DR.

CSERNUS IMRE

Dr. Csernus Imre ♦ Én és te

Dr. Csernus Imre korábbi könyvei a Jaffa Kiadónál

A fájdalom arcai

A férfi

A férfi - Srácoknak

A harcos

A kiút

A nő

A nő - Csajsziknak Drogma

(Dobai Benedekkel és Tárnok Alfonzzal) Egy életed van Felnőtt

húsleves (Pampuryk Péterrel)

Főnix

Ki nevel a végén?

DR. CSERNUS IMRE

Én és te

Jaffa

Kiadó

© Dr. Csernus Imre, 2022

© Jaffa Kiadó, 2022

Minden jog fenntartva!

Borítóterv Németh Károly, Relatív Szerkesztő Mörk Leonóra, Rados
Richárd Felelős szerkesztő Schultz Judit

Felelős kiadó Jaffa Kiadó

Jaffa Kiadó • www.jaffa.hu

ISBN 978-963-454-465-3

TARTALOM

1. „Ne háborúzz, főleg ne önmagaddal!"

Előbb én, aztán te / 7

2. „Fiatalon belesétálnak a társfüggőségbe"

A fehér herceg / 23

3. „Állandó belső rettegés lesz a kísérője" A biztonság nem boldogság

/ 37

4. „Végig hű maradsz önmagadhoz"

A jó ismerkedés / 49

5. „Ekkor lép színre a szamár, aki addig jó, amíg nem jön a ló"

A szeretetvágy veszélyei / 65

6. „Előbb csinálnak valami egészen mást a szájukkal, mint hogy

csókolóznának"

Gyűlnek a trófeák / T7

7. „Néztünk, mint a bamba birkák" Beszélni az érzéseinkről / 93

8. „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!" Érzelmi konfliktuskezelési

minták / 111
 9. „Figyelsz, mint a sas"

Szeresd önmagad! /125

10. „Miért sír olyasmiért, ami soha nem is volt?"

Egó és ráfázás / 137

11. „Aki gyáva, az nem csak a párkapcsolatban gyáva"

Manipulációs technikák /151

12. „Úgy gondolják, hogy itt a világ vége"

Felelősséget vállalni fontos / 169

13. „Ráébredsz, hogy belekeveredtél az athéni ^csúcsforgalomba"

A keretek lefektetése / 185

14. „Két vámpír szívja egymás vérét"

A boldogság illúziója / 203

15. „Végig azt fogom érezni, hogy én vállaltam"

* Élet gyerekkel / 221

16. „Nagyon súlyos árat fog fizetni az egész család"

Együtt maradni a gyerek miatt / 241

17. „Jönnek a figyelmeztető jelek"

Az öntudatlan és a tudatos / 255

18. „Megszűnik bennem a tisztelet"

A szerelem halála / 271

 19. „Ott ültek velem szemben brutál bűntudattal"

A kapcsolat halála / 283

20. „A tüzet szüntelenül táplálom"

A kapcsolat megmentése / 297

l 21. „Éveken keresztül gyilkolják egymást"

■ Az igazság félúton van / 313

22. „A nap végére a kapcsolat pohara tele lesz"

Az igazi szerelem / 327

1.

„Ne háborúzz, főleg ne önmagaddal!"

ELŐBB ÉN, AZTÁN TE

Én és te. Akinek éles a szeme, bizonyára észrevette, hogy ennek a

könyvnek a címe a megszokott sorrendhez képes fordítva használja a
személyes névmásokat. A köznyelvben a „te és én" forma az általános, ez
jön automatikusan a szánkra. Más nyelvekben is ez a jellemző, angolul
például you and me. Vajon mi lehet ennek az oka? Talán az a magyarázata,
hogy gyerekkorunktól azt tanuljuk: az udvariasság követeli, hogy a
másikat tegyük előre, és magunkat utoljára. Szerintem viszont

ez egyfajta megfelelési kényszer: azt fejezzük ki vele, hogy te fontosabb

vagy, mint én.

Párkapcsolatot kétféleképpen lehet kialakítani: öntudatlanul és tudatosan.

Az öntudatlannál először van a másik, és utána jövök én. A tudatoshoz az
szükséges, hogy először legyek én, és utána jöhet a másik, de úgy, hogy
azzal nem ártok magamnak, és a másiknak sem. Olyan ez, mint amikor
felszállás előtt a repülőgépen a stewardess elmagyarázza, hogy ha
vészhelyzetben kioldódnának az oxigénmaszkok, akkor először húzzuk le a
hozzánk legközelebb esőt, és tegyük magunkra, csak utána gondoskodjunk
másokról.

Azt, hogy magamat tegyem az első helyre, ugyanúgy meg lehet tanulni,
mint ahogyan a párkapcsolat tudatos kialakítási módját is - és mindkettő
kutya sok munkába kerül.

Miért is nem fordítjuk meg a tanult sorrendet? A „te és én" attitűddel

ugyanis csak azt lehet elérni, amit látunk is magunk körül: hogy a
párkapcsolatokat katasztrofálisan nagy problémák jellemzik. Mi sem
bizonyítja ezt jobban, mint hogy amikor az előadásaimat szervezem, és
valamilyen párkapcsolati témáról esik szó, akkor mindig mindenhol telt ház
fogad. Szerintem amit a köznyelv használ a párkapcsolat leírására, a „te és
én" egészen egyszerűen zsákutca, vakvágány. Az ilyen kapcsolatokban csak
a személyiségfejlődés során kialakult sérülések kölcsönös kompenzálása
zajlik.

Az egyik barátom úgy fogalmazott: a szeretlek azt jelenti, hogy szeretek

veled lenni, és ez nem szorul magyarázatra. Ez egy érzés, egyszerűen vagy
szeretek azzal a másik emberrel lenni, vagy nem. Kétség esetén az
öntudatlanok ezt kezdik kerülni, mint a covidost, shoppingolni járnak,
főznek, kézműves-tanfolyamra iratkoznak be, vagy játszmáznak örökké,
folyton áthívják a szomszédokat, bármi, csak ne legyenek soha kettesben.
Az a helyzet, amikor egy pár azt állítja, hogy ők milyen jól megvannak, de
azért nyaralni is elővigyázatosan mindig nagy társasággal mennek, hogy
minimális legyen az az idő, amit kettesben töltenek, ott bizony gáz van.
Nagy gáz.

Egyre kevesebb olyan pár van az ismeretségi körömben, akik hosszú

házasságban élnek, akik fiatalon megismerkedtek, és együtt tolják a
szekeret évtizedeken át. Ehelyett azt látom, hogy rengeteg az olyan sérült
fiatal, aki nem is tud a sérüléseiről, ezért vakon, öntudatlanul alakít ki
párkapcsolatot. Az öntudatlan célja ekkor az, hogy a sérüléseit kompenzálja
a másikkal, benne akarja látni mindazt, ami belőle hiányzik. Ezért állítom,
hogy amit manapság párkapcsolatnak hívnak, az az öntudatlan embereknél,
vagyis az esetek többségében valójában hazugság. Ezért olyan nagy a baj
velünk. Nagyon ritka az a szerencsés eset, hogy valaki fiatalon rátalál arra
az emberre, akivel együtt leél 30-40-50 évet, és a kapcsolat épségben is
marad. A szerencsén kívül ez természetesen intelligencia kérdése is, attól is
függ, mennyire képes a két fél megbeszélni a dolgokat, majd a
megbeszélteket következetesen át is ültetni a gyakorlatba.

Azt olvastam valahol, hogy egyre több középkorú házaspár válik el, és
általában a hölgyek kezdeményezik a válást. Tudom is, hogy miért azért,
mert a hölgyek sokkal inkább játszanak irányító szerepet az
érzelmi konfliktusokban, jártasabbak az ilyen helyzetek kezelésében, éppen
ezért ilyenkor is ők döntik el, hogy mi legyen a házasság sorsa. És hogy
miért a középkorúak válnak egyre gyakrabban? Azért, mert addig
güriztek ezerrel, összetartották őket a gyerekek meg a megoldandó
feladatok, projektek, hogy legyen lakás, bele bútor, fagyasztóláda, kocsi,
nyaraló. De aztán a projektek lezárulnak, a gyerekek kirepülnek, és a két
középkorú ember egymásra néz, és azt kérdezi: Hát te meg kicsoda vagy?
Ki vagy valójában? Nem ismerlek. Nem tudom, mit keresek melletted. A
gyerekek felnőttek, a kötelességünket megtettük, helló! Akkor lássalak,
amikor a hátam közepét!

A múltkoriban az egyik ismerősöm megkért, hogy üljek le egy barátjával

beszélgetni. Az illető ötvenvala-hány éves pasi, aki egy bizonyos
tünetcsoportban szenved, de rájöttem, hogy ez csak kompenzálás.
Valójában ugyanis nagyon izgalmas dolgot csinál: mindenben enged a
barátnőjének. És tudja is, hogy a kapcsolatukban a csajszi az irányító, mert
a fickónak ez így rendkívül kényelmes. És közben azt állítja, hogy remek a
kapcsolat. Mivel a párja ott volt a közelben, megkértem, hogy csatlakozzon
ő is, mert kíváncsi lettem rá, hogyan működik ez az állítólagosán remek
kapcsolat.

Érdekes megfigyelni, hogy ha egy pár együtt megjelenik, akkor érezni

lehet, kettejük közül ki a domináns, ki tölti be a szülői szerepkört, és ki a
gyerekét. Ez most is egyértelmű volt: rájuk néztem, és láttam, hogy a
csajszi úgy öltözik és úgy is viselkedik, mintha az anyja lenne a pasijának.
Rákérdeztem, és kiderült, hogy a hölgy egy ideje már fontolgatja a
szakítást, menekülne a kapcsolatból, amelyről a fickó azt állította, hogy
milyen remek. Elpanaszolta, mennyire boldogtalan, mert nem tud felnézni
felnőtt férfiként a párjára, és hogy a fickó soha nem fog felnőni, ezért
bármikor elkezdenének egy komoly beszélgetést, kimenekül belőle. A
férfiak többsége ugyanis már kisfiú korától rettenetesen fél az érzelmi
konfliktusoktól, az érzelmi konfliktusokban jelentkező fájdalomtól, és attól,
hogy nemet kelljen mondania. Nem tudják, hogy gyávák, vagy ha tudják,
akkor sem foglalkoznak vele. Vagyis megkapták az élettől, önmaguktól az
esélyt a boldogságra, de öntudatlanul elszúrják.

Egyszer hallottam az egyik kollégámat, amint a feleségével telefonált, és az

asszony szemrehányására, hogy valamit miért nem vitt a boltból, a kolléga
őszinte értetlenséggel a hangjában azt válaszolta: „De hát én nem is
gondolkozom azon, amit te mondasz, csak automatikusan megcsinálom.
Puha viasz vagyok a kezedben!" Azt próbálta megmagyarázni, hogy ha az a
valami nem volt felírva a cédulára, akkor ő nem vette meg, mert ő nem
szokta azon törni a fejét, hogy jó-e a lista. Az ő feladata az, hogy ha a
felesége a kezébe nyomja a bevásárlócédulát, akkor ő elmegy, és ami a
listán szerepel, azt mind megveszi, ha a hóhér kötele van rajta, azt is.

Amikor az illető azt mondja, hogy én puha viasz vagyok a te kezedben,

akkor valójában azt mondja: „Látod, milyen jó társad vagyok neked? Hülye
lennél mást választani! Úgy formálhatsz, ahogy akarsz." De abban a
pillanatban mást is mond, amiről nem tud. Azt is mondja: „Mivel úgy
formálhatsz, ahogy akarsz, cserébe fogadd el, hogy nekem nincs gerincem.
Nincs tartásom, vagyis nem vagyok felnőtt férfi, csak egy 170, 180 vagy
200 cm magas kispöcs." Ugyanakkor ez a fajta visszacsatolás - az örülhetsz,
mert ilyet nem fogsz még egyet találni - tipikus vámpír hozzáállás. Ez
már nagyon fejlett érzelmi manipuláció. Méghozzá kontramanipuláció.
Látszólag szép szavakat mond, de valójában tőrt döf a másikba: „Te tehetsz
arról, amiért nem írtad fel, hogy fogkefe is kell! És örülj neki, hogy
ilyen puha viasz vagyok a kezedben, hogy egyáltalán elmentem és
bevásároltam, és hogy ezt megcsinálom neked már évek óta!"

Az öntudatlan embereknél már fiatalon létrejön az a helyzet, amikor

hazudnak a másiknak. Ennek megvan az a rövid távú pozitív hatása, hogy
az illető mentesül a felelősség alól. Látszólag nem következik be
trauma; megúsztam. A másik volt olyan hülye, hogy becumizta, elhitte.
Nem lett baj. És akkor, mivel nincsen megfelelő következmény, és nem
buktam le, hozzászokom ahhoz, hogy ezt kell csinálni, hogy ezt újra és újra
meg lehet tenni. Aki becumizza a hazugságot, annak azt szoktam javasolni,
hogy menjen be egy állatkereskedésbe, ott vegyen egy, a nyakára illő
nyakörvet lánccal, majd a tükör előtt otthon nézze meg, hogy néz ki egy
láncos rabszolga. 21. század, felvilágosultság, mi? A fenéket, ez bizony a
középkor, jobbágyok és földesurak kapcsolata. Hagyjuk és felejtsük is el a
boldogság szót ilyenkor.

Az érzelmi sérüléseket a gyerekek nagyon gyakran már óvodáskorukban

beszerzik. Ez az az időszak, amikor az ovisok papás-mamást játszanak, ami
klasszikus mintakövetés. Tehát ha a családban jól mennek a dolgok, béke
van, harmónia, szeretet, ha a gyerekek azt tapasztalják, hogy az apa és az
anya között szerelem él, akkor ezt utánozzák, hiszen ebben érzik jól
magukat, és ez számukra a hiteles. De a legtöbbjüknél a szüleik valójában
nem felnőttek, és öntudatlan kapcsolatban élnek. És akkor a gyerekek ezt
utánozzák: a kislányok

sütnek-főznek, babát ringatnak, a kisfiúk meg „gondoskodnak", elmennek

dolgozni, ahogy az apukájuktól látják. Ugyanakkor ha a kisfiúknak tetszik
egy lány, akkor bántják, húzgálják a haját, lökdösik, a finom, lágy
mozdulatok viszont hiányoznak a készletükből. Az érzelmek kifejezése a
fiúknak már ilyen kis korban is nagyon nehézkesen megy.

Nemrégiben mesélte az egyik barátom, hogy a 14 éves lánya elkezdett

húzni. Azóta reggelenként az történik, hogy ő, az apa szól a lányának: -
Figyelj csak, kislányom, a srác itt vár a kapuban már negyedórája, hogy
együtt menjetek a suliba. Nem jössz le velem? Én úgyis indulok dolgozni. -
Mire a lánya megvonja a vállát: - Nem, akkor is megvár, ha kések tíz
percet! - Szándékosan szívatja a fiút, az meg áll ott, mint Bálám szamara, és
várja, hogy az imádottja figyelemre méltassa. Hát ez lenne a szerelem? És
ezt valakitől tanulta, de biztosan nem a szüleitől, mert azok mindketten
borzasztóan pontos és korrekt emberek. Akkor kitől tanulta el?
Feltehetőleg a kortárs csoportnyomás és a média hatott rá, amiknek az
erejét nem is tudjuk igazából felmérni.

De mitől is lehetne ez szerelem, amikor nemcsak a tinédzserek, hanem a

huszonévesek, sőt a 30-40 évesek

többsége is jelentős önbizalomhiányban szenved? Hány olyan embert

látunk a környezetünkben, aki nem küzd az önbizalomhiánnyal?
Katasztrofálisan keveset. Mindössze a populáció egy-két százaléka fut rá
olyan jó kapcsolatra, amelyik valóban harmonikus és tartós. És hogy az
önbizalomnak és a jó kapcsolatnak mi köze egymáshoz? Hát ez: ha jól
érzem magam a bőrömben, és rendelkezem önbizalommal, akkor felnőtt
emberként élek, és ezáltal felnőtt emberként fogadom el a
másikat Tisztában vagyok a saját hiányosságaimmal, és tudom, hogy
közülük min tudok változtatni, és hogyan tudok változtatni. A másiktól sem
várom el a lehetetlent: nem tartom őt szentnek, nem tartom istennek, hanem
embernek tartom, akinek szintén megvannak a maga hiányosságai.
Embernek, akivel kölcsönösen és tudatosan építjük a kapcsolatot. Ezt
hívnám én optimális állapotnak. De ez ritka, mint a fehér holló.

Azt olvastam, hogy egy angliai állatkertben új bizniszt találtak ki: néhány
fontért nevet lehet adni egy csótánynak. Mint kiderült, a gusztustalan rovart
a legtöbben a gyűlölt exükről nevezik el, míg a második helyet a
csótánynévadási listán az utált főnökök érték el. A hírről az jutott az
eszembe, milyen érdekes, hogy amikor én a régi szerelmeimre, az egykori
párjaimra gondolok, akkor bennem nincsen harag vagy gyűlölet. Nem
hibáztatom őket, nem illetem őket mindenféle csúnya szóval, hanem
elfogadom, hogy ami volt, az volt Ehhez képest, mint a csótányos példa is
mutatja, az emberek többségének az a hozzáállása, hogy szakítás
után gyűlölettel gondolnak a másikra, és nem arra a kérdésre keresik a
választ, mi volt az ő hiányosságuk, az ő felelősségük abban, hogy az a
kapcsolat tönkrement

Álszent társadalomban élünk. Kifelé a legtöbben azt mutatjuk, hogy jól

vagyunk, pedig valójában nem vagyunk jól, de ezt csak nagyon keveseknek
áruljuk el. Általában megjátsszuk magunkat, játsszuk az erőset, dominánsát,
megmondót. Azt játsszuk, hogy tudjuk a tutit. És ez már a serdülőkorban
elkezdődik. Hát hogy lehetne így szerelem? Hogy lehetne szerelem, ha
valójában az életem valamelyik területén nem érzem jól magam a
bőrömben? Ha tinédzser vagyok, és fogalmam sincs, hogy mi lesz belőlem?
Mert a mostani tinédzserek között nagyon kevés a céltudatos, aki érzi, hogy
mivel szeretne majd foglalkozni Szándékosan használom az érzi szót a
tudja helyett. A többségük csak azt tudja: ügyvéd leszek, mert azzal sok
lóvét lehet keresni, vagy közgazdász, mert abban is sok lóvé van, vagy
autószerelő satöbbi. De nagyon ritka, amikor nem a racionális motiváció
mentén döntenek, hanem az érzésbéli, a hitbéli mentén. Ott áll az a fiatal,
aki bizonytalan megélni és kimutatni az őszinte érzéseit, vállalni a saját
hiányosságait és az erényeit, és megtanulni őszintén kommunikálni saját
magáról. Az ilyen fiatalok általában rációból döntenek, az
önmegvalósításukat az alapján irányítják, hogy mi a menő. A menő szó
használata már az egó potenciális kielégülésének a lehetőségét hordozza.
Sok pénzem lesz, odafigyelnek majd rám, híres leszek, benne leszek a
tévében, ilyen autót veszek, olyan ruhában járok majd, amoda fogok utazni.
Ez mind az egó játéka. Az ilyen ember azonban érzelmi szempontból
instabil, és ennek hozadékaként iszonyatosan szeretetéhes, ezért
támaszkodik a másikra, miközben azt állítja, hogy „szerelmes vagyok".

Ha a szerelemről beszélünk, nagyon fontos, hogy tudjuk: a vágy

beteljesítése nem azonos a szerelemmel. Serdülőkorban előbb jön a pornó
nézegetése, a malac dumák, ahogy a pasik szokták egymás között, a
szexuális érdeklődés ébredése. De ez nem szerelem. Ez a tetszés. Tetszik a
másik, mert jó a feneke, jó a melle, elég magas, izmos, okos. Hallunk olyat,
hogy valaki azt mondja: „Szerelmes lettem az agyába!" Ez azt jelenti, hogy
imponál neki a másik intelligenciája, méghozzá azért, mert önmagát ebből a
szempontból nem értékeli annyira. Valójában kompenzál a másik
képességével, mert az okos, hatalmas és erős. Ilyenkor el is mondja, hogy
„Biztonságban érzem magam vele". Az önbizalomhiány létrehozza a belső
bizonytalanságot és a meg nem oldott félelmek tömegét, az ilyen fiatal tehát
öntudatlanul keresi a biztonságot és azt az érzést, hogy szeretve van.

Csakhogy az ilyen fiatal saját magát nem szereti. Az önbizalomhiány azt

jelenti, hogy nem szeretem magam. De szükségem van a szeretetre, és a
következő napon azt mondom a barátnőimnek: „Szerelmes lettem!" Akkor
ez mi? Óriási nagy hazugság és önbecsapás.

Az érdekes - vagy szomorú - az, hogy mindezt a pszichiátriában nem

tanítják. Gyakran felteszik nekem a kérdést, hogyan jutottam el ezekhez a
felismerésekhez. Kezdetben sokat olvastam, mert egyszerűen nem értettem,
mi miért történik. Akkor már orvos voltam, és a Lipóton dolgoztam,
emlékszem, Anthony de Mellót kezdtem el olvasni, aztán Oshót, Popper
Pétert, Updike-ot, és észrevettem, hogy öntudatlanul keresem azokat a
szavakat és mondatokat, amelyek heuréka-él-ményt jelentenek. Olyanokat,
mint amilyet nemrégiben hallottam egy fegyverkereskedőről szóló
filmben. Az illető a 90-es években, a Szovjetunió felbomlása után került
bele a bizniszbe, és egy darabig jól ment minden, de végül nagyon ráfázott,
otthagyta a felesége, a gyereke, meghalt a testvére. Egyetlen mondatért volt
érdemes ezt a látszólag bugyuta filmet végignéznem, az pedig így hangzott:
„Lehetőség szerint ne háborúzz, legfőképpen ne önmagaddal!"

Ez mekkora mondat! Ne hazudozz önmagadnak, mert ha nem vállalsz

felelősséget, elkezdesz háborúzni önmagaddal. És akkor rá fogsz fázni,
mert a véred fog kifolyni, és te fogod kivégezni saját magad. De ha nem
háborúzol magaddal, akkor szeretheted, építheted magad, jóban leszel
magaddal, és mosoly ül az arcodon. És ez visz el végül a másikhoz, a
címbeli én és te-ből a „te"-hez, ez tesz alkalmassá a jó párkapcsolatra.

De nézzük csak! Azzal kezdtük el, hogy van te és én. Milyen az én, ha a
másikat helyezem előre? Be van horpadva, mint egy karosszéria. Ha ennél a
hasonlatnál maradok, akkor én először a saját karosszériámat változtatnám
meg külsőleg és belsőleg egyaránt. Tehát előbb legyen az én, utána a te.
Nem te és én. Hanem én és te. Akkor megváltozik minden. Mert ugyan
igaz, hogy az én kinyilatkoztatása jelenthet nárcisztikus ént, beképzelt,
kivagyi, önző ént, de jelenthet stabil, önmagát tiszteletben tartó és
önmagának nem ártó ént is. A nárcisztikus, önző én valójában öntudatlan,
aki állandóan hangoztatja, hogy ő isten, király, császár. Ám a tudatos én
nem hangoztatja ezt. A tudatos én mindig az adott pillanatban érzi magát
jól.

2.

„Fiatalon belesétálnak a társfüggőségbe"

A FEHÉR HERCEG

Amikor elkezdenek párkapcsolatokba belemenni, a fiatalok többnyire a

fehér lovon érkező herceget vagy hercegnőt várják. (Sokat gondolkoztam
azon, vajon miért pont fehér lovon érkezik a herceg. Miért nem feketén?
Valószínűleg a mesékből került át a nyelvbe ez a szófordulat, és az
archaikus felfogás szerint számít a fehér jónak, a fekete meg rossznak.
Szerintem viszont a fehér és a fekete valójában a nappal és az éjszaka
szimbolikája. Mert éjszaka, a sötétben nem látom, hogy milyen a másik, de

nappal látom, milyen csodaszép.) És ha a fiatalok elhiszik, hogy a

kapcsolatuk meseszerű lesz, annyira jó lesz, hogy az nem is igaz, akkor a
leendő közös életük óriási porhintéssel kezdődik. Az öntudatlan lét egyik
alapvonása, hogy azt feltételezem, a másikra kizárólag
pozitív tulajdonságok jellemzőek.

Természetesen valamennyiünk ősi vágya, hogy a mesék, a történetek, a

filmek boldog véget érjenek. Magamon is érzékelem ezt. A múltkor
megnéztem egy filmet a pénzügyi világról, amely szerint a bankok
működésének lényege, hogy te minél jobban eladósodjál. A háborúkat is
azért finanszírozzák, mert amelyik állam elkezd háborúzni, az tutira el fog
adósodni, és nekik fog tartozni. Végig vártam, hogy jöjjön a pozitív
lecsengés, de hiába. Igaz, már hozzászoktam, hogy a legtöbb film nem úgy
végződik, ahogyan én szeretném, optimistán, ez mégis régi, gyerekkori
vágy bennem, hiszen úgy szocializálódtam, hogy fontos a happy end.

Hasonlóképpen a fiatalok fejében is ott él az elképzelés, amikor belevágnak

egy párkapcsolatba, hogy majd boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Fel
se merül a feketeség lehetősége, eszükbe sem jut, hogy a
másikról kiderülhet, hogy hisztis, rosszindulatú, lusta, rendetlen, és még
sorolhatnám. A mai napig emlékszem, fiatal koromban mennyire
meglepődtem, amikor az aktuális barátnőm rosszindulatúnak vagy
hisztisnek bizonyult, mert az én előzetes elképzeléseimben egyszerűen
nem volt benne, hogy ilyen is létezik.

Az idealizált képet erőltetjük, és ezt nemeseik a környezet, a társadalom

tartja fenn, hanem sokszor a szülők is. Dolgoztam egy sportklubnál, és a
múltkoriban nagyon várták a csajok a hétvégét, mert pihenéssel tölthették,
nem játszottak meccset. Visszatérve aztán mindenki elmesélte, hogyan telt
odahaza a hétvégéje, és az egyikük 7-est adott rá a 10-es skálán, mert a
szülei között óriási a feszültség már régóta. Megkérdeztem tőle, milyen
meg nem oldott problémára utal az, hogy úgysem fognak elválni, mégis
gyilkolják egymást, és ezt feltehetőleg a lányuk is eltanulta már tőlük. De a
lány nem tudta megmondani, olyasmit válaszolt, hogy félelem az újtól. Én
viszont arra akartam kihegyezni a dolgot, hogy mind a két szülője gyáva
véget vetni annak, ami valójában már régóta nem is létezik.

A szülők azért játszanak jelentős szerepet a párkapcsolatokról kialakult

illúziók fenntartásában, mert nem merik megmutatni a gyerekeiknek, hogy
ők is emberből

vannak. Nem merik megmutatni a hiányosságaikat. (Azért nem a negatív

tulajdonság vagy a gyengeség kifejezést használom, mert szerintem az rossz
irányba viszi az öntudatlanokat is. Nem negatív tulajdonság van, hanem
hiányosság. A hiányosságot meg lehet szüntetni, igaz, kemény,
következetes munkával. A negatív tulajdonság kifejezés használata azt
jelenti, hogy szégyellni kezdjük az adott emberi tulajdonságot, el
akarjuk felejteni, letoljuk a tudatalattinkba, miközben a belső feszültség
fokozódik, és létrejön a tüneti kezelése, de az oki nem történik meg.) Tehát
mivel nem beszélnek a hiányosságaikról, ezért a nehézségeket a
gyerekek sem feltétlenül veszik észre, bár a mostani kölykök egyre
okosabbak, és felismerik, ha a szüleik nincsenek jól. Viszont nagyon
nehezen viselik, hogy apa és anya nem együtt van, holott ha tudatosak
lennének, akkor megértenék, hogy ennek mi az oka.

A leghatékonyabb módszer az lenne, ha a szülők már azelőtt beszélnének

ezekről a kérdésekről, mielőtt a gyerek először szerelmes lesz. Fontos lenne
elmesélni, hogy ők is belefutottak kudarcokba, nekik is fájt. „Nem mertem
megtenni bizonyos lépéseket, hagytam magam bevinni az erdőbe,
megalkudtam, féltékeny

voltam, féltem a biztonság elvesztésétől", és még sorolhatnám ezeket az

emberi hiányosságokat Mindez azonban nem hangzik el, ezért a gyerekek
azt hiszik, hogy apa szent, anya szent, és ezáltal belekerülnek egy újabb
mesébe - valójában egy újabb hazugságba. Előfordulhat persze pozitív
történet is, amikor az anyuka azt mondja: „A mai napig látom a fehér lovat,
ott áll kinn a garázsban", vagy az apuka látja a megöregedett feleségében az
egykori gyönyörű balerinát. Ez szintén nagyon emberi, csak épp nem
gyakori.

A kölykök becsapása tehát nagyon korán elkezdődik, és könnyen megy,

mivel hiszékenyek. Ráadásul, mint azt egy felmérés kimutatta, a mai kor
gyereke a leginkább a szegénységtől és az elcsúnyulástól fél, a
család elveszítése csak a harmadik helyre került fel. Minden arról szól,
hogy a külsőségekben mutassák meg magunkat. Közben folyamatosan
fejlődik a technológia, a TikTok pár másodperces videói például semmi
másról nem szólnak, mint az abszolút megjátszásról, és annak a tovább
szeretéséről, tovább gyűlöléséről a lájkokon, kommenteken, minden
egyében keresztül. A folyamat egyre fokozódik, mert az oki kezelés helyett
a tüneti kezelést részesítjük előnyben. A tüneti kezelésnek viszont megvan
az a hátulütője, hogy rövid távon csökkenti ugyan a feszültséget, de nagyon
gyorsan megszokottá, ezáltal unalmassá válik. Csinálok egy néhány
másodperces videót, feltolom a TikTokra, egy-két óra múlva megnézem,
hányán reagáltak, tetszett-e nekik, vagy sem, és máris levonom a
tanulságot, hogy hülye vagyok, nem vagyok szerethető, mást kell hogy
csináljak. Ezért kell kitalálni újabb és újabb platformokat, amivel ezt az
óriási tömeget, amennyien itt élünk ezen a földön, le lehessen kötni, hogy
ne unatkozzon, mert ha unatkozik, akkor valami hülyeséget fog csinálni.
Mi máshoz is kezdene az energiájával?

A legtöbb ember nincsen megtanítva rá, milyen fontos letenni a garast

valami mellett. A napokban egy rádióműsorban azt feszegették, hogy
Magyarország az alkoholisták országa, és arra kérték a hallgatókat,
küldjenek be sms-t, munkaidőben hányán látták, hogy a kollégáik isznak. A
hallgatók állatorvostól kezdve sebészig, favágóktól tanárig szinte minden
szakmát megemlítettek az sms-eikben. A műsorvezetők annak próbáltak
utánajárni, vajon miért alakult ki ilyen brutális szintű alkoholizmus a
magyaroknál. A helyzet az, hogy az ivás is tüneti kezelés, és mint ilyen,
rövid távon oldja ugyan a feszültséget, de hosszú távon az csak fokozódik,
ördögi kört hozva létre. Éppen ezért nem véletlen, hogy ha a szülők úgy
oldják a feszültségeiket, hogy nem beszélnek róluk, nem vállalnak értük
felelősséget, nem vonják le a tanulságot, hanem mindezek helyett isznak,
akkor óhatatlanul a realitástól való menekülés rögzül bele a gyerekbe is, és
ő is ezt fogja utánozni.

A szülői mintát követik a gyerekek akkor is, amikor a kezdeti

párkapcsolatokban érzékelik a másikban az emberi hiányosságokat, és
meglepődnek, hogy ez mi. Mi ez a hiszti? Mi ez a rosszindulat? Hol van az
én hercegem? Az Igazi? És nem tudják, sem tinédzserkorban, sem később,
hogy amíg nem válók tudatossá, addig csak a saját hiányosságaimat
kompenzálom a másikkal. Mi ketten vagyunk a zár és a kulcs, a zsák meg a
foltja. És ez baj. Azért baj, mert olyankor nincs egyéniség. Az én
szememben a zár és a kulcs egymásra találása, az, hogy a saját
hiányosságainkat kompenzáljuk a másikkal, nem párkapcsolat, mindössze
támaszkodás. Nem a tökéletességről beszélek, mert tökéletes ember
nincs. Ember van, és az embernek, minden embernek vannak hiányosságai
és vannak erényei. A fehér lovon érkező herceg az, akinek nincsenek
negatív tulajdonságai. Aki

hibátlan. Aki, tegyük hozzá, csak a mesékben létezik. Tehát amikor a

herceget/hercegnőt várjuk, akkor nem számolunk azzal, hogy a párunk
egyszer igenis óhatatlanul büdös lesz fizikailag, és bizony büdös
lehet mentálisan is.

A fiúk hercegek szeretnének lenni, a lányok meg hercegkisasszonyok. Ez

ölt testet a látványos esküvői ruhában, amivel a lányok oly könnyedén
manipulálhatók, mert azt üzeni nekik, hogy gyönyörű vagy, csodálatos
vagy, hercegnő vagy, a legszebb a világon. Az idén tavasszal is elkezdtek
nyüzsögni az esküvőszervezők, nyíltak a kiállítások, a fiatal lányok alig
várták, hogy a Covid véget érjen, lehessen nekik is nagy
lagzijuk. Gyönyörű, drága ruha, jó kaja, mindenkit hívjunk
meg, legfőképpen azokat, akiket csak évente vagy kétévente látunk. A
lényeg, hogy jó sok ember gyűljön össze, akik ünnepük az ifjú párt,
merthogy milyen szépek, de elsősorban a bájos menyasszonyt csodálják
körül. Nem véletlen, hogy Angliában a királyi család ikoni-kus szerepet tölt
be, hiszen a fejünkben hercegnek vagy hercegkisasszonynak lenni
egyenértékű a kitűnés lehetőségével. Csak épp azt felejti el a menyasszony,
hogy minden csoda három napig tart, vagy addig sem.

És persze egyikünk sem a rossz herceg meg a fekete hercegkisasszony

szeretne lenni, hanem a fehér. Pedig a fekete lehet, hogy izgalmasabb,
szórakoztatóbb, komplexebb. A csajok egy része, legalábbis
kezdetben, valóban a „rosszfiúkra" bukik, akik beszólogatnak a tanároknak,
nem tanulnak, mert ezt tartják vonzónak. Valójában öntudatlanul a
bátorságot értékelik ezekben a srácokban, csak épp nem tudják, hogy azt
értékelik, és végképp nem tudják, hogy ez valójában nem bátorság. Az
öntudatlanok egyik sajátossága, hogy bármiféle extrém, azaz az ő
mércéjüktől eltérő viselkedéssel nagyon könnyű őket manipulálni. Hízeleg
nekik, hogy a másik vezető egyéniség, mégis észrevette őket.

Az emberek fiatalon úgy sétálnak bele a társfüggőségbe, hogy nem is

tudják, mi történik velük. Létrejön a kapcsolat, és már függök is a másiktól.
Márpedig ha a másikra támaszkodom, akkor nem fogom előhozni
önmagámból mindazokat az értékeket, amelyek ott lapulnak bennem, nem
fogom átélni azokat a sikerélményeket, amelyeknek az elérésére egyébként
képes lennék, hanem ráhagyatkozom a másikra, mert így kényelmes. Sok
párkapcsolatról utólag, a felbomlása után végighallgattam: „Hát,
átengedtem az irányítást

a barátnőmnek, merthogy ő sokkal ügyesebb, okosabb meg kreatívabb,

hadd örüljön neki!" Miközben az egész felállás csak arról szól, hogy az
illetőnek ez így rendkívül kényelmes, és lusta disznó ahhoz, hogy ezen
elgondolkodjon. De becsomagolja az egészet egy intellektuális kifogásba,
és még el is hiszi, hogy ez így jó.

Hasonló a helyzet, amikor egy fiatal lányt megkérsz, hogy írja le a pasiját.
Az öntudatlan azt válaszolja: „Kedves és megértő hozzám. Jót akar nekem."
A mondat mindig a „nekem"-mel és a „hozzám"-mal fejeződik be. Tehát
nem is a másikat jellemzi, hanem önmagáról árulja el, hogy bizonytalan,
hogy fél, és a másik hatalmas segítséget jelent neki, ezért ő az igazi pasi.
Én meg hallgatom ezt, és kiráz a hideg. A lány azt állítja, hogy szerelmes,
én viszont tudom, hogy hazudik, miközben nem is tudja, hogy hazudik.
Vagyis háborúzik önmagával.

Ez az öntudatlan lét és az ebben az állapotban kialakított támaszkodás, amit

az emberek párkapcsolatnak hívnak, szerintem maga a métely. Méreg, amit
cukornak hisznek. Pedig keserű, és öl. Sokat gondolkodtam azon, ennek
ellenére miért választják olyan sokan? „Hát mert nem tudtam, hogy ez
fontos" - válaszolná sok ember. De a törvény nem ismerete senkit sem
mentesít a törvény hatálya alól.

Mindegy, hogy lányok vagy pasik, a lényeg, hogy ennek a generációnak

ezzel a hozzáállásával egyszerűen lehetetlen megszerezni a boldogságot.
Vagy hagyjuk is a boldogságot; lehetetlen kiegyensúlyozott, békés
párkapcsolatban élni. Nem fog összejönni. Az öntudatlan ember nem veszi
észre, hogy amikor azt hiszi, hogy a másikról beszél, csak a saját
bizonytalanságának a tüneti kezeléséről beszél. Mert a „hozzám", a
„nekem", az mind az önzés, az egó megnyilvánulása. Aztán zajlik szépen az
élet, és amikor szembesül a másiknak az igazi valóságával, akkor
egyszerűen kirúgja. Ha a cipőm nem tetszik, veszek egy újat, ha a
telefonom nem tetszik, lecserélem. Mert ott az illúzió, hogy fiatal vagyok,
erős vagyok, és megtehetem, mert még sok időm és energiám van, ezért
nem foglalkozom azzal, hogy ez az idő csak addig tart, amíg el nem kezdek
öregedni.

Az egymásra való támaszkodás nem párkapcsolat. És azért nem

párkapcsolat, mert a belső elégedetlenség egy rövid idő után mind a két
félben fokozódik, és két fontos tényező feszül egymásnak. Egyfelől érzem,
hogy a másik nem az igazi, de nem vállalom fel a megfelelő lépést,
hogy ezen változtassak, mert a másik oldalon ott a bizonytalanságból
származó borzasztó szeretetéhség. A vágy, hogy szeressen már végre valaki,
és értsen meg, miközben érzem, hogy valami nem stimmel. Ezért mit
csinálok? Benne maradok a kapcsolatban. Mert sokkal fontosabb az,
hogy szeressenek, mint az, hogy hallgassak a megérzéseimre. Elnémítom és
meggyilkolom a belső hangomat, a megérzéseimet, mert a környezetem is
azt sulykolja, hogy nézd meg, milyen szép ember, jó családból származik,
kedvesek a szülei, tehetős, apádnak csak Suzukija van, neki meg BMW-je,
szép háza, medencéje, jó parti.

Amikor a kislány vagy a kisfiú először végighallgatja vagy végignézi a

„herceg/hercegnő fehér lovon" mesét, akkor általában a szülő is ott ül vele,
és a szülő is éppúgy elolvad a mesétől. Akkor jön a kérdés, hogy
„Anya, neked ugye apa a fehér herceged?" „Igen, kicsim" - és hozzá a
kényszeredett mosoly, a gyerek azonban elhiszi. Ezek után ne várjunk
csodát, ne lepődjünk meg, hogy amikor a gyerek tinédzser lesz, ő is egy jó
ideig a fehér lovat várja, a hátán a herceggel/hercegnővel, aki nem fog jönni
Pedig van megoldás. Az a megoldás, hogy a fiú vagy a lány, amikor belenéz
a tükörbe, önmagában lássa a herceget vagy hercegnőt. Tegye meg önmagát

hercegkisasszonynak vagy hercegnek, de ne csak mondja, hanem valóban

váljon azzá! Ezt hívom önbizalomnak. De a fiatalok nem ezt teszik, hanem
a külvilágtól várják a visszacsatolást, például a fehér lovon érkező
herceg/ hercegnő formájában, és ha nem jön, a belső feszültségük és a
kétségbeesésük egyre fokozódik.

Szülőként jellemzően gőzerővel toljuk a gyerekeknél a racionális tudás

fejlesztését, már kiskortól kezdve. Ugyanakkor az érzelmi fejlesztést
elhanyagoljuk (néhány iskolát kivéve, ahol teljesen másféle a
hozzáállás. Pedig az irodalmat, a drámákat, a verseket bele lehetne tenni
egy ilyen jellegű órába, persze nem csak azokat, mert az érzések kifejezése
nem csak a művészet révén történhet meg). Ez a feladat nagyon fájdalmas,
és nagyon melós. Legfőképpen az nehéz feladat, hogy szülőként bevalljam
magamnak: nem merem megmutatni az igazi arcomat. Nem merem a
másikat elküldeni a sunyiba, amikor úgy érzem, ezt kéne tennem,
mert annak ára van: a másik megsértődik. Lemegy dedóba, a 2-3 évesekre
jellemző dacreakciót produkál. Az állítólag felnőtt partnerem lemegy kis
pöcsbe vagy punciba. Hová lett a hercegem? Felnőttként is lehet hiszté-
riázni, legfeljebb nem a földhöz csapkodom magamat,

meg nem a játékaimat hajigálom ki a sarokból, hanem bevágom az ajtót

magam után, meg elrohanok.

Az egyik barátom felhívott a múltkor, hogy egy közös ismerősünk

ötvenvalahány éves korában meghalt. A barátom, aki telefonált, afféle örök
bohém pasi, aki igazából nem nagyon találkozott még a halállal Azt
mesélte, hogy amikor meghallotta a hírt, akkor rutinszerűen a piához nyúlt,
és három napig nem tudott magáról, mert az illető az egyik legjobb barátja
volt. Miközben elmondta a történetet, teljesen megváltozott a hangja,
hallhatóan belekúszott a félelem, amiért szembesült azzal, hogy közel
hatvanévesen ez vele is bármikor megtörténhet.

Úgy látom, azért mentünk el már régen nagyon rossz irányba, mert
manapság a kellemetlen élmények, többek között a fájdalom tabusítása
zajlik. Ugyanígy az emberi hiányosságainkról sem akarunk tudomást venni.
Ha egy híres emberről kitudódik valami ilyesmi, mindjárt bulvárhír lesz
belőle, és megy a röhögés, meg az ujjal mutogatás. Az illető meg
szégyenkezik, hogy lebukott, miközben miről beszélünk? Arról, hogy
kiderült, ő is emberből van. Ennyi az egész. Mégsem akarunk szembenézni
vele, hogy emberek vagyunk, és ennek fizetjük az árát már egy jó ideje, és
fogjuk is még durván fizetni.

„Állandó belső rettegés lesz a kísérője"

A BIZTONSÁG NEM BOLDOGSÁG

A fiatalok társkeresése viszonylag egyszerűen zajlik, mert miközben

tapasztalatlanok nagyon sok mindenben, a hús megszerzése borzasztó
fontos nekik. Ezek a kapcsolatok éppen ezért nem tartanak sokáig, mihelyt
megunják az aktuális húst, jön a következő, meg a következő. Ezt lehet
cifrázni, szőke, barna, fekete, mindenféle bőrszínű és orientációjú. Azt
hallottam, külföldön a nagyvárosokban még olyan bulihelyek is léteznek,
ahol fiúból lánnyá átoperált transzneműekkel

lehet célzottan ismerkedni, és amelyik pasi már unja a nőket, vagy unja a
férfiakat, és eszébe jut, hogy transzcsajjal még nem volt, ott ezt a hiányt
pótolhatja. Hogy ez a szakasz kinél meddig tart, arra semmilyen
recept nincs. Van, aki haláláig csak a húst keresi.

Megy tehát az ismerkedés, aztán előbb-utóbb ráfáznak, mert máris

működésbe lépnek azok a befolyásoló tényezők, amelyekről ők maguk nem
is tudnak. A gyerekek az iskolában és nagyon gyakran otthon is elsőként a
racionális konfliktusok kezelését sajátítják el. Az érzelmi konfliktusok
bizonyosfajta kezelését szintén megtanulják, ezt viszont mindig a szülőktől,
és öntudatlanul. Ezért amikor megfogalmazzák, hogy „Nem szeretnék olyan
lenni, mint az apám meg az anyám", nem veszik számításba, hogy az
érzések szubjektivizáló hatására el fogják felejteni az ilyen racionális
döntéseket. Ezért születtek meg az olyan szólások, hogy a szerelem
sötét verem, meg rózsaszín köd. Valójában mire a
kamaszok megfogalmazzák, hogy nem szeretnének olyanok lenni, mint a
szüleik, akkorra már olyanok, hiszen kiskoruktól kezdve őket látták, és
tőlük tanulták el a mintákat. Felfokozott érzelmi állapotban elfelejtődnek a
racionális megfontolások, és az ember öntudatlanul cselekszik. Az
öntudatlan cselekvés pedig a szülők érzelmi konfliktuskezelésében
legtöbbször defektes formában érvényesül, és a gyerek ezt a defektes formát
tanulta el, ezt használja éles helyzetben.
A szülők fejében sokszor meg sem fordul a gondolat, hogy ha elkezdenék
megtanítani a gyereküket a fájdalmas konfliktusok megfelelő kezelésére,
akkor azzal a későbbi megfelelő ismerkedését is elősegítenék. De a szülők
általában kicsi korától kezdve kímélni akarják a gyereket a fájdalmaktól.
Nehogy fájjon neki, nehogy megüsse magát, nehogy beverje a fejét,
nehogy, nehogy! Tíz év múlva az ilyen kölyök, amikor elkezd ismerkedni,
összevissza fogja csinálni magát az első visz-szautasítás hallatán, és
hisztireakciót fog produkálni, mint egy óvodás. „Hogy mondhatott nemet
nekem az a hülye kurva/rohadt disznó, miközben én a tenyeremen
hordoztam?!"

A legtöbb ember nem akarja elhinni, hogy bizonyos törvényszerűségek rá is

vonatkoznak. Éppen ezért az egó hajtani fogja őket, hogy bebizonyítsák, ez
nem így van; „Én nem támaszkodom", „Én őszinte kapcsolatban élek", „Mi
nem hazudozunk sem magunknak, sem egymásnak." De egy csomó fontos
mondatot soha nem

mondtak ki önmagukról, mert nem ismerték fel ennek a fontosságát. Meg

vannak győződve róla, hogy jól nevelik a gyerekeiket, és eszükbe sem jut
elgondolkodni azon, hogy akkor vajon a gyerek miért fél a
kapcsolat kialakításától. Miért fél az érzéseiről beszélni? Azért, mert az apja
sem beszélt róluk, ezért ő ugyanolyan lett.

Aki ezt nem akarja elhinni, az számos keserves tapasztalatot fog gyűjteni,
aztán tíz vagy húsz év múlva esetleg megérti majd ezeket a
törvényszerűségeket, de az is lehet, hogy soha. Nekem ezzel nincs bajom,
nem akarok megváltoztatni senkit. Én mindig csak ajánlásokat teszek, aztán
mások vagy élnek velük, vagy nem. Ez már nem rám tartozik. Hogy a
szülők módszerei működnek-e, vagy sem, azt mindig a gyakorlat dönti el.

A kulcs tehát az lenne, ha a szülők megtanítanák a gyerekeiket a fájdalmas

konfliktusok megfelelő kezelésére, a fájdalmas érzések kimondására, és
arra, hogy ilyenkor ne a másikra mutogassanak, hanem először nézzék meg
a saját felelősségüket az adott folyamatban. Mi az, amit nem mertek
idejekorán észrevenni? A problémát az jelenti, hogy hogyan tanítsa meg a
szülő a gyerekét ezekre, hogyha ő maga a saját életét nem így éli. A gyerek
előbb-utóbb észreveszi, hogy az apja
vagy az anyja vizet prédikál, de bort iszik, és olyasmit vár el tőle, amit ő
maga a saját maga életében nem követ. Ilyenkor a gyerek nagyon hamar
arra a következtetésre jut, hogy a szülő hazudik, és csak játssza az
erőset. Amíg minden szép és jó, addig büszkélkedik, de a fájdalmas
dolgokról hallgat, és nem mutatta meg neki sohasem, hogy olyankor mit
tegyen. Pedig az ismerkedés erről szól: öröm is, fájdalom is bármikor
bekövetkezhet.

Természetesen a gyerekekhez nem egyformán kell hozzáállni, hiába

gondolja ezt sok szülő, hanem a személyiségüknek megfelelően. Könnyen
előfordulhat, hogy ugyanolyan szülői minták mellett a testvérek közül az
egyik megküzdő típus lesz, aki beleáll a nehéz helyzetekbe, míg a másik
élvezi, hogy anya, apa elintézi helyette a tennivalókat, és a maga részéről
mindig, minden körülmények között a kényelmet és az elbújást választja.
Ilyenkor a szülőknek tudatosan szükséges úgy dönteniük, hogy a
konfliktuskerülő gyereküket szándékosan beletolják konfliktusokba, és
megtanítják rá, hogy vállalja a felelősséget önmagáért és a tetteiért.

Ez lenne tehát az ideális állapot, a szülők viszont általában nincsenek

tisztában azzal, mit jelent a birtoklás, a belső lazaság, a fájdalmak
megfelelő kezelése. Nem

tudják, mit jelent felelősséget vállalni egy érzelmi szituációban a másikra

mutogatás, kölcsönös szidalmazás és vádaskodás helyett. Rengeteg
hiányosság jellemzi az érzelmikonfliktus-kezelésüket, és a gyerekek ezt
leutánozzák. Ugyanakkor mivel az utánzás öntudatlanul történik, idővel
óhatatlanul rá fognak fázni. Ha sérülnek egy kapcsolatban, a lányok
jellemzően az anyjukhoz fordulnak, vagy ha ő nem hiteles, akkor egy
barátnőjükhöz, aki egyáltalán nem biztos, hogy jól látja és kezeli az ilyen
helyzeteket. Elkezdik hát begyűjteni a szerelmi sérüléseket, amelyek
ösztönzésére az öntudatlan ismerkedés következő célja a biztonságkeresés
lesz.

Ebben az első szakaszban nem következik be az egyéni felelősségvállalás,

tehát a fiatalok nagyon sokáig nem mondják ki, mi az ő felelősségük abban,
hogy átverték, faképnél hagyták, leépítették őket. Ez nagyon sokáig így
mehet, és ez az oka, hogy amikor valaki pórul jár, a legtöbbször azt hiszi, ő
a maga részéről megtett minden tőle telhetőt, bezzeg a másik, bezzeg a
pasik, akik csak kihasználnak, bezzeg a csajok, akik szintén
csak kihasználnak! Itt kezdődik az a típusú párválasztás, amit vak vezet
világtalant felállásnak nevezhetünk. Ez egyenértékű a biztonságkereséssel,
bár a két fél nem így nevezi - és itt jön a durva csavar! ők azt hiszik,
hogy pontosan ebből születik majd meg a boldogság. Tapasztalataim szerint
ez a hozzáállás jellemző a magyar felnőtt populáció jelentős részére:
hárítják a felelősséget, lés mindig a másik a hunyó. Ezért félnek a
csalódástól, ezért félnek kimondani egy új kapcsolatban, hogy mi volt az ő
szerepük egy-egy korábbi kapcsolat megszűnésében, ezért nem vonják le a
tanulságokat, hogy legközelebb másként cselekedjenek.

Az emberek többsége tehát a mindenkori új kapcsolatában a biztonságot

keresi, amelyet boldogságnak definiál, miközben ami valójában elindult, az
az egymásra támaszkodás. Tovább színesíti a történetet, hogy nem jön rá,
hogy mindkét szülői mintát utánozza, és ha jól akarja érezni magát a
bőrében, ahhoz kulcsfontosságú lenne a szülőkről való érzelmi leválás. Ez
csak úgy következhet be, ha elfogadja a szüleit emberként, mert csak ebből
következhet az, hogy önmagát is elfogadja emberként. Ha azonban mindez
nem következik be, akkor kialakulnak a különböző játszmákkal teli
kapcsolatok. Ez már nem is káosz, hanem maga a rettegés foka, mivel a
rendezetlen viszonyokhoz nagyon konkrétan definiált rettegés járul.
Megismerkedik egy bizonytalan

ember egy másik ugyanolyan bizonytalannal, és valamelyiküknek relatíve

gyorsan eszébe fog jutni: „Vajon meddig lesz velem? Mikor fog ő is a
szemembe hazudni, mikor fog ő is megcsalni, mint a korábbi
partnereim?" Emiatt állandó belső rettegés lesz a kísérője.

Amíg a szülőkről való érzelmi leválás nem történik meg, addig az illető
nem tudja, hogy a boldogságkeresése valójában támaszkodás,
biztonságkeresés. Megjelennek minták, amelyek vezetik a kapcsolatot, de
egyáltalán nem tudatosítja őket. Nagyon sokáig nem tudatosítja őket, és
mivel kialakult a rettegés, ennek így vagy úgy hangot is ad. Azt kérdezgeti
a párjától: „Szeretsz? Biztosan szeretsz? Elég jó voltam? Ugye, én vagyok
életed legjobb szexuális partnere?" Ez mind-mind a belső bizonytalanság
megnyilvánulása, mert ha én nem bízom magamban, akkor állandóan
visszakérdezek, mint a kezdő szakács, akinek borzasztó fontos a többiek
visszajelzése, hogy ízlett-e a főztje, vagy sem. A bizonytalan emberben
ugyanez zajlik: „Jó vagyok vagy nem vagyok elég jó? Úristen, mit
csináljak, ha nem leszek jó?

Itt lépnek be a különböző praktikák, amelyeket a magazinok, a barátnők,

meg egyéb úgynevezett szakértők tolnak. Holott hogyha az alapok
bizonytalanok, akkor az öntudatlan ismerkedésből származó kapcsolat
végkifejlete a kívülállók számára egyértelmű, még ha maguk az érintettek
nincsenek is vele tisztában. A valódi nagy konfliktus akkor adódik, ha ebből
a kapcsolatból gyerekek születnek. A folyamatos belső rettegés
pedig magára az érintettre is kihatással van, a sok önbecsapás és menekülés
következtében testi és lelki tünetek, majd betegségek alakulhatnak ki.

A múltkoriban olvastam egy cikket az online társkeresésről, és arról, hogy

akik jelen vannak ezeken a platformokon, mit szoktak megjelölni, mi a
céljuk. Kiderült, hogy aki az alkalmi ismerkedést jelöli meg, az
egyértelműen csak szexet akar. De vajon nem ez a legbecsületesebb állítás?
Hiszen képtelenség úgy belevágni a párkeresés folyamatába, hogy
„Keresem azt a csodálatos egyént, akivel majd csak ásó, kapa, nagyharang
választ el minket". Ilyen előfeltétel láttán sokan azonnal fejvesztve
menekülnének, mert nem akarnának találkozni olyasvalakivel, aki az első
pillanattól kezdve életre szóló kapcsolatot keres, és az alapján
méregeti őket, hogy megfelelnek-e ennek a hatalmas elvárásnak, vagy nem.
Akkor már sokkal inkább önmaguk tudnak lenni, ha azt állítják, csak
alkalmi kapcsolatot keresnek.

Ha valaki alapból hosszú távra tervez, és „ő az igazi" kapcsolatot keres,

akkor ez már eleve görcsös hozzáállást alakít ki benne. Ez pedig azzal a
veszéllyel jár, hogy a hosszú távú kapcsolat reményében nem
észleli megfelelően a kezdettől jelen lévő intő jeleket. Ignorál-ja őket, mert
azt mondja magában, hogy a hosszú távú kapcsolatnak része az
alkalmazkodás, miközben igazából megalkuszik az elejétől kezdve.

Az emberek nagyon gyakran a megalkuvást hívják alkalmazkodásnak, mint

ahogy a biztonságot hívják boldogságnak. Egyformán önbecsapás mind a
kettő. Az alkalmazkodás olyasvalami, amit mind a két fél kölcsönösen
vállal és gyakorol. Tehát ő is enged, én is engedek. A megalkuvás az, ha én
nyelek, tűrök, hallgatok, ha mindig a másiknak van igaza, és mindeközben
azt állítom magamban, hogy ó, hiszen csak alkalmazkodom. Az
alkalmazkodás békés folyamat, mind a kerten jól vagyunk, tehát tudunk
mosolyogni. De ha megalkuszom, onnantól kezdve már nem tudok
mosolyogni Befeszülök, folyamatosan él bennem a rosszallás a másik felé
is, és önmagam felé is. És ha neheztelek a páromra azért, amit én tettem
meg, úgymond, a másik kedvéért, mert „ez egy kapcsolat, ahol

kompromisszumokat kell kötni", az nem alkalmazkodás, hanem

önbecsapás.

Gyakran hallom a hölgyektől: ma az az egyik legnagyobb csapda, hogy

iszonyúan meg akarnak felelni annak a szerepnek, hogy nekik
családanyáknak kell lenniük, meg kell találniuk az életük párját,
hozzámenni és gyerekeket szülni neki, aztán nagymamává válni.
Emiatt sokszor nem is azért ismerkednek, mert feltétlenül párra vágynának,
hanem mert meg akarnak felelni ennek az elvárásnak, ráadásul ahogy telik
az idő, kívülről egyre erősödik a rájuk nehezedő nyomás. „Mikor mész
már férjhez?" „Nem zavar, hogy a húgod előbb megy férjhez, mint te?"
„Mikor szülsz már gyereket? Ketyeg a biológiai órád!" Ugyanakkor
bizonyos szempontból a férfiak élete is ugyanilyen. Az anyjuk rájuk néz, és
azt mondja: „Kisfiam, más a te korodban már rég megállapodott családapa,
te mikor akarsz megnősülni?"

Aki egyébként ilyeneket hangoztat, abban az állítólagos aggodalom mellett

a rosszindulat is munkál, ami mögött pedig az a tudattalan érzés rejtőzik,
hogy ha nekem rossz, legyen a másiknak is rossz. Faragjon ő is rá! Nehogy
már csak én szívjak, ő meg itt éli világát! - gondolják magukban a szerető
anyák, meg a szerető tesók. Mint a tanmesében a rákok: ha berakják őket
egy vödörbe, akkor amelyik ki akar mászni, azt a többiek visszahúzzák.
Nehogy már ő kiszabaduljon, miközben mi itt szívunk a vödörben!

Összefoglalva elmondható, hogy az ismerkedés motivációja az esetek 95

százalékában vagy a hús, vagy a biztonság keresése. A biztonság sokak
számára pozitív fogalom, valójában viszont csak tüneti kezelés, mert a
biztonságkereső csak addig érzi jól magát, amíg a másik jelen van,
éjszakánként ott szuszog mellette az ágyban. Ahhoz ugyanis nagyon sok
minden más feltételnek is teljesülnie kellene, hogy az illető ne féljen
egyedül lenni, hanem olyankor is jól érezze magát, ha magára marad. De ha
él benne a belső rettegés attól, hogy a másik hazudik neki, vagy megcsalja,
és legfőképpen hogy mikor megy haza, hazamegy-e egyáltalán vagy lelécel,
akkor jönnek az érzelmi manipulációk. Úgy hiányzik, szuszogjon itt
mellettem! Ugyanis a másik szuszogása eltereli a figyelmet a rengeteg
belső félelméről, legalábbis egy ideig. Az ismerkedést mindenki a hússal
kezdi, majd jön a biztonságkeresés, ha viszont megérti az ember, hogy ezt a
biztonságot először önmagában szükséges megteremtenie, és csak utána
párt keresnie, akkor az teljesen más szintű kapcsolat lesz.

„Végig hű maradsz önmagadhoz"

A JÓ ISMERKEDÉS

A valódi ismerkedés alapja két kulcsfontosságú tényező. Az egyik, hogy ha

a kiszemelt fél nemet mond, akkor attól ne szakadjak össze. A másik ebből
következik: hogy ne féljek az esetleges fájdalmas pofonoktól. Ne tartsak
attól, hogy hiába teszek meg mindent, mégis pofára esés lesz a vége. Ha a
visszautasítást is meg felelően kezelem, és a csalódástól sem félek, plusz
jól érzem magam a bőrömben, akkor következik még e8V nagyon izgalmas
kérdés: hogy a szívet és az agyat össze

tudom-e kapcsolni. Azaz észreveszem-e a pillanatot, amikor megtetszik

valaki, és racionálisan el tudom-e indítani azt a cselekedetsorozatot,
amelynek a végkifejlete aztán lehet jó vagy rossz. Hányán járnak úgy,
hogy megtetszik nekik valaki, a hús vagy egy gesztus, egy mosoly, az
összkép, mindegy, mégsem kezdeményeznek, hanem keresik a kifogásokat,
mert jaj, úgyis nemet fog mondani! Egy ilyen valaki meg én? Hogyan?
Ugyan már, kicsi vagyok én hozzá, kevés vagyok! Az agyukkal nem
pusztán a kéziféket húzzák be, hanem egyenesen satuféket nyomnak,
miközben azért ott munkál bennük a vágy, hogy megismerkedjenek vele.
Taposnák a gázt, de nem merik.

Ennek az oka a kudarctól való félelem. A kudarc kilátása a legtöbb ember

számára iszonyúan frusztráló, holott a kudarc az élet része. Azonban, és ez
nagyon izgalmas, van különbség a kudarc és a nem sikerült között. A
kudarc az az állapot, amikor nem tettem bele mindent egy adott nehézség
megoldásába, a nem sikerült pedig az, hogy megtettem mindent a
megérzéseim és akkori tudásom alapján, de nem jött össze. A ragadozó
madeirák például, bár rendkívül gyorsak, a látásuk nagyon fejlett, és
megfelelően reagálnak minden

rezdülésre, mégis eléggé alacsony hatásfokkal vadásznak. Ennek ellenére

ha egy öly v vagy karvaly elhibázza, nem esik kétségbe, hanem újra elindul,
és aztán megint. Ilyen az élet! Megrázza a tolláit, azt mondja, hát, ez most
nem jött össze, és megy tovább. Amit kudarcnak nevezünk, az tehát jóllehet
fájdalmas, valójában természetes folyamat. Mégis sokakat megnyomorít,
és ennek az oka a masszív egó, amelynek a tulajdonosai nem akarják
elfogadni, hogy emberből vannak. Az ember hibázhat, tévedhet, veszíthet.
És akkor mi van? Megyek tovább. Ez ugyanolyan, mint amikor
gyorshajtásért elkap a rendőr. Rostokolhatnék az út mellett két évig, siratva
magam, hogy a francba, elkapott a zsaru! Holott mi történt? Hibáztam,
megbüntettek, kifizettem, legközelebb majd jobban vigyázok.

A szülők azonban sokszor nem tanítják meg a gyerekeiket arra, hogy nem
járhatnak mindig jól, nem tetszhetnek mindenkinek. A srácokban pedig
egykettőre kialakul megalkuvás, a „ha ló nincs, a szamár is jó" hozzáállás.
Rengeteg ember gondolja úgy, hogy nem jut neki soha ló, neki csak a
szamár jár, és akkor valóban csak azt kapja meg. Márpedig ha én nem
tartom méltónak magam a másikhoz, az nem fog belépni az életembe. Ha
lebecsülöm magam, és csak némán vágyakozom a másikra, az felbukkanhat
ugyan, de át fog nézni a fejem felett, nem fog észrevenni, úgy
lekicsinyítettem magam.

Ha viszont tudatos vagyok, jól érzem magam a bőrömben, hiszek

magamban, érzem, hogy a fájdalmas konfliktusokat is megfelelően tudom
kezelni, és nem félek a visszautasítástól, akkor ha megtetszik valaki,
ha érzem, hogy ő nekem igazi csoda, akkor cselekszem! A másik azt
mondja, hogy foglalt? Semmi gond, vigyázz magadra, jót dumáltunk, koszi!
És megyek tovább. Jól érzem magam, amikor a másikkal ismerkedem,
mert egyedül is jól érzem magam a bőrömben, hiszen nincs az életemnek
olyan területe, amelyet takargatni való vakfoltnak tekintenék.

Ide eljutni nagyon idő- és energiaigényes folyamat, de megvalósítható. A

vakfoltok akkor keletkeznek, amikor nem mondok ki önmagámról valamit,
amitől félek. A félelem ránt görcsbe, holott igenis el lehet érni azt az
állapotot, amikor félelem nélkül tudok önmagámra nézni Mik is ezek a
félelmek? A gondolkodó ember egyik fő feszültsége, hogy egyszer meg fog
halni, és utána mi lesz azokkal, akiket szeret. A 21. század
fogyasztói társadalmában élő ember következő parája: mi lesz, ha kirúgják
a munkahelyéről, ha elszegényedik, ha nem tudja majd megengedni
magának azokat a kényelmi szolgáltatásokat, amelyek neki állítólag
nagyon-nagyon fontosak. Például ha Covid-lezárás idején nem ihat gin-
tonikot, vagy benzinhiány esetén nem tankolhat any-nyit, amennyit akar.
Egyszóval mindig akad félnivaló, vagy ha nem, akkor a 21. századi ember
gyorsan generál magának valamit.

Ennek az ellentéte az, ha elfogadom, hogy az adott pillanatban jól vagyok,

és jöhet bármi, megoldom. Illetve ha nem oldom meg, az sem baj. Ennél
sokkal fontosabb az az érzés, hogy a legjobb tudásom szerint megtettem
mindent. Ismerkedem, és ha csak arra van lehetőségem, hogy lángosozni
vigyem el a másikat, akkor elviszem lángosozni. Vagy felviszem a
dombtetőre, és megmutatom az éjszakai égboltot, vagy énekelek neki,
teljesen mindegy. A lényeg, hogy magamat adom. Ha ilyenkor feszült
vagyok, akkor nem tudom megtenni, amire amúgy képes lennék. Ha félek a
kudarctól, ha félek kockáztatni egy váratlan szituációban, amikor az utcán
rácsodálkozom valakire, és nem megyek oda hozzá, akkor nem tettem meg
mindent. A meg nem oldott félelem kizárja azt az opciót, hogy szabadon, a
képességeim teljében és tudatában cselekedjek. A 21. században félelem
nélkül élni, akár egyedül is, szerintem maga a nirvána.

A jó ismerkedés általában derült égből villámcsapásként jön, a legtöbbször

akkor, amikor nem várod. Nem lehet rá felkészülni, de nem is kell. Annak
az esélye, hogy fiatalon összeismerkedj életed szerelmével, minimális, bár
mint tudjuk, néha a vak tyúk is talál szemet. Én is ismerek olyan embereket,
akik relatíve fiatalon találkoztak, és együtt eltöltöttek egy egész
életet. Elképzelhető, hogy megtörténik, de nem ez az általános.
Összességében minimális az esély arra, hogy elsőre beletrafálj, a
legtöbbször ocsút fogsz felcsipegetni, nem tiszta búzát. De a megfelelő
ismerkedés akkor is az, ha úgy fogsz bele, hogy nem félsz. Sem attól, hogy
a másik nemet mond, sem attól, hogy igent mond ugyan, de hozzáteszi,
hogy nem hosszú távú párkapcsolatot akar, hanem csak aznap szeretné jól
érezni magát veled.
Az igazi ismerkedés jelszava az, hogy mindent bele! Mit is jelent ez? Azt,
hogy az első pillanattól kezdve magadat adod. Bátor vagy beszélni
bármiről. Ha nem tudod, akkor ki mered mondani, hogy nem tudod. Az
igazi ismerkedés jellemzője, hogy az első félórájában, órájában, két
órájában végig hű maradsz önmagadhoz. És közben nem akarsz igazából
semmit a másiktól, csak élvezed a társaságát, a pillanatot, jól érzed
magad vele. Nem azért, hogy megszerezd a másikat, hanem egyszerűen
megéled a jelent, vagyis csak a mai napot, és azon belül az itt és mostot, és
ha a másik ennek ellenére a végén azt mondja, hogy mégsem, akkor
szép napot. Kevesen teszik ezt meg önmagukért, holott épp akkor jöhet létre
hosszú távú kapcsolat, ha mind a két ember ugyanígy áll hozzá.

A legjobb kapcsolatot is csak aznap teheted jó minőségűvé. Ha lefekszetek

aludni, akkor a kapcsolat is öntudatlanságba süpped. Ha felébredtek, újra
kezdődhet minden. A hosszú távú kapcsolat az, ha folyamatosan így állsz
hozzá, és ahogy módik az idő, egyszer csak ráeszmélsz, hogy nahát, már a
hatodik évet töltjük együtt, már a tizedik évet. Egyébként viszont nem az
idő múlását tartod szem előtt, hiszen nem az a fontos, hanem mindig az
aktuális napot nézed.

Az nem baj, hogy gyereket akarsz, közösséget, családot. Vagy összejön,

vagy nem. Mindannyian részei lehetünk egy közösségnek, ha nyitottak
vagyunk rá. A baj az szokott lenni, hogy amikor megszületnek a gyerekek,
a szülők gyakorta azzal hitegetik magukat, hogy ugyanebben a pezsgő
közösségben töltik majd az egész életüket. Holott a gyerekek tizennyolc-
húsz éves korukban lelépnek otthonról, és talán csak havonta
egyszer látogatják meg a szüleiket, attól függően, hogy milyen messze
élnek. Online persze láthatják egymást, arra való a Skype, a Viber, szia,
szia, puszi, puszi, de aztán mindenki lecsukja a laptopot, és a szülő
ugyanúgy ott marad egyedül vagy kettesben a párjával, a gyerekek nélkül.
Nem úgy kell ismerkedni, hogy az lebeg a szemed előtt: a másikkal fogsz
majd családot alapítani és gyereket csinálni. Persze meg lehet fogalmazni
hosz-szú távú célokat, de attól még egyáltalán nem biztos, hogy be is
következnek. A vágyaknak az a természetük, hogy vagy teljesülnek, vagy
nem. Akkor vagy jól, ha elfogadod azt is, ha beteljesül, és azt is, ha
nem. Sokkal fontosabb, hogy az odafelé vezető úton megte-szel-e mindent,
ami tőled telik. Ez a fontos, ettől tudsz ugyanis jól aludni.
Hogyha így végigviszel 3650 napot, mindig az adott napra koncentrálva,
akkor egyszer csak rácsodálkozhatsz, hogy már tíz éve együtt vagytok a
másikkal. Vagy 7300 napot, és akkor húsz éve együtt éltek. De nem a 7300
nap számít, hanem mindig az aktuális, az az egy, amit éppen megéltek. Ez a
hosszú távú harmonikus kapcsolat jellemzője. És ez nem fárasztó, hiszen ha
szenvedéllyel szeretnél élni, akkor magától értetődő, hogy mindent
beleadsz, őszintén és teljes lelkesedéssel. Akkor azt érzed, hogy nincsenek
elvárások, és nem kell a hátadon pörögni.

Ez az állapot azonban csak akkor következik be, hogyha mind a két fél jól
érzi magát a bőrében. Máskülönben jön a miért hangoskodsz, miért
hallgatod a zenét, menj anyádba, hagyjál békén, fáj a fejem, menstruálok,
fodrászhoz megyek, mit szólsz bele, te nem értesz hozzá. Jönnek a
játszmák: „Nem vetted észre, milyen éhes vagyok? Azt hittem, hogy főzöl
vacsorát, güzülök egész nap, hazaérek, és azt sem érdemiem meg, hogy egy
tál meleg kaját idelökj az asztalra?" Ahogy Frédi vágja Vilma fejéhez a
Flintstone családban: Tudod, hogy hőzöngök, ha nem gőzölög az asztalon a
csülök, mikor lecsücsülök.

Az ismerkedés során a humor és a spontaneitás egyesekre jellemző,

másokra nem. Miből fakad a különbség? Mikor lesz humoros valaki? Mikor
lesz spontán? Nagyon sok esetben azok keresnek kapcsolatot, akik nem
érzik jól magukat a bőrükben, és a kapcsolattól várják, hogy megoldódjon
az életük. Húst akarnak, vagy biztonságot, vagy épp házicsics-kát, apa-
vagy anyapótlékot. Ilyenkor az egó valamilyen vágya a motiváció. Spontán
viszont akkor leszel, ha mersz ösztönösen reagálni. Ha gyáva vagy
ehhez, akkor görcsösen törekedni fogsz a biztonságra, a matekra, a
kiszámíthatóságra. Aki gyáva, az nem spontán. Az a jó kezdet, ha jóban
vagy magaddal, és éppen ezért nem feltétlenül akarsz valamit a másiktól -
ám ezt megvalósítani csak nagyon kevesen fogják. De ezzel nekem nincsen
bajom, mert azt gondolom, hogy a hitnél nincs fontosabb. A legfontosabb
az, hogy bármelyik utat választod is, érezd magad jól benne. Legyen az
arcodon szívből jövő mosoly, és akkor én mindent elhiszek neked. Ha te jól
érzed magad ebben, akkor az királyság.

Ismerkedni bárhol és bármikor lehet, de ha valaki görcsösen kapcsolatot

keres, az rá fog cseszni. Aki keres, az nem talál. Aki a legszebb ruháját
veszi fel, a legszebb arcát mutatja, az máris elkezdett hazudni, hiszen
olyasmivel dicsekszik, amivel valójában nem is rendelkezik. Rövid ideig
persze működik a dolog, átmenetileg mindenki tud laza lenni, főként ha
szex vagy drog hatása alatt áll, akkor nincs gond. De ez nem tart sokáig.
Nem véletlen a mondás, hogy lakva ismeri meg egymást két ember.
Olyankor valósággá válik Nick Hornby regényének, a Pop, csajok,
satöbbinek az a jelenete, amelyben azon lamentál a főhős, micsoda
disznóság, hogy az ismerkedés meg az udvarlás szakaszában a nők
mindig csipkés fehérneműt viselnek, de összeköltözés után a szexis
fehérnemű eltűnik, és csak kifakult pamutbugyik lógnak a fregolin.

Ha jól érzed magad a bőrödben, akkor az első pillanattól kezdve nem fogsz
hazudni, hanem megmutatod, hogy milyen vagy valójában. Mered
önmagadat a placcra tenni. És nem szerepet játszol, nem a vágyaidat
adod el valóságként, miközben tudod, hogy nem mondasz igazat. És nem is
vágysz mindenáron az ismerkedésre. „Ha jön valaki, akivel jól érzem
magam, király. De ha nem jön aznap, akkor is jól érzem magam." Ez
azonban az esetek 99 százalékában nem így működik. Pedig csak akkor
lehet esélyed valódi kapcsolatot kialakítani, ha megoldod a saját
félelmeidet. Ha fel- és elismered a saját felelősségedet a korábbi
kapcsolataidban, kimondod, hogy mit nem mertél észrevenni és miért,
miben hazudtál önmagadnak, miben aláztad meg magad. Ha rendezed
ezeket a folyamatokat önmagadban, akkor kialakulhat a spontaneitás. Ekkor
el tudod fogadni, hogy egyforma eséllyel jön létre vagy sem a kapcsolat, és
egyik kimenetel sem okoz frusztrációt. Ez nem azt jelenti, hogy minden
mindegy, mert az a közöny jele lenne. De ha jól érzed magad a bőrödben,
akkor ugyanolyan jól vagy, amikor nem ül melletted valaki, mint akkor, ha
ott ül. Tehát nem azt mondod, hogy minden mindegy, hanem elfogadod ezt
is, és ugyanolyan örömmel viszonyulsz ahhoz is. Mindez lehetőség, nem
tét. Ha tétnek tekinted, akkor óhatatlanul kialakul benned a feszültség, és
jönnek az adott helyzethez való megfelelési kényszerből származó
baklövések.

Ha egyáltalán beszélhetünk tétről, hát az a tét, hogy képes vagyok-e a

számomra fájdalmas dolgokról is nyugodtan beszélni, ha a másik
megkérdezi: „Na, és eddig mit csináltál? Az utolsó kapcsolatod milyen
volt?" Mert ismerkedésnél ez is felmerül. Ha erre azt válaszolom, hogy az
előző csajom vagy pasim egy aljas szemétláda volt, akkor a másiknak
tudnia kell, hogy én érzelmi szempontból nem nőttem fel, azért mutogatok

a volt partneremre, azért siránkozom. Aki tudatosan ismerkedik, és

tisztában van ezekkel az intő jelekkel, annak nem is kell összeköltöznie a
másikkal ahhoz, hogy megtapasztalja, milyen az illető valójában. Az
öntudatlanok összeköltöznek, és csak akkor érkezik majd a nagy
rácsodálkozás, a tudatos emberek viszont már az első egy-két órában
pontosan érzik és tudják, milyen a másik.

Az előző kapcsolatot firtató kérdésre azonban válaszolhatom azt is:

„Hagytam magam, megszívattak, de hál' istennek rájöttem, hogy gyáva
voltam, nem mertem meglátni az intő jeleket, a másik csak ezt használta ki,
ezért nem haragszom rá." Ilyenkor az, akivel épp ismerkedem,
megállapíthatja magában, hogy azt a durva, ez aztán bátor alak! Mer
beszélni a saját felelősségéről! Ezzel abban a pillanatban tiszteletet
vívok ki, miközben nem ez a célom. Na ez tényleg ismerkedés! Az
ismerkedésnek látszó folyamat teljesen más. Olyankor az első randevún
arról beszélek, hogyan sérültem meg a korábbi kapcsolataimban, a másik
meg ugyanezt mondja pepitában. „Szegény én, milyen jó vagyok, és mégis
megszívattak!" Mire ő: „Tényleg, szegény te!" Megerősíti az érzéseimet,
simogatja a fejemet, és a terapeutámmá válik, az apámmá vagy az anyámmá
- és a potenciális felnőtt párkapcsolat lehetőségének abban a pillanatban
lőttek. Legjobb esetben is csak a kölcsönös egymásra támaszkodás marad.

A kapcsolaton belüli kölcsönös egymásra támaszkodásnak az eredménye

ma Magyarországon, hogy iszonyatosan sok a búvalbélelt és pesszimista
ember. Ez pedig nem vezet semmi jóra, mert a fiatalok a szülői mintát
viszik tovább, és hozzájuk hasonlóan ők sem mernek érzelmi
konfliktusokban felelősséget vállalni Hogyha ezen elkezdenének
változtatni, mindjárt nem lenne gond az ismerkedéssel. Nem tudom,
vajon ez csak nálunk, Magyarországon ilyen nagy probléma-e, de
valószínűnek tartom, hogy inkább általánosan jellemző a fogyasztói
társadalomra. A természeti közösségekben az emberek jóban vannak
önmagukkal és a környezetükkel, elfogadják az életet és a halált, egyiket
sem misztifikálják. Mindennek megvan a maga helye és az ideje, mások az
elvárásaik, nincsenek irracionális vágyaik.
Azt szokták mondani, hogy a 21. századi embernek, összehasonlítva akár
csak a 19. századival, borzasztó magasak az elvárásai, és nagyon alacsony a
hálaszintje. Ez régen pont fordítva volt: a keveset is hálásan fogadták, és
nem követelőztek. A 21. század embere nem akarja megérteni és elfogadni,
hogy a kevesebb több, a párkapcsolatban is. Attól, hogy nincs mellettem az
igazi, még jól érezhetem magam a bőrömben. Ha ezt nem fogadom el,
frusztrált leszek: „Jó-jó, szeretem a munkámat, el tudok menni ide-oda,
amoda, jó kapcsolatban állok a szüleimmel, a munkatársaimmal, de a
francba, hol van már az igazi?" Ha viszont megértem, hogy a kevesebb
több, akkor jól fogom érezni magam a bőrömben. Az élet a pillanatokból
adódik össze. Ez nem azt jelenti, hogy vakon közlekedem; ha kimegyek az
utcára, és meglátok egy szempárt, amely csillog, amikor visszanéz rám,
akkor reagálok! Minek túlbonyolítani? Ha a másik is nyitott, akkor
nincsen semmi gond.

Ha kezdettől magamat adom, akkor csak az a kérdés, hogy kialakul-e a

kölcsönösség a másikkal. Odafigyel rám? Ha kiderül, hogy nem figyel,
hanem, mondjuk, matat a telefonjával, merek-e azonnal reagálni,
vagy hagyom, hogy matasson tovább? Merek-e az első pillanattól kezdve
nemet mondani, kereteket lefektetni annak ellenére, hogy tetszik a másik?
Mert ha nincsen

meg a kölcsönös tisztelet, akkor csak raboljuk egymás idejét. Tehát:

mindent beleadni, figyelem, tisztelet, odafigyelés, nemet mondás, őszinte
érzések kimondása, gondolatok megfogalmazása, felelősségvállalás,
pezsgés, röhögés, humor, lazaság. Nekem ez a jó ismerkedés, életkortól
függetlenül.

„Ekkor lép színre a szamár, aki addig jó, amíg nem jön a ló"
„Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!"
„Figyelsz, mint a sas'
Miért sír olyasmiért, ami soha nem is volt?"
„Aki gyáva, az nem csak a párkapcsolatban gyáva"
„Úgy gondolják, hogy itt a világ vége"
„Ráébredsz, hogy belekeveredtél az athéni csúcsforgalomba"
„Két vámpír szívja egymás vérét"
„Nagyon súlyos árat fog fizetni az egész család"
jönnek a figyelmeztető jelek"
„Megszűnik bennem a tisztelet"
„Ott ültek velem szemben brutál bűntudattal"
„A tüzet szüntelenül
„A nap végére a kapcsolat pohara tele lesz"
„Ekkor lép színre a szamár, aki addig jó, amíg nem jön a ló"

A SZERETETVÁGY VESZÉLYEI

Nem olyan régen történt, hogy a sajtó felkapta egy neves celebpár sztoriját,
akiknek nem a nevük az érdekes, hanem a kapcsolatuk folyamata. Mert ez a
két ember már egy ideje szerencsétlenkedett azzal, hogy vége a sztorinak,
de egyik se mondta ki, csak kerülgették, mint a forró kását. Végül a csaj
bepasizott, ami várható is volt. Mégis egyik sem bizonyult elég tökösnek
ahhoz, hogy elvágják a szálakat, mert ott a közös gyerek, meg a vagyon, és
éppen ezért ment a tili-toli.

A régi pasi még ott lakott a csajnál, miközben a csaj ta-lálkozgatott az új

szerelmével, pedig hát hogyan lehet valakinek új „szerelme", amikor a régit
még nem rendezte le becsülettel?

Ebből a szempontból nézve annak, amit ma, a 21. században az emberek

párkapcsolatnak hívnak, hazugságra épül a jelentős része. Az én
szememben az érettség jele az, ha nemcsak a külvilágnak állítom, hogy jól
vagyok, hanem valóban ez a helyzet. Jól vagyok, mert jól mennek a
dolgaim, jót aludtam, jót ettem, érzem, hogy rendben tudom a
kapcsolataimat, a konfliktusaimat, és tegnap őszintén megöleltük
egymást az anyámmal, de észrevettem, hogy meg akar szívatni, 1 ezért
nemet mondtam neki. Azért használom az érzem szót, mert a szerelem is
érzelmi állapot. A szerelmetl racionális hozzáállással nem lehet
megtapasztalni. És itt jön a fából vaskarika, mert a 21. század a raciona-
' litást fejleszti bennünk, ezért a „szerelmes vagyok'7 ] érzése kezd
megvalósulatlan vággyá változni a mai ember fejében. Amit a racionális
beállítódású ember szerelemnek hív, az valójában az a vágy, hogy bizton-
1 Ságban legyen. Attól boldog, hogy valaki szereti. Miközben a szerelem
illúzió.

Vajon miért verték ennyire belénk a boldogság iránti vágyat? Miért olyan
ősi törekvésünk, hogy családban, párkapcsolatban éljünk? Erre persze lehet
azt a kézenfekvő választ adni, hogy az ember életében annyi
stressz halmozódik fel, hogy nem szeretné, ha otthon is feszültség lenne.
Éppen elég, hogy munkahelyén idegesíti a hülye főnöke, a villamoson a
többi utas, a pékségben összeszólalkozik az eladóval, zuhognak rá azok a
helyzetek, amelyeknek a stresszfaktorát nem tudja kiküszöbölni - teljesen
alapvető és akceptálható igény, hogy otthon jól érezze magát. Valójában
viszont az ember csak akkor érezheti jól magát odahaza, ha a másik, a párja
is jól érzi magát a bőrében. És hogy mitől érzi magát jól valaki a bőrében?
Például attól, hogy azt csinálja, amit szeret, mert akkor az életének egy
jelentős része kellemes élményekkel telik. Igaz, hogy vannak
nehézségek, de a nehézségeket teljesen más annak tükrében megoldani,
hogy azok is a kellemes állapotnak a velejárói.

Vegyük egy serdülő példáját! A kölyök leutánozza a szülei mintáját, akik

nem szeretik a munkájukat, ezért ő is ezzel az attitűddel megy a rühellt
iskolába. A szülők otthon nem mondják ki, mi az ő felelősségük abban,
hogy olyan munkát végeznek, amit nem szeretnek. Nem vállalnak
felelősséget a saját életükben, ezért a gyerek ugyanezt fogja csinálni.
Mutogatni fog az iskolára, a hülye tanárokra, a körülményekre és a
szülőkre: „Ti akarjátok, hogy járjak ebbe a szar iskolába!" Tehát nála is
hiányzik a felelősségvállalás. Közben mind a két nemzedék életének
jelentős része, napi 8-10 óra kudarcokkal és feszültségekkel telve múlik el.

Természetesen lehet úgy felfogni, hogy különös kegyelmi állapot, ha az

ember olyan munkát végezhet, amit élvez. Viszont egy sor olyan munka
létezik, amit el kell valakinek végeznie, és amiről kívülállóként nehéz
feltételezni, hogy bármit lehet szeretni rajta. De sok mindent lehet szeretni
egy álláson: az utcát, ahol a munkahely van, az embereket, akik odajárnak,
a kollégákat, a jó közösséget. Ez is lehet döntés kérdése, tekintetbe véve a
saját szerepünket a helyzet kezelésében* A legtöbb ember azonban nem jut
el odáig, hogy egy adott konfliktusnak két alapvető kezelési módja van. Az
egyik a tüneti, a másik az oki kezelés. A kettő közül egyértelműen az oki
kezelés az igazi. A Covid elleni vakcina például tüneti kezelés. Általa
feltehetőleg növekszik az immunitásunk, és ha mégis kialakul a
betegség, nem lesz nagyon súlyos, esetleg meg sem érezzük. De a vakcina
nem a vírus legyőzésének a gyógyszere, ezért kell többször megismételni.
Az oki kezelést a saját életünk konfliktushelyzeteiben az jelenti, ha
felismerjük és vállaljuk a saját felelősségünket, és ezt szavakkal és tettekkel
egyaránt kifejezésre juttatjuk.
A serdülők tehát jelentős mértékben követik a szülői konfliktuskezelési
modellt, és azzal az attitűddel fognak az iskolához hozzáállni, ahogyan a
szülők a saját munkájukhoz hozzáállnak. A szülő hozzáállásától függően a
megalkuvó vagy domináns szerepkört tanulják el. Ha a kislányokról van
szó, nem nehéz olyan apát találni, aki érzelmi szempontból infantilis, tehát
nem hajlandó szembenézni a nehézségekkel. Az egyik barátom mesélte,
hogy egyik reggel ment a kislányával az óvodába, amikor odagördült a
kapu elé iszonyú nagy, 30 milliós terepjáró, lesötétített ablakokkal, és
kiszállt belőle egy menő edzőcipőbe, tréningnadrágba öltözött, nagyra nőtt
óvodás. Egy nagyon feminin férfi, aki még a kéziféket sem tudta behúzni,
csak kivette a kicsi gyerekét, és ott a parkoló közepén elkezdett vele
cukizni. Szóval nem nehéz olyan pasit találni, akinek a kislánya felnőve
ugyanezt a férfimodellt fogja keresni párjául.

Tételezzük fel, hogy ebben a családban nagyjából rendben mennek a

dolgok, a kislány fizikálisán megkap mindent, amire alapvetően szüksége
van, sőt még annál sokkal többet is. Ki lesz a mintája? Hát apuci De ha
apuci infantilis, és nem vállal felelősséget, sőt hangsúlyozza is, hogy nem
akar felnőni soha, akkor a gyerekek, akik ott élnek a környezetében, ezt
fogják eltanulni. A fiúknak az lesz a természetes, hogy nem akarnak
felnőni, a lányok meg olyan pasit fognak keresni, aki nem akar felnőni. Aki
érzelmi szempontból nem vállalja a felelősséget, fél az érzelmi
konfliktusod kezelésétől, mert mindig azt látta, hogy ilyenkor az apja kiadja
a kezéből az irányítást.

Egy több éve fennálló házasságban, főleg ha több gyerek is van a képben, a
mindennapos teendőkön túl jönnek a váratlan dolgok, a félreértések, és ha
nincsen mód ventilálni, regenerálódni, akkor felgyűlnek j a problémák.
Összegyűlik a trutyi, és ennek hozadé-kaként kialakul az a játszma, hogy
kinek van igaza. De vajon ez miért fontos? Mi történik akkor, ha
nekem igazam van? Jól érzem magam tőle? Bosszút állhatok a másikon?
Azt mondhatom, hogy hülye vagy, ostoba vagy? Hogy én mekkora isten,
király, császár vagyok? i

5.. „EKKOR LÉP SZÍNRE A SZAMÁR, AKI ADDIG fó, AMÍG NEM
JÖN A LÓ" Valójában amikor két ember egymásnak feszül azon, hogy
kinek van igaza, ugyanolyan értelmetlen dolgot művelnek, mint a
hipochonder, aki fél a haláltól, hiszen az előbb-utóbb úgyis bekövetkezik. A
két ember vitájában ugyanis egyiknek sincs igaza, mert az igazság mindig
félúton van, a kettő között. Mindig.

Nézzük például azt a helyzetet, amikor az apa helyretenné a gyereket, de

jön a feleség, és megvédi. Ilyenkor érdemes tudni, miért akarja megvédeni
az anya a gyereket. Hát azért, mert a gyerek az ő önmegvalósítása, az ő
teremtménye, az egyetlen, amit valaha istenigazából alkotott, és most az apa
az ő teremtményét veszélyezteti. De nem a példa a lényeg, hanem az, hogy
ha én tudom, a másiknak mi a mozgatórugója, akkor már azt is tudom, hogy
heves lesz a reakciója, és mérlegelem, hogy ha emiatt én visszakozom, az
nekem rosszat fog tenni. Tehát eldöntőm, belemegyek-e a vitába, vagy sem.
Mit veszítek? Ha nem megyek bele, akkor nyelek, tűrök, hallgatok, rosszul
fogom érezni magam, főként ha tudom, mi lesz ennek a hosszú távú hatása
a gyerekekre és a párkapcsolatra nézve. Látszólag két rossz közül kell
választani: a reakcióm vagy rossz hatással lesz a gyerekre, mert nem tanulja
meg a korlátok tiszteletben tartását vagv rossz halassal lesz a
párkapcsolatra, mert a tolvton hazakodo pár elöbb-utobb elválik.

Valójában azonban létezik egy harmadik megol-dás: a konfliktuskezelésnek

a tudatos megalkuvasos mintája Ilyenor tudatosan vonulok vissza, és úgy
viselkedem. mint a pók. Várom azt a pillanatot, amikor a gyerekem
lehiggad, és akkor azt mondom, hogy figyel ide, képzeld el itt van ez a süti,
én összekeverem a lisztet a tojást stb., megcsinálom, beteszem a
sütőbe, megsül, ez kinek a sikerei menve? Az enyém vagy a t iéd? Az
envem, ugye? Ha benned az okozza a konfliktust, hogv szeretnél valamit,
ami sokba kerül, azért te dolgozol meg, vagy én? Ha te dolgozol meg érte,
az a te sikerélményed. Tudod, ez mivel jár? A te önbizalmad fog nőni. Ha
én oldom meg a te konfliktusodat, akkor az a te sikerélményed? Nem Az az
én sikerélményem lesz. Ezért a te önbizalmaddal mi történik
ilyenkor? Csökken. Milyen lesz az én drága fiam? Egy elkényeztetett kis
pöcsű, gizda csávó. Ez szeretnél lenni?

Tegyük hozzá: ha az apa adott esetben képes is arra, hogy nemet mondjon a
gyerekének, kereteket állítson fel, következetesen viselkedjen, és az ebből
eredő konfliktusokat is vállalja, egy tradicionális magyar családban
akkor is könnyen előfordulhat, hogy hirtelen odaugrik a felesége, és kilöki a
férjét erről a pályáról. Mondjuk, azért, mert az ő apja nem ilyen volt, otthon
annak idején nem látott ilyet, és azonnal a gyerekkel azonosul Tehát
többszereplős és többtényezős ez a helyzet. De most vegyük csak azt az
embert, aki ezeket az összefüggéseket nem ismeri, és fogalma sincs róla,
hogy ezek működtetik őt. Akkor az esélye bármilyen konfliktuskezelésre
zéró. Mindegy, férfi-e, vagy nő, az emberek legnagyobb része nem tudja,
hogy a gyerekekre nagyon komoly mintakövetés jellemző, nem tudja,
miért veszélyes az önbizalom és az önbecsülés hiánya, és azt sem, szülőként
hogyan és mire tanítja meg a gyerekeit

Az óvodáskori párkapcsolati játék körülbelül olyasmi, mint amikor a

kislányok a babájukkal játszanak, tehát előrevetítik a jövőbeli szerepüket,
de valójában még azt a mintát utánozzák, amit a szülőktől látnak. A
serdülőkori párkapcsolatok kialakítása is inkább csak szárnypróbálgatás. A
fiatalok nagyon impulzívan reagálnak, náluk fekete és fehér minden. Vagy
nagyon szeretnek, vagy nagyon gyűlölnek. Hogy mikor élesedik be a sztori,
az viszonylagos. Attól függ, mikor ér el a szeretetéh-ség olyan szintet,
amikor majdhogynem létszükségletté

DK. CSERNUS IMRE ♦ ÉN ÉS TE

válik, hogy engem valaki szeressen. Mert ha nem foglalkozom a

szeretethiányommal, ha soha nem mondom ki a saját felelősségemet ebben
a folyamatban, és a belső feszültség fokozódik, akkor a vágy, hogy
szeretve legyek, csak egyre intenzívebbé válik.

Ekkor lép színre a szamár. A szamár, aki addig jó, amíg nincs ló. Az első
utamba akadót levadászom, az lesz az átmeneti pasi, ahogy az egyik hölgy
isme-' rősöm hívta, vagy az átmeneti csaj. Ilyenkor látszólag éles a helyzet,
de valójában nem az, mert ez megint csak kompenzáció. Megint csak arról
van szó, hogy a sérült egómat simogattatom a másikkal, és ezt
hívom párkapcsolatnak. Megint nem mondom ki a saját felelősségemet.
Márpedig amíg elvárom ugyan a másiktól a szeretetet, de önmagamat nem
tudom szeretni és becsülni, addig a másik sem fog szeretni igazából. Vagy a
cifrább variáció: még hogyha szeretne is, én nem fogom elhinni. És mivel
nem hiszem el, hogy szeret - hogyan is hihetném el, amikor tudom
magamról, milyen vagyok, hogyan szeretne így egyáltalán bárki -,
ezért állandóan kérdezgetem a másiktól: „Szeretsz? Tényleg szeretsz?
Biztosan nem fogsz megcsalni? Biztosan velem maradsz?" A másik biztosít
róla, hogy igen. Ettől

rövid időre megnyugszom, de aztán megint csak elkezd duruzsolni a belső

hang, hogy micsoda szörnyű alak is vagyok, hogyan szerethetne a másik?
Biztosan hazudott! Úgyhogy megint megkérdezem.

Ilyenkor az önbizalomhiány játssza a főszerepet, és ez kisugárzik a másikra

is. Háborúzom önmagámmal. A párkapcsolat a nagy többségnél csak árrá!
szól, hogy kielégítsék a legalapvetőbb szükségleteiket, az önfenntartást és a
fajfenntartást. A fiatalok, de az idősebbek sem jutnak el odáig, hogy a
legfontosabb nem háborúzni önmagámmal, mert ha nem háborúzom
önmagámmal, akkor jól érzem magam a bőrömben. Onnantól kezdve pedig
tőlem, mint szülőtől a gyerekek teljesen másféle világszemléletet fognak
eltanulni, másképp fognak reagálni a konfliktushelyzetekben. Ez nem azt
jelenti, hogy azt fogják gondolni, hogy nincsen rossz és nincsen fájdalom és
nincsen ráfázás, mert van. De megtanulják az éberséget. Méghozzá a
tudatos éberséget.

6.

„Előbb csinálnak valami egészen mást a szájukkal, mint hogy

csókolóznának"

GYŰLNEK A TRÓFEÁK

Az egyik barátomtól hallottam, hogy nemrégiben megnyílt előtte a nagyfia,

és mesélni kezdett az életéről. Mivel a srác nagy szoknyavadász, ez
gyakorlatilag azt jelentette, hogy el akart dicsekedni a trófeáival. Az apja
meg vette az adást, szépen meghallgatta, nem csúfolta ki, ám miután a
kölyök befejezte a mondókáját, azt mondta neki, hogy ez mind nagyon szép
és jó, nagyon

DR. CSERNUS IMRE ♦ ÉN ÉS TE

büszke rá, de az élet nem trófeagyűjtés, nem osztanak díjakat, és nem arról
szól, hogy behúzzuk a strigulát, elhozzuk a győztes kupát. Ehelyett inkább
azt javasolná neki, hogy keressen egy olyan lányt, akivel jól érzi magát, és
akivel átéli azt, hogy ha mondani akar valamit neki, akkor a lány figyel rá,
és ha a lány beszél hozzá, akkor ő is tud rá figyelni. Mert jó érzés,
amikor figyelnek az emberre, hiszen meg akarjuk osztani másokkal az
érzéseinket, nem akarunk egyedül lenni. De ezt érdemes kiegészíteni azzal,
hogy mi is tudjunk figyelni a másikra.

Erre rímel az az eset, amikor az egyik barátomnál járva a fia nekem mesélte
el, hogy szakított a barátnőjével, mert az megcsalta. Azért nekem mondta
el, mert látta rajtam, hogy engem érdekel. A szülők 1 megdöbbentek, főként
az apa, hogy miért egy vadidegennel történő beszélgetés során derül ki, mi
történt a fiával. Ő, az apja miért nem tudta? Hát azért, mert a srác érezte,
hogy én csak rá figyelek. Elmagyaráztam az apjának, hogy ő férfiként alá-
fölé rendeltség® viszonyban áll a házasságában a gyerek anyjával, és hogy
a fia olyan férfimintát tanult el tőle, ami miatt | a barátnője megcsalta őt.
Érzelmikonfliktus-kezelés szempontjából a fiú nem tud felnézni az apjára,
nem tudja benne tisztelni a hiteles felnőtt férfi erejét. Persze, ezek ilyenkor
még öntudatlan folyamatok.

A fiatalok a párkapcsolatot fizikális aspektusból közelítik meg.

Megszerezni a csajt, minél több pasit elkapni, minél több embernek
tetszeni, hogy minél magasabbra értékeljenek a többiek. Az érzelmeknél
sokkal fontosabbak a racionális szempontok: megszerezni, kielégülni, utána
eldicsekedni a haveroknak, a barátnőknek, hogy bezzeg én már hány
strigulánál tartok! Irigykedjetek! Az egyik barátom mesélte, hogy amikor a
kamasz fiánál megkezdődött a trófeagyűjtés korszaka, a srác néhány
barátjával szervezett egy nagy bulit. Elkérték a család hétvégi házát,
megszervezték az utat, a kaját, kiszámolták, mennyi pénz kell rá, és a
szülők úgy döntöttek, támogatják a dolgot, elég idősek már a kölykök. Igen
ám, de aztán felvetődött, hogy részt venne a bulin három lány is. Erre a
barátom odafordult a feleségéhez: ez a mi házunk, tehát az én konzervatív
gondolkodásom szerint a miénk a felelősség, és mivel itt lányokról van szó,
sajnos, édesem, ezt neked kell elintézned. Neked kell felhívnod ezeket az
asszonytársakat, és megkérdezned: Drága anyuka, hallottuk, hogy a lányod

DR. CSERNUS IMRE ♦ ÉN ÉS TE

meghívást kapott a nyaralónkba a hétvégére, ezért szeretnénk első kézből
hallani, hogy te ehhez mit szólsz? így is történt, és a háromból két kislány
anyukája azt válaszolta, köszöni szépen, tud a dologról, gondolkodik rajta,
de valószínűleg nem fogja elengedni a gyereket A harmadik kislány anyja
viszont azt kérdezte, hogy mi itt a kérdés? Oda megy a lányom, ahová
akar. Tudok róla, persze, menjen nyugodtan, semmi gond! És ment is. Ő
volt az egyetlen lány az egész társaságban, az anyja pedig azt kérdezte,
hogy mi ebben a baj. Mert vannak olyan, úgynevezett bevállalós fiatal
csajszik, akik önként és dalolva mennek ilyen bulikba, ahol általában tíz
fiúra jut három lány.

Sok évvel ezelőtt olvastam egy magyar felmérést a kamasz lányokról és a

csókolózási szokásaikról, és abban az állt, hogy a tizenhárom-tizennégy
éves csajok előbb csinálnak valami egészen mást a szájukkal, mint hogy
csókolóznának. Én is hallottam olyan anyukáról aki inkább engedi, hogy a
tizenöt éves lánya a fiújával a lakásukban szexeljen, hogy legalább kulturált
körülmények között csinálják, ne a lépcsőházban a kukák mögött. Más
családban is élnek olyan szabályok, hogy a kamasz fiú felviheti a
barátnőjét, ha hétvégén a család

többi tagja nincs otthon, de kizárólag a saját szobájában hancúrozhatnak, a

szülők hálószobájában vagy a testvérei ágyában nem. Mivel a testiség
kibontakozása manapság a kamaszoknál rendkívül intenzív folyamat,
és mindenképpen utat tör magának, a szülők valószínűleg legfeljebb annyit
tehetnek, hogy kereteket állítanak fel.

Ez persze megint csak nem egyszerű feladat. Az egyik barátom mesélte, mi

történt, amikor elutaztak síelni, és otthagyták a házat a nagyfiúkra. Már
hazafelé tartottak, amikor a srác felhívta őket, és elpanaszolta,
hogy elrontotta a gyomrát a hétvégén, továbbá hogy kiment éjszaka pisilni,
a sötétben megbotlott, és véletlenül pont nekiesett a tükörnek. A barátom
már itt tudta, hogy a gyerek a haverjaival három napig ivott, mint a
kefekötő, és most olyan másnapos, hogy a fal adja a másikat. Egy korábbi
alkalommal ugyanis a kanapé alatt talált egy zárcédulát, amire az volt írva,
hogy Absolut vodka. Mondta is a srácnak, hogy nézd csak, kisfiam,
apád egy indián, olvas a nyomokból! A lényeg, hogy az apa tisztában volt a
helyzettel, a felesége viszont aggódva kérdezgette a gyereket: ó, te szegény,
és nagyon megütötted magad, kisfiam? Nem vérzik? Aztán hazaértek, és
akkor feltárulkozott a valóság: az ágy telehányva,

DR. CSERNUS IMRE ♦ ÉN ÉS TE

a papucs fenn a csilláron, a vodkásüvegek szanaszét a földön, az a

legkisebb baj, hogy a tükör szétrobbant. Ugyanakkor ha ez a fiú tényleg
krízishelyzetbe kerül, akkor az apjához fog fordulni, mert tudja, hogy ő
józan nul szemléli a világot, míg az anyját simán átverheti a palánkon. Őt
nem tartja hitelesnek, gyengének, be-folyásolhatónak vagy szívathatónak
érzi, akit megehet reggelire.

Ez a két példa jól szemlélteti, milyen egy sima hétvége a kamaszoknál, bár
hozzátenném, hogy amit viccesen bioszexnek hív a köznyelv, tudniillik
hogy az illető fűvel-fával összeadja magát, annak a legmélyén valójában az
érzelmi instabilitás kompenzálásának a vágya rejtőzik. Annak a vágya,
hogy azt érezzék, valaki szereti őket. Emlékszem, a Lipóton mesélte az
egyik szenvedélybeteg csaj, hogy ő szintén előbb szopott, mint csókolózott.
Megkérdeztem tőle, miért, mire azt válaszolta, hogy abban reménykedett,
ha ezt megteszi egy pasinak, akkor az utána meg fogja simogatni a fejét, és
szeretni fogja. Az ő viselkedése mögött is masszív szeretetéhség állt.
Hasonlóképpen a pasiknak is az a fő vágyuk, hogy a csajszi kijelentse, még
senki nem juttatta el ilyen emlékezetesen a csúcsra. És ezt hajhásszák,

ahogyan a vadászatra is a brutális szeretetéhség ad magyarázatot.

Feltűnő, hogy egyes kamasz fiúk csak úgy emlegetik a lányokat: „a

ribancok", és nem hajlandók kimondani a nevüket. Ki lesz ott a buliban?
Hát a Norbi, a Bence, a Zoli meg három ribanc. Márpedig ha egy fiú
ribancnak nevez egy lányt, az valójában az érzelmi elköteleződéstől való
félelem jele, mert ha ehelyett azt mondaná, hogy a Sári, akkor elkezdene
kötődni hozzá. A ribanc az önmaga előli menekülés, vagyis a srác meg nem
oldott gyávaságának a szimbóluma. Ezek a fiúk csak olyan lányokat
szoktak a nevükön emlegetni, akik vagy a rokonaik, vagy nem ütik meg a
nőnek minősülés mércéjét a szemükben, tehát arra szolgálnak,
hogy megírják helyettük a matekleckét. A ribanc ezzel szemben nő,
méghozzá olyan nő, aki könnyen levadászható.
Az előbb említett bevállalós lányok és az anyukáik amúgy pont ugyanígy
beszélnek a fiúkról meg a férfiakról. Ezek azok a nők, akik igenis
megnézik, milyen autóval jön a randira a csóka, milyen ruha van rajta,
milyen órát visel, rangsorolják, és miközben vele beszélgetnek, egy másik
faszival sms-ezgetnek. Ezeknél a lányoknál szintén nincs a srácnak neve,
csak annyi, hogy faszi, csóka, hülyegyerek, csávó, kispöcs. Az idősebb
lányok meg a jobb társadalmi pozíciójú srácokra vadásznak. Aztán meg
csodálkozunk, hogyhogy a Laura hozzáment a Dezsőhöz feleségül, hiszen
nagy a korkülönbség, ráadásul az a Dezső olyan ronda, mint a bűn.
De állítólag úriember, finom lelkű, és van egy vitathatatlan jó tulajdonsága,
nagyon vastag a pénztárcája.

Természetesen előfordul, hogy egy érzelmileg rendkívül bizonytalan lány

belesodródik olyan szituációba, ahol azután csúnyán kihasználják. De ez
ugyanúgy megtörténhet egy fiúval is. A csajok tonnaszám törik össze a fiúk
szívét, zajlik a nemek harca vadul. Ez háború. A kamasz fiúknál tényleg
brutális az a folyamat, ahogyan a hirtelen testi érés mögött lemarad az
érzelmi érés. A védelmükre annyit lehet felhozni, hogy ugyanakkor ezt a
korszakot hihetetlen összetartás jellemzi a haverokkal, nagyon komoly lelki
közösség alakul ki közöttük - egyszerűen nem a lányokkal élik az
érzelmi életüket. A hirtelen érés nagyon sok feladatot ad a szülőknek is meg
a srácoknak is, de nem szokott tragédiákat okozni. A hét bő esztendő után
aztán beköszönt a hét szűk esztendő, aztán az újabb hét szűk esztendő.
Amíg nem válnak tudatossá, addig ez ismétlődik.

Ez a testiségen alapuló vadászat ugyanis addig tart a fiúknál és a lányoknál

is, amíg be nem üt a szerelem, bumm! Amikor beüt az érzelem, akkor
viszont következik az addig öntudatlanul elsajátított női és
férfiminták utánzása. A vadászat után mindenképpen jön a rácse-szés
időszaka, méghozzá azért, mert egy érzelmi konfliktusban a fiúk úgy
fognak reagálni, ahogyan az apjuktól, a lányok pedig ahogy az anyjuktól
eltanulták: azaz leginkább öntudatlanul, csapkodva, vagdalkozva,
szenvedve, sírva, könyörögve, adott pillanatban féregként viselkedve. Ez
azért megúszhatatlan, mert nem lettek másra megtanítva. A mostani 80-as
korosztály a most 50-es gyerekeivel nem beszélt érzelmi konfliktusokról és
konfliktuskezelésről, ezért az 50-es korosztály nagy része ugyanúgy
tabunak tekinti ezt a témát. A többség a mai napig nem beszél ilyesmiről,
„Nálunk ez nem volt szokás" felkiáltással. Nem tanulták meg a
problémák asszertív megoldását, ezért öntudatlanul, ahogy esik, úgy puffan
alapon reagálnak.

A környezetemben élő lányoknak mindig mondom, milyen borzasztóan

fontos, hogy egy párkapcsolatban kölcsönösen fel tudjanak nézni egymásra
a felek. Az egyikükkel beszélgettünk a múltkor, és

megkérdeztem tőle: Nem veszed észre, hogy az utóbbi néhány évben a

kapcsolataidban mindig te voltál a domináns? A pasijaid, amikor érzelmi
konfliktusba keveredtetek, nem vállalták a felelősséget, mindig ki-
slisszoltak belőle, kimagyarázták magukat, elf utottak. Szerinted miért erre
buksz, honnan van ez a minta? Az apámtól, válaszolta, az apám volt ilyen.
Érzelmi-konfliktus-helyzetben az apja egy ideig mindig hárított, csúsztatott,
majd magyarázkodott, másra mutogatott, végül elmenekült. Ha találkozol
egy fiúval - figyelmeztettem -, az nem a fehér herceg lesz, hanem egy
ember, erényekkel és hiányosságokkal. A lényeg az, hogy ezzel ő is
tisztában legyen, és fogadja el, mert akkor lehet a hiányosságokon
változtatni. Akkor pedig ne azt nézd, hogy egy hét alatt megváltozott-e,
mert az lehetetlen, hanem hogy rajta van a szeren, és az igyekezetei dicsérd.
A változás hosszú távú folyamat, ami mindig meghozza a gyümölcsét
következetesség esetén. ,

A fiatalok hormonvezérelt vadászata, a hús hajszolása tehát egészen odáig

tart, amíg bele nem botlanak a szerelembe. Még az is megtörténhet, hogy
tényleg kölcsönösen megmozgatnak egymásban valamiféle érzelmi
szálakat, mert ha az ellenkező nemű szülő hiteles,

akkor ezek a fiatalok öntudatlanul ezt a hitelességet fogják keresni az

aktuális szerelmükben. Valójában viszont amibe belebotlanak, az általában
nem igazi szerelem, hanem egyszerűen egy tapasztaltabb partner, a fiúk
esetében egy rafinált lány. Egy idő után a srácok számára a vadászat
óhatatlanul elkezd unalmassá válni, és akkor jön valaki, aki átlátja a
viselkedésüket, a reakciójukat, ellenlépéseket tud tenni, és nem dől be, még
mindig nem dől be, még mindig nem dől be nekik. Kiröhögi őket, a
következő pillanatban meg kedves hozzájuk, és ezzel elindul a fergeteges
ringlispíl. A fizikális szinten megragadt személy ha valamit nem kap meg
azonnal, akkor az kelleni fog neki, de nagyon. És mivel a Rózsi nagyon
kell, három hét után már azt mondja a haverjainak: „Szerelmes vagyok a
Rózsiba!" Régen ilyenkor jött az esküvő, mert a fiú másként nem kaphatta
meg a lányt.

Egyébként a mai napig sokan belesétálnak abba a csapdába, hogy a hölgy,

aki görcsösen keresi az érzelmi biztonságot, alattomban szándékosan
teherbe esik. Azt állítják, szednek fogamzásgátlót, aztán persze kiderül,
hogy mégsem. A múltkoriban hallottam egy sztorit egy világhírű DJ-ről, aki
már nem akart gyereket, mert egy csajszi nagyon átverte, és az akarata
ellenére apává tette. A főszer megismerkedett egy modellel, és amikor az
nála töltötte az éjszakát, természetesen óvszert használt. Az aktus után
előbb ő ment ki a mosdóba megmosakodni, meg a használt óvszert kidobni,
majd a csajszi. Bement a csajszi, és rá egy percre oltári visítás hallatszott. A
lány a gumiban összegyűlt spermát fel akarta helyezni a hüvelyébe, hogy
teherbe essen, és megszívassa a fickót, csakhogy az - okulva a
korábbi tapasztalataiból -, mielőtt becsomózta és kidobta volna a használt
óvszert, csiliszószt csepegtetett bele. Hát ez volt a nagy visítozás oka.
Vannak, akik lematekozzák magukban, hogy a könnyebb utat is lehet
választani, és akkor minek szenvedni, dolgozni, saját karriert csinálni. De
ez az út csak látszólag könnyű. Én hiszem, hogy aki árt a másiknak, aki
erőszakosan viselkedik, az így vagy úgy, de visszakapja.

Ha szülőként ismered a megfelelő szavakat, és használod is őket, akkor a

huszonéves gyerek megérti, mit magyarázunk. Akkor azt fogja mondani:
reméli, hogy majd a gyakorlatba is sikerül átültetnie a kapott tanácsokat, de
neki most nem kell senki, mert észrevette, hogy ha nem figyel oda, akkor
támaszkodik a másikra. És kezdi felismerni, hogy ez a szeretetéhség
megnyilvánulása. De azt is tartsd észben, hogy ha egy tizenhat éves srácnak
beszélsz a lelkére, aki folyamatosan a farkával játszik, akkor amit mondasz,
az bizony kuka. A srác nem hallja meg, nem érti meg, miről beszélsz. Neki
csak azt lehet mondani: „Oké, fiam, csináld, de óvszer legyen nálad, mert
agyoncsaplak, ha nagypapát csinálsz belőlem! Úgy kefélgess, hogy aztán
neked kell fizetned a gyerektartást!" Ilyenkor teljesen beszűkült
tudatállapotban vannak, ami megközelíthetetlen-né teszi őket.

A figyelmes szülő azért észreveheti, hol az a pont, amikor ha a kamasz fia

lecsukja a laptopot, nem azt kell megkérdezni tőle, mivel játszott, hanem
hogy milyen pornót néz. A múltkoriban tizennégy éves fiúknak tartottam
előadást, és amikor megkérdeztem, hányán néznek rendszeresen pornót
közülük, 95 százalékuk felemelte a kezét. A testiség úgy ragadja el őket,
mint valami természeti erő, mint a hurrikán. Sokkal erősebb a szülők
hangjánál. Ilyenkor ha szülőként nem vagy megértő, a kölyök szemében
ellenséggé válsz. Ha megértő vagy, akkor legalább megtudhatod, mi
történik a gyereked életében, mivel a gyerek bízik benned, és elmeséli
neked. De ilyenkor már hiába magyaráznád, hogy „legyél önmagadnak a
fehér hercege" azzal ilyenkor már elkéstél. Előtte lehet beszélni erről
folyamatosan, amikor a hormonok még nem terelik el a gyerek figyelmét.
És persze csak olyanról beszélhetek, amit szülőként következetesen
átviszek a gyakorlatomba is.

Ennek a hatékony kommunikációnak nagy ellensége a gyerekek fülében

folyton ott trónoló fülhallgató. Az egyik barátom mesélte, hogy gyakran
úgy érzi, még akkor is egyszerűbb a fiait telefonon felhívnia, ha ott ülnek
vele egy szobában, mert hiába kérdez tőlük bármit, nem hallják. Én adott
esetben azt csinálnám, hogy egy olyan pillanatban, amikor a gyerek
mégis kiveszi a fülhallgatóját, azt mondanám neki: „Figyelj ide, az a
helyzet, hogy én nem fogok ordibálni, ha neked állandóan a füledben van a
füles. Ha nem hallod, amikor vacsorázni hívlak, éhen maradsz. Vagy
eheted a hideg vacsorát." Némelyik kamaszt pénteken reggel hétkor látják
utoljára a szülei, akkor elmegy az iskolába, és aztán vasárnap estefelé
jelenik meg újra, néha a szülők se tudják, hogy otthon lakik-e még, vagy
sem.

Ha már kialakult a beszűkült tudatállapot, szülőként egyet tehetsz: ott vagy,

és figyelsz, mint a pók a hálójában. És amikor észreveszed, hogy a gyerek
készen áll rá, akkor beszélgethetsz vele. Persze a megfelelő szavakat
használva, mert ha csak odadobsz neki egy óvszert, akkor az felületes
kommunikáció lesz, és a srác csak annyit mond, hogy köszi, apa, már
gondoskodtam róla. Erre az apuci: milyen belevaló fiam van! Igazi tökös
csávó, olyan, mint az apja! Tudni kell érzékelni a finom jelzéseket a
kölyöknél, amihez nagyon intenzív koncentráció és türelem szükséges, és
amikor a gyerek nyitott rá, akkor betolni a megfelelő mondatot. Ez persze
nem könnyű, hiszen a szülők óriási százalékban saját magukról sem tudják,
mikor megközelíthetők. Márpedig csak akkor van esélyed észrevenni a
gyerek nyitottságát, ha saját magadon észreveszed.

Szülőként ugyanilyen fontos lenne már a gyerek kamaszkora előtt úgy élni,
hogy a kölyök tiszteljen, becsüljön, és megbízzon benned, ami rendkívül
sok munka. Ha a hétköznapi életben szereted csinálni, amivel foglalkozol,
jól érzed magad benne, akkor az étkezőasztalnál tudod azt mondani a
gyerekednek: „Képzeld, ez és ez történt velem a munkahelyen, és rád
gondoltam. Veled mi történt a suliban? Ne a rizsát mondd, ne azt, hogy
semmi, mert felküldelek a csillagok közé!

Es akkor lehet együtt egy jót nevetni és a gyerek tud-ja hogy komolyan
beszelsz vele, figyelsz rá. Ha pedig megszólal a telefon, és azt mondod a
hívónak, hogy "Szevasz, Peti, épp a gyerekemmel beszélek. Fontos?

Akkor inkább holnap, oké? Szevasz’", akkor a gyerek látja, hogy ő

fontosabb neked, mint az a telefonhívás.

„Néztünk, mint a bamba

birkák"

BESZÉLNI AZ ÉRZÉSEINKRŐL

Még a tavasszal hallottam egyszer a rádióban, hogy a Covid állítólag

kifejezetten jót tett a párkapcsolatok stabilitásának, merthogy a válóperek
aránya jelentősen csökkent, és ez olyan fantasztikusan jó
tendencia, amilyenre emberemlékezet óta nem volt példa. Nem tudom,
hogy igaz-e, bennem mindenesetre elindított egy gondolatsort. Azon
kezdtem el tűnődni, az emberek egyáltalán tudják-e, mit is jelent
párkapcsolatban

Szerintem ugyanis nem. Főként a fiatalok nem.

PR CSERNUS IMRE ♦ ÉN ÉS TE

Mit csinálunk egy kapcsolatban? Beszélgetünk? Szexelünk? Támogatjuk

egymást? Ha feltenném ezt a kérdést, a fiatalok többségénél valószínűleg ez
az utóbbi lenne a jellemző válasz, mert ezt nagyon sokszor hallom. Ha
megkérem őket, hogy jellemezzék a párjukat, általában olyasmiket sorolnak
fel, hogy kedves, aranyos, empatikus, segítőkész, a bizonytalanok
mondandója pedig mindig azzal fejeződik be, hogy „és ez nekem olyan jó".
A cél tehát az, hogy neki magának jó legyen.

Az ilyen párkapcsolat valójában az önzésről, a saját igények kielégüléséről

szól, különösen ha úgy érzem, hogy ebben a zord világban borzasztóan
magányos vagyok, mert senki nem ért meg. A szüleim nem figyelnek rám,
nekem meg döntéseket kell meghoznom, amitől rettegek, mert nem tudom,
hogy az eredmény jó lesz, vagy sem. „Úristen, mi lesz velem, hogyha netán
rossz lesz? Fognak szeretni, elég vonzó leszek, elég vicces leszek, sikerül
elérnem a kellőképpen magas szintű háj-poltságot, az Instán, a Facebookon,
a TikTokon, mindenhol?" Kutya kemény ám a mostani fiatalok élete!
I Sokan vélekednek tehát úgy, hogy a párkapcsolat valójában egymás
segítéséről, támogatásáról szól. Pedig ez csupán mindkét félnek a
bizonytalanságáról árulkodik;

hol az egyik támogatja a másikat, hol fordítva. De miért is kellene

támogatni egymást? Ez a normális? Ebből lesz a boldogság? Eljött a fehér
herceg, kialakult a biztonság, de mint tudjuk, nincsen rózsa tövis nélkül,
kiderülnek a problémák. Például a herceg erősnek mutatja magát, de
birtokolni akar. Megszabja, mire költhet a nője, és mire nem, milyen ruhát
húzzon fel. Rászól, hogy ne legyen olyan szép, nehogy más pasi
észrevegye. Megmondja, hová mehet, mikor mehet, melyik barátnője
szimpi neki, melyik nem. Féltékeny, rosszindulatú, hisztis, erőszakos. És a
másik tűri.

Nem tudom, egy fiatal gondol-e arra, hogy milyen, számára kellemetlen
személyiségvonásokat fedezhet fel a másikban a párkapcsolat alakulása
során. A többség szerintem nem számol ezzel a lehetőséggel. Nem tudják,
hogy szembesülhetnek a másik számos hiányosságával, amelyekről nem is
feltételezik, hogy ott rejlenek a másikban. És nem számolnak azzal
sem, hogy bizony nekik is ugyanúgy vannak hiányosságaik, amelyek a
másikat érik meglepetésként. Ha valaki leginkább a nemi szervével
gondolkodik, akkor esetéhen a párkapcsolat a szexualitásnál lefékeződik.
Általában a pasik azok, akik azt gondolják, hogy ha minél
gyakrabban lerendezik a csajszit, akkor a maguk részéről megtettek
mindent azért a kapcsolatért, ami elvárható. És ez nemcsak a kamasz fiúkra
jellemző, hanem 30-40-50 éves korban is jelen lehet.

Könnyen mondhatjuk ilyenkor, hogy ezt tanulták otthon, és valóban létezik

a szülőiminta-követés, ahogyan arról korábban szó is esett. A felnőttek, a
szülők kulcsfontosságú szerepet játszanak abban, hogy a gyerekeik milyen
minőségű párkapcsolatot fognak kialakítani. A legtöbb fiatal mama, amikor
várja az első bébit, teljesen természetesen feszült.
Utánaolvasnak mindennek, sőt túl sokat is olvasnak, tömik a fejükbe a
szakirodalmat, amitől a belső feszültségük csak fokozódik. „Minden
rendben lesz? Jó anya leszek? Meg fogom tudni csinálni?" Közben pedig
általában nem tudják, hogy amit éreznek, az kihatással van a babára, aki ott
a pocakban megtapasztalja ezeket a feszültségeket. Ez az oka annak, hogy
egyes babák a megszületésük után nyugodtak és jól alszanak
éjszakánként, más babák mellett meg vért pisilnek a szülők. És a
legtöbbször vért pisilnek.

Ha tehát a negatív mintát már magzatkorukban megtanulják a gyerekek,

akkor a két szülő, aki maga

sem igazán tudja, mit jelent a párkapcsolat, csak a fizikai szintre vonatkozó
információt adja át a kölyök-nek. „Figyelj ide, fiam, ha jó a szex, le van
rendezve a csaj/ „Meg kell mutatni, ki a főnök, oda kell csapni." Ha
megnézzük a mostani 40-50-es korosztályt, mit látunk, mit tanítottak nekik
a szüleik a párkapcsolatról? Mit mondtak nekik? Mondtak egyáltalán
valamit? Szerintem semmit, én legalábbis semmi ilyesmire nem
emlékszem. A szocialista érában ez valami miatt tabunak számított. A
mostani ötvenesek fiatal felnőtt korában nagyban zajlott a párkapcsolat
tabumentesítése. Akkor még az volt a kérdés, hogy tényleg lehet-e szexelni
a házasság előtt. A középkornak az utolsó darabjait látták eltűnni, és a
felvilágosító füzetekben a fogamzásgátlás volt a nagy téma. Nem az
együttlétről beszéltek, hanem csak a szexből adódó egészségügyi
problémák megelőzéséről. Olyasmikről, hogy bizonyos üzletekben
lehet kapni gumi óvszert, és annak össze kell csípni a végét, mielőtt a fiú
felhúzná. De az erről szóló kis brosúráknak az iskolai terjesztését és
oktatását csak a nagyon-nagyon bátor pedagógusok vállalták fel.
A mostani 40-50 évesek, akiknek a gyerekei most kezdenek el randizni,
gyakorlatilag érzelmi ridegtartásban

nőttek fel. Nemcsak a párkapcsolat témája hiányzott a gyerekkorukból,

hanem az érzelmekről való beszélgetés úgv általában. A szülők akkoriban
inkább az általános életfilozófia, a gyakorlati, racionális
törvények átadására szorítkoztak, leginkább arra, hogyan kell manőverezni
az életben. „Tanulj rendesen, hogy több lehetőséged legyen, különben
utcaseprő leszel, kisfiam!" „Jól gondold meg, tízig számolj magadban,
mielőtt megszólalsz!" Akkoriban nem fordulhatott az elő, mint manapság,
hogy autószerelőhöz vittem a kocsit, ahol az illető elrontott valamit, és
elkezdte magyarázni, hogy olyan ideges mostanában, mert összeveszett a
feleségével. Teljesen hiteles lelki életet kezdett élni velem, mire én
mondtam, hogy megértem, és egyet is értek vele, de lassan indulnom kell.

Érdekes kérdés egyébként, hogy a szocializmusban miért volt szégyen

beszélni az érzésekről. Miért mondták vajon, hogy az kapitalista
csökevény? Nem tudom, hiszen nem vagyok történész, de az akkori fiatalok
közül sokan úgy emlékeznek, hogy a Kádár-korszakban rengeteg dologhoz
tapadt szégyenérzet. A gyerekek otthon azt tanulták, hogy ha nagyon jól
érzik magukat, vagy bármilyen heves érzelem támad fel bennük,

azt titkolják el. Hogy pontosan ki előtt titkolják, annak különböző szintjei
léteztek, de alapvetően olyan személyek előtt, akik a rendszert képviselték.
Ez lehetett egy szigorú osztályfőnök, az utcán a rendőr, a házban a
gondnok, a házmester, a munkahelyen a munkásőr. Egy besúgó. Beépült az
emberek leikébe, hogy „Csak halkan, meg ne hallják, jaj, nyitva van az
ablak!" Nem lehetett olyan veszekedés, ahol kiventilálódnak az érzelmek,
egy hatalmas röhögés, vagy egy boldog örömünnep, ahol a család összeáll
és együtt eléneklik a Mennyből az angyalt, mert öt családtagból négyben
biztosan ott lapult a feszültség, hogy nem mutathatja ki nyíltan az érzelmeit,
legalábbis az otthona falain kívül nem.

Abban az időben senki nem kérdezte meg a másiktól, hogy van, ez a szokás
a rendszerváltás után jött be. Nemcsak a gyerekek nem beszéltek nyíltan az
érzelmeikről, hanem a szüleik sem. Akkoriban a gyerekek nemigen törték a
fejüket azon, vajon a szüleik mit éreznek. Valószínűleg azt sem tudták,
hogy egyáltalán éreznek bármit. Ezzel szemben ma már nem szá-®ít
ritkaságnak, amiről az egyik barátom mesélt, hogy amikor hazamegy, mind
a két, egyébként kamaszkorú gyereke megkérdezi tőle, hogy van, de
őszintén. És ha azt látják, mert érzékenyek erre, hogy felhő ül az apjuk
arcán, akkor odamennek és megkérdezik: „Papa, minden rendben?" A
múltkor a nagyfia tanúja volt annak, hogy vitatkoztak a feleségével, és a
tizenhat éves gyerek félrehívta, és azt mondta neki: „Papa, tojd le!" És
teljesen igaza volt, le kellett azt a dolgot tojni. Negyven évvel ezelőtt
elképzelhetetlen lett volna, hogy egy gyerek ilyesmit mondjon az
apukájának, bármilyen jó kapcsolatban álltak. De egy másik ismerősöm is
úgy emlékszik, hogy gyerekként eszébe sem jutott, hogyan érzik magukat a
szülei, és a szülőkben se lett volna igény arra, hogy ezt megosszák a
gyerekükkel. Ehhez képest a most huszonéves lánya mindig tudja, hogy érzi
magát az anyja. Figyel rá, és gondolkozik rajta, a múltkor például azt
mondta, hogy ha anya ok nélkül ideges, akkor át kell gondolni, mikor evett
utoljára.

Valami történt tehát, hogy a mai tizen-huszonév®i seknek fokozódott az

érzékenységük az érzések megélésére és kimondására. A mostani fiatalok
kristálytisztán látják a szüleik tulajdonságait, sokszor még úgy is, hogy
esetleg az anyjukban vagy az apjukban bizonyos dolgok meg sem
fogalmazódnak. Ha egy kamasz gyerek tanácsot ad az apjának érzelmi
ügyekben, az annak

a jele, hogy benne már megfogalmazódik a megoldás. A mi korosztályunk

annak idején nemhogy a megoldásig nem jutott el, hanem még a konfliktus
megfogalmazásáig sem, csak néztünk, mint a bamba birkák. „Jé, ezek
veszekednek! Na jó, akkor olvasok tovább, vagy gyorsan elmegyek
valahová."

A mostani kölykök bizonyos szempontból tehát többet tudnak. A gyerek

serdülőkorban jellemzően két dolgot fog megfogalmazni a szüleivel
kapcsolatosan: mi az, ami nagyon imponál bennük, és mi az, ami
nagyon nem. Mert ha ilyen érzékenyek egy érzelmi konfliktus meglátására,
és esetlegesen a megoldás megfogalmazására is, akkor elkezdik mérlegre
tenni a szüleiket. Megnézik, hogy miben nyújtanak követendő példát,
mert manapság egyre gyakrabban fordul elő a kommunikációnkban az a
szó, hogy hiteles. Politikailag hiteles, érzelmileg hiteles, hiteles
párkapcsolat, hiteles család, a munkához való hiteles hozzáállás... rengeteg
összefüggésben találkozunk ezzel a kifejezéssel. A gyerekek is átgondolják,
hogy a szüleik miben hitelesek és miben nem. De ahhoz, hogy átlépjék az
árnyékukat, ennél több kell. Mire ugyanis elkezdenek gondolkodni ezen,
addigra magukba szívták mindazokat a pozitív és negatív

DR. CSERNUS IMRE ♦ ÉN

tulajdonságokat, illetve konfliktuskezelési modelleket, amelyek a szüleiket

jellemzik. Akkor is eltanulták tőlük mindezt, ha megfogalmazzák, hogy
„Nem szeretnék olyan lenni, mint az apám vagy az anyám". Azt már nem
ismerik fel, hogy máris olyanok.

A veszekedés általában arról szól, hogy a két egó egyaránt érvényesülni

akar. Mindkettő azt akarja, hogy neki legyen igaza. A szavakkal való
dobálódzás zajlik. Lehet, hogy volt valami cselekedet is, amely kiváltotta a
vitát, de abban a pillanatban az egész csak arról szól, hogv az adott
játszmában ki fog nyerni, mármint látszólag. Valójában ugyanis mindenki
veszít, mert miközben energiát pocsékolnak arra, hogy bizonygassák a saját
igazukat, az égadta világon nem történik semmi, csak a belső feszültség
fokozódik mind a két emberben. Akkor pedig kivetkőznek magukból, és
már a múltbeli sérelmeiket is elkezdik felhozni. A fiataloknál ez kevésbé
intenzíven mutatkozik meg, mert még nem töltöttek olyan hosszú időt a
másikkal, hogy olyan sok mindent el kellett volna tűrniük. Egy-két hónap
alatt ugyan mi mindent művelhetett volna azt egyik, ami a másikat zavarta?
De egy hosszú kapcsolatban már bőven akad felhánytorgatnivaló. Az egyik
kollégámtól hallottam

Gyuszi bácsi és Sári néni esetét, akik hatvan éve házasok, sok gyerekük és
unokájuk van. Aztán egyszer, amikor Gyuszi bácsi az éjszaka közepén
kitámolygott a mosdóba, a kedves felesége az ágyban felülve, felkapcsolt
kislámpával várta őt vissza, és ráripakodott: „Gyuszi, menj te a jó
édesanyádba, '56-ban a szalagavatónkon miért nem engem kértél fel
azonnal?!"

Ilyen sérelmeket cipelünk, és a sérelmek cipelését a gyerekek eltanulják a

szülőktől. Ráadásul ha valaki huszonéves, harmincéves, az nem zárhatja le
a kapcsolatát a szüleivel, mint ahogyan egy párkapcsolatot lezárhat adott
esetben. Nekik nem mondhatja azt, hogy fátylat a múltra, vegyünk szépen
búcsút egymástól. Ha rendelkezne ilyen irányú tudással, akkor tudná azt
mondani: „Nem szeretem apámban azt, hogy te-szetosza, vagy hogy az
igazságérzete miatt állandóan belefut fölösleges vitákba az anyámmal, és
makacsul hangoztatja az igazát, de jé, én is ugyanilyen makacs vagyok!"
Pedig abban a pillanatban valóban lezárná a múltat, mert kialakulna az
elfogadás.

Nagyon érdekes, hogy ha valaki önmagát elfogadja, akkor ezt az elfogadást

a párkapcsolatban is elkezdheti használni, elvégre mindannyian azzal
főzünk, amink van. Ahogyan önmagamhoz viszonyulok, azt fogom nyújtani
a másiknak is a párkapcsolatban. Ha a szüleim mintájából azt tanultam el,
hogy ne beszéljek önmagámról és a saját hiányosságaimról, akkor
valahányszor ez a probléma felmerül, olyan szégyen jelenik meg bennem,
ami közel áll a megsemmisüléshez. Ha az él bennem, hogy ha kiderül
rólam, milyen is vagyok valójában, akkor csak rossz lehetek, és senki
sem fog szeretni, akkor örökre ugyanolyan rakás szerencsék lenség
maradok, mint amilyen voltam. Éppen ezért nem mondom ki sem azt, hogy
bocsánat, sem azt, hogy ne haragudj, sem azt, hogy igen, ismerem a
hiányosságaik mát, hanem görcsösen azt mutatom, hogy velem
minden rendben van, tökéletes vagyok, és nálam van az igazság.

Nagyon jó lenne hatástalanítani ezeket a bombákat; ezeket a feszültségeket,

de a belénk rögzült mintákat megváltoztatni rohadt kemény meló.
Megfigyeltem, hogy amikor tavasszal a nénikék elültetik a kertben a kis
zöldségpalántáikat, a nyamvadt gyomnövények ötször olyan gyorsan nőnek,
mint a petrezselyem meg a retek. Ha az értékes növények jelképezik az
erényeket, a gyomok \ meg a hiányosságokat, akkor ezek a negatív erőt
jelentő utóbbiak sokkal gyorsabban felütik a fejüket, ha nem figyelünk oda,
mint ahogyan a pozitív tulajdonságok kifejlődnek. Könnyebb használni az
erőszakot, mint a nyugalmat, míg a pozitív tulajdonságainkon
dolgoznunk kell, ahogyan a gyomok ellen is a rendszeres kapálás a
megoldás. Én is látom, hogy a szomszéd kertje mennyivel szebb, mert
nekünk nem jut elég időnk rá, a nénikék meg minden reggel ott
kapálgatnak. Teljesen egyszerű a matek: a földben van egy adott
mennyiségű tápanyag, ha azt mind a paradicsom szívhatja fel, akkor bőven
fog teremni, ha meg a gyom is ott tolakszik, akkor nem.
A nehézséget csak az jelenti, hogy a bennünk lévő gyomokat nem lehet
egyszer s mindenkorra kiirtani. Ez folyamatos munka, csak ezt sokan nem
tudják. Nem úgy működik, hogy végérvényesen kitépjük, és soha többé
nem fogja felütni a fejét, mert az élethez való hozzáállást öntudatlanul már
akkor elkezdjük elsajátítani a szülőktől, amikor ott növekszünk az
anyukánk pocakjában. A magzatvízben jól terjed a hang és az érzelem is, az
anya nyugalma vagy feszültsége. Ha az anya veszekedésbe keveredik,
vagy erőszak éri, azt a magzat megérzi. Nem tudja, persze, hogy pontosan
mi történik, de attól még érzékeit és ugyanúgy megtanulja, mint amikor már
idekint

MN

kovaivog a világban. Folyamatosán látjuk halijuk, tanuljuk a szülői

mintákat Aztán amikor tizenhat éves korunkban elkezdjük megfogalmazni,
hogy na, ilyen nem akarok lenni, addigra tizenhat év alatt már eltanultuk
tőlük. Igaz a szólásmondas, hogy ismétlés a tudás anyja. Bizonyos
folyamatok, akár az erőszak, akár a megfelelni vágyás vág}7 a
konfliktuskerülés, addigra tizenhatszor 365 napon keresztül vésődött
belénk. Ez több mint ötezerszer történő ismétlés egv gyereknél! Ezért
szükséges folyamatosan kapálni.

A kapálás azonban nem azt jelenti, hogy a másikkal veszekszem, ha

magasra nőtt a gyom. Ha bizonygatni akarom, hogy7 nekem van igazam, ő
meg a saját gyomos kertjéből ordibál vissza. Ez nemhogy7 kapálás, hanem
egyenesen a gyom locsolása, amitől csak még nagyobbra nő. A nem
locsolás az elfogadás lenne. Annak felismerése, hogy fölöslegesen
pocsékoljuk a huzakodásra az energiát Mind a kettőnknek mögött fárasztó
nap áll, ne veszekedjünk már! De ehhez, ahogy már említettem, tudatosan
figyelni kell, mert egyébként elragad az indulat, kiesünk a tudatosságból,
begőzölünk, az agyunkra ráereszkedik a vörös köd, a harag. Éppúgy, mint a
szerelem, ami meg rózsaszín köd.

ffllNK

Az emberek sokáig rutinból kötöttek párkapcsolatot, racionális

megfontolásokból, hogy majd kölcsönösen segítik egymást mert kelten
könnyebb, és két emberre egyszerűbb főzni, mint egyre. Két embernek lehet
főzni négy emberre valót és a következő nap csak melegíte-ni kell. Plussz a
csajok egy csomó gyakorlati feladatot ré-

gebben általában nem tudtak megoldani azokat a pasik intézték és fordítva.

A kapcsolatokat a két nem közötti

feladatm,egosztás jellemezte, az emancipációval azon-

ban ebbe a férfiak számára kényelmes felállásba bele-

ütött a mennykő. A mai világban bizonyos pozíciókban

már sokkal több nő dolgozik, mint férfi. A munkáltató

gyakran inkább a nőket keresik, mert ők gyorsabbak,

rugalmasabbak, kreatívabbak, jobban belátják, ha hi-báznak, míg a

pasiknak az egójuk nagyobb: én vagyok az isten, a király, a császár! Számos
területen rugalma-sabb és hatékonyabb a női munkaerő.

Ezek azonban mind racionális szempontok, míg bol-dogság és elégedett

párkapcsolat csak akkor alakulhat ki, ha bátran felelősséget vállalunk az
érzéseinkért

Valamelyik nap néztem egy filmet, amiben a főszereplő, egy zsaru, a

munkája miatt gyakran csak az éjszaka kö-zepén találkozott a barátnőjével,
akkor nem is nagyonmaradt másra idejük mint hogy berúgjanak meg
szexeidnek Majd a fiatal zsaru szemtanúja lett egy drámái jelenetnek, látta,
ahogy7 egy fiatal srác szájában felrobbant egy kézigránát Ettől teljesen
kikészült, és megoldási kísérletként felhívta a csajt, és azt mondta:
már régóta együtt vagyunk, ideje a kapcsolatunkat magasabb szintre emelni.
Erre a csaj: azon kívül, hogy felületesen beszelünk erről-arról, meg
szexelünk, ismersz te engem? A pasi: persze hogy ismerlek. Mire a
csaj: tudom, hogy történt veled ez a traumatikus élmény, és most erre azt
mondod, hogy költözzünk össze. Tudod te egyáltalán, hogy mit akarsz?
Nagyon érdekes jelenet volt, mert gyönyörűen megmutatta, mi a
különbség a két nem kommunikációjában. A csávó nem jutott szóhoz, mert
valóban olyan szinten megrendítette a trauma, hogy öntudatlanul érzelmi
támaszt keresett, és úgy gondolta, itt ez a csaj, legyenek ők ketten egy pár.
Valódi párkapcsolat helyett csak érzelmi védelmet keresett

Amikor egy fiatal, aki nem tudja, milyen kulcsfontosságú a szülőkről való
érzelmi leválás, kialakít egy párkapcsolatot, akkor a fizikális kielégülés
elfedi a valódi problémát, hogy tudniillik az illető érzelmi szempontból
instabil, és érzelmi támaszt keres. Az a nagyszájú tizennyolc éves, aki
hősködik, hogy majd én megmutatom, általában csak otthon hőzöng, mert
ott következmények nélkül ordibálhat. A szülők majd vissza-ordibálnak,
kölcsönösen csapkodják az ajtót, a kölyök viszont általában így is, úgy is
eléri a célját. De kilépni az életbe? Attól már retteg. A kulcsélmény az
érettségi, és annak eldöntése, melyik egyetemre adja be a jelentkezését
Ilyenkor ennek a tizennyolc éves generációnak a 95 százaléka iszonyatosan
fél. És nemcsak magától az érettségitől, hanem attól, hogy meg kell hoznia
egy olyan döntést, ami akár egy életre is szól, holott eddig ilyesmit soha
nem csinált, mert nem merte. Ezek a fiatalok a szülőknek eljátsszák, hogy
erősek, de érzelmileg valójában instabilak. A nagypofájúság mellett
kölcsönösen keresik az érzelmi biztonságot, ezért válik a támaszkeresés
párkapcsolati motivációvá: de jó, hogy a másik megértő, kedves, aranyos,
odafigyel rám. És ha az alapkonfliktus nem oldódik meg, akkor ez a hozzá-
állás krónikussá válik.
„Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!"

ÉRZELMIKONFLIKTUS-KEZELÉSI MINTÁK

Ha visszagondolunk a régi időkre, akár néhány generációval ezelőttre,

láthatjuk, hogyan jöttek össze a párok: Vagy a társadalmi státuszukat
tekintve voltak hasonlóak, vagy egy felekezethez tartoztak, vagy épp a
faluban jó esetben három potenciális házastárs közül lehetett választani, és a
közösség tagjai összehozták vagy r°sszabb esetben összekényszerítették
őket. Hazajött a Szegény Géza a frontról, már öregedett, aztán ott
volt karika, fiatal volt, helyes, egyedül élt, az ismerősök

Összeterelgettek őket Nagvon sok hazassag Igv jött létre. Ma viszont már
egváltalán nem óban nagy sztori, hogy „kiugróm Chilébe, egyébkent is
vegán vagyok, meg különben se tudom. hogy mihez kezdjek az
életemmel, úgyhogy adok magamnak egy évet, es összejövök ott egy
azsiaival aki nagyon jól megérti azt a sztorit, ami velem történt
kazincbarcikan". Clvan értelemben jó hely lett a vüág, hogy mar senkit nem
büntetnek ezért. Ha most odamegy valaki az anyjához, és azt mondja:
„Mi reformátusok vagyunk, de a Sanyikám baptista, mit gondolsz erről?",
nincs belőle semmi gond. Ma már az a közös érték, hogy a világ szabad, és
mindenki az lehet anu csak akar, ha agysebész akar lenni, akkor az, ha meg
pék, hát az, persze megfelelő képesség esetén.

Nagyot változott tehát a világ, mégis, amikor megkérdezek valakit, hogyan

ismerkedett meg a párjával, nagyon kevesen fogalmaznak úgy, hogy olyan
volt a kisugárzása, hogy elszédültem tőle. Hogy lenyűgözött az energiája,
vagy meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Ehelyett azt mondják,
hogy megtetszett mert szép a feneke, meg impozáns a dekoltázsa. Nézzük
meg, manapság hogyan ismerkedik egy fiú, és mi a fontos neki egy
lányban! Ahogyan arról már esett szó,

*' NÍZMMAC AZ AA/VM?. ALAtnAT'

amikor a nemi érése nagyon meglódul, de az érzelmi fejlődése némiképp

lemarad, akkor ha megkérdezed tőle ki volt a buliban, azt fogja válaszolni,
hogy a Tomi, a Sanyi, a Pisti, a Józsi, meg három nő. Tényleg? És
hogy hívták őket? Mit tudom én. Olyan ez, mint amikor egy pozícióban
olyan gyorsan változnak a munkatársak, hogy a kollégák nem bírják
megjegyezni a nevüket, és csak úgy emlegetik őket, hogy a nagy mellű
szőke vagy a kicsike vörös. Természetesen egy ideig jelenthetik a
külsőségek a preferenciát, lehet az a fontos, hogy meg lehet szerezni azt a
nagy mellű szőkét, de mi lesz utána? Amikor felébred az ember reggel, és
azt kérdezi a másiktól: „Ki vagy te valójában azon kívül, hogy nagy melled
van?"

Nem azt állítom, hogy nem fontosak a külsőségek. Az a gond, ha valakit

csak ez érdekel. Kis mell vagy nagy mell, kis farok vagy nagy farok,
trendin felöltözve vagy nem trendin, trendi helyek, trendi borok, trendi
zenészek, minden trendi. Akkor van gond, ha valakinek csak a felszínen
maradás számít, meg az, hogy legyen mivel dicsekednie a haveroknak,
milyen érdekes dolgok történtek vele, hogy figyeljenek rá. Kezdetben a sok
helyszín és szereplő váltogatása elfedi, hogy valójában minden

113

ugvanaz De egv idő után kiderül hogy az egyik sztori pontosan ugyanolyan,
mint a másik, az egyik frizura pont ugyanolyan, mint a másik, az egyik fotó
pont ugyanolyan. mint a másik, és dögunalommá válik az
egész. Rífkapcsohti szinten ezt azt jelenti, hogy jönnek egymás után a
partnerek, és egv idő után az ember észreveszi hogy tök egyformák. És
akkor megfogalmazódik benne a kérdés, hogy vajon mi lehet ennek az oka.

Az egyik ismerős fiatal lánnyal beszélgetve megkérdeztem tőle: Az elmúlt

hat-hét év alatt az a sok pasi akiket láttam melletted, és akiknek a nevére
nem is emlékszem, kisebb-nagyobb nüanszoktól eltekintve mind egyformán
kis pöcsú, vagyis kisfiú volt. Belső bizonytalanság, önbizalomhiány,
feszültség, a felelősség nem vállalása - mintha fénymásolóval húzták volna
le őket Nem gondolod, hogy ennek az lehet az oka, hogy te magad
bizonytalan vagy? De igen. Nem hiszel magadban’ Nem. Vannak
megoldatlan félelmeid? Vannak. Mindent megteszel azért, hogy ezen
változtass? Nem. Tehát tudod a megoldást, és nem csinálod? Igen. Akkor
mit vársz, milyen legyen a másik? Mert ugyanilyen lesz! Hazaviszed
egyiket a másik után, és sorra kiderül róluk, hogy ez is kuka, az is kuka.
Egy másik ismerős lány nemrég bevallotta, hogy nagyon jól van a pasijával,
kivéve hogy intellektuálisan megeszi reggelire. Azért kérdeztem rá a
dologra, mert észrevettem, hogy amikor megjött érte a pasija, nem ölelték
és csókolták meg egymást. Ezen eléggé meglepődtem. Az életünk
manapság olyan, hogy reggel elköszöntünk egymástól, és könnyen
megeshet, hogy az egyikünk nem ér haza este, mert történik vele valami.
Akkor hogyhogy nem örül a másiknak, amikor meglátja? Hogyhogy nem
tiszteli meg az érintésével, a kedvességével? Úgy álltak egymás mellett,
mint két szerencsétlen. Akkor árulta el, hogy intellektuálisan van közöttük
némi diszharmónia. „Okosabb vagyok nála - mondta -, gyorsabb,
talpraesettebb, ugyanakkor neki meg van egy csomó olyan gyakorlati
képessége, amivel ellensúlyozza ezt az érzést"

Ez elsőre jó kombinációnak tűnik, de ha a lány jól érzi magát ebben a

felállásban, akkor miért merül fel benne a kérdés, hogy baj-e, ha hiányzik
az intellektuális közös nevező? Mert ha valaki ezt megfogalmazza, akkor
ott valami nem stimmel. Lehet persze azon morfondírozni, hagyja-e ott ezt
a szerencsétlen Józsit, aki amúgy tök ügyesen megjavítja az elromlott
kávéfőzőt, pusztán azért mert nem tudja, hogy Wagner hány operát írt. De
itt belephet a képbe a következő szint: az elfogadás Ha én elfogadom a
másikat emberként és tudom. hogy kiválóan megszereti a villanyt, amiben
én menthetetlenül béna vagyok, akkor azt érzem, hogy mégis férfi tud lenni
a szememben, az intellektuális különbségek ellenére.

A fiatalok jó ideig a biztonságra utaznak, és amikor az érzik, boldogok az

valójában nem a tudatos emberekre jellemző boldogság. A biztonságot
hívják boldogságnak de ezt nem tudják. Holott egy ilyen kapcsolatban
legfőképpen az érzelmi felnőttség szempontjából alá- és fölerendeltsegi
helyzet áll fenn. Az egyik mindig szülői pozícióban lesz, a másik meg a
gyerek pozíciójában Ez a fajta támaszkodás pedig az én felfogásom szerint
nem kiegyensúlyozott felnőtt kapcsolat.

Létezik egy olyan elmélet, hogy a női alapkésztetések között a

párkapcsolaton belül nagyon erős és fontos motívum a biztonságnak,
elsősorban az érzelmi biztonságnak a keresése. És persze a fizikai
biztonságé is, hiszen nem lehet úgy gyerekeket szülni, ha a nő állandó
bizonytalanságban él, bár ma már nagyon sok fiatal lány egyáltalán nem
akar gyereket. Sokan írják, hogy a női létezésnek egyébként is rendkívül
meghatározó eleme a félelem, a kitettség, a veszélyeztetettség, és hogy ez
megkerülhetetlen szerepet játszik a párkapcsolatokban. Csakhogy szerintem
a biztonságot keresni rossz hozzáállás, mert így a nő a másik által biztosítja
be magát, és közben a meg nem oldott félelmei és démonjai ott maradnak
vele. És mivel általában a pasik halnak meg előbb, azok a félelmek,
amelyeket a nő egy életen keresztül a sufniba zárt, elő fognak rontani,
amikor a másik már nincs ott. Ez csak idő kérdése.

Ha katasztrofális volt a kapcsolat, a pasi halála kezdetben okozhat

megkönnyebbülést. A támaszkodó azt mondja: „Hála istennek, az élet
lerendezte helyettem, nem nekem kellett megoldanom, megúsztam.
Szegény Bandi, kicsinálta magát, jaj de jó! Ne is beszéljünk róla, isten
nyugosztalja!" De aztán ott áll 70-80-90 évesen, és ugyanazt az önző
magatartást kapja vissza a gyerekeitől, amit ő adott. Megtanította őket
önzőnek lenni, úgyhogy a gyerekek élik a saját életüket máshol,
más városokban, messze tőle, alig látogatják, de ha meg is ^fogatják,
nagyon kevés időt töltenek vele. Közös nevező nincs, mert a fiatalok valami
olyasmi szakmát űz-nek amit a szülő ki sem tud mondani. „Te mit
csinálsz tulajdonképpen? Marketinges? Az mi, kislányom? Face-book? Ott
kattintgatsz jobbra-balra? És ezért te pénzt kapsz?" Ilyen beszélgetések
zajlanak a karácsonyi asztal mellett.

Éppen ezért én azt vallom, hogy sokkal jobb a félelmeinket magunknak

megoldani, még időben, amikor a személyiségszerkezet még rugalmas, nem
pedig idősebb korban, amikor az ember már kényelmes, merev, a szokásai
rabja, és akkor jön a nagy változás. De a fiatalok nemcsak ezt nem tudják,
hanem azt sem, hogy mind racionális, mind érzelmi szempontból
nagyon komoly mintakövetésen estek át addigra, mire elkezdenek párt
keresni.

Időnként mindnyájan elgondolkodunk azon, miben hasonlítunk a

szüléinkre. A legtöbben már viszonylag korán megfogalmazzuk, hogy „nem
szeretnék olyan lenni, mint az apám vagy az anyám". Ugyanakkor
amíg valaki öntudatlan, addig csakis olyan módszerekkel funkcionálhat,
amilyeneket a közvetlen környezetébe*^ lát, a szüleitől, a tanáraitól, a
kortárs csoporttól. Ha a referenciaszemély bizonytalan, szomorú,
kétségbeesett, céltalan, keveset mosolyog, akkor könnyen megeshet, hogy a
kamasz is olyan lesz, mert egyszerűnek látszik, hogy a világ az ellensége. A
másik lehetőség, hogy azt mondja, ő nem szeretne olyan lenni, mint a
referenciaszemély, és öntudatlanul azokat az embereket vagy csoportokat
kezdi el követni, amelyek erősnek mutatják magukat. De ez még nem a
tudatos lépések sorozata.

A bizonytalan, öntudatlan személy ezt az attitűdöt a párkeresésbe is

magával viszi. Kétségbeesett, mert rengeteg mindennel nincs tisztában, és
nem szereti saját magát, ezért szeretetre éhes. Amivel viszont remekül
bánik, úgy, hogy nincs is vele tisztában, az az érzelmi manipulációk
változatos fegyvertára. Kialakul az úgynevezett passzív-agresszív
szerepkör: „Én vagyok az áldozat, engem mindenki bánt, én nem vagyok
szerethető." De ez valójában nagyon okos kompenzáció, megmagyarázása
annak, hogy miért nem vállal felelősséget. (A fiatal pasikat amúgy, akik
nem járatosak az ilyen kommunikáció terén, rendkívül könnyű megvezetni.
Odamennek hozzájuk a magukat okosnak láttató csajok, látják rajtuk, hogy
totál bizonytalanok, azt Mondják, de jól nézel ki ma - és a srácok abban a
pillanatban pitiző pincsikutyává változnak. Aztán legközelebb már nem
érdekesek, és a csajok kiröhögik őket a hátuk mögött, vagy pláne szemtől
szembe.)

Emlékszem, kamaszként bennem nagyon intenzíven élt a céltudatosság,

mindenáron be akartam jutni az orvosira, éppen ezért aránylag későn, 17-18
éves koromban kezdtem csak el csajozni. Addig is voltak apró flörtök, de
igazán mélyen soha nem másztam bele semmibe, mert nem érdekelt a
párkapcsolatosdi, az csak később jött el. A mostani fiatalok viszont
aránylag gyorsan kezdenek el ismerkedni, felületesen, ítélkezve,
és ragaszkodva. Aztán ha megkérdezünk egy serdülőt, hogy „Oké, de
vannak-e hiányosságai az aktuális szerelmednek?", akkor nagyon nehezen
említenek bármi negatívat. Általában arról beszélnek, hogy az illető nagyon
szép, nagyon jó, nagyon okos, nagyon ügyes, míg a hiányosságok
számbavételénél a „néha" és a „kicsit" szót használják. Hát, néha hisztis,
kicsit erőszakos, kicsit öntörvényű, kicsit türelmetlen. Az ilyen
bagatellizáló kifejezések viszont mindig a meg nem oldott félelem jelei,
arról árulkodnak, hogy az illető nem meri kimondani a frankót. Ezt a
technikát egyébként nemcsak a tinédzserek használják, hanem sokan más
korosztályokban is.

Amit nem tudnak ezek a fiatalok, az az alapszabály, hogy „nézd meg az

anyját, vedd el a lányát", és persze taktikai párja, a „nézd meg az apját, és
jósold meg a fia leendő életét", még ha ez utóbbi nem is
vált szólásmondássá. Pedig ez borzasztóan fontos, és nem is bonyolult.

A kislányok általában hamar rájönnek, hogy az a különbség köztük és a fiúk

között, hogy a fiúknak van fü-tyülőjük, nekik meg nincs. Ezt a biológiai
eltérést egykettőre helyrerakják, és magától értetődően öltözködnek
másfajta ruhákba, hordanak más színeket, mint a fiúk, ahogyan ezt az
édesanyjuktól is látják. Azt azonban sokáig nem veszik észre, hogy milyen
domináns ér-zelmikonfliktus-kezelési modellt sajátítanak el az
anyukájuktól. A „nézd meg az anyját, vedd el a lányát" azt jelenti, hogy
racionális és érzelmi szempontból a lány a legtöbbször olyan lesz, mint az
anyja. Óhatatlanul rengeteg mindent megtanulunk a szülőktől, és
csak utólag esik le, hogy jé, én is olyan vagyok. Akkor is, ha kijelentem,
hogy nem szeretnék olyan lenni, mert racionálisan hiába ismerem fel, hogy
valami nem okés, mire ezt megfogalmazom 15-16-17-18 éves koromra,
addigra már belém rögzült a minta.

Hu tehát lenne agyuk a srácoknak, eljárnának vasárnapi ebédekre, hogy

megnézzék, mit csinál a leendő

anvosuk De mivel a fiatal srácokat Általában nem az agvuk hanem a tarkuk

irány ltja, igazából nem kíváncsiak se a muterra, se a jövőjükre, csak az
aktuális cseszi az izgalmas. Pédig ha tudnák, milyen fontos szerepet tölt be
a választottjuk anyja, akkor meglátnák a saját jövőjüket.

Aki öntudatlan és bizonytalan, az azt akarja, hogy mindíg neki legven

igaza. Masszív az egója, fél a fájdalmas dolgok megélésétől fél bevallani a
saját hiányosságait mert akkor megfogalmazódna a kérdés, hogy a másik
vajon miért van vele. Mit szeret benne, ha ő ilyen bizonytalan? Ezt nem
akarja hallani, nem akarja, hogy rámutassanak a hibáira, ezért ilyen
helyzetben mindig felcsattan, és azonnal ellentámadást indít.
Az öntudatlan gverek mindig a domináns szülőtől tanulja el a viselkedési
mintákat A fiúk, akik általában kevésbé érzékenyek az érzelmi
konfliktusokra, az úgynevezett maszkulin mintát tanulják el: apának van
pö-cse, nekem is van pöcsöm, olyan leszek, mint ő. Ám ha a szülők
kapcsolatában az anya a domináns, akkor cifrább a helyzet, mert akkor
nemcsak a kislányok tanulják el az anyai manipulációs technikákat, hanem
a fiúk is. A közös vonás az öntudatlan lét, mert a manipuláció

célja mindig az, hogy a manipulátornak jó legyen, hogy kielégüljön,

megdicsérjék, szeressék, és elérje a céljait. Ennek érdekében bármilyen
eszközt felhasznál, bármikor. Mindez pedig azt jelenti, hogy már a
legelején halálra van ítélve az ilyen kapcsolat.

Éppen ezért ha valaki komolyan gondolja, hogy megtalálta az igazit, akkor

fontos szemügyre vennie a választottja szüleinek interperszonális
kapcsolatát. Mert ha nem vigyáz, rá is ugyanaz vár. Például észre
lehet venni, hogy az anyuka ki nem teszi a lábát otthonról egyedül, csakis 4
férjével - a kisajátító/ erőszakos attitűd klasszikus passzív-agresszív
viselkedés. Tehát az anyósjelölt egy diktátor. A férj részéről pedig klasz-
szikus kompenzációs eszköz, ha nem mer konfrontálódni, és nem meri a
helyére rakni a párját, hogy egy másik nő felé fordul. Aztán vagy elválnak,
vagy mind a két fél megijed a potenciális következményektől,
és beletörődnek, együtt maradnak.

És még valamit nem vesznek figyelembe az emberek, amit egyébként

nekem is nagyon sokáig tartott megérteni: hiába tudjuk, mi lenne a helyes
reakció, emocionális töltetű szituációban azonnal elfelejtjük. Tehát érzelmi
involválódás esetén hiába tudjuk, mit kellene

tenni, mégsem viselkedünk a racionális felismeréseknek megfelelően, ha

azok nem váltak tudatossá, hanem megmaradtak öntudatlan szinten. Csak
nagyon sok gyakorlással lehet elérni, hogy ez többé ne vigyen bele a
mocsárba.
„Figyelsz, mint a sas'

SZERESD ÖNMAGAD!

Mindnyájan ismerjük a Bibliából azt a mondást, hogy „szeresd

felebarátodat, mint magadat" Az első parancsolat tehát az, hogy önmagamat
szeressem. De tizennyolc éves kor után szeressem felnőttként
önmagamat! Manapság az információáramlás exponenciálisan megnőtt
ahhoz képest, hogy a nagyszüleink meg a dédszü-leink idejében a
kocsmában hallották a híreket az embe-rek, meg jöttek a vándorok, a
levelek, esetleg az újságok. Az internettel megváltozott minden: az emberre,
aki azt

se tudja, mit jelent felnőttnek lenni, rengeteg, az egó-ját simogató sztori

zúdul rá, aminek következtében

mindannyian kollektíve deformálódunk. A fenemód nagy rohanás a

boldogság után az öntudatlan kollek-tíva által gerjesztett vágyálom.
Boldognak kell lenni, párkapcsolatban kell élni! Miért nem azt
hangsúlyozzák ki először, mit jelent az, hogy szeresd önmagad?

A megfelelési kényszer azzal kezdődik, ha erősnek, stabilnak mutatom

magam a külvilág felé, mert a környezetem ezt várja el tőlem, miközben
nem vagyok se erős, se stabil. „Hogy vagy? - Köszönöm, jól."
Ezt hazudom, és közben nem szeretem magam érte. Aztán amikor
legközelebb megkérdezik, hogy vagyok, megint nem merem elmondani,
hogy nem jól, mert gyáva vagyok Emiatt váratlan szituációkban,
amikor megjelenik a félelem, hagyom magam bevinni az erdőbe. Szétnézve
látom, hogy a környezetemben Pistitől Sáriig mindenki ugyanezt csinálja,
ezért el is hiszem, hogy ez a jó megoldás, hiába érzem, hogy valami
nem stimmel. „Szia, hogy vagy? - Köszönöm, jól. Te? - Köszönöm, jól. -
Rendben van minden? - Rendben. —Otthon, asszony? - Á, szuperül. -
Gyerekek? - Szuperük - Jaj, de jó! Mindenki szuperül van! Akkor
megyünk! focit nézni?" Aztán megszületnek a kifogások, azok hatására
fokozódik az önbecsapás és az önmagámnak
9" "HGYELSZ, MINTA SAS"
való hazudozás, ezért csökken az önbecsülésem meg aZ önszeretetem.
Szeretetre viszont mindenkinek szüksége van, de hogyan juthatok hozzá?
Hát úgy, hogy szépen elkezdek megfelelni valaki másnak, hogy szeressen.
A megfelelési kényszer mögött mindig ott található egy szituáció,
amelyikben az ember gyáva kiállni önmagáért.

A korrekt információ az, hogy amíg hazudok magamnak, addig nem fogom
szeretni magam. Amíg menekülök az érzelmi önmegvalósítás elől, nem lesz
meg a belső békém. Amíg nem tudom, hogyan fejleszthetem az
önbizalmamat, addig bizonytalan leszek, és amíg nincs önbizalmam, nem
lesz kisugárzásom. Ennek a megváltoztatása lenne a felnőttség. Az, ha
elfogadnám és szeretném magam emberként, és nem játszanám a félistent,
mint általában ebben a világban mindenki.

A mai kor embere azért fél önmagával őszintén kommunikálni, mert olyan
dolgokkal szükséges szembenézne, amelyek nagyon nagy fájdalmat
generálnak, ő meg neiri akarja, hogy bármi is fájjon neki. Holott a probléma
már az elejétől kezdve érezhető volt, de a pár egyik ^aSja sem meri
tudatosítani. Kitolják a tudatukból, mert szeretetéhesek, mert élvezik, hogy
végre valaki szereti őket, figvel rajuk, elfogadja őket, és nem kell
magányosan lefeküdniük aludni.

Mostanában megfigyelhető a tendencia, amely arra biztat, hogv törekedjünk

saját magunk megismerésére, az érzelmeinkre való reflektálásra. Régen ez
nem volt jellemző; ha elolvassuk a klasszikus regényeket, égnek állhat a
hajunk, amiért a szereplők annyira ostobák, hogy nem értik, mi történik
velük. A romantikus irodalom valójában arról szól, hogy a hősök meg a
hősnők nem ventilálják ki az elfojtásaikat. Amit éreznek, az nem kerülhet a
felszínre, hanem elfojtják, mert a környezetük miatt nem mondhatják ki,
nem vállalhatják érte a felelősséget. Most már valóban jobb a helyzet ebből
a szempontból, a nagyanyáink idejében viszont, mivel kevesebb inger érte
őket, az emberek sokkal inkább elfogadták az aktuális állapotot. Ők talán
elfogadásnak nevezték, pedig valójában beletörődtek, mert nem volt más
lehetőség, vagy legalábbis ők azt hitték, hogy nincs. Aki akkoriban elvált,
az a világ szégyenének minősült, méghozzá azért, mert miatta nagyon
sokan szembesültek azzal a meg nem valósult vágyukkal, hogy ők is
szeretnének elválni, csakhogy ezt az érzést mindenki olyan mélyre tolta a
tudattalanjába, hogy aki mégis el mert válni?
9- .FICYELáZ MIN'

azt
ki kellett vetniük maguk közül, nehogy felborítsa aZ egész addig
megszokott világrendjüket.

De most már másról van szó. Akkoriban a válás a közösség elleni

merényletnek számított, ma viszont ugyanezt az illető maga generálja
önmaga ellen, mert a közösség olyan emberekből áll, akik nem mernek
felelősséget vállalni a saját tulajdonságaikért és érzéseikért. Mert ha
kimondom, hogy vámpír vagyok, akkor ezek szerint a másik is vámpír. Én
szívom az ő vérét, ő is szívja az enyémet, de jó, beszélgessünk! Te, figyelj,
mit tudsz te bennem tisztelni? Tudod, hogy ezek a tulajdonságok, amik
miatt tisztelsz, valójában nincsenek meg bennem? Mert én csak mutatom,
hogy ilyen lennék? Észreveszed, hogy én csak színlelek? Észreveszed, hogy
manipulállak? - Nem, és te észreveszed, hogy én meg mással manipulállak?
- Nem. - Hát, ha én vak vagyok, te meg világtalan, akkor mit keresünk
egymás mellett?"

Az öntudatlan kapcsolatban az elején mindkét fél el van foglalva azzal,

hogy otthont építsen. Az otthonteremtéssel ugyanis elterelem önmagámról a
figyelmet. Amíg a kis kuckónkat építgetem, addig sem foglalkozom a saját
démonjaimmal. Ott vannak, de már nem rájuk koncentrálok, és legközelebb
csak akkor jönnek

elő újra, amikor elkészült a kuckó. Könnyen lehet, hogy már eleve azért
létesítek kapcsolatot, mert jólesik a menedék a démonjaim elől. Lehet ezt
csinálni, sokan meg is teszik, csak éppen nagyon fontos annak az
elfogadása, hogy egy pár két tagja ritkán hal meg egyszerre. Általában az
egyik előbb megy el, és aki itt marad, az összes addig meg nem oldott
problémájával szembesülni fog. Aki pedig haldoklik, annak mi jár majd a
fejében? Aki egész életében vámpír volt, mit fog mondani ebben a
helyzetben a párjának? „Könnyű neked, te itt maradsz, én meg itt
döglődök!"
A kölcsönös vérszíváson alapuló kapcsolat előjelei nagyon korán
megmutatkoznak. Ezért mielőtt megházasodnának, a pasiknak érdemes
megfogadniuk a már említett fontos tanácsot: nézd meg az anyját, vedd el a
lányát' Persze jellemzően elfelejtik, mert nem az anyóst nézik, hanem a
farkukat követik. így nem veszik észre, hogy az a fiatal, szexis husi már
eltanulta az anyukájától az érzelmi bántalmazást, és ugyan még nem
gyakorolja, de majd fogja. A másik oldalon pedig gyakran látjuk, hogy az
apa a fiának továbbadja a balfék szerepkört, az anya meg már nagyon korán
kiheréli a fiát, és nem akar leválni róla, mert ő az egyetlen teljesítménye

9- „FIGYELSZ, MINTA SAS"

ebben a világban. Az anya tehát nem akarja elengedni a kis rabszolgáját, a

kis rabszolga meg nem ismeri fel, hogy jól le kellene ráznia magáról a
vámpír anyját. Ezért milyen csajokat választanak az ilyen pasik?
Akik ugyanolyanok, mint az anyjuk, emocionáliskonfliktuskezelés
szempontjából éppolyan manipulatívak, és sokkal erősebbek a férfiaknál.

Az igazán trükkös esetekben az anyuka magától a házasságkötéstől válik

anyóssá, és mutatja ki a foga fehérjét. Sok esetben amíg nem merül fel az
esküvő ötlete, nagyon jól játssza a kicsit idősebb haver szerepét, és
rendkívül jó fejnek tud tűnni. Hogy hajlamos-e manipulatív technikák
alkalmazására, azt akkor lehet észrevenni, ha megfigyeled, hogyan
viselkedik a természetes közegében. Mindnyájan ismerjük azt a csa-csogós
társasági hangot, amikor két barátnő találkozik, és a szokványos hangjukból
átváltanak a „Jaaaj, szia, és hogy vagytok?" affektáló hanghordozásra. Ha
az anyós ilyesmit csinál, ha látod, hogy teljesen más hangszínen beszél a
lányával, mint a szomszédasszonnyal, az azt jelzi, hogy manipulál, és nem
vállalja az igazi arcát.

Odamégy szépen felöltözve, csokornyakkendőben vasárnap ebédre, egy

csokor virágot szorongatsz az egyik

kezedben, egy üveg bort a másikban, bekopogtatsz, ez a normál kontextus.

De közben figyelsz, mint a sas, és megfigyeled, a leendő anyós hogyan
cseszegeti az apóst Mert azt lehet látni. Ha a beszélgetés közben jönnek a
nagy családi mítoszok, amiknek a lényege az, hogy minden rosszról valaki
más tehet, megy az ellenségképzés ezerrel, az arra utal, hogy ezt nagy
eséllyel a gyerekek is eltanulták tőlük. Ha viszont elhangzanak a szájukból
olyan mondatok, hogy „életem során ekkor és ekkor egy komoly hibát
elkövettem, de azóta átgondoltam, és tudom, hogy én magam is felelős
voltam érte", az jó jel. Ahogyan az is, ha derűsek és lazák, és elmondják,
miben hisznek, mit szeretnek, mi szerez örömet nekik. De legfőképpen az
árulkodó, hogyan viszonyul a leendő anyósod a lányához, megöleli-e, meg-
simogatja-e, ugyanígy megsimogatja-e a társát, megfogja-e a kezét, tehát a
hiteles verbális és nonverbális intimitási jelek jelen vannak-e.

Ha sajnálod a leendő apósodat, akkor tudd, hogy abban a pillanatban éppen

leendő saját magadat sajnálod, mert az apósod helyzete jelzi, mi vár rád,
hogyan fogsz kinézni 30 év múlva. De amikor ezt látod, akkor nem azt kell
mondani a menyasszonyodnak,

9- „FIGYELSZ, Mim A SAS"

hogy "Bocs, drágám, mi eddig tulajdonképpen tök jól elvoltunk, de mivel

elképzelhető, hogy te is ezt fogod csinálni velem, szia, goodbye!" Ez
túlságosan is sarkos döntés lenne. A célravezető magatartás az, ha
időben tudatossá válsz, és kezdettől meghúzol olyan fontos határokat,
amelyeket ha kölcsönösen tiszteletben tartotok, akkor az egész életek
sokkal jobb lesz. Amikor először veszed észre a másikon, hogy valóban
elkezdi utánozni az anyját, azonnal kedvesen szólsz neki: „Nézd, szívem, ha
ezt csinálod, nekem az nagyon nem jó." Azután ha minden marad a régiben,
akkor megint szólsz: „Szívem, az elmúlt fél évben rájöttem, hogy amióta
ezt csinálod, én egyre kevésbé tudlak tisztelni, ezáltal szerelmesnek lenni
beléd. Megteheted, hogy ilyen maradsz. De időben szeretnélek
figyelmeztetni, hogy ha így folytatod, és újabb fél év múlva továbbra sem
foglak tudni tisztelni, és nem leszek szerelmes beléd, akkor nem leszek már
veled."

Képzeld el, amint kimondod, hogy átgondoltad, Mennyi időt tudsz még
ebbe beletolni, és képzeld el az ézést, ami utána ébred benned! A
megkönnyebbülést, hogy nem cipelsz semmit, jól vagy! Abban a pil-
lanatban, hogy ezt megléped, a másik azt látja: „Azt

a durva, odacsapott a fejemre' Fs még igaza is van? Észrevette, hogv mit

csinálok, és nem hagyja, hogy szívassam. Ez igazi csávó/igazi csaj!' Abban
a pillanatban a párod irántad érzett tisztelete megnő, mert érzi, hogv bátor
vagy. Azután ideális esetben elgondolkodik, és felhagy a kapcsolatrombolo
minták követésével. A legtöbb ember azonban nem jut el odáig, hogy ezt
megfogalmazza, mert azt se hallotta még sohasem, hogy mit jelent érzelmi
szempontból felnőni. Én is nagyon sokáig vámpír voltam, és ilyen
kapcsolatokban éltem, de helyretettem.

Ha elfogadod magadat is, a másikat is embernek, akkor nem hitegeted többé

magadat azzal, hogy a másik herceg meg hercegnő, mert nem az. Valódi
párkapcsolatot csak két olyan ember építhet, akik belátják a saját
hiányosságaikat, illetve rájönnek, hogy ők a hunyok bennük, és hogy
változtathatnak rajtuk. Te annyit tehetsz, hogy felhívod a párod figyelmét
arra, ami téged zavar, és elmondod neki, hogy ha ilyen marad, arra te így
vagy úgy fogsz reagálni. De hogy hogyan változtasson, az nem a te dolgod.
Ajánlásokat tehetsz a másiknak, de nem oldhatod meg helyette a
problémáit. Csak az a kérdés, kinek hol húzódnak

túróképessége határai, mennyi ideig fog ajánlásokat tenni A sírig? Azt

gondolom, mindenkinek saját mainak szükséges eldöntenie, egy adott
folyamatra neki mennyi ideje van, mert ez magánügy. Ha rámutattál az
adott problémára, figyelemmel kísérheted, hogy a másik valóban dolgozik-e
a felismert hiányosságán. Nem azt kell várni, hogy egyik pillanatról a
másikra megváltozik-e, hanem hogy látható-e benne az igyekezet, a jó
szándék. Ez a folyamat jó szándékot tételez fel mind a két részről. De ha a
másik csak mondja, hogy igen, változtatnom kellene, és közben nem
csinál semmit sem, akkor egy idő után tényleg nem marad más hátra, mint a
szia, goodbye!
Miért sír olyasmiért, ami soha nem is volt?"

EGÓ ÉS RÁFÁZÁS

Olyan ember valószínűleg nem él a földön, aki ne élte volna át legalább

egyszer, hogy kicsesztek vele egy párkapcsolatban. A szerelem ugyanis
sokak számára azt jelenti, hogy a szívét nyújtja át tálcán a másiknak, és
mindent megad neki. Persze leginkább racionális szempontból, érzelmi
szempontból kevésbé, mert aki ózott, nem tud beszélni az érzéseiről, és nem
ismeszél az a párjával is nagyon nehezen fog be

lgáról. De racionális szempontból valósággal

DR. CSERNUS IMRE ♦ ÉN ÉS TE

a tenyerén hordozza a másikat. Főként a férfiaknál lehet látni, hogy tejben-

vajban fürdetik szívük hölgyét, a csajok meg gyakran azt gondolják, hogy
ha sütnek, főznek, takarítanak, vásárolnak, akkor azt a pasijuk értékelni
fogja. Pedig nem fogja. Sőt, pont az ilyesmit nem fogja értékelni. Ilyenkor
következik a panasz: „De hát én annyi mindent megadtam neki, a
csillagokat lehoztam neki az égről, vittem ide, oda, amoda, mégis lelécelt.
A szemét kurva! A rohadt kurafi!" Zárójelben tenném hozzá, hogy a
befektetett negatív energiát mindig visszakapják az emberek, nemcsak a
serdülők, hanem mindenki. Az illető ilyenkor általában sértődötten
csodálkozik, miközben az ismerősei rámutatnak: „Legalább most
megtapasztalod, milyen érzés, amikor te tolsz ki másokkal!"

A rácseszés ott kezdődik, amikor a két embernek fogalma sincs, mi a

kiegyensúlyozott párkapcsolat, mit jelent felnőttnek lenni, és öntudatlanul
szeretne kialakítani boldogságot. Egy ilyen, úgynevezett kapcsolat esetén
csak idő kérdése, mikor lesz erőszakos, durva módon vége, mert előbb-
utóbb vagy lelécel az egyikük, vagy megcsalja a másikat, és akkor az
hagyja ott őt. Ilyenkor az érintett a traumatizáló élmény során is,

10.. „MIÉRT SÍR OLYASMIÉRT, AMI SOHA NEM IS VOLT?" utána is

haragszik magára, és bünteti saját magát, bár ennek nincs tudatában.
Olyannyira károsodik, hogy nem vállalva a saját felelősségét a történtekben,
elkezd általánosítani, azt állítva, hogy az összes csaj szemét kurva, vagy az
összes pasi csak dugni akar, majd lezárja a szívét. Sokan el is mondják:
„Félek az újtól, mert attól tartok, hogy ugyanúgy fogok járni, mint előtte."
Nem akarnak új párkapcsolatot, de alkalmi viszonyokat igen.

Nézzünk egy példát! Brigitte Bardot-ért (a fiatalok közül sokan nem is

tudják, ki ő, pedig a 60-as, 70-es évek legnagyobb szexszimbóluma volt)
egykor rengeteg férfi rajongott, de az élete végén csak a macskái vették
körül, és egyedül halt meg. Vajon egyedül élt, vagy magányosan? Ez itt a
kérdés, mert ha én jól érzem magam a bőrömben egyedül, akkor minden
rendben. Akkor egyedül vagyok ugyan, de nem vagyok magányos. De ha
cipelem a félelmeimet, a sérelmeimet, a frusztrációimat, a dühömet,
miközben igazából nem a másikra haragszom, hanem saját magamra, csak
ezt soha nem mondom ki, akkor a magánytól szenvedni fogok. Az ilyen
állapot felkelti a bosszúvágyat, és mivel a má-sikon nem tudok elégtételt
venni, elvégre lelécelt mellő-lem és eltűnt, akkor a soron következőn fogok
bosszút

állni, őt fogom megszívatni. Elvégre minden férfi/nő szemét állat.

Amikor már nem cipelem a feszültségeimet, akkor nem akarok bosszút állni
senkin sem. Magamon sem. Akkor már nem fogok háborúzni, legfőképpen
nem önmagámmal. De a legtöbbször nem ez következik be, a többség bent
ragad egy abszolúte nem kielégítő kapcsolatban, eltűrik egymást, és akkor
jön el a nagy változás, amikor a gyerekek kirepülnek. Olyankor nagyon sok
a válás, amit nagyon sokszor a csajok kezdeményeznek. Olykor persze az
urak is. Szóval nem fest túl jól a helyzet, nagyon nem. Mert az élet azért
van, hogy lelkesedjünk, éljünk, merjünk változtatni, nevetni, merjünk
őszinték lenni, a hiányosságainkat felvállalni! Egyszerűen merjünk
emberként élni, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy ne éljünk, hanem csak az
időnket fecséreljük! A legtöbb ember azonban a haláláig cipeli a rácseszést,
és nem látja meg a kiutat.

A fogyasztói társadalom ehhez annyiban járul hozzá, hogy kialakítja az

emberekben az elképesztően magas egót, és a magas egonak az a
sajátossága, hogy egyrészt fél a fájdalmas dolgok megélésétől, másrészt a
bizonytalanságát kompenzálja. Ezt úgy tudja a legkönnyebben

megoldani, hogy vásárol ész nélkül, a magas egójú ember tehát jó fogyasztó
lesz. A vásárlással oldja a feszültséget, tüneti kezelésként jutalmazza vele
önmagát, a fogyasztói társadalomnak pedig pontosan erre van szüksége,
mert így tudja működtetni ezt a 6-7 milliárdnyi ember által benépesített
világot.

A párkapcsolatoknak nagyon jót tenne, ha az egók leszállnának a földre, és

az emberek emberként viselkednének. Ehhez azonban bátorság kellene,
kritikus helyzetben azonban sokan azt mondják: „De hát én ezt nem tudom
megtenni, gyenge vagyok hozzá!" Orvosként nagyon sokáig elhittem ezt a
kifogást Aztán rájöttem, hogy nem igaz, mert láttam, hogy az illető az
önpusztítása során olyan brutális energiát fordít önmaga megsemmisítésére,
ami nem lehet a gyengeség jele. Hazudni önmagunknak és búvalbélelten
vonszolódni ugyanis sokkal több energiába kerül, mint a mosoly. Egyszer
olvastam erről egy cikket, és végeztem egy egyszerű kísérletet magamon:
vigyorogtam egyet és figyeltem, mennyi izmom mozdul el, aztán
dühös képet vágtam, és akkor éreztem, hogy az egesz fejem befeszül.
Sokkal több energiát emészt fel tehat a negatív állapot fenntartása, mint a
jókedvé.

A leneken rúgások meg a kapufák után, amikor veget er a kapcsolat, a

legtöbb emberben az merüI tel: „jaj, en milven szegem szerencsetlen
vagyok* vagy ..nem vagyok elég jo ahhoz, hogy szeressenek* Fiatal
koromban en is sokáig igv gondoltam, de ahogy telt-múlt az idő, rájöttem
mennyire fontos megértenem es vállalnom önmagam felelősseget.
Emlékszem, amikor megszívattak. sokáig az en fejemben is futott a „másik
a szemét kurva műsor. Aztán felismertem, hogy mekkora fajankó is vagvok,
hiszen jöttek az intő jelek, én viszont a homokba dugtam a fejemet hogy ne
kelljen meglátnom őket Igazabol én voltam önmagam
legnagyobb ellensége, mert a figyelmeztető szavakat,
mondatokat gesztusokat nem úgy értékeltem, amit jelentettek, hanem úgy;
ahogyan az nekem a legjobb volt. Részigazságokat hittem igazságoknak.
Például: „Azért ilyen ingerült velem, mert sokat dolgozik." „Azért nem
beszélget velem, azért késett el, mert szegénynek sok a dolga." Sorakoztak
az intő jelek, de nem mertem megfelelően értékelni őket. A fiatalok sem
mernek hinni a jeleknek, hanem hagyják magukat meg vezetni.

A helyzetet bonyolítja, hogy léteznek becsapós, álintő jelek is, mint amikor
a kis puttonyos teherautóm

műszerfalán egyszer csak kigyulladt egy sárga lámpa.

Mi a fene ez? Felütöttem a szervizkönyvet, és azt találtain, hogy a sárga

lámpa jelentése: nagy hiba, forduljon a szervizhez! Mondom, a rohadt
életbe, mi lehet ez a nagy hiba? Bementem a szervizbe, ahol azt
kérdezték, mikor vettem az autót. Egy éve. Ja, egy év után szervizbe kell
vinni az autót, ezért ilyenkor villogni kezd ez a lámpácska, de ön már járt
nálunk 12 ezer kilométernél, hozza csak be, és kiütjük a lámpácskát!
Bevittem az autót, és a csávó 4 másodperc alatt kioltotta a
lámpát. Hasonlóképpen a kapcsolati becsapós jelekről ugyanígy kiderülhet,
hogy abszolút nem jeleznek semmit sem.

A tévesen figyelmeztetőnek vélt, a párkapcsolat rosz-szabbodását jelző

előjelek oka a nem megfelelő kommunikáció, amikor a két ember nem tudja
megfelelően kifejezésre juttatni az érzéseit, emiatt egyszerűen nem értik
meg egymást/ és máris kikerekedik az állati nagy balhé. Valójában mind a
két fél jót akart, csak rosszul fejezte ki magát Ebből lesz a klasszikus
tévedések vig-játéka, bár egyik fél sem érzi komikusnak, hanem
halai komolyan azt gondolják, hogy itt a világ vége. Azután jön a
magyarázkodás: De hát nem mondtad! - Tény-lég nem, de azt hittem, hogy
tudod!"

A kommunikációs nehézségekből származnak tehát az ál-intő jel

félreértések. Amikor a valódi, komolyabb előjelek következnek be, akkor a
verbális és non-verbális intimitást jelző gesztusok csökkennek: a szép és
kedves szavak, a becézések, simogatások, érintések, akár a szexualitás is. A
legtöbben ilyenkor a másik fáradtságára fogják: „sok a munkája, sok a
gondja, ezért olyan hozzám, mint a lópokróc. Nem baj, elnézem én, mert
hát végül is eddig milyen jól megvoltunk." Pedig nem az a probléma, hogy
a másik megváltozott; az igazi probléma az, hogy a legtöbb ember abban a
pillanatban, amikor ez tudatosodik benne, nem fogalmazza meg az
aggályait kristály tisztán a másiknak, úgy, hogy az meg is értse. „Drágám,
figyelj, mi a fene van? Nem simogattál meg, nem csókoltál meg szívből
már egy hete. Mi történik?" Sokan azért nem akarják megfelelően értékelni
az intő előjeleket, mert az különböző fájdalmas felismerésekhez vezetne. A
21. század embere pedig kerüli a fájdalmat, éppen ezért elkezdi gyártani a
kifogásokat, hogy a változás miért következett be.

Már említettem: amikor egy kapcsolatomnak úgy lett vége, hogy a másik
lépett ki belőle, akkor nekem is nagyon sokáig tartott kimondanom a saját
felelősségemet ,

10. „MIÉRT SlR OLYASMIÉRT, AMI SOHA NEM 16 VOLJT

ész folyamatban, és eljutnom odáig, hogy ne a má-fkat hibáztassam. De

még ennél is tovább tartott annak a megfogalmazása, hogy ha a másikra
mutogatok, az annak a jele, hogy nem nőttem fel. A
felelősségünk megfogalmazásához elég kimondani egyetlen,
nagyon egyszerű mondatot, csak épp ez nagyon fájdalmas a legtöbb ember
számára. így hangzik a mondat: Gyáva voltam észrevenni és megfelelően
értékelni az intő jeleket. Ez azt jelenti, hogy az érzelmikonfliktus-kezelés
szempontjából gyáva vagyok, és a gyávaságom az oka annak, hogy a
partnerem nem tudott rám hiteles társként felnézni. Ilyen helyzetben
ugyanis a másik is érzékeli, hogy nyuszi vagyok. De úgy tesz, mintha nem
lennék az, mert akkor neki is ki kellene mondania, hogy tévedett, amikor
azt hitte, hogy én vagyok az ő fehér hercege.

Ha felfigyelsz az intő jelekre, ha kimondod ezt a mondatot, és a fájdalom

irányába mozdulsz el, akkor min-den megváltozik, mert bekövetkezik a
megkönnyeb-bülés már nem hitegeted magad. Ha megfigyeljük, a legtöbb
ember napi energiájának nagyon nagy szá-zalékuk különböző kifogások
kitalálására fordítja, ame-

lyekről még meg is kell indokolnia mind önmagának, mind a

környezetének, hogy miért csinálja. És közben

elvárja a visszaigazolást a környezetétől: „Igen, igazad van, ezt kell

csinálni, megérdemli a szemét kurvája, megérdemli az a szemét pasi, jól
meg kell szívatni!" Erre rengeteg energia elmegy. Ha viszont
kimondom, hogy gyáva voltam egy érzelmi konfliktusban megfelelően
értékelni az intő előjeleket, akkor nincs elvesztegetett sok-sok idő meg
energia. Akkor megnyugvás jön a fájdalom után, érteni fogom, miért nem
akart megsimogatni, miért nem érezte, hogy a társa vagyok, és összeáll a
kép.

Észrevettem, azok, akik görcsösen ragaszkodnak ahhoz, hogy nekik van

igazuk, mindig sokkal többet fizetnek érzelmi és anyagi szempontból
egyaránt. Én megfordítottam a szitut ilyenkor, mert tudtam, hogy én
csesztem el, tudtam, hogy az én felelősségem. Ha a másik kért valamit,
vitatkozás nélkül megadtam, mert tudtam, hogy minél gyorsabban
rendezem, annál több energiám marad az alkotásra, az újraépítésre^ Ehhez
képest ilyenkor általában megy a harakiri nagyon sokáig, olyan dolgokért
harcolva, amiket egyik fél sem vihet magával. Miközben fogy az idő és az
energia. De amíg az öntudatlan ember nem mondja ki, mi az ő egyéni
felelőssége, addig a trauma feldolgozása nem fog megtörténni, addig marad
„a másik hülye" hozzáállás és a birkózás.

Ha viszont én magam kimondom, és még működik a kapcsolat, akkor

érkezhet nagyon pozitív reakció a másik részéről: „Nahát, én ezt még egy
pasi/egy nő szájából soha nem hallottam így megfogalmazva!" A kimondás
azonban felelősséggel jár a jövőre nézve, sőt már a holnapra nézve is, mert
ha nem tartom be, amitkimondtam, a másik számára is nyilvánvalóvá válik,
hogy „hangjancsi" vagyok. Bizonyos szokások és hozzáállások
megváltozása nagyon koncentrált tudatos munkát feltételez, amit
rengetegszer szükséges ismételni ahhoz, hogy rögzüljön. Ismétlés a tudás
anyja. Nagyon fontos, hogy a másik érzékeli-e az erőfeszítésemet, hogy
meg szeretném megváltoztatni a korábbi viselkedésemet. A párom így
értékelheti az igyekezetemet, azt, hogy nemcsak a levegőbe beszélek,
hanem el is kezdtem dolgozni a problémán, és nem várja el tőlem

a gyökeres változást egyik pillanatról a másikra, mert az lehetetlen, és nem

is volna szívből jövő.

Amikor az öntudatlan embert szembesítik valamilyen hiányosságával,

akkor legtöbbször megijed, begör-csöl és védekezni kezd. A védekezés
lehet introvertált,
illetve extrovertált reakció. Az introvertált reakció az a jellegű bepánikolás:
Úristen, mi lesz most velem! Az illető ilyenkor annyira megijed, hogy
teljesen lefagy. Úristen, el fognak hagyni! A másik, az extrovertált meg
dühös lesz, és elkezd csapkodni meg vádaskodni: Hogy képzeled ezt?
Elfelejted, mennyi áldozatot hoztam érted? Menj te a jó édes anyádba!
Ezzel azonban csak olajat önt a tűzre, és fokozódik a feszültség. A
felelősség vállalása híján mind a két reakció, a pánik és az erőszak egyaránt
azt a rémületet hivatott kezelni, hogy vége lehet annak az illúziónak, hogy ő
boldog. Az öntudatlan, aki rengeteg mindennel nincsen tisztában, amikor
biztonságban érzi magát valaki mellett, azt hiszi: Na, most én boldog
vagyok. Holott a támaszkodásból nem születik boldogság. A boldogsága
csak illúzió, a valóságban nincsen ott semmi. Nem is volt ott soha semmi.
Éppen ezért nincs is, ami véget érjen. A nincsnek lesz vége. A ráfizetés első
állomását éppen ezért úgy hívják: nesze semmi, fogd meg jól!

Amikor leülök emberekkel, akik sírnak-rínak, hogy elhagyták őket, akkor

meg szoktam kérdezni: Kedves asszonyom, ugyan, mondja már meg, miért
sír olyasmiért, ami soha nem is volt? Mert kezdettől kezdve nem volt
tudatos, kiegyensúlyozott egymásra figyelés, az érzések őszinte kimondása,
az értük való felelősségvállalás. Csak egymás sérüléseinek a kölcsönös
kompenzálása zajlott. A semmit meg nem lehet valaminek nevezni. A
megoldások egyszerűek. De éppen mivel egyszerűek, a 21. században
funkcionáló ember nem akarja elhinni őket, mert tömik az agyunkat
mindenféle bonyolult konstellációkkal, összefüggésekkel. Elveszítettük a
józan paraszti ösztönünket, sőt ki is nyírják belőlünk az iskolában.
Gondolkodj bonyolultan, summázzál, majd ezt bontsd apró részekre, oda-
vissza! De a józan gondolkodásra egyszerűen nem nevelnek.

Ha olyan valakivel találkozom, aki nagyon siránkozik, hogy boldog

szeretne lenni, és görcsösen ragaszkodik egy illúzióhoz, miközben én
látom, hogy az az illúzió nem létezik, szerinte viszont van, akkor
néha játszom vele. Azt mondom neki: Kedves uram, képzelje el, hogy itt
van a boldogság almája, vegye el! És annyira boldogok akarnak lenni, hogy
átveszik a virtuális almát, és beleharapnak. Ilyenkor megkérdezem tőlük:
Na, és milyen a boldogság íze? Azt mondják, hogy édes. Na-gyon jó.
Kérdezem: Kedves uram, mondták már önnek, hogy balfasz? Hát, ön
mondja először. Megkérdezhetem, hogy miért? Azért, kedves uram, mert
amikor állítólag átnyújtottam önnek az almát, látott itt almát? Nem. Akkor a
semminek hogy lehet édes az íze?

A fiatalok kezdeti tapasztalatszerzése után jön a következő kapcsolat, és

abból jellemzően még mindig nem lesz boldogság, mert amikor az
öntudatlan elkezdi magát hitegetni, valójában önmagával tol ki.
Nevezhetjük tanulópénznek is a rácseszést, mert a személyiségfejlődés
szempontjából ez lehet hasznos tapasztalat, de az öntudatlan nem így érzi.
A ráfázás következő állomásai közé tartozik a birtoklás, a féltékenység, az
agresszivitás, a különböző játszmák, a pozitív vélemények és érzések
kicsikarása a másiktól. Ez a klasszikus „Ugye, szeretsz?" „Ugye, örökre
velem maradsz?" „Ugye, minden szép és jó lesz?" „Ugye, mi egymásnak
vagyunk teremtve?" Sokáig sorolhatnám az ostobaságokat, amiket a fiatal
felnőttek a boldogság utáni rohanásukba® megállás nélkül mondanak
egymásnak. Miközben valójában a vágyaikról beszélnek, hogy örökre
boldogok legyenek, és nem látják meg, hogy lehetetlen dolgot követelnek,
mert amire vágyakoznak, az egyszerűen nincs.
„Aki gyáva, az nem csak a párkapcsolatban gyáva"

MANIPULÁCIÓS TECHNIKÁK

A „nem tudom megcsinálni", meg a „gyenge vagyok hozzá" kijelentések

mögött egyértelműen hazugság áll. Valójában az illető arról beszél, hogy
gyáva változtatni, gyáva új dolgokra vállalkozni, nem meri kimondani sem
magának, sem a másiknak, hogy nem kapcsolat áll fenn közöttük, hanem a
nagy semmi. De ez egyszerű logika következménye: ha én nem
tudom tisztelni magam, hogyan is tudnám tisztelni a másikat, hogyan
tudnék felnézni rá? És ha a másik nem tiszteli

saját magát, hogyan tudna tisztelni engem és felnézni rám? Ha pedig nincs
kölcsönös tisztelet, akkor marad a vérszívás, a szidalmazás, a mérgelődés,
az igazságosztás, a háború és az erőszak, folyik a vér, olykor szó szerint,
máskor képletesen. Ezt követi néha a kibékülés az ágyban, aztán újra
kezdődik minden. Ez pedig nem más, mint a nagy semmi. Humorizálással
vagy különféle magyarázatok gyártásával, de sokan ezt fogadják el életként,
ezt tekintik a párkapcsolat természetes jellemzőjének. Azt mondják: „Ne
legyenek illúzióid, kisfiam, mert a házasság kompromisszumok
sorozata, semmi más! Nézd meg, anyáddal is hogy utáljuk egymást, mégis
együtt maradtunk." Ahogyan a Tankcsapda énekli: Ha nem hiszed el, hogy
az életed ajándék / Nézd meg jobban, hogy élnek anyádék.

Miközben rohanunk a boldogság után, és útközben újra meg újra

belelépünk ugyanazokba a csapdákba, felmerülhet a kérdés, min lehetne
változtatnunk. És itt válasszuk ketté a dolgokat. Az egyik variáció - ami a
legritkább esetben fordul elő -, hogy mind a két fél rájön a saját
felelősségére a rácseszésben, abban, hogy kölcsönösen görcsösen
ragaszkodtak a semmihez. Ez abból a szempontból nagyon izgalmas, hogy
a legritkább

11., „AKI GYÁVA, AZ NEM CSAK A PÁRKAPCSOLATBAN GYÁVA"

esetben láttam erre pozitív végkifejletet. Ha mind a két fél rájön arra, mi az
ő felelőssége a kialakult helyzetben, és mindkettőnek van bátorsága, illetve
képessége megérteni és megfogalmazni ezeket a folyamatokat, illetve
mindkettőnek van türelme ahhoz, hogy elkezdjen következetesen dolgozni
rajtuk, akkor körülbelül 1-2 százalék az esélyük arra, hogy egymás
szemében újra meglássák a tüzet. De erre tényleg nincs garancia. Ha
ugyanis mind a két fél kinyitja a szemét, és mind a két fél jól érzi magát a
bőrében, akkor egyáltalán nem biztos, hogy továbbra is a másikat akarja
partnernek. Az egyik megoldás tehát az, ha ilyenkor mind a két
fél elfogadja, hogy oké, mindent megteszünk, de lehetséges, hogy mégsem
egymásnak lettünk teremtve, és akkor békében elengedjük egymást.

A másik variáció, ha vége van a sztorinak, de egyik sem mer lépni, mert
félnek azjúj helyzettől, félnek az ismeretlenbe lépni, félnek megújulni,
ezáltal az egyik, majd nemsokára a másik is elkezdi megmagyarázni saját
magának, hogy a szar kapcsolat miért is jó. Mindenki saját magának szabja
meg a kereteket. Akár párkapcsolatról, akár másról legyen szó, valójában
az a legfontosabb, hogy képesek vagyunk-e egy hittel teli

életet végigvinni Ez minden embernek a saját döntése mert nekem azzal

sincsen semmi bajom, ha valaki racionális vag\ •moaoriális szempontból
megalkuszik, es azt hogy boldog, miközben nem lehet látni az árván a
mosolyt. Hajrá, akkor elje le így az életét) Az öve. Ugyanakkor azt
gondolom, hogy ha valakinek sikerül hittel élnie, akkor találkozhat egy
másik olyan emberrel aki ugyanezt vallja. Közben mind a két fél tudja,
hogy ez az állapot nem tart örökké, ha nem csak az adott napon, es ezért
újra meg újra mind a ketten kemenven dolgoznak azért, hogy az adott
napon érezzék, ezzel a hozzáállással jó úton halad a kapcsolatuk. Az elet
úgy is csak az adott napból áll. Aki meg ezt nem hiszi el, az fogdossa a
nagy semmit.

Nagyon sokan már huszonéves korukban öregek. Ók a fiatal vének, akik

már nem hisznek a boldogságban. Akik azt mondják, hogy úgyse fog
sikerülni, ez azonban nem korosztály kérdése. Akik a boldogság
utáni eszeveszett rohanásban rettenetesen megégették magukat és mivel
nem merik kimondani a saját felelősségüket ebben, ezért végleg feladták.
Azért adták fel, mert semmit de semmit nem változtatnak ön
magukon, ezért esélyük sincsen másra, mint amilyen élet addig is jutott
nekik. Aki nem változtat saját magán, az végig-lohanja az életét, és
boldogtalanul fog meghalni. Noha az arcok váltakozni fognak mellette,
mind ugyanolyan pöcsök lesznek, vagy ugyanolyan bizonytalan
csajok, mint az első volt. Olyan lesz az utolsó is. Vagy az első ilyen
kapcsolat lesz egyben az utolsó, egy és ugyanaz. A tizenéves rengeteg
mindent nem tud még a párkapcsolatról, a felnőttségről, a szerelemről meg
a boldogságról, mégis van egy jellemzője, ami óriási különbség az
idősebbekhez képest: a kamasz még hisz abban, amit csinál. Még nem
muszájból csinálja. Sok mindent nem tud, de legalább mer lelkesedni.
Amibe keveredik társkeresés közben, az persze nem szerelem, még ha ő
annak hiszi is, de ezzel sincs semmi baj. A kamasz még bátor élni. Később
viszont, ha ráfázik, és megszívatják - valójában azért, mert hagyta magát, de
ezt nem mondja ki akkor onnantól már hideg fejjel, számításból műveli
tovább ugyanazokat a dolgokat Hit nélkül, szív nélkül, csakis agyból. Ez a
különbség a fiatal és az időskori úgynevezett szerelem között.

Szerencsés esetben a sokadik kapcsolatok már működhetnek harmóniában,

épülhetnek valódi Önismeret-re. Az ilyen, jellemzően negyvenes-ötvenes-
hatvanas

emberek számtalan tapasztalattal a hátuk mögött hoztak egy döntést aminek

alapján találtak egy olyan társat akt szinten jó néhány tapasztalat
birtokában, szintén meghozott egv-ket fontos döntést az életében, így a
rendelkezésükre álló, közös idejüket értékesen tölthetik. Ezek az emberek
azonban nemcsak döntést hoztak, hanem felelősséget is vállaltak. És az
nagy különbség, ha ki merem mondani, hogy egv tönkrement kapcsolatban
nem a másik használt ki engem, hanem én hagytam magam kihasználni. Kit
érdeket hogy a másik kitolt velem7 Megvonom a váltam, nem fontos.
Sokkal tontosabb az a tudás, hogy bátor vagyok, és már nem menekülök a
fájdalmas dolgok felismerése és megélése elől. És a tudat, hogy képes
vagyok egy konfliktust így kezelni, tesz valójában éretté, bölccsé.

Ha erzem magamon, hogv nem vagyok opportunista, az megváltoztat

mindent. És ha a másik is ilyen, akkor abból nem az következi k, hogy nem
lesznek sohasem veszekedések, soha nem fogjuk elküldeni egymást a
francba Lesz ilyen, de a regeneráció sokkal hamarabb megtörténik majd,
mert gyorsabb lesz a felismerés és a bocsánatkérés. A nagyra nőtt emberi
egót éppúgy, mint bármilyen hiányosságot, nem lehet legyőzni, nem

AKI CYAVA. AZ NtM CSAK A PAKKAPCSOLAT»ANQYAva

lehet megszüntetni, mindig ott lesz bennünk. Csak a tudatossággal
segíthetünk önmagunkon, azzal, ha felismerjük, mikor kezdünk el
önmagunknak előbb hazudni, utána ártani.

Az egó alapjában véve fél a fájdalmas dolgok idomérésétől és megélésétől,

mert az egó mindenható, az egó az Isten. Az Istennek meg, aki ugyebár én
vagyok, ne fájjon semmi! Az Isten nem tévedhet, mert ő mindig mindent jól
tud. Az Isten nem kér bocsánatot, mert ő univerzális, ugyanakkor lenéző.
„Mi a francot akarsz, te kis csipa? Milyen alapon akarsz te
nekem megmondani bármit is? Szolgáljál, örülj, hogy itt lehetsz mellettem!
Milyen jó dolgod van, vettem neked autót, a feneked ki van nyalva!" Ilyen
az egó. Csakhogy ez az egó az emberi testbe van zárva, ami törékeny, és
képes fájdalmat érezni, ezért amikor a nagy egójú ember rádöbben, hogy
egyszer meg fog halni, akkor pánikba esik. Feszült lesz, és félni fog az
elmúlástól. Mint ahogyan a pasik, amíg egészségesek, a legtöbbször
nagy királyok, nagy a szájuk, ha azonban bármi bajuk tör-téni, elkezdenek
sírni: „Jaj, beteg vagyok! Segíts, asz-szony! Utána viszont megbánják, hogy
így viselked-tek, és mindent letagadnak, persze csak akkor, ha már

meggyógyultak. „Én ilyet nem mondtam, asszony, rosz-szul emlékszel!

Nincs ilyen, nem is volt soha."

Az ego jelenléte valójában megakadályozza a fejlődést, mert mindig

görcsösen ragaszkodik a vélt igazához. A fogyasztói társadalomban nem
véletlenül nagyon könnyű felismerni az öntudatlan és a tudatos embereket,
mert az öntudatlan mindig nagyon nehezen fogalmazza meg a hiányosságait
és az érzéseit. Nemrég találkoztam egy falusi emberrel, aki elmesélte, hogy
a nagyapja, aki favágó volt, szerinte sokkal jobb életet élt, mint a mostani
világban élők nagy többsége. A nagyapja elfogadta önmagát, ezáltal belső
békében élt. Az ebben a világban élők legtöbbször nem fogadják el
önmagukat. Ott vannak például a dánok, akik rendre elöl végeznek a
boldogságfelmérések listáján. Ők nagyon nagy jólétben élnek, de
összességében hidegek, legalábbis amikor egy dán üzletemberrel
találkoztam, az kifejezetten merev személyiségszerkezetű, zárkózott csávó
volt. Mindig megérzem, amikor valaki lazán, emberként áll saját magához,
és azt is, amikor valaki mindenhatóként gondol önmagára, mert
megmutatkozik a különbség a gesztusokban, a kézfogás rugalmasságában.
Persze az emberek nagyobb része ezt nem látja, nem érzi. Nem tanítottak
meg bennünket erre; holott el lehet sajátítani. Ahogyan el lehet szítani azt
is, hogy ha tudatos vagyok, megérezzem, kik aZok a leendő romantikus
partnerek, akik szeretetre éhesek. A szeretetéhes ugyanis mindig
támaszkodni akar a másikra, ezért soha nem lehet hiteles partnerem, mert
neki csakis a támasztéka lehetek. Ha pedig ezt felismerem, akkor eldöntőm,
jó-e ez nekem, vagy nem, kell-e ez nekem, vagy nem.

A szeretetéhség akkor következik be, ha valaki az élete valamelyik fontos

területén nem mer felelősséget vállalni, és azt hazudja magának, hogy jól
van. Támaszkodik a másikra, mert nem szereti önmagát, a szeretetre mégis
szüksége van, és kizárólag így juthat hozzá. Megy a kályhához, ahol
melegedni tud. A kérdés csak az, miért nem ő maga a saját kályhája? Miért
nem ő maga tölti fel a lemerült akkumulátorait az őszinteségével, és ndért
mástól várja el, hogy szeresse őt? Hát azért, mert ez könnyebbnek látszik.

Sokan felvetik, nem várhatjuk-e el egymástól azt, hogy szeretve legyünk,

ami érdekes kérdés. Azért ér-dekes, mert ha én jóban vagyok saját
magammal, elfogadom a másikat emberként, és ő is elfogad engem, akkor
valójában akarom-e, hogy ő szeressen engem? Mert nem fogom akarni. Az
én felfogásomban a tisztelet és az elfogadás kizárja a szeretetéhséget. A
helyébe az öröm lép: örülök a másiknak, örülök, hogy látom, hogy
megtisztel a jelenlétével, mint ahogy én is megtisztelem őt ugyanezzel.
Előfordul persze, hogy éppen elesett vagyok, fáradt vagyok, vagy valami
fáj, olyankor persze jólesik, hogy a másik ott van, hogy megsimogat. De
ettől még nem vagyok szeretetéhes. Akinek gondoskodásra van szüksége,
az forduljon az édesanyjához, mert a gondoskodás a gyermeki létet jelenti.
De ha valóban felnőtt vagyok, akkor nem vagyok gyerek, akkor sem, ha
pofonokat kapok az élettől. A több-kevesebb pofon megint az egó játéka.
Nem az számít, hogy mennyi pofont kapok, hanem a tudat, hogy
megtettem mindent, ami rajtam múlott.

Ha nem várom el, hogy a másik szeressen, megértsen, segítsen vagy

támogasson, hanem egyszerűen tudom és érzem, hogy számíthatok erre és ő
is számíthat erre tőlem, az kiegyensúlyozott, korrekt, felnőtt párkapcsolat,
nem egymásra támaszkodás. Ilyenkor nem akarok a másiktól mindenáron
megkapni valamit, mert a kölcsönösség elvére épülő, jó kapcsolatban a két
fél figyel

11.. „AKI GYÁVA, AZ NEM CSAK A PÁRKAPCSOLATBANGYÁVA"

egymásra, észreveszi, a másiknak mire van szüksége, és magától megadja
neki. Mindkét fél szívesen ad, mert jólesik neki, és hol az egyik szorul
jobban rá, hol a má-sik. Ha hazamegyek és elmondom a másiknak, mi
fáj vagy minek örülök, és ő megért engem, akkor nem sze-retetéhes vagyok,
hanem megosztom a társammal azt, ami történt velem. Az őszinteség jele,
ha megosztom a másikkal az engem érintő jó és fájdalmas dolgokat, és nem
azt színlelem, hogy nincs semmi baj.

Szintén sokat gondolkodtam azon, hogy mikor tudok jól adni. Arra
jutottam, hogy ha képes vagyok önmagamat megdicsérni, elfogadni,
szeretni, elismerni, értékelni, akkor leszek képes ugyanezt megtenni a
másikkal is. Ha önmagam felé nem megy, nem fog menni a másik felé sem.
Akkor ugyanis a másiknál csak a racionális szempontokat, a külsőségeket
fogom észrevenni: hogy csinos, jó a haja, szép a teste, jól néz ki, de
ha rosszul néz ki, akkor érdektelen. Mert ha nem mész le mélyen
önmagadba az érzelmi síkon, akkor mind saját magadnál, mind a másiknál
csak a racionális ismérveket, a külsőségeket fogod elismerni. Ilyenkor
követke-zik be az, hogy ha a másik már nem olyan fitt, fiatal, menő, akkor
jöhet a csere. Elhasználódott szegény, de

ott a Juci, nézd, milyen a melle! Akkor az lesz a fontos, amit a világ
szépnek mond, mert az öntudatlan, aki nem ment le mélyen önmagába,
könnyedén befolyásolható.

A nagy egójú ember manipulálható, ezért könnyű rettegésben tartani. Ha

egy ilyen személy váratlan és erőteljes érzelmi konfliktusba kerül, akkor
páni félelemmel reagál. Manipulálható, és ezt mások ki is használják. Ezért
született meg az a szólásmondás, hogy oszd meg és uralkodj. Ha okos
vagyok, akkor olyan fenyegetést dobok fel a másiknak, amiről tudom és
érzem, hogy nagyon fél tőle. Majd amikor látom, hogy halálosan megijedt,
végül nagy kegyesen mégsem teszem meg, amitől retteg, és akkor az illető
nagyon hálás lesz.
A világirodalomban egy csomó nagy dráma szól arról, hogy ott a sok
hatalmas, erős és vonzó, mégis ostoba, hiú és megvezethető férfi, akinek ha
a legutolsó féreg, akit észre sem kellene vennie, azt mondja: hé, haver,
megcsal a szerelmed, akkor azonnal elhiszi. Gondolkodás nélkül elhiszi, és
elkezd ámokfutni, mindent és mindenkit tönkretesz maga körül. Azért hiszi
el, mert a manipulátor hatására felhangosodik benne az, amitől nap mint
nap retteg, hogy ő értéktelen és lecserélhető. Kétségbeesetten fél, hogy
mikor fog lebukni, mikor

!1 AKI GYÁVA, AZ NEM CSAK A PÁRKAPCSOLATtANGYÁVA"

fogják meglátni, milyen is ő valójában, és ha valaki azt állítja neki, hogy a

felesége megcsalja, akkor a tudatába robbanásszerűen árad be mindez. A
meg nem oldott félelemmel bíró embert rendkívül könnyű befolyásol-ni. A
legismertebb példa Othello története. Becumizza Jágó manipulációit,
megöli a feleségét, aztán saját magát is, ötödik felvonás, függöny le.

A másik jellegzetes önmanipulációs tényező, ha kijelentem, hogy szeretnék

olyan boldog házasságban élni, mint amilyet a szüleimnél láttam. De ha
nem veszem észre, hogy az övék valójában egy alá-fölé rendeltségi viszonyt
elfogadó, idézőjeles boldogság, ami számukra ban állandóan
hangsúlyozzák, milyen fontos a család és a gyerekek, csakhogy aki
mindenáron meg akarja őrizni mind az állítólagos boldogságát, mind a
család egységét, az szintén ijesztő mértékben manipulálható.

a biztonságot jelenti, akkor én is ezt akarom utánozni. És ugye ők ebben a

kvázi stabilitásban és boldogság

Szerintem azért élünk ezen a földön, hogy olyasmit csináljunk, amiben jól
érezzük magunkat, és ha még hinni is tudunk benne, hogy ezzel jót is
alkotunk, ak-kor az királyság. Vagyis azért élünk, hogy külső-
belső környezetünket széppé tegyük. Sokan hangoztatják,

hogy ők azért pesszimisták, mert azt látják, hogy általában félremennek a

dolgok, de ezt megint csak az egó mondatja velük. A dolgok ugyanis nem
mennek félre, hanem pontosan úgy történnek, ahogyan történniük kell. Ezt
hívják úgy, hogy élet, és amikor kapálózunk, hogy „én nem így akartam,
nem így szeretném", akkor valójában csak az egó tiltakozik. Ezek felesleges
körök. Sokkal fontosabb annak az eldöntése, hogy egy adott helyzetben jól
érzem-e magam, vagy sem. Ha nem, akkor csináljunk rendet! Ez ennyire
egyszerű. Bonyolult dolgok nincsenek.

Miért félünk ennyire az érzelmi pofára eséstől? Azért, mert amikor

belekezdünk egy párkapcsolatba, akkor azt gondoljuk, hogy a másik tutira
szeretni fog. Ha ez a téves attitűd él bennünk, annak nem az az oka,
hogy direkte rosszul akarjuk csinálni, hanem az, hogy csak erre tanítottak
bennünket. Nem tanítottak meg viszont a fájdalmas dolgok megfelelő
kezelésére, és annak az elfogadására, hogy az életben egyaránt adódnak
örömök és óriási csalódások, amikor folyik a vérünk, és szenvedünk, mint a
kutya. És a szüléink arra sem hívják fel a figyelmünket, hogy ilyenkor nem
az a lényeg, hogy fájni fog, hanem hogy azt érezzük-e, hogy megtettünk

Aia GYÁ VA, AZ NEM CSAK A PÁRKAPCSOLATBAN GYÁ VA"

mindent. Hogy nem kell senkinek megfelelni önma-gunkon kívül, ahhoz

fontos hűnek maradnunk, ami-ben hiszünk A szülők azonban minderre nem
tanítják meg a gyerekeiket..

Miközben próbálok megtenni mindent, ami tőlem telik, óhatatlanul követek

el hibákat, de olyankor bocsánatot kérek. Elsősorban önmagámtól, de ha
valakit megbántottam, akkor tőle is. Utána pedig törekszem arra, hogy a
hiba ne ismétlődjön meg. Abban a pillanatban, hogy elkezdek valamiben
hazudni önmagámnak, már nem tettem meg mindent, mert a hazugság az
önbüntetés és az önpusztítás jele. Akkor magamnak köszönhetem, hogy
bűntudatom támad, mert óhatatlanul felmerül bennem, mi lett volna, ha
másképpen viselkedem, milyen lett volna az életem, milyen lett volna a
boldog párkapcsolatom. És milyen lett volna a másik élete, ha nem
mellettem pazarolja az idejét harminc éven keresztül, ha neki is lett volna
esélye arra, hogy valaki mással, máshogy, jól élhessen. De így se nekem, se
neki nem lett esélye, sőt a gyerekeknem sem, mert így ők is téves
konfliktuskezelési mo-

dellt tanulnak el, aminek az a lényege, hogy homokba

dugom a fejem.
Mivel mindig az adott pillanatban élünk, az öntudatlan ember azt mondja
egy számára valójában fájdalmas állapotról hogy az ideális kapcsolat.
Holott nem az ideális kapcsolat jött létre, hanem az az érzet, hogy én ennél
többet ebben a pillanatban nem tehetek meg. így az adott pillanattal jól
megvagyok, az adott pillanatban el tudok számolni magammal. Aztán jön a
következő pillanat, és dühös leszek, mert a másik olyasmit mondott, amit
egyáltalán nem akartam meghallani. És a francba, érzem, hogy igaza van!
Kimondjam ezt, vagy ne mondjam ki? Megsemmisülök, ha kimondom,
hogy igaza van? Nem. „Nem vettem észre, igazad van!" És ennyi. Ez nem
tökéletes állapot, ezek egyszerűen emberi dolgok.

Ha valaki az életének valamelyik fontos területén nem mer látni és érezni,

akkor az egy idő után kihatással lesz az egész életére. Aki gyáva, az nem
csak a párkapcsolatban gyáva. Az nem meri kimondani az érzéseit, nem
meri vállalni a felelősséget az emberi hiányosságaiért, és nem vallja be,
hogy hazudik önmagának. A párkapcsolatba sokan azért mennek bele, hogy
közösen létrehozzanak valamit, ami nagyobb és jobban működik, mint ők
egyedül. Úgy gondolják, hogy

11.. „AKI GYÁVA, AZ NEM CSAK A PÁRKAPCSOLATBAN

GYÁVA"

akár a hibáikat is odavihetik, mert az egyik majd ott lesz domború, ahol a
másik homorú, és ők ketten szépen kiegészítik egymást. A valóságban ezt
hívják társfüggőségnek. Én azt mondom, hogy egészítsem ki először saját
magamat. Legyek jól először saját magammal, oldjam meg először a saját
félelmeimet, ha már egyszer felnőttnek hívom magamat.

Aztán elérkezik a halál napja, jönnek a síró-rívó hozzátartozók, és ha a

haldokló nem mondja ki, hogv „Meg fogok halni", akkor ő is részt vesz a
kollektív ónmegtévesztésben. Azt állítja, hogy persze jobban lesz ő,
miközben érzi, hogy nem. De nem mondja ki, nehogy a másiknak nehéz
legyen, és a másik sem mondja ki, hogy a haldoklónak ne legyen nehez -
tehat kól-csönösen port hintenek egymás szemébe. Ha eközben a bűntudat
is egyre nő, akkor az illető vergődve há z ja el ezt az árnyékvilágot Mivel én
orvosként sok íix e: láttam, egy idő után azt mondtam, hogv na, ilyet
nem! Nem éri meg, nem szeretnék ilyen élményt magamnak ott a legvégén.
12.
„Úgy gondolják, hogy itt a világ vége"

FELELŐSSÉGET VÁLLALNI FONTOS

Emlékszem egy csajszira, aki egyedül nevelte a gyerekeit, és persze ennek

hozadékaként a következetlenség nagyon intenzíven jellemezte a szülői
eszköztárát. Mi-vel sokat dolgozott, ugyanazt csinálta, amit ilyenkor a
legtöbb anya meg apa: anyagilag kompenzált, azaz

minden a gyerekek feneke alá tolt. Az ilyen szülők megpróbálják

kivásárolni a bűntudatukat, miközben

nem is tudják, hogy ezt teszik. Mire elkeveredett hoz-zám a nagyobbik

gyerek, már elkezdődtek nála a bajok, nem tanuk, hazudozott. Az anyuka
már régóta évente egyszer elvitte a serdülő gyerekeit ide-oda,
különböző luxusnyaralásokra, akkor is éppen indultak volna közösen egy
ilyen útra.

Mondtam neki, hogy ha jót akar saját magának, hagyja a nagymamánál a

nagyobbik gyereket, különben csúnyán rá fog fázni. Nem, nem, tiltakozott a
hölgy, én hülye vagyok, mit képzelek, minden évben egy ilyen nyaralás
összehozza a családot, és mindannyian megérdemlik a szép élményeket.
Azóta elmúlt jó néhány év, és amikor a múlt nyáron összefutottunk,
elpanaszolta, milyen rosszul tette, hogy nem hallgatott rám. Azóta ugyanis a
nagyobbik gyereke váltogatja az iskolákat, és drogozik ezerrel, felelősséget
pedig természetesen nem vállal semmiért.

Amikor tehát látok egy serdülőt, aki nem meri kezelni az érzelmi
konfliktusait, nem meri kimondani az érzéseit, nincsen tisztában
önmagával, agyból hoz döntéseket a 21. század racionális világában, arról
tudom, hogy a külsőségek vonzása alapján lesz szerelmes. Az viszont nem
szerelem, csak épp a szülők erre nem tanították meg a gyereket. A
szülőknek nem az a feladatuk, hogy véleményezzék a gyerekük aktuális

12 „ÚGY GONDOLJAK, HOGY ITT A VILÁG VÍG!

választottját, amikor az bemutatja nekik; korábban kel-lett olna rengeteg
mindenre megtanítaniuk a köly-köt. Mert akkor 14-15 éves korára már
tudná, hogyan lehet önbizalmat szerezni, és hogy mit jelent az érzelmi
szempontú nyitottság. Ám a legtöbben nem tudják. Kialakít tehát két ilyen,
sérültségekkel teli fiatal egy kapcsolatot. Ragaszkodnak egymáshoz, mert
kölcsönösen megkapják egymástól a figyelmet, hiszen mind a kettő sérült,
és ez kialakítja az egymás iránti empátiát is. „En tudom, min mentél
keresztül, mert szemétláda volt az apám, aki tojt a fejemre, csak lóvét adott,
de soha nem kérdezte meg, hogy érzem magam. Jé, a te apád is ilyen volt?
Csak a tiéd alkoholista, az enyém meg munkamániás. A kettő ugyanaz,
mert az egyik a munkába menekül, a másik meg a piába, az egyik a piával
oldja a feszültségét, a másik a munkával. A közös, hogy tojtak a fejünkre,
éppen ezért mi megértjük egymást. És így szeretlek, ahogy vagy - mondják.
Mert az online világban a kommu-nikáció brutálisan fejlődik, de csak
racionális szinten, és nem következik be a kimondott szavak érzel-mi
szempontú megélése, tehát a szavaknak nem lesz töltetük, nem áll mögöttük
tapasztalat.

llvcn korul mem ek között nagvon gyorsan ráébred mind a két fiatal, hogy a
másik hisztis, erőszakos, rap-lis, befolyásolható,. manipulálható, es akkor a
szerelem egykettőre kialszik. Ha szerencséjük van, akkor nagyjából
egyszerre alszik ki, egy szerre csalódnak egvmásban. De valójában mi is a
csalódás? Annak a megnyilvánulása. hogy a szülő nem tanította meg a
gyerekét arra, hogv az eletben vannak fájdalmas dolgok, és lehet ókét
másként is kezelni, hiszen ő maga sem tudja kezelni őket a sajat életében.
Tehát a fiatalok csalódnak és mind a két fél, vagy amelyik gyorsabban
hozza meg a döntést, úgy gondolja, hogy itt a világ vége. Pedig a csalódás
csak az adott pillanatban történő igazmondás és igazlátás jele: merem látni a
másikat olyannak amilyen mindig is volt, csak ez az egomnak nem tetszik
Ez a csalódás.

A fejünkben az él, hogy a fiatalok ismerkedését az első lépések bája

jellemzi, holott borzasztó nagy feszültséggel vágnak bele. Feszültséget az
okoz, ha valamilyen félelem él bennünk, amit nem oldottunk
meg. Rettegünk attól, hogy vesztesek leszünk, hogy fájdalmat érezhetünk,
hogy kiderül valamilyen hiányosságunk amit érzünk és tudunk is, csak nem
merünk bevallani hangosan. Rettegünk attól, hogy kiderül,
emberből vagyunk. Szerintem a fiatalok esetében a visszautasítástól való
félelem a jellemző, mert, ahogyan már er-rfl volt szó, nem tanították meg
őket arra, hogy teljesen természetes, hogy nem tetszhetnek
mindenkinek Megtetszett valaki? Menj oda hozzá, vállald az arcod. Azt
mondja, nem érdekli a dolog? Köszönd meg szépen az őszinteségét, és menj
tovább, mert nem az a fontos, hogy a másik mit mond, hanem hogy te azt
erezd, megtettél mindent! Nem tanítják meg erre a szülők a gyerekeiket,
pedig azt kellene mondaniuk Drágám, rúgd meg azt a labdát, és ha kapufa
lesz belőle, semmi baj, előfordul! Ezzel nem leszel kevesebb. Megcsináltad.
Kapufa? Semmi gond, mész tovább. Ahogyan az egyik neves focicsapat
kapusa nyilatkozta a vesztes meccs után: „Az én életemben nincs olyan,
hogy visz-szalépés, csak előrelépés van."

A többség azonban kudarcnak éli meg, ha nem az történik, amit eltervezett,

ha szóba sem állnak vele, vagy pláne ha szakítanak vele. Összekerül két
öntudatlan, de az egyikük, jellemzően a lány, fejlettebb
érzelmi inteligenciával bír, és amikor kilép abból a kezdetle-ges
kapcsolatból, akkor a másik (jellemzően a fiú) nem érti, miért léceitek le
mellőle. És ilyenkor rágja magát: „Miért? Mit csesztem el? Mi az, amit nem
csinálok jól?" A csaj biztosan nem magyarázza el neki, mert ő sem tudja
szavakba önteni, mi a baja, csak annyit vet oda foghegyről, hogy „Nem
vagy elég". A srác meg legfőképpen nem tudja, mi volt a baj, hiszen ő a
saját kezdetleges módszereivel megtett mindent, amit fontosnak érzett. A
szülők se magyarázzák el a kölyöknek, mi az, amit elszúrt, mert ők sem
tudják. Tehát akit otthagynak, az ott áll értetlenül, és traumaként viszi
tovább a kezdeti kapcsolat felbomlásának élményét. Aki meg lelécel, az
csak megrántja a vállát, hogy jöhet a következő. Ez egészen odáig tart, amíg
egyszer őt nem ejtik pofara. És akkor ő sem érti majd, hogy mi a pálya.

Valójában nincsen itt trauma, hiszen ahogy mondani szokás, a labda kerek,
egyszer fenn, egyszer lenn. Akit dobtak, azért fogja fel traumaként a
történeteket, mert nincs megtanítva rá, hogy ez az élet része, ezért
sokként éli meg, és cipeli magával akár évtizedeken át. A trauma
gyomorszorító szó, rettegünk tőle, miközben csak zajlik az élet. Sokkal
fontosabb annak a felismerése, hogy megtettem-e mindent, és elfogadni,
hogy az öröm és fájdalom egyaránt az élet velejárója. Ha feldobom
12.. „ÚGY GONDOLJÁK, HOGY ITT A VILÁG VÉGE"

az érmét, és leesik, az eredmény vagy fej, vagy írás. Ha írás akkor az vajon
trauma a fej számára? Dehogy.

Említettem már korábban egy barátomat, akinek a tizenöt körüli fia nekem
mondta el, hogy elhagyta a barátnője. A szülők egymásra néztek:
hogyhogy? Ott, előttem derült ki számukra, addig nem is tudták, a srác nem
mondta. Megkérdeztem, hogy mi történt, hogyan lett vége. A szülők közül
egyiknek se jutott eszébe ez a kérdés abban a pillanatban. Erre a fiú
bevallotta, hogy a csaj megcsalta. De már lerendeztem, mondta, már nem
érdekel. Én meg tudtam, hogy ez nem igaz.

Utólag mesélte el az apja, hogy a srác egy kisebb ékszert is vett karácsonyra
a lánynak, de ilyen-olyan okok miatt nem tudta átadni neki, és csak
szilveszter után derült ki, hogy közben le lett építve. Egy hónapra rá már azt
állította, hogy nem érdekli. De én láttam rajta, hogy igenis érdekli, és hogy
cipeli a fájdalmat. Azt is láttam, hogy az anyukája empatikus, körülveszi

szeretettel, az apukája meg vigasztalja, hogy lesz majd másik. De az igazi

kérdés az, hogy ebben a pillanatban milyen konkrét konfliktuskezelési
modellt ajánl a szülő a gyerekének, mit tabít neki arról, hogy hogyan kezel-
je ezt az érzést, hogy ne váljon krónikus fájdalommá.

DR. CSERNUS IMRE ♦ EN ÉS TE

A legtöbb szülő ilyenkor vállat von, hogy a csaj egy hülye kurva volt, vagy
az apa elmeséli a fiának, hogy „Hát igen, ha őszinte akarok lenni, én is
átéltem ilyet, utána jól berúgtam a haverokkal. Te még fiatal vagy, tudod,
mit? Rúgjál be! Csak anyád meg ne tudja." Általában ezt javasolják a
szülők. De mikor kérdezik meg azt, hogy „És mondd csak, fiam,
észrevetted az intő jeleket? Észrevetted, hogy amikor találkoztatok, már
nem adott puszit? Nem ölelt át? Nem fogta meg a kezed? Voltak jelek?
Voltak. Ezt szóvá tetted, megkérdezted? Nem. Miért nem? Féltél? Mitől?
Hogy kiderül az igazság? Ha kiderül, akkor azzal már tudsz mit tenni.
Ha voltak intő jelek, és nem akartad őket észrevenni, most miért
csodálkozol, hogy megcsalt? A gyáva mindig gyáva megoldást fog
választani." De azt is megkérdezhetné az apja: „Mikor tűnt fel neked, hogy
kevés vagy neki? Mikor vetted észre, hogy amikor kommunikáltok, nem
néz a szemedbe, és a telefonjának a buzgerá-lása fontosabb, mint az, hogy
te ott vagy? Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy nem figyel rád. Nem érzi
benned azt az erőt, nem érzi benned a stabilitást. Ilyenkor te merted azt
mondani neki, hogy figyelj, Sári, itt vagyok, és ha most nem nézel a
szemembe, fogom azt a nyamvadt telefonodát, és úgy bevágom a sarokba,
hogy ripityára törik, mert már sokadjára kérem!"

Sári erre nagy sansszal nem azt válaszolná, hogy jaj, máris, leteszem,
hanem azt, hogy anyád! Viszont legalább Sári olyasfajta kommunikációval
találkozna, amivel korábban egyetlenegy pasi sem mert nála próbálkozni.
És nagyon érdekes, hogy ha valaki lefekteti a kereteket, akkor sokkal
izgalmasabbá válik férfiként a nők, nőként a férfiak számára, mint azok,
akik soha, semmilyen keretet nem fektetnek le. Ez oda-visz-sza működik.
De a határok meghúzása csak látszólag szól pusztán erről, valójában a
bátorságról szóL Bátor vagyok kimondani az érzéseimet és gondolataimat
és a lehetséges következményeket, amelyeket persze bátran be is tartok. A
bátorság mindig imponál. Kitűnik. Feltűnik. Észrevehető. Mert az az
izgalmas, ha valaki egy váratlan helyzetben, például egy pasi nem épp a
legjobb formájában mégis leszólítja a legszebb csajt a tártágból, és lazán
dumál vele. Ő bátor vele dumálni.

A kapcsolatépítésekben ugyanez a kérdés: bátor vagygy-e lefektetni a

kereteket, nem azt nézve, hogy a má-sik mit szól, mert tudod, hogy a
keretek nem a másik-nak szóllnak, hanem saját magadnak? Ha nem
mered kimondani, amit érzel és gondolsz, akkor a belső feszültséged
fokozódik, nyelsz, tűrsz, hallgatsz. Ilyenkor a másik öntudatlanul azt
érzékeli, hogy puhány kezdesz lenni, ezért még kevésbé fog tisztelni, és
még inkább a fejedre fog nőni, mert hagyod. Vagy nem hagyom. De ezt a
fiatalok általában nem tudják.

Szülőként természetesen nem mindegy, hogy milyen szavakat használsz

ilyenkor. Most szakítottak a gyerekeddel. Kérded: Mi van? - Hagyjál békén!
- Kidobott? - Ki. - Látom, már nem írogatsz sms-t a barátnődnek. Vége? -
Hagyjál békén, hallod! - Figyelj, majd ha szeretnél beszélni róla, mit
csináltam én, amikor engem kirúgott a barátnőm, majd szólj. Addig jó
szenvedést!" És becsukom az ajtót. Tehát nem mászom rá. Itt a kérdés az,
hogy szülőként milyen kézzelfogható eszközöket és megoldási
lehetőségeket adsz neki a mintákon kívül. Attól nem tudod megkímélni a
gyereket, hogy megszerezze a saját tapasztalatait, de eszközöket tudsz adni
neki, hogy kezelje a helyzetet. A tapasztalatszerzés fontos, de az eszköz a
lényeg.

Mi az eszköz? Szülőként a legfontosabb az érzelmi szempontú

konfliktuskezelést megtanítani a gyereknek, azt, hogy mindig vállaljon
felelősséget Elmondani

neki, hogy a másik megoldást, azt, ha nem vállal felelős-séget, azt

menekülésnek hívják. Elmondani neki, hogy ha úgy dönt, hogy inkább nyúl
lesz, és most elmenekül, utólag bánni fogja, hogy nem mondott ki és
nem vett észre egy sor dolgot. „Vagy elmenekülsz, drágám, vagy beleállsz.
De ha vállalod a felelősséget, minden megváltozik." Mert ha ezt megtanulja
a gyerek, akkor onnantól kezdve, ha kidobják, felteheti magának a kérdést
„Miért nem mertem észrevenni az intő jeleket? Hát azért, mert attól
tartottam, hogy a másik ott fog hagyni. De végső soron így is ott hagyott,
mert lementem mulya kis pöcsbe. A mulya kis pöcs kell a csajoknak? Nem.
Tehát ki a felelős ezért, hogy a csaj kidobott? Én." Na ez az eszköz, amit
megadhatsz a gyerekednek! Attól még persze fájdalmas sztori lesz.

De mi történik, ha valakinek nincsen a birtokában ez az eszköz? Ugorjunk

előre a gyerek életében húsz évvel azutánra, hogy először kitették a szűrét.
Húsz év múlva üldögél egy szépen berendezett lakásban, szingliként. Azt
mondja a barátainak, hogy az élete úgy jó, ahogy van. „Ide utazom, oda
utazom, a francba a Coviddal, nem baj, megoldom. Buli, eszem-
iszom, berúgunk,, vásárolgatok." Közben még magának sem

meri bevallani, miért nem akar újra szerelmes lenni.

A szinglik valójában azért nem akarnak párkapcsolatot, mert iszonyatosan

félnek attól, hogy megint átélhetik a szakítás fájdalmát, vagyis gyávák.
Ezért nem merik kinyitni a szívüket újra. Nagyon komplex, nagyon okos
önbecsapási folyamat ez, amit az illető is, a környezete is elhisz. Holott a
szerelem hihetetlenül izgalmas élmény. Számomra úgy jelenik meg, mint
óriási tűz, lobogó lángok, hatalmas folyó, erős sodrás, szédítő zuhatag,
örvény, mindenképpen valamilyen intenzív jelenség. A lánghasonlatnál
maradva, ha túl közel megyek a tűzhöz, meg fogom égetni magam, ha túl
távol maradok, fázni fogok, és az fáj. Tehát nagyon fontos a megfelelő
távolság, és nagyon fontos a tűz táplálása.

Az élmény tehát intenzív, de veszélyes. Tegyük fel, belemásztam a tűzbe,

megégettem magam, mégis újra szeretném érezni a lángok melegét. De ha
nem vállalom annak a kockázatát, hogy igenis, újra megégethetem magam,
akkor nem fogok a tűz mellé ülni. A szinglik pontosan ezt nem merik
vállalni, és folyékonya® hazudnak, hogy nekik így jó. Olyan ez, mint a
hipo-chondria, ami valójában meg nem oldott félelem. Miért hipochonder
valaki? Azért, mert félti a tyúkszaros

életét, fél, hogy egyszer csak vége lesz. Vagyis olyasmi miatt feszült, ami
egyszer egészen biztosan bekövetkezik. Tegyük fel, az illető
párkapcsolatban él, és a párja végignézi, a férje hogyan megy le kutyába, és
aggódik ezerrel, hogy úristen, most tutira el fogok patkolni, végem van. És
akkor az asszony rájön, hogy a másik csak játssza az erőset, csak addig
történnek a jó dolgok, amíg minden rendben megy.

A valóság az, hogy nem akkor állíthatom magamról, hogy jól vagyok,
amikor minden szép, hanem akkor, ha megtanítottak a fájdalmas dolgok
megfelelő kezelésére, és a váratlanul bekövetkezett fájdalommal
teli élethelyzeteimet képes vagyok megoldani. A szülők azonban ritkán
végzik el ezt a feladatukat, ezért ezekből a gyerekekből alakul ki idővel a
sok szingli, aki azt állítja, hogy jó neki egyedül.

Az egyik háromgyerekes barátom mesélte, hogy a tizenhárom éves kamasz

lányát újabban magukkal ragadták a modern feminista gondolatok. Egy este
ott ült a család a vacsoránál, és a legkisebb gyerek, egy óvodás kislány
ártatlanul megkérdezte egy mesefiguráról, hogy annak ki a férje. Erre a
nővére ráripakodott: „Nem kell, hogy legyen férje, nem tudtad, te kis
hülye?

PK CSEJtNUS /MR/ ♦ ÉN ÉS TF.

Egy nő egyedül is tökéletesen elboldogul, miért kel le. ne, hogy legyen
bárkije?" A barátom, az apjuk meg is állapította magában, hogy a
kamaszoknak masszívan azt az ideológiát tolják most, hogy a szinglik
társadalma tökéletesen normális helyzet. Itt egy olyan generáció, amelynek
a tagjai ezt már tudatosították magukban, és vezető ideológiává emelték.

A történet hallatán elgondolkoztam: ugrunk hatvan évet a mostani kamasz

lány helyén ott egy hetvenhárom éves csajszi, akinek a szülei már
meghaltak, a modern feminizmus útját járva nem lett párkapcsolata,
nyugdíjas, él egy 80 négyzetméteres kecóban egyedül, kutyával, macskával.
Vannak ugyan barátai, amíg el nem kezdenek szép sorban meghalni, és
akkor mi marad neki? Segíthet, önkénteskedhet itt, ott, amott, és? Szóval
elgondolkodtam, miért van ez a vad feminizmus, és arra jutottam, azért,
mert a párkapcsolat egyet jelent az egymáshoz való alkalmazkodással.
Egyenértékű a kölcsönös engedéssel. Én engedek neked, te engedsz
nekem, amire azt mondják, hogy csiszolódunk, alkalmazkodunk, fejlődünk
egymás mellett. Mindez ötvözve a kötődéshez való bátorsággal. De akinek
masszív az egója - és egy tizenhárom évesnek aztán masszív az egója

nagyon önérzetes. Az tudja a tutit, mert még nem ágette meg magát. Még
nem esett pofára.

Nagyon érdekes, de azt veszem észre, hogy aki a családban ilyen

nagyhangú, és simán leharapja a kishúga tejet, ha valami nem tetszik neki,
az egyáltalán nem biztos, hogy a külvilágban is ilyen. Inkább pont
ellenkezőleg, odakint nagyon is nyuszika. Ugyanezt látom egy ismerős
családban is, ahol a kisebbik lány otthon házisárkány, kint a világban meg
kimondottan félénk. Ennek az az oka, hogy otthon megengedheti
magának ezt a viselkedést, mert nem fektették le számára megfelelően a
kereteket. Ezeknél a kamaszoknál a hőzöngés annak a jele, hogy nincs elég
önbizalmuk. Önbizalmat úgy lehet szerezni, ha tudatosan éles helyzetben,
szokatlan körülmények között kezdem el kipróbálni magam. A kinti világ
ismeretlen, új. Ndegijedek, úristen, mi lesz? Semmi sem kiszámítható,
semmi nem tuti. Apa, anya otthon van, ott már ismerem a körülményeket,
az egyiküket így bosszantom, a másikukat úgy, mert mindennek soha
nincsen a cselekedethez illő következménye.

A fiúknál egyszerűbb ezen változtatni, elég valamilyen csapatsportba

betolni őket, ahol megtanulják a hierarchiát. A lányoknál viszont az jó ötlet,
hogy ha
szeretné kipróbálni magát valamiben, akkor küzdjön meg érte egyedül.
Nagyon szép látni, amikor a kis há-zisarkany vagy a kis elkényeztetett
zseboroszlán bátran kimegy a világba, és ott is elkezd kiállni magáért
megállni a helyét Az jó, ha a gyerek zseboroszlánból igazi oroszlánná válik.
De meg mindig vár ra a próbatétel, hogyan fog majd viselkedni, amikor
bejönnek az érzelmi szálak A szülő addig tudja lefektetni ezeket a
kereteket addig tudja a gyereke kezébe adni az eszközöket amíg el nem jön
a serdülőkor és vele az érzelmi érintettség, a szerelem, a kapcsolat. En
hiszek az egyszerű megoldásokban, és az én szememben a
felelősségvállalás jele, ha valaki kiáll önmagáért mind racionális, mind
érzelmi, ismeretlen és félelmekkel teli konfliktusokban is!
„Ráébredsz, hogy belekeveredtél az athéni csúcsforgalomba"

A KERETEK LEFEKTETÉSE

Amikor két ember megismerkedik, akkor mindketten a legszebb arcukat

mutatják, olyan pozitív tulajdonságaikat, amelyekkel igazából gyakorta nem
is ren-delkeznek. Le akarják nyűgözni a másikat, 200 szá-zalékon
pörögnek: legszebb ruha, legjobb parfüm, humor, odaadás, kedvesség,
figyelem. Amikor azon-ban megkapják, akire vágytak, egy idő után mindez

elkopik ügy vélik, akit már megszereztek, azért már nem kell kepeszteni,
mert a legtöbb ember nem tanulta meg, hogy nem elérni nehéz bármit vagy
bárkit, hanem megtartani Folyamatosan gondozni a tüzet, figyelni
egymásra, éppúgy, mint az elején, az sokkal keményebb munka. így
tisztában kellene lenniük azzal is, hogy ha bizonyos szabályokat nem
fektetnek le, a gyerekek megszületésével a kapcsolat könnyen íél-resiklik.
Az öntudatlanok esetében ennek sokkal nagyobb a kockázata, mint a
tudatosoknál.

Ahogyan sorra érkeznek a gyerekek, egyre jobban előtérbe tolulnak a család

életében. Ameddig egy gyerek felnő, az nem 18, hanem inkább 20 év,
testvérek eseten ez az időszak még kibővül a köztük lévő
életkori különbséggel. Mivel a szülök számára központi kérdés, hogy'
gondoskodjanak a gyerekekről, háttérbe szorul a pár két tagja közötti
dinamika, az érzelmek kifejezése, a kapcsolat megélése. Holott nem lenne
szabad háttérbe szorulnia, mert a két szülő a főnök, ha közöttük nincs meg
az összhang, akkor a gyerekek nem fogják biztonságban érezni magukat a
családban. Jöhet koronavírus, bárányhimlő, csórepedés, hülye főnök,
lábtörés, defekt, ez a felállás nem alakulhat át, mert az apa és az anya,

a nő és a férfi az, akik diszponálnak az egész rendszer fölött. Amikor

például a pasi hazaér a munkájából, és ott van a nő a sok pulyával, akkor
először leteszi a kezében tartott szatyrokat, azt mondja: „Szia,
drágám, megjöttem!" átöleli a feleségét, utána jöhetnek a pu-lyák. Ez a
kulcs. Apa, apa, szia, gyere, nézd! - Várjál, drágám, mindjárt, előbb
anyának adok egy csókot."
Emlékszem, egy többgyerekes apuka barátom mesélte, hogy társasággal
utaztak külföldre, és egy kávézóban megpihenve szemtanúi lettek annak,
ahogyan a szomszéd asztalnál ülő népes családban kitört a balhé a gyerekek
meg a szülők között. A társaságuk egyik, még nőtlen tagja értetlenkedni
kezdett, hogy lehet így kiabálni a gyerekekkel, mire ő mint tapasztalt
apuka szépen elmagyarázta neki, hogy olyan családot nem lehet elképzelni,
ahol nincs feszültség meg üvöltözés. A szülők erői nyilván nem végtelenek.
De abban a pillanatban, hogy megszűnik a megfelelési kényszer, és ez
ötvöződik a nemet mondás képességével, minden megváltozik. Ha hisztizik
a kölyök, egy hiteles felnőtt azt mondja: Figyelj ide, most édesapáddal
beszélgetek, Peti, a másik szobában játsszál, ez nem tartozik rád. ~ De anya,
anya! - Peti, később. - De anya, anya! - Peti,

később Nem adja be d derekát És előbb-utóbb a kölyök megtanulja, hogv

bizonyos dolgok nem tartoznak rá.

Az egyik legfontosabb szülői feladat, hogy bátran lefektessek a kereteket,

es ezeket szem előtt tartva nemet mondjanak. Ez nem azt jelenti, hogy nem
szeretik a gyereküket akkor sem, ha a ma népszerű fel fogás szerint nem
engedsz meg mindent a csemetéidnek, akkor elnvomó zsarnok vagy. Azzal
nincs gond, ha mindent megbeszeltek a gyerekekkel, de fektessétek le
kereteket es a fonók a két szü lő legyen. De ha a két főnök között nincs meg
az összhang, akkor cseszhetik az egészet mert az nem párkapcsolat és nem
család, és legfőképpen nem erős szövetség.

Amikor megszületik az első gyerek, az anyukát teljes mértekben lefoglalja,

hogy nő a kicsi foga, bekakilt, nem kaküt be. bepisilt, nem pisilt be, éhes,
nem éhes, nehogy belem■üljön a konnektorba, nehogy hipót igyon. Ez
gyakorlatilag egész napos elfoglaltságot ad a nőnek, mert egy örökmozgó
kis kölyök még azt az ajtót is kinyitja, amiről a szülő azt hitte, már régen
elveszett a kulcsa. Idővel viszont a gyerekek elkezdenek oviba meg
suliba járni, már nem kell szüntelenül ezekkel a napi aktualitásokkal
foglalkozni, felszabadul valamelyest a szülők

0 lArmon^wocrwuKvrawm^z^THtMraijaHM^,^.
energiája és jut figyelmük másra is. Ez az a pillanat amikor rácsodálkoznak
a másikra: ki szuszog itt mellem az ágyban? Ki ez a szürke, idegesítő fickó?
Vagy ki ez a szipirtyó, aki állandóan áskálódik és elégedet-lenkedik? És
előbb-utóbb megfogalmazzák magukban: ,Az én egykori hercegem vagy
hercegnőm már rég nem létezik. Nem tudok rá felnézni"

Emlékszem, kezdő vezetőként egyszer autóval útnak indultam

Görögországba. Merész lépés volt, mert Budapesten ugyan már edződtem,
de az nem készített felárrá, ami Athén körül várt. Gondoltam, éjfél felé
érek oda, addigra nagyjából kiürülnek az utak. Ehhez képest brutális
csúcsforgalomba keveredtem, az Ötsávos autópályán eszement tempóban
száguldoztak a helybeliek, vadul váltogatva a sávokat. Életben maradni
ilyenkor kizárólag hideg fejjel lehet. Az indulatodat félreteszed, ügyelsz és
reagálsz. A káoszból mindig van kiút, a ká-osz csak esély a megújulásra. Én
például annál jobban magam, minél nagyobb a káosz, annál jobban tudok
hideg fejjel gondolkodni.

Körülbelül ilyen érzés együtt élni családban, gyerekekkel. Folyamatosan

elérni, hogy biztonságban juss A-ból B-be, öntudatlanul, vakon egyszerűen

lehetetlenség. Jó néhány, családban lenyomott év után egyszer csak

ráébredsz, hogy belekeveredtél az athéni csúcsforgalomba, körülötted
mindenki 140-es tempóval zúg el. Hoppá, hogy kerültél te ide? Hogy
alakult ki egyáltalán ez a közlekedési káosz? Akkor leülsz, és elkezdesz
agyalni azon, hogy basszus, hiszen ez már régóta tart! Csak te rohantál
pénzt keresni, bevásárolni, szervizbe, a gyerekekért az óvodába, az
iskolába, az anyósodhoz a kórházba. És miközben az energiádat lekötötte a
napi tennivalók intézése, este csak hazaestél, gyorsan tünetileg kezelted az
aktuális problémákat és nem vetted észre, hogy nagyon komoly strukturális
hiányosságok kezdtek kialakulni a kapcsolatodban.

Azt ígérte a kezdetén, hogy így lesz, úgy lesz, te hiszel neki, bízol benne,
azután ráébredsz, hogy csak szövegel. Nincs változás, nincs megújulás.
Olyan ez, mint amikor a gyerekednek azt mondod, hogy pakold már el a
dolgaidat, mert bugyi, gatya, piszkos zokni, kólás-doboz szanaszét hever a
szobádban! Ő meg a füle botját sem mozgatja, hiába ismételgeted
hónapokon keresztül. Idővel odáig jutsz, hogy ha benyitsz az ajtaján, és
látod a sok büdös zoknit meg kólásdobozt, csak beüvöltesz, hogy szedje
össze, ő meg visszaordít, hogy csukd be

HOGY BELEKEVEREDTÉL AZ ATHÉNI CSÚCSFORGALOMBA'

Az ajtót! Mire te gyorsan be is csukod, hogy inkább ne is lásd a kuplerájt.

Ez valójában a szülői tehetetlenség L mígnem végül egyszer azt mondod,
hogy elég, és mindent kihajigálsz az ablakon. De miért vársz
addig? Ilyenkor a legtöbb ember nem mondja ki a már emlegetett egyszerű
tényt: azt, hogy az igazság félúton van. Nem mondja ki a saját felelősségét
az adott folyamatban, hogy a másik azért csinálhatja ezt meg vele, mert
megengedi, mert szeretetéhes, mert hitegeti magát, hogy a másik majd
megváltozik, de gyáva kereteket lefektetni, és nem is tudja betartani őket.
Ezek az összetett tényezők mind hozzájárulnak ahhoz, hogy már nem tudsz
a másikra felnézni, emiatt nem tudod tisztelni. Általában nem tudatosul, mi
az oka annak, hogy bár sokadszorra látod, hogy valami nem úgy mű-ködik,
ahogyan az egykori ígéret szólt, mégsem lépsz, Mi a valódi oka? Mert ha
azt megtalálod, csak akkor tudsz változtatni.

Én azt mondom, a magyarázat olyan tulajdonság, ami mindannyiunkban ott

található, csak ki nagyon

egyszerüen, ki nagyon bonyolultan próbálja leplez-

ni: a meg nem oldott gyávaság. Abban a pillanatban, hogyha ezt

megszünteted magadban, akkor bátor vagy

kereteket lefektetni, bátor vagy betartatni, amit kimondták még ha kisbalták

potyognak is az égből. Persze, ki-sebb-nagyobb tűréshatárokkal; ha például
látod, hogy a másik épp nincs megfelelő hangulatban, akkor nem fogod
görcsösen betartatni vele, amit megbeszéltetek. De ha nincs megoldva a
gyávaság, akkor nagyon korán kialakul a belső bizonytalanságból származó
szeretet-éhség és félelem. A párkapcsolatban attól tartasz, hogy ha
kimondod a problémáidat, a másik megsértődik és lelécel, és akkor mi lesz
veled? Ezt látjuk gyerekként a szüléinktől, ebben növünk fel, és ez az
egyetlen modellünk. Azt hisszük, hogy ez a kapcsolat két ember között. De
hát ez hazugság. Ez nem párkapcsolat. Ez a romlás virágainak a helye, itt
csalán nő, meg bogáncs az orchidea és orgona helyett.
Felmerül a kérdés, hogyan lehet ebből a helyzetből úgy elmozdulni, hogy az
mind a két fél számára megújulást és változást hozzon. Ugyanis ha odamész
a másikhoz és azt mondod: „Figyelj, drágám, én nem szagolom tovább a
romlás virágainak ezt a bűzös kipárolgását, hanem frissességet szeretnék,
meg virágzást, és évről évre megújulást" azt a másik kritikaként és
elvárásként fogja fel, ami azonnal ellentámadásra ösztönzi. Holott

mind a két fél felelős abban, hogy kialakult ez a hely-zet, annyi

magyarázatuk lehet, hogy az elején fiatalok voltak, és lót akartak.

Nézzük először azt/ mi történik, ha nem fekteted le .1 kereteket, és (a rendet

len gyerek példájához visszatérve) a büdös zokninak meg a sok szétdobált
kólás-doboznak nincsen következménye. Ilyenkor a másik el kényei mesed
lk/ a lustasága, az önzése és a konfliktuskor ülése fokozódik, Pontosan
tudja, mit kérsz tőle, és tudja azt is, hogy nem csinálta meg. Ez a „csukd
be az ajtót" a klasszikus magyar hozzáállás az élethez; amiről nem
beszélőnk, amit eltakarunk, az nincs. Az illetőnek (a példánál maradva a
gyereknek) a gyávasága nő, és elkezd menekülni. Be van csukva az ajtó,
és te nem üvöltötted le a fejét, de ez közel sem jelenti azt, hogy Ő jól érezné
magát Ehelyett a bűntudata fokozódik, mert szeret téged, odafigyel rád,
szeretne jót neked, viszont továbbra sem csinálja meg, a mire kéred. Sőt,
holnap sem fogja megcsinálni, mert az egó jó ideig sokkal erősebb, mint a
bűntudat, és ez megakadályozza őt abban, hogy belássa, mi lesz, ha így
folytatja. Ráadásul nem is híszí el, hogy a magatartása
bármiféle következménnyel járhat, mert eddig mindig mindent

megúszott. Meg egyébként is olyan jól meg tudja indokolni, miért nem
kellene megtennie, amire kérik.

Ha valóban meg akarsz oldani egy ilyen problémás helyzetet, akkor nem az
a megfelelő kommunikáció, hogy ordítani kezdesz a másikkal, amiért az
tojik rád. Ez nem jó. A másik ugyanis érzi, hogy igazad van, de mivel nem
látja be, mert nem vállalja a felelősséget, elkezd rád mutogatni, és kapásból
elindul a háború. Nézzük a másik kommunikációs eljárást. „Figyelj,
kislányom, tudod, vannak ezek az üres kólásdobozok, meg a rendetlenség, a
szutykos zoknik, bugyik. Képzeld, rájöttem, hogy ez az én felelősségem is,
mert hagyom, hogy ne rakj rendet. És úgy döntöttem, hogy innentől kezdve
nem hagyom, ezért ha holnap még mindig ugyanezt látom, bejövök egy
rohadt nagy seprűvel, összesöprök mindent, ami a földön hever, és az
egész azonnal megy a kukába/'

Másik példa: szépen bemész a gyerek szobájába, és azt mondod: „Drága

kislányom, megbeszéltük, hogy rend lesz, mert az azt jelenti, hogy
megbecsülöd, amid van. Nem hajigálod szanaszét a játékaidat, és nem
gyűröd össze a mesekönyveket, mert azokért apa és anya megdolgozott,
úgyhogy vigyázol rá, hogy holnapután

hogy BELEKEVEREDTÉL AZ ATHÉNI CSUCíF{»GAUJMgA..

is tudjál mivel játszani, egy hónap múlva is ilyen szép, színesek legyen a
könyvek. A megbecsülés és a rend fontos, ezért ha nem tartod be, akkor
annak az lesz .

következménye, hogy a jövő heten bejövök az ajtón, annak ellenére, hogy

azt mondod, apa, ne gyere be. Ahogy megbeszéltük, jön az A pont, és két
hétig nincs esti mese. Aztán ha még egyszer előfordul, hogy szanaszét
hever a sok játékod, akkor a B pontnak megfelelően a felét szépen
betesszük az autóba, és elvisszük olyan szegény gyerekeknek, akiknek
semmi játékuk nincs, és ami megmarad neked, még mindig ötször több lesz
a szükségesnél."

A személyre szabott feltételrendszer lefektetése kulcsfontosságú. Két

felnőtt között a párkapcsolatban ez ugyanígy működik. Ilyenkor a sok
szemét az, hogy a másik tojik a fejedre, erőszakos, agresszív. „Nekem te ne
dumáljál, én jobban tudom, menj a francba, hagyj békén, fáj a fejem!" „Te
nem értesz a gyereknevelés-hez nem is veszed ki belőle a részedet, nem is
érde-kel, menjj inkább dolgozni, úgyis ott érzed jól magad! Elmaradnak a
kedves gesztusok, az Ölelések, a közös élmények. Ilyenkor a nagy seprű
szerepét a bátorság játsza. a kuka pedig? A legtöbb ember ilyenkor azt

gondolja, hogy a kuka a válás. Pedig nem. Nagyon sokféle lehetőség létezik
a másik felébresztésére. Például sok párnál amikor elkezdődnek a
konfliktusok, esténként folytatódik az „egy ágyban az ellenséggel" szokása.
Ha nincs tisztelet, nincs bizalom, csak állandó veszekedés, miért alszanak
együtt? Nagyon egyszerű döntés így szólni a másikhoz: „Figyelj, szívem,
egy hétig most nem alszom veled, mert nem érzem úgy, hogy jó ötlet
volna." Aztán ha legközelebb újra előfordul, hogy semmibe vesz, megint
mész a másik szobába. Mindezt persze fokozatosan, mint ahogyan a
gyorshajtásnál is attól függ a büntetés mértéke, hogy mennyivel lépted át a
sebességkorlátozást, ha csak 20 km/h-val, akkor nem a maximális bírságot
kapod.

A legfontosabb a hitelesség, hogy olyasmit nevezz meg következményként,

amit be is tudsz tartani. Csak azt a megbecsülést, tiszteletet kapod meg a
környezetedtől, a párodtól, a munkahelyedtől, a gyerekeidtől, amit te saját
magadnak megadsz. Mihelyt a másik megérzi, hogy következetlen vagy,
abban a pillanatban betetted magad a ringlispílbe. Ha üresen fenyegetőzöl,
mert kiborul a bili, akkor olyasmit fogsz kimondani, amit
később megbánhatsz. Ez az indulatból történő kommunikáció.

Az indulat azért fokoztkiik benned, mert miközben látszólag a másikra vagy

dühös, igazából saját magadra haragszol, csak gyáva vagy ezt kimondani.
Mert te dobod fel a labdát a másik csak leüti. Ha nem dobod fel a labdát
nem lesz, amit leüssön. Valójában tehat saját magadra haragszol ilyenkor,
amiért nem mersz szólni, és nem mersz kereteket lefektetni, amiket aztán
következetesen be is tartanál.

Pedig nincs más megoldás, ha jót akarsz magadnak akár rövid, akár hosszú
távon. Az a megoldás, hogy megszabod a kereteket és azt mondod:
„Szívem, eddig hagytam magam megvezetni, mert gyáva voltam, és féltem,
hogy otthagysz. Közben viszont rájöttem, hogy így hiteltelenné válók a
saját szememben, és nem tudok belenézni a tükörbe. Úgy érzem, hogy
vegetálok, sodródom, frusztrálódom és kompenzálok, holott
élhetnék másképp. Én ezt nem szeretném csinálni, mert rövid az időm."
Ilyenkor nem mutogatsz a másikra, egyetlen szóval sem mondod, hogy ő
volna a hibás, csak a saját hitelességedet őrződ, és következményeket
határozol meg. Ezt a másik azért élheti meg fenyegetésnek, mert ki kell
lépnie a komfortzónájából, és vagy megszűnik a lustasága, vagy ráfizet De
az már magánügy, az ő dolga.

Ha egvertelmuw válik, hogy a másik nem felnőtt sót -tóba nem is lesz az,
akkor az egyik legfontosabb lépés a krízis generálása. Ha ugyanis nincs
krízis, és minden marad a régiben, akkor a szellem es a test ösz-
szetuggesenek ered menvekent amit a lelek mentálisan kibír azt a test nem
fogja kibírni. .A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.' A lelek vagy a szellem
hiaba bírja el, a sok nyeles, tűrés, hallgatás miatt kialakul valami-Ken,
altalaban vegzetes testi betegseg, genetikai hajiamtól függően autoimmun
betegség vagy rák. Ennek ez az ára. A knzis generálása annak a bejelentése,
hogy medd lg bírom. Az öntisztelet jele. Tiszteletben tartom magam
annyira, hogy tudjam, mi az, amit még meg tudok oldani, és honnantól
érzem, hogy a testemnek és a lelkemnek nem jó, és bele fogok betegedni,
akkor pedig dühös leszek magamra, és még inkább kinyírom magam, és azt
nem szeretném. Az autóval is eljárunk a kötelező 10 ezres vagy 15 ezres
szervizre, hogy a következő egy évben nyugodtan autózzunk.

A krízis generálásának az a célja, hogy lefektessem a kereteket és az

időkorlátokat, amiket be fogok tartani. Ez a következőképpen történhet.
Drágám, beszélhetünk, van rám időd? - Van. - Nagyon örülök Ez

nem lesz kellemes. Az a helyzet, hogy rájöttem, bizonyos intő előjelek arra
utalnak, hogy elkezdtem boldogtalanná válni melletted. Keni tudok rád
felnézni, tisztelni téged. Egy ideje már nem vagy a hercegnőm, mert ezt
meg azt meg amazt csinálod. Hogy miért, nem tudom. Ha szeretnéd,
megosztod velem. Ha nem szeretnéd, nem osztod meg velem. De úgy
érzem, hogy még fél évig/egy évig/két évig mindent beletolok, utána
viszont már nem. őszinte vagyok, korrekt vagyok, nem vádaskodom, nem
mutogatok rád, csak magamról beszélek, hogy miért nyeltem, tűrtem,
hallgattam, hitegettem magam, miért voltam gyáva időben lépni. Ez az én
hiányosságom, de most ezen változtatni szeretnék, és mindent meg is teszek
érte." Végül megszabom az időbeli korlátot, hogy meddig tudom még
vállalni a kapcsolatot.

A türelem és a megalkuvás között a különbség paraszthajszálnyi. Agyból

türelmesnek lenni azt jelenti, hogy valójában nyelek, tűrök és hallgatok. A
megalkuvásom egyre intenzívebb, gyáva vagyok nemet mondani, gyáva
vagyok kereteket lefektetni, megfelelési kényszerben szenvedek, és
feladtam azt, amiben hiszek. Ilyenkor még hitegethetem magam azzal, hogy
minden

a legnagyobb rendben van, de ezekhez a mondatokhoz mar nem bírok

őszintén mosolyogni. Ezzel szemben szívből úgy lehet türelmesnek lenni,
hogy ismerem a saját tűrőképességem határait. Elfogadom, hogy a
változások nem mennek egyik napról a másikra. De ha látom, hogy a másik
ezzel visszaél, akkor előveszem az eszközt, amit előre beígértem, mert
gondoltam rá, hogy hülyére akar venni Azt mondom: „Szívem, figyelj,
három hete mondogatod, hogy elmész munkát keresni, és eszed
ágában sincs** Vagy: „Abban maradtunk, hogy egyik nap én mosogatok,
másik nap te, de te nem tartod be már egy ideje. Elmosogatok innentől
kezdve két hónapig mindennap én, de a harmadik hónap kezdetén már nem
szeretnék veled élni, mert így nekem kevés vagy."

Innentől nyugodt lélekkel megyek tovább. A közlekedésben ez működik, a

gyorshajtóknál is működik. Húsvétkor szólnak előre a rendőrök, hogy
szondáztatok fognak? Szólnak. Ha ennek ellenére részegen vezeték és
elkapnak, akkor az nem büntetés, hanem csak következmény. Nem akartam
elhinni, hogy megszondáztatnak, és ittam? Vessek magamra. Tudtam?
Tudtam.

Fontos, hogy a keretek lefektetése és betartatása békés, erőszakmentes

kommunikációval történik, ordibálás nélkül. De ami a legfontosabb, hogy
kiállók magamért, és abban a pillanatban már tudom, hogy a helyzetnek,
mint az éremnek, két oldala van, fej vagy írás. Ha írás lesz, akkor is jól
vagyok, ha fej, én akkor is én vagyok. A tartásomat és a hitemet nem adom
fel a másik miatt. Az ember számára a saját méltóságánál nincs fontosabb!
Egyszer mindenki életében eljön a zárszámadás ideje, ahol egyedül lesz a
gondolataival Csak az halhat meg nyugodt lélekkel, aki nyugodt lélekkel
élt.

14.
„Két vámpír szívja egymás vérét"

A BOLDOGSÁG ILLÚZIÓJA

A gyilkosságok jelentős része szerelemféltésből törteik. Emlékszem egy

délvidéki sztorira, mert amikor regebben eljártam nyáron az Adriára, horvát
újságokat Vettem, és olvasgattam, mi történik arrafelé. Azt írta az Jság, hogy
egy frontot megjárt fiatal srácot a ked-es barátnője kirúgott, mire a srác azt
mondta, hogy 1' csak legyen még egy utolsó találkozás. Ez a kérés számít
ritkaságnak, csakhogy számukra ez vató-n az utolsó találkozást jelentette,
mert ez a délvidéki

srác mint frontot megjárt harcos úgy kezelte a helyzetet, hogy ölelés közben
kibiztosította a zsebébe rejtett kézigránátot, és mindkettőjüket
felrobbantotta. A szerelemféltés lényege, hogyha az enyém nem lehet,
akkor másé se legyen, az se érdekel, ha belehalok. Érdekes ez az
autodestruktív viselkedés, hogy elpusztítom magam a nagy illúzió utáni
rohanásban.

A 21. században a legtöbben rohannak a boldogság után. Holott itt is

érvényes a mondás: lassan járj, tovább érsz! Minek rohansz? Közben a
média, a szülők és a környezet részéről óriási a nyomás, hogy légy boldog,
mert ha nem vagy boldog, akkor másodrendű állampolgár vagy. Hajtsd a
boldogságot más malmára is, mert mikor tudunk már az unokával játszani?
Akkor számítasz menőnek, ha állati drága babakocsit vásárolsz, ami
sportautóra hasonlít; adókedvezményeket is csak akkor kapsz, ha gyereked
van. Szaporodj, neveld a gyerekeket, mutasd kifelé a boldog család
látszatát, miközben a legtöbb ember élete egy nagy semmi, mert amiben él,
az nem párkapcsolat. Illetve nem felnőtt párkapcsolat. Érdekkapcsolat, mert
ha önbizalomhiányom van, akkor valójában lelki érdekkapcsolatot alakítok
ki. Vagy lehet gazdasági érdekkapcsolat is, amikor a pénz

beszél, a kutya Ugat Két vámpír szívja egymás vérét különösen, van aki
adja a lóvét/az érzelmi stabilitást

és van, aki elfogadja.

Az elfogadás és a két vámpír kapcsolata annyiban különbözik egymástól,
hogy az elfogadás két ember között következik be. Ez utóbbi esetben azt
mondom: Fontos vagy nekem, szerelmes vagyok beléd, emberként, de nem
fehér lovon érkező hercegként." Ez óriási különbség, mert ha emberként
szeretlek, akkor tisztában vagyok a hiányosságaiddal és az erényeiddel,
és tiszteletben is tartom őket. Látom, hogy a hiányosságaidon változtatni
akarsz, mindent megteszel érte, az erényeidet pedig használod nap mint
nap, vagyis emberként vagy jelen ebben a kapcsolatban. Nem
szégyellsz beszélni az érzéseidről, nem szégyellsz beszélni a hibáidról.
Akik viszont tagadják mindezt, nagyon sok veszekedésen esnek át, mert
nem akarják meghallani, nem akarják elfogadni a nyilvánvaló dolgokat, és
nem akarják vállalni az ebből adódó felelősséget.

ez a hozzáállás a két-három évesekre jellemző (dac-korszak), mégis

kevesen jutnak túl ezen a fejlettsé-

gi szinten. A legtöbb ember ezeket a dolgokat nem

tudja, csak érzi, hogy valami nem stimmel. Gyakran mégsem fog eljutni a
felelősségvállalást jelentő mondatok kimondásáig, ehelyett jön a
konfliktusok tüneti kezelése. Az ilyen emberek alkotta kapcsolat valójában
illúzió, az óriási semmi, amihez mind a két fél görcsösen ragaszkodik, mert
azt hiszi, hogy az a semmi biztonságot ad, miközben mind a kettő
kölcsönösen feszültségben él.

Ha nincsenek gyerekek, akkor a boldogtalanok egyik leggyakoribb

megoldása a feszültség levezetésére a munkaszenvedély. Gőzerővel
belevetik magukat a munkába, egyre többet dolgoznak, konzerválnak egy
olyan folyamatot, ahol folyamatosan sikerélményeket szereznek, és az
otthon, a másikkal töltött idő mennyisége egyre inkább csökken. Este
hazaesve jön a konzervbeszélgetés: Mi történt veled? Rendben van minden?
Oké. Vacsi. Van valami a tévében? Mi történik a világban? Hú, durva
napom lesz holnap, szia, szia, puszi, puszi, kész. A másik jellemző
kompenzáció a sport munka előtt, munka után, mert addig sem kell a nagy
semmiben időt töltenem, érzem azt, hogy valami történik körülöttem. És
persze ott vannak még a különböző szenvedélyek: pia hétvégén, drog,
étkezési zavarok, szenvedélybetegségek.
Ha viszont vannak gyerekek, akkor már összetettebb a sztori. Az öntudatlan
emberek ugyanis, mivel nem „ . __

vállalják a felelősseget sem a racionális, sem az érzelmi konfliktusokért,

valamilyen módon kompenzálnak. A nők számára, ha az addigi életük során
nem mutattak fel semmi olyan teljesítményt, amiben tényleg hinnének, a
gyerek lesz az egyetlen valódi önmegvalósítás. És itt kezdődik az igazi
pokol, mert emiatt nem engedik a gyerekeknek, hogy leváljanak róluk.
Egyfelől az anya nem akar leválni a gyerekéről, másfelől a gyereknek
ez nagyon kényelmes lesz, full komfort, mamahotel még huszon-
harmincéves korában is. Közben észre sem veszi, hogy elkényeztetik és
kiherélik. Egyszerre deformálódik a gyerek és tartja fenn a poklát az anya,
akinek fogy az ideje.

A gyerek idővel vagy kiszáll ebből a játszmából, vagy nem. Ha kiszáll, azt
az ilyen anya akkor is traumaként

éli meg, ha a kis pirinyó minden áldott nap egyszer-kétszer beszél vele,
ezért nyomban elindítja az érzelmi manipulációt. "Mi van, engem már nem
is szeretsz? Hát

ezt érdemlem? Itt ülök egyedül, és le se tojsz?" Mind-nyájan ismerjük a

különböző manipulációs stratégiákat.

Sok ember számára ez nem elviselhetetlen szituáció:

szenvednek ugyan, amiért madzagon rángatják őket, de azt hiszik, hogy ez

természetes. Azt látják, hogy mindenki más is így él, hogy a
környezetükben mindenkit ugyanígy szívatnak. Kollektív a szívásélmény.

Épp a múltkor olvastam egy történetet egy 45 körüli házaspárról, ahol a pasi
esténként nem a feleségéhez, a közös otthonukba ment munka után, pedig
már volt három gyerekük, hanem előbb elkanyarodott az anyjához, és csak
utána indult haza. Értelmes, többdiplomás vállalkozóként nem jött rá, hogy
nem normális, ahogyan az anyja viselkedik. Kis híján ráment a házasságuk,
amikor végre elmentek a templomba (vallásos házaspár lévén), és segítséget
kértek a lelkésztől. Az meghallgatta őket, és egy bibliai passzust
idézett nekik: „elhagyja az ember az ő atyját és anyját; és ragaszkodik a
feleségéhez, és lesznek ketten egy testté". És a negyvenvalahány éves,
intelligens, jó szándékú pasinak csak ekkor ütött szöget a fejébe:
elképzelhető, hogy lassan húsz éve teljesen elfogadhatatlanul viselkedik a
feleségével? így végül a huszonnegyedik árában megmentették a
házasságukat.

Egyébként azért, hogy ez a helyzet kialakult, nemcsak a pasi felelős, hanem

a felesége is, aki majd húsz éven keresztül tűrte ezt a felállást. Mint a
cikkből kidérül hogy nrnikor a nő számára világossá vált, hogy itt neki nem
terem babér, hacsak nem küzd meg nap mint nap az anyósával a férje
érdeklődésének fenntartásáért, akkor tüneti kezelésként ő is elkezdett
vállalkozásokat alapítani. Két munkamániás élt egymás mellett, míg aztán
az asszonynak csak derengeni kezdett, hogy ez így nem lesz jó, és akkor
mentek el a templomba. Addig azonban nem mert ellenkezni az anyósával,
mert úgy gondolta, hogy ez a leuraló viselkedés a természetes. Mert az
anyaság szent.

A mai közvélekedés és a hivatalos családpolitika is azt erősíti, hogy az

anyák szentek. Bizonyos szempontból nevezhetnénk is őket annak, ha ezek
az anyák felnőttek lennének. De nem azok. Mert ha azok lennének, akkor a
18 éves gyerekek jelentős része nem félne döntést hozni a jövőjét illetően,
nem görcsölne azon, hogy most mi a franc lesz belőlem? Merre menjek?
Kinek feleljek meg? Anyámnak vagy apámnak? Hány fiatal meri
kimondani azt, hogy „Nagyon köszönöm a szü-leimnek, amiért eddig
eljuttattak, majd én is ugyanezt meg fogom tenni a saját gyerekeimmel, de
nem tartozom neki számadással"? Szinte senki nem mondja ki,

pedig ez lenne egy öntudatos 18 éves kommunikációja. Persze ehhez a

szülőknek is ebbe az irányba kellene terelniük a gyerekeket, meg kellene
engedniük nekik, hogy maguk dönthessenek.

Ehhez képest hány olyan történetet hallottunk mindnyájan, amikor a srác,

mondjuk, színész akar lenni, mégis előbb el kellett végeznie a bölcsészkart,
amit szörnyen unt, mert azt mondta az apja vagy az anyja, hogy csak akkor
iratkozhat be a színműre, ha már szerzett egy „normális" diplomát. Más
jogász lett, vagy orvos, és amikor megkapta a diplomáját, azt mondta,
rendben, ki van pipálva, most már a szüleim befoghatják a szájukat,
mostantól azt fogom csinálni, amit én szeretnék. Számos területen
rettenetesen magas a pályaelhagyók aránya, akik el sem kezdtek dolgozni
az adott szakmában, és soha nem is fognak, mert kizárólag a családi terror
és a megfelelési kényszer miatt döntöttek egy főiskola vagy egy egyetem
mellett. Öt-hat évet elpazarolnak olyasmire, amihez semmi közük, és
akkor a társadalmi árat még nem is néztük. Az ugyanis, hogy valaki
orvosira jár hat éven keresztül, az adófizetőknek sok-sok pénzébe kerül.
Nagyon fontos lenne megtanítani a fiatalokat a döntés szabadságára és az
ezzel

járó felősségvállalásra, de ha a szülő saját magát sem tudta megtanítani erre,

sőt még rengeteg egyéb fontos dologra sem, akkor ez lehetetlen küldetés.
Akkor sem a kölyöknek, sem a szülőnek nincs esélye a boldogságra csak a
vergődésre meg a vegetálásra.

Egy manipulatív anyuka mellett az apa előbb-utóbb sorban kilövi a

szokásos kompenzációs módszereket, a kompenzációnak ugyanis az a
sajátossága, hogy mivel nem szívből és hitből jön, hanem
menekülésből, óhatatlanul bekövetkezik a kiégés. A kiégés együtt jár a
kedvetlenséggel, a frusztrációval, az elégedetlenséggel, a rossz közérzettel,
a rossz hangulattal, a depressziós érzésekkel, a búvalbéleltséggel, a
nyafogással. Ezért aztán ha váratlanul belép az illető férfi életébe egy másik
nő, aki erősnek látszik, színesnek, izgalmasnak, akkor a pasi azt gondolja:
„Oké, legalább jusson nekem is valami jó!" A hasonló cipőben járó
csajoknál is ugyanez a folyamat játszódik le, és kialakul a mellé-kes
kapcsolat, a megcsalás, feláll a háromszög. Ez is egyfajta pokol.

Már elhangzott korábban, de nem lehet eléggé hang-súlyozni: a felnőtt

párkapcsolat kialakításához elenged

hetetlen feltétel a szülőkről való érzelmi leválás. Ez azt jelenti, hogy

elfogadom a szüléimét emberként, az erényeiket és a hiányosságaikat
egyaránt. Nem akarom már megváltoztatni egyiküket sem, úgy szeretem
őket, ahogy vannak. Azt is tudom, hogy a hiányosságaik miatt
próbálkoznak majd manipulációval, erőszakkal, de én bátor leszek kereteket
lefektetni és nemet mondani. Ebből a szempontból is kirepültem a szülői
házból. Nem rohanok a szeretet után, nem akarom, hogy simogassák a
fejemet, hogy gyereksorban tartsanak, mert felnőtt vagyok.
A fiatalok legnagyobb részének fogalma sincs róla, milyen fontos lenne ez,
pedig ha nem történt meg, akkor a srácok öntudatlanul az anyjukhoz
hasonló személyiségszerkezetű hölgyet választanak majd, a csajok meg
öntudatlanul az apjukhoz hasonló pasit. Emiatt egymásra támaszkodó,
állítólagos párkapcsolat alakul ki, amelynek során mind a nőnek, mind a
férfinak nagyon súlyosan károsodik az önmaga nőiességébe, illetve
férfiasságába vetett hite. Ezt ugyan egyik sem meri kimondani, csak érzi,
hogy valami nem stimmel. Mivel nem ápolják nap mint nap verbális és
nonverbá-lis intimitással a kapcsolatukat, hanem csak a rutint nyomják, ha
az egyikük jártában-keltében találkozik valakivel, akitől olyan
visszacsatolást kap, hogy ő milyen szép, milyen okos, akkor felfigyel rá, és
azt hiszi, hogyy az új jövevény az igazi.

Az alapsztori az, hogy az illető súlyosan károsodott az aktuális

kapcsolatában, de nem mondja ki, mi az ő felelőssége ebben. Ebből
adódóan azt hiszi, hogy ha leakaszt a szögről egy új csajt vagy új pasit,
akivel férfi vagy nő lehet újra, az megoldja a gondjait Ebből alakul ki a
szeretői státusz, ami valójában mindig csak kompenzáció. A férfiak a másik
nő révén arról győződnek meg, hogy ők valójában ízig-vérig pasik, hi

szen feláll a pöckük, a csajok pedig megtapasztalják, hogy odafigyelnek

rájuk, nőnek érezhetik magukat. Aztán visszamennek haza, szenvedni a
pokolba. Otthon az ideiglenesen feltöltött energiát leadják, majd megint a
szeretőjükhöz fordulnak. Ez tehát csak a feszültség tüneti kezelése. Az oki
kezelés az lenne, ha felismernék, miért nem merik kimondani, amit éreznek,
amit gondolnak. Hogy miért gyávák. Aki gyáva, az hordjon rabláncot,
legyen a sorsa a megalkuvás, hagyja magát kibelezni, legyen csicska, aki
nyel, tűr és hallgat, majd néha robban, majd újra nyel, tűr és hallgat, és
időnként félrekefél.. Ennyi.

Ha ki mernék mondani az igazságot, minden megváltozna. Akkor

szeretőtartás helyett ez az ember odafordulna a párjához: „Figyelj ide,
drágám, szeretnék veled beszélgetni. Tudod, ugye, hogy egy
csomószor megalázol, kihasználsz, ugráltatsz? Képzeld, rájöttem, hogy
ezért nem te vagy a felelős, hanem én, mert hagyom magam. Éppen ezért
úgy döntöttem, hogy nem fogom hagyni magam. Hogyha nem érzem a
változást, egy év múlva - tök mindegy, mennyi idő múlva, a lényeg, hogy
olyan határidőt mondjak, amit be is tudok tartani - már nem leszek veled.
Nem foglak megcsalni, mert azzal valójában önmagamat vinném be az
erdőbe. Mindenkinek fájdalmat okoznék, ha azt játszanám, hogy a szeretet
ünnepét veled töltöm, miközben a vécében ülve sms-t irkálok a
szeretőmnek, elvégre mégis karácsony van, szegényke meg otthon
szenved egyedül. Hazugság volna az egész, és én nem akarok tovább
hazudni. Szeretnék lazán élni, de az hazugságokkal körülvéve nem megy."
Erre azonban általában nem jönnek rá az emberek.

Amikor a párja szeretőt tart, a nőnemű partner érzi, hogy valami nem
stimmel, de nem fogja kimondani egy jó ideig, mert ott van a gyerek, akivel
kompenzálhat, és

az eltereli a figyelmét. A mai világban amúgy is renge-tegen fel-alá

mozognak az egész országban: logisztika, szállítás, ügyvédek,
mesteremberek, rohangásznak egyik városból a másikba. Az autópályákkal
a közlekedés felgyorsult, nem gond egy nap ide-oda levezetni két-három-
száz kilométert. Nincsenek már távolságok. Könnyedén megteheti a férj,
hogy reggel, amikor Nyíregyházán felébred a felesége mellett, azt mondja:
szívem, nekem Pestre kell mennem, mert be kell szerezni ezt meg azt,
nem tudom, meddig fog tartani, mert az ottani kollégám rohadt sokat
szokott dumálni, de jövök, ahogy végeztem, szia! Miközben a valóságban
felmegy, elintézi a teendőit tíz perc alatt, és utána megy a szeretőjéhez.

Ismertem egy pasit, aki úgy akadályozta meg, hogy lebukjon a felesége
előtt, hogy két telefont használt. Amikor hazament, akkor az egyik telefont
nemcsak hogy kikapcsolta, hanem még az autóban is hagyta, és csak a
legálisát vitte haza. A másik telefont akkor kapcsolta be újra, amikor reggel
beült az autóba, és el-indult a munkahelyére, így nem volt rá esély, hogy
ne adj' isten összecseréli a kettőt. Sokan élnek kettős életet, van egy
családjuk Pécsett, meg egy szeretőjük Debre-

cenbe, és a debreceni csaj nagyon ritkán keveredik el Pécsre. A pasik meg

simán menedzselik párhuzamosan a két nőt, a két családot. Ehhez még csak
túl sok érzelmi energia befektetésére sincsen szükség, mert a birtoklás nem
egy meleg érzelmi sztori, az csak annak a jelképe, hogy megszereztem, az
enyém a szerető, mert ez nekem jár. Az öntudatlan csak azt érzi, hogy van
egy búvalbé-lelt feleségem, aki csak a gyerekkel foglalkozik, letojja a
fejemet. De semmi gond, mert ott vannak a haverok, annak is ott van a
Jucusa, meg a Sárija, meg az Honája, és hogy ha a Sári már uncsivá válik,
jön a következő. Nincs gond.

Nem ritkaság, hogy egy pasi két „feleséget" futtat párhuzamosan, egy
törvényeset, meg egy papír nélkülit Ha ezt mind a két nő tudja, akkor
rendben van. Az nincs rendben, ha a srác kényszeríti bele az egész csapatot
a sztoriba, és közben mind a két csaj azzal hitegeti magát, hogy hátha
egyszer ő lesz az egyetlen. Hogy csak idő kérdése, mikor hullik el a másik
versenyző, és akkor ő marad egyedül a páston. Vannak ilyen családok,
logisztikailag kivitelezhető a dolog. Azonban szerintem még soha senki
nem vizsgálta meg, milyen lelki következményekkel járnak ezek a
hazugságokon felépülő kapcsolatok.

A hazugság ugyanis negatív energiát bocsát ki, és annak végül mindig meg
kell fizetni az árát. Ráadásul a fickóra két helyről dől a negatív energia,
akkor is, ha az egyik csaj vagy mind a kettő tudja, hogy létezik egy másik.
A pasi szempontjából ez akkor is negatív energia, mert a dolgok
természetéből adódóan újra és újra óhatatlanul fel kell állnia és eljönnie
arról a helyről, ahol állítólag jól érzi magát, hiszen haza kell mennie. A
szerető pedig egy idő után meg fogja kérdezni:

Figyelj, ha ilyen jól érzed magad itt, és ennyire boldog vagy velem, akkor
miért nem velem élsz? Miért mész haza szenvedni a feleségedhez?" Erre a
pasi azt mondja: De hát a gyerekek. Nem hagyhatom ott őket! Petikének
most lesz a ballagása, vagy most megy középiskolába, vagy most jön
születésnapja, vagy az asz-szonynak most szenvedett balesetet az anyja,
kórházba került, és a feleségem retteg, hogy meg fog halni, vagy az apósom
most mászik ki a Covidból, és súlyos maradványtünetek léptek fel nála.
Szóval megérted, hogy nem most nem hagyhatom el!"

Micsoda megható érvek! Milyen jó ember, gondoskodik mindd a két

családról! Kitüntetést érdemel. Két asszonyt is eltart és boldoggá tesz,
valóságos boldogságcunanu

veszi körül. Számtalan ilyen sztorit ismerünk mindnyájan. Amit azonban,

ismétlem, nem vizsgálnak, az az, hogy a sok negatív energia milyen
egészségügyi hatással lesz az érintett felekre. Nyilván beleszól a dologba
genetika, de az biztos, hogy kihatással lesz az élethosszra, a közérzetre, a
munkabeli teljesítményre, és mindenképpen kihatással lesz a gyerekekre.
Valójában mindenre. Az öntudatlanok nagyon-nagyon súlyos árat fizetnek a
boldogság hajhászásáért. Emlékszem, láttam egy dokumentumfilmet,
amelyik bemutatta, hogy Romániában, valahol a Duna-Deltában van egy
falu. Nem laknak ott sokan, azok is mind 80 év feletti idősek, de
valamennyien rendkívül hosszú életűek. A film azt kutatta, vajon mi
lehet ennek az oka. És arra jutottak, hogy túl a tiszta levegőn meg a jó a
minőségű ennivalón (hiszen műtrágya nélkül nő a kertekben a termény)
fontos szerepet játszik ebben, hogy az ott élők nem zavarják egymás köreit.
Mindenki békében él saját magával és a többiekkel is. Nincs háborúskodás,
nincs feszültség, nincs üvöltözés. A hosszú élet titka tehát ez, és nem a
birtoklás, nem a folyamatos veszekedés, nem a düh, mert az a rövidebb élet
titka.

Egy konvencionális párkapcsolatban ha valaki nem nő fel, akkor csak idő

kérdése, mikor mondja ki, hogy

boldogtalan. Ezáltal károsodik, és ezáltal elkezd félrelépni. Ennek

hozadékaként ki nyer? Senki. Ki veszít? Mindenki. Veszít, aki szeretőt tart,
veszít a szerető, veszít, akit megcsalnak, és veszítenek az ilyen közösségben
élő gyerekek is. Amikor egy hűtlenkedő pasival beszélgettem, és kiderült,
hogy a gyerekei közül az egyik lány, mindig megkérdeztem: Mennyire
jutott eszébe, kedves uram, hogy a lányának ön az egyetlen és első hiteles
férfimintája? - Mire a pasi: Remélem is! - Király! És az mennyire jutott
eszébe, hogy emiatt a lánya önhöz hasonló személyiségszerkezetű pasit fog
választani, és ön végig fogja nézni, hogyan fogják megvezetni és egy
szerető miatt eldobni a csodálatos lányát? Az is tetszeni fog önnek?" Ez
bezzeg már nem tetszett neki.

Lazán élni akkor lehet, ha bízom magamban, és ezt bátor vagyok kimondani
magamnak és a másiknak egyaránt, és nem félek attól, hogy a másik
megsértődik. Ha ugyanis megsértődik, akkor az azt bizonyítja, amit már egy
ideje érzek: hogy a másik ebből a szempontból gyerek. Én pedig nem
szeretnék egy gyerekkel együtt élni, mert az nem párkapcsolat. Nem a
másikat csalom meg, amikor félrekefélek, hanem saját maga mat. A saját
belső törvényeimet adom fel.
15.

„Végig azt fogom érezni, hogy én vállaltam"

ÉLET GYEREKKEL

Amikor egy családban elkezdenek megszületni a gyerekek, az alapvetően

megváltoztatja a d ina mikát a két fél között A fiataloknak valójában
fogalmuk sincs, hogy mit jelent a gyerek érkezése, mit takar a
gyereknevelés, ezért rengeteg félelem él bennük. Az általánosan elfogadott
nézet az, hogy a gyerekek jelentik az élet értelmét, és áldozatokat kell hozni
értük, miközben a szülők a saját bőrükön érzik, mekkora telhet jelent
egy addig jól működő kapcsolatban az utódok megjelenése.

A mostani harmincasok nemzedéke ezt jól látja, ezért közülük sokan inkább
nem vállalnak gyereket, mert úgy érzik, azzal kockára tennék a kapcsolatuk
harmóniáját Rádöbbennek, hogy a szüleik a
gyereknevelést rabszolgaságnak élték meg, vagy a kisgyerekes barátaiknál
látják, mennyit kínlódnak, és ők nem szeretnének ugyanebbe a csapdába
belelépni. Létezik azonban egy mondat, ami az egész gondolatmenetet
megváltoztatja.

Mi ez a mondat? Mikor nem lesz teher a gyerek? Mert azok, akik

öntudatlanul vállalnak gyereket, óhatatlanul tehernek fogják érezni,
bekövetkezik a ráfizetés.

Emlékszem, amikor megkaptam az első orvosi fizetésemet 1993. február

elején, 12 500 forint ütötte a markomat, rendkívül vicces összeg, hiszen a
titkárnők akkoriban havi 40-50 ezer körül kerestek. Néztem, néztem, és azt
kérdeztem magamtól, vajon belekénysze-rített valaki engem ebbe? Nem.
Az én döntésem volt? Az enyém. Akkor nézzük, hogyan lehet ebből
kihozni a legtöbbet! Nem mutogattam másra, nem siránkoztam, hanem
mentem előre.

Ugyanez a mondat a kulcs a szülőknél. Kényszerített rá valaki, hogy

megszüljem ezt a gyereket? Senki? Akkor az én felelősségem! Abban a
pillanatban megváltozik
15.. „ VÉGIG AZT FOGOM ÉREZNI, HOGY ÉN VÁLLALTAM"

minden. Ha kényszerítettek, ha igyekeztem megfelelni a környezetemnek,

ha vak voltam, akkor szembe fogok nézni a következményekkel. Akkor
ennyi. Ám ha felnőttként vállalok gyereket, nem lesz egy merő frusztráció
az életem. Feszültség persze adódik majd, de azt megoldom. Frusztráció,
elégedetlenség viszont nem lesz, mert végig azt fogom érezni, hogy én
vállaltam. Tudatosan. Mert felnőtt vagyok.

Sokan nem bírják a monotonitást, holott a gyerekneveléssel óhatatlanul

együtt jár: etetni, itatni, altatni, pelust cserélni kell újra és újra. Igazából
azonban nem monoton tevékenység. Már nem tudom, melyik tekintélyes
pszichológus fogalmazott úgy, hogy egy gyerek mentálhigiénés fejlődése
akkor kezdődik, amikor az anyja a saját anyjának a hasában van. Azoknál a
mamáknál, akik jól érzik magukat a bőrükben, és szerelő párkapcsolatban
élnek, a bébik általában átalusszák az éjszakát. Ahol viszont káosz
uralkodik, ott nyűgös a baba. Ha én felnőttként jól érzem magam a
bőrömben, a pozitív kisugárzásommal segítem a bébit, és segítem magamat,
hogy az éjszakák ne nyűglődéssel, rohangá lással, háromóránkénti
felkeléssel teljenek. Az ugyanis agyonvágja a kapcsolatot, és azt az érzést,
hogy jaj de

jó, megérkezett a cukorfalat! Egy hónap után már azt fogom érezni, hogy
azt a durva, ebből fog állni az életem? Aludni szeretnék, aludni nyolc órát!

Ellenvetésként lehet azt mondani, hogy nem segít a dolgon, ha a szemére

hányják egy halálra gyötört, űzött anyának, aki már hónapok óta nem alszik
rendesen, hogy az ő hibája, ha nem alszik a gyerek, mert ő stresszel.
Szerintem viszont az jelenti az igazi problémát, ha valaki nem felnőttként
vállal gyereket. Abból nem fog semmi jó kisülni, annak a vége óhatatlanul
rá-fázás lesz. A gyerekvállalás rengeteg érzelmi konfliktust generál, és ha
ezek elől alapból menekülök, akkor a gyerekek születését óriási traumaként
fogom megélni. Főleg ha ne adj' isten a gyerek betegségével
kell szembenézni.

Ha nem szeretem magam, és masszív megfelelési kényszer munkál bennem

a külvilág felé, akkor úgy érzem, csak akkor érek valamit, ha egészséges
gyereket produkálok. Az a szülői patológia manifesztálódása, ha nem akarja
elfogadni a beteg gyereket. Bár nem sokat, de dolgoztam autista gyerekek
szüleivel, és láttam, hogy a fogyasztói társadalomban az emberek
jelentős része, akik másoknak - szülőknek, szomszédoknak

satöbbi - akarnak megfelelni, az ilyen gyereket szégyennek élik meg.

Ezáltal önmagukat is, a gyereket is stigmatizáljá k. Ha valóban felnőtt
lennék, akkor megnézném, hogy mi az, amit meg tudok tanítani az au-tista
kölykömnek, hogy jól érezze magát a bőrében, és ha rosszul érzi magát,
akkor azt hogyan lehet megfelelően kezelni. Ennél többet nem tudok
megtenni, ezért elfogadom olyannak, amilyen.

A fogyasztói társadalomban élve viszont azt akarom, hogy kizárólag csupa

jó történjen velem. Nem akarom elfogadni az öregedést, ahogyan azt sem,
hogy emberből vagyok. Akkor hogyan is tudnám elfogadni a
hiányosságaimat? Holott azokon csak akkor lehet változtatni, ha elfogadom
őket, mert akkor már nem ágálok és nem tagadok, és nem megyek vissza a
dackorszakba, mint egy hároméves, 30-40 évesen. Ez nagyon
szigorú logika, megcáfolhatatlan.

Akkor nevezhetem magam felnőttnek, ha bátor vagyok a megérzéseimre

hallgatni. Ha hiszek benne, hogy az életem rajtam múlik, és a kudarcaimért
is én vagyok a hunyó. A kudarcoknál sokkal fontosabb az a tudat, hogy
megteszek-e mindent. És ha azt érzem, és a másik is azt érzi, hogy itt az idő
a párkapcsolatban gyereket

vállalni, akkor bízom benne, hogy igazat mond, mert bátor vagyok
kockáztatni. Kiderül egy év után, hogy megszívatott? Akkor felteszem
magamnak a kérdést: miért hagytam magam félrevezetni? Miért akartam azt
színlelni, hogy mi milyen szép pár vagyunk? Lehet, hogy amit én egykor
jónak gondoltam, az nem is jó? Lehet, hogy amikor azt hittem, a
megérzéseimre hallgatok, azok valójában a vágyaim voltak, csak épp a
szüleim nem tanítottak meg rá, hogy a kettő nem ugyanaz?

Ezt az összefüggést úgy szoktam megmutatni az Egy életed van című

előadásaimon a hallgatóságnak, hogy azzal kezdem: Nagyon köszönöm,
hogy eljöttek! Ez az egy életünk van, erről fogok ma beszélni. Erről
jut eszembe, emelje fel a kezét, aki él! - És akkor felemeli a kezét az ott
ülők 10 százaléka. - Milyen érdekes szám, akkor nézzük a másik oldalt, a
kedves búvalbélelt vege-tálókat! - Röhögés, és felemeli a kezét 5 százalék. -
Ez milyen jó átlag, 10 százalékuk él, 5 százalék búvalbélel-ten vegetál,
akkor a többiek hová tartoznak, urak, hölgyek? - Röhögés. - Akkor nézzük
megint az élőket! -Erre természetesen többen emelik fel a kezüket. -
Most többen lettek élők, nagyon jó, nagyon jó, tartsák a kezüket, urak,
hölgyek, egy kis torna! Ki az a kedves élő,

aki kijön ide hozzám elmondani, miből is áll az élete? -Csönd. És akkor azt
mondom: - Kedves hölgyek, urak, senkit nem akartam kihívni, blöfföltem!"
De a lényeg az, hogy önmagunkról könnyen, gyorsan kijelentünk pozitív
dolgokat, közben pedig elfelejtjük, hogy mindig az aktuális megméretés
mutatja meg, az valóban igaz-e. Nagyon sok ember szeretné azt hinni
önmagáról, hogy felnőtt, de jön a megméretés, és kiderül, hogy nem az.
Tehát a vágyaikat összekeverik a valósággal.

Amikor két valóban felnőtt ember összeáll és eldönti, hogy gyereket vállal,
tudják, hogy nem fáklyásmenet lesz, sőt, de senki nem kényszerítette őket,
ók ket-ten voltak ott abban a pillanatban. Vállalják? Vállalják. Ilyenkor
szükséges tisztázni: „Figyelj, szívem, mielőtt gyereket vállalnánk,
beszéljünk arról, hogy ha nem vigyázunk, akkor lesz gyerekünk, de nem
lesz kapcsolatunk. Mert én sokat fogok dolgozni, te sokat leszel itthon,
mind a ketten hullafáradtak leszünk, ha hazajövök, beszélünk egymással öt
percet, és zuhanunk az ágyba. Megszűnnek a közös programok, megszűnik
a sörözés a haverokkal, te nem tudsz elmenni a barátnőiddel, folyton
összeveszünk. Tehát figyelj, ha jót akarunk magunknak, mert mi vagyunk a
fej, akkor beszéljük

ezt meg, mert ha nem figyelünk önmagunk örömeire és kettőnk életére,

akkor, ismétlem, gyerekünk lesz, de családunk gyerekkel nem."

Erre sem tanítják meg a szülők a gyerekeiket. Nincs kézikönyv, amelyben le

lenne írva, hogy ha gyereked lesz, és nem figyelsz oda erre meg erre meg
erre, akkor tönkre fogod tenni a kapcsolatodat, bármilyen szépen indult.
Holott a gyerek érkezése mindent megváltoztat. Az anya figyelme
óhatatlanul a pulya felé fog fordulni, hiszen ez hihetetlenül erős evolúciós
kód, anya és gyereke között semmihez sem hasonlíthatóan szoros a
kapcsolat. Innentől kezdve a pasi nem a második helyre szorul vissza,
hanem a harmadikra. Az első lesz a gyerek, a második maga a nő, hogy
pihenhessen, regenerálódhasson, és ha nagyon szereti a férjét, akkor ő
feljön a harmadik helyre.

Az igazi felnőtt kapcsolatban ebből nem támad konfliktus. Lesz egy

bizonyos türelmi idő, amikor természetesnek számít, hogy az anya a gyerek
felé fordul, de ezt megbeszéli a párjával. Már mielőtt megszületne a
kisbaba, szól a férjének: Ugye, tudod, hogy meg

fog változni az életünk? - Igen, tudom - válaszolja a pasi hogy esténként a

gyerekkel fogsz foglalkozni.

-Mire a csaj azt mondja: - De nem fogom elfelejteni, hogv veled együtt
hoztuk létre ezt a kis lényt, ezért ha nagyon átesnék a ló másik oldalára,
kérlek, figyelmeztess, mert nem vagyok tökéletes." Mind a két fél
tudja, hogy a hosszú távú párkapcsolat alapja az, ha az adott napon
igyekeznek maximálisan a kapcsolatukat építeni. Egy felnőtt férfi belátja,
hogy az anya figyelme sokáig a gyerekre koncentrálódik, nem hisztizik
miatta, míg a felnőtt nő tudja, hogy a gyereket ideiglenesen kapta
ajándékba, nem örökre. Nem a tulajdona, és soha nem felejti el, kivel is
hívták világra a kicsit, ezért ápolni fogja a férjével a kapcsolatot.

Két felnőtt soha nem felejti el, hogy kulcsfontosságú a verbális és

nonverbális intimitás kimutatása, kedves szavak, kedves tettek formájában,
nap mint nap. Például „szerelmemének szólítják egymást, nem apának meg
anyának. Ez utóbbi ugyanis annak a jele, hogy két felnőttnek látszó ember
él együtt, akik a „ha ló nincs, szamár is jó" jelszó jegyében választották
egymást. A kedvesség gyakorlására viszont kialakul és folyamatosan
fennmarad a kölcsönös tisztelet. Arról nem is beszélve, hogy a verbális és
nonverbális intimitás kölcsönös kimutatása fokozza az endorfinok
kibocsátását

az agyban. Az idősek otthonában is észrevették, hogy ha az ott lakók

simogathatnak valamilyen állatot, kutyát, macskát, lovat, akkor a jószág
puha és meleg testének érintésére megnyugszanak, mert elárasztja a
szervezetüket az endorfin. Ugyanígy a kedves, meleg intimitás hatására
mind a két félben elárad a nyugalom, és ennek köszönhetően több erejük
lesz ahhoz, hogy végigcsinálják azokat a konfliktusokat, amelyekkel a
gyerekkel való együttélés jár. Ilyenkor egyértelműen kiderül, hogy valódi
szeretetkapcsolatról van-e szó, amelyik szerelmen és kölcsönös elfogadáson
alapul, mert akkor nem lesz konfliktus, mivel megértés és egymás segítése
jellemzi a kapcsolatot.

A legtöbbször azonban ez hiányzik, és a hölgyek idővel rádöbbennek, hogy

van nekik egy kisebb (vagy több kisebb) és egy nagyobb gyerekük.
Hozzátenném, két felnőttnek látszó ember kapcsolatában nemcsak a pasi
gyerek, aki érzelmi szempontból nem nőtt fel, hanem bizonyos szempontból
az asszony is, elvégre egy felnőtt nő ugyan miért választana infantilis
pasit partnernek? Ha két ilyen ember gyereket hív a világra, akkor csak idő
kérdése, mikor fog felrobbanni a puskaporos hordó. A gyerekeknek
általában nagyon masszív

^.„végigaztfogom^^^^^

az egojuk, ezért hogyha valami nem tetszik nekik, to-porzékolnak, meg a

földhöz csapkodják magukat. Ez a kicsikre és a nagyokra egyaránt
jellemző, az eltérés csak annyi, hogy az életkoruktól függően
különböző eszköztárral hisztiznek. Ha a férfi érzelmileg infantilis, és nem
nőtt fel, akkor személyes sértésnek fogja venni, hogy megérkezett a gyerek,
és hiúsági kérdést csinál abból, hogy nem irányul rá elég figyelem, legyen
szó akár az olyan kényelmi szolgáltatásokról, mint a tiszta ruha és a meleg
vacsora, akár a szexről. Ilyenkor a balhék mindennapossá válnak.

Kérdés, mit lehet ilyenkor csinálni. A pasi általában nem ébred rá, hogy
infantilisen viselkedik, sőt esetleg már a várandósság alatt megijed a
kilátásoktól, amikor ráébred, hogy hoppá, ez a gyerek meg fog születni,
és aztán hosszú évekre itt is marad. A nagyra nőtt gyerekek ilyenkor
sokszor lelépnek. A másik oldalon azonban izgalmas lehet az is, hogy a nőt
mi indítja a gyerekvállalásra. Lehet, hogy ez csúnyán hangzik, de
nagyon sok ember a racionális önmegvalósítás terén nem én el mindazt,
amit szeretne, és ilyenkor a gyereket használja fel arra, hogy
megideologizálja önmagának, mi az ő küldetése a világban. Ilyenkor a
gyerekvállalás mögött

az az elképesztően önző motiváció áll, hogy produkáltam egy gyereket,

végre fel tudok mutatni valamit!
Amennyiben ez a gondolat megfordul az anya fejében, azzal már végre is
hajtja a gyereke kasztrálását, mert rá fog telepedni, a tulajdonának fogja
tekinteni azt a kölyköt még 30-40 éves korában is. Nem lesz
hajlandó leválni róla, birtokolni fogja, érzelmileg manipulálni, zsarolni.
Egyszóval átvitt értelemben kiheréli, teljesen mindegy, hogy fiúról vagy
lányról van-e szó. Az ilyen anya nem engedi meg a gyerekének, hogy
felelősséget vállaljon, hanem mindent megold helyette, mert ez az élete
értelme, az egyetlen sikerélménye. Ebből jönnek létre nagyon súlyosan
patológiás kapcsolatok, vagy például a krónikus skizofrénia, amely a
leggyakrabban a pasikat érinti. Annak idején a Lipóton láttam jó pár durva
példát rá, amikor a hetvenéves anyuka a negyvenéves fiát kézen fogva
hozta be az osztályra. De ha a gyerek nem is válik pszichotikussá vagy
skizofrénné, az anyuka akkor is szüntelenül fogja majd virtuálisan a nagyra
nőtt gyereke kezét, és nem lesz hajlandó elengedni. Ha ugyanis elengedné,
akkor fel kellene tennie önmagának azt a kérdést, hogy oké, oké, de a
gyerektől eltekintve mit is értem én el ebben az életben?

És a legtöbb érintett nő nem hajlandó szembenézni ezzel a fájdalmas

kérdéssel.

A szülők dolga az, hogy idővel kirugdossák a gyereket a fészekből. Ezt

nagyon sok szülő nem teszi meg, hanem ragaszkodik hozzá, hogy maradjon
csak ott vele a csemetéje. De ez már patologikus helyzet, valami ebben nem
stimmel. Ha nem akarom a gyereket kiengedni a fészekből, akkor valamit
kompenzálok, valami elől menekülök. Nem akarok például szembesülni
azzal, milyen lett a párom, vagy milyen volt mindig is, amit én a gyerek
miatt nem akartam és nem mertem észrevenni. Vagy azzal, hogy milyen
voltam mindig is én magam: olyan, mint a másik, csak kompenzáltam a
kölyökkel. És amíg a kölyök ott van, addig ezzel a konfliktusommal nem
kell foglalkoznom.

Találkoztam olyan véleménnyel, amely szerint a nők dolgát nem könnyíti

meg, hogy a Magyarországon uralkodó felfogás szerint az anyaság szent,
ezért mindent fel kell áldozniuk az anyaság oltárán. Ugyanez a hozzáállás a
férfiak dolgát sem könnyíti meg: ha egy férfi olyan szülő-gyerek
kapcsolatban él, ahol az anyja vámpírként szívja a vérét, nem mondhatja
neki, hogy hagyjál már békén, mert akkor ő lesz a gonosz gyerek, aki
csúnyán

bánik az anyjával. Mégis nagyon fontos felvállalni ennek a konfliktusnak a

levezénylését Ha elkezdek nemet mondani az anyámnak, akkor elfogadom,
hogy vagy megértéssel reagál majd, vagy nem. De ez nem fog eltántorítani
a célomtól. Az anyaság nem szent, hanem természetes dolog. Emberi, nem
szent, mert az állítólagos szent anyák sem halhatatlanok.

Manapság iszonyatos elvárások nehezednek a szülőkre, és előfordulhat

olyan felállás, ahol az egyik szülő érzelmileg intelligensebb, és jut ereje a
másik felemelésére is. Hallottam olyan esetről, ahol a kisfiúról kiderült,
hogy autista, ami problémák sorozatát idézte elő a családban már kicsi
korától kezdve. Nőtt a feszültség otthon, és végül a teljesen kimerült
asszony kétségbeesésében elkezdte bántalmazni a gyereket. Az apa azonban
hosszú évek óta türelemmel, szeretettel viszi a hátán nemcsak a gyereket,
hanem a kapcsolatot is. Végül is sikersztori lett az esetből, a férfi
kezdeményezésére terápiába járnak, ahol nagyon sok mindent tanultak,
fejlődtek, miután a szülők közösen úgy döntöttek, hogy a közös életükbe
munkát fognak fektetni.

A gyerek érkezése tehát mindenképpen megmutatja, hogy az a kapcsolat

tényleg párkapcsolat-e, vagy csak

IS.. „VÉGIG AZT FOGOM ÉREZNI. HOGY ÉN VÁLLALTAM”

annak látszik. Ha két valódi felnőttről van szó, akkor ők a gyerek érkezését
Isten áldásának, az élet csodájának, abszolúte pozitív eseménynek fogják
felfogni, és minden megy a maga útján. Mind a ketten tudják, hogy vannak
és lesznek nehézségek, de mindig meg lehet oldani őket, és legfőképpen
soha nem felejtik él, hogy ők ketten a családot irányító két fej. Ha a két
fej között nincs meg a közös nevező, akkor a gyereknevelés nem fog jól
elsülni. H.a azt szeretnék, hogy a családjukban érett, mosolygós,
konfliktusait megfelelő kezelő fiatal nőjön fel, akkor annak az az
előfeltétele, hogy a két fej között összhang legyen. Hz pedig ügy kezdődik,
hogy megbeszélik a dolgokat, és nem. hagynak réseket a gyerek masszív
egója számára. Az a masszív kis egó ugyanis arra fog törekedni, hogy
megtalálja a réseket, és azokat előbb óvatosan feszegetni kezdi,
majd röviddel utána már a legnagyobb acéléket fogja izomból belevágni,
széthasítva a szülők közötti összhangot.

Ezzel elkezdődik a gyerek részéről az érzelmi manipuláció, amit általában

van kitől eltanulnia a kölykök-nek. Ez pedig nagy konfliktust okozhat a
párkapcsolatban, amennyiben a szülők elfeledkeznek arról, hogy az igazság
félúton van: nem neked van igazad, és nem

nekem, hanem valahol félúton találkozva teremthetjük meg a konszenzust.

Méghozzá úgy, hogy békében, nyugodtan, őszintén megbeszéljük a
helyzetet, különösebb indulatok és ordibálás nélkül. Ha nincs meg az
egyetértés a két szülő között, akkor az egyik hiába mondja a gyereknek:
„Figyelj ide, drágám, nem kell megcsinálnod a matekleckét, ha nem akarod,
legföljebb egyest kapsz. Ha sorozatosan egyest kapsz, akkor év végén meg
fogsz bukni. De saját magadnak tanulsz, vagy nem tanulsz", mert jön a
másik szülő, és arénázni kezd: „Te meg milyen hülyeségeket beszélsz a
gyereknek? Na, gyere ide, kisfiam, majd én segítek neked megcsinálni a
leckédet1" Ha nincs meg a közös nevező, az öntudatlan nem veszi észre,
hogy szülőből balfékké változott, és a gyerek lett a főnök. Az ilyen megint
nem felnőtt párkapcsolat, és csak idő kérdése, mikor fog szétesni.

A gyerekek megérkezése természetesen rengeteg egyéb nehézséget is

felvet, nemcsak érzelmi, hanem egzisztenciális, racionális szempontból is.
Ezért akik azt gondolják, hogy mindig mosolygós, cuki kisbaba burkolja
majd rózsaszín ködbe a mindennapjaikat, azok rá fognak fózni, mert a
gyereknevelés kőkemény meló. Arról nem is beszélve, hogy a szülők, akik
felismerik, mi

mindent nem kaptak meg a saját szüleiktől, sokszor ők átesnek a ló másik

oldalára. Olyan ez, mint a kifeszített inga, amelyet ha elengedünk, átlendül
a másik oldalra. Ha például az egyik szülő gyerekkorában ridegtartásban
nőtt fel, általában túlkompenzálással reagál: ha én szegénységben éltem,
akkor a gyerekem kapja meg a legújabb okostelefont, én majd rohangászok
egy ócska vacakkal, de legalább neki legyen jó. Ezt a végtelenségig
cifrázhatjuk: legyen okos, ügyes, képzett, járjon a legjobb iskolákba, a
legjobb foglalkozásokra.
Odáig rendben van, hogy minél több lehetőséghez akarják juttatni a
gyereket, ugyanakkor ezek a szülők két fontos szempontról el szoktak
feledkezni. Az egyik, hogy a gyerek értékelje és tisztelje, amit kap, és soha
ne felejtse el, hogy ez a szülő részéről mennyi áldozattal jár. Továbbá a
gyerek maga is következetesen nagyon sok munkát tegyen az életébe a
képességei alapján, mert hiába a tengernyi lehetőség, ha maga a gyerek nem
dolgozik meg érte. A másik, sokkal súlyosabb, és gyakran elfelejtett
szempont, hogy a szülők figyeljenek arra, hogy ők a két fej, és összhangban
kell működniük. Ha ez a harmónia elvész, akkor kinyílik közöttük az olló,
kezdenek eltávolodni egymástól, aztán X év után

rácsodálkoznak: ki ez az ember itt mellettem? A gyerek akkor nem tud éket

verni a szülők közé, ha mind a kettő mer nemet mondani neki, mer
kereteket lefektetni, és azokat következetesen betartani. Ha tudják, hogy
csak idő kérdése, és a gyerek kirepül a fészekből, és ameny-nyiben ők már
nem becsülik addigra a másikat, akkor idegenként néznek majd rá. A
gyerekeket felnevelték, de egymásra nem figyeltek ugyanúgy, mint a
kapcsolat elején, és akkor vagy megy a levesbe a sztori, vagy kölcsönös
melóval újra felizzítják a tüzet, de az kutya ke? mény munka. És akkor arról
még ejtettünk szót, hogy sok helyen jön a második kölyök, a harmadik, a
negyedik, tovább bonyolítva a helyzetet.

Mielőtt tehát családalapításra adom a fejem, nagyon fontos átgondolni,

miért is szeretnék én, vagy szeretnénk mi ketten gyereket. Nőként
megfogalmazni azt, hogy nem szeretem a munkámat, és azt hiszem, hogy a
szüléssel az életem könnyebbé válik, óriási kapufa, mert gyerekkel az élet
valójában sokkal nehezebbé válik. Ennek a helyzetnek a megoldásához
elengedhetetlen volna a felelősségvállalás, megfogalmazni, hogy nem
szeretem a munkámat, majd döntést hozni és változtatni. Ez elől azonban
menekül, mert fél

15.. „VÉGIG AZT FOGOM ÉREZNI, HOGY^ VÁLLALTAM" másik

munkát keresni, vagy valami olyan új dologba kezdeni, amit élvezne.
Elmenekül tehát az utált munkahelyéről, nem mondja ki a saját
felelősségét, és vakon beleugrik egy olyan, másik fajta felelősségbe, a
gyerekvállalásba, ami a haláláig elkíséri. Ami elől ugyanis el akarunk
 futni, azt soha nem ússzuk meg, hanem még erőteljesebb formában
kapjuk a nyakunkba.

Erre mind meg lehet tanítani a gyerekeket. A mentálhigiénének arról

kellene szólnia, hogy ne legyen szégyen beszélni az érzéseinkről meg a
különböző tulajdonságainkról. Akit megtanítanak erre, az nem fogja
traumaként megélni, ha nemet mondanak neki, mert tudja, hogy nem
tetszhet mindenkinek. Az mer majd kockáztatni, kimondani az érzéseit,
felelősséget vállalni. Ha a gyerek ennek tudatában kezd el
kapcsolatot kialakítani, egy hasonlóan felnőtt és felelősségtudatos társsal,
akkor mind a ketten vállalják a család bővülésével járó változásokat. Ha
viszont például egy pasi csak a külső alapján választ párt, akkor egy adott
pillanatban ránéz a feleségére, azt kérdezi magában, ki ez a dagadt tehén itt
mellettem? Majd lelécel.

Én hiszek abban, hogy a megoldás mindig egyszerű, csak az emberi elme

túlbonyolítja. Ezek nagyon józa

logikai rendszerek, egyszerű érzelmi parasztmatek. Ha a gyereket

megtanítják a felelősségvállalásra, akkor felnőttként nem lesz gondja ezzel
a kapcsolataiban sem. A felelősségvállalás hiánya azt jelenti, hogy én
mindig mindent jól csinálok, csak a tanító néni pikkel rám! Ez a hozzáállás
azt fogja eredményezni, hogy az illető tíz év múlva hasonló konfliktusokkal
fog szembenézni, csak nagyobb léptékben. A kölyköket akkor lehet
hatékonyan megtanítani a felelősség vállalására, ha ez a szülők életében is
működik. A gyerek érkezése tehát mindig választóvonal abból a
szempontból, hogy világossá teszi, az adott kapcsolat milyen alapokon
nyugszik, tényleg kapcsolat-e, vagy csak annak látszik.

16.
„Nagyon súlyos árat fog fizetni az egész család"

EGYÜTT MARADNI A GYEREK MIATT

Sok, egymást már régóta nem szerető pár szokott úgy dönteni, hogy a
gyerekek miatt együtt maradnak. A leg-gyakrabban arra hivatkoznak, hogy
azt szeretnék, ha a gyerekeknek családban nőnének fel, és nem élnék
át, amit ők átéltek a szüleik miatt, akik elváltak! A gond az, hogy ilyenkor a
két ember között, ahogyan már volt róla szó, megszűnik a kölcsönös
tisztelet. Egyik sem tud már a másikra felnézni hiteles nőként vagy
hiteles férfiként, mert mindketten rájöttek arra, hogy a másik

nem szavatartó. Egykor, a kapcsolat kezdetén ígért valamit, és abszolút nem

tartotta be. Azt ígérte, hogy ő lesz a hercegnő vagy a herceg, de nem tartotta
be.

Kölcsönös tisztelet, bizalom és felelősségvállalás híján elindul az egymásra

való mutogatás, a háború. A gyerekek tehát háborús viszonyok között
cseperednek, és közben megtanulják, hogyan kell mesteri fokon űzni a
játszmákat, hogyan kell manipulálni. Nem látnak viszont őszinteséget és
szívből jövő intimitást, sem verbális, sem nonverbális szinten. Nincsenek
kedves szavak, érintések, ölelések, odabújás. Az ilyen csak látszólag család,
valójában nem az. Mindabból, ami a család összetartó erejét jelenti, nem
maradt semmi, és a gyerekek ezt megérzik. Kezdetben nem biztos, hogy
tudják, de előbb-utóbb meg is fogják fogalmazni, hogy az egész család úgy
hazugság, ahogy van. Csak színjáték.

A gyerek tehát érzi, hogy nagyon nem stimmel valami A legjobb barátjának
vagy barátnőjének el is mondja, hogy a szülei úgy élnek egymás mellett,
mint két idegen. Állandóan veszekszenek, apa későn jár haza, anya ingerült,
sír. A barátjának tehát elpanaszolja, mi a helyzet, odahaza viszont a szülei
kérdésére, hogy mi történt a suliban, csak megvonja a vállát: semmi, a
szokásos,

*• .NAGYON SÚLYOS A HAT FOG FKF.TNI AZ tGtfZ CSALÁD-

hagyjatok békén. Megy zenét hallgatni meg internetet tolni. Na ezt védik a
kedves szülők, amikor azt állítják, hogy a gyerekek miatt nem válnak el.

Erre szokták azt felhozni ellenvetésként, hogy a gyerek szemében az „apu

és anyu szereti egymást" ugyanazt jelenti, mint az, hogy „apu és anyu szeret
engem", tehát ha apu és anyu már nem szeretik egymást, akkor az azt is
jelenti, hogy már őt sem szeretik, és a szülők ettől akarják megvédeni a
gyereket. Valójában csak akkor tudok bárki mást szeretni, ha szeretem saját
magam, mert ha nem, akkor vámpírrá válók, és szívom a másik energiáját.
A gyerek viszont nem tudja, hogy a szülei nem szerethetik őt, ha saját
magukat nem szeretik, mert önbizalom-hiányosak. Ezt a jelenséget úgy
hívják, hogy doxazma. Annak idején azt tanították nekünk az egyetemen:
doxazma, vagyis téveszme, amely logikailag helytálló, csak az alap
kiindulási pontja nem az. Például a beteg azt gondolja, azért üldözik őt,
mert valaki megfigyelteti: logikus összefüggésnek tűnik, a tévedés csak
abban áll, hogy egyáltalában nem figyeli őt senki.

A szülők tehát nem a gyereket akarják bármitől is megkímélni, hanem mind

a két fél gyáva, mint a nyúl, és egyszerűen nem mernek döntést hozni. Egy
ócska

játszma az egész, 21. századbeli szofisztikáit mázba bújtatva. Ahogyan az

sem igaz, hogy a szülők a gyerekeikre nézve időutazásra indulnak, eszükbe
jut az a csodálatos pillanat, amikor a kicsik megfogantak, megszülettek,
vagy kimondták az első szót, mintha nem is telt volna el azóta sok év. Itt
ugyanis az a kérdés, hogy amikor arra emlékeznek, milyen aranyosak meg
cukik voltak a gyerekeik a kezdet kezdetén, és nem akarják elfogadni az idő
múlását, akkor tényleg a gyerekeiket látják-e. Nem, hanem a saját
fiatalságukat látják. Tehát e mögött a mondat mögött az önzés áll.

Minden szülő ismeri azt az érzést, hogy amikor a gyereknek valamije fáj, és
sír, hogy jaj, mama, jaj, papa, akkor tényleg az életedet és véredet adnád
azért, hogy megvédd a gyereket. De ha előreugrasz az időben akkorra,
amikor a gyerek már kirepült, és szülőként látod, hogy kezd ráfázni, akkor
mit tegyél? Közbelépj vagy ne lépj közbe? És ha olyan konfliktusba
keveredik, amivel te sem tudsz mit kezdeni? Amit nem mersz megoldani?
Olyankor azt mondod, hogy nem tudod megoldani, ami hazugság, mert
valójában egyszerűen nem mered. Mégis tanácsot adsz neki, amitől a
helyzet tovább romlik. Jobb lett volna időben felvállalni vele a konfliktust.

^„NAGYONSÜLYOSAKATFOC^AZ^^.

A konfliktust, hogy fájdalmat okozol neki, mert meg-fosztod a kényelemtől.

Ha megerőszakolod magadX nemcsinálod azt, amiben hiszel, akkor milyen
példát mutatsz a gyerekednek? Hogy menekülsz és opportunista vagy. De
ha ezen változtatsz, akkor elkezded kö-vetkezetesen megtanítani a
gyerekedet a konfliktuskezelésre és a felelősség vállalására, aminek
később, felnőve hasznát veszi majd.

Egyszer egy ötven körüli, elvált, kétgyerekes anyuka úgy fogalmazott, a

kamasz fia mindent elkövet azért, hogy bebizonyítsa, létezik olyan család,
ahol együtt maradnak a szülők. Beállt egy szektába, amelyik különleges
táplálkozást követel, néha napokra eltűnik otthonról, úgy általában
szembemegy mindazzal, ami az anyjának érték. Esetükben a szülők
felismerték egy adott ponton, hogy ez a kapcsolatuk nem működik tovább,
és elváltak. Ha erre a gyerek ilyen ellenségesen reagál, az azt jelenti, hogy
világéletében kinyalták a fenekét, viszont nem tanították meg a fájdalmas
traumák kezelésére. Egyikük sem ült le vele komolyan beszél-ni. Az apja
nem mondta neki azt, hogy „Képzeld el, kisfiam, amikor annak idején
összeismerkedtem édes-anyáddal, iszonyú bizonytalan pasi voltam. Azt
hittem,

hogy kicsi a pöcsöm. Nem szakadtam le az anyámról. Emiatt a kedves

édesanyádról hamar kiderült, hogy valójában a pótmamám szerepét tölti be.
De ha őszinte akarok lenni, igazándiból ő sem vált le az apjáról, és ezért én
néha a pótapja lettem. Tudod, fiam, ezt hívják úgy, hogy vak vezet
világtalant. Azt hittük, hogy a házasságunkat végig fogják kísérni a lufik és
a vörös rózsák, de végül kiderült, hogy egy nagy pöcegödör volt az elejétől
kezdve, mert csak támaszkodtunk egymásra. Kisfiam, ha nem fejleszted
magad, és nem kezeled az érzelmi konfliktusaidat, akkor pepitában
ugyanilyen párkapcsolatot fogsz te is kialakítani, és rád ugyanez vár." Ezt
így nem foglalták össze a kölyöknek.

Fiatal koromban én is többször kialakítottam olyan kapcsolatot, amiről azt

hittem, hogy párkapcsolat, és amikor a másik lelécelt mellőlem, nem
értettem, miért tette. Igazából nem is volt bizodalmám megkérdezni tőle,
miért alakult így. Sok-sok idő után, magamtól jöttem rá, hogy valójában a
másik a vonzás hasonlóságon alapuló törvénye miatt hagyott faképnél. Ő
is gyáva volt nekem elmondani, hogy nem tud rám felnézni, mint ahogy én
is gyáva voltam elmondani neki is, meg magamnak is, hogy csak játszottam
az erőset Utólag döbbentem rá arra, hogy a szakítás törvényszerű volt A
legtöbb ember azonban nem jön rá erre, hanem azt mondja, hogy a pasik
csak kúrni akarnak, a csajok meg csak a lóvéra hajtanak. Megy a nagy
általánosítás és a felelősség hárítása, én viszont hiszek abban, hogy a
felnőttség azt jelenti, hogy mind a racionális, mind az érzelmi
tulajdonságaimért felelősséget vállalok. És ha ez bekövetkezik, akkor
fiatalon is bölcs leszek.

Amikor biológiailag éretté válunk, és kapcsolatokat kezdünk, akkor

gyakran vakon vágunk bele. Ezáltal kompenzáljuk a saját védtelenségünket,
a fogyasztói társadalom embere ugyanis nem mer a saját félelmeivel
konfrontálódni. Természetesen egy csomó váratlan dolgot hoz az élet, de
akit kiskorától kezdve arra kondicionáltak, hogy tudja kezelni a váratlan
helyzeteket, az tizennyolc-húsz évesen nem fog pánikba esni ilyenkor,
ahogyan a legtöbb kölyök teszi.

A kamaszok manapság azt mutatják, hogy milyen lazák: napszemüveg,

nagy duma, felszínesség. De ha bármelyikükkel leülök, és felvetek egy
érzelmi konfliktust, ahol fontos volna, hogy döntést hozzon, ab bán a
pillanatban a kölyök szétrepül. Megy a rizsázás, hogy „nem tudom", „még
nem gondolkodtam rajta", „eszembe jutott, de tudod, ez úgy van, hogy". Ha
egy ilyen fiatalt célirányosan választás elé állítanak, ahol döntenie kell,
hogy jobbra vagy balra menjen-e, akkor össze fogja magát csinálni. Jobbra
vagy balra menni ugyanis azt jelentené, hogy felelősséget vállal, erre
viszont a szülei nem tanították meg. A szülőkre is az jellemző, hogy anyagi
szempontból kiteljesednek, a külvilág felé virítanak, az érzelmi
konfliktusokat viszont nem kezelik. Az életükben durván jelen van a
hazugság és a játszma. Ha tehát egy serdülő konfliktushelyzetben hezitál,
hogy úristen, most mi legyen, abból én már tudom, mi zajlik a szüleinél.

Ha megtanítod a gyerekedet a problémák és az örömök megfelelő

kezelésére, az önismeretre, megtanítdd rá, hogy miből áll az emberi élet,
akkor elengeded. Kiszáll a fészekből. Ez kölcsönös folyamat, ami a
felnőtté válásnál kulcsfontosságú, mindkét fél szempontjából. Ha ugyanis a
kölyök egyrészt nincs megtanítva a fájdalmas dolgok kezelésére, másrészt
nem vált le róla a szülő, az dupla hendikep. Márpedig ez a jelenség
tömeges, ez adódik tovább egyik nemzedékről a másikra. A múltkoriban
beszélgettem egy harminc körüli csajszival, aki elmesélte, tudja, hogy a
szülei nem élnek

hiteles házasságban, és nem tud rájuk felnézni, ezért úgy döntött, hogy ő
nem fog felnőni. Mert a felnőttség szar ügy- A gondolkodásában itt jelenik
meg a logikai diszkrepancia, mert a szülei, akiket ő felnőttnek hisz,
és akiknek a példája nyomán megformálja a véleményét, miszerint
felnőttnek lenni rossz, valójában nem nőttek fel. Ez a felismerés a sarokkő,
amelyre támaszkodva minden megváltoztatható. Ahogyan Arkhimédész
azt mondta, „Adjatok egy szilárd pontot, és kifordítom sarkaiból a világot!",
úgy a lány esetében a helyes mondat így hangozna: „A szüleim nem nőttek
fel, ezért én úgy döntök, hogy inkább felnőtté válók." Nem
megpróbálok felnőtt lenni, hanem felnőtt leszek, mert a „megpróbálok"
kizárja a megvalósítást. Nem mindegy.

Itt nem a felnőtté válás a lényeg, hanem a döntés és az azért történő

következetes felelősségvállalás. De ez a mondat indít el azon az úton, ahol
egy másféle összefüggésrendszerbe belépve, a vonzás törvénye
alapján felnőtt párkapcsolatot alakíthatok ki egy másik felnőtt emberrel, aki
elfogadja, hogy emberből vagyok, mert el-fogadja, hogy ő is emberből van.
Azt is elfogadja, hogy mindkettőnknek vannak erényei és hiányosságai, és
ez utóbbiak kapcsán létrejöhet a békés konfliktuskezelés,

amikor képesek leszünk kimondani, hogy „tényleg, igazad van, nem

gondoltam erre, csak rohantam. De attól, hogy kimondtam, még kedves
vagyok veled és szeretlek téged, és nagyon szépen köszönöm, hogy
ilyenekről is beszélhetek veled anélkül, hogy lemennél dedó-ba és
megsértődnél."

Innentől kezdve a gyerekeknek teljesen másféle konfliktuskezelési modellt

mutatok. Amikor ugyanis a hiányosságokról beszélünk, akkor az egyik
lehetséges reakció a megsértődés, játszmázás, mutogatás, a másik pedig az
elfogadás. Amíg én mutogatok, megsértődön^ hárítok, rengeteg időt és
energiát fordítok a menekülésre. Abban a pillanatban, hogy bekövetkezik az
elfogadás, pár perc múlva már koncentrálhatok is a megoldásra, a kiútra. Az
első utat választók soha nem fognak eljutni odáig, hogy rátaláljanak a
megoldásra, mert annak a feltétele az elfogadás. Aki szülőként ezt tényleg
megcsinálja, az egyszerre két problémát is megold, mert a saját
párkapcsolatának a gondjain kívül a gyerekének is megmutatja, hogy ezek a
dolgok nem mennek maguktól. Ilyenkor nem csoda történik, hanem a
befektetett munka, a fejlődés, a következetesség hozza meg a gyümölcsét.

Ha kimondod a saját felelősséged abban, hogy gyá-va voltál felnőni, de

szeretnéd megtenni, és egyedül nem tudod a megoldásokat, akkor bátran
kérj segítsé-get olyantól, akit hitelesnek érzel, tudván, hogy nagyon hosszú
lesz a munkád. Ahogyan arról már esett szó, ha kapcsolatban élsz, nagyon
csekély az esély arra, hogy mind a ketten egyszerre nyitjátok ki a
szemeteket, és együtt tudtok maradni. Valószínűleg jó barátként fogtok
elválni, de békében, és nem egymást átkozva. Nincs garancia rá, hogy újra
fellángol a tűz, anélkül pedig, rutinból, befőttként minek éljetek együtt?

A házasságkötési fogadalomnak régóta része, hogy a pár a jóban, rosszban

kitart egymás mellett. Támogatni fogják egymást, együtt élik meg a
kihívásokat, együtt navigálnak az athéni csúcsforgalomban - de amikor
valóban jön a rossz, nagyon sok esetben cserben hagyják a másikat. Holott
a rossz valójában nem is rossz, csak az egó értelmezi annak. Amikor ezt
helyreteszem ma-gamban, akkor rossz tényleg fájdalmas lesz, mert ak-

kor rájövök, hogy sok éven keresztül a homokba dugtam a fejemet, és

hitegettem magam, hogy minden rendben van. De a rossz viszonylagos, és
amivel két ember kö-zös erővel néz szembe, az nagyon jóvá válhat.
Legyen akár mély krízis, betegség vagy bármi, az összetartás megerősítheti
őket. Amikor viszont a kapcsolat résztvevői nem a közös nevezőt keresik,
akkor jön a tisztelet meg a bizalom megkérdőjelezése.

A megoldás: leszámolni a hazugsággal először saját magamban, majd ezt

következetesen a gyakorlatba is áttenni az életemben. Ne csak fizikálisán
legyen rend a polcokon meg a szekrényemben, hanem bennem is rend
legyen. Az pedig csak akkor lehet, ha nemcsak a kedves dolgoknak örülök,
hanem a fájdalmas dolgokba is bátor vagyok belemenni, kimondani és
megoldani. Abban a pillanatban megszületik bennem a nyugalom, hogy
jöhet bármi, képes leszek szembenézni vele és kezelni a helyzetet. Jó pap
holtig tanul; ha nyitott vagyok, bármikor megújulhatok. Ez a királyság
benne.

A gyerek miatt együtt maradni lehetséges, sokan meg is csinálják, de

nagyon súlyos árat fog fizetni érte az egész család. A családi tűzhely
melege, őszinteség, bizalom, intimitás, kedvesség, tisztelet nélkül a gyerek
ugyan fel fog nőni, de közben olyan súlyos érzelmi károsodást szenved,
mint a kismajom, aki drótanya mellett nőtt fel, ezért alkalmatlanná vált a
normális kapcsolatteremtésre másokkal. A híres kísérletsorozat

16.. „NAGYON SÚLYOS ÁRAT FOG FIZETNI AZ EGÉSZ CSALÁD"

során az is kiderült, hogy ha igazi majomanya gyerekei közelítettek a

drótanya gyerekeihez, azok támadásnak élték meg a közeledést. Az
érzéketlen drótanya nevel-
7

te gyerekek mindig a perifériára szorulnak, a ridegtartásnak ez a vége.

Amikor tehát azt mondja a két házas fél egymásnak, hogy maradjunk együtt
a gyerekekért, akkor pont fordítva kellene haladniuk. Ha megtörténik a
keretek lefektetése, seprű, kuka, együtt alvás, külön alvás, akkor nemcsak a
párkapcsolat marad meg, hanem a család meg a gyerekek is. Akkor még
sikerülhet belőlük felnőtt típusú, önmaguknak is hiteles felnőtteket faragni.
jönnek a figyelmeztető jelek"

AZ ÖNTUDATLAN ÉS A TUDATOS

Miközben a kapcsolat elején a legtöbben hajlamosak azt hinni, hogy a

párjuk a fehér hercegük vagy hercegnőjük, idővel ráébrednek, hogy a
partnerük is emberből van, és ennek megfelelően vannak hiányosságai, Az
öntudatlan, főként ha ráébred, hogy öregszik, azaz kitör rajta a kapuzárási
pánik, nem fogalmazza meg és nem mondja ki, hogy valami zavarja a
másikban. Miért nem? Azért, mert attól fél, hogy ha kimondaná, A párja
faképnél hagyná, és akkor ki fogja őt szeretni? Akkor nem pusztán egyedül
maradna, hanem maga-nyos lenne. ilyenkor az emberek olyasmikkel
szoktak

takarózni, hogy „Azért nem vetem a szemére a másiknak a hibáit, mert

békeszerető ember vagyok, nem szeretem a konfliktusokat"; „Azért nem
mondom el neki, mert így kímélem őt, hiszen olyan nehéz az élete,
olyan sokat dolgozik" satöbbi. Ezek valójában csak ügyes kifogások.
Kezdetben én is elhittem, hogy tényleg így van. Sokáig tartott, amíg
rájöttem, hogy az öntudatlan egyszerűen félti a bőrét. Fél olyan döntésektől,
amelyeket már az elején meg kellett volna hoznia, és ezzel ő is tisztában
van, de nem merte vállalni a konfrontálódéit és a lehetséges
következményeket.

Ilyenkor természetesen nem az a megoldás, hogy ajtóstul rontok a házba.

Nélkülözhetetlen a türelem, és az, hogy megkérdezzem a másikat, vevő-e
épp egyáltalán arra, hogy beszélgessünk, van-e rá ideje, kedve. Az
öntudatlan azonban nem kérdezi meg a másikírt, hanem hallgat és hallgat,
aztán egyszer csak teljesen váratlanul ráömleszti a másikra a vádjait, mert
addig a pontig már rengeteget nyelt, hallgatott és tűrt, aztán eljött a
közmondásos utolsó csepp, betelt a pohár, kiborult a bili. De addig általában
nemcsak hogy nem veti fel a párjának, tudnának-e őszintén
beszélgetni, hanem azt sem tartja számon, hogy az igazság félúton van és
hogy kinek mi a felelőssége a kialakult problémában. Nem merül fel a
kérdés, ki miért hallgatott, miért tűrt, miért hitte azt, hogy majd csak
helyrejön magától minden, a másik majd meggondolja magát, majd
megváltozik.

Holott ha nem merem elmondani a frankót, akkor óhatatlanul frusztrálódom

a kapcsolatban. Teljesen mindegy, mi a téma, a szexualitástól az együttélés
hétköznapi gondjaiig bármi lehet, ha nem merek szólni miatta, az azt
jelenti, hogy félek önmagamat megméretni ebben a fontos viszonylatban.
Azok az emberek, akik nem vállalnak felelősséget önmagukért és a
saját hiányosságaikért, kétféle módon reagálnak, amikor szembesülnek
azzal, ami számukra kényelmetlen és kellemetlen. Az egyik reakció az
egérlyukeffektus, tehát meglapulnak és csendben maradnak. A pasik
nagyon sokszor csak hallgatnak, a csajok meg fújják, fújják a magukét,
majd a végén bedühödnek, ha a fickó továbbra sem szólal meg: „Mi van,
mondjál már vala-mit!"Ez az introvertált reakció. A másik, az extrovertált
reakció az, hogy amikor a másik szóba hoz az ön-tudatlannak valami
olyasmit, amit esetlegesen ő maga is érez, akkor ez kicsapja nála a
biztosítékot, és lemegy

dedóba. Ilyenkor derül ki a hercegről vagy a királylányról, hogy valójában

egy hároméves gyerek szintjén áll, mert a megsértődés, a dacreakció, a düh
mind ennek a megnyilvánulása. Teljesen logikus dolog tehát az
öntudatlannál, hogy nem meri elmondani a frankót, mert már felismerte,
hogy ilyenkor a másik - aki általában szintén öntudatlan, hiszen mint láttuk,
leginkább a vak vezet világtalant felállás a jellemző - hisztizni fog és
megsértődik. Emiatt önkéntelenül felmerül benne, hogy mi lesz vele, ha
otthagyják, ki fogja akkor szeretni. Egyszóval nemcsak gyávaságból nem
szólal meg, hanem önzésből sem.

De ha nem csinálod meg, akkor nem lesz meg a legvégén a belső békéd. És
akkor teheted a szemrehányást magadnak, hogy ennyi erővel boldog,
valójában bátor is lehettél volna. Természetesen mindenkinek az életében
lesznek csalódások, kudarcok, fájdalmak, de nem ez számít. Nem az a
lényeg, hogy ráfizetsz-e, vagy sem, hanem hogy érzed-e azt, hogy élsz.
Megéled-e a jót is, meg a rosszat is.

Miért ne lehetne a másiknak elmondani, hogy úgy érzed, átlépett a

személyes határaidon és beléd gázolt? „Jeleztem finoman, nem vetted észre,
jeleztem
f Z, ,JÖNMK A ncíYt lMI / // /*''>/>/✓>

határozottabban, nem vetted észre. Nem akartad ész-revenni, mert soha nem
fektettem le semmilyen sza bályrendszert időkorlátokkal, és nem kértem
számon a következményeket, ezért garázdálkodhattál eddig."

Ha egy kapcsolatban valaki csak hallgat és kőfalat épít maga köré, akkor
annak lehet az az oka, hogy már belefáradt az egészbe. Nem vesz tudomást
a másik állandó szemrehányásairól, nyafogásáról, mert úgysem tud -
legalábbis látszólag, valójában nem akar — rajta változtatni. A másik
magyarázat viszont az, hogy azért hallgat, mert nem mer konfrontálódni.
Azzal, hogy valaki mindig csak hallgat, mint a csuka, és elengedi a fii
le mellett a párja rosszalló megjegyzéseit, az a probléma, hogy ezek az
elengedések nem működnek. Rövid távon esetleg, bár akkor is csak tüneti
kezelésként. Hosszú távon azonban a sok feszültség felgyülemlik, mert az
illető azt érzi, hogy neki már nincsen szava a kapcsolatban, ő csak nyel, tűr
és hallgat. De nem azt mondja, hogy azért teszi, mert gyáva megmondani a
másiknak, hogy „Elhúzhatsz a francba, ha ezt így tovább folytatod",
hanem elkezd kifogásokat gyártani: a másiknak nehéz az élete, sokat
dolgozik, meg hát ott vannak a gyerekek, a rokonok, a külvilág. Ez azonban
csak önbecsapás.

Azért nem merem a másiknak megmondani a frankót, mert gyáva vagyok

megméretni magam. Ilyen egyszerű. Ha attól félek, hogy a másik emiatt
szakít velem, akkor valójában azért aggódom, hogy esetleg a
másik meglátja, milyen vagyok valójában, és rádöbben, mit is keres egy
ilyen ember mellett, mint én. Attól tartok, hogy ki fog lógni a lóláb. Mert
ezek szerint ott van a lóláb, hogy azt játszom, hiteles nő vagy férfi vagyok,
pedig nem vagyok, csak a másik balfék, és nem veszi észre. Azért
támaszkodom a másikra, mert gyáva vagyok megoldani a konfliktusaimat.
Ez a konfliktus bármi lehet. Például hogy nem tudok egyedül lenni. Hogy
nem merem anyámnak megmondani, hogy hagyjon békén. Hogy nem
merem apámnak a szemébe mondani, hogy alkoholista. Hogy nem merek
következetes döntéseket hozni, amelyeket be is tartanék. Hogy nem merek
szembenézni az emberi hiányosságommal. Hogy a feszültségeim oldásaként
tüneti szerekkel kompenzálok, sok munkával vagy sok szórakozással, vagy
mással.
Ilyen emberek között nincs, mert nem lehet szerelem. A féloldalas dinamika
nem szerelem, ezért kukázható a párkapcsolatok óriási része. Ezért írom ezt
a könyvet! Azért írom, hogy világossá tegyem: amit az emberek többsége
párkapcsolatnak hisz, az valójában nem az. A támaszkodás, a vak vezet
világtalant nem párkapcsolat Az két vámpír találkozása, amikor az egyik
van felül, a másik alul, és kölcsönösen szívják egymás vérét. A vámpírnak
mindig szüksége van egy másik szerencsétlenre, akinek nyugodtan
szívhatja a vérét, és ez oda-vissza működik. Az emberek többsége ilyen
kapcsolatokban vegetál, de ez nem élet. A vámpírok csak háborúznak és
játszmáznak, ami egyenértékű a gyilkolással.

Amikor egy öntudatlan pár azt állítja, milyen boldogok ők ketten, de

közben nem mosolyognak, akkor már tudom, hogy hazudnak. Akkor
tudom, hogy vámpírok, és nem szólok egy szót sem, hanem
udvariasan mosolygok. De jó nektek! Úgy örülök, hogy ilyen szép pár
vagytok! Nem kérdeztek, ezért nem foglalom össze, amit tudok. De ez nem
jelenti, hogy nem látom. Hogyne látnám! Az étteremben is feltűnik, hogy
azoknál a Pároknál, akik kedvesek egymáshoz, másféle dinamika működik,
érezni a gesztusaikból, a hangszínük ből- Ha egy kapcsolatban élet van, azt
arról lehet felis merni, hogy nagyon sok benne a nevetés, a kedvesség, az
ölelés. Ritkán találkozunk ilyesmivel manapság, bár

felfoghatjuk úgy is, hogy a világ jobb irányba tart, mert ha a nagyszüleinket
nézzük, az ő idejükben aztán végképp nagyon kevés tiszta víz volt a
pohárban. Sokan emlékeznek olyan jelenetekre, hogy nagypapa egy
jó nagyot belerúgott a vödörbe, aztán elment hátra a műhelybe dolgozni, és
estig nem került elő. Ennyiből állt akkoriban a konfliktuskezelés, a
hatékonyságát pedig le lehet mérni az utódoknál.

Manapság már legalább lehet arról gondolkodni, hogyan lehetne

sikeresebben menedzselni a konfliktuskezelést. Ha ezen a téren változtatni
akarsz, első lépésként önmagadon szükséges változtatnod. Annak az
embernek, aki nem hisz magában, bizonytalan a kisugárzása, látni rajta,
hogy görcsös, érezni, hogy fél, hogy szere-tetéhes. A mindennapjai
rutinszerű cselekedetek sorozatából áll: legyen úgy, ahogy te mondod,
biztosan jó lesz így, menjünk oda, ahová te mondod. Ha ezt megváltoztatod
önmagadban, akkor laza leszel, mosolygós, jókedvű, éber, koncentrált,
figyelmes, rugalmas, felnőtt emberként reagálsz egy adott szituációban, és
akkor minden megváltozik körülötted!

Nagyon hosszú ideje fennálló házasság esetén hiába régóta nem kapcsolat
az a kapcsolat, a felek már nem változtatnak rajta. Azt mondják: "Hová is
mennénk? Semmi értelme." Holott hátravan még, mondjuk, húsz év az
életükből, és ennyi erővel akár boldogok is lehetnének abban a húsz évben.
Nagyon fájdalmas felismerés, hogy X év vagy évtized ment a levesbe,
pedig valójában ez tanulópénz, annak hozadéka, hogy a szülők nem
tanították meg megfelelően kommunikálni és konfliktust kezelni a
gyerekeket, ezért felnőve ők fizetik meg ennek az árát. De ez nem
feketeleves, csak tanulópénz. A boldogság nagyon sok mindennek a
hozadéka, ezért azt a mondatot, hogy „akár boldog is lehettél volna" inkább
úgy fogalmaznám meg, hogy „akár bátor is lehettél volna". Az ember
ugyanis kizárólag önmaga tehet róla, ha nincs önbizalma, nincs tartása,
mert gyáva kiállni önmagáért, az érzéseiért, gyáva lefektetni a
következményekkel járó szabályrendszert, gyáva következesnek lenni,
görcsösen ragaszkodik a semmihez. Ennek a következménye, hogy sok-sok
meló árán azt érte el, hogy hiányzik az életéből a boldogság.

Egy idő után, amikor az illető felismeri, hogy a semmihez ragaszkodott, és

a gyerekek kirepültek, ránéz a másikra: „Ki ez itt mellettem? Hogy lehettem
ekkora elütött eddig, amikor pedig boldogan is élhettem

volna?" De ez csak a végkifejlet. Az intő jelek már nagyon régen ott

sorakoztak. Ilyenkor nem az a lényeg, hogy mi van a másikkal. Francba a
másikkal, foglalkozzon ő saját magával, ha akar! A tisztelet a másik
iránt csak akkor élhet benned, ha önmagadat is tiszteled. Csak azt tudod
adni a másiknak, ahogyan önmagadhoz viszonyulsz. Ha nem törődsz saját
magaddal, ha hagyod, hogy kihasználjanak, kizsigereljenek, persze hogy a
másik is látni fogja ezt, és ugyanezt fogja csinálni veled ő is, és a
környezeted is. De azért tehetik meg, mert hagyod magad. És abban a
pillanatban, ahogyan ez megváltozna, minden megváltozna. Csakhogy be-
leállni a változtatásba melós, fájdalmas és ijesztő lehet.

Az ember magában általában tudja, mivel van baja. Jönnek a figyelmeztető

jelek, vagy egyszerűen mindig is láttad, hogy mi a probléma, csak
megalkudtál, és azt gondoltad, menni fog, hiszen ez az ára, és különben
is, mindenki köt kompromisszumokat. Aztán eljön a pont, amikor
fellázadsz, mégsem mersz lépni, mert azt érzed, hogy rettenetesen ijesztő,
ami ott vár az ismeretlenben. A fellázadás azonban azt jelenti, hogy
valójában nem nőttél fel. Lázadni rövid távú, intenzív energiabefektetés,
de a lendület nagyon gyorsan kialszik, mert megijedsz, hogy úristen, mit
mondtam ki! Éppen ezért ha kimondasz va-lamit, ne indulatból tedd, hanem
nyugodtan, mert akkor be is tudod tartani. Ez miért lenne ijesztő?
Szabadnak len-ni, lazának lenni, békében élni önmagaddal miért ijesztő?
Miért jobb úgy hazamenni, hogy a gyomrod görcsben van, hogy mi vár rád?
Kedves lesz a másik, vagy már megint ingerlékeny és hisztis? Készült egy
felmérés Amerikában, hogy a pasik, amikor reggel dolgozni mennek, sokkal
rövidebb idő alatt beérnek a munkahelyükre, mint amennyi idő alatt este
megteszik ugyanazt az utat haza. És nem azért, mert olyankor nagyobb a
dugó, hanem nyilván azért, mert már a gondolatától, hogy hazafelé tartanak,
úgy érzik magukat, mintha epét szopogatnának folyamatosan.

Csakhogy ilyenkor önmagaddal kerülsz szembe, ez is az egyik oka annak,

hogy sokan félelmetesnek érzik a változást. Mert el kellene engedni az
egész világot, amit felépítettél, és nemcsak a függetlenséggel együtt járó
helyzet lehet riasztó, hanem az is, hogy be kellene látnod a tévedéseidet, és
elengedni őket. Közben pedig az a gondolat is felmerülhet benned, hogy „A
rohadt életbe,, mindent elkövettem, hogy ne legyek olyan, mint az apám
vagy az anyám, mégis olyan lettem. A pasi azzal konfrontálódnak, hogy
bizonyos szempontból éppolyan mulyák lettek, mint az apjuk, a csajok
meg azzal, hogy oké, ők hordták a nadrágot, ahogyan azt anyutól
megtanulták, de valójában már nagyon régóta magányosak a párjuk mellett.

Gyakran előfordul egy kapcsolatban, hogy az egyik fél függő. Nem orvosi
értelemben, hanem azért, mert az élet valamelyik területén nem teljesedik
ki, nem érte el azt, amit szeretett volna, nem azt a foglalkozást űzi, nem
azzal a partnerrel él, akire-amire vágyott, emiatt szüntelen belső
elégedetlenség munkál benne, és ezt az elégedetlenséget kezeli tünetileg,
alkohollal, droggal, bármivel. Na most ha valaki lehúz több évtizedet egy
ilyen ember mellett, akkor óhatatlanul ő is kompenzálni fog. Ez abban
mutatkozik meg, hogy benne szintén kialakul a függőség, csak épp az ő
szere a társfüggőség lesz. Adott egy csajszi, aki nyel, tűr és hallgat egy
alkoholista mellett 30-40 éve. Miért is volt eny-nyi időn keresztül gyáva
kiállni önmagáért? Valójában ő mit csinált? Nagyon ügyes érzelmi
manipulációt tolt. A gyerekeivel virított, őket használta fel arra, hogy
bebizonyítsa magának, ő igenis jó anya és jó társ. Emiatt a gyerekei, akik
ezt eltanulták tőle, szintén szenvedni

fognak, miközben úgy nyilatkoznak az anyjukról, mint nagyszerű

asszonyról, követendő példáról. Holott amit anyu csinál, az brutális érzelmi
manipuláció, és abszo-lúte dagonyázik ebben a mártírszerepben.

Hasonló lehet egy erőszakos társ mellett élni, amikor a bántalmazott fél
mint védelmező lép fel, de valójában saját magát védi, és pajzsként
használja a gyerekeit Közben továbbad egy olyan megküzdési mintát,
ami miatt a gyerekei felnőve úgy emlékeznek majd, hogy az anyukájuk
vagy apukájuk mennyire szerette őket,

és nem veszik észre, valójában hogyan szívta a vérüket. És nem lesz

normális párkapcsolatuk, mert amit

odahaza láttak és átvettek, az nem kapcsolat, hanem hatalmi játszma volt a

szülők között. Egy ilyen kapcsolatban biztosan nem tudatos egyik fél sem.
Ha valaki tudatos, akkor nem fog egy öntudatlannal szerelembe esni,
ugyanis tisztában van vele, hogy véges az ideje, és mivel ő a másiknak nem
az anyja vagy az apja akar

lennii, hanem a társa, ezért lapátra teszi az öntudatlant. Hiszen minek

fecsérelje az idejét?

Más helyzetet teremt, ha menet közben az egyik fél tudatossá válik. . A

türelmetlen 21. századi ember azt hiszi, hogy ez a változás egyik pillanatról
a másikra

történik, holott ez hosszú folyamat. Mindenesetre szinte száz százalékig

biztos, hogy ennek válás lesz a vége, mert az öntudatlan dedósán fog
reagálni, hiszen hogyan is reagálna másképp, ha csak ezt az egyféle választ
ismeri? Felháborodik, dühöng, mindennek elmondja a másikat,
fenyegetőzik, vagy épp elhalmozza a másikat virágokkal, ígérget, hogy így-
úgy-amúgy megváltozik. A válaszai a két véglet között ingáznak. Ott a
kapcsolat tehát óhatatlanul véget ér. Az öntudatra ébredés azt jelenti, hogy
kimondom: jé, én vámpír vagyok! Egy tudatos meg egy öntudatlan ember
nem élhet egymással harmonikus kapcsolatban. Annak az esélye viszont,
hogy miután a pár egyik tagja öntudatra ébred, ez a másiknak is izgalmas
legyen, és ő is ugyanezt megtegye, körülbelül 1 százalék. Ismétlem, 1
százalék esélye van annak, hogy közös nevezőre jussunk, ha egymás mellett
növünk fel a kapcsolatban, hogy miután mind a kerten kinyitottuk a
szemünket, rácsodálkoztunk önmagunkra, és elkezdtük
szeretni önmagunkat, akkor utána egymásra nézve meglátjuk egymás
szemében a tüzet.

A többi 99 százalékban történet nem erről szól. Hanem arról, hogy aki ezt
vállalja, az valaki másnak növeszti fel magát. Senki sem az anyjával vagy
az ap-jával akar összebútorozni. Ha egy férfi pótapa szerepkört tölt be a
kapcsolatban, akkor a kislányát játszó nő, amikor felnőtté válik, már nem az
apukáját akarja párául De ebből a szempontból nem is az a lényeg,
hogy szétválunk, mert mint már említettem, a semmit nem lehet valaminek
látni. Ha felnőtt leszek, akkor ráébredek arra, hogy amihez éveken keresztül
görcsösen ragaszkodtam, az valójában nincs. Nincs hiteles felnőtt
mellettem. És ha nincs, akkor minek ragaszkodjak a semmihez?

18.
„Megszűnik bennem a tisztelet"

A SZERELEM HALÁLA

Bizonyos megpróbáltatásokat túlél egy kapcsolat/ de eljöhet az a pont, ahol

megroppan. És nem azért, mert a két ember hazudik egymásnak vagy nem
szereti egymást, hanem mert egyszerűen túl sok a nehézség, és nincs
energiájuk megbirkózni vele. Én viszont azt mondom, hogy mindig van
megoldás. Sokszor látom, hogy amíg minden rendben megy, amíg
nincsenek nehézségek, addig azt hiszik, hogy a kapcsolat szép, de csak a
fájdalmas megméretésben derül ki, tényleg szeretik-e

egymást, tényleg fontos-e a másik, vagy csak reprezentálni akarnak vele.

Mindig az adott megméretés mutatja meg, menynyit ér a kapcsolat. A

múltkor hallottam egy történe* tét, ahol a házasságnak az vetett véget, hogy
a fiatal asszonynak tönkrement a veséje, hetente többször dialízisre kellett
hordani, és a férj egy idő után azt mondta, ő nem erre vállalkozott annak
idején. Valóban lehet azt mondani, hogy én nem erre szerződtem, de ha
azt ígértem, hogy jóban-rosszban a másikkal leszek, ha nekem ő az igazi,
akkor úgy is ő az igazi, ha hetente háromszor dialízisre viszem. Közben
keresem a megoldásokat, például azt, hogy hátha kap majd új vesét, arra
való a vesetranszplantációs lista. De ha mégsem tudom elfogadni ezt az új
helyzetet, akkor nem tűrök, nyelek, hallgatok, hanem kimondom, és azért is
vállalom a felelősséget.

Megkülönböztethetjük a szerelem halálát és a kapcsolat halálát. A

közhiedelem szerint a szerelem azt a bizonyos mágikus hetedik évet
követően szűnik meg. Rengeteg emberrel beszélgettem már az elmúlt 30
évben, és ez alapján, illetve a saját tapasztalataimat utólag értékelve arra
jöttem rá, hogy általában akkor szeretünk ki valakiből, amikor megszűnik
az iránta érzett tiszteletünk. Amikor rájövünk, hogy a másik állított
bizonyos dolgokat magáról, de kiderült, hogy azok nem igazak. Hercegnek
állította be magát, vagy hercegnőnek, holott valójában nem az, mert még
mindig cipeli a meg nem oldott konfliktusai terhét. Magamon is azt
figyeltem meg, hogy amint észrevettem, hogy többé nem tudok felnézni a
másikra, már szerelmes sem voltam belé.

Ilyen helyzetben arra ébredünk rá, hogy a másikra nem jellemző az a belső
stabilitás és erő, amit állított magáról. Holott egy ember emocionális töltete
mindig befolyásolja, hogy képes-e másokban kiegyensúlyozott érzelmeket
ébreszteni. Ha az illető jól érzi magát a bőrében, képes kezelni a
konfliktusait, szereti saját magát, tisztában van a ragaszkodás és a
támaszkodás veszélyeivel, akkor hasonló érzéseket tud generálni másokban
maga iránt. Ha ez nincs meg, akkor az önbizalomhiány és a belső
bizonytalanság egy sor olyan, szerelem- és kapcsolatgyilkos tényezőt alakít
ki, amelyek előbb-utóbb elhozzák a véget. Ilyen a birtoklási yágy, a
féltékenység, a fizikai és a mentális terror, tehát a gyilkolás tettekkel vagy
szavakkal, a másik megalázása, bizonytalanságban tartása. Ilyenkor
szerelem

már nincs, ugyanakkor gazdasági megfontolásokból, illetve a gyerekekre

hivatkozva a kapcsolat még egy jó ideig tovább működhet.

Néha bemutatom az előadásaimon a befőttek szexuális életét, ők azok, akik

rutinból élnek egymás mellett, ahogy mondani szokás, elvannak, mint a
befőtt. Náluk valahányszor szexre kerül a sor, az egyikük azt
mondja magában: „Jaj, ez már megint jön, ez már megint szexeim akar!" A
másik meg közben azt gondolja: „Na jól van, essünk túl rajta, legyen vége
minél gyorsabban! Odaadom neki a játékszerét, és akkor békén hagy az
elkövetkező három-négy hétre." Ez az automatizmus sok embernél nemcsak
a párkapcsolatban működik, hanem az élet összes területén, ami azért
érdekes, mert a vég, egy kapcsolat halála nem egyik pillanatról a
másikra következik be. Mielőtt megtörténne, már évek óta szaporodnak az
intő jelek, csak nem akarják meghallani és meglátni őket. Holott ilyenkor
még be lehetne avatkozni, ha az adott figyelmeztető előjelet
megfelelően interpretáljuk

Tegyük fel, hogy haladok az autópályán, és valamelyik gumiabroncs-

érzékelő jelzi, hogy kisebb a nyomás. Mivel tudom, hogyan hatnak előzés
közben a fizikai erők hogyan deformálódik a gumi, ha nem elég kemény, és
tudom, hogy ez veszélyes, ezért szépen lelassítok, begurulok az első
benzinkútra, és felfújom a kereket. Ugyanez történhetne egy kapcsolatban
is, ha feltűnik, hogy a másik birtokol, vagy erőszakosan kommunikál, vagy
hazudik. A legtöbben azonban kimagyarázzák a dolgokat. Az intő jelek
láttán a legtöbb ember any-nyira pánikba esik, amiért esetleg megint rossz-
törlés, igazad van véget ér a kapcsolata, hogy a megérzését racionalizálással
semmisnek tünteti fel. Azt mondogatja magának: „Nem igaz, rosszul látom,
hiszen - és itt jön a racionalizálás - a másik kedves, aranyos, csak sokat
dolgozik! Inkább megértő leszek, figyelmes, empatikus." Holott addigra
már a megértésnek az ismérveit százszor kimerítette, és türelmesből már rég
megalkuvóvá vált, csak nem akarja észrevenni.

Az egyik legnyilvánvalóbb intő jel a pároknál az intimitás, a meghittség

eltűnése. Meg lehet nézni a kapcsolat elejét, ahogyan egymásra néznek,
mosolyognak, Megfogják egymás kezét, az idő múlásával viszont
megtörténhet, hogy az egyikük mosolytalanná válik, és ke-rüli az érintést a
párjával. Nem a szexualitást, hanem az érintést. Megszűnnek a kedves
szavak, a simogatások, az összebújások, az őszinteség, az intimitásnak
semmilyen szívből jövő formája nem tapasztalható. Ez már arról árulkodik,
hogy valami nem stimmel, valami elkezdett megváltozni. Ha beülünk egy
étterembe Va-lentin-napon, és körülnézünk, könnyen kiszúrhatjuk, melyik
vacsorázó párnál akarta az egyik, hogy feltétlenül ünnepeljék meg a
szerelmesek napját, miközben a másik nyilvánvalóan azt gondolja
magában: mit keresek én itt? Látni az arcukon az egyik részről a
jeges közömbösséget, a másiknál pedig azt, hogy ő ezt nem érzékeli, nem
akarja észrevenni.

Az intő jelek tehát nagyon korán kialakulnak, és egy idő után

kulminálódnak. Csakhogy az idő múlásával a legtöbb ember személyisége
kényelmessé válik, az pedig nem fokozza a vágyat a változásra. A
figyelmeztető jelek megértésére az egyik legegyszerűbb megoldás annak a
tudatos elfogadása, hogy az életben egyaránt vannak örömök és fájdalmak.
Emellett az előjeleket akkor lehet megfelelően lereagálni, ha azt is
elfogadom, hogy rajtam múlik a bátorságom is, meg a gyávaságom is. A
konfliktus ott kezdődik, amikor valaki soha ki nem mondja ki érzelmi
konfliktus esetén magáról, hogy gyáva. Márpedig aki nem teszi helyére a
gyávaságát, azsoha nem fogja megfelelően lereagálni az intő jele-ket,
hanem jó magyar szokás szerint bedugja a fejét a homokba, és azt mondja,
hogy amiről nem beszélek, az nincs. Simán lehet, hogy fiatalkorában még
elítélte a szüleit, akik ugyanezt csinálták, ehhez képest húsz év elteltével ő
is ugyanígy viselkedik.

Emlékszem, huszonhét éves lehettem, amikor elkezdtem dolgozni.

Akkoriban a mostanra kikristályosodott tételeim még csak megérzések,
szikrák képében kóvályogtak a fejemben. Az első munkahelyemen a
belgyógyász főorvosról azt hallottam, hogy egy fenevad. Egy hete
dolgoztam ott, amikor mentem lefelé vele a lépcsőn, és eszembe jutott ez a
hír. Odafordultam hozzá: Kérdezhetek tőled valamit? - Persze - vála

szolta. - Te, figyelj, miért félnek tőled itt egyesek, mint a tűztől, mások meg
miért nem?" Meglepődött. Elnevette magát, és azt mondta, majd
megtapasztalom, és eldöntőm, én melyik táborba tartozom. A
legnagyobb barátságba keveredtünk ettől az egy mondattól, pusztán azért,
mert fiatal orvosként bátor voltam kérdezni tőle.

A választás rajtunk múlik. Addig terjed az egyén szabadsága, amíg ez

bekövetkezhet. Amikor már nem választok, akkor kialakul a rabszolgaság
önmagámban

is, a kapcsolatban is, és abban a világban is, amelyben élek. Holott amit az
ember negatív módon létrehoz, azt helyrehozhatja, megcsinálhatja a másik
irányba is.

Sokat tűnődtem azon, miért nem akarjuk elfogadni egy kapcsolat halálát,
mert ennek egészen biztosan valami bennünk rejlő gátló tényező lehet az
oka. Ha megfigyeljük, a környezet, a kívülállók (általában a szülők)
aránylag gyorsan megállapítják: „Hűha, a lányom nagyon gyorsan dobni
fogja ezt a pasit!" Maga a lány vajon miért nem akarja belátni? Hát azért,
mert a 21. századi ember a legtöbbször félistent játszik, éppen ezért nagyon
nehezen fogadja el, hogy hibázhat bármikor, bármiben. A felelősséget nem
vállaló ember pedig, ha elmondják neki, hogy hibázott, azonnal védekezési
reflexszel, ellentámadással válaszol, meg dacreakcióval: „Majd én
megoldom! Én meg tudom menteni a kapcsolatot!" Fél attól, hogy tévedett,
hogy azt hitte, gólt rúg, és kapufa lett belőle. És főleg fél a fájdalomtól,
mert az nagyon gyötrelmes érzés, hogy már megint egyedül maradt, és
megint jönnek azok a félelmek, amiket eddig nem oldott meg, és azt hitte,
hogy a másikra való támaszkodással majd szépen rendeződni fognak.
Ilyenkor húzza-halasztja annak a kimondását, hogy eljött a vég, holott a
környezet számára már rég nyilvánvaló.

A szerelem szerintem sokkal előbb megszűnik, mint a kapcsolat, de a

szerelem halála után sokan a meg nem oldott gyávaságuk miatt még éveket
tölthetnek el együtt. A fiatalok aránylag gyorsan reagálnak, bár az
anyagi szempontok vagy a közös gyerekek lassíthatják a kimenetelt. De
ettől még bekövetkezett a halál, és mindketten ott cipelik a kapcsolat
oszladozó hulláját a vállukon.

Én hiszek abban, hogy a megoldások nagyon egyszerűek. De nagyon

intenzív érzésekkel járnak, és ebből a szempontból mindegy, hogy az
örömre vagy a fájdalomra gondolunk-e, mert erőteljes érzés mind a
kettő. Ha félek kimondani, megélni, hogy vége, akkor struccpolitikát fogok
folytatni, és nem oldom meg a gyávaságom jelentette problémát. Ha a ki
nem mondott gyávaság állapotában élek egy kapcsolatban, akkor
nagyon sokáig el fogom húzni, miközben valójában már nagyon régóta
bekövetkezett a kapcsolat halála. Mindennek Pedig az a hozadéka, hogy ha
egyikünk sem vállalja a saját felelősségét, akkor haragudni fogunk a
másikra, Pedig a gyáva ember valójában nem a másikat gyűlöli, hanem saját
magát, csak ezt nem tudja.

A múltkoriban beszélgettem az egyik ismerősöm-^ mel, aki elpanaszolta,

hogy a főnökének a stílusa úgy kicsapja nála a biztosítékot, hogy ő inkább
bevette a leszarom tablettát, egyik fülén be, a másikon ki. Nem az a gond,
magyarázta, hogy a főnökének nincs igaza, hanem a stílus, amit használ a
beosztottjaival szemben. Miközben beszélgettünk, eszembe jutott egy
pszichológiai szakkifejezés: a projekció, vagyis a kivetítés! Amikor van egy
megoldatlan konfliktusom valakivel, de nem tettem helyre, hogy mi az én
felelősségem benne, akkor ennek az állapotnak a
megoldatlanságát^ ráfogom a másik személyre, azaz kivetítem rá. Ha
jön valaki más, akivel ugyanolyan dinamika működik közöttünk, és ezért én
dühös leszek rá, akkor valójában nem arra a másik emberre haragszom,
hanem saját magamra, amiért nem merek bátran és határozottan fel-lépni az
adott helyzetben. Rá is kérdeztem az ismerősömnél, ki az, akivel rendeznie
kellene a konfliktusát? és azonnal rávágta: hát az apámmal!
Az eredeti konfliktus, mint ez a példa is mutatja^ igen gyakran a szülővel
alakul ki. Közben nagyon sokan lekövetik a szülői mintát úgy, hogy a
legtöbbször ez nem is tudatosul. Ilyenkor fordul elő, hogy egy
nő határozottan kijelenti: „Az én pasim nem olyan, mint az apám! Hogy is
lenne olyan, teljesen másképp néz ki!" Holott valójában nem a külső
számít, hanem az, hogy apuka kimondja-e az érzéseit, felelősséget vállal-
e értük, bátor-e bocsánatot kérni, beleáll-e az érzelmi konfliktusaiba,
korrigál-e, ha felismeri a hiányosságait. És akkor kiderül, hogy a válasz
csupa nem, és hogy ebből a szempontból a férje ugyanolyan, mint az
apja. De hát milyen pasit is választ egy nő? Hát olyat, amilyennek a mintái
kislány korától beléivódtak az apjával való együttélés során.

Ha tehát a kapcsolatomban utálom a másikat, valójában nem is a férjemet

vagy a feleségemet gyűlölöm, hanem a másik látványa felidézi bennem azt
a sok-sok kudarcos élményt, amikor nem mertem kiállni maga-mért. Vagyis
valójában saját magamra haragszom, csak jó magyar módi szerint másra
mutogatok, ez fogalmazódik meg olyan formában, hogy gyűlölöm a
másikat. Holott a valódi mondat így hangzik: „Gyűlölöm magamat, mert a
másik látványa rávilágít arra, hogy már megint lemegyek csicskába, és nem
merek döntést hozni." A társam olyan emléket idéz fel bennem, amikor nem
oldottam meg egy konfliktust. Érdekes módon ugyanakkor megkapom a
megoldás kulcsát is, mert abban a pillanatban, hogy az illetővel rendezem
az eredeti problémámat, kiderül, hogy képes vagyok bátran képviselni a
saját érdekeimet, meghúzni az énhatáraimat.

19.
„Ott ültek velem szemben brutál bűntudattal"

A KAPCSOLAT HALÁLA

A kapcsolat halála igen gyakran nem akkor következik be, amikor

ténylegesen véget ér, hanem már akkor, amikor elkezdődik, csak a vak
ember ezt nem tudja. Ha az illetőnek önbizalomhiánya van, az kialakítja a
másikra való támaszkodást, az meg kialakítja az egyik legáltalánosabb
függőséget, a társfüggőséget Erről nemigen esik szó, mert eszünkbe sem
jut, hogy valójában nem az alkoholizmus, nem a drogfüggőség, nem az
interneten való lógás a leggyakoribb szenvedélybetegség, hanem ez.
Ráadásul a társfüggőség sokkal nagyobb probléma, mint a legtöbben hiszik,
az önbizalom-hiányos ember ugyanis képtelen boldog, harmonikus
párkapcsolatot kialakítani. Számára ez lehetetlen küldetés, mert mindig
manipulálni fogja a párját. „Szeretsz, szívem? Biztosan szeretsz? Örökre
velem maradsz? Ugye, nem fogsz megcsalni? Ugye, teljesen őszinte vagy
velem?" Ezek mind játszmák, mind a belső bizonytalanságból származó
kérdések, amelyekre ki akarja verni a másikból a neki tetsző válaszokat.

Ilyenkor felmerülhet a kérdés: vajon miért nem az történik, hogy a szeretet

megoldja ezeket a helyzeteket? Miért nem az történik, hogy odamegy az
egyik a másikhoz, az erős a gyöngéhez, a nyugodt az idegesbe?, a békés
ahhoz, akinek fáj, és megsimogatja a fejét és meggyógyítja őt? Azért nem,
mert energiát akkor lehet adni - és a szeretet is energia -, ha ez az energia
megvan énbennem, vagyis ha szeretem, elfogadom, tiszteletben tartom
magam. Egyszóval ha jóban vagyok önmagámmal. Ha materiális
hasonlattal akarjuk kifejezni, akkor van a zsebemben X szeretetforint. Ha
nem szeretem saját magam, akkor üres a zsebem, és akkor milyen
szeretetforintot adhatnék a másiknak? Miből adjak? Akkor inkább szívom a
vérét, méghozzá azért, mert ő hagyja, sőt ezt fogadja el természetes
állapotnak.

Ebből a felállásból kialakul egy természetesnek látszó alá-fölé rendeltségi

viszony, amikor mind a két fél elfogadja, hogy az egyikük a főnök, és a
másikuk az alárendelt. Sok házasságban a pasi napirendre tér afölött, hogy a
nő a döntnök, és ezzel a ki nem mondott megállapodással látszólag rendben
el is menedzselik a közös életüket akár harminc-negyven éven keresztül.
Azonban a testünk sokkal sérülékenyebb a tudatunknál: az
eszünkkel megpróbálhatjuk ráerőszakolni a testünkre az akaratunkat, de a
test előbb-utóbb benyújtja a számlát. Állíthatom én, hogy csodálatos
házasságban élek, de ha igazából közben nyelek, tűrök, hallgatok, és nem
állok ki önmagamért, nem mondom ki az érzéseimet, akkor folyamatosan
mérgezem magam. És ha örököltem a genetikai hajlamot valamilyen testi
vagy lelki betegségre, akkor ezzel a magatartással fel fogom lobbantam
magamban, és ezért csakis én leszek a felelős.

Ahogyan már szó volt róla, a szerelem halála a tisztelet megszűnéséből

ered, és ezen az sem változtat, ha bizonyos tulajdonságaimért tudom
tisztelni magamat, másokért meg nem, és ugyanezt tapasztalom a
másiknál is. Ha egyfelől empatikus, kedves vagyok, másfelől viszont
tartósan nem oldom meg valamely konfliktusomat, 1 az feszültséget,
kedvetlenséget, rossz közérzetet idéz elő bennem, és mindenképpen le
fogom vezetni valamilyen 1 formában. Vagy a másikon, ami nem jó, vagy
saját magamon, ami szintén nem jó, mert akkor nem lesz kedvem közös
programokhoz, beszélgetéshez, búvalbéleft leszek, szomorú, és a másiknak
folyamatosan a vigasztar ló szerepköre jut. Arra meg igazából senki nem
vágyik.

A feszültség akkor alakul ki, ha elterveztél valamit, és másképpen alakultak

a dolgok. Ez zavarja az egodat, és ez generálja a feszültséget. A megoldás,
hogy leszámolsz az önző egoddal, és elfogadod, hogy a dolgok
alakulhatnak így is, meg úgy is, és bármelyik következik be, nem fogsz
ingerülten reagálni. A feszültség ugyanis egy ilyen szituációban csökkenti a
reagálás gyorsaságát és hatékonyságát, mert idegesen lehet üvöltözni,
verekedni, támadni, háborúzni, de hideg fejjel gondolkodni a megoldáson
nem lehet.

A kapcsolat halála bekövetkezhet normális módon és erőszakosan.

Normális módon a kapcsolat halálát az egyik fél halála jelenti. Az
erőszakos halál pedig a szakítás. Például nem kielégítő kapcsolatban élsz,
de

azt számítgatod magadban, hogy a másik úgyis megváltozik. Felállítod az

egyenletet, hogy türelmes, megértő, szent ember leszel, jóban-rosszban vele
maradsz, miközben valójában nem mondod ki már régóta éles helyzetben
mindazt, ami zavar. És persze a zavaró érzések esetleges következményeiről
sem beszélsz. Holott a kölcsönös alkalmazkodás csak akkor jön létre, ha
kimondod az érzéseidet, de azt is, mi lesz a kötbér. Ha a párod ragaszkodik
hozzá, hogy mindig kínai étterembe menjetek, és mindig pekingi kacsát
egyetek, mert az olyan finom, meddig fogod élvezni? Szép
lassan megutálod először a pekingi kacsát, utána az éttermet, végül már azt
a pillanatot is, amikor beültök az autóba, és elindultok arrafelé. Csak sokára
fog eszedbe jutni, hogy nem a pekingi kacsával van gond, mert az
egyébként tényleg finom, nem a hellyel, mert ott udvariasak, és nem is az
autóval. Igazából saját magaddal van bajod, mert félsz nemet mondani a
másiknak, kijelenteni, hogy ma nem pekingi kacsát fogunk enni, hanem
indiai curryt, vagy magyaros gulyást. De nem mondod ki, nem reagálod le
megfelelően a helyzetet. A ki nem mondott érzések és a hazugságok miatt
pedig a kapcsolat halála mindig erőszakos lesz.

Annak idején jó pár emberrel dolgoztam, akiknek a házastársa váratlanul

meghalt, és szinte mindegyik bánta, hogy nem mondta ki, nem tette meg,
amit fontosnak érzett. Ott ültek velem szemben brutál bűntudattal, amiért
rengeteg mindent nem tettek helyre, és nagyon sok fontos érzést nem
mondtak ki a másiknak. Én pedig rájöttem, hogy ez a rendkívüli
intenzitású bűntudat nem egyik pillanatról a másikra alakul ki, hanem régi
folyamat, sok-sok ki nem mondott szó, meg nem tett cselekedet hozadéka.
Akkor merült fel bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha ezt
megváltoztatnánk? Mi lenne, ha az adott pillanatban megtennénk
mindent, ami lehetséges? Persze ez nem azt jelenti, hogy mindig minden
száz százalékig összejön majd, de ami rajtunk múlik abban a szituációban,
azt tegyük meg, mert előfordulhat, hogy a másik nem jön már haza.

Ha egy pár egyik tagja balesetben hal meg, hirtelen és gyorsan, akkor nem
súlyosbítja a természetes fájdalmat a bűntudat fájdalma, ha az itt maradt fél
mindent kimondott és megtett, amit fontosnak érzett. A bűntudat viszont
hihetetlenül megtolja a gyászreakció intenzitását, iszonyatos negatív
energiává tornyosítja az egész folyamatot. Ezért elengedhetetlen, hogy ha
valakinek a párja
gyógyíthatatlanul megbetegszik, és ő kénytelen végignézni a haldoklását,
akkor mindent, amit fontosnak érez, kimondjon, megkérdezzen, megtegyen.
Aki elmenőben van, az fél. Az emberek általában félnek a haláltól,
mert ismeretlen és új élmény, az egó pedig nagyon nehezen viseli, hogy a
halállal megszűnik. Ezért állítanak díszesebbnél díszesebb emlékműveket
maguknak a magas egóval bíró emberek, hogy valami mégis
fennmaradjon utánuk. Ha a pár másik tagja egészséges, az azt jelenti, hogy
ő még itt fog maradni, tehát nagyon nem mindegy, hogyan zárja le a
kapcsolatot. Fájdalmasan, de békében. Általában a hölgyekre vár ez az
élmény, mert ők jellemzően tovább élnek a férfiaknál.

Amikor valaki egy kapcsolatban élve elkezdi rendezni a belső dolgait,

akkor az eddigi megfigyeléseim alapján az történik, hogy hol az egyik, hol
a másik fél felváltva segítőjévé válik a másiknak. Nem egyszerre, hanem
különböző időszakokban. Az egyik segíti a másikat, amíg az meg nem
erősödik, majd utána fordítva. Ezt nevezzük úgy, hogy felnőnek a
kapcsolatban. De, mint arról már esett szó, megtörténhet, hogy nem
egymásnak fognak felnőni, mert minimális az esély arra, hogy ha két ember
kipendül, akkor egymásnak pendul

ki. Ez nem ad okot szomorúságra, ez törvényszerű. Aki kipendül, az már

nem lesz szomorú, és a másik sem lesz az. Miért is lenne? Azt mondhatja:
„Örülök a másik a boldogságának, és örülök annak, hogy már
nem szopatom magam. Emellett pedig hálás vagyok neki, ahogyan ő is
hálás nekem, hogy segítettük egymást ezen az úton." Az ilyen
kommunikáció ritka, de már hallottam ilyet, és ez azt jelenti, hogy
megvalósítható Ha a házasságban gyerekek is születtek, és elkezdődik ez a
munka, akkor bekövetkezhet, hogy a gyerekeknek lesz egy felnőtt apukájuk
és egy felnőtt anyukájuk, akik nem egymással fognak élni. De a gyerekek
életében lesz két hiteles felnőtt, akik nem a másikra fognak mutogatni, hogy
a szemét apád, meg a szemét anyád, hanem teljesen más üzenetet
közvetítenek, a gyerekek pedig ezt tanulják el, és higgadt, békés, mosolygós
lelkületű kölykök válnak belőlük.

Már láttam erre példát. Fiatalon összekeveredtek, született három gyerek,

de idővel rájöttek arra, hogy hűha, gáz van, és szétmentek. A férfi
összeismerkedett egy másik nővel, majd észrevette, hogy hűha, itt még
nagyobb gáz van, mert a csajnál fel nem ismert apakomplexus áll a
háttérben, de addigra ott is született egy gyerek. Végül

19.. „OTT ÜLTEK VELEM SZEMBEN BRUTAL BŰNTUDATTAL"

találkozott a harmadik feleségével, akivel a mai napig együtt élnek. A

csajszinak, mármint a harmadik feleségnek az előző házasságából van egy
gyereke, a pasinak az elsőből három, a másodikból egy, és mindegyik
fél nyitott arra, hogy adott esetben, például a gyerekek születésnapja
alkalmából találkozzanak. Nem fújnak egymásra, nem anyázzák keresztbe
egymást, hanem béke uralkodik. Elfogadják, hogy valami miatt
találkoztak, a szükséges infokat, érzéseket átadták egymásnak, de aminek
vége, annak vége, és nem jelenti, hogy valami új ne kezdődhetne el valaki
mással mindkét félnél, és ezt kölcsönösen tiszteletben tartják. Persze, az
ellenkezőjét is látom, és azt sokkal gyakrabban.

Tehát ilyen a kapcsolat tudatos halála. Mindent megváltoztat, ha ráébredsz,

hogy elszúrtad, és vállalod érte a felelősséget. Ott volt a lehetőség, de
bármennyire szeretnéd, hogy égjen a tűz, már nagyon régóta elhamvadt. A
másik is ugyanígy látja. Tesztek rá fát, megnézitek, mi lesz. Odateszitek a
gyújtóst, meggyullad a | tűz. Nézitek a lángot, és beszélgettek. Érzed,
hogy a láng melegít téged? - Nem. Téged melegít? - Nem. - Akkor ég a tűz,
az igazi tűz? - Nem ég. - Mindent megtettünk? - Meg. - Elrontottuk? - EL
Fáj.

De a hamu az hamu. Meggyújtottuk újra a tüzet, és nem melegít.

Megtettünk mindent? - Meg. Vigyázz magadra. Te is." Ölelés, szia, szia.
Mert nem ég a tűz.

A tüzet nagyon egyszerű felismerni. Fellángol-e, amikor hazaérve meglátod

a másikat, ha átöleled, ha megcsókolod? Mit érzel, mielőtt elalszol? Amíg
olyan érzés, mint egykor volt, hogy tűz a tűzzel találkozott, akkor a
szerelem él. Jó éjszakát, jó éjszakát, csók. Mások talán másképp látják, de
én ezt vallom. Ezért fontos megtenni mindent az adott pillanatban, amit
tudsz, megkérdezet a másikat, és tiszteletben tartva, ha éppen fáradt,
nyűgös. Akkor nem rontasz rögtön neki, hogy most beszélniva-lóm van
veled, mert az az erőszak jele, hanem megvárod, hogy legyen részéről is
fogadókészség. Ha a másik azt mondja, hogy most tele a fejem, de
szombaton ráérek, akkor az oké. De ha visszakérdez, hogy mégis miről
lenne szó, akkor annyit válaszolsz, hogy rólunk. Érdekes módon amíg szép,
kedves dolgokat mondunk egymásnak, az működik, de ha azt kellene a
másik szemére vetni, hogy trehány vagy, befolyásolható vagy, önző vagy, az
már nem. Én is nagyon sokáig csendben maradtam, rá is fáztam, de nincs
ezzel gond, hiszen önmagámnál köszönhettem.

19.. „OTT ÜLTEK VELEM SZEMBEN BRUTÁL BŰNTUDATTAL"

Sokszor egyébként nem is feltétlenül a másik hazudik magáról, hanem én

erőltetem rá azt a figurát, hogy igenis, ő az én hercegem, és ebből nem
vagyok hajlandó engedni. Emögött valójában az áll, hogy
szeretetéhes vagyok, és nekem fontos, hogy egy herceg szeressen engem,
ezt a bizonytalan kicsi jószágot Hiszen nem lehetek én olyan rossz, ha
valaki így szeret! Ezért a másiknak kötelező jelleggel hercegnek kell lennie,
mert akkor azt mutathatom kifelé, a környezetem felé, hogy én egy
herceggel élek. Mivel a saját életem egy kalap szar, mert nem teszek meg
mindent, ami tőlem telne, ezért vámpírként a másik vérét szívom, és az ő
presztízsét felhasználva virítok a külvilág felé. Ezért fontos, hogy a másik
látszólag herceg legyen, miközben valójából csak vérbeli balfék, mert
hagyja magát szívatni.

Az, hogy herceget csinálsz a másikból, és szentnek és sérthetetlennek

tartod, jellegzetes zsákutcája a 21. századi ember életének. A 21. századi
ember ugyanis nem akarja elfogadni, hogy egyszer meg fog
halni. Márpedig amikor kimondod a másiknak, hogy önző, abban a
pillanatban beismered, hogy emberből van. Csakhogy ez egyben azt is
jelenti, hogy te is emberből vagy, és az emberi létnek az az alapvető
sajátossága,

hogy megszületünk és meghalunk. Aki nem akarja elfogadni, hogy meg fog
halni, ezért mindent tagad, ami emlékezteti a földi lét múlandóságára, az
erősködni fog, hogy az én partnerem igazi istennő, soha semmi rosszat nem
csinál, semmi rosszat nem tudok mondani róla! A törvény nem ismerete
azonban senkit sem mentesít a következmények alól, tehát ha valaki nincs
tisztában ezekkel a folyamatokkal, akkor csak idő kérdése, mikor fog
bekövetkezni a kapcsolat halála.
Nézetem szerint akkor érdemes kapcsolatba kezdeni amikor jól vagy
magaddal. Amikor egyszerűen jól érzed magad a bőrödben. Amíg úgy
szeretnél kialakítani párkapcsolatot, hogy él benned egy csomó
feldolgozatlan félelem és önbizalomhiány, addig az a kapcsolat nem lesz
stabil. Ha viszont megoldod őket, akkor megváltozik a kisugárzásod. Nem
akarod megváltoztatni a'másikat, hanem respektálod a függetlenségét és a
szabad akaratát, vagyis bátor leszel dönteni. Ha jól vagy magaddal, és
tudod, hogy ennek az elérése állandó tudatos napi meló, akkor ezzel
tiszteletd önmagad, és gyakorlód azt is, hogy tiszteletben tar tsd és megértsd
a másikat is.

Vegyük újra elő a gyorshajtásos példát. Megállítanak az autópályán a

rendőrök. Ez traumatikus élmény:

19.. „OTT ÜLTEK VELEM SZEMBEN BRUTÁL BŰNTUDATTAL"

„Úristen, gyorsan vezettem! Mit csináljak? Hallgassak, mint egér a

lyukban, hátha nem fognak megbüntetni, vagy megkérdezzem, hogy
mennyi lesz?" Mindenképpen megbüntetnek, de nem mindegy, hogyan
reagálod le. A jól lenni azt jelenti, hogy mersz-e kezdeni valamit a
félelmekkel teli szituációkkal, amelyekkel nap mint nap találkozol, vagy
nem mersz. És ha mersz, ha él benned ez a bátorság, akkor jól vagy
magaddal, és már belevághatsz egy kapcsolatba, akkor mindent, ami jön,
jól tudsz megélni. Ha ezt csinálod, azonnal érzed a flow-t, a brutális erőt,
magát az életet. Haladsz előre, és közben olykor sérülések érnek, mint
ahogyan a folyó sodrása is okoz károkat. És akkor mi van? Aki tűzzel
szeretne élni, de nem vállalja, hogy megéghet, annak nem lesz része
szenvedélyben. Az állandóan matekozni fog: ezt azért nem, azt ezért nem.
Lehet matekozva élni, csak épp a racionális élet kizárja a szívből élt életet.

20.
„A tüzet szüntelenül

táplálom"

A KAPCSOLAT MEGMENTÉSE

Amikor valaki felismeri, hogy a másik iránt érzett tisztelete csökkenni kezd,
és hajlandó erről beszélni, akkor a folyamat visszafordítható.
Odafordulhat a párjához, és megmondhatja neki: „Figyelj, mostanában
kevésbé tudlak tisztelni, mert hiteltelenül viselkedsz a szüléiddel, a
főnököddel, a barátnőiddel és velem. Azt érzem, hogy egyre kevesebb vagy.
Annak idején azt fogadtuk meg, hogy jóban-rosszban együtt leszünk, én
viszont látom, amit látok, érzem, amit érzek, és tudom, hogy ha így
folytatod, fél év múlva már nem leszek veled."

Lehet erre azt mondani, hogy ez két pofon egyszerre az illető kapott egy
ütköztetést meg egy fenyegetést, én azonban nem így vélem. Szerintem ez
őszinte kommunikáció. Az első lépés, hogy megkérdezem a másikat, van-e
ideje arra, hogy beszélgessünk. Erre ő azt mondja, hogy igen, van. Tehát
engedéllyel történik a beszélgetés. A második lépés, hogy elmondom az
érzéseimet amelyek mögé tapasztalatokon nyugvó racionális érveket
pakolok. Majd lefektetem a kereteket, amelyekkel érzékeltetem
mindkettőnk számára, hogy tiszteletbe^ tartom őt is, magamat is, ezért nem
fogok nyelni, tűrni és hallgatni, különben fél év múlva nekem ez a
kapcsolat már csak szenvedés lesz, és nem akarok rosszat egyikünknek
sem. Hangsúlyozom: „Azért szólok időben, hogy gondold át, mert bizonyos
dolgokat esetleg nem jól látok, de azért van szád, hogy
elmagyarázd. Elkezdünk erről beszélgetni, és te is elmondod,
miért csinálod, amit csinálsz. így nem marad bennem tüske." Az nem
fenyegetés, hogyha elmondom azt, ami tutira be fog következni. A rügyező
almafa vajon fenyegetésnek éli meg az őszt, amikor majd leesik róla a
gyümölcs?

Szerintem nem. Az almafa számára ugyanis természetes folyamat, hogy a

tavasz után jön az ősz.
Kaptam már olyan ellenvetést, miszerint elképzelhetetlen, hogy egy ilyen
beszélgetés hatására a másik azt mondja: „Nahát, igazad van, de kedves
vagy, hogy el-mondtad, gondolkodni fogok rajta!" Ez azonban megint csak
nem igaz, én is szakítottam így egyszer egy csajszi-val. Amikor érzékelni
kezdtem benne a maszkulinitást, leültem vele, és összefoglaltam neki, hogy
az elmúlt két-három hónapban ezt meg ezt éreztem, ezért, ezért, meg ezért.
Mire a csajszi azt válaszolta, tudja, hogy őt most kirúgták, de ilyen
kedvesen ezt még soha senki nem tette meg, és köszöni szépen. Nem
sikerült ugyan visz-szajönnünk abból a helyzetből, de legalább békében
váltunk el. Az 50-60 év közötti korosztály számára ez a szituáció valóban
elképzelhetetlen, mivel ők nem szoktak hozzá ahhoz, hogy hasonló
konfliktusokat így lehessen megoldani. A negyvennél fiatalabbak számára
azonban lehetséges. A legtöbb ember valóban sertett hiúsággal reagál
ilyenkor, elküldi a másikat a jó édes anyukájába. De ha valaki belátja, hogy
a párja igazat mond, nem csinál hiúsági kérdést a dologból, és elkezdenek
dolgozni a problémán, azok együtt maradhatnak.

Olyan esetet is hallottam, ahol a hölgy túl a negyvenen tapasztalta meg

először, hogy ha a pasija szóvá tesz bizonyos dolgokat, azt nem kitolásból
teszi, hanem azért, hogy közösen dolgozzanak a kapcsolatukon.
Úgy fogalmazott, hogy amikor a fickó először csinálta ezt, az számára
egészen elképesztően fájdalmas érzést jelentett, mintha pofán vágták volna.
Aztán rájött, hogy a technika valóban működőképes, és gyorsan át
tudott fordulni pozitív élménybe, de ehhez le kellett élnie több mint
negyven évet mindenféle más kapcsolatokban, amelyekben ezek a
kommunikációs módszerek abszolút nem voltak jelen. Azt is hozzátette,
hogy a pasija sem így jött ki az anyukája méhéből, hanem sok-sok év
tudatos önfejlesztéssel érte el, hogy ilyen konstruktívan tudjon viselkedni a
kapcsolatukban.

Mindig kettőn áll a vásár. Az is megtörténhet, hogy ha elmondom a

másiknak, hogy már nem vagyok belé olyan hévvel szerelmes, mint a
legelején, és megkérdezem, szeretné-e hallani, mi ennek az oka, ő azt
fogja válaszolni, hogy nem szeretné. Ez egy döntés, ami azt eredményezi,
hogy nem lesz meg a közös nevező. De ha megtanulunk az érzelmi
konfliktusokról felelősséget vállalva, békésen beszélgetni, nem elfelejtve,
hogy az igazság félúton van, akkor a gyerekeknek teljesen másféle
konfliktuskezelési modellt fogunk megtanítani. Akkor a fiatal srác meg
fogja érteni, hogy a csaja azért lépett le mellőle, mert ő csak játszotta a
férfit, és lebukott. Márpedig aki elkezd rulettezni, az fogadja el, hogy vagy
piros, vagy fekete. Nagy lóvét tett fel a pirosra, és a fekete jött be? Akkor
elbukta! De ennyi, ez csak egy tapasztalat. Megtanulhatja belőle, hogy
vállalja az arcát, legyen olyan, amilyen. Mert vállalni saját magunkat, azt
hitnek hívják. És a hit energiája brutális.

Játszmázni fog a másik? Mi van, ha te is játszmázol? És mi van, ha ezt

mind a ketten tudjátok egymásról? Abban a pillanatban a játszma szó
megszűnik, onnantól kezdve játék van, és az teljesen másik sztori. Ha
hazudsz önmagadnak, akkor csak idő kérdése, a kapcsolat halála mikor
következik be, ezért a legjobb tanács, ami adható bárkinek, hogy ha
szerelmes szeretnél lenni, akkor légy önmagad. Higgy abban, amit
szerelemnek hívsz, de közben fogadd el, hogy pofára eséssel járhat, és
ebben nincsen semmi rossz, ez az élet része. Ugyanakkor rajtad is múlik,
hogy meghal-e a szerelem: a te felelősséged félútig, az út másik fele meg a
másik felelőssége. Ha ő is azt szeretné, hogy ne haljon meg a
kapcsolat, akkor a kapcsolat élni fog. Mármint az adott napon. Este ugyanis
mindenképpen meghal, mert mind a két fél lemegy a tudatalattijába,
elalszik, vége a dalnak aznapra. Alvás közben nem tudod, hogy
kapcsolatban vagy. Ha felébredsz, abban a pillanatban minden
kezdődik újra elölről, de megint csak egy napig.

A szerelem vége azért következhet be, mert mind a két fél megjátszotta
magát. Mindnyájan ismerjük a klasszikus felállást, amikor a két fél a
legmenőbb ruhájában megy el az első randira, a legjobb formáját mutatja, a
legszebb arcát, ezt azonban csak rövid ideig tudják fenntartani. Emlegettem
már a szólásmondáflB hogy lakva ismeri meg egymást két ember. A
legtöbben azonban nem tudják, hogy a belső békéért és az önbizalomért
csak az adott napon tudnak megdolgozni. A viselkedésükben, az életükben
semmi tudatosság nincs. Náluk valóban végzetes lehet az a bizonyos
hetedik év, de lehet, hogy már jóval korábban lecserélik a párjukat, mert
megunják, hiszen csak fizikális szempontból közelítik meg a kapcsolatot.
Amíg a másik izgalmat ad, jól lehet vele bulizni, megjelenni, reprezentálni,
ameddig van pénze és kellő potenciája, addig vele maradnak, mert úgy
érzik, általa ők is többek lesznek. Aztán vagy a párjuk unja meg őket, vagy
ők a párjukat, mert megszokottá válik minden, és akkor goodbye. Erősza-
kosán. Törlés az Instán, Facebookon.

A következő felállás, amikor a két, egyformán sérüléseket hordozó ember

egymást kompenzálja. A két bizonytalan alkot egy egészet. A kölcsönös
sérüléseket, a sérülések okozta hiányt adják egymásnak. Ez a klasz-szikus
vak vezet világtalant figura. Két ilyen ember összekapcsolódása jó ideig
fennmarad, mert egy idő után kialakul a se veled, se nélküled állapot.
Ilyenkor érzik, tudják, hogy gáz a kapcsolatuk, szakítanak, de annyira
félnek egyedül kilépni a világba, hogy rövid idő után megint görcsösen
összekapaszkodnak, abban a reményben, hátha most sikerül. Akár hosszú
éveken át száguldhatnak fel-le ezen a hullámvasúton: szakítás, újra
összejövés, menj a francba, hátha most sikerül.

Azután létezik a tipikus kompenzációs kapcsolat, amikor valaki szeretőt

tart. Ez általában az öntudatlanokra jellemző, akik gyávák felelősséget
vállalni azért, hogy a „fő" kapcsolatuk meghalt. Nem merik a
házastársuknak kimondani: „Megszűnt bennem a szerelem, és ha nem
változtatunk kölcsönösen az elkövetkező fél-egy év alatt, akkor én nem
szeretnék tovább veled lenni.

Ehelyett rutinból benne maradnak a kapcsolatban, amivel jelentősen

leértékelik önmagukat a saját szemükben, nem tudnak önmagukra felnézni.
A pasik ilyenkor gyakorta leakasztanak egy fiatal csajszit, mert az új
ingerre reagál a testük, ugyanis az erekcióhoz kötik a férfiasságot. Elindul a
félrekefélés, de választani nem mernek a két nő között, éppen ezért
visszakúsznak anyucihoz, a pokolba, újra szenvedni meg kompenzálni.

De a csajok ugyanezt csinálják, mert ők meg nem merik az erőszakos

férjüknek elmondani: „Figyelj, rájöttem, hogy hagyom magam terrorizálni
testileg és érzelmileg egyaránt. De én nem szeretnék tovább így élni, ezért
vége!" Nem merik azt mondani: „Boldogtalan vagyok veled, mert pénzért
nem lehet szerelmet venni" Gyávák szembesíteni a férjüket: „Felismertem,
milyen tapló paraszt vagy, aki nem tudja az érzéseit kimutatni, nem akarsz
bocsánatot kérni, mindig neked van igazad, egyszerűen elfáradtam
melletted!" Mindezt nem mondják ki, hanem keresnek egy fiatal csődört,
akivel kompenzálnak, mert ők meg azt hiszik, attól nők, ha szexuálisan
kielégülnek.
A legtöbb ember elfelejti, hogy ha a nőiesség és a férfiasság mögött nem áll
ott a nap mint nap megteremtett

belső tartás, akkor csak nőneműekről és hímneműekről beszélhetünk. A

tartás a töltet, az pedig a hitből származik. Ha az ember feladja, amiben
hisz, akkor nemcsak hite nem lesz, hanem tartása sem, és megalkuvóvá
válik. A megalkuvó pedig kompenzálni fog tüneti szinten, és nem az okokat
keresi. A feszültséget le kell vezetnie, de ahhoz gyáva, hogy strukturálisan
változtasson, helyette hobbik, internet, vásárlás, felhalmozás formájában
próbálja oldani a feszültségét. Nagyon sok olyan kompenzációs eszköz
létezik, amiről elsőre nem is gondolnánk, hogy az, például az unokák felé
fordulás vagy a gyereknevelés. Ez utóbbiak akkor válnak kompenzációs
eszközzé, ha valaki muszájból csinálja, és nem hitből.

Létezik még a békés kapcsolat, amelyik igen izgalmas szituációt teremt.

Beszélgettünk, én is kezdeményeztem, ő is kezdeményezett. Megtettem
mindent, ő is megtett mindent, és kiderült, hogy az idők során szeretőkből
jóbarátok lettünk. Ennél több érzés már nem él köztünk. Ilyenkor kétféle
döntés közül lehet választani. Az egyik eset, hogy mindketten azt mondják:
„A jóbarátommal szeretnék élni halálomig, mert ez így nekem rendben van,
és elég." A másik eset, hogy az egyikük bevallja,

hogy nem tud tűz nélkül élni. Ez utóbbi esetben a párjának nincs más
választása, mint azt válaszolni: ^Tüzet nem tudok adni, de nagyon szeretlek
emberként barátként, ezért fájó szívvel elengedlek. Ennyi volt.
Ha találkozunk, akkor leülünk beszélgetni, megkérdezzük egymástól, ki
hogy van, de vége." A békében elválásnak az a titka, hogy az ember
elfogadja az ezzel járó fájdalmat, mert a veszteség mindig fáj az
egonak. Ezért mondom, hogy van a természetes idejű gyász, és van az extra
idejű gyász, ami mögött a bűntudat áll, hogy amikor lett volna lehetőségem
kimondani az érzéseimet, megtenni bizonyos cselekedeteimet, akkor nem
tettem meg.

A gyász természetes része az életünknek, éppúgy, mint az ünneplés, de a

fájdalom elől inkább elmenekülünk. Olyan ez, mint amikor annak idején
megvettem az első autómat, és nem akartam elhinni, hogy valaha
elromolhat. Ez a gondolat meg sem fordult a fejemben. És amikor először
leállt az autó - szerintem akkor még nem is létezett mobiltelefon -,
hihetetlen pánik vett erőt rajtam. Hát ez megtörténhet? És az is időbe tellett,
amíg elfogadtam, hogy az autóval törődni kell. Nagyon sokan megvonják a
vállukat, minek vigyem el én 10-15 ezer kilométerenként szervizbe, jó az
így is! Holott az autó ápolása, rendszeres gondozása azt a célt szolgálja,
nehogy lerobbanjon valahol az úton. Ugyanezt kellene csinálnunk a
kapcsolatban: ápolni, méghozzá olyan módon, hogy megtiszteljük a
másikat a véleménye megkérdezésével, az őszinteségünkkel, az örömteli és
szomorú dolgok megosztásával. Vállalva a fájdalmas dolgokban az
esetleges konfliktust, a másik egojával való ütközést is. A tűz is kialszik, ha
nem rakunk rá fát, csak idő kérdése, bármilyen nagy máglya volt is
eredetileg.

Emlékszem, valamikor nagyon fel is háborodtam, hogy miért kell a tüzet

szüntelenül táplálni. Miért, amikor nekem azt ígérték, hogy örökké lobogni
fog? Aztán jó párszor átéltem, hogy kialudt, míg végül rájöttem, hogy az
örökké égő tűz legendája egyszerűen csak tévedés, vagy én rosszul tanultam
meg a leckét. Valójában az a helyzet, hogy folyamatosan rakni kell
rá, gondoskodni kell róla. Amit nem táplálok, az éhen fog halni. Ha nem
adok enni a kapcsolatomnak, akkor meg fog halni. A táplálékot pedig ebben
az összefüggésben az érzéseim és a gondolataim jelentik, amelyeket
adott pillanatban őszintén tálalok. Majd a felismert érzéseket, a döntéseimet
következetesen átviszem a gyakorlatba. A következetesség azért fontos,
mert így leszek szavahihető. A szavahihetőség tiszteletet ébreszt, akkor
is, ha az illető makacs, és nagyon nehezen látja be, ha téved, de ha
felismerte, akkor éppilyen makacsul mindent megtesz azért, hogy
változtasson. Aki következetle«i|í az lehet bármilyen szép, csinos, trendi,
izgalmas, de fokozza bennem a bizonytalanság és a kiszámíthatatlanság
érzését, és akkor ő nekem kevés. A tét ugyanis az, hogy mocsárra
építkezem-e, vagy sem. Mire emeljük a kapcsolatunkat? Stabil alapra vagy
ingoványra?

Az öntudatlan kapcsolat halála sokkal hamarabb bekövetkezik, mint a két

ember hinné, mivel gyorsa®, megszűnik a tisztelet. Az öntudatlan ember
tudniillik valójában olyan, mint egy színész. Kimegy a színpadra és
eljátszik egy szerepet, ahol minden színes, minden szép, a fények
gyönyörűek. A másik is ugyanezt teszi, és amikor reggel felébrednek a
színfalak mögött, elcsodálkoznak: „Hol van az én sztárom? Ez? Ez a
kiábrándító alak? Ő lenne az a csodálatos személy, akit ott láttam tegnap a
színpadon?" Mivel manapság rengeteg látványos külsőség vesz körül
minket, sokakat elcsábít a felszín és a külcsín. A legtöbb fiatal pasi nincs

megtanítva arra, hogy ne a húst nézzék, hanem a töltetet. Kezdetben

életkori sajátosság, hogy mind a két fél a húst nézi, oké, rendben van. De mi
történne, hogyha megtanították volna őket arra, hogy a hús mellett nézzék a
töltetet is? A valódi töltet pedig abból származik, hogy a fájdalommal,
félelmekkel teli élethelyzeteimet, konfliktusaimat képes vagyok megoldani.

Addig könnyű, amíg tele a zsebem, tudom, hol sütnek finom péksütit,
odamegyek, megveszem, királyság. Nagyon gyorsan hozzájutok a jóhoz.
Kihívás? Sikerélmény? Odamentem, megettem, villámgyors élmény, de fél
nap után már nem is emlékszem rá. Könnyen jött, könnyen megy. Ebből
nem születik valódi sikerélmény. De ha megdolgozom valamiért, és
utánajárok, akkor azt értékelni fogom. Főként ha nehézségekkel találkozom
útközben, mégsem adom fel. Még akkor sem, ha kellemetlen, kényelmetlen
és fájdalmas érzésekkel is szembesülnöm kell. Akkor is kimondom, ha
beleizzadok is. Mert a másik abban a pillanatban láthatja azt, hogy ugyan
vért izzadok, mégis szembenézek a félelmeimmel, és azt mondom: „Tudom,
nagyon sokáig azért nem voltam veled őszinte, mert féltem, hogy hisztizni
kezdesz, és lelécelsz. De rájöttem, hogy hisztizzél csak nyugodtan, én akkor

is el fogom mondani, amit szeretnék, mert ha most felpattansz és elszaladsz,

akkor számomra ez fontos intő jel, amit ennek megfelelően fogok
értékelni." És akkor a másik érzékeli, hogy ugyan féltem eddig, de most
már ki merem mondani, ami a szívemet nyomja, ettől pedig ő is
felbátorodik. Ám ha ez nem következik be, akkor csak idő kérdése, hogy
mikor hal meg a kapcsolat. |

Amikor az egyik fél véget vet a kapcsolatnak, az a másik számára

traumatikus eseménnyé válhat. Pedig ha a szenvedő felet
meglepetésszerűen éri a szakítás, annak általában az az oka, hogy nem
akarta észrevenni azokat az intő előjeleket, amelyek igenis ott sorjáz* tak
előtte. Görcsösen ragaszkodott ahhoz az illúzióhoz, hogy nagyon szép
kapcsolatban él, minden rendben van. Számára ez azért erőszakos halála a
kapcsolat* nak, mert nem vállal felelősséget, és egy ilyen ember minden
váratlanul bekövetkező eseményt erőszakos* ként fog megélni. A
kisfiúknak meg a kislányoknak az a legfontosabb, hogy meglegyen a
biztonságuk és a játékszerük. Aki érzelmi szempontból nem nőtt fel, az
görcsösen ragaszkodik a másik ember jelentette játékszerhez. Éppen ezért
traumatikusnak fogja érezni, és nem fogja megérteni, ha az, akinek ez nem
tetszik, azt mondja neki, na csá, szia! Főleg ha az illető ezt a manapság
szokásos módon, például sms-ben teszi, és mellesleg azonnal törli őt a
Facebookon, az Instagramon, mindenhol, és a telefonszámát is tiltólistára
teszi.

Szerintem viszont ez nem erőszakos halál, hanem természetes folyamat,

amely az intő előjelek nem megfelelő érzékeléséből adódik. Gyakran
beszélgettem olyan emberekkel, akik folyton a másikra mutogattak,
hogy kihasználták őket, és hogy a csajok a hülye kurvák, a pasik meg csak
szexet akarnak. Ha rákérdeztem, jelentkeztek-e az intő jelek, mindig
kiderült, hogy naná, már régóta, és sorolták is ügyesen. Ilyenkor egy
idő után megkérdeztem, hogy akkor ki a felelős? A másik, aki kirúgott?
Vagy pedig te, aki nem akartad és nem merted meglátni azokat a
folyamatokat, amelyek ott zajlottak a szemed előtt? És sorra azt
válaszolták, hogy ők a felelősek. Abban a pillanatban elkezdődött a
felelősségvállalás, megszűnt a másik hibáztatása, és minden megváltozott.
Rájöttek, hogy a törvény nem ismerete nem mentesít a következmények
alól. Meg-fizették az öntudatlanok tanulópénzét, de csak ennyi történt. Nem
az életük ért véget, csak egy tapasztalat-tál többet gyűjtöttek.

21.

„Éveken keresztül gyilkolják egymást"

AZ IGAZSÁG FÉLÚTON VAN

Besenyő Pista bácsi klasszikus poénja szerint annyiszor van igazam,

ahányszor csak akarom. Hopp, már megint igazam van! Vajon miért alakul
ki az az állapot, hogy az ember egy vitában mindenáron győzni akar? Miért
akarom, hogy mindenképpen igazam legyen? Mi a mozgatórugóm? Miért
csinálom? Miért nem akarom meghallgatni a másikat? Miért nem akarok
alkalmazkodni adott pillanatban? Miért kötöm ennyire az ebet a karóhoz?
Él a bizonytalanság bennem, hogy csak
akkor vagyok kerek egész, ha nekem van igazam? Hogy mi történik, ha
kiderül, hogy mégsincs igazam? És mi történne akkor, ha az derülne ki
mindkettőnk számárra, hogy az igazság félúton van, hogy részben nekem is
igazam van, és részben a másiknak is? A kommunkj kációnkat jelentősen
befolyásolják a gondolataink és az érzéseink. Az érzésvezérelt gondolkodás
során pedig a vita hevességét az indulataink és az addig átéltek
befolyásolják.

Csak pár napja történt, hogy beszélgetésbe elegyedd tem egy párral, és
amikor a pasit elhívták, a csaj megszólalt: valahányszor észreveszem a
kedves párom te-szetoszaságát, eszement indulatok öntenek el, és
szívem szerint kinyírnám őt! Akkor nekiláttunk a nyomába eredni annak,
vajon mi lehet erre a magyarázat. Hamar kiderült, hogy fiatalkorában a csaj
egy ilyen tesze-tosza mozgású embertől, aki az egyik munkahelyén a
főnöke volt, nagyon súlyos visszaéléseket szenvedett el. Ezt azóta sem tette
helyre magában, ezért valójában a saját egykori sérüléseit és a meg nem
oldott feszültségeit nyomta rá a partnerére. Sokszor tapasztalom, hogy
ha valakinek a múltban volt egy konfliktusa, amit azóta sem dolgozott fel,
és nem azt nézi, mi az ő felelősségé

abban, hogy az bekövetkezett, akkor amit egykor nem mert megtenni, azt az
új partnerén veri le.

Annak a felismeréséhez, hogy az igazság félúton van, érettség szükséges.

Az érettség pedig abban nyilvánul megz hogy már nem akarom mindenáron
bizonygatni, hogy nekem van igazam. Megértem, hogy ez igazából nem
fontos. Mert mi történik, ha nekem van igazam? Megveregetem a vállam?
És? Ha makacsul ragaszkodom a saját álláspontomhoz, akkor olyan leszek,
mint a szemellenzős ló, beszűkül a látómezőm, és nem látom a világ kerek
egészét. Egy kapcsolatban ez például olyan formát ölthet, hogy: „Már
megint miért nem csuktad be azt a rohadt ajtót, számtalanszor kértelek rá,
különben huzat lesz, és megfájdul a nyakam!" De lehet az összeszólalkozás
tárgya a mosogatás, a zokni-elpakolás vagy el nem pakolás, a földre dobott
törülköző, bármi. Az ilyen helyzetben csak a saját igazamat tartom szem
előtt, és aggódom, nehogy beálljon a nyakam a huzat miatt. Közben nem
vagyok tekintettel arra, hogy a másik fáradtan jött haza, elé ugrott egy
szarvas az úton, lecseszte a főnöke, menstruál, nem menstruál, vagy épp fél
az atombombától. Lehet azt mondani, hogy fölösleges ilyeneken
nyugtalankodni, de miután kitört a háború a szomszédunkban, az én
környezetemben is volt, aki azt mondta: „Na, húzzunk el Costa Ricáig, ott
nyugalom lesz!" Nem érdekelték a szúnyogok, a cápák meg a tájfun, csak
az, hogy odáig nem érnek el a lökéshullámok. Az nem jutott az eszébe,
hogy atomtámadás esetén valószínűleg elég gyorsan bekövetkezne a
világvége, és akkor vége lenne a sztorinak Az ilyen félelmekkel a kisember
nem tud mit kezdeni nem tudja befolyásolni, lesz-e atomvillanás, vagy nem.

De azt tudom befolyásolni, hogy amikor összebalhé* zom a feleségemmel

vagy a barátnőmmel, akkor eszembe jusson, hogy az igazság félúton van.
És ez a hozzáállás kialakítja a békés kommunikációt. Mert abban a
pillanatban kíváncsi leszek rá, hogy vajon a másik miért nem csukta be az
ajtót. Mi ennek az oka? Csak figyelmetlenség? Vagy tojik a fejemre, vagy
egyszerűm fáradt? Mindegy, melyik, a lényeg az, hogy mielőtt lehurrognám
a másikat, megkérdezem tőle, hogy mi történt vele aznap. Ehhez persze
szükséges a koncentráció és a figyelem. Ha ez nincs, és csak a saját egómat
védem, ha kizárólag én vagyok a fontos magamnak, akkor én abban a
kapcsolatban terrorista vagyok, diktátor. Akkor valójában nem egyenrangú
párkapcsolatban élek.

Persze felmerül a kérdés, hogy mit csináljon az a szerencsétlen, aki tényleg

tízszer szólt már, hogy csukják már be azt a rohadt ajtót. Ilyenkor
lehetséges, hogy nem kommunikált megfelelőképpen, ezért nem jutott el az
üzenet a másik agyáig. Például mert az illető következetlen: sokszor kiabál,
hogy ez lesz, az lesz, amaz lesz, de aztán nem lesz semmi. Tudjuk, amelyik
kutya ugat, az nem harap. A nagy egójú ember kizárólag akkor kezdi el
megtanulni a dolgokat, ha megtapasztalja a tettei következményeit. Egy
korábbi könyvemben meséltem arról a vidéki ismerősömről, aki a
moslékosdézsát felborító disznót jól orrba szokta nyomni a lapáttal. A
disznó okos jószág, megjegyzi, hogy mi a következménye a lökdösésnek.
De ha csak lendítem a lapátot, de nem fejezem be a mozdulatot, akkor a
disznó néz és röfög tovább, és ha megint csak lendítek, akkor
éppúgy lökdösődni fog ezután is, és feldönti a moslékosdézsát. Ugyanígy
ha nem tartom be az általam lefektetett szabályokat, akkor a másik nem
fogja tisztelni a kéréseimet, mert hiába nem teszi meg, amire kértem, a
magatartásának nincsenek következményei. Ilyenkor jöhet a tízszeri
pampogás, meg a harmincszor! morgás, mégsem fogja meghallani a másik.

A megoldások valójában nagyon egyszerűek. Nagyon fontos olyan

következményeket kilátásba helyezni, amiket be is tudok tartani, és
ugyanilyen fontos, hogy mindezt nyugodtan mondjam el, nem pedig
indulatból. Olyan ez, mint amikor a vita hevében az egyiknek úgy
eldurran az agya, hogy azt mondja a másiknak: „Bárcsak dögölnél már
meg! Akkor voltam hülye, amikor összeálltam veled!" Aztán elmúlik fél
óra, megbánja, amiket ordibált, de nem mondja ki, hogy „Jó nagy hülye
voltam, dehogy dögöljél meg, hiszen fontos vagy nekem!" Ehelyett elkezdi
keresni a másiknak a kegyeit „Süssek neked palacsintát? Tudom, hogy
szereted. Vagy egy jó bableveshez mit szólnál?" A dögölnél meg után jön a
főzőcske,

A pasik érzelmi intelligenciája általában alacsony* Nehezen tudják kezelni

az ilyen jellegű konfliktusokat nehezen tudják kimondani az érzéseiket,
nem szívesen ventilálnak, általában azért, mert szégyennek tartják, hiszen
így lettek szocializálva. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy
mentesülnének a felelősségvállalás alól De gyakran nem látják át a finom
érzelmi manipulációkat, amiket a csajok gőzerővel tolnak. Ebből a
szempontból a hölgyek sokkal erősebbek, mint az urak, akik adott esetben
érzékelik, hogy ők húzták a rövidebbet, de meg sem tudják fogalmazni,
miben. Ez is a kapcsolati erőszak egyik formája. Ezzel is lehet ölni.

Nagyon sok olyan pasival találkoztam például, akiben éveken át benne

maradt a kínos élmény, hogy az első szexuális aktusuk során a partner
kiröhögte őket: „Csak eddig tartott? Csak erre vagy képes?" Az emiatti
szégyenérzet, bűntudat, keserűség sok-sok éven át meghatározta a
szexualitásukat, amíg végül helyre nem rakták az élményt. Látszólag nem
történt erőszak, valójában viszont nagyon is. A fizikai bántalmazásra
természetesen nincsen mentség, ha egy férfi fizikailag bántalmaz egy nőt,
akkor méltó a büntetésre. De egy kapcsolatban mind a két fél követhet el
visz-szaélést. A pasik a fizikai erejükkel élnek vissza, a hölgyek meg az
érzelmi manipulációs erejükkel, és akár cunamiszerű lelki, verbális,
érzelmi, bántalmazásban is részesíthetik a másikat: „A rohadt anyád, hogy
dögölnél meg", „Elveszem a gyerekedet, soha nem fogod látni", és
hasonlók. Mint tudjuk, az igazság félúton van, nem hibáztathatjuk az
áldozatot, adott esetben a fizikai erőszak áldozatát, de azt sem téveszthetjük
szem elől, hogy a két nem esetében egyszerűen masok a kezükben lévő
eszközök.

Rengetegen élnek otthon viperafészekben, ahol nem biztonságban,

komfortosan, szeretetben érzi magát a két ember, hanem éveken keresztül
gyilkolják egymást. Ennek az oka lehet a szocializáció, ha a szülők mindkét
partnernél ugyanezt tolták: rózsaszál, pofon, rózsaszál, pofon. De állhat a
háttérben a kölcsönös Stockholm-szindróma is. Ez utóbbi arról az
esetről kapta a nevét, amikor a svéd fővárosban két férfi betört egy bankba,
túszokat ejtett, majd nagyon erősen manipulálta őket. A bankrablók hol
durván bántak a foglyokkal, például az egyiknek a lábába lőttek, hol
kedvesek voltak hozzájuk, és emiatt a fogvatartottakbaat szimpátia alakult
ki a két erőszaktevő iránt. Ilyenkor nagyon nehéz az elszakadás, mert az
áldozatban ott él a belső elbizonytalanodás. Ez a bizonytalanság mind a két
félben ott lehet, amit a köznyelv úgy fogalmai meg, oltári nagyot
veszekedtünk, majd utána kibékültünk az ágyban. így megy folyamatosan a
csikicsuiá Az opportunista lényünk enni akar, meg prosperálni akar, meg
biztonságot akar. De biztonság-e az, ha valahol belül ott motoszkál a kétely,
hogy vajon biztosam ő az igazi? Élhetnénk boldogságban, békességben,
de helyette gyilkoljuk egymást.

Az állandó házastársi huzakodásban óhatatlanul szerepet játszik a versengés

is. Ahogy a felek belekerülnek az újabb és újabb vitákba, egy idő után már
nem akarnak alulmaradni. A viták tétje sokszor valamilyen ba-gatell dolog:
Horvátországba menjünk-e, vagy Hévízre? Ki alszik ebben a szobában, ki a
másikban, ki a fáradtabb? Kit merített jobban ki az élet? Kinek van joga
ma este egy Aperol spricchez, mert csak az egyikünk ihat alkoholt, a
másiknak vezetnie kell? Főleg egy olyan kapcsolatban, amit már
megterhelnek a felelősségi tényezők, a kocka el van vetve, már ott vannak a
gyerekek, a közös egzisztencia, kegyetlenül bezárultak az ajtók. Ilyenkor
sok esetben elindul a versengés, hogy kinek van joga pihenni egyet, kinek
van joga betegnek lenni, és egyik fél sem akar veszíteni.

Ha az igazság félúton van, akkor az azt jelenti, hogy mind a kettőnek joga
van betegnek lenni, csak éppen ha négy gyerek ugrál körülöttük, akkor ez
logisztikai-lag nem oldható meg. Ha az egyik motorozik, a másik a csilláron
lóg konkrét életveszélyben, a harmadik életében először főzni próbál
valamit, és közben megégeti magát, a negyedik meg éppen körfűrészei a
műhelyben, ha állandó a zűrzavar meg a pánik, akkor az egyik nem

úgy fog fogalmazni, hogy „Édesem, ugye emlékszel, kértelek szépen, hogy
csukd be az ajtót"

De ahol négy gyerek van, ott is lehet az a valódi konfliktus, hogy felnőttnek
látszóként alakítottak ki párkapcsolatot, és azt hiszik róla, hogy az
párkapcsolat. Közben igazándiból sem önmagukért, sem az érzéseikért
nem vállalnak felelősséget, hanem bizonyos hiányosságokat tagadnak,
bizonyos erényeket pedig felnagyítanak. Ha a másiknál is ugyanez a
helyzet, akkor a párkapcsolatból rövid idő alatt kialakul az egók harca.
Akkor úgy fognak tusakodni egymással, mint A rózsák háborúja
című filmben a Rose házaspár, akik iszonyatosan, már tragikomédiába
hajlóan azon versengtek, kinek van igaza, és ki tud jobban kicseszni a
másikkal. Ha te megbántottál, azt én duplán leverem rajtad. Duplán leverted
rajtam? Hát akkor én triplán meg négyszeresen babrálok ki veled, és az
egész exponenciálisan fokozódik. Amíg nincs felelősségvállalás, addig
esély sincsen egy békés párkapcsolat ra, mert egy adott pillanatban valaki
mindig a sértettségéről fog beszélni a másiknak, ötvözve a bosszúállássafe

Ez valójában nagyon primitív módja a konfliktuska* zelésnek. Tüneti

kezelés, mert megbosszulom, a másik hogyan reagált, de a belső
bizonytalanságom ettől még nem fog megszűnni. Nem a nyugalom, az
önbizalom meg a hit fog kialakulni bennem, hanem a rettegés, hogy a másik
megint mikor és hogyan fog velem kibabrálni. Ettől az életem állandó görcs
és félelem lesz. Belelovalom magam abba, hogy a másik gonosz, méghozzá
olyan gonosz, akihez a Stockholm-szindróma szellemében kötődöm.
Mindez persze nem tudatosul, mert az egyik pillanatban az egyik a
rabszolgatartó, a másik a rabszolga, aztán két nap múlva cserélődnek a
szerepek. Ráadásul az is árnyalja a képet, hogy ha felhagyok ezzel a
stratégiával, akkor minden nagyon jó lesz, csak éppen elveszítem az
imádott ellenségemet. Úristen, kit fogok akkor cseszegetni? Valószínűleg
addig tart mindez, amíg valaki fel nem ismeri, hogy a pohara telítődött, és
meg nem próbálja valamilyen nagyon egyszerű módszerrel tünetileg
kezelni. Lehet ez visz-szahúzódás, egérlyukeffektus, támadás,
haragtartás, bosszúállás. Ez azonban mind a feszültségek tüneti kezelése,
amivel soha senki semmit nem fog megoldani.

A Stockholm-szindróma bárhol kialakulhat, nem csak párkapcsolatban.

Például sokszor hallok fiatalokat arra panaszkodni, hogy ugyan nem
szeretik a munkájukat, de nagyon jó a közösség, ezért maradnak. Közben én
tudom, hogy minden közösségben megvan a leggyengébb láncszem, és csak
idő kérdése, mikor fog kihullani. Majd jön a következő, meg a rákövetkező,
aki elmegy, és a legkitartóbb ott marad a szopóágon, mert nem reagált
idejekorán. Nem a munkaközösségtől kellene függővé tenni, ott maradok-e
egy munkahelyen, hanem az a fontos, szeretem-e a munkámat, vagy sem.

Nézzük, mi lenne ebben a helyzetben a felnőtt kommunikáció! „Képzeld,

rájöttem arra, milyen sokáig nyírtalak, cserébe te is engem. Azt nem tudom,
te miért csináltad, az a te dolgod, de én rájöttem, hogy gyáva voltam döntést
hozni azzal kapcsolatosan, hogy nem szeretem a munkámat. Ezért úgy
döntöttem, hogy befejezem ezt a munkát Emellett arra is rájöttem, hogy a
szereteti ségem miatt nagyon régóta hagyom, hogy az
anyám csicskáztasson. És a főnököm meg az anyám okozta feszültségemet
rajtad vezettem le." Ebben a pillanatban a felelősségvállalással megszűnik a
másik csesztetéMH

Akik ezt tudják, azok képesek hatékonyan kezelni a kapcsolatban

elkerülhetetlenül felmerülő nézeteltéréseket is. Szívem, vacsorázunk? Éhes
vagy? - Én most nem, de te egyél nyugodtan. - Oké. Megiszol velem egy
pohár bort? - Persze. - Na, és mi történt veled napközben? Velem ez történt,
meg az történt Hogy érzed magad? Mert én így érzem magam, meg
amúgy. Hallottad azt, hogy...? - Igen, hallottam, de te hallottad, hogy...? - Ó,
nagyon fáradt vagyok, jössz velem lefeküdni aludni? - Nem, én még nem,
mert szeretném kiszellőztetni az agyamat, de te menjél nyugodtan, majd
hozzád bújok." A lényeg az egyenes, őszinte, korrekt kommunikáció. A
felelősség vállalása az aktuális érzésekért az aktuális pillanatban, nem pedig
a vágyak kergetése.

Mondjuk, a férj kitalálja, hogy a hétvégére le szeretne ugrani a horvát

tengerpartra, a Tisza-tóhoz, vagy bármerre, mert tele van a hócipője.
Amikor ezt felveti a feleségének a reggelinél, az ellenveti, hogy de ő meg
azt tervezte a hétvégére, hogy meggyfákat ültet a kertben, és nagyon
számított a pasi segítségére. A férfi megsértődik, mert ő már elképzelte,
hogy együtt vacsoráznak a tengerparton. Most menjek le egyedül -
siránkozik -, üljek ott magányosan a szállodában, és nem lesz senki, akihez
szóljak két szót?" Ez amúgy nagyon bújtatott érzelmi manipuláció: „Azt
hittem, szeretsz annyira, hogy eljössz velem, és beszélgethetek valakivel!"
Ugyanez nyílt kommunikációban így hangzik: „Figyelj, nagyon elfáradtam
az utóbbi időben, elmennék pihenni, és jólesne, ha

eljönnél velem. Lenne kedved hozzá?" És akkor a feleség vagy igent mond,
vagy nemet Vagy felveti, hogy na és a gyerekek? „Küldjük el őket a
nagyszülőkhöz, úgyis ácsingóznak utánuk! Vagy nézzünk szét, melyik
barátunknál szeretnek ott lenni, akik még vállalják is őket. Vagy válasszunk
olyan szállodát, ahol van gyerekfej ügyeket, bízzuk rájuk a kölyköket,
lebzseljenek a játékok között, mi ketten pedig lemegyünk a partra."

Az igazság félúton van tétel elfogadása egyben tehát konfliktuskezelés is. A

kapcsolatban felmerülő emberi hiányosságok okozta feszültségek békés
megbeszélését jelenti, mert ha nincs ez a felismerés, akkor a problémákat
nem lehet megbeszélni. Akkor ott mindig háború fog dúlni, hol az egyik
sértődik meg, hol a másik, és felváltva igyekeznek egymáson bosszút
állni. Természetes jelenség, hogy az emberi kapcsolatokban konfliktusok
alakulnak ki. Ha a másik is elfogadja, hogy az igazság félúton van, akkor
konszenzusra kerülünk. Ha nem fogadja el, akkor viszont folyamatos lesz a
veszekedés, mert ő mindig azt fogja hajtogatni, hogy az igazság nála van.
Ezt lehet egy darabig csinálni, csak egy idő után rá fogok döbbenni, hogy
ezek szerint nem ő az én utam.
„A nap végére a kapcsolat pohara tele lesz"

KL IGAZI SZERELEM

Ha éles helyzetben eszembe jut, hogy az igazság félúton van, akkor mivel
szeretem a másikat, nem fogom feltétlenül verni az asztalt, hogy de igenis
nekem van igazam, hanem befejezem a vitát. Ez a tudatosságról szól, de
nem az önfeladásról. Az önfeladás a megalkuvás megfelelője, az
alkalmazkodás azonban nem megalkuvás. Óriási a különbség. Az
alkalmazkodás ugyanis kölcsönös folyamat: ő is enged, én is engedek.

A párkapcsolatban benne van annak az elfogadása is, hogy a másik nem

szent. Abban a pillanatban, hogy nem idealizálom a másikat, hanem
emberként szeretem, már tiszteletben tartom a hiányosságait is, és akkor az
már nem megalkuvás, hanem belső béke. Hány férfival előfordul, hogy
valóságos hercegnőnek látja a feleségét! Megkérdem tőle, hogy milyen
negatív tulajdonságok jellemzik az asszonyt, mire azt válaszolja hogy „Hát,
én rosszat nem tudok mondani róla." Rosz-szat nem tud? Uram, mondták
már önnek, hogy balfék? Ezek szerint ez a hölgy nem fog meghalni? De
bizony hogy meg fog halni, ami azt jelenti, hogy emberből van. És ha
emberből van, akkor vannak hiányosságé És ha vannak hiányosságai, és
maga azt nem látja, akkor maga vak. Márpedig egy vak pasira hogyan
lehet felnézni hiteles férfiként?

Akkor fogok tudni szeretni bárkit is, ha önmagamart elfogadom, szeretem,

úgy, ahogy vagyok, emberként Ez nem azt jelenti, hogy nem változtatok a
hiányossá gaimon. Változtatok, mert zavarnak, mert már szembesültem
azzal, hogy amikor valamit elszúrok, azért nem a környezetem a felelős,
hanem én. Én, mert nem gyenge voltam, hanem gyáva, meg befolyásolható,
meg kifogásokat kereső, meg türelmetlen, meg erőszakos. De ezen
változtatok. És ha én mindezt elfogadom önmagámban, és tudatos,
figyelmes módon koncentrálok, akkor érzékelem és látom ugyanezt a
másikban is. Megértem és elfogadom, hogy neki is vannak rossz pillanatai,
mint ahogy nekem is vannak. Nincsen ezzel semmi baj, ha kölcsönösen így
látjuk. Onnantól kezdve meg ennek az ismétlése a fontos, mert ezek a
dolgok nap mint nap ismétlődnek, amíg az egyik vagy a másik meg nem
hal. Mint a mesében: boldogan éltek, míg meg nem haltak. A mesék
valójában az életről szólnak.

A szeretet, az igazi szeretet egy párkapcsolatban számomra arról szól, hogy

amit érzek és gondolok, azt kimondjam és kimutassam. Amikor reggel
felébredek és rácsodálkozom a másikra, mi lesz az első gesztusom? Az,
hogy: „Helló, felébredtél, hol a kávé?" Vagy átölelem, és ő is átölel, és ez
minden alkalommal spontán öröm, ami a pillanatnak szól. De jó, ezt a
pillanatot is megéltük együtt! Mindig az itt és most a fontos. A
jelen. Mindegy, minek nevezzük, párkapcsolatnak, házasságnak, az a
fontos, hogy mit csinálunk és mit mondunk, mivel töltjük meg a poharat
nap mint nap. A pohár a kapcsolat, ami üres reggel, és azzal töltöm meg,
ha őszinte leszek, átölelem a páromat reggel, ő is átölel engem, és kedves
hozzám. Ha pedig elküldöm a francba, mert túlbillentem, akkor vállalom,
bocsánatot kérek, rózsát viszek, megsimogatom. Ha fel is villan bennem a
gondolat, hogy bosszút akarok állni valamiért, nem teszem, mert eszembe
jut, hogy az igazság félúton van. És akkor a nap végére a kapcsolat pohara
tele lesz. Elalszunk, másnap reggel megint üres.

A jó párkapcsolat közös munka, ami arról szól, hogy nap mint nap együtt
töltjük meg ezt a jelképes poharat. Nem azért, mert jobb együtt, az az
egymásra való támaszkodás, a társfüggőség jele, hanem azért, mert közösen
így döntöttünk. És hogy miért döntöttünk így? Erről eszembe jut a történet
az amerikai pszichiáterről aki megkérdezi a dalai lámát: „Figyelj, láma, van
egy betegem, szexfüggő, drogos, alkoholista, mit gondolsz, vajon miért
csinálja?" A láma azt válaszolja: „Nem tudom." Erre a pszichiáter:
„Hogyhogy te, a bölcselkedők atyja nem tudod?" Mire a láma azt mondja:
„Tudod, ti ott nyugaton mindent meg akartok magyarázni, mindennek tudni
akarjátok az okát. Mi keleten elfogadjuk azt is, ha abban a pillanatban nem
tudjuk, miért történik valami, ahogyan azt is elfogadjuk, ha soha
nem tudjuk meg, miért történik." Az én válaszom is ugyanez: minek
megmagyarázni mindent?

Ha két ember úgy döntött, hogy együtt töltik el az időt, akkor jön a
következő lépés, a kapcsolat poharát mindennap újra megtölteni. A pohár a
következő napon újra üres lesz, de aznap esélyük nyílik újra megtölteni.
Egyszer az egyikük a Nap, a másikuk a Hold, máskor megfordítva, ez
állandóan dinamikusan változik. De ettől eltekintve az üres pohár minden
reggel ott van. Ha szeretem a másikat, akkor reggel, amikor felébredek,
örülni fogok a másik látványának, át fogom ölelni, beletúrok a hajába,
magamhoz húzom, és azt mondom, de jó, hogy felébredtél, babám. És
ennyi. És akkor elkezdem kortyonként megtölteni a kapcsolat poharát.

Ha azt érzem, hogy ez a kapcsolat nekem fontos, akkor legyek hű ehhez az

érzéshez. Ha meg nem fontos, akkor elmondom a másiknak, hogy figyelj
ide, babám, dugni akarok veled, de többet nem. Az nyílt, fair
kommunikációnál nincs fontosabb. Láttam a Netflixen egy sorozatot, amely
arról szólt, hogyan szopattak meg egy társkereső oldalon rendkívül
vagyonos hölgyeket. Egy pasi, azt állítva magáról, hogy
gyémántkereskedő, felépített egy gyönyörű imázst magánrepülőgép,
luxuslakosztályok, luxuséttermek, luxusnyaralások. Majd utána azzal a
felkiáltással, hogy átmenetileg megszorult, kölcsönkért az aktuális
szeretőjétől. Mivel addigra már elárasztotta minden földi jóval, ide-oda
utaztatta a világban, a nő elhitte, hogy a férfi vissza fogja tudni fizetni a
kölcsönt, és nyugodt szívvel adott neki 1 millió dollárt. A csóka meg ebből
az 1 millió dollárból finanszírozta a következő áldozatát. Ezek a
csajok azért hittek neki, mert mindegyikben ott élt a brutális szeretetéhség.

A hiányosságok kimondása kulcsfontosságú, mert abból nagyon sokat lehet

okulni és tanulni, ahogyan abból is, ha az erényeket megfogalmazom. A jó
dolgokat ugyanis fontos megőrizni, és nemcsak az elején örülni a másiknak,
hanem tíz-húsz-harminc év múlva is, mindig figyelve arra, hogy ezt csak az
adott nap adott pillanatában tegyem. Ha ez kölcsönös, akkor mind a két fél
megtesz a kapcsolatért mindent. Még akkor is, ha egy adott pillanatban
gyűlölik egymást, de ez csak rövid ideig tart, mihelyt felismerik, hogy az
igazság félúton van. Akkor felteszik maguknak a kérdést: „Miért haragszom
a másikra, miért nem beszélem meg inkább vele, mi a probléma? Mi
váltotta ki bennem ezt az érzést?" Mert nem magával az érzéssel van gond,
hanem azzal, hogy a legtöbb ember nem mondja ki hangosan. Nem beszéli
meg a másikkal, hanem elhessegeti, meg úgy tesz, mintha nem is lenne.

A felnőtt hozzáállást kétféleképpen lehet megszerezni. Az egyik tanulási

mód, hogy átvergődöm a saját keserves tapasztalataimon, sok-sok
fájdalommal teli év után sem adom fel, és akkor szépen, lassan
megfogalmazom és átültetem a gyakorlatba. A másik mód, ha a szülők,
akik ezt már maguk is megtanulták, megtanítják rá a gyerekeiket.
Szavakkal, gesztusokkal, fokozatosan, következetesen. Bátornak lenni azt
jelenti, hogy bátor leszek beszélni mindenről. Mindenről! Mert ha nyuszi
vagyok, és bizonyos dolgokat nem mondok ki, akkor hiába hitegetem
magam azzal, hogy de a gyerek úgyis tudja. Talán tudja, de csak egy
bizonyos szempontból nézve.

Ha az egyik oldalról ránézek egy csészére, bármenynyire szeretném, nem

látom a másik oldalát. Csak feltételezem az eddigi tapasztalataim alapján,
hogy fehér. De az élet átverhet, mert előfordulhat, hogy a tervező azt az
oldalt, amit nem látok, történetesen feketére festette. Akkor meg utólag
vakarózhatok, hogy de hát én azt hittem, hogy az is fehér. Miért nem
mentem át a másik oldalra, miért nem néztem meg? Éppen ezért beszélek a
kölyökkel, és rávezetem, hogy szépen fogja meg a csésze fülét, fordítsa
meg, és nézze meg, hogy tényleg fehér-e, vagy nem. Felépíteni egy
kapcsolatot csak folyamatos, következetes erőfeszítéssel lehet, és a
munkát nemcsak az elején szükséges beletenni, amikor azt mutatjuk a
másiknak, hogy milyen szépek és jók vagyunk. Az igazi feladat nap mint
nap megteremteni a csodát és elvarázsolni a másikat, ahogyan ő elvarázsol
engem.

A legtöbb ember gyerekként annyira károsodik^ hogy nem mondja ki a

saját felelősségét ebben a folyamatban, mert nem felnőtt, és a nem
felnőttekre általában az jellemző, hogy a másikra mutogatnak. Aki elhárítja
a felelősséget, az klasszikusan azt hangoztat^, hogy az összes csaj szemét
kurva, az összes pasi aljas gazember, aki csak szexet akar. Nekik a
kiegyensúlyoz zott párkapcsolat nem fog járni, és soha nem
lesznek boldogok. Megalkuvók lesznek, mert egy idő után elfogadják az
első szembejövő szamarat, és azt állítják róla, hogy ló. Ezért aztán életük
végéig szenvedni fognak, annak az összes testi, lelki következményével.

Ennél ritkábban fordul elő, hogy valaki annak ellenére, hogy egy
kapcsolatban ráfázott, előbb-utóbb felteszi önmagának azt a kérdést: „Mi is
az én felelősségem ebben? Lehet, hogy a másik nem is
hülye? Tulajdonképpen mi volt az, amit nem tudott tisztelni bennem?
Miközben ha jobban átgondolom, jelezte a problémát az elejétől kezdve.
Mondta, hogy szeret, közben viszont folyamatosan küldte a jeleket,
figyelmeztetett, kért, csak én nem akartam meghallani. És mivel nem
akartam meghallani, tagadtam, hárítottam, dedós módon viselkedtem, éppen
ezért igaza volt, hogy otthagyott. De az esetből megtanultam, hogy
változtatok önmagámon, és gőzerővel rajta vagyok, hogy valóban
változtassak is." így lehet megtanulni a párkapcsolat felelős kezelését.

Fennáll az a szimmetria, hogy mind a két félnek megvan a felelőssége egy

konfliktusban. Még akkor is, ha, mint erre sok példával találkozunk, az
egyik fél kihasználja a másikat, mert akkor a másik felelőssége az, hogy
hagyta magát kihasználni. Egy labdát akkor lehet leütni, ha én feldobom.
Feldobom, és amikor a másik leüti, szóvá teszem, hogy „Azt hittem, nem
fogod leütni". Mire a másik azt válaszolja: „Te dobtad fel, persze

hogy le fogom ütni, könyörtelenül." De ha nem dobom fel a la ódat, akkor

nem lehet leütni.

Akit kihasználnak, az tehát hagyja, hogy kihasználják, a béke kedvéért. Az

illem kedvéért. Ez csak látszólag bonyolult, mert a bonyolultságot mindig
nagyon egyszerű lépések sorozata alkotja. Egy laikusnak érthetetlen,
hogyan működik egy autó. De ha beviszi a szervizbe, ott a szaki ránéz,
annak világos. Ugyanakkor ahhoz, hogy megjavítsa az adott hibát, a
szakinak előbb le kell vennie az egyik csavart, a másik csavart, a harmadik
csavart, az negyedik csavart. Látszólag bonyolult, de lépésről lépésre
haladva megoldható a probléma. És amikor a szerelő hozzányúl az adott
csavarhoz, az csak egyetlen csavar. Valahányszor a soron következő szót
kimondod, a soron következő dolgot megteszed, az mindig csak egyetlen
lépés. A végeredményhez azonban szükséges ismerni a szabályokat, és
ezért fontos a kölyköknek is megtanítani őket.

Miközben ott is jön a harcoknak a tömkelegé, mert amikor te a kölyköknek

tanítasz valamit, akkor közben ők is megtanítanak neked egy-két dolgot.
Elsősorban azt tanítják meg, hogyan lehet hatékonyan manipulálni, hogyan
lehet megsértődni, meg hogyan lehet letojni a másik fejét, és megalázni a
másikat. De ezzel sincsen semmi baj, mert ha korábban nem tanultad meg,
akkor most megteheted, és adott esetben akár magad is használhatod. Akkor
el tudod neki magyarázni, hogy „Drágám, aki kardot ránt, kard által vész el.
Ne csak apáddal igyekezz kitolni, tudd, hogy apád is visszavághat neked a
saját fegyvereddel. Akkor is legyél bátor!" Egy kapcsolat szünet nélkül
dinamikusan változik, sokféle lehetőség rejlik benne. De ha nem figyelsz a
saját belső rezdüléseidre, akkor nem fogsz tudni figyelni a
másik rezdüléseire sem, és egyiket sem leszel képes megfejteni. Ráadásul
az sem biztos, hogy amikor a saját érzéseidet dekódolod, akkor igazad van.
De ez sem baj, ha ennek ellenére nyitott maradsz, és nem ijedsz meg a
potenciális fájdalomtól.

Azért nem érdemes megijedni a fájdalomtól, mert úgysem tudod elkerülni.

A párkapcsolat vagy úgy ér véget, hogy az egyik fél azt mondja, elég volt,
és kisétál belőle, amit a másik gyötrelemként él meg. A másik
lehetőség, hogy mind a két ember egyszerre hal meg, de ez elég ritka. A
harmadik opció pedig az, hogy az egyik előbb hal meg, aki pedig itt marad,
arra megint csak fájdalom vár. Vagyis semmiképpen sem fogod tudni
elkerülni

a fájdalmat, mert ha éppen haldokolsz, akkor azzal fogsz foglalkozni, hogy

szegény szerencsétlen párod itt marad egyedül, és miért pont veled történik
ez. Ha pedig a párod hal meg, akkor elkezded magad sajnáltatni, hogy
„Itt maradtam egyedül 30-40 év után, most mit fogok csinálni? Úgy
megszoktam, hogy a másik ott szuszog mellettem, és most már nem
szuszog senki sem." Mint amikor a Büszkeség és balítéletben a mama
siránkozik a férjének, hogy de mi lesz, Mr. Bennett, ha maga meghal, és
itthagy engem az öt lánnyal? Akkor jön Mr. Collins, és kitesz minket a
házból! Hová fogunk akkor menni? Mire Mr. Bennett azt találja válaszolni,
hogy vigasztalódjék, kedvesem, még az is előfordulhat, hogy maga hal
meg hamarabb! Hasonló párbeszédek bármikor elhangoz-^ hatnak egy mai
magyar párkapcsolatban is. Mi lesz velem, ha te meghalsz?

Ha felteszi a kérdést a párkapcsolat egyik szereplőül je, hogy mi lesz, ha az

egyikőjük meghal, arra az öntudatlan azt fogja válaszolni: „Hülyeségeket
beszélszl 1 Hagyjál már! Normális vagy? Rögtön a frászt hozod rám!" A
tudatos viszont azt mondja: „Egyelőre te is egészséges vagy, és én is az
vagyok, nagy az esélyünk rá, hogy megéljük a holnapot, miért nem
akkor gondolkodunk ezen, amikor előáll a helyzet? Most még nem állt elő/'
Meg lehet tenni a racionális óvintézkedéseket, persze, meghatalmazást adni
egymás bankszámlájához, tudni a másik PIN-kódjait. A legfontosabb
azonban annak az elfogadása, hogy ha ez a helyzet bekövetkezik, akkor két
lehetőség van: kétségbe esni vagy sem. Ha a pasi vitte addig haza a pénzt,
és meghal, onnantól kezdve már nem kell ezzel foglalkoznia, mert úgysem
foglalkozik már semmivel sem a síron túlról. Vagyis ebből a
szempontból ez mindegy. A másik meg majd eldönti, hogy innentől kezdve
összekapja-e magát, vagy sem.

Azért nem próbálom meg elkerülni a fájdalmat, mert nem tudom elkerülni.
És minél előbb elfogadom ezt, annál előbb lesz jobb nekem, mert ez az
érzés alakul ki bennem, ha már semmivel kapcsolatosan nem hitegetem
magam. Megbarátkozom a gondolattal, hogy akármelyikünk hal meg előbb,
a másik egyedül marad, és vagy ő fog meggyászolni engem, vagy én őt. A
házassági fogadalom arról szól, hogy jóban-rosszban, együtt. De nem
egymásra támaszkodva, mert akik egymásra támaszkodva élnek, azok
elfelejtik, hogy az igazság félúton van. Akik viszont tudják ezt, és ennek
szellemében élnek, azoknál nem alakul ki a társfüggőség, a birtoklás, a
féltékenység, a bosszúállás.

Az emberek jelentős része azonban soha nem fogja elismerni a saját

felelősségét A párkapcsolatok jelentős része ezért csak látszatra és
hazugságra épül. A felek görcsösen ragaszkodnak a semmihez, és
hajhásszák a boldogságot, ami számukra elérhetetlen. A boldogsághoz
ugyanis nélkülözhetetlen a felelősségvállalás mind racionális, mind érzelmi
szempontból. Ez egyes szám első személyben, százszázalékos
felelősségváH®* lás, mind a két fél részéről. Ha azután ő is azt érzi, meg én
is azt érzem, hogy ezt szeretnénk, akkor összekötjük az életünket. Ennyi, és
onnantól kezdve jön az üres pohár nap mint nap.

A szerelem, az igazi szerelem csodálatos erő, mint a tűz, amelynek érezni

szeretném a hevét. Az öntudatlanoknál azonban a szerelem valójában csak
vágy. Vágy az érzelmi biztonságra és stabilitásra, amit ők boldogságként
élnek meg. Az öntudatlanok szerelme nem egyenértékű a tudatosak
szerelmével. A tudatos nem keres. A tudatos az felnőtt. Aki felnőtt, az
azt mondja: „Érzem és tudom, hol a helyem itt, a földön, jól érzem magam
a bőrömben, és hiszek magamban. Minden gondolatomért, érzésemért,
tulajdonságomért és hiányosságomért felelősséget vállalok. A
helyemen vagyok mindenféle szempontból. Férfiként én vagyok önmagam
hercege, nőként én vagyok a hercegnő. Jól érzem magam a bőrömben, ami
azt jelenti, hogy tudok rengeteg mindent." Hosszú folyamat eredménye,
mire a tudatos ember elfogadja, hogy a hiányosságai nem szégyenfoltok,
mert amíg valamit szégyell önmagában, addig nincs meg benne a belső rend
és a belső béke. De ha tudatossá vált, akkor már nem keres
görcsösen, viszont érzékeli azt az energiát, ami nagyon hasonlít a benne
lévőhöz, hogy a másik is hisz magában, és jól érzi magát a bőrében. Két
tudatos ember esetében jut hely egymás számára.

Az igaz szerelem, ami nem támaszkodó jellegű, kizárólag felnőttek között

alakul ki. És az igaz szerelem mindig csak egy napig tart. Újra meg újra
meg újra, de mindig csak egy napig. Az az egy nap áll mind a két félnek
rendelkezésére, hogy kimutassa és kimondja, amit érez a másik iránt.
Kimondja nemcsak a pozitív dolgokat, hanem a fájdalmasat is.
Bebizonyítsa, hogy jóban-rosszban bátor őszinte lenni önmagához és a
párjához, meri átadni magát a másiknak, és ugyanezt elfogadni cserébe.
Mindezt úgy, hogy tudja, sérülhet, károsodhat, megéghet, mégis megteszi.

Az az igaz szerelem, amikor már nem félünk a fájdalomtól, nem félünk a

megégéstől, és tudjuk, önmagunknak tartozunk elszámolással azért, hogy
merünk-e mindent beleadva élni. Ha mindketten merünk szenvedéllyel élni,
akkor a nonverbális és verbális intimitás I állandóan magas fokon fog égni.
Ezt azt jelenti, hogy amikor megfogjuk egymás kezét, akkor érezzük a
másik bőrét, a melegét, az ujjait, a csontjait, mindent. Ez meleg, őszinte,
nyitott, egyenes kézfogás. És ugyanez 1 történik minden érintésnél, minden
ölelésnél, össze-bújásnál, minden csóknál. Ebből a szempontból
nem emelném ki a szexualitást, mert számomra az intimitás különféle
szintjei mind egyenrangúak. A döntő az, hogy legyen szó akár szexről, akár
simogatásról, akár becéző szavakról, abba beleteszem-e a szívemet. Mindig,
mindenbe. Abba, amikor hazaérek, átölelem, és megkérdezem: „Szia,
drágám, milyen napod volt?" Vagy abba, amikor leülünk és beszélgetünk,
vagy amikor haragszunk egymásra, de utána kibékülünk. És ez mindig csak
egy napig tart. A nap úgy végződik, hogy a két felnőtt ember megmossa a
fogát, ágyba bújnakJ

kis kifli, nagy kifli, és alvás. így. És reggel új nap kezdődik. Ha meg nincs
kis kifli, nagy kifli, akkor helló. Talán annyit mondanak, hogy jó éjszakát,
vagy annyit, hogy oltsd le a villanyt. Aludjunk!

Ha ezt a hozzáállást a magunkévá tesszük, onnantól kezdve a dolog úgy

működik, mint a profi marketingesnél, akinek teljesen mindegy, búzát ad el,
vagy tampont, mert a lényeg ugyanaz. Ha szívvel-lélekkel állok az
életemhez, akkor szívvel-lélekkel állok a másikhoz, a felnőttséghez, és a
szexualitáshoz is. Ez a szívvel-lélekkel, mindent bele, felnőtt szemlélet az a
mesterkulcs, amelyik minden zárat kinyit. Ha én vagyok a saját magam
mesterkulcsa, és a másik is önmaga mesterkulcsa, és ez a kettő találkozik,
akkor ott a határ a csillagos ég. Egy napig.

A Jaffa Kiadó könyveinek teljes választéka megvásárolható

könyvesboltunkban: 1114 Budapest, Vásárhelyi Pál u. 10.

Készült a Gyomai Kner Nyomda Zrt-ben, Felelős vezető: Csöndes Zoltán

vezériga
5999 Ft
emberek nagyon gyakran a megalkuvást hívják alkalmaiké dósnak. mint
ahagy a biztonságot hívják boldogságnak. Éppolyan Ónbecsapás mind a
kettő.”

Dr. Csemus Imre élő előadásai mindig népszerűek, ha azonban a

párkapcsolatok adják a témát, kivétel nélkül zsúfolásig megtelik a terem.
Miért okoz olyan gyakran problémát az, amire vala-mennyien vágyunk:
hogy megtaláljuk és megőrizzük a szerelmet és a boldogságot? Ennek a
kérdésnek ered a nyomába új könyvében a közismert pszichiáter.

A rövid választ már a könyv címe megadja. A „te és én” udvariassági

sorrendje helyett Én és te - hiszen aki nem tudja elfogadni és szeretni
önmagát, az mást sem képes igazán szeretni. A szerző ebből a tételből
kiindulva halad végig a kapcsolatok állomásain, a vonzalom ébredésétől a
bekövetkező szakításig, az első kamaszkori szárnypróbálgatásoktól a
felnőttkori szerelmekig, a családalapítástól a gyerekek érkezésén át a
válásig és az újrakezdésig, vagy adott esetben a kapcsolat sikeres
megmentéséig.

Miért nem azonos a biztonság a boldogsággal? Miért olyan gyakori a

társfüggőség? Hogyan öröklődnek a kapcsolati minták? Miért gond, ha egy
párkapcsolatban két vámpír szívja egymás vérét? Miért nem érdemes
tartanunk a kudarctól? Milyen intő jelek figyelmeztetnek a szerelem
halálára? Miért nem jó ötlet együtt maradni a gyerekek miatt? Miért fontos
meghúzni a határokat? Miért hasznos megtanulni, hogy az igazság félúton
van? És mire kellene szülőként időben megtanítani a gyerekeinket? A
könyv végére, választ kapunk ezekre az életünket alapvetően meghatározó
kérdésekre, és azt is megtanulhatjuk, hogyan tölthetjük fel nap mint nap a
kapcsolatunk poharát.

Dr. Csernus Imre a munkája során mindig hangsúlyozza, ő csak javaslatokat

tesz. Éppen ezért lesz az Én és te ha nem Is kötelező, de ajánlott olvasmány
mindenki számára, aki igazi szerelemre és hosszan tartó boldogságra
vágyik.

ISBN 97SM347S66S1