Brandon Sanderson

KÖDSZERZET
 BRANDON SANDERSON
KÖDSZERZET
V. kötet
Az író kiadónk gondozásában
megjelent egyéb művei:
ELANTRIS KÖDSZERZET I.
KÖDSZERZET II.
KÖDSZERZET III.
KÖDSZERZET IV.
Ködszerzet
A Korok Hőse
Brandon Sanderson
Delta Vision Kft.
Budapest
c
 Brandon Sanderson
Ködszerzet (V. kötet)
© Delta Vision Kft., 2013
Fordította: Kopócs Éva és Matolcsy
Kálmán
Szerkesztő: Járdán Csaba
Korrektúra: Dobos Attila, Tantras
Nyomdai előkészítő: Ádám Krisztina
Borítófestmény: Jon Foster
Térképek: Isaac Stewart
Kiadja a Delta Vision Kft.
A fordítás az alábbi kiadás alapján
készült:
 Brandon Sanderson: The Hero
of Ages
Copyright © Brandon Sanderson,
2008
Minden jog fenntartva
ISBN 978 615 5314 10 0
ISBN 978 615 5314 09 4 Ö
Delta Vision Kft.
1092 Budapest, Ferenc krt. 40.
Telefon: 36 (70) 322-3755
Fax: 36 (1) 216-7054
c
 JORDAN SANDERSONNAK
Aki minden kérdezősködőnek
meg tudja magyarázni, milyen
testvér az olyan, aki ideje nagy
részét álmodozással tölti.
(Kösz, hogy elviseltél!)
c
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁ
S

Mint mindig, rendkívül sok

embernek tartozom rendkívül sok
köszönettel. Nélkülük ez a könyv ma
nem így nézne ki. Legelőször is
szerkesztőm és ügynököm – Moshe
Feder és Joshua Bilmes –
érdemelnek említést azért a
kivételes képességükért, amellyel
elősegítették az adott projekt
lehetőségeinek kiteljesítését.
Továbbá köszönöm nagyszerű
feleségemnek, Emilynek, aki a
végsőkig támogatott írás közben.
Mint korábban is, a csinos
térképet, a fejezetkezdő
szimbólumokat és az allomantikus
fémek körét Isaac Stewart
(nethermore.com) készítette.
Őszintén csodálom Jon Foster
illusztrációit is: ezúttal az ő munkái
közül kerültek ki kedvenc
borítóképeim. Hálával tartozom
Larry Yodernek lenyűgöző
munkájáért, és Dot Linnek a Tor
kiadónál végzett népszerűsítésért,
továbbá Denis Wongnak és Stacy
Hague-Hillnek a szerkesztőmnek
nyújtott segítségért, és a
változatlanul kiváló Irene Gallónak
művészeti vezetéséért.
A könyv próbaolvasói voltak,
többek között: Paris Elliott, Emily
Sanderson, Krista Olsen, Ethan
Skarstedt, Eric J. Ehlers, Eric „Még
Felvágósabb” James Stone, Jillena
O’Brien, C. Lee Player, Bryce
Cundick/Moore, Janci Patterson,
Heather Kirby, Sally Taylor, Bradley
Reneer, Steve „Többé Nem
Egyszerűen a Könyvesboltos Srác”
Diamond, Micah Demoux ezredes,
Zachary „Kobold”J. Kaveney, Alan
Layton, Janette Layton, Kaylynn
ZoBell, Nate Hatfield, Matthew
Chambers, Kristina Kugler, Daniel
A. Wells, „Az Oszthatatlan” Peter
Ahlstrom, Marianne Pease, Nicole
Westenskow, Nathan Wood, John
David Payne, Tom Gregory,
Rebecca DorfF, Michelle Crowley,
Emily Nelson, Natalia Judd, Chelise
Fox, Nathan Crenshaw, Madison
Van-DenBerghe, Rachel Dunn és
Ben OleSoon.
Végül, de nem utolsósorban,
köszönettel tartozom Jordan
Sandersonnek a weboldalon végzett
fáradhatatlan munkájáért. Jeff Creer
szintén csodálatos illusztrációkat
készített a brandonsanderson.com-
hoz. Aki nem hiszi, járjon utána!
A KORÁBBAN
TÖRTÉNTEK
ÖSSZEFOGLALÁSA

A Ködszerzet: A Végső
Birodalom I-II. című kötetekben
megismerkedhettünk a Végső
Birodalommal, amelyben egy
Uralkodónak nevezett halhatatlan
császár uralkodott. Ezer évvel
korábban az Uralkodó magához
ragadta a hatalmat a Megdicsőülés
Kútjánál, és állítólag legyőzte a
Mélységként ismert erőt vagy
teremtményt.
Az Uralkodó meghódította az
ismert világot és létrehozta a Végső
Birodalmat. Ezer évig uralkodott. Ez
idő alatt kiirtotta a területen addig
létezett korábbi királyságok,
kultúrák, vallások és nyelvek
maradványait is. A helyükbe saját
rendszerét állította. Bizonyos
embereket a „szká” névvel illetett,
ami jelentésében megegyezik a
„rabszolga”, illetve „földműves”
szóval. Egy másik réteg alkotta a
nemességet; ezek közé azok
leszármazottai tartoztak, akik annak
idején segítették és támogatták őt
hódításai során. Azt mondják, az
Uralkodó ruházta fel őket az
allomancia erejével, hogy
legyőzhetetlen orgyilkosokat és
harcosokat hozzon létre – akik
gondolkozni is tudnak, szemben a
vadállatias kolosszokkal –, majd
felhasználta erejüket birodalma
megszerzésében és
megerősítésében.
Az Uralkodó tiltotta a szkák és
nemesek közti frigyet. Ezeréves
uralma alatt a szkák többször is
felkeltek, de egy lázadásuk sem járt
sikerrel.
Végül Kelsier, egy félig szká, félig
nemesi származású ködszerzet
elhatározta, hogy megdönti az
Uralkodót. A Végső Birodalom
egykoron leghíresebb tolvajvezérét
jól ismerték merész ötletei miatt.
Vakmerő tervei végül fogságba
sodorták, és az Uralkodó
haláltáborába küldték, a Hathsin
Bugyraiba, egyben az atium titkos
lelőhelyére.
Az a legenda járta, hogy a
Bugyrokból soha senki nem tért
vissza élve – de Kelsiernek sikerült.
Abban az időben tett szert
rendkívüli erőre ködszerzetként, és
kiszabadította magát, amivel
elnyerte a Hathsin Túlélője címet.
Ekkor szembefordult korábbi önző
életével és elhatározta, hogy
megvalósítja élete legmerészebb
álmát: megdönti a Végső
Birodalmat.
Célja elérése érdekében
tolvajokból, főként félvér mívesekből
bandát toborzott. Ebben az
időszakban találkozott a szintén
félvér ködszerzettel, egy Vin nevű
fiatal lánnyal. A tizenéves lány nem
volt tisztában képességeivel, ezért
Kelsier bevette a bandába, és a
mesterévé nevezte ki magát.
Elméletileg azért, hogy legyen kire
átruháznia az örökségét.
Kelsier csapata apránként
megszervezett egy szká lázadókból
álló földalatti sereget. Közben a
bandatagok aggódni kezdtek, hogy
vezérük esetleg hasonlatossá válik
az Uralkodóhoz, ugyanis a férfi
gondoskodott róla, hogy legenda
váljék belőle a szká lakosok
körében, és szinte vallási figuraként
kezdték tisztelni. Időközben Vin –
aki a bátyja mellett nevelkedett az
utcán – életében először érzett
bizalmat mások iránt. Ezzel egy
időben elkezdett hinni Kelsierben és
célja helyességében.
A tervezgetés hosszú folyamata
során Vin beépült a nemesség
körébe. Felvette Valette Renoux, a
vidékről származó fiatal nemeshölgy
szerepét, és még bálokra és társas
összejövetelekre is eljárt, hogy
híreket szerezzen. Az első bálon
találkozott Elend Venture-rel, a
fiatal, idealista nemessel. A férfi
bebizonyította a lánynak, hogy nem
minden nemes szolgál rá a rossz
hírnévre. A két fiatal végül Kelsier
minden tiltása és próbálkozása
ellenére beleszeretett egymásba.
A banda talált egy naplót, amit
nyilvánvalóan az Uralkodó írt a
Megdicsőülés előtti napokban. A
könyv sorai egészen újszerű képet
festettek az Uralkodóvá vált
zsarnokról: szomorkás, elfáradt
ember tűnt elő, aki mindent
megtesz annak érdekében, hogy
megvédje a népét a Mélységtől,
annak ellenére, hogy nem igazán
tudta, mivel áll szemben.
Végül kiderült, hogy Kelsier terve
nem csupán a hadsereg bevetésére
korlátozódott a birodalom
megdöntése érdekében. Részben
azért fektetett rengeteg energiát
abba, hogy csapatokat állítson fel,
mert ez jó kifogás volt arra, hogy
pletykákat terjesszenek róla.
Ugyanakkor a bandatagokat is
kiképezte az irányítás és a
meggyőzés művészetére. Terve
valódi nagysága akkor derült ki,
amikor látványos módon feláldozta
magát, mártírrá válva a szkák előtt,
akiket ezzel a tettével végleg
sikerült meggyőzni, hogy lázadjanak
fel és döntsék meg az Uralkodó
hatalmát.
Az egyik bandatagról – aki
„Renoux nagyúr”, Valette
nagybátyja szerepét játszotta –
kiderült, hogy valójában OreSeur,
egy kandra. OreSeur belebújt
Kelsier bőrébe, majd a lakosok közé
vegyülve elhitette a néppel, hogy
Kelsier feltámadt, így lelkesítette a
szkákat. Ezután a szerződés alapján
Vint szolgálta, és feladata szerint
vigyáznia kellett a lányra a férfi
halála után.
Valójában végül Vin ölte meg az
Uralkodót. Rájött, hogy a zsarnok
sem isteni erővel, sem a
 halhatatlanság képességével nem
rendelkezett. Egyszerűen csak
módot talált rá, hogy
meghosszabbítsa az életét és
megsokszorozza az erejét azáltal,
hogy egyszerre alkalmazta az
allomanciát és a ferukímiát. Nem ő
volt a naplóban emlegetett hős
sem, hanem a hősnek gondolt férfi
szolgája, egy rendkívüli
képességekkel rendelkező
ferukimista. Sokkal erősebb
allomantának számított Vinnél.
 Miközben a zsarnokkal harcolt, a
lány valahogyan erőt merített a
ködből, és fémek helyett azt égette
a szervezetében. Azóta sem tudja,
hogyan vagy miért történt, de
ennek segítségével, és miután fény
derült a zsarnok igazi természetére,
képes volt legyőzni és megölni az
Uralkodót.
A Végső Birodalomban a káosz
vette át a hatalmat. Luthadel, a
főváros irányítása Elend Venturehöz
került, aki Kelsier bandatagjait bízta
meg a kormányzással.

A Ködszerzet: A Megdicsőülés
Kútja I-II. című kötetek az új
királyságról mesélnek, amely már
egy éve működött Elend vezetése
alatt. Az ifjú egy újfajta,
Nagygyűlésnek nevezett
parlamentet állított fel, és valódi
hatalommal ruházta fel a tagjait. Ám
királyként bármennyire is volt a
vezetés elméletének szakértője,
gyakorlati tapasztalatokban hiányt
szenvedett. Uralkodása
bizonytalanná vált, és a Nagygyűlés
különböző tagjai úgy döntöttek,
hogy megszerzik tőle a hatalmat.
Az Uralkodó atiumkészletéről
terjengő mendemondák – és a
legfőbb zsákmány, a főváros
csábítása – végül számos nagyvadat
vonzottak a Belső Uradalomba. Mind
közül a legádázabbnak Straff
Venture, Elend saját apja bizonyult.
Straff jókora sereggel vonult fel
Luthadel falai elé, titokban magával
víve ködszerzet fiát, Zane-t. A város
szerencséjére Szellő meggyőzte egy
másik támadó, Ashweather Cett
seregét, hogy szintén vegyék
ostrom alá a várost. A zsarnokokat
meglepte a semmiből felbukkanó
másik sereg és rájöttek, hogy nem
rohanhatják le a várost, mert
kiszolgáltatottá válnának egymás
erőivel szemben. Így amikor
ostromgyűrűt vontak a falak köré,
jobban tartottak egymástól, mint a
város védőitől.
Nagyjából ezzel egy időben egy
Tindwyl nevű őrző bukkant fel
Luthadelben. Sazed hívására
érkezett, aki a segítségét kérte:
meg kellett ugyanis tanítania
Elendet királyi módon viselkedni. A
nő sokat fáradozott, mire
megértette a fiatal uralkodóval,
miként vegyítse idealizmusát
egyfajta realista szemléletmóddal.
Elend meggyőzte a tolvajbandát,
hogy játsszák ki Straffet és Cettet
egymás ellen, hátha akkor végül
egymásnak mennek. Azt remélte,
hogy ha a két hódító hadserege
meggyengül az egymás elleni
küzdelemben, a saját csapatai –
amelyek méretben meg sem
közelítették a másik kettőét – le
tudják győzni az ellenük indulókat.
Nekilátott tárgyalásokat szervezni
Straff-fel és Cett-tel, és megpróbálta
irányítani őket. Ám eközben a
Nagygyűlés egy érdekcsoportja
elhatározta, hogy elmozdítják a
helyéről a fiatal királyt egy olyan
törvény alapján, amelyet ő maga írt.
Elend nem volt hajlandó
erőszakos úton visszaszerezni a
trónját, akármennyire is naivan
idealista lépésnek tartották ezt a
többiek, Tindwyllel az élen. Ehelyett
politikai játszmára szánta el magát:
meg akarta győzni a Nagygyűlést,
hogy állítsák vissza hatalmába.
Ezenközben Vin saját gondokkal
küzdött. Felfedezett egy titokzatos
„ködszellemet”, aki éjszakánként
gyakorta szemmel tartotta.
Bizonyítékot talált rá, hogy a napló
írója – Alendi – is látott egy hasonló
jelenést, mielőtt elérkezett volna a
Megdicsőülés Kútjához. Ezenkívül a
lány mindig különös, tompa
kalapálást hallott, akárhányszor
bronzot égetett.
Elend iránt táplált érzelmei és a
kapcsolatuk alakulása is nagy
zűrzavart szított a lelkében. Tudta,
hogy szereti a férfit, ám kételkedett
abban, hogy egymásnak lettek
teremtve. Aggódott saját
kegyetlensége miatt, nem érezte
magát alkalmasnak arra, hogy
kellőképpen diplomatikus felesége
legyen a királynak. A képet tovább
árnyalta Zane megjelenése, akiről
kiderült, hogy közös apjuk révén
Elend féltestvére, és aki éjszakai
küzdelmeik során igyekezett
elcsábítani a másik ködszerzetet,
illetve éket verni a lány és az ifjú
király közé. Vin leginkább egy
OreSeur nevű kandrával osztotta
meg lelki gyötrődéseit, aki Elend
utasításai szerint egy lépést sem
tehetett nélküle, a gazdája nélkül.
Végül a kandra és a lány barátokká
váltak, bár először nem kedvelték
egymást.
Vándorlását félbeszakítva Sazed
ekkortájt tért vissza Luthadel
városába, és aggasztó híreket
hozott. Legelsőként a nappal is
megjelenő ködről beszélt.
Másodsorban arról, hogy a furcsa
jelenség valamilyen módon emberek
megbetegedését és halálát okozta.
Harmadszor arról, hogy hatalmas
kolossz sereg menetelt a főváros
felé, Jastes Lekal vezetésével. A
terrisi őrző hozzálátott a kutatáshoz,
és a délvidéki utazásai során
Marshsal közösen talált különös
írások lefordításához. A szövegekről
később kiderült, hogy Kwaan utolsó
gondolatait közlik, a tudósét, aki
ezer évvel korábban kapcsolatba
került Alendivel, Rashekkel és a
terrisi próféciákkal. Sazed Tindwyllel
is felújította a kapcsolatát, aki
neheztelt őrzőtársára a férfi lázadó
természete miatt, ám mégis mély
érzelmekkel fordult felé.
Elendnek nem sikerült jobb
belátásra bírnia a Nagygyűlést, és a
testület Ferson Penrodot választotta
királynak. Az események különös
játéka folytán azonban Elend a
trónfosztás hatására végre
rádöbbent, mit jelent királynak és
vezetőnek lenni. Összeszőtte
igazságfilozófiáját Tindwyl
tanításainak magvával, és a
hatékony vezetővé válás útjára
lépett: még úgy is, hogy ezúttal
nem ő ült a trónon. A város gondjai
eközben megsokszorozódtak,
amikor Jastes Lekal kolossz hadai a
kapuk elé érkeztek. Hamar kiderült,
hogy a támadó hadvezér csak
aligalig uralja vérszomjas
szörnyetegeit.
 Végül Zane azt tanácsolta Vinnek,
hogy támadják meg Cett
Luthadelben felállított
főhadiszállását. (Ugyanis a főúr
belépett a városba, hogy
megpróbálja megkaparintani a
trónt.) A két ködszerzet hatalmas
pusztítást végzett a vár összes
emeletén, majd a legfelső
toronyszobába érve Vin hirtelen
szembesült az elkövetett
borzalmakkal, minekutána
elmenekült és életben hagyta
Cettet. Ám nem futhatott messzire,
mert a félőrült Zane követte, és a
fejében zúgó hangok késztetésére
rárontott gyilkostársára. Küzdelmük
során a jelen lévő OreSeur felfedte
valódi kilétét: kiderült, hogy
kutyabőrében nem OreSeur lakozik,
hanem igazából egy másik, TenSoon
nevezetű kandra, aki megölte
OreSeurt és átvette a helyét. A
dulakodásból – hiába volt
ellenfelének atiumja – Vin került ki
győztesen, majd Elendhez szaladt.
Amint feldúltsága alábbhagyott,
megkérte Sazedet, hogy adja össze
a trónfosztott királlyal.
Az orgyilkosok támadását túlélő
Cett elhagyta Luthadelt, és
visszahívta csapatait az ostromból.
Elend azonban nem tudta
meggyőzni Jastest ugyanerről. A
falakon kívül Straff rádöbbent, hogy
ha egyszerűen hátrább húzódik, a
kolosszok minden bizonnyal
lerohanják és földig rombolják a
várost, miután ő maga visszatérhet
és a csatában kimerült kék bőrű
lényeket is megzabolázva uralma alá
hajthatja a várost.
A bandatagok is rájöttek, hogy ez
az ostrom legvalószínűbb
végkimenetele. A terrisi rávette
őket, hogy hazudják azt az ifjú
párnak, a város biztonságban van,
és bátran elindulhatnak északra, a
Megdicsőülés Kútjának keresésére.
A csel bevált: Vin és Elend,
Kobolddal egyetemben, titokban
elhagyták a várost. A kolossz had
pedig valóban megtámadta a
várost. A városvédők derekasan
küzdöttek; Sazed például
egyesegyedül tartotta az egyik
városkaput a félelmetes túlerővel
szemben. Dorong, Dockson és
Tindwyl elestek a harcokban. Mielőtt
a kolosszok mindent elpusztítottak
volna, Vin visszatért a városba, mert
Kobold kikotyogta, hogy a barátai a
saját érdekében becsapták.
Kihasználva a kolosszok gyenge
pontját, amelyet a kandra
TenSoon/OreSeur árult el neki, a
ködszerzet ugyanúgy irányítása alá
vonta a kék bőrű lényeket, ahogyan
azt egykor az Uralkodó tette. Arra
használta a szörnyeket, hogy
megtámadja velük Straff visszatérő
seregét, és az utolsó pillanatban
Cett is mellé állt. Miután a Straff
által támasztott veszély elhárult,
Vin térdhajtásra kényszerítette
Penrodot, Cettet és Straff
helyettesét, akiknek fel kellett
esküdniük Elendre, a császárra.
 A város megmenekült. Ám Vin
továbbra is hallotta a fejében a
különös dörgéseket. Elhitette
magával, hogy nem az ezer évvel
korábbi Alendi, hanem ő maga a
Korok Hőse. Nem sokkal később
arra is rájött, hogy a Megdicsőülés
Kútja egyáltalán nem az északi
hegyek között, hanem Luthadel alatt
keresendő. Elenddel utánanéztek a
dolognak, és Felfedezték, hogy a
Kredik Shaw alatt élelmiszerrel
megrakott, nagy kiterjedésű, titkos
katakomba rejtőzik. A Föld alatti
üreg mögött egy másik, füsttel
telített terem húzódott, a mögött
pedig egy erőtől izzó tó: a
Megdicsőülés Kútja.
Sazed képtelen volt feldolgozni
kedvese, Tindwyl halálhírét.
Belevetette magát tanulmányaiba,
és rettentően megijedt, amikor
Felfedezte, hogy valami nagyon
hibádzik a jóslatokkal. Vin és Elend
után sietett, nehogy magukhoz
vegyék az erőt, de Marsh az útját
állta. Miközben a két férfi harcolt,
Vin átadta magát az erőnek, mert
azt hitte, ezt kell tennie. Bár a
ködszellem halálos sebet ejtett
Elenden, a lány nem arra használta
a Kútból kapott erőt, hogy
meggyógyítsa vele szerelmét.
Ehelyett elengedte a megszerzett
hatalmat, hiszen a prófécia szerint
így kellett tennie, hogy megállítsa a
köd világpusztító tevékenységét.
Ám rosszul döntött. A
Megdicsőülés Kútjába bebörtönzött
sötét erő ugyanis megváltoztatta a
jóslatokat, hogy rávegye Vint,
eressze szabadon. Az ismeretlen erő
kirobbant börtönéből, és maga
mögött hagyta a ködszerzetet:
Vinnek egyedül kellett
szembenéznie tettével. A
ködszellem azonban maradt, és
segített megmenteni Elend életét: a
férfit is ködszerzetté változtatta.
A kötet utolsó jelenetében Vin és
Elend Luthadel falain állnak:
megmentették a várost, de
rászabadítottak a világra egy
borzalmas, sötét hatalmat. A terrisi,
akit teljesen összetört kedvese
halála, kezdi úgy gondolni, hite
hiábavaló. Koboldon erőt vesz a
bűntudat, hogy hagyta nagybátyját,
Dorongot meghalni az ostromban,
és mind Szellő, mind Ham érzelmi
sérülésekkel távozik a kolosszokkal
folytatott, reménytelennek látszó
küzdelemből. Mindennek tetejébe a
köd valóban megváltozott, igazolva
Sazed észrevételét: immár a belé
merészkedő embereket elpusztítja.
Elend viszont eltökélt, hogy
megerősíti az új birodalmat, és hogy
megtalálja a módját a Vin által
szabadon eresztett erő
leküzdésének. Amikor a lány végül
megkérdezi, mihez kezdenek most,
csak egyet mondhat neki:
győzedelmeskedni fognak –
mindegy, milyen áron.
Egy év telt el a fenti események
óta.
Előszó

Marsh kínkeservesen próbálta

megölni magát.
Remegő kézzel, utolsó erejét
összeszedve nyújtózott a hátából
meredő cövekért, hogy véget
vessen irtózatos életének. Már rég
lemondott arról, hogy valaha is
szabad lesz. Három év. Három,
inkvizítorként leélt év; három, a
saját elméjében eltöltött év. Azok az
esztendők bebizonyították, hogy
nincs menekvés. Még mostanra sem
tisztult ki a tudata.
Aztán Ő vette át az irányítást. A
világ mintha rázkódott volna
körülötte, majd egy csapásra
minden elnémult. Mi értelme a sok
küzdelemnek? Miért aggódott
annyit? Hisz minden a terv szerint
alakult.
Tett egy lépést előre. Bár már
régen nem úgy látott, mint a
közönséges emberek – elvégre
hosszú acélcövekek álltak ki a
szeméből –, érzékelte maga körül a
termet. A cövekek teljesen átszúrták
a koponyáját; ha a tarkójához nyúlt,
ujjával érezte a hegyüket. Vérnek
azonban nyoma sem volt.
A cövekekből nyert erőt. Mindent
kék allomantikus vonalak vettek
körbe. Így vált számára láthatóvá a
világ. Nem tartózkodott egyedül a
közepes méretű teremben; néhány
társa is ott volt vele – őket szintén
kék vonalak körvonalazták, hiszen
az allomantikus sugarak a vérükben
található fémekre irányultak.
Mindegyik férfinak cövek
éktelenkedett a szeme helyén.
Mindnek, kivéve azt az egyet, aki
egy asztalhoz kötözve feküdt előtte.
Marsh elmosolyodott, elvett egy
cöveket a mellette álló asztalról és
alaposan megszemlélte. A fogoly
szája nem volt betömve. Az
megakadályozta volna a kiáltozást.
– Kérlek! – suttogta a
remegő fogoly.
 Még egy terrisi szolga is megtörik,
ha a rá váró erőszakos halállal
szembesül. Nem nagyon tudott
volna ellenállni. Kiváltképp, mivel
fura testhelyzetben kötözték meg:
egy másik emberhez. Az asztalt
ugyanis úgy tervezték, hogy a
kialakított mélyedésben elfért a
fogoly alatt fekvő másik emberi test
is.
– Mit akarsz? – fakadt ki a
terrisi.– Nem tudok többet
mondani a
Zsinatról!
Marsh megérintette a rézcöveket,
ujjai közt érezte a hegyét. Már el
kellett volna kezdenie, de egy kicsit
még ízlelgetni akarta a férfi
hangjából áradó fájdalmat és
félelmet. Habozott, hátha így még…
De akkor Marsh átvette az
irányítást a saját gondolatai felett. A
terem édes illatát felváltotta a vér
és halál bűze. Élvezete
rettegésbe csapott át. Terris egyik
őrzőjét tartották rabként – egy
olyan embert, aki egész életében a
mások javáért tevékenykedett.
Megölni ezt a férfit nem egyszerűen
bűn, hanem egyenesen tragédia
lenne. Marsh megpróbálta
összeszedni az akaraterejét és
karjával megragadta a hátába vert
központi cöveket, hogy kihúzza –
hiszen az eltávolítása azonnali
halálát okozná.
Azonban Ő túl erősnek bizonyult.
Az erő. Valahogyan átvette az
uralmat Marsh felett: szüksége volt
a férfira és a többi inkvizítorra, hogy
végrehajtsák az akaratát.
Kiszabadult a börtönéből – Marsh
érezte, mennyire örül ennek az erő,
valami azonban megakadályozta
abban, hogy túl nagy befolyással
bírjon a világ felett. Egy ellenkező
hatású erő. Egy másik erő, ami
pajzsként terült el a föld felett.
A Marshot irányító hatalom
azonban nem volt teljes. Valami
még hiányzott. Valamire szüksége
volt… valamire, aminek a
 rejtekhelyét titok övezi. De Marsh
majd megtalálja ezt a valamit, és
elhozza a mesterének. A
mesternek, akit Vin szabadított ki –
aki eddig a Megdicsőülés Kútjába
börtönözve létezett.
Aki Romlásnak hívta magát.
Marsh mosolyra húzta a száját,
amikor a fogoly sirámai zokogásba
fúltak, aztán előrelépett és felemelte
a kezében tartott cöveket.
Nekiszegezte a nyöszörgő férfi
mellkasának. A tüskének át kell
hatolnia a testen, át kell szúrnia a
szívet, majd bele kell fúródnia az alá
kötözött inkvizítor testébe. A
hemalurgia nem éppen a legtisztább
mesterség.
De éppen ezért olyan
szórakoztató… Marsh felkapott egy
nehéz pörölyt és lesújtott.
ELSŐ RÉSZ A TÚLÉLŐ
ÖRÖKSÉGE c
Sajnos én vagyok a Korok Hőse.
Első fejezet

Fatren hunyorogva felnézett az

állandó, sötét ködfátyol mögött
rejtőző vörös napra. Fekete hamu
szállingózott az égből, ahogyan az
egy ideje már megszokott volt. A
kövér pelyhek nyílegyenesen
hullottak lefelé, a forró levegő meg
sem moccant, semmi sem utalt arra,
hogy a közeljövőben szellő érkezne,
ami felvidítaná Fatrent. A férfi
felsóhajtott és nekidőlt a
földsáncnak, majd végignézett
Vetitanon. A városán.
– Mióta? – kérdezte.
Druffel megvakarta az orrát. Az
arcát befeketítette a hamu. Az
utóbbi időben nem sokat adott a
tisztálkodásra. Természetesen, ha
figyelembe vette a mögöttük álló
nehéz hónapokat, Fatren maga is
tisztában volt vele, hogy ő sem néz
ki túl jól.
– Talán egy órája – felelte
Druffel, majd ráköpött a földsáncra.
Fatren felsóhajtott, miközben az
aláhulló fekete pelyheket nézte.
– Szerinted igaz, Druffel?
Igaz, amit az emberek
rebesgetnek?
– Mire gondolsz? Hogy
eljött a világvége?
Fatren bólintott.
– Nem tudom – vallotta be
a másik. – De nem is igazán
érdekel.
– Hogy mondhatsz ilyet?
 Druffel megvonta a vállát és
vakarózni kezdett.
– Amint azok a kolosszok
ideérnek, nekem úgyis annyi.
Számomra ez lesz a világvége.
Fatren elnémult. Nem szerette
hangoztatni a kétségeit; a többiek
erős férfinak látták. Amikor az
uraságok elhagyták a várost – a
gazdálkodó közösséget, amely nem
mondhatta magát sokkal
városiasabbnak az északi
ültetvényeknél – ő volt az, aki
meggyőzte a szkákat, hogy
folytassák a földművelést. Ő volt az,
aki távol tartotta az erőszakos
bandákat. Egy olyan időszakban,
amikor a legtöbb falu és ültetvény
összes épkézláb férfija már
valamelyik seregben harcolt, Vetitan
munkaképes lakosokkal
büszkélkedhetett. A
megvesztegetések túl sok
takarmányba kerültek, de Fatren
biztonságban tudta a népét.
Többnyire.
 – A köd ma már csak
délben tűntel – suttogta Fatren.
– Egyre tovább marad. Láttad a
növényeket, Druff. Nincs jó
soruk; nem kapnak elég fényt.
Nem lesz mit ennünk télen.
– Nem érjük meg a telet –
válaszolta a másik. – Még az
alkonyatot sem.
A szomorú – az igazán
szívbemarkoló – az volt, hogy
Druffelt valaha derűlátó fickónak
ismerték. Fatren hónapok óta nem
hallotta nevetni a testvérét. Pedig a
világon a legjobban az ő nevetését
szerette hallani.
Még az Uralkodó malmai sem
tudták elvenni Druff kedvét a
nevetéstől – gondolta lehangoltan.
– De ez a két év képes volt rá.
– Fat! – kiáltotta egy hang. – Fat!
A férfi felnézett és egy fiatal
legényt látott, aki a földsánc aljában
felé szaladt. Épp hogy befejezték a
sánc megerősítését – ez Druffel
ötlete volt, még azelőtt, mielőtt
minden reményét elveszítette. A
viszonylagosan nagy településen
körülbelül hétezer ember élt.
Hatalmas erőfeszítésekbe került az
egészet védelmi vonallal
körbekeríteni.
Fatrennek alig maradt ezer valódi
katonája – még ennyi férfit is
nehezére esett összeszedni ilyen kis
lélekszámú településen. Ehhez jött
még talán ugyanennyi túl fiatal, túl
öreg, vagy a háborúskodáshoz alig
értő férfi. Nem igazán tudta,
mekkora a kolossz sereg, de a
szörnyek száma minden bizonnyal
meghaladja a kétezret. Egy földsánc
pedig nem sokat ér ekkora túlerővel
szemben.
A legény – egy Sev nevezetű fiú –
végül odaért hozzá.
– Fat! Valaki erre tart!
– Máris? – kérdezte Fatren.
– Dehisz Druff szerint a
kolosszok még messzire járnak!
 – Ez nem kolossz, Fat. Egy
magányos férfi. Gyere és nézd
meg!
A hadvezér a testvéréhez fordult,
aki az orrát törölgetve megvonta a
vállát. A földsánc belső karéja
mentén követték a fiút az elülső
kapu irányában. Hamu és por
örvénylett a keményre döngölt
földön, vagy éppen összegyűlt és
halmokba rendeződött a sarkokban.
Nem sok idő jutott mostanában a
takarításra. A nők a földeken
dolgoztak, míg a férfiak gyakoroltak
és az összecsapásra készültek.
Háborús előkészületek. Fatren
úgy gondolt a seregére, mintha az
kétezer „katonából” állna, holott
valójában csak ezer, karddal
felszerelt szká parasztja volt. Az
igaz, hogy két év harci kiképzés állt
mögöttük, de igazi összecsapásban
eddig szinte egyáltalán nem volt
részük.
Az elülső kapuknál férfiak
csoportosultak; a sánc tetején álltak
 vagy az oldalának támaszkodtak.
Talán rosszul
tettem, hogy ilyen sokat áldoztam a
katonák kiképzésére. Ha ez az ezer
inkább a bányákban dolgozott
volna, akkor legalább lenne ércünk,
amit kenőpénz gyanánt
használhatnánk.
Csakhogy a kolosszokat nem
lehetett megvesztegetni. Ők
többnyire előbb öltek, aztán
kérdeztek. Fatren megborzongott és
Garthwoodra gondolt. A sajátjánál
nagyobb város volt, mégis kevesebb
mint száz túlélő jutott el
onnan Vetitanba. Ez
három hónappal korábban történt.
Akkor még abban reménykedett –
alaptalanul –, hogy a szörnyetegek
a város földig rombolása után
esetleg megnyugszanak.
Gondolhatta volna, hogy nem így
lesz. A kolosszoknak semmi sem
elég.
Felmászott a földsánc tetejére, és
a foltokból meg bőrdarabokból
összefércelt „páncélzatú” katonák
utat adtak neki. A hamuesőn
keresztül sötét táj tárult a szeme
elé: a földeket mintha vastag,
fekete hóréteg fedte volna.
Magányos lovas közeledett
hasonlóan sötét, csuklyás
köpenyben.
– Mit gondolsz, Fat? – kérdezte az
egyik katona. – Kolossz felderítő?
A vezér felhorkant.
 – A kolosszok nem
küldenének felderítőt, főleg nem
egy embert.
– Viszont van lova –
morogta Druffel. – Hasznát
vehetnénk még egynek. – A
városban csak öt lovat tartottak
számon és mindegyikük
alultápláltságban szenvedett.
– Biztosan kereskedő –
állapítottameg az egyik harcos.
– De nincs nála áru –
vetette ellene Fatren. – Különben
 is: nagyon bátor kereskedőnek
kell lennie ahhoz, hogy egyedül
utazgasson errefelé.
– Sosem láttam még
szökevénytlóháton – jegyezte
meg az egyik ember, majd íját
felemelve Fatrenre nézett.
A vezér megrázta a fejét. Senki
sem lőtt, és az idegen kényelmes
iramban közeledett feléjük. Aztán
közvetlenül a városkapu előtt
megállította a hátasát. Fatren a
kapura kiváltképp büszke volt.
Valódi fa ajtószárnyak emelkedtek ki
a földsáncból. Mind a faanyagot,
mind az apróra tört követ az uraság
birtokáról, a városközpontból
szerezte.
Az idegenből nagyon keveset
engedett látni a vastag, fekete
köpönyeg, amit a hamu ellen viselt.
Fatren felpillantott a sáncra,
alaposan szemügyre véve az
ismeretlent, majd a testvérére
nézett és ismét csak vállat vont. A
hamu továbbra is némán hullott.
 A jövevény leugrott a lováról.
Pontosabban kilőtte magát –
egyenesen a magasba, mintha
valamilyen erő hajtaná alulról. A
köpönyege szabadon csapdosott,
miközben ő lassan emelkedett
felfelé. A sötét ruházat alatt
vakítóan fehér egyenruhát viselt.
Fatren szitkozódva hátrább lépett;
az idegen a sánc felett átrepülve
éppen a fa kapuszárnyak tetejére
érkezett. Úgy, tehát allomanta. Egy
nemesember.
Fatren azt remélte, hogy ezek mind
északon maradnak a
civakodásaikkal együtt, és békén
hagyják az ő népét.
Vagy legalábbis hagyják őket
békében meghalni.
Az egyenruhás felé fordult. Arcát
rövid szakáll keretezte; fekete haját
rövidre vágva viselte.
– Rendben, emberek! – szólalt
meg, miközben szinte
természetellenes nyugalommal
végiglépdelt a kapuszárny élén. –
Nincs sok időnk. Kezdjünk hozzá! –
Könnyedén átlibbent a
sánc tetejére.
Druffel azon nyomban kardot
rántott.
A fegyver azonban kifordult a
kezéből, és egy láthatatlan erő
felrántotta a levegőbe. Az idegen a
pallos után nyúlt, amikor az elhaladt
a füle mellett. Körbeforgatta a
kardot és alaposan megvizsgálta.
– Jó minőségű acél –
bólintott elismerően. – Le vagyok
 nyűgözve. Hány katonátok van
ilyen jól felszerelve? – Újra
megforgatta a kezében, majd a
markolatánál fogva átnyújtotta
Druffelnek.
Amaz zavartan a testvérére
pillantott.
– Ki vagy te, idegen? –
kérdezteFatren annyi bátorsággal
a hangjában, amennyit össze
tudott szedni. Nem mondhatta
magát jártasnak az
allomanciában, de azt biztosra
 vette, hogy egy ködszerzettel áll
szemben. Az idegen valószínűleg
a puszta gondolatával mindenkit
meg tudott volna ölni a sánc
tetején tartózkodók közül.
A furcsa jövevény figyelmen kívül
hagyta a kérdést, majd elfordult,
hogy szemügyre vegye a várost.
– Ez a fal az egész várost
körbeveszi? – kérdezte az egyik
katona felé fordulva.
– Nos… igen, uram – hebegte
avárvédő.
 – És hány kaputok van?
– Csak egy, uram.
– Nyissátok ki a kaput és
hozzátok be a lovamat! –
parancsolta a férfi. – Gondolom,
akad itt egy istálló.
– Igen, uram.
Nos – gondolta Fatren dühösen,
miután az embere elszaladt –, az
egyszer biztos, hogy ez az idegen
tud parancsolgatni. A katonának fel
sem tűnt, hogy engedély nélkül
teljesíti egy jöttment idegen
parancsát. Fatren azt is észrevette,
hogy a többi katona is kihúzta
magát, és mintha a gyanakvásuk is
alábbhagyott volna. Az idegen úgy
beszélt, mint aki elvárja az
engedelmességet, a katonák pedig
eszerint cselekedtek. A jövevény
nem olyan nemesnek tűnt, akikkel
Fatren korábban találkozott, amikor
még szolgaként dolgozott az uraság
birtokán. Ezt az embert más fából
faragták.
 A ködszerzet még mindig a várost
kémlelte. Hamu hullott a szikrázóan
fehér egyenruhájára, és Fatren
magában sajnálkozott, amiért az a
szép öltözék így bekoszolódik. A
jövevény bólintott, mintegy
magának, majd lesétált a sáncról.
– Megálljon! – kiáltott Fatren,
megállítva ezzel az idegent. – Ki
maga?
A jövevény felé fordult, és
belenézett a szemébe.
 – A nevem Elend Venture
és a császárotok vagyok.
Azzal hátat fordított, és folytatta
az útját lefelé. A katonák utat
engedtek neki, majd néhányan
követni kezdték.
Fatren a testvérére pillantott.
– Császár? – motyogta
Druffel, éskiköpött.
Fatren egyetértett a testvéréből
feltörő érzésekkel. De mit lehetett
tenni? Sosem harcolt még
allomantával, és nem is igazán
 tudta, miként kezdjen hozzá. A
„császár” láthatóan könnyűszerrel
ártalmatlanná tette Druffelt.
– Ki kell találnunk, mi
legyen a város lakosaival – szólt
megint az Elend Venture nevű
idegen, aki eközben mindenkit
megelőzött. – A kolosszok
északról érkeznek, a kapuval
nem foglalkoznak, hanem
egyszerűen átmásznak a sáncon.
Azt akarom, hogy a gyerekeket
és az időseket a város legdélebbi
részén helyezzétek el. A lehető
legkevesebb épületben
szállásoljátok el őket!
– És annak mi haszna
lenne? – kérdezte követelőzve
Fatren. A „császár” után sietett,
mivel más megoldás nemigen
jutott eszébe.
– A kolosszok akkor a
legveszélyesebbek, amikor vérre
szomjaznak – magyarázta
Venture, rendületlenül folytatva
az útját. – Ha tényleg elfoglalják
 a várost, akkor jártok a
legjobban, ha a lehető legtöbb
időt töltik az embereid
felkutatásával. Amikor
belefáradnak a kutatásba,
dühükben fosztogatásba
kezdenek. Ekkor a néped talán ki
tud surranni a városból úgy,
hogy a szörnyek nem erednek a
nyomukba.
A fehér egyenruhás szünetet
tartott, majd megfordult és Fatren
szemébe nézett. Az arca
elkomorodott.
– Sovány vigasz, de ez is
valami– fejezte be, majd
folytatta útját lefelé a város
főútján.
Fatren hallotta, ahogy a katonák
összesúgnak a háta mögött.
Mindannyian hallottak már Elend
Venture-ről. Ő volt az, aki magához
ragadta a hatalmat Luthadelben két
évvel korábban, az Uralkodó halálát
követően. Nagyon kevés és
megbízhatatlan hír érkezett
északról, de majdnem mindegyik
említette Venture-t. A trónért
folytatott küzdelemben minden
ellenfelét legyőzte, még a saját
apját is megölte. Sokáig előtte is
rejtve maradt ködszerzet volta, és
állítólag azt az asszonyt választotta
mátkájául, aki lemészárolta az
Uralkodót. Fatren kétségbe vonta,
hogy egy ilyen fontos ember – aki
sokkal inkább legenda, mint valós
személy – ellátogat egy az övékéhez
hasonlóan szerény városkába a Déli
Uradalomban, ráadásul kíséret
nélkül. Már a bányáknak sincs nagy
értéke. Az idegen bizonyára
hazudik.
Annyi viszont bizonyos, hogy…
allomanta.
Sietnie kellett, hogy lépést tudjon
tartani az idegennel. Venture – vagy
akárhogy is nevezték – megállt a
városközpontban, egy nagy
építmény előtt, amely annak idején
az acélminisztériumnak adott
otthont.
– Itt találtátok a
fegyvereket? –kérdezte újra
Fatren felé fordulva.
A hadvezér megállt egy pillanatra,
majd végül megrázta a fejét.
– Az uraság udvarházában.
– Nem vitte magával a
fegyvereit? – A császár
meglepődött.
– Szerintünk vissza akart
jönni értük. A hátrahagyott
 katonák végül elmentek a
városból, és csatlakoztak egy
éppen erre járó sereghez. Csak
azt vitték magukkal, amit
elbírtak. A maradékra meg
lecsaptunk.
Venture bólintott, gondolataiba
merülve megvakarta szakállas állát,
miközben a régi minisztérium
épületét bámulta. A robusztus
épület elhagyatottsága ellenére –
vagy éppen elhagyatottsága okán –
vészjóslóan magasodott föléjük.
 – Az embereid jól
képzettnek látszanak. Erre nem
számítottam.
Járt bármelyikük is igazi csatában?
Druffel halkan felhorkant, jelezve,
hogy az idegennek nem kellene
mindenbe beleütnie az orrát.
– Az embereink harcoltak
annyit,ami veszélyessé teszi
őket, idegen – válaszolta
büszkén Fatren. – Néhány
útonálló úgy gondolta, hogy
átveszi tőlünk a város irányítását.
 Arra számítottak, hogy gyengék
vagyunk, és könnyen
leigázhatnak bennünket.
Még ha fenyegetésnek is vette a
szavakat a fehér ruhás, nem
mutatta. Egyszerűen csak bólintott.
– És kolosszokkal
harcoltatok már?
Fatren összenézett Druffellel.
– Aki kolosszokkal harcol,
az meghal, idegen – jelentette ki
végül.
 – Ha ez igaz lenne –
folytatta
Venture –, már tucatszor
meghaltam volna. – Ezután a
katonák és lakosok egyre dagadó
tömegéhez fordult. – Mindent
megtanítok nektek, amit csak tudok
arról, hogyan kell kolosszokkal
harcolni, de fogytán az időnk. Tíz
percen belül kapitányokat és
egységvezetőket akarok látni a
városkapunál. A katonák pedig
rendeződjenek sorokba a sánc
mentén! Az egységvezetőknek és
kapitányoknak megtanítok néhány
fogást, amit majd továbbadnak az
embereiknek.
Néhány katona megmozdult, de –
becsületükre legyen mondva – a
legtöbbjük a helyén maradt. A
jövevény nem látszott sértettnek,
amiért nem követték a parancsait.
Csak állt némán és lebámult a
felfegyverzett tömegre. Nem
viselkedett ijedten, sem dühösen,
sem rosszallóan. Egyszerűen csak…
fenségesnek tűnt.
– Uram – szólalt meg végül
az egyik kapitány. – Hozott…
magával sereget is a
segítségünkre?
– Valójában kettőt is –
válaszolta
Venture. – Viszont nincs elég időnk
megvárni őket. – Mélyen Fatren
szemébe nézett.
– Levelet írtál, amiben a
segítségemet kérted, és mint
 hűbérurad eljöttem, hogy
teljesítsem a kérésed. Még
mindig igényt tartasz rá?
Fatren összeráncolta
szemöldökét. Sosem kért segítséget
ettől az embertől – sem más úrtól.
Tiltakozásra nyitotta száját, de jobb
belátásra tért. Ez az ember hagyja,
hogy eljátsszuk, segítséget kértem
tőle – okoskodott. – Ha úgy teszek,
mintha ez lett volna az eredeti terv,
akkor át tudom adni a hatalmat, és
közben a hatalomátvétel nem tűnik
bukásnak.
Halál vár ránk. Viszont amikor
belenézek ennek a szemébe, szinte
elhiszem, hogy van reményünk.
– Nem… gondoltam, hogy
egyedül jön, uram – csúszott ki a
száján önkéntelenül. –
Meglepődtem, amikor megláttam.
Venture biccentett.
– Ez érthető. Gyere,
beszéljük meg a haditervet, amíg
a katonáid gyülekeznek!
 – Rendben – egyezett bele
a hadvezér.
Azonban alighogy elindult, Druffel
megragadta a karját.
– Mit művelsz? – szisszent
fel. –
T e tényleg segítséget kértél! Ezt
nem gondoltam volna rólad!
– Gyűjtsd össze a
katonákat, Druff! – utasította
egyszerűen a fivére.
A másik egy pillanatig csak állt,
majd halkan szitkozódva
elsomfordált. Nem úgy nézett ki,
mint akinek szándékában állna
összehívni a katonákat, így hát
Fatren intett két kapitányának, hogy
intézkedjenek. Miután ezzel
megvolt, odament Venture-höz és
elindultak a kapuk irányába. A
nemes utasított néhány katonát,
hogy a nyugodt eszmecsere
érdekében előttük haladva szorítsák
vissza az embereket. A hamu
szüntelenül hullott odafentről,
feketére festve az utcát, és
halmokba gyűlt a város tornácos,
földszintes épületein.
– Ki maga? – tette fel a
kérdéstFatren halkan.
– Az, akinek mondom
magam – válaszolta Venture.
– Nem hiszek magának.
– Mégis megbízol bennem.
– Nem, csak nem akarok
összetűzésbe kerülni egy
allomantával.
– Egyelőre ennyi is elég.
Nézd, barátom, tízezer kolossz
 tart a városod felé! Most
bármilyen segítség jól jön.
Tízezer? – futott át Fatren agyán,
és a gondolat szinte megbénította.
– Jól sejtem, hogy te
vezeted ezt a várost? –
érdeklődött a ködszerzet.
– Igen – eszmélt fel a
hadvezér–, a nevem Fatren.
– Rendben, Fatren úr,
akkor mi most…
– Nem vagyok úr –
jelentette ki aszká.
 – Pedig mostantól az vagy,
vezetéknevet ráérsz később is
választani. Most, mielőtt
folytatnánk, tudnod kell, milyen
feltételeket szabok a
segítségemért cserébe.
– Milyen feltételekre
gondol?
– Olyanokra, amelyek nem
képezik alku tárgyát. Ha
győzünk, leteszed nekem a
hűbéresküt.
 Fatren meglepődve húzta össze a
szemét, és megtorpant az utca
kellős közepén. A hamupelyhek
szinte körbevették.
– Csak ennyi? Idekószál a
csata előtt, azt állítja magáról,
hogy magas rangú nemes, csak
azért, hogy magának tudhassa a
győzelmünket? Miért kellene
hűbéresküt tennem egy olyan
embernek, akivel éppen csak
néhány perce találkoztam?
 – Mert ha nem így teszel –
magyarázta Venture nyugodtan
–, akkor erővel veszem át a
hatalmat.
Fatren ismét megtorpant, aztán
előreszaladt, és utolérte Venture-t.
– Értem már! Még ha túl is
éljükezt a csatát, a végén úgyis
egy zsarnok alattvalóiként
végezzük.
– Igen – értett egyet az
egyenruhás férfi.
 Fatren összeráncolta a homlokát.
Meglepte az idegen ennyire nyersen
szókimondó stílusa.
Venture megrázta fejét és a
várost figyelte a hamuesőn
keresztül.
– Régebben úgy
gondoltam, hogymehetnek
másképp is a dolgok. És még
mindig hiszek abban, hogy egy
nap így lesz. De egyelőre nincs
más választásom. Szükségem
van a katonáidra és a városodra.
 – Az én városomra? –
horkant felFatren. – Miért?
Venture felemelte az ujját.
– Először is túl kell élnünk
ezt acsatát. A többi dologgal
majd azután foglalkozunk.
Fatren elgondolkodott és
meglepődve tudatosult benne, hogy
valóban megbízik az idegenben.
Nem tudta volna megmagyarázni,
miért érzett így. A nemes olyan
személyiségnek tűnt, akit
egyszerűen muszáj követni – egy
vezérnek, akivé maga Fatren mindig
is válni akart.
Venture nem várta meg, hogy a
másik elfogadja a „feltételeket”.
Ugyanis nem ajánlatról, hanem
ultimátumról volt szó. Fatren ismét
a császár után sietett, aki időközben
megérkezett a városkapukkal
szemben lévő kis térre, ahol
katonák nyüzsögtek. Egyenruhát
egyik sem hordott – csak a karjukra
kötözött vörös szalag különböztette
meg a kapitányokat a
közlegényektől. Venture nem
hagyott nekik sok időt a
gyülekezésre; de azt mindegyikük
tudta, hogy a várost meg fogják
támadni. Éppen ezért már korábban
elkezdtek gyülekezni.
– Kevés időnk van –
ismételte acsászár hangosan. –
Csupán csekélységeket tudok
nektek megtanítani, de azok sok
mindent megváltoztathatnak.
Méretüket tekintve a kolosszok
között nagy az eltérés; a kicsik
 másfél méteresek, de a nagyobb
egyedek majdnem ennek a
háromszorosára is megnőnek.
Viszont a kisebbek még így is
erősebbek nálatok.
Számítsatok erre! Szerencsénkre
azonban ezek a lények
szervezetlenül öldökölnek. Ha bajba
kerülnek, nem segítenek
egymásnak.
– Közvetlenül, minden terv
nélkültámadnak és csak a puszta
erejükkel próbálnak
felülkerekedni az ellenfélen. Ezt
el kell kerülni. Mondjátok meg a
katonáitoknak, hogy többen
próbáljanak meg körbefogni egy-
egy kiválasztott egyedet: két
ember a kisebbeket, három-négy
pedig a nagyobbakat. Nem lesz
túl nagy harcvonalunk, de még
így is ezzel húzhatjuk ki a
legtovább.
– Ne aggódjatok azon
teremtmények miatt, akik
kicseleznek minket és bejutnak a
városba! A lakosokat úgyis a
város legtávolabbi pontján
rejtjük el. Amelyek közülük pedig
megkerülik a harcvonalunkat,
valószínűleg fosztogatásba
kezdenek, magukra hagyva a
társaikat. Mi pont ezt akarjuk. Ne
kergessétek be őket a városba! A
családok biztonságban lesznek.
– Ha egy nagy kolosszal
harcoltok, a lábait vegyétek célba
és teperjétek a földre, mielőtt
megölitek. Ha kicsivel kerültök
össze, bizonyosodjatok meg róla,
hogy a kardotok vagy tőrötök
nem akad bele a laza bőrébe. Ne
felejtsétek el, hogy a kolossz
népség nem ostoba, csak
egyszerű a gondolkodásuk!
Kiszámítható. A lehető
legegyszerűbb módon cserkészik
be az ellenfeleiket, és
gondolkodás nélkül támadnak.
– A legfontosabb, amit
tudnotokkell, az, hogy igenis
legyőzhetőek.
Ezt ma meg is tesszük. Ne
hagyjátok magatokat
megfélemlíteni! Harcoljatok
összehangoltan, ne veszítsétek el a
fejeteket, és én megígérem, hogy
túl fogjátok élni!
A kapitányok kis csoportja
Venture-t figyelte. Nem lettek
boldogabbak a beszédtől, ám sokkal
magabiztosabbnak látszottak.
Elindultak, hogy továbbítsák a
nemes tanításait az embereik felé.
 Fatren csendben a császár mellé
lépett.
– Ha a számításai helyesek,
ötször többen vannak, mint mi.
Venture bólintott.
– Nagyobbak, erősebbek és
jobban értenek a harchoz.
A nemes ismét bólintott.
– Akkor halálra vagyunk
ítélve.
A császár végül Fatrenre nézett és
összehúzta a szemöldökét. A fekete
hamu bepiszkította egyenruhája
fehér vállát.
– Nem vagytok halálra
ítélve. Vanvalamitek, ami nekik
nincs – valami alapvető
fontosságú.
– Mégis, mi lenne az?
Venture a férfi szemébe nézett.
– Itt vagyok nektek én.
– Császár uram! – kiáltott
egy hang a földsánc tetejéről. –
Kolosszok a láthatáron!
 Máris őt szólítják először! –
morgott magában Fatren. Nem
tudta eldönteni, hogy féltékeny
legyen, vagy elámuljon.
Allomanta képességeit
kihasználva Venture egy
szökkenéssel a sánc tetején termett.
A legtöbb katona leguggolt vagy
elbújt az erődítmény mögé; rögvest
fedezékbe húzódtak az ellenség
távolsága ellenére. Elend azonban
köpenyében és fehér
egyenruhájában kihúzta magát,
kezét a szeméhez emelte és a
láthatár irányába hunyorított.
– Tábort vernek –
mosolygott. –Remek, Fatren úr,
készítsd fel az embereidet:
támadunk!
– Támadunk? – kérdezte
döbbenten a férfi, miután
felkapaszkodott a császár mögé.
A másik biccentett.
– A kolossz sereg elfáradt a
hosszú menetelésben és
lefoglalja őket a tábor építése.
 Ennél jobb lehetőségünk sosem
lesz egy támadásra.
– De mi eddig védekezésre
készültünk!
Venture megrázta a fejét.
– Ha várunk és semmit
sem teszünk, végül vérszomjas
ámokfutásban törnek ki, és
rajtunk ütnek. Támadnunk kell,
ha nem akarjuk, hogy
lemészároljanak.
– És hagyjuk magára a
sáncot?
 – Az erődítmény
lenyűgöző, Fatren úr, de
alapjában véve
hasznavehetetlen. Úgysem jut
mindenhová katona, akik
megvédenék a várost, a
kolosszok pedig szinte kivétel
nélkül magasabbak és erősebbek
az embereknél. A sáncot gond
nélkül elfoglalják, és
bemasíroznak a városba.
– De hát…
 Venture a rémült hadvezérre
nézett. A tekintete nyugalmat
sugárzott, de ellentmondást nem
tűrő várakozás csillogott benne. Egy
egyszerű üzenet: most már én
irányítok. Ellenvetésnek nincs helye.
– Igenis, uram –
engedelmeskedett Fatren, és
magához hívta a hírnököket, majd
átadta nekik a parancsot.
Venture némán figyelte, ahogy a
fiatal hírnökök elszaladtak az
üzenettel. Úgy tűnt, némi zavar
támad a férfiak között – nem
számítottak a támadásra. Egyre
több szempár fordult az uralkodó
felé, aki még mindig a sánc tetején
állt.
Tényleg császárként viselkedik –
vallotta be magának Fatren
kelletlenül.
A parancsok sorról sorra
terjedtek. Kis idő elteltével az egész
sereg az új vezért figyelte. Venture
kihúzta a kardját, és magasra
tartotta a hamuszürke ég felé.
Ezután emberfeletti fürgeséggel
leugrott a sáncról és a kolossz tábor
felé iramodott.
Egy ideig egyedül futott. Végül
önmagát is meglepve, fogát
összeszorítva Fatren is követni
kezdte. Mintha varázsütésre tennék,
a sáncon várakozó katonák egy
csatakiáltást követően kivont
pengékkel a biztos halál felé
iramodtak.
 Az erő különös dolgokat művelt
az elmémmel. Pillanatok alatt
megismertem a természetét, a
múltját, és hogy mire használhatom.
Mégis, ez a tudás nem járt együtt
tapasztalattal vagy az erő
használatának képességével.
Például tudtam, hogyan lehet
elmozdítani egy bolygót az égről.
Ám azzal már nem voltam
tisztában, hová helyezzem úgy,
hogy sem túl távol, sem túl közel ne
legyen a naphoz.
Második fejezet

Ahogy az lenni szokott, TenSoon

napja sötétben kezdődött. Ez
természetesen részben annak is volt
köszönhető, hogy nem rendelkezett
szemekkel. Csinálhatott volna
magának – ugyanis még a
kandrákhoz képest is öregnek
számító harmadik nemzedékhez
tartozott. Már elég testet emésztett
meg ahhoz, hogy tudja, miként
lehet érzékszerveket előállítani
utánzásul szolgáló minta nélkül.
Sajnos azonban szemekkel sem
ment volna többre. Ugyanis
koponyával sem büszkélkedhetett,
és már régen kitapasztalta, hogy a
legtöbb szerv rosszul működik teljes
test és csontváz nélkül. Ha rossz
irányba forgatná a szemeit, a saját
tömegük alatt roppannának össze,
és egyébként is nagyon
körülményes lenne forgatni őket.
 Nem mintha környezete túl sok
látnivalóval kecsegtette volna.
TenSoon óvatosan testhelyzetet
váltott a börtöncellájában. A teste
nem sokban különbözött átlátszó
izomkötegek halmazától – mintha
nagy meztelen csigák tapadtak
volna egymáshoz, létrehozva egy
puhatestűnél valamelyest
formálhatóbb rendszert. Hatalmas
összpontosítás árán képes volt
különválasztani az izmait vagy
egymásba olvasztani azokat, netán
akár újakat létrehozni. Mégis, egy
használható csontváz nélkül nem
sokra ment.
Ismét megmozdult a cellájában. A
bőrével is képes volt érzékelni –
amolyan ízlelésképpen. Ezúttal
éppen a zárka sarkaiban bűzlő
ürülékének ízét vette át, de mégsem
mert megszabadulni az érzettől. Ez
volt az egyetlen kapcsolata a
külvilággal.
A „cella” valójában nem volt egyéb,
mint egy rácsfedelű, kőbe fúrt üreg.
 Éppen hogy elfért benne. A fogva
tartói felülről dobálták be neki az
élelmet, majd időnként vizet
öntöttek a nyakába, hogy ki ne
száradjon, és hogy az ürülék
kimosódjon a zárka talajába vájt
lyukon. Sem ez a lyuk, sem a
rácsok nem voltak elég nagyok
ahhoz, hogy átpréselje magát rajtuk
– akármilyen hajlékony is volt a
kandrák teste, az izmokat nem
lehetett a végtelenségig
összenyomni.
 Egy ember már megőrült volna a
bezártságtól… TenSoon még azt
sem tudta, mióta tartják fogva.
Hónapok óta? De az érdemei közé
tartozott a jelenlét áldása. Elméje
nem adja fel egykönnyen.
Néhanapján átkozta az Áldást,
amiért az nem engedte, hogy átadja
magát az üdvözült őrületnek.
Összpontosíts! – emlékeztette
magát. Nem volt elméje, legalábbis
nem olyan, mint az embereknek, de
képes volt gondolkozni. Nem
értette, hogyan lehetséges mindez.
Abban sem volt biztos, hogy létezik
olyan kandra, aki tudja a választ.
Talán az első nemzedék tagjai több
tudást birtokoltak – de ha valóban
így volt, ezt a tudást mégsem adták
át.
Nem tarthatnak itt örökké –
nyugtatta magát. – Legalábbis az
Első Szerződés szerint nem… Ám
valójában kételkedett ebben –
vagyis inkább abban, hogy az első
nemzedék megértette-e a tartalmát.
De hát hibáztathatja-e
őket? TenSoon maga is
szerződésszegő volt. Saját bevallása
szerint is ellenszegült ura
akaratának és segített egy
másiknak. Ez az árulás az ura
halálával végződött.
És ez a szégyenletes cselekedet
csupán a legenyhébbnek számított
bűnei lajstromán. A
szerződésszegésért halál járt, és ha
az ő vétkei itt véget értek volna, a
többiek egyszerűen megölik és
ennyivel lezárják az ügyet. Sajnos
azonban ennél több is terhelte a
lelkét. A vallomása során – amit zárt
kihallgatáson tett a második
nemzedék tagjainak – fény derült
egy sokkal veszélyesebb, sokkal
fontosabb botlásra.
TenSoon elárulta a népe titkát.
Nem végezhetnek ki – gondolta.
Így próbált meg éber maradni.
Addig nem, amíg nem tudják meg,
kinek mondtam el.
 A titok. A drága, drága titok.
Mindannyiunkat halálra ítéltem.
Az egész népemet. Ismét
rabszolgák leszünk. De hiszen már
most is rabszolgák vagyunk. Valami
mások leszünk – gépek, az
elménket mások fogják irányítani.
Foglyul ejtenek és kihasználnak
majd minket; már a testünk sem
lesz a sajátunk.
Ezt tette – ezt indította el. Ezért
érdemli meg a bebörtönzést és a
halált. És mégis élni akart.
Megvetéssel kellett volna magára
gondolnia. Valamilyen oknál fogva
mégis úgy érezte, hogy helyesen
cselekedett.
Újból megmozdult; nyálkás
izomtömegek csusszantak
egymáson. A mozdulat közben
azonban hirtelen megdermedt.
Rezgések. Valaki a zárkája felé
tartott.
Elrendezte magát: izmait a gödör
oldalához szorította, amitől teste
közepén mélyedés jött létre. A
lehető legtöbb élelmet kellett
összeszednie – rendkívül keveset
adtak neki enni. Azonban senki nem
öntött moslékot a rácsozaton
keresztül. Feszülten várt, ám
egyszer csak a rács kinyílt. Nem
voltak fülei, mégis érzékelte az
erőteljes rezgéseket, amikor
hátrahúzták a vasat. A durva
rácsozat végül a földre zuhant.
Mi lehet ez?
Ezután kampók nyúltak le.
Beleakadtak az izmaiba,
megragadták a testét, és a testéről
izomfoszlányokat leszakítva
kirántották a veremből. Ez fájt.
Nemcsak a kampók, hanem a
hirtelen jött szabadság is, hiszen
addig a teste mozdulatlanul terült
szét a verem padlóján. Akarata
ellenére port és megszáradt
moslékot érzékelt. Az izmai
megremegtek; furcsa volt újra
szabadon mozognia, és erőt vett
magán, hogy testét olyan módon
rendezze, amit szinte már teljesen
elfelejtett.
Aztán megérkezett. Érezte az ízét
a levegőben. Savas, vaskos, átható
szagú és feltételezhetően
aranyszegélyű vödörben hozták a
fogva tartói. Mégiscsak megölik.
De nem tehetik! – gondolta
kétségbeesetten. – Az Első
Szerződés, népünk törvényei, nem…
Valami ráesett. Nem sav, hanem
valami szilárd. Türelmetlenül
megérintette, izmok csúsztak el
egymáson, ízlelgették, próbálgatták
és tapintották. Kerek volt, lyukakkal
és néhány kiálló domborulattal…
egy koponya.
A savas bűz egyre
elviselhetetlenebbé vált.
Kavargatták odafent? TenSoon
gyorsan mozgott, körbevette, majd
megtöltötte a koponyát. Egyik
szervszerű tarsolyában már tárolt
némi megemésztett húst. Most ezt
vette elő, a koponya köré folyatta,
és gyorsan bőrt kerített a csont
köré. A szemgödröt egyelőre üresen
hagyta, a tüdőn dolgozott, nyelvet
formázott, de nem törődött az
ajkakkal. Elkeseredetten dolgozott,
és a savas íz egyre erősödött,
aztán…
Megérezte. Megperzselte az
izmokat a teste egyik oldalán,
végigömlött az egész tömegén,
elolvasztva azt. A második
nemzedék tagjai láthatóan már
feladták, hogy kiszedik belőle a
titkait. Ám mielőtt megölik, tudták,
hogy lehetőséget kell adniuk neki a
beszédre. Az Első Szerződés
megkövetelte – ezért a koponya. Az
őrök nyilvánvalóan parancsot
kaptak, hogy végezzenek vele,
mielőtt tényleg mondhatna valamit
a saját védelmében. A törvény
betűjét követték, azonban figyelmen
kívül hagyták a célját.
De nem tudhatták, ő milyen
gyorsan dolgozik. Kevés kandra
töltött annyi időt szerződéses
viszonyban, mint ő; a második
nemzedék tagjai, és a harmadikok
legjava már rég visszavonult a
szolgálatból. Könnyű életet éltek itt,
az Őshazában.
Ám a könnyű életből nem sokat
tanulhatott egy kandra.
A legtöbbjüknek órákig tartott
testet alkotni, a fiatalabbak pedig
napokig küszködtek vele. TenSoon
azonban pillanatok alatt kezdetleges
nyelvet kanyarított a szájába. Amint
a sav végigfutott a testén,
kierőltetett magából egy
nyelőcsövet, felfújta a tüdejét, és
egyetlen szót károgott félig formált
ajkai közül:
– Ítéletet!
A sav nem csörgött tovább. A
teste tovább perzselődött. A
fájdalom ellenére tovább dolgozott,
kezdetleges hallószerveket kialakítva
a koponyaüregben.
Egy hang azt suttogta a közelből:
– Bolond…
– Ítéletet! – károgta megint
a kandra.
 – Fogadd el a halált! –
sziszegtea hang. – Ne akarj még
több fájdalmat okozni a
népünknek! Az első nemzedék
csak sokévi szolgálatodért
cserében ajánlja neked ezt a
kivételes halált!
TenSoon megdermedt. Az
izomnövesztés szünetelt. A
tárgyalás nyilvános volna. Eddig
csak kevesek tudtak árulása
természetéről. Meghalhat elátkozott
szerződésszegőként, ám részben
megtarthatja korábbi foglalkozása
becsületét. Valahol – talán a terem
egyik vermében – olyanokat is
tartottak, akiket vég nélkül kínoztak:
ez végül még a jelenlét áldásával
megérintett elméket is megtörte.
Olyanná akart válni, mint azok a
szenvedők? Ha nyílt színen vall
tetteiről, az örökkévalóságig tartó
kínt kap cserébe. Bolondság volna
erőltetni a tárgyalást, hiszen nem
remélhetett felmentést. A vallomása
már eleve halálra ítélte.
 Ha beszél, nem azért teszi, hogy
védje magát. Egészen más oka van
rá.
– Ítéletet! – ismételte meg,
ezúttal a suttogásnál is
halkabban.
 Bizonyos tekintetben, úgy vélem,
egy efféle roppant erő birtoklása
túlontúl nyomasztó. Olyan hatalom
ez, amelynek megértéséhez egy
évezred is kevés. Könnyű lett volna
újrateremteni a világot eme
energiák ismeretében. Ám én
rájöttem, mennyi veszélyt rejt a
tudatlanságom. Mint egy gyermek,
aki hirtelen elnyeri egy óriás erejét:
akár túlzásba is eshettem volna, és
a világ törött játékként végzi, amit
már nem lehet megjavítani.
Harmadik fejezet

Elend Venture, a Végső

Birodalom második császára nem
harcosnak született. Nemesként
látta meg a napvilágot, és ez az
Uralkodó idejében hivatásos
társasági lénnyé tette. A fiatalságát
azzal töltötte, hogy megtanulta a
nagy házak könnyelmű játékait
játszani, a birodalmi elit
elkényeztetett életét élni.
 Nem furcsállta, hogy végül
politikus lett belőle. Mindig is
érdeklődött a politikaelmélet iránt,
és mivel legbelül inkább tudósnak,
mint államférfinak érezte magát,
tudta, hogy eljön a nap, amikor ő
vezeti majd a Venture-házat. Ennek
ellenére eleinte nem bizonyult jó
királynak. Nem ismerte fel, hogy
többről szól a vezetés, mint jó
ötletekről és becsületes szándékról.
Sokkal többről.
 „Elend Venture, mindig is
kételkedtem abban, hogy valaha
olyan vezetővé válsz, aki hadsereg
élén támadást vezényel az
ellenséggel szemben.” – Ezek a
szavak Tindwyl szájából hangzottak
el, az asszonyéból, aki a politika
gyakorlatára tanította. A tanácsokra
visszaemlékezve Elend
elmosolyodott, miközben a katonái
lerohanták a kolossz tábort.
A császár forraszt égetett. Meleg
árasztotta el – egy jól ismert érzés.
Lángra lobbant a mellkasában és
izmai megfeszültek az újdonsült
erőtől. Már korábban lenyelte a
fémet, hogy később, a csatában
felhasználhassa. Allomanta volta
még mindig ámulattal töltötte el.
Amint azt előre látta, a
kolosszokat meglepte a támadás.
Csak álltak mozdulatlanul és
értetlenül – annak ellenére, hogy
látniuk kellett Elend lelkesen
közeledő, újonnan toborzott
seregét. A szörnyeknek meggyűlt a
baja a váratlan helyzetekkel. Csupán
nagy sokára értették meg, hogy egy
kisszámú, legyengült sereg támadta
meg a táborukat. Időre volt
szükségük, hogy mindezt felfogják.
Elend hada nagy hasznát vette a
kiesett időnek. A ködszerzet maga
támadott először: forraszt égetve
megsokszorozta az erejét, és
lekaszabolta az első útjába kerülő
kolosszt, egy kisebb termetű
szörnyeteget. Mint a többi
fajtájabeli, ez is emberi alakkal
rendelkezett, ám petyhüdt kék bőre
mintha leválni készült volna a
testéről. Amikor Elend végül
kirántotta kardját a mellkasából, a
bestia mélyen ülő, apró vörös
szemei csöppnyi meglepettséget
sugároztak.
– Sebesen sújtsatok le rájuk! –
kiáltotta a császár, miközben egyre
több kolossz feje fordult felé a
tűzrakó helyek irányából. – Öljetek
meg annyit, amennyit csak tudtok,
mielőtt kitör rajtuk az őrület!
 A továbbra is rémült, de
engedelmeskedő katonák harcba
kezdtek az első szörnycsapatokkal.
A „kolossz tábor” alig volt több
hamu alá döngölt növényzet és
földbe ásott gödrök rendezetlen
lapályánál. Elend látván, hogy
emberei a kezdeti sikerek után mind
magabiztosabban törnek az
ellenségre, allomanciával tovább
bátorította őket. A mesterség ezen
formáját sokkal jobban ismerte;
még mindig nem értette pontosan,
hogyan kell a fémek segítségével
ide-oda szökellni, ahogyan Vin tette.
Az érzelmek azonban – na, az
sokkal inkább az ő asztala volt!
Fatren, a város tagbaszakadt ura
Elend mellett maradt, míg a császár
különítményt vezényelt egy nagyobb
kolossz csapat irányába. Venture a
fél szemét rajta tartotta a férfin:
Fatren halála nem tett volna jót a
közhangulatnak. Együtt
megrohamozták a meglepett
kolosszokat. A legnagyobb, csaknem
három méter magas monstrum
bambán fordította a fejét a támadók
felé. Mint a többi hasonló termetű
társának, egykor laza bőre ennek is
pattanásig feszült túlméretezett
testén. A lények növekedése
sohasem torpant meg, de a bőrük
nem nyúlt testméretükkel együtt. A
fiatalabb szörnyeken lazán és
ráncosan lógott, a nagyobbakon
azonban megfeszült és kirepedezett.
Elend acélt égetett, majd
feldobott egy maréknyi érmét a
levegőbe. Rátaszított a pénzekre,
egész súlyával rájuk nehezedve,
aztán a kolosszok felé lőtte azokat.
A szörnyek túl szívósak voltak
ahhoz, hogy egy egyszerű érme
leterítse őket, ám a fémdarabok
komoly sérüléseket okozhattak
nekik.
Az érmék fütyülve hasították a
levegőt, és a császár lerohanta a
nagytestű kolosszt. A lény
előrántotta a hátára erősített
pallosát; láthatóan megörült a
közelgő küzdelemnek.
A kék bőrű lény csapott le
először; a karjai megdöbbentően
messzire elértek. A császár
kénytelen volt hátrább ugrani – a
forrasz emberfeletti
mozgékonyságot kölcsönzött neki. A
szörnyetegek méretes, könyörtelen
kinézetű és a végtelenségig
kicsorbult pallosai már-már
bunkósbotoknak tűntek. A csapás
ereje megrázta a földet: Elend még
a forrasz segítségével sem térhetett
ki teljesen az útjából. Ráadásul a
kard – és a kolossz is, aki markolta
– túl súlyosnak bizonyult ahhoz,
hogy a ködszerzet a fémek
segítségével egyszerűen kicsavarja
a fegyvert a teremtmény kezéből.
Az acéltaszítás a súlyokról és erőkről
szólt. Ha Elend valami önmagánál
nehezebbre taszít, ő maga repül
hátra.
Így hát a császárnak a forraszból
nyert különleges fürgeségre és
ügyességre kellett hagyatkoznia.
Kiperdült a kolossz útjából, és
félreugorva visszakezes sújtásra
számított. A lény megfordult, némán
figyelte Elendet, de habozni látszott.
Még nem érte el agyát az őrület.
Elend felbámult a nálánál
nagyságrendekkel magasabb
ellenfélre. Hogyan jutottam idáig? –
gondolta, aznap már nem az első
alkalommal. – Én tudós vagyok,
nem pedig harcos! Sokszor érezte
úgy, hogy nem vezetőnek született.
 Máskor viszont éppen arra ébredt
rá, hogy túl sokat gondolkozik.
Előrehajolva támadásba lendült. A
kolossz már előre látta a
mozdulatot, és próbálta egy irdatlan
sújtással kettéhasítani Elend
koponyáját. Ám a császár kinyújtott
karral rárántott egy másik kolossz
fegyverére – kibillentve
egyensúlyából a szörnyeteget, akit
ennek következtében két katonája
rögvest kivégzett –, és így saját
magát is oldalra húzva épphogy
csak sikerült elkerülnie ellenfele
fegyverét. Aztán a levegőben
megpördülve ismét forraszt égetett
és lecsapott oldalról.
Térdből levágta a szörnyeteg
lábát; a rém a földre borult. Vin
mindig azt hangoztatta, hogy a férfi
allomantikus ereje rendkívül erős,
de a császár nem bízott annyira
ebben – nem sokat tapasztalt az
allomancia terén. Mindenesetre a
sújtása erejétől még maga is
megtántorodott. Amikor
visszanyerte az egyensúlyát,
lecsapta a lény fejét.
A katonái hitetlenkedve bámulták.
Hófehér egyenruháját addigra
világospiros kolossz vér szennyezte.
Már nem először. Vett egy mély
lélegzetet. Nem emberi torkokból
származó ordítás hallatszott a tábor
felől. Kezdetét vette az őrjöngés.
– Sorakozz! – parancsolta a
ködszerzet. – Együtt maradni és
felkészülni a támadásra!
 A katonák lassan
engedelmeskedtek. Közel sem
voltak annyira fegyelmezettek, mint
amihez szokott; ennek ellenére
figyelemre méltó erőfeszítéssel
csatasorba rendeződtek. Elend
végigtekintett az előttük elterülő
harcmezőn. Hihetetlen módon sok
száz kolosszt sikerült legyűrniük.
Ám ezután jött a neheze.
– Kitartás! – biztatta őket Elend,
miközben végigmasírozott a sorok
előtt. – Folytassátok a harcot! Olyan
sokat meg kell ölnünk, amennyit
csak tudunk, és olyan gyorsan,
amennyire csak lehet! Minden ezen
múlik! Mutassátok meg nekik a
dühötöket, emberek!
Sárgarezet égetett és nagyot
taszított az érzelmeiken, miközben
enyhítette a félelmüket. Az
allomanta nem tudta mások elméjét
irányítani – legalábbis az emberekét
nem –, viszont képes volt egyes
érzelmeket felhorgasztani, miközben
másokat lecsillapított. Vin éppen azt
csodálta a férjében, hogy a császár
sokkal több emberre tudott hatni,
mint amennyi lehetséges lett volna.
Elend nemrégen szerezte az erejét,
és ráadásul közvetlenül azon a
helyen, amely gyaníthatóan az
allomancia őseredeti forrásának
számított.
A csillapítás hatására az emberek
kihúzták magukat. És Elend újra
egészséges tiszteletet érzett az
egyszerű szkák iránt. Bátorságot
adott nekik, és elvett valamennyit a
félelmükből, de az elszántságuk
teljesen az övék volt. Jó emberekkel
harcolt.
Kis szerencsével képes lesz
megmenteni néhányukat.
A kolosszok támadásba lendültek.
Amint azt remélte, egy nagyobb
csoport leszakadt a fő seregtől, és a
falu felé indult. Néhány katonája
felkiáltott, de túlságosan lefoglalta
őket önmaguk védelme, ezért nem
követhették a rémek hadát. Elend
belevetette magát a küzdelembe, és
ahol a hadsor egyensúlya felborult,
segített az embereknek újra erős
falat alkotni. Mindeközben
sárgarezet égetett és nyomást
gyakorolt a közeli kolosszok
érzelmeire.
De semmi sem történt. A
szörnyek ellenálltak az érzelmi
allomanciának, részben azért, mert
valaki más irányította őket. Ám
amikor ritkán ténylegesen sikerült
áttörnie az érzelmi falat, az
irányítása alá tudta őket vonni.
Ehhez azonban idő és szerencse
kellett, és még valami: kemény
elhatározás és elkeseredett
küzdelem.
Így is tett. Vállvetve verekedett az
embereivel, és látta őket meghalni.
Irtotta a kolosszokat, miközben a
csatasor félkörré alakult,
megakadályozva, hogy bekerítsék
őket. Ennek ellenére a harc
kegyetlenül folytatódott tovább.
Egyre több kolossz elméje bomlott
meg és a csata kimenetele már
korántsem volt annyira biztató.
A szörnyek még mindig ellenálltak
az érzelmeik befolyásolásának. De
egyre közelebb jöttek…
– Végünk van! – ordította
Fatren.
Elend megfordult. Meglepve vette
észre a mögötte verekedő izmos
hadvezért: ezek szerint még nem
veszett oda. Az emberek folytatták a
küzdelmet. Csupán úgy negyedóra
telt el, amióta elkezdődött az
őrjöngés, de a sor már
összeroskadni látszott.
Ekkor egy pötty jelent meg az
égen.
– A halálba vezényeltél
minket! –ordította Fatren. Tetőtől
talpig kolossz vér borította, habár
a vállán lévő folt a sajátjának
látszott. – Miért? – kérdezte
követelőzőn.
A ködszerzet egyszerűen a
növekvő pöttyre mutatott.
 – Mi ez? – kérdezte a város
ura acsata zűrzavarában.
Elend mosolyra húzta a száját.
– Az első a felmentő
seregek közül, amelyeket
ígértem neked.

Vin lópatkók örvényében hullt alá

az égből, és közvetlenül a kolossz
sereg közepébe érkezett.
Habozás nélkül egy pár patkót
taszított az épp felé forduló kolossz
irányába. Az egyik a lény fejét
találta el, hátratörve a nyakát, míg a
másik elzúgott fölötte és telibe
kapott egy másik monstrumot. A
lány megpördült, elröpített egy
újabb patkót, ami elsuhogott egy
nagytestű szörny mellett és földre
tepert egy mögötte álló, kisebb
kolosszt.
A ködszerzet vasat égetett,
visszahúzta a patkót, és az éppen a
nagyobb rém csuklójára tekeredett.
A húzása azonnal a szörnyeteg felé
rántotta a lányt, ugyanakkor a
szörnyet is kibillentette az
egyensúlyából. A súlyos vaskard a
földre zuhant, amikor a ködszerzet
mellkason rúgta a kék bőrű lényt.
Vin rátaszított a leesett kardra, és
hátrafelé pörögve a levegőbe
lendítette magát, miközben újabb
kolossz lendült támadásba.
A lány körülbelül háromembernyi
magasságba kilőtte magát a
levegőbe. A kard nem találta el, de
levágta a mögötte támadó másik
szörny fejét. Első támadója nem
foglalkozott azzal, hogy
véletlenségből végzett az egyik
bajtársával; mindössze felnézett a
lányra, és vérvörös szeme megtelt
gyűlölettel.
Vin magához vonzotta a leesett
kardot. A fegyver a levegőbe
lendült, ám súlyánál fogva magával
is rántotta a lányt. Ő esés közben
elkapta – a kard hossza majdnem
megegyezett a saját
testmagasságával, de a
fellobbantott forrasz segítségével
könnyedén forgatta, és földet
éréskor lecsapta a támadó kolossz
karját.
A térdeinél elvágta a szörny
lábait, aztán a sorsára hagyta és a
többi támadója felé pördült. Mint
mindig, a kolossz népséget ezúttal is
lenyűgözte Vin fürgesége.
Elképzelésük szerint csak a nagy
termet lehetett veszélyes, és
nehezükre esett elhinni, hogy ez az
aprócska nő – aki csupán húszéves,
alig magasabb másfél méternél, és
karcsú, mint a fűzfa, bármiféle
veszélyt is jelenthet rájuk. Azonban
látták, hogyan bánik el a társaikkal,
és ez épp elég volt ahhoz, hogy
rárontsanak.
A lányt mindez egy cseppet sem
zavarta.
Támadás közben nagyot rikoltott,
mintha csak azért tenné, hogy ne
legyen olyan csendes a harcmező,
hiszen amint a kolosszok néma
ámokfutásba kezdtek, már csak az
öldöklésre összpontosítottak. A
ködszerzet elhajított egy maréknyi
érmét, és a háta mögött álló
lényekre taszította, majd előreugrott
és egy pallosra vonzotta magát.
Az egyik vele szemben lévő lény
megbotlott. Vin éppen a földön
elterült teremtmény hátára érkezett,
és onnan támadott meg egy másik
szörnyet. Ez is térdre esett és a
ködszerzet beledöfte a kardját az
alatta elterülő ellenfele hátába.
Oldalra taszította magát, miután a
haldokló rém kardjára vonzotta
magát. Elkapta a fegyvert, levágott
vele egy harmadik teremtményt,
majd eldobta a pallost, és az
eltaszított fém irdatlan nyílvessző
gyanánt átfúrta egy negyedik
kolossz mellkasát.
Ugyanez a lendület Vint magát is
hátralökte, miáltal kikerülhetett egy
újabb támadást. Megragadta a
korábban ledöfött szörnyeteg
hátából kiálló fegyvert és kirántotta
azt a kimúlt lényből. Aztán egy
könnyed csapással végighasította
egy ötödik kolossz kulcscsontját és
bordakosarát.
Miután földet ért, a körülötte álló
teremtmények mind a porba
hanyatlottak.
Sem düh, sem rémület nem
munkálkodott a ködszerzetben. Már
régen felülkerekedett ezeken az
érzelmeken. Látta Elendet meghalni
– karjaiban tartotta a haldokló férfit
–, és tudta, hogy mindez az ő
hozzájárulásával történt.
Szándékosan hagyta, hogy a dolgok
így alakuljanak.
Ám a szerelme mégis életben
maradt. Minden lélegzetvételt
váratlan csodaként élt meg, mint aki
nem érdemelte meg a sorstól, amit
kapott. Valaha attól rettegett, hogy
csalódást okoz a férfinak. De aztán
valahogyan belenyugodott a
gondolatba, hogy úgysem tudja
eltántorítani párját a döntésétől:
attól, hogy az életét kockáztassa.
Beletörődött abba, hogy nem is
akarja eltántorítani.
Így hát többé már nem aggódott
szerelme épségéért a harcmezőn.
Nyugodt szívvel küzdött.
Megértette, hogy csupán eszköz –
Elend fegyvere, a Végső Birodalom
eszköze. Már nem a férfi
védelmében harcolt, hanem a férje
által kialakított életmódot
védelmezte és az embereket, akiket
a császár oly fontosnak tartott.
Ez a megbékélés erőt adott neki.
 Kolosszok haltak meg körülötte,
és az emberi testhez túlontúl élénk
színű, piros vér szétfröcskölt a
levegőben. Tízezer kolossz katona
verekedett az idegen seregben – túl
sok ahhoz, hogy mindegyikkel
végezhessen. De nem is volt rá
szükség, hogy minden egyes
kolosszt lemészároljon.
Egyszerűen csak meg kellett
félemlítenie őket.
Ugyanis mindazok ellenére, amit
korábban vélt róluk, a kolosszok
igenis éreztek félelmet. Látta
megjelenni a rettegést a körülötte
harcoló lények gyűlölködő arcán.
Egy szörnyeteg rárontott, és ő
forrasszal felerősített izmokkal
félreugrott. Ugrás közben kardot
döfött támadója hátába,
megpördült, és akkor észrevett egy
óriási kolosszt, amelyik a seregen
keresztül utat törve magának
egyenesen felé tartott.
Tökéletes – nyugtázta Vin. A
közeledő hatalmas példány volt –
talán a legnagyobb, amit valaha
látott. Kész csoda, hogy a legalább
négy méter magas lény szíve még
nem mondta fel a szolgálatot. A
bőre máris cafatokban lógott rajta.
Az óriás felüvöltött; hangja
végigvisszhangzott a különösen
néma csatatéren. Vin elmosolyodott,
és dúralumíniumot égetett. Abban a
pillanatban a testében perzselődő
forrasz apró lobbanással begyulladt,
és kis időre emberfeletti erővel
ruházta fel. Ha egy másik fémmel
egyszerre égették, a dúralumínium
felerősítette a másik fém hatását.
Ám az egész csupán lobbanásnyi
ideig tartott, mert az egyébiránt
kiterjedt erőhatás itt egyetlen
pillanatba sűrűsödött össze.
Ezután Vin acélt égetett, majd
minden irányba taszítani kezdett. A
dúralumíniumtól felerősödött
taszítás hullámként söpört végig a
felé rohanó lények fegyverein. A
kardok kiszakadtak a kolosszok
kezéből; az óriási testek
hátrarepültek és korompelyhekként
szétterültek a vérvörös égbolt alatt.
A dúralumíniummal felerősített
forrasz megvédte Vint: az általa
kibocsátott erő így nem tudta
összepréselni a testét.
Egyetlen erőteljes lobbanás után
mind a forrasz, mind az acél eltűnt a
szervezetéből. Előhúzott egy apró
folyadékot tartalmazó fiolát – egy
fémdarabkákat tartalmazó alkoholos
oldatot –, amit egy hajtásra
megivott, pótolva a kiürült
anyagokat. Ezután ismét fellángolt
benne a forrasz, és a lány átugrott a
földön fetrengő, zavarodott
kolosszokon. Egyenesen a korábban
felbukkant óriási méretű példány
felé iramodott. Egy kisebb egyed
megpróbálta megállítani, de ő a
csuklójánál fogva elkapta a karját,
és tőből kicsavarta. Majd elvette a
lény fegyverét, aztán leguggolt,
hogy kitérjen egy másik kolossz
támadása elől, végül megpördült és
egyetlen suhintással három másik
szörnyet szabadított meg a lábától.
Miután befejezte a fordulatot, a
földbe szúrta a kardját. Amint az
várható volt, az óriási, négyméteres
szörnyeteg támadásba lendült.
Akkora pallost forgatott a kezében,
hogy zúgott tőle a levegő. Vin
éppen időben szúrta le a kardját,
mivel – a forrasz ellenére – nem lett
volna képes kivédeni óriási ellenfele
csapását. Így viszont a kolossz
kardja a szilárdan földbe állított
pengének csapódott. A lány
kezében megremegett a fém, de
sikerült ellenállnia a sújtásnak.
A hárításra használt erőtől sajgó
ujjakkal elengedte a markolatot és
felugrott. Ezúttal nem taszított –
nem volt rá szükség –; kardja
keresztvasára érkezve ugrott
tovább. A kolossz népség arcán
jellegzetes, értetlen meglepetés
tükröződött, miközben Vint
figyelték, amint felhúzott térddel, a
levegőben verdeső rojtos
ködköpönyegében ellenfele feje fölé
ugrik.
Közvetlenül a halántékán rúgta
meg nagydarab ellenségét. A szörny
koponyája hallhatóan megreccsent.
A kolosszok emberfeletti
szívóssággal bírtak, de a lány
forrasza éppen elégnek bizonyult. A
kék bőrű teremtmény szeme
fennakadt, és az otromba jószág
összeesett. A ködszerzet kisebbfajta
taszítást eszközölt a kardra, ezzel a
magasban tartva magát, aztán
pontosan a halott kolossz mellkasán
landolt.
A körülötte lévő szörnyetegek
megtorpantak. Annak ellenére, hogy
épp a tetőfokra hágott az
őrjöngésük, megdöbbentette őket a
látvány, hogy a lány egyetlen
rúgással képes volt legyőzni
hatalmas társukat. Talán az elméjük
forgott túl lassan ahhoz, hogy
felfogják, ami történik, vagy
félelmük mellett ekkor már óvatossá
váltak. Vin nem tudott eleget róluk,
viszont azzal tisztában volt, hogy ha
ez egy átlagos kolossz sereg lenne,
jelenlegi tettét követően az összes
többi lény behódolt volna neki.
Sajnos azonban ezt a hadat
valamilyen külső erő irányította. A
ködszerzet kihúzta magát, és
észrevette Elend apró,
kétségbeesett seregét a távolban. A
férfi irányítása alatt kitartottak. A
harcoló emberek Vin képességeihez
hasonló hatással bírtak a
kolosszokra – a lények nem
értették, hogyan képes egy ilyen kis
csapat eredményesen szembeszállni
velük. Nem vették észre a katonák
fogyatkozását, vagy a császár
csapatának elkeseredett helyzetét;
egyszerűen csak egy kisebb,
gyengébb sereget láttak, akik álltak
és küzdöttek.
Vin újra belevetette magát a
csetepatéba. A szörnyek az
eddiginél is zaklatottabban
támadtak rá, és nem hagyott alább
a rohamuk. Különös módon a
kolosszok sohasem hátráltak meg.
Bár éreztek félelmet, egyszerűen
nem tudtak annak megfelelően
cselekedni. Mindenesetre a félelem
meggyengítette őket. Vin rögtön
látta, hogy másképpen közelítenek
felé, másképpen néznek. Közel
álltak hozzá, hogy megtörjenek.
Így tehát sárgarezet égetett, és
rátaszított egyik kisebb testű
ellenfele érzelmeire. A kék bőrű
teremtmény először ellenállt, ezért a
lány erősebben próbálkozott. Végül
valami megtört a lény belsejében,
és az övé lett. Az, aki eddig
irányította, túl messzire került és
túlságosan el volt foglalva az egész
kolossz sereg együttes
vezénylésével. Az őrjöngéstől és
félelemtől megzavarodott elméjű
teremtmény eközben teljesen a lány
irányítása alá került.
Vin azonnal arra utasította a
szörnyet, hogy támadjon rá a
társaira. A következő pillanatban
már holtan terült el a csatamezőn,
ám előtte még végzett két másik
kolosszal. Vin harc közben
kiterjesztette az akaratát egy újabb
kolosszra, majd egy másikra.
Véletlenszerűen támadott; a
kardjával távol tartotta magától a
lényeket, mialatt több szörnyeteget
is az irányítása alá vont. Nem sokkal
később a körülötte lévő területen
eluralkodott a káosz, de egy kisebb
különítmény már mellette harcolt.
Minden egyes alkalommal, amikor
egyet megöltek, a ködszerzet kettőt
állított a helyére.
A küzdelem közepette vetett egy
pillantást Elend csapatára és
megkönnyebbült, amikor látta, hogy
egy nagyobb csoport kék bőrű
teremtmény az emberekkel
vállvetve harcol. Elend már nem
verekedett, hanem a kolosszok
között jött-ment, és arra
összpontosított, hogy minél több
lényt átállítson a saját oldalára.
Kockázatos dolog volt egyedül
eljönni ebbe a városba, és a lány
nem is tudta biztosan, egyetértsene
a férfi döntésével. Viszont ebben a
pillanatban egyszerűen csak örült,
hogy még időben ideért.
Elendet utánozva a harc helyett
ekkor már ő is arra összpontosított,
hogyan vezesse a kis csapat
kolosszt, és ezzel együtt hogyan
toborozzon magának új tagokat.
Nem sokkal később már majdnem
száz teremtményből álló csapatnak
parancsolt.
 Már nem tart soká – gondolta. És
amint ez végigfutott az agyán,
észrevett egy pöttyöt az égen: épp
felé közeledett a hulló hamun
keresztül. A foltból emberalak lett,
egy sötét öltözéket viselő férfi, aki a
kolossz kardokra taszítva szökellt a
sereg fölött. Kopasz fején
megcsillant a vörös nap fénye, arcát
tetoválások borították. A hamu
szürkítette déli fényben Vin
észrevette a szeméből kiálló vastag
cövekeket. Egy acélinkvizítor! Ezt a
szörnyeteget azonban még csak
látásból sem ismerte.
Az inkvizítor lesújtott egy pár
obszidiánbárddal, és levágott egyet
Vin kolosszai közül. Majd a lányra
emelte vak tekintetét, és Vint
akarata ellenére nyugtalanító érzés
árasztotta el. Egymás után tolultak
elméjébe az emlékek. Egy sötét
éjszaka, eső és árnyékok. Csúcsok
és tornyok. Fájdalom a testében.
Egy hosszú éjszaka, amit fogságban
töltött az Uralkodó palotájában.
 Kelsier, Hathsin Túlélője, aki
aznap éjszaka meghalt Luthadel
utcáin.
Vin elektrumot égetett, és az
elektrum felhőjében különböző
képeket látott: a jövőben lehetséges
választásokat. Az elektrumot az
arany megfelelőjének tartották az
allomancia világában. Elend csak
úgy hívta, „a szegény ember
atiuma”. Nem sok hatással bírt a
csatára, hacsak azzal nem, hogy a
ködszerzet így ellen tudott állni az
inkvizítor által esetleg használt
atiumnak.
Vin fogcsikorgatva előrerontott,
miközben a kolossz sereg
lemészárolta szörnyrenegátjainak
maradékát. Felugrott, és finoman
rátaszítva egy épp földre hulló
kardra hagyta, hogy a lendület az
inkvizítor felé röpítse. A rém
felemelte bárdjait, megpördült, de a
lány az utolsó pillanatban oldalra
vonzotta magát. A vonzás kirántotta
a kardot egy meglepett kolossz
kezéből, és a ködszerzet
megragadva a fegyvert megfordult
a levegőben, és az inkvizítor
irányába taszított.
A rém éppen csak egy pillantással
ellökte magától a súlyos fegyvert.
Annak idején Kelsiernek csupán
hatalmas erőfeszítések árán sikerült
legyőznie egy inkvizítort. Nem
sokkal később aztán maga is
meghalt, az Uralkodó levágta.
Nincs több visszaemlékezés!
Összpontosíts a jelenre!
 Hamu suhogott Vin körül,
miközben a levegőben megfordulva,
még mindig a kardra taszítva repült.
Földet ért, de lábai megcsúsztak a
talajt borító kolosszvérben,
miközben az inkvizítorra rontott.
Szándékosan csalogatta elő
kolosszai lemészárlásával és
irányításával: arra kényszerítette,
hogy felfedje magát. Most már csak
végeznie kellett vele.
Előhúzott egy üvegtőrt – egy
inkvizítor bármilyen nagy kolossz
pallost képes odébb taszítani – és
forraszt égetett. A gyorsaság, erő és
higgadtság végigömlött a testén.
Sajnos a fekete köpönyeges is
forraszt használt, és ez egyenlővé
tette őket.
Kivéve egy dolgot. A fantomnak
akadt egy gyenge pontja. Vin
leguggolt egy bárdcsapás elől, aztán
egy kolossz kardot magához vonzva
és a sebességét megnövelve kitért
az útból. Ezután taszított ugyanazon
a fegyveren, előrelendítve magát,
hogy nyakon döfhesse az inkvizítort.
Ellenfele bárdja lendítésével
hárította a támadását, megállítva a
lány tőrt tartó karját. Ám Vin a
másik kezével megragadta az
inkvizítor palástjának a szegélyét.
Ezután vasat lobbantott és maga
mögé vonzott, aminek
eredményeképp egyszerre nagyot
rántott vagy tucatnyi kolossz
fegyveren. A hirtelen vonzás
hátrafelé pörgette a lányt.
Acéltaszítások és vasvonzások
röpködtek mindenfelé, és rejtett
természetük ellenére halálos erőt
sűrítettek magukba. A forrasszal
erősített női kéz megkapaszkodott a
rém köpönyegében, aki eközben a
kolosszok fegyverére vonzva
szilárdan tartotta magát.
Az anyag nem bírta tovább: az
oldala végigszakadt, Vin pedig
továbbra sem engedte el a köpenyt.
Az inkvizítor háta most már
kilátszott, de a ködszerzet ennek
ellenére nem látta a – koponyába
verthez hasonló – fémcöveket, ami
rendszerint kiállt az efféle
teremtmények hátából. Ezt a
cöveket fémpajzs fedte, ami
végigfutott az inkvizítor karja alatt
és eltakarta az egész felsőtestét.
Mintha csak valami testre szabott
vért lett volna, valami fényesen
csillogó teknőspáncél.
Az inkvizítor mosolyogva felé
fordult, Vin pedig némán
szitkozódott. Ez a lapockák közé
vert, gerincen áthaladó cövek
jelentette az inkvizítorok gyenge
pontját. Ha ezt kihúzták, a
szörnyeteg elpusztult.
Nyilvánvalóan ellenfele is ezért
viselte a vértet. A lány úgy vélte, az
Uralkodó valószínűleg sosem járult
volna hozzá ehhez. Az Uralkodó
annak idején szándékosan hagyott
gyenge pontokat a teremtményein,
amivel irányíthatta őket.
Vinnek nem sok ideje maradt az
elmélkedésre, mivel a kolosszok
tovább támadtak. Földet érés
közben, miután elhajította a
leszakadt anyagot, egy hatalmas,
kék bőrű szörnnyel találta szemközt
magát. A lány felszökkent és
átugrott a kard fölött, amivel maga
alá suhintott. Ezután rátaszított a
fémre, amitől ismét a magasba
emelkedett.
Az inkvizítor követte, és
csatlakozott Vin támadójához. Hamu
örvénylett a ködszerzet körül.
Végigszökdécselt a csatatéren, és az
agya folyamatosan járt. Egyetlen
módszert ismert még az inkvizítorok
megölésére: a lefejezést – ezt
viszont sokkal könnyebb volt
elképzelni, mint kivitelezni, főleg, ha
figyelembe vette, hogy a forrasz
megsokszorozta a gonosztevő
erejét.
A csatatér szélén álló egyik kopár
dombra érkezett. Közvetlenül a háta
mögött megcsikordul a hamuval
borított, száraz talaj. Vin kitért egy
bárdcsapás elől, és megpróbált
annyira közel kerülni a lényhez,
hogy le tudjon sújtani rá. De az
inkvizítor a másik bárdjával is felé
suhintott, és sikerült mély vágást
ejtenie a lány karján.
Meleg vér folyt végig Vin
csuklóján. Színe a vörös nap színét
idézte. A sebesült lány felmordult és
röptében lepillantott emberfeletti
képességekkel rendelkező
ellenfelére. Az inkvizítor mosolygása
kifejezetten zavarta. Előrelendítette
magát, hogy újból lesújthasson.
 Ekkor valami megcsillant
a levegőben.
Gyorsan mozgó kék vonalak – a
közelben található fémdarabkák
allomantikus jelei. Vinnek épphogy
sikerült félbeszakítania támadását,
mert egy maréknyi érme tartott a
meglepett inkvizítor háta felé, és
aztán tucatnyi különböző helyen
belefúródtak a testébe.
Az ördögi lény felrikoltott,
megpördült és vére vörösre festette
a levegőt. Elend is megérkezett a
dombtetőre. Ragyogó fehér
egyenruháját eddigre már hamu és
vér szennyezte, de az arca fénylett,
a szemei csillogtak. Párbajtőrt
tartott az egyik kezében, a másikkal
pedig a földön támaszkodott, az
egyensúlyát keresve az acélugrást
követően. A testi képességeit
felerősítő allomanciájára ráfért volna
még egy kis gyakorlás.
Ugyanakkor Vinhez hasonlóan ő is
ködszerzetként élt. És
megsebesítette az inkvizítort.
Kolosszok gyülekeztek a domb
körül, de a két ködszerzetnek
maradt még egy kis ideje. A lány a
tőrét magasba emelve
nekiiramodott, Elend a nyomában
pedig szintén támadni készült. Az
inkvizítor próbálta mindkettőjüket
szemmel követni, de a mosolya
egyre halványult. Minden erejét
összeszedte, hogy elrugaszkodjon.
Elend egy érmét dobott a
levegőbe. Egyetlen csillogó,
rézvörös fémdarabka pörgött a
hamuzuhatagban. Látta az inkvizítor
is, újból mosolyra húzta a száját,
mert nyilvánvalóan arra számított,
hogy Elend a fémdarabra fog
taszítani. Úgy vélte, a saját súlya az
érmén keresztül kiegyenlíti majd a
férfi tömegét, ha ő is ugyanarra az
érmére taszít. Ez történt ugyanis,
amikor közel azonos súlyú
allomanták csaptak össze. Ilyenkor
mindkét fél hátrarepült – mely
esetben az inkvizítor Vinre
támadhatna, a férfi allomanta pedig
egyenesen a kolosszok karmai közé
hullana.
Az inkvizítor azonban nem
számolt a császár allomantikus
erejével. Hogyan is számolhatott
volna? Elend valóban megbotlott
egy kicsit, de ellenfelét a hirtelen
jött, hatalmas taszítás távolra dobta.
Milyen erős! – Vin ámulattal nézte
végig a szintén meghökkent
inkvizítor zuhanását. Elend nem
átlagos erővel rendelkezett; talán
nem tudta még tökéletesen
irányítani a képességét, de ha
fellobbantotta testében a fémeket
és taszított, senki sem tudott kitérni
előle.
Miközben az inkvizítor
feltápászkodott, Vin támadásba
lendült. Ám az ellenfelének sikerült
megragadnia a lány karját,
elviselhetetlen fájdalmat okozva, és
a kés kiesett Vin kezéből.
Felkiáltott, amikor az inkvizítor az
egész testét könnyedén felemelte és
elhajította.
 De gurulva földet ért, és gyorsan
talpra állt. A világ forgott körülötte,
ám azt látta, amint Elend a
párbajpálcájával az inkvizítor felé
suhint. A lény a karjával hárította a
csapást, minek nyomán a fa
szilánkokra tört. Majd a rém a fejét
előrehajtva a császárra rontott, és
könyökével a férfi mellkasába
vágott. A császár fájdalmasan
feljajdult.
Vin az egyre közeledő kolosszokra
taszított, és ismét az inkvizítorra
támadt. Tőrét már korábban
leejtette, viszont ellenfele is
elveszítette a bárdjait. A lány a
szeme sarkából látta, ahogy a férfi
oldalra pillant, abba az irányba, ahol
a fegyvereik hevertek, de esélye
sem volt értük menni. Vin
megragadta a támadóját, és
megpróbálta leteperni. Sajnos
azonban a férfi sokkal nagyobbnak
– és sokkal erősebbnek – bizonyult.
Az inkvizítor a földhöz teremtette őt.
Vinnek elállt a lélegzete.
 A kék bőrű kolosszok a közelükbe
értek. Elend ekkor felkapta az egyik
elhagyott bárdot, és a jelenésre
támadt.
Az ördögfajzat meglepő
gyorsasággal mozgott. Alakja
elmosódott, így Elend sújtása csak a
levegőt érte. A császár megpördült
és arcára kiült a rémület, amikor
ellenfele nem egy bárdot, hanem –
érthetetlen módon – egy
fémcöveket forgatott a kezében. A
testében lévőkhöz hasonlót, csak ez
vékonyabbnak és hosszabbnak
látszott. Az inkvizítor felemelte a
cöveket. Emberfeletti gyorsasággal
mozgott – gyorsabban, mint
ahogyan egy allomanta bármikor is
képes lett volna.
Ezt nem a forrasz teszi! –
ámuldozott Vin. – De nem is a
dúralumínium. Feltápászkodott és a
férfit nézte. A lény szokatlan
sebessége kezdett alábbhagyni, de
még mindig volt benne annyi erő,
hogy hátba szúrja Elendet a
cövekével. Vin túl messze
tartózkodott tőlük ahhoz, hogy
segíteni tudjon.
Nem így a kolosszok, akik már
csaknem elérték a dombtetőt;
csupán karnyújtásnyira jártak
Elendtől és ellenfelétől. Vin
kétségbeesetten lobbantotta fel a
sárgarezet és nekilátott
megdolgozni az inkvizítorhoz
legközelebb álló kolossz érzelmeit.
Miközben a tetovált inkvizítor a
császárra rontott, a Vin által
kiszemelt kék bőrű lény ék alakú
kardját forgatva megpördült és
egyenesen a cövekkel támadó rém
arcába csapott.
A csapás nem választotta el a
fejet a testtől. Egyszerűen péppé
zúzta. Ez láthatóan megtette a
hatását: az inkvizítor egyetlen hang
nélkül, mozdulatlanul zuhant a
földre.
A kolossz seregen rémület futott
végig.
– Elend! – kiáltotta Vin – Most!
 A császár elfordult a fej nélküli
testtől és a lány felismerte az arcán
az összpontosítás jeleit. Egyszer
már látta, hogyan befolyásol az
Uralkodó egy téren összeverődött
tömeget érzelmi allomanciájával. Az
Uralkodó sokkal erősebb volt, mint
ő; még Kelsiernél is sokkal erősebb.
Nem látta, ahogy Elend
dúralumíniumot, majd sárgarezet
éget, de érezte a folyamatot. Az
érzelmei megváltoztak, midőn
szerelme kibocsátott egy
ellenállhatatlan erőhullámot,
amelynek hatására többezernyi
kolossz csillapodott le egyazon
pillanat alatt. Mindannyian
befejezték a harcot. Elend
parasztokból álló seregének
elkínzott túlélői kimerülten
várakoztak a távolban. A hamu még
mindig hullott az égből. Az utóbbi
időben szinte szünet nélkül esett.
A kolosszok leengedték a
fegyvereiket. Elend megnyerte a
csatát.
 Tulajdonképpen az történhetett
Rashekkel, hogy túl messzire ment.
Úgy próbált megszabadulni a ködtől,
hogy közelebb vitte világunkat a
Naphoz, de elszámította magát. A
bolygó lakosai számára
elviselhetetlenül meleg lett.
Megoldásként hamuhegyeket
hozott létre. Rájött, hogy a bolygó
forgatása túlságosan nagy
pontosságot igényel, így hát
vulkánkitörésekkel, füsttel és
hamuval próbálta helyrehozni
tévedését. A sűrűbb légkör lehűtötte
a bolygót és vörösre festette a
Napot.
Negyedik fejezet

Sazed, az új birodalom
nagykövete egy papírlapot
tanulmányozott. „A kanzi nép tanai
– állt a papíron. – A halandóság
szépségéről, a halál fontosságáról
és az emberi test mint az isteni
egész részének létfontosságú
szerepéről.”
Saját kezűleg írott szavakat
olvasott, amelyeket egyik ferukímiai
fémelméjéből másolt ki, ahol szó
szerint több ezer kötetet tárolt. A
cím alatt a lapon többnyire
macskakaparással a kanzi nép
hitvilágát és vallását sorolta fel.
Hátradőlt székében, maga elé
tartotta a lapot és újra végigment a
jegyzeteken. Szinte egész nap erre
az egy vallásra összpontosított, és
végre döntést akart hozni. Már
azelőtt is sokat tudott a kanzi
hitvilágról, mivel – a többi
Megdicsőülés előtti időből származó
vallással együtt – egész életében ezt
tanulmányozta. A vallások a
szenvedélyévé váltak.
Aztán eljött az a nap, amikor
ráeszmélt, hogy minden
összegyűjtött tudása felesleges.
„A kanzi vallás ellentmond
önmagának – hozta meg a döntést,
majd jegyzeteket rótt a lap szélére.
– Azt tanítja, hogy minden teremtés
része az »isteni egésznek«, és azt
sugallja, hogy minden test egy
szellem műalkotása, aki döntésének
megfelelően ezen a világon él.
Ugyanakkor az egyik tan kimondja,
hogy a gonoszokat rosszul működő
testbe költözteti.”
Micsoda ízléstelen doktrína! –
gondolta. A mentális vagy fizikai
hiányosságokkal született emberek
együttérzést, esetleg sajnálatot, de
semmiképpen sem lenézést
érdemeltek. Ezen túl a vallás melyik
elképzelése volna igaz? Talán hogy
a lelkek választják ki és határozzák
meg a testüket, vagy hogy a
számukra kiválasztott test által
nyernek büntetést? És mindez vajon
milyen hatással van egy gyermek
jellemére és vérmérsékletére?
Bólintott magának, majd újabb
megjegyzést kapart a lap aljára.
„Logikai ellentmondás.
Nyilvánvalóan nem állja meg a
helyét.”
 – Mi az ott a kezedben? –
kérdezte Szellő.
A terrisi felnézett. Szellő egy kis
asztal mellett ült, bort iszogatott és
szőlőt majszolt. Szokásához híven
nemesi felöltőjét viselte, amit fekete
kabáttal, élénkpiros mellénnyel és
párbajpálcával egészített ki. Beszéd
közben előszeretettel hadonászott a
bottal. A Luthadel ostroma alatt
leadott súlyfeleslegét már teljes
egészében visszaszedte, így jogosan
lehetett „pocakosnak” nevezni.
 Sazed visszapillantott a
papirosra. Aztán gondosan
visszahelyezte több száz lapból álló
gyűjteményébe, majd lezárta a
textillel borított, faragott fedelet, és
masnit kötött rá.
– Semmi érdemleges, Szellő úr –
válaszolta.
A míves nyugodtan kortyolgatott
tovább.
– Semmi érdemleges? Mindig
azokkal a papírokkal pepecselsz.
Amikor van egy kis időd, mindig
előszedsz egyet közülük.
A terrisi a széklábhoz tette a
gyűjteményt. Hogyan is
magyarázhatná el? A vastagra
dagadt gyűjtemény az őrzők által
összegyűjtött több mint háromszáz
különböző vallás leírását
tartalmazta. A vallások mindegyike
már régen eltűnt: az Uralkodó úgy
ezer évvel korábban, hatalomra
kerülése után rögtön kiirtotta őket.
 Szeretett asszonya egy éve lett
semmivé, és Sazed tudni akarta…
nem is, inkább tudnia kellett… vajon
a világ vallásai megadják-e a
keresett választ. Vagy megtalálja az
igazságot, vagy minden vallást
száműz az életéből.
A bábos kérdőn nézett rá.
– Inkább nem beszélnék
róla, Szellő úr – morogta ő.
– Ahogyan kívánod… – A
míves felemelte poharát. – Talán
a
ferukímiai képességeid segítségével
áthallgatózhatnál a szomszédos
terembe…
– Nem hinném, hogy
illendő volna.
A bábos elmosolyodott.
– Drága terrisim, erre csak te
vagy képes: elfoglalsz egy várost,
majd azon aggódsz, udvariasan
viselkedsz-e a korábbi önkényúrral.
Sazed lesütötte szemét, mert
kissé kínosan érezte magát. De
kénytelen volt igazat adni Szellőnek.
Bár nem hadsereg élén jöttek Lekal
városába, valóban azzal a céllal
érkeztek, hogy elfoglalják. Kard
helyett pedig egyszerűen egy darab
papirossal szándékoztak elérni ezt.
Mindez azon múlott, mi folyik a
szomszédos teremben. Vajon a
király aláírja a megállapodást? Ők
ketten nem tehettek mást, mint
hogy várnak. Ő pedig hamarosan
elővesz egy újabb vallást a
gyűjteményéből. Már egy napja
törte a fejét a kanzi vallás
mibenlétén, és most, hogy
megtalálta a megoldást, szeretett
volna belekezdeni egy másikba. Az
elmúlt év során a vallások körülbelül
kétharmadát áttanulmányozta. Alig
száz maradt hátra, bár a számuk a
kétszázhoz állhatott közelebb, ha
figyelembe vette az összes szektát
és felekezetet.
Közel járt hozzá, hogy végezzen
az összessel. Az elkövetkező néhány
hónapban a többi vallást is átnézi
majd. Mindegyikre szeretett volna
időt szakítani. Biztos volt benne,
hogy valamelyikben megtalálja majd
az igazságot, amit keres. Nagy
valószínűség szerint megtalálja a
választ arra, mi történt Tindwyl
szellemével. Az egyik tan választ ad
majd a kérdésre anélkül, hogy fél
tucat különböző ponton
ellentmondana magának.
Viszont abban a pillanatban
feszélyezte, hogy Szellő előtt
olvasson. Így hát inkább erőt vett
magán és a székében ülve
türelmesen várakozott.
A termet a birodalmi nemesek
ízlése szerint díszítették. Sazed már
elszokott a finom megoldásoktól.
Elend fényűző kellékei nagy részét
eladta vagy elégette – népének
ugyanis élelemre és melegre volt
szüksége a hideg télen. Ám Lekal
király láthatóan nem ezt az utat
választotta, bár itt délen kevésbé
kemény teleket éltek meg.
 Sazed kipillantott az ablakon.
Lekal városa nem büszkélkedett
igazi palotával: körülbelül két évvel
azelőttig egyszerű vidéki birtok volt
csupán. Az udvarházból előkelő
kilátás nyílt a növekvő városra – ami
azért egyelőre inkább
nyomornegyedre hasonlított.
Mégis, ez a nyomornegyed
irányította az Elend védelmi
vonalához veszélyesen közel eső
területeket. Szükségük volt a Lekal
király által nyújtott szövetség
biztonságára, így hát a császár
Sazed nagykövet részvételével
küldöttséget szervezett, hogy
biztosítsák Lekal király hűségét. A
hűbérúr éppen a szomszédos
teremben tárgyalt a tanácsadóival,
ahol megpróbálták eldönteni,
elfogadják-e a megállapodást – és
azzal csatlakozzanak-e Elend
Venture többi alattvalójához.
Az Új Birodalom nagykövete….
Sazed nem nagyon örült a
titulusának, mivel az azt fejezte ki,
hogy ő is a birodalom alattvalója.
Népe, a terrisiek felesküdtek, hogy
soha többé nem szólítanak senkit
mesternek. Ezer évig éltek
elnyomásban, állatok gyanánt
szaporították őket: tökéletes,
engedelmes szolgákká formáltak
egy egész népcsoportot. Csak a
Végső Birodalom bukása után
lehettek ismét szabaddá és
irányíthatták a saját sorsukat.
Eddig azonban a terrisiek nem
igazán jeleskedtek az
önrendelkezésben. Természetesen
az sem segített, hogy az
acélinkvizítorok annak idején a
terrisi tanács összes tagját
lemészárolták, és ezáltal Sazed népe
irányítás nélkül maradt.
Kétszínűek vagyunk – vonta le a
következtetést. – Senki sem tudta,
hogy az Uralkodó Terrisből
származott. Népünk saját szülötte
követte el ezeket a szörnyűségeket
ellenünk. Milyen jogon
ragaszkodunk akkor ahhoz, hogy
nem fogadjuk el az idegeneket
urainknak? Nem egy idegen
mészárolta le a férfinépet,
pusztította el a kultúránkat és
tüntette el a vallásunkat!
Így hát Sazed beletörődött, hogy
Elend Venture nagyköveteként
szolgáljon. Elendre barátjaként
tekintett – sőt: senki más nem
tisztelte úgy az ifjú császárt, mint ő.
Az őrző szemében még a Túlélő
sem rendelkezett olyan erős
jellemmel, mint Elend Venture. A
fiatalember még azután sem akart
uralkodni a terrisi nép felett, hogy a
szökevényeket befogadta az
országába. Sazed nem tudta
biztosan, népe szabadon él-e, vagy
sem, de arról meg volt győződve,
hogy sokkal tartoztak a
ködszerzetnek. Ezért szívesen
vállalta a nagyköveti megbízatást.
Annak ellenére, hogy sok egyéb
tennivalója is lett volna. Többek
között válhatott volna belőle
népének vezére.
 Nem – Sazed a gyűjteményére
pillantott. – Egy hitetlen nem
állhat a népe élére. Előbb a
magam számára kell megtalálnom
az igazságot. Ha létezik
egyáltalán.
– Jó sokáig tanakodnak, az
egyszer biztos – állapította meg
Szellő egy szőlőszemen
nyammogva. – Az ember úgy
gondolná, hogy annyi egyeztetés
után mostanra már tudják, alá
akarják-e írni vagy sem.
 A tudós a terem túlsó falába
vágott díszes faajtóra pillantott.
Hogyan dönt majd Lekal király? Van
más választása?
– Ön szerint helyesen tettük,
hogy idejöttünk, Szellő úr? – szaladt
ki a száján.
A bábos felhorkant.
– Az, hogy helyes vagy helytelen,
itt most nem számít. Ha nem mi
zaklatjuk a kérésünkkel Lekal királyt,
megtette volna más. Ez alapvető
stratégiai kérdés.
Legalábbis én így látom – de talán
sokkal számítóbb vagyok, mint
mások.
A terrisi a köpcös férfi szemébe
nézett. Szellő a legarcátlanabb és
leghevesebb vérmérsékletű bábos
volt, akivel valaha is találkozott. A
legtöbb bábos óvatosan használta
az erejét, megválogatta, hogy kin
próbálja ki a képességeit, és csak a
legmegfelelőbb időpontban
befolyásolta mások érzelmeit. Szellő
ezzel szemben mindenki érzelmeivel
játszott. Sazed is érezte a
hullámokat, ahogy ott ültek a
teremben – igazából részben csak
azért, mert tudta, mit kell érezni.
– Ha megenged egy
megjegyzést, Szellő úr – szólalt
meg –, engem nem tud olyan
könnyen becsapni, mint azt
gondolja.
Szellő várakozóan felhúzta a
szemöldökét.
– Tudom, legbelül ön
jóságos – magyarázta a tudós. –
 Éppen csak mindent megtesz
azért, hogy ezt titokban tartsa.
Eljátssza azt, hogy érzéketlen és
önző. Viszont akik figyelemmel
kísérik a tevékenységét és nem
csak arra figyelnek, amit mond,
átlátnak a színjátékon.
A köpcös férfi elfintorodott,
Sazedet pedig örömmel töltötte el,
hogy sikerült meglepnie a bábost,
aki láthatóan nem számított az
őszinte véleménynyilvánításra.
 – Drága barátom – kezdte
Szellő,aztán belekortyolt a
borába –, csalódtam benned.
Nem épp az imént értekeztél az
udvarias viselkedésről? Nos, nem
valami udvarias, hogy rámutattál
öreg, zsémbes és borúlátó
barátod legféltettebb titkára.
– Az a legféltettebb titka,
hogy jószívű?
– Sokat fáradoztam azon,
hogy ezt a tulajdonságomat
elrejtsem – vetette oda Szellő. –
 Sajnos, úgy tűnik, még ez is
kevésnek bizonyult. Most pedig,
hogy eltereljem a szót ettől a
számomra túlságosan is
kényelmetlen témától,
visszatérek korábbi kérdésedhez.
Azt kérdezed, helyesen
cselekszünk-e. Mit értesz helyes
alatt? Hogy Lekal királyt arra
kényszerítjük, Elend alattvalója
legyen?
Sazed bólintott.
 – Nos, akkor azt kell
mondanom,hogy igen, helyesen
cselekszünk. A megállapodásért
cserébe Elend seregei védelmet
biztosítanak Lekal városának.
– Aminek az az ára, hogy
átadjaneki a várost.
– Ugyan már! – legyintett
lekezelően Szellő. – Mindketten
tudjuk, hogy Venture sokkalta
rátermettebb vezető, mint
amilyen Lekal valaha is lesz.
Hiszen a legtöbb alattvalója
 rozzant viskókban tengeti az
életét, az Uralkodó szerelmére!
– Igen ám, de azt Szellő
úrnak isel kell elismernie, hogy a
királyt belekényszerítjük
ebbe a megállapodásba.
A bábos ismét összeráncolta
homlokát.
– A politika erről szól.
Sazed, ennek az embernek az
unokaöccse kolossz sereget
küldött ránk, hogy a földdel
tegyék egyenlővé Luthadelt!
Lekal király szerencsésnek
mondhatja magát, hogy Elend nem
állt bosszút a városon és nem
rombolta porig. Nagyobb a
seregünk, több a tartalékunk és
hatékonyabbak az allomantáink. Ez
a nép sokkal jobban jár, ha Lekal
aláírja a megállapodást. Mit nem
értesz ezen, drága barátom? Nem
egészen két nappal ezelőtt te is
ugyanezeket az érveket hoztad fel a
tárgyalóasztalnál.
 – Elnézését kérem, Szellő
úr! – szabadkozott Sazed. –
Mostanában… ellentmondásos
érzések kavarognak bennem.
A pocakos először nem mondott
semmit. Végül jelentőségteljesen a
barátjára pillantott:
– Még mindig fáj, igaz? –
tette felvégül a kérdést.
Ez a bábos túlságosan is jól ismeri
mások érzéseit – vonta le a
következtetést az őrző.
– Igen – suttogta.
 – Idővel elmúlik –
nyugtatta Szellő. – Előbb vagy
utóbb.
De valóban elmúlik-e? – tűnődött
Sazed, és elfordította fejét. Már
eltelt egy év, de még mindig úgy
érezte, mintha már semmi sem
lenne ugyanolyan, mint régen. Néha
azon tűnődött, vajon nem csak azért
merült-e el a vallások
tanulmányozásában, hogy
elmeneküljön a fájdalma elől.
 Ha ez így van, rossz módját
választotta a bánat feldolgozásának,
mivel a gyász mindig mindenhol
jelen volt. Elbukott… Nem:
cserbenhagyta a hite. Már semmibe
sem tudott kapaszkodni.
Minden értelmét veszítette.
– Nézd… – szólalt meg
Szellő, hogy felkeltse a barátja
figyelmét. –
Az, hogy itt ülünk és Lekal
döntésére várunk, nyilvánvalóan
feszültté tesz mindkettőnket. Miért
nem beszélünk valami másról? Mi
lenne, ha inkább az egyik
elraktározott vallásodról mesélnél?
Már hónapok óta nem próbáltál
megtéríteni!
– Már lassan egy éve nem
hordom a vörösrézelméimet,
Szellő úr.
– De néhány részletre
biztosan emlékszel – erőltette a
pocakos míves. – Miért nem
akarsz valami új vallásra
 áttéríteni? Tudod, a régi szép
idők kedvéért.
– Nem tartom helyesnek,
Szellő úr.
Ez felért egy árulással. Őrzőként –
terrisi ferukimistaként – Sazed
vörösréz ékszerei rettentő
mennyiségű ismeretet raktároztak,
amiket egy későbbi időpontban
mind fel tudott idézni. A Végső
Birodalom idején a hozzá hasonlók
nagy szenvedések árán halmozták
fel óriási ismeretanyagukat – és
nem csak a vallásokkal
kapcsolatban. Az Uralkodó előtti
időszakra vonatkozó legapróbb
részleteket is összegyűjtötték.
Feljegyezték őket, átadták
egymásnak és a ferukímia
segítségével mindent pontosan
megőriztek.
Arra azonban, amit a leginkább
kerestek, ami a küldetésükké vált,
nem találtak rá: uralma első
évszázadában az Uralkodó eltörölte
a terrisiek vallását.
 Mégis rengetegen ontották a
vérüket azért, hogy Sazed
tulajdonában maradhasson az a
felbecsülhetetlen mennyiségű
emlék, amit megörökölt. Ő pedig
letette. Miután a vallásokkal
kapcsolatos adatokat előhívta és a
gyűjteményében tárolt papírlapokra
lejegyezte, minden egyes
fémelméjét levette, és egy biztos
helyre rejtette.
De egyszerűen már… elveszítették
a jelentőségüket. Volt, amikor az
őrző úgy érezte, már semmi sem
számít. Megpróbált nem sokat
töprengeni ezen, de a gondolat ott
motoszkált a fejében. A szörnyű
gondolat, amitől nem lehetett
megszabadulni. Csalárdnak és
értéktelennek érezte magát. Ha jól
sejtette, ő volt az utolsó ferukimista.
Megfelelő háttér hiányában senki
sem indult őrzők felkutatására, és
annyi bizonyos, hogy egy éven belül
egy szökött őrző sem lépte át Elend
birodalmának határát. Így hát ő az
egyetlen őrző. És a többi terrisi
szolgához hasonlóan
gyermekkorában őt is kasztrálták.
Így hát a ferukímiát senki sem
örökli. A terrisi nép egyes
képviselőiben ott lakozott még a
képesség szikrája, de az Uralkodó
erőfeszítéseinek köszönhetően
addigra szinte teljesen kihalt, és a
Zsinat tagjainak mártíromsága
után… nem sok remény maradt.
Sazed a fémelméket gondosan
elzárva tartotta. Magával vitte őket,
akárhová ment, de sohasem
használta az ékszereket. Nem hitte,
hogy valaha is újra szüksége lesz
rájuk.
– Nos? – kérdezte Szellő,
majd felállt, odasétált a
barátjához és nekitámaszkodott
az ablakkeretnek.
– Mesélsz nekem az egyik
vallásról?
Melyik lesz az? Talán az, amelyikben
az emberek térképeket készítettek?
Vagy az, ahol növényeket
istenítettek? Csak akad egy olyan,
amelyik a bort bálványozza. Az jó
lesz nekem.
– Kérem, Szellő úr! –
méltatlankodott Sazed, és
kitekintett a városra. Ahogy ez
már megszokott volt, ezúttal is
hamueső hullott az égből. – Nem
szeretnék ezekről a dolgokról
beszélni.
– Hát az meg hogy lehet? –
csodálkozott a köpcös míves.
 – Ha létezne egy isten,
Szellő úr– magyarázta a tudós –,
ön szerint engedte volna, hogy
az Uralkodó ennyi emberrel
végezzen? Ön
szerint engedte volna, hogy ilyenné
váljon a világ? Nem fogom sem
önnek – sem senkinek – olyan
vallások tanait megtanítani, amelyek
nem adnak választ a kérdéseimre.
Soha többé.
A bábos elnémult.
 Az őrző megérintette a hasát.
Szellő megjegyzései fájdalmat
okoztak neki. A borzasztó, egy évvel
korábbi eseményekre
emlékeztették, amikor Tindwyl
meghalt. Amikor Sazed Marshsal
harcolt a Megdicsőülés Kútjánál,
ahol ő is majdnem odaveszett.
Ruházatán keresztül is érezte a
sebeket, amelyeket Marsh ejtett a
fémgyűrűkkel, amelyek felhasították
a bőrét.
 A gyűrűk ferukímiai erejét
kihasználva mentette meg az életét,
gyógyította meg a testét, miután a
testébe zárta a fémdarabkákat. Nem
sokkal azután összegyűjtött egy kis
életerőt és egy orvos kivette a
gyűrűket a testéből – Vin véleménye
ellenére, aki szerint előnyösebb lett
volna, ha a szervezetében hagyja a
fémeket. Sazed azonban aggódott,
hogy nem tesz jót az egészségének,
ha az ékszerek a húsába
ágyazódnak. És különben is: meg
akart szabadulni tőlük.
Szellő megfordult és kinézett az
ablakon.
– Mindig is te voltál a
legjobb közöttünk, Sazed –
vallotta be halkan. – Mert te
hittél valamiben.
– Sajnálom, Szellő úr, nem
állt szándékomban csalódást
okozni.
– Ó, nem okoztál csalódást,
mertegy szavadat sem hiszem.
 Te nem az a fajta ember vagy,
aki egyik napról a másikra
elveszíti a hitét. Van egy olyan
érzésem, hogy ez neked nem
megy. Egyáltalán nem illik
hozzád. A végén úgyis találsz
magadnak valamit, amiben hinni
tudsz.
Az őrző ismét kinézett az ablakon.
A terrisiekhez képest nyersen
fogalmazott, de most nem akart
vitába szállni.
 – Nem volt még alkalmam
megköszönni neked – folytatta a
bábos.
– Mit, Szellő úr?
– Hogy segítettél talpra
állni. Egyévvel ezelőtt rávettél,
hogy keljek fel és folytassam az
életemet. Ha akkor nem segítesz,
nem biztos, hogy kikerültem
volna a gödörből… Nem tudom,
mi lett volna a vége…
Sazed bólintott. Lelke mélyén
azonban megkeseredettnek érezte
magát. Igen, láttad a pusztítást és a
halált, barátom. De a nő, akit
szeretsz, még életben van. Én is ki
tudnék kászálódni a gödörből, ha a
szeretett asszony még élne. Hozzád
hasonlóan én is helyre jönnék.
Az ajtó kinyílt.
A két férfi megfordult. Egy segéd
lépett a terembe és cikornyásan írt
pergament tartott a kezében, amin
ott díszelgett a megállapodás, Lekal
király aláírásával. Az uralkodó apró,
szinte olvashatatlan betűkkel írta alá
a nevét. Tisztában volt vele, hogy
vereséget szenvedett.
A segéd az asztalra tette a
pergament, majd visszavonult.
 Akárhányszor Rashek nekilátott,
hogy megjavít valamit, mindig
valami még rosszabb sült ki a
dologból. Módosította a növényeket,
hogy kibírják az új, kietlen
környezetben. Ám azokban így
sokkal kevesebb emberi
fogyasztásra alkalmas tápanyag
maradt. Eközben a szüntelenül hulló
hamu megbetegítette az embereket:
a föld gyomrában élő bányászok
módjára köhögtek és fulladoztak.
Így Rashek végül az emberiséget is
megváltoztatta, hogy az emberek
faja fennmaradhasson.
Ötödik fejezet

Elend letérdelt az elesett

inkvizítor mellé és nagy nehezen
elszakította a tekintetét a pépesre
zúzott arcról. Vin közeledett, és a
férfi észrevette az alkarján ejtett
sebet. A lány szokás szerint nem
törődött harci sebesülésével.
 A kolossz sereg némán állt
körülöttük. Elend még mindig nem
tudott teljesen megnyugodni
közöttük. Még azzal sem békélt
meg, hogy egyáltalán köze van
hozzájuk. Ám nem létezett más út.
– Valami nincs rendjén, Elend –
szólt az arája.
A császár felpillantott a test
mellől.
– Mi az? Gondolod, hogy
egy másik is rejtőzik valahol?
Vin megrázta a fejét.
 – Nem erről van szó. Csak
feltűnt,hogy az inkvizítor túl
gyorsan mozgott. Még egy
allomantától sem láttam ilyen
sebességet.
– Biztosan dúralumíniumot
használt. – Elend lepillantott a
tetemre.
Vin és ő egy ideig előnyre tettek
szert, mivel az inkvizítorok által nem
ismert allomantikus fémmel
rendelkeztek. Ám a jelentések
szerint már ezzel az előnnyel sem
számolhattak.
Szerencsére az elektrumjuk még
nem fogyott el. Ezt fura módon
éppen az Uralkodónak
köszönhették. Elektrum: a
szegények atiumja. Az atiumot
égető allomanta legyőzhetetlennek
számított – csak egy szintén atiumot
használó ellenfél kelhetett birokra
vele. Hacsak nem volt nála elektrum
is. Az elektrum nem biztosított olyan
erőt, mint az atium
 – amellyel az allomanta
kikémlelhette a közeli jövőt –, de
érzéketlenné tette az atiumal
szemben.
– Elend – térdepelt mellé
Vin –,nem dúralumíniummal
harcolt. Még annál is sebesebben
mozgott.
A császár összevonta a
szemöldökét. Csak a szeme sarkából
láthatta a támadóját, de annyira
azért nem lehetett gyors.
Vin jellemzően mindenhol ellenséget
sejtett, és a mindig legrosszabbra
gondolt.
Persze – jellemzően – legtöbbször
igaza is volt.
A lány ekkor megragadta a hulla
ruháját, és letépte az inkvizítor
melléről. Elend elfordította a fejét.
– Vin! Legalább a
halottakat tiszteld!
– Szörnyetegek iránt
semmiféle tiszteletet nem érzek,
és soha nem is fogok! Láttad,
 hogy ez a lény az egyik saját
cövekével akart megölni téged?
– Na, az tényleg furcsa
volt! Talán úgy érezte, nem éri el
időben a bárdokat.
– Itt is van: nézd!
A fiatalember visszafordította a
fejét. Az inkvizítor mellkasában
ugyanolyan cövekek éktelenkedtek,
mint minden társának: hármat
vertek a bordák közé a mellkasa
mindkét oldalán. De volt még egy –
egy, amit még egyetlen inkvizítor
testén sem látott – amit éppen a
teremtmény mellkasának közepébe
szegeztek.
Az Uralkodó szerelmére! Hisz ez
éppen a szívébe fúródott. Hogyan
élhette túl? Persze ha az agyába
döfött két cövekbe nem halt bele,
akkor a szívébe szúrt fém már
igazán nem számított.
Vin megfogta a cöveket, és
kirántotta. Elend arca eltorzult. A
lány a magasba tartotta a fémet.
– Forrasz.
– Valóban? – kérdezte a férfi.
A párja bólintott.
– Ez a tizedik cövek. Kettő
a kétszemében, egy-egy a
vállakon keresztül – ezek
acélcövekek. A hat bordák közé
vert cövek közül kettő acélból,
négy pedig bronzból készült.
Aztán itt van ez, a forrasz. Nem
beszélve arról, amivel téged
akart megölni, és ami acélnak
nézett ki.
 Elend szemügyre vette a kezében
lévő cöveket. Az allomancia és
ferukímia használata során
különböző fémekkel különböző
hatást lehetett elérni, így
elképzelhető volt, hogy a különböző
cövekekhez használt fémek az
inkvizítorok számára is jelentőséggel
bírtak.
– Talán egyáltalán nem is
allomanták, hanem valamiféle
harmadik, számunkra ismeretlen
erőt használnak.
 – Nem lehetetlen – értett
egyetVin. Megragadta a cöveket
és
felállt. – Fel kell nyitnunk a hasát,
hogy lássuk, rejtőzik-e a gyomrában
atium.
– Talán. –
Ködszerzetekként
elővigyázatosságból mindig
elektrumot égettek, de eddig
még egy inkvizítornál sem
bukkantak atium nyomaira.
 Vin megrázta a fejét, és a
hamulepte csatateret bámulta.
– Van valami, amiről nem
tudunk,Elend. Mintha csak
gyerekek lennénk, akik
utánozzák a szüleik játékát, de
nincsenek tisztában a
szabályokkal. És ezt a játékot…
az ellenfelünk találta ki.
A férfi megkerülte a hullát, és
odalépett a lányhoz.
– Vin, még azt sem tudjuk,
hogyitt rejtőzik-e valahol. Az a
 valami, amit egy évvel ezelőtt
láttunk a Kútnál, már lehet, hogy
eltűnt. Talán most, hogy szabad,
békén hagy minket. Talán
mindent megkapott, amit akart.
Vin a férfira nézett. Elend látta a
szemében, hogy nem hisz neki.
Talán azért, mert a lány látta rajta,
hogy ezt ő maga sem hiszi el.
– Az a valami odakinn van,
Elend
– suttogta Vin. – Irányítja
az inkvizítorokat: mindig tudja,
 mit tervezünk. Ezért lehetséges,
hogy a kolosszok mindig
ugyanazokat a városokat
támadják, amiket mi. Hatalma
van a világ felett – meg tudja
változtatni az írott szöveget;
zavart és felfordulást okoz.
Ismeri az összes tervünket.
Elend átkarolta a szerelmét.
– De ma sikerült
legyőznünk, és akezünkre
játszotta a kolossz sereget.
 – De hány emberéletbe
került befognunk ezt az erőt?
A császár nem válaszolt.
Túlságosan is sokba. A katonáik
száma egyre csökkent. A köd – a
Mélység – ezzel szemben
folyamatosan erősödött, a
szabályokra fittyet hányva
támadott: kiszívta az életet az
emberekből és tönkretette a
termést. A Külső Uradalmak
pusztasággá változtak, és csak a
fővároshoz, Luthadelhez
legközelebb eső részek kaptak elég
fényt ahhoz, hogy növények
teremjenek a földben. És ez az
élhető terület napról napra
zsugorodott.
Reménykedj! – utasította magát a
császár. – Ezt várja tőlem; mindig is
ezt várta tőlem. Szorosabban fogta
a lány vállát, végül magához ölelte.
– Le fogjuk győzni, Vin!
Megtaláljuk a módját.
A lány nem mondott ellent neki,
de láthatóan nem sikerült
meggyőznie. Ennek ellenére nem
bújt ki az ölelésből, lehunyta a
szemét, a fejét pedig Elend
mellkasára hajtotta. Legyőzött
ellenségeik felett álltak a
harcmezőn. De még Elendnek is be
kellett látnia, hogy ez nem volt igazi
győzelem. Annak tükrében
legalábbis, hogy a világ lassan
darabjaira hullt körülöttük.
Remény! – emlékeztette magát.
– Én már a Túlélő
egyházához tartozom, amelynek
 egyetlen fő parancsolata van: a
túlélés.
– Hívj ide egy kolosszt! –
szólaltmeg végül Vin, miután
kiszabadította magát az
ölelésből.
Elend szabadon engedett egy
közepes méretű lényt, és átadta
Vinnek az irányítását. A császár még
mindig nem volt tisztában azzal,
miként irányítja a kék bőrű
teremtményeket. Ha egyszer már
hatalmat gyakorolt egy kolossz
felett, teljes mértékben az irányítása
alá tudta vonni – akár ébren volt,
akár aludt, akár égetett fémeket,
akár nem. Sok mindent nem értett
még az allomanciával kapcsolatban.
Még csak egy éve használta az
erejét, és a figyelmét egyéb dolgok
vonták el: többek között egy egész
birodalmat kellett vezetnie,
élelmiszert kellett biztosítania a
népének, nem is említve a
háborúkat. Ezek mellett kevés ideje
maradt a gyakorlásra.
 Természetesen Vinnek sem volt
több ideje gyakorolni, mielőtt
megölte az Uralkodót. A lány
azonban különleges esetnek
számított: olyan könnyedén
használta az allomanciát, ahogyan
mások levegőt vesznek; számára ez
nem képesség volt, hanem inkább
lénye kiterjesztése. Meglehet, hogy
Elendben több erő lakozott – amint
ezt Vin hangoztatta –, de ő is a
lányt tekintette igazi mesterének.
 A kiválasztott kolossz odalépdelt
hozzájuk, aztán felemelte a földről
az inkvizítor testét és a cöveket.
Ezután a két ködszerzet a kolossz
szolga társaságában lesétált a
dombról és Fatren serege felé
vették az irányt. Elend utasítására
az óriások hada szétvált és utat
engedtek a kis csapatnak. A császár
bármennyire is uralta ezeket a
lényeket, a hideg futkosott a hátán,
amikor a közelükben tartózkodott.
 Fatren, a város vezetője azon
ügyködött, hogy megszervezzen egy
gyógyítókból álló egységet – bár
Elend nem volt meggyőződve a szká
orvosok képességei felől.
– Miért álltak meg? –
kérdezte Fatren emberei élén,
amint a ködszerzetek odaértek
hozzá a pernyétől fekete úton.
– Ígértem neked egy másik
sereget is, Fatren úr – magyarázta
Elend. – Nos, megérkezett.
 – A kolosszokra gondol? –
hitetlenkedett a harcban elnyűtt
férfi.
A császár bólintott.
– De hisz azért jöttek, hogy
elpusztítsák a városunkat!
– De most már mi
irányítjuk őket– válaszolta a
ködszerzet. – Az embereid
nagyon jól helytálltak.
Mindenképpen értesd meg velük,
hogy ezt a győzelmet nekik
köszönhetjük! Muszáj volt az
 inkvizítort minél messzebb
tudnunk a várostól, és ezt csak
úgy érhettük el, hogy a saját
seregét fordítottuk ellene. A
kolosszok mindig megijednek,
amikor azt látják, hogy egy
kicsiny lény legyőz egy nála
sokkalta nagyobbat. Az embereid
bátran harcoltak; az ő érdemük,
hogy a szörnyetegek serege
immár a miénk.
Fatren megvakarta az állát.
 – Szóval – kezdte lassan –
megijedtek tőlünk és átpártoltak?
– Valami ilyesmi történt –
értettegyet Elend, miközben
végignézett a katonákon.
Elméjével utasított néhány
kolosszt, hogy lépjenek előre. –
Ezek a lények követni fogják az
embereid utasításait. Vitesd
vissza velük a sérülteket a
városba! Azt azonban ne
felejtsétek el, hogy nem szabad
őket sem megtámadni, sem
 megbüntetni. Innentől kezdve a
szolgáink, érthető?
Fatren bólintott.
– Induljunk! – szólt Vin,
türelmetlenséggel a hangjában,
ahogy végignézett a kis városon.
– Fatren úr, velünk jössz,
vagy inkább felügyeled az
embereidet? – tudakolta Elend.
A vezér összehúzta a szemét.
– Mire készülnek?
 – Van valami a
városodban, amire szükségünk
lesz.
Fatren eltűnődött.
– Akkor megyek én is. –
Kiosztottnéhány parancsot az
embereinek.
Vin egyre türelmetlenebbül
topogott. Elend nyugtatóan a lányra
mosolygott, és kisvártatva Fatren is
csatlakozott hozzájuk, így
hármasban a város felé vették az
irányt. A városkapunál Elend
megszólalt:
– Fatren úr, mostantól
szólíts uramnak!
A helyi vezér, aki eddig az őket
körülvevő kolosszokat
tanulmányozta idegesen, értetlenül
nézett rá.
– Világos? – A császár
belefúrta atekintetét Fatrenébe.
– Ööö… igen, uram.
Elend bólintott, és a város korábbi
vezére kissé lemaradt, ezáltal is
jelezve a beleegyezését. Kiveszett
belőle minden lázadás – egyelőre
azzal is beérte, hogy életben van.
Talán egyszer majd neheztelni fog
Elendre, amiért átvette az irányítást
a városa felett, de addig nem sok
mindent tehetett. Fatren népe
hamar hozzászokik majd a
biztonsághoz, amit egy nagyobb
birodalom nyújt neki, és mindenkit
meggyőznek majd a kolosszok felett
birtokolt rejtélyes hatalomról
keringő hírek – így pedig azt is
elhiszik neki, hogy
megváltotta a város népét. Fatren
nyilvánvalóan soha többé nem fog
uralkodni.
Olyan könnyen megy a vezetés –
merült el a gondolataiban Elend. –
Alig két évvel ezelőtt még Fatrennél
is gyarlóbb módon hibát hibára
halmoztam. Neki legalább sikerült a
lakosokat maradásra bírnia ebben a
válságos időben. Én viszont
elvesztettem a trónomat, és valaki
másnak kellett visszaszereznie
nekem.
– Aggódom érted – szólalt
meg Vin. – Nélkülem vágtál bele
a küzdelembe?
Elend lesütötte a szemét. Ám
semmiféle megvetést nem hallott a
lány hangjában. Csak a puszta
aggodalmat.
– Nem voltam benne
biztos, hogyegyáltalán
megérkezel –
magyarázta a férfi. – Kedvező
alkalom kínálkozott. A kolosszok
éppen akkor érkeztek meg, egy
egész napos erőltetett menetet
követően. Körülbelül ötszázat
megöltünk közülük, mire egyáltalán
úgy döntöttek, hogy támadnak.
– És az inkvizítor? Tényleg
azt hitted, hogy egyedül elbánsz
vele?
– És te? – kérdezett vissza
Elend.– Te is jó öt percig
 verekedtél vele, mire a
segítségedre tudtam sietni.
Vin nem hozakodott elő a
nyilvánvaló érvekkel – amelyek
szerint ő sokkal gyakorlottabb
ködszerzet. Inkább némán folytatta
az útját. Még mindig aggódott a
szerelme miatt, annak ellenére,
hogy már nem akarta minden
veszélytől távol tartani. Mind
aggodalma, mind hajlandósága,
hogy engedte kockáztatni a férfit,
hozzátartozott ahhoz, amit Elend
iránt érzett. A férfi pedig őszintén
értékelte mindkét érzelmet.
Általában megpróbáltak egymás
mellett maradni, amennyire csak
tudtak, de ez nem mindig sikerült –
mint például most, amikor a császár
észrevette a védtelen város felé
menetelő kolossz sereget, miközben
Vin további parancsokat adott át
Penrodnak Luthadelben. Elend csak
remélte, hogy a lány időben
visszatér a táborba és rájön, a férje
merre tart, aztán pedig a
segítségére siet. Ő azonban nem
várhatott. Több ezer élet forgott
kockán.
Több ezer… vagy még annál is
több.
Végül odaértek a kapuhoz.
Katonák egy csoportja, akik vagy túl
későn indultak a harcba, vagy
túlságosan féltek a támadástól,
ámuldozva nézett le a sánc tetejéről
a jövevényekre. Több ezer kolossz
próbálta meg bevenni a várost. Ezek
most mozdulatlanul álltak – a
császár néma utasítására –, és a
sánc előtt várakoztak.
A katonák kinyitották a kaput, és
beengedték a két ködszerzetet,
Fatrent és Vin kolossz szolgáját.
Legtöbbjük érthető módon
bizalmatlanul méregette a
nagydarab szörnyeteget. Úrnője
parancsára a kék bőrű lény letette
az inkvizítor testét, majd követte a
többieket a város hamulepte utcáin.
Vinnek volt egy elmélete: minél
több ember találkozik majd
kolosszokkal és szokja meg a
jelenlétüket, annál jobb. Az
emberek is kevésbé fognak félni
tőlük, és harcolni is könnyebb lesz
ellenük, ha esetleg arra kerülne sor.
Hamarosan elérték a minisztérium
épületét. Elend már akkor kinézte
magának az impozáns építményt,
amikor először lépett a városba. A
kolossz szolga a kapuhoz lépett és
nekilátott letépni az ajtóra szegezett
deszkákat.
 – A minisztérium épülete?
– kérdezte Fatren. – Mi értelme
ennek? Mi már átkutattuk.
Elend mélyen a férfi szemébe
nézett.
– Uram – tette hozzá
megkésve akorábbi vezér.
– Az acélminisztérium
közvetlenülkapcsolódott az
Uralkodóhoz – magyarázta a
császár. – Az ott dolgozó
obligátorokon keresztül tartotta
rajta a szemét a birodalmon és
 általuk irányította a nemességet,
felügyelve a kereskedelmet, hogy
minden a terv szerint
haladhasson.
A kolossz feltépte az ajtót.
Belépve Elend ónt égetett, hogy
felerősítse a látását, és
tájékozódhasson a gyenge fénynél.
Vin nyilvánvalóan ugyanezt tette,
így könnyedén lépdelt át a törött
deszkákon és felborított bútorokon.
Fatren emberei láthatóan nem
egyszerűen „átkutatták” az épületet,
de ki is rabolták.
– Igen, hallottam az
obligátorokról – morogta Fatren. –
De biztosíthatom, itt egy sem
maradt, uram. Elhagyták a várost a
nemességgel együtt.
– Az obligátorok nagyon
fontos kutatásokat végeztek –
magyarázta Elend. – Például új
allomantikus fémek használatát
próbálták ki, és a tiszta terrisi
vérvonalak után kutattak. Egyik
 munkájuk azonban még ezeknél
is jobban érdekel minket.
– Itt van – szólalt meg Vin
a padló közeléből. Egy rejtett
csapóajtó mellett guggolt.
Fatren félve pillantott a kinti
napfény felé. Talán azt kívánta,
bárcsak hozott volna magával
néhány katonát. A csapóajtónál
guggoló ködszerzet meggyújtott egy
lámpást, amit még valahol útközben
vett magához. Az alagsor sötétjében
még az ón is kevésnek bizonyult. A
lány felnyitotta az ajtót, és
lemásztak a létrán egy pincébe.
Elend a kisméretű kamra
közepére állt, miközben Vin a
falakat vizsgálgatta.
– Megtaláltam! – kiáltott fel
egypillanattal később a lány, és
öklével a kőtömbökből épített
falat ütögette. Elend odalépett
hozzá és meglepve tapasztalta,
hogy alig észrevehető rés van a
kövek között. Acélt égetett, és a
szeme előtt megjelent két
 halványkék vonal, amelyek a
kövek mögé rejtett fémlapokra
irányultak. Két vastagabb vonal
pedig a háta mögé mutatott, a
hatalmas csapszegekkel a falba
erősített nagy fémlapokra.
– Készen állsz? – kérdezte
Vin.
Elend bólintott és fellobbantotta a
vasat. Mindketten a kőfal mögé
mélyített lapokra vonzottak, és úgy
tartották magukat egyensúlyban,
hogy ezzel egy időben a mögöttük
lévő falra erősített fémlapokra is
ráakaszkodtak.
Nem ez volt az első alkalom, hogy
a minisztérium előrelátása
lenyűgözte Elendet. Honnan tudták,
hogy egy nap szkák veszik át az
irányítást a város felett? Ráadásul
ezt az ajtót nem egyszerűen
elrejtették – úgy tervezték meg,
hogy csak egy allomanta legyen
képes kinyitni. Továbbra is vonzott
mindkét irányba egyszerre; úgy
érezte, mintha a testét két ló húzná
ellentétes irányba. Viszont
szerencsére a forrasz erejével
rendelkezett, és így felerősített
izmai nem szakadtak meg. Vin
nyögve erőlködött mellette, és
hamarosan a fal egy része kitárult.
Semmilyen mérvű feszegetéssel
nem lehetett volna éket verni a
vastag kőbe, és csak hosszadalmas,
kitartó próbálkozás árán lehetett
volna átjutni a falon. Allomanciával
azonban pillanatok alatt kinyitották
az ajtót.
 Miután végeztek, Vin fáradtan
fújtatott, és Elend érzékelte, hogy a
lány még nála is nehezebben
boldogult. Néha igazságtalannak
gondolta, hogy nagyobb az ereje,
mint a szerelmének – végül is ő
még csak nemrég lett allomanta.
Vin felkapta a lámpást és
beléptek a nyíláson át. A korábban
látott két üreghez hasonlóan Elend
ezt is hatalmasnak vélte. A vége
eltűnt valahol a távolban, lámpájuk
fénye halványan pislákolt a
sötétben. A mögöttük belépő Fatren
levegő után kapkodott. A terem
polcokkal volt tele. Polcok százaival.
Sőt: ezreivel.
– Mi ez? – hebegte a néhai
vezér.
– Élelem – felelte Elend –
és alapvető ellátmányok.
Gyógyszer, vászon és víz.
– Milyen sok! – hüledezett
Fatren,– Itt végig, meg
mindenhol…
 – Menj, hozz embereket!
Katonákat. Meg kell védenünk a
bejáratot, távol kell tartanunk a
népet, nehogy betörjenek és
ellopják a készletet.
Fatren vonásai megkeményedtek.
– Ez a hely az én népem
tulajdona.
– Az én népemé – javította
ki Elend, miközben nézte,
ahogyan Vin a lámpással belép a
terembe. – Ez a város már az
enyém, mindenestől.
 – Ezek szerint ön is csak ki
akarfosztani minket – kezdte
Fatren vádló hangon. – Pont úgy,
ahogyan azok az útonállók, akik
tavaly próbálták meg elfoglalni a
várost.
– Korántsem. – Elend a
kátrányfoltos férfi felé fordult. –
Én azért jöttem, hogy leigázzalak
titeket. Ez mást jelent.
– Kötve hiszem.
A császár fogcsikorgatva
visszafogta magát, nehogy
felcsattanjon – a kimerültség és egy
halálraítélt birodalom irányításához
szükséges energia az utóbbi időben
nagyon feszültté tette. Nem –
bizonygatta magának. – A
Fatrenhez hasonlók többet
érdemelnek egy újabb zsarnoknál.
Olyasvalaki kell nekik, akire
felnézhetnek.
Odalépett a férfihoz, és
szándékosan nem használt rajta
érzelmi allomanciát. A csillapítás
számos helyzetben hatásos
eszköznek bizonyult, de hamar
elmúlt a hatása. Nem volt alkalmas
arra, hogy tartós szövetségeseket
szerezzenek a segítségével.
– Fatren úr – kezdte –,
szeretném, ha alaposan
átgondolnád a véleményedet! Mi
történne, ha tényleg itt hagynálak?
Ezzel a temérdek élelemmel és
vagyonnal együtt? Meg tudnál bízni
az embereidben, hogy nem törnek
be ide, vagy a katonáidban, hogy
nem próbálnak meg kereskedni más
városokkal? Mit tennél, ha
kitudódna, mekkora
élelmiszerkészletet rejtegetsz a
katakombákban? Szívesen látnád a
menekültek ezreit? Megvédenéd
őket és a barlangot a fosztogatóktól
meg útonállóktól?
A vetitani elnémult.
Elend a férfi vállára tette a kezét.
– Fatren úr, komolyan
gondoltam,amit az előbb
mondtam. Az embereid helyt
álltak a harcban, teljesen
 lenyűgöztek. Viszont a mai
győzelmüket neked köszönhetik
– a te előrelátásodnak és a sok
gyakorlásnak. Alig néhány órával
ezelőtt még azt hitték, hogy a
kolosszok le fogják őket
mészárolni.
Most azonban nem csupán
biztonságban vannak, hanem egy
sokkal nagyobb sereg védelmét is
élvezik.
– Barátkozz meg ezzel a
gondolattal! Bátran küzdöttél, de
itt az idő, hogy szövetségeseket
szerezz. Nem fogok neked
hazudni: elveszem a készleteket,
akár ellenállsz, akár nem.
Azonban a seregem védelmezni
fogja a népedet, biztosítom az
élelmezéseteket és
becsületszavamat adom arra,
hogy alattvalómként továbbra is
irányíthatod népedet. Muszáj
összefognunk, Fatren úr. Ez az
egyetlen esély arra, hogy túléljük
a következő néhány évet.
A vetitani felnézett.
– Természetesen igaza
van. Megyek és szólok néhány
embernek, ahogyan kérte, uram.
– Köszönöm. Ha pedig van
köztetek írástudó, küldd hozzám!
Listát kell készítenünk mindarról,
amit itt lent találtunk.
Fatren bólintott, majd távozott.
– Régebben más arcodat
mutattad. – Vin hangja
távolabbról szólt, és
 végigvisszhangzott a boltozatos
katakombán.
– Hogyan?
– Nem tudtál ilyen
ellentmondástnem tűrően
parancsot osztogatni. Nem
tudtad átvenni az irányítást.
Régen még megszavaztattad
volna az emberekkel, vajon
akarnak-e a birodalmad alattvalói
lenni.
Elend visszanézett az ajtó
irányába. Egy pillanatig némán állt.
Nem csillapította a férfit
allomanciával, és mégis úgy érezte,
mintha megsértette volna Fatrent.
– Néha úgy érzem, semmi
sem sikerül, Vin. Biztosan
lehetne másképpen is csinálni…
– De nem most, most nem
lehetmásképpen – bizonygatta a
lány, és a szerelme karjára tette
kezét. – Szükségük van rád,
Elend. Te is tudod, hogy így van.
A férfi beleegyezően bólintott.
 – Tudom. De csak arra
tudok gondolni, egy jobb vezér
talált volna megoldást arra, hogy
az emberek akarata is
érvényesüljön.
– De hisz ez neked sikerült.
A parlamented még mindig áll és
működik Luthadelben, és az
uralmad alatt álló királyságokban
továbbra is tiszteletben tartják a
szkák alapvető jogait.
– Csupán kényszerűségből.
A vezetőik csak addig
 uralkodhatnak a szívük szerint,
amíg én másként nem döntök.
– Hagyd abba! Ésszerűen
kell gondolkoznod, Elend!
– Amikor annak idején a
barátokkal összeültünk, én
voltam az, aki tökéletes
államokról beszélt, meg
nagyszerű dolgokról, amiket a
jövőben együtt véghezviszünk.
Mindig én voltam az álmodozó.
 – A császároknak nem jár
ebből akiváltságból – mondta
csendesen a lány.
Elend ránézett, sóhajtott, majd
elfordult.
Vin kedvese arcát vizslatta a
barlangot megvilágító rideg
fényben. Borsódzott a háta, hogy
ilyen kiábrándultnak… ilyen
bűnbánónak látja. A férfi jelenlegi
gondjai bizonyos szempontból
sokkal aggasztóbbnak tűntek, mint
az önmarcangolás, amivel korábban
is küzdött. Úgy tűnt, nem tud teljes
szívvel örülni a sikereinek.
Ennek ellenére nem hagyta, hogy
az önvád úrrá legyen rajta. Minden
rossz érzése ellenére folytatta a
munkáját. Az évek során
megkeményedett. Ez nem volt
feltétlenül rossz dolog. A régi
Elendet sokan nem vették komolyan
– lángelmének tartották, csodálatos
elképzelésekkel, viszont úgy vélték,
nem tud irányítani. Ám Vin ennek
ellenére kissé hiányolta azt az
őszinte álmodozót. Bár a tudós férfi
még mindig derűlátónak számított,
mindkét jellemzőjét beárnyékolta
az, amit az évek során el kellett
viselnie.
A lány nézte, ahogy szerelme a
polcok között botorkál és
végighúzza az ujját a poros
készleteken. Elend felemelte az
ujját, jól megnézte magának, aztán
csettintett egyet. Kis porfelhő szállt
a levegőbe. A szakáll marconábbá
tette a külsejét – igazi háborús
főparancsnoknak nézett ki. Egy év
kemény allomantikus edzés során
testben is megerősödött, és újra
kellett szabatnia az egyenruháit. A
jelenleg viselt öltözékén még
látszottak a csata nyomai.
– Elképesztő ez a hely, nem igaz?
– szólalt meg.
A lány megfordult és lelkesedés
nélkül belebámult a raktár
sötétjébe.
– Valóban az.
 – Tudta, Vin – folytatta a
császár.– Mármint az Uralkodó.
Sejtette, hogy egyszer eljön ez a
nap. A nap, amikor a köd visszatér
és elfogy az élelem. Ezért
készítette elő ezeket a raktárakat.
A lány csatlakozott Elendhez, aki
éppen az egyik polcot
tanulmányozta. Az előző üregekből
ítélve már tudta, hogy az étel még
nem romlott meg. A legnagyobb
része az Uralkodó egyik
konzervüzemében készült, és sokáig
elállt. Egy ekkora készletből évekig
el lehetett volna tartani a fejük
felett elterülő város teljes
lakosságát. Nekik azonban sajnos
nem csupán egy város
élelmezéséről kellett
gondoskodniuk.
– Gondolj bele, milyen
erőfeszítésbe kerülhetett mindezt
összehordani! – tűnődött a férfi
egy marhahúskonzervet forgatva
az ujjai közt. – Évente kellett
cseréltetnie az élelmiszert,
 folyamatosan új adagokkal
gazdagítva a készletet. És
évszázadokig csinálta, anélkül
hogy valaki tudott volna róla.
Vin vállat vont.
– Nem nehéz titkot tartani,
ha azember istencsászár, és
megszállott papság lesi minden
vágyát.
– Igen, de mégis… az
erőfeszítés… az a rettentő
munka… – Elend felnézett a
 kedvesére. – Tudod, mit jelent
mindez?
– Mire gondolsz?
– Az Uralkodó tudta, hogy
legyőzhető. A Mélység… Az, amit
szabadon eresztettünk. Az
Uralkodó tudta, hogy
végül győzedelmeskedhet.
Vin felhorkant.
– Nem feltétlenül ezt
jelenti.
– Akkor miért csinálta
végig? Minden bizonnyal azt
 hitte, a harc nem lesz
reménytelen.
– Az emberek küzdenek,
Elend.
Még egy haldokló szörny sem adja
fel a küzdelmet: megtesz mindent
annak érdekében, hogy életben
maradjon.
– Azt azért el kell
ismerned, hogyezek a
katakombák jót jelentenek.
– Jót jelentenek? –
kérdezte a lány csendesen, és
közelebb lépett a párjához. –
Elend, tudom, hogy te próbálsz
még ebben is reményt találni, de
én mostanában egyre
nehezebben veszem észre a „jó
jeleket”. Te is látod, hogy a
nappalok egyre sötétebbek. A
Nap egyre vörösödik. Itt délen
még rosszabb a helyzet.
– Valójában szerintem a
Nap nemváltozott meg. Inkább a
füst és a hamu tehet mindenről.
 – Ami újabb gondot jelent,
hiszena hamu szinte már
megállás nélkül hullik. Az
emberek mind nehezebben
tudják tisztán tartani az utcákat.
A hamu eltakarja a fényt, és így
minden egyre sötétebb. Ha a köd
nem is, a hamu majd tönkreteszi
a következő évi termést. Két
téllel ezelőtt láttam havat először
a Belső Uradalomban, amikor a
kolosszokkal harcoltunk
Luthadelnél, az elmúlt tél pedig
 még annál is rosszabb volt. Ezek
ellen nem tudunk harcolni,
akármekkora seregünk is van!
– Mégis, mit vársz tőlem,
mit tegyek? – kérdezte a férfi, és
lecsapta a húskonzervet a polcra.
– A kolosszok már gyülekeznek a
Külső Uradalmakban. Ha nem
növeljük a védelmünket, a
népünk azt sem éri meg, hogy
éhezzen.
Vin megrázta a fejét.
 – A seregek felállítása csak
rövidtávú megoldás. Ez… –
magyarázta, miközben kezével
körbemutatott az üregen –, ez
szintén csak rövid távú. Mégis,
mit keresünk itt?
– Harcolunk a túlélésért.
Kelsier azt mondta…
– Kelsier halott, Elend! –
csattant fel Vin. – Csak én látom
ebben az egészben az
ellentmondást? Túlélőnek hívjuk,
bár egyedül ő nem élte túl a
 lázadást. Mártírt csinált magából.
Hagyta, hogy az Uralkodó
megölje. Hogyan lehet ezt
túlélésnek nevezni?
A lány némán állt, a férfit nézte
és mélyeket lélegzett. Elend
viszonozta a tekintetét; láthatóan
nem ijedt már meg a kedvese
kitörésétől.
Mit csinálok? – gondolta Vin. –
Épp az előbb jöttem rá, mennyire
csodálom a reménybe vetett hitét.
Miért vitázom mégis vele?
 Mindketten nyomorultul érezték
magukat.
– Nem tudok választ adni a
kérdéseidre, Vin – vallotta be a
férfi az üreg sötétjében. –
Elképzelésem sincs, miként
tudnánk felvenni a harcot egy
olyan jelenséggel, mint például a
köd. A seregekhez azonban
értek. Vagy legalábbis
próbálkozom.
– Ne haragudj…! – kérte a
lány,majd elfordult. – Nem
akartam megint vitába szállni
veled. Csak minden olyan
kétségbeejtő mostanában.
– De jó úton haladunk –
nyugtatta Elend. – Megtaláljuk a
módját, Vin! Túl fogjuk élni!
– Tényleg elhiszed,
hogy sikerülhet? – kérdezte a
lány, és szerelme szemébe
nézett.
– Igen – jelentette ki a
férfi.
 És Vin hitt neki. Elend sosem
veszítette el a hitét, és nem is fogja.
Ezt szerette benne a legjobban.
– Gyere! – hívta a férje,
miközben a lány vállára tette a
kezét. – Keressük meg, amiért
jöttünk.
Hátrahagyva a kolossz szolgát
elindultak, egyre beljebb sétáltak a
barlangban, hallgatva a kívülről
felhangzó lépéseket. Nem csupán
egy okból jöttek le ide. A végtelen
hosszúságú polcokon sorakozó
élelem és a felhalmozott készletek
nagyon fontosak voltak. Akadt itt
azonban valami más is.
Egy méretes fémlapot találtak a
kőbe vájt katakomba hátsó falában.
Vin felolvasta a fémbe vésett
szavakat.
– „Ez az utolsó fém, amiről
mesélek nektek – hangzott a
szöveg. – Még nem vagyok
teljesen tisztában a
használatával. A múltba enged
betekintést; megmutatja, hogy
mik lehettünk vagy mivé
válhattunk volna, ha más
döntéseket hozunk. Úgy
működik, mint az arany, csak
mások múltját láttatja. Mostanra
már bizonyára újra támad a köd.
Micsoda visszataszító, gyűlöletes
dolog! Féljetek tőle! Ne menjetek
ki a ködbe! Arra vár, hogy
mindenkit elpusztítson. Ha bajba
kerültök, tudjatok róla, hogy
képesek vagytok irányítani a
kolosszokat és a kandrákat,
 amennyiben több allomanta
egyszerre gyakorol érzelmi
taszítást rájuk. Ezt a gyenge
pontot építettem beléjük.
Bölcsen bánjatok ezzel a
tudással!”
A szöveg alatt egy allomantikus
fémötvözet összetétele állt, egy
olyan ötvözeté, amit Vin már ismert.
Az atium egyik változata volt,
malatiumnak hívták – más szóval
Kelsier tizenegyedik fémje. Ezek
szerint az Uralkodó mégiscsak
tudott róla. Csupán egyszerűen ő
sem volt tisztában a használatával,
akárcsak a többiek.
Természetesen az Uralkodó
szavait vésték a fémlapra.
Legalábbis az ő utasítására került
oda a szöveg. Minden előző titkos
raktárban találtak acélba vésett
szövegeket. Urteau-ban például az
elektrumról olvastak. A keleten talált
katakombában az alumínium
leírására bukkantak – bár már
korábban is ismerték ezt a fémet.
 – Nem sok újat tudtunk
meg – lehelte Elend csalódottan.
– Már tudtunk a malatiumról és a
kolosszok irányításáról. Arra
viszont nem gondoltam, hogy
egyszerre több bábos taszítása
kell az irányításukhoz. Ez még a
hasznunkra válhat! Korábban úgy
gondolták, a ködszerzetnek
dúralumíniumot kell égetnie,
hogy irányítani tudja ezeket a
kék szörnyetegeket.
 – Mindez nem fontos –
szólalt meg Vin, majd a fémlap
másik felére mutatott. – Hiszen
itt van nekünk ez!
A fémlap másik felén acélba
vésett térkép látszott, a többi
üregben találthoz hasonló. Az
uradalmakra osztott Végső
Birodalmat ábrázolta. Luthadelt egy
négyzet jelölte középen. Egy „X”
pedig keleten a legfontosabb dolgot,
amit kerestek: a legfontosabb
katakomba elhelyezkedését.
 Számításaik szerint öt titkos
raktárat alakított ki az Uralkodó. Az
elsőt Luthadel alatt, a Megdicsőülés
Kútja közelében találták, amely
elárulta a második, keletre fekvő
rejtekhely pontos helyét is. A
harmadikra Urteau-ban bukkantak
rá – ahová Vinnek sikerült bejutnia,
de végül nem lelték meg az élelmet.
És az a barlang vezetett el ide,
délre.
Minden térképen szerepelt két
szám: egy ötös és egy annál kisebb
szám. Luthadelt az egyes szám
jelölte. Ezt a barlangot pedig a
négyes.
– Ez lesz az – mondta a lány,
miközben végigfuttatta ujjait a
vésett íráson. – A Nyugati
Uradalomban, ahogy sejtetted.
Valahol Chardees közelében.
– Fadrex városa – állapította
megElend.
– Cett trónja?
 Elend bólintott. Ő sokkal
járatosabb volt a földrajzban, mint a
lány.
– Akkor hát oda rejtették.
A császár a lány szemébe nézett,
és Vin tudta, hogy a férfi kitalálta,
mire gondol. Minden üreg nagyobb
volt és értékesebb készletet rejtett
az előzőnél. Mindegyiknek megvolt
a maga szerepe – az elsőben egyéb
készletek mellett fegyvereket
találtak, míg a másodikban nagy
mennyiségű fát. Ahogy végigjárták
a rejtekhelyeket, egyre
izgatottabban várták, vajon mit
rejthet az utolsó. Bizonyára valami
rendkívülit. Talán azt.
Az Uralkodó atiumkészletét.
A Végső Birodalom legértékesebb
kincsét. Többévnyi kutatás után
sem tudta még senki a pontos
helyét. Néhányan azt állították, nem
is létezik. De Vin biztosan tudta
ennek az ellenkezőjét. Annak
ellenére, hogy ezer évig irányította
az egyetlen ritka fémet kitermelő
bányát, az istencsászár csak nagyon
keveset tett belőle közkinccsé. Senki
sem tudta, mi célja lehetett a
fennmaradó résszel, amit
évszázadokon keresztül megtartott
magának.
– Ne éld bele magad
túlságosan!– tanácsolta Elend. –
Semmilyen bizonyítékunk sincs
rá, hogy az utolsó katakombában
megtaláljuk az atiumot.
– Csak ott lehet –
ragaszkodott álláspontjához a
 lány. – Minden jel erre mutat.
Hová rejthette volna egyébként
az Uralkodó az atiumkészletét?
– Ha tudnám a választ, már
megtaláltuk volna.
Vin megrázta a fejét.
– Valamilyen biztonságos
helyentárolta, viszont egyben
olyan helyet választhatott, amit
végül valaki úgyis megtalál.
Segítségül hagyta ezeket a
térképeket a követőinek, ha
esetleg – mégis – legyőzik. Nem
 akarta, hogy ha az ellenség
felfedezi az egyik barlangot,
azonnal megtalálja a többit is.
Jelek sorozata vezet el a végső
barlanghoz. A legfontosabbhoz.
Ez így logikus. Nem lehet
másképp.
Elend nem tűnt meggyőzöttnek.
Szakállas állát vakargatta és a
lámpások fényénél tükröződő
fémlapot tanulmányozta.
– Még ha meg is találjuk –
kezdte
–, nem hiszem, hogy nagy
segítségünkre lenne. Ebben a
helyzetben nem sokra megyünk a
pénzzel.
– De hisz ez nem csak a
pénzrőlszól! – vágott vissza a
lány. – A hatalomról. Egy
fegyver, amit bevethetünk.
– A köd ellen? – kérdezte
Elend.
Vin elnémult.
– Talán nem – bökte ki
végül. –Viszont a kolosszok és a
többi ellenséges sereg ellen igen.
Ha van atiumunk, az egész
birodalom biztonságban lesz…
Ráadásul az atium része ennek
az egésznek, Elend. Csak az
allomancia miatt értékes, viszont
allomancia nem létezett a
Megdicsőülés előtt.
– Egy újabb
megválaszolatlan kérdés –
mondta Elend. – Az a kis
fémdarab, amit lenyeltem,
hogyan változtatott
 ködszerzetté? Egyáltalán, hogy
került oda? Miért és ki tette a
Megdicsőülés Kútjába? Miért csak
egyetlen darab maradt és mi
történt a többivel?
– Talán egyszer minden
kiderül, ha bevesszük Fadrex
városát – jelentette ki Vin.
A férje bólintott. A lány látta rajta,
hogy számára az üregekben talált
iratok előnyt élveznek a készletekkel
szemben: az ő szemében
elsősorban a fémlapok miatt érte
meg kinyomozni, merre találja őket.
Elend számára nem sok
jelentőséggel bírt, hogy megtalálják-
e az atiumot. Vin magának sem
tudta
megmagyarázni, miért érezte úgy,
hogy szerelme téved ebben a
kérdésben. Az atium igenis fontos.
Ő már csak tudja. Korábbi
kétségbeesése alábbhagyott,
amikor a térképre pillantott. El kell
jutniuk Fadrexbe. Megesküdött
volna rá, hogy igaza van.
 Ott majd választ kapnak a
kérdéseikre.
– Nem lesz könnyű bevenni
Fadrexet – jegyezte meg Elend.
–
Cett ellenségei már teljesen
körülvették a várost. Úgy tudom,
egy volt minisztériumi obligátor
vette át az irányítást.
– Az atium miatt megéri –
bizonygatta Vin.
– Ha valóban ott találjuk –
kötekedett a férfi.
 A lány morcos pillantást vetett a
szerelmére.
A császár védekezésképpen
felemelte az egyik kezét.
– Én csak azt próbálom
tenni, amit tanácsoltál, Vin:
próbálok ésszerűen gondolkozni.
Azzal azonban egyetértek, hogy
Fadrex megéri a fáradozást. Még
ha nincs is ott az atium,
szükségünk van a katakombában
elrejtett készletekre. Meg kell
 tudnunk, mit hagyott nekünk
hátra az Uralkodó.
Vin bólintott. Ő már rég kifogyott
az atiumból. Másfél évvel korábban
égette el az utolsó darabkát, és
azóta sem szokta meg a hiánya
okozta kiszolgáltatottságot. Az
elektrum valamelyest enyhítette az
érzést, de nem tüntette el teljesen.
Hangokat hallottak a barlang
másik végéből, mire Elend
megfordult.
 – Beszélnem kellene velük.
Gyorsan kell cselekednünk: meg
kell szerveznünk a város életét.
– Említetted már nekik,
hogy át kell őket telepítenünk
Luthadelbe?
Elend megrázta a fejét.
– Nem fognak örülni a
hírnek – hümmögött. – Jó úton
haladnak a függetlenség felé,
ahogy mindig is szerettem volna.
– Meg kell tennünk. – A
lány ellentmondást nem tűrően
 tekintett rá. – A város túlságosan
messze esik a védelmi
vonalunktól. Ráadásul, ilyen
messze már csak napi néhány
ködmentes órára számíthatnak.
A terményeik már így is
pusztulásra vannak ítélve.
Elend ismét bólintott, de továbbra
is csak a sötétségbe bámult.
– Idejövök, megszerzem a
városfeletti hatalmat, elveszem a
kincsüket, majd az otthonaik
elhagyására kényszerítem őket.
 Innen pedig Fadrexbe megyünk,
hogy egy újabb várossal tegyük
ugyanezt.
– Elend…
A fiatal uralkodó megint felemelte
a kezét.
– Tudom, kedvesem, meg kell
tennünk… – Megfordult és a
lámpást hátrahagyva a kijárat felé
indult. Ahogy közeledett az ajtó felé,
a testtartása megváltozott:
kiegyenesedett, az arcvonásai pedig
megkeményedtek.
 Vin a fémlap felé fordult;
újraolvasta az Uralkodó szavait.
Sazed egy ehhez hasonló lapon
Kwaan, a rég elhunyt terrisi szavaira
bukkant, aki megváltoztatta a
világot azzal, hogy azt állította,
megtalálta a Korok Hősét. Kwaan
hibái beismeréséül hagyta hátra
szavait, melyek figyelmeztettek arra,
hogy valamilyen erő a történelem és
vallások megváltoztatásán
munkálkodik. Aggodalma szerint ez
az erő úgy alakítja át a terrisi
vallást, hogy északra rendel egy
„Hőst”, aki kiszabadíthatja.
És Vin pont ezt tette. Hősnek
nevezte magát, és szabadon
engedte az ellenséget – miközben
végig arra gondolt, hogy feláldozza
a saját érdekeit a világ javáért.
Végigfuttatta az ujjait a táblán.
Többet kell tennünk annál, hogy
végeérhetetlenül háborúzunk! –
dühöngött, az Uralkodóra gondolva.
– Ha ilyen sokat tudtál, miért csak
ennyit hagytál hátra? Néhány
térképet az elhagyatott üregekben
lévő készletek mellé? Néhány
bekezdést, amelyekben számunkra
haszontalan fémekről írsz? Mit érünk
egy élelemmel dugig tömött
barlanggal, ha egy egész birodalmat
kell etetnünk?
A keze megállt. Ujjai – melyek az
ón hatására sokkal érzékenyebbé
váltak – apró mélyedéseket éreztek
a tábla felületén. Letérdelt, közelebb
hajolt, és észrevette a fémbe vésett
rövid üzenetet a tábla alján. Ez
szöveg sokkal kisebb betűkkel
íródott.
„Gondold meg jól, mit beszélsz! –
figyelmeztettek a sorok. – Hallja,
amit mondasz. Elolvassa, amit írsz.
Csak a gondolataid vannak
biztonságban!”
Vint kirázta a hideg.
Csak a gondolataid
vannak biztonságban.
Vajon mire jöhetett rá az
Uralkodó a sok elmélkedés
közepette? Miket tartott meg
magának az örökkévalóságig, amit
sosem írt le, mert félt, hogy felfedi a
tudását? Végig arra számított, hogy
mégiscsak ő lesz az, aki magához
ragadja az erőt, amikor majd újra
eljön? Talán azt tervezte, hogy ezzel
az erővel majd elpusztítja azt a
valamit, amit Vin engedett
szabadon?
„Azzal, hogy megöltök, romlást
hoztok a fejetekre…” – Az Uralkodó
utolsó szavai, melyeket közvetlenül
azelőtt suttogott el, hogy Vin
keresztülszúrta volna a dárdát a
szívén. Az Uralkodó tudta. Még
azelőtt, hogy a köd elkezdett nappal
is leereszkedni, mielőtt Vin a furcsa
dübögéseket kezdte hallani,
amelyek végül a Megdicsőülés
Kútjához vezették. Jóval ezek előtt
már tudta. A lányt aggodalom
öntötte el.
Gondold meg jól, mit beszélsz…
csak a gondolataid vannak
biztonságban.
 Meg kell fejtenem az Uralkodó
szavait. Össze kell raknom a
részleteket, meg kell találnom a
módját, hogyan győzhetjük le azt a
valamit, amit kiengedtem – vagy
legalábbis hogyan járhatunk túl az
eszén!
És erről senkivel sem
beszélhetek, különben tudni fogja,
mire készülök.
Rashek rövid időn belül
összehangolta a világon eszközölt
változtatásokat – ez szerencsés volt,
hiszen az ereje hamar elfogyott. Bár
a birtokába került képességet
roppant nagynak érezte, az
valójában csak apró részét képezte
valami sokkal nagyobb hatalomnak.
Persze végül a Végtelenség
Szilánkjának nevezte magát a saját
vallásában. Talán többet értett az
egészből, mint gondoltam.
Akárhogy is, neki köszönhetjük a
virágok nélküli világot, ahol a
növények zöld helyett barnán
nőnek, és az emberek megtanultak
együtt élni az égből rendszeresen
hulló hamuval.
Hatodik fejezet

Elhagyott az erőm – gondolta

Marsh.
A megvilágosodás hirtelen jött,
ahogy az lenni szokott, amikor
Romlás nem figyelte közvetlen
közelről. Mintha rémálomból ébredt
volna: tudatában volt az álmában
történtekkel, ugyanakkor nem
értette a cselekedetei mögötti
okokat.
 Folytatta sétáját a kolossz
táborban. Ahogy mindig, ezúttal is
Romlás irányítása alatt állt. Mégis,
amikor az idegen hatalom nem
gyakorolt elegendő nyomást az
elméjére – amikor valami másra
összpontosított –, az inkvizítor saját
gondolatai visszatértek.
Nem harcolhatok ellene –
állapította meg a férfi. Romlás nem
látott bele a gondolataiba, efelől
biztos volt. És mégis képtelen volt
küzdeni vagy harcolni ellene. Amikor
ezzel próbálkozott, Romlás azonnal
visszavette a tudatos irányítást. Ezt
már tucatszor bebizonyította
Marshnak. Néha erőlködve,
önszántából meg tudta mozdítani az
ujjait, vagy megtorpant egy
pillanatra, de ennél többet nem ért
el.
Ez teljesen lehangolta. Mindig is
gyakorlatiasnak tartotta magát és
kényszerítette az elméjét, hogy
elfogadja az igazságot. Sosem lesz
képes olyan mértékben irányítani a
testét, hogy megölje magát.
A hamu szakadatlanul hullott a
táborra. Mintha már sosem tartott
volna szünetet. Marsh szinte azt
kívánta, bárcsak Romlás sohasem
eresztené el az elméjét. Ha
visszanyerte a saját gondolatait,
nem látott mást, csak fájdalmat és
pusztítást. Amikor azonban Romlás
vette át a hatalmat felette, a
hamueső gyönyörűnek tűnt, a vörös
napot csodálatos győzelemnek
tekintette, a világot pedig a halálban
is édes helynek érezte.
Őrület – vágyódott Marsh,
miközben közeledett a tábor
központjába. – Jobb, ha előbb
megőrülök: akkor nem kell
megbirkóznom mindezzel!
A tábor központjában inkvizítorok
csatlakoztak hozzá, köpönyegük
halkan susogott séta közben.
Sohasem beszéltek: Romlás
irányította őket, akkor meg miért
vesződjenek beszélgetéssel? Marsh
testvéreinek fejéből a már jól ismert
cövekek meredtek ki.
Azonban Marsh látta a mellkasukból
és hátukból kiálló új cövekek
árulkodó jeleit is. Sokat közülük
saját kezűleg helyezett el, egy
északon vagy egyéb helyen foglyul
ejtett terrisi meggyilkolásával.
Ő maga is kapott néhány új
cöveket a bordái közé és a
mellkasába. Gyönyörűnek tartotta
őket. Nem tudta az okát, de
örömmel töltötték el a cövekek. Az
új fémkarókhoz halál és vér tapadt,
és ez már önmagában is elég ok
volt az örömre – de a dolog még
mást is tartogatott. Tudta, hogy
valami hiányzik az inkvizítorokból,
az Uralkodó ugyanis bizonyos
képességektől megfosztotta őket,
hogy tőle függjenek. Így
bizonyosodott meg arról, hogy a
teremtményei nem jelentenek
fenyegetést számára. Most azonban
megkapták a hiányzó részeiket.
 Milyen csodálatos világ! –
ámuldozott Marsh, miközben
felnézett a hulló hamura és élvezte,
ahogyan a könnyű, puha pelyhek az
arcára hullnak.
Amikor azt írom, „mi”, a
csapatunkra gondolok. Azokra, akik
megpróbálták felkutatni és legyőzni
Romlást. Talán csalódottnak tűnök,
de szeretek úgy visszatekinteni a
cselekedeteinkre, mint egy egyszeri,
összehangolt támadásra, annak
ellenére, hogy mindannyian
különböző folyamatokban és
tervekben vettünk részt.
Egységet alkottunk. És ez végül
elhozta a világvégét, ám ez nem
feltétlenül rossz dolog.
Hetedik fejezet

Csontokat kapott.
TenSoon körbefolyta őket,
szétválasztotta az izmait, majd
szerveket, inakat és bőrt hozott
létre belőlük. A hosszú évszázadok
során emberek elfogyasztásával és
megemésztésével szerzett
tapasztalatait használva testet
épített a csontok köré.
Természetesen csak holttesteket
evett – sosem ölt embert. A
szerződés megtiltott minden ehhez
hasonlót.
A veremben eltöltött év után úgy
érezte, mintha elfelejtett volna
testet használni. Hogy milyen érzés
szilárd testrészekkel érzékelni a
világot és nem pedig azzal, ami
kőcellája padlóját beterítette… Hogy
milyen érzés nyelvvel ízlelni és
orrlyukakkal szagolni, ahelyett hogy
az egész bőrfelületével tenné ezt.
Hogy milyen volt…
Látni. Kinyitotta a szemét és
levegő után kapkodott, miután az
első lélegzetvétellel használatba
vette az újonnan létrehozott emberi
méretű tüdejét. A világ csodálatos
dolgokból és… fényből állt. Ezt már
el is felejtette az őrület hónapjai
alatt. Fél térdre emelkedett és
végignézett a karján, majd
kinyújtotta és ujjaival
végigtapogatta az arcát.
A teste nem egy bizonyos
személyt tükrözött vissza – egy
valós ember kellett volna ahhoz,
hogy egy élethű másolatot hozzon
létre. Ehelyett legjobb tudása
szerint izmokkal és bőrrel fedte be a
csontokat. Elég idős volt ahhoz,
hogy tudja, miként alkosson meg
egy emberi lényhez hasonló testet.
A vonásai nem lesznek tökéletesek;
sőt, a környezete talán kissé
szokatlannak találja majd. Ez
azonban egyelőre bőven elég.
Újra… valódinak érezte magát.
Még mindig térden állva felnézett
fogva tartójára. A mélyedést csak
egy fénylő kő világította meg, egy
vaskos oszlop talapzatán elhelyezett
nagy, lyukacsos kődarab. A követ
benövő kékes gombák elég fényt
bocsátottak ki ahhoz, hogy ne
legyen vaksötét a teremben – főleg,
ha valaki olyan szemekkel
rendelkezett, amelyek már
hozzászoktak a tompa, kék fényhez.
TenSoon ismerte a fogva tartóját.
A legtöbb kandrát ismerte,
legalábbis a hatodik és hetedik
nemzedékig. Ezt a kandrát
VarSellnek hívták. Az Őshazában
VarSell nem emberi vagy állati
csontokra építette a testét, hanem
igaztestet használt – egy kandra
művész készítette, emberekhez
hasonló, ám hamis csontokat.
VarSell igazteste kvarcból készült,
bőrét áttetszően hagyta, ami most
csillogni engedte az ásványt a
tompa kék fényben.
Az én testem nem látszik át –
vette észre TenSoon. – Egészen
emberire sikerült, kicsit barnább
bőrrel, ami elrejti az izmokat. Miért
volt ez olyan természetes a
számára? Régen még átkozta az
emberek között eltöltött éveket,
amiért az ő csontjaikat kellett
használnia egy igaztest helyett.
Talán azért tért vissza a régi
szokásához, mert fogva tartói nem
igaztestet adtak neki, hanem emberi
csontokat. Ezt ugyanis sértésnek
szánták.
Felegyenesedett.
– Mi az? – kérdezte a
VarSell szemében megjelenő
tekintetet látva.
– Csak összeszedtem
néhány csontot a raktárból –
válaszolta a másik. –
Szórakoztató, hogy olyan
 csontokat kapsz, amelyeket te
magad hoztál ide.
TenSoon összeráncolta
szemöldökét. Micsoda?
Aztán megértette. A csontok köré
épített test bizonyára meggyőzőre
sikerült – mintha az az eredeti
lenne, ahonnan a csontok
származtak. VarSell azt hitte, azért
ilyen valósághű a másolat, mert ő
korábban már megemésztette ezt a
testet és pontosan tudta, hogyan
építse vissza a csontok köré.
 TenSoon elmosolyodott.
– Sosem használtam ezeket
a csontokat korábban.
VarSell hitetlenkedve nézett a
szemébe. Ő maga az ötödik
nemzedékhez tartozott, így két
évszázaddal volt fiatalabb
TenSoonnál. Még a harmadik
nemzedék tagjai közül is nagyon
kevés kandra rendelkezett akkora
tapasztalattal a külvilágról, mint
TenSoon.
 – Értem – nyögte ki végül a
fiatalabb kandra.
TenSoon megfordult és
végignézett a kis zárkán. Három
másik ötödik nemzedékes állt az
ajtó mellett és őt figyelték.
VarSellhez hasonlóan nem
mindegyikőjük viselt ruhát, ám akik
mégis, csupán egy elöl nyitott talárt
használtak öltözékükként. Az
Őshazában a kandrák kevés ruhát
viseltek, mert így jobban
közszemlére tehették igaztestüket.
 TenSoon mindegyik ötödik
nemzedékbeli kandra vállában
észrevette a két, átlátszó izmokba
ültetett, csillogó fémrudacskát –
mindhárman rendelkeztek tehát az
erő áldásával. A második nemzedék
nem kockáztathatta meg, hogy
TenSoon esetleg elszökik, amit
természetesen újabb sértésnek
szántak. Ő ugyanis önként adta fel
magát.
 – Nos? – kérdezte
TenSoon, miután visszafordult
VarSellhez. – Indulunk?
A fiatalabb kandra az egyik
kísérőjére pillantott.
– Általában hosszabb ideig
tart egy test létrehozása.
TenSoon felhorkant.
– A második nemzedék
gyakorlatlan. Csak azért, mert
nekik órákba telik létrehozni egy
testet, úgy gondolják, hogy
mindenki másnak is ugyanennyi
időre van szüksége.
– Ők az idősebbek,
tisztelned kellene őket.
– A második nemzedék
ezekbe abarlangokba vonult el
évszázadokkal ezelőtt – vágott
vissza TenSoon. – A többieket
pedig szétküldték, hogy
szolgálják a szerződést, mialatt
ők kedvükre lustálkodnak. A
képességeimet tekintve már rég
leköröztem őket.
 VarSell felszisszent és egy
pillanatig TenSoon azt hitte, a
fiatalabb kandra megüti. Ám rabul
ejtője visszafogta magát –
meglepve ezzel őt. Végül is, mivel a
harmadik nemzedékhez tartozott,
TenSoon volt az idősebb; pontosan
úgy, ahogy a második nemzedék
tagjai nála is öregebbnek
számítottak.
A harmadik nemzedék azonban
mindig is különleges színben
tüntette fel magát. Ezért lehetett az,
hogy a második nemzedék tagjai
velük tartatták be a szerződést – így
nem kellett bajlódniuk a közvetlen
alattvalóikkal és ezáltal senki sem
zavarta meg tökéletes kandra
álomvilágukat.
– Akkor hát induljunk! – döntött
végül VarSell, majd odabiccentett
két őrnek, hogy mutassák az utat.
Egy másik pedig csatlakozott
VarSellhez; ők ketten TenSoon
mögött haladtak.
 VarSellhez hasonlóan a másik
három kandra is ásványból készült
igaztestet hordott. Az ötödik
nemzedék körében nagy
népszerűségnek örvendtek az
ásványtestek, mivel nekik idejük és
lehetőségük is volt megcsináltatni és
használni ezeket a fényűző cikkeket.
A második nemzedék legkedvesebb
tanítványai a többiekkel ellentétben
sok időt töltöttek a hazájukban.
TenSoonnak nem adtak ruhát. Így
hát séta közben eltüntette a nemi
szervét, helyére sima felületű
lágyékot kialakítva, ami gyakori
eljárásnak számított a kandrák
körében. Próbált büszkén és
magabiztosan lépdelni, de tudta,
hogy a testétől senki sem jön
zavarba. Lesoványodott; sokat
veszített izmaiból a börtönben
töltött idő, de főleg a maró sav
miatt, így nem tudott méretes testet
kialakítani.
A sima kőfalú alagút eredetileg
természetes képződmény lehetett,
de az évszázadok során a fiatalabb
nemzedékek a korai éveikben ide
ürítették emésztőnedveiket, amitől a
kő tükörsimára csiszolódott.
TenSoon nem sok kandrát látott.
VarSell a hátsó folyosókat
használta: láthatóan nem akart
nagy felhajtást.
Milyen sokáig voltam távol! –
eszmélt rá TenSoon. – Bizonyára
már megválasztották a tizenegyedik
nemzedék tagjait. A nyolcadik közül
is alig ismerek valakit, nem beszélve
a kilencedik és tizedik nemzedékről.
Kezdte gyanítani, hogy
tizenkettedik nemzedék már nem
lesz. Ha lenne is, a dolgok nem úgy
folytatódnak majd, ahogy eddig. Az
Atya meghalt. Akkor hát mi értelme
van az Első Szerződésnek? A népe
tíz évszázadot töltött az emberiség
rabszolgájaként, miközben a
biztonságukért cserébe a szerződést
szolgálták. A legtöbb kandra
gyűlölte emiatt az embereket.
Egészen mostanáig ő is közéjük
tartozott.
Különös – gondolta. – Hiszen
amikor igaztestet hordunk, azt is
emberi formájúra alakítjuk. Két kar,
két láb; még az arc is emberszerű.
Néha azon tűnődött, hogy a meg
nem születettek – akiket az
emberek csak ködlidércként
emlegettek – nem őszintébbek-e,
mint testvéreik, a kandrák. A
ködlidércek bármilyen, szinte
művészi testet létre tudtak hozni az
emberi vagy állati csontok megfelelő
elrendezésével és
összekapcsolásával. A kandrák
azonban emberszerű testeket
alkottak, annak ellenére, hogy
rabszolgasorsuk miatt folyton az
emberiséget átkozták.
Micsoda fura népség! De hát ő is
közéjük tartozott. Még akkor is, ha
elárulta őket.
Most pedig meg kell győznöm az
első nemzedéket, hogy jó okkal
tettem. Nem a saját magam
érdekében árultam el őket, hanem
értük, mindannyiunkért.
Folyosókon és termeken haladtak
végig, míg végül Őshazájuk olyan
területeihez értek, amelyeket
TenSoon jobban ismert. Hamar
rájött, hogy a Zálogszentély az úti
cél. A népe legszentebb helyén
fogja felsorakoztatni az érveket
önmaga védelmében. Gondolhatta
volna.
Egyévnyi kínzó bebörtönzés után
kiérdemelt egy tárgyalást az első
nemzedék előtt. Egy egész éve volt
arra, hogy kitalálja, mit mondjon.
Ha pedig megbukik, egy
örökkévalóságig gondolkozhat azon,
mit csinált rosszul.
 Az emberek túlságosan
könnyelműen azonosítják Romlást a
pusztító erővel. Én inkább
gondolkodó káosznak tartom. Nem
pusztán zűrzavar ez az erő:
ésszerűen – és veszélyesen – arra
törekszik, hogy mindent a legősibb
formára bontson vissza.
Romlás agyafúrtan és
megfontoltan előre kitervel mindent,
mivel tudja, hogy ha létrehoz
valamit, azt felhasználhatja két
másik dolog lerombolására. A világ
törvényei szerint ha valamit
alkotunk, a folyamat során gyakran
valami mást pusztítunk el helyette.
Nyolcadik fejezet

Az első napon Vetitan falain kívül

Vin és Elend száz lakost gyilkolt le.
Vagy legalábbis a lány így érezte.
A tábor közepén ült egy korhadt
fatönkön és a naplementét nézte.
Tudta jól, mi fog történni. A hamu
némán hullott körülötte. És
kisvártatva a köd is megjelent.
Valaha – nem olyan régen – a
köd csak éjszaka ereszkedett le. Az
Uralkodó halálát követő évben
azonban sok minden megváltozott.
Mintha a sötétségben töltött ezer év
után a köd nyugtalanná vált volna.
Így hát egyre gyakrabban jelent
meg nappal is. Néha egészen nagy
hullámokban söpört végig: szinte a
semmiből bukkant fel, majd
ugyanolyan gyorsan el is tűnt.
Leggyakrabban azonban úgy jelent
meg a levegőben, mintha ezernyi
apró, kavargó és egymásba
kapaszkodó fantomból állna.
Szőlőindák gyanánt szőtte be az
eget. Minden egyes reggel később
húzódott vissza, és minden egyes
este korábban érkezett meg. Vin
tudta, hogy még talán az év vége
előtt állandósulni fog a jelenléte. És
ez gondot fog okozni, mivel azóta,
hogy a ködszerzet magához ragadta
az erőt a Megdicsőülés Kútjában, a
köd áldozatokat is szedett.
Két évvel korábban Elend még
nem hitte el Sazed történeteit,
amikor az őrző Luthadelbe érvén
Terris rémült lakosairól és a gyilkos
ködről számolt be. Még a lány is úgy
vélte, a terrisi bizonyosan téved.
Egy része azt kívánta, bárcsak
ebben a téveszmében élhetne
tovább, miközben figyelte az
összegyűlt, várakozó városiakat a
katonák és kolosszok által körbevett
széles mezőn.
A halálesetek akkor kezdődtek,
amikor a köd megjelent. Bár a
legtöbb embert nem bántotta,
véletlenszerűen kiválasztott
néhányat, akik hirtelen remegni
kezdtek, aztán a földre zuhanva
görcsösen rázkódtak, a barátok és a
családtagok rémült pillantásaitól
kísérve.
Vinben is félelem munkálkodott.
Félelem és kétségbeesés. Kelsier
ígérete szerint a köd elvileg a
szövetségesük – majd megvédi őt
és erővel ruházza fel. Ezt el is hitte
addig, amíg idegennek nem érezte.
Amíg a szellemek árnyéka meg nem
jelent benne. Amíg meg nem
sejtette gyilkos szándékát.
– Gyűlöllek! – suttogta, miközben
a köd folytatta ijesztő
tevékenységét.
Olyan volt, mintha szeretett, öreg
rokonát figyelné, amint az
idegeneket választ ki egy tömegből
és egyenként elvágja a torkukat. A
lány pedig nem tehetett semmit ez
ellen. Elend tudósai mindent
megpróbáltak – csuklyákat
javasoltak, ami megakadályozza a
köd belélegzését, bezárkózást, amíg
a köd teljesen le nem száll, vagy
fedezéket azoknak, akik odakint
reszketni kezdenek.
Valamilyen oknál fogva az állatokra
nem volt hatással a köd, de az
emberek közül bárkiből válhatott
áldozat. Ha valaki kimerészkedett a
ködbe, az életével játszott, és ezt
semmi sem tudta megakadályozni.
Hamar vége lett. Ez alkalommal
hatból egy embernek okozott
görcsöket, és ezek közül is csak
kevesen haltak meg. Ráadásul a
ködöt elég volt egyszer
megkockáztatni – az első próba
után védetté vált az ember. A
legtöbb ködbeteg pedig felépül. Ez
persze nem nyugtatta meg az
elhunytak családjait.
 Vin még mindig a tönkön ült, és a
lemenő nap fényében fénylő ködbe
bámult. Érdekes módon ezúttal még
annál is rosszabbul látott, mintha
sötét lett volna. Nem égethetett sok
ónt, nehogy a nap megvakítsa –
nélküle azonban nem látott át a
ködön.
A kép, ami ennek ellenére a
szeme elé tárult, emlékeztette, hogy
egykoron miért félt ettől a különös
párától. Nem látott öt lépésnél
tovább, és emberalakok helyett is
inkább csak árnyékokat tudott
kivenni. Alaktalan formák
szaladgáltak a homályban
fejvesztve, kiabálva. Térdelő vagy
rémülten reszkető körvonalakat
látott. A láthatatlan tárgyakról
visszaverődő hangok is becsapták,
és zokogást hallott, amelynek
eredetét nem tudta beazonosítani.
Ott ült az emberek között, a
hamupelyhek elégett könnyekként
hullottak körülötte, és ő lehajtotta a
fejét.
 – Fatren úr! – hallotta Elend
hangját, és felnézett.
A férfi szavai korábban nem
zengtek ilyen parancsolóan. Olyan
régen volt már! A ködből tűnt elő,
második – még tiszta – fehér
egyenruhájában, a halálesetektől
megkeményedett arccal. Vin érezte
a férfi csillapító hatását. A csillapítás
csökkentette az emberek fájdalmát,
de Elend nem oltott ki minden
érzelmet belőlük. Elmondta a
lánynak, hogy nem érezte
helyénvalónak, ha megfosztja őket
szeretteik iránt érzett gyászuktól.
– Uram! – hallotta Vin
Fatrent, éslátta, ahogy a férfi
közeledett. – Ez kész csapás!
– Sokkal rosszabbnak néz
ki, mintamilyen valójában, Fatren
úr – válaszolt Elend. – Amint már
említettem, a legtöbb beteg fel
fog épülni.
Fatren megállt a fatönk mögött.
Majd megfordult, belebámult a
ködbe és hallgatta népe fájdalmas
siránkozását.
– Nem hiszem el, hogy ezt
tettük.
Nem… nem hiszem el. Hagytam
magam rábeszélni, hogy kihajtsuk
őket ide.
– A népednek muszáj volt
ezáltalvédetté válnia –
magyarázta Elend.
Igazat mondott. Nem jutott
minden lakosnak sátor, így csak két
lehetőségük maradt. Vagy
hátrahagyják őket, és meghalnak a
városban, vagy elindulnak északra
és kimerészkednek a ködbe – jöjjön,
aminek jönnie kell. Szörnyű és
kegyetlen, ami történik, de előbb-
utóbb úgyis bekövetkezett volna.
Annak ellenére, hogy Vin tisztán
értette az okát, szörnyen érezte
magát, amiért részese lett.
– Miféle szörnyetegek
vagyunk? –kérdezte Fatren
elfojtott hangon.
 – Amilyenre most szükség
van –felelt Elend. – Menj és
számold össze a halottakat,
nyugtasd meg a túlélőket és
ígérd meg nekik, hogy a köd
ezek után nem árthat nekik!
– Igen, uram. – A férfi
továbbállt.
A lány utána nézett.
– Lemészároltuk őket,
Elend – suttogta. – Azt mondtuk,
minden rendben lesz. Arra
kényszerítettük őket, hogy
 hagyják el az otthonaikat és
jöjjenek ki ide, meghalni.
– Minden rendben is lesz! –
nyugtatta a férfi, és a vállára
tette kezét. – Jobb ez így, mint a
lassú halál.
– Adhattunk volna
nekik választási lehetőséget.
Elend megrázta fejét.
– Nem maradt választási
lehetőség. Pár hónapon belül a
városuk örök ködbe burkolózik.
Vagy az otthonaikban maradnak
élelem nélkül, vagy kimennek a
ködbe. Jobb, ha elvisszük őket a
Belső Uradalomba, ahol még
mindig van annyi ködmentes
időszak, ami elég a növények
fejlődéséhez.
– Az igazság nem könnyít a
helyzeten.
Elend csak állt a szállingózó
hamuban.
– Nem könnyíti meg –
válaszoltavégül. – Megyek és
összehívom a kolosszokat, hogy
temessék el a halottakat.
– És mi lesz a
sebesültekkel? – Azok, akiket
megtámad, de nem öl meg a
köd, napokig betegen és
bénultan fekszenek. Az eddigi
eseteket figyelembe véve
körülbelül ezer lakos tartozott
ide.
– Amikor holnap
továbbállunk, akolosszok majd
szállítják őket. Ha eljutunk a
 csatornáig, valószínűleg fel
tudjuk őket tenni az
uszályhajóra.
Vin kerülte a feltűnést. Egész
gyermekkorában sarkokban bújt
meg, tizenévesen pedig a csendes,
éjszakai orgyilkos életét élte. Így
hát hihetetlen erőfeszítésébe került
nem feltűnőnek éreznie magát,
miközben ötezer kimerült városlakó
társaságában menetelt a Déli
Uradalom legfontosabb útvonalán.
 Távolabb, az emberek mögött
haladt – nagyon ritkán lóháton
utazott –, és közben próbálta
elterelni a gondolatait az előző esti
mészárlásról. Sajnos Elend
Fatrennel és a többi városi vezetővel
a menet élén azzal foglalatoskodott,
hogy elsimítsa a nézeteltéréseket,
így Vin egyedül folytatta útját.
Leszámítva kolossz szolgáját.
A tagbaszakadt szörnyeteg
mellette baktatott. Részben
kényelmi szempontból tartotta maga
mellett: ezzel riasztotta el a
városlakókat. Azt akarta, hogy
valami elterelje a figyelmét, és ne
kelljen szembenéznie a becsapott,
megrémült szempárokkal. Még nem
állt rá készen.
Senki sem értette a kolosszokat,
Vin a legkevésbé. Pedig ő fedezte
fel az irányításuk módját, mikor
rájött, mi a gyengeségük. Ám az
Uralkodó ezer évig külön kezelte
őket az emberektől; óriási erejükön
és egyszerű, állatias természetükön
kívül nem sokat lehetett tudni róluk.
Vin ezúttal is érezte, hogy a
kolossz küszködve próbál
kiszabadulni. Nem szerette, ha
irányítják – a lányra akart támadni.
Szerencsére azonban ez nem
sikerült: a ködszerzet parancsolt
neki, és ez akkor is így maradt, ha a
lány ébren volt, vagy akár aludt;
akkor is, ha égetett fémeket, és
akkor is, ha nem. Hacsak valaki
közben el nem vette Vintől.
 Hiába kapcsolódtak össze egy
szinten, a lány nagyon sok mindent
nem értett még a lényekkel
kapcsolatban. Mikor felpillantott, azt
látta, hogy a kolossz vérvörös
szemével őt bámulja. A kék bőr
annyira ráfeszült az arcára, hogy
teljesen lelapította orrát. A jobb
szeme mellett recés szakadás futott
le a szájáig. A leszakadt kék
bőrdarab szabadon hagyta a vörös
izmokat és a véres fogakat.
 – Ne bámulj! – krákogta a
teremtmény vontatottan.
Részben szétfeszített ajkai miatt
a szavai összefolytak.
– Micsoda? – kérdezte Vin
meglepetten.
– Nem nézel embernek –
folytatta a kolossz, lassan,
kimérten. Pont úgy beszélt,
ahogyan társai, akiket a lánynak
már volt szerencséje társalogni
hallani. Úgy tűnt, mintha minden
 szó kiejtésén erősen kellett volna
gondolkoznia.
– Mert nem is vagy ember
– válaszolta a lány –, hanem
valami más.
– Az leszek! – vágott vissza
a kolossz. – Megölünk
benneteket. Elvesszük a
városaitokat. Akkor majd
emberek leszünk.
A hideg futkosott a ködszerzet
hátán. Már korábban is hallott a
kolosszoktól hasonló
megjegyzéseket. Volt valami
hátborzongató abban, ahogyan
érzelemmentes, rideg hangon
ecsetelték az emberek
lemészárlását.
Az Uralkodó alkotta meg őket –
gondolta Vin. – Egyértelmű, hogy
bizarr a gondolkodásuk. Legalább
annyira, mint valaha magáé az
Uralkodóé.
– Hogy hívnak? – kérdezte a
lénytől.
 A kékség továbbra is mellette
baktatott. Végül lepillantott rá.
– Ember.
– Értem, hogy emberré
akarsz válni, de mi a neved?
– Ez a nevem. Ember.
Szólíts Embernek!
Vin elfintorodott. Egészen… okos
válasznak tűnt. Korábban nem volt
alkalma kolosszokkal beszélgetni.
Mindig azt hitte, ugyanolyan
gondolkodásmóddal rendelkeznek –
ugyanaz az ostoba teremtmény
ismétlődik újra és újra.
– Jól van, Ember – kezdte
kíváncsian. – Mikor születtél?
A szörnyeteg egy darabig
szótlanul bandukolt. Olyan sokáig,
hogy Vin azt hitte, már el is
felejtette a kérdést. Végül azonban
megszólalt.
– Nem látod a
nagyságomat?
– A nagyságodat? A
méretedet?
 Ember tovább lépkedett.
– Ezek szerint ugyanolyan
ütemben fejlődtök?
Ember nem válaszolt. A
ködszerzet megrázta a fejét. Azt
gyanította, a kérdés túl elvont a
szörnyetegnek.
– Nagyobb vagyok, mint
sok társam – hangzott a válasz.
– Kisebb, mint sok másik. De
nálam sok kisebb van. Ez azt
jelenti, hogy öreg vagyok.
 Az intelligencia újabb jele – húzta
fel a szemöldökét a ködszerzet.
Ahhoz képest, amit más
kolosszokkal kapcsolatban
tapasztalt, lenyűgözőnek tartotta
Ember érvelését.
– Gyűlöllek – jelentette ki
kis időelteltével Ember. – Meg
akarlak ölni. De nem tudlak.
– Nem – válaszolt Vin. –
Mert nem engedem.
– Nagy vagy belül. Nagyon
nagy.
 – Igen. Ember, hol vannak
a nőikolosszok?
A lény pár percig csak sétált.
– Női?
– Mint én – magyarázta
Vin.
– Mi különbözünk tőled, mi
csakkívül vagyunk nagyok.
– Nem. Nem a méretemre
gondoltam, hanem a… – Hogyan
lehet a női nemet körülírni? A
levetkőzésen kívül más módszer
nem jutott az eszébe, így hát
 máshonnan közelítette meg a
dolgot. – Léteznek újszülött
kolosszok?
– Újszülött?
– Egészen kicsik.
Ember a menetelő kolossz
seregre mutatott.
– Kicsik – mondta a másfél
méteres példányokra utalva.
– Még kisebbek.
– Nincs kisebb.
A kolosszok szaporodását olyan
rejtély övezte, amit Vin tudomása
szerint még senki sem fejtett meg.
Bár már egy éve harcoltak kolossz
seregeket irányítva, sosem jöttek rá,
honnan jöhetnek az új egyedek.
Amikor Elend kolossz serege
megfogyatkozott, új példányokat
raboltak az inkvizítoroktól.
Ugyanakkor nevetséges lett volna
azt gondolni, hogy a szörnyetegek
nem szaporodnak. Vin látott már
olyan kolossz táborokat, amelyeket
nem allomanta irányított, és a
lények ott félelmetes
rendszerességgel pusztították
egymást. Ilyen ütemben néhány év
alatt kiirtották volna az egész
fajtájukat. Ennek ellenére tíz
évszázada léteztek a földön.
Mindez azt sugallta, hogy nagyon
gyorsan elérték a felnőttkort,
legalábbis Sazed és Elend így
okoskodott. Nem tudták
megerősíteni az elméletüket, és Vin
tudta, mennyire zavarja a császárt,
hogy nem kap választ a kérdéseire –
különösen, mióta uralkodói
feladataitól alig jutott ideje valaha
annyira élvezetes tanulmányai
folytatására.
– Ha nincsenek kisebbek,
honnanjönnek az új kolosszok? –
kérdezősködött tovább.
– Az új kolosszok belőlünk
jönnek– dörmögte végül Ember.
– Belőletek? –
hitetlenkedett felhúzott
szemöldökkel Vin. – Ettől nem
lettem okosabb.
 Ember nem árult el többet.
Beszédes kedve láthatóan
alábbhagyott.
„Belőlünk” – töprengett Vin. –
Talán egymásból nőnek ki? Hallott
már olyan lényekről, amelyeknek,
ha a megfelelő helyen vágják ketté,
mindkét feléből új egyedek jönnek
létre. De a kolosszok esetében nem
ez történt – több elhullott kolosszal
megtöltött harcmezőt látott már, de
soha egyetlen levágott végtagból
sem született új kolossz. És női
kolosszokkal sem találkozott még. A
legtöbb szörnyeteg kezdetleges
ágyékkötőt viselt, de amennyire
meg tudta állapítani, mind
hímneműek voltak.
Elmélkedése abbamaradt, amikor
észrevette, hogy az előttük haladók
feltorlódtak; a tömeg lassított.
Kíváncsiságtól hajtva a földhöz
vágott egy érmét, és Embert
hátrahagyva a gyalogmenet fölé
lőtte magát. A köd már órákkal
korábban visszahúzódott, és bár
közeledett az este, a levegő
egyelőre tiszta volt.
Így hát a szállingózó hamuban
repülve könnyűszerrel kiszúrta az
előttük húzódó csatornát. A
nyílegyenes víz természetellenesen
választotta ketté a földet. Elend úgy
számította, hogy az állandó
hamueső miatt rövid időn belül
búcsút mondhatnak a
csatornarendszernek. A rendszeres
kotrást végző szká munkások
hiányában a csatornák megtelnek
majd hamuval, míg végül a
hasznavehetetlenségig eltömődnek.
Vin a levegőben repült, befejezte
az elkezdett ívet, majd a csatorna
mentén felállított sátortenger felé
vette az irányt. Többezernyi
tűzrakóhely öntötte füstjét a
délutáni fénybe, férfiak nyüzsögtek,
edzettek, dolgoztak vagy
készülődtek. Körülbelül ötvenezer
katona táborozott itt a szabadban,
akik a csatornán keresztül kapták az
ellátmányt Luthadelből.
 Vin újabb érmét hajított el, amitől
ismét a levegőbe emelkedett.
Gyorsan utolérte a lóháton haladó
kis csoportot, akik megelőzték Elend
csüggedten menetelő szkáit. Ismét
ledobott egy érmét, majd
rátaszított, hogy lassítsa a
zuhanását. Földet érés közben
felkavarta a lehullott hamuréteget.
Elend megrántotta a kantárszárat,
és mosolyogva végignézett a
táboron. Mostanában olyan ritkán
jelent meg a kifejezés az ajkain,
hogy a lány is
önkéntelenül elmosolyodott. Velük
szemben férfiak csoportja
várakozott – a felderítőik már rég
észrevették a városlakók
közeledését.
– Elend úr! – köszöntötte
egy férfia küldöttség élén. –
Hamarabb jött, mint vártuk!
– De ettől függetlenül
bizonyosankészen állnak, ezredes
 – válaszolta a császár, és leszállt
a lováról.
– Nos, hiszen ismer –
hangzott Demoux válasza, és
mosolyogva közelített barátjához.
Az ezredes bőrből és acélból
készült páncélt viselt, egyik orcáján
sebhely húzódott, a koponyája bal
oldalán pedig nagy foltban hiányzott
a haja, ahol egy kolossz pengéje
majdnem kettévágta a fejét. A
mindig hivatalosan feszes, őszülő
hajú férfi meghajolt a császára
előtt, aki viszonzásul
szeretetteljesen megveregette a
vállát.
Vin mosolya egyre szélesebb lett.
Emlékszem még, amikor a fiút
besorozták, és a félelemtől
reszketve állt egy csatornában.
Demoux valójában nem élt még
sokkal többet nála, de barna bőre
és érdes kezei másra engedtek
következtetni.
– Tartottuk a helyzetünket,
uram
 – folytatta Demoux,
miközben Fatren és testvére
szintén leszálltak a lovukról és
csatlakoztak a csoporthoz. –
Nem mintha bármi is fenyegetett
volna minket. De arra jó volt,
hogy az embereim
gyakorlatozhattak egy kicsit.
Valóban: a sereg karókkal
kiegészített földsáncot emelt a
csatornára települt tábor köré. A
méretét figyelembe véve nem kis
erőfeszítésbe kerülhetett.
 – Jó munkát végeztek,
Demoux!– dicsérte Elend az
ezredest, majd megfordult és a
tömegre pillantott. – A
küldetésünk sikerrel járt.
– Látom, uram – jegyezte
meg mosolyogva Demoux. – Jó
sok kolosszt sikerült
összeszednie: remélem, az
inkvizítoruk nem szomorodott el
túlságosan, hogy elhagyták.
– Nem sokat érzékelt belőle
– felelte Elend –, mert addigra
 már végeztünk vele. Megtaláltuk
a katakombát is.
– Éljen soká a Túlélő! –
örvendezett Demoux.
Vin összeráncolta a szemöldökét.
A nyaka körül, az öltözékén kívül
Demoux egy láncot viselt, amin kis
ezüstlándzsa lógott: a Túlélő
egyházának egyre népszerűbb
szimbóluma.
A lány furcsállta, hogy éppen az a
fegyver lett a követői szimbóluma,
ami megölte Kelsiert.
 Egyéb lehetőségre – hogy a
lándzsa esetleg nem a Kelsierrel
végző fegyvert jelképezi – nem
szívesen gondolt. Ugyanúgy
jelképezhette ugyanis azt a dárdát,
amit ő használt az Uralkodó
kivégzéséhez. Sosem kérdezte meg
az ezredestől, mi az igazság. Már
három éve folyamatosan erősödött
az egyház, ám Vin sohasem
nyugodott bele, hogy ő is szerepel a
tanításokban.
 – Éljen soká a Túlélő, így
igaz –csatlakozott Elend az
ezredeshez, miközben
végigtekintett a sereg
ellátmányát szállító
uszályhajókon. – Hogyan
haladtak a munkálatok?
– A déli szakasz tisztítása?
– kérdezett vissza Demoux. –
Minden jól ment. Nem sok egyéb
feladatunk akadt várakozás
közben. Most már ott is
átkelhetnek az uszályok.
 – Rendben – nyugtázta
Elend. –Hozzon létre két ötszáz
fős alakulatot! Az egyiket küldje
vissza Vetitanba: hozzák el az
ellátmányt, amit a katakombában
kellett hagynunk! Pakolják meg a
hajókat és térjenek vissza
Luthadelbe!
– Igenis, uram.
– A másik csapat pedig
kísérje fela menekülteket
északra, a fővárosba. –
 Biccentett egyet a vetitani vezér
felé. – Ő itt Fatren úr.
Ő parancsol a városlakóknak.
Szóljon az embereinek, hogy tartsák
tiszteletben Fatren úr kívánságait,
persze csak az ésszerűség határain
belül, aztán pedig mutassa be
Penrod úrnak.
Korábban – nem olyan régen –
Fatren még rossz néven vette volna,
hogy mások döntenek a sorsáról. Az
Elenddel töltött idő azonban
meglepően gyorsan megváltoztatta
a jellemét. A maszatos arcú vezér
hálásan biccentett a kíséret
tagjainak.
– Ezek szerint… ön nem
jön velünk, uram?
A császár megrázta fejét.
– Rám más feladatok
várnak, a népednek viszont el
kell jutnia Luthadelbe, ahol
hozzákezdhetnek a
gazdálkodáshoz. Ám ha akad
olyan férfi, aki szívesen csatlakozna
a seregemhez, örömmel látjuk a
sorainkban. Jó katonából soha sincs
elég, és a körülmények ellenére
sikeresen felállítottál egy erős
sereget.
– Uram… miért nem
befolyásoljaőket az elméjével?
Bocsásson meg, de eddig is ezt
tette.
– Így tudtam őket
biztonságos helyre hozni, Fatren
– vágott vissza Elend. – Néha
még a fuldoklót is befolyásolni
kell, aki szembeszáll a
 segítségére sietővel. Ám a
hadseregem nem így működik.
Azokra az emberekre, akik nem
akarnak küzdeni, nem lehet
támaszkodni a harcok során, így
ilyeneket nem is akarok a
seregemben. Neked is el kell
menned Luthadelbe – népednek
szüksége van rád –, de kérlek,
tudasd a katonáiddal, hogy
szívesen látjuk őket!
Fatren bólintott.
 – Rendben. És… köszönöm,
uram!
– Szívesen. Most pedig,
Demouxezredes: Sazed és Szellő
visszaértek már?
– Valamikor az este
folyamán kellérkezniük, uram. Az
egyik emberük előrelovagolt és
tudatta velünk.
– Rendben. Gondolom, a
sátramkészen áll?
– Igen, uram.
 Elend bólintott. Vin nagyon
fáradtnak látta a szerelmét.
– Uram? – kérdezte
izgatottan Demoux. –
Megtalálták a… másik dolgot is?
Az utolsó üreg elhelyezkedését?
A császár bólintott.
– Fadrexben kell lennie.
– Cett városában? –
nevetett azezredes. – Nos, Cett
örülni fog, ha meghallja. Már
több mint egy éve panaszkodik,
 hogy nem vettük rá magunkat és
nem foglaltuk vissza helyette.
Elend halványan elmosolyodott.
– Félig-meddig az a
meggyőződésem, hogy ha
megtennénk, Cett és katonái
végül úgy döntenének, többé
már nincs szükségük ránk.
– Maradni fog, uram. Azok
után,hogy Vin kisasszony tavaly
úgy ráijesztett…
Demoux a lányra pillantott,
megpróbált mosolyogni, de a lány
meglátta a szemében… a tiszteletet.
A túlságosan nagy tiszteletet. Vele
nem tréfálkozott úgy, mint Elenddel.
Vin még mindig nem értette, a
császár hogyan csatlakozhatott az
ezredes ostoba vallásához. Persze
politikai megfontolásból tette: a
szkák hitének felvételével
szorosabbra fűzte a kapcsolatát a
hétköznapi emberekkel. Akárhogy
is, Vin mindezt kényelmetlennek
találta.
 Egy éve tartó házassága során
azonban megtanulta, hogy bizonyos
dolgokat muszáj figyelmen kívül
hagyni. Szerette Elendben, hogy
mindig helyesen akart cselekedni,
bár sokszor éppen ennek az
ellenkezőjét tette.
– Hívjon össze egy gyűlést
ma estére, Demoux! – utasította
ezredesét a császár. – Sok
mindenről kell beszélnünk. És
értesítsen, amikor Sazed
megérkezik!
 – Mit mondjak Hammond
úrnak és a többieknek, mi lesz a
gyűlés témája, uram?
Elend némán a hamuszürke égre
pillantott.
– A világ meghódítása,
Demoux.Vagy legalábbis a
fennmaradó rész meghódítása.
Az allomancia valójában a köddel
együtt született. Vagy legalábbis a
köd első megjelenésekor. Amikor
Rashek magához ragadta az erőt a
Megdicsőülés Kútjánál, rájött
néhány dologra. Egyes titkokat
Romlás suttogott el neki, a többihez
pedig az erő ösztönös részeként
jutott hozzá.
Az egyik ilyen a Három Fém
Művészetéről szólt. Megtudta
például, hogy a Megdicsőülés
Termében talált fémdarabkák
lenyelésétől ködszerzetté válik az
ember. Ezek azonban csupán
töredékei a Kútban létező erőnek.
Kilencedik fejezet

TenSoon járt már korábban a

Zálogszentélyben, hisz a harmadik
nemzedék tagja volt. Hét
évszázaddal korábban született,
amikor a kandrák még újnak
számítottak – bár addigra az első
nemzedék az új kandrák
felnevelésének feladatát már átadta
a második nemzedék tagjainak.
 A második nemzedékbeliek nem
szívlelték TenSoon nemzedékét –
vagy legalábbis így érezték.
Egyének olyan közösségét akarták
létrehozni, akik követik a szigorú
szabályokat és tisztelik az idősebb
nemzedékeket. Egy „tökéletes”
népet akartak megalkotni, akik azért
élnek, hogy szolgálják a szerződést
– és természetesen a második
nemzedék tagjait.
Egészen visszatéréséig TenSoont
a harmadik nemzedék legjámborabb
tagjaként tartották számon. Olyan
kandrának ismerték, aki keveset
törődött az Őshaza politikai
folyamataival; aki szerződéseit
szolgálta és beérte azzal, hogy távol
tartotta magát a második
nemzedéktől és a cselszövéseiktől.
Mindenkit meglepett, hogy végül
épp őt citálták tárgyalásra az egy
kandra által valaha elkövetett
legégbekiáltóbb bűn miatt.
Az őrök a Zálogszentély kellős
közepére kísérték, a pódiumra.
TenSoon nem tudta eldönteni, hogy
szégyenkezzen, vagy
megtiszteltetve érezze magát. Hiába
tartozott a harmadik nemzedékbe,
ennyire közel még sosem engedték
a Záloghoz.
Fémfalakkal körülvett, kör alakú,
hatalmas terembe lépett. A
pódiumként szolgáló, kőpadlóba
fektetett jókora acélkorong nem
emelkedett túl magasra – talán csak
félméternyire –, viszont keresztben
megvolt háromméteres is. TenSoont
kirázta a hideg, amikor lába a
hűvös, sima felülethez ért, ami
ismét fedetlen testére emlékeztette.
Nem kötözték meg a kezét; ez még
az ő számára is túl nagy sértés lett
volna. A kandrák, még a harmadik
nemzedék tagjai is, betartották a
Szerződést. Úgysem fut el és sújt le
a testvéreire: annál nemesebb lélek.
Fénylő kövek helyett a termet kék
üvegbe zárt lámpások világították
meg. Nehezen lehetett olajat
szerezni – a második nemzedék
érthető okból nem akart az emberek
világából származó árukra
támaszkodni. A fenti emberek, még
az Atya szolgáinak legtöbbje sem
tudott a kandrák központi
kormányáról. Jobb volt ez így.
TenSoon szeme könnyedén
kivette a második nemzedék tagjait
a kék fényben – mind a húszat, akik
a terem távolabbi részében sorokba
rendezett pulpitusaik mögött álltak.
Elég közel helyezkedtek el ahhoz,
hogy jól láthassák,
tanulmányozhassák őt és
beszélhessenek hozzá, mégis elég
távol ahhoz, hogy a vádlott
elszigeteltnek érezze magát a
pódiumon állva. A lábai fáztak.
Lepillantott és egy kis lyukat vett
észre a lábfeje mellett. A pódium
acélkorongjába volt vágva.
A Zálog! – döbbent rá.
Közvetlenül alatta terült el.
– TenSoon a harmadik
nemzedékből – szólította egy
hang.
 Ő felnézett. Természetesen
KanPaar hangját hallotta, aki
magasabb volt a többieknél – vagyis
inkább magasabb igaztestet
használt. Hasonlóan a többi második
nemzedékes kandrához, az ő
csontjai is a legtisztább, mélyvörös
árnyalatban tündöklő kristályból
épültek fel. Több szempontból is
hasznavehetetlen testet választott.
Nem viselné el a büntetést. Az
Őshazában azonban egy hivatalnok
számára a csontok gyengesége
láthatóan elfogadható áldozatnak
számított a szikrázó szépségért
cserébe.
– Itt vagyok – válaszolt
TenSoon.
– Továbbra is ragaszkodsz
a tárgyaláshoz? – kérdezte
fennhéjázó hangon KanPaar, ami
kihangsúlyozta vaskos szavait. Az
emberektől távol töltött hosszú idő
miatt beszédét nem befolyásolta az
emberek különböző beszédmódja. A
második nemzedék beszéde
elméletileg nagyon hasonlított az
Atyáéhoz.
– Igen – jelentette ki
TenSoon.
KanPaar mindenki számára
hallhatóan felsóhajtott simára
csiszolt kőpulpitusán. Végül fejet
hajtott a terem felső részén ülők
felé is. Az első nemzedék tagjai
odafentről figyeltek. A felső terem
fala mentén körben elhelyezkedő,
saját falfülkéjükben ültek. A
lámpások fénye nem ért el odáig,
így csupán emberszerű halmoknak
látszottak. Nem beszéltek. Ez a
második nemzedék feladata volt.
A TenSoon mögötti ajtók
kinyíltak; fojtott hangokat és lábak
csoszogását lehetett hallani. A
kandra megfordult, és
elmosolyodott. Különböző méretű és
korú kandrák léptek be. A
legfiatalabb egyedek nem
jelenhettek meg egy efféle
fontosságú eseményen, de a felnőtt
nemzedékektől ezt nem tagadhatták
meg. Ez az ő győzelme, talán az
egyetlen az egész tárgyalás során.
Azt akarta: ha örök bebörtönzésre
ítélik, akkor a népe tudja meg az
igazságot. De még ennél is
fontosabb, hogy a népe jelen legyen
a tárgyalásán és meghallgassa a
mondanivalóját. A második
nemzedéket nem tudja meggyőzni,
és ki tudja, az első nemzedék is
mire gondol némán beárnyékolt
fülkéiben. A fiatalabb kandrák
azonban… talán ők még
meghallgatják. Talán ők tesznek
valamit, ha ő eltűnik. Nézte,
ahogyan beözönlenek és megtöltik a
kőpadokat. Már több száz kandra
jelent meg. Az idősebb – első,
második, harmadik – nemzedékek
kis számban képviseltették
magukat, mivel évszázadokkal
korábban az emberek még sokat
megöltek közülük. A későbbi
nemzedékek tagjai azonban többen
voltak – a tizedik nemzedék több
mint száz egyeddel
büszkélkedhetett. A Zálogszentély
padsorait úgy építették meg, hogy
az egész kandra népet be tudja
fogadni, ám ezúttal csak azok jöttek
el, akik feladat vagy szerződés
nélkül lézengtek.
TenSoon reménykedett, hogy
MeLaant nem látja a hallgatóság
tagjai között. Mégis szinte először
lépett be az ajtón. Egy pillanatig
TenSoon attól félt, hogy a nő futva
átszeli a termet és felugrik a
pódiumra, ahová csak a
legelátkozottabbak vagy
legszentebbek léphettek. Ehelyett
csupán megtorpant az ajtóban,
amivel arra kényszerítette a
többieket, hogy dühösen
kerülgessék.
Elvileg nem kellett volna
felismernie. MeLaan új igaztestet
szerzett – egy sokkal kirívóbbat,
fából készült csontokkal, amelyeket
természetellenesen vékonyra és
karcsúra faragtak. A fakoponyát
hegyes, háromszög alakú állal és túl
nagy szemekkel látták el, a fejéből
pedig csavart anyagdarabok lógtak
hajat utánozva. A fiatalabb
nemzedékek szerették az illendőség
határait feszegetni, és ezzel
felbőszítették a második
nemzedéket. Valaha TenSoon is
egyetértett volna velük – mára
azonban hagyománytisztelőbbé vált.
Ezen a napon azonban a nő lázadó
teste egyszerűen mosolyra
késztette.
 Amazt látszólag megnyugtatta
mindez, és végre leült az első sor
közelében, a hetedik nemzedék
tagjai közé, akik mind torz
igaztesteket használtak. Az egyik
túlságosan kockaszerűre sikeredett,
egy másik pedig négy kart
növesztett.
– TenSoon a harmadik
nemzedékből – kezdte KanPaar
hivatalos hangnemben, amivel
egyben a nézelődő
kandratömeget is csendre
intette. – Makacsul ítéletet
követelsz az első nemzedék
jelenlétében. Az Első Szerződés
értelmében nem ítélhetünk el
anélkül, hogy először megadnánk
a lehetőséget, hogy a
védelmedben beszédet mondj az
első nemzedék előtt. Ha
felfüggesztik a büntetésedet,
szabad vagy. Máskülönben el kell
fogadnod a második nemzedék
tanácsának döntését.
 – Értem – egyezett
bele
TenSoon.
– Akkor hát – támaszkodott
a pulpitusára KanPaar –,
kezdjük!
Egyáltalán nem aggódik – figyelte
meg TenSoon. – Sőt, úgy hangzik,
mintha élvezné.
És miért ne tenné? Miután
évszázadokig arról papolt, hogy a
harmadik nemzedék gonosztevőkből
áll? Egész idő alatt próbálták
helyrehozni a velünk kapcsolatban
elkövetett hibákat – például, hogy
túl sok szabadságot engedtek
nekünk, ami odáig vezetett, hogy
elveszítettük az irántuk érzett
tiszteletet. Ha bebizonyítja, hogy én
– a harmadik nemzedék
„legmértékletesebb” tagja – veszélyt
jelentek a népre,
KanPaar megnyeri az egész
életében vívott csatát.
TenSoon mindig különösnek
tartotta a második nemzedék
 harmadikkal szemben érzett
félelmét. Elég volt egy nemzedéknyi
idő, hogy rájöjjenek a hibáikra – a
negyedikek majdnem annyira
hűségesen viselkedtek, mint az
ötödikek, és csak kevés különcöt
találtak köztük.
Ugyanakkor néhány fiatalabb
nemzedékes miatt – ahogy azt
MeLaan és barátai példája mutatja –
…nos, a második nemzedék talán
jogosan érezte megfélemlítve
magát. És TenSoont szemelték ki
áldozatukul. Az ő büntetésén
keresztül remélik helyreállítani a
rendet és a hagyományokat.
Biztosan nagy meglepetésben lesz
részük.
 A tiszta allomanciarögök az
Oltalom erejét jelentették. Hogy
Rashek miért hagyta ott az
allomancia egy rögét a
Megdicsőülés Kútjában? Nem
tudom. Talán nem vette észre, vagy
esetleg egy szerencsés szolgájának
tartogatta.
Talán attól félt, hogy egy nap
elveszíti az erejét, és ez a darabka
majd visszaadja a hatalmát.
Akárhogy is, áldom Rasheket az
előrelátásáért, mert a rög nélkül
Elend meghalt volna a Kútban azon
a napon.
Tizedik fejezet

Sazed nehezen tudta értelmezni

a larstaizmus hitét. Ez a vallás
egészen ártatlannak tűnt. Sokat
tudtak róla, ugyanis egy őrző a
negyedik században felfedezett egy
imádságokat, iratokat,
feljegyzéseket és szentírásokat
tartalmazó gyűjteményt, amelyek
valaha a vallás egyik magas rangú
tagjához tartoztak.
A vallás maga azonban nem tűnt
nagyon… vallásosnak. Inkább a
művészetre összpontosított, és nem
az általában vett szentségre.
Központi eleme volt a
szerzeteseknek történő adakozás,
hogy azok a hívők kedvére
verselhessenek, festhessenek és
szobrászkodhassanak. És éppen ez
akadályozta meg Sazedet abban,
hogy ne dobja félre ezt a vallást,
mivel nem talált ellentmondást a
tanaiban. Talán azért, mert nem
akadt olyan sok tan, ami
összeütközésbe kerülhetett volna
egymással.
Remegő kézzel felemelte a
papirost, és újra elolvasta. Aztán a
gyűjtemény elejére szíjazta a lapot,
nehogy a szél elfújja, és napernyőt
erősített a nyereghez, ami távol
tartotta a hamut. Többször hallotta
már Vint azon értetlenkedni, miként
tudnak egyesek lovaglás közben
olvasni, de az ő módszere
megkönnyítette a műveletet.
Nem kellett lapozgatnia.
Egyszerűen ugyanazokat a szavakat
olvasta újra és újra, véste be az
elméjébe és játszadozott velük.
Próbált dönteni. Vajon ez a mostani
tartalmazza-e az igazságot? Mare,
Kelsier felesége ebben hitt. A nő
egyike volt azon kevés embereknek,
akik végül kiválasztottak egyet a
Sazed által prédikált vallások közül,
és elkezdtek hinni benne.
 „A larstaisták szerint az élet az
isteni kereséséről szól – állt a lapon.
– Azt tanították, hogy a művészet
által közelebb kerülhetünk az isteni
lényeg megértéséhez. Mivel nem
mindenki ér rá a művészettel
foglalkozni, a társadalom érdekét
szolgálja, ha elkötelezett művészek
egy csoportját támogatjuk, akik így
nagyszerű alkotásokat hoznak létre,
amelyek aztán egy magasabb
szintre emelik azokat, akik
kapcsolatba kerülnek velük.”
 Ez mind szép és jó – gondolta
Sazed hosszú mérlegelés után –, de
mi a helyzet az élet és halál
kérdésével? Mi a helyzet a lélekkel?
Mi az az „isteni”, és miként
történhet a világban annyi
borzalom, ha az istenség valóban
létezik?
– Tudod – kezdte Szellő a
nyergében ülve –, van valami
csodálatos ebben az egészben.
 A megjegyzés félbeszakította az
őrző elmélkedését. Felsóhajtott,
majd felnézett gyűjteményéből.
Lova lassan lépegetett alatta.
– Miben, Szellő úr?
– A hamuban – hangzott a
válasz.– Nézd csak meg…
Mindent befed, feketére festi a
tájat. Egyszerűen lenyűgöző,
milyen barátságtalan tőle az
egész vidék. Az Uralkodó idején
minden barna volt, a szabad
földben termesztett növények
 pedig úgy néztek ki, mintha
haldokolnának. Akkor azt hittem,
az lehangoló… de ezek az egész
vidéket betemető, mindennapos
hamuesők… – A bábos
mosolyogva megrázta fejét. –
Sosem gondoltam volna, hogy
bizonyos dolgok rosszabbá
válhatnak az Uralkodó nélkül. De
lám: jó kis kalamajkát csináltunk.
Elpusztítottuk a világot.
Nem gonosztett ez, ha
belegondolunk. Azon tűnődöm, nem
kellene-e inkább büszkének
lennünk…
Sazed szúrós szemmel nézett
Szellőre. Hamupelyhek szitáltak, az
eget elsötétítette a szokásos fekete
homály. A lágy hamueső közel két
hónapja folyamatosan feketítette a
tájat. A lovaik bokáig jártak a földön
összegyűlt pernyében. Délnek
tartottak a közel száz császári
katona kíséretében. Mennyi idő kell
még, hogy a hamu ellehetetlenítse
az utazást? Bizonyos helyeken már
a közel egyméteres magasságot is
elérte. Mindent bekormozott: a
dombokat, az utakat, az egész
vidéket. A fák meghajlottak az
ágakra és levelekre hulló hamu
súlya alatt. A növényzet nagy része
teljesen kihalt – a két lovat is
nehézkes volt magukkal vinni, mivel
alig akadt legelnivaló. A katonáknak
kellett magukkal cipelniük az
abrakot.
– Meg kell, hogy mondjam
– folytatta Szellő szokásos
 csevegő hangján, akit a
nyergéhez erősített napernyő
védett a hamutól –, ez a hamu
nem túl ötletes.
– Ötletes?
– Persze – felelte a bábos.
– Vegyük például a feketét:
nagyon szép szín, ha felöltőkről
van szó, más esetekben azonban
igen fantáziátlan árnyalat.
– Mégis, mit vár a
hamutól?
Szellő megvonta a vállát.
 – Nos, Vin azt állítja, van
valamiaz egész mögött, ugye?
Valami gonosz, pusztító erő vagy
hasonló. Nos, ha én lennék ez a
pusztító erő, biztos, hogy nem
arra használtam volna a
hatalmamat, hogy feketére
fessem a tájat. Túl egyszerű
megoldás. Vörös: na, az már
érdekes választás lenne! Képzeld
csak el: ha vörös hamu hullana,
a folyók vérerekként futnának
végig a tájon! A fekete olyan
 egyhangú, hogy könnyen
megszokja az ember, de a vörös
mindig felhívná magára a
figyelmet. Például: „Nicsak! Egy
vörös domb! Micsoda ízlése van
ennek a gonosz, pusztító erőnek,
ami megpróbál megsemmisíteni
minket!”
– Nem hiszem, hogy létezik
bármiféle gonosz, pusztító erő,
Szellő – jegyezte meg Sazed.
– Hogyan?
A terrisi megrázta fejét.
 – A hamuhegyek mindig is
ezt tették. Miért olyan nehéz azt
feltételeznünk, hogy egyszerűen
több hamut bocsátanak ki, mint
korábban? Talán mindez egy
természetes folyamat
eredménye.
– És a köd?
– Időjárás-változás, Szellő
úr.
Talán eddig túl meleg volt a nappal.
Most viszont, hogy a hamuhegyek
egyre több kormot lőnek a
levegőbe, logikus, hogy a nappalok
hűvösebbé válnak, és a köd is
később húzódik vissza.
– Valóban? És ha ez a
helyzet, drága barátom, akkor
télen miért nem így tett? Akkor is
hidegebb volt, mint nyáron,
viszont a napfelkeltével mindig
eltűnt.
Sazed elcsendesedett. A
barátjának igaza volt. Ahogy egyre
több új vallást tanulmányozott a
listájából, egyre inkább azon
tűnődött, vajon nem pusztán ők
tekintik-e ellenségnek azt az „erőt”,
amit Vin érzékel. Már nem tudta
biztosan. Egy pillanatig sem hitte,
hogy a lány kitalált történeteket ad
elő. Mégis, ha a vallások nem
mondanak igazat, akkor túlságosan
elrugaszkodott dolog-e arra
következtetni, hogy a világ csupán
azért közeledik a végéhez, mert itt
az ideje?
– Zöld – szólalt meg végül
Szellő.
Sazed odafordult.
– Na, az is jó ízlésre
vallana. Más.Különböző. A zöldet
sem felejted el egykönnyen –
nem úgy, mint a feketét vagy a
barnát. Kelsier nem mindig arról
mesélt, hogy a növények valaha
zöldben pompáztak? Az Uralkodó
megdicsőülése előtt. Mielőtt a
Mélység először jelent meg a
földön.
– A történetek ezt állítják.
Szellő elgondolkodva biccentett.
 – Jó ízlésre vallana –
ismételte meg aztán. – Úgy
vélem, szép lenne.
– Valóban? – kérdezte
őszinte meglepetéssel a terrisi. –
A legtöbb ember, akivel erről
beszéltem, meglehetősen
furcsának találta a zöld
növények létezésének
gondolatát.
– Valaha én is így hittem,
viszontmost, miután mindig
minden fekete… Nos, szerintem
 jól jönne egy kis változatosság.
Zöld mezők… színes kis foltok…
minek is hívta őket Kelsier?
– Virágoknak – válaszolta
Sazed.– A larstaisták verseket
írtak róluk.
– Igen, jó lenne,
ha visszatérnének.
– Visszatérnének?
A bábos megrántotta a vállát.
– Nos, a Túlélő egyháza
szerint Vin egy nap megtisztítja
az eget a hamutól és a levegőt a
ködtől. Úgy vélem, míg ezzel
foglalatoskodik, akár vissza is
hozhatja a növényeket és
virágokat. Ez amolyan nőknek
való foglalatosság.
Sazed sóhajtott, aztán megrázta
fejét.
– Szellő úr, úgy gondolom,
hogyegyszerűen csak bátorítani
akar. Azonban őszintén
nehezemre esik elhinni, hogy ön
elfogadja a Túlélő egyházának
tanításait.
 A míves tétovázott, majd
mosolyra húzta a száját.
– Ezek szerint kissé
túljátszottam,ugye?
– Egy kissé.
– A te esetedben ezt nehéz
megállapítani, drága barátom.
Mivel olyannyira tisztában vagy
az érzelmi befolyásolásommal,
hogy rajtad nem alkalmazhatom
az allomanciát, és különben is
olyan… más vagy mostanában…
– A köpcös férfi hangjában
 sóvárgás jelent meg. – Mégis
szép lenne látni azokat a zöld
növényeket, amikről a mi
Kelsierünk mindig beszélt. Hat
hónapnyi hamueső arra készteti
az embert, hogy legalább
akarjon hinni bennük. Talán
ennyi elég is egy hozzám hasonló
öreg, álszent alaknak.
A Sazedben munkálkodó
kétségbeesés majdnem felkiáltott,
hogy a puszta hit nem elég. Az
óhajtással és hittel még nem jutott
sehová. Ezzel nem változtathatná
meg azt a tényt, hogy a növények
elpusztulnak, a világ pedig a
végéhez közeledik.
Nem érte meg a küzdelmet, mert
minden elveszítette a jelentőségét.
A tudós erőt vett magán, hogy
gátat szabjon a gondolatainak, de
igen nehezére esett. Néha a saját
búskomorsága is aggasztotta.
Sajnos általában még saját borúlátó
hangulatát is nehezen viselte.
 A larstaisták – folytatta
elmélkedését. – Összpontosíts arra
a vallásra! Döntést kell hoznod!
De Szellő megjegyzései szöget
ütöttek a fejébe. A larstaista vallás
középpontjában az isteninek tartott
szépség és a művészet állt. Nos, ha
az isteni bármilyen módon
kapcsolódik a művészetekhez, akkor
semmilyen isten sem lehet részese
annak, ami a világgal történik. A
hamu, a szomorúság, a nyomasztó
táj… több, mint a „képzelőerő”
hiánya, Szellő szavaival élve.
Teljesen színtelen. Unalmas,
egyhangú.
„A vallás hazudik – jegyezte fel
Sazed a papírlap aljára. – A
megfigyelt események
egyértelműen ellentmondanak a
tanításoknak.”
Kioldotta a szalagokat a
gyűjteményén és becsúsztatta a
lapot, miáltal egy lépéssel közelebb
került kutatása végéhez. Szeme
sarkából látta, hogy Szellő minden
mozdulatát figyeli; a bábos imádta a
titkokat. A tudós úgy vélte, társa
nem tartaná érdekfeszítőnek, ha
megtudná, miről is szól ez az egész.
Akárhogy is, Sazed azt kívánta,
bárcsak a bábos békén hagyná.
Mégsem kellene udvariatlanul
bánnom vele – mélázott el. Tudta,
hogy a barátja csak segíteni próbál
a maga módján. A bábos sokat
változott első találkozásuk óta.
Korábban – a néhanapján
megcsillanó együttérzés ellenére –
valóban az az önző, érzéketlen,
mások érzelmeivel játszó férfi volt,
amilyennek most már csak tettette
magát. Sazed gyanította, hogy
Szellő nem csupán a szkáknak
nyújtott segítség miatt csatlakozott
Kelsier csapatához, hanem a tervvel
járó kihívás miatt is, nem beszélve a
gazdag jutalomról, amit a
rablóvezér ígért.
A jutalom – az Uralkodó
atiumkészlete – azonban
legendának bizonyult. Szellő egyéb
módon jutalmazta meg magát.
Sazed észrevett valakit, aki a
hamuesőben közeledett feléjük. Az
alak fekete ruházatot viselt, de még
a hamumező ellenére is könnyen ki
lehetett venni a kilátszó bőrfelületét.
Az egyik felderítőjük tartott feléjük.
Goradel kapitány megállásra
szólította fel a sort, majd
előreküldött egy férfit, hogy
beszéljen a felderítővel. Sazed és
Szellő türelmesen vártak.
 – Felderítői jelentés,
nagykövet úr – kezdte Goradel
kapitány, amikor kis idő múltán
odaért Sazed lovához. – A
császár serege csupán néhány
dombnyira, kevesebb mint
egyórányi útra innen várakozik.
– Rendben – válaszolt
Sazed, ésmegkönnyebbülten
gondolt arra, hogy végre valami
mást is fog látni a gyászos,
fekete dombokon kívül.
 – Nyilvánvalóan
észrevettek minket, nagykövet úr
– mondta Goradel. – Lovasok
közelednek. Valójában már…
– …meg is érkeztek –
fejezte be agondolatot a terrisi,
és abba az irányba biccentett,
ahonnan egy lovast látott
közeledni a dombtetőkön. A
fekete háttér ellenére könnyen
észre lehetett venni. Nemcsak
hogy nagyon gyorsan mozgott –
valójában vágtára fogta
 szerencsétlen hátasát –, de
ráadásul rózsaszínben is
tündökölt.
– Ó, jaj! – sóhajtott fel
Szellő.
A lóháton rugózó alak aranyhajú,
a rózsaszirmok színében pompázó
öltözékű nővé változott. A ruha
fiatalabbnak mutatta, mint amilyen
valójában lehetett. A huszonéves
Allrianne ugyanis előszeretettel
választott csipkét, fodrokat és a
tömegből kirívó színeket. Sazed
először nem nézte volna ki belőle,
milyen ügyesen lovagol. A lány
azonban mesterien ülte meg a
hátasát: hivalkodó ruhájában is
ügető lova hátán tudott maradni.
A fiatal hölgy éppen Sazed
katonái előtt lassított le, és a harci
mén mellső lábát felemelve
megfordult. A susogó ruha és az
arany hajzuhatag felkavarta a
levegőt a fiatal hölgy körül. Már
éppen leugrott volna a lováról, ám
ekkor észrevette a bokáig érő
hamuréteget, és meggondolta
magát.
– Allrianne! – kérdezte
Szellő néhány másodpercnyi
csend után.
– Hallgass! – utasította a
lány. –Éppen azt próbálom
eldönteni, megéri-e
összekoszolnom a ruhámat, hogy
odaszaladjak és megöleljelek.
– Várhatunk, amíg
visszaérünk atáborba…
 – De akkor nem tudnálak
zavarbahozni a katonáid előtt.
– Kedvesem, gyakorlatilag
ők nem az én katonáim, hanem
Sazed csapata.
Miután emlékeztették a terrisi
jelenlétére, Allrianne felnézett.
Kedvesen a férfira mosolygott, majd
előadta a pukedli lóháton gyakorolt
változatát.
– Nagykövet úr… –
köszöntötte atudóst, amitől
Sazed hirtelen és
természetellenes módon
melegséget érzett a szíve
tájékán. A lány felkorbácsolta az
érzelmeit. Ha akadt bárki is, aki
még Szellőnél is pimaszabbul
bánt allomantikus erejével,
csakis Allrianne lehetett az.
– Hercegnő – üdvözölte, és
meghajtotta a fejét a lány
irányába. A fiatal hölgy végül
döntésre jutott és leereszkedett
lováról. Nem mondhatni, hogy
„szaladt” – inkább hölgyhöz
 kevésbé illő módon felemelte a
ruháját. Illetlen viselkedés lett
volna, ha alatta nem viselt volna
többrétegnyi csipkés
alsószoknyát.
Végre aztán Goradel kapitány a
segítségére sietett, és derekánál
fogva felemelte Szellő nyergébe.
Hivatalosan még nem házasodtak
össze – részben talán azért nem,
mert a bábos szégyenkezett a
köztük lévő korkülönbség miatt.
Amikor a témáról faggatták, azzal
védekezett, hogy nem akarja
özvegyen hagyni a lányt, ha ő
meghal. Úgy gondolta, ez
hamarosan bekövetkezik, bár még
csak a negyvenes éveiben járt.
Ahogy a dolgok állnak,
hamarosan mindannyiunknak
végünk – gondolta Sazed. – Az
életkor egyáltalán nem számít.
Elképzelhető, hogy Szellő is ezért
fogadta el a lány közeledését.
Akárhogy is, pillantásából és finom,
szinte alázatos érintéséből
egyértelműen látszott, hogy odavan
érte.
A társadalmi rendszerünk is
összeomlóban van – döbbent rá
Sazed, miközben a menet ismét
nekilódult. – Régebben a házasság
hivatalos pecsétje elengedhetetlen
lett volna, különösképpen egy olyan
kapcsolatban, ahol az egyik fél egy
Allriannéhoz hasonló magas rangú,
fiatal hölgy.
Most azonban ki adhatna ki ilyen
„hivatalos” engedélyt? Az
obligátorok szinte egytől egyig
kihaltak, és Elend kormánya is
csupán háborús szükségletet
elégített ki – szükségszerűségből és
a hadiállapotok okán szervezték
meg a városok szövetségét.
Mindezeket pedig beárnyékolta az
az egyre kézenfekvőbb érzés, hogy
valami nagyon nincs rendben a
világgal.
Miért is bajlódna bárki a
házassággal, ha arra számít, hogy a
világ még az év vége előtt
elpusztul?
A terrisi megrázta fejét. Olyan
időket éltek, amikor az embereknek
rendszerre, hitre lett volna
szükségük, ami életben tartja őket.
Ő lehetett volna az, aki megadja ezt
nekik. A Túlélő egyháza
megpróbálta, de a követői még
túlságosan tapasztalatlannak
bizonyultak vallási ügyekben. Máris
felmerültek vitás kérdések a
tanokkal és a gyakorlattal
kapcsolatban, és az Új Birodalom
minden városa elkezdte kifejleszteni
saját elkorcsosult változatát.
A múltban Sazed úgy tanította a
vallásokat, hogy közben nem érezte
szükségét, hogy higgyen
bármelyikben is. Mindegyiket
különlegesnek vélte és úgy is
fogadta el őket, majd felajánlotta az
embereknek, ahogyan egy pincér
kínálja az előételt, amit ő maga nem
akar elfogyasztani.
 Ez az eljárás immár álszentnek
tűnt a számára. Ha ennek a népnek
hitre van szüksége, akkor azt nem
neki kellene felajánlania. Többé
nem fog hazugságokat tanítani.
A mosdótál hideg vizét fröcskölte
arcára és élvezte a kellemes
borzongást. Vízcseppek folytak
végig arcán és állán, elmosva a
hamufoltokat. Egy tiszta
törölközővel megtörölte az arcát,
majd elővette a borotváját és a
tükrét, hogy rendesen leborotválja a
fejét.
– Miért csinálod még mindig? –
kérdezte váratlanul egy hang.
Sazed megpördült. Egy pillanattal
korábban még egyedül állt tábori
sátrában. Most azonban valaki a
háta mögül szólította. A férfi
elmosolyodott.
– Vin kisasszony.
A lány összekulcsolta a karjait és
felhúzta a szemöldökét. Mindig is
lopakodva közlekedett, de végül
olyan tökélyre fejlesztette ezt a
járásmódot, hogy az még Sazedet is
meglepte. Még a sátorlaphoz is alig
ért hozzá, amikor belépett rajta.
Szokásos férfiingét és nadrágját
viselte, bár az előző két év során
vállig érőre növesztette hollófekete
haját. Volt olyan idő, amikor a lány
folyton leguggolt; akárhová is ment,
mindig próbált elbújni, alig nézett
mások szemébe. Azóta sok minden
megváltozott. Néha még
mostanában is nehezen lehetett
észrevenni a tömegben halk járása,
vékony alakja és apró termete
miatt. Ám mindig egyenesen az
emberek szemébe nézett.
És ebben állt a különbség.
– Demoux ezredes azt
mondta nekem, hogy pihen, Vin
kisasszony – jegyezte meg az
őrző.
– Demoux jól tudja, hogy
nem szeretek olyankor aludni,
amikor megérkezel.
 Sazed mosolyra húzta a száját,
majd egy szék felé mutatott, hogy a
lány foglaljon helyet.
– Még mindig borotválod a
fejed– jegyezte meg Vin.
– Kérem! – mutatott ismét
a székre a terrisi.
A ködszerzet felsóhajtott, aztán
helyet foglalt.
– Soha nem válaszoltál a
kérdésemre, Sazed. Miért hordod
még mindig a szolgák öltözetét?
Miért borotválod a fejed még
 mindig úgy, ahogyan a terrisiek?
Miért aggódsz amiatt, hogy
tiszteletlen dolog, ha előttem
borotválkozol? Már nem vagy
rabszolga.
Sazed sóhajtott, majd lassú
mozdulatokkal letelepedett a tábori
székbe a lánnyal szemben.
– Már nem igazán tudom,
mi vagyok, Vin kisasszony.
Egy lágy fuvallat meglibbentette a
sátorlapokat és hamut sodort be a
bejárati nyíláson, amit Vin nem zárt
be rendesen maga mögött. A lány
összevonta szemöldökét a terrisi
megjegyzésére.
– Te Sazed vagy.
– Venture császár
nagykövete.
– Nem! – ellenkezett a
ködszerzet. – Ez csupán az,
amivel foglalkozol, de nem az,
ami vagy.
– Akkor hát, mi vagyok én?
– Sazed – ismételte a lány.
– Terris őrzője.
 – Milyen őrző az, aki már
nem viseli a vörösrézelméit?
A ködszerzet a sátor sarkába
pillantott, ahol egy utazóláda állt.
Sazed abban tartotta a
vörösrézelméit – a ferukímiai
tárolóit, amelyek vallásokat,
történeteket, meséket és régen élt
emberek legendáit tartalmazták. Ott
lapultak, arra várva, hogy valaki
tanítsa és tovább gyűjtse őket.
 – Attól tartok, önző
emberré váltam, Vin kisasszony –
tűnődött Sazed csendesen.
– Ez butaság, hiszen egész
életedben másokat szolgáltál.
Nem ismerek nálad önzetlenebb
embert.
– Értékelem, hogy így érez,
ám attól tartok, ellent kell
mondanom.
Vin kisasszony, mi ketten olyanok
vagyunk, akiknek nem újdonság a
bánat. Szerintem mindenki másnál
jobban tudja, milyen nehéz az élet a
Végső Birodalomban.
Mindannyian veszítettünk el
számunkra kedves embereket. És
valamiért mégis olybá tűnik, én
vagyok az egyetlen, aki nem képes
továbblépni. Úgy érzem, gyerekesen
viselkedem. Igen,
Tindwyl halott. Őszintén megvallva,
a halála előtt nem is töltöttünk
együtt olyan sok időt. Nincs is
okom, hogy így érezzek.
 – Mégis, reggelente nem
tudok úgy felébredni, hogy ne
sötétséget lássak magam előtt.
Amikor felveszem a karjaimra a
fémelméimet, a bőrömön
végigfut a hideg, és a vele együtt
töltött időre gondolok. Az
életemből eltűnt minden remény.
Magam mögött kellene hagynom
mindezt, de nem megy.
Bizonyára hiányzik belőlem az
akaraterő.
– Ez így nem igaz, Sazed.
 – Attól tartok, ellenkeznem
kell.
– És ha hiányozna belőled
az akaraterő, hogyan tudnál
ellenkezni velem?
A terrisi egy pillanatra eltűnődött,
majd elmosolyodott.
– Mikor lett ilyen éles az
észjárása?
– Elenddel élek –
sóhajtotta a ködszerzet. – Ha az
ésszerűtlenséget kedveled, ne
 kösd össze az életed egy
tudóssal.
Majdnem megtettem – gondolta
önkéntelenül Sazed, és ettől
elkomorult az arca. A ködszerzet
bizonyára észrevette, mivel enyhén
megemelte a szemöldökét.
– Ne haragudj! –
mentegetőzöttaztán, és lesütötte
a szemét.
– Semmi gond, Vin
kisasszony. Éncsak… olyan
gyengének érzem magam. Nem
lehetek az az ember, akit a
népem kíván. Talán én vagyok az
utolsó őrző. Már egy év telt el
azóta, hogy az inkvizítorok
megtámadták a hazámat és
megölték a ferukimistákat, még a
gyermekeket is, és azóta nem
találtunk bizonyítékot arra, hogy
bárki is túlélte volna ezt a
felekezetemből. A városon kívül
tartózkodókra pedig a biztos
halál várt az inkvizítorok keze
között, vagy egyéb szörnyűségek
 történtek velük. És abból épp
elég kijutott mostanában.
Vin ölbe tett kézzel ücsörgött; rá
nem jellemző módon gyengének
tűnt a halvány fényben. Az őrző
összeráncolta homlokát, amikor
észrevette a lány fájdalmas
arckifejezését.
– Vin kisasszony?
– Ne haragudj! –
szabadkozott alány. – Csak… te
szoktál tanácsot adni, Sazed.
 Most viszont veled kapcsolatban
kérnék tanácsot.
– Attól tartok, ebben nem
tudoktanácsot adni.
Pár pillanatig némán ültek.
– Megtaláltuk a
raktárkészletet –törte meg végül
a csendet a ködszerzet. – Az
utolsó előtti barlangot.
Megtaláltuk, és lemásoltam
a szavakat, amelyeket egy
vékony acéllemezbe véstek a
biztonság kedvéért.
 – Köszönöm.
Vin bizonytalan arccal tűnődött.
– Nem fogod megnézni,
ugye?
A másik elgondolkodott, majd
megrázta fejét.
– Nem tudom.
– Ezt nem tudom egyedül
végigcsinálni – suttogta a lány. –
Nem harcolhatok ellene egyedül.
Kell a segítséged!
A sátor elcsendesedett.
 – Minden… tőlem telhetőt
megteszek, kisasszony – szólalt meg
végül a terrisi. – A magam módján.
Mielőtt mások kérdéseit
megválaszolnám, előbb a saját
kérdéseimre kell választ találnom.
Ettől függetlenül küldesse ide az
írásos lemezt. Megígérem, hogy
legalább egy pillantást vetek rá.
A lány bólintott, majd felállt.
– Elend gyűlést tart ma
este. Megtervezzük a következő
lépésünket. Szeretné, ha ott
 lennél. – Ahogy elhaladt Sazed
mellett, parfümillat csapta meg a
férfi orrát. Vin megállt a terrisi
székénél. – Miután magamhoz
ragadtam az erőt a Megdicsőülés
Kútjánál, volt idő, amikor azt
hittem, Elend meg fog halni.
– De nem így történt. Még
mindigél.
– Nem számít: halottnak
hittem.
Tudtam, hogy haldoklik. A
kezemben tartottam az erőt, Sazed:
olyan erőt, amit elképzelni sem
tudsz. Soha nem is leszel képes
elképzelni. Amivel világokat
pusztíthatsz el és építhetsz újra. Ami
látni és megérteni enged. Láttam a
kedvesemet és tudtam, hogy meg
fog halni. De azt is tudtam, hogy a
kezemben lévő erővel
megmenthetem.
Sazed felnézett.
– Ám mégsem tettem –
vallottabe Vin. – Hagytam, hogy
elvérezzen, és inkább szabadon
 engedtem az erőt.
Kiszolgáltattam őt a halálnak.
– Hogyan? – hüledezett
Sazed. –Hogyan tehetett ilyet?
– Úgy, hogy a szemébe
néztem és tudtam, hogy ezt
akarja tőlem.
Ez a te érdemed, Sazed. Te
tanítottál arra, miként szeressem
annyira, hogy el tudjam engedni.
A ködszerzet kilépett a sátorból,
magára hagyva a tudóst. Amikor a
férfi nem sokkal később folytatta
feje borotválását, észrevett valamit
a mosdótálja mellett. Egy kis,
összehajtott papírdarabot.
Egy különös növény régi,
elhalványodott rajzát. Egy virágét. A
kép valaha Mare-é volt. Tőle
Kelsierhez került, ő pedig Vinnek
adta tovább.
A tudós felvette a papírt, és azon
tűnődött, a ködszerzet vajon mit
akart tudatni vele. Végül
összehajtotta a papírt és
becsúsztatta ingujjába, aztán
visszatért a borotválkozáshoz.
 A kandrák által oly gyakran
emlegetett Első Szerződés
eredetileg az első nemzedék
Uralkodónak tett ígéreteit
tartalmazta. Írásban rögzítették
ezeket, és így megalkották az első
kandra törvényeket. Tartottak attól,
hogy az Uralkodótól és birodalmától
függetlenül kormányozzák
önmagukat. Ezért hát megmutatták
az Uralkodónak a szöveget, és a
beleegyezését kérték.
 Ő pedig megparancsolta, hogy a
szöveget véssék acélba, majd
személyesen karcolta az aláírását az
aljára. Ez az első dolog, amit a
kandrák megtanulnak, miután
feleszmélnek ködlidérc létükből.
Előírja a korábbi nemzedékek
tiszteletét, kijelöli a minden kandrát
megillető egyszerű jogokat, leírja az
új kandrák létrehozásának
feltételeit, és az Uralkodó
legodaadóbb tiszteletére utasít.
 Az Első Szerződés legfelkavaróbb
pontja viszont az, amely
megköveteli az egész kandra népre
kiterjedő tömeges öngyilkosságot.
Tizenegyedik fejezet

KanPaar előrehajolt a pulpitusán;

vörös kristálycsontjai csak úgy
csillogtak a lámpások fényében.
– Nos, TenSoon, kandra
népünk árulója! Te kérted az
 eljárást. Mit tudsz felhozni
mentségedre?
TenSoon vett egy mély lélegzetet
– olyan jólesett végre újra
lélegeznie –, és beszédre nyitotta a
száját.
– Mondd el nekik –
folytatta KanPaar vigyorogva –,
magyarázd meg, ha tudod, hogy
miért öltél meg egyet
közülünk! Egyik társadat.
TenSoon megdermedt. A
Zálogszentély elnémult – a kandra
nemzedékek túlságosan jól
neveltek voltak ahhoz, hogy az
emberekhez hasonlóan
fészkelődjenek vagy zajongjanak.
Kő-, fa- és fémcsontú testükben
türelmesen ültek és várták TenSoon
válaszát.
Aki erre a kérdésre nem
számított.
– Igen, megöltem egy
kandrát –válaszolta, meztelenül
 állva a hideg pódiumon. – És ez
nem tilos.
– Miért kellene, hogy tilos
legyen? – mutatott KanPaar
TenSoonra vádló hangon. – Az
emberek ölik egymást. A
kolosszok ölik egymást. De
mindkét faj Romlás
leszármazottja. Ám mi Oltalom
teremtményei vagyunk, akiket
maga az Atya választott ki.
Mi nem öljük egymást!
 TenSoon felhúzta a szemöldökét.
Furcsállta a kérdéseket. Miért
kérdez ilyeneket? – gondolta. –
Egész népem elárulása sokkal
nagyobb bűn, mint egy társam
megölése.
– A szerződésem
értelmében követtem el – felelte
őszintén. –
Tudnod kell, KanPaar, hiszen épp te
jelölted ki nekem Straff Venture-t.
Akiről mindannyian tudjuk, milyen
ember volt.
 – Mint bármely más ember
– szólt közbe az egyik második
nemzedékes.
Valaha TenSoon is így érzett
volna. Azonban tudta, hogy legalább
néhány ember igenis különbözött
ettől. Elárulta Vint és a lány
mégsem gyűlölte őt ezért. Sőt,
megértette és könyörületességet
gyakorolt. Ha addigra már nem
váltak volna barátokká, vagy ő nem
tisztelte volna a ködszerzetet, ez a
mozzanat valószínűleg akkor is
biztosította volna az odaadó
hűségét.
Vin számított kandratársára, még
ha nem is vallotta be magának.
TenSoon tehát kihúzta magát és
vádlója szemébe nézett.
– Fizetett szerződés kötött
StraffVenture-höz – magyarázta.
– Aztán átadott az őrült fiának,
Zane-nek, aki kénye-kedve
szerint rángatott.
Zane parancsára öltem meg
OreSeurt és vettem át a helyét,
hogy kémkedhessek a Vinnek
nevezett nő után.
A lány neve hallatán néhányan
suttogásba kezdtek. Igen,
hallottatok róla. Ő végzett az
Atyával.
– Úgy. Tehát Zane
parancsait követted? – tette fel a
kérdést KanPaar hangosan. –
Megöltél egy másik kandrát.
Végeztél saját nemzedéked egyik
tagjával.
 – És szerinted élveztem? –
vágott vissza TenSoon. –
OreSeur a fivérem volt – hétszáz
éve ismertem! De a…
szerződés…
– Tiltja a gyilkosságot –
fejezte be a mondatot KanPaar.
– Tiltja az emberek
legyilkolását.
– És talán egy kandra élete
nemér többet egy emberénél?
 – A törvény pontosan
fogalmaz, KanPaar! – csattant fel
TenSoon. –
Jól ismerem: segítettem a
megalkotásában! Mindketten ott
voltunk, amikor a szolgáltatási
szerződéseket az Első Szerződés
mintájára létrehoztuk! Megtiltják,
hogy embert öljünk, de azt nem,
hogy egymást.
KanPaar ismét közelebb hajolt.
– Vitába szálltál ezzel a
Zane-nel?Tettél arra utalást,
 hogy esetleg ő maga hajtsa
végre a gyilkosságot?
Megpróbáltad egyáltalán
elkerülni, hogy kivégezd a néped
egyik tagját?
– Sohasem szálltam vitába
a megbízóimmal – válaszolt
TenSoon. – És nem akartam
elárulni Zanenek, hogyan ölhet
meg egy kandrát.
Mindenki ismerte olthatatlan
gyilkolásvágyát.
 – Tehát nem vitáztál.
Egyszerűencsak megölted
OreSeurt, majd átvetted a
helyét.
– Ez a feladatunk –
hangzott a kiábrándult válasz. –
Átvesszük mások helyét és
kémkedünk. Ez az egész
szerződés lényege.
– De ezt emberekkel
tesszük! – csattant fel egy újabb
második nemzedékes. – Ez az
első eset, amikor egy kandrának
 egy másik kandra helyébe kellett
lépnie. Nyugtalanító példát
mutattál ezzel. Briliáns ötlet volt
– gondolta
TenSoon. – Gyűlölöm Zane-t,
amiért erre kényszerített, de látom
benne a zsenialitást. Vin sohasem
gyanakodott rám. Hogyan is tehette
volna?
– Vissza kellett volna
utasítanod – vélekedett KanPaar.
– Kérned kellett volna
szerződésed újraértelmezését.
 Ha mások is elkezdenek ilyen
aljas gyilkosságokra használni
bennünket, akkor néhány éven
belül a teljes fajtánkat
kiirthatjuk.
– A
meggondolatlanságoddal
mindannyiunkat elárultál –
kiáltotta egy újabb hang.
Vagy úgy! – eszmélt rá TenSoon.
– Tehát ez a tervük. Először
árulónak állítanak be, hogy amit
később mondok, hiteltelen legyen.
Elmosolyodott. A harmadik
nemzedékhez tartozott; eljött az
ideje, hogy úgy is viselkedjen.
– Elárultalak benneteket a
meggondolatlanságommal? –
kérdezett vissza. – És mi a
helyzet veletek, csodálatos
második nemzedék? Ki volt az,
aki megengedte, hogy
szerződjünk
Kelsierrel? Adtatok neki egy kandra
szolgát, annak az embernek, aki az
Atya lemészárolását tervezte!
 KanPaar megmerevedett, mint
akit pofon csaptak, és áttetsző
kristályarca dühösen reszketett a
kék fényben.
– Nem vagy abban a
helyzetben,hogy vádaskodj,
harmadik!
– Sehol sincs már helyem,
úgy tűnik. Egyikünknek sincs
most, hogy az Atya meghalt.
Nincs jogunk panaszkodni, mivel
mi segítettük ezt elő.
 – Honnan tudhattuk volna
előre,hogy ennek az embernek
sikerülni fog, mikor korábban
mindenki kudarcot vallott? –
hadarta egy második
nemzedékes. – Olyan jól fizetett,
hogy…
KanPaar egy erőteljes
karlendítéssel félbeszakította. A
második nemzedék jobban tette, ha
nem szólt bele az eljárásba. Attól
függetlenül, hogy HunFoor – az a
kandra, aki közbevágott – mindig is
különbözött nemzedékes társaitól.
Egy kicsit… együgyű volt.
– Egy szó se essék erről
többet,harmadik! – mutatott
KanPaar fenyegetően TenSoonra.
– Hogyan védhetném meg
magam, ha…
– Nem azért vagy itt, hogy
megvédd magad! Ez nem
tárgyalás. Már rég beismerted a
bűnösséged. Ez egy ítélet.
Magyarázd meg a tetteidet, és az
 első nemzedék majd dönt a
sorsod felől!
TenSoon elnémult. Még nem
léphetett fel erőteljesebben. Még
nem.
– Nos – folytatta KanPaar
–, máraz is elég elítélendő
cselekedet, hogy átvetted az
egyik testvéred helyét.
Szükséges erről tovább
beszélnünk, vagy elfogadod most
az ítéletet?
 – Mindketten tudjuk, hogy
OreSeur halálának nem sok köze
van ahhoz, amiért itt vagyok.
– Rendben. Váltsunk
témát! Meséld el az első
nemzedéknek, hogy ennyire
szerződéstisztelő kandraként
miért szegted meg a
szerződésed, és miért nem
engedelmeskedtél mestered
parancsának, amikor segítettél az
ellenségének!
 KanPaar vádja végigvisszhangzott
a teremben. A meztelen vádlott
becsukta a szemét és visszaidézte
azt az egy évvel korábbi napot.
Látta magát, ahogyan a Venturevár
padlóján ül némán, és Zane meg
Vin összecsapását figyeli.
Nem. Az nem összecsapás volt. A
férfi atiumot égetett, ami
legyőzhetetlenné tette. Csak
játszadozott Vinnel: gúnyolta és
ingerkedett vele.
 És nem a lány uralta TenSoont,
mivel ő Zane parancsára végzett a
ködszerzet saját kandrájával és a
helyébe lépett. Az őrült Zane volt
TenSoon ura. A férfi vette át az ő
szerződését.
De a tanítások ellenére ő segített
a lánynak. És mindeközben felfedte
a kandrák legnagyobb titkát. A
gyenge pontjukat: egy allomanta
képes irányítani és teljesen uralni a
kandrák testét. A népe úgy szolgálta
a szerződéseket, hogy közben nem
leplezték le magukat – inkább
szolgáltak urakat, minthogy
kiszolgáltatott rabszolgákká
váljanak. TenSoon kinyitotta a
szemét és végigtekintett a néma
arcokon. Egészen eddig ezt a
pillanatot tervezgette.
– Nem szegtem meg a
szerződésem – hangoztatta.
KanPaar felhorkant.
– Másként mondtad,
amikor egyévvel ezelőtt elénk
álltál, harmadik.
 – Azt meséltem el, ami
történt –magyarázta TenSoon,
miközben kihúzta magát. – Egy
szavam sem volt hazugság.
Vinnek segítettem Zane helyett.
Részben tetteim
következményeként a megbízóm
holtan rogyott össze a lány lába
előtt. Viszont nem szegtem meg
a szerződésem.
– Ezzel arra utalsz, hogy
Zane szándékosan így rendezte
meg, hogy segíts az
ellenségének?
– Nem. Azért nem szegtem
szerződést, mert úgy döntöttem,
inkább egy magasabb rendű
szerződésnek teszek eleget. Az
Első Szerződésnek!
– Az Atya halott! – csattant
fel egy második nemzedékes. –
Hogyan szolgálhatnád a vele
kötött szerződésünket?
– Igen, halott. Ez így igaz.
De azElső Szerződés nem halt
 meg vele együtt! Vin, a Túlélő
Örököse végzett az Uralkodóval.
Most már ő az Anya. Az Első
Szerződésünk immár csakis az ő
gyámsága alatt érvényes.
Gyalázkodó és rosszalló
bekiabálásokra számított, ehelyett
azonban zavart csend telepedett a
teremre. KanPaar letaglózva állt a
pulpitusa mögött. Az első nemzedék
tagjai szokásukhoz híven némán
figyeltek árnyékba borult fülkéikből.
 Nos – gondolta TenSoon –, ez
valószínűleg azt jelenti, hogy
folytathatom.
– Muszáj volt segítenem
Vinnek.
Nem engedhettem, hogy a
vérszomjas Zane megölje, mivel
szolgálattal tartoztam neki – olyan
szolgálattal, ami abban a pillanatban
vette kezdetét, amikor átvette az
Atya helyét.
KanPaar végül megtalálta
hangját.
 – Ő? Az Anya? De hát
megölte azUralkodót!
– És átvette a helyét –
fejezte be
a gondolatot TenSoon. – És
bizonyos értelemben közénk
tartozik.
– Badarság! –
kiáltott fel
KanPaar. – Ésszerű
magyarázatokra, talán még
hazugságokra is számítottam. Na,
de ezek a képzelgések? Ezek a
gyalázkodások?
– Jártál mostanában
odakinn,
KanPaar? Hagytad el egyáltalán az
Őshazát az elmúlt évszázadban?
Felfogod, mi történik? Az Atya
halott. A világ felfordult. A hazánk
felé tartó úton egy évvel ezelőtt már
láttam változásokat a ködben. Már
nem úgy viselkedik, mint ezelőtt.
Nem folytathatjuk így tovább. A
második nemzedékben talán még
nem tudatosult, de Romlás
elérkezett! Az életnek vége szakad.
Eljön az az idő, amiről a világhozók
beszéltek – talán eljött az Oldás
ideje!
– Téveszméket kergetsz,
TenSoon. Túl sok időt töltöttél az
emberek között…
– Mondd el nekik, miről is
van szóigazából, KanPaar! –
vágott közbe felemelt hangon
TenSoon. – Nem akarod felfedni
 a valódi bűnömet? Nem akarod,
hogy a többiek is hallják?
– Ne kényszeríts, TenSoon!
– mutogatott ismét KanPaar. –
Már
így is épp elég bűnt követtél el. Ne
fokozd…
– Elárultam Vinnek –
szakította félbe ismét TenSoon. –
Elmondtam neki a titkunkat. A
végén engem használt fel. Mint
ahogyan a régi allomanták. A
gyenge pontomat kihasználva
átvette a hatalmat a testem
fölött és elérte, hogy Zane ellen
küzdjek! Ez az én bűnöm.
Elárultam mindannyiunkat. Most
már tudja, és biztos vagyok
benne, hogy másoknak is
elmondta. Hamarosan
mindannyian tudni fogják,
hogyan irányíthatnak bennünket.
És tudjátok, miért tettem? Nem
az a lényege ennek az egész
ítélethozatalnak, hogy
 megmagyarázzam a
cselekedeteimet?
Folytatta mondandóját annak
ellenére, hogy KanPaar megpróbálta
túlkiabálni.
– Azért tettem, mert joga
van tudni a titkunkat! – kiáltotta
TenSoon. – Ő az Anya.
Megörökölt mindent az
Uralkodótól. Nélküle semmik
vagyunk! Magunktól nem
hozhatunk létre sem új
Áldásokat, sem új kandrákat! A
 Zálog most már az övé! El
kellene őt fogadnunk. Ha tényleg
eljöttek az utolsó idők, akkor
hamarosan az Oldás is elérkezik.
Vin majd…
– Elég legyen! – üvöltötte
KanPaar.
A terem ismét elnémult.
TenSoon zihált. Egy éven
keresztül, zárkájába kárhoztatva
tervezte, hogyan mondja el az
igazat. Népe ezer évet, tíz
nemzedéknyi időt töltött azzal, hogy
betartsa az Első Szerződést.
Megérdemlik, hogy tudják az
igazságot.
És mégis olyan… helytelennek
érezte, hogy egy dühöngő ember
módjára kikiabálja magából. Vajon
akad valaki, aki hisz neki? Sikerül-e
bármin is változtatnia?
– Saját bevallásod szerint is
elárultál bennünket. Megszegted
a szerződésedet, meggyilkoltad
egyik nemzedékes társadat, és
elárultad egy embernek, miként
 uralkodhat felettünk. Ítéletet
követeltél. Akkor hát halld!
TenSoon némán megfordult és
felnézett az első nemzedék fülkéire,
ahonnan üres tekintetek bámultak le
rá.
Talán… talán belátják, hogy amit
mondok, igaz. Talán a szavaim
megrázzák őket és rájönnek, hogy
szolgálnunk kell Vint ahelyett, hogy
csak ülünk itt ezekben a
barlangokban és várjuk, hogy a
világ véget érjen körülöttünk.
 De semmi sem történt. Senki sem
mozdult, senki sem szólalt fel. Néha
TenSoon eltűnődött azon, vajon éle
még odafent valaki. Évszázadok óta
nem beszélt az első nemzedék egyik
tagjával sem – azok szigorúan csak
a második nemzedékkel álltak
szóba.
Ha még éltek, senki sem ragadta
meg a lehetőséget, hogy irgalmat
tanúsítson iránta. KanPaar
gúnyosan elmosolyodott.
 – Az első nemzedék figyelmen
kívül hagyja a kérelmedet,
harmadik. Ezért mi, a második
nemzedék, az ő szolgáik hozunk
ítéletet a nevükben. Bebörtönzésed
egy hónapon belül megtörténik.
TenSoon értetlenül ráncolta
homlokát. Egy hónap? Miért várnak?
Akárhogy is, a tárgyalás véget
ért. Sóhajtva meghajtotta fejét.
Elmondta, amit akart. A népe már
tudja, hogy a titkuk kiderült – a
második nemzedék már nem
rejtegetheti tovább az igazságot. A
szavai talán majd tettekre késztetik
a népét.
De ő, TenSoon ezt valószínűleg már
nem fogja megérni.
 Rashek nyilvánvalóan áthelyezte a
Megdicsőülés Kútját.
Ez okos döntés volt a részéről –
talán a legokosabb, amit valaha
hozott. Tudta, hogy az erő egy nap
majd visszatér a Kútba, hiszen egy
ilyesfajta erő – a legősibb erő,
amivel létrehozták a világot – nem
tűnhet csak úgy el. Felhasználható,
szétszóródik a világban, de mindig
képes megújulni.
Így hát, mivel tudta, hogy a
szóbeszédek és a mendemondák
nem tűnnek el, Rashek inkább a föld
felszínét változtatta meg. Hegyeket
emelt oda, amiből később észak lett,
és Terrisnek nevezte el a területet.
Aztán valódi hazáját síksággá
alakította és ott alapította meg
fővárosát.
Egykori terrisi műhelyének
másolata – ahol elmélkedhetett – a
város szívébe került, eköré pedig
palotát emelt. Ezt a búvóhelyet
építette magának, mielőtt végleg
elfogyott az ereje.
Tizenkettedik fejezet

– Aggódom érte, Elend –

szólaltmeg a lány a tábori ágyon
ülve.
– Kiért? – kérdezte a
kedvese atükörtől elfordulva. –
Sazedért?
Vin bólintott. Amikor a császár
felébredt délutáni pihenőjükből, ő
már rég fent volt, megmosakodott
és felöltözött. A férfi éppen a lány
miatt aggódott, hogy túlhajszolja
magát. Amióta ő is ködszerzet lett,
még jobban aggódott, mert
tisztában volt a forrasz korlátaival. A
fém felerősíti a testet és elodázza a
fáradtságot, de ennek ára van.
Amikor elfogy, vagy eloltják, a
fáradtság visszatér, és úgy maga alá
temeti az embert, mint egy leomló
kőfal.
Ennek ellenére Vin kitartott. Elend
is égetett forraszt, ő is feszegette a
saját határait, a lány mégis fele
annyit aludt, mint ő. Vin erősebb
volt nála – olyan hatalommal bírt,
amelynek természetét ő sohasem
fogja megismerni.
– Sazed meg fog birkózni a
problémáival – nyugtatgatta a
kedvesét, és újra az öltözködésre
összpontosított. – Bizonyára
veszített már el hozzá közel álló
embereket.
– De ez más.
Elend a tükörből látta a
törökülésben gubbasztó, egyszerű
öltözékű fiatal nőt. Csillogó fehér
egyenruhája tökéletes ellentétben
állt Vinével. Fából faragott, aranyra
festett gombjain megcsillant a fény.
Szándékosan tervezték úgy az
öltözéket, hogy a lehető
legkevesebb fémet tartalmazza,
nehogy más allomanta
felhasználhassa. Különleges
anyagból készült, amit könnyű volt
tisztára súrolni a hamutól. Néha
bántotta a lelkiismeret, hogy mennyi
munkájába kerül másoknak
fenntartania a királyi megjelenését.
Viszont látta a szükségességét. Nem
a hiúsága, hanem a szerepe miatt.
A róla kialakult kép miatt, ami
emberek százait vezette a
háborúba. Egy elfeketedett világban
ő fehéret viselt és jelképpé vált.
– Más? – kérdezett vissza,
miközben a gombokat gombolta
felöltője ujján. – Miért más
Tindwyl halála? A luthadeli
harcok során esett el, Doronghoz
és Docksonhoz hasonlóan. Te
 megölted az apámat abban a
csatában, én pedig nem sokkal
azelőtt lefejeztem a legjobb
barátomat. Mindannyian
veszteséggel jöttünk el onnan.
– Ő is valami hasonlót
mondott. De számára ez több
egyszerű halálnál. Szerintem
valamiféle árulást lát Tindwyl
halálában:
Sazed volt az egyetlen közülünk, aki
hitt valamiben. És most ezt a hitet
veszítette el.
 – Az egyetlen közülünk, aki
hitt valamiben? – A férfi felvett
egy ezüstre festett famedált az
asztaláról és a felöltőjére tűzte. –
Akkor mit szólsz ehhez?
– A Túlélő egyházához
tartozol, Elend – válaszolt Vin. –
De nem hiszel benne. Nem úgy,
ahogyan Sazed tette. Olyan
volt… mintha ő tudta volna, hogy
végül minden jóra fordul. Bízott
abban, hogy valami felülről
vigyáz ránk.
 – Majd megbirkózik vele.
– Nem csak róla van szó,
Elend.Szellő is túlzásba viszi a
dolgokat.
– Ez meg mit jelentsen? –
kérdezte meglepve a férfi.
– Mindenki érzelmeit
befolyásolja. Túlságosan
felkorbácsolja őket, megpróbál
mindenkit boldoggá tenni, és
erőltetetten nevet. Retteg. És
aggódik. Látszik abból, ahogyan
túljátssza saját magát.
Elend mosolygott.
– Kezdesz rá hasonlítani:
letapogatod az érzelmeket és
megmondod az embereknek, mit
éreznek.
– De ők a barátaim, Elend!
– védekezett a lány. – Ismerem
őket, és én mondom neked,
kezdik feladni. Szépen, lassan,
egyenként elveszítik a hitüket.
Úgy érzik, hogy ezt a csatát már
nem nyerhetjük meg.
 Az ifjú császár begombolta az
utolsó gombot is, majd a
tükörképére pillantott. Néha még
mindig eltűnődött azon, illik-e rá ez
a díszes öltözet a vakító
fehérségével és a felsőbbrendűséget
sugárzó megjelenésével. Belenézett
a saját szemébe, figyelmen kívül
hagyta rövid szakállát, harcos
termetét és sebhelyes bőrét. A
szemeit nézte, és a bennük lakozó
királyt kereste. Szokás szerint nem
volt teljesen elégedett a látvánnyal.
 Ennek ellenére nem adta fel,
mivel nála jobbat úgy sem találtak
volna. Ezt Tindwyl tanította meg
neki.
– Rendben. Elhiszem, amit
a többiekkel kapcsolatban
mondasz. Majd kitalálok valamit,
hogy helyrehozzam a dolgokat.
Végül is ez a feladata. A császári
cím egyetlen feladattal jár: mindent
jobbá tenni.
– Rendben – kezdte az ifjú
császár a sátorban, ahová a
 többieket hívta, majd a falon
függő birodalmi térképre
mutatott. – Minden nap
feljegyeztük a köd
megjelenésének és
visszahúzódásának az időpontját,
majd Noorden és az írnokai
kiértékelték a számokat. Ezeket a
sávokat adták útmutatásként.
A kis csoport előrehajolt és a
térképet tanulmányozta. Vin
szokásához híven a sátor végében
ült az árnyékban, a kijárat mellett.
Az igaz, hogy magabiztosabbá vált,
de ettől még nem lett óvatlan.
Szerette, ha mindenkit szemmel
tarthatott, még akkor is, ha bízott a
jelenlévőkben.
Ez most is így volt, kivéve talán
Cettet. A csökönyös férfi a csoport
elején ült, tizenéves fia oldalán,
ahogy az lenni szokott. Cett –
helyesebben Cett király, Elend egyik
hűbéres fejedelme – ódivatú
szakállt viselt, de szája még ennél is
visszataszítóbb volt, nem beszélve
lebénult lábairól. Ez azonban mind
nem akadályozta meg abban, hogy
megpróbálja meghódítani Luthadelt
több mint egy évvel azelőtt.
– A fenébe is! Azt várod
tőlünk,hogy ezt el tudjuk olvasni?
– háborgott Cett.
Elend ujjával a térképre mutatott,
a birodalom elnagyolt, a
katakombában találthoz hasonló
vázlatára. Több nagyobb,
koncentrikus kör szerepelt rajta.
 – A külső kör jelöli a köd
elsődleges területét, ahonnan
már egyáltalán nem húzódik
vissza. – A császár a kör
közepéhez közelebb lévő sávra
húzta az ujját. – Ez a kör áthalad
azon a településen, ahol nemrég
jártunk, ahol a készletet találtuk.
Itt nappal még négy órán
keresztül világos van. Minden,
ami a központhoz közelebb esik,
négy óránál több napfényt kap,
ami ezen kívül esik, kevesebbet.
 – És az utolsó kör? –
kérdezte Szellő, aki olyan messze
ült Allriannéval együtt Cett-től,
amennyire azt a sátor lehetővé
tette. A király nem hagyott még
fel azzal a szokásával, hogy
mindenféle dolgokat vágjon a
báboshoz: leginkább sértéseket,
de olykor késeket is.
Elend a térképet vizslatta.
– Ha feltételezzük, hogy a
köd ugyanebben az ütemben
terjeszkedik, akkor a legbelsőbb
 kör jelöli azt a területet, ahol az
írnokok szerint nyáron lesz még
elegendő fény a
növénytermesztéshez.
A sátor elnémult.
A remény az ostobáknak való –
hallotta Vin Reen suttogó hangját. A
lány megrázta a fejét. Bátyja, Reen
az alvilág és az utca törvényei
szerint nevelte, bizalmatlanságra és
túlzott óvatosságra tanította. Ezzel
együtt azonban a túlélésre is.
Kelsier később megmutatta neki,
hogy a bizalom és a túlélés nem
zárják ki egymást – milyen nehezen
tanulta meg ezt a leckét! Hiába volt
egyszerű emlék csak, Vin még
mindig gyakran hallani vélte fivére
kísértő hangját a fejében, amint
bizalmatlanságról suttog és
emlékezteti mindazokra a
szörnyűségekre, amikre
megtanította a húgát.
– Túl szűk az a belső kör, El –
jegyezte meg Ham, aki még mindig
a térképet tanulmányozta.
 A tagbaszakadt férfi és Demoux
ezredes Cett és Szellő között ültek.
A néma Sazed a sor szélén foglalt
helyet. Vin a terrisire pillantott,
megpróbálta megítélni, vajon
korábbi beszélgetésük javított-e a
férfi lehangoltságán, de nem tudta
megállapítani.
Kis csoportjuk kilenc főből állt,
beleértve Cett fiát, Gneordint is.
Kelsier egykori bandájából szinte
mindenki jelen volt. Egyedül Kobold
hiányzott, ő északon végzett
felderítő munkát. Mindenki a
térképre összpontosított. Az utolsó
sáv valóban szűknek bizonyult, még
a Belső Uradalom, a birodalmi
főváros, Luthadel területénél is
kisebbnek. A térkép alapján a
Birodalom területének több mint
kilencven százalékában nyárra
lehetetlenné válik a
növénytermesztés.
– Még ez a kis terület is el fog
tűnni jövő télre – állapította meg
Elend.
 A hallgatóság tagjai magukba
szálltak. Jól láthatóan rádöbbentek
– ha addig még nem tették volna –,
micsoda szörnyűség vár rájuk.
Minden úgy történik, ahogy azt
Alendi leírta a naplójában –
gondolta Vin. – Seregekkel nem
lehet harcolni a Mélység ellen.
Városokat rombol le és lassú,
borzalmas halált hoz.
Menthetetlenek vagyunk.
A Mélység. A fennmaradt
feljegyzések így hívták a ködöt.
Talán fő ellenségük, a Vin által
szabadon engedett legfőbb hatalom
állt az elsötétedés mögött.
Semmilyen módon nem tudhatták
biztosan, miként nézett ki a világ
egykoron, mivel ez a valami képes
volt még a történelmi feljegyzéseket
is megváltoztatni.
– Na, emberek – szólalt
meg Elend összefont karokkal. –
Megoldások kellenek. Kelsier azért
választott benneteket, mert ti
képesek vagytok a lehetetlenre. Bár
a mostani küldetésünk még annál is
lehetetlenebbnek tűnik.
– Engem nem választott ki
– mutatott rá Cett. – A
golyóimnál fogva rángattak bele
ebbe a fiaskóba.
– Bárcsak lett volna
kedvem bocsánatot kérni! –
jegyezte meg gúnyosan Elend,
miközben a jelenlévőkre bámult.
– Gyerünk, tudom, hogy van
véleményetek!
 – Nos, drága barátom –
kezdte Szellő. – A
legegyértelműbbnek a
Megdicsőülés Kútja tűnik. Úgy
látszik, az ott lakozó erőt a köd
elleni harcra szánták.
– Vagy arra, hogy
kiszabadítsa azt a ködben rejtőző
valamit – tette hozzá Cett.
– Az nem számít – vette át
a szót
Vin, és minden szempár
rászegeződött. – A Kútban nincs
erő. Eltűnt. Felhasználták. Azt
gyanítom, ha valaha is visszatér, az
csak újabb ezer év múlva várható.
– Ez egy kicsit hosszú idő
ahhoz,hogy kitartsanak a
raktárkészletek – jegyezte meg a
császár.
– Mi lenne, ha olyan
növényekettermesztenénk,
amelyek nagyon
kevés fénnyel is beérik? – tette fel a
kérdést Ham.
 Szokásához híven egyszerű
nadrágot és mellényt viselt.
Martalóc volt és forraszt égetett –
ezért ellenállóbbá vált a hideggel és
a meleggel szemben. Vidáman
járkált egy szál mellényben azokon
a napokon is, amikor a legtöbben
menedék után néztek.
Nos, többé már talán nem olyan
vidáman. Nem egyik napról a
másikra változott meg, mint Sazed,
azonban sokat veszített korábbi
derűjéből. Mostanában az arcára
rendszerint kiült a döbbenet, mintha
nagyon alaposan fontolgatna
valamit és nem tetszene neki a
válasz.
– Léteznek olyan
növények, amelyeknek nincs
szükségük fényre? – kérdezte
Allrianne a nyakát nyújtogatva.
– A gombák és hasonlók –
válaszolta Ham.
– Kétlem, hogy egy egész
birodalmat eltarthatnak a
gombák. De jó ötlet.
 – Biztosan vannak még
más növények is – vetette közbe
a martalóc. – Még ha egész
napra marad is a köd,
valamennyi fény azért csak át
fog szűrődni. Kell, hogy legyenek
olyan termények, amelyek
ennyivel is beérik.
– Igen: azok, amelyek
számunkraehetetlenek, drága
barátom – mutatott rá Szellő.
– Na, de az állatokat talán
etethetnénk velük.
Elend elgondolkodva biccentett.
– Átkozottul kevés időnk
maradtkertészkedésre – jegyezte
meg Cett. – Már évekkel ezelőtt
ki kellett volna találnunk valami
megoldást.
– De sok mindenre csak
néhányhónapja derült fény –
vágott vissza Ham.
– Ez így igaz – csatlakozott
Elend.– Viszont az Uralkodónak
ezer év állt a rendelkezésére,
hogy felkészüljön. Ezért hozta
 létre a katakombákat, és még
mindig nem tudjuk, mit tartalmaz
az utolsó.
– Nem szeretek az
Uralkodóra támaszkodni – rázta
a fejét Szellő. – Bizonyára abban
a tudatban alakíttatta ki a
barlangokat, hogy mire valaki
megtalálja azokat, ő már halott
lesz.
Cett bólintott.
– Az idióta bábos igazat
szólt. Haén lettem volna az
Uralkodó helyében, mérgezett
étellel töltöttem volna meg az
üregeket, a vízbe pedig
belehugyoztam volna. Ha
meghalok, mindenki más is
járjon így.
– Szerencsére – válaszolt
Elend felhúzott szemöldökkel –
az Uralkodó sokkal
emberszeretőbbnek bizonyult,
mint ahogy azt vártuk.
– Sosem gondoltam, hogy
egyszer ezt fogom hallani –
 jegyezte meg Ham. – Császár
volt. Ellenezhetjük az
uralkodásának a módját, de
bizonyos értelemben megértem.
Nem volt rosszindulatú
– még csak gonosz
sem.
Egyszerűen csak… magával sodorta
az ár. Ráadásul ellenállt ennek a
dolognak, ami ellen mi most
harcolunk.
– Ennek a dolognak? –
kérdezteCett. – A ködnek?
 – Nem – válaszolta Elend.
– Hanem annak a dolognak, amit
a Megdicsőülés Kútjába zártak.
Romlásnak hívják – futott át Vin
agyán. – Mindent el fog pusztítani.
– Ezért döntöttem úgy,
hogy megkell szereznünk azt az
utolsó
készletet – jelentette ki a császár. –
Az Uralkodó átélte ezt egyszer;
tudta, hogyan készüljön fel. Esetleg
találunk majd sötétben is
termeszthető növényeket. Eddig
minden üregben ismétlődött egykét
dolog – élelem, víz –, de mindegyik
rejtett valami újat is. Vetitanban
nagy készleteket találtunk az első
nyolc allomantikus fémből. Az utolsó
katakombában lévő dolog lehet
éppen az, amire szükségünk van a
túléléshez.
– Ez az! – ujjongott Cett,
és széles mosolyra húzta
szakállas arcát. – Ezek szerint
bevonulunk Fadrexbe, ugye?
Elend röviden biccentett.
 – Igen. A sereg előőrse
nekivág aNyugati Uradalomnak,
miután itt tábort bontunk.
– Ha! – örvendezett Cett. –
Penrodnak és Janarle-nak lesz
min rágódnia!
Vin halványan elmosolyodott.
Cetten kívül e kettő számított a két
legfontosabb királynak Elend
birodalmában: Penrod Luthadelt
irányította, ezért nem lehetett jelen
a sátorban, Janarle pedig az Északi
Uradalmat kapta meg, azt a
királyságot, ahol a Venture-ház
földjei terültek el.
A legnagyobb északi várost
azonban egy lázadás során
elfoglalták, míg Janarle – Elend
apjával, Straff Venture-rel – éppen
Luthadelt ostromolta. Elend eddig
nem tudott akkora csapatot
összeszedni, ami elég lett volna
Urteau visszaszerzéséhez, így
Janarle száműzetésből kormányzott,
kisebb seregeit használva fel arra,
hogy fenntartsa a rendet azokban a
városokban, a h o l valódi
hatalommal rendelkezett.
Mind Janarle, mind Penrod bőven
találtak kifogást arra, hogy a fő
seregük miért ne induljon Cett
hazája ellen.
– Azok a kurafiak nem fognak
repesni az örömtől, ha ezt
meghallják – károgott gúnyosan
Cett.
A császár megrázta a fejét.
 – Muszáj minden mondatodban
trágár szavakat használnod?
A szakállas férfi megvonta a
vállát.
– Mi értelme van a
beszédnek, hanem mondhatsz
valami érdekeset?
– A káromkodás nem
érdekes – vágott vissza Elend.
– Ez a te átkozott
véleményed –bazsalygott az ősz
hajú hűbérúr. – És igazából nem
lehet okod a panaszra, császár.
 Ha szerinted én trágár szavakat
használok, akkor túl régóta élsz
Luthadelben. Ahonnan én jövök,
az embereket zavarba hozzák a
kényeskedő, finom szavak.
Elend nagyot sóhajtott.
– Akárhogy is…
Nem tudta befejezni mondatát,
mert megremegett alattuk a föld.
Vin pillanatok alatt felugrott, a
veszély forrását keresve, miközben
a többiek káromkodva megpróbáltak
megkapaszkodni valamiben. A
ködszerzet felhajtotta a sátorlapot
és kikukucskált a ködbe. A rengés
hamar alábbhagyott és
összességében nem támadt nagy
zűrzavar a táborban. Járőrök –
hivatalnokok és allomanták – járták
körbe a sátrakat és mindent
leellenőriztek Elend parancsára. A
legtöbb katona azonban a helyén
maradt.
Vin visszafordult. Pár szék
felborult; a berendezés néhány
 darabja elmozdult helyéről. A
többiek lassan visszaültek helyükre.
– Nem ez az első
mostanában –jegyezte meg
Ham.
Vin Elend szemébe nézett és látta
benne az aggodalmat.
Harcolhatunk seregek ellen,
elfoglalhatunk városokat, de mit
tehetünk a hamu, köd és a
földrengések ellen? Mit tehetünk,
hogy a világ körülöttünk ne hulljon
darabjaira?
 – Rendben – kezdte a
császár, aggodalma ellenére
határozott hangon. – Fadrex a
következő célpontunk. Nem
kockáztathatjuk meg, hogy nem
kutatjuk fel az utolsó üreget!
Tudnunk kell, mit rejt.
Például atiumot – suttogta Reen
Vin fejében, miközben a lány
visszaült helyére.
– Atiumot – mondta ki ő is
hangosan.
Cett felkapta a fejét.
 – Szerinted oda rejtette?
– Ezek csak feltételezések.
– Elend Vint nézte. – De
nincsenek bizonyítékaink.
– Biztos vagyok benne,
hogy ottlesz – jelentette ki a lány
magabiztosan. Nem lehet
máshol. Nem tudom miért, de
muszáj megszereznünk.
– Nagyon remélem, hogy
nem – sopánkodott Cett. –
Keresztül-kasul jártam az
átkozott birodalmat, hogy
 ellopjam azt az atiumot; ha
kiderül, hogy a saját városom
alatt
rejtőzik…
– Úgy gondolom, valami
fontosatfigyelmen kívül
hagytunk, El – mondta Ham. –
Fadrex város lerohanásáról van
szó?
A sátor elnémult. Eddig a pontig
Elend seregét csak védekezésre
használták, csupán a kolossz
helyőrségeket vagy kisebb hadurak
és banditák táborait támadták meg.
Néhány várost megfenyegettek,
hogy csatlakozzanak a sereghez, de
igazából soha egyetlen települést
sem támadtak meg vagy vettek el
erővel.
A császár megfordult és ismét a
térképet nézte. Vin oldalról is látta a
szemét – a közel kétévi folyamatos
háborúskodásban megkeményedett
férfi tekintetét.
 – Elsődleges célunk, hogy
diplomáciai úton foglaljuk el a
várost.
– Diplomácia? – hördült fel
Cett.– Fadrex az enyém! Az az
alávaló obligátor ellopta tőlem!
Semmi szükség, hogy a
lelkiismereted miatt aggódj!
Támadd csak meg nyugodtan,
Elend!
– Semmi szükség? – fordult
a férfihoz a császár. – Cett, a
saját népedet – a katonáidat –
kell megölnünk, ha be akarunk
jutni a városba!
– A háború
emberáldozatokkal jár. Ha
rosszul érzed magad miatta, attól
még ugyanúgy vér tapad a
kezedhez. Akkor meg minek
aggódni rajta? A katonáim
ellenem fordultak; megérdemlik
a sorsukat.
– Ez nem olyan egyszerű! –
vágott közbe Ham. – Ha a
katonáknak nem volt más
választásuk és nem harcolhattak
a bitorló ellen, akkor nem
várhatjuk tőlük, hogy feladják az
életüket.
– Főleg nem egy olyan
kedvéért,aki maga is bitorló –
nyomatékosította a császár.
– Akárhogy is – folytatta a
martalóc –, a jelentések szerint
erős védelmi vonalat építettek a
város köré. Kemény dió lesz
bejutni a védelmi vonalak mögé,
El.
 A császár némán állt egy
pillanatra, majd Cettre nézett, aki
még mindig mértéktelenül meg volt
elégedve önmagával. A két férfi
mintha osztozott volna valamin –
valamit mindketten tudtak. Elend az
elméletekhez értett, és valószínűleg
mindenki másnál sokkal többet
olvasott a háborúkról. Cettnek
pedig, úgy tűnt, van egy hatodik
érzéke a háborúskodáshoz és a
haditervek elkészítéséhez, és így
átvette Dorong helyét, mint a
birodalom legfőbb katonai
stratégája.
– Ostrom – bökte ki Cett.
Elend bólintott.
– Ha Yomen király nem
válaszol adiplomáciai
megkeresésünkre, akkor csak
egyetlen módon juthatunk be a
városba: az embereink felét
elveszítve ostrom alá vesszük, és
megfélemlítjük a királyt.
 – És van időnk minderre? –
tettefel a kérdést
Ham rosszalló arckifejezéssel.
– Urteau-n kívül –
magyarázta acsászár – a Belső
Uradalom határain belül csak
Fadrex és a környező területek
rendelkeznek olyan erős
csapatokkal, amelyektől
tartanunk kellene. Ez tény, ám az
ott rejtőző barlang egyben azt is
jelenti, hogy nem engedhetjük
meg magunknak, hogy ne
szerezzük meg.
– Az idő bizonyos
értelemben nekünk dolgozik –
vakargatta a szakállát Cett. –
Nem csupán támadással lehet
azt a várost bevenni, Ham.
Fadrex azon kevés helyek közé
tartozik, amelyek rendelkeznek
erődítménnyel, és Luthadelhez
hasonlóan képesek sereget
állítani. Azonban mivel a Belső
Uradalmon kívül esik,
 valószínűleg már felütötte a fejét
az éhezés.
Elend egyetértően bólintott.
– Míg mi rendelkezünk a
barlangokban talált készletekkel.
Ha lezárjuk a fő útvonalakat és
figyeljük a csatornát, végül
kénytelenek lesznek átadni a
várost. Még ha meg is találták a
barlangot – amit kétlek –,
nekünk akkor is hosszabb időre
elegendő készletünk van.
Ham összeráncolta a homlokát.
 – Úgy vélem…
– Ráadásul – folytatta
Elend –, haa dolgok rosszul
alakulnának, még mindig ott van
az a körülbelül húszezer kolossz,
akiket segítségül hívhatunk…
A martalóc felhúzta szemöldökét,
de nem mondott semmit. Az üzenet
egyértelmű volt. Képes lennél
kolosszokat fordítani az emberek
ellen?
– Van még valami, amiről
nem szabad elfeledkeznünk –
szólalt meg lágy hangon Sazed. –
Amit eddig még nem vitattunk
meg. – Néhányan megfordultak.
El is felejtették, hogy a tudós
velük együtt a sátorban
tartózkodik.
– A köd – mondta az őrző.
– Fadrex városa a ködsávon belül
fekszik, Venture császár. Kiteszi
a sereget annak, hogy a katonák
tizenöt százaléka még a városba
érkezés előtt odavész?
 A császár elnémult. Eddig sikerült
a katonáit távol tartani a ködtől. Vin
rossz néven vette, hogy a sereget
megvédték a reszketővészt okozó
ködtől, míg a városlakókat
kényszerítették arra, hogy éjszaka
kint maradjanak. Ugyanakkor
táborozáskor még mindig elegendő
napfényt kaptak és elég sátor jutott
a katonáknak. Ezek nem álltak a
rendelkezésükre, amikor a lakosokat
költöztették.
 A köd a legritkább esetben hatolt
be épületekbe vagy sátrakba. Eddig
nem volt szükséges a katonák életét
kockáztatni, mert el tudták kerülni a
ködbetegséget. Vin számára mindez
álszentnek tűnt, de felfogta az
értelmét.
Elend Sazed szemébe nézett.
– Igazad van – ismerte el.
– Nemcselezhetjük ki örökké.
Kényszerítettem Vetitan lakóit, hogy
tegyék ki magukat a ködnek és így
ellenállóvá váljanak. Azt gyanítom,
ugyanezt meg kell tennem a
katonáimmal is.
Vin némán visszahuppant
ülőhelyére. Gyakran visszavágyott
azokba az időkbe, amikor még nem
kellett részt vennie ilyen döntések
meghozatalában – vagy, még
inkább, amikor Elend még nem
kényszerült ilyen döntések
meghozatalára.
– Fadrex felé vesszük az
irányt –ismételte a császár, és
elfordult a többiektől. A térképre
mutatott. – Ha ezt túléljük –
mármint ha az Új Birodalom
összes lakosa túléli –, akkor a
lakosságot a Belső Uradalomhoz
közel kell letelepítenünk. Ez lesz
az egyetlen hely, ahol nyáron
növényeket tudunk termeszteni,
és minden emberi erőre
szükségünk lesz, hogy a területet
megtisztítsuk a hamutól és
előkészítsük a földeket. Ez azt
jelenti, hogy Fadrex lakosságát
magunkkal kell hoznunk.
 – És azt is jelenti –
folytatta, miközben a térkép
északkeleti részére bökött –,
hogy le kell vernünk az urteau-i
lázadást. Nemcsak hogy egy
rendkívül fontos barlang rejlik a
város alatt – gabonával
megtöltve, ami nélkülözhetetlen
egy második vetéshez a Belső
Uradalomban –, de az új vezetők
ráadásul egyre erősödnek is, és
seregeket toboroznak.
Luthadelből kevés pihenővel el
 lehet jutni Urteau-ba, ahogy ezt
tapasztaltuk, amikor az apám
indult ellenünk. Nem hagyom,
hogy az az esemény
megismétlődjön.
– Nincs elég csapatunk,
hogy egyszerre induljanak
mindkét irányba – jelentette ki
Ham.
Elend bólintott.
– Tudom. Valójában
legszívesebben elkerülném
Urteau ostromát. Ott élt az
 apám, az ott lakóknak jó okuk
volt arra, hogy lázadjanak ellene.
Demoux, milyen hírekkel tud
szolgálni?
Az ezredes felállt.
– Kaptunk egy acélba
vésett üzenetet Koboldtól,
őfelsége távollétében. A fickó azt
üzeni, hogy az Urteau-t irányító
csoport szká lázadókból áll.
– Ez ígéretesnek hangzik –
jegyezte meg Szellő. – A mi
fajtánk.
 – Eléggé… keményen
bánnak a nemesekkel, Szellő úr –
hívta fel a bábos figyelmét
Demoux. – És mindenki
nemesnek számít, aki nemesi
felmenőkkel rendelkezik.
– Ez talán túlzás –
méltatlankodott Ham.
– Sokan gondolták
Kelsierről is, hogy túlzásba viszi a
dolgokat – vágott vissza Szellő. –
Biztos vagyok benne, hogy
észhez tudjuk téríteni ezeket a
lázadókat.
– Jó – nyugtázta Elend –,
mert számítok rád és Sazedre.
Remélem, sikerül Urteau-t
erőszak alkalmazása nélkül az
irányításunk alá vonni. Csak öt
ilyen készlet létezik, és nem
engedhetjük meg, hogy egyet is
elszalasszunk. Ki tudja, végül
mire bukkanunk Fadrexben; még
az is lehet, hogy vissza kell majd
térnünk a többihez és megtalálni,
 mit hagytunk esetleg figyelmen
kívül. – Megfordult, majd Szellőre
és Sazedre pillantott.
– Nem osonhatunk ki csak
úgy azélelemmel Urteau-ból. Ha
a felkelés továbbterjed, végül az
egész birodalom darabjaira
hullhat. Muszáj idehozni az
embereket!
A sátorban tartózkodók
egyetértően bólintottak, Vinnel
egyetemben. Tapasztalatból tudták,
hogy egyetlen felkelés is micsoda
hatással tud lenni az egész
birodalomra.
– Fadrex ostroma jó ideig
eltarthat – folytatta a császár. –
Még a nyár beállta előtt foglaljátok
el az északi barlangot és verjétek le
a lázadást! A vetőmagkészletet
pedig küldjétek vissza a Belső
Uradalomba, hogy el tudják vetni.
– Ne aggódj! – csillapította
Szellő. – Láttam már, milyen
kormányokat állítanak a szkák!
Mire odaérünk, a város már
 bizonyára az összeomlás szélére
kerül. Még az is lehet, hogy
megkönnyebbülve fogadják az
ajánlatunkat, és szíves örömest
csatlakoznak az Új
Birodalomhoz.
– Azért csak légy óvatos! –
figyelmeztette a császár. –
Kobold jelentései szűkszavúak,
de azokból úgy tűnik, mintha a
feszültség igencsak a tetőfokára
hágott volna a városban.
 Küldünk veletek néhány száz
katonát védelemként. –
Hunyorogva visszanézett a
térképre. – Öt barlang, öt város.
Valamilyen módon Urteau része
ennek az egésznek. Nem
hagyhatjuk, hogy kicsússzon a
kezünk közül.
– Felség – vette át a szót a
terrisi. – Számít az én
jelenlétemre ebben a
küldetésben?
 Elend összeráncolta homlokát és
a tudós felé fordult.
– Valami más dolgod lenne,
Sazed?
– Éppen egy kutatást
végzek – kezdte az őrző.
– Tiszteletben tartom a
kívánságaidat, mint mindig. Ha
szerinted ez a kutatás nagyon
fontos…
– Személyes jellegű, felség
– vallotta be Sazed.
 – Tudnád esetleg Urteau-
ból is végezni? – kérdezte Elend.
– Terrisi vagy, és ez olyan
szavahihetőséget kölcsönöz
neked, amivel egyikünk sem
büszkélkedhet. Ezenkívül az
emberek tisztelnek és bíznak
benned, Sazed – jó okkal. Ezzel
szemben Szellőnek… másfajta
hírneve van.
– Keményen
megdolgoztam érte– mondta
sértődötten a bábos.
 – Nagyon szeretném, ha te
vezetnéd a csapatot, Sazed –
jelentette ki Elend. – A Szent
Szemtanúnál jobb nagykövetet
elképzelni sem tudok.
A terrisi arcáról semmit sem
lehetett leolvasni.
– Rendben – szólalt meg
végül. –Megteszem, ami tőlem
telik.
– Jó – nyugtázta a császár,
majda csoport többi tagjához
 fordult. – Már csak egy dolgot
kell kérnem tőletek.
– És mi lenne az? –
kérdezte
Cett.
Elend néhány pillanatig csak állt,
elnézett a társai fölött és a
gondolataiba mélyedt.
– Meséljetek nekem a
Túlélőről!
– bökte ki végül.
– A köd ura volt – csúszott
ki Demoux száján azonnal.
 – Nem szónoklatokat
akarok
hallani. Valaki meséljen a férfiról,
Kelsierről! Tudjátok jól, hogy
sohasem találkoztam vele. Egyszer
láttam, közvetlenül a halála előtt, de
sosem ismertem meg közelebbről.
– Mire akarsz kilyukadni? –
kérdezte Cett. – Mindannyian
hallottuk a történeteket: Kelsier
gyakorlatilag isten, ha hiszel a
szkáknak.
 – Csak tegyétek, amit
kértem tőletek! – szólította fel a
társait Elend.
A sátorban néhány pillanatig
csend honolt. Végül Ham ragadta
magához a szót.
– Kel… nagyszerű volt.
Nem egyszerű halandó, több
annál. Minden megnyilvánulása a
nagyságról szólt; az álmai, ahogy
beszélt, ahogy gondolkozott…
– És semmi sem volt hamis
– tette hozzá Szellő. – Meg
tudom állapítani, ha valaki
álságos. Valójában ezért kezdtem
el az első munkámat Kelsierrel. A
sok színlelő és pojáca között
őszintének számított. Mindenki a
legjobb akart lenni. Kelsier
valóban az volt.
– Halandó volt, egyszerű
ember –mondta Vin csendesen. –
Egy közülünk. Mégis tudni
lehetett, hogy sikerrel jár. Azzá
változtatott, amivé csak akart.
 – Hogy használhasson –
fejezte be a gondolatot a bábos.
– De az eredmény egy jobb
ember lett – tette hozzá Ham.
Elend lassan bólintott.
– Bárcsak ismertem volna!
A pályafutásom elején mindig
hozzá hasonlítottam magam.
Mire először hallottam róla, őt
már kezdték legendaként
emlegetni. Felesleges volt
erőlködnöm és hozzá hasonlóan
viselkednem, de ettől függetlenül
folyton aggódtam. De mindegy
is: ti, akik ismertétek, talán
válaszolni tudtok egy másik
kérdésemre is. Szerintetek mit
mondana, ha most látna minket?
– Büszke lenne – vágta rá
Hamazonnal. – Úgy értem,
legyőztük az Uralkodót és
létrehoztunk egy szká kormányt.
– És mit szólna, ha látna
minketezen a gyűlésen? –
folytatta a kérdezősködést Elend.
 A sátorra ismét csend borult.
Amikor végre valaki megtörte a
csendet és megfogalmazta mindazt,
amire mindenki gondolt, olyan
helyről jött a hang, amire Vin nem
számított.
– Azt mondaná, hogy
nevessünktöbbet – suttogta
Sazed.
Szellő kuncogott.
– Ugyanis teljesen őrült
volt. Minél nagyobb bajba
kerültünk, ő annál jobban
tréfálkozott. Emlékszem, milyen
csicsergő kedvében volt a
legszörnyűbb vereségünk
másnapján, miután a szká
seregünk nagy része elesett a
Yeden elleni küzdelemben. Kel
besétált, sőt szinte szökellt, és
előállt egyik bugyuta viccével.
– Micsoda érzéketlen
ember lehetett! – vonta le a
következtetést Allrianne.
Ham megrázta a fejét.
 – Nem. Csupán eltökélt
volt. Mindig azt hangoztatta,
hogy a nevetés az egyetlen
dolog, amit az Uralkodó nem
vehet el tőle. Megtervezte és
sikerrel végrehajtotta az
ezeréves birodalom
megdöntését, de mindezt szinte
csak azért, hogy… vezekeljen
azért, mert a felesége abban a
tudatban halt meg, hogy ő,
Kelsier, gyűlöli őt. Viszont az
egészet önelégült vigyorral az
 arcán hajtotta végre. Mintha
minden viccével pofon csapta
volna a sorsot.
– Ez hiányzik belőlünk –
nyugtázta Elend.
A sátorban mindenki a császár
felé fordult.
– Nem csinálhatjuk ezt így
tovább– folytatta ő szigorú
hangon. – Folyton civakodunk,
búslakodunk, nézzük a
hamuesőket és meg vagyunk
 győződve, hogy sorsunk
bevégeztetett.
Szellő ismét kuncogott.
– Nem tudom, észrevetted-
e a földrengést néhány perccel
ezelőtt, drága barátom, de
tényleg úgy tűnik, a világ a
végéhez közeledik. Ez
vitathatatlanul nyomasztó
esemény.
Elend hevesen rázta meg fejét.
– Túlélhetjük mindezt, de
csak akkor, ha a népünk nem
adja fel. Jókedvű vezetőkre van
szükségük: olyan vezetőkre, akik
úgy érzik, a csatát meg lehet
nyerni. Tehát ezt kérem tőletek.
Nem érdekel, hogy derűlátók
vagy borúlátók vagytok – az sem
érdekel, ha titokban azt
gondoljátok, hogy még a hónap
vége előtt mindannyian
meghalunk. Kívülről mosolygó
arcokat szeretnék látni. Tegyétek
dacból, ha muszáj. Ha eljön a
vég, azt akarom, mosolyogva
 nézzünk szembe vele! Ahogyan a
Túlélő tanította.
A korábbi banda tagjai lassan
bólintottak – még Sazed is, bár
zavartnak tűnt.
Cett a fejét rázta válaszul.
– Ti mindannyian
megőrültetek! Sosem fogom
megérteni, hogy kötöttem ki
köztetek.
Szellő hangosan felnevetett.
– Nos, ez jó nagy
hazugság, Cett.Pontosan tudod,
 hogy hogyan kötöttél ki köztünk.
Megfenyegettünk, hogy
megölünk, ha nem teszed!
Elend Vinre nézett. A lány
viszonozta a tekintetét és helyeslően
bólintott. Jó beszédet tartott. Vin
nem tudta biztosan, szerelme szavai
változtatnak-e bármin is; a banda
sosem lesz már olyan, mint
működésük elején, sosem fognak
már önfeledten nevetgélni Dorong
asztala körül esténként. Azonban
talán ha emlékeztetik magukat
Kelsier mosolyára, kevésbé lesznek
hajlamosak elfelejteni, hogy miért is
nem adják fel a küzdelmet.
– Rendben van, emberek –
zártale a beszélgetést a császár.
–
Kezdjünk hozzá az
előkészületekhez! Szellő, Sazed és
Allrianne, beszéljetek az írnokokkal,
írják össze mekkora készletre lesz
szükségetek az úton! Ham, üzenj
Luthadelbe és kérd meg Penrodot,
hogy szóljon a tudósoknak,
kezdjenek el olyan növényeket
kitenyészteni, amelyek kevés
napfényben is megélnek! Demoux,
ön pedig tudassa az emberekkel,
hogy holnap indulunk!
 Hemalurgia. A vérrel áll
kapcsolatban. Úgy hiszem, nem
véletlen, hogy a halál is része a
hemalurgiával átadott erőnek.
Marsh valaha „mocskos”
folyamatként jellemezte. Én nem így
mondtam volna. Ez így nem elég
felkavaró.
Tizenharmadik fejezet

Valami elkerülte a figyelmemet –

morfondírozott Marsh.
A kolossz táborban ült. Csak ült.
Órák óta nem mozdult. A ráhullott
hamutól szobornak hatott. Egy ideje
Romlás mással foglalatoskodott, így
Marshnak egyre több ideje maradt
magára.
 Még mindig nem küzdött. A
küzdelem csak felkeltette volna
Romlás figyelmét.
Nem ezt akartam? – elmélkedett.
– Hogy uralkodjanak felettem?
Amikor Romlás hatására az erő
szemszögéből látta a dolgokat, a
haldokló világ csodálatosnak tűnt.
Ilyenkor a gyönyör felülmúlta a
félelmet, ami át- meg átfutott rajta,
miközben a tőkén ücsörgött és
lassan maga alá temette a hamu.
 Nem. Nem ezt akarom! – Az igaz,
hogy gyönyört érzett, de hamis
gyönyört. Miként egykor Romlás
ellen küzdött, úgy küzdött most az
elkerülhetetlen sorsa ellen.
Mit nem vettem észre? – terelte el
ismét a gondolatait. A kolossz sereg
– bő háromszázezer szörnnyel –
hetek óta meg sem mozdult. A kék
bőrűek pedig lassan, de
kérlelhetetlenül ölték egymást. Az
erőforrások pazarlásának tűnt
helyben táboroztatni a sereget, még
akkor is, ha ezek a lények láthatóan
még a hamu alatt kiszáradt
növényeket is megették a túlélés
érdekében.
Lehetetlen, hogy hosszú távra
elég nekik… – Nem sokat tudott a
kolosszokról, annak ellenére, hogy
az év nagy részét velük töltötte. Úgy
tűnt, bármit képesek felfalni: mintha
a gyomruk megtöltése fontosabb
lenne a valódi táplálkozásnál.
Mire várt Romlás? Miért nem
vezette rohamra a sereget? Az
inkvizítor ismerte annyira a Végső
Birodalom földrajzát, hogy rájöjjön:
éppen északon, Terris közelében
állomásoznak. Miért nem indulnak el
dél felé és csapnak le
Luthadelre?
Inkvizítorként egyedül ő maradt a
táborban. A többieket Romlás más
feladattal bízta meg, és Marsh
magára maradt. Az összes közül ő
kapta a legtöbb új cöveket: tíz új
fémszeget helyeztek el a teste
különböző pontjain. Így ő lett a
legnagyobb hatalommal bíró
inkvizítor. De akkor miért hagyták
magára?
Ugyanakkor… mit számít ez? –
tűnődött. – A vég elérkezett.
Romlást nem lehet legyőzni. A
világnak vége.
Bűnösnek érezte magát a
gondolatot is. Ha le tudta volna
sütni a szemét szégyenében,
megtette volna. Volt idő, amikor egy
egész szká lázadást vezetett. Több
ezer ember nézett fel rá, a
vezérükre. És aztán… elkapták
Kelsiert. Ahogy Mare-t is, a nőt, akit
ő és Kelsier egyaránt szeretett.
Amikor a fivérét és Mare-t
bezárták Hathsin Bugyraiba, Marsh
otthagyta a lázadást. Ezt a tettét
nem kellett különösebben
megmagyaráznia: ha az Uralkodó el
tudta kapni Kelsiert – korának
legügyesebb tolvaját –, akkor ő sem
úszhatja meg. De nem a félelem
miatt vonult vissza, hanem
ésszerűségből. Mindig is
gyakorlatiasan gondolkodott. A
küzdelem haszontalannak bizonyult.
Akkor hát minek folytassa?
Aztán Kelsier visszatért és
megtette azt, amire egy évezreden
keresztül egyetlen szká lázadás sem
volt képes: megdöntötte a
birodalmat és hozzájárult az
Uralkodó halálához.
Nekem kellett volna megtennem.
Egész életemben a lázadást
szolgáltam, de az utolsó pillanatban
feladtam.
Tragédiának tartotta, és
szégyenérzetét csak fokozta a tény,
hogy újra erre készült. Ismét fel
akarta adni.
A fenébe is, Kelsier! Még
halálodban sem hagysz békén?
Egy szívfacsaró, tagadhatatlan
ténnyel azonban még számolnia
kellett: Mare végül jól döntött.
Kelsiert választotta helyette, és
amikor mindkét férfi arra
kényszerült, hogy megbirkózzon a
nő halálával, egyikük feladta.
A másik viszont valóra váltotta
szerelme álmát.
Marsh tudta, a fivére miért
döntött a Végső Birodalom
elpusztítása mellett. Nem a pénzről
szólt az egész, nem is a dicsőségről,
sőt nem is – ahogy legtöbben
gyanították – a bosszúról. Kelsier jól
ismerte Mare vágyait. Tudta, hogy a
nő arról álmodozott: egy nap
virágok nyílnak majd, és az ég
elhagyja élénkvörös színét. Azt a
kicsiny zöld növényt ábrázoló képet
mindig magánál tartotta, egy
másolat másolatát – egy ábrát, ami
réges-régen elveszett a Végső
Birodalomból.
Az ám! – folytatta a
gondolatmenetét Marsh keserűen. –
Nem váltottál mindent valóra,
Kelsier! Elbuktál. Megölted az
Uralkodót, de ez nem oldott meg
semmit. Sőt, minden rosszra fordult!
 A hamueső lusta forgószél
gyanánt kavargott körülötte. A
közelben kolosszok morogtak, és az
egyik felvisított, amikor a társa
végzett vele.
Kelsier meghalt. De a szerelme
álmaiért halt meg. Mare jól tette,
hogy őt választotta, ám mostanra ő
is halott. Ő viszont nem. Még nem.
Még harcolhatok – lelkesítette
magát. – De hogyan? Ujjának
egyetlen mozdulatával magára
vonná Romlás figyelmét.
 Már több hete egyáltalán nem
küzdött. Talán ezért döntött úgy
Romlás, hogy ilyen sokáig magára
hagyja. A lény – vagy erő, vagy
akármi is lett légyen az – nem volt
mindenható. Marsh azonban azt
gyanította, képes szabadon
mozogni, figyelni a világot és
megállapítani, mi történik a
különböző részein. Még a falak sem
jelentettek számára akadályt: úgy
tűnt, mindent lát.
Kivéve az emberek gondolatait.
 Talán… talán ha elég hosszú ideig
nem küzdök, képes leszek meglepni,
amikor végül úgy döntök, hogy
lecsapok.
Jó tervnek tűnt. És pontosan tudta,
mit fog tenni, ha eljön az ideje.
Hatástalanítja Romlás legfontosabb
eszközét. Kihúzza a cöveket a
hátából és megöli magát. Nem
csalódottságból és nem is
kétségbeesésből. Tudta, hogy
Romlás fontos szerepet szán neki.
Ha megfelelő időben öli meg
 magát, talán ezzel megadja a
többieknek a lehetőséget, amire
szükségük van.
Ennél többet nem tehet.
Ugyanakkor a terv jónak tűnt, és
újdonsült önbizalmától fűtve arra
vágyott, bárcsak felállhatna és
büszkén nézhetne szembe a
világgal. Kelsier feláldozta magát,
hogy biztosítsa a szabadságot a
szkák számára. Ő is ugyanezt fogja
tenni – és így reményei szerint segít
megmenteni a világot a
pusztulástól.
MÁSODIK RÉSZ
RONGY ÉS ÜVEG
c
 Romlás tudatát a Megdicsőülés
Kútja ejtette fogságba, amitől szinte
teljesen tehetetlenné vált.
Azon az éjszakán, amikor
felfedeztük a Kutat, találtunk
valamit, amivel nem tudtunk mit
kezdeni. Fekete füstöt, ami
megtöltötte az egyik termet.
Bár később megvitattuk a
látottakat, nem jöttünk rá, mi volt
az.
Honnan is tudhattuk volna, hogy
egy isten teste – vagyis inkább egy
istenség ereje az? A két dolog
valójában egy és ugyanaz. Romlás
és Oltalom úgy birtokolták a
hatalmat és erőt, ahogyan egy
ember veszi birtokba húsát és vérét.
Tizennegyedik fejezet

Kobold fellobbantotta az ónt.

Hagyta, hogy égjen a testében –
ragyogón és erőteljesen. Többé már
nem oltotta ki. Mindig égette:
hagyta, hadd tomboljon, lángoljon a
belső tűz. Az ón volt az egyik
leglassabban égő fém, és könnyen
hozzá lehetett jutni az
allomanciához szükséges
mennyiségben.
 Lassan haladt a kihalt utcán.
Kelsier addigra híressé vált
kijelentése ellenére – miszerint a
szkáknak nincs félnivalójuk a ködtől
–, kevés ember merészkedett ki
éjszaka. A rejtélyes, sűrű,
mindenhol jelen lévő köd úgy
hozzátartozott a Végső
Birodalomhoz, mint a hamuesők.
Minden éjszaka leszállt. A
hétköznapi ködnél vastagabban,
határozott mintákba rendeződve
gomolygott – mintha csak
különböző medreket, folyamokat és
kanyarokat alkotna. A már-már
játékos jelenség kiszámíthatatlan
módon viselkedett.
Kobold számára azonban már
nem jelentett akadályt. Mindig azt
tanácsolták neki, ne lobbantsa fel az
ónt túl gyakran; figyelmeztették,
nehogy ónhasználata függőséggé
váljon. Az emberek mindig azzal
riogatták, veszélyes lehet a testére.
És az az igazság, hogy igazuk volt.
Már egy éve megállás nélkül égette
az ónt – sosem pihent, így a teste
minden érzékszerve állandó
készültségben létezett – és valóban
megváltozott. Aggódott, hogy a
változások veszélyeztetik az életét.
De nem tehetett másként, mivel
Urteau lakosai számítottak rá.
A csillagok ezernyi apró napként
ragyogtak felette. Túlragyogtak az
elmúlt év során áttetszővé és
ritkábbá vált ködön. Először azt
hitte, a világ változik, de később
rájött, hogy az észlelése változott
meg. Mivel régóta égetett ónt, az
érzékszerveit olyannyira
felerősítette, amire más allomanták
képtelenek lettek volna.
Volt idő, amikor majdnem
abbahagyta. Az ónlobbantás
válaszadás volt Dorong halálára.
Még mindig szörnyen érezte magát,
amiért elmenekült Luthadelből, és
hagyta a nagybátyját meghalni. Az
első hetekben vezeklésképpen
lobbantotta fel a fémet olyan
gyakran – mindent érezni akart
maga körül, mindent hatást be akart
szívni, még akkor is, ha az
fájdalmas volt. Talán éppen azért.
De aztán elkezdődtek a
változások, és ez aggodalommal
töltötte el. A banda is mindig arról
beszélt, Vin mennyire túlzásba viszi
az allomanciát. A lány alig aludt és
forrasszal tartotta magát éberen.
Kobold nem tudta, hogyan működik
az allomancia – ő nem lehetett
ködszerzet és csak egyetlen fém
égetéséhez értett –, de úgy
gondolta, ha ez előnnyel jár a
számára, akkor jobb, ha elfogadja.
Ugyanis minden segítségre
szükségük volt.
A csillagfényes éjszaka nappali
fénynek tűnt a szemében. Nappal
egy rongydarabbal kellett védenie a
szemét, ám gyakran még így is
elvakította a ragyogás. A bőre olyan
érzékennyé vált, hogy minden
kavics, minden egyes repedés,
minden egyes kőszilánk mintha
késként vágta volna a cipője talpát.
A hűvös tavaszi levegőt fagyosnak
érezte, ezért vastag kabátot viselt.
Mindezek ellenére arra a
következtetésre jutott, hogy ez a
sok apró bosszúság eltörpül a
mellett a lehetőség mellett, hogy
azzá váljon… amivé vált. Amint az
utcán végigsétált, hallotta az
ágyukban forgolódó embereket a
falakon keresztül. Messziről
megérezte a lépéseket. Úgy látott a
sötét éjszakában, ahogyan élő
ember még soha.
 Talán megtalálja a módját, hogy
hasznossá váljon a többiek számára.
Korábban ő számított a banda
legjelentéktelenebb tagjának. Az
észrevétlen fiú, aki különféle
feladatokat hajtott végre, vagy őrt
állt, amíg a többiek terveket szőttek.
Nem neheztelt ezért a társaira;
jogosan bíztak rá ilyen egyszerű
feladatokat. Utcai beszéde miatt
nehezen értették meg, és míg a
többieket Kelsier személyesen
választotta ki, ő egyszerűen Dorong
unokaöccseként került be a
bandába.
Felsóhajtott, kezét a
nadrágzsebébe rejtette és folytatta
útját a túlságosan világos utcán.
Ujjai minden egyes szálat külön
érzékeltek a nadrág anyagában.
Tudta jól, hogy veszélyes idők
járnak: abból, ahogyan a köd egyre
tovább maradt, ahogyan a föld
megrázkódott, mint amikor egy alvó
ember felriad rémálmából.
Aggódott, hogy nem sok hasznát
fogják venni, ha eljönnek a
sorsdöntő napok. Kicsit több, mint
egy évvel korábban a nagybátyja
éppen azt követően veszett oda,
hogy ő elmenekült a városból.
Félelemből és a tehetetlensége
miatt futott el. Tudta, hogy úgysem
segíthet az ostrom alatt.
Nem akart ismét ebbe a helyzetbe
kerülni. Valahogyan hozzá akart
járulni a sikerhez. Ezúttal nem bújik
az erdőbe, miközben a világ
összeomlik körülötte. Elend és Vin
azért küldte Urteau-ba, hogy a
lehető legtöbb hírt begyűjtse a
Polgártársról és a kormányáról, ő
pedig minden tőle telhetőt meg
akart tenni. Ha ehhez az kellett,
hogy a biztonságos határokon túl
erőltesse a testét, akkor legyen.
Egy széles kereszteződés felé
tartott. Végignézett mindkét utcán –
mindent tisztán látott, mintha csak
nappal lett volna. Lehet, hogy nem
vagyok ködszerzet, és császár sem,
de valami vagyok. Valami új.
Valami, amire Kelsier büszke lenne.
Ez alkalommal talán segíthetek.
Egyik irányban sem látott
mozgást, így elindult az utcán észak
felé. Néhanapján furcsának tartotta,
hogy egy számára világos utcán
magányosan kóboroljon. Azonban
tudta, hogy mások koromsötétnek
látják az éjszakát, és csak a
csillagok fénye segíti őket a
tájékozódásban, a köd pedig szokás
szerint elhomályosít mindent. Az
allomanták segítségül hívhatták az
ónt, hogy átlássanak a ködön, az ő
egyre érzékenyebbé váló szeme
pedig még az átlagos allomanták
látását is felülmúlta. Úgy haladt a
ködben, hogy szinte tudomást sem
vett róla.
Már azelőtt hallotta az őrjáratot,
mielőtt meglátta volna. Hogy lehet
az, hogy valaki nem hallja a páncél
csörgését és a lábak kopogását a
macskaköveken? Megdermedt és az
utcát határoló földsáncnak hátat
fordítva megállt. Figyelte a közeledő
járőrt.
Fáklyát tartottak a kezükben –
Kobold felerősített látásának úgy
tűnt, mintha a lángoló jelzőfény
meg akarná vakítani. Ostobaság volt
tőlük fáklyát gyújtani. A fény nem
segített: épp ellenkezőleg.
Visszaverődött a ködről, és
fénybuborékba zárta a járőrt, ami
csak rontott az éjszakai látásukon.
A fiú nem mozdult. A katonák
csörögve közeledtek az utcán. Már
csak néhány lépésnyire jártak tőle,
de nem vették észre a mozdulatlan
alakot. Volt valami… üdítő abban,
amikor teljesen kiszolgáltatottan,
mégis mások számára tökéletesen
láthatatlanul kémkedhetett.
Eltűnődött, vajon Urteau új
kormánya miért bajlódik azzal, hogy
járőrt küldjön az utcákra. Bár a
kormány szká hivatalnokai szinte
semmilyen tapasztalattal nem
rendelkeztek a ködről.
 Ahogy az őrök világító fáklyáikat
magasra tartva befordultak a
sarkon, ő is visszatért a feladatához.
A Polgártárs ma éjszaka találkozik a
segédeivel, ha tartják magukat a
megbeszéltekhez. Szándéka szerint
ő kihallgatja majd a tárgyalást.
Továbbindult az utcán.
Méretét tekintve egy város sem
vehette fel a versenyt Luthadellel,
de Urteau tiszteletre méltó
erőfeszítéseket tett ez irányban. A
Venture-vérvonal állandó
lakhelyeként valaha sokkal
fontosabb – és rendezettebb –
városnak számított, mint manapság.
Ez a hanyatlás még az Uralkodó
halála előtt kezdődött. A romlás
legfeltűnőbb jele maga az út volt,
amin Kobold épp haladt. Egykoron
csatornák szelték keresztül-kasul,
amelyek vízi útvonalak gyanánt
működtek. Ám valamikor régen a
csatornák
kiszáradtak, és helyükön csak mély,
poros, eső idején sártengerré
változó árkok maradtak. Ahelyett,
hogy feltöltötték volna őket, az
emberek egyszerűen utcaként
kezdték használni az üres medreket.
A Kobold által választott utca
valamikor széles vízi útvonal volt,
ahol még a nagy uszályhajók is
könnyedén elfértek. Magas falak
emelkedtek a süllyesztett utca
mindkét oldalán, és a csatorna
partjára épített házak vaksin
nyújtóztak az ég felé. Senki sem
tudta megmondani pontosan a
fiúnak, a csatornák miért száradtak
ki – volt, aki a földrengésekre,
mások a szárazságokra fogták.
Annyi azonban bizonyos, hogy a
száz év alatt, amióta kiszáradtak,
senki sem tudott kifizetődő
megoldást találni újratöltésükre.
Így hát a fiatal legény folytatta
útját az „utcán” és úgy érezte,
mintha egy mély gödörben haladna.
Számos létra – és a nagy ritkán
felbukkanó rámpák, illetve lépcsők –
vezetett fel az épületekhez és
járdákhoz, de nagyon kevés ember
használta ezeket. Az utcagödrök –
ahogyan a város lakói nevezték a
mélyedéseket – teljesen
megszokottá váltak.
Kobold orrát füst szaga csapta
meg séta közben. Felpillantott és
egy lyukat fedezett fel a házak
alkotta horizonton. Nem sokkal
korábban porig égettek egy házat
ebben az utcában. Egy nemesember
házát. Kobold szaglása többi
érzékszervéhez hasonlóan
hihetetlenül kifinomulttá vált. Így
volt képes akár egy sokkal korábban
keletkezett füst szagát is megérezni,
még abból az időből is, amikor
épületeket gyújtottak fel a Straff
Venture halálát követő kezdeti
lázongások során. Ez az illat
azonban túl erősnek bizonyult ahhoz
képest. Túl frissnek.
A fiú felgyorsította lépteit. Urteau
lassan tartott a pusztulás felé, és
ezért leginkább a város vezetőjét, a
Polgártársat lehetett okolni.
Hónapokkal ezelőtt Elend beszédet
tartott Luthadel népének. Azon az
éjszakán, amikor az Uralkodó
meghalt, Kelsier lázadásának
éjszakáján. A fiú jól emlékezett
Elend szavaira, mivel gyűlöletről,
lázadásról és az ezekkel járó
veszélyről beszélt. Mindenkit
figyelmeztetett arra, hogy ha az
emberek új kormányukat gyűlöletre
és vérontásra építik, akkor a
félelemben, irigységben és
zűrzavarban fogant rendszer
felemészti önmagát.
Kobold is a hallgatóság közt állt
és itta a férfi minden szavát. Már
belátta, hogy Elendnek igaza volt.
Urteau szká lakossága leszámolt a
magas rangú vezetőkkel és –
bizonyos módon – ő még büszke is
volt rájuk ezért. Egyre inkább
megkedvelte a várost; részben,
amiért ilyen odaadóan próbálták
meg követni a Túlélő tanításait. A
lázadásuk azonban nem maradt
abba a nemesség kiűzésével. Ahogy
Elend megjósolta, Urteau-ban
eluralkodott a félelem és a halál.
Nem az volt a kérdés, hogy
mindez miért történt, hanem az,
hogy miként lehetett véget vetni
neki.
De ez egyelőre nem az ő feladata
volt. Neki csak híreket kellett
begyűjtenie. Csupán a város
feltérképezésével eltöltött néhány
hét miatt tudta, hogy közel jár,
mivel egyébként rendkívül nehéz
volt tájékozódni a mélyen fekvő
árkokban. Először próbálta nem
használni ezeket, és kisebb
sikátorokon keresztül közlekedett a
felszínen. Sajnos azonban az árkok
az egész várost behálózták, és
miután túl sok időt pazarolt el azzal,
hogy fel-le járkált, végül belátta,
hogy az árkok nyújtották az
egyetlen járható utat.
Kivéve persze, ha valaki
ködszerzetnek született. Sajnos
Kobold nem tudott épületről
épületre ugrálni. Neki az árkok
maradtak. Azok segítségével
próbálta meg a legtöbbet kihozni a
helyzetből.
Kiválasztott egy létrát, felpattant
rá és mászni kezdett. A kezeire
húzott bőrkesztyű ellenére is érezte
a fa erezetét. Amikor felért, az
árokkal párhuzamosan futó,
keskeny járdára lett figyelmes. Ez
egy sikátorba torkollott, ahonnan
egymás mellett sorakozó házakhoz
lehetett eljutni. A keskeny utca
végén álló egyik épület volt az úti
célja, de még nem indult el felé.
Ehelyett némán várt és a jeleket
kutatta. Hamar meg is találta:
néhány épülettel lejjebb valaki
motoszkált az egyik ablaknál. Egy
másik épületből léptek zaja
hallatszott. Valakik az előtte elterülő
utcát figyelték.
Kobold befordult. Az őrszemek
olyan gondosan igyekeztek szemmel
tartani a sikátort, hogy akaratukon
kívül őrizetlenül hagytak egy másik
helyszínt: a saját épületüket. A
legény jobbra kúszott, miközben
lábaival minden egyes kavicsot
érzékelt, füleivel pedig egy férfi
zihálását hallgatta, aztán felfigyelt
valami szokatlanra. Kívülről
megkerülte az épületet, elfordult a
figyelő tekintetek elől, majd belépett
a másik oldalon nyíló zsákutcába.
Amikor odaért, kezét az épület
falára helyezte.
 A szobából mozgást érzékelt;
emberek tartózkodtak bent, így hát
továbbállt. A következő szobára
azonnal felfigyelt, mivel suttogó
hangokat hallott odabentről. A
harmadik szoba üresnek bizonyult.
Semmi sem utalt mozgásra, senki
sem suttogott. Még a szívdobogások
néma lüktetését sem érezte – amit
pedig szélcsend esetén hallani
szokott. Így hát vett egy nagy
lélegzetet, kinyitotta az ablakot és
becsusszant.
 Egy hálóterembe érkezett, ami a
számításainak megfelelően üresen
állt. Még nem járt ebben a
szobában. A szíve hevesen vert,
miközben bezárta az ablaktáblákat
és keresztülosont a padlón. A teljes
sötétség ellenére nem okozott
számára gondot a tájékozódás.
Számára a szoba csupán
homályosnak tűnt.
A szobából kilépve egy
ismerősebb folyosóra jutott.
Könnyedén elhaladt két, őröket rejtő
szoba mellett, ahol férfiak figyelték
az utcát. Futkosott a hideg a hátán,
amikor ilyen behatolásokra szánta el
magát. A Polgártárs egyik saját
őrházában járt, néhány lépésnyire
több száz felfegyverzett katonától.
Jobban kellett volna őrizniük a saját
épületüket.
Felmászott a lépcsőn és egy
kicsiny, ritkán használt szobába
jutott a harmadik emeleten. Először
meggyőződött róla, hogy nincs bent
mozgás, majd belépett. A
barátságtalan teremben tábori
ágyakat halmoztak fel, meg egy
kupac poros egyenruhát. Az ifjú
míves mosolyogva haladt keresztül
a termen; nagyon óvatosan és
halkan lépdelt, érzékeny lábujjaival
előre kitapogatva a laza, csikorgó
vagy meggörbült deszkákat. Majd
magabiztosan leült az
ablakpárkányra, mivel tudta, hogy
az utcáról senki sem fogja
észrevenni.
 A Polgártárs háza néhány
méterrel odébb emelkedett.
Quellion megvetette a hivalkodást,
így egy közepes méretű épületet
választott főhadiszállásnak.
Valamikor bizonyára egy
alacsonyabb rangú nemes otthona
volt, és csak egy kicsi udvar
tartozott hozzá, ahová Kobold
könnyen belátott ilyen távolságról
is. Az épület maga világított, fény
áradt minden nyílásból és ablakból.
Úgy tűnt, mintha valamiféle
lenyűgöző erő töltené meg, és
éppen készülne szétrepedni.
Ez persze csak a túlzásba vitt
ónhasználat miatt tűnt így. Kobold
minden épületet ilyennek látott,
ahol fényt gyújtottak.
A fiú hátradőlt, lábait felhúzta az
ablakpárkányra, hátát pedig az
ablakkeretnek támasztotta. Az
ablaknyílást sem üveg, sem
ablaktábla nem védte. Bár szeg
ütötte lyukakat látott a fa oldalán,
amiből arra következtetett, hogy
valamikor volt ott valami. Nem
érdekelte, hogy miért távolították el
az ablaktáblákat – a hiányuk
számára csak annyit jelentett, hogy
ide valószínűleg éjszaka senki sem
fog bemerészkedni. A köd máris
birtokba vette a termet, bár a fiú
olyan ritkának látta, mintha ott sem
lenne.
Egy ideig semmi sem történt. Az
épület és az utca némán és
nyugodtan pihent az éjszakában.
Végül aztán megjelent egy alak.
 A kölyök felkapta a fejét és nézte,
amikor a fiatal nő kilépett a házból
és a kertbe indult. Világosbarna
szká ruhát viselt és mindezt
szembetűnő eleganciával. Haja sem
sokkal volt sötétebb a ruhájánál. A
fiú kevés embert látott, akinek ilyen
mély, gesztenyebarna árnyalatú
haja lett volna – legalábbis kevés
embert, aki tisztán tudta volna
tartani a hamutól és a koromtól.
A városban mindenki tudott
Beldre-ről, a Polgártárs húgáról, de
csak nagyon kevesen látták.
Gyönyörűnek tartották – és ebben
az esetben a szóbeszéd igaz volt. A
nő szomorúságát ugyanakkor senki
sem említette. A rendkívül nagy
lángon égő ón miatt Kobold úgy
érezte, mintha a lány mellett állna.
Látta mély, búskomor szemét, amint
visszaveri a mögötte álló fényes
épületből áradó fényt.
Az udvaron, egy alacsony bokor
előtt egy pad állt. Ezt az egyetlen
bokrot hagyták érintetlenül a
kertben; a többit kitépték és a
földbe forgatták, amitől a talaj színe
feketésbarnára változott. Kobold
úgy hallotta, hogy a
Polgártárs szerint a díszes kertek a
nemességet jelképezték. A
Polgártárs azt is állította, hogy az
ilyen helyek csakis a szká
rabszolgák izzadságos munkájának
köszönhetőek – ami újabb példa
arra, hogy a nemesség miként érte
el a fényűző életmód magas szintjét
azzal, hogy ugyanilyen magas
szinten kizsákmányolta a szolgáit.
Amikor Urteau lakossága
lemeszelte a falfestményeket és
porrá zúzta a festett ablakokat, az
összes díszkertet is tönkretették.
Beldre leült a padra, két kezét
mozdulatlanul az ölébe fektette, és
lenézett a magányos bokorra.
Kobold próbálta meggyőzni magát,
hogy nem a lány miatt ólálkodik itt
esténként és hallgatja ki a
Polgártárs megbeszéléseit – az
esetek többségében sikeresen.
Ennél jobb kémkedési feladattal
meg sem bízhatták volna. Beldre
látványa volt a jutalom. Persze nem
mintha olyan nagyon érdekelte
volna a lány. Hiszen nem is ismerte.
Még akkor is így gondolta, amikor
az ablakpárkányról bámulta a
szépséget és közben azt kívánta,
bárcsak akadna lehetősége arra,
hogy szóba elegyedjen vele.
De egyelőre nem ennek volt itt az
ideje. A lány jelenléte a kertben azt
jelentette, hogy a bátyja
tanácskozása hamarosan
megkezdődik. A Polgártárs a
közelében akarta tudni a húgát,
viszont államtitkokat nem mert
rábízni. A tanácstagok
szerencsétlenségére az ablakuk
pontosan Kobold irányába nyílt. Egy
hétköznapi halandó nem hallhatta
volna a teremben elhangzó szavakat
– de még egy hétköznapi ónszemű,
sőt egy ködszerzet sem. Kobold
azonban semmi esetre sem volt
hétköznapinak tekinthető.
Többé nem leszek haszontalan –
határozta el, miközben a férfiak
beszédét hallgatta nagy
magabiztossággal. A szavak
áthatoltak a falakon, megtették a
rövid távolságot, majd a fiú füleibe
értek.
– Rendben, Olid – szólt egy
hang.– Mik a híreid? – Kobold
már felismerte a hangot:
 Quelliont hallotta, Urteau
Polgártársát.
– Elend Venture elfoglalt
egy újabb várost – szólt egy
másik hang. Olid, a
külügyminiszter.
– Hol? – kérdezte
meglepve
Quellion. – Milyen várost?
– Egy jelentéktelen
települést – válaszolta Olid. –
Délen, alig ötezer lakossal.
 – Ezt nem értem – szólt
egy harmadik hang. – Egy
pillanat alatt kiürítette a várost
és magával vitte a lakosságot.
– De valahogyan egy újabb
kolossz seregre is szert tett – tette
hozzá Olid.
Jól van – vonta le a
következtetést Kobold. A negyedik
barlangot is felderítették. Luthadel
még egy darabig nem fog éhezni.
Így már csak kettő maradt hátra; az
egyik itt Urteau-ban, az utolsó pedig
ki tudja, hol.
– Egy zsarnoknak nem
szükségesmegmagyaráznia, mit
miért tesz – jegyezte meg
Quellion.
Fiatal kora ellenére nem volt
ostoba; bizonyos esetekben
hasonlóan beszélt, mint mások.
Olyanok, akiket Kobold jól ismert. A
bölcsek. A különbség mindössze a
Polgártárs végletességében rejlett.
Vagy talán az időzítésben?
 – Egy zsarnok pusztán az
uralkodással járó mámor miatt
igáz le másokat – folytatta
Quellion. – Venture nem elégszik
meg a már elfoglalt területekkel,
soha nem is fog. Folytatja a
hódítást. Míg el nem jön értünk.
A teremben csend honolt.
– A jelentések szerint
nagykövetet küld Urteau-ba –
törte meg a hallgatást a
harmadik hang. – A Túlélő
egykori bandájának egy tagját.
Kobold felkapta a fejét.
Quellion felhorkant.
– Az egyik hazugot? És ide
tart?
– Állítólag egyezséget
akarnak kötni velünk – válaszolta
Olid.
– Tehát? – kérdezte vissza
a Polgártárs. – Miért említed ezt?
Szerinted le kellene paktálnunk
ezzel a zsarnokkal?
 – Nem harcolhatunk ellene,
Quellion – jelentette ki a
külügyminiszter.
– A Túlélő sem harcolhatott
az Uralkodóval – magyarázta
Quellion –, de mégis megtette.
Meghalt, és mégis
győzedelmeskedett, mivel
bátorságot adott a szkáknak
ahhoz, hogy fellázadjanak és
elsöpörjék a nemességet.
– Míg az a szemétláda
Venture át nem vette az
 irányítást – vágott közbe ismét a
harmadik hang.
A terem ismét elnémult.
– Nem adhatjuk meg magunkat
Venture-nek – jelentette be a
döntését Quellion. – Nem adom át a
városomat egy nemesnek, főleg
azok után, amit a Túlélő tett értünk.
Az egész Végső Birodalomban
csupán Urteau-ban sikerült
végrehajtani Kelsier célját, és
létrehozni egy szkák által irányított
nemzetet. Csupán mi égettük porig
a nemesek otthonait. Csupán mi
tisztítottuk meg a városunkat tőlük
és a társadalmuktól. Csupán mi
engedelmeskedtünk. A Túlélő
fentről figyel minket.
Kobold megremegett. Nagyon
furcsának találta, hogy a füle
hallatára olyanok beszélnek heves
érzelmekkel Kelsierről, akiket nem is
ismert. Ónszeműként gyakran
kísérte el Kelsiert és nagyon sokat
tanult a férfitól. Milyen jogon
beszélnek ezek úgy, mintha
ismerték volna azt, aki a Túlélővé
lett?
Ezek után a beszélgetés
földhözragadtabb dolgokra váltott.
Új törvényeket vitattak meg,
amelyek megtiltanák bizonyos
nemesi ruhadarabok viselését. Majd
döntést hoztak arról is, hogy több
támogatást adnak a vérvonalkutató
társaságnak. Fel kellett deríteniük
mindenkit a városban, aki titkolta
nemesi származását. Kobold
jegyzeteket készített, hogy később
átadja őket a többieknek. Azonban
nem tudta megállni, hogy tekintete
ismét a kertben ülő fiatal nő felé
forduljon.
Miért ilyen szomorú? – tűnődött.
Egyik fele meg akarta szólítani –
vakmerő módon akart viselkedni,
ahogyan a Túlélő tette volna.
Legszívesebben leugrott volna, hogy
megtudja ettől a komoly, magányos
lánytól, miért bámulja azt a növényt
ilyen mélabúsan. Annyira átadta
magát az érzelmeknek, hogy mire
észrevette, már majdnem elindult.
Lehet, hogy különleges, talán
még bizonyos páratlan
képességekkel is rendelkezik, ám –
emlékeztette magát a tényre – nem
ködszerzet. Ő a csend és a
lopakodás ura.
Így hát visszakuporodott.
Egyelőre beérte azzal, hogy lehajolt
és figyelte a lányt; érezte, hogy
valamiért – a köztük lévő távolság és
ismeretlenség ellenére – megérti a
szemében tükröződő
szomorúságot.
 Hamu.
Úgy hiszem, az emberek nem is
tudták, milyen szerencsések. A
Bukás előtti ezer évben a folyókba
lapátolták, a városokon kívül
halmozták fel, de leginkább békén
hagyták. Arra sem jöttek rá, hogy a
Rashek által kifejlesztett mikrobák
és növények nélkül, amelyek
részecskékre bontották, a világot
rövid időn belül teljesen maga alá
temette volna a hamu.
 De természetesen végül ez is
bekövetkezett.
Tizenötödik fejezet

Lángra gyúlt a köd. A vörös

napfény lángnyelvekkel szőtte be a
fényes ködöt: mintha csak tűzzel
vette volna körbe Vint.
A nappali köd természetellenes
volt. Ám már az éjszakai köd sem
úgy viselkedett, mint régen.
Valamikor elbújtatta és megvédte.
Újabban viszont egyre
idegenebbnek érezte. Mikor
allomanciához folyamodott, a köd
mintha alig láthatóan visszahúzódott
volna tőle, akár az éles fénytől
megriadó vadállat.
Egyedül állt a tábor bejáratánál. A
hely néma volt, annak ellenére,
hogy a nap már órákkal korábban
felkelt. Azelőtt Elend úgy védte meg
a seregét a ködtől, hogy a
parancsára mindenki a sátrában
maradt. Ham érvelése szerint nem
volt szükség kitenni a katonákat a
köd hatásának, de Vin ösztönei azt
súgták, hogy a császár tartja magát
a tervéhez és kiparancsolja katonáit
a ködbe. Ellenállóvá kellett válniuk.
Miért? – A lány felnézett a
napfénnyel derengő ködön
keresztül. – Miért változtál meg? Mi
lett más? A köd folyamként táncolt
körülötte csápjainak szokásos, kusza
tekergésével. Mintha egyre
gyorsabban mozgott volna.
Reszketett és remegett.
 A nap melegebben sütött, és
végül a köd visszahúzódott; eltűnt,
ahogy a víz párolog el egy forró
edényből. A napfény erőteljes
hulláma megütötte Vint, aki
megfordult és nézte, amint a köd
semmivé foszlik, meghal. Mintha
sikoly visszhangzott volna a fejében.
Nem természetes – gondolta,
miközben az őrök hangosan
kihirdették a ködös időszak végét. A
táborban mindenki azonnal
mozgolódni kezdett: a férfiak
előléptek a sátrukból és sietősen
hozzákezdtek reggeli
tevékenységükhöz. A lány a tábor
bejáratánál állt, lába alatt a poros
út, jobbján a mozdulatlan vizű
csatorna. Most, hogy a köd
feloszlott, minden sokkal
valóságosabbnak tűnt.
Már kikérte Sazed és Elend
véleményét a ködről: szerintük
természetesen viselkedik, vagy
valami megváltozott? És mindkét
férfi, tudós gondolkodásukat
igazolva, elméleteket idézett
mindkét állítás helyességére. Sazed
végül döntésre jutott – a köd
természetes volta mellett tette le a
voksát.
„Még az is megmagyarázható, Vin
kisasszony, ahogyan a köd bizonyos
embereket megfojt, másokat pedig
életben hagy – magyarázta. – Végül
is a rovarcsípés is csak egyes
embereket öl meg, másokra viszont
alig van hatással.”
 Vint azonban nem nagyon
érdekelték az elméletek és az érvek.
Egész életében úgy gondolt a ködre,
mint az időjárás bármely más
elemére. Reen és a többi tolvaj
kigúnyolták azokat a történeteket,
amelyek a ködöt
természetfelettiként ábrázolták.
Ugyanakkor, miután allomantává
vált, valóban megismerte a ködöt.
Érezte, és ez az érzet felerősödött
azon a napon, amikor a
Megdicsőülés Kútjában megérintette
az erőt.
Túl hamar vonul vissza, és amikor
a napfény felégeti, úgy húzódik
hátra, mint egy menedéket kereső
ember… Mint valaki, aki már összes
erejét felhasználta a küzdelem
során, ám végül feladja és
visszavonul. Ráadásul épületekbe
nem hatol be. Egy egyszerű sátor is
elég, hogy megvédje a bent
tartózkodókat. Mintha a köd
valahogy érezné, hogy kirekesztik,
hogy nem látják szívesen.
A lány ismét a napba bámult: úgy
ragyogott, akár egy vörösen izzó
zsarátnok a felső légkör sötét
homálya mögül. Azt kívánta,
bárcsak TenSoon ott lenne vele,
hogy elmondhassa neki az
aggodalmait. Nagyon hiányolta a
kandra társaságát, jobban, mint
ahogy azt valaha is gondolta volna.
A lény egyszerű őszintesége jól illett
saját nyers modorához. Még mindig
nem tudta, mi történt TenSoonnal,
miután visszatért a népéhez: sokáig
próbált rábukkanni egy másik
kandrára, hogy üzenjen a
barátjának, de manapság alig
lehetett ilyeneket találni.
Nagyot sóhajtva megfordult, és
némán visszasétált a táborba.
Lenyűgözte, a sereg milyen
hamar készen állt az indulásra. A
reggeleket a sátraikban töltötték
visszavonulva, a páncélzatukat és a
fegyvereiket tisztogatták, a
szakácsok pedig ételt készítettek
abból, amit találtak. Mire Vin egy kis
távolságot megtett, a tűzhelyeket
már meggyújtották, a sátrakat
bontani kezdték, egyszóval a
katonák gyorsan dolgoztak, hogy
előkészüljenek az indulásra.
Amikor elhaladt mellettük, néhány
katona tisztelgett. Mások a fejüket
meghajtva mutatták ki a
tiszteletüket. Megint mások
félrenéztek és bizonytalannak
tűntek. Vin nem hibáztatta őket
ezért. Még ő maga sem tudta
pontosan, milyen szerepet tölt be a
seregben. Elend feleségeként
gyakorlatilag a császárnéjuk volt,
noha nem viselt semmilyen
uralkodói öltözéket. Sokak számára
vallási szentségnek számított, a
Túlélő Örökösének. De ezt a címet
sem vállalta fel szívesen.
Elend és Ham a félig lebontott
uralkodói sátor előtt beszélgettek,
amikor a lány odaért. Bár a szabad
ég alatt álltak, viselkedésük
fesztelennek tűnt, Vint mégis
azonnal meglepte, a két férfi milyen
messze áll a munkásoktól. Mintha
férje és Ham nem akarta volna,
hogy bárki meghallja, miről
társalognak. Egy kis ón segítségével
azonban már azelőtt hallotta, miről
van szó, mielőtt odaért volna.
– Ham – súgta Elend –,
tudod, hogy igazam van. Nem
csinálhatjuk így tovább. Minél
beljebb hatolunk a Nyugati
Uradalomba, annál több
 napfényes órát veszítünk el. A
másik megrázta a fejét.
– Tényleg végig akarod
nézni, ahogyan a saját katonáid
meghalnak, El?
A császár arca megkeményedett
és Vin szemébe nézett, amikor a
lány csatlakozott hozzájuk.
– Nem engedhetjük meg
magunknak, hogy minden reggel
megvárjuk a köd
visszavonulását.
 – Akkor sem, ha ezzel
életeket mentünk meg? –
kérdezett vissza Ham.
– A lassítás pedig életekbe
kerül– védte az álláspontját
Elend. – Minden egyes órával,
amit itt töltünk, a köd közelebb
kerül a Belső Uradalomhoz. Azt
tervezzük, hogy egy darabig el
fog tartani az ostrom, Ham, és ez
azt jelenti, hogy a lehető
leghamarabb el kell jutnunk
Fadrexbe.
 A martalóc Vinre pillantott
támogatást keresve. A lány viszont
megrázta fejét.
– Sajnálom, Ham. Elendnek
igazavan. Nem tehetjük ki az
egész sereget a köd
szeszélyeinek. Védtelenek
lennénk; ha valaki reggel
támadna meg minket, a katonák
vagy visszavágnak és megtizedeli
őket a köd, vagy a sátrukba
bújva várnak.
 Ham az égre emelte a tekintetét,
majd elnézést kérve távozott a hulló
hamun keresztül, hogy segítsen egy
csoport katonának elpakolni
sátrukat. Vin Elend mellé lépett és
figyelte, ahogy a nagydarab míves
távozik.
– Kelsier tévedett vele
kapcsolatban – mondta végül.
– Kivel? – kérdezte Elend. –
Hamre gondolsz?
Vin bólintott.
 – A végén – Kelsier halála
után –találtunk tőle egy utolsó
feljegyzést, amelyben eldöntötte,
hogy a bandája tagjainak milyen
szerepet kell betölteniük az új
kormányban. Szellőnek
nagyköveti posztot, Docksonnak
hivatalnoki állást, Hamnek pedig
ezredesi rangot szánt. Az első
kettő tökéletesen megfelel a
szerepére,
de Ham…
 – Túlságosan is közel kerül
az emberekhez – állapította meg
Elend. – Minden parancsnoksága
alatt álló embert személyesen
kell ismernie, különben rosszul
érzi magát. Amikor pedig már
ilyen jól megismerte őket,
nagyon ragaszkodik hozzájuk.
Vin csendesen bólintott, és nézte,
ahogyan a martalóc nevetve
munkához lát a katonáival.
– Nézz ránk! – kezdte a
császár – Érzelemmentesen
 beszélünk a követőink életéről.
Talán jobb lenne, ha Hamhez
hasonlóan mi is kapcsolatot
alakítanánk ki az emberekkel.
Akkor esetleg én sem rendelném
ki a katonákat a biztos halálukba.
Vin Elendre pillantott és megijedt
a férfi hangjában bujkáló
keserűségtől. Szerelme mosolygott,
ezzel próbálva leplezni
bizonytalanságát, majd elfordította
a fejét.
 – Tenned kell valamit ezzel
a kolossz szolgáddal. A tábor
körül settenkedik és riogatja az
embereket.
Vin összehúzta szemöldökét.
Ahogyan eszébe jutott a lény,
rögtön látta, hol tartózkodik – a
tábor szélénél. Mindig az irányítása
alatt állt, de csak akkor tudta
közvetlenül, teljes mértékben
irányítani, ha összpontosított. Egyéb
esetekben mestere általános
parancsait hajtotta végre: a
közelben maradt és nem ölt meg
senkit.
– A legjobb lesz, ha
megnézem,az uszályhajók
készen állnak-e az indulásra. –
Elend a lányra pillantott. Mivel a
felesége nem jelezte, hogy vele
tart, gyorsan megcsókolta és
nekiindult.
Vin tehát újra átszelte a tábort. A
legtöbb sátrat már lebontották és
elpakolták, a katonák pedig gyorsan
kanalazták az ételüket. A táboron
kívül megtalálta Embert. A
teremtmény némán ücsörgött; a
hamu lustán szállingózott a lábánál.
A kolossz vörös szemével a tábort
bámulta; arcát a jobb szemétől a
szája sarkáig húzódó repedés
csúfította el.
– Ember – szólította meg a
lánykarba tett kézzel.
A kolossz ránézett, aztán felállt,
és a hamu nagy halmokban lehullt a
több mint háromméteres,
rettentően izmos, kék testről. Annak
ellenére, hogy milyen sok hozzá
hasonló teremtménnyel végzett
már, és tudta, hogy a
szolgája felett is teljes irányítással
rendelkezik, Vin egy pillanatra
önkéntelenül is megrémült, amikor
túlfeszített bőrű és vérző
szakadásokkal tarkított szörnyetege
felegyenesedett előtte.
– Miért léptél be a tábor
területére? – kérdezte tőle,
miután lerázta magáról a
félelmet.
 – Mert ember vagyok –
hangzotta lassú, megfontolt
válasz.
– Nem, te kolossz vagy.
Tudod jól.
– Házban kellene élnem –
folytatta Ember –, mint ezeknek
itt.
– Azok sátrak, nem házak –
győzködte Vin a szolgáját. – Nem
jöhetsz be a táborba csak így. A
társaiddal kell maradnod.
 Ember megfordult és délre
pillantott, ahol a kolossz sereg
várakozott, elkülönítve a katonáktól.
Mind a húszezer lény Elend
irányítása alatt állt, miután
csatlakozott hozzájuk az a tízezer
fős csapat, ami eddig a sereg
legnagyobb egységével várakozott.
Ésszerű volt meghagyni Elend
irányítását, mivel – a nyers erő
tekintetében – a férfi sokkal
erősebbnek bizonyult Vinnél.
Ember visszanézett a lányra.
 – Miért?
– Hogy miért kell a
társaiddal maradnod? Mert az
emberek kényelmetlenül érzik
magukat miattad.
– Akkor támadjanak meg –
hangzott a határozott válasz.
– Ezért nem vagy te ember
– jelentette ki Vin. – Mi nem
támadunk meg másokat csak
azért, mert kényelmetlenül
érezzük magunkat miattuk.
 – Valóban nem. Inkább
velünk öletitek meg őket.
Vin nem jutott szóhoz és
félrehajtotta fejét. A kolossz
azonban csak elfordult, és ismét a
tábort bámulta. Vörös
gyöngyszemei miatt nehezen
lehetett érzelmeket leolvasni az
arcáról, ám mintha… vágyódást
jelent volna meg a lény arcán.
– Közénk tartozol –
folytatta Ember.
Vin felnézett.
 – Én?
– Hozzánk hasonlítasz, nem
hozzájuk.
– Miért mondod ezt?
A kék szörnyeteg lenézett a
lányra.
– A köd – bökte ki.
A ködszerzet megborzongott, bár
nem értette, hogy miért.
– Mire gondolsz?
Ember nem felelt.
 – Ember – próbálkozott a
lány máshonnan megközelíteni a
dolgot –, mit gondolsz a ködről?
– Éjszaka jön.
Vin bólintott.
– Igen, de mit gondolsz
róla? A néped. Ők félnek a
ködtől? Ölte már meg valamelyik
társadat?
– A kard öl – mondta
Ember. – Azeső nem öl. A hamu
nem öl. A köd sem öl.
 Egészen helyes érvelés. Egy évvel
ezelőtt én is egyetértettem volna
vele. Már épp közölni akarta az
okfejtését, amikor Ember folytatta.
– Gyűlölöm – jelentette ki.
Vin elgondolkozott.
– Gyűlölöm, mert ő is
gyűlöl engem – magyarázta a
kolossz, majd a lányra nézett. –
Te is érzed.
– Igen – vágta rá Vin,
önmagát ismeglepve gyors
válaszával. – Érzem.
 Ember figyelte az úrnőjét,
miközben a két szemüregéből vér
kezdett csordogálni, végigfolyt kék
bőrén, majd összekeveredett a
hamupelyhekkel. Végül bólintott,
mintegy helyben hagyva a lány
őszinte válaszát.
A lány megremegett. A köd nem
élő dolog – bizonygatta magának. –
Nem gyűlölhet. Csak képzelődöm.
Viszont valamikor, évekkel
korábban felhasználta a köd erejét.
Amikor az Uralkodóval harcolt,
valamilyen módon magához ragadta
a köd hatalmát. Mintha a fémek
helyett köddel működtette volna az
allomanciáját. Csak ezzel az erővel
sikerülhetett legyőzni az Uralkodót.
De ez már nagyon régen történt,
és azóta egyszer sem tudta
megismételni. Az évek során
többször is megpróbálta, de a sok
bukás után kezdte azt gyanítani,
hogy az egész csak a képzeletében
játszódott le. Annyi azonban
bizonyos, hogy az utóbbi időben a
köd barátságtalanul viselkedett.
Próbálta győzködni magát, hogy
semmi természetfeletti sincsen
benne, de tudta, hogy ez nem igaz.
Mi a helyzet a ködszellemmel, ami
megpróbálta megölni Elendet, majd
megmentette azzal, hogy
megmutatta neki, miként
változtathatja allomantává a
szerelmét? Valódi lényt látott akkor,
ebben biztos volt, még akkor is, ha
lassan már egy éve nem érzékelte.
 Mi a helyzet azzal a
tartózkodással, amit a köd tanúsít,
amikor többször is elhúzódik tőle?
És miért nem hatol be az
épületekbe és miért öl embereket?
Mindez bizonyítja Ember igazát. A
köd – a Mélység – gyűlölte őt. Végül
elismerte, amire oly sokáig nem volt
hajlandó.
A köd az ellensége.
 Allomanta mesterek. Azokat a
férfiakat és nőket hívják így, akik
olyan hosszú ideig és olyan erővel
égetik a fémjüket, hogy az
allomantikus erő állandó hatása
egész testük működését átalakítja.
A legtöbb fém esetében szinte
alig érzékelhető a hatás. A
bronzégetők például gyakran úgy
válnak bronzmesterré, hogy nem is
tudnak róla. A hatókörük kitágul, ha
a fémet nagyon sokáig égetik.
Forraszmesterré válni azonban
veszélyes, mivel a test túl sokáig
nem érez fáradtságot és fájdalmat.
A legtöbben véletlenül végeznek
magukkal, még mielőtt a folyamat
befejeződne, és ez véleményem
szerint nem éri meg a küzdelmet.
Az ónmesterek azonban… nos, ők
különlegesek. Miután olyan
érzékekkel rendelkeznek, amire egy
hétköznapi allomantának sincs
szüksége, rabjai lesznek mindennek,
amit megérintenek, meghallanak,
meglátnak, megízlelnek vagy
megéreznek. Ez a rendellenes erő
azonban különleges és érdekes
előnyt kölcsönöz a számukra.
Azt is mondhatjuk, hogy a
hemalurgikus cövekekkel átalakított
inkvizítorokhoz hasonlóan az
allomanta mesterek sem hétköznapi
emberek.
Tizenhatodik fejezet

Kobold sötétségre ébredt.

Ez mostanában egyre ritkábban
fordult elő. Érezte a szorosan arcára
kötözött szövetet, amivel eltakarta a
szemeit és a füleit. A rongy
belevágott rendkívül érzékeny
bőrébe, de még mindig ez volt a
kisebbik rossz. A csillagok fényét
olyan világosnak látta, mint a napot,
és a folyosókról érkező lépések
hangját dörgéseknek hallotta. A
vastag szövet, a füleibe dugott
viasz, a becsukott ablaktáblák és a
rájuk terített pokróc ellenére is
gyakran nehezére esett az alvás.
Az, hogy így betakarta magát,
veszélyes volt a számára, mert
sebezhetővé tette. Az alvás hiánya
azonban még ennél is veszélyesebb
lett volna. Talán mindaz, aminek az
ón folyamatos égetésével kitette a
testét, előbb-utóbb megöli. Viszont
minél több időt töltött Urteau
lakosai között, annál jobban érezte,
hogy az emberek segítségére lehet
a közelgő veszélyek túlélésében.
Előnyre volt szüksége. Aggódott,
hogy rosszul döntött, de legalább
döntött valahogyan. Folytatja,
ahogy eddig, és reméli, hogy ez
elég lesz.
Csendesen nyöszörögve felült,
levette a szövetet a fejéről, és
kikaparta a viaszt a füléből. A
szobában sötétség uralkodott, de a
pokróccal fedett ablaktáblákon
beszűrődő halvány fény éppen elég
volt ahhoz, hogy tájékozódni tudjon.
Az ón kellemesen égett a
gyomrában. A készlete majdnem
kifogyott, olyan sokat égetett az
éjszaka folyamán. Teste már olyan
ösztönösen használta a fémet,
mintha csak levegőt vett volna. Azt
hallotta, a martalócok úgy égetnek
forraszt a testük gyógyítására, hogy
közben a sebesüléseik miatt
eszméletlenül fekszenek. A test
tudja, mire van szüksége.
 Belenyúlt az ágya melletti kis
vödörbe és kivett egy marék ónport.
Sokat hozott magával
Luthadelből, de ezt kiegészítette az
alvilági árusoktól beszerzett
mennyiséggel. Szerencsére egészen
olcsón lehetett ónhoz jutni. A
maréknyi port az éjjeliszekrényén
álló csuporba öntötte, majd az
ajtóhoz lépett. Kicsi és zsúfolt
szobáját legalább senkivel sem
kellett megosztania. Így az itteni
szká viszonylatokhoz képest
fényűzően élhetett.
Összeszorította a szemét és
kinyitotta az ajtót. A napsütötte
folyosó ragyogása mellbe vágta. A
fogát csikorgatta a fény hatására,
amit összeszorított szemhéja
ellenére is rendkívül erőteljesnek
érzett. Nekilátott a földön
tapogatózni. Megtalálta a kancsó
friss vizet, amit a fogadó szolgái
húztak fel neki a kútból, és bevitte a
szobába, majd becsukta az ajtót.
 Pislogva átment a szobán, hogy
megtöltse csuprát. Megitta az ónos
vizet. Ennyi elég lesz egész napra.
De még egy marékkal vett a porból
és az erszényébe tömte, a biztonság
kedvéért.
Néhány percen belül felöltözött és
mindennel elkészült. Leült az ágyra
és csukott szemmel készült az előtte
álló napra. Ha a Polgártárs
kémeinek hinni lehet, Elend
csapatából néhányan már úton
voltak Urteau felé. Valószínűleg
parancsba kapták, hogy szerezzék
meg a készletet és verjék le a
felkelést; érkezésük előtt neki még
be kell gyűjtenie a híreket.
Az ágyán ülve terveket szőtt és
erősen gondolkodott. Érezte a
szomszédos szobákban járkáló
emberek lépteit – a faszerkezet úgy
recsegett és ropogott, mintha
valami hatalmas kaptárban méhek
sürögtek volna. Odakintről kiabálást,
hangos beszédet hallott. A távoli
harang kongását is észlelte. Korán
volt még, alig múlt el dél, de a köd
már visszahúzódott – Urteaunak
körülbelül hat-hét órányi ködmentes
napfény jutott, így itt még mindig
lehetett növényeket termeszteni,
tehát az emberek könnyűszerrel
boldogultak.
Közönséges esetben Kobold
átaludta volna a napfényes órákat.
Most azonban el kellett intéznie
néhány dolgot. Kinyitotta a szemét,
majd felvette az éjjeliszekrényéről
szemüvegét. Egyedi tervezés, saját
kérésére gyártották. Hétköznapi
üveget tetetett bele, nem látást
javító lencséket.
Felvette, majd újra fejére kötötte
a kendőt, amivel eltakarta a
lencséket. Felerősített érzékelése
ellenére a saját szemhéján nem
látott át. A szemüveg segítségével
nappali fénynél is ki tudta nyitni a
szemét és a kendőn keresztül is
látta a külvilágot. Az ablakhoz
lépett, majd az ablaktáblákról a
pokrócot lehúzva kinyitotta azokat.
 Forró – majdnem égető – napfény
áradt rá. A kendő belevágott a
fejbőrébe, de legalább látott. Az
anyag éppen annyi fényt fogott fel,
hogy ne vakuljon meg, viszont elég
vékony volt ahhoz, hogy átlásson
rajta. Valahogy úgy, ahogyan a köd:
az anyag
láthatatlanná vált számára, mivel a
látása már minden képzeletet
felülmúló mértékben felerősödött.
Az elméje figyelmen kívül hagyta a
rongyot.
 Biccentett magának, aztán
magához vette párbajpálcáját, és
kilépett a szobából.

– Tudom, hogy nem szeretsz

fecsegni – szólalt meg Durn,
miközben gyengéden ütögette a
földet maga előtt két bottal. – De
azt neked is el kell ismerned, hogy
ez sokkal jobb, mint amikor a
nemesek uralma alatt éltünk.
 Kobold az egyik gödörben ült, a
hátát nekitámasztotta a csatorna
kőfalának, a fejét pedig enyhén
megdöntötte. A Piacárok volt a
legszélesebb csatorna Urteau-ban.
Valaha olyan széles vízi útként
működött, ahol középen három
csónak is elfért egymás mellett, míg
kétoldalt elegendő hely maradt más
járművek számára. Mára ez lett a
város legnagyobb utcája, egyben a
kereskedők és koldusok kedvelt
helye.
 A Koboldhoz és Durnhoz hasonló
koldusok kedvelt helye. Akik az árok
legszélén ültek, fölöttük az épületek
úgy tornyosultak, akár egy erőd
falai. Az elhaladók közül szinte senki
sem figyelt a szakadt férfiakra.
Senkinek sem tűnt fel, hogy
egyikőjük a tömeget figyeli a
szemére kötött sötét anyag
ellenére, míg a másik túlságosan
gondosan ejti a szavakat, amit
bizonyára nem a nyomornegyedben
tanult.
 Kobold nem válaszolt Durn
megállapítására. Fiatal korában a
beszédmódja – vaskos kiejtése és
utcanyelvvel vegyített szóhasználata
– megbélyegezte, és az emberek
elkerülték. Még manapság sem
beszélt gördülékenyen, és nem
viselkedett olyan elbűvölően, mint
Kelsier. Így hát megpróbált a lehető
legkevesebbet szólni. Úgy kisebb
volt az esélye, hogy bajba sodorja
magát.
 Furamód azonban ahelyett, hogy
hallgatagsága kevésbé feltűnővé
tette volna, az emberek mintha így
még jobban odafigyeltek volna rá.
Durn továbbra is ritmusosan
kopogtatta a földet, mint egy
közönség nélküli utcazenész. Túl
finoman játszott ahhoz, hogy bárki
is meghallja – kivéve, ha valaki
olyan volt, mint Kobold.
A férfi tökéletes ritmusokat
játszott. Bármelyik zenész
megirigyelhette volna.
 – Úgy értem, nézz csak
végig a piacon! – folytatta Durn.
– Az Uralkodó idején a szkák
nem mertek nyíltan üzleti
ügyeket bonyolítani. Valami
gyönyörű dolog történik most.
Szkák vezetnek szkákat.
Boldogok vagyunk.
Kobold látta a piacot. De tudta:
ha az emberek valóban boldogok
lennének, lesütött pillantások
helyett mosoly ülne ki az arcukra.
Vásárolgatnának és nézelődnének,
ahelyett hogy gyorsan kiválasztják,
amire szükségük van, majd
továbbállnak. Ráadásul ha a város
testesítené meg azt az álomvilágot,
aminek lennie kellene, akkor nem
volna szükség a tömeget figyelő
többtucatnyi katonára. A fiú
megrázta a fejét. Mindenkin
majdnem ugyanazt az öltözetet
látta; a színeket és szabásmintát a
Polgártárs parancsai alapján
választották. Még a koldulást is
szigorúan szabályozták. Hamarosan
emberek érkeznek, hogy
megszámolják a Koboldnak dobott
adomány összegét, és elveszik a
Polgártársnak járó részesedést.
– Nézd – folytatta a
győzködést Durn –, látsz olyat,
hogy bárkit is megölnek vagy
megvernek az utcákon? Már csak
ezért is megéri ez a néhány
rendelet.
– Mostanában csak a néma
sikátorokban történnek
 halálesetek – jegyezte meg
Kobold halkan. – Az Uralkodó
legalább nyíltan hajtotta végre a
kivégzéseket.
Durn felhúzta a szemöldökét,
hátradőlt, és a földet ütögette
botjaival. Összetett mintát követett.
Kobold érezte a talajból
visszaverődő rezgéseket, amelyek
megnyugtatták. Tudták vajon az
emberek, micsoda tehetség mellett
haladnak el? Durn némán ütögette
a talajt, amin ők jártak. Egy igazi
tehetség. Sajnos az Uralkodó idején
a szkák nem zenélhettek. A
Polgártárs idején pedig… nos,
általában véve nem jó felhívni
magunkra a figyelmet, bármi legyen
is a módszer.
– Itt is vannak – szólalt
meg hirtelen Durn. – Ahogy
megígérték.
Kobold felpillantott. A
pusmogáson, a hangokon, a
színeken, és a szemét, emberek
meg áruk erőteljes szagán keresztül
foglyokat pillantott meg, akiket
barnába öltözött katonák kísértek.
Néha az érzékek áradata szinte
teljesen elmosta a fiút. Azonban
ahogyan azt egyszer Vinnek
mesélte, az ón égetése nemcsak
arról szólt, hogy mit lehet a
segítségével érzékelni, hanem arról
is, hogy mit lehet figyelmen kívül
hagyni. Ő pedig nagyon jól
megtanulta, miként összpontosítson
a számára fontos érzékekre, és
zárja ki azokat, amelyek csak
elvonnák a figyelmét.
A piacolók utat engedtek a
katonáknak és a foglyaiknak. A
nézelődők meghajtották a fejüket és
ünnepélyesen kihúzták magukat.
– Még mindig követni akarod
őket? – kérdezte Durn.
Kobold némán állt.
A zenész bólintott, aztán felállt és
megragadta a társa vállát. Tudta,
hogy a fiú valójában lát, vagy
legalábbis Kobold feltételezte, hogy
Durn már rájött erre. Mindenesetre
tovább játszották a szerepüket. A
koldusok körében elterjedt módszer
volt, hogy valamilyen sérülést vagy
betegséget színleltek, hogy így
csaljanak ki több pénzt a járókelők
zsebéből. Durn tökélyre fejlesztett
álbicegéssel közlekedett, és színlelt
betegségét igazolva haját foltokban
kitépte. Kobold ugyanakkor
szappant érzett a férfi bőrén és
finom bor illatát a szájából. A
tolvajok fejedelménél kevés
ügyesebb koldus dolgozott a
városban. Ugyanakkor elég okos
volt ahhoz, hogy színlelésével
feltűnés nélkül járhassa az utcákat.
Nem csak ők követték a
katonákat és a foglyokat. A
jóváhagyott szürke színbe öltözött
szkák kísérték a menetet, mintha
csak szellemek lennének – néma,
csoszogó embertömeg a
hamuesőben. A katonák odaértek az
egyik rámpához, ahonnan ki lehetett
kapaszkodni az árokból az utcákra.
Innen fellépcsőzve a város egy
gazdagabb részébe értek, ahol
néhány csatornát feltöltöttek és
macskakővel borítottak.
Hamarosan előtűntek a kietlen
foltok. Kormos sebhelyek –
valamikori otthonok romjai. A füst
szaga szinte elviselhetetlenül hatott
Koboldra; annyira, hogy a száján át
vette a levegőt. Nem kellett sokáig
menniük, hogy elérjék úti céljukat.
Maga a Polgártárs is megjelent.
Nem lovon érkezett – a lovakat
elszállították a tanyákra, ugyanis
csak az ostoba nemesek gondolták
azt, hogy finom lábaik nem
érinthetik a talajt. A Polgártárs
vöröset viselt.
– Mi van rajta? – suttogta Kobold,
miközben Durn körbevezette a
tömeg peremén.
A Polgártárs és bandája egy
nagyobb udvarház lépcsőjén állt,
szkákkal körülvéve. Durn egy olyan
helyre vezette a fiút, ahol néhány
tagbaszakadt férfi utat fúrt
magának a tömegben. Az utca egyik
olyan szegletén álltak, ahonnan jól
rá lehetett látni a Polgártársra. A
nagydarab férfiak bólintottak,
amikor megpillantották
tolvajvezérüket, és szó nélkül
átengedték.
– Mire gondolsz? –
kérdezte a sánta. – A Polgártárs
azt viseli, amit szokott: szká
nadrágot és egy munkásinget.
 – De hát vörös! – suttogta
Kobold. – Az nem tartozik a
jóváhagyott színek közé.
– Ma reggeltől kezdve már
az. Akormányhivatalnokok
viselhetik. Így kirínak a
tömegből, és ha valamelyiknek
baja esik, könnyen megtalálják
őket. Legalábbis ez a hivatalos
magyarázat.
Kobold összevonta szemöldökét.
Kisvártatva valami más ragadta meg
a figyelmét.
 Megpillantotta a lányt.
Természetesen ez nem is lehetett
volna másként – ugyanis
mindenhová elkísérte a bátyját,
akárhová ment. A férfi kimondottan
aggódott a húga biztonságáért, és a
lehető legritkábban engedte ki a
látóköréből. A lány ugyanolyan
szomorúan lógatta az orrát, mint
mindig; bánatos szemeit
gesztenyebarna haj keretezte.
– Ez a mai csapat igen
lehangolt– kezdte Durn, és
Kobold először azt hitte, Beldre-
re utal. Azonban a tolvajvezér a
foglyok felé biccentett. Úgy
néztek ki, mint bárki más a
városban: szürke öltözék,
hamutól koszos arcok, alárendelt
testtartás. A Polgártárs azonban
előrelépett, hogy
megmagyarázza a különbséget.
– Az egyik első nyilatkozat,
amitez a kormány hozott –
kezdte beszédét –, az
 összetartásról szólt. Mi alkotjuk a
szká népet. Az
Uralkodó által választott „nemesek”
tíz évszázadon keresztül tartottak
minket elnyomásban. Mi azonban
úgy döntöttünk, hogy Urteau-ban a
szabadság fog uralkodni. A Túlélő
által megjósolt birodalom létrejön.
– Megszámoltad őket? –
suttogtaDurn.
A fiú bólintott.
– Tíz – mondta, miután
megszámolta a foglyokat. –
 Azok, akikre számítottunk. Nem
neked jár a jutalom, Durn.
– Figyelj csak!
– Ezek itt – folytatta a
Polgártárs,
és kopasz fején megcsillant a vörös
napfény, miközben a foglyokra
mutatott –, ezek itt nem törődtek a
figyelmeztetésünkkel. Tudták,
ahogy mindenki tudja, hogy minden
nemes, aki a városban marad, az
életével játszik! Ez a mi akaratunk –
mindannyiunk akarata!
 – De a fajtájukhoz híven túl
büszkék voltak ahhoz, hogy
megszíveljék a parancsot.
Megpróbáltak elrejtőzni. Úgy
gondolják, fölöttünk állnak.
Mindig is így fogják gondolni. Ez
leplezi le őket! – Egy pillanatra
megállt, aztán folytatta: – És
ezért tesszük azt, amit tennünk
kell!
Előreintette a katonáit, akik
fellökdösték a foglyokat a lépcsőn.
Kobold érezte az olaj szagát a
levegőben, amikor a katonák
kinyitották a ház ajtaját és
betuszkolták őket. Majd kívülről
elreteszelték az ajtót és körbeállták
a házat. Minden egyes katona
meggyújtott egy fáklyát és az
épületre dobta. Nem kellett hozzá
természetfeletti érzékelés, hogy az
emberek megérezzék a forróságot,
ami pillanatok alatt keletkezett. A
rémült és zaklatott, ám lenyűgözött
tömeg hátrább lépett.
Az ablakokat már korábban
bedeszkázták. Kobold ujjakat látott,
ahogyan a rabok próbálták
felfeszíteni a fát, és hallotta a
kiáltásokat. Hallotta, ahogyan
megpróbálják kitörni az elreteszelt
ajtót és üvöltöznek félelmükben.
Azt kívánta, bárcsak tehetne
valamit. De még az ón sem volt elég
ahhoz, hogy egyedül megbirkózzon
egy egész csapatnyi katonával.
Elend és Vin azért küldték, hogy
híreket szerezzen, nem azért, hogy
helyettük cselekedjen. Ennek
ellenére alig tudta türtőztetni a
haragját és gyávának érezte magát,
amikor elfordult az égő épülettől.
– Ez így nem helyes –
suttogta mélységes
felháborodással.
– De hisz ezek nemesek –
hangzott Durn válasza.
– Nem, nem azok. A szüleik
esetleg azok voltak, de ők már
szkáként élték az életüket.
Átlagos emberek, Durn.
 – Nemesi vér folyik az
ereikben.
– Ahogy
mindannyiunkéban, ha elég
messzire tekintünk vissza –
vágott vissza Kobold.
A tolvajfejedelem megrázta a
fejét.
– Ennek így kell lennie. Ez
a Túlélő…
– Ne merészeld a nevét
összefüggésbe hozni ezzel a
 barbár cselekedettel! – sziszegte
fenyegetően a fiú.
A másik egy pillanatra
elgondolkodott. Csak a lángok és a
haldokló emberek kiáltásait lehetett
hallani. Végül megszólalt:
– Tudom, hogy nehéz belátni,
éstalán a Polgártárs is túlbuzgó…
De én hallottam őt egyszer. A
Túlélőt. Ezt tanította. Halál a
nemesekre: szkák általi vezetés.
Ha hallottad volna, megértenéd.
Néha el kell pusztítanod valamit,
 hogy aztán valami jobbat hozhass
létre.
Kobold becsukta a szemét. A tűz
okozta hőség mintha perzselte volna
a bőrét. Igenis hallotta Kelsiert
szkák tömegéhez beszélni. És
Kelsier valóban mondott olyasmiket,
amelyekre most Durn utalt. Akkor
azonban a Túlélő maga volt a
remény és a hit hangja. Most
viszont ugyanazok a szavak
gyűlöletet és pusztítást hoztak.
Kobold gyomra felkavarodott.
 – Megismétlem, Durn… –
Felnézett a férfira és kimondottan
keményen fogalmazott. – Nem azért
fizetlek, hogy a Polgártárs elméleteit
tömd a fejembe! Mondd el, miért
vagyok itt, vagy nem kapsz több
pénzt tőlem!
A nagydarab koldus felé fordult,
és Kobold kendő mögött rejtőző
szemébe nézett.
– Hogy megszámold a
koponyákat – válaszolta halkan.
Ezzel levette kezét a fiú válláról és
visszament a tömegbe.
Kobold nem követte. A füst és az
égő hús szagát alig bírta már
elviselni. Megfordult, átverekedte
magát a tömegen és friss levegő
után szimatolt. Nekitámaszkodott
egy épületnek, erősen zihált, és
érezte, ahogyan a lécek durva
erezete az oldalába nyomódik. Úgy
tűnt számára, mintha a testére hulló
pernye a mögötte rakott tűz
darabkáit hordozná – a halál apró
darabkái a szélben.
Hangokat hallott. Megfordult és
észrevette, hogy a Polgártárs és őrei
már otthagyták a tüzet. Quellion a
tömeghez beszélt. Bátorította őket,
hogy maradjanak éberek. Kobold
egy darabig nézte őket, végül a
tömeg is elindult: követték a
Polgártársat, aki visszaereszkedett a
Piacárokba.
Megbüntette őket, így most meg
kell áldania őket. Gyakran megesett,
főleg a kivégzések után, hogy a
Polgártárs személyesen látogatta
meg az embereket, járkált az
árusító bódék között, kezet fogott a
szkákkal és bátorító szavakat
mondott.
Az ifjú befordult egy
mellékutcába. Hamarosan kiért a
gazdag negyedből és egy olyan
helyre érkezett, ahol az út
szakadékban végződött.
Kiválasztott egy pontot, ahol a
támfal már összeomlott, és így egy
lejtő alakult ki a száraz csatornában.
A legény ezen leugrott a csatorna
fenekére. Felhúzta a kabátja
csuklyáját, eltakarta bekötött
szemét és olyan ügyességgel vágott
át a zsúfolt téren, ami csak az utcán
nevelkedettekre jellemző.
Még úgy is, hogy kerülőutakon
haladt, hamarabb érkezett a piacra,
mint a Polgártárs és kísérői. A
hamuesőn keresztül figyelte,
ahogyan Quellion egy széles
földrámpán halad lefelé több száz
híve társaságában.
Át akarod venni a helyét! –
mérgelődött Kobold, egy kereskedő
bódéjánál guggolva. – Kelsier azért
halt meg, hogy reménységet hozzon
ennek a népnek, és te most el
akarod lopni ezt az örökséget! Ez az
ember nem Kelsier. Ez az ember
még arra sem méltó, hogy kiejtse a
Túlélő nevét.
A Polgártárs folyamatosan járkált,
és atyáskodó modorban szóba
elegyedett a piacra látogató
emberekkel. Megérintette a vállukat,
kezet rázott velük és nyájasan
mosolygott.
– A Túlélő büszke lenne rád! –
hallotta Kobold az áldásait a tömeg
morajlásán keresztül is. – A
hamuesővel jelez nekünk: a
birodalom bukását jelenti, a
zsarnokság hamuját. Ebből a
hamuból fogunk új nemzetet
építeni! Egy szkák által vezetett
nemzetet!
 Kobold előrébb ment,
hátrahajtotta a csuklyáját és
kezeivel maga előtt tapogatózott,
mintha vak lenne. A párbajpálcáját
egy hátára erősített szíjba dugta,
amit eltakartak szürke, bő ingének
redői. Nagyon ügyesen mozgott a
sűrű tömegben. Míg Vin megpróbált
takarásban maradni és láthatatlanul
haladni, addig Koboldnak sikerült
mindkét dolgot egyszerre
véghezvinnie. Sőt mi több, gyakran
kipróbálta az ellenkezőjét is. Arról
álmodott, hogy Kelsierhez hasonló
ember lesz: még mielőtt találkozott
volna a Túlélővel, már hallott
történeteket a férfiról. Kora
legnagyszerűbb szká tolvajának
mondták – olyannak, aki elég
vakmerő volt ahhoz, hogy az
Uralkodót is megpróbálja kirabolni.
Mégis: akárhogy próbálkozott,
Kobold sosem volt képes kitűnni a
tömegből. Túl könnyű volt
figyelmen kívül hagyni, mivel csak
egy volt a többi hamutól koszos
 arcú fiú közül, főleg, amikor nem
lehetett érteni a beszédét az
erőteljes északi nyelvjárása miatt.
Valójában Kelsierrel kellett
találkoznia ahhoz – miután látta,
hogy a férfi miképp képes pusztán
a beszédével embereket
mozgósítani –, hogy végre rávegye
magát: változtasson a kiejtésén és
beszédmódján. Kobold ekkor
kezdett ráébredni, micsoda erő
lakozik a szavakban.
 Óvatosan keresztülvágott a
tömegen, hogy a Polgártársat
éljenző csoport élére kerüljön.
Lökdösték és taszigálták, de senki
sem kiáltott rá. Könnyű volt nem
észrevenni egy vakot, akit a
lökdösődő tömeg magával rántott –
és akit így nem vettek figyelembe.
Néhány jól irányzott mozdulattal a
csoport legelejére verekedte magát,
alig egy karnyújtásnyira a
Polgártárstól.
A férfiból füst szaga áradt.
 – Értem, jóasszony –
magyaráztaa Polgártárs,
miközben egy idős hölgy kezét
fogta –, de az unokájára ott van
szükség, ahol van, a földeken.
Nélküle és a többi ilyen fiú nélkül
nem lenne mit ennünk! Egy
szkák által vezetett nemzetnek is
szüksége van szká munkásokra.
– De… nem jöhet vissza
még egykis időre sem? –
kérdezte a nő.
– Idővel, jóasszony. Idővel.
 A férfi bíborvörös egyenruhája
volt az utca az egyetlen színfoltja,
és Kobold azon kapta magát, hogy
bámulja. Erővel elfordította a
szemét és tovább helyezkedett a
tömegben, mivel nem a
Polgártársat szemelte ki magának.
Beldre szokásához híven oldalt
állt. Mindig figyelt, de sosem
avatkozott közbe. A Polgártárs olyan
hévvel beszélt, hogy szinte teljesen
elfelejtkezett a húgáról. A legény jól
ismerte ezt az érzést. Engedte, hogy
egy katona arrébb lökje, és ezzel
kitaszítsa a Polgártárs útjából. Ez a
lökés közvetlenül Beldre mellé
sodorta. Enyhe parfümillat csapta
meg orrát a lány közelében.
Azt hittem, ez tilos.
Kelsier mit tett volna? Támadásba
lendült volna, talán meg is öli a
Polgártársat, vagy valamilyen más
módon fellép a férfi ellen. A Túlélő
nem hagyta volna, hogy ilyen
szörnyű dolgok megtörténjenek – ő
cselekedett volna.
 Talán megpróbálta volna maga
mellé állítani a Polgártárs egyik
bizalmasát.
A fiú érezte, hogy a szívverése –
amit mostanában sokkal
hangosabban hallott – felgyorsul. A
tömeg ismét elindult, ő pedig
hagyta magát a lány mellé sodródni.
Az őrök nem figyeltek; a
Polgártársra összpontosítottak, az ő
épségét védték a sok, véletlenszerű
hatástól.
 – A bátyád – suttogta Kobold a
lány fülébe. – Egyetértesz a
gyilkosságaival?
A lány megpördült, és a fiú most
először vette észre zöld szemét.
Kobold visszabújt a tömegbe és
ismét hagyta magát sodorni,
miközben a lány a fejét forgatva
próbálta kitalálni, vajon ki szólította
meg. A bátyját követő sereglet
magával rántotta a fiú mellől.
Kobold egy rövid ideig várt a
lökdösődő könyökök tengerében,
majd ismét helyezkedni kezdett.
Apránként odébb taszigálta az
embereket, amíg újból a lány mellé
nem került.
– Azt hiszed, különbözik ez
bármiben is attól, amit az Uralkodó
tett? – suttogta a fiú. – Láttam
egyszer, amint véletlenszerűen
embereket választ ki, összegyűjti,
majd kivégezteti őket Luthadel
főterén.
A lány ismét megpördült, és
végre beazonosította Koboldot a
hullámzó tömegben. A fiú egyenes
háttal állt és kendője ellenére Beldre
szemébe nézett. Az emberek
sokasága magával rántotta a lányt.
Beldre ajka mozgott. Csak
olyasvalaki tudta leolvasni a
szavakat a szájáról, akinek ón erősíti
fel az érzékszerveit.
– Ki vagy te?
A fiú ismét átverekedte magát a
tömegen. A Polgártárs láthatóan
beszédre készült, kihasználva az
egyre sokasodó tömeget. Az
emberek a piac közepén felállított
pódium körül gyülekeztek; mind
nehezebb volt haladni köztük.
A fiú odaért a lányhoz, de érezte,
hogy a tömeg ismét magával rántja.
Ezért két elhaladó test között
megragadta Beldre kezét, és a
csuklójánál fogva magával rántotta
a hullámzó tömegbe. A lány
megfordult, de nem kiáltott fel.
A tolongás nem hagyott alább
körülöttük, és Beldre a legény
letakart szemébe nézett.
 – Ki vagy te? – kérdezte
ismét.
Bár Kobold elég közel állt ahhoz,
hogy hallja a szavait, egy hang sem
hagyta el a torkát. Csak eltátogta a
szavakat. Mögötte a pódiumon a
bátyja belekezdett a prédikációjába.
– Az vagyok, aki meg fogja
ölni abátyádat – válaszolta a
legény halkan.
Valamiféle választ várt a lánytól –
egy sikolyt esetleg, vagy talán vádló
szavakat. Meggondolatlanul
cselekedett, ami csalódottságából
eredt: nem tudott segíteni a
kivégzett embereken. Ha a lány
tényleg sikít – jött rá egy pillanattal
később –, az az ő életébe került
volna.
Beldre azonban néma maradt.
Csak a hamupelyhek hullottak
körülöttük.
– Mások is ugyanezt
mondták – tátogta.
– De ők nem én vagyok.
 – És ki vagy te? – kérdezte
a lányharmadjára.
– Egy isten társa. Egy
olyan ember, aki hallja a
suttogásokat és érzi a sikolyokat.
– Egy olyan ember, aki azt
hiszi,jobban tudja, mire vágyik a
népe, mint saját választott
vezetője? – tette fel a kérdést
hangok nélkül
Beldre. – Mindig lesznek
szakadárok, akik ellenzik azt, amit
pedig meg kell tenni.
 A fiú még mindig fogta a lány
kezét, erősen megszorította és
magához húzta. A tömeg teljesen
körbefogta a pódiumot, így a két
fiatal hátramaradt, mint ahogy a
visszahúzódó hullámok hátrahagyják
a kagylókat a tengerparton.
– Én ismertem a Túlélőt,
Beldre – suttogta ellentmondást
nem tűrő hangnemben. – Ő adta
a nevemet és a barátjának
tartott. Amit ebben a városban
elkövettetek, azon elszörnyedne,
 és nem hagyom, hogy a bátyád
folytassa Kelsier örökségének
megbecstelenítését!
Figyelmeztesd, ha muszáj!
Mondd meg Quellionnak, hogy
eljövök érte!
A Polgártárs félbehagyta a
beszédét. Kobold felpillantott és a
pulpitus felé nézett. Quellion
végigtekintett hívei összegyűlt
seregletén, majd megpillantotta a
húgát és a kezét fogó fiút. Kobold
csak akkor jött rá, mennyire
védtelenek.
– Te ott! – kiáltotta a
szónok. –Mit csinálsz a
húgommal?
A fenébe is! – gondolta Kobold,
aztán elengedte a lány kezét és
futásnak eredt. Az árkok egyik
legfőbb kellemetlenségét a magas,
meredek falak jelentették. Nagyon
kevés módon lehetett kijutni a
piacról, a kijáratokat pedig Quellion
őrei figyelték. A Polgártárs dühös
parancsaira bőrbe öltözött és acéllal
felfegyverzett katonák indultak el a
posztjaikról.
Rendben – gondolta a fiú, és
rátámadt a legközelebbi, katonák
alkotta csoportra. Ha átjutna rajtuk,
talán elérne egy felfelé vezető
rámpát és eltűnhetne a fent
magasodó épületek közti
sikátorokban.
Kardok súrlódtak a hüvelyükhöz,
amikor kirántották őket. A Kobold
mögött álló emberek rémülten
kiáltoztak. A fiú kabátja rongyos
szakadásaiból előrántotta
párbajpálcáját.
Aztán máris a katonák között
találta magát.
Nem volt harcos, legalábbis nem
a szó szoros értelmében.
Természetesen ő is gyakorolt
Hammel – miután Dorong
ragaszkodott hozzá, hogy
unokaöccse tanulja meg, miként
védheti meg magát. A banda valódi
harcosai azonban mindig is
ködszerzetek voltak: Vin és Kelsier,
Hammel kiegészülve, aki
forraszöklűként a nyers erőt
testesítette meg, ha a szükség úgy
hozta.
Mostanában azonban Kobold sok
időt töltött gyakorlással, és közben
felfedezett valami érdekeset. Valami
olyannal rendelkezett, amivel Vin és
Kelsier soha: a teste ösztönösen
tudta használni az érzékszerveit.
Megérezte a légmozgásokat, a
rezgéseket a földön, és az emberek
szívverését hallva meg tudta
határozni, milyen közel állnak hozzá.
Bár nem ködszerzetként, mégis
nagy veszélyt jelentett az
ellenségeire nézve. Lágy szellőt
érzékelt, amiből tudta, hogy egy
kard suhint felé. Lebukott. Lépést
érzett a földön, amiből tudta, valaki
oldalról támad. Odébb lépett.
Mintha csak atiumot égetett volna.
Izzadságcseppek hullottak a
szemöldökéről, miközben
megpördült, majd az egyik katonát
tarkón vágta a pálcájával. A férfi a
földre zuhant – Kobold fegyvere a
legfinomabb keményfából készült.
Hogy biztosra menjen, a pálca végét
az ellenfele halántékába vágta, ezzel
végleg kiiktatva azt a harcból.
Aztán nyögést hallott maga mellől
– halk, de árulkodó hangot. Oldalra
lendítette pálcáját, és a támadó
katona felkarjának csapta. A
csontok eltörtek, a katona felordított
és elejtette a fegyverét. Kobold őt is
fejbe vágta, majd megpördült, és
felemelt pálcájával megpróbálta
kivédeni a harmadik katona ütését.
Acél találkozott a fával, amiből az
acél került ki győztesen, eltörve
Kobold fegyverét. Annyi időre
azonban sikerült megállítani a
pengét a levegőben, míg az ifjú le
tudott bukni és felkapta az egyik
elesett harcos kardját. Különbözött
azoktól a fegyverektől, amikkel ő
gyakorolt – az urteau-i férfiak
jobban kedvelték a hosszú, vékony
pengéket. Egy katona még hátra
volt; ha őt is sikerül levernie,
kiszabadulhat.
Azonban az ellenfele láthatóan
rájött, hogy előnnyel rendelkezik a
fiúval szemben. Ha a legény
futásnak ered, hátba támadhatják,
ha azonban marad, rövid időn belül
legyűri a túlerő. A katona fáradtan
körözött, próbált időt nyerni.
Ám Kobold támadásba lendült.
Felemelte kardját és bízott benne,
hogy felerősített érzékszervei
kárpótolják hiányos harci
tapasztalataiért. A katona felemelte
a fegyverét, hogy védekezzen a
csapása ellen.
A fiú fegyvere megállt a
levegőben.
Megbotlott, próbálta
előrelendíteni a kardot, de valami
furamód egy helyben tartotta –
mintha szilárd anyagon próbálta
volna keresztülszúrni levegő
helyett. Olyan volt, mintha…
Mintha valaki ellene taszított
volna. Allomancia! Kobold
kétségbeesetten nézett körbe, és
azonnal megtalálta az erő forrását.
A taszító személynek közvetlenül
vele szemben kellett lennie, mivel az
allomanták csak egy irányba, egy
szemközti pontra voltak képesek
taszítani.
Quellion, a Polgártárs,
csatlakozott húgához. A férfi Kobold
szemébe nézett, és a fiú látta a
Polgártárs szemében az erőlködést,
ahogyan magához szorította a
húgát, a lány súlyát támasztékul
használva, miközben az ő kardjára
taszított. Ezzel úgy avatkozott be
egy csata menetébe, ahogy valaha
Kelsier tette, amikor meglátogatta a
barlangrendszert, ahol a hadserege
készült a nagy összecsapásra.
Kobold eldobta a fegyvert,
engedte, hogy az hátrafelé repüljön,
és az erő a földre lökje őt.
Érezte egy ellenséges kard
suhintását a feje fölött, ami
majdnem eltalálta. A saját fegyvere
nem messze tőle a földre hullt, és
csörgése hangosan csengett a
fülében.
Nem maradt ideje levegőt venni;
csak annyira tudta feltolni magát,
hogy a katona következő ütését
kivédje. Szerencsére nem viselt
fémet, így Quellion nem tudott
rátaszítani, hogy továbbra is
befolyásolja a küzdelmet. Kobold
örült, hogy ezt a régi szokását nem
adta fel.
Egyetlen lehetősége maradt, a
futás. Nem vehette fel a harcot,
főleg úgy, hogy egy allomanta is
beavatkozott. Megfordult, miközben
a testőr újabb suhintásra készült.
Előrelökte magát úgy, hogy a
katona nem vette észre. Átbújt a
férfi karja alatt és oldalirányba
kezdett rohanni, azt remélve, hogy
elfuthat az összezavart katona
mellett.
Valami azonban elkapta a lábát.
Megpördült. Először azt hitte,
Quellion vonzza valahogy mégis,
aztán észrevette, hogy a földön
fekvő katona – az első, akivel
végzett – megragadta a lábát.
Kétszer is fejbe vertem ezt az
embert! – gondolta Kobold
zavartan. – Nem lehet, hogy még
mindig eszméleténél van!
A kéz erősen tartotta lábát és
emberfeletti erővel hajította hátra
őt. Ilyen erővel csak egy martalóc
rendelkezik – egy forraszégető,
mint Ham.
Kobold nagy bajba került.
 Rúgkapált, megpróbált
kiszabadulni, majd nagy nehezen
lábra állt. Viszont egy martalóc a
forrasz ereje miatt gyorsabban és
messzebbre volt képes futni, mint
egy ónégető.
Két allomanta, ha beleszámoljuk a
Polgártárst is – morfondírozott
Kobold. – Valaki nem is veti meg
annyira a nemesi vért, mint
ahogyan állítja.
A két katona közeledett felé.
Kétségbeesetten kiáltva – saját
szívverését dobverésnek érzékelve
–, Kobold rávetette magát a
martalócra és megragadta a
meglepett férfit. Majd a
zavarodottság pillanatában
megpördítette a martalócot, arra
használva a nagydarab katona
testét, hogy pajzsként védje meg a
harmadik támadójától.
De nem számolt a Polgártárs
brutális kiképzésével. Quellion
mindig szükségről és áldozatról
prédikált. Láthatóan ezt az elméletet
kiterjesztette a katonáira is, mivel a
kardot rántó férfi a fegyverét
egyenesen átszúrta társa hátán és
szívén, és beleállította
Kobold mellkasába. Ezt a
mozdulatot csak egy martalóc
erejével és egy párbajhős
képességeivel rendelkező személy
hajthatta végre.
Három allomanta – számolgatott
a fiú elhomályosuló látással,
miközben a katona megpróbálta
kirántani kardját a két testből.
Halott társa tének súlya végül
eltörte a pengét.
Hogy maradhattam egyáltalán
ilyen sokáig életben? Valószínűleg
megpróbálták nem felfedni az
erejüket. Megpróbáltak elbújni az
emberek elől…
A fiú hátrafelé botladozott és
érezte a mellkasából ömlő vért.
Furamód fájdalmat azonban nem
tapasztalt. Felerősített
érzékszerveivel pedig olyan erősen
kellett volna éreznie, hogy…
Aztán megérezte. Minden
elsötétült.
 A hamulebontó mikrobák és a
megváltoztatott növényekben
megmutatkozó aprólékosság azt
jelzi, hogy Rashek egyre többet
használta az erőt. Pillanatok alatt
kiégett – de egy istenség számára a
pillanatok órákként is telhetnek.
Rashek oktalan gyermekként
kezdte, aki túl közel lökte a
bolygóját a Naphoz, majd felnőtté
vált, aki hamuhegyeket hozott létre,
amivel lehűtötte a levegőt, míg
végül érett művész lett belőle, aki
egy-egy cél érdekében növényeket
és más élőlényeket teremtett.
Ez azt a gondolkodásmódját is
mutatja, ami Oltalom erejének
használatakor átjárta. Az ő hatása
alatt védelmező módszereket
alkalmazott. Ahelyett, hogy
visszanyomta volna a
hamuhegyeket és a bolygót is a
helyére állította volna, érzékennyé
vált és ádázul próbálta helyrehozni
az általa okozott kárt.
Tizenhetedik fejezet

Elend az emberei élén lovagolt, a

hamutól tisztára kefélt, hófehér
ménjén. Megfordította a lovát és
végignézett serege nyugtalan
sorain. Látta az esti fényben
várakozó arcokra kiülő rettegést.
Hallották a szóbeszédet, amelyet
aztán császáruk az előző nap
megerősített. Ma ellenállóvá kell
tenni a sereget.
 Elend végiglovagolt a sorok
között; Demoux ezredes mellette
haladt deres csődörén. Mindkét állat
hatalmas csataló volt, amiket a
látvány végett hoztak magukkal, és
nem elsősorban azért, hogy a
hasznukat vegyék. A császár és a
többi hivatalnok az út nagy részét
csatornajáró hajókon, és nem
lóháton tették meg.
Elend nem aggódott a döntése
erkölcsösségén, azon, hogy kiteszi
embereit a ködnek – legalábbis
ebben a pillanatban nem aggódott
ezen. Valami nagyon fontosat
megtanult önmagával kapcsolatban:
őszinte volt. Talán túl őszinte is. A
bizonytalanság kiülne az arcára, a
katonák megéreznék a tétovázását.
Így megtanulta az aggályait és
félelmeit azokra az időkre
tartogatni, amikor a legszűkebb
baráti körben tartózkodott. Ez
viszont azt jelentette, hogy Vin túl
gyakran látta őt mélázni. Így
azonban más alkalmakkor
nyugodtan sugározhatott
önbizalmat.
Gyorsan haladt, a lova patái olyan
hangosan dobogtak, hogy az
emberek messziről is meghallották.
Olykor megütötte a fülét a
kapitányok kiáltása, akik az
embereiket utasították, hogy
tartsanak ki. Ennek ellenére Elend
látta a katonái szemében az
aggodalmat. És hibáztathatja-e őket
ezért? Aznap olyan ellenséggel
találják majd magukat szemben,
amely ellen nem tudnak harcolni, és
aminek nem tudnak ellenállni. Egy
órán belül hétszázan terülnek majd
el holtan közülük. Körülbelül minden
ötödik katona. Nem rossz arány,
nagyobb léptékben mérve – de ez
kevés vigaszt nyújtott a
felsorakozott embereknek, akik
érezték az őket körülölelő ködöt.
Azonban kitartottak. Elend büszke
volt rájuk. Megadta a lehetőséget
azoknak, akik nem akartak
szembenézni a köddel, hogy
visszatérjenek Luthadelbe. A
fővárosban is szükség volt
csapatokra, és inkább nem menetelt
olyan férfiakkal, akik nem kívántak
kiállni a ködbe. Szinte senki sem
hagyta el a sereget. A nagy többség
teljes létszámban felsorakozott,
utasítás nélkül is.
Felvették a teljes harci
felszerelésüket, kifényesített és
megolajozott páncélzattal, olyan
tiszta egyenruhában, amilyet csak
lehetett viselni ebben a hamufoltos
vadonban. Elend helyesnek tartotta,
hogy teljes vértezetben álltak ki,
mintha csak csatába indulnának –
és bizonyos értelemben valóban ez
várt rájuk.
Az emberei megbíztak benne.
Tudták, hogy a köd közeledik
Luthadel felé, és megértették a
barlanggal rendelkező városok
elfoglalásának jelentőségét is.
Elhitték, hogy a császár képes
segíteni a családjaikon.
 Ez a bizalom még eltökéltebbé
tette őt. A lovát az egyik sor mellé
ösztökélte, majd forraszt égetett. A
teste megerősödött, több erő jutott
a tüdejébe is, és buzdítani kezdte
embereit, hogy bátrabbak legyenek.
– Tartsatok ki! – kiáltotta.
Fejek fordultak felé, és a
páncélcsörgés alábbhagyott. A saját
hangját olyan hangosnak hallotta,
hogy vissza kellett vennie az ón
égetéséből.
 Ez a köd le fog csapni
néhányunkra. A legtöbben azonban
érintetlenek maradunk, és a
megbetegedettek közül szinte
mindenki fel fog épülni! Azután már
egyikünknek sem kell félnie a
ködtől. Nem érkezhetünk meg
Fadrexbe anélkül, hogy kitettük
volna magunkat a köd hatásának!
Ha így cselekednénk, akkor reggel
érhetne bennünket a támadás,
amikor a sátrainkban húzzuk meg
magunkat. Az ellenségeink így is,
 –
úgy is a ködbe kényszerítenek
minket, és akkor úgy kellene
harcolunk, hogy minden hatodik
katonánk rángatózva a földön
fetrengene.
Megfordította a lovát, Demoux
követte, és végighaladtak a sorok
mentén.
– Nem tudom, miért öl a köd,
debízom a Túlélőben! A köd
urának nevezte magát. Ha
meghalnak közülünk néhányan, az
 az ő akaratából történik. Tartsatok
ki!
Az emlékeztetője hatásosnak
bizonyult. A katonák kihúzták
magukat és nyugatnak fordultak,
ahol a nap hamarosan alábukik.
Elend ismét a lova véknyába rúgott,
és egyenes derékkal ült a
nyergében, ahonnan mindenki jól
láthatta.
Bátornak tűnnek, uram –
jelentette csendesen Demoux,
 –
miközben lovával Elend
mellé lépdelt. – Jó beszéd volt.
A császár bólintott.
– Uram… – szólalt meg az
ezredes. – Komolyan gondolta, amit
a Túlélőről mondott?
– Természetesen igen.
– Ne haragudjon, uram! –
szabadkozott az ezredes. – Nem
állt szándékomban
megkérdőjelezni a hitét, csak
arról van szó, hogy… Nos, nem
kell tovább játszania a
színjátékot, ha nem akarja.
– A szavamat adtam,
Demoux –mondta Elend
felhúzott szemöldökkel, és a
sebhelyes arcú ezredesre
pillantott –, és be is tartom azt.
– Hiszek önnek, uram, ön
tiszteletre méltó ember.
– De?
Demoux elgondolkozott.
– De… amennyiben nem
hisz igazán a Túlélőben, akkor
 –
nem hiszem, hogy ő szeretné,
ha a nevében beszélne.
Elend kinyitotta a száját, hogy
leszidja az ezredest tiszteletlensége
miatt, de meggondolta magát. A
férfi őszintén, szívéből beszélt. Az
ilyet nem szokás megbüntetni.
Mellesleg, akár igaza is lehet.
Nem tudom, miben hiszek,
Demoux – vallotta be, majd
visszatekintett a katonákra. –
Bizonyosan nem az Uralkodóban,
Sazed vallásai pedig évszázadok óta
nem léteznek, és már ő sem beszél
róluk. Úgy tűnik, a Túlélő egyháza
maradt az egyetlen választási
lehetőség.
– Őszinte tisztelettel,
uram, de meg kell mondjam, ez
nem valami erős fogadalom.
– Mostanában nehezemre
esik hinni, Demoux. – Elend
felpillantott és nézte a levegőben
szállingózó hamupelyheket. – Az
utolsó istenséget az a nő ölte
meg, akit végül elvettem
–
feleségül. A nő, akit önök
vallásos tisztelettel öveznek, bár
ő megveti az áhítatot.
Az ezredes némán bólintott.
– Nem tagadom az
istenüket, Demoux. Komolyan
gondolom, amit mondtam: úgy
hiszem, a Kelsierben való hit
jobb, mint a többi lehetőség. És
figyelembe véve, hogy mi vár
ránk az elkövetkező néhány
hónapban, szívesen hiszem azt,
 hogy valami – bármi is az –
fentről figyel és segít rajtunk.
Néhány pillanatig a gondolataikba
merültek.
– Tudom, hogy az
örökösnő ellenzi a Túlélő iránt
tanúsított
tiszteletünket, uram – kezdte végül
az ezredes. – Ismerte őt, ahogy én
is. Azzal azonban nincs tisztában,
hogy a Túlélő sokkal több lett, mint
Kelsier, a férfi.
A császár összevonta
szemöldökét.
– Úgy hangzik, mintha
számításból istent csinált volna
belőle, barátom: mintha csak
jelképnek tekintené.
Demoux megrázta a fejét.
– Úgy értem, Kelsier
hétköznapi ember volt, viszont
egy olyan, aki valami többlethez
jutott, valami örökkévalónak,
halhatatlannak a darabkájához.
Amikor meghalt, nem egyszerűen
Kelsierként, a bandavezérként
halt meg. Nem tartja furcsának,
felség, hogy már a Bugyrok előtt
nem vált ködszerzetté?
– Az allomancia így
működik, Demoux. Nem kapjuk
meg az erőt addig, amíg valami
szörnyűség nem történik velünk,
amibe csaknem belehalunk.
 – És nem gondolja, hogy
Kelsiermár a Bugyrok előtt is
átélt hasonló eseményeket?
Hiszen obligátoroktól és
nemesektől lopott. Nagyon
veszélyes életet élt. Úgy
gondolja, hogy elkerülhette volna
a veréseket, halálközeli
élményeket és érzelmi
megrázkódtatásokat?
Elend elgondolkozott.
– A Bugyrokban jutott
hozzá az erőhöz – jelentette ki
aztán halkan –, mert valami
 elhatalmasodott rajta. Akik
ismerték, azt mesélik, hogy
nagyon megváltozott, mire
visszatért. Egyetlen cél lebegett a
szeme előtt: olyasvalamit akart
elérni, amit a világon mindenki
más lehetetlennek tartott.
Demoux megrázta a fejét.
– Nem, uram. Kelsier, a
férfi
meghalt a Bugyrokban, és
megszületett Kelsier, a Túlélő.
Hatalmas erő, hatalmas bölcsesség
került a birtokába egy mindenki
felett álló hatalom által. Így érte el
célját. Ezért imádjuk őt istenként.
Továbbra is megmaradt emberi
tökéletlensége, de egy istenség
reményei áradtak belőle.
Elend elfordult. Ésszerű, tudós
énje pontosan értette, mi történik: a
követői fokozatosan istenként
kezdték tisztelni Kelsiert, és egyre
rejtélyesebbnek állították be az
életét. Mennyei erőkkel kellett
felruházni, mivel az egyháza nem
tisztelhetett egy hétköznapi embert.
 És Elend másik énje mégis örült a
magyarázatnak, mert a történet így
sokkal hihetőbbé vált. Végül is
Demoux-nak igaza lehet: egy alvilági
alak hogyan élhetett olyan sokáig az
utcán anélkül, hogy elpattant volna?
Valaki felkiáltott.
Elend felkapta a fejét, és a
sorokat pásztázta. A katonák
mozgolódni kezdtek. Megjelent a
köd, akár egy szempillantás alatt új
hajtásokat hozó, ég felé tekergőző
növény. Nem látta a földre zuhant
katonát. Ez azonban már nem is
számított, mert mások is üvölteni
kezdtek.
A vörösen izzó nap egyre
homályosabbá vált, ahogyan
közeledett a látóhatárhoz. Elend
lova idegesen toporgott. A
kapitányok utasították katonáikat,
hogy maradjanak a helyükön, de
Elend még mindig látott mozgást. Az
előtte álló csoportban
kisebbnagyobb kupacok jelentek
meg a sorokban, miután egymás
után zuhantak a földre az emberek,
akár az elvágott zsinórú
marionettbábuk. A társaik
elhátráltak a földön reszketőktől,
miközben a köd mindent és
mindenkit körbefont.
Szükségük van rám – gondolta
Elend, és rántott egyet a száron,
majd a környezetében lévők
érzelmeire vonzott. – Demoux,
induljunk!
Megfordította lovát, de
az ezredes nem követte. Elend
megfordult.
– Demoux? Mi a…
 Abban a pillanatban elállt a szava.
Ősz hajú barátja a nyeregben ült, és
hevesen rázkódott. Miközben Elend
figyelte, a kopaszodó katona
lecsúszott a hátasáról és lehuppant
a bokáig érő hamuba.
– Demoux! – kiáltotta a császár,
és rettenetesen ostobának érezte
magát.
Lepattant a lóról. Sosem
gondolkodott el azon, vajon az
ezredesre is hatással lesz-e a köd.
Azt feltételezte, hogy ő is – csakúgy,
mint Vin és a többiek – már régen
ellenállóvá vált. A férfi mellé térdelt.
Lába a hamuba süppedt, és hallotta,
ahogyan a katonák kiáltoznak és a
kapitányok parancsokat üvöltenek. A
barátja reszketett, tekergett és
fájdalmában levegő után kapkodott.
A hamu pedig csak hullt és hullt
tovább.
Rashek nem oldotta meg a világ
összes problémáját. Valójában ha
valamit helyrehozott, azzal csak
újabb bajokat okozott. Azonban elég
okos volt ahhoz, hogy minden újabb
probléma kisebb horderejű legyen,
mint az azt megelőzőek. Így tehát
ahelyett, hogy minden növény
kipusztult volna a túl közeli
napsugárzás és a hamuval borított
talaj miatt, ezúttal olyan
növényekkel kellett beérni, amelyek
nem szolgáltattak elég tápanyagot.
Valóban megmentette a világot.
Igaz, a majdnem bekövetkező
világvége elsősorban neki róható fel
– viszont mindent figyelembe véve
elismerésre méltó munkát végzett.
Ő legalább nem szabadította rá a
világra Romlást, ahogyan mi tettük.
Tizennyolcadik fejezet

Sazed rácsapott a lova farára,

amitől az továbbügetett. Az állat
patái hamut szórtak a levegőbe. A
pokróca valaha hófehéren csillogott,
mára azonban csúnyán elszürkült. A
bordái már kilátszottak –
alultápláltsága okán már alig
lehetett elvárni tőle, hogy elbírja a
hátán lovasát. Már élelmet sem
tudtak biztosítani a számára.
 – Na, ez igazán szomorú látvány –
jegyezte meg Szellő, aki az őrző
mellett állt a hamulepte úton.
A kétszáz katonára felügyelő őr
némán állt és nézte a lovas nélkül
ügető állatot. Sazed nem tudta
kiverni a fejéből, hogy az utolsó
hátasuk szabadon bocsátása valamit
jelképez.
– Szerinted túléli? –
kérdezte a bábos.
– Gyanítom, hogy egy
darabig még talál valami
élelemfélét a hamu alatt, de nem
 lesz egyszerű dolga – válaszolta
a terrisi.
Szellő felhorkant.
– A túlélés mindannyiunk
számára nehéz manapság.
Mindenesetre a legjobbat
kívánom ennek a
teremtménynek.
Csatlakozol hozzánk a kocsiban?
Sazed hátrapillantott válla fölött a
járműre, aminek csak a
legfontosabb elemeit hagyták meg
és úgy alakították át, hogy a
katonák tudják húzni. Kivették az
ajtókat, helyükre függönyöket
akasztottak és a hátsó részt is
megkurtították. A lecsökkentett súly
és az egymást váltó kétszáz ember
miatt a jármű nem okozott túl nagy
terhet senkinek. Ennek ellenére
Sazed tudta, hogy bűntudata lenne,
ha mások cipelnék. Régi
szolgaösztönei kerekedtek felül.
– Nem, egy darabig
sétálok. Köszönöm.
Szellő bólintott és a fogathoz lépett
egy katona kíséretében, aki
napernyőt tartott a feje fölé. A
 bábos felmászott, és leült Allrianne
mellé. Most, hogy Sazedet semmi
sem védte a hamutól, felhajtotta
utazóköpenye csuklyáját, hóna alá
vágta a gyűjteményét, és átkelt a
pernyétől fekete földön a sor
elejére.
– Goradel kapitány,
folytathatjukaz utat – szólt.
A menetoszlop nekilódult. Nehéz
út állt előttük: egyre vastagabb
hamuréteg fedte a földet, arról nem
is beszélve, hogy a hamu túl puhán
omlott a lábuk alá és csúszott, akár
a homok. Hiába fárasztotta őket a
menetelésük, még ez sem tudta
elvonni a terrisi figyelmét az
aggodalmairól. Abban
reménykedett, ha meglátogatja a
sereget – ha találkozik Vinnel és
Elenddel –, akkor talán megnyugszik
egy kis időre.
Barátjaiként tekintett a két fiatalra,
és az egymás iránt érzett odaadásuk
jó érzésekkel töltötte el. Végül is ő
volt, aki összeadta őket.
Ez a találkozás ugyanakkor
további kételyeket is ébresztett
benne. Vin hagyta, hogy Elend
meghaljon – emlékezett. – És
mindezt az én tanításaim hatására
tette.
Ruhaujjának zsebében hordta a
virágot ábrázoló képet, és próbálta
megtalálni a Vinnel folytatott
beszélgetés lényegét. Hogyan lett
belőle olyan ember, akit mások
felkeresnek a gondjaikkal? Nem
lehet, hogy érzékelték az
álszentségét, hiszen képes volt jól
csengő válaszokkal szolgálni,
ugyanakkor a saját tanácsait nem
tudta betartani. Elveszettnek érezte
magát. Úgy érezte, akkora súly
nehezedik rá, ami szorongatja és
arra készteti, hogy adja fel.
Milyen könnyedén beszélt Elend a
reményről és jókedvről; mintha a
boldogság csupán döntés kérdése
lenne! Néhányan feltételezték, hogy
igaza is van. Valamikor talán ő is
egyetértett volna velük. Mára
viszont összeszorult a gyomra a
gondolattól, hogy egyáltalán bármire
is rávegye magát. Az elméjét folyton
kételyek lepték el.
 Erre való a vallás – gondolta,
miközben a sor elején lépdelt a
vállára akasztott csomaggal. –
Átsegíti az embert a nehéz
időszakokon.
Lenézett a gyűjteményére. Aztán
menet közben kioldotta a szíjat és
végiglapozta a papírokat. Már több
százzal végzett, de eddig egyetlen
vallás sem adta meg a keresett
választ. Talán túl jól ismerte őket. A
bandatagok legtöbbjének nehezére
esett istenként tisztelni Kelsiert,
szemben a többi szkával, mivel
ismerték a hibáit és botlásait.
Először hétköznapi emberként
tekintettek rá, és csak azután
ismerték meg istenségként. Ez
lehetett a helyzet a többi vallással
is. Sazed túl jól ismerte őket, így túl
könnyen felfigyelt a bennük rejlő
hibákra.
Nem nézte le a hívőket, ám eddig
legalábbis csak ellentmondást és
kétszínűséget talált minden egyes
áttanulmányozott vallásban. Az
istenséget tökéletesnek gondoljuk.
Egy istenség nem engedi, hogy
lemészárolják a híveit, és biztosan
megakadályozná, hogy a világot
éppen azok a jó emberek pusztítsák
el, akik meg akarják menteni.
Talán valamelyik hátralévő
vallásban rejlik a válasz. Kell, hogy
legyen valamiféle igazság, amire
rábukkanhat! Érezte, hogy sötét,
fojtogató gondolatai kezdenek
felülkerekedni rajta, így inkább
gyűjteményébe merült: kivette a
következő papirost és a fedőlaphoz
csatolta. Séta közben szándékozta
tanulmányozni, úgy, hogy majd a
gyűjtemény aljára helyezi, amikor
nem olvassa, hogy távol tartsa a
hamutól.
Meg fogja találni a válaszokat.
Gondolni sem mert arra, mit tesz, ha
nem lesznek válaszok.
Végre beértek a Belső
Uradalomba, arra a területre, ahol
küzdelem árán még élelemhez
lehetett jutni, így biztosítva az
életben maradást. Szellő és Allrianne
a kocsiban maradtak, de Sazed
örömmel lépdelt, még ha így
nehezebben tudta is a vallásait
tanulmányozni.
Nem volt képes eldönteni, mit
gondoljon a megművelt földekről.
Többtucatnyi mellett haladtak el;
Elend annyi embert gyűjtött a Belső
Uradalomba, amennyit csak lehetett,
majd megparancsolta nekik, hogy
termesszenek élelmet a közelgő
télre. Még a városokban élő szkák is
hozzászoktak a kemény munkához,
és nekiláttak végrehajtani a
parancsokat. Sazed nem tudta
biztosan, vajon
felfogták-e, milyen kétségbeejtő
helyzetben vannak, vagy egyszerűen
csak boldogok, hogy van valaki, aki
megmondja nekik, mit tegyenek.
Az utak mentén hatalmas
hamukupacok sorakoztak. Az
éjszaka folyamán lehullott hamut a
szká munkásoknak minden nap újra
el kellett takarítaniuk. Ez a soha
véget nem érő feladat – azzal
együtt, hogy vizet kellett hordani az
új, eddig nem öntözött földekre –
nagyon munkaigényes
mezőgazdasági rendszert hozott
létre.
A növények azonban fejlődtek.
Sazed csapata elvonult a földek
mellett: mindenütt barna növények
növekedtek. Reményt kellett volna
merítenie a látványból. Ám nehéz
volt úgy tekinteni a palántákra, hogy
ne érezzen még nagyobb
elkeseredettséget. Olyan gyengének
és aprónak tűntek az óriási
hamukupacok mellett. Ha nem
vesszük számításba a ködöt, Elend
hogyan fog egy egész birodalmat
etetni ilyen körülmények között?
Mennyi idő kell ahhoz, hogy a
kormot már ne lehessen
elszállítani? Szkák dolgoztak a
földeken; testtartásuk nem sokat
változott az Uralkodó halála óta.
Akkor mégis mi változott?
– Nézzen rájuk! – szólt
valaki mellette.
Ő megfordult és Goradelt
pillantotta meg, aki odasétált hozzá.
A férfi kopasz feje és rongyos ruhája
ellenére kellemes társaság volt – a
Ham által kiválasztott tisztek mind
bírtak ezzel a közös vonással.
– Tudom – válaszolta a
terrisi csendesen.
– Ha látom őket, a hamu és
a köd ellenére elönt a remény.
Sazed élesen felnézett.
– Valóban?
– Persze. Gazdálkodó
családból származom, terrisi
uram. Luthadelben éltünk, de
a külső földeken dolgoztunk.
– De hát ön katona volt! –
értetlenkedett Sazed. – Nem ön
 volt az, aki bevezette Vin
kisasszonyt a palotába azon az
éjszakán, amikor végzett az
Uralkodóval?
A kapitány bólintott.
– Valójában Elend urat
vezettema palotába, Vin
kisasszony megmentésére, bár
kiderült, hogy nincsen szüksége a
segítségünkre. Akárhogy is, igaza
van. Katona voltam az Uralkodó
palotájában. A szüleim
kitagadtak, amikor csatlakoztam
a sereghez. De egyszerűen nem
tudtam elképzelni, hogy egész
életemben a földeken dolgozzak.
– Nagyon megterhelő
munka ez.
– Nem, nem erről volt szó.
Nem amunka, hanem a…
reményvesztettség. Nem tudtam
elviselni, hogy naphosszat
dolgozzak olyan növényeket
termesztve, amik valaki máshoz
fognak kerülni. Ezért hagytam ott
a földeket és lettem katona, és
ezért tölt el reménnyel, ha
néhanapján visszatérhetek ide.
 Goradel az egyik ültetvény felé
bólintott, ami mellett éppen
elhaladtak. Néhány szká felnézett,
majd intett, amint meglátták Elend
zászlóját.
– Ezek az emberek –
folytatta akapitány – azért
dolgoznak, mert dolgozni
akarnak.
– Azért dolgoznak, mert ha
nemteszik, éhezni fognak.
– Felteszem, igaza van.
Viszont egy biztos: nem azért
serénykednek, mert valaki meg
 fogja őket verni, ha nem teszik.
Azért csinálják, mert így a
családjaik és barátaik nem
fognak éhen halni. Egy paraszt
számára ebben van a különbség,
A testtartásukból is láthatja.
Az őrző felhúzta szemöldökét,
ahogy továbbhaladtak, de nem
mondott semmi többet.
– Mindenesetre, terrisi
mester – váltott témát Goradel –,
azért jöttem, hogy javasoljam,
álljunk meg Luthadelben, és
vegyünk magunkhoz készleteket.
 Sazed bólintott.
– Azt gyanítom, erre
mindenképpen szükség lesz.
Nekem azonban néhány napra
máshová kell mennem, amíg
önök
Luthadelben tartózkodnak. Szellő úr
átveszi az irányítást. Én majd az
északi főúton csatlakozom önökhöz.
Goradel bólintott, és visszatért a
menetoszlopban fenntartott helyére,
hogy elintézzen néhány dolgot. Nem
kérdezte, Sazed miért akar kiválni a
csapatból, sem azt, hogy hová tart.
 Néhány nappal később a terrisi
megérkezett – egyedül – Hathsin
Bugyraihoz. Nem sokban
különbözött a táj többi részétől,
miután hamu borított mindent. A
lábával felkavarta a puha, fekete
pernyét, amint egy domb teteje felé
tartott. Lenézett a völgybe, a
Bugyrokra, ahol Kelsier feleségét
meggyilkolták. Ahol a Túlélő
megszületett.
Jelenleg a terrisi nép élt ott.
Csak nagyon kevesen maradtak.
Sosem alkottak különösebben
egységes nemzetet, de a köd
megjelenése és a Belső
Uradalomba tartó nehéz út sok
további életet követelt. Talán
negyvenezren lehettek, és
többségük eunuchként tengette az
életét, Sazedhez hasonlóan.
Az őrző elindult a lejtőn a völgy
felé. Természetes választás volt ez a
terrisi nép részéről. Az Uralkodó
idején több száz rabszolga dolgozott
itt, és még több katona őrködött
felettük. Ez akkor ért véget, amikor
Kelsier visszatért a Bugyrokba és
tönkretette őket, hogy többé már
nem lehetett atiumot előállítani
bennük. Azonban az egykori
kiszolgáló épületek még mindig
álltak. Elegendő tiszta vízhez és
szálláshoz jutottak az új lakosok. A
terrisiek javítottak az állapotukon,
újabb építményeket húztak fel a
völgyben és a korábbi börtöntáborok
helyén pásztorfalvakat hoztak létre.
A lefelé tartó úton Sazed látta,
amint társai megtisztítják a földet a
hamutól, utat engedve a növények
fejlődésének, amelyek aztán
táplálékul szolgáltak az állatok
számára. Az a cserjefajta, ami a
Belső Uradalomban a leginkább
elterjedt, igen ellenálló, erős
növénynek bizonyult. Hozzászokott
a hamuhoz is, és nem igényelt annyi
vizet, mint a gazdasági termények.
Ez azt eredményezte, hogy a terrisi
nép valójában jobban élt, mint a
birodalom többi népe. Pásztorok
voltak, ahogyan az Uralkodó
megdicsőülése előtti évszázadokban
is. Virgonc, rövid lábú bárányok
legeltek a dombokon és rágták le a
hamuból kikandikáló cserjeszárakat.
A terrisiek – morfondírozott
Sazed. – Ezúttal nekik könnyebb az
életük. Micsoda fordulatot vett a
világ!
A közeledtére hamar felfigyeltek.
Gyerekek szóltak a szüleiknek, és
fejek kukucskáltak ki a viskókból.
Bárányok gyűltek az őrző köré,
mintha abban reménykedtek volna,
hogy valamivel megkínálja őket.
Idős emberek szaladtak fel a
dombra; olyan gyorsan mozogtak,
ahogy gyenge, öreg végtagjaik csak
engedték. Sazedhez hasonlóan ők is
szolgai köntöst viseltek, és a
tudóshoz hasonlóan ők is tisztán
tartották a hamutól, aminek
következtében előtűnt az anyag
elülső oldalán végigfutó, színes, V
alakú minta. Ezek a minták
valamikor azt a nemesi házat
jelképezték, ahol a szolga dolgozott.
– Sazed úr! – köszöntötte
az egyik öreg buzgón.
– Felség! – kiáltotta egy
másik.
 Felség.
– Kérlek – mondta Sazed,
és védekezően felemelte kezét –,
ne szólítsatok így!
A két koros szolga egymásra
pillantott.
– Kérünk, őrző mester, hadd
kínáljunk meg valami finom, meleg
étellel!
 Igen, a hamu fekete volt. Nem,
valóban nem így kellett volna
kinéznie. A legtöbb, átlagos
hamunak létezik sötét alkotóeleme,
de ugyanannyira szürke vagy fehér
is, mint amennyire fekete.
De a hamuhegyekből érkező
hamu… nos, az másnak bizonyult.
Csakúgy, mint a köd, a földünket
befedő hamu sem volt igazán
természetes jelenség. Talán Romlás
erejének hatása – épp annyira
fekete, mint amennyire Oltalom
fehér. De az is lehet, hogy
egyszerűen a hamuhegyek
természetéből fakadt, amelyeket
kimondottan azért terveztek meg és
hoztak létre, hogy hamut és füstöt
lövelljenek az égbe.
Tizenkilencedik fejezet

– Ébredj!
Minden sötét volt.
– Ébredj!
Kobold kinyitotta a szemét.
Minden olyan homályos, minden
olyan tompa volt körülötte. A világ
elmosódott. És… mindene
elzsibbadt, megdermedt. Miért nem
érzett semmit?
– Kobold, fel kell ébredned!
 A hang legalább tisztán csengett.
Minden egyéb azonban zavaros volt.
Még gondolkozni sem tudott.
Pislogott és halkan nyögdécselt. Mi
lehetett a gond? A szemüvege és a
kendője eltűnt. Ezek nélkül
akadálytalanul kellene látnia, viszont
mégis minden túl sötétnek tetszett.
Elfogyott az ónja.
Semmi sem égett a gyomrában.
Az ismerős tüzet, a belsejében
pislákoló, megnyugtató
gyertyalángot nem találta. Már több
mint egy éve élt együtt vele;
mindig számíthatott rá. Tartott tőle,
mi lesz mindennek a vége, de sosem
hagyta kialudni. Most pedig eltűnt.
Ezért látszott minden olyan
homályosan. Tényleg így élnek az
emberek? Ő is így élt? Alig látott –
az éles, aprólékos részletek,
amelyekhez hozzászokott, szintén
eltűntek. A vibráló színek és feltűnő
vonalak. Ehelyett minden
összemosódott.
A füleit is mintha eltömítette volna
valami. Az orra… nem érezte a
deszkapadló illatát, nem tudta
megállapítani illat alapján a fa
fajtáját. Nem érezte az elhaladó
testek szagát sem. Mint ahogy a
szomszédos szobában mozgó
emberek lépéseit sem érzékelte.
És… akkor döbbent rá, hogy egy
szobában tartózkodik. Megrázta a
fejét, felült, és megpróbált
gondolkozni. Abban a pillanatban a
vállába nyilalló fájdalomtól elállt a
lélegzete. A sebet nem látták el.
Emlékezett rá, ahogyan a kard
átszúrta a testét a válla mellett.
Nem egy könnyen gyógyuló seb – és
valóban: bal karját nem tudta
rendesen mozgatni. Ezért esett
olyan nehezére felállni.
– Sok vért veszítettél –
közölte ahang. – Hamarosan
meghalsz, még ha a lángok nem
is érnek el. Ne is keresd az
övedre csatolt ónos erszényt,
elvették.
– Lángok? – krákogta
pislogva Kobold. Hogyan
élhetnek emberek ilyen sötét
világban?
 – Nem érzed, Kobold? Itt
van a közelben.
Valóban. Fényt érzékelt a
közelből, a folyosó végéről. Fejét
rázva próbálta rendezni a
gondolatait. Egy házban vagyok, egy
díszes házban. Egy nemes házában.
Amit most leégetnek.
Ez végre elég lendületet adott
neki, hogy felálljon, bár abban a
pillanatban vissza is zuhant, mivel
teste túl gyenge, elméje pedig túl
zavaros volt ahhoz, hogy talpon
maradjon.
 – Ne állj fel! – Hol hallotta
márezt a hangot korábban?
Megbízott benne. – Kússz!
Engedelmeskedett a parancsnak
és hason csúszva elindult.
– Nem, ne a lángok felé! Ki
kelljutnod, hogy megbüntethesd
azokat, akik ezt tették veled.
Gondolkozz, Kobold!
– Ablakok – krákogta a fiú,
majdoldalra fordult, és az egyik
ablak felé vette az irányt.
– Bedeszkázták – jelentette
ki ahang. – Már láttál ilyet
 kívülről. Csak egyetlen módon
élheted túl.
Engedelmeskedned kell nekem!
Kobold kábán bólintott.
– A másik ajtón keresztül
hagydel a helyiséget! Kússz el az
emeletre vezető lépcsőig!
Így is tett: erőlködve kúszott
tovább. A karjai úgy elzsibbadtak,
hogy vállaihoz erősített súlyoknak
érezte őket. Olyan sokáig égetett
ónt, hogy az átlagos érzékelés
furcsának tetszett a számára.
Megtalálta a lépcsőt, bár már
hevesen köhögött, mire odaért. A
füst miatt lehet – közölte vele
elméje egy része. Valószínűleg a
hang ezért tanácsolta a kúszást.
Érezte a hőt, ahogy mászott
felfelé a lépcsőn. A lángok mintha
üldözőbe vették volna, és szinte
teljesen maguknak követelték a
szobát, miközben ő még mindig
szédülten haladt felfelé. Felért a
lépcső tetejére, majd megcsúszott a
saját vérében és nyögdécselve a
falnak esett.
 – Kelj fel! – utasította ismét
a hang.
Hol hallottam már ezt a hangot
korábban? – kérdezte Kobold ismét
magától. – Miért teszem azt, amit
mond? Ezúttal egészen közelről
hallotta. Bizonyosan könnyebben
felismerte volna, ha az elméje nem
lett volna ilyen zavaros. Ennek
ellenére engedelmeskedett: erőt
vett magán és újból négykézlábra
állt.
– Balra a második szoba! –
utasította a hang,
 Ő gondolkodás nélkül mászott
tovább. A lángok már a lépcsőt is
elérték és átterjedtek a falakra. A
többi érzékszervéhez hasonlóan a
szaglása is gyenge volt, viszont
gyanította, hogy a házat
megöntözték olajjal. Így gyorsabban
és erőteljesebben ég.
– Állj! Ez az a szoba.
Kobold balra fordult, és egy
szépen bebútorozott
dolgozószobába ért. Urteau tolvajai
panaszkodtak, hogy az ilyen helyek
kifosztása nem éri meg a
fáradságot. A Polgártárs tiltotta a
fényűzést, így a drága bútorokat
még a feketepiacon sem lehetett
eladni. Senki sem akarta, hogy azért
kapják el, mert fényűző tárgyakat
birtokol, és aztán halálra égessék a
Polgártárs egyik kivégzésén.
„Számold meg a koponyákat!”
– Kobold!
Ő kinyitotta a szemét. A padlón
feküdt. Elveszítette az eszméletét.
A lángok már elérték a
mennyezetet. Az épület a végét
járta. Esélytelen volt, hogy kijusson
belőle, legalábbis jelenlegi
helyzetében.
– Indulj az asztalhoz! – parancsolta
a hang.
– Halott vagyok – suttogta Kobold.
– Nem, még nem vagy. Menj
azasztalhoz!
A fiú elfordította fejét és a
lángokra pillantott. Egy alak jelent
meg köztük, egy sötét sziluett. A
falak csöpögtek, bugyborékoltak és
sziszegtek, a vakolat meg a festék
elfeketedett és összetöpörödött. Az
árnyék azonban láthatóan mit sem
törődött a tűzzel. Ismerősnek tűnt
magas termetével és parancsoló
hangnemével.
– Te…? – suttogta a fiú.
– Menj az asztalhoz!
Kobold feltérdelt. Maga után
húzva élettelen karját az asztalhoz
vonszolta magát.
– Jobb oldali fiók.
A fiú kihúzta a fiókot, majd
szédelegve az asztal sarkának dőlt.
Valami volt a fiókban.
Fiolák?
 Hevesen utánuk nyúlt. Olyasfajta
kis üvegcséket talált, amelyekben az
allomanták tárolták a fémjeiket.
Reszkető ujjakkal kiválasztott egyet,
de az kicsúszott zsibbadt ujjai közül
és összetört. Ő nézte a kifolyó
oldatot – az alkohol megakadályozta
a fémdarabkák rozsdásodását,
ugyanakkor megkönnyítette a
lenyelésüket.
– Kobold! – térítette észhez a hang.
A fiú nehézkesen magához vett
egy másik fiolát. Fogaival kihúzta a
dugót, miközben érezte maga körül
az egyre elhatalmasodó tüzet. A
távolabbi fal már majdnem teljesen
összeomlott. A lángok csaknem
elértek hozzá is.
Megitta az üvegcse tartalmát, és
ón után kutatott a bensőjében, de
nem talált. Kétségbeesetten kiáltott,
és elhajította a fiolát. Nem
tartalmazott ónt. Különben is,
hogyan menthetné meg? Attól csak
jobban érezné a lángokat és a
sebesülését.
– Kobold! – parancsolta a hang
ismét. – Égesd!
– De hát nincs ón! – kiáltott a fiú.
– Nem az ónt! A ház egykori
tulajdonosa nem ónszemű!
Nem az ónt. Kobold pislogott.
Majd belsőjében tapogatózva valami
olyat talált, amire nem számított.
Valamit, amiről azt gondolta, sosem
fogja látni; valamit, aminek nem
kellett volna léteznie.
Egy új fémet. Égetni kezdte.
A testét megtöltötte az erő.
Visszanyerte uralmát remegő keze
felett. Úgy tűnt, a gyengesége
messze száll, mint amikor a felkelő
nap eltiporja a sötétséget. Feszítést
és erőt érzett, az izmai várakozással
telve megduzzadtak.
– Állj fel!
Felkapta a fejét. Talpra ugrott, és
ez alkalommal nem szédült meg. Az
elméjét még mindig homályosnak
érezte, de valami egyértelművé vált
számára: csakis egyetlen fém képes
így megváltoztatni a testet, csak egy
teszi ilyen erőssé, hogy még szörnyű
sebe és vérvesztesége ellenére is
működőképes legyen.
Forraszt égetett.
 A sötét alak csak állt a lángok
között; nehezen lehetett kivenni a
tekergőző füstben.
– Neked adtam a forrasz
áldását,Kobold – szólalt meg. –
Használd arra, hogy kijuss innen!
Át tudod törni a deszkákat a
folyosó túlsó végén, és ki tudsz
jutni a szomszédos épület
tetejére. A katonák nem fognak
keresni, túlságosan leköti őket,
hogy a tüzet figyeljék, nehogy
továbbterjedjen.
 Kobold bólintott. A hő többé már
nem zavarta.
– Köszönöm!
Az alak előrelépett, és ezúttal már
több volt egyszerű árnyékképnél.
Lángok játszadoztak kemény
arcvonásai előtt, és Kobold gyanúja
beigazolódott. Oka volt annak,
amiért megbízott a hangban, amiért
megtette mindazt, amire utasította.
Bármit megtett volna, amit ez az
ember parancsol neki.
– Nem azért adtam neked a
forraszt, hogy egyszerűen folytasd
 az eddigi életedet, Kobold! –
figyelmeztette Kelsier. – Azért
adtam, hogy bosszút állhass. Most
pedig indulj!
Többen jelentették, hogy valós
gyűlöletet éreznek áradni a ködből.
Ám elsősorban nem azért, mert a
rémséges pára embereket ölt. Mivel
a legtöbbjük – még azok is, akiket
letepert – a ködöt pusztán az
időjárás egy jelenségének
tekintették, ami semmivel sem lehet
érzőbb vagy bosszúállóbb, mint
bármelyik más, szörnyű katasztrófa.
 Néhány ember számára azonban
többet jelentett ennél. Akiket
kedvelt, azokat körbetáncolta.
Akikkel ellenséges volt, azoktól
elhúzódott. Egyesek békére találtak
a közelében, mások pedig
gyűlöletre. Mindezt Romlás óvatos
közbeavatkozásának tudtuk be, és
annak, miként hat az emberekre.
Huszadik fejezet

TenSoon a ketrecében ült.

Már a ketrec puszta léte is
sértésnek számított. A kandrák
ugyanis különböztek az emberektől:
ha nem börtönözték volna be,
TenSoon akkor sem futott volna el,
vagy próbált volna elmenekülni.
Önszántából vállalta a sorsát.
Ennek ellenére bezárták. Nem
tudta pontosan, honnan szerezték a
ketrecet – általában ilyen
szerkezetre sosem volt szükségük a
kandráknak. A második nemzedék
valahogy mégis talált egyet, és
felállították hazájuk egyik fontosnak
tartott barlangjában. Vaslapokból és
erős acélrudakból készítették, mind
a négy oldalát háló borította,
nehogy a fogoly testét lecsupaszítsa
az alapvető izmokra és átpréselje
magát a rácsokon. Ez újabb
sértésnek számított.
TenSoon meztelenül ült a hideg
vastalapzaton. Elért bármi mást is
saját kárhozatán kívül? A
Zálogszentélyben elmondott szavai
értek egyáltalán bármit is?
A ketrecén kívül a barlangot külön
erre a célra tenyésztett mohák
világították meg; körülötte kandrák
tették a dolgukat fel-alá járkálva.
Többen is megálltak, és őt
tanulmányozták. Ezzel a céllal
börtönözték be ilyen hosszú időre. A
második nemzedéknek nem
kellettek hetek ahhoz, hogy
kitalálják, mit tegyenek vele.
TenSoon azonban rávette őket,
engedjék meg neki, hogy
megoszthassa a gondolatait, és a
második nemzedék biztosra akart
menni, hogy megfelelő büntetést
kap. Közszemlére tették, mint
valami kalodába zárt embert. A
kandra nép egész történelme során
soha, egyetlen egyeddel sem bántak
ilyen módon. Neve évszázadokra
összefonódik a gyalázattal.
De nem fogunk évszázadokig élni!
– gondolta dühösen. – Hiszen erről
szólt a beszédem is.
Viszont nem éppen a
leghatásosabban adta elő
mondandóját. Hogyan is
magyarázhatná el a népének, mit
érez? Hogy a szokásaik kerülnek a
középpontba, hogy az életüket –
amibe eddig senki sem szólt bele –
erőteljes változásra kárhoztatják.
Vajon mi történt odafent? Vin
eljutott a Megdicsőülés Kútjához? És
mi a helyzet Romlással és
Oltalommal? A kandra nép istenei
ismét háborúra készültek, és az
egyetlen csoport, akik ismerték
őket, úgy tett, mintha mi sem
történne.
 A ketrecén kívül a többi kandra
élte tovább az életét. Néhányan
kiképezték az újabb nemzedékek
tagjait – látta, ahogyan a
tizenegyedikek pacákként
cuppognak, csupán néhány csillogó
csonttal a bensőjükben. A
ködlidércből kandrává való
átalakulás bonyolult folyamat volt.
Miután megkapták az áldásukat, a
ködlidércek elveszítették a legtöbb
ösztönüket, miközben megtanultak
érezni; ezután pedig újratanulták,
hogyan alkossanak izmokat és
testeket. Ehhez a folyamathoz
soksok esztendő kellett.
Más felnőtt kandrák előkészítették
az ételeket. Algák és gombák
keverékét főzték fel kővermeikben,
olyanokban, amelyben TenSoon
hamarosan végtelen
magányosságban töltheti az
örökkévalóságot. Annak ellenére,
hogy egykor gyűlölte az
emberiséget, TenSoon mindig
csábítónak találta a fenti élelmet –
főként a jó koros húst: részben ez
késztette arra, hogy új szerződés
alatt szolgálatba álljon.
Most viszont alig kapott eleget
inni, az ételről nem is beszélve.
Sóhajtott, majd a rácsok között
kitekintett a hatalmas barlangra. Az
Őshaza roppant üregeit a kandrák
nem tudták teljesen megtölteni.
Viszont a fajtársai pont ezt szerették
benne. Miután évek teltek el egy
szerződés teljesítésével – aminek
során gyakran akár évtizedekig is
szolgálták a megbízó hóbortjait –,
rendkívül becsesnek számított a
hely, amely megadta nekik a
magányt.
Magány – elmélkedett TenSoon.
– Nemsokára bőven kapok
belőle. Az örökkévalóságig tartó
bebörtönzés gondolata kevésbé
zavarta, mint a kandrák, akik őt
jöttek bámulni. Ők lesznek az
utolsók, akiket látni fog a
népéből. Sokukat felismerte. A
negyedik és ötödik
nemzedékesek azért jöttek, hogy
a ketrece elé köpködjenek,
amivel kimutatták a második
 nemzedék felé tanúsított
tiszteletüket. A hatodik és
hetedik nemzedékesek – akik a
szerződésszegők csoportját
alkották – szánakoztak és a
fejüket ingatták bukott társuk
miatt. A nyolcadik és kilencedik
nemzedékesek kíváncsiságból
érkeztek, mert lenyűgözte őket,
hogy egy ilyen idős társuk
hogyan engedhetett meg
magának ekkora gyalázatot.
Aztán TenSoon megpillantott egy
részben ismerős arcot a nézelődők
között. Elfordult: szégyellte magát,
mert fájdalmat látott MeLaan
túlzottan nagy szemében.
– TenSoon? – hallotta a
suttogást.
– Menj el, MeLaan! –
mondta ő csendesen, és hátat
fordított a rácsoknak. Viszont így
újabb csoport kandrával került
szemközt, akik a cella másik
oldaláról figyelték.
– TenSoon – ismételte a
nőstény.
 – Nem akarom, hogy így
láss, MeLaan. Kérlek, menj el!
– Nem lenne szabad ezt
tenniükveled. – A férfi haragot
hallott a másik hangjában. –
Szinte
ugyanolyan idős vagy, mint ők, és
sokkalta bölcsebb.
– Ők a második nemzedék
– válaszolta TenSoon. – Az első
nemzedék kiválasztottjai. Ők
vezetnek minket.
– Nem kell, hogy ők
vezessenek minket.
 – MeLaan! – kiáltotta
TenSoon, és végül odafordult
hozzá.
A legtöbb bámészkodó hátrább
húzódott, mintha a bebörtönzött
kandra bűne valami betegség lenne,
amit elkaphatnak. MeLaan
magányosan lekuporodott a
cellához. Nyurga, facsontú igazteste
miatt természetellenesen vékonynak
tűnt.
– Te felelősségre
vonhatnád őket– szólalt meg
halkan a nő.
 – Mit gondolsz, mik
vagyunk? Emberek, akik lázadnak
és forradalmakat robbantanak ki?
Mi kandrákként élünk. Oltalomtól
származunk. Utasításokat
követünk.
– Még mindig fejet hajtasz
előttük? – sziszegte MeLaan,
miközben vékony arcát a
rácsoknak nyomta. – A beszéded
után? Azt nem is említve, ami
odafent történik?
TenSoon elgondolkozott.
– Odafent?
 – Igazad volt, TenSoon. A
hamufekete kabátba öltözteti a
földet. A köd már nappal is
előjön és elpusztítja úgy a
termést, mint az embereket. Az
emberek háborúba indulnak.
Romlás visszatért.
TenSoon lehunyta a szemét.
– Csak tesznek végül
valamit – suttogta aztán. – Az
első nemzedék.
– Ők túl öregek.
Öregek, feledékenyek és
tehetetlenek.
A fogoly kinyitotta szemét.
– Sokat változtál.
A nőstény elmosolyodott.
– Soha nem kellett
volna hagyniuk, hogy egy
harmadik nemzedékes gyermeket
neveljen fel. Sokan vannak
közülünk, a fiatalabbak, akik
harcolnának. Nem vezethet minket
örökké a második nemzedék. Mit
tehetünk, TenSoon? Hogyan
segíthetünk neked?
 Ó, gyermekem! – gondolta a
kandra. – Ugye, nem hiszed
valóban, hogy nem tudnak rólatok?
A második nemzedékeseket nem
nézhette ostobának. Talán lusták,
de idős korukból fakadóan ravaszak
is voltak. TenSoon tudta ezt, hiszen
jól ismerte mindegyikőjüket.
Fiatalabb nemzedékeseket állítottak
az ő kalitkája mellé, hogy
hallgatózzanak. A negyedik és
ötödik nemzedékesek – akik
rendelkeznek az éberség áldásával –
távolról is hallottak minden szót a
ketrectől.
TenSoon kandra volt. Azért tért
vissza, hogy megkapja a méltó
büntetését, mert így tartotta
helyesnek. Több volt ez tiszteletnél
vagy a szerződése betartásánál. Ő
egyszerűen ilyennek született.
Ugyanakkor, ha MeLaan igazat
beszélt…
Romlás visszatért.
– Hogyan ülhetsz itt ölbe tett
kézzel? – kérdezte MeLaan. –
Erősebb vagy náluk, TenSoon.
 A megszólított megrázta a fejét.
– Megszegtem a
szerződésemet,gyermekem.
– Igen, de egy
magasztosabb célérdekében.
Legalább őt meggyőztem.
– Igaz, amit
mondanak,
TenSoon? – suttogott tovább a
látogatója.
– Micsoda?
– OreSeur. Megkapta az
erőnlét áldását. Át kellett, hogy
szálljon rád, amikor megölted.
 Viszont amikor elkaptak, nem
találták meg a testeden. Mit
tettél vele? El tudom neked
hozni? Elhoznám, hogy harcolj
vele.
– Nem fogok a saját népem
ellenharcolni, MeLaan. Kandra
vagyok.
– De valakinek vezetnie kell
minket! – sziszegte a fiatal
nőstény.
Ez a kijelentés legalább igaz volt.
Viszont TenSoon nem érezte a
feladatának. És a második, sőt még
az első nemzedéket sem jogosította
fel erre senki. Ez csak annak állt
jogában, aki létrehozta őket. Ő
pedig meghalt. Amíg valaki át nem
vette a helyét.
MeLaan csendben térdelt
TenSoon ketrece mellett. Talán arra
várt, hogy a férfi majd biztatja vagy
esetleg magára vállalja a vezér
küldetését. Az idősebb kandra
azonban nem szólalt meg.
– Ezek szerint csak azért
jöttél vissza, hogy meghalj –
jelentette ki végül a nőstény.
 – Azért jöttem vissza, hogy
elmagyarázzam, mire ébredtem
rá. Hogy mit éreztem.
– És aztán mit terveztél?
Eljösszide, előállsz a szörnyű
híreiddel, majd magunkra hagysz
minket, hogy egyedül oldjuk meg
a gondokat?
– Ez nem igazságos,
MeLaan! – védekezett TenSoon.
– Úgy érzem, így válhatok a
legjobb kandrává.
– Akkor harcolj!
TenSoon megrázta a fejét.
 – Tehát igaz – nyugtázta a
tényeket lemondóan a látogató. –
A nemzedékem többi tagja
szerint megtörtél az utolsó
megbízód alatt. A Zane nevű férfi
alatt.
– Nem törtem meg –
állította a rab.
– Valóban? Akkor miért
abban a…testben tértél vissza a
hazádba?
– A kutyacsontokra
gondolsz? Azokat nem Zane,
hanem a lány adta.
 – Akkor tehát ő tört meg.
TenSoon lassan, némán kifújta a
levegőt. Hogyan is magyarázhatná
meg? Furcsának tartotta, hogy pont
MeLaan – aki szándékosan viselt
nem emberi igaztestet – tartja
ízléstelennek a kutyacsontjait.
Ugyanakkor egyetértett a lánnyal.
Neki is beletelt egy kis időbe, mire
értékelni tudta az állati csontokkal
járó előnyöket.
Pár pillanatig a gondolataiba
mélyedt.
 De nem. Nem azért jött, hogy
forradalmat szítson. Azért jött, hogy
magyarázattal szolgáljon, s eleget
tegyen népe érdekeinek. Ezt úgy
teheti meg, ha kandra módra
elfogadja büntetését.
Ugyanakkor viszont…
Látott rá esélyt. Egy csekély
esélyt. Még abban sem volt teljesen
biztos, hogy el akart-e szökni, de ha
lehetősége volna rá…
– A csontok, amikben
érkeztem…
 – lepődött meg a saját
szavain is TenSoon. – Tudod,
hogy hová rejtették őket?
MeLaan összevonta a
szemöldökét.
– Nem, de miért kellenének
azokneked?
A fogoly megrázta a fejét.
– Nem tartok rájuk igényt.
– Alaposan megválogatta a
szavait. – Több mint egy évig
kellett a gyalázattal élnem,
miközben egy kutya megalázó
szerepére kényszerítettek.
Legszívesebben megszabadultam
volna tőlük, de nem jutottam
tetemhez, amit
megemészthettem és magamra
ölthettem volna. Így hát abban
az irtózatos testben kellett
visszatérnem.
– Kerülgeted a lényeget,
TenSoon.
– Nincs itt semmiféle
lényeg, MeLaan – bökte ki, majd
elfordult a lánytól. Akár sikerül a
terve, akár nem, nem akarta,
hogy a második nemzedék
 megbüntesse a nőstényt azért,
mert ismeri őt. – Nem fogok
fellázadni a népem ellen. Kérlek,
ha igazán segíteni akarsz, hagyd,
hogy éljem az életem!
MeLaan halkan felszisszent, és a
fogoly hallotta, ahogy feláll.
– Valaha te voltál a
legnagyszerűbb kandra.
TenSoon sóhajtott, miközben a
nőstény otthagyta. Nem, MeLaan.
Sosem voltam nagyszerű. Egészen
mostanáig én voltam nemzedékem
legkonzervatívabb tagja, egy elvhű
kandra, akit csak embergyűlölete
különböztetett meg a többiektől.
Mostanra azonban népünk
történelmének leghírhedtebb
bűnözője lettem, bár az egész csak
véletlenül történt.
Ez nem vall nagyszerű jellemre.
Ez egyszerű ostobaság.
Senkinek sem kellene
meglepődnie azon, Elendből miképp
vált ennyire erős allomanta. Több
helyen is leírták – bár ezekhez a
leírásokhoz nem juthatott hozzá
mindenki –, hogy sokkal erősebb
allomantákat ismertek a Végső
Birodalom korai szakaszában.
Akkoriban az allomantáknak nem
kellett hozzá dúralumínium, hogy
átvegyék az irányítást egy kandra
vagy kolossz felett. Az érzelmek
egyszerű vonzása vagy taszítása
bőven megtette. Valójában ez a
képességük vezetett oda, hogy a
kandrák szerződéseket kötöttek az
emberekkel, mivel abban az időben
nem csak a ködszerzetek, hanem a
bábosok és zendítők is irányítani
tudták őket, amikor csak kedvük
tartotta.
Huszonegyedik fejezet

Demoux túlélte a ködöt.

Ahhoz a nagyobb csoporthoz
tartozott, a tizenöt százalékhoz, akik
lebetegedtek, de nem haltak meg.
Vin a csatornajáró kabinjának
tetején ült, karját egy fakorláton
pihentette, és ráérősen piszkálta az
anyjától kapott fülbevalót, amit
sosem vett ki a füléből. Kolosszok
cammogtak a csatorna mentén;
uszályokat és hajókat vonszoltak
maguk után. Még mindig sok uszály
szállított ellátmányokat – sátrakat,
élelmet és ivóvizet. A többit azonban
üresen hagyták, tartalmukat a túlélő
katonák vitték a hátukon, így adva
helyet a betegeknek.
Vin elfordult az uszályoktól, és a
csatornahajó eleje felé tekintett.
Elend a hajóorrnál állt és szokás
szerint nyugat felé bámult. Nem
tépelődött a történteken. Úgy állt
ott, mint egy uralkodó: egyenes
háttal, határozottan célja felé
tekintve. Sokat változott egykori
önmagához képest; szakállával,
hosszabb hajával és fehérre sikált
egyenruhájával másnak tűnt. Az
öltözéke azonban kezdett elnyűni.
Igaz, még nem volt rongyos, sikerült
csinosan tartani: olyan fehérre
kitisztítani, amennyire a világ
jelenlegi állapotában az lehetséges
volt. Egyszerűen csak látszott rajta a
használat. Egy két éve folyton-
folyvást háborúzó ember
egyenruhája volt.
Vin elég jól ismerte a férjét ahhoz,
hogy érezze, valami nincs rendjén.
Természetesen azt is tudta jól,
Elend egyelőre nem akar beszélni
róla.
A lány felállt és önkéntelenül
forraszt égetett, hogy megtartsa az
egyensúlyát. A hajó egyik padjából
kihúzott egy könyvet, majd némán
kényelembe helyezte magát. Elend
végül úgyis elmondja, mi nyomja a
lelkét – mindig így tett. Neki
azonban most mással kellett
foglalkoznia.
A megjelölt helyen kinyitotta a
könyvet, és újraolvasott egy
bizonyos bekezdést. „A Mélységet el
kell pusztítani – állt a papiroson. –
Láttam és éreztem. A név, amivel
illetjük, túl gyenge ahhoz, hogy
leírja. Igen, valóban mély és
feneketlen, de egyben szörnyű is.
Sokan nem hiszik el, hogy érző
dologról van szó, de én
kitapogattam az elméjét, azon kevés
alkalmakkor, amikor közvetlenül
szembetalálkoztam vele.”
Vin egy percig csak nézte a
papirost, majd visszaült a padra. A
csatorna vize hamuszürkén
fodrozódott.
Alendi naplóját olvasta. Ezer évvel
korábban írta a férfi, aki magát a
Korok Hősének hitte. Alendi nem
vitte véghez a küldetését: áldozatául
esett egyik szolgájának – Rasheknek
–, aki magához ragadta az erőt a
Megdicsőülés Kútjában. Később
Rashek lett az Uralkodó.
Alendi története félelmetesen
hasonlított Vinéhez. Ő is a Korok
Hősének tartotta magát, ő is
elzarándokolt a Kúthoz, és őt is
elárulták. Őt azonban nem az egyik
szolgája árulta el, hanem a Kútba
zárt erő. Úgy vélte, ez az erő állt a
Korok Hősével kapcsolatos próféciák
mögött is.
Miért térek folyton vissza ehhez a
bekezdéshez? – tűnődött, és
szemével ismét átfutotta a sorokat.
Talán amiatt, amit Ember mondott
neki. Miszerint a köd gyűlöli. Ő
maga is érezte ezt a gyűlöletet, és
úgy látszik, Alendivel sem volt ez
másként.
 Ugyanakkor megbízhat-e a napló
szavaiban? Az erő, amit ő engedett
szabadon, az a dolog, amit
Romlásnak hív, már többször is
bebizonyította, hogy bármit meg tud
változtatni a világon. Apró,
ugyanakkor fontos dolgokat. Mint
például egy könyv szövegét. Ezért
Elend utasítása szerint hivatalnokai
az üzeneteket csak úgy adhatták át,
ha megtanulták a szavakat, vagy
fémbe vésték a betűket.
Éppen ezért, ha bármiféle
segítséget nyújtana a napló, Romlás
azt már régen kitörölte volna belőle.
Vin úgy érezte, mintha az elmúlt
három évben az orránál fogva
vezették volna, mintha láthatatlan
zsinórokon rángatták volna. Azt
hitte, fontos dolgokra ébredt rá,
óriási felfedezéseket tett, de
valójában csak Romlás utasításait
követte.
Romlás azonban nem mindenható
– tűnődött. – Ha az lenne, nem
kellett volna harcolnunk. Nem kellett
volna rávennie, hogy szabadon
engedjem.
 Nem ismerheti a gondolataimat…
Hiába tudta ezt, az érzés mégsem
hagyta nyugodni. Mit ért a
gondolatokkal? Ezelőtt mindig ott
volt neki Sazed, Elend vagy
TenSoon, akivel megvitathatta az
efféle gondjait. Ez nem
ködszerzetnek való feladat volt: a
ködszerzet nem tudós. Ugyanakkor
Sazed hátat fordított a
tanulmányainak, TenSoon visszatért
a népéhez, Elendet pedig túlságosan
lekötötték a feladatai, így csak a
seregére és politizálásra tudott
gondolni. Ő egyedül maradt. Az
olvasást és a kutatómunkát
továbbra is érdektelennek és
unalmasnak találta.
És közben egyre jobban
hozzászokott a gondolathoz, hogy
megtegye azt, amit meg kell tenni,
még akkor is, ha nem lelte benne
kedvét. Már nem csak önmagáért
felelt. Az Új Birodalomhoz tartozott.
Eddig csak eszközként használták –
ideje volt, hogy kipróbáljon egy új
szerepet.
 Meg kell tennem – határozta el
magát a vörös napfényben ülve. –
Ez valami rejtvény… valami, amit
meg kell oldani. Mit is emlegetett
Kelsier folyton?
Mindig lesznek újabb titkok.
Visszagondolt a mesterére. Egy
maroknyi tolvaj előtt állt vakmerően,
és azt hajtogatta, megöli az
Uralkodót és felszabadítja a
Birodalmat. „Tolvajok vagyunk –
hajtogatta –, ráadásul különösen jó
tolvajok. Kiraboljuk a
kirabolhatatlanokat, és becsapjuk a
becsaphatatlanokat. Tudjuk, hogyan
fogjunk hozzá egy mérhetetlenül
nagy feladathoz, szedjük szét apró
darabokra, és oldjuk meg az egyik
részletet a másik után.”
Aznap, amikor a tolvajvezér egy
kis táblára felírta a csapat céljait és
terveit, Vint lenyűgözte, milyen
hihetővé tett egy hihetetlennek tűnő
feladatot. Aznap kezdett el hinni
Kelsierben és abban, hogy valóban
képes megdönteni a Végső
Birodalmat.
 Rendben – jutott döntésre. – Úgy
kezdek hozzá a dolgokhoz, ahogyan
Kelsier tette. Felsorolom a tényeket,
amelyek igazát már bizonyítottuk.
Valóban lakozott valamilyen erő a
Megdicsőülés Kútjában, a
történetből ennyi igaz. Az is biztos,
hogy valami élő dolgot bezártak a
Kút közelében. Ez a valami rávette
őt, hogy az erőt felhasználva
szabadítsa ki. Talán ezt az erőt arra
kellett volna inkább használnia, hogy
elpusztítsa Romlást, de ő feladta.
 Gondolataiba mélyedve ült és
ujjával a napló hátát kopogtatta.
Még mindig fel tudta idézni, milyen
érzés volt az erőt birtokolni.
Megrémisztette, ugyanakkor
egyszerre érezte természetesnek és
helyesnek is. Valójában amíg
magánál tartotta, minden
természetesnek tűnt. A világ
működése, az emberek
viselkedése… úgy látszott, mintha az
erő több lett volna egyszerű
képességnél. Tudást is hordozott.
 Ez volt a kiindulópont. Arra kell
összpontosítania, amit biztosan tud,
mielőtt azon töprengene el, hogy
mit kell tennie. Az erő valóságos
volt, ahogyan Romlás is. Romlás
bebörtönzése ellenére is bele tudott
avatkozni a világ dolgaiba – Sazed
megerősítette, hogy a szövegeit
megváltoztatták, mégpedig úgy,
hogy azok megfeleljenek Romlás
céljának. Romlás kiszabadult, és Vin
feltételezése szerint ő állt a köd
erőszakos gyilkosságai és a
hamuesők mögött.
 Bár – emlékeztette magát –
egyikben sem lehetek teljesen
biztos. Mit tudott Romlásról?
Megérintette, érezte és abban a
pillanatban szabadon engedte ezt a
rejtélyes hatalmat. Annak lételeme
volt a pusztítás, de nem egyszerű
zűrzavart testesített meg. Nem
véletlenszerűen cselekedett.
Tervezett és gondolkodott. És úgy
tűnt, nem tudja végrehajtani a saját
akaratát. Mintha bizonyos
szabályokat követne…
 A lány megtorpant az
elmélkedésben.
– Elend? – kiáltotta.
A császár hátrafordult a
hajóorrból.
– Mi az allomancia első
szabálya?Az első dolog,
amire megtanítottalak?
– Következmény. Minden
cselekedet következménnyel jár.
Ha valami nehéz dologra
taszítasz, az viszont taszít. Ha
valami könnyűre taszítasz, az
elrepül.
 Ez volt az első lecke, amit Kelsier
megtanított neki, mint ahogy –
feltételezése szerint – a férfi
mestere is ezt taníthatta meg
először a tolvajkirálynak.
– Nagyszerű szabály –
jelentetteki Elend, majd tovább
szemlélte látóhatárt. – Az életben
mindenre érvényes. Ha eldobsz
valamit a levegőben, az leesik. Ha
sereget indítasz egy másik
királyság ellen, a király válaszul…
 Következmény – tűnődött el
felvont szemöldökkel a lány. –
Ahogyan a levegőbe dobott tárgyak
lezuhannak. Pont ilyennek látom én
is Romlás cselekedeteit.
Következmények. Talán csak az erő
birtoklásából hátramaradt érzések,
vagy talán csak a tudatalattija jött rá
dolgokra. Mindenesetre kezdte látni
Romlás gondolkodásmódját.
Nem értette meg, de felismerte.
Elend visszafordult a
szerelméhez.
 – Igazából pont ezért kedvelem az
allomanciát. Legalábbis az elméletét.
A szkák suttogva beszélnek róla,
rejtélyesnek tartják, de valójában az
egész teljesen ésszerű. Az ember
biztosan tudhatja előre, mivel jár
egy allomantikus taszítás, mint
ahogyan azt is tudjuk előre, mi fog
történni, ha kidobunk egy darab
követ a csónakból. Mivel minden
taszítást vonzás követ. Nincsenek
kivételek. Éppen ezért egyszerű és
ésszerű – az emberek viselkedésével
ellentétben, ami tele van hibával,
szabálytalanságokkal és
kétértelműségekkel. Az allomancia a
természet szülötte.
A természet szülötte.
Minden taszítást vonzás követ.
Következmény.
– Ez fontos – suttogta a lány.
– Micsoda?
Következmény.
Az a valami, amit a Megdicsőülés
Kútjánál érzett, a pusztítás szülötte,
mint ahogy Alendi jellemezte a
naplójában. Ugyanakkor nem
teremtményről, nem személyről van
szó. Hanem erőről – bár gondolkodó
erőről, mégis csak arról. És az erők
szabályok szerint működnek. Az
allomancia, az időjárás, még a föld
vonzása is. A világon mindennek van
értelme. Az ésszerűség lakhelye.
Minden taszítást vonzás követ.
Minden erő következménnyel jár.
Így hát neki fel kell fedeznie,
milyen törvények szerint működik az
a valami, amivel megküzdött. Úgy
tudni fogja, miként győzze le.
– Vin? – szólította meg Elend a
lány arcát tanulmányozva.
 Arája félrepillantott.
– Semmi. Legalábbis semmi,
amiről most beszélni tudnék.
A császár még egy darabig figyelte
a szerelmét. Azt hiszi, ellene
szervezkedsz – suttogta Reen a
húga fülébe. Szerencsére már rég
elmúltak azok az idők, amikor figyelt
Reen szavaira. És valóban, ahogyan
Elendre nézett, a férfi lassan
bólintott, jelezve, hogy elfogadta a
magyarázatot, majd visszatért saját
feladatához.
 A lány felkelt, odasétált a férfihoz
és a karjára tette kezét. Az
felsóhajtott, elvette a karját, de csak
azért, hogy átölelje vele a lányt,
majd magához húzza. Ez a kar, ami
valaha egy tudós gyenge karja volt,
eddigre megizmosodott.
– Min gondolkozol? – kérdezte
afiatal nő.
– Tudod jól.
– Muszáj volt megtennünk,
Elend.A katonák előbb-utóbb úgyis
találkoztak volna a köddel.
 – Igen – hagyta rá a férfi. –
Devan itt valami más is, Vin. Attól
félek, kezdek olyanná válni, mint ő.
– Mint ki?
– Mint az Uralkodó.
A lány méltatlankodva felszisszent
és közelebb bújt szerelméhez.
– Azt tettem, amit ő is
megtett volna. Feláldoztam a
saját embereimet a taktikai
előnyért cserébe.
– Ezt már megmagyaráztad
Hamnek. Nem vesztegethetjük az
időnket.
 – Mégis kegyetlenség. Nem
az agond, hogy azok az emberek
meghaltak, hanem az, hogy
hozzájárultam mindehhez.
Olyan… embertelennek érzem
magam, Vin. Milyen messze
fogok elmenni, hogy elérjem a
céljaimat? Most éppen egy
királyság felé tartok, hogy
elvegyem az uralkodójától.
– Egy magasztosabb cél
érdekében.
– A zsarnokok mindig is
ezzel mentegetőztek. Tisztában
 vagyok vele. Mégsem teszek
másként.
Ezért nem akartam császár lenni.
Ezért hagytam, hogy az ostrom
idején Penrod elvegye tőlem a trónt.
Nem akartam olyan vezetővé válni,
akinek ilyesmiken kell törnie a fejét.
Védelmezni akarom az embereket,
nem ostrom alá venni és megölni
őket! De van más választásom?
Minden cselekedetem arra utal,
hogy így kell tennem. Mint például
amikor kiküldtem a saját
embereimet a ködbe, vagy például
Fadrex városának elfoglalása. El kell
jutnunk a készletekhez – ez az
egyetlen kiindulópontunk, ami talán
segít kitalálni, mit kell tennünk!
Mindennek ilyen értelme van.
Könyörtelen, embertelen értelme.
A könyörtelenséggel megyünk a
legtöbbre – suttogta Reen. Vin
eleresztette a füle mellett.
– Túl sok időt töltesz
mostanábanCett-tel.
– Igen, ám nehéz
figyelmen kívülhagyni az érveit.
Álmodozónak születtem;
mindketten tudjuk, hogy ez az
igazság. Cett legalább ellensúllyal
szolgál. Olyanokat mond, amiket
valaha Tindwyl hangoztatott. –
Szünetet tartott és megrázta a
fejét. – Nem sokkal ezelőtt Cett-
tel az allomanták elpattanásáról
beszélgettem. Ugye, hallottál
róla, mit tettek a nemesi házak
annak érdekében, hogy
megtalálják allomanta
gyermekeiket?
– Megverték őket –
suttogta Vin.– Az allomantikus
 erők mindaddig lappangnak,
amíg valami borzasztó esemény
elő nem hívja őket. Az illetőnek
szembe kell néznie a halállal, és
ha túléli, akkor allomanta lesz
belőle. Csak ekkor kelnek életre
az addig meglapuló képességek.
Ezt hívják elpattanásnak.
Elend bólintott.
– Ez volt az úgynevezett
nemesiélet egyik legnagyobb,
legmocskosabb titka. A családok
gyakran veszítették el
gyermekeiket a verés
 következtében; kegyetlenül
kellett elbánni velük, hogy
előtörjenek az allomantikus
képességek. Minden ház
másképp járt el, de általában a
serdülőkor előtt került sor a
próbára. Amikor egy kisfiú vagy
kislány elérte ezt a kort,
magukkal vitték és félholtra
verték őket.
Vin megborzongott.
– Tisztán emlékszem a
saját beavatásomra. Apám nem
önkezével ütött, de végignézte.
 Az a legszomorúbb a verésekkel
kapcsolatban, hogy szinte
teljesen értelmetlenek voltak.
Nagyon kevés gyermek – még a
nemesek közül is csekély
számban – vált allomantává. Én
például nem.
Feleslegesen ütöttek.
– De te véget vetettél
ezeknek averéseknek, Elend –
nyugtatta a szerelmét a lány.
A férfi nem sokkal királlyá
választása után törvényt hozott erre
vonatkozóan: bárki szabadon
dönthetett egy felügyelt verés
mellett, ha elért egy bizonyos kort,
de az uralkodó megtiltotta, hogy ez
gyerekekkel is megtörténhessen.
– És rosszul tettem –
vallotta be
Elend.
Vin felkapta a fejét.
– Az allomantákra
támaszkodhatunk a legjobban;
ők jelentik a legnagyobb
segítséget a számunkra, Vin –
magyarázta a férfi, majd
végigtekintett a katonáin. – Cett
elveszítette a királyságát,
majdnem az életét is, mert nem
tudott elég allomantát
felsorakoztatni, akik megvédték
volna. Erre én a saját hazámban
betiltom az allomanták utáni
kutatást.
– Elend, a gyermekek
verését tiltottad be!
– És ha azok a verések
életeketmenthetnének? –
vívódott a császár. – Ahogyan a
katonáimat kiküldtem a ködbe,
hogy így további életeket
mentsünk. És mi a helyzet
Kelsierrel? Ő is csak azután vált
ködszerzetté, hogy fogva
tartották a Bugyrokban. Mi
történhetett volna, ha még
gyermekkorában jól
helybenhagyják? Akkor egész
életét ködszerzetként élhette
volna le. Megmenthette volna a
feleségét.
– És akkor nem lett volna
sem bátorsága, sem oka, hogy
megdöntse a Végső Birodalmat.
 – És ami most van, az
jobb? Minélrégebb óta vagyok a
trónomon, annál inkább belátom,
hogy az Uralkodó néhány tette
nem is annyira gonosz, hanem
inkább szükségszerű intézkedés
volt.
Helyes vagy helytelen tettekkel, de
rendet tartott a birodalmában.
Vin felnézett, elkapta a férfi
tekintetét, majd arra kényszerítette,
hogy tekintsen le rá.
– Nem szeretem ezt az
elkeseredettséget a hangodban.
 A férfi a fekete csatorna felé
pillantott.
– Nem irányít engem, Vin. Az
Uralkodó legtöbb bűnével nem értek
egyet. Csak kezdem megérteni az
indokait. És éppen ez aggaszt. – A
lány kételyt látott a férje
tekintetében, de erőt is. A császár a
felesége szemébe nézett, és állta a
pillantását. – Csak azért ülhetek
még mindig ezen a trónon, mert
egykoron képes voltam feladni azt
egy magasztosabb cél érdekében.
Ha erről elfelejtkeznék,
figyelmeztess, Vin. Rendben?
A kedvese bólintott.
Elend ismét látóhatárt kémlelte.
Vajon mire vár? – tűnődött a lány.
– Kell, hogy létezzen
egyensúly, Vin. Valahogyan meg
fogjuk találni. Az egyensúlyt
aközött, amivé válni szeretnénk,
és amivé válnunk szükséges –
sóhajtott. – De egyelőre meg kell
elégednünk azzal, amik vagyunk.
Vin szintén oldalra pillantott,
miközben egy másik csatornajáró
mellől az övék mellé szegődött egy
hírvivő csónak. Egyszerű barna
talárba öltözött férfi állt a
fedélzeten. Óriási szemüveg
keretezte az arcát, mintha
megpróbálta volna eltakarni a szeme
köré rajzolt cikornyás minisztériumi
tetoválást. Boldogan mosolygott.
Vin maga is elmosolyodott.
Korábban úgy gondolta, hogy egy
boldog obligátor látványa mindig
rosszat jelent. Ez még azelőtt volt,
hogy megismerkedett volna
Noordennel. A mindig elégedett
tudós valószínűleg már az Uralkodó
idején is a saját világában élt. A férfi
annak különös bizonyítékaként
létezett, hogy még a Birodalom –
legalábbis Vin szerint –
leggonoszabb szervezetében is
dolgoztak jó emberek.
– Felség – köszöntette
Noorden acsászárt, majd lelépett
a csónakról és meghajolt.
Néhány, könyveket és
lajstromokat cipelő segédírnok is
vele tartott a hajó fedélzetére.
 – Noorden – üdvözölte
viszont Elend, majd csatlakozott
a férfiakhoz a fedélzeten. Vin
követte. – Elvégezték a
számításokat, amiket kértem?
– Igen, felség – válaszolt
Noorden, és az egyik segédje
kinyitott egy lajstromot a
dobozok tetején. – Meg kell,
hogy mondjam, nem volt
egyszerű feladat, mivel a sereg
közben folyamatosan vonult.
– Biztos vagyok benne,
hogy alapos munkát végzett,
 mint mindig, Noorden – mondta
a császár, majd a lajstromra
pillantott, amit rögtön értelmezett is.
Vin azonban csak egy halom számot
látott.
– Mi áll benne? – kérdezte.
– Ez azokat sorolja fel, akik
megbetegedtek és meghaltak –
válaszolt Elend. –
Harmincnyolcezer emberünk
közül közel hatezret döntött le a
betegség. Körülbelül ötszázötven
férfit veszítettünk el.
 – Köztük egyik írnokomat is
– jegyezte meg a tudós a fejét
rázva.
Vin összeráncolta homlokát. Nem
a kétségbeejtő adatok hallatán,
hanem valami más miatt, valami
motoszkált a fejében…
– Több halottra
számítottunk. – Acsászár
elgondolkodva piszkálta a
szakállát.
– Igen, felség – helyeselt
Noorden. – Úgy gondolom, hogy
ezek a katonák sokkal
edzettebbek, mint az átlagos
szkák. A betegség, akármi legyen
is az, nem csapott le rájuk olyan
erővel.
– Honnan tudja? –
pillantott fel Vin. – Honnan tudja,
hogy hánynak kellett volna
meghalnia?
– Előzetes tapasztalatok
alapján,kisasszony – felelte
Noorden. – Egy ideje már
figyelemmel kísérjük a
haláleseteket. Mivel ez a
betegség még új, megpróbáljuk
pontosan meghatározni, hogy mi
okozza. Így talán eljutunk a
gyógymódjához. Szóltam az
írnokaimnak, hogy olvassanak el
minden fellelhetőt ezzel
kapcsolatban, és próbálják
kapcsolatba hozni hasonló
betegségekkel. Kicsit hasonlít a
zúzórángáshoz, bár azt
általában…
– Noorden – szólította meg
a lányfelhúzott szemöldökkel. –
Ezek szerint rendelkezésére
állnak adatok? Pontos számok?
 – Őfelsége ezt kérte,
kisasszony.
– Hányan betegedtek meg?
– kérdezte Vin. – Pontosan.
– Nos, lássuk csak… – Az
obligátor ellenőrizte a lajstromot.
– Ötezer-kétszáznegyvenhárman.
– Az hány százaléka a
katonáknak? – kérdezősködött
tovább a lány.
A tetovált arcú elgondolkodott egy
pillanatra, majd intett az egyik
írnokának, és elvégeztek néhány
számítást,
 – Körülbelül tizenhárom és fél
százalék, kisasszony – szólalt meg
végül az obligátor a szemüvegét
igazgatva.
A lány egyre csak a homlokát
ráncolta.
– A halottakat is
beleszámolta?
– Igazából nem – vallotta
be Noorden.
– És melyik
összesítéshez viszonyított?
A seregben lévő katonák
létszámához vagy
azokéhoz, akik még nem voltak
kint a ködben ezelőtt?
– Az elsőhöz.
– Van összesítése a
második számhoz?
– Igen, kisasszony. A
császár őfelsége azt kívánta,
hogy legyen egy pontos
összesítésünk azokról, akikre
hatással lehet a köd.
– Akkor használja azt a
számot inkább! – kérte Vin, és
közben Elendre pillantott, aki
kíváncsian figyelt.
 – Miről van szó? – kérdezte
a császár, miközben a tudós és
az emberei dolgoztak.
– Még… nem vagyok benne
biztos– tétovázott a lány.
– A számok fontosak
ahhoz, hogyáltalánosíthassunk –
kezdte Elend.
– De nem értem, hogyan…
– félbehagyta a mondatát,
amikor Noorden felnézett a
számításaiból, majd
félrefordította a fejét és magában
motyogott.
 – Mi az? – kíváncsiskodott a
lány.
– Engedelmével,
kisasszony, csakegy kicsit
meglepődtem. A számítás
eredményéül kerek számot
kaptunk: a katonák pontosan
tizenhat százaléka betegedett
meg. Hajszálpontosan.
– Véletlen egybeesés,
Noorden –legyintett a császár. –
Annyira nem figyelemre méltó,
hogy a számítás végösszege
kerek egész szám.
A szél hamut fúj a fedélzetre.
– Nem – egyezett bele a
tudós. –Valóban igaza van,
felség. Ez csak is egyszerű
egybeesés lehet.
– Nézzék át a lajstromokat!
– kérte ismét Vin. – Nézzék meg
más embercsoportok esetében is
az adatokat, hogy hány
százalékuk kapta el ezt a
betegséget!
– Vin – csitította császári
férje. –Nem értek a
statisztikához, de a kutatásaim
során sokszor dolgoztam
számokkal. Néha a természeti
jelenségek látszólag különös
eredményeket produkálnak, de a
számok zűrzavara végül
kiegyenlítődik. Furcsának tűnhet,
hogy a mennyiség pontos
százalékarányt tesz ki, de a
statisztika már csak ilyen.
– Tizenhat – szólt közbe
Noorden,és meglepetten
felnézett. – Egy újabb pontos
százalékérték.
 Elend értetlenül a lajstromhoz
lépett.
– Ez a harmadik itt nem
teljesenpontos – magyarázta az
írnok. – De csak azért, mert a
kiinduló szám nem többszöröse a
huszonötnek. Végül is egy ember
törtrésze nem betegedhet meg.
Mégis, a betegség ebben a
népcsoportban egy ember híján
pontosan tizenhat százalék.
Elend letérdelt, tudomást sem
véve a hamuról, ami teljesen
ellepte a fedélzetet, mióta utoljára
leseperték. Vin átnézett a férfi válla
felett és a számokat vizslatta.
– Nem számít, hogy a
népcsoportátlagául vett tagja
milyen idős – mondta jegyzetelés
közben Noorden. – Sem az, hogy
hol él. Minden egyes számítás
ugyanazt a pontos arányt
mutatja a megbetegedések
tekintetében.
– Hogy lehet, hogy ezt
eddig nemvettük észre? –
lepődött meg a császár.
 – Valamilyen módon
érzékeltük –szabadkozott
Noorden.
– Tudtuk, hogy körülbelül
huszonötből négy ember
betegszik meg. Azt azonban
valóban nem vettem észre, hogy
a számok ennyire pontosak. Ez
valóban különös, felség. Nem
ismerek még egy hasonlóan
működő betegséget. Nézze, itt
egy bejegyzés, amely szerint száz
felderítőt küldtünk ki a ködbe, és
 pontosan tizenhatan betegedtek
meg!
Elend zavartnak tűnt.
– Mi az? – kérdezte a lány.
– Ez nincs rendjén, Vin.
Nagyon nincs rendjén.
– Mintha a véletlenszerű
számokzűrzavara megsemmisült
volna – elmélkedett Noorden. –
Egy népcsoport sosem képes
ilyen pontosan reagálni egy
betegségre. Hiányolom a
valószínűségi görbét, amelynél a
kisebb népcsoportokban kapjuk a
legpontatlanabb eredményeket.
– Az a legkevesebb – tette
hozzáa császár. – A betegségnek
más megoszlásban kellene hatnia
az idősekre, mint az életerős
emberekre.
– Valamilyen módon így is
van –magyarázta a tudós,
miközben egyik segédje átadott
neki egy újabb számításokat
tartalmazó papirost. – A
halálesetek valóban úgy
következnek be, ahogy arra
 számítottunk. Viszont a
megbetegedettek száma mindig
tizenhat százalék. Túl sok
figyelmet szenteltünk a
halálesetek számának és közben
nem vettük észre, milyen
természetellenes százalékban
betegednek meg.
Elend felállt a földről.
– Ellenőrizze ezt, Noorden!
– mondta, majd a lajstrom felé
mutatott. – Kérdezze ki az
embereket, bizonyosodjon meg
róla, hogy Romlás nem
változtatta meg az adatokat, és
derítse ki, hogy ez a tizenhat
százalék állandóe! Nem
hozhatunk elhamarkodott
következtetéseket négy-öt eset
alapján. Lehet, hogy az egész
egy óriási, véletlen egybeesés.
– Igenis, felség – vette át
az utasítást Noorden kissé
zaklatottan. – De… mi lesz, ha
nem véletlen? Vajon mit
jelenthet?
– Nem tudom –
morfondírozott Elend.
 Következményt jelent – gondolta
Vin. – Azt jelenti, hogy minden
törvények szerint működik, még
akkor is, ha nem értjük őket.
Tizenhat. Miért pont tizenhat
százalék?
A Kútban talált, az embert
ködszerzetté változtató
fémgyöngyök miatt lehettek sokkal
erősebbek a korai allomanták. Az
első ködszerzetek, akikhez
hasonlóvá Elend Venture is vált,
őserővel rendelkeztek, amit utána
továbbörökítettek a nemesi
családokba, amelyeknek minden
nemzedékével egy kicsit csökkent az
az erő.
Ezen ősi allomanták közé tartozott
az Uralkodó is; tiszta erejét nem
gyengítette sem az idő, sem a
keveredés más nemzedékekkel. Ez
okozhatta hatalmas erejét a többi
ködszerzetéhez képest. Bár ehhez az
a képessége is hozzájárult, hogy
ötvözte a ferukímiát és az
allomanciát, melynek következtében
látványos trükköket alkalmazott.
Mégis érdekesnek tartom, hogy az
egyik „isteni” képességének –
alapvető allomantikus erejének –
olyasvalamit tartott, amit az eredeti
kilenc allomanta közül mindenki
birtokolt.
Huszonkettedik fejezet

Sazed a Bugyrok egyik

nagyobbacska őrházában ült és egy
csésze forró teát forgatott a
kezében. A terrisi vének tanácsa
előtte foglalt helyet. Meleg áradt a
kicsiny tűzhelyből. Másnap el kellett
hagynia a társait, hogy utolérje
Goradelt és Szellőt, akik már Urteau
felé tartottak.
A napfény egyre halványult. A köd
már leszállt, elhomályosította az
üvegablakot. Az őrző alig tudta
kivenni a sötét földben húzódó
mélyedéseket, repedéseket. Több
tucat ilyen repedés tarkította a tájat;
a terrisiek kerítésekkel jelölték meg
őket. Néhány évvel azelőtt, hogy
Kelsier elpusztította volna az
atiumkristályokat, még embereket
kényszerítettek arra, hogy
lemásszanak ezekbe a repedésekbe
és apró atiumgyöngyöket tartalmazó
geódák után kutassanak.
Azokat a rabszolgákat, akik nem
tudtak legalább hetente egy ilyen
gömböt felkutatni, kivégezték.
Valószínűleg még mindig több száz,
esetleg több ezer ilyen holttest
rejtőzik a föld alatt, a barlangokban.
Úgy haltak meg, hogy senki sem
tudott róluk és senkit nem is
érdekeltek.
Micsoda szörnyű hely volt ez! –
ámuldozott az őrző, de elfordította a
fejét az ablaktól, amint egy fiatal
terrisi nő bezárta az ablaktáblákat.
Sazed előtt kimutatások hevertek az
asztalon, amelyek a tartalékokat,
kiadásokat és a terrisi emberek
szükségleteit sorolták.
– Úgy emlékszem, azt
tanácsoltam, hogy az adatokat
fémbe véssék – említette meg
Sazed.
– Igen, őrző uram –
mondta az egyik idősebb szolga.
– A fontos adatokat egy fémlapra
másoljuk minden este, majd
hetente összevetjük őket a
kimutatásokkal, hogy
meggyőződjünk róla, semmit sem
változtattak meg.
– Ez így rendben van –
nyugtáztaSazed, majd átlapozta
az egyik, ölében nyugvó
lajstromot. – És mi a helyzet a
higiéniával? Az utolsó
látogatásom óta foglalkoztak
ezzel?
– Igen, őrző mester –
jelentetteki másik ember. – Még
több árnyékszéket készítettünk
 elő, ahogy parancsolta, bár nincs
rájuk szükségünk.
– Érkezhetnek menekültek
– magyarázta az őrző. – Azt
szeretném, ha egy nagyobb
népcsoport ellátására is fel
lennének készülve, ha esetleg a
szükség úgy hozza. De kérem
önöket, ezek csak javaslatok,
nem parancsok. Semmilyen
hatalommal nem rendelkezem
önök felett.
A szolgákból álló kis csoport tagjai
egymásra pillantottak. A velük
töltött idő Sazed minden percét
lefoglalta, és ezzel elterelte
gondolatait búskomor
merengéseiről. Meggyőződött róla,
hogy a népe semmiben sem
szenved hiányt. Gyakran értekeztek
Penroddal, és megfelelő rendszert
alakítottak ki a köztük lévő vitás
ügyek elsimítására.
– Őrző uram – szólalt meg
végülaz egyik idősebb férfi. –
Mennyi ideig marad?
– Attól tartok, reggel
indulnom kell – hangzott a
 válasz. – Csak azért jöttem, hogy
megnézzem, mire van szükségük.
Nehéz idők járnak, és attól
tartok, Luthadelben könnyen
elfelejtkezhetnek önökről.
– Jól vagyunk, őrző uram –
szólaltmeg egy másik hang.
A vének tanácsának legújabb
tagja volt az, Sazednél csak néhány
évvel fiatalabb. A legtöbb jelenlévő
sokkal élemedettebb kort élt meg a
tudósnál. Helytelennek tartotta,
hogy így felnéznek rá.
 – Nem fontolja meg
mégiscsak, hogy velünk marad?
– kérdezte egy másik. – Nem
ételre vagy földre van
szükségünk. Amiben igazán
hiányt szenvedünk, az egy
vezető.
– A terrisi népet éppen elég
hosszú ideig nyomták el – kezdte
a magyarázatát Sazed. –
Szerintem nincsen szükségük egy
újabb zsarnok királyra.
– Nem is zsarnokra
gondoltunk –szólalt fel egy hang.
 – Hanem olyasvalakire, aki
közülünk való.
– Az Uralkodó is közülünk
származott – jegyezte meg
halkan az őrző.
A társaság minden tagja lesütötte
a szemét. Az egész nép
szégyenkezett az Uralkodó terrisi
származása miatt.
– Szükségünk van valakire,
aki azirányítása alá von minket –
szólalt meg egy újabb hang. – Az
Uralkodó elnyomása alatt sem őt
 tekintettük vezérünknek. Az
Őrzők Zsinata irányított minket.
Az Őrzők Zsinata – Sazed vallási
gyülekezetének titkos vezetői.
Évszázadokon keresztül vezették a
terrisi népet; titokban azon
munkálkodtak, hogy a ferukímia ne
haljon ki az Uralkodó kísérletei
ellenére, amelyekkel ki akarta irtani
ezt a képességet a saját népéből.
– Őrző uram – kezdte
Vedlew, avének feje.
– Igen, Vedlew mester?
 – Nem viseli a
vörösrézelméket.
Sazed a földre vetette a
tekintetét. Eddig nem tudatosult
benne, mennyire szembetűnő, hogy
köntöse alatt nem viseli a fém
karpereceket.
– A csomagomban hordom
őket.
– Furcsának találom –
folytatta Vedlew –, hogy a
veszély ellenére az Uralkodó ideje
alatt egy pillanatra sem vette le a
fémelméit. Most azonban, amikor
 már szabad akarata szerint
cselekedhet, a csomagjába teszi
őket.
Sazed megrázta fejét.
– Nem lehetek az, akire
várnak.
Most nem.
– De hisz az őrzőkhöz
tartozik!
– Én voltam a
legalacsonyabb rangú tagjuk.
Lázadó és kitaszított.
Eltávolítottak maguk közül.
Amikor utoljára elhagytam
Tathingdwent, szégyenkezve
tettem. Az emberek
visszahúzódtak az otthonaikba és
elátkoztak.
– Most azonban áldják,
Sazed mester – szólt az egyik
férfi.
– Nem érdemlem meg
azokat azáldásokat.
– Akár megérdemli, akár
nem, már csak önben bízhatunk.
– Akkor sajnálatra méltóbb
nép vagyunk, mint amilyennek
hittem magunkat.
A szoba elcsendesedett.
– Más oka is van annak,
hogy idejöttem, Vedlew mester –
törte meg a csendet újra az őrző,
és felemelte a tekintetét. –
Mondják meg nekem: halt meg
valaki mostanában… furcsa
körülmények között?
– Miről beszél? – kérdezte a
rangidős terrisi.
– Köd okozta halálesetekről
– magyarázta Sazed. – A ködbe
napközben kimerészkedő
emberekről.
 – Ezt csak a szkák mesélik
– gúnyolódott az egyik férfi. – A
köd nem veszélyes.
– Valóban – visszakozott
óvatosan Sazed. – Napközben is
kimennek emberek a földekre,
amikor a köd még nem húzódott
vissza?
– Természetesen – felelte a
fiatalabb terrisi. – Hiszen
ostobaság lenne munka nélkül
tölteni azokat az órákat.
Sazednek nehezére esett
visszatartani kíváncsiságát a
megjegyzés hallatán. A terrisieket
nem ölte a nappali köd.
Mi lehet a kapcsolat?
Megpróbálta életre kelteni észbeli
képességeit, hogy elgondolkozzon
ezen a tényen, de áruló módon
közömbösséget érzett.
Legszívesebben elbújt volna
valahová, ahol senki sem vár tőle
semmit. Ahol nem kell a világ
problémáit megoldania, sem saját
hitválságával megbirkóznia.
Majdnem meg is tette. Egy része
azonban – egy korábbi szikra – nem
engedte, hogy ilyen könnyen
feladja. Úgy határozott, legalábbis
folytatja a kutatását és megteszi,
amit a császári pár kér tőle. Ez nem
minden, amit megtehet, és a vele
szemben ülő, kérlelő tekinteteket
villantó terrisiek nem is elégednek
meg ennyivel.
Ámde egyelőre ennyit tudott
felajánlani. Ha a Bugyrokban
maradna, tudta jól, hogy beadná a
derekát. El kell indulnia, folytatnia
kell a munkáját.
 – Sajnálom – válaszolt végül a
társainak, majd félretette a
lajstromot. – De ennek így kell
történnie.
Emlékszem, Kelsier eredeti
tervének korai időszakában
mennyire összezavart mindenkit a
rejtélyes „tizenegyedik fémről” szóló
elméletével. Állítása szerint
legendákat hallott egy olyan
titokzatos fém létezéséről, aminek a
segítségével el lehet pusztítani az
Uralkodót. Azt is állította, hogy ő
maga – hosszas és alapos kutatás
után – megtalálta a fémet.
Senki sem tudta, Kelsier mivel
töltötte a Bugyrokból való
szabadulás és a Luthadelbe való
visszatérés közti éveket. Amikor
rákérdeztek, csak annyit válaszolt,
hogy „nyugaton” járt. Vándorlásai
során olyan történeteket hallott,
amiket még az őrzők sem. A banda
legtöbb tagja nem tudta, mihez
kezdjen ezekkel a legendákkal.
Elképzelhető, hogy ez volt az első
pillanat, amikor a legrégebbi barátai
is kétkedni kezdtek vezetői
képességeiben.
Huszonharmadik fejezet

Keleten, egy homokkal és

mocsokkal tarkított, kietlen területen
fiatal fiú hanyatlott egy szká viskó
padlójára. Ez még sok évvel a Bukás
előtt történt, amikor az Uralkodó
még élt. Nem mintha a fiú tudott
volna ezekről a dolgokról. Koszos,
rongyos kinézete volt, mint a
legtöbb szká gyermeknek a Végső
Birodalomban. Zsenge kora miatt
nem dolgozhatott a bányákban, így
napjait anyja gondoskodása elől
elszökve, a többi gyerekkel töltötte,
akikkel végigfosztogatták a száraz,
poros utcákat.
Kobold már körülbelül tíz éve nem
volt ugyanaz a fiú. Igazából
tudatában volt a téveszméinek – a
sebei okozta láz miatt hol
elveszítette, hol visszanyerte az
eszméletét, és elméje közben
megtelt a múlt álmaival. Hagyta
őket szabadon áramlani. Az
összpontosítás túl sok energiát
kívánt volna.
 Így hát visszaemlékezett, milyen
érzés volt leesni a szoba padlójára.
Egy nagydarab férfi – mindenki nagy
volt hozzá viszonyítva – ágaskodott
felette, egy koszos és kormos bőrű
bányász. A férfi Kobold mellé köpött
a poros padlóra, majd a többi
szkához fordult. Sokan voltak. Az
egyikük sírt. A könnycseppek
tisztára mosták a nő arcát.
– Rendben – szólalt meg a
nagydarab férfi. – Elkaptuk. Most
mi legyen?
 Az egybegyűltek egymásra
pislogtak. Az egyik halkan becsukta
a viskó ajtaját, kizárva a vörös
napsugarakat.
– Csak egy dolgot tehetünk
– vélekedett egy másik férfi. –
Átadjuk nekik.
Kobold felnézett, egyenesen a
zokogó asszony szemébe. A nő
elfordult.
– Lenni, hogy hol a mit? –
kérdezősködött a fiú.
A tagbaszakadt férfi ismét köpött
egyet és csizmájával Kobold nyakára
lépett, hogy visszanyomja a fiút a
kemény hajópadlóra.
– Nem lett volna szabad
megengedned neki, hogy azokkal
az utcagyerekekkel futkározzon,
Margel. Az átkozott fiú szinte
teljesen elveszítette az eszét.
– Mi történik, ha átadjuk? –
szólalt meg egy újabb hang. –
Úgy értem, mi van akkor, ha úgy
gondolják, mi is olyanok vagyunk,
mint ő? Minket is kivégezhetnek!
Láttam már rá példát: valakit átadsz
és azok a… lények felkutatnak
mindenkit, aki ismerte az illetőt.
– Az ilyen bajok, mint az
övé is,tényleg öröklődnek a
családon belül – állította egy
újabb hang.
A szobában mindenki elnémult.
Mindenki tudott Kobold családjáról.
– Megölnek bennünket –
rebegtea megrémült férfi. –
Tudod, hogy megteszik! Láttam
őket, láttam a szemükbe szúrt
 cövekeket. Démonok, én
mondom!
– Nem hagyhatjuk, hogy
szabadon jöjjön-menjen! –
kiáltotta valaki. – Úgyis
megtudják, hogy mi
ő.
– Csak egy dolgot tehetünk
– ismételte a nagydarab férfi,
majd még erősebben Kobold
nyakára taposott.
A jelenlévők – már akiket a fiú
látott – ünnepélyesen bólintottak.
Nem adhatják át. Nem engedhetik
szabadon. Ám senkinek sem fog
hiányozni egy szká utcagyerek. Sem
az inkvizítorok, sem az obligátorok
nem kérdezősködnek majd egy
utcán talált, halott gyerek után.
Szinte minden pillanatban vesztek
oda szkák.
A Végső Birodalom így működött.
– Apám – suttogta Kobold.
A csizmasarok még lejjebb
nyomta a fiú nyakát.
– Nem vagy a fiam! Az én fiam
kiment a ködbe, és soha nem jött
vissza. Te bizonyára ködlidérc vagy.
 A fiú megpróbált ellenkezni, de a
csizmatalp túl keményen nehezedett
a nyakára. Alig kapott levegőt,
megszólalni pedig egyáltalán nem
tudott. A szoba kezdett elsötétülni
előtte. Ám szinte természetfeletti
módon érzékeny füle – amelynek
okát nem értette – hallott valamit.
Érmék.
A nyakára nehezedő nyomás
gyengült valamelyest. Már képes
volt újra levegőt venni és a látása is
visszatért. Gyönyörű vörösréz
érméket látott szétszóródva maga
előtt a padlón.
A szkák nem kaptak fizetséget a
munkájukért; a bányászokat
élelemmel fizették ki, éppen
annyival, hogy életben maradjanak.
Kobold azonban néhanapján látott
érméket a nemesi kezekben.
Egyszer ismert egy fiút, aki talált
egy csillogó pénzérmét, amit valaki
elhagyott a koszos utcán.
Egy idősebb fiú megölte a
kincséért. Végül egy nemes
megfojtotta ezt a második suhancot,
amikor az megpróbálta elkölteni a
vagyont. Kobold úgy látta, a
szkáknak nem igazán kellenek az
érmék – túlságosan értékesnek és
túlságosan veszélyesnek tartották
azokat. Most azonban mégis
mindenki a földre öntött, erszénnyi
vagyonra bámult.
– Megkapjátok a pénzt a
fiúért cserébe – mondta egy
hang. Az emberek félreálltak, és
észrevették a szoba hátsó
szegletében lévő asztalnál
ücsörgő férfit. Aki nem nézett a
 fiúra. Csak ült ott és zabkását
kanalazott a szájába.
Bibircsókos arca kissé torzul festett,
mint amikor a nyers bőrt túl sokáig
hagyják a napon. – Nos? – kérdezte
két falat között a rücskös arcú.
– Honnan szereztél ilyen
pénzt? –kérdezte követelőző
hangnemben Kobold apja.
– Semmi közöd hozzá.
– Nem engedhetjük
szabadon a fiút – hangoztatta az
egyik szká. – Ha elkapják,
elárulja, hogy mi ismerjük.
 – Nem fogják elkapni –
nyugtattameg az idegen, majd
egy újabb falatot tett a szájába.
– Magammal viszem Luthadelbe.
Mellesleg, ha nem engeditek
velem, akkor szólok az
obligátoroknak és beárullak
benneteket – itt szünetet tartott,
leengedte a kanalát, és mogorva
tekintettel a többiekre nézett.
– Hacsak nem öltök meg
engemis.
Kobold apja végül levette a
csizmáját fia nyakáról, és odalépett
a göcsörtös arcú idegenhez. A fiú
anyja azonban megragadta férje
karját.
– Ne tedd, Jedal! –
figyelmeztettea férfit halkan, de
nem elég halkan ahhoz, hogy fia
felerősített fülével ne hallja meg.
– Meg fog ölni.
– Áruló! – sziszegett az
apa, majdnyomatékül köpött
egyet. – Szolga az Uralkodó
seregében.
– Pénzt hozott nekünk. Az
azért biztos, hogy jobb elvenni a
 pénzt, mint egyszerűen megölni
a fiút.
A dühödt férfi lenézett a
feleségére.
– A te műved! Te küldtél a
testvéredért. Tudtad, hogy elviszi
magával!
A fiú anyja elfordította a fejét.
Az idegen végül letette a kanalát
és felállt. A körülötte állók
megrettenve hátráltak a férfi
székétől, aki erőteljes bicegéssel
ment át a szobán.
 – Gyere, fiú! – szólt a
legénynek,majd anélkül, hogy
ránézett volna, kinyitotta az ajtót.
Kobold lassan, óvatosan felkelt.
Hátrálás közben vetett még egy
pillantást az anyjára és apjára. Jedal
lehajolt, és végre összeszedte az
érméket. Margel belenézett a fia
szemébe, majd elfordult. Ennél
többet nem adhatok – sugallta
görnyedt, megalázott testtartása.
Kobold megfordult, megdörzsölte
a nyakát, és az idegen után szaladt
a forró, vörös napfénybe. Az
idősebb férfi bicegve haladt,
sétapálcával kezében. Menet közben
a fiúra pillantott.
– Van neved, fiú?
Kobold szóra nyitotta száját, de
megtorpant. A régi neve nem tűnt
megfelelőnek.
– Lestibournes – bökte ki
végül.
Az idegennek a szeme se
rebbent. Később Kelsier lett az, aki
átkeresztelte a fiút Koboldra. Sosem
tudta meg, Dorong beszéltee a
keleti utcanyelvet. De ha így is volt,
kétséges, hogy értette volna az
utalást.
Lestibournes. „Születésemtől
elhagyatva.”
Az utca nyelvén: „magamra
hagytak”.
Kezdem azt hinni, hogy Kelsier
„tizenegyedik fémről’’ szóló
történeteit, legendáit és próféciáit is
mind Romlás találta ki. Kelsier
kereste a módját, hogyan ölhetné
meg az Uralkodót, és Romlás – a rá
jellemző körmönfontsággal –
felkínált egy módozatot a férfinak.
 A titok valóban fontos szerepet
töltött be a tervben. Kelsier
tizenegyedik fémje adta meg a
segítséget, amire szükségünk volt az
Uralkodó meggyilkolásához.
Azonban még ebben is félrevezettek
minket. Az Uralkodó ismerte Romlás
céljait, és soha nem engedte volna
szabadon a Megdicsőülés Kútjából.
Így Romlásnak más bábokra is
szüksége volt – és ehhez az
Uralkodó halála kellett. Még a
legnagyobb győzelmünkben is
benne volt Romlás ármánykodása.
Huszonnegyedik fejezet

MeLaan szavai még napokig ott

motoszkáltak TenSoon fejében.
„Eljössz ide, előállsz a szörnyű
híreiddel, aztán itt hagysz minket,
hogy egyedül oldjuk meg a
gondjainkat?” A bebörtönzése egy
éve alatt minden olyan egyszerűnek
tűnt. Előadja a vádjait, a híreit,
aztán elfogadja a megérdemelt
büntetést.
 Azonban most az örökkévalóságig
tartó bebörtönzés tűnt az
egyszerűbb megoldásnak. Ha
hagyja, hogy ilyen módon
szabaduljanak meg tőle, miben
különbözik az első
nemzedékesektől? Elkerüli a vitatott
problémákat, beletörődik a
bezártságba, tudván, hogy a külvilág
már nem az ő problémája.
Ostoba – gondolta. – Az
örökkévalóságig leszel
bebörtönözve, vagy legalábbis
addig, amíg a kandrák faja ki nem
pusztul és te éhen nem halsz. Ez
nem a könnyebbik út! Azzal, hogy
elfogadod a büntetésed, csak
becsületesen, szabályosan
cselekszel.
És ha így tesz, sorsukra hagyja
MeLaant és a többieket, mert a
vezetőik nem tesznek semmit. Sőt
mi több: Vin is magára marad a
számára fontos hírek nélkül. Még az
Őshazában is érezte a rengéseket a
köveken keresztül. Bár a rezgés
középpontja még mindig távol esett,
és olybá tűnt, a többiek nem
foglalkoznak vele, TenSoon
aggódott.
A vég közel lehet. És ha ez így
van, Vinnek tudnia kell az igazat a
kandrákról. Az eredetükről, a
hitükről. Talán felhasználhatná
magát a Zálogot. Ám ha még ennél
is többet felfedett volna Vinnek,
azzal csak még jobban elárulta volna
a népét. Talán az emberek
nevetségesnek gondolnák, amiért
most bizonytalanodik el. Azonban
igazi vétségei eddig fellángolásokból
születtek, és csak később gondolta
át ésszerűen, mit is tett valójában.
Ha ki akar szabadulni a börtönéből,
az már egészen más eset lesz.
Szándékos és előre megfontolt tett.
Becsukta a szemét, és rádöbbent,
milyen hűvös is a nagy barlangban
magányosan álló ketrece, amit
pihenőidőben olyan kevesen
látogattak. De akkor mi értelme
ennek az egésznek? Még az
összpontosításban segítő jelenlét
áldása ellenére sem tudta kitalálni,
hogyan szabadulhatna meg a
hálóval borított ketrecből és az őt
őrző ötödik nemzedékes őröktől,
akik mindannyian magukon viselték
az erőnlét áldását. Még ha ki is
jutna a lakat alól, többtucatnyi
kisebb üregen kellene átverekednie
magát. Ezzel a gyenge testtel és
izmok hiányában nem tudna harcolni
és elfutni az erőnlét áldását viselő
kandrák elől. Csapdába esett.
Ez bizonyos értelemben meg is
nyugtatta. Nem szívesen töprengett
a szökésen – a kandrák nem
ilyenek. Megszegte a szerződését,
így hát büntetést érdemelt.
Tiszteletre méltó dolog szembenézni
cselekedeteink következményeivel.
Vagy mégsem?
Testtartást váltott a cellájában. Az
igazi emberektől eltérően csupasz
testének bőre nem horzsolódott és
repedezett ki a hosszú ideig tartó
kitettségtől, mivel újra tudta
formálni a húsát, amivel eltüntette a
sérüléseket. Az apró ketrecben,
egyazon testhelyzetben eltöltött
hosszú órák zsibbadtsága ellen
azonban vajmi keveset tehetett.
 Mozgásra lett figyelmes.
Megfordult és meglepve látta, amint
VarSell néhány nagydarab ötödik
nemzedékes kíséretében börtöne
felé közeledik. Kvarckő igaztestük
mérete és színe nyugtalanítóan
hatott.
Már itt az idő? A jelenlét áldása
miatt TenSoon számon tudta tartani
börtönben töltött napjait. De még
közel sem jött el az ítélethozatal
napja. Értetlenül nézett, majd
észrevette, hogy az egyik ötödik
nemzedékes egy nagy zsákot cipel.
Egy pillanatra megrémült, amint
elképzelte, hogy abban a zsákban
fogják elvonszolni.
Azonban látszott, hogy a zsák tele
van.
Merjen-e reménykedni? Napok
teltek el a MeLaannal folytatott
beszélgetése óta, és bár a lány
többször is visszatért hozzá, többet
nem beszéltek. Csaknem elfelejtette
a lányhoz intézett szavait is,
amelyeket abban a reményben
mondott, hátha a második
nemzedék tagjai
kihallgatják. VarSell kinyitotta a
ketrecet és bedobta a zsákot.
Ismerősen csörgött a tartalma.
Csontok.
– Ezekben jelenj meg a
próbatételen! – utasította VarSell,
aztán lehajolt és átlátszó arcát
közel dugta TenSoon rácsaihoz. –
Ez a második nemzedék
parancsa.
– Mi a baj a mostani
csontjaimmal? – kérdezte
óvatosan TenSoon, magához
húzva a zsákot, és nem is tudta,
 örüljön-e vagy inkább
szégyenkezzen.
– A büntetésed részeként
össze akarják törni a csontjaidat
– közölte
VarSell mosolyogva. – Valami
nyilvános kivégzésfélét tartanak, de
olyat, ahol a rab életben marad az
eljárás után is. Egyszerű dolog,
tudom, de a látványnak… mély
benyomást kell tennie a fiatalabb
nemzedékek tagjaira.
TenSoon gyomra felfordult. A
kandrák újra tudták alakítani a
testüket, az igaz, de a fájdalmat
ugyanolyan erővel érezték, mint az
emberek. Elég kegyetlen verés
kellett ahhoz, hogy eltörjék a
csontjait és a jelenlét áldása miatt
még az eszméletvesztésben sem
reménykedhetett.
– Még most sem látom
értelmétegy másik testnek –
hajtogatta TenSoon, és kihúzta
az egyik csontot.
– Felesleges elpocsékolni
egy tökéletes állapotban lévő
emberi csontvázat, harmadik –
 adta meg a választ VarSell, majd
rácsapta a ketrec ajtaját társára.
– Néhány órán belül visszajövök
a jelenlegi csontjaidért.
A sípcsont, amit TenSoon kihúzott
a zsákból, nem emberé volt, hanem
kutyáé. Egy hatalmas farkaskutyáé.
Ebben a testben tért vissza az
Őshazába több mint egy évvel
korábban. Becsukta a szemét és
ujjai közt tartotta a sima felületű
csontot.
Amikor egy héttel ezelőtt arról
beszélt, mennyire gyűlöli ezeket a
csontokat, abban reménykedett, a
második nemzedék kémei
felfigyelnek erre, és rögvest
rohannak a hírrel a mestereikhez. A
második nemzedék sokkal
hagyománytisztelőbb volt, mint
MeLaan, de még a fiatal nőstény is
undorítónak tartotta, hogy egy
kandra kutyacsontokból építsen
testet. A második nemzedék
számára óriási elégtételt jelentett,
ha őt állati csontok viselésére
kényszeríthetik.
 TenSoon pedig pontosan erre
számított.
– Jól fognak neked állni ezek a
csontok – gúnyolódott VarSell, aztán
felállt, hogy induljon. – Amikor
megkapod a büntetésed, mindenki
jól láthatja majd, mi is vagy
valójában. Egy kandra sem fog
ezután szerződést szegni.
TenSoon odaadással simított
végig a combcsonton, miközben
VarSell nevetését hallgatta. Az
ötödik nemzedékesnek fogalma sem
volt arról, hogy éppen a szökéshez
szükséges segítséget adta meg
neki.
 Az egyensúly. Valódi?
Már majdnem elfeledkeztünk erről
a tanról. A Bukás előtt a szkák
folyton erről beszéltek. A harmadik
és negyedik században a filozófusok
hosszasan vitáztak róla, de Kelsier
idejére már majdnem teljes
feledésbe merült.
Ámde igenis létezett testi
különbség a szkák és a nemesség
között. Amikor az Uralkodó
megváltoztatta az emberiséget,
hogy jobban megbirkózhassanak a
hamuval, egyéb dolgokat is
átalakított. Néhány embercsoportot
– a nemeseket – kevésbé
termékennyé tette, viszont cserébe
magasabbak, erősebbek és
okosabbak lettek. A többieknek – a
szkáknak – alacsony
testmagasságuk mellett szívósságot
és termékenységet adományozott.
Ezek az apró különbségek
azonban ezerévnyi kereszteződés
után nagyrészt eltűntek.
Huszonötödik fejezet

– Fadrex városa! – kiáltott fel

Elend szokásos helyéről, a hajóorr
mellől.
Előttük húzódott a széles Conway-
csatorna, a nyugat legfontosabb vízi
útvonala, majd északnyugatnak
fordult. Elend balján a táj
magasabb, repedezett dombságban
folytatódott, amelyekből meredek
kőképződmények emelkedtek ki. A
távolból sokkal magasabbnak
látszottak.
A csatornához közelebb érve
azonban láthatóvá vált, hogy a
szélesen elterülő város pontosan a
sziklák között helyezkedik el. A
mélyvörös és narancssárga szirtek
kevésbé ellenálló peremeit a szél és
az eső lemorzsolta, így a legtöbbjük
magasra nyúló tornyokra
emlékeztetett. Megint más sziklák
azonban fogazott élű, bozótszerű
válaszfalra hasonlítottak – mintha az
 óriási sziklatömböket egy ismeretlen
erő egymás mellé tolta volna.
Elend alig látta a városi épületek
tetejét a kőképződményektől.
Fadrexet nem vette körül
hagyományos városfal, hiszen csak
Luthadel engedhetett meg magának
ilyen fényűzést, a város körül
emelkedő sziklák azonban
terasszerű természetes
erődítményként védték a lakosságot.
Már járt itt korábban. Az apja nem
felejtette el a Végső Birodalom
legfontosabb kulturális
központjaiban bemutatni a fiát.
Fadrex nem tartozott ezek közé,
viszont útba esett Tremredare felé,
amit egykoron a nyugat
fővárosaként emlegettek. Új
királysága összekovácsolásakor
azonban Cett figyelmen kívül hagyta
Tremredare-t, és inkább Fadrexet
tette meg székhelyének. Elend
véleménye szerint ez okos döntés
volt – a kisebb méretű Fadrex
ugyanis védhetőbbnek bizonyult és
számos csatorna számára ellátó
állomásként működött.
 – Máshogy néz ki a város,
mint amikor utoljára itt jártam –
jegyezte meg.
– A fák – mutatott a
kövekre Ham, aki mellette állt. –
Valaha fák nőttek a sziklás
kiszögelléseken és fennsíkokon. –
A császárra pillantott. – Már
felkészültek a fogadásunkra.
Kivágták a fákat, hogy nagyobb
területen védekezhessenek, és
hogy ne kerülhessünk közel a
városhoz.
Elend bólintott.
 – Oda süss!
Ham hunyorgott, és kellett neki
egy kis idő, hogy meglássa, amit
Elend ónszemével már korábban
észrevett. A fő vízi útvonalhoz
legközelebb eső, északi városrészen
a sziklateraszok és kiszögellések
természetes kanyonban végződtek.
Csak a körülbelül hat méter széles
szurdokon keresztül lehetett bejutni
a városba. A védők árkokat vágtak a
sziklavölgybe, és jelenleg
természetesen hidak szelték át őket,
de lehetetlennek tűnt ezen a
keskeny bejáraton, a
sziklapermekről tüzelő íjászok
nyílzáporától övezve elhatolni a
városkapuig…
– Nem rossz – állapította
meg Ham. – Még szerencse,
hogy a csatornát nem árasztották
ránk.
Nyugat felé a táj emelkedni
kezdtek, és a hajókaraván arra
kényszerült, hogy hatalmas
zsilipeken keljen át. Az utolsó
négyet szándékosan eltorlaszolták,
így az utazóknak órákba telt újra
működésre bírni őket.
– Túlságosan is függnek
tőle – magyarázta Elend. – Ha
túlélik az ostromunkat, be kell
hajózniuk a készleteket. Feltéve,
hogy marad még valami
behajózni való.
Ham megfordult és visszanézett a
sötét csatornára.
– Nem hiszem, hogy túl sok
minden fog még utazni ezen a
csatornán. A hajók is alig jutottak
el idáig: túl sok a hamu, ami
 eltömíti őket. Ha valaha is
hazamegyünk, gyalog kell
megtennünk az utat.
– Ha valaha is
hazamegyünk?
A tagbaszakadt férfi csak rándított
egyet a vállán. A hűvösebb nyugati
időjárás ellenére a felsőtestén
mindössze egy egyszerű mellényt
viselt. Allomantaként már Elend is
megértette a martalóc szokását.
Forraszt égetve a császár is alig
érezte a hideget, bár a katonák
reggelente már panaszkodtak
miatta.
– Nem is tudom, El. Olyan
baljósez az egész hely. A
csatorna bezáródik mögöttünk:
mintha a sors ide akarna minket
száműzni.
– Ham, te mindenhol baljós
jeleket látsz. Hidd, el: nem lesz
semmi gond.
A míves vállat vont.
– Rendezd a sorainkat! –
utasította Elend mutogatva. – Abban
a kis öbölben kötünk ki, majd azon a
fennsíkon verünk tábort.
A martalóc bólintott, de aztán
ismét az ellenkező irányba kémlelt.
Luthadel felé, amit maguk mögött
hagytak.
Nem félnek a ködtől… – Elend a
városkapu körüli
sziklaképződményeket bámulta a
sötétségen keresztül. Jelzőtüzek
gyúltak, amelyek megvilágították az
éjszakát. Otthon, a Belső
Uradalomban a tüzek gyakran
haszontalannak bizonyultak, és csak
az emberek ködtől való félelmét
jelezték. Ezek itt azonban
különböztek. Figyelmeztetésképpen
égtek: a császár az önbizalom bátor
kinyilatkoztatását látta bennük. A
lángok merészen felcsaptak a
magasba, mintha az égre törnének.
Elend megfordult, és megvilágított
parancsnoki sátrához ment, ahol kis
társasága – Ham, Cett és Vin – már
várt rá. Demoux hiányzott, ő még a
reszketővészből lábadozott.
Túlságosan szétszóródtunk –
aggályoskodott a császár. – Kobold
és Szellő északon, Penrod
Luthadelben maradt, Felt pedig a
készleteket őrzi keleten…
– Rendben – szólalt meg,
majd leengedte maga mögött a
sátorlapokat. – Úgy látszik, egész
jól meghúzták itt magukat.
– Megérkeztek az első
felderítőkjelentései, El –
jelentette be Ham. – Körülbelül
huszonötezer fős védelemmel kell
számolnunk.
 – Nem is annyi, mint
amennyireszámítottam –
csodálkozott az uralkodó.
– Remélem, az az átkozott
Yomen a királyságom többi részét is
kordában tartja! Ha az összes
csapatatát a fővárosba vezényeli, a
többi település könnyedén
megdönthetné az uralmát! –
dühöngött Cett.
– Micsoda? – ámult el Vin.
– Úgygondolod, fellázadnának és
visszaállnának a te oldaladra?
 – Nem, fellázadnának és
megpróbálnák maguk
megkaparintani a királyságot! Ez
így szokott történni. Most, hogy
az Uralkodó már nincs többé,
minden uraság és obligátor, aki
egy kicsit is belekóstolt a
hatalomba, úgy gondolja, képes
elkormányozni egy királyságot. A
mindenségit, én megpróbáltam…
Ahogyan te is.
– És jól is ment – mutatott
rá Ham.
 – Yomen uraságnak is jól
megy –jegyezte meg Elend karba
tett kézzel. – Azóta irányítja ezt a
királyságot, mióta Cett Luthadel
ellen indult.
– Egyszerűen kiűzött! –
méltatlankodott a káromkodó
király. – A nemesség felét már
azelőtt ellenem fordította, mielőtt
még Luthadelre támadtam volna.
Azt állítottam, hogy átadom neki
a kormányzást, de mindketten
tudtuk az igazságot. Okos ember
– elég okos ahhoz, hogy tudja,
nagyobb haderővel szemben is
tarthatja a várost, és közben a
csapatait szétszórhatja a
királyság területén, hogy
védekezzenek a betolakodók
ellen. Így egy hosszabb ostromot
is túlélnek anélkül, hogy
kifogynának a készletekből.
– Sajnos valószínűleg
Cettnek igaza van – nyugtázta
Ham a tényeket. – Az első
jelentések szerint Yomen
csapatai összesen körülbelül
nyolcvanezer főt tesznek ki.
 Ostobaság volna egy-két
különítményt nem hozzánk közel
táboroztatni, akik bármikor
lecsaphatnak a táborunkra.
Figyelnünk kell a rajtaütésekre!
– Kétszerezzétek meg az
őrök létszámát és
háromszorozzátok meg a
felderítőket! – utasította Elend. –
Főként a kora reggeli órákban,
amikor a nappali köd és a felkelő
nap elegye mindent homályba
burkol.
Ham egyetértően bólintott.
 – Valamint – szólt
elgondolkodvaa császár –
utasítsátok az embereket, hogy
maradjanak a sátraikban a
ködlepte órákban, viszont
legyenek felkészülve egy
esetleges rajtaütésre. Ha Yomen
azt hiszi, félünk kijönni a ködben,
talán sikerül egyik
„meglepetésszerű” támadása
alkalmával tőrbe csalni.
– Agyafúrt gondolat –
helyeselt Ham.
 – Ezzel azonban még nem
jutunkát a sziklafalakon – fonta
össze karját ismét a hadvezér –,
Cett, mi a véleményed?
– Foglaljuk el a csatornát! –
javasolta a nemes. – Állítsunk
őrszemeket a magasan fekvő
sziklákhoz, nehogy Yomen titokban
újabb készletekre tegyen szert!
Aztán pedig álljunk odébb.
– Micsoda? – kérdezte Ham
csodálkozva.
Elend Cettet vizslatta,
megpróbálta kitalálni, a férfi mire
gondolt.
– Támadjuk meg a
környező városokat? Hagyjunk
hátra egy elég nagy csapatot,
amely képes fenntartani az
ostromot, majd foglaljuk el a
területe egyéb részeit?
Cett bólintott.
– A legtöbb környékbeli
város egyáltalán nincs
megerősítve. Megadnák magukat
harc nélkül is.
 – Remek javaslat –
bólintott Elend –, de nem így
fogunk tenni.
– Miért nem? – kérdezte
meglepetten a bibircsókos.
– Nem az a célunk, hogy
visszaszerezzük a hazádat –
magyarázta a császár. – Elsődleges
feladatunk a készletek megszerzése,
és remélem, ezt anélkül is
megtehetjük, hogy ki kellene
fosztanunk az országodat.
Az egykori király felhorkant.
 – Mégis, mire számítasz,
mit találsz ott? Varázslatot,
amivel megállíthatod a hamut?
Erre még az atium sem képes.
– Van ott valami – állította
Elend.
– Ez az egyetlen
reményünk.
Cett megrázta fejét.
– Az év nagy részében az
Uralkodó által hátrahagyott rejtélyt
próbáltad megfejteni, Elend. Arra
sosem gondoltál, hogy az Uralkodó
kegyetlen természetű ember volt?
Nincs itt semmiféle titok. Semmiféle
varázslatos kiút. Ha az elkövetkező
néhány évet túléljük, az a saját
erőnkből fog sikerülni – és ez a
Nyugati Uradalom visszaszerzését
jelenti. Ezek a fennsíkok a birodalom
legfejlettebb mezőgazdasági
területei. A magas fekvésük miatt
közelebb vannak a naphoz. Ha
rábukkansz olyan növényekre,
amelyek a nappali ködben is
megélnek, akkor azokat itt kell
termesztened.
 Jó érvek. De nem adhatom fel –
fogadkozott magában Elend. – Még
nem.
A férfi már Luthadelben elolvasta
a készletekről szóló jelentéseket, és
látta az előrejelzéseket. A hamu
ugyanúgy tönkretette a
terményeket, vagy talán még
jobban, mint a köd. Hiába lenne
több földjük, az sem mentené meg a
népét. Valami másra van szükségük.
Valamire, amit reményei szerint az
Uralkodó hagyott hátra nekik.
 Az Uralkodó nem gyűlölte a népét
és nem akarta, hogy kihaljanak,
még akkor sem, ha őt magát
legyőzték. Élelmet, ivóvizet,
készleteket hagyott hátra. Ha pedig
titkok kerültek a birtokába, azokat
bizonyára a barlangokba rejtette.
Találunk majd ott valamit.
Találnunk kell!
– A barlang felderítése
továbbrais elsődleges célunk
marad – jelentette ki
határozottan, és a szeme
 sarkából látta, hogy a kedvese
mosolyog.
– Rendben – sóhajtott fel a
bibircsókos arcú. – Ezek szerint
te tudod, mit kell tennünk. Ez az
ostrom jó darabig eltarthat.
A császár bólintott.
– Ham, küldd ki
mérnökeinket aköd leple alatt!
Nézzék meg, a csapataink át
tudnak-e kelni azokon az
árkokon. A felderítők kutassanak
patakok után, amelyek esetleg
átszelik a várost. Cett,
 feltehetőleg te segíthetsz ezek
felkutatásában.
Valamint, miután a kémek
bejutottak a városba, fésüljék át
élelemraktárak utána kutatva,
amelyeket tönkretehetünk!
– Kezdetnek nem rossz –
állapította meg Cett. –
Természetesen a zűrzavarkeltésnek
van könnyebb módja is: talán
rávehetnénk őket, hogy harc nélkül
megadják magukat…
 – Nem indítunk merényletet
Yomen király ellen – találta ki a
gondolatát Elend.
– Miért nem? – hangzott a
meglepett kérdés. – Két
ködszerzetünk is van. Semmibe
sem kerülne leölnünk Fadrex
vezetőit.
– Ez nem a mi módszerünk
– morogta Ham komor arccal.
– Vagy úgy? –
akadékoskodott tovább Cett. –
Vint nem zavarta, amikor lyukat
ütött a seregemen és rám
támadt, még mielőtt csapatot
alkottunk volna.
– Akkor más volt a helyzet
– mentegetőzött a martalóc.
– Nem – vágott közbe a
császár.– Nem volt más. Cett,
azért nem fogjuk meggyilkolni
Yoment, mert először diplomáciai
úton szeretnék eredményt elérni.
– Diplomácia? – kérdezett
visszaa megszólított. – Nem
éppen most sorakoztunk fel
negyvenezer katonával a város
előtt? Ez nem diplomáciára vall.
 – Való igaz – ismerte el a
császár. – Viszont még nem
támadtunk. Most, hogy
személyesen is itt vagyok,
megpróbálhatnék tárgyalásokat
folytatni, mielőtt kiküldjük a
bérgyilkosainkat az éjszakába.
Esetleg meg tudjuk győzni
Yomen urat, hogy egy
szövetségből több hasznot húz,
mint egy háborúból.
– Ha szövetségre lépünk –
aggályoskodott Cett előrehajolva
 székében –, sosem kapom vissza
a városomat.
– Tudom – mondta Elend.
A csalódott király összeráncolta a
homlokát.
– Úgy tűnik, kihagy az
emlékezeted, Cett – kezdte
magyarázni a hűbérura. – Nem
„bekerültél” a csapatomba.
Előttem térdelve ígértél
hűbéresküt, mert kegyelemből
nem végeztelek ki. Nos,
értékelem a szövetségedet és
biztosítalak, hogy kapsz egy
 királyságot, ahol uralkodhatsz
alattam. Azonban nem
választhatod meg, melyik
királyság legyen az, sem azt,
hogy mikor kapod meg.
Cett szóhoz sem jutott a
döbbenettől, csak ült a székében,
egyik karját bénult lábán nyugtatva.
Végül elmosolyodott.
– Átkozott fiú! Sokat
változtál ezalatt az egy év alatt,
mióta megismertelek!
 – Mindenki ezt hangoztatja.
Vin,vajon be tudsz jutni a
városba?
A lány felhúzott szemöldökkel
válaszolt.
– Remélem, ezt költői
kérdésnekszántad.
– Csak próbáltam
udvariasan fogalmazni.
Szeretném, ha végeznél egy kis
felderítést. Szinte semmit sem
tudunk arról, mi zajlik
mostanában ezen a vidéken.
Minden erőnket Urteau-ra és a
 Déli Uradalomra
összpontosítottuk.
Vin megvonta vállát.
– Szétnézhetek egy kicsit.
De nem tudom, miben
reménykedsz.
– Cett – fordult most a
császár Fadrex egykori urához –,
nevekre van szükségem.
Besúgókra vagy esetleg olyan
nemesekére, akik még kitartanak
melletted.
 – Miféle hűséges
nemesekről beszélsz? –
értetlenkedett Cett.
Elend az égre emelte a tekintetét.
– Akadnak-e esetleg
olyanok, akiket le lehetne fizetni
némi tájékoztatásért cserébe.
– Persze. Felírok néhány
nevet éscímet. Feltéve, hogy
még mindig a városban élnek. A
fenébe is: lehet, hogy már nem is
élnek. Mostanában minden olyan
kiszámíthatatlan.
Elend bólintott.
 – Semmit sem teszünk
addig, amíg nem jutunk
valamilyen értesülés birtokába.
Ham, bizonyosodj meg róla, hogy
a katonák elég mélyre ástak!
Alakítsatok ki erődítményeket úgy,
ahogy azt Demoux tanította. Cett,
ellenőrizd, hogy az őrség összeállte,
és győződj meg róla, hogy az
ónszeműek éberek és őrködnek! Vin
előremegy és kideríti, be tud-e jutni
a barlangba, ahogyan azt Urteauban
tette. Ha már tudjuk, mit tartalmaz,
akkor jobban meg tudjuk ítélni,
érdemes-e megkockáztatni a város
bevételét vagy sem.
A csoport tagjai bólintásaikkal
nyugtázták, hogy a megbeszélés
ezennel véget ért. Ahogy elhagyták
a sátrat, Elend visszalépett a ködbe
és felnézett a távoli sziklaszirteken
égő jelzőtüzekre.
Olyan halkan, akár egy sóhaj, Vin
a szerelme mellé lépett és szemével
követte a férfi tekintetét. Pár
pillanatig mozdulatlanul állt, majd
odanézett a két katonára, akik
beléptek a sátorba, hogy elvigyék
Cettet. A lány elégedetlenül
hunyorgott.
– Ne is mondd! – szólalt
meg halkan Elend, kitalálva, hogy
a lány szerint Cett ismét
befolyásolta a kedvesét.
– Nem tagadtad, hogy
esetleg akár orgyilkossághoz
is folyamodhatunk – szólt a
lány csendesen.
– Remélhetőleg erre nem
kerül sor.
– És ha mégis?
 – Akkor majd olyan döntést
hozok, ami a birodalom javát
szolgálja.
A felesége egy pillanatra
elcsendesedett, majd ismét a
magasan fekvő tüzekre pillantott.
– Veled mehetek! – ajánlotta fel a
férfi.
A lány elmosolyodott, majd
megcsókolta a férjét.
– Ne haragudj, de túl nagy
zajt csapsz.
– Ugyan már! Nem vagyok
annyira ügyetlen.
 – De igen – kötekedett Vin.
– Ráadásul bűzlesz is.
– Igazán? – kérdezte
meglepve Elend. – Milyen
szagom van?
– Mint egy császárnak. Egy
ónszemű pillanatok alatt
kiszúrna.
Elend felhúzta szemöldökét.
– Értem. Ezek szerint neked
nincscsászárnéi illatod?
– Dehogynem – mondta
Vin az orrát húzgálva. – De
tudom, miként szabaduljak meg
 tőle. Akárhogy is, nem vagy elég
jó, hogy velem gyere, Elend.
Sajnálom!
A férfi széles mosolyra húzta a
száját. Drága, szókimondó Vin.
Mögöttük a katonák kiléptek a
sátorból Cettet cipelve. Az egyik
segéd Elendhez lépett, és
átnyújtotta a besúgók és nemesek
rövid listáját, akik esetleg
hajlandóak lesznek beszélni. Ő
átadta Vinnek.
– Jó szórakozást! – mondta
búcsúzóul.
 A lány kettejük közé ejtett egy
érmét, újból megcsókolta a férfit,
majd kilőtt az éjszakába.
Csak most kezdem megérteni,
milyen nagyszerűen vegyítette az
Uralkodó a különböző kultúrákat.
Egyik legnagyobb haszna éppen
halhatatlanságából és
mindenhatóságából eredt:
közvetlenül és hatásosan tudta
befolyásolni a Végső Birodalom
fejlődését.
 Egy tucat különböző kultúra
elemeit olvasztotta össze, és
megalkotta belőlük az új,
„tökéletes” társadalmát. A khlenni
építészet nagyszerűsége például a
főnemesi várakban mutatkozik meg.
A khlenni nép divathoz való érzékét
– a férfiaknak felöltő, a nőknek
hosszú estélyi ruha – szintén
szívesen alkalmazta az Uralkodó.
Azt gyanítom, hogy a khlenni nép
iránt érzett gyűlölete ellenére –
Alendi közéjük tartozott – Rashek a
lelke legmélyén irigyelte a
kultúrájukat. A terrisiek abban az
időben főleg pásztorkodással
foglalkoztak, míg a khlenniumiak
kiművelt világpolgárként éltek. Ám
míg talán ellentmondásos,
semmiképpen sem véletlen, hogy
Rashek új birodalma az általa gyűlölt
nép kultúráját utánozta.
Huszonhatodik fejezet

Kobold egyszobás rejtekében állt

és töprengett. A Polgártárs tiltotta
az ilyen helyek használatát: nem
szerette, ha a város polgárai
megfigyelés nélkül élik az életüket.
Szerencsére azonban ezek a titkos
odúk a tiltás ellenére nem tűntek el.
Csak drágábban lehetett hozzájuk
jutni.
Kobold szerencsésnek mondhatta
magát. Alig emlékezett rá, hogyan
sikerült kiugrania a lángoló épületből
hat allomantikus üvegcsével a
kezében, levegő után kapkodva,
több sebből vérezve. Arra is alig
emlékezett, miként jutott vissza a
búvóhelyére. Valószínűleg csak a
véletlennek köszönhette, hogy
életben maradt. Hiába élte túl a
tüzet, fel kellett volna, hogy adják –
ha a kicsiny, törvénytelen fogadó
tulajdonosa rájött volna, kivel áll
szemben, és hogy a fiú honnan
szökött meg, kétségtelenül nem
tudott volna ellenállni a hatóságok
ígérte jutalomnak.
Ám Kobold nem halt meg. A
búvóhely többi lakója valószínűleg
azt hitte, a fiú a rövidebbet húzta
egy rablás alkalmával. Vagy talán
egyszerűen nem érdekelte őket, mi
történt. Akárhogy is, szobája apró
tükre előtt állva csodálkozva
nézegette sebesülését.
Életben vagyok – tűnődött. – És…
egészen jól érzem magam.
Nyújtózkodott egyet, majd csinált
pár vállkörzést. A seb sokkal
kevésbé fájt, mint kellett volna. A
gyenge fény ellenére jól látszott a
hegesedő és gyógyulásnak indult
vágás. Forrasz égett a gyomrában,
ami jólesően kiegészítette az
ismerős ónlángok erejét.
 Olyasvalami vált belőle, ami
elvileg nem létezik. Az allomancia
törvénye szerint az emberek vagy a
nyolc alapvető erő egyikével
rendelkeztek, vagy mind a
tizennéggyel egyszerre. Eggyel vagy
minddel. De sohasem
kettővel. Kobold eddig sikertelenül
próbálkozott a többi fém égetésével.
Valahogyan azonban megkapta a
forraszégetés képességét, ami
kiegészítette az ónszeműségét.
Bármilyen lenyűgöző érzés volt is ez,
egy még nagyobb csoda felülmúlta.
 Találkozott Kelsier szellemével. A
Túlélő visszatért és megmutatta
magát neki.
Fogalma sem volt, hogy mit
gondoljon a jelenésről. Nem
mondhatta magát kimondottan
vallásosnak, de… nos, mégiscsak
egy némelyek által istenként tisztelt,
halott embernek köszönhette az
életét. Azon aggódott, nem
álmodta-e az egészet. Ám ha így
történt, hogyan jutott hozzá a
forrasz erejéhez?
 Értetlenül rázta a fejét,
megérintette a kötését, de
megtorpant, mert valami megcsillant
a tükörben. Közelebb lépett, és
rábízta magát – mint mindig – a
kívülről érkező csillagfényre.
Kiélezett érzékszerveivel könnyen
észrevette az egyik vállából kiálló
fémdarabot, annak ellenére, hogy
csak körömhegynyi rész látszott ki
belőle.
A támadóm kardjának a hegye! –
döbbent rá. – A penge eltört, és a
vége beleágyazódott a testembe.
Fogát csikorgatva felemelte a kezét,
hogy kihúzza.
– Ne tedd! – hallotta a Túlélő
hangját. – Hagyd benne! A
sebhelyedhez hasonlóan ez is
emlékeztet majd a csodálatos
menekülésedre.
A legény megrezzent.
Körbenézett, de ez alkalommal nem
látott jelenést. Csak a hangot
hallotta. Afelől azonban biztos volt.
– Kelsier? – kérdezte tétován.
Nem érkezett válasz.
 Talán megőrültem? Vagy az
történik velem, amit a Túlélő
egyháza tanít? Elképzelhető, hogy
Kelsier valami magasabb rendű
lénnyé vált, olyasvalakivé, aki fentről
figyeli a követőit? És ha valóban így
van, vajon Kelsier mindig figyelte
őt? Ez a gondolat kissé felkavarta.
Ha azonban ez hozta el számára a
forrasz erejét, akkor semmi oka a
panaszra.
Megfordult, felvette az ingét,
majd újból kinyújtotta a karját. Ki
kell derítenie néhány dolgot.
Mennyi időt töltött eszméletlenül
fekve? Mit csinál most Quellion? A
csapat többi tagja megérkezett-e
már?
Elterelte a gondolatait a furcsa
látomásról, és szobájából kisurrant a
sötét utcára. A többi búvóhelyhez
hasonlóan ez a lakás sem keltett túl
jó benyomást, hiszen nem volt több,
mint egyszerű szoba a
nyomornegyedben, az egyik sikátor
falába rejtett ajtó mögött. Mégis
jobb választásnak bizonyult, mint
egy zsúfolt viskó, amihez hasonlók
mellett sokszor elment a ködlepte
városban.
A Polgártárs szeretett úgy tenni,
mintha minden tökéletesen
működne gondosan felépített
álomvilágában. Kobold azonban
nem lepődött meg, amikor rátalált a
város nyomornegyedére. Eddig
minden városban, ahol élete során
megfordult, látott
szegénytelepeket. Sok ember találta
úgy Urteau-ban, hogy bizonyos
okok miatt nem szívesen él a város
olyan részén, ahol a Polgártárs
 szemmel tarthatná. Ezek az
emberek a Boronanegyedbe
tömörültek, a központtól távolabbi,
kimondottan zsúfolt árokba.
A Boronanegyed árkát fahulladék,
rongyok és testek kuszasága tette
szinte áthatolhatatlanná. A viskók
egymásnak dőltek, az épületek
csaknem teljesen földig borultak, és
az egész fertő toronymagas
halomban nyújtózott a csatornafal
mellett a sötét ég felé. Itt-ott
emberek aludtak két törmelékkupac
közé kifeszített mocskos vászon alatt
– a szükség átvette az ezeréves,
ködtől való félelem helyét.
Kobold óvatosan végiglépdelt a
zsúfolt csatornafenéken. Néhány
szemétkupac és épületrom olyan
magasra és szélesre nőtt, hogy az
égből csupán keskeny repedés
látszott, amelyen keresztül
halványan szűrődött át az éjféli
csillagfény. Az ő kivételével senki
sem látott ebben a homályban.
Talán pont az itt uralkodó káosz
miatt látogatta keveset a Polgártárs
a Boronanegyedet. Vagy talán csak
azért nem szüntette meg az egész
telepet, mert királysága még nem
volt elég erős hozzá. Akárhogy is,
szigorú elvekre épülő társadalma,
amihez hozzájárult a kiterjedt
szegény réteg, érdekes éjszakai
kultúrát hozott létre. Az Uralkodó
járőröket küldött az utcákra; a
Polgártárs ezzel szemben azt
prédikálta, hogy a ködöt Kelsier
küldte az emberekre – így aligha
tilthatta meg nekik, hogy az éj leple
alatt kimerészkedjenek. Kobold
vándorlásai során Urteau volt az
egyetlen olyan hely, ahol a kocsmák
még éjfélkor is nyitott ajtókkal és
itallal várták az arra járókat. A
legény betért az egyik ilyen
fogadóba. A köpönyegét szorosan
összehúzta magán. A helyiségbe
nem állítottak pultot, csak néhány
koszos férfi üldögélt egy földbe vájt
tűzhely körül. Mások a sarkokban
kialakított fülkékben időztek. Az
allomanta talált egy üres fülkét és
letelepedett.
Becsukta a szemét és
hallgatózott, próbálta elkülöníteni a
beszélgetéseket. Természetesen
füldugói ellenére is mindenkit
egyszerre hallott. Az ón lényege
nem abban rejlik, hogy az allomanta
mindent meghall, hanem abban,
hogy el tudja különíteni a
hallottakat, és bizonyos elemeket
figyelmen kívül hagy a segítségével.
Közeledő lépésekre lett figyelmes,
és kinyitotta a szemét. Egy csatokkal
és láncokkal díszített nadrágba
öltözött férfi állt meg előtte, és egy
üveg italt tett a földre.
 – Itt mindenki iszik –
jelentette ki. – Pénzbe kerül
melegen tartani a helyet, senki
sem ücsöröghet ingyen.
– Miből lehet választani? –
nézettrá Kobold.
A csapos a lábával durván
felfordította az üveget.
– A Venture-ház különleges
minőségű bora. Ötvenéves.
Annak idején hatszáz dobzosért
kelt el darabja.
Az ifjú allomanta elmosolyodott és
előhalászott egy peket – a
Polgártárs pénzverdéjében készült, a
vörösréznyeset töredékét érő érmét.
Mind a gazdaság
összeomlása, mind a Polgártárs
fényűző életmóddal szemben
tanúsított megvetése hozzájárult
ahhoz, hogy az üveg bor, ami
valaha több száz dobzosba került,
eddigre szinte teljesen
elértéktelenedett.
– Hármat kérek az egész
palackért – tartotta a markát a
kocsmáros.
 Kobold előhúzott még két érmét.
A csapos a földön hagyta az üveget,
és a legény kelletlenül felvette. Sem
dugóhúzót, sem kupát nem adtak a
borhoz – valószínűleg azért külön
fizetni kellett volna, bár ezt a
különleges évjáratú bort olyan
dugóval látták el, ami egy kicsivel az
üveg szája felett ért véget.
Kobold alaposan szemügyre vette.
Mi lenne, ha…
Forrasza alacsony lángon égett a
gyomrában – nem olyan lobogással,
mint az ón. Pont annyira lángolt
csak, hogy átsegítse kimerültségén
és a fájdalmán. A fém valójában
olyan jól végezte a dolgát, hogy az
ivóba vezető útja során szinte
teljesen elfeledkezett sérüléséről.
Kicsit felszította a forraszt, aminek
következtében a sebesülés okozta
maradék fájdalom is szertefoszlott.
Ezután megragadta a dugót és egy
gyors mozdulattal kirántotta az
üvegből. A parafa szinte ellenállás
nélkül kicsússzam az üveg száján.
Mosolyogva félredobta. Na, ez
igazán kedvemre való!
 Meghúzta az üveget, és tovább
hallgatta az érdekes
beszélgetéseket. Azért küldték
Urteau-ba, hogy értesüléseket
szerezzen, amit ágyban töltve
nehezen tehetett volna meg, és
akkor szégyenben maradt volna a
csapata előtt. Többtucatnyi
egybefolyó beszélgetés
visszhangzott a helyiségben. Az
ilyen helyeken nemigen találni a
városvezetéssel szimpatizáló
embereket – Kobold pontosan ezért
választotta a Boronanegyedet.
 – Azt mondják, meg fog
szabadulni a váltópénztől – suttogta
az egyik férfi a központi tűzhely
mellett. – Azt tervezi, hogy az
összeset begyűjti, és a kincstárába
zárja.
– Ostobaság – felelte egy
másikhang –, hiszen ő maga
verette ezeket az érméket. Miért
akarná most begyűjteni őket?
– Pedig igaz – mondta az
első hang. – Én magam is
hallottam, amikor erről beszélt.
Azt hangoztatja, hogy nem
 kellene a pénzre támaszkodnunk,
hogy mindenen osztozni fogunk,
kereskedelem nélkül.
– Az Uralkodó sem engedte
soha,hogy a szkák kezébe pénz
kerüljön – mormogta egy
harmadik hang. – Úgy tűnik,
minél tovább van hatalmon az
öreg Quellion, annál jobban
hasonlít ahhoz a patkányhoz, akit
a Túlélő megölt.
Kobold felvont szemöldökkel újra
meghúzta az üveget. Vin volt az és
nem Kelsier, aki megölte az
Uralkodót. Urteau azonban túl
messze esett Luthadeltől.
Valószínűleg hetekig nem is
hallottak az Uralkodó haláláról.
Ezúttal egy másik beszélgetésbe
hallgatózott bele. Olyanok után
kutatott, akik titkolózva suttogtak.
Megtalálta, amit keresett: néhány
férfi egy üveg finom bor mellett ült
a földön az egyik sarokban.
– Szinte már mindenkit
lajstromba vettek – motyogta
egyikük. – De még mindig nem
készült el a lista. Az írnokai
végzik a munkát, az úgynevezett
származáskutatók. Mindenféle
kérdéseket tesznek fel, még a
szomszédokat és barátokat is
kikérdezik. Öt nemzedékre
visszamenőleg próbálják
felkutatni az emberek családfáit.
Tudni akarják, kik rendelkeznek
nemesi származással.
– De csak azokat végzik ki,
akikkét nemzedékre
visszamenőleg nemesi
felmenőkkel büszkélkedhetnek.
 – Lesz egy választóvonal –
suttogta a másik hang. – Csak
azok szolgálhatják a kormányt,
akik őt nemzedékre
visszamenőleg tiszták. Mindenki
mást kitiltanak. Ragyogó alkalom
arra, hogy valaki sok pénzt
keressen azzal, hogy segít
embereknek bizonyos múltbéli
események elrejtésében.
Hm – gondolta meglepetten a fiú,
majd ismét kortyolt a borából.
Furcsamód az alkohol szinte
semmilyen hatást nem gyakorolt a
szervezetére. – A forrasz! Felerősíti
a testet, ellenállóbbá teszi a
fájdalommal és sérülésekkel
szemben. És még a részegséget is
segít elkerülni?
Széles vigyor ült ki az arcára.
Részegség nélkül vedelni – ez a
forrasz egyik olyan előnye, amiről
korábban senki sem világosította fel.
Biztosan fel lehet valahogyan
használni ezt a képességet.
Hasznos hírek után kutatva
figyelmét a többi vendég felé
fordította. Egy másik társaság a
bányákban folyó munkáról
beszélgetett. A fiú megborzongott és
komor emlékek törtek rá. A
kocsmalátogatók ebben az esetben
nem aranybányát, hanem egy
szénbányát emlegettek, de a
zsémbelődés tárgya ugyanaz volt.
Beomlások. Veszélyes gázok.
Megrekedt levegő és hanyag
munkafelügyelők.
Az én életem is így végződött
volna, ha Dorong nem jön el értem.
Sosem értette, miért utazott olyan
messzire Dorong – egészen a Végső
Birodalom legkeletibb csücskébe –,
hogy megmentse az unokaöccsét,
akivel korábban sohasem
találkozott. Bizonyára akadtak más
fiatal allomanták is Luthadelben,
akik ugyanennyire kiérdemelték
volna a védelmét.
Dorong azonban egy egész
vagyont költött arra, hogy megtegye
ezt a hosszú utat egy birodalomban,
ahol a szkáknak tilos volt elhagyniuk
a városaikat; és még azt is
megkockáztatta, hogy Kobold apja
felfedi a kilétét. Ezáltal a nagybátyja
elnyerte egy vadóc utcagyerek
hűségét, aki azelőtt mindenki elől
elmenekült, aki irányítani próbálta.
Milyen lett volna az életem? –
elmélkedett tovább a fiú. – Ha
Dorong nem jön értem, sosem
lehettem volna része Kelsier
csapatának. Elrejtettem volna az
allomanciámat és megtagadtam
volna a használatát. A bányákban
dolgoztam volna és élem a szkák
szokásos életét.
A férfiak a beomlás során elesett
társaik halálán sajnálkoztak. Úgy
tűnt, számukra szinte semmi sem
változott az Uralkodó halála óta. Az
ő élete is ilyen lehetett volna. A
keleti pusztaságban élne, a tikkasztó
porban és mocsokban, vagy a
zsúfolt bányaüregekben dolgozna.
Hirtelen úgy tűnt számára, mintha
élete nagy részét hamupehelyként
élte volna, amit az útjába kerülő
szelek ide-oda lökdösnek. Ment,
ahová küldték, és megtette, amit
kértek tőle. Hiába lett allomanta,
mégis egy senki maradt. A
többiekből nagyszerű személyiségek
váltak. Kelsier megszervezett egy
lehetetlennek tűnő felkelést. Vin
legyőzte az Uralkodót. Dorong
vezette a felkelés seregeit, majd
Elend legfontosabb ezredesévé
lépett elő. Sazed őrző, aki
évszázadok tudását hordozza
magával. Szellő emberek tömegeit
lelkesítette jól megválogatott
szavaival és erőteljes buzdításával,
Ham pedig a birodalom egyik
legerősebb harcosa. Ő viszont
mindig csak megfigyelt, de
tevékenyen sosem vett részt
semmiben.
Egészen addig a napig, amikor
elmenekült a városból, magára
hagyva Dorongot, aki azután elesett
a harcokban.
Sóhajtva felnézett.
– Csak segíteni szeretnék a
többieknek – suttogta.
– Képes vagy rá – felelte
Kelsierhangja. – Lehetsz olyan
nagyszerű, mint én voltam.
Kobold ijedtében felugrott és
körbepislogott, de úgy tűnt, senki
más nem hallotta a hozzá intézett
szavakat. Kényelmetlenül érezte
magát, és visszaült. Azonban a
szavakban igazság rejlett. Miért
tartotta magát kevesebbre
másoknál? Igaz, Kelsier nem
személyesen választotta be a
bandába, most azonban a Túlélő
maga jelent meg neki és adta át a
forrasz erejét.
Segíthetnék Urteau népének,
ahogy Kelsier tette Luthadelben.
Tehetnék valami fontosat:
bevonhatnám a várost Elend
birodalmába, átadhatnám a
készleteket az emberek hűségével
együtt.
Egyszer már elfutottam, de soha
többé nem kell ilyet tennem. Soha
többé nem fogok így tenni!
Bor, testek, hamu és penész
szaga terjengett a levegőben.
Ruházata ellenére Kobold érezte
faszéke erezetét és az épületben
közlekedő emberek mozgása által
keltett rezgéseket. Mindeközben a
forrasz ott pislákolt a szervezetében.
Fellobbantotta, hogy ugyanolyan
erővel lobogjon, mint az ónja. A
következő pillanatban a borospalack
megrepedt a kezében: az ujjai túl
erősen tartották. Gyorsan visszavett
az erejéből, még mielőtt az üveg
szilánkokra tört volna. A palack a
föld felé zuhant, de még időben
elkapta a másik kezével. Ujjai olyan
gyorsan mozogtak, hogy csak
elmosódottan látta őket.
Nagyokat pislogott. Megilletődött
saját mozdulatai sebességétől.
Aztán elmosolyodott. Még több
 forraszra lesz szükségem –
határozta el.
– Ő az.
Az ónszemű megdermedt. A
helyiségben folytatott beszélgetések
többsége hirtelen abbamaradt.
Hangzavarhoz szokott füleinek
kísérteties volt az egyre nagyobb
csend. Oldalra pillantott. A bányáról
társalgó férfiak őt nézték és nagyon
halkan sutyorogtak, azt feltételezve,
hogy a fiú nem hallja őket.
 – Én mondom nektek,
láttam, ahogy keresztülvág az
őrségen.
Mindenki azt hitte, meghalt, mert
felgyújtották.
Ez így nem lesz jó – tűnődött
Kobold. Nem gondolta, hogy az
emberek felismerik. Ugyanakkor
mégiscsak ő volt az, aki rátámadt
egy csoport katonára a város
legforgalmasabb piacának kellős
közepén.
– Durn már egy ideje
emlegeti –folytatta a hang. – Azt
 mondja, a Túlélő bandájának
egyik tagja…
Durn – álmélkodott a fiú. – Tehát
mégis tudja, ki vagyok valójában?
Miért fecsegi ki az embereknek a
titkaimat? Azt hittem, ennél
elővigyázatosabb.
A lehető legkisebb feltűnéssel
felállt, kicsusszant az ivó ajtaján, és
eltűnt az éjszakában.
 Igen: a Végső Birodalom
kialakításakor Rashek nagy hasznát
vette ellensége kultúrájának.
Ugyanakkor a birodalmi kultúra
bizonyos elemei szöges ellentétben
álltak a khlenniumi társadalommal.
A szkák életét a canzi nép rabszolgái
ihlették. A terrisi szolgák az urtani
szolgálókra emlékeztettek, amely
népet Rashek élete első
évszázadának vége felé igázta le.
A birodalmi vallás az
obligátorokkal együtt a hallant nép
rideg kereskedelmi rendszeréből
alakult ki. Ez a nép a súlyokra,
mértékekre és engedélyekre
összpontosított. Az a tény, hogy az
Uralkodó egy pénzügyi intézményre
alapította az egyházát –
véleményem szerint –, azt jelzi,
hogy követői igaz hite helyett inkább
az állandóság, a hűség és az
odaadás számokban mérhető
változata foglalkoztatta.
Huszonhetedik fejezet

Vin kilőtte magát a sötét

éjszakába. A tejfehér köd dühösen
kavargott fekete ruházata körül.
Testéhez egészen közel
merészkedett, mintha el akarná
kapni, de a tisztes távolságot mindig
megtartotta – akárha valami
léghullám egyre csak visszafújná. A
lány visszaemlékezett arra az időre,
amikor a köd szinte rátelepedett a
bőrére és nem mozdult mellőle. Az
átmenet fokozatos volt: hónapok
teltek el, mire érzékelte a változást.
Nem vette fel a ködköpönyegét.
Furcsa volt a köpönyeg védelme
nélkül ugrani a ködben, viszont így
halkabban tudott mozogni. A
ruhadarab azért valaha hasznosnak
bizonyult: gyakran kellett őröket
vagy tolvajokat az ellenkező irányba
fordítani, amikor elhaladt mellettük.
Ez az idő azonban – a barátságos
köd korszaka –, már a múlté. Így
hát most inkább fekete inget és
nadrágot viselt. Mindkét ruhanemű
szorosan simult a testéhez, hogy a
csapdosó anyag zaját a lehető
legjobban tompítsa. Szokásához
híven nem vitt magával fémet,
kivéve az erszényében tartott
érméket és egy tartaléknak szánt,
fémeket tartalmazó fiolát az övében.
Előhúzott egy szövettel bevont
érmét és a lába alá dobta. A fémre
gyakorolt taszítás az alatta
elhelyezkedő sziklák felé indította el,
a szövet pedig tompította a
becsapódás hangját. A taszítást arra
használta, hogy lelassítsa a testét
ereszkedés közben, minek
következtében kissé a levegőbe
emelkedett.
Óvatosan ért földet egy
kiszögellésen, majd visszavonzotta
az érmét a kezébe. Végigkúszott a
szikla peremén, és közben
lábujjaival felkavarta a hamupihéket.
Nem messze tőle őrök kis csoportja
ült a sötétben; halkan sugdolóztak,
és Elend letáborozott seregét
figyelték, ami ebből a távolságból
inkább csak ködfátyollal borított
tábortüzek halmazának tetszett. Az
őrök a tavaszi hűvös időjárásról
beszélgettek. Feltűnt nekik, hogy az
előző évihez képest ez a mostani
évszak mennyivel hidegebb. Bár Vin
mezítláb közlekedett, a fagy nem
bántotta a talpát. Ebben rejlett a
forrasz egyik előnye.
Egy kis adag bronz segítségével
kipuhatolta a környezetét. Egyik őr
sem égetett fémet. Annak idején
Cett is azért vonult Luthadelbe, mert
kevés volt az allomantája. Alig talált
míveseket, akikkel körülvehette
volna magát, akik megvédhették
volna az orgyilkos ködszerzetektől.
Semmi kétség, Yomen uraság
ugyanezzel a gonddal küzdött. Ha
volt is allomantája, biztosan nem
küldte ki őket a hidegbe az ellenség
táborát figyelni.
Vin elkúszott az őrhely mellett.
Nem kellett allomancia ahhoz, hogy
csendben tegye a dolgát –
testvérével, Reennel együtt annak
idején némán lopóztak be házakba,
hogy kirabolják azokat. Életre szóló
gyakorlás állt mögötte, amit Elend
sohasem tapasztalhat vagy érthet
meg. A férje ugyan bár kedve
szerint játszogatott a forrasszal – és
valóban egyre ügyesebben
használta –, de sohasem lesz képes
létrehozni azokat az ösztönöket,
amelyeket egy bujkálással töltött
gyermekkor fejlesztett ki.
Amint túlhaladt az őrhelyen, Vin
ismét a levegőbe ugrott,
hangtompított érméit horgonyként
használva. A város bejáratánál lévő
tüzeket nagy ívben elkerülte;
ehelyett Fadrex hátsó részét
választotta. A legtöbb őrszem a
város bejáratánál tartózkodott, mivel
a hátsó negyedeket a magasba
emelkedő, meredek
sziklaképződmények védték.
Természetesen ez nem tántorította
el a lányt, mivel pillanatokon belül
több tíz métert zuhant a sziklafal
mentén, majd a város leghátsó
szegletében, egy sikátorban ért
földet.
Felkapaszkodott egy háztetőre,
gyorsan körbenézett és elnyújtott
szökellésekkel elindult az utcákon.
Fadrex mérete hamar lenyűgözte.
Elend „vidékinek” nevezte a várost,
és ez alapján a lány úgy képzelte,
Fadrex alig nagyobb egy falunál.
Érkezésüket követően aztán
barikáddal körülvett, zord
kisvárosnak látta, amely inkább
hasonlított erődítményhez. Fadrex
azonban végül egyik elvárásnak sem
felelt meg.
Tudhatta volna, hogy Elendnek –
aki a szerteágazó utcáiról híres,
óriási fővárosban nőtt fel – nehezére
esik felmérni, mi számít
nagyvárosnak. Fadrex a nagyobb
települések közé tartozott. Vin több
szká nyomornegyedet, néhány
nemesi kúriát, sőt két luthadeli
stílusban épült várat is számolt. A
hatalmas kőépítményekhez a
szokásos festett üvegablakok és
magasba nyúló támfalak társultak.
Kétségtelenül itt laktak a város
legelőkelőbb nemesei.
Az egyik vár közelében, egy
háztetőn ért földet. Fadrexben a
legtöbb épület csak egy vagy két
emelettel rendelkezett, ami eléggé
különbözött Luthadel magas
lakóházaitól. Az épületek ritkábban
helyezkedtek el egymás mellett, és
inkább voltak laposak és zömökek,
mint magasak és csúcsosak. Ettől
csak még nagyobbnak tűnt az óriási
vár. Az épület téglalap alakú volt és
minden sarkán három csúcsos
torony emelkedett. A tornyok
tetején fehér kőcsipke futott körbe.
Természetesen a falakon belülről
megvilágított, gyönyörű, festett
üvegablakok sorakoztak. A
ködszerzet az egyik alacsonyabb
tetőn guggolt és az üvegek által
színesre festett, kavargó ködöt
bámulta. Egy pillanat erejéig
gondolatban visszautazott az időben
három évvel korábbra, amikor ehhez
hasonló várakban rendezett bálokon
táncolt és mulatott Luthadelben. Ez
szintén része volt Kelsier tervének,
amellyel meg akarta dönteni a
Végső
Birodalmat. Akkoriban Vin tétova,
ideges bakfisként amiatt aggódott,
nehogy a világ, amelybe hirtelen
belecsöppent – a bizalomra érdemes
bandatagok és a csodálatos bálok –,
összeomoljon körülötte. Bizonyos
értelemben mégis ez történt, hiszen
annak a világnak vége lett. És ehhez
ő is hozzájárult.
Jóllehet azokban a hónapokban
megelégedettség töltötte el. Talán
akkor érezte magát először igazán
boldognak. Szerette Elendet, és
örült a házasságuknak, viszont volt
valami finom ártatlanság a bandával
töltött korai időszakban is. Élénken
éltek még emlékezetében a bálokon
töltött táncos esték, amikor Elend az
ő asztalánál olvasott, tettetve, hogy
észre sem veszi őt. Gyakran
felidézte az allomancia titkainak
megismerésével töltött éjszakákat is.
Azokat az estéket, amikor Dorong
műhelyében az asztalnál ülve
nevetett együtt a bandával. Roppant
dologra készültek: egy birodalom
megbuktatására. Ám nem nyomta a
vállukat sem a
vezetéssel járó teher, sem a jövőért
vállalt felelősség súlya.
A királyok bukása és világok
összeomlása között valamikor nő lett
a fruskából. Valaha rettegett a
változástól. Majd Elend
elvesztésének gondolatától. Most
viszont félelmei forrását nem tudta
körbehatárolni – aggódott a saját
sorsa miatt és a birodalomban élő
összes ember sorsa miatt. Mi lesz,
ha nem sikerül megfejtenie a
titkokat?
Elfordult a vártól, majd egy fém
kéménykávára taszítva beleszökkent
a sötétségbe. A luthadeli bálok sokat
változtattak rajta. Olyan nyomot
hagytak benne, amit azóta sem
tudott feledni. A táncok és bálok
visszaidézésére valami mélyen belül
azonnal megmozdult benne. Még
mindig azt próbálta megfejteni,
akkori énje hogyan illeszkedett élete
többi részéhez. Még mindig nem
tudta biztosan, hogy tudja-e a
választ.
Valette Renoux – a lány, akinek a
szerepét játszotta a bálokon –
valójában az ő része volt, vagy csak
egy a Kelsier tervét szolgáló álcák
közül?
 Keresztül-kasul szökellt a városon,
és emlékei között elraktározta az
erődítmények és csapatok
elhelyezkedését. Ham és Demoux
valószínűleg megtalálják a módját,
miként küldjenek kémeket a
városba, viszont szívesen hallanának
előzetes értesüléseket tőle. Az
életkörülményeket sem felejtette el
felmérni. Elend abban
reménykedett, hogy a város
nehézségekkel küszködik, amin az
ostrom csak súlyosbítana, és így
Yomen úr nagyobb valószínűséggel
adná meg magát.
Azonban nyomát sem látta
tömeges éhezésnek vagy
pusztulásnak – bár ezt nehéz volt
megállapítani az éj leple alatt. A
város utcáit tisztán tartották a
hamutól, és a nemesi otthonok
feltűnően nagy számban tűntek
lakottnak. Pedig Vin úgy gondolta
volna, a nemesek menekülnek el
először a közeledő sereg hallatán.
Értetlenkedve befejezte a város
felett megtett köröket, majd azon a
téren ért földet, amit Cett javasolt.
Itt a kúriákat nagy kertekkel és
szépen gondozott fákkal választották
el egymástól; végigment az utcán és
megszámolta őket. A negyedik
kúriához érve felugrott, át a kapun,
majd a házhoz vezető domb felé
vette az irányt.
Nem tudta pontosan, mire
számítson – végül is Cett már két
éve elhagyta a várost. Ajánlása
szerint azonban ez a besúgó volt az,
aki a leginkább hajlandó lehet
segíteni. Pont ahogy Cett
megjósolta, a hátsó terasz
fényárban úszott. Vin messzebb,
gyanakodva ácsorgott az árnyékban,
a hideg és barátságtalan,
ugyanakkor búvóhelyként szolgáló
ködben. Nem bízott Cettben –
aggódott, hogy még mindig neheztel
rá, amiért egy évvel korábban
megtámadta luthadeli várában.
Körültekintően ledobott egy érmét
és fellőtte magát az égbe.
Magányos alak ült a teraszon,
akire tökéletesen illett Cett leírása. A
lány azt is tudta, a besúgót
mindenki csak Lomhavillámként
ismeri. Úgy tűnt, az öregember
olvasásra használja a lámpafényt. A
lány a homlokát ráncolva, de az
utasításokat követve a terasz
korlátjára érkezett, és leguggolt a
hétköznapi látogatók által használt
létra mellé.
Az idős férfi nem nézett fel a
könyvéből. Némán pipázott és
vastag gyapjúpokróccal takarta be a
térdét. Vin nem tudta eldönteni,
feltűnt-e a férfinak, hogy látogatója
érkezett, ezért megköszörülte a
torkát.
– Igen, igen – szólt ki az
öreg nyugodt hangon. – Egy
pillanat és megyek.
Vin oldalra döntötte a fejét és a
bozontos szemöldökű, deres hajú
férfit nézte. Nemesi felöltőt viselt,
amire ráadásul túlméretezett,
szőrmegalléros kabátot húzott, a
nyaka köré pedig sálat tekert. Úgy
tűnt, egyáltalán nem zavarja a
korlátján guggoló ködszerzet
látványa. Kisvártatva becsukta a
könyvet és vendége felé fordult. –
Szereti a történeteket, kisasszony?
– Miféle történeteket?
– Természetesen a legjobb
fajtákra gondolok – felelte
Lomhavillám, aztán megpaskolta
a kezében tartott könyv fedelét.
– A szörnyekről és
mítoszokról szólókat. Egyesek
meséknek tartják őket, a szkák
körében élő legendáknak,
amikben ködlidércekről,
szellemekről, brollinokról és
hasonlókról suttognak.
 – Nincs időm ilyesfajta
történetekre – vallotta be Vin.
– Úgy tűnik, egyre
kevesebb embernek van
mostanság. – Egy baldachin
fogta fel az égből hulló hamut,
ám az öregúr közömbösnek tűnt
a köd iránt. – Gyakran
eltűnődöm, miért bálványozzák
ennyire a világot. Igazán nem túl
tetszetős hely manapság.
Bronz segítségével Vin gyorsan
letapogatta a férfit, de nyomát sem
találta allomantikus lüktetéseknek.
Akkor hát mire ment ki a játék?
– Értesüléseim szerint
választ kaphatok öntől néhány
fontos kérdésre – kezdte
óvatosan.
– Igen, bizonyára… – A
férfi elmosolyodott és rápillantott.
– Rengeteg dologról tudok
mesélni, bár sejtésem szerint
ezek legtöbbjét haszontalannak
találná.
– Meghallgatok egy
történetet, ha ez az ára.
A férfi kuncogott.
– Nincs annál biztosabb
módja egy történet
megszentségtelenítésének, mint
amikor „árat” szabunk ki rá,
kisasszony. Mi a neve és ki küldte
önt?
– A nevem Vin Venture, és
Cettkirály küldött önhöz – felelte
a lány. – Ó, vagy úgy. Az a
csirkefogó még életben van?
– Igen.
– Nos, végül is
elcseveghetek egyrégi írócimbora
 ismerősével. Kérem, jöjjön le
arról a korlátról,
tériszonyom lesz tőle!
Vin óvatosan lemászott.
– Írócimbora?
– Cett az egyik legkiválóbb
költő,akit ismerek, gyermekem –
magyarázta Lomhavillám,
miközben egy szék felé intette a
lányt. – Jó évtizedig osztottuk
meg egymással munkáinkat,
mielőtt a politika elragadta. Ő
sem szerette a történeteket. A
kézzelfoghatót és „valódit”
 kereste mindenben. Még a saját
költészetében is. Gondolom,
ezzel a megközelítésmóddal ön is
egyetért.
Vin egy vállrándítással leült a
számára kijelölt székbe.
– Úgy vélem, igen.
– Ezt olyan módon
gúnyosnak találom, amit ön
sosem fog megérteni –
titokzatoskodott az idős férfi
mosolyogva. – Akkor térjünk a
tárgyra. Miben lehetek a
segítségére?
 – Yomenről, az obligátor
királyrólszeretnék megtudni ezt-
azt.
– Yomen nagyon jó ember.
Vin meglepetten húzta össze a
homlokát.
– Ó, vagy úgy. Erre nem
számított? Minden ellenségének
gonosznak is kell lennie?
– Nem – felelte a lány,
miközbenvisszagondolt a Végső
Birodalom bukása előtti napokra.
– Én is egy olyan férfihoz
mentem feleségül, akit a
barátaim ellenségnek tartottak
volna.
– Nahát! Szóval Yomen
jóravaló ember és erkölcsös
király. Azt mondanám, sokkal
jobb király, mint Cett valaha is
volt. Öreg barátom túlságosan
komolyan vette a hatalmát, így
végül kegyetlen zsarnokká vált.
Hiányzott belőle az a finomság,
ami nélkül egy vezető nem jut
semmire.
– És Yomen milyen
jócselekedeteket hajtott végre
 ezzel szemben? – érdeklődött
Vin.
– Megakadályozta a város
szétesését – magyarázta
Lomhavillám pöfékelve. A pipából
felszálló füst összekeveredett a
kavargó köddel. – Valamint megadta
mind a nemességnek, mind a
szkáknak azt, amire szükségük volt.
– Mégpedig?
– Állandóságot,
gyermekem. Egy ideig felfordulás
uralkodott a világban: sem a
szkák, sem a nemesek nem
tudták, hol a helyük. A
társadalom az összeomlás szélén
állt, és az emberek éheztek. Cett
nagyon keveset tett azért, hogy
mindezt megállítsa –
folyamatosan harcolt, hogy
megtartsa azt, aminek a
megszerzéséért korábban
életeket oltott ki. Aztán Yomen
közbelépett. Az emberek
felnéztek rá. A Bukás előtt az
Uralkodó Minisztériuma irányított,
így az embereknek nem jelentett
gondot elfogadni egy obligátort,
 mint új vezetőjüket. Yomen
azonnal átvette az irányítást az
ültetvények felett, és élelemhez
juttatta a népét. Aztán
újraindította az üzemeket és a
fadrexi bányákat. Így a
nemesség is úgy érezhette,
visszaállt az eredeti állapot.
Vin csendesen üldögélt. Ezelőtt
hihetetlennek tartotta, hogy
ezerévnyi elnyomás után az
emberek visszasírják a
rabszolgaságot. Pedig valami
hasonló ment végbe Luthadelben is.
Elűzték Elendet, aki megadta
népének az áhított szabadságot, és
helyette Penrodot választották meg
vezetőnek – csupán azért, mert
megígérte, hogy visszaadja az
elbitorolt jogokat.
– De hát Yomen obligátor –
szólalt meg végül a lány.
– Az emberek szeretik a
megszokott dolgokat,
gyermekem.
– Elnyomásban élnek.
– Van, akinek a vezetés a
feladata – magyarázta az idős
 férfi. – És van, akinek az
engedelmesség.
A világ így működik. Yomen
megadta a népének, amiért már a
Bukás óta könyörögtek: öntudatot.
A szkák dolgoznak, talán meg is
verik őket, talán rabszolgaként
bánnak velük, de tudják, hol a
helyük. Lehet, hogy a nemesség
ismét bálok rendezésével tölti az
idejét, de legalább visszatért a rend.
– Bálok? – hüledezett Vin. –
A világ a vége felé közeledik, és
Yomen bálokat rendez?
 – Természetesen –
válaszolta Lomhavillám, majd
lassan szippantott egy nagyot a
pipájából.
– Yomen úgy irányít, hogy
fenntartja a régi szokásokat. Azt
adja meg a népének, ami
korábban kitöltötte az életüket –
és hát a bálok a Bukás előtt az
élet szerves részét képezték még
egy ilyen kisebb városban is,
mint Fadrex. De hiszen ma este
is tartanak egyet az Orielle-
várban.
 – Amikor hadsereg
telepedett a városfal elé?
– Épp most hívta
fel a figyelmemet arra, hogy
a világon már semmi jóra sem
számíthatunk – védte a férfi a
város álláspontját, és közben
vendégére emelte a pipáját. –
Ennek tükrében egy hadsereg
érkezése már igazán semmiség.
Ráadásul Yomen egy másik
dologra is rájött, amit az
Uralkodó nem tartott fontosnak:
az obligátor mindig személyesen
 részt vesz az alattvalói által
rendezett bálokon. Ez bátorítást
és a biztonság érzését adja
népének. Éppen ezért olyan
kiváló nap ez a mulatozásra.
Vin hátradőlt. Nem is tudta, mit
gondoljon. Számolt azzal, hogy
meglepetés éri esetleg a városban,
de elegáns bálokra egyáltalán nem
volt felkészülve.
– Melyek Yomen gyenge
pontjai?– kérdezte aztán kertelés
nélkül. – Történt esetleg valami a
múltjában, amit
 felhasználhatnánk ellene?
Vannak olyan
tulajdonságai, amelyek
sebezhetővé teszik? Hol tudnánk
lecsapni?
Lomhavillám csendesen tovább
pöfékelt. Egy hirtelen fuvallat köddel
keveredő hamufelhőbe burkolta
alakját.
– Nos? – türelmetlenkedett
a lány.
Az idős férfi kifújta a füstöt.
– Éppen most mondtam,
hogy kedvelem az új királyunkat,
gyermekem. Miért árulnék el
bármit is, amit fel lehetne
használni ellene?
– Mert maga besúgó –
mordult ráVin. – Azzal
foglalkozik, hogy másokról
titkokat árul el.
– Mesemondó vagyok –
javítottaki Lomhavillám. – És
jobb, ha bizonyos fülek nem
hallanak bizonyos történeteket.
Miért kellene szóba állnom pont
azzal, aki városom
 megtámadására és hűbéruram
megdöntésére készül?
– Befolyásos ember lesz, ha
sikerül elfoglalnunk a várost.
Lomhavillám rosszallóan
felhorkant.
– Ha úgy gondolja, hogy
érdekelnek az ilyen hívságok,
akkor Cett nyilvánvalóan
alábecsülte a vérmérsékletemet.
– Jól megfizetnénk.
– Titkokat adok el,
gyermekem.
Nem a lelkemet.
 – Nem valami segítőkész.
– Akkor árulja el, kedvesem
– kezdte a férfi halovány
mosollyal –, miből gondolja, hogy
ez az üzlet érdekelhet engem?
Vin felhúzta a szemöldökét. Ez a
férfi kétségtelenül a legfurcsább
besúgó, akivel valaha is találkoztam.
Lomhavillám tovább pöfékelt.
Láthatóan nem arra várt, hogy a
lány mondjon valamit. Sőt, inkább
azt a látszatot keltette, hogy a
beszélgetésnek az ő részéről vége.
 Nemesember… – okoskodott a
ködszerzet. – Olyannak szereti a
világot, amilyen valaha volt.
Számára az Uralkodó rendszere
jelentette a kényelmet. Még a szkák
is félnek a változástól.
Felállt.
– Megmondom, miből
gondolom,öreg. A hamu
folyamatosan hullik, és
hamarosan teljesen betakarja ezt
a csinos kis várost. A ködnek
egyre többen esnek áldozatul.
Földrengések rázzák a tájat, a
hamuhegyek pedig mostanában
forró lávát ontanak magukból.
Változás előtt állunk. Előbb vagy
utóbb Yomen is kénytelen lesz
belátni. Gyűlöli a változást; én is
gyűlölöm. Viszont a dolgok
változnak – és ha nem
változnának, az felérne a halállal.
– Kemény szavai végeztével
sarkon fordult, és elindult.
– Azt mondják, maga fogja
megállítani a hamut – szólt utána
a férfi. – És a nap újra sárgán
fog ragyogni. A Túlélő
 Örökösének nevezik. Az Örök
Hősnek.
Vin megtorpant. Elfordult az áruló
ködtől, a férfi felé, aki továbbra is
csukott könyve felett pipázott.
– Így van – felelte.
– Olyan sorsot választott,
amit nem lesz könnyű
beteljesíteni.
– Vagy megpróbálom, vagy
feladom.
Lomhavillám pár pillanatig némán
ült.
 – Üljön le, gyermekem! –
intett végül a szék felé pipájával.
A ködszerzet újra helyet foglalt.
– Yomen jó ember – kezdte
Lomhavillám – viszont
középszerű vezető. Hivatalnok, a
kincstári kanton tagja. Sok
mindent elér.
Például ellátmányt juttat a megfelelő
helyekre, építkezéseket tervez és
szervez. Megfelelő körülmények
között ennyitől már egészen jó
vezető válhatott volna belőle. De…
 – Nem akkor, amikor a
világ a végéhez közeledik –
fejezte be a mondatot Vin
halkan.
– Pontosan. Ha igaz, amit
hallottam, akkor az ön férje az
elképzelések és tettek embere.
Ha a mi kis városunk nem pusztul
el időnek előtte, akkor el kell
fogadnunk a császár ajánlatát.
– Mi legyen hát?
– Yomennek van néhány
gyengepontja. Nyugodt és
tiszteletreméltó
ember, azonban még mindig
megingathatatlan hittel viszonyul az
Uralkodóhoz és a régi világ
felépítéséhez.
– Még most is? Hisz az
Uralkodórég meghalt! –
hitetlenkedett a lány.
– Így van. De mit számít
mindez?– kérdezett vissza
Lomhavillám. – No és az önök
Túlélője? Mikor legutóbb
hallottam felőle, ő is ugyanolyan
halott volt. Ez mégsem
akadályozta meg a forradalmát,
nem igaz?
– De igaz.
– Yomen hívő –
magyarázta tovább Lomhavillám
–, és ez lehet gyenge pont, vagy
akár erősség is. A hívők a
gondviselés segítségében bízva
gyakran próbálkoznak
végrehajtani valami
nyilvánvalóan lehetetlen
küldetést. – Szünetet tartott, és
sokatmondóan a lányra emelte a
tekintetét. – Az ilyen hozzáállás
 káros lehet, ha a hit nem a
megfelelő helyre irányul.
Vin egy szót sem szólt. Az
Uralkodóba vetett hit már
önmagában badarságnak tetszett a
számára. Ha istenség lett volna,
akkor ő ködszerzetként nem tudott
volna végezni vele. Ilyen egyszerűen
meg lehetett cáfolni az ódivatú
vallás tanait.
– Ha azonban Yomen
egyéb gyenge pontjait is meg
akarnánk említeni – folytatta
 Lomhavillám –, akkor az a
vagyona lenne.
– Azt aligha lehet
gyengeségneknevezni.
– Pedig az, ha nem tud
elszámolni az eredetével. Óriási
vagyona van, gyanúsan
hatalmas.
Olyan, amit még a helyi
minisztériumi kincstár sem tudott
volna összeharácsolni. Senki sem
tudja, honnan szerezte.
 A készlet – kapta fel a fejét Vin. –
Ezek szerint tényleg nála van az
atium!
– Mintha érzékenyen érintették
volna a szavaim… –
Lomhavillámnak feltűnt a ködszerzet
viselkedése. – Azt ajánlom, jobban
leleplezze az érzéseit, ha egy
besúgóval beszél!
A lány zavarában elvörösödött.
– Akárhogy is – folytatta az
idősférfi újra a könyvét lapozgatva
–, ha ez minden, szeretnék
visszatérni az olvasmányomhoz.
Adja át üdvözletemet
Ashweathernek!
Vin bólintott, majd felállt és
elindult a korlát felé. Mindeközben
Lomhavillám halkan megköszörülte
a torkát.
– Rendszerint – jegyezte meg –
valamivel viszonozni szokták az
efféle cselekedeteket.
A ködszerzet kérdőn felvonta a
szemöldökét.
– Úgy emlékszem, ön nem
tartjahelyesnek, hogy a
történetekért árat számolnak fel.
 – Valójában – javította ki a
besúgó a lányt – én azt
mondtam, hogy a történeteket
nem kellene árucikként kezelni.
Ez teljességében különbözik
attól, hogy egy történet megéri-e
a pénzét. És bár meglehet, hogy
egyesek vitába szállnának velem,
én mégis úgy gondolom, az ár
nélküli történetek értéktelenek.
– Biztos vagyok benne,
hogy ez az egyetlen oka –
mosolygott sokatmondóan a
lány, majd az ugrásokhoz
 használt, anyaggal borított érmék
helyett odadobta a férfinak az
erszényét. – Birodalmi arany.
Gondolom, még mindig
használható fizetőeszköz errefelé.
– Megteszi – vágta zsebre
az öreg a pénzt. – Megteszi…
Vin kiugrott az éjszakába, és
néhány háztetővel arrébb
megállapodott. Bronzot égetett,
hogy tudja, követik-e. Természete
miatt az átlagosnál jóval
gyanakvóbban viselkedett a
gyengének látszó emberekkel
szemben. Például sokáig élt abban a
meggyőződésben, hogy Cett
ködszerzet, csak azért, mert nem
tudta használni a lábait. Most
Lomhavillám ártatlanságában akart
megbizonyosodni. Ezt a szokását
nem akarta feladni. Azonban nem
érzékelt rezgéseket, így előhúzta
Cett útmutatóját és a második
besúgó keresésére indult. Megbízott
Lomhavillám szavaiban, de szeretett
volna egy kis megerősítést. Ezúttal
más szemszögből akarta látni a
dolgokat, így a besúgók közül
kiválasztott egy Hoid nevű koldust,
aki Cett szerint esténként
rendszerint a város egyik terén
múlatta az idejét.
Néhány gyors ugrással az említett
helyre ért. Egy tetőre érkezett és
letekintett. Alaposan felmérte a
környéket. A hamu mindenfelé
szabadon kavargott, felhalmozódott
a sarkokban, és az egész környéket
befeketítette. Egy csoportnyi elesett
ember gyűlt össze a tér melletti
sikátorban; fedél és munka nélkül
maradt koldusok. Vin is élt ilyen
körülmények között; sikátorokban
aludt, hamut köhögött fel, és
reménykedett, hogy nem ázik bőrig
az esőben. Hamar megpillantott egy
alakot, aki a többiekkel ellentétben
nem aludt, hanem némán ült a lágy
hamuesőben. A lány fülei alig
hallható hangra lettek figyelmesek.
A koldus magában dünnyögött. Az
útmutató is erre figyelmeztetett.
A ködszerzet tétovázott.
Nem tudta biztosan, de mintha
valami hibádzott volna. Ám nem
töprengett sokáig, egyszerűen csak
megfordult és elugrott. Ebben
különbözött Elendtől – nem volt
szüksége indokra ahhoz, hogy
megtegyen valamit. A férje azonban
mindig ki akarta kényszeríteni az
igazságot, mindig tudni akarta az
okokat. És Vin éppen ezt szerette
benne. Ám ezúttal bosszantotta
volna, ha tudja, hogy a kedvese
csak úgy továbbállt.
Talán nem is történt volna semmi
rossz, ha lemegy a térre. Talán
valami szörnyűség történt volna.
Sosem fogja már megtudni, és nem
is kellett megtudnia. Ahogyan
életében már számtalanszor
megtette, Vin hallgatott a
megérzéseire és eltűnt.
Repülése során azt az utat
követte, amit Cett is megjelölt neki.
Nem keresett fel újabb besúgókat;
inkább horgonyról horgonyra haladt
a sűrű ködben. Kiválasztott egy
macskaköves utcát, és egy
kivilágított épülettől nem messze
leereszkedett.
Egy zömök, ugyanakkor rémisztő
épület állt előtte – nemcsak
kinézete, hanem rendeltetése okán
is. Cett jegyzetei szerint a kincstári
kanton épülete volt a legnagyobb az
Acélminisztérium irodái közül.
Fadrex fontos állomásként szolgált
Luthadel és a nagyobb nyugati
városok között. Közel helyezkedett
néhány forgalmas csatornához és az
erős védelmi rendszer elvette a
kedvét az útonállóknak. A kincstári
kanton tökéletes helyet választott
területi főhadiszállása kialakítására.
Ennek ellenére Fadrex ahhoz már
nem volt elég fontos város, hogy
felkeltse az ortodoxia vagy az
inkvizíció kantonjának figyelmét,
amelyek első naptól fogva a
legbefolyásosabb minisztériumi
osztályokként működtek.
Ez azt jelentette, hogy Yomen,
mint a kincstár vezető obligátora lett
a környék első számú vallási
személyisége. Lomhavillám
elmondása alapján Vin azt
feltételezte, hogy Yomen
mindenekelőtt átlagos kincstári
obligátor: egyhangú, unalmas, de
szörnyen hatékony. Ebből kifolyólag
természetesen a régi kanton
épületét választotta palotájának.
Cett is ezt gyanította, és a lány
ekkor a saját szemével is láthatta.
Az épület körül a késői óra ellenére
is nagy volt a sürgés-forgás, és
kívülről többszakasznyi katona őrizte
a palotát. Yomen valószínűleg azért
is választotta magának az épületet,
mert ezzel is emlékeztethetett
mindenkit hatalma eredetére.
Szerencsétlenségére azonban az
Uralkodó katakombája is itt lapult.
Vin felsóhajtott, és abbahagyta az
épület szemlélését. Egy része be
akart surranni és meg akarta keresni
a barlanghoz vezető utat, ám
ehelyett eldobott egy érmét és
fellőtte magát a levegőbe. Még
Kelsier sem próbált volna meg
bejutni egy épületbe felderítésének
első éjszakáján. Az igaz, hogy
sikeresen behatolt az urteau-i
katakombába, de csak azért, mert
azt nem őrizték. Mielőtt valami
vakmerő cselekedetre szánná el
magát, értekeznie kell Elenddel, és
pár napig tanulmányoznia kell a
várost.
A csillagok és az ón fényénél
elolvasta a harmadik, és egyben
utolsó besúgó nevét. Ez az illető is a
nemesek közül került ki, ami
egyáltalán nem meglepő Cett
helyzetét tekintve. A lány elindult a
megadott irányba. Azonban valami
felkeltette a figyelmét.
Valaki követte.
Csak foltokat látott a mögötte
settenkedő alakból, mert a kavargó
köd mintázata mindent
elhomályosított. A császárné
óvatosan fellobbantotta a bronzot.
Halovány rezgéseket érzékelt a háta
mögül, zavaros allomantikus
hullámokat. Rendszerint, amikor az
allomanták vörösrezet égetnek –
mint ahogyan azt a mögötte lévő
alak is tette –, a fém ereje
láthatatlanná tette használóját a
fürkészek bronzérzékelésével
szemben. Valamilyen
megmagyarázhatatlan oknál fogva
azonban Vin átlátott ezen az
elhomályosító burkon. Rajta kívül
csak az Uralkodó és inkvizítorai
voltak erre képesek. A lány folytatta
az útját. Az allomanta a nyomában
maradt. Nyilvánvalóan azt gondolta,
elbújhat vörösreze mögé. A férfi
gyorsan mozgott, könnyed
ugrásokkal követte, biztonságos
távolságból. Ügyesen tette a dolgát,
de nem volt különösebben
gyakorlott. Nyilvánvalóan
ködszerzet lehetett, hiszen csak a
ködszerzetek képesek egyszerre
vörösrezet és acélt is égetni.
Vin nem lepődött meg.
Feltételezte, hogy ha tartózkodott a
városban ködszerzet, akkor az
ugrálásával biztosan felkeltette a
figyelmét. Pontosan ezért ő maga
nem égetett vörösrezet, hanem
hagyta, hogy a rezgéseit bárki
meghallja – legyen az ködszerzet
vagy fürkész. Jobb egy
előcsalogatott ellenség, mint egy
árnyékban bujkáló veszedelem.
Gyorsított az iramán, bár nem
feltűnően, így az őt követő
személynek is gyorsabban kellett
mozognia, ha tartani akarta a
lépést. Vin folyamatosan haladt a
város eleje felé, mintha távozni
készülne. Ahogy egyre közelebb ért,
az allomantikus érzékei két kék
vonalat jeleztek a városkapu és a
sziklák közé ékelt vaskos
fémgerendák irányából. Az erőteljes
vasforrások fényes vonalakat
bocsátottak ki magukból.
Ez azt jelentette, hogy kitűnő
horgonyként lehetett őket
használni. Forraszt égetett, nehogy
összelapítsa magát, majd rátaszított
a gerendákra, aminek
következtében hátradobta magát.
A mögüle érkező allomantikus
rezgések azon nyomban eltűntek.
Vin keresztüllőtte magát a
hamuval keveredett ködön, és a
széltől még a szűkre szabott ruhája
is enyhén csapdosni kezdett.
Gyorsan egy háztetőre vonzotta
magát, leguggolt, és feszülten
figyelt. A másik allomanta bizonyára
eloltotta a fémjeit. De miért tett
volna ilyet? Rájött, hogy ő képes
áthatolni a vörösrézfelhőn? Ha ez
így történt, akkor miért követte Vint
olyan vakmerően?
Ekkor hűvös fuvallat simított végig
a bőrén. Volt valami más is, ami
allomantikus rezgéseket bocsátott ki
az éjszakában. A ködszellem. Már
több mint egy éve nem látta. A
legutóbbi találkozásuk alkalmával
majdnem megölte Elendet – csak
azért, hogy ködszerzetként
visszaadhassa.
Vin még mindig nem fejtette meg,
mi a ködszellem szerepe. Nem
Romlás volt, annyit tudott. Érezte
Romlás erejét, amikor kiszabadította
a Megdicsőülés Kútjából. A két
jelenés különbözött egymástól.
Még abban sem lehetek biztos,
valóban a szellemmel találkoztam-e
este – tűnődött magában. Azt azért
igen furcsállta, hogy követője olyan
hirtelen tűnt el…
Kavargó gondolatokkal és lehűlt
testtel nagyot taszított magán,
maga mögött hagyta a várost, és
gyorsan visszatért Elend táborába.
 Az Uralkodó kulturális
programjának egyik aspektusa
igencsak érdekes: a technológia.
Már említettem, hogy Rashek a
khlenni építészet elgondolásaira
alapozta hatalmas épületeit és
városmérnöki tudását, amellyel
megalkotta Luthadelt. Egyéb
területeken azonban visszavetette a
technológia fejlődését. A puskaporra
például olyan rossz szemmel nézett,
hogy a róla szóló ismeretek a terrisi
vallással együtt merültek feledésbe.
 Rasheket, úgy tűnik, aggasztották
a puskaporral működő fegyverek,
amelyekkel a legköznapibb emberek
is csaknem a többéves gyakorlattal
rendelkező íjászokkal egyenrangú
harcosokká válhattak. És ezért
inkább az íjászokat választotta.
Minél jobban
támaszkodott a katonai technika a
gyakorlatozásra, annál kevésbé volt
valószínű, hogy a parasztok képesek
felkelést és ellenállást szervezni. A
szká felkelések részben ezért nem
sikerültek soha.
Huszonnyolcadik fejezet

– Biztos vagy benne, hogy

a ködszellemet láttad? – kérdezte
Elend a homlokát ráncolva. Egy
fémlemezbe karcolt, félig megírt
levél hevert előtte az asztalon.
Úgy döntött, inkább a
csatornahajó kabinjában alszik,
mint sátorban. Nem csak a
kényelem miatt: sokkal nagyobb
biztonságban érezte magát
 falakkal körülvéve, mint a sátor
vászna alatt.
Vin sóhajtva leült az ágyra,
felhúzta a lábát, majd a térdére
tette az állát.
– Nem tudom. Kirázott tőle
a hideg, így inkább
elmenekültem.
– Helyesen tetted –
nyugtázta acsászár, és közben az
ő hátán is a hideg futkosott.
Visszaemlékezett arra, amit a
szellem vele művelt.
 – Sazed meggyőződéssel
állította, hogy a köd nem gonosz
– folytatta a lány.
– Mint ahogy én is. Ha
visszaemlékszel, én voltam az,
aki egyenesen odament hozzá,
azt hajtogatva, mennyire
barátságosnak érzem. Percekkel
azután meg leszúrt.
A lány megrázta a fejét.
– Csak próbálta
megakadályozni,hogy szabadon
engedjem Romlást. Úgy
gondolta, a haláltusád miatt
 inkább megtartom magamnak az
erőt és meggyógyítalak, mintsem
kiengedném a markomból.
– Nem lehetsz biztos a
szándékaiban, Vin. Talán csak
véletlen eseményekről van szó,
és te összefüggést keresel
köztük.
– Talán. Azonban ő mutatta
meg
Sazednek, hogy Romlás
megváltoztatja az írott szöveget.
Ez valóban így volt, amennyiben
az őrző elbeszélésének hinni
lehetett. A terrisi egy kissé…
következetlenül viselkedett, amióta
Tindwyl meghalt. Nem… – Elend
érezte a bűntudat döfését. Nem,
Sazed megbízható. Lehet, hogy
küszködik a saját hitével, viszont
még így is kétszer olyan
szavahihető, mint közülünk bárki.
– Ó, Elend! – sóhajtott a
párja. – Annyi mindent nem
tudunk még. Az utóbbi időben
könyvnek látom az életem, olyan
könyvnek, amit nem tudok
elolvasni. A ködszellemnek köze
 van mindehhez, de elképzelni
sem tudom, hogyan.
– Valószínűleg a mi
oldalunkon áll– jelentette ki a
férfi, bár nem tudta elfelejteni az
érzést, amikor a fantom ledöfte
és az élet eltávozott belőle.
Haldoklás közben is azon
aggódott, a kísértet mit tesz
majd a szerelmével…
Erőt vett magán, és újra felvette a
beszélgetés fonalát.
– Te úgy véled, a
ködszellem megpróbálta
megakadályozni, hogy
kiszabadítsd Romlást; Sazed azt
állítja, hogy fontos értesüléseket
tudott meg tőle. Akkor tehát az
ellenségünk ellenségével állunk
szemben.
– Pillanatnyilag. Viszont a
ködszellem sokkal gyengébb,
mint Romlás. Éreztem
mindkettőjük erejét. Romlás…
hatalmasabb volt. Erőteljesebb.
Hall mindent, amit mondunk, és
mindent egyszerre lát.
A ködszellem sokkal törékenyebb.
Nincs valódi hatalma, inkább olyan,
mint egy emlék.
– Még mindig úgy
gondolod, hogygyűlöl?
Vin megvonta a vállát.
– Több mint egy éve nem
láttam.Szinte biztos vagyok
benne, hogy nem olyasfajta
dolog, ami változik. Ráadásul
mindig is úgy éreztem, hogy
gyűlöl, hogy ellenszenvet táplál
az irányomban – itt elhallgatott,
és összeráncolta homlokát. –
 Valójában az egész azon az
éjjelen kezdődött, amikor először
kezdtem érezni, hogy a köd
többé már nem az otthonom.
Akkor találkoztam vele először.
– Biztos vagy abban, hogy
nem aködszellem öli és betegíti
meg az embereket?
Vin bólintott.
– Igen, ebben egészen
biztos vagyok. – Ez ügyben
hajthatatlan volt, bár Elend úgy
érezte, a lány elhamarkodottan
vonja le következtetéseit. Egy
 szellemszerű, ködben fodrozódó
jelenés? Ez pont olyasvalaminek
tűnt, aminek köze lehet a
váratlan halálesetekhez.
Természetesen a ködben
halálukat lelő emberek nem
késszúrásokba haltak bele, hanem a
reszketővész ragadta el őket.
Elend felsóhajtott, és a szemét
dörzsölgette. A Yomennek írt
befejezetlen levele ott hevert
asztalán – reggel folytatnia kell.
– Elend – szólította meg
Vin –, ma este azt mondtam
 valakinek, hogy meg fogom
állítani a hamuesőt és sárgára
fogom festeni a napot.
A férfi kérdőn nézett a kedvesére.
– Annak a besúgónak,
akiről beszéltél?
A lány bólintott. Némán egymás
szemébe néztek.
– Sosem gondoltam volna,
hogy beismersz valami ehhez
hasonlót – törte meg a csendet
végül Elend.
– Én vagyok az Örök Hős,
nem?Még Sazed is ezt állította,
 mielőtt elkezdett furcsán
viselkedni. Ez a sorsom.
– Ez ugyanaz a „sors”, ami
rávett,hogy vedd magadhoz és
aztán engedd szabadon a
Megdicsőülés Kútjában lévő erőt,
mert így szolgálhatod az
emberiség javát?
A törékeny lány bólintott.
– Vin – folytatta Elend
mosolyogva –, tényleg úgy
gondolom, hogy most a „sors”
miatt kell a legkevésbé
aggódnunk. Úgy értem,
 bizonyítékunk van rá, hogy a
próféciákat Romlás elferdítette
annak érdekében, hogy valaki
kiszabadítsa.
– Valakinek azonban
gondolnia kell a hamuval is –
jelentette ki a lány.
A párja nem tudott mit mondani
erre. Az ésszerűség azt diktálta,
hogy szálljon vitába és értesse meg
törékeny kedvesével: olyasmire kell
összpontosítaniuk, amin
változtathatnak – például állítsanak
fel egy szilárd kormányzatot, vagy
fedjék fel az Uralkodó által
hátrahagyott titkokat, és szerezzék
meg a katakombákban tárolt
készleteket. Az állandó hamueső
azonban egyre sűrűbb pelyhekben
hullott. Ha ez így folytatódik, nem
kell sok idő ahhoz, hogy az ég ne
legyen több egybefüggő, fekete
hamuviharnál.
Egyszerűen csak nehezére esett
elhinni, hogy a felesége képes lenne
befolyásolni a nap színét vagy a
hamuesőt. Demoux-nak igaza van. –
Elend ujjaival a Yomennek írt
fémlevélen dobolt. Nem én vagyok a
Túlélő egyházának legalázatosabb
hívője.
Az ágyon ülő, merengőn a
semmibe bámuló kedvesére nézett.
A lány ismét olyan dolgokon törte a
fejét, amelyeket nem kellett volna
felvállalnia. Hiába szökellte végig az
éjszakát, hiába töltöttek egész
napokat utazással, hiába mocskolta
be arcát a hamu, a császár
gyönyörűnek látta ifjú feleségét.
Abban a pillanatban ráébredt
valamire. Vinnek nem egy újabb
ember imádatára volt szüksége.
Nem egy újabb Demoux-hoz
hasonló hívőre, és főképp nem az ő
személyében. Nem azt várta el tőle,
hogy a Túlélő egyházának hű
tagjává váljon. Csak azt, hogy jó férj
és hűséges társa legyen.
– Akkor hát – törte meg a
csendet –, lássunk neki!
– Minek? – kérdezte Vin.
– A világ megmentésének.
– Elend arca ragyogott. – A
hamu megállításának.
A lány rosszallóan szipogott.
 – Úgy mondod, mintha
valami tréfa lenne.
– Nem, komolyan
gondolom – fogadkozott a férje,
és felállt az asztaltól. – Ha úgy
érzed, ezt kell tenned, ha úgy
érzed, ez vagy te, akkor kezdjünk
hozzá! Segítek, amiben csak
tudok.
– És mi van a múltkori
szónoklatoddal? – hitetlenkedett
Vin. – A legutóbbi katakombában
a feladatok felosztásáról
beszéltél. Arról, hogy én
 bajlódjak a köddel, te pedig a
birodalom egyesítésén
szorgoskodsz.
– Tévedtem.
Az apró teremtés elmosolyodott,
és Elend hirtelen úgy érezte, hogy
ha csak egy pillanatra is, de a
világban helyreállt a rend.
– Szóval – kezdte, és
kedvese mellé ült az ágyra –,
mire jutottál eddig? Kitaláltál már
valamit?
Vin várt egy kicsit a válasszal.
 – Igen, de még nem
mondhatomel.
A császár a homlokát ráncolta.
– Nem azért, mert nem
bízom meg benned. Romlás
miatt. Az utolsó katakombában
találtam egy másik írást is a
fémlapon. Egészen lent, az alján.
Arra figyelmeztetett, hogy semmi
sincsen biztonságban, amit
kimondok vagy leírok, mert az
ellenségünk tudni fogja. Tehát ha
túl sokat beszélünk, a terveink
nem maradhatnak titokban.
 – Így nehezebb lesz együtt
dolgozni.
Vin megfogta kedvese kezét.
– Elend, tudod, hogy végül
miértmentem hozzád feleségül?
A császár megrázta fejét.
– Azért, mert rájöttem,
hogy bízolbennem – magyarázta
a lány. – Úgy bíztál bennem,
ahogy addig még senki. Azon az
estén, amikor Zanenel harcoltam,
eldöntöttem, hogy beléd
helyezem a bizalmam. Olyan
kapocs köt össze minket, amit ez
 a világot pusztító erő sohasem
fog megérteni. Nincs feltétlenül
szükségem a segítségedre, a
bizalmadra viszont annál inkább.
A belém vetett reményedre. Én
sosem reméltem igazán, így csak
a te érzéseidre támaszkodhatom.
Elend lassan bólintott.
– Rendben. Bízom benned.
– Köszönöm.
– Tudod – tette hozzá a
férfi –,azokban a napokban,
amikor visszautasítottad a
házassági ajánlatomat, folyton
 azon járt az eszem, milyen fura
egy szerzet vagy.
A lány felhúzta az egyik
szemöldökét.
– Ez igazán romantikus…Az
ifjú császár elmosolyodott.
– Ugyan már! El kell
ismerned, hogy rendkívüli vagy,
Vin. Mintha egy nemes hölgyet,
egy utcagyereket és egy macskát
ötvöztek volna benned. Ezenfelül
együtt töltött röpke három évünk
alatt sikerült megölnöd nemcsak
 az istenemet, hanem az apámat,
a testvéremet és a jegyesemet is.
Akárcsak egy gyilkos mesterhármas.
Mégiscsak különös alapokra
helyeztük a kapcsolatunkat, nem
gondolod?
Vin az ég felé fordította a
tekintetét.
– Örülök, hogy nincs több
közelirokonom – szólt Elend, és a
kedvese szemébe nézett. –
Kivéve téged, természetesen.
– Nem szándékozom vízbe
fojtanimagam, ha erre utalsz.
 – Nem, félreértesz
–
magyarázkodott a császár. –
Sajnálom. Én csak… Szóval, épp
próbáltam valamit elmagyarázni.
Végül már nem aggódtam azon,
milyen furcsának tűnsz. Rájöttem
arra, hogy nem is igazán számít,
megértelek-e vagy sem, mert
megbízom benned. Érted, mire
gondolok? Akárhogy is: azt akarom
mondani, egyetértek veled. Nem
igazán tudom, mit teszel, és
sejtelmem sincs arról, hogyan fogod
véghezvinni. Viszont bízom benned,
és abban, hogy sikerrel fogsz járni.
Vin odabújt a kedveséhez.
– Csak azt kívánom,
bárcsak tehetnék valamit! –
mondta a férfi.
– Akkor foglalkozz a
számokkal! –tanácsolta a lány, és
undorodva összeráncolta a
homlokát. Bár egyelőre csak ő
gondolta úgy, hogy valami
nincsen rendjén a ködben
elhunytakról alkotott százalékos
arányokkal, a férje tudta jól, Vin
általában véve mennyire gyűlöli a
számokat. Sem képzettsége, sem
gyakorlata nem volt ahhoz, hogy
megbirkózzon velük.
– Biztos vagy benne, hogy
létezikvalamiféle kapcsolat? –
kérdezte Elend.
– Te voltál az, aki annyira
furcsálltad a százalékos
arányokat.
– Helyénvaló érv. Rendben,
akkorazon fogok dolgozni.
 – Csak ne mondd el, ha
rájöttélvalamire! – figyelmeztette
a felesége.
– De akkor hogyan jutunk
egyrőla kettőre?
– Bizalommal.
Megmondhatod, mit tegyek, csak
azt nem, hogy miért. Talán így
egy lépéssel mindig előtte
haladhatunk.
Egy lépéssel előtte? – tűnődött
Elend. – Elég hatalma van ahhoz,
hogy az egész birodalmat hamuval
borítsa, és nyilvánvalóan minden
egyes kimondott szót hall. Hogyan
előzhetnénk meg egy ilyen erőt? De
mivel épp az imént ígért bizalmat
Vinnek, ezért nem kételkedett a lány
szavaiban.
A kedvese az asztalra mutatott.
– Az a Yomennek szánt
leveled?
Elend bólintott.
– Remélem, hajlandó lesz
beszélni velem, most hogy már
itt vagyok!
 – Lomhavillám kimondottan
jó véleménnyel volt Yomenről.
Talán szóba áll veled.
– Ez valahogy kétlem –
ellenkezett a férfi. Egy pillanatig
csendben ült, majd ökölbe
szorította a kezét és a fogait
csikorgatta. – Azt mondtam a
többieknek, hogy először
diplomáciai úton próbálok meg
szót érteni Yomennel, de tudom,
hogy semmibe veszi majd az
üzenetemet. A seregemet is ezért
hoztam magammal.
Beküldhettelek volna téged is,
mint Urteau-ban. Azonban nem
sokra mentünk vele ott sem;
ugyanúgy őriznünk kell a várost,
ha magunknak akarjuk a
készleteket.
– Nem engedhetjük ki a
kezeinkközül Fadrexet. Akkor is
eljöttem volna, ha te nem
akartad volna annyira megtudni,
mi rejtőzik a katakombákban.
Yomen túl nagy fenyegetést
jelent a királyságunkra nézve, és
annak a lehetőségét sem
hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy
az Uralkodó esetleg fontos
üzenetet hagyott hátra abban a
raktárban. Yomennek gabonát
raktározott el a barlangban, de a
föld itt nem kap elég napfényt
ahhoz, hogy kikeljenek a magok.
Így tehát valószínűleg megeteti
majd a lakosokkal, ami merő
pocsékolás, mikor a Belső
Uradalomban nincs annyi mag,
amivel bevethetnénk a
földjeinket. El kell foglalnunk ezt
a várost, de legalábbis
szövetséget kell kötnünk velük.
– De mihez kezdjek, ha
Yomen nem hajlandó beszélni
velem? Küldjek seregeket a
környező településekre?
Mérgezzem meg a város
készleteit? Ha helyes a
feltételezésed, akkor megtalálta a
készletet, ami azt jelenti, hogy
több élelme van, mint reméltük.
Ha nem semmisítjük meg, a
város könnyűszerrel túléli az
ostromunkat. Ha viszont
megsemmisítem, a népe éhezni
fog… – Elend rosszkedvűen
megrázta a fejét. – Emlékszel,
amikor kivégeztem Jastest?
– Ahhoz minden jogod
megvolt –vágta rá Vin.
– Igen, én is azt hiszem.
De őt azért öltem meg, mert egy
kolossz sereget vezetett a
városom ellen, és hagyta, hogy a
népemet irtsák. Én majdnem
ugyanezt tettem ebben a
városban. Húszezer szörnyeteg
sorakozik a kapuk előtt.
 – Meglehet, viszont te
képes vagyirányítani őket.
– Jastes is azt hitte. Nem
akaromszabadon engedni azokat
a teremtményeket, Vin. Ám mi
lesz, ha az ostrommal nem
megyünk semmire, és meg kell
próbálnom áttörni Yomen
erődítményét? Ahhoz kell a
kolosszok segítsége. – A férfi
ismét megrázta fejét. – Bárcsak
beszélhetnék Yomennel! Hátha
megértené a céljaimat, vagy
 legalább meggyőzném magam
arról, hogy tényleg el kell buknia.
Vin elnémult.
– Talán… tudok rá
megoldást.
Elend kíváncsian nézett a felesége
szemébe.
– Még mindig tartanak
bálokat avárosban. És Yomen
király mindegyiken személyesen
részt vesz.
A férfi meglepetten pislogott.
Először azt hitte, félreérti a
szavakat. A lány tekintete azonban,
a szemében tükröződő vad
elhatározás meggyőzte az
ellenkezőjéről. Voltak pillanatok,
amikor Vin a Túlélőre emlékeztette;
vagy legalábbis arra az emberre,
akit a történetek emlegettek. Egy
meggondolatlanságig merész, bátor
és nyers emberre. A lány sokkal
több jellemvonást vett át
tanítómesterétől, mint amennyit
hajlandó lett volna beismerni.
– Vin – szólalt meg Elend
tettetett közönnyel a hangjában
–, te most éppen azt javaslod,
 hogy menjünk el egy bálra, abba
a városba, amit épp készülünk
megostromolni?
A felesége megvonta vállát.
– Persze, miért is ne?
Mindkettenködszerzetek vagyunk,
gond nélkül be tudunk surranni a
városba.
– Igen, de… – a férfi
félbehagytaa mondatot.
Nem is olyan rossz ötlet. Egy
egész bálteremnyi nemest tudnék
zavarba hozni – nem beszélve arról,
hogy közel férkőznék ahhoz az
emberhez, aki nem hajlandó szóba
állni velem. Minderre olyan
körülmények között kerülhetne sor,
hogy nem tudna megfutamodni,
máskülönben gyávának tűnne.
– Látom rajtad, jó ötletnek
tartod – jelentette ki Vin huncut
mosollyal az arcán.
– Őrült ötletnek. Császár
vagyok: nem illene a küszöb alatt
belopakodnom egy bálra.
A lány csodálkozva hunyorgott a
férjére.
 – Ám azt elismerem, az
elképzelés valóban nagy
vonzerővel bír – fejezte be végül
a császár.
– Mivel Yomen úgysem
hajlandóeljönni hozzánk, ezért mi
látogatjuk meg őt, és zavarba
hozhatjuk vendégei előtt –
bátorította a felesége.
– Végül is rég nem vettem
résztegy bálon sem – elmélkedett
Elend. – Elő kell ásnom valami jó
olvasnivalót, a régi idők
emlékére.
 Vin hirtelen elfehéredett. Elend
elhallgatott és a lányt méregette.
Érezte, valami nincs rendjén. Nem
azzal lehetett gond, amit mondott. A
szerelme valami más miatt
aggódott. Mi lehetett az? Talán
orgyilkosokat észlelt? Vagy a
ködszellemet? Esetleg kolosszokat?
– Csak most eszméltem
rá… –
bökte ki a lány, és átható tekintetét
a férfira emelte. – Nem mehetek a
bálba – nem hoztam báli ruhát!
 Az Uralkodó nem csupán betiltott
bizonyos műszaki eljárásokat.
Csírájában elfojtott minden műszaki
fejlesztésre irányuló törekvést.
Innen nézve már nem tetszik olyan
különösnek, hogy ezeréves
uralkodása alatt szinte semmiféle
fejlődés nem ment végbe. A
földművelési eljárások, az építkezési
módszerek – még a divat is –
feltűnően változatlanok maradtak az
Uralkodó idején.
Létrehozta tökéletes birodalmát,
majd mindent megtett annak
érdekében, hogy semmi se
változzon. Ez majdnem sikerült is.
Azok a zsebórák például – egy újabb
khlenni találmány –, amelyeket a
birodalom tizedik századában
készítettek, szinte semmiben sem
különböztek az első században
készült társaiktól. Minden maradt a
régiben.
Egészen a Bukásig,
természetesen.
Huszonkilencedik
fejezet

A Végső Birodalom legtöbb

városához hasonlóan Urteau-nak is
tilos volt városfallal körülvennie
magát. Azt, hogy a városok nem
építhettek erődítményeket, Sazed
már akkor az Uralkodó
sebezhetőségét jelző ténynek
tartotta, mielőtt még fellázadt volna
ellene. Ezek szerint ha az Uralkodó a
felkelések vagy ellene lázadó
városok miatt aggódott, akkor talán
tudott valamit, amit más nem: hogy
őt is le lehet győzni. Az ilyen
gondolatok vezették el a tudóst
Mare-hez és végül Kelsierhez.
Ezúttal pedig Urteau városába. Abba
a városba, ahol a szkák ténylegesen
fellázadtak a nemesek ellen. Sajnos
azonban emiatt Elend Venture-t is
egy kalap alá vették a többi
nemessel.
– Nem tetszik ez nekem,
őrző úr– mondta Goradel
kapitány, miközben Sazed mellett
sétált, aki – a beosztásához illő
módon – jelenleg Szellő és
Allrianne társaságában a fogaton
zötykölődött. Miután az őrző
elköszönt a terrisiektől, sietősen
Szellő és Allrianne után eredt,
hogy végre együtt lépjék át úti
céljuk határát.
– A dolgok kissé elfajultak
errefelé – folytatta Goradel –,
aggódom a biztonságuk miatt.
 – Kétlem, hogy olyan rossz
lennea helyzet, mint ahogyan azt
ön gondolja.
– És mi lesz, ha fogságba
esnek?– folytatta
aggodalmaskodását a kapitány.
– Drága barátom – kezdte
Szellőelőrehajolva, hogy a másik
szemébe nézhessen –, ezért küld
a császár követeket. Így ő még
akkor is biztonságban marad, ha
valakit foglyul ejtenek közülünk.
Mi olyan szerepet töltünk be,
amit Elend sohasem vállalhat fel:
 mi vagyunk a feláldozható
segítők.
Goradel erre összeráncolta a
homlokát.
– Én személy szerint nem
érzemmagam feláldozhatónak.
A terrisi kikémlelt a kocsiból, és a
várost nézte a hamupelyheken
keresztül. A hatalmas település a
Birodalom egyik legrégibb városának
számított. Ahogy egyre beljebb
értek, feltűnt neki, hogy a lejtősen
lefelé haladó út végül üres
csatornába torkollik.
 – Ez meg micsoda? –
kérdezte Allrianne, kidugva szőke
fejét a kocsi másik oldalán. – Mi
értelme van árkokba süllyeszteni
az utakat?
– Ezek csatornák,
kedvesem – javította ki Szellő. –
Egykoron a várost keresztül-kasul
fonták az ilyen csatornák. Most
üresen tátongnak. Bizonyára egy
földrengés vagy valami hasonló
eltérítette a folyót.
– Hátborzongató látvány –
jegyezte meg a lány és
 visszahúzta fejét. – Az épületek
kétszer olyan magasnak tűnnek
tőle.
Amikor a kétszáz körülöttük
masírozó katonával egyetemben
megérkeztek a városközpontba,
barna egyenruhában feszítő urteaui
katonai küldöttség fogadta a
látogatókat. A terrisi előre
megüzente érkezésük várható
időpontját, és a Polgártársnak
nevezett király megengedte
Sazednek, hogy egy kisebb csapatot
magával hozzon a városba.
 – Azt mondják, a királyuk
szeretne azonnal találkozni önnel,
terrisi úr – jelentette Goradel,
miután visszatért.
– Ez a fickó nem vesztegeti
az idejét, mi? – vetette oda
Szellő.
– Akkor máris indulunk –
jelentette ki Sazed, majd
bólintott Goradelnek.
– Nem örülnek az
érkezésünknek.
 Quellion, a Polgártárs, egy rövid
hajú, érdes bőrű férfi, katonásan
szigorú hangulatban fogadta őket.
Sazed azon tűnődött, vajon egy
ilyen ember – aki a Bukás előtt
láthatóan még a földet túrta –
miként tett szert ilyen vezetői
tekintélyre.
– Tisztában vagyok vele,
hogy nem lát szívesen idegen
katonákat a városában – kezdte
Sazed
óvatosan. – Azt azonban bizonyára
ön is észrevette, hogy nem elfoglalni
akarjuk Urteau-t. Egy kétszáz fős
csapatot aligha lehetne támadó
erőnek nevezni.
Quellion az asztalánál állt, háta
mögött összekulcsolt kezekkel.
Átlagos szká öltözéknek kinéző
nadrágot és inget viselt, bár
mindkettőt olyan sötétpirosra
festették, ami már inkább
vörösesbarnának tűnt.
Fogadótermét egy nemesi kúria
nagyobb tanácsteremében
alakította ki. A falakat fehérre
meszelték és a csillárt eltávolították.
A bútoraitól és díszítéseitől
megfosztott terem úgy festett, akár
egy doboz.
Sazed, Szellő és Allrianne kemény
faszékeken foglalt helyet. Ezeken
kívül a Polgártárs semmivel sem
gondoskodott vendégei a
kényelméről. Goradel és tíz katonája
őrt álltak a terem hátsó részében.
– Nem a katonákkal van
bajom,terrisi – magyarázta
Quellion. – Hanem azzal, aki ide
küldött benneteket.
 – Venture császár jó és
ésszerűencselekvő uralkodó –
felelte az őrző.
Quellion felhorkant és egyik társa
felé fordult. Sokan vették körbe –
talán húszan –, és Sazed
feltételezése szerint mind a kormány
tagjai lehettek.
Legtöbbjük ugyanolyan rőt öltözéket
viselt, mint Quellion, bár az ő
ruhájukat nem festették olyan sötét
kárminvörös árnyalatra.
– Elend Venture – emelte
fel egyik ujját figyelmeztetően
Quellion, és visszafordult
Sazedhez – egy hazug és zsarnok
gazember.
– Ez nem igaz.
– Ó, valóban? –
gúnyolódott a Polgártárs. – És
mégis, hogyan szerezte meg a
trónját? Talán háborúban győzte
le Straff Venturet és Ashweather
Cettet?
– A háború…
– A háborúk gyakran a
zsarnokokkifogásai, terrisi –
magyarázta Quellion. – A
 jelentések alapján úgy tudom,
hogy a Venture fiú ködszerzet
felesége kényszerítette térdre a
királyokat aznap. Kierőszakolta,
hogy fogadjanak hűséget
férjének, máskülönben a
kolosszoknak esnek áldozatul. Ez
szerinted egy „jó és ésszerűen
cselekvő” emberre vall?
Sazed nem válaszolt.
Quellion előrelépett, és két
tenyerével fenyegetően az asztalra
csapott.
 – Tudod, mi lett a nemesek
sorsaebben a városban, terrisi?
– Megölték őket –
motyogta az őrző.
– Pontosan, ahogyan a
Túlélő parancsolta –
büszkélkedett
Quellion. – Azt állítod, ismerted őt a
Bukás előtt. És mégis azt a nemesi
házat szolgálod, amelynek a
megdöntését tervezte. Nem
ellentmondásos ez, terrisi?
– Kelsier úr elérte a célját,
amikor az Uralkodó meghalt –
 vágott vissza Sazed. – Miután ez
megtörtént, béke…
– Béke? – vágott közbe a
Polgártárs. – Mondd meg nekem,
terrisi: hallottad valaha is békéről
beszélni a Túlélőt?
Sazed erősen gondolkodóba eset.
– Nem – ismerte be.
Quellion ismét dühösen
felhorkant.
– Legalább őszinte vagy.
Csakis azért vagyok hajlandó
szóba állni veled, mert az a
Venture fiú elég okosan döntött,
 amikor egy terrisit küldött elém.
Ha egy nemes korcs állt volna ki
elém, azt abban a
szempillantásban megöltem
volna, és csak szénné égett
koponyáját küldtem volna vissza
válaszul.
A teremben mindenki feszülten
figyelt. Néhány várakozással teli
pillanat után Quellion hátat fordított
Sazednek és a társaira nézett.
– Érzitek? – kérdezte
embereit. –Szégyenkeztek?
Figyeljétek az érzelmeiteket:
 olyan, mintha hirtelen
baráti érzéseket
táplálnátok a hazug disznó
szolgái iránt?
Majd visszafordult és Szellőre
pillantott.
– Óva intettelek
mindannyiótokataz allomanciától,
a nemesség sötét varázslatától.
Nos, most megérezhettétek. Az
az ember ott – kiváló terrisi
követünk mögött – Szellő névre
hallgat. A világ egyik
legvisszataszítóbb embere. És az
 egyik legnagyobb tudással
rendelkező bábosa.
Aztán Szellőnek címezte
következő kérdését:
– Mondd meg, bábos: hány
barátot köszönhetsz a
mágiádnak? Hány ellenséget
kényszerítettél öngyilkosságba?
Az a csinos lány ott melletted, őt
is a művészeteddel csaltad az
ágyadba?
Szellő elmosolyodott és
megemelte a boroskupáját.
 – Drága barátom,
természetesensikerült
leleplezned. Ám ahelyett, hogy
gratulálsz magadnak, amiért
ügyesen érzékelted a hatásomat,
talán azt is megkérdezhetnéd
magadtól, miért vettelek rá arra,
hogy feltedd ezeket a
kérdéseket.
Quellion elnémult – bár
szokásához híven Szellő csak
blöffölt. Sazed felsóhajtott. Egy
felháborodott válasz helyénvalóbb
lett volna – ám az nem vallana a
barátjára. Így a Polgártárs a
találkozó hátralévő részében azon
tanakodik majd, vajon Szellő
formálja-e a szavait.
– Quellion úr – ragadta
magáhoza szót Sazed. –
Veszélyes időket élünk. Ez
bizonyára az ön figyelmét sem
kerülte el.
– Meg tudjuk magunkat
védeni –vágott vissza a város
vezére.
– Nem a seregekről vagy
útonállókról beszélek, Polgártárs.
 Hanem a ködről és a hamuról.
Bizonyára észrevette, hogy a köd
már egyre később húzódik vissza
a nappali órákban. És bizonyára
arról is tudomást szerzett, hogy
furcsa dolgokat művel az
embereivel. Többen életüket
vesztették, akik kapcsolatba
kerültek vele.
Quellion nem ellenkezett, és nem
nevezte badarságnak Sazed szavait.
Ez mindent elárult egy tudós
fülének. Ezek szerint ebben a
városban is szedett áldozatokat a
köd.
– A hamu folyamatosan
hullik, Polgártárs – folytatta az
őrző. – A köd életveszélyes, és a
kolosszok szabadon kószálnak.
Most lenne itt az ideje, hogy erős
szövetségeket kössön. A Belső
Uradalomban jobb minőségű
növényeket tudunk termeszteni,
mivel oda még több napfény jut.
Venture császár pedig megtalálta
a módját a kolosszok
irányításának. Akármi is történik
 az elkövetkezendő években,
kifizetődő lesz Venture császár
barátjának lenni.
Quellion tiltakozásul megrázta a
fejét. Ismét az emberei felé fordult.
– Látjátok, megmondtam!
Előszörazt állítja, békével jönnek,
majd átvált fenyegetésre.
Venture irányítja a kolosszokat.
Venture irányítja az élelmet.
Legközelebb egyenesen azt fogja
mondani, hogy Venture irányítja
a ködöt is! – Quellion
visszafordult Sazedhez. –
Rajtunk nem fogsz ki a
fenyegetéseiddel, terrisi. Nem
aggódunk a jövőnk miatt.
Sazed felvonta egyik
szemöldökét.
– És ez minek köszönhető?
– Annak, hogy mi a Túlélő
utasításait követjük. Most pedig
azonnal tűnjetek a szemem elől!
Az őrző felállt.
– Szeretnék a városban
maradni,és esetleg újra találkozni
önnel.
 – Arra a találkozóra én nem
megyek el.
– Mindezek ellenére –
folytatta Sazed –, szeretnék
maradni. A szavamat adom, hogy
az embereim nem okoznak
gondot. Kérhetném a
jóváhagyását? – Meghajtotta a
fejét tisztelete jeléül.
Quellion motyogott valamit az
orra alatt, mielőtt intett volna a
férfinak.
– Hiába tiltanálak ki, úgyis
visszaosonnál. Maradj, ha
 muszáj, terrisi, de
figyelmeztetlek: tartsátok
magatokat a törvényeinkhez, és
ne okozzatok galibát!
Sazed még mélyebbre hajolt,
majd elvonult az embereivel.
– Nos – kezdett bele Szellő,
miközben visszaültek a kocsiba –,
gyilkos lázadók, ugyanaz a szürke
öltözék mindenkin, árokszerű
utcák, és minden tizedik épület a
földig leégetve. Elend igazán
csodás helyet választott nekünk.
 Emlékeztess, hogy köszönjem
meg neki, ha visszatértünk!
Sazed elmosolyodott, bár nem
volt tréfás kedvében.
– Ne nézz rám ilyen
morcosan, öreg! – dünnyögött a
bábos, majd intett a pálcájával és
a katonákkal övezett kocsi
elindult. – Valami azt súgja, az a
Quellion feleannyira sem
veszélyes, mint ahogyan a
viselkedése sugallja. Végül őt is
meggyőzzük.
 – Nem is tudom, Szellő úr.
Ez ahely… más, mint a többi
város, ahol jártunk. A vezetők
nem kétségbeesettek és az
emberek sokkal alázatosabbak.
Azt hiszem, nem lesz könnyű
dolgunk.
Allrianne megbökte a kedvese
karját.
– Szellőkém, látod azt ott?
A bábos hunyorogva nézett bele a
fénybe, Sazed pedig előrehajolt és
kipillantott a kocsiból. Vagy tucatnyi
ember máglyát égetett az egyik
udvaron. A sűrű lángok kavargó
füstöt bocsátottak az ég felé. Sazed
önkéntelenül ónelme után kutatott,
hogy azzal erősítse a látását.
Azonban elhessegette a gondolatot,
így inkább ő is hunyorogni kezdett a
délutáni fényben.
– Olyan, mintha…
– Faliszőnyegek lennének –
állapította meg a kocsi mellett
menetelő egyik katona. – És
bútorok. Előkelő holmik, amelyek
a Polgártárs szerint a
nemességet jelképezik. Az egész
 felhajtás természetesen önöknek
szól. Quellion valószínűleg
raktárakban tartja a kúriákból
kifosztott dolgokat, és amikor
elérkezik a megfelelő pillanat,
nagy hűhó közepette elégetnek
néhány darabot.
Sazed megdermedt. A katona
rendkívül jólértesült volt. Sazed
gyanakodva közelebbről is
szemügyre vette. A többi
emberükhöz hasonlóan ez a férfi is
felhajtott csuklyával védekezett a
hamu ellen. Ahogyan a férfi
elfordította fejét, az őrző észrevette
a furcsa kötést a szemén, mintha
vak lenne. Ennek ellenére rögtön
felismerte az arcát.
– Kobold, drága
gyermekem! – kiáltott fel Szellő
örömében. – Tudtam, hogy végül
felbukkansz.
Mire fel az a kötés a szemeden?
Az ónszemű nem válaszolt a
kérdésre. Ehelyett megfordult és
visszapillantott a máglya lángjaira.
Úgy tűnt, mintha… a teste
megfeszült volna.
 Az anyag bizonyára elég vékony,
hogy átlásson rajta – gondolta
Sazed. Ez lehet az egyetlen
magyarázat arra, miért mozgott
Kobold gond nélkül és könnyedén a
szemére húzott rongydarab ellenére.
Bár kinézetre ahhoz is elég vastag
volt, hogy elhomályosítsa a látását.
Kobold visszafordult az őrzőhöz.
– Szükségetek lesz egy
búvóhelyre a városban.
Kinéztetek már magatoknak
valamit?
Szellő megrázta fejét.
 – Azon gondolkoztunk,
hogy egyfogadót fogunk
használni.
– Nincsenek valódi fogadók
a városban – magyarázta a fiú. –
Quellion azt vallja, hogy a
polgártársaknak törődniük kell
egymással, így hagyniuk kell,
hogy a látogatók a házaikban
szálljanak meg.
– Hmm – tűnődött Szellő –,
akkortalán a városon kívül
kellene letáboroznunk.
A legény megrázta a fejét.
 – Nem. Kövessetek!
– Mi ez? Az inkvizíciós
kanton épülete? – kérdezte a
terrisi a homlokát ráncolva, amint
lemászott a kocsiról.
Kobold a hatalmas épületbe
vezető lépcsőn várta a többieket.
Megfordult és bólintott furcsa,
szövettel körbetekert fejével.
– Quellion nem nyúlt a
minisztériumi épületekhez.
Elrendelte a bedeszkázásukat, de
nem fosztotta ki és nem égette le
őket. Szerintem fél az inkvizítoroktól.
 – Egészséges és ésszerű
félelem,drága gyermekem –
mondta Szellő, aki még mindig a
kocsiban ült.
Kobold felhorkant.
– Mostanában nem sok
vizet zavarnak, Szellő.
Túlságosan is Vin
becserkészésével vannak
elfoglalva. Gyertek!
A fiú előrement a lépcsőn, Sazed
a nyomában. A tudós hallotta,
ahogy a mögötte lépkedő Szellő
hangosan sóhajtozik, majd szól az
egyik katonának, hozzon neki
napernyőt a hamu ellen.
A többi minisztériumi irodához
hasonlóan ezt a létesítményt is
tágasra és impozánsra tervezték. Az
Uralkodó idején a kantoni épületek
emlékeztették a lakosokat a
Birodalom hatalmasságára minden
városban. Az itt dolgozó papok
leginkább hivatalnokok és
tisztviselők voltak; ez nem is volt
csoda, hiszen akkor ők alkották a
Végső Birodalom igazi erejét. Ők
felügyelték a készletek szétosztását
és irányították az embereket.
Kobold megállt az épület széles és
bedeszkázott ajtaja mellett. Mint a
legtöbb urteau-i épület, ez is fából
épült kő helyett. Miközben Sazedet
és Szellőt várta, a fiú felfelé nézett,
mintha a hulló hamut bámulná.
Mindig is ő számított a banda
legcsendesebb tagjának, legfőképp
a nagybátyja halála óta, aki a
luthadeli támadás során esett el.
Ahogy Sazed is felért, Kobold
nekilátott letépni a deszkákat az
épület homlokzatáról.
– Örülök, hogy itt vagy,
Sazed –jegyezte meg.
Az őrző beállt a fiú mellé a
deszkákat szaggatni. Próbálta húzni
őket, hátha a szegek kiszakadnak,
ám bizonyára makacsabb léceket
választhatott, mert Kobold deszkái
könnyedén leváltak helyükről, az
övéi viszont meg sem moccantak.
– És miért örül annyira,
hogy ittvagyok, Kobold úr?
 A fiú méltatlankodva horkantott
egyet.
– Nem vagyok úr, Saz! Sosem
sikerült rávennem Elendet, hogy
megajándékozzon ezzel a titulussal.
A terrisi elmosolyodott.
– Mert akkori állítása
szerint csakazért kellett volna a
cím, hogy lenyűgözze vele a
nőket.
– Természetesen azért –
magyarázta Kobold mosolyogva,
miközben letépett egy újabb
deszkát. – Mi más oka lehet egy
 titulus viselésének? De mindegy
is, csak hívj Koboldnak! Szeretem
ezt a nevet.
– Rendben.
Az ifjú ismét felemelte egyik kezét,
és könnyedén leszakította a
deszkát, amivel Sazed már egy ideje
próbálkozott. Micsoda? – gondolta
meglepetten az őrző. Bár nem hitte
magát valami erősnek, eddig a
fiúról is hasonlót feltételezett.
Bizonyára a legény súlyokkal
gyakorolt.
 – Akárhogy is – fordult oda
az ónszemű a tudóshoz –, azért
örülök, hogy itt vagy, mert
szeretnék megvitatni veled
néhány dolgot. Olyasmiket,
amiket a többiek esetleg nem
értenének.
Sazed a homlokát ráncolta.
– Milyen jellegű dolgokról
van szó?
Az allomanta elmosolyodott, majd
vállával meglökte az ajtót, és egy
sötét, barlangszerű terembe
jutottak.
 – Istenekkel és emberekkel
kapcsolatos dolgokról, Saz.
Gyere!
Azzal eltűnt a sötétben. A terrisi
odakinn várt, de Kobold nem
gyújtott lámpást. Az őrző hallotta a
fiatalember lépéseit odabentről.
– Kobold? – kiáltott be a
nyíláson.– Nem látok semmit.
Vaksötét van odabenn. Gyújtana
egy lámpást?
Egy kis szünet után a fiú
megszólalt.
 – Hogyne, el is felejtettem!
– Egypillanattal később fény törte
meg a sötétséget.
Szellő a terrisi mögött lézengett.
– Mondd meg, Sazed –
súgta odabarátjának –, csak én
látom úgy, vagy a fiú tényleg
megváltozott, mióta utoljára
láttuk?
– Igen, sokkal
magabiztosabbnaktűnik –
bólogatott az őrző. – És mintha
több dologhoz értene. Csak
 tudnám, mire fel hordja azt a
kötést a szemén?
A bábos megvonta vállát, és
átkarolta a mellette várakozó
Allriannét.
– Mindig is furcsának találtam.
Talán azt hiszi, ezzel álcázhatja
magát és nem fogják felismerni. Így
akarja eltitkolni, hogy Kelsier
bandájának a tagja. Figyelembe
véve a fiú testi adottságait – és a
szóhasználatát –, hajlandó vagyok
elviselni tőle egy-két csípős
megjegyzést.
 Szellő és Allrianne belépett az
épületbe. Sazed intett Goradel
kapitánynak, hogy a katonái vegyék
körbe az épületet. A férfi bólintott,
majd beküldött egy csapatot, akik az
őrzőt és a többieket követték. Végül
Sazed méltatlankodva belépett az
épületbe.
Nem tudta, mire számítson. Az
épület az inkvizíciós kanton – a
leghírhedtebb minisztériumi részleg
– hadiszállását képezte. Nem éppen
olyanféle hely volt, ahová ő szívesen
tette be a lábát. Az utolsó ilyen
épületet, ahol megfordult, a serani
Konventet, szántszándékkal
tervezték olyanra, hogy kísérteties
hatást érjenek el vele. Ez az épület
azonban szinte semmiben sem
hasonlított a serani Konventre.
Csupán egy hivatali iroda volt a sok
közül. Jóllehet a legtöbb
minisztériumi épülethez képest kicsit
komorabb bútorokkal rendezték be,
viszont még így is faliszőnyegek
borították a deszkafalakat, és széles,
vörös szőnyegek a padlót. A
szegélyek fémből készültek, és
egykor minden termet kandalló
fűtött.
Ahogy a terrisi Szellő és Kobold
mögött lépkedett, könnyen el tudta
képzelni, hogy nézhetett ki az épület
az Uralkodó idején. Sehol egy
porszem, mindenhol a hatékonyság
érződött a levegőben. Hivatalnokok
ültek az asztaloknál, és a nemesi
házakról, szká felkelőkről, sőt a
többi minisztériumi kantonról
begyűjtött értesüléseket
rendezgették és osztályozták. Régre
visszanyúló ellenségeskedés
húzódott az Uralkodó birodalmát
igazgató ortodoxia kantonja és az
őket felügyelő inkvizíciós kanton
között.
Ez a hely egyáltalán nem a
félelemről, hanem sokkal inkább a
lajstromokról és aktákról szólt. Az
inkvizítorok valószínűleg ritkán
látogatták az épületet. Kobold
néhány egymásból nyíló termen át
egy, az épület hátsó részében
megbúvó, kisebb raktárhelyiségbe
vezette bandatársait. Sazednek
feltűnt, hogy valaki már előttük
felkavarta a port a földön.
– Már jártál itt? – kérdezte
a férfi, mikor utolsónak belépett
a helyiségbe.
Kobold bólintott.
– Csakúgy, mint Vin. Nem
emlékszel a jelentésre? –
kérdezte, majd kezével a padlón
matatott. Végül megtalálta az
elrejtett kallantyút, és kinyitotta a
csapóajtót.
Sazed lepillantott az alattuk
elterülő sötét barlangra.
 – Miről beszél ez a fiú? –
suttogtaAllrianne Szellőnek. – Vin
járt már itt?
– Vin már felderítette ezt a
várost, kedvesem – magyarázta a
bábos –, hogy megkeresse…
– A készletet – fejezte be
Sazed amondatot, miközben
Kobold egy létrán lemászott a
sötétbe, de a lámpást nem vitte
magával. – Az Uralkodó által
hátrahagyott készletraktárt.
Mindegyik egy minisztériumi
épület alatt húzódik.
 – Nos, azért jöttünk, hogy
ezt megszerezzük, nemde? –
pimaszkodott Allrianne. –
Megtaláltuk. Akkor meg miért
bajlódunk ezzel a Polgártárssal és
az őrült parasztjaival?
– Semmi esélyünk, hogy
kivigyüka készletet a városból,
amíg a
Polgártárs van hatalmon – szólt fel
Kobold kissé visszhangzó hangon. –
Túl sok minden van idelenn.
– Ráadásul, drágaságom –
folytatta Szellő –, Elend nemcsak
azért küldött minket, hogy
rátegyük a kezünket az itt
felhalmozott javakra, hanem
azért is, hogy leverjük a lázadást.
Nem engedhetjük meg
magunknak, hogy az egyik
legfontosabb városunkban
lázongjanak. Azt pedig végképp
meg kell akadályoznunk, hogy a
felkelés átterjedjen más
városokba is. Bár meg kell
mondjam, furcsa érzés a másik
oldalon állni – megállítani egy
 felkelést, ahelyett hogy
elindítanánk egyet.
– Még az is lehet, hogy
felkeléstkell szerveznünk a
felkelés ellen, Szellő –
visszhangzott az ónszemű hangja
a mélyből. – Ha ettől jobban
érzed magad… Akkor most
lemásztok, vagy nem?
A két idősebb bandatag
összenézett, majd a bábos a mély
lyuk felé mutatott.
– Csak utánad.
 A tudós felvette a lámpást és
lemászott a létrán. Egy kis
kőteremben találta magát, amelynek
egyik falát elhúzták, hogy láthatóvá
váljon a mögötte rejlő üreg.
Belépett, miközben Szellő is
megérkezett, majd lesegítette
Allriannét.
A lámpást magasra tartva a terrisi
némán körbenézett.
– Az Uralkodóra! – kiáltott fel
Szellő, miután utolérte barátját. –
Lenyűgöző!
 Az Uralkodó egy esetlegesen
bekövetkező csapás idejére
készítette elő ezeket a készleteket –
magyarázta Kobold, előttük állva a
barlangban. – Arra szánták őket,
hogy átsegítse a Birodalmat egy
olyan időszakon, mint amilyenben
most vagyunk. Nem sok hasznuk
volna, ha nem gyűjtöttek volna
össze ilyen mennyiségű élelmiszert.
A „lenyűgöző” jól jellemezte a
barlang méreteit. Egy küszöbön
álltak, közel a barlang
mennyezetéhez, alattuk pedig egy
végeláthatatlan terem terült el. Az
őrző megpillantotta a barlang
padlóján sorakozó, egymás fölé
erősített polcokat.
– Szerintem itt kellene
kialakítania búvóhelyünket, Sazed
– tanácsolta Kobold, miközben
odalépett a barlang padlójához
vezető lépcsőkhöz. – Ez az
egyetlen védhető hely a
városban. Ha a katonáink
elfoglalják a fenti épületet,
használhatjuk a barlang
élelmiszerkészletét, vészhelyzet
 esetén ide vissza is vonulhatunk.
Itt egy célzott támadással
szemben is védve vagyunk.
Sazed megfordult és a teremhez
vezető kőnyílást figyelte. Akkora
volt, hogy egyszerre egy ember fért
át rajta. Ez azt jelentette, hogy
nagyon könnyen szemmel lehetett
tartani. És bizonyára újra be lehetett
zárni szükség esetén.
– Hirtelen sokkal nagyobb
biztonságban érzem magam
ebben a városban – jegyezte
meg Szellő.
 Az őrző bólintott, majd ismét a
barlang felé fordult. A távolból
valami furcsa csobogás ütötte meg a
fülét.
– Vizet hallok?
Kobold elindult lefelé. A hangja
ismét kísértetiesen visszhangzott a
teremben.
– Minden katakomba rejt
valamiújat. Mindegyik a többinél
nagyobb mennyiségben
tartalmaz valamilyen készletet.
Sazed elindult a legény után a
lépcsőn, miközben Szellő mögött
Goradel katonái is beléptek a
terembe. Bár a katonák lámpásokkal
érkeztek, a bábos és Allrianne terrisi
barátjuk közelében maradtak.
Sazed hamarosan valami
csillogásra lett figyelmes a távolban.
Magasra emelte a lámpást, megállt
az egyik lépcsőfokon, és rájött, hogy
a sötétben laposan elnyúló rész nem
lehet a barlang padlója.
Szellő halkan füttyentett,
miközben az óriási föld alatti tavat
szemlélték.
 – Nos – jegyezte meg –,
azt hiszem, most már tudjuk,
hová lett a víz a csatornákból.
 Az emberek eredeti feltételezése
szerint Rashek azért üldözte a terrisi
vallást, mert gyűlölte azt. Azonban
mióta tudjuk, hogy Rashek maga is
terrisi származású volt, különösnek
tűnik saját vallásának elpusztítása.
Azt gyanítom, az üldözésnek köze
lehetett az Örök Hősről szóló
jövendölésekhez. Rashek tudta,
hogy Oltalom ereje végül visszatér a
Kútba. Ha engedte volna, hogy a
terrisi vallás fennmaradjon, akkor
talán egy nap valaki eltalált volna a
Kúthoz, magához vette volna a
hatalmat, majd arra használta volna,
hogy legyőzze őt magát és
megdöntse a birodalmát, így
elnyomta a Hőssel és céljával
kapcsolatos történeteket abban a
reményben, hogy a Kút örökre
megtartja a titkát magának.
Harmincadik fejezet

– Meg sem próbáltok

lebeszélni?
– ámuldozott Elend.
Ham és Cett egymásra néztek.
– Miért tennénk, El? –
kérdezte ahajó orránál álló
martalóc. A távolban a nap már
közelített a látóhatárhoz, a köd
pedig lassan beterített mindent.
A bárka némán ringott, a parton
pedig katonák sürögtek-forogtak,
 készültek az éjszakára. Egy hét
telt el Vin első felderítő útja óta,
de a lánynak még mindig nem
sikerült bejutnia a katakombába.
Elérkezett a következő bál
éjszakája, amin a császári pár
megjelenni készült.
– Nos, több okot is fel
tudnék sorolni, ami miatt
ellenezhetnétek az ötletet –
kezdte Elend, majd számolni
kezdett az ujján. – Először is,
nem bölcs dolog kitenni magam
annak, hogy esetleg foglyul
ejtenek. Másodszor, azzal, hogy
megjelenek, felfedem ködszerzet
voltomat, megerősítve ezzel a
szóbeszédet, amit Yomen eddig
esetleg el sem hitt. Harmadszor,
mindkét ködszerzetünk egyszerre
tartózkodik ugyanazon a helyen,
így könnyen megtámadhatnak
minket – ez semmiképpen sem jó
ötlet. Végül az a tény, hogy egy
háború közepén megyünk bálba,
már önmagában is tiszta őrület!
 Ham a vállát vonogatta és egyik
könyökével a fedélzeti korlátnak
támaszkodott.
– Nem sokkal őrültebb,
mint amikor a luthadeli ostrom
alatt meglátogattad az apádat a
táborában. Kivéve, hogy akkor
még nem voltál ködszerzet és
nem rendelkeztél ekkora politikai
hatalommal. Badarság lenne
Yomen részéről, ha fellépne
ellened. Bizonyára tisztában van
vele, hogy ő maga is halálos
 veszélynek van kitéve, ha egy
helyiségben tartózkodtok.
– El fog menekülni –
jelentette kiCett a székéből. – A
bálnak abban a pillanatban vége
szakad, ahogy te megérkezel.
– Nem – ellenkezett Elend
–, nemhinném, hogy így tenne. –
Visszapillantott a fülkéjük felé.
A felesége még mindig
készülődött. Megkérte a tábori
szabókat, hogy alakítsák át az egyik
szakácslány ruháját. Elend azonban
aggódott. Akármilyen ügyesek is a
szabók, a szedett-vedett ruha úgy is
ki fog tűnni a fényűző estélyik közül.
Visszafordult a
beszélgetőtársaihoz.
– Nem hinném, hogy
Yomen elmenekül. Feltételezem,
tudja, hogy ha Vin meg akarná
ölni, titokban támadná meg a
palotájában. Mindent megtesz
annak érdekében, hogy
fenntartsa a látszatot: semmi
sem változott az
Uralkodó halála óta. Ha
felbukkanunk a bálon, azt fogja
hinni, hajlandóak vagyunk részt
venni kicsinyes játékában. Maradni
fog, mert így meggyőződhet róla,
előnyt tud-e kovácsolni abból, hogy
az ő felségterületén találkozunk.
– Az az ember őrült! – szólt
közbeCett. – Nem hiszem el,
hogy vissza akarná állítani a
dolgokat az eredeti állapotukba.
– Megpróbálja megadni az
alattvalóinak, amit elvárnak tőle.
Te itt hibáztál, Cett. Abban a
pillanatban elveszítetted a
királyságodat, ahogy elhagytad
 az országot, mert arra sem
vetted a fáradságot, hogy
legalább megpróbálj mások
kedvében járni.
– Egy királytól nem azt
várják el,hogy mindenkinek a
kedvében
járjon! – csattant fel Cett. – Övé a
sereg, ami azt jelenti, hogy
másoknak kell az ő kedvében járni.
– Valójában – kezdte Ham
az állát vakarva – ez az elmélet
hibádzik. A királynak igenis a
kedvében kell járnia az
 embereknek: még ha az is a
szándéka, hogy mindenkire
rákényszeríti az akaratát,
legalább a hadsereg kegyeit el
kell nyernie. Viszont ha a sereget
az is kielégíti,
hogy kényük-kedvük szerint
packázhatnak az emberekkel, akkor
esetleg igazad lehet…
Majd a martalóc félbeszakította
gondolatmenetét, és eltöprengett,
hogyan folytassa. Cett mérgesen
rámordult:
 – Muszáj mindent egy
átkozott logikai feladványként
látnod? – Válaszul Ham folytatta
az álla vakargatását.
A császár elmosolyodott, és
visszapillantott fülkéje felé. Jó volt a
régi Hamet hallani. Cett majdnem
ugyanúgy rosszallta a tagbaszakadt
forraszöklű megjegyzéseit, mint
Szellő. Ha jobban belegondolunk,
Ham talán azért szokott le a logikai
feladványairól – tűnődött Elend –,
mert nincs senki a közelben, aki
panaszkodna miattuk.
 – Tehát, Elend… – folytatta
Cett –, ha meghalsz, én veszem
át az irányítást, ugye?
– Vin fog irányítani, ha
valami történik velem – jelentette
ki Elend. – Tudod jól.
– Rendben, és ha
mindketten meghaltok?
– A birodalmi sorrendben
Sazed követi Vint, Cett. Már ezt is
megvitattuk.
– Igen, de mi lesz ezzel a
sereggel? Sazed Urteau-ban
tartózkodik. Ki vezeti ezeket a
 katonákat, amíg nem találkozunk
vele?
Elend sóhajtott.
– Ha Yomen
mindkettőnkkel végezne, azt
javaslom, menekülj! Ugyanis
akkor valóban te veszed át itt az
irányítást, és a ködszerzet, aki
megölt minket, nagy
valószínűség szerint érted is
eljön.
Cett elégedetten vigyorgott, bár a
martalóc rosszallóan ráncolta a
homlokát.
 – Te sohasem akartál
posztokat magadnak, Ham –
indokolta az előző kijelentését
Elend. – És morgolódtál minden
vezetői szerep miatt, amit rád
ruháztam.
– Valóban – ismerte be a
megszólított –, de mi a helyzet
Demoux-val?
– Cett nagyobb gyakorlattal
rendelkezik – érvelt a császár. –
Jobb ember, mint amilyennek
mutatja magát. Megbízom
benne. Be kell érned ennyivel!
 Neked pedig, Cett,
megparancsolom, hogy ha a
dolgok rosszra fordulnának, térj
vissza Luthadelbe, kutasd fel
Sazedet, és mondd meg neki, ő
lett a császár! Most pedig, azt
hiszem…
Félbehagyta a mondatát, mert
kinyílt a fülkéje ajtaja. Megfordult,
arcára öltötte legmegnyugtatóbb
mosolyát, ám abban a pillanatban
kővé dermedt.
Vin a legújabb divat szerinti,
ezüstszegélyes, fekete estélyiben állt
az ajtóban. Az alsószoknyák által
kitartott harang alakú szoknyarész
kellemes látványt nyújtott, és
kiemelte a lány vékony alakját.
Ébenfekete haját, amit általában
hátul összekötött, most leengedte,
és szépen megigazítva, enyhén
hullámosan lógott le a
kulcscsontjáig. Egyetlen ékszer
díszítette a testét: édesanyjától
kapott fülbevalója.
A férje mindig is gyönyörűnek
tartotta ezt a törékeny teremtést.
Viszont hány hosszú éve már, hogy
utoljára látta báli ruhában,
kiengedett hajjal és szépen kifestett
arccal? Próbált valami kedveset
mondani, valamivel bókolni, de a
látványtól elállt a szava.
Végül a ködszerzet könnyű
léptekkel a férjéhez lépett, és
nyomott a szájára egy röpke csókot.
– Úgy értékelem, hogy
sikerült jólfelvennem ezt az
összefércelt öltözéket. Már el is
felejtettem, micsoda fájdalommal
jár estélyiben feszengeni. És az
arcfestékek! Őszintén mondom,
 Elend, ezek után egy szót sem
szólhatsz a kényelmetlen felöltőid
miatt!
Ham kuncogott, mire a lány
odafordult hozzá.
– Mi az?
– Ne is mondd, Vin! –
sóhajtozott a martalóc, majd
izmos karjait összefonva
hátradőlt. – Mikor lett belőled
nő? Mintha csak a múlt héten
volna, hogy mindenki elől
menekültél, és a fiús frizuráddal
 meg egy egérke természetével a
sarkokban bujkáltál.
A ködszerzet nyájasan
mosolygott.
– Emlékszel az első
találkozásunkra? Azt hitted,
egyszerű hírvivő vagyok.
Ham bólintott.
– Szellő majdnem holtan
esett össze, amikor rájött, hogy
egész idő alatt egy ködszerzettel
beszéltünk! Esküszöm, Vin, néha
nehezemre esik elhinni, hogy
ugyanaz a riadt kislány vagy, akit
 Kelsier annak idején bevett a
bandába.
– Annak lassan öt éve,
Ham. Márhuszonegy éves
vagyok.
– Tudom – sóhajtotta a
martalóc.– Mint a saját
gyerekeim. Felnőttek, mielőtt
alkalmam lett volna megismerni
őket gyermekként.
Valószínűleg sokkal jobban ismerlek
téged és Elendet, mint a saját
gyermekeimet…
 – Vissza fogsz térni
hozzájuk – ígérte Vin, majd egyik
karjával átölelte a férfi vállát. –
Csak legyen ennek vége.
– Tudom jól – felelt a
mindig derűs férfi. – De az
elmulasztott pillanatokat már
sosem kapod vissza. Remélem,
utólag azt mondhatom: megérte!
A császár megrázta a fejét, és
végre szóhoz jutott:
– Erre csak egy dolgot
mondhatok: ha a szakácsok ilyen
ruhát hordanak, akkor túl sokat
fizetek nekik.
A kedvese hangosan felnevetett.
– Komolyan mondom, Vin.
Igaz, hogy ügyesek a sereg
szabói, de ne mondd nekem,
hogy ez a ruha tábori anyagokból
készült! Honnan szerezted?
– Rejtélyes, ugye? –
bazsalygottVin összeszűkült
szemmel. – Mi, ködszerzetek
rendkívül rejtélyesek tudunk
lenni.
 Elend nem tudta, mit mondjon.
Aztán megszólalt:
– Nos, én is ködszerzet
vagyok. Ennek semmi értelme.
– Nem kell, hogy egy
ködszerzettetteinek értelme
legyen, kedvesem. Az nem illik
hozzánk. Gyere, már majdnem
lement a nap. Indulnunk kell!
– Jó szórakozást az
ellenség táncestjén! –
búcsúzkodott Ham, amikor Vin
elrugaszkodott a hajóról, és
fellőtte magát a ködbe.
 Elend intett a barátainak, aztán ő
is eltűnt a ködfátyol mögött. Ónnal
felerősített hallásával még elkapta a
martalóc Cetthez intézett utolsó
szavait:
– Szóval te nem tudsz
magadtól röpülni, igaz? –
kérdezte.
Cett felmordult.
– Nos, akkor… – Ham
nagyon elégedettnek tűnt
magával. – Van néhány kiváló
filozófiai rejtvényem, amiket
megvitathatnánk…
 Nem volt könnyű allomantikus
ugrásokat végrehajtani báli ruhában.
Minden ereszkedés alkalmával az
estélyi alsó része a lány nyaka körül
fodrozódott és verdesett, akár egy
csapat megriadt madárka.
Nem aggódott különösebben
azon, mit láthat valaki a szoknya
alatt. Nemcsak azért, mert a
hétköznapi emberek már semmit
sem láttak a sötétben, hanem azért
is, mert alsószoknyái alatt hosszú
harisnyát viselt. Sajnos azonban
csapkodó öltözéke miatt sokkal
nehezebben tudott megfordulni a
levegőben, a selymes anyag által
keltett zajról nem is beszélve. Azon
tűnődött, vajon az őrök mit
gondoltak, amikor láthatatlanul, de
hangos susogással átsuhant a város
természetes sziklafala fölött. Az ő
fülében ezernyi vihar tépázta zászló
lármájával ért fel a hang.
Végül lelassított, és egy hamutól
letakarított tető felé tartott. Puhán
nekicsapódott, majd felpattant
lobogó ruhájában, és megfordult,
hogy bevárja Elendet. A császár
kisvártatva megérkezett: kissé
ügyetlenebbül, egy csattanás és
nyögés kíséretében találkozott a
tetővel. Nem ment neki nehezen a
taszítás és a vonzás mestersége,
egyszerűen csak nem ért rá annyit
gyakorolni. Az első években Vin
valószínűleg inkább rá hasonlított.
Nos… talán mégsem annyira rá –
gondolta, miközben a ruháját poroló
férjében gyönyörködött. – De abban
biztos vagyok, hogy sok más
allomanta csak egy év gyakorlatozás
után jutott el oda, ahová Elend
mindössze hetek alatt.
– Ez aztán az ugrássorozat!
– lihegte halkan a férfi, miközben
visszapillantott a szirtszerű
kőképződményekre, ahol tüzek
égtek. A császár szokásos
katonai egyenruháját viselte, egy
olyat, amit még Tindwyl tervezett
neki. Indulás előtt a cselédek
szépen letakarították róla a
kormot, a férfi pedig még a
szakállát is formára vágta.
 – Nem szállhattam le túl
gyakran– magyarázkodott a lány.
– Ezek az alsószoknyák könnyen
összepiszkolódnak a
hamuban.
Gyere, be kell jutnunk!
Elend felé fordult és a sötétben
elmosolyodott. Izgatottnak látszott.
– Előbb mesélj a ruháról…
Egy városi szabónál csináltattad?
– Igazából egy barátom
szereztea falakon belülről; még
arcfestéket is kaptam tőle. –
Azzal elugrott, és az Orielle-vár
 felé iramodott, ami Lomhavillám
állítása szerint a bál
helyszíneként szolgált.
A lány a levegőben maradt, és
soha nem szállt le. Elend
ugyanazokat az érméket használva
követte.
Hamarosan színpompás
ködfoszlányok kerültek a szemük
elé: mintha csak valami hajnali
fény kelt volna életre Sazed egyik
történetéből. A fénybuborék
egyszer csak a korábbi
behatoláskor látott tömör, erős
 várrá változott: színes üvegablakai
belülről ragyogtak. Vin a
ködfoszlányok közt suhanva lefelé
irányította magát. Végigfutott az
agyán, hogy az udvarban ér
földet, a kíváncsi szemektől távol,
és Elenddel együtt láthatatlanul
közelítik meg az ajtókat. Aztán
meggondolta magát.
Ezen az estén nem
akart óvatoskodni.
Ezért inkább egyenesen
a várszerű épület
főbejáratához vezető, szőnyeggel
 borított lépcsőkre érkezett. Por és
hamufelhő repült a magasba,
amikor talpa a földet érintette, kis
körben megtisztítva maga körül az
udvar talaját. Elend a következő
pillanatban ért földet, és fodrozódó,
ragyogó fehér köpenyében
kiegyenesedett mellette. A lépcső
tetején két, egyenruhás szolga
köszöntötte a vendégeket és kísérte
be őket az épületbe. Mindkét férfi
kővé dermedt a meglepetéstől.
Elend a karját tartotta a lánynak.
– Menjünk, drágám!
 Vin belekarolt.
– Igen. Mielőtt az őröket hívják.
Fellépkedtek a lépcsőkön.
Mögöttük meglepett hangok
jelezték, hogy néhány nemesúr
kiszállt a hintójából és észrevették a
császári párt. Eközben az egyik
szolga eléjük vágott, hogy elállja az
útjukat. Elend finoman a férfi
mellkasára tette a tenyerét, és egy
forrasszal megerősített taszítással
félrelökte az útból. A férfi nekiesett
a falnak. A másik azonnal elfutott az
őrökért.
 Az előteremben a várakozó
nemesemberek sugdosni kezdtek.
Kérdezgették egymást, vajon valaki
ismeri-e ezeket a jövevényeket. A
fehérbe öltözött Elend határozottan
menetelt előre, mellette a fekete
ruhás Vin. A báli vendégek
botladozva tértek ki az útjukból.
Hamar átkeltek a kis termen, és a
császár átadta névkártyáját a
bálterem előtt álló szolgálónak.
Miközben a lakáj bejelentésére
vártak, Vin rádöbbent, hogy
visszatartja a lélegzetét. Mintha egy
álmot élne újra – vagy csak egy
kedves emléket talán? Egy pillanatra
ugyanaz a fiatal hölgy lett, mint
négy évvel korábban: egy lány, aki
első báljára érkezett a Venture-
várba, és idegesen töpreng, vajon
megfelelően tudja-e játszani a
szerepét.
Ám nem érezte az akkori
bizonytalanságot. Nem aggódott,
vajon elfogadják-e, elhiszik-e az
álcáját. Hiszen lemészárolta az
Uralkodót. Feleségül ment Elend
Venture-höz. És – ami a
legfontosabb – a káosz meg
felfordulás közepette valahogyan
felfedezte a valódi énjét. Nem
utcagyereknek látta önmagát, bár az
utcán nevelkedett. Nem is
udvarhölgynek, bár élvezte a bálok
hangulatát és szépségét. Valaki más
lett belőle.
És tetszett neki, amit látott.
A szolgáló újra elolvasta Elend
kártyáját, és egyre jobban
elfehéredett. Felpillantott. A császár
farkasszemet nézett vele, aztán
enyhén bólintott, mintha csak azt
mondaná, „Igen, attól tartok, az
vagyok.”
A lakáj megköszörülte a torkát, és
Elend bevezette aráját a
bálterembe.
– Ő császári felsége, Elend
Venture nagyúr – jelentette be az
ajtónálló tiszta hangon –, és Vin
Venture császárné, a Túlélő
Örököse, a Korok Hőse.
Egyszeriben az egész bálterem
elnémult. Vin és Elend megálltak a
küszöbön, és hagyták, hogy az
egybegyűlt nemesség
megszemlélhesse őket. Úgy látszott,
az Orielle-vár lovagterme szolgált
helyszínül a bálnak, mint az a
Venture-várban szokás is volt. Ám a
széles, boltíves mennyezet helyett itt
viszonylag alacsony teremben, apró
és részletesen kidolgozott mintákkal
faragott kövek között mulatoztak a
jelenlévők. Mintha az építész a kis
léptékű szépségre törekedett volna
a hatáskeltéssel szemben.
Az egész termet különböző
árnyalatú fehér márványból
faragták. Bár több száz embernek,
táncparkettnek és asztaloknak is
helyt adott, mégis meghittnek tűnt.
Díszes márványoszlopok sorai
választották több részre a termet, és
a padlótól a mennyezetig futó
hatalmas, színes üveglapokkal
parcellázták tovább. Vint lenyűgözte
a látvány – Luthadel legtöbb vára a
külső falakon alkalmazta a színes
üveget, hogy a fény kívülről essen
rájuk. Míg ebben a kastélyban is volt
erre példa, de a lány hamar rájött,
hogy a valódi remekműveket itt, a
bálteremben helyezték el, ahol a
látogatók minden oldalról
megcsodálhatták őket.
– Az Uralkodóra! – suttogta
Elend, miközben tekintetével az
egybegyűlteket pásztázta. –
Tényleg azt hiszik, kirekeszthetik
az egész világot?
Az elegáns estélyik és öltönyök
anyaga arany, ezüst, bronz és réz
színekben csillogott. A férfiak
általában sötétben jelentek meg,
míg a hölgyek színesebb holmikat
viseltek. A távoli sarokban zenészek
húros hangszereket pengettek, és a
zenéjük egyáltalán nem szakadt
félbe a teremre telepedő csend
ellenére. A szolgálók bizonytalanul
várakoztak italokkal és tálcákkal a
kezükben.
– Valóban… – suttogta vissza
Vin.
– El kellene állnunk az ajtóból.
Mireaz őrök ideérnek, el kell
vegyülnünk a tömegben, hogy
elbizonytalanítsuk a katonákat.
Elend elmosolyodott, és a lány
tudta, hogy a fejében úgy gondolja,
a felesége bujkálási ösztöne megint
felülkerekedett a természetén.
Azonban azt is felismerte, hogy a
lány tudja, igaza van. Lelépdeltek a
rövid márványlépcsőn, és
csatlakoztak a bálozókhoz.
A szkák utat engedtek volna egy
ilyen veszélyes párosnak, de Vin és
Elend a nemesség öltözékét viselte.
A Végső Birodalom arisztokráciája
kiválóan tudta játszani a szerepét,
és amikor ismeretlen közegben
találták magukat, életbe lépett az
egyetlen számukra ismert szabály: a
jó modor.
Az urak meghajoltak és a hölgyek
pukedliztek, mintha a császár és
császárné érkezését előre
bejelentették volna. Vin hagyta,
hogy Elend vezessen, mivel a férje
jobban értett az udvari praktikákhoz.
A császár – megfelelő
magabiztosságot sugározva –
mindenkinek biccentett útközben.
Mögöttük az őrök odaértek az
ajtóhoz. Megálltak, mert nem
akarták megzavarni az eseményt.
– Ott van! – bólintott Vin a balja
felé.
Az egyik áttetsző üvegfalon
keresztül figyelmes lett egy
magasított asztalnál ülő alakra.
– Látom – felelte a férje, majd
körbevezette, és a lány jobban is
megnézhette magának Aradan
Yoment, a Nyugati Uradalom
királyát.
Fiatalabbnak látszott, mint ahogy
várta – talán Elenddel egykorúnak.
A kerek arcú, komoly szemű férfi az
obligátori divat szerint kopaszra
borotválta a fejét. Sötétszürke
öltözéke hivatala jelzése volt,
csakúgy, mint a szeme köré tetovált
bonyolult minták, amelyek a
kincstári kanton magas rangú
tisztjeként azonosították.
Yomen felállt, amint Vin és Elend
belépett. Arcáról lerítt a döbbenet.
Mögötte a katonák nekiláttak
óvatosan besorolni a terembe. Elend
a fehér abrosszal és kristályüveggel
megterített, magasított asztaltól
nem messze megállt. Viszonozta
Yomen tekintetét. A többi vendég
olyan csendben nézte a
történéseket, hogy minden
bizonnyal visszatartották a
lélegzetüket.
A lány ellenőrizte fémtartalékait,
és félig oldalra fordult, hogy szemét
rajta tarthassa az őrökön. Aztán a
szeme sarkából látta, hogy a város
királya enyhén felemelt kezével
visszaküldi a katonákat.
A susmus szinte azonnal
elkezdődött a teremben. Yomen
hátradőlt, és gondterhelt arccal ült.
Nem folytatta a vacsoráját.
Vin a férjére nézett.
– Nos – suttogta –,
bejutottunk.Most mi legyen?
– Beszélek vele, de előtte
várokegy kicsit; hadd szokjon
hozzá a jelenlétünkhöz.
– Akkor vegyüljünk el!
– Váljunk ketté? Úgy több
nemessel tudunk egyszerre
foglalkozni.
Vin tétovázott.
– Meg tudom védeni
magam, szerelmem – mosolygott
a császár. – Hidd el!
 – Rendben – bólintott a
lány, bárnem csak ezért
habozott.
– Beszélj annyi
emberrel,
amennyivel csak tudsz! – folytatta a
férfi. – Porrá kell zúznunk ezeknek a
nemeseknek a biztonságérzetét.
Végül is épp most bizonyítottuk be,
hogy Yomen nem tud a városfalakon
kívül tartani, és meg kell mutatnunk
neki, hogy nem félemlít meg
bennünket: képesek vagyunk
betáncolni egy bálba, ahol ő is jelen
van. Ha már elég nagy feltűnést
keltettünk, beszélek a királyukkal, és
akkor már biztosan odafigyelnek
ránk.
Vin bólintott:
– Mikor elvegyülsz a
tömegben, figyelj azokra, akik
esetleg támogathatnak
bennünket a jelenlegi
kormányzat ellenében!
Lomhavillám arra hívta fel a
figyelmemet, hogy vannak, akik
nem elégedettek a királyuk
ügyintézésével.
 Elend bólintott, arcon csókolta
kedvesét, és eltűnt. A lány
meseszép estélyi ruhájában állva
hirtelen döbbenetet érzett. Az elmúlt
két évben tudatosan gondoskodott
róla, hogy ne kerüljön olyan
helyzetekbe, ahol nagyestélyiben
kell mutatkoznia a nemesség előtt.
Inkább nadrágot és inget viselt,
mert feladatának érezte, hogy
bizonytalanságot ültessen az
önteltek és dölyfösek szívébe.
És mégis ő javasolta Elendnek a
váratlan látogatást. Miért? Miért
sodorja magát ismét ebbe a
helyzetbe? Hát nem elégedett azzal,
aki lett? Már semmit sem kellett
bizonyítania azáltal, hogy újabb és
újabb furcsa báli ruhákat húz fel és
udvari csevegés folytat egy csapat
ismeretlen nemeshölggyel.
Vagy mégis?
Most már mindegy – gondolta,
miközben tekintetével a tömeget
pásztázta. A luthadeli nemesi bálok
– és a jelek szerint errefelé is –
udvarias légkörben zajlottak, ahol a
látszólag céltalan társalgás
elősegítette a politikai ügyvitelt.
Egykor a nemesség legfőbb sportja
színhelyeinek számítottak, és e
nemesek csak azért élték az
Uralkodó által biztosított kényelmes
életet, mert réges-régen Rashek jó
ismerősként tartotta számon az
őseiket.
Ezért hát a bálban
kisebb csoportok beszélgettek
– párok, de általában még inkább
nők és férfiak csoportjai. Egy
párnak nem illett sokáig együtt
maradnia. Léteztek kisebb
 helyiségek, ahová a férfiak
visszavonulhattak, hogy
elfogyasszanak egy italt a
szövetségeseikkel, amíg az
asszonyok a bálteremben
beszélgettek.
Vin elindult, és levett egy italt egy
arra haladó szolgáló tálcájáról. Mivel
kettéváltak, Elend és ő azt jelezték a
többieknek, hogy nyitottak a
társalgásra. Sajnos azonban réges-
régen nem vett már részt ilyen
rendezvényen. Furán érezte magát,
és nem volt benne bizonyos, vajon
megközelítheti-e az egyik ilyen
csoportot, vagy inkább várjon, hátha
valaki odalép hozzá. Kissé úgy
érezte magát, mint azon az első
éjszakán, amikor oldalán
Sazeddel, magányos
nemeshölgyként érkezett a
Venture-várba.
Aznap szerepet játszott: Valette
Renoux személyisége mögé
rejtőzött. Most nem tehette meg
ugyanezt. Mindenki tudta, kicsoda
valójában. Egykor talán zavarta
volna mindez, de többé nem
törődött vele. Ám nem is
cselekedhetett úgy, mint annak
idején: nem várhatott rá, hogy
valaki odalép és beszédbe elegyedik
vele. Az egész báli társaság mintha
őt bámulta volna.
Átkelt a csodálatos, fehér
márványtermen, és nem kerülte el a
figyelmét, mennyire elüt fekete
ruhája az asszonyok színes
öltözékétől. Körbejárta a
mennyezetről kristályokként függő,
színes üveglapokat. Korábbi báljairól
már megtanulta, hogy egy dologra
mindig számíthat: ahol
nemeshölgyek gyűltek egybe,
mindig akadt egy, aki a
legfontosabbnak adta ki magát.
Vin könnyűszerrel megtalálta az
asszonyt. A sötét hajú és barna
bőrű hölgy egy asztalnál ült, a
talpnyalóitól körülvéve. Vin
felismerte a fennhéjázó tekintetet, a
parancsolóan erőteljes, de
kellemesen lágy hangot. A többiek
csak úgy itták a szavait.
A ködszerzet határozottan
megközelítette az asztalt. Évekkel
azelőtt az alján kellett kezdenie.
Most nem volt rá ideje. Nem ismerte
a város szerteágazó politikai
intrikáit, a szövetségeket és
ellenségeskedéseket. Ám egy dolog
felől biztos lehetett.
Akármilyen oldalon is állt ez a nő,
ő az ellenkező oldalon akart lenni.
A talpnyaló hölgyek felpillantottak
a közeledésére, és elsápadtak. A
vezetőjük bátran tartotta magát.
Megpróbál semmibe venni –
gondolta a ködszerzet. – Ám sajnos
ezt nem hagyhatom neki. Éppen a
nemeshölggyel szemben ült le az
asztalhoz. Aztán a többiekhez
odafordulva a fiatalabbakhoz szólt:
– Azt tervezi, hogy elárulja önöket
– mondta nekik.
A nők egymásra pillantottak.
– Már megszervezte,
hogyan fogja elhagyni a várost.
Amikor a hadsereg támadásba
lendül, ő már régen nem lesz itt.
És mindannyiukat itt fogja hagyni
meghalni. Ám ha velem
 szövetkeznek, megvédem
önöket.
– Elnézését kérem – kezdte
felháborodottan az idősebb hölgy
–, de nem emlékszem, hogy
meghívtam volna az
asztalunkhoz!
Vin elmosolyodott. Ez könnyen
ment. A tolvajbandák vezérei a
pénzre alapozták a hatalmukat – ha
azt elvették tőlük, semmijük sem
maradt. Ám az ilyen asszonyok
hatalma a követőikben nyugodott.
Ahhoz, hogy valaki kivívja a
figyelmüket, csak meg kellett
fenyegetni azzal, hogy elveszíti az
alattvalóit.
Vin egyenesen az asszonyhoz
fordult.
– Nem hívott meg. Én
hívtam meg magamat. Valakinek
figyelmeztetnie kell ezeket az
asszonyokat.
A nő gőgösen felhúzta az orrát.
– Ön hazugságokat
terjeszt. Semmit sem tud az én
állítólagos terveimről.
 – Nem? Ön nem annak a
fajtánaktűnik, aki engedi, hogy
egy ilyen Yomen-féle férfi
megszabja, mit tegyen, és ha a
többiek is jobban belegondolnak,
rájönnek, hogy ön nem fog
Fadrex városában maradni
anélkül, hogy menekülési tervei
lennének. Csak azt csodálom,
hogy még egyáltalán itt van.
– A fenyegetései nem
rémisztenek meg!
– Még meg sem
fenyegettem – jegyezte meg Vin,
 a borát kortyolva. Óvatosan
megtaszította az asztalnál ülők
érzelmeit az aggodalom irányába.
–
Nekiláthatunk annak is, ha kívánja,
bár valójában már az egész városát
ostrom alatt tartom.
Az asszony összevont szemöldöke
alól nézett rá.
– Ne hallgassanak rá,
hölgyeim!
– Igenis, Patresen úrhölgy
– hadarta egy kissé túl gyorsan
az egyik fiatal nemeshölgy.
 Patresen… Vin örült, hogy valaki
végre megemlítette az asszony
nevét. – Honnan ismerem én ezt a
nevet?
– A Patresen-ház – kezdte
lustán. – Nem áll unokatestvéri
viszonyban az Elarielekkel?
Az úrhölgy nem válaszolt.
– Egyszer megöltem egy
Elarielt– tűnődött tovább
hangosan Vin. – Jólesett a
küzdelem. Shan okos asszony
volt, és gyakorlott ködszerzet. –
Közelebb hajolt az intrikushoz. –
Bizonyára azt hiszi, a rólam szóló
történetek kitalációk. Azt
gondolja, nem is én végeztem az
Uralkodóval; hogy az egész csak
a férjem uralmát megerősítő
politikai propaganda.
– Ám higgyen, amit akar,
Patresen úrhölgy. Ugyanis van
valami, amit meg kell értenie. Ön
nem az ellenfelem. Nekem
nincsen időm az önhöz
hasonlókra. Ön egy középszerű
nő egy középszerű városban, egy
halálra ítélt nemesi világ tagja.
Nem azért beszélek önnel, mert
része akarok lenni a
cselszövéseinek; talán fel sem
fogja, mennyire lényegtelenek a
számomra. Egyszerűen csak
ezért jöttem, hogy
megfogalmazzam a
figyelmeztetésemet. El fogjuk
foglalni a várost, és amikor
megtesszük, nem sok lehetőség
marad itt azoknak, akik ellenünk
vannak.
 Patresen enyhén elsápadt. Ám
hangja nyugodt maradt, amikor
megszólalt:
– Kétlem, hogy mindebből
akár egy szó is igaz. Ha olyan
könnyen el tudná foglalni a
városunkat, ahogyan állítja, már
megtette volna.
– A férjem becsületes
ember, ésúgy döntött, támadás
előtt beszél Yomennel. Ám én
nem vagyok ilyen türelmes.
– Nos, én meg azt hiszem…
 – Nem érti, ugye? – fúrta
bele atekintetét Vin a nőébe. –
Nem számít, hogy ön mit gondol.
Nézze, tudom, hogy erős
kötelékekkel rendelkezik. Ezek a
szövetségesek már bizonyosan
megmondták önnek, milyen
hadsereggel érkeztünk.
Negyvenezer katonánk van,
húszezer kolosszunk és egy teljes
allomanta különítmény. Ezenkívül
két ködszerzet. A férjem és én
nem azért jöttünk el ide, hogy
szövetségeseket vagy
 ellenségeket keressünk. Azért
jöttünk, hogy figyelmeztessük
önöket: azt javaslom, fogadja
meg a tanácsomat!
Utolsó szavait erőteljes
csillapítással társította. Azt akarta, a
többiek is tisztán lássák, hogy
valóban a hatalma alatt állnak.
Végül felállt, és hátrahagyta az
asztaltársaságot.
Nem az volt a fontos, amit
Patresennek mondott – inkább az,
hogy sokan látták az asszony ellen
szegülni. Remélhetőleg a cselekedet
a helyi politika egyik oldalára
állította, miáltal a teremben
tartózkodó bizonyos klikkek számára
már kevésbé tűnt fenyegető
veszélyforrásnak. Így majd sokkal
szívesebben beszélnek vele, és…
Kőpadlón súrlódó széklábak zaja
jött a háta mögül. Gyanakodva
megfordult, és azt látta, hogy
Patresen úrhölgy csapata sietve
közeledik feléje. Korábbi vezérüket
csaknem egyedül hagyták az
asztalnál. Az asszony dühösen
ráncolta a szemöldökét.
 Vin egész testében megfeszült.
– Venture úrnő – kezdte egyikük,
amikor odaértek hozzá. – Talán
bemutathatnánk a társaságnak?
A lány nem értette.
– Kérem! – esengett a hölgy
nagyon halkan.
A ködszerzet meglepetten
pislogott. Azt akarta, hogy az
asszonyok rossz néven vegyék a
tettét, nem pedig azt, hogy
hallgassanak rá. Körbepillantott. A
legtöbb nő olyan félénken álldogált
mellette, hogy úgy néztek ki,
rögvest elfonnyadnak, mint falevelek
a tűző napon. Kissé zavarodottan
bólintott, és hagyta, hogy a hölgyek
mutassák neki az utat.
Rashek fekete-fehérben járt. Úgy
gondolom, a kettősségét akarta
érzékeltetni ezzel – Oltalom és
Romlás együttes erejét.
Természetesen ez hazugság volt.
Hiszen csak az egyikből merített, és
abból is csak nagyon keveset.
Harmincegyedik fejezet

– Szellő úr jól gondolta –

szólalt meg Sazed a kis csoport
élén állva. – Amennyire meg
tudom ítélni, szándékosan
irányították a vizet ebbe a föld
alatti tározóba. A munkálatok
bizonyára évtizedekig tartottak.
Ki kellett szélesíteni a
természetes átjárókat, hogy a
víz, ami valaha a folyót és a
 csatornákat táplálta, ebbe a
barlangba folyjon.
– Igen, de milyen célt
szolgál ezaz egész? – kérdezte
Szellő. – Mi értelme van ennyi
energiát fordítani egy folyó
elterelésére?
Az Urteau-ban töltött három nap
elégnek bizonyult ahhoz, hogy
véghezvigyék Kobold javaslatát. A
csapatokat a minisztérium épületébe
vezényelték azt színlelve, hogy
lakhelyül használják. A Polgártárs
bizonyára nem tudott a készletről,
máskülönben már kifosztotta volna.
Ez azt jelentette, hogy a Sazed
vezette csapat egyértelmű előnnyel
rendelkezett, ha a városban
elfajulnának az események.
A barlang feletti épületből levittek
bútorokat, majd anyagok és
faliszőnyegek segítségével
„szobákat” alakítottak ki a
katakomba polcai között. A józan
ész azt súgta, hogy legjobb, ha a
barlangban töltik az idejüket, mivel
ha valaki esetleg megtámadná a
minisztérium épületét, úgyis oda
húzódnának vissza. Igaz, csapdába
esnének – viszont a rendelkezésükre
álló készletekkel korlátlan ideig
képesek lennének kitartani, és
közben ki tudnának dolgozni egy
menekülési tervet.
Sazed, Szellő, Kobold és Allrianne
az ételes polcok között leválasztott
helyiségben ült.
– Szerintem egyszerű oka van
annak, hogy az Uralkodó létrehozta
a tavat – kezdte az őrző, miközben
a válla fölött a néma vízfelületre
pillantott. – Az a víz egy föld alatti
folyón keresztül érkezik, és minden
valószínűség szerint több sziklaréteg
is megszűri. Így olyan tiszta, amihez
hasonlót ritkán látni a
birodalomban. Mentes a hamutól és
a lerakódásoktól. Abból a célból
gyűjtötték össze, hogy egy
esetleges csapás idején életben
tartsa a népesség egy részét. Ha
még mindig a fenti csatornákban
folyna, rövid időn belül a városban
lakó emberek beszennyeznék és
ihatatlanná válna.
– Az Uralkodó gondolt a jövőre –
jelentette ki az ónszemű, aki még
nem vette le a furcsa
szemtakaróját. A kötésre vonatkozó
minden kérdés és utalás elől kitért,
bár Sazed gyanította, hogy köze
lehet az ón égetéséhez.
A tudós bólintott a fiatalember
megjegyzésére.
– Az Uralkodót nem
zavarta, hogyteljes gazdasági
romlásba sodorja Urteau-t.
Egyszerűen csak azt tartotta
fontosnak, hogy a barlangba
 folyamatosan áramoljon tiszta
ivóvíz.
– És ez az egész nem
mellékes? –kérdezte Allrianne. –
Van vizünk, de mi a helyzet a
várost vezető őrülttel?
Sazed egy darabig nem válaszolt,
a többiek pedig mind felé fordultak.
Sajnos tőlem várják a választ.
– Nos – szólalt meg végül
–, nemkerülhetjük el a témát.
Venture császár felkért minket,
hogy biztosítsuk a várost. Mivel a
Polgártárs nem hajlandó újra
 találkozni velünk, más
lehetőségeket kell számba
vennünk.
– Annak az embernek
mennie kell– jelentette ki Kobold.
–
Orgyilkosokat kell szereznünk.
– Attól tartok, ez nem túl jó
ötlet,drága fiam – ellenkezett
Szellő.
– Miért nem? – kötötte az
ebet akaróhoz a fiú. – Az
Uralkodót is megöltük, és egész
jól alakultak a dolgok.
 – Ó – emelte fel az ujját
Szellő –,de az Uralkodó
helyettesíthetetlen volt. Egy
istenség, akinek a halála óriási
űrt hagyott az emberek lelkében.
Allrianne bólintott.
– Ez a Polgártárs nem
valami természeti erő, hanem
egy hétköznapi ember, akit
könnyű pótolni. Ha megöljük
Quelliont, az egyik talpnyalója
egyszerűen átveszi a helyét.
 – Minket pedig
gyilkosoknak tekintenek majd –
tette hozzá
Szellő.
– Akkor mi legyen? –
kérdezte afiú. – Hagyjuk békén?
– Természetesen nem –
mondta
Szellő. – Ha el akarjuk foglalni ezt a
várost, akkor meg kell gyengíteni
Quellion pozícióját, aztán
eltávolítani. Bebizonyítjuk, hogy az
egész rendszere gyenge lábakon áll,
és a kormányzata lényegében hibás
elveken alapszik. Ha ezt el tudjuk
érni, nemcsak egyszerűen
megállítjuk, hanem megállítunk
mindenkit, aki együtt dolgozott vele
vagy támogatta. Ez az egyetlen
módja annak, hogy átvegyük
Urteau-t anélkül, hogy
bemasíroznánk és erővel foglalnánk
el.
– És mivel őfelsége volt
olyan szíves és sereg nélkül
hagyott minket… – vágott közbe
Allrianne.
 – Nem vagyok meggyőzve,
hogyszükségszerű ilyen
elhamarkodott lépést tennünk –
fejtette ki véleményét a terrisi. –
Idővel talán együtt tudnánk
dolgozni ezzel az emberrel.
– Együtt dolgozni vele? –
hüledezett az ónszemű. – Három
napja vagytok itt. Nem volt elég
ahhoz, hogy lásd, miféle ember
ez a Quellion?
– De igenis láttam –
válaszolta azőrző. – És hogy
 teljesen őszinte legyek, nem
hibáztathatom a
Polgártársat a nézeteiért.
A barlang elnémult.
– Ezt esetleg bővebben is
kifejthetnéd, drága barátom –
javasolta Szellő, miközben
kortyolt egyet a borából.
– A Polgártárs állításai nem
teljesen alaptalanok –
magyarázta Sazed. – Nem
hibáztathatjuk azért, mert
ugyanazt tanítja, amit Kelsier is
annak idején. A Túlélő beszélt a
nemesség kiirtásáról: csak az ég
tudja, hányszor hallottuk erről
papolni. Forradalomról és a szkák
önálló kormányzatáról prédikált.
– Túlzó tettekről beszélt
egy rendkívüli időszakban –
legyintett Szellő. – Mindenki ezt
teszi, ha embereket akar
buzdítani. De még Kelsier sem
vitte volna ennyire túlzásba a
saját tanításai megvalósítását.
– Talán – vélekedett a
tudós. – Viszont
meglepődhetünk-e azon, hogy
 akik hallották Kelsier szónoklatait,
ilyen társadalmat hoztak létre? És
milyen jogon akarnánk
megfosztani őket ettől? Akárhogy
is, hívebben követik Kelsiert, mint
mi. Vagy talán örömmel fogadná,
hogy kevesebb mint egy nappal
halála után mi egy nemest
ültettünk a trónra?
A bábos és Kobold egymásra
néztek, és egyikőjük sem mondott
ellent a terrisinek.
– Egyszerűen nem helyes,
ami itttörténik – szólalt meg
végül a legény. – Ezek az
emberek azt hiszik, hogy ismerik
Kelsier akaratát, de tévednek. Ő
nem akarta volna, hogy az
emberek búslakodjanak és
zaklassák őket! Azt akarta, hogy
szabadon és boldogan éljenek.
– Valóban – értett egyet
Szellő. –Ráadásul mi döntöttünk
úgy, hogy követjük Elend
Venture-t, most pedig parancsot
kaptunk tőle. A birodalmunknak
szüksége van ezekre a
készletekre, és nem engedhetjük
 meg, hogy egy szervezett lázadás
átvegye az irányítást a birodalom
egyik legfontosabb városa felett.
Biztosítanunk kell ezt a katakombát
és meg kell védenünk Urteau
lakosságát egy fontosabb cél
érdekében!
Allrianne egyetértően bólintott, és
mint mindig, Sazed érezte a lány
hatását saját érzései felett.
Egy fontosabb célért… –
gondolta. Tudta, hogy Koboldnak
igaza van. Kelsier nem akarná, hogy
ez az eltorzult társadalom őrá
hivatkozva ebben az állapotban
állandósuljon. Valamit tenni kell.
– Rendben – szólalt meg. –
Mitévők legyünk?
– Egyelőre semmit sem
tehetünk– kezdte Szellő. – Kell
egy kis idő, hogy felmérjük a
városban uralkodó hangulatot.
Milyen közel állnak az emberek
ahhoz, hogy fellázadjanak a
drága Quellionnal szemben?
Mennyire aktív a helyi bűnözői
réteg? Mennyire lefizethetőek a
kormányban szolgáló emberek?
Adjatok egy kis időt, hogy ezekre a
kérdésekre választ találjak, majd
aztán eldönthetjük, mihez kezdjünk!
– Én még mindig amondó
vagyok,tegyünk úgy, ahogyan
Kelsier tette – jelentette ki
Kobold. – Miért ne dönthetnénk
meg a Polgártársat, ahogy az
Uralkodóval tettük?
– Kétlem, hogy az működne
– ellenkezett a bábos ismét, a
borát szürcsölve.
– De miért nem?
– akadékoskodott a legény.
 – Egy nagyon egyszerű
oknál fogva, drága fiam. Kelsier
már nincs köztünk.
Sazed bólintott. Ez igaz volt – bár
azon ő maga is eltűnődött, vajon
meg fognak-e valaha is szabadulni a
Túlélő örökségétől. Bizonyos
tekintetben a városban zajló
zavargások természetesen
következtek egy korábbi időszak
döntéseiből. Ha Kelsiernek fel
lehetett róni valamit, akkor az a
nemesség iránt érzett túlzott
gyűlölete volt. Ez a szenvedély
hajtotta, és ennek a segítségével
sikerült elérnie a lehetetlent. A
terrisi azonban tartott tőle, hogy ez
a szenvedély végül tönkreteszi
azokat, akik átvették az eszméit.
– Tegyen úgy, ahogy jónak
látja,Szellő úr, és ne kapkodja el!
– támogatta az ötletet Sazed. –
Tudassa velem, amikor úgy
gondolja, hogy készen állunk a
következő lépésre!
A bábos bólintott, és ezzel a
megbeszélés véget ért. Az őrző
felállt, és halkan sóhajtott egyet.
Eközben a tekintete találkozott
Szellőével, aki mosolyogva a tudósra
kacsintott, mintha csak azt
mondaná: „Feleannyira sem lesz
bonyolult, mint ahogy gondolod.”
Sazed visszamosolygott, és közben
érezte a bábos hatását, aki próbálta
jobb kedvre deríteni a barátját.
Mindez azonban kevésnek
bizonyult. Szellő nem tudhatta,
miféle kétségek – Kelsiert és Urteau
problémáit messze meghaladó
kétségek – gyötörték még mindig a
terrisi lelkét. Örült, hogy egy ideig
még a városban maradnak, mivel
rengeteg munka várt rá a
gyűjteményében külön lapokra
feljegyzett vallásokkal kapcsolatban.
Mostanában még a tudományos
munkára is nehezen vette rá magát.
Megtett minden tőle telhetőt, hogy
eleget tegyen Elend kívánságának,
és vezére legyen a csapatának.
Azonban nem tudott megszabadulni
a lelkében gyökeret verő pusztító
sötétségtől. Tudta jól, hogy a sok
lehangoló gondolat sokkal
veszélyesebb, mint bármi más,
amivel a banda tagjaként valaha is
szembenézett. Úgy érezte, mintha
semmi sem tudná felkelteni az
érdekelődését.
Muszáj folytatnom a munkát! –
jutott elhatározásra, miközben
kisétált a megbeszélés helyéről,
majd óvatosan levette a
gyűjteményét az egyik közeli polcról.
– Tovább kell keresnem!
Nem adhatom fel!
A munka azonban ennél
lényegesen nehezebbnek bizonyult.
A múltban mindig nyugalmat talált a
józan észben és a rációban. Mostani
érzelmei ugyanakkor nem álltak
összhangban ezekkel.
Akármennyit is gondolkodott azon,
m i t kellene tennie, nem jutott
előrébb.
Séta közben a fogát csikorgatta,
és azt remélte, a mozgás feloldja
görcsösségét. Egy része szeretett
volna szétnézni a városban és
tanulmányozni a Túlélő egyházának
Urteau-ban létrejött változatát. Ez
azonban időpocséklás lett volna. A
világ a végéhez közeledett; miért
tanulmányozzon egy újabb vallást?
Már erről is bebizonyosodott, hogy
hamis: idejekorán elvetette a Túlélő
egyházának tanításait. Több
ellentmondást talált benne, mint
gyűjteménye bármely más
darabjában.
Viszont sokkal inkább átitatta a
szenvedély.
Egy vonatkozásban minden vallás
hasonló volt: mindegyik megbukott.
A követőik vagy meghaltak, vagy
leigázták őket, így a hitrendszerek
sorra eltűntek. Ez nem elég
bizonyíték?
Korábban tanította is ezeket a
vallásokat, de csak a legritkább
esetben járt sikerrel.
Az egész értelmetlennek tűnt.
Egyébként is: nyakukon a világvége!
Nem! – határozta el magát. – Meg
fogom találni a válaszokat! A
vallások nem tűntek el nyomtalanul,
az őrzők megőrizték őket. Biztosan
rátalálok az igazságra az egyikben.
Végül eljutott a barlangnak ahhoz
a falához, ahol az Uralkodó által
televésett acéllemez állt.
Természetesen már lemásolták a
szöveget, de ő szerette volna a saját
szemével is látni. Felnézett a
fémlapra, ami visszaverte az egyik
közeli lámpás fényét, majd olvasni
kezdte annak az embernek a
szavait, aki oly sok vallást pusztított
el.
„A terv – olvasta – egyszerű.
Amikor az erő visszatér a Kútba,
magamhoz veszem és mindent
megteszek, hogy az a valami többé
ne szökjön meg.
 De még mindig aggódom. Sokkal
okosabbnak bizonyult, mint
feltételeztem volna. Megfertőzi a
gondolataimat: számomra nem
kívánatos dolgokat látok és érzek.
Szinte észrevétlenül, alattomosan
munkálkodik. Bár elképzelni sem
tudom, hogyan okozhatná a
halálomat, mégsem tudok nyugodni.
A halálom után a készletek
valamiféle védelmet nyújtanak majd
a népemnek. Tartok attól, ami ránk
vár. Attól, ami bekövetkezhet.
Ha valaki olvassa ezeket a sorokat,
akkor én már nem élek. Kedves
idegen! Tudd, hogy aggódom érted.
Épp ezért próbálok minden tőlem
telhető segítséget hátrahagyni.
Léteznek olyan allomantikus
fémek, amelyekről senkinek sem
beszéltem. Ha az egyik általam
felkent pap vagy, aki a barlang
kialakításán dolgozott, és most a
szavaimat olvasod, tudnod kell,
hogy magadra vonod a haragomat,
amennyiben bárkivel is megosztod
ezt a tudást. Ha azonban az erő tért
vissza és én képtelen voltam
megbirkózni vele, akkor az
elektrummal kapcsolatos tudás talán
a segítségedre lehet. A kutatóim
felfedezték, hogy ez a negyvenöt
százalék aranyat és ötvenöt százalék
ezüstöt tartalmazó ötvözet új
allomantikus fém. Égetésével nem
érheted el az atium erejét, viszont
megvéd azokkal szemben, akik
maguk atiumot égetnek.”
Eddig tartott a szöveg. Mellé
bevésték még a következő
katakomba helyét megadó
térképrészletet is – azt az apró, déli
bányászfalut, amit Vin és Elend nem
sokkal korábban fedezett fel. Sazed
ismét elolvasta a szavakat, amelyek
csak megerősítették
kétségbeesésében. Még az
Uralkodó is tehetetlennek tűnt a
jelenlegi helyzettel szemben. Azt
tervezte, hogy életben marad,
nehogy bekövetkezzen mindaz, ami
most rájuk vár. De azzal is
tisztában volt, hogy a tervei esetleg
nem valósulnak meg.
 Sazed megfordult: maga mögött
hagyta a lemezt és a földalatti tóhoz
sétált. A víz fekete üvegként terült
el, se szél, se hamu nem zavarta fel,
bár az áramlás következtében
enyhén hullámzott. Két lámpást
helyeztek el a szélére, amelyek
némán ontották fényüket, a partot
jelezve. Nem messze a tudós
mögött néhány katona vert tábort –
a maradék kétharmad a felső
szinteken maradt, hogy azt a
látszatot keltsék, laknak az
épületben. Mások a barlang falait
nézték át tüzetesen, hátha titkos
járatra lelnek. Mindenki számára
sokkal megnyugtatóbb lett volna, ha
tudják, létezik más kijárat is, ha
esetleg megtámadnák őket.
– Sazed!
A terrisi megfordult és biccentett
Koboldnak. A fiú a fekete víztükör
partján odasétált hozzá.
Gondolataikba mélyedve álltak
egymás mellett.
Ő is gyötrődik – gondolta Sazed,
miután felfigyelt arra, a fiú milyen
elmélyülten és lehangoltan bámulja
 a vizet. Ekkor a legény váratlanul a
fejéhez nyúlt, és leoldotta a kötést a
szeméről. Így láthatóvá vált az
anyag alatt viselt szemüvege, amit
valószínűleg arra használt, hogy a
kötés ne szorítsa le a szemhéját.
Ezután levette a szemüveget is, és
hunyorogni kezdett. A szeme
könnybe lábadt, majd lehajolt és
eloltotta a lámpást, amitől szinte
teljes sötétség borult rájuk. A fiú
felsóhajtott, felegyenesedett és a
szemét dörzsölgette.
 Jól gondoltam: ónról van szó –
eszmélt rá az őrző. Ahogy ezen
tűnődött, felrémlett neki, hogy
gyakran látta Koboldot kesztyűvel a
kezén, mintha csak a bőrét óvná.
Gyanította, ha közelebbről
megvizsgálná a fiút, földugókat is
találna. Különös.
– Sazed – szólította meg a
legény –, beszélni akartam veled
valamiről.
– Kérem, beszéljen
nyugodtan!
 – Én… – Kobold
összeszedte minden bátorságát,
majd a terrisire pillantott. – Én
azt hiszem, Kelsier még mindig
köztünk van.
Az őrző felvonta a szemöldökét.
– Természetesen nem élő
személyként – tette hozzá
gyorsan a fiú. – De úgy
gondolom, figyel minket.
Védelmez minket… valami
ilyesmit érzek.
 – Ez megnyugtató érzés
lehet – válaszolta Sazed.
Természetesen hibás feltevés.
– Ez nem csak egy érzés –
feleltea fiú. – Itt van. Azon
tűnődtem, vajon az általad
tanulmányozott vallások közül
beszél-e bármelyik is ehhez
hasonló jelenségről.
– Természetesen. Rengeteg
teszemlítést arról, hogy a holtak
szellemként köztünk maradnak,
hogy segítsék vagy akár
hátráltassák az élőket.
 Egy ideig egyikük sem szólalt
meg, Kobold nyilvánvalóan várt
valamire.
– Nos? – kérdezte a fiú. –
Nem mesélsz a vallásaidról?
– Már nem szoktam –
vallotta behalkan az őrző.
– Vagy úgy! – csodálkozott
a fiú.
– És miért nem?
Sazed megrázta fejét.
– Nehezemre esik arról
prédikálnom másoknak, amiben
én sem leltem megnyugvást,
 Kobold úr. Éppen most nézem át
őket és megpróbálom felfedezni,
hogy melyek – ha akad köztük
egyáltalán olyan – tartalmaznak
igazságokat. Amint ezt
megtudom, örömmel osztom
meg önnel ezeket. Egyelőre
azonban egyik vallásban sem
hiszek, ezért tehát egyiket sem
tanítom.
Meglepő módon Kobold nem szállt
vitába a tudóssal. Sazed nagyon
zavarónak találta, hogy a barátai –
akik legtöbbje megrögzött ateista
volt – mennyire megsértődtek,
amikor kijelentette, hogy csatlakozik
a hitetlenségükhöz. Ezzel szemben
Kobold nem kezdett vitába.
– Hiszen logikus – szólalt
meg végül a fiatal fiú. – Azok a
vallások nem igazak. Végül is
Kelsier az, aki vigyáz ránk, nem a
többi isten.
Sazed becsukta szemét.
– Hogy mondhat ilyet,
Kobold úr?
Hiszen vele élt, ismerte jól.
Mindketten tudjuk, Kelsier nem volt
isten.
– De Urteau lakosai annak
hiszik.
– És ez hová vezetett? A
hitük elnyomást és erőszakot
eredményezett. Mi értelme van
az ilyen hitnek, ha ez az
eredménye?
Egy istenük utasításait
félreértelmező emberekből álló
város? Egy hamuval, fájdalommal,
halállal és bánattal teli világ? – A
férfi a fejét rázta. – Éppen ezért
nem hordom már a fémelméimet.
Azok a vallások, amelyek ennél
többet nem nyújthatnak, nem
érdemlik meg, hogy
tovább örökítsük őket.
– Ó! – tátotta el a száját
Kobold,majd letérdelt, és egyik
kezét a vízbe merítette, amitől
kirázta a hideg. – Úgy gondolom,
ez is logikusnak hangzik. Bár azt
gondoltam volna, hogy ez miatta
van.
– Kire gondol?
 – A társadra – felelte
Kobold. – Amásik őrzőre,
Tindwyl-re. Többször is hallottam
a vallásokról beszélni. Nem sokra
tartotta őket. Azt hittem, talán
azért nem emlegeted többé más
népek hitvilágát, mert esetleg ő
így kívánta.
Sazed megborzongott.
– Akárhogy is – folytatta a
fiú, majd felállt és megtörölte a
kezét –, az emberek ebben a
városban többet tudnak, mint
 gondolnátok. Kelsier igenis vigyáz
ránk.
Ezzel odébbállt. A tudós azonban
rá se hederített, csak állt, és az
ébenfekete víztükröt bámulta.
Mert esetleg ő így kívánta…
Tindwyl ostobaságnak tartotta a
vallásokat. Véleménye szerint azok,
akik ősi jövendöléseket és
láthatatlan erőket hívnak segítségül,
csupán kifogásokat keresnek. A
Sazeddel töltött utolsó hetekben
gyakran beszélgettek – sőt néha
szinte vitáztak – erről, mivel
kutatásuk során többször is
felmerültek a Korok Hősével
kapcsolatos jövendölések.
Ez a közös munka végül
haszontalannak bizonyult. A legjobb
esetben a jövendölések egy jobb
világra vágyó emberek hiú
ábrándjai. A legrosszabb esetben
viszont egy rosszindulatú erő céljai
elérése érdekében kitalált és okosan
elhelyezett történetek. Akárhogy is,
akkoriban Sazed megingathatatlanul
hitt a munkájában. Tindwyl pedig
segített neki. Átnézték a
fémelméiket; több évszázadnyi
tudást, történelmet és mitológiát
szűrtek át a Mélységre, a Korok
Hősére és a Megdicsőülés Kútjára
vonatkozó utalásokat keresve.
Tindwyl mindeközben azt
hajtogatta, érdeklődése csupán
tudományos jellegű és nem vallási
eredetű. Sazed azonban azt
gyanította, hogy valami más is áll a
háttérben.
Az őrzőnő szeretett az ő
társaságában tartózkodni. Elnyomta
magában a vallások iránt táplált
utálatát annak érdekében, hogy
részese legyen annak, amit Sazed
fontosnak tartott. És most, miután
már nincs többé, a férfi azon kapta
magát, hogy a nő munkáját
folytatja: azt tette, amit Tindwyl
tartott fontosnak. A nő a politikát és
vezetéselméletet tanulmányozta.
Imádattal olvasgatta nagy
államférfiak és ezredesek életrajzait.
Elképzelhető, hogy ő tudat alatt
azért fogadta el Elend nagyköveti
megbízatását, mert így részesévé
válhatott őrzőtársa kutatásainak?
Ahogy a halála előtt Tindwyl is
átadta magát az ő érdeklődési
körének?
Sajnos ezt nem tudhatta biztosan.
Igazság szerint azt gondolta, a lelki
bajai mélyebbről fakadnak. Az a
tény azonban, hogy épp Kobold tett
ilyen találó megfigyelést az ő
viselkedésével kapcsolatban, mélyen
elgondolkodtatta a férfit. A fiú
nagyon jól látta a dolgokat.
Ahelyett, hogy ellentmondott volna
neki, Kobold előállt egy lehetséges
magyarázattal.
 A terrisi le volt nyűgözve.
Megrázta magát, egy darabig a vizet
bámulta, és a legény szavain
tűnődött. Aztán kihúzta
gyűjteményéből a következő vallást,
és nekifogott tanulmányozni. Minél
hamarabb végez velük, annál
hamarabb talál rá az igazságra.
Remélhetőleg.
Az allomancia nyilvánvalóan
Oltalomtól származik. Minden
logikusan gondolkodó ember
beláthatja. Hiszen az allomancia
esetében az erők összessége innen
ered. Külső forrásból – Oltalom saját
testéből.
Harminckettedik fejezet

– Elend, te vagy az?

A császár meglepetten
megfordult. A báli tömegben
elvegyülve beszélgetett néhány
férfival, akikről kiderült, hogy távoli
unokatestvérei. A háta mögött
megszólaló hang azonban
ismerősebben csengett.
– Telden? Hát te mit
keresel itt?
 – Itt élek, El – válaszolta
Telden,és belecsapott a császár
tenyerébe.
Az uralkodó értetlenül pislogott.
Azóta nem találkozott Teldennel,
amióta az Uralkodó halálát követő
zűrzavaros napokban a családjával
együtt elmenekült Luthadelből.
Valaha az egyik legjobb barátja volt.
Elend újdonsült unokatestvérei
tisztelettudóan hátrább húzódtak. –
Azt hittem, BasMardinban
tartózkodsz, Tel – mondta Elend.
 – Nem – magyarázta a
barátja. –Ott telepedett le a
családom, viszont – főként a
kolossz rajtaütések miatt – túl
veszélyesnek tartottam azt a
térséget. Fadrexbe költöztem,
miután Yomen úr került
hatalomra. Gyorsan hírnevet
szerzett magának azzal, hogy
képes biztonságot nyújtani.
Elend elmosolyodott. Az évek során
a barátja megváltozott. Telden
valaha a jó kedélyű nőcsábász
mintapéldánya volt. Jól fésült
 hajával és drága felöltőjével mindig
felhívta magára a figyelmet. Nem az
történt, hogy az évek során
hanyaggá vált volna; egyszerűen
úgy tűnt, már nem foglalkozik
annyit a megjelenésével. Mindig is
magas növésű – hórihorgas, kissé
szögletes – férfi volt, és az
időközben felszedett kilók sokkal…
hétköznapibbá tették.
– Elend – rázta a fejét
Telden –,tudod, hosszú ideig
nem voltam hajlandó elhinni,
 hogy sikerült megkaparintanod a
hatalmat Luthadelben.
– De hisz ott voltál a
koronázásiceremónián!
– Azt hittem, csak bábnak
választottak, El – magyarázkodott
a másik széles állát vakargatva. –
Azt hittem… nos, sajnálom. Azt
hiszem, egyszerűen nem hittem
benned eléggé.
Elend felnevetett.
– Igazad volt, barátom.
Szörnyű király lett belőlem.
 Telden láthatóan gondban volt
azzal, mit válaszoljon a másik
kijelentésére.
– Viszont mára belejöttem.
Csakkeresztül kellett mennem
néhány megpróbáltatáson.
A bál résztvevői jöttek-mentek a
részekre választott bálteremben.
Akik figyelték az eseményeket,
megpróbáltak érdektelennek és
közönyösnek tűnni, bár Elend
pontosan tudta, a bámulás nemesi
változatával áll szemben. Oldalra
pillantott, ahol Vin csevegett néhány
nő társaságában, csodás fekete
ruhájában. Úgy tűnt, jól érzi magát
– sokkal jobban hozzászokott az
udvari szerephez, mint ahogy azt
magának bevallotta. Bájosan
viselkedett, és kecses testtartásával
rögtön a figyelem középpontjába
került.
Viszont az ébersége nem hagyott
alább – Elend jól látta ezt abból,
ahogy Vin mindig háttal áll a
falaknak vagy az üveg
térelválasztónak. A lány bizonyára
vasat vagy acélt égetett, és a fémek
hirtelen mozgására is figyelt, ami azt
jelezné, ha valaki érmékkel támad.
Elend is fellobbantotta a vasat,
illetve folytatta a cink égetését is,
amivel a teremben lévők érzelmeit
csillapította, nehogy túl haragosnak
vagy fenyegetettnek érezzék
magukat a császári pár felbukkanása
miatt. Más allomanták – Szellő vagy
akár Vin – számára gondot okozna
egy egész teremnyi ember
buzdítása. Neki viszont – szokatlanul
nagy ereje miatt – ez szinte semmi
erőfeszítésébe sem került.
 A gondterhelt arcú Telden még
mindig a közelben állt. Elend
megpróbált mondani valamit, hogy
újra elindítsa a beszélgetést, de
szinte semmi olyan nem jutott
eszébe, ami nem tűnne kínosnak.
Már majdnem négy éve, hogy a
barátja elhagyta Luthadelt. Azelőtt a
politika elméletéről vitáztak, és a
fiatalokra jellemző idealizmussal
tervezgették a napot, amikor majd
ők vezetik a házukat. Fiatal koruk és
idealista elméleteik azonban mind a
múlté lettek.
 – Tehát… – hebegte Telden
– idejutottunk?
Elend bólintott.
– Ugye nem fogod…
megtámadnia várost? – kérdezte
reménykedve a barátja. – Ugye
csak azért jöttél, hogy zavarba
hozd Yoment?
– Nem – válaszolta a
császár csendesen. – Ha kell,
megtámadom a várost, Telden.
A barátja elvörösödött.
 – Mi történt veled, Elend?
Hol vanaz a férfi, aki jogokról és
törvényességről szónokolt?
– Utolért a világ. Nem
lehetek az,aki voltam.
– Így hát inkább olyan
leszel, mint az Uralkodó?
Venture tétovázott. Furcsa érzés
volt, hogy valaki szembesíti a saját
kérdéseivel és érveléseivel. Lénye
egy részét megbénította a félelem –
ha Telden feltette ezeket a
kérdéseket, akkor ő joggal aggódott
miattuk. Talán helyénvalóak a
felvetései.
Mégis, egy erősebb érzés lobbant
fel benne. Egy olyan érzés, amit
Tindwyl nevelt belé, és amit tovább
tökéletesített az az egy év, amit
azzal töltött, hogy rendet teremtsen
a Végső Birodalom szétszóródott
darabjai közt.
Annak a biztos tudata, hogy bíznia
kell magában.
– Nem, Telden – kezdte
határozottan. – Én nem az
Uralkodó vagyok. Luthadelt egy
 parlamentáris tanács igazgatja,
és ahhoz hasonlóak vezetnek
minden települést, amelyet a
birodalmam részévé tettem. Ez
az első alkalom, hogy egy város
ellen masírozok azzal a céllal,
hogy leigázzam, ahelyett hogy
megvédeném. És mindezt azért,
mert Yomen elcsalta a várost az
egyik szövetségesemtől.
Telden felhorkant.
– Császárt csináltál
magadból!
 – Mert az embereknek erre
van szükségük, Telden. Nem
sírják vissza az Uralkodó alatt
elszenvedett napokat, ám
szívesebben választanak egy erős
vezetőt, mint a káoszt. Yomen
sikere is ezt igazolja. Az emberek
biztosak akarnak lenni abban,
hogy valaki vigyáz rájuk. Egy
istencsászár vezette őket ezer
évig – nem maradhatnak hirtelen
vezér nélkül.
– Úgy érted, te csak
névleges vezető vagy? – kérdezte
 Telden, majd összefonta a
karjait.
– Aligha. De remélem,
végül az leszek. Mindketten
tudjuk, tudósnak születtem, nem
királynak.
Telden a homlokát ráncolta. Nem
hitt neki. Ámde Elendet ez egy
csöppet sem zavarta. Miközben
előadta az érveit és szembeszállt a
saját kétségeivel, rájött, hogy
jogosan volt biztos ennyire
önmagában. Telden nem érthette
meg – ő nem ment keresztül
 mindazon a szenvedésen. Fiatal
önmaga sem értene egyet a
császárként meghozott döntéseivel.
A fiatal Elend még mindig hallatta a
hangját, és a császárnak nem is állt
szándékában elhallgattatni őt.
Ugyanakkor ideje volt megállítani:
nem hagyhatta, hogy
felülkerekedjen a lelkén.
A barátja vállára tette a kezét.
– Minden rendben, Tel.
Évekbe telt, hogy meggyőzzelek
arról, milyen szörnyű császár az
Uralkodó. Bizonyára ugyanennyi
 időbe kerülne meggyőzni arról,
hogy én viszont jó uralkodó
leszek.
Telden halványan elmosolyodott.
– Most azt fogod mondani,
hogymegváltoztam? – kérdezte
Venture. – Úgy tűnik,
mostanában mindenki ezt teszi.
A másik felnevetett.
– Azt hittem, ez
nyilvánvaló. Nemszükséges
rámutatni.
– Akkor mire ez a mosoly?
 – Nos… – kereste a
szavakat Telden. – Valójában le
akartalak szidni, amiért nem
hívtál meg az esküvődre!
Megbántottál, El. Komolyan. A
fiatalságom nagy részét azzal
töltöttem, hogy kapcsolatokra
vonatkozó tanácsokkal láttalak el,
aztán mire végre találsz egy
lányt, nem is értesítesz az
esküvőről!
Elend is felnevetett, majd
megfordult és a barátja pillantását
követte. A kedvese magabiztosan és
erőteljesen, ugyanakkor törékenyen
és kecsesen állt a tömegben. Az ifjú
császár büszke vigyorra húzta a
száját. Még a luthadeli bálok
fénykorából sem emlékezett egy
olyan nőre sem, aki annyi figyelmet
vont magára, mint jelenleg Vin.
Ráadásul vele ellentétben úgy
érkezett erre a bálra, hogy senkit
sem ismert az itt lévők közül.
– Egy kicsit úgy érzem
magam, mint egy büszke szülő –
mondta Telden, majd
meglapogatta Elend vállát. – Volt
 idő, mikor meg voltam győződve
arról, hogy reménytelen vagy, El!
Azt hittem, egy nap besétálsz
valamelyik könyvtárba és
végképp eltűnsz, aztán majd
húsz évvel később porba
burkolózva találok rád, amint
hétszázadjára olvasol valami
filozófiai szöveget.
Ezzel szemben most itt vagy,
házasan – és micsoda feleséged
van!
– Néha még én is
elcsodálkozom.Semmilyen logikus
 magyarázatot nem találtam még
arra, miért akar velem élni.
Egyszerűen… bíznom kell az
ítélőképességében.
– Akárhogy is, jól
cselekedtél.
Elend felvonta egyik
szemöldökét.
– Mintha egyszer pont te
próbáltál volna lebeszélni róla.
Telden elvörösödött.
– El kell, hogy ismerd,
tényleg nagyon gyanúsan
viselkedett azokon a bálokon.
 – Igen. Túlságosan
természetes jelenség volt ahhoz,
hogy nemesi származású hölgy
legyen. –
Mosolyogva elnézett a fiatal férfi
mellett. – Most azonban, ha
megbocsátasz, valamit el kell
intéznem.
– Természetesen, El –
felelte a régi barátja, és enyhén
meghajolt.
A mozdulat kicsit furcsának hatott
Teldentől. Már nem nagyon ismerték
egymást. Azonban a barátságukról
kellemes emlékeket őriztek.
Nem említettem, hogy megöltem
Jastest – gondolta Elend, miközben
átsétált a termen, ahol a bálozók
utat engedtek neki. – Kíváncsi
vagyok, tudja-e?
Felerősített hallása kiszűrte, hogy
a suttogva beszélgetők mindegyike
egyre izgatottabb lett, amikor
észrevették, mire készül. Elég időt
adott Yomennek, hogy
megbirkózzon a döbbenetével; eljött
az idő, hogy szembenézzen a
császárával. Bár részben azért
toppantak be a bálra, hogy zavarba
hozzák a helyi nemességet, a fő
indok mégiscsak az volt, hogy
beszéljenek Yomennel.
A király figyelte, ahogyan Elend a
főasztalhoz közeledik, és dicséretére
legyen mondva, az obligátor nem
tűnt rémültnek a pillanatokon belül
bekövetkező találkozás gondolatától.
A vacsorája azonban érintetlenül
hevert az asztalon. Elend nem várt
engedélyre, hogy csatlakozhasson
az asztaltársasághoz, azt azonban
kivárta, míg a szolgák Yomen
intésére helyet csinálnak és
megterítenek neki közvetlenül a
királlyal szemben.
Ő leült. Megbízott Vinben – illetve
az égetett acélban és ónban –, hogy
figyelmezteti egy esetleges, hátulról
érkező támadás esetén. Az asztalnak
ezen a részén csak ő tartózkodott,
miután Yomen vacsoratársasága
udvariasan visszavonult. Így a két
uralkodó kettesben maradt. Más
körülmények között nevetségesnek
tűnt volna a látvány: két férfi
egymással szemben egy hosszú,
üres asztal két végén. A fehér
asztalterítő és a kristály étkészlet
tisztán csillogott, mintha semmi sem
változott volna az Uralkodó halála
óta.
Elend az összes ilyen drága holmit
eladta, hogy elláthassa népét
élelemmel az elmúlt néhány tél
során.
Az obligátorkirály összefűzte ujjait
maga előtt az asztalon – az ételét
elvitték a néma szolgák –, és
Elendet tanulmányozta gyanakvó,
cikornyás tetoválással keretezett
szemével. Nem viselt koronát,
viszont homloka közepét egy
fémgyöngy díszítette.
Atium.
– Létezik egy mondás
az
Acélminisztériumban – törte meg a
csendet végül Yomen. – „Vacsorázz
együtt az ellenséggel, és
elfogyasztod az eleséggel.”
 – Akkor szerencse, hogy
nem étkezünk – jegyezte meg
Elend halvány mosollyal.
A király nem viszonozta a
mosolyt.
– Yomen – kezdte Elend immár
komoly hangon –, nem
császárként jöttem el önhöz, aki
új területeket akar meghódítani,
hanem kétségbeesett
uralkodóként, aki
szövetségeseket keres. A világ
nagyon veszélyes hellyé vált:
mintha a föld maga is harcolna
 ellenünk, vagy legalábbis
darabjaira hullana a lábunk alatt.
Fogadja el a baráti jobbomat és
tudjuk le a háborúkat!
Yomen nem válaszolt. Csak ült
összefont ujjakkal, és Elendet
tanulmányozta.
– Kételkedik az őszinteségemben
– folytatta Elend. – Nem
mondhatom, hogy hibáztatom
ezért, hiszen egészen a városa
kapujáig masíroztam a
seregemmel. Meg tudnám-e
győzni valahogyan? Hajlandó
 tárgyalásokba vagy alkudozásba
bocsátkozni?
Még mindig nem érkezett válasz.
Így hát Elend is elnémult. A bálozók
felfigyeltek a szokatlan eseményre,
és csendben várták a fejleményeket.
Yomen végül megszólalt:
– Ön egy felháborító és
ízléstelenalak, Elend Venture.
A császár dühbe gurult. Talán a
háttérben zajló bál tehetett róla,
vagy Yomen nyegle modora.
Akárhogy is, Elend azon kapta
magát, hogy olyan hangon válaszol
a megjegyzésre, ahogyan évekkel
ezelőtt tette volna, amikor még nem
volt háborúban álló király.
– Mindig is megvolt ez a
rossz szokásom – jelentette ki. –
Attól tartok, az uralkodással
töltött évek és az illemszabályok
elsajátítása egy dolgon nem
változtattak: szörnyen
modortalan ember vagyok.
Bizonyára családi vonás.
– Az egészet játéknak veszi
– jegyezte meg az obligátor
szigorú szemmel. – Idejön a
városomba, hogy lemészárolja a
népemet, majd betáncol a
bálomra, és abban reménykedik,
a nemesség fejvesztve
elmenekül.
– Nem – felelte Elend. –
Nem, Yomen, ez nem játék. Úgy
tűnik, a világ a végéhez
közeledik, én pedig mindent
megteszek annak érdekében,
hogy a lehető legtöbb embernek
segítsek a túlélésben.
– És ehhez hozzátartozik a
városom leigázása is?
A császár megrázta a fejét.
– Nem tudok jól hazudni,
Yomen.Inkább őszinte leszek.
Senkit sem akarok megölni.
Ahogy mondtam, legszívesebben
egyszerűen békét kötnék és
ennyivel le is tudnám a dolgot.
Adja át a szükséges
értesüléseket, osszuk meg a
készleteinket, és nem fogom a
városa átadására kényszeríteni.
De ha ellentmond nekem, akkor
minden máshogy alakul.
 Yomen egy pillanatig némán ült. A
háttérben szóló lágy zenét az
udvariasan társalgók döngicsélése
ellenére is hallani lehetett.
– Tudja, miért vetem meg
az önhöz hasonló embereket,
Venture? – kérdezte végül az
obligátor.
– Az elviselhetetlen
vonzerőm ésfurfangos
észjárásom miatt? –
pimaszkodott Elend. – Kétlem,
hogy a jóképűségem volna az
oka… Egy obligátor arcához
képest azonban talán még az
enyém is irigylésre méltó.
Yomen arckifejezése elsötétült.
– Hogyan ülhet egyáltalán
tárgyalóasztalhoz egy magához
hasonló alak!
– Egy nyers ködszerzet,
egy csipkelődő terrisi és egy
tiszteletlen tolvajbanda volt a
mesterem – felelte Elend
sóhajtva. – De nyugodjon meg,
mindig is elviselhetetlen alak
voltam. Úgyhogy folytassa csak
 nyugodtan a sértegetést! Nem
akartam közbevágni.
– Nem kedvelem – folytatta
Yomen. – Azért nem, mert elég
arcátlan ahhoz, hogy úgy higgye,
jogában áll elfoglalni ezt a várost.
– Így is van – értett egyet
Elend.– Mivel a városban
korábban Cett uralkodott, és
mert a velem masírozó katonák
fele valaha őt szolgálta, és ez az
otthonuk. Felszabadítani és nem
elfoglalni jöttünk.
 – Magának úgy tűnik,
mintha ezek az emberek
felszabadításra vágynának? –
kérdezte Yomen, miközben a
táncoló párok felé biccentett.
– Ami azt illeti, igen.
Yomen, ittön a feltörekvő
senkiházi, nem én. Nincs joga
ehhez a városhoz, és ezt maga is
jól tudja.
– Én az Uralkodótól kapott
jogokkal élek.
– Megtagadtuk az Uralkodó
vezetéshez való jogát. Ezért öltük
 meg. Ehelyett az emberek
vezetéshez való jogában hiszünk.
– Valóban? – kérdezte
Yomen még mindig összefont
ujjakkal. – Ha az emlékezetem
nem csal, az ön városában
mintha Ferson Penrodot
választották volna királynak.
Ezzel az elevenembe vágott –
vallotta be magának Elend.
Yomen előredőlt.
– Ezért nem kedvelem én
önt, Venture. Ön a legrosszabb
fajta köpönyegforgató. Eljátssza,
hogy hagyja az embereket
irányítani – de amikor kiűzték, és
valaki mást választottak ön
helyett, ön egyszerűen rávette a
ködszerzetét, hogy foglalja vissza
a várost önnek. Ön erővel irányít,
nem közös megegyezés alapján,
szóval ne beszéljen nekem
jogokról.
– Bizonyos… Luthadelben
zajló események is
közrejátszottak, Yomen. Penrod
összejátszott az ellenségünkkel
és a közgyűlés befolyásolásával
vásárolta meg magának a trónt.
– Mintha homokszem került
volnaa gépezetbe – gúnyolódott
Yomen. – Abba a gépezetbe,
amit ön hozott létre, ami a
korábban működő rendszert lett
volna hivatott helyettesíteni. Egy
nép biztonságot vár el
kormányától; szükségük van
valakire, akire felnézhetnek. Egy
vezetőre, akiben bízhatnak; egy
igazi tekintéllyel rendelkező
vezetőre. És csak az Uralkodó
 kiválasztottja mondhatja
magáénak ezt a szerepet.
Elend az obligátort
tanulmányozta. Az egészben az volt
a zavaró, hogy majdnem egyetértett
a férfival. Yomen olyasmiket
mondott, amikben a császár maga is
hitt valaha, annak ellenére, hogy az
obligátor egy kicsit a saját arculatára
formálta a szavakat.
– „Csak az Uralkodó
kiválasztottjamondhatja
magáénak ezt a
szerepet…” – ismételte
 homlokráncolva Elend. A
sor ismerősen csengett
számára. – Ez Durtontól
származik, nemde? A
bizalom hívásából?
Yomen várt egy pillanatot, mielőtt
bevallotta volna.
– Igen.
– Amikor az isteni jogokról
van szó, inkább Gallingskaw
írásaira támaszkodom.
Yomen kurtán legyintett.
– Gallingskaw eretnek volt.
 – Az elméletei akkor máris
érvénytelenek?
– Nem, viszont nem
rendelkezett a józan érvelés
képességével. Máskülönben nem
végezték volna k i . Ez pedig
hatással van az elméletei
érvényességére. Ezenkívül a
hétköznapi emberek számára
nincs isteni megbízatás, mint
ahogy azt hangoztatta.
– Trónra lépése előtt az
Uralkodóis hétköznapi ember volt
– akadékoskodott Elend.
 – Igen – értett egyet vele
ellenfele –, de az Uralkodó a
kezében tartotta az isteni erőt a
Megdicsőülés Kútjánál. Ezáltal
vált a Végtelenség Szilánkjává, és
így jutott hozzá a következtetés
jogához.
– A feleségem, Vin is a
kezében tartotta azt az erőt.
– Nem fogadom el ezt a
történetet. Ahogy a legenda
tartja, a Végtelenség Szilánkja
egyedülálló, nem tervezték és
nem teremtették.
 – Ne szője bele a meséjébe
Urdree-t! – emelte Elend az ujját
vitapartnerére. – Mindketten
tudjuk, hogy ő inkább költő volt,
mint igazi filozófus. Figyelmen
kívül hagyta a szokásokat és
soha nem vonta le a megfelelő
következtetéseket.
Legalább adjon hitelt a szavaimnak,
és idézze Hardrent! Az ő műveire
sokkal inkább lehet támaszkodni.
Yomen beszédre nyitotta a száját,
de félúton megállt és a homlokát
ráncolta.
 – Ennek semmi értelme –
mondta. – Rögtönzött filozófiai
vitánk nem másítja meg azt a
tényt, hogy a serege a városom
előtt táborozik. Sem azt, hogy
képmutatónak tartom önt, Elend
Venture.
A császár felsóhajtott. Egy
pillanatra azt hitte, képesek lesznek
tisztelni egymásban a tudóst.
Azonban valamit nem hagyhatott
figyelmen kívül. Valóságos undort
látott Yomen szemében tükröződni.
És gyanította, ennek sokkal
mélyebben gyökerező oka van, mint
az ő állítólagos képmutatása. Nem
hibáztathatta a királyt. Azt a nőt
vette feleségül, aki megölte az
obligátor istenét.
– Yomen – kezdte újra, és
közelebb hajolt. – Megértem,
hogy bizonyos dolgokban eltér a
véleményünk. Egy dolog azonban
biztosnak látszik: mindketten a
birodalom javát akarjuk szolgálni.
Mindketten sok időt töltöttünk
politikai elméletek
tanulmányozásával, és láthatóan
 mindketten azokra a szövegekre
összpontosítottunk, amelyek az
emberek jólétét tartják a vezérek
legfőbb feladatának. Próbáljunk
meg együttműködni!
– Teszek egy ajánlatot:
legyen ahűbéresem, az alattvaló
királyom! Továbbra is vezethetné
a várost, és alig lennének
változtatások a kormányzatban.
Hozzá kell férnem a város
kulcsaihoz és a
készleteihez. Továbbá meg kell
vitatnunk egy parlamentáris tanács
felállítását. Ezenkívül mehet minden
a kívánsága szerint – tarthat bálokat
és prédikálhatja az Uralkodó tanait.
Meg fogok bízni az
ítélőképességében.
Bár Yomen nem gúnyolódott az
ajánlaton, Elend látta rajta, hogy
nem is tartotta sokra. Mintha előre
tudta volna, a császár milyen
ajánlattal fog előállni.
– Egy dologban téved,
Elend
Venture – jelentette ki az obligátor.
– Éspedig?
 – Téved, ha azt hiszi, hogy
engem megfélemlíthet,
megvesztegethet, vagy akár a
legcsekélyebb mértékben
befolyásolhat.
– Ön nem ostoba, Yomen.
Ön islátja a dolgok állását. Néha
nem éri meg harcolni. Mindketten
tudjuk, hogy Ön nem képes
legyőzni.
– Ez vitatható – felelte
Yomen. –Mindenesetre a
fenyegetésekkel nem sokra
megy. Talán ha nem táborozna a
 serege a kapuk előtt, látnék
esélyt a szövetségre.
– Ám azzal is mindketten
tisztában vagyunk, hogy a
seregem jelentette fenyegetés
nélkül szóba sem állt volna
velem. Már azelőtt visszakergette
minden hírnökömet, mielőtt
idemasíroztam volna.
Yomen egyszerűen megrázta
fejét.
– Ön sokkal ésszerűbben
gondolkodik, mint ahogy
feltételeztem, Elend Venture.
 Viszont ez nem változtat a
tényeken. Önnek már van egy
hatalmas birodalma. Azzal, hogy
idejött, elárulta, mennyire öntelt.
Miért lenne szüksége az én
uradalmamra? Nem elég az a
hatalmas ország, amivel már most is
rendelkezik?
– Először is – emelte fel az
ujjátElend –, hadd
emlékeztessem újra, hogy ezt a
királyságot az egyik
szövetségesemtől lopta el!
Muszáj volt eljönnöm, hogy
 teljesítsem a Cettnek tett
ígéreteimet. Azonban sokkal
többről van itt szó – tétovázott,
hogy folytassa-e, majd
kockáztatott. – Tudnom kell, mi
van felhalmozva a város alatt
húzódó katakombákban.
Elend elégtételt érzett, amikor
meglátta a Yomen arcán megjelenő
meglepetést. Ennél nagyobb
megerősítés nem is kellett a
császárnak. Az obligátor igenis
tudott a barlangról. Vinnek igaza
volt. És ha figyelembe vesszük a
szembetűnő atiumgyöngyöt a
homlokán, talán a lánynak a barlang
tartalmát illetően is igaza lehet.
– Nézze, Yomen –
magyarázta gyorsan –, nem
érdekel az atium: most már
aligha értékes.
Egyszerűen csak tudnom kell,
milyen utasításokat hagyott hátra az
Uralkodó. Milyen üzenetet? Miről
gondolta azt, hogy elengedhetetlen
a túléléshez?
– Nem tudom, miről beszél
– vetette oda Yomen
közömbösen, de nem hazudott
jól.
– Azt kérdezte, miért
jöttem ide –folytatta Elend. –
Yomen, itt nem arról van szó,
hogy leigázzuk vagy elvesszük-e
ezt a földet. Megértem, hogy
nehezére esik elhinni, de ez az
igazság. A Végső Birodalom
hanyatlik. Biztos vagyok benne,
hogy ezt ön is észrevette. Az
emberiségnek össze kell tartania,
meg kell osztanunk a
készleteinket – és ön olyan tudás
 birtokában van, amely számunkra
létfontosságú. Ne kényszerítsen,
hogy áttörjem a kapukat és
erővel szerezzem meg az
értesüléseket! Működjön együtt
velem!
Yomen megrázta a fejét.
– És itt téved ismét,
Venture. Látja, engem nem
érdekel, ha megtámad. – Elend
szemébe
nézett. – A népem jobban jár, ha
harcol és meghal, mintha az az
ember irányítaná őket, aki
megdöntötte az istenünket és
elpusztította a vallásunkat.
Elend állta Yomen mindenre elszánt
tekintetét.
– Szóval így áll a dolog.
– Ezek szerint ne lepődjek
meg,ha reggel támadnak?
– Természetesen nem
támadunk.– Elend felállt az
asztaltól. – A katonái még nem
éheznek. Pár hónap múlva
visszajövök. – Akkor talán
nagyobb hajlandóságot tanúsít
majd a megegyezés irányában.
 Megfordult, hogy induljon, de
még valamit mondani akart.
– Egyébiránt kellemes a bál
– pillantott hátra Yomenre. –
Függetlenül attól, hogy mit
gondolok, szerintem az istene
meg lenne elégedve az itt
végzett munkával. Javaslom,
gondolja át az előítéleteit! Az
Uralkodó valószínűleg sem
Vinért, sem értem nincsen odáig,
de azt hiszem, szívesebben
venné, ha a népe életben
 maradna, mint hogy megölessék
magukat.
Tisztelete jeléül bólintott, majd
otthagyta az asztalt, és sokkal
zavartabbnak érezte magát, mint
ahogy azt mutatta. Úgy tűnt, a sok
közös vonás ellenére lehetetlen
szövetséget kötni Yomennel.
Legalábbis addig nem, amíg az
obligátor ilyen gyűlöletet táplál Vin
és a császára iránt.
Kényszerítette magát, hogy
megnyugodjon, így járkálni kezdett.
Nem sok mindent tehetett jelen
pillanatban – ostrom kellene ahhoz,
hogy a város makacs ura átgondolja
a helyzetét. Egy bálon vagyok –
tűnődött. – Ki kellene használnom a
helyzetet, amennyire csak lehet.
Hagynom kellene, hogy a nemesség
észrevegyen, meg kellene
félemlítenem őket, hátha végül
meggondolják magukat, és nekünk
segítenek Yomen helyett…
Egy gondolat futott át az agyán.
Vinre pillantott, majd odaintett
magához egy szolgát.
– Uram? – kérdezte a férfi.
 – Szeretném, ha hozna
nekem valamit – mondta.

Vin sütkérezett a rá irányuló

figyelemben. Nők vették körül, itták
a szavait és úgy tekintettek rá, mint
követendő példára. Ki voltak éhezve
a luthadeli hírekre, mindent tudni
akartak a legújabb divatról,
politikáról és arról, mi mindent
történt a fővárosban. Nem
taszították ki maguk közül, és nem
is nehezteltek rá.
 Ez az azonnali elfogadás volt a
legfurcsább dolog, amit valaha is
tapasztalt. Az estélyibe öltözött,
felcicomázott hölgyek között ő volt a
legfeltűnőbb jelenség. Tudta, csak a
hatalmának köszönheti – mégis, a
város hölgyei szinte kétségbeesetten
kutattak valaki után, akire
felnézhetnek. Örültek a
császárnőjüknek.
És Vin azon kapta magát, hogy
élvezi a helyzetet. Azóta vágyott
erre az elfogadásra, mióta először
betette a lábát egy bálterembe. Azt
az évet úgy töltötte, hogy szinte az
összes udvarhölgy kegyetlenül bánt
vele. Néhányuk ugyan megengedte,
hogy csatlakozzon hozzájuk, de
mindig is egy jelentéktelen vidéki
nemeshölgyként kezelték, aki sem
fontos kapcsolatokkal nem
büszkélkedhetett, sem más egyéb
módon nem tűnt ki. Tudta ő, hogy
bugyuta dolog áhítani az elismerést,
de néha a bugyuta dolgok is nagyon
sokat tudnak jelenteni. Ráadásul
volt még valami más is ebben az
egészben: amint rámosolygott az
egyik kisasszonyra, aki az egyik
hölgy unokahúga volt és
mindenáron találkozni akart a híres
császárnéval, Vin rájött, mi az.
Ez is én vagyok. Nem akartam,
hogy így legyen – talán mert nem
hittem el, hogy megérdemlem.
Túlságosan más ez a világ, mint
amit megszoktam, túlságosan
gyönyörű, és mindenki olyan
magabiztos. Pedig igenis
nemeshölgy vagyok. Igenis, itt a
helyem.
 Az anyám miatt az utcán éltem,
viszont az apám révén a nemesek
közé is tartozom.
Miután Elend átvette az uralmat, a
lány az új birodalom első évét azzal
töltötte, hogy megvédje a szerelmét.
Csak az utcagyerekként megtanult
törvények szerint élt: kíméletlenül
viselkedett, mert azt gondolta, ez ad
neki erőt, és így megvédheti a
kedvesét. Kelsier azonban
megmutatta, hogy lehet másként is
erős. És ez az erő a nemességgel
állt kapcsolatban – az
áskálódásukkal, szépségükkel és a
furmányos cselszövéseikkel. Vin
szinte azonnal megkedvelte az
udvari életet, és ez megrémítette.
Ez az – mosolygott rá egy újabb
pukedliző lányra. – Ezért éreztem
mindig helytelennek. Nem kellett
érte megdolgoznom, így nem
tudtam elhinni, hogy megérdemlem.
Tizenhat évet töltött az utcán –
ennyi idő kellett ahhoz, hogy
magába szívja az utca törvényét.
Aztán alig egy hónap alatt
tökéletesen beletanult a nemesi
életbe. Lehetetlennek tűnt számára,
hogy valami, amit ilyen könnyen
megszerzett, ugyanolyan fontos
részét képezze személyiségének,
mint az utcán eltöltött évek.
Pedig ez volt az igazság.
Örülök, hogy ráébredtem. Tindwyl
már megpróbálta elérni nálam
ugyanezt két évvel ezelőtt, de akkor
még nem álltam rá készen.
Nemcsak azt kellett bebizonyítania
magának, hogy képes a nemesek
közt elvegyülni, hanem azt is, hogy
közéjük tartozik. Mivel ez valami
sokkal fontosabbat is bebizonyított:
mégpedig azt, hogy a szerelem,
amit Elend azokban a korai
hónapokban iránta érzett, nem
hazugságon alapult.
Valóban… igaz – gondolta. –
Lehetek mindkettő. Miért tartott
ilyen sokáig erre rájönnöm?
– Elnézést, hölgyeim! –
szólítottameg a hölgykoszorút
egy hang.
Vin elmosolyodott, miközben a
kisasszonyok utat engedtek
Elendnek. Néhány fiatalabb lánynak
álmodozó kifejezés jelent meg az
arcán, ahogy végignéztek a császár
őfelsége harcos alkatán, bozontos
szakállán és hófehér egyenruháján.
Vin igyekezett elfojtani a
bosszankodását. Ő már jóval azelőtt
szerette, hogy a férfi ilyen álombéli
herceggé vált volna.
– Hölgyeim – szólt Elend –,
amintazt Vin kisasszony
pillanatokon belül megosztja
önökkel, viselkedésem igen
modortalan. Ez önmagában még
 nem is volna akkora bűn. Sajnos
azonban ehhez még az is
hozzátartozik, hogy a legkevésbé
sem érdekel, ha nem tartom be
az illemszabályokat. Így hát most
ellopom önöktől a feleségemet,
és önző módon kisajátítom az
idejét.
Legszívesebben az elnézésüket
kérném, de mi, barbárok nem
teszünk ilyet.
Ezután mosolyogva odanyújtotta
a könyökét a feleségének. A lány
visszamosolygott, belekarolt, és
hagyta, hogy a férje elvezesse a
hölgykoszorútól.
– Úgy gondoltam, szerettél
volnamár levegőhöz jutni –
magyarázta a férfi. – El tudom
képzelni, milyen lehetett ennyi
abroncsos szoknya között.
– Nagyra értékelem, hogy
kimenekítettél – hálálkodott Vin,
bár sejtette, hogy a férje nem
ezért jött érte. Honnan is
tudhatta volna a császár, hogy ő,
az utcagyerek egyszer csak
felfedezte, igenis a sok abroncsos
 hölgy egyikének érzi magát?
Mellesleg csak azért, mert
fodrokat és arcfestéket viseltek,
nem jelentettek veszélyt – ezt
elég könnyen megtanulta az első
hónapok alatt. A gondolatmenet
annyira elterelte a figyelmét,
hogy észre sem vette, Elend
merre is vezeti. Egészen addig,
amíg meg nem érkeztek.
Amikor felismerte, azonnal
megállt, és visszarántotta a férjét.
– A táncparkett? – szisszent
fel.
 – Bizony ám! – incselkedett
a férfi.
– De hisz az elmúlt négy
évbenegyszer sem táncoltam!
– Mint ahogyan én sem –
lépettközelebb ellentmondást
nem tűrően a fehér egyenruhás
császár. – Viszont szörnyű lenne,
ha kihagynánk a lehetőséget.
Hiszen még soha nem is
táncoltunk együtt!
Ebben nem tévedett. Luthadelben
kitört a felkelés, mielőtt lehetőségük
adódott volna együtt táncolni.
Azután pedig nem maradt idő
bálokra vagy léha szórakozásra. A
lány a lelke legmélyén tudta, hogy
Elend megérti, mennyire sajnálja,
hogy egyszer sem tudtak együtt a
táncparkettre lépni. Bár a férfi
találkozásuk estéjén felkérte
táncolni, ő visszautasította. Még
mindig úgy érezte, akkor régen
valami különleges lehetőséget
szalasztott el.
Így hát hagyta, hogy a szerelme
felvezesse a kissé megemelt
táncparkettre. Párok súgtak össze,
és a dal végén mindenki sietve
elhagyta a táncparkettet. Vin és
Elend egyedül maradtak – egy fehér
és egy fekete alak. A férfi a
szerelme derekára tette a kezét és
maga felé fordította a lányt, aki
maga is meglepődött, mennyire
ideges.
Ez az! – ujjongott, miközben
forraszt égetett, hogy ne remegjen
annyira. – Valóra vált az álmom!
Végre táncolhatok vele!
Abban a pillanatban – amint a
zenekar rákezdett – Elend a zsebébe
nyúlt és elővett egy könyvet. Egyik
kezében tartotta, a másikkal Vin
derekát fogta, és nekilátott olvasni.
A lánynak az álla leesett a
csodálkozástól, és rácsapott férje
karjára.
– Mégis mit képzelsz, mit
csinálsz? – kérdezte dühösen,
miközben a férfi folytatta a
tánclépéseket könyvvel a
kezében.
– Elend! Éppen egy
különleges pillanatot próbálok
átélni!
 A császár huncut vigyorral az
arcán a feleségéhez fordult:
– Nos, szeretném, ha ez a
különleges pillanat annyira
valóságos lenne, amennyire csak
lehet. Úgy értem, velem táncolsz.
Nem hazudtolhatom meg magam.
– De ez az első közös
táncunk!
– Annál fontosabb, hogy
biztosanjó benyomást keltsek,
Valette kisasszony!
 – Ó, az ég szerelmére!
Lennél szíves félretenni a
könyvet?
Elend ismét elmosolyodott, immár
sokkal nagyobb átéléssel, és a
könyvet is visszacsúsztatta a
zsebébe. Megfogta szerelme kezét,
és illedelmesen lépdeltek a zenére.
Vin elpirult, amikor meglátta a
táncparkettet körülálló, zavarodott
tömeget. Nyilvánvalóan fogalmuk
sem volt, mire véljék Elend furcsa
viselkedését.
 – Te valóban barbár vagy!
– mérgelődött.
– Barbár, mert könyveket
olvasok? – vetette oda a férfi
könnyedén. – Ez pont olyan
olvasmány, aminek Ham örülni
fog.
– Őszintén – érdeklődött
Vin. – Honnan szereztél
egyáltalán könyvet?
– Hozattam egyet Yomen
egyik szolgájával – hangzott a
válasz. – A vár könyvtárából.
Tudtam, hogy ez meglesz nekik:
 a Monumentus megpróbáltatásai
igen híres mű.
Vin a homlokát ráncolta.
– Mintha ismerősen
csengene a cím…
– Ezt olvastam, amikor
találkoztunk a Venture-erkélyen
azon az estén – magyarázta a
kedvese. – Amikor először
találkoztunk.
– Na, de Elend! Ez már
majdnemromantikus… amolyan
„ráveszem a feleségem, hogy
meg akarjon ölni” módon.
 – Tudtam, hogy értékelni
fogod –felelte a férfi, miközben
könnyed léptekkel fordultak
egyet.
– Olyan furcsa vagy ma
este, Elend. Már nagyon régóta
nem láttalak ilyennek.
– Tudom – vallotta be a
férfi sóhajtva. – Hogy őszinte
legyek, Vin, egy kicsit bűnösnek
érzem magam. Attól tartok,
túlságosan fesztelenül
viselkedtem Yomennel a
beszélgetésünk alatt. Annyira
 makacs és hajthatatlan, hogy
előtörtek belőlem a régi
ösztöneim. Amik mindig arra
késztettek, hogy az ilyesfajta
magatartásra gúnnyal
válaszoljak.
A lány hagyta, hogy a férfi
vezesse a táncot, és közben a
szemébe nézett.
– Egyszerűen csak magadat
adtad. Az jó dolog.
– A régi énem nem volt jó
király –válaszolta Elend.
 – Mindaz, amit megtanultál
a királysággal kapcsolatban, nem
szívből jött, Elend. Azoknak
máshoz volt közük – például a
magabiztossághoz és
határozottsághoz. Ugyanúgy
birtokolhatod ezeket a dolgokat
és egyben maradhatsz önmagad.
A férfi megrázta fejét.
– Nem hiszem, hogy képes
vagyok rá. Ma este sokkal
hivatalosabban kellett volna
viselkednem. Hagytam, hogy a
helyzet magával sodorjon.
 – Nem – jelentette ki Vin
határozottan. – Nem, tudom,
hogy igazam van, Elend!
Ugyanazt csináltad, mint én.
Annyira eltökélten szerettél volna
jó király lenni, hogy az új
szereped felülkerekedett azon,
aki valójában
vagy. Nem szabad, hogy a
feladataink tönkretegyenek minket.
– Téged nem tettek tönkre
– mosolygott a császár rövidre
nyírt szakálla mögött.
 – De majdnem sikerült
nekik. Elend, rá kellett
ébrednem, hogy igenis lehetek
egyszerre két személy – az utcai
ködszerzet és a hölgy az
udvarból. El kellett fogadnom,
hogy ez az új személy, akivé
éppen válok, a személyiségem
igaz kiterjesztése. De számodra
pont fordítva van! Neked arra kell
rájönnöd, hogy az, aki voltál,
még mindig benned él. Ez a
személy meggondolatlan
kijelentéseket tesz, és csak azért
 cselekszik furcsán, hogy
bosszantson másokat.
Ugyanakkor szerethető és jószívű
is egyben. Nem hagyhatod veszni
ezeket csak azért, mert császár
vagy!
Az a bizonyos kifejezés jelent meg
a kedvese arcán, ami olyankor
szokott, ha valamin nagyon
elgondolkodott, vagy éppen készül
vitába szállni. Ám a következő
pillanatban meggondolta magát.
– Azzal, hogy idejöttünk –
kezdtea férfi, miközben a
gyönyörű ablakokat nézte és a
nemességet figyelte –,
rádöbbentem, mivel töltöttem az
életem nagy részét. Mielőtt fel
kellett vállalnom az uralkodással
járó terheket. Már akkor is a
saját fejem után mentem – bár
megjelentem a bálokon, tánc
helyett a könyvekbe merültem.
Még véletlenül sem a könyvtárba
jártam olvasni, hanem a
bálterembe. Nem akartam
elrejtőzni: tudatosan ki akartam
fejezni az apám iránt érzett
 elégedetlenségemet, és a
nyilvános olvasás volt rá a
legjobb mód.
– Jó ember voltál, Elend –
nyugtatgatta Vin önmarcangoló
férjét. – Egyáltalán nem
viselkedtél ostobán, amilyennek
mostanában látod a régi énedet.
Egy kicsit talán önfejű döntéseket
hoztál, de attól még jól vezetted
a népedet.
Átvetted az irányítást Luthadelben
és megakadályoztad, hogy a szkák a
felkelés során mészárlásba
kezdjenek.
– De aztán jött az a kudarc,
amitPenrod kinevezése okozott…
– Bizonyos dolgokat meg
kellett tanulnod. Mint ahogyan
nekem is.
De, kérlek, ne válj valaki mássá!
Lehetsz egyszerre Elend, a császár,
és Elend, a férfi is.
Venture szélesen elmosolyodott,
majd magához húzta a kedvesét és
abbahagyták a táncot.
 – Köszönöm. – Majd
megcsókoltaifjú feleségét.
Vin érezte, hogy férje még nem
hozott döntést: még mindig azt
gondolja, a népe egy kemény
harcost, és nem egy kedves tudóst
kíván magának. De legalább
elgondolkozott a dolgon. És ez
abban a pillanatban elég is volt.
A lány felnézett a szerelme
szemébe, és újrakezdték a táncot.
Egyikük sem beszélt; egyszerűen
hagyták, hogy a pillanat csodája
magával ragadja őket. Vin bizarr
élményként élte meg mindezt. A
seregük odakinn várakozott, a hamu
folyamatosan hullott, és a köd
embereket ölt. Mégis, odabenn a
fehér márványteremben a csillogó
színek között életében először
táncolt azzal a férfival, akit
szeretett.
Mindketten az allomancia
kecsességével pörögtek. A lépéseik
légiesek, a mozgásuk pedig olyan
volt, mintha a köd alkotta volna. A
terem elcsendesült, és a nemesség
színházi közönségként szemlélte a
remek előadást. Mintha nem is két
ember forgolódott volna előttük,
akik évek óta nem táncoltak.
Jóllehet Vin tudta, mit éreznek a
bámészkodók: ilyen csodát ritkán
lehet látni. A legtöbb nemesi
származású ködszerzet nem
engedhette meg magának, hogy
ennyire kecsesen mozogjon, nehogy
felfedje titkos erőit.
A császári párnak azonban nem
kellett ettől tartania. Úgy táncoltak,
mintha az elmúlt négy évet akarták
volna bepótolni, mintha a hanyatló
világ és az ellenséges város arcába
akarnák vágni boldogságukat. A
zene kezdett elhalkulni. Elend
magához húzta a kedvesét és az ón
hatására a lány nagyon közelinek
érezte szerelme szívdobogását.
Sokkal gyorsabban vert, mint amit
egy egyszerű tánc kiváltana.
– Örülök, hogy nem
hagytuk ki ezt a táncot –
nyugtázta a férfi.
– Néhány hét múlva újabb
bált rendeznek – felelte Vin.
 – Tudom, és értesüléseim
alapjána kincstári kantonban
kerül majd megrendezésre.
A lány bólintott.
– Maga Yomen fogja
rendezni.
– Ráadásul, ha a készletet
valahol a városban rejtették el,
akkor nagy valószínűség szerint
az alatt az épület alatt lesz.
– Lesz ürügyünk, hogy
bejussunk.Valamennyi atiuma
biztosan van Yomennek –
folytatta Elend –, ugyanis
 atiumgyöngyöt visel a homlokán.
Bár egyetlen gyöngyszem
még nem jelenti azt, hogy az
egész készlet is a tulajdonában
van.
A felesége bólintott.
– Azon tűnődöm, rátalált-e
a barlangra.
– Egészen biztosan. Amikor
megemlítettem a katakombát,
nagyon úgy tűnt, mint aki tudja,
miről beszélek.
– Ez még nem akadályoz
meg minket – jelentette ki Vin
 mosolyogva. – Elmegyünk a
báljára, beosonunk a barlangba,
megtudjuk, mit hagyott ott hátra
az Uralkodó, majd az alapján
döntünk az ostromról és a
városról.
– Elég jó tervnek tűnik.
Feltéve,hogy nem tudom rávenni,
hallgasson a józan eszére.
Majdnem sikerült, Vin. Valami azt
súgja, még ne adjam fel, hátha
mégis a mi oldalunkra tudjuk
állítani.
A lány bólintott.
 – Akkor ezt megbeszéltük – zárta
le Elend a témát. – Készen állsz egy
lenyűgöző távozásra?
A lány mosolyogva bólintott.
Ahogy a zene véget ért, a férje
megpördült és oldalra dobta
kedvesét, aki azzal a lendülettel a
táncparkett fémperemére taszította
magát. A tömeg fölé lőtte magát, és
a teste körül csapdosó ruhával a
kijárat felé vette az irányt.
Maga mögött hagyott kedvese
megszólította a tömeget,
 – Hálás köszönet, amiért
csatlakozhattunk kedves
társaságukhoz! Aki szeretne kijutni a
városból, bántatlanul átkelhet az
ostromgyűrűn.
Miután a lány földet ért,
végignézte, ahogy a fejek a
mennyezet felé szökkenő császár
után fordulnak. Szerencsére sikerült
úgy irányítania magát a viszonylag
alacsony teremben, hogy egy
ablakot sem tört be és a plafonnak
sem ütközött. A két ködszerzet az
ajtónál találkozott, és az előtermen
keresztül kiszöktek az éjszakába.
 A hemalurgia Romlástól
származik, és célja a pusztítás.
Azáltal, hogy az egyik féltől elvett
képességeket átadja egy másiknak –
csökkentett mértékben –, valójában
erőt pazarol. Romlás saját
célkitűzéséhez hasonlóan – melyet
az univerzum egyre apróbb
darabkákra bontásában határozott
meg –, a hemalurgia jutalommal jár,
de magas árat kell fizetni érte.
Harmincharmadik
fejezet

Az emberek talán megvetették

volna TenSoont, talán még meg is
dobálták vagy átkokat szórtak volna
rá, ahogy elhaladt mellettük.
Azonban a kandrák az ilyesféle
véleménynyilvánításhoz túlságosan
is szabálykövetők voltak. Ám ennek
ellenére TenSoon érezte mély
megvetésüket. Figyelték, ahogyan
elvitték a ketrecéből és a
Zálogszentélybe vezették, hogy
ítélkezzenek felette. Több száz
acélba, üvegbe, kőbe és fába
ágyazott szempár követte
figyelemmel az eseményeket. A
fiatalabb kandrák kirívóbb testeket
készítettek maguknak, míg az
idősebbek maradtak a
hagyományosabb megoldásoknál.
Mindannyian vádló pillantásokat
lövelltek a meghurcolt TenSoon felé.
Korábban a tömeg kíváncsian vett
részt a tárgyalásokon – talán egy
kicsit még rémültek is voltak. Ez
azonban megváltozott; az az
időszak, amit TenSoon a ketrecben
töltött, megtette a hatását. A
második nemzedék a szégyenketrec
segítségével a többiek elé tudta
tárni TenSoon becstelenségét, és
azok a kandrák, akik valaha talán
egyetértettek vele, már undorral
tekintettek rá. Ezeréves történelmük
során nem volt még dolguk
TenSoonhoz hasonló bűnössel.
Az áruló kandra emelt fővel állta a
bámuló és megvető pillantásokat,
miközben kutyatestével
végigporoszkált a folyosón.
Különösnek tartotta, mennyire
természetesnek érzi a csontokat.
Csak egy évet töltött ebben a
testben, de mikor újra felépítette és
belebújt – mellőzve a sovány,
meztelen emberi külsőt –, olyan
melegség járta át, mint amikor egy
évvel azelőtt visszatért a hazájába.
Így történt hát, hogy a
megalázásra szánt test diadalt
jelentett a számára. Először nem is
igazán reménykedett, hogy
sikerülhet, de azért megpróbálta
befolyásolni a második nemzedéket,
hátha visszakapja a kutyacsontokat.
A zsákban még a testhez tartozó
szőrt és karmokat is megkapta –
valószínűleg az egész halmot együtt
szedték fel, miután egy évvel
korábban a kutyatest elhagyására
kényszerítették és bezárták a
börtönébe.
A megszokott csontoktól erőre tett
szert. Ezt a testet még Vintől kapta.
A lány volt az Örök Hős. Ebben
hinnie kellett.
 Ha nem így tesz, hamarosan
óriási baklövést követ el.
Őrei bevezették a
Zálogszentélybe. Ez alkalommal túl
sokan gyűltek össze ahhoz, hogy
mindenki beférjen a csarnokba, így
a második nemzedék kijelentette,
hogy a hetedik nemzedéknél
fiatalabb tagok odakinn
várakozzanak. A többiek szép lassan
megtöltötték a kőpadok sorait.
Némán ültek, miközben TenSoont a
kőpadló közepén elhelyezett, kissé
megemelt fémkoronghoz vezették. A
széles ajtókat kitárták, így a
fiatalabb kandrák kívülről
követhették az eseményeket.
TenSoon felnézett és az
emelvényre lépett. Az első
nemzedék alaktalan árnyai
odafentről figyeltek. Mindegyik
ősatya a saját külön fülkéjében
foglalt helyet, és hátulról halványkék
fény világította meg őket.
KanPaar fellépett a pulpitusára.
TenSoon látta rajta, mennyire
önelégült, ahogyan gyors léptekkel
átsuhant a termen. A második
nemzedék rangidős tagja úgy
érezte, győzelme végre
beteljesedett – ezután senki sem
felejti el egyhamar, mi történik
azokkal, akik figyelmen kívül
hagyják a második nemzedék
utasításait. TenSoon leült a hátsó
lábára, két kandra őr felügyelete
mellett, akiknek az erőnlét áldása
csillogott a vállában. Kezükben
pedig hatalmas pörölyöket tartottak.
– TenSoon, a harmadik
nemzedékből – kezdte hangosan
KanPaar. – Készen állsz arra,
hogy elfogadd az ítéletedet?
– Nem lesz itt semmiféle
ítélet! –vágott vissza TenSoon. A
szavai összefolytak, mivel egy
kutya száján keresztül szólt, de
még így is elég tisztán csengtek
ahhoz, hogy érteni lehessen.
– Nem lesz ítélet? –
ámuldozott vádlója. – Most meg
visszakozol? Ki akarsz hátrálni
abból, amit éppen te óhajtottál?
– Azért jöttem, hogy
bizonyos dolgokról értesítselek
benneteket, és nem azért, hogy
elítéljetek.
– Én nem is…
– Nem hozzád beszélek,
KanPaar– folytatta TenSoon,
miközben elfordult a szónoktól és
felpillantott a páholyokra. –
Hanem hozzájuk.
– Hallották a szavaidat,
harmadik! – csattant fel KanPaar.
– Uralkodj magadon! Nem fogom
hagyni, hogy most is felfordulást
okozz, mint ahogyan azt
korábban tetted.
 TenSoon elmosolyodott. Csak egy
kandra láthat egy szelíd vitát
felfordulásnak. A kutya azonban
feltartott fejjel, kitartóan vizslatta az
első nemzedék fülkéit.
– Most pedig… – kezdte
KanPaar.
– Ti ott! – üvöltötte
TenSoon, amitől KanPaart
elöntötte a düh. – Első
nemzedék! Meddig akartok még
a kényelmes fülkéitekben
ücsörögni és úgy tenni, mintha a
 felettünk lévő világ nem is
létezne?
Azt hiszitek, ha nem vesztek
tudomást a gondokról, akkor azok
nem is éreztetik a hatásukat? Vagy
egyszerűen már nem hisztek saját
tanításaitokban?
– A köd átvette a hatalmat!
A hamu szünet nélkül hullik! A
föld remeg és rázkódik.
Elátkozhattok, de nem
hagyhattok figyelmen kívül!
Hamarosan itt a világvége! Ha
azt akarjátok, hogy az emberek –
 bármilyen formába is születtek –
túléljék az elkövetkező időket,
cselekednetek kell! Készen kell
állnotok! Mivel hamarosan fel kell
szólítanotok a népünket, hogy
hajtsa végre az Oldást!
A teremben mindenki némán
figyelt. A karzaton néhány árnyék
mozogni kezdett, mintha zavarba
jöttek volna – bár a kandrákra nem
jellemző az ilyen viselkedés.
Fegyelmezetlenségre vallana.
 Majd egy hang – halk, érces és
fáradt hang – megszólalt az egyik
fülkéből.
– Folytasd, KanPaar!
A felszólítás olyan váratlanul
érkezett, hogy a közönség néhány
tagja a száját tátotta a döbbenettől.
Az első nemzedék sosem szólalt
meg a fiatalabbak jelenlétében.
TenSoon azonban nem lepődött
meg – már látta őket és beszélt is
velük: még azelőtt, hogy túlságosan
felsőbbrendűnek tartották volna
magukat ahhoz, hogy a második
nemzedéken kívül bárkivel is szóba
álljanak. Nem, nem érzett
meglepettséget. Csak
csalódottságot.
– Kár volt hinnem
bennetek! – jelentette ki
leginkább saját magának. – Nem
kellett volna visszatérnem.
– TenSoon, a harmadik
nemzedékből – vette vissza a
szót KanPaar, majd kihúzta
magát.
Kristály igazteste csillogott, amikor a
társára mutatott. – Az ítéleted:
ChanGaarban letöltendő rituális
börtönbüntetés! A testedet addig
verik, amíg az csaknem szétesik.
Azután befalazunk egy verembe,
aminek csak egy nyílása lesz. Azon
keresztül kapod meg a napi
moslékodat. Tíz nemzedéken
keresztül fogsz ott szenvedni! És
csak ezután végzünk ki éheztetés
által! Tudnod kell, hogy a
legnagyobb bűnöd a lázadás volt.
Ha megfogadtad volna ezen tanács
bölcs javaslatait, akkor soha nem
gondoltad volna helyesnek az Első
Szerződés megszegését. A Zálog
veszélybe került miattad, mint
ahogy az összes nemzedék összes
kandrája is!
KanPaar hatásszünetet tartott;
hagyta, hogy kijelentései
visszhangozzanak a teremben. A
vádlott némán ült hátsó lábain. A
szónok nyilvánvalóan valamiféle
válaszra várt, de TenSoon nem
szólalt meg. Végül KanPaar intett a
kutya mellett álló őröknek, akik
abban a pillanatban felemelték
félelmetes fakalapácsaikat.
 – Tudod, KanPaar –
hangzottak TenSoon tétova
szavai –, néhány fontos dolgot
megtanultam, míg ezeket a
csontokat viseltem egy évvel
ezelőtt.
KanPaar ismét intett. Az őrök
magasra tartották fegyvereiket.
– Van valami, aminek eddig
nemtulajdonítottam nagy
jelentőséget – folytatta a vádlott.
– Ha belegondolsz, a
testfelépítésük miatt az emberek
 nem elég gyorsak. A kutyák
viszont annál inkább.
A kalapácsok lesújtottak.
TenSoon előreugrott.
Erőteljes hátsó lábai segítségével
lendült mozgásba. TenSoon a
harmadik nemzedék egyik tagja volt.
Senki sem evett meg és alkotott újra
testeket olyan régóta, mint ő, és
tudta, hogyan helyezze el az
izmokat a lehető leghatékonyabb
módon. Ráadásul egy teljes évig
viselte a farkaskutya csontjait, és
közben folyton arra kényszerült,
hogy lépést tartson ködszerzet
mesterével. Valójában így egy évig a
világ egyik legtehetségesebb
allomantájának kiképzése alatt állt.
Mindemellett az a testtömeg, ami
egy sovány ember testét építette fel
valaha, egy tekintélyes méretű
farkaskutya testéhez még szinte
soknak is bizonyult. Ez a tény, és az
áruló kandra testalkotó képessége
együtt olyan hajlékonyságot,
fürgeséget és gyorsaságot
eredményezett, amit senki sem volt
képes utánozni. Őrei rémülten
felkiáltottak, mikor a kutya elugrott
előlük és kőhajításnyira onnan ért
földet. A következő pillanatban
futásnak eredt, de nem az ajtó felé
tartott. Az túl egyértelmű lett volna.
Ehelyett egyenesen KanPaarnak
rontott. A második nemzedék
legelőkelőbb tagja felüvöltött és
hiába emelte védekezésre kezét,
amikor a szokatlanul nehéz
farkaskutya nekicsapódott és a
kőpadlóra terítette. TenSoon éles
reccsenést hallott, ahogy KanPaar
finom igazcsontjai összetörtek, és
viselőjük a kandrákhoz méltatlan
módon hangosan felkiáltott.
Ezt megérdemelte – gondolta a
kutya, miközben végigcsörtetett a
második nemzedék sorain.
Nyomában csontok törtek apró
darabokra. – Őszintén, miféle
ostoba és hiú alak visel kristály
igaztestet?
A kandrák többsége azt sem nem
tudta, mitévő legyen. Mások – főleg
a fiatalok, akik sok időt töltöttek
szerződésük okán az emberek
között, jobban hozzászoktak a
felforduláshoz. Ezek a felvilágosult
kandrák szétszéledtek, és magukra
hagyták idősebb társaikat, akik
rémülten ültek a padokon. TenSoon
igaztestek között átfurakodva az
ajtó felé tartott. Az emelvény mellett
álló őrök – akiknek a parancs szerint
őt kellett volna összetörniük –
KanPaarhoz siettek.
Gyermeki engedelmességük
felülkerekedett azon vágyukon, hogy
megakadályozzák az elítélt szökését.
Bizonyára érzékelték az ajtónál
felgyűlt tömeget is, és azt
gondolták, úgyis lelassítják a
szökevényt.
Amint a kutya elérte a feltorlódott
sokaságot, ismét ugrott.
Vin mellett hihetetlen
magasságokba kellett szökellnie, és
akkoriban többféle izomfelépítést is
kipróbált. Bár ez a mostani ugrás
nem nyűgözte volna le egykori
mesterét – ugyanis TenSoon már
nem viselte az OreSeurtől lopott
erőnlét áldását –, ahhoz bőven elég
volt, hogy a bámészkodó kandrák
szétszéledjenek. Néhányan
felkiáltottak, ő pedig egy tenyérnyi
szabad helyen megpihent, majd
ismét a levegőbe emelkedve a
tömeg mögött nyíló barlangba
ugrott.
– Ne! – hallotta a
Zálogszentélyben visszhangzó
kiáltást. – Menjetek utána!
TenSoon minden erejét
összeszedve rohant végig az egyik
folyosón. Gyorsan futott – sokkal
gyorsabban, mint bárki, akinek csak
két lába van. Abban reménykedett,
hogy kutyacsontjai segítségével még
az erőnlét áldását viselő kandrákat
is le tudja hagyni.
Ég veled, otthonom! – gondolta,
maga mögött hagyva a központi
barlangot. – És ég veled, jó hírem,
ha maradt még belőled valami!
HARMADIK RÉSZ
SZENVEDŐ ÉG c
 Érdemes megjegyezni, hogy a
ferukímia az egyensúly hatalma. A
három erő közül az emberek csak
ezt ismerték, mielőtt az Oltalom és
Romlás közti ellentét a tetőfokára
hágott. A ferukímia mesterei
elraktározzák és később használják
fel az erőt. Az energia nem vész el –
csupán felhasználásának ideje és
mértéke változik.
Harmincnegyedik
fejezet

Marsh besétált a kicsiny városba.

A düledező kapu tetején kopogtató
munkások mozdulatlanná dermedtek
a láttára. A hamuseprők is rémülten,
majd borzadva fordították el a
fejüket, amikor észrevették. Különös
volt, ahogy bámulták: túlságosan is
rettegtek ahhoz, hogy elszaladjanak.
Vagy legalábbis túlságosan
megijedtek, hogy ők lesznek az első
menekülők.
Marsh tudomást sem vett róluk. A
föld rázkódása gyönyörű muzsika
volt a füleinek – itt, a Luthadelhez
legközelebb eső Tyrian-hegy
árnyékában gyakoriak voltak a
rengések.
Elend Venture saját területén
lépdelt. Amit a császár
természetesen magára hagyott.
Marsh ezt szinte felkérésnek vette,
ahogyan ura és parancsolója is.
Igazából úr és szolga egy és
ugyanaz volt. Marsh mosolyogva
haladt előre.
Énje egy aprócska része még
mindig nem esett rabul Romlásnak.
Azonban az inkvizítor próbálta nem
felébreszteni. El akarta érni, hogy
Romlás azt higgye, már feladta. Ez
volt a lényeg. Így hát Marsh
visszatartotta ezt a kis részt, és
egyébként nem harcolt az ura ellen.
A hamulepte égboltot gyönyörűnek
látta, a világ pusztulását pedig
egyfajta áldásos eseménynek
tekintette.
 A megfelelő pillanatot leste. Várt.
A falu látványa felüdítette. Az
emberek éheztek, annak ellenére,
hogy a Belső Uradalomban éltek,
Elend Venture úgymond „védelem
alá vont” területén. Arcukon az a
csodálatos, riadt kifejezés ült, az
olyan embereké, akik már csaknem
feladták a reményt. Az utcákat alig
tartották karban, az otthonokat –
amelyek valaha nemesek
lakóhelyéül szolgáltak, ám
amelyeket most éhező szkák
töltöttek meg – pernye borította, és
a tél során minden eltüzelhetőt
megetettek a tűzzel.
A lenyűgöző látványtól Marsh
elégedetten mosolygott. Végül az
emberek mozogni, menekülni
kezdtek, az ajtók pedig sorra
csapódtak be mögötte. Talán úgy
hat-hétezer ember élt a városban.
De őt ez most nem érdekelte. Ebben
a pillanatban nem.
Ő csak egy bizonyos épület miatt
érkezett ide. Az kissé különbözött a
többitől: az egyik kúria volt a
gazdag negyedben. A város valaha
utazóknak szolgált megállóhelyként
és a nemesség által kedvelt hellyé
nőtte ki magát, ahová a nagyurak
szívesen építették második
otthonukat. Kevés nemesi család élt
itt állandó jelleggel: inkább csak
azok, akik az ültetvényeken és a
városon kívül eső mezőkön dolgozó
szkákra felügyeltek.
Az inkvizítor által kiválasztott
épület kicsit jobb állapotban volt,
mint környező társai. A kert
természetesen itt is inkább csak
gyomnövényeket, mintsem
veteményt tartalmazott, és a kúria
külső falait sem tisztították meg
évek óta. Azonban látszólag
kevesebb részét aprították fel
tűzifának, sőt egy őr is vigyázta a
bejárati kaput.
Marsh az egyik, korábban az
Uralkodó ünnepségein használt,
borotvaéles fém háromszög
segítségével végzett a férfival. Az
inkvizítor még azelőtt áttaszította a
fémdarabot az őr mellkasán, hogy
az szóra nyitotta volna a száját. A
levegő furcsán nyugodt és csendes
volt, ahogy az őr hangja elcsuklott,
majd a férfi összerogyott az út
szélén. A közeli házakból figyelő
szkák tudták jól, hogy legjobb, ha
nyugton maradnak és hagyják az
eseményeket a maguk útján folyni.
Marsh magában hümmögve
haladt az elülső sétányon a kúria
felé, menet közben felzavarva egy
kisebb hollórajt, amelynek tagjai a
kertben tervezték tölteni az
éjszakát. Valaha kellemes sétára
adott volna lehetőséget ez a
kockakövekkel kirakott sétány.
Ezúttal azonban egyszerűen egy
gyomos, elhanyagolt területen
vezetett keresztül. Az épület
tulajdonosa nyilvánvalóan csak a
kapuőrt tudta kifizetni, így senki
sem fújt riadót Marsh közeledtére.
Olyannyira nem, hogy az inkvizítor
ellenállás nélkül eljutott a bejárati
ajtóig. Magában mosolyogva
bekopogott.
Egy cselédlány nyitott ajtót.
Megdermedt, amikor meglátta az
idegent, annak cövekkel átszúrt
szemét, természetellenesen magas
alakját és sötét köpönyegét. Azonnal
remegni kezdett.
A férfi tenyerével felfelé
kinyújtotta kezét, amiben egy újabb
háromszög lapult. Egyenesen a lány
arcába taszította.
A fémdarab a nő koponyájának
hátsó részén távozott, és a cseléd
összerogyott. Marsh átlépett a
testen, majd behatolt a házba.
Az épület sokkal
kényelmesebbnek tűnt odabent,
mint ahogyan arra a külseje alapján
számított. Gazdag bútorzat, frissen
 festett falak, díszes kerámiák
ékesítették a belső tereket. Marsh
felhúzta az egyik szemöldökét, és
cövekszemeivel körbenézett a
szobában. A cövekek miatt nehezen
tudta megkülönböztetni a színeket,
de ismerte már annyira erejének
működését, hogy ha akarta, el tudta
őket különíteni. A fémekből áradó
allomantikus vonalak egészen sokat
elárultak a számára.
Úgy érzékelte, hogy a kúriában
ragyogó fehérség és drága, élénk
színfoltok uralkodnak. Forraszt
égetve, fizikai képességeit
felerősítve, puha léptekkel átkutatta
az épületet, amire egyébként nem
lett volna képes. A keresgélése
során megölt még két szolgát, majd
végül felment a második szintre.
A keresett férfit az egyik felső
emeleti szobában találta meg, az
íróasztalánál. Kopaszodó fejjel,
drága felöltőben. Kerek arcát
vékony bajusz díszítette. A székébe
roskadva, csukott szemmel ült,
lábánál egy üres italos üveggel.
Marshnak ez nem tetszett.
 – Hosszú utat tettem meg, hogy
eljöjjek érted – mérgelődött az
inkvizítor –, és amikor végre rád
találok, azt kell látnom, hogy a
kábulatig lerészegedtél?
A férfi természetesen korábban
soha nem látta őt. Ez azonban nem
akadályozta meg a cövekszeműt
abban, hogy rosszul érezze magát,
amiért nem láthatja a férfi szeméből
tükröződő rémületet és
meglepettséget, amikor egy
inkvizítort talál a házában. Így
Marsh nem érezheti a halál
közelsége miatt érzett félelem ízét.
Kis ideig eljátszott a gondolattal,
hogy megvárja, amíg a férfi
kijózanodik, hogy a megfelelő
módon végezhesse ki áldozatát.
De Romlás nem engedte volna.
Marsh felsóhajtott a döntés
igazságtalanságán, majd az
eszméletét vesztett férfit a földre
lökve kicsiny bronzcöveket szúrt
keresztül a szívén. A bronz ék kisebb
és vékonyabb volt egy inkvizítor
cövekénél, viszont ugyanolyan jól
gyilkolt. Kirántotta a fémet az
egykori nemes szívéből. A férfi vére
tócsává gyűlt össze a padlón.
Ezután Marsh kisétált a szobából
és elhagyta az épületet. A nemes –
akinek a nevét sem tudta – nem
sokkal ezelőtt használta
allomantikus erejét. Egy füstösről
volt szó, egy olyan mívesről, aki
vörösrézfelhőt tudott létrehozni, és
ezzel a képességével magára vonta
Romlás figyelmét. Romlás már
régóta keresett egy allomantát, akit
kivéreztethetett.
 Így Marsh eljött, hogy elvegye a
férfi erejét és a cövekbe gyűjtse.
Számára ez pazarlásnak tűnt. A
hemalurgia – különösképpen,
amikor allomanták estek neki
áldozatul – sokkal hatékonyabb volt,
ha a tüskét az áldozat szívén
keresztül közvetlenül a gazdatestbe
ütik. Így az allomantikus
képességekből szinte semmi nem
veszett kárba. Ám ahogy Romlás
most kérte – amikor megölnek egy
allomantát, hogy cöveket
készítsenek, majd azt máshová
szállítják, hogy beüssék –, az sokkal
kevesebb erőt biztosít a
gazdatestnek.
Romlás akaratát azonban nem
lehetett megkerülni. Az inkvizítor a
fejét csóválva lépett át újra a cseléd
testén, és folytatta útját az
elhanyagolt kertbe. Senki sem
szólította meg, sőt rá se néztek,
miközben a bejárati kapuhoz
közeledett. Odaérve azonban
meglepetten látta, hogy pár szká
térdel a földön.
 – Kérjük, nagyuram! –
szólítottameg az egyik az
elhaladó Marshot. – Kérjük,
küldje vissza az obligátorokat!
Ezúttal jobban fogjuk szolgálni
őket.
– Ezt a lehetőséget már
elszalasztottátok – felelte ő
határozottan, miközben
cövekszemeivel lebámult a
férfiakra.
– Újra hinni fogunk az
Uralkodóban – ígérte egy másik
szká. – Ő enni adott nekünk.
 Kérjük, nagyuram! A családjaink
éheznek.
– Nos – szólt Marsh
titokzatosan–, emiatt nem kell
sokáig aggódnotok.
A férfiak zavartan néztek
egymásra, ő pedig távozott. Nem
végzett velük, bár egy része
szeretett volna. Sajnos Romlás ezt
az örömöt magának tartogatta.
Az inkvizítor végigsétált a városon
kívül eső pusztaságon. Körülbelül
egyórányi séta után megállt,
megfordult és visszanézett a maga
mögött hagyott közösségre és a m ö
g ö t t e tornyosuló hamuhegyre.
Abban a pillanatban a hegy bal
fele felrobbant és port, hamut meg
szikladarabokat lövellt ki magából. A
föld megremegett, és egy dübörgő
hang fellökte Marshot.
Ezután tűzforró, vörös lávafolyam
ömlött végig a hamuhegy oldalán a
sekély tó és a partjára épült város
felé.
Az inkvizítor megrázta fejét. Igen.
Aligha az élelem volt a városka
legnagyobb problémája. Először is
rendet kellett teremteniük a
feladatok fontossági sorrendjét
illetően.
Bárcsak sokkal kevesebbet tudnék
a hemalurgiáról! Romlás bizonyára
óriási árat fizet a hatalomért; a
használata vonzó lehet a számára,
ugyanakkor a puszta alkalmazása
káoszt és pusztítást eredményez.
Elméletben rendkívül egyszerű
tevékenységről van szó. Az
élősködők módszereihez hasonlóan
működik. Ha nem lennének olyan
emberek, akiktől lopni lehet, a
hemalurgia hasztalanná válna.
Harmincötödik fejezet

– Minden rendben lesz? –

kérdezte Kobold.
Szellő elfordította tekintetét a
kivilágított kocsmáról és felvonta az
egyik szemöldökét. Kobold és
Goradel néhány utcai viseletbe
öltözött katonájával egyetemben az
egyik nagyobb, rangosabb ivóba
kísérte. Odabentről hangoskodás
szűrődött ki.
– Igen, ez jó lesz –
válaszolta abábos, miközben
szemügyre vette a kocsmát. –
Szkák az éjszakában. Sosem
gondoltam, hogy ilyet is fogok
látni. Talán tényleg itt a
világvége…
– Én elmegyek a város
egyik szegényebb negyedébe –
szólt a legény halkan. – Valamit
szeretnék ellenőrizni.
 – Szegényebb negyedek! –
ámuldozott Szellő. – Talán jobb
lenne, ha veled mennék. Azt
tapasztaltam, hogy minél
szegényebbek az emberek, annál
készségesebben árulnak el
titkokat.
Kobold felvonta az egyik
szemöldökét.
– Ne sértődj meg, Szellő,
de szerintem egy kissé kilógnál a
tömegből.
– Micsoda? – biccentett a
férfi egyszerű barna
 munkásruhájára, amelyek
ugyancsak különösen hatottak a
szokásos felöltője és mellénye
után. – Ez a szörnyű ruha van
rajtam, nem?
– Az öltözék nem minden,
Szellő.
Van valami a… viselkedésedben.
Illetve nem vagy eléggé kormos.
– Én már akkor az
alacsonyabb,szegényebb rétegek
közé épültem be, amikor te még
meg sem születtél, gyermekem!
 – méltatlankodott a bábos, a
mutatóujját rázva a fiú orra előtt.
– Rendben – egyezett bele
a legény, aztán felmarkolt egy
kupac hamut a földről. – Ezt
dörzsöljük bele a ruhádba és az
arcodba… Szellő megdermedt.
– Majd a szálláson
találkozunk –felelte ijedten.
A fiú elmosolyodott, visszaszórta a
hamut a földre, aztán eltűnt a
ködben.
– Soha nem kedveltem – suttogta
Kelsier.
 Kobold sebesen mozogva maga
mögött hagyta a város gazdagabb
részét. Amikor elérte az utcaárkot,
nem állt meg, hanem leugrott a
széléről és egyenesen a hatméteres
mélységbe zuhant.
Esés közben a köpönyege
mögötte csapdosott. Könnyedén
landolt, és gyors léptekkel folytatta
az útját. Forrasz nélkül minden
bizonnyal eltörte volna néhány
csontját. Ugyanazzal az ügyességgel
mozgott, amit valaha annyira irigyelt
Vintől és Kelsiertől. Felszabadultnak
érezte magát. A gyomrában égő
forrasz miatt sosem fáradt el – még
bágyadtságot sem érzett. Még az
olyan egyszerű tevékenységektől is,
mint az utcákon való séta,
könnyednek, ugyanakkor erősnek
érezte a testét.
Maga mögött hagyva az
előkelőbb utcákat, sietősen a
Boronanegyedbe tartott, és
belépett a zsúfolt
csatornasikátorok világába.
Pontosan tudta, merre keresse
Durnt, az urteau-i alvilág egyik
 vezéralakját. A részben besúgó,
részben kolduskirály és elveszett
zenei tehetség valamiféle
polgármesterként működött a
negyedben. A hozzá hasonló
emberekre ott lehetett a
legkönnyebben rátalálni, ahol
észrevették – és megfizették – a
járókelők.
Kobold emlékezetében még
élénken élt az az első este, amikor a
lázából felébredt; amikor
ellátogatott az egyik helyi ivóba. A
rákövetkező néhány napban más
ivókat is meglátogatott és
mindenhol róla szóló pletykákat
hallott. Sazed és Szellő érkezése
megakadályozta abban, hogy
megkeresse Durnt – mert ő volt a
szóbeszédek egyértelmű forrása –, a
szemébe nézzen és kérdőre vonja
arról, miket is beszél az
embereknek. Most eljött az ideje,
hogy helyrehozza a mulasztást.
Felgyorsította a lépteit, átugrotta
a szanaszét hagyott deszkákat és
kerülgette a hamukupacokat, míg el
nem érte a Durn által otthonnak
nevezett lyukat. Az egyik csatornafal
egy részét, amit kivájtak, hogy egy
barlangszerű járatot hozzanak
benne létre. Bár az ajtót szegélyező
fakeret épp olyan korhadtnak és
szilánkosnak tűnt, mint bármi más a
negyedben, Kobold tudta jól,
hátulról erős tölgyből készült
rácsozat tartja.
Két tagbaszakadt fickó figyelte a
környéket odakint. Őt vizslatták,
amikor megérkezett az ajtó elé, a
teste körül még mindig verdeső
köpönyeggel. Ugyanezt viselte,
amikor rágyújtották a házat, és
kiégetett lyukak tarkították az
anyagot.
– A főnök most senkit sem fogad,
kölyök – szólt oda neki az egyik
nagydarab férfi, fel sem emelkedve
a székéből. – Gyere vissza később.
Kobold berúgta az ajtót. A
sarokvasak nagy csattanással
kiszakadtak, a rács pedig
állványostól összedőlt.
A fiú döbbenten állt. Még nem
szerzett elég tapasztalatot a forrasz
használatával kapcsolatban, még
nem tudta pontosan felmérni az
erejét. Ha ő döbbenten állt, akkor a
két őr kővé dermedt. Szájtátva
ültek, és az összetört ajtót
bámulták.
– Lehet, hogy meg kell
ölnöd őket – suttogta Kelsier.
Nem. Csak gyorsan kell
mozognom. Berontott a nyitott
folyosóra: nem volt szüksége sem
fáklyára, sem lámpásra, tökéletesen
látott nélkülük is. Előkapta a
szemüvegét és egy darab anyagot a
zsebéből, miközben a folyosó végén
lévő ajtó felé közeledett, és feltette
a szemét védő felszerelést. Az őrök
a háta mögül kiáltoztak neki.
Ezt az ajtót egy kicsit több
odafigyeléssel lökte be a vállával,
amitől kinyílt, viszont nem tört
össze. Jól megvilágított terembe
lépett, ahol négy férfi kártyázott egy
asztal körül. Éppen Durn állt
nyerésre.
Kobold a férfiakra mutatott,
miután megállt.
 – Ti hárman, kifelé! Egy kis
megbeszélnivalóm van a
főnökkel!
Durn meg sem mozdult, és
szeméből valódi meglepettség
tükröződött. Az őrök berontottak
Kobold mögött, aki megfordult és a
köpönyege alatt rejtőző
párbajpálcájáért nyúlt.
– Minden rendben – emelte
fel akezét Durn, majd felállt a
székéből. – Hagyjatok magunkra!
Az őrök tétováztak: láthatóan nem
tetszett nekik, hogy a kolduskirály
ilyen félvállról elküldi őket. Végül
azonban szófogadón visszavonultak,
Durn játékostársaival egyetemben.
Az ajtó bezáródott.
– Ez aztán a belépő –
jegyezte meg az üreg lakója, és
visszaült asztalához.
– Mindenféle dolgokat
terjeszteszrólam, Durn – kezdte
Kobold. – Hallottam, ahogy az
emberek rólam beszélnek a
kocsmákban, és a te nevedet is
említették. Pletykákat adtál elő a
halálomról, elmondtad az
embereknek, hogy a Túlélő
bandájához tartoztam. Honnan
tudtad, ki vagyok, és miért
használtad fel a nevem?
– Ugyan már! – válaszolt a
tolvajvezér fintorogva. – Mégis,
mit gondoltál, meddig
maradhatsz névtelen? A Túlélő
barátja vagy, és az életed nagy
részét a császár palotájában
töltöd.
– Luthadel messze van ide.
– De nem annyira, hogy a
hírekne érjenek el idáig – vágott
 vissza a koldus. – Egy ónszemű
érkezik a városba, mindenfelé
szaglászik, és látszólag végtelen
vagyonnal rendelkezik? Nem volt
annyira nehéz kitalálni, hogy ki is
vagy valójában. És akkor a
szemedről még nem is
beszéltem.
– Miért, mi van
vele? – értetlenkedett az
ónszemű.
A csúf férfi vállat vont.
 – Mindenki tisztában van azzal,
hogy furcsa dolgok történnek a
Túlélő bandájával.
A fiú nem igazán tudta, mit
kezdjen ezzel a megjegyzéssel. Az
asztalhoz sétált és szemügyre vette
az asztalon heverő kártyákat.
Felvette az egyiket, megtapintotta a
papírt.
Felerősített érzékeinek
köszönhetően észrevette a hátlapon
a kis dudorokat.
– Megjelölt kártyalapok? –
kérdezte Kohold.
 – Természetesen – felelte
Durn.
– Csupán a gyakorlás
kedvéért, hogy lássam, az
embereim tudják-e olvasni a
jeleket.
Kobold visszadobta a lapot az
asztalra.
– Még mindig nem árultad
el, miért terjesztesz rólam
pletykákat.
– Ne vedd sértésnek,
kölyök – magyarázta Durn. –
De… hogy is mondjam, te elvileg
halott vagy.
– Ha így gondoltad, akkor
miértfáradtál azzal, hogy
meséket szőj rólam?
– Mit gondolsz, miért? Az
emberek istenítik a Túlélőt, és
mindent, ami hozzá kapcsolódik.
Ezért emlegeti Quellion is olyan
gyakran a nevét. Viszont ha be
tudom bizonyítani, hogy Quellion
megölte Kelsier bandájának egy
tagját… Nos, sokan vannak a
városban, akiknek ez nem
tetszene.
– Ne mondd, hogy csak
segítenipróbálsz! – gyanakodott
Kobold. – Hogy csupán tiszta
jóindulatból tettél mindent.
– Nem te vagy az egyetlen,
aki szerint Quellion tönkreteszi
ezt a várost. Ha valóban a Túlélő
bandájába tartozol, tudod jól,
hogy az embereknek néha
harcolniuk kell.
 – Nehezemre esik
emberszeretőnek látni téged,
Durn.
Hiszen tolvaj vagy!
– Ahogy te is.
– Fogalmunk sem volt,
mibe keveredtünk – védte magát
Kobold. – Kelsier gazdagságot
ígért nekünk. Neked mi előnyöd
származik ebből az egészből?
Durn felhorkant.
– A Polgártárs rossz
hatással vanaz üzleti életre. Egy
üveg Venture vörösbor egy
nyesetért? A
csempésztevékenységünk
teljesen visszaszorult, mivel senki
sem meri megvenni a
termékeinket. A helyzet még az
Uralkodó idején sem volt soha
ennyire kétségbeejtő! – A férfi
közelebb hajolt a fiúhoz. – Ha a
minisztérium épületében
tartózkodó barátaid azt hiszik,
tehetnek valamit a várost vezető
őrülttel, mondd meg nekik,
számíthatnak a támogatásomra!
Az alvilági élet szinte teljesen
kihalt Urteau-ban, viszont
Quellion meg fog lepődni,
mekkora kárt tud okozni, ha a
megfelelő módon irányítják.
Kobold egy pillanatig némán állt.
– A Westbrook utcai
kocsmában van egy kémünk.
Küldj valakit, aki kapcsolatba lép
vele! Az illető bábos – a létező
legjobb –, de egy kicsit kilóg a
sorból. Tegyél neki ajánlatot!
Durn biccentett.
 Kobold megfordult, hogy
elinduljon, de még utoljára
visszapillantott a koldusok vezérére.
– A nevemet ne is említsd,
se azt,hogy mi történt velem!
Ezzel végigment a folyosón,
elhaladt az őrök és a kiebrudalt
kártyások mellett. Levette a szövetet
a fejéről, amikor kilépett a számára
szinte nappali fényben úszó,
csillagok megvilágította éjszakába.

Keresztülvágott a
Boronanegyeden és közben
megpróbálta eldönteni, mit
gondoljon a találkozóról. Durn
igazából semmi fontosat nem árult
el. Ő mégis úgy érezte, valami zajlik
körülötte: valami, amivel nem
számolt előre, ami az értelme felett
állt. Egyre jobban hozzászokott
Kelsier hangjához és a forraszhoz,
viszont még mindig aggódott, hogy
nem lesz képes megfelelni a
számára kijelölt szerepnek.
– Ha nem kapod el
Quelliont hamarosan – szólt
 Kelsier hangja –, rá fog találni a
barátaidra. Máris szervezi az
orgyilkosságot.
– Nem fog ilyesmire
vetemedni –felelt csendesen a
legény. – Legfőképp, ha hallotta
Durn rólam szóló pletykáit.
Mindenki tudja, hogy Sazed és
Szellő a bandádhoz tartozott.
Quellion nem öleti meg
őket, csak akkor, ha bebizonyosodik,
hogy veszélyt jelentenek a számára
és nem marad más választása.
 – Quellion megbízhatatlan –
súgta Kelsier. – Ne várj túl
sokáig! Jobb, ha nem tudod meg,
milyen őrült tud lenni.
Kobold elnémult. Egyszer csak
gyorsan közeledő lépteket hallott.
Érezte a földön a rezgéseket.
Megpördült, kilazította a köpönyegét
és a fegyvere után nyúlt.
– Nem vagy veszélyben –
nyugtatta Kelsier halkan.
Kobold megnyugodott, miközben
egy rohanó alak érkezett a sikátor
sarkához. Durn kártyapartnereinek
egyike. A férfi levegő után
kapkodott, arca kivörösödött a
futástól.
– Nagyuram! – szólította
meg a fiút.
– Nem vagyok nagyúr –
szólalt meg Kobold. – Mi történt?
Durn veszélybe került?
– Nem, uram – hebegte a
férfi. –
Én csak…
Kobold felvont szemöldökkel
nézett az idegenre.
 – Segítenie kell! – nyögte ki
a férfi két lélegzetvétel között. –
Mire rájöttünk, kivel állunk
szemben, ön már eltűnt. Én
csak…
– Mihez kéri a
segítségemet? – kérdezte
lényegre törően Kobold.
– A húgom, uram –
magyarázta aférfi. – A Polgártárs
elkapta. Az… apánk nemes volt.
Durn elbújtatott engem, de
Maileyt eladta az a nő, akinek a
gondjára bíztam. Uram, még
 csak hétéves! Néhány napon
belül őt is el fogják égetni!
Kobold a homlokát ráncolta.
Mégis, mit akar tőlem, mit tegyek?
Szóra nyitotta a száját, hogy
kimondja ezt a kérdést, de nem
tette. Már nem ugyanaz az ember
volt. Már nem szorították korlátok,
mint a régi Koboldot. Új keletű
cselekvőképességet nyert.
Megtenni azt, amit Kelsier is
megtett volna.
– Össze tudsz gyűjteni tíz
férfit? –kérdezte. – Tíz barátot,
 akik hajlandóak egy kis éjszakai
munkára?
– Persze. Köze van ennek
Mailey megmentéséhez?
– Nem. Ezzel csak kifizeted
a húgod megmentését. Szedd
össze ezt a tíz embert, én pedig
minden tőlem telhetőt megteszek
a testvéred megmentése
érdekében.
A férfi buzgón bólintott.
– Láss neki azonnal! – utasította
Kobold. – Ma este kezdünk.
 A hemalurgiában nagyon fontos a
fémcövek anyaga, illetve a szúrás
helye a testen. Például az
acélcövekek a fizikai allomantikus
erőket szívják magukba – a forrasz,
ón vagy vas égetésének képességét
–, majd ezeket átruházzák a cöveket
befogadó testre. Azonban, hogy a
négy képesség közül melyiket kapja
meg az illető, az attól függ, a
cöveket hová ütik.
Az egyéb fémekből készült
cövekek ferukímiai képességeket
vesznek át. Például az összes első
inkvizítor forraszcöveket kapott,
amelyek – miután először egy
ferukimista testén haladtak át –
felruházták a befogadó testet a
gyógyító erő elraktározásának
képességével. (Bár a hemalurgikus
veszteség törvényének
köszönhetően nem tudnak olyan
gyorsan felépülni, mint egy valódi
ferukimista. Nyilvánvalóan innen
származik az inkvizítorok hírhedt
gyógyulási képessége, és ezért kell
olyan sokat pihenniük.)
Harminchatodik fejezet

– Nem kellett volna

bemenned – jelentette ki Cett,
minden érzelemtől mentesen.
Elend felvonta a szemöldökét,
miközben csődörével végigléptetett
a táboron. Tindwyl azt tanította
neki, hogy egy vezér sokat nyerhet,
ha az emberei előtt mutatkozik.
Különösen olyan helyzetekben, ahol
irányítani tudja a megítélésének a
módját. Ezzel a leckével
éppenséggel még egyet is értett, így
aztán a hamu ellen fekete köpenyt
húzott az egyenruhája fölé, és
belovagolt a katonák közé, akiket
megnyugtatott császáruk jelenléte.
Cett mellette léptetett, egyedi
kialakítású nyergébe szíjazva.
– Szóval szerinted túl nagy
veszélynek tettem ki magam
azzal, hogy betettem a lábam a
városba? – vetette oda neki a
császár, majd odabiccentett egy
csoport katonának, akik reggeli
teendőiket félbeszakítva
tisztelegtek vezérüknek.
– Nem – kezdte Cett –,
mindketten tudjuk, hogy a
legkevésbé sem érdekel, élsz-e
vagy halsz-e, fiam. Mellesleg
ködszerzet vagy: kijuthattál
volna, ha rosszul alakulnak a
dolgok.
– Akkor miért? Miért volt
hiba?
– Azért – bölcselkedett Cett
–, mert így találkoztál a város
lakosaival. Beszéltél velük, köztük
 táncoltál. A pokolba is, fiam!
Nem látod, miért okozhat mindez
gondot? Amikor eljön a támadás
ideje, sajnálni fogod azokat,
akiket éppen készülsz lerohanni.
Venture császár egy darabig
némán lovagolt tovább. A reggeli
köd látványa immár megszokottá
vált. Beborította a tábort,
elhomályosítva méretét. Még óntól
kiélesedett szeme is csak halmok
halvány körvonalait látta, nem
sátrakat. Mintha valamiféle mesebeli
világban lovagolt volna,
összemosódott árnyékok és távoli
hangok országában.
Valóban hiba volt bemennie a
városba? Talán. Ő is ismerte a Cett
által citált elméleteket – ő is belátta,
mennyire fontos egy ezredesnek,
hogy ellenségét ne egyénekből álló
halmaznak, hanem számoknak
tekintse. Legyőzendő akadálynak.
– Örülök, hogy mégis így
döntöttem – jelentette ki
mindezek ellenére.
 – Tudom – vakargatta sűrű
szakállát Cett. – Hogy őszinte
legyek, éppen ez aggaszt.
Túlságosan jóindulatú vagy. Ez
gyengeség, de nem ez az igazi
gond. A gond az, hogy nem vagy
képes felülkerekedni a
jóindulatodon.
Elend felvonta a szemöldökét.
– Nem lett volna szabad
közel kerülnöd az ellenségedhez,
Elend! – okította Cett a nála
fiatalabb uralkodót. – Tudhattad
volna, mit vált ki belőled egy
ilyen látogatás, és úgy kellett
volna tervezned, hogy elkerüld
ezt a helyzetet! A fenébe is, fiam,
minden vezérnek van gyenge
pontja – de azok nyernek, akik
megtanulják, hogyan fojtsák el
magukban ezt a gyengeséget, és
nem engedik, hogy eluralkodjon
rajtuk! – Amikor Venture nem
válaszolt, a béna lábú egyszerűen
csak sóhajtott. – Rendben, akkor
beszéljünk az ostromról! A
mérnökök már elzárták néhány, a
városba vezető csatorna útját, de
 szerintük a város nem elsősorban
ezekből nyeri a vizet.
– Valóban nem. Vin hat
nagyobbkutat fedezett fel a
városon belül.
– Akkor mérgezzük meg
őket! –javasolta Cett.
Elend elnémult. Énjének két fele
még mindig harcban állt egymással.
Korábbi énje a lehető legtöbb
embert akarta megmenteni és
védelmezni. Azonban az, akivé
újonnan kezdett válni, sokkal
földhözragadtabban szemlélte a
dolgokat. Tudta, néha muszáj ölni –
vagy legalábbis kényelmetlen
helyzetbe hozni másokat – a többiek
megmentése érdekében.
– Rendben – adta be a
derekát. –Ráveszem Vint, hogy
tegye meg ma este, és azt is
megmondom neki, hagyjon egy
üzenetet a kutakon arról, hogy
mit tettünk.
– Az mire lesz jó? –
kérdezte Cetta homlokát
ráncolva.
 – Nem akarom megölni az
embereket, Cett. Csak rájuk
akarok ijeszteni. Így kénytelenek
lesznek Yomentől vizet kérni. Ha
az egész város követelőzésbe
kezd, akkor nem lesz más
választása, mint felhasználni a
vízkészletet, ami elég hamar el
fog fogyni.
Cett elégedetten dörmögött.
Örült, hogy Elend megfogadta a
tanácsát.
– És mi legyen a környező
falvakkal?
 – Szabad kezet adok,
nyugodtanijesszetek rájuk!
Szervezz egy tízezer fős csapatot,
és küldd ki őket, hogy zaklassák
a lakosokat – de ne öljenek meg
senkit! Azt akarom, hogy Yomen
kémjei a királyság széteséséről
szóló, aggódó hangvételű
jelentésekkel térjenek vissza.
– Még mindig azt hiszed,
fiacskám, hogy megúszhatod –
méltatlankodott Cett –, de
előbbutóbb választanod kell. Ha
 Yomen nem adja meg magát,
muszáj lesz megtámadnod!
Elend rántott egyet a lova
gyeplőjén és megállt a parancsnoki
sátor előtt.
– Tudom – mondta
beletörődve.
Cett felhorkant, de abban a
pillanatban el is némult, mivel egy
szolga jött ki a sátorból, hogy
lesegítse a nyeregből. Ahogy
nekiláttak a műveletnek, a föld
megmozdult alattuk. Elend
szitkozódott és megpróbált uralkodni
megbokrosodott lován. A rengés
megrázta a sátrakat, kirántotta a
leszúrt sátorvasakat, és néhány
ideiglenes lakhely fel is borult, a
fémbögrék, kardok és egyéb tárgyak
pedig hangos csörömpöléssel
potyogtak a földre. Végül a
földrengés alábbhagyott. A császár
oldalra pillantott, hogy megnézze,
Cett-tel minden rendben van-e. A
férfinak sikerült lován maradnia, bár
egyik lebénult lába kiszabadult a
nyeregből, és úgy nézett ki, mint aki
bármelyik pillanatban leeshet. A
szolgái azonnal a segítségére
siettek.
– Ez az átkozott rengés
egyre gyakoribb! – szitkozódott
Cett.
Elend megnyugtatta prüszkölő
lovát. A táborban mindenfelé férfiak
káromkodtak és kiabáltak,
miközben próbálták helyreállítani a
károkat. A rengések valóban egyre
gyakrabban jelentkeztek; a
legutóbbi csak néhány héttel
korábban történt. A földrengés
elméletileg nem volt gyakori
jelenség a Végső Birodalomban:
fiatalkorában Elend egyről sem
hallott.
Felsóhajtott, leszállt a lováról,
átadta a kantárszárat egyik
segédjének, majd követte Cettet a
parancsnoki sátorba. A szolgák egy
székbe ültették a szakállas királyt,
majd visszavonultak, magára
hagyva a két vezért. Cett kissé
zavartan felpillantott Elendre.
– Az az ostoba Ham átadta
a Luthadelből származó híreket?
 – Úgy érted, azt, hogy
nincsenekhírek? – kérdezte a
császár sóhajtva. – Igen,
beszéltem vele. Semmi
visszajelzést nem kaptak a
fővárosból, nem is beszélve az
általam megrendelt készletekről,
amelyeknek a csatornán kellett
volna már megérkezniük.
– Ennyi időnk nincs, Elend
– jegyezte meg Cett csendesen.
– Mindössze talán néhány hónap.
Csak arra elég, hogy jó esetben
puhítsunk Yomen ádáz
elszántságán. Talán sikerül annyira
szomjaztatni a lakosokat, hogy
szinte örömmel fogadják majd a
megszállást. Ha azonban nem
kapunk utánpótlást, semmi esélyünk
az ostrom fenntartására.
Elend az idősebb férfira pillantott.
Cett öntelt arckifejezéssel ült a
székében és állta a császár
tekintetét. Ennyit arról, hogy a
lebénult férfi viselkedése puszta
színlelés – Cett lába egy betegség
miatt már évekkel azelőtt
használhatatlanná vált, így fizikailag
már nem tudta zavarba hozni az
embereket. Inkább más módon
ijesztett rájuk.
A király jól tudta, hová üssön,
hogy az igazán fájjon. Könnyűszerrel
észrevette az emberek azon hibáit,
amelyeket ők maguk is gyűlöltek
önmagukban, és olyan módon
használta fel ellenük, amit Elend
még a legelismertebb bábosok
esetében sem tapasztalt. Ezt mind
úgy tette, hogy közben elfedte vele
a lelkét, amiről Elend azt gyanította,
sokkal érzőbb, mint ahogyan azt a
harcedzett király valaha is hajlandó
lett volna beismerni.
Ezen a napon különösen
feszültnek tűnt. Mintha aggódott
volna valami miatt. Valami számára
fontos dolog miatt – talán amiatt,
amit kénytelen volt maga mögött
hagyni?
– Nem lesz semmi baja, Cett! –
nyugtatta Elend. – Semmi sem
történik Allriannéval, amíg Sazed és
Szellő társaságát élvezi.
 A király felhorkant és közönyösen
legyintett egyet, bár az arcát
elfordította.
– Sokkal jobb, ha nincs a
közelemben az az átkozott,
ostoba némber! Keresse csak
nyugodtan annak a bábosnak a
társaságát, mit érdekel engem!
Mindegy is, most nem rólam van
szó. Beszéljünk inkább rólad és
az ostromról!
– Már ismerem a
véleményedet.Amint
szükségesnek ítélem, támadni
fogunk. – Ahogyan ezt kimondta,
a sátorlapok szétváltak, és Ham
lépett be egy alak társaságában,
akit Elend hetek óta nem látott –
legalábbis nem a saját lábán.
– Demoux! – kiáltott fel, és
az ezredeshez lépett. – Hát
felgyógyult!
– Aligha, felség – felelte a
férfi,aki még igencsak sápadtnak
tűnt, – Annyi erőt azonban már
gyűjtöttem, hogy szétnézhessek
a táborban.
 – És a többiek? –
érdeklődött Elend.
Ham bólintott.
– A legtöbben már
felépültek ésjobban vannak.
Demoux az utolsó lábadozók
közé tartozik. Néhány nap, és a
sereg visszanyeri teljes erejét.
Leszámítva azokat, akik
meghaltak – gondolta a császár.
Cett az ezredest figyelte.
– A legtöbben már hetekkel
ezelőtt felépültek. Gyengébb a
szervezeted, mint gondolnánk,
 igaz, Demoux? Legalábbis ezt
csiripelik a madarak.
A tiszt elvörösödött.
Elend értetlenül nézett.
– Miről van szó?
– Semmiség, felség
– mentegetőzött Demoux.
– A táboromban nem
létezik olyan, hogy „semmiség”,
ezredes! – szögezte le a császár.
– Miről maradtam le?
Ham felsóhajtott, és odahúzott
magának egy széket. Visszafelé ült
rá, izmos karjait a szék támláján
pihentette.
– Csak valami szóbeszéd
terjed atáborban, El.
– Katonák – legyintett Cett.
– Mind ugyanolyanok:
babonásak, mint a fehérnép!
A martalóc bólintott.
– Néhány katona a fejébe
vette,hogy azok, akik
megbetegedtek a ködtől,
valójában büntetésből jártak így.
– Büntetés? – ámuldozott
Elend.– Mégis miért?
 – A hitetlenség miatt,
felség – adta meg a választ
Demoux.
– Badarság – legyintett a
császár–, mindannyian tudjuk,
hogy a köd véletlenszerűen
támad.
A többiek összenéztek, és Elend
arra kényszerült, hogy átgondolja a
t ö r t é n t e k e t . Nem. A
megbetegedések nem
véletlenszerűen történtek –
legalábbis a megbetegedést elemző
statisztika szerint nem.
 – Ettől függetlenül – folytatta,
ezúttal kerülve a témát –, miről
szólnak a napi jelentések?
A három férfi felváltva beszélt a
táborban végzett feladatairól.
Hamhez tartozott a kiképzés és a
közhangulat kérdése, Demoux
felügyelte a készleteket és a tábori
feladatokat, Cett pedig a stratégiát
tervezte és az őrjáratot szervezte.
Elend összefonta a kezét a háta
mögött, hallgatta a beszámolókat,
de csak fél füllel. Az elmondottak
nem sokban különböztek az előző
napon hallottaktól, bár jó volt látni,
hogy Demoux visszatért a
feladataihoz. Sokkal hatékonyabban
dolgozott, mint a segédei.
Mindeközben Elend elméje máshol
járt. Az ostrom egészen jól ment, de
énje egy része – az, amit Cett és
Tindwyl pallérozott – mérgelődött a
felesleges várakozás miatt. Képes
lenne minden gond nélkül elfoglalni
a várost: segítségül hívhatná például
a kolosszokat. Ráadásul a
beszámolók alapján a csapatai
sokkal gyakorlottabbak, mint a
fadrexi katonák. Bár a
sziklaképződmények fedezékül
szolgálnának a védők számára, még
így sem kerülne olyan rossz
helyzetbe, hogy ne tudna győzni.
Ha így döntene, rengetegen
vesznének oda a harcokban.
Ez volt az a momentum, ami
visszatartotta – az utolsó lépés, ami
védekezőből támadóvá változtatná.
Védelmezőből hódítóvá. A saját
tétovázása pedig aggasztotta.
Más okból is rossz választásnak
tűnt, hogy bement a városba. A
találkozásukat megelőzően
egyszerűbb volt gonosz zsarnokként
és az Uralkodóhoz hű, erkölcstelen
obligátorként gondolni Yomenre.
Sajnos azonban így, hogy
személyesen beszélt vele, egy
értelmes embert ismert meg benne.
Egy igazán remek vitapartnert.
Bizonyos értelemben még a vele
kapcsolatos állításai is igazak voltak.
Hisz ő valóban kétszínűen
viselkedett. A demokráciáról papolt,
miközben erővel szerezte meg a
trónt.
 Úgy hitte, a nép ezt várja el tőle.
Viszont ettől köpönyegforgatóvá
vált. Ugyanezen logika mentén azt is
tudta, a legjobb lenne, ha megbízná
Vint Yomen kivégzésével. De
elrendelheti-e egy olyan ember
halálát, aki semmi rosszat nem tett
azon kívül, hogy az útjában áll?
Az obligátor kivégzése épp olyan
kicsavart gondolkodásmódra
vallana, mint kolossz sereget küldeni
a város ellen. Cettnek igaza van –
futott át az agyán. – Megpróbálok
mindkét oldalt figyelembe véve
cselekedni. Egy pillanatra, míg
Teldennel beszélgetett a bálon,
nagyon biztos volt önmagában. És
valójában még mindig hitt abban,
amit állított. Ő nem az Uralkodó. És
valóban megadta a népének a
szabadsághoz és becsülethez való
jogot.
Rájött azonban, hogy ez az
ostrom végképp fel fogja borítani az
egyensúlyt korábbi viselkedése és
várható tettei között. Vajon képes
lesz maga előtt is igazolni Fadrex
lerohanását, a védők lemészárlását,
és a készletek kifosztását – mindezt
a birodalom fenntartása érdekében?
Vagy tegye az ellenkezőjét?
Vonuljon vissza Fadrexből, és a
barlang titkait – amelyek
feltehetőleg megmenthetik az egész
birodalmat – bízza egy olyan
emberre, aki még mindig hisz az
Uralkodó visszatérésében?
Még nem állt készen a döntésre.
Egyelőre eltökélte magát, hogy
alaposan megvizsgálja az összes
választási lehetőséget. Mindent
számításba vett, amivel elkerülhető
lehet a város lerohanása, többek
között azt is, hogy ostrom révén
térítik Yoment jobb belátásra. Ez
azzal is járt volna, hogy Vin
besurran a készletet rejtő
barlangba. Beszámolója alapján az
épületet nagyon hatékonyan
védelmezték: egy éjszaka nem lesz
elegendő a behatolásra. Ám egy bál
alkalmával elképzelhető, hogy
valamelyest gyengül a védelem.
Tökéletes alkalom lenne kifürkészni,
mit rejt a katakomba.
 Feltéve, hogy Yomen
nem tüntette el az Uralkodó
utolsó, fémbe vésett szavait –
morfondírozott –, és hogy
egyáltalán rejt-e valamit a
barlang.
A lehetőség megadatott: az
Uralkodó utolsó üzenetében rejlett,
az utolsó adományban, amit a
népére hagyott. Ha meglelné a
módját, hogy ostrom és ezrek
lemészárlása nélkül szerezze meg
ezt a segítséget, azonnal aszerint
cselekedne.
 A férfiak eddigre a mondandójuk
végére értek, Elend pedig útjukra
bocsátotta őket. Ham elsietett; nem
akart lemaradni a reggeli
gyakorlásról. Cett kicsivel később
követte: a szolgái vitték vissza
sátrába. Demoux azonban továbbra
is a császár körül lődörgött.
Néhanapján nehéz volt elhinni, az
ezredes igazából milyen fiatal – alig
élt még többet Elendnél. Kopaszodó
feje és a számos sebhely, ráadásul
elhúzódó betegségének még mindig
látható nyomai azonban császáránál
is idősebbnek mutatták.
Valami miatt a fiatal veterán nem
tudta rávenni magát az indulásra.
Elend türelmesen várt, és az ezredes
végül szégyenkezve lesütötte a
szemét.
– Felség – kezdte
bátortalanul –,úgy érzem, meg
kell kérnem, mentsen fel a
kinevezésem alól.
– És miért kérne ilyet? –
puhatolózott az uralkodó.
 – Nem tartom magam
érdemesnek erre a feladatra.
Elend értetlenül nézett.
– Csak a Túlélő bizalmát
élvezőkparancsolhatnak ebben a
seregben – jelentette ki Demoux.
– Biztos vagyok benne,
hogy élvezi Kelsier bizalmát,
ezredes.
A másik megrázta a fejét.
– Akkor miért sújtott a
betegséggel? Miért választott ki
pont engem a sok férfi közül?
 – Mondtam már, Demoux:
a ködvéletlenszerűen támad.
– Uram – folytatta a tiszt –,
végtelenül sajnálom, de
ellenkeznem kell: mindketten
tudjuk, hogy ez nem igaz. Nem
éppen ön hívta fel a figyelmünket
arra, hogy a reszketővésszel
sújtottak Kelsier akaratából
betegedtek meg?
Elend megdöbbent.
– Valóban?
Demoux biccentett.
 – Azon a reggelen, amikor
a sereget kiküldtük a ködbe, ön
azt kiabálta a katonáknak: ne
felejtsék el, Kelsier a köd ura,
éppen ezért a betegség az ő
akaratából történik. Szerintem
akkor igazat beszélt. A Túlélő
valóban a köd ura. Ő maga is
kinyilatkoztatta ezt a halálát
megelőző éjszakákon. Ő áll a
megbetegedések hátterében,
uram. Tudom, hogy igazam van.
A Túlélő látta, kiben nem elég
erős a hit, és azokat megátkozta.
 – Én nem éppen erre
gondoltam,Demoux. Csak arra
utaltam, hogy véleményem
szerint Kelsier azt akarta,
szenvedjük el ezt a sorcsapást.
De azt nem állítottam, hogy
konkrét személyeket választana
ki.
– Akárhogy is, uram, ezek
az önszavai.
Elend elutasítóan intett
a kezével.
– Akkor mivel magyarázza
a furcsa számokat, uram? –
 kötötte az ebet a karóhoz az
ezredes.
– Azt nem tudom – vallotta
be a
császár. – Elismerem, a
megbetegedett emberek száma
valóban különös statisztikai
állandóságot eredményez, de
mindez semmilyen különösebb
módon nem utal önre, Demoux.
– Nem a számokra
gondolok, uram… – A tiszt még
mindig nem emelte fel a
tekintetét. – Hanem azokra, akik
 a többiekhez hasonlóan nem
épültek fel.
Elend meglepve nézett az
ezredesre.
– Várjunk csak! Miről
beszél?
– Önnek még nem
mondták? – kérdezte Demoux a
sátorban. – Az írnokok egy ideje
erről pusmognak, és már a
katonákhoz is eljutott a hír. Nem
hiszem, hogy értenének a
számokhoz és fel tudnák fogni a
matematikai összefüggéseket, de
 annyit érzékelnek, hogy valami
furcsa dolog történik.
– Milyen számokról beszél?
– faggatózott Elend.
– Ötezer ember betegedett
meg,uram.
Pontosan a sereg tizenhat
százaléka! – jutott ismét a császár
eszébe.
– Közülük úgy ötszáz nem
élte túl– folytatta az ezredes. –
Az életben maradtak közül
azonban csaknem mindenki egy
napon belül talpra állt.
 – De némelyekkel nem ez
történt– értette meg Elend. –
Mint ahogy az ön esete is
példázza.
– Pontosan – ismerte el
Demouxlehangoltan. –
Háromszázhuszonheten a
többiekkel ellentétben, nem
gyógyultunk meg.
– Tehát? – kérdezett rá
Elend azösszefüggésre.
– Ez pontosan a
megbetegedettek számának egy
tizenhatoda, uram. És pontosan
 tizenhat napig nyomtuk az ágyat.
Órára pontosan.
A sátorlapok enyhén
megrezzentek a lágy szellőben.
Elend a gondolataiba merült, és alig
láthatóan belereszketett abba, amit
talált.
– Véletlen egybeesés –
szólalt meg kis idő múlva. – Az
írnokok mindig találnak különös
véletleneket és statisztikai
szabályszerűségeket, csak elég
kitartóan kell keresgélni.
 – De ez nem egyszerű
rendellenességnek tűnik, uram.
Túlságosan is szabályos. Ugyanaz a
szám ismétlődik újra és újra.
Tizenhat.
Elend hitetlenkedve rázta a fejét.
– Még ha valóban ez is
volna ahelyzet, Demoux, az
egész nem jelent semmit. Csak
egy szám.
– Ennyi hónapot töltött a
TúlélőHathsin Bugyraiban – bökte
ki Demoux.
– Véletlen.
 – Ennyi éves volt Vin
kisasszony,amikor ködszerzet lett
belőle.
– Csak ismételni tudom
magam,véletlen – tartott ki
álláspontja mellett a császár.
– Mintha kicsit túl sok
véletlen övezné ezt az egész
kérdést, uram – hajtogatta tisztje
kitartóan.
Elend összefonta a karját, és
összeráncolt homlokkal
gondolkodott. Demoux-nak igaza
volt. A tagadásom nem vezet
sehová. Meg kell tudnom, az
emberek mit gondolnak: nem
szabad semmibe vennem az
aggodalmaikat.
– Rendben van, Demoux –
jutottdöntésre. – Mondjuk, hogy
az említett dolgok közül egyik
sem a véletlen műve. Úgy tűnik,
ön már felállított egy elméletet az
eseményekre vonatkozóan.
– Csupán azt, amit már
korábban
is hangoztattam, uram. A köd a
Túlélő műve. Bizonyos embereket
magához ragad és megöl, másokat
pedig megbetegít – és közben a
tizenhatos számmal jelzi, hogy ő áll
a dolgok mögött. Így hát tudni
lehet, hogy akik a legnagyobb
mértékben betegedtek meg,
azokban lelte a legkevesebb örömét.
– Leszámítva azokat, akik
bele is haltak a betegségbe –
jegyezte meg Elend.
– Valóban – adott igazat az
ezredes beszélgetőtársának,
majd felpillantott. – Akkor… talán
mégiscsak reménykedhetek.
 – Ezt nem
megnyugtatásként mondtam,
Demoux. Még mindig nem hiszek
ebben az egészben. Talán
tényleg akad egy-két különös
momentum, de az értelmezése
nem bizonyítékokon alapul. Miért
ne lelné önben a Túlélő az
örömét? Hiszen ön az egyik
leghűségesebb papja.
– Magamnak találtam ki ezt
a tisztet, uram – vallotta be
Demoux. – Nem ő választott
engem. Csak elkezdtem mesélni
 az embereknek, amit
megtapasztaltam, ők pedig tátott
szájjal hallgattak.
Valószínűleg ezzel sérthettem meg.
Ha ezt akarta volna tőlem, ő maga
választott volna ki erre a feladatra
még életében, nem gondolja, uram?
Nem hiszem, hogy a Túlélőnek ez
lett volna a legnagyobb gondja,
amikor még életben volt – gondolta
Elend. – Ő azzal foglalatoskodott,
hogy fellázítsa a szkákat.
– Demoux, tudja jól, hogy a
Túlélő a halála előtt nem
szervezte meg a vallását. Csak az
önhöz hasonlók – akik halála
után fordultak a tanításai felé –,
csak önök voltak képesek
létrehozni a hívők közösségét.
– Igaz. Viszont néhány
embernek valóban megjelent a
halála után. És én nem tartozom
közéjük.
– Senkinek sem jelent meg
– próbálta megnyugtatni az
árkolt arcú fiatalembert Elend. –
OreSeur, a kandra vette magára
 Kelsier testét. Ezt ön is
ugyanolyan jól tudja, mint én.
– Igen ám – hagyta jóvá
Demoux–, csakhogy a kandra a
Túlélő kérését teljesítette. És az
én nevem nem szerepelt a
meglátogatandók jegyzékén.
A császár a barátja vállára tette a
kezét, és a férfi szemébe nézett.
Visszaemlékezett, amikor az elnyűtt
és kora ellenére megőszült ezredes
eltökélt tekintettel bámult egy nála
két méterrel magasabb, vad kolossz
szemébe. Az ezredes egyáltalán
nem számított gyenge férfinak. Sem
a testét, sem a hitét illetően.
– Demoux – kezdte újra a
császár–, a lehető legkevésbé
sem akarom megbántani, de az
önsajnálata kezd egy kicsit
zavaróvá válni. Ha a köd önt is
magával ragadta, akkor ezzel azt
kell bizonyítanunk, hogy
utóhatásának semmi köze sincs
Kelsier nemtetszéséhez. Nincs
most arra időnk, hogy az életéről
elmélkedjen és feleméssze magát
a kétségbeesésben – mindketten
tudjuk, hogy ön kétszer olyan
elhivatott, mint bárki más ebben
a seregben.
Az elgyötört katona elvörösödött.
– Gondolkozzon el ezen! –
javasolta Elend, és allomantikus
erejével taszított egy kicsit
Demoux érzelmein. – Ön az élő
bizonyítéka annak, hogy az
emberek hitének semmi köze
ahhoz, a köd elragadjae őket,
vagy sem. Így hát ahelyett, hogy
teljesen elmerülne az
önsajnálatban, tovább kell
 lépnünk, és meg kell keresnünk
az igazi okát annak, miért
viselkedik így a köd!
Az ezredes egy darabig csak állt,
de aztán bólintott.
– Talán igaza van,
uram.
Valószínűleg elhamarkodottan
ítélkeztem.
A császár elmosolyodott. Ám a
fejében tovább visszhangoztak a
saját szavai: „Élő bizonyítéka annak,
hogy az emberek hitének semmi
köze ahhoz, a köd elragadjae őket,
vagy sem…”
Ez nem volt teljesen helyénvaló.
Demoux a Túlélő egyik
legelhivatottabb követője a
táborban. Mi a helyzet vajon
azokkal, akik ugyanannyi ideig
betegeskedtek? Talán ők is ilyen
erősen hisznek Kelsierben? Elend
szóra nyitotta a száját, hogy
feltegye a kérdést. Ebben a
pillanatban felharsantak a kiáltások.
A hemalurgikus veszteség
kevésbé nyilvánvaló a ködszerzetek
testéből megalkotott inkvizítorok
esetében. Az allomantikus erők és a
többi képesség eredményeképpen
rendkívüli erejű lények jöttek létre.
A legtöbb esetben azonban az
inkvizítorok ködszerzetekből
születtek. Úgy tűnik, hogy a
Marshhoz hasonló fürkészekből válik
a legjobb újonc. Ugyanis amikor
nem állnak rendelkezésre
ködszerzetek, akkor a bronz
képességeivel felvértezett inkvizítor
hatékonyan képes felkutatni a szká
míveseket.
Harminchetedik fejezet

Kiáltások hallatszottak a távolból.

Vin felriadt és azonnal felült a
kabinjában. Még nem aludt, bár a
pillái már csaknem lecsukódtak.
Kifárasztotta az éjszakai felderítés
Fadrexben.
Ám minden fáradtsága azonnal
odaveszett, amikor meghallotta az
északról érkező csatazajt. Végre! –
Örvendezve ledobta magáról a
takarót és kirobbant a kabinból.
Szokásos nadrágját és ingét viselte,
és – mint mindig – többüvegcsényi
fémreszeléket is elrejtett az
öltözékében. Gyorsan felhajtotta az
egyik ilyet, miközben végigsietett a
keskeny fedélzeten.
– Vin kisasszony! –
szólította megaz egyik evezős a
nappali ködben. – A tábort
megtámadták!
– Pont itt volt az ideje –
kiáltottavissza ő, és közben
eltaszította magát a hajó
kikötőbakjáról. A fehér reggeli
 köd gomolyai és foszlányai miatt
felhők közt repülő madárnak
érezte magát.
Az ón segítségével könnyedén
megtalálta a csata helyszínét. A
tábor északi felén egy lovasokból
álló csapat láthatóan a készleteket
szállító uszályok felé tartott, amik a
csatorna jól védett kanyarulatában
ringatóztak. Az egyik oldalon Elend
allomanta különítménye már
felsorakozott: a martalócok elölről
védték a környéket, a petákosok
pedig hátulról fedezték a lovasokat.
A sorkatonák derekasan küzdöttek a
belső területen, mivel az idegen
lovasokat lelassította a tábori
barikád és a megerősített védelmi
vonal.
Elendnek igaza volt – gondolta Vin
büszkén földet érés közben. – Ha
nem állítottuk volna ki a ködbe
katonáinkat, most óriási bajban
lennénk.
A király terve megmentette a
készleteket és előcsalogatta Yomen
egyik fosztogató csapatát. A lovasok
 minden bizonnyal arra számítottak,
hogy könnyedén
átlovagolhatnak a táboron – mivel a
birodalmi katonák úgysem
számítanak a csapásra és úgyis
megbénítja őket a köd –, majd
felgyújtják a készleteket tartalmazó
uszályokat. Ám ehelyett Elend
serege a felderítők értesüléseit
begyűjtve szemből fogadta az
ellenség lovasságát.
Yomen katonái délen hatoltak be
a tábor területére. Bár a császári
seregek jól harcoltak, az ellenség
lóháton érkezett. Vin forraszt
égetett, hogy felerősítse a testét,
miközben aláhullt az égből. Eldobott
egy érmét, amire rátaszított a
lassulás érdekében, de még így is
sebesen csapódott bele a sötét
földbe. Hamufelhő emelkedett a
magasba. A délről érkező lovasok
egészen a sátrak harmadik vonaláig
eljutottak. Vin az ellenséges csapat
kellős közepébe érkezett.
Nem látok patkókat – lepődött
meg, amikor a katonák elkezdtek
felé fordulni. – És kőhegyű dárdákat
használnak kardok helyett! Yomen
semmit sem bíz a véletlenre.
A lány szinte kihívásnak vette a
fegyverválasztást. Elmosolyodott;
élvezte, hogy a várakozással töltött
napok után végre szétárad az
izgalom a testében. Yomen
parancsnokai utasításokat kiabáltak,
és a csapat támadását a ködszerzet
felé irányították. Másodperceken
belül körülbelül harminc lovas
vágtázott egyenesen a lány felé.
Vin fentről nézett le rájuk. Aztán
ugrott. Nem kellett acélt sem
égetnie, hogy a magasba
emelkedjen – forrasztól felerősödött
izmai bőven megtették. Fellépett az
első katona dárdájára: érezte, ahogy
a fegyver meglendül a levegőben a
lába alatt. Hamu kavargott a reggeli
ködben, ahogy Vin beletaposott a
katona arcába, amitől az kizuhant a
nyergéből. A lány a katona földön
guruló teste mellé érkezett, majd
eldobott egy érmét és oldalirányba
taszította magát, hogy kikerülje a
felé vágtázó patákat. A
szerencsétlenül járt katona, akit
lelökött a lováról, felüvöltött, mikor
a barátai szándékuk ellenére
átgázoltak rajta.
Vint taszítása egy nagyobb
hálósátor nyitott lapjai közé
repítette. Gurulás után talpra állt,
majd – folyamatosan mozgásban
maradva – a sátorvasakra taszított,
amik rögvest kiszakadtak a
helyükről.
A falak megremegtek, és a vászon
nagyot csattant, amikor a sátor
szétnyílt és a levegőbe repült.
A tartórudak mind különböző
irányokba lőttek ki. A felkavart hamu
szétszóródott mindenfelé, és
mindkét fél katonái a lány felé
fordultak. Vin megvárta, hogy a
sátor leessen elé a földre, majd
taszított. A vászonba belekapott a
levegő, amitől az felpuffadt, és a
helyükről kiszakított vasak valóságos
dárdaviharként zúdultak a lovak és
lovasok tömegére.
A katonák és állataik egymás
hegyén-hátán zuhantak a földre. A
vászon a szélben verdesve épp Vin
előtt esett a földre. A ködszerzet
mosolyogva átugrotta az
összegabalyodott anyagot. Az
ellenség újabb csapásra készülődött.
Ő viszont nem hagyott nekik időt.
Elend katonái addigra már
visszahúzódtak, és a védvonal
közepén sorakoztak fel, hogy Vin
kedvére verekedhessen, és ne
kelljen attól félnie, hogy a saját
emberei is megsérülnek.
Átszaladt a lovasok között, akiket
óriási hátasaik csak akadályoztak,
amikor megpróbálták utolérni a
ködszerzetet. A katonák
megfordították lovaikat, Vin pedig
kitartóan a sátrakra vonzott, hogy
vasaikat nyílvesszőként ellenségeire
lője. Tucatjával szedte áldozatait.
Ekkor vágta hangjára lett
figyelmes, és megfordult: Yomen
egyik tisztjének sikerült újabb
rohamot szerveznie. Tíz férfi tartott
egyenesen felé. Néhányan
dárdájukkal célba vették, a többiek
pedig megfeszítették az íjaikat.
Vin nem szeretett öldökölni. Az
allomanciáért viszont rajongott –
szerette a képességei
alkalmazásával járó kihívásokat, a
taszítások és vonzások okozta erőt
és izgalmat, és azt a felvillanyozó
érzést, ami csakis egy forrasztól
felerősített testből származhat. És
amikor az ellenfelek okot adtak a
harcra, nem türtőztette magát.
A nyílvesszőknek esélyük sem volt
vele szemben. A forrasz
felgyorsította és felerősítette az
egyensúlyérzékét; miközben
félreugrott a fegyverek elől, egy
mögötte lévő fémforrásra vonzott.
Felpattant a levegőbe, hogy utat
engedjen egy fodrozódó sátornak,
amit még egy korábbi vonzása
tartott mozgásban. Befejezte az
ugrást, és rátaszított a sátor két
sarokvasára. A sátor összehajlott,
amitől úgy nézett ki, mint egy félbe
hajtogatott, laposra simított
szalvéta.
A lovak beleakadtak, akár valami
kifeszített drótcsapdába. A
ködszerzet dúralumíniumot égetett,
majd taszított. Az első sorban az
állatok felnyerítettek fájdalmukban:
a rögtönzött fegyver sorra a földre
kényszerítette őket. A vászon
elszakadt, a vasak kiszabadultak, de
az eredmény így is látványosra
sikeredett – a hátul vágtázó lovak
megbotlottak az elsőkben, míg végül
az emberek lebucskáztak a
hátasaikról.
Vin legurított egy újabb üvegcse
acélt, hogy feltöltse a készletét.
Ezután ismét vonzott, újabb sátrat
rántva magához. Ahogy közeledett,
a lány felugrott, majd megpördült
és a sátrat egy újabb csapat
 mögötte vágtázó lovasra taszította.
A sátor vasai az egyik katona
mellkasába fúródtak, amitől az
hátraesett. Átzuhant egy társán,
amitől zűrzavar támadt.
A férfi élettelenül terült el a
hamulepte földön. A mellkasába
szúródott vasak miatt a sátrat is
húzta magával, amelynek vászna
fodrozódva hullott alá és befedte a
testet, akár valami halotti lepel. Vin
ellenfelek után kutatva ismét
megpördült. A lovasok azonban már
megkezdték visszavonulásukat. Ő
előrébb lépett azzal a szándékkal,
hogy messzire üldözi őket, de aztán
megtorpant. Valaki figyelte – látta
az idegen árnyékát a ködben.
Gyorsan nekilátott bronzot égetni.
Az ismeretlenből fémek lüktetése
áradt. Allomanta. Ködszerzet. Elend
nem lehetett, ahhoz túl alacsony
volt, de Vin ennél többet nem tudott
megállapítani a köd és a hamu
miatt. Nem pazarolta az idejét, hogy
ezen tűnődjön. Eldobott egy érmét
és az idegen felé lőtte magát.
Az alak hátraszökellt, miután ő is
a levegőbe taszította magát. Vin
követte; sebesen maga mögött
hagyta a tábort. Nem sok kellett
hozzá, hogy az idegen allomanta
pillanatokon belül a városban kössön
ki, de a ködszerzet hatalmas
szökellésekkel a nyomában maradt a
hamuval borított tájon. Ellenfele
megállt a város előtt magasodó
sziklaképződményeken. Vin
kőhajításnyira onnan, egy meglepett
járőr mellett ért földet, aztán a
szélfútta kőszirtek fölött Fadrex
városába irányította magát.
 A másik allomanta jóval előtte
járt. Mozdulataiból hiányzott a
játékosság, ahogy annak idején
Zane-éből is. Ez a férfi valóban
szökni próbált. Vin a nyomában járt:
háztetőkön és utcákon szökellt át a
fogát csikorgatva amiatt, hogy nem
tudja utolérni. Minden egyes ugrást
tökéletesen időzített; aligalig állt
meg, hogy új horgonyok után
nézzen, és ívről ívre taszította magát
előre.
Viszont a másikat sem kellett
félteni. Körbe-körbe szökellt a
városban, és soha nem látott
sebességre kényszerítette Vint.
Legyen, ahogy akarod! – gondolta a
lány dühösen, és a dúralumíniummal
próbálkozott. Eléggé közel került az
alakhoz: már nem vette körül
ködfátyol az idegent; a lány láthatta,
hogy húsvér ember, nem holmi
fantom. Egyre biztosabban sejtette,
hogy ennek a férfinak a jelenlétét
érezte, amikor először érkeztek
Fadrexbe. Yomennek is volt tehát
ködszerzete.
 Ám ahhoz, hogy megküzdjön vele,
először el kellett kapnia. Várt a
megfelelő pillanatra, és amikor a
férfi felfelé ívelt, kioltotta minden
fémjét és gyomrában fellángolt a
dúralumínium. Aztán taszított.
Csattanás hallatszott mögötte,
amint természetellenes taszítása
pozdorjává törte a horgonyként
használt ajtót. Iszonyatos
sebességgel repült előre, akár egy
íjból kilőtt nyílvessző. Bámulatos
sebességgel közelített ellenfeléhez.
És semmit sem talált.
Káromkodva meggyújtotta az ónját.
Nem lehetett égni hagyni a
dúralumínium égetés közepette,
egyébiránt ónja egyetlen villanással
végleg kihunyt volna, minek
következtében vaksötétség borult
volna rá. Ám gyakorlatilag azzal,
hogy levette, ugyanazt érte el.
Levonzotta magát egy közeli tetőre.
Guggolva szimatolta a ködbe
burkolózó eget.
Hová lettél? Bronzot égetett, bízva
belső – még mindig
megmagyarázatlan – képességében,
 amellyel átütötte a
vörösrézfelhőket. Előle egy
allomanta sem rejtőzhetett el. Csak
akkor, ha minden fémjét kioltotta.
Ám nyilvánvalóan éppen ez
történt. Megint csak. Már másodjára
lógott meg előle ez az illető.
Nyugtalanító gondolat tört
magának utat Vin fejében.
Keményen dolgozott azon, hogy
titokban tartsa vörösrézfelhőoszlató
képességét, ám már csaknem négy
éve volt annak, hogy először
felfedezte. Zane tudott róla, és nem
lehetett biztos benne, hogy egyedül
ő találta ki. Lehet, hogy a titka
kitudódott?
Még pár percig a tetőn maradt, de
tudta, hogy semmit sem fog találni.
Aki elég okos ahhoz, hogy abban a
pillanatban meneküljön el, amikor a
ködszerzet ónja kialszik, azt is tudja,
hogy meg kell húznia magát, amíg
végleg el nem múlik a veszély.
Igazából a lány nem is értette, a
másik ködszerzet egyáltalán miért
mutatkozott előtte…
 Felpattant, aztán felhajtott egy
fiolányi fémet és eltaszította magát
a tetőről, dühös ívekben haladva a
tábor felé.
A katonák a tábor peremén a
romokat takarították és a
holttesteket szállították. Elend
köztük járt, parancsokat kiáltva,
dicsérve az embereket és
egyáltalán: megmutatkozva
alattvalói előtt. Fehér öltözékének
látványa azonnal megnyugtatóan
hatott Vinre.
Mellette ért földet.
 – Elend, téged is megtámadtak?
A férfi rápillantott:
– Micsoda? Engem? Nem, én jól
vagyok.
Akkor az allomantát nem azért
küldték, hogy eltereljék a figyelmem
egy Elend ellen irányuló
merényletről. Pedig olyan
nyilvánvalónak tűnt…
A császár félrevonta, az arca
aggodalmat tükrözött.
– Tényleg jól vagyok, Vin,
de mondanom kell valamit: fura
dolog történt.
 – Micsoda?
Elend megrázta a fejét.
– Azt hiszem, az egész
támadáscsak figyelemelterelés
volt…
– De ha nem téged akartak
elkapni, és nem is a készletek
kellettek nekik, akkor miről kellett
volna elterelniük a figyelmünket?
A császár a felesége szemébe
nézett.
– A kolosszokról.
 – Hogyhogy nem vettük észre? –
Vin hangja fortyogó dühről
árulkodott.
Elend egy csapat katonával az
egyik fennsíkon várakozott és
figyelték, ahogy Vin és Ham
alaposan szemügyre veszik a szénné
égett ostromgépeket. Ha lenézett,
láthatta az alatta elterülő Fadrexet
és a város előtt táborozó sereget. A
köd nem sokkal korábban húzódott
vissza. Ilyen távolságból szinte alig
látszott a csatorna – a folyamatosan
hulló hamu olyannyira besötétítette
a vizet és a tájat egyaránt, hogy
minden összefüggő feketének tűnt.
A fennsík lábánál elterülő sziklák
között legyilkolt kolosszok teste
hevert szanaszét. A húszezer fős
kolosszsereg pillanatok alatt
tízezerre fogyatkozott, miután az
alaposan kitervelt csapda
elpusztította őket. A nappali köd
megakadályozta, hogy a császár
emberei észrevegyék, mi folyik a
fennsíknál, egészen addig, amíg már
késő volt. Bár Elend érezte, hogy
tömeges halálesetek történtek, ám a
rezgéseket félreértelmezve azt hitte,
a kolosszok egyszerűen belevetették
magukat a csatározásba.
– Barlangok húzódnak a sziklák
mögött – piszkálta Ham a
megszenesedett fadarabokat. –
Yomen valószínűleg azokban a
barlangokban rejtette el a kőhajító
ostromgépeit. Számított az
érkezésünkre, bár úgy gondolom,
eredetileg egy Luthadel elleni
támadáshoz építették őket.
Akárhogy is, ez a fennsík tökéletes
helyszínül szolgált a zárótűzhöz. Az
a véleményem, Yomen azért állította
fel itt ezeket, hogy megtámadja
velük a seregünket, de amikor a
kolosszokat a fennsík alatt
táboroztuk le…
Elend még mindig hallotta az
üvöltéseket a fejében – a
kolosszokat, ahogy vérszomjasan,
habzó szájjal próbálnak harcolni, ám
képtelenek megtámadni a fennsíkon
tartózkodó ellenségüket. A felülről
érkező szikladarabok óriási
pusztítást végeztek. És aztán
elveszítette az irányítását a
 teremtmények felett. Szorult
helyzetük eluralkodott rajtuk, és
végül már a császár sem tudta
meggátolni, hogy egymás ellen
forduljanak. A legtöbb kolossz
fajtársa keze által lelte halálát.
Körülbelül minden második lény
odaveszett, mivel párba állva
harcoltak egymással.
Elveszítettem felettük az irányítást
– aggodalmaskodott Elend. Bár
nagyon rövid ideig tartott, és csak
azért történhetett meg, mert nem
tudtak ellenségük közelébe férkőzni.
És számolnia kellett vele, hogy talán
nem az utolsó ilyen alkalom volt…
Vin tanácstalanul belerúgott egy
megégett fadarabba, és az
elfeketedett gerenda legördült a
fennsík oldalán.
– Ezt a támadást nagyon
jól megtervezték, El – jegyezte
meg Ham halkan, szinte
magának. – Yomen valószínűleg
tudomást szerzett arról, hogy
reggelente kétszer annyi járőrt
küldünk ki, és helyesen
kikövetkeztette, hogy azokban az
órákban számítunk támadásra.
Így is tett – majd ott támadott
meg minket, ahol a
legerősebbnek gondoltuk
magunkat.
– Viszont ő is nagy árat
fizetett –mutatott rá Elend. – Fel
kellett égetnie saját
ostromgépeit, nehogy
felhasználjuk őket ellene, és
ráadásul több száz katonát
elveszített, a lovakat nem is
említve!
 – Ez igaz – értett egyet
Ham –,viszont nem adnál oda
néhány tucat ostromgépet és
ötszáz katonát tízezer kolosszért
cserébe? Ráadásul Yomennek ott
van még a lovasság is, ami miatt
aggódnia kell: csak a Túlélő
tudja, honnan tudott annyi
abrakot szerezni, amivel ilyen
sokáig tudta etetni a lovakat.
Jobban járt egy támadással, ahol
elveszítette őket, mint hogy éhen
pusztuljanak.
 Elend lassan bólintott. Ez még
bonyolultabbá teszi a dolgokat.
Tízezerrel kevesebb kolossz…
Hirtelen a szemben álló két sereg
létszáma majdnem kiegyenlítődött.
Még tartani tudta az ostromot,
viszont a város lerohanása már
sokkal veszélyesebb művelet lenne.
Felsóhajtott.
– Nem kellett volna ennyire
távolhagynunk a kolosszokat a fő
tábortól. Be kell terelnünk őket.
A martalóc nem igazán rajongott
az ötletért.
 – Nem veszélyesek –
nyugtatta acsászár a barátját. –
Vin és én irányítani tudjuk őket.
Többnyire.
Ham megvonta vállát. A füstölő
romok között visszaindult a táborba,
hogy hírnököket küldjön. Elend
odasétált a kedveséhez, aki a
sziklaperem legszélén állt. A férfi
még mindig kényelmetlenül érezte
magát ilyen magasságban. Ezzel
szemben a lány szinte észre sem
vette az alatta húzódó mélységet.
 – Az én hibám. Segítenem
kellettvolna, hogy visszanyerd
felettük az irányítást –
magyarázkodott a lány
csendesen, miközben a távolba
bámult. – De Yomen elterelte a
figyelmemet.
– Mindannyiunkkal így tett
– nyugtatta Elend a feleségét.
– Éreztem a kolosszok
rezgését, de mégsem tudtam
rájönni, mi történik. Mire
visszatértél, már újra tudtam
 irányítani őket, viszont addigra
már rengetegen meghaltak.
– Yomennek saját
ködszerzete van – közölte Vin.
– Biztos vagy benne?
A lány bólintott.
Egy újabb probléma –
komorodott el a császár, de azon
nyomban elfojtotta az aggodalmát.
Fontos volt, hogy az emberei
magabiztosnak lássák.
– Rád bízok ezer kolosszt.
Már korábban fel kellett volna
őket osztanunk egymás között.
 – De te erősebb vagy!–
ellenkezett Vin.
– Láthatóan nem eléggé.
A felesége felsóhajtott, majd
bólintott.
– Hadd menjek le! –
Rájöttek, hogy a közelség segít a
kolosszok irányításában.
– Kiválasztok körülbelül
ezret, tepedig vedd át őket
abban a pillanatban, hogy
leveszem róluk az irányításomat!
Vin bólintott, és lelépett a fennsík
pereméről.
 Érzékelnem kellett volna, hogy
magával ragad a harc izgalma! –
korholta magát a lány zuhanás
közben. Utólag minden olyan
nyilvánvalóvá vált. Sajnos a támadás
kimenetele miatt sokkal
idegesebbnek és feszültebbnek
érezte magát, mint korábban.
Eldobott egy érmét, és a
segítségével földet ért. Mostanra
már a toronymagas ugrások és
zuhanások sem zavarták. Különös
volt belegondolni, hogy annak idején
félszegen állt Luthadel falain, és
Kelsier buzdítása ellenére félt
leugrani, most pedig már
könnyűszerrel levetette magát a
szirtről, és zuhanás közben arra is
talált időt, hogy megfogalmazza a
gondolatait.
Szinte térdig gázolt a fekete
hamuban – ami forrasz nélkül szinte
lehetetlen lett volna. A sűrűn hulló
pernye egyre magasabb halmokba
rétegződött.
Ember azonnal odalépett hozzá. A
lány nem tudta eldönteni, vajon a
kolossz a köztük lévő kötelék miatt
jelent meg ilyen gyorsan, vagy
egyszerűen felfigyelt a jelenlétére. A
karján újabb seb éktelenkedett, amit
a harc során szerzett. Úrnője mellé
szegődött, miközben a többi
kolosszhoz közeledtek, és hatalmas
lábaival láthatóan gond nélkül tolta
maga előtt a tömérdek hamut.
Mint általában, a kolossz katonák
arca szinte semmiféle érzelmet nem
tükrözött. Nem sokkal korábban
még üvöltve és vérre szomjazva
támadták egymást a rájuk zúduló
sziklaesőben. Most azonban kisebb
csoportokba verődve, nyugodtan
ücsörögtek a koromban, sebeikről
tudomást sem véve. Még tábortüzet
is raktak volna, ha találtak volna fát
a közelben. Néhányan leástak a
hamu alá és marékszám rágcsálták
a földet.
– A népedet semmi sem zavarja,
Ember? – érdeklődött a ködszerzet.
A nagydarab kolossz a lány felé
fordította repedezett, vérző arcát.
– Zavarja?
– Olyan sokan meghaltak
közületek. – Mindenfelé a
kolosszok temetkezési szokásai
szerint rituálisan megnyúzott,
hamuba dobott testeket látott.
Néhány szörnyeteg még mindig
azzal foglalatoskodott, hogy a
testekről szaggatta a bőrt.
– De, zavarja a népemet,
ami velünk történik – válaszolta
Ember.
– Lenyúzzátok a bőrüket:
miért teszitek ezt?
– Halottak – jelentette ki
Ember,mintha ez elegendő
magyarázattal szolgálna.
 Körülöttük egy nagyobb csapat
kolossz hirtelen felállt,
engedelmeskedve Elend távoli
utasításának. Elkülönültek a
többiektől és öles léptekkel
elindultak a hamuban. Egy
pillanattal később újdonsült
érdeklődéssel az arcukon nekiálltak
bámészkodni és aztán már nem
egységként mozogtak.
Vin abban a pillanatban
cselekedett. Kioltotta a fémjeit és
dúralumíniumot égetett, majd
fellobbantotta a cinket és egy
erőteljes vonzással felerősítette a
kolosszok érzelmeit. Ahogy várható
volt, a kolosszok áttértek az ő
irányítása alá. Így történt Emberrel
is.
Ennyi kolosszt irányítani
összetettebb feladat volt, de a
ködszerzetnek nem okozott gondot.
Nyugalomra utasította őket és
meghagyta nekik, hogy ne öljenek,
majd engedte, hogy visszatérjenek a
táborba. Innentől kezdve elméje
irányítja majd őket, allomancia
nélkül. Könnyű lesz őket figyelmen
kívül hagyni, amíg csak
szenvedélyük túlságosan fel nem
horgad.
Ember a társait figyelte.
– Mintha… kevesebben
lennénk –bökte ki végül.
Vin meglepődött a kijelentésen.
– Így van. Ránézésre meg
tudod,állapítani?
– Igen… – A kék bőrű lény
nemfolytatta, mert valami
elterelte a figyelmét; apró
disznószemével a tábort figyelte.
– Harcoltunk. Meghaltunk. Több
 kell. Túl sok kardunk van – ezzel
a távolba, egy nagy halom fémre
mutatott. A gazdátlanul heverő,
ék alakú kolossz kardokra.
„A kardokon keresztül lehet őket
irányítani – mondta Vinnek egyszer
Elend. – Azért harcolnak, hogy a
testük növekedésével egyre
nagyobb fegyverekhez jussanak. A
fennmaradó kardokat a fiatalabb,
kisebb szörnyek kapják meg. Azt
viszont senki sem tudja, hogy a
kisebbek honnan származnak.”
 – Gazdákat kell szereznünk
a kardoknak, Ember – mondta
Vin, A kolossz bólintott.
– És éppen ezért
gyerekekre leszszükséged –
folytatta a ködszerzet.
– Gyerekekre?
– Többre – magyarázta Vin.
– Több kolosszra.
– Te adsz nekünk többet –
jelentette ki Ember és az
úrnőjére nézett.
– Én?
 – Harcoltál – mutatott a
kék bőrűlény a lány ingére. Azt
vérfoltok piszkították be, de nem
a saját vére.
– Igen, harcoltam –
hangzott a válasz.
– Adj nekünk többet!
– Nem értem. Kérlek,
mutasd meg!
– Nem lehet – rázta a fejét
a kolossz, miközben szokásos,
vontatott hangján beszélt. – Nem
helyes.
 – Micsoda? Mi nem helyes?
– Ezvolt az első eset, hogy egy
kolossz ítélőképességről tett
tanúbizonyságot.
Ember szörnyülködve nézett a
ködszerzetre, ezért Vin az
allomanciához fordult, hogy
megpróbálja cselekvésre bírni a
teremtményt. Nem tudta pontosan,
mit kérjen tőle, és így uralma kissé
meggyengült a kolossz felett. Ennek
ellenére rátaszított a lényre, és
bízott benne, hogy – valamilyen
módon – a teremtmény elméje
képes legyőzni az ösztöneit.
Ám Ember ekkor felordított.
Vin rémülten hátrált, de a lábával
a hamut felkavaró, nagydarab, kék
bőrű lény nem támadta meg, hanem
befutott a táborba. A társai
félrehúzódtak útjából, de nem azért,
mert megijedtek tőle, hiszen az
arcuk ugyanolyan kifejezéstelen
maradt. Egyszerűen jobbnak látták
nem útját állni egy Emberhez
hasonló méretű kolossznak.
 Vin elővigyázatosan követte,
miközben Ember odalépett az egyik
holttesthez, akiről még nem nyúzták
le a bőrt. A kék bőrű kolossz a
vállára csapta a testet és
futólépésben Elend tábora felé
indult.
Jaj nekem! – rémült meg Vin, és
egy érmét elhajítva a levegőbe
emelkedett, majd Ember után
iramodott. Eszébe jutott, hogy
esetleg visszarendeli, de aztán
mégsem tette. Igaz, hogy a lény
szokatlanul cselekedett, ám még
ennek is örülni lehetett. A kolosszok
általában soha semmi szokatlant
nem tettek. Minden mozdulatuk
kiszámítható volt.
A ködszerzet a tábori őrálláshoz
érkezett, és intett a katonáknak,
hogy maradjanak a helyükön.
Ember folytatta útját, berontott a
táborba, megrémítve az őröket. Vin
mellette maradt.
A kolossz megállt a tábor
közepén; a szenvedélye addigra
kissé alábbhagyott. A lány ismét
buzdított az érzelmein. Miután a
lény körbenézett, elindult a tábor
feldúlt része felé, ahol Yomen
katonái támadtak.
Vin egyre nagyobb kíváncsisággal
követte a furcsán viselkedő lényt.
Ember nem vette elő a kardját.
Igazából egyáltalán nem tűnt
dühösnek, csak… hevesnek. Egy
olyan részhez érkezett, ahol az
összedőlt sátrak között sebesültek
feküdtek. A csata még csak pár
órája ért véget, de a katonák már
nekiláttak a rendrakásnak. A
sebesültek ellátására sátrakat
állítottak fel. Ember ebbe az irányba
tartott.
Vin előresietett és útját állta a
kolossznak, amint az elérte a
sebesültekkel teli sátrat.
– Ember – szólt oda neki. – Mire
készülsz?
A lény rá sem hederített, csak
halott társát a földre dobta. Aztán
letépte a bőrt a testről. Az könnyen
levált: egy kisebb kolosszról volt
szó, akinek a bőre még túl lazán
lógott a testén.
 A művelet láttán a közelben álló
katonák öklendezni kezdtek. Vin a
gyomorforgató látvány ellenére
közelről figyelte a történéseket. Úgy
érezte, hamarosan valami nagyon
fontos tudás birtokába jut.
Ekkor Ember kihúzott valamit a
tetemből.
– Várj! – lépett közelebb a lány. –
Mi az?
A lény mintha meg sem hallotta
volna a kérdést. Kihúzott valami
mást is, és ez alkalommal a lány
megpillantott egy véres
fémdarabot. A tekintetével követte a
lény ujjait, és így már meg tudta
figyelni a tárgyat, mielőtt Ember
kihúzta és elrejtette volna a
tenyerében.
Egy cövek. A halott kolossz
oldalába fúrt kicsi fémcövek. A
cövek feje mellett a kék bőr
felszakadt, mintha…
Mintha egyenesen a cövekek
tartanák a bőrt! – ámuldozott Vin. –
Ahogy a szegek tartják a
faliszőnyeget.
 Cövekek. Ugyanolyan cövekek,
mint…
Ekkor Ember előhúzott egy
negyedik fémtüskét, és belépett a
sátorba. Az orvosok és katonák
félelmükben elhátráltak és a
ködszerzetnek kiabáltak, hogy
tegyen valamit. A szörny a sebesült
katonák ágyai felé lépdelt. Egyik
eszméletlenről a másikra nézett,
majd kiválasztotta az egyiküket.
Megállj! – hangzott az utasítás Vin
elméjében.
 Ember abban a pillanatban
megdermedt. A ködszerzet csak
akkor eszmélt rá, milyen szörnyűség
volt készülőben.
– Az Uralkodóra! – suttogta
– Kolosszokká akartad változtatni
őket, ugye? Innen származtok
tehát. Ezért nincsenek kolossz
gyerekek.
– Ember vagyok… –
motyogta a hatalmas szörny
nyomorultul.
A hemalurgia allomantikus és
ferukímiai erőt biztosít a
művelőjének, és ez a hatalom aztán
továbbadható egy másik
személynek. Ám a hemalurgikus
cöveket egy sem allomanta, sem
ferukimista átlagember megölésével
is létre lehet hozni. Ebben az
esetben a cövek az illető lelkében
lakozó Oltalom erejét szívja magába.
(Hiszen Oltalom valójában az az erő,
amely érzésekkel ruházza fel az
embereket.)
A hemalurgikus cövek kiszívja a
képességeket az alanyból és egy
másik lényre viszi át őket,
maradványképességekkel megáldva
az illetőt. Végül is Oltalom teste –
amelyből egy-egy apró darabka
minden emberi lény testében
megtalálható – az allomanciát
tápláló legfőbb alkotóelem.
Így hát az erőnlét áldásával
rendelkező kandrák valójában olyan
ősenergiával bírnak, amely hasonlít
a forrasz égetésével nyert
erőnléthez. A jelenlét áldása ehhez
hasonlóan mentális képességekkel
ruházza fel viselőjét, míg az éber lét
áldása kiélesíti az érzékeket, és a
ritkábban használt biztos lét áldása
érzelmi egyensúlyt kölcsönöz
tulajdonosának.
Harmincnyolcadik
fejezet

Kobold néha azt is elfelejtette,

hogy a köd egyáltalán létezik,
annyira haloványnak látta.
Csaknem láthatatlannak. A csillagok
az égen milliónyi tündöklő
lámpásként ragyogtak le rá. Ezt a
szépséget is csak ő érzékelhette.
Megfordult és végigtekintett a
leégett épület maradványain. Szká
munkások kotorásztak a halmok
között. A fiúnak nehezére esett
elképzelnie, hogy mások nem látnak
megfelelően a sötétben.
Szorosan egymás mellé állította
őket, és így együtt nemcsak
szemük, hanem a tapintásuk
segítségével is dolgozhattak.
Természetesen a szagot alig
lehetett elviselni. A forrasz
égetésével azonban enyhített az
érzeten. Amit a forrasszal nyert, az
tovább segített elkerülni a testére
akaratlanul rátörő ingereket, például
az öklendezést vagy köhögést is.
Fiatalabb korában gyakran
eltűnődött az ón és a forrasz
párosításán. A többi allomantikus
pár az ellentétekre alapult – az acél
taszított a fémeken, a vas vonzotta
őket. A vörösréz elrejtette az
allomantákat, a bronz felfedte őket.
A cink fellobbantotta az érzelmeket,
a réz csendesítette őket. Az ón és a
forrasz hatása ugyanakkor nem tűnt
ellentétesnek – az egyik a testet, a
másik az érzékelést erősítette.
Valójában azonban mégis
ellentétesnek számítottak. Az ón
annyira felerősítette a tapintását,
hogy minden egyes lépés kínnal járt.
A forrasz felerősítette a testét, így
ellenállóvá vált a fájdalommal
szemben – így hát ahogy áthaladt a
kormos törmelékeken, a talpa nem
hasogatott annyira. Hasonlóképpen,
míg korábban a fénytől szinte
megvakult, a forrasz által sokkal
tovább bírta szemkötő nélkül.
A két fém ellentétesen viselkedett,
ugyanakkor ki is egészítették
egymást – éppen úgy, mint a többi
allomantikus fémpár. Kifejezetten jól
érezte magát attól, hogy mindkettő
erejével rendelkezik. Hogyan is
élhetett eddig forrasz nélkül? Úgy
érezte, idáig félemberként létezett.
Mostanra viszont kiteljesedett.
Ugyanakkor azon tűnődött, milyen
lenne a többi erőt is birtokolni.
Kelsier adta neki a forraszt. Esetleg
megajándékozná a vassal és az
acéllal is?
Egy férfi irányította a
munkálatokat. Fransonnek hívták –
az a férfi volt, aki megkérte
Koboldot, mentse meg a húgát. A
kivégzésig már csak egy nap volt
hátra. A gyermeket hamarosan
lángoló épületbe zárják, és az
ónszemű azon ügyködött, hogy
megakadályozza ezt a
kegyetlenséget. Egyelőre nem sokat
tehetett. Így hát a hátralévő időben
Franson és az emberei kitartóan
ástak.
Már eltelt egy kis idő azóta, hogy
Kobold a Polgártárs és tanácsnokai
után kémkedett. A szerzett
értesüléseket megosztotta Sazeddel
és Szellővel, akik hálásnak tűntek
ezért. Azonban a Polgártárs
lakhelyére vonatkozó megerősített
biztonsági intézkedések miatt
ostobaságnak tartották a további
kémkedést, míg újabb terveket nem
kovácsolnak. Az ónszemű elfogadta
a tanácsokat, bár ő maga egyre
feszültebbé vált. Hiányzott neki a
kémkedéssel járó jutalom – a
szomorú szemű, csendes lány
látványa.
Nem ismerte Beldre-t. Nem
ámíthatta magát ennek az
ellenkezőjével. Ennek ellenére
amikor találkoztak és beszéltek, a
lány nem kiáltott segítségért és nem
árulta el. Úgy tűnt, kíváncsi rá. Ez jó
jel, nemde?
Ostoba! – utasította magát
rendre. – A Polgártárs húgáról van
szó! Az az alkalom majdnem az
életedbe került. Összpontosíts a
mostani feladatra!
Egy kis ideig még nézte a
munkásokat. Végül Franson –
piszkosan és kimerültén – odalépett
hozzá a csillagfényben.
– Uram – szólította meg –,
márnégyszer vizsgáltuk át ezt a
részt. A pincében dolgozó
munkások már az összes
törmeléket és hamut oldalra
söpörték, és kétszer átrostálták
azt. Akármit is kellett találnunk,
megvan.
 Kobold bólintott. Fransonnek
valószínűleg igaza volt. Egy kis
erszény húzott elő a zsebéből és
átadta a férfinak. Az erszény
megcsörrent, és a nagydarab szká
férfi felvonta a szemöldökét.
– Fizetség – magyarázta
Kobold.– A többi ember
fizetsége. Három éjszaka
dolgoztak itt.
– Ők a barátaim, uram –
mondtaa férfi. – Csak szeretnék
megmenteni a húgomat.
 – Nem baj, fizesd csak ki
őket! Ésmondd meg nekik, a
pénzből vegyenek élelmet és
töltsék fel készleteiket, amilyen
hamar csak tudják – mielőtt
Quellion betiltja az érmék
használatát a városban.
– Igenis, uram – mondta
engedelmesen Franson. Majd
oldalra pillantott, ahol a
nagyrészt megégett korlát még a
helyén állt.
A munkások ide gyűjtötték a
törmelékek között talált tárgyakat:
kilenc emberi koponyát. A
csillagfényben kísértetiesen vetették
árnyékukat a földre. Üresen
bámultak fekete, megégett
szemüregeikkel.
– Uram – kezdte Franson. –
Megkérdezhetem, mi a célja
ezzel?
– Végignéztem, amikor ez
az épület leégett – magyarázta
Kobold. – Itt voltam, amikor
ezeket a szerencsétleneket
beterelték a kúriába és rájuk
zárták az ajtókat.
Nem tehettem semmit.
– Sajnálom, uram.
A fiú megrázta fejét.
– Ez már a múlté. Ugyanakkor
ahaláluk elárulhat nekünk valamit.
– Hogy érti ezt, uram?
Kobold alaposan szemügyre vette
a koponyákat. Aznap, amikor
végignézte az épület felgyújtását –
az első alkalom, amikor szemtanúja
volt Polgártárs egyik kivégzésének
–, Durn mondott neki valamit. A fiú
a Polgártárs gyenge pontjai felől
érdeklődött; kíváncsi volt, mivel
tudná legyőzni a férfit. Durn csupán
egy mondattal válaszolt erre.
„Számold meg a koponyákat!”
Eddig nem adódott alkalma
utánajárni, mit értett Durn ezalatt.
Tudta, a férfi valószínűleg
magyarázattal szolgálna, ha erre
kényszerítenék, de úgy tűnt,
mindketten tisztában vannak valami
fontos dologgal. Kobold maga akart
erről meggyőződni. Tudni akarta,
mit művel a Polgártárs.
És ezt most megtehette.
 – Tíz embert küldtek be ebbe az
épületbe a kivégzéskor, Franson –
magyarázta tovább. – Tíz ember,
kilenc koponya.
A férfi a homlokát ráncolta.
– És ebből mire
következtet, uram?
– Arra, hogy ki tudjuk
menekíteni a húgodat.

– Nem igazán tudom,

hogyan értelmezzem mindezt,
Szellő úr – kezdte Sazed.
 Urteau egyik szká kocsmájának
asztalánál ültek. Az alkohol
szabadon folyt, és a szká munkások
a köd ellenére zsúfolásig
megtöltötték a helyet.
– Mire gondolsz? – így a
bábos.
Magányosan üldögéltek, bár
Goradel és három embere utcai
öltözékben a szomszéd asztalnál
foglaltak helyet.
– Igen különös… –
aggodalmaskodott az őrző. – Már
az is különös, hogy a szkák saját
 kocsmákkal rendelkeznek. De
hogy még ki is merészkedjenek
az éjszakai ködbe…
Szellő megvonta vállát.
– Talán az éjszakától való
félelmük sokkal inkább az Uralkodó
hatásának, mint a ködnek tudható
be. Azzal, hogy a csapatai tolvajok
után kutatva az utcákat rótták, jobb
indokkal szolgált az
otthonmaradásra, mint a köd.
A terrisi megrázta fejét.
– Én tanulmányoztam
ezeket a jelenségeket, Szellő úr.
 A szkák ködtől való félelme
babonákkal átitatott
gondolkodásmódjukból fakadt, és
életük részét képezte. És Quellion
ezt kevesebb mint egy év alatt
megváltoztatta.
– Ó, szerintem ez leginkább
a bor és a sör sikere – rázta a
fejét a bábos. – Meglepődnél,
mikre nem képesek az emberek
csak azért, hogy sikeresen
lerészegedjenek.
Sazed Szellő kupáját nézte – a
férfi eléggé megszerette a szká
kocsmákat annak ellenére, hogy
hétköznapi ruhák viselésére
kényszerült. Természetesen az
öltözködésre már felesleges volt
odafigyelni. Ha a városban csak
feleannyira terjednek a pletykák,
mint ahogy sejtették, az emberek
már rég kitalálták, hogy Szellőnek
köze van a Quelliont pár nappal
korábban meglátogató
jövevényekhez. És most, hogy
Sazed is eljött a kocsmába, az
összes gyanú beigazolódott. Az őrző
nem titkolhatta a származását. Túl
magas volt, túl kopasz és a
terrisiekre jellemző, petyhüdt
vonásokat hordozó, hosszú arcát a
számos fülbevalótól kinyúlt
fülcimpák keretezték.
A névtelenség ideje lejárt, bár
Szellő ezt is jól kihasználta. Abban a
néhány napban, amikor az emberek
még nem jöttek rá, kivel is állnak
szemben, a mívesnek sikerült
megszereznie az alvilág jóindulatát,
és fontos kapcsolatokra tett szert.
Így most Sazeddel anélkül
ücsöröghettek és iszogathattak,
hogy túl nagy feltűnést keltettek
volna. Természetesen a bábos
folyamatosan csillapította az
emberek érzelmeit, hogy ez így is
maradjon – ettől függetlenül a
terrisit lenyűgözte a helyzet. Ahhoz
képest, hogy Szellő a felsőbb körök
társaságában érezte jól magát, a
hétköznapi szkákkal való
kapcsolataiban figyelemre méltó
munkát végzett.
A szomszédos asztalnál ülő férfiak
felnevettek, mire a bábos
mosolyogva felállt és csatlakozott
hozzájuk. Az őrző a helyén maradt;
a poharába töltött borhoz sem nyúlt.
Véleménye szerint nyilvánvaló oka
volt annak, miért félnek a szkák
kimenni a ködbe. A babonájuk
átcsapott valami sokkal erősebb
érzelembe: a Kelsier iránt táplált
imádatba. A férfit már a Köd
Uraként emlegették.
A Túlélő egyházának hatása
sokkal messzebbre nyúlt, mint
ahogy azt Sazed hitte volna. A
szervezet másképpen épült fel
Urteau-ban, mint Luthadelben, és a
hangsúlyt is másra helyezték, de a
lényeg ugyanaz maradt: az
emberek Kelsiert istenítették. Az
egész jelenség lenyűgöző volta
valójában a különbségeknek volt
köszönhető.
Mit nem veszek észre? –
elmélkedett Sazed. – Mi lehet a
kapcsolat?
A köd gyilkol. Ezek az emberek
mégis kimerészkednek a ködbe.
Miért nem félnek már az emberek a
ködtől?
 Ez nem az én problémám –
emlékeztette magát. – Nekem
most másra kell
összpontosítanom. Félbehagytam
a vallások tanulmányozását. Már
nagyon közel járt a végéhez, és ez
aggasztotta.
Eddig minden egyes vallás
hemzsegett a
következetlenségektől,
ellentmondásoktól és logikai
buktatóktól. Egyre jobban tartott
attól, hogy még a fémelméin
raktározott több száz vallás között
sem talál rá az igazságra.
Gondolatait a szomszéd asztaltól
integető Szellő szakította félbe. Így
hát felállt – erőt véve magán, hogy
ne mutassa, mennyire el van
keseredve –, és odalépett hozzájuk.
A férfiak összébb húzták magukat,
és hellyel kínálták az idegent.
– Köszönöm! – nyugtázta a
tudós, és leült.
– Elfelejtkeztél a kupádról,
terrisibarátom – szólt az egyik
férfi.
 – Elnézését kérem! –
szabadkozott Sazed. – De soha
nem rajongtam a mámorító
italokért. Kérem, ezt ne vegyék
sértésnek! Figyelmes
ajándékukat ettől függetlenül
igazán nagyra értékelem.
– Ez mindig így beszél? –
pillantott Szellőre egy másik férfi.
– Ezek szerint még sosem
találkoztál terrisivel – jelentette ki
egy harmadik.
Az őrző elvörösödött, mire Szellő
kuncogva átkarolta a barátja vállát.
 – Nos, uraim. Elhoztam
önökneka terrisit, ahogy azt
kérték. Rajta hát,
kérdezősködjenek!
Az asztalt hat helyi szká ülte körül
– amennyire Sazed meg tudta
állapítani, mindannyian bányászok.
Egyikőjük összefonta ujjait, és
előrehajolt, amitől jól látszottak
kövek sebezte ujjízületei.
– Szellő mindenféléket állít
– kezdte a férfi halkan. – És az
ilyen emberek szeretnek
ígérgetni. Quellion egy csomó
hasonló dolgot hordott össze egy
éve, mikor átvette a hatalmat
Straff Venture távozása után.
– Igen – szólt Sazed. –
Megértemaz aggályait.
– Ugyanakkor – folytatta a
férfi felemelt kézzel – a terrisiek
nem hazudnak. Ők jó emberek.
Ezt mindenki tudja; az urak, a
szkák, a tolvajok, még az
obligátorok is.
– Egyszóval, beszélni
akartunk veled – vágott közbe
egy másik hang. – Talán te más
 vagy; talán te hazudni fogsz
nekünk. De még a hazugságot is
szívesebben halljuk egy terrisitől,
mint egy bábostól.
Szellő szeme megrebbent, alig
észrevehetően felfedve
meglepődöttségét. Láthatóan eddig
nem tudta, a többiek tisztában
vannak a képességeivel.
– Hallgatom a kérdéseket –
ajánlotta magát a terrisi.
– Miért jöttetek Urteau-ba?
– hangzott az első kérdés.
 – Hogy az irányításunk alá
vonjuk– válaszolta Sazed.
– Miért fontos ez nektek? –
jött az újabb kérdés, – Venture
fia egyáltalán miért akarja
elfoglalni a várost?
– Két okból kifolyólag –
magyarázta a tudós. – Először is,
a városban található források
miatt.
Részletekbe nem bocsátkozhatom,
de legyen elég annyi, hogy
gazdasági okok miatt nagy értékkel
bír a városuk. Azonban a második
ok ugyanennyire fontos. Elend
Venture úr az egyik legnagyszerűbb
ember, akivel valaha találkoztam. És
úgy hiszi, jobban irányíthatja ezt a
népet, mint a jelenlegi kormányzat.
– Az nem lenne olyan
nehéz – morogta az egyik férfi.
Egy másik a fejét rázta.
– Micsoda? Vissza akarod
adni avárost a Venture-
családnak? Egy év alatt
elfelejtetted, mit tett Straff ezzel
a várossal?
 – Elend Venture nem olyan,
mintaz apja – védte Sazed a
császárát. – Ő olyan ember, akit
érdemes követni.
– És a terrisi nép? –
kérdezte azegyik szká. – Ők is
követik?
– Bizonyos értelemben igen
– válaszolta az őrző. – Valaha az
én népem is megpróbálta magát
irányítani, ahogy azt most önök is
teszik. Azonban megértették,
milyen előnyökkel jár egy
szövetség. A népem a Belső
Uradalomba költözött és elfogadta
Elend Venture védelmét. –
Természetesen ha tehetnék, inkább
engem követnének. Amennyiben én
lennék a királyuk – tette hozzá
gondolatban.
Az asztaltársaság elnémult.
– Nem is tudom – szólalt
meg azegyik férfi. – Egyáltalán
miért beszélünk erről? Úgy
értem, Quellion van hatalmon,
ezek az idegenek meg nem
hoztak magukkal hadsereget,
 hogy letaszítsák a trónról. Akkor
meg mi értelme van?
– Amikor az Uralkodót
letaszítottuk, akkor sem volt
seregünk – mutatott rá Szellő. –
Quellion pedig önkényesen vette
át a kormányzást a nemesektől.
Változás bármikor történhet.
– Sem sereget, sem
felkelést nem akarunk szervezni
– tette hozzá gyorsan Sazed. –
Csak azt szeretnénk, ha
elkezdenének… gondolkozni.
Beszélnének a barátaikkal. Önök
 nyilvánvalóan befolyásos
emberek. Talán ha Quellion
tudomást szerez arról, hogy a
népe elégedetlen, változtatni fog
a módszerein.
– Esetleg – mondta valaki a
társaságból.
– Akkor sincs szükségünk
ezekrea kívülállókra – ismételte el
az előző férfi. – A Tűz Túlélője
már eljött, hogy leszámoljon
Quellionnal.
Sazed pislogott. A Tűz Túlélője?
Ravasz mosoly jelent meg Szellő
ajkán – úgy tűnt, a bábos már
hallotta ezt a kifejezést. Most azt
leste, a terrisi mit lép ennek
hallatán.
– A Túlélő nem fog
közbeavatkozni – szólalt megy az
egyik urteau-i férfi. – El sem
hiszem, hogy egyáltalán
megfordult a fejünkben a lázadás
gondolata. A jelentések szerint
már csaknem az egész világon
elhatalmasodott a zűrzavar! Nem
kellene örülnünk annak, amink
van?
 De Sazed nem hallotta.
Túlélő? Kelsier? De mintha új néven
emlegetnék. A Tűz Túlélője?
– Mintha rángna az arcod,
Sazed – súgta oda Szellő. –
Egyszerűen csak kérdezz rá!
Abból még nem
lehet baj…
Abból még nem lehet baj.
– A… Tűz Túlélője? –
kérdezte atudós. – Miért hívják
így Kelsiert?
– Nem Kelsier –
magyarázta az egyik férfi. – A
másik Túlélőről beszéltem. Az
újról.
– Hathsin Túlélője azért jött
el, hogy megdöntse az Uralkodót
– folytatta egy másik férfi. –
Akkor hát nem helyes azt
feltételeznünk, hogy a Tűz
Túlélője Quellion megdöntésére
érkezett? Talán mégiscsak
hallgatnunk kellene az
idegenekre!
– Ha a Túlélő azért jött,
hogy véget vessen Quellion
uralmának – vágott közbe egy
 hang –, akkor nincs szüksége
ezeknek a segítségére. Ők is csak
maguknak akarják a várost.
– Elnézést – vetette közbe
Sazed–, de… esetleg
találkozhatnánk ezzel az új
Túlélővel?
Az asztalnál ülő férfiak
összenéztek.
– Kérem – folytatta Sazed
–, Hathsin Túlélőjének egyik
barátja vagyok! Nagyon
szeretnék találkozni azzal az
 emberrel, aki önök szerint felér
Kelsierhez.
– Holnap – felelte egyik
beszélgetőtársa. – Quellion
megpróbálja titokban tartani az
időpontokat, de mindig
kiszivárognak. Kivégzések lesznek a
Piacárok közelében. Ott találkozhat
vele.
 Még most sem teljesen érem fel
ésszel ezt az egészet. A
világvégéhez kapcsolódó események
túlmutatnak a Végső
Birodalmon és annak lakosságán.
Töredékek bukkannak fel elmémben
nagyon régről, valamiféle
széttöredezett jelenlétről, valamiről,
ami átível a végtelen űrön.
Megpróbáltam a dolgok mélyére
ásni és mindenfelé kutattam, de
csak egyetlen nevet sikerült
találnom: Adonalsium. Ám az, hogy
ez kicsoda vagy micsoda, máig
rejtély.
Harminckilencedik
fejezet

TenSoon halálra rémülten ült a

hátsó lábán.
A hamu úgy hullott, mintha a
darabokra esett ég szilánkjai
potyogtak volna a magasból. A
levegő himlőfoltosan betegnek tűnt
tőlük. Még a széljárta domb tetején
is, ahol várakozott, vastag
koromréteg fojtogatta a
növényzetet. A faágak rendre
letörtek a rájuk nehezedő
hamukupacok súlya alatt.
Hogyhogy nem értik? –
hüledezett. – Hogyan rejtőzhetnek
el ilyen önelégülten az Őshaza
barlangjaiban, miközben a felvilág
elpusztul?
Mivel azonban ő már leélt
négyszáz évet, a lelke egy része
megértette az első és második
nemzedék fáradt beletörődését.
Néhanapján ő is ugyanígy érzett.
Vágyott arra, hogy egyszerűen csak
létezzen. Hogy éveket töltsön édes
semmittevéssel a hazájában. Már
látta a külvilágot – többet látott
belőle, mint amennyit bármely
ember vagy kolossz valaha is fog. Mi
szüksége lenne még több
tapasztalásra?
A második nemzedék tagjai
konzervatívabbnak és
engedékenyebbnek tekintették őt,
mint a társait, mert folyton
elvágyódott az Őshazából, hogy
szerződéseket szolgáljon. De a
második nemzedék félreértette őt.
TenSoon nem engedelmességből
szolgálta az embereket. Hanem
félelemből: nem akart a második
nemzedék tagjaihoz hasonlóan
beletörődni a helyzetébe és fásultan
élni a mindennapjait. Nem akarta
azt gondolni, hogy a külvilág nem
fontos a kandrák népe számára.
Megrázta a fejét, majd négy lábra
állt és leugrott a domboldalról.
Minden ugrásával hamut szórt a
levegőbe. Az ijesztővé vált világban
 már csak egy dolognak örült: jól
érezte magát a farkaskutya
testében. Olyan erőt kölcsönzött
neki, amivel egyetlen emberi test
sem rendelkezett. Úgy érezte,
mindig is ezt a testet kellett volna
viselnie. A lehető legjobb választás
egy gyógyíthatatlanul kalandvágyó
kandra számára.
Egy kandra számára, aki a
többiekhez képest sokkal többször
hagyta maga mögött hazáját, hogy
gyűlöletes emberi urait szolgálja.
Csupán azért, mert félt a közönytől.
 Erdőkön és dombokon vágott át
azt remélve, hogy a hamutakaró
nem akadályozza meg a
tájékozódásban. A folyamatosan
hulló pernye ugyanis nagy
jelentőséggel bírt a kandra nép
számára. Legendák szóltak az
eseményről. Mi értelme van az Első
Szerződésnek, mi értelme van a
várakozásnak, a Zálog őrzésének? A
legtöbb kandra számára ezek a
dolgok láthatóan nem sokat
jelentettek.
 Pedig igenis fontos kérdéseknek
számítottak. Megvolt az eredetük.
TenSoon akkoriban még nem
létezett, ám ismerte az első
nemzedéket és a második nemzedék
nevelte fel. Abban az időben nőtt
fel, amikor az Első Szerződés – a
Zálog, az Oldás – többet jelentett
puszta szavaknál. Az Első Szerződés
utasításokat tartalmazott. Felsorolta,
mit tegyenek, ha a világ a végéhez
közeledik. Konkrétumokat említett,
nem csupán formaságokat, és nem
szóképekben fogalmazott. TenSoon
tudott róla, hogy tartalma
megrémített egyeseket – ők
könnyebbnek vélték az Első
Szerződést valamiféle filozofikus,
elvont dolognak tartani, mert szó
szerinti értelmezése még mindig
helytálló lenne és túl nagy áldozatot
követelt volna tőlük.
Megtorpant – a fekete hamu már
kutyatérdét verdeste. A helyszín
ismerősnek tűnt. Dél felé fordult, és
áthaladt egy kisebb méretű sziklás
üregen – a kövek sötét buckáknak
látszottak –, és azt a helyet kereste,
ahol egy évvel korábban már járt.
Azt a helyet, ahová elrejtőzött,
miután Zane ellen fordulva és
Luthadelt hátrahagyva visszatért az
Őshazába.
Arrébb kapart néhány kisebb
szikladarabot, majd megkerült egy
kiálló követ és futás közben felrúgott
egy-két hamukupacot, amelyek
aztán széthullottak és további fekete
pelyheket szórtak a levegőbe.
Aztán megpillantotta a sziklába
vájt üreget, ahová egy évvel azelőtt
ellátogatott. Annak ellenére
emlékezett rá, hogy a hamu
mostanra átformálta a tájat. A
jelenlét áldása ismét segíteni fogja.
Hogyan is boldogulna nélküle?
Nélküle nem lennék érző lény –
gondolta mosolyogva. A ködlidércek
az áldásnak köszönhetően ébrednek
öntudatra és kezdenek valódi életet
élni. Minden kandra rendelkezik a
négy áldás – jelenlét, erőnlét, biztos
lét és éber lét – egyikével.
Nem számított, hogy melyikkel: a
négy közül bármelyik képes volt
érző lénnyé változtatni egy
ködlidércet. Így jöttek létre a
gondolkodó, értelemmel rendelkező
kandrák.
Az érzéseken és érzelmeken kívül
mindegyik áldás valami mást is
ajándékozott viselőjének: erőt.
Ugyanakkor történetek keringtek
olyan kandrákról, akik többféle erőt
is birtokoltak, miután megszerezték
valamelyik társuk áldását.
TenSoon egyik mancsát a
mélyedésbe nyomva félrekotorta a
hamut, hogy kiszabadítsa, amit
korábban odarejtett. Gyorsan
rátalált a zsákmányára, és
kigurította az előtte húzódó
sziklaperemre. Két kicsi, fényesre
csiszolt vascövek feküdt előtte.
Ezekre volt szükség egy áldás
létrehozásához. Nem tudta, miért:
egyszerűen így működött.
Lefeküdt és utasítása nyomán a
vállát takaró bőr kettévált, majd a
teste elnyelte a cövekeket. Izmokon
és inakon keresztül mozgatta őket –
egyes szerveit darabjaira szedte,
majd úgy alkotta őket újra, hogy a
fémtüskék áthaladjanak rajtuk.
 Ahogy a fém behatolt testébe, az
erő rögtön átjárta minden
porcikáját. Kutyateste felerősödött.
Ezúttal nem az izmait gyarapította –
ezt bármikor megtehette teste
újraalakításával. Nem: most minden
egyes izom valami őserőhöz jutott,
amitől sokkal jobban, sokkal
hatékonyabban működtek.
Az erőnlét áldása. A két cöveket
OreSeur testéből lopta el. Ezek
nélkül soha nem lett volna képes
követni Vint az együtt töltött év
során. A cövekek több mint
kétszeresére növelték az erejét és
az állóképességét. Az áldás által
biztosított erő mértékét sem
szabályozni, sem megváltoztatni
nem tudta – nem a ferukímia vagy
az allomancia törvényei szerint
működött. Úgy hívták, hemalurgia.
Minden cövekhez érző lények
halála tapadt. TenSoon próbált nem
gondolni erre, mint ahogy arra sem,
miként szerezte meg az áldást,
hiszen saját nemzedéktársát kellett
hozzá megölnie. Az Uralkodó
minden évszázadban ellátta őket a
kívánt mennyiségű cövekkel, hogy a
kandra nép új nemzedékeket
hozhasson létre.
TenSoon mára már négy cöveket
birtokolt, azaz két áldást. Fajtájának
egyik legerősebb képviselőjeként
magabiztosan leugrott a sziklahátról,
és néhány pillanatnyi zuhanás után
biztonságosan ért földet a
hamufödte talajon. Nekilódult, és
sokkal gyorsabban futott, mint addig
valaha. Az erőnlét áldása hasonlított
ahhoz, amikor egy allomanta
forraszt éget. Persze némi
különbség azért adódott. Még a
segítségével sem maradhatott volna
talpon a végtelenségig, és
fellobbantani sem tudta, hogy
további erőlöketet kapjon.
Másrészről viszont külső fémforrások
nélkül is működött.
Kelet felé vette az irányt. Az Első
Szerződés részletesen írt mindenről.
Romlás visszatérésekor a
kandráknak fel kell keresniük az
Atyát, hogy őt szolgálják. Sajnos
azonban az Atya halott. Az Első
Szerződés ezzel a lehetősséggel
nem számolt, így – mivel az Atyához
már nem mehetett – TenSoon a
rangsorban következő személy
felkutatására indult.
 Eredetileg azt feltételeztük, hogy
egy kolossz létrehozásához két
ember szükséges. Tévedtünk. A
kolosszok nem kettő, hanem öt
ember összeolvasztásával jönnek
létre, amit a létrehozásukhoz
szükséges négy cövek is bizonyít.
Természetesen nem öt testről,
hanem öt lélekről van szó.
Minden cövekpár valami olyasmit
biztosít, amit a kandrák az erőnlét
áldásának neveznek. Azonban a
kolossz test minden cövekkel torzul
egy kicsit, amitől egyre jobban
elveszíti emberi kinézetét. Ez a
hemalurgia ára.
Negyvenedik fejezet

– Senki sem tudja

pontosan, hogyan készülnek az
inkvizítorok – mondta Elend a
sátorban, ahol kisebb
megbeszélést tartott, amin Ham,
Cett, az írnok Noorden és a
nagyrészt felépült Demoux vett
részt. Vin hátul ült és még mindig
újonnan tett felfedezésén
elmélkedett. Ember… Valaha
minden kolossz ember volt.
– Azonban rengeteg
elmélet látott már napvilágot –
folytatta a császár. – Az Uralkodó
bukása után Sazeddel
kutakodtunk egy keveset, és
megtudtunk néhány érdekes
tényt az általunk megkérdezett
obligátoroktól. Például azt, hogy
az inkvizítorokat hétköznapi
emberekből hozzák létre – akik
később visszaemlékeznek korábbi
életükre, viszont új, allomantikus
képességeket nyernek.
– A Marshsal történtek is
ezt bizonyítják – bólogatott Ham.
– Még azután is emlékezett arra,
kicsoda valójában, miután
keresztülszúrták a testén a
cövekeket. Azóta egy ködszerzet
erejével rendelkezik.
– Már engedtessék meg –
vágottközbe Cett –, de
elmagyarázná nekem valaki,
hogy ennek mi a fene köze van a
 város ostromához? Itt nincsenek
inkvizítorok.
Elend összefonta a karját.
– Ez fontos számunkra,
Cett, mivel nem csak Yomennel
állunk háborúban, hanem valami
olyannal is, amit nem értünk: ami
túlmutat a fadrexi véderőn.
A néhai király felhorkant.
– Még mindig hisztek a
világvégében, különféle
istenekben és hasonló
badarságokban?
 – Noorden – nézett a
császár írnokára –, kérem,
ismertesse Cett úrral mindazt,
amit nekem jelentett ma reggel!
Az egykori obligátor bólintott.
– Nos, uram, a
következőről vanszó: a ködben
elesett emberekhez kapcsolódó
százalékos számok egyszerűen
túlságosan szabályosak ahhoz,
hogy a véletlennek vagy a
természetnek tulajdonítsuk őket.
A természet szervezett káosz
alapján működik – a természetes
folyamatok kicsiben
véletlenszerűséget, nagyban
törvényszerűséget mutatnak. Ám
nem gondolom, hogy bármilyen
természetes dolog képes lenne
ennyire pontos eredményeket
felmutatni.
– Hogy érted ezt? –
kérdezte Cett.
– Nos, uram – folytatta
érvelésétNoorden. – Képzelje el,
hogy a sátrában ül és kívülről
csattogást hall. Ha alkalomadtán
megismétlődik, meghatározott
 minta nélkül, akkor valószínűleg
csak a szél fújja a meglazult
sátorlapot. Ha azonban
meghatározott rendszerességgel
ismétlődik a hang, akkor máris
tudja, hogy valaki ütögeti a
sátorvasat. Képes lesz azonnal
különbséget tenni, mivel
megtanulta, hogy hasonló
esetekben a természet lehet
ismétlődő, de nem tökéletesen
szabályos. Ezekkel az adatokkal
ugyanez a helyzet, uram. Túl
rendezettek, és túlságosan
szabályosan ismétlődnek ahhoz,
hogy természetesek legyenek.
Biztos, hogy valaki áll a dolgok
hátterében.
– Azt mondod, hogy egy
élő személy betegítette meg a
katonákat? – hitetlenkedett Cett.
– Egy személy…? Nem,
nem személyre gondolok. Inkább
valami értelemmel bíró lényre. Ez
az egyetlen következtetés, amit
le tudtam vonni. Valami olyat kell
keresnünk, ami terv alapján
 munkálkodik és fontosnak tartja,
hogy pontos legyen.
A megbeszélés résztvevői némán
pislogtak egymásra.
– És ez hogyan állhat
kapcsolatban az inkvizítorokkal,
uram? – kérdezte óvatosan
Demoux.
– Szerintem kapcsolatban
van velük – válaszolt Elend. –
Legalábbis abban az esetben, ha az
én gondolatmenetemet követik…
bár belátom, hogy ez nem egyszerű.
 – Ami jelenthet jót vagy
rosszatis… – mosolygott ravaszul
Ham.
– Noorden, ön mit tud az
inkvizítorok keletkezéséről? –
fordult ismét az obligátorhoz a
császár.
Az írnok kezdte kényelmetlenül
érezni magát.
– Mint ahogy önök is
bizonyára tudják, én az ortodoxia
kantonjában dolgoztam, nem
pedig az inkvizíciós kantonban.
 – De bizonyára hallott
pletykákat– noszogatta az ifjú
uralkodó.
– Természetesen – ismerte
be azírnok. – Igazából több volt
puszta szóbeszédnél. A
magasabb beosztású obligátorok
mindig megpróbálták felfedni,
honnan származik az inkvizítorok
ereje. A kantonok rivalizáltak
egymással és… de, azt hiszem,
ez önöket nem érdekli.
Mindenesetre valóban jutottak el
hozzánk pletykák.
 – Na és? – faggatta tovább
Elend.
– Azt rebesgették… Azt
hallottuk,az inkvizítorok több
különböző ember ötvözetéből
állnak. Ahhoz, hogy
létrehozhassanak egyet, az
inkvizíciós kantonnak egy
csapatra való allomantát kellett
összegyűjtenie, majd az erejüket
egy személyben egyesítették.
A sátorban ismét döbbent csend
honolt. Vin maga alá húzta a lábát
és átkarolta a térdét. Nem szeretett
az inkvizítorokról beszélni.
– Az Uralkodóra! –
káromkodott Ham az orra alatt. –
Ez az! Ezért vadásztak annyira az
inkvizítorok a szká mívesekre!
Hát nem látjátok?! Nem csak
arról volt szó, hogy az Uralkodó
utasítására meg kellett ölni a
tehetségeseket. Az inkvizítorok
csak így tarthatták fenn a
fajtájukat! Azért kellett
megölniük az allomantákat, hogy
 új inkvizítorokat hozhassanak
létre belőlük!
Elend a helyén ülve bólintott.
– Az inkvizítorok testébe
szúrt cövekek valamilyen módon
allomantikus képességeket adnak
át. Megölsz nyolc mívest, és az
erejüket átveszi egy személy,
mint mondjuk Marsh. Sazed
egyszer azt mondta nekem,
Marsh mindig is vonakodott arról
a napról beszélni, amikor
inkvizítort csináltak belőle. Annyit
azonban elárult, hogy… az eljárás
„sok mocsokkal járt”.
Ham bólintott.
– És aznap, amikor
inkvizítor váltbelőle, Kelsier és
Vin egy tetemet találtak a
szobájában. Azt hitték, Marsh
teste!
– Később azt mondta, nem
csakegy embert öltek meg ott –
szólalt meg a lány csendesen. –
Egyszerűen csak nem maradt…
belőlük annyi, hogy feltűnjön.
 – Újra megkérdezem –
vágott közbe Cett. – Mi értelme
ennek az egésznek?
– Nos, úgy tűnik, arra
nagyon jó,hogy téged
felbőszítsünk – vetette oda
könnyedén Ham. – Kell ennél
jobb indok?
A császár szúrós szemmel nézett
mindkét férfira.
– A lényeg az, Cett, hogy Vin a
hét elején felfedezett valamit.
A csoport a lány felé fordult.
 – A kolosszok – kezdte a
ködszerzet. – Emberekből
csinálják őket.
– Micsoda? – ráncolta
homlokát akirály. – Ez
esztelenség!
– Nem – rázta fejét a lány.
– Biztos vagyok benne.
Meggyőződtem róla, ellenőriztem az
életben maradt kolosszokat. A bőrük
hajtásai és repedései között cövekek
rejlenek. Kisebbek, mint az
inkvizítorok cövekjei, és más fémből
készültek, de minden kolosszban
megtalálhatóak.
– Eddig senkinek sem
sikerült rájönnie, honnan
származnak az új kolosszok –
vette át a szót Elend. – Az
Uralkodó féltve őrizte a titkot, és
ez volt történelmünk egyik
legnagyobb rejtélye. Úgy tűnik, a
kolosszok rendszeresen ölik
egymást, ha irányítás nélkül
maradnak. A számuk mégsem
csökken. Hogyan lehetséges ez?
 – Mert folyton feltöltik a
létszámukat – mondta a martalóc
lassan bólogatva. – A kifosztott
falvak lakosaival.
– Eltűnődtetek-e azon
valaha is –folytatta Elend –, hogy
amikor annak idején Luthadel
ostrom alatt állt, Jastes kolossz
serege miért támadott meg egy
véletlenszerűen kiválasztott
települést, mielőtt ellenünk
indultak? Azért, mert fel kellett
tölteniük a seregük létszámát.
 – Mindig emberi
ruházatban jelennek meg – vette
át a szót Vin –, és azt állítják,
hogy ők emberek.
Arra azonban nem igazán
emlékeznek, hogy milyen életet
éltek. Az elméjüknek csak egy
kicsiny része működik.
A férje bólintott.
– A minap Vinnek sikerült
rávenniaz egyik lényt, mutassa
meg, hogyan csinálnak új
kolosszokat. A kolossz
viselkedése alapján úgy hisszük,
 megpróbált eggyé olvasztani két
férfit. Így létrejött volna egy két
férfi erejével rendelkező
teremtmény, aki viszont egyikük
elméjét sem kapta volna meg.
– Egy harmadik módszer –
nézettfel gondolataiból Ham.
– A fémek használatának
egy harmadik módja. Ott van az
allomancia, ami magukból a
fémekből nyeri az erejét. Aztán a
ferukímia, ami arra használja a
fémet, hogy saját testünkből
nyerjünk erőt, és végül ott van a…
 – Marsh hemalurgiának
hívta – adta meg a választ a lány
alig hallhatóan.
– Hemalurgia… – ismételte
el a martalóc. – Ami a fémek
használatával egy másik ember
testéből von el erőt.
– Nagyszerű! – vágott
közbe ismét Cett. – De még
mindig nem látom a lényeget.
– Az Uralkodó szolgákat
teremtett magának – közölte
Elend.
 – Ezt a módszert… ezt az
úgynevezett hemalurgiát
alkalmazva… katonákat kreált,
amiket mi kolossznak hívunk,
illetve kémeket, amiket
kandrákként ismerünk. És
papokat is teremtett: ők az
inkvizítorok. Mindegyikben
hagyott valami gyenge pontot;
így irányította őket.
– Először TenSoon mellett
tanultam meg, hogyan lehet
irányítani a kolosszokat – vetette
közbe Vin. – Akaratán kívül árulta
el a titkot. Említette, hogy a
kandrák és a kék bőrű
teremtmények rokonságban
állnak. Ebből rájöttem, hogy
ugyanúgy irányíthatom az
egyiket, ahogy a másikat.
– Még mindig nem értem,
hová akarunk kilyukadni ezzel az
egésszel – értetlenkedett
Demoux Vinről Elendre pillantva.
– Bizonyára az
inkvizítoroknak isugyanez a
gyenge pontjuk – magyarázta a
császár. – A hemalurgia során az
elme… megsérül. Ezáltal egy
allomanta képes beférkőzni az
illető gondolataiba, és átvenni az
irányítást. A nemesség mindig is
azon tűnődött, hogy az
inkvizítorok miért rajonganak
annyira az Uralkodóért. Nem úgy
viselkedtek, mint az átlagos
obligátorok, sokkal jobban
engedelmeskedtek. A
lelkesedésük teljes odaadásról
tanúskodott.
– Ez történt Marshsal is –
suttogta Vin. – Már az első
 alkalommal, amikor inkvizítorként
találkoztam vele, másnak tűnt.
Viszont a Bukás utáni évben még
különösebben kezdett el
viselkedni. Végül Sazed ellen
fordult, és megpróbálta megölni.
– Arra akarunk kilyukadni –
összegezte Elend az
elmondottakat –, hogy valami
irányítja az inkvizítorokat és a
kolosszokat.
Valami kihasználja az Uralkodó által
a szolgáiban hagyott gyenge
pontokat és bábként működteti
őket. Minden csapás, amit
elszenvedünk, a Bukás utáni
zűrzavar – egyik sem egyszerű
zűrzavar. Nem csak a köd által
megbetegedett emberek számának
mintája zavaros. Tudom,
nyilvánvalónak tűnik, de a lényeg
az: már tudjuk a módszert. Tudjuk,
miért és hogyan lehet őket
irányítani.
Fel-alá járkált beszéd közben, és
lábával nyomokat hagyott a talajon.
– Minél többször gondolom
át Vinfelfedezését, annál jobban
hiszem, hogy ez az egész nem a
véletlen műve. A kolosszok, a
kandrák és az inkvizítorok nem
különálló jelenségek, hanem
egyetlen, egyesült jelenség
részei. Látszólag ennek a
harmadik módszernek… ennek a
hemalurgiának… az ismeretével
nem sokra megyünk. Nem áll
szándékunkban arra használni,
hogy több kolosszt hozzunk létre,
akkor hát mi értelme ennek a
tudásnak?
 Cett úgy bólintott, mintha Elend
az ő gondolatait öntötte volna
szavakba. A császár elméje azonban
elkalandozott; a nyitott sátorlapon
át a messzeségbe bámult és a
gondolataiba merült. Valaha gyakran
tett így, amikor még több időt töltött
tanulmányaival. Nem Cett kérdéseit
válaszolta meg. A saját
aggodalmairól beszélt, a saját
eszmefuttatását követve.
– Ez a háború, amit vívunk
– folytatta Elend –, nem csak
katonákról szól, de nem is a
kolosszokról vagy Fadrex város
bevételéről. Az események egész
sorozatát akaratunktól
függetlenül indítottunk el abban
a pillanatban, amikor
letaszítottuk az Uralkodót. A
hemalurgia – ahonnan a
kolosszok erednek – része a
mintának. A ködben
megbetegedett emberek
százalékos aránya szintén a
minta része. Minél kevésbé látjuk
a zűrzavart és minél inkább
figyelünk a mintára, annál
 könnyebben érthetjük meg, mivel
is állunk szemben – és hogyan
győzhetjük le. – A társaság felé
fordult. – Noorden, azt akarom,
hogy más nézőpontból folytassa
a kutatását!
Egészen mostanáig azt feltételeztük,
hogy a kolosszok megmozdulásait a
véletlen irányítja. Már egyáltalán
nem vagyok erről meggyőződve.
Nézzék át a régi felderítői
jelentéseket! Készítsenek listákat és
jelöljék be a térképen a kolossz
támadásokat! Különösen figyeljenek
oda azokra a kolossz csapatokra,
amelyekről bizonyosan tudjuk, hogy
nem álltak egy inkvizítor irányítása
alatt sem! Tudni akarom,
kideríthetjük-e, miért éppen azt a
helyszínt választották.
– Igenis, uram – válaszolt
Noorden.
– A többiektől azt kérem,
maradjatok éberek! – folytatta a
császár. – Nem szeretnék még
egy, a múlt hetihez hasonló hibát
elkövetni. Nem engedhetjük
 meg, hogy több katonát, akár
kolossz katonát is elveszítsünk.
Mindenki bólintott. Elend
testtartása a megbeszélés végét
jelezte. Cettet szolgái visszavitték a
sátrába. Noorden elsietett, hogy
azonnal munkához láthasson, és
Ham elindult, hogy valami ennivaló
után nézzen. Demoux azonban
maradt. Vin felállt, odalépett
Elendhez, majd megfogta a karját,
miközben férje az ezredes felé
fordult.
 – Uram… – kezdte
Demoux, kissézavartan. –
Hammond ezredes beszélt már
önnel?
Miről van szó? – kapta fel a fejét
Vin.
– Igen, Demoux – sóhajtott
a császár. – Ám nem hiszem,
hogy ez aggodalomra ad okot.
– Micsoda? – kérdezte a
lány.
– Egyfajta… kiközösítés
zajlik a táborban, kisasszony –
felelte Demoux. – Minket, akik a
 többiekkel ellentétben két hétig
betegeskedtünk, bizonyos fokú
gyanakvással kezelnek.
– Olyasféle gyanakvással,
amivelmár ön sem ért egyet,
Demoux? – Elend szigorú,
uralkodói tekintettel
nyomatékosította megjegyzését.
A katona bólintott.
– Bízom az értelmezésében,
uram. Csak, tudja… nehéz
olyanoknak parancsolni, akiknek
a bizalmát nem élvezi az ember.
És a hozzám hasonlóknak sokkal
 nehezebb. Például elkezdtek
külön étkezni, és a
szabadidejükben kerülik a
többieket. Ez elmélyíti az
ellentétet.
– Milyen ötlete van? –
érdeklődött a császár. –
Szorgalmazzuk a beilleszkedést?
– Ez attól függ, uram.
– Mitől?
– Több tényezőtől is. Ha
néhánynapon belül támadni
készülünk, akkor a régi helyzet
visszaállítása nem előnyös. Nem
 akarnám, hogy embereim
olyanokkal vállvetve harcoljanak,
akikben nem bíznak.
Ha azonban hasonlóképpen
folytatódik az ostrom, mint eddig,
akkor a régi barátságok
helyreállítása tűnik helyesnek. A
sereg nagyobb részének lenne ideje
újra bízni a ködbetegekben.
Ködbetegek – figyelt fel a lány. –
Érdekes elnevezés.
A császár a feleségére pillantott,
aki rögtön tudta, mire gondol a
kedvese. A kincstári kantonban
megrendezendő bálig már csak
néhány nap volt hátra. Ha Elend
terve beválik, akkor talán meg sem
kell támadniuk Fadrexet.
Vin nem sok reményt fűzött
ehhez. Ráadásul, ha nem kapnak
utánpótlást Luthadelből, nem sok
eredményre számíthatnak. Vagy
folytatják az ostromot még
hónapokig, ahogy tervezték, vagy
néhány héten belül meg kell
támadniuk a várost.
– Szervezzen új társaságot a
ködbetegekből! – utasította Elend a
 kopaszodó ezredest. – Ráérünk
akkor foglalkozni a babonákkal,
amikor már megkaparintottuk
Fadrexet.
– Igenis, uram.
A beszélgetés folytatódott, ám Vin
már nem figyelt rájuk, mert
közeledő lépteket hallott odakintről.
Nem gondolta, hogy veszélyt
jeleznek, de ennek ellenére úgy
helyezkedett el, hogy Elend és a
sátor ajtaja között legyen.
Ellenőrizte a fémkészleteit.
Pillanatokon belül meg tudta
állapítani, ki beszél. Az egyik hang
Hamtől származott. A lány
megkönnyebbülten felsóhajtott,
amikor a martalóc félrehúzta a
sátorlapot.
Ham szokásos mellényében és
nadrágjában egy kimerült, vörös
hajú katonát vezetett. A fáradt férfi
a felderítők által használt, hamu
piszkolta bőrnadrágot viselte.
– Conrad? – lepődött meg
Demoux.
 – Ön ismeri ezt a férfit? –
kérdezte Elend.
– Igen, uram. Ő az egyik
hadnagyunk, akit Luthadelben
hagytam Penrod királlyal.
Conrad kimerültsége ellenére
tisztelgett.
– Uram, híreket hoztam a
fővárosból.
– Végre! – örvendezett a
császár.– Mi hír Penrodról? Hol
vannak az uszályok az
utánpótlással, amit kértem?
 – Uszályok, felség? –
kérdezett vissza Conrad. – Hiszen
Penrod király éppen azért
küldött, hogy öntől kérjünk
utánpótlást. A városban
lázonganak és néhány ételraktárt
kifosztottak. A király egy
különítményt kér a rend
helyreállításához.
– Különítményt? –
hüledezett a császár. – Mi a
helyzet a
helyőrséggel, amit rábíztam? Az elég
kellene, hogy legyen!
 – De nem elég, uram.
Sajnos nem tudom, mi az oka. Én
csak az üzenetet tudom átadni,
amit rám bíztak.
Elend szitkozódott, és öklével
verte a parancsnoki asztalt.
– Penrod még azt az egy
dolgotsem tudja végrehajtani,
amit rábíztam? Csak annyit
kellene tennie, hogy rendet tart a
már elfoglalt területeken!
A katona megrémült a császár
kitörésétől, és Vin aggódva figyelte
a férjét. Elendnek azonban sikerült
visszafognia hevességéből. Vett egy
mély lélegzetet és intett a
katonának.
– Pihenje ki magát, Conrad
hadnagy, és egyen is valamit!
Később még tárgyalunk erről.
Még aznap este Vin a tábor
szélén talált rá Elendre, aki Fadrex
sziklákra helyezett jelzőtüzeit
bámulta. A lány egyik kezét a férje
vállára tette, és az, hogy a férfi nem
riadt meg, azt jelezte, hallotta a
felesége lépteit. Egy kicsit még
mindig szokatlan volt a lány
számára, hogy Elend, aki úgy tűnt,
mindig kissé megfeledkezett a
körülötte lévő világról, mostanra
erőteljes ködszerzetté vált, akinek
óntól felerősített fülei a legpuhább
lépteket is képesek meghallani.
– Beszéltél a hírnökkel? –
kérdezte Vin, miközben a férfi
átkarolta és még mindig az
éjszakai eget nézte.
A hamupelyhek körbeölelték őket.
Elend néhány ónszeműje elhaladt
mellettük szokásos őrjáratuk során,
amihez nem vittek lámpásokat, és
nesztelenül járták körbe a tábort.
Vin maga is akkor tért vissza egy
hasonló járőrözésről, bár ő Fadrex
városát ellenőrizte. Minden este
többször is körbejárta a várost,
szokatlan tevékenységet keresve.
– Igen – válaszolt Elend. –
Miutánegy kicsit pihent, alaposan
kikérdeztem.
– Rossz híreket kaptál?
– Leginkább csak amiket
már korábban is mondott. Penrod
láthatóan nem kapta meg az
ételre és csapatokra vonatkozó
parancsaimat. Conrad a Penrod által
küldött négy hírnök egyike. Nem
tudjuk, mi történt a többi hárommal.
Conradot egy kolossz csapat
üldözte, és csak úgy tudott
megmenekülni, hogy a lovát
használta csalinak: útnak indította, ő
pedig elbújt, amíg a kolosszok az
állatot üldözték, majd végül
felfalták. Azalatt menekült el, míg a
lakmározás folyt.
– Bátor férfi.
– És szerencsés is.
Akárhogy is: nem valószínű, hogy
 Penrod utánpótlást tud küldeni.
Bár vannak még ételkészletek
Luthadelben, ha a lázadásokról
szóló hír igaz, Penrod nem fog
tudni annyi katonát nélkülözni,
amennyi kellene ahhoz, hogy
elkísérjék a készletet idáig.
– Szóval… mi marad
nekünk?
Elend kedvesére nézett, aki
meglepve vette észre, hogy férje
szeméből nem csalódottság, hanem
elszántság tükröződik.
– Tudás.
 – Micsoda?
– Az ellenségünk felfedte
magát, Vin. Egyenesen
megtámadja a hírnökünket egy
titkos kolossz csapattal?
Megpróbálja tönkretenni a
készleteinket Luthadelben? –
Elend megrázta fejét. – Az
ellenségünk azt akarja, hogy
mindez véletlennek tűnjön, de én
látom a mintát. Az egész
túlságosan összeáll, túlságosan
értelmes ahhoz, hogy a véletlen
 műve legyen. Megpróbál távol
tartani minket Fadrextől.
A nő megborzongott. A császár
folytatni akarta, de a lány a férje
szájára tapasztotta a kezét és
elhallgattatta. Elend zavartnak tűnt,
de aztán láthatóan megértette, miről
van szó, mivel bólintott. Akármit is
mondjunk, Romlás hall minket –
gondolta Vin. – Nem árulhatjuk el,
amit tudunk.
Mindketten megértették, hogy
muszáj Fadrexben maradniuk, hogy
muszáj megtudniuk, mit rejt a
barlang. Éppen azért, mert az
ellenségük mindent megtett annak
érdekében, hogy ezt
megakadályozza. Vajon valóban
Romlás állt a Luthadelben uralkodó
káosz hátterében? Vajon ez tényleg
csak egy csel, hogy visszacsalja
Elendet és seregét a birodalmi
fővárosba, és ezáltal hátrahagyja
Fadrexet?
Mind csak találgatások – viszont
egyelőre ennyivel kellett beérniük. A
felesége bólintott a császárnak,
jelezvén, hogy egyetért maradási
szándékával. Ennek ellenére maga is
aggódott. Luthadel számított tervük
kiindulópontjának – a biztos
háttérnek. Ha az is szétesik, mi
marad nekik?
Egyre inkább megértette, hogy
nincs visszaút. Már nem lehetett
újabb terveket szőni. A világ lassan
szétesett körülöttük, és eközben
Elend Fadrexre összpontosított.
Ha itt sem járnak sikerrel, nincs
hová menniük.
Végül a férfi megszorította a
szerelme vállát, majd elindult a
ködbe, hogy ellenőrizzen néhány
őrhelyet. Vin egyedül maradt az
ellenség jelzőtüzeivel és a rossz
előérzetével. Visszatértek a negyedik
barlangban előtört sötét gondolatai.
A háborúskodás, a városok
elfoglalása és a politikai játszmák –
mindez nem elég. Ezek nem fogják
őket megmenteni, ha a világ
egyszer elpusztul.
De mi mást tehetnének? Egyetlen
lehetőségük maradt: beveszik
Fadrexet és reménykednek, az
Uralkodó hagyott hátra nekik
valamilyen segítséget. Még mindig
megmagyarázhatatlan vágyat érzett
az atium megtalálására. Miért volt
annyira biztos benne, hogy az a
segítségükre lehet?
Lehunyta a szemét, nem akarta
látni a ködöt, ami – mint mindig
tette – elhúzódott előle, néhány
ujjnyira elkerülve a testét. Valaha
pedig a köd ereje segített neki,
amikor az Uralkodóval harcolt.
Akkoriban hogyan táplálta
allomanciáját a köd erejével?
 Most ismét megpróbált
kapcsolatba lépni vele, mint ahogy
már oly sokszor. Megszólította,
elméjében hozzá fohászkodott és
megpróbált hozzáférni az erejéhez.
Úgy érezte, mintha sikerülhetne. A
köd tényleg rendelkezett valamiféle
erővel, ám ezúttal magába zárta,
nem engedett neki hozzáférést.
Mintha valaki vagy valami
visszatartaná: valami akadály talán?
Vagy egyszerűen szeszélyből tette.
– Miért? – suttogta a lány még
mindig csukott szemmel. – Miért
segítettél aznap, de azóta soha?
Megőrültem, vagy tényleg erőt
kölcsönöztél, amikor szükségem volt
rá?
Az éjszaka azonban válasz nélkül
hagyta a kérdését, így végül
sóhajtva elfordult és a sátrában
keresett menedéket.
 A hemalurgikus cövekek
megváltoztatják az emberek testét,
attól függően, milyen erőt
kölcsönöznek, a fémdarabot hová
helyezik és a befogadó test hány
ilyen cöveket kap. Az inkvizítorok
például teljesen elveszítik korábbi
emberi vonásaikat. A szívük más
helyre kerül és az agyuk is
átrendeződik, hogy be tudja fogadni
a szemükön átszúrt hosszú
fémdarabot. A kolosszok még ennél
is gyökeresebb változáson mennek
keresztül.
 Azt gondolhatnánk, a kandrák
változnak a legtöbbet a folyamat
során. Azonban ne felejtsük el: az új
kandrák ködlidércekből és nem
emberekből készülnek! A kandrákba
szúrt cövekek kevéssé alakítják át a
gazdatestet – így kinézetük szinte
ugyanolyan marad, mint ködlidérc
korukban, elméjük viszont megnyílik
és működésbe lép. Érdekes módon
míg a tüskék elembertelenítik a
kolosszokat, a kandráknak
valamiféle emberi belsőt
kölcsönöznek.
Negyvenegyedik fejezet

– Hogyhogy nem látja, Szellő? –

kérdezte Sazed izgatottan. – Ez a
példakövetés szemléletes esete:
amikor egy legenda a valóságban is
megismétlődik. Az emberek hittek
Hathsin Túlélőjében, és ennek
példájára létrehoztak maguknak egy
másik túlélőt, aki segít nekik a
szükség idején.
A bábos kérdőn nézett a terrisire.
A piaci negyedben gyülekező tömeg
szélén álltak és várták a Polgártárs
érkezését.
– Ez lenyűgöző! –
ámuldozott a terrisi. – Ez a Túlélő
legendájának olyan szintű
továbbfejlődése, amire egyáltalán
nem számítottam. Sejtettem,
hogy isteníteni kezdik majd – ez
szinte elkerülhetetlen volt. Mivel
azonban Kelsier „hétköznapi”
embernek született,
következésképpen az őt imádók
más emberről is azt feltételezik,
 hogy képes hasonló tettek
véghezvitelére.
Szellő hevesen bólogatott.
Allrianne morcos arccal állt mellette:
nem volt ínyére az egyszerű szká
öltözék.
Az őrző tudomást sem vett a két
bábos közönyéről.
– Kíváncsi vagyok, hová
vezet ezaz egész? Elképzelhető,
hogy ezek az emberek még több
Túlélőt fognak teremteni
maguknak, amivel
megalapozhatnának egy tartós
vallást, így a vallás a népesség
igényeihez igazodva, az új
Túlélők által folytonosan
megújítaná önmagát.
Természetesen az új Túlélőkhöz
új vezérek is szükségeltetnek,
amelyek mindegyike különféle
eszméket hirdet. A
konzervativizmust szorgalmazó
papok helyett ebben a vallásban
minden egyes új Túlélő arra fog
törekedni, hogy elkülönítse
magát az elődeitől. Így számos
 szekta és tagozat jön majd létre
a hívők között.
– Sazed – vágott közbe
Szellő –,nem azt mondtad, hogy
már nem gyűjtöd a vallásokat?
A tudósnak elakadt a szava.
– Nem feltétlenül a gyűjtés miatt
foglalkozom ezzel a vallással. Csak
elmélkedem a benne rejlő
lehetőségekről.
A bábos hitetlenkedve felvonta az
egyik szemöldökét.
– Mellesleg – folytatta a
terrisi –még köze is lehet
jelenlegi küldetésünkhöz. Ha ez
az új Túlélő valóban élő ember,
talán segíthet megdönteni
Quellion hatalmát.
– Vagy – jegyezte meg
Allrianne
– kihívást jelenthet
számunkra, haQuellion bukása
után magának akarja a város
irányításának a jogát.
– Való igaz – ismerte el
Sazed. –Akárhogy is, nem értem,
miért panaszkodik, Szellő úr?
 Nem éppen ön kívánta, hogy újra
forduljak a vallások felé?
– Ez még azelőtt volt, hogy
éjszaka hosszat vallásos
maszlaggal tömted volna a
fejemet – közölte a barátja. – Hol
van már Quellion? Ha a kivégzés
miatt lekésem az ebédet, nagyon
mérges leszek.
Kivégzés. A nagy lelkesedésben
Sazed majdnem megfeledkezett
arról, miért is jöttek ide. Buzgalma
alábbhagyott, és eszébe jutott, a
bábos miért ennyire komor. Tréfás
 megjegyzései mögött a szemében
tükröződő aggodalom jól mutatta,
mennyire felzaklatja, hogy a
Polgártárs ártatlan embereket
készül halálra égetni.
– Oda nézzetek! – kiáltott
fel Allrianne, majd a piac másik
végébe mutatott.
Az emberek felbolydultak:
élénkkék öltözékben megérkezett a
Polgártárs. Ez volt az új „elfogadott”
szín – amit csak ő hordhatott. A
tanácsnokok vörösben tetszelegve
vették körül a vezérüket.
 – Végre – nyugtázta Szellő,
és követte a Polgártárs köré gyűlt
tömeget.
A terrisi vonakodó léptekkel eredt
társai nyomába. Most, hogy jobban
belegondolt, kísértésbe esett. Talán
mégiscsak szólnia kellene a
csapatának, hogy akadályozzák meg
a kivégzést. Jóllehet tudta, hogy
ostobaság lenne. Hiába mentene
meg néhány szerencsétlent, a
lázongás csak rontaná a város
megmentésének esélyét. Így inkább
elvegyült a tömegben, és nagyot
sóhajtva követte a bábosokat.
Gyanította, a gyilkosságok látványa
emlékeztetni fogja az Urteau-ban rá
váró feladatok sürgető voltára. A
teológiai tanulmányok megint
háttérbe szorulnak.

– Meg kell ölnöd őket! –

utasította Kelsier.
Kobold némán guggolt egy épület
tetején Urteau egyik gazdagabb
negyedében. Alatta az utcán a
Polgártárs menete közeledett; a fiú
bekötött szemmel figyelte az
eseményeket. Sok pénzébe került e
z : szinte mind egy szálig
felhasználta a Luthadelből hozott
érméket, hogy megvesztegetéssel jó
előre kiderítse a kivégzés helyszínét.
Megpillantotta a halálraítélteket.
Franson húgához hasonlóan a
legtöbbjük nemesi felmenőkkel
rendelkezett. Néhánynak azonban
csak a házastársuk származott
nemesi házból. Kobold egy olyan
férfiról is tudott, akit azért ítéltek el,
mert túl hangosan szólalt fel
Quellion ellen. Természetesen soha
nem bizonyították az illető férfi
kapcsolatát a nemességgel. Valaha
nemesi köröket kiszolgáló
kézművesként dolgozott.
– Tudom, hogy nem akarod
megtenni – buzdította Kelsier. –
De
most nem veszítheted el
a bátorságod.
Kobold ereje teljében volt – a
forrasz által olyan legyőzhetetlennek
érezte magát, amiről korábban
álmodni sem mert volna. Az elmúlt
hat nap során csak órákat aludt,
mégsem fáradt el. Egyensúlyérzékét
a macskák is megirigyelték volna, és
az izmai olyan erőtől duzzadtak,
amire önmaguktól nem lettek volna
képesek.
Az erő azonban nem minden. A
tenyere izzadt a köpönyege alatt, és
verejtékgyöngyök gördültek végig a
szemöldökén. Ő nem ködszerzet.
Nem hasonlíthatja magát sem
Kelsierhez, sem Vinhez. Ő csak
Kobold. Mégis, miben reménykedik?
 – Nem tudom megtenni –
suttogta.
– De igen! – ösztökélte
Kelsier. –Sokat gyakoroltál a
párbajpálcával: figyeltelek. A
múltkor a piacon is helytálltál a
katonákkal szemben. Majdnem
megöltek, ám sikerült a két
martalóc karmai közül
kiszabadulnod. Nagyon
derekasan küzdöttél.
– De…
– Meg kell mentened
azokat a szerencsétleneket,
 Kobold! Gondold végig: mit
tennék én, ha ott lennék?
– De én nem te vagyok.
– Még nem – suttogta
Kelsier.
Még nem.
Odalenn a téren Quellion a
kivégzésükre váró emberek ellen
szította a tömeg érzelmeit. Kobold
megpillantotta mellette Beldre-t. A
legény előrébb hajolt. Valóban
együttérzést, sőt talán egyenesen
fájdalmat látott a lány szemében,
miközben a nyomorult foglyokat az
épület felé kísérték? Vagy csak ő
akarta így látni? Követte a lány
pillantását, és szemügyre vette a
foglyokat. Egyikőjük még gyermek
volt, és rettegve kapaszkodott egy
nőbe, miközben az őrök belökdösték
őket a máglyának szánt épületbe.
Kelsiernek igaza van – gondolta.
– Nem hagyhatom, hogy
így
végezzék! Talán nem járok sikerrel,
de akkor is muszáj megpróbálnom!
Remegő kézzel visszatért az épület
tetején lévő csapóajtóhoz, és
lesietett a lépcsőn. Lépései nyomán
a köpönyege fodrozódva hullámzott
mögötte. Befordult egy sarkon, és a
borospince felé vette az irányt.
A nemesség furcsa rétege volt a
birodalmi társadalomnak. A szká
tolvajokhoz hasonlóan gyakran
került veszélybe életük az Uralkodó
idején, mivel az udvari intrika
nemegyszer vezetett
bebörtönzéshez vagy kivégzéshez.
Kobold már korábban is
észrevehette volna: egy tolvajbanda
sem épít vészkijárat nélkül
rejtekhelyet.
Akkor a nemesség miért tenne
másként?
Fodrozódó köpennyel nagyokat
szökellve tette meg az utolsó pár
lépcsőfokot. A poros padlóra
érkezett, miközben felerősített
hallásának köszönhetően észlelte,
hogy Quellion odafent fellengzős
szónoklatba kezd. Morajlás futott
végig az összegyűlt szká tömegen. A
lángok fellobbantak. A sötét
pincében Kobold megtalálta a fal
nyitott részét és a szomszédos
épületbe vezető titkos átjárót. Az
átjárót katonák állták el.
– Gyorsan! – kiáltotta az
egyik őr.
– Mielőtt a tűz ideér!
– Kérem! – könyörgött egy
nő. Szavai visszhangzottak az
átjáróban. – Legalább a
gyermeket mentsék ki!
Az emberek felmordultak. A
katonák az átjáró Kobolddal
szemközti végéhez mentek, hogy
visszatartsák a másik pincében lévő
embereket. Quellion küldte őket az
egyik fogolyért: látszólag a
Polgártárs nagy felhajtást csinált
abból, mennyire megveti a
nemeseket. Az allomanták azonban
még számára is túl értékesnek
bizonyultak. Ezért nagy gonddal
választotta ki a felgyújtandó
épületeket – csak azokat égette le,
amelyek titkos kijárattal
rendelkeztek: ezeken keresztül
biztonságban kimenekíthette az
allomantákat.
 Így elérte, hogy a népe előtt
hagyománytisztelőnek
mutatkozzon, ugyanakkor a
markában tartotta a város
legfontosabb erőforrását is. Kobold
keze azonban nem a vezér
kétszínűsége felett érzett düh miatt
hagyta abba a remegést, miközben
a katonák felé tartott.
Hanem a síró gyermek miatt.
– Öld meg őket! – kiáltott fel
Kelsier.
Kobold kirántotta a
párbajpálcáját. Végül az egyik
katona felfigyelt rá, és rémülten
megpördült.
Ő lett az ónszemű első áldozata.
Kobold eddig nem tudta, hogy
ilyen erővel tud suhintani. A katona
fémsisakja csörömpölve végiggurult
a titkos átjárón. A társai
felkiáltottak, amikor az allomanta
átlépett a halott fölött. Kardokat
viseltek, de a szűk járatban csak
bajlódva tudták kihúzni a hüvelyből.
Éppen ebből a megfontolásból
Kobold tőröket hozott magával.
 Előrántotta az egyiket. A düh és a
forrasz egyszerre vezérelték a
mozdulatait. A lépteit felerősített
érzékei igazgatták. Két katonát
leszúrt, majd a könyökével odébb
lökte a haldoklók testét, hogy utat
csináljon magának. Az átjáró
végében a Polgártárs négy katonája
állt egy alacsony szká férfi
társaságában.
A szemükben félelem csillogott.
Kobold feléjük vetődött, és a
rémült katonák végre magukhoz
tértek kábulatukból. Hátrálva
kinyitották a titkos ajtót, és
bebukdácsoltak a másik pincébe.
Az épület már majdnem teljesen
leégett. Kobold érezte a füstöt. A
többi halálra ítélt egy helyre
zsúfolódott össze – valószínűleg
megpróbálták betörni az ajtót, hogy
kövessék kimenekített társukat.
Azonban a terembe betörő katonák
– akiknek végre sikerült előhúzni a
kardjukat – visszanyomták őket.
Kobold a négy katona közül az
utolsót gyomron szúrta, majd tőrét a
testben hagyva előhúzta
párbajpálcáját. Erősen megragadta
a kemény, hosszú fadarabot, és a
rémült lakosok között megpördülve
nekiment a katonáknak.
– Nem engedheted, hogy ezek az
egyenruhások kijussanak innen! –
suttogta Kelsier. – Máskülönben
Quellion tudni fogja, hogy az
embereket kimenekítették. El kell
érned, hogy értetlenül álljon a
történtek fölött.
Fény áradt a szépen berendezett
alagsori szoba mögött nyíló
folyosóról. Tűz fénye. Kobold már
érezte a hőt is. A hátulról
megvilágított három katona ádáz
tekintettel a magasba emelte a
kardját. Füst gyülekezett a
mennyezeten és fekete ködként
terjengett odafenn. A foglyok
rettegve összekuporodtak.
A legény nekilódult, majd
megpördült, és pálcájával az egyik
katona felé suhintott. A férfi bekapta
a horgot. Félrelépett a fiú támadása
elől, majd döfött. Egy átlagos
küzdelem során a legényt
felnyársalta volna ellenfele fegyvere.
 A forrasz és az ón azonban
megmentette az ifjút. A gyomrában
lobogó fémek segítségével
könnyedén mozgott. Megérezte a
feléje közeledő kard szelét;
pontosan tudta, hová érkezik a
szúrás. Szíve hevesen vert a
mellkasában. A penge lyukat vágott
az öltözékén, de a bőrt elkerülte. Ő
lesújtott a pálcájával, és eltörte a
férfi kardot tartó kezét, majd egy
másik csapással betörte a
koponyáját.
 A katona összeesett, ám a földön
fekve még egyszer, utoljára
Koboldra nézett meglepett
szemekkel, mielőtt a fiú lelketlenül
félrerúgta.
Következő ellenfele már kardját
suhintva várta. Kobold mindkét
párbajpálcáját a magasba emelve és
keresztezve kivédte a csapásokat. A
penge kettévágta az egyik botját,
ám megakadt a másik
párbajpálcában. A fiú fegyverét
eldobva kicsavarta a pengét a
katona kezéből, majd a férfi elé
ugorva, a gyomrába irányított
csapással leterítette.
Aztán öklével a katona
koponyájára csapott, mire az
összeesett. A lángoló szobában
hangosan reccsent a csont. A férfi a
fiú lába elé zuhant.
Tényleg meg tudom tenni! –
ámuldozott Kobold. – Olyan vagyok,
mint ők: akár Vin és Kelsier! Nem
kell többé alagsorokban bujkálnom,
vagy veszély elől menekülnöm.
Tudok harcolni!
Mosolyogva megfordult.
 Ekkor meglátta, hogy az utolsó
katona felvette a tőrét, és egy
kislány torkához szorítja. A támadó
háttal állt az égő folyosónak és a
titkos átjárót fürkészte. A háta
mögött a lángok már körbevették az
ajtókeretet és a szobát nyaldosták.
– Mindenki kifelé! – kiáltotta
Kobold, de nem fordult el a
katonától. – Irány az átjáró, aztán
kifelé az épület hátsó ajtaján! Ott
már várnak rátok. Elrejtőzhettek az
alvilágban, aztán a városból is
segítenek elmenekülni. Indulás!
 Aki addigra még nem menekült el,
a legény utasítására ekkor
kiiramodott az ajtón. A katona csak
állt és figyelt; láthatóan azt próbálta
eldönteni, mit tegyen. Bizonyára
tisztában volt vele, hogy egy
allomantával áll szemben – egy
átlagember nem lett volna képes
ilyen rövid idő alatt annyi társát
leteríteni. Szerencsére úgy tűnt,
Quellion nem küldte be a saját
allomantáit az épületbe.
Valószínűleg odafenn tartotta őket,
hogy az ő védelmét szolgálják.
 Kobold mozdulatlanul állt. Ledobta
a kettétört pálcát, de a másikat
erősen szorította, hogy ne remegjen
a keze. A lány halkan nyöszörgött.
Mit tett volna Kelsier?
Mögötte az utolsó fogoly is kifelé
tartott a teremből.
– Te ott! – szólította meg
Koboldanélkül, hogy odafordult
volna. – Reteszeld be az ajtót
kívülről. Gyorsan!
– De…
– Tedd, amit mondtam! –
parancsolta a legény.
 – Ne tedd! – fenyegetőzött
a katona, és még erősebben a
kislány nyakának szegezte a kést.
– Különben megölöm!
– Ha megteszed, meghalsz
– jelentette ki az allomanta. – Ezt
te is tudod. Nézz csak rám! Nem
menekülhetsz innen…
Ekkor az ajtó bezáródott mögötte.
A katona felkiáltott, ledobta a
lányt és a kijárat felé rohant. Oda
akart érni, mielőtt a retesz kattan a
másik oldalon.
– Az az egyetlen kiút!
Mindannyian…
Kobold párbajpálcájának egyetlen
csapásával eltörte a férfi térdét. A
katona nagyot kiáltva zuhant a
földre. A lángok már három falat
nyaldostak. A hőséget szinte
lehetetlen volt elviselni.
Az ajtó túloldalán a retesz a
helyére csapódott. Kobold lenézett a
katonára. Még életben volt.
– Hagyd itt! – utasította Kelsier.
– Hagyd, hogy az épületben
égjen!
A fiú tétovázott.
 – Hagyta volna, hogy ez a sok
ember mind itt lelje halálát –
folytatta Kelsier. – Hadd érezze,
milyen sorsot szánt a többieknek!
Hogy mi az, amit már több
alkalommal is elkövetett Quellion
parancsára.
Így a fiú a földön hagyta a
nyöszörgő férfit, és a titkos ajtóhoz
lépett. Teljes súlyával nekivetette
magát.
Az ajtó nem mozdult.
 Kobold halkan átkozódva
belerúgott a fába. Az azonban nem
adta meg magát.
– Ezt az ajtót olyan nemesek
építették, akik féltek az orgyilkosok
támadásától – magyarázta Kelsier. –
Ismerték az allomanciát, így biztosra
mentek. Ez az ajtó még egy
martalóc rúgásának is ellenáll.
A tűz egyre beljebb hatolt a
helyiségbe. A kislány a földön
kuporogva zokogott. Kobold
megfordult, belebámult a lángokba,
és szinte a bőrén érezte a hőt.
Előrébb lépett, de felerősített
érzékeinek köszönhetően rettegéssel
töltötte el a tűz félelmetes ereje.
A fogát összeszorítva a karjába
kapta a kislányt.
Most már rendelkezem a forrasz
erejével is – gondolta. – Segít
egyensúlyt teremteni az érzékeim
között. Ez elég kell, hogy legyen!

Füst ömlött ki a tűzhalálra ítélt

épület ablakain. Sazed, Szellő és
Allrianne a gyászos tömeg szélén
állt. Az emberek különös
csendességgel figyelték, amint a
lángok a jussukat követelték. Talán
megcsapta őket az igazság szele.
Rájöttek ugyanis, hogy őket is
ugyanúgy bármikor elvihetik és
megölhetik, mint azokat a
szerencsétleneket, akik éppen most
lelik halálukat a tűzben.
– Nem tartott sokáig – suttogta
Sazed. – Még nem is olyan régen az
Uralkodó kivégzéseit kellett
végignéznünk, aki ártatlan
embereket fejeztetett le. A
történelem megismétli önmagát…
A megjegyzésre csend volt a
válasz. Kiabálás szűrődött ki az
épületből. Halálkiáltások.
– Kelsier tévedett –
jegyezte megSzellő.
Sazed kérdőn fordult a
barátjához.
– A nemeseket hibáztatta –
folytatta a bábos. – Azt gondolta,
ha megszabadulunk tőlük, nem
történnek ehhez hasonló dolgok.
 Sazed bólintott. Ekkor a tömeg
furcsamód nyugtalankodni,
mozgolódni és morajlani kezdett. A
terrisi hasonlóan érzett. Valamit
tenni kell: nem szabad eltűrni ezt az
embertelenséget. Miért nem száll
szembe senki a vezetéssel? Quellion
csak állt az emelvényén, körbevéve
vörösbe öltözött, büszke szolgáival.
Sazed a fogát csikorgatta, és egyre
nagyobb dühöt érzett.
– Allrianne, drágám –
szólalt megSzellő –, ennek nem
most van itt az ideje.
 Sazed meglepődött. Megfordult,
és a fiatal nőre pillantott. A lány sírt.
Az elfelejtett istenekre! –
mérgelődött a terrisi, amikor
észrevette: Allrianne tehet
felkorbácsolt érzelmeiről. Arra
buzdította a tömeget, hogy
haragudjon Quellionra. – Épp olyan
jó, mint Szellő!
– Miért nem? – kérdezte a
lány. – Megérdemli. Elérhetném,
hogy a tömeg széttépje.
– És a helyettese átvenné a
hatalmat – jelentette ki a férfi –,
és ő végeztetné ki ezeket az
embereket. Még nem készültünk
fel eléggé.
– Úgy tűnik, te sosem vagy
eléggé felkészült, Szellő! –
csattant fel a lány.
– Ezekhez a dolgokhoz…
– Hagyják abba! – szólt rá
a civódó párra Sazed, és a
homlokát ráncolva nézte az
épületet. Az egyik bedeszkázott
tetőablak mintha megrázkódott
volna.
 – Nézzék! – kiáltott aztán.
– Ott!
Szellő felvonta az egyik
szemöldökét.
– Talán csak nem a
mi Lángistenünk készül
megjelenni? – ironizált, mert
nyilvánvalóan nevetségesnek
tartotta az elképzelést. – Azon
tűnődöm, milyen leckét kellett
volna megtanulnunk ebből a
felháborító eseményből. Személy
szerint úgy gondolom, akik ide
küldtek minket, nem tudták… –
 Az egyik deszka hirtelen lerepült
az ablakról, aztán megpördült a
levegőben. Gomolygó füst
követte. Majd az ablaküveg is
kitört.
Egy sötétbe öltözött alak ugrott ki
a törött deszkák és a kiömlő füst
közül, és a tetőre érkezett. Hosszú
köpönyege szegélye mintha lángolt
volna. Egy csomagot tartott a
kezében. Egy gyermeket. Az alak
végigrohant az égő háztetőn, és
füstcsíkot húzva maga után leugrott
az épület elé.
 Egy forraszt égető allomanta
kecsességével ért földet, és a
kétemeletnyi magasság ellenére
nem botlott meg. Lángoló
köpönyege vadul csapdosott a teste
körül. Az emberek meglepve
hátráltak. Végül a Polgártárs is
odafordult, és rémülten pislogott.
Amikor az idegen felegyenesedett,
a csuklyája lehullt. Sazed csak ekkor
ismerte fel a titokzatos alakot.
Kobold kiemelkedett a tömegből,
és a napfényben valahogy
idősebbnek tűnt. Az is lehet, hogy
csak az őrző tekintett rá eddig
gyermekként. Akárhogy is, a
körbetekert szemű fiatalember
büszkén állta Quellion döbbent
tekintetét. A testéből füst áradt; a
karjában tartott gyermek erősen
köhögött. A fiút a legcsekélyebb
mértékben sem zavarta a húsz
katonából álló csapat, akik
körbevették az épületet.
Szellő csendesen szitkozódott.
– Allrianne, mégiscsak szükségünk
lesz arra a buzdításra!
 Sazedet hirtelen megütötte a
bábosok ereje. Szellő lecsillapította
a kínzó érzelmeket – a zavartságot
és az aggodalmat –, hogy a tömeg
nyitottá váljon az Allriannétól
kapott, mindent elsöprő, bőszült
düh befogadására.
A tömeg mozgolódni kezdett. Az
emberek a Túlélő nevét emlegetve
kiabáltak, és egyszer csak
nekirontottak az őröknek. Egy
pillanatra Sazed attól tartott,
Kobold esetleg nem él a
lehetőséggel, és nem fut el. A fiú
fején lévő furcsa kötés ellenére a
terrisi biztos volt benne, hogy
Kobold egyenesen Quellion szemébe
néz – mégpedig kihívóan.
Szerencsére azonban a legény
végül hátat fordított ellenfelének. A
tömeg elterelte a közeledő katonák
figyelmét, és a míves olyan iramban
menekült el, amit lehetetlenség lett
volna követni. Még mindig a
karjában tartva a kimentett kislányt,
füstölgő köpönyeggel befordult egy
sikátorba. Miután a hős biztonságos
előnyre tett szert, Szellő
lecsillapította az emberek lázadó
kedvét, nehogy a katonák
túlságosan keményen bánjanak el
velük. Így a téren összegyűlt
lakosság hátrálni kezdett, és a
tömeg végül feloszlott. A Polgártárs
katonái szorosan vezetőjük mellett
maradtak. Sazed kihallotta a
Quellion hangjában megbúvó
aggodalmat, amikor az
elkerülhetetlen visszavonulásra
szólította fel az embereit. Egy
esetleges felkeléstől tartva csak
néhány katonáját küldte a fiú után.
Egyelőre a legfontosabbal volt
elfoglalva: biztonságos helyre kellett
jutnia.
Ahogy a katonák elmasíroztak,
Szellő a terrisi felé fordult.
– Nos – jegyezte meg –, erre még
én sem számítottam!
Véleményem szerint a kolosszok
sokkal intelligensebbek, mint
amilyennek gondoljuk őket. Például
eredetileg csak az Uralkodó által
ajándékozott cövekeket használták
fel új lények létrehozására. Tőle
kapták a fémeket, a szerencsétlenül
járt szká foglyokkal együtt, akikből a
kolosszok „újoncokat” teremtettek.
Ebből következik az is, hogy az
Uralkodó halála után a kolosszoknak
ki kellett volna halniuk. Uruk úgy
tervezte őket, hogy ha megszűnik
felettük a hatalma, a lények
elpusztítják egymást, véget vetve
saját tombolásuknak. Azonban a kék
bőrű lények valahogy rájöttek, hogy
a halott társaik testében található
cövekeket összeszedve újra
felhasználhatják azokat.
 Így már nem függtek az Uralkodó
adományától. Azon tűnődöm, a
cövekek folytonos újrahasznosítása
vajon milyen hatással bír
népességükre. Egy cövek csak
egyszer tölthető fel hemalurgikus
erővel, így nem hozhatnak létre
végtelen mennyiségű erőt kölcsönző
cövekeket, akármennyi embert öltek
is meg és szívták ki erejüket azok a
fémdarabok. Elképzelhető esetleg,
hogy a cövekek ismételt
felhasználása egyre emberszerűbbé
teszi a kolosszokat?
Negyvenkettedik fejezet

Amikor Marsh Luthadelbe

érkezett, sokkal óvatosabban
viselkedett, mint amikor az
uradalom nyugati határánál fekvő
névtelen városba tette be a lábát.
Egy Elend birodalmának központján
keresztülhaladó inkvizítor nem
maradhatott észrevétlen, és
nemkívánatos figyelmet hívhatott fel
magára. A császár elment, őrzés
nélkül hagyta felségterületét, ahol
így mások is garázdálkodhattak.
Nem kell felborítani a kényes
egyensúlyt.
Így hát Marsh éjszaka, arcába
húzott csuklyával utazott. Acélt
égetett és érmék segítségével
szökellt. Ennek ellenére a szélesen
elterülő, koszos, mégis az otthont
jelentő város látványa
szomorúsággal töltötte el elméje
azon részét, amit még a magáénak
mondhatott. Egykoron ő maga
vezette a szká felkelést ebben a
városban. Felelősnek érezte magát a
lakosokért, és megbénította Romlás
terve. Tudta, a gonosz erő itt is arra
készül, mint a másik város
esetében, ahol a hamuhegy
kitörése mindennek véget vetett…
Luthadel közelében nem voltak
hamuhegyek. Sajnos azonban
Romlás a természeti erők segítsége
nélkül is szörnyű dolgokat tudott
elkövetni. A Luthadelbe vezető út
során Marsh csupán négy faluban
állt meg, ahol titokban megölte az
élelemkészletet őrző katonákat, és
felgyújtotta a raktárépületeket.
Tudta, a többi inkvizítor is a világot
járja, és hasonló kegyetlenségeket
követ el, miközben azt keresik,
amire Romlás mindennél jobban
vágyott. Amit Oltalom elvett tőle.
De eleddig nem akadt a nyomára.
Marsh átugrott egy utcát, és egy
csúcsos háztetőre érkezett.
Végigfutott a peremén, a város
északkeleti része felé tartva. A
főváros megváltozott az elmúlt egy
év során, mióta utoljára látta. Bár az
Uralkodó leigázta a szkákat, és
rabszolgaként dolgoztatta őket, de
legalább távol tartotta a hamut és
egy ekkora városban is a rend
uralkodott. Ez mára megszűnt. A
növénytermesztés vált a
legfontosabb feladattá. A város
tisztán tartása várhat, már ha van
mire várni.
A korábban a városközponton
áthaladó folyóba sepert
szeméthalmok és hamukupacok
most az utcákon éktelenkedtek,
eltömítették a sikátorokat, és az
épületek előtt tornyosultak. Marsh
azon kapta magát, milyen
gyönyörűnek találja az
elhanyagoltságot. Elméje lázadó
része minden bizonnyal
visszahúzódott és elrejtőzött.
Nem harcolhatott a gazdája ellen.
Nem most volt itt az ideje.
Kevéssel azután megérkezett a
Venture-várba, Elend kormányának
székhelyére. A Luthadelt ért ostrom
alatt kolosszok szállták meg az
épületet; az alacsonyabban fekvő
festett üvegablakokat porrá zúzták a
szörnyek. Az ablakokat deszkákkal
helyettesítették. Az inkvizítor
mosolyogva, acélra taszítva felugrott
a második emeleti erkélyre. Jól
ismerte az épületet. Mielőtt Romlás
átvette felette az irányítást,
hónapokig élt itt és segített Venture
császárnak a várossal kapcsolatos
feladatok szervezésében.
Könnyen eltalált Penrod
lakosztályához. Csak ezekben a
termekben laktak és csak ezeket
őrizték. Marsh kétrét hajolva ment
végig néhány folyosón, és
fémszemével fürkészve tervezgette
az előtte álló feladatot.
 Egy ellenálló alanyba
hemalurgikus cöveket döfni feladja a
leckét. Ebben az esetben a cövek
mérete nem számít. Mint ahogy egy
csipetnyi fémpor képes működésbe
hozni az allomanciát, ahogy egy
kicsi gyűrű is meg tud tartani
valamennyi ferukímiai töltést, egy
egészen kicsi fémdarab is elég a
hemalurgia sikeréhez. Az
inkvizítorok cövekjei csak az
emberek megfélemlítése miatt
voltak olyan hosszúak. De sok
esetben egy vékony tű is
ugyanolyan hatékonynak
bizonyulhatott, mint egy vaskos
cövek. Az egész azon múlott,
mennyi idő telt el az áldozat halála
és a gazdatestbe helyezés között.
Marsh céljainak aznap egy
kisméretű cövek felelt meg a
legjobban; nem akarta különleges
erővel felruházni Penrodot, csak
fémet akart a testébe szúrni.
Előhúzta a cöveket, amit néhány
napja készített az elátkozott
városban. A körülbelül öthüvelyknyi
fémdarab valójában hosszabb is lett
a szükségesnél, ha szó szerint
értelmezzük a hemalurgia
szabályait. A cöveknek viszont át
kellett haladnia az áldozat testén,
így nem lehetett ennél rövidebb,
mert akkor nem tartotta volna meg
az alakját. Körülbelül kétháromszáz
ponton lehetett átszúrni egy emberi
testet. Marsh nem ismerte
mindegyiket – úgyis Romlás irányítja
majd a kezét, hogy a cövek a
megfelelő helyre kerüljön. Ura
közvetlen figyelme jelenleg másfelé
irányult. Neki csak általános
parancsokat osztogatott, mint
például: jusson el a kívánt helyre és
készüljön fel a támadásra.
Hemalurgikus cövekek. Lénye
rejtett része megborzongott, mert
eszébe jutott a nap, amikor
váratlanul inkvizítorrá változtatták.
Azt hitte, lelepleződött. Éppen
Kelsiernek kémkedett az
acélminisztériumban. Fogalma sem
volt róla, hogy nem azért
választották ki, mert gyanakodtak
rá, hanem azért, mert különlegesnek
tartották.
 Az inkvizítorok az éj leple alatt
jöttek el érte, mialatt ő idegesen
várta, hogy találkozhasson
Kelsierrel és átadhassa számára az
utolsónak vélt üzenetet, amivel a
lázadást segítette. A lények rátörték
az ajtót; gyorsabban mozogtak
annál, hogy ő elmenekülhessen.
Nem hagytak számára választási
lehetőséget; egyszerűen ledöntötték
a földre, majd egy sikoltozó nőt
dobtak rá.
A következő pillanatban az
inkvizítorok a nő szívén
keresztüldöfött tüskét Marsh
szemébe szúrták.
A fájdalom olyan mértékű volt,
hogy nem is tudta felidézni; az a
pillanat kiesett az emlékezetéből.
Csupán homályos képek maradtak
meg, ahogy a lények többször is
elismétlik az eljárást, mindig újabb
és újabb szerencsétlen
allomantákkal, akiknek az erejét –
úgy tűnt, a lelkükkel együtt – az ő
testébe vezették. Amikor végeztek,
Marsh nyüszítve fetrengett a földön.
Az érzékszerveit elöntő új hatások
miatt még a gondolkozás is
nehezére esett. A többi inkvizítor
örömtáncba kezdett földön fekvő
teste körül; a bárdjaikkal
feldarabolták a holttesteket és
ujjongva éljenezték a soraikba beállt
újabb tagot.
Bizonyos értelemben az volt a
születése napja. Milyen csodálatos
nap! Penrodra ezzel szemben nem
várt ilyen gyönyörűség. Őt nem
inkvizítornak szánták – csak egy
egyszerű, rövid fémcöveket kap a
testébe. Egy napokkal korábban
készült tüskét, ami azóta is
gazdatesten kívül utazott, és aminek
következtében az ereje is
folyamatosan csökkent.
Marsh Romlásra várt, hogy
segítsen véghezvinni a rituálét.
Nem csak arra kellett ügyelnie, hogy
a cövek a megfelelő helyre kerüljön.
Az sem volt mindegy, mennyi ideig
marad Penrod testében a fém. Egy
bizonyos időnek el kellett telnie
ahhoz, hogy Romlás befolyásolhassa
a férfi gondolatait és érzelmeit. A
cövek vérrel találkozik – legalábbis
először. Behelyezése után a seb
begyógyul a fém körül, de a cövek
nem veszít hatékonyságából. Az első
lépés azonban mindig vérrel jár.
Hogyan feledkezhet meg valaki a
testéből kilógó fémtüskéről? Miként
lehetséges az, hogy nem vesz róla
tudomást? Romlás több alkalommal
is próbált már Elend Venture testébe
cöveket döfni, eddig sikertelenül.
Valójában Romlás legtöbb
próbálkozása kudarcot vallott. De
még az a kevés újonc is megérte,
akiket az eljárással az alattvalóivá
tett.
Kelsier bátyját is birtokba vette, ő
pedig elveszítette az uralmat a saját
teste felett. Úgy járt a világban,
hogy nem tudta előre a lépéseit,
pusztán az elméjében visszhangzó
utasításokat követte. Menj végig a
folyosón! Ne támadd meg az őröket!
Menj be az ajtón!
Marsh félrelökte a két éberen
őrködő katonát, berúgta az ajtót, és
berohant az előszobába.
 Fordulj jobbra! Irány a
hálóterem!
Az inkvizítor egy szempillantás
alatt a szobában termett, a két
katona megkésve kiabált segítségért
odakintről. Penrod korosodó,
méltóságteljes viselkedésű férfi volt.
Lélekjelenlétének köszönhetően a
zajok hallatán kiugrott az ágyából,
és felkapta az éjjeliszekrényről
keményfa pálcáját.
Marsh mosolygott. Párbajpálca?
Egy inkvizítorral szemben? Kihúzta
obszidiánbárdját az oldalára erősített
tokjából.
Küzdj meg vele – utasította
Romlás –, de ne öld meg! Legyen
nehéz küzdelem, de hadd érezze,
hogy irányíthat, visszatarthat!
Különös kérés, de Marsh
olyannyira nem rendelkezett saját
elméje felett, hogy el sem tűnődött
a kívánság értelmén, így
szófogadóan előreugrott, és
támadásba lendült.
Nehezebben ment teljesíteni ezt a
fura kérést, mint gondolta. Úgy
kellett lesújtania a bárddal, hogy
Penrod ki tudja védeni az ütéseket.
Néhány alkalommal gyorsaságot
kellett kiszívnia egyik cövekéből –
ami a ferukímiai fémelmékhez
hasonlóan megkétszerezte az
elraktározott tulajdonságokat –,
hogy a megfelelő irányba billentve
fegyverét nehogy véletlenül
lefejezze Luthadel királyát.
Végül persze sikerült teljesítenie a
parancsot. Néhány helyen megvágta
Penrodot, miközben végig a
markában rejtegette a tüskét, és
hagyta, hogy a király azt higgye,
ügyesen harcol.
Pillanatokon belül az őrök is
csatlakoztak a küzdelemhez, ami
csak segítette Marshot a látszat
fenntartásában. Három hétköznapi
ember egy inkvizítor ellenében még
mindig nem jelent kihívást, de
ellenfelei szemszögéből esetleg
annak tűnhet.
Nem telt el sok idő, és néhány
tucatnyi újabb őr rontott be a
hálószoba előtermébe.
 Most! – utasította Romlás. – Tégy
úgy, mint aki megijedt: készülj fel a
cövek bedöfésére, és hogy
elmenekülj az ablakon át!
Marsh ismét gyorsaságot szívott ki
egyik cövekéből, és mozgásba
lendült. Romlás pontosan vezette a
bal kezét, amivel lecsapott Penrod
mellkasára, és a fémdarabot
egyenesen a férfi szívébe szúrta.
Hallotta Penrod kiáltását, szélesen
elmosolyodott, majd kiugrott az
ablakon.
 Kis idő múlva még mindig
ugyanazon az ablakpárkányon
lógott. Senki sem vette észre, még
az őrjáratukat végző katonák sem.
Túlságosan ügyes és túlságosan
óvatos volt ahhoz, hogy feltűnést
keltsen. Óntól felerősített fülekkel
függött az ablak melletti
kiszögellésből, és hallgatózott. A
teremben orvosok beszélgettek.
– Ha megpróbáljuk kihúzni
a cöveket, túl sok vért fog
veszíteni, uram – magyarázta egy
hang.
 – A fémszilánk veszélyesen
közelhaladt el a szíve mellett,
uram – állapította meg egy másik
orvos.
Veszélyesen közel? – gondolta
Marsh mosolyogva, miközben fejjel
lefelé lógott. – A cövek áthaladt a
szívén. Persze az orvosok ezt nem
tudhatják: mivel Penrod nem
veszítette el az eszméletét, azt
feltételezték, a cövek megközelítette
a szívet, de nem ütötte át.
 – Félünk kihúzni – közölte
az elsőorvos. – Hogyan… érzi
magát?
– Az igazat megvallva,
feltűnőenjól – válaszolta a király.
– Egy kicsit fáj, és egy kicsit
kényelmetlen, de erősnek érzem
magam.
– Akkor egyelőre ne
nyúljunk a fémhez! – javasolta az
első orvos aggódó hangon. Mi
mást is tehetett volna? Ha
kihúzza a tüskét, azzal megölné
 Penrodot. Romlás okosan találta
ki.
Úgy döntöttek, megvárják, amíg
Penrod visszanyeri az erejét, aztán
ismét megpróbálkoznak a cövek
kihúzásával. Bár ha nem akarták
veszélybe sodorni a király életét,
nem bolygathatták meg a cöveket.
És mivel immár Romlás képes volt
hozzáférni az idős férfi elméjéhez –
nem fogja teljesen uralni, csak a
döntéseit tereli a megfelelő irányba
–, Penrod hamarosan
megfeledkezhet a cövekről. A
kényelmetlen érzés megszűnik, és
senki sem fogja furcsállni az
öltözéke alatt megbúvó fémet.
Így végül ő is Romlás kötelékébe
tartozik majd, mint az inkvizítorok.
Marsh mosolygott, ellökte magát a
kiszögellésről, és az alatta elterülő
sötét utcára esett.
Hiába tartom visszataszító
gyakorlatnak, a hemalurgia mégis
lenyűgöz. Egyfajta művészeti
formának tekintem. Az allomancia és
a ferukímia esetében a jártasság és
hozzáértés úgy alakul ki, hogy az
egyén saját erejével kísérletezik.
Nem biztos, hogy a legjobb
allomanta egyben a legerőteljesebb
is. Sokkal többet nyom a latban az,
hogy milyen ügyesen képes
irányítani a fémek taszítását és
vonzását. A legjobb ferukimista az
az egyén, aki a legsikeresebben
tárolja az adatokat a
vörösrézelméiben, vagy a
legeredményesebben képes
változtatni a súlyát a
vas segítségével.
 A hemalurgia művészete azonban
abban áll, hogy nem mindegy, hová
döfjük a cöveket.
Negyvenharmadik
fejezet

Vin lágyan lobogó öltözékben,

halkan ért földet. Leguggolt az
éjszakában és felemelte a ruháját,
nehogy bekoszolódjon a tetőn
összegyűlt hamutól, majd
belekukucskált a ködbe.
Elend közvetlenül mellé érkezett,
és kérdezősködés nélkül ő is
leguggolt. A lány elmosolyodott.
Megjegyezte magában, hogy a férje
ösztönei egyre jobban működtek.
Elend is a ködbe bámult, bár
nyilvánvalóan nem tudta, mit
keressen.
– Követ minket – suttogta Vin.
– Yomen ködszerzete? –
kérdeztea férfi.
A lány bólintott.
– Hol van most?
– Három házzal visszább.
Elend hunyorgott, és a lány
érezte, ahogy a férfi allomantikus
rezgései felgyorsulnak. A férje ónt
égetett.
– Az a folt ott a jobb szélen? –
kérdezte aztán. – Elég közel van…
– Mihez?
– Ahhoz, hogy tudja,
észrevettem– magyarázta Vin. –
Különben nem álltam volna meg.
Most éppen egymást vizslatjuk.
Elend az övéhez nyúlt
és előhúzott egy obszidiánkést.
– Nem fog támadni.
– Honnan tudod?
 – Mert ha meg akarna ölni
minket, azt olyankor tenné, amikor
nem vagyunk együtt, vagy
álmunkban.
Ettől a megjegyzéstől Elend még
nyugtalanabbnak tűnt.
– Ezért nem alszol egy
hunyásnyitsem mostanában?
A lány bólintott. A magányosan
eltöltött megannyi éjszaka csekély
ár volt ahhoz, hogy a férjét
biztonságban tudja. Te követsz
minket, Yomen? – tűnődött
magában a lány. – A saját bálod
éjszakáján? Az lenne csak az igazi
bátor tett. Noha nem tűnt
valószínűnek, Vin gyanakvó maradt.
Rossz szokásai közé tartozott
mindenkit ködszerzetnek vélni. De
továbbra sem akart ettől a
bosszantó szokásától
megszabadulni. Még akkor sem, ha
többször tévedett, mint ahányszor
nem.
– Gyere! – szólt oda Elendnek, és
felegyenesedett. – Ha már
bejutottunk a bálra, nem kell miatta
aggódnunk.
 A férfi bólintott, és folytatták
útjukat a kincstári kantonhoz vezető
úton.
„A terv egyszerű – magyarázta
Elend pár órával korábban. – Én
lekötöm Yomen figyelmét, a
nemesség pedig nem tudja majd
megállni, hogy ne bámészkodjon.
Ekkor te kisurransz, és megnézed,
megtalálod-e a katakombát.”
Valóban nagyon egyszerű terv
volt, és az egyszerű tervek általában
a legjobbak. Ha Elend feltartja
Yoment, az őrök a királyukra fognak
figyelni, így remélhetőleg Vinnek
lesz alkalma kiosonni. Gyorsan és
némán kell majd haladnia, és útja
során valószínűleg néhány őrtől is
meg kell majd szabadulnia. És
mindezt anélkül kell véghezvinnie,
hogy riadalmat keltene. Ennek
ellenére ez az egyetlen lehetőség
kínálkozott a bejutásra. Nemcsak
Yomen épített magának erődszerű,
jól megvilágított és kiválóan őrzött
otthont, hanem a ködszerzete is
nagyon hatékonynak bizonyult.
Eddig mindig sikerült feltartania
Vint, amikor a lány megpróbált
beszökni – bizonyos távolságból
figyelte a császárnét, és a puszta
jelenléte arra figyelmeztette a lányt,
hogy bármikor riadót tudna fújni.
Így hát a bál maradt a legjobb
lehetőségük. Yomen őrei és
ködszerzete is királyuk biztonságára
fognak összpontosítani.
A császári pár az udvarra
érkezett. Az arra tartó fogatok
azonnal lefékeztek, és az ajtónállók
rémülten fordították oda a fejüket. A
köddel gomolygó sötétségben a lány
császári férjére nézett.
– Elend – súgta oda –, meg kell
ígérned valamit!
A férfi kérdőn ráncolta a
homlokát.
– Mit?
– Végül úgyis észrevesznek
majd
– magyarázta a lány. –
Mindent megteszek, ami tőlem
telik, de kétlem, hogy
zűrzavarkeltés nélkül véghez
tudjuk vinni a tervet. Ha ez
megtörténik, azt akarom, hogy
azonnal hagyd el az épületet!
– Vin, nem tehetem.
Muszáj…
– Nem! – vágott közbe a
lány élesen. – Nem kell
segítened! Nem tudsz segíteni!
Szeretlek, de még nincs annyi
tapasztalatod, mint nekem.
Tudok magamra vigyázni, de azt
is tudnom kell, hogy nem kell
miattad is aggódnom. Ha bármi
balul ütne ki – vagy ha jól
alakulnak is a dolgok, az épület
 viszont továbbra is
riadókészültségben áll –, azonnal
menekülj! Majd a táborban
találkozunk.
– És ha bajba kerülsz? –
aggodalmaskodott Elend.
A lány mosolyogva válaszolt.
– Bízz bennem!
A férfi habozott, de végül
beleegyezően bólintott. Láthatóan
nem esett nehezére: mindig is
megbízott szerelmében.
Ezután úti céljuk felé indultak.
Furcsa érzés volt megjelenni egy
minisztériumi épületben rendezett
bálon. Vin hozzászokott a festett
üvegablakokhoz és a gazdag
díszítésekhez. A kantoni irodák ezzel
szemben általában gyászos
hangulatot árasztottak. A bál
helyszíne sem volt kivétel. A
mindössze egyszintes épület sima
falaiban kicsiny ablakok ültek.
Fények sem világították meg
kívülről, és a kőfalakat csapdosó
nagyméretű lobogókon kívül csupán
az egymás mögé felsorakozott
fogatok és az udvaron társalgó
nemesség jelezte, hogy a mai
éjszaka különleges alkalom. A
közelben őrt álló katonák
észrevették a császári párt, de nem
tettek semmit annak érdekében,
hogy útjukat állják vagy lelassítsák
őket.
A bámészkodók – mind
a nemesek, mind a katonák –
érdeklődve figyelték a magas
rangú vendégeket, de kevesen
tűntek meglepettnek. Már várták
őket. Vin előérzete beigazolódott,
amikor felment a lépcsőn, és senki
 sem próbálta meg feltartóztatni.
Az ajtónállók gyanakvóan
hunyorogtak, de beengedték a
fiatal párt.
Az épületbe lépve egy hosszú,
lámpásokkal megvilágított
előszobában találták magukat. A
beáramló emberek mind balra
vették az irányt, így Elendék is arra
indultak. Végighaladtak néhány
labirintusszerű folyosón, míg végül
egy nagyobb tanácsterem elé
érkeztek.
 – Nem éppen a legelegánsabb
hely egy bálhoz – jegyezte meg a
császár, miközben arra vártak, hogy
bejelentsék őket.
Vin bólintott. A legtöbb nemesi
vár külső, egyenesen a bálterembe
vezető bejárattal rendelkezett. Az
előttük nyíló terem valószínűleg
átlagos minisztériumi tanácsterem
lehetett. A padlóban hagyott
szegecsek jelezték az egykori padok
helyét. A helyiség távolabbi
szegletében egy pódium is helyet
kapott, ahonnan valaha obligátorok
osztogatták utasításaikat a
beosztottaiknak. Yomen asztalát itt
terítették meg.
A terem nem volt elég nagy
ahhoz, hogy a bálozók kényelmesen
elférjenek benne. Az emberek éppen
nem zsúfolódtak össze, de a
pletykálkodó nemesség most nem
tudott kisebb csoportokba tömörülve
elkülönülni.
– Úgy tűnik, több bálterem
is vanitt – jegyezte meg Elend, és
a központi „bálteremből” nyíló
 folyosók felé biccentett, ahol
estélyis vendégek jöttek-mentek.
– Legalábbis olyan
helyiségek, ahová a résztvevők
visszavonulhatnak, ha úgy érzik,
nem jut elég hely nekik – tette
hozzá Vin. – Nehéz lesz innen
elmenekülni, Elend. Ne hagyd,
hogy sarokba szorítsanak! Mintha
valami kijáratot látnék a bal
oldalon.
A császár követte a felesége
pillantását, miközben beléptek a
központi terembe. Pislákoló
fáklyafény és a beáramló ködfoltok
egy udvarra vagy átriumra engedtek
következtetni.
– Rendben, a kijárat
közelében fogok maradni –
nyugtatta a férfi a kedvesét –, és
megpróbálom elkerülni, hogy egy
kisebb, oldalsó terembe sodorjon
a tömeg.
– Helyes – felelte a lány, de
ekkor valami mást is észrevett: a
bálteremig vezető útjuk során a
folyosókon kétszer látott lefelé
vezető lépcsőket. Ez valami
 Luthadelben nem túl gyakori,
egészen nagy kiterjedésű
alagsorra utalt. A kanton épülete
inkább lefelé, mint felfelé
terjeszkedik – vonta le a
következtetést. Ésszerű
építkezési eljárás, feltéve, ha
valóban egy katakombát rejt
maga alatt.
Az ajtóban álló inas felismerte a
császári párt, ezért meghívókártya
nélkül is tudta, kit kell bejelenteni. A
rendezvény közel sem tűnt olyan
fényűzőnek, mint az Orielle-várban
tartott bál. Csupán könnyű falatokat
fogyaszthattak a bálozók, vacsorát
nem – valószínűleg azért, mert nem
volt hely vacsoraasztalok
felállítására. Bár a zene és a tánc
nem maradt el, a termet nem
díszítette semmi. Yomen úgy
döntött, érintetlenül hagyja a kopár
minisztériumi falakat.
– Kíváncsi vagyok,
egyáltalán miért bajlódik bálok
rendezésével – súgta oda Vin.
– Valószínűleg így akarja a
többinemest is erre buzdítani. Ha
 már elindult a lánc, jöhet a
következő mulatság.
Mindenesetre okos húzás. Mások
szemében nagy hatalmúnak
mutatkozik, aki képes otthonába
vonzani és vendégül látni a
nemességet.
Vin bólintott, majd a
táncparkettre pillantott.
– Egy tánc, mielőtt
szétválunk?
Elend habozott.
– Az igazat megvallva,
kicsit ideges vagyok.
 A lány elmosolyodott, majd
könnyű csókot lehelt a férje ajkaira,
amivel teljes mértékben megszegte
a nemesi etikettet.
– Körülbelül egy órára lesz
szükségem az elterelés előtt. Hadd
mérjem fel a terepet, mielőtt
kisurrannék!
Elend bólintott, és útjaik
szétváltak. A férfi egyenesen egy
csoporthoz tartott, amelynek tagjait
Vin nem ismerte fel. A lány ezzel
szemben mozgásban maradt; nem
akarta, hogy bárkivel is
beszélgetésbe kelljen bonyolódnia.
Így aztán elkerülte az Oriellevárban
megismert hölgyeket.
Tudta, talán érdemes lenne ápolni
az akkor kialakított kapcsolatokat,
ám az igazat megvallva Elendhez
hasonlóan ő is aggódott. Valójában
nem is nyugtalanság kerítette
hatalmába, hanem inkább annak a
vágya, hogy elkerülje a szokásos
báli viselkedésformát. Nem akart
elvegyülni a tömegben. Fontosabb
dolgok kötötték le a gondolatait.
 Inkább keresztülkanyargott a
termen egy kupa borral a kezében,
és az őröket figyelte. Sokat számolt
össze, ami valószínűleg jót jelentett.
Minél többen őrködtek a teremben,
annál kevesebben lesznek az épület
többi részén. Legalábbis így remélte.
Egyszer sem állt meg;
odabiccentett az embereknek, de
illedelmesen visszautasított
mindenkit, aki társalogni próbált
vele. Yomen helyében ő maga
néhány gondosan kiválasztott
katonát állított volna a saját
személyére, nehogy az épület egy
olyan pontjára tévedjen, amit
elzártak a nagyközönség elől. Ehhez
képest, úgy tűnt, egyik katona sem
őt figyelte. Ahogyan az óra a vége
felé közeledett, egyre
nyugtalanabbá vált. Yomen valóban
ennyire balga lenne, hogy nem tart
szemmel egy közismert
ködszerzetet, aki átlépte a házának
küszöbét?
Mérgében bronzot kezdett égetni,
hátha talál a közelben allomantát.
Majdnem felugrott ijedtében, amikor
közvetlenül maga mellől
allomantikus pulzálást érzékelt.
Ketten voltak, két udvarhölgy. A
nevüket nem tudta, és semmi
feltűnő nem volt a
megjelenésükben. Ez is a terv része
lehetett. Egy csevegő női
társaságban vegyültek el, messze
tőle. Egyikük vörösrezet, a másik
ónt égetett – Vin soha nem tudta
volna felfedezni őket, ha nem lett
volna képes áthatolni a
vörösrézfelhőkön.
 A két nő mindenhová követte őt a
teremben. Meglepően nagy
jártassággal kapcsolódtak be a
különböző beszélgetésekbe. Mindig
eléggé közel maradtak ahhoz, hogy
az ón segítségével hallótávolságon
belül maradjanak, viszont elég távol
ahhoz, hogy az aránylag zsúfolt
teremben egy hétköznapi
halandónak ne tűnjön fel, miben
mesterkednek.
Érdekes – gondolta a lány,
miközben a terem széléhez tartott.
Ezek szerint Yomen mégsem
becsülte alá a képességeit. Most
azonban miként csússzon ki a nők
keze közül? Elend zavarkeltése nem
fogja elterelni a figyelmüket, és
bizonyára nem fogják vészjelzés
nélkül hagyni, hogy ő meglép előlük.
Miközben fel-alá járkálva próbált
megoldást találni a helyzetre,
ismerős alakot pillantott meg a
bálterem falánál. Lomhavillám a
szokásos felöltőjében érkezett, a
pipájával pöfékelt, és egy olyan
székben pihent, amelyet az
időseknek és a táncban elfáradt
vendégeknek tartottak fenn. A
ködszerzet gyorsan odasietett
hozzá.
– Azt hittem, nem vesz
részt azilyen eseményeken –
jegyezte meg a lány mosolyogva.
Az őt árnyékként követő két nő
szakértő módon rögvest belefolyt
egy közel zajló beszélgetésbe.
– Csak azokon veszek részt,
amelyeket a királyom tart –
válaszolt Lomhavillám.
 – Vagy úgy – intézte el
ennyivelVin a találkozást, aztán a
gondolataiba mélyedve
továbbindult.
A szeme sarkából még észrevette
Lomhavillám kérdő tekintetét. A férfi
nyilvánvalóan hosszabb
beszélgetésre számított, ő azonban
nem kockáztathatta meg, hogy
bármi gyanúsat mondjon.
Legalábbis egyelőre nem. A követői
elnézést kérve kimentették magukat
a beszélgetésből, ami kissé kínosra
sikeredett célpontjuk gyors távozása
miatt. Néhány lépés után Vin
megállt, hogy a nőknek esélyük
legyen egy újabb beszélgetésbe
bonyolódni.
Majd megpördült, és visszasietett
Lomhavillámhoz. Úgy tett, mint aki
korábban elfelejtett valamit
megemlíteni. A természetesség
látszatát fenntartani kívánó
hölgyeknek ezúttal gondjuk adódott
a követéssel. Haboztak, így Vin
nyert néhány szabad pillanatot.
A pipázó öregúrhoz hajolt, ahogy
elhaladt mellette.
 – Szerezzen nekem két
férfit! – súgta oda neki. –
Olyanokat, akik ön szerint
hajlandóak szembeszállni
Yomennel. Rendezze el, hogy a
bálterem félreeső részén
találkozhassak velük, ahol le
lehet ülni beszélgetni!
– A belső udvar – vágta rá
Lomhavillám. – Menjen le a bal
oldali folyosón, onnan nyílik az
ajtó!
– Rendben. Küldje oda az
embereit, de várják meg, amíg
 odalépek hozzájuk! Valamint
kérem, üzenje meg Elendnek,
hogy szükségem van még egy fél
órára.
Lomhavillám bólintott a rejtélyes
megjegyzésekre, és Vin mosolyogva
vette észre, ahogy a két nő közelebb
settenkedett.
– Remélem, gyorsan
felépül! – mondta a férfinak
szeretetteljes mosollyal az arcán.
– Köszönöm,
kedveském – köhécselt
Lomhavillám.
 Vin újra útnak indult. Lassan
közelített az öreg által jelzett
irányba, a korábban felfedezett
kijárat felé. Néhány pillanattal
később a ködben találta magát.
Továbbra sem hatol be az
épületekbe – állapította meg. – Úgy
hiszik, ennek a hőhöz vagy talán a
légmozgás hiányához van köze…
Nem sokkal később egy
lámpásokkal megvilágított belső
udvarba érkezett. Hiába várták
asztalok a pihenni vágyó
vendégeket, a kert szinte üres volt.
A szolgák nem voltak hajlandóak
kimenni a ködbe, és a nemesség
nagy része is nyugtalanítónak találta
a jelenséget, bár a félelmeiket nem
szívesen vallották be. Vin egy díszes
fémkorláthoz lépett. Nekidőlt,
felnézett az égre, és szinte a bőrén
érezte a körülötte gomolygó ködöt.
Unalmában a fülbevalóját piszkálta.
A két allomanta is hamarosan
megjelent. Halkan beszélgettek. Vin
ónfüle kihallotta, amint a bálterem
zsúfoltságára panaszkodnak
egymásnak. A ködszerzet
mosolygott, de a testtartásán nem
változtatott. Időközben a két nő
nem messze tőle csicseregve helyet
foglalt. Ezután két fiatal férfi jelent
meg, és leültek egy másik asztalhoz.
Ők nem viselkedtek olyan
természetesen, mint a két nő, de
Vin remélte, nem hívják fel magukra
a bálozók figyelmét.
A császárné türelmesen várt.
A tolvajként töltött évek – amikor
bevetésekre készült,
kémlelőlyukakon keresztül figyelt, és
nagy alapossággal választotta ki a
megfelelő alkalmat egy zseb
kifosztására – megtanították a
türelemre. Utcagyerek tulajdonságai
közül ezt nem veszítette el. Csak
állt, bámulta az eget, és a
legcsekélyebb jelét sem adta annak,
hogy szándékában állna távozni.
Nem tehetett mást, meg kellett
várnia férje zavarkeltését.
Nem lett volna szabad ilyen
komoly feladatot rábízni! – hallotta
Reen rosszallását az elméjében. – El
fogja rontani. Soha ne hagyd, hogy
az életed olyasvalakinek az
alkalmasságán múljon, akinek a
saját élete nincs veszélyben!
Ez volt Reen egyik kedvenc
mondása. Már nem gondolt olyan
gyakran a bátyjára – igazából szinte
régi élete egyik szereplőjére sem. Az
az élet a fájdalomról és
szomorúságról szólt. Egy olyan
testvérről, aki verte őt, mert azt
hitte, így vigyázhat legjobban a
húgára. Egy őrült anyáról, aki
valamilyen megmagyarázhatatlan
okból meggyilkolta harmadik
gyermekét.
 A múlt azonban már csak
halovány visszhang volt. Mosolyogva
ámuldozott azon, milyen messzire
jutott. Lehet, hogy Reen ostobának
tartaná, de ő megbízott Elendben –
bízott a sikerében, még az életét is
rábízta. Élete korai szakaszában erre
nem lett volna képes.
Körülbelül tíz perc elteltével valaki
kisétált a bálteremből és
csatlakozott a két nőhöz. Csak pár
szót váltottak, és az illető hamar
visszatért a terembe. Húsz perc
múltán újabb férfi érkezett. Ő is
ugyanígy tett. Remélhetőleg a nők a
Vin által kívánt híreket adták tovább,
miszerint a császárné őfelsége
láthatóan úgy döntött, határozatlan
ideig kint óhajt tartózkodni, hogy a
ködöt bámulja. Így a bent lévők
nem számítanak visszatérésére a
közeljövőben.
Nem sokkal a második küldönc
visszatérése után egy férfi rohant ki
az egyik asztalhoz.
– Ezt hallanotok kell! – súgta oda
egy olyan asztaltársaságnak,
akiknek jelenleg semmi közük nem
volt Vin tervéhez. A csoport
távozott, a lány pedig büszkén
elmosolyodott. Elend zavarkeltése
elkezdődött.
Vin a levegőbe lőtte magát, majd
a korlátra taszítva átugrotta a kis
kertet.
A két követője láthatóan beleunt a
céltalan csevegésbe, így eltelt
néhány pillanat, mire észrevették a
ködszerzet megmozdulását.
Eközben azonban Vin már átlőtte
magát a kiürült udvaron. Báli ruhája
vadul csapdosott körülötte. Az egyik
nő kiáltani készült.
Vin kioltotta fémjeit, majd
dúralumíniumot és rezet égetett, és
ezekkel egyszerre rátaszított
mindkét nő érzelmeire.
Ezt eddig még csak egyszer
próbálta ki, a Straff Venture-rel való
párbaja során. Egy dúralumínium
tüzelte réztaszítás szörnyű élmény;
teljesen megszabadítja az áldozatot
az érzelmeitől, amitől az üressé
válik, képtelen lesz bármit is érezni.
Mindkét hölgy levegő után
kapkodott, és az egyik a földre
omolva elnémult.
Vin keményen ért földet, a
forraszát még mindig nem
lobbantotta vissza, nehogy
összekeveredjen a
dúralumíniummal. Azonban miután
lábra állt, egyből ismét égetni
kezdte. Gyomron könyökölte az
egyik rá állított kémet, majd
megragadta a fejét és beleverte az
asztalba, amitől áldozata elveszítette
az eszméletét. A másik nő
szédelegve ült a földön. A lány
szánakozó arccal megragadta a nő
torkát és fojtogatni kezdte.
Kegyetlen érzés volt, de Vin addig
folytatta, míg ez a nő is el nem ájult
– ezt onnan tudta biztosra, hogy a
vörösrézfelhője elillant. Ekkor
sóhajtva elengedte a másik kémet,
aki eszméletlenül terült el a földön.
Majd a ködszerzet megfordult. A
Lomhavillám által küldött fiatal
férfiak idegesen álldogáltak. Vin
magához intette őket.
 – Dobják ezt a kettőt a bokrok
közé – hadarta –, aztán üljenek az
asztalhoz! Ha bárki kérdezősködik
felőlük, mondják azt, hogy látták,
amint utánam erednek a
bálterembe! Remélhetőleg ezzel
mindenkit összezavarunk.
A két férfi elvörösödött.
– Na de…
– Tegyék, amit mondok, vagy
távozzanak! – csattant fel Vin. – Ne
vitázzanak velem! Mindkettőt
életben hagytam, így nem
engedhetem, hogy azt jelentsék,
 kijátszottam őket. Ha
megmozdulnak, üssék le őket újra.
A két férfi vonakodva bólintott.
Vin ekkor kigombolta a ruháját,
amitől az a földre omlott, és
előbukkant a báli ruha alatt viselt
szűk, sötét öltözéke. A ruhát is
átadta a férfiaknak, hogy rejtsék el,
majd belépett az épületbe, de nem
a bálterembe. A homályos folyosón
talált egy lépcsőt, és lesurrant rajta.
Eddigre Elend zavarkeltése már
bizonyára a tetőfokára hágott.
Remélhetőleg elég időt nyernek
vele.
– Rendben van… – meredt
ElendYomenre összefont karral. –
Akkor párbajozzunk! Miért is
harcoljanak seregeink a városért,
ha egyszer magunk között is
eldönthetjük a dolgokat?
Az obligátor király nem nevetett a
képtelen ötlet hallatán. Egyszerűen
csak ült az asztalánál, és
elgondolkodva nézett kopasz,
tetovált fejéből kikandikáló két
disznószemével, miközben a
homlokára erősített atiumgyöngy
meg-megcsillant a lámpások
fényében. A tömeg pontosan úgy
viselkedett, ahogyan arra Elend
számított. A beszélgetések elhaltak
és a résztvevők mind besiettek,
megtöltve a főtermet, hogy a saját
szemükkel láthassák császáruk és
királyuk nem éppen baráti csevejét.
– Miért gondolja, hogy
beleegyeznék egy ilyen ötletbe?
– kérdezte végül az obligátor.
 – Minden forrásom azt
állítja, Yomen király maga a
megtestesült becsület.
– Önnel szemben –
mutatott
vádlón a császárra az obligátor. – A
kihívása is csak ezt bizonyítja. Mivel
ön allomanta, nem lehet szó
küzdelemről. Igazán becstelen dolog
volna, nem gondolja?
Elendet nem igazán zavarta a
megjegyzés éle. Csupán a lehető
leghosszabb ideig le akarta foglalni
a királyt.
 – Akkor válasszon egy
bajvívót! –javasolta. – Szívesen
megküzdök akármelyik
bajvívójával.
– Csak egy ködszerzet
lenne igaziellenfél az ön esetében
– jelentette ki Yomen.
– Akkor küldjön egyet
ellenem!
– Sajnos egy sincs az
udvaromban. Én becsületesen,
igazságosan, törvényesen és az
Uralkodó kegye által jutottam a
királyságomhoz – és nem
 orgyilkosokkal fenyegetőztem,
mint ön.
Azt mondod, nincsenek
ködszerzeteid? – gondolta Elend
mosolyogva. – Ezek szerint a te
„becsületességed, igazságosságod
és törvényességed” nem zárja ki a
hazugságot?
– Valóban veszni hagyná a
népét? – mondta fennhangon, és
kezével széles mozdulatot téve a
teremben összegyűltekre
mutatott, akiknek száma egyre
nőtt. – Csupán kevélységből?
 – Kevélységből? – kérdezte
Yomen, közelebb hajolva a
beszélgetőtársához. – Ön
kevélységnek nevezi, ha valaki
megvédi a saját hatalmát? Én azt
nevezem kevélységnek, amikor
egy vezér a hadseregével egy
másik uralkodó királysága ellen
vonul, és kegyetlenkedő
szörnyetegekkel akarja
megfélemlíteni azt.
– Ezeket a szörnyetegeket
az önUralkodója alkotta, és ő is
mások leigázására,
 megfélemlítésére használta őket
– vágta ki magát Elend.
Yomennek kellett egy kis idő,
hogy a megfelelő válasszal előálljon.
– Való igaz, az Uralkodó
alkotta akolosszokat – ismerte el.
– És az ő hatáskörébe tartozott
eldönteni, mire használja őket.
Ráadásul ő távol tartotta ezeket a
lényeket az emberlakta
városoktól, ön viszont közvetlenül
a falak elé irányította őket.
– Igen, és eddig még senkit
semtámadtak meg. Ami pedig
 azért lehetséges, mert az
Uralkodóhoz hasonlóan irányítani
tudom őket. Ez talán nem arra
enged következtetni, hogy
minden jogom megvan az
uralkodáshoz?
Az obligátorkirály kérdőn vonta
fel a szemöldökét. Talán észrevette,
hogy Elend érvelése időről időre
változik, ide-oda csapong – már
mindenféléket összehord, ami csak
az eszébe jut, csupán azért, hogy a
társalgás ne szakadjon félbe.
– Talán ön nem is akarja
megmenteni ezt a várost – folytatta
a császár –, azonban találunk itt
olyanokat is, akik bölcsebben látják
a dolgokat. Nem gondolja, hogy
szövetségesek hiányában érkeztem
a városába, ugye?
Yomennek ismét idő kellett, hogy
összeszedje az ellenérveit.
– Így van – közölte Elend
végignézve a tömegen. – Nem
csak ellenem harcol, Yomen. A
népe életét is kockáztatja.
Melyikük fogja elárulni, ha arra
 kerül sor? Pontosan mennyire
bízhat meg bennük?
Az obligátor felhorkant.
– Hiábavaló
fenyegetőzések, Venture! Mi az
értelme ennek az egésznek? –
Elend azonban tudta jól, a szavai
igenis zavarba hozták az
ellenfelét. Yomen nem bízott a
helyi nemességben. Ostobaság is
lett volna.
A császár mosolyogva készült
újabb érvelések ismertetésére. Még
egészen hosszan tudta volna
folytatni ezt a beszélgetést. Ugyanis
egy dolgot biztosan megtanult az
apja mellett: miként bosszantson
másokat.
Tessék, megkaptad a
zavarkeltést, Vin – gondolta. –
Reméljük, pontot tudsz tenni a
városért folytatott küzdelem végére,
még mielőtt elkezdődne.
 A rendkívüli gondossággal
elhelyezett cövekek határozzák meg,
hogy a befogadó test miként
változik meg a hemalurgia által. A
tüskék segítségével lehet
szörnyetegszerű, szinte teljesen
lélek nélküli lényeket alkotni, vagy
csavaros eszű – ám gyilkos –
inkvizítorokat.
A Megdicsőülés Kútjánál nyert
ösztönös tudás nélkül Rashek soha
nem lett volna képes alkalmazni a
hemalurgia művészetét. Kitágított
elméjével és egy kis gyakorlattal
azonban ráérzett, hová szúrja a
cövekeket, hogy létrehozza a kívánt
szolgákat.
Kevesen tudják, hogy az
inkvizítorok kínzókamrái valójában
hemalurgiai laboratóriumokként
működtek. Az Uralkodó
folyamatosan azon dolgozott, hogy
újfajta szolgákat teremtsen. A
hemalurgia összetett és bonyolult
voltát jól példázza az a tény, hogy
az ezer évig tartó próbálkozások
ellenére nem sikerült új fajtákat
tenyészteni azon a hármon kívül,
amelyeket abban a néhány
pillanatban fejlesztett ki, amikor
magánál tartotta az erőt.
Negyvennegyedik
fejezet

Vin óvatosan leosont a kő

lépcsősoron, miközben kísérteties
zajok visszhangzottak alulról. Sem
fáklyát, sem lámpást nem vitt
magával, és a lépcsősort sem
világította meg semmi, viszont elég
fény verődött vissza alulról ahhoz,
hogy ónszeme jól lásson mindent.
Minél többet gondolkodott rajta, a
nagy alagsor létezése annál inkább
értelmet nyert. Hiszen a kincstári
kanton épületéről volt szó
– a minisztérium azon ágáról, ami
valaha az emberek étkeztetéséről
gondoskodott, karban tartotta a
csatornákat, és ellátta a többi
kantont. Feltételezése szerint
akkoriban ezt az alagsort is
bizonyára készletekkel töltötték fel.
Ha a barlangra valóban itt fog
rábukkanni, akkor ez lesz az első
alkalom, hogy kikutat egy kincstári
épület alá rejtett készletet.
Nagyszerű dolgokra számított. Mi is
lehetne alkalmasabb hely az atium
és a legfontosabb erőforrások
elrejtésére, mint egy olyan
szervezet, ami az egész birodalomra
kiterjedő szállítással és raktározással
foglalkozik?
A célnak megfelelő egyszerű,
meredek lépcsősoron leereszkedve
felhúzta az orrát, mert
beszippantotta a dohos levegőt, és
az ónnal nehezen viselte az
áporodott szagot. A fém más
érzékeire gyakorolt hatásának
azonban szerfelett örült, ugyanis
messziről meghallotta a fegyverek
csörömpölését – ami azt jelentette,
hogy nagy elővigyázatossággal kell
mozognia.
Így is tett. Elérte a lépcső alját, és
kikukucskált a sarkon. A fordulóból
három keskeny, egymással
kilencvenfokos szöget bezáró
kőfolyosó nyílt. A hangok jobbról
érkeztek, és ahogy Vin előrébb
hajolt, majdnem ugrott egyet
ijedtében, mert megpillantott két,
lustán a falnak támaszkodó őrt.
Őrök állnak a folyosókon –
elmélkedett, miközben
visszahúzódott a lépcsőfeljáróba. –
Yomen bizonyára nagyon őriz
valamit idelenn.
Leguggolt a durva, hideg kőre.
Ebben a pillanatban a forrasz, az
acél és a vas is viszonylag kevés
haszonnal bírt. Könnyedén
kiiktathatná mindkét őrt, viszont
kockázatos vállalkozás volna, mivel
nem kelthetett zajt. Nem tudta,
merre keresse a barlanglejáratot,
ezért ki kellett maradnia
mindennemű kalamajkából,
legalábbis egyelőre.
Így inkább a szemét lehunyva
rezet és cinket kezdett égetni.
Nagyon óvatosan – és nagyon
lassan – befolyásolta a két katona
érzéseit. Hallotta, amint visszatérnek
a helyükre és ismét a folyosó
falának támaszkodnak. Ezután
kiválasztva az unalom érzését,
felerősítette azt. Ismét kikandikált a
folyosóra és várt, egy pillanatra sem
enyhítve az érzelmi befolyásoláson.
Kis idő múlva az egyik férfi ásított.
Hamarosan a másik is követte. Majd
mindketten egyszerre tátották
ásításra szájukat. Ekkor Vin
átszaladt a lépcsőfordulón,
egyenesen az előtte húzódó sötét
folyosóra. Itt nekilapult a falnak és
hevesen dobogó szívvel ismét várt.
Senki sem kiáltott fel, bár az egyik
őr morgott valamit az orra alatt
arról, hogy milyen fáradt.
 A lány izgatottan elmosolyodott.
Sok idő telt el azóta, hogy igazából
osonnia kellett. Gyakran kémkedett
és indult felderítő utakra, de mindig
a segítségére volt a köd, a sötétség,
és saját gyorsasága, ami minden
helyzetben megvédte. A jelenlegi
helyzet azonban más volt.
Arra emlékeztette, amikor Reen
társaságában házakat rabolt ki.
Mit mondana most a bátyám? –
tűnődött, miközben
természetellenesen könnyű, halk
léptekkel elindult a folyosón. – Azt
gondolná, megőrültem, hogy
belopózok egy épületbe, ahol nem
gazdagság, hanem csupán tudás
vár. Reen számára az élet a
túlélésről szólt – a túlélés egyszerű,
nyers tényeiről. Ne bízz meg
senkiben sem! Érd el, hogy a
csapatod felbecsülhetetlen
értékűnek tartson, de ne jelents túl
nagy fenyegetést a számukra! Légy
könyörtelen! Maradj életben!
A lány sosem tántorodott el bátyja
tanításaitól. Reen szavai mindig ott
bujkáltak az elméjében; azok
tartották életben és intették
óvatosságra még a Kelsier
bandájával töltött évek során is.
Egyedül annyi változott, hogy már
nem csak ezekre a szavakra figyelt
oda. Bizalommal és reménnyel
közelített hozzájuk.
A bizakodásod fog egy nap a sírba
tenni – hallotta Reen suttogását.
Persze még maga a bátyja sem
tartotta magát mindenben a
rendszeréhez. Még halálában is a
húgát védte, és annak ellenére sem
adta fel az inkvizítoroknak, hogy
azzal megmenthette volna az életét.
Vin folytatta az útját. Hamarosan
nyilvánvalóvá vált, hogy az alagsor
egy nagyobb termeket körülölelő,
keskeny folyosókból álló, kiterjedt
hálózat. Résnyire kinyitotta az ajtót
és bekukkantott az egyik ilyen
nagyobb helyiségbe, ahol talált némi
raktárkészletet: alapvető
élelmiszereket, lisztet és ehhez
hasonlókat, de nem a katakombák
gondosan becsomagolt, tartósított,
rendszerezett és lajstromba vett
készleteit.
Bizonyára van egy rakodómóló az
egyik folyosó végén – találgatta. –
Valószínűleg felfelé tart, és a
városon keresztülfolyó csatornához
vezet.
Nem állt meg, mert tudta, hogy
úgysem lesz ideje átkutatni az
alagsor összes termét. Újabb
kereszteződéshez közelített, majd a
homlokát ráncolva leguggolt. Elend
művelete nem tart örökké, és végül
valaki úgyis felfedezi a bokorban
fekvő, eszméletlen nőket. Minél
hamarabb el kell jutnia a
barlanghoz.
Körbepillantott. A véletlenszerűen
elhelyezett lámpások fénye gyengén
megvilágította a folyosókat.
Azonban úgy tűnt, mintha balról
több fény áradna. Befordult ebbe a
járatba. A lámpások itt sűrűbben
voltak elhelyezve. Hamarosan
hangokra lett figyelmes, ezért még
körültekintőbben haladt egy újabb
csomópont irányába. Amikor odaért,
óvatosan szétnézett. Bal felől két
katona állt a távolban, jobboldalt
pedig négy.
Ezek szerint jobbra érdemes
elindulnom – vonta le a
következtetést. Az egész azonban
ezúttal nehézkesebb lesz.
Becsukta a szemét és fülelt.
Hallotta mind a hat katonát, de
észrevett valami mást is. Újabb
őröket a távolban. Kiválasztotta az
egyik ilyen csoportot, és felhevítette
az érzelmeiket. Kő vagy acél nem
állhatja útját a csillapításnak és
buzdításnak; annak idején az
Uralkodó bábosokat állított a szká
nyomornegyedek különböző
részeire, hogy a közelben lévők
érzelmeit lecsillapítsák, ezáltal
százakat, sőt olykor ezreket is képes
volt befolyásolni.
A ködszerzet türelmesen várt, de
semmi sem történt. Megpróbálta a
katonák dühét és ingerlékenységét
erősíteni. Ám abban sem volt biztos,
egyáltalán a helyes irányba vonz-e.
Ráadásul a buzdítást és a csillapítást
nem lehetett olyan pontosan
irányítani, mint az acéllal való
munkát. Szellő mindig azt
magyarázta, hogy az emberek
érzelmei gondolatok, ösztönök és
érzetek összetett és bonyolult
kuszasága. Az allomanták nem
tudták az emberek elméjét és tetteit
irányítani, csak a megfelelő irányba
terelni őket.
Hacsak…
Nagy levegőt vett, és az összes
fémet kioltotta a szervezetében.
Ezután dúralumíniumot és cinket
kezdett égetni és a távoli őrök
irányába vonzott, amitől a katonák
elsöprő erejű érzelmi allomancia
hatása alá kerültek.
Abban a pillanatban káromkodás
visszhangzott a folyosón. Vin
megrezzent, de szerencsére a hang
nem az ő irányába terjedt. A
folyosón álló őrök felkapták a
fejüket, mert a távolban zajló vita
egyre hangosabban és hevesebben
folyt. Vin ón nélkül is jól hallotta,
amikor kitört dulakodás, és férfiak
kiabáltak egymással.
A bal oldali folyosó őrei elindultak
megkeresni, mi lehet a zavargás
oka. A lány jobb oldalán
elhelyezkedő csoportból két őrt
hátrahagytak, ezért Vin megivott
egy üvegcsényi fémet, és a
hátramaradt őrök érzéseit erősítette,
a kíváncsiságukra vonzva.
Így ez a két férfi is a társai után
sietett, utat engedve neki, aki
sebesen végigszaladt a folyosón.
Hamarosan észrevette, hogy az
ösztönei jól működtek: a négy férfi
az egyik raktárajtót őrizte. Vett egy
mély lélegzetet, aztán kinyitotta az
ajtót és bedugta a fejét. A benti
csapóajtó zárva volt, de tudta, mit
keressen. Felnyitotta, és leugrott az
alatta elterülő sötétségbe.
Zuhanás közben egy érmére
taszított, és a földre hulló fémdarab
csengéséből kiszámította, milyen
mélyen van a padló. Durva
kőfelületre érkezett. A verem teljes
sötétségbe burkolózott – csak ón
segítségével látott.
Körbetapogatózva talált egy lámpást
a falon. Előhúzta a kovát és
meggyújtotta.
 És akkor feltárult előtte a falba
rejtett, katakombába vezető ajtó. A
kőtalapzatot darabokra törték, az
ajtón feszegetés nyomai látszottak.
A fal még a helyén állt és az ajtó is
épen maradt, ám nyilvánvalóan
nagy erőfeszítésekbe került ennyire
is elmozdítani. Épp egy akkora rés
maradt, amelyen keresztül egy
ember átfért. Láthatóan Yomennek
sok munkával járt ekkora rést ütnie.
Bizonyára tudta, hogy itt kell
keresnie. – Vin felállt és kihúzta
magát. – De… miért kellett így
összetörni? Hiszen a ködszerzete
egy egyszerű acélvonzással
kinyithatta volna.
Reszkető szívvel átcsusszant a
résen, és a néma barlangban találta
magát. Leugrott a padlóra, és
nekilátott megkeresni az Uralkodó
szavait tartalmazó fémlemezt. Meg
kellett találnia…
Ekkor kőcsikorgást hallott a háta
mögül.
Megpördült és hirtelen átjárta a
felismerés.
A kőajtó bezáródott mögötte.
 – …és ezért – folytatta Elend –,
ezért kellett az Uralkodó
kormányzati rendszerének elbuknia.
A császár szavai már untatták a
tömeget. Egyre többen fordítottak
hátat a vitának. Yomen azonban
még csak ekkor kezdett belemerülni
a vitába.
– Rosszul gondolja, Venture
úrfi –jelentette ki, miközben
villájával unottan babrált az
asztalon. – A hatodik századi
szolgarendszert nem az Uralkodó
találta ki. Az újonnan alakult
inkvizíciós kanton állt elő az
ötlettel, amivel a terrisi nép
szaporulatát akarták szabályozni,
az Uralkodó pedig azért egyezett
bele, hogy gondoskodjon a
népéről.
– Csakhogy aztán ez a
gondoskodás egy egész faj
leigázásához vezetett – vágott
vissza Elend.
– Ez a leigázás sokkal
korábbankezdődött. Mindenki
ismeri ennek a történetét,
Venture. A terrisiek teljes
mértékben megtagadták a
birodalmat, így szigorú
intézkedésekkel kellett őket
megzabolázni. De állíthatja-e
bárki is teljes meggyőződéssel,
hogy a terrisi szolgákkal rosszul
bántak? Ők a legnagyobb
tiszteletnek örvendő szolgák az
egész birodalomban!
– Aligha nevezném
tisztességesnek azt az eljárást,
hogy férfiasságukért cserébe
mindenki által kedvelt szolgákká
váltak – vetette oda Elend, majd
felvonta az egyik szemöldökét és
összefonta a karját.
– Legalább tucatnyi
forrásból tudnék ebben a
témában idézni – legyintett
Yomen. – Mit szól például
Trendalanhoz, aki azt állította,
hogy eunuch léte révén
termékenyebb logikai
következtetésekre jut, és
nagyobb harmóniában él, mivel
figyelmét nem vonják el a
felszínes világi vágyak?
 – Nem volt más választása
– tette hozzá Elend.
– Kevesünknek adatik meg
a választási lehetőség – vágott
vissza az obligátor.
– Jobb szeretem, ha az
emberekválaszthatnak. Bizonyára
észrevette uraságod, hogy a
területeimen felszabadítottam
a szkákat, a nemeseknek
pedig megadtam a parlamentáris
kormányzást, amivel
beleszólhatnak városuk
irányításába.
 – Igazán magasröptű
eszmék – gunyoroskodott
Yomen. – És erről eszembe
jutnak Trendalan saját szavai. Ő
maga mondja, hogy egy ehhez
hasonló rendszer nem maradhat
fenn sokáig.
Elend elmosolyodott. Rég volt
már, hogy egy ilyen jót vitázhatott
valakivel. Ham sosem mélyült el
igazán az ilyen témákban – szeretett
filozófiai jellegű kérdéseket feltenni,
de kerülte a tudományos vitákat –,
Sazed pedig egyszerűen nem
vitázott.
Bárcsak fiatalabb koromban
hozott volna össze a sors Yomennel!
– gondolta. – Akkor, amikor még a
filozofálás töltötte ki minden időmet.
Ó, micsoda vitákat folytathattunk
volna…
Természetesen azok a viták nagy
valószínűséggel az acélinkvizítorok
kezére juttatták volna őt, hiszen
forradalmi eszméket vallott. Meg
kellett hagyni, Yomen nem látszott
ostobának. Jártasságot mutatott a
történelemben és a
politikaelméletben – egyszerűen
csak merőben hibás alapokra
helyezte a hitét. Egy másik
alkalommal Elend örömmel győzte
volna meg erről a tényről.
Sajnos azonban a mostani vita
egyre feszültebbé vált a császár
számára. Nem tudta egyszerre
fenntartani Yomen és a tömeg
érdeklődését. Akárhányszor
megpróbálta visszacsalogatni
valamivel a tömeget, az obligátor
gyanakodni kezdett, és amikor a
király figyelmét próbálta lekötni, a
gyülekezet unt bele a filozófiai
elmélkedésbe.
Ezért megkönnyebbült a
meglepett kiáltások hallatán.
Pillanatokkal később két katona
rontott be a terembe és egy
eszméletlen, vérző, báli ruhás fiatal
hölgyet tartottak a karjukban.
Az Uralkodóra, Vin! – hökkent
meg a császár. – Ez tényleg
szükséges volt?
 Elend visszafordult és Yomenre
nézett, aki viszonozta a pillantást.
Aztán a király hirtelen felállt.
– Hol a császárnő, Venture? –
kérdezte követelőző hangnemben.
Ideje indulnom – jutott a férfi
eszébe a Vinnek tett ígérete. Valami
azonban szöget ütött a fejébe. –
Valószínűleg nem lesz még egy ilyen
lehetőségem.
Ennyire közel kerülni Yomenhez –
töprengett. – És van egy biztos
módja annak, hogy kiderítsem,
allomanta-e vagy sem.
Megpróbálom megölni.
Vakmerő és talán ostoba ötlet
volt, de egyre biztosabban érezte,
hogy sosem tudná meggyőzni
Yoment a városa átadásáról. Az
obligátor állítása szerint nem
ködszerzet, és életbevágóan fontos
volt kideríteni, ez igaz-e, vagy sem.
Így megbízva ösztöneiben Elend
eldobott egy érmét és az
emelvényre taszította magát. A
bálozók felkiáltottak, és idilli világuk
szilánkokra hullott, amikor a császár
előrántotta üvegtőreit. Yomen
falfehéren hátrálni kezdett. Két őr,
aki az asztaltársaság tagjának
álcázta magát, felpattant a helyéről
és botot ragadott.
– Hazug disznó! – köpte a
szavakat Elendre a helyi király, aki a
vacsoraasztalra ugrott. – Tolvaj,
hóhér, zsarnok!
Elend megvonta a vállát, majd
érméket lőtt a két őr irányába,
könnyedén félreállítva őket. Aztán
Yomenhez ugrott, a nyakánál fogva
megragadta a férfit, és
hátrarántotta. A tömeg levegő után
kapkodott és többen felkiáltottak.
Elend a király nyaka köré fonta a
karját, és fojtogatni kezdte a férfit.
Semmilyen erő nem árasztotta el a
középszerű zsarnok végtagjait. Sem
allomantikus vonzást, sem taszítást
nem hívott segítségül, hogy
kiszabadítsa magát Elend
szorításából. Szinte nem is állt ellen.
Vagy valóban nem allomanta –
tanakodott Elend –, vagy átkozottul
jó színész.
 Elengedte a királyt, és visszalökte
a vacsoraasztalhoz. A fejét rázta –
olyan rejtéllyel került szembe, ami…
Ekkor Yomen előreugrott,
előrántott egy üvegtőrt és lesújtott.
Elend riadtan hátrált, lebukva a
csapás elől, de a tőr így is mély
sebet ejtett az alkarján. A
szervezetében égő ón felerősítette a
vágás okozta fájdalmat, amitől
szitkozódva bukdácsolt odébb.
Yomen ismét támadott, mely csapás
elől Elendnek ki kellett volna tudni
térnie. Hiszen ő forraszt égetett,
 Yomen pedig még mindig egy
hétköznapi férfi ügyetlenségével
mozgott. Ennek ellenére a támadás
követte Elend mozgását és
Yomennek valahogyan sikerült
oldalba szúrnia. A császár
felmordult, forró vér öntötte el a
bőrét és ellenfele szemébe nézett,
miközben az kihúzta a testéből a
tőrt, és könnyedén kivédte az
ellencsapást. Olyan volt, mintha…
Elend gyorsan elektrumot égetett,
amivel sikerült létrehoznia néhány
hamis atiumképet. Yomen azonnal
megtorpant és zavartan nézett.
Atiumot éget! – döbbent rá
Elend. – Mégiscsak ködszerzet!
A császár legszívesebben folytatta
volna a harcot, viszont az oldalát ért
vágás mélyre sikeredett
– elég mélyre ahhoz, hogy
mihamarabbi ellátásra legyen
szüksége. Saját ostobaságát átkozva
a levegőbe lőtte magát, aminek
következtében vér csöpögött le az
összegyűlt, rémült nemességre.
Hallgatnia kellett volna Vinre –
nagyon komoly kioktatásban lesz
része, ha sikerül visszaérnie a
táborba.
A földet érés után arra lett
figyelmes, hogy Yomen nem követi.
Az obligátor király az asztala mögött
állt, kezében Elend vérétől vörös
tőrével és dühösen nézett a
menekülő után.
A császár hátat fordított a
társaságnak, egy maréknyi érmét
hajított a levegőbe, majd a bálozók
feje fölé taszította őket – óvatosan,
nehogy bárkit is megsértsen a
fémdarabokkal. A nemesek
félelmükben lekuporodtak vagy a
földre vetették magukat. Miután az
érmék a földre potyogtak, Elend
rájuk taszított, így egy alacsony,
hosszú ugrással a Vin által megjelölt
kijáratnál termett. Rögtön ezután
egy ködlepte belső kertben találta
magát.
Csalódottan visszapillantott az
épületre, bár nem tudta volna
megmondani, miért érzett így. A
kiszabott feladatát elvégezte – jó fél
óráig elterelte Yomen és a vendégei
figyelmét. Sebesülést szerzett, az
igaz, de legalább kiderült, hogy az
obligátorkirály valódi allomanta. Ezt
a tudást megérte megszerezni.
Eldobott egy érmét és fellőtte
magát a levegőbe.

Három órával később, a

parancsnoki sátorban Elend Ham
társaságában némán ült és várt.
Az oldalát és karját ért sebeket
ellátták, de Vin azóta sem került elő.
 Részletesen beszámolt a
többieknek a történtekről, de a lány
még sehol sem volt.
Ham néhány falat ételt erőszakolt
bele. Elend ezt követően egy órán
keresztül fel-alá járkált, de Vinről
még mindig nem tudtak semmit.
– Visszamegyek – jelentette ki
végül a császár.
A martalóc felpillantott.
– El, túl sok vért veszítettél.
Gondolom, csak a forrasz miatt
nem esel össze.
 Ez igaz volt. A forrasz fátyla alatt
Elend érezte a közelgő
kimerültséget.
– Még ura vagyok a
helyzetnek.
– Ha így folytatod, megölöd
magad – próbálta eltántorítani
ötletétől Ham a császárt.
– Nem érdekel. Akkor is… –
A mondatot nem tudta befejezni,
mivel ónfüleivel a sátorhoz
közeledő lépéseket hallott. Még a
férfi érkezése előtt kinyitotta a
 sátorlapokat, meglepve ezzel a
vendéget.
– Uram! – szólt az idegen.
– Üzenetet hoztam a városból.
Elend kikapta a hírnök kezéből a
levelet és feltépte.
Kedves Trónkövetelő Venture! –
kezdődött az üzenet. – Nálam van a
lány, mint ahogy azt valószínűleg
már kitalálta. Egy dologra
felfigyeltem a ködszerzeteket
illetően. Az átlagos emberek
szemében túlságosan önteltnek
tűnnek. Köszönöm a gondolkodásra
ösztönző beszélgetést! Örülök, hogy
sikerült elég hosszú ideig elterelnem
a figyelmét.
Üdvözlettel:
Yomen király
Vin némán
ült a sötét
üregben. A
börtöne
ajtajául
szolgáló
kőtömbnek
támasztotta a
hátát.
 Mellette a
kőpadlón a
pislákoló
lámpás, amit
magával
hozott a
hatalmas
terembe.
Taszított és vonzott; mindent
megpróbált, hogy kijusson. Azonban
hamar rájött, hogy az ajtó előtt
talált feldarabolt kövek – melyekről
azt hitte, az ajtó kinyitásakor
keletkeztek – valójában teljesen más
célt szolgáltak. Yomen nyilvánvalóan
eltávolította a fémlapot az ajtóból,
amelyre egy allomanta rátaszítva
vagy rávonzva meg tudta volna
mozdítani azt. Vin dúralumínium
erősítette forrasz égetésével
elméletileg így is ki tudta volna
nyitni az ajtót, ám
szerencsétlenségére nem tudott
minek nekifeszülni, mivel a talaj a
kőtömbtől lefelé ívelt. Ráadásul a
sarokvasakat is bizonyára
megpiszkálták – vagy esetleg
kívülről még több követ hordtak az
ajtó elé –, mivel a legkisebb
mértékben sem tudta
megmozdítani.
Hátát az ajtónak támasztva,
csalódottan csikorgatta a fogait.
Yomen szándékosan csalta
csapdába. Ennyire könnyen
kiszámította, miben mesterkedtek
Elenddel? Akárhogy is, nagyszerű
húzás volt. A király tudta, hogy nem
veheti fel velük a harcot. Így inkább
egyszerűen foglyul ejtette őt. A
hatás ugyanaz volt, anélkül hogy
kockáztatott volna valamit. Ő pedig
egyenes besétált a csapdába.
Átkutatta az egész termet, kiutat
próbált keresni, de semmire sem
jutott. Ami még rosszabb, rejtett
atiumkészletre sem bukkant. Nehéz
volt biztosra mondani a
konzervdobozok és egyéb fémforrás
alapján, de az előzetes kutatása
nem kecsegtetett valami sok
eredménnyel.
– Természetesen nem itt
rejtegeti – mormolta magában. –
Yomennek nem lett volna ideje,
 hogy elszállítsa innen a
konzerveket. Viszont ha tényleg azt
tervezte, hogy csapdába ejt, az
atiumot bizonyára máshová rejtette.
Milyen ostoba vagyok!
Mérgesen, csalódottan és
kimerültén újra hátradőlt.
Remélem, legalább Elend azt
tette, amit kértem tőle! – tűnődött
tovább. – Ha őt is elkapták…
Fejét idegesen a mögötte lévő
csökönyös kövekbe verte.
Ekkor valami neszre lett figyelmes
a sötétségben.
 Megdermedt, majd
gyorsan felguggolt. Ellenőrizte
a fémkészleteit – bőven maradt
mindegyikből.
Valószínűleg csak…
Újra hallotta. Halk lépések.
Megborzongott, mert rájött, hogy
csak futólag nézte át a termet, és
akkor is csak az atium és a kijárat
után kutatott. Elképzelhető, hogy
valaki egész idő alatt odabenn
bujkált?
Bronzot kezdett égetni, és
megérezte az allomantát. A
ködszerzetet, akivel már korábban is
találkozott; akit a városban üldözött.
Tehát ez volt a terv! – villant belé
a felismerés. – Yomen igenis el
akarta érni, hogy a ködszerzete
megküzdjön velünk – viszont tudta,
ehhez előbb külön kell választania
minket! Mosolyogva kiegyenesedett.
Nem a legtökéletesebb helyszín volt
a küzdelemre, de még mindig jobb,
mint a mozdíthatatlan ajtóra
gondolni. Egy ködszerzet, akit
legyőzhet és fogva tart, amíg ki nem
engedik.
 Megvárta, amíg a férfi közelebb
lép hozzá. Ellenfele allomantikus
rezgéseiből meg tudta határozni a
köztük lévő távolságot, és remélte,
hogy a férfi nem jön rá: a rezgései
elárulják. Végül megpördült, és
lámpását a közeledő ködszerzet felé
rúgta. Majd előreugrott,
ellenfele felé irányítva magát, akit a
lámpás utolsó fényével még
megvilágított. A férfi felnézett a
levegőben kivont tőrökkel szálló
lányra.
 Vin ekkor felismerte ellenfele
arcát.
Reen volt az.
ARS ARCANUM
c

1. Az allomancia táblázata
2. Nevek és kifejezések jegyzéke
A könyv minden fejezetéhez
jegyzetekkel és törölt jelenetekkel,
állandóan frissített bloggal és e
képzelt világgal kapcsolatos további
– angol nyelvű – információkkal
szolgál a
www.brandonsanderson.com.
AZ ALLOMANCIA TÁBLÁZATA
FÉM ALLOMANTIKUS F
NEVE HATÁSA HAT
Vonzza a közelben lévő E
érzéke

Felerősíti a testi E
tulajdonságokat. erőt.
forrasz
 Csillapítja (tompítja) az E
érzelmeket. meleg
sárgaréz
vas
fémeket. tömeg
Taszítja a közelben lévő E
acél
fémeket. sebes
E ón
Felerősíti az érzékeket.
Zendíti (fellobbantja) az E cink
érzelmeket. mentá

bronz hallhatóvá teszi az ébersé

allomantikus lüktetést.
Megsemmisíti az alumínium
Is
allomanta minden készletét.
 Felerősíti a következőleg
Is
dúralumínium égetett fém hatását.
Láthatóvá teszi mások atium E
jövőjét. korát.
Láthatóvá teszi mások malatium
múltját. Is
Az illető saját múltját arany teszi E
láthatóvá. egész
Az illető saját jövőjét elektrum
Is
teszi láthatóvá.
E
vörösréz Elrejti az allomanciát. emlék
Felfedi az allomanciát,
E
NEVEK ÉS KIFEJEZÉSEK
JEGYZÉKE

A BUKÁS: Az Uralkodó halálára

és a Végső Birodalom bukására
utaló kifejezés.
A KOROK HŐSE: A terrisi nép
mitológiájában megjövendölt
megváltó. A jóslatok szerint eljön,
magához veszi az erőt a
Megdicsőülés Kútjánál, majd lesz
annyira önzetlen, hogy fel is adja
frissen nyert hatalmát, amivel
megmenti a világot a Mélységtől.
Alendit hitték a Korok Hősének, de
megölték, mielőtt teljesíthette volna
a küldetését. Vin az ő nyomdokaiban
haladt, és tovább jutott, amikor is
magához vette, majd feladta az
erőt. A jövendölésekről azonban
kiderült, hogy hamisak – a Romlás
nevű erő ezen hamisítványok
segítségével szökött meg
börtönéből. (Lásd még: Romlás.)
A MEGDICSŐÜLÉS KÚTJA:
Különböző hiedelmek szerint egy
nagy hatalommal bíró hely. Úgy
tartották, ide zarándokol majd el a
Korok Hőse, hogy megszerezze a
Mélység legyőzéséhez szükséges
erőt. Vin a Kredik Shaw alatt talált
rá (bár mindvégig azt hitték, a terrisi
hegyekben keresendő). Egy
készletekkel és ételekkel megrakott
raktár közepén helyezkedett el.
(Lásd még: Raktárkatakombák.)
A MÉLYSÉG: Az a mitológiai
szörny vagy erő, ami a világot
fenyegette az Uralkodó és a Végső
Birodalom megjelenése előtt. Az
Uralkodó azt állította magáról, hogy
legyőzte, amikor Megdicsőült, de
később kiderült, hogy a Mélység
maga a köd, és hogy az Uralkodó
nem legyőzte, hanem csak
visszaszorította. A Mélység
manapság újra támad, a köd egyre
gyakrabban borítja el a földeket,
miáltal a termény elhal.
AZ URALKODÓ
MEGDICSŐÜLÉSE: A Megdicsőülés
annak a jelenségnek a neve, ami
Rashekkel történt, amikor magához
vette az erőt a Megdicsőülés
Kútjánál, és az Uralkodó vált belőle.
Néha Vinnel kapcsolatban is
emlegetik, mivel valami hasonlót
tett, amikor magához vette a
hatalmat, bár ahelyett, hogy
használta volna, inkább szabadjára
eresztette.
ACÉLINKVIZÍTOROK: Különös
lények csoportja – papok, akik az
Uralkodót szolgálták. Cövekek döfik
át a koponyájukat – a hegyes
fémalkalmatosságok a szemükön
keresztül hatolnak be –, mégsem
halnak bele. Teljes odaadással
szolgálták urukat, és az volt a
feladatuk, hogy felkutassák és
megöljék az allomantikus erővel
rendelkező szkákat. A ködszerzetek
tulajdonságaival bírnak, és még
néhány egyéb képességgel; mindezt
a hemalurgia biztosítja nekik.
ACÉLMINISZTÉRIUM: A néhai
Uralkodó papi rendje.
Acélinkvizítorok és egy nagyobb
számú obligátori testület alkotta. Az
acélminisztérium több volt egyszerű
vallási intézménynél; ez adta
ugyanis a Végső Birodalom
közigazgatási vázát is.
ALENDI: A férfi, aki ezer évvel
korábban, az Uralkodó
Megdicsőülése előtt a világot uralta.
Vin az Uralkodó palotájában találta
meg a naplóját, és először azt hitte,
hogy belőle vált az Uralkodó.
Később azonban kiderült, hogy a
szolgája, Rashek megölte, és átvette
ura helyét. Alendi barátja és
támogatója volt Kwaannak, egy
terrisi tudósnak, aki szerint Alendi
lehetett a Korok Hőse.
ALLOMANCIA: Rejtélyes,
öröklődő erő, melynek használója
fémeket éget a testében, és így
különleges képességekre tesz szert.
ALLOMANTIKUS FÉMEK: Nyolc
allomantikus alapfém létezik, és
párokba rendeződnek. Minden pár
egy alapfémből és az ötvözetéből
áll. Két négyes csoportra is lehet
őket osztani. E szerint léteznek belső
fémek (ón, forrasz, vörösréz és
bronz) és külső fémek (vas, acél,
cink és ón). Sokáig tartotta magát
az a nézet, miszerint csak két másik
allomantikus fém létezik ezeken
kívül: az arany és az atium. Azonban
az arany és az atium ötvözeteinek
felfedezése után a fémek száma
tizenkettőre emelkedett. Az
alumínium és dúralumínium
felfedezésével a számuk tizennégyre
nőtt.
ALLOMANTIKUS REZGÉS: Az a
jelzés, amit egy allomanta bocsát ki
a testéből, amikor fémet éget. Csak
a bronzot égetők érzékelik az
allomantikus lüktetéseket.
ALLRIANNE: Ashweather Cett
nagyúr egyetlen leánya. Szerelmi
viszonyt folytat Szellővel.
ALUMÍNIUM: Valaha csakis az
acélinkvizítorok tudtak róla. Aki ezt a
fémet égeti, egy másik allomanta
összes fémtartalékát képes
lemeríteni.
ARADAN YOMEN NAGYÚR:
Egy obligátor Urteau-ban, Cett
politikai ellenfele. A kincstári kanton
tagjaként Yomen átvette az uralmat
Fadrexben és Cett királyságában,
amikor utóbbi nagyúr Luthadel ellen
indult.
ASHWEATHER: Cett nagyúr
vezetékneve.
ATIUM: Egy különleges fém, amit
korábban Hathsin Bugyraiban
bányásztak. Apró geódákban
választódott ki, amelyek kristályos
üregekben formálódtak, mélyen a
föld alatt.
ÁLDÁS: Az Uralkodótól minden
kandra kapott négy közül egy
képességet. Ezek a következők: az
erőnlét áldása, a jelenlét áldása, az
éber lét áldása és a biztos lét
áldása.
BÁBOS: Olyan míves, aki
sárgarezet éget.
BELDRE: Quellion húga.
BRONZLÜKTETÉS: Az
allomantikus rezgés egy másik
elnevezése.
CAMON: Vin régi bandavezére.
Durva férfi, aki gyakran
helybenhagyta a lányt. Camont
Kelsier űzte el, majd végül az
inkvizítorok kezei közt lelte halálát.
CETT: Ashweather Cett nagyúr
Luthadel ostroma során seregével a
Belső Uradalom ellen vonult. Attól
tartott, Straff Venture elfoglalja a
várost és elveszi az atiumkészletét,
bár eközben a saját hazájában is
felkelésekkel kellett számolnia.
Csapataival elmenekült Fadrexből,
és elkeseredett támadást indított a
főváros ellen. Az ostrom után
azonban csatlakozott Elend
seregéhez, segédkezett Vinnek
Straff Venture legyőzésében és
kiérdemelte Elend bizalmát, aki
bevette a tanácsadói közé. Bár
Cettet „királynak” nevezik, nincsen
országa, mert korábbi otthona még
mindig forrong. (Lásd még: Yomen.)
CHANNEREL: A Luthadelt
átszelő folyó neve.
CLADENT: Dorong valódi neve.
CSAPOLÁS (FERUKÍMIA): Az a
folyamat, amikor egy ferukimista
erőt vesz magához a fémelméiből.
Megfelel az „égetés” kifejezésnek az
allomanciában.
 CSILLAPÍTÁS (ALLOMANCIA):
Amikor egy allomanta sárgarezet
éget és egy személy érzelmeit
taszítja: ilyenkor valójában tompítja,
csillapítja az érzelmek hevességét.
DEMOUX EZREDES: Ham
parancsnokhelyettese, katona Elend
hadseregében. A Túlélőbe vetett
hite ismeretes.
DOBZOS: A birodalmi aranypénz
utcai elnevezése. Az érme hátulsó
oldalán lévő kép Kredik Shaw-t
ábrázolja, az Uralkodó palotáját –
 azaz a nép nyelvében a „dobozt”,
ahol élt.
DOCKSON: A Túlélő régi
jobbkeze, a banda hivatalos tagja.
Luthadel ostromában veszett oda.
DORONG: Füstös Kelsier
bandájában, később ezredes Elend
seregében. Valaha szká asztalos
volt. Kolosszok ölték meg Luthadel
ostroma során.
DOX: Dockson beceneve.
DÚRALUMÍNIUM: Az alumínium
ötvözete. A dúralumínium az
alumínium, vörösréz, mangán és
magnézium keveréke. Ha egy
allomanta dúralumíniumot éget, a
következőleg égetett fém (vagy
fémek) robbanásszerű erőt
nyer(nek), de ennek az az ára, hogy
minden fém egy szempillantás alatt
elillan az allomanta szervezetéből.
ELEND VENTURE: Az Új
Birodalom császára, Vin Venture
férje, ködszerzet és tudós.
ELENGEDÉS (FERUKÍMIA):
Amikor egy ferukimista nem
használja már a fémelméjét, nem
szív ki belőle több erőt, akkor
elengedi azt.
ÉGETÉS (ALLOMANCIA): Az a
folyamat, amikor egy allomanta
felhasználja, vagy kiterjeszti a
fémek hatását a gyomrában.
Először lenyeli az alkoholos
oldatban lévő fémet, amely
allomantikusan átváltozik a
szervezetében, így végül képes
kinyerni az adott fém erejét.
ÉGETTFÖLD: A Végső Birodalom
peremén elhelyezkedő sivatagos
terület.
 FADREX: Kisebb méretű,
katonailag megerősített város a
Nyugati Uradalomban. Fővárosként
és Ashweather Cett egykori
lakóhelyeként árukészletek fontos
gyűjtőhelye a kincstári kanton
számára. Amikor Cett elhagyta, egy
Yomen nevezetű obligátor ragadta
magához a hatalmat a város felett.
FATREN: Fatsként is ismert férfi;
Vetitanban uralkodó szká.
FEDRE NAGYÚR: Egy hírhedt
nemesi gazfickó, aki az Uralkodó
idejének nyolcadik évszázadában élt.
Jól ismerték a macskák és csatornák
iránti rajongását.
FELT: Egykoron Straff kémje volt.
Luthadel bukása után, mint Straff
legtöbb embere, ő is a városban
maradt. Korábbi munkaadója helyett
inkább Elendnek fogadott hűséget,
és jelenleg tisztként szolgál Elend
seregében.
FERSON PENROD: Az egyik
legelőkelőbb nemesúr, aki a Bukás
után Luthadelben maradt.
Megkísérelte megkaparintani a trónt,
és végül sikerült neki elvenni
Elendtől, ám demokratikus úton.
Később elfogadta uralkodójának
Elendet, és jelenleg Luthadelt
kormányozza.
FÉMELME: Fémdarab, amit a
ferukimisták használnak egyfajta
raktárként. Különböző
tulajdonságokkal töltik fel, későbbi
felhasználás céljából. A különböző
fémelméket a fémfajták alapján
nevezik el: ónelme, acélelme stb.
FORRASZÖKLŰ: A martalóc
másik elnevezése. Olyan míves,
aki forraszt éget.
 FÜRKÉSZ (ALLOMANCIA):
Olyan míves, aki bronzot éget.
FÜSTÖS (ALLOMANCIA): Olyan
allomanta, aki vörösrezet éget.
Vörösrézfelhőnek is hívják a hatást.
GNEORNDIN: Ashweather Cett
egyetlen fia.
GORADEL: Egykoron a luthadeli
helyőrség katonája volt. Ő őrizte a
palotát, amikor Vin behatolt, hogy
megölje az Uralkodót. A ködszerzet
meggyőzte, hogy álljon át hozzájuk,
így később a férfi engedte be
Elendet, amikor a lány
megmentésére indult. Jelenleg
Elend hadseregének kapitánya.
HADDEK: Az első nemzedékes
kandrák vezére.
HAM: Martalóc Kelsier
bandájában, jelenleg Elend
seregének ezredese. Odáig van a
filozófiai rejtvényekért, és az
időjárásra fittyet hányva mindig
mellényt visel.
HAMUESŐK: A Hamuhegyek
miatt a Végső Birodalomban
gyakran hamu hull az égből.
 HAMUHEGYEK: Hét nagy
vulkán, amely a Megdicsőülés idején
megjelent a Végső Birodalomban.
Főként hamut, nem pedig magmát
lövellnek az égbe.
HATHSIN BUGYRAI: Kiterjedt
barlangrendszer, valaha az egyetlen
olyan hely a Végső Birodalomban,
ahol atiumot bányásztak. Az
Uralkodó rabokat alkalmazott, hogy
megmunkálják a fémet. Kelsier a
halála előtt elpusztította a helyet.
Manapság a terrisi menekültek
otthona.
 HATHSIN TÚLÉLŐJE: Kelsier
ragadványneve, amely arra a tényre
utal, hogy ő az egyetlen ismert rab,
aki valaha is túlélte a rabtáborokat
Hathsin Bugyraiban.
HOID: Egy megfejtésre váró
rejtély.
HORGONY (ALLOMANCIA):
Arra a fémforrásra utalnak vele,
amit egy allomanta vonz vagy taszít,
miközben vasat vagy acélt éget.
INGÁS: Olyan míves, aki vasat
éget.
 JANARLE: Straff Venture egykori
parancsnokhelyettese, aki
hűbéresküt kényszerült fogadni
Elend Venture-nek. Jelenleg a
császár megbízásából az Északi
Uradalmat irányítja.
JASTES LEKAL: A Lekal-ház
örököse, Elend egykori barátja. A
két ifjú gyakran beszélgetett
politikáról és filozófiai kérdésekről
Teldennel együtt. Jastes kolossz
hadsereget szervezett és Luthadel
ellen vonult Straff és Cett ostroma
során, aztán elveszítette az
irányítást a hada felett. Elend
kivégeztette a pusztítás miatt, amit
okozott.
KANDRÁK: Különös lények, akik
a halott emberek testét
megemésztik, majd saját húsuk
segítségével újra létrehozzák azt az
illetőt, akinek a bőrébe bújtak. A
ködlidércek rokonaiként a
kandráknak nincs csontrendszerük,
ezért a halott csontjait megtartják.
Született kémekként az
emberiséggel a szerződés alapján
működnek együtt – amit csak
atiummal lehet megvásárolni. A
kandrák halhatatlanok. (Lásd még:
Őshaza és Nemzedékek.)
KANPAAR: A kandrák második
nemzedékének legmagasabb rangú
tagja.
KANTONOK: Az
acélminisztérium alirodái.
KEL: Kelsier beceneve.
KELSIER: A leghíresebb
tolvajvezér a Végső Birodalomban.
Szká lázadást szervezett, amivel
megdöntötte az Uralkodót, ő maga
viszont meghalt az események
során. Ködszerzet és Vin
tanítómestere is volt egyben. Halála
nyomán jött létre a Túlélő
egyházának nevezett vallás.
KHLENNIUM: Ősi királyság,
amely a Végső Birodalom
kialakulása előtt létezett. Alendi
innen származott.
KIOLTÁS (ALLOMANCIA): Az a
folyamat, amikor egy allomantikus
fém égetése abbamarad.
KOBOLD: Ónszemű Kelsier
bandájában. A társaság legfiatalabb
tagja. Még csak tizenöt éves volt,
amikor az Uralkodó hatalmát
megdöntötték. Egyben Dorong
unokatestvére, aki a történet elején
érthetetlen utcai nyelvhasználatáról
volt nevezetes. A többi bandatag
parancsára elmenekült Luthadelből a
város eleste előtt, de a bűntudata
nem hagyta nyugodni. Jelenleg
felderítőként és kémként szolgálja
Elendet, és Urteau-ban állomásozik,
ahol az ottani lázadókról gyűjt
értesüléseket.
KOLOSSZOK: Vadállati erővel
rendelkező harcosfaj, amelyet az
Uralkodó hozott létre Megdicsőülése
során, majd a segítségükkel
meghódította a világot.
KÖD: Furcsa, mindenütt jelen
lévő csapadékfajta, amely minden
éjszaka leereszkedik a Végső
Birodalomra. Sűrűbb, mint a
hétköznapi köd, és úgy kavarog,
hullámzik, mintha saját életet élne.
Mielőtt Vin magához vette az erőt a
Megdicsőülés Kútjánál, a köd
természete megváltozott és
találomra gyilkolta a házukból kilépő
embereket.
 KÖDBETEGSÉG: A ködbe kilépő
embereket megtámadó különös kór
neve. Bár a legtöbben nem
szenvednek sérülést, a kisebbségen
erőt vesz a reszketés és
megbetegszenek. A betegség
lefolyása lehet napok, vagy hetek
kérdése, és olykor halálos
kimenetelű. Ám csak egyszer kell
kimerészkedni a ködbe ahhoz, hogy
az ember egy életre védettséget
szerezzen. Senki sem tudja, hogyan
keletkezett a betegség, bár az első
esetekről szóló beszámolók azelőtt
érkeztek, hogy Vin magához vette
az erőt a Megdicsőülés Kútjánál.
KÖDKÖPÖNYEG: A ruhadarab,
amit sok ködszerzet visel, hogy
jelezze kilétét. Több tucat vastag
szalagból áll, amelyeket fent
összevarrnak, de a válltól lefelé már
szabadon lobognak.
KÖDLIDÉRC: Az intelligens
kandra faj kezdetleges rokona. A
ködlidércek csont nélküli
húsmasszák, amelyek éjszaka járják
a vidéket, és felfalnak mindent, amit
találnak, majd a csontokból felépítik
a saját testüket. A kandrák az
általuk „megszületetleneknek”
nevezett ködlidércekből lesznek.
KÖDSZERZET: Az az allomanta,
aki az összes allomantikus fém
égetésére képes.
KÖDSZERZET LÁMÁK: Brandon
egykori írócsoportja, akik
segítséggel és tanácsokkal
szolgáltak a Ködszerzet sorozat
regényeinek megírása során. A
ködszerzet lámák különféle
növényeket rágcsálnak, így jutnak
szuperláma erőkhöz. A kedves
olvasó ilyen pólókra is lelhet az
internetes oldalon.
KREDIK SHAW: Az Uralkodó
palotája Luthadelben. A név
jelentése az ősi terrisi nyelv
szerint:
„Ezerormú Hegy”.
KWAAN: Terrisi tudós a
Megdicsőülés előtti időből.
Világhozó volt, és ő hitte először azt
– tévesen –, hogy Alendi a Korok
Hőse. Később megváltoztatta a
véleményét, és elárulta egykori
barátját: felbérelte Rasheket, hogy
vessen gátat Alendi kutatásának.
LADRIAN: Szellő igazi neve.
LEKAL KIRÁLY: Jastes Lekal
távoli rokona. Audil Lekal Luthadel
ostroma után vette át a hatalmat
Jastes királyságában. A rablók és
kolosszok betörései közepette lassan
elveszítette a királyságot.
LESTIBOURNES: Kobold igazi
neve.
LOBBANTÁS (ALLOMANCIA):
Az a folyamat, amikor az allomanták
egy fém égetése során további erőt
nyernek azáltal, hogy felgyorsítják
az égési folyamatot.
LOMHAVILLÁM: Egy fadrexi
nemes beceneve. A megtévesztésig
hasonlít egy jól ismert
mesemondóra.
LUTHADEL: A Végső Birodalom
fővárosa, egyben a terület
legnagyobb városa. Luthadel híres a
textiliparáról, kohóiról és lenyűgöző
nemesi palotáiról. Az ostrom során
majdnem teljesen megsemmisült a
kolosszok keze által. Jelenleg Penrod
király vezeti, Elend egyik hűbérese.
 LUTHADEL OSTROMA: A Belső
Uradalom ellen Ashweather Cett,
Straff Venture és Jastes Lekal által
indított egy hónapos támadás. Akkor
ért véget, amikor Jastes elveszítette
az irányítást a Luthadelt ostromló
kolossz serege felett. Vinnek sikerült
megállítani és Straff ellen fordítani
ezt a hadat. Az utolsó pillanatban
Cett is az utóbbiak mellé állt.
MALATIUM: Egy Kelsier által
felfedezett fém, amit gyakran a
tizenegyedik fém néven
emlegetnek. Senki sem tudja, a
Túlélő hol bukkant rá, vagy miből
gondolta, hogy a segítségével
megölhetik az Uralkodót. Végül
azonban valóban ez a fém adta meg
Vinnek a segítséget, hogy legyőzze
az istencsászárt, hiszen az
allomanták képesek meglátni a
segítségével egy másik ember
múltjának árnyát.
MARE: Kelsier felesége, Sazed
barátja, aki halála előtt tevékeny
részt vállalt a szká felkelésben
Hathsin Bugyrainál.
 MARTALÓC (ALLOMANCIA):
Olyan míves, aki forraszt éget.
MEGSZÜLETETLEN: Lásd:
ködlidérc.
MELAAN: Egy hetedik
nemzedékes kandra, akit TenSoon
képzett ki és „nevelt” fel.
MÍVES: Az az allomanta, aki csak
egyfajta fém égetésére képes.
Sokkal gyakoribbak, mint a
ködszerzetek. (Megjegyzés: az
allomanciában az allomanták vagy
egy képességgel rendelkeznek, vagy
minddel. Nincs olyan, hogy valaki
például két vagy három képességgel
bír.) Az Uralkodó és papjai mindig
azt tanították, hogy csak nyolcféle
míves létezik, amit az első nyolc
allomantikus fémre alapoztak.
NEMZEDÉKEK: A kandrák
különböző nemzedékekre oszlanak,
az alapján, mikor születtek. Az első
nemzedék az eredetileg megalkotott
kandrákból áll. Ezek után az
Uralkodó minden évszázadban
engedélyezte egy újabb kandra
nemzedék létrehozását, amelyeket
így második nemzedéknek,
harmadik nemzedéknek hívtak, és
így tovább.
NOORDEN: Egy obligátor, aki
Luthadelben maradt, és Elendet
szolgálja.
NYESET (PÉNZVERÉS): A
birodalmi vörösrézérme beceneve a
Végső Birodalomban. Ködszerzetek
és petákosok gyakran alkalmazzák
ugráshoz és támadáshoz.
OBLIGÁTOR: Az Uralkodó néhai
papságának a tagja. Az obligátorok
azonban nem pusztán vallási
tisztségviselők voltak, hanem állami
bürokraták és kémek is egyben. Azt
az üzleti megállapodást vagy
ígéretet, amit nem szentesített
obligátor, nem tekintették
hivatalosnak, illetve erkölcsösnek.
OLTALOM: Egy ősi terrisi isten,
Romlás ellentéte, a
hajlíthatatlanság, nyugalom és
folytonosság megtestesítője.
Hatalmának nagy részét elhasználta
Romlás bebörtönzésére a
Megdicsőülés Kútjánál.
ORESEUR: Egy Kelsier által
szerződtetett kandra. OreSeur
egyszer Renoux nagyúr, Vin
nagybátyjának a szerepét játszotta.
TenSoon ölte meg, aki belebújt a
bőrébe, hogy közel kerülhessen
Vinhez.
ÓNSZEMŰ: Olyan míves, aki ónt
éget.
ŐRZŐ (TERRIS): Az „őrző”
elnevezés gyakran a ferukimisták
másik megnevezése. Az őrzők
testülete valójában a ferukimisták
szervezete, ahol a tagok arra
kötelezték el magukat, hogy
felkutatják és az emlékezetükbe
vésik a Megdicsőülés előtti idők
tudásanyagát és vallásait. Az
Uralkodó szinte a kipusztításig
vadászta őket, és az életben maradt
néhány tag rejtőzésre kényszerült. A
Bukás után nekiláttak felfedni és
tanítani tudásukat. Ám Luthadel
ostromának idején az inkvizítorok
megtámadták őket, így jelenleg –
Sazedet kivéve – mindegyiküket
halottnak hiszik.
ŐSHAZA: A kandrák által titkos
otthonukként használt
barlangrendszer. Az Uralkodón kívül
más ember nem ismerte. Azok a
kandrák, akik jól szolgálják
megbízójukat a szerződésük idején,
időről időre visszatérhetnek az
Őshazába megpihenni.
PATRESEN ÚRHÖLGY: Fadrexi
nemesasszony, aki nyomolvasási
képességeiről híres.
PÁRAGYILKOS: Allomantikus
vagy ferukímiai képességekkel nem
rendelkező harcos, akit allomanták
kiiktatására képeztek ki.
 PETÁKOS: Olyan míves, aki acélt
éget.
POLGÁRTÁRS: Quellion
hivatalos megszólítása. (Lásd még:
Quellion.)
QUELLION: Urteau vezéreként
Quellion a Túlélő utódjának tartja
magát, és megpróbálja fenntartani
Kelsiernek a nemesség kivégzésére
vonatkozó parancsát. A húga neve
Beldre.
RAKTÁRKATAKOMBÁK: Az
Uralkodó öt raktárat hagyott hátra
bizonyos városok alatt elrejtett
barlangokban. Mindegyikben
található egy fémtábla, amely
megadja a következő katakomba
helyét, és amelyen az Uralkodó
különböző tanácsokat fogalmaz
meg. Az első barlangot Luthadel
alatt fedezték fel.
RASHEK: Terrisi teherhordó a
Megdicsőülés előtt. Alendi bérelte
fel, hogy segítsen neki a
Megdicsőülés Kútjához tartó útja
során. A két férfi első perctől kezdve
nem szívelhette egymást, és Rashek
végül megölte megbízóját, majd a
hatalmat magához ragadta, és ő lett
az Uralkodó.
REEN: Vin bátyja. Ő védelmezte
a lányt és képezte ki tolvajjá. Reen
kegyetlen és engesztelhetetlen volt,
de Vint megmentette őrült anyja
karmai közül, és vigyázott rá egész
gyerekkorában. Az inkvizítorok ölték
meg, amikor nem volt hajlandó
elárulni húga tartózkodási helyét. A
lány olykor bátyja leckéit hallja a
fejében, amelyek Vin énjének
embertelenebb részét villantják fel.
 RENOUX NAGYÚR: Nemes, akit
Kelsier megölt. A tolvajvezér
szerződést kötött egy OreSeur nevű
kandrával, hogy folytassa a férfi
életét. Vin játszotta az unokahúg,
Valette Renoux szerepét.
ROMLÁS: Egy ősi terrisi isten, a
pusztítás, entrópia és oszlás
megtestesítője. A réges-régen a
Megdicsőülés Kútjánál bebörtönzött
Romlást Vin eresztette szabadjára
tévedésből. Romlás nincsen ereje
teljében, így általában rejtett módon
befolyásolja a világot, például
szolgái fülébe sugdosva és iratok
szövegének megváltoztatásával.
Azonban fémbe vésett szövegeken
nem képes változtatni.
SATREN: Keleti város, amelyben
szintén található egy
raktárkatakomba.
SAZ: Sazed beceneve a
bandában.
SAZED: Terrisi őrző, aki népe
akarata ellenére csatlakozott Kelsier
bandájához, majd segített az
Uralkodó megdöntésében. Szerelmi
viszonyt folytatott Tindwyllel, és a
nő halála mély kétségbeesésbe
taszította. Jelenleg nagykövetként
szolgál Elend birodalmában, és a
császár maga és felesége utódjául
jelölte ki a trónra.
SERANI KONVENT: Az
inkvizítorok erődje, ahol Sazed és
Marsh felfedezték Kwaan utolsó
szavait.
SHAN ELARIEL: Elend egykori
menyasszonya. Ködszerzet volt, de
Vin megölte.
STRAFF VENTURE: Elend apja,
az Északi Uradalom királya. Vin ölte
meg Luthadel ostromának
betetőzésekor.
SZELLŐ: Bábos Kelsier
csapatából, jelenleg Elend egyik
legfontosabb tanácsadója és
diplomatája. A csapat többi tagja
úgy tudja, félig szká származású,
mint ők maguk, de valójában
kékvérű nemes, aki fiatalkorában
arra kényszerült, hogy elrejtőzzön az
alvilágban. Szerelmi viszonyt folytat
Allrianne Cett-tel.
SZKÁK: A Végső Birodalom
paraszti rétege. Valaha különböző
népekhez és nemzetiségekhez
tartoztak, de az Uralkodó
gondoskodott róla, hogy ezer év
alatt az emberekből kiöljön
mindenféle öntudatot és
hovatartozást. Ennek egy homogén,
rabszolgasorban tartott
munkásréteg lett az eredménye.
Elend felszabadította őket, amikor
átvette a hatalmat Luthadelben.
Sokuk csatlakozott a
Túlélő egyházához.
 TASZÍTÁS (ALLOMANCIA): Az
a folyamat, amikor az allomanták
allomancia segítségével taszítanak
valamit – az emberek érzelmeit
sárgarézzel, vagy a fémeket acéllal.
TATHINGDWEN: A Terrisi
Uradalom egykori fővárosa, amelyet
az inkvizítorok támadásuk
alkalmával porig égettek.
TELDEN: Elend egyik régi
barátja, akivel sokat beszélgettek
politikáról és filozófiáról. Közismert
piperkőc és aranyifjú.
TENSOON: Kandra, eredetileg
Straff Venture szolgálatában, akit
parancsolója utóbb kikölcsönzött
fattyú fiának, Zane-nek, aki Vin után
kémkedett vele. TenSoon megölte
OreSeurt, és Vin társaként átvette a
helyét. Az emberektől való
természetes viszolygása ellenére
megkedvelte a lányt, és végül, hogy
a ködszerzet
segítségére legyen, elárulta Zane-t
– megszegve a szerződését.
Tettének következményeképpen
visszatért az Őshazába, hogy
magára vegye népe büntetését. A
jelenlét, valamint az erőnlét
áldásával is rendelkezik, amely
utóbbit OreSeurtől ragadott el.
TERRIS: A Végső Birodalom
uradalma messze északon. Az
egyetlen uradalom, amely
megtartotta ősi nevét. Ez talán
annak a jele, hogy az Uralkodó
gyengéd érzelmeket táplált
szülőföldje iránt. (Bár később
kiderült, hogy a jelenleg ismert
Terrisi Uradalom valójában nem
ott áll, ahol a régi királyság
elhelyezkedett.) Az inkvizítori
 támadás után a terrisiek elhagyták
hazájukat, és a Belső Uradalomba
menekültek, ahol Elend befogadta
őket. Később a Hathsin Bugyrai
körüli völgyekben telepedtek le.
TINDWYL: Terrisi őrző, a Zsinat
egyik tagja. Egykor szerelmi viszonyt
folytatott Sazeddel, ám Luthadel
ostrománál megölték. Elend
legfontosabb tanárának bizonyult a
vezetés művészetében.
TYRIAN-HEGY: A Luthadelhez
legközelebb eső hamuhegy.
 URADALOM (VÉGSŐ
BIRODALOM): A Végső Birodalom
közigazgatási területeinek neve.
Luthadel a Belső Uradalomban
helyezkedik el. Az ezt körülvevő
négy uradalmat a Közeli
Uradalmaknak nevezik; ez a
Birodalom legsűrűbben lakott része,
kulturális centruma. A Bukás után a
Birodalom összeomlott, és önjelölt
uralkodók kerültek hatalomra, akik
irányították az uradalmakat, majd
sikeresen saját királyságuknak
nevezték ki őket. Jelenleg Elend
Venture császár uralkodik a Belső
Uradalomban, az Északi Uradalom
nagy részében és a Keleti meg a
Déli Uradalmak egyes területein.
URALKODÓ: Az istencsászár, aki
ezer évig uralkodott a Végső
Birodalomban. Valódi neve Rashek,
és terrisi szolga volt, akit Alendi
bérelt fel. Azonban Rashek orvul
megölte Alendit, és elment helyette
a Megdicsőülés Kútjához, ahol
magához vette a hatalmat és
Megdicsőült. Végül Vin pusztította
el, de előtte az Uralkodó
figyelmeztette: szörnyű hibát követ
el.
URTEAU: Az Északi Uradalom
fővárosa, a Venture-ház lakhelye.
Jelenleg lázadások színhelye, és
Quellion, a Polgártárs vezeti. Itt
rejtőzik az egyik raktárkatakomba.
UTCAÁROK: Urteau alacsonyan
fekvő utcáinak neve, amelyek
valójában kiszáradt csatornák.
Ahelyett, hogy megtöltenék őket, a
város népe a csatornák fenekén
közlekedik.
 ÚJ BIRODALOM: Ezt a nevet
adta Elend országának, miután
átvette a hatalmat Cett-től és
Strafftől Luthadel ostroma után.
Jelenleg a Belső Uradalmat és
Északi Uradalmat, valamint a Keleti
és Déli Uradalom egyes részeit
foglalja magába.
VALETTE RENOUX: Az álnév,
amit Vin használt, amikor a Bukást
megelőző hetekben bekerült a
nemesi körökbe.
VASSZEMŰ: Marsh beceneve a
bandában, mielőtt inkvizítor vált
volna belőle.
VASVONZÁS: Az a folyamat,
amikor vas égetése közben vonz
fémet egy allomanta. Ez a fajta
vonzás erőt fejt ki a fémtárgyra, így
az közvetlenül az allomanta irányába
lökődik. Ha a fémtárgy, amit
„horgonynak” nevezünk, súlyosabb,
mint az allomanta, maga felé vonzza
a mívest.
VEDLEW: A terrisi nép egyik
vénje.
VÉGSŐ BIRODALOM: Az
Uralkodó által létrehozott birodalom.
Az elnevezés abból a tényből fakad,
hogy halhatatlan volta miatt az
Uralkodó úgy gondolta, ez lesz az
utolsó birodalom a világon.
VILÁGHOZÓK: Terrisi
ferukimisták egy szektája a
Megdicsőülés előtti időkben; Kwaan
is a tagja volt. Az őket követő őrzők
rendje a világhozók örökségét
folytatta.
VONZÁS (ALLOMANCIA): Az a
folyamat, amikor az allomanták
allomancia segítségével vonzanak
valamit – emberek érzelmeit cinkkel,
vagy fémeket vassal.
VÖRÖSRÉZFELHŐ: A láthatatlan
és minden mást elhomályosító
mező, amelyet egy vörösrezet égető
allomanta hoz létre. Ha egy
allomanta vörösrézködben éget
fémeket, akkor az allomantikus
lüktetései rejtve maradnak azok elől,
akik bronzot égetnek. A
„vörösrézfelhő” elnevezéssel ritkán a
füstösökre is utalnak („olyan míves,
aki vörösrezet éget”).
WELLEN: Wellsként is ismeretes.
Cett egyik katonája, akit elhozott
Luthadelbe az ostrom alatt. A nagy
csapat éjjeli őrből egyedül Wells élte
túl Vin és Zane támadását.
YEDEN: Kelsier bandájának és a
szká lázadásnak az egyik tagja.
Megölték az Uralkodó elleni
küzdelem során.
ZÁLOGSZENTÉLY: A kandra
Őshaza legszentebb helye.
ZENDÍTÉS (ALLOMANCIA): Az
a tevékenység, amikor egy
allomanta cinket éget és belenyúl
egy illető érzelmeibe, szenvedélyt és
heves érzelmeket keltve.
ZENDÍTŐ (ALLOMANCIA):
Olyan míves, aki cinket éget.
ZSINAT (TERRIS): Az egykori
terrisi őrzők elöljáróiból álló
szervezet, amelynek tagjait
megtámadták és elhurcolták az
inkvizítorok. A Zsinat tagjait jelenleg
halottnak hiszik.
c
Kiadja a Delta Vision Kft.
Felelős kiadó: Terenyei Róbert
Nyomdai előkészítés: Ádám
 Krisztina Nyomtatta
és kötötte Nyomta a
NestPress Kft.
Felelős vezető: Fekete Iván
Megjelent 2013-ban, Budapesten
38 ív terjedelemben