Bevezetés

 
Hogyan lehet adatokat nyújtani? (Kísérlet az első órán; ezeket kellett leírni:)
 Kor
 Nem
 Milyenféle élmények érnek bennünket? Érintéssel veszünk fel információkat
(szavakkal fejezzük ki  szószedet).

Ezek a kérdések a fejünkben lévő kognitív térképre utalnak, amivel a világot érzékeljük.
Ez nem egy szociálpszichológiai kísérlet volt, viszont az egyéni és csoportos reakcióink már
igen! 

A pszichológia területei:
I. Tárgyuk szerint
1) Emberlélektan
a) Egyénlélektan
 normális jelenségek lélektana (mi ezzel fogunk foglalkozni!)
 kóros jelenségek lélektana
b) Csoportos lélektan
2) Állatlélektan
Különböző módokon az egyéni és csoportos lélektannal is foglalkozunk majd. Az egyén a
csoportban, a csoport és az egyén viszonya, stb. Csoportos lélektanra példa: a kórházakban pl.
csoportterápia, ahol 80-100 fő összeül.
II. Céljuk szerint
1) Általános lélektan: a pszichológiás tananyag ez volt.
2) Összehasonlító lélektan
 összehasonlító állatlélektan (ember-állat lélektan pl.)
 pszichodiagnosztika (milyen problémák vannak? Ennek a
megállapítása)
 fejlődéslélektan
 nemek lélektana: férfiak és nők különbsége
 etnopszichológia: különböző népcsoportok lélektana
III. A tevékenység jellege szerint (alkalmazási területek)
1) Pedagógia pszichológia: mióta rendszeres iskoláztatás van, azóta használják
2) Orvosi lélektan
- klinikai pszichológia: olyan betegek, akiknek testi panaszai is vannak.
Súlyos betegek pl.
- pszichoterápia:
3) Munkalélektan
- ipar
- kereskedelem
- mezőgazdaság: növények zenehallgatási szokásai, és annak változása.
- közlekedési ágak: ergonómia - hogy kell megterveznem úgy, hogy
működőképes legyen XY személy számára.
4) Reklámpszichológia: média - az itt megjelenő pszichológiai hatások hogyan
alakulnak.
5) Művészetpszichológia: a zene jótékony hatása a betegekre pl.
6) Sportpszichológia: az élsportolókra nehezedő nyomás
7) Kriminálpszichológia: börtönpszichológia pl.
 8) Politikai pszichológia: pl. a választási időszak. A médián keresztül akarnak
hatni a szavazókra. Ki hogyan emlékszik vissza a választott politikusra a
választási eredmények előtt és után.
 
A pszichológia nézőpontjai:
 Biológiai: Ahogyan indult a pszichológia, vagyis az orvostudomány szempontjából nézik
a magyarázatokat.
 Behaviorista: A külső hatások fontosságával magyaráznak majdnem mindent. Rengeteg
állatkísérletet csináltak.
 Kognitív: Azt kezdik nézni, milyen folyamatok mennek az egyénben végre. Ugyanaz a
külső inger más viselkedést vált ki az egyik emberből, mint a másikból. Pl. ha nem beszéli a
nyelvet, nem érti a viccet.
 Pszichoanalitikus: Szintén orvosi alapokról indítja az egészet.
 Fenomenológiai: Az egyénre koncentrálnak, az Ő igényeit veszik figyelembe az adott
helyzetben.
 
Szociálpszichológia definíciója:
A szociálpszichológia annak a tudományos tanulmányozását jelenti, hogy hogyan hatnak a
társas és kognitív folyamatok arra, ahogy az emberek észlelik és befolyásolják egymást, illetve
ahogyan egymáshoz viszonyulnak.
A gyerekek szeretnek ajándékot kapni, játszanak vele, aztán ráunnak és félreteszik. Addig,
míg a testvér/játszótárs/valaki nem kezd el játszani vele. Akkor viszont játszani akar vele a
gyerek is. Miért?
Bizonyos szülőnek vannak olyan nevelési elvei, hogy nem vesznek vad játékokat (fegyver,
kard) a gyereknek. A leleményes gyerek a hasonló tárgyat (pl. seprűnyél) használja erre a
célra. A szülők ilyenkor néha pánikba esnek.
Választások. Jelölteket állítottak a pártok. Ott vannak a környezetünkben, de nem biztos,
hogy ismerjük őket! Kis faluban lehet, de általában nem ez a helyzet. Éppen ezért kérdés,
hogy mi alapján választanál? Régen a pártlogó alapján, ma már viszont a logók egyre
kisebbek, rejtettebbek. Miért helyezik az egyént előtérbe?
A Facebook is jó alap ilyen vizsgálatokra. Hogyan és miként lehet hatékonyan
kommunikálni? Pl. a tanárok könnyebben elérhetik-e a hallgatókat?
A filmek, sorozatok ránk vannak szabva. Pontosan ki van dolgozva, kinek, minek milyen
arányban kell benne lennie, hogy a film sikeres legyen. A művészfilmekben ez ritkábban van
jelen. Az emberek általában sejtik, mi lesz a film története, így elégedetten távoznak a
teremből. Pl. egy katasztrófafilm esetében. (Mondjuk ez csúsztatás. Erősen.)
A férfiak például igen segítőkésszé válnak, ha egy szép nőnek kell kinyitni az ajtót, vagy
előre kell engedni, stb. Megvizsgálták egy pályaudvaron, mennyi idő kell egy szép nőnek, aki
nem tudja feltenni a bőröndöt a vonatra, hogy valaki segítsen neki: nem sok. Pár másodperc.
Aztán egy átlagos nőt küldtek: 30 mp. Hosszabb idő volt rávenni valakit, hogy segítsen.
Olyan is van, hogy egy bűncselekménynél senki nem segített az áldozatnak. Még csak
mentőt sem hívtak.
Az ilyen kérdések nem csak a szociálpszichológia kapcsán merülnek fel, hanem a
hétköznapi életben is!

Tudományos és naiv pszichológia

Tudományos:
 Szisztematikus vizsgálatok
 Megismételhető vizsgálatok
 Elméletek alkotása
 Jól megszervezett, széles körű vizsgálatok, amiknek a kérdéseit máskor is fel
lehet tenni. Általában ugyanazok a válaszok, de ha változnak, az jelez valamit.
A válaszokból elméleteket is fel lehet állítani! Törvényszerűségek vannak! A
munkahelyi felvételi beszélgetéshez pl. lehet adaptálni az ilyen
törvényszerűségeket. A munkahelyi értekezletnél is, vagy iskolai előadáson is
lehet következtetéseket levonni különböző kérdéseknél.

Naiv:
 Hasonló kérdésfeltevés, mint a tudományos vizsgálatban.
 Hétköznapi józanész alapján jár el.
 Esetleges tapasztalatokból következtet.

Szociálpszichológia megközelítése:
 Mások fizikai jelenléte hat ránk - egyén a csoportban: az egyén viselkedése a többiek
jelenlététől is függhet. Pl. egy liftben egyedül, vagy másokkal bezárva mit csinálunk.
 Egyén akkor is képviseli a csoportját, ha egyedül van (pártállás, szurkolótábor,
nemzetiség): ez is befolyásol minket. Pl. a főiskolai csoportoknál az "ugyanolyan szurkolók"
könnyebben beszélgetni kezdenek.
 A szociálpszichológia az egyén társas viselkedését próbálja megérteni:
 
Történelmi irányzatok a szociálpszichológiában:
A tudományos pszichológiával egyidejűleg jelent meg a 19. sz. végén. Azt próbálják
először vizsgálni, milyen fajta társas hatások jelennek meg az egyén viselkedésében. Két híres
kutató van a korban. 1898: Norman Triplett: főleg sportolókat, biciklistákat és úszókat
vizsgált. Ha egyedül sportol valaki, vagy mással együtt, milyen különbség lehet a
teljesítményében? Elég, ha nézik, vagy akkor lesz jobb, ha be is szállnak? Volt egy másik
kutatás, ami mezőgazdasági munkásokat vizsgált, a kérdés ugyanez volt, viszont ezek társas
munkák voltak. Ellenkező eredmények születtek: ha csoportban vannak (pl. kötélhúzás,
csapatsport), az egyének visszafojtják a teljesítményünket.
Tehát egyénileg mérhető sportoknál figyelhető meg a teljesítménynövelés!
Amerikában és Európában némileg másképpen fejlődik, mások a vizsgált területek 
viszont ettől függetlenül szinkronban fejlődtek. Amerikában intenzív fejlődésnek indult: a
behaviorista szemlélet elkezdett beszivárogni a szociálpszichológiába, mivel a behavioristák
egyeduralkodó elméletnek akarták tekinteni. Ez viszont a szociálpszichológiában nem
működött! A társas hatásoknak nagyon nagy szerepük van, de arra figyelnek, az egyén hogyan
fogja fel a helyzetet, hogyan reagál. Európában a csoportokat kezdték vizsgálni!
A nácizmus, zsidóüldözés erős hatást gyakorolt rá: pszichológiai kísérletek
Németországban. A kutatók egy része Amerikába költözött, ami jól hatott az ottani
pszichológia fejlődésére. A nácizmus közben olyan kérdések merültek fel, ami szembesítette
az embert/kutatókat, mit csinál az egyén a totalitárius csoportban. Egyedül normálisak,
csoportban meg már "meghülyülnek".
Ezek a kísérletek milyen hatást gyakorolnak ma ránk? A délszláv háborúban, Afrikában
ezek újra és újra felmerültek!
1950-60-as években végzik az alapkísérleteket: az egyén, valamint a csoport működését
vizsgálják. Konformitás, stb. Az alapjelenségeket figyelik meg!
Az 1970-es években megerősödő kognitív irányzat egyesíti az amerikai és európai
vizsgálatokat. Újra előjött a kísérletező kedv a szociálpszichológiában.
  
Elméleti alapok és társadalmi problémák:
 A szociálpszichológiában az a legjobb, hogy az elméleti kutatások és gyakorlati
alkalmazások egyszerre tudnak menni. Nincs éles határ: elkezdünk vizsgálni egy problémát és
már van egy csomó alapkutatás hozzá, vagy alapkutatást végzünk, amit rögtön át is tudunk
ültetni egy gyakorlati problémára. Ezeknek az eredményeknek az alkalmazása szinte minden
téren visszahat!
A szociálpszichológia nagyon érzékeny a felmerülő társadalmi, politikai, gazdasági,
meggyőzéssel kapcsolatos témák iránt!
 

 Személyészlelés I.
 
Társas megismerés:
Azon folyamatok összessége, mely során az emberek értelmezik a többi embert, önmagukat
és a társas helyzeteket. Ez egy kognitív megközelítésű definíció.
 
Az első benyomások kialakítása: ha látunk egy-egy fotót egy hajléktalannak tűnő férfiről
meg egy jól szituált nőről, akkor könnyedén/határozottan megmondhatnánk a választ 1-1
kérdésre. Igazságkontrollja nincs a dolognak, így könnyen nagyot tévedhetünk! Lehet, hogy a
nő szélhámos, a férfi meg egy művész, akinek épp rossz napja van.
A kutatóknak is feltűnt ez a dolog. Teszteltek embereket, hogy pszichológiai szempontból
egészségesek-e. Aztán mindenki ugyanazokat a tüneteket mondta el (furcsán érzi magát,
rosszul alszik, hangokat hall) különböző orvosoknak. Nem tartották a kapcsolatot a
kutatókkal. A vizsgálat tárgya az volt, mikor buknak le? Az első alkalom, vagyis a tünetek
előadása után mind normálisan viselkedtek. Különböző intézményekben átlag 10 napig voltak
bent tartva, mivel mindenkiről kiderült, hogy nincs ok a benntartásukra. A kutatók a
távozásuk után elmentek, beszéltek a személyzettel, akik állították, hogy volt valami bajuk 
teljesen „normálisnak” tűnő ember, miért ne hinnének neki? A betegek viszont állították,
hogy tévedés útján kerültek be.
 
Iszonyú gyorsan, főleg tudat alatt zajlik a felismerés, néha felhasználva a múltbéli
ismereteket. Vagyis van egy kiindulópont és egy végeredmény, a folyamat általában kimarad.
A társas megismerés során kognitív struktúrákat és folyamatokat vizsgálunk az emberek
észlelésére vonatkozóan. Ez a fajta észlelés speciális tárgyakra vonatkozik!
 
Miben különbözik a fizikai és szociális észlelés?
Fizikai:
 közvetlen megfigyelhető tulajdonságokra épül
 egyszerű percepció alapján működik
 ha szokatlant észlelünk, újabb megfigyeléssel korrigálunk
(pl. megyünk lefelé a lépcsőn, nem emlékszünk, mennyi van, így lenézünk, hogy
biztosan tudjuk. Ilyenek pl. a vakok, mikor szobrot készítenek tapintás útján!)
Szociális:
 közvetlen nem megfigyelhető tulajdonságokat észlelünk
 bonyolultabb ítéletek, mint a fizikai világban
 az ítéletek következtetésen alapulnak és fennmaradásra törekszenek.
 ritkán vagyunk elfogulatlan megfigyelők.
(A külső megjelenésből vonunk le tulajdonságokat a belső tulajdonságok kapcsán! A
kérdés, hogy ez tényleg igaz-e. Ritkán gyanakszik az ember, hogy vajon igaza volt-e
 az elképzelés kapcsán. Előfordul, hogy tévedünk, de nehezen szabadulunk meg az
előzetes ítélettől.) 

Első benyomások kialakítása:

 az emberek kinézete és tettei alapján
 a megjelenés személyiségvonásokat, preferenciákat, életstílust tükröz (pl. punk-rocker
vagy plázacica.)
 kognitív reprezentációnk van emberekről, helyekről, eseményekről (pl. ismert város
utcáinak elhelyezkedése amolyan térképként van a fejünkben. Eseményeket is el tudunk
képzelni: pl tipikus típusú filmek  horror, katasztrófa.)
Egyszer egy színészt kiküldtek egy pályaudvarra, hogy próbáljon pénzt adni az ott
lévőknek. Senki sem fogadta el. Aztán egy kutató megkérdezte, mi történt, mire közölték,
pénzt kéregetett. Az ismert szituáció miatt már meg se hallgatták!
A személyészlelés aktív, konstruktív folyamat. (Mind részt veszünk a folyamatban.)
 
Az emberek fizikai kinézete az első, amivel kapcsolatba kerülünk, és ez alapján alkotunk
véleményt. Aki fizikailag szép, annak más előnyei is vannak. Azt gondoljuk becsületesek,
okosak, jók abban, amit csinálnak, erkölcsösek, stb. A szőkékről azt gondolják, nyitottak és jó
humorúak. A szemüvegesek intelligensek. Ezek általában nem válnak be, de ettől függetlenül
használjuk őket!
Amerikában a bíróságot vizsgálták. A szépeknek jóval alacsonyabb óvadékot szabtak ki.
Még a súlyos esetekben is enyhébbek voltak a büntetések (jobban figyelembe vették az
enyhítő körülményeket).
Babás arc: nagy szemek, távol ülő szemek, pici fül, kerek arc, stb. Rájuk ezek fokozottan
igazak!
Persze ezeket mindenki kihasználja: az állásinterjúra úgy öltözünk, ahogy azon a helyen
azt elvárják.
 
Burkolt személyiségelméletek  sémák
Nagyon kevés információból egész leírásokat tudunk adni. Tulajdonságok alapján is megy.
Kétféle megközelítés létezik:

Gestalt megközelítés
 koherens benyomásokat alakítunk ki
 az egész több a részek összegénél.

Vannak tulajdonságok, amik mellé csoportosítjuk a többit. Ez alapján alkotunk véleményt!

George Kelly végzett ilyen vizsgálatokat még az '50?-es években. Az ismert tulajdonságok
alapján konstruálunk egy egész személyt, ráadásul válogatunk köztük: van, ami fontos a
számunka, ám van, ami nem az. Regények szereplőit is elemezték, igazi személyeknél vegyes,
csak pozitív vagy csak negatív tulajdonságokat is adtak meg, majd közölték egy negatív után,
hogy a következő csak pozitív listás is ugyanaz, csak összekeverték.
Nem feltétlenül azok hasonlóak, akikről írnak, hanem azok, akik írják!
A kultúra alapján is be lehet kategorizálni embereket. Pl. mi a legfontosabb tulajdonság?
Egy amerikai és egy kínai teljesen eltérő válaszokat adna.
 
Aritmetikai modellek
 összegzési és átlagolási modellek
 a benyomás kifejezhető egyetlen számmal.
 Ez egy matematikai megközelítés. Az ismert tulajdonságok száma alapján változik a
kialakult vélemény. Ezek összegződnek, így kezdtek összegzési és átlagolási modellekben
gondolkodni. Anderson kezdett kísérletezni ezzel - összegzési modell. Ha van egy
tulajdonság, akkor azt értékeljük. Például a becsületes a 10 pontos skálán 7 pont. A
segítőkészség is 6 pont. Akkor 13 a megítélési pont. A marginális tulajdonságok bevonásánál
(horgászat, bélyeggyűjtés) nem emelkedett meg látványosan pozitív irányba.
Később rájöttek, hogy ezzel nem lehet jó visszaigazolást kapni. Így jött az átlagolási
modell. Ha van egy 6os meg egy 7es értékem, akkor összeadom, majd átlagolom, így kapunk
6,5-öt. Ha egy 1 pontos macskát hozzáveszünk, akkor (13+1)/3=4,6.
Később volt egy olyan kísérlet, ahol ugyanazt a listát adta ki, de egy dolgot kicserélt a
közepén (meleg vagy hideg szívű). Aztán volt, hogy ehelyett az udvarias-udvariatlan páros
került be. Utóbbinál inkább hasonlítottak egymásra az eredmények, míg az elsőnél
látványosan változott a megítélés. Különböző tulajdonságokat írtak listára, melyen X-elni
kellett melyiket tartják fontosnak.
A Gestalt-hívek közül sokaknak tetszett az átlagolásos modell. Anderson így '74-ben
létrehozta a súlyozott átlagolásos modellt, mivel nem minden tulajdonság értéke egyforma.
Kutatásokból határozta meg, hogy bizonyos kultúrkörökben melyik tulajdonság mennyire
fontos! Kellett egy együttható is: a benyomás kialakításához a hozzáállás (valamennyire)
pozitív. Ezek (aritmetikai) elementális modellek; elszigetelt vonásokban gondolkodunk!
Az attitűdnél is aritmetikai modelleket használnak.
 
Sémák ('32): Az emlékek nem csak kavarognak bennünk, hanem rendszert alkotnak. Úgy
idéződnek fel, hogy bármely kicsi része felidéződik, akkor az egész előjön. (Pl. jó illat egy
lakásban: nem az ugrik be, hogy de jót főznek, hanem hogy a nagymamámnál is ezt éreztem,
mikor...) A kognitív pszichológiában használják leginkább ezt a kifejezést. Gestalt
elméletéhez áll közel. Minden a dolog teljességében van, egészében kell nézni. Az észlelők a
meglévő szervezett tudásukat használják, ha bármilyen jelentést tulajdonítanak.

Fishbein és Hunter összegzési modellje.

A séma fogalma:
 A tapasztalatok alapján asszimiláljuk az információkat a már meglévő tudás szerint.
 A meglévő szervezett tudást alkalmazzuk a jelentés tulajdonításában.
 Szociális sémák: társas objektumok, helyzetek... Elvihetik a megismerést is akár!
Rendőrök említették, hogy családon belüli erőszakos esetbe beavatkozhatnak-e, ráadásul
az általános séma az, hogy a férfi veri a nőt. Mi van akkor, ha a nő veri a férfit? Külön
képezni kellett olyan személyzetet, akik kezelni tudják a helyzetet (nem röhögnek). Ezek a
kutatások '96 körüliek; Taylor pl. Azt kezdték vizsgálni, hogy hogyan lehet integrálni a
meglévő tudást a szociális sémáról, ha személyről van szó? Kompetenciára (ostoba, szorgos)
és rokonszenvi tulajdonságok dimenziója létezik.
 
 
Személyészlelés II.
 
Egy-egy "személyészlelési problémának" viselkedésbeli következményei is lehetnek. Pl.
egy bolti eladóra panaszt teszünk, mert bunkó volt. Nem ismerjük, nem tudjuk ebből mennyi
igaz.
Rengeteg információval rendelkezünk valakivel kapcsolatban, de csak a számunkra
fontosabbakat ragadjuk meg, ami alapján később kialakítjuk a véleményünket. Egy kísérleti
személyt beültettek egy kávézóba, majd nyilatkozniuk kellett arról, kiről mit gondolnak. Jött
egy feltűnően magas fiatalember, vett egy kávét, megitta, majd elment. Rá emlékeztek, de
csak a magasságára emlékeztek, arra nem, mit ivott. Egy jellegtelen ember viszont három
kávét kért, ami szintén kiugró tulajdonság volt - erre is emlékeztek, de csak a három kávéról,
más tulajdonságairól nem tudtak nyilatkozni. Fontos, milyen körülmények között tapasztaljuk
ezeket a tulajdonságokat. Ha pl. a magas srácot egy kosármeccsen látjuk játszani, akkor
annyira nem feltűnő: belesimul a helyzetbe.
Volt egy nő, tolta a gyerekét a babakocsiban, de kiskosztüm volt rajta és szépen ki volt
sminkelve  nem feltétlenül jellemző a friss anyukákra! A magyar körülményekhez/átlaghoz
képest ez kiugró volt.
Azt is könnyű megjegyezni, ha pl. valami/valaki eltér a forgatókönyvtől. Hogyan zajlik
egy születésnap ünneplése például. Mindennel kapcsolatban vannak elvárások, ám ezzel
kapcsolatban is lehetnek eltérések/kiugrások, amiről megjegyezzük az adott momentumot. Ha
például egy esküvőre vagyunk meghívva, akkor általában minden ugyanúgy zajlik, szépen ki
kell öltözni, stb. Mi van akkor, ha felteszik a szokásos kérdéseket és nem azonnal jön a
válasz, hanem jön egy kis csend. Nem illik megváratni a másikat, és ha gondolkodni kell a
válaszon, az már kibillenti a forgatókönyvet. Ha nemet mondanak, akkor meg pláne kiugró
jellegű! Ezután jönnek az elméletek, ki miért cselekszik úgy, ahogy.
 
Valakinek a megjelenése torzíthatja az ítéleteket, a benyomást. Ez igaz a jó és rossz
tulajdonságokra is. Ha előre tudunk valamit, akkor az egészet eltolhatja abba az irányba:
holdudvar-hatás.
Vizsgázásnál is van ilyen. Ott is akadnak forgatókönyvek, és nem érdemes kiugrást
produkálni. A pozitív irányú tévedés mindenki számára jó!
Az ilyen holdudvar-hatást okozó "benyomáskezdemények" miatt néha befolyásolva
vagyunk a döntésnél és elfogultak leszünk. Ha egy kolléga mindig udvarias, kinyitja az ajtót,
akkor jó embernek tartjuk, pozitív benyomást keltett, így ha vezetőnek kell megválasztani
valakit, az illető meg jelölt, akkor szívesen szavazunk rá, holott fogalmunk sincs, alkalmas
lenne-e erre a feladatra. A politikai választások esetében is ez a helyzet, a jó fényképekkel és
a kialakított képpel könnyen befolyásolhatók a választók! A státusz is ilyen befolyásoló
tényező lehet: ha magas beosztású valaki, akkor elhiszem, hogy jó képessége van az adott
feladathoz. Kérdés: mi van, ha kapcsolatok révén kapta a posztot, nem pedig képességek
alapján.
Jöttek néhányan (tanársegéd, egyetemi prof) vendégelőadást tartani, utána pedig
megkérdezték a hallgatókat, mit gondoltak, mi volt az előadás címe (már ebben is voltak
eltérések), milyen státuszban volt az illető és milyen magas. A státusz növekedésével a
magasság is nőtt, holott ez közel se volt igaz.

A frissebb emlékek erősebben befolyásolják az embert. Az elsőfajta információ

meghatározza a későbbieket. Megpróbálták listás, valamint személyes kísérletekkel is.
Kutatók vizsgálták, hogy milyen benyomást tesz valaki tesztlapon? Ha valaki úgy tölti ki
az 50 kérdéses tesztlapot, hogy az első felében alig van hiba, a másodikban jóval több, akkor
jobb eredményt kapott, mint az, akinek az első felében volt a több hiba, a végében pedig
kevesebb. A hibás válaszok száma egyezett! A tanárok azzal magyarázták, hogy a jól kezdők
biztos elfáradtak a végére. Ha pontszám szerint kell osztályozni, akkor a tanár személyes
véleménye akkor is más marad, még ha a jegy egyezik is! Mi van, ha figyelmeztetjük a
javítót? Könnyebb kikerülni az ilyen eseteket ennek következtében és csökkennek az ilyen
hatások a későbbiekben.
A helyzet viszont az, hogy ha szünetet iktatunk az adott átvitelbe, akkor az elsőbbségi
hatások szűnnek, és az utolsókat veszik nagyobb mértékben figyelembe!
 A magyarázatban mindig benne vannak a kiváltó okok. Eltérhetnek viszont a válaszok,
ráadásul igen nagy mértékben. Nem mindegy, hogy szerintük a tanuló tanult-e avagy sem.
Attribúciók = oktulajdonítások. Hajlamosak vagyunk okokat tulajdonítani, központi eleme ez
az észlelésünknek, ráadásul a mindennapi élet során is automatikusan következtetünk
bizonyos dolgokra. Ha egy kolléga pl. nagyon barátságosan viselkedik, akkor
elgondolkozunk, miért? 1) hasonló a személyiségünk, jóban vagyunk. 2) akar valamit. Ha
mindig mindenkivel ilyen, akkor nem gondolom, hogy ez közvetlenül nekem szól, hanem úgy
vesszük, Ő mindig ilyen. Ráadásul sok cégnél vannak viselkedési kódexek, azaz mit várnak el
- lehet, hogy annak megfelelően cselekszik. Főleg multiknál akadnak ilyen kódexek. Nem
mindegy, hogy az adott emberről mit gondolok, miért csinálja ezt. Az én viselkedésem
irányításához nélkülözhetetlen, hogy ne tévedjek. Ha azt hiszem, mennyire kedvel, közben
meg szívességet akar kérni, akkor nekem lesz kínos a szituáció.
Az adott cselekedet szándékos-e? (Véletlenül jött nekem az utcán, vagy szándékosan?)
 
Heidernek van egy elmélete 1958-ból: azt vizsgálta, hogy az emberek viselkedése mögött
okokat keresünk, ami egyetemes emberi tulajdonság - tehát ez természetes. Naiv tudósként
kell eljárni, az okok forrását elkezdjük keresni, de milyen dimenzióban keressünk? A
cselekvő személyben valamint a környezetben. A környezetből következő okokat
kereshetünk, ha azt mondjuk, az illető azért kedves, mert ez a szabály. Ilyenkor nem tudom,
egyébként is kedves-e! Ha azt látom, más helyzetben is ilyen, akkor már nagy a
valószínűsége, hogy általában is kedves.
Azt is próbálták nézni, ez az oktulajdonítás mennyire általános: nagyon! Heider maga is
kutatta - de mások is -, hogy ha forgattak geometriai formákkal filmeket, eseménysorozatokat.
Ez a forma/figura a főszereplő, ez mozog. Ha ilyeneket vetítenek a kísérleti személyeknek,
akkor ezeket a geometriai alakzatokat személynek tekintik és tulajdonságokkal ruházzák fel
őket. "A kocka utálja a háromszöget, azért üldözi." Mindent tulajdonságokkal ruházunk fel a
környezetünkben (kutya, macska pl.). Azt lehet mondani, hogy mindenben számunkra
ismerős helyzetet akarunk felfedezni. A felhők nézésénél is sok mindent bele tudnak
magyarázni a gyerekek - sárkány, hajó, stb.
Külső és belső okok vannak. A környezetből származók a külső okok, ez alapján nem
érdemes a személy milyenségére tippelni. Ha a környezet elvárásai szerint cselekszik valaki,
azt gondoljuk, ez nem Ő, csak ez a dolga. Pl. a rendőr viselkedése igazoltatás közben.
Mindenben ennek megfelelően viselkedik, semmiben sem tér el tőle. Ha utána megállítanak,
hogy milyen volt a rendőr, maximum azt tudjuk elmondani, jól végezte-e a munkáját. Ha
megbüntettek, akkor persze ez is torzulhat. Viszont amennyiben a forgatókönyvtől eltér a
helyzet, vagyis azt állítja, nem volt becsatolva az öv, holott épp az odalépése után kötöttem ki,
akkor mindenképp negatív irányba tolódik a vélemény, és ez személlyel kapcsolatos
következtetés! A munkája megítélése is ez alapján értékelődik ilyen esetben.
Ha pl. azt látom, hogy valaki továbbtanulna, de a család nem tudja eltartani, az emberke
meg munka mellett is tanulna, akkor azt feltételezem, erős belső motivációja van ezt tenni!
Minél nehezebb a helyzet, annál inkább ezt feltételezem!
A belső okoknál is különbséget lehet tenni képesség és erőfeszítés szerint! Képleteket is
írtak erre, de azok bonyolultak. A személyre jellemző okokat feltételezek, és ha valamelyik
(képesség, erőfeszítés) nulla, akkor a vizsga se sikerül általában. Amennyiben valamilyen
szintet megütnek, akkor sikerülhet a vizsga is.
 
Heider kezdte vizsgálni, hogy az oktulajdonítás természetes és automatikus dolog. Külső
környezeti nyomás vagy belső ok? Belső ok esetén szándékos vagy nem szándékos, valamint
erőfeszítés és képesség milyen arányban szerepelt? Megfelelő arányban kell lenniük, hogy
megfelelően irányíthassuk az életünket.
 Ha a boltban egy eladó türelmetlen és nem figyel rendesen, akkor belső oknak rójuk fel!
Kevesen gondolják/feltételezik, hogy sok az adminisztráció, a főnök épp kiosztotta, stb. A
panaszkönyvben is csak panasz van, ritka, hogy pozitív véleményt írnak! Az aztán tényleg
meglepő!

A Heider-féle elméletek/dimenziók azért működnek, mert azt lehet mondani, hogy a

modern megközelítések szerint inkább ilyen módon dolgozzuk fel ezeket az információkat.
Motivációs kérdések - ezek is szerepet játszhatnak!
 
Jones és Davis elmélete: egymással korrespondáló, vagyis egymásnak megfelelő
következtetések. Kísérlet: állásinterjúkat szimuláltak, ami teljesen életszerű helyzet.
Állásinterjúra jelentkezőket hívtak, egy ember pedig megtartotta. Többféle állás volt:
extrovertált embereknek való, introvertáltaknak való. Elsőre tudni lehetett, melyik állás
milyen típusú. Sok olyan kérdéssel bombázták őket, amik a beállítottság igazolására
szolgáltak. Ezeket az interjúkat levetítették másoknak, akiknek véleményt kellett mondaniuk
az alanyokról: alkalmas lenne-e az állásra, milyen, stb? Az extro- és introvertáltságot könnyen
megállapították, de mire vonatkozólag? Állásra vagy személyre? Pl. az introvertált állásra
jelentkező introvertált viselkedése esetében esélytelen, hogy a személyre vonatkozó
megállapítást biztosan tegyünk. Ha viszont egy extrovertált introvertált állásra jelentkezett,
akkor már gondok voltak.
Ezek szerepekre is igaz, így is kísérleteztek. A szerepelvárásoknak megfelelő viselkedés
miatt a személyre jellemző tulajdonságokra nehéz volt következtetni. Ha valaki viszont nem
az elvárásoknak megfelelően viselkedik, akkor erős a benyomás, hogy a személyisége miatt
van az eltérés, ráadásként még szándékosnak is titulálták!
 
Ha meg akarok győzni valakit valamiről, azt hogyan tegyem? Törvénymódosítási tervnél
szakértőt hívnak! Elmondja, miért is lenne jó, ha ez megtörténne! Hitelesebbnek tűnik!
Fogadás esetében dress code! Ezáltal megadják a viselkedési normát is. Punk cuccban,
bunkóként viselkedni nem kellene! Magára akarja vonni a figyelmet, stb.  a rá vonatkozó
következtetések negatívak is lehetnek! A hatás akkor se kerülhető el, ha nem szándékos volt!
A kultúrának az ilyen következtetésekben nagy szerepe van. Azt lehet mondani, hogy ha
magát a viselkedést nézzük, azt nem lehet címkézni jóként vagy rosszként. A kontextus
alapján illeszkedhet vagy eltérhet, de kultúránként is változhat az adott viselkedés, plusz
bizonyos helyzeteket is másként értékelünk bizonyos kultúrákban. A Krokodil Dundee-s vagy
milyen film nagyvárosos részében is akadnak ilyenek! A rabló szeme láttára előhúzza a
nagyobb kést, ami miatt a rabló megijed. Ez eltér az "add oda a tárcád, az életed nem ér
ennyit" elmélettől.
 
A kultúrában két alapvető irányzat van: csoportra és egyénre helyezi a hangsúlyt.
 Egyénen a hangsúly: az egyén szabadságát, önállóságát tekintem legfőbb értéknek
(pl. az USA). Ha itt vizsgálták az embereket, és azonos szituációkat mutattak, mint a
többieknek, akkor hajlamosak személyes vonásokban gondolkodni, és a cselekedet
megítélésénél is ilyen tulajdonságokkal ruházzák fel őket. Miért csalt? Önző, előnyhöz akar
jutni, nem vesz tekintetbe másokat.
 Csoporton a hangsúly: kölcsönös függés hangsúlyozása! Ha nekik mutatták ezt a
felvételt és a csalásos kérdést feltették, akkor sokkal inkább figyelembe vették a társadalmi
kapcsolatokat/helyzetet, valamint a szabályrendszerek milyenségét, melyek között döntenie
kellett. Teljesen más indokok: hát igen, nem sok választása volt, mivel munkanélküli; hát
igen, láthat a helyzetéből, hogy komolyan pénzre volt szüksége, ki kellett használnia a
kínálkozó alkalmat.
 Ezek többnyire amerikai kutatási eredményeket tartalmaznak, az európai kultúra csak
színesítésként van benne. A beállítottság más, a kérdéseket is másként kell feltenni. A japán
verziónál a kérdéseltevéssel is gondok voltak. Korrupciós ügyekkel kapcsolatban, "elmenne-e
lefesteni a főnöke kerítését szabadidejében?": kezdjük ott, hogy Japánban nincs kerítés! A
kérdésfeltevésnek is passzolnia kell, tehát olyan legyen, mint más kultúrába.
A személyészlelés minden kultúrában jelen van, csak éppen a dimenziók különböznek a
többitől. A japán példa tökéletes erre.
 
Kelly-féle modell: többdimenziós modell, mert szerinte a többi leegyszerűsítő!
A háromdimenziós modellje: helyzet/kontextus (amiben a viselkedés megjelenik), az akció
célja vagy tárgya, a cselekvő. Ebben a modellben a három együttható változását vizsgálják!
Másfajta dolgokat kezdenek figyelni benne: a megfigyelt akció időben állandó vagy változik?
Helyzetenként változik, vagy mindig ugyanaz: a helyzet megkülönböztető szerepű-e?
Az állandóságot, a disztinktivitást (megkülönböztető jellegű-e  más emberek is így
viselkednének az adott helyzetben, vagy nem?), valamint a konszenzust is figyelembe veszi.
Az attribúciónál nem megy sokkal messzebbre, mint Heider. Ugyanúgy a külső és belső
okokra vonatkoztat. Ha erős a disztinktivitás és erős a koszenzus, akkor külső, ha gyengék,
akkor pedig belső ok.
Ha benne vagyunk egy adott szituációban, akkor ezt így nehéz átgondolni, mert valahol
"túl" bonyolult ehhez! Ha így csináljuk, akkor sok hiba lehet benne!
A mindennapi életben nem teszünk nagyobb erőfeszítéseket, a közepes szintet hozzuk és
az elég. Más faktorokat is használunk, így még ez a modell sem elég  legalábbis ha már
egyszer komolyabban belegondolunk ebbe, akkor erre jöhetünk rá.
Felvételt készítettek egy feltűnően szorongó nőről. Hang nem volt, csak felirat. Semleges
hétköznapi téma, valamint kicsivel intimebb az átlagnál. Megmutatták embereknek, és azt
várták, hogy az intim/személyes tulajdonságoknál azt mondják, magától a témától szoronghat,
a nyaralásos témánál meg pl. a kamera miatt szorong. Ha viszont meg kéne jegyezni, miről is
beszéltek, akkor még kevesebb kapacitás maradt a mérlegelési folyamatok véghezvitelére, így
pedig torzul a kialakított benyomás.
 
Torzító hatások:  
Én fogalmak: hajlanak afelé, hogy selfnek hívják az ént. Ez összehangolja a
gondolatainkat, az érzelmeinket és a viselkedést. Ha önmagunkra gondolunk, akkor egységes
egészként tekintünk magunkra - koherens! Törekszünk is arra, hogy a rólunk szóló
információkat egésszé alakítsuk. A self az önmagunkról való ismereteinket, tudásunkat
tartalmazza. Ugyanakkor van az önértékelésünk, ami szintén befolyásolja a magunkról
alakított képet. A magunkkal kapcsolatos érzéseink, észleléseink, emocionális részek.

Az egyén képességeit (és szerepeit) tartalmazza az önismereti lista. De hogyan alakítjuk ki

ezeket a képeket? A visszajelzések segítenek ebben. Bem ('67-es elmélet) foglalkozott ezzel a
témával. A saját viselkedésünk, hogy bizonyos helyzetben hogyan viselkedünk, jó támpont
lehet. Hogyan vonjuk le a következtetést? (Ha kések egy óráról, az viselkedéses jelenség. Ha
megkérdezzük miért, akkor nem az a válasz, hogy lusta vagyok, de le is vonhatnánk
magunkkal szemben ezt a következtetést.) A saját viselkedésünkből következtetünk a saját
belső állapotainkra. Vagyis azt mondja, a viselkedés az elsődleges. Ha egy buliban vagyunk,
nem azt vesszük észre, hogy jókedvünk van, hanem együtt nevetünk a többiekkel. Azért ez
egy elég szélsőséges behaviorista elképzelés mondjuk. Bem azt mondja, a viselkedésem váltja
ki az attitűdjeimet. A tényleges viselkedés megfigyeléséből könnyen következtetünk, de mi
van, ha elképzelünk egy helyzetet?
 Ha elképzeljük a vizsgát, és úgy gondolkodunk, hogy nekem ez megy és tudom és jó
vagyok, akkor érdekes módon tényleg jól teljesítünk! Vagyis a pozitív gondolkodás
eredményhez vezethet. A vizsgán ezért nő a határozottságunk, a kitartásunk, és ezáltal a
tényleges teljesítmény is növekszik. A sportpszichológusok rendszeresen használják ezt a
technikát.
De ez mindig így van? Minden esetben a viselkedésünkből vonunk le következtetéseket? A
viselkedésnek tagadhatatlanul nagy jelentősége van, de akkor vonunk le ebből következtetést,
ha fejben valami nincs rendben. Akár a viselkedéstől függetlenül is lehet egy érzelmi
állapotunk. A belső állapotnak és a viselkedésnek általában egyeznie kell, de ha valami a
belső állapottal nincs rendben, abból vonhatunk le következtetést. A motiváció is fontos. Két
fajtája van:
 belső (intrinsic): belülről fakadó kényszerek a viselkedésre. Pl. ha valamit szeretek
csinálni, szabadon megválaszthatom a viselkedésem, és úgy viselkedek, ahogy nekem tetszik.
 külső (extrinsic) motiváció: valamilyen külső behatás, nyomás miatt viselkedem úgy,
ahogy. Pl, ha el akar valaki adni egy edényt házaló ügynökként, stb.
Beengedtek gyerekeket egy szép, színes, jól felszerelt szobába. A gyerekek szívesen
rajzoltak. Egy másik ilyen szobában cukorkát adtak a rajzért. A cukorkáért többet rajzoltak.
Aztán beengedték őket egy másik szobába, és nem mondtak semmit. Akik korábban nem
kaptak jutalmat, azok továbbra is szerettek rajzolni, a cukorkás bagázsnak viszont elment a
kedve.
Meg kell találni az egyensúlyt: a folyamatos jutalmazás hosszútávon nem működik, de
teljesen elhanyagolni sem szabad. Mindegyik kísérlet ezt mutatta, pedig elég sok félét
csináltak.
 
Clooley az önismeretről gondolkodva bevezette a reaktív én fogalmát: ez azt jelenti, hogy
nem függetlenül vagyunk a világban, nagyon is befolyásolnak minket a többiek. Fontosak a
tőlük kapott visszajelzések! Ilyen módon ezek a reakciók formálnak bennünket.
 
Miller önbeteljesítő jóslatok elmélete: rengeteg fajta vizsgálat született, sok iskolai
közülük. Új osztályokat vizsgáltak. Megmondták a tanároknak, hogy ez meg ez kiemelkedően
jól teljesített az előzetes felmérésen, de közben fele-fele arányban osztották fel a pozitív és
negatív véleményeket. A tanárok félévkor adott jegyeit vizsgálták, és tükröződött a korábbi
vélemény rajtuk. Ennyire befolyásolta a tanárokat a korábban kapott eredmény? Ha a
gyerekek saját énképét erősítjük, hogy akkor idővel úgy kezdenek viselkedni, amilyennek
mondjuk őket. A rossz tanulónak tartott gyerek előbb-utóbb az lesz. Ha azt mondjuk, hogy
szorgalmas jó, stb., akkor az lesz. A kisebbségi tanulóknál is alkalmazható lenne ez a
módszer.
 
Leon Festinger társas összehasonlítás elmélete '76-ból. Azt mondja, az emberek mindig
ebben a reaktív helyzetben vannak, és így folyamatosan értékeljük magunkat oly módon,
hogy más emberekkel hasonlítjuk össze magunkat. Általában hasonló embereket keresünk,
akivel magunkat összemérjük, hasonlítjuk. Társadalmi szempontok, nem, lakóhely alapján pl.
Ez alapján kapunk visszajelzést magunkkal kapcsolatban. A környezetünkben lévő emberek
természetes összehasonlítási pontok. Idegenekhez is, de főként hozzánk közelebb állókkal.
Hogy kihez is hasonlítjuk magunkat? Hobbi sportolóként pl. ne egy olimpikonhoz hasonlítsuk
magunkat, mert akkor csak mély depresszióba zuhanunk. Ha viszont egy hozzánk hasonlót
keresünk, akkor már lehetnek pozitív élményeink is. [Vagyis én ne a Safetys oktatókhoz
hasonlítsam magam, hanem a többiekhez, akik oktatásra jönnek!]
Ebből tudjuk leginkább kiszűrni, hogy egyediek vagyunk-e, miben különbözünk a
többiektől? Ezek a tulajdonságok, amik rendre kijönnek ebből, azok a saját selfünk részévé
válnak. Egyáltalán milyen dimenzióban mérjük magunkat? Például ha valaki balkezes, akkor
ezt a dimenziót a saját selfje részének tartja [nem feltétlen]. Tehát olyan dimenziókat
keresünk, melyek megkülönböztetnek a többiektől.
 
Az önismeretünket tekinthetjük gazdagabbnak és pontosabbnak, mint mások
megismerését. Már csak azért is, mert magunkkal többet vagyunk, mint másokkal. Hasonló
módon szervezzünk a magunkról szerzett infókat, mint a másokról szólókat, de vannak
különbségek is. A tudás mennyiségében vannak főként, tesztelhetjük saját természetünket
egyik helyzetből a másikba térve. Ha magunkat kell jellemezni, és ezt le kellett volna írni
magunkról, akkor nem lenne gond. De ha már szavakat kell írni, akkor már nehezebb az
ember dolga. Amikor másokról gondolkodunk, nem finomkodunk, szélsőséges véleményeket
is megfogalmazunk róluk.
Különbség az attribúcióban: ha viselkedünk, nem látjuk, hogyan viselkedünk. Belül tudjuk,
de látni nem látjuk. Ha mást látunk, akkor az kiemelt ingerként funkciónál, azzal kapcsolatban
könnyen és gyorsan adunk reakciót. Magunkkal kapcsolatban nincs ilyen kiemelkedő inger,
így külső tényezőnek tulajdonítunk viselkedési jegyeket  cselekvő-megfigyelő torzítás.
Mások ilyen típusú viselkedését belső tulajdonságokra vezetjük vissza. Okokat nyugodtan
tudunk keresni és más fajta módon tudjuk keresni az okokat, ha ránk, és megint más módon,
ha másra vonatkozik. Például ha egy bestseller könyvet olvasunk és az tetszik, akkor azt
mondjuk ezért-meg-azért jó. Sok könyv tetszik nekünk, így olyan tulajdonságokat választunk
ki, amik megkülönböztetik a többitől. Nem magunkból indulunk ki. Ha egy barátunk olvassa
és tőlünk kérdik, miért szereti, akkor azt mondjuk, azért, amiért mindenki más. Az Ő belső
tulajdonságai közt keresem a tulajdonságokat - egyébként is szeret olvasni, szereti a
romantikus regényeket, stb.
Fontos, hogy a hangulatunkat mi befolyásolja. Van, akinek le kell írnia, van, akit
kérdezgetnek. Azt hinnénk, hogy a naplót író figyel magára és pontosan tudja, miért. Vagy
legalábbis pontosabban. A helyzet az, hogy semmivel se volt pontosabb, mint a szóban
kérdezős válaszok. Ezeknek a befolyásoló tényezőknek nem is vagyunk tudatában. Pl. esik az
eső, sokan depisebbek. Mindent mondanak okként, csak az időjárást nem.
 
Milyenfajta torzító hatások lépnek fel, ha másokkal nézzük ezt, vagyis másokról alakítunk
ki képet? Általában azt hisszük, hogy a másokról és a világról kialakított képünk helyes.
Siker-kudarc attribúció, minek tulajdonítjuk őket. Pusztán attól, hogy az ember nő vagy férfi,
másként nézzük. A nőknek kevésbé tulajdonítunk sikereket; ha mégis sikeres, akkor a
környezetben keressük az okokat. A férfiak esetében "sokat dolgozott, jól" stb okok.
Gazdagság-szegénység attribúció: Azt gondoljuk, hogy a szegény ember maga tehet róla, de a
gazdag az szerencsés - beleszületett. Kevesen feltételezik, hogy kemény munka árán szerezte
a vagyonát. Ausztráliában csináltak ilyen vizsgálatot: a bevándorlók között többször fordult
elő, hogy a gazdagok megdolgoztak érte, de a "bennszülöttek" ellenkezőleg gondolták. A
csoport hovatartozás fontos szempont befolyásolás, nézet terén. Felelősség attribúciója:
különböző baleseti helyszíneket mutattak az embereknek. A kísérleti személyek nagyobb
felelősséget tulajdonítottak az elkövetőnek, minél nagyobb kárt okozott. (Pl. egy autó csak a
kerítés találta el, egy másik meg a házba csapódott.) Még ha a mellékes információkat (rossz
volt a fék) is ismerik, akkor is hajlanak a nagyobb kár elmélet felé.
Felléphet okozás irányába történő torzítás is: ha valamilyen dolgok egy időben történnek,
akkor elég érdekes elméletek születhetnek.
Belső attribúció irányában torzítjuk: belső oknak tulajdonítanak, mikor nyilvánvalóan
külső ok van! (Pl. Castroról kellett esszét írni, felolvasták őket, és még akkor is Castro
támogatójának véltek egy-két embert, mikor tudták, ez volt a feladat, hogy ilyen esszét
írjanak!)
 Cselekvő-megfigyelő torzítás: mi azért teszünk dolgokat, mert a helyzet ezt követeli, más
azért, mert így cselekszenek.
Konszenzusra vonatkozó információ torzulása: van egy statisztikai esély arra, hogy valami
megtörténjen. Többféle ilyen is van, de pl ha egy introvertált személyről szóló jellemzést
olvasunk, és megadnak foglalkozásokat, hogy melyikhez illene inkább, a többség a
könyvtárosra tippelt. Persze az orvosok is lehetnek introvertáltak, de az átlag nézet az, hogy
inkább a könyvtáros illik hozzá. A statisztikai adatokat, hogy könyvtárosból kevesebb van,
orvosból több, nem vesszük figyelembe.
Motivációs torzítások: a saját sikereinknek és a társunk kudarcának belső tulajdonságokat
tulajdonítunk. Pl. azért nyertem meg egy verseny, mert olyan jó vagyok, meg okos, de ha
veszítek, akkor tuti hogy hibás volt valami, fújt a szél, stb. Ha viszont más veszít, akkor nem
készült eleget, stb. Önkiszolgáló torzítás.
 
Self:
A koherens énfogalom minden kultúrában megvan. Ez a self viszont több részre tagolható,
és egymásnak ellentmondó részei is lehetnek. Többféle helyzetben többféleképpen is
viselkedhetünk. Ha mondjuk egy előadó óra közben cigánykerekezne, az furcsa lenne. Ha
viszont otthon épp a gyerekekkel játszik, akkor már kevésbé. A dimenzió két végét is be
tudjuk tölteni ugyanabban az életszakaszban.
Self komplexitás, azaz én-összetettség. Linville nevezte így, azt mondja, hogy a selfünk
ilyenekből áll. Ha kevés számú és egymáshoz hasonló self részünk van, akkor alacsony self
komplexitás. Ha sok, egymástól különböző self részünk van, akkor magas self
komplexitásunk van. Ha sok különböző szerepet töltünk be, és mindig hasonlóan írjuk le
magunkat, akkor alacsony self komplexitásúak vagyunk, mert a fő tulajdonságok egyeznek.
Ha kevesebb szerep van, de nagyon különbözőképpen viselkedünk, akkor nagyon magas lehet
a self komplexitás.
Ha valami baj, csalódás ér minket, akkor az az önértékelésünket és éri! Nagyon
szélsőségesen ki tud lengni a hangulata. De ha minden sikerül, akkor pozitív irányba lesz
kilengése. Aki magas self komplexitású, az sokkal kiegyensúlyozottabb - a különböző self
részek kiegyensúlyozzák egymást.
Ezeket a self részeket fogalmazzuk egy koherens énképpé. Mi segít ezt fenntartani?
 A korlátozott hozzáférhetőség az egyik  amíg egy szerepben vagyunk, nem férünk a
többihez. Mi válthatja ki az egyik self működésbe lépését?
 Szelektív memória: mindenki megkonstruálja a saját személyes életrajzát. Ha pl.
felelősségteljes és jó főnökök vagyunk, akkor a sulis felelőtlen történeteket elfojtjuk.
 Attribúciók: a cselekvő-megfigyelő torzítás nagyon fontos! A helyzetnek tudjuk be a
saját viselkedésünket, így a saját konzisztens énünket ezáltal is fent tudjuk tartani.
 Kulturális hatások. Mindenfajta kultúrában fontos a konzisztens én! Két különböző nagy
csoport van: az egyén függetlenségét hangsúlyozó kultúra (európai, észak-amerikai), valamint
a kölcsönös függőségre épülő (Ázsia, Afrika). Előbbinél egyéniségnek tartjuk magunkat 
tulajdonság listák a saját állandó jellemzőinkről; általános vonáskészlet, amit használunk.
Utóbbinál ilyet nem tudnak csinálni, rögtön megkérdik hol és mikor? Meg kell határozni a
kontextust: egyetemistákként, munkahelyen, otthon, stb. Minden helyzettől független,
általános jellemzést nem adnak! Ha őket kérjük a jellemzők megadására, egészen más
tulajdonságokat vesznek fel: az egyént csoport-hovatartozáson keresztül határozzák meg. Ha a
gyereket pl sárgarépával etetnénk, itthon a fütyüléssel érvelnénk, ami egyénre vonatkozik. A
függőségi kultúráknál a kertész munkájával érvelnének.
 
 Az önértékelés a saját selfünk pozitív vagy negatív értékelése. Az ezzel foglalkozó
vizsgálatok nagy része az USÁban készült. Alapvetően az összes tanulság erre az országra
vonatkoztatható, de ránk is érvényes valamilyen szinten. Ha megkérdik, mennyire elégedettek
magukkal, az amerikaiaknál az erős pozitív önértékelés a normális! Nálunk is a pozitív a
normális, de kicsit visszafogottabban.
Mennyire vagyok jó sofőr? Kérdés: mihez képest jó? Minden tekintetben úgy gondoljuk,
az átlag felett tartózkodunk. Vagyis az igazi kérdés, hogy az átlaghoz képest milyenek
vagyunk?
Ez jelentkezik mindenben, ami a jövőre vonatkozik. Ha egy jövőbeni eseményről
kérdeznek, vagyis hogyan teljesít majd a vizsgaidőszakban például, akkor az előző tendenciák
fokozottan jelentkeznek. Azt gondoljuk, a többi emberhez képest fokozottan jól fogunk
teljesíteni. Pozitívan, "rózsaszín ködben" látjuk a jövőnket, még a sikerre vonatkozó
kérdésekben is. A válaszadók pozitív irányban nagyon elfogultak! Mindenütt ilyenfajta
eredmények vannak, vagyis magunkat nagyon extrémen és pozitívan értékeljük.
 
Ezzel ellentétben a világ nem mindig ezt igazolja vissza. Rengeteg énvédő torzítást
használunk (Kunda foglalkozott ezzel, '90). Az információk gyűjtését és feldolgozását kell
először megvizsgálni. Úgy kell szelektálni és feldolgozni, hogy igazolja az általunk kialakított
képet - vagyis úgy forgatjuk és módosítjuk, hogy ez megtörténjen. Kognitív folyamat, szinte
túlzottan pozitív önértékelést kapunk. Olyan helyzeteket keresünk, ahol a saját önértékelésünk
pozitív visszajelzését meg tudjuk találni. Az is fontos, milyen dimenziókat veszünk fel az
önértékeléshez, vagyis miben hasonlítjuk magunkat. Ez rengeteg dologra kiterjedhet - sport,
zene, stb. -, de azokat keressük, ahol pozitív eredményt kaphatunk.
Milyen, az énünk számára pozitív torzítást tudunk végezni? Csoportos tevékenységnél
felértékeljük a saját munkánkat, főként akkor, ha jól sikerült. Ha a dolog nem jól végződik,
akkor kihúzzuk magunkat  a kudarcot nem sajátítjuk ki. (Választás > egy csoportot
kérdeztek előtte és utána, de az eredményhirdetés után többen szavaztak a nyertesre, mint
amennyivel nyert.)
 
Társas összehasonlítás: Festinger összehasonlítási és önértékelési modellje. A személy
közelisége fontos  barátokkal, csapattársakkal, családdal, stb. , ilyen személyekkel
hasonlítjuk össze magunkat. Vannak olyan vonások, amiket nagyon énközelinek tartunk.
Fontos, hogy ebből jól kerüljünk ki! Ha rosszul jövünk ki, akkor elfogult összehasonlításokat
keresünk, vagyis olyan módokat, amik lefelé irányulóak, így magunkat hozhatjuk ki
pozitívabb színben. Például egy vizsgát írunk, közepes eredményt értünk el, de ezt nem
önmagában nézzük, hanem összességében. Akkor pl. lehet, hogy azt látjuk, hogy a többség
ennél rosszabbat írt, és csak néhány olyan jegy volt, mint a miénk  jobb nem is volt. Ilyen
esetben átlagos felülinek értékeljük a saját teljesítményünket.
Rákos betegeket vizsgáltak olyan szempontból, hogy a tüdőrákos megbetegedések
esetében hogy tartják fenn a pozitív önképet a betegek? Milyen lehetőségeik vannak?
Elfogult összehasonlításokat használnak: úgy gondolkodnak a kérdésről, hogy nekik milyen
fajta rákos betegségük van. Korán vették észre, könnyen gyógyítható fajta, már idősek, így
nem tragédia, meg hasonló magyarázatok, amelyekkel a saját önképüket tudják javítani.
Vannak olyan szövetségek/alapítványok, melyek segítenek ebben!
A legrosszabb esetben is igyekszünk a pozitív részét nézni a dolgoknak.
Azt nézzük, mik a pozitív tulajdonságok számunkra, egyre szilárdabbá válik az
önértékelésünk, s ezt az énvédés szolgálatába tudjuk állítani.
 
 
Önkárosító stratégiák
 Nem akarunk magunkról negatív attribúciót levonni, mert fontos a saját pozitív önképünk.
A negatív attribúciókat mindenképpen távol akarjuk tartani! Mesterséges hátrányokat
teremtünk saját magunk számára!
Vizsgahelyzetet teremtettek a kutatók. A diákokat előre megkérdezték, mennyire nehéz a
vizsga: sokan úgy tartották, nehéz lesz. Egy részük tanult, másik részük viszont kicsit segítette
a teljesítményüket. Volt ilyen lehetőség, hogy agyműködést serkentő anyagot bevegyenek,
valamint egy másik is, ami levertséget, kimerültséget idéz elő. Mindkettőből választottak.
Akik alapból biztosak voltak magukban, bevettek tablettát úgyis-menni-fog-rontani-nem-
fog-a-helyzeten alapon. Akik viszont nem voltak biztosak magukban, más stratégiát
választottak: nem csoda, hogy nem sikerült, azt mondták a tablettáról, hogy csökkenti a
teljesítményt, bevették és lám, tényleg nem ment. A tabletta az oka, nem az, hogy nem tanult -
ezzel védik magukat.
Az önkárosító stratégia nagy negatívuma, hogy a saját, valós teljesítményünket tényleg
csökkenti!
 
Tanult tehetetlenség
Ha hosszabb ideig ellenőrizhetetlenül történnek velünk a kellemetlen események, akkor
idővel feladjuk, hogy megbirkózzunk a helyzettel. A katasztrófák (árvíz vagy ilyesmi) idején
az emberek teljesen apatikus állapotba kerülve meg se próbálnak tenni magukért, még akkor
se, ha idővel lehetőségük lenne rá! Segíteni kell nekik. A munkanélküliség, válás, mély
szegénység esetén is tapasztalható ez. Miért nem tettek a szegénység ellen? Eszükbe se jutott,
minek, úgyse menne, stb.
Nem mindegy, hova tesszük a hangsúlyt ilyen helyzetben: ha pl. azt mondja, rosszul mérte
a fel a hitel feltételeit, vagyis az Ő hibája volt, akkor könnyebb a helyzet, mint ha mást
hibáztatna - ilyenkor viszi a tanult tehetetlenség irányába! Vagyis saját magunk hibáztatása
még akár jó is lehet.

Csoportok
 
Társas identitás
Mi van, ha csoport is csatlakozik ezekhez a folyamatokhoz? Önmagunkat kategorizálni
szoktuk, és ezek a kategóriák egy-egy csoporthoz köthetnek bennünket. Ilyen szempontból
egyáltalán nem mindegy, milyen csoportok részének tekintjük magunkat. Önmagunk
megítélésekor azon csoportokat is végigvesszük, amiknek a tagjai vagyunk. A társas identitás
az én fogalom azon aspektusai, melyek abból a tudásunkból származnak, hogy milyen
csoportok tagjai vagyunk. Ez egyszerűen kiterjeszti az én fogalmat, ráadásul az egyénen túlra,
egy egész csoportra. Ez normális, társas identitásra legalább annyira szükségünk van, mint
társakra.
Egy csoport tagjának kategorizáljuk magunkat, de milyeneknek? Sok csoport tagjai
vagyunk, származás, nem, kor, munkahely, stb. alapján, de vannak ideiglenesek: büfénél
sorban álló, 7-es buszon utazó. Csak a fontos csoporttagságaink épülnek be az identitásunkba,
de a kevésbé fontos, ideiglenes csoporttagságok is hatással vannak ránk. A viselkedésünkre,
gondolkodásunkra kihatással vannak az alkalmi csoportok. Az állandó csoportok közé
tartoznak a vallási, lakóhely szerinti csoportok pl.
A saját csoportunkat hogy ismerjük meg, mit tudunk róluk? Az információkat a
környezetünkből szerezzük be, a szüleinktől, a médiából, stb. Ebből következik, hogy a
csoportunk viselkedését meg tudjuk figyelni, de mindez olyan gyorsan történik, hogy talán fel
se tűnik. Sokkal feltűnőbbek, ha pl. új munkahelyre kerülünk: mennyi a tolerálható késés,
mekkora távolságot kell tartani a főnökkel, lehet-e közvetlen vele az ember, kit lehet tegezni,
kit nem, mennyi az ebédszünet és mikor? Minden csoport alakít magának szabályokat, amiket
a tagoknak kell ismerniük és be is kell tartaniuk.
A társadalmi helyzetünk is befolyásolhatja, milyen csoport tagjai lehetünk? A csoport
nyomására ki tudunk alakítani bizonyos viselkedési formákat. A férfiak gyerekneveléssel
kapcsolatos tudása nem meglepő, de a társadalom a nőket tekinti főként gyereknevelő
szülőnek. A férfiak részéről ez tanult viselkedés.
Kérdés: a csoporttagság vagy az egyéni tulajdonságaink a fontosabbak? A csoporttagság
nem mindig aktív. Pl. ha kokárda van valakin márc. 15-én, akkor Őt a magyarok csoportjába
soroljuk. Aznap, nem akkor, amikor épp nincs rajta.
A más csoporthoz tartozók jelenléte is erősíti, hogy mi melyik csoporthoz tartozunk:
fizikailag egy helyre csoportosulunk, többnyelvű társaságban a saját nyelvünket használjuk pl.
Vannak kisebbségi és többségi csoportok. Ez nem feltétlenül feltűnő, ha a többségi csoport
tagjai vagyunk, a kisebbségi csoportoknál viszont annál inkább. Pl. a jobb- és balkezesek. A
csoporttagság hozzáférhetősége növekszik, ha versengés/nézeteltérés van a csoportok között:
foci drukkerek itthon - meccs előtt-alatt-után verekszenek, színben is jelzik, stb.
Azt lehet mondani, hogy a csoporttagság az én fogalomra is nagy nyomást gyakorol, de
önmagunkat úgy látjuk, mint az adott csoport egy tipikus tagját. Úgy gondoljuk, mi jól
beleillünk a csoportba. Ha a csoport magas státuszú, akkor ez a saját önértékelésünket egyre
jobban fényezi. Ráadásul nem kell magas státuszúnak lennie: ha a meccsen győz a csapat, a
szurkolóik részben magukénak érzik a sikert.
Hogyan látjuk a saját csoportunkat? A hasonlóságra koncentrálunk leginkább, itt ilyenek
meg olyanok vannak, ezek és azok a tulajdonságok egyeznek. A tagok személyes
tulajdonságait is kell tudni, azokat is megpróbáljuk mellé gyűjteni, de ezeket a csoporttagsági
tulajdonságok elnyomhatják. Ha Ő is ennek a tagja, biztos kedves-jófej-aranyos. A saját
csoporthoz tartozóak szeretetre méltóak. Attribúciós torzítás! A saját csoportunk értékét
emelni akarjuk, hiszen mi is tagjai vagyunk.
Az igazságosság és alturizmus (az egyéni érdek a csoportérdek alá rendelése) jellemző a
csoportokra.
Külső csoportok: velük szemben is elfogultak vagyunk, ám negatív irányban. Amíg mi
heterogének vagyunk, addig Ők homogének - ugyanolyanok! A mieinkről sokat tudunk,
változatosak, különbözők. Más csoportok tagjait viszonylag ritkábban látjuk, alig ismerjük, de
mégis a többiekhez hasonlítjuk őket. Sematikusabbak a beszélgetések. A saját csoport
tagjaival ellentétben úgy állunk hozzájuk, hogy úgyse találkozunk sűrűn/többször velük, így
nem akarunk sok energiát fektetni a megismerésükbe. A saját csoporton belül megpróbálunk
egyéneket látni, vagyis olyan tulajdonságokat keresünk, amik megkülönböztetik a tagokat
egymástól. A külső csoportnál megelégszünk a közös tulajdonságokkal. A jogi rendszerre, a
jogi eljárásokra, a szemtanúkra is jellemző! Ha pl. egy csapat verebet nézünk, hosszabb idő
után jövünk csak rá, hogy nem ugyanolyanok.
 
Minimális csoport (Henri Tajfel): A kísérleti személyek azt a feladatot kapták, hogy
(előre elkészített fizetségi táblázatok segítségével) két másik kísérleti személynek pénzértéket
képviselő pontokat osszanak szét. A kísérleti személyek tudták, hogy ők milyen csoporthoz
tartoztak, és azt is tudták, hogy ezeknek a kategóriáknak a mentén mely csoportokhoz
tartoztak azok a kísérleti személyek, akik számára a pénzértéket képviselő pontokat oda
kellett ítélniük. Azt, hogy pontosan kikről van szó, nem tudhatták, mivel a személyeket csak
kódszámok jelölték. Az eredmények erősen szignifikánsak voltak a tekintetben, hogy a
kísérleti személyek mindig több pénzt ítéltek oda a “saját csoport” tagjainak. (0.8 a saját
csoportoknak és 6.9-et a másik csoportoknak.) A hozzánk hasonlóakat preferáljuk. Itt nem
voltak világos határok, csoportjellemzők. Azt se tudjuk pontosan, hogy kik a tagjai.
 Társas identitás elmélete: nekünk nagyon fontos a csoporttagság, ugyanis a csoport közös
pozitív jellemzői által erősítjük meg saját pozitív önértékelésünket is.
Mi van akkor, ha a saját csoportnál egyértelműen jobb a másik? Ilyenkor a külső csoport
ellen az alapból meglévő negatív vélemény megerősödik. Ha ezeket az előítéleteket
megjelenítjük, akkor ezek a saját szimbólumaink preferálásával történnek (szimbolikus
előítélet). Szerbia és Montenegró esetében egymás pecsétjét "Elutasítva" pecséttel lefedik,
majd a sajátjukat teszik a helyére. Ha ilyenfajta nyílt diszkrimináció van, akkor biztosan
lehetünk benne, hogy egy belső csoportnak fenyegetőnek hat egy másik külső csoport.
Morális közöny: A külső csoportok tagjait nem látjuk egyénként, így azt gondoljuk, a
külső csoport tagjai feláldozhatók.
Morális kirekesztés: A külső csoport tagjaira nem ugyanazokat a szabályokat tekintem
érvényesnek, mint a sajátom tagjaira. Ezt passzív viselkedéses válasszal teszem.

Mi a helyzet akkor, ha én magam valóban egy negatívan értékelt csoport tagja vagyok?
Diszkriminációs helyzetekből sok van, például a rossz életkörülmények, az oktatás
minőségének csökkenése, a csoporton belüli magas munkanélküliség, vagy egyszerűen a
közutálatnak kitett csoportok miatt. Nők, színesbőrűek, más etnikumhoz tartozók, idősek,
emigránsok, fogyatékosok, munkanélküliek, sokgyerekes anyák, túlsúlyos személyek...
A negatív csoporttagság negatívan hat az önértékelésre is. Ettől függetlenül
rendelkezhetünk pozitív önértékeléssel, de a kérdés, hogyan? Attribúciós folyamatok  pl. ha
elmegyünk egy étterembe, leülünk és rendelünk. Rossz a kaja, a kiszolgálás, stb. Ha pozitív
csoport tagjai vagyunk, akkor azt mondjuk, rossz a hely. Ha negatív csoport tagjai vagyunk,
akkor az is felmerülhet, hogy vagy az étterem rossz, vagy a negatív csoporttagság miatt
bánnak így a velünk? Ha negatív visszajelzést kapunk, miközben egy negatív csoport tagjai
vagyunk, akkor mondhatjuk, hogy a csoportnak szól, nem nekem. Így viszont meglehet, hogy
nem veszek magamra egy nekem szánt negatív véleményt. A pozitív visszajelzést viszont a
negatív csoporttagok nem tudják egyértelműen elfogadni, azt hihetik, kompenzációról van
szó. Az előléptetést pl. megérdemeljük (ha egy nőt léptetnek elő), vagy csak kevés a női
vezető? A kontroll hiánya is gond lehet: nincs megkülönböztetés a külső csoportok közt, ránk
vonatkozó visszajelzéseket nem kaphatunk ezáltal.
Szociális mobilitás: megpróbálunk kitérni a negatív csoporttagság elől, vagy menekülünk
onnan. Két módja van: dezidentifikáció - megpróbálok nem azonosulni a csoportommal,
minimálisra csökkentem az érintkezést velük, esetleg nyilvánosan kritizálom őket, és egyfajta
ellenazonosulást hozok létre (én nem vagyok tipikus tag, stb). A másik fajtája disszociáció,
amikor fizikailag leválok a csoportról, semmiféle kapcsolatot nem tartok vele, titkolom a
csoporttagságom. Egy bevándorló mondjuk nem tartja a hagyományokat, nem beszéli azt a
nyelvet, stb. Ez főként akkor működik, ha nincsenek egyértelmű, csoporttagságra utaló jelek!
A negatív csoporttagság elleni küzdelem másik fegyvere a társadalmi változás.
Megpróbálom megváltoztatni a csoportról kialakult véleményt. Társas kreativitás  pl. a nők
hátrányos csoportjának pozitív tulajdonságainak hangsúlyozása: szociálisan könnyebben
eligazodik, stb. Társas versengés  általában a negatívan értékelt csoportokban erős a
szolidaritás. A csoporton belüli összetartás viszonylag nagy. A saját csoportot fokozottan
előnyben részesítik, erősen torzítanak a saját csoport javára. Ennek radikális formája is lehet,
amikor a meglévő rendet támadják: radikális feminizmus, homoszexuális felvonulás.
Újrakategorizáció  a csoporttagságok közül a pozitívakat emelem ki, esetleg megpróbálok
egy szélesebb kört magában foglaló csoport tagja lenni, így elmosódhat a határ és csökken a
diszkrimináció.
 
Milyen módon jutunk el odáig, hogy diszkriminálunk csoportokat?
 
Csoportok észlelése - sztereotípiák és előítéletek 
Diszkrimináció: egy társadalmi csoport felé irányuló pozitív vagy negatív visszajelzés,
többnyire viselkedéses módon.
Mi vezet egy csoportot arra, hogy elnyomjon egy másikat? Nagyon általános jelenség, sok
helyen tapasztalható, mindig van olyan társadalmi csoport, amely felé ezek irányulnak. Az
USÁ-ban a feketék például fokozottan ki vannak téve, még akkor is, ha az integrálásukra
nagy erőfeszítéseket tettek! Egy kísérlet keretében a kutatók létrehoztak egy fiktív
népcsoportot, de még azt is elutasították az emberek. Csak azért, mert idegenek.
Előítélet: Egy társadalmi csoport, illetve annak tagjainak pozitív vagy negatív értékelése.
Sztereotípia: Vélekedések, amit úgy alakítunk ki egy csoporttal kapcsolatban, hogy
összekötjük a tulajdonságokat és a kialakult érzelmeket az adott csoporttal. Tehát azt
mondhatjuk, hogy benyomásokat alakítunk ki a csoportról. Ezek a benyomások nagyon
tartósak, nehéz változtatni rajtuk.
 
Előítélet: Ez egyfajta "fertőző gyűlölet". A volt Jugoszláviában együtt tudtak élni pl. a
szerbek és horvátok, nem voltak drámai konfliktusok, de mikor felbomlott, háború tört ki a
területért. Ezek az etnikai csoportok együtt éltek, nem csak egy-egy szeparált területen.
Megeshetett, hogy a más etnikumú szomszéd, akivel addig jóban volt egy család, hirtelen
ellenük fordult. Ennek a mozgatórugója az előítélet! Ráadásul szélsőséges.
Persze ez lehet rejtett is. Bizonyos csoportok milyen állásokat tölthetnek be? Sok a fekete
kosaras az USÁ-ban - magasak és jó sportolók. Banki vezetőnek viszont sokan nem tudnák
elképzelni őket, holott állítják, hogy nincsenek előítéleteik. Ezek az előfeltevések is annyira
súlyosak, mint az előítéletek.
Egy régi elmélet szerint (50-es évek, Adorno) úgy fordulhat elő ilyesmi, hogy az autoriter
személyiség hajlamos arra, hogy ilyen módon gondolkozzon és meg is valósítsa. Egy ilyen
személynek a saját belső konfliktusából ered ez a hozzáállása  a saját hiányosságait
másokban véli felfedezni, és a rossz tulajdonságait másokra vetíti ki. Ez az elmélet azért kicsit
gyanús, mert ha ez valóban így van, akkor csak bizonyos embereknél jelentkezne ez az
előítéletesség.
Mivel az előítélet igencsak általános, valami kognitív gyökerű dologról lehet szó. Társas
befolyásolás: csoportokat képezünk, és aszerint gondolkodunk a világról. A csoporttagság
irányítja az előítéleteket, és pusztán a kategorizáció elősegíti az előítéletek működését. Olyan
csoportokkal szemben is kialakulhat előítélet, amiket nem is ismerünk. Az előítélet céltáblái a
társas csoportok! Az információfeldolgozási modell szerint a lehető legkisebb befektetéssel
szeretnénk minél többet megtudni. Vallási, nemi, etnikai, kulturális csoportok, stb. A
csoporttagság fontos ahhoz, hogy tudjuk, hogyan viszonyuljunk 1-1 emberhez. Pl. beülünk
egy étterembe  tudnunk kell, hogy csoport szerint mi vendégek, a pincér alkalmazott.
Mint egyének, vagy egyéni tulajdonsággal bíró lények nem érzékelünk másokat. A boltban
eladót keresünk, beszélünk vele, de később, egyenruha nélkül nem tudjuk megmondani,
melyik személlyel beszéltünk. Társadalmi kategorizáció  könnyebben boldogul az ember. A
csoporttagságok vesszük ilyenkor, és annak a tulajdonságait szedem össze. Ebben az esetben
a sztereotípia megjelenik. Ráadásként hasonlónak látjuk a csoport tagjait, nem is vagyunk
kíváncsiak az egyéni különbségekre.
 
Sztereotípiák: Van egy csoport, akikkel különböző jellemzőket kapcsolunk össze.
Léteznek pozitívak és negatívak. Walter Lippman  1920-as évek  nevéhez fűződik a
fogalom. Milyen az adott csoport?  erre vonatkozik. Csoportokhoz kötjük a sztereotípiákat.
Itt már egészen részletes dolgok is találhatók, akár személyiségvonásokat is. Érzéseket is
tehetünk vele, melyeket társítunk ezzel a csoporttal. Mennyire pontosak ezek a sztereotípiák?
Ahogy a csoportokat létrehozzuk, úgy magunkat is besoroljuk. Tükrözhetik a saját
tulajdonságainkat: ha pl. a nők csoportjába sorolom magam, akkor mondhatom, hogy ők
emocionálisak. Én is nő vagyok, rám is igaz. Keresztkategorizáció is létezik. Sokan nem
választanak bizonyos munkát, mert a saját neméhez, csoportjához ez nem illene. Óvó bácsi
sincs ezért. Ezek a sztereotípiák összetettek, az egyének leírásának mértékénél nem jó, mert
vannak olyanok, amik ránk talán nem igazak. De mi hisszük, hogy igen!
Hogy alakulnak ki? Találkozunk egy csoport tagjával - saját élmény -, s habár találkozunk,
még nem biztos, hogy az egyént ismerjük meg. Vannak tulajdonságok, amik feltűnők, és
amiket egy-egy sztereotípia leírásban nagyobb súllyal szerepeltetjük. Különböző forrásokat
használhatunk, pl. a médiát. Hogyan mutat be egy társadalmi csoportot a média? A
bulvársajtóban nem a szépet és jót mutatják címlapon. Ez nem igazán pontos, de az emberek
ezzel nem törődnek, úgy veszik, hogy ez akkor jó, és mindenkire igaz az adott csoportból.
Van látszólagos korreláció, amikor kapcsolatot fedezek fel a csoport és a bűnözés között. Ha a
sajtóban rendszeresen jelenik meg ilyen hír, akkor egyre inkább elhiszem. A sorozatokban
ábrázolt karakterek is erősíthetik a sztereotípiákat.
A társadalmi szerepek is közrejátszanak, és torzításokat okozhatnak! Az
üzletemberek/kereskedők kapcsán felmerülhet, hogy valami nem legális üzletben is benne
vannak, korrupció vagy ilyesmi. Bizonyos tulajdonságokat úgy tekintünk, hogy annak
birtokában vannak, csak azért, mert azt a társadalmi szerepet töltik be.
Társadalmi tanulás: Ha a gyerekek látják a társadalmi viselkedéseket, sztereotípiákat,
akkor teljes természetességgel nőnek ebbe bele. Ide tehető a média is!

Mi váltja ki? Ha ránézünk valakire, rögtön kialakul egy véleményt. A csoporttagságot is

hamar megállapítjuk, és az alapján behívódnak a sztereotípiák.

Milyen módon lehet megváltoztatni őket? Nehezen változtatható. Inkább a megerősítő

körök az erősek.