Ady Endre szimbolizmusa

Ady Endrét a magyar költészet megújítójaként tartja számon az irodalomtörténet.

1906-ban, amikor első kötete megjelent, a “hivatalos” magyar irodalom (Petőfi Társaság,
Kisfaludy Társaság, MTA) már évtizedek óta a Petőfi és Arany által megkezdett “népi” úton
haladt, annak megmerevedett, dogmatizált, a század első évtizedében (Baudelaire és Rimbaud
után) meglehetősen korszerűtlen elveinek alkalmazását várták el a költőktől.

Ady - ezzel szemben - gyökeres fordulatot hozott mind tartalmi, mind formai
szempontból. Költészetének talán legfontosabb eleme, hogy minden vers egy nagy rendszer
részét képezi: a költő - amint 1902-03 táján megleli igazi hangját - egységes hangon, hasonló,
mégis rendkívül színes formai eszközök alkalmazásával alkot.
Motívumai a magyar költészet napjainak radikálisan újragondolt, átértelmezett
változata (pl. a szerelem és a magyarság kérdései), illetve a költő saját, igazi előzmény nélküli
témái (pl. vágy, a mitizált én).
Ady volt az első költő, aki következetesen szimbólumokat használt.
Szimbólumrendszere - mely pályája során egyre bővült, de mindvégig egységes maradt - a
nyelv számos rétegéből építkezik. Fellelhetők benne a vallás, a természet, a nagyvárosi élet
világából vett képek, de szimbolikus magaslatokra emelkedtek költészetében egyes városok,
országok is. Szimbólumteremtő erejét az is jelzi, hogy - szintén elsőként a magyar
irodalomban- verseit - témáinak, jelképeinek megfelelően- ciklusokba rendezve jelentette
meg.
Ady jelenlétét a magyar irodalomban 1906-tól, az Új versek megjelenésétől
számíthatjuk. Ebben a kötetben kaptak helyt először az egész költészetét meghatározó témák:
a magyarság (A magyar Ugaron), a szerelem (Léda asszony...), az elvágyódás és az önmagába
vetett messianisztikus hit.
A magyar Ugaron (a kötet egyik ciklusának címadó verse) c. Versében a költő
jellegzetes magyarságképét fogalmazza meg. A magyar táj, a magyar Ugar a magyar sors
jelképe. Számos versében használja a költő ezt a szimbólumot: a hajdan szebb napokat látott,
mára elpusztuló, értékeit elpusztulni hagyó táj az egész századfordulós Magyarország
kisszerűségét, szellemi-anyagi tompultságát jelképezi. A csend, ami betölti ezt a “tájat”
vészjósló: a már majdnem teljesen halott táj végső halálát készíti elő. Ezt azonban már nem
tartalmazza a vers: a költő büszkén vállalja magyarságát, - és ellentmondásokkal terhelten, de
aggódik hazája sorsáért. (Ez a vers leginkább létével utal erre: a költő figyelmeztetni akar a
veszélyre.)
A vers egyetlen, teljesen kibontott képből áll: a címben megjelölt képet fejti ki, azt részletezi.
Ez a technika gyakori Adynál.
A magyar Ugar ellenpárja Párizs, amit a költő a fény, a kultúra, a “szent áramlások”
városának lát. A Sare de l’esten a legjobb példa erre. Párizsban járt az Ősz című verse (1907)
is erre az ellentétre épül: az ősz - mint az elmúlás, a halál metaforája- “beszökik” Párizsba, az
élet, a szépség, az értékek otthonába. Ebben a versben tehát - a magyar Ugarhoz hasonlóan -
szintén egy földrajzi fogalom válik jelképessé. A kép kiegészül az évszakok változásának (az
ősz) szimbolikájával.
A versben jelen van Ady világának még egy fontos eleme: az én motívuma. Csak ő tudja,
hogy az ősz, az elmúlás ott van a fény, az érték mellett: a költő - pályájának kezdetén
legalábbis- váteszként, jövendőt látó prófétaként alkot.
Ady messianizmusa, dacos magabiztosnak tűnő magatartása talán az Új vizeken járok
c. versében (1907) jelenik meg a leghatározottabban. A lírai én - akit azonosíthatunk a
költővel - az Élet és a Holnap nevében próbál önbizalmat adni magának, és azoknak, akik vele
tartanak. Ady az egyedit, a saját útját keresi: ennek jelképe a hajó (Rimbaud: A részeg hajó
óta ez szinte toposz).
A vátesz azonban nem mentes kétségektől, kísértésektől, vágyaktól sem. Lázasan keresi a
boldogságot, a bizonyosságot, Istent.
A Héja-nász az avaron is egy elérhetetlen vágyat szólaltat meg: a nő, a boldog
szerelem utáni vágyat. Ezt azonban soha nem kaphatja meg, mert Ady felfogásában a férfi-nő
kapcsolat szüntelen harc. (Ezért ábrázolja a szerelmet héja-nász formájában - ahol a héják
tépik, harapják egymást.) A szerelem ugyanakkor a menekülés a különállás, az együvé
tartozás, egy mélyebben átélt élet tere is: erről tanúskodik a Lédával a bálban is. A költő nem
tartja magát a “boldog mátka-párokhoz” hasonlónak, ő és Léda mindenkitől különböznek,
mert ők ismerik a “minden-titkokat”. A versben benne rejlik a külvilág értetlensége is.
Ady azonban nemcsak a szerelem, hanem - bármennyire magabiztos-bizonyosság után
is vágyódik. Ez a vágy először 1908-ban, Az Illés szekerén c. kötetében jelentkezik. Korábban
is használt már a vallási élethez kapcsolódó képeket (pl. Az ős Kaján), Isten azonban itt
jelenik meg először. Adyt saját korában istenkáromlással vádolták, mert nem értették, hogy
Ady számára Isten nem “Nagyúr”, hanem partner, akivel folyton perlekedik, akiről szabadon
gondolkodik. Ady Istenképe - “vele” zajló vitájától függően- folyton változik. A Sion-hegy
alján c. (1908) versében az Isten egy elfelejtet, a modern korban megtagadott öregember, a
felsőbb érzékek, eszmények hordozója, a költő pedig lámpással hitet szerező vándor, szeretne
hinni. (Hiszek hihetetlenül Istenben), de kétségei miatt nem tud. Isten emberi alakot ölt,
emberi jellemvonásokkal rendelkezik. Isten: jelkép, a megszerezhetetlen bizonyosság jelképe.
A költő egy dologban azonban bizonyos: saját verseiben. Erről a hitéről szólnak a
“vers mítoszát” megfogalmazó versei. A Hortobágy poétája (1908) a költészet, a művészet
magyarországi létének lehetetlenségét tárja fel (ezzel önmagát értékeli fel- ő a Hortobágyon is
tud költő lenni.). A vers születését tárja fel az Özvegy legények tánca. A költő tehetetlen a
lelkéből előtörő versekkel szemben, azok szinte önkívületi állapotban születnek. A vers:
szintén jelkép, de nem az elérthetetlen vágyaké, hanem egy esetleges kiúté. A kifejezés, a
dogok megfogalmazása talán az első lépés a megszerezhetetlen felé.
Ady magatartása a 10-es évek közepére megváltozik. Az átélt borzalmak (háború),
magánéleti problémái és fizikai leépülése hatására a költő hangja megváltozik. Stílusa,
eszköztára, képi világa nem változik jelentősen, tartalmában azonban hangsúlyeltolódás megy
végbe. Ebben az időszakban alapvetően két érzés dominál: félelem a külvilágtól (Ember az
embertelenségben), és menekülés, az értékek megőrzése. (Intés az őrzőkhöz)
Hangja leegyszerűsödik (1918-ra), egy megfáradt ember segélykérésévé változik.

Ady Endre költészete tehát forradalmian újította meg a magyar lírát. Személye,
művészete megkerülhetetlennek bizonyult az őt követő költőnemzedékek számára, hatása alól
nem tudták kivonni magukat. Ellene vagy mellette fogalmazták meg esztétikai elveiket,
állásfoglalásaikat a világ dolgairól.