, elköszönt, és elment. Amikor már jó
távol kerültek a háztól, így szólt a kocsis a királyhoz:
– Király atyám, mondok én magának valamit.
– Na, mi lesz az? Csak mondjad!
– Király atyám egyik karja lecsüngött az ágy szélén éjszaka, és az a
nő akkor így szólt az egyik fiához: „Fiam, tedd föl atyád karját, hogy
ne csüngjön.” Erre azt felelte a gyermek: „Anyám, te azt mondottad,
hogy az Isten az én atyám.” „Azt mondtam, fiam, hogy az Isten a te
atyád, de Isten után ő a második atyád” – így felelt az asszony. És
akkor a fiú odament király atyámhoz, és föltette a karját.
– Igaz ez, fiam? Felelte a kocsis:
– Esküszöm, király atyám, hogy igaz.
– Hát akkor gyerünk vissza rögtön! – És már vissza is fordultak.
Amikor a király belépett a szobába, Isten csodát tett, mert rögtön
felismerte a feleségét. Térdre roskadt a felesége előtt a király, és
összetett kézzel kérte, hogy bocsássa meg neki mindazt, amit
elkövetett ellene.
Azt felelte a felesége:
– Kész a bocsánat. – Egymás nyakába borultak, és percekig
zokogtak. Akkor azt mondta a király a kocsisának:
– Eredj haza gyorsan, és a csukott társas kocsival gyere vissza
azonnal.
Hazament a kocsis, és hamar vissza is érkezett. Akkor már tudta az
utat. A király a családjával együtt beült a kocsiba, és amikor a
kocsiban voltak, szemük láttára eltűnt a ház. Így mutatta meg előttük a
jó Isten az ő jóakaratát.
Amikor hazaértek, azt mondta a királynő a királynak:
– Látod, azt mondtam neked, hogy szigorú őrséget tarts a kapunál,
de te arról megfeledkeztél. És tudod, ki cselekedte ezt a szörnyűséget
velünk? Az én apám.
És elmesélte férjének az élettragédiáját. Attól kezdve boldog életet
éltek, és élnek most is, ha meg nem haltak.

A SZÁRNYAS KIRÁLYFI
 ol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy
király, s annak olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. Mikor a
királykisasszony eladósorba került, tízen, húszan is jöttek leánynézőbe,
mind csupa királyfiak, de a királykisasszonynak éppen a
legszegényebb királyfin akadt meg a szeme. Az ám, csakhogy a király
azt szerette volna, hogy a leánya a leggazdagabb királyfit válassza, s
merthogy ezt nem tette, nagy haragjában bezáratta a palota
legmagasabb tornyába, s ott tartotta szomorú rabságban. Hiszen
zárhatta, mert a szegény királyfi minden alkonyatkor meglátogatta a
királykisasszonyt, úgy, hogy arról senki lélek sem tudott. Ugyan hogy
lehetett ez? Úgy, hogy a királyfinak volt egy ezermester inasa, ez
szárnyat csinált a gazdájának, s amint esteledett, alkonyodott,
felszállott a város szélén, s mint egy madár, úgy repült be a torony
ablakán.
Hát ez így volt egy hétig, kettőig, egyszer azonban eszébejutott a
királynak, hogy meglátogatja a leányát, hátha szép szóval másfelé
fordítja a szívét. Na, éppen jókor talált menni a toronyba: a szegény
királyfi ott üldögélt a királykisasszony mellett, keseregtek mind a
ketten, hullott a könny a szemükből, mint a záporeső. Szörnyű haragra
gerjedt a király, mikor meglátta a királyfit. Kirántotta széles, görbe
kardját, de bezzeg a királyfi sem tátotta el a száját, meglebbentette,
csattogtatta a szárnyát, s huss! Kiröpült az ablakon. Meg sem állott,
míg abba az erdőbe nem röpült, ahol ő egymagában lakott,
kakassarkon forgó aranypalotában.
Nosza, a király mindjárt befogatott hatlovas hintóba, s indult az
erdőbe, mert hallotta már, hogy az ő erdejében lakik a királyfi, csak
hogy a királykisasszony közelében lehessen. Ment a hintó után egy
regement huszár is, s ahogy a palotához értek, egyszeriben körülfogták
azt, a király meg bement a palotába.
Bemegy az első szobába: nem volt ott semmi. Bemegy a másodikba:
ott volt két ágy, két szék, egy asztal, meg egy almárium. Bemegy a
harmadikba, s hát abban nem volt egyéb, csak egy íróasztal: amellett
ült a királyfi, s szomorú verseket írt az ő nagy szívbéli bánatáról.
– Hé, szárnyas királyfi – kiáltott a király szörnyű haraggal –, te
voltál-e a leányomnál?!
– Én voltam, felséges királyom, nem tagadom. Ha tagadnám is, mi
hasznát látnám?
– Bizony, ha te voltál, mindjárt agyon is lőlek ebben az álltó
helyemben!
Mondta a királyfi:
– Ne lőjön meg, felséges királyom. Inkább vitessen vissza a
toronyba, kötöztessen össze a leányával, s vettessen le a toronyból.
– No, ha ez a kívánságod, ez teljesedhet – mondta a király. –
Haljatok meg együtt, szívem szomorítói!
Hát csakugyan úgy lett, ahogy a szárnyas királyfi kívánta:
visszavitték a toronyba, ott összekötözték a királykisasszonnyal, s
ledobták a toronyból. Le ám, csakhogy nem estek a földre, mert a
királyfi szárnyát elfelejtették lekötni, s ahogy lelökték őket az ablak
párkányáról, kieresztette a szárnyát, felszállott a magas levegőégbe, s
repült a királykisasszonnyal, mint a gondolat, még annál is
sebesebben.
Eleget kiabált a király utána, hogy csak jöjjön vissza, egyikőjüknek
sem lesz semmi bántódása, de bezzeg volt esze a szárnyas királyfinak,
még a fejét sem fordította vissza; nem szállott le a földre, míg az apja
udvarába nem ért. Ott aztán leoldották róluk a kötelet, s a fiatalok még
aznap megesküdtek. Amire a király odaért, már rég megvolt a
lakodalom, csak egy kevés maradék jutott neki a lakodalmi kalácsból.
No, ez így éppen jó volt, ahogy volt.
Itt a vége, fuss el véle!

A JÓKEDVŰ EMBER
 pám a legnagyobb kincset hagyta tám: jókedvet örököltem tőle.
Hogy mi volt az apám? Az ő foglalkozásának bizony kevés köze van a
jókedvhez. Testes, gömbölyű, eleven ember volt, derűs külseje sehogy
sem illett a hivatalához. Mi volt hát a hivatala, hol volt a helye a
társadalomban? Ha már a történet elején elárulnám, biztosan volnának,
akik félreértenék a könyvet, és azt mondanák: – Barátságtalan história,
nem szívesen olvasok ilyeneket! – Pedig nem volt az én apám se
hóhér, se sintér; olyan hivatalt viselt, amely még a város legrangosabb
urainak is elébe helyezte, s ez az elsőség meg is illette. Ott volt az ő
helye legeslegelöl, még a püspök, még a királyi herceg is csak utána
következett. 0 volt mindig az élen – a halottaskocsi bakján.
No, mégiscsak kiböktem! De aki látta az apámat a gyászkocsi
bakján hosszú fekete kabátjában, fekete rojtos, háromszögű
kalapjában; aki ránézett az arcára, amely kerek volt, mosolygós és
nyájas, ahogy a Napot szokták rajzolni a gyerekek; mondom, aki ott
látta az apámat, annak nem a gyász meg a megásott sír jutott róla
eszébe, hanem azt látta az arcán: – Semmi baj! Meglátjátok, jobb lesz,
mint hiszitek!
Tőle örököltem hát a jókedvemet meg azt a szokásomat, hogy
gyakran járok a temetőbe; szórakoztató dolog is ez, ha az embernek
megvan hozzá a derűje, s ha előfizetője a Hírlapnak, amit apám is
járatott.
Én már túljutottam a férfikor delén, s máig sincs se feleségem, se
gyerekem, se könyvtáram, de amint mondtam, előfizetője vagyok a
Hírlapnak, s ez tökéletesen elég nekem. Legkedvesebb újságom
nekem is, mint az apámnak; sok hasznosat tudok meg belőle, amit az
embernek tudnia kell: ki prédikál a templomban, s ki az új könyvek
lapjain; hol lehet házat, szolgát, ruhát és élelmet venni, hol tartanak
kiárusítást, ki megy csődbe; olvashat benne jótékonyságról az ember;
talál a lapjain jámbor verseket, amelyek senkinek sem ártanak,
házassági hirdetéseket és találkára-hívásokat, amelyeket az ember
vagy tudomásul vesz, vagy nem; úgy tehet, ahogy akar. Boldogan
élhet, és sírba is boldogan szállhat, aki a Hírlapot járatja, s mire élete
bealkonyul, annyi szép papirosa gyűlik össze, hogy puha ágyat vethet
belőle magának, ha jobban szereti, mint a gyaluforgácsot.
A Hírlap meg a temető – ezek voltak mindig a legüdítőbb séták a
lelkemnek, a legjótékonyabb fürdők derűs kedvemnek.
A Hírlapot magatok is böngészhetitek, de a temetőbe velem jöjjetek.
Akkor menjünk oda, amikor ragyog a Nap, és lombosak a fák
induljunk el a sírok között! Olyanok a sírok, mint egy-egy csukott
könyv; felső tábláján elolvashatjuk a könyv címét, s ebből
megsejthetjük a tartalmát, persze mégsem mond semmit. Csak én
tudok róluk mindent, apámtól meg a magam eszétől. Beírtam
valamennyit a temető-naplómba, amit a magam hasznára és
mulatságára jegyzek. Abban a naplóban együtt vannak valamennyien,
még annál is többen.
Itt vagyunk hát a temetőben.
A mögött a fehérre festett rácskerítés mögött, ahol valamikor
rózsabokor virult – most már elpusztult, de a szomszéd sírról átfutott
az örökzöld indája, hogy némi pompát adjon a sírnak – egy
boldogtalan ember porlad. Életében volt mit a tejbe aprítania, ahogy
mondani szokás, még többje is volt, amennyi kellett, de túlságosan a
szívére vette a világot, azaz inkább a művészetet. Némely este
színházba ment, hogy megfürössze lelkét a szépségben, de ahelyett
csak mérgelődött: hol a világosító árasztott túlságosan sok fényt a
holdtányérra, hol a díszletekkel volt elégedetlen; máskor pálmafát
látott a dán Amager szigetét ábrázoló díszleten, a tiroli tájképen
kaktuszt, vagy bükkfát a zord norvég vidéken. Ilyenkor felforrt benne
a harag, pedig hiszen édesmindegy az! Ugyan kinek tűnik fel! Hiszen
csak komédia az egész, arra való, hogy elmulattassa az embert. Máskor
meg a közönség tapsát sokallta vagy kevesellte a boldogtalan ember. –
Pudvás fa! – dohogott magában. – Ma este nem akar lángra kapni.
Aztán hátrafordult, hogy szemügyre vegye, miféle népség tölti be a
nézőteret. Látta, hogy nem ott nevetnek, ahol kellene, s ezen még
jobban feldühödött, valósággal szenvedett; boldogtalan ember volt. Ott
nyugszik most a sírban.
A másik sírdomb alatt olyan ember pihen, aki nagyon boldog volt
életében; nemes származású, nagyon előkelő úr, s ez volt a szerencséje,
mert különben semmire se vitte volna. De hát a természet olyan
bölcsen igazít el mindent, hogy gyönyörűség rágondolni. Pávamód
járt-kelt csupa-hím ruhájában; olyan volt magas hivatalában, mint egy
gyönggyel berakott, drágamívű csengőhúzó, amely jó, erős zsinórban
folytatódik, s az látja el helyette a munkát. Neki is volt ilyen derék és
erős csengőzsinórja: helyettese, aki az ő teendőit elvégezte; máig is
működik, az új, díszes csengőhúzó mögött. A természet olyan bölcsen
igazított el mindent, hogy az ember csak elragadtatva beszélhet róla.
És itt nyugszik – ó, de szomorú história! –, itt nyugszik egy ember,
aki hatvanhét esztendős koráig törte a fejét egy jó ötleten. Ez volt
egész élete célja, s egy, napon végre ki is sütötte az ötletet, legjobb
meggyőződése szerint, és olyan rettenetesen megörült neki, hogy
belehalt a nagy örömbe. Így hát nem sok haszna volt a nagyszerű
ötletből, nem mondhatta el senkinek, s az most biztosan sírjában sem
hagyja nyugton. Az ötletnek ugyanis az volt a sajátsága, hogy csak
reggelizés közben lehetett hatást elérni vele, s mivel a halottnak a
közvélemény szerint csak éjfélkor szabad megjelennie, nem mondhatta
el az alkalmas pillanatban, és nem tudott vele megnevettetni senkit. A
boldogtalan ember tehát ott őrizte sírjában nagyszerű ötletét – ó,
milyen szomorú sírhalom ez!
Emitt meg egy igen fösvény asszony alussza örök álmát; míg élt,
minden éjjel felkelt, és hangosan nyávogott: így akarta elhitetni
szomszédaival, hogy macskákat tart, annyira fösvény volt.
Az alatt a sírkő alatt egy jó-családból való hajadon pihen;
társaságban mindig az ő hangját akarták hallani, s ő elénekelte: „Mi
manca la voce”[8]. És csak ilyenkor mondott igazat!
Mellette egy másik kisasszony nyugszik – őt már más fából
faragták. Tudjuk, hogy amikor a szív kanárimadara énekelni kezd, a
józan ész befogja a fülét. A szép kisasszonyt a házasság glóriája fonta
körül. Mindennapi történet, szépen kifejezve. De hagyjuk pihenni a
holtakat,
Ott egy özvegyasszony porlad, akinek méz volt az ajkán és epe a
szívében. Valóságos portyázó hadjáratokra indult, hogy felkutassa
felebarátai hibáit, ahogy a régi időkben a „rendőrkopók” vizslatták,
ami nem is volt.
Amott meg egy családi sírbolt; a család tagjai úgy összetartottak és
annyira egy húron pendültek, hogy ha az egész világ s ráadásul az
újság is azt mondta: ez így van – aztán hazajött a kisfiúk az iskolából
és azt mondta: én meg amúgy hallottam – akkor azt vették
szentírásnak, amit a kisfiú mondott, mert hiszen ő a családhoz
tartozott. Az is megtörtént, hogy a család kakasa éjfélkor kukorította el
magát; ez pedig hajnalt jelentett, még akkor is, ha az egész város
minden órája és silbakja azt állította, hogy éjfél van.
A nagy Goethe ezekkel a szavakkal zárta a Faustot: „Folytatása
következhet” – végezzük mi is ezzel temetői sétánkat. Én gyakran
kimegyek, ha bolondnak tart is miatta néhány barátom vagy
ellenségem; kimegyek, keresek egy füves helyet, s azt annak a férfinak
vagy nőnek szánom, akit éppen el akarok temetni. Azokat el is
temetem, s ott fekszenek dermedten és tehetetlen, míg csak tisztábban
és megújhodottan fel nem támasztom őket. Életüket és tetteiket, ahogy
én látom, be is jegyzem az én temető-naplómba. Ha mindenki ezt
tenné, senki sem haragudna megharagítójára, csak eltemetné, ahogy
én, s megőrizné derűs jókedvét, békén olvasgathatná a Hírlapot, amit
maga a nép ír, sokszor úgy, hogy vezetik a kezét.
Majd ha egyszer elérkezik az idő, amikor az én életem történetét is
bekötik velem együtt egy sírhalom könyvébe, a könyv födelére csak
ennyit írjanak:

„A JÓKEDVŰ EMBER”.
Ennyi voltam életemben.
 A CSIZMADIA ÉS FIAI

gy kis vidéki városban egy csizmadia élt a hat fiával. Egyik

egészségesebb volt, mint a másik, az anyjuk nem győzte őket etetni.
Ideje lesz őket valami mesterségre fogni – gondolta magában –,
hadd keressenek ők is. Mindjárt fülön fogta a legnagyobbikat.
– No, mi akarsz lenni?
– Csizmadia, mint édes apámuram.
Az apja nem sokat teketóriázott, mindjárt a markába nyomott egy
lyukas csizmát.
– Jól van, fiam, csizmadia Isten fia, legott inasnak fogadlak, hanem
ha estig meg nem foltozod ezt a csizmát, megkenegetlek a lábszíjjal.
Eltelt eközben egy kis idő, míg a csizmadiának eszébejutott, hogy a
másodszülött magzatja is hiába lopja a napot, kikiáltott hát az udvarra.
– Jóska te!
– Lemásszak? – kiáltotta vissza Jóska, mert éppen az eperfa tetején
volt.
– Le hát! Aztán egy-kettő, gyere be!
– Mért hívott, édesapám? – kérdezte nagy szepegve, mikor a
műhelybe ért, s ugyancsak igyekezett, hogy mindig arccal forduljon az
apjának.
A csizmadiának jó szeme volt és bölcsen következtető észjárása, azt
eszelte ki ebből, hogy a Jóska nadrágja alighanem lyukas hátul.
– Fordulj meg csak, hékás!
Mit tehetett Jóska egyebet, megfordult.
– Ejnye azt a csirizes mindenét – fakadt ki az öreg epésen, s jól
elnáspángolta a gyereket –, hát ezért mászol te a fára! No, de most már
ne bőgj, hanem válassz magadnak valami mesterséget, mert egy percig
se tűröm, hogy itt lebzselj a nyakamon. Az ördög varrasson neked új
nadrágot!
Már mintsem az ördög varrna, inkább ő maga fogja varrni, gondolta
Jóska és azt felelte:
 – Szabó szeretnék lenni, ha apámuram is úgy akarja, így lett a
csizmadia második fiából szabóinas. Megint eltelt egy kis idő. Éppen
egy pár új csizmát vitt
a csizmadia városbíró uramnak a szomszéd utcába, mikor látja, hogy
az utcasarkon ott hempereg a harmadik fiacskája a porban, erős
birkózásban egy asztalosinassal. Elfutotta a méreg, de mire odaért, már
akkor egy rendőr szétpofozta őket.
Amit a rendőr adott, azt még megpótolta az öreg jószántából.
– Már látom – zsörtölődött –, hogy így nem maradhatsz,
pernahajder. Válassz te is magadnak mesterséget!
– Rendőr szeretnék lenni.
Arra gondolt, hogy akkor ő is pofozhatná a város hancúrozó
gyerekeit.
S lett a Miskából, amint kívánta, rendőr.
A negyedik fiú, Peti, trombitás lett, az ötödik pedig a
kőművesmesterségre adta magát.
Mikor már mind az öt fiú el volt helyezve, a következő vasárnapon
kevélyen lépdegélt a csizmadia a kuglizóba – ez volt az egyetlen
ünnepi mulatsága –, a nagy kevélysége még főbíró uramnak is föltűnt.
– Ejha, de nagy úr az úr – monda gúnyosan a főbíró, látván, hogy
csak úgy ímmel-ámmal billenti meg a kalapját.
– Lehetek.
– No, ugyan miért?
– Mert mind az öt fiam el van helyezve.
– És micsodák?
– Az egyik csizmadia, a másik szabó, a harmadik rendőr, a negyedik
trombitás, az ötödik pediglen kőműves.
A főbíró nevetett.
– Bizony nem nagy rangban vannak.
– Mindannyian dolgoznak – felelte a csizmadia önérzetesen –, s aki
jó munkát végez, jó rangban van.
– Hm – erősködött a főbíró, lenyelve ezt a letorkolást –, de úgy
tudom, hogy még hatodik fia is van.
 – A Bandi? No az még csak gyerek, aki az anyja kötényét fogja. De
annyit mondhatok, hogy annak lesz közülök a legtöbb esze.
Nemsokára nagy szerencse érte a városkát, meglátogatta a király.
Minden házon zászló lengett, ünneplőbe öltöztek az emberek, s a
pályaudvaron négyes sorokban állott a kiküldött katonaság. Mikor a
király vonata meg-érkezett, egyszerre riadóba fogtak a trombitások, s
még akkor is fújták, mikor már ki is szállott őfelsége. De legszebben
Peti fújta, úgy, hogy mindjárt feltűnt a királynak. Oda is ment hozzá
egyenesen.
– Hogy hívnak te trombitás?
– Tóth Péternek.
– Ki az apád?
– Tóth Mihály csizmadia.
– Derék ember lehet, hogy ilyen derék fia van –, s nyomban egy
aranytrombitát ajándékozott neki, amelyből még szebben, erősebben
jött ki a hang.
Gyönyörű öt ló húzta a király kocsiját, tüzes, táncos paripa mind az
öt. A nép folytonos éljenzéseitől megvadultak, nem bírt velük a kocsis,
eszeveszetten rohantak, senki sem mert eléjük állni, csak egy rendőr.
Egy-kettőre elkapta az ostorhegyes zabláját, s megállítá a megvadult
állatokat.
– No, derék legény vagy, akármi is a neved – dicsérte meg a király e
tette után.
– Tóth Mihály a nevem – felelte a rendőr. – Az apámé pedig idősebb
Tóth Mihály.
– Derék ember lehet, hogy ilyen fiút nevelt,
– Meghiszem azt, fölséges uram.
A király egy zacskó aranyat adatott neki az udvarmesterével: „Igyál
az egészségemre, ha már épségemet megmentetted.”
Mikor a városháza elé értek, a király nem állotta meg szó nélkül,
olyan gyönyörű tornyos épület volt.
– És ki építette ezt a remek palotát?
 – Tóth György kőművesmester – mondták a kíséretében levő
helybeli urak.
– Csak nem a Tóth Mihály csizmadia fia?
– De éppen az.
– Hm – csodálkozott a király, de egy szót se szólt. Estefelé sétára
indult a városban. Egyszer csak megállt egy kirakat előtt.
– Ki csinálta ezt a pár csizmát? Életemben sem láttam különbet.
– Tóth Pista – felelték neki –, a Tóth Mihály fia.
A király a fejét csóválta és gondolkozóba esett. Egy pár házzal
odébb megint feltűnt neki egy kirakat.
– Hát ez a ritka szép ruha vajon kinek a kezemunkája.
– Tóth József szabómesteré.
– Ez is a Tóth Mihály fia!
– Igen, a Tóth Mihályé.
A király még jobban csóválta a fejét, és mély gondolatokba merülve
haladt a hódoló kíséretétől környezve. Föl se pillantott, csak mikor egy
térre értek, hol katonásdit játszott egy csapat gyerek. Gyerekek játéka
egy a királyéval.
Nagy érdeklődéssel nézte, hogyan kommandérozott az egyik gyerek,
jobban, hangosabban, mint egy igazi generális, a többi pedig
engedelmeskedett neki. Majd maga elé hívatta a kis parancsnokot.
– No, fiam, úgy látom, katona lesz belőled. Kitűnően vezényelsz.
Hogy hívnak?
– Tóth Bandinak.
– Hát az apádat?
– Tóth Mihálynak, foglalkozására nézve csizmadia.
– Messze lakik innen?
– Csak az ötödik házban.
– Vezess el hozzá.
A csizmadia illő hódolattal fogadta a királyt, aki ezekkel a szavakkal
lépett hozzá:
– Kegyelmed nagyon derék ember lehet, hány fia van?
 – Hat, felséges uram. Az egyik csizmadia, a másik szabó, a
harmadik rendőr, Peti trombitás, Gyuri pedig kőműves.
– Hát Bandi?
– Azt most akarom kovácsinasnak adni.
– Abból ugyan semmi sem lesz – vágott szavába kegyesen őfelsége
–, a Bandit én fogadom fiammá, ha kegyelmed is úgy akarja.
Kegyelmednek még öt fia marad, nekem pedig egy sincs. Hadd legyen
a Bandi király.
A csizmadia alázatosan hajtotta meg magát.
– Nem mondhatok ellen királyi felségednek, Isten neki, legyen hát
király. Pedig igen jó kovács vált volna belőle.
Így lett Tóth Bandiból királyfi.
Az apja pedig, mikor a király magával vitte Bandit, megint elindult
a kuglizóba, s még büszkébben, még kevélyebben lépdelt az utcákon,
már nem is köszönt a városbírónak, csak elment mellette.
– Ejnye, Tóth Mihály – pirongatta az meg –, talán bizony a hatodik
fiát is elhelyezte, hogy olyan dölyfös?
– Úgy vagyon – felelte Tóth Mihály nagy ünnepélyesen –, ő is
immár elhelyeztetett, mint a többiek.
– No és mi lett? – kérdé a főbíró gunyoros hangján.
– Királyfi – monda a csizmadia, és odább ment a kuglizó felé.
Ott aztán első dolga volt kiválasztani a legnagyobbik golyót, aztán
így szólt:
– Ide nézzetek, mert én most kilenc babát ütök egy dobásra.
Kidobta a golyót, s a másik pillanatban már le is hullott mind a
kilenc báb…
De bizony Tóth Mihály uram is derék ember volt, s fizetett is a
kuglizószabályok értelmében egy hordó sört.

MELYIKET A KILENC KÖZÜL?

 olt egyszer egy szegény csizmadia itt ebben a nagy
Pestvárosban, aki semmiképpen sem tudott a mesterségéből
meggazdagodni.
Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentúl
ne viseljenek csizmát, nem is azért, mintha a magisztrátus
megparancsolta volna, hogy ezentúl a csizmákat fele áron kell adni,
munkát is jót csinált a jámbor, maguk a vevők panaszolkodtak, hogy
nem bírják elszaggatni, amit ő egyszer megvarr: volt is dolgoztatója
elég, fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen
árjegyzékkel, és János gazda mégis – mégis – nem tudott zöldágra
jutni, ahogy németül mondják, sőt nem néha közel volt hozzá, hogy
akármiféle száraz ágat jónak találjon arra, hogy onnan nézegessen le.
Hanem persze ez csak szóbeszéd volt nála; János gazda igaz
keresztyén ember volt, s keresztyén ember nem akasztja fel magát,
akármilyen szorongatott állapotban legyen is.
Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester,
mert másfelől az Isten olyan különösen megáldotta, hogy minden
esztendőben rendszerint született neki egy gyermeke, hol egy fiú, hol
egy leány, és az olyan egészséges volt, mint a makk.
– Ó, én uram Istenem! – sóhajtozék gyakran János mester minden
újabb számnál, amint lőn hat, lőn hét, lőn nyolc; mikor lesz már e
hosszú sor után punktum? Egyszer azután eljőve a kilencedik; az
asszony meghalt, és azután ott volt a punktum.
János mester egyedül maradt a kilenc gyermekkel a világon.
– Hej, sok van azzal mondva.
Kettő, három már iskolába járt, egyet, kettőt járni kellett tanítani,
másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzni; emezt öltöztetni,
amazt megmosdatni és valamennyire keresni! Bizony, édes atyámfiai,
ez nem csekély hivatal: próbálja csak meg valaki.
Mikor cipőt kellett szabni, egyszerre kilenc cipő!, mikor kenyeret
kellett szelni, egyszerre kilenc karéj!, mikor ágyat kellett vetni,
egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva
apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel!
– O, én uram és Istenem, de megáldottál engemet! – sóhajtozék
magában elégszer a jámbor kézműves, mikor éjfélen is túl ott ütötte a
mustával a talpat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s
hurítgatta hol egyiket, hol másikat, aki álmában rosszul viselte magát.
Kilenc biz' ez, egész kerek kilences szám. No de hála érte az
úristennek, még nincsen ok a panaszra; mind a kilenc egészséges, jó
erkölcsű, szép is, jó is, épkézlábbal és gyomorral megáldva; s inkább
kilenc darab kenyér, mint egy orvosságos üveg, inkább kilenc ágy
egymás mellett, mint egy koporsó közötte; az úr Isten őrizzen meg tőle
minden érzékeny apát, anyát, még akinek nyolc marad is, ha egyet
elvesznek belőle.
Nem is volt János mester gyermekeinek semmiféle szándékuk a
meghalásra; az már el volt végeztetve, hogy ők mind a kilencen
keresztül dolgozzák magukat az életen, s nem engedik át helyüket
senkinek; nem ártott azoknak sem az eső, sem a hó, sem a száraz
kenyér.
Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy
szaladgálásból, mindenféle kész munkákat vitt haza, kevés pénzecskét
szedett be; ami ismét a mesterségéhez, meg a napi szükségek
fedezésére kellett. Hazafelé futtában minden utcaszegleten látott
aranyos, ezüstös báránykákkal, cukorbabákkal rakott asztalokat,
amiket jámbor kofák árulgatnak olyan gyermekek számára, akik
magukat jól viselik; meg is kérdik elébb, hogy a rossz gyermekeknek
ne adjanak el belőle; János mester egy-egy helyen meg is állt: talán
venni kellene belőle? micsoda? mind a kilencnek? Az sok volna.
Egynek vegyen? Hogy a többi azután irigykedjék rá? Nem; majd ad ő
nekik más karácsonyi ajándékot, szépet is, jót is, ami el sem törik, el
sem kopik, s aminek valamennyi örülhet, mégsem veheti el a másiktól.
– No gyerekek: egy, kettő, három, négy; mind itt vagytok – szólt,
haza érkezve kilencfejű családja körébe. –Tudjátok-e azt, hogy ma van
karácsony estéje? Ünnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este
nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien.
A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvették a
házat.
– Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a
nagyon szép énekre, amit én tudok. Nagyon szép éneket tudok ám; erre
a napra tartogattam, karácsonyi ajándéknak!
Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába;
majd lehúzták azért a szép énekért.
– No! mit mondtam! Hajói viselitek magatokat. Aztán szépen sorba
kell állni. Így ni, amelyik nagyobb, előbbre, amelyik kisebb, hátrább.
Úgy szépen sorba állította őket, mint az orgonasípokat. A két
legkisebb az apa térdére és karjára jutott.
– Már most csendesség! Majd én előbb elénekelem: ti pedig majd
aztán utánam.
Azzal komoly, áhítatos képpel, levéve zöld sipkáját fejéről, elkezdé
János mester azt a szép, hangzatos éneket, ami így kezdődik:
„Krisztus urunknak áldott születésén…”
A nagyobb fiúk és leánykák az első hallásra megtanulták a dallamot,
több baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt, s ki-
kimentek a taktusból, végre mindnyájan tudták azt, s az volt aztán a
nagy öröm, mikor mind a kilenc egyszerre vékonyan és vékonyabban
zengedezé azt a szép dalt, amit maguk az angyalok énekeltek azon az
emlékezetes éjszakán, s talán még most is énekelnek, amidőn ilyen
szép kilenc ártatlan lélek őszinte örömének harmóniás hangja kéri
onnan felülről a visszhangot tőlük?
Bizonyára a gyermekek énekének örülnek ott fenn a mennyben.
Hanem annál kevésbé örülnek odafenn az első emeleten. Ott egy
gazdag, nőtelen úr lakik, egymaga kilenc szobában: egyikben ül, a
másikban alszik, a harmadikban pipázik, a negyedikben ebédel; ki
tudná, mire használja a többit?
Ennek sem felesége, sem gyermeke, hanem van annyi pénze, hogy
maga sem tudja, mennyi.
 Ez a gazdag úr éppen nyolcadik szobájában ült ez este, és azon
gondolkozott, hogy miért nincs az ételnek íze?, miért nincs a
hírlapokban semmi érdekes?, miért nincs e nagy szobákban elég
levegő?, miért nincs a ruganyos ágyban csendes álom?, amidőn János
mester földszinti szobájából elkezdett elébb lassan, aztán mindig
erősebben hangzani föl hozzá ama vidámságra ösztönző ének.
Eleinte nem akart rá ügyelni, hogy majd vége szakad, hanem a
mikor már tizedszer is újra kezdték, nem állhatta tovább a dolgot.
Összemorzsolta kialudt szivarát, s lement maga háló-kabátban a
csizmadia szállására.
Éppen végezték azok a verset, amint benyitott hozzájok, s János
mester egész tisztelettel kelt fel a nagy úr előtt háromlábú székéről.
– Kend János mester, a csizmadia, ugye? – kérdé tőle a gazdag úr.
– Igenis szolgálatjára, nagyságos uram, parancsol egy pár
fénymázas topánkát?
– Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek.
– Van biz', nagyságos uram, kicsiny is, nagy is. Sok száj, mikor
evésre kerül a dolog.
– Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend, János mester, én
kendet szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet ide a
gyermekei közöl, én azt fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem
utazni külföldre, lesz belőle úr, a többieket is segítheti.
János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra; nagy
szó volt az! Egy gyermeket úrrá tenni. Kinek ne ütne ez szeget a
fejébe?
– Hogyne adná? Persze, hogy odaadja! hiszen az nagy szerencse.
– No, válasszon kend közölök hamar egyet; aztán menjünk. –János
mester hozzáfogott a választáshoz:
– Ez a Sándorka. No, ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell
lenni; a második: ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; a
Ferencke: ez már segít nekem a mesterségben, enélkül nem lehetek el;
a Jánoska: lám, lám, ez meg a nevemre van keresztelve, nem adhatom
oda; a kis Józsi: ez meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet
látnám, ez ne lenne többet a háznál? No most megint leány következik,
ez semmi; azután itt van a Palika. Ez volt az anyjának legkedvesebbje;
ó, szegény asszony, megfordulna a koporsójában, ha ezt idegennek
adnám; no, ez a kettő meg még nagyon kicsiny, mit csinálna velők a
nagyságos úr?
Úgy járt, hogy már a végére ért, még sem tudott választani. Azután
alulról kezdte felfelé; de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony
nem tudja, melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.
– No, porontyok! válasszatok magatok; melyiktek akar elmenni,
nagy úr lenni, kocsiban járni? Szóljatok, no; álljon elő, aki akar.
A szegény csizmadia majd elfakadt már sírva, ahogy ezt mondta; a
gyerekek azonban e biztatás alatt apródonkint mind a háta mögé
húzódtak; ki kezét, ki lábát, ki bőrkötényét fogta meg apjának, úgy
kapaszkodott bele, s bújt a nagy úr elől.
Utoljára János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjök,
átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele
együtt.
– Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a
világon, de gyerekemet, egyiket sem adhatom senkinek, ha már az úr
Isten nekem adta őket.
A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő lássa, hanem hát legalább annyit
tegyen meg a kedvéért, hogy ne énekeljen többet gyermekeivel ide
alant, s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért.
János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót „ezer
pengő”, és most a markába nyomva érzé.
A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni, János mester
pedig nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezer forintos banknótán,
s azután elcsukta azt félelmesen ládájába, a kulcsot zsebébe tette, és
elhallgatott.
Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni.
A nagyobb gyerekek mogorván kuporodtak le a székre, a kisebbeket
csitítgatva, hogy nem szabad énekelni; a nagy úr odafenn meghallja.
 Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobában, s gorombán
kergette el magától azt a kis porontyot, aki feleségének kedvence volt,
mikor odament hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a szép
énekre, mert már elfelejtette.
– Nem szabad énekelni.
Azután leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buzgón szabdalni; addig
faragott, addig szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy
maga is elkezd dúdolni:
„Krisztus urunknak áldott születésén…”
Először a szájára ütött, hanem azután megharagudott, nagyot ütött a
mustával a tőkére, kirúgta maga alól a széket; kinyitotta a ládát, kivette
az ezer forintost, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz.
– Nagyságos jó uram! Instálom alássan, vegye vissza a pénzt, hadd
ne legyen enyim, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik; mert az több
ezer forintnál.
Azzal letette az asztalra a bankót s nyargalt vissza az övéihez, sorba
csókolta valamennyit, sorba állítá orgonasíp gyanánt, közéjük ült
alacsony székére, s rákezdek tiszta szívből újra:
„Krisztus urunknak áldott születésén…”
S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház.
Akié pedig volt az a nagy ház, egyedül járt kilenc szobáján keresztül, s
gondolkozott magában, hogy vajon mi örülni valót talál más ember
ebben a nagy unalmas világban.
 MAGVETŐ
KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.
Honlap: www.magveto.hu
E-mail: magveto@lira.hu
Felelős kiadó Morcsányi Géza

Készült a Gyomai Kner Nyomda Zrt.–ben

a nyomda alapításának 126. esztendejében, 2008-ban
Felelős vezető Papp Lajos vezérigazgató
66/887-400
http://www.gyomaikner.hu
E-mail: knernyomda@gyomaikner.hu

A kötetet Pintér József tervezte Műszaki vezető

Bezúr Györgyi Kiadványszám 8325
Jenson betűtípusból szedve
ISBN 978 963 14 2670 0

[1] A villám, a háború, a férfiasság és a dobok istene. Fétise a meteorit, színe a vörös.
[2] A folyamok, források istennője. Színe a tengerkék.
[3] Az édesvizek, folyók, lagúnák, a szépség, az anyaság, valamint a sárga fémek istennője.
[4] A háború, a fémek, a hegyes, éles eszközök istene
[5] A bölcsesség és a végzet istene.
[6] A föld istene.
[7] A tisztaság istene. Férne az ezüst, színe a fehér.
[8]
Nincs hangom.
 Table of Contents
ELŐSZÓ
AZ APA LÁNDZSÁJA
A KÉT APA
ANYÁMASSZONY FIACSKÁJA
SZAJ ERTINE MÉRGEN
MESE EGY APÁRÓL,
AKI MINDENÁRON KISLÁNYT AKART
MESE EGY LEÁNYRÓL, AKIT AZ APJA NEM AKART FÉRJHEZ
ADNI
APA ÉS FIA
ALNAZAR BAKI
AZ ÖREGSÉG NÉLKÜLI FIATALSÁG ÉS A HALÁL NÉLKÜLI ÉLET
AZ ARANYMADÁR
AZ APAI SZÓ
AZ UTOLSÓ APAI TANÁCS
ATYAI TANÁCSOK A HÁZASULANDÓ FIÚNAK
A MEGSZOLGÁLT PÉNZ
A NÉGY KŐVÉ VÁLT HERCEG
A HUSZONÖT TESTVÉR
A CSODASZARVAS
A BECSÜLETES FIÚ
A FORTÉLYOS TUDOMÁNY
A KICSI BOJTÁR
A KÉTSZÍVŰ KIRÁLYFI
A SZEGÉNY EMBER HAT FIACSKÁJA
MOMOTARO, A BARACKFIÚ
NE OSZD SZÉT A VAGYONODAT, AMÍG ÉLSZ
MIÉRT NEM ÖLIK MEG AZ ÖREGEKET
A KŐKIRÁLYFI
BREGANTINO, BREGANTÍN
A BÍBORSZÍNŰ VIRÁG
AZ ARANYHAL
BEKA KIRÁLY ÉS VASHENRIK
A LEVÁGOTT KEZŰ LEÁNY
A SÓ AZ ÉTELBEN
A KIRÁLY, AKI MEG AKARTA TARTANI A LÁNYÁT
A BEZÁRT SZÉP LEÁNY, AKIT FELFALT A HIÉNA
A KIRÁLY, AKI A LÁNYÁT KÍVÁNTA FELESÉGÜL
A SZÁRNYAS KIRÁLYFI
A JÓKEDVŰ EMBER
A CSIZMADIA ÉS FIAI
MELYIKET A KILENC KÖZÜL?