Az Idő Kereke sorozatban

eddig megjelent könyvek:

A világ szeme I.

A világ szeme II.

A nagy hajtóvadászat I.

A nagy hajtóvadászat II.

Az újjászületett sárkány I.

Az újjászületett sárkány II.

Hódít az árnyék I.

Hódít az árnyék II.

Mennyei tűz I.

Mennyei tűz II.

A káosz ura I.

A káosz ura II.

Környezetbarát termék
 AZ IDŐ KEREKE SOROZAT

A KARDOK KORONÁJA

ROBERT JORDAN

I. kötet

BEHOLDER KIADÓ
BUDAPEST, 2002
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Robert Jordan:
A CROWN OF SWORDS
Copyright © l994, Robert Jordan
All rights reserved.

Fordította: Körmendi Ágnes

Hungarian translation © 2002, Beholder Kft.

A borítón Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye látható

Borítóterv: Boros-Szikszai Grafikai Stúdió
Cover art copyright © by Zoltán Boros & Gábor Szikszai

Térkép: Lexa Klára

ISBN 963 9047 21 x ö

ISBN 963 9399 22 1

Kiadja a Beholder Kft. Levélcím: 1680 Budapest, Pf. 134

Felelős kiadó: Mazán Zsolt, Tihor Miklós
Felelős szerkesztő: Dani Zoltán
Korrektor: Makó Katalin, Kovács János
Tördelés: Dikó István
Készítette az Alföldi Nyomda Rt.
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Készült 2002-ben.
Harrietnek, aki ismét megérdemli, hogy neki ajánljam.
 Nem lehet egészségünk, semmi jó nem növekedhet,
hisz a föld egy az Újjászületett Sárkánnyal, és ő egy a földdel.
Tűz a lelke, kő a szíve, gőgben hódít, és a gőgösöket megalázza.
Szavára térdre hullanak a hegyek, kettéválnak a tengerek,
és meghajol a magas menny is.
Imádkozzunk, hogy a lelkében égő tűz emlékezzen a könnyekre,
és a szíve helyén a kő a szeretetre.

A Sárkány Próféciáinak Shiotabéli Kyera Termendal költő által

készített, sokat vitatott fordításából, mely feltehetően
ÚK 700 és UK 800 között jelent meg.
 Előszó

VILLÁMOK

Elaida messzire ellátott a Fehér Torony teteje alatt, a közel nyolcvan hossz
magasan nyíló boltíves ablakból, túl Tar Valon falain is. A széles Erinin folyó
észak-nyugatról, erdők tarkította síkságról érkezett, s kettényílt a hatalmas
szigetváros fehér falai előtt. Lenn hosszú árnyak pettyezték a várost, de ebből
a magasságból minden tisztán és élesen látszott. Még Cairhien híres
befejezetlen tornyai sem versenyezhettek a Fehér Toronnyal. Tar Valon többi
tornya sem ért a nyomába, bármit beszéltek is ívelt hídjaikról az emberek.
Ilyen magasan könnyű szellő enyhítette a világra boruló természetellenes
hőséget. Az év ezen szakában, a Fények Ünnepe után, már méteres hónak
kellett volna fednie a vidéket, ám mégis a legforróbb nyarat idéző meleg volt.
Újabb jele annak, hogy közeleg az Utolsó Csata, a Sötét Úr újabb kézjegye, ha
bárkinek kétsége lett volna efelől. Elaida persze nem hagyta, hogy a hőség
megérintse, még akkor sem, mikor lefelé indult a Torony fülledtebb alsó
termeibe. Egyáltalán nem a szellő miatt költözött fel ilyen magasra, ezekbe a
szerény szobákba, vállalva a számtalan lépcső okozta kényelmetlenséget.
A sima, vörösesbarna padló és az alig pár faliszőnyeg által díszített fehér
márványfal nyomába sem ért a lejjebb fekvő Amyrlin lakosztály pompájának.
Sok időt töltött ott is, hiszen az Amyrlin Trón hatalmához az amyrlin pazar
szobáit kötötték az emberek. De idefenn lakott, és munkája zömét is itt
végezte. A kilátás miatt. Bár nem a város, a folyó vagy az erdő érdekelte.
Hanem ami a Torony területén kezdődött éppen.
Az őrség régi gyakorlóterén frissen ásott gödrök és alapok húzódtak, magas
fadaruk, márvány és gránit lapok tornyosultak. Kőművesek és munkások
sürögtek-forogtak szorgos hangyaként, szekerek hordtak még több követ a
Torony elé végtelen sorokban. Az egyik oldalon állt a kőművesek makettje.
Akkora volt, hogy a munkások bekúszva láthassanak benne minden részletet,
megnézhessék minden kő helyét. A legtöbben nem tudtak olvasni, és a
mesterek tervrajzain sem igazodtak volna el. A makett nagyobb volt, mint jó
pár udvarház a környéken.
Ha a királyoknak és királynőknek palotáik vannak, az Amyrlin Trón miért
lakna a többi nővérénél alig jobb szobákban? Palotája fényesebb lesz a Fehér
Toronynál, tornya tíz hosszal magasabbra tör majd. A kőművesek mestere
elsápadt, mikor ezt meghallotta. A Tornyot ogierek építették, nővérek
segítették őket a Hatalommal. De elég volt Elaida arcára néznie, hogy Lerman
mester a földig hajolva, dadogva ígérje meg, úgy lesz, ahogy kérte. Mintha ez
kérdéses lett volna.
Dühösen húzta el a száját. Ogier kőműveseket akart, de az ogierek nem
mozdultak el a steddingekből. A legközelebbi steddingbe, a feketedomboki
Stedding Jentoine-re küldött üzenetét visszautasították. Udvariasan, de
visszautasították, és még az Amyrlin Trónt sem tisztelték meg magyarázattal!
Az ogierek legjobb esetben is visszahúzódóak voltak. Leginkább teljesen
kivonták magukat a világ viharaiból, nem folytak bele az emberek ügyeibe.
Elaida nem törődött velük többet. Büszke volt arra, hogy el tudja választani
a lehetségest a lehetetlentől. Az ogiereket lehetetlen volt rábírni, hogy
segítsenek, innentől kezdve lényegtelenek voltak. Nem volt közük a világhoz.
Legfeljebb ahhoz a pár városhoz, amelyet egykor régen ők építettek, és ahová
már csak akkor látogattak el, ha régi munkájukon kellett javítani valamit.
Az odalenn bogárként mászó emberek láttára összevonta szemöldökét. Túl
lassan haladt az építkezés. Az ogierek ugyan kiestek, de az Egyetlen Hatalmat
talán most is használni lehetne. Bár csak kevés nővér volt képes a Föld
erejével bánni, nem lehetett olyan nehéz megerősíteni vagy egymáshoz
bájolni a köveket. Igen. Már készen látta a palotát: bástyái, aranyozott kupolái
ragyogtak, és egyetlen tornya a mennyekig ért... A kristálytiszta égre tekintett.
Odáig ér majd a csúcsa. Sóhajtott egy nagyot. Igen. Még ma kiadja a
parancsot.
A magas óra a háta mögött hármat ütött. A városban is megszólaltak a
gongok és a harangok, ám hangjuk alig szivárgott fel a torony magasába.
Elaida mosolyogva lépett el az ablaktól. Lesimította vörös sávokkal hímes
tejfehér selyemruháját, és megigazította a vállán az Amyrlin Trón széles,
csíkos stóláját.
A díszes órán arany, ezüst, tűzzománc figurák mozogtak a csilingelés
ütemére. Az egyik oldalán szarvas, csúf pofájú trallokok menekültek egy
csuklyás aes sedai elől, a másikon egy hamis Sárkány próbálta elhárítani egy
nővér ezüstös villámait. A feje fölé tornyosuló óralap fölött pedig egy király
és királynője térdeltek egy zománc-stólás Amyrlin Trón előtt. Tar Valon
Lángja, egyetlen hatalmas holdkőből kifaragva, egy arany ív tetején ragyogott
a feje fölött.
Nem nevetett gyakran, most mégsem tudott elfojtani egy elégedett kis
mosolyt. Az órát a Szürkék közül felemelt Cemaile Sorenthaine készíttette,
arról ábrándozva, hogy egy nap majd visszatérnek a Trallok Háborúk előtti
idők, mikor senki nem uralkodhatott a Torony jóváhagyása nélkül. Cemaile
terveiből semmi sem vált valóra, és vagy háromszáz éven át az óra egy
eldugott raktárban porosodott. Senki sem merte felvállalni az üzenetét, csak
Elaida. Az Idő Kereke fordult. Újra lehetséges az, ami régen volt. Mert
minden kezdődik elölről.
Az óra mögött ajtó lapult, ami a fogadószobát kötötte össze hálófülkéjével
és öltözőszobájával. A faliszőnyegek Tear, Kandor és Arad Doman
mestereinek legszebb munkái voltak. Ezüst és arany szálak tették még
csillogóbbá mintájukat, ahogy egymással szemben, szép rendben lógtak a
falakon. Elaida mindig is rendszerető volt. A padlót takaró zöld, vörös és
arany szőnyeg Tarabonból érkezett; a selyemszőnyegek kivételesen drágák
voltak. A szoba sarkaiban, márvány talapzaton egy-egy porcelán váza állt, a
Tengeri Nép remeke, és mindegyik vázában két tucat vörös rózsa. Ebben a
hőségben ugyan csak a Hatalom tarthatta életben a kényes virágokat, de
Elaida úgy érezte, méltóbb ügyet nem is szolgálhatna. Aranyozott faragások
fonták be az egyetlen széket a szobában - senki sem ülhetett a jelenlétében - és
a Cairhien szigorát árasztó íróasztalt. Szerény szoba, a mennyezet is csak két
hossz magas. De megteszi, amíg nincs kész a palota. A kilátással épp
megteszi.
A karosszék magas támláján Tar Valon lángja ragyogott holdkőből kirakva,
ami remekül illett sötét hajához. Az asztal gondos fényezését csak három
altarai lakkdobozka törte meg. Elaida felemelte a fehér felhők és arany
sólymok díszítette doboz tetejét, és leemelt egy vékony papírcsíkot a benne
rejlő jelentések és levelek halmáról.
Legalább századszorra olvasta el a Cairhienből galambbal érkezett üzenetet.
A Toronyban kevesen tudtak az üzenet érkeztéről, a tartalmát pedig senki sem
ismerte rajta kívül. De ha olvasták volna, sem értik, mit jelent. Kis híján
felkacagott örömében.

A gyűrű már a bika orrában van. Kellemes utunk lesz a piacra.

Nem volt rajta aláírás, de így is tudta, ki írta. Csak Galina Casban küldhette
ezt a csodás üzenetet. Galina volt az egyetlen, akiben Elaida majdnem annyira
megbízott, mint saját magában. Teljesen persze senkiben sem bízott, de a
Piros ajah fejében a leginkább. Őt is a pirosak közül emelték ki, és a mai
napig sok szempontból a pirosak közé sorolta magát.

A gyűrű már a bika orrában van.

Rand al'Thor - az Újjászületett Sárkány, aki úgy tűnt, meghódítja az egész

világot, és aki már így is túl sokat bekebelezett belőle - ártalmatlan, ráadásul
Galina hatalmában van. És egyetlen követője sem sejti. Ha akár a legkisebb
esély lenne erre, Galina máshogy fogalmaz. Régebbi üzenetekből úgy tűnt,
Rand al'Thor újra felfedezte, hogyan kell Utazni, pedig ezt a képességet az aes
sedai-ok elveszítették a Világtöréskor. De még ez sem menthette meg. Sőt, ez
csak segítette Galinát. Úgy tűnik, minden előzetes figyelmeztetés nélkül járt-
kelt, ki gondolhatta volna, hogy ezúttal nem saját akaratából távozik? Nevetés
csiklandozta.
Egy héten belül, de a legrosszabb esetben két hét múlva, al'Thor itt lesz a
Toronyban. Ők vigyázzák és irányítják majd, míg csak a Tarmon Gai'don,
al'Thor világpusztítása be nem fejeződik. Bolondság lenne akár csak egyetlen,
fókuszálni képes férfit is futni hagyni. Azt pedig kész őrültség lenne
elengedni, aki a jóslatok szerint a Sötét Úr ellenfele lesz az Utolsó Csatában -
a Fény adjon addig még hosszú éveket, bármit mutat is a hőség. Hosszú évek
kellenek ahhoz, hogy a világ felkészüljön, először pedig al'Thor művét kell
megsemmisíteni.
Persze okozhatott volna nagyobb kárt is, ha teljesen szabadjára engedik.
Arról nem is beszélve, hogy még a végén idő előtt megöletné magát, ha nem
vigyáznak. De most az ifjú bajkeverő jó kezekben van, úgy óvják majd, mint
pólyás babát az édesanyja, egészen addig, míg el nem jön a Shayol Ghul ideje.
Ha pedig azt túlélné...
Elaida elhúzta a száját. A Sárkány Jóslata szerint nem éli túl, és
mindenkinek ez volna a legjobb.
- Anya?
Elaida összerezzent Alviarin hangjára. Kopogtatás nélkül mert bejönni!
- Híreket kaptam az ajahoktól, Anya.
A karcsú asszony higgadtan viselte a Krónikaőrök stóláját. A stóla fehér
volt, akár Alviarin ruhája, mutatta, kik közül emelték erre a rangra. Hiába
szólította Anyának Elaidát, hangsúlya inkább az egyenrangú köszöntésé,
semmint a mély tiszteleté volt.
Alviarin megjelenése egy csapásra elrontotta Elaida kedvét. Hogy a
Krónikaőr Fehér volt, nem pedig Piros, mindig arra emlékeztette, milyen
gyenge volt megválasztásakor. Sokat erősödött azóta, de még nem eleget.
Még nem. Már belefáradt a sajnálkozásba, hogy Andoron kívül csak kevés
ügynöke van, és hogy elődje és Alviarin elődje megszökött - megszöktették
őket, maguktól nem szabadulhattak volna! - még mielőtt kicsikarhatták volna
belőlük az amyrlin hálózatának titkait.
Kellett neki a hálózat, joga lett volna hozzá. Az ajahok hagyományosan a
Krónikaőrnek küldték tovább mindazt, amit ügynökeik hírei közül az amyrlin
érdeklődésére érdemesnek tartottak, de Elaida meg volt róla győződve, hogy
Alviarin nem adja neki tovább az összes hírt. Mégsem kérhetett közvetlen
tájékoztatást. Épp elég baj, hogy gyenge, nem kell azt az egész világnak
tudnia. Mármint az egész Toronynak, hisz a világból úgyis csak az számít.
Elaida ugyanolyan higgadt volt, mint Alviarin, épp csak odabiccentett neki.
Úgy tett, mint aki leveleiben merült el, egyesével átnézegette mindet, majd
visszatette a kis lakkdobozba. Egyetlen szóra sem emlékezett belőlük.
Megalázó volt megváratnia Alviarint, mert kicsinyes volt, és zavarta, hogy
csak kicsinyes dolgokkal üthet oda annak az asszonynak, akinek
engedelmesen kéne őt szolgálnia.
Az amyrlin bármit törvénybe adhatott, a szava szent volt és
megfellebbezhetetlen. Valójában a Torony Csarnokának támogatása nélkül a
törvények annyit értek csak, mint a papír, amelyre ráfirkálták őket, vagy még
annyit sem. Hiába, hogy nyíltan egyetlen nővér sem szegülne szembe az
amyrlin akaratával, a törvények többségéhez kell még vagy száz dolog, hogy
megvalósulhasson. A legjobb esetben is lassú volt a dolog, néha olyan lassú,
hogy soha nem valósult meg. És manapság ritkán fordult elő a legjobb eset.
Alviarin nyugodt volt, mint egy fagyos téli este. Elaida lecsukta a
lakkdobozkát, csak a legutolsó üzenetet tartotta magánál, azt, amelyik
biztosította a végső győzelemről. Öntudatlanul játszott vele, mintha valami
talizmán volna.
- Teslyn és Joline kegyeskedtek végre többet üzenni, mint hogy rendben
megérkeztek?
Alviarinnak éreznie kellett, hogy senki sincs biztonságban Elaida előtt.
Elaidát nem érdekelte, mi történik Ebou Darban. Felőle Altara fővárosa akár a
tengerbe is veszhetne, ő nem venné észre, csak pár kereskedő. Még az
országnak sem hiányozna. De Teslyn tizenöt évig ült a Csarnokban, mielőtt
Elaida felszólította, hogy vonuljon vissza. Ha megtehette egy Ülnökkel - egy
Piros Ülnökkel, aki hatalomra segítette -, hogy minden látható ok nélkül
elküldi egy isten háta mögötti országocskába követnek, akkor bármi
megtörténhet. Joline már más ügy volt. Alig pár hétig képviselte a Zöldet a
Csarnokban, és mindenki tudta, hogy társai csak azért választották, hogy
megmutassák az új amyrlinnek, nem félnek tőle, és felemelik azt a nővért, akit
olyan szigorúan megbüntetett. Ezt az arcátlanságot nem lehetett eltűrni, és
Elaida nem is tűrte, amit mindenki eszébe vésett.
Alviarinnak éreznie kellett volna, hogy ő is védtelen, de csak hűvösen
elmosolyodott. Amíg a Csarnok az volt, ami, hozzá senki nem nyúlhatott.
Végigfutotta a kezében tartott papírokat, és kihúzott egyet.
- Teslyn és Joline nem jelentkezett még, Anyám, bár a hírek, amelyeket a
messzi trónokról kaptál... - Mosolya szélesebb volt a megengedhetőnél. -
Mind szeretnék kipróbálni magukat, és hogy valóban olyan erős vagy-e,
mint... az elődöd volt.
Még neki is volt elég esze, hogy ne ejtse ki a Sanche némber nevét Elaida
előtt. De sajnos igaza volt. Mintha minden király és királynő, de még az
alacsonyabb rangú nemesek is, az ő türelmét akarnák próbára tenni. Itt az
ideje megmutatni, mi vár az engedetlenekre.
Alviarin belepillantott a papírjaiba, és folytatta.
- Ebou Darból mégis jöttek hírek. A Szürke küldte. - Vajon azért
hangsúlyozta ki, hogy mélyebbre fúródjon Elaidába a tüske? - Úgy tűnik,
Elayne Trakand és Nynaeve al'Meara ott vannak. Teljes jogú nővéreknek
adják ki magukat, és a lázadók... követeként... járultak Tylin királynő elé.
Még ketten vannak velük, akik alighanem ugyanezt teszik. Még mindig nem
teljes a lista, hogy ki állt a lázadók oldalára. Lehet, hogy a másik két nő csak a
kísérőjük. A Szürkék nem tudták biztosan.
- A Fényre, mit keresnének Ebou Darban? - Elaida rálegyintett a hírre.
Teslyn biztos írt volna, ha ott vannak. - A Szürkék alighanem csak pletykákat
hallottak. Tarna szerint Salidarban vannak a lázadókkal.
Tarna Feir Siuan Sanche-t is ott látta. És Logain Ablart, aki továbbra is
terjeszti azokat a gyalázatos pletykákat, amelyeket egy Piros nővér már csak
azért sem tagad, mert ilyen szennyet meg sem hall. A Sanche némbernek
ebben a disznóságban is benne volt a keze, vagy holnap nyugaton kel a nap.
Miért nem vonszolta ki magát a világból és döglött meg feltűnés nélkül, mint
a többi elcsendesített nő?
Legszívesebben felsóhajtott volna. Logaint csendben felakasztják, ha a
lázadókkal leszámoltak; a legtöbben már úgyis rég halottnak hiszik. Az az
undok pletyka, hogy a Piros ajah kiáltotta ki hamis Sárkánnyá, majd meghal
vele. Ha a lázadókkal leszámoltak, a Sanche némberből is kiszedi majd az
amyrlin ügynökeinek névsorát. És az árulókét is, akik megszöktették. Hiú
remény, hogy Alviarin is köztük lesz.
- Nem hiszem, hogy a kis al'Meara egész Ebou Darig futna, hogy ott aes
sedai-t játsszon, Elayne-ről pedig még annyira sem feltételezem.
- Azt kívántad, kutassuk fel Elayne-t, Anya. Azt mondtad, legalább olyan
fontos, mint hogy megzabolázzuk Rand al'Thort. Mikor száz másik lázadóval
voltak Salidarban, nem tehettünk semmit, de a Tarasin palotában könnyen
hozzáférhetünk.
- Nincs időm híresztelésekre és pletykákra. - Elaida szinte köpte a szavakat.
Mit tudhat Alviarin, hogy Rand al'Thor megzabolázását emlegeti? - Talán
először olvasd el Tarna levelét, aztán gondold végig, hogy a lázadók vajon
megengednék-e két beavatottnak, hogy a nővérek vállkendőjét viseljék?
Alviarin türelmesen megvárta, hogy befejezze, aztán kikeresett két lapot a
kezében tartott levelek közül.
- A Szürke ügynök rajzokat is küldött - mondta higgadtan, és Elaida felé
nyújtotta a papírokat - Nem rajzol túl jól, de Elayne és Nynaeve így is
felismerhető.
Várt egy darabig, de Elaida nem vette el a rajzokat, így visszacsúsztatta a
többi közé.
Elaida érezte, hogy elvörösödik zavart haragjában. Alviarin tudatosan
csinálta ezt, hagyta, hogy kiálljon a véleménye mellett, és csak azután mutatta
meg a rajzokat. Nem törődött vele - bármit tenne, az ennél is kínosabb lenne -,
de a hangja egyre fagyosabb volt.
- Fogjátok el őket, és hozzátok elém!
Alviarin arcán nem látszott kíváncsiság. Elaida ismét elgondolkozott azon,
hogy vajon a Krónikaőr mit tud, amit nem kellene. A kis al'Meara még akár
Rand al'Thor ellen is jól jöhet, hiszen egy faluból származnak. Ezt mindenki
tudta, mint ahogy azt is, hogy Elayne Andor trónjának leányörököse, és hogy
az anyja halott. Rebesgették ugyan, hogy Morgase a fehérköpenyekkel van, de
ez őrültség, Morgase sosem fordulna a Fény Gyermekeihez segítségért. Halott
volt, bár még a testét nem találták meg. És Elayne a királynő. Már ha
visszaszerzik a lázadóktól, mielőtt még az andori Házak Dyelint emelik
helyette az Oroszlános Trónra. Kevesen tudták, miért fontosabb Elayne, mint
a királyi házhoz közel álló többi andori nemes. Már persze attól eltekintve,
hogy egy nap aes sedai nővér lesz.
Bár kevesen tudták róla, Elaidában megvolt a Jövendőmondás képessége.
Rég meglátta már, hogy Andor királyi háza kulcsfontosságú lesz az Utolsó
Csatában. Huszonöt éve, vagy még régebben, mikor már tisztán látszott, hogy
Morgase Trakand lesz a következő királynő, Elaida rögvest csatlakozott a
fiatal lányhoz. Hogy Elayne szerepe mi lesz, vagy hogyan segíti majd a Fény
oldalán harcolókat, még Elaida sem értette, de a Jövendőmondás sosem
hazudott. Néha szinte gyűlölte ezt a Képességét, ahogy gyűlölt minden mást
is, amit nem tudott irányítani.
- Mind a négyen kellenek, Alviarin. - A másik két nő ugyan egyértelműen
nem volt fontos, de azért jobb, ha nem kockáztat. - Azonnal küldj parancsot
Teslynnek! Mondd meg neki és Joline-nek is, hogy ha mostantól nem
küldenek rendszeres jelentéseket, hamar azt kívánják, bárcsak meg se
születtek volna! Írd meg nekik azt is, amit attól a Macura némbertől tudunk!
Az utolsó névtől egész eltorzult az arca. Alviarin is viszolyogva húzta össze
magát. Nem csoda, hisz Ronde Macura kesernyés kis főzete bármelyik nővért
megijesztette volna. A vágottgyökér nem volt halálos - még ha valaki annyit
ivott is belőle, hogy elaludjon tőle, előbb-utóbb akkor is felébredt -, de egy
olyan gyógytea, ami kiöli a fókuszálás képességét bárkiből, túlságosan is
veszélyes fegyver az aes sedai-ok ellen. Milyen kár, hogy csak azután
szereztek róla tudomást, hogy Galina már elment. Ha a vágottgyökér főzete a
férfiakon is olyan jól működik, mint a nőkön, talán könnyebb dolga lett volna
Rand al'Thorral.
Alviarin zavara csak egy pillanatig tartott. Egy szemvillanás, és már össze is
szedte magát újra; hideg volt és kemény, mint egy fehéren csillogó jégfal.
- Ahogy kívánod, Anya. Biztos vagyok benne, hogy maradéktalanul
teljesítik a kérésedet, hiszen ez a dolguk.
Elaidán úgy villant végig az ingerültség, mint bozóttűz a száraz pusztán. Az
ő kezében van a világ sorsa, de a figyelmét egyre csak a lába alatt ingadozó
kövek kötik le. Nem elég, hogy lázadókkal és engedetlen uralkodókkal kell
megküzdenie, a Torony Ülnökei is egyfolytában elégedetlenkednek. Az ő
elégedetlenségükből meg bárki hasznot húzhat, de leginkább Alviarin. Csak
hat Csarnokbéli asszonyt tudott biztosan a maga oldalán, és sejtette, hogy a
Krónikaőrre is legalább ennyien hallgatnak. Semmit sem tudott
keresztülverekedni, amiben Alviarin nem támogatta. Ezt persze senki nem
ismerte volna el nyíltan, hiszen hogyan is lehetne, hogy a Krónikaőr túllépje a
számára kiszabott szerepet, de ha Alviarinnak nem tetszett valami... Arra
szerencsére még nem vetemedtek, hogy visszadobjanak bármit is, amit Elaida
felvetett. De kínos lassúsággal tették a dolgukat, és gyakran épp a
legsürgősebb ügyeket hagyták hónapokig heverni. Szánalmas, hogy ilyen
kicsinyes dolgok éltetik őket. De ő is tudta, hogy voltak amyrlinek, akiket
bábként használt a Csarnok, miután ráérzett a hatalom ízére.
Ökölbe szorult a keze, a vékony papírlap megroppant az ujjat között.
A gyűrű már a bika orrában van.
Alviarin egy márványszobor nyugalmával állt, de Elaidát már nem
érdekelte. A juhász úton van hozzá. A lázadókat eltapossa, a Csarnokot betöri,
Alviarin a térdén fog csúszni, és minden lázongó uralkodó megalázkodik
előtte, a saldaeai Tenobiától kezdve, aki egyre csak bujkál a követei elől,
egész Mattin Stepaneosig, aki egyszerre mindenkit kiszolgálna, a
fehérköpenyeket éppúgy, mint őt vagy al'Thort. Elayne trónra lép
Caemlynben, a bátyja ezúttal nem lesz láb alatt, és a lány tudni fogja, ki
emelte ilyen magasra. Nem kell hosszú időt eltöltenie a Toronyban, hogy
Elaida úgy formálja, mint a nedves agyagot.
- Azt akarom, hogy pusztítsák el azokat a férfiakat, Alviarin.
Nem volt rá szükség, hogy ennél pontosan megmondja, kikre gondol. A
Torony fele így sem tudott másról beszélni, mint a Fekete Toronyban
gyülekező férfiakról - a Torony másik fele pedig annyira félt, hogy csak
suttogva merte említeni őket.
- A hírek nem túl megnyugtatóak, Anya.
Alviarin újra a papírjaiba mélyedt, de Elaida biztos volt benne, hogy ezúttal
csak az időt húzza. Nem vett elő újabb leveleket; de ha valóban nem
érdekelték a hírek, mint ahogyan mutatta is, ez a szentségtelen trágyadomb
Caemlyn mellett akkor is kellett, hogy zavarja.
- Újabb pletykák? Komolyan elhiszed, hogy ezrek tódulnának Caemlynbe
ennek a szégyenletes amnesztiának a hírére?
Al'Thor cselekedetei közül nem ez volt a legjelentéktelenebb, de így sem
kellett aggódnia miatta. Csak egy újabb halom szemét, amelyet gondosan fel
kell takarítani, mielőtt Elayne trónra lép.
- Természetesen nem, Anya, de...
- Toveine vezeti a csapatot, mivel ez a feladat mindenképp a Pirosok
hatáskörébe tartozik.
Toveine Gazal tizenöt éve volt távol a Toronytól, mikor Elaida visszahívta.
A másik két Piros Ülnök, akik ugyanakkor mondtak le és vonultak „önkéntes"
száműzetésbe, mint ő, mára csupán ijedt tekintetű öregasszonyok voltak, de
Lirene-nel és Tsutamával ellentétben Toveine csak tovább erősödött a
számkivetettség magányos évei alatt.
- Ötven nővér megy vele.
Elaida biztos volt benne, hogy a Fekete Toronyban legfeljebb két-három
olyan férfi lehet, aki valóban tud fókuszálni. Ötven nővér könnyen elbánik
velük. Persze nem csak ez a pár fickó jelent rájuk veszélyt. Vannak követőik,
katonáik is, akiket teljesen megbolondítottak ezek a hiábavaló, őrült vágyak.
- És vigyenek száz, nem, inkább kétszáz katonát.
- Biztos benne, hogy ez bölcs döntés? Túlzás ugyan, hogy ezrek lennének
ott, de egy caemlyni Zöld ügynök jelentése szerint legalább négyszázan
vannak a Fekete Toronyban. Okos fickó az ügynök, és azt hiszem, az
élelmiszert szállító szekerekből számolta ki, hányan lehetnek. És ha minden
igaz, Mazrim Taim is ott van velük.
Elaida csak nehezen tudta megőrizni az önuralmát, de azért sikerült neki.
Megtiltotta, hogy bárki is kiejtse Taim nevét, és most fuldoklott a dühtől,
hogy Alviarint mégsem meri - nem meri! - megbüntetni ezért. Alviarin
mélyen a szemébe nézett; Elaida figyelmét nem kerülte el, hogy a kötelező
megszólítás, az Anya, hiányzott Alviarin szavai közül. És micsoda
arcátlanság, hogy megkérdőjelezi a döntései helyességét! Ő az Amyrlin Trón!
Nem első az egyenlők között, hanem az Amyrlin Trón maga!
Kinyitotta az asztalán lévő lakkdobozkák legnagyobbikát, amiben
elefántcsont miniatúrák lapultak szürke bársonyon. Legtöbbször már az is
megnyugtatta, ha gyűjteményét nézegethette, és emellett - akárcsak a
kötésnek, amit nagyon szeretett - megvolt az az előnye is, hogy mindenki
rögtön tudta, hol a helye, ha azt látta, még a kis szobrocskák is jobban
érdeklik, mint amit ő éppen összezagyvál. Először egy karcsú, íves
macskafigurán siklottak végig ujjai, aztán egy díszesen öltözött nő
szobrocskáját simogatta meg. A szobor vállán torz kis manó ücsörgött, olyan
volt, mint egy sűrű bundás férfi. Elaida végül egy elefántcsont halat vett a
kezébe. Olyan szépen volt megfaragva az utolsó pikkelyig, hogy szinte
valódinak tűnt.
- Négyszáz csavargó, Alviarin. - Máris nyugodtabb volt, látta, hogy Alviarin
összepréseli ajkait. Épp csak árnyalatnyit, de Elaida minden apró résnek örült,
amit a másik asszony védelmén üthetett. - Már ha tényleg vannak annyian. És
bolondság volna azt hinni, hogy kettőnél több tud fókuszálni közülük.
Legfeljebb annyi! Az elmúlt tíz évben csak hatot találtunk, aki tudott volna.
Az elmúlt húszban összesen huszonnégyet. És tudod, hogy milyen alaposan
kerestük. Ami pedig Taimot illeti...
A név valósággal égette. Taim volt az egyetlen hamis Sárkány, akit nem
tudtak megszelídíteni az aes sedai-ok. Nem örült, hogy ez épp az ő uralkodása
alatt történt, nem örült, hogy így kerül be a Krónikákba - különösen, amíg
nem tudja, hogy kéne ezt szépen megfogalmaznia. Egyelőre nem írtak a Taim
elfogása után történtekről.
Megsimogatta a halszobor apró pikkelyeit.
- Taim halott, Alviarin. Ha nem az volna, már hallottunk volna felőle. És
nem szolgálná al'Thort. Komolyan azt hiszed, hogy valaki, aki az Újjászületett
Sárkánynak mondta magát, most odaadóan szolgálná az Újjászületett
Sárkányt? És hogy Caemlynben nyugta lenne a vérére szomjazó Davram
Bashere-től?
Szinte már dörzsölgette a halat, ahogy eszébe jutott, hogy Saldaea
seregeinek fővezére Caemlynben van, és al'Thor parancsait teljesíti. Mit
akarhat Tenobia elérni ezzel? De megtartotta magának a kétségeit, az arca
olyan nyugodt volt, mint a kis faragványok bármelyikéé.
- Huszonnégyről veszélyes beszélni, éppolyan veszélyes, mint kétezerről. -
Alviarin hangja gyanúsan halk volt. - A Krónikákban csak tizenhatról van szó.
Nincs szükségünk arra, hogy azok az idők visszatérjenek. És arra sincs
szükség, hogy azok a nővérek, akik csak azt tudják, amit mi mondunk nekik,
ezúttal az igazsággal szembesüljenek. Még azok is tartják a szájukat, akiket
visszarendeltél a Toronyba.
Elaida tekintete megkeményedett. Amennyire ő tudta, Alviarin is csak most
ismerte meg az igazságot azokról az időkről, hogy Krónikaőrré emelték - az ő
emlékei viszont messzebbre nyúltak vissza, és sokkal személyesebbek voltak.
Nem mintha Alviarin tudhatna erről. Legalábbis semmi biztosat.
- Lányom, bármi történik, én nem félek. Ki büntetne meg, és vajon milyen
alapon?
Ügyesen megkerülte a kérdést, de láthatóan nem győzte meg a másik nőt.
- A Krónikákban esik szó olyan amyrlinekről, akikről nem tudni, miért is
szabtak ki magukra büntetést, és mindig is úgy gondoltam, ilyenkor arról van
szó, hogy az amyrlin utólag így íratta meg, ha olyan helyzetbe került, hogy
nem lévén más választása...
 Elaida az asztalra csapott.
- Elég, leányom! Én vagyok a Torony törvénye! Amit elrejtettünk, rejtve
marad, és az ok sem változott az elmúlt húsz évben. A Fehér Torony érdeke,
hogy így legyen.
Csak most érezte, hogy felsértette a kezét. Lassan felemelte a tenyerét a
kettétörött halszoborról. Milyen régi lehetett? Ötszáz éves? Vagy ezer? Szinte
remegett haragjában, egészen elcsuklott a hangja.
- Toveine ötven nővérrel és a Torony Gárdájának kétszáz emberével még
ma Caemlynbe indul, beveszik a Fekete Tornyot, megszelídítenek minden
fókuszálni képes férfit és felakasztják őket a követőikkel együtt, már akit
sikerül élve elfogniuk.
Alviarinnak arcizma sem rezdült a Torony törvényeinek ilyen nyilvánvaló
semmibevételétől. Elaida nyíltan beszélt, elmondta mit akar, és még ha
törvényszegő volt is, amit parancsolt, az ő szava a törvény.
- Ami azt illeti, a halottakat is akasszák csak fel. Hadd tanulja meg minden
férfi, aki az Igazi Forrást érintené, mi lesz a büntetése. Kerítsd elő Toveine-t!
Látni akarom a haditervét.
- Minden úgy lesz, ahogy parancsolod, Anya. - Alviarin válasza éppoly
nyugodt volt, mint arcvonásai. - Bár ha hallgatsz rám, nem küldesz el ennyi
nővért a Toronyból. Úgy tűnik, a lázadók nem érik be azzal, amit ajánlottál
nekik. Elhagyták Salidart, és felénk menetelnek éppen. Altarából jelentették,
hogy jönnek, de azóta már Murandyban kell, hogy járjanak. És választottak
maguknak amyrlint is.
Átfutotta a legfelső jelentést, mintha csak most keresné meg a nevet.
- Úgy tűnik, Egwene al'Vere az, Anya.
Elaidának fel kellett volna robbannia a dühtől, hogy Alviarin a legvégére
hagyta a legfontosabb hírt, de ő hátravetett fejjel, hangosan nevetett. Ha nem
figyel oda magára, rúgkapál nagy nevettében, mint egy kisgyerek. Az Alviarin
arcára ráfagyó döbbenet csak még inkább nevetésre ingerelte, míg már a
könnye csurgott a vidámságtól. Megtörölte a szemét.
- Tényleg nem látod, mi a helyzet - mondta, mikor már lecsillapodott
annyira, hogy két kuncogás között beszélni is tudott. - Még szerencse, hogy a
Krónikaőr vagy, és nem Ülnök. Még egy hónapja sem lennél a Csarnok tagja,
és a többiek már csak akkor szednének elő a szekrényből, ha szükségük van a
szavazatodra.
- Épp eleget látok, Anya. - Alviarin hangja nem izzott a dühtől, fagyos volt
inkább. Ha kicsit fagyosabb, dér csipkézi a falakat. - Háromszáz lázadó aes
sedai tart Tar Valon felé, velük egy hadsereg, amelyet Gareth Bryne vezet,
róla pedig mind tudjuk, hogy kiváló hadvezér. Ha a pletykák túlzásait elvetjük
is, a sereg legalább kétezer fős, és egy olyan nagy nevű vezérhez, mint Bryne,
minden faluban újabb és újabb emberek csatlakoznak. Nem mondom, hogy ez
elég ahhoz, hogy bevegyék a várost, de annál komolyabb, semhogy nevetni
kéne rajta. Chubain főkapitánynak utasításba kéne adni, hogy toborozzon
embereket a Torony védelmére.
Elaida elkedvetlenedve nézett a törött halfigurára, aztán felállt és a
legközelebbi ablakhoz lépett. Hátat fordított Alviarinnak. Az épülő palota
láttán visszatért előbbi jókedve. Az épülő palota láttán, és hogy még mindig a
kezében tartotta Galina rövid üzenetét. Rámosolygott a leendő torony
alapjaira.
- Háromszáz lázadó, de olvasd csak át Tarna beszámolóját megint. Legalább
száz már most is bizonytalan.
Tarnában megbízott, a Piros ajah tagja elég gyakorlatias volt ahhoz, hogy
tudja, mit beszél. Azt írta, a lázadók minden árnyékban ellenséget látnak.
Elkeseredett bárányok, akik most új juhászt keresnek. Vadabbat, de azért
értelmeset. Tarna hamarosan visszatér, és akkor bővebben beszámol arról,
amit látott. Bár Elaidának nem volt szüksége rá, hogy kivárja: a tervei már így
is kezdték megbontani a lázadókat. De ez csak az ő titka volt.
- Tarna mindig biztos volt abban, hogy ő olyasmire is rábírja az embereket,
amit azok egyértelműen nem tettek volna meg.
Még ha Alviarin hangjában volt is némi célzatosság, Elaida nem vette fel.
Annyi minden volt, amit nem vett föl Alviarintól. De eljön még a nap, mikor
mindenért megbünteti.
- Ami pedig a hadseregüket illeti, Tarna szerint két-háromezer embernél
nem lehet nagyobb. Ha többen lennének, megmutatták volna neki, hogy
megijesszenek minket.
Elaida szerint az ügynökök mindig túlzásokba estek, hogy fontosabbnak
tűnjenek a híreik. Csak a nővérekben bízott meg valamennyire. A Piros
nővérekben, leginkább. Néhányukban.
- Az sem érdekelne, ha húszezren lennének. Vagy ha ötvenezren, vagy
százezren is akár... Még mindig nem érted, miért? - Megfordult végre, de
Alviarin arca most is kifejezéstelen volt, tudatlanságát is jól fedő, tökéletes
álarc. - A Torony összes törvényét ismerned kell. Mi a lázadók büntetése?
- A vezetőknek - mondta Alviarin lassan - elcsendesítés.
Összevonta a szemöldökét, a szoknyája halkan surrant, ahogy zavartan
topogott. Jó. De ezt még a beavatottak is tudják. Nem értette, Elaida miért
kérdezi. Nagyon jó. Azért hozzátette:
- És a lázadók többségét is elcsendesítik.
- Talán.
A vezetők többsége megúszhatja a dolgot, ha együttműködik. A legkisebb
kiszabható büntetés a megvesszőzés volt, a Nagy Csarnokban, az összes nővér
előtt, és egy év nyilvános vezeklés. Azt senki sem mondta, hogy ezt az egy
évet egyszerre kell levezekelnie; egy hónapot itt, egyet ott, és a lázadó még tíz
év múlva is bűnhődik azért, amit elkövetett. Soha nem felejti el, mit jelent
szembeszállni vele. Néhányukat el kell csendesíteni - Sheriamot, többek
között, és jó néhányat az önjelölt Ülnökök közül -, de csak annyit, hogy
megfélemlítse a maradékot. A Tornyot nem érdemes meggyengíteni. A Fehér
Toronynak egységesnek kell lennie, erősnek. Erősnek, az ő uralma alatt.
- Csak egyetlenegy olyan dolgot követtek el, amiért elcsendesítés járna.
Alviarin eltátotta a száját. Voltak régen is lázadások, de a legtöbben
elfeledték már mindet; a Krónikák nem említették egyiket sem. Az
elcsendesített és kivégzett nővérek névsorát csak az amyrlin, a Krónikaőr és
az Ülnökök láthatták, meg az a pár könyvtáros, aki a titkos iratokat felügyelte.
Elaida nem hagyta szóhoz jutni Alviarint.
- Azt a lázadót, aki Amyrlin Trónnak kiáltja ki magát, el kell csendesíteni.
Ha azt hinnék, sikerrel járhatnak, Sheriamot választották volna, vagy Lelaine-
t, Carlinyát, az idősebbek közül valakit - Tarna szerint Romanda Cassin is
visszatért elvonultságából, márpedig Romanda két kézzel kapott volna az
amyrlin stólája után, ha lát arra esélyt, hogy meg is tarthatja, - de ehelyett egy
beavatottat választottak.
Elaida értetlen jókedvvel csóválta a fejét. Ha álmából felébresztik, akkor is
hibátlanul fel tudja mondani az amyrlin választásának törvényét - nem hiába
fordította a saját hasznára olyan ügyesen -, ami meglepő módon nem kötötte
ki, hogy az amyrlin teljes jogú nővér legyen. Annyira egyértelmű, hogy a
törvény készítői le sem írták. Ezt a kis hézagot használták ki a lázadók.
- Tudják, hogy semmi esélyük sincs, Alviarin. Idevonulnak nagy peckesen,
megpróbálnak többnek látszani, mint amik, hátha ez enyhítheti a büntetésüket,
és a végén feláldozzák a lányt, hogy visszafogadjam őket.
Kár volt érte, nagy kár. Egwene al'Vere is jól jött volna al'Thor ellen. És ha
elérte volna ereje teljét az Egyetlen Hatalomban, hát erősebb lett volna, mint
az elmúlt ezer évben bárki. Kár érte.
- Gareth Bryne és egy több ezer fős hadsereg azért ennél jóval
veszélyesebbnek tűnik. De van még legalább öt hónapunk, amíg ideérnek.
Chubain főkapitánynak növelnie kéne a gárda létszámát...
- A hadseregük! - sziszegte Elaida. Alviarin kétségbeejtően ostoba volt, és
bármilyen higgadtnak látszott is, egy gyáva nyúl. Legközelebb majd a Sanche
némber rémlátomásaival jön, hogy a Kitaszítottak szabadok. Persze nem
tudhatja a titkot, de olyan mindegy... - Pár vasvillás paraszt és hentes, az övén
konyhakéssel, és néhány lóháton kucorgó eltévedt szabó. Minden lépésnél a
Ragyogó Falak járnak az eszükben, a falak, amelyek még Sasszárny Arturt is
meghátrálásra kényszerítették!
 Nem, nem is nyúl, inkább ijedős, sunyi menyét. Előbb-utóbb prémszegély
lesz belőle Elaida köpenyén. A Fény adja, hogy mielőbb így legyen!
- Minden lépésnél elveszítenek egy embert, ha nem tízet. Nem lepne meg,
ha a mi kis lázadóinkat csak az őrzőik mernék idáig elkísérni.
Túl sokan tudtak a Torony megosztottságáról. Ha a lázadást leverte, persze
majd úgy magyarázza, hogy mindez csak elterelő hadművelet volt, talán épp
az ifjú al'Thor elfogásához tervezte így. Évekig tart majd, amíg kimagyarázza.
És nemzedékekig, amíg a valós emlékek elfakulnak, és csak a krónika marad.
Minden lázadó keservesen megbűnhődik ezért. Elaida keze ökölbe szorult,
mintha csak a lázadók torkára feszülnének az ujjai. Vagy Alviarin torkára.
- Megtöröm őket, leányom. Úgy hasadnak ketté, mint egy túlérett dinnye.
Biztos volt magában, még ha Alviarin nem is tudhatta, mitől az, még ha
Alviarin nem is ismerhette a titkát. Édes mindegy, hány cserzővargát és ácsot
szed össze útközben Gareth Bryne. Hirtelen úrrá lett rajta a Jövendőmondás,
olyan biztos volt abban, amit most mondani készült, mintha már meg is
történt volna. Tudta, hogy így lesz, hogy igaza lesz.
- A Fehér Torony egységes lesz újra, csak a pártütőket veti ki magából, de
azokat keményen megbünteti. A Torony egységes lesz újra, és erősebb, mint
valaha. Rand al'Thor az Amyrlin Trón előtt fog felelni bűneiért. A Fekete
Torony vérben és tűzben bukik el, nővérek járnak majd falai között. Ezt
Jövendölöm.
A Jövendőmondás most is elgyengítette, mint mindig: remegve, levegő után
kapkodva állt. Nem kapaszkodott meg mégsem, és hamarosan már ismét
rendesen lélegzett: nem akarta, hogy bárki gyengének lássa. De Alviarin... A
szeme olyan kerekre nyílt, hogy majd kiesett, a szája tátva maradt, mintha
elfelejtette volna, mit akart mondani. A kezéből kicsúszott egy papír,
majdnem a földön volt már, mire elkapta. Ez az ügyetlenség aztán magához
térítette. Egy szempillantás alatt visszanyerte az önuralmát, és ismét az aes
sedai-ok nyugodt álarcát viselte, de láthatóan megrázta a jelenet. Jó, nagyon is
jó, gondolta Elaida. Hadd rágódjon csak amyrlinje biztos győzelmén.
Rágódjon rajta, és törjön bele az összes foga.
Elaida mély levegőt vett, és leült az asztal mellé. A törött elefántcsont halat
arrébb tette, hogy ne kelljen látnia. Itt volt az ideje, hogy kihasználja ezt a
váratlan győzelmet.
- Dolgoznunk is kell ma még, leányom. Az első üzenet Caraline Damodred
úrnőnek megy...
Elaida tovább szövögette terveit. Néhol új megvilágításba helyezte Alviarin
információit, máshol olyasmit mutatott neki, amiről a Krónikaőr eddig nem
tudott. Bármennyire utálta is Alviarint, erre szükség volt: az amyrlinnek
együtt kellett dolgoznia a Krónikaőrrel. Volt valami gyönyörteljes abban,
mikor Alviarin egy-egy pillantása elárulta, hogy meglepődött; és tudta, hogy a
nő még sokat fog azon gondolkozni, vajon mennyi mindent nem mondott el
neki. És miközben diktált és utasított, megosztotta és egyesítette az Aryth
Óceán és a Világ Gerince között elterülő földeket. Valahol a szíve legmélyén
egyre csiklandozta az ifjú al'Thor képe, amint az orrába vetett karikával
húzzák felé, mint egy engedelmes, jó medvét, akit most új táncra idomítanak.
A krónikák aligha szólhatnak az Utolsó Csatáról az Újjászületett Sárkány
említése nélkül, de Elaida tudta, nem Rand al'Thor neve fog a többi fölé
emelkedni. Elaida do Ayvriny a'Roihané lesz az, Észak-Murandy egy
jelentéktelen nemesi házának legkisebb lányáé, akit az utókor majd a
történelem legnagyobb, legerősebb Amyrlin Trónjaként emleget. A világ
legerősebb asszonyaként. Az asszonyként, aki egymaga mentette meg az
emberiséget.

Ritkás, barna fű fedte az alacsony dombokat. A mély hasadékban álló aielek

akár szobrok is lehettek volna, olyan kevéssé zavarta őket a szélvihar kavarta
por. Az sem érdekelte őket jobban, hogy az évnek ebben a szakában már
vastag hótakarónak kellett volna borítania a földet: egyikük sem látott még
havat soha életében, és ahonnan jöttek, ott a mostani rekkenő hőség is
enyhének számított volna. Egyre csak a bemélyedés déli peremét lestek. A
shaido aielek végzetére vártak.
Sevanna sem különbözött a többiektől, csupán a körülötte őrködő
Hajadonok gyűrűje mutatta, hogy jelentős személy. Testőrei már harcra
készen álltak, a fejükre csavart fekete kendőből csak szemük villogott ki.
Sevanna is várt. Türelmetlenebb volt, mint mutatta, de nem hagyta, hogy ez
kösse le minden figyelmét. Képes volt rá. Ez volt az egyik oka annak, hogy ő
vezette a népét, és nem valaki más. A másik ok pedig az volt, hogy tisztán
látta, mi vár arra, aki nem hagyja, hogy idejétmúlt szokások és száraz
hagyományok kössék meg a kezét.
Ha balra pillantott, tizenkét férfit, és egy asszonyt látott. Mind kerek
bőrpajzsot fogott a kezében, és három-négy rövid lándzsát. Szürkésbarna
cadin'sorjuk itt is éppolyan jól elrejtette őket a kíváncsi tekintetek elől, mint
odahaza, a Háromszoros Földön. Efalin, akinek őszülő haját teljesen elfedte a
fejére csavart fekete shoufa, néha kétkedve Sevannára nézett. Ha a Lándzsa
egy Hajadonját bizonytalannak lehetett nevezni, Efalin az volt. Néhány shaido
Hajadon délre ment, hogy a Rand al'Thor körül tolongó bolondokhoz
csatlakozzon. Sevanna tudta, hogy ez aggasztja az idős asszonyt. Efalin
mindent megtett, hogy kiköszörülje a Hajadonok becsületén esett csorbát.
Hajadonokat adott Sevanna mellé, mintha házassága előtt a törzsfőnök
asszonya is a harcostársaság tagja lett volna, de Efalin így sem volt biztos
abban, hogy ez a megtiszteltetés feledtetheti Sevannával, hogy sok Hajadon
Rand al'Thorhoz csatlakozott. Efalin legalább tudta, hogy melyik az erősebb
oldal.
A többi harcostársaság fejét is az Efalinéhoz hasonló gondok nyomasztották.
Mikor épp nem az emelkedőt nézték, egymást lesték. Különösen Maeric, a
Seia Doon zömök vezetője, vagy a sebhelyes Far Aldazar Din, Bendhuin,
figyelte sokat a többieket. A mai nap után semmi sem gátolhatja már meg,
hogy a shaido férfiak elmenjenek Rhuideanba, és ott letegyék a főnökök
próbáját. Amíg viszont nincs új főnök, Sevanna szól a törzs nevében, hiszen ő
az utolsó főnök özvegye. Az utolsó két főnöké. És ha valaki szerint ez azt
jelenti, hogy balszerencsét hoz a férjei fejére, az forduljon fel.
Ahogy Sevanna szorosabbra húzta a vállára vetett sötét kendőt, arany és
elefántcsont karkötők csilingeltek halkan. Megigazította nyakláncait is. A
többségük szintén arany volt, és elefántcsont - szerette ezt a két anyagot -, de
akadt köztük egy rubinokkal ékes igazgyöngy lánc is, ami eredetileg egy
vízföldi nemesasszonyé volt. Egykori gazdája most már a többi fehérruhás
gai'shain közt görnyedt, akik most kelhettek át a Rokonirtó Tőrének is
nevezett magas hegységen. A láncról egy tyúktojás nagyságú rubin lógott
Sevanna mellei közé. A vízföldiek még annál is gazdagabbak voltak, mint
gondolta. Az egyik ujján hatalmas smaragd csillogott. Jól ment a szeméhez.
Eddig csak a vízföldiek hordtak gyűrűt, de Sevannának tetszett ez a szokás.
Nem érdekelte, hogy sokan csúnyán néznek rá emiatt. Lesz még jó néhány
gyűrűje, különösen, ha több ilyen pompás darabot talál.
A legtöbben úgy gondolták, Maeric vagy Bendhuin kapja meg elsőként a
Tudós Asszonyok engedélyét, hogy Rhuideanba menjen. Csak Efalin sejtette,
hogy ez nem így lesz. Ő is csak gyanította, és volt elég esze ahhoz, hogy
sejtését csak Sevannának említse meg. Nem fért a fejükbe, hogy a régi
hagyományokat maguk mögött hagyhatják, és új utat járhatnak. Sevanna
bármilyen türelmetlenül várta már, hogy erre az új útra léphessen, tudta, hogy
a többieket lassan, fokozatosan veheti csak rá, hogy kövessék. Rengeteg
minden megváltozott, mióta a shaidók átjöttek a Sárkányfalon, és a
vízföldekre értek - a Háromszoros Földhöz képest még ebben az aszályban is
mindenütt rengeteg volt a víz -, de még sokkal több mindennek meg kell
változnia. Majd ha Rand al'Thor már a keze közt lesz, majd ha már ő lesz a
car'a'carn asszonya, ha már ő irányítja a háttérből minden aielek főnökének
főnökét - akármekkora sületlenség is, hogy az Újjászületett Sárkány vízföldi -,
majd máshogy lesz minden. Rand al'Thor nevezi majd ki a törzsfőket, és a
klánok főnökeit is. Talán a harcostársaságok fejeit is, mind egy szálig. És
Rand al'Thor azokat fogja kinevezni, akiket Sevanna javasol. De ez még csak
a kezdet. Az a vízföldi szokás, hogy a rangot megkapja az ember gyermeke,
és a gyermekének a gyermeke, igazán jó ötlet.
A felerősödött déli szél még jobban felkavarta a port. Nem fogják hallani a
vízföldiek kocsijait és lovait.
A kendőjét kezdte igazgatni megint. Épp csak elnyomott egy bosszankodó
fintort. Semmiképp sem tűnhet idegesnek! Jobbra nézett, és hagyta, hogy
átjárja a nyugalom. Több mint kétszáz shaido Tudós Asszony állt ott egy
csoportban. Általában úgy figyelték, mint a dögkeselyűk, de most
mindegyikük tekintete a völgy peremére tapadt. A többségük a kendőjét
babrálta, vagy a szoknyáját rendezgette. Sevanna elmosolyodott. Sok Tudós
Asszony izzadt félelmében. Izzadtak! És még ezek olyan büszkék arra, hogy
mindig megőrzik a hidegvérüket!
Hirtelen egy fiatal Sovin Nai bukkant elő a sziklák közül. Mindenki
megdermedt, ahogy a fiatal aiel letekerte fejéről a fekete kendőt, és
Sevannához lépett.
- Az egyik felderítőjük elmenekült! - A fiú illedelmesen viselkedett, de
Sevanna jobban örült volna, ha halkabban beszél, és nem hallja mindenki, mit
mond. - Megsebesült, de visszalovagolt.
A harcostársaságok vezetői megindultak, még mielőtt a Sovin Nai befejezte
volna a mondatot. Sevanna összehúzta a szemöldökét. Ez így nem fog menni.
Igaz, hogy ők vezetik majd a sereget - ő maga még sosem harcolt -, de nem
feledkezhetnek meg arról, ki a főnökük.
- Minden lándzsát küldjetek ellenük - parancsolta csengő hangon -, még
mielőtt felkészülhetnének a támadásra!
A harcosok egy emberként fordultak felé.
- Minden lándzsát? - kérdezte Bendhuin hitetlenkedve. - Úgy érted mindet, a
tartalékot kivéve...
Maeric meg sem várta, hogy Bendhuin befejezze.
- Ha nincs tartalékunk, könnyen megeshet...
Sevanna határozottan letorkolta.
- Minden lándzsát. Most aes sedai-okkal táncolunk. El kell söpörnünk őket,
mielőtt felocsúdnak!
Efalin és jó néhány másik harcos rábólintott, de Maeric és Bendhuin egyre a
homlokát ráncolta. Bolondok. Pár tucat aes sedai és néhány száz vízföldi
katona ellen küldi őket. Több mint negyvenezer algai'd'siswai megy velük,
ahogy kérték, és még mindig a felderítőik és a tartalék embereik után sírnak,
mintha csak egy rendes aiel hadsereggel állnának szemben!
- A shaido törzs főnöke vagyok, és ezt parancsolom.
Nem kellett volna kimondania, de nem árt, ha nem felejtik el, kivel is
beszélnek.
- Maroknyian vannak csupán. - Most már igazán dühös volt. -
Lerohanhatjuk őket, ha gyorsan mozdulunk. Hajnalban még mind készek
voltatok bosszút állni Desaine-ért. Most pedig féltek? Féltek egy pár tucat
vízfölditől? Hát ennyit ér a shaidók becsülete?
Minden harcos arca elkomorult, éppúgy, ahogy akarta. Még Efalin szürke
szeme is keményen csillant, mint a gyémánt. Már fel is csavarta a fejére a
fekete kendőt, és intett a többi Hajadonnak, hogy kövesse. Ahogy futni
kezdett, mindenki követte, még a Sevannát őrző Hajadonok is. Sevanna ezt
ugyan nem akarta, de mit bánta most már. A lándzsák elindultak, és ez a
lényeg. Mintha még a puszta kő is megindult volna a hasadék mélyén, hogy
cadin'sorba öltözött sereggé változzon, és egyre több és több harcos rajzott
elő a völgyből. Délnek siettek, hosszú léptük a lovakat is lehagyta volna. Nem
volt vesztegetni való idő. Efalinnal majd beszél még erről, de most más dolga
van. A Tudós Asszonyokhoz fordult.
A legerősebb shaido Tudós Asszonyok közül válogatta össze őket, csupa
olyat, aki tudta használni az Egyetlen Hatalmat. Minden Rand al'Thort kísérő
aes sedai-ra vagy hét jutott, de Sevanna most mégis félelmet látott a
tekintetükben. Hiába próbálták meg komor, kifejezéstelen arccal palástolni
kételyeiket, meglátszott azon, ahogy kapkodva néztek egymásra és a völgybe,
meglátszott azon, ahogy idegesen megnyalták szájuk szélét. Nagyon sok
hagyományt szegnek most meg, törvénynél is erősebb és régebbi
hagyományokat. A Tudós Asszonyok sosem vettek részt a harcban. A Tudós
Asszonyok sosem fordultak az aes sedai-ok ellen. Mindenki tudta, hogy az
aieleket bűnhődni küldték a Háromszoros Földre, mert cserbenhagyták az aes
sedai-okat, és hogy az összes aiel elpusztul, ha ez még egyszer megtörténik.
Hallották azt is, mikor Rand al'Thor mindenki előtt felfedte, hogy egykor az
aielek az aes sedai-ok szolgái voltak, és megesküdtek arra, hogy elvetik az
erőszakot és nem nyúlnak fegyverhez.
Sevanna akkor úgy gondolta, ez hazugság, de mostanában már kezdett arra
hajlani, hogy a Tudós Asszonyok is ezt hiszik titokban. Senki nem mondta
meg neki egyenesen, de attól még tudta. Ő maga sosem ment el Rhuideanba,
hogy Tudós Asszony lehessen, de a shaido Tudós Asszonyok befogadták
végül, még ha vonakodva is. Most már nem volt más választásuk, mint hogy
vezetőjüknek is elfogadják. El kell dobni a haszontalan szokásokat.
- Aes sedai-ok - mondta halkan. Karkötők és nyakláncok csörrentek meg,
ahogy közelebb léptek hozzá az asszonyok. - És velük van Rand al'Thor, a
car'a'carn. El kell vennünk tőlük.
Páran összevonták a szemöldöküket. Azt hitték, azért akarja élve elfogni a
car'a'carnt, hogy megbosszulhassa második férje, Couladin halálát.
Megértették, de csak ezért nem csatlakoztak volna hozzá.
- Aes sedai-ok... - Dühösen csendült a hangja. - Mi megtartottuk, amit
ígértünk, de ők elárultak minket! Mi nem szegtünk meg egy fogadalmat sem,
ők megszegték mindet! Tudjátok, Desaine-nel hogy végeztek!
Még szép, hogy tudták. Hirtelen megkeményedett a tekintetük. Egy Tudós
Asszony meggyilkolása éppolyan súlyos bűn volt, mintha valaki egy várandós
asszonyt vagy egy kovácsot ölt volna meg. Néhányan még a többieknél is
keményebben néztek rá. Therava, Rhiale, a többiek...
- Ha hagyjuk, hogy büntetlenül elvonuljanak, annyit sem érünk, mint az
állatok. Becstelen állatok. De én kiállok a becsületemért!
Összefogta a szoknyáit, és megindult felfelé az emelkedőn. Egyenes háttal,
büszkén lépdelt, nem nézett vissza. Biztos volt benne, hogy a többiek követik.
Therava, Norlea és Dailin tesz róla, hogy így legyen, és Rhiale, Tion, Meira és
mindazok, akik vele együtt látták pár napja, ahogy az aes sedai-ok legyőzik
Rand al'Thort és visszazárják abba a faládába. Az a tizenhárom, aki akkor
mellette állt, nem hagyja el, nem meri elhagyni. Tudják, hogy halt meg
valójában Desaine, és ez hozzá köti őket.
Hiába kapták fel szoknyáikat a Tudós Asszonyok, hiába rohantak, a könnyű
cadin'sorba öltözött algai'd'siswai-okkal nem vehették fel a versenyt. Alig öt
mérföldet szaladtak az alacsony dombok között, ki sem fulladtak szinte, de
mire felértek az utolsó dombtetőre, a völgyben már javában táncolták a
lándzsa táncát. Bár elég szokatlan módon.
Több ezer algai'd'siswai zsibongott a völgyben, tompa szürkésbarna
hullámuk a vízföldi szekerek kis szigetén tört meg. A szekerek pár csenevész
fa körül álltak. Sevanna dühösen ingatta a fejét. Az aes sedai-oknak még arra
is volt ideje, hogy a lovakat a kocsik közé tereljék. A lándzsák körülvették a
kocsikat, nekiszorultak. Nyilak záporoztak a szekerek felé, de mintha egy
láthatatlan fal megállított volna minden rohamot. Eleinte még a legmerészebb
ívű nyílvesszők átsuhantak e fölött a fal fölött, de nemsokára már ezek is
lepattantak az aes sedai-ok védelméről. A Tudós Asszonyok halkan morogni
kezdtek.
- Látjátok, mit csinálnak az aes sedai-ok? - Sevanna úgy kérdezte, mintha
maga is látná az Egyetlen Hatalom szálait. Legszívesebben nevetett volna. Az
aes sedai-ok bolondok voltak a Hármas Esküjükkel együtt. Mire ráeszmélnek,
hogy nem elég védelemre használniuk a Hatalmat, hanem fegyverként kell
forgatniuk, hogy szembeszállhassanak vele, már túl késő lesz. Feltéve, hogy a
Tudós Asszonyok csinálnak is valamit a bámészkodás helyett. Valahol a
kocsikban ott lapult Rand al'Thor is, talán még mindig kettéhajtva fekszik egy
ládában, mint pár vég sharai selyem. Csak arra vár, hogy elvegye. Ha az aes
sedai-ok fogságban tudják tartani, akkor ő is képes lesz rá a Tudós Asszonyok
segítségével.
- Therava, fogd a tieidet, és induljatok nyugatra! Akkor sújts le, amikor én!
Desaine-ért és a tohért, amellyel az aes sedai-ok tartoznak nekünk. Most
megtudják, mi az a toh! Fizetni fognak a bűneikért!
Ostoba túlzás volt arról beszélni, hogy valakit egy olyan adósság
megfizetésére kényszerítenek, amelyet még el sem ismert, de a Tudós
Asszonyok felől hallatszó dühös mormogás alapján a többi nő is úgy
gondolta, az aes sedai-oknak tohot kell fizetniük. Csak azok maradtak
csöndben, akik az ő parancsára megölték Desaine-t. Therava keskeny szája
megfeszült egy pillanatra, de végül ő is bólintott.
- Minden úgy lesz, ahogy kérted, Sevanna.
Sevanna sietve a csata keleti oldalára vitte a Tudós Asszonyok felét; feltéve
hogy csatának lehetett nevezni a szekerek sikertelen ostromát. Mindenképp
egy emelkedő tetejére akart állni, ahonnan jól látja, mi történik - ő is tudta,
hogy a törzsfőnök vagy a hadvezér így irányítja a lándzsák táncát -, de ebben
még Therava sem fogta a pártját, pedig őt is hozzákötötte Desaine halálának
titka. Ragaszkodtak hozzá, hogy ha már a hagyományokat megtörve ők is
harcolni fognak, mindenféleképp a csata sűrűjében legyenek. Fehér algode
blúzaikban és sötét kendőikben a Tudós Asszonyok jól láthatóan elkülönültek
a körülöttük harcoló algai'd'siswai-tól, ráadásul a nyakukban és karjukon
csillogó ékszerek, derékig omló hosszú hajuk csak tovább hangsúlyozták a
különbségeket. Sevanna furcsállotta, hogy még mindig nem értik, a valódi
csatát most nekik kell megvívniuk az aes sedai-ok ellen. A mai nap mindent
megváltoztat, és Rand al'Thor irányítgatása lesz a legjelentéktelenebb
újdonság, amelyet meg kell szokniuk.
A szekereket bámuló harcosok között vegyesen voltak férfiak és Hajadonok.
A testmagasságon kívül semmi más nem árulta el, ki kicsoda. Az arcokat
fátyol és shoufa takarta, a cadin'sor pedig nem árult el többet, mint viselője
törzsét, klánját, néha harcostársaságát. A sereg szélén állók elégedetlenül
morogtak, nem látták, mi történik, csak azt érezték, hogy a támadás
megtorpan, de még sincs körülöttük ellenség, akivel megküzdhetnének. Azt
hitték, az aes sedai-ok villámai ellen kell majd helytállniuk, most pedig
várhatnak tétlenül; még ahhoz is túl messze voltak, hogy megpróbáljanak
átlőni a láthatatlan védőfalon. No de nem sokáig unatkoznak ők sem, ha
Sevanna terve működik. Csípőre tett kézzel adta ki az utasítást.
- A tőlem délre állók lebontják az aes sedai védelmet. Az északra állók
támadnak. Előre a lándzsákkal!
Visszafordult, és az aes sedai-ok szekereit leste, akik még mindig azt hitték,
acélnál keményebb fegyver nem tör ellenük.
Nem történt semmi. A harcosok türelmetlenül zúgtak, néhányan a pajzsukat
csapkodták lándzsáikkal. Sevanna uralkodott magán, visszafojtotta a dühét.
Biztos volt benne, hogy mindenki megérti, mit kell tennie, miután látták
Desaine felkoncolt tetemét. De ha még ezek után sem merik megtámadni az
aes sedai-okat, hát addig szidalmazza őket, míg csak szégyenükben nem
kérik, hogy szolgaruhát ölthessenek.
Hirtelen egy emberfej nagyságú tűzgolyó suhant a szekerek felé, sziszegve,
sisteregve. Még egy követte, majd egy tucatnyi. Sevannában engedni kezdett
a görcs. Most már nyugatról is tűzgolyók zuhogtak a kocsikra. Theraváék is
bekapcsolódtak a harcba. Először csak vékony, szürke csíkokban kezdett
szállni a füst az égő szekerekből, aztán vastag fekete oszlopokban. A tömeg
zúgása felerősödött, és megindultak a harcosok. Hangokat sodort felé a szél az
égő kocsik közül: dühös parancsszavakat, fájdalmas kiáltásokat. Az aes sedai-
ok védelme összeomlott. Elkezdődött az igazi harc, amelynek csak egyetlen
kimenetele lehet. Rand al'Thor az övé lesz, és neki adja az aieleket, hogy
meghódíthassa velük a vízföldeket. Sevanna pedig fiakat és lányokat fog neki
szülni, mielőtt a férfi meghal. Nem is lesz rossz: a fiú jóképű volt, erős és
fiatal.
Sevanna felkészült rá, hogy az aes sedai-ok nem adják magukat olcsón, és
nem is csalódott. Tűzgolyók csaptak az ő emberei közé is, akit nem ölt meg a
robbanás, azok közül sokan kigyulladtak és elégtek elevenen. Villámok
csaptak közéjük a derült égből, szanaszét szórtak embert és földet egyaránt. A
Tudós Asszonyok hamar ellesték az ellenfél fortélyait, vagy talán eddig is
tudták, mit kell tenniük, csak nehezen vették rá magukat, hiszen a többségük
rég nem fókuszált már. A Tudós Asszonyok ritkán használták csak az
Egyetlen Hatalmat, olyan ritkán, hogy a többségükről nem is lehetett tudni,
vajon képes-e fókuszálni vagy nem. Bármi volt is az oka, nem sokkal azután,
hogy az első villám becsapott a shaidók közé, az aes sedai-ok szekereit is
kerülgetni kezdték a villámok.
Nem mindegyik ért célba. A vörösen izzó tűzgolyók - néhány közülük most
már olyan nagy volt, mint egy ló - és az ezüstös villámok közül, melyek akár
az églakók lándzsái is lehettek volna, sok hirtelen irányt változtatott, mintha
láthatatlan pajzsról csúszna le, vagy felrobbant félúton, esetleg eltűnt teljesen.
Mennydörgések és robbanások robaja töltötte be a csatateret, elnyomta az
ordításokat és sikolyokat is. Sevanna elragadtatva nézte. Olyan volt, mint az
illuminátorok tűzijátékai, melyekről annyit olvasott.
Hirtelen megfakult előtte a világ, és mintha lebegett volna. Mikor magához
tért, hanyatt feküdt a földön, vagy tíz lépésnyire onnan, ahol eddig állt.
Sajgott minden tagja, alig kapott levegőt, és vastag földréteg borította.
Minden haja szála égnek állt.
Nem ő volt az egyetlen Tudós Asszony, aki a földön feküdt: sokan hevertek
mozdulatlanul a szabálytalan szélű lyuk mellett, amely vagy egy hossznyira
tőle füstölgött. Néhányuk ruhája megégett. Nem mindenki esett el, az eget
még mindig tűzgömbök és a villámok szabdalták, de nagy volt a vesztesége.
Újra csatába kell vezetnie, akit még lehet.
Nagy nehezen felkecmergett, arra sem vesztegette az időt, hogy leporolja a
ruháját.
- Előre a lándzsákkal!
Megragadta Estalaine szögletes vállát, és talpra rángatta az asszonyt. Csak
most látta, hogy a nő kék szeme már megüvegesedett. Ellökte magától a
hullát. Inkább a zavarodottan vinnyogó Doraillát emelte fel. A másik kezébe
egy lándzsát fogott, melyet egy halott Viharjáró kezéből ragadott ki. Megrázta
a fegyvert, és újra felkiáltott:
- Előre a lándzsákkal!
Néhány Tudós Asszony szó szerint vette, amit mondott, és a holtaktól elvett
lándzsákkal a harc sűrűjébe rohantak. Páran az eszüknél voltak, és miután
lassan talpra segítették, akit még lehetett, újra tűzzel és villámmal támadtak az
aes sedai-okra. Sevanna lándzsával a kezében őrjöngött előttük, úgy biztatta
őket.
- Előre a lándzsákkal! Előre!
Úgy érezte, mindjárt elneveti magát, és nevetett is. Koszos volt, poros, alig
állt a lábán, tombolt körülötte a harc, és ő még életében nem érezte magát
ilyen jól. Szinte azt kívánta, bárcsak a Lándzsa Hajadonja lehetne. Szinte. A
Far Dareis Mai tagjai nem lehettek törzsfőnökök, éppúgy, ahogy egy férfi
sem lehetett Tudós Asszony. A Hajadonok csak úgy tehettek szert hatalomra,
ha feladták a lándzsát és elmentek Tudós Asszonynak. Ő mint egy törzsfőnök
asszonya - és később özvegye -, már olyan fiatalon is kedvére parancsolhatott
az embereknek, mikor egy Hajadont még nem engedtek egyedül harcba, és a
Tudós Asszonyok tanítványai is legfeljebb vizet hordhattak mestereiknek. És
végül minden hatalmat megkapott, törzsfőnök lett, és Tudós Asszony is, bár
ahhoz még kell egy kicsit ügyeskednie, hogy tényleg elismerjék a törzs
fejének. Igaz, amíg a hatalom az ő kezében volt, semmit sem számított, hogy
még nem ismerték el, hogy ő viseli ezt a címet; de ha már övé a hatalom,
miért ne kaphatná meg azt is?
Hirtelen sikoly zavarta meg. Ahogy sarkon fordult, egy hatalmas szürke
farkast látott. Épp Dosera torkát harapta át. Sevanna térde megroggyant, de
gondolkozás nélkül az állat oldalába vágta a lándzsát. Egy másik farkas -
legalább az asszony derekáig ért - átugrotta, és egy harcosra vetette magát.
Egy harmadik is előtűnt, és még egy, és még egy. Akárhova nézett, mindenütt
farkasok voltak már, és cadin'sorba öltözött aieleket marcangoltak.
Babonás félelem vett rajta erőt, ahogy kihúzta a döglött állatból a lándzsát.
Az aes sedai-ok farkasokat hívtak, hogy segítsenek nekik. Nem tudta levenni
a tekintetét a farkasról. Az aes sedai-ok... Nem. Nem! Nem számít, még ha
így is van. Nem hagyja, hogy számítson.
Nagy nehezen elfordult a farkasdögtől, de mielőtt odakiálthatott volna a
többi Tudós Asszonynak valamiféle biztatást, újabb aggasztó dologra lett
figyelmes. Egy csapat vízföldi harcos tűnt föl, vörös sisakjuk és mellvértjük
csak úgy ragyogott. Karddal, hosszú lándzsákkal vágtak utat az algai'd'siswai
harcosok között. Honnan kerülhettek ezek ide?
Észre sem vette, hogy hangosan is kimondta ezt a kérdést, csak mikor
Rhiale már válaszolt.
- Próbáltam szólni neked, Sevanna, de annyira belelovaltad magad a harcba,
hogy észre sem vettél.
A lánghajú nő undorodva nézte Sevanna véres lándzsáját. A Tudós
Asszonyoknak nem volt illő fegyvert fogniuk. Sevannát azonban ez nem
zavarta, makacsul a könyöke hajlatába támasztotta a lándzsát, ahogy azt nem
egyszer látta a törzsfőnököktől. Rhiale zavartabban folytatta.
- Vízföldiek támadtak meg minket délről. Vízföldiek, és egy nagy csapat
siswai'aman.
Az aiel nevet annyi gyűlölettel ejtette ki, amennyivel csak tudta: ennél nem
is érdemelhet kevesebbet az a csürhe, aki nem átallja a Sárkány Lándzsájának
nevezni magát.
- Hajadonok is vannak velük. És... és Tudós Asszonyok.
- Tudós Asszonyok? Harcolnak?
Sevanna alig hitte el, amit hallott. Aztán megrázta a fejét. Ha neki eszébe
juthatott, hogy leszámoljon azzal az ostoba hagyománnyal, hogy a Tudós
Asszonyok nem harcolhatnak, akkor azoknak az ostobáknak is az eszébe
juthatott, akik ugyan aielnek hívják magukat, de egy vízföldit szolgálnak. Erre
nem számított. Biztos Sorilea vezeti őket. Az a vén boszorkány mindig is egy
földcsuszamlásra emlékeztette Sevannát, mely mindenkit könyörtelenül
magával sodor.
- Szét kell vernünk őket, most rögtön. Nem kaphatják meg Rand al'Thort. -
Rhiale értetlenségét látva gyorsan hozzátette: - És nem hagyhatjuk, hogy
csorbuljon a Desaine-ért vett bosszúnk.
- Tudós Asszonyok vannak köztük.
Rhiale hangja érzelemmentes volt, de Sevanna értette, mire céloz. Elöntötte
a tehetetlen keserűség. A Tudós Asszonyok abba még belementek valahogy,
hogy maguk is a lándzsa táncát járják, de hogy megtámadják Rand al'Thor
Tudós Asszonyait, azt még Rhiale sem engedi. Beleegyezett abba, hogy
megöljék Desaine-t, hiszen ő is látta, hogy a többi Tudós Asszony és az
algai'd'siswai másképp nem támadja meg az aes sedai-okat, és Rand al'Thort,
no meg az őt követő aieleket csak így kaparinthatják meg, de az titokban
történt, nem tudott róla senki. Ezt viszont mindenki látná. Gyáva bolondok
egytől-egyig!
- Akkor harcolj azok ellen, akik ellen mersz, Rhiale!
Sevanna hangja tele volt megvetéssel, de Rhiale csak bólintott.
Megigazította a kendőjét, miközben még egy undorodó pillantást vetett
Sevanna lándzsájára, és visszatért a többi Tudós Asszony közé.
Talán mégis van rá mód, hogy az újonnan jött Tudós Asszonyok üssenek
először, gondolta Sevanna. Jobb lett volna, ha övék az első csapás, de annál
minden csak jobb lehet, mint hogy ezek a jövevények elhalásszák előle Rand
al'Thort. Mit nem adna egy olyan asszonyért, aki tud fókuszálni, és
nyavalygás nélkül meg is teszi, amit kér tőle! Mit nem adna érte, ha egy
dombtetőn lehetne, és láthatná, hogy áll a csata...
Még mindig fogta a véres lándzsát, és a farkasokat leste. A legtöbb állat a
cadin'sorba öltözött harcosokkal birkózott, vagy holtan feküdt a földön.
Sevanna megnyugodott. Ismét lelkesíteni kezdte a seregét. Tőle délre egyre
több tűzgolyó és villám csapott a shaidók közé, de ez nem befolyásolta a
támadás lendületét, már amennyire innen meg tudta ítélni. A csata, a
robbanások, a szökőkútként feltörő föld és égő emberek, a kézitusa hevessége
nem változott.
- Előre a lándzsákkal! - kiáltotta, és a feje fölött rázta a saját, véres
lándzsáját. - Előre!
Az algai'd'siswai-ok fortyogó tömegében nem látta, ki az ő embere, és kik
kötöttek vékony, piros kendőt a homlokukra, ezzel is jelezve, hogy ők a
siswai'aman, a Sárkány Lándzsájának tagjai. Talán csak olyan keveset hoztak
magukkal a vízföldiek, hogy idáig el sem jutottak. A vízföldi katonák
csoportjai mindenesetre ritkásak voltak, és egyre fogytak. Az egyik csapatot
épp most gázolták le a shaidók, a páncélosok és a lovak egy szemvillanás alatt
eltűntek a cadin'sorba öltözött aielek alatt.
- Előre a lándzsákkal! Előre!
Diadal töltötte el a hangját. Ha az aes sedai-ok tízezer farkast hívnak, ha
Sorilea ezer Tudós Asszonyt hoz, a shaidók akkor is győzedelmeskednek! A
shaidók, és ő. Sevanna, a jumai shaidók lánya - mindenki megismeri majd a
nevét!
Hirtelen mély robaj töltötte meg a csatateret. Az aes sedai szekerek felől
jött, de nem lehetett tudni, vajon ők csináltak valamit, vagy a Tudós
Asszonyok. Sevanna nem szerette azokat a dolgokat, amiket nem értett, de
nem kérdezte meg Rhialétól, mi történt. Nem fogja megmutatni nekik, milyen
tudatlan. És azt sem fogja mutatni, hogy benne nincs meg az a képesség,
amely a körülötte álló összes asszonyban megvolt: hogy ő nem érzi az
Egyetlen Hatalmat. Voltaképp nem számított, hiszen a shaido Tudós
Asszonyok ennek ellenére elfogadták őt vezérükként, de Sevannát zavarta,
hogy mind tudott valamit, amit ő sosem tanulhatott meg.
Fény villant a shaido harcosok között, mintha valami változna éppen.
Sevanna épp csak a szeme sarkából látta, de mikor odafordult, hogy jobban
megnézze, mi az, nem látott semmit. Aztán még egyszer ugyanez: fény villant
a látómezeje szélén, de mikor odanézett, semmi újat nem vett észre. Túl sok
mindent nem értett.
Tovább biztatta a népét. Közben a Tudós Asszonyokat figyelte. Megviseltek
voltak, sokuknak hiányzott a fejkendője, hajuk kócosan lógott az arcukba,
ingük, szoknyájuk csupa kosz volt, néhányuk ruhája megégett. Legalább egy
tucatnyi Tudós Asszony sebesülten feküdt a földön, fájdalmas nyögésük
hozzá is elhallatszott. Hét másik mozdulatlanul hevert, arcukat kendőikkel
takarták le. Sevannát csak azok érdekelték, akik még talpon voltak. Rhiale és
az aielek közt ritkaságszámba menő hollóhajú Alarys és Someryn, aki még
Sevannánál is többet mutatott a kebléből mélyen kivágott ruhájában, és Meira,
akinek hosszú, szomorú arca most még elkeseredettebb volt, mint általában. A
keménykötésű Tion, a vézna kis Belinde és a legtöbb férfinál is magasabb
Modarra.
Valamelyik csak szólt volna neki, ha új trükkel próbálkoznak. Desaine
halálának titka mindegyiket hozzá kötötte. Még egy Tudós Asszonyt is
megbüntetnének, ha kiderülne, hogy mi történt. Kínnal és szégyennel
fizetnének érte, ha éppenséggel nem taszítaná ki őket a törzs, hogy anyaszült
meztelenül tengődjenek a vadonban, egészen addig, míg egykori társaik le
nem vadásszák őket, mint valami állatot. Közös titkuk ellenére Sevanna tudta,
hogy a többi nő nem őszinte hozzá, és számtalan dolgot nem mondanak el
neki, amit pedig egy Tudós Asszonynak tudnia kellene. Nem mondták el azt
sem, mit lát egy nő Rhuideanban, vagy miféle fortélyokat tanítanak meg nekik
az idősebb Tudós Asszonyok. Ezen változtatni kell, de Sevanna elég józan
volt ahhoz, hogy tudja, nem ez a megfelelő időpont. Most nem kérdezhet és
nem kérhet számon.
Visszafordult a csata felé, és mintha épp az ő javukra fordult volna a
helyzet. Délről továbbra is tűzgolyók és villámok csapkodtak, de nem
közvetlenül előtte, és nem is a shaidók között robbantak fel. A szekereket még
mindig védte valami, és a Tudós Asszonyok támadásai sokszor pattantak le a
láthatatlan védőpajzsról, de láthatóan gyengült az aes sedai-ok ellenállása.
Győztek!
Épp mikor Sevanna végre átlátta a helyzetet, az aes sedai-ok végleg
elcsendesedtek. Már csak délen látott fényes robbanásokat. Sevanna felkiáltott
volna, hogy győztek, de egy újabb felfedezés belefojtotta a szót. Most már
egyetlen tűzgolyó, egyetlen villám sem érte el az aes sedai-ok szekereit. Az
égő kocsikból felszálló füst lassan kirajzolta egy kupola képét; egy eddig
láthatatlan kupoláét, mely a szekereket védte.
Sevanna megpördült és a Tudós Asszonyokra támadt. Az arckifejezését
látva a legtöbben riadtan hátraléptek, bár az is lehet, hogy a véres lándzsától
ijedtek meg ennyire. Sevanna is tudta, azt hiszik, rögtön beléjük vágja. Az
igazat megvallva, nem állt tőle távol a gondolat. Ráordított a reszkető
asszonyokra.
- Miért hagytátok, hogy megcsinálják? Miért? Az lett volna a dolgotok,
hogy felbontsátok a védelmüket, és ne engedjétek, hogy új falakat emeljenek!
Úgy tűnt, Tion mindjárt hányni fog. Végül mégis ő húzta ki magát, ő fordult
Sevanna felé.
- Nem az aes sedai-ok csinálták.
- Nem az aes sedai-ok? - Sevanna kiköpött. - Akkor ki? A többi Tudós
Asszony? Mondtam, hogy meg kell támadnotok őket is!
- Nem asszonyok voltak - mondta Rhiale elcsukló hangon -, nem
asszonyok...
Sápadtan nyelt egyet. Sevanna lassan megfordult, és a füstkupolára meredt.
Csak most jutott az eszébe, hogy levegőt vegyen. A kupola tetején valami
megjelent. Mintha az egyik vízföldi zászló lett volna az. Még a füst sem
takarta el teljesen. Bíbor mezőn egy kör, amit hullámvonal választ ketté: az
egyik fele fehér, a másik fekete. Éppolyan, mint a siswai'aman-ok keskeny
fejdíszei. Rand al'Thor zászlója. Elég erős lenne ahhoz, hogy kiszabadítsa
magát, elpusztítsa az aes sedai-okat és magasra emelje tulajdon zászlaját?
Csak ez történhetett.
A vihar még mindig tombolt a kupola körül, de Sevanna halk mormogást
hallott maga mögött. A Tudós Asszonyok a visszavonuláson töprengtek.
Sevanna nem mozdult. Tudta, hogy a legkönnyebben úgy jut hatalomhoz, ha
elcsábítja a hatalmat addig birtokló férfiakat. Már egész kiskorában tisztában
volt azzal is, hogy benne megvan minden, ami ehhez kell. Még nem volt
tizenhat, mikor magába bolondította Suladricot, a shaido törzs főnökét, és
mikor első férje meghalt, Sevanna hamar megtalálta azokat, akik Suladric
utódai lehettek. Muradin és Couladin is azt hitte, csak benne bízik a szép
özvegy, és miután Muradin nem tért vissza Rhuideanból, Sevanna egy
mosolya meggyőzte Couladint, hogy csak rá várt. De minden törzsfőnök
hatalma eltörpült a car'a'carn ereje mellett, és Rand al'Thor mostani serege
sem volt semmi ahhoz képest, amit Sevanna el tudott volna érni a férfi
hatalmával. Megborzongott. Mintha a legszebb, legkívánatosabb férfit látta
volna - és ez sok szempontból így is volt. Rand al'Thorral a kezében ő lehetne
a világ ura.
- Támadjatok keményebben - adta ki a parancsot -, sokkal keményebben!
Meg kell büntetnünk az aes sedai-okat Desaine-ért!
 És meg kell szereznie Rand al'Thort magának.
Hirtelen kiáltozás támadt a szekerek felől, értetlen halálüvöltések, fájdalmas
sikolyok. Sevanna most átkozódott csak igazán, hogy nem látja, mi történik.
Újra ráüvöltött a Tudós Asszonyokra, hogy támadjanak, de mégis egyre
kevesebb tűzgolyó és villám csapott a szekereket védő kupolába. És ekkor
már ő is látta, mi történik.
Egész közel a szekerekhez cadn'sorba öltözött alakok és föld repült a
magasba hatalmas robajjal. Nem egy helyen, hanem hosszú vonalban. Újabb
és újabb robbanások rázták meg a földet: mindegyik egy kicsit távolabb
csapott le a kocsiktól, mint az előző. Nem egyenes vonalban haladt a
pusztítás, hanem kikerülhetetlen, zárt gyűrűben. Föld és emberek és
Hajadonok... Még egy robbanás, és még egy, és még egy; majd hirtelen
rohanó harcosok söpörtek át rajtuk. Shaidók, akik a robbanások elől
menekültek. Sevanna lándzsával fenyegette őket, a vállukra, a fejükre csapott,
az sem érdekelte, ha egy embere épp az ő ütése alatt roskadt össze.
- Vissza, harcoljatok! Harcoljatok a shaidók becsületéért!
Senki sem figyelt rá.
- Becstelen csürhe! Álljatok meg és harcoljatok!
Leszúrt egy menekülő Hajadont, de a többiek meg sem álltak, eltaposták a
holttestet. Hirtelen észrevette, hogy a Tudós Asszonyok sincsenek már mind
mellette, csak azok, akik a sebesülteket őrizték. Rhiale is futni kezdett, de
Sevanna megragadta a karját, és visszarántotta. A torkának szegezte a
lándzsát. Nem érdekelte, hogy Rhiale mit tud kezdeni az Egyetlen
Hatalommal.
- Harcolnunk kell! Meg kell szereznünk Rand al'Thort!
Rhiale arca eltorzult a rettegéstől.
- Ha maradunk, mind meghalunk! Vagy rabláncon végezzük Rand al'Thor
táborában! Maradj, Sevanna, halj meg, ha akarsz, de én nem vagyok Kőkutya!
Kitépte magát a másik szorításából, és elrohant. Sevanna még ott állt egy
darabig, hagyta, hadd taszigálják a fejvesztve menekülő emberek. Végül
ledobta a lándzsát, megtapogatta a tarsolyát, amelyben a díszesen faragott
kőkocka lapult. Gondolkozott, hogy eldobja-e, de nem tette végül. Még nem
adta föl. Felkapta a szoknyáit, hogy jobban tudjon futni, és a menekülők közé
vetette magát. Ha a többiek cél nélkül menekültek is, az ő fejében ismét terv
követett tervet. Rand al'Thor térden állva fogja szolgálni. És az aes sedai-ok
is.

Mikor Alviarin végre otthagyhatta Elaida szobáját, úgy érezte magát, mint
egy kifacsart konyharuha. Kívülről persze nem látszott rajta, hogy megviselte
az amyrlinnel töltött pár óra, ugyanolyan összeszedett volt és hűvös, mint
mindig. Büszkén vonult végig a márványlépcsők végeérhetetlen során.
Egyenruhás szolgák hajlongtak előtte, mindegyik tartott a hideg és nyugodt
Krónikaőrtől. Ahogy lejjebb haladt a Toronyban, egyre több nővérrel
találkozott. A többségük viselte ajahja színével szegett aes sedai kendőjét,
mintha ezzel a formalitással is hangsúlyozná, mennyivel többek a teljes jogú
nővérek a többieknél. Sokan félve pillantottak Alviarinra, mások mosolyogva
köszöntötték. Az egyetlen, aki mintha észre sem vette volna, Danelle volt, a
Barna ajah álmodozó tagja. Nagy szerepe volt Siuan Sanche megbuktatásában
és Elaida amyrlinné emelésében, de amilyen szétszórt volt, nem kovácsolt
belőle semmiféle előnyt. Nem voltak barátai még a tulajdon ajahjában sem.
Úgy tűnt, azt sem veszi észre, hogy a sietősen lépkedő Alviarin arrébb löki. A
kemény tekintetű, nyurga Szürke, Berisha, és Kera, a szőke, kék szemű teari
Zöld nővér még pukedliztek is előtte. Norine is majdnem pukedlizett, de csak
majdnem! Ő ugyanis nem szerette Alviarint. Amilyen ostoba álmodozó volt,
azt gondolta, hogy ha a Krónikaőr Fehér, hát Norine Dovarnának kéne hívni.
Persze senki sem várta el, hogy a nővérek pukedlizzenek a Krónikaőr előtt.
Akik így tettek, alighanem abban reménykedtek, hogy Alviarin majd
megemlíti tiszteletteljes viselkedésüket Elaidának. A többiek azon merengtek,
vajon miféle parancsokat kaphatott, vajon az amyrlin most melyik nővért
akarja megbüntetni apró hibáiért. Még a Pirosak sem mertek öt emeletnél
közelebb menni Elaida új lakosztályához, és jó néhány nővér el is bújt, ha az
amyrlin nagy ritkán lejött közéjük. A levegő szinte fojtott, úgy megülte a
félelem, és ennek a rettegésnek semmi köze nem volt a lázadókhoz vagy a
fókuszálni képes férfiakhoz.
Több nővér is megpróbált szóba elegyedni Alviarinnal, de ő szinte már
udvariatlanul lökte félre őket. A legtöbben erre riadtan összenéztek: ugyan, mi
történhetett, hogy beszélgetni sem áll meg? Elaidára gondoltak. Alviarinnak is
egyre rajta járt az esze. Sokrétű asszony ez az Elaida. Első ránézésre egy
gyönyörű, visszafogott, elegáns nő, másodikra pedig olyan, mint az acél.
Veszedelmes és barátságtalan, mint egy csupasz penge. Lerohanta az embert,
mikor győzködnie kellett volna, keménykedett, mikor mások óvatos
rábeszéléssel vagy a Házak Játékával próbáltak volna célt érni. Rögtön látni
lehetett rajta, hogy okos és ravasz, de nem kellett hozzá sok idő, hogy bárki
felfedezze, minden erénye dacára Elaida csak azt látja, amit látni akar, és
mindent megtesz azért, hogy a valóságot a saját elképzeléseihez igazítsa. Ez
gyakran sikerült is neki, és még ez volt a kevésbé ijesztő két zavaró
tulajdonsága közül. A veszedelmesebb a Jövendőmondás képessége volt.
Könnyű volt elfelejteni, hogy Elaidában megvan a Jövendőmondás
képessége, olyan ritkán jelentkezett nála, és nagyon régen volt, hogy ez
utoljára megtörtént. Alviarint megrázta a dolog. Senki nem tudta, Elaida
mikor látja a jövőt, még Elaida maga sem, mint ahogy azt sem sejtette előre,
mit fog látni pontosan. Alviarin most úgy érezte, mintha az amyrlin minden
lépését követné.
Talán tényleg meg kéne ölnie. Nem Elaida lenne az első, akit titokban eltesz
láb alól. Mégsem merné parancs vagy legalább engedély nélkül megtenni.
Megkönnyebbülten lépett be a lakosztályába, mintha Elaida árnyéka ide már
nem jöhetne utána. Micsoda bolond gondolat. Ha Elaida akárcsak sejtené is az
igazat, ezer mérföld sem lenne elég ahhoz, hogy Alviarin biztonságban
érezhesse magát. Elaida most biztos azt hiszi, keményen dolgozik,
személyesen körmöli le a rendeleteit - bár hogy a sok kiadott parancs közül
melyiket és hogyan fogja leírni végül, még nem dőlt el. Nem Elaidán múlik.
És nem is Alviarinon egymagán.
Kisebb szobái voltak, mint Elaidának, bár a mennyezet magasabban volt, és
egy kis erkélyről a Torony előtti nagy térre láthatott, vagy száz láb magasból.
Néha kiállt az erkélyre, hogy Tar Valont nézhesse. A világ legnagyobb városa
ott feküdt a lába előtt. Megszámlálhatatlanul sok ember élt benne, de a
többségük még annyit sem számított, mint egy paraszt a sakktáblán. A szobát
domani ízléssel rendezték be: egyszerű, halvány fa bútorok voltak gyöngyház
és borostyán berakással. Színes, virágmintás szőnyegek, és még színesebb
faliszőnyegek díszítették a szobát - erdőket és vadászjeleneteket ábrázoltak. A
berendezés még a lakosztály előző tulajdonosától maradt Alviarinra. Egyrészt
azért nem cseréltette még ki az egészet, mert nem volt rá ideje, hogy ilyen
ostobaságokkal törődjön, másrészt pedig hogy mindig eszébe jusson, mi az
ára annak, ha valaki elbukik. Leane Sharif cselszövésekbe keveredett és
elbukott, és most örökre elvágták az Egyetlen Hatalomtól. Szerencsétlen
menekültként tengődik valahol a vadonban, ki van szolgáltatva a többi lázadó
jóságának. Egész életében nyomorult roncs lesz, és a végén vagy öngyilkos
lesz, vagy egyszerűen elfogy belőle az életerő, és csendben elsorvad. Alviarin
ugyan hallott olyan elcsendesített asszonyokról, akik túlélték a dolgot, de
őszintén szólva, nem hitte el, hogy ilyen létezhet. Ő még nem látott rá példát.
Nem mintha nagyon keresett volna.
Az ablakon kinézve látta, milyen ragyogó a kora délután, de félúton sem járt
a fogadószobájáig, mire a fény komor alkonyati szürkeséggé fakult. A
sötétség nem lepte meg. Megfordult, és azonnal letérdelt.
- Magasságos Asszonyom, azért élek, hogy szolgáljalak.
Sötét árnyakba és tompa ezüst fénybe burkolódzott asszony állt előtte.
Mesaana.
- Mondd csak el, mi történt, gyermekem!
A hangja úgy csendült, mintha kristályharangocskák csilingelnének.
Alviarin térden állva számolt be Elaida minden szaváról, bár nem egészen
értette, miért is van erre szükség. Eleinte gyakran kihagyta az érdektelen
részleteket, de Mesaana mindent számon kért rajta, minden egyes szót,
mozdulatot, apró kis fintort. Mintha csak ő is ott lett volna. Akárhogy törte a
fejét, Alviarin nem értette, Mesaanának mi szüksége van arra, hogy az ő
beszámolóit is meghallgassa. Néhány dolgot azonban ő is jól értett.
Más Kiválasztottakkal is találkozott már. Kivételes lények voltak, csak az
ostobák hívták őket Kitaszítottaknak. Lanfear is járt a Toronyban, és Graendal
is - döbbenetes volt az erejük, parancsoló a megjelenésük, és egyetlen szót
sem kellett szólniuk ahhoz, hogy Alviarin érezze, mennyivel alattuk áll. Ő
csak egy ostoba kis küldönc hozzájuk képest, és örült, ha nagy ritkán
megdicsérték azért, mert jól végezte a dolgát. Be'lal az éjszaka közepén
ragadta el, Alviarin pedig még mindig nem tudta, hol járt akkor. A saját
ágyában ébredt, és ez még annál is jobban megrémítette, mint hogy ezúttal
egy fókuszálni képes férfival állt szemben. Be'lal szemében annyit sem ért,
mint egy féreg, mint egy porszem: csak egy figura volt valami hatalmas
játszmában, ami az ő parancsára lépked. Ishamael volt az első, aki
meglátogatta: ő ragadta ki a Fekete nővérek névtelen tömegéből, ő tette meg
az ajah fejévé.
Mindegyikük előtt térdelt, mindegyiknek azt mondta, hogy csak azért él,
hogy őt szolgálja, és ezt komolyan is gondolta minden egyes esetben. Mindent
megtett, amit kértek tőle, bármi is volt az. Végül is a Kiválasztottak épp hogy
csak a Sötétség Nagyura alatt álltak hatalomban, és ha jutalmat vár
fáradozásaiért, ha a halhatatlanságot akarja, amit a Kiválasztottak már
láthatóan megkaptak, hát engedelmeskednie kell. Mindegyikük előtt térdelt,
de csak Mesaana nem viselt emberi arcot, mikor megjelent előtte. A fény és
árnyék köpenye, amelybe burkolódzott, alighanem az Egyetlen Hatalom műve
volt, de Alviarin nem érezte a fonatait. Érezte Lanfear és Graendal erejét,
tudta, mennyivel hatalmasabbak nála, de Mesaanánál nem érzett semmit.
Mintha a nő nem is tudna fókuszálni.
Mindezt meg lehetett magyarázni, még ha a magyarázat rémítő volt is.
Mesaana azért rejti el az arcát, mert Alviarin felismerné. Alighanem a Torony
lakója. Elsőre ugyan őrültségnek tűnt a dolog, de semmilyen más indok nem
állta meg a helyét. Ha viszont így áll a dolog, Mesaana alighanem a nővérek
egyike. Semmiképp sem lehet szolga, hogy is vállalhatna ilyen megalázó
szerepet egy Kiválasztott? De ki lehet az? Rengeteg nővér volt, aki eddig
távol élt a Toronytól, és csak most tért vissza, Elaida hívására. A
legtöbbjüknek nem voltak közeli barátai. Sőt, a legtöbbjüknek egyáltalán nem
voltak barátai. Mesaana csak közülük való lehet. Alviarin mindenáron meg
akarta tudni, melyik. Még ha nem is tudná hogyan felhasználni, a tudás már
önmagában hatalom.
 - Úgy, hát a mi kis Elaidánkon erőt vett a Jövendőmondás.
Mesaana hangja csilingelt, Alviarin döbbenten vette észre, hogy
beszámolója végére ért. Fájt a térde, de tudta, hogy nem kelhet föl engedély
nélkül. Árnyékujjak doboltak elgondolkozva az ezüst fényből szőtt ajkakon.
Alviarin elmerengett. Látta már valamelyik nővérnél ezt a gesztust?
- Különös, hogy milyen érthető és mégis milyen kiszámíthatatlan. Mindig is
ritka volt ez a képesség, és a legtöbben olyan ködösen fogalmaztak, hogy a
költők is alig értették, mit jelenthet a jóslatuk. Addig legalábbis, amíg be nem
következett, amiről szólt. Addigra minden világossá vált. De akkor már késő
volt, hogy bármit is tehessenek.
Alviarin csendben maradt. A Kiválasztottak nem fecsegtek, hanem
parancsoltak vagy számon kértek.
- Mindenesetre érdekes jóslat. A lázadók úgy végzik, mint egy... túlérett
dinnye? Ez is a Jövendőmondás része volt?
- Nem vagyok benne biztos, Magasságos Asszonyom.
Alviarin lassan, bizonytalanul válaszolt: ő maga sem tudta, pontosan mit
látott Elaida. Mesaana megvonta a vállát.
- Akár része a jövőnek, akár nem, mindenképpen hasznos lehet.
- Elaida veszélyes, Magasságos Asszony. A Jövendőmondás megmutathat
neki olyasmit is, amit nem kellene látnia.
Kristálytiszta kacagás volt a válasz.
- Mit? Téged? A Fekete ajah nővéreit? Vagy azt hiszed, neked kellene
engem megvédened? Néha olyan aranyos vagy, lányom. - Az ezüstös hang jól
mulatott. Alviarin érezte, hogy elvörösödik, és remélte, hogy Mesaana
zavarnak értelmezi, amit lát, nem haragnak. - Vagy azt javaslod, szabaduljunk
meg Elaidától? Azt hiszem, még nincs itt az ideje. Meg kell tartanunk, amíg
az ifjú al'Thor nem ér ide, és alighanem még utána is egy ideig. Írd csak meg
az utasításait, és hajtsd is végre őket! Olyan szórakoztató, ahogy a kisded
cselszövéseivel játszik. Néha már egész olyanok vagytok, mint az ajah volt
egykor. Sikerülni fog Elaidának elraboltatnia Illian királyát vagy Saldaea
királynőjét? Ti, aes sedai-ok csináltatok már ilyet, bár ha jól tudom, az elmúlt
kétezer évben leszoktatok róla. És kit fog Cairhien trónjára ültetni? Vajon
Darlin nagyúr annyira ódzkodik az aes sedai-októl, hogy még Tear trónját is
visszautasítaná? Vagy Elaida egyszerűen felrobban türelmetlenségében, még
mielőtt bármi más történne? Kár, hogy nem akar nagyobb hadsereget
toborozni. Azt hittem, amilyen mohó, le fog csapni erre az ötletre.
A kihallgatásnak lassan vége volt - sosem tartott sokkal tovább annál,
semhogy Alviarin elmondta, mit hallott Elaidától, és Mesaana kiadta az
utasításait. Most viszont volt még egy kérdése.
- Mit tegyünk a Fekete Toronnyal, Magasságos Asszony?
 Alviarin megnedvesítette a száját. Sokat tanult a Kiválasztottakról, mióta
Ishamael először megjelent előtte: most már tudta, hogy se nem mindenhatók,
se nem mindentudók. Azért ő lett a Feketék feje, mert Ishamael dühében
megölte az elődjét, mikor rájött, Jarna Malari mit tervez, és haragjának még
vagy két évig nem volt vége. Még egy amyrlint el kellett temetniük közben.
Alviarin sokat gondolkozott azon, Elaidának vajon volt-e szerepe Sierin Vayu
halálában. Ugyanis az amyrlint nem a Fekete ajah gyilkolta meg. A Sierin
előtti amyrlint, Tamra Ospenyát Jarna úgy kifacsarta, mint egy citromot:
kevés hasznos információt tudott meg tőle, aztán úgy hagyta ott, mintha
álmában halt volna meg a nő. Alviarint és tizenkét társát addig kínozta a
Nagytanács, míg csak be nem tudták bizonyítani Ishamaelnek, hogy ők nem
tehetnek Ospenya haláláról. A Kiválasztottak nem voltak mindenhatók, és
nem tudtak mindenről, de néha tudtak olyan dolgokat, amiket senki más. De
ha ilyesmiről kérdezgették őket, könnyen dühbe gurultak. Az pedig
veszedelmes volt. A legkevésbé a „miérttel" kezdődő kérdéseket szerették.
- Elég lesz ellenük ötven nővér, Magasságos Asszony?
Mesaana szeme olyan volt, mint két jéghideg csillag. Alviarin érezte, ahogy
a fagy egyre feljebb kúszik benne. Hirtelen Jarna halála jutott az eszébe. A
Szürke ajah tagjaként is számon tartott nőt sosem érdekelték a ter'angrealok,
valahogy mégis belegabalyodott az egyik legveszélyesebbe, melyet
évszázadok óta nem mert kipróbálni egyetlen nővér sem. Senki nem tudta
pontosan, hogyan működik, és nem is tudtak utánamenni, hogy segítsenek.
Még tíz napig hallották a sikolyait. A Torony többsége az erények tárházának
tartotta Jarnát. Egy idő után bejutottak, és azt a keveset, ami a szerencsétlen
nőből megmaradt, eltemették. Minden Tar Valonban vagy a környéken lévő
nővér elment a temetésére.
- Kíváncsi vagy, gyermekem - mondta Mesaana hosszas hallgatás után. - Ha
odafigyelsz, ez még hasznunkra lehet, de ha ostobaságokat kérdezel...
A fenyegetés fénylő kardként lebegett Alviarin feje fölött.
- Igyekszem nem kérdezni ostobaságokat, Magasságos Asszony. - Alviarin
alig tudott megszólalni. A szája kiszáradt félelmében. - Bocsáss meg,
Magasságos Asszony!
Semmiképp sem hagyja, hogy akár csak egyetlen Fekete nővér is Toveine-
nel menjen. Mesaana lépett egyet, Alviarin fölé magasodott úgy, hogy a
Krónikaőrnek egész ki kellett csavarnia a nyakát, ha úrnőjére akart nézni.
Ahogy Alviarin az árnyékok és ezüst fények játékából álló arcra nézett, egy
pillanatra úgy érezte, a Kiválasztott minden gondolatát ismeri.
- Ha engem akarsz szolgálni, gyermekem, akkor engedelmeskedned kell
nekem. Nekem, és nem Semirhage-nak, és nem Demandrednek. Nem
Graendalnek vagy valaki másnak. Csak nekem. És a Sötétség Nagyurának,
természetesen, de rajta kívül egyedül nekem, és senki másnak.
- Azért élek, hogy téged szolgáljalak.
Rekedten suttogta csak, de remélte, hogy Mesaana hallja, milyen őszintén
gondolja. A Kiválasztott egy hosszú pillanatig csak nézte, aztán rábólintott.
- Jól van, gyermekem. Tanítani foglak. De ne feledd, a tanítvány nem tanító.
Én választom ki, ki mit tanul meg, és azt is én döntöm el, mikor és mennyit
használhat fel belőle. Ha megtudom, hogy akárcsak a legkisebb morzsáját is
továbbadtad annak, amit tanítottam neked, vagy hogy akár egy hajszálnyit is
felhasználtál az új tudásodból az én engedélyem nélkül, eloltalak, mint egy
gyertyát.
Alviarin nyelt egy nagyot. Mesaana hangjában nem volt harag, csak
bizonyosság.
- Azért élek, hogy téged szolgáljalak, Magasságos Asszonyom. Azért élek,
hogy engedelmeskedjek neked.
Maga sem hitte még el, amit most megtudott a Kiválasztottról. A tudás
pedig hatalom.
- Nincs sok erőd, gyermekem. Nincs sok, de az épp elég lesz. - Hirtelen egy
fonat jelent meg a semmiből. - Ez - csilingelte Mesaana - egy Kapu.

Pedron Niall elégedetlenül dörmögött, ahogy Morgase diadalmas mosollyal

tette le a fehér kis figurát a táblára. Egy kevésbé ügyes játékos még
megpróbálta volna megverni a királynőt, jó tucatnyi lépés volt még hátra a
játszma végéig, de Niall is látta, amit Morgase: ezt a játékot elvesztette. A
vele szemben ülő aranyhajú nő eleinte még vesztésre játszott, hátha azzal
könnyebben megnyeri a főúrkapitány jóindulatát. Ilyenkor Niall rettenetesen
dühös volt, hiszen annyira nem volt gyenge játékos, hogy ne lásson át az
asszony igyekezetén, ahhoz pedig túl büszke volt, hogy ajándékként fogadja
az efféle diadalt. Most már Morgase is mindenáron győzni akart, és a
játszmák felét meg is nyerte. Niallnak már hosszú évek óta nem akadt ilyen
kemény ellenfele.
- Ön nyert, asszonyom.
Andor egykori királynője kecsesen bólintott. Előbb vagy utóbb ismét Andor
királynője lesz, Niall ebben biztos volt. Magas nyakú zöld selyemruhájában
Morgase valóban királynői látvány volt, még a homlokán csillogó
izzadtságcsöppek dacára is. Nem tűnt elég idősnek ahhoz, hogy akkora lánya
legyen, mint Elayne, az meg egyenest hihetetlen volt, hogy ő lenne Gawyn
anyja.
- Nem vette észre, Niall főúrkapitány, hogy már rögtön felfedeztem azt a
csapdát, amelyet a harmincegyedik kő letételekor kezdett el kiépíteni, és
igazinak hitte azt a figyelemelterelő támadást, melyet a negyvenharmadik
kövemmel indítottam.
Kék szeme izgatottan csillogott. Morgase szeretett nyerni, és szeretett úgy
játszani, hogy nyerhessen.
Persze mindez - a kőjáték, az udvariasság - csak arra szolgált, hogy elterelje
a figyelmüket a valódi helyzetről. Morgase tudta, hogy fogoly a Fény
Erődjében, bármit mondanak is itt tartózkodása okáról. Bármilyen kedvesen
bánnak is vele, ő csak egy fogoly. Méghozzá egy jól titkolt fogoly. Niall
ugyan hagyta, hogy a legvadabb híresztelések keljenek szárnyra új
vendégéről, de nem erősítette meg, hogy Andor királynője volna az. Andor
túlságosan régóta állt szemben a Fény Gyermekeivel. Erről a témáról nem
mondhat semmi biztosat egész addig, amíg a légiók be nem vonultak
Andorba. Akkor majd Morgase kiállhat a csapatok élére, és maga vezetheti
őket. Ezt az asszony is jól tudta. Talán azt is tudta, hogy Niall tisztában van
azzal, Morgase megpróbálja meglágyítani a szívét. Az egyezmény, amelyet
aláírtak, olyan hatalmat adott a Fény Gyermekei kezébe Andorban is, amilyet
Amadiciában képviseltek, és Niall sejtette, hogy az asszony egyre csak azon
töri a fejét, hogy enyhíthetné a feltételeket, és végül hogyan játszhatná ki a
Fény Gyermekeit egészen. Csak azért írta alá azt az egyezményt, mert nem
volt más választása, de még sarokba szorítva is olyan ügyesen manőverezett
és tárgyalt, mint amilyen ügyesen a kövekkel játszott. Ilyen gyönyörű
asszonyról nem is gondolta volna, hogy ennyire kemény lehet. Sőt. Sokszor
inkább kemény volt, mint gyönyörű. Hagyta ugyan, hogy elsodorja a kőjáték
heve, de Niall ezért nem tudott haragudni rá, hiszen ő is legalább annyira
élvezte a közös játszmákat, mint Morgase.
Ha akár csak húsz évvel fiatalabb lett volna, Niall talán jobban hajlott volna
az asszony szavára. Hosszú évek óta özvegy volt már, és a Fény
Gyermekeinek főúrkapitánya kevés időt tölthetett csinos asszonyok
társaságában. Ritkán volt másra is érkezése, mint hogy a Fény Gyermekeinek
főúrkapitánya legyen. Ha akár csak húsz évvel fiatalabb lenne - vagy inkább
huszonöttel - és Morgase-t nem a tar valoni boszorkányok nevelték volna fel...
Könnyű volt erről elfeledkezni az asszony jelenlétében. A Fehér Torony az
igazságtalanság és az Árnyék melegágya volt, és Morgase túl sokáig élt abban
a fertőben. Rhadam Asunawa, a Fővallató hónapokig kínoztatta volna, hogy
megfizessen minden Fehér Toronyban töltött napjáért, és a végén felakasztotta
volna, ha Niall hagyja. A főúrkapitány sóhajtott egy nagyot.
Morgase még mindig diadalittasan mosolygott, de kék szeme a főúrkapitány
arcát fürkészte. Ha akarta volna, sem tudja palástolni, milyen okos asszony.
Niall bort töltött mindkettejüknek az asztal mellett álló ezüstkannából. A
kanna egy tál vízben állt, pedig a víz nemrég még jég volt.
- Niall főúrkapitány...
 A pillanatnyi habozás jól illett a kérés elé. Morgase kérőn nyújtotta ki a férfi
felé keskeny, kecses kezét, mintha ezzel is mutatná, mennyire fontos neki,
amit mondani fog. Régen ő is csak Niallként emlegette a főúrkapitányt, annyi
megvetéssel, amit egy részeg istállószolga sem érdemel, de ezek az idők már
elmúltak. A pillanatnyi habozás jól illett volna a kérés elé, ha Niall nem tudja,
miről van szó.
- Niall főúrkapitány, csak megengedi, hogy Galad egy napra Amadorba
jöhessen, és találkozhassak vele. Csak egy napra, nem többre.
- Sajnos - Niall gondolkozás nélkül válaszolt -, Galad kötelességei nem
engedik, hogy elhagyja északi határainkat. Büszke lehet rá, hisz fia a Fény
Gyermekeinek legtehetségesebb fiatal tisztjei közé tartozik.
Morgase mostoha fia még jól jöhet, ha az asszony makacskodik, de egyelőre
akkor látták a legnagyobb hasznát, ha a helyén marad. Kiváló tiszt volt, talán
a legjobb, aki Niall vezetése alatt a Fény Gyermekeihez csatlakozott, és
egyáltalán nem volt szükség arra, hogy hűségét azzal tegyék próbára, hogy
elárulják neki, anyja náluk raboskodik.
Az asszony arca épp csak megfeszült, alig árulta el csalódottságát. Nem
először kérte, hogy hadd találkozzon a mostohafiával, és nem is utoljára.
Morgase Trakand nem adta meg magát, csak azért, mert mindenki láthatta,
hogy veszített.
- Ahogy gondolja, Niall főúrkapitány. - Olyan alázatos volt a hangja,
amilyen csak lehetett. Az alázatosság új taktika volt részéről, és nyilván nagy
erőfeszítésébe került. - Csak egy aggódó anya...
- Főúrkapitány uram? - Mély, zengő hang szakította félbe az ajtóból. - Attól
tartok, olyan híreket hoztam, melyek nem várhatnak, nagyuram.
Abdel Omerna szép szál férfi volt, a Fény Gyermekei úrkapitányainak fehér
és arany köntösét viselte. Büszke arcát őszülő haj keretezte, a szeme sötéten
csillogott. A lábujjától a feje búbjáig bátor és határozott ember volt, igazi hős.
És sült bolond, bár ezt első pillantásra senki sem mondta volna meg.
Morgase egy kicsit hátrahúzódott, a legtöbb embernek fel sem tűnt volna,
hogy megmozdult. Úgy tudta, Omerna a Gyermekek kémfőnöke - mindenki
így tudta -, és legalább annyira tartott tőle, mint Asunawától, ha nem jobban.
Még maga Omerna sem tudta, hogy nem ő a valódi kémfőnök, hogy őt csak
dísznek használja a főúrkapitány, csalinak, hogy mindenki figyelmét elterelje
az igazi kémfőnökről, akit rajta kívül senki sem ismert. Sebban Balwer volt
az, Niall száraz, unalmas írnoka. Azért persze olykor Omerna is hozott
hasznos információkat. Néha döbbenetes híreket. Niall nem kételkedett benne,
hogy csak akkor törne rá így, ha Rand al'Thor áll a város kapui előtt,
százezres sereggel. Remélte, hogy Omerna ezúttal téved.
- Tartok tőle, a reggeli játéknak ezúttal vége.
 Niall meghajolt Morgase előtt, a királynő válaszul kecsesen biccentett egyet.
- Talán este folytathatjuk...? - Az asszony hangja még mindig gyanúsan
alázatos volt. - Már ha velem vacsorázik, nagyuram...
Niall természetesen elfogadta a meghívást. Nem tudta, mit akar elérni az
asszony ezzel a hirtelen jött szelídséggel - aligha azt, amire a nagyszájú
szolgalegények célozgatnak -, de mindenképp érdekes lesz kitalálnia. Csupa
meglepetés volt ez a nő. Milyen kár, hogy boszorkányok nevelték!
Omerna egészen a földbe ágyazott arany napkorongig lépett. A korongot
már csúnyán megkoptatta a kérelmezők hada az évszázadok alatt. Ettől
eltekintve a szoba egyszerű volt, csak a legyőzött hadseregek tépett zászlói
díszítették a falakat. Omerna szó nélkül nézte, ahogy az asszony a
főúrkapitány körül legyeskedik, mintha ő ott sem lenne. Csak akkor szólalt
meg, mikor Morgase már becsukta maga mögött az ajtót.
- Még mindig nem találtam meg sem Elayne-t, sem Gawynt, uram.
- És ez lenne az a sürgős hír?
Niall ingerültnek tűnt. Balwer azt mondta, Morgase lánya Ebou Darban van,
nyakig a boszorkányok valamelyik mocskos cselszövésében. Már kiadta a
megfelelő utasításokat Jaichim Carridinnek. Az asszony másik fia még
mindig a boszorkányok szolgálatában állt, alighanem Tar Valonban.
Balwernek arrafelé kevés kéme akadt. Niall belekortyolt a kellemesen hideg
borba. A csontjaiban már érezte az öregkor hidegét és törékenységét, de ez az
árnyékszülte forróság megizzasztotta őt is, és gyakran kiszáradt a szája.
Omerna zavartan húzta össze magát.
- Hát... nem, nem, uram. - Sokáig kutatott a köpenye zsebében, majd egy kis
csontgurigát húzott elő. Három piros csík díszítette. - Azt mondta, uram,
hozzam ide, amint megérkezett.
Niall már ki is kapta a kezéből az üzenetet. Erre várt mióta, ezért nem indult
még meg Andor felé a légióival, hogy Morgase vezetésével és nevében
elfoglalja az országot. Ha ez nem csak Varadin zavaros fecsegése, aki nyilván
megháborodott, mikor Tarabon darabokra hullott körülötte, akkor Andornak
várnia kell. Andornak, és talán minden másnak.
- Bebizonyosodott, hogy a Fehér Torony valóban kettészakadt - folytatta
Omerna -, a Fekete... a Fekete ajah kaparintotta meg a hatalmat.
Nem csoda, hogy idegesnek tűnt, hiszen ez eretnekség volt. A Fekete ajah
nem létezett, minden boszorkány árnybarát volt. Niall oda sem figyelt rá,
feltörte a tekercset leragasztó viaszpecsétet. Balwer kezdte el terjeszteni
ezeket a pletykákat, az ő parancsára, s most visszaért hozzá a hír. Omerna
mindent elhitt, amit csak mondtak neki.
- És arról is vannak beszámolóim, hogy a boszorkányok a hamis
Sárkánnyal, al'Thorral tárgyalnak, uram.
 Még szép, hogy a boszorkányok tárgyalnak vele! Hiszen az ő
teremtményük, az ő bábjuk. Niall oda sem figyelt arra, Omerna mit gagyog,
hanem visszasietett a játékasztal mögé, miközben kihúzta a csövecskéből a
vékony papírdarabot. Kevesen tudták, hogy egyáltalán kap ilyen titkos
üzeneteket, azt pedig senki sem láthatta, mi áll bennük. Remegett a keze,
ahogy kihajtogatta a lapot. Azóta nem remegett így, hogy legénykorában az
első csatát várta, ez pedig már több, mint hetven éve volt. A keze most már
mintha csak csont és ín lenne, de talán még van benne elég erő, hogy
megtegye, amit kell.
Nem Varadin írt, hanem Faisar. Őt más célból küldte Tarabonba. Niall torka
összeszorult. A férfi hitetlenkedve, elkeseredve futotta át a sorokat. Érthető
volt minden betű, ez nem a Varadin féle zagyvalék volt. Varadin alighanem
teljesen megbolondult, Niall ezért sem hitte el, amit írt. De Faisar
józanságához nem férhetett kétség, és ez az üzenet Varadin legszörnyűbb
jóslatait váltotta valóra. Sőt, még azokon is túltett. Al'Thor veszett dög volt,
mindent elpusztított, amihez csak hozzáért, és most egy újabb féreg jelent
meg a fajtájából, aki talán még ennél a tar valoni boszorkák által irányított
hamis Sárkánynál is veszedelmesebb! Hogy a Fénybe fog elbánni
mindkettővel?
- Úgy tűnik, Tenobia királynő elhagyta Saldaeát, uram. És a... A Sárkány
követői Altarában és Murandyban pusztítanak. Arról is hallottam, hogy
Kandorban megtalálták Valere Kürtjét.
Niall még mindig nem figyelt arra, Omerna mit beszél. Egyszer csak azt
vette észre, hogy a férfi mellette áll. Az ajkát nyalogatta, és a keze hátával
törölte ki a szeméből az izzadtságot. Alighanem azért jött, hogy ellessen egy
pár szót az üzenetből. Nos, elég hamar mindenki fogja tudni, mi is állt benne.
- Úgy tűnik, a legvadabb ötleteid közül az egyik nem is volt olyan vad...
Niall érezte, hogy egy kés csúszik a bordái közé. Megdöbbenésében
mozdulni sem tudott. Omerna ezt kihasználta, és újra és újra beledöfött. Nem
Niall volt az első főúrkapitány, aki így végezte, de sosem gondolta volna,
hogy épp Omerna öli meg. Megpróbálta ellökni a másikat, de nem volt elég
erő a karjában. Omernába kapaszkodott. Az megtartotta, és mélyen a szemébe
nézett. A gyilkos arca egész vörös volt, úgy tűnt, mindjárt elbőgi magát.
- Meg kellett tennem! Meg kellett tennem! Hagyta, hogy a boszorkák
zavartalanul ülésezzenek Salidarban, és...
Mintha csak most vette volna észre, hogy átöleli az áldozatát, ellökte Niallt.
A főúrkapitány lábából kiszaladt az erő. A játékasztalnak esett, felborította a
könnyű bútordarabot. Csizmadobogást hallott, nagy nehezen felemelte a fejét.
Eamon Valda rohant be, Omerna tágra nyílt szemmel hátrált el előle. Valda is
éppolyan méltónak tűnt az úrkapitányi rangra, mint Omerna, fehér-arany
köpenye lobogott mögötte. Még ha nem is volt olyan magas, olyan tiszteletet
parancsoló, mint Omerna, Valda sötét arca keménységet sugárzott, és kardja,
a sokak által irigyelt, gémmel jelölt penge, már a kezében volt.
- Árulás! - kiáltotta, és leszúrta Omernát. Niall nevetett volna, ha tud, de
levegőt is alig bírt venni. Hallotta, hogy bugyog a torkában a vér. Sosem
szerette Valdát - valójában mélyen megvetette -, de valakinek tudnia kellett.
Tekintetével a Tanchicóból érkezett jelentést kereste, amit meg is talált, nem
messze a kezétől. Ha ott marad, nem veszik észre, de ha megfogja, a holtteste
kezében meglelik... Ezt az üzenetet meg kell kapniuk. Ujjai lassan kúsztak át a
padlón, de ügyetlenségében arrébb lökte a papírt, ahelyett, hogy megfogta
volna. A tekintete elhomályosult. Nehezen bírta rá magát, hogy tovább
keresse. De meg kell találnia. Meg kell... A köd egyre sűrűbb lett. Ordítozott
magával, tudta, hogy valójában nincs köd. A köd egyre sűrűbb lett, és tudta,
hogy odakinn az ellenség várja: láthatatlan, rejtőzködő ellenfél, aki még Rand
al'Thornál is veszélyesebb. Az üzenet. Mi? Miféle üzenet? Itt volt az ideje,
hogy nyeregbe szálljon és kihúzza a kardját, itt volt az ideje az utolsó nagy
csatának. A Fényre, akár nyer, akár veszít, nem késlekedik! Megpróbált
vicsorogni.
Valda Omerna ruhájába törölte a véres pengét. Észrevette, hogy az öreg
farkas, ha nehezen, vérrel félig telt tüdővel is, de még mindig lélegzik.
Fintorogva hajolt oda, hogy véget vessen a szenvedéseinek, de egy hosszú,
keskeny ujjú kéz húzta vissza.
- Főúrkapitány akarsz lenni ezután, fiam?
Asunawa fájdalmas arca legjobban egy mártírhoz illett volna, de a barna
szemekben izzó tűz még azokat is megingatta magabiztosságukban, akik nem
tudták, hogy ő a Fővallató.
- Könnyen az lehetsz, ha tanúsítom, hogy te ölted meg Pedron Niall
gyilkosát. De ha azt is hozzá kell tennem, hogy utána elvágtad Niall torkát...
Valda vicsorát mosolynak is lehetett hinni, némi jóindulattal. Asunawa az
igazság híve volt, de néha egészen érthetetlenül használta azt. Csomókba
kötötte, felakasztotta, megnyúzta, miközben sikoltozott, de Valda még sosem
hallotta valóban hazudni. Még egy pillantást vetett Niall megüvegesedő
tekintetére és a holttest alatt egyre terjedő vértócsára, majd elégedetten felállt.
Az öregember meg fog halni.
- Az lehetek, Asunawa?
A Fővallató tekintete egyre jobban izzott. Asunawa hátralépett, nehogy
fehér köpenyét beszennyezze Niall vére. Még egy úrkapitány sem üthetett
meg vele szemben ilyen bizalmaskodó hangnemet.
- Lehetsz, fiam. Talán. Bár nem mutatkoztál elég készségesnek arra, hogy
azt a Morgase nevű boszorkányt a Fény Kezére add. Amennyiben megígéred,
hogy ez így lesz...
- Morgase-re még szükség van.
Valda élvezte, hogy félbeszakíthatja a másikat. Nem szerette a Vállatókat, a
Fény Kezeit, ahogy magukat hívták az inkvizítorok. Ki szeretné azokat, akik
mindig csak megkötözött, fegyvertelen emberekkel harcoltak? Elkülönültek a
Fény többi Gyermekétől. Asunawa köpenyén csak a Vallatók jelvénye
látszott, a skarlát pásztorbot, az arany napkorongot nem is hímeztette rá. És
ami még ennél is rosszabb volt, azt hitték, hogy az ő izzó vasakkal és
nyújtópadokkal végzett munkájuk volt a Gyermekek egyedüli dolga.
- Morgase a kezünkbe adja Andort, nem ölhetjük meg előtte. És nem
vonulhatunk Andor ellen, amíg a Próféta banditái szabadon garázdálkodnak. -
Először a Prófétával kellett végezni, aki az Újjászületett Sárkányt dicsőítette,
és gondolkozás nélkül felgyújtotta azokat a falvakat, ahol a kelleténél
lassabban álltak át Rand al'Thor hitére. Niall mellkasa már alig mozgott. -
Már amennyiben nem akarod Amadiciát Andorra cserélni, ahelyett, hogy
mindkettőt magadénak tudhatod. Holtan akarom látni al'Thort, és a Fehér
Tornyot a földdel fogom egyenlővé tenni, ha lehet. De nem hagyom, hogy
nagy buzgalmadban belerondíts a terveimbe.
Asunawa nem ingott meg, nem volt gyáva ember. Itt semmiképp sem,
hiszen az Erődben Vallatók százai lesték a parancsát, és a legtöbb Gyermek
félt tőlük. A Valda kezében tartott karddal sem törődött, csak mártírarcán
mélyült el még inkább a szomorúság. Még az izzadsága is mintha a bánat
megannyi könnye lett volna.
- Ha így áll a dolog, azt hiszem, Canvele úrkapitány az igazságot akarja
majd tudni, attól tartok...
- Attól tartok, Canvele az én oldalamon áll. - Hajnal óta legalábbis. Canvele
nem volt ostoba, és látta, hogy Valda egy harcra kész légióval érkezett. - Nem
az a kérdés, hogy ki lesz az új főúrkapitány, hanem hogy a Fény Kezét ki
vezeti majd az igazságért vívott harcában.
Asunawa nem volt ijedős, és még Canvelénél is okosabb volt. Arcizma sem
rezdült, azt sem kérdezte, Valda hogy képzelte, hogy ilyen egyszerűen
megválasztatja magát.
- Értem - mondta egy pillanatnyi habozás után, majd mézédes hangon
hozzátette: - Teljesen meg akarod kerülni a törvényt, fiam?
Valda majdnem elnevette magát.
- Megvizsgálhatod majd Morgase-t, de kínvallatásról szó sem lehet. Addig
semmiképpen sem, amíg Andor nem a miénk.
- Az pedig eltart egy ideig. Hiszen az Oroszlános Trónra még neki kell
kineveznie az új uralkodót; és persze olyat, aki épp olyan jól tudja, hogy kell
kezelni a Fény Gyermekeit, mint a mi jó Ailron királyunk. Ez pedig sok időt
vesz igénybe.
Asunawa talán értette, miről van szó, talán nem. Beszélt volna még, de az
ajtó felől hitetlenkedő sóhajt hallott. Niall savanyú képű írnoka állt ott,
összeszorított szájjal, és hitetlenkedve bámult az előtte állókra. Tekintetével
kerülte a két holttestet.
- Szomorú nap ez a mai, Balwer mester - mondta Asunawa kenetteljesen, a
hangja szomorúan csengett. - Omerna, ez az aljas áruló, megölte a mi Pedron
Niall főúrkapitányunkat, a Fény világítsa meg a lelkét.
Nem hazudott: Niall már nem mozdult, és a gyilkosa áruló volt.
- Valda úrkapitány sajnos későn érkezett, hogy őt megmenthesse, de
Omernát bűne legmélyén elpusztította.
Balwer összerezzent, és tördelni kezdte a kezét. A madárszerű, szikár fickó
idegesítette Valdát.
- Ha már itt van, Balwer, akár hasznossá is tehetné magát.
Nem szerette a haszontalan embereket, és az írnok a megtestesült
haszontalanság volt.
- Vidd el ezt az üzenetet minden úrkapitánynak, aki az Erődben tartózkodik!
Mondd meg nekik, hogy a főúrkapitányt meggyilkolták, és ezért összehívom a
Fény Felkentjeinek Tanácsát!
Az első dolog, amit főúrkapitányi kinevezése után tenni fog, az lesz, hogy
kirúgja Balwert. De úgy, hogy kettőt perdül estében. Utána pedig kerít
magának egy új írnokot. Egy olyat, aki nem rezzen össze minduntalan.
- Ahogy mondja, nagyuram - Balwer hangja száraz volt és vékony -, minden
úgy lesz, ahogy mondja.
Végre rávette magát, hogy Niall holttestére nézzen. Ahogy egy mély
meghajlással szinte kiugrott a szobából, le sem vette róla a tekintetét.
- Ezek szerint mégis te leszel az új főúrkapitány - mondta Asunawa, miután
Balwer becsukta az ajtót.
- Úgy tűnik - válaszolta Valda szárazon.
Niall kinyújtott keze mellett egy papírszelet hevert. Olyan papír, melyet
titkos üzenetek küldésére használ az ember. Valda felvette, aztán undorodva
felsóhajtott. A levél túl sokáig ázott Niall vérében, a tinta elmosódott. Az
üzenet elveszett.
- És a Kéz megkapja Morgase-t, mikor már nem lesz rá szükséged többé.
Ez kijelentés volt, nem kérdés, de Valda rábólintott.
- Magam kísérem majd el hozzád.
Valami kis ízelítőt azért Asunawa is kaphat. Morgase legalább majd
megtanulja, hogy jobb, ha együttműködik. Valda eldobta a holttest mellett
talált szemetet. Az öreg farkas bátorságát és józan eszét is elvette a kor. Neki,
Eamon Valdának kell térdre kényszerítenie azokat az átkozott boszorkányokat
és a hamis Sárkányukat.

Gawyn a hasán feküdt, és a pusztítás nyomait nézte komoran a délutáni

napsütésben. Dumai Kútja több mérföldnyire volt innen, valamerre keletre a
lágyan hullámzó dombok között, de még itt is látta a szekerekből felszálló
füstöt. Nem tudta, mi történhetett, miután maga köré gyűjtötte az összes
Suhancot, akit csak tudott, és kitört az aielek gyűrűjéből. Akkor épp al'Thor
uralta a helyzetet, al'Thor és azok a feketébe öltözött férfiak, akik mintha
fókuszáltak volna, és egyaránt pusztították az aieleket és az aes sedai-okat.
Mikor látta, hogy a nővérek is menekülni kezdenek, akkor értette meg, hogy
minden elveszett, és jobb, ha ő is fut.
Bárcsak megölhette volna al'Thort! Bosszúból az anyjáért, akit al'Thor
cselszövése ölt meg. Egwene ugyan tagadta, de nem tudta bebizonyítani, hogy
nem így volt. Ha Minnek igaza volt - magával kellett volna hoznia, mikor
otthagyta a tábort, bármit mondott is a lány; sok mindent máshogy kellett
volna ma csinálnia -, ha Minnek igaza volt, Elayne szerelmes volt al'Thorba.
Már ez önmagában elég lett volna ahhoz, hogy megölje azt a fickót. Talán az
aielek megtették helyette. Bár nem hitte volna, hogy nekik sikerült.
Keserűen nevetett, és állított egyet a távcsövén. Az egyik arany pántra az
volt írva, hogy: „Morgase, Andor királynője, szeretettel fiának, Gawynnek.
Bárcsak élő kard lehetne húga és Andor védelmében". Összeszorította a
szívét, ha ránézett.
Nem volt túl sok látnivaló a kiégett füvön és az apró, száraz fák ritkás
csoportjain kívül. A szél még mindig fel-felkavarta a port. Néha mintha
mozgást látott volna a dombok között, emberek mozgását. Biztos volt benne,
hogy aieleket lát. Az ő zöldruhás Suhancai nem olvadtak bele ilyen jól a
környezetbe. A Fény adná, hogy ne csak azok meneküljenek meg, akiket ő
hozott ki!
Ostoba volt. Meg kellett volna ölnie Rand al'Thort. Nem tudta megtenni
mégsem. Nem azért, mert ő volt az Újjászületett Sárkány, hanem mert
megígérte Egwene-nek, hogy nem bántja al'Thort. Senki nem figyelt az
alázatos kis beavatottra, el is tűnt Cairhienben, Gawynnek is csak egy levelet
hagyott. A fiú már annyiszor elolvasta, hogy a papír elfoszlott ott, ahol össze
volt hajtva. Nem lepődött volna meg, ha azt hallja, Egwene azért ment el,
hogy al'Thornak segítsen. Nem szeghette meg a szavát, különösen, hiszen
annak a nőnek adta, akit szeretett. Ezt az ígéretet meg kell tartania. Bármibe
kerül is neki. Remélte, hogy a lány nem haragszik majd rá amiatt, hogy
kénytelen-kelletlen átértelmezte az ígéretet: nem tett semmit al'Thor ellen, de
érte sem. A Fény adja, hogy arra sose kérje meg Egwene, hogy al'Thort
segítse. A nők teljesen megbolondítják a férfiakat, és ő jó példa volt arra,
hogy ez mennyire igaz.
A szeméhez kapta a távcsövet. Egy lovast látott: asszony volt, erős, fekete
lovon. Nem látta az arcát, de egyetlen szolga sem viselne a lovagláshoz
felhasított ruhát. Ezek szerint legalább egy aes sedai megmenekült. Ha a
nővérek kijutottak abból a csapdából, talán a Suhancok közül is megmenekül
egy pár. Ha szerencsés, megtalálja őket, még mielőtt az aielek kis csoportokra
szakítják és levadásszák őket. De először ezt az asszonyt kell megmentenie.
Sok szempontból szívesebben hagyta volna itt, de mégsem hagyhatott magára
egy asszonyt a vadonban úgy, hogy ráadásul az aielek bármikor lelőhetik.
Ahogy felpattant, hogy integessen neki, a ló hirtelen megtorpant és összeesett,
lovasa a fején átbucskázva a földre bukott.
Gawyn káromkodott egy cifrát, mikor a távcsővel jobban megnézte, mi
történt. A ló oldalából egy nyíl állt ki. Végigpásztázta a környező dombokat,
és alig tudott elfojtani egy újabb szitoközönt. Az aes sedai-tól alig száz
lépésnyire vagy két tucat elkendőzött aiel állt egy dombtetőn. A nővér
nehézkesen kecmergett fel. Ha van esze, az Egyetlen Hatalommal megvédheti
magát. Egy pár aiel nem tehet kárt benne, és a Hatalom használata nélkül is
távol tarthatja magától a nyilakat, akár a ló teteme mögé bújva. Gawyn mégis
jobban érezte volna magát, ha az asszony baj nélkül elér hozzá. Óvatosan
lekúszott a dombtetőről, hogy még az aielek se lássák, és csak akkor állt fel,
mikor már a lejtő takarásában volt.
Ötszáznyolcvanegy Suhancot hozott magával délre, majdnem az összeset,
aki már olyan jól forgatta a fegyvert, hogy elhagyhatta Tar Valont. Most pedig
kétszázan sem voltak, akik lóháton várták a völgy mélyén. Gawyn már azelőtt
is sejtette, hogy nem térnek vissza Tar Valonba, mielőtt Dumai Kútjánál
lecsaptak rájuk az aielek. Nem tudta volna megmondani, hogy vajon Elaida
vagy Galina parancsára fogják megölni őket a nővérek, és azt sem, hogy
miért, de érezte, hogy így lesz. Szó se róla, így is lett, még ha az eredeti
parancs kiadóinak nem is tetszene, ahogy megvalósult a terv. Nem csoda,
hogy szívesebben menne az aes sedai-ok nélkül, ha van rá mód.
Egy nagy, szürke ló mellett állt meg. Fiatal fiú ült rajta - de hát az összes
Suhanc fiatal volt. A legtöbbnek még csak háromnaponta kellett
borotválkoznia, és volt, akinek egyáltalán nem. Jisao is ezek közé tartozott:
csak a látszat kedvéért karistolta össze arcát a borotvával. Mégis kiérdemelte,
hogy a gallérján egy ezüst torony legyen. A Siuan Sanche letartóztatását
követő harcokban derekasan helytállt, kiérdemelte a veterán nevet. Bármilyen
fiatal volt is, a pillantása olyan keménynek tűnt, mint egy nála harminc évvel
idősebb emberé. Gawyn elgondolkozott, vajon az ő szeme milyen lehet.
- Jisao, egy bajba került nővéren kéne segítenünk...
Vagy száz aiel tűnt fel a dombtetőn. A Suhancokat meglátva megtorpantak,
nem számítottak rájuk, de sem a döbbenet, sem az ellenség számbeli fölénye
nem tartotta vissza őket. Már fel is kötötték fekete arckendőiket, és lerohantak
a domboldalon, lándzsáikkal egyformán támadván lovat és lovast. Tudták,
hogyan kell lovasok ellen harcolniuk. A Suhancoknak is volt már
tapasztalatuk abban, hogy mit kell az aielekkel csinálni, és a lassú felfogásúak
már rég kihullottak közülük. Néhányuknak keskeny, hosszú lándzsájuk volt,
amely másfél lábnyi acélban végződött, és fölötte egy keresztvasban, hogy a
lándzsa ne csússzon át a támadó ellenfélen. Mindegyikük jól forgatta a kardot,
talán csak a kardmesterek lehettek náluk jobbak. Kettes-hármas csoportokba
álltak, egymás hátát figyelték, és a lovakat folyamatosan táncoltatták, nehogy
az aielek annyira közel merészkedhessenek, hogy elvághassák az állatok inát.
Csak a legfürgébb aielek jutottak át az acélkörön. Az idomított harci lovak
maguk is értékes fegyvernek bizonyultak, nehéz patáikkal beszakították a
gyalogos ellenfél fejét, vagy a foguk közé kaptak egy-egy aielt, és addig
rázták, amíg volt benne élet. A lovak nyerítettek harc közben, az emberek
nyögtek a nagy megerőltetéstől, ordítottak, ahogy elkapta őket a harc láza, a
láz, hogy még élnek, és akkor is élni fognak, ha ehhez derékig kell gázolniuk
a vérben. Ordítva öltek és ordítva haltak meg, nem is tűnt olyan nagynak a
különbség.
Gawynnek nem volt sok ideje nézelődni vagy hallgatózni. Ő volt az
egyetlen gyalogos Suhanc, fel is figyeltek rá az aielek. Három cadin'sorba
öltözött lándzsás alak átrohant a lovak között, és rávetette magát. Talán azt
hitték, könnyű préda lesz, hárman csak elbánnak vele. Tévedtek. Gawyn sima,
elegáns mozdulattal rántotta ki a kardját a hüvelyből, és máris a Lecsapó
sólyom manőverbe kezdett. Borostyán átöleli a tölgyet, Kel a hold a víztükör
felett... Háromszor érezte, hogy a kardja egy kicsit megrándul, ahogy eleven
húsba szalad; három ellenfele már a földön hevert. Kettő még mozgott, de
azok sem tudtak lábra állni. A következő aiel azonban veszélyesebbnek tűnt.
A karcsú fickó vagy fél fejjel magasabb volt Gawynnél. Egy kígyó
kecsességével mozgott, és olyan erővel csapta oda a pajzsát Gawyn kardja elé,
hogy a fiúnak majd kiszakadt a válla. A Siketfajd táncából kénytelen volt a
Levegőhajtogatásba váltani, végül az Udvaronc legyezi magát jött.
Mindháromszor megvágta az aielt, de komoly sebet nem ejtett rajta. Viszont ő
is kapott egy csúnya vágást a combjára, ha nem mozdul elég gyorsan, az aiel
átszúrja a lábát.
Óvatosan köröztek egymás körül, a külvilág megszűnt a számukra. Gawyn
érezte, milyen forró a lábán végigcsurranó vér. Az aiel támadást tettetett,
hátha ez megzavarja a fiút. Gawyn egyik formagyakorlatból a másikba siklott,
remélte, hogy az aiel egyszer elvéti a lépést, és csak egy kicsit, egy nagyon
kicsit túllendíti a lándzsáját.
 Végül a vakszerencse döntött. Az aiel hirtelen megbotlott, és Gawyn még
azelőtt leszúrta, hogy észrevette volna a lovat, ami ellenfelét fellökte.
Régebben lelkiismeret-furdalása lett volna. Úgy nőtt föl, hogy azt hitte, ha
két ember tisztességesen harcol, senki és semmi nem avatkozhat bele a
párviadaljukba. Még csak fél éve, hogy az első kisebb összecsapásban
megtanulta, hogy ez nem így van. Az aiel mellkasára lépett, és nagy
lendülettel kihúzta belőle a kardját. Lovagiatlan, de gyors mozdulat: a
csatában a lassúság egyenlő volt a halállal.
Csak akkor vette észre, hogy ezúttal nincs oka a sietségre, mikor már szabad
volt a kardja. Mindenütt emberek feküdtek, Suhancok és aielek vegyesen.
Néhányan még nyögtek. A többi aiel kelet felé menekült, vagy két tucat
Suhanc kergette őket.
- Állj! - kiáltotta Gawyn. Ostobák... Ha az aielek most körbeveszik őket,
egyikük sem menekül meg. - Nem üldözzük őket! Álljatok meg, azt
mondtam! Álljatok meg, a Fényre!
A Suhancok lassan visszalovagoltak. Jisao odabiccentett nekik.
- Csak át akarták vágni magukat rajtunk, mert épp az útjukban voltunk,
uram.
Jisao kardjáról vér csöpögött. Gawyn odalépett a saját lovához, egy erős, pej
ménhez, és nyeregbe ugrott. Nem vesztegette az idejét arra, hogy letisztogassa
a sebét, vagy hogy visszategye a hüvelybe a kardját. Az sem érdekelte, ki halt
meg, és ki sebesült meg súlyosan.
- Hagyjátok őket! A nővérnek szüksége van ránk. Hal, a te csapatod itt
marad, és a sebesültekkel törődik. És vigyázz az aielekkel: attól, hogy
haldokolnak, még nem lettek kevésbé veszélyesek. A többiek velem jönnek.
Hal a kardjával tisztelgett, de Gawyn már vágtába ugratta a lovát.
Az összecsapás nem tartott sokáig, de így is elkéstek. A dombtetőről már
csak a döglött ló tetemét látták, a nyeregtáskákat felhasogatták. Távcsövével
körülnézett, hátha látja valahol az asszonyt, de sem őt, sem a támadó aieleket
nem pillantotta meg. Semmi nem mozdult, csak a szél kavarta por, és egy pár
rongy a ló mellett. Az asszony alighanem rohant, másképp nem tudott volna
így eltűnni pár perc alatt.
- Még futva sem juthatott messze - mondta Jisao. - Ha átkutatjuk a
környéket, meglesz.
Gawyn bólintott.
- Először a sebesülteket látjuk el.
Nem akarta kisebb csoportokra bontani az embereit, amíg ennyi aiel van a
környéken. Már csak pár óra van hátra napnyugtáig, és addigra egy jól
megerősített, magaslati tábort akart építeni. Örült volna, ha megkerül egy-két
nővér. Valakinek meg kellett vinnie Tar Valonba a híreket, és Gawyn jobban
örült volna, ha egy aes sedai néz szembe Elaida haragjával, és nem ő.
Sóhajtott egy nagyot. Megfordította a lovát, és visszalovagolt az
összecsapás helyszínére, hogy számba vegye a veszteségeket. Ezt volt a
legnehezebb megszoknia a katonalétben. Mindig voltak veszteségek. És
tisztán érezte, hogy a veszteségek egyre nagyobbak lesznek. Dumai Kútjára
senki nem fog emlékezni, mikor már az egész világ remeg.
 Első fejezet

MAGAS CHASALINE

Az Idő Kereke forog, jönnek-mennek a korok. Emlékeket hagynak maguk

után, melyek lassan legendává halványulnak, majd mítosszá. Végül a mítoszt
is rég elfelejtik, mielőtt a kor, amelyből eredt, visszatérne. Az egyik korban,
melyet egyesek a Harmadik Kornak is neveznek, egy korszakban, amelyik
még nem jött el, amelyik rég elmúlt már, feltámadt a szél abban a nagy
erdőségben, melyet Braem-erdőnek neveznek. A szél nem a kezdet volt. Az
Idő Kerekének forgásában nincsenek kezdetek és végek. Mégis, a szél
egyfajta kezdetet jelentett.
A szél északkeletre suhant, miközben a perzselő nap egye magasabbra
hágott a makulátlanul tiszta égen, északkeletre a kiszáradt fák aszott barna
levelei és csupasz ágai között, át a hőségben izzó, szétszórt falvakon. Nem
hozott magával enyhülést, sem eső, sem hó ígéretét. Északkeletre suhant,
átbújt egy aprólékosan díszített ősi kőív alatt, melyről egyesek azt mondták,
egy rég elfeledett város kapuja, míg mások szerint egy ősi, győztes csata
emlékműve volt. A hatalmas kövek faragványait már alig lehetett kivenni, úgy
elkoptatta őket a szél és az eső. Ők voltak a mesés Coremanda elsüllyedt
dicsőségének utolsó tanúi. Szekerek döcögtek a kőívtől nyíllövésnyire fekvő
Tar Valoni úton, a mellettük botorkáló gyalogosok kendőkkel védték a
szemüket az állatok, a kerekek, a szél kavarta portól. A legtöbben nem tudták,
hova tartanak, csak annyit, hogy a világ újra és újra a feje tetejére áll, az
országok összeomlottak, és mindenütt megszűnt a biztonság és a rend.
Néhányukat a félelem hajtotta, másokat valami megmagyarázhatatlan,
láthatatlan erő. Ők is féltek.
A szél továbbsuhant, át a szürkés-zöld Erinin folyón. Belekapott a hajók
vitorlájába, amelyek fáradhatatlanul rótták áruikkal északnak és keletnek a
széles vizet, mert kereskedni most is kellett, mindig kellett, még ha senki nem
tudta, hogy vajon élve elér-e árujával a kikötőbe, akkor is. A folyótól keletre
az erdő megritkult, és a lágyan hullámzó alacsony dombságot csak
taplószáraz, barnára szikkadt fű borította. Itt-ott egy kisebb facsoport törte
meg a puszta egyhangúságát. Az egyik domb tetején egy szekértábor állt. A
legtöbb kocsi csúnyán megégett, a ponyvája lyukas volt, vagy egészen
hiányzott. Egy kiszáradt fából és néhány szekérrúdból összeeszkábált
zászlórúd nyúlt a magasba, rajta bíbor mezőn egy fekete-fehér, kettéosztott
kör. Néhányan a Fény Lobogójának hívták, mások al'Thor zászlajának.
Megint mások sötétebb és gonoszabb néven emlegették, és megremegtek, ha
beszélniük kellett róla. A szél kifeszítette a zászlót, aztán sietve továbbállt,
mintha örülne neki, hogy nem kell sokáig itt maradnia.
Perrin Aybara a földön ült, széles hátát az egyik kocsikeréknek támasztotta,
és azt kívánta, bárcsak tovább érezhette volna a friss szelet. Egy pillanatra
hűvösebb volt. És elvitte a halál bűzét is egy rövid időre. Ez az irtózatos szag
egyre csak arra emlékeztette, hol kell lennie, és hogy bárhol máshol
szívesebben lenne. Ha itt ült a szekerek között és északra nézett, szinte
elfelejthette, mi történt. A még használható kocsikat tegnap délután húzták föl
a dombtetőre, azon nyomban, hogy az embereknek többre is volt erejük, mint
hogy a földön fekve hálát adjanak a Fénynek, hogy még életben vannak. Most
egyre magasabbra hágott a nap, és a hőség is egyre elviselhetetlenebb volt.
Ingerülten vakarta meg az állát rövid, göndör szakálla alatt. Minél többet
izzadt, az arca annál jobban viszketett. Az aieleken kívül mindenki szinte
úszott az izzadságban, és víz most már jó egy mérföldnyire északra volt tőlük.
De ott, a kútnál volt a borzalmas mészárszék is, és a rothadás iszonyatos bűze.
A legtöbben nem bánták, hogy átvonultak ide. Tudta, hogy mit kéne tennie, de
nem volt egy csepp lelkiismeret-furdalása sem, hogy ehelyett itt ücsörög.
Magas Chasaline napja volt, odahaza a Folyóközben ilyenkor egész nap
mulatoztak és egész éjjel táncoltak. Az Emlékezés Napja; ilyenkor mindazt a
jót kellett elősorolni, ami az emberrel életében esett, és bárki, aki panaszkodni
mert ezen a napon, egy vödör hideg vizet kapott a nyakába, hogy lemossák
róla a balszerencsét. Ez normális esetben mindenkit elrémített a
nyavalygástól, hiszen Magas Chasaline tél közepére esett, de ebben a
természetellenes hőségben jólesett volna egy vödör hideg víz. Ahhoz képest,
hogy még mindig életben van, Perrin meglepően kevés jó dolgot tudott volna
most felsorolni. Tegnap sok új dolgot tanult meg saját magáról. De lehet,
hogy ma reggel szembesült önmagával, mikor már képes volt arra, hogy
végiggondolja a tegnap történteket.
Még mindig érezte a farkasok egy részét, azokat, akik túlélték a csatát, és
most másfelé tartottak, el innen, el az emberektől. A táborban még most is
sokat beszéltek róluk, nyugtalankodtak, hogy vajon honnan kerültek elő, és
miért jöttek. Páran azt hitték, Rand hívta őket. A legtöbben úgy gondolták, az
aes sedai-ok voltak azok. Az aes sedai-ok persze nem mondtak semmit. A
farkasok nem okolták Perrint - ami történt, megtörtént -, de a fiú nehezen
fogadta el a beletörődésüket. Azért jöttek, mert hívta őket. Széles vállai,
melyek olyan szélesek voltak, hogy alacsonyabbnak mutatták valódi
magasságánál, megereszkedtek a felelősség súlya alatt. Néha hallotta azokat a
farkasokat is, akik nem jöttek el tegnap: azokat szidták, akik eljöttek, hogy
mégis mit vártak, miért sülne ki jó abból, ha a kétlábúakkal keverednek? De
hát érthető volt a dühük.
Nehezen tartotta magában a gondolatait. Legszívesebben beleüvöltötte volna
az égbe, hogy a szidalmazóknak igazuk van. Otthon akart lenni, a
Folyóközben. Olyan kevés volt az esély arra, hogy valaha hazatérhet... A
feleségével akart lenni, mindegy, hogy hol, és azt akarta, hogy minden úgy
legyen, mint régen. Erre már több esély volt, vagy kevesebb? A honvágyánál
is, a cserbenhagyott farkasok hangjánál is erősebb volt Faile-ért érzett
aggodalma. Majdnem belepusztult. Mintha az asszony örült volna annak,
hogy Perrin elmegy Cairhienből. Mihez kezdjen vele? El nem tudta volna
mondani, mennyire szereti a feleségét, és mennyire hiányzik neki, de Faile
egyfolytában féltékenykedett, holott semmi oka nem volt rá, egyfolytában
jelentéktelen dolgok miatt bántotta, és minden ok nélkül dührohamokat
kapott. Tenni kellene valamit, de mit? El sem tudta képzelni, mihez kezdjen.
Perrin mindig igyekezett odafigyelni másokra, de Faile olyan volt, mint a
lángoló higany.
- Az aielek adhatnának rájuk valamit...
Aram komoran nézte a földet, miközben ezt motyogta. Perrin mellett
guggolt, egy megviselt szürke herélt kantárját fogta, ritkán maradt el a
folyóközi mellől. A hátára szíjazott kard éles ellentétben állt a hőség miatt
derékig kigombolt, élénkzöld csíkos kolompár kabátjával. A homlokára kötött
zsebkendő megakadályozta, hogy az izzadság a szemébe csöpögjön. Perrin
régebben úgy gondolta, Aram már túlságosan is jóképű ahhoz, hogy igazán
férfias legyen. Mostanában üres sötétség ült a fiatal férfi szemében, és szinte
mindig összeráncolta a szemöldökét.
- Ez így nem tisztességes, Perrin nagyuram.
Perrin egy pillanatra felhagyott azzal, hogy Faile-en törje a fejét. Előbb-
utóbb csak rájön, mit kell tennie. Rá kell jönnie valahogy.
- Náluk ez a szokás, Aram.
Aram olyan arcot vágott, mint aki mindjárt kiköp megvetésében.
- Ez akkor sem tisztességes. Elhiszem, hogy így jobban szemmel tudják őket
tartani, mert így nem juthatnak messzire, és bajt sem keverhetnek, de ez akkor
sem tisztességes.
A táborban rengeteg aiel volt. Magas, karcsú emberek, poros, barna, szürke
vagy zöld ruhában. Az egyetlen színes ruhadarab a homlokukra kötött
bíborszín kendő volt, amelyet középen a fekete-fehér korong díszített.
Siswai'amannak hívták magukat. Perrin úgy érezte, mintha emlékeznie kéne
arra, mit is jelent ez a név. Egyszer-kétszer megkérdezte az aieleket, de azok
úgy néztek rá, mintha teljesen megbolondult volna. Bár a legtöbben úgy
tettek, mintha a bíbor kendők sem léteznének. Egyetlen Hajadon sem viselt
ilyet. A nők, akár őszek voltak már, akár olyan fiatalok, hogy most tehették le
a kezükből babát, mindig önelégült, kihívó tekintettel bámultak a
siswai'amanokra. A férfiak kifejezéstelen arccal néztek vissza rájuk, a
szagukban éhség és irigység keveredett, bár Perrin el sem tudta képzelni,
miért irigykedhetnek a Hajadonokra. Úgy tűnt, nem új keletű a dolog, és
Perrin abban is biztos volt, hogy ebből nem lesz belharc. Néhány Tudós
Asszony is a szekerek között volt, fehér blúzuk és bő szoknyáik kiemelték
őket a többiek közül. Még ebben a hőségben is sötét kendőt kötöttek kibontott
hajukra. Ruhájuk egyszerűségét csilingelő arany és elefántcsont karkötőkkel
ellensúlyozták. Néhányuk mintha kifejezetten jól mulatott volna a Hajadonok
és a siswai'aman közti feszültségen, másokat viszont láthatóan idegesített a
dolog. A shaido foglyokkal egyikük sem törődött - sem a Tudós Asszonyok,
sem a Hajadonok, sem a siswai'aman tagjai -, még annyit sem, amennyit
Perrin egy székkel vagy egy szőnyeggel foglalkozott volna.
Az aielek előző nap vagy kétszáz shaidót fogtak el. Ez nem volt sok ahhoz
képest, hány támadt rájuk a csatában. Bizonyos értelemben a foglyok
szabadon mászkálhattak a táborban. Perrin jobban érezte volna magát, ha a
foglyokat szigorúan őrzik valahol - valahol máshol - vagy legalább hagyják,
hogy felöltözzenek. A shaidók ehelyett ott dolgoztak velük: vizet hordtak,
üzenetekkel szaladgáltak fel-alá, anyaszült meztelenül. A többi aiellel
szemben olyan alázatosak voltak, mint egy kisegér. A hozzájuk szóló
vízföldiekre sértett büszkeséggel néztek, mintha nem is lett volna szabad
észrevenniük, hogy a foglyok itt vannak. Nem Perrin volt az egyetlen, aki
megpróbált úgy tenni, mintha tényleg nem lennének itt, és nem Aram volt az
egyetlen, aki zavartan motyogott, hogy végre felöltözhetnének. A folyóköziek
többsége vagy egyiket, vagy mindkettőt csinálta; igaz, nehéz volt olyan
embernek hiányolni a ruháját, akit igyekeztek nem észrevenni. A legtöbb
cairhieni kis híján nyavalyatörést kapott, ha a közelébe ment egy shaido. A
mayene-iek csak a fejüket rázták, mintha az egész valami tréfa volna. És
majd' kiesett a szemük, úgy bámulták a fogoly asszonyokat. A mayene-iekben
még annyi szégyenérzet sem volt, mint az aielekben.
- Gaul elmagyarázta, miért csinálják ezt - kezdett bele Perrin. - Te is tudod,
kik a gai'shainok, nem, Aram? És hogy a ji'e'toh miatt egy évet és egy napot a
foglyul ejtőjük szolgálatában kell eltölteniük.
Aram bólintott. Perrin örült neki, hogy legalább ebbe nem kell
belebonyolódnia. Ő sem értette egészen a dolgot. Gaul magyarázatai az aielek
viselkedéséről és sajátos becsületkódexéről általában csak még inkább
összezavarták. Az aielnek persze annyira magától értetődő volt mindez...
- A gai'shainok nem nyúlhatnak semmi olyasmihez, amit egy algai'd'siswai
használna. - Aram értetlenségét látva Perrin sietve hozzátette: - Az
algai'd'siswai annyit tesz, a lándzsa harcosa.
Hirtelen azon kapta magát, hogy egy fogoly shaido nőt bámul, aki
egyenesen felé tart a szekerek között. Az aranyszőke, sudár nő az arcát átszelő
sebhely dacára is kifejezetten csinos volt. Nagyon csinos és anyaszült
meztelen. Perrin zavartan megköszörülte a torkát, és eltépte a tekintetét a
csábító idomokról. Tudta, hogy fülig pirult.
- Szóval ezért öltöznek így... mármint hogy ezért nincs rajtuk semmi. A
gai'shainoknak fehér ruhát kéne hordaniuk, de a mi aieljeink nem hoztak
magukkal eleget. Szóval náluk ez így szokás.
Hogy az ég rogyna Gaulra és az ostoba magyarázataira, gondolta dühösen,
igazán adhatnának rájuk valamit.
- Aranyszemű Perrin uram - szólította meg az asszony. - Carahuin küldött,
hogy megkérdezzem, nincs-e szükséged vízre.
Aram rákvörös lett, és guggoltában hátat fordított a nőnek.
- Nem, köszönöm.
Perrinnek nem kellett felnéznie, hogy tudja, az aranyhajú shaido nő kérdezi.
Igyekezett nem rápillantani, inkább a másik két szekér közötti semmit figyelte
feszülten. Az aieleknek különös elképzeléseik voltak a humorról, és a
Hajadonok voltak közülük a legrosszabbak. Carahuin Hajadon volt. Amint
észrevették, hogy a vízföldiek mennyire zavarba jönnek a meztelen foglyok
látványától - ami azt illeti, ezt nehéz lett volna nem észrevenni -, azon
nyomban elkezdték az új gai'shainokat jelentéktelenebbnél jelentéktelenebb
ügyekben a nyakukra küldeni. Az aielek fetrengtek a nevetéstől, ahogy a
vízföldiek elvörösödtek, dadogtak, vagy épp üvöltözni kezdtek velük. Perrin
biztos volt benne, hogy Carahuin és a barátnői figyelik, hogy reagál. Ma már
vagy tízszer küldtek oda hozzá egy meztelen nőt, hogy megkérdezze, akar-e
vizet, van-e nála egy fölösleges kovakő, vagy valami más átkozottul
értelmetlen dolog.
Hirtelen eszébe jutott valami. A mayene-iekhez ritkán küldtek nőket az
aielek, és azokat a cairhienieket is kihagyták a tréfálkozásból, akik láthatóan
élvezték a meztelen nők látványát. Még néhány folyóközi is volt, aki szívesen
legeltette rajtuk a tekintetét, bár ők igazán tanulhattak volna ennél több
tisztességet. A lényeg mindenesetre az volt, hogy az aielek nem minden
vízföldit zaklattak egyformán. Akik a legszélsőségesebben reagáltak a
meztelen foglyokra - az elvörösödött fejjel ordító cairhieni veteránok, vagy a
folyóközi suhancok, akik egyre csak pirultak és dadogtak, mintha egy
értelmes szót sem tudnának kinyögni -, azok kapták a legtöbb látogatót.
Sokuk már órákkal ezelőtt elmenekült a szekerek közeléből, mert másképp
nem hagyták őket békén.
Perrin nagy nehezen rávette magát, hogy a gai'shain arcába nézzen. Csak a
szemét figyeld, mondta magának. Hatalmas, zöld szeme volt a nőnek, de a
tekintetében semmi lágyság nem volt. A szagában a legvadabb düh érződött.
- Köszönd meg a nevemben is Carahuinnak a törődést! Azt hiszem,
megolajozhatnád a tartalék nyergemet. És nincs egy tiszta ingem sem.
Szerintem Carahuin nem ellenezné, hogy moss rám.
- Biztos nem ellenezné - válaszolt a fogoly fojtott hangon, majd sarkon
fordult, és otthagyta Perrint. A fiú gyorsan elkapta a tekintetét, de a meztelen
nő látványát így sem tudta kiverni a fejéből. A Fényre, Aramnak igaza van...!
De ha van egy kis szerencséjük, most egy ideig talán nem fognak hozzájuk
újabb nőket küldözgetni. El kell árulnia ezt a módszert Aramnak és a
folyóközieknek. Talán a cairhieniek is hallgatnak rá, és kipróbálják.
- És velük mihez kezdünk, Perrin nagyúr?
Aram még mindig nem nézett rá, de Perrin tudta, hogy most már nem a
gai'shainokról beszél.
- Azt Randnek kell eldöntenie.
Perrin elégedettsége egy pillanat alatt köddé foszlott. Bármilyen furcsa volt
jelentéktelen dolognak tartani azt, hogy pucér emberek rohangálnak körülötte
a tűző napon, amit Aram most szóba hozott, kétségkívül fontosabb kérdés
volt. És legalább annyira igyekezett nem gondolni, mint arra, hogy micsoda
pusztítást hagytak maguk mögött egy mérföldnyire északra.
A szekértábor északi oldalán vagy két tucat asszony ült a porban.
Mindegyikük finom úti ruhát hordott, a többségük selymet, világos gyapjú
kabáttal, de egyikük arcán sem látszott, hogy izzadnának vagy zavarná őket a
meleg. Néhányan olyan fiatalnak tűntek, hogy Perrin szívesen táncba vitte
volna őket. Legalábbis még mielőtt feleségül vette Faile-t.
És persze ha nem lennének aes sedai-ok, gondolta szárazon. Egyszer már
táncolt egy aes sedai-jal, és majdnem hasra esett zavarában, mikor rájött, hogy
kivel ropja ilyen jólesően. Pedig ez a nő még a barátja is volt, már amennyire
egy aes sedai az ember barátja lehet. Mióta lehet aes sedai az, akinek még
látszik a kora? A többiek kortalannak tűntek, akár csak az összes aes sedai,
akit Perrin látott. Az egyik pillanatban húsz évesnek tűntek, a másikban
negyvennek. Az arca még azoknak is ránctalan volt, akik már jócskán
őszültek. Nem lehetett tudni, hány évesek. Ez is az aes sedai-ok titka volt,
mint annyi minden más.
- Legalább azokkal nem lesz már semmi gond.
Aram három, kicsit távolabb kuporgó aes sedai felé bökött. Az egyik a
szoknyájába rejtette az arcát, úgy zokogott, a másik kettő pedig értetlenül
meredt a semmibe. Egyikük láthatóan minden cél és értelem nélkül
rendezgette a ruháját. Tegnap is ilyenek voltak majdnem egész nap. Legalább
most már egyikük sem sikítozott. Ha Perrin jól értette, bár ebben egyáltalán
nem volt biztos, a három nő kiégett, mikor Rand kiszabadította magát az aes
sedai-ok fogságából. Soha többet nem fogják tudni fókuszálni az Egyetlen
Hatalmat. Egy aes sedai számára ez sokkal rosszabb volt, mintha meghalt
volna.
Perrin azt hitte, hogy a többi aes sedai majd megpróbálja valahogy
megvigasztalni a három nőt, ám azok látványosan észre sem vették
szerencsétlenül járt társaikat. Túlságosan is látványosan. Gondosan
odafigyeltek arra, hogy ne is lássák őket. Ami azt illett, a három kiégett aes
sedai sem kereste a többiek társaságát. Eleinte még odament hozzájuk egyik-
másik nővér - látszólag higgadtak voltak, de a szaguk elárulta, hogy mennyire
irtóznak és félnek a kiégett nőktől -, de miután erőfeszítéseiket nem díjazták
egykori társaik, visszatértek a többiekhez. Ma már senki nem próbált meg
beszélni velük.
Perrin megrázta a fejét. Az aes sedai-ok mindig úgy tettek, mintha nem
létezne semmi, ami kizökkentheti őket a nyugalmukból. Ha mégis volt ilyen,
akkor azt látványosan nem vették észre. A felettük álló feketekabátos
férfiakkal sem törődtek, pedig mindegyik nővér mellé odarendeltek egy
asha'mant. Még a három kiégett nő mellett is ott álltak. Az aes sedai-ok nem
vettek róluk tudomást: elnéztek a fejük felett, vagy mellettük. Az ő
világukban nem léteztek ezek a férfiak.
Nem lehetett egyszerű. Perrin nem tudta nem észrevenni az asha'manokat,
pedig őt nem őrizte egy sem. A feketekabátosok között éppúgy volt pelyhedző
állú kamasz, mint rohamosan kopaszodó öregúr. De bármilyen zordul néztek
is maguk elé, nem magas nyakú, merev egyenruhájuk tette őket veszélyessé,
és nem is az oldalukra kötött kard. Mindegyik asha'man tudott fókuszálni, és
ők akadályozták meg, hogy az aes sedai-ok hozzáférhessenek az Egyetlen
Hatalomhoz. Az Egyetlen Hatalmat használó férfiak. Rémálmok szülöttei.
Persze Rand is tudott fókuszálni, de ő Rand volt, és a tetejébe ő volt az
Újjászületett Sárkány is. Az asha'manektől felállt Perrin hátán a szőr.
A fogoly aes sedai-ok őrzői kicsit arrább ültek a földön. Őket is többen
őrizték. Dobraine nagyúr harminc harangsisakos cairhieni katonája, és még
egyszer ennyi vörös páncélos mayene-i katona leste minden mozdulatukat.
Kellett is figyelniük! Több őrzőt fogtak el, mint aes sedai-t. Ezek szerint a
nővérek közül többen is a Zöld ajah tagjai lehettek. Minden őrzőre legalább
hárman figyeltek. Perrin remélte, hogy ennyi elég lesz.
- A Fény adja, hogy ezek már ne okozzanak nekünk semmi kárt!
Perrin aggodalma nem volt alaptalan. Az őrzők előző éjszaka kétszer
próbáltak kitörni és megszökni. Ami azt illeti, a kísérleteket az asha'manok
törték le, és nem a cairhieni vagy a mayene-i katonák, és cseppet sem voltak
kíméletesek. Egyetlen őrzőt sem öltek meg, de sokuknak betört a feje, és
egyiket sem gyógyíthatták meg a nővéreik.
- Ha a Sárkány nagyúr nem tudja eldönteni, mi legyen velük - mondta Aram
halkan -, talán másnak kéne cselekednie. Nem hagyhatjuk, hogy bajuk essen.
Perrin rápillantott.
- És mit kellene tenni ez ügyben? A nővérek megmondták nekik, hogy
többet ne próbálkozzanak szökéssel. Ha valakire, hát rájuk hallgatnak.
Az őrzők a törött csontok és bevert fejek dacára, fegyvertelenül, gúzsba
kötve is veszedelmesnek tűntek. Mint egy farkasfalka, amelyik csak a vezér
jelére vár, hogy támadjon. Egyikük sem nyugszik, amíg a saját nővére nem
szabad. Alighanem nem adják fel, amíg csak az összes aes sedai-t ki nem
szabadították. Aes sedai-ok és őrzők: mint egy rakás száraz tölgyfa, bármikor
lángra lobbanhat a harc. De az asha'maneknek még ők sem tudtak ellenállni.
- Nem az őrzőkre gondoltam - Aram közelebb húzódott Perrinhez, és még
halkabban folytatta mondanivalóját, míg végül már csak suttogott: - Az aes
sedai-ok elrabolták a Sárkány nagyurat. Nem bízhat meg bennük ezek után, de
nem tudja rávenni magát, hogy bántsa őket. Ha meghalnának, mielőtt a
nagyúr elengedné őket...
- Mit mondasz? - Perrin fuldoklott a döbbenettől. Ismét elgondolkozott
azon, vajon a békés, kedves kolompár tényleg teljesen kiveszett-e a mellette
ülő férfiből. - Tehetetlenek, Aram! Védtelen nők!
- Aes sedai-ok. - Aram nyugodtan nézett Perrin szemébe. - Nem bízhatunk
bennük, szabadon sem engedhetjük őket. De meddig tarthatjuk itt őket az
akaratuk ellenére? Sokkal régebb óta használják az Egyetlen Hatalmat, mint
az asha'manok. Többet tudnak róla. A Sárkány Nagyúr nincs biztonságban,
amíg élnek. És te sem vagy biztonságban, Perrin nagyúr. Láttam, hogyan
néznek rád.
A szekérkör túloldalán a nővérek összehajoltak. Olyan halkan sugdolództak,
hogy még Perrin sem hallotta, mit mondanak. Egyszer-másszor
odapillantottak rá és Aramra. Jobban mondva rá, nem Aramra. Elcsípett pár
nevet. Nesune Bihara. Erain Boroleos és Katerine Alruddin. Coiren Saeldain,
Sarene Nemdahl és Elza Penfell. Janine Pavlara, Beldeine Nyram, Marith
Riven. Ez a három volt a legfiatalabb, de a fiatal lányok és a kortalan
asszonyok egyforma édes nyugalommal bámulták, mintha csak ők nyerték
volna meg a csatát, és az asha'manok az apródjaik lennének, nem az őreik.
Nehéz volt legyőzni az aes sedai-okat, de még ha valakinek is sikerült, akkor
sem ismerték el a vereségüket.
Perrinnek nehezére esett lazán az ölébe fektetnie a kezét, mintha ő is
ugyanolyan nyugodt volna, mint a nők. Az aes sedai-ok tudták, hogy ő egy
ta'veren, egyike azoknak a kevés halandóknak, aki köré a Minta szövi magát.
Azt is tudták, hogy valamiféleképp Randhez van kötve, és hogy sem ő, sem
Rand nem értik, hogy működik ez a dolog. És ott volt még Mat is, a harmadik
ta'veren, akinek a sorsa szintén hozzájuk volt kötve, bár Mat és Perrin
fontossága nem ért fel Randével. Ha az aes sedai-ok el tudnák kapni
bármelyiküket, ugyanúgy habozás nélkül a Fehér Toronyba vitetnék, mint
Randet, és soha többé nem engednék őket szabadon. Még ha nekik kell
megküzdeniük a Sötét Úrral, a csatatérre is megkötözve vinnék őket. Hiszen
az tény, hogy a nővérek elrabolták Randet és csúnyán elbántak vele. Aram jól
mondta, hogy nem lehet bennük megbízni. De amit Aram javasolt, azt nem
tudná - azt nem lehet! - megtenni. Már a puszta gondolattól is felfordult a
gyomra.
- Erről egy szót se többet, Aram - hörögte szédelegve. Az egykori kolompár
kérdőn nézett rá, de Perrin megismételte, amit mondott: - Nem akarom még
egyszer azt hallani, hogy meg kellene ölni az aes sedai-okat. Soha többet!
- Ahogy Perrin nagyúr parancsolja - hajtotta meg a fejét Aram morogva.
Perrin azt kívánta, bárcsak látná a másik arcát. A szagában nem érzett sem
haragot, sem ellenállást. Ez volt a legijesztőbb. Aram szagában akkor sem volt
harag, mikor azt javasolta, hogy végezzék ki az asszonyokat.
Pár folyóközi katona mászott fel a szomszéd szekérre. Átnéztek a tábor
felett, el, északra. Jobb oldalukon teli tegez volt, a bal oldalukra olyan hosszú
tőr volt kötve, hogy az szinte már rövid kard is lehetett volna. Vagy
háromszáz legény jött el Perrinnel otthonról. Perrin átkozta az elsőt, aki Perrin
nagyúrnak szólította, és átkozta azt a napot is, amikor megunta, hogy emiatt
minduntalan szóljon nekik. A tábor zsibongásán keresztül is tisztán hallotta,
miről beszélgetnek honfitársai.
Tod al'Caar akkorát sóhajtott, mintha most látná először, mit hagytak
északon. Perrin szinte azt is hallotta, hogy reccsennek az állkapcsában az
izmok. Tod anyja csak azért engedte el vele a fiát, mert nagy szó volt, ha
valakinek a rokona Aranyszemű Perrin oldalán harcolt.
- Híres győzelmet vettünk az aes sedai-okon - mondta Tod -, nagy csata
volt. Szerinted nem, Jondyn?
Az ősz, inas Jondyn Barran egyike volt a kevés idősebb folyóközi
harcosnak. Szikár, göcsörtös figura, de jobb íjász, mint az öreg al'Thoron
kívül bárki a Folyóközben, és vadászként senki sem vetekedhetett vele.
Mégsem tartották sokra. Egy nappal sem dolgozott többet, mint amennyit
feltétlenül szükséges volt, és örült, ha végre kitehette a lábát a tanyáról. Csak
kóborolni és vadászni szeretett, no meg részegre inni magát, ahányszor csak
lehetett. Most undorodva köpött ki.
- Ha te mondod, öcsém... Bár azok a mocskos asha'manok nyerték meg az
egészet. Hát nagyszerű. Kár, hogy nem mennek el valahova jó messzire
ünnepelni egyet.
 - Annyira nem rosszak - tiltakozott Tod -, azt sem bánnám, ha közéjük
tartoznék.
Ez hencegésnek hangzott, hiszen Tod is tartott az asha'manektől. A szaga is
olyan volt, Perrin fogadni mert volna, hogy a fiú idegesen nyalogatja a szája
szélét, miközben ekkorákat hazudik. Alighanem őt is épp eleget ijesztgette az
anyukája a fókuszálni képes férfiakról szóló rémmesékkel. Nem is olyan
régen, hiszen Tod még csak egy kölyök.
- Vedd például Randet, azaz a Sárkány nagyurat. - Tod zavartan felnevetett.
- Hát nem furcsa, hogy Rand al'Thor az Újjászületett Sárkány, meg minden?
Ő is tud fókuszálni, de nem hinném hogy... Szerintem nem... Szóval... -
Nagyot nyelt. - Különben is, mihez kezdtünk volna az aes sedai-okkal
nélkülük? És most mihez kezdünk velük? Jondyn, a foglyaink aes sedai-ok!
Perrin most már félelmet érzett Tod szagában. Az idősebb férfi ismét nagyot
köpött. Ő nem halkította le a hangját, mikor az aes sedai-okról kellett
beszélnie. Jondyn mindig kimondta, amit gondolt, és nem érdekelte, ki hallja.
Sokan ezért sem szerették.
- Az lett volna a legjobb, ha mind meghaltak volna. Még baj lesz velük, én
mondom neked. Megfizetünk még azért, hogy életben hagytuk őket.
Perrin nem akart többet hallani, azonban éles fülével nehéz volt nem
odafigyelnie. Először Aram jön ezzel, aztán Jondyn és Tod, még ha ők nem is
javasolták olyan egyértelműen. Az az átkozott Jondyn! De ha Jondyn ezt
mondta, akkor a többiek is mind ezt gondolják. Egyetlen folyóközi sem
emelne kezet egy asszonyra, de nem csak ők kívánják az aes sedai-ok halálát.
És biztos van, aki meg is próbálná teljesíteni ezt a kívánságot!
Aggódva nézett végig a táboron. Nem szívesen gondolt arra, hogy esetleg
neki kell majd megvédenie az aes sedai-okat, de ha ezt kell tennie, hát
megteszi. Nem kedvelte a fajtájukat, ezeket itt különösen nem, de úgy
nevelték, hogy egy férfinak mindent meg kell tennie egy asszony védelmében,
amit az asszony enged. És senkit sem érdekelt, hogy ismeri-e vagy kedveli-e
azt a nőt. Bár hatalma teljében egy aes sedai bárkit pillanatok alatt kis labdává
változtathatott, ha elvágták az Egyetlen Hatalomtól, akkor ugyanolyan
védtelen volt, mint a többi nő. Perrint ez aggasztotta. Nehéz volt eldöntenie,
mit tegyen. Két tucat aes sedai. Két tucat, akik talán nem is sejtik, hogyan
tudnák az Egyetlen Hatalom nélkül megvédeni magukat.
Egy ideig az asha'man őröket tanulmányozta. Mindegyikük arca kemény
volt, mint a halál. Talán csak azé a háromé nem, akik a kiégett asszonyokra
vigyáztak. Ők is ugyanolyan hidegnek próbáltak tűnni, mint társaik, de a rideg
arckifejezés mögött valami más lapult. Talán elégedettség? Bárcsak elég közel
lenne, hogy érezhesse a szagukat... Minden aes sedai a puszta létében
fenyegette az asha'maneket. Talán ez fordítva is igaz volt. Talán csak
elcsendesítik őket. Abból, amennyit Perrin tudott, egyértelmű volt, hogy egy
aes sedai elcsendesítése csak annyival jobb a gyilkosságnál, hogy a test még
évekig elél.
Bármi az igazság, Perrinnek vonakodva el kellett ismernie, hogy az
asha'manek dolgába nem avatkozhat be. Randnek kell eldöntenie, mi legyen.
Az asha'manek csak egymással beszéltek és néha a foglyaikkal, és egész
biztosan nem hallgattak senkire Randen kívül. A kérdés már csak az, ő mit
fog mondani? És mit tehet Perrin, ha nem ért egyet vele?
Félretette az asha'maneket, és egy ujjal megvakarta a szakállát. A
cairhieniek túlságosan is féltek az aes sedai-októl ahhoz, hogy bántani merjék
őket, a mayene-iek pedig túlságosan tisztelték őket. De azért jobb, ha rajtuk
tartja a szemét. Hiszen Jondynről sem gondolta volna, hogy ilyen messzire
megy! A cairhieniek és a mayene-iek tisztelték, bár ha egyszer
végiggondolják, hogy kicsoda Perrin valójában, a tiszteletük eloszlik, mint a
füst. Végül is ő csak egy egyszerű kovács. Az aielek maradtak már csak.
Perrin nagyot sóhajtott. Nem tudta, hogy Randre hallgatnak-e az aielek.
Nehéz volt egyes emberek illatát elkapnia ebben a tömegben, de már
hozzászokott, hogy a szaglására legalább annyira hagyatkozzon, mint a
látására. A hozzá közel jövő aielek a szaguk alapján nyugodtak voltak, bár
óvatosak. Kellemes, erős illatuk volt. Úgy tűnt, észre sem veszik az aes sedai-
okat. A Hajadonok szagába nehezen elfojtott düh vegyült, amely mindig
élesebb volt, ha a foglyokra néztek. A Tudós Asszonyok...
Minden Tudós Asszony aki eljött velük Cairhienből, tudott fókuszálni, bár
egyikük arca sem volt olyan kortalan, mint az aes sedai-oké. Perrin úgy
gondolta, talán túl ritkán használták az Egyetlen Hatalmat. Ennek ellenére a
sima arcú Edarrától a cserzett bőrű, ősz Sorileáig mindegyikük
magabiztossága megegyezett az aes sedai-okéval. A karcsú, kecses asszonyok
- magasak, mint a legtöbb aiel - mintha észre sem vették volna a fogoly aes
sedai-okat.
Sorilea tekintete meg sem rebbent, ahogy átnézett a foglyok felett, továbbra
is halkan beszélgetett Edarrával és egy magas, szőke Tudós Asszonnyal,
akinek Perrin nem tudta a nevét. Bárcsak hallaná, mit mondanak.
Továbbmentek, egy arcizmuk sem rezdült, de a szaguk elárulta, hogy ők is
figyelik az aes sedai-okat. Mikor Sorilea rájuk nézett, a szaga hirtelen hideg
lett, és távoli, kegyetlen és céltudatos, ráadásul ahogy a többiekhez hajolt, az ő
szaguk is ugyanilyenre változott.
- Átkozott egy moslék - motyogta Perrin.
- Gond van?
Aram ültében felegyenesedett, mozdult, hogy kézbe kapja a háta fölött
kikandikáló, farkas-markolatú kardot. Nagyon rövid idő alatt nagyon jó vívó
lett belőle, és sosem habozott, ha fegyvert kellett rántania.
- Nincs gond, Aram.
A kolompár mozdulata kizökkentette Perrint a borúlátó gondolatmenetből,
és mintha először látná, végignézte az egész tábort. Nem tetszett neki az
összkép, és nem csak az aes sedai-ok zavarták.
A cairhieniek és a mayene-iek gyanakodva méregették az aieleket. Ez
valójában csak válasz volt az aielek gyanakvására, melyet azok különösen a
cairhieniek iránt tápláltak. Ez nem volt meglepő. Az aielekről mindenki tudta,
hogy nem kedvelik a Világ Gerincének ezen az oldalán született népeket, és a
cairhienieket különösen utálták. Az igazság szerint Cairhien és az aielek
annyira gyűlölték egymást, amennyire egy másik népet csak gyűlölni lehetett.
Egyik társaság sem hagyott fel az ellenséges viselkedéssel - a viszonyuk a
legjobb esetben is csak jeges volt -, de egyelőre még hajlandóak voltak együtt
dolgozni. Legalább Rand kedvéért. A gyanakvás azonban megülte a tábort:
mindenki feszült volt, és ideges. Randet kiszabadították, de a szövetségek
csak ideiglenesek voltak. Az aielek a lándzsájukhoz kaptak, ha
megpillantottak egy cairhienit, és a cairhieniek ujja is ráfeszült a kardjuk
markolatára. A mayene-ieké is - semmi közük nem volt ugyan az aielekhez, és
csak az Aiel Háborúban harcoltak ellenük, mikor mindenki igyekezett őket
visszaűzni a Világ Gerince mögé -, de nem volt kétséges, hogy ha a
cairhieniek és az aielek között kitör a harc, kinek az oldalára állnak. És a
folyóköziek sem támogatták volna az aieleket.
A gyanakvás azonban leginkább az asha'manek és a Tudós Asszonyok között
volt érezhető. A feketekabátos férfiak éppúgy nem törődtek a Hajadonokkal
és a siswai'amanokkal, mint a cairhieniekkel, a mayene-iekkel vagy a
folyóköziekkel, de a Tudós Asszonyokra vetett pillantásaik majdnem olyan
sötétek voltak, mint amellyel az aes sedai-okat méregették. Aligha tettek nagy
különbséget az egyik fókuszálni tudó asszony és a másik között. Mindegyikük
veszedelmes ellenség lehet, tizenhárom egy rakáson halálos fenyegetés, és a
táborban vagy kilencven Tudós Asszony volt. Több, mint kétszer ennyi
asha'man volt velük, de a Tudós Asszonyok még így is nagy pusztítást
végezhettek volna a soraikban. Fókuszálni képes asszonyok, akik, úgy tűnt,
mégis Randet követik; úgy tűnt, Randet követik, de mégis fókuszálni képes
asszonyok voltak.
A Tudós Asszonyok csak kicsit méregették kevésbé ellenségesen az
asha'maneket, mint az aes sedai-okat. Az asha'manek fókuszálni képes férfiak
voltak, de mégis Randet követték; Randet követték, de... Rand különleges
volt. Gaul szerint az aielek jóslatai nem említették, hogy a car'a'carn tud
fókuszálni, úgyhogy a nép úgy tett, mintha ez nem is lenne így. Az
asha'manekről viszont egyáltalán nem volt szó a jóslatokban. A
felbukkanásuk olyan érzés lehetett, mint mikor valaki azon veszi észre magát,
hogy egy horda veszett oroszlán harcol az oldalán. Meddig maradnak
mellette? Talán jobb lenne még időben megszabadulni tőlük.
Nekitámasztotta a fejét a kocsi kerekének, és lehunyt szemmel, hangtalanul,
örömtelenül nevetett. Magas Chasaline napján csak a jóra gondolunk. A Fény
égessen meg, gondolta szárazon, Randdel kellett volna mennem. Nem, jobb,
ha megtudja, mi lesz, és minél hamarabb, annál jobb. De mi a Fényt
csinálhat? Ha az aielek, a cairhieniek és a mayene-iek egymásnak esnek,
vagy, ami még rosszabb, ha az asha'manek és a Tudós Asszonyok kezdenek
harcolni... Egy kígyókkal teli vödör, ahonnan csak úgy tudja kiválogatni a
viperákat, ha könyékig beledugja a kezét. A Fényre, bárcsak otthon lehetnék
Faile-el és egy üllővel meg egy kalapáccsal, és senki nem szólítana
nagyúrnak...
- A lova, Perrin nagyúr. Nem mondta, hogy Fürgét vagy Dacost akarja,
úgyhogy...
Perrin aranyszínű tekintetének súlya alatt Kenly Maerin szinte a pej mén
oldalába süllyedt. Perrin nyugtatóan intett. Nem Kenly hibája. Amin nem tud
segíteni, azt úgy kell elviselnie, ahogy van.
- Jól van, fiam. Jól csináltad. Fürgét akartam. Jól választottál.
Utálta, hogy így kell beszélnie Kenlyvel. A keménykötésű, alacsony fiú még
nem lett volna elég idős ahhoz, hogy háborúba menjen vagy megnősüljön -
vagy hogy az állán ritkásan pelyhedző szőrből szakállt próbáljon növeszteni,
Perrint utánozva -, mégis derekasan helytállt a trallokok ellen Emondmezőn,
és előző nap is keményen harcolt. Most pedig vigyorgott, mint a vadalma,
mert az az átkozott Aranyszemű Perrin nagyúr megdicsérte.
Perrin felkecmergett. Kiszedte a kocsi alól a fejszét, amit azért rejtett oda,
hogy ne legyen szem előtt, és egy kicsit megfeledkezhessen róla. Most újra az
övére tűzte. Nehéz félhold ellensúlyozta a vaskos acéltüskét, bizony, ezt a
szerszámot ölésre szánták. Zavarta, hogy ilyen ismerősen simul a tenyerébe a
nyele. Már nem is emlékezett rá, vajon milyen érzés kalapácsot markolni.
Nem csak az bántotta, hogy nagyurazzák. Mást is elvesztett, és talán nem is
talál vissza hozzá. Az egyik barátja egyszer azt mondta, csak addig tartsa meg
a fejszét, amíg nem szereti használni. A gondolattól a hőség ellenére is kirázta
a hideg.
Nyeregbe kapaszkodott, Aram is követte a példáját, felült a lovára. Perrin
délre nézett. Loial épp átlépett a szekérrudak felett. Másfélszer akkora volt,
mint a legmagasabb aiel. Úgy tűnt, ha nem figyel, még a vastag rudakat is
könnyedén kettétöri, amilyen hatalmas. Az ogier szokás szerint egy csukott
könyvet fogott, az ujja jelölte, hol tart. Dagadozó zsebeiben még több könyv
lapult. A reggelt egy békés, árnyas kis ligetben töltötte, de akármilyen sűrű
árnyékot vetettek is a csenevész fák, a hőség már elkergette onnan. Fáradtnak
tűnt, a kabátja és az inge is ki volt gombolva, a csizmáit letűrte, amennyire
csak lehetett. De lehet, hogy nem csak a hőség viselte meg ennyire. Ahogy az
aes sedai-okra és az asha'manekre nézett, szőrös füle nyugtalanul
megremegett. Teáscsészényi szemével a Tudós Asszonyokat kutatta, és a füle
megint remegett. Az ogierek érzékenyek voltak a környezetük hangulatára.
Amint megpillantotta Perrint, egyenesen felé indult. Perrin még nyeregben
ülve is jó fél fejjel alacsonyabb volt nála.
- Perrin, ez így nem helyes - suttogta félve. - Ez így nem helyes, és a
tetejébe még veszélyes is.
Loial suttogása leginkább egy véreb nagyságú méh zümmögésére
emlékeztetett. Az aes sedai-ok egy része odafordult.
- Nem tudnál egy kicsit hangosabban beszélni? - kérdezte Perrin alig
hallhatóan. - Azt hiszem, Andorban nem hallotta mindenki. A nyugati határig
nem vitt el a hangod.
Loial megijedt, aztán kacsintott. Hosszú szemöldöke az arcára borult.
- Tudom, hogyan kell suttogni - mondta olyan halkan, hogy három lépésre
tőle már tényleg nem lehetett hallani. - Mit tegyünk, Perrin? Ostoba dolog
akaratuk ellenére itt tartani az aes sedai-okat. Ostoba, és ráadásul veszedelmes
is. Mondtam már, és még mindig így gondolom. És nem ez a legrosszabb.
Érzem a levegőben... Elég egy szikra, és ez az egész tábor úgy robban fel,
mint az illuminátorok petárdaraktárai. Rand sejti, hogy mi folyik itt?
- Nem tudom - válaszolta Perrin mindkét kérdésre, és pillanatnyi habozás
után az ogier vonakodva bólintott.
- Valakinek tudnia kell, Perrin. Valakinek tennie kell valamit.
Loial északra nézett, túl Perrinen, túl a szekereken, és a fiú tudta, hogy nem
halogathatja tovább, amit meg kell tennie.
Húzódozva megfordította Fürgét. Szívesebben törte volna a fejét az aes
sedai-ok, az asha'manek és a Tudós Asszonyok dolgán, amíg csak ki nem
hullik az utolsó szál haja is, mint hogy menjen, de meg kellett tennie. Magas
Chasaline napján csak a jóra szabad gondolni.
 Második fejezet

A MÉSZÁRSZÉK

Eleinte Perrin nem nézett le a lejtőn, nem nézte, hova tart, hova kellett volna
már reggel, Randdel elindulnia. Ehelyett a tábor szélén megállította a lovát, és
másfelé nézett, bár a látvány mindenütt egyformán gyomorforgató volt.
Mintha csak gyomorszájon vágták volna egy kalapáccsal.
Kalapácsütés. Tizenkilenc friss sír az egyik zömök domb tetején, tőle
keletre; tizenkilenc folyóközi, aki soha többé nem tér haza. Egy kovács
döntései senkit nem ölnek meg. Bár még mindig örülhet, hogy a folyóköziek
elfogadták a döntéseit, mert különben most odafenn sokkal több sír lenne.
Kalapácsütés. A domb oldalát is a frissen ásott föld fekete négyszögei
borították: vagy száz mayene-i és még több cairhieni sírja, akik itt, Dumai
Kútjánál haltak meg. Mindegy, hogy miért, őt követték. Kalapácsütés.
Nyugatra tőle a hegygerinc mintha egyetlen hatalmas sír lenne. Vagy ezer
embert temettek oda. Ezer aielt, mindegyiket állva, az arcukat keletre fordítva,
hogy reggelente lássák, hogyan kel fel a nap. Ezer aiel. Közöttük számtalan
Hajadon. A halott férfiak gondolatára összeszorult a torka. Ha eszébe jutottak
a halott nők, majdnem elsírta magát. Próbálta elhitetni magával, hogy
mindegyikük szabad akaratából jött ide, és hogy mindnek ide kellett jönnie.
Hiába volt ez így, ő vezette őket ide, a haláluk az ő lelkén száradt. Nem
Randén, és nem az aes sedai-okén. Az övén.
Az életben maradt aielek csak nemrég fejezték be a gyászdalokat. A
szomorú dallamok még mindig ott kísértettek Perrin gondolataiban.

Az élet egy álom - árnyék nélkül

Az élet egy álom - kín és bánat
Csak álom, miből - ébrednünk kell
Csak álom, miből - útra kelünk

Ki aludna - mikor új hajnal kél?

Ki aludna - mikor édes szél fúj?
Felébredünk - mikor új hajnal kél
Az álomból majd - útra kelünk

Ezek a dalok mintha enyhítettek volna az aielek fájdalmán, Perrin azt

kívánta, bárcsak neki is segítenének, bár amennyire meg tudta állapítani, az
aieleket amúgy sem érdekelte, hogy élnek-e vagy halnak, és ez az őrültség
tőle nagyon távol állt. Minden normális ember élni akart. Minden normális
ember olyan messze futna egy csatából, amilyen messze csak a lába viszi.
Fürge felszegte a fejét, az orrlikai kitágultak, mikor megérezte a völgyből
áradó bűzt. Perrin megveregette a ló nyakát. Aram keserűen mosolygott,
ahogy végignézett a csatatéren, melyet Perrin eddig elkerült a tekintetével.
Loial arca olyan kifejezéstelen volt, hogy akár szobornak is nézhette volna az
ember, épp csak a szája mozgott alig észrevehetően. Perrin hallotta, hogy az
ogier mit motyog.
- A Fényre, bárcsak soha többé ne kellene ezt látnom.
Mély levegőt vett, és kényszerítette magát, hogy lenézzen a völgybe, Dumai
Kútjára.
Valahol könnyebb volt, mint a sírokat néznie - a folyóköziek többségét apró
gyerek kora óta ismerte -, de egyszerre zuhant rá a látvány, mintha a felfelé
sodródó bűz szilárdult volna meg, és az ütné szemközt. Az elfojtott emlékek
egyszerre megrohanták. Dumai Kútja mészárszék volt, halottak földje, és
most még annál is borzalmasabb volt, mint amilyennek előző nap látta. Alig
egy mérföldnyire kiégett szekerek roncsai vettek körül egy kisebb facsoportot.
A fák eltakarták a kút alacsony kőkáváját. A szekerek körül pedig...
Feketén fortyogó mező: keselyűk, varjak és hollók tízezrei köröztek a
halottak felett, szárnyuk elfedte a szanaszét szaggatott földet. Perrin ezért
hálás volt. Az asha'manek módszerei nem voltak épp finomak, nem érdekelte
őket, hogy embert vagy földet robbantanak szét az Egyetlen Hatalommal. A
shaido halottakat napok alatt sem lehetett volna eltemetni, már ha akadt volna
bárki is, aki elföldeli őket, a dögmadarak degeszre zabálták magukat rajtuk. A
halott farkasok is ott feküdtek. Perrin a legszívesebben eltemette volna őket,
de a farkasoknál ez nem volt szokás. Három aes sedai holttestét is
megtalálták, még az Egyetlen Hatalom sem védte meg őket a lándzsáktól és a
nyilaktól a harc sűrűjében. Fél tucat őrző is meghalt. Őket a kút melletti kis
tisztáson temették el.
Nem csak a madarak jártak a halottak között. Csillogó fekete szárnyak
örvénylettek Dobraine Taborwin nagyúr és kétszáz cairhieni katonája körül.
Ott volt Havien Nurelle úrhadnagy és minden életben lévő mayene-i, azokat
kivéve, akik a táborban vigyáztak az őrzőkre. A cairhieni tiszteket messziről
meg lehetett különböztetni élénk kék kis hátzászlóikról, melyeken két fehér
rombusz csillogott. Csak Dobraine nem viselt ilyet. A mayene-iek vörös
páncélja és piros csíkos lándzsái is jól látszottak a pusztulásban. A legtöbben
kendőt szorítottak az arcukra, hogy valahogy elviseljék a bűzt. Egyik-másik
lovas kihajolt a nyeregből, és hányni próbált, de már mindenki kihányta, ami
benne volt. Mazrim Taim, aki majdnem olyan magas volt, mint Rand, gyalog
ment. Fekete kabátjának ujján kék és arany sárkányok kúsztak felfelé. Vagy
száz asha'man kísérte. Közülük is sokan félrefordultak hányni. Rengeteg
Hajadon is botorkált a halottak között, és annyi siswai'aman, hogy a
cairhieniek, a mayene-iek és az asha'manek serege eltörpült mellettük. Több
tucat Tudós Asszony is velük ment. Mindannyian azért jöttek, hogy
megvédjék Randet, ha a shaidók visszatérnének, vagy ha a földön fekvők csak
tettetik, hogy halottak. Bár Perrin szerint bárki, aki itt halottnak tetteti magát,
hamar megőrül. Mindenki Rand köré csoportosult.
Perrinnek a folyóköziekkel kellett volna mennie. Rand kérte, hogy menjen,
mert jobban bízik a földijeiben, mint bárki másban, de Perrin nem ígért
semmit. Be kell érnie velem, és hogy én is csak késve jöttem, gondolta.
Mindjárt, csak előtte még meg kell acéloznia magát, hogy valahogy elviselje
azt a mészárszéket odalenn. Bár a mészárosok ritkán ölnek embert, és
tisztábban dolgoznak, mint a fejszések vagy a keselyűk.
A feketekabátos asha'maneket nehéz volt észrevenni a fekete dögmadarak
között. Mintha a halál két arca egymás ellen fordulna. A felröppenő varjak
egy pillanatra elrejtették a többieket is szem elől, de Rand még most is jól
látszott. Szakadt fehér ingben volt, nem öltözött még át, mióta megmentették.
Bár addigra talán már önerőből is megszabadult volna. Ahogy Rand mellett
megpillantotta Mint halvány vörös köpenyében és szűk nadrágjában, Perrin
elfintorodott. Ez a hely nem volt nőnek való, igaz, férfit sem engedett volna
szívesen ide. De Min még Taimnál is kevésbé hajlott arra, hogy akár egy
pillanatra is elhagyja Randet. Rand valahogy kiszabadította magát és Mint is,
mire Perrin vagy az asha'manek keresztültörték az aes sedai-ok védelmét, és
Perrin nem csodálkozott rajta, hogy Min most csak Rand mellett érzi
biztonságban magát.
Miközben fel-alá járkált a kiégett földön, Rand néha odahajolt Minhez,
megveregette a lány vállát vagy szólt hozzá pár szót, de mégsem rá figyelt.
Fekete madárfelhők csapdostak körülöttük. A kisebb dögevők visítva szálltak
el közeledtükre, hogy máshol lakmározzanak tovább. A keselyűk vonakodva
hagyták csak ott prédájukat, csupasz nyakukat nyújtogatva rikoltoztak, és
lassan hátráltak el az emberek elől. Rand időről időre megállt, és lehajolt egy
halotthoz. Néha tűz csapott ki az ujjai hegyéből, hogy elkergesse a mohó
keselyűket. Nandera, a Hajadonok vezetője, és Sulin, Nandera helyettese,
minden esetben rászólt. Néha a Tudós Asszonyok is szóváltásba kerültek
Randdel, Perrin legalábbis úgy gondolta az alapján, ahogy a nők a holttesteket
bökdösték, mintha csak magyaráznának valamit. Rand ilyenkor bólintott, és
tovább indult. Bár mindig vissza-visszanézett. És előbb-utóbb úgyis megállt
egy újabb holttestnél.
 - Mit csinál?
Gőgös volt a kérdés, és Perrin már a nő illatáról tudta, ki az. Kiruna
Nachiman az arafeli király, Paitar húga volt, és nem csak a bátyja jogán volt
befolyásos nemes. Az, hogy aes sedai lehetett belőle, csak tovább növelte a
hatalmát és ezzel együtt a büszkeségét is. Perrint annyira lekötötte, amit látott,
hogy nem hallotta az asszony érkezését.
- Mit keres odalenn? Nem volna szabad ott lennie.
Nem minden aes sedai volt fogoly, bár a többiek tegnap óta nemigen
merészkedtek a tábor közelébe, és igyekeztek minél kevesebb feltűnést
kelteni, amíg csak ki nem derül, pontosan mi történt. Perrin biztos volt benne,
hogy a szabad aes sedai-ok maguk közt megbeszélték már a helyzetet, és
igyekeznek minél többet kihozni belőle. Most erejüket fitogtatva többen is
érkeztek. Bera Harkin, aki a Zöld ajah tagja volt, Kiruna mellett állt. Kortalan
arca és finom gyapjú ruhája dacára is úgy nézett ki, mint egy parasztasszony.
Sőt, a maga módján éppolyan gőgös volt, mint Kiruna. Ez a parasztasszony
egy királyra is ráripakodna, hogy aztán alaposan törölje meg a csizmáját, ha
be akar menni a házába. Bera és Kiruna együtt vezették azokat az aes sedai-
okat, akik Perrinnel jöttek Dumai Kútjához, de az is lehet, hogy felváltva
parancsolgattak a többi nővérnek. Nem lehetett pontosan tudni, mi a helyzet,
ahogy ezt már az aes sedai-októl várta az ember.
A hét másik nővér kicsit arrébb ácsorgott. Mint egy madárraj. Vagy inkább,
mint egy oroszlánfalka, mivel a pintyek nem lehetnek ennyire parancsolóak.
Az őrzőik mögöttük sorakoztak fel, és ha a nővérek nyugodtnak tűntek, a
férfiak olyanok voltak, mint a kőszikla. Nem hasonlítottak egymásra - sokan
viselték színváltó köpenyüket, ami mintha egészen eltüntette volna viselőit -,
de függetlenül attól, hogy kövérek vagy soványak, alacsonyak vagy magasak,
tétlenül ácsorogva is olyanok voltak, mint a megtestesült erőszak. Csak
pórázra kötve.
Perrin Alanna Mosvanit és Verin Mathwint is jól ismerte. Az alacsony,
molett Verin gyakran anyáskodott a körülötte lévők felett - már ha nem
kötötte le túlságosan is a figyelmét valami új tanulnivaló. A tudást kereső
Barna ajah tagja volt. A karcsú, sötét hajú, csinos Alanna Zöld volt.
Mostanában kicsit megviseltnek tűnt, szeme alatt karikák sötétlettek. A kilenc
nővérből öt Zöld volt. Egyszer, nem is olyan régen, Verin figyelmeztette
Perrint, hogy ne nagyon bízzon meg Alannában, és a fiú készségesen
hallgatott a nő tanácsára. Bár a többi aes sedai-ban sem bízott sokkal jobban,
még magában Verinben sem. Rand sem bízott bennük, hiába harcoltak érte
előző nap, és hiába történt a csata végén az, ami. Perrin még most sem hitte el,
amit látott.
Jó tucatnyi asha'man ácsorgott az egyik szekér mellett, vagy húsz lépésnyire
a nővérektől. Egy Charl Gedwyn nevű kakaskodó alak vezette őket ma reggel,
a komor arcú férfi állva is tántorgott. Kabátjuk magas gallérján mindegyik
egy ezüst kard alakú kitűzőt viselt, és Gedwyn meg még négy vagy öt férfi
nyakában egy arany-vörös sárkány is megcsillant. Perrin úgy gondolta, ez
valamiféle rangjelzés lehet náluk. Mindkettőt látta már más asha'maneken is.
Bár nem őrizték az aes sedai-okat, valahogy mégis mindig ott voltak, ahol
Kirunáék. Épp arra sétáltak. És ha már ott jártak, jól megnézték, mit csinálnak
az aes sedai-ok. Azok persze nem vettek róluk tudomást, legalábbis úgy
tettek, mintha a férfiak nem is léteznének. Perrin mégis érezte a szagukon,
hogy zavarja őket valami: félnek és pokoli dühösek is. Alighanem az
asha'manek miatt.
- Nos?
Kiruna fekete szeme türelmetlenül villant. Perrin tudta, hogy ezt a nőt nem
szokták megvárakoztatni.
- Nem tudom - hazudta, miközben megveregette Fürge nyakát -, Rand nem
mond el nekem mindent.
Értette, Rand mit csinál - legalábbis úgy gondolta, érti -, de esze ágában sem
volt ezt a többiek orrára kötni. Rand dolga, hogy elmagyarázza, mit csinál;
már ha el akarja mondani. Mindegyik holttest, melyet Rand megnézett, egy
Hajadon teste volt, ezt Perrin valamiért biztosra vette. Egy shaido Hajadoné,
de hogy ez számított-e Randnek... Múlt éjszaka messze elsétált a szekerektől,
hogy végre egyedül lehessen, és mikor már a túlélésüket ünneplő emberek
zaja elhalkult, összetalálkozott Randdel. Az Újjászületett Sárkány, akinek
minden léptére megremegett a világ, egyedül kuporgott egy sziklán, és
hintázva ringatta magát.
Perrin majdnem olyan jól látott holdfényben, mint napfényben, de akkor azt
kívánta, bárcsak szuroksötét lenne. Rand arca eltorzult, mintha sikoltani
szeretne, vagy sírni, de tudná, hogy nem szabad, és most minden idegszálával
ezt küzdi le. Perrin nem tudta, az aes sedai-ok hogyan tartják távol maguktól
a hőséget, de abban biztos volt, hogy Rand és az asha'manek is ismerik ezt a
trükköt. És Rand most nem élt vele. A meleg éjszaka a legforróbb nyarat
idézte, és Rand arcán ugyanolyan bőven csurgott az izzadság, mint Perrinén.
Nem nézett fel, bár Perrin csizmája nagy zajt csapott a száraz fűben. Maga
elé meredt, rekedten mondta, miközben egyre csak ringatta magát.
- Százötvenegy, Perrin. Százötvenegy Hajadon halt meg ma. Miattam.
Megígértem nekik, tudod. Ne vitatkozz velem! Fogd be! Menj innen! - Rand a
forróság dacára megborzongott. - Nem neked mondtam, Perrin, nem neked.
Tudod, be kell tartanom az ígéreteimet. Akkor is, ha fáj. Be kell tartanom a
saját magamnak tett ígéreteimet is. Bármennyire fáj.
Perrin igyekezett nem gondolni arra, mi történik azokkal a férfiakkal, akik
tudnak fókuszálni. A szerencsésebbe meghalt, még mielőtt megőrült volna, a
szerencsétlenebbek csak azután. Rand akár szerencsés volt, akár
szerencsétlen, minden rajta múlt. Minden.
- Rand, nem tudom, mit mondhatnék, de...
Rand meg sem hallotta. Előre-hátra ringatózott. Előre, hátra.
- Isan, a chareen aielek jarra klánjából. Miattam halt ma meg. A
gerinchegységi Chuonda, a miagoma törzsből. Miattam halt ma meg. Agirin,
a daryne...
Perrin nem tehetett többet, mint hogy végighallgatja, amint Rand mind a
százötvenegy nevet felsorolja. A hangjában pattanásig feszült a fájdalom.
Perrin hallgatta, és remélte, hogy Rand nem őrül bele.
Akár eszénél volt még Rand, akár nem, ha egy Hajadon, aki érte szállt
harcba, eltűnt a csatában, annak Rand meg fogja keresni a testét, és
tisztességgel eltemetteti. És százötvenkettő név lesz a listán. És ehhez
Kirunának az égvilágon semmi köze sem volt. Sem ehhez, sem Perrin
kétségeihez. Randnek nem volt szabad megőrülnie, legalábbis nem
túlságosan, és ennyi. A Fény adja, hogy így legyen!
És engem meg a Fény égessen meg, hogy ilyen higgadtan gondolom végig,
gondolta Perrin.
A szeme sarkából látta, hogy Kiruna formás ajka megfeszül. Az asszony
legalább olyan nehezen viselte, ha nem tud valamiről, mint ha
megvárakoztatják. Gyönyörű lett volna, fenséges, ha nem látszott volna az
arcán, hogy egész életében mindent megkapott, amit akart. Nem tűnt
elkényeztetettnek, inkább az a bizonyosság sütött róla, hogy
megkérdőjelezhetetlen joga van mindenhez.
- Ennyi varjú és holló között egyértelmű, hogy százak, sőt ezrek kémkednek
a Myrddraaloknak. - Meg sem próbálta elrejteni hangjában az ingerültséget.
Úgy beszélt, mintha Perrin hozta volna ide a madarakat. - A határvidéken
lelőnénk mindet. Vannak embereid, akik jól lőnek.
A hollók és a varjak tényleg gyakran kémkedtek az Árnyéknak, de Perrin
most undorodva rázta meg a fejét. Undorodott már a vértől, elege volt belőle.
- És mi értelme lenne? - Amennyi madár itt tolongott, a folyóköziek és az
aielek az összes nyilukat kilőhették volna, és még mindig épp elég kémkedő
holló marad. A legtöbbször amúgy sem lehetett eldönteni, egy madár azért
repül-e el, mert degeszre zabálta már magát, vagy hogy beszámoljon a Sötét
Úrnak. - Nem folyt még elég vér? És elkerülhetnénk, hogy újabb folyjon? A
Fényre, asszony, már az asha'manek is megelégelték a gyilkolást!
A nővérek elégedetlenül húzták össze a szemöldöküket. Senki sem mert így
beszélni egy aes sedai-jal, még egy király vagy egy királynő sem. Bera úgy
nézett rá, mint aki mindjárt lerángatja a nyeregből, és kékre-zöldre veri.
Kiruna elnézett Perrin mellett, és lesimította a szoknyáját. Az arca kemény
volt, és elszánt. Loial füle remegett. Mélyen és félve tisztelte a nővéreket.
Hiába volt kétszer olyan magas, mint bármelyikük, néha úgy viselkedett,
mintha az aes sedai-ok gondolkozás nélkül eltaposhatnák őt, ha láb alatt van.
Perrin nem hagyta, hogy Kiruna megszólaljon. Ha egy aes sedai-nak a
kisujjadat nyújtod, az egész kezedet akarja. Már ha beéri annyival.
- Tegnap óta kerülsz, pedig volna egy pár dolog, amit meg kell beszélnünk.
Nem követted a parancsaimat. Fogalmazhatsz úgy is, hogy megváltoztattad az
eredeti tervet - az asszony szóra nyitotta a száját, de Perrin nem hagyta, hogy
félbeszakítsák -, de ez nem változtat a lényegen.
A kilenc aes sedai-nak a Tudós Asszonyokkal kellett volna maradnia, a
folyóköziek és a mayene-iek védelmében, messze a csatától, ahol az emberek
gondolkozás nélkül gyilkolták egymást.
- Magaddal vitted Havien Nurelle-t, és a mayene-iek fele serege meghalt
emiatt. Nem mehetsz már a saját fejed után. El kell fogadnod, amit mondanak
neked. Nem hagyom, hogy emberek haljanak meg amiatt, mert te hirtelen
rájössz, hogy mégis jobban értesz a hadászathoz, és a Sötét Úr vigye el
azokat, akik nem értenek egyet veled. Megértetted?
- Befejezted, parasztkölyök? - Kiruna hangja veszélyesen nyugodt volt. Az
arcát akár sötét jégből is faraghatták volna, és a szagából áradt a harag. Bár a
földön állt, mégis úgy tett, mintha lenézne Perrinre. Erre nem csak az aes
sedai-ok voltak képesek, a felesége, Faile is gyakran megtette. Perrin úgy
sejtette, a legtöbb nő tudja, hogy kell ezt csinálni. - Elmagyarázom, miért
tettem azt, amit, bár a legcsököttebb agyú embernek is ki kellene tudnia
találni. A Három Eskü miatt egyetlen nővér sem használhatja az Egyetlen
Hatalmat fegyverként, kivéve az árnyfattyak ellen vagy ha az életét kell vele
megvédenie. Vagy egy másik nővér vagy egy őrző életét. Ahova te rendeltél
minket, ott semmit sem csinálhattunk volna, a Tarmon Gai'donig meg a világ
végéig sem. Amíg nem voltunk veszélyben, semmiképpen sem. Nem
szeretem elmagyarázni, mit miért teszek. Soha többet ne hozz ki ennyire a
sodromból! Megértettél?
Loial lesunyta a fülét, és ahogy mereven nézett maga elé, látszott, hogy
bárhol máshol szívesebben lenne, mint itt, még ha az anyja most azonnal
megházasítaná, akkor is. Aram ellátotta a száját, pedig ő aztán nem félt az aes
sedai-októl. Jondyn és Tod épp csak egy kicsit gyorsabban másztak le a
szekérről, mint egyébként tették volna. Jondyn kihúzta magát, és úgy sétált
odébb, mint akinek semmi dolga, de Tod rohant, mint a nyúl.
Kiruna magyarázata reálisnak tűnt, lehet, hogy igaz is volt. A Három Eskü
miatt igaznak kellett lennie. Persze nem tökéletesen. Kihagyhatott dolgokat,
vagy süketelhetett. Lehet, hogy a nővérek csak azért vetették bele magukat a
csatába, hogy közvetlen életveszélybe kerüljenek, és fegyverként
használhassák az Egyetlen Hatalmat, de Perrin fogadni mert volna rá, hogy
valójában ők akarták elsőként elérni Randet. Ki tudja, mi történt volna akkor,
ha sikerül? Abban viszont egészen biztos volt, hogy arra a nővérek sem
számítottak, ami történt.
- Jön - mondta Loial hirtelen -, nézzétek! Rand jön!
Suttogásba váltott.
- Vigyázz magadra, Perrin! - Ogierek közt ez alighanem tényleg suttogás
volt. Aram és Kiruna alighanem hallották, és talán Bera is. - Neked nem
fogadtak engedelmességet.
Megint rendes hangerőn beszélt.
- Mit gondolnak, mesélne nekem arról, ami a táborban történt? A
könyvemhez kellene... - Loial könyvet írt az Újjászületett Sárkányról,
legalábbis lelkesen gyűjtötte a könyvéhez a jegyzeteket. - Nem láttam túl
sokat, miután a harc elkezdődött...
Perrin oldalán harcolt, a fejszéje alig volt kisebb, mint ő maga. Nehéz
történelmi jegyzeteket készíteni, miközben az embert meg akarják ölni.
Utólag azonban mindig úgy mesélte el az eseményeket, mintha ő semmi
veszedelmesben nem vett volna részt.
- Ön szerint ki tudok szedni belőle valamit, Kiruna sedai?
Kiruna és Bera összenéztek, és szó nélkül otthagyták őket. A többi aes
sedai-hoz siettek. Loial szomorúan bámult utánuk, és sóhajtott egy mélyet.
- Tényleg jobban kellene vigyáznod, Perrin - lehelte. - Nagyon
meggondolatlan dolgokat tudsz mondani.
Most már csak a közvetlenül mellettük állók hallhatták, mit mondott. Perrin
úgy vélte, Loial előbb-utóbb megtanul suttogni is, már persze ha elég időt tölt
ingerült aes sedai-ok környezetében. Intett neki, hogy maradjon csöndben, és
megpróbálta elkapni, miről beszélnek a nővérek. Az aes sedai-ok azonnal
beszélni kezdtek, ahogy Kiruna odaért, de semmit nem lehetett hallani.
Alighanem az Egyetlen Hatalmat használták, hogy ne hallgathassa ki őket
senki.
Az asha'manek is láthatóan ezen a véleményen voltak. A látványos, céltalan
kószálást egy szempillantás alatt éber őrködés váltotta fel, hirtelen feszülten
figyelték a nővéreket. Semmi nem árulkodott arról, hogy megragadták volna a
saidint, az Igazi Forrás hímnemű felét, de Perrin akár Fürgét is feltette volna
rá, hogy igen. Elég volt egy pillantást Gedwyn dühös arcára vetnie, hogy azt
is lássa, a férfiak nem haboznának a nők ellen használni az Egyetlen
Hatalmat.
Bármiféle gátat emeltek az aes sedai-ok, most elengedték. Keresztbe font
karral, csendben néztek le a lejtőn. Az asha'manek kétkedve néztek össze,
aztán Gedwyn intésére lustán ácsorogtak tovább. Csalódottnak tűntek. Perrin
ingerülten morgott, aztán megfordult, hogy a szekerek mögé nézzen.
Rand Minnel kézen fogva sétált fel az emelkedőn, halkan beszélgettek, a
lány kezét simogatta. Egyszer megállt, és hangosan felnevetett, Min is követte
a példáját, gyűrűs fekete haja a vállát súrolta. Mintha csak egy városi
kereskedő sétált volna a menyasszonyával. Bár Rand övén ott függött a kard,
és néha öntudatlanul is a markolatra tévedt a keze. És Taim is ott állt szorosan
mellettük. A Tudós Asszonyok sem maradtak le messzire, és ott voltak a
Hajadonok is, a siswai'aman, a cairhieni és a mayene-i katonák.
Micsoda megkönnyebbülés lenne egyszerűen csak odalovagolni, és beállni a
tömegbe. Figyelmeztetnie kell Randet a fojtott ellenségeskedésre, amely majd'
szétveti a tábort. Mihez fog kezdeni, ha Rand nem hallgat rá? Rand sokat
változott, mióta eljött a Folyóközből, és még többet, mióta Coiren és a
bandája elrabolta. Nem. Még nem őrülhetett meg.
Rand és Min belépett a szekerek közé. A kíséret nagy része kívül maradt,
bár így is sokan követték őket a szűkös helyre.
Taim természetesen nem maradt el Rand mellől. Magas, kissé horgas orrú
férfi volt, Perrin úgy vélte, a legtöbb nő jóképűnek tartaná. A Hajadonok egy
része mindenesetre meg-megnézte magának, mivel az aiel harcos nők nem
voltak szégyellősek. Ahogy Taim közelebb ért, kérdően Gedwynre nézett, aki
egy pillanatra megrázta a fejét. Taim arcán egy fintor árnyéka futott végig, de
eltűnt, még mielőtt bárki észrevette volna.
Nandera és Sulin Rand mögött lépkedett. Perrint csak az lepte meg, hogy
nem hoztak magukkal még húsz Hajadont a szekerek közé. Úgy tűnt, Rand
még fürödni sem fürödhet úgy, hogy ne állná körül harminc állig
felfegyverzett Hajadon a kádat. Nem értette, Rand ezt hogy tűrheti el.
Mindegyik Hajadon vállán ott lógott a fekete shoufa, a hajuk rövidre volt
nyírva, csak hátul hagytak meg egy hosszú tincset. A karcsú Nandera szőke
hajába már sok ősz szál vegyült, de kemény arcvonásaival is csinos volt,
majdnem gyönyörű. Sulin - inas, szikár, sebhelyes, cserzett bőrű, ősz asszony
- mellett Nandera csodaszép volt, és szinte lágy. Az asha'manekre pillantottak,
aztán, mintha nem láttak volna semmit, az aes sedai-ok két csoportja felett
siklott át a tekintetük. Nandera a Hajadonok jelbeszédével üzent Sulinnak.
Perrin már sokadszorra kívánta, hogy bárcsak értené a jeleket, de egy Hajadon
előbb adná fel egy varangyos béka kedvéért a lándzsát, mint hogy a titkos
jeleket megtanítsa egy férfinek. Perrin eddig észre sem vette azt a Hajadont,
aki Gedwynék mellett ücsörgött a földön, és most jelbeszéddel válaszolt
Nandera kérdéseire. Egy másik Hajadon eddig macskabölcsőt játszott a
foglyok mellett, de most ő is odaintett Nanderának.
Amys és a csatatérről visszaérkező Tudós Asszonyok Sorileához léptek, aki
pár társával végig a táborban maradt. Amys fiatalabbnak tűnt valódi koránál -
derékig érő haja már hófehér volt -, de rangban a második volt a Tudós
Asszonyok között, közvetlenül Sorilea után következett. Nem használták az
Egyetlen Hatalmat, hogy elrejtsék a hangjukat, ehelyett hét-nyolc Hajadon
vette őket körbe, akik halkan elkezdtek dúdolni, hogy dalukkal elfedjék a
beszélgetést. Néhányan ültek, néhányan álltak, mások guggoltak, és mintha
mindegyik véletlenül énekelgetett volna. Bár ki lett volna olyan bolond, hogy
ezt elhiggye?
Perrinnek úgy tűnt, mióta a Tudós Asszonyok és az aes sedai-ok dolgába
keveredett, csak sóhajtozik. És ott voltak persze a Hajadonok is. Egyetlen
nővel sem tudott mostanában mit kezdeni.
Dobraine és Havien zárták a menetet. A katonáikat kint hagyták, csak a
lovaikat vezették be a szekerek közé. Havien végre közelről is látott már
csatát, Perrin kételkedett abban, hogy a következőt is ilyen lelkesen fogja
várni. A fiú nem lehetett nála sokkal idősebb, de már egyáltalán nem tűnt
olyan fiatalnak, mint akár két nappal azelőtt. Dobraine, aki őszülő haját elöl
leborotváltatta a cairhieni katonák szokása szerint, talán sosem volt fiatal, és
nem a tegnapi volt az első csatája, de még ő is idősebbnek tűnt, és fáradtnak.
Aggódott valamiért. Havien is. A szemükkel Perrin tekintetét keresték.
Máskor megvárta volna őket, és megkérdezi, mi a gond, de most gyorsan
lecsúszott Fürge nyergéből, a kantárt Aram kezébe nyomta, és Randhez
sietett. Mások már előtte megindultak. Csak Sulin és Nandera hallgatott.
Kiruna és Bera már akkor Rand mellett voltak, mikor a férfi a szekerek közé
lépett. Kiruna leereszkedően fordult hozzá.
- Tegnap visszautasítottad a Gyógyítást, de mindenki látja, hogy még most
is szenvedsz, még ha Alanna nem is ugrik ki... - Bera csitítóan a karjára
helyezte a kezét, és Kiruna egy pillanatra elhallgatott. Aztán változatlan
hévvel folytatta. - Ugye most már hajlandó vagy alávetni magad a
Gyógyításnak?
Ez nagyon úgy hangzott, mintha azt kérdezné, Rand észhez tért-e már, és
elfogadja-e a felkínált kegyet.
- Az aes sedai-ok ügyében haladéktalanul döntenünk kell, car'a'carn! -
Amys hidegen félbeszakította Kirunát.
- Ránk kellene bíznod őket, Rand al'Thor - mondta Sorilea, Taim szavába
vágva.
- Az aes sedai-ok ügyében tényleg döntened kéne, Sárkány nagyúr. Az
asha'manek tudják, mit kell velük tenni. A Fekete Toronyban jó kezekben
lennének.
A sötét szemek Kirunára és Berára villantak, és Perrin döbbenten ébredt rá,
hogy Taim nem csak a fogoly aes sedai-okról beszélt. Ami azt illeti, még ha
Sorilea és Amys görbén néztek is Taimra, az ő ajánlatuk is ugyanezt
jelentette.
Kiruna rámosolygott Taimra, majd a Tudós Asszonyokra is. A pengevékony
mosoly jól illett hozzá. Talán kicsit keményebb volt, mikor a feketekabátos
férfire nézett, de láthatóan még nem fogta fel, hogy Taim őket is magával
akarja vinni. Elég volt látnia a férfit. Tudni, hogy létezik.
- A jelen körülmények között - kezdte jeges hangon -, egész biztos vagyok
abban, hogy Coiren sedai és a társai a szavukat adják nekem. Emiatt nem kell
aggódnotok a továbbiakban...
A többiek egyszerre szólaltak meg.
- Ezek az asszonyok már rég eljátszották a becsületüket - Amys mozdulatain
jól látszott, hogy Kirunáékat is közéjük sorolja -, a szavuk semmit sem ér.
Ők...
- Mind egy szálig da'tsang - mondta Sorilea keményen, mintha ítéletet
hirdetne. Bera ellenségesen nézett rá. Perrin tudta, hogy ez az Ősi Nyelv egy
szava, és mintha értenie kellett volna, mit jelent, de azt nem sejtette, mi
dühítette fel ennyire az aes sedai-t. Vagy hogy Sulin miért bólint rá a Tudós
Asszony szavára, aki fel sem vette a többiek reakcióit. - Nem érdemelnek
jobbat, mint...
- Sárkány nagyuram - Taim szavaiból kicsengett, hogy az egyetlen értelmes
utat javasolja Randnek -, tudom, hogy minden aes sedai-t megbízható
kezekben szeretne tudni, olyanok őrizetében, akik tudják, hogyan kell elbánni
velük, és ki tudná ezt jobban, mint...?
- Elég! - kiáltotta Rand.
Egyszerre mindenki elhallgatott, bár az arckifejezések más és más
reakcióról árulkodtak. Taim vonásai kifejezéstelenek voltak, a szagában vak
düh izzott. Amys és Sorilea összenéztek, miközben szinte ugyanazokkal a
mozdulatokkal igazgatták kendőiket. Mindkettejük arca elszánt volt, és
kőkemény. Keresztül akarták vinni az akaratukat, és nem állíthatta meg őket
senki, még a car'a'carn sem. Kiruna és Bera is mélyen egymás szemébe
nézett, és Perrin azt kívánta, bárcsak ugyanolyan könnyen olvasna a
gondolataikban, mint a szagukban. Elsőre két nyugodt, higgadt aes sedai állt
előtte, akik éppúgy uralták saját magukat, mint a helyzetet, vagy bármi mást,
amit uralni támadt volna kedvük, de a szaguk elárulta, hogy idegesek, és most
már félnek is. Taimtól, ezt biztosra vette. Úgy tűnt, még mindig azt hiszik,
hogy irányítani tudják Randet és a Tudós Asszonyokat, de Taim és az
asha'manek nagyon megijesztették őket.
Min megrángatta Rand ingujját - egyszerre bámulta mindannyiukat, és a
szagából majdnem olyan riadalom áradt, mint a nővérek felől. Rand
megveregette a vállát, miközben keményen a vitatkozókra nézett. Perrint sem
kímélte, mikor az megpróbált megszólalni. A táborban mindenki szótlanul
bámulta őket, a folyóköziek éppúgy, mint az aes sedai foglyok, bár csak pár
aiel állt annyira közel, hogy hallhassa is, mi folyik. Az emberek szívesen
bámulták Randet, de nem szerettek túl közel kerülni hozzá, ha nem volt
muszáj.
- A Tudós Asszonyok vigyáznak a foglyokra - mondta végül Rand, és
Sorilea szaga hirtelen olyan diadalittas lett, hogy Perrinnek meg kellett
vakarnia az orrát. Taim elkeseredetten rázta meg a fejét, de Rand egy
pillantással elhallgattatta. A férfi a kardövével kezdett el játszani, ujjai
ráfeszültek a sárkányos díszítésekre. Másik kezével a kardja markolatát
piszkálta.
- Az asha'maneknek tanulniuk kéne és új embereket toborozniuk - mondta
Rand -, nem őrködniük. Különösen nem az aes sedai-ok felett.
Perrin hátán felállt a szőr, mikor megérezte Rand szagát. Rand gyűlölte
Taimot és félt tőle. A Fényre, nem őrülhetett meg. Taim vonakodva bólintott.
- Ahogy parancsolja, Sárkány nagyuram.
Min félve pislogott a feketekabátos férfira, és közelebb húzódott Randhez.
Kiruna szagán érezni lehetett a megkönnyebbülést. Berára nézett még
egyszer, aztán makacs önfejűséggel kihúzta magát.
- Ezek az aiel asszonyok egész tehetségesek, néhányuk egész sokra vihette
volna, ha a Toronyban képzik, de nem adhatod az ő kezükbe az aes sedai-
okat. Ez elképzelhetetlen! Bera sedai és én fogunk...
Rand felemelte a kezét, és az asszony mondat közben elhallgatott. Talán a
fiú kékesszürke jégkristályként csillanó tekintette ijesztette meg. Talán a
szakadt ingujjon átkandikáló, vörös-arany sárkány látványa fagyasztotta belé
a szót, ami Rand alkarján tekergőzött. A sárkány ragyogott a napfényben.
- Talán nem fogadtál nekem engedelmességet?
Kiruna szeme úgy kiguvadt, mintha gyomorszájon vágták volna.
Egy pillanattal később bólintott, még ha vonakodva is. Éppolyan
hitetlenkedve nézett maga elé, mint egy nappal ezelőtt, mikor a csata végén
térdre ereszkedett a kút mellett, és megesküdött a Fényre, a megváltásra és az
újjászületésre, hogy hűségesen és engedelmesen szolgálja az Újjászületett
Sárkányt az Utolsó Csatáig. Perrin megértette a döbbenetét. Maga sem hitte
el, amit látott, és ha a Három Esküvel nem törődve Kiruna megtagadja az
egészet, hát nem csodálkozik. Kilenc aes sedai, amint a porban térdepel és
maguk is döbbenten hallgatják, amint a hűségeskü szavait mormolják.
Bűzlöttek a hitetlen döbbenettől. Bera arca most is olyan volt, mintha rohadt
szilvába harapott volna.
Egy aiel lépett a csoportosuláshoz. Olyan magas lehetett, mint Rand. Az
arca megviselt volt, és a halántékánál már őszbe vegyült vörös haja.
Biccentett Perrinnek, és egy pillanatra megsimogatta Amys kezét. Az asszony
is megérintette a férfi karját. Rhuarc a férje volt, de az aielek ennél több
érzelmet ritkán mutattak ki mások előtt. Rhuarc a taardad aielek törzsfője volt
- a táborban csak ők nem viselték a bíbor siswai'aman fejpántot -, és vagy
ezer emberrel előző este óta a környéken kutattak ellenség után.
A feszültséget egy vak ember is mérföldekről megérezte volna, és Rhuarc
nem volt sem vak, sem pedig bolond.
- Beszélhetek, Rand al'Thor? - Megvárta, míg Rand bólint, és már folytatta
is. - A shaido kutyák keletre menekülnek, futnak, ahogy csak a lábuk bírja.
Észak felé láttunk pár zöld ruhás lovast, de elkerültek minket, és azt mondtad,
ha nem kezdenek harcba, hagyjuk őket futni. Azt hiszem, a szökött aes sedai-
okat keresték. Jó pár asszony volt velük.
Hideg, kék szemek rebbentek Kiruna és Bera felé. Rhuarc tekintete nem
ígért sok jót. Régebben ő is tisztelte a Torony asszonyait, mint a legtöbb aiel,
de ez tegnap megváltozott. Vagy talán még azelőtt.
- Jól van. Sokért nem adnám, ha Galinát elkaphattuk volna, de azért ezek is
jó hírek.
Rand keze a kardmarkolatra tévedt, aztán lassan visszaengedte a hüvelybe a
pengét. Mintha észre sem vette volna, mit csinál. Galina, a Piros ajah tagja
vezette azokat az aes sedai-okat, akik elfogták Randet, és bár ma nyugodtan
említette a nevét, tegnap dührohamot kapott, mikor kiderült, hogy nem fogták
el. Igaz, ez a mostani nyugalom is inkább az a fajta jeges harag volt, amely
még a tomboló indulatoknál is veszélyesebb. Perrint kirázta a hideg Rand
szagától.
- Megfizetnek. Mindegyikük drágán megfizet azért, amit tett.
Nem lehetett tudni, vajon Rand a shaidókra gondolt, a szökött aes sedai-
okra, vagy mindkettőre. Bera zavartan nézett körbe. Rand visszafordult hozzá
és Kirunához.
- Hűséget esküdtetek nekem, és megbízom az eskütökben - hüvelykujja és
mutatóujja majdnem összeért, ahogy mutatta, mennyire bízik az aes sedai-
okban -, pedig az aes sedai-ok azt hiszik, mindig mindent jobban tudnak a
többieknél. De ti azt fogjátok csinálni, amit én mondok. Még csak fürödni
sem fürödhettek az engedélyem nélkül. Vagy egy Tudós Asszony engedélye
nélkül.
Ezúttal Bera nézett úgy, mint akit megütöttek. Világosbarna szeme riadtan
nézett Amysra és Sorileára. Teljesen megsemmisült. Kiruna is csak nehezen
tartotta magát, hogy rajta ne látsszon a döbbenet. A két Tudós Asszony épp
csak megigazította a kendőjét, de a szaguk megint egyforma volt.
Elégedettség áradt belőle, szigorú, kemény elégedettség. Perrin örült neki,
hogy az aes sedai-ok szaglása nem olyan kifinomult, mint az övé. Ha az lett
volna, ott helyben nekiesnek a Tudós Asszonyoknak. Vagy pánikszerűen
menekülni kezdenek, a macska rúgja a büszkeséget. Ő legalábbis ezt tette
volna.
Rhuarc rájuk sem pillantott, a lándzsája hegyét simogatta. Ez a Tudós
Asszonyok dolga volt, és ő nemegyszer megmondta, hogy nem üti a Tudós
Asszonyok dolgába az orrát egészen addig, amíg azok sem nyúlnak bele a
törzsfők ügyeibe. De Taim... Látványosan nem törődött a dologgal, a
mellkasán keresztbe font karral, unatkozó arccal a tábort tanulmányozta. A
szaga sokkal összetettebb volt, mint az előbb. Perrin úgy érezte, jól mulat, és
mindenképp vidámabb, mint pár perce volt.
- Az eskünk köt minket - kezdte Bera széles, ringó csípőjére tett kézzel -, és
egy ilyen esküt csak egy árnybarát szegne meg.
Azt a szót, hogy „eskü", majdnem olyan megvetéssel köpte, mint azt, hogy
„árnybarát". Nem tetszett nekik, hogy Rand feleskette őket a saját hűségére.
- Azzal mersz vádolni minket, hogy...?
- Ha azt hinném, hogy megszegitek az eskütöket - utasította rendre Rand -,
már rég úton lennétek a Fekete Toronyba, Taim kíséretében. Engedelmességet
fogadtatok. Akkor engedelmeskedjetek!
Bera habozott egy ideig, aztán hirtelen minden ízében olyan büszke, olyan
királynői lett, amilyen csak egy aes sedai lenni tud. Egy aes sedai mellett
pedig egy királynő neveletlen kamaszlánynak hat. Büszkén meghajolt, és
biccentett Rand felé.
Kiruna ezzel ellentétben láthatóan nehezen uralkodott magán, a nyugalma
éppolyan kemény volt és szilánkos, mint a hangja.
- Mindenképp ezeknek a derék aiel asszonyoknak az engedélyét kell
kérnünk, hogy megtudhassuk, esetleg nem kívánsz-e a Gyógyítás áldásos
hatásában részesülni? Tudom, hogy Galina keményen bánt veled. Tudom,
hogy korbáccsal vert. Hadd Gyógyítsunk meg! Kérlek!
Még a „kérlek" is úgy hangzott, mint egy parancs. Min megsimogatta Rand
kezét.
- Neked is hálásnak kellene lenned, birkapásztor, olyan hálásnak, amilyen
én voltam. Te sem szereted a fájdalmat. Valakinek meg kell gyógyítania,
különben... - Csintalan mosolya egy pillanatra Perrin eszébe juttatta, milyen
volt Min, mielőtt elrabolták. - Különben aligha tudsz majd nyeregbe ülni!
- A fiatalok és az ostobák - Nandera nem nézett Randre, mintha csak
magában beszélne - néha büszkén viselik a felesleges fájdalmat. Azt hiszik,
így látszik meg, milyen erősek. Pedig csak az látszik, milyen ostobák.
- A car'a'carn - Sulin is mintha a levegőnek beszélt volna - viszont
egyáltalán nem bolond.
Rand szeretettel mosolygott Minre, Sulinra és Nanderára cinkos vigyorral
nézett. Mikor Kirunához fordult, már megint kőkemény volt a tekintete.
- Jól van. - Ahogy az asszony megindult felé, megállította. - Ne te Gyógyíts
meg.
Kiruna arca olyan kőkemény lett, hogy majdnem megrepedezett. Taim
majdnem elmosolyodott, de még mielőtt Rand mellé léphetett volna, a fiú a
háta mögé intett.
- Majd ő csinálja. Gyere ide, Alanna.
Perrin összerezzent. Rand pontosan rámutatott Alannára, pedig nem láthatta,
hol áll. Valami az eszébe jutott, de még mielőtt megérthette volna a gondolat
jelentőségét, elfelejtette megint. Taim is döbbenten nézte Randet. A férfi arca
kifejezéstelen volt, de a szeme villogva leste Alannát és Randet, és Perrin csak
egyféleképp tudta értelmezni a szagát. Taim értetlenül nézte az eseményeket.
Alanna is összerezzent. Bármi volt is az oka, az asszony azóta ideges volt,
hogy Perrinnel elindultak kiszabadítani Randet, lassan már az aes sedai-ok
látszólagos nyugalmát sem tudta magára erőltetni. Most lesimította a
szoknyáját és kihívóan Kirunára, Berára meg a többiekre nézett, majd
Randhez szaladt. A másik két aes sedai szótlanul nézte, mintha tanárok
lennének és azt figyelnék, gyenge tanulójuk vajon átmegy-e a vizsgán. De
ennek így nem volt semmi értelme. Lehet, hogy nem ő vezette a csapatot, de
Alanna akkor is aes sedai volt, és nem állt semmivel sem a másik kettő alatt.
Perrin egyre nagyobb gyanakvással figyelte őket. Aes sedai-okkal közösködni
olyan volt, mintha az ember a láp mellett járná a Vízierdő patakjait.
Bármilyen békésnek tűnik is a felszín, a rejtett áramlatok egy pillanat alatt
kiránthatják az ember alól a lábát. Egyre több láthatatlan áramlat tűnt fel itt az
elmúlt percben, és nem mindegyiket a nővérek irányították.
Meglepő módon Rand a két kezébe fogta Alanna arcát, és kényszerítette a
nőt, hogy ránézzen. Bera sziszegve vette a levegőt, és Perrin kivételesen
egyetértett vele. Rand odahaza még tánc közben sem volt ilyen nyílt és
erőszakos a lányokkal, és Alanna nem egy egyszerű lány volt, akit táncba vitt.
Meglepő módon a nő mégis elpirult, és a szaga alapján el is bizonytalanodott.
Perrin még sosem látta, hogy egy aes sedai elpirult, és azt sem, hogy
elbizonytalanodott volna.
- Gyógyíts meg!
Ez nem kérés volt, hanem parancs. Alanna tovább vörösödött, és a szagában
megjelent a düh jellegzetes illata. Remegett a keze, ahogy Rand arcához
emelte, hogy meggyógyíthassa.
Perrin öntudatlanul megdörzsölte a tenyerét. Tegnap csúnyán felhasította
egy shaido lándzsa. Kiruna számos más sebével együtt gyógyította azt is, és
azelőtt is kezelték már aes sedai-ok. Olyan érzés volt, mintha fejjel előre
belezuhant volna egy jéghideg patakba: az ember nehezen kapott utána
levegőt, remegett, és alig állt a lábán. És általában farkaséhes volt. Rand most
épp csak hogy összerezzent egy kicsit, még csak meg sem tántorodott.
- Hogy bírod a fájdalmat? - kérdezte Alanna suttogva.
- Ezzel megvolnánk.
Rand lefejtette az arcáról Alanna kezét, és otthagyta, anélkül hogy
megköszönte volna neki amit tett. Mintha mondani akart volna valamit,
megállt és visszanézett Dumai Kútjára.
- Mindegyiküket megtaláltuk. - Amys hangja gyengéd volt. Rand bólintott.
- Akkor menjünk! Sorilea, válaszd ki azokat a Tudós Asszonyokat, akik
átveszik a foglyokat az asha'manektől! És keress Kiruna és a többi...
szövetségesem mellé is valakit - elvigyorodott. - Nem szeretném, hogy ha
tudatlanságukban kárt okoznának valakinek.
- Minden úgy lesz, ahogy a car'a'carn akarja. - A Tudós Asszony szigorú
arckifejezéssel megigazította a kendőjét, és a három aes sedai-ra förmedt. -
Menjetek oda a barátaitokhoz, amíg nem találok valakit, aki kézbe vesz
titeket!
Nem volt meglepő, hogy Bera elégedetlenül felhorkant, és Kiruna hirtelen
maga lett a megtestesült fagy. Alanna a földet bámulta, mint aki már
beletörődött a dologba. Sorilea türelmetlenül nézte őket. Összecsapta a
tenyerét, és ingerülten intett a három nőnek.
- Nem hallottátok? Menjetek! Menjetek!
Az aes sedai-ok vonakodva indultak meg Sorilea terelgetésére, úgy tettek,
mintha amúgy is épp oda indultak volna, ahova az asszony küldte őket. Amys
Sorilea mellé lépett, és odasúgott neki valamit. Perrin sajnos nem hallotta. A
három aes sedai viszont úgy tűnt, értette, mit mond a Tudós Asszony.
Megálltak, és nagyon riadtan néztek az aiel nőkre. Sorilea újra tapsolt nekik,
és még hevesebben integetett, hogy menjenek.
Perrin az állát vakargatta, és Rhuarcra nézett. A törzsfőnök halványan
elmosolyodott, és megvonta a vállát. A Tudós Asszonyok dolga. Ha Rand így
döntött, akkor így lesz. Az aielek éppúgy beletörődtek a sorsukba, mint a
farkasok. Perrin tekintete Gedwynre villant. A fickó azt nézte, Sorilea hogy
szedi ráncba az aes sedai-okat. Nem, nem is, a nővéreket nézte, mint egy róka
a tyúkól biztonságában kaparászó tyúkokat. A Tudós Asszonyok jobbak, mint
az asha'manek, gondolta Perrin. Jobbnak kell lenniük.
Ha Rand látta is, mi történik, nem törődött vele.
- Taim, amint a Tudós Asszonyok átvették tőled a foglyokat, vidd vissza az
asha'maneket a Fekete Toronyba! Azon nyomban. Ne feledd el, hogy oda kell
figyelned azokra, akik túl gyorsan tanulnak! És azt se felejtsd el, mit
mondtam a toborzásról!
- Nehezen felejthetném el, Sárkány nagyuram - válaszolta szárazon a
feketekabátos férfi. - Magam utazom el ez ügyben. De ha újra felhozhatok egy
kérdést... Szükséged lenne egy tisztességes díszőrségre.
- Ezt már megbeszéltük - vettette oda Rand kurtán. - Az asha'maneknek
sokkal jobb hasznát is láthatom. Ha mindenképp szükségem lenne
díszőrségre, az a pár ember, aki velem maradhat, épp megteszi. Perrin, lennél
szíves...
- Sárkány nagyuram - szakította félbe Taim -, nem elég, ha csak pár
asha'man marad itt melletted.
Rand Taim felé fordult. Az arca éppolyan nyugodt volt, mint egy aes sedai-
é, de amint Perrin megérezte a szagát, azt kívánta, bárcsak hátra tudná sunyni
a fülét, és nyüszítve elkotródhatna. Pengeéles düh mosódott a kíváncsiságba
és az óvatosságba, az egyik vékony volt, és tapogatózó, a másik ködszerű,
aztán hirtelen gyilkos haragba lobbant át minden. Rand épp csak megrázta a
fejét, és a szaga most már sziklaszilárd elhatározásról árulkodott. Senkinek
sem változhatott ilyen gyorsan a szaga. Senkinek.
Taim persze csak a szemét használta, így az egészből nem érzett többet,
mint hogy Rand alig észrevehetően megrázza a fejét.
- Gondold végig! Négy avatottat választottál és négy katonát. Asha'manek is
kellenének melléd.
Perrin nem értette, miről van szó. Eddig azt hitte, a feketekabátosok mind
asha'manek.
- Azt hiszed, én nem tudom éppolyan jól kiképezni őket, mint te?
Rand hangja lágy volt, mint az acél, ha selymen surran végig.
- Azt hiszem, a Sárkány nagyúr túlságosan is elfoglalt ahhoz, hogy ezzel
foglalkozzon. - Taim válasza őszintének hangzott, de a szagában újra előtört a
düh. - Túl fontos személy ehhez. Olyan emberek kellenének mellé, akiknek
már csak keveset kell tanítania. Kiválaszthatnám azokat, akik a legtöbbet
tudják...
- Egy jöhet - szakította félbe Rand -, és azt is én választom.
Taim elmosolyodott, és beleegyezően tárta szét a kezét, de szagában még a
düh illatát is elnyomta a tehetetlenségé. Rand a háta mögé bökött, nem nézett
oda most sem.
- Ő lesz az.
Ezúttal azonban mintha még őt is meglepte volna a választás. A középkorú
férfi a szekértábor másik szélén, egy felfordított kosáron ült, láthatóan nem
érdekelte a Rand köré gyűlt díszes társaság. Ehelyett térdére könyökölt és az
aes sedai foglyokat nézte fintorogva. A kard és a sárkány ott csillogott kabátja
merev, magas nyakán.
- Mi a neve, Taim?
- Dashiva - mondta lassan a feketekabátosok vezetője. Randet méregette. A
szaga alapján még Randnél is jobban meglepte a dolog, és nem csak meglepte,
de zavarta is. - Corlan Dashiva. A Feketedombokból, egy tanyáról jött.
- Megfelel - vágta rá Rand, bár a hangja nem volt túl magabiztos.
- Dashiva nagyon gyorsan fejlődik, de az esze leginkább valahol a felhők
között jár. Még akkor sem tud teljesen odafigyelni arra, amit csinál, mikor
pedig valóban szükség volna rá. Lehet, hogy világéletében egy lusta álmodozó
volt, de az is lehet, hogy a saidin szennyezése már kikezdte az agyát. Jobb
lenne, ha Torvalt választanád vagy Rochaidot, esetleg...
Taim ellenkezése mintha elfújta volna Rand bizonytalanságát.
- Azt mondtam, Dashiva megfelel. Szólj neki, hogy velem kell jönnie, aztán
add át a foglyokat a Tudós Asszonyoknak, és menjetek! Nem akarok egész
nap itt vitatkozni. Perrin, szedd össze az embereket, indulunk. Szólj, ha
készen vagytok!
Ezzel sarkon fordult és otthagyta őket. Min a karjába kapaszkodott, ment
vele, Nandera és Sulin árnyékként követte. Taim fekete szeme csillogott, de
végül elindult ő is, kiáltozva szedte össze az embereit, Gedwynt és Rochaidot,
Torvalt és Kismant. Feketekabátos férfiak futottak hozzá mindenfelől.
Perrin elfintorodott. Annyi mindent kellett volna Randnek mondania, de a
száját sem nyitotta ki. Bár lehet, hogy jobban járt, mint az aes sedai-ok és a
Tudós Asszonyok. Vagy akár Taim.
Valójában nem volt sok dolga. Mindenki úgy gondolta, ő a vezér, hiszen ő
hozta ide a Rand kiszabadítására összegyűjtött sereget, de Rhuarc sokkal
jobban tudta, mit kell ilyenkor csinálni, mint ő, és elég volt egy szót szólnia
Dobrainenek és Haviennek, hogy a cairhieni és a mayene-i katonák
meginduljanak. A két férfi még mindig akart neki mondani valamit, de
megvárták, amíg csak hárman maradnak, és Perrin megkérdezi tőlük, mi a
gond.
- Perrin nagyúr, aggódom a Sárkány nagyúr miatt - tört ki Havien. - Ahogy
ott a hullák között kutakodott...
- Kicsit... túlzásnak tűnt a dolog - vetette közbe Dobraine óvatosan. -
Aggódunk, hogy mi baja van, ez érthető. Nagyon sok múlik rajta.
Dobraine katonának tűnt, és az is volt, de mindamellett cairhieni nemes is,
aki a Házak Játékába született. Értett az óvatos, finom beszédhez; mint
minden honfitársa. Perrin viszont nem volt cairhieni, és nem szeretett
finomkodni.
- Nem őrült meg - vetette oda nyersen.
Dobraine csak bólintott egyet, mintha azt mondaná: „hát persze, ez
természetes", aztán megvonta a vállát, mintha nem is ez érdekelte volna.
Havien elvörösödött. Ahogy elindultak a csapataikhoz, Perrin elgondolkozva
nézett utánuk. Remélte, nem hazudott nekik.
 Összeszedte a folyóközi legényeket, szólt nekik, hogy nyergeljék föl a
lovakat. Igyekezett nem odafigyelni arra, hogy mennyit hajbókolnak előtte a
pillanat hevében. Néha még Faile is úgy gondolta, hogy a folyóköziek túl
sokat hajlonganak. Szerinte ez azért volt, mert még mindig nem jöttek rá,
hogyan kéne viselkedniük egy nagyúr színe előtt. Perrin egy pillanatra arra
gondolt, hogy rájuk üvölt, hogy hagyják már, ő nem nagyúr, de ezt
számtalanszor megtette már, és sosem használt.
Mindenki elrohant a lovakért, csak Dannil Lewin és Ban al'Seen maradtak
még ott egy kicsit. Unokatestvérek voltak, egyforma magasak és egyforma
véznák. Mindössze annyi volt köztük a különbség, hogy Dannil a taraboni
divatnak megfelelő, lefelé görbülő, dús bajuszt növesztett, míg Ban kampós
orra alatt az Arad Domanban szokásos vékonyra ritkított bajuszka díszelgett.
A menekültek sok újat hoztak a Folyóközbe.
- Velünk jönnek azok az asha'manek?
Perrin tagadólag megrázta a fejét. Dannil megkönnyebbülésében olyan
nagyot sóhajtott, hogy sűrű bajsza is beleremegett.
- És az aes sedai-ok? - kérdezte Ban félve. - Ugye szabadon elengedik őket?
Szóval Rand most már szabad. Akarom mondani, a Sárkány nagyúr. Nem
lehet fogságban tartani őket, az aes sedai-okat aztán nem.
- Nektek az a dolgotok, hogy mindenki időre nyeregben legyen - válaszolta
Perrin. - Az aes sedai-okat hagyjátok Randre!
A két unokatestvér ugyanúgy fintorodott el. Egyszerre vakarták meg a
bajszukat. Perrinnek nehezére esett, hogy ne kövesse a példájukat, és ne túrjon
bele a szakállába. De ha mindig az állát vakarja, úgy néz ki, mintha bolhás
lenne.
A tábor egy pillanat alatt felbolydult. Mindenki tudta, hogy hamarosan
útnak indulnak, mégis mindenkinek rengeteg elintézetlen dolga volt még. A
fogoly aes sedai-ok szolgái és a szekérhajtók sietve pakoltak be minden
szükséges holmit a kocsikba, és a lószerszámok hangos csilingelése közepette
elkezdték befogni az igásállatokat. Mindenütt cairhieniek és mayene-iek
készülődtek, nyergeket és kengyeleket állítottak be. Meztelen gai'shainok
szaladtak erre-arra a tömegben, bár nem úgy tűnt, mintha az aieleknek sok
készülődni valójuk lett volna.
A szekereken túl vakító felvillanások adták tudtul, hogy Taim és az
asha'manek távoztak. Perrin már ettől sokkal jobban érezte magát. Kilenc
feketekabátos maradt a táborban. Dashiva mellett még egy középkorú
asha'man maradt, egy köpcös tanyasi gazda, és egy enyhén sánta ősz
öregember, aki akár Perrin nagyapja is lehetett volna. A többiek fiatal fiúk
voltak, mégis mindannyian olyan egykedvű fensőbbséggel nézték a
felfordulást, mint aki már sok ilyet megélt. Nem keveredtek a többiekkel, egy
csoportban álltak. Csak Dashiva nem volt velük, ő pár lépéssel arrébb bámult
a semmibe. Perrinnek eszébe jutott Taim figyelmeztetése, és remélte, hogy
Dashiva csak álmodozik.
Randet egy faládán ücsörögve találta. Sulin és Nandera könnyedén
guggoltak a két oldalán, és mindent elkövettek, hogy ne kelljen a fiú ölében
fekvő kardra nézniük. Marhabőr pajzsaikat és lándzsáikat lazán fogták, hiszen
itt a táborban mindenki Rand embere volt, de azért figyeltek, nehogy baj
legyen. Min Rand előtt ült a földön, lábát maga alá húzta. A fiúra mosolygott.
- Rand, remélem, tudod mit csinálsz.
Perrin megigazította az övén lógó fejszét, hogy le tudjon kuporodni Rand
mellé. Senki más nem hallhatta, mit beszél, csak Rand, Min és a két Hajadon.
Ha Sulin és Nandera elmeséli a Tudós Asszonyoknak, amit mondott, hát
legyen. Semmit sem tehet ellene. Félretette az aggályait, és belekezdett a
mondókájába. Elmesélte, mit látott a táborban reggel. Azt is, mit szagolt, bár
nem ezekkel a szavakkal. Rand nem tartozott azon kevesek közé, akik
tudhattak arról, miféle kapcsolat fűzi Perrint a farkasokhoz, és mitől élesült
meg így a szeme és a szaglása. Úgy mesélte el tapasztalatait, mintha mindezt
csak látta és hallotta volna. Beszámolt az asha'manekről és a Tudós
Asszonyokról. Az asha'manekről és az aes sedai-okról. A Tudós
Asszonyokról és az aes sedai-okról. Az egész halom száraz gyújtósról, amely
bármelyik pillanatban lángra lobbanhat. A folyóköziek morgolódását sem
hagyta ki.
- Aggódnak, Rand, és ha már ők is szitkozódnak félelmükben, akkor biztos
lehetsz, hogy a cairhieniek és a teariek is ugyanolyan nyugtalanok. Lehet,
hogy csak megpróbálják megszöktetni a foglyokat, de az is lehet, hogy még
ennél is nagyobb szörnyűségre készülnek. A Fényre, Dannil és Ban és még
vagy ötven legény biztos segítene nekik eltűnni, ha ki tudnák találni, hogyan
szöktessék meg őket.
- Szerinted készülhetnének ennél is nagyobb szörnyűségre?
Rand csendes válaszától Perrint kirázta a hideg. Mélyen a másik szemébe
nézett.
- Ezerszer nagyobbra is - mondta éppolyan halkan, mint ahogy Rand
beszélt. - Én nem hagyom, hogy meggyilkolják azokat az asszonyokat. Ha
meg akarod ölni őket, veled is szembefordulok.
A csend kitartott, ahogy a rezzenéstelen szürkéskék tekintet a rezzenéstelen
arany tekintetbe mélyedt.
Min egyikükről a másikra nézett, egyre dühösebben. Végül felcsattant.
- Két gyapjúagyú idióta! Rand, te is tudod, hogy sohasem adnál utasítást
arra, hogy végezzék ki a foglyokat, és azt sem hagynád, hogy más mondjon
helyetted ilyet. Perrin, te épp ilyen jól tudod, hogy Rand nem tenne ilyet.
Azonnal hagyjátok abba ezt az egészet! Úgy viselkedtek, mint két idegen
kakas egy szűkös tyúkólban!
Sulin felnevetett, de Perrin legszívesebben megkérdezte volna Mint, hogy
ugyan, honnan ilyen biztos Randben. Bár sajnos ezt a kérdést itt és most nem
tehette fel. Rand beletúrt a hajába, aztán megrázta a fejét, mintha egy
láthatatlan vitapartnerrel nem értene egyet. Egy hanggal, melyet csak az
őrültek hallanak.
- Nem könnyű, ugye? - kérdezte Rand némi várakozás után. Szomorú volt a
hangja. - Az a keserű igazság, hogy én nem tudom, melyik lenne a rosszabb.
Nincsenek jó döntések. Ők maguk gondoskodtak arról, hogy ez így legyen.
A hangja nyugodt maradt, de a szagába őrjöngő düh vegyült.
- Élve vagy holtan, malomkőként csüngenek a nyakamban, és élve vagy
holtan, könnyen kitörhetik a nyakamat.
Perrin követte a tekintetét. A fogoly aes sedai-okat figyelte. Az asszonyokat
most már felzavarták, és egy csoportba terelték, bár még így is képesek voltak
némi üres teret csalni a három kiégett aes sedai és a többiek közé. A Tudós
Asszonyok kurtán utasítgatták őket, ami a nővéreknek láthatóan nem tetszett.
Talán mégis jobb, ha a Tudós Asszonyok vigyáznak rájuk, mintha ez is Rand
gondja lenne. Bárcsak biztos lehetne benne.
- Láttál valamit, Min? - kérdezte Rand.
Perrin összerezzent, és figyelmeztetően Sulin és Nandera irányába pislogott.
Min halkan felnevetett. Rand térdének támaszkodott, és most először tényleg
olyan volt, mint a régi Min, amilyen azelőtt volt, hogy a kútnál
kiszabadították az aes sedai-ok fogságából
- Mindent tudnak rólam, Perrin. A Tudós Asszonyok, a Hajadonok, talán
minden aiel. És nem zavarja őket a dolog. - Min legalább olyan óvatosan bánt
a saját különleges titkával, mint Perrin azzal, hogy tud beszélni a farkasokkal.
A lány gyakran látott aurákat és dolgokat az emberek körül, és néha azt is
tudta, mit jelentenek. - Perrin, te el sem tudod képzelni, milyen ez az egész.
Tizenkét éves voltam, mikor az egész elkezdődött, és fogalmam sem volt
arról, hogy titokban kéne tartanom. Mindenki azt hitte, csak össze-vissza
hazudozok. Egészen addig, míg a szomszéd utcában meg nem mondtam egy
férfinek, hogy feleségül fogja venni azt az asszonyt, akivel akkor találkozott,
bár már házasember volt. Mikor megszökött a nővel, a felesége a nagynénéim
házához vezette a csőcseléket, és azt kiabálták, hogy erről csak én tehetek, és
az Egyetlen Hatalom segítségével én loptam el a férjét, vagy valami bájitallal
én csaltam a másik asszony karjaiba. Maga sem tudta, mit beszél. Valakit
okolnia kellett azért, mert elhagyta a férje. Sokan azt is mondták, hogy
árnybarát vagyok. Nem sokkal azelőtt fehérköpenyek jártak a városban, és
nagy volt a felzúdulás. Rana nénikém meggyőzött arról, hogy mondjam azt,
hogy kihallgattam, amikor a szerelmesek a szökést tervezték, Miren nénikém
megígérte, hogy elver, ha még egyszer ilyen ostobaságokat terjesztek, Jan
nénikém pedig, hogy megfojt. Persze tudták, hogy mi az igazság, és csak azért
mondtak ilyeneket, hogy a tömeget meggyőzzék arról, hogy ez az egész nem
több egy gyerek ostoba képzelgésénél. Ha ezt nem állították volna ilyen
meggyőzően, komoly bajom eshetett volna, ki tudja, talán meg is ölnek. A
legtöbb ember nem szereti, ha mások tudják, mit tartogat számára a jövő. A
legtöbb ember maga sem szeretné tudni, mi fog történni vele, kivéve, ha
valami nagyon kellemes dologról van szó. Még a nagynénéim sem akarták,
hogy elmeséljem, mit látok róluk. De az aieleknél valamiféle tiszteletbeli
Tudós Asszonynak számítok emiatt.
- Vannak dolgok, amiket az egyik meg tud csinálni, a másik pedig nem. -
Nandera úgy mondta, mintha ez mindent megmagyarázna.
Min újra felnevetett, és megsimogatta a Hajadon térdét.
- Köszönöm.
Fészkelődött egy kicsit, aztán felnézett Randre. Most, hogy újra nevetett,
sugárzóan szép volt. A ragyogása még akkor is tartott, mikor újra
elkomolyodott. Elkomolyodott, és aggódva nézett maga elé.
- A kérdésedre válaszul: nem láttam semmi használhatót. Taimnak vér van a
múltjában és a jövőjében is, de ez nem meglepő. Nagyon veszélyes ember.
Majdnem annyi kép van körülöttük, mint az aes sedai-ok körül. - Szemével
Dashiva és a többi asha'man felé intett, hogy Rand is érthesse, miről beszél. A
legtöbb ember körül csak ritkán villant fel egy-egy kép, de Min már többször
mondta, hogy az aes sedai-ok és az őrzők körül mindig rengeteg képet lát. -
Az a baj, hogy minden nagyon elmosódott. Azt hiszem, ez azért van, mert
nyitva tartják magukat a Hatalom előtt. Olyankor az aes sedai-ok körül is
elmosódottabbak a képek, és ha még fókuszálnak is, akkor teljesen
kivehetetlen lesz. Kiruna és a többiek körül is sok érdekes dolog van, de
mindig együtt járnak, így nem látom tisztán, melyik kép kihez tartozik. A
foglyokra pedig százszorosan igaz ez.
- Ne törődj a foglyokkal - mondta Rand -, egyelőre úgysem tudunk velük
mit kezdeni.
- De Rand, érzem, hogy nagyon lényeges szerepük lesz, és látnom kéne,
pontosan mi. Tudnod kéne, mi lesz velük.
- Ha nem tudsz mindent, arra kell támaszkodnod, amit tudsz - válaszolta
Rand szárazon. - Úgy tűnik, nem tudhatok mindent. Az esetek többségében
abban sem vagyok biztos, vajon eleget tudok-e. De most nem tehetek mást,
mint hogy továbbindulok, ugye.
Rand ezt nem kérdezte, hanem kijelentette. Loial jelent meg. Bármilyen
fáradtnak tűnt is az ogier, a kíváncsiság élénkké tette.
 - Rand, azt hallottam, hogy bármelyik percben indulhatunk, de megígérted,
hogy elmeséled, mi történt, még mielőtt elfelejted a részleteket. - A füle
hirtelen zavartan összerezdült, és a hangjába könyörgés vegyült. - Ne haragudj
rám, tudom, hogy milyen kellemetlen lehet ez neked. De tudnom kell. A
könyv miatt. Az utókor miatt.
Rand felkelt, elnevette magát, és megrángatta Loial nyitott kabátját.
- Az utókor miatt? Vajon minden író így gondolkodik? Ne félj, Loial! Nem
fogom elfelejteni a részleteket. Soha. - Szigorú, savanykás illat áradt felőle
egy pillanatra, aztán már el is tűnt. - De csak Cairhienben mesélek majd,
mikor már mindannyian fürödtünk egyet és kialudtuk magunkat. A
változatosság kedvéért egy rendes ágyban.
Rand közelebb intette Dashivát.
- Tudsz Kaput nyitni, Dashiva?
- Természetesen! - Dashiva tördelni kezdte a kezét, és idegesen nyalogatta a
szája sarkát. Perrin nem tudta eldönteni, hogy a fickó mindig ennyire meg van
ijedve, vagy csak ha az Újjászületett Sárkánnyal kell beszélnie. - Szóval...
Azon nyomban, hogy valaki elég erősnek tűnik hozzá, a M'hael megtanítja
Utazni.
- A M'hael? - pislogott Rand.
- Mazrim Taim nagyúr címe, Sárkány nagyuram. Azt jelenti, hogy vezér, az
Ősi Nyelven. - A fickó mosolya egyszerre volt ideges és lekezelő. - Odahaza a
tanyán nagyon sokat olvastam. Mindent elolvastam, amit csak a házalók
hoztak.
- A M'hael... - motyogta Rand rosszallóan. - Legyen, ahogy akarja. Nyiss
Kaput Cairhien mellé, Dashiva! Hadd lássuk, mi történt, amíg nem voltam ott,
és mi mindent kell helyrehoznom.
Felnevetett, de a hangjában több volt a keserűség, mint az öröm. Perrin
hátán felállt a szőr.
 Harmadik fejezet

AZ ARANY NAPKELTE DOMBJA

Cairhien városától jó pár mérföldnyire északkeletre, jó messzire minden

emberi településtől és úttól, egy széles, alacsony domb tetején vékony,
függőleges fényvonal jelent meg. Magasabb volt, mint egy lovon ülő ember.
A talaj minden irányba lejtett, lágyan hullámzott. Mérföldekre el lehetett látni
a tetőről, a ritkás bokrok nem takartak el sokat. Az erdő csak jóval messzebb
kezdődött. Száraz, barna fű hullott a földre, ahogy a fénycsík szélesedni
kezdett, és jókora teret nyitott a levegőben. A halott szárak egy része
hosszában hasadt szét, egyetlen borotvával sem lehetett volna olyan finoman
elvágni őket, mint ahogy a hirtelen megjelenő lyuk tette.
Abban a pillanatban, hogy a Kapu kitárult, elkendőzött arcú aielek
özönlöttek ki rajta, Hajadonok és férfiak egyaránt. Szétfutottak, körbevették a
dombot. A tömeg közepén szinte észrevétlenül sétált ki négy éles tekintetű
asha'man. Körbevették a Kaput, és a távolban húzódó erdőt figyelték. Semmi
sem mozdult, csak a szél kavarta fel a port, simította le a száraz füvet és
hintáztatta meg gyengén a távoli ágakat, de az asha'manek tekintete mégis
olyan feszült és izgatott volt, mint a nyúlra leső, éhes sólyomé. Talán egy
sólyomra leső nyúl sem lett volna kevésbé figyelmes, de a szemében biztos,
hogy nem csillant volna meg az asha'manekéhez hasonló vérszomj.
Az emberek áradata egy pillanatra sem tört meg. Az egyik percben még
aielek jöttek, aztán már cairhieni lovasok ügettek át a Kapun kettesével.
Amint átértek, fejük fölé emelték a Fény bíbor zászlaját. Azon nyomban
félrehúzódtak, és kicsit lejjebb a lejtőn Dobraine szoros alakzatba állította a
sereget. Mindegyikük fején rajta volt a sisak, kezükön a kesztyű, hosszú
lándzsáik ugyanabban a szögben álltak. Tapasztalt katonák voltak, látszott
rajtuk, hogy ha kell, azonnal vágtába ugranak, és nekirohannak az
ellenségnek.
Közvetlenül az utolsó cairhieni után Perrin lovagolt ki a Kapuból, Fürge
nyergében. Egyik lépésnél még Dumai Kútja felett voltak, a másiknál már
Cairhien mellett. Perrin önkéntelenül is összehúzta magát. A Kapu felső íve
jóval a feje fölött volt, de volt már alkalma látni, mekkora kárt tehet valakiben
egy ilyen csodadolog, és nem volt kedve kipróbálni, ez itt vajon valóban elég
magas-e. Loial és Aram szorosan mögötte voltak - az ogier gyalog volt,
hosszú nyelű fejszéjét a hátára szíjazta, és szinte a földig görnyedt, ahogy
igyekezett minél messzebb kerülni a Kapu széleitől -, utánuk pedig a
folyóköziek jöttek. Még a Kaputól jó messze is egészen a lovuk nyakára
hajoltak, úgy féltek. Rad al'Dai hozta a Vörös Farkasfejes zászlót, Perrin
zászlaját - mindenki azt mondta, hogy ez Perrin zászlaja, akár tetszett neki,
akár nem -, Teli Lewin pedig a Vörös Sas lobogóját.
Perrin nem nézett rájuk szívesen, különösen a Vörös Sasra nem. A
folyóköziek viszont mind a kettőhöz ragaszkodtak. Nagyúr volt, és a
nagyuraknak van zászlajuk. Nagyúr volt, de hiába parancsolta meg nekik,
hogy hagyják a fenébe a zászlókat, egy-két nap múlva újra fenn lobogtak. A
Vörös Farkasfej olyan dologra utalt, ami Perrin nem volt és nem is akart lenni,
a Vörös Sas pedig... Manetheren több, mint kétezer éve pusztult el a Trallok
háborúkban, és Andor királysága már vagy ezer éve elnyelte Manetheren
egykori földjeit; de egy andori számára a Vörös Sas bizonyára a lázadás jele.
Az emberek nehezen felejtenek. Bár a folyóköziek jó pár nemzedéke nem
tartották már magukat Andor alattvalóinak, a királynők még mindig másképp
gondolkodtak erről.
Perrin találkozott már Andor új királynőjével, egyszer, nagyon régen,
Tearben. Most legalábbis úgy tűnt, az nagyon régen volt. Akkor még nem volt
királynő - valójában még most sem volt az, hiszen nem koronázták meg
Caemlynben -, és Elayne akkor kedves, csinos, fiatal lánynak tűnt, bár Perrin
sosem kedvelte a szőkéket. Persze egy kicsit beképzelt volt a lány, de hát ő
volt Andor lányörököse. Úgy tűnt, Randet nagyon kedveli, már ha az jelent
valamit, hogy egyfolytában eldugott sarkokban sutyorogtak. Rand neki akarta
adni Andor Oroszlános Trónját és a cairhieni Naptrónt is. Ezért csak lesz
annyira hálás, hogy cserébe elnézi, ha mindenféle területi követelés nélkül
valaki felvon egy-két régi zászlót. Perrin elnézte, ahogy a folyóköziek
felsorakoznak a zászlók mögé. Ma nem ez lesz a legnagyobb gondja.
A folyóköziekben nem volt meg a tapasztalt katonák pontossága, a többség
még alig nőtt ki a gyerekkorból, akárcsak Tod, és eddig tanyákon dolgoztak
vagy pásztorkodtak. Mégis tudták, mi a dolguk. Minden ötödik ember
megfogta még négy ló kantárját, míg a gazdáik sietve leszálltak róluk, és
máris felhúzták az íjaikat. A földön állók durva vonalakba rendeződtek, és
érdeklődve lesték a környéket. Gyakorlott mozdulatokkal ellenőrizték a
tegezüket, és ügyesen kezelték a hosszú folyóközi íjakat, amelyek kifeszítve is
majdnem akkorák voltak, mint ők maguk. Ezekkel az íjakkal olyan messzire
tudtak lőni, amit mások elképzelhetetlennek tartottak volna. És el is találták a
céljukat.
Perrin remélte, hogy ma nem kell semmire sem lőniük. Néha egy olyan
világról álmodozott, amelyben soha többé nem lesz erre szükség. És Rand...
- Azt hiszed, tétlenül ültek, amíg én... távol voltam?
Rand kérdése váratlanul érte. Együtt álltak, arra vártak, hogy Dashiva
megnyissa a Kaput. Rand egy egyszerű, szép szabású zöld kabátot viselt, a
szekerek egyikében találta. Mostanában ennél már díszesebbhez szokott, de ha
nem akarta az egyik őrzőről lerángatni a kabátot, vagy az egyik aielről a
cadin'sort, akkor ezzel kellett beérnie. Ami azt illeti, olyan alaposan
átkutattatta a szekereket többször is, hogy tényleg úgy tűnt, most már
ragaszkodik a hímzett selyemhez.
A szekerek hosszú sorban álltak, mindegyik elé több ló is be volt fogva. A
vászontetőket és a vásznat tartó vaskeretet leszedték róluk. Kiruna és a többi
hűséget esküdött nővér az első kocsiban ültek, és egyáltalán nem tűntek
vidámnak. Abbahagyták a panaszkodást, amint ráébredtek, hogy nem
érhetnek el vele semmit, de Perrin még mindig hallotta, ahogy hideg dühvel
suttognak egymás között. De legalább jöttek. Őrzőik gyalog vették körbe a
szekeret, csendben voltak, komoran néztek maguk elé. A fogoly aes sedai-ok
mereven, rosszkedvűen ácsorogtak. Minden Tudós Asszony körülöttük volt,
kivéve azokat, akik Rand mellett jöttek, ami azt jelentette, hogy Amysen és
Sorileán kívül mindenki őket figyelte. A foglyok őrzői vagy száz lépéssel
arrébb várakoztak, a sérüléseik és a köréjük rendelt számtalan siswai'aman
dacára is halálos fenyegetés áradt belőlük. Az aes sedai-ok és az őrzők lovait
szétosztották az asha'manek között, vagy befogták a kocsik elé, ami még annál
is nagyobb felfordulást okozott, mint hogy a gazdáiknak gyalogolniuk kellett.
Rand kiválasztotta magának Kiruna nagy fekete lovát, Minnek pedig egy
egérszürke, kecses kis kanca jutott. A többi lovat hosszú száron a szekerek
mögé kötötték.
- Szerinted, Flinn? És szerinted, Grady?
Az egyik elöl ácsorgó asha'man, leginkább tanyasi gazdára emlékeztető,
köpcös középkorú férfi, bizonytalanul nézett fel Randre, majd ősz hajú, öreg
társára pislogott. Mind a ketten egy ezüst kardocskát tűztek fekete kabátjuk
gallérjára, de még egyikük sem viselhette a sárkány jelét.
- Ostobaság lenne azt gondolni, hogy az ellenségei nem használták ki az
alkalmat, Sárkány nagyuram.
Az öregember hangjában rosszkedvű bizonyosság volt. Úgy válaszolt, mint
egy katona.
- És szerinted, Dashiva?
Dashiva összerezdült. Váratlanul érte, hogy megszólították.
- Én... én egy tanyán nőttem fel. - Meghúzta a kardövét, bár erre láthatóan
nem volt semmi szükség. Állítólag az asha'manek ugyanannyit gyakorolták a
fegyverforgatást, mint az Egyetlen Hatalom irányítását, most mégis úgy tűnt,
mintha Dashiva nem tudná megkülönböztetni a fegyver egyik végét a másiktól.
- Nem sokat tudok arról, milyen az, ha az embernek ellenségei vannak.
Bármilyen zavart volt is, a fickó hangjában volt egy nagy adag arcátlanság.
Bár ha Perrin jobban belegondolt, az egész társaság fenemód nagyképű volt.
- Ha mellettem maradsz - mondta Rand lágyan -, majd megtanulod, milyen
az.
Rand mosolyától kirázta Perrint a hideg. Mosolygott, miközben kiadta a
parancsot, hogy úgy vonuljanak át a kapun, mintha Cairhien mellett
támadásra kész hadsereg várná őket. Mindenütt ellenségek várják, mondta
mosolyogva. Ezt sosem szabad elfelejteni. Mindenütt ellenségek várják, és
soha nem lehet tudni, kik azok.
A Kapun át egyre csak érkeztek az emberek. Szekerek dübörögtek át Dumai
Kútjától Cairhienbe, az elsőben ülő nővérek úgy néztek ki, mint pár
gondatlanul szállított jégszobor. Az őrzők mellettük lépdeltek, kezük a kard
markolatán, a tekintetük a tájat pásztázta. Látszott rajtuk, hogy úgy vélik, az
aes sedai-okat éppúgy meg kell védeniük útitársaiktól, mint az erdőben lapuló
esetleges ellenségtől. A Tudós Asszonyok úgy jöttek, mintha egy vonakodó
marhacsordát terelnének: néhányan botokkal ösztökélték gyorsabb haladásra a
fogoly aes sedai-okat. Azok úgy tettek, mintha sem a Tudós Asszonyok, sem
a botok nem léteznének. Utánuk jöttek a shaido gai'shainok. A négy ember
széles, hosszú oszlopokat egyetlen Hajadon felügyelte. Ahogy átértek a
Kapun, rámutatott egy üres részre, majd visszaszaladt a Far Dareis Mai többi
tagjához, a foglyok pedig engedelmesen letérdeltek a porba. Anyaszült
meztelenek voltak, de büszkék, mint a kőszáli sasok. A foglyok őrzői
következtek őreik társaságában. Közeledtükre Perrin orrában mindent
elnyomott a düh vad illata. Rhuarc érkezett, egy csapat maradék Hajadon és
siswai'aman, majd négy újabb asha'man, akik elöl érkező társaik lovait is
maguk után húzták, végül Nurelle és a Szárnyas Gárda tagjai vörös sávos
lándzsáikkal.
A mayene-iek büszkék voltak arra, hogy ők lehettek a sereg utóvédje, és
kiabálva hencegtek a cairhienieknek, hogy mi mindent csináltak volna, ha az
utolsó pillanatban visszatérnek a shaidók, bár valójában nem ők jöttek
leghátul. Utolsóként Rand lépte át a Kaput Kiruna heréltjének nyergében, és a
kecses kis kancán ülő Min. Amys és Sorilea is ott jött mellettük, és Nandera
egy fél tucat Hajadonnal, majd Dashiva vezette át nyugodt pej lovát a résen. A
Kapu a semmibe villant, és Dashiva pislogva nézte a helyet, ahol az előbb állt.
Halványan elmosolyodott, és nehézkesen nyeregbe szállt. Magában
motyogott, de alighanem csak azért, mert belegabalyodott a kardjába, és
majdnem elesett. Remélhetőleg még nem volt teljesen őrült.
Harcra kész sereg állt a dombtetőn, bár most már látható volt, hogy nem
fenyegeti őket támadás. A pár ezres hadsereg kicsinek számított, bár mielőtt
az aielek átözönlöttek a Sárkányfalon, jelentősnek tűnt volna a mérete. Rand
lassan Perrin felé léptetett, miközben a tájat pásztázta tekintetével. A két
Tudós Asszony szorosan a nyomában volt, halkan beszélgettek, és Randet
figyelték; Nandera és a Hajadonok a Tudós Asszonyok mögött jöttek, és az
esetleges támadókat lesték. Ha Rand farkas lett volna, Perrin azt mondja, a
levegőt kóstolgatja. A Sárkányjogar keresztben feküdt a nyergében, a két láb
hosszú lándzsafejet fehér és zöld bojtok, valamint aprólékosan kifaragott
sárkányok díszítették. Időről időre Rand a kezébe vette, mintha csak valami
roppant fontosra akarná magát emlékeztetni.
Mikor Rand végre megállt, Perrinre nézett. Éppolyan áthatóan
tanulmányozta, mint az előbb a környezetet.
- Megbízom benned - mondta végül, és bólintott. Min megmozdult a
nyeregben, és Rand sietve hozzátette: - Benned is megbízom, Min, persze,
hogy megbízom benned. És benned is, Loial.
Az ogier zavartan topogott, és bizonytalanul pillantott Perrinre. Rand
körbenézett a dombon, az aieleken, az asha'maneken, a többieken,
- Olyan kevés emberben bízhatok.
Fáradt volt a hangja, ahogy ezt suttogta, és a szaga két embernek is sok lett
volna. Félelem, düh, eltökéltség, elkeseredettség... És a mindent átitató
fáradtság.
Ne őrülj meg, akarta Perrin mondani. Tarts ki! Elöntötte a bűntudat, és
mégis inkább csöndben maradt, mert az Újjászületett Sárkánynak mondta
volna, ha mondja, és nem a gyermekkori jóbarátnak. Örült volna, ha a legjobb
barátja nem bolondul meg, mert az Újjászületett Sárkánynak ép elméjűnek
kellett maradnia.
- Sárkány nagyuram! - Az egyik asha'man törte meg a csendet. Szinte még
kölyök volt, akkora ártatlan szemmel, mint egy kislány, és sem kard, sem
sárkány nem díszítette még magas gallérját, de már éppolyan büszke volt,
mint a társai. Narishmának hívták, ha Perrin jól emlékezett. - Délnyugatra.
Egy alak szaladt elő az erdőből vagy egy mérföldnyire tőlük, egy asszony,
combközépig felhasított szoknyában. Perrin innen is látta, hogy egy aiel nő
az. Egy Tudós Asszony, gondolta, bár ezt nem lehetett megmondani első
ránézésre. Valahogy mégis biztos volt benne. A puszta látványtól elöntötte az
aggodalom és a félelem. Valaki épp ott várt rájuk, ahová Dashiva Kaput
nyitott Cairhien közelében. Ez nem jelenthet semmi jót. A shaidók újra
feltűntek Cairhien alatt, mikor Rand megmentésére indult, de egy Tudós
Asszony akkor is Tudós Asszony maradt az aielek számára, bármelyik törzsbe
tartozott is amúgy. Akkor is békében járhattak egymáshoz, ha a törzseik épp
ölték egymást. Két aiel akkor is arrébb lépne, és hagyná, hogy átmenjen
köztük egy Tudós Asszony, ha amúgy életre-halálra küzdenének egymással.
Lehet, hogy ez tegnap megváltozott, de az is lehet, hogy nem. Fáradtan fújta
ki a levegőt. Semmiképp sem hozhat jó híreket.
Úgy tűnt, a dombon mindenki ugyanezt gondolja végig. Mindenhol
mozgolódtak az emberek, a lándzsák a magasba emelkedtek, a kifeszített
íjakra felkerültek a nyilak. A cairhieniek és a mayene-iek lovai toporogtak,
Aram csillogó szemmel húzta ki a hüvelyből a kardját. Loial hosszú nyelű
fejszéjére támaszkodott, és elkeseredetten simogatta az élét. A fegyver feje
olyan volt, mint egy hatalmas favágó fejszéé, de levelek és indák voltak
belevésve és arannyal vonták be. Az arany bevonatot láthatóan megviselte az
elmúlt napok igénybevétele. Ha szükség volna rá, Loial nem habozna újra
fegyvert ragadni, de éppolyan vonakodva tenné, mint Perrin, és nagyjából
ugyanazok a dolgok tartanák őket vissza.
Rand kifejezéstelen arccal ült a nyeregben, és várt. Min közelebb léptette
hozzá a lovát, és megsimogatta a vállát. Olyan volt, mintha valaki egy borjú
nagyságú vérebet próbált volna megnyugtatni, mikor az már szagot fogott.
A Tudós Asszonyok sem tűntek izgatottnak, bár nem is álltak nyugodtan a
helyükön. Sorilea egy intésére az aes sedai-ok őrei közül kivált jó egy tucat,
és kicsit arrébb összedugták a fejüket Amysszel és Sorileával. Messze álltak
Randtől, még Perrin sem hallotta, mit beszélnek. Szinte egyiküknek sem
őszült még a haja, és Sorilea arca volt csak ráncos. Nagyon fiatalnak tűntek,
bár, ha Perrin jobban megnézte a Tudós Asszonyokat, rájött, hogy kevésnek
ősz csak a haja. Ami azt illeti, kevés aiel érte meg azt a kort, hogy őszülni
kezdjen. Ezeknek az asszonyoknak azonban fiatal koruk dacára is nagy volt a
befolyása, komoly pozíciót foglaltak el, akárhogy fogalmazták is meg
hatalmuk lényegét a Tudós Asszonyok. Perrin látott már olyat, hogy Sorilea
és Amys megbeszélt valamit a többiekkel, még ha talán nem is a „megbeszél"
volt erre a legalkalmasabb kifejezés. Sorilea beszélt, Amys pár szóval
kiegészítette, és a többiek hallgatták őket. Edarra tiltakozott volna, de Sorilea
eltaposta az ellenkezést, láthatóan fel sem tűnt neki. Kiválasztott közülük két
fiatalabbat. Sotarint és Cosaint, akik azonnal felkapták hosszú szoknyájukat,
és futva megindultak a közeledő Tudós Asszony felé.
Perrin megveregette Fürge nyakát. Nincs több gyilkolás. Most még nincs.
A három Tudós Asszony jó fél mérföldnyire a dombtetőtől találkozott.
Váltottak pár szót, de szinte azonnal futva indultak vissza a tetőre. Egyenest
Sorileához. A jövevény egy fiatal, hosszú orrú lány volt, nagy kazal
égbekiáltóan vörös hajjal. Hadarva magyarázott valamit. Sorilea arca minden
szónál komorabb lett. A vörös hajú nő végre befejezte a mondanivalóját -
avagy inkább Sorilea belefojtotta a többit pár mondattal -, és Rand felé
fordultak. Egy lépést sem tettek felé, csak vártak csípőre tett kézzel,
kendőikbe burkolódzva, ugyanolyan kiszámíthatatlan fensőbbséggel, mint az
aes sedai-ok.
- Car'a'carn - motyogta Rand dühösen, és leszállt a lóról. Mint is lesegítette.
Perrin is leszállt Fürge nyergéből, és maga után vezette a lovát a Tudós
Asszonyokhoz. Loial is ott bandukolt mellette. Aram lóháton követte, amíg
csak Perrin nem intett neki, hogy szálljon le a nyeregből Az aielek csak
végszükség esetén ültek lóra, és udvariatlan dolognak tartották, ha valaki
lóhátról beszélt velük. Rhuarc is csatlakozott hozzájuk, és Gaul, aki ki tudja
miért, nagyon el volt keseredve. Nandera és a Hajadonok is magától
értetődően követték a többieket.
Ahogy Rand hallótávolságon belülre ért, a vörös hajú nő azonnal
belekezdett a hírekbe.
- Bain és Megana mindenhova állított őröket, hogy azonnal tudjuk, ha
visszatérsz a fagyilkosok városába, car'a'carn, de őszintén szólva, senki nem
hitte volna, hogy ez...
- Feraighin! - Sorilea hangjától Perrinben is megfagyott a vér. A vörös hajú
nő fogai összekoccantak, ahogy hirtelen becsukta a száját, és hatalmas kék
szemével Randre nézett. Sorilea tekintetét kerülte.
Sorilea végül mély levegőt vett, és Randhez fordult.
- Gond van a táborban - mondta szárazon. - A fagyilkosok azt híresztelik,
hogy a Fehér Toronyba mentél azokkal az aes sedai-okkal, akik itt jártak,
hogy fejet hajts az Amyrlin Trón előtt. Aki tudta, mi a valóság, nem mert
beszélni, hiszen az még ennél is rosszabb lett volna.
- És mi történt? - kérdezte Rand halkan. Érezni lehetett rajta a feszültséget,
és Min újra elkezdte simogatni a vállát.
- Sokan úgy gondolják, hogy elhagytad az aieleket - válaszolta Amys
éppolyan halkan. - A szomorúság minden eddiginél erősebben tért vissza.
Naponta vagy ezer ember dobja el a lándzsáját és tűnik el a táborból. Nem
tudnak szembenézni sem a jövőnkkel, sem a múltunkkal. Sokan közülük a
shaidókhoz csatlakoznak - egy pillanatra undor vegyült a hangjába. - Azt
mondják, hogy az igazi car'a'carn nem adná magát az aes sedai-ok kezére.
Indirian szerint, ha a Fehér Toronyba mész is, azt nem jószántadból teszed.
Szívesen északra vinné a codarrákat, hogy Tar Valon alatt eljárja a lándzsák
táncát az ottani aes sedai-okkal. És az összes vízföldivel. Azt mondja, árulás
áldozata lettél. Timolan azt mondja, ha minden igaz, itt tényleg árulásról van
szó, de te árultad el az aieleket, és visszaviszi a miagomákat a Háromszoros
Földre. Miután megölt. Mandelain és Janwin nem mondanak semmit, de
Indirianra és Timolanra is hallgatnak.
Rhuarc elfintorodott, és a fogát szívta: ez egy aielnél legalább olyan vad
elkeseredést jelentett, mintha a haját tépte volna.
 - Ezek ugyan nem jó hírek - vetette közbe Perrin -, de te úgy adod elő,
mintha mindannyiunk halálos ítéletéről lenne szó. Pedig ha Rand visszatér, a
híresztelések elülnek...
Rand idegesen túrt a hajába.
- Ha igazad lenne, Sorilea nem úgy nézne rám, mint aki most nyelt le
egészben egy gyíkot. - Ami azt illeti, Sulin és Nandera úgy néztek ki, mint
akik egy élő gyíkot nyeltek le egészben. - Mit hallgattál el, Sorilea?
A cserzett arcú asszony feszült mosollyal jutalmazta Randet.
- Többet hallasz annál, mint amit mondanak neked. Derék. - A hangjában
nem volt semmi érzelem. - Aes sedai-okat hozol magaddal. Ezt sokan úgy
értik majd, hogy valóban fejet hajtottál előttük. Bármit mondasz vagy teszel,
azt fogják hinni, hogy ők irányítanak téged. És akkor még nem is derült ki,
hogy ezek a némberek elfogtak téged. Ezt pedig nem tudjuk eltitkolni! Amit
már két ember tud, az nem titok, ezt pedig ezrek hallották eddig is.
Perrin Dobraine-re és Nurelle-re nézett, és az izgatottan fészkelődő
katonákra, és nyelt egy nagyot. Közülük sokan csak azért követték Randet,
mert az aielek hatalmas hadereje őt támogatta. Nem mindenki, persze, de
minden olyan emberre, aki azért csatlakozott hozzá, mert ő az Újjászületett
Sárkány, négy vagy öt olyan jutott, akit a dicsőség hajtott hozzá. Mindenki
tudta, hogy a Fény is a legerősebb seregre ragyog leginkább. Ha az aielek
cserbenhagyják Randet, vagy egy részük elillan...
Erre Perrin gondolni sem akart. Tőle legfeljebb annyi tellett, hogy megvédje
a folyóközieket. Akár ta'veren, akár nem, nem voltak olyan ábrándjai, hogy a
jövendő korok majd az ő dicsőségét zengik. Az Rand osztályrésze lesz. Ő nem
tudott mit kezdeni a faluméretűnél nagyobb gondokkal. Most mégsem tudott
semmit sem tenni az ellen, hogy az agya egyre járt, és egyre ugyanazt a
problémát rágta újra. Mit lehet tenni, ha a legrosszabb bekövetkezik? Ki
marad hűséges, és ki hagyja el Randet? Az előbbiekből keveset tudott csak
felsorolni, az utóbbiak viszont annál többen voltak. A gondolattól kiszáradt a
torka. Az emberek nagy része még mindig csak a napi kis előnyökért küzdött,
mintha sosem hallottak volna még a Sárkány Próféciáiról vagy az Utolsó
Csatáról. A legtöbben alighanem még a Tarmon Gai'don napján sem hiszik el,
hogy mindez igaz. A legrosszabb az volt az egészben, hogy ezek az emberek
nem voltak árnybarátok, egészen egyszerűen csak nem érdekelte őket semmi,
ami a tulajdon érdekeiken túlmutatott. Loial füle is szomorúan csüngött, ő is
erre a következtetésre jutott.
Amint Sorilea befejezte Randhez intézett szavait, félrenézett. A tekintete a
hideg vasba is lyukakat fúrt volna.
- Azt mondtam, hogy maradjatok a szekéren!
Kiruna és Bera megtorpant, a mögöttük szaladó Alanna pedig nekik zuhant.
 - És azt is mondtam, hogy nem érhettek az Egyetlen Hatalomhoz az
engedélyem nélkül, ti mégis arra használtátok, hogy kihallgassátok, amiről itt
beszélünk. Megtanuljátok még, hogy nem szoktam a levegőbe beszélni!
Sorilea kemény tekintete dacára a három aes sedai büszkén állt. Kiruna és
Bera jeges gőggel nézték az aiel asszonyt, Alanna füstölgött dühében. Loial
hatalmas szeme feléjük villant, aztán a Tudós Asszonyra: ha a füle az előbb
alácsüngött, most majdnem lefolyt a fejéről, és hosszú szemöldöke egészen az
arcára lógott. Perrin még mindig azt számolta, kik maradnak hozzájuk
hűségesek, de most új aggodalom tűnt fel a szemében: meddig mennek még el
az aes sedai-ok? Hallgatóznak az Egyetlen Hatalommal! A Tudós Asszonyok
aligha érik be Sorilea szidásával, biztos keményen meg fogják őket büntetni.
Hacsak Rand meg nem nyúzza őket.
De Rand mintha észre sem vette volna őket. Sorileán is keresztülnézett.
Talán megint valami olyat hallott, amit más nem hallhatott.
- És a vízföldiek? - kérdezte végül. - Colavaere királynővé koronáztatta
magát, ugye?
Ez nem tűnt kérdésnek. Sorilea bólintott, az ujjai az övében hordott kés
markolatával játszottak, de figyelmét még mindig az aes sedai-ok kötötték le.
Nem érdekelte, hogy a vízföldiek kit választanak királynak vagy királynőnek,
a fagyilkos cairhieniekkel pedig még annyit sem törődött, mint a többivel.
Perrin mellkasába mintha egy jégcsapot döftek volna. Mindenki tudta, hogy
Colavaere, a Saighan Ház szülötte meg akarja szerezni magának a Naptrónt.
Azóta ármánykodott érte, hogy Galldrian Riatin orgyilkosság áldozata lett,
jóval mielőtt Rand Újjászületett Sárkánynak nyilváníttatta magát, és a terveit
akkor sem adta fel, mikor már tisztán lehetett látni, hogy Rand Elayne-nek
szánja a cairhieni trónt. Arról viszont csak kevesen tudtak, hogy az asszony
hidegvérű gyilkos. És Faile ott volt, egy városban vele. Legalább nem hagyta
egyedül. Bain és Chiad biztos vigyáztak rá. Aiel Hajadonok voltak, Faile jó
barátai. Majdnem annyira szerették a lányt, mintha anyavérek lennének az aiel
fogalmak szerint. Nem hagynák, hogy baja essen. A jégcsap mégsem akart
elolvadni. Colavaere gyűlölte Randet, és ez a gyűlölet kiterjedt mindazokra,
akik közel álltak hozzá. Talán Rand barátjának feleségére is. Nem baj. Bain és
Chiad megvédik bármitől.
- Ez igen kényes helyzet. - Kiruna úgy tett, mintha észre sem venné Sorileát.
Közelebb lépett Randhez, és nem törődött a Tudós Asszony gyilkos
pillantásaival. - Bármit teszel, annak súlyos következményei lehetnek. Én...
- Rólam mit terjeszt Colavaere? - Rand hangszíne túlságosan is érdektelen
volt. - Bántotta Berelaint?
Rand Berelainre, Mayene Úrnőjére bízta Cairhien irányítását. De Faile-ről
miért nem kérdezett?
 - Berelain sur Paendrag jól van - morogta Sorilea. Nem vette le a tekintetét
az aes sedai-okról. Kiruna annak ellenére nyugodtnak látszott, hogy
félbeszakították és figyelmen kívül hagyták, de a pillantás, amellyel Randet
méregette, egy kovácsműhely tüzét is befagyasztotta volna. Sorilea intett
Feraighinnek, hogy fejezze be a beszámolót.
A vörös hajú nő összerezzent, és megköszörülte a torkát: láthatóan nem
számított rá, hogy neki kell mesélnie. Sietve kihúzta magát, úgy vette fel a
büszke tartást, mint egy magára kapott kabátot.
- Colavaere Saighan szerint Caemlynbe mentél, car'a'carn, vagy esetleg
Tearbe, de bárhol vagy is, senki nem felejtheti el, hogy te vagy az
Újjászületett Sárkány és hogy engedelmességgel tartoznak neked. - Feraighin
felhúzta az orrát: az Újjászületett Sárkány nem szerepelt az aiel jóslatokban,
csak a car'a'carn. - Azt mondta, hogy ha visszatérsz, megerősíted a trónon.
Gyakran tanácskozik a törzsfőkkel, arra próbálja rávenni őket, hogy a
lándzsákat küldjék délre. Hogy neked engedelmeskedjenek, azt mondja. Nem
áll szóba a Tudós Asszonyokkal, és meg sem hallja, ha szólnak hozzá.
Ezúttal majdnem úgy szipogott, mint Sorilea szokott. Senki sem szólt bele a
törzsfőnökök dolgába, de aki nem vette figyelembe a Tudós Asszonyokat, az
velük is csak nehezen boldogult.
Perrin mégis megértette Colavaere gondolatmenetét, már amikor Faile-en
kívül tudott valami másra is gondolni. Az asszony biztos nem szentelt elég
figyelmet a „vadak" szokásainak, és azt hitte, a Tudós Asszonyok csak a
gyógyfüvekhez értenek. Az is érthető volt, hogy minden egyes aielt ki akart
ebrudalni Cairhienből. A kérdés már csak az, hogy az adott körülmények
között vajon hallgattak-e rá a törzsfők? Rand azonban nem erre kérdezett rá.
- Mi történt még a városban, Feraighin? Mondj el minden pletykát, amit
hallottál. Lehet, hogy csak egy vízföldinek tűnne fontosnak, amit mondasz,
de...
Feraighin sértetten dobta hátra vörös sörényét.
- A vízföldiek olyanok, mint a bolhák, car'a'carn, honnan tudhatnám, mit
találnak fontosnak? A városban éppúgy történnek különös dolgok, mint a
sátrakban, azt hiszem. Az emberek néha látnak olyasmit, ami nem létezhetne,
és egyszer-egyszer lehetetlen dolgok esnek meg. Emberek, asszonyok,
gyerekek haltak meg.
Perrin hátán felállt a szőr: tudta, mire céloz a nő. Rand ezt a „gonoszság
buborékainak" hívta. A Sötét Úr börtönéből felszálló rontás olyan volt, mint a
mocsár felszínén bugyborékoló tajték: bárhol kipukkanhatott a Mintán. Perrin
egyszer belekeveredett egy ilyenbe: soha többé nem akart hasonlót látni.
- Ha arra vagy kíváncsi, mit csinálnak a vízföldiek - folytatta a nő -, hogy
lenne arra időm, hogy bolhákat figyeljek? Legfeljebb, ha attól tartanék, hogy
megcsípnek. Jut is eszembe. Én ugyan nem értem, miért, de te talán rájössz.
Ezek a bolhák előbb vagy utóbb csípni fognak.
- Miféle bolhák? A vízföldiek? Miről beszélsz?
Feraighin ugyan nem tudott olyan rendreutasítóan nézni, mint Sorilea, de
Perrin tapasztalatai szerint egyetlen Tudós Asszony sem szerette, ha
türelmetlenül félbeszakították. Még a főnökök főnökétől sem viselték el.
Feraighin felvetette az állát, meghúzta a kendőjét, és sértetten válaszolt.
- Három nappal ezelőtt a fagyilkos Caraline Damodred és Toram Riatin a
város közelébe vonult. Kijelentették, hogy Colavaere Saighan aljas
trónbitorló, de nem tettek semmit. Délen táboroznak, és néha-néha
beküldenek a városba egy embert. Egyetlen siswai'aman vagy akár csak egy
gai'shain láttára szétfutnának. Egy Darlin Sisnera nevű fickó teari katonákat
hozott fel a folyón tegnapelőtt, és csatlakozott hozzájuk. Azóta is isznak és
mulatoznak, mintha ünnepelnének valamit. Fagyilkos katonák gyülekeznek a
városban Colavaere Saighan parancsára, de inkább a mi sátrainkat figyelik,
mint a többi vízföldi táborát vagy a tulajdon városukat. Figyelnek, de nem
tesznek semmit. Talán te érted, miért viselkednek így, car'a'carn, de én nem,
és Bair, Megana, meg a többi törzsfőnök sem érti.
Caraline úrnő és Toram úr azokat a cairhienieket vezette, akik nem fogadták
el a tényt, hogy Rand és az aielek elfoglalták Cairhient, Darlin nagyúr pedig
teari társaikat vezette. Egyik lázadás sem okozott eddig sok gondot: Caraline
és Toram hónapokon át a Világ Gerincének lábánál táborozott, és időről időre
fenyegetőztek és követelőztek egy keveset: Darlin ugyanezt tette Haddon
Mirkben. De most változtak a dolgok. Perrin önkéntelenül is végigsimította
fejszéje élét. Félő, hogy, elhagyják őket, Rand ellenfelei pedig egy helyre
gyűlnek. Még csak az kéne, hogy egy Kitaszított is felbukkanjon. És Sevanna
a shaidók élén. Az lenne a hab a torta tetején. De egyik sem számított igazán,
a legszörnyűbb rémálom nem ez volt. Faile biztonságban kellett, hogy legyen.
Egész egyszerűen biztonságban kellett, hogy legyen.
- Jobb nézni, mint harcolni - motyogta Rand elgondolkozva, mintha megint
valaki láthatatlannal vitázott volna.
Perrin ezúttal teljesen egyetértett vele - szinte minden jobb volt, mint
harcolni -, de az aielek más véleményen voltak, különösen, ha veszélyes
ellenségről volt szó. Rhuarc, Sorilea, Feraighin, Sulin és Nandera is úgy
néztek rá, mintha Rand azt mondta volna, a homok jobb ital, mint a víz.
Feraighin szinte lábujjhegyre állt haragjában. Az aielek között nem
számított magasnak, alig ért Rand válláig, de most úgy tűnt, mintha egyenlő
félként akarna a szemébe nézni.
- Alig tízezren vannak a vízföldiek táborában - mondta megrovóan -, és a
városban még annyian sem. Könnyen elbánunk velük. Még Indirian sem
felejtette el, hogy csak önvédelemből szabad megölnünk a vízföldieket, de ha
most nem végzel velük, később még sok bajod lesz miattuk. Az sem segít
sokat, hogy aes sedai-ok vannak a városban. Nem tudni, mit akarnak, de...
- Aes sedai-ok? - Rand hangja jegesen csengett, és az ujjai ráfeszültek a
Sárkányjogarra. - Hányan?
Perrin szinte rosszul lett Rand szagától. Hirtelen azt is érezte, hogy a fogoly
aes sedai-ok nézik, és Bera, Kiruna és a többiek is őket bámulják.
Sorilea is felhagyott Kiruna méregetésével. Csípőre tett kézzel,
elkeskenyedett ajkakkal Feraighinhez fordult.
- Erről miért nem szóltál nekem?
- Nem hagytál szóhoz jutni, Sorilea - válaszolta Feraighin dadogva, lehajtott
fejjel. Aztán megint kihúzta magát, és határozottan Randhez fordult. - Talán
tízen vannak, de az is lehet, hogy még többen, car'a'carn. Elkerüljük őket,
különösen, mióta...
Ismét Sorileához fordult, és elbizonytalanodott a hangja.
- Nem akartad, hogy elmondjam, mi van a vízföldiekkel, Sorilea. Csak a
sátraink érdekeltek. Te magad mondtad. - Most megint Randre nézett. - Szinte
mind Arilyn Dhulaine házában laknak, és ritkán járnak ki, car'a'carn.
Sorileához fordult megint, és egészen összehúzta magát.
- Sorilea, tudod, hogy mindent elmondtam volna neked. De letorkoltál.
Mikor észrevette, hányan figyelik, és hányan kezdenek el szavain
mosolyogni - a Tudós Asszonyok főképp -, Feraighin megriadt és egészen
elvörösödött. Rand és Sorilea között kapkodta a fejét, mozgott a szája, de egy
hangot sem tudott kiadni. Néhány Tudós Asszony a szája elé emelte a kezét,
hogy ne látsszon, hogy nevet; de Edarra ezzel sem bajlódott. Rhuarc
hátravetett fejjel hahotázott.
Perrin egyáltalán nem látott a dologban semmi mulatságosat. Az aielek
láthatóan azt is viccesnek tartották, ha valaki leszúrta őket. A tetejébe még aes
sedai-ok is vannak a városban. A Fényre! Félretette mindezt, és megkérdezte
a legfontosabbat.
- Feraighin! A feleségem, Faile, jól van?
A nő zavartan nézett rá, nagy nehezen összeszedte büszke tartásának
maradványait.
- Azt hiszem, Faile Aybara jól van, sei'cair - mondta hűvösen. Legalábbis
igyekezett hűvös maradni. A szeme sarkából Sorileát figyelte. Az idős Tudós
Asszony egyáltalán nem mulatott jól, épp ellenkezőleg. Keresztbe tett karral
méregette Feraighint, és a pillantás, melyet az előbb Kirunára vetett, szinte
gyengédnek tűnt ehhez képest.
Amys Sorilea vállára tette a kezét.
- Nem az ő hibája - mondta olyan halkan, hogy a másik asszonyon és
Perrinen kívül senki sem hallhatta. Sorilea egy pillanatra habozott, de aztán
bólintott. Tekintete kicsit meglágyult. Most már csak annyira volt gyilkos,
mint bármikor máskor. Amys volt az egyetlen, aki Perrin szerint képes volt
erre, az egyetlen, akit Sorilea nem taposott el, ha az útjába került. Jól van,
Rhuarcot sem taposta el, de inkább csak azért, mert az egyik törzsfő volt és a
másik Tudós Asszony, és nem szólhattak bele a egymás dolgába. Amys
viszont meg tudta győzni az igazáról.
Perrin többet akart hallani Feraighintől - a nő azt hitte, hogy Faile jól van? -
de még mielőtt megszólalhatott volna, Kiruna a szokásos tapintatával
beleordított a csendbe.
- Most jól figyelj ide! - gesztikulált Rand orra alatt. - A helyzetet az előbb
kényesnek neveztem. Nem az. A helyzet olyan bonyolult, hogy azt te el sem
tudod képzelni, és egyetlen rossz levegővétel tönkretehet mindent. Berával
elkísérünk a városba. Igen, igen, Alanna, te is jöhetsz.
A karcsú aes sedai felé intett. Perrin úgy vélte, Kiruna most megpróbál Rand
fölé magasodni, hátha úgy jobban tud rá hatni. A nő tényleg lefelé nézett a
férfira, pedig Rand több, mint egy fejjel magasabb volt nála.
- Hagynod kell, hogy mi irányítsunk. Egyetlen rossz lépés, egyetlen rossz
mondat, és Cairhient ugyanabba a káoszba döntöd, mint amibe Tarabont és
Arad Domant döntötted. És ami még ennél is rosszabb, olyan ügyeket is
végleg tönkretehetsz, melyekről a magadfajtának sejtelme sincs.
Perrin arca megrándult. Kiruna ha akarta volna, sem tud olyasmit mondani,
ami Randet jobban feldühítheti. Meglepetésére Rand csendben végighallgatta
az aes sedai kirohanását, majd Sorileához fordult.
- Vidd vissza az aes sedai-okat a sátrakhoz! Tégy róla, hogy mindenki tudja,
hogy aes sedai-ok. Arról is, hogy mindenki lássa, hogy ha te azt mondod
nekik, „béka", brekegni kezdenek. Mivel ti ugrotok, ha a car'a'carn azt
mondja, talán ők is elhiszik, hogy az aes sedai-ok nem tartanak pórázon,
Kiruna arca lángvörös lett, és olyan erősen áradt belőle a felháborodott düh
szaga, hogy Perrin orra viszketni kezdett. Bera sikertelenül próbálta
megnyugtatni, miközben gyilkos pillantásokkal méregette Randet, amit
leginkább „te ostoba kis parasztfiú"-ként lehetett értelmezni. Alannának a
szájába kellett harapnia, hogy ne vigyorodjon el. A Tudós Asszonyok felől
áradó szagok szerint pedig Alannának sem lett volna túl sok oka az örömre.
Sorilea késpengényi mosolyt küldött Rand felé.
- Talán, car'a'carn - mondta szárazon. Perrinnek nem úgy tűnt, mintha
Sorilea bárkinek is ugrana. - Talán elhiszik.
Nem festett úgy mint akit Rand meggyőzött. A fiú megrázta a fejét, és már
tovább is lépett Minnel az oldalán. A Hajadonok követték őket. Menet közben
parancsokat osztogatott, hogy ki tart vele, és ki megy a Tudós Asszonyokkal.
Rhuarc azon nyomban továbbadta az utasításokat a siswai'amannak. Alanna a
tekintetével követte Randet. Perrin azt kívánta, bárcsak tudná, mi folyik itt.
Sorilea és a társai is Randet nézték, és a szaguk alapján nem gondoltak róla
most sok jót.
Perrin csak most vette észre, hogy Feraighin egyedül áll. Eljött a rég várt
pillanat. De amint elindult felé, Amys, Sorilea és a többi Tudós Asszony
azonnal körbevették a fiatal nőt, őt pedig gyengéden arrébb lökdösték. Mentek
pár lépést, majd elborították a nőt kérdésekkel. Az éles tekintet, amellyel
Kirunát és a másik két aes sedai-t méregették, nem hagyott kétséget afelől,
hogy a további hallgatózást keményen megbüntetnék. Úgy tűnt, Kiruna
felfogja a dolgot. Olyan látványosan duzzogott, hogy Perrin csodálkozott
rajta, hogy nem áll égnek minden szál haja haragjában. Bera halkan beszélt
hozzá, és Perrinnek nem kellett ahhoz hallgatóznia, hogy az „okosan",
„türelem", „óvatosság" és „ostobaság" szavakat tisztán hallja. Hogy melyiket
kire érti Bera, azt viszont nem tudta.
- Harcolnunk kell, ha a városba érünk! - Aram hangja tele volt
vágyakozással.
- Dehogyis! - mondta Loial megütközve. A füle megrezzent, és
elégedetlenül nézett a fejszéjére. - Nem lesz harc, ugye, Perrin?
Perrin megrázta a fejét. Nem tudta. Bárcsak magára hagynák a Tudós
Asszonyok Feraighint, csak egy pár pillanatra... Mi a fene lehet olyan fontos,
hogy ennyit beszélnek róla?
- A nők - motyogta Gaul -, még a részeg vízföldieknél is érthetetlenebbek.
- Micsoda?
Perrin oda sem figyelt arra, mit beszél a másik. Vajon mi lenne, ha
egyszerűen csak félrelökdösné a Tudós Asszonyokat? Mintha csak tudná,
mire gondol, Edarra fenyegetően ránézett. Más Tudós Asszonyok is felé
mordultak. Néha a nők mintha olvastak volna a férfiak gondolataiban. Nos...
- Azt mondtam, hogy nem értem a nőket, Perrin Aybara. Chiad azt mondta,
hogy sosem helyezné a lábam elé a menyasszonyi koszorúját. Egyszerűen
odajött hozzám, és a szemembe vágta - az aiel hangja remegett a
felháborodottságtól. - Azt mondta, szívesen lesz a szeretőm, ha Baint is
elfogadom, de nem jön hozzám feleségül.
Bármikor máskor Perrint megrázta volna a hír, bár már épp eleget hallott az
aielek szokásairól ahhoz, hogy ezt ne mutassa. Az aielek hihetetlenül...
szabadosak voltak az ilyen ügyekben.
- Mintha nem lennék jó férj - morogta Gaul mérgesen. - Nem kedvelem
Baint, de feleségül vettem volna őt is, ha Chiad azt akarja. De ha nem akar
hozzám jönni, akkor nem értem, miért csábítgat még mindig. Ha nem vagyok
elég jó ahhoz, hogy a férje lehessek, akkor békén kéne hagynia.
 Perrin értetlenül meredt Gaulra. A zöldszemű aiel még Randnél is magasabb
volt, több, mint egy fejjel Perrin fölé tornyosult.
- Mi a fenéről beszélsz?
- Chiadról, mi másról. Figyeltél te egyáltalán? Elkerül, de ahányszor csak
találkozunk, mindig megáll épp annyira, hogy minden porcikáját tisztán
lássam. Nem tudom, hogy nálatok vízföldieknél ez hogy megy, de nálunk ez
az egyik módja annak, ahogy a nők őrületbe kergetik a férfiakat. Mikor
egyáltalán nem számítasz rá, felbukkan, megbámultatja magát, és már el is
tűnt. Egész ma reggelig azt sem tudtam, hogy ő is eljött a Hajadonokkal.
- Azt mondod, hogy itt van, velünk? - suttogta Perrin. A jégcsap már megint
a szívébe mélyedt, de most már nagyobb volt, hidegebb, és attól félt, rögtön
megöli. - És Bain is? Mind a ketten itt vannak?
Gaul megvonta a vállát.
- Mindig együtt vannak. De engem Chiad érdekel, nem Bain.
- A fenét érdekel, hogy ki kell neked! - tört ki Perrin. A Tudós Asszonyok
sarkon fordultak, és megdöbbenve nézték. Mindenki őt bámulta a dombtetőn,
Kiruna és Bera elgondolkozva pislogtak felé. Nagy nehezen lehalkította a
hangját. A vadságot viszont nem tudta eltüntetni belőle. - Arról volt szó, hogy
mellette maradnak, és megvédik! Ott van a városban, a királyi palotában,
Colavaere mellett. Colavaere mellett! És nekik vigyázniuk kellett volna rá.
Gaul megvakarta a fejét és Loialra nézett.
- Ez valami vízföldi vicc? Faile Aybara már kinőtte a rövid szoknyát.
- Tudom, hogy nem gyerek! - Perrin mély levegőt vett. Nehéz volt nem
üvöltenie, miközben majd' megfojtotta a düh és a félelem. - Loial,
elmagyaráznád ennek a... Gaulnak, hogy nálunk a nők nem rohangálnak
lándzsával, és Colavaere nem fog kiállni párbajozni Faile-lel, hanem
egyszerűen csak fizet valakinek, hogy egy sötét sarokban vágja át a torkát,
vagy lökje le a városfalról, vagy...
Nem bírta elviselni a gondolatot sem. Úgy érezte, mindjárt elhányja magát.
Loial esetlenül megveregette a vállát.
- Perrin, tudom, hogy aggódsz. Tudom, hogy én is épp így éreznék, ha attól
kéne félnem, Erithnek baja esett - megremegett a tömött bojt a fülén. Épp ő
beszélt. Ha megjelent volna az anyja, kézen fogva a fiatal ogier nővel, akit
feleségül szemelt ki neki, Loial mostanra már hetedhét országon túl járt volna.
- Ó. Igen. Perrin, Faile-nek nincs semmi baja, biztonságban van, és csak rád
vár. Te is tudod. Én is tudom. Azt is tudod, hogy Faile tud magára vigyázni. A
Fényre, az a nő tud magára vigyázni, meg rád, meg rám, meg Gaulra, és még
egy fél falura! - Loial harsány hahotája kicsit erőltetett volt, és hamar
komolyságba fakult. - Perrin... Perrin, tudod, hogy nem lehetsz mindig ott
mellette, hogy megvédd, bármennyire akarod is. Te egy ta'veren vagy, a
Minta nem véletlenül szőtt téged, és nem hagyja, hogy elkerüld a kijelölt
sorsodat.
- A Fény égesse meg a Mintát! - morogta Perrin. - Az egész rohadt Mintát
égesse meg, csak Faile-nek ne legyen baja.
Loial füle megdermedt ennek hallatára, és még mintha Gaul is meglepődött
volna.
Mi lesz így belőlem? - kérdezte magától Perrin. Megvetette azokat, akik
csak a saját érdekeiket nézték, és nem törődtek az Utolsó Csata közeledtével
vagy a Sötét Úr egyre érezhetőbb árnyékával. De miben különbözött tőlük?
Rand mellé léptetett hatalmas fekete lován.
- Nem jössz?
- De, megyek - válaszolta Perrin oda sem figyelve. A másik kérdést, a saját
kérdését nem tudta megválaszolni, csupán egyetlen dolgot tudott biztosan.
Számára Faile volt az egész világ.
 Negyedik fejezet

ÚT CAIRHIENBE

Perrin még Randnél is gyorsabb iramot diktált volna, bár tudta, hogy a lovak
nem bírnák sokáig. Az idő nagy részében ügettek, de sokszor volt, hogy a
meredek domboldalon vezetniük kellett a lovakat, ilyenkor szinte futottak.
Rand nem törődött semmivel és senkivel, csak Mint támogatta, ha a lány
megingott a nyeregben. A többieket viszont mintha észre sem vette volna,
időnként döbbenten pislogott, ha feltűnt mellette Perrin vagy Loial. Az
igazság szerint a többiek sem voltak jobb állapotban. Dobraine és Havien
emberei maguk elé meredtek, a saját félelmeiken rágódtak csendesen. El sem
tudták képzelni, mi várhatja őket a városban. A folyóköziekre átragadt Perrin
gyászos hangulata. Szerették Faile-t - ami azt illeti, a többség egyenest
istenítette -, és ha bármi baja esett... Még Aram vérszomja is kihunyt, mikor
megértette, hogy Faile veszélyben forog. Mindenki csak a mérföldeket
számolta, és azt nézte, hogyan csökken a távolság közte és a város között.
Kivéve talán az asha'maneket: mint valami fekete hollócsapat, úgy lépdeltek
Perrin mögött, és a környező dombokat lesték, mint aki még mindig
orvtámadástól tart. Dashiva elhanyatlott a nyeregben, ha le kellett szállni a
lóról, sötéten motyogott magában. Az arckifejezéséből úgy tűnt, kifejezetten
örülne egy orvtámadásnak.
Erre nem volt sok esély. Sulin és a tucatnyi Hajadon a csapat előtt szaladt, és
legalább még ennyien előzték meg őket is, az utat kutatva. Oldalt is
Hajadonok biztosították az oszlopot. Néhányan a hátukon lógó tegezbe
szúrták rövid lándzsájukat is, a lándzsahegyek vidáman ugráltak a fejük fölött.
A rövid szaruíjak a kezükben voltak, mindegyiken egy-egy nyílvesszővel.
Éppolyan elszántan figyelték a hegyoldalakat, ahonnan támadás érhette volna
a car'a'carnt, mint Randet magát, mintha csak attól tartanának, hogy a fiú
egyszer csak fogja magát, és ismét eltűnik. Ha csapda várta volna a sereget,
vagy orvtámadás, a Hajadonok időben figyelmeztetik őket.
Chiad, egy magas, sötétvörös hajú, szürke szemű nő, a Sulint kísérő
hajadonok között volt. Perrin a hátát bámulta, hátha Chiad lemarad egy kicsit,
és beszélhet vele pár szót. A lány néha-néha hátrapislogott rá, de egyébként
úgy kerülte, mintha Perrin egyszerre három ragályos kórban is szenvedne.
Bain nem volt velük. A Hajadonok többsége jóval mögöttük jött, Rhuarckal és
a siswai'aman-ekkel, és sokkal lassabbak voltak náluk a szekerek és a foglyok
miatt.
Faile fekete kancája Fürge mellett lépkedett, a kantárja Perrin nyergéhez
volt kötve. A folyóköziek magukkal hozták Fecskét is, mikor Dumai Kútjánál
csatlakoztak hozzá. Akárhányszor rápillantott a mellette ügető lóra, eszébe
jutott a felesége arca, merész ívű orra, dús ajkai, ragyogó sötét szeme, amely
kicsit ferdén állt a magas arccsont felett. Faile imádta az állatot, majdnem
annyira, mint Perrint. Éppolyan büszke volt, mint amilyen gyönyörű, és
éppolyan tüzes, mint amilyen büszke. Davram Bashere lánya nem bujkált, de
még csak a nyelvét sem fékezte meg egy Colavaere-hez hasonló nőszemély
miatt.
Négyszer kellett megállniuk, hogy pihentessék a lovakat, és Perrin minden
pihenőnél a fogát csikorgatta. Szinte önkéntelenül is az állatokra gondolt,
annyira hozzájuk szokott már. Oda sem figyelve megveregette Fürge nyakát,
és adott neki egy kis vizet. Fecskére jobban odafigyelt. Ha Fecske sértetlenül
Cairhienbe ér... Ostoba kis gondolat fészkelte bele magát az agyába. Ha
sértetlenül a városba viszi Faile lovát, az asszonynak sem lesz bántódása.
Bolondság volt, kisfiús gondolat - egy nagyon kicsi fiú nagyon gyerekes
gondolata, de nem hagyta békén.
Min minden pihenőnél megpróbálta megnyugtatni. Csintalanul vigyorogva
közölte vele, hogy olyan arcot vág, mint a halál egy borús téli reggelen,
mintha csak arra várna, hogy valaki végre eltemesse. Azt is mondta, hogy ha
ilyen savanyú arckifejezéssel megy Faile közelébe, az asszony az orrára
csapja az ajtót. De mikor Perrin megkérdezte, Min elárulta, hogy egyik
látomása sem biztosította arról, hogy Faile-nek nem lesz semmi baja.
- A Fényre, Perrin - monda végül elkeseredetten, és szürke
lovaglókesztyűjét gyűrögette -, ha bárki megpróbálná bántani a feleségedet,
kizavarja az előszobába, hogy majd jöjjön vissza, ha ráér.
Perrin majdnem ráordított. Nem mintha Min és Faile nem szerették volna
egymást.
Loial emlékeztette, hogy a Kürtvadászok tudnak vigyázni magukra, és hogy
Faile sértetlenül úszta meg az összetűzést a trallokokkal is.
- Jól van, Perrin - mondta vidáman, miközben hosszú lépteivel könnyedén
Fürge mellett maradt. A hosszú nyelű fejsze a hátán lógott. - Tudom, hogy jól
van.
Ezt legalább hússzor elmondta, de minden alkalommal mintha kicsit
kevésbé lett volna meggyőződve róla.
Az ogier utolsó kísérlete, amit Perrin felvidítására tett, még magát Loialt is
meglepte.
 - Biztos vagyok benne, hogy Faile tud magára vigyázni, Perrin. Nem olyan,
mint Erith. Alig várom, hogy Erith a férjévé fogadjon, hogy vigyázhassak rá.
Azt hiszem, belehalnék, ha meggondolná magát.
Ahogy ezt kimondta, a szája tátva maradt, a szeme kidülledt, és a fülei
hevesen verdesni kezdett. Megbotlott a saját lábában, és majdnem hasra esett.
- Eszem ágában sem volt ilyesmit mondani - suttogta rekedten. Közben
beérte Perrin lovát, és egyenletes, hosszú lépésekkel ment mellette. A füle
még mindig remegett. - Nem tudom, valóban azt akarom-e... Még túl fiatal
vagyok ahhoz, hogy...
Nagyot nyelt, és számonkérően Perrinre meredt. Randre is vetett egy sértett
pillantást, hátha hátrafordul.
- Aligha biztonságos kinyitni a számat, ha két ta'veren is a társaságomban
van. Össze-vissza beszél tőletek az ember!
Ő is tudta, hogy a ta'verenek hatására sem mond semmi olyat, ami amúgy ne
jutna az eszébe. De ha nem volt velük, ezer esetből csak egyszer csúszott ki
ilyen kósza gondolat a száján, vagy ezerszer ezer esetből egyszer, vagy
ezerszer ezerszer ezer esetből egyszer... Loialt ez láthatóan legalább annyira
megrémítette, mint bármiféle halálos veszély, amibe eddig Perrinnel
keveredett. A füle még jó darabig remegett.
Bár Perrin eszében csak Faile járt, nem volt vak, legalábbis nem teljesen.
Hiába nem figyelt a tájra, a lovaglás közben látott változások lassan
tudatosultak benne. Már akkor is nagy volt a hőség, mikor északra indult
Cairhienből, de úgy tűnt, a Sötét Úr szorítása azóta csak egyre erősödött, és
még keményebben facsarta a világot, mint eddig. A törékeny fű porrá omlott a
lovak patái alatt, a kiszáradt, barna kúszónövények aszott pókhálót fontak a
sziklák közé, és a szélben nyikorgó csupasz ágak halottak voltak. Az örökzöld
fenyő és magyal is barnán vagy sárgán roskadt magába.
Pár mérföldnyire már tanyák emelkedtek, egyszerű, sötét épületcsoportok
váltak ki a fák közül. Ahogy a majorok sűrűsödtek, az erdő egyre ritkult, a
végén már csak magányos fák árválkodtak a pusztán. A hőségben úgy
összeszáradtak, hogy már meg sem érdemelték a fa nevet. Szekérút vonszolta
végig szürke szalagját a dombokon és a völgyeken, alacsony kőkerítések
támaszkodtak neki. A közeli tanyák elhagyatottnak tűntek, itt egy karosszék
hevert felborítva a ház előtt az udvaron, ott egy rongybaba feküdt az út menti
porban. Csontsovány tehenek és fáradt birkák pettyezték a legelőket, varjak
lakmároztak az elhullott jószágon. Minden mezőn voltak döglött állatok. A
patakok vize vékonyan szivárgott a cserepesre száradt sárban. A termőföld,
amelyet már hónak kellett volna borítania, most mintha bármelyik pillanatban
porrá eshetett volna szét. Sok helyütt már a por diadalmaskodott, és magas
oszlopokban kavarta a szél a szemükbe.
 A sereg útját magas porfelhő kísérte, míg csak a keskeny ösvény rá nem
fordult a Jangai szorosból érkező széles kőútra. Itt már találkoztak emberekkel
is, bár kevéssel, és az a kevés is fáradt volt, és törődött. A lenyugvó nap már
lassan alábukott a hegyek között, de a levegő még mindig fullasztóan meleg
volt. Az utukba kerülő ökrösszekerek és lovas kocsik sietve lehúzódtak az
útról kisebb ösvényekre vagy akár a mezőkre, el a sereg elől. A kocsin ülő
tanyasi népek az érdeklődés szikrája nélkül nézték a három különböző lobogó
alatt elvonuló fegyvereseket.
Egy majd' ezer fős sereget meg kell nézni. Majd' ezer állig felfegyverzett
embert, aki siet, láthatóan nem ok nélkül - meg kell nézni, és utána hálát kell
adni a Fénynek, hogy békével távoztak a messzeségbe.
Végül, mikor a napnak már csak saját magassága kétszeresét kellett
megtennie, hogy a dombok mögé bukjon, az út felért egy újabb dombtetőre,
és két vagy három mérföldre előttük ott feküdt Cairhien városa. Rand
meghúzta a lova zabláját. A Hajadonok most már mind körülötte voltak, és ők
is megálltak azon nyomban. A figyelmük persze cseppet sem lankadt.
A város körüli fátlan dombokon semmi sem mozdult. Cairhien hatalmas
kőtengere nyugatra, az Alguenya folyó felé lejtett, szögletes falai, szögletes
tornyai szigorúan meredtek az égre. A folyón mindenféle formájú és fajtájú
hajó horgonyzott, néhány a távolabbi mólóhoz volt kikötve, a magtárakhoz
közel. Néhány hajó mozgott: felvont vitorlával vagy kieresztett evezőkkel,
lassan szelték a vizet. Innen nézve gazdagnak és békésnek tűnt a város. Az ég
makulátlanul tiszta volt, az éles alkonyati fényben tisztán ki lehetett venni a
tornyokon lobogó hatalmas zászlókat is. Perrin jól látta a Fény Zászlaját és a
fehér Sárkányos lobogót az arany és skarlát pikkelyes, kígyószerű
teremtménnyel, és persze Cairhienét, a kék mezőben ragyogó, hullámos
sugarú arany napkorongot. És egy negyediket, melyet éppolyan magasra
húztak, mint a többit. Ezüst rombusz volt az, vörös és arany kockás alapon.
Dobraine leeresztette a kis látcsövet, és morogva visszacsomagolta a
nyeregtáskában hordott, míves bőrtokba.
- Azt reméltem, a vadak tévedtek, de ha a Saighan ház címere Cairhiené
mellett lobog, akkor valóban Colavaere-é a trón. Alighanem minden nap
adományokat szórt a nép közé, ételt, pénzt vagy mindenféle csecsebecsét. A
Koronázási Ünnepségek alatt így szokás. Egy uralkodó a megkoronázását
követő hetekben a legnépszerűbb - lapos pillantásokkal méregette Randet.
Nehezére esett nyíltan beszélnie. - A köznép fellázadhat, ha nem tetszik nekik,
amit csinálni akar, nagyuram. Könnyen lehet, hogy vérbe fullad a dolog.
Havien szürke heréltje táncolt lovasa ingerült mozdulatai alatt. A férfi
Randet és a várost figyelte aggodalmasan. Nem az ő városa volt. Jó
néhányszor leszögezte már, hogy nem érdekli, mi történik Cairhienben
egészen addig, amíg nem fordulnak az uralkodója ellen.
Rand jó ideig szótlanul nézte a várost. Legalábbis így tűnt, bár az arcán nem
látszott, hogy bármit is észrevett volna. Min aggódva, szinte szánakozva
nézte.
- Megpróbálom megakadályozni, hogy vérontás legyen - mondta végül. -
Flinn, maradj itt a katonákkal! Min...
A lány élesen rákiáltott.
- Nem! Veled megyek, bárhova tartasz is, Rand al'Thor! Szükséged van
rám, te is tudod.
A lány határozottsága a végén már könyörgésbe fordult, bár ha egy nő
csípőre tett kézzel és számonkérő tekintettel mondott valamit, azt nehezen
lehetett kérésnek, és nem követelésnek érteni.
- Én is megyek - mondta a hosszú nyelű fejszére támaszkodva Loial. -
Mindig akkor történnek veled érdekes dolgok, mikor nem vagyok ott veled - a
hangjába esdeklés vegyült. - Nem akarok itt maradni, Rand. Az nem lenne jó,
már csak a könyv miatt sem. Hogy írhatnék olyan dolgokról, amiket én
magam nem is láttam?
Rand még mindig Mint nézte. Félig felemelte a kezét, aztán hagyta, hogy
visszaessen az oldala mellé. Min állta a tekintetét.
- Ez... őrültség! - Dashiva mereven markolta a lova kantárját, és óvatosan
közelebb noszogatta a kövér kancát Rand termetes fekete lovához. Vonakodva
húzta el a száját: talán még az asha'manek is zavarban voltak Rand közelében.
- Nem kell több, csak egy fickó egy... egy késsel, egy íjjal, és hogy ne vedd
észre időben. Küldj be egy asha'mant, hogy intézze el a dolgot, vagy többet,
ha szerinted egy nem boldogulna vele. Nyitunk egy Kaput a palotába, és az
egésznek vége, mielőtt bárki rájönne, mi történt.
- És üljek itt késő éjszakáig, amíg eléggé felméritek a palotát ahhoz, hogy
Kaput tudjatok nyitni? - csattant fel Rand. Körbetáncoltatta a lovát, hogy
Dashiva arcába tudjon nézni. - Akkor biztos, hogy vérontás lesz a vége.
Látnak minket a falakról, hacsak nem vakultak meg teljesen. Előbb vagy
utóbb kiküldenek valakit, hogy nézze meg, kik vagyunk és hányan jöttünk.
A sereg nagyobbik részét elrejtette a domb, és a zászlók is odalenn
maradtak, de a tetőn álló lovasok és Hajadonok bizonyára felkeltették már az
őrök érdeklődését.
- Úgy lesz, ahogy én akarom! - Rand hangja dühös volt, és jeges harag áradt
a szagából is. - Senki nem hal meg, ha elkerülhetem, Dashiva. Torkig vagyok
a halállal. Megértetted? Senki nem hal meg!
- Ahogy a Sárkány nagyúr parancsolja. - A fickó meghajolt ültében, de a
hangja elégedetlenségről árulkodott, és a szaga...
Perrin megdörzsölte az orrát. A szaga... Szakadozott volt, vadul menekült át
a félelmen, a haragon, a gyűlöleten és még vagy tucatnyi érzelmen, amelyek
túl gyorsan hullámzottak végig Dashiván ahhoz, hogy Perrin meg tudja
különböztetni őket. Most már nem kételkedett abban, hogy a fickó őrült,
bármilyen jól titkolta is. De most már nem is érdekelte. Hiszen olyan közel
vannak...
Fürge véknyába vágta a sarkantyúját, és megugrott a város felé, Faile felé.
Nem várta meg a többieket. Alig vette észre, hogy Aram szorosan követi.
Nem kellett hátranéznie, hogy tudja, a kolompár mögötte van. Most már csak
Faile-re tudott gondolni. Ha Fecskét sértetlenül a városba viszi... Nagy
nehezen visszafogta magát, és könnyű sétába váltott Fürgével. Egy vágtázó
lovasra jobban odafigyelnek, többet kérdeznek tőle, tovább feltartják.
Ebben az iramban hamar beérték mindazok, akik még a városba jöttek. Min
keresztülvitte az akaratát, és Loial is velük jött. A Hajadonok már előttük
futottak. Néhányan együttérzően mosolyogtak Perrinre. Chiad a földet
bámulta, míg Perrin meg nem előzte.
- Még mindig nem tetszik ez az elképzelés - mormogta Havien Rand egyik
oldalán lovagolva. - Bocsásson meg, Sárkány nagyuram, de nekem ez nem
tetszik.
Dobraine Rand másik oldalán lovagolt. Most felmordult röviden.
- Ezt már megbeszéltük egyszer, mayene-i. Ha a te tervedet követjük, ránk
zárják a kapukat, még mielőtt akár egy mérföldet megtehettünk volna.
Havien motyogott valamit a bajsza alatt, és idegesen táncoltatta a lovát. Azt
akarta, hogy az egész sereg kövesse Randet a városba.
Perrin hátranézett, el Dashiva mellett, vissza a dombra. Damer Flinnt
könnyen felismerte fekete kabátjáról, és észrevett pár folyóközit is, akik a
tetőn ácsorogtak lovuk kantárját fogva. Sóhajtott egy nagyot. Örült volna, ha
vele jöhetnek a folyóköziek. De Randnek talán igaza volt, és Dobraine is az ő
terve mellett állt ki.
Pár ember könnyedén bejuthat olyan helyekre is, ahova egy kisebb
hadsereget nem engednek be. Ha bezárják a kapukat, az aieleknek meg kell
ostromolniuk a várost - feltéve, hogy egyáltalán hajlandóak lennének rá -, és
az öldöklés újra kezdődne. Rand az egyik nyeregtáskába tuszkolta a
Sárkányjogart is, csak a faragott nyél állt ki a csomagból, és egyszerű zekéje
sem úgy nézett ki, mint az Újjászületett Sárkány pompás ruhái. Az
asha'manek fekete kabátját senki nem ismerhette fel Cairhienben. Csak az volt
az aggasztó, hogy pár embert könnyebben meg is ölnek, mint egy kisebb
hadsereget, még akkor is, ha a többségük tud fókuszálni. Perrin látott már
asha'mant shaido lándzsával a gyomrában, és az is éppolyan gyorsan belehalt
a sérüléseibe, mint bárki más.
Dashiva magában morgott. Perrin egyes szavakat tisztán kihallott a
motyogásból, a „hőst" és a „bolondot" egyforma rosszallással emlegette az
asha'man. Ha Faile nincs a városban, Perrin egyet is értett volna vele. Rand
odanézett a várostól két-három mérföldre keletre elterülő hatalmas aiel
táborra, és Perrin egy pillanatra visszafojtotta a lélegzetét. De Rand bármit
gondolt is, nem tért le az útról. Semmi sem ért Faile-nél többet. Semmi, Rand
akár egyetértett ezzel, akár nem.
A kaputól alig fél mérföldre egy másik táborba futottak. Perrin
elkomorodott a láttára. A kiégett földre összehordott, száraz ágakból tákolt
kunyhók és rongyokból varrt kopott sátrak kusza összevisszasága szorosan
tapadt a szürke városfalra, és méretre akár kisebb városnak is beillett volna.
Egykor Kapuntúlnak hívták ezt a területet, és szűk utcák, sötét sikátorok
kanyarogtak itt, mielőtt a shaidók felégették az egészet. Az emberek egy része
csendben nézte, ahogy elhaladt mellettük egy ogier, pár tucat aiel Hajadon
társaságában, de a legtöbben gyanakodva visszahúzódtak az árnyékba, és
ügyeltek rá, hogy mindig legyen valami köztük és a veszedelmes idegenek
között. A kapuntúliak rikító színű ruhái és gyakran szakadt díszei itt már
keveredtek a cairhieniekre jellemző, visszafogottabb ruházattal, és a falusi
gazdák egyszerű, sötét köpenyeivel. A kapuntúliak még a városban laktak,
mikor Perrin elhagyta Cairhient, éppúgy, mint az a több ezer menekült, aki az
ország távolabbi vidékeiről érkezett. Az arcokon gyakran látott
véraláfutásokat, vagy ami még rosszabb volt, vágásokat és friss sebhelyeket,
melyeket gyakran még be sem kötöztek tisztességesen. Colavaere alighanem
katonákkal kergettette őket a falakon kívülre. Maguktól nem hagyták volna el
a város biztonságát. A kapuntúliak és a menekültek egyaránt attól féltek, hogy
a shaidók visszatérnek, és a félelmük legalább olyan mélyen gyökeredzett,
mint amilyen mélyen egy olyan ember irtózik a tűztől, aki már csontig égette
az egyik kezét.
Az út egyenesen átszelte a tábort, és a Jangai kapuhoz futott. A három
szögletes kapuboltozatot magas bástyák védték. Sisakos katonák lézengtek a
mellvéd mögött, le-lenéztek a fogazott kőfal biztonságából. Néhányan a
dombtetőn várakozó katonákat figyelték, és színes hátzászlós tisztek
szaladgáltak fel-alá látcsöveiket szorongatva. Rand kis csapata is sok
tekintetet vonzott. Számszeríjak tűntek fel a falon, de senki nem emelt
fegyvert. A vasalt kapuk nyitva álltak. Perrin visszafojtotta a lélegzetét.
Legszívesebben vágtázott volna a Nap Palotájáig és Faile-ig.
A kapu szájában zömök őrfülke lapult, ahol a városba érkező idegeneknek
jelentkezniük kellett, hogy felvegyék az adataikat. Egy szögletes arcú
cairhieni tiszt elégedetlen fintorral nézte, ahogy belovagolnak. Sehogy sem
tetszettek neki a Hajadonok. Tétlenül állt, csak bámulta őket.
- Ahogy mondtam - bólintott Dobraine, mikor már elhagyták az őrházat -, a
Koronázási Ünnepség idejére Colavaere mindenkinek szabad belépést
biztosított a városba. Még aki ellen érvényes elfogatóparancsa van az
őrségnek, azt sem akadályozhatják meg abban, hogy most bemenjen. Ez a
szokás.
Magabiztos szavai dacára érezni lehetett, hogy fellélegzett. Min hallhatóan
sóhajtott, és Loial akkorát fújt megkönnyebbülésében, hogy azt két utcával
odébb is hallani lehetett. Perrin torka még mindig túlságosan el volt szorulva
ahhoz, hogy felsóhajtson. Fecske már Cairhienben volt. Most már csak a
királyi palotába kell eljuttatnia.
Cairhien közelről is éppolyan lenyűgöző volt, mint amilyennek távolabbról
látszott. A legmagasabb dombok a városfalon belül voltak, de a gondosan
kialakított teraszok és kő támfalak miatt már egyáltalán nem lehetett ráismerni
egykori formájukra. A széles, zsúfolt utcák derékszögben keresztezték
egymást. Cairhienben még a sikátorok is szabályos hálózatot alkottak. Az
utcák vonakodva követték csak a dombok természetes görbületét: gyakran
teljesen figyelmen kívül hagyták, és mélyen bevágtak a kőbe. A boltok és a
paloták éppúgy szigorú, zömök kőkockák voltak, mint a hatalmas,
támpilléres, felállványozott kőtornyok. Cairhien híres tetőtlen tornyai,
melyeket az aiel háború óta próbáltak újjáépíteni. A város még a kőnél is
keményebbnek tűnt, a puszta látványa is szinte felhorzsolta a bőrt, és a hosszú
alkonyi árnyak csak tovább erősítették ezt a hatást. Loial szőrös füle szinte
megállás nélkül remegett. Homlokát aggodalmas ránc szelte ketté, és csüggedt
szemöldöke az arcába lógott.
Kevés jel utalt a Koronázási Ünnepségre vagy akár Magas Chasaline
napjára. Perrinnek fogalma sem volt arról, hogy a Koronázási Ünnepségen mi
szokott Cairhienben történni, de az Emlékezés Napját a Folyóközben nagy
vidámsággal ülték meg, hogy megfeledkezhessenek végre egy kicsit a tél
komorságáról. A városban viszont most a hatalmas tömeg dacára is
kényszeredett csend honolt. Perrin bárhol máshol a természetellenes hőséget
okolta volna az emberek nyomott hangulatáért, de a Kapuntúl nyüzsgésétől
eltekintve Cairhien mindig is ilyen komor és visszafogott volt. A felszínen
legalábbis. Hogy a békés, józan látszat miféle zavaros mélységeket takart, arra
most nem is mert gondolni. Az emlékezetében még élénken élő utcai árusok
eltűntek a városból, akárcsak a zenészek, a mutatványosok vagy a
bábjátékosok. Szerencsétlenek most már alighanem a városon kívüli
nyomortanyán voltak. Néhány elfüggönyözött, sötét gyaloghintó vágott át a
csendes tömegen, egyik-másik felett a Házak zászlai rebegtek. Alig voltak
nagyobbak, mint a cairhieni tisztek jellegzetes hátzászlói, a conok. Olyan
lassan mozogtak, mint a lomha ökrösszekerek, melyeket gyalog követ a
gazda. Csak a tengelyek nyikorgása törte meg a csöndet. Az idegeneket
alaposan megnézték, még ha nem voltak színesek a ruháik, akkor is, hiszen
csak kevés cairhieni járt lovon. Az alacsonyabb termetű helyiek sápadt
varjaknak néztek ki sötét ruháikban. Az aielekre is rögtön felfigyeltek. Akár
egy aiel volt a tömegben, akár tíz vagy húsz, az emberek mindig elhúzódtak
előlük. A cairhieniek tekintete félrerebbent, és önkéntelenül is máshol támadt
sürgős dolguk.
Az aielek mindenütt odafordultak Perrinék lassan haladó csapata felé. Még
ha nem is ismerték fel Randet ebben a zöld zekében, mindegyikük tudta, hogy
ki lehet az a magas vízföldi, akit Hajadonok kísérnek. Az arckifejezésük
megfagyasztotta Perrin ereiben a vért. Komolyan mérlegeltek valamit. Most
már nagyon örült annak, hogy Rand nem hozta magával az aes sedai-okat. Az
aieleken kívül azonban senki nem törődött velük. A tömeg megnyílt a
Hajadonok előtt, és érdektelenül összezárult az asha'manek mögött.
Cairhien királyi palotája, a Nap palotája, a Dicsőségben Kelő Nap Palotája -
Cairhien a túlzó nevek hazája is volt, és mindegyik jelzőhalom szebben
csillogott a többinél - a város legmagasabb dombjának tetején állt. A szögletes
kőépület lépcsőzetes tornyai fenyegetően emelkedtek a magasba. A Korona
Útjának is nevezett széles utca itt még jobban kitágult, és hatalmas rámpaként
vezetett a palotához. Perrin mély levegőt vett, ahogy elindultak felfelé az
emelkedőn. Faile ott fenn volt. Ott kellett lennie, épen, egészségesen. Bármi
történt is, neki nem eshetett baja. Megérintette a csomót, amely Fecske
kantárját a nyergéhez fogta, majd megsimogatta az övébe tűzött fejszét. A
lovak patái hangosan csattogtak a kockakövön. A Hajadonok léptei nem
csaptak zajt.
A tárva-nyitva álló hatalmas bronzkapuban összenéztek az őrök a lassan
közelgő menet láttán. Cairhieni katonához képest igen színes volt az
öltözékük. Mind a tíznek arannyal verték rá a Kelő Napot sötét mellvértjére,
és az alabárdjuk nyelén a Saighan Ház színes szalagja lobogott. Perrin
pontosan tudta, mire gondolnak. Tizenhárom lovas, ezek közül csak kettő
páncélban, és az egyik ráadásul a mayene-iek vörös vértjét viseli. Colavaere
uralmára csak Caraline Damodred és Toram Riatin jelenthet veszélyt, de
nekik semmi közük sincs a mayene-iekhez. A csapatban van egy asszony és
egy ogier is. Nem akarhatnak rosszat. Bár a három tucat Hajadon, aki a
lovasok előtt szalad, aligha teázni jött. Egy pillanatig úgy tűnt, minden
rendben lesz. Aztán az egyik Hajadon elkendőzte az arcát, mire az őrök
megugrottak. Egyikük eldobta az alabárdot és a kapuk felé rohant. Két lépést
sem tett, mikor szoborrá dermedt. Az összes őr csendben állt: nem mozdult
semmi, csak a fejük rángatózott.
- Jól van - mormolta Rand -, most kösd el a fonatokat, és egyelőre hagyd
őket így.
 Perrin kényelmetlenül érezte magát. Az asha'manek szétváltak, teljes
szélességében elállták az utcát. Alighanem az Egyetlen Hatalmat használták.
Nyolcan együtt talán az egész palotát szét tudták volna robbantani; bár erre
talán Rand egymaga is képes lett volna. De ha a kaputornyok lőréseiből
nyilakkal árasztják el őket, akkor mindenki meghal, hiszen a nyílt utcán sehol
sem volt fedezék.
Senki sem gyorsította meg a lépteit. A palota keskeny ablakai mögül vagy a
védett, magas fali sétányokról senki nem láthatott semmi rendkívülit. Sulin a
Hajadonok kézjeleivel üzent társainak, és az elkendőzött arcú nő vérvörös
arccal tekerte le fejéről a shoufát. Lassan haladtak felfelé a kőrámpán.
Némelyik őr feje még mindig élénken rángott, a szeme hitetlenkedve
kidülledt, mások mintha elájultak volna, lehajtott fejjel roskadtak magukba. A
szájuk nyitva volt, néhányan mintha kiabálni próbáltak volna, de egy hang
sem jött ki belőlük. Perrin igyekezett nem gondolni arra, mi némíthatta el
őket. Lassan átsétáltak a nyitott bronzkapukon, be a fő udvarra.
Itt nem voltak katonák. Az udvarra nyíló kőerkélyek üresek voltak.
Egyenruhás szolgák szaladtak eléjük, hogy lesütött tekintettel átvegyék a
lovak kantárját és lesegítsék őket a nyeregből. Sárga, vörös és ezüst sávok
díszítették sötét ruhájuk ujját, és mindegyikük mellén baloldalt ott ragyogott
Cairhien kelő napkorongja. Perrin ebben a városban még sosem látott ilyen
színes öltözéket. A szolgák nem láthatták a kapu előtt dermedten álló
katonákat, de valószínűleg akkor sem cselekedtek volna másképp, ha látják
őket. Cairhienben még a szolganép is játszotta a Daes Dae'mar, a Házak
Játéka egy sajátos változatát, és az egyik fő szabály náluk az volt, hogy nem
vesznek tudomást arról, épp ki parancsol nekik. Ha valaki túlságosan is sokat
törődött azzal, a felette állók mit csinálnak - legalábbis, ha ezt a felette állók
észrevették -, könnyen belekeveredhetett. Cairhienben éppúgy, mint bárhol
máshol, az egyszerű embereket észre sem vették a hatalmasok, mikor
eltaposták őket. Egy zömök asszony elvezette Fecskét és Fürgét anélkül, hogy
akár csak Perrinre nézett volna. Fecske a Nap palotájában van, de mit számít
ez? Perrin még mindig nem tudta, hogy Faile életben van-e még, vagy már rég
meghalt. Egy ostoba kisfiú ostoba álmai.
Megigazította az övén a fejszét, és követte Randet az udvar végén
terpeszkedő széles, szürke kőlépcső felé. Biccentett Aramnak, mikor a
kolompár a kardja markolatára tette a kezét. A lépcső tetején egyenruhás
szolgák tárták szélesre a hatalmas bronzajtókat, melyeket Cairhien
napkorongja díszített.
A fogadóterem egykor döbbent ámulatra késztette volna Perrint. A vaskos,
szögletes sötét márványoszlopok vagy tíz hossz magas, ívelt tetőt tartottak. A
mennyezet díszítése rafináltan váltogatta a sötétkéket és a mély aranyat.
Aranyozott Kelő Napok ragyogtak az oszlopfőkön, és a falakon mindenütt a
város győztes csatáit megörökítő domborművek voltak. A terem most üres
volt, csak fiatal katonák egy kisebb csoportja ácsorgott az egyik dombormű
alatt. Azonnal elhallgattak, mikor Perrinék beléptek.
Perrin meglepődve vette észre, hogy a katonák egy része nő. Mindannyian
kardot viseltek, de a hét emberből négy asszony volt, kabátjuk és szűk
nadrágjuk Mint juttatta az eszébe. A hajuk éppolyan rövidre volt vágva, mint
a férfiaké. Nem mintha ez nagyon rövid lett volna: a férfiak és a nők egyaránt
vállig érő copfba fogták össze a hajukat, és fekete szalaggal kötötték át. Az
egyik nő ruhája a Cairhienben szokottnál egy árnyalattal világosabb zöld volt,
egy másiké pedig ragyogó égszínkék, de a többiek sötét holmijait csak pár
élénk csík vidította fel egy kicsit. Hosszasan méregették Randet és a
társaságot - Perrin megdöbbenve észlelte, hogy neki külön figyelmet
szentelnek; ő maga már egészen elfelejtkezett arról, hogy a szeme élénksárga,
és lassan elszokott attól, hogy ez így megijeszti az embereket -, szótlanul
álltak, amíg csak az utolsó asha'man be nem lépett a terembe. Ahogy a
hatalmas ajtószárnyak döndülve becsukódtak, összedugták a fejüket, és
suttogni kezdtek. A zajban nem lehetett hallani, mit mondanak. Aztán lassan
közelebb léptek. A nők még a férfiaknál is gőgösebben emelték a fejüket,
pedig Perrin azt hitte, azt már nem lehet. Még abból is kevélység sugárzott,
ahogy letérdeltek Rand elé.
A zöld ruhás nő kék ruhás társára pillantott, aki azonban mélyen lehajtotta a
fejét, és megszólalt:
- Sárkány nagyúr, én Camaille Nolaisen vagyok, a társaságunkat pedig
Selande Darengil vezeti... - A kék ruhás asszony gyilkos pillantásától elakadt
a hangja. A vad tekintet dacára Selande-ből csak úgy áradt a félelem bűze,
már ha Perrin jól értette, melyik asszony kicsoda. Camaille megköszörülte a
torkát, és folytatta. - Nem hittük volna... Nem gondoltuk, hogy visszatér...
Ilyen hamar.
- Tudom - mondta Rand lágyan. - Kétlem, hogy bárki is azt gondolta volna,
hogy visszatérek... Ilyen hamar. Egyikőtöknek sincs semmi oka arra, hogy
féljen tőlem. Egyikőtöknek sem. Higgyétek el!
Meglepő módon a csüggedten álló Selande-re nézett, mikor ezt mondta. Az
asszony felkapta a fejét, Rand szemébe nézett, és a félelem mintha elpárolgott
volna a szagából. Nem teljesen, de épp hogy csak egy picurka foszlány maradt
meg belőle. Honnan tudta Rand, hogy fél tőle a nő?
- Hol van Colavaere? - kérdezte Rand.
Camaille válaszra nyitotta a száját, de Selande megelőzte.
- A Nap Nagytermében - a hangja erősödött, ahogy beszélt, a szagában még
megbújó félelem pedig egyre gyengült. Egy pillanatra, mikor Minre nézett,
meglepő módon féltékenység keveredett az illatába. Perrint néha jobban
összezavarta az a sok minden, amit az orra elárult neki, mint várta volna. -
Most van a Harmadik Napnyugta Gyűlése. Nem vagyunk elég jelentősek
ahhoz, hogy meghívjon minket. És azt hiszem, a társaságok tagjai amúgy is
zavarják.
- A harmadik - mormolta Dobraine elkeseredve -, azaz kilenc napja
koronázták meg. Nem vesztegette az időt. De legalább mindenki ott lesz.
Egyetlen cairhieni vagy teari sem marad ki a látványosságból, aki valamit is
ad magára.
Selande térdelve kihúzta magát, és mélyen Rand szemébe nézett.
- Szívesen eljárjuk önért a kardok táncát, Sárkány nagyúr.
Sulin fintorogva megrázta a fejét, egy másik Hajadon hallhatóan felmordult.
A szaguk alapján legszívesebben ott helyben nekiestek volna a
cairhienieknek. Az aielek nem tudták, mihez kezdjenek ezekkel a fiatal
vízföldiekkel. Egyrészt megpróbáltak aielek lenni, a maguk módján
megpróbálták a ji'e'tohot követni, már amit ők annak hittek. Nem csak ők
heten tartoztak közéjük, a városban százával voltak ilyen bolondok, akik az
aielek mintájára harcostársaságokba szervezték magukat. Az aielek egy része,
akivel Perrin beszélt a dologról, szívesen segített volna nekik, a másik része
pedig egy kanál vízben megfojtotta volna az összeset.
Ami Perrint illette, őt az sem érdekelte, ha teljesen félreértelmezték és
meggyalázták a ji'e'tohot.
- Hol van a feleségem? - kérdezte vadul. - Hol van Faile?
A fiatal cairhieniek óvatosan összenéztek. Óvatosan!
- A Nap Nagytermében van - válaszolta lassan Selande -, egyike a
királynő... egyike Colavaere udvarhölgyeinek.
- Gyömöszöld vissza valahogy a helyére a szemedet, Perrin - suttogta Min
vigasztalóan -, alighanem jó oka van rá, hogy így tegyen. Tudod, hogy jó oka
van rá.
Perrint a gondolattól is kirázta a hideg, de igyekezett összeszedni magát.
Egyike Colavaere udvarhölgyeinek? Bármi oka volt is rá, biztos nem
véletlenül csinálta. Ezt ő is nagyon jól tudta. De mi vehette rá erre az
őrültségre?
Selande és a többiek továbbra is óvatosan pislogtak egymásra. Az egyikük,
egy pisze orrú fiatalember dühösen suttogta társainak.
- Megesküdtünk rá, hogy nem mondjuk el senkinek! Senkinek! Vízesküt
tettünk!
Mielőtt Perrin ráparancsolt volna, hogy mondja el, miről van szó, Rand
tovább indult.
- Selande, vezess a Nap Nagytermébe! Nem lesz szükség a kardotokra.
Azért jöttem, hogy igazságot szolgáltassak mindazoknak, akik megérdemlik.
Rand hangjától felállt Perrin hátán a szőr. Olyan kemény volt, mint egy
kalapács feje. Faile-nek jó oka volt rá. Egészen biztos.
Ötödik fejezet

TÖRÖTT KORONA

Bármilyen magasak és szélesek voltak is a folyosók, szűknek tűntek, és a

tükrökkel díszített, magas, aranyozott állólámpák dacára is sötétnek, pedig
ilyenkor, alkonyattájban, már minden folyosón meggyújtották őket. Nagy
ritkán egy faliszőnyeg törte meg az egyhangú kőfalat. Vadászjeleneteket
hímeztek rájuk, vagy csatákat emberek és állatok között, a természetesnél
mindig sokkal szigorúbb, szinte mértani elrendezésben. Néhol fülkék
mélyedtek a falba, tálak vagy vázák álltak bennük, esetleg arany-, ezüst-, vagy
alabástromszobrok, de még a szobrok is mintha külön hangsúlyozták volna,
hogy kőből és fémből készültek. A cairhieni mesteremberek láthatóan
gyűlölték a lágy íveket.
A városban uralkodó csend itt még mélyebb volt. Lépteik zaját felerősítette
a visszhang. Egészen olyan volt, mintha egy hatalmas sereg követte volna
őket, és Perrin biztos volt benne, hogy ezúttal nem csak az ő érzékeny füle
hallja így. Loial füle is minden második lépésnél összerezdült. Úgy nézett be
a keresztfolyosókra, mintha arra számítana, hogy ki tudja, miféle szörnyek
ugranak a nyakába. Min mereven tartotta magát, kicsit szédelegve lépdelt, és
elkeseredetten mosolygott, ahányszor csak Randre nézett. Látszott rajta, hogy
legszívesebben odafutna a fiú mellé, és belekapaszkodna, és az is látszott
rajta, hogy nagyon dühös magára emiatt. A fiatal cairhieniek eleinte büszkén
vonultak, de ahogy a lépteik zaja végigdübörgött a folyosón, bennük is
alábbhagyott a fene nagy magabiztosság. Még mintha a Hajadonok is
megérezték volna a feszültséget: egyedül csak Sulin nem nyúlt időnként
tétovázva a nyakában lógó kendő felé.
Mindenütt szolgákba botlottak. Sápadt, keskeny arcú férfiakba és nőkbe,
akiknek sötét ruháját baloldalt a kelő napkorong, az ujjain pedig Colavaere
Házának színei díszítették. Néhányan levegő után kapkodtak döbbenetükben,
mikor felismerték Randet, mások szó nélkül fél térdre ereszkedtek és
meghajtották a fejüket. A legtöbben csak meghajoltak vagy pukedliztek, és
siettek tovább a dolgukra. Éppúgy nem törődtek azzal, kicsodák és miért
jöhettek, mint az udvarban. Megadták a kellő tiszteletet, mint minden felettük
állónak, engedelmesen kiszolgálták őket, ha kellett, de nem törődtek vele, mit
csinálnak, hiszen nem akartak belekeveredni az urak cselszövéseibe. Perrin
fogai összecsikordultak, ha erre a filozófiára gondolt. Senkinek nem volna
szabad ilyen nyomorultul élnie.
A Nagyterem ajtajában két őr állt, akik Colavaere egyenruháját viselték. A
Hajadonok láttán összeráncolták a homlokukat. Alighanem a fiatal
cairhienieknek sem örültek jobban. Az idősebbek általában elítélték, hogy a
fiatalok az aieleket majmolják. Nem egy szülő próbálta már lebeszélni fiát
vagy lányát erről a bolondságról, sokan azt is megparancsolták a szolgáiknak,
hogy a többi holdkórost ne engedjék gyermekeik közelébe, és még ha nemesi
sarj, akkor is úgy kergessék végig az utcán, mintha tolvaj volna. Perrin nem
lepődött volna meg, ha az ajtónállók becsapják az ajtót Selande és társai előtt,
akármilyen magas rangúak is a hívatlan vendégek. És a Hajadonokat sem
engedték volna be. Mostanra már csak kevés cairhieni nevezte fennhangon is
vadaknak az aieleket, féltek, hogy meghallhatják, mit mondanak, de ettől még
ugyanúgy vadembereknek tartották őket. Az ajtónállók mély lélegzetet vettek,
összenéztek - és megpillantották a Hajadonok mögött közelgő Randet. A
szemük majd' kiesett a nagy csodálkozásban. Összevillant a tekintetük, és már
fél térden is voltak. Az egyik mereven a padlót figyelte, a másik behunyta a
szemét. Perrin hallotta, hogy magában csendesen imádkozik.
- Hát ilyen nagyon szeretnek - mondta Rand lágyan. Mintha nem is az ő
hangja lett volna. Min fájdalmas arccal simogatta meg a fiú vállát. Rand
megveregette a lány kezét, de nem figyelt rá, és ez mintha még jobban
elkeserítette volna Mint.
A Nap Nagyterme hatalmas volt. A meredek szögben felfelé ívelő
mennyezet középen ötven hossznyival volt az emberek feje fölött. Fentről
óriási aranylámpások lógtak, a láncaik elég vastagok lettek volna ahhoz is,
hogy egy erőd kapuját felhúzzák velük. A hatalmas terem zsúfolt volt: a
szélein két sorban álló kékes-fekete erezésű, vaskos márványoszlopok között
alig fért el a sok ember. A hátul állók vették először észre az új jövevényeket.
Némelyik emberen hosszú kabát volt, másokon rövid, volt aki élénk színű,
gazdagon hímzett ruhát viselt, volt, akinek holmiját megviselte a hosszú út, de
mindegyik tátott szájjal leste őket. Döbbenten. Itt, a hátul várakozók közt
néhány asszony lovaglóruhát viselt, és az arcuk éppolyan kemény volt, mint a
férfiaké, ráadásul a tekintetük ugyanolyan nyílt és szigorú.
Kürtvadászok, gondolta Perrin. Dobraine előre megmondta, hogy minden
nemes itt lesz, és a Kürtvadászok többsége vagy valóban nemes volt, vagy
annak mondta magát. Akár felismerték Randet, akár nem, láthatóan érezték,
hogy valami jelentős esemény van készülőben, és mindegyikük keze a kardja
vagy a tőre után kapott, bár a ma esti fogadáson nem viselhettek fegyvert. A
legtöbb Kürtvadász a hírnévért szállt harcba, hogy még hosszú korok múlva is
Valere Kürtjével együtt emlegessék a nevét. Még ha nem ismerték az
Újjászületett Sárkányt, a veszélyt akkor is mérföldekről megérezték.
A többiek a teremben kevésbé voltak érzékenyek a veszélyre, vagy, jobban
mondva, az intrikák és cselszövések finomságát ismerték, de a nyílt
fenyegetést csak nagyon későn vették észre. Perrin már a terem harmadánál
járhatott, mikor a döbbent sóhajok szélviharként végigsöpörtek a tömegen.
Sápadt arcú cairhieni nagyurak, sötét kabátjukon a Házuk színét jelző színes
selyemszalaggal, a homlokuk elöl kiborotválva és hintőporral beszórva helyi
szokás szerint, selyemcsíkos, sötét, zárt nyakú ruhákat viselő cairhieni
úrhölgyek, kiknek keskeny, fehér kezét csipkezuhatag takarta, a hajuk
bonyolult tornyokba fogva, melyek gyakran akár egy lábnyival is
magasabbnak mutatták őket, mint valójában voltak. Teari nagyurak és a vidék
uraságai, hegyesre olajozott, gondosan ápolt szakállal, bársony kalapokban és
vörös, kék, élénk színű kábátokban, puffos ujjú, szaténbetétes ujjakkal. A teari
asszonyok ruhája még ennél is díszesebb volt, széles csipkeszegéllyel. Kis
kerek sapkácskákat viseltek, amelyekre igazgyöngy, holdkő, rubin és gyémánt
díszítéseket hímeztettek. Ismerték Perrint, ismerték Dobraine-t, még Havient
és Mint is, de legfőképp ismerték Randet. A felismerés hullámai körülöttük
verdestek, ahogy a terem közepe felé haladtak. Elkerekedett szemek,
döbbenten eltátott szájak. A legtöbbjük olyan mereven állt, hogy Perrin
majdnem azt hitte, az asha'manek őket is az Egyetlen Hatalommal kötötték
meg, mint a kapuőröket. A terem édes parfümök émelyítő illatában úszott, de
a sós izzadtság mellékízét is elnyomta a félelem reszkető szaga.
Perrin figyelmét a terem távolabbi részén lévő sötétkék márvány emelvény
kötötte le, melyen a Naptrón állt. A vastag aranyozástól úgy ragyogott, mint
névadója, a kelő nap, és mögötte ott is volt Cairhien jelképe, a hullámos
sugarú, kelőben lévő napkorong. Colavaere lassan állt fel, az emelvény
tetejéről figyelte őket. Majdnem fekete ruháján egyetlen színes csík sem volt,
amely nemesi mivoltára utalt volna, de a feje tetején hullámzó fürttengert
alighanem a koronája, a Kelő Nap arany és gyémánt diadémja köré építette a
szolgálólányok hozzáértő keze. Hét fiatal nő állt a trón körül. Fekete ruhájuk
magas csipkegallérja az állukig ért, szoknyájuk Colavaere Házának színeit
viselte, sárga, vörös és ezüst csíkokban omlott a földig. Úgy tűnt, Cairhienben
a királynő és az udvarhölgyek öltözködése más szabályokat követett, mint a
többi nemesé.
A trón mögött egy sietős mozdulat elárulta egy nyolcadik nő rejtett
jelenlétét is, de Perrin nem törődött se vele, se Colavaere-rel vagy bárki
mással a teremben. Csak a királynő jobbján álló asszonyt látta. Faile.
Kedvesen ferde szeme már Perrinre tapadt, mint két hatalmas, sötét hold, de
hűvös, udvarias arckifejezése egy cseppet sem változott. Talán csak még
hűvösebb és udvariasabb lett. Perrin bármit megadott volna, ha érezheti az
illatát, de a parfüm és a félelem bűze mindent elnyomott. Faile-nek jó oka van
arra, hogy ott álljon az emelvényen Colavaere mellett. Jó oka van rá.
Rand megérintette Sulin vállát.
- Itt várj meg!
Az asszony összevonta a szemöldökét. Cserzett arcán a sebhelyek most
éppolyan fehéren virítottak, mint rövidre vágott ősz haja. Mélyen Rand
szemébe nézett, aztán vonakodva bólintott. A kezével intett, és a termen újabb
riadt sóhaj futott végig, mikor a Hajadonok elkendőzték az arcukat. Perrin
majdnem elnevette magát. A nyolc feketekabátos férfi, akik körbe-körbe
forogtak, mintha egyszerre akarnának megfigyelni mindent, alighanem az
egész termet romba dönthetnék, mielőtt még akár csak egy Hajadon is
felemelhetné a lándzsáját, de itt senki sem tudta, kik ők, és mennyire
veszedelmesek. Rájuk sem néztek, számukra az asha'manek csak ostobán
bámuló, fegyveres fajankók voltak. Mindenki csak a Hajadonokat leste. És
Randet. Hát az sem tűnt fel nekik, hogy a feketekabátos férfiak még annyira
sem izzadnak, mint Rand? Perrin úgy érezte, ő szinte úszni tudna a saját
verejtékében.
Rand kilépett a Hajadonok gyűrűjéből. Min követte. Egy pillanatra
megálltak, megvárták, hogy Perrin, Dobraine és Havien is csatlakozzon
hozzájuk. És persze Aram, aki most is árnyékként követte Perrint. Rand
mindegyiküket hosszasan megnézte, majd bólintott egyet. Perrint nézte a
legtovább, nála bólintott a legkésőbb. Az ősz cairhieni és a fiatal mayene-i
arcán düh látszott, és halál. Perrin el sem tudta képzelni, ő maga milyen képet
vághat, de az állkapcsa görcsösen összeszorult. Senki nem bánthatja Faile-t,
mindegy, mit csinált, mindegy, miért csinálta. Mindegy, mit kellett tennie,
hogy megakadályozza, hogy az asszonynak baja essen.
A csizmáik hangosan csattogtak a kövön, ahogy átvonultak a kék
márványba ágyazott, a Kelő Napot ábrázoló hatalmas, arany mozaikon.
Colavaere görcsösen megmarkolta a szoknyáját, idegesen megnyalta a száját.
A tekintetét hol Randre kapta, hol a Rand mögötti ajtókra.
- Aes sedai-okat keresel? - Rand szavai visszhangzottak a hatalmas
teremben. Undok mosoly öntötte el az arcát. - Elküldtem őket az aiel táborba.
Ha az aielek nem tudják tisztességre tanítani őket, akkor senki sem.
Döbbent mormogás futott végig a tömegen, aztán hirtelen elhallgatott. A
félelem szaga most már a keveredő parfümök bűzét is elnyomta Perrin
orrában.
Colavaere összerezzent.
- Miért tenném?
Mély levegőt vett, és kicsit összeszedte magát. Kifejezetten szép, középkorú
nő volt, a hajában még egyetlen ősz szál sem csillant, és a megjelenése a
korona nélkül is királynői volt. Parancsolásra született, sőt, ő úgy gondolta,
uralkodásra is. Méricskélő, kutató tekintete nem mindennapi intelligenciát
árult el.
- Sárkány nagyuram - a mély meghajlás már-már gúnyolódásszámba ment -,
örülök, hogy ismét körünkben üdvözölhetlek. Cairhien üdvözöl.
A hangsúlya alapján ez fölösleges szóismétlés volt: ő és Cairhien egy és
ugyanaz.
Rand lassan lépdelt fel az emelvény lépcsőin. Min majdnem követte, de
aztán mégis megállt. Perrin utána indult, hogy minél közelebb lehessen Faile-
hez, de az asszony tekintete félúton megállította. Legalább olyan méricskélő
és kutakodó volt, mint Colavaere-é. És őt is éppolyan hidegen nézte, mint
Randet. Perrin azt kívánta, bárcsak érezné a szagát. Nem azért, hogy tudja,
mire gondol, hanem csak hogy érezze a szagát, hogy tudja, itt van mellette.
De az illatszerek és a rettegés szaga még mindig túl erős volt. Miért nem szólt
hozzá egy szót sem? Miért nem jött vele? Miért nem mosolyog rá? Bárcsak
mosolyogna...
Colavaere egy pillanatra megdermedt, de hamar visszanyerte az erejét. Még
ha kihúzta magát, akkor is csak Rand válláig ért, igaz, feltornyozott haja a
fiúnál is magasabbnak mutatta. Rand tekintete végigsiklott rajta és a trón két
oldalán felsorakozott udvarhölgyeken. Perrin nem volt biztos benne, de
mintha pillantása elidőzött volna Faile-en.
Rand a Naptrón karfájára tette a kezét.
- Tudod, hogy ezt Elayne Trakandnak szánom.
A hangjában nyoma sem volt érzelemnek.
- Sárkány nagyuram - válaszolta Colavaere nyugodtan -, Cairhien így is túl
sokáig volt uralkodó nélkül. Cairhieni uralkodó nélkül. Magad is mondtad,
hogy neked nem kell a Naptrón. Elayne Trakandnak lenne talán alapja, hogy
igényt formáljon a trónra - egy gyors kézmozdulattal megmutatta, mit is tart
az efféle igényekről -, már ha életben volna. De ha minden igaz, halott.
Akárcsak az anyja.
Ezt veszedelmes volt kimondani. Sokan úgy tartották, hogy Rand ölette meg
Elayne-t és az anyját is. Colavaere részéről nagy vakmerőség volt ezt
felhozni.
- Elayne életben van. - Rand hangja még mindig nem árult el semmiféle
érzelmet, de a szeme dühösen ragyogott. Perrin éppúgy nem tudta kivenni a
szagát, mint ahogy Faile-ét sem, de nem kellett hozzá érzékeny orr, hogy
tudja, a fiú majd' felrobban dühében. - És az övé lesz Andor és Cairhien trónja
is.
- Sárkány nagyuram, ami megtörtént, megtörtént. Nem lehet változtatni
rajta. Ha bármiféle sérelem ért...
Minden büszkesége és bátorsága dacára Colavaere majdnem hátraugrott,
mikor Rand a hajába nyúlt, és kitépte belőle a Napkoronát. A fém hangos
csattanással tört ketté, és a korona kifordult Colavaere hajából, alig kócolván
össze gondosan elrendezett fürtjeit. Néhány ragyogó sárga gyémánt kipattant
foglalatából és a földre esett. Rand magasra emelte a törött ívet, és a korona
két vége lassan egymáshoz hajlott újra, és... Az asha'manek talán látták mi
történt, talán azt is értették, Rand hogy csinálta, de Perrin csak azt vette észre,
hogy a törött korona, amely az egyik pillanatban még ferdén lógott Rand
kezében, hirtelen ismét ép. A nemesek egy szót sem szóltak, még csak a
csizmák csoszogása sem törte meg a csöndet. Perrin tudta, hogy annyira
félnek, hogy meg sem mernek moccanni. A puszta rettegés most már minden
más szagot elnyomott. De ez már nem a félelem remegő illata volt, hanem a
vacogva reszkető rettegésé.
- Ami megtörtént - mondta Rand -, azt éppolyan egyszerűen meg nem
történtté tehetem.
Colavaere arcából kifutott a szín. Pár tincse elszabadult az előbb, és most az
arca körül repkedtek. Csak még jobban megerősítették azt a benyomást, hogy
az asszony vadul gondolkozik valamiféle kitörésen. Mint egy sarokba
szorított állat. Nagyot nyelt, és kétszer is kinyitotta a száját, mielőtt
megszólalt volna.
- Sárkány nagyuram... - ez még ugyan inkább csak suttogás volt, de ahogy
beszélni kezdett, a hangja is megerősödött. Átitatta a kétségbeesés. Mintha
elfelejtette volna, hogy hányan nézik most. - Megtartottam a törvényeidet, és
tovább folytattam, amit elkezdtél. Még abban is a pártodat fogtam, ami
ütközött Cairhien ősi törvényeivel. - Talán azokra a törvényekre utalt,
amelyek alapján Cairhienben a nemesek büntetlenül megölhették a
közrendűeket. - Sárkány nagyuram, a Naptrón a te kezedben van, és annak
adod, akinek akarod. Tudom. És... és hiba volt azt hinnem, hogy
megszerezhetem magamnak az engedélyed nélkül. De jogom van rá, a
születésem és a Házam folytán! Ha a te kezedből kell megkapnom, add hát
nekem, te, személyesen. De jogom van rá!
Rand csak ránézett, de nem szólt egy szót sem. Hallgatott, de nem
Colavaere-re figyelt.
Perrin megköszörülte a torkát. Miért nem fejezi be Rand ezt a komédiát?
Hiszen már majdnem vége van... Hadd legyen meg, aminek meg kell lennie.
És akkor kézen foghatja végre Faile-t, és beszélhet vele.
- Ahhoz is jogod volt, hogy megölesd Maringil nagyurat és a teari Melian
nagyurat? - kérte számon Perrin. Eszébe sem jutott, hogy Colavaere nem
végzett volna mind a kettővel: ők voltak a legerősebb vetélytársai a trónért
folytatott harcban. Ők hárman legalábbis így gondolták. Rand miért nem
csinál valamit? Hiszen ő is éppolyan jól tudja, miről van szó! - És hol van
Berelain?
Még mielőtt kiejtette a nevet, rájött, hogy ez hiba volt, de nem szívhatta már
vissza. Faile épp csak rápillantott. Az arca most is hideg volt és udvarias, de a
szeme a jeget is lángba borította volna. A régi mondás szerint egy féltékeny
feleség rosszabb volt, mint darázsfészekbe feküdni. Bárhogy fordul az ember,
mindenképp összecsípik.
- Hogy merészelsz ilyen szörnyűséggel vádolni? - kiáltotta Colavaere. -
Semmi nem bizonyítja, hogy így tettem volna. Semmi nem bizonyíthatja!
Nem, hiszen ártatlan vagyok!
Mintha csak most ébredt volna rá, hogy mekkora tömeg veszi körül, és hogy
a nemesek az oszlopok közé hátrálva, egymáshoz szorulva lesik minden
szavát, minden mozdulatát. Colavaere-ről sok rosszat lehetett mondani, de azt
nem, hogy gyáva lett volna. Kihúzta magát, és megpróbált Rand szemébe
nézni, anélkül, hogy lábujjhegyre kellett volna állnia.
- Sárkány nagyúr, kilenc nappal ezelőtt, napkeltekor, Cairhien hagyományai
és törvényei szerint a város királynőjévé koronáztak. Megtartom a neked tett
hűségeskümet, de én vagyok Cairhien királynője.
Rand szótlanul nézte. Perrin megesküdött volna rá, hogy a barátja gondban
van. Colavaere tovább szónokolt.
- Sárkány Nagyúr, én vagyok a város úrnője, és az is maradok, hacsak meg
nem szeged Cairhien összes törvényét.
Miért nem vet véget ennek az egésznek? Perrin nem értette Randet.
- És ezek a vádak... őrültség! Egy szó sem igaz belőlük!
Rand még mindig nem szólt egy szót sem. Colavaere zavartan fordította el a
fejét.
- Annuora, te vagy a tanácsadóm. Lépj elő, Annuora, és segíts!
Perrin azt hitte, a királynő a Faile mellett várakozó nők egyikét szólítja, de a
trón mögül előlépő asszony nem az udvarhölgyek csíkos szoknyáját viselte. A
nő arca széles volt, a szája húsos, az orra csőrszerű, horgas. A haja számtalan
apró fekete fonatba volt összefogva. Az arca kortalan. Perrin legnagyobb
meglepetésére Havien felcsuklott, és szélesen vigyorogni kezdett. Ő maga
megdermedt a nő láttán.
- Nem tehetem, Colavaere - mondta az aes sedai vaskos taraboni
tájszólással, miközben kendője szürke szélét babrálta. - Azt hiszem,
félreértetted, hogy miben segíthetek neked - mély levegőt vett, és hozzátette: -
Nem... nem hinném, hogy erre valóban szükség van, al'Thor mester - a hangja
egy pillanatra elbizonytalanodott. - Vagy, ha úgy jobban tetszik, Sárkány
nagyuram. Biztosíthatlak róla, hogy semmiféle ellenséges szándék nem
vezérel. Ha ártani akarnék neked, megtettem volna, még mielőtt ráébredsz,
hogy itt vagyok.
- És alighanem azonnal megöltelek volna - mondta Rand jegesen. Az
arckifejezése még a hangjánál is keményebb volt. - Nem én vágtalak el a
Hatalomtól, aes sedai. Ki vagy? Miért vagy itt? Válaszolj! Nincs sok
türelmem a... a magadfajtához. Vagy jobb szeretnéd, ha az aiel sátrakba
küldenélek? A Tudós Asszonyok biztos hamar megoldanák a nyelvedet.
Annuora nem volt ostoba. A pillantása Aramra villant, majd a kis
emelvényre, ahol az asha'manek álltak. Tudta, mit lát. Tudta, hogy Rand csak
rájuk célozhatott, ezekre a feketekabátos, kegyetlen arcú férfiakra, akik
éppúgy nem izzadtak, mint ő vagy Rand. A még szinte kölyök Jahar úgy
nézte, mint ahogy egy sólyom nézi a sebesült nyulat. Meglepő módon Loial
az asha'manek között állt, a fejszéjét a vállának támasztotta. Egyik hatalmas
tenyerén egy tintatartó feküdt és egy nyitott könyv, a másikkal olyan gyorsan
körmölte az elhangzottakat, amilyen gyorsan csak a tintába tudta mártogatni a
Perrin ujjánál is vastagabb lúdtollat. Jegyzetelt. Itt!
A nemesek éppolyan jól hallották Rand szavait, mint Annuora. Eddig az
elkendőzött Hajadonokat nézték riadtan, most pedig az asha'manektől
igyekeztek annyira elhúzódni, amennyire csak a tömeg engedte. Páran
elájultak, de a nagy zsúfoltságban annyi hely sem volt, hogy a földre essenek.
Annuora remegő kézzel igazította meg a kendőjét, de aztán visszanyerte az
aes sedai-ok híres önuralmát.
- Annuora Larisen vagyok, Sárkány nagyúr, a Szürke ajah tagja. - A
hanghordozása nem árulta el, hogy elvágták az Egyetlen Hatalomtól, vagy
hogy fókuszálni képes férfiak társaságában van. Úgy válaszolt, mintha
szívességet tenne. - Mayene Úrnőjének, Berelainnek vagyok a tanácsadója.
Hát ezért vigyorgott olyan szélesen Havien! Biztos felismerte az asszonyt.
Perrinnek még most sem volt kedve mosolyogni.
- Titokban tartottuk a létemet - folytatta Annuora. - Ez azt hiszem érthető
annak tükrében, hogy Tear hogyan viszonyul Mayene-hez és az aes sedai-
okhoz. De azt hiszem, a titkolódzás ideje lejárt.
Annuora most Colavaere-hez fordult, és az arckifejezése megkeményedett.
- Hagytam, hogy azt higgy, amit akarsz, de az aes sedai-ok senkinek sem
lesznek a tanácsadói parancsra. Különösen akkor nem, ha már valaki más
tanácsadói.
- Ha Berelain megerősíti a történetedet - mondta Rand -, akkor az ő őrizetére
bízlak.
Ránézett a kezében tartott koronára, és mintha csak most vette volna észre,
hogy még mindig fogja a csupa arany, csupa gyémánt fejéket, óvatosan letette
a selyemmel bevont Naptrónra.
 - Nem hiszem azt, hogy minden egyes aes sedai az ellenségem, legalábbis
nem teljesen. De nem tűröm, hogy ellenem törjenek és hogy manipuláljanak.
Soha többé nem tűröm el! Te döntöd el, mi legyen veled, Annuora, de ha csak
egy apró hibát ejtesz is, a Tudós Asszonyoknál találod magad. Már ha
megéred egyáltalán. Nem állok az asha'manek útjába, és ha hibázol, lehet,
hogy végeznek veled.
- Az asha'manek - mondta Annuora. - Megértettem, uram.
Idegesen megnyalta az ajkát.
- Sárkány nagyúr, Colavaere meg akarta szegni a neked tett hűségesküt.
Perrin olyannyira vágyott rá, hogy Faile megszólaljon, hogy mikor a
felesége előrelépett, döbbentében majdnem odább ugrott. Az asszony
óvatosan válogatta meg a szavait, és úgy tornyosult a királynő fölé, mint egy
lecsapni készülő sas. A Fényre, de gyönyörű volt!
- Colavaere megesküdött, hogy engedelmeskedik neked és betartja a
törvényeidet, de terveket dolgozott ki arra, hogy szabadíthatná meg Cairhient
az aielektől és hogyan változtathatná vissza a várost olyanná, mint amilyen a
te jöttöd előtt volt. Azt is mondta, hogy ha egyszer mégis visszatérsz, nem
mered megváltoztatni, amit tett. Egy Maire nevű udvarhölgynek mondta el
mindezt, aki nem sokkal azután eltűnt, hogy mindezt továbbadta nekem.
Nincs rá bizonyítékom, de úgy gondolom, megölték. Azt hiszem, Colavaere
megrémült attól, hogy túl sokat mondott el neki, túl hamar.
Dobraine felcsörtetett az emelvény lépcsőin. A sisakja a hóna alatt volt, az
arca, mint a hideg vas, olyan kemény.
- Colavaere Saighan - a hangja kimért volt, hangos, a Nagyterem
legtávolabbi zugában is hallani lehetett -, halhatatlan lelkemre, itt, a Fény
színe előtt, én, Dobraine, a Taborwin Ház feje, felségárulással vádollak,
amelynek a büntetése: halál.
Rand hátrahajtotta a fejét, és lehunyta szemét. A szája megrezdült, de Perrin
tudta, hogy Randen kívül csak ő hallja, mit mond.
- Nem. Nem tudom megtenni. Nem teszem meg.
Perrin most már értette a késlekedést. Rand valamiféle kiutat keresett, hogy
ne kelljen megöletnie Colavaere-t. Perrin szívből kívánta, bárcsak találna
egyet.
Colavaere nem hallhatta Rand szavait, de ő is kiutat keresett. Vadul nézett
körbe: a Naptrónra, majd az udvarhölgyeire, aztán az összegyűlt nemességre,
mintha azt várná, előrelépnek, és egy emberként megvédik. De a lábuk akár a
kőbe is gyökerezhetett volna. Mindenhonnan izzadt, óvatosan semmitmondó
arcok bámultak rá vissza, és senki sem mert a szemébe nézni. Néhányan az
asha'maneket bámulták, bár senki sem mert feltűnően sokáig rájuk nézni. A
nemesek és az asha'manek közti igen tekintélyes űr egyre csak szélesült.
 - Hazugság! - sziszegte végül, és a keze ökölbe szorult finom szoknyáját
markolva. - Csupa-csupa hazugság! Te alattomos kis...
Faile felé lépett. Rand kinyújtott karral közéjük állt, bár Colavaere mintha
észre sem vette volna, és úgy tűnt, Faile egyenest örült volna, ha a királynő
nekiesik. Tartogatott pár meglepetést azoknak, akik botor módon meg merték
támadni.
- Faile nem hazudik! - hörögte Perrin. Legalábbis ilyen komoly dolgokban
nem.
Colavaere ismét visszanyerte az önuralmát. Bármilyen alacsony volt is,
most még jobban kihúzta magát. Perrin szinte tisztelettel nézte, de aztán
eszébe jutott Melian, Maringil, Maire és még a Fény tudja, hány ártatlan
lélek...
- Igazságot követelek, Sárkány nagyúr - a hangja nyugodt volt,
kiegyensúlyozott. Királyi. - Semmi sem bizonyítja ezeket a... rágalmakat.
Vagy az számít, hogy valaki, aki már nem is tartózkodik Cairhienben,
állítólag azt hazudta, hogy én ilyeneket mondtam neki? A Sárkány nagyúr
igazságát akarom. A Sárkány Nagyúr tulajdon törvényei szerint bizonyítani
kell ezeket az állításokat.
- Honnan tudod, hogy Maire nincs Cairhienben? - kérdezte Dobraine. -
Vagy azt is tudod, hol van?
- Feltételezem, hogy már nincs a városban. - Colavaere Randnek címezte a
válaszát. - Maire kilépett a szolgálatomból, és Reale-t vettem fel a helyére. Őt,
itt, mellettem - a bal oldalán álló harmadik udvarhölgyre mutatott. -
Fogalmam sincs, Maire hol lehet. Ha a városban van, hozzátok elém, kíváncsi
vagyok, az arcomba is meg meri-e ismételni ezeket a nevetséges vádakat.
Előtte cáfolom meg mindet!
Faile úgy nézett rá, mint aki mindjárt megöli. Perrin remélte, hogy nem
rántja elő a ruhájában rejtett tőrök egyikét. Ez sajnos gyakran megesett vele,
ha kellően feldühítették.
Annuora megköszörülte a torkát. Perrinnek nem tetszett, hogy az aes sedai
ilyen alaposan tanulmányozza Randet. Verin jutott róla az eszébe. Ő szokta
úgy vizslatni az embereket, mint egy madár az útjába kerülő különösen ízletes
kukacot.
- Szólhatok uram... ööö... Sárkány nagyúr? - Rand kurtán biccentett, mire a
nő kendőjét igazgatva folytatta: - Az ifjú Maire-ről én sem tudok többet, mint
hogy az egyik reggel még itt volt körünkben, estére pedig sehol sem találták,
és máig sem tudja senki, mi lett vele. De ami Maringil nagyurat és a teari
Melian nagyurat illeti, az ő halálukról többet mondhatok. Mayene Úrnője
magával hozta a két legkiválóbb tolvajfogónkat, akik minden bűnt
kiszimatolnak. Elém hozták azt a két fickót is, akik egy sötét sikátorban
megtámadták Melian nagyurat, bár mindkettő azt állítja, hogy ő csak lefogta a
nagyurat, és a másik szúrta szíven. Elhozták hozzám azt a szolgálólányt is, aki
mérget kevert Maringil úr lefekvés előtti fűszeres, forralt borába. Ő is
ártatlannak vallja magát, azzal védekezik, hogy szegény, magatehetetlen
édesanyját és őt is megölik, ha nem végez Maringil nagyúrral. Ezt állítja, és
én hiszek neki. A megbánás, amelyet a vallomása megtételekor tanúsított, a
szívéből jött. Mindkét férfi és a szerencsétlen leány is azt állítja, hogy az
utasításokat személyesen Colavaere úrnőtől kapták.
Colavaere tartása minden szónál egyre jobban megrogyott, a végén már az is
csoda volt, hogy még megáll a lábán. Úgy nézett ki, mint egy vizes rongy.
- Azt ígérték - motyogta hitetlenkedve -, azt ígérték, hogy sosem térsz
vissza.
A szájához kapta mind a két kezét, mintha még visszafojthatná a kimondott
szavakat. A szeme kiguvadt. Perrin azt kívánta, bárcsak ne hallaná a torkából
felszakadó halk nyüszögést. Senkinek sem volna szabad ilyen hangokat
kiadnia.
- Felségárulás és gyilkosság! - Dobraine hangjából csak úgy áradt az
elégedettség. A halk, vinnyogó sikolyok egyáltalán nem zavarták. - Mindkét
esetben ugyanaz a büntetés, Sárkány nagyúr. Halál. Bár az új törvények
szerint a gyilkosságért akasztás jár.
Ki tudja miért, Rand Minre nézett. A lány őszinte szánalommal nézett vissza
rá. Nem Colavaere-t sajnálta, hanem Randet. Perrin azon gondolkozott, vajon
Min látott-e valamit a fiú körül.
- Én... én a bakót akarom - mondta fojtottan Colavaere. Az arca
megroggyant. Ott a helyszínen megöregedett, a szeméből állati rettegés sütött.
De még most is harcolt, hogy már mindent elvesztett. - Jogom van hozzá.
Nem... nem akaszthatnak fel, mint valami parasztot!
Rand önmagával küzdött, úgy rázta a fejét, mintha valakivel vitázna.
Nyugtalanító látvány volt. Mikor megszólalt, a hangja jeges volt, mint a téli
éjszaka, és kemény, mint a gyémánt.
- Colavaere Saighan, megfosztalak a rangodtól. - Úgy koppantak a szavai,
mint a kalapácsütések. - Megfosztalak minden birtokodtól és földi javadtól,
mindentől, amid valaha is volt, a rajtad lévő ruhán kívül. Van... volt esetleg
valaha egy tanyád? Egy kis tanyád?
Az asszony minden mondatnál megtántorodott. Részegen dülöngélt,
hangtalanul ízlelgette a szót, hogy „tanya", mintha még sosem hallotta volna.
Annuora, Faile, és a teremben mindenki más is döbbenten nézték Randet.
Döbbenten és kíváncsian. Tanya? Eddig is csend volt a Nagyteremben, de
most még lélegzetet sem mertek venni az emberek.
- Dobraine, volt ennek a nőnek valamiféle tanyája?
 - Sok tanyája van... volt... Sárkány nagyuram - válaszolta lassan az ősz
cairhieni. Láthatóan ő sem értette jobban a helyzetet, mint Perrin. - A
többségük nagy gazdaság. De a Sárkányfal környékén a földeket mindig
kisebb tanyákra bontották, némelyik nincs még ötven hold sem. Mindet
elhagyták a bérlők az aiel háború után.
Rand bólintott.
- Itt az ideje, hogy változtassunk ezen. Túl sok föld hevert kopáron, túl
sokáig. Azt akarom, hogy visszaköltözzenek a tanyákra az emberek, és
műveljék meg a földet. Dobraine, tudd meg, hogy Colavaere régi birtokai
közül melyik a legkisebb tanya a Sárkányfal mellett. Colavaere, arra a tanyára
száműzlek. Dobraine gondoskodik arról, hogy mindent megkapj, amire a
tanyasi élethez szükséged lehet, és kirendel melléd valakit, aki majd
megtanítja, hogyan kell szántani és vetni. És ad melléd őröket is, akik
vigyáznak arra, hogy soha többé ne hagyhasd el a tanyát, legfeljebb csak egy
napi járóföldre. Tégy róla Dobraine, hogy így legyen! Egy hét múlva már a
tanyáján kell lennie.
Dobraine magánkívül volt a döbbenettől, de engedelmesen bólintott. Perrin
mögött most már felzúgott a tömeg, tisztán hallotta, mit beszélnek. Ez
hallatlan volt. Senki nem értette, miért nem ölik meg. És ami a többit illeti!
Koboztak már el birtokokat, de sosem kobozták el az összeset, és a
nemességétől sem fosztottak még meg senkit. A nemeseket is száműzték
néha, persze, néha még egész életükre is, no de egy tanyára?
Colavaere szeme kifordult, a nő összecsuklott, hanyatt esett a lépcsőkön.
Perrin ugrott volna, hogy elkapja, de megelőzték. Még mielőtt akár csak egy
lépést megtett volna, a nő teste megállt, nem zuhant tovább. Úgy lógott a
levegőben, mint egy rongybaba, a feje félrecsuklott. Lassan felemelkedett,
megpördült, és a teste óvatosan leereszkedett a Naptrón előtti üres részre.
Rand. Perrin egész biztos volt benne, hogy az asha'manek hagyták volna
elesni.
Annuora elégedetlenül ciccegett. Mintha őt nem lepte volna meg a dolog, és
nem is hozta volna zavarba, de hüvelykujjával idegesen ütögette a
mutatóujját.
- Azt hiszem, a maga részéről a bakónak jobban örült volna. Szívesen
Meggyógyítom, ha az embereid... ezek az... asha'manek...
- Nem a te dolgod - vetette oda Rand. - Colavaere életben van, és... Életben
van.
Mély levegőt vett. Mielőtt kifújhatta volna, Min már mellette állt. Nem ért
hozzá, de látszott rajta, hogy a legszívesebben átölelné. Rand lassan
összeszedte magát.
- Annuora, most elviszel Berelainhez. Engedd el, Jahar, nem fog bántani.
Amíg mi kilencen vagyunk, ő meg egymaga, nem próbálkozik semmivel.
Tudni akarom, mi történt itt, amíg távol voltam, Annuora. És hogy Berelain
hogyan gondolta, hogy idehoz téged anélkül, hogy nekem szólna. Nem, ne is
mondd! Majd ő elmagyarázza. Perrin, tudom, hogy te most Faile mellett
akarsz maradni. Én...
Rand lassan végignézett a termen, a csendben várakozó nemeseken. Senki
sem mert még csak megrezdülni sem, amíg figyelte. A félelem szaga minden
mást elnyomott, és csak egyre erősebb lett. A Kürtvadászokon kívül minden
jelenlévő letette ugyanazt az esküt, amit Colavaere. Talán már az is árulásnak
számított, ha valaki itt volt ma ebben a teremben? Perrin nem tudta.
- A kihallgatásnak vége - mondta Rand -, és mindenkiről elfelejtem, hogy itt
volt, ha most rögtön távozik.
Az elöl állók, a legmagasabb rangúak, a leghatalmasabbak, az illendőség
határain belül maradva, sietve indultak meg az ajtók felé. Gondosan elkerülték
a Hajadonokat és az asha'maneket. A többiek vártak a sorukra. Mindenki azon
gondolkozott, vajon Rand szavai mit jelentenek. Vajon pontosan mit jelent az,
hogy „most rögtön"? A méltóságteljes léptek meggyorsultak, az asszonyok
sietve megemelték szoknyájukat. Az ajtókhoz legközelebb álló Kürtvadászok
kisurrantak, eleinte csak egyesével, majd zajos áradatban. Példájukat a
kisnemesek is követték, és a cairhieniek meg a teariek egymás sarkát taposva
tódultak ki a teremből. Pillanatokon belül elszabadult a pokol az ajtóknál, az
elegáns férfiak és a csodaszép asszonyok egymás oldalába könyököltek, hogy
hamarabb kijuthassanak. Senki sem nézett vissza az eszméletlenül fekvő nőre,
aki olyan rövid ideig ülhetett a trónon, mely előtt most hevert.
 Hatodik fejezet

RÉGI FÉLELEM, ÚJ FÉLELEM

Rand természetesen minden nehézség nélkül át tudott vágni a tömegen.

Talán a Hajadonok és az asha'manek jelenléte tette, talán Rand vagy a
feketekabátosok egyike az Egyetlen Hatalommal nyitott utat, a lényeg az,
hogy a tömeg szétvált előtte, ahogy Minnel a karján lépkedett. Annuora
láthatóan igen nyomorultul érezte magát, és megpróbált Randdel beszélni, de
hiába. Loial is ott volt. Megpróbált egyszerre jegyzetelni és hosszú nyelű,
nehéz fejszéjét is magával cipelni, ami nem ment valami egyszerűen. Perrin és
Faile egymásra bámultak, miközben a tömeg újból összezárult Randék
mögött. Nem tudtak már csatlakozni hozzájuk.
Faile nem szólt egy szót sem, és Perrin sem beszélt. Nem mondta el
mindazt, amit el szeretett volna mondani, hiszen Aram még mindig ott állt
mellettük, és egy jó kutya imádatával bámulta őket. Dobraine is ott volt a
közelükben, rosszkedvűen bámulta a rábízott, eszméletlen nőt. Senki más nem
maradt ott az emelvényen. Havien Randdel ment, hogy megkereshesse
Berelaint, és amint Rand elindult, az udvarhölgyek is sietve szétszaladtak.
Vissza sem pillantottak Perrinre és Faile-re. Colavaere-re sem. Ami azt illeti,
rá nem hogy vissza nem pillantottak, de egyenest kerülték a tekintetükkel.
Felemelték csíkos szoknyájukat, és elrohantak. A tömegben sokan morogtak
és átkozódtak, és nem mindegyik szitkozódó volt férfi. Mindegy, mit ígért
Rand, vagy hogy ő maga már rég elhagyta a termet, az emberek menekültek a
palotából. Talán azt hitték, Perrin azért maradt itt, hogy megfigyelje őket, és
aztán beszámoljon Randnek, ki nem tűnt el időben. Bár ha bármelyikük is
visszanézett volna, látja, hogy Perrin nem rájuk figyel.
Lassan felmászott a lépcsőn, megfogta Faile kezét, magába itta az asszony
szagát. Ilyen közel már a parfüm sem nyomhatta el az illatát. Minden más
várhatott. Faile valahonnan előkerített egy vörös, csipke legyezőt, és még
mielőtt szétterítette volna, hogy megpróbálja enyhíteni a hőséget, gyengéden
megérintette vele Perrin arcát, majd a sajátját is. Saldaeában a legyezőknek
egész bonyolult nyelvezete volt. Faile egy keveset Perrinnek is megtanított
belőle. A férfi most azt kívánta, bárcsak tudná, ez a gesztus mit jelent, de csak
jó lehetett. Másfelől viszont az illatának volt egy szúrós árnyalata, melyet
Perrin sajnos már túlságosan is jól ismert.
 - A vérpadra kellett volna küldenie - morogta Dobraine, és Perrin zavartan
lépett arrébb. A cairhieni hangsúlyából nem volt egyértelmű, hogy vajon arra
gondol-e, ez lett volna a törvény szerinti büntetés, vagy arra, hogy az szinte
kegyelem lett volna a mostani ítélethez képest. Dobraine nem értette a dolgot.
Talán azt is jobban felfogja, ha Randnek hirtelen szárnya nő.
Faile legyezője lelassult, majd megállt, és oldalvást Dobraine-re pil-lantott a
vörös csipke mögül.
- Mindenkinek jobb lenne, ha meghalna. A törvény szerint is így kéne
lennie. Mit tesz most, Dobraine nagyuram?
Perrin összehúzta a szemöldökét. Hát hozzá nem is szól a felesége, csak
Dobraine-nek tesz fel buta kérdéseket? A Faile illatában megbújó
féltékenység azonban még ennél is jobban aggasztotta.
A cairhieni Faile szemébe nézett, és az övébe gyűrte a kesztyűjét.
- Azt teszem, amit parancsoltak. Megtartom az eskümet, Faile úrnő.
A legyező hirtelen kinyílt, majd villámgyorsan összecsapódott.
- Tényleg az aielekhez küldte az aes sedai-okat? Fogolyként? - kérdezte
Faile hitetlenkedve.
- Néhányukat, Faile úrnő - válaszolta Dobraine tétovázva. - Mások pedig a
térdükön állva esküdtek neki hűséget. A tulajdon szememmel láttam, hogy így
volt. Őket is az aielekhez küldte, de nem hinném, hogy fogolyként.
- Én is láttam, úrnőm - vetette közbe a lépcsőkön várakozó Aram. Mikor
Faile ránézett, széles, ragyogó mosoly öntötte el az arcát.
A vörös csipke lebegő öltést formált. Olyan gyorsan mozgatta a legyezőt,
mintha nem is tudatosan beszélne vele.
- Mindketten láttátok.
Az asszony hangjában - és illatában - olyan erős volt a megkönnyebbülés,
hogy Perrin döbbenten nézett maga elé.
- Miért, mit gondoltál, Faile? Hogy Rand hazudna, mikor ráadásul estére
már mindenki tudná, hogy nem mondott igazat?
Faile nem válaszolt azonnal, helyette inkább Colavaere-re vetett egy fintort.
- Még mindig nincs magánál? Nem mintha számítana, persze. Azt hiszem,
sokkal többet tud annál, mint amit én elmondhatok. Túl sok mindent tud, amit
pedig titokban akartunk tartani. És Maire-nek is sok mindent elmondott
belőle. Túl sokat tud.
Dobraine durván felhúzta Colavaere egyik szemhéját.
- Mintha bunkósbottal ütötték volna le. Kár, hogy nem törte ki a nyakát a
lépcsőkön. Most majd elmegy száműzetésbe, és megtanulja, hogyan élnek a
tanyasi parasztok.
Egy pillanatra kurta, töredezett, ideges szag áradt Faile felől.
Perrin csak most ébredt rá, mit javasolt a maga óvatos módján a felesége, és
mit utasított el épp ilyen burkoltan Dobraine. Minden egyes szőrszála felállt.
Az elejétől fogva tudta, hogy egy veszedelmes nőszemélyt vett feleségül. De
azt nem is sejtette, hogy milyen veszedelmeset. Aram Colavaere-t nézte,
elgondolkozva harapta be az alsó ajkát. Bármire képes lett volna Faile
kedvéért.
- Nem hinném, hogy Rand örülne, ha bármi is megakadályozná Colavaere-t
abban, hogy sértetlenül megérkezzen arra a tanyára - mondta Perrin kimérten.
Hol Faile-re, hol Aramra vetett jelentőségteljes pillantásokat. - Én sem
örülnék neki.
Büszke volt magára. Már majdnem olyan jól körbe tudta írni, amit akart,
mint a többiek.
Aram kurtán meghajtotta a fejét - megértette, Perrin mit mondott -, de Faile
ártatlanul pislogott vissza rá a gyengén rebegő legyező felett, mintha fogalma
sem lenne róla, hogy a férje miről beszél. Hirtelen Perrin észrevette, hogy a
félelem jellegzetes szaga nem csak az ajtóknál tolongó emberek felől árad.
Egy gyenge, reszkető szálacska Faile-től eredt. Uralkodott a félelmén, de
valamitől így is tartott.
- Mi a baj, Faile? A Fényre, azt hiszed, hogy Coiren és azok a némberek
győztek, nem pedig...
Faile arca nem változott meg, de a félelem szaga erősebb lett körülötte.
- Ezért nem szóltál semmit? - kérdezte Perrin gyengéden. - Attól féltél, hogy
mi csak az aes sedai-ok bábjai vagyunk, és hiába tértünk vissza, a háttérből ők
irányítanak?
Faile felmérte a Nagyteremből kiáradó tömeget. A legközelebbi nemes is
messze volt tőlük, és épp elég zajt csapott, de Faile így is suttogni kezdett.
- Az aes sedai-ok képesek az ilyesmire, én legalábbis úgy hallottam. Drága
férjem, ha valaki tudja, hát én aztán biztosan, hogy még egy aes sedai-nak
sem lenne könnyű dolga, ha belőled akar bábot csinálni. Még az Újjászületett
Sárkányból is előbb varázsolna kezes bárányt. De mikor csak úgy beléptetek
ide a terembe, jobban féltem, mint bármikor, mióta elmentél.
Eleinte úgy tűnt, mintha az asszony mulatna, mintha valami csiklandozná az
orrát, aztán forró szeretet öntötte el, szerelem, Faile illata, erősen, tisztán, de a
végén mind elfakult, és csak a félelem vékonyan rezgő kis fonala maradt.
- A Fényre, Faile, ez így volt. Minden egyes szó, amit Rand mondott, igaz.
Hallottad Dobraine-t és Aramot is.
Az asszony elmosolyodott, bólintott, és legyezte magát. De a reszkető illat
még mindig Perrin orrába kapott. Vér és hamu, hát mivel győzhetném meg?
- Talán jobban elhinnéd, ha Rand parancsára Verin eljárná a sa'sarát?
Megteszi, ha Rand azt mondja.
Perrin viccelt. A sa'saráról csak annyit tudott, hogy botrányos egy tánc - és
hogy Faile egyszer beismerte, hogy el tudja járni, de azóta ahányszor csak
előkerül, mindig valami másra tereli a szót, majd hogy le nem tagadja az
egészet. Perrin csak viccelt, de Faile összecsapta a legyezőt, és elkezdte vele a
csuklóját ütögetni. Perrin tudta, ez mit jelent. Fontolóra veszem az
ajánlatodat.
- Nem tudom, mi győzne meg, Perrin. - Faile megremegett. - Van-e bármi,
amit egy aes sedai nem tenne meg, ha a Fehér Torony kéri tőle? Tanultam
történelmet, és azt is megtanultam, hogy a szép mesékből hogyan
hámozhatom ki az igazságot. Mashera Donavelle hét gyermeket is szült egy
olyan férfinak, akit egész életében gyűlölt, bármit mondanak róluk a
történetek. Isebaille Tobanyi az ellenségei kezére adta imádott testvéreit és
Arad Doman trónját, és Vörösdombi Jestian...
Ismét megremegett, de ezúttal sokkal erősebben.
- Minden rendben - suttogta Perrin, és átölelte a feleségét. Ő maga is sokat
olvasott a történelemről, de még soha nem hallott ezekről az emberekről.
Persze egy nagyúr lányát máshogy nevelték, mint a kovácsok segédeit. -
Tényleg minden úgy van, ahogy Rand mondta.
Dobraine elfordult, és Aram is másfelé nézett, bár az arcán széles, elégedett
mosoly ült.
Faile eleinte tiltakozott, bár nem túl erősen. Perrin sosem tudhatta, a
felesége mikor viseli el, hogy mások előtt átölelje, mikor örül neki, és mikor
kap tőle dührohamot, de ha Faile nem akarta, hogy átölelje, azt elég hamar a
tudtára adta, szavakkal és anélkül is. Most Perrin vállába temette az arcát,
még közelebb bújt hozzá, és egyre erősebben szorította.
- Ha egy aes sedai bántani merészel, én esküszöm, megölöm! - suttogta
Faile. Perrin ezt el is hitte neki. - Te az enyém vagy, Perrin t'Bashere Aybara.
Csak az enyém.
Perrin ezt is elhitte neki. Ahogy Faile ölelése egyre szorosabbá vált, úgy
erősödött körülötte a féltékenység csípős illata is. Perrin majdnem elnevette
magát. Faile szerint csak neki volna rá joga, hogy a bordái közé bökje a
konyhakést. El is nevette volna magát, ha a felesége szagában nem érzi még
mindig a félelem didergő illatát. És arra is jól emlékezett, mi történt a Maire
nevű udvarhölggyel. A saját szagát nem érezte tisztán, de tudta, hogy abban is
ott lapul a félelem. A régi félelem és az új félelem, hiszen bármikor újra
veszélybe kerülhetnek.
Az utolsó nemes is kimenekült a Nagyteremből. Kész csoda volt, hogy
senkit sem tapostak halálra. Perrin kiküldte Aramot a dombtetőn
várakozókhoz, hogy mondja meg Danillnak, behozhatja a városba a
folyóközieket. Nem tudta ugyan, hogyan fogja ellátni őket, de jobb szerette,
ha mellette vannak. Aztán belekarolt a feleségébe, és otthagyták Dobranie-t a
lassan magához térő Colavaere-rel. Nem akart ott lenni, amikor a nő
eszméletére tér, és ahogy megfogta Faile kezét, tudta, az asszony sem
maradna szívesen. Siettek, mind a ketten minél hamarabb a szobájukba
akartak érni, még ha más okuk volt is rá.
A nemesek láthatóan nem érték be azzal, hogy kijutottak a Nagyteremből,
hanem még a környékét is futva hagyták el. A folyosók üresek voltak, csak
egy-két szolga sündörgött alázatosan lesütött tekintettel. Azonban még mielőtt
túl messzire jutottak volna, Perrin lépteket hallott a hátuk mögött. Követték
őket. Nem hitte volna, hogy akad még bárki is, aki nyíltan támogatná
Colavaere-t, de ha mégis volna pár ilyen elkeseredett bolond, akkor könnyen
lehet, hogy Randet a barátján keresztül próbálják meggyengíteni, mikor az
védtelenül sétálgat a feleségével, és az Újjászületett Sárkány nem törődik
velük.
Mikor azonban a fejszéjét fogva sarkon fordult, döbbenten nézett maga elé.
Selande állt ott a barátaival, és még nyolc-kilenc újabb fiatallal.
Összerezzentek, mikor megfordult, és félve egymásra néztek. Volt velük
néhány teari is. Az egyik nő magasabb volt a férfiaknál is, talán csak egy szép
szál cairhieni legényt nem nőtt túl. Ő is férfikabátot és szűk nadrágot viselt,
akárcsak Selande és a többiek, és az oldalán kardot. Perrin eddig nem tudta,
hogy a teariekre is átterjedt ez az ostobaság.
- Miért követtek minket? - kérdezte. - Ha megpróbáltok belerángatni
valamelyik gyapjúagyú őrültségetekbe, Bel Tine-ig ütni foglak benneteket!
Már akadtak gondjai ezekkel a fiatal barmokkal, vagy legalábbis pár
hozzájuk hasonlóval. Semmi másra nem tudtak gondolni, csak a becsületükre,
a párbajozásra, és hogy hogyan ejthetnék egymást gai'shainul. Ez utóbbi
nagyon nem tetszett az aieleknek.
- Hallgassatok a férjemre - vetette közbe Faile élesen -, és takarodjatok!
Keményebb ember, semhogy kikezdjetek vele.
A tanácstalan tekintetek megszelídültek, és a fiatalok egymás sarkára hágva
hajladoztak előttük. Lassan hátrálni kezdtek. Még akkor is udvariasan
hajlongtak, mikor eltűntek a folyosó egyik kanyarulatában.
- Átkozott fiatal bajkeverők - morogta Perrin, és ismét belekarolt a
feleségébe.
- Férjemuram igen bölcs a korához képest.
Faile mormogásában nyoma sem volt a gúnynak, a szaga viszont rácáfolt
erre.
Perrin legszívesebben felhördült volna. Igaz, hogy a fiatalok közül néhányan
akár két-három évvel is idősebbek voltak nála, de annyira gyerekes volt,
ahogy az aieleket majmolták. Viszont úgy tűnt, hogy Faile végre jobb kedvű,
és Perrin úgy gondolta, akkor akár bele is vághat a kérdéseibe. A legfőbb
kérdésébe.
- Faile, hogy lettél Colavaere udvarhölgye?
- A szolgák, Perrin! - Faile halkan beszélt. Két lépésre tőlük már senki nem
hallhatta, mit mond. Tudta, milyen döbbenetesen jó a férje hallása, tudott a
farkasokról is. Egy férjnek nem lehettek a felesége előtt titkai. Az asszony
legyezője a füléhez rebbent, óvatosabb beszédre intett. - Sokan elfelejtik,
hogy a szolgák ott vannak körülöttük, pedig nekik is van fülük. Cairhienben
pedig különösen sokat hallanak.
Egyik egyenruhás szolgán sem tűnt fel, hogy hallgatózna. Az a pár ember,
aki nem csusszant be valamelyik oldalfolyosóra, mikor meglátta őket, szinte
futva sietett előlük. A szemüket lesütötték, és mintha a lelkierejüket próbálták
volna összeszedni. Cairhienben gyorsan terjedtek a hírek. A palotában már
mindenki tudta, mi történt a Nap Nagytermében. A hír alighanem már az
utcákon volt, és lassan már a város falait is túllépte. Az aes sedai-oknak
egészen biztos voltak ügynökei Cairhienben, és alighanem a fehérköpenyek is
küldtek ide kémeket, a távolabbi országokról nem is beszélve.
Faile tulajdon figyelmeztetése ellenére is folytatta, bár még mindig úgy
beszélt, hogy csak Perrin hallja.
- Colavaere alig várta, hogy felvehessen az udvarhölgyei közé, miután
megtudta, ki vagyok. Apám neve majdnem olyan ámulatra késztette, mint az
unokatestvéremé.
Biccentett egy aprót, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna.
Nem is volt rossz a válasz. Perrin majdnem elhitte. Faile apja Davram volt, a
Bashere ház feje, Bashere nagyura, Tyr és Sydona ura, a Fertő
Határvidékének őrzője, a Mélyföld Védelmezője, és Tenobia, Saldaea
királynőjének kegyéből a Seregek Fővezére. Faile unokatestvére pedig maga
Tenobia királynő volt. Ennyi épp elég lehetett ahhoz, hogy Colavaere két
kézzel kapjon Faile után. De Perrinnek elég ideje volt, hogy elgondolkozzon a
dolgon, és már kezdte kiismerni Faile terveit. A házasélet sok mindenre
megtanította a nőkkel kapcsolatban, egy nővel kapcsolatban legalábbis sok
mindenre. Az a válasz, amelyet elhallgatott, csak megerősítette abban, hogy
Faile egyáltalán nem képes felfogni a veszélyt. Ha ő maga kerül veszélybe,
akkor egyáltalán nem.
Erről persze nem beszélhetett itt a folyosón. Bármilyen halkan is mondta
volna, Faile hallása nem volt olyan jó, mint az övé, és felháborodásában
alighanem úgy válaszolna, hogy ötven lépésnyire még az alvók is felébrednek
rá. Szorosan fogta a kezét, és csendben sétáltak, míg csak el nem érték a
számukra kijelölt szobákat. Perrinnek úgy tűnt, mintha egy örökkévalósággal
ezelőtt költöztek volna ide. A lámpák fénye megreszketett a ragyogóra
csiszolt sötét falakon. A magas fatáblákba egyre kisebbedő téglalapok voltak
vésve. A szögletes kőkandalló tisztára volt söpörve, jókora ágak helyett pár
marok csenevész avar szerénykedett benne. Még majdnem zöldek voltak a
levelek.
Faile egyenest az asztalhoz ment. Két kancsó állt rajta, oldalukon
gyöngyözve csurrant alá a víz.
- Áfonyateát hagytak itt nekünk, és borpuncsot. Alighanem tharoni borból
készült. A palota alatti víztárolókban hűtötték be az italt. Mit kérsz?
Perrin megoldotta az övét, és a székre dobta fejszéstül. Egész úton azt
tervezte, mit fog most mondani. Faile-lel nehéz volt bánni.
- Faile, úgy hiányoztál, hogy azt el sem tudom mondani, és annyira
aggódtam érted, de...
- Aggódtál értem! - pördült felé a felesége rikoltva. Magas volt, büszke, a
szeme úgy csillogott, mint a sólyomnak, amiről elnevezte magát, és a
legyezőjével Perrin mellkasa felé bökött. Ez a mozdulat nem volt része a
saldaeai legyezőnyelvnek, és Faile gyakran késsel is bemutatott ilyeneket. -
De az első szó, amit kiejtettél a szádon, az volt, hogy mi van azzal a... azzal a
némberrel!
Perrin eltátotta a száját. Hogy felejthette el, hogy a felesége szagából csak
úgy árad a féltékenység? Az orrához emelte a kezét. Amilyen erős volt a nő
illata, azt hitte, eleredt az orra vére is.
- Faile, nekem a szaglászai kellettek. Be... - Nem, nem volt annyira bolond,
hogy még egyszer kiejtse ezt a nevet. - Mielőtt elindultam, azt mondta, hogy
bizonyítékai vannak a mérgezéses ügyben. Te is hallottad! Csak a
bizonyítékokat akartam Rand elé tárni, Faile.
A magyarázkodás semmit sem használt. A féltékenység csípős illata
ugyanolyan erős maradt, és most a megbántottság savanykás szaga is feltűnt
mellette. A Fényre, hát mivel bántotta meg?
- Az ő bizonyítékait! Amit én összeszedtem, az neked nem számít, csak az ő
bizonyítékai törhették ki Colavaere nyakát. Csak azokban bíztál, nem?
Faile nem hagyta, hogy Perrin akár csak megpróbáljon közbevetni valamit.
Közelebb lépett hozzá, szeme úgy villogott, mint egy pár tőr, és a
legyezőjével is úgy bökött feléje, mintha fegyver lenne. Perrin nem tehetett
mást, hátrálnia kellett.
- Tudod, mit terjesztett az a nő? - sziszegte Faile. Egy keresztesviperában
sem lehetett annyi méreg, mint a hangjában. - Tudod? Azt mondta, azért
hagytad el a várost, mert egy tanyát bérelt neked a közelben! Ahol vele
lehetsz! Én persze kénytelen voltam előállni valamivel. Azt mondtam, hogy
vadászni mentél, hiszen épp eleget szoktál vadászni, de persze mindenki azt
hitte, hogy csak megpróbálom szépíteni a dolgot! Hogy ti ketten titokban...!
Colavaere imádta a helyzetet. Szerintem csak azért vette azt a mayene-i szukát
is az udvarhölgyek közé, hogy engem idegesítsen. „Faile, Berelain, gyorsan,
fűzzétek be a ruhámat!" „Faile, Berelain, gyorsan, tartsátok a tükröt a
fodrásznak!" „Faile, Berelain, gyorsan, mossátok meg a hátamat!" Az volt a
legfőbb szórakozása, hogy azt leste, mikor kaparjuk ki egymás szemét! Ezt
kellett nekem elviselnem! Miattad, te szőrösképű...!
Perrin nekiesett a falnak. Valami eltört benne. Majd' megőrült, úgy aggódott
a feleségért. Szembeszállt volna érte Randdel vagy akár a Sötét Úrral is. És
semmit nem tett, soha egy szóval sem hitegette Berelaint, sőt, mindent
megtett, hogy az a nő végre hagyja békén! És ez érte a köszönet.
Megfogta Faile vállát, és addig emelte, amíg csak a hatalmas, ferde szempár
nem volt egy magasságban a sajátjával.
- Most jól figyelj rám - mondta nyugodtan. Legalábbis megpróbált nyugodt
maradni, még ha a hangja inkább hasonlított is egy vadállat hörgésére. - Hogy
merészelsz így beszélni velem? Hogy merészelsz? Majdnem belepusztultam
az aggodalomba. Azt hittem, bajod esett. Szeretlek, csak téged szeretlek, senki
mást. Sosem akartam rajtad kívül senkit. Értetted? Értetted?!
Magához szorította az asszonyt. Legszívesebben soha többé nem engedte
volna el. A Fényre, úgy féltette! Még most is beleremegett, ha arra gondolt,
hogy mi történhetett volna vele.
- Belepusztulnék, ha bármi bajod esne, Faile. Lefeküdnék a sírodra, és
meghalnék! Azt hiszed, nem tudom, Colavaere hogyan találta ki, hogy ki
vagy? Tettél róla, hogy amint elmentem, megtudja. - Perrin eszébe jutott,
Faile hányszor mondta már, hogy a kémkedés az asszony dolga. - A Fényre,
asszony, könnyen Maire sorsára juthattál volna! Colavaere tudja, hogy a
feleségem vagy. Az én feleségem. Perrin Aybara felesége. Rand al'Thor
barátjáé. Azt hitted, rád nem is gyanakszik? A Fényre, Faile, könnyen
megeshetett volna, hogy...
Hirtelen ráeszmélt, mit csinál. Faile halkan nyöszörgött az erős ölelésben, de
Perrin nem értette, mit mond. Csak azon csodálkozott, hogy nem törte össze a
bordáit. Összeszidta magát, hogy hogyan lehetett ilyen neveletlen, és
elengedte az asszonyt. Mielőtt azonban bocsánatot kérhetett volna, Faile
megragadta a szakállát.
- Szóval szeretsz? - kérdezte lágyan. Nagyon lágyan. Nagyon melegen. És
még mosolygott is. - Minden nő szereti a megfelelő férfitől, a megfelelő
időben hallani.
Leejtette a legyezőt, és hosszú körmeivel végigcirógatta a férfi állát. A
karmolások nyomán épp hogy csak nem serkent vér, de a nő torokhangú
nevetésében forróság volt, és a szemében égő tűz nem a düh fénye volt,
hanem valami egészen másé.
- Még szép, hogy nem mondtad, hogy rá sem néztél egyetlen asszonyra sem.
Kénytelen lettem volna azt hinni, hogy megvakultál.
Perrin azt sem tudta, mit mondjon, döbbenetében levegőt venni is elfelejtett.
Rand értett a nőkhöz, Mat is értett hozzájuk, de Perrin tudta, hogy sosem fog
rájönni, mit miért csinálnak. Faile majdnem annyira emlékeztette egy
jégmadárra, mint egy sólyomra, olyan gyorsan tudta változtatni a hangulatát,
de ez... A féltékenység tüskés szaga teljesen elillant, helyette egy másik jól
ismert illat burkolta be. Ez volt Faile igazi illata, ez a tiszta, erős,
szenvedélyes illat... Ha Faile pillantását is hozzávette, Perrin már várta, mikor
mond a felesége valamit az aratólányokról és a szénakazlakról. Ezek a
saldaeai aratólányok nagyon hevesek lehettek.
- Ami pedig azt illeti, hogy a síromra fekszel - folytatta az asszony -, akkor
biztos kísérteni foglak, ezt megígérhetem. Kellő ideig gyászolj, utána pedig
találj egy hozzád illő feleséget! Valakit, aki nekem is tetszene. - Halkan
nevetve megráncigálta a férje szakállát. - Nem hinném, hogy tudnál magadról
gondoskodni, kedvesem. Ígérd meg, hogy keresel magadnak valakit!
Perrin érezte, hogy ebbe még bele fog törni a foga. Akármit mond, ez a
csodálatos pillanat a fejére omlik. Faile hangulata gyorsan változott. Ha azt
mondja, nem ígéri meg... Ha azt mondja, hogy igen... Érezte az asszony
illatán, hogy minden egyes szót komolyan gondolt, de hogy elfogadna egy
ilyen ígéretet... Na, előbb fognak a lovak fészket rakni. Megköszörülte a
torkát.
- Meg kellene fürödnöm. Nem is tudom már, mióta nem láttam szappant.
Olyan szagom lehet, mint egy disznóólnak.
Faile hozzásimult, és mélyen belélegezte az illatát.
- Csodálatos illatod van. Csak neked van ilyen illatod - végigsimított a férfi
vállán. - Szinte kedvem lenne...
Kivágódott az ajtó.
- Perrin, Berelain nincs... Bocsássatok meg! Ne haragudjatok!
Rand toporgott az ajtóban, zavart arckifejezése cseppet sem illett az
Újjászületett Sárkányhoz. A folyosón Hajadonok álltak. Min is bedugta a
fejét, felmérte a helyzetet, rávigyorgott Perrinre, és sietve az ajtón kívülre
vonult.
Faile olyan magától értetődő természetességgel lépett odébb, hogy senki
sem mondhatta volna meg, miről volt szó az előbb. Vagy hogy épp mit akart
mondani. Bár az arca vérvörös volt, és tűzforró.
- Nagyon kedves, Sárkány nagyúr - mondta hűvösen -, hogy váratlan
látogatásával megtisztelt minket. Rettentően sajnálom, hogy nem hallottuk,
mikor kopogtatott.
Lehet, hogy nem is zavarában vörösödött el, hanem haragjában. Most Rand
pirult el. Zavartan simított végig a haján.
 - Berelain nincs a palotában. Ma este épp a Tengeri Nép hajóján
vendégeskedik. Annuora nem szólt róla, csak mikor már majdnem Berelain
szobájában voltunk.
Perrinnek nehezére esett, hogy ne fintorodjon el. Muszáj Randnek
egyfolytában ezt a nevet emlegetnie?
- Gondolom, nem erről akartál beszélni velem, Rand.
Remélte, hogy nem hangsúlyozza túl a dolgot, de Rand így is megértette.
Nem mert Faile-re nézni, de óvatosan beleszimatolt a levegőbe. Nem érzett
féltékenységet. Még nem. De az asszony egyre dühösebb lett.
Rand egy pillanatra ránézett, bár a tekintete valahol messze mögötte
nyugodott. Mintha valaki mással beszélnie. Perrin összefonta a mellén a
karját. Különben remegett.
- Tudnom kell - mondta végül Rand -, hogy még mindig visszautasítod-e,
hogy Illian ellen vezesd a seregeimet? Most már tudnom kell.
- Nem vagyok hadvezér - mondta Perrin elgyötörten.
Illianért több csatát meg kell vívniuk. Képek villantak fel a fejében.
Mindenütt emberek, a kezében csak úgy pörög a fejsze, ahogy átvágja magát
rajtuk. Minél többet vágott le, annál többen jönnek, és jönnek, jönnek,
végeérhetetlen hosszú sorban. A szíve pedig egyre nehezebb. Nem tudná ezt
még egyszer elviselni. Nem fogja ezt még egyszer elviselni.
- Azonkívül, nekem mintha melletted kéne maradnom.
Min mondta neki. Egyszer ezt látta felette. Kétszer is ott kell Rand mellett
állnia, vagy a barátja elbukik. Az egyik eset alighanem Dumai Kútja volt.
Talán. De a másik még váratott magára.
- Kockáztatnunk kell.
Rand hangja nagyon halk volt. És nagyon kemény. Min ismét bekukucskált
az ajtón, mintha be akarna jönni, de aztán Faile-re nézett, és inkább kint
maradt.
- Rand, az aes sedai-ok... - bölcsebb lett volna nem szólni erről, de Perrin
sosem tartotta magát bölcsnek. - A Tudós Asszonyok elevenen megnyúzzák
őket, vagy még valami annál is rosszabbat csinálnak velük. Nem hagyhatod,
hogy bajuk essen.
A folyosón ácsorgó Sulin közelebb lépett, és átható pillantásokkal
méregette. A fiú, akit Perrin egykor a barátjának tartott, gyengén felnevetett.
- Kockáztatnunk kell - ismételte meg.
- Nem hagyom, hogy bajuk essen, Rand.
Jégkék szempár meredt rá.
- Te nem hagyod?
- Én nem hagyom - mondta Perrin higgadtan. Rand tekintete nem ijesztette
meg. - Foglyok. És veszélytelenek. Védtelen nők.
 - Aes sedai-ok.
Rand hangja annyira olyan volt, mint Aramé Dumai Kútja mellett, hogy
Perrin majdnem levegőért kapott.
- Rand...
- Azt teszem, amit tennem kell, Perrin.
Egy pillanatra olyan volt, mint a régi Rand, akinek cseppet sem lenne ínyére
ez az egész. Egy pillanatra holtfáradtnak tűnt. De csak egy pillanatra. Aztán
megint az új Rand volt. Olyan kemény, hogy az acél is elvásott volna rajta.
- Nem bántanék egy aes sedai-t sem, aki nem érdemli meg, Perrin. Ennél
többet nem ígérhetek. Ha nem akarod a hadsereget vezetni, majd találok
neked más feladatot. Ahol legalább annyi hasznodat veszem. Szeretném, ha
több időt hagyhatnék nektek, de legfeljebb egy-két napnyi pihenés áll
előttetek. Nincs több időnk. Nincs több időnk, és mégis meg kell tennünk a
magunkét. Bocsássatok meg a zavarásért. - Egyik kezét a kardmarkolatára
tette, és kurtán meghajolt. - Faile...
Perrin megpróbálta megfogni a karját és visszahúzni, de még mielőtt
megmozdult volna, Rand már kint volt a folyosón, és becsukta maga mögött
az ajtót. Rand már nem Rand volt, Perrinnek legalábbis nagyon úgy tűnt. Egy-
két nap? Hova a Fénybe akarja Rand küldeni, ha nem a Maredói síkságon
gyülekező hadsereghez?
- Édes férjem - suttogta Faile -, három embernek is elegendő a bátorságod,
de az eszed mint egy totyogó gyereké. Miért van az, hogy ha egy férfi bátor,
akkor ostoba?
Perrin rosszkedvűen felmordult. Nem volt kedve felhozni az olyan
asszonyokat, akik gyilkosok után próbálnak kémkedni, miközben
egyértelműen tudják róluk, hogy kémkednek. A nők mindig azzal jöttek, hogy
mennyivel bölcsebben irányítják az életüket, mint a férfiak, de Perrin a maga
részéről még nem nagyon látta ennek a jelét.
- Nos, talán ha tudnád is a választ a kérdésemre, azt hiszem, nem igazán
érdekel! - Faile nagyot nyújtózkodott, és torokhangon nevetett. - És különben
sem akarom, hogy Rand al'Thor elrontsa a hangulatomat. Még mindig úgy
érzem magam, mint egy aratólány... Most miért nevetsz? Ne nevess ki, Perrin
t'Bashere Aybara! Ne nevess ki, te neveletlen tuskó! Ha nem hagyod abba...
Perrin tudta, hogy Faile csak akkor hagyja abba a méltatlankodást, ha
megcsókolja. A karjában elfelejtette Randet, az aes sedai-okat és a csatákat.
Faile maga volt az otthon.
 Hetedik fejezet

CSAPDÁK ÉS KELEPCÉK

Rand a Sárkányjogar minden egyes apró faragványát olyan élesen érezte a

tenyerében, melybe még régen beleégett a gém jele, mintha végigsimította
volna a fanyelet. Mégis, mintha valaki más tartotta volna a kezében, nem ő.
Ha most levágnák a kezét, érezné a fájdalmat - de meg sem rezzenne. Valaki
más fájdalma lenne.
Az Ürességben sodródott, a megismerhetetlen, hatalmas semmi közepén.
Eltöltötte a saidin, porrá akarta zúzni az acélt is elpattintó hideg és a követ is
lángra lobbantó forróság pillanatonként változó rohama. A Sötét Úr rontását
viselte tisztaságában, a romlás a csontjaiba égett. Néha már attól tartott, a
lelkébe égett. Most már nem fordult fel tőle a gyomra olyan keservesen, mint
régebben. Ettől csak még jobban megijedt. És a jég, a tűz, a szenny mögött ott
várta az élet. Még ez volt rá a legtalálóbb kifejezés. A saidin megpróbálta
elpusztítani. A saidin csordulásig töltötte élettel. Kis híján maga alá temette,
és felizgatta. A túlélésért folytatott harc, a folyamatos küzdelem, hogy ne
égesse el a saidin, megsokszorozta benne az élet szeretetét. A romlás dacára
is. Milyen lehetett, mikor még tiszta volt a saidin? Elképzelhetetlen.
Legszívesebben mindet magába ölelte volna, mindet, mindet, mindet!
Ez a vonzerő volt a leghalálosabb csapda. Csak egy elhibázott lépés, és egy
életre kiég belőle a fókuszálás képessége. Csak egy elhibázott lépés, és
teljesen megőrül - már ha nem pusztul el ott a helyszínen, és nem pusztít el
mindent maga körül. A túlélésért folytatott küzdelem nem volt őrültség. Épp
csak olyan volt, mintha egy vékony kötélen táncolt volna, bekötött szemmel,
alatta egy kihegyezett karókkal teli verem, és mindeközben olyan
tökéletességét élné át az életnek, az érzékelésnek, a gyönyörnek, amiről ha
lemondana, az felérne azzal, hogy a világ szürkeségbe süllyed. Nem volt
őrültség.
A gondolatai átcsusszantak az Ürességen, és ott táncoltak vele a saidin
szédítő ölelésében. Annuora, amint az aes sedai-ok jellegzetes tekintetét
villantja rá. Mit akarhat Berelain? Soha nem mondta, hogy van egy aes sedai
tanácsadója. És a többi aes sedai, aki Cairhienben van. Honnan jöttek, és
miért? A városfalakon kívül táborozó lázadók. Honnan vették a bátorságot,
hogy meginduljanak? Mi lesz a következő lépésük? Hogyan állíthatja meg
őket, hogyan használhatja fel őket? Lassan már egész jól használta az
embereket. Néha undorodott is magától. Sevanna és a shaidók. Rhuarc már
küldött felderítőket a Rokonirtó Tőréhez, de a legjobb esetben is csak ott és
akkor tudják meg, mire készülnek. A Tudós Asszonyok talán ki tudják találni,
miért, vagy nem? Sevannához túl sok megválaszolatlan kérdés kapcsolódott.
Elayne és Aviendha. Nem, nem gondol rájuk. Egy pillanatig sem. Nem. Perrin
és Faile. Tüzes asszony, természetre is olyan, mint a sólyom, amiről a nevét
kapta. Vajon tényleg csak azért lett Colavaere udvarhölgye, hogy kémkedjen?
Talán megpróbálta volna megvédeni a férjét, ha az Újjászületett Sárkány
elbukik. Megpróbálná megvédeni a férjét az Újjászületett Sárkánytól is, ha
úgy látja jónak. Perrinért ugyan mindent megtesz, de azt ő maga dönti el, mit
és hogyan. Faile nem az a fajta nő volt, aki alázatosan engedelmeskedik a
férjének, már ha egyáltalán létezik ez a fajta nő. Aranyszín szempár, kihívóan
és dacosan csillog. Miért ilyen makacs Perrin az aes sedai-ok kérdésében?
Perrin hosszú utat tett meg Kirunával és a társaival, mire Dumai Kútjához
értek. Hát az aes sedai-ok tényleg képesek lennének mindarra, amit
híresztelnek róluk? Aes sedai-ok. Önkéntelenül is megrázta a fejét. Soha
többé. Soha! Mindig elárulták a bizalmát! A bizalom csak fájdalmat okozott.
Megpróbálta kizárni az agyából ezt a gondolatot. Már majdnem őrjöngésbe
csapott át. Bizalom nélkül nem lehet élni. És eddig is tudta, hogy nem az aes
sedai-okban kéne megbíznia. Mat, Perrin... Ha bennük sem bízhat... Min. Még
soha nem jutott az eszébe, hogy ne bízhatna Minben. Azt kívánta, bárcsak itt
lehetne mellette a lány, és ne az ágyában aludna békésen. De a fogság hosszú,
aggodalmas napjai - ahogy Mint ismerte, a lány egész végig érte aggódott, és
nem saját magáért -, miközben Galina vallatta őket, és ha nem volt elégedett a
válasszal, a kínzástól sem riadt vissza - Rand észre sem vette, hogy a fogát
csikorgatja -, és még a tetejébe a kimerítő Gyógyítás... Min végül elfáradt.
Mellette volt, amíg csak fel nem mondták a szolgálatot a lábai.
Randnek ölben kellett a szobájába vinnie, miközben a lány álmos hangon
tiltakozott, hogy mellette kell maradnia, és vigyáznia kell rá. Most nincs itt
vele, nincs itt, hogy megnyugtassa, megnevettesse, és egy rövid időre
elfeledtesse, hogy ő az Újjászületett Sárkány. Csak a saidinnal folytatott harc
maradt, a gondolatok forgószele, és...
Végezni kell velük. Végezned kell velük. Muszáj. Nem emlékszel, mi volt a
legutóbb? Ez a kis összecsapás a kutaknál, ugyan, semmiség... Városok
pusztultak el egy szemvillanás alatt, de az sem számított. Az egész világot
elpusztítottuk! HALLASZ ENGEM? MEG KELL ŐKET ÖLNI, LE KELL
ŐKET TÖRÖLNI A FÖLD...
Ezt ne, ezt az őrülten sikoltozó hangot a fejében ne. Nem Rand al'Thor.
Hanem a több, mint háromezer éve halott Lews Therin Telamon. Az Egyetlen
Hatalom gyakran felébresztette a Rand gondolatainak árnyékában szunnyadó
őrültet. Rand sokat gondolkozott már azon, ez hogy lehet. Ő volt az
újjászületett Lews Therin, az Újjászületett Sárkány, efelől semmi kétség, de
mindenki valaki más volt újjászületve, százszor vagy ezerszer is. Ez volt a
Minta rendje. Az emberek meghaltak és újjászülettek, újra és újra, ahogy a
Kerék fordult, örökkön örökké, vég nélkül. De senki más nem beszélt azzal,
aki egykor régen volt. Senki másnak nem voltak hangok a fejében. Csak az
őrülteknek.
És mi van velem, gondolta Rand. Az egyik keze kardja markolatára feszült,
a másik a Sárkányjogarra. Mi van veled? Miben különbözünk a többiektől?
Csend volt. Ha kérdezte, Lews Therin gyakran hallgatott. Az volt a jó,
mikor még egyáltalán nem szólalt meg.
Létezel? - kérdezte csodálkozva a hang. Rand létezésének tagadása éppolyan
gyakori válasz volt, mint a hallgatás. És én létezem?Beszéltem valakivel. Azt
hiszem. Egy dobozban. Egy ládában. Erőtlen, hörgő nevetés. Halott vagyok,
vagy őrült, vagy halott és őrült is? Mindegy. Kárhozott vagyok. Elkárhoztam,
és ez itt a Végzet Verme. Elkárhoztam... és - most már vad, eszelős vihogás -,
ez itt a... Végzet...
Rand igyekezett nem figyelni a hangra, míg csak az egy rovar zümmögésévé
nem fakult. Akkor jött rá, hogy képes erre, mikor a ládában tartották fogva.
Egyedül, a vaksötétben. Egyedül a fájdalommal, a szomjúsággal és a rég
halott őrült hangjával. Néha vigasztaló volt ez a hang, hiszen ez volt az
egyetlen társa. Az egyetlen barátja. Valami átfutott a fején. Nem képek, csak
színek és mozdulatok összevisszasága. Valamiért Mat jutott róluk az eszébe,
és Perrin. Ezek a felvillanások is a ládában kezdődtek, éppúgy, mint még vagy
ezer látomás. A ládában, ahova Galina, Brian és Katerine minden áldott nap
begyömöszölték, miután félholtra verték. Megrázta a fejét. Nem. Már
kiszabadult abból a ládából. Olyan erősen szorította a kardját, hogy belefájdult
az ujja. Csak az emlékek maradtak, de az emlékeknek már nincs hatalma.
Nem...
- Ha mindenképp evés nélkül akarsz indulni, akkor menjünk. Mindenki más
már rég megvacsorázott.
Rand pislogott, és Sulin hátralépett a tekintetét látva. Sulin, aki pedig egy
leopárddal is farkasszemet nézett volna. A fiú igyekezett rendezni a vonásait.
Olyan volt, mintha valaki másnak az arcát viselné.
- Jól vagy? - kérdezte a nő.
- Gondolkoztam. - Lassan elengedte a kardmarkolatot, és beleburkolódzott a
kabátjába. Ez már jobb volt, mint amit Dumai Kútjától hozott. Egyszerű,
sötétkék anyag. Hiába fürdött, még mindig nem érezte tisztának magát. A
saidin bemocskolta. - Néha túl sokat gondolkozom.
Még további húsz Hajadon állt egy kis csoportban az ablaktalan, sötét,
faburkolatú szoba másik végében. Nyolc aranyozott állólámpa világította be a
szobát, kis tükrök voltak rájuk szerelve, hogy tovább növeljék a kiáradó fényt.
Rand örült neki: nagyon nem szerette a sötét helyeket. Három asha'man is ott
volt, ők a szoba ellentétes sarkában ácsorogtak. A Hajadonok olyan messze
húzódtak tőlük, amilyen messze csak lehetett. Jonan Adley neve dacára altarai
volt. Karbafont kézzel, elgondolkozva állt, sűrű, fekete szemöldöke mint két
hatalmas szőrös hernyó árnyékolta be arcát. Talán négy évvel volt idősebb
Randnél, és keményen küzdött azért, hogy mielőbb megkaphassa az avatottak
ezüst kardját. Eben Hopwill most már kicsit húsosabbnak tűnt, és jóval
kevésbé volt pattanásos, mint mikor Rand először találkozott vele, bár még
mindig a füle és az orra uralta a megjelenését. Úgy játszadozott a gallérjára
tűzött kis karddal, mintha meglepné, hogy ott van. Fedwin Morr is
kiérdemelte a kardot, viselte is volna, ha nem egy jómódú kereskedőhöz vagy
jelentéktelen nemeshez illő sötétzöld zekét visel, a szegéseknél ízléses ezüst
hímzéssel. Egyidős volt Ebennel, épp csak egy kicsit zömökebb és kevésbé
pattanásos. Láthatóan nem örült, hogy fekete kabátját kénytelen volt egy
bőrtáskába csomagolni. Miattuk őrjöngött az előbb Lews Therin. Miattuk és a
többi asha'man miatt. Az asha'manek és az aes sedai-ok ezt váltották ki belőle:
jószerivel mindenkitől dührohamot kapott, aki képes volt fókuszálni.
- Túl sokat gondolkozol, Rand al'Thor? - Enaila egyik kezébe kapta rövid
lándzsáját és kerek kis bőrpajzsát, a másik kezébe még három lándzsát fogott,
de mégis úgy hangzott, mintha csípőre tett kézzel egy gyereket szidna össze.
Az asha'manek összevont szemöldökkel bámultak rá. - Szerintem épp
ellenkezőleg. Az a te bajod, hogy még sosem gondolkoztál.
Néhány Hajadon halkan felnevetett, de Enaila nem viccelt. Legalább fél
fejjel alacsonyabb volt a többi Hajadonnál, lángvörös hajánál csak a
természete volt hevesebb, és elég különös viszony fűzte Randhez. Fakószőke
barátnője, Somara, majd' két fejjel magasodott fölé. Most egyetértően
bólintott. Ő is éppúgy gondolkozott Randről, mint Enaila.
Rand nem válaszolt Enailának, csak fáradtan felsóhajtott. Somara és Enaila
voltak a legrosszabbak, de a többi Hajadon sem volt sokkal jobb. Nem tudták
eldönteni, hogy most vajon a car'a'carnt tisztelik benne, vagy pedig úgy
szeretik, mint az egyetlen olyan Hajadon gyermekét, akiről a Hajadonok is
megtudták, ki volt az anyja, és akire úgy kell vigyázniuk, mintha a tulajdon
fiuk vagy öccsük lenne. Néhányan úgy bántak vele, mintha még csecsemő
volna. Még Jalani is, aki pedig csak pár éve tehette le a játékbabákat, úgy
kezelte, mintha a kisöccse lenne, míg az őszülő hajú Corana, akinek majdnem
olyan napcserzett volt az arca, mint Suliné, a bátyjaként tekintett rá. Még
szerencse, hogy csak egymás között kezelték így, a többi aiel előtt szinte soha.
Mikor mások is látták, nekik is csak a car'a'carn volt. Amúgy is tartozott
nekik. Annyian haltak meg érte közülük. Bármit kértek tőle, azt meg kellett
nekik adnia.
- Nem akarok egész éjjel itt ácsorogni, míg csak be nem fejezitek a Virágok
Csókját.
Sulin lesújtó pillantást vetett rá - akár báli ruhát viseltek, akár cadin'sort, a
nők olyan bőven vetették a lesújtó pillantásokat, mint parasztember tavasszal
a búzát -, de az asha'manek abbahagyták a Hajadonok méricskélését, és
felkapták a vállukra összeszíjazott bőrzsákjaikat. Hajtsd őket, hadd legyenek
belőlük jó fegyverek, mondta Rand Taimnak, és Taim engedelmeskedett. A jó
fegyver azt tette, amit a gazdája akart. Bárcsak bízhatna benne, hogy ez a
fegyver sosem fordul ellene.
Három helyre akart ellátogatni az éjjel, de ezek közül az egyikről nem
tudhattak a Hajadonok. Erről az egyről csak ő tudhatott. Azt, hogy a másik
kettő közül hova megy előbb, már rég eldöntötte, most mégis habozott.
Hamar kiderül, hogy ott járt, pedig elég oka lenne rá, hogy titokban tartsa,
ameddig csak lehet.
A Kapu a szoba közepén nyílt meg, a beáradó édeskés illatot minden
földműves rögtön felismerte volna. Lótrágya. Sulin fintorogva tekerte a fejére
a fekete kendőt, és a Hajadonok felével átlépett a Kapun. Az asha'manek
utána pillantottak, majd követték. Mélyen merítettek az Igazi Forrásból, annyi
saidint szívtak magukba, amennyit csak tudtak.
Most, hogy megteltek az Egyetlen Hatalommal, Rand is érezte az erejüket,
ahogy elmentek mellette. Ha egy férfi épp nem érintette a Forrást, nehéz volt
megmondani, hogy tud-e fókuszálni, és ha nem volt hajlandó segíteni, még
annál is nehezebb. Egyikük ereje sem közelítette meg Randét. Egyelőre nem.
Sosem lehetett előre megmondani, egy férfi milyen erős lesz, mire megtanulja
teljesen kiaknázni az Egyetlen Hatalmat. Fedwin volt a legerősebb, de Taim
szerint volt egy súlyos gátja. Nem hitte el, hogy az Egyetlen Hatalom
nagyobb távolságra is hat. Épp ezért az ereje úgy ötven lábnyira már
meggyengült, és száz lábra saját magától a saidin leggyengébb fonatát sem
tudta megformálni. Úgy tűnt, a férfiak hamarabb erősödnek, mint a nők, és
Rand ennek kifejezetten örült. A vele lévő három asha'man mindegyike képes
volt már önálló Kaput nyitni, még ha Jonan esetében ez épp csak akkora volt
is, hogy egy ember átbújjon rajta. Mindegyik asha'man, akit maga mellett
tartott, legalább ilyen erős volt.
Öld meg őket, mielőtt túl késő lesz, mielőtt megőrülnek, suttogta Lews
Therin. Öld meg őket és vadászd le Sammaelt és Demandredet és az összes
Kitaszítottat! Mindegyiküket meg kell ölnöm, mielőtt még túl késő lesz!
Megpróbálta elragadni Randtől az Egyetlen Hatalmat, de egy pillanatnyi
elkeseredett küzdelem után feladta. Az utóbbi időben egyre gyakrabban
próbálkozott ezzel, vagy azzal, hogy önállóan megragadja a saidint. Ez még
kevésbé tetszett Randnek. Nem gondolta volna, hogy Lews Therin képes
kiragadni a kezéből a saidin irányítását, de abban is egész biztos volt, hogy ő
sem tudná elvenni az Egyetlen Hatalmat Lews Therintől, ha egyszer annak
sikerülne megragadnia.
És velem mi van? - kérdezte Rand sokadszorra. Dühös felhördülés volt ez, a
rövidség csak jobban kiemelte vadságát. Úgy, ahogy volt, talpig az Egyetlen
Hatalomba burkolódzva, a harag pókhálóként szőtte be az Üresség határait,
mint valami tüzes csipke. Én is tudok fókuszálni. Meg fogok őrülni, de te már
rég őrült vagy! Megölted magad, Rokonirtó, miután meggyilkoltad a
feleséged, a gyermekeidet és csak a Fény tudja, még hány ártatlan embert!
Nem fogok ölni, ha elkerülhetem. Hallasz, Rokonirtó? Nem volt válasz, csak
néma csend.
Mély, szaggatott levegőt vett. A tüzes háló felszikrázott, mint valami távoli
villám. Még sosem beszélt így a fickóval. Lews Therin önálló ember volt,
nem csak egy hang. Önálló ember, önálló emlékekkel. Talán örökre el fog
hallgatni, most, hogy így ráförmedt. A fickó mormogásának a fele
gyászbeszéd volt meggyilkolt felesége felett. Vajon örökre el akarta
hallgattatni Lews Therint? Hiszen abban a ládában ő volt az egyetlen barátja.
Azt ígérte Sulinnak, hogy elszámol százig, mielőtt utána megy, de ötösével
számolt, hogy hamarabb léphessen át a százötven mérföldnyire lévő
Caemlynbe.
Andor királyi palotáját már eltakarta az éj, a hold árnyai burkolták be a
kecses tornyokat és az arany kupolákat, de a gyenge szellő nem törte meg a
hőséget. A hold fenn ragyogott, még mindig majdnem tele volt, és halványan
megvilágította a várost. A palota legnagyobb istállója mögött álló szekerek
körül elkendőzött Hajadonok sürögtek. A szekerek az istálló mocskát
szállították nap mint nap, a kellemetlen szag beleitta magát a deszkákba is. Az
asha'manek eltakarták az arcukat, Eben egyenest befogta az orrát.
- A car'a'carn gyorsan számol - morogta Sulin, de leeresztette az arca elől a
kendőt, itt nem várja őket kellemetlen meglepetés. Senki sem marad sokáig
ezek mellett a szekerek mellett, akinek nem muszáj.
Amint a Hajadonok maradéka átért, Rand bezárta a Kaput. Mikor a háta
mögött a semmibe villant a Cairhienbe vezető út, Lews Therin
megkönnyebbülten suttogott. Nincs itt. Majdnem egészen eltűnt. Öröm
vegyült a hangjába. A Legendák Korában még nem kötöttek magukhoz
őrzőket az aes sedai-ok.
Alanna nem tűnt el egészen, mindig ott volt a tudatában, mióta csak akarata
ellenére magához kötötte Randet. De a jelenléte valóban elhalványult, bár ez a
gyengülés csak még jobban felhívta a kötelékre Rand figyelmét. Mindenhez
hozzá lehet szokni, előbb-utóbb még a legkülönösebb dolog is hétköznapivá
fakul. Ha Alanna a közelében volt, minden rezdülését érezte szépen
elraktározva, a tulajdon tudatában. Tudta, hogyan érzi magát az asszony, van-
e valami baja, egészséges-e, tudta azt is, hogy pontosan hol van. Éppúgy, mint
ahogy a kezéről is tudta, hol van és mi van vele, bár csak úgy, mint a kezénél,
ha nem volt vele gond vagy nem volt rá szüksége, észre sem vette, hogy a nő
létezik. Csak a távolság változtatott valamennyit a dolgon, de még így is
érezte, hogy Alanna valahol tőle keletre van. Érezni akarta a kötést. Ha Lews
Therin elhallgatna, ha valahogy elfeledhetné a ládában töltött napokat, ez a
kötelék akkor is emlékeztetné arra, hogy sosem bízhat meg egy aes sedai-ban.
Hirtelen ráeszmélt, hogy Jonan és Eben is még nyitva tartja magát a saidin
előtt.
- Elengedni! - mondta élesen.
Taim ezt a parancsot tanította meg nekik, és Rand érezte, ahogy az Egyetlen
Hatalom egyszerre eltűnik a két férfiből. Jól van. Jó fegyverek. Egyelőre. Öld
meg őket, mielőtt túl késő lenne, mormolta Lews Therin. Rand önszántából
elengedte az Igazi Forrást, bár kissé vonakodva tette. Sosem volt könnyű
lemondania az igazi életről, a kiélesedett érzékekről. A küzdelemről. Legbelül
azonban így is feszült maradt, ugrásra kész, hogy bármelyik pillanatban újra
megragadhassa a saidint. Mostanában mindig kész volt erre.
Meg kell ölnöm őket, suttogta Lews Therin.
Rand elnyomta magában a hangot, és előreküldte a palotába a Hajadonok
egyikét, a szögletes arcú Nerileát. Elindult a szekerek között, a gondolatai újra
nekilódultak, és még gyorsabban örvénylettek a fejében, mint az előbb. Nem
kellett volna neki magának idejönnie. Elég lett volna, ha Fedwinnel küld egy
levelet. Örvény. Elayne. Aviendha. Perrin. Faile. Annuora. Berelain. Mat. A
Fényre, nem kellett volna idejönnie. Elayne és Aviendha. Annuora és
Berelain. Faile és Perrin és Mat. Színes felvillanások, mozgás épp a látótere
határán. Egy őrült motyogása a távolban.
Lassan meghallotta azt is, ahogy a Hajadonok maguk közt tréfálkoznak. A
szagról. Arra utalva, hogy talán az asha'manekből jöhet. Azt akarták, hogy
meghallják őket, különben a kézjeleket használták volna. A holdfényben jól
láthatták egymás mozdulatait. A holdfény épp eléggé megvilágította Eben
vérvörös arcát és Fedwin szorosan összepréselt száját is. Talán már nem
voltak kölykök, Dumai Kútjánál mindenki felnőtt, de akkor sem lehettek
többek tizenöt-tizenhat évesnél. Jonan szemöldöke úgy lecsúszott, hogy szinte
az állát érte. De legalább egyikük sem nyúlt a saidinhoz. Egyelőre nem.
Először oda akart lépni hozzájuk, de aztán inkább csak megemelte a hangját.
Hadd hallják a többiek is.
- Ha én elviselem a Hajadonok ostobaságait, ti is elviselhetitek.
Eben azonban csak még mélyebben elvörösödött. Jonan elégedetten
felmordult. Mind a hárman meghajoltak Rand felé szívükre tett ököllel, majd
egymáshoz húzódtak. Jonan halkan odasúgott valamit a többieknek, mire
Eben és Fedwin elnevették magukat. Mikor először meglátták a Hajadonokat,
nem tudták eldönteni, vajon megkötözzék-e ezeket az egzotikus
teremtményeket, akikkel eddig csak mesekönyvekben találkoztak, vagy
inkább elfussanak, még mielőtt a mesék vad aieljei mindegyiküket megölik.
Most már semmitől sem féltek. Újra meg kell tanulniuk félni.
A Hajadonok Randre bámultak, majd a kezükkel mutogatva folytatták a
társalgást. Néha felnevettek. Hiába tartottak az asha'manektől, a Hajadonok
csak Hajadonok voltak - és az aielek aielek -, és számukra a veszély csak még
érdekesebbé tette a játékot. Somara hangosan megemlítette, hogy Aviendha
mellett majd Rand is megnyugszik, mire a többi Hajadon egyetértően
bólogatott. Egyik legendás hős élete sem tűnt ilyen bonyolultnak a mesékben.
Amint Nerilea visszatért és jelentette, hogy megtalálta Davram Bashere-t és
Baelt, a törzsfőt, aki itt, Caemlynben vezette az aieleket, Rand levette a
kardövét. Fedwin is követte a példáját. Jalani előszedett egy hatalmas
bőrzsákot a kard és a Sárkányjogar számára. Úgy fogta a kardokat, mintha
mérges kígyók lennének, vagy valami félig elbomlott állat teteme. Bár talán
még azokat sem fogta volna ilyen undorodva. Rand magára öltötte a csuklyás
köpenyt, amelyet Corana adott neki, majd a háta mögött összetette a kezét,
hogy egy kötéldarabbal megkötözhessék. Sulin mérgesen morgott.
- Ez őrültség! Ezt még a vízföldiek is őrültségnek tartanák.
Rand igyekezett nem felszisszenni. Sulin erős volt, és szorosan meghúzta a
kötelet.
- Túl sokszor futottál el előlünk, Rand al'Thor. Egyáltalán nem törődsz saját
magaddal. - Úgy kezelte, mint ha az ikerbátyja lett volna, akinek valamiért
mégsem nőtt be a feje lágya. - A Far Dareis Mai védi a becsületed, és te nem
is törődsz vele.
Fedwin morgott, miközben az ő kezét is összekötözték, bár a Hajadonok
aligha húzták szorosra a köteleit. Jonan és Eben látható nemtetszéssel
szemlélték a dolgot. Legalább annyira nem tetszett nekik a terv, mint
Sulinnak. És legalább annyira nem értették, miért van erre szükség. De az
Újjászületett Sárkánynak nem kellett elmagyaráznia, mit miért csinál, és a
car'a'carn ritkán indokolta meg a döntéseit. Senki sem tiltakozott hangosan. A
jó fegyverek nem vitatkoznak.
Sulin megkerülte, és az arcába nézett. Egy pillanatra elakadt a lélegzete.
- Ezt tették veled - mondta lágyan, és önkéntelenül is nehéz pengéjű kését
kereste az övén. A kés majdnem egy lábnyi hosszú volt, máshol már rövid
kardnak számított volna, bár senki nem lehetett olyan bolond, hogy ezt egy
aiel szemébe vágja.
- Húzd fel a csuklyát! - utasította élesen Rand. - Az egésznek az a lényege,
hogy senki nem ismerhet fel, mielőtt Baelhez és Bashere-hez érek.
Sulin habozva nézett Rand szemébe.
- Azt mondtam, húzd fel! - morogta a fiú.
Sulin bárkit meg tudott volna ölni puszta kézzel, most mégis gyengéd volt
az érintése, ahogy Rand fejére húzta a csuklyát. Jalani felnevetett, és mélyen a
fiú arcába rántotta a csuklyát.
- Most már biztos lehetsz benne, hogy senki nem fog felismerni, Rand
al'Thor. De ránk kell bíznod magad, hacsak nem akarsz hasra esni.
A Hajadonok felnevettek. Rand kihúzta magát dühében, és majdnem
megragadta a saidint. De csak majdnem. Lews Therin hörgött, és motyogott.
Rand igyekezett egyenletesen venni a levegőt. Nem volt tökéletes a sötétség.
A csuklya széle alatt beszivárgott a holdfény. Ahhoz azonban kevés volt,
hogy ne botoljon meg, mikor Sulin és Enaila kézen fogták és megindultak
vele.
- Azt hittem, ilyen idős korodra már megtanultál járni - suttogta Enaila
gúnyosan. Sulin keze megmozdult. Rand csak egy pillanattal később ébredt
rá, hogy a nő megsimogatta.
Csak azt látta, ami közvetlenül a lába előtt volt. Először az udvar
holdfényben fürdő kockaköveit, majd kőlépcsőket, és lámpák fényét tükröző
márványlapokat, néha hosszú, drága szőnyegeket. Megpróbált látni, kitalálni a
lába elé vetődő árnyékból, mi lehet körülötte, és elszántan kutatta a saidin
esetleges felbukkanását, vagy, amitől még jobban félt, egy saidart használó
asszony jelenlétére utaló kellemetlen, csiklandós érzést. Így, vakon, aligha
veszi észre időben a támadóit. Hallotta, ahogy elsurran mellettük pár puha
léptű szolga, akik éjszaka dolgoztak, de senki nem kérdezte meg, mit keres a
palotában öt Hajadon két csuklyás, megkötözött rabbal. Mióta Bael és
Bashere bevonultak seregeikkel Caemlynbe, és ők irányították a várost, már
szokatlanabb dolgokat is láttak. Olyan volt, mintha egy labirintusban járna.
Bár amióta elhagyta Emondmezőt, az egész élete olyan volt, mintha egy óriási
labirintusban bolyongana, még akkor is, mikor azt hitte, nyílt ösvényen jár.
Felismerném a nyílt utat, ha elém vetődne? - kérdezte magától. - Vagy már
olyan régóta élek ebben, hogy csapdának nézném azt is?
Nincsenek nyílt utak. Csak csapdák és kelepcék és vaksötét. Lews Therin
felhorkanása izzadt volt, elkeseredett. Épp, ahogy Rand érezte magát.
Sulin végre bevezette egy szobába, és becsukta mögötte az ajtót. Rand
hátravetette a fejét, lerázta róla a csuklyát, majd döbbenten nézett a többiekre.
Baelre és Davramra számított, de nem tudta, hogy Davram felesége, Deira is
ott lesz, valamint Melaine és Dorindha.
- Látlak, car'a'carn. - Bael volt a legmagasabb férfi, akit Rand életében
látott. Most törökülésben ült a zöld-fehér csempén, és a szokott cadin'sor volt
rajta. Bármilyen kényelmesen ült, jól látszott, hogy akármelyik pillanatban
felugorhat és támadhat. A goshien aielek törzsfőnöke nem volt fiatal - egyik
törzsfő sem volt az -, sötétvörös hajába már sok ősz szál vegyült, de aki azt
gondolta volna, hogy a kor elgyengítette, azt kellemetlen meglepetés várta. -
Vízben és árnyékban sose legyen hiányod! A car'a'carn oldalán állok, és a
lándzsám velem van.
- A víz és az árnyék sem rossz - mondta Davram Bashere, és meglógázta a
szék aranyozott karfáján a lábát -, bár én személy szerint most jobban örülnék
egy kis jégbe hűtött bornak.
Kicsit volt csak magasabb Enailánál, rövid kék kabátját szétnyitotta,
izzadság csillogott sötét homlokán. Látszólagos henyesége dacára is ordított
róla, hogy még Baelnél is keményebb. Ferde szemének perzselt a pillantása,
és a tömött, szürke bajsza fölött ülő horgas orra veszedelmes ragadozó
madárhoz tette hasonlóvá.
- Engedd meg, hogy gratuláljak neked szerencsés megmenekülésedhez és a
fényes győzelemhez! De miért álcáztad magadat fogolynak?
- Én jobb szeretnék arról hallani, hogy valóban ránk uszítja-e az aes sedai-
okat - vetette közbe Deira. Faile anyja majdnem olyan magas volt, mint az
aiel Hajadonok, talán az egy Somarát kivéve. Arannyal hímzett zöld
selyemruhát viselt. Hosszú, fekete haja kissé őszült már a halántékánál, és az
orra íve épp csak kicsit volt kevésbé merész a férjéénél. Ami azt illeti, néha
még nála is vadabbul tudott nézni, és a lányára is sokban emlékeztetett. Ő is a
férje érdekeit nézte, nem Randét. - Rabságba vetettél aes sedai-okat! Mikorra
várhatjuk, hogy a Fehér Torony hadsereget küld a nyakunkra?
- Ha ezt teszik - mondta élesen Melaine, és megigazította a kendőjét -, akkor
elbánunk velük, ahogy megérdemlik.
A nő haja úgy ragyogott mint a nap, a szeme élénkzöld volt, alig lehetett pár
évvel idősebb Randnél. Gyönyörű volt. És Tudós Asszony. Nemrég ment
feleségül Baelhez. Bármi változtatta is meg a Tudós Asszonyok véleményét
az aes sedai-okról, Melaine, Bair és Amys változtak a legtöbbet.
- Én azt szeretném tudni - tette hozzá a harmadik asszony -, hogy mit
szándékozol tenni Colavaere Saighannel.
Bár Deira és Melaine is tiszteletet parancsolt a puszta megjelenésével,
Dorindha mindkettőjüket túlragyogta, még ha nem is lehetett látni. A
Füstforrás Erőd házúrnője egyszerű, anyás nő volt, inkább kedves, mint
csinos, kék szeme sarkában már sok volt a ránc, és szőkés-vörös hajába is
majdnem annyi ősz szál vegyült már, mint Bael sötétvörösébe. Mégis, minden
értelmes ember elsőre megmondta volna róla, hogy a három asszony közül
neki van a legnagyobb hatalma.
- Melaine azt mondja, hogy Bair szerint Colavaere Saighan egyáltalán nem
érdekes - folytatta Dorindha -, de a Tudós Asszonyok néha éppolyan vakok,
mint a csatába készülő férfiak, akik olyannyira csak az ellenségre gondolnak,
hogy nem veszik észre a talpuk alá kúszó skorpiót.
Melaine-re mosolygott, hogy elvegye szavai élét. A Tudós Asszony
visszamosolygott rá, jelezve, hogy nem sértődött meg.
- A házúrnő feladata pedig az, hogy megkeresse az ilyen skorpiókat, még
mielőtt megcsíphetnének valakit.
Ő is Bael felesége volt. Rand még mindig nem szokott hozzá az aielek
családi viszonyaihoz. Melaine és Dorindha döntöttek úgy, hogy a fiatalabb nő
is Bael felesége lesz. Randet talán ez zavarta meg a legjobban: az aiel
férfiaknak nem volt sok beleszólásuk abba, ha a feleségük asszonytársat
hozott a házhoz. Bár köztük sem volt nagyon gyakori ez a dolog.
- Colavaere ezentúl gazdálkodni fog - vetette oda Rand. Úgy pislogtak rá,
mintha azt hinnék, csak tréfál. - A Naptrón ismét üres, és csak Elayne-re vár.
Gondolkozott azon, hogy az Egyetlen Hatalommal védje a szobát az
esetleges hallgatózók ellen, de egy efféle védelmet bárki felismerhetett volna,
aki tudja, mit keressen, és ha egyszer megtalálta, akkor most már biztosra
vehetné, hogy a szobában fontos és érdekes dolgok hangzanak el. Nos,
minden, ami ma este itt szóba kerülhet, hamarosan úgyis szóbeszéd tárgya
lesz a tengertől egész a Sárkányfalig.
Fedwin már a csuklóját dörzsölgette, miközben Jalani visszacsúsztatta a
helyére a kését. Senki nem figyelt rájuk, mindenki csak Randet nézte. Rand
élesen Nerileára pillantott, miközben megrángatta összekötött kezét, hogy
oldozzák ki végre. Sulin elvágta a kötelet.
- Nem tudtam, hogy egy ilyen családi kupaktanács közepére csöppenek -
mondta Rand. Nerilea zavartan pislogott rá, de a többieknek arcizma sem
rezdült.
- Majd ha egyszer megházasodsz - suttogta Davram mosolyogva -, rájössz,
hogy nagyon meg kell válogatnod azokat a dolgokat, amiket el akarsz titkolni
a feleséged elől.
Deira ránézett, és felhúzta az orrát.
- A feleség pompás dolog - nevette Bael -, egész addig, amíg nem mondasz
el neki túl sok mindent.
Dorindha mosolyogva túrt a férje hajába, aztán megrántotta Bael fejét,
mintha le akarná tépni a nyakáról. Melaine megtörölte apró késecskéjét nehéz
szoknyájában, és visszatette a hüvelybe. A két asszony egymásra nevetett
Bael feje fölött. A férfi morogva dörzsölte meg a vállát, ahol egy kis vércsepp
csúfította el a cadin'sort. Deira elgondolkozva bólintott, alighanem tetszett
neki az ötlet.
- Egy nőt sem tudnék annyira gyűlölni, hogy azt kívánjam neki, legyen az
Újjászületett Sárkány felesége - válaszolta Rand hidegen. A hirtelen beálló
csend olyan sűrű volt, hogy akár neki is lehetett volna támaszkodni.
Megpróbálta megfékezni a dühét. Számítania kellett volna a dologra.
Melaine nem csak Tudós Asszony volt, de Álomjáró is, akárcsak Bair és
Amys. Többek között beszélni is tudtak egymással és a többi Tudós
Asszonnyal álmukban. Hasznos dolog, bár neki csak egyszer voltak
hajlandóak segíteni vele. Ez csak a Tudós Asszonyok dolga volt. Nem csoda,
hogy Melaine mindent szinte azonnal megtudott. Az sem csoda, hogy mindezt
továbbadta Dorindhának, akár a Tudós Asszonyok dolga volt, akár nem. A két
asszony mintha egyszerre lett volna egymás legjobb barátnője és ikertestvére.
Amint Melaine elmesélte Baelnek, hogy Randet elrabolták, az aiel törzsfő
továbbadta a hírt Bashere-nek, és ha Bashere tudta, mi a helyzet, éppúgy nem
titkolhatta el a felesége elől, mint azt, hogy esetleg rájuk gyulladt a ház.
Lépésről lépésre megfékezte a benne tomboló haragot.
- Elayne megérkezett már? - Rand igyekezett ezt úgy kérdezni, mintha a
válasz nem érdekelné különösebben, de nem sikerült. Mindegy. A személyes
dolgokon kívül is épp elég oka volt, hogy emiatt izguljon. Bár Andor nem volt
olyan nyugtalan, mint Cairhien, mindkét országban Elayne megkoronázása
hozná meg a leggyorsabban a békét. Más talán meg sem hozhatná.
- Még nem - vonta meg a vállát Bael -, bár hallottunk híreket egy aes sedai
hadseregről Észak-Murandyból vagy Altarából. Ez akár az ifjú Mat is lehet, és
a Vörös Kéz Bandája, a lányörökössel és azokkal az aes sedai-okkal, akik
Siuan Sanche leváltásakor hagyták ott a Tornyot.
Rand megdörzsölte a csuklóját ott, ahol a kötelek belevágtak. Az egész
rabruhás tettetés csak azért volt, mert azt hitte, Elayne talán már a palotában
van. Elayne és Aviendha. Hogy ők ne tudjanak arról, hogy itt járt. Hogy talán
titokban megleshesse őket. Talán... Ostoba volt, és nem csak talán.
- Azt akarod, hogy azok a nővérek is hűséget esküdjenek neked? - Deira
hangja majdnem olyan fagyos volt, mint a tekintete. Nem kedvelte Randet.
Szerinte a fiú olyasmibe rángatta bele a férjét, ami alighanem a biztos bukásba
vezet. Attól félt, Davram Bashere feje Tar Valon falaira lesz kitűzve, mint
valami elrettentő, érdekes hadizsákmány. - A Fehér Torony nem nyugszik
bele, ha ilyesmire kényszeríted a tagjait.
Rand meghajolt felé, és nem érdekelte, hogy vajon gúnynak veszi-e
gesztusát az asszony. Deira ni Ghaline t'Bashere sosem szólította egyik címe
vagy rangja szerint sem, és a nevét sem használta. Úgy beszélt vele, mint egy
megbízhatatlan és ostoba szolgával.
- Ha hűséget akarnak esküdni, elfogadom. Kétlem, hogy bármelyikük is
őszintén visszavágyna Tar Valonba, amíg ott Elaida az úr. Ha nem akarnak
hűséget fogadni nekem, mehetnek, amerre látnak, tehetnek, amit akarnak,
egész addig, amíg nem fordulnak ellenem.
- A Fehér Torony ellened fordult - mondta Bael, és a térdére támaszkodva
közelebb hajolt. Kék szeme pillantásához képest Deira hangja meleg volt és
barátságos. - Ha valaki egyszer ellened tör, az újra és újra megtámad. Kivéve,
ha megállítod. A lándzsáim oda mennek, ahova a car'a'carn vezeti őket.
Melaine is bólintott. Ha teheti, valószínűleg minden egyes aes sedai-t
elvágott volna az Egyetlen Hatalomtól, és térden állva őriztette volna őket.
Esetleg gúzsba kötve. De most Dorindha is bólintott, és Sulin is. Bashere is
elgondolkozva gyúrta dús bajuszát. Rand nem tudta, hogy sírjon-e vagy
nevessen.
- Nem gondoljátok, hogy így is van épp elég bajom? Nem hiányzik még az
is, hogy a Fehér Torony ellen kelljen harcba vinnem az embereket. Elaida
megpróbált elkapni, de nem sikerült neki. - Eszébe jutott, ahogy a föld
felrobban, és tűz, sár és emberi végtagok záporoznak az égből. Ahogy hollók
és keselyűk lakomáznak az elesetteken. Hányan halhattak meg? - Ha van
annyi esze, hogy békén hagyjon, én nem támadom meg.
De azt ne kérjék tőle, hogy megbízzon az aes sedai-okban. A láda. Megrázta
a fejét. Csak félig volt tudatában annak, hogy Lews Therin a sötétség és a
szomjúság miatt siránkozik. Nem kell törődnie ezekkel a dolgokkal, nem
engedheti meg magának, hogy még ezzel is törődjön, de nem is felejtheti el,
ami történt. És nem bízhat bennük.
Ott hagyta Baelt és Bashere-t, akik heves vitába bonyolódtak, hogy vajon
Elaidának van-e annyi esze, hogy feladja a Rand elfogására tett kísérleteket.
Egy térképektől roskadozó asztalhoz lépett. A falakon a szőnyegek Andor
Fehér Oroszlánjának dicső csatáit ábrázolták. Láthatóan Bael és Bashere
ebben a szobában szokták kidolgozni a terveiket. Rövid keresgélés után
megtalálta azt a térképet, amelyet keresett. A jókora tekercs Andort mutatta a
Ködhegységtől az Erinin folyóig. Rajta voltak az ország déli szomszédai is:
Ghealdan, Murandy és Altara.
- Azok a nők, akik a fagyilkosok országában a mi foglyaink, már nem
okoznak több gondot - mondta Melaine, feltehetően valami olyasmire
válaszul, amit Rand nem hallott a térkép tanulmányozása közben. - A
többieknek miért hagynánk?
- Megtesszük, amit kell, Deira t'Bashere - mondta Dorindha nyugodtan.
Rand még sosem látta ingerültnek. Alighanem a nőnek sikerült mindig
higgadtnak maradnia. - Ne veszítsd el a bátorságodat, és oda érkezünk, ahova
mennünk kellett.
- Ha leveted magad egy szikláról - válaszolta Deira -, már csak a bátorságod
marad, amit még nem veszítettél el. No meg a remény, hogy valaki véletlenül
ottfelejtett egy szénaboglyát a szirt alatt.
Davram felnevetett, mintha a felesége valami mulatságosat mondott volna.
Bár a nő, a hangja alapján, nem tréfálkozott.
Rand kiterítette a térképet, és a négy sarkát tintatartókkal és
homokdobozkákkal fogta le. Arasszal lemérte a távolságokat. Ha Mat valóban
még csak Altarában vagy Murandyban van, nem halad valami gyorsan. Pedig
milyen büszke volt arra, hogy a Banda milyen sebesen menetel. Talán az aes
sedai-ok lassították le a szolgákkal és a szekerekkel. Talán több nővér követi,
mint amennyire Rand számított. Észrevette, hogy a keze ökölbe szorult, és
nagy nehezen kiengedte az ujjait. Szüksége volt Elayne-re. Hogy végre Andor
és Cairhien trónjára üljön, és mindkét országban rend legyen, csak ezért
kellett neki. Csak ezért. És Aviendha... Rá nem volt szüksége, cseppet sem, és
a lány arról is egyértelműen biztosította, hogy neki sincs szüksége a fiúra.
Biztonságban van, amíg nincs mellette. Mindketten biztonságban vannak, ha
olyan messze küldi őket magától, amilyen messze csak lehet. A Fényre, ha
csak egy pillanatig láthatná őket! Matre is szüksége van, ha Perrin így
megmakacsolja magát. Nem értette, Mat hogyan lett hirtelen ilyen megbízható
szakértő a csaták és hadjáratok dolgában, de még Bashere is tisztelettel
emlegette a fiú javaslatait. Már ami a háborút illette, és nem valami mást.
- Úgy bántak vele, mintha da'tsang lenne - morogta Sulin, és a többi
Hajadon is felmordult szavára.
- Tudjuk - mondta Melaine keményen -, nincs becsületük.
- Tényleg nem tesz semmit azok után, amit most elmeséltetek? - kérdezte
Deira hitetlenkedve.
A térkép nem mutatta Illiant, a város ahhoz túlságosan is délen volt - az
asztalon heverő térképek egyikére sem fért rá a távoli ország -, de Rand keze
végigsiklott Murandy felett, és képzeletében továbbvitte, át a Doirloni
dombságon, ami épp hogy csak Illian határain belül feküdt. A dombok közt
húzódó erődítmények között egyetlen hódító hadsereg sem tudott áttörni. És
onnan vagy kétszázötven mérföldre keletre, a Maredói síkságon túl, egy
akkora hadsereg, amekkorát azóta nem látott a világ, hogy Tar Valon alatt
összegyűltek a nemzetek seregei az aiel háborúban, talán azóta nem volt ilyen
sereg, hogy Sasszárny Artur meghódította a világot. Tear, Cairhien és az
aielek: mind arra várnak, hogy elfoglalják Illiant. Ha Perrin nem vállalja, hogy
vezeti a sereget, majd Mat megteszi. Csak ki ne fussanak az időből. Sosem
volt elég ideje.
- Vér és hamu - morogta Davram -, ezt eddig nem mondtad, Melaine.
Caraline úrnő és Toram nagyúr a város előtt táboroznak, és velük van Darlin
nagyúr is? Nem hinném, hogy véletlenül találkoztak csak össze, épp ebben a
pillanatban. Egészen biztos, hogy nem. Bárkié lesz is a hatalom Cairhienben,
egy jókora kígyófészket tudhat az ajtajában.
- Hadd táncoljanak az algai'd'siswaik - válaszolta Bael. - A döglött kígyók
nem marnak.
Sammael mindig is a védekezésben volt a legjobb. Ezt Lews Therin emlékei
közül szedte, még az Árnyék Háborújának idejéből. Két ember egyetlen
koponyában. Talán számíthatott volna rá, hogy néha összekeverednek az
emlékeik. Vajon Lews Therinnek eszébe jut-e néha, milyen érzés birkát
nyírni, tűzifát hasogatni és csirkéket etetni? Valahol halkan, mélyen hallotta,
hogy őrjöng, hogy ölhessen, hogy pusztíthasson. A Kitaszítottak említése
általában elvette azt a kevés józan eszét is.
- Deira t'Bashere jól beszél - mondta Bael -, most már nem térhetünk le az
utunkról addig, amíg el nem pusztítottuk az ellenségeinket, vagy amíg ők el
nem pusztítottak minket.
- Én nem egészen így értettem - válaszolta Deira szárazon. - De igazad van.
Most már nincs más választásunk. Amíg el nem pusztítottuk az
ellenségeinket, vagy amíg ők el nem pusztítottak minket.
Halál, pusztítás és őrület kavargott Rand fejében, miközben a térképet
tanulmányozta. Sammael azon nyomban az erődökben terem, ha az ellenség
megpróbál betörni. Sammael, egy Kitaszított erejével és a Legendák Korának
minden tudásával. Brend nagyúr, ahogy mostanában hívatja magát, a Kilencek
Tanácsának egyik tagja. És azok is Brend nagyúrnak hívták, akik nem akarták
elismerni, hogy a Kitaszítottak kiszabadultak. De Rand tudta, kicsoda. Lews
Therin emlékeivel felvértezve azt is tudta, hogy néz ki Sammael, és ismerte
minden gondolatát.
- Mit akar Dyelin Taravin Naean Arawnnal és Elenia Saranddal? - kérdezte
Dorindha. - Be kell vallanom, hogy egyáltalán nem értem, miért záratta őket
börtönbe.
- Bármit csinál is velük, egy cseppet sem számít - mondta Davram. - Engem
az zavar, hogy egyfolytában azoknak az aes sedai-oknak a nyakán lóg.
- Dyelin Taravin egy ostoba bolond - motyogta Melaine -, elhiszi, hogy a
car'a'carn meghajolt az Amyrlin Trón akarata előtt. Megfésülködni sem mer
azoknak az aes sedai-oknak az engedélye nélkül.
- Félreismered - mondta Deira higgadtan. - Dyelin elég erős ahhoz, hogy
elkormányozza Andort. Ezt bebizonyította Aringillben. Persze, hogy hallgat
az aes sedai-okra, hiszen csak egy bolond nem venné számításba, amit a
nővérek mondanak, de az, hogy meghallgatja őket, nem jelenti azt, hogy
mindenben nekik engedelmeskedik.
 Újra át kell kutattatni a Dumai Kútjától elhozott szekereket is. A kis kövér
fickót ábrázoló angrealnak ott kell lennie valamelyikben. A nővérek közül,
akiket nem sikerült elkapnia, egyik sem sejthette, mi az. Nem vihették el,
hacsak nem azért, hogy legyen valami kis emléktárgyuk az Újjászületett
Sárkánytól. Nem. Ott kellett lennie valamelyik szekéren. Azzal a kezében
több, mint méltó ellenfele lehetett bármelyik Kitaszítottnak. Anélkül... Halál,
pusztítás és őrület.
Hirtelen eljutott hozzá az, amiről a többiek beszéltek.
- Miről van szó? - kérdezte élesen, és elfordult az elefántcsont berakásos
asztaltól.
Meglepett arcok fordultak felé. Jonan, aki eddig álmosan támasztotta az
ajtófélfát, sietve kihúzta magát. A csendben guggoló Hajadonok is hirtelen
nagyon éberek lettek. Eddig halkan pletykálkodtak maguk között, most pedig
már ők is figyelték minden mozdulatát.
Melaine az egyik elefántcsont nyakláncával játszadozott. Davramra és
Baelre pillantott, aztán belekezdett, mielőtt még bárki más megszólalhatott
volna.
- Kilenc aes sedai lakik az Ezüst Hattyú nevű fogadóban, abban a
városrészben, amelyet Davram Bashere újvárosnak hív. - A „fogadót" és a
„várost" is érdekes hangsúllyal ejtette ki. Mielőtt átkeltek a Sárkányfalon,
ezeket a fogalmakat csak könyvből ismerte. - Bael is, és ő is azt mondják,
hogy békén kell hagynunk őket, amíg nem ártanak neked. Azt hiszem, Rand
al'Thor, te többet tudsz náluk arról, hogy mennyire érdemes az aes sedai-
okban bízni.
- Az én hibám - sóhajtott fel Bashere -, már ha ez hiba. Bár fogalmam sincs
róla, Melaine szerint mit kéne tennem. Nyolc nővér érkezett az Ezüst
Hattyúba úgy egy hónapja, nem sokkal azután, hogy te elmentél. Néha jár erre
rajtuk kívül is egy-két aes sedai, de egyszerre sosincsenek tíznél többen.
Maguk közt maradnak, nem okoznak semmi gondot, és nem kérdezgetnek
semmiről, legalábbis sem Bael, sem pedig én nem tudunk ilyesmiről. Néhány
Piros nővér is járt a városban, kétszer voltak itt. Az Ezüst Hattyúban lakóknak
mind van őrzőjük, de ezeknek nincs. Ebből gondoltam, hogy csak Pirosak
lehetnek. Ketten vagy hárman jönnek, a Fekete Toronyba tartó férfiak után
kérdezősködnek, és egy-két nap múlva eltűnnek. Azt hiszem, nem tudtak meg
túl sok hasznosat. A Fekete Torony legalább olyan jól őrzi a titkait, mint egy
ostromlott vár. Egyikük sem okozott nagy felzúdulást, és én nem akartam
beléjük kötni, ha nem feltétlenül szükséges.
- Nem erre gondoltam - mondta Rand lassan.
Leült a Bashere-rel szemközt álló székbe, és olyan erősen megmarkolta a
karfát, hogy belesajdult a keze. Aes sedai-ok gyülekeznek Caemlynben. Aes
sedai-ok gyülekeznek Cairhienben. Véletlen egybeesés? Lews Therin hangja,
mint valami távoli mennydörgés, halált és árulást károgott. Figyelmeztetnie
kéne Taimot. Nem az Ezüst Hattyúban lakó aes sedai-okról - azokról nyilván
már ő is tudott; de akkor miért nem említette? - hanem hogy ne engedje a
közelükbe az asha'maneket, ne engedje össze őket. Ha Dumai Kútja valami
végét jelentette, ez nem jelentheti semmi új kezdetét. Egyre több minden tűnt
kicsúszni a kezéből. Minél elkeseredettebben próbálta megmarkolni őket,
annál gyorsabban csusszantak tova. Előbb vagy utóbb minden kiesik a
kezéből, és apró darabkákra törik. A gondolattól kiszáradt a torka. Thom
Merrilin tanítgatta zsonglőrködni egy kicsit, de sosem ment neki túl jól. Pedig
most nagyon ügyesen kell zsonglőrködnie. Bárcsak megnedvesíthetné
valamivel a torkát.
Észre sem vette, hogy ezt a zárógondolatot hangosan is kimondta, csak
mikor Jalani már felpattant, és a szoba másik végében álló asztalkához lépett,
amelyen magas, karcsú ezüstkancsó állt. Megtöltötte a díszes ezüstkupát, és
mosolyogva odavitte Randnek. Ahogy odaadta, mondott is valamit. Rand
először azt hitte, újabb szidásra kell felkészülnie, de a lány csak ennyit szólt.
- Car'a'carn...
Majd visszament a többi Hajadon mellé. Olyan büszkén lépdelt, mintha
Dorindhát vagy Deirát leste volna eddig. Somara mutatott valamit
jelbeszéddel, mire mindegyik Hajadon arca elvörösödött, és keményen a
szájukba kellett harapniuk, hogy ne robbanjon ki belőlük a nevetés.
Mindegyik Hajadon, kivéve Jalanit, aki csak elvörösödött.
A borpuncs szilvaízű volt. Randnek eszébe jutott, milyen édesek voltak azok
a szilvák, melyek a folyón túli gyümölcsösben teremtek. Gyerekkorában
mennyit mászott a szilvafákra! Hátradöntött fejjel felhajtotta az italt. Voltak
ugyan szilvafák a Folyóközben is, de nem voltak nagy gyümölcsösök, és
semmiképp sem voltak gyümölcsösök valamiféle folyó túlpartján. Tartsd meg
magadnak a mocskos emlékeidet, förmedt Lews Therinre. A férfi lágyan
felnevetett, és vidáman kuncogott magában.
Bashere a Hajadonokra meredt, majd Baelre és feleségeire pillantott.
Mindegyikük olyan mozdulatlan volt, mint egy sziklatömb. Bashere megrázta
a fejét. Jól kijött Baellel, de az aielek szokásait egyáltalán nem értette.
- Mivel nekem senki sem hoz egy kupa bort... - mondta, majd felkelt és az
asztalhoz lépve töltött magának az italból. Jó nagyot kortyolt belőle, a puncs
sötéten csillant őszes bajszán. - Na, ez jólesett ebben a melegben. Taim ezzel
az új toborzási móddal láthatóan mindenkit idecsalt, aki követni szeretné az
Újjászületett Sárkányt. Egész formás kis hadsereget adott tovább nekem
azokból, akikben nincs meg az a képesség, ami az asha'maneknek kell.
Mindegyikük tágra nyílt szemekkel mesél arról, hogy a levegőben megjelent
lyukakon keresztül mászkáltak, de egyikük sem volt soha a Fekete Toronynak
még csak közelében sem. Kipróbálom az ifjú Mat néhány ötletét is.
Rand üres kupájával hessegette el a témát.
- Dyelinről meséljetek. - Ha bármi történne Elayne-nel, a Tavarin házból
való Dyelin lenne a trón jogos tulajdonosa, de Rand elég világosan
megmondta neki, hogy Elayne-t Caemlynbe hozatja. - Ha azt hiszi, hogy övé
lehet az Oroszlános Trón, neki is találok egy vidéki tanyát.
- Hogy megkoronáztatná magát? - kérdezte Deira értetlenül. A férje
hangosan felnevetett.
- Nem értem a vízföldiek szokásait - fűzte hozzá Bael -, de azt hiszem, nem
ezt tette.
- Sőt, épp az ellenkezőjét! - Davram Randhez lépett a kancsóval, és töltött
neki még puncsot. - Néhány túlbuzgó kisebb nemesúr és asszonyság
kifizetődőnek vélte, ha távollétedben kikiáltják királynőnek Aringillben.
Dyelin úrnő gyors választ adott. Négy napon belül felakasztatta a két
leghangosabbat, felségárulás vádjával, amelyet a leányörökös, Elayne
Trakand ellen követtek el. Húsz másikat megkorbácsoltatott.
Elégedetten kuncogott. A felesége lesújtóan szipogott egyet. Ő alighanem
Aringilltől Caemlynig akasztófákat emelt volna az út mentén.
- Akkor mi volt ez az egész, hogy ő uralná Andort? - kérdezte Rand. - És
hogy börtönbe vetette Eleniát és Naeant?
- Ők ketten viszont megpróbálták megkoronáztatni magukat! - Deira szemei
dühösen csillogtak, a hangja hideg volt.
Bashere bólintott. Jóval higgadtabb volt, mint a felesége.
- Épp csak három napja. Amint megtudtuk, hogy Colavaere
megkoronáztatta magát, és azok a pletykák, hogy elhagytad Cairhient és Tar
Valonba tartasz, egyre megalapozottabbnak tűntek. Most, hogy újra megindult
a kereskedelem a két város között, annyi galamb repült Cairhienből
Caemlynbe, hogy szinte járhattál volna a hátukon. - Letette a kancsót, és
visszahevert a hatalmas karosszékbe. - Naean reggel jelentette be az igényét
az Oroszlános Trónra. Elenia délben; és napnyugtára Dyelin, Pelivar és Luan
már mind a kettőt letartóztatta. Másnap reggel régensnek kiáltották ki Dyelint.
Elayne nevében, amíg Elayne meg nem érkezik. Andor nemesi Házainak
többsége támogatja Dyelint. Azt hiszem, sokan szeretnék, ha Dyelin maga
ülne a trónra, de az aringilli eset után még a legmerészebbek is gondosan
ügyelnek arra, mit beszélnek.
Bashere behunyta a fél szemét, és Randre mutatott.
- Téged nem is emlegetnek. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem, erről valaki
nálam bölcsebbet kell megkérdezned.
Deira hűvösen elmosolyodott, és lenézően pislogott.
 - Azok a... talpnyalók... akiknek hagytad, hogy a palotában maradjanak,
azóta már mind elmenekültek a városból is, úgy tűnik. Néhányan Andorból is
kifutottak, ha hihetünk a pletykáknak. Tudnod kell róla, hogy mind vagy
Naeant, vagy Eleniát támogatták.
Rand óvatosan tette le a teli serleget a széke mellé. Csak azért hagyta, hogy
Lir és Arymilla és a hozzájuk hasonlók Caemlynben maradjanak, mert ezzel
akarta rábírni Dyelint és az őt támogatókat, hogy együttműködjenek vele.
Soha nem bízta volna Andort egy Lir nagyúrhoz hasonló alakra. Idővel, és ha
Elayne visszatér, talán minden rendbe jön. De a dolgok egyre gyorsabban és
gyorsabban történtek, egyre gyorsabban örvénylettek ki az ujjai közül. Egy
pár dolgot azért még kézben tartott.
- Fedwin, itt egy asha'man - mondta. - Szükség esetén vele üzenhettek
nekem Cairhienbe.
Melaine-re meredt, aki tettetett érdektelenséggel nézett vissza rá. Deira úgy
tanulmányozta Fedwint, mintha egy döglött patkányt látna, amit valami
túlbuzgó vadászkutya hagyott a kedvenc szőnyegén. Davram és Bael
megértőbbek voltak, Fedwin peckesebben állta a tekintetüket.
- Nem akarom, hogy rajtatok kívül bárki is megtudja, hogy kicsoda -
folyatta Rand. - Senki. Ezért nem viseli a fekete kabátot. Még két asha'mant
hagyok a városban, egyet Semaradrid úrnál, egyet pedig Weiramon nagyúrnál.
Szükségük lesz rájuk, mikor a Doirloni dombságban szembekerülnek
Sammaellel. Nekem egyelőre még Cairhienben kell elrendeznem a dolgokat,
úgy tűnik.
És talán Andorban is.
- Ez azt jelenti, hogy végre harcba küldöd a lándzsákat? - kérdezte Bael. -
Még ma éjjel kiadod a parancsot?
Rand bólintott, és Bashere hangosan felkacagott.
- Nos, erre valami rendes bort kell inni. Mármint kéne, ha nem lenne olyan
átkozott meleg, hogy az ember vére megalvad az ereiben! - A nevetés fintorba
váltott. - Vér és hamu, bárcsak én is mehetnék! Bár gondolom, Caemlynt
megtartanom az Újjászületett Sárkánynak, az is épp elég lesz.
- Mindig ott akarsz lenni, ahol a csupasz acél dönt, drága férjem - mondta
Deira kedvesen.
- Az ötödrész - vetette fel Bael. - Megkapjuk az ötödrészt Illianban, ha
Sammael elbukott?
Aiel szokás szerint a győztesek minden érték ötödét elvitték a fegyverrel
bevett városokból. Rand nem engedte, hogy Caemlynben érvényt szerezzenek
a hagyománynak: nem akart egy kifosztott várost adni Elayne-nek.
- Megkapjátok az ötödrészt - ígérte Rand, de nem Sammaelre vagy Illianra
gondolt. Hozd meg Elayne-t minél hamarabb, Mat! Lews Therin őrült kacaján
keresztül is csak ez töltötte el. Hozd meg minél hamarabb, mert különben rám
omlik Andor és Cairhien is!

Nyolcadik fejezet

A FŐDÍSZ

- Holnap meg kell állnunk! - Egwene óvatosan csúszott arrébb

összecsukható székén, a szék néha akkor is összecsukódott, ha nem akarta. -
Bryne nagyúr szerint a hadseregnek fogytán az élelme. A mi táborunkban
pedig minden fogytán van.
Két magas, vaskos gyertya égett előtte az asztalon. Az asztalt is össze
lehetett csukni, hogy könnyebb legyen elpakolni, de azért jóval stabilabb volt,
mint a szék. A fogadószobájául kijelölt sátorban a két gyertya mellett egy
olajlámpás is világított, a sátor középső tartórúdjának is kis híján a tetejéről
lógott. A halványsárga fény táncolva, libegve világította be a szerény,
foltozott vászonfalakat. Az egész messze nem emlékeztetett az Amyrlin Trón
tar valoni szobáira, de Egwene-t ez egyáltalán nem zavarta. Ami azt illeti, ő
sem volt mindig olyan magabiztos és határozott, mint amilyenek az amyrlinek
szoktak lenni. Nagyon jól tudta, hogy az idegenek többsége még a hétcsíkos
stóla láttán is csak nehezen hinné el, hogy ő az amyrlin. De még akkor is nagy
az esély, hogy azt hinnék, csak valami nagyon ostoba tréfát próbál űzni velük.
Történtek már különös dolgok a Torony fennállása óta - Siuan elég sokat
mesélt a titkos részletekről is -, de egy olyan különös amyrlin nem volt még,
mint ő.
- Négy vagy öt nap sokkal jobb lenne - zsörtölődött Sheriam, miközben az
ölében heverő papírokat böngészte át. Kicsit testes asszony volt, magas
arccsonttal és enyhén ferde vágású zöld szemekkel. Sötétzöld
lovaglóruhájában olyan elegánsnak és parancsolónak tűnt, mintha ő uralná a
terepet, annak ellenére, hogy egy alacsony kis zsámolykán kuporgott az asztal
előtt. Ha kicserélnék a krónikaőri keskeny kék stóláját az amyrlinére,
mindenki elhitte volna, hogy joggal viseli. Néha úgy tűnt, mintha Sheriam
maga is összekeverné, melyik stólát viseli. - Vagy talán ha még hosszabb
időre letáboroznánk. Abból nem lehet baj, ha feltöltjük a készleteinket.
Siuan, aki a másik zsámolyon ücsörgött, alig láthatóan megrázta a fejét, de
Egwene-nek nem kellett látnia, hogy tudja, mi a helyes.
- Egy nap.
 Lehet, hogy még csak tizennyolc éves, és nincs meg benne egy amyrlin
fenségessége, de megvolt a magához való esze. A legtöbb nővér két kézzel
kapna az alkalmon, hogy végre megállnak - ami azt illeti, a legtöbb Ülnök is -,
de ha egyszer letelepednek, talán soha többet nem lehet indulásra bírni őket.
Sheriam szólni próbált.
- Egy nap, lányom - mondta Egwene határozottan.
Bármit gondolt is Sheriam, a valóságban Sheriam Bayanar volt a Krónikaőr,
és Egwene al'Vere az amyrlin. Bárcsak ő is ráébredne végre! És a Torony
Csarnoka. Ők még Sheriamnál is makacsabbak voltak. Legszívesebben törve-
zúzva mutatta volna ki az indulatait, de az elmúlt másfél hónapban már épp
elég alaposan megtanulta, hogy ennél sokkal nagyobb provokációkra is
mosolyogva, lágy hangon válaszoljon.
- Ha tovább maradnánk, lepusztítanánk az egész vidéket. Nem akarom, hogy
az itteniek éhezzenek miattunk. Másrészről pedig ha túl sokat veszünk el
tőlük, még ha jól megfizetjük is, egyre több gondunk lesz velük.
- Elrabolnák a nyájainkat és a csordáinkat, és meglopnák a készleteinket -
suttogta Siuan. Szürke nadrágszoknyáját nézegette, nem nézett egyikükre
sem, mintha csak magában beszélne. - Éjszakánként megtámadnák az
őreinket, és felgyújtanának mindent, amit csak tudnak. Rossz ötlet. Az éhes
emberek pillanatok alatt elkeseredett csürhévé válnak.
Bryne nagyúr is épp ezeket az okokat sorolta fel Egwene-nek, majdnem
ugyanezekkel a szavakkal.
A lánghajú asszony éles pillantással jutalmazta Siuan közbevetését. A
legtöbb nővér nem tudta, mit kezdjen Siuannal. Talán az ő arcát ismerték a
legtöbben a táborban. Elég fiatalnak tűnt ahhoz, hogy egy beavatott vagy egy
novícia ruháját viselhesse. Ez az elcsendesítés egyik mellékhatása volt, bár
nem sokan tudtak róla. Siuan egy lépést sem tehetett meg anélkül, hogy a
nővérek ne bámultak volna a képébe. Nemrég még ő volt az amyrlin, de
letaszították és örökre elvágták a saidartól, majd Meggyógyították és régi
képességeinek legalább egy részét visszakapta, holott mindenki tudta, hogy ez
lehetetlen. A legtöbben örömmel üdvözölték újra a soraik között, egyrészt,
mert ismerték, másrészt, mert gyógyulása minden nővérnek reményt adott,
hogy az elcsendesítés, amit az aes sedai-ok a halálnál is rosszabbnak véltek,
nem visszafordíthatatlan. De nagyon sokan leereszkedően vagy langyos
nemtetszéssel kezelték, mert őt okolták a Torony megosztottsága miatt.
Sheriam azok közé tartozott, akik úgy vélték, Siuan megtaníthatná az új
amyrlint a viselkedés szabályaira, és mindarra, amire egy amyrlinnek
szüksége lehet, bármennyire rossz képet vág is a dologhoz, és meg nem
szólalna magától, csak ha külön kérik. Hiába Gyógyították meg, többé nem ő
volt az amyrlin és az Egyetlen Hatalomban sem volt olyan erős, mint egykor
volt. Az aes sedai-ok szerint nem volt kegyetlenség az új amyrlin mellé
rendelni. Ami elmúlt, elmúlt, ami most van, az van, és el kell fogadni. Minden
más csak szenvedést hozhat. Az aes sedai-ok általában nagyon nehezen
fogadták el a változást, de ha egyszer mégis megtették, akkor úgy tűnt nekik,
mintha a világ kezdetétől úgy lett volna, ahogy most van.
- Egy nap, Anya, ahogy mondod.
Sheriam sóhajtva mondta ki a szavakat, és meghajtotta a fejét Egwene előtt.
A lány tudta, hogy nem a beleegyezés jeléül hajolt meg Sheriam, hanem hogy
elrejtse az elégedetlen kis fintort, melyet Egwene makacssága miatt vágott. El
kellett viselnie a fintort, ha beleegyezés követte. Nem nagyon volt más
választása, mint hogy elviselje.
Siuan is meghajolt. Ő egy gúnyos kis mosolyt rejtett el. Bármelyik nővért
kijelölhették bármilyen feladatra, de a társadalmi ranglétra elég merev volt az
aes sedai-oknál, és Siuan jóval lejjebb állt rajta, mint akár csak egy éve. Ez
volt az egyik oka a mosolyra.
Siuan ölében legalább annyi papír hevert, mint Sheriaméban, vagy mint
Egwene előtt az asztalon. Jelentések. Mindenről. A gyertyák számáról
éppúgy, mint arról, hogy hány zsák bab maradt, vagy milyen állapotban
vannak az aes sedai táborban a lovak. És ugyanezek a jelentések Bryne
nagyúr táboráról is. A hadsereg az aes sedai-ok tábora körül verte fel saját
táborát. A katonák gyűrűje talán húsz lépésnyire volt a nővérektől, de a
legtöbben úgy viselkedtek, mintha a sereg több mérföldre lenne tőlük.
Meglepő módon Bryne nagyúr is legalább annyira örült ennek a
megosztottságnak, mint a nővérek. Az aes sedai-ok nem akarták, hogy a
sátraik között kószáljanak a katonák. Úgy gondolták, mindegyik mosdatlan,
írástudatlan gazember, enyves kezű tolvaj - és a katonák legalább ilyen
határozottan tiltakoztak az ellen, hogy aes sedai-ok járkáljanak a táborukban,
bár nagyon bölcsen titokban tartották, hogy mi is a nővérekkel a bajuk. Tar
Valon felé meneteltek, hogy megdöntsék a bitorló Elaida uralmát, és Egwene-
t tegyék meg az igazi amyrlinnek, de a seregben a legtöbb férfi mégis
kényelmetlenül érezte magát az aes sedai-ok közelében. És a legtöbb asszony
is osztotta zavarukat.
Sheriam, mint az amyrlin Krónikaőre, szívesen levette volna Egwene
válláról ezeknek a jelentéktelen dolgoknak a terhét. Épp elégszer mondta már,
és részletesen el is magyarázta, hogy ezek az ügyek milyen jelentéktelenek, és
hogy az amyrlinnek nem kellene ilyen hétköznapi apróságokkal törődnie.
Siuan viszont azt tartotta, hogy egy jó amyrlin ezekre is figyelmet fordít.
Ezzel nem teszi a jelentéseket készítő nővérek és írnokok munkáját
feleslegessé, hanem csak ellenőrzi, hogy minden rendben van-e. Egwene így
pontosan tudta, mi történik és mit kell tennie, még mielőtt valaki
kétségbeesetten rohant hozzá, mert már válságosra fordult a helyzet. Érezni
kell, hogy fúj a szél, mondta ilyenkor Siuan. Hetekig tartott, míg Egwene
elérte, hogy valóban megkaphassa ezeket a jelentéseket, és biztos volt benne,
hogy ha átengedné őket Sheriamnak, soha többé nem tudna meg semmit arról,
ami a táborban folyik, csak mikor már elsimították a gondokat. Már ha
egyáltalán tájékoztatnák.
Csend borult a sátorra, ahogy mind a hárman a következő papírlap fölé
hajoltak.
Nem voltak egyedül. Chesa a sátor egyik sarkában üldögélt egy párnán.
- Ez a kevés fény nagyon rontja a szemet - morogta magában, és közelebb
emelte Egwene egyik selyemharisnyáját, amelyet épp elszántan foltozott. -
Sosem rontanám ilyen sötétben olvasással a szemem.
Egwene csillogó szemű, vidám mosolyú, tömzsi kis szobalánya mindig úgy
próbálta meg álcázni az amyrlinnek szánt tanácsait, mintha csak magában
beszélne. Néha úgy tűnt, mintha nem alig két hónapja lenne Egwene
szolgálatában, hanem húsz éve, és mintha nem csak kétszer olyan idős lenne,
mint a lány, hanem a nagyanyjánál is vénebb. Egwene úgy gondolta, most
este leginkább azért morog olyan sokat, mert zavarja a csend. A táborban
nagy volt a feszültség, mióta Logain megszökött. A férfi tudott fókuszálni, de
leárnyékolták és őrök vigyáztak rá - mégis köddé vált. Mindenki azon
töprengett, vajon hogy szökött el, hol lehet, és mit fog most csinálni. Egwene
még a többieknél is jobban kívánta, bárcsak tudná, Logain Ablar hova ment.
Sheriam hangosan lecsapta a kezében tartott papírokat, és dühösen Chesára
nézett. Nem értette, Egwene hogyan engedheti, hogy a szobalánya is jelen
legyen ezeken a megbeszéléseken, és azt még kevésbé fogta fel, hogy miért
nem inti csendre, mikor ilyesmivel zavarja meg őket. Talán sosem jutott az
eszébe, hogy Chesa jelenléte és ostoba közbeszólásai nem egyszer annyira
kihozták a sodrából, hogy Egwene könnyebben keresztülvihette saját
elképzeléseit, vagy kisebb ellenállásra kellett számítania, ha nem akarta
elfogadni Sheriam egyik tanácsát, esetleg késleltetni akart egy, a Krónikaőr
szerint halaszthatatlan döntést. Chesa még annyira sem sejtette, hogy miért
van itt, mint Sheriam. Bocsánatkérően rámosolygott a Krónikaőrre, majd
motyogva tovább foltozta Egwene harisnyáit.
- Ha folytatjuk, Anya - mondta Sheriam hűvösen -, talán hajnalra végzünk
ezzel a kupaccal.
Egwene már egy újabb papírt tartott a kezében. Megdörzsölte a halántékát.
Chesának igaza lehetett a kevés fénnyel kapcsolatban. Megint fájni kezdett a
feje. De persze az is lehet, hogy nem a fény fájdította meg, hanem a jelentés,
amelyet épp olvasott. Arról volt benne szó, hogy mennyi pénzük maradt. A
mesékben sosem kellett azt számolgatni, a hősök miből fizetik ki a
hadsereget. A jelentéshez két Ülnök jegyzeteit is hozzácsatolták. Romanda és
Lelaine azt javasolták, hogy a katonák zsoldját ritkábban fizessék ki, és
persze, hogy kevesebbet adjanak nekik. Ez legalább annyival több volt
egyszerű javaslatnál, mint amennyivel Romanda és Lelaine több volt a
Csarnok egyszerű Ülnökénél. A legtöbb Ülnök azt csinálta, amit ezek ketten
mondtak nekik. Még szerencse, hogy nem az összes Ülnök. Bár Egwene így is
csak egyetlenegyben bízhatott meg úgy ahogy, és Delana sem követte mindig
az ő tanácsait. Romanda és Lelaine ritkán értett egyet bármiben is, de
rosszabbat nem is választhattak volna. A katonák némelyike ugyan esküt tett,
hogy elkergeti Elaidát, de a többségük mégiscsak a pénzért követte őket, és
talán a fosztogatás reményében.
- A katonákat éppúgy ki kell fizetni, mint eddig - mondta Egwene, és
összegyűrte a két jelentést. Nem hagyja, hogy a hadserege felbomoljon, és azt
sem hagyja, hogy a katonák fosztogatásból pótolják a zsoldot.
- Ahogy kívánod, Anya. - Sheriam tekintete elégedetten csillogott.
Nyilván tudta, miféle nehézségekbe ütközik a dolog - bárki, aki azt hitte,
hogy az asszony nem venné fel a versenyt a legokosabb férfiakkal, csúnyán
ráfázott volna -, de neki is voltak hibái. Ha Romanda vagy Lelaine azt
mondták, hogy reggel van, Sheriam akkor is azt mondja, hogy este, ha látja,
hogy nincs igaza. Régebben neki is legalább olyan nagy befolyása volt a
Csarnok Ülnökeire, mint nekik, de Romanda és Lelaine összefogtak ellene.
Persze az ellenkezője is igaz volt: azok ketten gondolkozás nélkül mindenben
Sheriam ellen szavaztak. Néha ez az ellentét kifejezetten jól jött Egwene-nek.
A lány ingerülten dobolt az ujjaival az asztalon, de ahogy észrevette, mit
csinál, abba is hagyta. A pénzt elő kell teremtenie - valahonnan, valahogy -,
de Sheriam ne lássa, hogy ez ekkora gondot okoz neki.
- Be fog válni az új nő - motyogta Chesa, tűvel a kezében -, a teariek persze
nagyon beképzeltek, de Selame tudja, mire van szüksége egy ilyen finom
úrhölgynek. Merivel ketten pedig hamar letörjük a szarvát.
Sheriam ingerülten forgatta a szemét.
Egwene elmosolyodott magában. Egwene al'Vere, három szolgálólánnyal.
Majdnem olyan hihetetlen, mint a hétcsíkos stóla a vállán. De a mosoly csak
egy pillanatra maradt. A szolgálólányoknak is kellett fizetni. Harmincezer
katona zsoldjához képest ugyan elenyészően keveset, és hát az amyrlin nem
moshatta a tulajdon fehérneműjét, és nem foltozhatta maga a ruháit, de neki
bőven elég lett volna Chesa. Alig egy hete azonban Romanda úgy döntött,
hogy az amyrlin nem érheti be egy szolgával, és az egyik faluban meghúzódó
menekültek közül kiválasztotta Merit. Nehogy lemaradjon, Lelaine még aznap
előállt Selame-mel. Mielőtt Egwene-nek szóltak volna, a két új szolgálólányt
már be is költöztették Chesa aprócska sátrába.
 Az egész elképzelés nem tetszett neki: három szolgálólány, miközben arra
sincs pénzük, hogy félútig kifizessék a Tar Valon alá tartó sereget, és ráadásul
még csak nem is szóltak, hogy Chesa mellé kerestek még két nőt! És a
tetejébe volt még egy szolgálólánya, bár az nem kapott egy petákot sem.
Legalábbis mindenki azt hitte, hogy Marigan is az amyrlin szolgálólánya.
Az asztal lapja alatt érezte a kis övtarsolyt, érezte a benne lapuló karkötőt.
Többet kellett volna hordania, ez lett volna a kötelessége. Az ölébe ejtette a
kezét, kihúzta a karkötőt, és rácsúsztatta a csuklójára. A vékony ezüstkarika
ügyes kis zárját nem lehetett észrevenni, ha egyszer összecsukta. Az Egyetlen
Hatalom segítségével készítették, és könnyedén Egwene karjára simult. A
lány legszívesebben azon nyomban újra letépte volna.
Érzelmek áramlottak az agyának egyik rejtett zugába, érzelmek és
valamiféle tudatosság kis csomagja. Ő legalábbis mindig így érezte. Bár ez az
egész nem csak érzéki csalódás volt, vagy képzelődés. A karkötő egy a'dam
egyik fele volt, és szorosan összekötötte azzal a nővel, aki a másik felét
viselte, és aki az ezüst nyakláncot sosem tudta volna magától leszedni a
tulajdon nyakáról. A saidar megérintése nélkül is tökéletes kört alakítottak, és
a karkötő segítségével mindig Egwene uralta a párost. „Marigan" már aludt, a
lába sajgott az egész napos gyalogolástól és az előző hetek menetelésétől, de
még álmában is a félelem áradt a legerősebben Egwene felé az a'damon át.
Még a gyűlölet is csak néha közelítette meg a félelem erejét. Egwene nem
szerette hordani az a'damot, zavarta a másik folyamatos rettegése, azonkívül ő
is épp eleget hordta az a'dam másik felét, a nyakláncot, a seanchanok
fogságában. És a tetejébe pontosan tudta, ki az az asszony a lánc másik végén.
Egyetlen gondolatával sem akart azonosulni.
A táborban csak hárman tudták, hogy Moghedien fogoly, és hogy itt, az aes
sedai-ok között őrzik. Ha kiderülne, Moghedient pillanatokon belül bíróság
elé állítanák, elcsendesítenék és kivégeznék. Ha kiderülne, Egwene is
alighanem hamarosan követné a példáját, és Siuan és Leane is. Ők ismerték
még „Marigan" titkát. A legjobb esetben is elvennék tőle a stólát.
Ugyanakkor bármilyen igazságos lenne is, ha elvennék tőle a stólát, és
elcsendesítenék, nagyon valószínűtlen, hogy így döntenének. Azt tanították
neki, hogy a legbölcsebb aes sedai-ok közül választják ki az amyrlint, de most
már tudta, hogy ez nem egészen van így. Az amyrlin megválasztása közül
legalább annyi áskálódás és ígérgetés volt, mint Folyóközben a polgármester-
választásokon. Ugyan Emondmezőn senki sem mert volna indulni Egwene
apja ellen, de hallotta, hogyan mennek ezek a dolgok Tarenrévben és
Lovasdon. Siuan csak azért lett amyrlin, mert előtte három amyrlin is a
választását követő két éven belül meghalt. A Csarnok egészséges, fiatal nőt
akart a Torony élére. Legalább olyan udvariatlanság volt egy nővért a koráról
kérdezni, mint pofon vágni, de Egwene lassan kezdte felmérni, milyen sokáig
éltek az aes sedai-ok. Ritkán választottak Ülnöknek valakit, aki nem viselte
már legalább hetven vagy nyolcvan éve a kendőt, és az amyrlineknél még
hosszabb időt vártak el. Még sokkal hosszabbat. Mikor hát a Csarnok nem
tudott döntésre jutni négy olyan jelölt között, akik még csak ötven éve nyerték
el a kendőjüket, és Sealne Herimon a Fehér ajahból felvetette egy olyan nő
nevét, aki még csak tíz éve kapta meg a kendőt, legalább annyira a
kimerültség döntött Siuan javára, mint az, hogy mindenki tudta, milyen ügyes
vezető és milyen jól intézi a bonyolult és az unalmas ügyeket egyaránt.
És Egwene al'Vere, aki a legtöbbjük szerint örülhetne, hogy ilyen fiatalon
egyáltalán a novíciaságig vitte, nem kellene, hogy magasabbra törjön. Ő csak
egy könnyen irányítható dísz, egy gyerek, aki ugyanabban a faluban nőtt fel,
mint Rand al'Thor. Ennek a ténynek alighanem óriási szerepe volt a
megválasztásában. Nem vennék vissza tőle a stólát, de még azt a kevés kis
önálló hatalmát is elvennék tőle, amit nagy nehezen megszerzett. Romanda,
Lelaine és Sheriam alighanem összeverekednének azon, hogy melyiküknek
kellene a nyakánál fogva irányítani.
- Ez éppolyan, mint az a karkötő, amelyet Elayne hordott. - Sheriam ölében
zizegve gyűrődtek össze a papírok, ahogy az asszony közelebb hajolt, hogy
jól lássa Egwene karkötőjét. - És Nynaeve. Azt hiszem, közösen hordták.
Egwene összerezzent. Figyelmetlen volt.
- Ez ugyanaz a karkötő. Nekem adták emlékbe, mikor elmentek. -
Megigazította a csuklóján a vékony ezüstpántot, és hirtelen beléhasított a
szégyenkezés. A saját szégyene. A karkötőn látszott, hogy kisebb darabokból
áll, de olyan ügyesen volt megformálva, hogy nem lehetett elkülöníteni az
egyes láncszemeket. Alig gondolt Elayne-re és Nynaeve-re, mióta elindultak
Ebou Darba. Talán vissza kellene őket hívnia onnan. Nem haladtak jól a
kutatással, bár tagadták, hogy így lenne. De ha megtalálnák, amit kerestek...
Sheriam elégedetlennek tűnt. Hogy a karkötő miatt az, vagy sem, Egwene
nem tudta volna megmondani. Nem volna szabad hagynia, hogy Sheriam túl
sokat gondolkozzon a nyakláncon: ha véletlenül ráébredne, hogy „Marigan"
ezüst nyaklánca épp a karkötő nagyobb mása, igencsak kínos kérdésekkel
kéne szembenéznie.
Egwene felállt, lesimította a szoknyáját, és megkerülte az asztalt. Siuan elég
sok érdekes információt mesélt el neki aznap, és az egyiknek most nagy
hasznát láthatja. Nem csak neki voltak titkai. Sheriam megdöbbenve nézett föl
rá, mikor Egwene olyan közel lépett hozzá, hogy a másik nő nem állhatott fel.
- Leányom, most tudtam meg, hogy pár nappal azután, hogy Siuan és Leane
Salidarba érkeztek, tíz nővér hagyta el a falut, a Kéket kivéve minden ajahból
kettő. Hova mentek és miért?
 Sheriam szeme egy pillanatra összeszűkült, de úgy viselte a nyugalmat, mint
valami kényelmes ruhát.
- Anya, sajnos nem emlékszem minden...
- Ne beszélj mellé, Sheriam! - Egwene még közelebb lépett, majdnem
összeért a térdük. - És ne is hallgass el semmit előlem! Az igazat akarom
hallani.
Sheriam összeráncolta sima homlokát.
- Anya, még ha tudnám is, nem terhelhetlek minden apró-cseprő...
- Az igazat, Sheriam. A teljes igazat! Az egész Csarnok előtt kell
megkérdeznem, miért nem válaszol nekem a Krónikaőr, ha kérdezem? Meg
fogom tudni, miről volt szó. Vagy így, vagy úgy, de meg fogom tudni.
Sheriam össze-vissza forgatta a tekintetét, mintha csak kiutat keresne. A
pillantása a kuporogva varrogató Chesára esett, és majdnem felsóhajtott
megkönnyebbülésében.
- Anya, majd holnap, ha magunk leszünk, mindent el fogok neked
magyarázni, megígérem. De előtte beszélnem kell pár nővérrel.
Hogy kitalálhassák, Sheriam milyen mesét ad majd be neki.
- Chesa - mondta Egwene -, kérlek, várj rám odakinn.
Bármennyire is úgy tűnt, hogy a nő csak a kézimunkát figyeli, egy pillanat
alatt felpattant, és kiszaladt a sátorból. Ha az aes sedai-ok veszekedtek,
egyetlen józan ember sem maradt szívesen a környéken.
- Nos, leányom - mondta Egwene -, az igazat. Mindent, amit csak tudsz.
Sheriam Siuanra pillantott, mire Egwene gyorsan hozzátette.
- Minden köztünk marad.
Sheriam vonakodva megigazította a szoknyáját. Szinte úgy tűnt, zavarában
rendezgeti. Nem mert Egwene szemébe nézni, talán még most is azon
gondolkozott, mit hallgathatna el. De a Három Eskü megkötötte a kezét. Nem
hazudhatott, és bármit gondolt is Egwene valódi helyéről, nyíltan
szembeszegülni az amyrlinnel egészen más volt, mint a tudta nélkül
cselekedni. Még Romanda is megadta neki a kellő tiszteletet, bár néha csak
hajszálon múlott a dolog.
Sheriam mély levegőt vett, majd az ölébe tette a kezét. Nem nézett fel
Egwene-re, közömbösen kezdett beszélni.
- Mikor megtudtuk, hogy a Piros ajah ültette Logain fejébe, hogy ő az
Újjászületett Sárkány, úgy éreztük, tennünk kell valamit.
A „mi" alighanem arra a kisebb csapat nővérre utalt, akik Sheriamot
követték. Carlinya és Beonin majdnem olyan nagy befolyással rendelkezett,
mint a legtöbb Ülnök, még ha nem is voltak a Csarnok tagjai.
- Elaida parancsot küldött minden nővérnek, hogy haladéktalanul térjen
vissza a Fehér Toronyba, így hát kiválasztottunk tíz nővért, akik késlekedés
nélkül teljesítették a kérését. Most már mindegyiküknek Tar Valonban kell
lennie. Csendben megértetik az ottaniakkal, mit tettek a Pirosak Logainnel.
Még... - egy pillanatra habozott, aztán sietve befejezte: - Még a Csarnok sem
tud róluk.
Egwene hátralépett, és a halántékát masszírozta gyengéden. Csendben
megértetik. Annak reményében, hogy Elaida ellen fordulnak. Nem éppen
rossz terv; talán még működhet is. Talán évekig is eltart, amíg működik. De
persze a legtöbb nővérnek annál jobb, minél hosszabb ideig nem kell semmit
sem csinálniuk. Ha van elég idejük, talán meg tudják győzni az egész világot
arról, hogy a Fehér Torony valójában nem is szakadt ketté. Volt már rá példa,
hogy több pártra szakadt a Torony, még ha csak páran tudtak is erről. Talán,
ha lesz elég idejük, azt is el tudják intézni, hogy úgy tűnjön, mintha most sem
lett volna veszélyben a Torony egysége.
- De miért titkoltátok el a Csarnok elől, Sheriam? Csak nem hitted azt, hogy
bárki elárulná a terveiteket Elaidának?
A nővérek nagyobbik része még mindig gyanakodva nézett a többiekre, és
Elaida kémeit sejtette bennük. Meg még ki tudja, mi mást.
- Anya, ha bármelyik nővér is ellenzett volna egy ilyen tervet, az nem
választatta volna meg magát Ülnöknek. Az már rég itt hagyott volna minket. -
Sheriam még mindig nem nyugodott meg, de most felvette azt a türelmes,
kioktató hangnemet, amellyel érzése szerint a legjobban hathatott Egwene-re.
Bár általában ilyenkor inkább témát váltott, ha tehette. - Ez a folyamatos
gyanakvás a legrosszabb, amivel jelenleg szembe kell néznünk. Senki nem
bízik a másikban. Ha rájönnénk, hogyan oldhatnánk fel...
- A Fekete ajah - szakította félbe Siuan halkan. - Attól féltek úgy, mintha
mérges kígyó mászott volna a szoknyátok alá. Ki mondhatná meg biztosan, ki
tagja a Feketének, és hogy egy Fekete nővér mit csinálna ilyen helyzetben?
Sheriam tekintete rávillant Siuanra, de szinte azonnal elhagyta az ereje.
Avagy jobban mondva az egyik feszültség helyét átvette a másik. Egwene-re
nézett, és bólintott. Savanyú arckifejezése világosan elárulta, hogy szíve
szerint másra terelte volna a szót, ha nem érzi, hogy Egwene keményen rápirít
ezért. A táborban a legtöbb aes sedai most már elhitte, hogy létezik a Fekete
ajah, de háromezer éven át folyamatosan tagadták, hogy ez lehetséges lenne,
és nehéz volt elfogadni a dolgot. A legtöbben nem szerettek erről beszélni,
akármit gondoltak is.
- A kérdés, Anya - folytatta Siuan -, az, hogy mi történik, majd ha a Csarnok
tudomást szerez a dologról.
Mintha ismét csak magában beszélne.
- Nem hinném, hogy bármelyik Ülnök szívesen venné, hogy azért nem
tájékoztatták erről az egészről, mert azt hitték, hogy esetleg Elaida oldalán áll.
Ami pedig azt a feltételezést illeti, hogy talán a Fekete ajah tagja lenne... Igen,
azt hiszem, a többség igencsak ingerült lesz.
Sheriam elsápadt egy kicsit. Kész csoda volt, hogy nem lett halottfehér. Az
„ingerült" egyáltalán nem írta le a nővérek várható reakcióját. Igen, ha ez
kiderül, Sheriamnek súlyosabb dolgokkal kell szembenéznie, mint pár
ingerült nővér.
Most kellett volna kihasználnia az előnyét, de újabb kérdés merült fel
Egwene-ben. Ha Sheriam és a társai küldtek pár... Hogy is kéne hívni az ilyet?
Nem kémnek. Talán inkább vadászmenyétnek, amiket a falban bujkáló
patkányok után eresztenek. Ha Sheriam küldött pár vadászmenyétet a Fehér
Toronyba, nem lehet, hogy...?
Az agya zugában tárolt érzelemcsomagon átsütő hirtelen, szúró fájdalom
minden mást elfeledtetett vele. Ha közvetlenül ő érezte volna, talán el is ájul.
Így csak kiguvadt a szeme fájdalmában. Egy fókuszálni képes férfi hozzáért a
Moghedien nyakában lévő lánchoz! Ebbe a körbe pedig egyetlen férfit sem
lehetett bevonni. Fájdalom, és még valami, amit Moghedientől sosem érzett:
remény. Aztán hirtelen mindennek vége volt, többé nem érezte a másik nő
közelségét és érzéseit. A nyakláncot levették.
- Most... szükségem lenne egy kis friss levegőre - nyögte ki nagy nehezen.
Sheriam is felállt, és Siuan is, de intett nekik, hogy maradjanak.
- Nem, jobb szeretnék egyedül lenni - tette hozzá sietve. - Siuan, szedj ki
mindent Sheriamből a vadászmenyétekről! Akarom mondani, a tíz nővérről.
Döbbenten meredtek rá, de a Fénynek hála, egyik sem követte, ahogy
leakasztotta a lámpást az oszlopról, és kirohant az éjszakába.
Az amyrlinnek nem illett volna végigszaladnia a táboron, de most majdnem
futott, nadrágszoknyáját megemelte kissé, hogy még gyorsabban tudjon
menni. A felhőtlen égen fényesen ragyogott a hold, hosszú, sötét árnyakat
vetett a sátrak és szekerek közé. A legtöbben már rég aludtak, de néhány
helyen tábortüzek égtek. Pár őrző még ébren volt, és talán egy-két szolga is.
Túl sokan látnák, ha szaladna. Arra volt a legkevésbé szüksége, hogy valaki
felajánlja a segítségét. Rájött, hogy kapkodva veszi a levegőt, bár inkább az
ijedtségtől, mint a kimerültségtől.
Bedugta a fejét és a lámpát „Marigan" apró sátracskájába. A sátor üres volt.
A földön heverő takarók össze-vissza voltak dobálva, mintha valaki sietősen
ugrott volna ki az ágyból.
És mi lett volna, ha még mindig itt van? - kérdezte magától. Úgy, hogy nincs
rajta a nyaklánc, de talán még itt van az is, aki kiszabadította? Kirázta a
hideg. Lassan kilépett a kunyhóból. Moghediennek minden oka megvolt rá,
hogy gyűlölje. Nagyon személyes okai, és az egyetlen nővér, aki elég erős lett
volna ahhoz, hogy szembeszálljon a Kitaszítottal, már ha éppen tudott
fókuszálni, Ebou Darban volt. Moghedien feltűnés nélkül megölhette volna
Egwene-t. Még ha az egyik aes sedai megérezte volna, hogy fókuszálnak,
abban sem lett volna semmi rendkívüli. Vagy ami még rosszabb, Moghedien
nem ölte volna meg. És senki nem tudott volna meg semmit, amíg csak el
nem tűntek mind a ketten.
- Anya - futott oda aggódva Chesa -, nem kéne kinn lennie éjszaka. Az
éjszakai levegő nem tesz jót anyámnak. Ha Marigannel akart volna beszélni,
szívesen odavittem volna hozzá.
Egwene majdnem felkiáltott. Nem vette észre, hogy Chesa követi. A
legközelebbi tüzeknél ülőket figyelte. A társaság kedvéért gyűltek össze, nem
a tűz melege vonzotta őket ebben az istentelen hőségben. Messze voltak tőle,
de akár láthatták is, hogy ki látogatta meg „Marigan" sátrát. Aligha volt sok
látogatója. Azok sem férfiak. Egy férfire talán emlékezni fognak.
- Azt hiszem, Marigan megszökött, Chesa.
- Nocsak, az az arcátlan némber! - kiáltott fel Chesa. - Mindig is mondtam,
hogy ellenszenves szája van, és sunyi tekintete. Csak így eltűnik, mint egy
tolvaj, azok után, hogy anyám befogadta! Ha Anya nem lenne, az út szélén
halt volna éhen! Micsoda hálátlanság!
Elkísérte Egwene-t a sátráig, egész úton a gonoszságról sápítozott,
különösen „Marigan" hálátlanságáról, és arról, hogy az ilyenekkel hogyan
kéne elbánni, ami hol az volt, hogy az ilyet addig kéne kergetni, amíg csak
össze nem esik, hol az, hogy ki kellett volna dobni, még mielőtt elszökik.
Arról sem feledkezett el, hogy többször figyelmeztesse Egwene-t, ellenőrizze,
megvannak-e még az ékszerei.
Egwene szinte nem is hallotta. Az agya lázasan járt. Nem lehetett Logain,
vagy mégis? Nem tudhatott Moghedienről, és nem is jöhetett vissza
megmenteni. Tényleg nem? Vagy azok a fickók, akiket Rand gyűjt maga
köré, azok az asha'manek? Minden faluban hallottak pletykákat az
asha'manekről és a Fekete Toronyról. A legtöbb nővér úgy tett, mintha
cseppet sem érdekelné, hogy legalább egy tucatnyi fókuszálni képes férfi
gyülekezik egy helyen - a legvadabb becslések alighanem tévesek voltak, a
szóbeszéd mindig túlzott -, de Egwene lábujjai mindig görcsbe rándultak
félelmében, ahányszor csak eszébe jutottak. Egy asha'man kiszabadíthatta...
De miért? Honnan tudhatott volna róla, ha Logain sem tudta?
Igyekezett nem gondolni az egyetlen logikus magyarázatra. Valami sokkal
rosszabb járt itt, mint a visszasettenkedő Logain vagy akár egy asha'man. Az
egyik Kitaszított szabadította ki Moghedient. Rahvinnel végzett Rand,
Nynaeve szerint, és Rand megölte Ishamaelt is, legalábbis nagyon úgy tűnt.
És Aginort és Balthamelt. Moiraine elpusztította Be'lalt. Ezek szerint csak
Asmodean, Sammael vagy Demandred lehetett az, több férfi nem volt a
Kitaszítottak között. Sammael Illianban volt. Senki nem tudta, a többiek hol
lehetnek, vagy hogy mi lett azokkal a nőkkel, akik még életben vannak.
Moiraine elintézte Lanfeart is, avagy jobban mondva Moiraine és Lanfear
elintézték egymást, de a többi nő még mindig életben volt, amennyire tudni
lehetett. De most a nők nem érdekelték. Férfinek kellett lennie. De melyikük?
Több tervet készítettek már arra az esetre, ha egy Kitaszított megtámadná a
táborukat. Egymagában egyetlen nővér sem állhatna ellen egy Kitaszítottnak,
de ha összekapcsolódnak egymással, máris jóval erősebbek lesznek, és ha
bármelyik Kitaszított megjelenik a táborban, mindenütt körökbe kapcsolódott
nővérek veszik körül. Már persze ha rájönnek, hogy ez egy Kitaszított. A
Kitaszítottak például nem tűntek kortalannak, mint az aes sedai-ok, ki tudja
miért. Talán azért, mert a Sötét Úrhoz kötötték magukat. Ők...
Az egész kezdett összekavarodni. Tiszta fejjel kell átgondolnia.
- Chesa?
- ... úgy néz ki, mintha megint meg kellene masszíroznom a homlokát, hogy
elmúljon a fejfájása, ugye erre lenne szükség, ugye... Anya?
- Keresd meg Siuant és Leane-t! Mondd meg nekik, hogy azonnal jöjjenek a
sátramba! De ne hagyd, hogy bárki más megtudja.
Chesa elvigyorodott, pukedlizett, és kiszaladt a sátorból. Ha akarja, sem
tudta volna figyelmen kívül hagyni az Egwene körül szövődő bonyodalmakat,
de amúgy is nagyon mulatságosnak találta a titkolódzást és a szervezkedést.
Bár persze csak a dolgok felszínét láthatta, és abból sem sokat. Egwene nem
kételkedett Chesa hűségében, de tartott tőle, hogy igencsak megváltozna a
véleménye arról, hogy mi az izgalom, ha még ennél is többet tudna az
eseményekről.
Az Egyetlen Hatalommal meggyújtotta a sátrában lógó olajlámpásokat, a
kézilámpást elfújta, és óvatosan egy sarokba állította. Valóban tiszta fejjel
kellett volna átgondolnia a helyzetet, de még mindig úgy érezte, hogy a
sötétben tántorog.
 Kilencedik fejezet

EZÜSTCSUKÁK

Egwene a székében ült, a táborban fellelhető kevés valódi szék egyikében.

Az alkalmatosságot egyszerű faragás díszítette, beillett volna valami
tehetősebb tanyára, mint a gazda kedvenc karosszéke. Tágas volt, és annyira
kényelmes, hogy Egwene szinte alig érzett lelkiismeret-furdalást, amiért az
értékes rakteret erre pocsékolta. Ott ült, és megpróbálta végre összeszedni a
gondolatait, mikor a sátor ajtaja félrelibbent és Siuan belépett. Nem tűnt túl
vidámnak.
- A Fényre, miért rohantál el? - A hangja nem változott meg úgy, mint az
arca, és még mikor a legudvariasabban beszélt, akkor is úgy tűnt, mintha
szidná az embert, mint a bokrot. Bár amúgy is ritkán beszélt udvariasan. Kék
szemének éles tekintete is ugyanolyan maradt, mint elcsendesítése előtt volt.
Bármelyik nyergesmester használhatta volna árnak. - Sheriam úgy lesöpört
magáról, mint egy legyet. - Meglepően finom ívű szája most keserűen
húzódott félre. - Alig mentél el, ő is távozott. Hát nem látod, hogy a kezedbe
adta magát? Ő mindenesetre tudja, mi történt. A kezedbe adta magát, Anaiyát,
Morvrint és a többieket. De ma egész éjszaka azon fogják törni a fejüket,
hogy kimerjék a vizet és megfoltozzák a vitorlákat. És sikerülni fog nekik.
Nem tudom még hogyan, de sikerülni fog.
Épp ahogy kiejtette az utolsó szót, Leane lépett be. A magas, karcsú asszony
rézszínű arca éppolyan fiatalos volt, mint Siuané, és épp ugyanazért.
Valójában ő is több, mint elég idős volt ahhoz, hogy Egwene anyja lehessen.
Ránézett Siuanra, és tiltakozni kezdett, olyan magasra emelve a kezét,
amilyen magasra csak tudta.
- Anya, ostobaság volt ezt megkockáztatnod! - Sötét szeme álmodozó
pillantását most haragos villanás törte meg, de a hangjában bujkáló érzékiség
még akkor sem vesztett a varázsából, mikor ingerült volt. Régebben kemény
volt minden szava. - Ha bárki együtt lát Siuant és engem itt...
- Nem érdekel, ha az egész tábor megtudja, hogy a ti folyamatos
marakodásotok csak álca - csattant fel Egwene, és az Egyetlen Hatalom
segítségével kis burkot szőtt hármójuk köré, amely megvédte őket a
hallgatózóktól. Idővel persze ezt a védelmet is át lehetett törni, de sokáig
tartott, és Egwene észrevette volna, hiszen ezúttal magánál tartotta a fonat
végét, és nem kötötte el, ahogy a legtöbben szokták.
Persze valójában érdekelte, hogy kiderül-e a titok, és talán tényleg nem
kellett volna idehívnia mindkettőjüket, de az első félig értelmes gondolata az
volt, hogy magához hívassa azt a két nővért, akire számíthatott. Különben is,
senki még csak nem is gyanakodott Leane-re és Siuanra. Mindenki tudta,
hogy az egykori amyrlin és régi Krónikaőre szívből utálják egymást, legalább
annyira, mint amennyire Siuan gyűlöli azt, hogy neki kell betanítania utódját
az uralkodásba. De ha bármelyik nővér rájönne, hogy ez koránt sincs így,
könnyen lehet, hogy mindhármuknak sokáig kell érte vezekelniük, és
keményen. Az aes sedai-ok nem tűrték, hogy bolondnak nézzék őket, még
annyira sem, mint mások, még a királyoknak is fizetniük kellett ezért. De
ennek a megjátszott ellenségeskedésnek sok előnye volt. Még a Csarnok
tagjait is sokkal könnyebben tudták befolyásolni. Sokan gondolták úgy, hogy
ha Leane és Siuan is ugyanazt mondja valamiről, holott ennyire utálják
egymást, akkor az biztosan úgy helyes. Az elcsendesítésnek volt egy másik
nagyon hasznos mellékhatása is, amiről senki nem tudott. A Három Eskü őket
már nem kötötte: most már úgy hazudhattak, mint a vízfolyás.
Cselszövések és csalások minden oldalon. A tábor olyan volt, mint valami
rothadó mocsár, ahol a ködben sosem látott dolgok szöktek szárba
észrevétlen. Talán mindenhol így volt ez, ahol sok aes sedai élt együtt.
Háromezer éve éltek folyamatos cselszövésben, és bármilyen nagy szükségük
volt erre, nem csoda, hogy a legtöbb nővérnek szinte második természetévé
vált az ármánykodás, és a maradék is csavarosabban gondolkozott a többi
embernél. A leginkább gyomorforgató azonban az volt Egwene számára, hogy
lassan már ő is kezdte kifejezetten élvezni ezt a játékot. Nem a hatalom miatt,
hanem mert egy óriási kirakós játékra emlékeztette, bár az olyasmit negyed
ennyire sem szerette. Nem volt kíváncsi arra, mit mondanak róla. Akárki
akármit gondolt, most már ő is aes sedai, és az ebben rejlő rosszat éppúgy el
kell fogadnia, mint a jót.
- Moghedien megszökött - folytatta szünet nélkül. - Egy férfi levette a
nyakáról az a'damot. Egy fókuszálni képes férfi. Azt hiszem, egyikük
magukkal vitte a nyakláncot is. Nem volt a sátorban, mikor megnéztem. Talán
a karkötő segítségével valahogy meg lehet találni, de fogalmam sincs róla,
hogyan.
Ez kivette belőlük a támadókedvet. Leane lába megroskadt, úgy zuhant rá a
kis zsámolyra, amelyen Chesa szokott üldögélni varrogatás közben, mint egy
üres zsák. Siuan lassan ült le a székére, nagyon lassan és nagyon mereven, a
keze el nem mozdult a térdéről. Egwene figyelmét teljesen oda nem illő
módon az kötötte le, hogy Siuan ruhájának aljára kis kék virágok voltak
hímezve a széles teari labirintusmintába, és ha nyugodtan állt, úgy tűnt,
mintha nem is nadrágszoknyát hordana, hanem rendes ruhát. Mellrészen is
hasonló hímzés futott. Bármilyen jelentéktelen változás volt is, hogy Siuan
újabban odafigyelt a ruháira, és igyekezett nem csak kényelmesen, de
csinosan is öltözni - bár sosem vitte túlzásba -, valahol roppant megdöbbentő
volt, majdnem olyan megdöbbentő, mint arcának fiatalsága. És rejtélyes.
Siuan gyűlölte az újdonságokat, és ellenállt minden változásnak. Ezt az egyet
kivéve.
Leane viszont éppolyan átéléssel tette magáévá új helyzetét, mint a legtöbb
aes sedai. Újra fiatal volt - Egwene véletlenül meghallotta azt is, mikor az
egyik Sárga nővér kijelentette, hogy amennyire meg tudja ítélni, mindketten
ismét gyermekszülésre alkalmas korban vannak -, és mintha sosem lett volna
Krónikaőr és sosem lett volna másmilyen az arca. A hatékonyság és
hasznosság két lábon járó mintaképe most lusta és csábos domani nővé
vedlett. Még lovaglóruhája is domani módra volt szabva, és egyáltalán nem
érdekelte, hogy a leheletvékony selyem, ami inkább volt átlátszó, mint
áttetsző, éppolyan célszerűtlen az utazásra, mint a halványzöld szín a poros,
koszos utakra. Szerinte az elcsendesítés minden régebbi kötöttségét
megszüntette, így hát Gyógyulása után a Zöld ajahot választotta ahelyett,
hogy visszatért volna a Kékbe. Nem volt szokás ugyan ajahot váltani, de
előttük senkit nem csendesítettek el, majd Gyógyítottak meg. Siuan habozás
nélkül újra a Kék ajah tagjává lett, bár sokat morgott azon az ostoba szokáson,
hogy ismét „kérelmeznie kell és kiérdemelnie, hogy elfogadják", a hivatalos
szóhasználat szerint.
- Ó, Fény segíts! - suttogta Leane, ahogy szokásos kecsességét is elveszítve
a zsámolyra rogyott. - Már az első pillanatban bírák elé kellett volna állítani.
Hiába tanultunk tőle sok mindent, semmi nem éri meg, hogy újra szabad.
Semmi!
Ebből is látszott, mennyire meglepte a hír. Máskor sosem szögezett le
egyértelmű dolgokat. Az agya nem lett lustább, mint volt, bárki bármit
gondolt is a viselkedéséről. A lassú mozgású és csábító domani asszonyok
megtévesztő külseje általában a legravaszabb kereskedőket takarta.
- Az a francette átkozott! Őriztetnünk kellett volna - hörögte Siuan. Egwene
felvonta a szemöldökét. Siuant is legalább annyira megrázhatta a hír, mint
Leane-t.
- Kivel, Siuan? Faolainnel? Theodrinnel? Ők éppúgy nem tudják, hogy ti az
én pártomon álltok, mint a többiek.
Szép kis párt: csupán öt nővér áll az ő oldalán. És sem Faolain, sem
Theodrin nem mondható lelkes támogatójának. Különösen Faolain nem.
Elayne és Nynaeve is számított, persze, meg Birgitte, még ha ő nem is volt
aes sedai, de mind a hárman messze voltak a tábortól, messze Egwene-től. A
titkolódzás és a meglepetés volt egyelőre a legerősebb fegyvere. No és persze
az, hogy senki sem várta tőle, hogy élni tud velük.
- Hogy magyaráztam volna meg bárkinek is, hogy miért kell őriztetnem a
szolgálólányomat? Amúgy is, alighanem egy Kitaszított szöktette meg.
Theodrin és Faolain együtt sem tudták volna megállítani. Nem hiszem, hogy
akár én meg tudtam volna állítani, még ha összekapcsolódok Romandával és
Lelaine-nel, akkor sem.
Egwene után ők ketten voltak a legerősebbek az Egyetlen Hatalomban a
tábor nővérei közül. Majdnem olyan erősek, mint Siuan volt egykor.
Siuan nagy nehezen legyűrte az arcát uraló fintort, de még így is dühösen
felhorkantott. Sokszor mondta, hogy ha már nem lehet ő maga az amyrlin, hát
megtanítja Egwene-t, hogy lehet a legjobb amyrlin, aki valaha létezett, de a
dombtetőn uralkodó oroszlánból azért nehezen szokott át a láb alatt lévő
kisegér szerepébe. Egwene épp ezért sok mindent elnézett neki.
- Szeretném, ha ti ketten körbekérdezősködnétek, hogy kik jártak
Moghedien sátra körül ma este. Valaki csak látott egy férfit. Gyalog kellett
bejönnie a táborba. Bármilyen kicsi Kaput nyitott volna, amilyen aprócska az
a sátor volt, kettévágta volna vele Moghedient.
Siuan még hangosabban horkantott.
- Mi értelme lenne? - kérdezte. - Csak nem akarsz utánamenni, mint valami
ostoba hős egy mutatványos meséjében, hogy némi kergetőzés után újra
visszahozzad? Vagy ha már úgyis arra jársz, begyűjthetnéd a többi
Kitaszítottat is. Esetleg egyből megnyerhetnéd az Utolsó Csatát. Még ha lenne
egy részletes és alapos leírásunk is, akkor sem tudnánk megkülönböztetni az
egyik Kitaszítottat a másiktól. Mi legalábbis biztos nem. Ez az ötlet a
legmocskosabb halbeles bödönnél is kevesebbet ér!
- Siuan! - kiáltott rá Egwene, és kihúzta magát ültében. Sok mindent
megengedett a nőnek, de azért nem mindent. Ezt még Romandától sem tűrte
volna el.
Siuan arca lassan elvörösödött. Nagy nehezen erőt vett magán. A szoknyáját
gyűrögette, és nem mert Egwene szemébe nézni.
- Bocsáss meg, Anya - mondta végül. Majdnem őszintének tűnt a
bocsánatkérése.
- Nehéz napja volt, Anya - vetette közbe Leane csibészes mosollyal. Nagyon
ment neki a mosolygás, bár általában a férfiakra tartogatta, az ő szívüket
dobogtatta meg vele. Persze nem minden férfira! Épp elég jó ízlés és tapintat
szorult bele. - Bár ami azt illeti, a legtöbb napja nehéz mostanában. Ha
megtanulná, hogy nem vághat valamit Gareth Bryne fejéhez, ahányszor csak
feldühíti...
- Elég! - csattant fel Egwene. Leane csak egy kicsit enyhíteni akarta a
Siuanra nehezedő nyomást, de most nem volt ehhez türelme. - Mindent tudni
akarok Moghedien kiszabadítójáról, amit csak tudni lehet, még ha ez nem
több annál, mint hogy magas volt vagy alacsony, akkor is. Minden apró
részletet, amitől kevésbé érzem úgy, hogy egy arctalan, sötét árny volt. Már
persze ha jogom van ilyesmit kérni.
Leane csendben ült, a szőnyeg virágmintáit nézegette a lábujjai között.
A vörösség most már Siuan egész arcát betöltötte. Amúgy olyan sápadt volt,
hogy most hirtelen egy viharos naplementére emlékeztetett.
- Alázatosan kérem a bocsánatodat, Anya. - Ezúttal valódi bűnbánat csengett
a hangjában. Látható volt, hogy nehezére esik Egwene szemébe néznie. -
Néha nagyon nehéz... Nem, erre nincs kifogás. Alázatosan kérlek, bocsáss
meg.
Egwene a stólájával játszott, hagyta, hadd ivódjon bele mindegyikükbe ez a
pillanat. Pislogás nélkül nézte Siuant. Ezt épp Siuan tanította meg neki, most
mégis zavartan fészkelődött a zsámolyon. Ha valaki hibázott, és ezt maga is
tudta, a csend szinte csípte a bőrét, és minden egyes csípés csak mélyebben
beleverte a fejébe, hogy hibázott. A hallgatás igen sok helyzetben hasznos
fegyver volt.
- Minthogy nem emlékszem, mit kellene megbocsátanom - mondta végül
halkan -, nincs is szükség bocsánatkérésre. De Siuan... Többé ne forduljon
elő.
- Köszönöm, Anya. - Siuan szája mintha gúnyos mosolyra görbült volna. -
Ha mondhatok ilyet, máris nagyon sokat tanultál tőlem. De javasolhatnék
valamit? - Megvárta, míg Egwene türelmetlenül bólint. - Egyikünk átadja a
parancsodat Theodrinnek és Faolainnek, hogy kérdezzék meg, ki járt Marigan
sátra körül. Majd jó dühösek leszünk, hogy velünk üzengetsz. De ha ők
kérdezősködnek, az sokkal kevésbé gyanús, mintha én vagy Leane tennénk.
Róluk úgyis mindenki tudja, hogy a pártfogoltjaid.
Egwene rögtön beleegyezett. Még mindig nem gondolkozott tisztán,
különben magától is rájött volna, hogy ez a jó megoldás. A fejfájós érzés
ismét visszatért. Chesa szerint azért volt, mert keveset aludt, de ki tudna
aludni, mikor az egész koponyája úgy feszül, mint egy dob? Nagyobb fej kéne
az övénél, hogy ne feszüljön, mikor így tele van aggodalommal és gonddal.
Most legalább majd megmutathatja azt is, hogy lehet az Egyetlen Hatalom
segítségével álcáznia magát az embernek, és hogyan lehetett elfedni azt a jól
érezhető képességet, ha valaki tudott fókuszálni. Eddig túl veszélyes lett volna
ezeket is megtanítani a többi aes sedai-nak, hiszen bárki leleplezhette volna
Moghedient.
Még egy kis hírnév, gondolta szárazon. A többiek szinte a tenyerükön
hordozták, mikor újra felfedezte az Utazás rég elfeledettnek hitt módozatát,
bár erre legalább tényleg ő maga jött rá, és még inkább elhalmozták
dicséretekkel, ahányszor csak kibirkózott valami újabb trükköt Moghedienből,
aki úgy tiltakozott, mintha a fogát húzták volna. Persze egyik felfedezése sem
javította a helyzetét, vagy biztosított neki több hatalmat. A tehetséges
gyermek fejét mindig úgy veregették meg, hogy közben továbbra is
gyereknek tartották.
Leane egy kurta kis pukedli után távozott, bár közben még hozzátette, hogy
nem bánja, hogy ezúttal valaki más nem aludhatja át az éjszakát. Siuan még
maradt. Nem láthatta senki sem, hogy egyszerre volt itt Leane-el, nem
mehettek együtt. Egy ideig Egwene csak nézte a másik nőt. Egyikük sem szólt
egy szót sem, Siuan mélyen a gondolataiba merült. Végül felrezzent, és
bólintott egyet, felállt, lesimította a ruháját. Távozni készült.
- Siuan - kezdte lassan Egwene, és hirtelen rájött, hogy már egyáltalán nem
is biztos abban, mit akart mondani.
Siuan azt hitte, érti, mit akar.
- Nem csak, hogy igazad volt, Anya - nézett bátran Egwene szemébe -, de
nagylelkű is voltál. Túl nagylelkű, bár ezt talán ebben az esetben nem nekem
kellene mondanom. Te vagy az Amyrlin Trón, és senki nem lehet veled
szemtelen vagy arcátlan. Ha úgy megbüntettél volna, hogy azért még
Romandát is sajnálnám, ha ő kapna ilyet, azt is bőven megérdemeltem volna.
- Legközelebb majd eszembe jut, mit mondtál - válaszolta Egwene, és Siuan
belenyugvóan meghajtotta a fejét. Talán valóban belenyugodott. Hacsak nem
változott meg sokkal alaposabban, mint bárki gondolta volna, akkor lesz
legközelebb, és azután is még számtalan hasonló alkalom. - De most Bryne
nagyúrról akartalak kérdezni. - Siuan arcáról eltűnt minden érzelem. - Biztos,
hogy nem akarod, hogy... közbelépjek?
- Miért akarnám, Anya? - Siuan hangja még a hideg mosogatólénél is
kifejezéstelenebb volt. - A táborban nincs más dolgom, csak hogy téged
tanítsalak, és hogy Sheriamnak továbbítsam a saját kémeim jelentését. - Még
mindig sok kéme megvolt, bár aligha tudták, most épp kinek küldik a
jelentéseiket. - Gareth Bryne aligha köti le annyi időmet, hogy ezeket ne
tudnám teljesíteni.
Mindig csak a nevén emlegette a férfit, vagy ha nagy ritkán hozzátette a
címét is, az úgy hangzott, mint valami káromkodás.
- Siuan, egy leégett istálló és pár tehén nem lehet olyan drága. Legalábbis
egy hadsereg fenntartásához képest biztos nem az.
Persze már sokszor felajánlotta Siuannak, hogy kiváltja, és mindig ugyanazt
a sértett, rövid választ kapta.
- Köszönöm, Anya, de nem. Nem akarom, hogy azt mondhassa, hogy
megszegtem a szavam, és megesküdtem, hogy ledolgozom a tartozásomat. -
Siuan sértettsége hirtelen nevetésbe csapott át. Ez igen ritka volt, ha Bryne
nagyúrról beszélt. Általában morgott és szipogott. - Ha valaki miatt aggódni
akarsz, érte aggódj, ne értem. Nincs szükségem segítségre Gareth Bryne
megszelídítésében.
Ez volt a legkülönösebb. Hiába gyengébb az Egyetlen Hatalomban, mint
régen volt, Siuan még mindig nem volt annyira gyenge, hogy a nagyúr
szolgájának kellett volna lennie, és órákon át az ingeit és az alsóruháját kellett
volna mosnia könyékig szappanos vízben. Talán azért csinálta, hogy mindig
legyen valaki, akin kitöltheti az összes dühét, amit egyébként kénytelen volt
lenyelni. Bármi volt is az oka, sok pletyka keringett a dologról, és a legtöbb
nővér szemében ez is egyike lett döbbenetes különcségeinek. Mégiscsak aes
sedai volt, bármekkorát bukott. Bryne módszerei, melyekkel megpróbálta
Siuan dühét megfékezni - az asszony nem egyszer vágott a fejéhez tányérokat
és csizmákat -, csak még jobban felmérgesítette Siuant, és szörnyű
fenyegetéseket csiholt belőle. De hiába tudta volna egy mozdulattal gúzsba
kötni, Siuan sosem használta volna a saidart Bryne társaságában, még akkor
sem, ha ezzel megkönnyíthette volna a napi munkáját vagy elkerülhette volna,
hogy Bryne a térdére fektetve elfenekelje. Ezt ugyan igyekezett eltitkolni
mások előtt, de ha nagyon feldühödött, néha elszólta magát, néha pedig Leane
fecsegett el jókedvében dolgokat. Egyszerűen nem volt magyarázat. Siuan
nem volt gyenge, sem ostoba, nem félt és nem volt benne semmi alázat, nem...
- Akkor távozhatsz, Siuan. - Egwene láthatóan úgysem tudott volna meg
többet erről ma éjszaka. - Késő van, és tudom, hogy szívesen lennél már az
ágyadban.
- Igen, Anya. És köszönöm - tette hozzá, bár Egwene hirtelen nem tudta, mit
köszön meg neki.
Miután Siuan elment, Egwene ismét megdörzsölte a halántékát.
Legszívesebben fel-alá járkált volna. A sátor nem volt ehhez elég. Hiába ez
volt az egész táborban a legnagyobb, amit egyetlen személy kapott, így is
kisebb volt kétszer két hossznál, és teli volt zsúfolva egy zsámollyal, egy
ülőkével, egy székkel, egy mosdóállvánnyal, egy állótükörrel, és három
hatalmas utazóládával a ruháknak. Ez utóbbiakat Chesa szerezte, valamint
Sheriam, Romanda meg Lelaine, és még vagy egy tucat buzgó Ülnök. Egyre
több ruhát kapott. Még egy pár ajándék selyem alsónemű és harisnya, és egy
negyedik ládát is kell keríteni. Sheriam és az Ülnökök talán azt hitték, hogy a
finom ruhák elvakítják, de Chesa csak arra gondolt, hogy az Amyrlin Trónnak
rangjához megfelelően kell öltöznie. Úgy tűnt, a szolgák legalább olyan sokra
értékelik a hagyományokat és a szokásokat, mint a Csarnok. Nemsokára
Selame is itt lesz: ma ő a soros, hogy levetkőztesse Egwene-t éjszakára. Ez is
egyfajta hagyomány volt. Épp csak fájó feje és nyughatatlan lába között
egyetlen egy porcikája sem akart még lefeküdni.
Égve hagyta a lámpákat, és kiment a sátorból, még mielőtt Selame
megérkezett volna. Sétálás közben talán sikerül kicsit kitisztítania a
gondolatait, és hátha eléggé elfárad ahhoz is, hogy jóízűen tudjon aludni.
Könnyen álomba tudott merülni - az Álomjáró Tudós Asszonyok erre nagyon
hamar megtanították -, de az már más kérdés volt, hogy tudott-e pihenni is
éjszaka. Különösen, mikor az agya még álmában is azon járt, hogy vajon
Sheriam, Romanda és Lelaine mit forralnak, mi lehet Randdel, Elaidával és
Moghediennel, mi lesz az időjárással... A lista a végtelenségig folytatódott.
Moghedien sátrának még a környékét is elkerülte. Ha ő maga
kérdezősködne, túl nagy jelentőséget tulajdonítanának a szökött
szolgálólánynak. Az óvatosság teljesen természetes része lett. A játék,
amelyben élt, nem hagyta, hogy gyakran rontson. És ha figyelmetlen volt a
lényegtelen dolgokban, az könnyen ahhoz vezethetett, hogy a lényeges
dolgokra sem figyel úgy oda. Vagy ami még rosszabb, kiderülhetett, hogy
rosszul ítélte meg, mi lényegtelen. A gyenge csak okosan lehet bátor. Ezt is
Siuan mondta. Valóban mindent megtett, hogy a lehető legjobb amyrlint
faragja belőle, és jól ismerte a szabályokat.
A holdárnyékos táborban most sem voltak többen a szabad ég alatt, mint az
előbb: maroknyi ember hevert álmosan a tábortüzek körül. Elfárasztotta őket
az esti munka és az egész napos utazás. Akik észrevették, nehézkesen lábra
álltak, és meghajoltak.
- A Fény világítsa meg a lépteit, Anya - mormolták, vagy valami hasonlót
motyogtak. Néha az áldását kérték, ilyenkor Egwene halkan megáldotta őket.
- A Fény áldjon meg, gyermekem.
Akár a nagyapja vagy a nagyanyja is lehetett volna pár szolga, de mindegyik
ragyogó tekintettel kuporodott vissza. Persze kíváncsi lett volna, valójában
mit gondolnak róla, és mit tudnak. Az összes aes sedai egységes arculatot
mutatott a külvilág felé, még a saját szolgáik előtt sem beszéltek az
áskálódásokról. De Siuan szerint ha úgy tűnik, hogy egy szolga csak kétszer
annyit tud, mint amennyit kellene, az akkor is csak a fele annak, amit
valójában hallott. A meghajlások, pukedlik és a halk mormogás, amely egyik
csoporttól a másikig követte, mégis azt a kellemes érzést ébresztette Egwene-
ben, hogy talán vannak egy páran, akik nem hiszik azt róla, hogy csak
magatehetetlen gyermek, akit azért választott a Csarnok, hogy könnyen
irányíthassa.
Ahogy elhagyta az üres teret, melyet karók és kötelet zártak el, váratlanul
egy Kapu villant fel ezüst fénnyel, és vakító ragyogással kiszélesedett. Nem
volt ez igazi fény, hisz nem vetett árnyékot. Megállt az egyik karónál, és
várta, mi történik. A közeli tüzeknél ülők fel sem pillantottak. Az elmúlt
időben hozzászoktak már ehhez is. Vagy egy tucatnyi nővér érkezett, kétszer
annyi szolga és jó pár őrző. Üzeneteket hoztak, és fűzfa kosarakat,
amelyekben a salidari galambdúcból való madarak gubbasztottak. Pár
pillanattal ezelőtt még jó ötszáz mérföldre délnyugatra voltak.
Még be sem záródott a Kapu, mikor már mindenki a dolgára indult, az
Ülnökökhöz mentek, vagy az ajahjuk fejéhez. Néhányan a tulajdon sátrukba
siettek. Bármikor máskor Siuan is ott lett volna: nem szerette másra bízni,
hogy hozzák el az üzeneteit, pedig a legtöbbet titkos kóddal vagy jelbeszéddel
írták. Egwene néha azt hitte, még annál is több önálló kémhálózat működik a
táborában, mint ahány nővér van, bárhogy siránkoztak is, hogy a körülmények
megnehezítik a hírszerzést. A különféle ajahok legtöbb ügynöke egyáltalán
nem küldött jelentést, mióta a Fehér Torony kettészakadt, nem tudták, kit
lenne érdemes támogatniuk, mások pedig nem tudták, hol érhetnék utol az
általuk szolgált aes sedai-t.
Az őrzők nagy része észrevette Egwene-t, és meghajolt előtte, tisztelték a
stóla miatt, a nővérek felhúzhatták az orrukat, hogy túl fiatal, de a Csarnok őt
választotta amyrlinnek, és a gaidineknek ez épp elég volt. A szolgák is
meghajoltak vagy pukedliztek felé. A sietősen szétszóródó aes sedai-ok
egyike sem pillantott felé, ahogy a dolgukra mentek. Talán egyik sem vette
észre. Talán.
Valójában az, hogy egyáltalán kapcsolatban tudtak maradni az
ügynökeikkel, Moghedien egyik „ajándékának" volt köszönhető. Azok a
nővérek, akik elég erősek voltak ahhoz, hogy Kaput nyithassanak, már épp
elég ideje voltak Salidarban, jól ismerték a falut. Akik elég nagy Kaput tudtak
fonni ahhoz, hogy keresztülférjenek rajta, bárhova el tudtak onnan Utazni, és
pont oda jutottak, ahová akartak. De odautazni Salidarba, sokkal nehezebb
volt. Fél éjjel azt a kötelekkel körbekerített darabka földet kellett volna
tanulmányozniuk, ahonnan indultak volna. Minden áldott éjjel, minden új
táborban. Egwene kicsikarta Moghedienből, hogyan lehet egy olyan helyről,
amelyet nem ismert, gyorsan eljutni oda, ahol már járt. Az Utazásnál jóval
lassabb volt a Suhanás, és nem tartozott az elveszett Tehetségek közé, hiszen
azelőtt, hogy Egwene megmutatta nekik, egy aes sedai sem hallott róla. Még a
nevet is neki tulajdonították. Bárki, aki képes volt Utazni, tudott Suhanni is,
így hát minden éjjel több tucat nővér Suhant el Salidarba, hogy megnézze,
érkeztek-e újabb postagalambok, amik visszatértek a faluba, ahol kiköltötték
őket, visszafelé pedig Utaztak.
A látványnak elégedettséggel kellett volna eltöltenie - a lázadó aes sedai-ok
olyan tudás birtokába jutottak, amelyet a Fehér Torony vagy örökre
elveszettnek hitt, vagy soha nem is ismert, és könnyen az Amyrlin Trónba
kerülhet Elaidának -, de boldogság helyett Egwene szomorúságot érzett. És
nem azért, mert a többi aes sedai nem köszönt neki. Vagy legalábbis nem csak
azért. Ahogy tovább sétált, a tábortüzek megritkultak. A szekerek sötét
árnyékai vették körül. A legtöbbön erős vas állványzaton vászontető feszült.
Sátrak világítottak halványan a holdfényben. Mögöttük a hadsereg tüzei
kúsztak fel a környező dombokra minden irányban. Mintha leszálltak volna a
földre a csillagok. Caemlynből rég nem érkezett semmi hír, és bárki bármit
gondolt, Egwene-t ez rettegéssel töltötte el.
Épp aznap, hogy elhagyták Salidart, üzenetet kaptak, bár Sheriam csak pár
nappal ezelőtt vette a fáradtságot, hogy megmutassa neki is, és akkor is
többször megismételte, hogy a tartalmáról senkinek se szóljon. A Csarnok
tudott róla, de senki más nem tudhatta, hogy ez a levél egyáltalán létezik. Ez
is egyike volt a táborban kerengő több tízezer titoknak. Egwene biztos volt
benne, hogy sosem mutatták volna meg neki, ha nem beszél annyit Randről.
Mindegyik, gondosan kiválasztott szóra pontosan emlékezett. A levelet apró
gyöngybetűkkel írták, a papír olyan vékony volt, hogy alig bírta megállni szó
nélkül, hogyan nem szakította át írás közben a toll.

Megszálltunk a megbeszélt fogadóban, és találkoztunk a

gyapjúkereskedővel. Nagyon figyelemreméltó fiatalember, minden igaz, amit
Nynaeve mondott róla. Mégis igen udvarias volt. Azt hiszem, némileg tart
tőlünk, és ez jó. Minden jól alakul.
Gondolom, hallottatok ezekről a fickókról, beleértve a saldaeai gazembert.
Attól tartok, minden igaz, amit mondanak, de egyelőre egyet sem láttunk
közülük, és elkerüljük őket, ha lehet. Ha két nyulat kergetsz, egyiket sem fogod
meg.
Verin és Alanna is itt vannak, a gyapjúkereskedő vidékéről hoztak magukkal
fiatal lányokat. Megpróbálom utánatok küldeni őket, hogy tanulhassanak
nálatok. Alanna közelebbi kapcsolatba került a gyapjúkereskedővel. Ez még
hasznunkra válhat, bár vannak vele gondok. Biztos vagyok benne, hogy
minden a lehető legjobban alakul.
Merana

Sheriam kihangsúlyozta a jó híreket, már amit ő jó hírnek tartott. Merana

tapasztalt békítő. Gond nélkül megérkezett Caemlynbe, és Rand, a
„gyapjúkereskedő", jól fogadta. Sheriam szerint ez csodálatos. Verin és
Alanna pedig novíciákat hozott a Folyóközből. Sheriam biztos volt benne,
hogy ugyanazon az úton jönnek Salidar felé, amerre ők épp elhagyták a falut.
Találkozniuk kell útközben. Azt hitte, Egwene magán kívül lesz a
várakozástól, hogy láthasson pár ismerős arcot. Merana közben mindent
elintéz. Merana tudja, mit csinál.
- Annyit ér, mint egy jó vödör lóveríték - motyogta Egwene az éjszakába.
Egy foghíjas fickó hatalmas favödörrel a kezében úgy megijedt ennek
hallatára, hogy majdnem hanyatt esett. Még meghajolni is elfelejtett
döbbenetében.
Rand, udvarias? Ott volt, mikor először fogadta Coiren Saeldaint, Elaida
követét. A „lehengerlő" jobban illett a jelenetre. Miért viselkedne másképp
Meranával? És Merana azt hitte, hogy tart tőle, és azt hitte, hogy ez jó. Rand
ritkán tartott bármitől is, még akkor sem, ha pedig kellett volna. Ha
Meranának igaza volt, és tőlük fél, azt sem kellene elfelejtenie, hogy a félelem
a legbékésebb embert is veszedelmes vadállattá teszi, és Rand alapállapotában
is igen veszélyes volt. És miféle közeli kapcsolatba került vele Alanna?
Egwene nem bízott abban a nőben. Időnként hihetetlenül szélsőséges dolgokat
művelt, néha csak a móka kedvéért, néha viszont titkos indokokból. Egwene
azt is kinézte belőle, hogy megpróbál Rand ágyába mászni. A fiú alighanem
elolvadna egy ilyen nőszemély kezében. Elayne maga fojtja meg Alannát, ha
ez igaz, de ez volt a legkevesebb. A legrosszabb pedig az, hogy azóta egy
üzenet sem érkezett Meranától. Egyetlen galamb, amit elvitt magával, sem tért
vissza a salidari galambdúcba.
Merana mindenképp üzenhetett volna, ha csak annyit is, hogy ő és a
küldöttség többi tagja Cairhienbe ment. A Tudós Asszonyok mostanában alig
mondtak többet, mint hogy Rand életben van, de amennyire tudta, a fiú még
ott volt, és egyáltalán nem csinált semmit. Ami pedig már önmagában gyanús
volt. Sheriam másképp látta. Ki tudná megmondani, mit miért tesz egy férfi?
Néha még a férfi maga sem, sőt; talán a legtöbbször nem, és ha egy olyan
fickóról van szó, aki fókuszálni is tud... A csend azt jelenti, hogy minden jól
halad. Merana biztos beszámolt volna a nehézségekről. Alighanem úton van
Cairhienbe, hacsak nem érkezett már meg, és addig semmi értelme sincs
jelentéseket küldözgetni, amíg a küldetés sikeréről nem számolhat be. Ami azt
illeti, már azt egyfajta sikerként élték meg, hogy Rand Cairhienben van.
Merana egyik célja épp az volt, hogy a fiú hagyja el Caemlynt, hogy Elayne
biztonságban visszatérhessen és elfoglalhassa az Oroszlános Trónt, de
Cairhien veszélyeivel nem számolt. Bármilyen hihetetlennek tűnt, a Tudós
Asszonyok azt mondták, hogy Coiren és a küldöttsége elhagyták a várost, és
visszaindultak Tar Valonba. Talán nem is olyan hihetetlen. Valahogy mégis
volt értelme, hiszen ismerte Randet, és tudta, hogy az aes sedai-ok hogyan
intézik a dolgaikat. Még így is... az egész valahogy nem tetszett Egwene-nek.
- El kell mennem hozzá - motyogta. Elég lenne eltöltenie vele egy órát, és
minden rendben lenne. Valahol mélyen még mindig ő volt Rand. - Az
mindent megoldana. El kell mennem hozzá.
- Te is tudod, hogy ez lehetetlen.
Ha Egwene önfegyelme nem olyan erős, most sikítva ugrik egyet. A szíve
így is még jó ideig a torkában dobogott, hiába ismerte fel a holdfényben
Leane-t.
- Azt hittem, hogy te... - mondta, mielőtt még végiggondolta volna, mit tesz.
Szerencsére el tudta harapni, hogy Moghediennel keverte majdnem össze.
A magas aes sedai felvette Egwene tempóját, és figyelt, hogy egy nővérhez
se menjenek túl közel. Leane-nek nem volt a Siuanéhoz hasonló jó oka arra,
hogy Egwene-nel legyen. Bár ha egyszer együtt látják őket, az nem kéne,
hogy gond legyen...
A „nem kéne" egyáltalán nem jelenti azt, hogy „nem fog", emlékeztette
magát Egwene. Lecsúsztatta a stólát a válláról, összehajtogatta, és a kezében
vitte. Első ránézésre, messziről, Leane-t akár beavatottnak lehetett nézni
ruhája dacára is: számos beavatottnak nem jutott elég csíkos fehér ruha ahhoz,
hogy mindig azt viselje. Távolról Egwene is beavatottnak tűnhetett. Nem a
legmegnyugtatóbb gondolat.
- Theodrin és Faolain Marigan sátra körül kérdezősködnek, anyám. Nem
örültek különösebben a dolognak. Én is elég jól megjátszottam az elégedetlen
üzenetvivőt, azt hiszem. Ha Theodrin nem szól rá, Faolain meg is nyúz a
kelletlenségemért.
Leane halkan, rekedten felnevetett. Azok a helyzetek, amelyek Siuannak
dührohamot okoztak, őt leginkább szórakoztatták. A legtöbb nővér teljesen
odavolt azért, hogy milyen jól alkalmazkodott az új helyzetéhez.
- Jól van, jól van - mondta Egwene elgondolkozva. - Merana elrontott
valamit, különben Rand nem tétlenkedne Cairhienben, ő pedig már üzent
volna.
A távolban egy kutya ugatta meg a holdat, majd még több kezdett rá a
vonyításra. Hangos ordítozás csendesítette el őket. Egwene örült, hogy nem
értette, mit mondott a kutyák gazdája. Jó pár katona tartott kutyát, de az aes
sedai-ok táborában egy sem volt. Számtalan macska kószált a nővérek sátrai
között, de kutya nem volt egy sem.
- Merana tudja, mit csinál, anyám. - Ez inkább sóhaj volt, mint válasz.
Ebben Leane és Siuan is egyetértett Sheriammal. Mindenki egyetértett vele;
csak épp Egwene nem. - Ha valakit megbízol egy feladattal, meg kell bíznod
abban is, hogy rendesen elvégzi.
Egwene szipogott, és összefonta a karját.
- Leane, az az ember egy koszos mosogatórongyot is lángra lobbantana, ha
kendőt visel. Nem ismerem Meranát, de eddig egyetlen aes sedai-jal sem
találkoztam, aki egy koszos mosogatórongyra emlékeztetne.
- Én találkoztam párral - kuncogott Leane. Most már egyértelműen
sóhajtozott. - De Merana nem tartozik közéjük, ez igaz. Rand al'Thor tényleg
azt hiszi, hogy a Fehér Toronyban barátok várják? Talán épp Alviarin? Ha így
van, az sok nehézséget okozhat Meranának, de nem hinném, hogy Alviarin
bármiért kockára tenné a pozícióját. Mindig is becsvágyóbb volt, mint az
összes többi aes sedai együttvéve.
- Rand azt mondta, kapott tőle egy levelet. - Egwene nagyon is élénken
emlékezett arra, hogy még mielőtt Salidarba indult volna Cairhienből, Rand
nagy büszkén ecsetelte neki, hogy Elaidától és Alviarintól is kapott egy-egy
levelet. - Talán a becsvágya azt mondatja vele, hogy Randdel az oldalán akár
Elaida helyére is kerülhet. Mármint ha tényleg írt Randnek, ha az a levél
létezik. Rand okosnak hiszi magát, Leane, és talán okos is, de nem hiszi el,
hogy bárkire is szüksége lehetne. Rand egészen addig biztos abban, hogy
mindennel meg tud egymaga is küzdeni, amíg ezeknek a mindeneknek az
egyike ki nem töri a nyakát. A lábujja hegyétől a feje búbjáig ismerem, Leane.
A Tudós Asszonyokkal töltött idő megváltoztatta, vagy ő változtatta meg a
Tudós Asszonyokat. Bármit gondolnak is az Ülnökök, bármit gondol
bármelyikőtök, egy aes sedai kendő annyira sem hatja meg, mint a Tudós
Asszonyokat. Előbb vagy utóbb annyira felbosszantja az egyik nővért, hogy
az az Egyetlen Hatalomhoz nyúl, vagy a rossz irányba próbálják meg Randet
irányítani, és nem veszik észre, mennyire erős és milyen kedve van. Elég egy
ilyen hiba, és végleg elvesztettük. Én vagyok az egyetlen, aki biztosan szót
értek vele. Az egyetlen.
- Aligha lehet olyan... idegesítő... mint azok az aiel nőszemélyek - morogta
Leane szárazon. Még ő sem találta mulatságosnak a találkozókat a Tudós
Asszonyokkal. - De ez sem számít. Az Amyrlin Trón a Fehér Toronnyal
egyenértékű, és ezért...
Pár nő tűnt fel a sátrak között, épp előttük. Lassan beszélgetve sétáltak. A
távolság és az árnyak elmosták az arcukat, de a tartásukból egyértelműen
látszott, hogy aes sedai-ok. Sütött belőlük a magabiztosság, hogy még a
sötétben megbúvó árnyak sem árthatnak nekik. Még a kendőjüket majdnem
kiérdemelt beavatottak sem tudtak ilyen kevélyen járni. Még egy királynő, a
háta mögött a világ legnagyobb hadseregével sem tudta volna utánozni ezt a
gőgöt. Egyenesen feléjük tartottak. Leane gyorsan eltűnt két szekér között, a
legsötétebb homályban.
Egwene tehetetlen dühében majdnem elkapta a karját, hogy kirángassa, és
továbbmenjenek. Itt az ideje, hogy minden kiderüljön. Kiáll a Csarnok elé, és
a szemükbe vágja, itt az ideje, hogy ráébredjenek, az amyrlin stólája jelent is
valamit, több, mint egy szép vállkendő. Megmondja, hogy... Besietett az
árnyékba Leane után, és intett neki, hogy menjen tovább. Nem fog mindent
tönkretenni sértett dühében.
A Toronyban egyetlen egy törvény korlátozta csak az amyrlin hatalmát.
Volt ugyan egy marék idegesítő szokás és egy ládára való kényelmetlen tény,
de csak egyetlenegy törvény. Mégis, rosszabb nem is lehetett volna. „Az
Amyrlin Trón a Fehér Toronnyal egyenértékű, ő a Fehér Torony szíve, épp
ezért kényszerítő szükség esetén kívül nem szabad veszélyeztetni, így hát ha a
Fehér Torony nem áll a Torony Csarnokának akaratából háborúban, az
Amyrlin Trón a Torony Csarnokának egyszerű többségi belegyezése nélkül
nem mehet szándékosan veszély elébe, és el kell fogadnia a Torony
Csarnokának ez irányú döntéseit." Hogy miféle elhamarkodott lépés indokolta
ezt a törvényt és melyik különösen önfejű amyrlin részéről, azt Egwene még
csak nem is sejtette, de ez a törvény már vagy kétezer éve élt. Egy aes sedai
számára egy ilyen régi törvény már szentségnek számított: elképzelhetetlen
volt, hogy megváltoztassák.
Romanda úgy idézte ezt... ezt az átkozott törvényt, mintha egy
gyengeelméjűnek magyarázná. Ha Andor leányörökösét nem engedik száz
mérföldnél közelebb az Újjászületett Sárkányhoz, akkor az Amyrlin Trónt
még százszor jobban kell őrizniük. Lelaine szinte sajnálkozva mondta
ugyanezt, alighanem azért, mert kivételesen egyet kellett értenie Romandával.
Mintha a fogukat húzták volna. Az ő támogatásuk nélkül, mindkettőjük
támogatása nélkül, az egyszerű többség megszerzése éppúgy lehetetlen volt,
mint hogy az összes Ülnök egyhangúan beleegyezzen a távozásába. A Fényre,
még ahhoz is elég volt az egyszerű többség, hogy háborúba lépjen a Fehér
Torony! Ha nem engedik elmenni, akkor... Leane megköszörülte a torkát.
- Nem hinném, hogy jóra vezetne, ha titokban mennél el, Anya. A Csarnok
előbb-utóbb úgyis rájönne. Azt hiszem, onnantól kezdve egy percre sem
hagynának magadra. Természetesen nem mernének őriztetni, legalábbis
nyíltan nem, de vannak diszkrétebb módjai is a dolognak. Sorolhatnék neked
példákat a... bizonyos forrásokból.
Sosem említette a titkos iratokat, csak ha védőkörben voltak.
- Ilyen átlátszó volnék? - kérdezte Egwene egy pillanattal később. Csak
szekerek voltak körülöttük, és a szekerek alatt takaróba burkolódzó, alvó
kocsisok, lovászfiúk és egyéb szolganépek. Döbbenetes volt, hogy alig
háromszáz aes sedai-nak hány szekér kellett, különösen, ha beleszámolta,
hogy a legtöbbjük túl büszke ahhoz, hogy akár csak egy mérföldet is egy ilyen
járművön tegyen meg. De valahogy szállítani kellett a sátrakat, a bútorokat, az
élelmet és azt a több ezer apróságot, amire a nővéreknek és a szolgáiknak
szüksége volt. Hangos horkolás mint békabrekegés törte meg az éjszaka
csöndjét.
 - Nem, Anya - nevetett halkan Leane -, csak arra gondoltam, én mit
csinálnék a helyedben. De mindenki tudja, hogy elvesztettem a józan eszem
és a büszkeségemet is, jobb, ha az Amyrlin Trón nem engem választ
példaképül. Azt hiszem, egyelőre kénytelen leszel egyedül hagyni az ifjú
al'Thor mestert, hadd csinálja, amit akar. Neked most más dolgod van.
- Ha azt csinálja, amit akar, könnyen mind a Végzet Vermébe juthatunk -
morogta Egwene, de ez persze semmire nem volt elég jó ok. Valahogy meg
kellene tennie itt is a dolgát, és Randet is meg kéne óvnia a veszedelmes
hibáktól. Épp csak nem látta, hogy lehetne ezt megoldani. Nem is
békabrekegés. A horkolás itt már olyan erős volt, mintha száz fűrésszel öreg,
göbös fákat nyeszeteltek volna. - Ez a legalkalmatlanabb hely a megnyugtató
esti sétára, amit életemben láttam. Ennyi erővel akár le is fekhetnék aludni.
Leane félrebillentette a fejét.
- Ebben az esetben, Anya, ha megbocsátasz nekem, vár rám egy férfi Bryne
nagyúr táborában... Végül is, ki hallott már olyan Zöld nővérről, akinek egy
őrzője sincs?
A hangjában felparázsló vágy alapján Egwene inkább azt gondolta volna, a
szeretőjével találkozik. Bár azok alapján, amit a Zöldekről hallott, a kettő
között nem lehetett sok különbség.
A táborban már az utolsó tábortüzeket is eloltották, földet szórtak rájuk.
Senki nem hagyott őrizetlenül egy aprócska lángot sem, mikor a vidék ilyen
taplószáraz volt. Vékony füstcsíkok kunkorodtak lustán a holdfényben, ahol
figyelmetlenül végezték a dolgukat az aludni térők. Valaki halkan
felmotyogott álmában az egyik sátorban, másutt köhögés törte meg a csendet
vagy sípoló női horkolás, de amúgy a tábor csendes volt és nyugodt. Épp ezért
Egwene meglepődött, mikor valaki elé toppant az árnyékok közül, különösen,
mivel az illető a novíciák egyszerű fehér ruháját viselte.
- Anya, beszélnem kell önnel.
- Nicola? - Egwene nagy figyelmet fordított arra, hogy mindegyik novícia
nevét tudja, és felismerje. Ez nem volt könnyű feladat, hiszen a nővérek a
hadsereg vonulása közben is minden útba eső falut átkutattak tanulni képes
lányok és fiatal nők után. Még mindig sokan ellenezték az aktív keresést - a
régi szokás az volt, hogy megvárták, amíg valaki megkérdezi, hogy elmehet-e
a Toronyba, vagy egyenest ott kopogtat, hogy tanulhasson -, de most tízszer
annyi novícia volt a táborukban, mint a Fehér Toronyban az elmúlt öt évben
összesen. Nicolára persze nem csak ezért emlékezett, és azt is többször
észrevette, hogy a fiatal nő merőn bámulja. - Tiana nem fog örülni, ha
megtudja, hogy még nem alszol.
Tiana Noselle volt a novíciák főnöke. Egyaránt híres volt arról, hogy a
vállán bármelyik elkeseredett novícia kisírhatja magát, és arról is, hogy a
szabályszegőket kíméletlenül megbüntette.
A másik egy pillanatra oldalra lépett, mintha el akarna menni, de aztán
kihúzta magát. Izzadság csillogott az arcán. Éjszaka hűvösebb volt, mint
nappal, de még így is kellemetlenül meleg volt az idő, és az az egyszerű trükk,
amellyel az ember elkerülhette, hogy a hideg és a meleg hasson rá, csak a
kendővel járt együtt.
- Tudom, hogy először Tiana sedai-hoz kéne fordulnom, és megkérnem,
hogy hadd beszélhessek az Anyával, amit ő aztán továbbítana felé. Nem,
Tiana sedai sosem hagyná, hogy egy novícia zavarja az amyrlint.
- Miről lenne szó, gyermekem? - kérdezte Egwene. A másik nő legalább
hét-nyolc évvel idősebb volt nála, de így kellett szólítania a novíciákat.
Nicola közelebb lépett, és a szoknyáját babrálta. Hatalmas szemével talán
bátrabban állta az amyrlin tekintetét, mint egy novíciához illett volna.
- Anya, olyan gyorsan akarok fejlődni, amilyen gyorsan csak tudok. - Az
ujjai a szoknyáját ráncigálták, de a hangja hideg volt és magabiztos, akár egy
aes sedai-hoz is illett volna. - Nem mondanám, hogy visszatartanak, de
tudom, hogy hamarabb és erősebb lehetek, mint mondják. Tudom, hogy képes
vagyok rá. Anyámat sosem tartották vissza. Senki nem nyerte ilyen hamar el
az erejét, és ráadásul ilyen sokat. Csak azt kérem, hogy én is hadd
próbálhassam meg.
A Nicola mögött megmozduló árnyékból újabb izzadt arcú nő bontakozott
ki. Rövid kabátkát és bő nadrágot viselt, a kezében egy íj volt. Hat kis
szalaggal összekötött hajfonata a csípőjéig ért. Rövid csizmát hordott, enyhén
megemelt sarokkal.
Fadombi Nicola és Areina Nermasiv valószínűtlen páros volt, mégis a
legjobb barátok. Mint az idősebb novíciák legtöbbje - most már az Egwene-
nél tíz évvel idősebb nőket is megvizsgálták, bár sok nővér zsörtölődött
amiatt, hogy túlkorosak, és legalább tíz évvel fiatalabbnak kellene lenniük,
hogy tanítani tudják őket -, mint az idősebb nők legtöbbje, Nicola is hihetetlen
elszántsággal esett neki a tanulásnak, és ha minden igaz, a képességeit csak
Elayne, Nynaeve és Egwene maga szárnyalták túl az élő aes sedai-ok közül.
Nicola gyakran túl nagy léptekkel haladt és túl sokat akart, olyannyira, hogy a
tanárainak sokszor erővel kellett visszatartaniuk. Néhányan azt mondták, úgy
nyúl a fonatokhoz, mintha már nem egyszer használta volna őket. És
mindemellett két ritka képessége is volt. Bár az, hogy meglátta a ta'vereneket,
jelentéktelen képességnek számított, a Jövendőmondást sokra tartották az aes
sedai-ok. Igaz, Nicola Jövendőmondásai olyan érthetetlenek voltak, hogy
maga sem tudta, mit jelentenek, és ő maga egy szóra sem emlékezett abból,
amit mondott. Mindenesetre a nővérek úgy gondolták, erre a nőre érdemes
odafigyelni, bármilyen későn került is a kezük közé. Talán épp az ő hatására
fogadták el, hogy tizenhét-tizennyolc évesnél idősebb lányokat is
megvizsgáljanak.
Areina viszont Kürtvadász volt, legalább annyit hősködött, mint egy férfi, és
egyfolytában kalandokról mesélt. A saját kalandjairól, no meg azokról,
amikről csak szerette volna, ha megesnek vele. Már ha éppen nem az íjával
gyakorolt. Alighanem Birgitte hatására szerette meg ezt a fegyvert, éppúgy,
mint a szokatlan öltözetet. Úgy tűnt, az íjon kívül valóban nem érdekli semmi
más, esetleg néha egy kis röpke, egyértelmű, szinte durva flört, bár arról
mostanában mintha leszokott volna. Egwene nem értette, miért van még
mindig velük. Areina aligha hihette azt, hogy Valere Kürtje majd épp ezen a
poros országúton bukkan fel, egy menetelő hadsereg kellős közepén, és abban
is biztos lehetett, hogy a lány nem tudja, hogy a Kürt valójában a Fehér
Torony kincseskamrájában van elrejtve. Ezt nagyon kevesen tudták csak.
Egwene abban sem volt biztos, hogy vajon Elaida tudja-e.
Areina csak egy hősködő bolond volt, de Egwene együttérzett Nicolával.
Értette a nő elégedetlenségét, tudta, milyen az, mikor az ember mindent
egyszerre tudni akar. Ő is volt így épp elégszer. Talán még most sem hagyta
maga mögött ezt az érzést.
- Nicola - mondta gyengéden -, mindannyiunk képességének vannak határai.
Én például sosem leszek olyan erős, mint Nynaeve sedai, ha a fejem tetejére
állok, akkor sem.
- De ha csak megkapnám az esélyt, Anya! - Nicola könyörögve összetette a
kezét, és valami átszűrődött ebből a hangjába is, de a tekintete ugyanolyan
hidegen és higgadtan szegeződött Egwene-re, mint eddig. - Azt az esélyt, amit
Anyám is megkapott.
- Ami velem történt, és ezt nem magam választottam, hiszen azt sem
tudtam, mit csinálok, azt kényszerítésnek nevezik, és nagyon veszélyes dolog
- nem is hallotta a kifejezést, mielőtt Siuan bocsánatot nem kért tőle, hogy
ennek tette ki. Ez volt az egyetlenegy eset, hogy Siuan bűnbánata valóban
őszintének tűnt. - Tudod, hogy ha több saidart akarsz magadba fogadni, mint
amennyit képes vagy irányítani, kiéghetsz, még mielőtt a képességeid
kifejlődnek. Az lenne a legjobb, ha egy kis türelmet tanulnál. A nővérek
úgysem hagyják, hogy mást tegyél, amíg nem vagy felkészülve rá.
- Ugyanazon a hajón jöttünk Salidarba, mint Nynaeve és Elayne - mondta
Areina hirtelen. A tekintete nem csak bátor volt, de egyenesen kihívó. - És
Birgitte.
Valamiért Birgitte említésekor keserűen csendült a hangja. Nicola intett
neki, hogy hallgasson.
- Semmi szükség arra, hogy ezt is felhozzuk.
Meglepő módon mégis úgy hangzott, mint aki legszívesebben maga
mondaná ki, amit Areina elhallgatott.
Egwene remélte, hogy az arckifejezése legalább fele olyan nyugodt, mint
Nicoláé, de hirtelen rossz érzés öntötte el. „Marigan" is azon a hajón érkezett
Salidarba. Egy bagoly huhogott, mire Egwene megremegett. Sokak szerint ha
holdfényben bagolyhuhogást hall az ember, az rossz hírt jelent. Nem volt
ugyan babonás, de... - Mit nem akartok felhozni?
A két nő összenézett, és Areina bólintott.
- Akkor került szóba, mikor a folyótól a faluba mentünk. - Feltételezett
vonakodása dacára Nicola keményen Egwene szemébe nézett. - Areina és én
véletlenül meghallottuk, amit Thom Merrilin és Juilin Sandar beszéltek. A
mutatványos és a szaglász, ugye? Juilin azt mondta, hogy ha valóban vannak
aes sedai-ok a faluban, ezt akkor még nem tudtuk biztosra, és megtudják,
hogy Nynaeve és Elayne aes sedai-nak adták ki magukat, akkor mind úgy
járunk, mintha egy raj ezüstcsuka közé estünk volna, amiről ugyan nem
tudom, pontosan micsoda, de elég baljósan hangzik.
- A mutatványos meglátott minket, és elhallgattatta - vetette közbe Areina.
Az övén lógó tegezt piszkálta fél kézzel. - De hallottuk.
A hangja éppolyan kemény volt, mint a tekintete.
- Tudom, hogy most már mind a ketten aes sedai-ok, Anya, de nem lenne
még most is baj belőle, ha ez kiderülne? A nővérek nem lennének mérgesek?
Bárki, aki aes sedai-nak adja ki magát, komoly bajba kerül, ha kiderül, még
akár évekkel később is. - Nicola arckifejezése nem változott, de a tekintete
mintha győztesen villant volna Egwene-re. Egy kicsit közelebb hajolt, és
sürgetően mondta. - Bárki, aki aes sedai-nak adja ki magát. Vagy nem?
Egwene hallgatása csak felbátorította Areinát. Elvigyorodott. Kellemetlen
egy vigyor volt ez így az éjszaka kellős közepén.
- Úgy hallottam, Nynaeve és Elayne titkos küldetésre indult a Toronyból. A
Sanche némber küldte őket, akkor még ő volt az amyrlin. Úgy hallottam,
Anyámat is pont ugyanakkor küldte el a Toronyból. És mindenféle bajba
keveredett visszaúton. - Álnok, magabiztos találgatás csúszott a hangjába. -
Emlékszik rá, hogy aes sedai-nak adták ki magukat?
Várakozva bámultak Egwene-re. Areina pimasz mosollyal az íjára
támaszkodott, Nicola pedig olyan sürgetően nézte, hogy majdnem szikrát
vetett körülötte a levegő.
- Siuan Sanche aes sedai - mondta Egwene jéghidegen -, Nynaeve al'Meara
és Elayne Trakand is az. Megfelelő tiszteletet fogtok tanúsítani irántuk.
Nektek ők Siuan sedai, Nynaeve sedai és Elayne sedai.
A két nő döbbenten pislogott. Egwene gyomra remegett. A dühtől.
Mindazok után, amin keresztülment ma éjszaka, megzsarolja ez a két...?
Hirtelen nem jutott eszébe egy kellően csúnya szó sem. Elayne biztos tudott
volna vagy tízet is. Elayne épp eleget forgott kocsisok, lovászok és egyéb
aljanép között, és mindig megjegyezte azokat a kifejezéseket, melyeket
meghallania sem lett volna szabad. Egwene kibontotta a csíkos stólát, és
könnyedén a vállára terítette.
- Azt hiszem, félreértett minket, Anya - mondta sietősen Nicola. Nem félt,
épp csak tisztázni akarta a dolgot Egwene-nel. - Csak attól tartottam, hogy ha
bárki rájönne, hogy Anyám is...
- Nagyon jól értem, gyermekem.
Ez a bolond nő még mindig gyermek volt, még ha öregebb is nála tíz évvel.
Az idősebb novíciákkal sok gond volt, gyakran szemtelenkedtek a
beavatottakkal, akik tanították őket, de a legostobábbnak sem jutott volna az
eszébe, hogy egy nővérrel pimaszkodjon. Egwene dühe már fehéren izzott,
mint a vas. Mit képzel ez a nőszemély, hogy ilyesmivel próbálkozik!
Mindketten magasabbak voltak nála, még ha nem is sokkal, de most a
csípőjére tette az öklét, és jól kihúzta magát, ők pedig úgy meggörnyedtek
ijedtükben, mintha Egwene egy fejjel magasodna föléjük.
- Van fogalmad arról, milyen komoly következményekkel jár az, ha valaki
megvádol egy nővért, különösen, ha egy novícia teszi? A vádjaid azon
alapulnak, hogy állítólag kihallgattál egy beszélgetést két olyan ember között,
akik mindketten több ezer mérföldre vannak tőlünk. Tiana elevenen fog
megnyúzni, és a hátralévő napjaidat a legkoszosabb fazekak súrolásával
töltheted.
Nicola megpróbált közbeszólni: ezúttal úgy tűnt, bocsánatért esedezik és
mentegetőzni akart, hátha meg nem történtté teheti az előbbieket. Egwene
nem hagyta szóhoz jutni. Areinához fordult. A Kürtvadász még egyet lépett
hátrafelé, és ijedten megnyalta a szája szélét. Szokatlanul bizonytalannak tűnt.
- Azt ne hidd, hogy te kevesebbel megúsznád a dolgot! Ilyesmiért még egy
Kürtvadászt is megbüntetne Tiana. Már ha elég szerencsés vagy ahhoz, hogy
ne a szekereknél korbácsoljanak félholtra, mint azt a tolvajláson kapott
katonákkal szokták. De mindkét esetben úgy vágnának ki a táborból, hogy a
lábad sem éri a földet.
Egwene vett egy mély levegőt, és lazán leengedte a kezét. Ha az egyikkel
fogta a másikat, sokkal kevésbé remegtek. A két nő egészen kicsire
összehúzta magát. Úgy tűnt, a szidás megtette a magáét. Egwene remélte,
hogy a lesütött tekintetek, a megroskadt vállak és a tétova topogás nem
csupán álca. Igazából mind a kettőt Tianához kellene küldenie, most rögtön.
Fogalma sem volt róla, mi lehet a büntetés, ha valaki megpróbálja
megzsarolni az Amyrlin Trónt, de valószínűleg még az lenne a legenyhébb
része a dolognak, hogy mindkettőjüket elzavarják a táborból. Nicola esetében
persze várnának addig, amíg megtanul annyira fókuszálni, hogy véletlenül ne
tehessen kárt sem magában, sem bárki másban. Biztos volt benne, hogy
Fadombi Nicola sosem lehet aes sedai, ha kiderül, hogy mit tett. Ez a
hatalmas képesség kárba veszne.
Kivéve... Bármelyik nő, aki aes sedai-nak adta ki magát, és ez kiderült róla,
olyan példás büntetést kapott, hogy még évek múlva is azt nyögte, és a
beavatottakkal még ennél is keményebben bántak el ilyen esetben, de
Nynaeve és Elayne talán biztonságban vannak most, hogy már teljes jogú
nővérek. És ő maga is. Persze, ha ez akár csak kósza pletyka szintjén elterjed,
a Csarnok sosem fogja elismerni, hogy valóban ő az Amyrlin Trón. Akkor
már elmehetne Randhez is, és a Csarnoknak meg megmondhatná, hogy mit is
gondol róluk. Nem hagyhatta, hogy ez a két nő lássa, hogy megingott egy
pillanatra, még csak nem is gyanakodhattak.
- Most elfelejtem, ami itt történt - mondta élesen -, de ha valaha, akárcsak
suttogva is meghallom ezt az ostobaságot... bárkitől... - szaggatott, mély
levegőt vett. Ha majd már kiabálják, hogy mit tett, akkor aztán semmit sem
tehet. Szerencsére Nicola és Areina úgy rezzent össze, mint akiket halálosan
megfenyegettek. - Most pedig sipirc az ágyba, még mielőtt meggondolom
magam!
Egy szemvillanás alatt pukedliztek, hogy „igen, Anya", és „nem, Anya", és
„ahogy parancsolod, anyám". Sietve indultak el, minden lépésnél hátranéztek
rá, és minden lépésnél egyre gyorsabban mentek, míg végül fejvesztve
rohanni kezdtek. Egwene nyugodtan sétált vissza a sátrához, bár a
legszívesebben ő is szaladt volna, ahogy csak tud.
 Tizedik fejezet

LÁTHATATLAN SZEMEK

Mikor Egwene visszaért a sátorba, Selame már várt rá. Vékony volt, mint
egy piszkafa, a bőre sötét, mint a legtöbb tearié, és parancsoló magabiztossága
már-már zavaró volt. Chesának igaza volt: hosszú orrát mindig felhúzta,
mintha valami roppant büdöset kellett volna szagolnia. De bármilyen gőgösen
viselkedett a többi szolgával, az úrnője körül egészen másmilyen volt. Amint
Egwene belépett, olyan mélyen meghajolt, hogy majdnem a földet súrolta a
homlokával, és a szoknyáját olyan széles ívben terítette szét, amennyire a
szűkös sátorban csak tudta. Mielőtt Egwene még beljebb léphetett volna, az
asszony már mellette volt, és gombolta kifelé a ruháját nagy szörnyülködve.
Egwene viselkedésén szörnyülködött. Selame elég ostoba teremtés volt.
- Ó, anyám, már megint fedetlen fejjel ment ki! - mondta, mintha Egwene
valaha is felvette volna a teari mintára készült gyöngyös kis kalapkákat,
amelyeket Selame ajánlott neki, vagy Meri hímzett bársony csodáit, esetleg
Chesa puffos fejfedőit. - És remeg. Nem lenne szabad kendő és napernyő
nélkül kimennie a szabad levegőre, anyám.
Hogy a fenébe múlna el a remegése egy napernyőtől? Selame arcán olyan
bőven csurgott a veríték, hogy alig győzte letörölni egy vaskos zsebkendővel,
de az nem jutott volna az eszébe, hogy megkérdezze, Egwene miért remeg.
Talán jobb is volt így.
- És egyedül volt odakinn, késő éjszaka. Ezt egész egyszerűen nem illik,
anyám. És a tetejébe még ott vannak azok a katonák is! Csupa-csupa durva
ember, nem tisztelik ám ezek a rendes asszonyokat, de még az aes sedai-okat
sem. Anya, egész egyszerűen nem lenne szabad...
Egwene éppolyan fáradt nyugalommal hagyta, hogy Selame mondja a
magáét, mint ahogy azt tűrte, hogy az asszony levetkőzteti. Félig sem figyelt
oda. Ha azt mondaná neki, hogy hallgasson, olyan sértett pillantásokat vetne
rá, és úgy sóhajtozna, hogy az még a locsogásánál is rosszabb. Az eszetlen
fecsegéstől eltekintve Selame fegyelmezett, jó szolga volt. Igaz, néha
olyannyira elkapta a hév, hogy túlzó gesztusai és a folyamatos pukedlizés
megakadályozta abban, hogy valami értelmeset is csináljon. Hihetetlennek
tűnt, hogy valaki annyira butuska legyen, mint Selame. Csak a látszat
érdekelte, hogy ki hogyan néz ki, és mit gondol. Számára csak az aes sedai-ok
és a nemesek mentek emberszámba, és talán a belső szolgáik. Selame
elképzelései szerint senki más nem számított, talán senki más nem is
gondolkodhatott. Talán tényleg lehetetlen volt. Egwene egyáltalán nem
feledkezett meg arról, ki hozta a nyakára Selame-et, és arra is jól emlékezett,
ki találta neki Merit. Igaz, Chesát meg Sheriam adta neki, de Chesa már
többször bebizonyította, hogy hozzá hűséges.
Egwene megpróbálta elhitetni magával, hogy a remegés, amelyet Selame is
észrevett, valójában a legvadabb düh jele, de a szíve mélyén tudta, hogy
igazából a félelem emészti. Túl messzire jutott, túl sok mindent tett már meg
ahhoz, hogy hagyja, hogy Nicola és Areina mindent elrontson.
Ahogy a feje kibukkant a tiszta fehérneműből, elkapta Selame egyik
szólamát, és döbbenten bámult az asszonyra.
- Azt mondtad, hogy juhtej?
- Igen, anyám. Olyan bársonyos a bőre, és semmi más nem őrizheti meg
ilyen szépnek, csak ha minden nap juhtejben fürdik.
Ez az asszony tényleg megbolondult. Hiába tiltakozott, Egwene kitaszigálta
a sátorból. Aztán végre egyszer ő fésülte meg a haját, ő bontotta ki a keskeny
tábori ágyat. Az immár hasznavehetetlen a'dam karkötőjét berakta az apró,
faragott, elefántcsont dobozba, amelyikben kevéske ékszerét tartotta, és
kioltotta a lámpákat. Egészen egyedül, gondolta maró gúnnyal a sötétben.
Selame-et és Merit megüti a guta.
Mielőtt lefeküdt volna, a bejárathoz lépett, és kissé kinyitotta a sátorlapokat.
Holdfényes csend és nyugalom ült a táboron, csak egy éjszakai gém hangja
hallatszott. A madár hirtelen felrikoltott, majd elhallgatott. Vadászok járták az
éjszakát. Egy pillanattal később mintha egy árnyék mozdult volna meg a
szemközti sátor mellett. Mintha egy asszony lett volna.
Talán Selame-et nem akadályozta meg a kémkedésben, hogy sültbolond.
Meri is leselkedhetett attól, hogy mindig rosszkedvű volt, és kelletlen.
Bármelyikük lehetett. Éppúgy, mint valaki más. Areina vagy Nicola, bár az
elég valószínűtlen. Mosolyogva engedte a helyére a sátorlapot. Bárki volt az,
nem láthatja, hova megy ma éjszaka.
A Tudós Asszonyok megtanították, hogyan aludhat el, amikor csak akar.
Egyszerű módszer volt. Behunyta a szemét, érezte, hogy minden testrésze
valóban ellazul, a szívverésével megegyező ütemben lélegzett, nem gondolt
semmire, hagyta, hogy minden össze-vissza kavarogjon az agyában, minden
össze-vissza, egy egész kis sarkot kivéve. Pillanatok alatt elaludt, de ez egy
álomjáró alvása volt.
 Egy csillagtengerben lebegett alaktalanul, végtelenül sok kis fényponttal
együtt a végtelen feketeségben, mintha megszámlálhatatlanul sok
szentjánosbogár verdesett volna egy végtelen éjszakában. Álmok voltak.
Mindazok álmai, akik épp aludtak, bárhol a világon, talán az összes lehetséges
világok mindegyikén, és ez itt a valóság és a Tel'aran'rhiod közti űr volt, a
kapu, mely elválasztotta az ébrenlét világát az álmokétól. Bármerre nézett,
tízezrével tűntek el a szentjánosbogarak, ahogy álmodóik felébredtek, és
tízezer újabb jelent meg, ahogy mások meg álomba merültek. Hatalmas,
mindig változó szépség, megunhatatlan csoda.
Nem vesztegette az idejét bámészkodásra. Ennek a helynek is megvoltak a
maga veszélyei, nem egy közülük halálos. Biztos volt benne, hogy azokat el
tudná kerülni, de volt még egy veszély, amelynek kitette magát, ha túl sokáig
itt maradt, és ha az elkapná... Nos, ez még ahhoz is túlságosan zavarba ejtő
volt, hogy végiggondolja. Óvatosan körülnézett - azaz csak körülnézett volna,
ha ebben a világban lett volna szeme -, és megindult. Nem érezte, hogy
mozog. Inkább úgy tűnt, mintha ő egy helyben maradt volna, és az egész
csillogó fénytenger pördült volna meg körülötte, míg végül csak egyetlenegy
csillag maradt előtte. Mindegyik pislogó kis fénybogár tökéletesen egyforma
volt, de valahogy mégis tudta, hogy ez Nynaeve álma. Hogy honnan tudta, az
már más lapra tartozott. Még a Tudós Asszonyok sem értették, hogy ismerik
fel az álmokat.
Gondolkozott azon is, hogy megkeresi Nicola és Areina álmát. Ha egyszer
rájuk talált, pontosan tudta, hogy égetheti bele a csontjaikba is a félelmet, és
egyáltalán nem érdekelte, hogy ez tiltott dolog. Azért jött ide, hogy ésszerűen
cselekedjen, nem azért, hogy a szabályok miatt aggódjon. Megtette, amit
mások nem tettek meg előtte, és egészen biztos volt abban, hogy ha szüksége
lesz rá, gondolkozás nélkül újra megteszi. Tedd, amit tenned kell, aztán fizesd
meg az árát, ezt tanították neki ugyanazok az asszonyok, akik elmagyarázták,
mi tiltott és miért. A szükséget csak az tehette gonosszá, ha valaki nem volt
hajlandó elismerni, hogy vétett a szabályok ellen, és nem akarta megfizetni az
adósságát. De még ha Nicola és Areina aludt is volna már, nehéz volt egy
ember álmát először megtalálni, és nem is mindig sikerült. Hosszú napok -
vagy jobban mondva, éjszakák - telhettek el eredménytelenül. Ez legalább
biztos volt.
Lassan közelebb úszott az örökkévaló sötétben, bár megint úgy tűnt, mintha
nem ő mozdulna, hanem az aprócska fénypont nőne meg, először akkorára,
mint egy csillogó gyöngyszem, majd mint egy fénylő alma, utána a telihold,
míg csak be nem töltötte egészen a látóterét a fényesség, a világ. Nem ért
hozzá, egyelőre még nem. Egy hajszálnyi űr maradt még köztük. Lassan és
gyengéden keresztülnyúlt ezen a résen is. Hogy mivel, ha egyszer itt nem volt
teste, az legalább akkora rejtély volt, mint az, hogyan ismerte meg az emberek
álmait. A Tudós Asszonyok szerint az akaratával érintette meg az álmot, de
Egwene még mindig nem értette, az hogy lehet. Mintha egy szappanbuborékot
akart volna megfogni, nagyon óvatosan nyúlt az álom felé. A fénylő fal úgy
csillogott, mint a kvarcüveg, úgy lüktetett, mint az emberi szív, törékeny volt
és élt. Ha egy kicsit erősebben fogja meg, belelátott volna, „látta" volna, hogy
Nynaeve mit álmodik. Ha még erősebben fogja meg, képes belépni a másik
álmába, és részévé válik annak, amit az lát. Ez veszélyes dolog volt,
különösen egy erős akaratú embernél, de néha az is megrázó volt, ha csak
látta, amit a másik álmodik. Például, ha az álmodó épp valaki olyanról
álmodott, aki őt is érdekelte. Mikor ez történt, fél éjszakán keresztül mást sem
csináltak, csak egymás bocsánatáért esedeztek. Vagy egy enyhén húzó
mozdulattal, ami leginkább arra emlékeztette, mintha egy törékeny
gyöngyszemet kellene elgurítania egy egyenetlen asztalon, ki tudná rántani
Nynaeve-et az álmából, és át tudná vinni egy másik álomba, amelyet ő
tervezett, amelyben mindent ő irányítana, és ami valójában a Tel'aran'rhiod
egy része lenne. Biztos volt benne, hogy működne a dolog. Természetesen ez
is a tiltott dolgok egyike volt, és tartott tőle, hogy Nynaeve sem értékelné.
NYNAEVE, EGWENE VAGYOK. SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK
KÖZÖTT NEM TÉRHETTEK VISSZA, AMÍG NEM TALÁLTÁTOK MEG
A TÁLAT, VAGY AMÍG NEM RENDEZTEM EL PÁR DOLGOT
NICOLÁVAL ÉS AREINÁVAL. TUDJÁK, HOGY TETTETTETEK.
MINDENRŐL BŐVEBBEN, MIKOR LEGKÖZELEBB TALÁLKOZUNK
A KIS TORONYBAN. LEGYETEK ÓVATOSAK. MOGHEDIEN
MEGSZÖKÖTT.
Az álom a semmibe villant, a szappanbuborék elpattant. Egwene-nek a
komor üzenet dacára is nevetni lett volna kedve, már ha lett volna mivel. Egy
testetlen hang az ember álmában egészen megrázó lehetett. Különösen, ha
attól tartott, hogy a beszélő meglesheti, miről is álmodik. Nynaeve nem
felejtette el azt az apró kis balesetet.
A fénypöttyös végtelen újra meglódult körülötte, míg csak egy újabb
fénypontocska elé nem ért. Elayne. A két nő alighanem csak pár lépésre aludt
egymástól Ebou Darban, de a távolságnak itt nem volt jelentősége. Vagy talán
valami egész mást jelentett.
Ezúttal, mikor átadta az üzenetet, az álom megremegett és megváltozott.
Most is ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi, de Egwene számára
megváltozott. Talán egy másik álomba rántották át Elayne-t a szavai?
Mindenesetre megmaradnak az agyában, és emlékezni fog rá, mikor felébred.
Miután Nicola és Areina íjhúrját még jobban benedvesítette, végre a teljes
figyelmét Randre fordíthatta. Sajnos éppolyan hiábavaló lett volna
megkeresnie az álmait, mint egy aes sedai-ét. Rand védte az álmait, éppúgy,
ahogy a legtöbb nővér, bár láthatóan a férfiak védelme sokban különbözött a
nőkétől. Az aes sedai-ok pajzsa kristálypáncél volt, a Szellemből illesztés
nélkül megformált kis buborék, amely, bármilyen átlátszónak tűnt is,
keményebb volt a legszívósabb acélnál is. Egwene már nem is emlékezett rá,
hány eredménytelen órát töltött azzal, hogy megpróbált Rand álmába belesni.
A nővérek védett álmai fényesebbnek tűntek, minél közelebb volt hozzájuk,
de a fiúé egyre tompábban csillogott. Mintha zavaros, sáros vízbe bámult
volna. Néha mintha látott volna valami hatalmas árnyékot megmozdulni a
piszkosszürke mélyben, de sosem lehetett tudni, mi az.
A csillagok végtelen hada ismét megpördült és megállt, és egy harmadik
asszony álma előtt találta magát. Óvatosan közeledett. Olyan sok minden
kötötte Amyshez, hogy úgy érezte, mintha az anyja álmát közelítené meg.
Magának is be kellett vallania, hogy nagyon sok mindenben inkább Amysre
szeretne hasonlítani, mint bárki másra. Legalább annyira szomjazott Amys
elismerésére, mint a Csarnokéra. Sőt, ha választania kellett volna a kettő
között, talán Amys megbecsülését tartja fontosabbnak. Egyetlenegy Ülnököt
sem becsült olyan sokra, mint Amyst. Félresöpörte pillanatnyi ellágyulását, és
igyekezett kicsit kevésbé keményen szólni, mint a másik két asszonyhoz.
Nem sikerült neki.
AMYS, EGWENE VAGYOK, BESZÉLNEM KELL VELED.
Jövünk, mormolta halkan egy hang. Amys hangja.
Egwene ijedten ugrott hátra. Legszívesebben nevetett volna saját magán.
Talán jót is tesz néha, ha eszébe jut, hogy a Tudós Asszonyok hosszú, hosszú
évek óta gyakorolják már az álomjárást. Néha tartott attól, hogy elbízza magát
csak azért, mert az Egyetlen Hatalom irányításáért nem kellett olyan
keményen megküzdenie, mint a legtöbb nővérnek, de mintha csak ezt akarnák
ellensúlyozni, sokszor a legegyszerűbb dolog is olyan nehezére esett, mintha a
legnagyobb viharban kéne fölmásznia egy sziklaszirtre.
Hirtelen mozgást látott a szeme sarkából. Az egyik fénypont megindult a
csillagok között, és egyre fényesebb, egyre nagyobb lett, ahogy felé siklott.
Egyetlenegy álom volt csak erre képes, egyetlenegy ember álma. Rettegve
menekült, azt kívánta, bárcsak tudna sikoltani, átkozódni vagy csak üvöltözni.
Leginkább saját magának azzal a kicsike kis részével, ami legszívesebben
maradt volna, és megvárja, hogy elnyelje a közelgő álom.
Ezúttal a csillagok sem rezzentek. Egészen egyszerűen eltűntek, és Egwene
levegő után kapkodva egy vastag, vörös kőoszlopnak támaszkodott. Úgy szúrt
az oldala, mintha egy mérföldet rohant volna, a szíve vadul kalapált. Pár perc
múlva végignézett magán és egy kicsit elbizonytalanodva felnevetett. Hosszú,
bő szoknyájú, lágyan villódzó zöld selyemruhát viselt, a ruha szegélyét és
mellrészét csodaszép aranyhímzés borította. A nyakkivágása jóval többet
mutatott meg a melléből, mint bármelyik ruha, amit ébren felvett volna. A
széles aranyöv karcsúbbnak mutatta a derekát, mint az valójában volt. Bár az
is lehet, hogy tényleg karcsúbb volt, mint ébren. Tel'aran'rhiodban olyan
lehetett az ember, amilyen csak lenni akart, ami csak lenni akart. Még akkor is
könnyen megváltozhatott, ha nem akarta tudatosan, csak szabadjára engedte a
gondolatait. Gawyn Trakand rossz hatással volt rá. Nagyon rossz hatással.
Agyának az az egészen kicsike része még most is azon sajnálkozott, hogy
nem maradt kinn a csillagok között, és nem várta be Gawyn álmát. Nem várta
be, és nem várta meg, hogy magába szippantsa. Ha egy Álomjáró
bolondulásig szerelmes volt valakibe, vagy féktelenül gyűlölt valakit,
különösen, ha az érzelem kölcsönös volt, a másik álma könnyen
beszippanthatta. Úgy vonzotta az álmát, vagy az álom vonzotta úgy őt, mint
mágnes a vasreszeléket. Természetesen nem utálta Gawynt, de nem
engedhette meg magának, hogy bekebelezze az álma, és addig ott kelljen
maradnia, amíg a fiú fel nem ébred. Ma éjszaka nem tehette. Gawyn sokkal
szebbnek látta álmában, mint amilyen Egwene saját meglátása szerint ébren
volt. Érdekes módon a fiú viszont sokkal rosszabbul nézett ki a tulajdon
álmában, mint a valóságban. Ha ilyen erős szeretetről vagy utálatról volt szó,
az erős akarat és az összpontosítás sem segített. Ha egyszer benyelte az álom,
addig ott kellett maradnia, míg csak a másik fel nem ébredt vagy nem kezdett
másról álmodni. Egwene eszébe jutott, Gawyn miket szokott róla álmodni,
hogy mi mindent csinálnak a fiú álmaiban, és a füle hegyéig elvörösödött.
- Még szerencse, hogy egy Ülnök sem lát most - motyogta magában. -
Különben sosem hinnék el, hogy nem egy felelőtlen kis csitri vagyok.
A felnőtt asszonyok nem ábrándoztak pirulva a férfiak után, Egwene ebben
egészen biztos volt. Egyetlen értelmes asszony sem tenne ilyet. Amiről
Gawyn álmodozott, valóra fog válni, de csak mikor Egwene is úgy látja jónak.
Talán az édesanyja nehezen egyezne bele, hogy férjhez menjen, különösen,
hogy nem ismeri Gawynt - de csak nem állna a lánya boldogságának az
útjába. Marin al'Vere amúgy is megbízott a gyermekei józan
ítélőképességében. Most viszont itt volt az ideje annak, hogy legfiatalabb
gyermeke tanúbizonyságát adja józanságának, és abbahagyja ezt a gyerekes
álmodozást.
Egwene körülnézett, és azt kívánta, bárcsak mégis hagyhatná, hogy
Gawynre gondoljon. Vastag, erős oszlopokat látott, amerre csak nézett,
magas, íves tető borult föléjük és középen egy óriási kupola. Az arany
láncokon alácsüngő hatalmas lámpák egyike sem égett, de mégis se nem túl
erős, se nem túl gyenge fény töltötte be a teret. A Kő Szíve volt ez, a Tear
Köve nevű hatalmas erőd középpontja. Avagy jobban mondva a Kő Szívének
a Tel'aran'rhiodi tükörképe, bár ez a tükörkép éppolyan erőteljes és valóságos
volt, mint az ébrenlét világában álló megfelelője. Mindig itt találkozott a
Tudós Asszonyokkal. Ők választották ezt a helyet. Egwene furcsállotta, hogy
az aielek miért épp itt várják. Azt várta volna, hogy Rhuideanban lesznek,
most, hogy a város már nyitott volt az Álmok Világában is, vagy valahol az
Aiel Pusztában, vagy ott, ahol a Tudós Asszonyok épp vannak. Az ogierek
steddingjein kívül minden más helynek megvolt Tel'aran'rhiodban a mása -
valójában a steddingeknek is, bár oda nem lehetett belépni, éppúgy, ahogy
régebben Rhuideanba sem. Az aes sedai táborban persze nem találkozhattak.
Most már jó pár nővérnek volt olyan ter'angrealja, amelynek a segítségével
könnyedén beléphetett az Álmok Világába, és minthogy egyikük sem tudta, ez
a világ hogyan működik, a legtöbbször ugyanott jelentek meg
Tel'aran'rhiodban, ahol a való világban aludtak épp: a tábor kellős közepén.
A Torony törvényeinek az értelmében a ter'angrealok éppúgy a Fehér
Torony tulajdonai voltak, mint a sa'angrealok vagy az angrealok, függetlenül
attól, hogy éppen hol vagy kinél vannak. A Torony ritkán erőltette ezt a
szabályt, különösen az olyan tárgyak esetében, amelyeket Tar Valontól
messze őriztek, például épp itt, Tear Kövében, a Nagy Tárházban. Előbb-
utóbb úgyis minden visszakerült hozzájuk, és a Fehér Torony mindig
türelmesen ki tudta várni a megfelelő pillanatot. Ami azonban a nővéreknél
volt, azt mind a Csarnok osztotta szét, az Ülnökök adták oda társaiknak. De
csak kölcsönbe. Szinte senki nem kapott meg ténylegesen egy ilyen ritka és
erős tárgyat. Elayne megtanulta, hogy lehet az álomjáró ter'angrealt
elkészíteni, és ő és Nynaeve is vittek egyet-egyet Ebou Darba, de a többi a
Csarnok kezén maradt még jó pár érdekes ter'angreallal együtt, melyeket
Elayne készített. Ez azt jelentette, hogy Sheriam és baráti köre bármikor
feltűnhetett Tel'aran'rhiodban, éppúgy, mint Romanda vagy Lelaine, bár
Egwene szerint ők ketten nem merészkedtek volna be, hanem inkább másokat
küldenek maguk helyett. Hosszú évszázadok óta egyetlen aes sedai sem járt az
álmokban, és most egyszerre megnyílt előttük az út. Még mindig sok
nehézséggel kellett szembenézniük, melyek többsége abból fakadt, hogy nem
voltak hajlandóak elismerni, hogy esetleg nem birkóznak meg mindennel
egyedül, és talán tanulhatnának másoktól. Persze Egwene még így sem vette
volna szívesen, ha ezek a nővérek kilesik a találkozását a Tudós
Asszonyokkal.
Mintha csak a kémkedés juttatta volna az eszébe, hirtelen megérezte, ahogy
láthatatlan szemek figyelik minden mozdulatát. Ez az érzés mindig jelen volt
Tel'aran'rhiodban, és még a Tudós Asszonyok sem tudták, mi okozhatja, de
annak dacára, hogy a láthatatlan szemek mindig figyelték, nem felejtkezhetett
el arról sem, hogy esetleg valódi tekintetek is meglesik. És ezúttal nem
Romandára vagy Lelaine-re gondolt.
Végighúzta a kezét az oszlopon, és lassan megkerülte. A hatalmas, vörös kő
oszloperdőt tanulmányozta, mely addig nyúlt, ameddig csak ellátott a
fokozatosan mélyülő árnyékokban. Az őt körülvevő fény nem volt igazi:
bárki, aki az árnyékban rejtőzik, maga körül ugyanezt a ragyogást látná, de az
árnyak eltakarnák. Néha feltűnt egy-két ember, férfiak és nők egyaránt, de a
felvillanó képek ritkán maradtak tovább pár szempillantásnál. Egwene-t nem
érdekelték, hiszen csak véletlenül érintették meg álmukban az Álmok Világát.
Ez bárkivel előfordulhatott, de szerencsére csak pár másodpercre, és ennyi idő
alatt ritkán kerültek komoly veszélybe. A Fekete ajahnál is volt pár álomjáró
ter'angreal, a Toronyból lopták. Ami még ennél is rosszabb volt, Moghedien
éppolyan jól ismerte a Tel'aran'rhiodot, mint bármelyik Álomjáró. Vagy talán
jobban. Olyan könnyedén befolyásolta a helyet és a benne levőket, mintha
csak a ruháját igazgatná.
Egwene egy pillanatig arra gondolt, bárcsak megfigyelte volna Moghedien
álmait, amíg a nő az ő foglya volt. Csak egyetlenegyszer, csak annyira, hogy
felismerje. De még ha felismerné is Moghedien álmát, akkor sem tudná, most
hol van. És persze az is meglehet, hogy a nő álma magába rántaná. Ő maga
mindenképp eléggé megvetette ehhez Moghedient, és alighanem a Kitaszított
is határtalanul gyűlölte őt. Ami egy ilyen álomban történt, az nem volt valódi,
még annyira sem, mint ami a Tel'aran'rhiodban esett meg az emberekkel, de
az emlék épp elég valósnak tűnt. Egy éjszaka Moghedien kezében, és soha
többé nem tudna szabadulni a kínzó képektől. Ahányszor aludni térne, mindig
azokat látná. Talán ébren is.
Újabb járókelő. Mi volt ez? Egy magas, királynői termetű, sötét bőrű
szépség lépett ki az árnyékok közül. Gyöngyökkel borított kis sapkát viselt és
csipkefodros báli ruhát. Pár lépés után eltűnt. Egy teari asszony álma, aki
főúrnő, vagy az szeretne lenni. A való életben akár csúnya és köpcös is
lehetett, egy kereskedő felesége vagy egy tanyasi gazdasszony.
Talán Logaint kellett volna megfigyelnie, nem Moghedient. Persze róla sem
tudná, hol lehet, de valamit csak kitalálna a terveiből. Persze lehet, hogy ha
belekerülne a férfi álmaiba, az még annál is rosszabb lenne, mintha
Moghedien kapta volna el, hiszen Logain gyűlölt minden aes sedai-t. Ugyan
szükség volt arra, hogy előkészítse a szökését, de Egwene remélte, hogy ezért
nem kell túl nagy árat fizetnie. Amúgy is, a fenébe Logainnel. Itt Moghedien
jelentette a veszélyt. Moghedien utána jöhetett, és itt, különösen itt,
Moghedien erősebb...
Hirtelen ráeszmélt, milyen görnyedten tartja magát. Elégedetlenül
felmordult, bár inkább vinnyogásnak hangzott. A csodaszép zöld selyemruha
hirtelen vaskos páncéllá változott, olyanná, amilyet Gareth Bryne
nehézlovassága viselt. Nyitott sisak ült a fején, a csúcsdísz mintha Tar Valon
fehér lángja lett volna. Micsoda bosszantó eset! Már rég nem lett volna szabad
megengednie, hogy így kicsússzon az irányítás a kezei közül.
Megkeményítette az akaratát, és a páncél hirtelen azzá a ruhává változott,
amelyben az Tudós Asszonyokkal szokott találkozni. Csak erősen rá kellett
gondolnia. Bő, sötét gyapjúszoknya, lenge algode blúz, fehér, mint a hó - épp,
mint amikor még náluk tanult. A vállán egy zöld kendő pihent, ami olyan
sötét volt, hogy majdnem feketének tűnt, a haját pedig egy összehajtogatott
fejkendő fogta hátra. Az ékszereiket nem utánozta, persze, ő nem hordott
annyi nyakláncot és karperecet. Ezért kinevették. Egy nő az évek során
érdemli ki az ékszereit, nem csupán egy felvillanó álomban.
- Logain útban van a Fekete Toronyba - mondta hangosan. Őszintén
remélte, hogy nem téved. Ott legalább valamiféle ellenőrzés alatt lenne a férfi,
és ha mégis elkapnák és újra elcsendesítenék, Rand akkor sem okolhatja érte
az Egwene-t követő aes sedai-okat. - És Moghedien nem tudhatja, hogy itt
vagyok.
Ezt igyekezett minél biztosabban mondani.
- Miért félnél az Árnyéklelkűtől?
A háta mögött felhangzó kérdés megrémítette Egwene-t. Ijedtében szinte
felmászott a levegőbe. Mivel Tel'aran'rhiodban volt, és Álomjárónak tanult,
már jó másfél hosszra lehetett a földtől, mire észhez tért. Ó igen, gondolta a
magasban lebegve, már rég magam mögött hagytam az efféle gyerekes
hibákat. Ha ez így megy tovább, akkor is felugrik, ha Chesa csak jó reggelt
köszön neki.
Remélte, hogy nem pirult el túlságosan. Lassan leereszkedett. Talán
visszanyerhet még valamit a méltóságából.
Talán, bár Bair idős arca most mintha még ráncosabb lett volna, úgy
meggyűrte a fülig érő mosoly. Nem tudott fókuszálni, nem úgy, mint a másik
két nő, aki vele volt, de ennek semmi köze nem volt az álomjáráshoz. Abban
pedig volt olyan tapasztalt, mint bármelyikük. Sőt, sok mindent jobban tudott
még náluk is. Amys is mosolygott, még ha nem is ilyen szélesen, de a naphajú
Melaine hátravetett fejjel kacagott.
- Még sosem láttam senkit így... - nyögte ki nagy nehezen két nevetés
között. - Mint egy nyuszi.
Ugrott egy kicsit, és jó két lábnyira a levegőbe emelkedett.
- Mostanában okoztam némi kis gondot Moghediennek. - Egwene egész
büszke volt a nyugalmára. Kedvelte Melaine-t. Az aiel nő sokkal kedvesebb
volt, most, hogy gyermeket várt, ráadásul nem is egyet, hanem ikreket, de
ezúttal a legnagyobb örömmel meg tudta volna fojtani.
- Néhány barátommal igencsak megsértettük a büszkeségét, ha többet nem
is tettünk. Azt hiszem, kapva kapna az alkalmon, hogy törlesszen érte.
Hirtelen ötlettől vezérelve újra megváltoztatta a ruháját. Most az a
lovaglóruha volt rajta, amelyet nap mint nap hordott, csak épp fénylő zöld
selyemből. Nem mondhatott el nekik mindent, de ezek a nők a barátai voltak,
és megérdemelték, hogy legalább azt megossza velük, amit lehetett.
- A büszkeség nehezebben gyógyul, mint a test. - Bair hangja vékony volt és
magas, de erős, mint egy vasvessző.
- Mesélj róla - kérte mohó mosollyal Melaine. - Hogy szégyenítettétek meg?
Bair is legalább ilyen izgatottnak tűnt. Egy kegyetlen világban az ember
vagy megtanult nevetni a kegyetlenségen, vagy egész életében egy sarokban
sírdogált. A Háromszoros Föld, az aielek régi otthona pedig nagyon kegyetlen
volt, és lakói már rég megtanultak nevetni rajta. Mindamellett az ellenség
megszégyenítése komoly művészet volt feléjük.
Amys végigpillantott Egwene ruháján, és bólintott.
- Azt hiszem, azzal még várnunk kell egy kicsit. Azt mondtad, beszélnünk
kellene.
Arrafelé intett, ahol a Tudós Asszonyok beszélgetni szoktak, a hatalmas
csarnok kellős közepén, a kupola alatt.
Hogy miért épp ezt a helyet választották, az is egyike volt azoknak a
rejtélyeknek, amelyeket Egwene nem tudott megfejteni. A három asszony
hamar letelepedett. Törökülésben ültek, a szoknyájukat gondosan
szétterítették maguk körül. Alig pár lépésre tőlük egy kristálykard ragyogott -
legalábbis kardnak látszott -, amely félig kiállt a kőpadlóból, és a markolata
csillogott. Az aielek rá sem pillantottak. Az ő jóslataikban nem szerepelt. Épp
ennyire nem törődtek azokkal az emberekkel, akik megjelentek, majd pár
lépés múlva újra eltűntek. Mindig itt gyűltek össze.
A mesés Callandort valóban lehetett kardként is használni, de igazából több
volt annál. Egy férfi sa'angreal volt, egyike a legerősebbeknek, amit a
Legendák Korában készítettek. Egwene megborzongott, mikor a férfi
sa'angrealra gondolt. Más volt a helyzet, mikor még csak Rand volt. És a
Kitaszítottak. De most itt voltak ezek az asha'manek is. A Callandorral
bármelyik fókuszálni képes férfi egy szemvillanás alatt a földdel egyenlővé
tudott tenni egy egész várost, és mérföldes körben megsemmisíthetett mindent
maga körül. Nagy ívben megkerülte, a szoknyáját is ösztönösen félrehúzta a
közelében. Rand kihúzta a Callandort a Kő Szívében, ahogy azt a Próféciák
megjósolták, aztán gondolt egyet, és visszazárta a kőbe. Visszazárta, és a
saidinból szőtt köré csapdát. Itt is meg kellett lenniük a tükörképeiknek, és
könnyen lehet, hogy éppolyan halálosan reagáltak volna, ha nem megfelelő
szálakat fon köré, mint a valóságban. Volt pár dolog, ami még itt,
Tel'aran'rhiodban is túlságosan valóságos volt.
 Egwene igyekezett nem gondolni a Kardra, Amely Nem Kard, és megállt a
három Tudós Asszony előtt. Azok a derekukra kötötték a kendőiket, és
széthúzták a blúzukat. Az aiel asszonyok így ültek le a barátaikkal beszélgetni
a sátrak árnyékába bújva a sivatagi hőség elől. Egwene nem ült le, bár ettől
úgy tűnt, mintha vádolnák valamivel. Mindegy. Valahol mélyen, a szíve
mélyén, úgy is érezte magát, mintha szörnyűségesebbnél szörnyűségesebb
dolgokkal vádolnák.
- Nem mondtam még el, hogy miért hívtak el tőletek, és ti sem kérdeztétek.
- Majd elmondod nekünk, ha felkészültél rá - válaszolta Amys nyugodtan.
Egyidősnek tűnt Melaine-nel, holott a haja már hófehéren omlott a derekáig,
éppúgy, mint Bairnak, alig lehetett idősebb, mint most Egwene, mikor
elkezdett őszülni. Hármójuk közül mégis ő volt a vezető, nem Bair. Egwene-
nek most jutott először az eszébe, hogy Amys vajon pontosan milyen idős
lehet. Ezt persze éppúgy nem kérdezte meg az ember egy Tudós Asszonytól,
mint egy aes sedai-tól.
- Mikor eljöttem tőletek, csak beavatott voltam. Tudjátok, hogy a Torony
kettészakadt.
Bair értetlenkedve rázta meg a fejét: tudta, de nem értette. Egyikük sem
értette. Egy aielnek ez éppolyan felfoghatatlan lett volna, mintha egy törzs
vagy egy harcostársaság saját maga ellen hirdet háborút. Talán ez is
megerősítette azt a nézetüket, hogy az aes sedai-ok messze nem érnek annyit,
mint kellene. Egwene folytatta. Saját magát is meglepte, milyen nyugodt és
összeszedett a hangja. - Azok a nővérek, akik elutasítják Elaidát, engem
választottak amyrlinné. Ha Elaidát legyőztük, én ülök majd az Amyrlin
Trónon a Fehér Toronyban.
Most megjelent a vállán a csíkos stóla is, és várt. Egyszer régen hazudott
nekik, súlyosan megszegte a ji'e'tohot, és nem tudta, most hogy fognak
reagálni, hogy egy ilyen fontos tényt elrejtett előlük. Már ha egyáltalán
elhiszik, amit mondott. Merően nézték.
- Ez valami olyasmi lehet, amit a gyerekek csinálnak szívesen - mondta egy
idő után Melaine nagy óvatosan. Még nem látszott, hogy gyermeket vár, de a
várandós asszonyokra jellemző belső ragyogás és megingathatatlan, boldog
nyugalom már megjelent rajta. Még gyönyörűbb volt, mint addig. - A
gyerekek mind a lándzsával akarnak táncolni, és mind törzsfőnökök akarnak
lenni, de aztán rá kell jönniük, hogy a törzsfőnök ritkán táncol maga is.
Úgyhogy csinálnak egy bábut, és felültetik egy magaslatra.
Az egyik oldalon a padló hirtelen felpúposodott, és már nem a Kő Szívének
kőpadlója volt, hanem napégette barna szikla. A tetején egy ágakból és
rongyokból csavart baba hevert.
- Ez a törzsfőnökük, aki a lándzsák táncát irányítja a dombról, ahonnan jól
látja a csatát. A gyerekek persze azt csinálják, amit akarnak, hiszen a törzsfő
csak egy rongybaba.
Szél kapott az ágak közé, meglebegtette a rácsavart rongyokat, hogy még
jobban látsszon, ez csak egy baba. Aztán a dombocska és a bábu is eltűnt.
Egwene mély levegőt vett. Hát persze. Megfizetett a hazugságáért a ji'e'toh
szerint, saját akaratából, és innentől kezdve senki nem emlékeztethette arra,
hogy mit tett. Tudhatta volna. Olyan jól átlátták a helyzetet, mintha már hetek
óta az aes sedai táborban lettek volna. Bair a földet nézte, nem akarta Egwene
szégyenét látni. Amys a tenyerébe támasztotta az állát, és éles tekintetével
mintha egyenest a lány szívébe akart volna látni.
- Sokan így látnak. - Még egy mély levegő, és kibökte az igazat. - Egy-két
nővér kivételével mindenki azt hiszi, csak bábu vagyok. Egyelőre. De mire
befejezzük a háborút, tudni fogják, hogy én vagyok a főnökük, és azt teszik,
amit én mondok nekik.
- Gyere vissza hozzánk - mondta Bair -, túlságosan is tisztességes vagy
közéjük. Sorilea már vagy egy tucat legényt kiszemelt neked, hogy
megismerkedhess velük az izzasztósátorban. Nagyon szeretné már látni, hogy
menyasszonyi koszorút kötsz.
- Remélem, ott lesz az esküvőmön, Bair! - Egwene remélte, Gawyn lesz a
boldog vőlegény. Azt tudta, hogy a fiú egy napon az őrzője lesz, megálmodta
rég, de csak a szerelem biztos tudata és a remény mondatta vele, hogy ő lesz a
férje is. - Remélem, mind ott lesztek. De már választottam.
Bair talán tovább vitatkozott volna a dolgon, és Melaine is, de Amys
felemelte a kezét, és elégedetlenül elhallgattak.
- Nagy ji van a döntésében. Az akaratára hajlítja az ellenségeit, nem fut el
előlük. Sok szerencsét kívánok a táncodhoz, Egwene al'Vere! - Amys egykor
a Lándzsa Hajadonja volt, és néha még mindig úgy gondolkozott, mintha az
lenne. - Ülj le!
- A saját becsülete csak az ő dolga - Bair görbe pillantást vetett Amysra -, de
van más kérdésem is.
A szeme majdnem vízkék volt, de ahogy Egwene-re pillantott, a tekintete
majdnem olyan kemény volt, mint Amysé az előbb.
- Elhozod ezeket az aes sedai-okat, hogy letérdeljenek a car'a'carn előtt?
Egwene ijedtében majdnem hanyatt esett ahelyett, hogy leült volna. Egy
pillanatig sem habozott.
- Nem tehetem, Bair. És ha megtehetném sem csinálnék ilyet. Mi a
Toronynak esküdtünk hűséget, az aes sedai-oknak. Ez még a saját hazánknál
is fontosabb. - Ez így is volt, vagy legalábbis így kellett volna lennie, bár nem
tudta, a többiek mit gondolnak ez esetben róla és a többi lázadóról. - Az aes
sedai-ok még az amyrlinnek sem esküsznek hűséget, és más emberfiának
pedig még annyira sem. Az olyan lenne, mintha valamelyikőtök térdet hajtana
egy törzsfőnök előtt.
Illusztrálta is a mondanivalóját, épp úgy, mint Melaine tette:
Tel'aran'rhiodot hihetetlenül szemléletesen lehetett formálni. A Callandor
mögött három Tudós Asszony esett térdre egy aiel törzsfőnök előtt. A férfi
erősen hasonlított Rhuarcra, a három asszony pedig a mellette ülőkre. Csak
egy pillanatig tartotta meg a képet, de Bair meglátta, és megvetően
felszipogott. A jelenet elképzelhetetlen volt.
- Ne hasonlíts minket azokhoz a nőkhöz! - Melaine zöld szemei majdnem
olyan élesen ragyogtak, mint régen, a hangjával pedig borotválkozni lehetett
volna.
Egwene lenyelte, amit mondani akart. Úgy tűnt, a Tudós Asszonyok lenézik
az összes aes sedai-t, épp csak őt nem. Vagy ha nem is nézik őket le,
mindenesetre kételkednek a képességeikben. Mielőtt a Csarnok
visszarendelte, hogy amyrlinné emelhessék, Sheriam és a barátai gyakran
találkoztak a mellette lévő három Tudós Asszonnyal. A dolognak az vetett
véget, hogy a Tudós Asszonyok nem titkolták, mennyire nem tetszik nekik,
hogy Egwene-t visszahívják az aes sedai-ok. Tel'aran'rhiodban pedig igen
vérfagyasztó esemény lehetett szembekerülni valakivel, aki jobban ért az
Álmok Világához. Most már Egwene-nel szemben is távolságtartóbbak
voltak, és számos dologról nem beszéltek előtte, mint például Rand terveiről.
Régebben hozzájuk tartozott, ők tanították az álomjárás fortélyaira. Most már
ő is aes sedai volt, már azelőtt is, hogy elmondta volna nekik, mi történt
valójában.
- Egwene al'Vere azt teszi, amit tennie kell - mondta Amys. Melaine
hosszan ránézett, majd tüntetően megigazította a kendőjét, megcsörgette
hosszú elefántcsont és arany nyakláncait, de nem szólt egy szót sem. Amys
egyre inkább uralta őket. Eddig Egwene csak Sorilea előtt látott ilyen könnyen
meghajolni egy Tudós Asszonyt.
Bair már az előbb odaképzelt közéjük egy kanna teát. A sátrakban is teázni
szoktak. Az oroszlánveretes aranykannácska más földről származott, mint az
ezüstfonatokkal díszített tálca, vagy a Tengeri Nép törékeny zöld
porceláncsészéi. A tea természetesen valódinak tűnt, és úgy is érezték
magukat, mintha valóban megitták volna. Bár volt az ízében valami utalásféle
egy édes bogyóra vagy gyógyfűre, amit Egwene nem ismert fel,
összességében pedig túl keserűnek találta az italt. Képzelt bele egy kis mézet,
és megkóstolta. Túl édes. Egy kicsit kevesebb méz. Most pompás volt az íze.
Erre az Egyetlen Hatalom nem volt képes. Egwene nem hitte volna, hogy
bárki is képes lenne olyan finom szálakat szőni a saidarból, hogy mézet
oldjon ki a teából.
 Egy ideig a csészéjét bámulta csendesen, a teára gondolt, a mézre és
leheletfinom saidar-fonatokra. De nem ezért hallgatott. A Tudós Asszonyok
éppúgy irányítani akarták Randet, mint Elaida, Romanda vagy Lelaine, és
valószínűleg az összes többi aes sedai. Persze csak annyira akarták
befolyásolni a car'a'carnt, hogy az aieleknek minél jobb legyen, de a nővérek
pedig csak épp annyira akartak beleszólni az Újjászületett Sárkány ügyeibe,
hogy a világ minél kevesebbet szenvedjen miatta. Magát sem kímélte.
Segíteni akart Randnek, meg akarta akadályozni, hogy a fiú valami olyasmit
tegyen, ami végleg elidegenítené tőle az aes sedai-okat. És ehhez is irányítani
kellett. De nekem igazam van, emlékeztette magát. Amit teszek, az neki éppen
olyan hasznos, mint mindenki másnak. De nem akarta elfelejteni azt sem,
hogy ezek az asszonyok itt nem csupán a barátai és a car'a'carn követői.
Senki nem volt csupán csak egy valami. Most kezdett erre rájönni.
- Gondolom, nem csak arról akartál beszámolni, hogy most már főnöknő
vagy a vízföldiek között - mondta Amys, és rápillantott a teáscsészéje fölött. -
Mi a gondod, Egwene al'Vere?
- Most is ugyanaz a gondom, mint eddig. - Elmosolyodott, hogy kicsit
könnyítsen a hangulaton. - Néha azt hiszem, idő előtt fogok megőszülni Rand
miatt.
- Ha nem lennének férfiak, egy asszony sem őszülne meg.
Melaine megjegyzésén a legtöbbször csak nevettek volna, Bair talán
hozzátette volna még, hogy Melaine aztán sokat tudhat a házasélet örömeiről,
hiszen alig pár hónapja fektette csak menyasszonyi koszorúját Bael lába elé,
de most senki sem mosolygott. Mindhárman figyelmesen néztek Egwene-re,
és vártak.
Nos. Ezek szerint komolyak akartak maradni. Szó mi szó, Rand minden
ügye komoly volt. Egwene csupán azt kívánta, bárcsak legalább néhány
dologban hasonlóan gondolkoznának a Tudós Asszonyok, mint ő. Az ujjain
egyensúlyozta a csészét, és beszámolt nekik mindenről. Randről, legalábbis,
és hogy mennyire riadt és tanácstalan, mióta nem kap híreket Caemlynből.
- Nem tudom, Rand mit tett, vagy hogy Merana mire készül. Mindenki azt
mondja, hogy tapasztalt tárgyalópartner, de sosem volt még dolga Randhez
hasonló emberrel. Mikor az aes sedai-okról van szó, egészen ijesztő. Ha aes
sedai lenne ez a csésze, és elrejtenénk egy réten, három lépésen belül
eltaposná. Tudom, hogy többet elérhetnék nála, mint Merana, de....
- Visszatérhetnél - javasolta ismét Bair, de Egwene határozottan megrázta a
fejét.
- Többet tehetek amyrlinként. És még az Amyrlin Trón hatalmát is
korlátozzák törvények. - Egy pillanatra megrándult a szája. Ezt nem ismerte
be szívesen, különösen ezek előtt az asszonyok előtt nem. - Még csak meg
sem látogathatom a Csarnok engedélye nélkül. Most már aes sedai vagyok,
engedelmeskednem kell a Torony törvényeinek.
A kirohanása kicsit harciasabbra sikerült, mint akarta. Feldühítette ez az
ostoba törvény, és még mindig nem tudta, hogyan kerülhetné meg.
Mindamellett a Tudós Asszonyok olyan kifejezéstelenül nézték, hogy biztos
volt benne, belülről csak úgy rázza őket a nevetés. Még egy törzsfőnök sem
szólhatott bele abba, mikor és hova megy egy Tudós Asszony.
A három asszony hosszasan összenézett. Aztán Amys letette a teáscsészéjét,
és Egwene-hez fordult.
- Merana Ambrey és pár aes sedai a fagyilkosok városába is követte a
car'a'carnt. Nem kell attól tartanod, hogy Rand al'Thor felbőszíti őt, vagy
bármelyik másik nővéredet. Gondoskodunk róla, hogy ne legyen feszültség
köztük.
- Ez nem jellemző Randre - mondta Egwene kétkedve. Ezek szerint Sheriam
nem tévedett Meranával kapcsolatban. De akkor miért nem jelentkezett?
Bair halkan nevetett.
- A legtöbb szülőnek több gondja van a gyermekével, mint a car'a'carnnak
azokkal a nőkkel, akik Merana Ambrey-jel érkeztek.
- Amíg nem Rand a gyermek... - nevetett Egwene. Megkönnyebbült, hogy
valaki más is nevet végre valamin. Ahogy ezek a nők az aes sedai-okról
vélekedtek, tüzet okádtak volna dühükben, ha valamelyik nővér túlságosan is
befolyásolja a fiút. Másfelől viszont Merana csak jutott valamire Randdel,
vagy már rég visszatért volna.
- De Meranának jelentést kellett volna küldenie. Nem értem, eddig miért
nem jelentkezett. Biztosak vagytok benne, hogy nincs semmi...?
Nem tudta, hogy fejezze be a mondatot. Biztos volt benne, hogy Rand nem
tudná megakadályozni Meranát abban, hogy küldjön Salidarba egy galambot.
- Talán küldött hozzátok egy lovas futárt - fintorgott Amys. Ő sem tartotta
többre a lovaglást, mint a legtöbb aiel. Jobban bízott a saját lábában. - Nem
hozott magával egy olyan madarat sem, amivel a vízföldiek üzenni szoktak.
- Ez nagy butaság volt - motyogta Egwene.
Ez több volt, mint butaság. Merana biztos védi az álmait, nem lenne semmi
értelme itt megpróbálni beszélni vele. Még ha megtalálná, akkor sem. A
Fényre, de elkeserítő volt ez az egész! Határozottan előrehajolt.
- Amys, ígérd meg, hogy nem akadályozod meg Randet abban, hogy
beszéljen Meranáékkal, és nem dühíted fel annyira az aes sedai-okat, hogy
valami ostobaságot csináljanak. - Képesek voltak rá! Sőt több, mint képesek.
Művészetté fejlesztették, hogy hogyan lehet őrületbe kergetni egy aes sedai-t.
- Csak arról akarjuk meggyőzni Randet, hogy mi nem akarjuk bántani. Biztos
vagyok benne, hogy Elaida tervez ellene valamit, de mi nem. - Ő maga látja el
annak a baját, aki másképp gondolja. Valahogy megoldja. - Megígéred?
A három Tudós Asszony kiolvashatatlan pillantásokat vetett egymásra. Nem
tetszhetett nekik túlzottan, hogy Rand közelébe kell engedniük egy aes sedai-
t, különösen akkor, ha előtte nem dolgozhatják meg. Biztos, hogy legalább az
egyikük ott akar lenni, mikor Merana találkozik Randdel, de ez önmagában
nem zavarta volna, ha tudja, hogy a Tudós Asszonyok nem szólnak bele a
dologba.
- Megígérem - mondta végül Amys. A hangja olyan sima volt, mint a
csiszolt márvány.
Talán megsértődött azon, hogy Egwene azt kérte, ígérje meg a dolgot, de a
lány most úgy érezte, még ez is megérte volna azt a hatalmas könnyebbséget,
amelyet érzett. Két okból is. Egyrészt Merana és Rand nem fog egymás
torkának ugrani, másrészt pedig mert Merana végre megteheti, amiért
odaküldték.
- Tudom, hogy te csak a színtiszta igazat mondanád nekem, Amys. El nem
tudod képzelni, mennyire örülök annak, amit most mondtál. Ha bármi baj
lenne Rand és Merana között... Köszönöm.
Döbbenten pislogott. Amys egy pillanatra cadin'sort viselt. A kezével is
intett valamit. Talán a Hajadonok jelbeszéde. Sem Melaine, sem Bair nem
mutatták, hogy észrevették volna a dolgot: elmélyülten kortyolgatták a
teájukat. Amys biztos azt kívánta, bárcsak valahol máshol lehetne! Minél
messzebbre Randtől, hiszen a fiú mindannyiuk életét a feje tetejére állította.
Igencsak zavaró, sőt, szégyenletes dolog volt, ha egy álomjáró Tudós Asszony
annyira megfeledkezett magáról, hogy akár csak egy pillanatra is elvesztette
az önuralmát itt, Tel'aran'rhiodban. Az aieleknek sokkal jobban fájt a
szégyen, mint bármiféle fizikai kín, de a szégyen is csak akkor létezett, ha
valaki látta, mi történt. Ha senki sem látta, vagy azok, akik látták, úgy tettek,
mintha ott sem lettek volna, akkor az egész meg sem történt. Különös
elképzelés, de Egwene-nek eszébe sem jutott volna bármivel megszégyeníteni
Amyst. Uralkodott az arcvonásain, és úgy folytatta, mintha valóban nem látott
volna semmit sem.
- Még egy szívességet kell kérnem tőletek. Egy nagyon fontos szívességet.
Ne mondjátok el Randnek, sem bárki másnak, hogy mi van velem! Mármint,
hogy mi lett belőlem. - Meglebbentette a csíkos stólát. A Tudós Asszonyok
arckifejezése mellett az aes sedai-ok híres nyugalma hisztérikus rohamnak
tűnt volna. A kő lágy volt ehhez képest. - Nem azt akarom, hogy hazudjatok! -
tette hozzá sietve. A ji'e'toh szabályai szerint valakit hazugságra kérni talán
még annál is rosszabb volt, mintha az illető maga hazudott. - Csak ne
meséljétek el neki. Már így is küldött a nyakamra valakit, hogy „mentsen
meg". - És milyen dühös lesz, ha kiderül, hogy Matet elcsempésztem Ebou
Darba Nynaeve-vel és Elayne-nel, gondolta. De meg kellett tennie. - Nem kell
megmenteni engem. Nincs rá szükségem, de Rand mindig mindenkinél
jobban tud mindent. Attól félek, hogy a végén ő maga jön el értem.
A gondolat is halálra rémítette. Rand megjelenhet a táborban egyedül,
őrjöngve, körülötte vagy háromszáz aes sedai - vagy hozhat magával
asha'maneket is... Mindkét lehetőség katasztrófához vezetne.
- Az valóban nem lenne... túl szerencsés - morogta Melaine, bár nem volt
jellemző rá, hogy alulbecsülte volna a dolgokat.
- A car'a'carn makacs. Legalább annyira, mint a legtöbb férfi. És mint jó
pár nő - tette hozzá Bair.
- Megbízhatsz bennünk, Egwene al'Vere - mondta Amys. Egwene csak
pislogott, hogy ilyen gyorsan egyetértésre jutottak.
Bár talán nem is volt meglepő. A Tudós Asszonyok számára a car'a'carn is
csak egy törzsfőnök volt, csak még inkább az, és a törzsfőnököknek sem
mondtak el mindent. Nem kellett mindent tudniuk.
Ezek után már nem kellett sok mindent megbeszélniük, bár még jó ideig
ücsörögtek ott kellemesen elteázgatva. Szívesen vette volna, ha tanulhat az
álomjárásról is valamit, de most, hogy Amys is itt volt, nem kérhette meg
őket, hogy tanítsák. Akkor Amys elmenne, és ő még a tanulásnál is jobban
vágyott az asszony társaságára. A legtöbbet akkor tudta meg a Tudós
Asszonyoktól arról, hogy Rand most mit csinálhat, mikor Melaine elmorogta,
hogy a fiúnak most már tényleg végeznie kéne Sevannával és a shaidókkal.
Bair és Amys is majdnem felnyársalták a tekintetükkel, mire a fiatalabb
asszony elvörösödött és elhallgatott. Végtére is, Sevanna most már Tudós
Asszony, gondolta Egwene keserűen. Még a car'a'carn sem nyúlhatott hozzá
a shaido Tudós Asszonyokhoz. A saját helyzetéről sem mesélhetett nekik
többet. Az, hogy a Tudós Asszonyok egy szempillantás alatt rájöttek, mi a
legmegalázóbb a helyzetében, nem könnyítette meg a dolgát. Sőt, még inkább
szégyellt volna róla beszélni. Ha köztük volt, nehéz volt nem úgy
gondolkodnia és viselkednie, mint ahogy az aielek szoktak. Talán még az is
szégyenletes lenne, ha sosem találkozott volna velük. És amúgy is, amilyen
véleménnyel a Tudós Asszonyok az aes sedai-okról voltak, a tanácsaikat még
Elaida sem merné megfogadni. Bármilyen lehetetlennek hangzott is, akkor
biztos kitörne az első nagy aes sedai lázadás. Ráadásul a három nő véleménye
az aes sedai-okról így is a lehető legelkeserítőbb volt, és Egwene nem akarta
tovább szítani az ellentéteket. Szerette volna, ha egy nap szorosabb lesz a
kapcsolat a Tudós Asszonyok és a Fehér Torony között, de ehhez inkább
békítenie kéne a két felet, semmint tovább uszítani őket. Ez is egyike volt
azoknak a terveknek, melyekről még csak nem is sejtette, hogyan fogja tudni,
megvalósítani.
 - Mennem kell - mondta végül, és felállt. A teste ugyan a sátorban aludt, de
az alvásban sosem volt sok pihenés, ha az elme közben a Tel'aran'rhiodban
járt. A többiek is felkeltek. - Remélem, nagyon vigyáztok magatokra.
Moghedien gyűlöl, és biztosan megpróbál ártani azoknak, akiket szeretek.
Sokat tud az Álmok Világáról. Legalább annyit, mint Lanfear tudott.
Ha ennél nyíltabban célzott volna arra, hogy vigyázzanak, mert Moghedien
esetleg többet tud az Álmok Világáról, mint a Tudós Asszonyok, alighanem
vérig sérti őket. Az aielek roppant sértődékenyek tudtak lenni. A három
asszony azonban komoran bólintott, mint akik értik, mire gondol Egwene.
- Ha az Árnyéklelkűek minket is fenyegetnének - mondta Melaine -, már
megtámadtak volna réges-rég. Talán azt hiszik, hogy nem jelenthetünk a
számukra semmiféle veszélyt.
- Láttunk pár olyan embert, aki csak álomjáró lehet. Voltak köztük férfiak
is. - Bair hitetlenkedve rázta meg a fejét: bármennyit hallott is már a
Kitaszítottakról, egy álomjáró férfit éppannyira nem tudott elképzelni, mint
egy hatlábú kígyót. - Elkerülnek minket. Mindegyikük.
- Azt hiszem, vagyunk olyan erősek, mint ők - mondta Amys. Az Egyetlen
Hatalomban sem ő, sem Melaine nem volt erősebb, mint Theodrin vagy
Faolain. Nem éppen gyenge, sőt, a legtöbb aes sedai-nál jóval erősebb, de mi
az egy Kitaszított erejéhez képest? De az Álmok Világában a Tel'aran'rhiod
ismerete legalább olyan fontos volt, mint hogy ki mennyire uralja a saidart,
sőt, általában sokkal fontosabb. Itt Bair, bár nem tudott fókuszálni, bármelyik
nővérrel felvette volna a versenyt. - De azért vigyázunk. Aki alábecsüli az
ellenségeit, hamar meghal.
Egwene a kezébe fogta Melaine és Amys kezét, és legszívesebben Bairét is
megmarkolta volna, ha teheti. Így csak rámosolygott.
- El nem tudom mondani, mit jelent nekem a barátságotok, hogy ti mit
jelentetek nekem. - Minden súrlódás dacára ez volt a színtiszta igazság. -
Mintha az egész világ a feje tetejére állna, ahányszor csak pislogok egyet. Ti
hárman vagytok benne a biztosak.
- A világ valóban változik - mondta Amys szomorúan. - Még a hegyeket is
elhordja a szél, és senki sem mászhat fel kétszer ugyanarra a szirtre.
Remélem, mindig a barátaidnak fogsz tartani, Egwene al'Vere. Vízben és
árnyékban sose legyen hiányod!
Ezzel eltűntek mindannyian. Visszatértek a testükbe, aludni.
Egwene még egy ideig elácsorgott a Callandor mellett, bár nem is látta, hol
van. Aztán hirtelen megrázta magát. A végtelen csillagmezőn járt az esze. Ha
elég ideig vár, Gawyn álma újra megtalálja és átöleli, éppúgy, mint a fiú karja
nem sokkal később. Kellemes lenne így tölteni az éjszakát. És gyerekes
időpocsékolás.
 Eltökélten lépett vissza a testébe, bár nem azért, hogy rendes alvásba
merüljön. Mostanában ezt már nem engedhette meg magának. Az agya egy
zuga éber maradt, és folyamatosan válogatta az álmait. Külön eltette azokat,
amelyek a jövőt mutatták, vagy legalább szikrákat arról, hogy mi történhet
meg egyáltalán. Most már ki tudta választani ezeket az álmokat, bár érteni
még mindig csak nagyon keveset értett meg belőlük. Talán csak azt, hogy
Gawyn az őrzője lesz. Az aes sedai-ok ezt Álmodásnak hívták, és azt a kevés
asszonyt, aki képes volt erre, Álmodónak. Az utolsó Álmodó is rég meghalt
Egwene születése előtt. Ennek a képességnek egyébként éppúgy semmi köze
nem volt az Egyetlen Hatalomhoz, mint az álomjárásnak.
Talán elkerülhetetlen volt, hogy először Gawynről álmodjon, hiszen olyan
sokat gondolt rá.
Egwene egy hatalmas, sötét teremben állt. Minden kivehetetlen volt benne,
kivéve Gawynt. A magas, csodaszép férfi felé lépkedett - milyen különös,
hogy régebben Gawyn féltestvérét, Galadot szebbnek hitte -, a haja mint a
folyékony arany, a szeme a legragyogóbb mélykék. Még messze volt, de már
észrevette Egwene-t: a tekintetét egy pillanatra sem vette le róla, úgy leste,
mint egy íjász a célpontot. Halk, csikorgó, pattogó hang töltötte be a teret.
Egwene lenézett a földre. Sikoltani akart. Gawyn mezítláb jött felé, pedig a
padlón mindenütt törött üvegcserepek hevertek. A fiú minden lépésénél még
apróbbra hasadtak, a bőrébe fúródtak, a lábába vágtak. Még a félhomályban is
látta, hogy Gawyn lépte nyomán csupa vér a föld. Kinyújtotta a kezét, kiáltani
akart, hogy álljon meg, de hirtelen már ott sem volt.
Egyenes, hosszú út fölött lebegett, ahogy csak az álmokban lebeg az ember.
Füves síkságon vezetett át az út, egy férfi lovagolt rajta. Gawyn. Fekete,
büszke lova kényesen lépkedett. Most már a lány is a földön állt, épp a fiú
előtt. Gawyn megállította a lovát. Ezúttal nem azért, mert észrevette Egwene-
t, hanem mert az eddig egyenes út hirtelen élesen kettéágazott, épp, ahol a
lány állt. Magas hegyek közé futott mindkét ösvény, senki sem láthatta, hová
vezetnek. De Egwene tudta. Az egyik úton korai, erőszakos halál várt
Gawynre, a másikon hosszú békés évek után ágyban, párnák közt szunnyadt
örök nyugalomra. Az egyiken összeházasodnak, a másikon nem. Egwene
tudta, mi vár a fiúra, de nem tudta, melyik út hová vezet. Hirtelen Gawyn is
meglátta - legalábbis úgy tűnt -, rámosolygott, és megindult az egyik út felé...
És máris egy újabb álomban volt. Aztán egy még újabban. Egy még újabban.
És megint.
Nem mindegyik álom jelezte a jövőt. Amiben Gawynnel csókolóztak, vagy
mikor a nővéreivel szaladgált a harmatos, hajnali mezőkön, mint régen,
gyerekkorukban, éppúgy nem jelentett semmit, mint azok a rémálmok,
amelyekben állig felfegyverkezett aes sedai-ok üldözték egy átláthatatlan
labirintusban, ahol minden sarkon formátlan szörnyek lapultak az árnyékban,
és Nicola vigyorogva bevádolta a Csarnok előtt, és Thom Merrilin
cigánykerekezett elő a semmiből, hogy bizonyítsa a lány szavait. Ezekkel az
álmokkal nem törődött, de a többit jól megjegyezte, hogy később majd
elgondolkozzon rajtuk, kielemezze őket, hátha rájön, mit is jelentenek.
Egy hatalmas fal előtt állt, karmolta, a puszta kezével akarta ledönteni. Nem
téglából vagy kőből épült a fal, hanem ezernyi kis korongból, melyek félig
feketék voltak, és félig fehérek. Az aes sedai-ok ősi jelképe. Épp, mint az a
hét pecsét, mely egykor lezárta a Sötét Úr börtönét. Néhány pecsét már feltört,
pedig a cuendillart még az Egyetlen Hatalom sem törhette össze, és a többi
pecsét is gyenge volt már, de a fal még mindig állt, bárhogy próbálta is
ledönteni. Meg sem rezdült, hiába ütötte. Talán az aes sedai-okat akarta
legyőzni, a Fehér Tornyot. Talán...
Mat az éjszaka ködébe burkolódzó hegycsúcson ült, az illuminátorok
legcsodásabb tűzijátékát nézte. Hirtelen felnyúlt az égre, és lerántott egy
szétrobbanó fénykévét. Az ökléből tűznyilak reppentek ki. Egwene-t iszonyat
és rettegés fogta el. Számtalan ember hal meg még emiatt. Az egész világ
megváltozik. De mindig változott a világ, és minden benne változott.
A vállát és a derekát vaskos szíjak fogták le, a feje a tönkön, a hóhér bárdja
alázuhant, de Egwene tudta, hogy valahol valaki fut, hogy megmentse, és ha
elég gyors, a bárd félúton megáll. Ha nem... Agya éber zuga megdermedt a
félelemtől.
Logain nevetve keresztüllépett valamin, és felhágott egy fekete kőre. Mikor
lenézett, mintha Rand testét látta volna a másik lába előtt heverni. A fiú egy
ravatalon feküdt, a két keze összekulcsolva a mellén. Mikor az arcához ért,
széttört, mint egy porceláncsésze.
Egy arany sólyom nyújtotta szárnyát, Egwene-hez ért, összetartoztak. Tudta,
hogy a madár tojó. Egy férfi feküdt egy keskeny ágyon, haldoklott, de nem
volt szabad meghalnia, az ablak alatt mégis halotti máglyát építettek.
Örömkiáltások és zokogás szűrődött be az utcáról. Egy sötét hajú fiatalember
fogott valamit a kezében, de bármi volt is az, olyan fényesen ragyogott, hogy
Egwene majdnem belevakult.
És egyre jöttek, csak jöttek az álmok, és Egwene fáradhatatlanul válogatta
őket, kétségbeesetten próbálta megérteni, melyik mit jelent. Nem pihent még
álmában sem, de meg kellett tennie. És amit kellett, azt mindig meg is tette.
 Tizenegyedik fejezet

ESKÜ

- Azt kérte, Anya, hogy napkelte előtt ébresszem fel.

Egwene szeme felpattant - magától épp csak pár perccel ébredt volna
később -, és minden erőfeszítése dacára is a párnák közé fúrta a fejét a fölé
hajoló arc láttán. Ez a lucskosra izzadt, keserű, kemény arc nem volt épp a
leghívogatóbb reggeli látvány. Meri tökéletesen tisztelettudó volt, de hegyes
orra, örökké legörbült szája sarka és a legmélyebb megvetéstől éles tekintete,
amely mintha azt sugallta volna, hogy még sosem találkozott senkivel, aki
legalább fele olyan jól viselte magát, mint kellett volna, vagy mint magáról
állította, igencsak elkeserítette Egwene-t.
- Remélem, jól aludt, Anya - mondta, de az arckifejezéséből csakúgy áradt a
lenézés Egwene mérhetetlen lustasága láttán. Fekete haját szoros kontyba
csavarta, olyan erősen, hogy mintha a haja is tovább húzta volna az arcbőrét.
Bármennyire izzadt, mindig ugyanazt az egyszerű, otromba, szürke ruhát
viselte. Ettől csak még nyomasztóbb lett.
Milyen kár, hogy valójában semmit sem pihent. Egwene nagyot ásított,
felkelt a keskeny tábori ágyról, ledörzsölte sóval a fogait, megmosta az arcát
és a kezét. Meri közben kikészítette az aznapi ruháját. Egwene felvette a
harisnyáját és a fehérneműjét, aztán elszenvedte, hogy Meri felöltözteti. Az
„elszenvedte" ezúttal valóban találó szó volt.
- Tartok tőle, hogy fájni fog, mikor kigubancolom a haját, Anya - morogta a
savanyú képű asszonyság, miközben megfésülte Egwene-t. A lány majdnem
megmondta neki, hogy nem szándékosan kócolta össze a haját álmában.
- Úgy hallom, ma egész nap itt táborozunk, Anya. - Micsoda lustaság, sütött
Meri arcvonásaiból. Egwene jól látta az állótükörben.
- A kéknek ez az árnyalata remekül megy az arcszínéhez, Anya - mondta
Meri, miközben begombolta Egwene ruháját. Mozdulatai elárulták, mennyire
megveti a kicsinyes hiúságot.
Egwene örömmel nyugtázta, hogy este Chesa segít majd neki. Felkapta a
stólát, és szinte kimenekült a sátorból, alig várta meg, hogy Meri végezzen
vele.
A napnak még a karimája sem látszott ki a keleti dombok mögül. A talaj
egyenetlen volt, hosszú dombláncokban gyűrődött föl és szabálytalan kis
halmokat vetett. Némelyik több száz láb magas volt. Az egész úgy nézett ki,
mintha egy óriásgyerek gyúrta volna. A tábort ellepő árnyak az alkonyt
idézték, de a sosem enyhülő hőségben már mindenki rég talpon volt. A
készülő reggeli illata töltötte meg a levegőt, sürögtek-forogtak az emberek,
bár közel sem volt olyan hatalmas felfordulás, mint azokon a napokon, mikor
valóban meneteltek. Fehérruhás novíciák siettek el mellette szinte futva. Egy
okos novícia mindig a lehető leggyorsabban végezte el a dolgát. Az őrzők
máskor sem kapkodtak, de most még mintha az aes sedai-ok reggelijét vivő
szolgák is lustán sétálgattak volna. Mintha. Talán csak a novíciákhoz képest
tűnt úgy. Az egész tábor kiélvezte a pihenőnapot. A kocsik felől hangos
csattogás és káromkodás jelezte, hogy a bognárok buzgón javítják a
kerekeket. A távolból kalapács csilingelését hordta a szél: a patkolókovácsok
is munkába álltak. Pár tucat gyertyaöntő már felállította az olvasztóüstöket, és
javában készítette az új gyertyákat a gondosan félretett viaszcseppekből és
gyertyacsonkokból, melyeket a sátrakból gyűjtöttek össze reggelente. Nem
csak ők gyújtottak tüzeket. Kicsit odébb hatalmas fekete üstökben zubogott
már a víz, férfiak és asszonyok a halomba gyűlt szennyes mellett
serénykedtek. Egwene nem törődött sokat a munkásokkal.
Az volt a gond, hogy tudta, Meri egyáltalán nem szándékosan bántja meg.
Egészen egyszerűen ilyen. Csak hát még így is rosszabb, mintha Romanda
maga lenne a szobalánya. A gondolatra majdnem felnevetett. Romanda, mint
szobalány! Az úrnője hamar megtanulná, mit hogy kell csinálni, és nem
kétséges, ki szaladna a másik kéréseit teljesíteni abban a párosban... Egy
őszülő szakács abbahagyta a parázs gereblyézését, és összevigyorgott vele.
Egy pillanatra legalábbis. Aztán ráébredt, hogy a mosolyogva siető fiatal nő
nem akárki, hanem magára az Amyrlin Trónra nevet, és vigyora ügyetlen
grimaszba olvadt. A földig hajolt, és sietve visszafordult a munkájához.
Ha elzavarná Merit, Romanda úgyis küldene egy újabb kémet. És Meri
megint az éhhalál szélén vergődne egyik faluból a másikba. Egwene
megigazította a ruháját - tényleg elrohant, még mielőtt Meri rendesen
felöltöztethette volna -, és az övén aprócska kis zacskót talált. Nem kellett az
orrához emelnie, hogy érezze a rózsaszirmok és a hűvös, üde gyógyfüvek
illatát. Felsóhajtott. Meri mindig olyan arcot vág, mint egy hóhér, és minden
bizonnyal Romandának kémkedik, de igyekszik minél jobban végezni a
munkáját. Miért olyan bonyolult mindig minden?
Lassan odaért a dolgozószobájául kijelölt sátorhoz - sokan az amyrlin
szobáinak nevezték, mintha csak a Toronyban lennének -, és a Meri miatti
aggodalmat komor elégedettség váltotta fel az arcán. Akármikor megálltak
egy napra, Sheriam egész köteg beadványt, kérelmet és javaslatot hozott neki
már kora hajnalban. Egy mosóasszony, aki kegyelmet kér, pedig megtalálták a
ruhájába varrva a lopott ékszereket, egy kovács, aki ajánlólevelet szeretne az
amyrlintől, holott annak csak akkor venné a hasznát, ha elhagyná a tábort, és
akkor sem biztos, hogy sokra menne vele. Egy bőrműves, aki azt kéri, az
amyrlin imádkozzon érte, hogy leánygyermeke szülessen. Bryne nagyúr egyik
katonája, aki azt szeretné, hogy az amyrlin áldja meg az esküvőjén őt és a
varrónőt, akit itt a táborban ismert meg. Néhány idősebb novícia kérelme,
akik szeretnének Tiana elé járulni és külön büntetést kérni vétkeikért. Bárki
fordulhatott az amyrlinhez, de általában kevesen éltek ezzel a jogukkal, a
Tornyot szolgálók közül pedig szinte senki, és hogy egy novícia fordulna
hozzá, az szinte példátlan volt. Egwene gyanította, hogy Sheriam maga ássa
elő a kérelmezőket, hogy addig is lekösse, és ne legyen ideje a komolyabb
dolgokkal foglalkoznia. Azokkal majd megbirkózik a Krónikaőr maga.
Ezúttal, gondolta Egwene morcosan, megeteti Sheriammal az egész köteget.
Biztos még úgysem reggelizett.
Mikor azonban belépett a sátorba, Sheriam nem volt ott. Talán nem kellett
volna meglepődnie a dolgon, az előző éjszaka eseményei után. A sátor
mégsem volt üres.
- A Fény ragyogja be lépteid ma reggel, Anya - mondta Theodrin, és olyan
szélesen pukedlizett, hogy barna szegélyű kendője lecsúszott a válláról.
Megvolt benne a domani nők minden kecsessége, bár zárt nyakú ruhája
kifejezetten szerény és illedelmes volt. A domani nők pedig ritkán voltak
szerények és illedelmesek. - A parancsaid szerint jártunk el, de senki nem
látott egy teremtett lelket sem Marigan sátra mellett múlt éjszaka.
- Néhányan mintha Halimát látták volna - tette hozzá savanyú képpel
Faolain, aki sokkal merevebben hajlott meg Egwene előtt -, de ettől eltekintve
senki nem emlékezett semmi érdekesre.
A legtöbb nő nem kedvelte Delana titkárát, de nem ez kedvetlenítette el
Faolain kerek arcát.
- Tianával találkoztunk, mialatt odakinn jártunk. Azt mondta, azonnal
takarodjunk aludni, és meg ne lásson ilyen későn minket még egyszer.
Öntudatlanul is megsimogatta sálja kék szegélyét. Siuan szerint az új aes
sedai-ok szinte mindig többet viselték a kendőjüket, mint szükséges lett volna.
Egwene igyekezett minél kedvesebben rámosolyogni a két lányra, és leült az
asztal mellé. Óvatos volt, a szék mégis megindult alatta, de aztán
megigazította a kibicsakló lábat, és rendben ült. A kő tintatartó alól egy
összehajtogatott levélke csücske lógott ki. Majdnem érte nyúlt, de aztán
visszahúzta a kezét. A legtöbb nővér fölöslegesnek gondolta, hogy udvariasan
viselkedjen a rangban alatta állókkal. Egwene nem akart ilyen lenni.
Mindamellett Theodrinnek és Faolainnek sokkal tartozott.
- Sajnálom, hogy ilyen nehézségekbe kevertelek titeket, leányaim. -
Mindkettőjüket az ő rendelete alapján emelték aes sedai-já, és a legtöbb nővér
ugyanúgy nem ismerte el, hogy joguk van a kendőre, mint Egwene esetében.
De őket nem védte még az amyrlin rangja sem, bármilyen kevésnek bizonyult
is az Egwene esetében. A legtöbben még mindig úgy kezelték a két lányt,
mintha beavatottak lennének. Senki nem tudta, mi megy végre az ajahokban,
de a híresztelések szerint nekik valóban könyörögniük kellett, hogy
befogadják őket, és gyámokat rendeltek ki melléjük, hogy minden lépésüket
ellenőrizhessék. Senki még csak nem is hallott hasonlóról eddig, de nem
kételkedett benne, hogy ezúttal valóban így történt. Nem tett nekik szívességet
azzal, hogy megadta nekik a kendőt. De szüksége volt rá.
- Beszélni fogok Tianával. - Talán ez enyhít egy kicsit a helyzetükön. Egy
időre legalábbis. Egy napra vagy egy órácskára...
- Köszönjük, Anya - mondta Theodrin -, de nem kell ezzel törődnöd.
Mégis, ő is önkéntelenül a kendőjéhez nyúlt.
- Tiana tudni akarta, mit keresünk odakinn éjszaka - tette hozzá pillanatnyi
habozás után -, de persze nem mondtuk meg neki.
- Nem lett volna titok, leányom. - Nagy kár, hogy nem találtak egy
szemtanút sem. Moghedien megmentője továbbra is csak arctalan árny marad.
És ez sokkal rémisztőbb, mintha bármit is tudnának róla. A levél csücskére
pillantott újra. Alig bírta megállni, hogy ne olvasson bele. Talán Siuan talált
valamit. - Mindkettőtöknek köszönöm.
Theodrin rájött, hogy elbocsátotta őket, és menni készült, de megállt, mert
látta, hogy Faolain nem mozdul a helyéről.
- Azt kívánom, bárcsak már a kezemben tarthattam volna a Fogadalmi
Pálcát - mondta Faolain, akinek a hangjában tehetetlen elkeseredettség bujkált
-, mert akkor tudná, hogy igazat mondok.
- Nem kéne most az amyrlint zavarnunk - fordult felé Theodrin zavartan,
aztán összefonta a karjait, és Egwene-re nézett. Az arcán türelem áradt el, és
még valami, amit Egwene nem ismert fel. Egyértelműen ő volt az erősebb a
két lány közül az Egyetlen Hatalomban, és Faolain épp ezért elfogadta a
vezetését. Most mégis átengedte neki a szót. Egwene nem tudta, mire
készülhetnek.
- Nem a Fogadalmi Pálca tesz valakit aes sedai-já, leányaim - bármit
gondolt is erről a nővérek nagy része. - Ha az igazat mondod, én elhiszem.
- Nem kedvelem önt. - Faolain vaskos fekete fürtjei csakúgy repkedtek,
ahogy megrázta a fejét. - Ezt tudnia kell. Talán azt gondolja, hogy csúnyán
bántam önnel, mikor novícia volt, mikor visszatért a Toronyba, ahonnan előtte
megszökött, de még mindig úgy gondolom, hogy feleakkora büntetést sem
kapott, mint amekkorát érdemelt volna. Talán ha beismerem, hogy ez így van,
jobban hisz majd nekem. Nem mintha nem lenne más választásunk. Romanda
felajánlotta, hogy a védelmébe vesz, és Lelaine is megkeresett minket. Azt
mondták, hogy elintézik, hogy letehessük a próbákat, és rendesen nővérré
emeljenek, amint visszaérünk a Toronyba.
Faolain arca egyre dühösebb lett, és Theodrin is elégedetlenkedve nézett
maga elé. Végül nem bírta tovább, félbeszakította a másik lányt.
- Anya, Faolain össze-vissza motyog, holott valójában azt akarja mondani,
hogy nem azért álltunk anyám mellé, mert nem volt más választásunk. És nem
azért tettük, hogy ezzel megháláljuk a kendőt.
Elfintorodott, mintha azt gondolná, hogy azért ugyan nincs sok oka hálásnak
lennie, hogy Egwene így tette őket aes sedai-já.
- Akkor miért? - kérdezte Egwene. Hátradőlt a székében, ami majdnem
összeroskadt, de végül megtartotta.
Még mielőtt Theodrin meg tudott volna szólalni, Faolain mérgesen rávágta.
- Mert ön az Amyrlin Trón. Látjuk, amit látunk. A nővérek egy része azt
hiszi, csak Sheriam bábja, mások szerint pedig Romanda vagy Lelaine szabja
meg minden lépését. És ez így nem helyes. - Az arca egészen eltorzult
dühében. - Azért hagytam el a Tornyot, mert amit Elaida tett, az helytelen
volt. A többiek önt választották amyrlinnek. Így hát az öné vagyok. Ha
elfogad. Ha meg tud bennem bízni a Fogadalmi Pálca nélkül is. Hinnie kell
nekem.
- És te, Theodrin? - kérdezte Egwene sietve. Nehezen uralkodott a vonásain.
Tudta, hogy a nővérek mit tartanak felőle, de mástól hallani ugyanezt... fájt a
dolog.
- Én is az öné vagyok - sóhajtott fel Theodrin -, ha elfogad. -
Bocsánatkérően tárta szét a két karját. - Tudom, nem vagyunk valami erősek,
de úgy tűnik, velünk kell beérnie. Be kell vallanom, hogy sokáig haboztam,
Anya. Faolain erősködött, hogy ezt kell tennünk. Őszintén szólva... - Ismét
megigazította a kendőjét, bár hibátlanul állt. - Őszintén szólva, nem tudom,
hogy fog felülkerekedni Romandán vagy Lelaine-en. De úgy kell
viselkednünk, mintha aes sedai-ok lennénk, még ha a valóságban nem is
vagyunk azok. Még nem. Bármit is mond Anya, addig nem vagyunk aes
sedai-ok, amíg a többi nővér nem fogad el minket, és addig nem fogadnak el,
amíg nem álltuk ki a próbákat, és nem tettük le a Három Esküt.
Egwene kihúzta az összehajtogatott levélkét a tintatartó alól, és azzal
játszogatott. Faolain erősködött, hogy ezt tegyék? Ez éppolyan hihetetlennek
tűnt, mint hogy egy farkas törleszkedjen a pásztor lábaihoz. Úgy gondolta, az
meglehetősen enyhe kifejezés, hogy Faolain „nem kedvelte", és minden
bizonnyal a másik nő is érezte, hogy Egwene nem barátkozna vele szívesen.
Ha elfogadták akár Romanda, akár Lelaine ajánlatát, ezzel a jelenettel talán
csak meg akarják téveszteni.
- Anya - mondta Faolain, majd hirtelen elvörösödött. Még sosem szólította
így Egwene-t. Mély levegőt vett, aztán folytatta. - Anya, tudom, hogy minden
oka megvan arra, hogy kételkedjen bennünk, különösen, mivel sosem fogtuk a
Fogadalmi Pálcát, és...
- Fölösleges ezt ilyen gyakran emlegetned - mondta Egwene. Óvatosnak kell
lennie, de nem utasíthat vissza minden segítséget, csak mert összeesküvéstől
tart. - Vagy azt hiszed, az emberek csak azért bíznak az aes sedai-okban, mert
hallottak a Három Esküről? Akik ismerik az aes sedai-okat, azt is nagyon jól
tudják, hogy egy nővér bármikor a feje tetejére állíthatja az igazságot, vagy
kiforgathatja, ha akarja. Az Eskük dacára is. Ami azt illeti, szerintem a Három
Eskü legalább annyit árt, mint használ. Talán többet is. Hiszek nektek, amíg
csak ki nem derül, hogy hazudtatok, és megbízom bennetek, amíg csak ki nem
derül, hogy becsaptatok. Éppúgy, mint bárki másban.
Ha jobban belegondolt, az Eskük semmit sem változtattak ezen. A
nővéreknek így is sokszor vakon kellett egymásban bízniuk. Az Eskük miatt
csak óvatosabbak lettek az emberek, jobban aggasztotta őket, hogy vajon most
éppen ki és hogyan próbál túljárni az eszükön.
- És még valami. Ti ketten aes sedai-ok vagytok. Nem akarok még egyszer
arról hallani, hogy ehhez át kellene esnetek valamiféle próbákon, vagy le
kellene tennetek a Három Esküt, vagy a jó ég tudja, mit kellene tennetek. Épp
elég, hogy mástól el kell tűrnötök ezt az ostobaságot, nem kell nektek is
hinnetek benne. Megértettétek?
Az asztal túloldalán álló két lány sietve igent suttogott, majd hosszan
összenéztek. Ezúttal Faolain tűnt határozatlannak. Végül Theodrin megkerülte
az asztalkát, térdre ereszkedett Egwene előtt, és megcsókolta a gyűrűjét.
- A Fényre, a Megváltásra, és az Újjászületésembe vetett reményre
esküszöm, hogy én, Theodrin Dabei, hűséges szolgád leszek neked, Egwene
al'Vere, engedelmesen szolgállak, tiéd az életem és a becsületem. - Kérdően
nézett Egwene-re.
Egwene erejéből csak egy biccentésre telt. Sosem hallott róla, hogy akár
csak egyetlen egy aes sedai is ilyen esküt tett volna az amyrlinnek. Így csak a
nemesurak fogadtak hűséget a királyaiknak. Sőt, a legtöbb királynak sem
fogadtak ilyen erős esküvel hűséget. De amint Theodrin megkönnyebbült
mosollyal felemelkedett, Faolain már le is térdelt elé.
- A Fényre, a Megváltásra, és az Újjászületésembe vetett reményre
esküszöm, hogy én, Faolain Orande...
Többre nem is vágyhatott volna. A többi nővértől pedig még ennyire sem.
Kár, hogy ezt a kettőt a legtöbben egyelőre még csak arra tartották
érdemesnek, hogy odahozassák velük a kabátjukat, ha feltámadt a szél.
Mikor Faolain befejezte az esküt, nem kelt fel. Térdelve is dacosan fordult
Egwene felé.
- Anya, szeretném megkérdezni, milyen büntetést szán nekem. Azért, amit
mondtam, hogy nem kedvelem. Ha gondolja, kitalálom én magam, hogyan
kéne bűnhődnöm, de az ön joga, hogy megmondja.
A hangja éppolyan merev volt, mint a tartása, de nem volt benne félelem.
Egy oroszlán is elmenekült volna a pillantása láttán. Sóvárgás és vágyakozás
volt benne.
Egwene az ajkába harapott, hogy ne nevessen fel. Nehezére esett uralkodnia
a vonásain. Remélte, hogy a két lány azt hiszi, csuklik. Bármennyire is
erősködtek, hogy még nem aes sedai-ok, Faolain épp az előbb bizonyította be
az ellenkezőjét. Néha a nővérek megbüntették magukat, hogy fenntartsák a
büszkeség és az alázat közti kényes egyensúlyt - erre az egyensúlyra
elméletileg minden aes sedai nagyon odafigyelt, és ha magát büntette, csak ezt
adta meg indokul -, bár azt persze egy nővér sem szerette, ha mások büntetik
meg. Az ilyen büntetések gyakran kegyetlenek voltak, és az amyrlinnek még
keményebben kellett bánnia a bűnösökkel, mint az ajahoknak. A nővérek
azonban mindkét esetben lázas örömmel fogadták a büntetést, és hihetetlen
gőggel próbálták meg bebizonyítani, hogy ők bármit elviselnek az alázat
nevében. Az alázat büszkesége, Siuan szavaival élve. Egwene egy pillanatra
eljátszott a gondolattal, hogy azt javasolja Faolainnak, egyen meg egy láda
szappant, csak hogy lássa a döbbenetet az arcán - meg is érdemelte volna,
mocskos szája volt -, de nem tette.
- Nem büntethetlek meg azért, mert igazat mondtál, leányom. Vagy mert
nem kedvelsz engem. Mindenkinek a szíve joga a másikat szeretni vagy
gyűlölni, egész addig, amíg nem felejti el, mi a kötelessége. Tartsd meg az
esküdet, az elég.
Ezt az esküt csak egy árnybarát szegné meg. De persze minden esküt meg
lehet kerülni, ha az ember igazán akarja. De ha valaki medvék ellen harcolt,
még a gyenge botok is jobbak voltak, mintha csak a két keze lett volna...
Faolain szeme elkerekedett, de Egwene intett neki, hogy álljon fel. Fordított
helyzetben Faolain alighanem csúnyán megbüntette volna.
- Két feladatot bízok rátok, leányaim - mondta.
A két nő figyelmesen nézte, Faolain nem is pislogott. Theodrin
elgondolkodva a szájára tette az ujját. Mikor Egwene befejezte a
mondanivalóját, egyszerre mondták, hogy „ úgy lesz, ahogy parancsolja,
Anya", és mélyen meghajoltak.
Egwene jókedve hamar messze tűnt. Épp, mikor Faolain és Theodrin
kilépett a sátorból, Meri érkezett meg, tálcán hozva a reggelijét. Egwene
megköszönte az illatosított kis csomagot.
- Volt pár szabad percem, Anya.
Az arckifejezése alapján akár azzal is vádolhatta Egwene-t, hogy túl
keményen bánik vele. Vagy hogy nem bánik vele elég keményen. Egyik sem
valami kellemes gondolat. Az arckifejezésétől még a mentatea is mintha
megsavanyodott volna, és az omlós, forró zsemle kővé dermedt a szájában.
Egwene kiküldte, mielőtt enni kezdett volna. A tea amúgy is harmatgyenge
volt. Nem volt elég tea a táborban, neki is csak kevés jutott.
A tintatartó alatt talált üzenet sem derítette jobb kedvre. „Az álomban nem
volt semmi érdekes", olvashatta Siuan gyöngybetűivel. Ezek szerint Siuan is
járt Tel'aran'rhiodban tegnap éjszaka, elég sokat kémkedett arrafelé.
Mindegy, hogy vajon Moghedien nyomát kutatta-e, ami meglehetősen ostoba
dolog lett volna, vagy valami mást keresett, a semmi az semmi volt.
Egwene elfintorodott, és nem csak a „semmi" miatt. Ha Siuan tegnap
Tel'aran'rhiodban járt, Leane nemsoká beesik hozzá, panaszra. Siuannak már
senki nem adott álomjáró ter'angrealt, különösen, mióta megpróbálta
Tel'aran'rhiod veszélyeire megtanítani pár nővérét. Nem mintha sokkal többet
tudott volna náluk, vagy mintha bármelyik nővér azt gondolta volna, hogy
tanárra van szüksége akár egy ilyen veszélyes világban is, de Siuan modora
néha kifejezetten ocsmány volt, és a türelme... Nos, türelme aztán egy csepp
sem volt. Néha ugyan nagy nehezen megtartotta magának a véleményét, de
elég volt egyszer-kétszer ráordítania a többiekre, és örülhetett, hogy csak az
álomjáró ter'angrealoktól tiltották el, más büntetést nem kapott. Leane-nek
viszont szívesen odaadták bármelyiket, ha kérte, és ilyenkor gyakran Siuan
használta őket. A két nő ritkán veszett össze valamin valóban is, de ez egyike
volt a kényes kérdéseknek. Ha tehették volna, mind a ketten elmennek
Tel'aran'rhiodba minden áldott éjszaka.
Egwene elfintorodott, és megidézte a Tűz legapróbb szikráját, hogy lángra
lobbantsa a levelet. Óvatosan tartotta, míg csak az ujjáig nem égett a papír.
Semmi sem maradt, ami felkelthetné bárki érdeklődését is. Nem volt kétsége
afelől, hogy átkutatják a holmijait, és nem akart gyanús nyomokat hagyni
maga után.
Már lassan befejezte a reggelijét, de még mindig nem jött senki. Lehet, hogy
Sheriam legszívesebben örökre elkerülte volna az előző esti beszélgetésük óta,
de Siuannak már itt kellene lennie. Bekapta az utolsó falat zsemlét, és
leöblítette egy jó korty teával. Felkelt, hogy megkeresse az asszonyt, de épp,
hogy megkerülte az asztalt, kutatása tárgya már beoldalgott a sátorba. Ha
Siuannak lett volna farka, csóválta volna.
- Hol voltál? - tudakolta Egwene, és gyorsan védőkört font a hallgatózók
ellen.
- Aeldene kora hajnalban kirángatott az ágyamból - morogta Siuan, és
fáradtan lerogyott az egyik zsámolyra. - Még mindig azt hiszi, hogy
kiszedheti belőlem az amyrlin ügynökeinek a névsorát. De azt senkinek nem
árulom el! Senkinek!
Mikor Siuan megérkezett Salidarba, csak egy elcsendesített, menekülő
szerencsétlen volt, egy trónfosztott amyrlin, akit az egész világ halottnak hitt,
és a nővérek aligha hagyták volna, hogy velük maradjon, ha nem ajánlja fel az
amyrlin kémeinek és ügynökeinek hálózatát, no meg a Kék ajahét is. Ő volt a
Kékek kémfőnöke, mielőtt amyrlinné emelték volna. Az értesüléseiért cserébe
megengedték, hogy Salidarban maradjon, sőt, némi befolyásra is szert tett,
éppúgy, mint Leane, akinek magában Tar Valonban voltak ügynökei. Kőhídi
Aeldene érkezése azonban mindent megváltoztatott. Ő vette át a Kék ajah
ügynökeinek irányítását, mikor Siuan amyrlin lett. Magán kívül volt
haragjában, mikor megtudta, hogy Siuan néhány Kék ügynöktől is kapott
jelentést. Egy ajahon kívüli nő! Mikor Aeldene megtudta, hogy az is kiderült,
ő a Kékek kémfőnöke - ezt amúgy csak két-három nővér tudhatta - majdnem
megütötte a guta. Nem csak visszavette Siuantól a Kék hálózat irányítását,
nem csak úgy lehordta szerencsétlen asszonyt, hogy egy mérföldre
elhallatszott, de kis híján meg is fojtotta a tulajdon két kezével. Aeldene egy
andori bányászfaluból származott, valahonnan a Ködhegység szívéből, és
állítólag akkor tört be az orra, mikor gyerekkorában összeverekedett a fiúkkal
odahaza. Aeldene reakciója többeket is elgondolkodtatott.
Egwene visszaült az ingadozó, összecsukló székbe, és félretolta a reggeliző
tálcát.
- Aeldene nem veheti el tőled az ügynökeidet, Siuan. És másnak sem
hagyom.
Mikor Aeldene visszavette a Kékek kémhálózatának irányítását, sokan úgy
gondolták, hogy túlságosan is megerősödne, ha az amyrlin saját ügynökeit is a
kezébe kaparintaná. Persze senki nem akarta Egwene-nek adni őket. A
Csarnok magának akarta ezt is. Romanda kifejtette, hogy ez az Ülnökök
dolga. Lelaine is egyetértett vele. Természetesen mind a ketten úgy gondolták,
hogy ők kapják meg, hogy ők lesznek az elsők, akikhez megérkeznek a hírek,
hiszen ez hihetetlen hatalmat jelentett. Aeldene persze úgy vélte, ezek az
ügynökök is a Kékek hálózatába tartoznak, hiszen Siuan a Kék ajah tagja volt.
Egyedül Sheriam fogadta el, hogy Siuantól kapja az értesüléseket. Siuan
legalább szinte mindig neki adta tovább a jelentéseket.
- Nem kényszeríthetnek arra, hogy feladd a hálózatod!
Egwene még töltött teát, és a csészét a kék mázas mézes bödönnel együtt, az
asztal Siuanhoz legközelebb eső csücskére tette. A másik asszony nem
mozdult, csak bámult maga elé. A düh már elpárolgott belőle. Magába
roskadt.
- Sosem gondoltam az erejükre - motyogta, félig csak magának. - Persze az
ember tudja, ha erősebb valakinél, de sosem gondolja végig. Annak idején
senki sem volt nálam erősebb. Senki, mióta csak... - Pillantása ölében nyugvó
kezére esett. - Néha, mikor Romanda ordibál velem, vagy Lelaine, hirtelen
fejbe vág a valóság. Most már annyival felettem állnak, hogy meg sem volna
szabad szólalnom, ha nem adnak rá engedélyt. Még Aeldene is sokkal erősebb
nálam, és ő a legnagyobb jóindulattal is közepes képességű. - Nagy nehezen
felemelte a fejét, a szája legörbült, a hangja mérhetetlenül keserű volt. - Azt
hiszem, lassan ráébredek a valóságra. Az erő tisztelete bennünk lapul, belénk
verik, még mielőtt megkapnánk a kendőt. De nem tetszik a dolog. Nem ám!
Egwene felemelte a tintatartó mellől a tollát és a homokdobozkát. Azokkal
játszadozott, miközben Siuannak válaszolt.
- Siuan, pontosan tudod, hogy érzek azok iránt a dolgok iránt, amiket meg
kell változtatnom. Túl sok mindent teszünk csak azért, mert az aes sedai-ok
így szokták meg. De a dolgok változnak, akkor is, ha sokan azt hiszik,
nemsoká minden úgy lesz, ahogy régen volt. Nem hinném, hogy előttem bárki
is amyrlin lehetett volna anélkül, hogy egy ideje már megkapta a kendőt. -
Egwene szinte várta, hogy Siuan idéz a Fehér Torony titkos irataiból. Ha az
ember jobban beléjük nézett, szinte sosem talált olyasmit, ami ne esett volna
meg már legalább egyszer a Torony történetében. De az asszony most
hallgatott. Úgy ült az alacsony zsámolyon, mint egy zsák. - Siuan, nem csak
az aes sedai-ok szokásai léteznek, sőt, néha még csak nem is ezek a
legbölcsebb szokások. Én mindent megteszek azért, hogy a lehető legjobb
szokások szerint éljünk, és aki nem tudja vagy nem akarja ezt elfogadni,
annak is meg kell tanulnia ezzel együtt élni. - Áthajolt az asztal felett, és
igyekezett biztatóan Siuanra mosolyogni. - Sosem értettem, hogy a Tudós
Asszonyok hogy állapítják meg a saját rangsorukat, de egyértelműen nem az
Egyetlen Hatalom alapján. Sokan, akik tudnak fókuszálni, meghajolnak azok
előtt, akik nem. Az egyikük például, egy Sorilea nevű asszony, a Toronyban
még csak beavatott sem lehetett volna, de mindegyik Tudós Asszony ugrik, ha
rájuk szól.
- Vadak - mondta Siuan elutasítóan, de a hangjában nem csendült őszinte
meggyőződés.
- Vegyük akkor az aes sedai-okat! Nem azért választottak amyrlinné, mert
én vagyok a legerősebb. A Csarnokba, követségbe, vagy tanácsadónak
közülünk is a legbölcsebbeket választják, vagy legalábbis a
legrátermettebbeket. Nem a legerősebbeket.
Nem lett volna jó ötlet kifejteni, miben rátermettek ezek az asszonyok,
különösen, mert Siuanban is megvoltak a képességeik.
- A Csarnok? A Csarnok engem legfeljebb teáért küldene. Vagy rám
szólnának, hogy takarítsak fel utánuk, mikor üléseznek.
Egwene visszaült. Ledobta a tollat. Legszívesebben megrázta volna az
asszonyt. Akkor sem adta föl, mikor elcsendesítették, és most roskad össze?
Egwene már majdnem elmesélte neki, mit tett Theodrin és Faolain - ez
Siuannak is tetszene, még meg is dicsérné érte -, de ekkor a sátorajtó előtt
megpillantott egy sötétbarna bőrű asszonyt. A nő elmerengve lovagolt át a
táboron, széles karimájú szürke kalapja majdnem elfedte az arcát.
- Siuan, ott van Myrelle! - Elengedte a hallgatózás elleni védelmet, és
kirohant a sátorból.
- Myrelle! - kiáltott oda a nőnek. Siuannak szüksége volt némi
sikerélményre, és ez épp jónak ígérkezett. Myrelle is olyan volt, mint
Sheriam: mindig titkolt valamit.
Myrelle megállította a lovát, körbenézett, és összerezzent, mikor meglátta
Egwene-t. A Zöld nővér arckifejezése alapján eddig fel sem tűnt neki, a tábor
melyik részében járt. Halványszürke lovaglóruháját vékony porköpeny fedte.
- Anya - mondta habozva -, ha megbocsátasz, én...
- Nem bocsátok meg - vágta rá Egwene. A nő arca megrándult. Semmi
kétség, Sheriam már mesélt neki az előző esti vitáról. - Beszélni akarok veled.
Most.
Siuan is kijött a sátor elé, de ahelyett, hogy a lassan lekászálódó nővért
figyelte volna, a távolba nézett. A sátrak között egy köpcös, őszülőfélben lévő
férfi közeledett, hatalmas pej ménjét maga után vezette. Meglepő volt, hogy
itt bukkan fel. Bryne nagyúr általában csak futárokat küldött a Csarnokhoz, és
ha nagy ritkán mégis betette a lábát az aes sedai-ok táborába, általában már
azelőtt elment, hogy Egwene-nek szólt volna valaki. Siuan arcán elömlött az
aes sedai-ok hírhedt nyugalma. Most az sem látszott, milyen fiatalosak a
vonásai.
Bryne kecsesen félrehajtotta a kardját, és meghajolt előttük. Épp csak
rápillantott Siuanra. Viharvert férfi volt, alig középmagas, bár amilyen
magabiztosan lépkedett, jóval nagyobbnak tűnt. Nem volt rajta semmi
hivalkodó. Az arcán csillogó izzadság mutatta, hogy keményen dolgozik.
- Anyám, beszélhetek önnel? Négyszemközt?
Myrelle rosszul titkolt megkönnyebbüléssel fordult meg, hogy végre
elmehessen, de Egwene rákiáltott:
- Ott maradsz, ahol vagy! És nem mozdulsz el innen, amíg csak nem lesz
rád időm!
Myrelle-nek leesett az álla. A döbbenete legalább annyira annak szólt, hogy
habozás nélkül engedelmeskedett, mint Egwene parancsoló hangjának.
Igyekezett minél jobban palástolni a keserű belenyugvást, amelyet afelett
érzett, hogy maradnia kell. Csak az árulta el, hogy idegesen csavargatta a
kezében maradt kötőféket.
Bryne még csak nem is pislogott, bár Egwene nem kételkedett benne, hogy
legalább annyira meglepte a dolog, mint Myrelle-t. De nem hitte volna, hogy
a férfit bármi is komolyan megdöbbentheti vagy kizökkentheti a
nyugalmából. Siuan már a férfi puszta látványától is roppant harcias lett.
Mindig összekaptak. Most is már a csípőjére tett kézzel várta, mit tesz Bryne.
A tekintete a férfi csontjáig hatolt, még egy aes sedai is csak ritkán nézett
ilyen csúnyán. Myrelle alighanem segített volna neki kibelezni a fickót. Talán.
- Magamhoz kérettem volna ma délután, Bryne nagyúr. Addig sajnos nem
érek rá. - Nagyon sok mindent meg akart kérdezni tőle. - De akkor
beszélhetünk. Ha megbocsát...
A férfi nem hagyta ennyiben.
- Anya, az egyik őrjárat talált valamit ma hajnalban, amit szerintem az
Anyának is látnia kellene. Ha szüksége lenne kíséretre, én...
- Nem kell kíséret - szakította félbe Egwene. - Myrelle, te velünk jössz.
Siuan, kerítenél valakit, aki idehozza a lovamat most rögtön?
Ha kilovagol Myrelle-lel, az talán még jobb is, mintha itt, a tábor kellős
közepén beszélne vele. Siuan legalábbis mintha valami ilyesmire utalt volna.
Lovaglás közben Bryne-t is megkérdezheti pár dologról. De nem ezek miatt
sietett, hanem mert észrevette, hogy Lelaine közeledik feléjük a sátrak között,
Takimával az oldalán. Egyetlen kivétellel az összes olyan Ülnök, aki már
Siuan idején is a Csarnok tagja volt, Lelaine vagy Romanda pártjára állt. Az
új Ülnökök nem mind követték őket, és ez egy kicsit könnyebbé tette Egwene
helyzetét. Egy nagyon kicsit.
Lelaine tartása még ebből a távolságból is elszántságról árulkodott. Bárkit
legázol, aki az útjába áll. Siuan is észrevette, és olyan gyorsan elszaladt
Egwene lováért, hogy még pukedlizni sem volt ideje. Így sem menekülhettek
el Lelaine elől, hacsak nem pattannak fel mind a ketten Bryne nagyúr lovára.
Lelaine elállta Egwene útját, de a tekintete Bryne nagyúron időzött.
Láthatóan azt számítgatta, mit kereshet itt a férfi, mi folyik már megint a háta
mögött. Aztán úgy döntött, egyelőre van fontosabb dolga is.
- Az amyrlinnel kell beszélnem - mondta fensőbbségesen, majd Myrelle felé
intett. - Te megvársz, mert utána beszélni akarok veled is!
Bryne meghajolt, még ha nem is túl mélyen, és odavezette a lovát, ahova
Lelaine mutatta. Minden épeszű ember hamar megtanulta, hogy nem érdemes
az aes sedai-okkal vitatkozni, és az Ülnökökkel még annyira sem volt jó ujjat
húzni, mint a többivel.
Mielőtt Lelaine megszólalhatott volna, Romanda is megérkezett. Egyszer
csak ott volt. Jelenléte olyan parancsoló volt, hogy Egwene egy pillanatra
észre sem vette mellette Varilint, pedig a vékony, vörös hajú Szürke Ülnök a
legmagasabb férfinál is fél fejjel nagyobb volt. Igazából csak az volt meglepő,
hogy Romanda nem ért ide előbb. Ő és Lelaine úgy figyelték egymást, mint
két sas: egyik sem engedte, hogy a másik négyszemközt beszélhessen
Egwene-nel. Ugyanabban a pillanatban ragyogott fel körülöttük a saidar,
mind a ketten a hallgatózók ellen vontak védelmet. A szemük összevillant, az
arcuk nyugodt volt, és hűvös, most mégis kihívás érződött benne. Egyik sem
engedte elfoszlani a saját védelmét.
Egwene az ajkába harapott. Nyilvános helyen a legerősebb nővér dolga volt
eldönteni, hogy vajon egy beszélgetés elég fontos és titkos-e ahhoz, hogy így
védjék, és a szokásjog alapján, ha az amyrlin is a beszélgetők között volt, neki
kellett erről döntenie. Persze nem hiányzottak neki az őszintétlen
bocsánatkérések, melyekkel megpróbálnák elütni a kérdést, ha felemlegetné
ezt a szokást. Ha erőltetné a dolgot, még hagynák is, hogy ő dönthessen. Mint
mikor egy jóságos édesanya enged a követelődző gyermeknek. Egwene az
ajkába harapott, és majdnem felrobbant a dühtől. Hol van Siuan? Ez ugyan
nem volt tisztességes részéről - a lovakat nem lehet csak úgy egy pillanat alatt
felszerszámozni -, de mindkét kézzel a szoknyájába kellett kapaszkodnia,
hogy ne kapjon a fejéhez.
Romanda engedte el előbb Lelaine tekintetét, bár egyáltalán nem úgy tűnt,
mintha csatát vesztett volna. Olyan hirtelen fordult Egwene-hez, hogy Lelaine
egy pillanatig még a hátát bámulta. Nevetséges látvány volt.
- Delana már megint bajt kavar.
Magas hangja szinte vágott, de az élességét csak tovább fokozta, hogy nem
használt semmiféle megszólítást. Romanda haja már teljesen ősz volt, csinos
kis kontyba fogta a tarkóján, de a kor semmit sem lágyított természetén.
Takima haja hosszú volt és fekete, az arca, mint a koros elefántcsont. Már
majdnem kilenc éve volt Barna Ülnök. Legalább olyan félelmetes híre volt a
Csarnokban, mint az osztálytermekben, de most mégis egy jó lépéssel
Romanda mögött állt, kezét lazán összekulcsolva a derekánál. Romanda
legalább olyan szigorúan fogta a követőit, mint Sorilea. Számára az erő
minden másnál fontosabb volt, bár persze ebben Lelaine sem maradt el sokkal
mögötte.
- Egy javaslatot akar beterjeszteni a Csarnok elé - vetette közbe savanyúan
Lelaine. Nem volt hajlandó Romandára nézni. Legalább olyan nehezére esett
valamiben egyetértenie vele, mint az, hogy csak másodikként szólalhatott
meg. Romanda hamar átlátta, hogy előnyhöz jutott, és halványan,
pengevékonyan elmosolyodott.
- Miről? - kérdezte Egwene, hogy időt nyerjen. Természetesen tudta, miről
van szó. Nehezére esett nem sóhajtani. Nehezére esett nem megmasszírozni
lüktető homlokát.
- Hát természetesen a Fekete ajahról, Anya. - Varilin hangjában őszinte
döbbenet csendült, nem értette, ezt a kérdést hogyan lehetett egyáltalán
feltenni. Igaza is volt. Delana teljesen belebolondult ebbe a dologba. - Azt
akarja, hogy a Csarnok hirdesse ki, hogy Elaida a Fekete ajah tagja.
Mikor Lelaine felemelte a karját, hirtelen elhallgatott. Lelaine
engedékenyebb volt a híveivel, mint Romanda, vagy csak nem volt olyan
erős, mint a másik nő, de azért ő is keményen fogta az övéit.
- Beszélned kell vele, Anya. - Lelaine kifejezetten melegen tudott
mosolyogni, ha épp ahhoz volt kedve. Siuan azt mondta, egyszer régen
barátok voltak, és valóban, a nő már-már örömmel fogadta, amikor az egykori
amyrlin újra az aes sedai-ok közé lépett, de Egwene biztos volt benne, hogy
ez a mosoly nem több jól begyakorolt eszköznél.
- És mit mondjak neki? - Alig bírta visszafogni magát, legszívesebben a két
tenyere közé szorította volna a fejét. Ez a két nőszemély gondoskodott róla,
hogy a Csarnok csak azt szavazza meg, ami nekik is tetszik, és Egwene
elképzeléseit egyikük sem tartotta sokra, ami azt jelentette, hogy szinte semmi
sem jutott át a Csarnokon. És még ők akarják, hogy beszéljen egy Ülnökkel?
Delana valóban támogatta néhány elképzelését - már ha éppen tetszettek neki.
Delana igazi szélkakas volt, mindig azt támogatta, akivel a legutóbb beszélt,
és bár az utóbbi időben sokszor fogta Egwene pártját, ez sajnos még nem
jelentett semmit. Mintha egyedül csak a Fekete ajah izgatta volna. Hol a
fenében lehet Siuan?
- Mondd meg neki, hogy felejtse el, Anya! - Lelaine mosolya és
hanghordozása az ostoba gyermekét oktató anyáé volt. - Ez az ostobaság,
jobban mondva ez... az őrültség, a szakadék peremére sodorhat
mindannyiunkat. Néhány nővér már el is hitte, amit összehordott. Nemsoká
már a szolgák is ezt fogják hajtogatni, meg a katonák.
Bryne nagyúrra pillantott, és a tekintete kétséggel volt tele. Úgy tűnt, a
nagyúr megpróbál csevegni Myrelle-lel, aki azonban egyáltalán nem figyelt
rá, hanem csak a védett kis csoportot leste, és idegesen markolászta a lova
kantárját vékony, kesztyűs kis ujjaival.
- Ha valaki elhiszi a valóságot, az még nem bolondság - vakkantotta
Romanda. - Anya... - az ő szájából ez leginkább „kislánynak" hangzott.
- Delanát azért kell megállítani, mert rosszul teszi, amit tesz, és ez az egész
beláthatatlan nagy kárral járhat. Talán Elaida valóban Fekete. Én ugyan
kételkedem benne, akármit pletykál is ez a csavargó Halima. Elaida makacs és
ostoba, de nem hinném, hogy gonosz. De még ha Fekete is, akkor sem
hirdethetjük ezt ki ország-világ előtt. Az emberek attól kezdve nem bíznának
meg egyetlen aes sedai-ban sem, a Feketék pedig csak sokkal jobban álcáznák
magukat. Van rá mód, hogy kiássuk őket a rejtekeikből, de ehhez szükség van
arra, hogy ne riasszuk el őket.
Lelaine szipogása horkantásnak is beillett volna.
- Még ha lenne valami ebben a butaságban, akkor sem menne bele egyetlen
magára valamit adó nővér sem abba, hogy a te módszereid szerint átvizsgálják
őket, Romanda. A javaslatod nem sokban marad el egy vallatástól.
Egwene zavartan pislogott. Erről sem Siuan, sem pedig Leane nem szólt
neki. Szerencsére az Ülnökök egyáltalán nem figyeltek rá. Pillanatnyi
döbbenete sem tűnt fel nekik. Ez már csak így ment.
Romanda csípőre tett kézzel nézett Lelaine szemébe.
- Veszélyes időket élünk, veszélyes lépéseket kell tennünk. Sokan
megkérdeznék, hogy miért tartja valaki többre a büszkeségét annál, hogy
segítsen felfedni a Sötét Úr szolgáit?
- Ez veszedelmesen úgy hangzik, mintha vádolnál valamivel! - Lelaine
szeme összeszűkült.
Most Romanda mosolyodott el, jegesen, keményen.
- Én leszek az első, akit átvizsgálhatnak a módszereimmel, ha jelentkezel
másodiknak, Lelaine.
Lelaine valósággal felmordult, és elszánt tekintettel közelebb lépett
Romandához. A másik nő kihívóan felé hajolt, az állát előreszegezte. Úgy
tűnt, mindjárt egymásnak esnek, hogy a porban hemperegve, ököllel döntsék
el ezt a vitát, a fene egye meg az aes sedai-ok jó hírnevét. Varilin és Takima
úgy meredt egymásra, mint két hűséges szobalány, akinek összeveszett az
úrnője. Az egyikük egy hosszúlábú gázlómadárra emlékeztetett, a másik egy
kis ökörszemre, de ha egymásnak esnek... Úgy tűnt, Egwene-ről mindenki
elfeledkezett.
Siuan szaladt feléjük, széles szalmakalapja csak úgy imbolygott a fején.
Fehér lábú, kövérkés kancát vezetett maga mögött. Mikor meglátta a
védőkörben álló társaságot, döbbenten megtorpant. Egy lovász sietett utána,
magas, nyurga fickó, hosszú, szanaszét feslett mellényben és folt hátán folt
ingben. Egwene büszke aranyderesét hozta. Nem látta ugyan a védőkört, de a
nővérek arckifejezését a saidar sem rejtette el. Tágra nyitotta a szemét, és
idegesen nyalogatni kezdte a száját. A körülöttük járók - az aes sedai-ok, az
őrzők és a szolgák egyaránt - igyekeztek arrébb húzódni, és úgy tettek, mintha
nem látnának semmi rendkívülit. Csak Bryne ráncolta össze a szemöldökét, és
olyan áthatóan nézte őket, mintha a saidar védelme dacára is pontosan tudná,
miről van szó. Myrelle a nyeregtáskáját igazgatta, láthatóan úgy döntött,
mégis megpróbál elosonni Egwene és Lelaine elől.
- Ha végre eldöntöttétek, mit is kéne Delanának mondanom - jelentette ki
Egwene -, szóljatok, és majd eldöntöm, mit teszek.
Tényleg elfelejtették, hogy ott van. Mind a négyen döbbenten néztek rá, ő
pedig átsétált Romanda és Lelaine között, át a dupla védőkörön. Nem érzett
semmit, ahogy átlépett a fonatokon, de nem is várta, hogy érez bármit is,
hiszen nem arra készültek, hogy megállítsák az olyan szilárd dolgokat, mint
az emberi test.
Nagy nehezen felkapaszkodott az aranyderesre. Myrelle csalódottan
felsóhajtott, és melléléptetett a lovával. A hallgatózók elleni védelem eltűnt,
de továbbra is mindkét Ülnököt körülvette a saidar ragyogása. Egyik
tehetetlenebbnek tűnt dühében, mint a másik. Csak nézték, ahogy Egwene
felszáll a lovára. A lány sietve magára kanyarította a vékony porköpenyt,
amely a herélt nyeregkápáján lógott, kiszedte lovaglókesztyűjét a kabát
zsebéből, és felhúzta. A nyergen széles karimájú kalap billegett. Sötétkék volt,
tökéletesen illett a ruhája színéhez. Elöl hófehér virágcsokor rikított rajta.
Chesa műve. Egwene a hőséget még valahogy elviselte, de a tűző napfényt
nem. Lefejtette a csokrot a kalapról, és betuszkolta a nyeregtáskába. Felvette a
kalapot, és jó szorosan megkötötte az álla alatt.
- Mehetünk, anyám? - kérdezte Bryne. Ő is a lován ült már, a sisak, amely
eddig a nyerge mellett lógott, a fején volt, a vaskos fémrács alatt alig látszott
valami az arcából. Kifejezetten jól állt neki, mintha csak talpig páncélban
született volna.
Egwene bólintott. Senki nem próbálta meg megállítani őket. Lelaine nem
alacsonyodik odáig, hogy a tábor közepén kiabálni kezdjen vele, nem is
gondolta volna, hogy ilyet tesz, de Romanda... Egwene őszintén
megkönnyebbült, mikor arrébb lovagoltak, bár a feje még mindig hasogatott.
Mihez kezdjen Delanával? Mihez kezdhetne vele?
A környéken az országút nem volt több széles, koszos földsávnál, amit
azonban annyira keményre döngöltek a kocsik és a lovak, hogy egyáltalán
nem porzott. Keresztülszelte a katonák táborát, és az aes sedai-ok táborát
érintve kanyargott tovább. Bryne keresztülvágott rajta, és a sátrak között
vezette őket tovább.
Bár a seregben legalább harmincszor annyi ember volt, mint az aes sedai-ok
táborában, alig állítottak több sátrat, mint a nővérek és szolgáik. Ha ritkásan
is, de betöltötték a környező dombokat és völgyeket. A legtöbb katona a
szabad ég alatt aludt. Nem is meglepő, hiszen lassan már azt is elfeledték,
mikor esett utoljára eső, és az égen a legvékonyabb felhőfoszlány sem
látszott. Meglepő módon, több nő volt a katonák között, mint a nővérek
mellett, bár ez első pillantásra nem tűnt fel a sok férfi között. A szakácsnők
épp a reggeli mellett sürögtek-forogtak, a mosónők elszántan támadták meg a
hatalmas halmokban heverő szennyest, néhányan a lovaknál vagy a kocsiknál
segédkeztek. Nagy részük mintha a férjét követte volna, legalábbis Egwene
erre jutott, ahogy a varrogató, kötögető asszonyokat elnézte. Néhányan apró
tábortüzek fölött főzték a reggelit. Bárhova nézett, mindenütt
fegyverkovácsokat látott, akik fülsiketítő csilingeléssel dolgoztak. A
páncélokat javították. Nem sokkal arrébb nyilakat készítettek. Már ilyen korán
is kötegekben álltak a frissen készített nyilak a mesteremberek lába mellett.
Megint másutt a lovakat vizsgálgatta két patkolókovács. Mindenféle méretű
és formájú szekér állt a táborban, több száz, talán több ezer is. A hadsereg
mintha magával sodorta volna az összes szekeret, mely útjába akadt. Az
élelemszerzők legtöbbje már rég elindult, de még most is kidübörgött néhány
magas kerekű szekér vagy hatalmas, ponyvás kocsi a közeli falvak és tanyák
felé. A katonák szinte mindenhol felpillantottak a munkájukból, és
üdvrivalgással fogadták őket.
- Bryne nagyúr! A Bika! A Bika!
A bika volt Bryne címerállata. Senki nem emlegette az Amyrlin Trónt vagy
az aes sedai-okat.
Egwene hátrafordult a nyeregben, hogy ellenőrizze, Myrelle még mindig
követi. A Zöld aes sedai ott volt mögötte. Leengedett kézzel ült, hagyta, hogy
a lova magától kövesse az előtte menőt. Távoli, beteges kifejezés ült az arcán.
Siuan a menet végén lovagolt, mintha csak arra vigyázna, hogy el ne
csavarogjon egyetlen bárányuk. De persze az is lehet, hogy csak nem volt
kedve előre jönni. Siuan lova ugyan kövér volt és békés, de a nő még egy
pónit is úgy kezelt, mint egy csatamént.
Egwene ingerülten pillantott a saját lovára. Daishar volt a neve, avagy
Dicsőség, az Ősi Nyelven. Szívesebben ült volna Bela nyergében. A gyapjas
kis kanca nem volt sokkal kecsesebb Siuan lovánál, de azóta vele volt, hogy
eljött a Folyóközből. Néha úgy érezte magát, mint egy játékbaba, amit egy
csataló méretű hatalmas állat nyergébe dobott valaki, de az amyrlin csak
rangjához méltó lovon ülhetett. Nem illet volna hozzá egy gyapjas igásló.
Ugyan ő maga hozta ezt a szabályt, most mégis úgy érezte, legalább annyira
meg van kötve a keze, mint novícia korában volt.
Félrefordult a nyeregben, és megkérdezte:
- Számít bármiféle ellenállásra az úton, Bryne nagyúr?
A férfi visszapislogott rá. Ezt már kérdezte tőle akkor is, mikor elhagyták
Salidart, és legalább kétszer felmerült, miközben átvágtak Altarán. Egwene
remélte, hogy ennyi kérdezősködés azért még senkinek sem szúr szemet.
- Murandy éppolyan, mint Altara, anyám. Mindenki azzal van elfoglalva,
hogy túljárjon a szomszédja eszén, ne adj' isten sereget küldjön rá. Eszükbe
sem jutna összefogni ellenünk, de még ha így esne is, nem lennének
veszélyesek. - Nagyon száraz volt a hangja. Egykor Andor seregeinek
hadseregtábornoka volt, és évekig harcolt a murandyaiak ellen, akik most
hűen követték. - Attól tartok, Andorban már nem lesz ilyen egyszerű dolgunk.
Nem örülök neki, hogy arra kell mennünk.
Arrébb fordult egy kicsit, egy enyhe emelkedőn vezette fel a lovát, hogy
kikerülhesse azt a három lomha szekeret, melyek épp feléjük döcögtek.
Egwene remélte, hogy nem fintorodon el. Andor. Eddig Bryne mindig csak
annyit mondott, hogy nem, nem lesz semmi baj. Lassan kiértek a Cumbari
dombságból. Nem messze tőlük északra feküdt Lugard, Murandy fővárosa.
Bármilyen gyorsan haladnak, Andort leghamarabb tíz nap múlva érhetik el.
- És ha elérünk Tar Valon alá, Bryne nagyúr? Hogy tervezi bevenni a
várost?
- Ezt még senki sem kérdezte eddig, Anya. - Eddig csak száraznak tűnt a
hangja, de most igazán száraz volt. - Mire Tar Valon alá érünk, ha a Fény is
úgy akarja, kétszer vagy háromszor annyi katonám lesz, mint most.
Egwene arca megrándult arra a gondolatra, hogy ennyi ember zsoldját kell
majd kigazdálkodnia, de Bryne nem vette észre.
- Ennyi emberrel már megostromolhatom a várost. Az lesz a legnehezebb,
hogy találnom kell jó pár hajót, és úgy elsüllyesztenem őket a folyón, hogy
elzárják az északi és a déli kikötőt is. A hajóforgalom megbénítása legalább
olyan fontos, mint hogy a mi kezünkön legyenek a hídvárosok. Tar Valon
nagyobb, mint Cairhien és Caemlyn együttvéve. Ha egyszer elvágjuk az
utánpótlásukat... - Megvonta a vállát. - A hadviselés nagyobbik része
várakozás vagy menetelés.
- És ha nem lesz annyi embere? - Egwene-nek sosem jutott az eszébe, hogy
kiéheztetik Tar Valont, hogy az a rengeteg asszony és gyerek nem kap semmit
sem enni... Eddig sosem jutott az eszébe, hogy az aes sedai-okon és a
katonákon kívül bárkinek bármi baja eshet. Hogy lehetett ilyen ostoba?
Cairhiennél láthatta, mi is a háború. Úgy tűnt, Bryne-t meg sem rázza a dolog.
De persze ő katona volt, a halál és a nélkülözés hétköznapinak tűnt számára. -
Mi lesz, ha csak... mondjuk... annyi embere lesz, mint most?
- Ostrom? - Úgy tűnt, végre Myrelle-hez is eljutott mindaz, amiről eddig
beszéltek. Megsarkantyúzta a lovát, hogy beérje őket. Páran az útjába
kerültek, kis híján legázolta őket. Némelyik el is esett. Dühösen a nőre
ordítottak volna, de kortalan arcát megpillantva bennük akadt a szó. Myrelle
észre sem vette őket, mintha nem is léteztek volna. - Sasszárny Artur húsz
évig ostromolta Tar Valont, de nem vette be. - Hirtelen feltűnt neki, hogy
hány katona figyeli őket, és halkabban folytatta. - Azt hiszi, van erre húsz
évünk?
Gareth Bryne fel sem vette a nő hangjában csendülő maró gúnyt.
- Ön szerint célravezetőbb lenne egy roham, Myrelle sedai? - A hangja
alapján akár azt is kérdezhette volna, hogy egy cukorral kéri-e a teáját, vagy
kettővel. - Sasszárny számos tábornoka próbálkozott azzal is. Az összes
emberüket lemészárolták. Még soha senkinek nem sikerült áttörnie Tar Valon
falait.
Egwene tudta, hogy ez így nem teljesen igaz. A Trallok háborúk idején a
Rémurak vezette trallokok kifosztották és felégették még a Fehér Torony
egyes részeit is. A Második Sárkány háborúja végén pedig szintén a Torony
lábáig jutott egy csapat, akik Guaire Amalasant akarták megmenteni, még
mielőtt a nővérek megszelídítik. Erről persze Myrelle nem tudhatott, Bryne
pedig még annyit sem. A Torony könyvtárában elrejtett titkos történelmi
feljegyzéseket olyan törvények védték, amelyek léte is titkos volt, és ha valaki
akár ezeknek a törvényeknek, akár a feljegyzéseknek a puszta létéről is
említést tett, azt árulásért elcsendesítették. Siuan szerint a figyelmes olvasó
arra is rájöhetett, hogy számtalan dolgot még a titkos feljegyzésekbe sem írtak
bele. Az aes sedai-ok nagyszerűen el tudták rejteni a titkaikat, ha épp úgy
akarták. Még saját maguk elől is örökre elrejtették őket.
- Százezer emberrel vagy csak annyival, amennyim most van - folytatta
Bryne -, akár így, akár úgy, én leszek az első. Ha le tudom zárni a kikötőket.
Sasszárny tábornokai azt sosem tudták elérni. Az aes sedai-ok mindig időben
felhúzták a vasláncokat, hogy ne juthassanak be a hajóik a kikötőkbe, vagy
elsüllyesztették a partról, mielőtt úgy lehetett volna kormányozni, hogy a
roncsaikkal elzárják a hajóforgalmat. A városba zavartalanul bejutott az
élelem és az egyéb ellátmányok. Meg fogom rohamozni Tar Valont, de csak
ha már legyengült egy kicsit. Már ha nem szólnak bele, mit teszek. - A hangja
még mindig olyan... érzelemmentes volt. Mintha csak a reggeli sétájáról
beszélne. Myrelle felé fordult, és bár a hanghordozása mit sem változott, és az
arcvonásai sem rezdültek, a szemében vad tűz lobogott. - És mind megígérték,
hogy nem szólnak bele, hogyan vezetem a hadseregemet. Nem pocsékolom el
az embereimet.
Myrelle szóra nyitotta a száját, aztán inkább mégis becsukta nagy lassan.
Láthatóan vissza akart vágni a férfinek, de nem tudott mivel. Megígérték
Bryne nagyúrnak, hogy nem szólnak bele a hadsereg irányításába. Ő maga,
Sheriam és azok a nővérek megígérték, akik akkor vezették a menekült aes
sedai-okat, mikor Bryne felbukkant Salidarban. Megígérték, bármennyire a
nehezükre esett is. Bárhogy próbáltak is azóta kibújni alóla az Ülnökök. Ők
nem ígértek semmit. Bryne azonban úgy tett, mintha az ígéret őket is kötné, és
egyelőre senki sem szegült ellene. Egyelőre.
Egwene rosszul volt. Már látott háborút. Képek kavarogtak a fejében: vadul
harcoló férfiak, amint utat törnek maguknak Tar Valon utcáin... Haldoklók
fekszenek mindenütt, és halottak. A pillantása egy szögletes állkapcsú fickóra
esett, aki épp előttük ücsörgött, és egy lándzsahegyet illesztett a helyére.
Talán ő is ott hal majd meg az első nagy rohamban? És az a kopaszodó, őszes
férfi ott, aki olyan nagy gonddal simít végig minden nyílvesszőn, mielőtt a
tegezbe teszi...? És ott, az a fiatal fickó, akinek szokatlan még a magas szárú
lovaglócsizma, szinte tántorogva jár benne. Talán még ahhoz is túl fiatal,
hogy borotválkozzon. A Fényre, a katonák egy része még gyerek volt!
Hányan halnak meg érte? Az igazság, a jog, a világ miatt - de valahol mélyen
egyes-egyedül csak miatta. Siuan felemelte a kezét, de nem fejezte be a
mozdulatot. Még ha elég közel lett volna hozzá, akkor sem simogathatta meg
az amyrlin vállát ennyi ember előtt.
Egwene kihúzta magát.
- Bryne nagyúr - kérdezte feszült hangon -, mit akart megmutatni nekem?
A férfi mintha Myrelle-re pillantott volna, mielőtt válaszolt.
- Jobb, ha maga látja, Anya.
Egwene azt hitte, mindjárt kettéhasad a feje, mint egy érett dinnye. Ha Siuan
nem tévedett, és Myrelle rosszban sántikál, megnyúzza azt a nőt. Ha tévedett,
akkor Siuant nyúzza meg. És ha már úgyis benne van, Gareth Bryne-t sem
hagyja ki.
 Tizenkettedik fejezet

A GYŐZELEM REGGELE

A tábort körülölelő gyűrött hegyeken jól látszottak a szárazság és az

évszakhoz képest elviselhetetlen forróság nyomai. Szó szerint pokoli volt ez a
forróság. Még a legostobább konyhalány is, aki csak a koszos fazekak
súrolásához értett, pontosan tudta, hogy ez a Sötét Úr műve. Itt nem láttak
rendes erdőt, az messze volt tőlük nyugatra, de a meredek lejtőkre azért itt is,
ott is felkapaszkodott pár töpörödött, öreg tölgy vagy különös alakú fenyő.
Egwene jó néhány fának nem is tudta a nevét. Mindegyik barna volt, aszott,
az ágaikon nem volt egy levél sem. De ez nem a tél kopársága volt. A fák
szomjaztak a vízre, szomjaztak a hűvös levegőre. Mindegyik haldoklott. És el
is pusztul, ha nem változik meg az időjárás, méghozzá igen hamar. A
katonákon túl, délnyugatra egy folyó futott. A Reisendrelle vagy húsz lépés
széles volt, és mindkét oldalát keményre száradt sár szegélyezte. Itt-ott kövek
álltak ki belőle. Máskor talán nehéz lett volna átkelni rajta, de most túl
alacsony volt ahhoz a víz, hogy örvényt vessen a kövek közé. Épp hogy csak a
lovak térdéig ért. Egwene hirtelen úgy érezte, az ő gondjai csak jelentéktelen
semmiségek. Bármennyire fájt is a feje, Elayne-ért és Nynaeve-ért
imádkozott. Sikerrel kellett járniuk. Ez legalább olyan fontos volt, mint hogy
ő megállja a helyét. Fontosabb. A világ továbbmegy, ha ő elbukik, de nekik
győzniük kell.
Kényelmes tempóban lovagoltak dél felé. Kicsit lelassultak, ahogy az
emelkedő egyre meredekebb lett, máskor pedig azért kellett lassítaniuk, mert
olyan sűrű volt a bozót, hogy azon még a legmerészebb lovas is csak óvatosan
vágott át. Persze igyekeztek az effajta nehezebb terepet minél inkább
elkerülni, és gyorsan haladni. Bryne nagyorrú, széleslábú, erős heréltjét
mintha nem zavarta volna. Bármilyen egyenetlen volt is a talaj, szerencsére
Daishar könnyen tartotta vele a lépést, Siuan kövérkés kancája már jobban
megszenvedte a terepet, bár persze az is lehet, hogy csak lovasa idegességét
vette át. Bármennyit ült már életében nyeregben, Siuan pocsék lovas volt.
Felfelé menet két kézzel kapaszkodott az állat nyakába, lefelé pedig majdnem
kiesett a nyeregből. Olyan esetlen volt, mint egy frissen kikelt kiskacsa, és
majdnem olyan riadt, mint a tulajdon lova. Myrelle jókedve láthatóan
visszatért most, hogy Siuan szerencsétlenkedését nézhette. Az ő fehérlábú
hátasa könnyedén mozgott, mint egy fecske, és Myrelle olyan finom
eleganciával lovagolt, hogy mellette még Gareth Bryne is esetlennek és
parasztosnak tűnt.
Még nem jutottak messzire a tábortól, mikor hirtelen lovasok jelentek meg -
mintegy százan - az egyik dombtetőn, kevéssel nyugatra. A felkelő nap
megcsillant a mellvérteken, a lándzsahegyeken, a sisakokon. A fejük fölött
fehér lobogó csapkodott. Egwene nem tudta kivenni a mintáját, de biztos volt
benne, hogy a Vörös Kezet látná rajta. Nem gondolta volna, hogy ilyen közel
merészkednek az aes sedai-ok táborához.
- Sárkány követő barmok - figyelte Myrelle morogva, ahogy a lovasok a
távolból követni kezdték őket. Erősen megszorította a gyeplőt, de nem azért,
mert félt, hanem mert dühös volt.
- A Vörös Kéz Bandája is kiküld őrjáratokat - mondta Bryne nyugodtan.
Egwene-re pillantott, majd hozzátette: - Talmanes nagyúr igencsak aggódott
az Anya miatt, mikor legutóbb beszéltem vele.
Ezt sem hangsúlyozta ki jobban, mint a többi szavát.
- Beszélt vele? - Myrelle nyugalma a semmibe foszlott. Egwene-re nem
kiabálhatott rá dühösen, bárhogy szerette is volna, de Bryne-nak azt mondott,
ami csak jólesett. - Ez már majdnem árulás, Bryne nagyúr. Vagy ha jobban
belegondolok, ez akár árulás is lehet!
Siuan figyelmét leginkább a lova kötötte le, a távoli lovasokra is csak épp,
hogy felfigyelt. Most mégis megdermedt. Eddig még senki nem emlegette egy
lapon a Bandát az árulással.
A keskeny völgy elkanyarodott. A domboldalon fölöttük egy tanya lapult.
Egykor legalábbis tanya lehetett a kormos, romos épület. Az apró kőházacska
egyik fala kidőlt, a berogyott kémény mellett pár elszenesedett gerenda
mutatott az égre, mint megannyi vádló ujj. Az istállónak egyáltalán nem volt
teteje, a kő is feketére égett a tűzben. A fészer helyét csak hamufolt mutatta.
Ahogy átvágtak Altarán, mindenütt ilyen látvány fogadta őket, vagy még
ennél is rosszabb: a felégetett falvakban az utcán hevertek a holtak; rókák és
hollók lakmároztak belőlük, és elvadult kutyák, amik az ember láttára vonítva
menekültek. A taraboni és arad domani rémmesék a fejetlenségről és a
pusztulásról hirtelen testet öltöttek előttük is. Sokan voltak, akik kihasználták
a rend felbomlását, és felcsaptak banditának, vagy véres bosszút álltak végre
régi sérelmeikért - Egwene legalábbis remélte, hogy csak ez történt -, de a
túlélők mind ugyanazt emlegették. A Sárkány követői. A nővérek éppúgy
Randre fogták a pusztítást, mintha a fiú maga tartotta volna a zsúptetőhöz az
égő fáklyát. Persze így is használnák, ha tudnák, irányítanák, ha a kezük közé
kaparinthatnák. Nem Egwene volt az egyetlen aes sedai, aki úgy gondolta,
hogy a kötelességét befogott orral is el kell végeznie.
Myrelle dühe éppannyira nem hatott Bryne-ra, mint egy lanyha nyári eső
egy kősziklára. Egwene hirtelen látta, ahogy a férfi a legnagyobb viharban,
áradó folyókon átgázolva tör célja felé.
- Myrelle sedai - mondta kedélyes nyugalommal -, ha több, mint tízezer
katona követ, szeretem tudni, mik a szándékaik. Különösen ennek a
tízezernek az esetében.
Veszedelmes vizekre evezett. Egwene bármennyire örült is, hogy most már
nem azt fejtegeti, Talmanes mennyire aggódik érte - így is épp elég dühös
volt, hogy a férfi egyáltalán felhozta a dolgot -, most azonban döbbenten
húzta ki magát a nyeregben.
- Tízezer? Ebben biztos?
A Banda alig feleannyi embert számolt, mikor Mat Salidarba hozta őket,
hogy „kiszabadítsa" Egwene-t és Elayne-t. Bryne csak megvonta a vállát.
- Ő is éppúgy gyűjt maga köré embereket menet közben, mint én. Nem
olyan sokat, de épp elegen vannak, akik szeretnének harcolni, viszont az aes
sedai-okat ki nem állhatják. - A legtöbb embert kifejezetten kínosan érintette
volna, hogy három nővér előtt mondjon ilyesmit, de Bryne nyugodtan rájuk
mosolygott. - És a Banda nagy hírnevet szerzett magának a Cairhien körüli
harcokban. Azt mesélik, a Shen an Calhar sosem veszít, még ha minden
ellenük fordul, akkor sem.
Itt is azért csatlakoztak hozzájuk az emberek, mert azt hitték, két hadsereg
ilyen közel egymáshoz mindenképp csatát jelent. Ha az ember félreáll, az épp
olyan veszélyes lehet, mint ha a rossz oldalt választja. A kívülállóknak
semmiképp sem jut a zsákmányból.
- Néhányan átszöktek hozzám Talmanes újoncai közül. Úgy gondolják, a
Banda szerencséjét Mat Cauthon hordozza, és ha ő nincs itt, a szerencse sincs
velük.
Myrelle arca vicsorba torzult.
- Ezek az ostoba murandyi félelmek természetesen hasznunkra lehetnek, de
nem gondoltam volna, hogy ön is ilyen ostoba. Talmanes csak azért követ,
mert attól tart, hogy a drágalátos Sárkány nagyura ellen fordulunk. Ha meg
akarna támadni minket, már rég megtette volna, nem? Ezekkel a Sárkány
követőivel is le kell majd számolnunk, ha a Tornyot bevettük. De hogy szóba
áll velük...! - Megrázta magát, és nagy nehezen újra felöltötte az aes sedai-ok
közmondásos nyugalmát. Legalábbis látszólag. A hangjával még mindig
lángra lehetett volna lobbantani a nedves fát is. - Hát ide figyeljen rám, Bryne
nagyúr...
Egwene egyáltalán nem figyelt oda a másik nő szavaira. Bryne ránézett,
mikor Matet említette. A nővérek azt hitték, mindent tudnak Matről és a
Bandáról, és egyáltalán nem gondolták tovább, miért jöhettek. Nem úgy
Bryne. Egwene megbillentette a fejét, hogy az arcát eltakarja a széles
karimájú kalap, és szeme sarkából Bryne-t tanulmányozta. A férfit a
legerősebb eskü kötötte, hogy hadsereget toboroz, és megdönti Elaida
hatalmát, de miért tett ilyen esküt az aes sedai-oknak? Biztos beérték volna
egyszerű ígérettel is, különösen, hiszen a nővérek csak ijesztgetni akarták
Elaidát a hadsereggel, és eszükbe sem jutott, hogy valóban szükségük lenne
katonákra ahhoz, hogy elűzzék. Persze megnyugtató volt egy ekkora sereggel
együtt vonulni. Ezt még az aes sedai-ok is átérezték. Egwene úgy érezte, hogy
Bryne éppúgy meg tudja nyugtatni az embereket, hogy nincs ok riadalomra,
mint az apja Emondmezőn. Még akkor is, ha épp ég a fejük fölött a tető. Ha
össze kellene vesznie vele valamiért, az legalább olyan rossz lenne, mintha az
egész Csarnok ellene fordulna. És nem a hadsereg miatt. Siuan kevésszer
dicsérte a férfit, de annyit még ő is elismert, hogy Bryne figyelemreméltó,
igaz, azon nyomban hozzátett még valamit, nehogy véletlenül dicséretnek
vegye bárki is a szavait. Ha valakit még Siuan Sanche is figyelemreméltónak
talált, arra jobb volt odafigyelni.
Keskeny patakocskán vágtak át, a víz alig nedvesítette be a lovak patáját. A
patak már túl sekély volt ahhoz, hogy a halak úszhassanak benne, félig
szárazra kerültek, úgy vergődtek. Egy megtépázott varjú lakmározott rajtuk,
megrebbent, majdnem otthagyta a reggelijét, de végül nem törődött a
lovasokkal.
Siuan is Bryne-t nézte. A lova sokkal egyenletesebben haladt most, hogy
nem vágta a véknyába a sarkát a legváratlanabb pillanatokban, és a gyeplőt is
elfelejtette össze-vissza rángatni. Egwene már nem egyszer faggatta a nőt
Bryne nagyúr szándékairól, de köszönhetően a Siuan és Bryne közti nem
éppen egyszerű viszonynak, nem szedett ki belőle sok értelmeset. Vagy a
csizmatalpáig utálta azt az embert, vagy fülig szerelmes volt belé. És
elképzelni, amint Siuan Sanche szerelmes... Nos, az a varjú is előbb tanulna
meg úszni.
A dombtetőn, ahol az előbb a Banda tagjait látták, most már csak pár
kiszáradt fenyő árválkodott. Egwene észre sem vette, mikor tűntek el a
katonák. Matet mindenki nagy hadvezérként tartotta számon? Ez még annál is
váratlanabb lett volna, mint hogy a varjak ússzanak, vagy... Eddig azt hitte,
csak azért van saját serege, mert Rand rátukmálta a katonákra, és már ezt is
épp elég nehéz volt lenyelnie. Elhinni, csak mert tudod, hogy veszélyes,
emlékeztette magát, és Bryne-ra sandított.
-... meg kellene korbácsolni! - Myrelle hangja még mindig lángolt. -
Figyelmeztetem, ha még egyszer a tudomásomra jut, hogy találkozott azzal a
Sárkány követőjével, én...!
Lanyha nyári eső a kősziklán, Bryne legalábbis nem törődött jobban a nő
szidalmaival. Könnyedén lovagolt, időnként közbevetett egy „igen, Myrelle
sedai"-t, vagy egy „nem, Myrelle sedai"-t, de egyáltalán nem tűnt riadtnak, és
ugyanolyan figyelmesen szemlélte a tájat is, mint eddig. Egwene nem
kételkedett benne, hogy Bryne időben észrevette, hogy Talmanes emberei
eltűntek. De bármilyen birkatürelme volt is a férfinek - Egwene-nek eszébe
sem jutott, hogy azért hallgatna, mert fél -, a lány már nagyon unta Myrelle
kirohanását.
- Hallgass, Myrelle! Senki nem nyúlhat Bryne nagyúrhoz egy ujjal sem.
Megmasszírozta a homlokát. Arra gondolt, ha visszaérnek, mégiscsak
megkér valakit, hogy Gyógyítsa meg a fejfájását. Sem Siuan, sem pedig
Myrelle nem volt jó Gyógyító. Persze a fejfájást csak akkor mulaszthatta
volna el a Gyógyítás, ha nem a kimerültség és a feszültség okozza, de talán...
Nem mintha azt akarta volna, hogy úgy gondolják, legyűrik a gondok. És
talán volt más módja is a fejfájás elűzésének, mint a Gyógyítás, bár itt az
éppolyan elérhetetlennek tűnt.
Myrelle szája egy pillanatra megfeszült. Hátradobta a haját, elvörösödött
dühében, és elfordult Egwene-től. Bryne hirtelen minden figyelmét egy
vörösszárnyú héjának szentelte, ami épp akkor csapott le a baljukon. Behúzta
a szárnyait és szinte rázuhant a magyalbokrok között várakozó, láthatatlan
prédára. Egwene úgy érezte magát, mintha ő is héja lenne, és láthatatlan
zsákmányra kéne rázuhannia vakon, csak remélve, hogy valóban a jó
zsákmányt választotta, hogy egyáltalán van ott valami.
Nagy levegőt vett. Arra gondolt, bárcsak erősebb lenne.
- Ennek ellenére, Bryne nagyúr, úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha nem
találkozna többet Talmanesszel. Mostanra már biztos kellően ismeri a
szándékait.
A Fény adja, hogy Talmanes nem mondott el neki többet a kelleténél!
Milyen kár, hogy nem küldheti át Leane-t vagy Siuant, hogy figyelmeztesse a
férfit - már ha az egyáltalán hallgatna a jó tanácsra -, de ahogy a nővéreket
ismeri, ez még annál is rosszabb lenne, mintha meglátogatná Randet.
Bryne meghajolt a nyeregben.
- Ahogy parancsolja, Anya.
A hangjában nyoma sem volt a gúnynak. Mindig uralkodott az érzelmein.
Alighanem már rég megtanulta, hogyan érdemes az aes sedai-ok körül
viselkednie. Siuan lemaradt egy kicsit, összehúzott szemöldökkel méregette.
Talán egyszer majd rájön, kihez húz a férfi. Bármennyire ellenségesen
viselkedett is vele néha, Siuan rengeteg időt töltött a férfi közelében. Sokkal
többet, mint amennyit feltétlenül kellett volna.
Egwene-nek minden önuralmára szüksége volt, hogy Daishar kantárján
tartsa a kezét, és ne a fejét fogja.
- Meddig megyünk még, Bryne nagyúr? - Még ennél is nehezebb volt a
türelmetlenséget száműznie a hangjából.
- Már mindjárt ott vagyunk, Anya. - A férfi meglepő módon félrefordult, és
Myrelle-t nézte merően. - Mindjárt ott vagyunk.
Egyre több tanyát láttak. Néhányat a dombtetőkre építettek, néhányat a
völgyek mélyére, bár Egwene folyóközi gondolkozásának ez utóbbi
érthetetlen volt. Alacsony, hosszú kőházak bújtak össze nagy, szürke
pajtákkal. Az elkerítetlen legelőkön csontsovány tehenek és szomorú, fekete
farkú birkák legeltek. Néhány tanya még ép volt, csak egyet-egyet égettek fel.
Feltehetően a gyújtogatásokat intő példaként szánták a többieknek, hogy jól
lássák, mi történik azzal, aki nem esküszik fel az Újjászületett Sárkányra.
Az egyik tanyánál Bryne emberei álltak egy jókora szekérrel. Hogy az ő
seregébe tartoznak, azt éppolyan jól lehetett látni az elégedett kis bólintásból,
amellyel szemlélte őket, mint abból, hogy nem lobogott a fejük fölött a Banda
fehér zászlója. A Banda tagjai mindenüvé magukkal vitték a lobogót, és
néhányan arra is rákaptak az utóbbi időben, hogy vörös karszalagot
viseljenek. Fél tucat marha és vagy két tucat birka állt félreterelve pár állig
felfegyverzett lovas felügyelete alatt. Mások zsákokat hordtak a szekérre. A
megroggyant vállú gazda és a családja az udvaron álltak, nézték, ahogy a
katonák majdnem mindent elhordanak a pajtákból. Szomorú, sötét
gyapjúruhás kis család volt. Az egyik kislány, akinek éppolyan magas kalapja
volt, mint a többinek, az anyja szoknyájába rejtette az arcát, alighanem sírt.
Pár fiú ökölbe szorította a kezét, mintha harcba akarna szállni a katonákkal.
Bryne emberei mindig fizettek azért, amit elvittek, de ha a gazdának nem volt
több állata... Még ha eszébe jutott volna is, hogy szembeszegüljön húsz
páncélos, fegyveres katonával, a leégett tanyák bizonyára jobb belátásra
térítik. A katonák gyakran találtak elszenesedett holttesteket a romok között,
férfiakat, asszonyokat, kisgyerekeket, akik megpróbáltak kitörni az égő
házból. Az ajtókat és az ablakokat sokszor bedeszkázták, mielőtt
meggyújtották volna az épületet.
Egwene egyre csak azon gondolkozott, hogyan lehetne meggyőzni a
gazdákat, hogy az ő katonáik nem olyanok, mint a környéken fosztogató
zsiványok. Meg akarta őket győzni, de nem jutott más az eszébe, mint hogy a
saját embereit hagyja éhezni, amíg csak el nem szöknek tőle. Ha a nővérek
sem tudtak különbséget tenni a Banda és a zsiványok között, hogyan várhatná
el ezt a környékbéli gazdáktól? Ahogy lassan maguk mögött hagyták a tanyát,
legszívesebben hátrafordult volna, hogy megnézze, hogyan folytatódik a
történet. De még ha látja is, változtatni nem tudott rajta.
Bryne nagyúr nem hazudott. A tábortól három vagy négy mérföldnyire -
légvonalban három vagy négy mérföldnyire; a dombok között legalább
kétszer ilyen hosszú volt az út - megkerültek egy fákkal és bokrokkal tarkított
dombocskát, és megálljt intett. A nap mostanra már majdnem a domb feléig
emelkedett. A domb alatt egy út kanyargott, amely keskenyebb és
meredekebb volt, mint ami átvitt a táboron.
- Úgy gondolták, ha éjszaka utaznak, talán elkerülhetik a banditákat -
mondta a férfi. - Nem tűnt rossz elképzelésnek. Vagy csak a Sötét Úr
szerencséje kísérte őket. Caemlynből jöttek.
Egy kereskedőkaraván vesztegelt az úton. Legalább ötven szekér volt,
mindegyiket tíz ló húzta. Bryne emberei vették őket körbe. Némelyik katona a
szekerek között járkálva ellenőrizte, ahogy a kereskedők szekeréről a
sajátjaikra rakodták át az árut. Egy egyszerű, sötét ruhás asszony széles
mozdulatokkal hol erre, hol arra a szekérre mutatott, mintha csak tiltakozna
vagy alkudozna, de a társai sötét arckifejezéssel, szótlanul álltak a katonák
között. Nem sokkal arrébb az út mentén komor gyümölcsök lógtak egy
tölgyfa erős ágairól: akasztott emberek. A kopár ágakon csak úgy hemzsegtek
a varjak, mintha hirtelen hatalmas, fekete levelei nőttek volna a fának. Most
már a vergődő halaknál is húsosabb falat jutott nekik. A látvány még ilyen
messziről is megrázta Egwene-t. Nem tett jót sem a fejének, sem a
gyomrának.
- Ezért rángatott el idáig? Hogy megnézzem a kereskedőket és a banditákat?
Nem látott semmiféle ruhát a holttesteken, de a zsiványok a gyerekeket és
az asszonyokat is felkötötték volna. Bárki felakaszthatta ezeket az embereket.
Bryne emberei éppúgy, mint a Banda - az, hogy a Banda tagjai tűzzel-vassal
irtották a félőrült Sárkány követőit, valamiért nem jutott el a nővérek tudatáig
-, vagy akár a helyi uraság is. Ha a murandyi nemesek képesek lettek volna
együttműködni, minden bandita erre a sorsra juthatott volna. No de előbb
tanulnak meg a macskák táncolni... Mit is mondott, Caemlynből?
- Randről hoztak híreket? Vagy az asha'manekről?
Ezúttal Bryne nyíltan ránézett, majd Myrelle-re, majd ismét rá. Myrelle
arckifejezését nem láthatta a széles karimájú kalap alatt. Úgy tűnt,
rosszkedvűen magába roskadt, szinte lógott a nyeregben, egyáltalán nem volt
már az a kecses, elegáns lovas, mint az út elején. Bryne végre döntésre jutott.
- Úgy gondoltam, először önnek mondom el, Anya, még mielőtt bárki más
hallhatna róla, de talán félreértettem...
 Ismét Myrelle-re nézett.
- Miről hallhatna, maga szőrös fülű gazfickó? - hördült fel Siuan, és a kanca
oldalába rúgott.
Egwene intett neki, hogy higgadjon le egy kicsit.
- Myrelle bármit hallhat, amit nekem kíván mondani, Bryne nagyúr. A teljes
bizalmamat élvezi.
A Zöld nővér riadtan kapta fel erre a fejét. Döbbent tekintetét látva
mindenki kételkedett volna abban, hogy jól hallotta, amit Egwene épp
mondott, de Bryne rövid mérlegelés után rábólintott a dologra.
- Úgy látom, a dolgok... megváltoztak, Anya. - Bryne levette a sisakját, és a
nyeregkápára akasztotta. Még mindig mintha vonakodott volna, óvatosan
válogatta meg a szavait. - A kereskedők úgy hordják a pletykákat, mint a
kutya a bolhát. Ezek odalenn egész vad dolgokat mesélnek. Nem mondom,
hogy igaz, amit híresztelnek, de... - Különös volt látni, hogy ennyire habozik.
- Anyám, azt hallották útközben, hogy Rand al'Thor a Fehér Toronyba ment,
és hűséget esküdött Elaidának.
Egy pillanatra Siuan és Myrelle mintha ikrek lettek volna. Mindkettejük
arcából kifutott a vér, a szájuk elnyílt, ahogy végiggondolták, ez miféle
katasztrófához vezet. Myrelle majdnem leszédült a nyeregből. Egwene csak
szótlanul bámult a férfire. Aztán saját maga és társai legnagyobb
megdöbbenésére harsány nevetésben tört ki. Daishar idegesen arrébb táncolt.
Egwene maga is lehiggadt kissé, miközben a lovat csitítgatta.
- Bryne nagyúr - mondta, miközben a herélt nyakát veregette -, ebből egy
szó sem igaz, higgye el nekem! Tudom, hogy nem igaz. Múlt éjszaka óta
biztosan tudom.
Siuan megkönnyebbülten felsóhajtott, Myrelle csak egy szempillantással
maradt le mögötte. Egwene a legszívesebben újra nevetett volna. Olyan
mulatságos arcot vágtak. Olyan gyerekesen megkönnyebbült, tágra nyílt
szemű, riadt arcot... Mint a kiskölykök, akiknek megmondták, hogy a mumus
nem lapul ott az ágyuk alatt. Az aes sedai-ok híres nyugalma. Bizony.
- Jó hallani - mondta Bryne szenvtelenül -, de még ha ezeket a kereskedőket
el is zavarom, a meséjük eljut az embereim fülébe is. Úgy fut majd keresztül a
seregen, mint egy bozóttűz ezen a száraz pusztán.
Egwene jókedve elpárolgott. Ez önmagában is katasztrófa lehet.
- Holnap pár nővér bejelenti a katonák előtt, hogy ez nem igaz. Elég lesz hat
komoly, megbízható aes sedai? Myrelle, itt mellettünk, és Sheriam. Carlinya,
Beonin, Anaiya és Morvrin.
Ezeknek a nővéreknek aligha lesz sok kedve a Tudós Asszonyokkal
találkozni, de nem utasíthatják vissza, ha ő kéri tőlük. Nem is akarhatják
visszautasítani, hiszen másképp nem állíthatják meg ezt a pletykát. Myrelle
apró kis fintorát beletörődő bólintás követte.
Bryne a sisakra könyökölve figyelte Egwene-t és Myrelle-t. Siuanra rá sem
pillantott. Pej lova türelmetlenül toporgott a köveken, pár lépéssel arrébb egy
nagy csapat galambféle madár szállt fel a bokrok közül. Daishar és Myrelle
lova idegesen kapkodták a fejüket. Bryne hátasa észre sem vette őket. A férfi
biztosan hallott már a Kapukról, bár azt aligha tudta, pontosan mik is azok és
hogyan működnek - az aes sedai-ok már csak megszokásból sem meséltek
másnak az új felfedezéseikről, és ezt többen is el akarták titkolni Elaida kémei
elől -, és semmit sem sejthetett a Tel'aran'rhiodról - ezt a titkot könnyebben
meg lehetett őrizni, hiszen nem volt látható része -, mégsem kérdezte meg,
Egwene honnan tudja ilyen biztosan. Talán mostanra már hozzászokott az aes
sedai-okhoz és az őket övező titkokhoz is.
- Amennyiben egyértelműen és nyíltan mondják - mondta végül. - Ha csak
egy egész kicsit haboznak is...
A tekintetéből sugárzó keménységgel nem ijesztgetni akart, hanem azt
próbálta elérni, hogy még egy aes sedai is komolyan vegye a mondanivalóját.
Egwene arckifejezését látva elégedetten bólintott.
- Úgy tűnik, nagyon jól boldogul, Anya. Remélem, továbbra is ilyen sikeres
marad. Mondja meg, délután mikor akar látni, és ott leszek. Rendszeresen
meg kellene beszélnünk a dolgokat. Bármikor szívesen jövök, ha küldet
értem. Lassan azt is ki kellene találni, pontosan hogyan akarjuk majd az
Amyrlin Trónra ültetni, ha bevettük Tar Valont.
Bryne hangja ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint mindig - valószínűleg
még mindig nem tudta teljes bizonyossággal, mi a helyzet, és mennyire bízhat
meg Myrelle-ben -, és Egwene csak egy pillanatnyi késéssel fogta fel, mit is
mondott. Elakadt a lélegzete. Talán már túlságosan hozzászokott ahhoz, hogy
az aes sedai-oknál minden szónak jelentősége van, de... Bryne azt mondta,
hogy a hadsereg az övé. Ebben biztos volt. Nem a Csarnoké, nem Sheriamé.
Az övé.
- Köszönöm, Bryne nagyúr.
Ez nem tűnt túl soknak, különösen, mikor a férfi kurta biccentése és kutató
tekintete nyilvánvalóvá tette Egwene előtt, hogy az előbb jól értelmezte a
szavait. Hirtelen ezernyi újabb kérdés jutott az eszébe. Aminek a nagy részét
akkor sem kérdezheti majd meg, ha kettesben lesznek. Milyen kár, hogy nem
bízhat meg benne teljesen. Csak óvatosan, míg biztos nem lehetsz a
dolgodban, utána meg kétszer olyan óvatosan, mint addig. Régi bölcsesség.
És mennyire igaz az aes sedai-ok dolgaira! Még a legkiválóbb ember is
megbeszéli a dolgait a barátaival, leginkább akkor, ha titokban kellene őket
tartania.
- Gondolom, van még vagy ezer apróság, amit ellenőriznie kéne még ma
reggel - mondta és megmarkolta Daishar kantárját. - Nyugodtan menjen
vissza a táborba! Mi még tovább lovagolunk egy keveset.
Bryne természetesen tiltakozott. Majdnem olyan makacs volt, mint egy
őrző, azzal próbálta meggyőzni Egwene-t, hogy nem tudnak egyszerre
mindenfelé figyelni, és hogy egy orvul kilőtt nyílvessző éppúgy megöli az aes
sedai-okat is, mint bárki mást. Egwene elhatározta, hogy a legközelebbi
fickót, aki ezzel a kifogással jön, keményen megbünteti. Három aes sedai
felért háromszáz fegyveressel. Végül persze Bryne engedelmeskedett, még ha
morogva és elégedetlenkedve tette is. Felvette a sisakját, és ahelyett, hogy
visszatért volna a táborba, levágtatott a meredek domboldalon a
kereskedőkaraván felé. Egwene-nek ez még inkább kapóra jött.
- Vezess minket, Siuan! - mondta, mikor már Bryne vagy húsz lépésre volt
tőlük.
Siuan úgy nézett a férfi után, mintha az egész idő alatt csak őt piszkálta
volna. Sértett, dühös arccal megigazgatta szalmakalapját, körbefordította
kövérkés kancáját - ez beletelt némi időbe -, és lassú ügetésbe rugdalta az
állatot. Egwene intett Myrelle-nek, hogy kövesse. A nő éppúgy kénytelen volt
a parancsainak engedelmeskedni, mint Bryne.
Myrelle eleinte lopva oda-odapislogott Egwene-re, láthatóan várta, hogy az
amyrlin mikor hozza fel a Fehér Toronyba küldött nővérek ügyét. Alighanem
számos meggyőzőnél meggyőzőbb módon meg tudta magyarázni, miért
kellett még a Torony előtt is titokban tartani a küldetésüket. Egwene azonban
hallgatott. Minél tovább tartott a csend, Myrelle annál idegesebbnek tűnt.
Egyre gyakrabban nyalta meg a szája szélét, az aes sedai-ok híres nyugalma
lassan lepergett róla. A csend nagyon hasznos fegyvernek bizonyult.
Hosszú ideig nem hallottak mást, csak a lovak halk dobogását. Néha
felrikoltott egy madár. Ahogy Siuan útvonala egyre határozottabban
kirajzolódott - kicsit nyugatra vitte őket a tábortól -, Myrelle egyre
nyugtalanabbá vált, nemsoká már úgy fészkelődött a nyergében, mintha
csalánban ülne. Talán Siuan információi mégis hasznosak voltak.
Siuan ismét nyugatnak fordult, két furcsa formájú domb közé, amelyek úgy
hajoltak egymás felé, mintha részegek volnának. Myrelle megállította a lovát.
- Arra... Arrafelé van egy kis vízesés - mutatott keletre -, nem túl nagy, még
ha nincs szárazság, akkor sem, de még most is gyönyörű.
Siuan is megállt, és kegyetlen kis mosollyal figyelte a másikat.
Mit rejtegethet Myrelle? Egwene egyre kíváncsibb lett. A Zöld nővérre
pillantott, és riadtan hőkölt vissza. Myrelle homlokán izzadság csillogott, jól
látszott még a széles karimájú szürke kalap alatt is. Mi rázhatta meg annyira
az aes sedai-t, hogy izzadjon? Mindenképp tudnia kellett a választ.
- Azt hiszem, Siuan útvonala még annál is érdekesebb helyre vezet, vagy
nem? - Egwene körbetáncoltatta Daishart. Myrelle teljesen magába roskadt. -
Gyere!
- Mindent tud, ugye? - motyogta Myrelle zavartan, miközben átlovagoltak
az összehajló hegyek között. Most már egyre jobban izzadt. Teljesen
összetört. - Mindent. De hát hogyan...? - Hirtelen felegyenesedett a
nyeregben, és döbbenten Siuanra nézett. - Ő volt az! Siuan a kezdetektől
fogva neked kémkedett! - Szinte dühös volt a hangja. - Hogy lehettünk
ennyire ostobák? De még mindig nem értem. Annyira óvatosak voltunk.
- Ha valamit titokban akarsz tartani - pillantott hátra megvetően Siuan -, ne
próbálj érmeborsot venni itt délen.
Mi a fene lehetett az érmebors? És egyáltalán, miről beszélnek ezek?
Myrelle megremegett. Abból is látszott, mennyire meg van ijedve, hogy nem
torkolta le Siuant azért, amiért ilyen sértően beszélt vele. Inkább megnyalta az
ajkát, mintha nyelni sem tudna, olyan száraz volna a szája.
- Anyám, meg kell értenie, miért tettem, miért tettük! - Akkor sem lehetett
volna riadtabb, ha hirtelen tíz Kitaszított tűnik fel a semmiből, rajta pedig
csak alsónemű van. - Nem csak azért, mert Moiraine megkért rá, nem csak
azért, mert Moiraine a legjobb barátnőm volt. Nem tudom elviselni, mikor
meghalnak. Nem tudom elviselni! Néha nekünk is nagyon nehéz ez az egész,
de nekik sokkal, sokkal nehezebb. Meg kell értenie. Meg kell értenie!
Egwene már várta, hogy Myrelle mindent bevall, de ekkor Siuan megállt,
hátrafordult és rájuk meredt. Egwene a legszívesebben felpofozta volna.
- Talán elnézőbb lesz veled, Myrelle, ha te vezetsz minket tovább - mondta
hidegen. Undor csendült a hangjában. - Az együttműködés talán enyhítő
körülménynek számít. Talán. Egy kicsit.
- Igen - bólintott Myrelle, öntudatlanul is a lova kantárját babrálva. - Igen,
persze.
Majdnem elsírta magát, ahogy átvette a vezetést. Siuan mögé léptetett és
egy pillanatra szinte megkönnyebbültnek tűnt. Egwene azt hitte, mindjárt
felrobban. Miről van itt szó? Kinek nehezebb? Kik halnak meg? És kicsoda ez
a „mi"? Sheriam társasága? Myrelle hallotta volna, ha megkérdezi Siuant, és
nem lett volna bölcs dolog felfedni előtte, milyen keveset tud. A közmondás
szerint ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna, és ő megfogadta, hogy
elébe megy ennek a dolognak. Még egy szólás az eszébe jutott. Egy titok -
száz titok. Nem tehetett mást, mint hogy követi a többieket, és bölcsen hallgat.
Siuant majd még később előveszi. Neki nem lett volna szabad bármit is
eltitkolnia előle. A fogát csikorgatta, de megpróbált nyugodtnak és
mindentudónak tűnni. Bölcsnek.
Már majdnem visszaértek arra az útra, amely a tábort is átszelte, bár egy pár
mérfölddel északabbra voltak. Myrelle felvezette őket egy kis dombra.
Fenyők és hatalmas magyalbokrok között kellett átvágniuk. A dombtetőt két
hatalmas tölgy árnyékolta be, alattuk kis tisztás volt. Három hegyes kis
vászonsátor, meg egy szekér állt a bokrok között, kicsit arrébb egy sor ló volt
kikötve, és öt erős csatamén várakozott, egyesével kipányvázva. Nisao
Dachen egyszerű szabású, bronzszínű lovaglóruhában állt az egyik sátor
bejárata előtt, mintha csak vendégeket várna. Sarin Hoigan, az őrzője, mellette
állt. Jó néhány más gaidinhez hasonlóan ő is olajzöld köpenyt viselt. A
kopasz, sűrű, fekete szakállú, tölgyderekú férfi jóval Nisao fölé magasodott.
Pár lépésre tőlük ketten várakoztak Myrelle három őrzője közül: a karcsú,
szőke Croi Makin és a sötét hajú, nagydarab Nuhel Dromand, aki gondosan
leborotválta a felső ajka fölül a bajuszát. Feszülten figyelték, ahogy Egwene-
ék belovagolnak a kis táborba. Senki sem tűnt meglepettnek. Alighanem az
egyik őrző figyelte az utat, és jó előre figyelmeztette a többieket is. Egwene
semmit nem látott, ami ekkora titkolódzásra adhatott volna okot, de Myrelle
még mindig zavartan nyalogatta a szája szélét. És ha már itt tartunk, gondolta,
ha Nisao csak azért jött elő, hogy illően köszöntse őket, miért gyűrögeti ilyen
riadtan a szoknyáját? Olyan arcot vágott, mint aki még Elaidával is
szívesebben szembenézne most, akár leárnyékolva is.
Az egyik sátor mögül két nő pislogott ki félve, aztán riadtan elbújtak újra.
Egwene egy szempillantás alatt felismerte őket. Nicola és Areina. Hirtelen ő
maga is zavarba jött. Hova hozta Siuan?
Siuan egyáltalán nem tűnt idegesnek. Látható megkönnyebbüléssel szállt le
a lóról.
- Hozd ki, Myrelle! Most! - Ezúttal minden megaláztatásért megfizetett, a
hangja olyan éles volt, mint a borotva. - Nem rejtegetheted tovább.
Myrelle-nek ahhoz sem volt ereje, hogy rápirítson Siuanra a tiszteletlen
megszólítás miatt, még a dühös kis grimasz is erőltetettnek tűnt. Nagy
nehezen összeszedte magát, lerángatta a fejéről a kalapot és egy szó nélkül
lekászálódott a nyeregből. Besietett az egyik sátorba. Nisao tágra nyílt
szemmel figyelte. Egyre riadtabbnak tűnt. A félelem egészen
megdermesztette.
Siuan egész közel állt Egwene-hez, csak ő hallhatta, mit mond.
- Miért szakítottad félbe? - kérte halkan számon. - Mindent bevallott volna...
bármiről van is szó... és én még mindig nem értem az egész helyzetet. Mi az
az érmebors?
- Népszerű fűszer Shienarban és Malkierben - mondta Siuan éppolyan
halkan. - Ma reggel hallottam, hogy azt keresnek, miután eljöttem Aeldene-
től. Rá kellett vennem, hogy ő vezessen ide, nem tudtam pontosan, hol
rejtőznek. Nem lett volna jó, ha rájön, hogy nem tudunk mindent, nem igaz?
Nisaóról sem tudtam. Azt hittem, nem állnak szóba egymással. - A Sárga
nővérre pillantott, és helytelenítően megrázta a fejét. Siuan nehezen viselte el,
ha valaki nem tud mindent; önmagával szemben pedig különösen kemény
volt. - Hacsak nem vagyok teljesen vak és bolond, ezek ketten... - Olyan arcot
vágott, mint akivel egy rohadt almát etettek meg éppen. Láthatóan még ő is
nehezen talált rá szavakat, hogy milyen undorító a dolog. Aztán hirtelen
megragadta Egwene karját. - De már jönnek is. Most majd magad is
megérted, miről van szó.
Myrelle jött ki elsőnek a sátorból, majd egy férfi követte. Csak csizma és
nadrág volt rajta, és le kellett hajolnia, hogy kiférjen a bejáraton. A kezében
meztelen penge, enyhén szőrös mellkasán számtalan sebhely. Két fejjel
magasabb volt a nőnél, a többi őrző is alacsonynak és törékenynek tűnt
mellette. Hosszú, fekete haját egy vékony bőrpánt fogta vissza a homlokánál,
és már jóval több ősz szál vegyült belé, mint amikor Egwene utoljára látta, de
Lan Mandragoranon láthatóan nem fogott a kor. A kirakós játék néhány újabb
darabja hirtelen összeállt, de Egwene még mindig nem látta át a teljes képet.
Lan Moiraine őrzője volt. Ő volt az az aes sedai, aki elhozta őket
Folyóközből. De régen volt az! Mintha Korok teltek volna el azóta. Moiraine
meghalt, mikor megölte Lanfeart, és Lan rögtön utána eltűnt Cairhienből.
Talán Siuan értette miről van szó, de Egwene még mindig nem tudta, miért
kellett eltitkolni a férfi jelenlétét.
Myrelle valamit Lan fülébe súgott, és megsimogatta a vállát. A férfi egy
pillanatra felkapta a fejét, mint valami ideges ló, de kemény vonású arca egy
pillanatra sem fordult Egwene felé. Végül aztán bólintott, és sarkon fordult. A
hatalmas tölgyek alá ballagott, két kezébe fogta a kard markolatát, a pengét a
földre szegezte, lábujjhegyre emelkedett, és mozdulatlanul várt.
Nisao egy pillanatig úgy nézte a férfit, mint aki maga sincs tisztában azzal,
miféle érdekes rejtélyt lát. Aztán összenéztek Myrelle-lel, és mindketten
Egwene-hez fordultak. Nem mentek hozzá közelebb, egymáshoz léptek, és
halkan suttogni kezdtek. Eleinte mind a ketten beszéltek, aztán Nisao
elhallgatott, és csak rázta a fejét tagadóan, hitetlenkedve.
- Te rángattál bele ebbe az egészbe! - nyögte végül hangosan. - Hogy
lehettem olyan ostoba, hogy hallgattam rád?!
- Ez kifejezetten... érdekes lesz - mondta Siuan, mikor a két nő végre eléjük
lépett. Megjegyzésének egészen vérfagyasztó hangulatot kölcsönzött az,
ahogy külön kihangsúlyozta a szót.
Myrelle és Nisao sietve megigazították a hajukat és a ruhájukat, míg
odaértek hozzájuk, nehogy bármi is csálén álljon rajtuk. Talán rajtakapták
őket, amint... Mit is csináltak? kérdezte magától Egwene. De láthatóan nem
akarták, hogy úgy tűnjön, mintha teljesen elvesztették volna a fejüket.
- Ha bejönne, Anya - mondta Myrelle, és a legközelebbi sátor felé intett. Az
arca nyugodt volt, a hangja is épp hogy csak megremegett. Az
izzadságcseppek eltűntek a homlokáról. Letörölte őket, persze, de most már
nem verejtékezett félelmében.
- Köszönöm nem, lányom.
- Egy kis borpuncsot? - kérdezte mosolyogva Nisao. A kezét a mellére
helyezte,és roppant idegesnek tűnt. - Siuan, kérd meg Nicolát, hogy hozzon
puncsot!
Siuan nem mozdult, és Nisao döbbenten nézte. A szája elkeskenyedett
haragjában. Egy szempillantással később már újra mosolygott, és egy kicsit
megemelte a hangját.
- Nicola! Hozz nekünk puncsot, gyermekem!
- Azt hiszem, szárított szederrel készült, nem friss gyümölccsel - fordult
aztán Egwene-hez -, de kiváló frissítő.
- Nem kérek puncsot - mondta Egwene kurtán. Nicola előbukkant az egyik
sátor mögül, de egyáltalán nem tűnt úgy, mintha különösebben sietne, hogy
teljesíthesse Nisao kérését. Megállt, elgondolkozva nézte a négy aes sedai-t,
és a száját rágcsálta közben. Nisao látható nemtetszéssel méregette, de nem
szólt semmit. Egwene fejében újabb részlet került a helyére, és kicsit
könnyebben vette a levegőt.
- Amit viszont szeretnék, amit követelek, leányom, az némi magyarázat.
Nisao és Myrelle bármennyire próbált is úgy tenni, mint akik nem vesztették
el teljesen a fejüket, nem volt könnyű dolguk. Myrelle könyörögve nyújtotta
Egwene felé a kezét.
- Anya, Moiraine nem csak azért választott engem, mert jó barátnők
voltunk. A három őrzőm közül ketten is elvesztették az aes sedai-ukat, mielőtt
hozzám kerültek. Avar és Nuhel első nővére is meghalt. Évszázadok óta nem
volt senki, aki egynél több ilyen őrzőt meg tudott volna menteni.
- Én csak az elmeállapota miatt mentem bele - tette hozzá sietve Nisao. -
Érdekelnek az elme betegségei, és ez mindenképp azok közé tartozik. Myrelle
szinte kényszerített, hogy segítsek neki.
Myrelle lesimította a szoknyáját, és sötéten végigmérte a Sárga nővért.
Nisao udvarias érdeklődéssel viszonozta a pillantást.
- Anya, mikor egy őrző aes sedai-a meghal, olyan, mintha a halál beköltözne
a férfi szívébe, és belülről emészti el. Olyankor...
- Tudom, Myrelle.
Egwene élesen félbeszakította a nőt. Siuan és Leane sokat meséltek erről,
bár persze azt nem tudták, hogy azért kérdezi, mert tudni akarja, mit várhat el
Gawyn esetében. Nehéz dolog, épp ahogy Myrelle mondta, talán még annál is
nehezebb. Ha egy nővér elvesztette az őrzőjét, a fájdalom teljesen elborította.
Valamennyire ugyan tudott uralkodni a bánatán, elfojthatta ideig-óráig, de
végül úgyis előtört. Bármilyen büszkén tartotta is magát Siuan a többiek előtt,
még mindig átsírta a magányos éjszakákat Alric után, akit aznap öltek meg,
mikor Siuant letaszították és elcsendesítették. De még az átsírt hónapok is
milyen csekélységnek tűntek a halálhoz képest! Ezernyi történet keringett
azokról az őrzőkről, akik elvesztették az aes sedai-ukat, és elpusztultak,
miközben megpróbálták megbosszulni a halálát. Szinte mind igaz volt. Aki
meg akart halni, aki egyre csak a halált kereste, az még akkor is elpusztult
előbb-utóbb, ha olyan ügyes és szívós volt, mint az őrzők. Egwene számára az
tűnt a legborzasztóbbnak az egészben, hogy az őrzők tudták, mi vár rájuk.
Tudták, mi lesz velük, ha meghal az aes sedai, akihez hozzákötötték őket,
tudták, hogy mi hajtja őket a halálba, ha végül elvesztették a nővért, és tudták,
hogy semmit sem tehetnek ellene. El nem tudta képzelni, micsoda bátorság
kell ahhoz, hogy valaki így is vállalja ezt a kötést. Így, hogy mindent tud róla.
Arrébb lépett, hogy jobban láthassa Lant. A férfi még mindig mozdulatlanul
állt, mintha levegőt sem vett volna azóta. Nicola láthatóan elfeledkezett a
puncsról, törökülésben lekuporodott a férfi elé, és ámultan nézte. Areina
Nicola mellett guggolt, a hajfonata átbukott a vállán, és még odaadóbban leste
Lant, mint a másik lány. Sokkal odaadóbban. Ő le sem vette róla a tekintetét,
de Nicola néha-néha odapillantott Egwene-re és a többi aes sedai-ra is. A
többi őrző kis csoportban álldogált mellette. Úgy tettek, mintha ők is Lant
néznék, de a szemük sarkából a saját aes sedai-ukat figyelték.
Tűzforró szellő libbent végig a dombtetőn, felkavarva a vastag, taplószáraz
avart, mire döbbenetes hirtelenséggel Lan is mozgásba lendült.
Egyik vívóállásból a másikba pördült, és közben olyan gyorsan forgatta a
pengét, hogy egészen elmosódott. Egyre gyorsabban és gyorsabban járta, míg
Egwene már azt hitte, ember ilyen gyorsan nem is mozdulhat, de ugyanolyan
pontos és kidolgozott volt minden mozdulata, mint az elején. Várta, hogy
mikor hagyja végre abba, vagy mikor lassul le egy kicsit, de Lan egyre csak
gyorsított a tempón. Gyorsabban. Még gyorsabban. Areina lassan eltátotta a
száját, a szeme egészen elnyílt bámulatában. Ami azt illeti, Nicola is épp ilyen
látványos csodálattal nézte. Előrehajoltak, mint a kisgyerekek, akik az
elérhetetlenül magas konyhaasztalon hagyott cukorkát lesik. Az őrzők is egyre
inkább Lant figyelték, és kevesebbet pislogtak az aes sedai-ok felé, bár a
tekintetükben nem annyira a csodálat, mint az őrült, bármikor ölni képes vad
miatti aggodalom látszott.
- Úgy látom, keményen megdolgoztatod - mondta Egwene. Ez volt az egyik
módszer, amellyel ilyenkor megpróbálták megmenteni az őrzőket. Kevesen
vállalták azt a kockázatot, amit egy ilyen férfi kezelése jelentett, hiszen
nagyon ritkán koronázta csak siker a dolgot, és ha elbuktak, nekik is el kellett
viselniük az őrző halálával járó fájdalmat. Elsősorban megpróbálták távol
tartani a veszélytől. És persze létfontosságú volt, hogy újra megkösse egy
nővér. Erről Myrelle egészen biztosan már rég gondoskodott. Szegény
Nynaeve. Alighanem megfojtja Myrelle-t, ha rájön a dologra. De persze az is
lehet, hogy bármibe belemenne, ami életben tarthatja Lant. Talán. Ami pedig
Lant illeti, hát megérdemli a sorsát, sőt, még ennél is több járna neki, ha
hagyta, hogy megkösse bárki is, miközben nagyon jól tudja, hogy Nynaeve
csak érte epedezik.
Azt hitte, sikerült a hangjából száműzni mindezt, de alighanem tévedett, és
mégis átszűrődtek az érzelmei, mert Myrelle rögtön mentegetőzni kezdett.
- Anya, nem olyan rossz átadni egy kötést. Egyáltalán nem rosszabb, mint
mikor valaki elhatározza, kit vesz majd feleségül a férje a halála után, hogy
biztosan jó kezekben tudhassa a férfit.
Egwene olyan élesen nézett rá, hogy Myrelle önkéntelenül hátralépett, és
majdnem elesett a tulajdon szoknyájában. Pedig a lány csak meg volt
döbbenve. Ahányszor úgy hitte, ennél vagy annál a szokásnál vadabbról nem
fog már hallani, mindig rácáfolt az élet.
- Mi nem vagyunk ebou dariak, Myrelle - mondta Siuan szárazon -, és az
őrzőink nem a férjeink. A legtöbbünknek legalábbis nem a férjünk.
Myrelle dacosan szegte fel a fejét. Néhány aes sedai hozzáment az
őrzőjéhez, de talán egy tucatnyi ilyen eset volt. A legtöbb nővér sosem ment
férjhez. Myrelle dolgát senki nem firtatta, de a pletykák szerint mind a három
őrző feleségül vette, és ez alighanem még Ebou Darban is minden szokással
és törvénnyel ellenkezett.
- Nem olyan rossz, azt mondod, Myrelle? Nem olyan rossz? - Siuan
arckifejezése jól illett a hangjához: olyan volt, mint akinek tiszta ecetet adtak
inni.
- Egyetlen törvény sem tiltja - vetette közbe Nisao. Egwene-nek mondta,
nem Siuannak. - Egyetlen törvény sem tiltja a kötés átadását.
Siuanra meredt, mint aki azt várja, hogy a nő elhallgat és visszaballag a
helyére. De Siuan nem mozdult.
- Nem is ez a gond, ugye? - kérdezte keményen. - Még ha nem is adtak
tovább ilyen kötést az elmúlt jó négyszáz évben, még ha meg is változtak a
szokások... Legfeljebb pár keresetlen megjegyzés és egy apró kis büntetés várt
volna rátok, ha te és Moiraine megelégszetek azzal, hogy egyszerűen csak
átadja neked a kötést. De nem kértétek a beleegyezését, ugye? Nem volt szava
a dologban. Ez éppolyan, mintha az akarata ellenére kötötted volna meg. Ami
azt illeti, pontosan ez is történt!
Egwene végre átlátta a helyzetet. Tudta, hogy legalább annyira fel kellene
háborodnia, mint Siuan tette. Ha egy aes sedai a beleegyezése nélkül kötött
meg valakit, az legalább olyan szörnyű volt, mint ha megerőszakolta volna.
Még annyi esélye sem volt ellene, mint egy parasztlánynak, ha egy Lan
méretű fickó sarokba szorítja egy eldugott pajtában. Vagy ha három akkora
fickó. A nővérek persze nem voltak mindig ilyen finnyásak - ezer évvel
ezelőtt ez teljesen elfogadott dolog volt -, és még ma is sokan vitatkoztak
azzal, hogy vajon aki beleegyezik, az felmérheti-e a kötés teljes súlyát, és ha
nem, mennyire etikus megkötni bárkit is. A képmutatás igen elterjedt volt az
aes sedai-ok között, legalább annyira, mint a titkolódzás vagy a cselszövés. A
gond csak az volt, hogy Egwene egészen pontosan emlékezett arra, Lan
mennyit küzdött saját magával, mire beismerte, hogy szereti Nynaeve-et.
Összehordott hetet-havat arról, hogy egy nőt sem akar azzal boldogtalanná
tenni, hogy elmegy és meghal, márpedig neki az a sorsa. A férfiak mindig
olyan ostobaságokat beszéltek, mikor logikusak és ésszerűek akartak lenni.
Vajon Nynaeve nem kötötte volna meg Lant, ha alkalma akad rá, hiába beszél
a férfi? Vajon ő maga elengedné Gawynt? A fiú azt mondta, hogy szívesen
lesz az őrzője, de mi lenne, ha meggondolná magát?
Nisao szája megrezdült, de nem találta a szavakat. Úgy meredt Siuanra,
mintha mindez csak az ő hibája lenne, de Myrelle-re még sokkal csúnyábban
nézett.
- Soha nem lett volna szabad belemennem ebbe! - hörögte. - Teljesen őrült
voltam!
Meglepő módon Myrelle arcán még mindig édes nyugalom honolt, bár a
tartása megingott. Majdnem összeesett.
- Nem magamért tettem, Anya. El kell hinnie. Csak meg akartam menteni.
Amint elég jól lesz, átadom a kötést Nynaeve-nek, épp, ahogy Moiraine
akarta, amint ő is...
Egwene felemelte a kezét, mire Myrelle olyan hirtelen hallgatott el, mintha
szájon vágta volna.
- Tovább akarod adni a kötést Nynaeve-nek?
Myrelle zavartan biccentett. Nisao sokkal lelkesebben bólogatott. Siuan
azon morgott, hogy aki kétszer elköveti ugyanazt a hibát, az háromszor olyan
bűnös. Lan még mindig nem lassult egy cseppet sem. Két szöcske ugrott fel a
háta mögül a fűben, megpördült, és egy pillanatnyi habozás nélkül kettészelte
őket.
- És haladsz vele egyáltalán? Jobban van legalább egy kicsit? Mennyi ideje
van egyáltalán veled?
- Csak két hete - válaszolta Myrelle. - Ma huszadik napja. Anya, hónapokba
is telhet, és az sem biztos, hogy egyáltalán sikerül.
- Talán itt az ideje valami mással próbálkozni - mondta Egwene, leginkább
saját magának. Leginkább saját magát akarta meggyőzni arról, hogy amire
készül, az úgy helyes. A jelen körülmények között Lant bárkinek nehéz lett
volna meggyógyítani, de akárki kötötte meg, a férfi Nynaeve-hez tartozott és
nem Myrelle-hez.
Ahogy átvágott a dombon, és a férfi felé sietett, elfogta a kétség. Lan feléje
pördült, a kard széles ívben söpört végig a levegőben, és csak pár ujjnyira
Egwene arcától állt meg. Valaki felhördült ijedtében. Egwene örült neki, hogy
nem ő maga volt az.
Ragyogó kék szempár meredt rá áthatóan az összehúzott szemöldök alól. A
szögletes arcvonások olyan rezzenetlenek voltak, mint egy kőszoboré. Lan
lassan leeresztette a kardját. Megizzadt a nagy gyakorlásban, de a lélegzete
egyenletes volt, és lassú.
- Szóval amyrlin lett belőled. Myrelle mondta, hogy új amyrlint
választottak, de azt nem, hogy kicsodát. Úgy tűnik, sok köztünk a hasonlóság.
A mosolya éppolyan hideg volt, mint a hangja, éppolyan hideg, mint a
tekintete.
Egwene nagy nehezen megállta, hogy ne igazítsa meg a stólát. Végtére is, ő
az amyrlin, és teljes jogú aes sedai nővér. De legszívesebben magához ölelte
volna a saidart. Eddig a pillanatig sosem mérte föl, milyen veszélyes a férfi.
- Nynaeve is aes sedai már, éppúgy, mint én. Szüksége lenne egy jó őrzőre.
- Remélem, talál magának valami mesebeli hőst. - Lan ugatva felnevetett. -
Már ahhoz is kész hősnek kell lenni, hogy valaki elviselje a dühkitöréseit.
Bármilyen jeges volt is a férfi nevetése, Egwene-t meggyőzte arról, hogy jó
nyomon jár.
- Nynaeve Ebou Darban van, Lan. Tudod, milyen veszélyes az a város.
Valami olyasmit keres, amire az egész világnak nagy szüksége van. Ha a
Fekete ajah tudomást szerez a dologról, attól sem riadnak vissza, hogy
megöljék, ha úgy megszerezhetik. Ha a Kitaszítottak rájönnek... - Eddig
kifejezéstelennek látta a férfi arcát, de most, hogy a Nynaeve-et fenyegető
veszélyekről hallott, Lan szeme fájdalmasan összehúzódott. Egwene tudta,
hogy a terve helyes. Lan Nynaeve-hez tartozik, nem Myrelle-hez. - Hozzá
küldelek, hogy védd úgy, mintha az ő őrzője lennél.
- Anya - vágott közbe sürgetően Myrelle. Egwene csendre intette.
- Nynaeve biztonsága a te kezedben lesz, Lan.
A férfi egy pillanatig sem habozott. Myrelle-re rá sem pillantott.
- Legalább egy hónap, amíg eljutok Ebou Darba. Areina, nyergeld fel
Mandarbot! - Mielőtt elindult volna, egy pillanatra Egwene felé fordult,
felemelte a kezét, mintha a stólát akarná megfogni. - Bocsánatot kérek, hogy
segítettem Moiraine-nek kihozni titeket a Folyóközből. Téged és Nynaeve-et.
Elsietett, majd eltűnt abban a sátorban, ahonnan Myrelle elővezette. Még
nem járt félúton sem, mikor Myrelle, Nisao és Siuan már Egwene körül
csoportosultak.
 - Anya, nem tudja, mit ajánlott fel neki - mondta Myrelle levegő után
kapkodva. - Ennyi erővel akár egy égő lámpást is odaadhatott volna egy
kisgyereknek, hogy menjen, játsszon egy kicsit a szénapadláson. Amint
megéreztem, hogy Lan kötése rám szállt, elkezdtem felkészíteni Nynaeve-et a
feladatra. Azt hittem, lesz elég időm, hogy megtanítsam neki mindazt, amire
szüksége lehet. De aztán egy szempillantás alatt megkapta a kendőt. Még nem
készült fel erre a feladatra, Anya. Nem bírna el Lannel, most különösen nem.
Egwene-nek nagy erőfeszítésébe telt, hogy türelmes maradjon. Még mindig
nem értették.
- Myrelle, még ha Nynaeve egyáltalán nem tudna fókuszálni - mint ahogy
nem is tudott, kivéve, ha dühös volt valamiért -, az sem számítana, és ezt te is
jól tudod. Nem ettől függ, hogy meg tud-e birkózni ezzel a feladattal. Van
valami, amire te nem voltál képes. Nem tudtad olyan feladat elé állítani, ami
annyira fontos lenne neki, hogy életben maradjon érte. - Ez volt a
legfontosabb. És a leghatásosabb. - Számára Nynaeve biztonsága ilyen fontos.
Lan szerelmes belé, és Nynaeve is szereti őt.
- Ez megmagyarázza... - kezdte Myrelle halkan, de Nisao döbbenten tört ki.
- Ó, azt nem hiszem. Lan biztos nem. Nynaeve lehet, hogy szerelmes Lanbe,
vagy legalábbis úgy gondolja, de Lant már azelőtt is a szerelmükkel üldözték
az asszonyok, hogy pelyhedzett volna az álla. Néhányan el is kapták, egy
napra vagy egy hétre. Gyönyörű fiú volt, bármilyen nehéz is ezt most
elképzelni. Persze láthatóan még mindig sokan vonzónak találják. - Myrelle-
re pillantott. A Zöld nővér enyhén összeráncolta a homlokát, és mélyen
elvörösödött. Egy szót sem szólt, de Egwene-nek ennyi is elég volt. - Nem,
anyám. Bárki, aki azt hiszi, hogy most elkapta Lan Mandragorant, hamar
ráébred, hogy az egész csak álom volt.
Egwene önkéntelenül is felsóhajtott. Pár nővér úgy vélte, hogy az őrző
megmentésének még egy hatásos módszere van: ha egy asszony karjai közt
találja magát. Az elképzelések szerint ilyenkor egy férfi sem tud a halálra
figyelni. Úgy tűnt, Myrelle maga vette kézbe ezt az ügyet is. Legalább nem
ment hozzá feleségül, hiszen tovább akarta adni Nynaeve-nek. Azért jobb
lenne, ha a másik nő sosem jönne rá, mi történt...
- Ahogy lesz, úgy lesz - mondta félig odafigyelve Nisaónak. Areina gyors,
hozzáértő mozdulatokkal nyergelte fel Mandarbot. A hatalmas fekete csődör
felemelte a fejét, de amúgy nyugodtan tűrte. Láthatóan hozzászokott már a
lányhoz. Nicola nem sokkal arrébb az egyik tölgy hatalmas ágai alatt bújt
meg, a két karját fázósan összefonta a melle előtt, és úgy nézett Egwene-re és
a többiekre, mint aki bármelyik pillanatban kész elszaladni. - Nem tudom,
Areina mit szedett ki belőletek - mondta Egwene halkan -, de Nicola
különóráinak egyszer s mindenkorra vége.
 Myrelle és Nisao megugrott. Egyformán döbbentek voltak. Siuan szeme is
akkorára nyílt, mint egy teáscsésze, de szerencsére visszanyerte az önuralmát,
még mielőtt bárki más is észrevette volna.
- Tényleg mindent tud, Anya - suttogta Myrelle. - Areina csak Lan
közelében akart lenni. Azt hiszem, abban bízott, hogy Lan majd megtanítja
pár dologra, amit Kürtvadászként majd jól hasznosíthat. Vagy hogy el is kíséri
a Hajtóvadászatra.
- Nicola azt hiszi, hogy ő lesz majd az új Caraighan - morogta Nisao
megvetően -, vagy az új Moiraine. Azt hiszem, arra akarta rávenni Myrelle-t,
hogy majd adja át neki Lan kötését. Nos! Végre legalább ezzel a kettővel
elbánhatunk az érdemeik szerint. Nem tudom, velünk mi lesz, de azért annak
örülök, hogy ők ketten még jövő ilyenkor is vinnyogni fognak.
Siuan csak most jött rá, mi is történt valójában, és az arcán felháborodás
hullámzott végig, miközben csodálkozva Egwene-re pillantott. Az, hogy
valaki nála is hamarabb átlátta a helyzetet, legalább annyira megdöbbentette,
mint az, hogy Nicola és Areina meg mertek zsarolni egy aes sedai-t. Vagy
talán mégsem. Végül is Nicola és Areina nem voltak aes sedai-ok. És ez Siuan
szemében nagy különbséget jelentett. Nekik sokkal kevesebbet nézett el. És
ezzel természetesen az összes többi nővér is így lett volna.
Nicola megérezte, hogy mindenki őt nézi, és egyikük tekintete sem túl
barátságos. Ijedten a tölgyfáig hátrált, és ha nincs a háta mögött a fa széles
törzse, talán tovább is menekült volna. Ha visszaér a táborba, Tiana
megnyúzza, hogy összekoszolta a fehér ruháját. Areina még mindig Lan
lovával volt elfoglalva, nem vette észre, mi történik körülötte.
- Az lenne az igazságos - bólintott rá Egwene -, de őket csak akkor lehetne
megbüntetni, ha veletek már végeztek.
Most már senki sem figyelt Nicolára. Myrelle szeme úgy kitágult, hogy
szinte elnyelte az egész arcát, és Nisao tekintete is rémült döbbenetet
tükrözött. Még levegőt sem mertek venni. Siuan arcát teljesen átragyogta a
komor elégedettség. Szerinte egyikük sem érdemelt volna kegyelmet. Nem
mintha Egwene túlzottan nagylelkű akart volna lenni velük szemben.
- Majd megbeszéljük, mi legyen, mikor visszaértem - mondta nekik. Lan
tűnt föl, a kardja az övén függött. Zöld kabátja alól kibukkant a sietve
felrántott ing: nem vesztegette arra az időt, hogy begombolja. A vállán tömött
nyeregtáskák fityegtek. A hátán ott lógott az őrzők jellegzetes színváltó
köpenye. Egwene-nek belefájdult a szeme, ahogy a köpeny meg-meglobogott
a férfi lépteinek ütemére.
Hagyta, hogy Myrelle és Nisao hadd főjön a saját levében. Lanhez lépett.
Siuan majd tovább puhítja a nővéreket, nem hagyja, hogy összeszedjék
magukat.
 - El tudlak vinni egy darabon - mondta halkan. - Nem kell egy egész hónap
ahhoz, hogy Ebou Darba érj.
Lan türelmetlenül bólintott, és odakiáltott Areinának, hogy hozza a lovát.
Ijesztő volt az elszántsága: mint egy kőlavina, melyet csak egy facsemete
gyökere tart még a helyén.
Egwene kaput nyitott ott, ahol Lan az előbb még a karddal gyakorolt. Jó
nyolc lábszor nyolc lábas nyílás volt. A végtelen sötétségben egy kis komp
ringott, Egwene rálépett. A Suhanáshoz kellett valamiféle utazófelület, és bár
akármit meg lehetett formálni, mindegyik nővérnek volt egy kedvence.
Egwene ezt a magas korlátú fabárkát szerette a legjobban. Ha leesne róla,
könnyen tudna magának új bárkát szőni, bár hogy hol lyukadna ki vele, azt
egyáltalán nem tudta, de ha valaki nem tudott fókuszálni, és mégis leesett
Suhanás közben, az az örökkévalóságig zuhant és csak zuhant a
végeérhetetlen sötétségben. Csak a bárka közelebbi végén volt némi fény, a
kapun át be lehetett látni az ürességbe. A fény nem hatolt át a sötétségen, de
azért volt egy kis világosság. Egwene legalábbis tisztán látott mindent,
éppúgy, mint Tel'aran'rhiodban. Ismét elgondolkozott azon, hogy vajon az űr,
amelyen Átsuhannak, az Álmok Világának valamelyik része-e.
Lannek nem kellett külön szólni, hogy kövesse. Már fel is vezette
Mandarbot a bárkára. Alaposan megnézte a kaput, belekémlelt a sötétbe is,
miközben a csizmája és a ló dobogása egyre közeledett Egwene-hez. Csak
egyetlenegy kérdése volt.
- Így milyen gyorsan jutunk el Ebou Darba?
- Nem Ebou Darba megyünk - mondta Egwene, és fókuszálva először
bezárta a kaput, majd elindította a bárkát. - Nem egyenest a városba.
Semmiféle mozgást nem érzékelt, nem volt sem szél, sem szellő. Semmi.
Ennek ellenére haladtak. Méghozzá igen gyorsan. Sokkal gyorsabban, mint
bármi, amit Egwene el tudott volna képzelni. Legalább hatszáz mérföldet
kellett megtenniük.
- Ha megérkezünk, öt vagy hat napi járóföldre leszel Ebou Dartól. Odáig
tudlak elvinni.
Látta azt a kaput, amelyet Elayne és Nynaeve nyitottak Ebou Darba
Utaztukban, és épp elég jól emlékezett a helyre ahhoz, hogy Suhanással
eljuthasson oda.
Lan bólintott, és előre szegezte a tekintetét, mintha pontosan tudná, hova
mennek. Egy nyílvesszőre emlékeztette Egwene-t, egy kifeszített íj húrján.
- Lan, Nynaeve a Tarasin Palotában szállt meg, Tylin királynő vendége.
Alighanem tagadni fogja, hogy veszélyben forogna az élete. - Egwene
egészen biztos volt benne, hogy így lesz. Sőt, Nynaeve nagy valószínűséggel
már a puszta feltételezéstől, hogy valaki meg akarja védeni, dührohamot kap
majd. - Ne várd, hogy ezért hálás legyen! Tudod, milyen makacs. És ne törődj
a zsörtölődésével! Csak védd meg, akkor is, ha ő nem akarja. Nem is kell,
hogy tudjon róla.
Lan nem válaszolt. Rá sem nézett a lányra. Egwene legalább száz kérdést
tett volna fel a helyében.
- Lan, ha megtaláltad, mondd meg neki, hogy Myrelle azon nyomban átadja
neki a kötést, ha mind a hárman együtt lesztek.
Először úgy vélte, az lesz a legjobb, ha ő maga mondja meg Nynaeve-nek a
jó hírt, de aztán arra jutott, hogy okosabb lenne, ha a nő nem tudna Lan
érkezéséről. Annyira bele volt bolondulva a fickóba, mint... Mint én bele
vagyok bolondulva Gawynbe, gondolta szomorkásán. Ha Nynaeve tudná,
hogy Lan Ebou Darba tart, csak ezen járna az esze. Minden rosszakarat
nélkül, de mégis csak magára hagyná Elayne-t a kutatás kellős közepén. No
nem feküdne az ágyában álmodozva naphosszat, de hiába járná a várost,
semmit sem látna az ábrándjaitól.
- Lan, figyelsz egyáltalán?
- Tarasin Palota - válaszolta a férfi gépiesen. Még mindig meredten előre
nézett. - Tylin királynő vendége. Letagadja, hogy veszélyben van. Makacs.
Mintha nem tudnám...
Hirtelen Egwene-re nézett. A lány azt kívánta, bárcsak ne tette volna. Ő tele
volt saidarral, ott lüktetett benne a legteljesebb élet, az öröm, a melegség, a
hatalom... A férfi szemében pedig a legkeményebb fagy honolt, az élet teljes
tagadása. Iszonyatos volt a tekintete. Egwene elborzadt.
- Mindent elmondok, amit tudnia kell. Figyelek.
Egwene nagy nehezen állta a tekintetét. Lan elfordult újra. A nyakán volt
valami, valami kis zúzódás. Talán - alighanem - egy harapás nyoma. Esetleg
figyelmeztetnie kéne, hogy azért Nynaeve-et nem kellene túlságosan is
beavatnia a... részletekbe. Hogy Myrelle mit tett és mit nem tett meg érte. A
puszta gondolattól is elvörösödött. Igyekezett nem nézni a harapásra, de most,
hogy észrevette, nem tudott másra figyelni. Lan különben sem lenne ennyire
ostoba. A férfiak elég bután tudnak viselkedni, de azért még ők sem teljesen
gyengeelméjűek.
Suhantak a csendben, száguldottak, bár nem érezték a mozgást. Egwene
nem tartott tőle, hogy bármelyik Kitaszított feltűnhet. Ami azt illeti, nem hitte,
hogy bárki megláthatná őket Suhanás közben. A dolognak voltak különleges
tulajdonságai, és ezek egy része az utazás biztonsága mellett a titkosságot is
szavatolta. Ha két nővér ugyanazon a helyen csak pár pillanat eltéréssel
nyitott kaput, és ugyanoda akartak Suhanni, akkor sem látták Suhanás közben
a másikat. Kivéve, hogyha teljesen ugyanonnan, teljesen ugyanoda utaztak, és
teljesen ugyanúgy fonták meg a saidar szálait. Márpedig kevesen lettek volna
képesek ilyen pontosan irányítani az Egyetlen Hatalmat.
Egy idő után - Egwene nem tudta pontosan, mennyi idő telhetett el, de
valószínűleg még fél óra sem volt az út - a bárka hirtelen megállt. Bár ezt
éppúgy nem érezték, mint a mozgást, és Egwene sem érzett semmi változást a
fonatokban, tudta, hogy az egyik pillanatban még szédítő sebességgel
robogtak a semmiben, a másikban pedig mozdulatlanul álltak. A bárka orránál
megnyitott egy kaput - nem lett volna különösebben kíváncsi arra, hogy mi
történne, ha a bárka tatjánál próbálkozna ugyanezzel; Moghedien a puszta
gondolattól is rosszul lett, és ez kellően meggyőzte Egwene-t -, és intett
Lannek, hogy szálljon ki. A bárka csak addig létezett, amíg Egwene is benne
volt. Ebben is emlékeztetett Tel'aran'rhiodra.
Lan félrelökte a komp orrát lezáró korlátot, és kivezette Mandarbot a
napfényre. Mire Egwene is kiért, a férfi már a nyeregben ült. A lány nem zárta
be a kaput, hiszen minél hamarabb vissza akart érni Myrelle-ékhez. Alacsony,
lágyan hullámzó dombokat látott. Száraz, ritkás fű borította a földet. Sehol
egy fa. Csak aszott, kiégett bokrok satnya csoportjai tapadtak a
domboldalakra. A fekete csődör patái léptében is porfelhőt vertek fel. A nap
vakítóan tűzött, az égen nyoma sem volt a felhőknek. Itt még sokkal nagyobb
volt a forróság, mint Murandyban. Hosszú szárnyú keselyűk köröztek valami
felett tőlük délre, és kicsit messzebb nyugatra is.
- Lan - vágott bele Egwene. Még egyszer el akarta magyarázni a férfinek,
mit is mondjon Nynaeve-nek, ha megtalálja, de Lan megelőzte.
- Öt vagy hat napról volt szó - mondta, miközben hunyorítva fürkészte a
messzeséget -, de alighanem hamarabb odaérek. Nynaeve-nek nem lesz
semmi baja. Megígérem.
Mandarb körbetáncolt. Éppolyan türelmetlen volt, mint a lovasa, de Lan
még visszatartotta egy kicsit.
- Nagy utat tettél meg Emondmező óta. - Egwene-re pillantott, és
elmosolyodott, de minden érzelmet kioltott fagyott tekintete. - Myrelle és
Nisao a kezedben vannak. Ne hagyd, hogy még egyszer ellened szegüljenek.
Az engedelmével, Anya. Az őrségnek nincs vége.
Meghajolt, és megsarkantyúzta Mandarbot. Egy ideig még nem kapta
vágtába, csak mikor már elég messze volt ahhoz, hogy a fölvert por ne vakítsa
el Egwene-t.
Egwene nézte, ahogy a férfi eltűnik a déli dombok között, és lassan becsukta
a száját. Nos. Még a kardgyakorlatok közben is figyelt, és helyesen mérte föl
a helyzetet. És azt is beleszámolta, amit pedig nem tudhatott előre. Hogy
Egwene az amyrlin. Jobb lesz, ha Nynaeve vigyáz magára. Mindig is
ostobábbnak tartotta a férfiakat, mint amilyenek valójában voltak.
- Legalább semmi komoly bajba nem keveredhetnek - mondta magának.
Lan végleg eltűnt az egyik domb mögött. Ha valóban komoly veszély
fenyegette volna Nynaeve-et és Elayne-t Ebou Darban, biztos szóltak volna.
Nem találkoztak túl gyakran - Egwene-nek túl sok dolga volt -, de rájöttek,
hogy ha szükségük van rá, hogyan hagyhatnak egymásnak üzenetet Salidar
Tel'aran'rhiodi másában.
Forró szél kavarta fel a port. Olyan meleg volt, hogy akár egy nyitott
kemencéből is jöhetett volna. Egwene köhögni kezdett, az amyrlin csíkos
stóláját a szája és az orra elé szorította, és sietve visszalépett a kapun keresztül
a bárkára. A visszaút csendes volt, és unalmas, egyfolytában azon
gondolkozott közben, hogy vajon jól tette-e, hogy elküldte Lant, és vajon nem
kellett-e volna szólnia Nynaeve-nek a dologról. Most már késő, mondogatta
magának, de ez nem javított sokat a helyzeten.
Mikor ismét kilépett a két tölgyfa között a dombtetőn, már Myrelle
harmadik őrzője is előkerült. Avar Hachami karvalyorrú, sötét hajú ember
volt, vaskos bajsza az álláig lógott. Mind a négy gaidin keményen dolgozott.
A sátrakat már leszedték, és szépen összehajtogatva a szekérre hordták.
Nicola és Areina fel-alá szaladtak, tábori kellékekkel a kezükben. Takarókat,
főzőedényeket, mosdóüstöket halmoztak a szekér mellé. Tényleg szaladtak,
egy pillanatra sem mertek megállni, de a figyelmüket leginkább a fák mellett
ácsorgó Siuan és a két másik aes sedai kötötte le. Ami azt illeti, az őrzők még
csomagolás közben is mintha csak a nővérekre figyeltek volna. Ha kutyák
lettek volna, hegyezik a fülüket. Egwene már csak azt nem tudta eldönteni, az
őrzők idegessége ragadt-e át a nővérekre, vagy pont fordítva.
- Nem beszélhetsz velem ilyen hangon, Siuan - mondta Myrelle. Halk volt,
így az őrzők nem hallhatták meg, de olyan jeges volt a hangja, hogy Egwene
még a forróság dacára is megborzongott. A Zöld nővér szorosan keresztbe
fonta a karját, parancsolóan kihúzta magát, láthatóan majdnem felrobbant
dühében. - Hallottad? Nem beszélhetsz velem
- Elment az eszed, Siuan? - Nisao a szoknyáját markolta szorosan, de így is
egész testében remegett. A hangjában lobogó indulat méltó párja volt Myrelle
fagyosságának. - Ha elfelejtetted már az alapvető illemszabályokat is, sokat
kell újra tanulnod!
Siuan csípőre tett kézzel nézte őket, a fejét ide-oda forgatta. Nehéz volt
egyszerre sakkban tartania mind a két nőt.
- Én csupán... - amint meglátta Egwene-t, kirobbant belőle a
megkönnyebbülés. - Anya!
Szinte felsóhajtott örömében.
- A lehetséges büntetéseket soroltam fel. - Nagy levegőt vett, és jóval
határozottabban folytatta. - Természetesen a Csarnoknak menet közben kell
kitalálnia, mit tegyenek velük, de gondolom kezdetnek az is megteszi, ha
átadják másoknak az őrzőiket. Túlságosan is kötődnek hozzájuk.
Myrelle szorosan behunyta a szemét, és Nisao az őrzők felé fordult. Az
arckifejezése nem változott, éppolyan nyugodt volt, mint máskor, de Sarin
megbotlott és felé indult. Már félúton járt, mikor Nisao intett neki, hogy
forduljon vissza. Az őrzők érezték az őket megkötő nővér jelenlétét,
fájdalmát, félelmét és dühét, legalább olyan élesen, mint ahogy Egwene érezte
Moghedien rettegését, mikor a kezén volt az a'dam. Nem csoda, hogy az
őrzők lábujjhegyen közlekedtek és bárminek nekimentek volna. Azt nem
tudhatták, mi keserítette el ennyire a nővéreket, de mindannyian érezték, hogy
a két nő komoly bajban van.
És Egwene épp ezt akarta elérni. Nem szerette ezt csinálni, de... Eddig az
egész csak olyan volt mint valami játék. Most azonban... Csak azt teszem,
amit tennem kell, gondolta, és nem tudta eldönteni, vajon ezzel most saját
magát biztatja, vagy csak megpróbálja megmagyarázni, miért kezd bele
olyasmibe, amiről érzi, hogy nem helyes.
- Siuan, kérlek, küldd vissza Nicolát és Areinát a táborba. - Amit nem láttak,
arról nem beszélhettek. - Nem hagyhatjuk, hogy fecsegjenek. Mondd el nekik,
mi lesz velük, ha mégis beszélnek! Mondd meg nekik, hogy most utoljára
még futni hagyjuk őket, mert az amyrlin kegyes, de legközelebb azt fogják
kívánni, bárcsak meg sem születtek volna.
- Azt hiszem, ez menni fog - mondta Siuan. Felemelte a szoknyáját, és
megindult a két lány felé. Senki nem tudott olyan határozottan nekiindulni
egy ilyen feladatnak, mint Siuan, de Egwene gyanította, hogy ezúttal azért
olyan lelkes, mert szeretne minél messzebbre kerülni Nisaótól és Myrelle-től.
- Anya - Nisao láthatóan jól átgondolt minden egyes szót -, mielőtt elment,
azt mondta... Arra utalt, hogy... Talán lenne arra mód, hogy... Hogy elkerüljük
azt, hogy... Ne kelljen szembenéznünk...
Újra Sarinre nézett. Myrelle-ről meg lehetett volna mintázni az aes sedai-ok
híres nyugalmának szobrát, olyan békésen nézett Egwene-re, de úgy szorította
a két kezét, hogy majdnem szétszakadt finom lovaglókesztyűje. Egwene
várakozásra intette őket.
Nicola és Areina lepakolták a kezükben tartott holmikat a szekérre. Most
pillantották meg Siuant. Mind a ketten megdermedtek. Ez nem volt meglepő,
hiszen Siuan úgy lépdelt feléjük, mint aki el akarja taposni őket és a szekeret
is. Areina riadtan körbenézett, azt figyelte, merre fusson. Mielőtt azonban
megmozdulhatott volna, Siuan kinyúlt, és mind a kettejüket elkapta a fülénél
fogva. Nem hallatszott, mit mondott nekik, de Areina is hamar felhagyott
azzal, hogy megpróbáljon kiszabadulni a szorításából. Az egyik keze még
mindig Siuan csípőjén volt, de már nem azért, hogy ellökje az asszonyt,
hanem hogy legyen mibe kapaszkodnia. Nicola arcán olyan rémület ömlött
szét, hogy Egwene egy pillanatra attól félt, Siuan túl messzire ment. De a
jelen esetben aligha mehetett volna túl messzire. Bármennyire megijesztették
is most a két lányt, végül is senki nem bünteti meg őket azért, amit tettek.
Milyen kár, hogy nem tudja kihasználni, hogy Nicoláék minden titkot
könnyedén kiszagolnak. Hogy nem tudja a saját céljaira kihasználni.
Bármit mondott is Siuan, abban a pillanatban, hogy elengedte a fülüket, a
két lány Egwene felé fordult, és majd' összecsuklott az igyekezettől, hogy
minél mélyebb és tisztelettudóbb pukedlivel búcsúzhasson tőle. Nicola arca
majdnem a földet súrolta, és Areina is kis híján orra esett. Siuan élesen tapsolt
kettőt, a két nő feltápászkodott, és gyorsan elkötött két loboncos igáslovat a
szekér mellől. Felpattantak a lovak csupasz hátára, és olyan gyorsan
kivágtáztak a tisztásról, mintha csak szárnyuk nőtt volna.
- Álmukban sem fognak beszélni - mondta Siuan keserűen, mikor végre
visszaért hozzájuk. - Úgy látszik, legalább a novíciákhoz és a gazfickókhoz
még értek.
Egwene szemébe nézett. A másik két nővérre rá sem pillantott.
Egwene nagy nehezen elnyomott egy sóhajt, majd Myrelle-hez és Nisaóhoz
fordult. Siuannal is kezdenie kell majd valamit, de először ezzel a két nővel
kell elbánnia. A Zöld és a Barna nővér riadtan nézték.
- Nagyon egyszerű a dolog - mondta határozott hangon. - Ha én nem állok
ki mellettetek, alighanem elvesztitek az őrzőiteket, és mire a Csarnok végez
veletek, egész biztosan irigyelni fogjátok az elevenen megnyúzott haramiákat
is. A saját ajahjaitoknak is alighanem lesz hozzátok pár keresetlen szava.
Hosszú évekig nem járhattok emelt fővel a nővérek között, és még akkor is
minden lépéseteket figyelni fogják a többiek. De miért védenélek meg titeket
az igazságos büntetéstől? Hiszen ha megteszem, azt kockáztatom, hogy
legközelebb sem tartjátok be a törvényeket. Sőt, talán még ennél a mostani
esetnél is rosszabbat tesztek. - A Tudós Asszonyok tanítása most a hasznára
vált, bár ez nem felelt meg teljesen a ji'e'toh szabályainak. - Ha én vállalom
ezt a kockázatot, biztosítanotok kell arról, hogy nem hagytok cserben. Meg
kell bennetek bíznom. Teljesen. És ennek csak egy módja van. - A Tudós
Asszonyok, és most Theodrin és Faolain. - Hűséget kell nekem esküdnötök.
Eddig összeráncolt homlokkal figyelték, hova lyukad majd ki, de bármire
számítottak is, Egwene egészen mást akart. Érdemes volt megfigyelni az
arcukat. Nisao álla leesett, és Myrelle úgy nézett ki, mint akit szemközt
kaptak egy kalapáccsal. Még Siuan is hitetlenkedve tátogott.
- E-ez lehetetlen - dadogta Myrelle -, még soha egy nővér sem...! Egyetlen
amyrlin sem...! Nem gondolhatja komolyan...!
- Fogd be a szád, Myrelle! - kiáltott rá Nisao. - Ez mind a te bűnöd. Nem lett
volna szabad rád hallgatnom! Mindegy. Ami megtörtént, az megtörtént. És
szembe kell néznünk vele! - Ellenségesen végigmérte Egwene-t. - Ön egy
nagyon veszélyes fiatal nő, Anya. Nagyon veszélyes. Még jobban
szétszakíthatja a Tornyot, még mielőtt Tar Valon alá érnénk. Ha biztos lennék
abban, hogy ez a célja, ha elég bátor lennék ahhoz, hogy felvállaljam a
hibámat, és szembenézzek a büntetéssel...
Aztán kecsesen letérdelt, és Egwene kígyós gyűrűjére szorította az ajkát.
- A Fény színe előtt esküszöm, az újjászületésbe és a megváltásba vetett
hitemre...
Nem szóról szóra ugyanaz, mint amit Theodrin és Faolain fogadtak, de
semmivel sem gyengébb. A Három Eskü miatt minden aes sedai csak arra
esküdhetett meg, amit valóban vállalt is. Kivéve persze a Fekete ajah tagjait.
Ők valahogy kikerülték a Három Esküt, és tudtak hazudni. De most nem lett
volna értelme amiatt aggódni, hogy esetleg kettejük közül valamelyik Fekete.
Ezt ráér később kideríteni. Siuan kidülledt szemmel nézte, és önkéntelenül is
tátogott. Olyan volt, mint egy partra vetett hal.
Myrelle még tiltakozott, de mikor Egwene feléje lökte gyűrűs jobb kezét, ő
is térdre rogyott. Keserű hangon mondta fel az esküt, aztán Egwene-re nézett.
- Soha senki nem tett még ilyet, anyám. Ez nagyon veszélyes dolog.
- Nem most tettem ezt utoljára - mondta Egwene. - Ami azt illeti... Az első
parancsom az, hogy senkinek sem mondhatjátok el, hogy Siuan valójában
nekem dolgozik. A második pedig, hogy engedelmeskedtek minden
kérésének, éppúgy, mintha én adnám parancsba.
Egyszerre néztek Siuanra, és arcuk most már nyugodt volt.
- Ahogy Anyám parancsolja - mormolták. Siuan láthatóan az ájulás szélén
volt.
Mikor ráfordultak az útra, és keletre fordították a lovaikat, az aes sedai-ok és
a hadsereg tábora felé, Siuan még mindig szótlanul meredt a semmibe. A nap
még mindig messze volt a déltől, az árnyékuk még mindig hosszan nyúlt el
mögöttük. Pedig már ilyen korán több minden történt, mint máskor napok
alatt. Vagy akár hetek alatt. Egwene hagyta, Daishar hadd lépkedjen a saját
tempójában.
- Myrelle-nek igaza volt - motyogta végül Siuan. Most, hogy nem figyelt a
lovára, az szinte büszkén, egyenletesen lépkedhetett. A nő kivételesen tűrhető
lovasnak tűnt. - Hűségeskü. Senki sem kért még hasonlót. Soha senki. Még a
titkos dokumentumokban sincs szó ilyesmiről. Még csak a legkisebb utalást
sem lehet találni ilyesmire. És hogy nekem engedelmeskedjenek! Nem csak
egy pár lényegtelen dolgon változtattál most, hanem egy vihar kellős közepén
nekiálltál átépíteni a csónakod! Minden megváltozik. És Nicola! Az én
időmben egy novícia összepiszkította volna magát ijedtében, ha eszébe jut,
hogy megzsarolhatna egy nővért!
 - Nem ez volt az első próbálkozásuk - mondta Egwene, és amilyen röviden
csak lehetett, beszámolt az előző esti eseményekről.
Azt hitte, Siuan felrobban dühében, ha meghallja, hogy Nicola és Areina
mire vetemedett, de a nő ehelyett csak nyugodtan biccentett egyet.
- Azt hiszem, kalandvágyó ifjú leányainkra különféle balesetek várnak.
- Nem! - Egwene olyan hirtelen rántotta vissza Daishart, hogy Siuan jó pár
lépéssel megelőzte, mire a nőnek ékes szitokzápor közepette sikerült
megfordítania és visszakormányoznia a lovát. Aztán csak békésen ült a
nyeregben, és olyan áldott türelemmel nézte Egwene-t, hogy amellett még
Lelaine anyáskodó mosolyai is tisztelettudónak tűntek.
-Anyám, ezzel bármikor lecsaphatnak rád, csak az kell, hogy egyszer
rájöjjenek, hogyan tudják úgy véghez vinni, hogy őket senki ne büntesse meg.
Még ha megúszod is, hogy a Csarnok büntetést szabjon ki rád, az összes
reményed és minden szabadságod füstbe megy! - Undorodva rázta meg a
fejét. - Már mikor elküldtelek titeket a Toronyból, akkor tudtam, hogy teljes
jogú nővérnek fogjátok kiadni magatokat. Elkerülhetetlennek tűnt. De azt nem
gondoltam volna, hogy Elayne és Nynaeve annyira ostoba, hogy önszántukból
a táborba hoznak valakit, aki tud a dologról. Ők ketten meg is érdemlik, amit
akkor kapnak, ha ez kiderül. De te nem hagyhatod, hogy híre menjen a
dolognak.
- Siuan, nem hagyom, hogy Nicolának és Areinának bármi baja essen! Ha
belemegyek abba, hogy megöljék őket, mert tudnak rólam valami
kellemetlent, akkor ki lesz a következő? Romanda és Lelaine, csak mert nem
értenek egyet velem? Hol húzzuk meg a határt? - Valahol mélyen undorodott
magától. Régebben meg sem értette volna, mire céloz Siuan. Persze mindig
jobb volt, ha az ember tudta, miről van szó, a tudatlanság sosem használt
senkinek, de néha nagyon kényelmes volt. Ügetésre fogta Daishart, és
folytatta: - Nem akarom, hogy egy ilyen pompás napon gyilkosságról essen
szó. Még csak nem is Myrelle-lel kezdődött a dolog, Siuan. Ma reggel
Theodrin és Faolain vártak rám a sátramnál.
Siuan közelebb nógatta a kövér kancát, hogy jobban hallja Egwene szavait.
Egwene meséje mit sem csökkentett a Nicola és Areina miatt érzett
aggodalmán, de ahogy meghallotta a lány terveit, felcsillant az ő szeme is, és
várakozóan elmosolyodott. Mire az aes sedai-ok táborába értek, már
türelmetlenül várta, hogy nekiláthasson a soron következő feladatnak. Szólnia
kellett Sheriamnak és Myrelle többi barátjának, hogy délben várja őket az
amyrlin a dolgozósátrában. Még azt is teljes őszinteséggel megmondhatta
nekik, hogy semmi olyat nem várnak tőlük, amit más nővérek ne tettek volna
meg.
Bármennyit beszéltek is a reggeli győzelemről, Egwene cseppet sem érezte
édesnek a diadalt. Szinte meg sem hallotta, ahogy a szolganép az áldását kéri,
vagy a nevét áldja, és biztos volt benne, hogy jó pár embernek nem köszönt
vissza. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy meg kellene öletnie Nicolát és
Areinát, de mindenképp figyeltetnie kell őket. Lesz-e valaha olyan, mikor nem
torlódnak egymásra a gondjaim? - kérdezte magától. Valamikor azt hitte, a
győzelem nem hord magában újabb és újabb veszedelmeket.
Mikor belépett a sátorba, a hangulata még tovább romlott. A feje majd'
szétesett. Kezdte azt hinni, hogy az egésznek a sátor az oka, és sokkal jobban
lenne, ha nem kellene idejönnie.
Két takarosan összehajtogatott levélke feküdt katonás rendben az asztal
tetején. Mindkettőt viasszal pecsételték le nagy gondosan, és nagy gömbölyű
betűkkel ráírták, hogy a „Láng pecsétje". Ha az amyrlinen kívül bárki feltöri
ezt a pecsétet, az éppolyan súlyos bűnt követ el, mintha bántalmazná az
amyrlint. Egwene egy pillanatra azt kívánta, bárcsak neki sem kellene
felnyitnia. Pontosan tudta, melyiket ki írta. Balszerencséjére igaza volt.
Romanda azt ajánlotta - bár a „követelte" szó jobban kifejezte volna a levél
hangnemét -, hogy az amyrlin adjon ki egy közleményt, melynek tartalmát a
„Csarnok pecsétje" miatt csak az Ülnökök ismerhetik. A nővéreket hívassák
maguk elé egyesével, és aki ezt visszautasítja, azt zárják el az Egyetlen
Hatalomtól, és mint a Fekete ajah feltételezett tagját, vegyék őrizetbe. Hogy
mi történik azokkal, akik engedelmeskednek az idézésnek, arról nem szólt a
levélke, de Lelaine reggeli megjegyzései alapján Egwene sejteni vélte.
Lelaine levele a nővér szokásos kioktató, anyáskodó stílusában íródott.
Leginkább arról szólt, hogy Egwene-nek mit kellene a saját és az aes sedai-ok
jól felfogott érdekében cselekednie. A kiáltványt csak a „Gyűrű pecsétje"
védte volna, így minden nővér ismerhette volna a tartalmát. Ami azt illeti,
Lelaine tervei szerint ismerniük is kellett. A Torony egyik legerősebb
törvényeként meg kell tiltani a Fekete ajah említését is, minthogy az
bomlasztja a nővérek egységét. Aki megszegi, azt súlyosan meg kell büntetni.
Egwene nyögve rogyott le az összecsukható tábori székre, amelynek persze
szétcsúsztak a lábai, és ő maga majdnem a földre pottyant. Halogathatja a
döntést, kitérhet a két nő útjából ideig-óráig, de sosem adják fel ezeket az
őrült terveket. Előbb vagy utóbb valamelyikük a Csarnok elé terjeszti az
elképzeléseit, és akkor minden borul. Hát teljesen meghibbantak? Bomlasztja
a nővérek egységét? Lelaine nem csak arról győzné meg egy csapásra a többi
aes sedai-t, hogy a Fekete ajah igenis létezik, hanem a tetejébe arról is, hogy
Egwene a feje! A nővérek fejvesztve menekülnének vissza Tar Valonba,
Elaida lábaihoz. Romanda ehhez képest csak lázadást szítana. Hat ilyen
esetről is megemlékeztek a titkos krónikák. Alig fél tucat az elmúlt háromezer
esztendőben - ez ugyan nem tűnt túl soknak, de mindegyik esetben le kellett
mondania az amyrlinnek és az egész Csarnoknak is. Ezt Lelaine is tudta és
Romanda is. Lelaine már negyven éve volt Ülnök, és hozzáfért bármilyen
titkos feljegyzéshez. Romanda pedig olyan sokáig volt a Sárgák Ülnöke,
mielőtt visszavonult volna, hogy sok más nővérhez hasonlóan ő is vidéki
magányban fejezze be a pályafutását, hogy sokan azt rebesgették, több
hatalma volt, mint bármelyik amyrlinnek, akit szolgált. Szinte hallatlan volt,
hogy valakit másodjára is beválasszanak a Csarnokba, de Romanda ritkán
hagyta, hogy ne az ő kezében összpontosuljon a hatalom.
Nem, nem hibbantak meg, csak ennyire rettegtek. Mindenki félt, még
Egwene maga is, és még az aes sedai-ok eszét is elvehette olykor a félelem.
Összehajtogatta a leveleket, bár a legszívesebben apró kis cafatokra tépte
volna őket. Fel fog robbanni a feje.
- Bejöhetek, Anya? - Halima Saranov nem várta meg a választ, helyette
belibbent a sátorba. A lány mozgása minden férfi tekintetét magára vonta
tizenkét éves kortól a frissen eltemetettekig, de persze ha a legdurvább
köpenybe burkolódzott volna, akkor is megbámulják. Hosszú, fekete haja,
amely úgy csillogott, mintha minden nap friss esővízben mosta volna meg,
olyan arcot keretezett, melyet nem lehetett nem csodálni. - Delana sedai úgy
gondolta, ezt biztos Anyám is látni szeretné. Ma reggel terjeszti a Csarnok elé.
A Csarnok összeült, anélkül hogy neki egyáltalán szóltak volna? Persze,
nem volt a táborban, de a kis híján törvény erejű szokás szerint a Csarnok
össze sem ülhetett anélkül, hogy az amyrlint ne tájékoztatták volna jó előre.
Kivéve persze, ha azért ültek össze, hogy leváltsák. Ebben a pillanatban szinte
örült volna neki. Úgy nézte az összehajtogatott kis levélkét, amelyet Halima
hozott, mintha egy ingerült vipera heverne az asztalán. Nem volt lepecsételve,
így még a legújabb novícia is elolvashatta volna. Delana csak örült volna neki.
A bejelentés, hogy Elaida árnybarát. Mi más volna. Annyira nem drámai, mint
Romanda vagy Lelaine terve, de ha azt hallaná, hogy a Csarnok minden egyes
tagja belső összetűzés áldozata lett, nem lepődne meg.
- Halima, bárcsak hazamentél volna, mikor Cabriana meghalt. Vagy
legalább Delanának lett volna annyi esze, hogy a nő híreit a Csarnok
pecsétjével védje. Vagy még inkább a Lángéval. Ahelyett, hogy minden
szembejövő nővérnek ezt meséli.
- Hogy tehettem volna ilyet? - Halima zöld szemében dac csillant, de ő csak
kétféleképp tudott az emberekre nézni: nagy, ártatlanul is kihívó szemmel,
vagy félig hunyt nemtetszéssel. A szeme sok félreértést okozott már. - Azok
után, hogy Cabriana sedai elmesélte nekem mindazt, amit Elaidáról
megtudott? A terveit? Cabriana a barátom volt, és Anyáméknak is mind.
Mindenkinek a barátja volt, aki szembe mert szegülni Elaidával. Nem volt
más választásom. Hálás vagyok a Fénynek, hogy megemlítette Salidart, így
tudtam, hova kell jönnöm.
A derekára tette a kezét. Éppolyan karcsú volt, mint Egwene
Tel'aran'rhiodban. Félrebillentette a fejét, és végigmérte Egwene-t.
- Már megint fáj a feje, ugye? Cabrianának is sokszor fájt a feje, néha
annyira, hogy a lábujjai is begörcsöltek tőle. Olyankor addig kellett forró
fürdőben hevernie, amíg csak el nem lazult annyira, hogy képes legyen
felkelni és felöltözni. Néha napokig is eltartott. Ha nem jöttem volna, idővel
Anyámé is ilyen rossz lett volna. - Fürgén megkerülte az asztalt, és
masszírozni kezdte Egwene fejét. Halima ujjai varázsosak voltak; pillanatok
alatt kioldották Egwene-ből a fájdalmat. - Aligha kérhetne meg egy nővért
arra, hogy olyan gyakran Gyógyítsa, mint amilyen gyakran fáj a feje.
Különben is, az egész csak egy kis feszültség. Érzem is.
- Aligha tehetném, valóban - motyogta Egwene. Bárki bármit mondott, ő
kedvelte a lányt, és nem csak azért, mert könnyen el tudta mulasztani a
fejgörcseit. Halima természetes volt, és nyitott, igazi vidéki lány, bármennyi
időt töltött is el a kifinomult nagyvárosi társaságban. Az amyrlin iránti
tiszteletét áthatotta valami szomszédias kedélyesség, és ez kifejezetten
üdítően hatott Egwene-re. Néha ugyan ijesztő volt, de azért jól esett neki. Még
Chesa sem volt ennyire jó társaság, de hát Chesa bármilyen barátságos és
segítőkész volt, úgy viselkedett, mint egy szolga. Halimából pedig hiányzott a
megalázkodás. Ennek ellenére Egwene tiszta szívéből azt kívánta, bárcsak
hazament volna, miután Cabriana leesett a lováról és kitörte a nyakát.
Talán hasznos lehetett volna a jelenléte, ha a nővérek elhiszik, amit
Cabriana mesélt, hogy Elaida a lázadók felét el akarja csendesíttetni, a többit
pedig száműzi, de sajnos ezt egyetlen aes sedai sem vette komolyan. Meg
voltak győződve arról, hogy Halima összekeverte a dolgokat. De a Fekete
ajah mindenki képzeletét megfogta. Eddig egyikük sem félt semmitől. Most
pedig egy olyan rémség bizonyult igaznak, amit egész életükben tagadtak, és
hagyták, hogy a rettegés teljesen elvegye az eszüket. Hogyan irthatná ki az
árnybarátokat az aes sedai-ok közül anélkül, hogy az összes többit is
szétkergetné? Hogyan akadályozhatná meg, hogy előbb vagy utóbb így is
szétfussanak? A Fényre, hát hogy?
- Gondoljon arra, hogy ellazul - mondta Halima halkan. - Az arca ellazul. A
nyaka ellazul. A válla...
A hangja szinte hipnotizálta Egwene-t. A lány érezte, ahogy valóban minden
egyes izma elernyed a simogató szavak hatására.
Néhányan csak azért utálták Halimát, mert úgy nézett ki, mint aki egy
különösen kéjsóvár ember álmaiból lépett elő. Sokan úgy vélték, minden
nadrág után fut, és ha ez így lett volna, azt Egwene sem tűrte volna el. Halima
elismerte ugyan, hogy szereti megbámulni a férfiakat, de nagyon
felháborodott, ha bárki is azt állította, hogy a puszta szemezésnél messzebbre
menne. Ezt még a legkeserűbb ellenségei sem merték mondani. Nem volt
ostoba - ezt Egwene már az első találkozásukon megállapította, a Logain
szökését követő napon, mikor a hasogató fejfájások elkezdődtek -, és
egyáltalán nem volt könnyelmű vagy léha. Egwene úgy vélte, éppúgy nem
tehet arról, hogy ilyen, mint Meri. Halima nem tehetett arról, hogy milyen
arccal született vagy hogyan mozgott. A mosolya hívogatónak vagy
csúfondárosnak tűnt, de ez csak azért volt így, mert ilyen alakú volt a szája.
Ugyanúgy mosolygott a nőkre és a férfiakra is, mint a kisgyerekekre. Nem
tehetett róla, hogy az emberek kihívásnak vették, ha csak megnézte őket. És
senkinek nem szólt Egwene fejgörcseiről. Ha szólt volna, mostanra már
minden Sárga nővér Egwene-t ostromolná. Ez igen barátságos lépés volt.
Persze nem jelentette azt, hogy feltétlenül megbízhatna a lányban.
Egwene az asztalán heverő levelekre pillantott, és hagyta, hogy a gondolatai
elkalandozzanak, míg Halima a fejét masszírozta. Három égő fáklya, és egy
száraz szénakazal. Még legalább tíz nap, mire Andorba érnek, hacsak Bryne
nagyúr nem hajlandó mindenféle magyarázat nélkül hajtani az embereit. És
előtte nem találkoznak ellenállással. Hogy tartsa távol még tíz napig a
fáklyákat a kazaltól? Az északi és a déli kikötő. Tar Valon kulcsai. Hogy
vehetné biztosra, hogy Nicola és Areina hallgatnak, hacsak nem fogadja el
Siuan javaslatát? Minden nővért le kellene ellenőriztetnie, mielőtt Andorba
érnek. Neki megvolt az a ritka Képessége, hogy megérezze a fémeket és az
érceket, de kevés más nővér értett az ilyesmihez. Nicola, Areina. A Fekete
ajah.
- Megint megfeszíti magát. Ne törődjön a Csarnok dolgaival! - Halima ujjai
egy pillanatra megálltak, aztán újra gyengéden simogatni kezdték Egwene
homlokát. - Este, egy jó forró fürdő után még több haszna lesz.
Megmasszírozhatnám a nyakát és a hátát is, mindenütt. Azt még nem
próbáltuk meg. Olyan merev, mint egy vaskaró. Elég hajlékonynak kéne
lennie ahhoz, hogy hátrahajolva a bokája közé tegye a fejét. Testben és
lélekben egyaránt. Az egyik nem lehet erős, ha a másik gyenge. Csak bízza
rám magát!
Egwene majdnem elaludt. Nem az Álomjárók éber alvásába süppedt,
tényleg aludt. Mióta nem ért rá ilyesmire? A tábor bizonyára felzúdul, ha híre
kel Delana javaslatának. És erre aligha kell már sokat várnia. Utána pedig
meg kell mondania Romandának és Lelaine-nek, hogy semmiképp sem
fogadja el a határozataikat. De a mai nap is tartogatott még a számára valamit.
Valamit, amiért érdemes lett volna ébren maradnia.
- Az jó lesz - motyogta álmosan, és nem csak az esti masszázsra értette.
Egyszer régen megfogadta, hogy Sheriamot betöri, és ma eléri a célját. Végre
valóban ő lesz az amyrlin, nem csak névleg, de ténylegesen is. - Az nagyon jó
lesz.

Tizenharmadik fejezet

A VIHAROK TÁLJA

Aviendha a legszívesebben a padlón ült volna, de a csónakban ülő három nő

szoknyáitól nem fért volna el. Így felkuporodott az egyik faragott padra és
maga alá húzta a lábát. Még ez is jobb érzés volt, mintha egy rendes széken
kellett volna ülnie. Legalább az ajtó be volt csukva, és szerencsére ablakok
sem voltak, csak a tető alatt eresztett be egy kevés fényt az áttört faragás. Nem
látta a vizet, de a levegőben érezni lehetett a só kesernyés illatát és jól hallotta
a csónaknak csapódó hullámok zaját is, meg az evezők ütemes csobbanásait.
Még a madarak éles, üres rikoltása is a hatalmas, beláthatatlan víztükörről
regélt. Hány embert látott már meghalni olyan kis medencécskékért,
amelyeket egy gyerek is átléphetett volna? De ez a rengeteg víz itt ihatatlan
volt. Olvasott már róla, persze, de nem tudta elhinni, amíg ő maga meg nem
kóstolta. A folyó legalább fél mérföld széles volt ott, ahol felfogadták a két
furcsán dülöngélő csónakost. Fél mérföldnyi víz, és egy cseppje sem iható.
Sosem hitte volna, hogy ilyen haszontalanságok is léteznek.
A csónak mozgása megváltozott, előre-hátra kezdett dülöngélni. Kijutottak
volna a tengerre? Abba az „öböl" nevű képződménybe? Az még a folyónál is
szélesebb volt, jóval, jóval szélesebb. Legalábbis Elayne ezt mondta neki.
Aviendha összekulcsolta a kezét a térdén, és elszántan próbált valami másra
gondolni. Egész életében nem mossa le magáról azt a szégyent, ha a többiek
észreveszik, mennyire fél. A legrosszabb az volt, hogy ő maga javasolta ezt az
utat Elayne-nek és Nynaeve-nek, miután meghallotta, hogy a Tengeri Népről
beszélnek. Honnan tudhatta volna, hogy ilyen pokoli lesz a csónakázás?
Kék selyemruhája hihetetlenül simának tűnt. Ezen merengett. Még mindig
nem szokta meg, hogy szoknyát kell hordania - hogy vágyott a régi cadin'sora
után, amit a Tudós Asszonyok elégetettek vele, mikor a tanítványukul
fogadták -, és most selyemruhát kellett hordania - már négy selyemruhája is
volt! -, és a finom selyemharisnyák is furcsák voltak neki. Ő a vaskos, puha
gyapjúhoz szokott, no meg a selyem alsónemű, amiben úgy érezte a bőrét,
mint még soha. Nem tagadhatta, hogy a ruha gyönyörű, de olyan furcsa volt,
hogy ez az ő ruhája. A selyem ritka volt, és drága. Egy asszonynak lehetett
egy selyemkendője, amit csak ünnepnapokon hordott, és mindenki irigyelte
érte. Volt, akinek két selyemkendőre is tellett. De ezek a vízföldiek... Náluk
máshogy ment a dolog. Nem mindenki hordott ugyan selyemruhát, de errefelé
minden második nőn azt látott. Hatalmas tekercsekben és bálákban hajózták
be őket valahonnan a Háromszoros Földön is túlról. Hajón hozták ide. A
tengeren át. Azon a hatalmas víztükrön, amely jóval a látóhatár mögé nyúlt, és
ha elég messze hajózott rajta az ember - már ha Aviendha jól értette Elayne
szavait -, előbb-utóbb olyan helyre jutott, ahonnan egyáltalán nem látta a
szárazföldet. Szinte beleremegett ebbe a lehetetlen gondolatba.
A többiek sem tűntek úgy, mintha beszélgetni akarnának. Elayne
elgondolkozva csavargatta jobb kezén a kígyós gyűrűt, és úgy bámult a
messzeségbe, mint aki átlát a kis fakabin falain. Gyakran nézett maga elé
kétkedve. Két kötelessége is volt, és a kettő élesen ütközött. Bár az egyik
közelebb állt a szívéhez, a másikat érezte fontosabbnak, és azt követte. Joga
és kötelessége volt elvállalni Andor vezetését, mint törzsfő, mint királynő, de
ő mégis itt maradt, és a tálat kereste. Bármilyen fontos volt is a tál, Aviendha
furcsállotta a dolgot. Hiszen ez olyan, mintha valaki a törzse és a
harcostársasága fölé helyezne valamit. Azért persze büszke volt Elayne-re.
Bármilyen furcsán értelmezte is a vízföldi lány a tisztességet néha, és
bármilyen furcsa volt is az, hogy egy nő főnök lehessen - és hogy azért
lehessen főnök, mert előtte az anyja is az volt -, Elayne egy pillanatig sem tért
le a becsület útjáról. Birgitte derékig érő aranyhaját babrálta. Bő, vörös
nadrágot és kurta sárga kabátkát viselt. Aviendha irigyelte a ruháit. Persze az
is lehet, hogy Birgitte nem csak a haját igazgatja, hanem őt is Elayne
rosszkedve nyomasztja. Birgitte volt a lány első őrzője. A Tarasin Palotában
lakó nővérek ezt hihetetlenül felháborítónak vélték, bár a többi gaidin teljesen
természetesnek vette a lány társaságát. A vízföldiek szokásai néha nagyon
különösek voltak. Aviendha akármennyit törte rajtuk a fejét, nem értette őket.
Ha Elayne és Birgitte nem tűntek túl beszédesnek, az Aviendhával
szemközt, az ajtó mellett ülő Nynaeve al'Meara egyenest elutasító volt.
Nynaeve, és nem Nynaeve al'Meara. A vízföldiek általában csak a nevük felét
használták. Aviendha igyekezett megjegyezni ezt a szokást is, bár néha olybá
tűnt neki, mintha ész nélkül becézgetnék egymást. Rand al'Thor volt az
egyetlen szeretője, és még őt sem szólította volna csak a fele nevén. De fel
kellett vennie a szokásaikat, ha már egy vízföldihez készült feleségül menni.
Nynaeve nagy barna szeme keresztülnézett rajta. Az ujjai egész
elfehéredtek, olyan erősen markolta vastag, fekete hajfonatát, és az arca
egészen zöldesre sápadt. Időnként halkan, elhalóan nyöszörgött. Általában
nem izzadt, hiszen épp ő és Elayne tanították meg Aviendhának is ezt a
trükköt. Nynaeve néha nagyon furcsa volt. Őrülten bátor tudott lenni, mégis
egyfolytában a tulajdon gyávaságán siránkozott, és most pedig gondolkodás
nélkül kimutatta a szégyenét mindenki előtt. Hogy a fenébe zavarhatta ennyire
a mozgás, ha az a rengeteg víz önmagában meg sem döbbentette?
És ismét a víz. Aviendha behunyta a szemét, hogy ne kelljen Nynaeve arcát
látnia, de akkor meg a vízimadarak rikácsolása és a hullámok locsogása
töltötte meg a gondolatait.
- Gondolkoztam - mondta Elayne hirtelen, aztán elhallgatott. - Minden
rendben, Aviendha? Mintha...
Aviendha elvörösödött, de szerencsére Elayne nem mondta ki, hogy mikor
az előbb hirtelen megszólalt, olyat ugrott, mint egy kisnyúl. Úgy tűnt, Elayne
felmérte, milyen közel járt ahhoz, hogy megszégyenítse Aviendhát. Ő maga is
elvörösödött, úgy folytatta.
- Nicolán és Areinán járt az eszem. Azon, amit Egwene mondott róluk a
múlt éjszaka. Ugye szerintetek sem lehet neki bármi baja a dologból? Mit fog
tenni?
- Megszabadul tőlük - mondta Aviendha, és elhúzta a hüvelykujját a nyaka
előtt. Majdnem felsóhajtott megkönnyebbülésében, hogy végre valaki
megtörte a hullámok monoton csapkodását, és beszélni kezdett. Elayne
döbbenten nézett rá. Néha érthetetlenül lágyszívű volt.
- Az lenne a legjobb - mondta Birgitte is. Neki nem volt másik neve.
Aviendha gyanította, hogy sötét titkok lappanghatnak a múltjában. - Areina
idővel sokra vihette volna, de... Elayne, ne nézz rám ilyen riadtan, és ne legyél
ilyen sértett és dühös a fejedben!
Birgitte gyakran összekeverte az engedelmes őrző szerepét az idősebb
nővérével, aki akkor is kioktatja az embert, ha az épp nem akarja.
Most, ahogy feddően felemelte az ujját, Elayne egyértelműen nővéreként
beszélt.
- Az amyrlin nem mondta volna, hogy maradjatok itt, ha el lehetne annyival
intézni a dolgot, hogy a mosodába küldi őket, vagy a konyhára.
Elayne sértetten szipákolt. Ő sem tagadhatta, hogy Birgitte-nek igaza van.
Megigazította zöld selyemszoknyáját. A szoknya elöl fel volt hasítva, ami kék
és fehér alsószoknyák gondosan elrendezett sorát villantotta ki. Helyi divat
szerint öltözködött: a csuklóján és a nyakánál tejszínű, dús csipke díszelgett.
Tylin Quintarától kapta, éppúgy, mint a szűk, szőtt arany nyakéket.
Aviendhának nem tetszett az egész. A ruha felsőrésze éppolyan szoros volt,
mint az a nyaklánc, és középen egy ovális kivágás megmutatta Elayne
keblének belső oldalát. Hogy valaki így mászkáljon az utcán, ahol mindenki
láthatja! Ez egyáltalán nem volt ugyanaz, mint az izzasztósátrak, és az utca
népe sem volt gai'shain. Ő maga zárt ruhát viselt, a nyakfodor majdnem az
állát súrolta, és sehol sem volt rajta ilyen szemérmetlen kivágás.
- Különben is - folytatta Birgitte -, azt hittem, Marigan jobban aggaszt
titeket. Én iszonyúan félek tőle.
Erre a névre még Nynaeve is magához tért egy pillanatra. Hangosabban
nyöszörgött, és kihúzta magát ültében.
- Ha utánunk jön, megint elbánunk vele. Majd... majd... - Mély levegőt vett,
és úgy nézett rájuk, mintha vitatkoztak volna vele. Aztán elhaló hangon csak
annyit kérdezett. - Szerintetek követ minket?
- Semmi értelme sincs ezen rágódnunk - válaszolta Elayne. Sokkal
nyugodtabb volt, mint Aviendha lett volna, ha őt üldözi az egyik Árnyéklelkű.
- Nem tehetünk többet, mint amit Egwene is tanácsolt. Óvatosak leszünk.
Nynaeve morgott magában valamit. Szerencsére senki nem hallotta tisztán,
mit is mond.
Újra közéjük ereszkedett a csend. Elayne még komorabban nézett maga elé,
mint eddig. Birgitte a tenyerébe támasztotta az állát. Nagy dühösen meredt a
semmibe. Nynaeve folyamatosan motyogott. Most már mindkét kezét a
gyomrára szorította, és időnként riadtan nyelt egy nagyot. A hullámok
locsogása egyre hangosabb volt. A madarak most már fülsértően rikoltoztak.
- Én is gondolkoztam, vérnővér. - Aviendha még nem került olyan szoros
kapcsolatba Elayne-nel, hogy anyavérré fogadják egymást, de egyre biztosabb
volt benne, hogy idővel megteszik. Már most is megfésülték a másik haját, és
minden éjjel sokáig beszélgettek. Rengeteg olyan titkuk volt, amit másnak
nem mondhattak el. Az a Min némber persze más tészta... De erről majd
kettesben beszélnek.
- És mire jutottál? - kérdezte Elayne félig oda sem figyelve.
- A kutatáson. Úgy jöttünk ide, hogy pár nap alatt megtaláljuk a tálat, de
semmit sem haladtunk. Miért nem használunk minden elérhető fegyvert? Mat
Cauthon ta'veren, mi mégis mindent megteszünk, hogy elkerüljük. Miért nem
visszük magunkkal? Vele sokkal könnyebben megtalálhatnánk a tálat.
- Mattel? - kérdezte Nynaeve hitetlenkedve. - Ennyi erővel csalánt is
tömködhetnénk az alsóneműnkbe. Akkor sem állnék vele szóba, ha a
zsebében lenne az az átkozott tál.
- Hallgass már el, Nynaeve! - sóhajtott fel Elayne fásultan. Elgondolkozva
megrázta a fejét. Észre sem vette, hogy a másik nő milyen gyilkos
pillantásokkal méregeti. Nynaeve természete nem egyszerűen nehéz volt,
hanem egyenest elviselhetetlen, de már mindannyian megszokták, hogy ilyen.
- Miért nem jutott eddig az eszünkbe? Olyan egyértelmű.
 - Talán annyira csak a csirkefogót láttátok Matben - vetette fel Birgitte
szárazon -, hogy eszetekbe sem jutott, hogy akár hasznos is lehet.
Elayne jeges pillantással mérte végig az őrzőt, aztán elfintorodott, és
vonakodva bólintott. Nehezen viselte a kritikát.
- Nem - nyögte Nynaeve. A hangja egyszerre volt éles és elhaló. Beteges
sápadtsága csak még tovább mélyült, de ezúttal mintha nem a csónak ringása
zavarta volna ennyire. - Ezt nem gondolhatjátok komolyan! Elayne, tudod,
milyen elviselhetetlen, tudod, milyen makacs! Mindenáron magával akarja
majd hozni azokat a parádézó majom katonákat is! Mintha katonákkal a hátad
mögött jobban boldogulnál a Rahadban! Micsoda ötlet! És rögtön
megpróbálja majd átvenni az irányítást, és egyfolytában a ter'angreallal fog
zsarolni minket! Ezerszer rosszabb, mint Vandene vagy Adeleas. Még
Merilille-nél is borzalmasabb! Úgy viselkedik, mint egy... Mint egy... Szóval
képes lenne csak azért besétálni egy oroszlánbarlangba, hogy megnézze az
oroszlánt.
Birgitte köhögni kezdett, de az is lehet, hogy nevetett. Nynaeve sértetten
bámult rá. A szőke őrző olyan ártatlan, tágra nyílt szemekkel pislogott vissza,
hogy Nynaeve majdnem bebújt zavarában a pad alá.
Elayne sokkal diplomatikusabb volt. Aviendha szerint a lány még egy
vízháborúban is megpróbált volna békét teremteni.
- Nynaeve, Mat ta'veren. A puszta jelenlétével megváltoztatja a Mintát,
megváltoztatja az esélyeket. Neked is el kell ismerned, hogy hihetetlen nagy
szerencsére van szükségünk ahhoz, hogy megtaláljuk a tálat, és egy ta'veren
több, mint szerencse. Mindemellett két legyet üthetünk egy csapásra. Nem lett
volna szabad hagynunk, hogy így elkanászodjon, akármilyen elfoglaltak
voltunk is. Az senkinek nem tesz jót, Matnek pedig különösen nem. Sokat kell
még nevelni, hogy úri társaságba mehessen. Mostantól rövid pórázon kell
tartanunk.
Nynaeve látható elszántsággal rendezte el a szoknyáját. Saját bevallása
szerint még annyira sem érdekelték a ruhák, mint Aviendhát - legalábbis ami
a külsejüket illeti; egyfolytában azon morgott, hogy az egyszerű, puha gyapjú
a legnemesebb úrnőnek is épp elég jó kéne, hogy legyen -, de kék
selyemruhájának ujját és szoknyáját aranysárga betoldások díszítették, és ő
maga választotta ki az aprólékos mintát is. Minden holmija selyem, vagy
dúsan hímzett volt - leginkább mindkettő. És azt még Aviendha is észrevette,
milyen kiváló szabású, jó minőségű darabok.
Ezúttal úgy tűnt, Nynaeve is felméri, hogy nem neki van igaza. Néha
döbbenetesen nagy cirkuszt csapott - no persze ő sosem ismerte volna be,
hogy ő cirkuszol -, mielőtt belátta volna, hogy butaságot beszél. Haragos
arckifejezése elégedetlen utálkozásba váltott.
 - Ki kéri meg? Bárki lesz az, készüljön föl arra, hogy majd könyörögnie
kell. Ti is pontosan tudjátok, hogy ez lesz a vége. Úgy viselkedik majd,
mintha kegyet osztana. Előbb mennék hozzá feleségül!
Elayne habozott egy pillanatig, aztán határozottan rávágta.
- Majd Birgitte kéri meg. És nem könyörög, hanem egész egyszerűen
elmagyarázza neki, hogy ezt kell tennie. A legtöbb férfi azt teszi, amit csak
mondasz neki, feltéve, hogy meg tudod őrizni az önuralmadat és a
határozottságodat.
Nynaeve kétkedve nézett a lányra. Birgitte mereven, dühösen húzta ki
magát. Most először tűnt őszintén döbbentnek, pedig Aviendha már ismerte
egy ideje. Bárki másról elhitte volna, hogy fél is a feladattól, de Birgittét nem
ilyen fából faragták. Egész jó Far Dareis Mai lett volna belőle, pedig csak
egy vízföldi nő volt. Hihetetlenül jól bánt az íjjal.
- Te vagy a legjobb választás, Birgitte - folytatta sietve Elayne. - Nynaeve és
én aes sedai-ok vagyunk, és Mat felől akár Aviendha is az lehetne. Mi
egyszerűen nem kérhetjük meg. Teljesen lerombolná a tekintélyünket.
Ismered Matet. Tudod, milyen tud lenni.
Ennyit a higgadtságról és a magabiztosságról... Aviendha persze még sosem
találkozott senkivel, akinél ez valóban bevált volna - kivéve persze Sorileát;
vele aztán nem mert senki sem ellenkezni! -, és amennyit eddig Mat
Cauthonból látott... Arra a fiúra aligha hatna bármi is.
- Birgitte, nem ismerhetett fel. Ha felismert volna, már rég elárulta volna
magát.
Bármit is jelentett ez, Birgitte hátradőlt, a falnak támaszkodott, és a hasára
szorította a kezét.
- Tudtam, hogy megbosszulod még, hogy reggel azt mondtam, a feneked
nem elég...
Elhallgatott, és elégedetten elmosolyodott. Elayne arckifejezése nem
változott, de Birgitte alighanem érezte a dühét az őrzőt és aes sedai-t
összekötő kapcson át, és kiélvezte a bosszú minden pillanatát. Bár Aviendha
fel nem foghatta, az egésznek mi köze van Elayne fenekéhez. A vízföldiek
néha olyan... furcsák... voltak. Birgitte még mindig győzedelmesen
somolygott.
- Én csak azt nem értem, hogy miért lesz ideges, amint meglát titeket. Nem
hinném, hogy csak azért, mert ide rángattátok. Abban Egwene is éppúgy
benne volt, de őt mégis tiszteletteljesen kezelte. Ami azt illeti, sokkal
tiszteletteljesebben, mint a legtöbb nővér. Különben is, ahányszor csak
találkoztam vele A Vándorló Nőhöz kapujában, mindig egész jókedvűnek
tűnt.
Birgitte most már szemtelenül vigyorgott. Elayne sértetten szipákolt.
 - Ezen is változtatnunk kell. Egyetlen tisztességes asszony sem lehet vele
egy szobában. Ne mosolyogj ilyen kétértelműen, Birgitte! Néha éppolyan
kiállhatatlan vagy, mint Mat.
- Az a fickó csak azért született, hogy kitoljon velünk - morogta Nynaeve
savanyúan.
Hirtelen minden megindult, és imbolyogva körülfordult. Aviendhának
eszébe jutott, hogy egy csónakon vannak, a nyílt víz kellős közepén.
Alighanem megérkeztek az úti céljukhoz. Felálltak, lesimították a ruháikat, és
magukra öltötték könnyű nyári köpenyeiket. Aviendha nem vette fel a
köpenyét, a napfény nem volt olyan éles, hogy csuklyával kellett volna
védenie a szemét. Birgitte sem fedte be a fejét, csak lazán a vállára terítette a
köpenyt, és kinyitotta az ajtót. Nynaeve félrelökte, és a szájára szorított kézzel
kirohant a kabinból. Birgitte lassan követte.
Elayne még várt egy pillanatot. Széles, fodros masnit kötött a köpenyre, és
elrendezte az arca körül a csuklyát, hogy dús arany-vörös fürtjei a lehető
legcsábosabban bukjanak ki alóla.
- Nem mondtál sokat, vérnővér.
- Csak annyit mondtam, amennyit kellett. A ti dolgotok volt dönteni.
- De te juttattad eszünkbe ezt a lehetőséget. Néha azt hiszem, mi hárman
már teljesen meggárgyultunk. Mindegy. - Elayne már elindult kifelé, de most
megállt egy pillanatra. Nem nézett vissza Aviendhára, de még hozzátette: - A
távolság néha megzavar, különösen a vízen. Azt hiszem, én csak megnézem
ezt a hajót, nem teszek semmi többet.
Aviendha bólintott - a vérnővérének igen kifinomult stílusérzéke volt -, és
mindketten felmentek a fedélzetre.
Nynaeve épp elvörösödő fejjel utasította vissza Birgitte segítségét. Nagy
nehezen felegyenesedett a korlátról, és a keze hátával megtörölte a száját. A
két evezős mulatva nézte. Mindketten félmeztelenek voltak, a fülükben
rézkarikák csilingeltek, és alighanem tudták, hogy kell az övükre tűzött görbe
késsel bánni. Leginkább persze arra figyeltek, hogy azonos ütemben
evezzenek. Hosszú, egyenletes mozdulatokkal húzták a lapátot. Fel-alá
járkálva igyekeztek a csónakot egy hatalmas hajó mellett tartani. Aviendha
levegő után kapkodott. A hajó óriási volt. Még ez a csónak is óriásinak tűnt
mellette. Három hatalmas árboca magasabb volt, mint bármelyik fa, amit a
vízföldeken látott. Azért ide jöttek, mert a Tengeri Nép kikötőben horgonyzó
száz hajója közül ez volt a legnagyobb. Egy ekkora hajón biztos sikerül majd
elfelednie, hogy körülötte mindenhol víz van. Hacsak nem...
Elayne nem törődött a szégyenével, és még ha fel is fogta volna, akkor sem
olyan nagy baj, ha egy vérnővér a tanúja az ember gyöngeségének, de... Amys
szerint Aviendha túl büszke volt. Nagy nehezen rávette magát, hogy
elforduljon, és ne csak a hajót nézze.
Még sosem látott ennyi vizet. Ha minden cseppjét összegyűjtötték volna
annak, amit eddig látott, az sem lett volna elég. Zöldesszürkén hullámzott
körülötte, fehér tajtékot vetett. A tekintete össze-vissza ugrált, nem akarta
felfogni, amit lát. Még az ég is nagyobbnak tűnt, hatalmasnak, a nap pedig,
mint valami olvadt aranygolyó, lassan kúszott fel keleten az égre. Enyhe szél
fújt, ami valamivel hűvösebb volt, mint a szárazföldön, és sosem ült el a
szellő. Feketével pettyezett szürke és fehér madárfelhők kavarogtak az égen,
és fülsiketítőén rikoltoztak. Az egyik a fejét kivéve koromfekete volt, szinte
hason csúszott a víz színén, csőrének alsó része a vízbe ért. Pár jellegtelen
barna madár - Elayne pelikánoknak hívta őket - hirtelen összecsukta a
szárnyát és a vízbe zuhant, majd hírtelen a felszínre pattant újra, és a
hullámokon ringatózott. Irdatlan nagy csőrük volt. Mindenütt hajók
horgonyoztak, némelyik akkora volt, mint ez itt. Nem mindegyik tartozott az
Atha'an Miere-hez. Voltak kisebb hajók is, egy- és kétárbocosak, és olyanok
is, amelyiknek háromszög alakú vitorlái voltak, nem négyszögletesek. Még
kisebb hajókat is látott Azoknak éppúgy nem volt árbocuk, mint az övéknek,
az orruk magasra görbült fel, a tatjukra lapos kis házakat építettek. Egy, két,
vagy három pár evezős hajtotta őket, fürgén cikáztak a nagyobb hajók között.
Az egyik hosszú, keskeny csónakban húszan is elfértek egy oldalon, úgy
nézett ki, mint egy sietős százlábú. És ott volt a föld. Hét vagy nyolc
mérföldnyire a hátuk mögött fehéren csillantak a város falai. Hét vagy nyolc
mérföldnyi víz.
Nyelt egy nagyot, és sokkal gyorsabban fordult vissza a többiekhez, mint
ahogy az előbb a vizet kezdte nézni. Úgy vélte, az arca még Nynaeve-énél is
zöldebb lehet. Elayne aggódva figyelte. Igyekezett nem mutatni, de a
vízföldiek egyáltalán nem tudtak uralkodni az arcvonásaikon. Aviendha tudta,
hogy a másik lány félti.
- Teljesen megbolondultam, Elayne. - Aviendha még a vérnővérével
kapcsolatban is furcsának érezte, hogy csak a neve felét használja. Majd ha
elsővérek lesznek, vagy asszonytársak, biztos könnyebb lesz ez is. - A bölcs
asszony hallgat a bölcs tanácsra.
- Bátrabb vagy, mint én valaha is leszek - mondta Elayne. Látszott rajta,
hogy komolyan gondolja. Ő is egyfolytában tagadta, hogy bátor lenne. Talán
ez is valamiféle vízföldi szokás volt? Nem, Aviendha már épp elég hencegő
vízföldivel találkozott. Ezek például, itt Ebou Darban, három szót sem tudtak
kimondani kérkedés nélkül. Elayne mély levegőt vett, és igyekezett tartani
magát. - Ma éjjel beszélnünk kell Randről.
Aviendha bólintott, bár nem értette, ez hogy következett a bátorságból és a
víziszonyból. Hogy viselhetnék el az asszonytársak a férjüket, ha nem
beszélhetnék ki jó alaposan egymás között? Az idősebb asszonyok legalábbis
ezt mondták neki, még a Tudós Asszonyok is. Persze nem mindig beszéltek
ilyen egyértelműen. Mikor arról panaszkodott Amysnek és Bairnek, hogy
alighanem beteg, mert úgy érzi, hogy Rand al'Thor mindig elviszi egy részét,
ha otthagyja, majdnem összecsuklottak a nevetéstől. Majd rájössz, mondták
vihogva, és hogy, sokkal hamarabb rájöttél volna, ha szoknyában nősz föl.
Mintha valaha is ott akarta volna hagyni a Hajadonokat, és nem akart volna
tovább futni a lándzsanővérekkel... Talán Elayne is ezt az ürességet érezte. Ha
beszéltek róla, az csak még nagyobbá tette ezt az űrt, miközben megpróbálták
betölteni.
A vita mellette egyre mérgesebbé vált, most már a szavakat is ki tudta
venni.
- Te fülbevalós idióta! - Nynaeve az öklét rázta a hajó korlátján
átkukucskáló sötét bőrű férfi felé. Higgadtnak tűnt, de alighanem csak azért,
mert nem látta az asszony körül a saidar ragyogását. - Nem az utazás
adományát kértük, szóval édes mindegy, hogy azt megtagadjátok-e az aes
sedai-októl vagy sem! Azonnal ereszd le azt a létrát!
Az evezősök most már nem vigyorogtak. Alighanem a kőrakparton nem
vették észre a gyűrűiket, és láthatóan kényelmetlenül érezték magukat az aes
sedai-okkal egy hajóban.
- Ó, szent ég - sóhajtott fel Elayne. - Ezt abba kell hagyatnom vele,
Aviendha, vagy különben az egész úttal csak annyit értünk el, hogy Nynaeve
megszabadult a reggeli zabkásájától.
Váratlanul keresztülsiklott a fedélzeten - Aviendha nagyon büszke volt rá,
hogy ismeri a csónak részeinek a nevét -, és megszólította a hajón ácsorgó
férfit.
- Elayne Trakand vagyok, Andor leányörököse, és aes sedai a Zöld ajahból.
A társam az igazat mondja. Nem az utazás adományát kérjük. De sürgős
ügyben kell beszélnünk a hajó szélkeresőjével. Mondja meg neki, hogy
tudunk a Szélszövésről is. Mondja meg neki, hogy mindent tudunk a
szélkeresőkről.
A férfi összeráncolta a szemöldökét, aztán egy szó nélkül eltűnt a hajóban.
- Azt fogja hinni, hogy ki akarod fecsegni a titkait - morogta Nynaeve sötét
arccal, és helyrerángatta a köpenyét. Szaggatott, dühös mozdulatokkal
megkötötte a torkánál a masnit. - Tudod, mennyire félnek attól, hogy az aes
sedai-ok a Toronyba hurcolják őket, ha rájönnek, hogy a legtöbbjük tud
fókuszálni. Csak egy bolond hiszi azt, hogy a fenyegetéssel bármit is elérhet,
Elayne.
Aviendha harsány nevetésben tört ki. Nynaeve döbbent arckifejezését látva
rá kellett ébrednie, hogy az asszony nem érti, milyen találó tréfát űzött - saját
magából. Elayne ajka azért megremegett, bármennyire is próbált magán
uralkodni. Persze sosem tudhatta, a vízföldiek mit találnak humorosnak, és
mit nem. Néha egész furcsa dolgokon nevettek, a legviccesebb jeleneteket
pedig észre sem vették.
Nem tudni, a szélkereső vajon fenyegetésnek vette-e Elayne üzenetét vagy
sem, az viszont bizonyos, hogy mire kifizették az evezősöket, és rábeszélték
őket, hogy itt, a Tengeri Nép hajója mellett várják meg őket - Nynaeve
mindeközben folyamatosan azon nyavalygott, hogy miért kell így szórni a
pénzt, és ha majd visszaérnek, mindegyiküknek letépi a fülét, és hogy majd ő
elrendezi a dolgokat; Aviendha kis híján megint elnevette magát -, egyszóval,
mire mindezzel végeztek, a hajón is úgy döntöttek, hogy felengedik őket a
fedélzetre. Nem létrát eresztettek le, hanem egy lapos fapallót, amely két
kötélen függött. A kötelek egy vaskos póznán futottak össze, amelyet az egyik
árbocról löktek ki a hajó mellé. Nynaeve morcosan ült fel rá, egyfolytában
halálos fenyegetéseket vágott az evezősök fejéhez, ha azok a szoknyája alá
mernének nézni. Elayne csak elpirult, és szorosan a lába köré csavarta a
ruháját. Olyan görnyedten ült, hogy Aviendha attól félt, fejjel előre beleesik a
tengerbe, mikor elkezdik emelni a pallót. Aztán átemelték a hajó korlátja
felett, és nem látta, mi történt vele. Az egyik fickó a fenyegetések ellenére is
felnézett, de Birgitte gyorsan beverte az orrát. Arra már ezek után egyáltalán
nem voltak kíváncsiak, hogy őt hogy emelik fel.
Aviendha övkése kicsi volt, még fél lábnyi sem volt a pengéje, de az
evezősök aggódva pillantottak össze, mikor előhúzta. Hátralendült a keze, és a
két fickó az orrára esett ijedtében, mikor a penge surrogva átszelte a fejük
fölött a levegőt, és szinte markolatig beleállt a hajó túlsó végén álló
faoszlopok egyikébe. A karjára tekerte a köpenyt, mint valami kendőt, és
jóval a térde fölé húzta a szoknyáit, hogy keresztülbotorkálhasson a szétdobált
evezőkön és visszaszerezhesse a kését, majd elégedett mosollyal ült rá az
imbolygó fapallóra. A két fickó némileg értetlenül pislogott egymásra, de
egyikük sem kukucskált a szoknyája alá, miközben felemelték. Aviendha úgy
érezte, talán lassan kezd ráérezni a vízföldi szokásokra.
Mikor felért a hajó fedélzetére, egy pillanatra elállt a lélegzete. Szinte még a
pallóról is elfelejtett lekecmeregni. Olvasott már az Atha'an Miere-ről, de az
olvasmányélmények és a látvány között legalább akkora volt a különbség,
mint a sós víz gondolata és íze közt. Először is, sötét volt a bőrük. Még az
ebou dariaknál is jóval sötétebb, sőt, a teariek is sápadtnak tűntek hozzájuk
képest. A hajuk fekete volt, és egyenes, a szemük, mint a korom, és
mindegyikük bőrét számtalan tetoválás díszítette. Félmeztelen, mezítlábas
férfiak szaladgáltak fel-alá, sötét, olajos fényű buggyos nadrágjaikat
káprázatos színű övvel kötötték a derekukra. Az asszonyok blúzai ezernyi
vakító színben pompáztak. Mindegyikük hihetetlen könnyedséggel, a hajó
ringásának ütemére siklott át a fedélzeten. A Tengeri Nép asszonyainak volt
jó pár különös szokása, legalábbis a könyvek szerint. Például rendszeresen
táncoltak egy aprócska kendőbe burkolódzva, és hasonlók, de Aviendha
figyelmét leginkább a fülbevalók kötötték le. A legtöbbjüknek három vagy
négy is fityegett a fülében, csiszolt, fényes kövekkel kirakva, és volt, akinek
kicsi karika lógott az orrában is! A férfiaknak is volt fülbevalójuk, néhányan
vastag ezüst és arany nyakláncot is viseltek. A férfiak! Néhány vízföldi
férfinak is látott ugyan fülbevalót a fülében - itt, Ebou Darban például ez nagy
divat volt -, de ennyit még soha! És nyakláncok! A vízföldiek igazán furcsák
voltak. A Tengeri Nép sosem hagyta el a hajóit - soha -, Aviendha legalábbis
így hallotta. És megették a halottaikat. Ezt nehezen tudta ugyan elképzelni, de
ha a férfiak nyakláncot hordtak, akkor bármire képesek lehettek!
Az a nő, aki értük jött, ugyanolyan blúzt, nadrágot és színes övet viselt, mint
a többiek, de az ő ruhája hímzett sárga selyembrokátból készült, és az öve
vége olyan pazarul volt eldolgozva, hogy a térdéig lógtak róla a díszek. Egyik
aranyláncán hihetetlen finoman áttört kis dobozka csüngött. Édes pézsmaillat
lengte körül. A haja már őszbe fordult, az arca komor volt. Mindegyik fülében
öt vaskos aranykarika csillogott. Az orrában is volt egy, amit aranylánc kötött
össze az egyik fülével. A láncról apró kis aranymedálok lógtak, meg-
megvillantak a szikrázó napsütésben, ahogy végigmérte őket.
Aviendha sietve elhúzta a kezét az orrától - milyen lehet egy karika az
ember orrában, mindig húzza! -, és majdnem felnevetett. A vízföldiek
hihetetlenül furcsák voltak, és a Tengeri Népnél senki nem érdemelte ki
jobban ezt a nevet.
- Malin din Toral Törőhullám vagyok - mondta az asszony. - Somarin
nemzetségbéli hullámúrnő vagyok, a Szélfutó hullámúrnője.
A hullámúrnő fontos személy volt, majdnem olyan, mint egy törzs főnöke,
de most láthatóan nem tudta, mit kellene tennie. A tekintete az egyikükről a
másikra siklott, míg végül meg nem állapodott Elayne és Nynaeve kígyós
gyűrűjén. Lemondóan sóhajtott.
- Ha lennének szívesek követni, aes sedai! - fordult Nynaeve-hez.
A hajó hátulját megemelték, az asszony oda vezette be őket egy ajtón
keresztül. Az előszobából egy hatalmas szobába - egy kabinba léptek -,
amelynek igen alacsony volt a mennyezete. Aviendha biztos volt benne, hogy
Rand al'Thor nem tudná kihúzni magát a vaskos gerendák alatt. Pár lakkozott
láda kivételével mindent a helység falaihoz és padlójához rögzítettek. A
falakat beépített szekrények szegélyezték, a fele kabint elfoglaló hatalmas
asztalt és a körülötte lévő karosszékeket pedig lecsavarozták. Nehéz volt
felfognia, hogy egy ekkora dolgot, mint ez a hajó, fából építhettek, és hiába
töltött már hosszú hónapokat a vízföldeken, elakadt a lélegzete, mikor
egyszerre ennyi szépen csiszolt, gondosan fényezett fabútort látott. Majdnem
olyan fényesen csillogtak, mint a mennyezetről lógó aranyozott lámpa. Reggel
volt, így a lámpa nem égett, és valamiféle ketrecben lógott le, és együtt
mozgott a hajóval. A hajó mintha csak állt volna, vagy legalábbis messze nem
ugrált olyan vadul, mint a csónak, amellyel idejöttek. Aviendha legnagyobb
bánatára azonban a szoba hátsó részében egy sor ablak volt, és mindegyik
festett és aranyozott zsalu tárva-nyitva állt. Az öbölre néztek. És ami még
rosszabb, innen nem látszott a szárazföld! Sehol sem látta a földet! Kiszáradt
a torka. Egy szót sem tudott volna kinyögni. Sikoltani sem bírt, pedig a
legszívesebben azt tette volna.
Az ablakok és amit látott - és legfőképp amit nem látott -, olyannyira
lekötötték a figyelmét, hogy csak jóval később vette észre, hogy mások is
vannak a szobában. Szép kis dolog! Könnyen megölhették volna, még mielőtt
felocsúdik, már ha ezt akarták volna tenni. Nem mintha bármiféle ellenséges
szándékot mutattak volna, de a vízföldieknél sosem lehetett tudni.
Inas öregember ült meglepő könnyedséggel az egyik ládán. Az a kevés haja,
ami még megmaradt, már fehér volt, a szeme mélyen ült. Sötét arcán
barátságos mosoly ült, bár a kerek tucat fülbevaló és az a jó pár ujjnyi vastag
aranylánc, melyet viselt, némileg megváltoztatta ezt a kedves benyomást. A
fedélzeten járkáló férfiakhoz hasonlóan az öregember is félmeztelen volt, és
nem hordott cipőt, de a nadrágja a legfinomabb sötétkék selyemből készült, és
hosszú öve ragyogó vörös volt. Aviendha rosszul leplezett nemtetszéssel
szemlélte az övébe tűzött elefántcsont markolatú kardot és a hozzá illő két
görbe kést.
Nem sokkal arrébb vékony, csinos nő állt, keresztbe font karral, és
helytelenítő fintorral nézett a belépőkre. Érdekesebbnek tűnt, mint az öreg.
Csak négy-négy fülbevaló csilingelt a fülében, és az orrláncán is kevesebb
medál volt, mint Malin din Toralnak, és vöröses-sárga selyembe öltözött.
Tudott fókuszálni. Ilyen közelről Aviendha már tisztán érezte. Alighanem
miatta jöttek ide. Ő lesz a szélkereső. Mégsem rá irányult Aviendha figyelme.
Ami azt illeti, Elayne, Nynaeve és Birgitte sem őt nézte.
Az asztalnál egy nő ült, és egy összetekert térkép fölé hajolt. Fehér haja
alapján legalább olyan öregnek kellett lennie, mint az öregembernek.
Alacsony volt, alig akkora csak, mint Nynaeve. Egykor kövérkés lehetett,
most lassan megszikkadt a kortól. Úgy lökte előre az állát, mint valami
fegyvert, és fekete szemében nem mindennapi intelligencia csillogott. És
hatalom. Nem az Egyetlen Hatalom, hanem azoknak a hatalma, akik
embereket uralnak, akiknek a parancsára mindenki ugrik. Aviendha kevés
ilyen erős asszonyt látott. A nadrágja zöld selyembrokát volt, a blúza kék, az
öve pedig éppolyan vörös, mint az öregemberé. Az övébe vaskos markolatú
kés volt tűzve, aranyozott hüvelyben. A markolat gombján vörös és zöld
drágakövek ragyogtak. Rubin és smaragd, gondolta Aviendha. Kétszer annyi
medál csilingelt az orrláncán, mint Malin din Toralén, és egy másik,
vékonyabb aranylánc a fülében lévő hat-hat aranygyűrűt kötötte össze.
Aviendha nehezen állta csak meg, hogy ne kezdje újra az orrát piszkálni.
Az asszony egy szó nélkül felkelt, Nynaeve elé állt, és durván a másik
arcába bámult. Összeráncolt homlokkal méregette a nő arcát és a jobb kezén a
kígyós gyűrűt. Felmordult, majd otthagyta a zavart aes sedai-t, és továbblépett
Elayne-hez. Őt is alaposan végigmérte. És Birgitte-t is.
- Te nem vagy aes sedai.
A hangja olyan volt, mint egy kőlavina.
- A kilenc szélre és a Viharhozó szakállára mondom, nem vagyok -
válaszolta Birgitte. Néha mondott olyat, amit láthatóan még Elayne és
Nynaeve sem értett, de a fehérhajú nő olyat ugrott, mintha megcsípték volna,
és hosszan az őrző szemébe nézett, mielőtt Aviendhához lépett volna.
- Te sem vagy aes sedai - morogta a kimerítő vizsgálódás után.
Aviendha teljes magasságában kihúzta magát. Kellemetlen volt a dolog,
olyan érzés, mintha a nő benézett volna a ruhái alá is, és utána megvizsgálta
volna a fogait is, mint valami háziállatnak.
- Aviendha vagyok, a taardad aielek Kilencvölgy klánjából.
A nő még sokkal jobban megdöbbent, mint Birgitte szavain, a szeme
egészen kitágult.
- Nem úgy öltözöl, mint egy aieltől vártam volna, te lány.
Ennyivel el is intézte a dolgot. Visszasétált az asztal távolabbi végéhez, ott
szembefordult velük. Csípőre tette a kezét és még egyszer végigmérte
mindannyiukat, éppúgy, mintha valami érdekes állatseregletet nézegetne a
cirkuszban.
- Nesta din Reas Két Hold vagyok - mondta végül -, az Atha'an Miere Hajók
Úrnője. Honnan tudjátok, amit tudtok?
Nynaeve azóta forrongott a haragtól, hogy a nő először úgy megbámulta.
Most kitört belőle az indulat.
- Az aes sedai-ok tudják, amit tudnak. És jobb bánásmódhoz vannak szokva,
mint amiben eddig itt részünk volt. Mikor legutóbb a Tengeri Nép egy hajóján
jártam, több tisztelettel kezeltek, annyi szent. Talán most is át kellene
mennünk egy másikra, hátha ott nem fáj épp mindenkinek a foga.
Nesta din Reas arca elkomorodott, de Elayne persze sietve közbelépett,
levette a köpenyét, és az asztalra tette.
- A Fény ragyogjon rád és a hajóidra, Hajók Úrnője, és mindig küldjön
neked jó szelet! - A meghajlása meglehetősen mély volt. Aviendha már lassan
ezt is meg tudta ítélni, bár továbbra is az volt a véleménye, hogy ennél
idétlenebb mozdulatsort egy asszony sem találhatott volna ki. - Bocsáss meg
nekünk, ha elhamarkodottan beszéltünk volna. Minden tiszteletünk a tiéd,
hiszen te királynőként állsz az Atha'an Miere felett.
Beszédes pillantást vetett Nynaeve-re, de az csak sértetten megvonta a
vállát.
Elayne ismét bemutatkozott, és bemutatta a többieket is. A hajósnépek
furcsán reagáltak. Láthatóan nem érdekelte őket, hogy Elayne Andor
leányörököse, pedig ez igen magas rang volt a vízföldiek között, és arra a
bejelentésére, hogy ő maga a Zöld ajah tagja, míg Nynaeve a Sárgáé, Nesta
din Reas csak hitetlenkedve szipákolt, míg az öregember gyanakodva nézte
őket. Elayne döbbenten pislogott, de habozás nélkül folytatta.
- Két okból jöttünk el hozzátok. Az első, és kevésbé fontos az, hogy
megkérdezzük, hogyan szándékoztok az Újjászületett Sárkányt segíteni, akit ti
a Jendai Próféciák szerint Coramoornak hívtok. A nagyobbik kérésünk pedig
az lenne, hogy a hajó szélkeresője legyen a segítségünkre egy igen fontos
ügyben. A nevét egyelőre - tette hozzá ártatlan mosollyal -, sajnos még nem
tudom.
A karcsú nő, aki tudott fókuszálni, elvörösödött.
- Dorile din Eiran Hosszútoll vagyok, aes sedai. Talán segíthetek, ha a Fény
is úgy akarja.
Malin din Toral is zavartnak tűnt.
- Üdvözli önöket a hajó, és a Fény ragyogjon kegyesen önökre, míg el nem
hagyják a fedélzetét!
Nesta din Reas semmivel sem tűnt barátságosabbnak.
- Alkut csak a Coramoorral kötünk - mondta keményen, és kezével úgy
intett, mint aki elvág valamit. - Te lány, te Nynaeve. Melyik hajón kaptátok
meg az utazás adományát? Ki volt a szélkeresője?
- Nem emlékszem. - Nynaeve könnyed hangja némileg ellentmondott
sziklakemény mosolyának. Úgy szorította a hajfonatát, hogy majdnem
összeroppant a keze, de legalább a saidart nem ölelte magához újra. - És
Nynaeve sedai vagyok. Nynaeve aes sedai, nem te lány.
Nesta din Reas az asztalra tenyerelt, és olyan keményen rájuk nézett, hogy
Aviendhának Sorilea jutott az eszébe róla.
- Talán az vagy, talán nem, de akkor is tudni akarom, ki mondta el nektek
azt, amit egy aes sedai-nak sem volna szabad tudnia. Sokat kell még tanulnia
a hallgatásról.
- Nesta, ha a vitorla elszakadt, akkor elszakadt - mondta hirtelen az
öregember. A hangja sokkal mélyebb volt, mint ahogy csontos, könnyű teste
láttán Aviendha gondolta volna. Először testőrnek hitte, de mégis
egyenrangúként szólt a nőhöz. - Talán jobban tennénk, ha megkérdeznénk,
mit akarnak tőlünk az aes sedai-ok most, mikor a Coramoor eljött közénk, a
tengert végtelen vihar korbácsolja, és a Próféciák végzete szeli az óceán
habjait. Már persze ha valóban aes sedai-ok...
Felvont szemöldökkel a szélkeresőre nézett. Az halkan, tiszteletteljes
hangon válaszolt.
- Hárman tudnak fókuszálni, a két nővér és ő. - Aviendhára mutatott. - Soha
nem láttam még hozzájuk hasonlóan erős asszonyokat. Aes sedai-oknak kell
lenniük. Ki más merné az ujjára húzni a kígyós gyűrűt?
Nesta din Reas csendre intette, és ugyanolyan keményen végigmérte az
öreget, mint az előbb Nynaeve-et.
- Az aes sedai-ok sosem kérnek segítséget, Baroc - morogta dühösen. - Az
aes sedai-ok sosem kérnek.
A férfi gyengéden mosolyogva nézett a szemébe, és a nő egy pillanat múlva
mély sóhajjal fordult el tőle, mint akit legyőztek. Mire Elayne-hez fordult,
már megint élesen villogott a tekintete.
- Mit akar tőlünk - habozva mondta ki -, Andor leányörököse? - Mintha még
ebben is kételkedett volna.
Nynaeve kihúzta magát. Látszott rajta, hogy mindjárt leteremti ezt a
pofátlan nőszemélyt. Aviendha már nem egyszer látta, amint ordítva nekiesik
az aes sedai-oknak a Tarasin Palotában, mert azok nem fogadták el, hogy ő és
Elayne is teljes jogú nővérek. Ha ezt valaki olyan tagadja, aki nem aes sedai,
annak talán a vérét is veszi... Nynaeve kihúzta magát, és szóra nyitotta a
száját... Elayne pedig gyengéden a karjára tette a kezét, súgott neki pár szót,
amit még Aviendha sem hallott, és Nynaeve csendben maradt. Még mindig
vérvörös volt az arca, és úgy tűnt, szép lassan tövestül fogja kihúzni a tulajdon
haját, de csendben maradt. Elayne alighanem egy vízháborúnak is véget tudna
vetni.
Természetesen Elayne sem örült annak, hogy nem csak az aes sedai rangját
vonják ilyen nyíltan kétségbe, de még azt is, hogy ő lenne Andor
leányörököse. A legtöbben még mindig teljesen nyugodtnak hitték volna, de
Aviendha sokkal jobban ismerte már. Az enyhén megemelt áll vad
indulatokról árulkodott, a szeme olyan tágra nyílt, amennyire csak nyílhatott.
Elayne még Nynaeve-nél is sokkal dühösebb volt. És Birgitte is szinte
lábujjhegyen állt haragjában, az arca mint a kő, a tekintete lángolt. Ritkán
tükrözte ilyen híven Elayne érzéseit. Csak akkor, ha a lányt erős indulat
kerítette a hatalmába. Aviendha a kés markolatára csúsztatta az ujjait, és
felkészült arra, hogy bármelyik pillanatban magához ölelje a saidart. A
szélkeresőt kell először megölnie. A nő elég erős volt az Egyetlen
Hatalomban, és komoly veszélyt jelenthet rájuk nézve. Csak találnak helyette
valaki mást, hisz épp elég hajó horgonyoz itt az öbölben.
- Egy ter'angrealt keresünk. - Ha nem lett volna olyan jeges a hangja, bárki
könnyedén elhihette volna, hogy Elayne nyugodt és jókedvű. Nesta din Reasre
nézett, de a szavait nem csak hozzá intézte, de mintha elsősorban a szélkereső
figyelmét akarta volna felkelteni. - Úgy hisszük, ha rálelünk, meg tudjuk
változtatni az időjárást. A Tengeri Népnek is legalább annyi gondot okozhat
ez a természetellenes nyár, mint nekünk a szárazföldön. Baroc végtelen
viharról beszélt. Ti is ugyanúgy érzitek a Sötét Úr érintését, a Viharok
Atyjának az érintését a tengeren, mint mi a földön. Ezzel a ter'angreallal
vissza tudjuk állítani az időjárást, de egyedül nem leszünk rá képesek. Több
nőnek kell majd együtt fókuszálnia, talán a teljes tizenhármas körre
szükségünk lesz. Úgy vélem, szélkeresőknek is kéne köztük lenniük, hiszen
senki más nem ismeri úgy az időjárást, mint ők. Egyetlen élő aes sedai se tud
annyit a szelekről. Ebben kérjük a segítségeteket.
Síri csend fogadta a szavait. Dorile din Eiran félénken kérdezte meg.
- Mi ez a ter'angreal, aes sedai? Hogy hívják? Hogy néz ki?
- Nem tudom, mi a neve - válaszolta Elayne. - Egy vaskos kristálytálról van
szó. Nem túl mély, de vagy két láb széles. Felhők vannak belevésve. Ha
belefókuszál az ember...
- A Viharok Tálja! - szakította félbe izgatottan a szélkereső, és önkéntelenül
is Elayne felé lépett. - Náluk van a Viharok Tálja!
- Valóban nálatok van? - kérdezte a hullámúrnő mohón, és ő is közelebb
lépett Elayne-hez.
- Nem, csak keressük - mondta Elayne -, de tudjuk, hogy itt van Ebou
Darban. Ha ez ugyanaz...
- Csak az lehet! - kiáltott fel Malin din Toral. - A leírásotok alapján nem
lehet más!
- A Viharok Tálja - suttogta Dorile din Eiran. - Ha csak belegondolok, hogy
kétezer év után épp most lelünk rá... Csak a Coramoor lehetett. Neki kellett
lennie...
Nesta din Reas élesen tapsolt egyet.
- Egy hullámúrnőt és a szélkeresőjét látom, vagy két kislányt az első
hajógyűlésen?
Malin din Toral dühösen elpirult, de büszkén, kurtán meghajtotta a fejét.
Dorile din Eiran arca kétszer olyan vörös volt. Meghajolt, az ujját könnyedén
a homlokára, az ajkára és a szívére helyezte.
A Hajók Úrnője dühösen végigmérte őket, aztán folytatta.
- Baroc, hívd össze a kikötőben horgonyzó hajók hullámúrnőit és az Első
Tizenkettőt is. A szélkeresőikkel együtt. És tudasd velük, hogy ha nem
sietnek, a lábujjaiknál fogva akasztatom föl őket a legmagasabb árbocra! -
Mikor a férfi felkelt, még hozzátette: - És küldess le teát! Alighanem
megszomjazunk, mire az alkudozás végére érünk.
Az öreg bólintott. Az, hogy esetleg a lábujjainál fogva felakasztathatja az
összes hullámúrnőt, láthatóan nem izgatta jobban, mint hogy teát kell
küldetnie a kabinba. A tekintetét le nem vette Aviendháról és a többiekről,
miközben kiment a szobából. Mikor közelről meglátta a szemét, Aviendha
hirtelen megváltoztatta a véleményét. Alighanem végzetes hiba lett volna
elsőnek a szélkeresővel végezni.
Valaki már várhatott hasonló parancsra, mert Baroc alig pár perce távozott,
mikor egy karcsú, jóképű fiatal fiú lépett be. Egy-egy vékonyka gyűrűt viselt
csak a fülében. A kezében egy fatálcát egyensúlyozott. Arany fülű, szögletes,
kék mázas teáskanna volt rajta és jókora, vaskos, kék agyagcsészék. Nesta din
Reas egy intéssel kiküldte.
- Így is épp eleget fog locsogni, nem kell, hogy még halljon is valamit, amit
nem neki szántunk - tette hozzá magyarázólag, és intett Birgittének, hogy
töltsön. Az őrző, Aviendha - és saját maga - legnagyobb megdöbbenésére, szó
nélkül engedelmeskedett.
A Hajók Úrnője az asztal egyik végére ültette Nynaeve-et és Elayne-t,
láthatóan alig várta már, hogy elkezdhesse az alkudozást. Aviendha
visszautasította a számára felkínált széket - már csak azért is, mert a hosszú
asztal másik végén volt -, de Birgitte szó nélkül leült. Kihúzta a szék karfáját,
majd visszaegyengette, mikor már kényelmesen elhelyezkedett. A hullámúrnő
és a szélkereső sem vehettek részt az alkuban, már ha alkunak lehetett nevezni
Nesta din Reas, Nynaeve és Elayne beszélgetését. Túl halkan beszéltek ahhoz,
hogy bármit is hallani lehessen, de az Atha'an Miere nő minden egyes
szavánál feléjük bökött az ujjával, mintha valamiféle apró kis lándzsa lenne.
Elayne olyan magasra emelte az állát, hogy majd' kitört a nyaka, és bár
Nynaeve kivételesen uralkodott az arcvonásain. Úgy fogta a hajfonatát,
mintha fel akarna mászni rá.
- Ha a Fény kegyes hozzám, mindkettőtöket kikérdezhetlek - mondta Malin
din Toral Aviendhára és Birgittére nézve. - De azt hiszem, először a te
történetedet szeretném hallani.
Birgitte riadtan nézett vissza. A hullámúrnő leült vele szemben az asztalhoz.
- Ez annyit tesz, hogy én pedig veled beszélhetek, ha a Fény is úgy akarja -
mondta Dorile din Eiran nagy vidáman Aviendhának. - Sokat olvastam az
aielekről. Ha nem sértelek meg, ugye elmeséled, hogy ha egy aiel nőnek
minden nap meg kell ölnie egy férfit, hogy maradhat fenn a nemzetségetek?
Aviendha majd' kiesett a szemén. Hogy hihet el valaki ilyen ostobaságot?
- Mikor éltél köztünk? - kérdezte Malin din Torai a teáját kortyolgatva
Birgittetől. Az őrző egyre hátrébb húzódott a széken, míg szinte már
felkúszott a háttámlára.
Az asztal túlsó végén Nesta din Reas hirtelen felcsattant.
- Ti jöttetek hozzám, nem én tihozzátok! Ez az alku alapja, akár aes sedai-ok
vagytok, akár nem.
Baroc lépett a szobába, majd megállt Birgitte és Aviendha mellett.
- Úgy tűnik, az evezőseitek azonnal visszafordultak, amint bejöttetek a
kabinba. Aggodalomra azonban semmi ok. A Szélfutón van elég csónak,
vissza tudunk vinni titeket a partra.
Végigsétált a szobán, leült Elayne és Nynaeve mellé, és rögtön belevetette
magát az alkudozásba. A két lány mindig arra figyelt, aki épp beszélt
hozzájuk, közben a másik észrevétlenül megfigyelhette őket. Elvesztették ezt
az előnyüket is, pedig most mindenre szükségük lett volna.
- Még szép, hogy mi határozzuk meg az árat - mondta hitetlenkedve, mintha
elképzelhetetlennek tartaná, hogy másképp is lehetne. A Hajók Úrnője úgy
méregette Nynaeve-et és Elayne-t, mint két kecskét, amit vacsorára vett.
Baroc szinte atyaian mosolygott. - Aki kér, annak sokat kell fizetnie.
- Pedig köztünk kellett élned, ha tudod az ősi esküket is - erősködött Malin
din Toral.
- Jól vagy, Aviendha? - kérdezte Dorile din Eiran. - A szárazföldieket néha
még itt is zavarja a hajó ringatózása... Igen? És nem találod sértőnek a
kérdéseimet? Akkor mondd meg, az aiel nők tényleg lekötözik a férfiakat,
mielőtt... szóval, mikor... - elvörösödött, és zavartan mosolyogva elhallgatott
egy percre. - Az aiel nők mind ilyen erősek az Egyetlen Hatalomban?
Aviendha elsápadt. Nem a szélkereső értelmetlen kérdései zavarták, nem is
az, hogy Birgitte láthatóan a legszívesebben elszaladt volna, épp csak nem
tudta felfeszegetni a széke karfáját. Még csak nem is az, hogy Elayne és
Nynaeve láthatóan most ébredtek csak rá, hogy milyen tapasztalatlan és
ártatlan kislányok ők ehhez a két dörzsölt kalmárhoz képest, és hogy bizony,
nehéz lesz kedvező feltételeket kicsikarniuk. Őt fogják okolni az egészért, és
minden okuk meg lesz rá. Ő javasolta, hogy ha már úgysem vihetik vissza a
ter'angrealt Egwene al'Vere-hez, amíg el nem rendezi Nicola és Areina
dolgát, akkor miért ne beszéljenek a Tengeri Nép asszonyaival? Úgyis olyan
sokat meséltek róluk. Őt fogják okolni, és szembenéz a tohhal, de hirtelen
eszébe jutottak a fedélzeten heverő csónakok, melyeket felfordítva, egymás
tetejére pakoltak a tengerészek. Egyiknek sem volt zárt kis kabinja. Őt fogják
okolni, de bármivel tartozik is nekik, azt ezerszeresen visszafizeti szégyenben,
mire egy olyan nyílt csónakban átviszik hét-nyolc mérföldnyi nyílt vízen.
- Van valahol egy vödör? - kérdezte a szélkeresőt elhalóan.
 Tizennegyedik fejezet

FEHÉR TOLLBOKRÉTA

Első ránézésre az Ezüst Gyűrű nem volt valami találó név, de Ebou Darban
imádták a túlzó neveket, és láthatóan minél kevésbé illett valamihez a
fellengzős dicséret, annál jobban szerették kitüntetni vele. A város
legmocskosabb kocsmája - Mat szerint alighanem egyben a világ
legmocskosabb kocsmája is -, melyben vágni lehetett a romlott halbűzt,
például a Királynő Ragyogó Dicsfénye nevet viselte, míg a Mennyek Arany
Koronája egy sötét kis lukat takart a folyó túlpartján elterülő veszélyes
Rahadban, és épp csak egy élénk kék ajtó különböztette meg a többi romos
háztól, ráadásul a döngölt földpadlón jól látszott a régi verekedések
áldozatainak vére. Az Ezüst Gyűrű lóversenypálya volt.
Levette a kalapját, majd széles karimájával legyezgette magát. Még a
nyakában hordott fekete selyemkendőt is meglazította, pedig nagyon nem
szerette, ha valaki meglátta a nyakán éktelenkedő sebhelyet. Bár még csak
reggel volt, a hőség már elviselhetetlennek tűnt, de ennek ellenére óriási
tömeg tolongott a pálya mellett húzódó két hosszúkás földhalmon. Jól lehetett
látni, ahogy a lovak körbe-körbe futnak. Az emberek zsibongása szinte még a
fejük fölött köröző sirályok rikácsolását is elnyomta. A lóverseny ingyenes
volt, megnézhette bárki. Mat fehér zekés sópárlókat látott, cserzett arcú
tanyasi gazdákat, akik a Sárkánykövetőinek seregei elől menekültek a
tengerpartra. Mellettük lerongyolódott taraboniak álltak, a bajszukra átlátszó
fátylacska libbent. Függőleges csíkos zekében a takácsok, vízszintes csíkos
ruhában a nyomdászok vártak kis csoportban. A kelmefestőket könyékig
festékes kezükről ismerte fel. Volt ott pár komor, fekete ruhás amadiciai
parasztember is, a kabátjuk nyakig begombolva. Úgy tűnt, halálra izzadnak,
de egy gombnyit sem nyitottak ki. Mellettük murandyaiak sürgölődtek
hosszú, élénk színű kötényben, amely azonban olyan keskeny volt, hogy
aligha lehetett gyakorlati haszna, nyilván csak díszként szolgált. Pár rézbőrű
domani is feltűnt. A férfiakon csak rövid kabátka volt, már ha egyáltalán
vettek valamit az ingük fölé, a nők könnyű gyapjú és gyolcsruhája úgy tapadt
a bőrükre, mintha vékony selyem volna. Voltak ott segédek, kikötői
rakodómunkások és cserzővargák. Az utóbbiaknak volt elég helyük, hiszen
mindenki arrébb húzódott tőlük, hogy ne kelljen őket szagolniuk. Mocskos kis
utcakölykök figyeltek mindenütt, elloptak bármit, amire csak rá tudták tenni a
kezüket. A köznépnél azonban nem volt sok pénz.
Mindannyian az oszlopok között kifeszített vastag kenderkötelek fölött
álltak. A kötelek alatti rész a pénzesek, a gazdagok számára volt fenntartva. A
nemesek, a jól öltözöttek, a tehetősek álltak itt. Hajlongó inasok töltöttek az
uraságoknak még egy kis hideg puncsot az ezüstserlegekbe, buzgó
szobalányok legyezgették tollas legyezőkkel úrnőiket, még egy szerencsétlen
udvari bolond is itt tántorgott a tömeg közepén. Az arca feketére és fehérre
volt mázolva, fekete-fehér ruháján és sapkáján számtalan rézcsörgő csilingelt.
Büszke, hanyag tartású férfiak járkáltak fel-alá magas bársonykalapban, az
oldalukon rövid kard fityegett hetykén, hajuk dús fürtökben omlott a vállukon
átvetett selyemköpenyre, amelyet vékony ezüst és aranylánc fogott össze a
nyakukban. Az asszonyok némelyikének rövidebb volt a haja, mint a
férfiaknak, másoknak pedig jóval hosszabb, és legalább annyi különböző
frizurát látott itt Mat, mint ahány nőt. Széles karimájú kalapokat hordtak nagy
tollbokrétákkal és néha finom fátyollal próbálták elrejteni arcvonásaikat.
Mindegyikük ruhája olyan mélyen ki volt vágva, hogy jócskán kilátszott a
mellük - ez az itteniekre és az idegenekre egyaránt igaz volt. A nemesek
rikító, színes napernyőkkel járkáltak, csak úgy csillogott rajtuk a számtalan
nyakék és gyűrű, fülbevaló, karkötő és dísztű. Volt ott elefántcsont, arany,
drágakő és ezüst. Úgy fennhordták az orrukat, hogy csoda, hogy nem estek
hasra. Jól táplált kereskedők és uzsorások is voltak a tömegben, az ő
ruhájukon épp csak leheletnyi csipke látszott, és egy fülbevaló vagy egy kövér
drágakővel kirakott kis bross díszítette a kabátjukat. Alázatosan meghajoltak a
nemesek előtt, akik alighanem rengeteg pénzzel tartoztak nekik. Az Ezüst
Gyűrűn egész vagyonok cseréltek gazdát, és nem csak a fogadások alatt.
Sokak szerint az életet és a becsületet ugyanúgy meg lehetett venni a kötéllel
elkerített lelátókon.
Mat visszatette a kalapját a fejére, és magasba emelte a kezét. Az egyik
fogadóasszony rögtön elindult felé. Csontos, nagy orrú nőszemély volt, mikor
odaért mellé, széttárta a kezét, meghajolt, és a rituális szöveget mormolta.
- Ahogy az úr fogadni kíván, úgy írom fel pontosan. - Az ebou dari tájszólás
egész puha volt, annak dacára, hogy a legtöbb szó végét elharapták. - A könyv
nyitva áll.
A ruhája vörös mellrészére hímzett nyitott könyv éppolyan ősi volt, mint az
elhangzott szavak. Egykor valóban leírták egy kis könyvecskébe a
fogadásokat, de Mat nem hitte, hogy ezt rajta kívül bárki tudná a tömegben.
Sok mindenre emlékezett, amit ő maga nem láthatott. Sok mindenre, ami már
évezredek óta elmúlt.
A következő verseny - a mai reggel ötödik versenye - esélyeit egy
palatáblára írták fel, amit egy savanyú arcú férfi emelt a magasba a vörös
mellényes asszony feje fölé. Mat sietve átfutotta őket, és elégedetten bólintott.
Szellő csak harmadiknak volt beírva, pedig már sokszor győzött itt. A
társához fordult.
- Mindet tedd Szellőre, Nalesean!
A teari habozott, olajozott kecskeszakállát babrálta. Izzadság gyöngyözött
az arcán, mégsem gombolta ki vastag, puffos ujjú kék csíkos kabátját. Kis
négyszögletes kék bársonysapkácskája sem védte a fejét a naptól.
- Mindet, Mat? - Halkan beszélt, nem akarta, hogy az asszony meghallja. Az
esélyek mindig változtak, egészen addig, amíg meg nem kötötted a fogadást. -
A Fény égessen meg, az a kis tarka ritka gyorsnak tűnik, és az a halvány
aranyderes a fehér sörénnyel is igen formás ló.
Ma ez a kettő volt a favorit, bár még csak most versenyeztek először Ebou
Darban.
Mat rá sem pillantott a következő versenyben résztvevő tíz lóra, amiket épp
most vezettek a pályára. Alaposan megnézte már őket, miközben Olvert
felrakta Szellő hátára.
- Mindet. Valamelyik idióta befonta a tarka farkát. Az a ló félőrült a
legyektől. Az aranyderes lehet, hogy mutatós darab, de rossz szögben áll a
bokája. Elhiszem, hogy megnyert már pár tanyasi versenyt, de ma utolsónak
fog befutni.
A lovakról legalább valóban ő, Mat Cauthon tudott ilyen sokat. Az apja
tanította, és Abel Cauthon a Folyóköz legelismertebb lószakértője volt.
- Szerintem több, mint csak mutatós - morogta Nalesean, de nem vitatkozott
tovább.
A fogadóasszony döbbenten nézte, ahogy Nalesean egyik dagadozó erszényt
a másik után rángatja elő mély zsebéből. Egyszer mintha tiltakozni akart
volna, de a Fogadók Hírneves és Mélyen Tisztelt Céhe mindig is büszke volt
rá, hogy náluk bármire lehet fogadni, bármilyen összegben. Még hajósokkal
és kereskedőkkel is gyakran kötöttek fogadásokat, hogy vajon egyik vagy
másik hajó elsüllyed-e, vagy hogy mennyit fog változni a búza ára. Persze
nem a fogadóasszonyok és fogadóemberek maguk kötötték a fogadást, hanem
a céh. Mat aranyai most szép lassan az egyik vaspántos ládába vándoroltak,
amelyet zord arcú fegyveresek cipeltek az asszony után. A karjuk vastagabb
volt, mint Mat combja, és a bőrzekék csak még vaskosabbnak mutatták. A
tekintetük kemény volt, és mindegyikük jókora alabárdot cipelt. A
fogadóasszony egy másik embere úrnője kezébe nyomta az aprólékosan
kidolgozott kék hallal díszített fehér lapot - a céh minden tagjának meg volt a
tulajdon jele -, és felírta a ló nevét, és a verseny jelét. Egy csinos lány adta a
kezébe az ehhez szükséges ecsetet egy finom faragású lakkdobozból. A lány
vékony volt, hatalmas fekete szemekkel, és szélesen Matre mosolygott. A
kemény vonású fogadóasszonynak nem volt ilyen jó kedve. Meghajolt,
mintegy mellesleg lekevert egy pofont a lánykának, és a palatábláját hordozó
férfival sutyorogva arrébb ment. A fickó sietve letörölte az eddigi esélyeket.
Mikor újra felemelte a táblát, már Szellő volt a legesélyesebb. A lány
morcosan dörzsölgette fájó állát, és úgy nézett vissza Matre, mintha az egész a
fiú hibája volna.
- Remélem, most sem hagy cserben a szerencséd - mondta Nalesean, és
óvatosan fogta a fehér lapot, míg csak meg nem száradt rajta a tinta. A
fogadócéh hajlamos volt nem fizetni, ha a tinta elkenődött, és itt, Ebou
Darban még az átlagosnál is rosszabb természetűek voltak az emberek. -
Tudom, hogy ritkán vesztesz csak, de láttam már olyat is. Van egy lány, akit
szívesen elvinnék ma este táncolni. Csak egy varrónő... - Nalesean igazi
nagyúr volt, bár ahhoz képest egész rendes fickó, de nem tudta túltenni magát
ezeken a dolgokon - ...de elég csinos ahhoz, hogy bármelyik férfi
beleszeressen. Szereti az apró kis csecsebecséket. Az arany csecsebecséket. A
tűzijátékot is szereti, és ha jól tudom, az illuminátorok terveztek ma estére
valamit. Azt hiszem, ez téged is érdekelne. A lényeg az, hogy a tűzijátékokat
szereti, de az arany csecsebecséért odavan. Azt hiszem, nem fog rám
mosolyogni, ha nem viszek neki valamit, ami felvidítaná, Mat.
- Rád fog mosolyogni - vetette oda Mat, bár egyáltalán nem figyelt
Naleseanra. A lovak még mindig fel-alá járkáltak a startvonal előtt. Olver
büszkén ülte meg Szellőt, széles mosolya majdnem kettészelte csúnyácska,
csupafül, szeplős arcát. Ebou Darban fiúk hajtották a lovakat, pár mérfölddel
északabbra, a falvakban lányok. Olver volt a hajtók közül a legkisebb, a
legkönnyebb, bár a hosszú lábú szürke heréltnek nem volt szüksége erre a kis
előnyre. - Annyit fog nevetni, hogy a végén fel sem tud majd állni.
Nalesean összeráncolta a szemöldökét, de Mat nem törődött vele. Tudnia
kéne, hogy Matnek sosem kellett az arany miatt aggódnia. Lehet, hogy nem
nyert mindig, de majdnem mindig nyert. És most különben sem lesz semmi
köze a szerencsének ahhoz, hogy Szellő nyer-e vagy sem. Ebben biztos volt.
Az arany miatt nem kellett aggódnia, de Olver más tészta volt. Egy szabály
sem írta elő, hogy a fiúk csak a lovaikat nógathatják az ostoraikkal, és
egymást nem üthetik meg. Eddig Szellő mindig elég hamar az élre tört, és
meg is őrizte az előnyét, de ha Olvert a legkisebb sérülés érné, Mat élete
végéig arról hallgathatna. Csak szemrehányásokat kapna. A fogadó
tulajdonosától, Anan asszonytól éppúgy, mint Elayne-től, Nynaeve-től,
Aviendhától vagy Birgittétől. A Lándzsa egykori Hajadonjáról és arról a
furcsa nőszemélyről, akit Elayne őrzőjének választott, nem hitte volna, hogy
vannak egyáltalán anyai érzelmeik, de már ők is megpróbálták kilopni Olvert
a Vándorló Nőből, és a Tarasin Palotába költöztetni, hogy ne ronthassa el
azzal, hogy rossz példát mutat neki. Olvernek semmi keresnivalója nem lett
volna egy olyan helyen, ahol csak úgy hemzsegnek az aes sedai-ok - ami azt
illeti, senkinek sem lett volna semmi keresnivalója egy ilyen helyen -, de ha
csak egy karcolás van a fiún, akkor Setalle Anan ahelyett, hogy keményen a
szemébe mondja Aviendhának és Birgitté-nek, hogy semmi közük sincs a
fiúhoz és nem vihetik el, maga csomagolja össze a kölyök holmiját, és kézen
fogva viszi át a palotába. Olver sírva aludna el minden éjjel, ha nem
versenyezhetne, de ezt egy nő sosem értette volna meg. Mat már vagy
ezredszerre átkozta el azt a napot, mikor Nalesean először hozta ki Olvert és
Szellőt nagy titokban egy versenyre. Persze, találniuk kellett valamit, amivel
elüthetik a várakozás unalmas óráit, de találhattak volna valami kevésbé
veszélyeset is. Egy tisztességes családanya még annak is jobban örülne, ha
zsebtolvajnak állna a fia, mint ha lóversenyekre megy.
- Itt a fürkész - mondta Nalesean, és a zsebébe csúsztatta a fogadást igazoló
lapot. Majdnem fintorgott. - Eddig sok hasznát láttuk. Szerintem jobban
jártunk volna, ha ötven jó lovast hozunk helyette.
Juilin határozottan tört át a tömegen. A sötét, komor arcú férfi legalább
olyan hosszú bambuszrudat használt sétapálcául, mint amekkora ő maga volt.
Lapos tetejű, kúp alakú, vörös taraboni kalapjában és egyszerű, viseltes
kabátjában, amely derékban szűk volt, aztán egyre bővülve a csizmája száráig
omlott, láthatóan nem volt sem gazdag, sem nemes. Normális körülmények
között nem is engedték volna a kötelek alá, ahol a tehetősek nézték a
versenyeket, de Juilin elgondolkozva bámulta a lovakat, és az ujjai között egy
kövér aranykoronát pörgetett. A fogadócéh emberei gyanakodva nézték, de az
aranypénz átengedte a tömegen.
- Találtatok valamit? - kérdezte Mat rosszkedvűen, de azért megbillentette a
kalapját a fürkész felé. - Nem, hagyd csak! Megint megszöktek a palotából.
Most sem látta senki, mikor elmentek. Senkinek sincs halvány lila fogalma
sem, hova a fenébe mehettek.
Juilin nagy gondosan zsebre rakta az aranyat. Nem fogadott sosem, minden
rézgarast félretett, amit csak keresett.
- Mind a négyen egy elfüggönyözött kocsiba szálltak, és a palotából a
kikötőbe hajtottak. Ott csónakot béreltek. Thom is kibérelt egy csónakot, hogy
követhesse őket és megfigyelhesse, hova mentek. Most kivételesen nem
valami sötét és kellemetlen helyre készültek, legalábbis a ruhájuk alapján erre
következtetek. Bár persze a nemesek még a csatornákba is selyemruhában
mennének. - Naleseanra vigyorgott. A férfi keresztbe font karral úgy tett,
mintha csak a lovakra figyelne. Juilin vigyorában semmi kedves nem volt.
Mindketten teariek voltak, de az egyik nagyúr, a másik közember, és ez
arrafelé nagy különbség volt. Ki nem állhatták egymást.
- Nők!
A kijelentésre jó néhány díszesen öltözött példány fordult kérdő tekintettel
Mat felé színes napernyőik alatt. Visszameredt rájuk, bár kettejük elég csinos
volt. A nők csivitelve és nevetve összedugták a fejüket, mintha Mat valami
nagyon mulatságosat tett volna. A nők ilyenek voltak. Orrvérzésig csinálták
ugyanazt, és mikor az ember már azt hitte, hogy ez így megy náluk, hirtelen
valami egészen másba kezdtek, csak hogy összezavarják szerencsétlen fejét.
De megígérte Randnek, hogy Elayne-t biztonságban Caemlynbe viszi, és
Nynaeve-et meg Egwene-t sem szándékozott hátrahagyni. Azt pedig Egwene-
nek ígérte meg, hogy gondoskodik a másik két nő biztonságáról itt, Ebou
Darban, és persze Aviendháról is. Ez volt az ára annak, hogy Caemlynbe
vihesse Elayne-t. Nem mintha elmagyarázták volna neki, hogy mi a fészkes
fenének jöttek a városba, ó, dehogy. Nem mintha egyáltalán szóba álltak
volna vele, mióta megérkeztek ebbe az átkozott városba!
- Akkor is biztonságban odaviszem őket - morogta félhangosan -, ha ládába
kell őket zárnom, és málhás szekéren kell mind a hármukat Caemlynbe
küldenem!
Talán ő volt az egész világon az egyetlen ember, aki teljes nyugalommal
mondhatta ezt három aes sedai-ról anélkül, hogy aggodalmaskodva hátra
kellett volna pislognia. Talán még Rand és azok a szerencsétlenek sem
lehettek ilyen magabiztosak, akiket Caemlynbe gyűjtött. Megérintette az inge
alatt lapuló rókafejes medált, hogy biztosan érezze, még a helyén van, bár
persze még fürdés közben sem vette le. Voltak hibái, de az ember sosem
felejtette el, mire képes.
- Tarabon borzalmas lehet most egy olyan asszony számára, aki nem tanult
meg vigyázni magára - motyogta Juilin. Három szakadt kabátos elfátyolozott
férfit figyelt, amint buggyos, egykor fehér nadrágban botladozva futnak fel
pár fogadócéhes őr elől a földhányáson. Egy szabály sem kötötte ki, hogy a
szegények nem jöhetnek le a kötelek alá, de a fogadócéh őrei más véleményen
voltak. A két csinos fehérszemély, aki az előbb Matre kacsintott, most
láthatóan arra kötött fogadásokat, hogy vajon a három taraboninak sikerül-e
elfutnia az őrök elől.
- Itt is épp elég olyan nő van, akinek annyi esze sincs, hogy fedél alá
húzódjon a legnagyobb viharban - válaszolta Mat. - Menj vissza a kikötőbe és
várd meg Thomot! Mondd meg neki, hogy szükségem van rá, és amint csak
tud, keressen meg! Tudni akarom, hogy mi a fenét csinálnak azok az átkozott,
ostoba nőszemélyek.
Juilin pillantása alapján Mat sem volt sokkal okosabb azoknál az átkozott
nőszemélyeknél. Már mióta megérkeztek a városba - és az majd' egy hónapja
volt -, azóta próbáltak rájönni, mit akar a négy asszony. Még egyszer
visszanézett a menekülő taraboniakra, és újra eltűnt a tömegben. Az ujjai
között megint ott pörgött a vaskos aranyérme, nehogy neki is futnia kelljen az
őrök elől.
Mat gondterhelten ráncolta össze a homlokát, és a versenypályára nézett.
Alig ötven lépés választotta el a túloldalon ácsorgóktól, egészen tisztán látta
az arcokat. Egy göcsörtös, fehér hajú öregember, horgas karvalyorral. Egy
éles vonású fiatal nő, akinek mintha egyetlen hatalmas tollbokréta lenne a
feje. Egy magas, vézna fickó: épp úgy néz ki, mint egy zöld selyembe és
aranyhímzésbe göngyölt gólya. Egy formásan gömbölyded, puha ajkú
leányzó, aki felül szinte kifolyt vékonyka ruhájából. Minél hosszabb ideje
tartott a hőség, annál kevesebbet fedő és lengébb ruhákat viseltek az ebou dari
asszonyok, de Matet kivételesen nem hozta izgalomba a látvány. Azt a négy
nőt, aki miatt most fájt a feje, már vagy egy hónapja nem látta rendesen.
Birgittének persze aligha volt szüksége arra, hogy bárki is megvédje. Mat
szerint igencsak nagy bajba keverte magát az a szerencsétlen ostoba, aki épp a
szőke Kürtvadásszal kezdett ki. És Aviendha... Nos, rá nem azért kellett
vigyázni, mert olyan gyámoltalan volt, hanem hogy ne késeljen meg
mindenkit, aki görbén néz rá. Bár Mat felől azt ölt meg az a nőszemély, akit
akart. Az egyetlen kivétel ez alól Elayne volt. Az az átkozott leányörökös
mindenkivel olyan gőgösen bánt, mintha máris a trónon ülne, de Rand körül
láthatóan elfeledkezett a rangjáról, és úgy nézett rá, mint egy buta kis csitri.
És Aviendha is. Hiába viselkedett úgy, mint aki le akar döfni minden egyes
férfit, aki véletlenül ránézett, Rand láttán elolvadt. A barátja általában tudta,
hogyan kell a nőkkel viselkedni, de ezúttal nagy hibát követett el. Nem lett
volna szabad összeengednie ezt a két nőt. Mat tapasztalatai szerint az ilyesmi
mindig bajhoz vezetett, és nem értette, eddig még miért nem történt semmi.
Valamiért újra az éles arcvonású nőre kellett néznie. Csinos volt, bár volt
valami kellemetlen ragadozószerűség az arcában. Nynaeve-vel lehetett
egyidős. Ilyen messziről persze ezt nehéz lehetett volna pontosan
megállapítani, de Matnek majdnem olyan jó szeme volt a nőkhöz, mint a
lovakhoz. Bár persze egy nő könnyebben be tudta csapni még őt is, mint egy
ló. Miért épp szalma jut róla az eszébe? Amennyi kevés kivillant a hajából a
nevetségesen dús fehér tollbokréta alól, az alapján fekete lehetett. Édes
mindegy.
 Birgitte és Aviendha egész jól ellesznek az ő védelme nélkül is, és normális
körülmények között abban sem kételkedne, hogy Nynaeve és Elayne is jól
boldogulnak. Bármilyen eltévelyedettek, önhittek és kifejezetten zsarnokiak
tudtak lenni néha. De az, hogy egyfolytában titokban tűntek el, nem erre utalt.
Az eltévelyedettség volt a kulcsszó. Az a fajta nőszemély volt mind a kettő,
akik először is lehordják az embert, mert bele mer avatkozni a dolgaikba,
azután seprűvel zavarják el a háztól, később pedig azért szedik apró
darabokra, mert nem volt épp mellettük, mikor szükség lett volna rá. Nem
mintha beismernék, hogy szükségük volt rá, nem, még akkor sem, ha már
megesett a baj. Ha segít nekik az ember, akkor beleavatkozik a dolgaikba, ha
békén hagyja őket, akkor egy megbízhatatlan gazfickó.
A rókaarcú nő a pálya túloldaláról ismét a szeme elé került. Nem szalma,
egy istálló. Ennek sem volt több értelme. Jó pár istállóban érezte már
pompásan magát ilyen fiatal és kicsit idősebb lányok és asszonyok
társaságában, de ennek a nőnek nagyon illedelmes szabású kék selyemruhája
volt, dús fehér csipkegallérja az állát súrolta, és a ruhája ujja is csupa fehér
csipke volt. Nemesasszony, és Mat sosem kezdett ki az előkelőségekkel.
Gőgösek voltak, büszkék, és elvárták, hogy a férfiak minden intésükre
ugorjanak. Mat Cauthont nem ilyen fából faragták. Meglepő módon a nő egy
hatalmas, fehér toll-legyezővel legyezgette magát. Miért nem volt vele a
szobalánya? Egy kés. Miért épp egy kés jut róla az eszébe? És... tűz? Vagy
legalábbis valami emésztő forróság.
Megrázta a fejét, és a fontos dolgokra próbált csak összpontosítani. Mások
emlékei. Rég volt csaták, udvarok és vidékek kavarogtak a fejében. Sok
mindent elfelejtett a saját életéből, és sok mindenre emlékezett rég halott
férfiak élményeiből. Egészen tisztán emlékezett arra, milyen volt elszökni a
Folyóközből Moiraine-nel és Lannel, de szinte mindent elfelejtett, ami
Baerlontól Caemlynig történt vele, és még utána is voltak üres foltok. És
előtte is. Ha a tulajdon gyermekkorára nem emlékezett, miért kéne az eszébe
jutnia minden nőnek, akivel dolga volt? Talán egy olyan asszonyra
emlékezteti, aki már több ezer éve halott. A Fény tudja, milyen gyakran esett
ez meg vele. Néha még Birgitte is olyan ismerősnek tűnt. Mindegy. Van már
négy nő körülötte, akik miatt fájhat a feje. Velük kell törődnie, nem ezzel a
rókaképű idegennel.
Nynaeve és a többiek úgy kerülték, mintha bolhás volna. Ötször járt már a
palotában, és csak egyetlenegyszer álltak szóba vele. Akkor is csak annyit
mondtak, hogy sajnos nincs arra idejük, hogy vele foglalkozzanak, majd
elzavarták, mint egy koldusgyereket. Csak egy dolgot jelenthetett ez a nagy
sumákolás. Attól tartanak, hogy beleavatkozna a dolgaikba. Márpedig csak
akkor avatkozna bele a dolgaikba, ha valami veszélyesbe kezdenek. Nem
voltak teljesen ostobák. Igaz, néha elég bolondul viselkedtek ugyan, de
megvolt a magukhoz való eszük. Ha veszélyesnek hitték, amit tesznek, akkor
az alighanem veszélyes is volt. A városban volt épp elég olyan hely, ahol elég
volt az, ha az embert nem ismerték a környéken, vagy azt gyanították róla,
hogy van pénze, és már meg is bicskázták. Az orvtámadás ellen pedig a
fókuszálás sem védett még meg senkit. És ő meg tétlenül ücsörgött
Naleseannal és egy jó tucattal a Banda legjobb emberei közül, Thomról és
Juilinről nem is szólva, akiket mellesleg a palota szolgaszobáiban szállásoltak
el. Tétlenül ücsörögtek, és lóversenyre jártak, hogy elüssék valahogy az időt.
Azok az ostoba nők még nagy bajba kerülnek egyszer.
- Hacsak nem teszek ellene valamit - morogta.
- Micsoda? - kérdezte Nalesean. - Nézd csak! Most sorakoznak fel, Mat. A
Fény égessen meg, remélem, hogy igazad volt, Mat. Az a tarka nem tűnik
félőrültnek. Én inkább türelmetlennek mondanám.
A lovak ágaskodtak, a földet kapálták. Nagy nehezen a földbe leszúrt magas
póznák közé vezették őket. A rudak tetején hosszú zászlók lobogtak, zöldek,
kékek, pirosak, sárgák, csíkosak, ragyogó színűek mind. Ötszáz lépéssel
odébb a döngölt vörös agyagpályán újabb, hasonló oszlopok álltak, azok
tetején is színes zászlók. Mindegyik lovasnak azt a póznát kellett
megkerülnie, amelyiken ugyanolyan színű zászló lobogott, mint amelyik
póznának a tövéből itt indult. A fogadócéh emberei álltak a pálya mindkét
végén: itt egy kövérkés asszony, ott egy dagadt férfi, fehér kendővel a
kezükben. Ők indították a versenyt. Mindegyik fogadóemberre sor került.
Egyikük sem köthetett fogadást olyan versenyre, amelyet ő maga indított.
- A Fény égessen meg - motyogta Nalesean idegesen.
- Ne görcsölj már így, a Fényre! Meg fogod még ma csiklandozni a
varrónőd gömbölyű kis nyakát.
Mat utolsó szavait elfojtotta a hatalmas dübörgés. A kövér fogadóasszony
lecsapta a fehér kendőt, és a lovak előrajzottak a póznák árnyékából. Nem a
patadobogás volt ilyen hangos, hanem a tömeg robaja. Mindenki egyszerre
elkezdett kiabálni, biztatták a lovakat. Szellő tíz lépés után már az élen volt,
Olver a nyakára simult. A fehér sörényű aranyderes csak egy fejjel maradt el
mögöttük. A tarka nem tudott elszakadni a bolytól, a tömegben már csak úgy
záporoztak az ostorcsapások.
- Mondtam, hogy az aranyderes veszélyes lehet - nyögte Nalesean. - Nem
kellett volna mindent feltennünk Szellőre.
Mat nem válaszolt. Volt még egy erszény aranya a zsebében, és pár érme
másutt. Az erszényt magocskának hívta. Ameddig az megvolt, bármilyen
kevés arany csilingelt is benne, könnyedén visszanyerhette a vagyonát pár
kockajáték alatt. Akármi történik is itt ma reggel. A versenypálya felénél még
mindig Szellő vezetett, az aranyderes szorosan követte, és jó lóhosszal
megelőzte az utána vágtató állatot. A tarka csak ötödik volt. A forduló után
jön a veszélyes rész: a szembelovagoló kölykök gyakran odavágtak az ostorral
azoknak, akik már megfordultak és visszafelé jöttek.
Mat a lovakat figyelte, és a tekintete ismét végigsöpört a rókaképű fiatal
nőn. Hirtelen megrándult. A tömeg őrjöngő sikolyai elhalványultak. A nő
izgatottan rázta a legyezőjét, a lovakra mutogatott és ugrált dühében, de Mat
most hirtelen halvány zöld selyemruhában látta és gazdagon hímzett szürke
köpenyben, a haját habos csipkefejfedő takarta el, és kecsesen megemelte a
szoknyáit, miközben keresztültipegett az istállón valahol Caemlyntől nem
messze.
Rand nyöszörögve feküdt a szalmában, bár már nem volt olyan lázas, és
végre nem kiabált olyan emberekkel, akik ott sem voltak. Mat gyanakodva
méregette az asszonyt, ahogy az letérdelt Rand mellé. Talán valóban tud
segíteni - azt mondta, tud -, de Mat már nem bízott úgy az emberekben, mint
egykor. Mi a fenét kereshet egy ilyen finom úrhölgy egy koszos falusi
istállóban? A köpenye alá rejtett tőr rubinköves markolatát simogatta, és azon
gondolkozott, miért bízott meg valaha is az emberekben. Sosem érte meg.
Sosem.
- Olyan gyenge, mint egy egynapos macskakölyök - mondta a nő, és a
köpenye alá nyúlt -, azt hiszem...
Hirtelen egy kés villant a kezében, és Mat torka felé vágott vele. A fiú
meghalt volna, ha nem számít a támadásra. Hanyatt vágta magát, elkapta a
kezét, ellökte magától a kést, és a nő nyakához szorította az ívelt shadar
logothi pengét. Az asszony megdermedt, óvatosan pislogott, megpróbálta
megnézni a bőrének feszülő éles tőrt. A fiú csak nehezen állta meg, hogy ne
metssze át a torkát. Különösen, mikor meglátta a nő kését, ami az istálló
falába fúródott. A keskeny penge mellett lassan megfeketedett a fa,
elszenesedett, és vékony, keserű illatú füst szállt fel. A fa bármelyik
pillanatban lángra kaphatott volna.
Mat reszketve törölte meg a homlokát. Majdnem belehalt abba, hogy nála
volt a Shadar Logoth-i tőr. Az rágta ezeket a különös lyukakat is az
emlékezetébe, de hogy a fenébe felejthetett el egy nőt, aki meg akarta ölni?
Árnybarát volt - ezt sikerült kiszedni belőle -, és megpróbálta megölni.
Miután bezárták az egyik szobába, és a biztonság kedvéért egy vödör vízbe
dobták a mérgezett tőrt, a víz majdnem felforrt. Egy árnybarát, aki Randre
vadászott. És rá. Mennyi az esélye annak, hogy véletlenül itt legyen Ebou
Darban, mikor ő is itt van, és épp ugyanazon a reggelen jöjjenek ki a
lóversenypályára? Lehet, hogy csak azért van ez is, mert ta'veren - erre
legalább olyan szívesen gondolt, mint arra az átkozott kürtre, Valere Kürtjére
-, de nem szabad elfelejteni, hogy az a mocskos Kitaszított tudta a nevét. És
hogy az istállóbeli eset óta is többször megpróbálta már eltenni Mat Cauthont
láb alól.
Mikor Nalesean váratlanul elkezdte a vállát veregetni, megtántorodott.
- Nézd csak, Mat! A Fényre, a mennyei Fényre, nézd csak, mit csinál!
A lovak már elhagyták a túloldali póznákat, és visszafelé száguldottak.
Szellő előrenyújtott nyakkal, lobogó sörénnyel és farokkal szinte repült az
élen, Olver úgy tapadt a hátára, mintha a ló része lenne. Úgy lovagolt, mintha
nyeregben született volna. Négy lóhosszal hátrébb a tarka vágtatott, a lovasa
nem sajnálta tőle az ostort, de csak nem tudott közelebb férkőzni Szellőhöz.
Könnyedén átszelték a célvonalat. A harmadik ló vagy három hosszal a tarka
után ért be. A fehér sörényű aranyderes lett az utolsó. A vesztesek csalódott
nyögését és mormogását elnyelte a győztesek kirobbanó üdvrivalgása. A
vesztes lapocskák fehér virágesőként hullottak a pályára, a fogadócéh takarítói
előözönlöttek, hogy még a következő verseny előtt feltakarítsák mindet.
- Meg kell találnunk azt a nőt, Mat. Szerintem megpróbál elszökni. Nem
hinném, hogy szívesen kifizetne egy akkora összeget, mint amekkorával
nekünk tartozik.
Azok alapján, amit Mat hallott, ez nem tűnt túl valószínűnek. A fogadócéh
példás szigorral járt el, ha egy tagja először próbált meg meglépni a pénzzel.
Aki pedig ezek után sem adta föl, azt megölték. De Nalesean nemes volt, és
egy közemberekből álló céhből kinézte volna ezt is.
- Ott áll, egész tisztán látszik - intett Mat, és egy pillanatra sem vette le a
tekintetét a rókaarcú árnybarátról. A nő dühösen nézte a kezében tartott kis
fogadólapot, ledobta a földre, és felemelt szoknyával széttaposta. Láthatóan
nem Szellőre fogadott. Fintorogva elindult kifelé, átverekedte magát a
tömegen. Mat megdermedt. Még a végén elveszti szem elől.
- Gyűjtsd be a nyereményünket, Nalesean, és vidd vissza Olvert a fogadóba!
Ha nem ér oda az olvasásórára, előbb csókolod meg a Sötét Úr húgát, mint
hogy Anan asszony még egyszer elengedi egy lóversenyre.
- Hova mész?
- Láttam egy nőt, aki meg akart ölni - nézett vissza Mat.
- Legközelebb adj neki valami csecsebecsét! - kiáltotta utána Nalesean.
Nem volt nehéz követni a nőt, a hatalmas fehér tollbokréta mindenütt kirítt a
tömegből. A földhányások egy hatalmas nyílt téren futottak össze. Színesre
lakkozott kocsik és gyaloghintók tömkelege várt itt a kocsisok és a hordárok
vigyázó tekintete alatt. Mat lova, Pipi is ott állt valahol. Az Istállószolgák ősi
és Tiszteletteljes Céhének tagjai vigyáztak rá és a többi lóra. Ebou Darban
szinte mindenre volt egy céh, és nagyon keményen megbüntették azokat, akik
esetleg beleköptek volna a levesükbe. Mat megállt, de a nő továbbment, nem
állt meg a nemesek és tehetősek számára fenntartott közlekedési eszközök
egyikénél sem. Nocsak. Nincs szobalánya, de még csak gyaloghintóra sem
telik? Senki nem gyalogolt volna ebben az őrületes melegben, aki megteheti,
hogy vitesse magát. Talán rosszabb napok köszöntöttek őnagyságára?
Az Ezüst Gyűrű a magas, fehérre festett városfalak tövében feküdt, a
várostól délre. A nő lassan tette meg a körülbelül száz lépésnyi távolságot,
amely a versenypályát elválasztotta a Moldine Kaputól, és eltűnt a széles,
hegyes kapuív alatt. Mat követte. A kapu vagy tíz hossznyi sötét alagút volt,
de a fehér tollbokrétát a félhomályban is jól lehetett látni. A gyalogosok
között ritka volt az ilyen jól öltözött asszonyság. Úgy tűnt, a nő pontosan
tudja, hova megy. A fehér tollbokréta egy pillanatra sem állt meg. Lassan,
minden sietség nélkül, de egyenletesen, biztosan tört előre.
Ebou Dar fehéren ragyogott a reggeli fényben. Fehér paloták álltak fehér
oszlopokkal és kovácsoltvas erkélyekkel a fehérre meszelt kelmeboltok,
halárudák és istállók mellett. A hatalmas fehér házak még zsaluk mögé
rejtették ívelt ablakaikat, de mellettük a fehér falú fogadóban már nagy volt az
élet. Itt-ott kisebb piacok nyíltak két ház között, élőállat, birka, csirke, borjú
és lúd szaladgált szerteszét, a fejük fölött a hentesek által már szépen
feldarabolt társaik lógtak. Minden fehér volt, kő vagy mész, csak néha törte
meg az egyhangúságot egy-egy vörös, kék vagy arany csík a hagyma alakú
kis kupolákon vagy az erkéllyel körbefuttatott csúcsos tornyokon. Mindenütt
kis terecskék voltak, mindegyiken egy-egy óriási szobor állt vagy egy
hatalmas szökőkút fröcskölte szét a langyos, poshadt vizet. És mindenütt
tömeg volt, iszonyatos tömeg. Menekültek árasztották el a várost és persze
épp elég kereskedő és kalmár is volt Ebou Darban. Minden baj hasznot hajtott
valakinek. Amit Saldaea egykor Arad Domanba adott el, most Ebou Darba
került a folyón, Amadicia pedig Tarabon helyett szintén ide küldte terményeit.
Mindenki ügyeskedett - egy rézért vagy ezer aranyért, vagy épp csak hogy
legyen ma is mit ennie. A levegőt nehezen megülő szagba erős illatszerek
vegyültek, az izzadtság fojtó bűze és por. Ebou Dar csak úgy bűzlött az
elkeseredettségtől.
Kisebb csatornák szelték át a várost, melyek mindegyike tele volt apró
bárkákkal. Hidak íveltek át fölöttük. Némelyik olyan keskeny volt, hogy két
ember is alig fért el egymás mellett rajta, mások viszont olyan szélesek, hogy
még arra is volt hely, hogy üzleteket építsenek a két oldalán. Az egyik ilyen
hídon a fehér tollbokréta hirtelen megállt. Maris megtorpant, a tömeg
majdnem elsodorta. A boltok inkább csak nyitott fafülkécskék voltak, nem
tágas üzletek, vaskos fazsaluk lógtak rajtuk, amelyekkel le lehetett zárni őket
éjszakára. Most a fülkécskék felett volt kitámasztva mind, hisz nappal
cégtáblaként szolgáltak. A fehér tollbokréta egy arany mérleg és egy arany
kalapács alatt állt meg. Ez volt az aranymívesek céhének a jele, bár
feltehetően aki csak itt a hídon árult, az nem tartozhatott a céh legtehetősebb
tagjai közé. A tömeg egy pillanatra eloszlott, és a nő hátrafordult. Mat
gyorsan a jobbján lévő keskeny kis boltocskához lépett. Az üzlet hátsó falán
gyűrűk lógtak, és jókora táblákon számtalan különféle mintával ellátott
szépen vésett kövek.
- Nagyuramnak talán új pecsétgyűrű kéne? - kérdezte a pult mögött ácsorgó
madárszerű kis fickó mély hajlongás és ideges kéztördelés közepette.
Rettenetesen vékony volt, de nem kellett attól tartania, hogy valaki is
megpróbálná ellopni a portékáját. Az egyik sarokban egy ócska zsámolyon
egy félszemű alak kuporgott. Neki komoly gondot okozott volna, hogy
kihúzza magát a szűkös kis fülkében, ráadásul hatalmas térdei között egy
szögekkel kivert, hosszú bunkósbotot dédelgetett. - Bármilyen mintát ki tudok
vésni, mint azt nagyuram is jól látja, és természetesen minden méretben
árulok hozzá gyűrűket is.
- Hadd nézzem meg azt ott! - mutatott rá Mat vaktában az egyik gyűrűre.
Kellett valami elfoglaltságot találnia, amíg a fehér tollbokréta meg nem indul
újra. Közben pedig azt is eldöntheti, hogy egészen pontosan mit akar csinálni.
- Igen, ez a hosszú stílus egyik legtisztább megtestesítője, nagyuram.
Mostanában igen divatos. Arany, de ezüstben is elkészíthetem. Nocsak,
mintha a méret is pontosan illene. Ha nagyuram felpróbálná? Nagyuram
bizonnyal értékeli a véset apró finomságait! Nagyuram aranyat vagy ezüstöt
szeretne?
Mat morgott valamit, remélte, hogy a boltos majd kitalálja, mit is
mondhatott vele. Felhúzta a gyűrűt bal keze középső ujjára, és úgy tett,
mintha valóban megnézné az ovális, sötét követ. Csak annyit vett észre belőle,
hogy legalább olyan hosszú, mint az ujjperce. Lehajtott fejjel, a szeme
sarkából figyelte a rókaképű nőt, már amennyire a folyamatosan lökdösődő
tömegen át innen láthatta. A nő épp egy vastag, széles aranyláncot tartott a
napfény felé.
Volt ugyan Polgárőrség Ebou Darban, de ha feljelentené náluk az asszonyt,
azzal semmit nem érne el. Ő sem tudja bizonyítani, amit állít, és még ha
hinnének is neki, pár ezüst ellenében biztos elengednék a nőt. Még ha
árnybarát, akkor is. A Polgárőrök még a város bíráinál is olcsóbbak voltak, de
végül is itt mindenkit meg lehetett venni, hacsak egy helyi hatalmasságnak
nem állt érdekében, hogy megakadályozza az üzletet - ami azt illeti, akkor
sem volt nagy gond, csak épp jóval több aranyba került nyélbe ütni a dolgot.
A tömeg közepén a heves lökdösődés egy fehérköpenyt övezett. Kúpos
sisakja és hosszú láncinge ezüstösen csillogott, fehér köpenyén csak úgy
ragyogott az arany napkorong, ahogy magabiztosan lépdelt az emberek
között. Mindenki igyekezett elkotródni az útjából. Senki sem akart ujjat húzni
a Fény Gyermekeivel. Ennek ellenére legalább annyian néztek rajongva a
komor arcú férfira, mint ahányan elfordították tőle a tekintetüket. Az éles
vonású nő nem csak hogy ránézett a fehérköpenyre, de egyenesen a szemébe
mosolygott. Ha Mat megvádolja azzal, hogy árnybarát, vagy a börtönben
végzi, vagy nem, viszont mindenképp tömeghisztéria tör ki a városban. Ebou
Darban amúgy is túl sokat beszéltek már a Tarasin Palotában lakó
árnybarátokról. A fehérköpenyek jól tudták lázítani a tömeget, és számukra az
aes sedai-ok csak árnybarátok voltak. Ahogy a Fény Gyermeke elhaladt a nő
mellett, az lassan letette a nyakláncot, és láthatóan szánakozva, hogy ott kell
hagynia, továbbsietett.
- Nagyuramnak megfelel a gyűrű?
Mat összerezzent. El is felejtette már a vékony emberkét és a gyűrűt is.
- Nem, köszönöm, nem kérem...
Ingerülten megrántotta még egyszer a gyűrűt, de az csak nem jött le az
ujjáról.
- Ne rángassa így, még a végén megreped a kő!
Most, hogy már nem volt reménybeli vásárló, Mat hirtelen nem volt már
„nagyuram" sem. A fickó elégedetlenül szipogott, és láthatóan attól tartott,
hogy megpróbál meglépni a gyűrűvel.
- Van egy kis zsírom. Deryl, hol a zsírosbödön?
Az őr pislogott, és lassan megvakarta a fejét, mintha csak azon merengene,
vajon mikor látta utoljára azt a zsírosbödönt, és hová is tehette... A fehér
tollbokréta már félig átért a hídon.
- Megveszem - vetette oda Mat. - Nem ért rá alkudozni. Előkapott egy
marék pénzt a kabátja zsebéből, és a pultra vágta. Pár arany volt közte és
néhány ezüst. - Elég lesz?
A gyűrűsmester szemei kidülledtek.
- Kicsit még sok is - nyögte zavartan. Az ujjai tétován keringtek a
pénzérmék felett, majd visszalökdösött két ezüstöt Mat felé. - Ennyi?
- Adja Derylnek! - morogta Mat, és végre sikerült lehúznia azt az átkozott
gyűrűt is. A vézna emberke sietve elrakta a többi érmét is. Most már nem
kérheti vissza a gyűrű árát. Egyre csak azon járt az esze, vajon mennyibe
kerülhetett ez a gyűrű, és mennyivel adott érte többet? A zsebébe csúsztatta új
szerzeményét, és az árnybarát nő után sietett. Már sehol sem látta a nevetséges
kalapot.
A híd végét két egyforma szobor jelezte, egy hossznál is magasabb halovány
márványasszonyok álltak az emelvényeken. Mindkettőjük keble fedetlen volt,
és kinyújtott ujjuk az égbe mutatott. Ebou Darban a mezítelen felsőtest a
nyitottságot és az őszinteséget jelképezte. Mat nem törődött a
megbotránkozott tekintetekkel, sietve felkapaszkodott az egyik szoborra,
átkarolta a karcsú kőderekat, és onnan nézett körül. A csatorna mellett kis utca
futott, nem sokkal arrébb két másik ágazott le belőle. Mind a három telis-tele
volt emberekkel, szekerekkel, taligákkal, gyaloghintókkal, kocsikkal és
lovakkal. Valaki felkiáltott neki, hogy a hús-vér asszonyok jobban
felmelegítenék, a tömegből páran felnevettek. Bal kéz felé egy elágazásban
hatalmas fehér tollbokréta villant fel egy kékre lakkozott kocsi mögött.
Mat leugrott, és a nő után verekedte magát. Nem érdekelte, hogy
szitkozódnak azok, akiket fellökött. Különös hajsza volt ez. A tömegben nem
látta jól a fehér tolldíszt, egyfolytában kocsik és szekerek kerültek az útjába.
Időről időre fel kellett másznia a paloták fehér márványlépcsőire, hogy lássa,
az árnybarát merre ment. Máskor a szökőkutak peremére ugrott fel, vagy egy
fal tövében árválkodó, feldőlt hordóra. Egyszer egy frissen lepakolt ládáról
nézett körül, máskor egy elegáns kocsi oldalán utazott egy darabot. Akkor
szállt csak le, mikor a kocsis már az ostorával fenyegette. Rengeteg időt
vesztegetett el ezzel, de az árnybarát előnye nem csökkent egy lépést sem.
Még mindig nem tudta, mihez kezdene, ha elkapná. Aztán egyszerre csak,
mikor felhúzódzkodott az egyik nagy ház keskeny párkányára, a nő eltűnt
szem elől.
Hisztérikusan nézett körbe. A fehér tollbokréta már nem úszott át a
tömegen. Jól belátta a környező utcákat. Leginkább olyan házak álltak ott,
mint aminek most ő is támaszkodott, de volt ott pár kisebb palota is, két
kocsma, három fogadó, egy borbélyüzlet, ollóval és késsel a cégérén, egy
halas, akinek vagy ötven fajta hal díszítette a cégtábláját, két szőnyegárus -
feltekert portékájuk egy színes ponyva alatt hevert -, egy szabóműhely és
négy kelmeárus; két üzletben lakkfestéket adtak-vettek, volt egy aranyműves,
egy ezüstműves, egy úri szabó... Túl sok minden. Bárhova bemehetett. Vagy
az is lehet, hogy nincs egyikben sem. Befordulhatott egy olyan kis sikátorba
is, amit innen nem láthatott.
Mat leugrott a falról, megigazította a kalapját, és halkan szitkozódni
kezdett... Aztán hirtelen megint meglátta a nőt, aki már majdnem a legfelső
lépcsőfokán állt a szemközti palotának, és már így is félig eltakarták a széles
oszlopok. Nem volt nagy palota, alig két tornya volt és csak egy körte alakú
vörös kupolája, de Ebou Darban mindig a földszinten laktak a szolgák, ott
voltak a konyhák és a kamrák is. Az előkelőbb részek feljebb voltak, hogy
jobban átjárhassa őket a szél. A fekete-sárga egyenruhás ajtónállók mélyen
meghajoltak, és szélesre tárták az ajtót, mikor a nő felért a lépcsőn. Az
odabent várakozó szolga pukedlizett, mondott neki valamit, és sietve
elvezette. Ismerték a háznál. Mat bármibe fogadott volna.
Miután becsukódott az ajtó, egy ideig csak állt, és nézte a palotát. Messze
nem ez volt a város legpompásabb épülete, de csak egy nemesember
engedhetett meg magának ilyet.
- De ki a pokol élhet itt? - kérdezte félhangosan, és elkezdte magát legyezni
a kalapjával. Biztos nem a nő háza, hiszen ha ilyen szállásra telne neki, nem
gyalog járna a városban. Elhint egy pár kérdést a környékbéli kocsmákban, és
megtudja, kié a ház. És a kérdezősködéséről olyan biztosan hírt kapnak a
palotában, mintha ő maga rángatná meg a kopogtatót.
- Carridin - vágta rá valaki. Fehér hajú, inas öregember téblábolt a közeli
árnyékban. Mat kérdően nézett rá, mire a fickó felvillantott egy foghíjas
vigyort. Csapott válla és szomorú, elgyötört arca elütött finom szürke
kabátjától. A nyakánál díszelgő vékony kis csipkekendőtől eltekintve akár
maga a megtestesült ínség is lehetett volna. - Azt kérdezte, ki él ott. A
Chelsaine palotát Jaichim Carridin bérli.
Mat kezében megállt a kalap.
- A fehérköpenyek nagykövete?
- Az ám. És a Fény Kezének Vallatója. - Az öregember göcsörtös ujjával
megveregette horgas orrát. Mindkettőt többször eltörhették már. - Nem az a
fajta fickó, akivel csak úgy kikezd az ember. Meggondolnám uraságod
helyében, hogy mit teszek.
Mat önkéntelenül is a Vihar a hegyek közt című dalt kezdte dúdolni.
Valóban nem az a fajta fickó, akivel érdemes lenne kikezdeni. Az összes
fehérköpeny közül a Vallatók voltak a legmocskosabbak. És íme, egy
fehérköpenyes Vallató, akihez bejáratosak az árnybarátok.
- Köszönöm... - Mat összerezzent. A fickó már el is tűnt, elnyelte a tömeg.
Ő is furcsán ismerősnek tűnt pedig... Talán csak egy rég halott ismerősre
emlékeztette, valamelyik előző életéből. Talán... Hirtelen az eszébe jutott, és
mintha egy illuminátor petárdája robbant volna a fejében. A fehérhajú
öregember, horgas orral. Ott volt az Ezüst Gyűrűben is, ott állt a rókaképű nő
mellett, aki épp az előbb tűnt el Carridin bérelt palotájában. Gyanakodva
méregette a palotát. Még a Lápon sem volt ilyen ingoványos a talaj. Hirtelen
érezte, ahogy a fejében pörögve megindulnak a kockák, és ez mindig rosszat
jelentett.
 Tizenötödik fejezet

BOGARAK

Carridin éppen levelet írt, amikor bejelentették neki Shiaine úrnő érkezését.
Legalábbis így hívatta magát a nő. Carridin ugyan tudta az igazi nevét is, de
nem zavarta a dolog. Nem nézett föl a munkájából. Három hangya próbált
meg kikeveredni a száradó tinta fogságából, de hiába. Lehet, hogy minden
elpusztul lassan, de a hangyák, a csótányok és az összes többi ehhez hasonló
féreg hihetetlenül elszaporodott. Óvatosan végignyomkodta rajta az itatóst.
Nem akarta pár hangya miatt újrakezdeni az egészet. Ha nem küld időben
jelentést, vagy ha a jelentése kudarcról számol be, ő is éppolyan biztos
pusztulásra van ítélve, mint az a három hangya. Mégsem ettől a kudarctól félt
a leginkább.
Nem félt attól, hogy Shiaine elolvasná a levelet. Rajta kívül csak ketten
ismerték a titkos kódot, amit használt. A „Sárkány követőinek" legtöbb
csoportját már az ő emberei vezették. Igaz, volt köztük igazi bandita is, sőt,
nem egy valóban hitt abban a paraszt Rand al'Thorban. Pedron Niall aligha
örülne annak, hogy ilyenekkel is együtt dolgozik, de az volt a parancsa, hogy
szítson polgárháborút Altarában és Murandyban. Azt akarta, hogy a két
országban akkora legyen a kavarodás és a vérontás, hogy mikor majd
bevonulnak a Fény Gyermekei, a nép megmentőjükként tisztelje őket. És
persze hogy ezt az önjelölt Újjászületett Sárkányt okolja mindenki a bajokért.
Mindkét országban már a rettegés volt az úr. Azok a híresztelések, melyek
szerint a boszorkák hadsereggel vágtak át a vidéken, csak tovább növelték a
zűrzavart. Tar Valon boszorkái és Sárkányhívek. Az aes sedai-ok elrabolták a
fiatal lányokat és hamis Sárkányokat kiáltottak ki, amerre csak jártak. A
falvak lángokban álltak, a derék gazdákat a tulajdon istállójukra szegezték. A
fél város erről beszélt már. Niall elégedett lehetett. Remélhetőleg nemsokára
küld új parancsokat is. Hogy pontosan hogyan képzelte, hogy Carridin
elrabolja neki Elayne Trakandot a Tarasin Palotából, azt Carridin fel nem
foghatta.
 Újabb hangya mászott át az elefántcsont berakásos asztalon, egyenesen rá a
lapra. Carridin egy ujjal szétnyomta, de közben elkente az egyik még nedves
sort is. Olvashatatlan lett a levél. Kezdhette újra az egészet. Ráfért volna egy
ital. Az ajtó melletti kis asztalkán ugyan álldogált egy kristálypalacknyi
konyak, de nem akarta, hogy a nő inni lássa. Nagy nehezen elfojtott egy
sóhajt, és félrelökte a levelet. A ruhaujjából előszedett egy kendőt, és letörölte
a tintát a kezéről.
- Nos, Shiaine, haladtatok végre valamit, és arról akarsz mesélni nekem,
vagy már megint csak pénz kellene?
A nő lustán végigmérte, hátradőlt a faragott támlájú karosszékben és
elmosolyodott.
- A kutatás mindig költséges dolog - a kiejtése majdnem tökéletesen olyan
volt, mint egy andori nemesasszonyé -, különösen, ha nem akarunk feltűnést
kelteni.
A legtöbb ember még akkor is tartott volna Jaichim Carridintől, ha olyan
hétköznapi foglalatosság közben látja, mint az, hogy egy éles tőrrel a lúdtoll
hegyét élesítgeti. Volt valami tiszteletet parancsoló acélos arcélében, mélyen
ülő, éles szemében és a ruhája fölött ragyogó fehér tabardban, amelyen a Fény
Gyermekeinek arany napkorongja csillogott a Kéz bíbor pásztorbotja felett.
Mili Skane meg sem rezzent. Valójában így hívták ezt a nőt, bár Mili nem
tudta, hogy Carridin kiderítette az igazi nevét. Egy nyergesmester lánya volt,
valahonnan Fehérhíd mellől származott egy kis faluból. Tizenöt lehetett,
mikor felkerekedett, és elment Tar Valonba. Ezt is igyekezett titokban tartani.
Az árnybarátok között nem számított jó ajánlólevélnek, ha valaki csak azért
csatlakozott hozzájuk, mert a boszorkák szerint nem volt képes fókuszálni, de
Mili egy éven belül felkutatta a caemlyni kört és megölte az első emberét. Az
azóta eltelt hét évben még tizenkilenc emberrel végzett. Az egyik legjobb
orgyilkossá nőtte ki magát, igazi vadász volt: bárkit és bármit könnyedén
megtalált. Ennyit mondtak róla, mikor a segítségére küldték. Most már a nő
vezetett egy egész kört. A tagok többsége nemes volt, és szinte mind jóval
öregebb nála, de ez mind nem számított a Nagyúr szolgái között. A másik kör,
amely Carridinnek dolgozott, egy félszemű, fogatlan, göcsörtös öreg koldus
alá tartozott, aki jó, ha évente egyszer mosakodott. Más körülmények között
Carridin maga sem habozott volna letérdelni az öreg Cully előtt - így hívták a
bűzös vén kéregetőt -, és tudta, hogy Mili Skane és a hozzá tartozók világi
rangra és pénzre való tekintet nélkül az öregember lábai előtt fetrengenek.
Kicsit zavarta Carridint, hogy „Shiaine úrnő" térden csúszott egy boglyás
hajú, koszos vénember előtt, iránta viszont mákszemnyi tiszteletet sem
mutatott. Most is vidáman keresztbe tette a lábait, és úgy hintáztatta apró
papucsait, mintha türelmetlenül várná, hogy végezzenek. Pedig a nő azt az
utasítást kapta, hogy mindenben készségesen engedelmeskedjen neki. Ezt
olyan valaki mondta neki, aki előtt még az öreg Cully is hasra vágta volna
magát. És Carridinnek most jó hírekre volt szüksége. Niall tervei füstbe
mehetnek, de ennek sikerülnie kell.
- Sok mindent elnéznek azoknak - mondta, és óvatosan visszatette a
kihegyezett lúdtollat az elefántcsont tartóba, és hátralökve a székét felállt -,
akik tisztességgel elvégzik a rájuk bízott feladatot.
Magas ember volt, fenyegetően tornyosult az asszony fölé. Jól tudta, hogy a
falakon az aranyozott szegélyű tükrök most mindenhonnan egy erőteljes,
veszedelmes ember képét vetítik Mili Skane elé.
- Még az új ruhákat is meg lehet magyarázni, a csecsebecséket és a
szerencsejátékot is, holott azt a pénzt a kutatásra adtuk.
Az incselkedően hintázó lábacska megállt egy pillanatra, és bár a nő úgy
tett, mint akit nem riasztottak meg Carridin szavai, a mosolya láthatóan
erőltetett lett, és elsápadt az arca. A köre ugyan habozás nélkül
engedelmeskedett neki, de ha Carridin csak egy szót szól, ugyanolyan
lelkesen felkötik a sarkánál fogva és megnyúzzák elevenen.
- Nem jutottál sokra, ugye? Ami azt illeti, nem jutottál semmire. Vagy
tévedek?
- Te is tudod, hogy a kutatásunk bizonyos nehézségekbe ütközik - lehelte a
nő zavartan, de azért állta Carridin tekintetét.
- Kifogások. Volt már olyan nehézség, amit legyőztél? Mert eddig csak
azokról hallottam, amelyek kifogtak rajtad. Roppant mélyre zuhanhatsz, ha
kudarcot vallasz.
Hátat fordított a nőnek és az ablakhoz lépett. Ő is mélyre zuhan, ha a nő
nem jár sikerrel, de nem akarta, hogy a másik félni lássa. Nem mert a szemébe
nézni. A napfény megtört a díszesen faragott kőcsipkén. A magas, tágas
szobában zöld-fehér csempepadló volt, és élénk kék falak. A vaskos kőfalak
még most is megtartottak valamit az éjszaka hidegéből, pedig odakinn már
fullasztó volt a meleg. Az ablakban állva megcsapta a hőség. Pontosan tudta,
hol van a konyak a kis asztalon. Nem lesz képes kivárni, hogy eltakarodjon ez
a némber.
- Carridin uram, hogy kérdezősködhetnék ennél nyíltabban a Hatalom
tárgyai felől? Ha azt tenném, bizonyára másoknak is akadnának kérdései. Ne
felejtsd el, hogy a városban jó pár aes sedai tartózkodik.
Carridin lenézett az utcán tolongó tömegre, és elfintorodott. Micsoda szag!
És micsoda emberek! Mindenféle szedett-vedett fajzat Ebou Darba gyűlt. Egy
arafeli fickó, aki két hosszú fonatba fogta össze a haját, mint valami kislány,
és a hátán görbe kard lógott, dobott valami kisebb érmét egy félkarú
koldusnak. Az elégedetlenül nézte egy ideig az adományt, majd sietve
begyömöszölte a rongyai alá, és szívet tépően tovább nyöszörgött, hátha a
többi járókelő bőkezűbb lesz hozzá. Szakadt, vörös kabátos, élénksárga
nadrágos férfi vágódott ki az egyik boltból, egy vég vásznat szorított
magához, és lélekszakadva rohant. Egy fakó-szőke nő üldözte kiabálva, a
szoknyáit szinte a derekáig felrántotta, és sokkal inkább a tolvaj nyomában
maradt, mint a nagydarab őr, aki egy otromba alabárddal a kezében követte.
Egy vörösre lakkozott kocsi, ajtaján az uzsorások jelével, az aranyérmékkel és
nyitott tenyérrel, az utca közepén vesztegelt. Hajtója az öklét és az ostorát
rázta egy jókora ponyvás szekér felé. A lovaik összegabalyodtak. A két kocsi
eltorlaszolta az egész utcát, harsány szitkozódás és riadt nyerítés töltötte meg
a levegőt. Koszos kis utcakölykök bujkáltak egy felborult taliga mögött,
fonnyadt, aszott gyümölcsöt majszoltak. Alighanem épp az előbb emelték el
valahonnan. Egy taraboni nő tört magának utat a tömegben, az arcát fátyol
fedte, sötét haja ezernyi apró fonatban repkedett a feje körül. A férfiak
szájtátva bámulták. Vérvörös ruhája szégyentelenül hűen követte pompás
alakját.
- Uram, időre van szükségem. Még több időre. Nem lehet pár nap alatt
elvégezni ezt a lehetetlen feladatot.
Csupa-csupa emberi szemét. Uzsorások, kalmárok, Kürtvadászok, tolvajok,
menekültek mindenütt. Még kolompárokat is látni mostanában. Szemét.
Könnyű lesz zavargásokat szítani. Az majd megtisztítja az utcákat. Mindig az
idegenek az első célpontok. Ha bármi baj van, őket a legkönnyebb okolni érte.
És persze ott vannak a problémás szomszédok is, akikkel már mindenki
összeveszett. A gyógynövényekkel és bájitalokkal ügyeskedő nőszemélyek, és
azok, akik egyedül élnek, akiknek nincsenek se rokonaik, se barátaik. Ha
ügyesen szervezi, a zavargásokban könnyen annak a haszontalan, csinoska
Tylinnek a fejére gyulladhat a Tarasin Palota is, és akkor nem menekülnek a
tar valoni boszorkák sem. Összeráncolta a homlokát, és elgondolkozva nézte a
tömeget. A zavargásokkal csak az volt a baj, hogy nehéz volt őket pontosan
irányítani. Talán még a Polgárőrök is összekapnák magukat, és a végén
elkapnának párat az Árnyék igaz barátai közül is. Nem engedhette meg
magának, hogy a neki vadászó körökből is elfogjanak embereket. Ami azt
illeti, pár nap zavargás amúgy is megnehezítené a munkájukat. Tylin nem volt
olyan fontos. Sőt, Tylin voltaképpen teljesen jelentéktelen volt. Egyelőre nem
ért rá, hogy vele foglalkozzon. Niall csalódhat benne, de az igazi mestere
sosem.
- Carridin uram! - Shiaine hangjába dac költözött. Túl sokáig hallgatott, a nő
összeszedte magát. - Carridin uram, a körből néhányan már azt kérdezik,
miért keresünk...
Carridin épp megfordult volna, hogy rendreutasítsa a nőt - őt csak a siker
érdekelte, nem a kifogásai vagy a kérdései! -, de már nem is hallotta, mit
mond, mert minden figyelmét az utca túloldalán, a palotával átlósan szemben
ácsorgó fiatalember kötötte le. Kék kabát volt rajta, a vörös-arany hímzés,
amely a gallérján és a ruhaujjakon végigfutott, két dúsgazdag nemesnek is
elég lett volna. Magasabb volt, mint a legtöbb ebou dari férfi. Egy széles
karimájú fekete kalappal legyezte magát, a másik kezével a nyakára tekert
selyemkendőt igazgatta. Egy hajlott öregemberrel beszélgetett. Carridin
rögtön felismerte.
Hirtelen úgy érezte, mintha egy hurokra csomózott kötél fogná át a fejét, és
felfelé húznák egyre erősebben, egyre szorosabban. Egy pillanatra egy vörös
álarc töltötte be a látóterét. Éjsötét szemek mélyedtek az övébe, aztán mintha
végtelen tűzkatlanba nézett volna. Még mindig csak bámult. A fejében lángra
lobbant és szétrobbant a világ, képek záporoztak rá, ütötték-verték,
elsodorták, sikoltani sem tudott. Három fiatal fiú mása lógott a levegőben. Az
egyikük fényleni kezdett, míg csak olyan erősen nem ragyogott, hogy bárki
halandó szeme hamuvá omlott volna a fénytől, aztán még ennél is erősebb lett
a fény, és égetett. Egy csavart aranykürt úszott felé, a hangja majdnem
kiszakította a lelkét is, aztán arany fénygyűrű ölelte körbe, elnyelte egészen,
míg csak az utolsó porcikája is meg nem dermedt, és minden tagja tudta, hogy
ha elbukik, a csontja is porrá omlik azonnal. Egy tőr zuhant felé, a markolatán
hatalmas rubin csillogott, a görbe penge a szeme közt érte és besüllyedt a
homlokába, egyre mélyebbre, míg csak az aranyozott markolat és az ékkő is el
nem tűntek, és olyan kínok égették a testét, hogy ahhoz képest az eddigi
fájdalom mámornak tűnt. Rég elhagyott Teremtőjéhez imádkozott volna, de
nem emlékezett rá, hogy kell. Sikoltott volna, ha emlékezett volna rá, hogy az
emberek ilyenkor sikoltani szoktak, és hogy ő is ember. És csak folytatódott,
és a képek egyre jöttek és jöttek...
A homlokához emelte a kezét. Nem értette, miért remeg. A feje is fájt. Volt
valami... Az utcára nézett és összerezzent. Egy szemvillanás alatt minden
megváltozott. Mások voltak az emberek, az elakadt szekerek is eldöcögtek, a
színes gyaloghintókat és a könnyű kis kocsikat már elsodorta a tömeg. És ami
még ennél is rosszabb volt, Cauthont sem látta már. A legszívesebben egy
hajtásra kiitta volna az egész üveg konyakot.
Hirtelen ráébredt, hogy Shiaine elhallgatott. Megfordult, és felkészült rá,
hogy most aztán alaposan leteremti a nőt.
Shiaine épp talpra ugrott volna, az egyik kezével a szék karfáját markolta, a
másikat felemelte. Keskeny arcán még mindig dacos ellenkezés ült, de ez már
nem Carridinnek szólt Nem mozdult. Nem pislogott. Carridin azt sem tudta,
vajon lélegzik-e. De nem is foglalkozott vele.
- Így elmerengtél? - kérdezte Sammael. - Remélem, most is azon járt az
agyad, hogyan keresheted meg nekem azt, amit kértem.
Alig volt magasabb az átlagnál. Izmos, köpcös férfi, aki magas gallérú,
illiani szabású kabátot viselt A rengeteg arany hímzés alatt alighanem zöld
volt a bársony, de szinte semmi nem látszott belőle. A férfi egyike volt a
Kiválasztottaknak, és ennek megfelelően parancsoló volt a fellépése. Kék
szeme fagyosabb volt, mint a téli éjszaka. Az arcán hatalmas sebhely húzódott
végig rövidre vágott arany szöghajától egészen az állát elfedő, szigorúan nyírt
körszakállig. Jól illett hozzá a heg. Ha az útjában állt valami, azon egyszerűen
keresztülgázolt, eltaposta, megsemmisítette. Carridin tudta, hogy Sammael
láttán akkor is majd' összevizelte volna magát, ha nem tudja, a férfi a
Kiválasztottak közé tartozik.
Sietve otthagyta az ablakot, és térdre esett Sammael előtt. Lenézte a tar
valoni boszorkányokat. Megvetett mindenkit, aki az Egyetlen Hatalmat
használta. Az ilyenek olyasmibe ütötték az orrukat, amihez a puszta
halandóknak semmi köze nem lehetett, és ráadásul olyan veszélyes fegyvert
fogtak a kezükbe, amely egyszer már majdnem elpusztította az egész világot.
Sammael is használta az Egyetlen Hatalmat, de a Kiválasztottakat nem
lehetett egyszerű halandókként kezelni. A Kiválasztottak talán már nem is
voltak halandók. És ha jól szolgálja őket, egy nap ő is osztozhat a
halhatatlanságukban.
- Magasságos Uram, Mat Cauthont láttam az utcán.
- Itt? - Különös, de Sammael arcán mintha döbbenet futott volna végig.
Morgott magában valamit. Carridin csak egy-két szót kapott el belőle, de
kifutott az arcából a vér.
- Nagyuram, tudja, hogy sosem árulnám el...
- Te? Ostoba! Nem is mernél elárulni. Biztos vagy benne, hogy Cauthont
láttad?
- Igen, Magasságos Uram. Az utcán. Meg tudom találni máskor is.
Sammael összeráncolta a szemöldökét. A szakállát simogatta
elgondolkozva. Carridin felé fordult, de nem őt nézte, hanem valahova a
messzeségbe révedt a tekintete. Carridin nem szerette jelentéktelennek érezni
magát, különösen nem olyankor, mikor tudta, hogy valóban csak egy
porszem.
- Nem - mondta végül Sammael. - Sokkal fontosabb, hogy megtaláld, amit
kértem tőled. Számodra ez az egyetlen fontos dolog. Igen kényelmes lenne, ha
Cauthon meghalna végre, de ha bajt kever és hátráltatja a kutatást, akkor nem.
Ha úgy látod, hogy Cauthon épp azért érkezett, hogy bajt keverjen és
hátráltassa a kutatást, akkor persze végezz vele, de amúgy várhat a dolog.
- De...
- Talán rosszul hallasz? - Sammael elmosolyodott. A sebhely vad vicsorrá
torzította az arckifejezését. - Nemrég találkoztam a húgoddal, Vanorával. Első
ránézésre rémes állapotban volt. Sikoltozott, sírt, össze-vissza rángatózott, és
a haját tépte. A nők jobban megszenvedik a Myrddraalok kényeztetését, mint
a férfiak, de néhanapján a Myrddraaloknak is kell egy kis szórakozás. Ne
aggódj, nem szenvedett túl sokáig. A trallokok mindig éhesek. - A mosoly
elhalványodott, a hangja kemény volt, mint a kő. - Aki engedetlen, az is
hamar a tábortűz felett végezheti. Vanora mosolygott, mikor végre odavitték,
Carridin. Te is mosolyognál, ha beleaprítanának a bográcsba?
Carridin önkéntelenül is nagyot nyelt, és elfojtotta a feltörni készülő sóhajt.
Vanora! Hogy szeretett nevetni, és milyen ügyesen bánt a lovakkal... Még ott
is vágtatott, ahol mások lépésben sem mertek menni. Ő volt a kedvenc húga.
De most halott, ő maga pedig még mindig él. Ha van a világon irgalom,
Vanora sosem tudta meg, miért kellett így végeznie.
- Azért élek, hogy szolgáljalak, Magasságos Uram! - Nem tartotta magát
gyávának, de senki nem szegült ellen a Kiválasztottak akaratának. Legfeljebb
csak egyszer.
- Akkor találd meg, amit keresek! - ordított rá Sammael. - Tudom, hogy
valahol ebben a kjasic légypiszoknyi városkában van! Ter'angrealok,
angrealok és sa'angrealok! Idáig követtem a nyomukat, itt kell lenniük! Most
te jössz, Carridin. Keresd meg mindet! Ne akard, hogy elveszítsem a
türelmemet!
- Magasságos Uram... - Teljesen kiszáradt a szája, beszélni is alig tudott. -
Magasságos Uram, a városban csak úgy hemzsegnek a boszorkák... az aes
sedai-ok. Nem tudom, hányan lehetnek. Ha hírét veszik...
Sammael csendre intette. Fel-alá kezdett járkálni. A kezét összekulcsolta a
háta mögött. Háromszor járta végig a szoba hosszát, aztán megállt. Nem tűnt
aggodalmasnak, épp csak megfontolta a helyzetet. Végül bólintott.
- Küldök... valakit... aki majd elintézi neked ezeket az aes sedai-okat. -
Röviden felnevetett. - Bárcsak látnám az arcukat! Jól van. Kapsz még egy kis
időt. Aztán ha addig sem jutottál semmire, valaki más kap egy esélyt.
Könnyedén félresimította Shiaine egyik fürtjét. A nő még mindig nem
mozdult. Nem is pislogott, dermedten meredt előre.
- Ez a kislány kapva kapna az alkalmon.
Carridin legyűrte a rettegését. A Kiválasztottak éppolyan váratlanul vonták
meg a kegyeiket, mint ahogy osztogatták őket, és éppolyan gyakran. A
kudarcot mindig keményen megbüntették.
- Magasságos Uram, a szívesség, amire kértem. Ha tudhatnám... Esetleg...
Megtette?
- Nem vagy valami szerencsés, Carridin - mosolyodott el újfent Sammael. -
Remélhetőleg most, hogy nekem dolgozol, jobban melléd áll a szerencse. Úgy
tűnik, valaki mindent megtesz, hogy Ishamael parancsai közül legalább egy
párat teljesítsenek. - Mosolygott, de egyáltalán nem tűnt úgy, mintha
mulattatná a dolog. Persze lehet, hogy csak a sebhely miatt látszott így. -
Elmulasztottad a feladatodat, és az egész családodat kiirtották emiatt. Csak az
én kezem védhet meg. Egyszer régen láttam, ahogy három Myrddraal
eljátszott egy emberrel. Először arra vették rá, hogy egyenként adja nekik a
feleségét és a lányait, aztán hogy könyörögjön, hogy vágják le a jobb lábát, a
bal lábát, a karjait, és égessék ki a szemét... - A felsorolást csak sokkal
rémítőbbé tette Sammael hétköznapi hangja. Ennél még az is jobb lett volna,
ha üvölt vagy hörög. - Ez egyfajta játék volt, ha nem értenéd. Azt próbálták
kitalálni, meddig könyörög még, hogy vegyenek el tőle valamit. Persze a
nyelve volt az utolsó, de addigra már nem sok maradt a fickóból. Egykor
hatalmas volt, jóképű és híres. Az emberek irigyelték. Senki nem akart volna
azzal a nyomorúságos húsdarabbal cserélni, amit végül odalöktek a
trallokoknak. El nem tudod képzelni, milyen hangokat adott ki még akkor is.
Találd meg, amit keresek, Carridin! Nagyon nem fog tetszeni, ha leveszem
rólad a kezem.
Hirtelen függőleges fénycsík jelent meg a Kiválasztott előtt a levegőben.
Valahogy körbefordult, és közben egy szögletes... lyukká tágult a szoba
közepén. Carridin levegő után kapkodott. Keresztülnézett a levegőben nyílt
lyukon. Szürke oszlopokat látott, és sűrű ködöt. Sammael keresztüllépett a
nyíláson, és a lyuk hirtelen elpattant, a vakító fénycsík kialudt, csak az emléke
villódzott lilán Carridin lehunyt szemhéján.
Nagy nehezen talpra kecmergett. A kudarcot mindig keményen
megbüntették, és senki nem élte túl, ha ellenszegült egy Kiválasztott
parancsának.
Hirtelen Shiaine is megmozdult, és végre felállt.
- Ide figyelj, Bors - kezdte, és az ablakra nézett, amely előtt Carridin az
előbb állt. Aztán körbevillant a tekintete a szobán, megtalálta a férfit, és
riadtan arrébb ugrott. Olyan ijedten nézett rá, mintha a férfi is egy Kiválasztott
lenne.
Senki nem éli túl, ha ellenszegül egy Kiválasztott parancsának. Úgy érezte,
mindjárt szétrobban a feje.
- Van itt egy ember a városban. Mat Cauthon. Fogod magad, és... - A nő
önkéntelenül is összerezdült. Carridin dühösen rámeredt. - Ismered?
- Hallottam már róla - válaszolta Shiaine óvatosan. - Al'Thor ismerőseiről
előbb-utóbb mindenki hall valamit.
Carridin közelebb lépett hozzá. A nő védekezően maga elé emelte a kezét,
és láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy ne kezdjen hátrálni.
- Mit keres az a piszkos parasztkölyök Ebou Darban? Hogy került ide?
 - Ne dühíts fel ilyen ostoba kérdésekkel, Shiaine! - Még soha nem fájt
ennyire a feje, soha. Mintha egy tőrt vágtak volna a két szeme közé. Senki
nem éli túl... - Azonnal ráállítod az egész körödet. Minden emberedet. Meg
kell találnotok Cauthont.
Az öreg Cully ma este jön, az istállókon át szökik be hozzá. Shiainé-nek
nem kell arról sem tudnia, hogy másokat is ráállít az ügyre.
- Semmi nem lehet ennél fontosabb.
- Azt hittem, hogy...
A nő fuldokolva hagyta félbe a mondatot. Carridin megragadta a nyakánál
fogva. A nő tőrt rántott, de kicsavarta a kezéből. Shiaine hiába küzdött és
tekergett, a férfi rádobta az asztalra, az arcát keményen belenyomta az
elefántcsont lapba. Az állán szétkenődött a tinta. Még mindig nem száradt
meg a Niallnak írt, elrontott jelentés. Carridin az asztalba vágta a tőrét,
közvetlenül a nő szeme előtt. Shiaine megdermedt. Egészen véletlenül a
penge becsípte az egyik haldokló hangya lábát. Ugyanolyan hiábavalóan
küzdött a szabadulásért, mint a nő.
- Te csak egy kis bogár vagy, Mili! - Szinte hörgött, úgy fajt a feje. - Itt az
ideje, hogy megértsd. Az egyik bogár éppolyan, mint a másik. Ha az egyik
nem válik be...
Carridin lassan szétnyomta a hangyát. A nő tekintete követte a kezét, és a
látványra egész testében összerándult.
- Azért élek, hogy szolgáljalak, uram - rebegte. Ahányszor csak együtt látta
az öreg Cullyval, mindig ezt mondta a vén koldusnak is, de neki eddig még
soha.
- És így fogsz szolgálni... - Senki nem éli túl, ha ellenszegül egy
Kiválasztott parancsainak. Senki.
 Tizenhatodik fejezet

SIMOGATÓ KÉZ

A Tarasin Palota csupa fehérség volt: csillogó márvány és hófehér mész.

Elfüggönyözött erkélyek nőttek ki belőle, még a kovácsoltvas korlátokat is
fehérre festették. Még négy emelet magasan is könnyű hidak és sétányok
íveltek át egyik végéből a másikba. Galambok rajzottak a vörös és zöld
csempés, csúcsos kupolák és az erkélyekkel koszorúzott, hegyes tornyocskák
között. Ragyogott a reggeli napfény. A palotában magában hegyes ívű kapuk
vezettek egyik udvarból a másikba, és több boltív törte meg a palotakert
magas, fehér falát is. A Mol Hara térre néző oldalon hatalmas, hófehér
márványlépcsők - mindegyik tíz hossz széles - vezettek fel a hatalmas
ajtókhoz. Az ajtókon éppolyan kovácsoltvas minták tekeregtek, mint a
föntebb lapuló erkélyeken, csak ezeket nem fehérrel festették le a gondos
építészek, hanem gazdag aranyozással látták el.
Jó tucatnyi őr állt az ajtók előtt. Izzadtak a napsütésben. Aranyozott
mellvértet hordtak, alatta zöld zekét. Buggyos, fehér nadrágjukat sötétzöld
csizmájuk szárába tűrték. Zöld zsinór tartotta a helyén az aranyozott sisakok
köré tekert több vég fehér vásznat, a vége a katonák vállára lógott. Még az
alabárdjuk, tőreik és rövid kardjuk hüvelye is aranytól fénylett. Ezeket az
őröket látványosságnak rakták ide, nem védelemnek, bár mikor Mat végre a
lépcsősor tetejére ért, észrevette, hogy a tenyerük kérges a sok
kardforgatástól. Eddig mindig valamelyik istállón keresztül jött, szemügyre
vette a palota lovait, ha már erre járt. Most azonban úgy érkezett, ahogy az
egy igazi úrhoz illik.
- A Fény áldjon meg mindannyiótokat! - mondta a tisztnek. Alig lehetett
idősebb nála. Az ebou dariak ritka udvarias emberek voltak, és nem akart
elmaradni mögöttük. - Üzenetet szeretnék hagyni Nynaeve aes sedai-nak és
Elayne aes sedai-nak. Vagy ha már visszaértek volna a palotába, szívesen
beszélnék is velük.
A tiszt értetlenül bámult rá, majd elgondolkozva a lépcsőre nézett. A
sisakján a zöld zsinór mellett egy arany szál is futott, ez nyilván a rangját
jelölte, bár Mat meg nem tudta volna mondani, mi az. Alabárd helyett egy
aranyozott bot volt a kezében, az egyik vége hegyes volt és éles, és egy olyan
kis kampóban végződött, amiről Matnek leginkább az ösztöke jutott az
eszébe. Az arckifejezése alapján Mat úgy vélte, még soha senki nem jött föl
azon a lépcsőn. Végigmustrálta Mat ruháját, látványosan számba vette rajta a
hímzéseket és a díszeket, aztán arra jutott, hogy egy ilyen gazdag embert csak
nem küldhet el. Nagyot sóhajtva viszonozta Mat köszöntését, megkérdezte a
nevét, és az egyik nagy ajtóban kinyitott egy kisebbet, majd bevezette a
vendéget az egyik fogadóterembe. A terembe öt hatalmas erkély nyílt, és fönt
a kupolára, az égbolt volt festve felhőkkel, nappal, madarakkal.
Az őr csettintett egyet az ujjával, és rögtön elősietett egy karcsú, fiatal
szolgálólány. Fehér ruháját oldalt kicsit felhasították, hogy zöld alsószoknyái
kivillanhassanak. A bal mellénél zöld selyemmel a Horgony és Kard jelét
hímezték a ruhájába. Riadtan szaladt át a kék és vörös márványpadlón, sietve
pukedlizett Mat és a tiszt előtt. Rövid, fekete haj keretezte édesen csinos
arcocskáját. A bőre selymes volt, sötét, olajszínű, és a nyakkivágása éppolyan
szűk volt és mély, mint a nemesasszonyokat kivéve minden ebou dari nőnek.
Ezúttal Matnek mégsem tűnt fel. Mikor meghallotta, kit keres, hatalmas
fekete szeme még tágabbra nyílt. Ebou Darban nem gyűlölték az aes sedai-
okat, de a legtöbben bármit megtettek volna, hogy elkerülhessék a nővéreket.
- Igenis, kardhadnagy - mondta, és újra meghajolt -, természetesen,
kardhadnagy. Lenne szíves követni, uram?
Mat szívesen követte.
Kívülről Ebou Dar csupa fehérség volt, de idebenn tobzódtak a színek.
Mintha több mérföldnyi folyosó lett volna a palotában, és az egyik helyen a
mennyezet élénk kék volt, míg a falak kökörcsinsárgák, másutt a mennyezet
halványpirosan derengett, és a falak harsány zölden rikítottak. Minden
fordulónál változtak a színek. Bárki fejfájást kapott volna ettől a kavalkádtól,
talán csak egy kolompár lelte volna örömét benne. Mat csizmája hangosan
csattogott a színes kőlapokon, amelyek két, három vagy néhol négy színben is
fonódtak egymásba, és indákat, csillagokat, háromszögeket rajzoltak ki. Ahol
a minta változott, aprólékos mozaikok rajzolták ki az átmenetet, vagy
lendületes csigavonalak, csavart hurkok díszítették a padlót. Mat látott néhány
selyem faliszőnyeget is, amik általában a tengert ábrázolták, és a falak mentén
a kis kőfülkékben kristályvázák, szobrocskák vagy a Tengeri Nép sárga
porcelánvázái voltak. Bárhol jó pénzt fizettek volna értük. Néha szembejött
velük egy-egy egyenruhás szolga. Legalább a felük súlyos ezüst vagy
aranytálcát cipelt.
Matet általában megnyugtatta, ha valaki így fitogtatta a gazdagságát. Már
csak azért is tetszett neki a dolog, mert ha valahol ennyi pénz volt, ott neki is
könnyen leesett pár garas. Most azonban minden egyes lépésnél egyre
türelmetlenebb lett. És ideges. Mikor utoljára ilyen hangosan csörögtek azok
az átkozott kockák a fejében, mindössze háromszáz emberével belelovagolt az
andori Gaebril ezer Fehér Oroszlánjába. És a tetejébe épp másik ezer Fehér
Oroszlán elől bujkált a dombok között, igazán megpróbálta elkerülni őket.
Akkor csak azért nem vágták le, mert a rég halott emberek emlékei
megsegítették, és mert sokkal szerencsésebb volt, mint az illett volna. A
kockák szinte mindig veszélyt jelentettek, és még valami mást is, de arra
egyelőre nem sikerült rájönnie, hogy pontosan mit. Nem mindig kezdtek el
csörögni, ha arról volt szó, hogy most könnyen kettéhasíthatják a derék Mat
Cauthon fejét, és egyszer vagy kétszer olyankor is hallotta őket, mikor
egyáltalán nem forgott veszélyben az élete - nagy általánosságban azonban a
kockák hangja azt jelentette, hogy valaki már megint valami új és egészen
elképesztő módon akarja eltenni láb alól. Ez ugyan eléggé valószínűtlennek
tűnt itt, a Tarasin Palota kellős közepén, de attól, hogy valami valószínűtlen
volt, a kockák még nem hallgattak el. Megy, üzenetet hagy annak a két bolond
nőszemélynek - ha teheti, nyakon fogja mind a kettőt, és úgy beolvas nekik,
hogy a fülük is kettéáll tőle -, aztán itt hagyja ezt az egész szemkápráztató
helyet.
A fehér ruhás szolgálólány addig suhant előtte, míg csak el nem értek egy
alacsony, zömök fickóhoz, aki nem lehetett nála sokkal idősebb. A férfi szűk,
fehér nadrágot viselt, széles ujjú fehér inget, és egy hosszú zöld mellényt,
amelyre kis fehér körben volt ráhímezve a Horgony és a Kard, a Mitsobar Ház
jele.
- Jen mester - pukedlizett újra a lány -, ez itt Mat Cauthon úr, aki a mélyen
tisztelt Elayne aes sedai-nak és a mélyen tisztelt Nynaeve aes sedai-nak kíván
hagyni üzenetet.
- Nagyon ügyes vagy, Haesel. Most elmehetsz! - Meghajolt Mat előtt. -
Lenne szíves követni, uram?
Jen egész egy sötét, komor arcú nőig vezette, aki talán középkorú lehetett.
Meghajolt az asszony előtt.
- Carin asszony, ez itt Mat Cauthon úr, aki a mélyen tisztelt Elayne aes
sedai-nak és a mélyen tisztelt Nynaeve aes sedai-nak kíván üzenetet hagyni.
- Nagyon ügyes vagy, Jen. Most elmehetsz! - Meghajolt Mat előtt. - Lenne
szíves követni, uram?
Carin felvezette egy széles márványlépcsősoron, melynek minden fokát
vörösre vagy sárgára festették. Egy vékony nőhöz értek. Matilde-nek hívták.
Ő Brenhez vitte. A köpcös fickó egy kopaszodó férfihez, Madichez vezette.
Mindegyikük egy kicsit idősebb volt az előzőnél. Egy kis teremben, ahol öt
folyosó futott egybe, mint valami hatalmas kerék küllői, Madic átadta Matet
egy Laren nevű asszonyságnak. Larennek már lassan kezdett őszülni a haja, és
igen tiszteletreméltó matrónának tűnt. Carinhez és Matilde-hez hasonlóan egy
szűk kis ezüstpántról alábukva a több, mint méretes keblek közé, az ő
nyakában is ott lógott az ebou dari szokások egyik legrejtelmesebbike, a
nászkés. A markolaton öt fehér kő volt, kettő foglalata vörös, és négy vörös
kő, az egyik fehér foglalatban. Mat tudta, hogy ez azt jelenti, hogy a nő kilenc
gyermeke közül három már halott, és a két fia párbajban esett el. Laren
mélyen meghajolt, majd elindult volna az egyik folyosón, de Mat sietve
visszahúzta.
A nő enyhén megemelte a szemöldökét, és a fiú kezére pillantott. Nem volt
nála fegyver, csak a nászkés a nyakában, de Mat azonnal elengedte. A
szokások értelmében a nászkést csak a férje ellen használhatta a nő, de Mat
nem akart kockáztatni. A hangja azonban így is elég éles maradt.
- Meddig kell még kutyagolnom, hogy hagyhassak annak a két nőnek egy
átkozott üzenetet? Vigyen a szobájukba! Nem lehet olyan nehéz megtalálni
két aes sedai-t. Elvégre ez itt nem az az átkozott Fehér Torony!
- Aes sedai-t? - kérdezte a háta mögött egy nő. Erős illiani tájszólása volt. -
Ha csak két aes sedai-t keres, mi épp itt vagyunk.
Laren arckifejezése nem változott, legalábbis majdnem sikerült úrrá lenni
döbbenetén. Majdnem koromfekete szeme átpillantott Mat válla fölött, és a
fiú biztos volt benne, hogy őszinte aggodalmat lát benne.
Mat megbökte a kalapját, és könnyed mosollyal megfordult. Amíg az ezüst
rókafej a nyakában volt, az aes sedai-ok egyáltalán nem zavarták. Legalábbis
nem nagyon. A medál képességeinek is voltak határai. Talán mégsem volt
olyan könnyed az a mosoly.
A két nő, akivel szembetalálta magát, akkor sem különbözhetett volna
jobban egymástól, ha akar. Az egyikük karcsú volt, magával ragadóan,
barátságosan mosolygott, és zöld-arany ruhája sejtetni engedte formás keblét.
Ha nem lett volna a kortalan arc, Mat szívesen elcsevegett volna vele.
Kifejezetten csinos volt az arca is, és olyan hatalmas, szép szeme volt,
amelyben minden férfi szívesen elveszik. Kár érte. A másik is kortalan volt,
de Matnek alaposabban szemügyre kellett vennie, hogy észrevegye rajta.
Először azt hitte, a nő dühösen fintorog, de csakhamar rájött, hogy ez nála a
kedves mosoly. Sötét, majdhogynem fekete ruhája a nyakáig ért, és rálógott a
kézfejére is. Mat igazán hálás volt, hogy nem kell belőle többet látnia. Olyan
göcsörtösnek tűnt, mint egy öreg tüskebokor. Ami azt illeti, úgy nézett ki,
mint aki rendszeresen tüskebokrot reggelizik.
- Nynaeve-nek és Elayne-nek szeretnék üzenetet hagyni. - mondta nekik. -
Ez a nő itt...
 Zavartan körbenézett a folyosókon. Szolgák siettek el mellettük, de
Larennek már nyoma sem volt. Nem gondolta volna, hogy képes ilyen
gyorsan szaladni.
- No mindegy. Üzenetet szeretnék nekik hagyni. - Hirtelen óvatosabb lett. -
Önök a barátaik?
- Nem egészen - válaszolta a csinosabbik aes sedai. - Én Joline vagyok, ő
pedig Teslyn. Te pedig Mat Cauthon vagy.
Mat gyomra összeszorult. Kilenc aes sedai van ebben az átkozott palotában,
és neki épp abba a kettőbe kellett belefutnia, akiket Elaida küldött! És
ráadásul az egyikük Piros. Nem mintha tartania kéne tőlük. Nagy nehezen
leengedte a kezét. Mégiscsak nevetséges lenne, ha fogdosni kezdené a
rókafejes medált!
Az, amelyik minden bizonnyal ma is tüskebokrokat reggelizett - Teslyn -,
közelebb lépett hozzá. Thom szerint Ülnök volt, de hogy mit keresett egy
Ülnök Ebou Darban, azt még Thom sem értette.
- A barátaik lennénk, ha hallgatnának ránk. Minden igaz barátra szükségük
van, Cauthon mester. Éppúgy, mint neked is.
A tekintetével majdnem átdöfte Matet.
Joline, aki a Zöld ajah tagja volt, mellélépett, a vállára tette a kezét. Mat
bármelyik más nőn igen csábosnak látta volna ezt a mosolyt.
- Veszélyes talajon járnak, és nem látják, mi vár rájuk. Tudom, hogy a
barátjuk vagy. Ezt könnyen bebizonyíthatod azzal, hogy meggyőzöd őket
arról, hogy hagyjanak fel ezzel az ostobasággal, még mielőtt túl késő lesz.
Keményen meg szokták büntetni azokat az ostoba gyermekeket, akik túl
messzire mennek.
Mat ki akart hátrálni a teremből. Most már Teslyn is olyan közel lépett,
hogy szinte hozzáért. Menekülés helyett inkább felöltötte a legpimaszabb
mosolyát, és szembefordult a nőkkel. Odahaza mindig nagy bajba került, ha
ezt tette, de most mégis így tűnt helyesnek. A kockák nem ezt a párost
jelezték előre, máskülönben már rég elhallgattak volna. És ott volt a medál is
a nyakában.
- Szerintem nagyon jól látják a helyzetet - mosolyogta. Nynaeve-et le kellett
volna szállítani a magas lóról, és Elayne-t alighanem két-három magas lóról
is, de nem hagyhatta, hogy ez a nőszemély ilyen hangon beszéljen a
javasasszonyról. Ha ehhez Elayne-t is meg kell védenie, hát legyen. - Talán
önöknek kellene felhagyniuk azzal az ostobasággal.
Joline elkomorult, de Teslyn végre elkezdett mosolyogni. Olyan volt a szája,
mint egy borotvapenge.
- Tudjuk, ki vagy, Cauthon mester. - Úgy nézett ki, mint aki meg akar
nyúzni valakit, és bárki, aki a keze ügyében van, megteszi. - Azt mondják,
ta'veren vagy. És számos veszedelmes kapcsolatod van. És ez nem csak
pletyka, ez tény.
Joline jegesen mérte végig.
- A te helyzetedben egy fiatalember sokkal rosszabbat is tehetne, mint hogy
a Torony védelmét kérje, ha a jövőjéről akar gondoskodni. Sosem lett volna
szabad elhagynod Tar Valont.
Mat gyomra összerándult. Mit tudnak még? A medált nem sejthették. Arról
csak Nynaeve és Elayne tudott, és Adeleas és Vandene, meg még a Fény
tudja, kinek árulták el ezt a titkát, de ennek a kettőnek itt biztosan nem. De
volt valami, ami még a ta'verenségnél is, a rókafejnél is, sőt még Randnél is
rosszabb volt, már ami őt illeti. Ha tudnak arról az átkozott Kürtről...
Hirtelen elrántották a két nő mellől, de olyan erősen, hogy megbotlott, és
majdnem elejtette a kalapját. Egy törékeny asszony fogta a vállát. Sima,
kortalan arca volt, hófehér haját csinos kis kontyba kötötte a tarkóján. Teslyn
reflexszerűen elkapta Mat másik karját. Mat felismerte az újonnan érkezett
aes sedai-t, legalábbis majdnem felismerte. Vagy Adeleas volt az, vagy
Vandene. A két nővér - valóban testvérek voltak, nem csak aes sedai-ok - akár
ikerpár is lehetett volna. Mat sosem tudta megkülönböztetni őket. Úgy
méregették egymást Teslynnel, mint két macska, akik véletlenségből ugyanazt
az egeret kapták el.
- Nem kéne eltépniük a kabátomat - morogta, és megpróbálta lerázni
magáról a két nőt. - Elengednék a kabátomat?
Valószínűleg meg sem hallották. Még a rókafejes medállal sem állt volna
neki egyenként lefeszegetni az ujjaikat - kivéve, ha nincs más választása.
Két másik aes sedai is érkezett a nővérrel, bár az egyikükről, egy sötét hajú,
zömök, szigorú tekintető nőről, csak a kígyós gyűrű és a Tar Valon fehér
lángjával díszített barna vállkendő árulta el, hogy aes sedai. Alig tűnt
idősebbnek Nynaeve-nél. Ezek szerint ő Sareitha Tomares, aki alig két éve
lett csak aes sedai.
- Ezek szerint most már a folyosón rabolod el az ártatlan férfiakat, Teslyn -
mondta a másik. - Nem hittem volna, hogy azok is érdekelnek, akik nem
tudnak fókuszálni.
Alacsony volt, és sápadt. Csipkeszegélyes kék-szürke ruhát viselt, és csak
úgy sütött róla a hűvös, kortalan elegancia és a magabiztosság. Mosolygott.
Cairhieni akcentusa alapján Mat rögtön tudta, ki ez. A legelőkelőbb aes sedai-
okat vonzotta magához. Thom nem volt benne biztos, hogy Elaida követségét
vajon Joline vagy Teslyn vezeti-e, de azt Mat is tudta, hogy Merilille a
vezetője azoknak a bolondoknak, akik beugratták Egwene-t ebbe az amyrlin
dologba.
Mat akár meg is borotválkozhatott volna Teslyn mosolyával.
 - Ne vitatkozz velem, Merilille! Mat Cauthon természetesen még az én
érdeklődésemre is számot tarthat. Nem kéne szabadon kószálnia.
Mintha ő maga itt sem lenne!
- Ne vesszenek össze rajtam - mondta. Hiába rángatta a kabátját, egyik nő
sem engedte el. - Mindenkinek jut belőlem.
Öt szempár szegeződött rá. Hirtelen azt kívánta, bárcsak csendben maradt
volna. Az aes sedai-oknak egyáltalán nem volt humora. Kicsit erősebben
megrángatta a kabátját, és Vandene - vagy Adeleas - hátra tántorodott, és
kitépte a kabátot Mat kezéből. Inkább Vandene lesz az. A Zöld ajah tagja volt,
és Mat mindig úgy érezte, hogy a nő a legszívesebben felkapná a földről, és
addig rázná fejjel lefelé a lábánál fogva, míg csak a medál titka valahogy ki
nem esik belőle. Bármelyikük volt is az, sokat tudóan Matre mosolygott.
Láthatóan jól szórakozott. Mat nem találta ilyen viccesnek a helyzetet. A
többiek már rég nem rá figyeltek. Akár el is tűnhetett volna.
- Arra volna szüksége - mondta Joline határozottan -, hogy valaki végre
vigyázzon rá. Őrizetbe kéne venni. Három ta'veren, egyetlen kis faluban? És
az egyikük az Újjászületett Sárkány? Cauthon mestert most azonnal a Fehér
Toronyba kéne küldeni.
Merilille megrázta a fejét.
- Túlbecsülöd a helyzeted, Joline. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy
hagyom, hogy elvidd a fiút?
- Te becsülöd túl a helyzeted, Merilille! - Joline közelebb lépett, egészen a
másik nő fölé tornyosult. A szája leereszkedő, felsőbbrendű mosolyra
húzódott. - Vagy még nem mérted föl, hogy csak a Tylin iránti
udvariasságnak engedek, mikor nem záratlak be titeket mind a legsötétebb
tömlöcbe, hogy kenyéren és vízen tengődjetek, míg csak vissza nem küldelek
titeket is a Toronyba?
Mat azt várta, hogy Merilille Joline arcába nevet, de a nő csak elmozdította
egy kicsit a fejét, mintha Joline tekintetének a varázsát akarná megtörni.
- Azt nem mernéd megtenni! - Sareitha arcán úgy ült az aes sedai-ok hírhedt
nyugalma, mint valami álca. Az arca higgadt volt, és lassú, ráérős
mozdulatokkal rendezgette el a vállán a barna kendőt. De a hangja
megremegett, és elárulta, hogy csak tetteti a nyugalmat.
- Ez csak gyerekes hencegés, Joline - morogta Vandene szárazon. Biztos,
hogy ő volt az. Hármójuk közül csak ő tűnt valóban nyugodtnak.
Merilille enyhén elpirult, mintha az ősz hajú asszony hozzá beszélt volna, de
a tekintetébe láthatóan visszaköltözött az erő.
- Nem várhatod, hogy önszántunkból menjünk - vágta Joline szemébe
keményen. - És mi öten vagyunk. Elayne-nel és Nynaeve-vel együtt heten.
Ezt egyértelműen csak utólag tette hozzá, és akkor is nagy vonakodva.
 Joline felvonta a szemöldökét. Teslyn csontos ujjai ugyanolyan szorosan
tartották Matet, mint Vandene-é, de most Joline-re és Merilille-re figyelt. Mat
nem bírt eligazodni az arckifejezésén. Az aes sedai-ok igazán érthetetlenek
voltak. Sosem tudta, mire számítson, csak mikor már rég túl késő volt
menekülnie. Erős áramlatokat érzett a mélyben. Márpedig ha az aes sedai-ok
körül kavarogtak erős áramlatok, akkor bárki emberfia könnyen vízbe
fulladhatott anélkül, hogy akár egy szót vesztegetnének rá a nővérek. Talán itt
az ideje lefeszegetni a két nő ujjait a kabarjáról.
Laren hirtelen visszatérte mentette csak meg. A kövérkés nő levegő után
kapkodott, mintha egész úton szaladt volna. Szétterítette a szoknyáit, és
mélyen pukedlizett. Láthatóan több tisztelettel kezelte az aes sedai-okat, mint
az előbb Matet.
- Aes sedai-ok, bocsássanak meg, hogy megzavarom önöket, de a királynő
kéreti Cauthon nagyurat. Bocsássanak meg, kérem! Nagy bajba kerülök, ha
nem viszem oda azonnal.
Az összes aes sedai merően ránézett, szerencsétlen nő riadtan húzta össze
magát. Aztán a két csoport szembefordult egymással, mintha azt akarták volna
eldönteni, ki aes sedai-abb a másiknál. Aztán mind rámeredtek. Mat várta,
hogy valaki végre megmozduljon.
- Nem várathatom meg a királynőt, ugye? Csak nem tehetek ilyet! - mondta
nagy vidáman. Az aes sedai-ok olyan sértve bámultak vissza rá, mintha
valamelyikük fenekébe csípett volna. Még Laren is helytelenítően húzta össze
a szemöldökét.
- Engedd el, Adeleas! - mondta végül Merilille.
Mat elégedetlenül nézte, ahogy a fehér hajú nő elengedi. Ezeknek névtáblát
kéne hordaniuk, vagy más színű szalagot a hajukban, vagy valami. Adeleas
megint rámosolygott elégedetten, sokat sejtetően. Mat utálta az ilyet. Erre
persze nem csak az aes sedai-ok voltak képesek: bármelyik nő tudott így
mosolyogni. Persze általában nem tudtak semmi olyasmit, mint amire a
mosoly alapján a szerencsétlen férfiember számított volna.
- Teslyn? - kérdezte. Az elszánt Piros még mindig két kézzel markolta a
kabátját. Komoran bámulta, a többiekről tudomást sem vett. - A királynő?
Merilille szóra nyitotta a száját, aztán habozni kezdett. Láthatóan nem azt
mondta, amit először akart.
- Meddig akarsz még kapaszkodni belé, Teslyn? Talán majd elmagyarázod
Tylinnek, hogy miért nem engedelmeskedett a hívásának?
- Jól gondold meg, kihez kötöd magad, Cauthon mester! - mondta Teslyn.
Még mindig csak Matet nézte. - Ha rosszul választasz, sok kellemetlenség
érhet a jövőben. Még egy ta'verent is. Jól gondold meg.
Aztán elengedte.
 Mat nem mutatta, mennyire örül neki, hogy elmehet, de azért szorosan
Laren nyomában maradt, és azt kívánta, bárcsak gyorsabban lépkedne a nő.
Az asszony büszke tartással siklott előtte, olyan fenséges volt, mint egy
királynő. Olyan fenséges, mint egy aes sedai. Amikor elérték az első kanyart,
Mat hátrapislogott a válla felett. Az öt aes sedai még mindig ugyanott állt, és
őt bámulták. Mintha a pillantása valamiféle jel lett volna, az öt nő összenézett,
és aztán különféle irányba távoztak. Adeleas felé indult el, de fél tucat
lépéssel Mat előtt megállt, a fiúra mosolygott, majd eltűnt az egyik ajtó
mögött. Erős áramlatok a mélyben. Mat sokkal jobban szeretett olyan helyen
úszni, ahol leért a lába.
Laren a kanyar mögött várta, két kezét széles csípőjére tette, és az arca
túlságosan is sima volt. Mat szerint alighanem topogott a szoknyája alatt. A
legmegnyerőbb mosolyát villantotta rá. A vihogó kislányoktól kezdve az
őszülő nagymamákig mindenki ellágyult ettől a mosolytól. Számtalanszor
lopott már így csókot vagy mentette ki magát különféle nehézségekből.
Majdnem olyan hasznos volt, mint egy virágcsokor.
- Nagyon ügyesen csinálta, és őszintén köszönöm. Egészen biztos vagyok
benne, hogy a királynő valójában nem akar látni - és még ha akarta volna is,
Mat egyáltalán nem volt kíváncsi rá. A nemesekkel kapcsolatos előítéletei
vagy megháromszorozódtak, ha királyi személyekről volt szó. Ezen a régi
emlékek sem változtattak semmit sem, márpedig azok a fickók az idejük nagy
részét királyok, királynők és hasonlóan előkelő emberek között töltötték. -
Talán ha most már megmutatná, hol van Nynaeve és Elayne...
Meglepő módon a mosoly nem hatott Larenre.
- Nem hazudnék, Cauthon úr. Csúnyán meg is büntetnének érte. A királynő
várja, Cauthon úr. Ön egy nagyon bátor fiatalember - tette hozzá, aztán
elfordult, és maga elé mormogott: - Vagy egy óriási bolond.
Ez utóbbit aligha Mat fülének szánta.
Tylin Quintara, a Fény kegyelméből Altara királynője, a Négy Szél Úrnője,
a Viharok Tengerének őre, a Mitsobar Ház feje, egy sárga falú, halványkék
mennyezetű szobában várt rá. Hatalmas fehér kandalló előtt állt, amelynek
kőpárkányába a viharos tenger hullámait vésték. Megérte megnézni. Tylin
már nem volt fiatal - a vállaira bukó fényes fekete hajzuhatag már őszült a
halántékánál, és a szeme sarkába finom pókhálót vetett a kor -, és csinosnak
sem lehetett nevezni, bár a két vékony heget az arcán már elfedték a ráncok.
Inkább jó kiállású volt. És hihetetlenül... fenséges. Hatalmas, fekete szempár
mérte végig Matet. Királyian, mint a sas szeme. Valójában kevés hatalma volt
- lóháton két-három nap alatt ki lehetett érni arról a vidékről, ahol még értek
valamit a parancsai, és Altara határa onnan még nagyon messze volt -, de Mat
szerint még egy aes sedai is meghátrált volna a pillantása elől. Mint Isebele,
Dal Calain úrnője, aki elérte, hogy Alghara amyrlin elzarándokoljon hozzá.
Ez is az ősi emlékek egyike volt. Dal Calain a Trallok háborúkban tűnt el.
- Felség - Mat széles félkört írt le a kalapjával, mélyen meghajolt, és
meglengette képzeletbeli köpenyét -, hívatott, így itt vagyok.
Akár fenséges, akár nem, nehéz volt nem megbámulnia a jókora
csipkeszegélyes ovális kivágást, ahol Tylin fehér hüvelyű nászkése lógott.
Formásan kerekded volt a látvány, bár minél többet mutatott meg a melléből
egy nő, annál kevésbé szerette, ha meg is nézik. Legalábbis ha látványosan
megbámulják. Fehér hüvely. Mat eddig is tudta, hogy Tylin özvegy, de ez
nem mintha számított volna. Előbb kezdene ki a rókaképű árnybaráttal, mint
egy királynővel. Nehéz volt nem odanéznie, de valahogy csak sikerült.
Alighanem Tylin az őrséget hívatná, és nem rántaná elő a szőtt arany övről
lógó drágakövekkel kirakott görbe tőrt, amely pontos párja volt a nászkést
tartó nyakláncnak. Talán ezért csörögtek még mindig a fejében a kockák. Egy
lehetséges találkozás a királyi bakóval alighanem mozgásban tartaná őket.
A királynő réteges, selyem alsószoknyái fehér és sárga hullámokat vetettek,
ahogy Tylin lassan keresztülsétált a szobán, és megkerülte Matet.
- Beszéled az Ősi Nyelvet - mondta, mikor ismét Mat előtt állt. A hangja
mély volt, és dallamos. Nem várt választ. Egy székhez lépett, és leült.
Megigazította zöld selyemszoknyáját. Öntudatlan mozdulat volt; a tekintete
még mindig Maten pihent. A fiú úgy érezte, Tylin azt is meg tudná mondani,
mikor mosták ki utoljára az alsóneműjét. - Üzenetet akartál hagyni. Itt
mindent megtalálsz, amire szükséged lehet.
A csipkezuhatag a csuklóján gyengéden meglibbent, ahogy az aranykeretes
tükör alatt álló kis íróasztalra mutatott. Minden bútordarab aranyozott volt, és
bambuszalakúra faragták őket.
Magas, hármas ívű ablakok nyíltak egy kovácsoltvas erkélyre. Könnyű
szellő fújt a tenger felől, meglepően kellemes volt, ha hűvösnek nem is
lehetett volna nevezni. Matnek mégis sokkal inkább melege volt, mint az
előbb lenn az utcán, és ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy a királynő
hogy nézett rá. Deyeniye, dyu ninte conicon ca'lyet ye. Pontosan ezt mondta.
Az az átkozott Ősi Nyelv. És már megint nem vette észre, hogy azt beszéli.
Azt hitte, legalább már erre sikerül odafigyelnie. Fogalma sincs arról, hogy
mikor állnak meg végre azok az átkozott kockák is. Az a legjobb, ha nem néz
sehova, és befogja a száját is.
- Köszönöm, felség! - Ezúttal nagyon odafigyelt arra, milyen nyelven
mondja.
Az enyhén megdöntött asztalon vastag papírlapok hevertek. Épp jó
magasságban volt ahhoz, hogy kényelmesen lehessen rajta írni. A kalapját az
asztallábnak támasztotta. A tükörben jól látta a királynőt. Őt figyelte. Miért
hagyta, hogy eljárjon a szája? Belemártotta az arany tollat a tintatartóba -
végtére is mi mást használhatna egy királynő -, és először végiggondolta, mit
is akar írni, csak aztán hajolt a papír fölé. Az egyik kezével lefogta a lapot. A
betűi esetlenek voltak, és szögletesek. Sosem szeretett írni.

Követtem egy árnybarátot Jaichim Carridin bérelt palotájáig. Egyszer

megpróbált már megölni engem, és alighanem Randet is. Régi ismerősként
üdvözölték a palotában.

Újra végigfutotta a levelet, elgondolkozva rágcsálta a toll végét. Aztán

rájött, hogy a foga nyoma meglátszik a puha aranyon. Talán Tylin nem veszi
észre. Tudniuk kellett Carridinről. És még mit kéne írnia? Hozzátett pár
óvatosan megfogalmazott mondatot. Az hiányozna még csak, hogy
megsértődjenek valamin.

Legyetek okosak! Ha már mindenképp a városban akartok csavarogni, hadd

adjak mellétek pár embert. Nem akarom, hogy agyonüssenek titeket. Különben
is, lassan ideje lenne visszavinnem titeket Egwene-hez, nem? Itt csak hőség
van, és legyek, és abból szerintem Caemlynben is lesz elég.

Jól van. Ennél udvariasabbra aligha számíthattak volna.

Felitatta a fölösleges tintát, és négyrét hajtotta a papírt. Egy kicsi kis
aranytálban parázs lapult a homok alatt. Addig fújta, míg fényesen nem izzott,
aztán meggyújtott egy gyertyát, és megkereste az asztalon a vörös viaszrudat.
Ahogy a pecsétviasz a levélre csöppent, hirtelen eszébe jutott, hogy van egy
pecsétgyűrűje valahol a zsebében. A gyűrűs csak azért véste, hogy
megmutassa, ilyet is tud, de akkor is jobban néz ki, mintha csak egy formátlan
viasztócsa díszelegne a lapon. A gyűrű kicsit hosszabb volt, mint a lassan
szilárduló viasz, de a pecsét rajzolata jól látszott.
Mat most először nézte meg, mit vett. A félhold alakú szegély között egy
róka kergetett két felrebbent madarat. Elvigyorodott. Kár, hogy nem egy kéz
volt az, a Banda keze, de azért ez is találó pecsét. Valóban olyan ravasznak
kellett lennie, mint egy rókának, ha Nynaeve és Elayne sarkában akart
maradni, és bár azok ketten nem voltak épp a menekülős fajta... Különben is,
a medál miatt megkedvelte a rókákat. Rákaparta Nynaeve nevét a levélre,
majd pillanatnyi habozás után Elayne-ét is. Egyik vagy másik megkapja,
amint visszaértek.
Maga előtt tartotta a lepecsételt levelet, és megfordult. A keze súrolta Tylin
mellét. Összerezzent, hátralépett, nekiesett az íróasztalnak, de igyekezett nem
elvörösödni. Csak az arcát figyelte, csak az arcát. Nem is hallotta, hogy a nő
közelebb jött. Az a legjobb, ha úgy tesz, mintha mindez meg sem történt
volna. Nem kéne még inkább zavarba hoznia a királynőt. Alighanem már így
is esetlen fatuskónak tartja.
- Van valami, amiről felségednek is tudnia kéne. - Nem volt kettejük között
annyi hely, hogy felemelje a levelet. - Jaichim Carridin házába árnybarátok
járnak, és nem csak szigorú őrizetben.
- Biztos vagy benne? Persze, hogy biztos vagy benne. Ilyesmivel nem
dobálódzik az ember csak úgy. - Összeráncolta a szemöldökét, de aztán
megrázta a fejét, és a fintor eltűnt. - Beszéljünk kellemesebb dolgokról!
Mat nem tudta, mit kéne tennie. Most mondta meg a nőnek, hogy a
fehérköpenyek nagykövete árnybarát, és az elintézte egy futó fintorral!
- Te vagy Mat Cauthon nagyúr? - Ez nem annyira kérdésnek hangzott, mint
inkább kijelentésnek. Nagyúr. Tylin szeme most még inkább egy saséra
emlékeztette Matet. A királynő biztos nem örülne neki, ha valaki csak tettetné,
hogy nagyúr, holott nem az.
- Csak Mat Cauthon. - Valamiért úgy érezte, a nő szívesebben hallaná, hogy
valóban nagyúr. Nem szerette, hogy az emberek nemesúrnak hiszik, egész jól
ellett volna e nélkül a hazugság nélkül is. Ebou Darban bárhol, bármikor
párbajra hívhatták az embert, de a nemeseket általában csak más nemesek
hívták ki. Így is jó pár embernek kellett betörnie a fejét az elmúlt hónapban,
négyet véresen megsebesített, és fél mérföldet kellett szaladnia egy nő elől.
Tylin tekintete kifejezetten idegesítette. És azok az átkozott kockák is még
mindig csörögtek a fejében. Ki akart már jutni innen.
- Ha megmondaná, hol hagyhatom ezt a levelet, felség...
- A leányörökös és Nynaeve sedai ritkán beszélnek rólad - mondta Tylin -,
de az ember megtanulja, hogy azt is megértse, amit mások nem mondanak ki.
Felemelte a kezét, és megsimogatta Mat arcát. A fiú is önkéntelenül az
arcához nyúlt. Talán összekente tintával, mikor a tollat rágcsálta? A nők
mindig mindent szerettek letakarítani. Még a férfiakat is. Ebben talán a
királynők sem különböztek a többiektől.
- Amiről nem mesélnek, de azért kihallom a szavaikból, az az, hogy te egy
zabolátlan gazember vagy, egy szerencsejátékos szoknyapecér. - Mélyen Mat
szemébe nézett, az arckifejezése egy árnyalatnyit sem változott, a hangja
hűvös volt, és határozott, de beszéd közben megint megsimogatta Mat arcát. -
A zabolátlan férfiak a legérdekesebbek. Beszélgetőpartnernek. - Az ujjai
körbeszaladtak a fiú száján. - Egy zabolátlan gazember, aki aes sedai-okkal
utazik; egy ta'veren, akitől láthatóan még ők is tartanak. Vagy legalábbis
zavarban vannak a közelében. Hogy fogod magad köré fonni a Mintát, csak
Mat Cauthon?
A keze Mat nyakán nyugodott. A fiú érezte, ahogy a vére Tylin ujjain lüktet.
 Eltátotta a száját. Az íróasztalt a falnak lökte, ahogy megpróbált elhátrálni.
Ezek szerint nincs más kiút, fel kell löknie Tylint, és átmásznia a szoknyáin,
ha menekülni akar. A nők nem viselkedtek így! Jól van, néhány ősrégi emléke
szerint igen, bár az leginkább emlékek emléke volt arról, hogy az egyik nő ezt
csinálta, a másik meg azt. Igazán tisztán csak a csatákra emlékezett, és az
most nem segíthetett. Tylin elmosolyodott, de felkunkorodó szája sem
nyomhatta el a szemében a ragadozó vadra emlékeztető csillogást. Mat úgy
érezte, mindjárt égnek áll a haja.
A nő szeme a fiú háta mögötti tükörre esett, és hirtelen elfordult. Mat levegő
után kapkodva támaszkodott az asztalnak, és a nő hátát nézte.
- Később újra beszélgethetnénk, Cauthon mester. Én... - Az ajtó kinyílt,
Tylin félbehagyta a mondatot. Láthatóan meglepődött, hogy valaki
megzavarja őket, de Mat hirtelen ráébredt, hogy az ajtó első rezdülését
láthatta meg a tükörben a nő.
Karcsú, sötét bőrű fiatalember lépett be, egészen enyhén bicegett. Éles
tekintete csak egy pillanatra vágott Mat felé. Fekete haja a vállára omlott, és
egy olyan köpenyt viselt, amelyet alapvetően arra találtak ki, hogy jól nézzen
ki az ember vállára vetve, de Mat még senkit nem látott, aki fel is vette volna
őket. A zöld selyemköpenyt elöl vastag aranylánc fogta össze, a lánc két
végén szépen kidolgozott arany leopárdok ültek.
- Anyám - hajolt meg Tylin felé, és az ajkára helyezte ujjait.
- Beslan - mondta a királynő melegen, és megcsókolta a fiú arcát kétoldalt,
és a szemhéjait is. A határozott, szinte jeges hang, melyet Mattel szemben
használt, mintha nem is lett volna. - Úgy látom, jól ment a dolog.
- Nem olyan jól, mint szerettem volna. - A fiú sóhajtott egyet. A tekintete
dacára egész lágy és kellemes volt a mosolya, és puha a hangja. - Nevin
megvágta a lábam a második összecsapásban, és a harmadikban elcsúszott.
Véletlenül szíven szúrtam, pedig csak a jobb kezét akartam megvágni. Ezért a
sértésért nem lett volna szabad megölnöm. Részvétlátogatást kell majd
tennem az özvegyénél.
Ez láthatóan legalább annyira bántotta, mint hogy megölte Nevint. Tylin
ragyogó arca nem illett ahhoz az asszonyhoz, akinek épp most mondta meg a
fia, hogy megölt egy embert.
- Csak arra vigyázz, hogy ne maradj túl sokáig! Vakuljak meg, ha Davindra
nem azok közé az özvegyek közé tartozik, akik szívesen vennének egy kis
vigaszt. Akkor pedig vagy feleségül kell venned, vagy meg kell ölnöd a
fivéreit! - Tylinnek láthatóan az első eshetőség tetszett volna kevésbé; a
másodikat csak apró kellemetlenségnek fogta fel. - Ez itt Mat Cauthon mester,
fiam. Egy ta'veren. Remélem, jól összebarátkoztok. Talán majd együtt mentek
el a Swovan Éji táncmulatságra is.
 Mat megugrott. Semmi mást nem akart kevésbé, mint hogy egy olyan
fickóval kelljen mászkálnia, aki egyfolytában párbajozik, és akinek az anyja
az arcát simogatja.
- Nem szoktam bálokba járni - vetette közbe sietve. Az ebou dariak
érthetetlenül sokat mulattak. Magas Chasaline épp, hogy elmúlt, de jövő héten
öt újabb ünnep jön, és mindegyik kétnapos tivornyázással járt, nem csak a
Folyóközben megszokott egy estés mulatsággal. - Én leginkább kocsmákban
táncolok. Durvább kocsmákban, sajnos. Nem hinném, hogy az tetszene.
- Én is a durvább kocsmákat szeretem - mondta Beslan lágyan mosolyogva.
- Bálba csak az öregek járnak a csinoskáikkal.
Ezek után már nem volt messze a lejtő alja. Mire Mat felocsúdott volna,
Tylin már mindent elrendezett. Mat és Beslan együtt megy majd az
ünnepekre. Minden egyes ünnepre. Vadászni, ahogy Beslan mondta volt.
Mikor Mat gondolkodás nélkül hozzátette, hogy lányokra vadászni - ha észnél
van, nem mond ilyet valakinek az anyja előtt -, Beslan elnevette magát, és
kijavította.
- Lányokra vagy párbajokra, csillogó ajkakra vagy villogó pengékre.
Bármelyik táncot járod is, abban a pillanatban az a legszebb. Vagy szerinted
nem így van, Mat?
Tylin szeretetteljesen Beslanra mosolygott.
Mat gyengén, elhalóan felnevetett. Ez a Beslan teljesen őrült volt, és az
anyja sem volt kevésbé bolond.
 Tizenhetedik fejezet

AZ ÉSZ DIADALA

Mat kiszédelgett a palotából. Tylin nem engedte el egykönnyen. A

legszívesebben futott volna, de nem lett volna sok értelme annak sem. A
lapockái között úgy bizsergett a háta, hogy még a fejében dübörgő kockákról
is megfeledkezett. A legrosszabb az volt - a számtalan rossz pillanat közül -,
mikor Beslan azzal tréfálkozott, hogy az anyjának kéne találnia valami
csinoskát a bálokra, és Tylin nagy nevetve azt válaszolta neki, hogy egy
királynőnek nincs ideje a fiatalemberekre, miközben egyre csak Matet nézte
azzal a mélyre ható sastekintetével. A fiú most már tudta, mitől futnak olyan
gyorsan a nyulak. Áttántorgott a Mol Hara téren, észre sem véve, merre megy.
Ha Nynaeve és Elayne épp Jaichim Carridinnel táncol, Elaida pedig az egyik
szökőkút szélén ül, és valamelyik rég halott királynő szobrával társalog, aki
két és fél hossz magasan áll, és a tenger felé mutat, az sem tűnt volna fel neki.
A Vándorló Nő ivója sötét volt, és hűvös az odakinn tomboló vakító hőség
után. Megkönnyebbült mosollyal vette le a kalapját. Pipafüst halvány köde
ülte meg a helységet, de a díszesen faragott spaletták épp elég fényt engedtek
be a széles, boltíves ablakokon. Valahonnan kerítettek pár megviselt
fenyőágat, és az ajtók fölé kötözték őket. Swovan Éjre készültek. Az egyik
sarokban két fuvoláslány játszott, egy fickó a térde közé szorított apró dobon
kísérte őket. Éles, lüktető zenét játszottak, amit Mat már egészen megkedvelt.
A korai időpont dacára már jó páran voltak az ivóban, főképp külhoni
kereskedők sötét, egyszerű gyapjúruhában, de azért akadtak ebou dariak is,
mindegyik valamelyik céh jellegzetes mellényét viselte. Itt nem voltak sem
tanoncok, sem utazók. A Vándorló Nő nagyon közel volt a palotához, sokba
került itt az étel és az ital, és még többe a szállás.
Az egyik sarokból kockák csörgése hallatszott, mintha csak visszhangozná a
Mat fejében dübörgő zajt. Elfordult, és inkább az egyik asztalhoz lépett, ahol
három jó embere ült a hosszú padon. Corevin, a vaskos izmú cairhieni, akinek
az orra még kisebbnek és szűkebbnek mutatta amúgy is aprócska szemét,
félmeztelenül ült, sűrűn tetovált karját a feje fölé emelte, hagyta, hogy Vanin
bekötözze az oldalán a sebet. Vanin vagy háromszor akkora volt, mint
Corevin, de úgy nézett ki, mint egy zsák liszt, ami épp lefolyik a padról.
Mintha már egy hete ugyanabban a kabátban aludt volna. Persze nem tehetett
róla, a ruhája akkor is ilyen megviseltnek tűnt, ha az egyik szolgálólány
frissen vasalta ki. A kereskedők gyanakodva méregették őket, de az ebou
dariak rájuk sem pillantottak. Az ebou dariak korra és nemre való tekintet
nélkül épp elég ilyet láttak már. Ilyet, és sokkal rosszabbat is.
Harnan, a szögletes állkapcsú teari szakaszvezető, akinek a bal arcára egy
elnagyolt sólymot tetováltak egykor, épp Corevint szidta, mint a bokrot,
- Nem érdekel, hogy az az átokverte halaskofa mit mondott neked, te
kecskeszomorító varangy, ilyenkor használd azt a rohadt bunkót és ne fogadj
el mindenféle átokverte kihívást...
Mikor meglátta Matet, gyorsan elhallgatott, és úgy tett, mintha nem is
mondott volna semmit. Olyan arcot vágott, mint akinek nagyon fáj a foga.
Ha Mat megkérdezte volna, mi történt, elmesélték volna, hogy Corevin
megbotlott és beleesett a tulajdon tőrébe, vagy valami ehhez hasonló képtelen
ostobaságot, és elvárták volna, hogy Mat tegyen úgy, mint aki el is hiszi, amit
mondanak neki. Úgyhogy rá sem kérdezett a dologra, csak odakönyökölt
melléjük, mintha semmi szokatlant nem látott volna. Ami azt illeti, ebben nem
is volt semmi szokatlan. Vanin volt az egyetlen embere, aki nem volt még
ronggyá vagdalva. Valamiért a bajkeverők éppolyan széles ívben elkerülték
Vanint, mint Naleseant. Kettejük között csak az volt a különbség, hogy Vanin
kifejezetten örült a dolognak.
- Járt már itt Thom vagy Juilin?
Vanin fel sem pillantott rá, tovább kötözte Corevin sebét.
- Nem láttam egy hajszálukat vagy lábujj körmüket sem. Nalesean viszont
járt itt. - Vanin nem erőltette a „nagyuramozást". Láthatóan nem érdekelte,
hogy ki nemes, és ki nem az. Talán csak Elayne volt ez alól kivétel. -
Felvitetett egy vaspántos ládikát a szobádba, aztán elrohant. Egyfolytában
valami csecsebecsékről áradozott.
Úgy tűnt, mintha a padlóra akart volna köpni az egyik foghíján keresztül, de
aztán a felszolgáló lányra pislogott, és mégsem tette. Anan asszonyság agyon
is ütötte volna azt, aki a padlójára köp, ledobálja az ételben talált csontot,
vagy akárcsak a földre veri a pipahamut.
- A fiú az istállóban van - folytatta, még mielőtt Mat bármit kérdezhetett
volna -, a könyveivel meg a fogadós egyik lányával. A másik lány
irgalmatlanul elfenekelte, mert a kölyök megcsipkedte a popsiját.
Meghúzta az utolsó csomót a kötésen, és vádlón Matre nézett, mintha
mindez az ő hibája lenne valamiféleképpen.
- Szegény kis bogár - motyogta Corevin, és mocorogva próbálta ki, hogy
vajon a kötés a helyén van-e. Az egyik karjára egy leopárd és egy vadkan volt
festve, a másikra egy oroszlán és egy nő. A nőt a haján kívül nem sok minden
takarta el. - Visított, szegénykém. Bár láthatóan felderült, mikor Leral
megengedte, hogy kézen fogja.
Mat összes embere úgy viselkedett Olverrel, mintha a fiú az unokaöccsük
lett volna, bár persze egy anya sem örült volna, ha a fiának ilyen nagybátyjai
akadnak.
- Túléli - mondta Mat szárazon. A fiú talán épp a „nagybácsijaitól" leste el
ezeket a rossz szokásokat. Legalább most nem szökött ki, hogy az
utcagyerekekkel vaduljon. Azt legalább annyira élvezte, mint hogy a
kétségbeesésbe kergesse a felnőtt nőket. - Harnan, te maradj itt, és ha látod
Thomot vagy Juilint, kapd el őket! Vanin, azt akarom, hogy tudd meg, mi
folyik a Chelsaine palota közelében, a Három Torony Kapu mellett.
Nagy habozva nézett végig az ivón. Felszolgálólányok siettek ki-be a
konyhából, ételt és még gyakrabban italt vittek ki az asztalokhoz. A legtöbb
vendég az ezüstkupák tartalmával volt elfoglalva, bár a szövőnők céhének pár
tagja halkan veszekedett. Még a borpuncsra sem figyeltek, ki-kihúzták
magukat az asztal mellett, és villámló tekintettel méregették a társaikat.
Néhány kereskedő mintha alkudozott volna, sokat hadonásztak, és borba
mártott ujjaikkal számokat maszatoltak az asztalra. A zene is elfedné a
mondandóját a hallgatózok elől, de azért elővigyázatosan még halkabban
beszélt.
Arra a hírre, hogy Jaichim Carridin házába árnybarátok járnak, Vanin arca
egészen eltorzult, és úgy tűnt, most akkor is kiköp, ha maga Anan asszony
figyeli. Harnan morgott valamit a mocskos fehérköpenyekről, és Corevin azt
javasolta, jelentsék fel Carridint a Polgárőröknél. A másik kettő olyan
elképedt megvetéssel nézett rá, hogy Corevin elbújt a söröskorsója mögé.
Azon kevesek közé tartozott, akik meg bírták inni az ebou dari sört ebben a
hőségben is. Vagy akik egyáltalán meg bírták inni azt a löttyöt.
- Vigyázzatok! - mondta Mat, mikor Vanin felállt. Nem aggódott azért
különösebben. Ahhoz képest, hogy milyen kövér volt, Vanin meglepő
könnyedséggel mozgott. Legalább két országban ő volt a legjobb lótolvaj, és
még egy őrző mellett is észrevétlenül el tudott siklani, de...
- Mocskos egy fajzat az. A fehérköpenyek és az árnybarátok is.
A fickó csak mordult egyet, és intett Corevinnek, hogy vegye fel az ingét és
a kabátját, és tartson vele.
- Uram? - kérdezte Harnan, amint a többiek elmentek. - Uram, úgy
hallottam, tegnap köd volt a Rahadban.
 Mat épp indult volna a szobájába, de erre megállt. Úgy tűnt, mintha Harnant
komolyan aggasztaná a dolog, márpedig ez nem volt jellemző rá.
- Hogy érted, hogy köd?
Ebben a hőségben még a legsűrűbb ködnek is pillanatok alatt el kellett volna
párolognia.
A szakaszvezető kényszeredetten megvonta a vállát, és a kupájába nézett.
- Köd. Azt hallottam, hogy... dolgok voltak benne. - Felnézett Matre. - Azt
hallottam, hogy egy csomó ember eltűnt. Másokat meg félig megettek a
ködben.
Matet kirázta a hideg.
- A köd eloszlott, nem? Nem voltatok benne. Ráérsz akkor aggódni, ha
belekerülsz. Mást akkor már úgysem tehetsz.
Harnan kétkedve vonta össze a szemöldökét, de ez volt az igazság. A
gonoszságnak ezek a buborékai - Rand így hívta őket; Moiraine így hívta őket
- akkor és ott pukkantak ki, amikor és ahol kedvük tartotta, és úgy tűnt, hogy
még Rand sem lenne képes megállítani őket. Legalább annyira nem volt
értelme azon aggódni, mi lesz, ha belekerül egybe, mint azon, hogy vajon
holnap a fejére esik-e egy tégla, amint kilép az ajtón. Vagy még annyi értelme
sem volt a dolognak. A téglák ellen legalább védett az, ha a házban maradt az
ember.
Meg aztán volt olyan gondja is, amelyen érdemes volt aggódni egy keveset.
Nalesean a szobában hagyta a nyereményüket. Azok az ostoba nemesek úgy
bántak az arannyal, mintha csak víz volna. Ott hagyta Harnant, hadd
tanulmányozza a korsó mélyét, és megindult az ivó végéből induló, korlát
nélküli lépcső felé, de még mielőtt odaért volna, az egyik felszolgálólány
elkapta. Caira karcsú, puha ajkú, füstszemű teremtés volt.
- Egy fickó kereste, uram - mondta, miközben egyik oldalról a másikra
lebbentette a szoknyáit, és hosszú szempilláin keresztül pislogott fel Matre.
Még a hangja is füstös volt egy kicsit. - Azt mondta, hogy illuminátor, de
nekem gyanúsnak tűnt. Kért ebédet, de mikor Anan asszony nem adott neki,
elment. Azt akarta, hogy az ön számlájára írjuk.
- Legközelebb adjatok neki enni, galambom - válaszolta Mat, és egy ezüstöt
csúsztatott a lány ruhájának magas nyakába. - Majd beszélek Anan
asszonnyal.
Valóban akart beszélni egy illuminátorral - egy igazi illuminátorral, nem
valami csalóval, aki fűrészporral töltött petárdákat ad el neki -, de most nem
ez volt a legfontosabb dolga. Ott az a rengeteg arany, őrizetlenül. És az
emberevő köd a Rahadban, az árnybarátok, az aes sedai-ok, és az az átkozott
Tylin, akinek mintha teljesen elment volna az esze, és...
Caira felnevetett, és úgy lépett arrébb, mint egy macska, amit
megsimogattak.
- Vigyek egy kis puncsot a szobájába, uram? Vagy valami mást?
Reménykedve, biztatóan mosolygott.
- Talán kicsit később - válaszolta Mat, és az ujját a lány orrocskájára
nyomta. Caira ismét felnevetett, szinte mindig nevetett. A legszívesebben úgy
hordta volna a szoknyáját, hogy a térdéig kilátsszanak az alsószoknyái, vagy a
combjáig is akár, de Anan asszony nem engedte. A fogadósnő majdnem olyan
szigorúan fogta a szolgálólányait, mint a tulajdon leánygyermekeit. Majdnem
olyan szigorúan. - Talán egy kicsit később.
Felcsattogott a széles kőlépcsőkön, és nagy nehezen száműzte Cairát a
gondolataiból. Mihez kezdjen Olverrel? Egy nap még komoly bajba kerülhet a
kölyök, ha azt hiszi, hogy így bánhat az asszonyokkal. Amennyire csak lehet,
távol kell tartania Harnantól és a többiektől. Alighanem az lesz a
leghelyesebb. Rossz hatással voltak a fiúra. A tetejébe most még ezzel is
bajlódjon! Ki kell vinnie Nynaeve-et és Elayne-t Ebou Darból, még mielőtt
valami sokkal rosszabb történne.
A szobája az épület homlokzati részén volt, a térre néztek az ablakai, és
ahogy az ajtóhoz ért, a háta mögött megnyikordult az egyik padlódeszka. Száz
más kocsmában fel sem tűnt volna neki ez a zaj, de a Vándorló Nőben nem
nyikorgott a padló.
Hátranézett - és épp időben pördült meg, hogy a kalapját elejtve a bal
kezével kapja el azt a botütést, melyet a koponyájára szántak. Az ütés teljesen
megbénította a kezét, de keményen ellenállt. Vaskos ujjak ragadták meg a
torkát, és a tulajdon szobája ajtajának lökték. A feje hangos koppanással
ütődött a fának. Ezüst szegélyű fekete pöttyök táncoltak a szeme előtt, már
ellenfele izzadt arcát is alig látta. Csak a hatalmas orrot és a sárga fogakat
vette észre, és azok is furcsán elködösödtek. Hirtelen ráébredt, hogy mindjárt
elveszíti az eszméletét. Azok az ujjak nem csak a levegőt szorították ki belőle,
de elvágták az agya vérellátását is. Szabad keze a kabátja alá csúszott, és
ügyetlenkedve csúszkált az egyik tőre markolata felett, mintha az ujjai már
nem tudnák, mit kell tenniük. A dorong újra felemelkedett. Látta, ahogy
megáll a levegőben, látta, hogy mindjárt szétzúzza a fejét. Mindent beleadott,
kirántotta a tőrt a hüvelyéből, és előredöfött vele.
A támadója magas hangon felvisított, és Mat halványan érezte, hogy a bot
megpattan a vállán, ahogy a földre esik, de a fickó még mindig nem engedte
el a torkát. Tántorogva hátrébb lökte, egyik kezével a szorongató ujjakat
próbálta letépni a nyakáról, a másikkal pedig újra és újra beledöfte a tőrt.
A fickó hirtelen eldőlt, lecsúszott Mat pengéjéről. Majdnem magával
rántotta a tőrt is. Matnek nehezére esett talpon maradnia. Nagy kortyokban
itta a levegőt - milyen édes is volt most! -, és megkapaszkodott valamiben,
egy ajtófélfában talán, hogy ne essen el. A földről egy közönséges arcú férfi
nézett fel rá, bár azok a szemek már soha többé nem láttak semmit.
Nagydarab fickó volt, dús, murandyai bajusszal, sötétkék kabátja leginkább
egy kisebb kereskedőhöz vagy egy gazdag boltoshoz illett volna. Egyáltalán
nem úgy nézett ki, mint egy tolvaj.
Hirtelen észrevette, hogy harc közben keresztülestek egy nyitott ajtón. Jóval
kisebb szobába nyílt, mint Mat lakosztálya, még csak ablaka sem volt. Egy
pár olajlámpás világított a keskeny ágyacska melletti asztalon, de
meglehetősen nagy volt a félhomály. Magas, fakó hajú férfi emelkedett fel
egy hatalmas nyitott láda mellől, értetlenkedve nézett a hullára. A láda
betöltötte majdnem az egész szobát.
Mat épp elkezdett volna magyarázkodni és bocsánatot kérni azért, hogy
ilyen durván rátörtek, mikor a magas fickó előrántott egy tőrt az övéről,
felkapott egy dorongot az ágyról, és átvetette magát a ládán, hogy Matre
támadjon. Az ember nem ilyen tekintettel néz egy halott idegenre. Mat még
mindig bizonytalanul kapaszkodott az ajtókeretbe. Alulról dobta el a saját
tőrét, és amint a markolat elhagyta a tenyerét, már újabb kés után kutatott a
kabátjában. A penge jó mélyen a fickó torkába szaladt, és Mat ismét kis híján
összeesett, bár ezúttal megkönnyebbülésében, mert a másik a sebhez kapott,
vér fröcskölt mindenfelé az ujjai közül, és hanyatt belezuhant a nyitott ládába.
- Jó dolog ám a jó szerencse - hörögte Mat.
Tántorogva odalépett, és kihúzta a sebből a tőrét. A vért beletörölte a férfi
szürke kabátjába. Ez a fickó a másiknál is jobban öltözött, bár még mindig
csak gyapjúból készült a ruha, nem selyemből, de sokkal jobb volt a szabása.
Még egy kisebb nemesúrnak sem kellett volna miatta szégyenkeznie. A gallér
alapján andori lehetett. Lerogyott az ágyra, és összevont szemöldökkel nézte a
ládából kilógó végtagokat. Hirtelen zajra pillantott fel.
A szolgalegénye állt az ajtóban, sikertelenül próbált meg a háta mögé rejteni
egy hatalmas vasserpenyőt. Nerim, többek között, egy teljes edénykészletet
hurcolt magával, mert úgy gondolta, ez is része annak, amit egy nagyúr
gondos szolgája megtesz parancsolója kényelméért. A Mat melletti szobában
lakott Olverrel. Még a cairhieniek közt is alacsonynak számított, és
irgalmatlanul vézna volt.
- Attól tartok, nagyuramnak már megint sikerült összevéreznie a kabátját -
morogta letörten. Aznap, mikor majd Nerim vidáman mond valamit, a nap is
nyugaton kel fel Mat szerint. - Olyan jó lenne, ha nagyuram jobban vigyázna
a ruháira. Olyan nehéz nyom nélkül kivenni a vérfoltot az anyagból, és a
bogarak amúgy is összerágnak mindent. Ezen a helyen több bogár van, mint
amennyit eddig összesen láttam életemben, nagyuram.
Szóba sem hozta a két hullát, vagy hogy mi a fészkes fenét akart kezdeni
azzal az irdatlan vasserpenyővel.
A sikoly mások figyelmét is felkeltette. A Vándorló Nő nem az a fajta lebuj
volt, ahol az ilyesmire már senki sem kapja fel a fejét. Léptek dobogtak a
folyosón, Anan asszony határozottan félrelódította Nerimet az ajtóból, és
felemelt szoknyával átlépett a hulla felett. A férje szorosan mögötte jött, és a
fülében lógó dupla karika a Hálók ősi és Tiszteletreméltó Ligájának tagjaként
azonosította. Az alsó karikán csilingelő két fehér kő azt is elárulta, hogy több
hajója is van, nem csak az az egy, amelyen ő a kapitány. Jasfer Anan volt az
egyik legnyomósabb oka annak, hogy Mat nem mosolygott sokat és feltűnően
Anan asszony lányaira. A férfi az övébe tűzve egy halbelező kést hordott, egy
hosszabb, görbe pengét pedig az oldalára csatolva. Hosszú, kék és zöld
mellényéből jókora izmok dagadtak elő, és a karja és a mellkasa is telis-tele
volt régi sebhelyekkel. Ő még mindig élt, de akiktől a sebeket kapta, már rég
nem.
A másik nyomós indok Anan asszony maga volt. Mat ezelőtt még sosem
hagyott ki egy lányt csak az anyja miatt, még akkor sem, ha történetesen az
anya fogadójában szállt meg, de Anan asszony meglehetősen nagy hatással
volt rá is. A fülében lógó hatalmas aranykarikák csilingelve ütődtek össze,
ahogy a fejét forgatva végignézett a hullákon. Még csak el sem fintorodott.
Még mindig igen csinos volt, pedig lassan már őszülni kezdett a haja, és a
nászkése olyan gömbölydedségek között pihent, amelyek általában legalább
annyira vonzották volna Mat tekintetét, mint a gyertyafény a molylepkéket, de
ha úgy nézett volna Anan asszonyra, az olyan lett volna, mintha... Nem
mintha a tulajdon anyjára nézett volna így. Talán inkább mintha egy aes sedai
formáit méregetné - persze azt már megtette nem egyszer, igaz, csak
nézelődött, mást nem akart azoktól a nőktől -, vagy Tylin királynőt, hogy a
Fény segítse meg vele kapcsolatban. Nem tudta volna megmondani, miért érzi
így. Anan asszony egyszerűen nagy hatással volt rá. Egészen egyszerűen
nehéz volt bármi olyasmire gondolni, ami megsérthetné ezt az asszonyt.
- Az egyikük megijesztett a folyosón. - Mat belerúgott a ládába. Üresen
kongott, bár az egyik hulla benne feküdt, és csak a végtagjai lógtak ki a
földre. - A gazdáján kívül nincs benne más. Alighanem azzal akarták
megtölteni, amit a fogadóból rabolnak el.
Talán az aranyat akarták ellopni? Nem valószínű, hogy tudtak volna róla,
hiszen csak pár órája nyerte, de azért majd megkéri Anan asszonyt, hogy
vigyék át valami biztonságosabb helyre.
A fogadós megfontoltan bólintott, zöldes-barna szeme nyugodt maradt. Az,
hogy pár embert megkéseltek a fogadójában, láthatóan nem ingatta meg.
- Ők maguk akarták felhozni. A saját holmijuk volt benne. Ragaszkodtak
hozzá. Épp azelőtt vették ki a szobát, hogy megérkezett volna. Csak egy pár
órára kellett nekik, hogy kipihenjék magukat, mielőtt tovább indulnak Nor
Chasenbe.
Nor Chasen kis falucska volt a parton, Ebou Dartól keletre, de nem volt túl
valószínű, hogy ezek ketten igazat mondtak volna. A hangja alapján Anan
asszony is így gondolta. Úgy nézett a halottakra, mintha azt kívánná, bárcsak
élnének még, hogy jól kikérdezhesse őket.
- Elég válogatósak voltak, ami azt illeti. A fakó hajú fickó volt a főnök. Az
első három szobát, amit megmutattam nekik, visszautasította, ez kellett neki,
pedig ez egy szolgának való. Azt hittem, csak a pénzzel akar spórolni.
- Még a tolvajok is lehetnek zsugoriak. - Mat félig sem figyelt oda arra, mit
beszél. Ez épp elég lehetett volna ahhoz, hogy a kockák pörögni kezdjenek a
fejében, hiszen ha nincs olyan szerencséje, hogy a fickó épp az egyetlen
nyikorgós padlódeszkára lép, rég kettéhasították volna a fejét, de azok az
átkozott vackok még mindig nem álltak meg. Nem tetszett neki a dolog.
- Úgy gondolja, hogy csak véletlen egybeesés volt, uram?
- Mi más lett volna?
Anan asszony nem válaszolt, de továbbra is gyanakodva nézte a holttesteket.
Talán mégsem volt annyira vérszomjas, mint Mat gondolta. Végül is nem volt
bennszülött ebou dari.
- Mostanában túl sok gazfickó van a városban. - Jasfernek mély hangja volt,
és még ha normálisan beszélt, akkor is úgy hangzott, mintha parancsszavakat
vetne oda egy csónakban. - Talán el kellene gondolkoznunk azon, hogy
béreljünk-e fegyveres őröket.
Anan asszony épp hogy csak megemelte a szemöldökét, de a férje már
védekezően emelte maga elé a kezét.
- Béke legyen veled, asszony, nem gondoltam át, mit mondok.
Az ebou dari asszonyok egész határozottan fejezték ki a férjük iránti
nemtetszésüket. Nem lehetett kizárni, hogy Jasfer sebhelyei közül néhány a
feleségétől származik. A nászkést igen sokféleképp lehetett használni.
Mat hálát adott a Fénynek, hogy ő maga nem vett feleségül egy ebou dari
nőt, majd visszatette a tőrét a hüvelyébe a többi mellé. Hálát adott a Fénynek,
hogy egyáltalán nem házasodott még meg. Az ujjai papírt tapintottak a
kabátjában.
Anan asszony nem hagyta ennyiben a dolgot.
- Ez elég gyakran előfordul, férjuram - babrálta a mellei közt lógó kis kés
markolatát. - Kevés asszony lenne ilyen elnéző veled. Elynde szerint nem
vagyok elég határozott, mikor olyasmibe ütöd a dolgod, amihez semmi közöd.
Jó példát kéne mutatnom a lányaimnak.
A jeges düh hirtelen gyengécske mosolyba olvadt.
- Vedd úgy, hogy összeszidtalak! Én sem szoktam beleszólni abba, melyik
hajódon ki és hogyan vesse ki a hálót.
- Túlságosan is nagylelkű vagy, drágám - válaszolta Jasfer szárazon. Ebou
Darban nem volt céhe a fogadósoknak, de minden egyes fogadót egy asszony
vezetett. Az ebou dariak szerint a legvadabb balszerencse kísérne minden
hasonló vállalkozást, melyet férfi indít el - éppúgy, mint ahogy balszerencse
szegődne a mellé a hajó mellé, ahol asszony parancsol. A halászok céhében
nem volt egyetlen nő sem.
Mat kihúzta a kabátja alól a papírt. Hófehér volt, drága és kissé merev.
Egészen apróra hajtották össze. A rávetett pár sort szögletes nagybetűkkel
írták. Olver írhat így. Vagy egy felnőtt, aki nem akarja, hogy felismerjék a
kézírását.

ELAYNE ÉS NYNAEVE TÚL MESSZIRE MENNEK. NEM VOLNA

SZABAD ELFELEDNIÜK, HOGY MÉG MINDIG TARTANIUK KELL A
TORONYTÓL. FIGYELMEZTESD ŐKET, HOGY LEGYENEK
ÓVATOSABBAK, VAGY ELAIDA ELŐTT TALÁLJÁK MAGUKAT,
TÉRDEN ÁLLVA.

Ennyi volt az egész, sehol egy aláírás. Még mindig veszélyben vannak? Ez
úgy hangzott, mintha már régóta veszélyben lennének Elaidától, és ez nagyon
nem illett abba a képbe, hogy elragadták őket a gaz lázadók. Nem, nem ez
volt a fő kérdés. Ki csúsztathatta a zsebébe ezt a levelet? Egyértelműen csak
valaki olyan tehette, aki nem akarta, hogy megtudják, hogy figyelmeztette.
Kinek lehetett rá lehetősége, mióta kora reggel felvette a kabátját? Akkor nem
volt még benne ez a levél, azt biztosra vette. Valaki igen közel került hozzá.
Valaki... Önkéntelenül is az „Ez a nő elködösíti a szemem és elveszi az
eszem" című dalocskát kezdte dúdolni, bár errefelé más szöveggel ismerték a
nótát: itt ez a „Fejjel lefelé és körbe-körbe" címet viselte. Csak Teslyn vagy
Joline lehetett, de ez elég hihetetlennek tűnt.
- Rossz hír, uram? - kérdezte Anan asszony.
Mat a zsebébe gyűrte a levelet.
- Megértheti egy férfi, mit miért tesznek az asszonyok? Nem csak az aes
sedai-ok. Az asszonyok, úgy általában.
Jasfer hangosan felnevetett, és mikor a felesége sértődötten rábámult, csak
még jobban kacagott. Anan asszony még egy aes sedai-t is megszégyenített
volna azzal a nyugodt, fensőbbséges mosollyal, amelyet Mat felé küldött.
- A férfiaknak könnyű dolga lenne, uram, ha néha odafigyelnének a nőkre és
meghallgatnák, mit mondanak nekik. Az asszonyoknak sokkal nehezebb
dolga van. Nekünk a férfiakat kell megértenünk.
Jasfer az ajtófélfának támaszkodott, a könnyei potyogtak a nevetéstől. A
felesége félrebillentett fejjel, oldalvást nézte, aztán megfordult lassan,
nyugodtan - és olyat sózott ököllel a bordái alá, hogy a férfinek megroggyant
a térde, és a kacagás hirtelen kapkodó köhögésbe fulladt.
- Ebou Darban van egy mondás, uram - vetette oda Anan asszony Matnek a
válla felett. - A férfi tüskés útvesztő a sötét éjszakában, és még ő sem tudja a
helyes utat.
Mat felhorkant. Ez aztán hasznos tanács volt. Mindegy, akár Joline írta a
levélkét, akár Teslyn, akár valaki más - biztos valaki más volt, bár el nem
tudta képzelni, ki lehetett - a Fehér Torony messze volt. Jaichim Carridin
viszont a városban volt. Komoran a két holttestre nézett. És volt még a
városban pár száz másik gazember is. Valahogy kijuttatja azt a két nőszemélyt
Ebou Darból. Az volt csak a baj, hogy elképzelése sem volt arról, hogyan
tehetné meg. Azt kívánta, bárcsak megállnának már azok az átkozott kockák,
és túleshetne a dolgon, bármi is vár rá.

A lakosztály, amelyet Joline megosztott Teslynnel, elég tágas volt. Mind a

kettőjüknek jutott külön hálószoba, volt egy kis szobácska a
szolgálólányaiknak is, és egy negyedik helység, ahol kényelmesen elfért volna
Joline két őrzője, Blaeric és Fen, már ha Teslyn megengedte volna, hogy
velük lakjanak. A Piros nővér minden férfit úgy kezelt, mint egy veszett
farkast, ami csak arra vár, hogy harapjon, és ha valamit nagyon akart, attól
szinte lehetetlen volt eltántorítani. Legalább olyan elszánt volt, mint Elaida: ő
is éppúgy letaposott mindent, ami az útjába került, mint az amyrlin.
Mindenben egyenlők voltak, természetesen, de Teslyn csak azoknak engedett,
akik jóval fölötte álltak. Mikor Joline belépett, épp az íróasztal fölé görnyedt a
közös nappaliban, és a tolla hátborzongatóan csikorgott a papíron. Rémesen
szűkmarkúan bánt a tintával.
Joline egy szó nélkül elsuhant mellette. Kilépett a hosszú, fehérre festett
kovácsolt vaskalickába, amit errefelé erkélynek hívtak. A rács olyan sűrű volt,
hogy a három emelettel alattuk lévő kertben sürgölődő munkások nem
láthatták, vajon van-e ott valaki vagy sem. A vidék virágai általában jól tűrték
a hőséget, vad színeik még a palota belsejét is túlragyogták, de most semmi
sem nőtt odalenn. A kertészek hatalmas vödrökben hordták a gondosan ápolt
ágyasokra a vizet, de minden levél barna volt vagy sárga. Ha megkínozták
volna, akkor sem ismeri be, hogy ez a hőség megrémítette. A Sötét Úr
megérintette a világot, és nem bízhatnak másban, csak egy elvadult, ostoba
kölyökben.
- Kenyéren és vízen? - mondta Teslyn hirtelen. - És elküldjük a Cauthon fiút
a Toronyba? Ha változások állnak be a terveinkbe, ezentúl legyél olyan
szíves, és értesíts, mielőtt másokkal közlöd.
 Joline arca átforrósodott.
- Merilille-t helyre kellett tennem. Tanított, amikor még csak novícia
voltam. - Teslyn is tanította. A Piros nővér igen szigorú tanár volt,
vasmarokkal fogta a tanítványait. Ahogy beszélt vele, az is erre emlékeztette,
mintha minduntalan arra figyelmeztetné, hogy ne merjen lázadozni ellene,
akár egyenrangúak, akár nem. Merilille viszont gyengébb volt náluk. -
Kiállított minket az egész osztály elé, és addig ásott egyre mélyebbre és
mélyebbre a válaszért, amíg csak a többiek szeme láttára el nem sírtuk
magunkat zavarunkban és elkeseredésünkben. Úgy tett, mint aki együtt érez
velünk, és talán valóban sajnált minket, de minél jobban vigasztalgatott, és
mondta, hogy ne sírjunk, annál rosszabb volt az egész.
Hirtelen elhallgatott. Esze ágában sem volt ezt mondani. Az egész Teslyn
hibája volt, mert mindig úgy nézett rá, mint aki éppen le akarja szidni, mert
leette magát. De meg kell értenie, hisz őt is tanította Merilille.
- És egész mostanáig nem felejtetted el? - Nyers hitetlenség bujkált Teslyn
hangjában. - Azok a nővérek, akik tanítottak minket, csak a kötelességüket
teljesítették. Néha azt hiszem, Elaidának tényleg igaza volt veled
kapcsolatban,
A toll tovább csikorgott.
- Csak... hirtelen az eszembe jutott, mikor Merilille úgy kezdett el beszélni,
mintha valóban követ lenne - és nem csak egy lázadó.
Joline összevont szemöldökkel nézett le a kertre. Minden egyes nőt lenézett,
aki megtörte a Fehér Torony egységét, és a világ szeme elé tárta a
megosztottságukat. Az összes lázadó aes sedai-t és azokat is, akik csak
segítették őket. De Elaida is óriásit hibázott. Egész könnyedén meg lehetett
volna békíteni a lázadókat.
- Mit mondott rólam? Teslyn? - A toll csikorgása egy pillanatra sem
hallgatott el. Mintha valaki két kézzel kaparná a palát. - Mit mondott rólam
Elaida?
Teslyn újabb papírlapot vett elő, és a levél tetejére tette, vagy azért, hogy
leitassa a felesleges tintát, vagy azért, hogy elrejtse a szöveget Joline elől.
Nem válaszolt azonnal. Fenyegetően Joline-re nézett - persze az is lehet, hogy
nem akart fenyegetően nézni; Teslynnél ezt sosem lehetett biztosra tudni -,
aztán sóhajtott egy nagyot.
- Jól van, ha minden áron tudni akarod, azt mondta, hogy még mindig csak
egy gyermek vagy.
- Egy gyermek? - Joline felháborodása semmi hatással nem volt a másik
nőre.
- Vannak - mondta Teslyn nyugodtan -, akik csak nagyon keveset változnak
attól a naptól kezdve, hogy először magukra öltötték a novíciák fehér ruháját.
Vannak, akik semmit sem változnak. Elaida szerint te még nem nőttél fel, és
nem is fogsz soha.
Joline dühösen rázta hátra a haját. Hogy ezt valaki olyan mondja neki,
akinek még az anyja is karonülő gyermek volt, mikor ő megkapta a
vállkendőt! Elaidát túlságosan is elkényeztették novícia korában, túl sokan
dicsérték az ereje és gyors felfogása miatt. Joline gyanította, hogy ezért utálja
annyira Elayne-t, Egwene-t és a vad Nynaeve-et, mert még nála is erősebbek
voltak, és jóval kevesebb időt töltöttek novíciaként, még akkor is, ha túl
gyorsan hajtották őket. Sőt, Nynaeve egyáltalán nem is volt novícia, pedig
ilyen még sosem fordult elő.
- Ha már felhoztad a dolgot - folytatta Teslyn -, talán megpróbálhatnánk az
előnyünkre fordítani a helyzetet.
- Hogy érted? - Joline magához ölelte az Egyetlen Hatalmat, és fókuszált
egy kis Levegőt, hogy magához röptesse az ezüstkancsót, amely a türkiz
berakásos asztalkán állt, és megtöltse az ezüstserleget punccsal. A saidar
érintése most is éppolyan csodálatosan felvillanyozta, mint mindig, éppúgy
megnyugtatta az idegeit.
- Egyértelműnek tűnik számomra. Elaida parancsa még mindig érvényes.
Elayne-t és Nynaeve-et azonnal vissza kell juttatni a Toronyba, amint rájuk
találnak. Eddig egyetértettem azzal, hogy még várnunk kellene, de talán most
már léphetnénk. Milyen kár, hogy az al'Vere kislány nincs velük. De már ez a
kettő is elég lesz ahhoz, hogy Elaida a kegyeibe fogadjon minket, és ha még a
Cauthon fiút is hozzávesszük... Azt hiszem, hármójukkal már legalább olyan
szép fogadtatásnak nézünk elébe, mintha al'Thort magát vinnénk Tar Valonba.
És ebből az Aviendhából is jó novícia válik még, akár vad, akár nem.
A serleg Joline kezébe lebegett a Levegő finom fonatán, aztán a nő nagy
vonakodva elengedte a Forrást. A saidar semmit sem veszített a varázsából
azóta, hogy először ölelte magához. A sárgadinnye puncs nem volt méltó
pótlása. A büntetése legborzalmasabb része az volt, hogy mielőtt elhagyta a
Tornyot, meg kellett fogadnia, hogy nem érinti a saidart. Talán ez volt a
legrosszabb. Ő szabta magára, de Elaida elég világosan elmagyarázta neki,
hogy ha nem találja elég szigorúnak a büntetést, majd megszigorítja Joline
helyett. Egy szikrányi kétsége sem volt afelől, hogy Elaida még ennél is
sokkal keményebben bánt volna vele.
- A kegyeibe? Teslyn, Elaida csak azért alázott meg minket, hogy
megmutassa a többieknek, hogy erre is képes. Elküldött minket ebbe a
légypiszoknyi kis városba, ami olyan messze esik a világ fontos helyeitől,
amennyire valami csak eshet, az Aryth Óceán túlsó partját kivéve, követként
egy olyan királynőhöz, akinél a legtöbb nemesúr nagyobb hatalommal bír, és
akitől bárki elvehetné a trónt, ha kellene neki. És ezek után vissza akarsz
kerülni a kegyeibe?
- Ő az Amyrlin Trón. - Teslyn felemelte az üres lapot, erre csúsztatta egy
kicsit, majd arra, mintha csak gondolkodás közben, öntudatlanul játszana vele.
- Az, hogy eddig hallgattunk, a tudomására adta, hogy nem vagyunk ölebek,
de ha túl sokáig csendben maradunk, azt árulásnak tekintheti.
Joline fel szipogott.
- Nevetséges! Ha visszatérnek, csak azért büntetik meg őket, mert elszöktek,
és mert teljes jogú nővérnek adják ki magukat.
Elkeskenyedett a szája. Ebben mind a ketten bűnösek voltak, és azok is,
akik megengedték nekik, hogy ezt tegyék, de az, hogy az egyikük Joline
ajahját vallotta a magáénak, megváltoztatta a dolgok fekvését. Ha a Zöld ajah
végzett Elayne-nel ez ügyben, egy igen alázatos, igen engedelmes fiatal nő ül
majd Andor trónjára. Bár talán jobb lenne, ha Elayne előtte elfoglalná az
Oroszlános Trónt. A tanítását mindenképp be kell fejezni. Joline nem hagyta
volna, hogy Elayne elvesszen a Torony számára, akármit tett is a lány.
- Ne feledd, hogy csatlakoztak a lázadókhoz!
- A Fényre, Teslyn, talán őket is csak úgy kapták el útközben, ahogy a többi
novíciát, akit még a Toronyból vittek magukkal a lázadók. Különben is, mit
számít, hogy holnap kezdik-e kitakarítani az istállókat, vagy csak jövő
ilyenkor? - Még ez a legenyhébb büntetés, amire azok a beavatottak és
novíciák számíthatnak, akik a lázadókkal mentek. - Még az ajahjaik is
várhatnak azzal, hogy megbüntessék őket, ami azt illeti. Én amondó vagyok,
hogy az a legjobb, ha csak csendben megülünk itt Ebou Darban, és ölbe tett
kézzel nézzük, mi történik. Majd írunk Elaidának, ha szépen megkérdezi,
hogy mi újság errefelé.
Nem mondta ki, hogy ő akár azt is kivárja, amíg Elaidát éppúgy letaszítják,
mint Siuannal tették. A Csarnok nem fogja sokáig tűrni, hogy így utasítgassák
és fenyegessék az Ülnököket, de Teslyn mégiscsak Piros volt, és aligha
hallaná ezt kitörő örömmel.
- Tulajdonképpen én sem hinném, hogy nagyon sürgős lenne a dolog -
mondta lassan Teslyn, ám az a kimondatlan „de" ott ült a levegőben.
A Levegő egy újabb kis fonatával Joline közelebb húzta az asztalhoz a
görgős lábú széket, és nekiállt meggyőzni a társát arról, hogy
mindkettejüknek az a legjobb, ha továbbra is hallgatnak. Még mindig csak
egy gyermek, ugye? Ha keresztülviszi az akaratát, Elaida egy árva szót sem
hall Ebou Darból, amíg nem könyörög neki.

Az asztalon fekvő nő ívbe görbült, amennyire a kötelékei megengedték, a

szeme kidülledt, a torkából éles sikoly szakadt ki. Sikított, sikított, aztán
hirtelen a sikoly kurta köhögésbe váltott, a test megrándult, bokától csuklóig
rázkódott, majd csöndben megrogyott. A szeme még tágabbra nyílt, és
világtalanul meredt a pince pókhálós boltozatára.
Semmi logikus nem lett volna abban, ha káromkodni kezd, mint egy kocsis,
de Falion úgy érezte, a legszívesebben előzúdítana minden szitkot, amit csak
ismer. Nem most kívánta először, hogy Ispan helyett bárcsak Temaile lenne itt
mellette. Az ő kérdéseire mindig készségesen válaszoltak, és senki sem halt
meg a vallatás vége előtt. Természetesen Temaile túlságosan is élvezte ezt a
fajta munkát, de az eredmény szempontjából ez lényegtelen volt.
Falion újra fókuszált. Felemelte a nő ruháit a mocskos padlóról, és a
holttestre ejtette őket. A vörös bőröv leesett. Kézzel kapta föl, és a halom
tetejébe dobta. Talán más módszerekkel kellett volna próbálkozniuk, de a
szíjak, a fogók és az izzó vas olyan... körülményes volt.
- Dobjátok a hullát az egyik sikátorba! Vágjátok át a torkát, hadd higgyék
azt, hogy kirabolták. Megtarthatjátok az erszényében talált pénzt.
A fal mellett guggoló két férfi összenézett. Arnin és Nad a külsejük alapján
akár testvérek is lehettek volna, mindkettejüknek fekete volt a haja, kicsit
kidülledt a szeme és telis-tele voltak sebhelyekkel. Olyan izmosak voltak,
mint hat másik férfi, de szerencsére elég ész is szorult a koponyájukba ahhoz,
hogy rendesen el tudják végezni a feladatukat. Általában.
- Bocsásson meg, asszonyom - kezdte Arnin habozva -, de senki nem hinné
el, hogy...
- Csak tedd, amit mondtam! - kiabált rá Falion, és fókuszálva talpra rántotta
a férfit, majd erősen a falhoz lökte. Arnin feje megpattant a kövön, de biztos
nem tett nagy kárt benne.
Nad az asztalhoz rohant, és zihálva dadogott.
- Igen, asszonyom. Minden úgy lesz, ahogy parancsolja, asszonyom.
Arnin nem dadogott, mikor elengedte, de az asztalhoz tántorgott, és a
továbbiakban tiltakozás nélkül végezte a dolgát. Mintha csak egy zsák
szemetet vinne, felkapta a holttestet, és kivitte az ajtón. Nos, voltaképp az már
csak szemét volt, semmi több. Falion sajnálta, hogy így elragadták az
indulatai. A düh teljesen logikátlan dolog volt. Néha persze hatékonynak
bizonyult. Ez még hosszú évek tapasztalata után is megdöbbentette.
- Moghediennek nem fog tetszeni a dolog, nem ám - mondta Ispan, amint a
férfiak elmentek. Az apró hajfonataiba fűzött kék és zöld gyöngyök hangosan
csilingeltek, ahogy megrázta a fejét. Egész idő alatt az árnyak közt bujkált,
egy apró kis védőkör mögött ült a sarokban, hogy semmit ne kelljen hallania.
Falion nehezen állta meg, hogy ne essen neki. Ispan lett volna az utolsó, akit
önszántából társának választ. Kék volt, vagy legalábbis egykor az volt. Talán
még mindig Kéknek tartotta magát. Falion például egyáltalán nem érezte
magát kevésbé Fehérnek attól, hogy csatlakozott a Feketéhez. A Kékek túl
szenvedélyesek voltak, mindenben az érzelmeikre hallgattak, még akkor is, ha
hideg fejjel kellett volna döntést hozniuk. Riannával, a másik Fehérrel, sokkal
jobban megértette volna magát, bár annak a nőszemélynek több logikai
kérdésről is egészen érdekes, és felettébb ostoba elképzelései voltak.
- Moghedien elfeledkezett rólunk, Ispan. Vagy talán te kaptál tőle
valamiféle üzenetet? Különben is, nem hiszem, hogy létezik ez a titkos raktár.
- Moghedien azt mondta, hogy létezik, úgy ám - kezdte Ispan határozottan,
de a hangja egyre szenvedélyesebbé vált. - Egy egész teremnyi angreal,
sa'angreal és ter'angreal. Nekünk is jut belőle. Lesz egy saját angrealunk,
Falion. Talán egy sa'angrealunk is. Megígérte.
- Moghedien tévedett. - Falion nézte, ahogy a másik nő szeme elkerekedik
döbbenetében. A Kiválasztottak is csak emberek voltak. Faliont is megrázta
ez a felismerés, amikor először szembesült vele, de voltak, akik nem voltak
képesek elfogadni ezt a tényt. A Kiválasztottak sokkal erősebbek voltak,
felmérhetetlenül többet tudtak, és nagy valószínűséggel már megkapták a
halhatatlanság ajándékát, de a tapasztalat azt mutatta, hogy éppolyan
keményen küzdenek és áskálódnak egymás ellen, mint két murandyai, akinek
csak egy takaró jutott. Ispan döbbenete hamar haragba váltott.
- Mások is keresik. Mindannyian árnyékra vetődnének? Árnybarátok is
kutatnak a raktár után, alighanem valamelyik másik Kiválasztott küldte őket.
Ha a Kiválasztottak is ezt keresik, miből gondolod, hogy nem létezik?
Nem látta be, hogy téved. Ha valamit ennyi idő alatt sem talál meg az
ember, akkor a leglogikusabb magyarázat az, hogy az a dolog nem is létezik.
Falion várt. Ispan nem volt ostoba, csak elvakult, és Falion hitt abban, hogy
az embereknek maguknak kell felismerniük azt, amit már rég be kellett volna
látniuk. A lusta agyat csak a gyakorlat serkenthette fel.
Ispan fel-alá járkált, a szoknyáját suhogtatta, és homlokát ráncolva nézte a
port és a pókhálókat.
- Bűzlik ez a hely. Minden csupa mocsok! - Összerázkódott, ahogy egy
jókora fekete csótány mászott fel mellette a falra. Hirtelen ragyogás burkolta
be, és egy fonat hangos csattanással szétkente a bogarat. Ispan elfintorodott,
és a szoknyájába törölte a kezét. Mintha nem az Egyetlen Hatalommal ölte
volna meg a csótányt. Érzékeny gyomra volt, bár szerencsére csak akkor, ha a
tulajdon két kezét kellett bemocskolnia.
- Nem állok oda az egyik Kiválasztott elé azzal, hogy kudarcot vallottam. A
végén még Liandrint is megirigyelnénk, nem?
Falion ettől sem kezdett el reszketni, de azért átvágott a pincén, és töltött
magának egy pohár szilvapuncsot. A szilvák már aszottak voltak, és a puncs
túlságosan cukros, de a keze nem remegett. Moghedientől ésszerű volt félni,
de ostobaság lett volna hagyni, hogy a rettegés eluralkodjon rajta. Talán már
meg is halt. Biztos, hogy magához hívatta volna már őket, vagy álmukban
Tel'aran'rhiodba rántotta volna valamelyiküket, hogy megkérdezze, miért
nem teljesítették még a parancsait. Amíg viszont nem látta a holttestét, az volt
a logikus, ha úgy tesz, mintha Moghedien bármelyik pillanatban
megjelenhetne.
- Van más módja is.
- Micsoda? Vallassunk ki minden egyes javasasszonyt Ebou Darban?
Hányan lehetnek? Százan? Talán kétszázan? A nővérek a Tarasin Palotában
felfigyelnének rá. De fel ám!
- Ne álmodozz arról, hogy lesz egy saját sa'angrealod, Ispan. Nincs
elfeledett ősi raktárépület, nincs titkos pince a palota alatt.
Falion lassan, higgadtan beszélt. Minél izgatottabb lett Ispan, ő annál
higgadtabban mondta a magáét. Mindig is élvezte, hogy egy egész osztálynyi
novíciát le tud nyűgözni a hangjával.
- Szinte mindegyik javasasszony vad, nagy valószínűséggel egyikük sem tud
arról, amit mi keresünk. Még egyetlen vadnál sem találtak angrealt, nem hogy
sa'angrealt, pedig előkerült volna, ha van nekik. Épp ellenkezőleg. A
feljegyzések szerint minden vad, aki olyan tárgyat talál, aminek az Egyetlen
Hatalomhoz bármiféle köze lehet, minél előbb igyekszik megszabadulni tőle,
nehogy a fejére vonja a Fehér Torony haragját. Azok a nők, akiket kitettek a
Toronyból, már nem ilyen ijedősek. Mint azt te is jól tudod, mikor távozás
előtt átkutatják őket, háromból egynél mindig találnak valamit, amit elrejtett.
Néha egy angrealt, máskor pedig csak egy olyan köznapi tárgyat, amiről csak
a szerencsétlen hiszi azt, hogy valamiféle köze van az Egyetlen Hatalomhoz.
Azok közül a javasasszonyok közül, akik megfelelnek ennek a kritériumnak,
Callie volt a legmegfelelőbb áldozat. Mikor négy éve kitették a Toronyból,
megpróbált ellopni egy ter'angrealt. Egy egészen értelmetlen kis vacak volt,
virágok képeit vetítette a falra, és úgy zúgott, mint egy vízesés, de mégiscsak
a saidarhoz kötődött. És megpróbálta a többi novícia titkait is kikutatni, ami
az esetek többségében sikerült is neki. Ha akárcsak egyetlen egy angreal
lenne Ebou Darban, nem is szólva egy hatalmas raktárról, azt hiszed, hogy
nem találta volna meg négy év alatt?
- Én is aes sedai vagyok, Falion - mondta Ispan magából teljesen kikelve. -
Én is éppolyan jól tudom mindezt, mint te. Azt mondtad, van más módja is.
Mi az?
Egészen egyszerűen nem használta az agyát.
- Mi az, aminek még a raktárnál is jobban örülne Moghedien?
Ispan csak bámult rá, közben idegesen toporgott.
- Nynaeve al'Meara, Ispan. Moghedien azért hagyott ott minket, mert maga
akarta levadászni, de a lány egyértelműen megmenekült valahogy. Ha
odaadjuk Nynaeve-et, és ha már ott tartunk, a Trakand lánykát is,
Moghediennek, elnézi nekünk, hogy nem találtuk meg azt a több száz
sa'angrealt, ha volt ott annyi.
Ez persze a napnál is világosabban bebizonyította, hogy a Kiválasztottak
sem gondolkoztak logikusan. Természetesen az okos ember nagyon is csínján
bánt azokkal, akik erősebbek voltak nála, és nem viselkedtek logikusan. Ispan
viszont nem volt nála erősebb.
- Meg kellett volna ölnünk, ahogy mondtam, már amikor először észrevettük
- köpte a szavakat. Szélesen gesztikulált, fel-alá járkált a pincében, a talpa
alatt hangosan csikorgott a kosz. - Igen, igen, tudom, tudom. A nővérek a
palotában gyanút fogtak volna, úgy ám. Nem akarjuk, hogy felfigyeljenek
ránk. De elfelejtetted, mi történt Tanchicóban? Vagy Tearben? Ahol csak
megjelenik ez a két lány, katasztrófa lesz a vége. Én a magam részéről úgy
gondolom, hogy ha már nem ölhetjük meg őket, akkor olyan messze kell
tartanunk magunkat Nynaeve al'Mearától és Elayne Trakandtól, amilyen
messze csak tudjuk. Amilyen messze csak tudjuk!
- Nyugodj meg, Ispan! Nyugodj meg!
Falion csitítgatása persze csak még jobban felizgatta Ispant, de ez mit sem
változtatott a Fehér nővér magabiztosságán. Az ész diadalmaskodni fog az
érzelmek felett.

A férfi a keskeny, árnyas sikátor ritkás hűvösében ücsörgött egy felfordított

hordón, és a szemközt lévő házat figyelte a zsúfolt utcán át. Hirtelen ráébredt,
hogy már megint a fejét fogdossa. Nem fájt semmije, de néha olyan... furcsán
érezte magát a feje. Különösen, mikor arra gondolt, amire nem emlékezhetett.
Három emeletnyi fehér mész. A ház egy aranyművesé volt, akihez állítólag
két régi barátja érkezett vendégségbe, akikkel még évekkel ezelőtt egy északi
útján ismerkedett meg. A barátokat csak egyszer látták, mikor megérkeztek,
és azóta nem találkozott velük senki. Ezt könnyen ki lehetett találni, és azt
sem volt sokkal nehezebb kiszedni a környéken lakókból, hogy mind a ketten
aes sedai-ok.
Egy magas, vékony fiatalember sétált el mellette fütyörészve. A mellénye
szakadt volt, az ábrázata nem ígért sok jót. Egy pillanatra megállt, mikor
meglátta a hordón ücsörögni. A kabátja alapján, és azért, mert az árnyékban
bujkált - és a megjelenésének a többi része miatt is, gondolta szomorúan -,
talán úgy gondolta a fiatal fickó, hogy kifosztja. A kabátja alá csúszott a keze.
Már nem volt sem elég erős, sem elég hajlékony ahhoz, hogy kardot vegyen a
kezébe, de a két hosszú kés, melyet már több, mint harminc éve rejteget a
szíve fölött, meglepően sok kardforgatóval végzett. Talán valami felvillant a
szemében, mert a magas fiatalember átgondolta a dolgot, és fütyörészve
továbblépkedett.
A ház mellett kinyílt egy kapu. Az aranyműves istállóihoz vezetett. Két
széles vállú fickó lépett ki az utcára, egy talicskát tolva maguk előtt, melyen
koszos széna és lótrágya gőzölgött. Mi a fenét csinálhatnak? Arnin és Nad
nem az a fajta ember volt, akivel az istállóját takaríttatná ki valaki.
Itt vár sötétedésig, aztán elindul, és megpróbálja megint megtalálni Carridin
csinos kis orgyilkosát.
Megint elvette a fejétől a kezét. Előbb vagy utóbb minden az eszébe jut.
Nem volt már sok ideje hátra, de semmi mása nem volt, csak ez. Erre még
emlékezett.
 SZÓMAGYARÁZAT
MEGJEGYZÉS A SZÓMAGYARÁZATBAN ELŐFORDULÓ
DÁTUMOKKAL KAPCSOLATBAN

A Világtörés óta három időszámítás terjedt el általánosan. Az első a

dátumokat a Világtörés után (vu) számította. Minthogy a Világtörés alatt, de a
közvetlenül utána következő években is szinte teljes volt a világban a káosz,
és a naptárt csak jó száz évvel később alkották meg, a kezdőpontját
önkényesen választották meg. A Trallok háborúkban számos feljegyzés
semmisült meg, olyannyira, hogy az utolsó háború végére már azt is vitatták,
pontosan milyen évben járnak a régi rendszer szerint. Ezért új naptárt vezettek
be, amely a háború végétől számította az éveket, hogy megünnepeljék a
világnak a trallok fenyegetéstől való, feltételezetten végleges
megszabadulását. Ez szabad évként (szé) jelölte a dátumokat. A Százéves
háború okozta zűrzavar, halál és pusztulás után egy harmadik időszámítás
lépett életbe. Ez, az Újkor (úk) naptára, jelenleg is használatban van.

a'dam (éjdem): A seanchanok eszköze, ami fókuszálni képes nők

irányítására alkalmas. Egy nyakörvből és egy karkötőből áll, amelyeket
ezüstös fémlánc köt össze. Fókuszálni képtelen nőre semmilyen hatással
nincsen. Lásd még: damane, Seanchan, sul'dam.

A Remény Árulója: Lásd: Ishamael.

aes sedai (ájz sze'dáj): Az Egyetlen Hatalmat használó személy. Az Őrület

Ideje óta minden aes sedai nő. Széles körű bizalmatlanság és félelem övezi
őket. Sokan őket teszik felelőssé a Világtörésért. A közhiedelem szerint
rendszeresen beleavatkoznak a nemzetek ügyeibe. Ugyanakkor ritkaság, ha
egy uralkodónak nincs aes sedai tanácsadója, még azokon a vidékeken is, ahol
az ilyen kapcsolatot titokban kell tartani. Az Egyetlen Hatalom éveken
keresztül történő fókuszálása után az aes sedai-ok külsején nem fog az idő,
ezért akár egy nagymama korú asszonyon sem látszik az életkora, eltekintve
esetleg néhány ősz hajszáltól. Lásd még: ajah, Amyrlin Trón, Az Őrület Ideje.

aiel harcostársaságok: Az aiel harcosok egytől egyig a tizenkét

harcostársaság valamelyikének tagjai. Ezek: a Fekete Szemek (Seia Doon), a
Sastestvérek (Far Aldazar Din), a Hajnalfutárok (Rahien Sorei), a Késkezűek
(Sovin Nat), a Lándzsa Hajadonjai (Far Dareis Mai), a Hegyi Táncosok
(Hama N'dore), az Éjszaka Lándzsái (Cor Darei), a Vöröspajzsosok (Aethan
Dor), a Kőkutyák (Shae'en M'taal), a Viharjárok (Sha'mad Conde), az
Igazvérek (Tain Shan) és a Vízkeresők (Duadhe Mahdi'in). Mindegyik
társaság sajátos szokásokat alakított ki, sőt, néha különleges kötelességeket is
írnak elő tagjaik számára. A Vöröspajzsosok például rendőrségként is
működnek. A Kőkutyák gyakran esküt tesznek, hogy nem hátrálnak, ha
egyszer elkezdődött a csata, és ha kell, az utolsó emberig küzdenek, hogy
betartsák ígéretüket. Az aielek törzsei gyakran háborúznak egymással, de az
ugyanazon harcostársaságba tartozók akkor sem harcolnak egymással, ha a
törzseik igen. Ennek köszönhetően még akkor is van kapcsolat a szembeálló
törzsek között, ha egyébként nyílt konfrontációban vannak. Lásd még: aielek,
Aiel-puszta, Far Dareis Mai.

aielek (áj'íliek): Az Aiel-puszta népe. Vadak és szívósak. Más néven aiel

nomádok. Mielőtt ölnének, elkendőzik az arcukat. Innen származik az „úgy
viselkedik, mint egy feketekendős aiel" szólás. Olyan emberre használják, aki
erőszakosan viselkedik. Halálosan veszélyes harcosok, akár fegyverrel, akár a
puszta kezükkel küzdenek. Kardot viszont soha nem vesznek a kezükbe, még
csak megérinteni sem hajlandóak. Dudásaik zenéjére vonulnak csatába. A
harcot csak úgy nevezik: „a Tánc". Tizenkét törzsbe tömörülnek. Ezek: a
charee-ek, a codarrák, a darynek, a goshienek, a miagomák, a nakaik, a
reynek, a shaaradok, a shaidók, a shiandék, a taardadok és a tomanellék.
Időnként egy tizenharmadik, a „nemlétező" törzset is megemlítenek, a jenn
aieleket, akik Rhuideant építették. Lásd még: aiel harcostársaságok, Aiel-
puszta, Rhuidean.

Aiel-háború: (úk 976-78) Amikor Cairhien királya, Laman, kivágta az

Avendoralderát, számos aiel harcostársaság átkelt a Világ Gerincén.
Lerohanták és felégették Cairhien fővárosát, és még sok más várost és
települést is. A háború Andorra és Tearre is átterjedt. Az elfogadott nézet az,
hogy végül a Ragyogó Falak Csatájában, Tar Valonnál legyőzték az aieleket,
valójában azonban Laman abban a csatában meghalt, így az aielek, miután
elvégezték, amiért jöttek, visszavonultak a Világ Gerincének túloldalára. Lásd
még: Avendoraldera, Cairhien.

Aiel-puszta: Zord, barátságtalan, és csaknem teljesen víztelen földterület a

Világ Gerincétől keletre. A hegységtől nyugatra lakók ritkán merészkednek
ide, nemcsak azért, mert a nem itt születettek számára szinte megoldhatatlan
feladat a vízellátás, a vízlelőhely-keresés, hanem mert az aielek úgy vélik,
hogy minden más néppel háborúban állnak, és nem fogadják szívesen az
idegeneket. Csak a házalók, a mutatványosok és a tuatha'anok léphetnek be a
területére biztonságban, jóllehet az aielek kerülik a kapcsolatot a
tuatha'anokkal, akiket ők „elveszetteknek" neveznek. Magáról a pusztáról
nincsen ismert térkép.

Aiel rokonsági elnevezések: Az aielek bonyolult terminológiát használnak

a rokonsági fokozatok megjelölésére, amelyet az idegenek követhetetlennek,
ők maguk viszont igen pontosnak tartanak. Ezek teljes felsorolása kötetekre
rúgna, ezért csupán néhány példával világítjuk meg a kérdést. A fővérek és az
anyavérek egyazon anyától születtek. A másod-fivér és a másodvér kifejezést
az illető anyjának fővérétől illetve anyavérétől született gyerekekre
használják. A testvéranyák és a testvérapák az anya anyavérei és fővérei. A
nagyanya és a nagyapa az anya szüleit jelenti, míg az apa szüleit másod-
nagyanyának és másod-nagyapának nevezik. Mindebből látszik, hogy az
anyai rokonság erősebbnek számít az apainál. A rokonsági fokozatok
bonyolultságát még komplikáltabbá teszi az a tény, hogy az aieleknél
lehetőség van arra is, hogy a barátok egymást anyavérré vagy fővérré
fogadják. Az egymáshoz közel álló aiel nők időnként egyazon férfihoz
mennek feleségül, ami által egymás asszonytársaivá válnak, tulajdonképpen
egymással is összeházasodván, ami még inkább követhetetlenné teszi az aiel
szokásokat.

ajah (adzsah): Az aes sedai-ok szervezete. Minden aes sedai tartozik

valamilyen ajahhoz, az amyrlin kivételével. Színekkel különböztetik meg
magukat egymástól: Kék, Piros, Fehér, Zöld, Barna, Sárga és Szürke ajah.
Mindegyik saját filozófiát követ az Egyetlen Hatalom használatában és
másképp fogalmazza meg az aes sedai-ok céljait. A Piros ajah minden
energiáját a Hatalmat használni próbáló férfiak felkutatására és
megszelídítésére fordítja. A Barna ajah lemond a világ dolgaival való
foglalkozásról, kizárólag a tudás keresésének szenteli magát. A Fehér ajah
lenézi a világot és a világi dolgokat, és kizárólag a filozófiai kérdések és az
igazság keresése érdekli, míg a Zöld ajah (amelyet a Trallok háborúk idején a
harcoló ajahnak is neveztek) mindig készen áll Tarmon Gai'don eljövetelére.
A Sárga ajah tagjai a Gyógyítás tanulmányozásának szentelik magukat, a
Szürke ajah aes sedai-ai pedig békéltetéssel, közvetítéssel foglalkoznak, a
harmóniát és a megértést keresik. A szóbeszéd szerint egy Fekete ajah is
létezik, amely a Sötét Úr szolgálatára esküszik, ezt azonban hivatalosan
tagadják.

Al'Thor, Tam (al'thor, tam): Folyóközi földműves és birkapásztor. Fiatal

korában hazájától messze katonáskodott, és egy feleséggel (az azóta elhunyt
Karival), valamint egy újszülöttel (Randdel) tért vissza.

Álmodó: Lásd: képességek.

Álomjáró: Aiel kifejezés az olyan nőkre, akik képesek belépni a

Tel'aran'rhiodba, értelmezni tudják az álmokat, és beszélni tudnak másokkal
az álmaikban. Az aes sedai-ok is használják a kifejezést az Álmodókra
vonatkozóan, de ritkán, és náluk inkább nagybetűs szó - Álomjáró. Lásd még:
képességek, Tel'aran'rhiod

Altara: A Viharok Tengerének partján élő nép, akiket a nevükön kívül nem
sok tart össze. Altara népe elsősorban egy város vagy falu lakóinak, egy-egy
úr vagy úrnő embereinek tartják magukat, és csak másodsorban - ha
egyáltalán - altaraiaknak. Kevés nemes fizet adót a koronának, és a szép
szavakon kívül nem sok egyéb szolgálatra hajlandóak, hűségük gyakran csak
színlelt. Altara uralkodója (jelenleg Tylin Quintara királynő a Mitsobar
házból) ritkán több az ország leghatalmasabb nemesénél, és időnként még ez
sem igaz. A Szelek Trónja olyan kevés hatalmat jelent, hogy sok erős nemes
lekicsinylő módon el sem foglalta, amikor lehetősége volt rá.

Alviarin Freidhen (Alvi'arín 'Frejdhen): Egy Fehér ajahhoz tartozó aes

sedai, jelenleg a Krónikaőr, a második legfontosabb aes sedai, közvetlenül az
Amyrlin Trón után. Hideg logikájú nő, még hidegebb ambíciókkal.

Amadicia (ama'dícia): Egy, a Ködhegységtől délre, Tarabon és Altara

között fekvő ország. Fővárosa, Amador, egyben a Fény Gyermekeinek is
székhelye, amelynek főúrkapitánya - névlegesen ugyan nem, de valójában
nagyon is - még a királynál is hatalmasabb. Amadiciában bárki, aki fókuszálni
képes, törvényen kívülinek számít, őket a törvény szerint börtönbe vetik vagy
száműzik az országból, sőt, valójában gyakran meg is ölik őket, arra
hivatkozva, hogy „ellenálltak a letartóztatásnak". Amadicia címere kék
mezőben hatágú, ezüst csillag, piros bogáncson. Lásd még: fókuszálás, a Fény
Gyermekei.

Amalasan, Guaire: Lásd: A Második Sárkány Háborúja.

Amyrlin Trón (amerlin): 1. Az aes sedai-ok legfőbb vezetőjének címe. A

Torony Csarnoka, az aes sedai-ok legmagasabb szintű tanácsa választja,
amely ajahonként három, azaz összesen huszonegy képviselőből (Ülnökből)
áll. Az Amyrlin Trón, legalábbis elméletben, teljhatalommal bír az aes sedai-
ok fölött. Megbízatása egy életre szól. Királyi vagy királynői ranggal
egyenértékű. Valamelyest kevésbé ünnepélyes elnevezése az amyrlin. 2. A
trón, amelyen az aes sedai-ok vezetője ül.

Amys (a'mísz): A Hideg Szikla erőd Tudós Asszonya, egyben álomjáró. A

Taardad aielek Kilenc Völgy klánjához tartozó aiel nő, Lian asszonytársa (ez
utóbbi a Hideg Szikla erőd házúrnője, Aviendha testvéranyja).

Andor: Gazdag ország, amely a Ködhegységtől egészen az Erinin folyóig

terül el, legalábbis térképen. Valójában a királynő hatalma nyugatra több
nemzedék óta csupán a Manetherendrelle folyóig terjed. Lásd még:
leányörökös.

angreal (angri'al): Igen ritka tárgy, mely az Egyetlen Hatalom használója

számára nagyobb mennyiségű Hatalom kezelését teszi lehetővé, mint amire
segítség nélkül biztonságosan képes lenne. Némelyiket férfiak, másokat nők
használatára készítették. Egyes hírek szerint olyan angrealok is léteznek,
amelyeket mindkét nem képes használni, ezt azonban senki sem erősítette
meg. A Legendák Korának relikviája, készítésének módja ma már ismeretlen.
Igen kevés maradt belőle. Lásd még: fókuszálás, sa'angreal, ter'angreal.

Arad Doman: Aryth-óceáni nép. Pillanatnyilag polgárháború dúl területén,

egyidejűleg pedig háborúban áll azokkal, akik felesküdtek az Újjászületett
Sárkányra, valamint Tarabonnal. A domani kereskedők többsége nő. A
„hagyni egy férfit, hogy domanival üzleteljen" mondás annyit jelent, hogy
nagy ostobaságot tenni. A domani nők híresek - hírhedtek - szépségükről,
csábító képességeikről és botrányos ruházatukról.

árnybarátok: A Sötét Úr követői. Hitük szerint rendkívüli hatalmat és

óriási jutalmakat, sőt halhatatlanságot kapnak majd, ha uruk kiszabadul
börtönéből.

Árnyék háborúja: Más néven a Hatalom háborúja. Véget vetett a

Legendák Korának. Nem sokkal a Sötét Úr kiszabadítására irányuló kísérlet
után kezdődött, és hamarosan az egész világra kiterjedt, amikor a háborúnak
már az emlékét is elfelejtették. De most minden aspektusát újra felfedezték,
gyakran a Sötét Úr érintése által eltorzítva. Az Egyetlen Hatalmat fegyvernek
használták a harc alatt. A Sötét Úr börtönébe való visszazárásával ért véget.
Lásd még: Százak Társasága, a Sárkány.

Atha'an Miere: Lásd: Tengeri Nép.

Avendesora (avende'szóra): Az Ősi Nyelven „az Élet Fája". Számos

történetben és legendában említik, amelyek különböző tájakra helyezik. Csak
kevesen tudják azonban, hogy valójában hol van.

Avendoraldera (avendoraldera): Egy Cairhienben nőtt fa, amelyet az

Avendesora hajtásából növesztettek. Ezt a hajtást az aielek adták ajándékba úk
566-ban, bár semmilyen forrás nem maradt fenn arról, miféle kapcsolatban
álltak az aielek az Avendesorával. Lásd még: Aiel-háború.

Aviendha: (Avi'enda) A Taardad aielek Kilenc Völgy klánjához tartozó nő,

aki Tudós Asszonynak tanul. Semmitől sem fél, csak attól, ami meg van
számára írva.

Bair (Béjr): Tudós Asszony a Shaarad aielek Haido klánjából. Álomjáró.

Bashere, Zarine (Ba'sír, Za'rín): Davram Bashere lánya Saldaeából,

Kürtvadász. Saját magát Faile-nek (Fa'íl) nevezi, amely annyit jelent az Ősi
Nyelven, hogy „sólyom". Perrin Aybarával tartott a Folyóközbe, és miután a
vidéket megtisztították a trallokoktól, összeházasodtak.

Bashere, Davram (Ba'sír, Devrem): Saldaea Seregeinek Fővezére, Tyr és

Sydon ura, Tenobia királynő nagybátyja, Faile Bashere apja.

Beavatottak: Aes sedai-nak tanuló fiatal nők, akik már elértek a Hatalom
kezelésében egy bizonyos szintet, és letették vizsgáikat. Általában öt-tíz évet
vesz igénybe, mire egy novícia beavatottá válhat. A beavatottakat kevesebb
szabály köti, mint a novíciákat, és bizonyos korlátok között maguk
választhatják meg tanulmányaik tárgyát. A beavatottnak joga van viselni a
Nagy Kígyós gyűrűt, de csupán bal keze középső ujján hordhatja azt. Amikor
aes sedai válik belőle, ki kell választania az ajahját, megkapja a vállkendőjét,
és tetszés szerint bármelyik ujján viselheti a gyűrűt, vagy akár el is rejtheti, ha
a körülmények úgy kívánják.

Berelain sur Paendrag ('béreién szúr 'péjndrag): Mayene Úrnője, a Fény

Kegyelméből a Hullámok Oltalmazója, a Paeron ház feje. Gyönyörű és
akaratos ifjú nő, gyakorlott uralkodó. Megszerzi, amit akar, bármibe is kerül,
és mindig megtartja a szavát. Lásd: Mayene.

Birgitte (Bír'gitte): Legendák és történetek hősnője, legalább olyan híres a

szépségéről, mint a bátorságáról és íjászművészetéről. Ezüstíját és nyilait
mindig magánál hordta. Azok közé a hősök közé tartozik, akik visszatérnek,
valahányszor megfújják Valere Kürtjét. Mindig kapcsolat fűzi a hős
harcoshoz, Gaidal Cainhez. Lásd még: Cain, Gaidal; Valere Kürtje.

Caemlyn (kémlin): Andor fővárosa.

cadin'sor ('kadin szór): Az aiel harcosok öltözéke. Barna és szürke

árnyalatú kabátból és térdnadrágból áll, amelynek színe beleolvad a
sziklákéba, valamint puha, térdig érő, fűzős csizmából. Az Ősi Nyelven
„munkaruhát" jelent.

Cain, Gaidal (Kéjn, Gaidál); Legendás történetek kardmestere, aki mindig

Birgittével jár együtt. Azt mondják, éppolyan jóképű, amilyen gyönyörű a nő.
A legendák szerint nem lehet legyőzni, ha lába szülőföldjét érinti. Azok közé
a hősök közé tartozik, akik visszatérnek, valahányszor valaki megfújja Valere
Kürtjét.

Cairhien (kájri'en): Ország a Világ Gerince mellett. Ugyanez a fővárosa

neve is. A várost az Aiel háborúban (úk 976-978) kifosztották és
felgyújtották. A háború után a Világ Gerince mentén fekvő földek elhagyása
miatt gabona behozatalra szorult. Galldrian király meggyilkolása után (úk
998) trónviszály tört ki a Naptrón örökléséért, amely a gabonaszállítás
abbamaradását és éhínséget okozott. Cairhien címere égkék mező alján
felkelő, sokágú aranynap.

Callandor: A Kard, Amely Nem Kard, A Kard, Amely Érinthetetlen. Egy

kristálykard Tear erődjében, a Kő Szívének nevezett csarnokban. Kéz nem
érintheti, kivéve az Újjászületett Sárkányét. A Sárkány Próféciái szerint a
Sárkány újjászületésének és a Tarmon Gai'don közeledésének egyik
legkomolyabb jele az volt, amikor az Újjászületett Sárkány megszerezte
Callandort. Rand al'Thor ezt követően kőbe szúrva, újra a Kő szívében
helyezte el. Lásd még: Újjászületett Sárkány, sa'angreal, Tear Köve.

Car'a'carn: Az Ősi Nyelven a „főnökök főnöke". Az Aiel próféciák szerint

egy két sárkánnyal megjelölt férfi érkezik majd egy hajnalon Rhuideanba, és
átvezeti őket a Sárkányfalon. Rhuidean Próféciája szerint a férfi egyesíteni
fogja az aieleket, és elpusztítja őket, hogy szinte csak írmagjuk marad. Lásd
még: Aiel, Rhuidean.

Caraighan Maconar: Legendás Zöld nővér (212 VU-373 VU). Száz

kalandot tulajdonítanak neki, de hőstetteinek egy részét még egyes aes sedai-
ok is valószínűtlennek tartják, a Fehér Toronyban őrzött feljegyzések ellenére
is. Ilyen például, hogy fél kézzel levert egy lázadást Mosadorinban, és őrzők
nélkül eltiporta a Comaidin Zavargásokat. A Zöld ajah a Zöld nővér
archetípusaként tekint rá. Lásd még: Aes Sedai, ajah.

Carridin, Jaichim: A Fény Kezének inkvizítora, magas tisztséget viselő

katona a Fény Gyermekei között.

Cauthon, Abell: Folyóközi földműves. Mat Cauthon apja. Felesége: Natti;

leányai: Eldrin és Bodewhin. Bode és még pár folyóközi lány alkalmas
novíciának. Alanna és Verin aes sedai elindult velük Tar Valonba, de a Fehér
Torony kettészakadtáról hallva megálltak Caemlynben. A lányokat elküldték,
hogy csatlakozzanak a Salidarból Tar Valon felé induló sereghez és az ottani
novíciákhoz.

Couladin ('kúladin): A shaido aielek Domai klánjához tartozó,

hatalomvágyó férfi. A Seia Doon, vagyis a Fekete Szemek harcostársaságának
tagja. A Cairhien melletti csatában Mat Cauthon megölte.

csendesítés, elcsendesítés: Egy fókuszálni képes nő végleges elzárása az

Egyetlen Hatalomtól. Az elcsendesített nők továbbra is érzik az Igazi Forrást,
de többé nem tudják érinteni. Erre olyan ritkán kerül sor, hogy a Fehér Torony
novíciáinak kívülről meg kell tanulniuk azok névsorát, akiket valamilyen
okból elcsendesítésre ítéltek. Hivatalosan csupán bírósági ítéletet követően
lehet valakit a bűneiért elcsendesíteni. Amikor ez a véletlen folytán történik,
akkor kiégésnek nevezik. A gyakorlatban azonban mindkét esetre a
csendesítés szót használják.

cuendillar: Lásd: szívkő.

damane (da'maní): Az Ősi Nyelven: „pórázra kötött". Fókuszálni képes

nők, akiket a'damok segítségével, rabszolgaként tartanak fogva. A seanchanok
számos célra használják őket. Elsősorban fegyverként a csatákban. Az egész
országban elterjedt, hogy a fiatal nőket minden évben megvizsgálják, nem
jelentkezik-e rajtuk a fókuszálás képessége. Akárcsak a fókuszálásra képes
fiúkat (akiket kivégeznek), ezeket a lányokat törlik a családi nyilvántartásból,
és elveszik tőlük a polgárjogot, így megszűnnek emberi lénynek lenni. Azokat
a nőket, akik fókuszálnak, ám még nem lett belőlük damane,
marath'damanenak nevezik, ami szó szerint ennyit jelent: „akiket pórázra kell
kötni". Lásd még: a'dam, seanchan, sul'dam.

Damodred, Galadedrid nagyúr (damodred ga'ladedríd): Elayne és Gawyn

féltestvére, Tigraine, a Morgase Trakand (Andor jelenlegi királynője) előtti
andori leányörökös és Tarangail Damodred, Morgase Trakand későbbi
férjének a fia. Csatlakozott a Fény Gyermekeihez, és az egyik
legreményteljesebb ifjú tisztnek tartják. Számára csak az igazság számít, ha
úgy látja helyesnek, a szeretteinek is képes bánatot okozni. Címere szárnyas
ezüstsas, markolattal fölfelé tartott karddal.

Deane Aryman: Amyrlin Trón, aki megmentette a Fehér Tornyot a

Bonwhin által okozott pusztítástól, amikor megkísérelte uralma alá hajtani
Sasszárny Arturt. Aryman SZÉ 920-ben Eharonban, Salidarban született, és
SZÉ 992-ben nevezték ki amyrlinné a Kék ajahból. Neki tulajdonítják, hogy
Sasszárny Artur halálával rávette Souran Maravile-t, hogy hagyjon fel Tar
Valon ostromával (ami SZÉ 975-ben kezdődött). Deane visszaállította a
Torony presztízsét, és a hiedelmek szerint SZÉ 1084-ben bekövetkezett
halálakor (leesett egy lóról) épp meggyőzte a Sasszárny Artur hajdan volt
birodalmának maradékain háborúzó nemeseket, fogadják el a Torony vezető
szerepét, hogy az ország ismét egységbe forrhasson. Lásd még: Amyrlin Trón,
Sasszárny Artur.

Ebou Dar: Altara fővárosa. Egyike a legnagyobb tengeri kikötőknek.

Számtalan különös helyi szokás nehezíti meg az idegenek életét. Lásd még:
Altara.

Egyetlen Hatalom: Az igazi Forrásból nyerhető erő. Az emberek túlnyomó

többsége képtelen elsajátítani az Egyetlen Hatalom fókuszálását. Mindössze
egy töredék százalékot lehet megtanítani erre. Egy, még ennél is elenyészőbb
létszámú csoport veleszületetten rendelkezik ezzel a képességgel. Ez
utóbbiakat nem kell tanítani; mindenképpen érintik az Igazi Forrást és
fókuszálják az Egyetlen Hatalmat, akár akarják, akár nem. Gyakran nincsenek
is tisztában vele, hogy mit tesznek valójában. Ez a veleszületett képesség
általában a késői pubertásban vagy a felnőttkor elején jelentkezik először. Ha
az Igazi Forrást érintő személyt nem tanítják meg a Hatalom irányítására,
ellenőrzésére, illetve nem sajátítja el azt magától (ami rendkívül nehéz feladat,
átlagosan négyből egynek sikerül), az hamarosan elkerülhetetlenül a halálához
vezet. Az Őrület Ideje óta egyetlen férfi sem volt képes a Hatalom
fókuszálására anélkül, hogy előbb-utóbb teljesen meg ne bomlott volna az
elméje és dühöngő őrültté ne vált volna, és ha bizonyos fokig ellenőrzése alá
is tudta vonni a Hatalmat, lassan el ne sorvadt volna. Ez a betegség, akárcsak
az őrület, a Sötét Úr által a saidinra bocsátott rontás következménye; áldozata
gyakorlatilag élve elrohad. Ha egy nő nem tanulja meg ellenőrizni az Igazi
Forrásból lecsapolt erőket, az ő halála kevésbé borzalmas, de attól még
ugyanúgy halál. Az aes sedai-ok folyamatosan kutatnak a veleszületett
képességgel bíró lányok után, legalább annyira az életük megmentése, mint
saját szervezetük létszámának növelése céljából. Az ilyen férfiakat is
folyamatosan próbálják kiszűrni, hogy megelőzzék a szörnyűségeket,
amelyeket a Hatalom segítségével őrületükben elkerülhetetlenül
elkövetnének. Lásd még: fókuszálni, az Őrület Ideje, Igazi Forrás.

Éj Leánya: lásd: Lanfear.

Elaida do Avriny a'Roihan (e'lájda do 'avrinía'rojhan): Egykor Piros aes

sedai, jelenleg az Amyrlin Trón. Egy időben Morgase-nek, Andor
királynőjének a tanácsadója volt. Néha erőt vesz rajta a Jövendőmondás
képessége.

Faile (fa'íl): Jelentése az Ősi Nyelven: „sólyom". Zarine Bashere, fiatal

saldaeai nő által használt név.

Fain, Padan (féjn, padan): Házaló, árnybarát. A Sötét Úr azzal bízta meg,
hogy kutassa fel az Újjászületett Sárkányt. Shadar Logothban Mordeth
csapdájába esett, de az ősi gonosz nem tudta teljesen megszállni. Egyszerre
hordozza magában a rég elpusztult város gonoszságát és a Sötét Úr
romlottságát. Fal Darában börtönbe zárták, de megszökött. Egyetlen célja az,
hogy Rand al'Thort ő maga pusztítsa el, ezért már a Folyóközt is feldúlta.
Megfordult a Fehérköpenyek között és Tar Valonban is.

Far Dareis Mai ('far 'darájz 'máj): Szó szerint: „A Lándzsa Hajadonjai".
Aiel harcostársaság. A többitől eltérően azonban ebbe kizárólag nők léphetnek
be. Egy Hajadon nem házasodhat meg, ha a szervezet tagja akar maradni,
továbbá nem harcolhat addig, míg terhes. Ha gyermeke születik, azt más
nőnek adják, oly módon, hogy senki ne tudja, ki volt az anyja. („Nem lehetsz
férfié, sem férfi nem lehet tiéd, sem gyermek. A lándzsa a te szeretőd,
gyermeked, életed"). Lásd még: aielek, aiel harcostársaságok.

fehérköpenyek: Lásd: a Fény Gyermekei.

Fehér Torony: az aes sedai-ok hatalmának központja és szíve, mely Tar

Valon szigetének közepén emelkedik.

Félember: Lásd: Myrddraal.

Fény Erődje: A Fény Gyermekeinek Amadorban, Amadicia fővárosában

található hatalmas erődje. Amadiciának van egy királya, valójában azonban a
Fény Gyermekei uralkodnak. Lásd még: a Fény Gyermekei.

Fény Gyermekei: Szigorú aszkéta életmódot követő szervezet. Céljuk

legyőzni a Sötét Urat és elpusztítani minden árnybarátot. A Százéves háború
alatt alapította Lothair Mantelar a szervezetet azzal a céllal, hogy az egyre
növekvő számú árnybarát ellen prédikáljanak az embereknek. A háború során
lassan teljesen katonai szervezetté alakultak át. Fanatikusan hisznek rendjük
tanításaiban, teljességgel bizonyosak benne, hogy egyedül ők tudják, mi a
helyes, csak ők ismerik a világ igazságait. Gyűlölik az aes sedai-okat,
árnybarátoknak tekintik őket, és mindenkit, aki támogatja őket vagy
barátkozik velük. Gúnynevük: „fehérköpenyek". Címerük fehér alapon arany
napkorong. Lásd még: Vallatók.

Fertő: Lásd: A Nagy Fertő

fókuszálni: Az Egyetlen Hatalom folyását irányítani. Lásd még: Egyetlen

Hatalom.

Gaidin (dzsájdín); Szó szerint: „Csaták fivére". Az aes sedai-ok által őrzők
megnevezésére használatos cím. Lásd még: őrző.
 gai'shain ('dzsajsain): Az Ősi Nyelven: „Harcban békére kötelezett".
Amikor egy aiel csatában legyőz egy másik aielt, akkor a legyőzöttnek a
ji'e'toh követelménye szerint szolgálnia kell legyőzőjét, mégpedig pontosan
egy éven és egy napon át. Eközben nem érinthet fegyvert, és nem cselekedhet
semmit, ami erőszakos tett. Csupán a Tudós Asszonyok, a kovácsok, a
gyerekek és a tíz éven aluli gyermeket nevelő nők nem lehetnek gai'shainok.

Galad: Lásd: Damodred.

Gareth Bryne ('gareth brín): Egykor a Királynő Gárdájának

hadseregparancsnoka Andorban, ám Morgase száműzte. Az egyik legnagyobb
élő tábornoknak tartják. Jelenleg a lázadó aes sedai-ok seregét vezeti Tar
Valon ellen. A Bryne ház címerében vad bika látható, amely nyakában Andor
rózsakoszorúját viseli. Gareth Bryne személyes címere három aranycsillag,
mindegyik öt-öt sugárral.

Gawyn, Trakand-házi (gavin): Morgase királynő fia, Elayne bátyja, aki

kardnagyherceg lesz, ha Elayne örökli a trónt. Címerében fehér vaddisznó
található.

Három Eskü: Ezekre esküsznek fel azok a beavatottak, akiket aes sedai-
okká szentelnek. Az eskü elmondása közben egy ter'angrealt, a Fogadalmi
Pálcát tartják a kezükben, amely megszeghetetlenné teszi az esküt. A Három
Eskü: 1. Nem ejteni ki egyetlen szót sem, amely nem igaz. 2. Nem készíteni
fegyvert, amellyel egyik ember megölheti a másikat. 3. Sosem használni az
Egyetlen Hatalmat mások ellen, kivéve az árnyfattyakkal szembeni küzdelmet
vagy ha a saját, az őrző vagy egy másik aes sedai életét kell megvédeni. A
Három Esküt valaha nem kellett letenni, de a Világtörés óta bekövetkezett
különböző események szükségessé tették. A Hatalom Háborúja hatása alatt
elsőként a Második Esküt fogadták el. Állítólag az utolsó két eskü
megszeghetetlen.

Hatalom Háborúja: Lásd: Árnyék Háborúja.

Határvidék: A Nagy Fertőt határoló országok: Saldaea, Arafel, Kandor és

Shienar. Története egyetlen, véget nem érő harc a trallokokkal és a
Myrddraalokkal. Lásd még: Nagy Fertő

Házak Játéka: Így nevezik a nemesi házak a hatalmuk növelése érdekében

folytatott, állandó összeesküvéseiket, ármánykodásaikat, manipulációikat. A
legnagyobbra tartott erények a körmönfontság, a Ház valódi céljainak sikeres
álcázása, a kitűzött célok látszólag minden erőfeszítés nélküli elérése. Nagy
Játék néven is ismerik. Ősi Nyelven a neve: Daes Dae'mar (daesz déj'mar).

Idő Kereke: Az idő hétküllőjű kerék, minden küllője egy Kor. Ahogy a
Kerék forog, jönnek-mennek a korok. Emlékeket hagynak maguk után,
amelyek lassan legendává, majd mítosszá halványulnak. Végül teljesen
megfeledkeznek róluk, mielőtt újra elérkeznének. Az adott Korhoz tartozó
Korminta a Kerék minden egyes fordulatánál változik kissé, esetenként akár
nagy mértékben is, de ettől függetlenül ugyanaz a Kor marad.

Igaz Forrás: Az univerzumot hajtó erő, amely az Idő Kerekét is forgatja.

Egy hímnemű (saidin) és egy nőnemű (saidar) félre oszlik, amelyek egyszerre
dolgoznak egymás ellen és egymás mellett. A saidint csak férfiak, a saidart
csak nők tudják használni. Az Őrület Idejének kezdete óta a saidin
szennyezett, a Sötét Úr rontása ül rajta. Lásd még: Egyetlen Hatalom.

Igazság Keresői: A seanchan császári trón rendőrsége illetve hírszerző

szolgálata. Bár tagjainak többsége a császári család személyes tulajdona,
mégis nagyon hatalmas emberek. Még egy Vérből valót (seanchan nemest) is
letartóztathatnak, ha nem tud megfelelni egy Kereső kérdésére, vagy nem
működik vele együtt. Ez utóbbit maguk a Keresők dönthetik el, és döntésüket
csupán maga a császárnő bírálhatja felül.

Illian: Nagy kikötőváros a Viharok tengerének partján, az azonos nevű

ország fővárosa.

inkvizítorok: A Fény Gyermekei egy szerzetesrendje. Arra esküsznek fel,

hogy vitás kérdésekben mindig megtalálják az igazságot, és felkutatják az
árnybarátokat. Az igazság és a Fény (ahogy ők értelmezik) keresésében még a
többi Gyermeknél is fanatikusabbak. Rutinszerűen kínzással próbálják szóra
bírni a gyanúsnak tartott személyeket. Ilyenkor úgy tesznek, mintha már eleve
mindent tudnának, és csak azt szeretnék elérni, hogy az áldozatuk is elismerje
a bűneit. Az inkvizítorok a Fény kezének nevezik magukat, a kéznek, amely
előássa az igazságot. Időnként úgy viselkednek, mintha teljesen függetlenek
lennének a Gyermekektől és a Felkentek Tanácsától, a Fény Gyermekei
vezető testületétől. Vezetőjük a főinkvizítor, aki a Felkentek Tanácsának is
tagja.

javasasszony: Egyes vidékek falvaiban a Nőkör által választott nő, aki a

gyógyítói, időjósi tudása, illetve józan gyakorlatias esze miatt ül a Körben.
Nagy felelősséggel és mind nyílt, mind burkolt hatalommal járó pozíció.
Általában a polgármesterrel tartják egyenrangúnak, mint ahogy a Nőkör a
Falutanáccsal azonos hatalmú. A polgármesterrel ellentétben a javasasszonyt
azonban egész életére választják. Nagyon ritkán fordul elő, hogy a halála előtt
eltávolítják a helyéről. Szinte hagyományosan konfliktusban áll a
polgármesterrel. Más vidékeken is létezik hasonló pozíció, más elnevezéssel,
például vezető, gyógyító, bölcs asszony vagy jós.

ji'e'toh (dzsíjetoh): Ősi Nyelven: tisztesség, becsület, illetve ragaszkodás a

becsülethez. Bonyolult szabályrendszer, amely szerint az aielek élnek.
Kötetekre rúgna, ha valaki teljesen ki akarná fejteni a jelentését. Néhány
példa: számos úton lehet becsületet szerezni a csatában. A legkisebb értékű
becsület, ha sikerül valakit megölni, hiszen ölni mindenki képes. A
legnagyobb tisztesség megérinteni a fegyveres, élő ellenséget anélkül, hogy
megsebesítenénk. Valahol középen foglal helyet az az eset, amikor az
ellenséget sikerül gai'shainná tenni. A szégyen, amely szintén a ji'e'toh része,
rosszabb, mint a fájdalom, a sebesülés, sőt maga a halál. A tohnak, vagyis a
kötelességnek rengeteg fokozata létezik, ám a legkisebb toh betartása is
becsületbeli ügy. A toh felül áll minden egyéb megfontoláson, olyannyira,
hogy egy aiel még a szégyent is inkább elfogadja, ha ez elkerülhetetlen, csak,
hogy betartsa a tohot, amely egy kívülálló szemében esetleg jelentéktelennek
látszik. Lásd még: gai'shain.

Kalendárium: Egy hét tíz napból, egy hónap huszonnyolc napból, egy év
pedig tizenhárom hónapból áll. Számos ünnepnap nem része egyik hónapnak
sem, beleértve a Vasárnapot (az év leghosszabb napját), a Hálaadás Ünnepét
(négyévenként egyszer, a tavaszi napéjegyenlőség napján) és a Minden Holtak
Üdvözülésének Ünnepét, más néven Halottak Napját (tízévenként egyszer, az
őszi napéjegyenlőségkor).

kapcsolódás: A fókuszálni tudó nők képessége, mellyel egyesíthetik az

Egyetlen Hatalom áramlatait. Bár az egyesített áramlat nem olyan hatalmas,
mint az egyes áramlatok összeadott értéke, azt a kapcsolódást vezető személy
irányíthatja, és sokkal precízebben, sokkal nagyobb hatékonysággal
használható, mint az egyes áramlatok. Férfiak nők jelenléte nélkül nem tudják
összekapcsolni a hatalmukat. Férfi jelenléte nélkül azonban akár tizenhárom
nő is kapcsolódhat egymáshoz. Egy férfi csatlakozásával a kör huszonhat nőre
bővülhet, két férfi jelenlétében pedig harmincnégyre, és így tovább egészen a
hat férfit, és hatvanhat nőt számláló határig. Vannak olyan kapcsolódások,
melyekhez több férfi és kevesebb nő szükséges, de egy férfi és egy nő
kapcsolódását kivéve mindig legalább eggyel több nőre van szükség a körben,
mint férfira. A legtöbb körben akár nő, akár férfi is vezetheti a kapcsolódást,
de a hetvenkét főből álló kört mindig férfinek kell irányítani éppúgy, mint a
tizenhárom főnél kisebb létszámú vegyes köröket. Ugyan a férfiak általában
erősebbek a Hatalom használatában, mint a nők, mégis azok a körök a
legerősebbek, melyekben a férfiak és a nők száma a legkiegyenlítettebb. Lásd
még: aes sedai.

Karaethon-ciklus (ka'ríaton): Lásd: a Sárkány Próféciái.

Képességek: Annak képessége, hogy az Egyetlen Hatalmat valaki

meghatározott területen használja. Ezek közül a legismertebb a Gyógyítás
képessége. Mások, mint például az Utazás, amely tulajdonosának lehetővé
tette, hogy egyik helyről a másikra eljusson anélkül, hogy térben kellene
utaznia, rég elvesztek. A Jövendőmondás képessége például (képesség a
jövőbeli események nagy vonalakban való feltárására) csupán ritkán fordul
elő. Sokáig azt gondolták, az Álmodás képessége is kiveszett, amely többek
között azt jelenti, hogy a képességgel rendelkező személy álmában látja a
jövendőt. Az Álmodók képesek belépni Tel'aran'rhiodba, az Álmok Világába,
és úgy mondják, még más személyek álmaiba is. Az utolsó ismert Álmodó
Corianin Nedeal volt, aki úk 526-ban halt meg.

Kitaszítottak: A tizenhárom, minden idők leghatalmasabb aes sedai-ai közé

tartozó Hatalomhasználó, akik az Árnyék háborúja alatt átálltak a Sötét
Úrhoz. Utóbbi cserébe halhatatlanságot ígért nekik. Mind a legendák, mind a
töredékes korabeli feljegyzések szerint a Sötét Úr mellé zárták őket, amikor
sikerült annak börtönét újra lepecsételni. Még ma is ismerik a nevüket -
Aginor (aginór), Asmodean (asz'módián), Balthamel (bálthamel), Be'lal
(belal), Demandred (dímandred), Graendal (grendal), Ishamael (i'saméjel),
Lanfear (lanfír), Mesaana (me'sana), Moghedien (mo'ghedien), Rahvin
(rávin), Sammael (szamméjel) és Semirhage (szemirháhg) -, és kisgyermekek
ijesztgetésére használják őket.

kolompárok: Lásd: tuatha'anok.

Kő Szíve: Lásd: Callandor.

Kőkutyák: Lásd: aiel harcostársaságok.

 Korcsipke: A Minta másik neve. Lásd még: Korminta.

Korminta: Az Idő Kereke az emberi életek fonalait a Kormintába szövi,

ami az adott kor valóságának szubsztanciáját alakítja végső formájába. Más
néven Korcsipke. Lásd még: ta'veren.

Krónikaőr: A második legmagasabb rangú aes sedai, az amyrlin helyettese.

A Torony Csarnoka választja, általában ugyanabból az ajahból, mint az
amyrlint. Megbízatása egész életére szól. Lásd még: Amyrlin Trón, ajah.

Laman: Cairhien egykori királya a Damodred házból, aki az Aiel-

háborúban vesztette el trónját. Lásd még: Aiel-háború, Avendoraldera.

Lamgwin Dorn (lam'gvin 'dorn): Keménykötésű nehézfiú, aki azonban

minden vadsága ellenére hű szolgája Andor királynőjének.

Lan, al'Lan Mandragoran ('al'len men'dregoren): Őrző, köteléke

Moiraine-hez fűzte. Moiraine halála után a kötés a Zöld ajah tagjára, Myrelle-
re szállt. Malkier királyának született, de az országot még Lan
csecsemőkorában ellepte a Fertő. Dai Shan és az utolsó élő malkieri nagyúr.
Lásd még: őrző, Moiraine, Malkier.

Lanfear (lenfír): Az Ősi Nyelven: az Éj Leánya. A Kitaszítottak egyike,

talán a legnagyobb hatalmú Ishamael után. A többi Kitaszítottal ellentétben ő
maga választotta a nevét. Állítólag szerette Lews Therin Telamont, és gyűlölte
a férfi feleségét, Ilyenát. Lásd még: Kitaszítottak, a Sárkány.

Leane Sharif (li'éne saríf): Egykori Kék aes sedai, ő volt valaha a
Krónikaőr. Leváltották és elcsendesítették. Nynaeve meggyógyította; most a
Zöld ajah tagja, és igencsak kedveli a férfiakat. Lásd még: ajah.

leányörökös: Andor trónörökösének megnevezése. A királynőt legidősebb

lánya követi a trónon. Ha egy lány sem marad életben, a legközelebbi nőrokon
lesz az uralkodó.

Legendák Kora: Az Árnyék háborújával és a világtöréssel véget ért

korszak. E régmúlt korban az aes sedai-ok csodákra voltak képesek,
melyekről ma már legfeljebb álmodnak az emberek. Lásd még: az Idő kereke,
Világtörés, az Árnyék háborúja.
 Lélektelen: Lásd: Szürke Gyilkos.

Lews Therin Telamon; Lews Therin, Rokonirtó: Lásd: Sárkány.

Lini (l'ini): Elayne gyermekkori dajkája, előtte pedig Elayne anyjának,

Morgase-nek a dajkája volt. Erős akaratú, jó meglátással bíró nő, aki rengeteg
közmondást ismer, de nem képes elfogadni, hogy egykori neveltjei már
felnőttek.

Logain Ablar (lo'géjn): Egy férfi, aki Újjászületett Sárkánynak kiáltotta ki

magát, ám megszelídítették. Lásd még: hamis Sárkány.

Malkier (mai'kír): Valaha a Határvidék egyik országa volt, mára elnyelte a

Fertő. Címerében szárnyaló aranydaru volt.

Manetheren (manetheren): A Tíz Nemzet egyike, amelyek a Második

Szövetséget alkották. Fővárosa ugyancsak Manetheren. Mind a város, mind az
ország teljesen megsemmisült a Trallok háborúk alatt. A vidéket ma
Folyóközként ismerik, és Andor része.

Második Sárkány háborúja: A háború (szé 939-43), amelyet a hamis

Sárkány, Guaire Amalasan ellen vívtak. E háború alatt lett híres egy fiatal
király, Artur Tanreall Paendrag, akit később Sasszárny Artur néven ismertek.

Mayene: (maj'en) Városállam a Viharok tengerén, amelynek gazdagsága és

függetlensége az olajos szardíniák vonulási útvonalának ismeretéből ered.
Ezzel a termékükkel versenytársai Tear, Illian és Tarabon olívatermelőinek. A
lámpaolajat szinte kizárólag olívából és szardíniából gyártják. Mayene
mostani uralkodója Berelain, Mayene Úrnője. Mayene uralkodói Sasszárny
Artur leszármazottjának vallják magukat. Mayene jelképe egy repülő
aranyhéja.

Mazrim Taim ('mazrim ta'ím): Hamis Sárkány, aki Saldaeában pusztított,

míg le nem győzték és el nem fogták. Képes fókuszálni, mégpedig a hírek
szerint igen erős. A fókuszálni képes férfiak számára hirdetett amnesztia
hírére Caemlynbe ment. Az asha'manek képzését vezeti. Lásd még: hamis
Sárkány, asha'man.

Melaine (me'léjn): Tudós Asszony a Goshien aielek Jhirad klánjából.

Álomjáró. Bael felesége.
 Melindhra (me'iindra): A Shaido aielek Jumai klánjához tartózó nő, a
Lándzsa Hajadonja. Árnybarát, meghalt, mikor megpróbálta megölni Mat
Cauthont.

Merrilin, Thom ('merilin, tom): Egy nem teljesen hétköznapi mutatványos.

Min (min): Fiatal nő, aki olvasni tud az aurából, melyet időnként az
emberek körül lát.

Moiraine (mua'rén): A Kék ajahhoz tartozó aes sedai. Damodred házából

született, bár nem trónörökösi vérvonalból, és a cairhieni királyi palotában
nevelkedett. Miután úk 972-ben novíciaként a Fehér Toronyba került,
emelkedése üstökösszerű volt. Alig három év után beavatottá emelték, és
újabb három év telt el, amíg aes sedai lehetett. Ekkoriban kezdte el keresni azt
a fiatalembert, aki (Gitara Moroso szavai alapján, aki rendelkezett a
Jövendőmondás képességével) a Sárkánybérc lábainál születik meg a
Ragyogó Falak háborújának idején, és akiből az Újjászületett Sárkány lesz. Ő
volt az, aki Rand al'Thort, Mat Cauthont, Perrin Aybarát és Egwene al'Vere-t
elvitte a Folyóközből. Eltűnt egy ter'angrealban Cairhienben, mikor
Lanfearrel harcolt, ezzel valószínűleg megölte mindkettőjüket.

Morgase (mur'géz): A Fény kegyelméből Andor királynője, a Trakand-ház

felséges asszonya, a Nép Védelmezője. Címerében három aranykulcs van. A
Trakand-ház címere ezüstszín zárókő.

mutatványos: Utazó történetmondó, zenész, zsonglőr, akrobata és

általában, szórakoztató. Mesterségük címere sokszínű rojtokkal, foltokkal
televarrt köpenyük. Elsősorban a falvakban és kisvárosokban lépnek fel.

Myrddraalok (murdraal): A Sötét Úr teremtményei, a trallokok

parancsnokai. Elfajzott trallokszülöttek, akikben az emberi külső vonások,
testfelépítés újra felbukkant, illetve felerősödött (ugyanis a trallok faj
megteremtéséhez embereket használtak), ámde a trallokokat eltorzító gonosz
rontás is erősebb bennük. Külsőleg teljesen embernek tűnnek, eltekintve attól,
hogy nincs szemük. Ennek ellenére jobban látnak, mint a sas, és ebben még a
sötétség sem akadályozza őket. Egyfajta természetfölötti hatalommal is
bírnak, mely a Sötét Úrból ered. Többek között dermesztő félelmet tudnak
okozni a pillantásukkal, és bárhol képesek eltűnni, ahol sűrű árnyékok
vannak. Kevés ismert gyengeségük egyike, hogy nem szívesen kelnek át
folyóvízen. A különböző országokban számos néven ismerik őket, többek
között mint Félemberek, Szemnélküliek, Árnyékemberek, Lappangók és
Enyészek.

Nagy Fertő: Régió messze északon, amelyet teljesen áthatott a Sötét Úr

rontása. Trallokok, Myrddraalok és más gonosz teremtmények járta terület.

Nagy Hajtóvadászat a Kürtért: Mondaciklus Valere Kürtjének legendás

kereséséről, mely a Trallok háborúk vége és a Százéves háború kezdete között
folyt. Egyhuzamban elmesélve sok napig tartana, míg a történetmondó a
ciklus végére ér. Lásd még: Valere Kürtje.

Nagy Kígyó: Az idő és az örökkévalóság szimbóluma, mely még a

Legendák Kora előtt keletkezett. Egy saját farkába harapó kígyót ábrázol. A
Nagy Kígyó mintájára készült gyűrűt olyan nők kaphatják meg, kiket az aes
sedai-ok között beavatottá szenteltek.

Nedeal, Corianin: Lásd: Képességek.

Niall, Pedron (nájaul, Pédron): A Fény Gyermekei főúrkapitánya. Lásd

még: A Fény Gyermekei.

Nynaeve al'Meara ('nájnív al'míra): A folyóközi Emondmező egykori

javasasszonya, most már Sárga aes sedai.

ogier (ogír): 1. Nem emberi faj. Hatalmas termet (a felnőtt hímneműek

átlagos magassága tíz láb), széles orr és hosszú, bojtos fül jellemzi őket.
Steddingnek nevezett településeken élnek. Elszigetelődésük a steddingektől a
Világtörés után (amelyet az ogierek Száműzetésnek neveznek) okozza az
epedésnek nevezett betegséget: ha egy ogier túl sokáig van távol a
steddingjétől, megbetegszik és meghal. Sokan ügyeskezű építészekként
ismerik őket, a Világtörés utáni nagyvárosokat többségükben ők építették. Ők
maguk az építészetet úgy tekintik, mint egy, a Világtörés óta, a
Száműzetésben tanult, mellékesen űzött foglalkozást. Ennél sokkal
fontosabbnak tartják a fák, főleg a Nagy Fák gondozását. Eltekintve attól,
amikor építkezni mennek valahová, ritkán hagyják el steddingjeiket, és
csupán kevés kapcsolatot tartanak fenn az emberekkel. Azok sem mindenhol
ismerik az ogiereket, sok helyen csupán legendáknak tartják őket. Bár békés,
nehezen dühbe jövő lényeknek ismerik, az ogierek állítólag az emberek
oldalán harcoltak a Trallok háborúkban, és veszedelmes ellenfélnek
bizonyultak. Általában igen kedvelik a tudást, könyveik és történeteik gyakran
olyan dolgokat is elmesélnek, amelyeket az emberek már rég elfelejtettek.
Egy ogier átlagos életkora legalább háromszor vagy négyszer meghaladja az
emberekét. 2. Bármilyen személy, aki nem az emberi fajhoz tartozik. Lásd
még: fadalnok, stedding, Világtörés.

Őrület Ideje: A Sötét Úr ellencsapása - amely beszennyezte az Igazi Forrás

férfi felét - utáni időszak. Ez alatt sorra őrültek meg a férfi aes sedai-ok, és
iszonyú kataklizmát - a Világtörést - okoztak. A pontos időtartam, amíg e
periódus tartott, nem ismert, de általában közel száz évre becsülik. Az utolsó
férfi aes sedai halálával ért véget. Lásd még: Egyetlen Hatalom, Igazi Forrás,
Százak Társasága, Világtörés.

őrző: Egy aes sedai-hoz kötött harcos. A kettejük közti kötelék az Egyetlen
Hatalommal kapcsolatos jelenség. Az őrző számos előnyhöz jut ezáltal.
Gyorsabban regenerálódik, gyógyul, hosszú ideig kibírja étel, ital, alvás
nélkül, továbbá egy bizonyos távolságon belül megérzi a Sötét Úr rontását.
Amíg életben van, az aes sedai, akihez kötődött, tudja, hogy nem halt meg,
bármilyen messze legyenek is egymástól. Ha pedig mégis meghal, az aes
sedai erről és halála körülményeiről azonnal tudomást szerez. Azt már
azonban nem árulja el a kötelék, milyen messze van, vagy milyen irányban.
Bár a legtöbb ajah úgy tartja, egy aes sedai egyszerre egy őrzőt köthet csak
magához, a Piros ajah egyáltalán nem hajlandó ilyesmire, a Zöld viszont úgy
véli, mindenkinek annyi őrzője lehet, amennyit jónak lát tartani. Etikai
okokból a harcos beleegyezésére is szükség van, mielőtt a kapcsolat
létrejöhetne, de ismeretesek esetek, amikor az alany akarata ellenére történt a
dolog. Hogy az aes sedai-ok mit kapnak a kötelékből, az szigorúan őrzött
titok. Lásd még: aes sedai.

Ősi Nyelv: A Legendák Korában beszélt nyelv. Általában elvárják, hogy a

nemesek és a műveltebb emberek megtanulják e nyelvet, de legtöbbjük csak
egy pár szót beszél belőle. Igen nehéz lefordítani, mivel az Ősi Nyelv
kifejezései több, különböző jelentést is hordozhatnak.
Öt Hatalom: Az Egyetlen Hatalom ágakra osztható. Szinte minden, a
Hatalom fókuszálására képes személy jobban tud irányítani bizonyos ágakat,
mint a többit. Ezen Hatalomtípusokat a használatukkal elérhető eredmények
alapján nevezték el - Föld, Levegő, Tűz, Víz és Szellem -, és együttesen az Öt
Hatalomnak hívják őket. Az Egyetlen Hatalom használója egy, esetleg két
típusban is hatékonyabb lehet, míg a többiekhez kevésbé ért. Néhány, nagyon
kevés aes sedai háromban is kitűnhet, de a Legendák Kora óta nem akadt
olyan, aki mind az ötben rendkívüli tehetséggel bírt volna. De még akkor is
rendkívül ritka volt az ilyesmi. A fókuszálási képesség személyenként erősen
változó lehet, egyesek sokkal többre képesek az Egyetlen Hatalommal, mint
mások. Bizonyos, a Hatalommal végzett tevékenységekhez egy vagy több
megfelelő ág használata szükséges. Például a tűz létrehozásához és
irányításához Tűzre van szükség, az időjárás befolyásolásához Levegőre és
Vízre, míg a Gyógyításhoz Vízre és Szellemre. A Szellem egyformán
előfordul nőkben és férfiakban, de a Tűz és/vagy a Föld fókuszálásában
sokkal gyakrabban bírnak kiemelkedő tehetséggel a férfiak, míg a Vízében
és/vagy a Levegőében a nők. Vannak ugyan kivételek, de egyébként ez a
szabályszerűség olyannyira általános érvényű, hogy a Földre és a Tűzre
gyakorlatilag mint hímnemű Hatalmakra, a Levegőre és a Vízre mint
nőneműekre tekintenek. Összességében egyik ágat sem tartják erősebbnek a
többinél, bár van egy aes sedai mondás, miszerint: „nincs olyan kemény kő,
amelyet a szél és a víz el ne tudna sodorni". Megjegyzendő, hogy mikor ez a
szólás elterjedt, már régen nem voltak férfi aes sedai-ok. Ha volt valaha
hasonló, de ellentétes értelmű mondás a férfi Hatalomhasználók között is, az
mára rég feledésbe merült.

Próféta: Egészen pontosan a Sárkány Nagyúr Prófétája. Ezt a címet találta

ki magának Masema Dagar, az egykori shienari zsoldos, aki az Újjászületett
Sárkány hírét terjeszti. Ghealdanban és Amadicia északi részén sok követője
akadt, egyrészt azért, mert egyre többen tudják, hogy a Sárkány valóban
Újjászületett, másrészt pedig azért, mert a követői különös kegyetlenséggel
bánnak el azokkal, akik nem fogadják el, hogy a Sárkány újjászületett, de még
azokkal is, akik kételkednek abban, hogy a Próféta volna az Újjászületett
Sárkány hangja és keze.

Rashima Kerenmosa: Más néven a Katona Amyrlin. VU 1150 körül

született. A Zöld ajahból emelkedett amyrlinné VU 1251-ben. A Torony
haderői a személyes vezetése alatt számtalan győzelmet arattak, melyek közül
a legemlékezetesebbek a Kaisin Hágó, a Sorelle Lépcső, a Tel Norwin, és a
Maighandel mellett kivívott győzelmek, ahol VU 1301-ben életét vesztette.
Holttestét a csata után öt őrző és egy hatalmas csapat trallok és Myrddraal
közt találták meg, nem kevesebb, mint kilenc Rémúr tetemével együtt. Lásd
még: aes sedai, Ajah, Amyrlin Trón, Rémurak, őrzők.

Rémurak: Azok az Egyetlen Hatalmat fókuszálni tudó férfiak és nők, akik

az Árnyék oldalára álltak a Trallok háború alatt. Ők voltak a trallok erők
főparancsnokai. A tanulatlanabb népek néha összetévesztik őket a
Kitaszítottakkal.

Rhuarc (rhoark): Aiel férfi. A Taardad aielek törzsfője.

Rhuidean ('ruidian): Egy hely az Aiel-pusztában, ahová minden leendő

törzsfőnek vagy Tudós Asszonynak el kell látogatnia. A férfiak csupán
egyszer léphetnek ide be, a nők két alkalommal. Három közül csak egy férfi
éli túl ezt az utat. A nők túlélési aránya mindkét látogatás alkalmával jóval
magasabb. A hely hollétét az aielek a legnagyobb titokban tartják. Egy nem
aiel behatolását Rhuideanba halállal büntetik, de azokat, akiket egyébként sem
bántanak (például a házalókat vagy a mutatványosokat), büntetésképpen
csupán meztelenre vetkőztetik, vizestömlőt adnak a kezükbe, és hagyják, hogy
elmeneküljenek a pusztából.

sa'angreal ('szaan'griai): Rendkívül ritka tárgy, mely messze több Hatalom

fókuszálását teszik lehetővé a használója számára, mint amire egyébként
biztonságosan (vagy egyáltalán) képes lenne. A sa'angreal hasonló elven
működik, de sokkal-sokkal erősebb, mint az angreal. A segítségével
irányítható Hatalom úgy aránylik az angreal segítségével fókuszálhatóhoz,
mint az illető aes sedai által, segédeszköz nélkül használható mennyiségéhez.
A Legendák Korának relikviái, készítésük titka nem ismert többé. Külön női
és férfi sa'angrealok léteznek, ez a szabály az angrealokra is igaz. Igen kevés
maradt fenn, még az angrealoknál is sokkal kevesebb.

saidar, saidin: Lásd: Igazi Forrás.

Sandar, Juilin (szan'dar, 'dzsujlín): Teari fürkész. Tolvajok után nyomoz.

Sárkány Próféciái: Alig ismert, ritkán említett próféciák, melyeket a

Karaethon-ciklusban találhatunk; ezek megjósolják, hogy a Sötét Úr újra
kiszabadul majd, és megérinti a világot. Továbbá hogy Lews Therin Telamon,
a Sárkány, a Világtörő újjászületik, hogy harcoljon a Tarmon Gai'donban, az
Árnyék elleni Utolsó Csatában. Lásd még: a Sárkány.

Sárkány, hamis: Időnként egy férfi azt állítja, hogy ő az Újjászületett

Sárkány. Némelyikük elegendő követőt gyűjt, hogy egy hadseregre legyen
szükség a leverésükhöz. Olyan is volt, amelyik szabályos, több országot is
érintő háborút robbantott ki. A századok során legnagyobbrészt - az Egyetlen
Hatalom fókuszálására képtelen - állítólagos Sárkányok jelentek meg, de volt
egy-kettő, aki még ezzel a képességgel is bírt. Ettől függetlenül mindegyik
eltűnt, elfogták vagy megölték anélkül, hogy egyetlen, a Sárkány
újjászületésével kapcsolatos próféciát is beteljesíthetett volna. Ezeket hívják
hamis Sárkányoknak. A fókuszálásra képesek közül a legerősebbek Raolin
Darksbane (vu 335-36), Kőíj Yurian (kb. vu 1300-1308), Davian (szé 351),
Guaire Amalasan (szé 939-43) és Logain (úk 997) voltak. Lásd még:
Újjászületett Sárkány.

Sárkány: Ezen a néven volt közismert Lews Therin Telamon az Árnyék

háborúja alatt. A többi férfi aes sedai-hoz hasonlóan az ő elméje is
megbomlott. Őrületében mindenkit megölt, akiben egy csepp is volt a véréből,
azonkívül mindenkit, akit szeretett. Így kapta a Rokonirtó melléknevet. Lásd
még: a Sárkány Próféciái, Újjászületett Sárkány.

Sárkányfal: Lásd: Világ Gerince

Sasszárny Artur: Legendás király, aki minden, a világ Gerincétől nyugatra

fekvő földet egyesített, de még néhány, az Aiel-pusztán túl fekvő terület is a
birodalmához tartozott. Sőt, az Aryth-óceán túlpartjára is küldött erőket, de
halálakor, mely a Százéves háború kitöréséhez vezetett, ezekkel végleg
megszakadt a kapcsolat. Címere szárnyaló aranysas volt. Lásd még: Százéves
háború.

Sasszem Rogosh: Számos történet legendás hőse.

Seana (szi'ána): Tudós Asszony a Nakai aielek Fekete Szikla klánjából.

Álomjáró.

Seanchan: 1. Sasszárny Artur tengerentúli leszármazottjai, akik annak

idején az Aryth-óceán túloldalára mentek, hogy meghódítsák az ottani
országokat. Elképzeléseik szerint, a többiek biztonságára való tekintettel,
minden fókuszálni tudó nőt ellenőrzés alatt kell tartani, a fókuszáló férfiakat
pedig, hasonló okból, meg kell ölni. 2. Az ország, ahonnan a seanchanok
származnak.

Shadar Logoth (sadar logoth): Egy halott város, amit a Trallok háborúk
óta mindenki elkerül. Területén rontás ül, egyetlen, a falain belülről származó
kavics sem veszélytelen.

Shai'tan ('séjtan): Lásd: Sötét Úr.

 Shayol Ghul (séjol gúl): Az Átokföldön álló hegy, itt található a Sötét Úr
börtöne.

Sheriam (siríam): Egy, a Kék ajahhoz tartozó aes sedai. A Fehér Torony
novíciaasszonya.

Siuan Sanche (szuan szancsé): Egy teari halász lánya, akit a teari törvény
szerint rögtön hajóra raktak és Tar Valonba küldtek, amint kiderült, hogy
képes a fókuszálásra. Korábban a Kék ajah kötelékébe tartozott. Úk 985-ben
emelték Amyrlin Trónná. Leváltották és elcsendesítették, de Nynaeve
meggyógyította. Ismét a Kék ajah tagja, az új amyrlin tanácsadója.

Sorilea: Shende Hold Tudós Asszony, egyébként Jarra Chareen. Alig tud
fókuszálni, de ő a legidősebb élő Tudós Asszony, bár nem olyan öreg, mint
sokan hiszik róla.

Sötét Úr néven nevezése: Aki kimondja a Sötét Úr valódi nevét (Shai'tan),

azzal fölhívja magára a figyelmét, ami elkerülhetetlenül balszerencsét hoz az
illetőre (a legjobb esetben), de akár katasztrofális következményekkel is
járhat. Ezért számos eufémizmust használnak helyette, többek között nevezik
Sötét Úrnak, Hazugságok Atyjának, Szemfényvesztőnek, a Sír Urának, az
Éjszaka Pásztorának, Szívrontónak, Szívagyarnak, Fűégetőnek,
Levélrothasztónak. Aki keresi a bajt, arra is mondják, hogy „néven nevezi a
Sötét Urat".

Sötét Úr: Shai'tan leggyakoribb, minden országban használatos neve. A

gonoszság forrása, a Teremtő antitézise. A Teremtő a teremtés pillanatában
egy Shayol Ghul-i börtönbe zárta. Egy, a kiszabadítására irányuló kísérlet
miatt tört ki az Árnyék háborúja, szennyeződött be a saidin, kezdődött meg a
Világtörés, és ért véget a Legendák Kora.

Sötétség Nagyura: Ezen a néven említik az árnybarátok a Sötét Urat, azt

állítván, igazi nevének használata szentségtörés lenne.

stedding: Ogierek lakta terület. A Világtörés óta számos stedding

elnéptelenedett. A történetekben, a legendákban menedékként írják le őket, és
nem ok nélkül. Valamilyen - ma már ismeretlen - módon le vannak
árnyékolva, a határaikon belül az aes sedai-ok nem képesek fókuszálni az
Egyetlen Hatalmat, még csak az Igazi Forrás létezését sem érzik. A
steddingen kívül az Egyetlen Hatalommal létrehozott jelenségek a stedding
területét nem befolyásolják. Határukat egy trallok sem lépi át, hacsak nem
hajtják be erőszakkal, de még a Myrddraalok is csak akkor teszik ezt, ha igen
komoly szükség van rá, és akkor is csak a legnagyobb undorral, igen
kelletlenül. Még az árnybarátok is kellemetlenül érzik magukat a steddingen
belül, ha igazán elkötelezett hívei uruknak.

sul'dam ('szúldam): Szó szerint: „a pórázt tartó". Seanchan elnevezése

annak a nőnek, aki az a'dam segítségével irányítani képes a fókuszáló nőket.
A fiatal seanchan lányokat ebből a szempontból is megvizsgálják, ugyanabban
az életkorban, amikor a fókuszáló képességüket nézik meg. A sul'damok
tiszteletre méltó helyet töltenek be a seanchanok között. Jóval több a sul'dam,
mint a damane. Lásd még: a'dam, damane, Seanchan.

Százak Társasága: Száz aes sedai férfi, a Legendák Kora

leghatalmasabbjai közül. Lews Therin Telamon vezetésével a végső csapást
ők mérték a Sötét Úrra, amellyel visszakényszerítették börtönébe, és ezzel
véget vetettek az Árnyék háborújának. Shai'tan ellencsapása beszennyezte a
saidint; a Százak Társasága megőrült, és megkezdte a Világtörést. Lásd még:
az Őrület Ideje, Világtörés, Igazi Forrás, Egyetlen Hatalom.

Százéves háború: Egy sor egymást követő, részben egyszerre is zajló

háború állandóan változó összetételű szövetségek között. Kirobbanásának oka
Sasszárny Artur halála és az azt követő örökösödési viszály volt. Szé 994-től
szé 1117-ig tartott. A folyamatos öldöklés következtében hatalmas
földterületek néptelenedtek el az Aryth-óceántól az Aiel-pusztáig, a Viharok
tengerétől a Nagy Fertőig. Olyan általános és heves volt a pusztítás, hogy csak
töredékes feljegyzések maradtak az időszakról. Végeredményképpen
Sasszárny Artur birodalma darabokra szakadt, és kialakultak a jelenlegi
időszak országai. Lásd még: Sasszárny Artur.

szelídítés: A fókuszálni képes férfiak Egyetlen Hatalommal való

kapcsolatának megszüntetése az aes sedai-ok által. Erre szükség van, mert ha
egy férfi megtanul fókuszálni, a saidint beszennyező rontástól hamarosan
megőrül, és szinte biztos, hogy rettenetes dolgokat művel az Egyetlen
Hatalom segítségével. Akit megszelídítettek, továbbra is érzi az Igazi Forrást,
de már nem tudja érinteni. A szelídítés az elme már megindult megbomlását is
megállítja, de nem gyógyítja meg. Ha elég hamar sor kerül rá, legalább a halál
elkerülhető.
 szívkő: Elpusztíthatatlan anyag. A Legendák Korában hozták létre.
Bármilyen ismert erőt vagy energiát próbálnak az eltörésére használni, azt
elnyeli, és csak még erősebb lesz tőle. Cuendillarnak is nevezik.

Szolgálók Csarnoka: A Legendák Korában az aes sedai-ok

tanácskozóterme.

Szürke Gyilkos: Olyan ember, aki önként feláldozta lelkét, hogy az Árnyék
szolgálatában orgyilkos legyen. A Szürke Gyilkosok olyan köznapi
megjelenéssel rendelkeznek, hogy az emberek szeme könnyen átsiklik
fölöttük anélkül, hogy észrevennék őket. A Szürke Gyilkosok többsége férfi,
de azért akad közöttük nő is. Lélektelennek is nevezik.

ta'maral'ailen; Ősi Nyelven azt jelenti: „a végzet hálója". Hatalmas

változás a Kormintában, amely egy vagy több ta'veren köré szövi magát. Lásd
még: Korminta, ta'veren.

ta'veren (ta'víren): Olyan személy, aki köré az Idő Kereke minden környező
életfonalat, esetleg akár minden életfonalat magában foglaló Sorshálót sző.
Lásd még: Korminta.

Tallanvor, Martyn: Az andori Királynő Gárdájának hadnagya, aki jobban

szereti királynőjét, mint az életét és becsületét.

Tanácsadó Testület: Illianban a kereskedők és hajósok által és közül

választott testület, amely a király és a Kilencek Tanácsa melletti
tanácsadóként kellene, hogy működjön, valójában azonban e két méltósággal
vetekedik a hatalmi harcban.

Tanreall, Artur Paendrag: Lásd: Sasszárny Artur.

Tar Valon lángja: Tar Valon, az Amyrlin Trón és az aes sedai-ok

szimbóluma. Stilizált lángjel: fehér, hegyével fölfelé mutató cseppalak.

Tarabon ('tara'bon): Ország az Aryth-óceán partján. Fővárosa Tanchico

(tan'csíkó). Valaha kereskedő nemzet volt, ahonnan többek között
szőnyegeket, festéket és az illuminátorok által gyártott tűzijátékot exportáltak.
Mára felőrölte a polgárháború, és az Arad Domannal, meg az Újjászületett
Sárkánynak felesküdött népekkel folytatott háború.
 Tarmon Gai'don (tarmon géjdon):Az Utolsó Csata. Lásd még: Sárkány
Próféciái, Valere Kürtje.

Tear (tír): Fontos tengeri kikötő a Viharok tengerének partján. Címerében

bíbor-arany alapon három fehér félhold található. Lásd még: Tear Köve

Tear Köve: Hatalmas erőd Tear városában, amelyről úgy hírlik, nem sokkal
a Világtörés után emelték, és építésekor az Egyetlen Hatalmat is
felhasználták. Már számtalanszor ostromolták, de sohasem sikerült bevenni. A
Követ kétszer említik a Sárkány Próféciái. Egyszer azt mondják, hogy a Kő
bevehetetlen mindaddig, míg a Sárkány népe el nem jön. Egy másik helyen az
szerepel, hogy a Kő nem lesz bevéve mindaddig, míg a Sárkány keze nem
érinti Callandort, A Kardot, Amely Érinthetetlen. Sokan úgy vélik, hogy e
próféciák okozzák a teari Nagyurak ellenszenvét az Egyetlen Hatalommal
szemben, és emiatt alkották a teari törvényt, amely megtiltja a fókuszálást. Az
ellenszenv ellenére, a Kő angrealok és ter'angrealok egész gyűjteményét rejti,
vetekedve a Fehér Torony készletével; egyesek azt mondják, azért gyűjtötték
őket össze, hogy enyhítsék a Callandor birtoklásával járó feltűnést.

Tear Nagyurai: A Nagyurak tanácsot alkotva Tear uralkodóiként

működnek, mivel országuk sem királlyal, sem királynővel nem rendelkezik.
Létszámuk nincs megszabva, az évek folyamán a tanács létszáma hat és húsz
fő között változott. Össze nem tévesztendő a Földek Uraival, akik
alacsonyabb rangú teari nemesek.

Tel'aran'rhiod (tel'ajran'rhiod): Őst Nyelven: „A Láthatatlan Világ" vagy

„az Álmok Világa". Az álmokban látott világ, amely állítólag átszövi és
körülveszi az összes lehetséges valós világot. A közönséges álmoktól eltérően
az Álmok Világában álmodott dolgok valódiak; egy ott szerzett sebesülés
például megmarad ébredés után is, aki pedig meghal, az sosem ébred fel
többé.

Telamon, Lews Therin (telamon, lúz térin): Lásd: Sárkány.

Tengeri Nép: Pontosabban az Atha'an Miere (atha'an mi'er), a Tenger

Népe. Az Aryth (arit)-óceán és a Viharok Tengere egyes szigeteinek lakói.
Életük legnagyobb részét hajóikon élik le, és nem szeretik hosszú időre
elhagyni az óceánt. Meglehetősen keveset lehet tudni a szokásaikról, ezért
egzotikus titokzatosság lengi őket körül, és a legvadabb történeteket mesélik
róluk. Ők bonyolítják le a tengeri kereskedelem nagy részét; ők a leggyorsabb
és a legnagyobb hajók tulajdonosai, és a kikötővárosokban még az
alkudozásukról híres domaniaknál is veszedelmesebbnek tartják őket. Mivel a
tengeren gyakran a kétkedés nélküli engedelmességen múlik az egész
legénység élete, nem csoda, hogy az Atha'an Miere tagjai igen szigorúan
ragaszkodnak a hierarchiájukhoz, bár néhol meglepően laza ez a társadalmi
struktúra. A Tengeri Nép számtalan kisebb és nagyobb nemzetségre oszlik,
ezeknek az élén a hullámúrnők állnak. A hullámúrnő alatt a hajóúrnők vannak
rangban, ők az egyes nemzetségek hajóinak kapitányai. A hullámúrnő igen
nagy hatalommal bír, de a nemzetség tizenkét legidősebb hajóúrnője választja
meg, akiket a nemzetség Első Tizenkettőjének is neveznek, és az Atha'an
Miere Hajók Úrnője bármikor elmozdíthatja a helyéről. A Hajók Úrnőjének a
hatalmát bármelyik szárazföldi király vagy királynő is megirigyelhetné, de őt
is választják - igaz, egy életre. A Hajók Úrnőjét a tizenkét legidősebb
hullámúrnő egyhangú jóváhagyásával lehet megválasztani. Ők az Atha'an
Miere Első Tizenkettője (az Első Tizenkettő kifejezést amúgy minden
kikötőben a jelenlévő tizenkét legidősebb hullámúrnő vagy hajóúrnő
gyülekezetére is használják). A Pengék Ura vagy a Hajók Úrnőjének a férje,
vagy nem. Az ő feladata a Tengeri Nép védelmének és kereskedelmének a
biztosítása, és alá tartoznak a hullámúrnők kardmesterei és a hajóúrnők
rakománymesterei, akiknek hasonló a helyzetük és a feladatuk is; ezen kívül
mindegyikük csak annyi hatalommal bír, amennyit az úrnője ad neki. Az,
hogy egy hajó hova és mikor vitorlázik el, a hajóúrnő dolga, de mivel a
kereskedelem és a pénzügyek a rakománymester kezében vannak (vagy
magasabb szinten a kardmester vagy a Pengék Ura kezében), kettejüknek
együtt kell dolgozniuk. A Tengeri Nép minden egyes hajóján, bármilyen kicsi
legyen is, és minden egyes hullámúrnő mellett van egy szélkereső. A
szélkeresők szinte kivétel nélkül képesek fókuszálni, és igen ügyesek a Szelek
Szövésében (az Atha'an Miere így hívja az időjárás Egyetlen Hatalommal
való befolyásolását). A Hajók Úrnőjének szélkeresője minden más
szélkeresőnek is parancsol, még a hullámúrnők ellenében is utasíthatja őket.
A hullámúrnők szélkeresői viszont a nemzetségükbe tartozó hajóúrnők
szélkeresőit irányíthatják. A Tengeri Nép egyik sajátossága, hogy mindenki a
legalacsonyabb rangban kezdi, és onnan kell felküzdenie magát, és hogy a
Hajók Úrnőjén kívül bárkit lefokozhatnak a felette állók, kivételes esetben
akár a ranglétra legalacsonyabb fokára is.

ter'angreal (tiran'gríal): A Legendák Korából fennmaradt tárgyak, amelyek

az Egyetlen Hatalmat használják. Az angrealoktól és a sa'angrealoktól
eltérően a ter'angrealok egyetlen bizonyos feladat elvégzésére készültek.
Például van egy ter'angreal, amely minden, benne tett esküt
megszeghetetlenné tesz. Némelyiket aes sedai-ok használják, de eredeti
alkalmazási céljaik nagyrészt ismeretlenek. Némelyik, ha használni próbálják,
megöli a kísérletező nőt vagy kiégeti annak fókuszáló képességét. Lásd még:
angreal, sa'angreal.

Tigraine (ti'gréjn): Mint Andor leányörököse összeházasodott Taringail

Damodreddel, és fiút szült neki, Galadedridet. Úk 972-es eltűnése, nem
sokkal, miután bátyjának, Lucnak nyoma veszett a Fertőben, az azóta csak
Utódlásként emlegetett örökösödési küzdelemhez vezetett Andorban, továbbá
a cairhieni események okozója is volt, mely utóbbiak végül kirobbantották az
Aiel-háborút. Címere tüskés, fehér szirmú rózsát tartó női kéz volt.

Trallok háborúk: Több különálló háború sorozata. Az első körülbelül vu

1000-ben kezdődött. Több, mint háromszáz éven át tartó időszak volt. A
trallokok hadseregei e három évszázad alatt szinte folyamatosan dúlták a
világot. Végül mindet megsemmisítették vagy visszaszorították a Nagy
Fertőbe, időközben azonban teljes országok szűntek meg létezni, de ezeken
kívül is sok birodalom területe néptelenedett el majdnem teljesen. Minden
ebből az időből származó feljegyzés töredékes.

trallokok: A Sötét Úr teremtményei. Az Árnyék háborúja alatt hívták életre

őket. Hatalmas termetűek, végtelenül vadak; félig ember, félig állat
torzszülöttek. A gyilkolás puszta öröméért ölnek. Ravaszak, furfangosak, a
szavuk fabatkát sem ér. Csak az bízhat meg bennük, akitől félnek.
Mindenevők, bármilyen húst elfogyasztanak, beleértve az emberek és más
trallokok húsát is. Törzsszerű bandákba tömörülnek, ezek közül a
legfontosabbak az Ahf'frait, az Al'ghol, a Bhan'sheen, a Dhai'mon, a Djin'nen,
a Ghar'ghael, a Ghob'hlin, a Gho'hlem, a Ghraem'lan, a Lo'bal, a Kno'mon és
az Orh'deg.

tuatha'anok (tu'atha'an): Vándornép. Kolompároknak vagy utazónépnek is

hívják őket. Rikító színűre festett kocsikban élnek. Teljesen pacifista
életfilozófiát követnek, a Levél Útját, még tulajdon életük védelmére sem
emelhetnek fegyvert. A kolompárok által megjavított holmik gyakran jobbak,
mint újkorukban. Azon kevesek közé tartoznak, akik zavartalanul kelhetnek át
az Aiel-pusztán, az aielek ugyanis gondosan kerülnek velük mindenféle
kontaktust.

Tudós Asszony: Az aieleknél a Tudós Asszonyokat más Tudós Asszonyok

választják ki, és képezik ki a gyógyítás tudományára, a gyógynövények
ismeretére, ahogyan másutt a javasasszonyokat. Általában minden törzs
illetve klán birtokán egyetlen Tudós Asszony él. Azt mondják, némelyik
Tudós Asszony csodálatos módon tud gyógyítani, és csodának tűnő dolgokat
cselekszik, igen nagy a tekintélyük és a befolyásuk a klán és a törzs életében,
ám a felelősségük is nagy. A klánfők általában hallgatnak a Tudós
Asszonyokra, bár gyakran vádolják őket azzal, hogy mindenbe beleszólnak. A
Tudós Asszonyok nem vesznek részt semmiféle vérháborúban és viszályban,
és a ji'e'toh szabályai szerint nem szabad bántani őket. Némelyik Tudós
Asszony fókuszálni is képes, de ezt a tudásukat nem verik nagydobra.
Manapság három Tudós Asszony álomjáró, akik többek között képesek arra,
hogy belépjenek Tel'aran'rhiodba illetve más emberek álmaiba. Lásd még:
álomjáró, ji'e'toh, Tel'aran'rhiod.

Újjászületett Sárkány: Egyes jóslatok és legendák szerint az emberiség

legnagyobb szükségének óráján a Sárkány újjászületik, hogy megmentse a
világot. Erre nemigen vár senki, egyrészt mert a próféciák szerint az
Újjászületett Sárkány új Világtörést okoz, másrészt mert Rokonirtó Lews
Therin, a Sárkány olyan név, amelytől - a hozzá fűződő iszonyatos tettek
emléke miatt - megborzonganak az emberek, még több, mint háromezer évvel
a halála után is. Lásd még: a Sárkány; Sárkány hamis; a Sárkány Próféciái.

utazónép: Lásd: tuatha'an

vad: Olyan nő, aki magától tanulta meg fókuszálni az Egyetlen Hatalmat, és
túlélte a betegséget, amelyet négyből csak egy nő képes átvészelni. Az ilyen
asszonyok általában nem akarják tudni, mi is az, amit művelnek, ám ha ezt a
gátlást levetkőzik, a legerősebb fókuszálókká válhatnak. A „vad" minősítést
sokszor lenéző hangsúllyal is használják.

Valere Kürtje (va'iír): A „Nagy Hajtóvadászat a Kürtért" legendás tárgya

és célpontja. Állítólag vissza tudja hívni a halott hősöket a sírjukból, hogy az
Árnyék ellen harcoljanak. A Kürtért új vadászatot indítottak, és Illianban a
vadászok letették az esküt.

Vallatók: Szerzetesrend a Fény Gyermekeinek sorain belül. Céljaik: az

igazság keresése és az árnybarátok leleplezése. Az igazság és a Fény keresése
érdekében teljesen elfogadott módszernek tartják a kínvallatást; általában úgy
viselkednek, mintha már tudnák az igazságot, áldozatukat így kényszerítik
arra, hogy bevallja bűnét. A Vallatók a Fény Kezének is hívják magukat, és
időnként a Fény Gyermekeitől és a Felkentek Tanácsától teljesen függetlenül
cselekednek. Vezetőjük a Fővallató, aki a Felkentek Tanácsában is helyet
foglal. Jelük egy vérvörös pásztorbot.

Verin Mathwin: Egy Barna ajahhoz tartozó aes sedai, aki legutóbb a
Folyóközbe ment, hogy fókuszálni képes lányokat keressen.

Világ Gerince: Az Aiel-pusztát a nyugattól elválasztó égbenyúló

magashegység, csak néhány hágón lehetséges átjutni rajta.

Világtörés: Az Őrület Ideje alatt a megbomlott elméjű férfi aes sedai-ok,

akik ma már elképzelhetetlen mennyiségű Hatalom irányítására voltak
képesek, megváltoztatták a föld arculatát. Vad földrengéseket okoztak, egész
hegységeket töröltek el, új hegyláncok születését okozták, szárazföldet
emeltek ki a tengerből, teljes országokat süllyesztettek az óceán alá. A világ
nagy része elnéptelenedett, a túlélők szétszóródtak, mint homok a szélben.
Erre a pusztításra a történetekben, legendákban és a történelemben
Világtörésként utalnak. Lásd még: az Őrület Ideje, Százak Társasága.

Vöröspajzsosok: lásd: aiel harcostársaságok.

Zordság: A kifejezést az aielek használják azokra a hatásokra, melyek

sokakat elérnek, amikor megtudják, hogy népük nem volt mindig vad hódító,
sőt, őseik szigorú békepártiak lévén a Világtörés idején és még azután is
évekig kizárólag önvédelemre szorítkoztak. Sokan úgy érzik, hogy ez az ő
hibájuk volt, mert követték az aes sedai-okat. Egyesek eldobják lándzsáikat,
és elszöknek. Mások nem hajlandóak letenni a gai'shain elteltével a fehér
ruhát. Megint mások tagadják az egészet, és e tagadással együtt
szükségszerűen tagadják azt is, hogy Rand al'Thor az igazi car'a'carn. Ezek
visszatérnek az Aiel pusztába, vagy csatlakoznak a Randdel szembeálló
shaidókhoz. Lásd még: Aiel, Aiel puszta, Car'a'carn, gai'shain.